Professional Documents
Culture Documents
Boo Walker - Éneklő Fák
Boo Walker - Éneklő Fák
Pattynek
Előhang
2019. december
Cape Elizabeth, Main
Kedves Thomas!
Mit mondhatnék? Tudod, hogy sajnálom. Tudod, hogy hiányzol.
Hány levelet kell írnom a fivéremnek, hogy higgyen nekem? A
szívem újra és újra összetörik. Megtaláltad valaha a boldogságot,
vagy örökre elloptam tőled? Bárcsak itt lehetnél – akármilyen
szörnyű is ez a szoba –, és mesélhetnél az életedről!
Csodálatos testvér voltál, hogy elviseltél a kamaszéveimben.
El tudod hinni, amiket műveltem? Annyira vágytam a figyelemre!
És te voltál az egyetlen, aki valaha odafigyelt rám. Még a
kollégiumból is kiköltöztél, hogy otthon maradj velem. Mihez
kezdtem volna nélküled? Még mindig nevetek, amikor eszembe
jut, hogy megverted Jim Harrisont, mert lekurvázott.
Furcsa, hogy soha nem beszéltél Vietnámról, a berlini fal
leomlásáról, a közel-keleti háborúról. El tudod hinni, hogy már
mindenkinek van számítógépe? El tudod hinni, hogy létezik Tom
Brady? Igen, igyekszem lépést tartani a korral. És mit szólsz
Portland fejlődéséhez? Azt hittem, a Maine Mall örökre tönkre
fogja tenni a várost.
Remélem, tudod, hogy miután kijöttem a gödörből, annak
szenteltem az életemet, hogy jóvátegyem a bűneimet, és
megpróbáltam méltó lenni hozzád. Gondolom, nem sok, de ez a
legtöbb, amit kínálhatok. Szeretlek, Thomas.
Örökké a húgod. Remélem.
Emma
I. RÉSZ
1969 JÚLIUSÁTÓL 1970 JÚNIUSÁIG
1. fejezet
1969. július
Portland, Maine
Nonna háza
Épp időben értek a Linden folyó Payton Millsbe vezető hídjára, tanúságául
annak, hogy még Nino is milyen komolyan vette Nonna szabályait. Nem az
a fajta nagymama volt, akivel szórakozott az ember. Nino és Sara
vásárlással és evéssel töltötte a napot – és valószínűleg szórakoztak is
valamelyik fás parkban.
Mills jellegtelen városképét a vörös téglából épült textilüzem magas
kéményei uralták. Az 1827-ben alapított üzemet a folyó mellé telepítették,
hogy a vizet használhassa fő energiaforrásként. Annalisának még a
legkorábbi, a nagyanyjánál tett látogatásairól szóló emlékeiben sem virágzó
kisvárosként élt a település. Az embernek nem kellett sokáig hegyeznie a
fülét, hogy meghallja az elégedetlen textilmunkások panaszkodását arra,
hogy a külföldi ipar egyre inkább tönkreteszi a helyi textiltermelést.
A nagyanyja háza környékén, a város másik oldalán, a fák óriásokként
emelkedtek a parányi házak fölé, amelyekben már több mint egy évszázada
gyári munkások, mint az apja családja, és más, kétkezi munkából élő
maine-iek laktak. A közösséghez tartoztak azok a halászok és rákhalászok
is, akik nem engedhették meg maguknak, hogy közelebb költözzenek a
parthoz. Annalisa számára Payton Mills olyan város volt, amelynek a lakói
csak álmodoztak a magasabb épületekről, amiket a filmekben láttak. A
fenébe is, a templomi gyülekezet fele nem is járt Portlandben – túl nagy út
lett volna az a másfél órás vezetés. Egyébként is, Portlandben csak a baj
van, gondolták sokan, közülük is leginkább a nagyanyja.
Annalisa elköszönt Ninótól és Sarától, és kilépett az éjszakába. Még
alig múlt hét óra, de már kísérteties csend uralkodott az utcákon. A városka
napnyugtakor ellepte a járdákat, kivéve a futballszezon péntek estéit,
amikor a Payton Mills-i csapat hazai pályán fogadta az ellenfeleit.
Átvágott a zsebkendőnyi előkerten, amelyben Nonna parancsára
minden vasárnap kötelességtudóan lenyírta a füvet. Felment a három
lépcsőfokon az elülső tornácra, ahol a szabadtéri stúdiója volt: egy szék,
egy festőállvány és a festékes bőröndje. A mennyezet közepéről egy
szélcsengő lógott le, amelyet még az anyjával készített régi kanalakból és
ezüstcsengőkből. Aznap este nem mozdult a levegő, a csengő néma maradt.
Annalisa mégis érezte az erejét, miközben visszagondolt a bangori oldalsó
tornácon töltött számtalan órára, ahol a szélcsengő szolgáltatta a háttérzenét
az anyjával töltött időhöz.
Erőt merítve az álma iránti megújult elkötelezettségből, berontott az
ajtón és a nagyanyja után kiáltott. Nonnát ott találta, ahol mindig: a
konyhában. Bár parányi házukban a padló alapvetően jó állapotban volt, a
konyha linóleuma már megkopott, összekarcolta Nonna fekete ortopéd
cipőjének a talpa. A tűzhelyen rotyogó húsleves sós-fűszeres illatáról
Annalisának eszébe jutott, hogy nem ebédelt.
– Hogy ment? – kérdezte Nonna a mosogató előtt állva. A forró víz
gőze teljesen körülvette. Teljes angol szókincsét áthatotta az anyanyelve
ritmusa.
Annalisa megállt mögötte, szinte fölé tornyosult.
– Jackie azt mondja, jó vagyok… a temetéses képet imádta… de még
nem találtam meg a hangomat.
Nonna elzárta a vizet, megfordult és megtörölte a kezét a vékony
derekát övező kötényében.
– Értem. – Rövid, göndör ősz haja halvány levendulaszínben játszott a
megfelelő megvilágításban, a jobb szemöldöke fölötti anyajegy pedig
odavonzotta a tekintetet hátrahúzódó hajvonalára. Vastag fekete keretes
szemüveget viselt, amely már évtizedek óta kiment a divatból.
– De büszke lehetsz rám – folytatta Annalisa. – Nem hagyom, hogy
lelombozzon. Jackie tényleg nagyon izgatott volt, és azt mondta, tehetséges
vagyok.
Remélte, hogy Nonna elég jó hangulatban van ahhoz, hogy
elmondhassa neki, amire készült.
– Hát persze hogy sokra viszed még – helyeselt Nonna. Mindig is az
egyik legnagyobb rajongója volt. Még jóval Annalisa szüleinek a halála és
Millsbe költözése előtt a nagyanyja büszkélkedhetett a lány alkotásainak a
legnagyobb gyűjteményével. Mostanra szinte a ház összes falát befedték a
képek. – Hányszor kell még elmondanom, hogy jó vagy, hogy elhidd
nekem?
Most ugrik a majom a vízbe, gondolta Annalisa.
– Mást is mondott.
– Mit? – szűkült résnyire Nonna szeme.
– Azt mondta, hogy Portlandbe kell költöznöm. Hogy csak ott
fejlődhetek tovább.
– Jézus, Mária és Szent József, már megint! – markolt bele két kézzel
ősz hajába Nonna.
– Igen, már megint. – A nagyanyjának Hollywoodban lett volna a
helye a színészi képességeivel. Becsületére legyen mondva, hosszú listája
volt teljesen racionális érvekből, amelyeket fel szokott hozni az ötlettel
szemben, de a lényeg mindig az maradt, hogy Annalisa apja Portlandben
kapott rá az italra.
– Jackie-nek igaza van – makacskodott Annalisa, remélve, hogy ez
alkalommal sikerül meggyőznie Nonnát. – Másképp hogy fejlődhetnék?
– Nem attól leszel jobb festő, hogy máshol laksz. Hanem a kemény
munkától.
– És a gazdagító élményektől – vitatkozott Annalisa. – A jó tanároktól.
Az újdonságoktól.
– Rengeteg tanár van itt is – legyintett Nonna. – Csak neked egyik se
tetszik.
– Ó, persze! Mr. O’Ryan csodás. – A lány a szemét forgatta a
középiskolai rajztanára nevére, megmutatva saját színészi tehetségét.
– Ha új tanárt akarsz – mondta Nonna –, talán kereshetünk valakit
Davenportban. Nino meg átvihet az órákra.
Davenport kétségtelenül gyönyörű volt – és mindenképpen előkelőbb
–, de Millshez hasonlóan nagyon távol feküdt a valódi világtól.
– Hogy sziklákat, rákokat meg világítótornyokat fessek egy bridzsparti
meg egy fürdőzés között? Kösz, nem. Portlandbe akarok menni, ahol a
dolgok történnek. Szükségem van egy kis életre, egy kis valóságra. Unom
már, hogy buborékban élek.
Nonna elővett egy konyharuhát, és elkezdte eltörölgetni az edényeket.
– Szóval oda vágysz, a züllöttségbe? Erről van szó?
Annalisa válla előrerogyott.
– Ó, istenem! Minden maine-i ezt mondja Portlandtől északra. Azt
hiszitek, rajtatok kívül az egész világ őrült. – Pont emiatt nem tudott
gyökeret verni a kisvárosi Maine-ben. Mindig ez a mi és ők.
– Mert az – biztosította Nonna, egymásra téve a száraz tányérokat. – A
világ veszélyes hely, hidd el nekem. És Payton Mills nem olyan rossz, mint
amilyennek beállítod.
– Nem fogom úgy végezni, mint az apám, Nonna. Nem bulizni
megyek oda. Ami pedig Payton Millst illeti… nekem ez a földi pokol. –
Amint kimondta, meg is bánta a szavakat.
– Ügyelj a szádra! – csapta le a kezében tartott fakanalat Nonna. – Itt
vannak a gyökereid. Ezt soha ne feledd el.
– Nem fogom, hidd el – felelte Annalisa, próbálva megőrizni a
nyugalmát. – És bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Csak itt mindenki
beleüti az orrát a másik dolgába. Levegőt se lehet venni anélkül, hogy az
egész család ki ne tárgyalja. Vagy akár az egész város. És senki sem
hajlandó elismerni, hogy egy egész világ van odakint, emberekkel, akik
másképp gondolkoznak… és nem feltétlenül helytelenül.
Nonna homlokráncolva letette a konyharuhát, és a lány felé fordult.
– Egyszer majd rájössz, hogy semmi sem fontosabb a családnál, és
bánni fogod, hogy ennyire gyűlölted Millst. – A mutatóujjával
megkopogtatta Annalisa feje búbját. – Néha az okozza a problémát, ami ott
bent van.
A lány felsóhajtott. Nonna volt az egyetlen a földön, aki így
megkopogtathatta a fejét.
– Mindig visszatérünk a családhoz, igaz? A család nagyszerű, de
időnként szükségem lenne egy kis térre. Lehet, hogy nem érted meg, de
muszáj elmennem. Félreteszek minden centet, amit tudok, annyit festek,
amennyit csak bírok, és jövőre, érettségi után Portlandbe költözöm.
– Nem hinném – felelte Nonna.
– Nem te döntöd el. Tizennyolc leszek. – Annalisa hangja megenyhült.
– De képtelen lennék úgy elmenni, hogy nem adod rá az áldásodat. Lehet,
hogy két hét múlva visszajövök, de tudom, hogy el kell mennem.
Nonna karba fonta a kezét és rámeredt. Annalisa sokszor viccelődött
azzal, hogy Nixonnak Nonnát kellene Vietnámba küldenie, ha tényleg meg
akarná szabadítani a világot a kommunizmustól. Pontosan ezért. Még jó,
hogy Annalisa soha nem vitt haza fiúkat. Már az ajtó előtt sarkon fordultak
és rémülten elmenekültek volna.
– Szóval a fagyipénzedből akarsz Portlandbe költözni? – kérdezte
szigorú arccal Nonna.
Annalisa már több mint egy éve dolgozott Harry vegyesboltjában, ahol
fagylaltot és édességet árult.
– Meg abból, hogy minden festményt eladok addig, bárkinek, aki
hajlandó pár dollárt fizetni érte. Ha kell, meghúzom magam a régi kikötő
valamelyik üres raktárában.
– Megtiltom! – csattant fel Nonna, úgy életre kelve, mint amikor egy
katona vigyázzba vágja magát.
Annalisa nem ijedt meg.
– Nem tilthatod meg. Nem engedem, hogy bárki is visszatartson.
Apám is ezt csinálta anyámmal.
– Visszatartani? – csapott a pultra Nonna. – Te tartod vissza magad
ezzel az egész…
– Mivel? – Habár a leves már csak csendesen főtt, Annalisa úgy érezte
magát, mint a fedő, amikor maximumra kapcsolja a tűzhelyet.
– …ezzel az egész haraggal – fejezte be a mondatot Nonna. – Tovább
kell lépned. Már több mint két éve, Annalisa. Belefáradtam a
lázadozásodba.
Még a lány is elismerte volna, hogy a makacs természete is
közrejátszott abban, hogy elveszítette a szüleit, de hát már jóval azelőtt vad
gyerek volt, mielőtt elárvult. Talán a Bika tehetett róla – biztos, hogy köze
volt hozzá a csillagoknak. Vagy valószínűleg az olasz vére, az áprilisi
születése és agyonhajszolt, sokszor dühös apja, aki gyakorlatilag
meggyilkolta szerető anyját. Akárhogy is, nem könnyítette meg a nagyanyja
dolgát.
Talán azért feszültek így egymásnak Nonnával, mert annyira
hasonlítottak egymásra. Annalisa ugyan egy jó fejjel magasabb volt, de le
sem tagadhatták volna, hogy rokonok. Amikor egy-egy vendég meglátta
fiatal lánykori, fekete-fehér fényképét Nápolyból, mindig rögtön
Annalisához hasonlították, felemlegetve a nagy barna szemét (Elegem van a
nagy szememből! – gondolta mindig Annalisa) és a sűrű, hullámos haját. De
ami a lényeg: valószínűleg nem akadt két makacsabb nő egész Maine-ben.
Annalisa elhátrált a pulttól, mintha visszavonulót fújt volna.
– Próbálok továbblépni. Azzal, hogy elmegyek innen.
Nonna nekitámaszkodott a mosogatónak.
– A gyászon való túllépés nem azt jelenti, hogy elmész innen. Nem
kell Portlandbe költöznöd, hogy megtaláld önmagad. Csak békére kell
lelned.
– Békére? – nevetett fel keserűen a konyha közepén Annalisa. – Miféle
békére? Hol van béke a világban? Vietnámban? – Nagyon dühös és
szomorú volt. Azt hitte, rátalált valami izgalmasra aznap, és megint a földbe
verték az orrát. – Béke nem létezik – folytatta. – Boldogság sem. Néha
abban sem vagyok biztos, hogy Isten létezik.
Nonna olyan erővel csapott le a pultra, hogy a mosogatóban lévő
koszos edények megcsörrentek.
– Ne merészelj ilyet mondani!
– Ez az igazság – tette csípőre a kezét Annalisa.
Nonna utánozta a mozdulatot.
– Akkor most nagyobb szükséged van Istenre, mint bármikor.
– Szívesen látom bármikor – mondta a lány. – Tudja a címemet. –
Egész életében imádkozott és templomba járt, de a szülei elveszítése után
úgy érezte, Istennek sok mindent jóvá kellene tennie.
Nonna megfogta az előbb eltörölgetett fakanalat, és beledöfte a
levesbe.
– Nem te vagy az egyetlen, aki elveszített valakit.
– Nem ismerek mást, aki mindkét szülőjét elveszítette volna.
– Apád a fiam volt – kevergette meg a levest Nonna. – Én is
elveszítettem őt. Aztán negyvennégy év után elveszítettem a férjemet. Ne
tégy úgy, mintha csak te szenvednél ebben a családban.
– De nekem az apám volt! – üvöltötte Annalisa a nagyanyja hátának.
– Nekem meg a fiam. – Nonna megpördült, és a mellkasára csapott a
tenyerével. – A fiam!
Nonna fájdalmának megnyilvánulása Annalisa lelkéig hatolt, és végre
megértette. Az apja fiú is volt, testvér, unokatestvér. Mindannyian
elveszítették az alkoholizmus, aztán a baleset miatt.
És Annalisa anyját, Celiát is elveszítették. A Mancuso klán a
megismerkedésük első napjától kezdve azt remélte, hogy a tehetséges,
gyönyörű és okos Celia Russo jó útra térítheti Tony Mancusót. És Celiának
egy ideig sikerült is, de végül a whiskey győzött.
Annalisa nem bírta tovább, elfordult. Könnyekkel az arcán kiviharzott
a konyhából. Dühösen becsapta maga mögött a szobája ajtaját, felkapta az
asztalán heverő vaskos Michelangelo-albumot, és elhajította. A könyv a
sarokban álló festőállványt találta el, és felborította, rajta a festménnyel,
amelyen épp dolgozott. A lány lerogyott az ágyára.
A vékony falakon keresztül hallotta a csörgést, ahogy a nagyanyja
befejezi a mosogatást, és mintha minden csörrenés az álláspontját
visszhangozta volna.
Annalisa magzatpózba kucorodva bámulni kezdte az éjjeliszekrényen
álló lávalámpát, hagyva, hogy a neonzöld pacák elnyeljék a dühét. Parányi
nagyanyja óriási drámát tudott rendezni. Ő lehetett volna a tüzes olasz
nonnák plakátarca, és nem akadt még egy nő, aki ilyen Oscarra méltó
szenvedéllyel tudott volna dühöngeni vagy ilyen mesterlövészi precizitással
tudott volna bűntudatot kelteni.
Bár elég sokat veszekedtek, Annalisa csodálta Nonnát, amiért olyan
erős és a család alapköve. Ezzel együtt nem szeretett volna felnőtt korában
olyan lenni, mint ő. Nem akart mezítlábas várandós lenni, a konyhába zárva
a világ elől. Az az élet a legkevésbé sem vonzotta. Nem bírta volna
elviselni, ahogy a dolgok voltak, szinte úgy, mintha a család női tagjainak
eleve elrendelt lett volna az egész élete.
Akármennyire is gyűlölte az apját, az tetszett neki, hogy kitört
Millsből, és megpróbálta valóra váltani az álmait. Még a hátsérülése és az
alkohol felfedezése után is össze tudta szedni magát, elment egyetemre, és
jól fizető állást szerzett egy bangori bankban. Mire megismerte Annalisa
anyját, megint a csúcson volt. Legalábbis egy ideig.
Akárcsak az apja, Annalisa is önállóságra vágyott. Ne mondja meg
neki senki, hogy mit csináljon, hol lakjon, kihez menjen feleségül, miben
higgyen. Nem csoda, hogy az apja elhúzott a városból. Valószínűleg
fuldoklott Nonna mellett.
Mindazonáltal Annalisa nem szerette sokáig az apjához hasonlítgatni
magát – vagy akár rá gondolni –, mégis érezte a jelenlétét. Az ő régi
szobájában lakott, az ég szerelmére, ahova a két testvérével volt
összezsúfolódva a gimnáziumi évei alatt. Annalisa benti műterme pont ott
állt, ahol a művészetet utáló apja aludt! Emellett a Mancuso család minden
tagja – Nino és még két másik fiú kivételével – nagyon hasonlított a néhai
Tonyra. És akkor mondják azt, hogy nem fogják vissza! A lényeg az, hogy
itt soha nem válhat azzá a művésszé, akivé válni szeretett volna, és hiába
mond bármit Nonna vagy bárki más, ezen nem tudnak változtatni.
Amikor húsz perc múlva végre lehiggadt, úgy döntött, bocsánatot
kellene kérnie. Bár Nonnát nem érdekelte, az anyja soha nem engedte, hogy
Annalisa dühösen feküdjön le, és ő megtartotta ezt a szokását. Kilépett a
folyosóra, és látta, hogy Nonna szobájának ajtaján borostyánsárga fény
szűrődik ki. Végigment a családi fényképekkel és néhány saját, korábbi
munkájával díszített folyosón, majd megállt az ajtó előtt.
Már épp felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de az utolsó pillanatban
megállította a mozdulatot, közelebb hajolt, és fülelni kezdett. A nagyanyja
mindig hosszasan imádkozott lefekvés előtt, és néha azt is hallotta, hogy
beszél valakihez, valószínűleg a néhai férjéhez vagy akár Annalisa apjához.
Most azonban úgy tűnt, mintha sírna.
A lány borzalmasan érezte magát. Milyen szörnyű ember lett belőle,
hogy ilyen gonosz módon viselkedett azzal az asszonnyal, aki befogadta!
Nonnának egyébként is igaza volt. Miért kell neki mindig veszekedésig
feszítenie a dolgokat?
– Nonna? – kopogtatta meg óvatosan az ajtót. – Bejöhetek?
Néhány pillanattal később Nonna hálóingben résnyire nyitotta az ajtót.
– Igen, nipotina?
– Sajnálom – hajtotta le a fejét Annalisa.
Nonna előrebiggyesztette az alsó ajkát, kitárta az ajtót és a karját.
– Tudom.
A lány lehajolt és megölelte a nagyanyja vállát.
– Annyira össze vagyok zavarodva. – Észrevette a friss benyomódást
az ágy melletti térdeplőpárnán.
Nonna megpaskolta a derekát.
– Nincs semmi baj azzal, hogy össze vagy zavarodva. Néha én is
összezavarodom. – Kibontakozott az ölelésből, megfogta Annalisa kezét, és
a szemébe nézett. – Akár hiszed, akár nem, szeretem, hogy itt vagy. Nem
könnyű egyedül.
– Nem vagy egyedül – biztosította a lány, és megint átölelte a
nagyanyját.
A hosszú, szerető ölelés után, amelyre oly nagy szüksége volt, jó
éjszakát kívántak egymásnak. Annalisa visszament a szobájába, letérdelt az
ágy elé, és imádkozni kezdett, arra kérve Istent, hogy bocsásson meg neki,
amiért ilyen szerencsétlen, és adjon valami útmutatást, esetleg kis segítséget
is. Hihetetlenül nehéz lesz otthagynia Nonnát, de hogyan tagadhatná meg
magától az előtte kínálkozó lehetőséget? Nem tudta, hogy Ő létezik-e, de
úgy gondolta, adhat Neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa, hogy igen.
3. fejezet
Annalisa a lelkét is kidolgozta azon a nyáron és kora ősszel, míg hűlni nem
kezdett az idő. Dupla műszakot vállalt Harry vegyesboltjában, és az iskola
kezdete után is annyit dolgozott, amennyit csak tudott. A pénzt, amit nem
költött el a festőkellékeire, az utolsó centig félretette a Portlandbe
költözésre.
Mivel megfogadta, hogy hetente legalább három képet fog festeni, az
összes szabad percében festett. Új ötletekért csatlakozott Ninóhoz vagy
valamelyik nagynénjéhez, akárhányszor csak elmentek a városból – néha
Freeportba, Brunswickbe vagy Davenportba –, és a fotografikus
memóriájára támaszkodva katalogizálta az élményeit. Még amikor Millsben
maradt is, az újság és a tévé megmutatta, milyen szélsőségesen viharossá
vált a világ, és Annalisa a művein is észrevette ennek a hatását. Hogy is ne
hatottak volna rá? Még Nonna is elismerte, hogy talán ezek az évek a
legfurcsábbak hosszú élete során.
Oly sok őrültség történt mindössze néhány hónap leforgása alatt!
Kennedy szenátor lehajtott azzal a nővel a hídról. Neil és Buzz járt a
Holdon. Nixon még több katonát küldött Vietnámba, megszegve ígéretét,
hogy véget vet a háborúnak. Woodstock. A sok beszéd a csillagok
együttállásáról, hogy megmagyarázzák a történteket.
Nagyon szeretett volna a bangori barátaival elmenni Woodstockba –
mindössze néhány órányi utazás lett volna –, de tudta, hogy ha lebukik, az
egész végzős évének lőttek, és megválthatja a csak oda szóló jegyét az
Irgalmas Nővérekhez. Mégis vágyott rá, hogy csatlakozzon azoknak a
fiataloknak a mozgalmához, akik kétségbeesetten szomjazták az igazságot.
Hallgatta gyakran részeg és szűk látókörű bácsikái beszélgetéseit a
háborúról és a politikáról a hétvégi ebédek után. Úgy tűnt, a családjában
csak egyféle gondolkodásmód létezett, az pedig szigorúan konzervatív és
katolikus. Minden más vélemény helytelen volt. Ezzel általában a nők is
egyetértettek, ezért is igyekezett Nonna lebeszélni Annalisát arról, hogy
Portlandbe, a bűn epicentrumába költözzön. De mint oly sok vele egykorú
társa, Annalisa sem akarta gondolkodás nélkül elfogadni, amit mondtak
neki. Ki akart menni a világba, és meg akarta alkotni a saját véleményét.
Csak egy dolog volt, amiben az ország egyetértést tanúsított: a háború.
Soha, senkitől sem hallotta, hogy mellette érvelt volna. Persze az Egyesült
Államok meg akarta szabadítani a világot a kommunizmustól – ki nem? –,
de pontosan hogyan is érte volna ezt el azzal, hogy több ezer mérföldre, egy
dzsungelben harcol a katonák és a családjaik ellen?
Ezek a kérdések az új festményein is felbukkantak, amelyeken a
lázadás témáját dolgozta fel. Nixon- és háborúellenes tüntetőket festett meg.
Nőket, akik megpróbálták áttörni a végtelen és áthatolhatatlan üvegplafont
– és hippiket, zenészeket, költőket, festőket, akik végtelen számú
médiumon keresztül fejezték ki önmagukat. Ezek a munkái persze nem
lettek túl népszerűek a családjában, úgyhogy inkább eldugta őket az ágya
alá.
Október negyedik péntekén, három hónappal azután, hogy Jackie
elutasította Portlandben, Nino rábeszélte, hogy menjen el a gimnáziumi
futballmeccsére. Annalisa nem igazán rajongott a sportért. Épp
ellenkezőleg. Az apja régen mindig elvonszolta magával, hogy megnézzék
az alma matere csapatát, a Maine-i Egyetem Black Bearst, amikor hazai
pályán játszottak, és soha nem volt könnyű újra átélni ezeket az emlékeket.
De még az a kevés Payton Mills-i is tudta, hogy ez lesz az év meccse,
akik nem követték a csapat körüli eseményeket. Igazi rangadó két régi
rivális, a Spartans a Davenport Eagles ellen. Ha jó éttermekről vagy
golfpályákról volt szó, Davenport nyert. Presztízs és pénz? Ki sem kellett
állnia. Gyönyörű táj? Davenport. De a futballban Payton Mills viselte a
koronát.
A díszes davenporti gimnázium mögött elterülő pálya lelátóján
Annalisa Nino és a barátaik társaságában ült a Spartans szurkolóinak kék
tengerében. Hideg volt, éppen csak fagypont fölött, ezért sok néző takarót
terített a combjára.
A reflektorok vakító fényében a Spartans sztár futójátékosa áttört a
védők vonalán. A dicsőség felé rohant, mire a nézőtéren mindenki
felpattant.
Mindenki, kivéve Annalisát, aki ülve maradt, egyrészt tiltakozásul,
másrészt afölötti döbbenetében, hogy ilyen sok ember képes egy ilyen
ostoba sport megszállottjává válni – különösen figyelembe véve azt, ami a
világban zajlott. A meccs csak figyelemelterelés volt, lehetőség arra, hogy a
háborúnál kezelhetőbb összecsapásban szurkoljanak az emberek.
Amikor Nino visszaült, Annalisa ott folytatta a beszélgetést az
érettségi utáni terveiről, ahol abbahagyta.
– Látod – nézett körbe a pályán –, pontosan emiatt nem tartozom ide.
Nem tudom, élhet-e egy lány Payton Millsben úgy, hogy nem érdeklik ezek
a bunkók, akik egy fura alakú labdát ide-oda dobálva rohangálnak a pályán.
Nem arról van szó, hogy utálom Payton Millst. Nem egészen. Csak nem
nekem való, érted? Ez az apám városa. Ez az ő iskolája volt. Nekem semmi
közöm hozzá.
Nino megigazította a nyakában lógó feszületet.
– Értem, cugina mia. Nem bántasz meg. Én csak arra vágyom, hogy
legyen egy ágyam Portlandben. Esetleg egy külön szoba, hogy haza tudjak
vinni egy városi lányt.
Annalisa belebokszolt a karjába.
– Pfuj! Hozzám biztos nem fogsz lányokat felhozni Portlandben.
Egyébként is, amennyi pénzem lesz, még annyi hely sem lesz a szobámban,
hogy elnyújtózhass a padlón.
– Haha! – felelte Nino, de a szeme már a vonal mögött felálló
rúgójátékosra szegeződött. – Én akkor is azt mondom, olyan csinos vagy,
miért nem mész hozzá egy gazdag fickóhoz? Akkor megszűnnének a
gondjaid… nekem meg lenne hol laknom. Keress egy pasit, akinek van egy
olyan nagy háza a West Enden vagy a parton.
Annalisa csalódottan rázta a fejét.
– Azt hittem, legalább az unokatestvérem ismer már.
– Majd meglátod – mondta Nino. – Egy hónap a városban, aztán már a
drágaköves gyűrűdet mutogatod, és a teniszóráidról mesélsz.
Annalisa megint belebokszolt a karjába.
– Olyan hülye vagy, Nino! Ha ezt tenném, ölj meg álmomban, légy
szíves. Egy kapcsolat az utolsó, ami hiányzik. Talán még emlékszel rá,
hogy apám tette tönkre anyám esélyeit, hogy elérjen valamit. – Miközben a
Spartans szurkolócsapat a touchdown utáni örömtáncot lejtette az
oldalvonal mellett, Annalisa felállt. – Megyek, veszek egy Moxie-t. Te
kérsz?
– Senki sem szereti a Moxie-t, csak te – borzongott meg a fiú. – De
egy Crusht hozhatsz.
Annalisa lement a lépcsőn, majd a szurkolócsapatot és a célterületet
megkerülve odaballagott a hazai csapat térfele mögött sorakozó pultokhoz.
Észrevett egy fiatal lányt, aki egyedül ült a pálya sarkánál álló facsoport
alatt elhelyezett piknikasztalok egyikén. A könyökével a combjára
támaszkodott, a két kezét összekulcsolta, és a meccsel nem törődve a földet
bámulta.
Annalisa sok-sok órát töltött ugyanebben a pózban, magányosan
bámulva maga elé, mióta Millsbe költözött. Odapillantott a pultokra, a
nevetgélő kamaszok hosszú sorára, akik a hot dogjaikra és az üdítőikre
vártak. Magát is meglepve a lány felé kanyarodott.
– Hé, jól vagy? – kérdezte három lépés távolságból.
A lány úgy nézett fel, mint amikor egy teknős kidugja a fejét a
páncéljából: feszülten, hogy bármelyik pillanatban visszahúzhassa.
Középen elválasztott, barna haján látszott, hogy ki van vasalva. Vadonatúj
Bean dzsekit viselt, ami elárulta, hogy nem Payton Mills-i, hanem
davenporti.
– Igen, jól vagyok – felelte, és látszott a lehelete. Aztán ismét lenézett,
mintha súly lett volna kötve az állára. Rendkívül vékony volt, mint amilyen
Annalisa lett a temetés után, amikor szinte egyáltalán nem evett.
Egyértelműen látszott, hogy nem akar beszélgetni, de Annalisa a fiatalabb
önmagát látta benne, és nem adhatta fel.
A tömeg felujjongott mögötte. Közelebb ment egy lépéssel.
– Tetszik a dzsekid.
– Kösz – rebbent meg a lány szeme.
Annalisa nem tudta, mit csináljon. Nem akarta zaklatni, de egyedül
sem akarta hagyni. Úgy érezte, szüksége lehet valakire, aki meghallgatja.
Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, és emlékezett rá, milyen nehéz volt
annak idején az élet.
– Figyelj – kezdte. – Nem akarlak zavarni, de nem úgy nézel ki, mint
aki jól van. Hacsak nem valami film megy ott a földön, amit csak te
láthatsz. Hogy hívnak?
A lány megpróbált elmosolyodni Annalisa viccén.
– Emma.
Újabb lépés előre. Úgy közeledett hozzá, mint egy túsztárgyaló.
– Minden rendben van, Emma?
A lány végre felemelte és úgy is hagyta a fejét. A tenyerével a két
könyöke helyére támaszkodott.
– Minden remek – mondta gúnyosan. – Annyira örülök, hogy itt
lehetek.
– Micsoda? Nem szereted a futballt? – kérdezte Annalisa. Még egy
lépés.
– Utálom – nézett el balra Emma.
Annalisa megragadta az alkalmat, és leült mellé az asztalra.
– Akkor nem vagy egyedül. Most komolyan, nézz már rájuk. – Ahogy
mindketten elnéztek a pálya felé, amelyen a két csapat épp felsorakozott a
felezővonalnál, folytatta: – Egy csomó izzadt pasi egymásnak rohan. Aztán
a szurkolók. Azok még rosszabbak. Lehet, hogy te Eagle vagy, szóval nem
tudom, hogy nálatok is így megy-e, de a Spartans szurkolói élnek-halnak
ezért a sportért. Mintha azon a pályán bárki is valami olyasmit csinálna, ami
számít.
A pályáról hangos nyögések hallatszottak, majd az egymásnak ütköző
sisakok koppanása, amit megint ujjongás követett.
A lány halványan elmosolyodott, amit Annalisa biztatásnak vett.
– De most komolyan, mit csinálnak, ami számít? Semmit. Eldobják a
labdát, és valaki elkapja. Aztán átfut vele egy vonalon. Ó, istenem, ezért
megérdemlik a Becsületrendet.
A lány felnevetett, Annalisa pedig elhatározta, hogy a vasárnapi
gyónáson elmondja Laduca atyának, hogy megnevettetett egy szomorú
embert. Talán még fel is oldozza, amiért olyan undok volt Nonnával.
– Vicces vagy – pillantott rá a lány.
– Köszi, de a futball könnyű célpont. Annalisa vagyok – nyújtotta
előre kesztyűs kezét. Miután kezet fogtak, megkérdezte: – Szóval miért
vagy akkor itt, ha nem szereted?
Emma vállat vont, és talált egy pontot a földön, amit megint
bámulhatott.
– Mert itt lenni még mindig jobb, mint otthon.
Annalisának elszorult a szíve, de nem tudta, mennyire legyen rámenős.
– Tudok… segíteni?
Emma a fejét rázta.
– Itt van a bátyám, de azért köszi.
– Hol? – nézett el a hot dog és popcornillatot árasztó pultok felé
Annalisa.
Emma fázósan összefonta a két karját.
– Fent a lelátón, a barátaival. Kedves, mindig elhoz magával, csak én
már nem szeretek velük lenni. Mind idősebbek nálam.
– És mind futballszurkolók – tette hozzá Annalisa –, tehát jó eséllyel
nem lehet velük másról beszélgetni.
Emma ismét elmosolyodott, Annalisa pedig arra gondolt, hogy meg
tudná ezt szokni. Ki tudna húzni kislányokat a nyomorúságukból. Bár
valaki vele is megtette volna! Vagy megtenné most.
– Szóval mi érdekel? – folytatta. Inkább beszélget ezzel a lánnyal, mint
hogy visszamenjen a lelátóra. – A futballt nem szereted. Mit szeretsz? Én
festő vagyok. Szinte csak azt csinálom, és most is azt kellene csinálnom.
Emma megtámaszkodott a kezével a háta mögött és hátradőlt.
– Szeretem a zenét.
– Ó, tényleg? És ki a kedvenced? – Mintha egy levél hullott volna
Annalisa fejére. Megpróbálta lesöpörni, de néhány másodperc után feladta.
– A Beatles – felelte Emma. A tömeg megint felujjongott. A pályán
folytatódott az értelmetlen játék.
– Igen? Nekem is.
– Tényleg? Az Abbey Roadot hallottad már? – kérdezte Emma, és
minden egyes szóval egyre élettelibb lett.
– Nem, azt még nem – vallotta be Annalisa. – Általában elég későn
jutnak el hozzám az új számok. Tudom, hogy utálni fogsz, de még mindig
szeretem Elvist. – Megint ráesett valami a fejére, és felnézett. Egy fa alatt
ültek, ami már az összes levelét elhullatta.
– Jövő héten pénteken elmegyek Fairhavenbe, a Cold Riverre –
folytatta Annalisa. – Ismered őket?
– Azt hiszem, hallottam már róluk.
– Megérnek egy próbát. Kicsit olyanok, mint a Creedence.
Valami megint ráesett a fejére, aztán az ölébe hullott. Egy popcorn volt
az.
– Mi a…? Valakik popcornnal dobálnak. – Megfordult, hogy
megnézze, ki az. – Hagyd abba!
Az egyik asztal mögül felemelkedett egy fej. Egy fiú feje. Az egyik
kezében egy zacskó popcornt tartott, a másikkal integetett. Annalisának
csak egy pillanatba telt, hogy felismerje, amikor az arcára vetült a pálya
reflektorainak a fénye. A srác volt a múzeumból: Thomas.
A fiú felvillantotta vigyorát, amelyre Annalisa oly jól emlékezett, és
elindult feléjük.
– Te követsz engem? – kérdezte.
– Ezt én is kérdezhetném – vágott vissza Annalisa, komolyan fontolóra
véve a lehetőséget.
A fiú Emmára mutatott.
– A húgommal beszélgetsz.
– Ja – rántott egyet a vállán Emma.
Annalisa visszanézett Thomasra, és észrevette a piros dzsekit.
– Eagle vagy?
– Életem végéig – állt meg a lányok és a pálya között Thomas. –
Tavaly végeztem, és most a Westonra járok. – A Weston egy kis
borostyánligás egyetem volt a közelben. – Művészeti órám volt, amikor
először találkoztunk.
– Ja tényleg, szobrász vagy – tréfálkozott Annalisa.
– Szobrász? – kérdezte Emma olyan hangsúllyal, mintha a bátyja azt
állította volna, hogy űrhajós. – Egy hóembert se tud csinálni.
Thomas szigorúan a húgára nézett.
– Ne árulj be. Azt hittem, számíthatok rád, hugi.
Annalisa hangosan felnevetett, egyrészt azért, hogy odaszúrjon egyet
Thomasnak, másrészt azért, hogy jobb kedvre derítse Emmát. A lány
követte a példáját, aztán végül Thomas is.
– Szóval, gondolom akkor Spartan vagy – jegyezte meg a fiú, amikor
lecsillapodtak.
– Még hét hónapig.
– Most szólj hozzá! – álmélkodott Thomas. – Mégis, mennyi az esélye
egy ilyen találkozásnak?
Leült Emma mellé egy székre, és rátette a karját a combjára.
– Szóval eltűnsz egy pillanatra, aztán az ellenséggel talállak? – Aztán
kedvesebben: – Minden rendben? Már kerestünk.
Emma félénken Annalisára, aztán vissza a bátyjára pillantott.
– Minden rendben. Csak nem érdekel a meccs.
Thomas megpaskolta a lábát.
– Minden rendben, csak tudni akartam, hogy jól vagy. – Nyilvánvalóan
azért, hogy megkímélje a húgát a további megszégyenüléstől,
mindkettőjükre nézve hozzátette: – Tudjátok, nem lenne szabad
beszélnetek. Emma, ő az a lány, akiről meséltem. A portlandi múzeumból.
El tudod hinni?
– Lehetetlen – felelte Emma kételkedve.
Miért mesélt rólam a húgának? – merült fel azonnal a kérdés
Annalisában.
– Reméltem, hogy megint összefutunk. – Thomas túl izgatottnak tűnt a
véletlen miatt. – Ha belegondolok, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz…
Annalisa úgy döntött, kezdenek sikamlós terepre tévedni, és ideje
mennie. Odafordult Emmához.
– Örülök, hogy megismertelek.
– Én is örülök, Annalisa – biccentett Emma.
Ó, a francba! – gondolta Annalisa. Lebukott.
– Annalisa? – vonta fel a szemöldökét Thomas. – Azt hittem, Alice-
nek hívnak.
Emma már-már horkantgatva felnevetett.
– Haha! Úgy látom, nagyon jó első benyomást tettél rá. – Visszafordult
Annalisához. – Nincs hozzászokva, hogy kikosarazzák.
Annalisa leugrott az asztalról.
– Hát, gondolom, egyszer ezt is el kell kezdeni.
Elindult, majd megfordult és visszaintett.
– Emma, örülök, hogy találkoztunk! Hogy győzhetném meg a bátyádat
arról, hogy nem az esetem?
– Miért nem? – kérdezte Thomas, miközben felállt és felé lépett. –
Áruld el, és elengedlek.
Jobb lesz, ha most rögtön véget vet ennek, különben egy nap még az
ajtaja előtt találja.
– Először is, én nem barátkozhatok nem olasz férfiakkal. A
nagyanyám megölne. És téged is.
Thomas közelebb araszolt.
– Honnan tudod, hogy nem olasz vagyok?
– Fogadni mernék, hogy még csak katolikus sem vagy.
– Fogadjunk a csinos kis popsidba, hogy az vagyok! – emelkedett egy
oktávval magasabbra a fiú hangja.
Annalisa visszanézett Emmára, aki szemmel láthatólag remekül
szórakozott.
– Igazat mond?
– Nem árulhatom el. – Emma szélesen vigyorgott, rá sem lehetett
ismerni a néhány perccel azelőtti kislányra.
– Akkor mondj el egy Üdvözlégyet! – fordult vissza Thomas felé
Annalisa.
– Most? – A fiú valahogy már csak egy fél lépésnyire állt tőle.
Annalisa vállat vont. „Ha megérek neked ennyit”, sugallta a gesztus.
– Üdvözlégy, Mária – kezdte Thomas –, kegyelemmel terhes… legyen
meg a te akaratod… – Elhallgatott. – Oké, nem vagyok katolikus. Lehet,
hogy olasz sem, de szeretem a pastát. – Az utolsó szótagnál kérdően
felszaladt a hangja.
Annalisa akaratlanul is felnevetett – szinte felrikoltott –, és gyorsan
hátrálni kezdett.
Épp kinyitotta a száját, hogy elköszönjön, amikor odalépett hozzájuk
egy borotvált fejű, nagydarab, körülbelül Thomas-korú fickó.
– Hát itt vagy, Emma! – szólalt meg csikorgó hangon. – Az egész
parkolót bejártam érted. Minden oké? – Leült az asztalra, oda, ahol az előbb
még Annalisa ült, és átkarolta a kislányt. – Hát nem vagyunk elég jók
neked?
– Alice, ő Mitch Gaskins – mondta Thomas. Annalisa nem tudta
eldönteni, hogy szándékosan mutatta-e be így, és ez bosszantotta. – Annak
ellenére, hogy Mitch elég jó szerelő – folytatta a fiú –, a legnagyobb ökör,
akivel valaha találkoztál. Ahogy a ronda fején is láthatod, belépett a
seregbe. Most jött vissza az alapkiképzésről. Már alig várja, hogy
Vietnámba küldjék.
– Az én vérem – vont vállat Mitch. – Mit csináljak? Örülök, hogy
megismerhetlek, Alice.
– Igazából Annalisa – helyesbített, és hirtelen magán érezte a háború
súlyát, ahogy elképzelte, hogy ez a Mitch útnak indul, hogy harcoljon a
hazájáért. Ráadásul önként lépett be, tehát ő döntött így.
– Ja tényleg, Annalisa! – csapott a homlokára Thomas, aztán
rávigyorgott, jelezve, hogy ugratta.
Annalisa elfintorodott. A fiú túl vicces volt. Egyszer még ez lesz a
veszte.
Odafordult a lelátó felé, ahol Nino valószínűleg már azon töprengett,
hogy hova tűnhetett.
– Mennem kell megkeresni a barátaimat – mondta. – Minden jót,
Emma! Viszlát, Mitch!
– És én? – kérdezte Thomas elbűvölő, kölyökkutyaarcú vigyorral.
– Ég veled, fiú, aki szereti a pastát! – integetett Annalisa.
A fiúk néha nagyon csábítóak tudnak lenni, Thomas pedig egyenesen
elbűvölő volt – de ravasz is. A tökéletes példa arra, hogyan kerülhet egy
lány egy férfi hálójába, hogy aztán egész életében bánja.
4. fejezet
Cold River
Hazafelé
A Mancuso inkvizíció
Az autósmozi
Golyózáporban
A klub
A megtörtek
Hajtűkanyar
Emma, a különleges
Kényszerzubbony
Emlékezetes búcsú
Kitörés a ketrecből
Előre és felfelé
Az biztos, hogy Annalisának soha nem volt még olyan tanára, mint Sharon
Maxwell, és ha az első óráján nem is tanult semmit a festészetről, egész
életében nem nevetett annyit, mint akkor. A modell méltósággal viselte a
szerepét, és az óra végére annyira összerázódtak a tanítványok, mintha nem
is lettek volna idegenek a raktárban.
Amikor este hazaért, főzött egy vajas-parmezános pastát, majd leült a
kanapéra, hogy felhívja Emma Barnest. A Thomasszal való szakítása miatt
úgy döntött, távolságot tart a húgától is, pedig nagyon szívesen segített
volna rajta. Eltartott egy ideig, de mostanra sikerült összeszednie a
bátorságát, és a meztelen modell sztorija apropót is adott a hívásnak.
Mrs. Barnes vette fel a telefont. Erőltetetten váltottak néhány szót,
aztán Annalisa megkérdezte, beszélhet-e Emmával. Mrs. Barnes hosszas
hümmögés után végül kibökte:
– Nem hiszem, hogy készen áll erre.
Annalisa dühösen megrázta a fejét.
– Értem. Nos… Kérem, mondja meg neki, hogy szívesen beszélnék
vele valamikor, amikor van kedve hozzá.
– Ez igazán kedves tőled, és megmondom neki. Te jól vagy, Annalisa?
– Igen, köszönöm. Thomasról van valami hír? – Eddig kerülték a
témát. – Bármi?
– Egyszer írt. Nem szereti a fekvőtámaszokat, és a sereghez képest
még én is remekül főzök.
Annalisa elvigyorodott. Csak Thomas úszhatta meg, hogy ilyeneket
mondjon az anyjának.
– Nem tudom a Fort Dix-i címét. Meg tudná adni esetleg?
Hosszú csend.
Nem kellett volna megkérdeznie. Mrs. Barnes sem kedvelte jobban,
mint Mr. Barnes, különösen most, hogy Annalisa már nem volt a része a
jövőjének.
– Megígértem neki, hogy írok – tette hozzá Annalisa.
Újabb csend.
– Egy pillanat, mindjárt megkeresem.
Miután Mrs. Barnes megadta a címet, és elmagyarázta, hogyan jutnak
el Thomashoz a levelek, Annalisa sietve elköszönt tőle. Papírt és tollat vett
elő, és írt egy levelet Thomasnak, ahogy megígérte. Nem sok
mondanivalója volt, úgyhogy egyszerűen leírta, hogy talált egy lakást egy
órásüzlet fölött, amely delente és éjfélkor dalra fakad. Aztán megkérdezte,
hogy jól érzi-e magát a nyári táborban, épített-e erődöt, és lövöldözött-e
dolgokra a többi táborlakóval. Az utolsó pillanatban, mielőtt összehajtotta a
lapot, eszébe jutott, hogy megemlíti a koccanást. Aztán inkább úgy döntött,
hogy bizonyos dolgokról jobb nem beszélni.
21. fejezet
Fájdalmas emlékek
Annalisa értelmet és nyugalmat talált a város festésében. Bár egy kis időt
eltöltött a munkahelyén szerzett új barátnőivel is, kitartóan ragaszkodott az
álmához, és általában csak azért szakadt el az ecsetjeitől és a festékeitől,
hogy dolgozni menjen, vagy találkozzon valamelyik tanulótársával Sharon
osztályából. A Payton Millsben eltöltött három év után ki volt éhezve arra,
hogy más művészekkel beszéljen. Miután egyértelműen jelezte az
álláspontját a csoportban lévő három vele egykorú fiúnak (egyik sem ért fel
Thomashoz), már nem próbálkoztak nála, s ettől teljes biztonságban érezte
magát az órákon.
A festőállvány mögül eddig elképzelhetetlen módon ismerte meg a
kilátását az erkélyről. Sharon biztatására, hogy kapcsolódjon jobban az
alanyaival, nevet adott a szemközti ház lakóinak. Megfigyelte a mindennapi
életük egy-egy pillanatát, amikor nem húzták be a függönyöket, aztán életre
keltette őket – legalábbis megpróbálta – a papíron. Minden ecsetvonással
megpróbált az alanyai bőre alá hatolni. Nevet és történetet adott a szemközt
lakó idős hölgynek, aki nem szégyellte az erkélyen szárítani a fehérneműjét,
meg a fiatalabb családnak, amelynek tagjai mindig akkor ültek le
vacsorázni, amikor a férfi hazatért a munkából.
A telefonfülke egyfajta ablak lett mindazoknak a világára, akik
felemelték a kézibeszélőt, és az ő bőrükbe is belebújt. A fülke körül
rendszeresen felbukkant egy galamb, felcsipegette a morzsákat, aztán eltűnt
a fenyőn vagy a sarkon lévő ingatlaniroda előtt, egy szabadon hagyott
négyzetből kinövő szilfán, és Annalisa sokszor a madarat is megfestette.
Próbálva az alanyai fejébe jutni, hagyta szabadon szárnyalni a
képzeletét arról, hogy kikkel beszélhetnek a fülkébe lépők. Egy nő talán az
apját hívta fel húsz év után először, mert megtudta, hogy haldoklik. Egy
öltönyös férfi, akit Philipnek nevezett el, vacsoraasztalt foglalt magának és
a feleségének, akinek az előző nap megfeledkezett a születésnapjáról. Talán
erre gondolt Sharon, amikor azt mondta, hogy kapcsolódjon az alanyaival.
Talán ezt csinálta Sophia Loren, amikor belebújt egy karakter bőrébe. Ha
megértette volna a motivációikat, talán végre igazi mivoltukban tudta volna
megfesteni őket.
Eljárt Sharon Maxwell óráira, és rengeteget tanult a festészetnek arról
az oldaláról, amit még nem fedezett fel. Eddig a technikára koncentrált, de
soha senki nem beszélt neki arról, hogy a remekművekhez érzelmek is
kellenek. Bizonyos szempontból az órák nem is a festészetről szóltak, nem
a technikáról, hanem az önkifejezésről. Még egy olyan alkalom is volt,
amikor csak egy színt használva kellett festeniük.
Annalisa természetesen tudta, hogy a festés katartikus – épp ezért
csinálta –, de azt nem tudta, hogy egész filozófiája van annak, hogy a
művésznek mindent bele kell adnia a művészetébe. Honnan is tudhatta
volna, hiszen csak a millsi hobbifestőket ismerte. Július végén Sharon élő
bemutatót tartott, két órán át festett a tanítványai döbbent tekintete előtt.
Annalisa úgy érezte, ez az egyik legszebb látvány, amit valaha látott. Egy
igazi mester, aki akár meg is vághatta volna magát és a vérét hordhatta
volna fel a vászonra.
Sharon nem sok megjegyzést tett Annalisa legújabb munkáira,
legfeljebb gyors tippeket adott, vagy elmormolt néhány biztató szót a válla
fölött. „Mi van a mögött a szempár mögött, Annalisa?” Vagy: „Mi történik
a testedben most, ebben a pillanatban? Fesd le!”
Annalisa nem vágyott másra, csak hogy Sharon egyszer azt mondja:
„Igen! Igen! Megvan! Megtisztelnél azzal, hogy kiállítod a képeidet a
falaimon jövő tavasszal?”
Annalisa egyre keményebb lett, mindent beleadott a gyakorlásba, sorra
rakta ki a lakásában az új képeket. Olyan sokat költött a festésre, hogy át
kellett terveznie a költségvetését. Akármennyire szívesen vett volna valamit
a leértékelt osztályon, ritkán engedett meg magának akár egy darabot is. Az
étrendje is megszenvedte a döntést, szinte csak levest evett egy-egy kis
darab kenyérrel, esetleg gyümölccsel. Noha az étel eddig központi helyet
foglalt el az életében, most a puszta létfenntartás eszközévé vált,
energiaforrássá, amire szüksége volt a festéshez.
Nem csak az erkélyen vagy a hálószobában festett. Megfogadta Sharon
egyik tanácsát, és olyan helyeken is felállította az állványát, mint a
Monument Square vagy a Longfellow Square, sőt akár a Congress Street
járdája, ahol állandóan rothadó halszagot érzett a piac miatt.
Szeptember végén, egy szombat reggel áttörést ért el. Épp a
Longfellow Square-en állította fel az állványát, amikor elment mellette egy
gyönyörű nő. Minden szempontból lélegzetelállító volt: a tartása, a ruhája, a
járása. Majdnem úgy nézett ki, mint Brigitte Bardot, csak sötétebb hajjal.
Miközben a nő eltűnt a járdán, Annalisa belekapaszkodott a képébe.
Még mindig maga előtt látta fehér-barna bőrtáskájának a részleteit, ahogy
éppen csak túlért kockás selyemszoknyája szegélyén. A nő csupa szín volt,
bársonybarettjétől kezdve a nyakában viselt zöld kendőn át a hófehér
cipőjéig.
Annalisa mindig is divatosnak tartotta magát. A divat iránti
szenvedélyét az anyjától örökölte, de nagyon sokat tanult a Pride’sban is,
ahol New England legdivatosabban öltözködő női is megfordultak. A nő,
aki elment mellette, szinte varázslatos volt, és Annalisa kétségbeesetten
szerette volna megörökíteni.
Nevet adott neki, történetet szőtt köré, aztán a ceruzájáért nyúlt.
Sharon gyámsága alatt sokkal szabadabb lett a művészetében, ott feszegette
a határokat, ahol csak tudta. A nő fején lévő barettre virágokat rajzolt,
amelyek tűzijátékként törtek a lap felső széle felé. A táskából pénz hullott
ki, amerre járt.
Miután elkészült a vázlattal, a festékekért nyúlt. Miközben a világ
megállt körülötte, nekilátott az alkotásnak. Soha életében nem dolgozott
még ilyen gyorsan, és két óra múlva látta, hogy majdnem elkészült.
Hátralépett, és szemügyre vette a művét. Valami a helyére kattant.
Úgy döntött, az utolsó simításokat otthon végzi el, és elindult hazafelé,
hogy egyen egy szendvicset. Útközben az alanyán és a festményen
töprengett. Ez volt az a hang, amelyről Jackie oly régen beszélt? Végre
megtörtént az áttörés? Mi van, ha nőket kell festenie?
Divatos, elegáns, befolyásos, makacs nőket.
Valami elrendelt helyességet érzett a gondolattal kapcsolatban.
Augusztusban festett három képet a nők egyenjogúsági sztrájkjáról, talán az
ültette el a magot. Talán az az elhivatása, hogy hangot adjon ezeknek az
erős nőknek. Az biztos, hogy ő maga közéjük szeretett volna tartozni. Nem
feltétlenül a pénz volt a legfontosabb ezekben a nőkben, de bennük volt az
is. Ám sokkal inkább a magabiztosságuk, az erejük, a félelemnélküliségük.
Ez tetszett neki a legjobban a városi nőkben. Még a hetvenéves nénik sem
féltek egyedül felülni a buszra.
Amikor odaért Walt boltjához, úgy döntött, hogy beugrik és beszámol
a felfedezéséről. Miután türelmetlenül kivárta, hogy segítsen egy vevőnek
egy törött zsebóra ügyében, odament hozzá a pénztárhoz.
– Azt hiszem, megtaláltam a hangomat. Alig pár hónapja vagyok itt, és
megtaláltam!
Bár az öreg szemmel láthatólag nem osztozott a lelkesedésében,
elmondta neki az ötletét, hogy hangot akar adni a legerősebb nőknek. Szinte
remegve az örömtől elővette a majdnem kész képet a tartóból és
megmutatta Waltnak.
– Ó, te jó ég! – támadt fel hirtelen az öreg érdeklődése, és rámutatott a
képre a pult másik végéből. – Ebből kellene élned.
Annalisa felnevetett.
– Ez a terv, Mr. Burzinski. – A szíve zakatolt az örömtől, hogy
felfedezte az igazi elhivatását.
– Kérlek, szólíts Waltnak, ifjú hölgy.
– Már csak egy galériát kell találnom, ami esélyt ad nekem, Walt. – Az
elmúlt hónapban két másik galéria is elutasította. Aztán eszébe jutott
valami.
– Nem akarná eladni néhány képemet? Természetesen jutalékért. – Azt
nem mondta, hogy egyébként is ráférne egy kis szín az üzletre, amely most
a barna és a fekete összes létező árnyalatában játszott. Még a leggyászosabb
képei is felvidították volna a helyet.
– Rengeteg jó anyagom van odafent, amelyeknek otthonra lenne
szükségük – folytatta. Ő legalábbis jónak tartotta őket, még ha a galériák
érdeklődését nem is keltették fel. Sharon még mindig a kapcsolódással
nyaggatta. Annalisa úgy érezte, ha még egyszer meghallja, amint azt
mondja, „Annalisa Mancuso, lazulj el és bújj a bőrükbe!”, akkor kidob
valamit a raktár ablakán. Néha még vissza is szólt: „Lazulok!” Ilyenkor
Sharon rákacsintott ezüst szemével, és továbbment. Talán ez az ötlet az erős
nőkről fel fogja kelteni az érdeklődését.
Walt megvakarta kétnapos borostáját.
– Te aztán elszánt ember vagy, nem igaz?
Elszánt és érzéketlen, gondolta a lány, és úgy döntött, tovább üti a
vasat.
– Talán még néhány új vevőt is hoz önnek. Szerintem akik egy szép
órát keresnek, azokat a szép festmények is érdeklik. – Úgy méregette az
öreget, mintha őrült lett volna, ha nemet mond.
– És ravasz is – bökte ki végül Walt. – De miért is ne?
Ötszáz nem és két igen, gondolta Annalisa. Ezekkel az esélyekkel
elboldogul.
Miközben megbeszélték a feltételeket, a hátsó falat méregette, ahol
néhány fémpolcon alkatrészekkel és ki tudja még mivel púposan megrakott
dobozok sorakoztak. Közelebb érezve magát a múzsájához, mint életében
valaha, úgy döntött, hogy délután készít egy új szélcsengőt, ajándékul
magának, amiért oly sok mindent ért el a Portlandben töltött első hónapok
során.
– Kérhetek még valamit? – hajolt előre.
Walt a maga nagyon waltos módján felkuncogott, majdnem olyan
finoman, mint Nonna.
– Az az érzésem, akkor is kérni fogsz, ha nemet mondok.
– Szeretnék készíteni egy szélcsengőt, hogy a másik ne legyen
egyedül. Úgy látom, magának mindenféle holmija van ott hátul, fent meg
van egy üres kampó, aminek így értelmetlen az élete. Körülnézhetek, hátha
találok valamit, ami jó lesz?
Amilyen mogorva tudott lenni néha az öreg, most akár azt is
mondhatta volna, hogy az erkélyen lógó szélcsengő csak szemét, de
Annalisa épp néhány nappal korábban mesélt neki arról, hogy az anyjával
csinálták, szóval ez az ellenérv durva lett volna.
Walt mintha rájött volna, hogy bűntudat nélkül nem mondhat nemet,
így hát bólintott.
– Ha muszáj. Negyven éve gyűlnek ott azok az alkatrészek, és csak
porosodnak. – Mi nem porosodott?
Az öreg visszatért a munkájához, Annalisa pedig aprókat tüsszögve
nekilátott a keresésnek. Egy művész számára ezek a polcok a lehetőségek
kincstárát alkották. Egy poros, de különleges kincstárat, tele csodálatosan
ismeretlen dolgokkal.
Öt perc múlva felemelt egy gyönyörű réz valamit.
– Ez mi?
Walt felnézett a kakukkos óráról, amin dolgozott.
– Az egy inga feje, amely egy állóórában lengett, amíg rá nem omlott a
tető egy nagy esőzéstől, még… az ötvenes években, azt hiszem.
– Megengedi, hogy elvigyem? Tökéletes lenne középre.
Az öreg úgy nézett rá, mintha a fél veséjét kérte volna, de aztán
megenyhült.
– Persze, vidd csak.
Abban a pillanatban az összes óra delet ütött, és Annalisa
elmosolyodott. Mulatságos volt, ahogy az élete ráállt a déli és éjféli ütések
ritmusára.
Visszament a polcokhoz, és átkutatta a többi dobozt is. Talált egy
tekercs régi nejlonzsineget, néhány régi kulcsot és pár érdekes alakú
alkatrészt. Felmarkolt néhány apró rézdarabot is, amelyekről úgy vélte,
érdekesek lennének felragasztva az egyik új képére. Az nem lenne túl „öreg
lelkes” a részéről, de talán az új trükkök segíthetnek még közelebb jutni a
hangjához.
A következő dobozban rábukkant egy régi, törékeny keretbe foglalt
fényképre. Felismerte a talán húsz évvel fiatalabb Waltot. Sokkal
élettelibbnek tűnt. Átölelve tartott egy nőt. Annalisa csak feltételezni tudta,
hogy a feleségét. Hosszú, göndör, vörös haja volt. Az óceán partján álltak.
Megfordította a képet. Kifakult kézírással ez állt rajta: Graystone, 1951.
Annalisa kilépett az üzletbe a hátsó helyiségből, és meglengette a
fényképet.
– Ő volt a felesége? – tette le a férfi elé.
Látta, ahogy Walt testtartása megváltozott, szinte leeresztett, miközben
lassan ránézett a leletre.
– Kérlek, ezt azonnal tedd vissza.
– Ó, bocsánat! – Valami rosszat tett?
– Semmi baj – adta vissza a fényképet az öreg. – Csak tedd vissza oda,
ahol találtad, és mára elég a kutakodásból.
– Hol van Graystone? – kérdezte Annalisa. Túl kíváncsi volt ahhoz,
hogy elengedje. – Szeretnék elmenni oda.
– Kérlek! – Walt szinte vakkantotta a szót.
A lány megfeszült, érezte, hogy a múlt kísérti a férfit.
– Azt szeretném, ha visszatennéd a fényképet oda, ahol találtad –
folytatta higgadtabban, de ugyanolyan határozottan Walt, majd
visszafordult az órához.
Annalisa még egyszer rápillantott a fényképre. Látta a fiatalabb Walt
arcán, hogy mennyire szerette a vörös hajú nőt. Nem csoda, hogy még
mindig fájt neki. Régen Nonno is így nézett Nonnára. A másodperc
törtrészéig azt kívánta, hogy Walt és Nonna jöjjenek össze, mindketten
ugyanabban a helyzetben voltak. De amikor Nonna először meglátogatta –
hosszas nógatás után –, és bemutatta őket egymásnak, alig váltottak két
szót. Eh, valószínűleg jobb is így, döntötte el. Így nem kell újabb
veszteséget elszenvedniük később.
Összeszedte a zsákmányát.
– Elnézést a fénykép miatt. – Felelősnek érezte magát a seb
feltépéséért.
– Semmi gond, semmi gond – hessegette el Walt.
– Milyen volt a felesége? – csúszott ki Annalisa száján, pedig tudta,
hogy a tűzzel játszik.
Úgy tűnt, tényleg betelt a pohár. Walt lecsapta az órát az asztalra, és
levette a szemüvegét.
– Nem foglak faggatni a fiúról, akivel szakítottál, ha te sem faggatsz a
feleségemről. Megegyeztünk?
A lány lesütötte a szemét.
– Akkor jó – bólintott Walt. – Holnap hozz le néhány képet.
Megnézzük, hova tudjuk kitenni őket. Keresünk nekik helyet a falon.
Annalisa megköszönte, és a száját befogva kisurrant az üzletből. A
lépcsőházban megállt, hogy megnézze a postaládáját, és talált benne egy
levelet Thomastól. A szíve mindig nagyot dobbant, amikor levele érkezett
tőle, mintha semmi más nem okozott volna neki nagyobb örömöt. Az első,
Ford Dixbe küldött levél óta, amiben megemlítette a meztelen modellt is,
folyamatosan leveleztek. Thomas könnyed humorral válaszolt, hasonlóan,
mint az anyjának. Talán a humor segítségével birkózott meg a helyzettel.
Viccelődött a fekvőtámaszokon, a futáson, az újabb fekvőtámaszokon, és
elmesélte, hogy a nulladik hetet koszos terepszínű egyenruhák mosásával
töltötte. A legrosszabbak a sűrített levegős fecskendővel beadott
védőoltások voltak. A kanyaró elleni oltás ehhez képest puszi volt az
arcomra.
Az előző levelében elmondta, hogy áthelyezik a louisianai Fort Polkba,
amit a Tigrisek Földjének is neveztek, haladó gyalogsági kiképzésre.
Annalisa nem ismerte a katonai zsargont, de Thomastól lassan felszedte.
Minden a rövidítésekről szólt. Thomas MOS-kódja a 11B volt. A lány
továbbra sem tudta, mit jelent a MOS, de azt Thomas elmagyarázta, hogy a
11B azt jelenti, hogy gyalogos lesz, és valószínűleg Vietnámba fogják
vezényelni, a frontra. Ez a rész szíven ütötte Annalisát, és csak a
legrosszabb rémálmaiban tudta elképzelni Thomast úgy, mint a hírekben
látott, harcokba belefáradt katonák egyikét.
De nemcsak a MOS-a jelezte, hogy mire számíthat, hanem azt is
megírta, hogy a Tigrisek Földjéről mindenki RVN-be ment. Annalisa a
hírekből tudta, hogy mit jelent az RVN. Republic of Vietnam. A Vietnámi
Köztársaság. Fort Polkban hasonló éghajlat uralkodott, mint Délkelet-
Ázsiában, ezért a katonákat gyakran ott akklimatizálták bevetés előtt. A
tudat, hogy nem kis részben ő tehet a helyzetéről, tönkretette volna minden
eddigi fejlődését, ha túl sokáig rágódott volna rajta.
De most hátha azt írja Thomas, hogy hazalátogat, vagy hogy azt
hallotta, hamarosan véget ér a háború. Kettesével vette a lépcsőfokokat,
levetette magát a kanapéra, és kiélvezte minden szavát.
Louisiana maga a pokol, kezdte a háromoldalnyi, alig olvasható
macskakaparást. Az egyetlen jó dolog itt lent a folyami rák. Kicsit olyan,
mint a homár, és az otthon jut róla eszembe. Most derült ki, hogy szeretem
Maine-t. És tudod, mi hiányzik a legjobban? A hó. Olyan rohadt meleg van
itt délen!
Annalisa értékelte a humorát, de kiérezte a sorok közül a
szomorúságot. Thomas nem háborúra termett, és csak elképzelni tudta,
hogyan halványul el Mr. Napsütés ragyogása. Miatta.
Thomas megkérdezte, hogy festett-e azóta újabb meztelen férfiakat, és
hogy hűvös van-e Portlandben. Azt is megkérdezte, hogy adott-e el már
festményt, és hogy még mindig szereti-e Portlandet. Annalisa válaszul nem
bocsánatot kért tőle, amiért ilyen szörnyű helyzetbe hozta, hanem írt az
áttöréséről, és megkérdezte, hallotta-e, hogy Jimi Hendrix meghalt. Azt is
megemlítette, hogy ismét megpróbált beszélni Emmával, de nem járt
szerencsével. Miközben aláírta a nevét, támadt egy ötlete. Kiment az
erkélyre a vázlattömbjével, és lerajzolta Thomasnak a kilátást. Aztán
havazást is rajzolt rá, hogy a kedvére tegyen.
22. fejezet
Annalisa két hét múlva, munkából hazaérve találta meg Thomas válaszát, és
úgy szaladt fel a lépcsőn, mintha karácsony lett volna, alig várva, hogy
elolvashassa a levelet. Csütörtök volt, valamivel délután három után, és
hazafelé sétálva Sharon legutolsó óráján gondolkodott. Korábban arra
jutott: még nem áll készen arra, hogy beszéljen a tanárának az áttöréséről,
arról, hogy ezeket az erős nőket akarja megfesteni, inkább eljátszadozik
még egy kicsit a gondolattal.
Lerúgta a cipőjét, és letelepedett a kanapéra a levéllel.
Ha tudnád, mennyire megörültem, amikor felbontottam a leveled, és
megtaláltam a rajzod! Nem hívhatnánk azt a fát a telefonfülke mellett a
treezai ferde toronynak? Milyen okos tud lenni, gondolta Annalisa,
miközben tovább olvasott. Igen, írta Thomas, hallottunk Jimiről. És Janis
Joplinról is. Biztos láttad a hírekben, mi történt a Wichitai Állami Egyetem
repülőgépével. Mondj valami jó hírt, Anna. Azt is írta, hogy bűn, hogy
Louisianában ilyen meleg legyen októberben, és hogy már úgy érzi magát,
mintha fél lábbal az ázsiai dzsungelben lenne. Aztán megkérte Annalisát,
hogy rajzoljon le neki egy olyan nőt, mint akikről írt, mert látni szeretné,
milyen stílust próbál elsajátítani. Mindig kérdezett valamit a festésről, és
töretlenül támogatta, ami jólesett a lánynak, ugyanakkor meg is kérdőjelezte
a döntését, hogy szakítson vele.
Eszébe jutott Emma. Vajon jobban van, talált néhány boldog pillanatot
a nyári napsütésben? Annalisa azt kívánta, bár tehetne érte valamit, de
Emma egyértelműen kimutatta, hogy nem szeretné tartani vele a
kapcsolatot.
Felvázolt egy ötletet abból, amivel foglalkozott, aztán megírta a
válaszlevelet is. A jó hír az, hogy Nixon végre elkezdi kivonni a katonákat.
Mióta ennyire fontos lett számára a háború végkimenetele, lelkes
híradónéző vált belőle. Az előző nap Nixon megígérte, hogy karácsonyra
kivon negyvenezer katonát Vietnámból. Annalisa nagyon szorított
Michaelért, Thomasért és a többi katonáért. Nem suttognak még a háború
befejezéséről? Szerinted mikor kell behajóznod? Mindennap imádkozom,
hogy ne kerüljön rá sor. Aztán érdeklődött Emma felől, megkérdezte, hogy
tudja-e követni a sporteseményeket, és általában véve jól érzi-e magát. Fel
akarta vidítani, ezért újabb vicceket sütött el a nyári táborról meg az
erődépítésről, de minél közelebb kerültek a behajózás napjához, annál
kevesebb humort tudott kicsikarni magából.
Ő tette ezt vele. Ugyan mi vicces van ebben?
Miközben megnyalta a borítékot, az utolsó csókjukra gondolt, az egyik
vezetésgyakorlás közben, és erről eszébe jutott a koccanás. Végül úgy
döntött, nem ír Thomasnak a balesetről, mivel nem akarta, hogy még emiatt
is aggódjon. A VW már olyan volt, mint új korában, úgyhogy talán meg
lehetett bocsájtani, hogy elhallgatta.
Öt óra körül lement a lépcsőn, befordult a sarkon, és bement az
üzletbe, hogy megnézze, sikerrel járt-e aznap.
– Eladtunk valamit, Walt? – kiáltotta, amikor belépett.
Az öreg fél térdre ereszkedve tisztította az üvegpultot.
– Úgy egy órája – felelte. – Azt, amelyiken dől a pénz a táskából.
– Tényleg? – Annalisának repesett a szíve. Ez már a hatodik festmény
volt, darabonként öt dollárért. Odament a falhoz, amelyet Walt a
rendelkezésére bocsájtott, és büszkén látta, hogy már csak öt festmény
maradt rajta.
Walt fintorogva felállt, és megköszörülte a torkát.
– Ha így megy tovább, kifizetheted belőle a lakbért.
– Az is valami, nem? – kiáltotta vissza Annalisa. Visszament a másik
oldalára, és a rongyért nyúlt. – Hadd segítsek. Még megfájdul valamije.
– Ó, az ég szerelmére! – felelte az öreg, mintha megsértette volna. –
Negyven éve tisztogatom ezt a pultot. Azt hiszem, egyedül is elboldogulok
vele.
– Butaság. – Kivette a kezéből a rongyot, és felkapta a pultról az
ablaktisztítót. – Szóval hozhatok még le képeket?
– Akár. – Walt csípőre tett kézzel méregette, mintha kételkedett volna
a képességeiben. Na majd meglátja. Három évig lakott a nagyanyjánál, és
megtanult ablakot pucolni.
Odalépett a következő szakaszhoz.
– Áruljon el valamit, Walt. Miért nem beszél soha magáról? Június óta
ismerjük egymást, és még semmit sem tudok.
– Mit kellene tudnod?
Annalisa a feleségéről szerette volna kérdezni, de nem akart megint
bajba kerülni.
– Hol született? Mi hozta Portlandbe? Hogy lett órásmester?
Walt rámutatott egy helyre, amit kihagyott – legalábbis szerinte.
– Borzalmasan unatkozhatsz, ha üveget akarsz pucolni és rólam akarsz
hallani.
– Csak kíváncsi vagyok, ez minden.
Miközben Annalisa letakarított egy tárolót, amelyben egy bámulatosan
szép kar- és zsebóragyűjtemény lapult, Walt megnyílt.
– Mindig is szerettem szétszedni a dolgokat… sokszor a szüleim
legnagyobb bánatára. Apámnak hentesüzlete volt Manhattanben, a
szomszédban egy órással, aki felvett magához, és támogatta a
kíváncsiságomat. Egészen a harmincas éveimig nála dolgoztam, még a
szüleim halála után is.
Annalisa hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Walt szívesen
emlékezik vissza ezekre az időkre, még ha bele is köhögött fehér
zsebkendőjébe.
– Aztán egyszer belépett az ajtón egy Gertrude nevű nő – folytatta –,
és én azonnal beleszerettem. Azt hiszem, ő is belém, és hát tudod, az őrült
húszas éveket írtuk. Ó, sajnálhatod, hogy lemaradtál róluk, Annalisa! A
háború véget ért, és New Yorkban kellett lennie az embernek. Úgy
táncoltam Gertrude körül, mintha én lettem volna Manhattan királya…
Walt elhallgatott, és Annalisa tudta, hogy visszatekint az egyik,
évtizedekkel ezelőtti, Gertrude-dal töltött pillanatra.
– Aztán jött a gazdasági válság, és elvesztettem az állásomat. Gertrude
apjának hajózási társasága volt Portlandben, és felajánlotta a segítségét, ha
északra költözünk, úgyhogy fogtuk magunkat és…
Az ajtó fölötti csengő megcsendült, és mindketten a bejárat felé
fordultak.
– Ó, tehát még nyitva van! De jó! – mondta a hölgy. Körülnézett az
üzletben, és végül Annalisán állapodott meg a tekintete. – A férjemnek
keresek ajándékot. Holnap lesz hatvanéves, és az utolsó pillanatig
halogattam.
Annalisa teljesen elmerült Walt történetében, de kiszakadt az álomból,
amikor meglátta, hogy a hölgy nem más, mint Patty Garner, a reklámrészleg
vezetője a Pride’snál, az a nő, akinél eredetileg dolgozni szeretett volna.
Patt volt minden nő hőse az áruházban, egy nő, aki valahogy elég erős volt
ahhoz, hogy feljusson a csúcsra. Ő volt Portland Dorothy Shavere, aki a
Lord & Taylor élére küzdötte fel magát, amely vitathatatlanul a legjobb
áruházláncnak számított az egész országban. Annalisa egy héttel azelőtt
festette meg Shavert, úgyhogy erősen jelen volt még az elméjében.
Patty az ötvenes éveiben járhatott, és sűrű, hullámos haja volt. Szürke-
fehér kockás gyapjúruhája konzervatívnak hatott, de elegánsnak. Annalisa
elképzelte, hogy munka után hosszú fürdőket vesz az oroszlánlábú
kádjában, majd megiszik egy-két száraz martinit az engedelmes férjével.
Biztos, hogy ő hordta a nadrágot a házasságukban. Patty egyik ujján egy
hatalmas, még Thomas anyjáénál is nagyobb gyémánt ragyogott.
– Én igazából nem itt dolgozom – felelte Annalisa, elszakítva a
tekintetét a gyémántról.
Walt előrelépett.
– Ó, azt hiszem, van valamim a férjének. Karórára vagy faliórára
gondolt? Minek örülne? Van néhány új Omegám és IWC-m.
Annalisa félreállt. Arra gondolt, hogy meg kellene szólítania Pattyt,
még mielőtt elmegy. Az áruházban, ahol Mr. Miller mintha mindenhol ott
lett volna, egyszer sem nyílt rá alkalma. Átment az üzlet másik felébe, és
ránézett a falon függő képekre. Csak egy új volt közöttük, amit az áttörése
után festett. Úgy döntött, ennél jobb alkalom nem lesz, úgyhogy kirohant az
üzletből, fel, a lakásába.
Összeszedte a kedvenceit az új képei közül, köztük Dorothy Shaverét,
betette őket a nagy, narancssárga képtartó mappába, és lerobogott a lépcsőn.
Walt több órát is kitett a pultra, amelyet Annalisa az előbb letakarított, és
Patty egyesével szemügyre vette őket.
Annalisa a legszívesebben félbeszakította volna, de nem akarta
elrontani Walt üzletét. Az öreg megengedte, hogy kitegye a képeit a falára,
úgyhogy belépett a pénztárgép mögé, és úgy tett, mint akinek dolga van. De
nem volt semmi dolga. A feje majd’ szétrobbant az izgalomtól, hogy végre
esélye nyílik állást kérnie Pattytől.
Miután Walt nyélbe ütötte az üzletet, és visszatolta a pénztárgép
fiókját, Annalisa előrelépett, és megszólította Pattyt:
– Bocsásson meg, Mrs. Garner. Mondani szeretnék valamit. A nevem
Annalisa, és a leértékelt áruknál dolgozom. Még nem találkoztunk, de
pontosan tudom, kicsoda ön. Ami azt illeti, nyáron jelentkeztem is arra a
divatillusztrátori állásra.
– Ó, értem – fogta meg a kis papírzacskót, benne a férje új Patek
Philippe órájával Patty. – Tehát festő vagy? És szólíts Pattynek, kérlek.
– Főleg festek, de egész életemben rajzoltam is. Jól bánok a tollal és a
tintával. – Tudta, hogy a reklámillusztrátorok mind tollat és tintát
használnak.
Annalisa attól félt, hogy Patty a következő pillanatban rákérdez a
korára, aztán meg a diplomájára. De ehelyett csak ennyit mondott:
– Érdekes.
Annalisa elővette a képtartó mappát.
– Véletlenül itt van nálam néhány képem. – Kinyitotta a mappát,
kivette a legfelső három festményt, és letette a pultra őket. Mindegyik egy-
egy nőt ábrázolt, és úgy érezte, akár Patty is egy lehetne közülük.
Patty végignézett rajtuk.
– Tetszenek nekem ezek a hölgyek – mondta végül. Amikor odaért
Dorothy Shaverhez, amelyet Annalisa egy régi fénykép alapján festett, és
amelyen Dorothy az öklére támasztotta az állát, így szólt: – Nézd csak meg.
Ugye tudod, hogy ő a példaképem?
– Hát nem mindenkié? – kérdezett vissza Annalisa.
Patty ránézett Dorothyra, majd ismét Annalisára.
– Tetszel nekem, te lány. Gyere be holnap reggel az irodámba,
mondjuk, pontban nyolcra. Beszélgethetünk.
Annalisa alig tudta visszafogni magát, hogy ne lendítse diadalmasan a
levegőbe a jobb karját.
– Igen, az csodálatos lenne – rebegte.
Végre, a hangja!
Királyi többes
Kitérő a szerelemért
Pasta és szósz
Waltnak igaza lett abban, hogy Annalisa több festményt tud eladni, mint ő.
Egy teljes évi munkáját árulta ki, mindennap eladva egyet, még emelt áron
is. Ahogy terjedni kezdett a híre, más festők is megkeresték – néhányan az
ő köreiből, mások ismeretlenül –, és megkérték, hogy árulja az ő képeiket
is, természetesen jutalékért, és Annalisa remeknek tartotta az ötletet.
Kész mini Jackie Burtonnek érezte magát, és Walt óraüzletébe egyre
többen kizárólag a képek miatt tértek be. És a régi adósságok behajtása, a
festmények árulása és a megnövekedett forgalom miatt az óraeladások
számának megugrása révén a március lett az elmúlt hat év legnagyobb
hasznot hozó hónapja. Annalisa végre magához tért a kirúgása miatti
sokkból, és bebizonyította, hogy nem kell visszamennie Payton Millsbe, és
tovább keresheti a saját hangját.
Március 19-én kapta meg Thomas második levelét, és azon kapta
magát, hogy nem tudja eldönteni, egyáltalán elolvassa-e. A legfontosabb az
volt, hogy a levél bizonyította, hogy életben van. Amióta elbúcsúztak a
buszpályaudvaron, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne aggódott volna
érte. Talán ennél többre nem is volt szüksége ettől a levéltől. A racionális
fele tudta, hogy a fiú visszalopakodott az életébe, mint egy betörő, és hogy
veszélyes, a szavai olvasása pedig csak meg fogja hosszabbítani a
szívfájdalmát.
Letette a borítékot az asztalra, és bement a szobájába festeni. Mintha
csak az álláspontját akarta volna bizonyítani, egyfolytában azon a nyamvadt
levélen járt az esze, és semmilyen szinten nem érezte a múzsáját.
Mostanában leállt az erős nőkkel, és képzeletbeli portrékat festett – modern
férfiakat és nőket, akik a helyüket keresték a világban. Thomas szavai
miatt, amelyek a másik szobában várakoztak, egyáltalán nem tudott
koncentrálni.
Feladta. Beletette az ecsetet egy pohár vízbe, és kiment a borítékért.
Elhelyezkedett a kanapén, és felbontotta.
Tudod, mi hiányzik? – írta ez alkalommal. Te.
Annalisa még egyszer elolvasta az első sort. Úgy tűnt, Thomasnak
megvan a képessége arra, hogy rögtön a céltábla közepébe találjon. A
szívére festett céltábla közepébe.
Aloha, Maine-iek
Gyorsan elrepült a hét. Alig töltöttek időt egymás nélkül, szinte egy
pillanatra sem vált el egymástól a szemük, a kezük vagy a szájuk. Reggeli
után hosszú sétákat tettek a parton, napközben a napernyő alatt ültek,
homokvárat építettek vagy úsztak, és egyfolytában beszélgettek. Annalisa
mindig magánál tartotta a vázlattömbjét, és végtelen inspirációt lelt a tenger
mellett, a férfival, akit szeretett. Vacsora közben könnyesre nevették
magukat, aztán a helyi zenekarok zenéjére táncoltak, amíg a vágyuk vissza
nem parancsolta őket a szobájukba.
Az utolsó estén lesétáltak a parton egy helyre, amit a főpincér ajánlott,
és életükben először megkóstolták a szusit. Thomas teljesen a régi önmaga
volt, és be nem állt a szája.
Az ablak mellett ültek, egy kis asztalnál, egymással szemben. A fiú
megpróbált az evőpálcájával megfogni egy rizsbe és hínárba tekert
tonhaldarabot.
– Ennek mi értelme? Miért nem jó a villa?
Annalisa nevetésben tört ki, miközben az ügyetlenkedését nézte.
– Elfelejtettem, milyen kecses vagy.
Thomas próbálkozott még néhányszor, aztán vállat vont, és kézbe vett
egy villát.
– Ki hitte volna? – szólalt meg, miután végre sikerült megkóstolnia
egy falatot. – Nyers hal és hínár. Ez nagyon finom.
Annalisa felszúrt egy falatot a villájára, belemártotta a szójaszószba és
a wasabiba, majd ő is megkóstolta.
– Tényleg jó.
Thomas belekortyolt az előhűtött pohárba kitöltött hideg sörébe.
– Nyitnunk kell egy szusibárt Portlandben.
– Valami azt súgja – nyelte le a falatot Annalisa –, hogy a nyugati
parton nem lenne azonnali siker, de azért finom.
– Most viccelsz? – vett el egy másikat Thomas. – Nonna imádná a
nyers tőkehalat.
– Gondolod? – A nagyanyja csak olasz ételeket volt hajlandó enni.
A fiú elvigyorodott.
– Persze, csak rá kell tenni egy halom gőzölgő pastára. Húsgombóc
helyett.
Az egész este így telt, tele hülyéskedéssel, mint régen. Két ember rálelt
a boldogságra az őket körülvevő őrület közepén. E nélkül a férfi nélkül nem
létezett élet, nem úgy, ahogy léteznie kellett volna, és Annalisa nem lehetett
az a művész, aki lenni szeretett volna anélkül, hogy közben ne szerette
volna őt is.
Miközben vacsora után megitták a sörüket, Thomas átnyúlt az asztal
fölött, és megfogta Annalisa kezét.
– Kérdezni szeretnék valamit. – A lány érezte, hogy remegnek az ujjai.
– Mit? – kérdezte aggódva.
Thomas úgy nézett a szemébe, mintha hipnotizálta volna.
– Mit? – ismételte meg Annalisa.
A fiú elengedte a kezét, hátratolta a székét és felállt. Aztán benyúlt
khaki színű nadrágja zsebébe, és elővett egy kis dobozt. Annalisa szíve
kihagyott egy ütemet. Ez az, aminek hiszi? Thomas megkerülte az asztalt,
idegesen és bájosan fél térdre ereszkedett, és felnézett a lányra. Felnyitotta
és előrenyújtotta a dobozt, amelyben arany csillant.
A szemében azzal a csillagporral rámeredt és megkérdezte:
– Annalisa Mancuso, hozzám jössz feleségül?
A lánynak elakadt a lélegzete. Nem tudta elhinni, hogy ez történik –
még csak meg sem fordult a fejében a lehetősége. Az érzései igazsága
felszínre tört, ahogy mosolyra húzódott a szája. Egész testében bizseregve
válaszolt:
– Igen. Igen. Igen! És igen! És még több igen!
Thomas arca felragyogott.
– Én meg azt hittem, hogy rá kell majd beszéljelek.
Miközben Annalisa a férfit nézte, aki épp felajánlotta neki az életét,
arra gondolt, hogy nem is lehetne másképp. Minden eddiginél jobban tudta,
hogy hisz a szerelemben. Mert ők szerelmesek voltak. Fiatalabb korában
azért nem hitt az érzésben, mert addig nem is hihetett benne, amíg meg nem
ismerte Thomast.
– Igen – mondta még egyszer. Magához vonta, és megcsókolta a férfit.
Thomas ráhúzta a gyűrűt az ujjára.
– Tartozom még egy gyémánttal, amikor visszajöttem.
– Nem érdekel a gyémánt – nyugtatta meg a lány, a közös életük
szimbólumában gyönyörködve. – Csak gyere haza egy darabban, oké?
Thomas felegyenesedett, és megsimogatta az arcát.
– Most már az egész észak-vietnámi hadsereg sem akadályozhatná
meg, hogy hazajöjjek hozzád.
A hazatérése valósága rádöbbentette Annalisát, hogy mi mellett
kötelezték el magukat. Vajon mit fog mondani Nonna és a családja? Aztán
végigfutott a hátán a hideg, ahogy Thomas családjára gondolt, akik még azt
sem tudták, hogy ott vannak Hawaiin.
– Szóval… – kezdte – …a szüleid tudják már?
Thomas visszaült a helyére.
– Arra gondoltam, megvárhatnánk, amíg hazajövök. Szerinted?
Annalisa elgondolkodott. Mr. Barnes elől eltitkolni az eljegyzésüket
egy dolog, de Mrs. Barnes és Emma elől… nem érezte helyesnek.
– Nem is tudom. Talán anyukádnak és a húgodnak elmondhatnánk.
Talán nekem kellene elmondanom.
– Megfordult a fejemben, hogy írok nekik, de általában apám veszi át a
postát. És nem akarom, hogy bármi dolgod legyen vele, amíg nem vagyok
itthon.
Annalisa teljes mértékben egyetértett, visszaemlékezve arra, milyen
borzalmasan viselkedett az apja a klubban.
– Mi lenne, ha telefonon elmondanám anyukádnak meg a húgodnak, és
megkérném őket, hogy tartsák titokban? Örülnének neki, nem gondolod?
Nem szeretnék újabb okot adni a húgodnak arra, hogy utáljon.
– Igen, lehet – kopogtatta meg az asztalt az ujjával Thomas. – Jobban
ismered a nőket, mint én. De szerintem nem muszáj. Majd együtt
elmondjuk nekik.
– Szerintem szép gesztus lenne – makacskodott Annalisa.
Thomas elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
– Igen, valószínűleg igazad van.
Miközben a friss jegyesek végigmentek a parton, Annalisa elfogadta,
hogy az életüknek ez a része talán soha nem lesz könnyű. Mindig lesznek
olyan dolgok, mint Vietnám meg Thomas családja, de hát legyenek. Sokkal
rosszabb lett volna, ha nem lehet az övé. Nem számít, mi áll az útjukba,
semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy együtt éljék le az
életüket. Csak hinniük kellett benne, mert vannak dolgok, amelyek olyan
biztosak, mint a csillagok.
29. fejezet
Művész születik
Még a jetlag sem lassította le. Megbeszélte Walttal, hogy felvesz valakit a
helyére, aztán felszaladt a lépcsőn, nyomott egy csókot Nonna arcára, majd
kiment az erkélyre, hogy munkához lásson. Olyan sok képet hozott magával
az utazásról, hogy már alig várta, hogy vászonra vesse őket, egy azonban a
többinél is mélyebben az emlékezetébe égett.
Az utolsó nap reggelén Thomas kikísérte a repülőtérre, egészen a
kapuig. Mielőtt Annalisa eltűnt a géphez vezető ajtón, visszanézett rá.
Thomas, a vőlegénye ott állt a zöld egyenruhájában, és hihetetlen erő áradt
belőle: vágyódás és erő egyszerre. Annalisa érezte, hogy nem akarja, hogy
elmenjen, ugyanakkor a kötelességtudata másfelé húzta. Lényegében
jobban érezte Thomast, mint valaha, érezte, hogy minél hamarabb túl akar
lenni az év hátralévő részén, hogy elkezdhessék a közös életüket. Annalisa
még soha nem érezte annyira szeretve magát, mint abban a pillanatban.
Már amikor leült a vázlathoz, akkor tudta, hogy azt a címet fogja adni
a képnek, hogy Az utolsó búcsú, mivel akkor váltak el egymástól utoljára.
Egészen vacsoráig festett, aztán megint kirohant, most először örökítette
meg festékkel is Thomast. Egész éjjel dolgozott, és végül hajnali ötkor
fejezte be az utolsó simításokat a fiú egyenruhazöld szeme körül. Hátrébb
lépve megcsodálta a képet, és jobban szíven ütötte a szerelmének látványa,
mint a saját technikája, amivel életre keltette.
Megbeszélte az egyik festőtársával Sharon csoportjából, hogy átveszi a
helyét az üzletben, hogy több ideje legyen festeni. Az elkövetkező hetekben
a fokozatosan melegedő idő kiteljesítette a nyarat, és ő egyre jobban haladt.
Az egész várost bejárta az állványával, és úgy érezte, meghódította az egész
világot. Akármerre nézett, lehetőségeket, új témákat látott, amelyeket életre
kelthetett a vásznon. Minél többet festett, annál könnyebben ment a
kapcsolódás.
Az igazság pillanata akkor érkezett el, amikor úgy döntött, megmutat
néhányat a legújabb munkái közül Sharonnak és a csoport többi tagjának.
Június utolsó keddje volt, majdnem pont egy évvel az első órája után. Egy
hónappal korábban Sharon megkérte őket, hogy minden órára hozza be
valamelyikük a portfólióját és mutassa meg. Annalisa most került sorra, és
egyszerre volt lelkes meg nyugtalan, amikor kilépett a csoport elé a
narancssárga mappájával. Úgy érezte, olyan meztelen, mint az a modell,
akit egy évvel azelőtt befestettek.
Jól ismerte már a csoporttársait – a baráti körét, amikor belement, hogy
részt vegyen valami eseményen. Biztos lehetett benne, hogy nem fogják
kipfujolni a színpadról, de vajon látnak benne valami különlegeset? És ami
még fontosabb: Sharon látni fog? Annalisa kétségtelenül elégedett volt
azzal, amit csinált, de nagyon szerette volna, ha különlegesnek látják, ehhez
nem fért kétség. Tudni akarta, hogy számít a hangja.
Kinyitotta a narancsszínű mappát, és elővette az első öt képet,
amelyeket meg akart mutatni a csoportnak. A hangulat megteremtéséhez azt
mutatta be elsőként, amelyik elindította a helyes úton. Elmondta nekik,
milyen nagy hatással volt rá a lábujjhegyre álló Nonna és Walt látványa, és
pontosan leírta, mit jelentett neki az áttörése. Még Thomasról és Hawaiiról
is beszélt. Nem merte elhallgatni, hogy a külső élete milyen nagymértékben
fellendítette a művészetét, és hogy mindezt Sharon nógatásának
köszönhette.
Miután válaszolt néhány, a technikájára vonatkozó kérdésre, hangosan
megtapsolták, és Annalisa elpirult büszkeségében. Megmutatta a többi
képet, beszélt a technikáról és az inspirációról, de főleg az alanyai
történeteire koncentrált.
Az óra végén Sharon elköszönt a többiektől, és felé fordult:
– Annalisa, maradnál még néhány percig?
– Persze. – A lány megrémült, hogy Sharon ismét lecsap a szívére a
brutális őszinteség pörölyével.
Amikor az utolsó tanítvány is kiment a raktár másik végében lévő
ajtón, Annalisa, kezében a mappával, odalépett Sharonhoz.
A tanára olyan melegen mosolygott rá, hogy a lánynak elállt a
lélegzete.
– Imádom, amit csinálsz – mondta Sharon. – Különösen a Thomasról
készített portré tetszik. Pillanatnyilag az a kedvencem.
– Keményen próbálkozom – felelte Annalisa ragyogó arccal.
– Nem – rázta a fejét Sharon –, már nem próbálkozol. Hanem csinálod.
Ha hozol még tíz ilyet az év végéig… a legjobb képeidet… akkor kapsz egy
helyet ezeken a falakon áprilisban.
– Tessék? – tátotta el a száját döbbenten Annalisa.
– Hallottad – felelte Sharon, úgy használva a mosolyát, mint egy
varázspálcát. – Az egyik legtehetségesebb és legszorgalmasabb festő vagy,
akit valaha ismertem. Félre ne érts, még fiatal vagy, és van még mit
tanulnod, de a képeiden a korodon túlmutató tapasztalatot és bölcsességet
látok. Nem mondom, hogy egy nap még lesz belőled valaki. Már most
valaki vagy, és megtiszteltetés lenne, ha részt vennél a show-ban. Ami azt
illeti, nem is lenne ugyanaz nélküled. Nos, mit gondolsz?
Annalisa alig hallotta, hogy a mappája a padlóra zuhan. Nem tudta
elhinni. Szökőárként tört rá az álmának és a befektetett kemény munkának a
megvalósulása. Már nem csak próbál művész lenni. Megmutatták neki a
sorsa ajtaját. Sharon Maxwell, a keleti part egyik legjobb festője
megmondta, hogy Annalisa Mancusónak helye van az asztalnál.
– Jobban szeretném, mint bármit a világon – nyögte ki végül, majd
odarohant Sharonhoz és átölelte. – Köszönöm!
– Nem – szorította magához Sharon –, én köszönöm.
– Amint hazaérek, nekilátok – ígérte Annalisa, miután kibontakoztak
az ölelésből.
– Csak ne feledd, mi juttatott el idáig. Élj és szeress tovább. Ne felejtsd
el belekeverni a lelked is a paletta színeibe, oké?
Annalisa bólintott, és végre pontosan tudta, miről beszél a tanára.
30. fejezet
Bocsáss meg, amiért nem írtam. Erre a levélre is alig van időm.
De tudd, hogy egészséges vagyok, és készen állok leélni veled az
életemet. Megírtam a családomnak, hogy Portlandbe költözöm, és
az UMPG-re fogok járni, amint jövő nyáron leszerelek.
Kedves Annalisa!
Tudom, hogy mostanában nehéz volt velem, és bocsánatot kérek
ezért. Nekem sem könnyű, hogy Thomas elment.
Mindannyiunknak jobban kellett volna igyekeznünk, hogy
kedvesebbek legyünk veled. De a múlt már elmúlt. Thomas
beleszeretett egy fiatal vietnámi nőbe. A neve Linh, és hazahozza
magával. Úgy gondoltam, látnod kell ezt a fényképet, amelyet
nemrég küldött. Mindenesetre sok szerencsét kívánok az életben
neked. Csinos lány vagy. Biztosra veszem, hogy hamarosan
találsz valakit.
Üdvözlettel:
Elizabeth Barnes
A rá következő napok
Celia
Otthoni iskola
Vannak nők, akik azon a napon válnak anyává, amikor tudomást szereznek
a terhességükről. Mások a szülés napján. Annalisa nem teljesen vált anyává
egészen augusztus közepéig, Celia hat hónapos koráig.
A nyár úgy vonszolta őt magával, mintha kötelet kötöttek volna a
derekára, a csodálatos júliusi és augusztusi napok nem jelentettek mást
számára, csak még több vergődéssel teli órát. Szélhámosnak érezte magát,
egy nőnek, aki nem megfelelő ruhát visel, nem megfelelő ékszert, és nem a
megfelelő életet éli – egy műtárgyhamisítónak, aki lemásolja valaki más
alkotását.
Bár az Emmával való találkozásának nem lett semmiféle
következménye, egyetlen nap sem telt el rettegés nélkül amiatt, hogy
Thomas feltűnik, és megpróbálja elvenni tőle Celiát. Erre a kihívásra még
biztosan nem állt készen.
Nonnának szokás szerint igaza volt. Annalisa szíve még nem gyógyult
meg. Hiába érezte a színtiszta szeretetet, amikor Celia megkóstolta élete
első fagylaltját, a gyermek napról napra jobban hasonlított az apjára, és
Annalisa nem tudott egy szobában lenni vele anélkül, hogy ne gondolt
volna Thomasra. Hogyan lehetett ennyire elhibázott az iránta érzett
szerelme?
Részegítő betegségében dagonyázva alig evett, megkérdőjelezte még
saját hitét és céljait is. Nem mintha nem próbálkozott volna. Nem adta fel,
de a kirakós darabkái nem álltak össze. Az őszinte mosoly, amit Harrynél
megtapasztalt, távoli emlékké vált, ízzé, amit nem tudott többé felidézni az
elméjében. Az ötlet, hogy megfesti a fagylaltot megízlelő Celiát… addig
sem jutott el, hogy kivegye a szekrényből a festőfelszerelését.
Augusztus közepén már az is eszébe jutott, vajon képes lesz-e valaha
továbblépni. Nem mintha újra el akart volna kezdeni randizni. Éppen csak
arra akart rájönni, tud-e majd újra mosolyogni. Vagy teljesen el fogja
sötétíteni Nonna házát a depressziójával?
A válasz egy vasárnapi reggelen érkezett meg.
Nonna elvitte Celiát a templomba, ahol Annalisa már egy hónapja nem
járt. Nem szerette az érzést, hogy olyan emberek bámulják, akik mindent
tudnak róla. Ha Millst egyvalamiben sikeresnek lehetett tekinteni, főleg az
olasz közösségen belül, az a pletyka volt. Annalisa nem tudta kezelni, hogy
az egész gyülekezet az ő hibáiról beszél. És nem állhatta az istentiszteletek
után udvariaskodva közeledő nőket sem.
Amíg nagyanyja és lánya a templomban voltak, Annalisa az ágyon
feküdt, az álom és az ébrenlét között lebegve. Még teljesen éber állapotban
is jobban érezte magát az ágyban, távol az őt körülvevő nyomorúságtól.
Hallotta, hogy Nonna és Celia megérkeznek, vagyis dél körül járhatott az
idő. Néhány percen belül az egész család befut, és ha nem kel fel, Nino
vagy valamelyik másik családtag beront, és kivonszolja őt a többiekhez,
miközben ragazza pigrának nevezi. Lusta lány. Létezik ennél nagyobb
sértés?
Néhány perc múlva újabb hangokat hallott. Gyülekeztek. Kezdett
kifutni az időből. Nehézkesen felkelt, átöltözött, és lebotorkált az előtérbe.
Sorban köszönt mindenkinek anélkül, hogy bárkivel is szemkontaktust
létesített volna, majd megkereste Nonnát, aki a nappali padlóján ült
Celiával. Julia nagynénje közben egy népszerű fiúról magyarázott
Annalisának, aki újra egyedülálló volt, de a lány oda sem figyelt. Csak egy
dolgot látott.
Celia első alkalommal ült saját erejéből, és ragyogó vigyorral
tekingetett körbe.
Annalisa évekkel később is azt állította, sosem volt még része
gyönyörűbb látványban, és az volt az a pillanat, amikor beleszeretett a
lányába. Akkor vált igazi anyává, és az arcára olyan mosoly telepedett, amit
még sosem tapasztalt, legfeljebb az édesanyjával és a Thomasszal töltött
időszakban.
Nonna felnézett rá a földről.
– Épp most ült fel.
– Látom. – Kis híján ágyban maradt, és elszalasztotta ezt a
mérföldkövet. Elég volt, határozta el magában, azzal odaszaladt a lányához,
letérdelt és széttárta a karját. Butácska összehasonlítás volt, de úgy érezte
magát, mintha egész életében mindent csak fekete-fehérben látott volna, és
most észrevette a színeket.
– Olyan nagylány vagy már! – Magához húzta Celiát, a kislány
kacarászva omlott az ölébe.
Annalisa arcán még szélesebb mosoly terült el, és valami azt súgta
neki, ezt az érzést most nem fogja elfelejteni; nem kopik ki az emlékei
közül. Az átalakulás örökké tartónak tűnt; nemcsak futó íznek, hanem
átlépésnek egy új világba.
– Annyira szeretlek, Celia! – Nonnára nézett, bocsánatot akart kérni
mindenért, a sok nehézségért, amit fiatalabb korában okozott neki,
mindenért az elköltözése óta, de legfőképp azért, mert mindeddig nem felelt
meg annak a nőnek, akivé Nonna és az édesanyja nevelni akarták. – Olyan
idióta vagyok! Sajnálom! – suttogta lánya fülébe. – Bocsánatot kérek,
amiért ilyen voltam. – Felemelte a kislányt, a szemébe nézett. – Itt vagyok,
drágám. Itt vagyok, és mindig itt is leszek – ígérte. – Mostantól.
Megfordult és látta, hogy családtagjai büszke, boldog, könnyes
tekintettel nézik. Vett egy mély lélegeztet, miközben odasereglettek hozzá,
és szeretetteljesen körbevették.
Annalisa 1972 őszén és telén gyakran kapta magát azon, hogy áhítattal
gondol rá, mit művelt vele a szeretet. Hogyan is nem hihetett az erejében,
miután látta, mire képes? Maga alá gyűrte, kifacsarta és megtörte. De a
szeretet emelte fel is, és az szüntette meg a szívfájdalmát.
A szeretet, amit a lánya iránt érzett, a legmagasabb szintű érzés volt.
Talán még a Thomas iránti szerelemnél is erősebb? Ebben nem volt biztos,
de talán ugyanaz a nagyságrend? Ekkor kezdte megérteni a szeretet
nagyságát és komplexitását. Igen, mostanában sokat gondolt a szeretetre,
ami furcsa egy olyan embertől, aki nem is hitt benne. Szerette az édesanyját
és Nonnát, a nagyapját és a többi családtagját, de gyerekkorában csak
ezeket a szereteteket ismerte.
A szeretet képes nyakon ragadni és a víz alá szorítani, amíg rángatózó
tested teljesen élettelenné nem válik, vagy magával ragadni és kirobbanó
örömöt okozni. A szeretet lehet mohó, szenvedélyes vágy egy másik emberi
lényre, mint Thomas esetében, vagy hasonlóan erős és megingathatatlan,
mint amit Celia iránt érzett.
Akármelyik kategóriáról is volt szó, a szeretet visszaterelte a
festőállvány elé, és nem kellett sok idő, hogy újra ott álljon Sharon
Maxwell előtt, aki közölte vele, hogy szerepelhet a jövő áprilisi show-n.
Annalisa csak ezt akarta hallani. Addig soha nem tapasztalt
élénkséggel és lelkesedéssel kezdett festeni. Még amikor úgy is tűnt, hogy
nem tud időt szakítani rá egyedülálló szülőként, aki Walt boltjában
dolgozik, akkor is megoldotta. És ha fáradt volt? Semmi sem
akadályozhatta meg benne, hogy kézbe vegye az eszközeit, és kifejezze
magát az anyaság új és izgalmas érzéseivel. Miért is gondolta valaha, hogy
anyának lenni más, mint nőnek, vagy hogy egy álom kergetése olyasmi,
amire az anyák nem lehetnek képesek?
A napja általában öt óra körül kezdődött, így maradt egy órája festeni,
mielőtt Celia felébredt. Miután gondoskodott a lányáról, lement a boltba,
ahol volt egy másik gyerekágy. Mire Walt kilenckor megérkezett, már
megszervezte a férfi napi munkarendjét, letakarította a pultot, és
előkészítette a galériáját a képek bemutatására. A reggeli roham után újra
felment, letette aludni Celiát, és folytatta a festést. Ha a hadd lássuk! volt a
mottója, akkor az alvásidő a lehetőségeké lett a szlogenje. Gondoskodott
Waltról is, szakított időt a férfi dolgainak elintézésére, és időnként még
főzött is neki.
Mire megérkezett a tél, Celia jóval mozgékonyabb lett, ami sokkal
őrültebbé tette a dolgokat. Egy forgalmas napon, a karácsonyi
csúcsforgalom idején Celia kimászott a boltból. Mire Annalisa észrevette,
hogy a lánya megszökött, Celia a hóban már eljutott a Congress Streetig.
Néhány hasonló epizódtól eltekintve azonban Annalisa megtalálta saját
ritmusát, és beleszokott az állandó sürgésbe.
Egyedül az tudta felzaklatni, amikor a lánya vonásaiban felismerte
Thomast. Lett volna jobb megoldás? Nem számít, milyen dühös volt, jól
tette, hogy elrejtette Celiát az apja elől? Lehetséges, hogy Emma beszélt
neki a csecsemőről. Ha így történt, vajon Thomas kíváncsi? Vagy inkább fél
tőle, hogy a gyermek az övé lehet? És ha így van, megkönnyebbült, mert
Annalisa nem szólt róla neki?
Másfél éve nem látta Thomast. Vajon visszament a davenporti
iskolába? Vagy elköltözött Portlandbe? De akkor biztosan összefutottak
volna. Vagy talán már nem is jár iskolába. Talán a nő, akit hazavitt, új
terveket kényszerített rá. Összeházasodhattak? Ugyanott vette el, a klub
mögött, ahol az anyja szerint Annalisát kellett volna elvennie? Barnesék mit
gondolhattak, amikor hazaállított egy vietnámi nővel? Emma vajon
beszámolt neki arról, hogy látta Annalisát egy babával?
Bár most sokkal erősebb pozícióban volt, és ezek a kérdések nem
kötötték le minden gondolatát, Annalisának el kellett töprengenie: vajon a
férfi gondolt rá egyáltalán? Miként lehetséges, hogy nem kereste fel, és nem
próbálta kimagyarázni magát? Talán ő is sokkal könnyebben továbblépett
volna, ha Thomas azt mondja, a háború miatt teljesen összezavarodott, és
előrukkol valamiféle bocsánatkéréssel.
Azzal együtt, hogy most sokkal jobb időszakot élt, és megtalálta
magában az erőt, még mindig hiányzott neki Thomas. Ahogy visszatért az
életbe, és újra meglelte az önbizalmat, a férfiak elkezdték keresni, de
mindig visszautasította őket. A szerelem létezésében biztosabb volt, mint
valaha, ugyanakkor abban is, hogy pont elég jutott neki belőle az életében.
Gyűlölte magát, amiért még mindig szereti, de nem tehetett ellene
semmit, és el kellett fogadnia, hogy az érzései iránta soha nem fognak
elmúlni. Meg kellett tanulnia együtt élni ezekkel az érzésekkel, ahogy
megtette sok más nő is, aki a háborúban elveszítette a párját. Szerette
továbbra is, de tisztában volt újbóli egyesülésük képtelenségével.
36. fejezet
Az idő visszafordítása
Repülés szárnyakkal
Walt Burzinski két nappal később kapta meg a szárnyait, Annalisa és Nonna
ott voltak mellette. Fogták a kezét és nézték, ahogy elmegy, halk
sugallatként csatlakozott a felhőkhöz, miközben a monitor csipogása
egyenletes búgássá változott. Annalisa szinte látta, ahogy az élet elszáll a
testéből, felemelt fejjel elmondott egy halk imát, és megköszönte Istennek,
hogy az útjukba vezette a férfit.
Végül a tüdőgyulladás győzte le, és Annalisa hálás volt, amiért
békében távozhatott. A legnehezebb része Nonna búcsúzásának
végignézése volt. Ők ketten nagyon szerették egymást, és Annalisának
ismét eszébe jutott, milyen fájdalmas tud lenni a szerelem. Korábban már
látta, hogy Nonna elbúcsúzik a férjétől, előtte pedig a fiától… Annalisa
apjától. Minél több embert ismersz, annál több búcsút kell elviselned.
És mégis, Annalisa a Walt elveszítése utáni órákban rájött, hogy a
szeretettel együtt járó fájdalom voltaképpen megéri. Mi értelme az életnek,
ha félelemben töltöd? Mi értelme a szeretet nélküli életnek? Elgondolkodott
saját ígéretén, hogy következő alkalommal igent mond, ha valaki randira
hívja.
Mióta meglátta Thomas és Linh fotóját, első alkalommal gondolkodott
el annak lehetőségén, hogy újra megtalálja a szerelmet. Waltra gondolt, és
arra, hogyan újult meg az élete a szerelem által. Nonna és Walt úgy
döntöttek, soha nincs késő a szerelemhez. Talán az ő kapcsolatuk üzenet
volt Annalisának. Lehet, hogy még nem tette túl magát Thomason, de miért
hagyná, hogy az emléke megkeserítse az esélyét az igaz szerelem
megtalálására?
Néhány nappal később Walt ügyvédje hívta. Megkérte őt és Nonnát,
hogy másnap menjenek be hozzá. Amikor az ügyvéd pontosan elmondta,
mit hagyott rájuk Walt, kis híján elájultak. Kiderült, hogy a felesége gazdag
családból származott. Annalisa gyanította, hogy azért élt ilyen szerény
életet, mert különben bűntudata lett volna elhunyt felesége vagyona miatt.
És talán a fájdalom is túl nagy volt ahhoz, hogy élvezni tudja.
Az utolsó meglepetés az volt, hogy rájuk hagyott egy óceánparti házat
Bar Harborban.
– Ezt megismételné? – Annalisa Nonnára pillantott, mert azt hitte,
anyai elméje tréfát űz vele.
A megtermett, vidám ügyvéd kihúzta magát a bőrborítású székében,
pofaszakálla mosolyra húzódott.
– Jól hallotta. Waltnak volt egy Graystone névre keresztelt háza Bar
Harborban. Most már az önöké.
– Graystone – suttogta Annalisa. Eszébe jutott a Walt szekrényében
talált fénykép hátuljára írt név. A mellette ülő Nonnához fordult. – Volt egy
háza Bar Harborban? Te tudtál erről?
– Lehet, hogy valamikor említette.
Annalisa megfogta nagyanyja kezét. Walt halála komoly csapásként
érte mindkettőjüket, de különösen Nonnát.
– Komolyan van egy házunk Bar Harborban?
– Egy óceánra néző ház – tette hozzá az ügyvéd. – Közvetlenül a
vízparton.
38. fejezet
Graystone
A bangori és Payton Mills-i szegény olaszoknak nem volt másik házuk Bar
Harborban. Sőt, sehol máshol sem. Sokan még csak nem is jártak soha Bar
Harborban, úgy ismerték a helyet, mint a gazdagok és híresek menedéke,
ami akár ezer kilométerre is lehetett volna.
Annalisa és a szülei időnként ellátogattak az Acadia Nemzeti Parkba
piknikezni és túrázni, ilyenkor útközben megálltak a városban egy késői
ebédre, mielőtt hazatértek. Emlékezett rá, milyen érinthetetlennek és
távolinak tűnt a település, még akkor is, amikor ott álltak a főutcáján.
Ezért Annalisa, Celia és Elena Mancuso számára egészen szürreális
élmény volt felautózni Plymouth Belvedere-ükkel Maine partjai mentén a
Bar Harbor-i tengerparti házhoz. Annalisa nem érezte magát méltónak egy
ilyen ajándékra, és nyilvánvalóan nem érdemelte ki, de egyszer azt mondta
Waltnak, hogy az embernek ugyanolyan jónak kell lennie az ajándékok
elfogadásában, mint az adásában. Waltnak hatalmas örömet okozott, hogy
teljes vagyonát Nonnára és Annalisára hagyhatja, ezért úgy határozott, hogy
nemcsak tárt karokkal fogadja majd az ajándékot, de minden egyes napot
olyan életörömmel fog megélni, amivel büszkévé tenné az öregembert.
Ezért tekerte le az ablakot, és ült ki arcára a lelke mélyéről jövő
mosoly, miközben észak felé suhantak a késő tavaszi napsütésben, amely
felszárította a sarat, és előkészítette a terepet a nyárnak.
Hetek teltek el azóta, hogy megtudta, ő és nagyanyja örököltek egy
névvel is rendelkező házat, de még mindig nem tette túl magát rajta. A
Waltról és Gertrude-ról a parton készült fotókon kívül még képeket sem
látott róla, de a felügyeletet ellátó ingatlanügynökségtől megtudta, hogy
Graystone a Mount Desert-i partvidék egyik valódi ékköve.
Vezetés közben nemegyszer úgy tett, mintha telefont tartana a füléhez,
és a bostoni felső osztály akcentusával szólt bele a képzeletbeli készülékbe:
– Sajnálom, idén nem jutunk el Párizsba. Megint Graystone-ban
fogunk nyaralni. – Minden alkalommal, amikor kimondta a nevet, a szó
sziporkázó tűzijátékként hagyta el a száját.
Nonna még mindig szomorkodott Walt elveszítése miatt, de
megengedett magának egy apró mosolyt minden alkalommal, amikor
Annalisa előadta a kis műsorát. Odafordult a háta mögötti gyerekülésben
ülő Celiához, és csak annyit mondott:
– Tua mamma é pazza.
Miután olyan sok időt töltött a városban, Annalisa hihetetlennek találta
a hegyeken átvezető, magas fák között kanyargó utat. Lekanyarodtak az 1-
es útról, délnek tartva áthajtottak a Trenton-hídon, és begurultak Bar
Harborba. A városon átvágva sodródtak az enyhe forgalommal a part felé,
és az a furcsa érzése támadt, hogy életének új szakaszához érkezett.
Leparkoltak a mólónál, és figyelték, ahogy a hófehér vitorlájú hajók az
óceáni széltől hajtva elsuhannak egymás mellett a kikötőben. Annalisa és
Celia elmentek hintázni az Agamont parkba, majd mindhárman felsétáltak a
Main Streetre. Nonna a botjára támaszkodva araszolt felfelé, Annalisa pedig
a kocsiban tolta Celiát, miközben áhítattal nézte a mennyországnak ezt a
szeletét. A természet sosem játszott fontos szerepet a festményeiben, és
most el kellett gondolkodnia, vajon miért nem. Hiányolta a tágas tereket,
mintha csak annyira lett volna szükség hozzá, hogy eljöjjön ide és
belemerüljön, ahogy ez a város is tette.
Divatos ruhákat viselő férfiak és nők mellett haladtak el, akik boltokat
és galériákat látogattak, hogy megtaláljanak egy ritka könyvet,
kipucoltassák a cipőjüket, esetleg új táskát vagy műtárgyat vásároljanak
maguknak. Annalisa nem tudott hozzászokni a város divatos
kisugárzásához, ugyanakkor érdekesnek és nyugalmasnak is találta.
Családokat is látott, több generáció sétálgatott együtt nevetve és
nézelődve. Ettől ő is felkuncogott magában, arra gondolt, milyen messzire
jutott az elégedetlen tinédzsertől, aki gyűlölte Millst. Hirtelen újra vonzóvá
vált számára a kisvárosi élet. A város néha nagyon kimerítő tudott lenni, az
az állandó sürgető érzés, mintha a kelleténél egy kávéval többet ivott volna,
nem találta benne az egyensúlyt, míg ez a hely harmonikusnak, ugyanakkor
energiával telinek tűnt. Bar Harbor pontosan az volt, amit soha nem akart
magának, egészen mostanáig.
– Mit gondolsz, kicsim? Szeretnél itt felnőni? Nekem jó érzéseim
vannak. – Bárcsak elhozta volna a festékeit és az ecsetjeit! Miért nem jutott
eszébe? De legalább a vázlatfüzete itt volt.
Celia elgügyögött egy teljesen összefüggéstelen mondatot, miközben
fagylalt csöpögött az álláról, Annalisa pedig biztos volt benne, hogy a lánya
bárhol boldog lenne.
Újra visszazökkent az affektáló hangnembe, megszemélyesítve saját
lányát a jövőben:
– Ó, én Graystone-ban nevelkedtem, a parton. Hozzámentem egy
manhattani bankárhoz, és Vanderbiltékkel vitorláztam. – Celia ugyan egy
szót sem értett belőle, de nem is baj.
Amikor Nonna utolérte őket, Annalisa odafordult hozzá.
– Nem ez a világ legbékésebb helye, Nonna? Mi lenne, ha
ideköltöznénk?
A nagyanyja a szemét forgatta, botjának vége úgy kopogott a járdán,
mint a végzet órájának mutatója.
– Megint kezdődik.
– Komolyan mondom – makacskodott Annalisa. Úgy érezte, túlcsordul
benne a kreativitás. – Annyira inspirál! Téged nem? Millsből mindenki át
tudna jönni meglátogatni minket. De nélküled nem lennék rá képes.
Celiának most szüksége van a dédnagyanyjára.
Miután évekig próbálta nagyanyját kirángatni Millsből, Annalisa most
reménykeltő csillogást látott a szemében.
– Meglátjuk.
– Tényleg? – Annalisa elképzelte, hogy ismét együtt vannak Nonnával,
és a nagyanyja ott sürgölődik Celia mellett. Ennél semmi nem lehetett volna
jobb. – Biztos van itt egy jó katolikus templom. És nyithatnék egy galériát.
Szerintem van itt potenciál a pénzkeresetre, főként nyáron.
– Még a házat sem láttuk – csitította Nonna. – Lépésenként haladjunk.
Annalisa a térképet követve felvezette a csapatot a domb tetején lévő
ingatlanirodához, ami egy átalakított, öreg házban kapott helyet, javításra
szoruló tetővel. A zöld napellenzőn a Stewart Ingatlan felirat állt.
Rövid várakozás után jóképű férfi jelent meg, enyhén zilált, barna
hajjal. A ruhája alapján most ugorhatott le egy jachtról, és úgy festett, mint
aki valami csínytevésre készül egy távoli kikötőben.
– Üdvözlöm önöket Bar Harborban! – Bah-hah-bah-nak ejtette a
nevet. Annalisa arra gondolt, ez tényleg egy teljesen más világ. – A nevem
Glen Stewart. – Áhítatos csend után hozzátette: – Sajnálattal hallottam
Waltról.
A hölgyek megköszönték neki, de addigra már Celiára figyelt a
babakocsiban.
– Ki ez a kis ember? Hadd találgassak. Másfél éves?
– Majdnem. – Annalisát lenyűgözte a fiatalember kifinomult
kedvessége. – Tizenöt hónapos.
– Nahát! Akkor biztosan megeszi a spenótot.
Glen magas volt. Nem olyan magas, mint Nino, de elég magas ahhoz,
hogy Nonna feleakkorának látszódjon. Annalisa úgy tippelte, egy vagy két
évvel lehet idősebb nála.
– Ugyanolyan szép vagy, mint anyukád és a nagynénéd – mondta a
férfi Celiának elbűvölő mosollyal.
Nonna azonnal vette a lapot, és megcsóválta a fejét. Soha nem szerette,
ha hízelegnek neki. Vagy mégis? Csak nem mosoly játszott az ajkán?
Annalisa kijavította:
– Ő a nagyanyám, Elena.
Glen tettetett döbbenettel vette tudomásul hibáját, de máris előrehajolt,
hogy rátérjen a tárgyra.
– Nagyon örülünk, hogy mindketten eljöttek. Alig várom, hogy
megmutassam maguknak a helyet. Walt és Gertrude a család régi barátai
voltak, bár Waltot évek óta nem láttuk. Gertrude halála után nem járt már
ide. Akkor még nagyon fiatal voltam, de jól emlékszem rá. Voltak már itt?
Celia nyugtalannak tűnt, ezért Annalisa felvette és ringatni kezdte a
vállán.
– Nem, most járunk először Bar Harborban.
– Ahogy látják, még csak most ébredezik a város. A főépületet
minimum egyhetes turnusokban adjuk ki, általában májustól kezdődően. A
garázs feletti lakást egy író szokta kibérelni minden nyáron néhány hónapra.
Annalisa áttette Celiát a másik oldalra, és bólintott Glennek. Walt
ügyvédje már megosztotta vele ezeket a részleteket.
– Továbbá segíthetünk az ingatlan menedzselésében, vagy át is vehetik
tőlünk – folytatta a férfi. – Van már valami tervük? Idejönnének a
szezonban? Remélem, nem akarják eladni. – Elvörösödött. – Persze abban
is segíthetünk; rengeteg a vevő, csak… jó lenne sűrűbben látni itt magukat
– fejezte be hívogató mosollyal.
Annalisa kis híján a szemét forgatta a nem túl leplezett közeledésre, de
inkább megkímélte a fiatalembert a megszégyenüléstől. Ki tudja? Talán
készen áll rá, hogy újból tegyen egy nagy lépést.
– Még nem tudom, mit tervezünk – mondta Celiát ringatva. – Azt sem
tudom, mibe ugrottunk bele.
Glen megigazgatta a hatvanas évek elejéről származó Oysterdate
Rolex óráját, és rápillantott a számlapra. Annalisa az évek folyamán
rengeteget megtanult az órákról, és tetszett neki a férfi ízlése. Persze ezt
nem mondta el neki.
– Hozom a kulcsokat. – Glen megfordult, és eltűnt a folyosón.
Annalisa figyelte a távozását, majd a halkan kuncogó Nonnára nézett.
– Viccesnek találod? – Eszébe jutott Walt utolsó kérése, és amikor
Glen visszatért, nem tartotta magában a kérdést: – Esetleg átjönne
vacsorázni, amíg itt vagyunk? – Azon töprengett, vajon Walt hallotta-e
odafenn.
A piac
1979. május
Davenport, Maine
2019. december
Portland, Maine
Előhang
Epilógus
Köszönetnyilvánítás