Budapest, 2024

Pattynek
 Előhang

2019. december
Cape Elizabeth, Main

A lépcsősor tetejére érve, kesztyűs kezével a jeges korláton, a hatvanhét

éves Annalisa Mancusónak elállt a lélegzete a több száz szélcsengő láttán,
amelyek az évek során az éneklő erdővé vált liget fáinak hófödte ágairól
lógtak le.
Az, amelyiket ő készített majdnem ötven évvel azelőtt – a barátnője
gyűjteményének központi darabja –, a vele szemben álló vörös tölgyön
függött, körülbelül félmagasságnál. Az aranyszínű ingasúlyt, amely réges-
régen egy antik állóóra szerkezetét hajtotta, régi kulcsok és ezüstpálcák
vették körül. Belegondolva abba, hogy a nyolcvanas évek óta ott voltak, az
alkatrészek jól állták az időjárás viszontagságait, mintha csak megdermedt
volna körülöttük az idő.
Annalisa az összes elfeledett alkotórészt abban az órásműhelyben
találta, amely az első munkahelye volt, még azelőtt, hogy a haragos vihar
megállapodott a feje fölött, és feltárt egy világot, amelyet titkolt célok,
hazugságok és háborúk mocskoltak be. Az ambiciózus tizennyolc éves
lánynak fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá, sem pedig arról, hogy a
fényes nappalokat mindig sötét éjszakák követik.
Előtörtek az emlékek – pillanatok a számtalan órából, amelyeket az
anyja felügyelete alatt töltött a bangori házuk oldalsó tornácán, annak a
szélcsengőnek a hipnotikus dallamára mozgatva ecsetjeiket, amelyet még
Annalisa két-három éves korában készítettek antik kanalakból és
ezüstcsengőkből. Ott a tornácon, a festőállványok előtt lelhettek menedéket
az apja rosszkedve elől, és ott fedezte fel ezeknek a szélfútta hangszereknek
a gyógyító erejét.
A békét az erdő mélyén támadó fehér suttogás törte meg, amely egyre
hangosabb lett, ahogy közeledett. A talajt borító nedves avar felkavarodott,
néhány levél keringve a levegőbe emelkedett. Aztán megérkezett a csípős
téli szél, és a csengők őrült táncra keltek.
Annalisa megborzongott, és lehunyt szemmel hallgatta a levegőt
betöltő szimfónia hangjait. A múlt körülölelte, mint egy nagy kendő – vagy
mint egy kígyó.
Amikor a szélroham lecsillapodott, Annalisa elengedte a veszélyes
gondolatait, azokat, amelyek oly sok év óta kínozták, és újból
megborzongva visszanézett a csengőkre. Maine-ben nőtt fel, ezért egykor
egész délelőtt képes lett volna ott állni a fagyos hidegben, de az évek
lehántották róla a fiatalság takaróját, úgyhogy tudta, jobb, ha elindul.
Remélhetőleg fel tud még mászni egy létrán, tekintettel arra, amit a fejében
forgatott.
Lement a lépcsőn, átvágott a hófoltos udvaron, belépett a kerti
tárolóba, és a falnak támasztva, a lombfúvó mellett talált egy kihúzható
létrát.
– Pedig jó ötletnek tűnt – mondta fennhangon, felidézve a
barátnőjének tett ígéretét, aki néhány kilométernyire tőle épp a halál
kapuján kopogtatott. Sok katarzis előzte meg, hogy Emmát a barátnőjének
nevezze, de most már könnyű volt a szó a nyelvén és a szívében is.
És az egész ezekkel a szélcsengőkkel kezdődött.
– Biztos, hogy jó ötlet a létrázás? – kérdezte Emma, tudva, hogy a
kérése egy kis veszélyt is rejt magában.
– Most viccelsz? – felelte Annalisa vigyorogva. – Négyévnyi túlárazott
barrézást látsz magad előtt. Akár a Szeplőtelen Fogantatás katedrális
tornyára is fel tudnék mászni.
– Mindig ez a viccelődés – mosolyodott el halványan Emma.
Annalisa elindult a vörös tölgy felé, és közben azon töprengett, mi
köze a barrénak ahhoz, hogy szélcsengőket szed le magas fákról. Kitolta a
létrát, rögzítette, aztán az ágnak támasztotta. Az alsó fokra fellépve
megbizonyosodott róla, hogy stabilan áll, majd óvatosan felmászott, végig
érezve közel hetven évét a térdében. A lába remegni kezdett, ahogy egyre
távolabb került a talajtól. Amikor felért a szélcsengőhöz, vett egy nagy
levegőt, és megpróbálta leakasztani a kampóját.
Noha alapvetően az egyensúlyára és a küldetésére koncentrált,
önkéntelenül is felmerült benne a gondolat, hogy ha valaki titokban
levideózná ezt az abszurditást, akkor az egész YouTube rajta röhögne.
Felrobbanna tőle az internet, ahogy manapság mondani szokás. Istenem,
mennyivel egyszerűbb volt az élet az okostelefonok előtt!
A létra hidege átsütött a kesztyűjén. Feljebb lépett még egy fokkal, és
addig rángatta a kampót, amíg nem engedett. A kulcsok és az
óraalkatrészek csilingelve ütődtek az ingasúlynak, ő pedig lassan lemászott
a szélcsengővel és az emlékekkel a létrán.
Hálát adva az égnek, hogy épségben megúszta ezt az őrültséget, átvitte
a zsákmányát Emma gyönyörű és rendben tartott házán a télikertbe, és
óvatosan betette az előkészített papír zsebkendős dobozba. Miután
meggyőződött róla, hogy a cirmosoknak van vizük, megfogta a dobozt,
kiment a Subarujához és beszállt.
Végighajtott Cape Elizabeth vad, sziklás, mélységesen gyönyörű
partvidékén, majd átküzdötte magát Dél-Portland régi negyedén, és átkelt a
felnyitható hídon Portlandbe, a Casco Hospice otthonba, ahol a délelőttöt
töltötte. A hátát kímélendő tolószékbe tette a szélcsengő elég nehéz
dobozát, és abban tolta át az előtéren, majd végig a folyosón.
– Küldetés teljesítve – kanyarodott be a szobába a tolószékkel.
A sápadt és nyilvánvalóan fájdalmaktól szenvedő Emma halványan
elmosolyodott, és köszönetet mormolt cserepes ajkával. Sípolva vette a
levegőt az orra alatti kanülből.
– Nehéz volt? – Mintha minden szó fájdalmat okozott volna. Szörnyen
megöregedett az elmúlt évben, krétafehér arcbőre teljesen megereszkedett.
Annalisa úgy érezte, nyomasztóan szomorú és furcsa végignézni egy nála
négy évvel fiatalabb nő ilyen gyors leépülését.
Annalisa kinézett a két egymás melletti ablakon a decemberi
délelőttre, és azt kívánta, bárcsak kinyithatná őket – a hideg ellenére. Egy
kis friss levegő csodát tett volna a hellyel.
– Nem tudom, milyen hangja lesz, ha feltesszük, de legalább egy kis
pozitív energiát ad majd. – Mindketten tisztában voltak a dobozban heverő
szélcsengő erejével.
Annalisa rápillantott az asztalra, a fehér telefonra, a doboz papír
zsebkendőre, majd az ágy fölött függő, bekeretezett olcsó nyomatra, amely
egy citromfürtöt ábrázolt élénkzöld levelekkel. A trópusi kép sok
szempontból kilógott a sorból, annyira nem maine-i volt. A szoba
élettelenségén semennyi szín nem tudott enyhíteni. Sem a fehér falak, sem a
világoskék takaró, sem a vázákban álló virágcsokrok, amelyeket azok a
veteránok küldtek, akiken Emma az évek során tanácsadóként segített.
Miután eltűnt a nyugati parton, Emma két évet Marrákesben töltött a
Békehadtest önkénteseként. Amikor visszatért, diplomás tanácsadó lett.
Több mint harminc évig, egészen a betegségéig, veteránokkal dolgozott –
főleg vietnámi veteránokkal –, hogy segítsen nekik megszabadulni a
rémálmaiktól. Tudva, hogy a fivérén nem segíthet, úgy döntött, a hozzá
hasonló harcosokon segít. Ha a szobájába küldött virágok mennyiségéből
következtetni lehetett bármire, akkor Emma sok életet mentett meg.
Ennek ellenére a szoba, az egész hospice nem volt több, mint egy
tárolóhelyiség az utolsó napokra, és a kényelemnek csak a nyomát
biztosíthatta, miközben a rák felemésztette Emma testét.
– Nem akarsz elmenni innen? – kérdezte Annalisa. – Nem üldögélnél
inkább egy trópusi tengerparton, piña coladát kortyolgatva, miközben a
napbarnított, bronzosan csillogó bőrű szeretőd az egész testedet bekeni
naptejjel? Csak szólnod kell, és már hozom is a tolószéket. És a következő
járattal repülünk Arubába.
– Bárcsak lenne annyi erőm! – felelte Emma, mintha úgy ízlelgette
volna az ötletet, mint egy epres margaritás pohár szélén a cukrot.
Annalisa megfordult, és felnézett a mennyezetre.
– Hová akasszuk? – Rápillantott az asztal alá betolt forgószékre.
Visszagondolva a létrára, úgy vélte, a következő vakmerő mutatvány az
életébe kerülhet. Talán segítséget kellene hívnia.
– Annalisa? – hallatszott az erőtlen suttogás.
– Igen?
Emma a szívére ejtette a kezét.
– Köszönöm. Egy igazi szent vagy.
– Ó, hagyd már! – Rég eltávozott nagyanyja nápolyi akcentusát
utánozva, hevesen gesztikulálva rázendített: – Annalisa egy szent? Tu sei
pazza! Ugyanarról a lányról beszélünk, aki miatt bőrkeményedések lettek a
köszvényes ujjaimon, annyi rózsafüzért mondtam el a lelki üdvéért? –
Aztán ahogy a nagyanyja szokta, Annalisa fújt egy nagyot, mintha el akarta
volna fújni a Vezúvot.
Emma halkan felkuncogott. Egy pillanatra felvillant a fogsora, a vállai
lassan, szelíden rázkódtak.
 Annalisa leült az ágy szélére, és lófarokba fogta hosszú, ősz haját,
miközben a nonnájára gondolt, aki tizenöt éves korában befogadta.
– Istenem, annyira hiányzik!
– El tudom képzelni – nyalta meg cserepes ajkát Emma. Úgy tűnt,
mintha kissé erőre kapott volna, könnyebben beszélt. – A viccet félretéve,
büszke lenne rád, sok minden miatt. Tudom, hogy utálsz a múltról beszélni,
de azok után, amit veled tettem… és amit te tettél értem…
Annalisa legyintett.
– A múlt már elmúlt. Annyira megfakult az emlékezetem, hogy már
alig emlékszem a Miatyánkra, úgyhogy neked sem kell aggódnod amiatt,
ami évekkel ezelőtt történt.
Annalisa hazudott: tisztán emlékezett mindenre.
Minden egyes napra.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne! – suttogta Emma.
Annalisa biztosra vette, hogy Emma azért utasított el bármiféle
kezelést, beleértve a kemoterápiát is, mert képtelen volt szakítani a múlttal.
Készen állt a búcsúra. Annalisa napokon át vitatkozott vele, aztán feladta,
és elfogadta a végső döntést.
Felemelte az egyik ujját.
– Megnézem, tud-e valaki segíteni. – Felállt, kidugta a fejét az ajtón,
és végignézett a folyosón. Egy zöld ruhás ápoló közeledett felé, karjában
egy halom lepedővel. Kísértetiesen hasonlított James Deanre – a belőtt
hajtól eltekintve.
– Bocsánat! Lenne egy perce?
– Persze. – Az ápoló megszaporázta a lépteit és bement a szobába.
– Fel tudná akasztani valahová ezt a szélcsengőt? – mutatott a dobozra
Annalisa.
A férfi vállat vont.
– Ez az első a tíz év alatt, amióta itt dolgozom, de valószínűleg fel.
Miután megtárgyalták a legjobb módszert, az ápoló odatolta a
nyikorgó forgószéket az ágy végébe, és miközben a két nő figyelmeztette,
hogy legyen óvatos, fellépett rá. Annalisa az egyik kezével a széket tartotta,
a másikkal felnyújtotta neki a szélcsengőt.
Ezerkilencszázhetven, töprengett. Akkor csinálta ezt a csengőt, és sok-
sok éven át énekelt neki, mielőtt odaadta Emmának. Vicces volt, ahogy az
években gondolkodott. Az ötvenes évei óta csinálta így. Mindenre, ami az
életében történt, rányomott egy időbélyeget. Ezerkilencszázhatvankilenc:
találkozás Thomasszal. Ezerkilencszázhetven: ekkor szökött meg Payton
kisvárosi szorításából, és költözött a városba. Ezerkilencszázhetvenhárom:
az első útja Bar Harborba. Ezerkilencszázhetvenhét: majdnem látta élőben
Elvist. A kedvenc zenésze egy nappal a portlandi fellépése előtt halt meg. A
jegye (122. szekció, F sor, 6. szék) bekeretezve lógott a műtermében.
Ezerkilencszázhetvenkilenc: Emmának ajándékozta a szélcsengőt, a
megbocsátása jelképeként.
Miközben az ápoló felfelé nyújtózott, Annalisa önkéntelenül is
elismerő pillantást vetett izmos fenekére. Rápillantott Emmára, aki
ugyanabban a látványban gyönyörködött. Sokat tudóan összemosolyogtak.
Néhány dolog örökre megmarad a fiatalságból.
A jó seggű férfi ráakasztotta a horgot az álmennyezetet tartó egyik
konzolra, és óvatosan lemászott.
– Tessék.
Miután elment, Annalisa odalépett Emma mellé, és gyengéden
megfogta köszvényes kezét. Olyan volt, mintha egy hógolyót vett volna
kézbe kesztyű nélkül.
– Kár, hogy nem őt akasztottuk ki ide neked. Micsoda látvány lenne!
Attól tartok, be kell érned a szélcsengővel.
Emma felhorkant.
– Mikor kezdesz már el megöregedni, mint a rendes emberek?
– Kérlek. Bár tudnád, hogy nézek ki meztelenül. Vén vagyok, mint
Róma.
Annalisa megpaskolta a kezét, próbálva valahogy szavak nélkül
kifejezni, hogy minden rendben lesz, még ha ez nem is volt igaz. Hosszan
egymásra meredtek, és Annalisa szíve égett a csendben.
– Segítenél, hogy megírhassak neki egy utolsó levelet?
Annalisa szeméből kicsordult egy könnycsepp, miközben bólintott.
Odament az asztalhoz, keresett egy jegyzettömböt és egy tollat a fiókban,
majd leült a forgószékre, és az ágy felé fordult.
Emma lélegzete ismét sípolt, ahogy beszívta az oxigént. Hosszú
hallgatás után – a másodperceket a gép csipogása jelezte – végül
megszólalt.

Kedves Thomas!
Mit mondhatnék? Tudod, hogy sajnálom. Tudod, hogy hiányzol.
Hány levelet kell írnom a fivéremnek, hogy higgyen nekem? A
szívem újra és újra összetörik. Megtaláltad valaha a boldogságot,
vagy örökre elloptam tőled? Bárcsak itt lehetnél – akármilyen
szörnyű is ez a szoba –, és mesélhetnél az életedről!
Csodálatos testvér voltál, hogy elviseltél a kamaszéveimben.
El tudod hinni, amiket műveltem? Annyira vágytam a figyelemre!
És te voltál az egyetlen, aki valaha odafigyelt rám. Még a
kollégiumból is kiköltöztél, hogy otthon maradj velem. Mihez
kezdtem volna nélküled? Még mindig nevetek, amikor eszembe
jut, hogy megverted Jim Harrisont, mert lekurvázott.
Furcsa, hogy soha nem beszéltél Vietnámról, a berlini fal
leomlásáról, a közel-keleti háborúról. El tudod hinni, hogy már
mindenkinek van számítógépe? El tudod hinni, hogy létezik Tom
Brady? Igen, igyekszem lépést tartani a korral. És mit szólsz
Portland fejlődéséhez? Azt hittem, a Maine Mall örökre tönkre
fogja tenni a várost.
Remélem, tudod, hogy miután kijöttem a gödörből, annak
szenteltem az életemet, hogy jóvátegyem a bűneimet, és
megpróbáltam méltó lenni hozzád. Gondolom, nem sok, de ez a
legtöbb, amit kínálhatok. Szeretlek, Thomas.
Örökké a húgod. Remélem.
Emma
 I. RÉSZ
1969 JÚLIUSÁTÓL 1970 JÚNIUSÁIG
 1. fejezet

Más, mint a többi lány

1969. július
Portland, Maine

Annalisa az unokatestvére ócska, barna kocsija hátsó ülésén szorongott. A

rádióból a The Who „Pinball Wizard”-ja szólt, és a lány tágra nyílt szemmel
nézett ki az ablakon a város sziluettjére, amelyet kisgyerekkora óta annyira
szeretett. Amikor valaki a kisvárosi Maine-ben azt mondta, „Menjünk be a
városba”, nem Bostonra vagy New Yorkra gondolt, hanem Portlandre. Arra
a városra, amely már jóval azelőtt vonzotta Annalisát, mielőtt elveszítette a
szüleit, és kénytelen volt a középiskola hátralévő éveit Payton Millsben
végigszenvedni – a kisvárosban, amelyről csak a futballcsapata és a
textilüzeme miatt hallhatott bárki.
Annalisa számára Portland akár Párizs is lehetett volna, a belvárosi
Congress Street pedig az Avenue des Champs-Élysées-re emlékeztetett. A
város nyüzsgése: a múzeumok és képtárak, a tábláikat lengető tüntetők, a
füstölőszagot árasztó pszichedelikus üzletek, a társalgástól hangos,
izgalmas éttermek, a kirakatokra ragasztott, vad éjszakákat ígérő
koncertplakátok, az aktatáskáikat babusgató üzletemberek között
átnyomakodó, hosszú hajú, tarka ruhás hippik; még az autók dudái is úgy
hívogatták, mintha az lett volna a sorsa, hogy odaköltözzön. Úgy képzelte,
itt, ebben az élettől lüktető kikötővárosban soha nem fogyna el az ihlete.
Az unokatestvére, Nino, a legjobb barátja és az egyetlen oka annak,
hogy nem gyűlölte Payton Millst, megállt a Monument Square-en és
hátrafordult hozzá. Annalisa apai nagynénjének fia egykorú volt vele, és
bébiképe fölött hátranyalt, hullámos, csokoládébarna haja egyik tincse
belógott a homlokára. Százkilencven centi magas volt, szinte bárkit ki
tudott cselezni a kosárpályán, a mosolyától pedig felderült a szoba, ahova
belépett. Nem csoda, hogy a városka egyik legcsinosabb lánya, a Sara nevű
szurkolólány ült mellette, elmélyülten rágózva. Igen, olasz volt. A Mancuso
családban elképzelhetetlen lett volna, hogy a fiatalok ne olaszokkal
járjanak.
– Jól van, cugina – mondta Nino, fél karját átvetve az ülés támláján. –
Később majd felveszünk. Ne fogadj el nemet válasznak, oké?
– Mikor fogadtam én el nemet válasznak? – Annalisa résnyire
kinyitotta az ajtaját, és a város zajai – az autódudák, a rendőrségi szirénák,
egy közeli építkezés dübörgése, a városlakók hangos beszéde, a veszekedés
és nevetés, a színtiszta izgalom – szinte elárasztották. – Csak ne igyál
annyit, hogy ne tudjunk hazamenni.
– Mikor tennék ilyet? – kérdezte Nino elbűvölő, ördögi mosollyal.
Annalisa nem tudta, mit terveznek a barátnőjével a városban, de olyasmit
tudott elképzelni, aminek a piához meg a szexhez volt köze.
Hétre vissza kellett érniük Payton Millsbe, különben a nagyanyja, aki
milliószor szigorúbb volt, mint a szülei, az egész végzős évére
szobafogságra fogja ítélni. Noha szegte már meg a szabályokat, most
először engedte el Portlandbe a nagynénje vagy más felnőtt nélkül, és nem
szerette volna, ha egyben ez az utolsó alkalom.
Annalisa kiszállt a kocsiból, és azonnal meglátta a Győzedelmes
Miasszonyunkat, egy kardot és pajzsot tartó nő bronzszobrát, ami mintha
egyenesen rá nézett volna. Igen, legyen a napom győzedelmes, gondolta.
Felnyitotta a csomagtartót, kivette a táskáját a vázlattömbjével, és a
narancssárga rajztartó mappát, amit az anyjától örökölt.
Lecsukta a csomagtartót, még egyszer odaintett Ninónak, mélyen
beszívta a Casco Bay felől érkező sós levegőt, átvágott a Congress Streeten,
és céltudatos léptekkel elindult a város legismertebb galériája felé. Kétéves
kora óta festett, tízéves kora óta el is tudta adni a festményeit, és úgy érezte,
végre készen áll arra, hogy a nagyvárosban is felfigyeljenek rá.
A galéria egy butik és egy utazási iroda között helyezkedett el egy
szép téglaépületben. Minden maine-i tudott az 1886-os nagy tűzvészről és
arról, hogy utána nagyrészt téglából és betonból építették újjá Portlandet.
Egy kicsit az időt húzva megállt és eltöprengett, nem túl lazán öltözött-
e fel. Választhatta volna valamelyik unalmas, konzervatív ruháját,
amelyben templomba járt, de az egyáltalán nem ő lett volna. Néhány
hónappal azelőtt a Vogue-ban látott egy zöld ruhát, és az alapján készített
magának egy Butterick mintás bő inget egy vég zöld vászonból, amit a
Grantsban talált leárazva. Karamellszínű sálat, kék farmert és örökölt
csizmát vett fel hozzá. Azt, hogy jól bánt a varrógéppel, az anyjának, a
nagynénjeinek és a háztartásvezetés óráknak köszönhette.
Megfogta a galéria bejáratának a kilincsét és megtorpant. A kocsiban
valahogy sikerült elfojtania minden felmerülő félelmét, de most az összes
lecsapott rá, szinte égette belülről. Túlzás nélkül mondhatta, hogy az egész
további élete forgott kockán.
Mivel a nagyanyjának nem volt kocsija, Annalisa ritkán jutott be a
városba, ebben a galériában is csak háromszor járt még, és mindig
megdöbbentette a kurátor szeme a festészethez. Jackie Burton erősen
támogatta a női festőket. Annalisa tudta magáról, hogy jó, és valószínűleg
találhatna egy másik galériát, amely befogadná a műveit, de ennek a nőnek
a falain akarta látni őket. Jackie Burton jóváhagyó bélyegzője belépőjegy
volt a New England-i művészvilág csúcsára.
Mielőtt teljesen megvadult volna a szíve a félelemtől, kinyitotta az
ajtót és belépett. Most először figyelt fel a fényesen csillogó keményfa
padlóra. Leküzdve ritkán érzett gyávaságát felemelte a fejét, és körbenézett
a hófehér falakon függő alkotásokon. Azonnal felismerte Sharon
Maxwellnek, a keleti parti festészeti szcéna egyik legendájának egy nagyon
mozgalmas képét.
Maga Mrs. Burton egy magazint lapozgatott a helyiség közepén kör
alakban elhelyezett, modern, fuksziaszínű fotelek egyikében. A haja nem
volt teljesen szurokfekete, inkább áfonyakék árnyalatban játszott, mintha
Isten egy leheletnyi lilát is használt volna, amikor megteremtette. Szűk
fekete ruhát és fekete tűsarkút viselt, de fényes igazgyöngy-türkiz
nyaklánca ízlésesen ellenpontozta az öltözéke sötétségét.
Annalisa megmarkolta a táskája fülét, amikor találkozott a tekintetük.
– Izé… helló!
Mrs. Burton letette a magazint az ölébe.
– Sharon csodálatos, nem igaz? – Nyilvánvaló volt, hogy figyelte
Annalisát.
A lány visszafordult Sharon festménye felé.
– Amennyire nem szeretem az absztrakt expresszionizmust,
egyértelműen érzem az érzelmeket a művében.
 – Nézzenek oda – állt fel a fotelből Mrs. Burton. – Lenyűgöző.
Konkrétan keresel valamit, vagy csak nézelődsz?
Nem kellett tudnia, hogy Annalisa egy szegény kisvárosból érkezett,
ahhoz, hogy lássa, kilóg a helyről. Ebbe a galériába nem kamaszok jártak,
de a lány kedvesnek érezte Jackie-től, hogy eljátssza, talán valami
különlegeset keres, amivel kidíszítheti West End-i lakását.
Annalisa megemelte a mappáját, teljes mértékben arra koncentrálva,
hogy megszerettesse magát ezzel a nővel. Uralkodott a hangja remegésén,
miközben válaszolt:
– Nagy rajongója vagyok, Mrs. Burton. A szemének és a galériájának.
Azt szeretném megtudni, hogy esetleg vetne-e egy pillantást a képeimre.
– Ó, tehát festő vagy! – mondta Jackie lelkesen, eloszlatva a lány
félelmeinek egy részét. – Igen, szeretném látni, mid van. Szólíts csak
Jackie-nek. Téged hogy hívnak?
– Annalisának. – Kellemes izgalom töltötte el. Ilyen könnyű lenne?
– Gyere, üljünk le, Annalisa, és nézzük meg azokat a képeket!
A lány megköszönte az invitálást, és egy nagy levegővel megpróbálta
lenyugtatni az idegeit, miközben leült Jackie mellé az egyik fuksziaszínű
fotelbe. Jackie-nek csak annyit kell mondania, hogy szívesen befogadná a
képeit, és az Annalisa jövőjébe vezető kapuk szélesre tárulnának. Nem
kellene aggódnia amiatt, hogy nincs elég pénze egyetemre. Nem kellene
aggódnia amiatt, miből fog élni az élete hátralévő részében. Csak meg
kellene ragadnia a világot az ecsetjeivel.
Ahogy azt millió alkalommal tette már – talán tényleg millió
alkalommal meg is tette –, Jackie elvette a rajztartó mappát, felnyitotta és
belenyúlt. Annalisa a tíz kedvencét választotta ki az elmúlt évi munkáiból,
egy részüket rajzórán készítette, a többit otthon.
Az első képen munkások keltek át a Linden folyó fölötti hídon a
Payton Mills-i textilüzembe, ahol az apja is dolgozott, mielőtt elment
Bangorba, egyetemre. Annalisa rengeteget kínlódott, amíg befejezte ezt a
festményt. Amikor az apja annyi idős volt, mint ő, ragyogó fiatal atléta
nagy álmokkal, megsérült a háta egy targoncás balesetben a gyár
raktárában, ami miatt inni kezdett, hogy csillapítsa a fájdalmat, hogy aztán
végül egy árokba hajtson Annalisa anyjával – bár nem szándékosan.
– Oké – tartotta maga elé a képet Jackie. – Nem erre számítottam.
Nagyon jó vagy. Milyen kivételes részletgazdagság!
 Annalisa alig hallhatóan elmotyogott egy „köszönömöt”. Vajon a
„nagyon jó” elég ahhoz, hogy kikerüljön néhány képe ezekre a falakra?
A következő festményre lapozva Jackie kritikus szemmel méregette a
szülei temetését. Annalisa madártávlatból ábrázolta a földbe eresztésre váró
koporsók körül összegyűlt barátokat és rengeteg rokont. Ezen a képen
festette meg életében először önmagát, ahogy ott állt, kezét az anyja
koporsójára téve.
– Realista vagy, igaz? – fordult felé Jackie, kizökkentve a
merengésből. – Nem félsz megfesteni az igazságot. Ez nagyon… már-már
ijesztő. Ez te vagy?
Annalisa a kezét tördelte, aztán összekulcsolva leeresztette az ölébe.
– Két évvel ezelőtt veszítettem el a szüleimet.
Jackie rátette a kezét Annalisa foteljének a karfájára és bocsánatot kért.
– Régen volt. Már nem sokat gondolok rá – hazudta Annalisa, és maga
előtt látta, ahogy a nagyanyja ott várta a bangori iskola előtt, hogy közölje a
hírt.
Jackie rövid, tiszteletteljes hallgatás után a következő képre lapozott.
– Nem tudok napirendre térni afölött, hogy milyen jó szemed van a
részletekhez. Látszik, hogy régóta festesz.
– Amióta csak az eszemet tudom – felelte Annalisa, remélve, hogy a
tapasztalata előnyt jelent.
Jackie rápillantott, aztán továbblapozott.
– Olyan vagy, mint egy bimbózó Da Vinci. Szereted a képeit?
Ez volt a legkedvesebb dicséret az egész életében, és a legszívesebben
Jackie nyakába vetette volna magát.
– Olasz vagyok. Persze hogy szeretem Da Vincit.
A kurátor tovább tanulmányozta Annalisa képeit. Remélhetőleg
érzékelte, hogy mindent beleadott, érzékelte a megtisztulást, amit átélt,
miközben megörökítette a témáit az akriljával. Jackie-nek igaza volt, sok
képből szomorúság áradt, de hogy ne áradt volna? A napsütés ritka jelenség
volt Annalisa életében.
Amikor Jackie végzett, gondosan visszacsúsztatta a képeket a
mappába.
– Mihez kezdjek veled? – kérdezte fennhangon.
Aztán mintha a választ a mennyezetre írták volna, egy ideig felfelé
nézett. Annalisa a világon mindennél jobban szerette volna, hogy azt
mondja: „Szerintem rendkívüli festő vagy, és szeretném bevenni a műveidet
a galériámba. Idetartozol.”
– Szerintem olyan tehetség vagy, amilyet már rég nem láttam – hajtotta
végül le a fejét Jackie. – Mélyen a génjeidbe lehet kódolva a festészet.
Kitörhet végre az átkozott életéből? Látta magát, ahogy egy hét múlva
belép a galériába, és ott lóg néhány képe csodálatosan bekeretezve a
legjobb New England-i festők művei között. Látta magát, ahogy beváltja az
első csekkjét, tudva, hogy nem hiába gürcölt olyan keményen éveken át.
Jackie beharapta az alsó ajkát.
– Még nem vagy ott, ahol lenned kellene. Azt hiszem, megvan benned,
ami kell hozzá, de valami még hiányzik… egyfajta konzisztencia. Nem
látom a hangod… igen, talán ez az. Tudod, mire gondolok?
Annalisa torka elszorult, egy szót sem bírt kinyögni. Lófarokba fogta
barna haját, hogy lefoglalja magát valamivel. Emlékezett az anyjával
folytatott hasonló beszélgetésekre, amikor arra biztatta, hogy ne csak
próbáljon ki minden médiumot, hanem kísérletezzen is velük, amíg nem
érzi valamelyiket az igazinak. A pillanatnyilag Jackie kezében lévő
mappában lapuló képeket Annalisa az igazinak érezte. Nem kezdő festő
volt. Játszadozott vízfestékkel, olajjal, szénnel, még tollal és tintával is.
Aztán amikor a kezébe került az akril, tudta, hogy ez az ő médiuma.
Csendéletekkel kezdte, akárcsak az anyja, aztán átváltott tájképekre, a
tengerre, állatokra. De a legjobban embereket szeretett festeni, és most már
legalább két éve azt is csinálta, mintha tudattalanul is próbálta volna
megérteni őket.
Miért nem látja Jackie az átalakulását?
A nő ismét a fotel karfájára tette a kezét, és Annalisa egy kicsit úgy
érezte, megsértette a személyes terét.
– A szüleid temetése… az nagyon megérintett, és abból látom, hogy
megvan benned, ami kell. Higgy nekem, a részletábrázolásod első osztályú,
és nincs kifogásom ez ellen a realista, már-már szikár hangulat ellen, de
nem látom áttörni a hangodat. Ha csak egy pillanatra is ránézel az itteni
képekre, azonnal tudni fogod, kik festették őket. Egyébként hány éves
vagy?
Annalisa kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen ültében.
– Tizenhét.
Jackie közelebb hajolt.
 – Tizenhét? Akkor érthető. Tizenhét évesen még nincs az embernek
saját hangja. Egyik festőmnek sem volt. Iskolába kell járnod, jó tanárokat
kell találnod, és folytatnod kell a munkát. Bízz bennem, egyszer ott leszel a
legjobbak között. Csak meg kell találnod, pontosan mit is akarsz mondani,
és aztán kimondani, hangosan. – Végre hátradőlt a foteljében, visszaadva
Annalisának a teret, amire szüksége volt.
– Hol laksz? – kérdezte Jackie. – Mik a terveid? A művészeti iskolába
fogsz járni, igaz? Tudod, hogy Sharon Maxwell is ott tanít.
– Bár megtehetném! – húzta ki magát Annalisa. – Payton Millsben
lakom, a nagymamámnál. Nincs pénzünk egyetemre, de érettségi után
szeretnék elköltözni. – Igazából a legszívesebben felkapta volna a táskáját,
és elrohant volna.
Jackie a tenyerét felfelé fordítva felemelte a két kezét, mintha egy
gömböt tartana – az egész világot egyensúlyozta az ujjain.
– El is kell költöznöd. Ugyan mit tanulhatnál Payton Millsben? Úgy
értem, nem akarom megbántani a helyet, de más művészek között kell
lenned. Tanárokra van szükséged. Olyan ihletre, amilyet szerintem egy
kisváros nem tud megadni.
– Ebben egyetértünk, elhiheti. – A Payton Millsbe való költözés felért
egy halálos ítélettel. Nem mintha Bangor világváros lett volna, de ott
legalább voltak barátai és egy csodálatos rajztanára a gimiben.
A hátuk mögött nyílt az ajtó, és mindketten hátrafordultak. Egy jól
öltözött, drága ékszereket viselő, idősebb nő lépett be, kezében egy nagy
magenta táskával.
– Egy perc és jövök! – kiáltotta Jackie a visszhangzó galériatérben. –
Mindjárt végzek ezzel a tehetséges ifjú hölggyel. – Előrecsusszant a fotel
szélére, és Annalisa szemébe nézett. – Épp lemaradtál róla, de Sharon
Maxwell minden áprilisban rendez egy művészeti show-t a régi kikötőben.
Nagyon modern anyag, talán egy kicsit merész is, de mindenki ott van, aki
számít. Tudsz róla?
– A művészeti hírek körülbelül olyan gyorsan jutnak el Payton
Millsbe, mint az új filmek az autós moziba.
– Hidd el, meg kell nézned, ha alkalmad adódik rá – mondta Jackie. –
Azt hiszem, ott megtalálod azoknak a válaszoknak egy részét, amiket
keresel. – Becsatolta a narancssárga mappát, és visszaadta Annalisának. –
Gyere el hozzám időnként. Szívesen segítek tanárt keresni, vagy bármiben.
És tudd, hogy egy nap, ha addig kitartóan dolgozol, megtiszteltetés lesz
kitenni itt a képeidet.
Annalisa megpróbálkozott a legjobb csukott szájú mosolyával, tudva,
hogy dicséretként kellene felfognia Jackie szavait, de az elutasítás valósága
egyre lejjebb húzta, szinte fojtogatta.
– Nagyon hálás vagyok, hogy rám szánta az időt, és megnézte őket.
– Ó, részemről az öröm! – tette Annalisa térdére a kezét Jackie. – Már
alig várom, hogy lássam a fejlődésedet. Egyébként mi a vezetékneved?
A lány erőt vett magán és nem húzta el a lábát.
– Mancuso.
– Emlékezni fogok erre a névre. Annalisa Mancuso. Sok szerencsét! –
Azzal Jackie felállt, és odament a vásárlójához.
Annalisa feltápászkodott a fotelből, és vállán a táskájával, kezében a
rajztartó mappával kiment a galériából. Hát nem törhet ki. Mintha az élet
olyan könnyű lenne. Még a legrosszabb pillanataiban is, például amikor az
apja részeg volt és rátámadt az anyjára, vagy amikor odaköltözött a
nagyanyjához, és félt és reménytelen volt és árva, a festés mindig kihúzta a
gödörből. Most nem.
Befordult a sarkon egy szűk sikátorba. Megállt egy használt olajtól
bűzlő halétterem hátsó bejáratánál, lehajtotta a fejét, és zokogásban tört ki.
Jackie-nek igaza volt. Akármilyen magabiztosan is bánt Annalisa a
tehetségével, még nem találta meg a hangját. Mi van, ha soha nem fogja
megtalálni? Vagy ami még rosszabb: mi van, ha már megtalálta, és nincs
benne semmi különös?
Kivágódott egy ajtó, és egy férfi lépett ki rajta, egy tele
szemeteszsákkal. Miközben behajította a konténerbe, Annalisa eliszkolt. A
nagyanyjához hasonlóan ő is utálta, ha sírni látták.
Habár Bangorban voltak boldog pillanatai, az apja mindig tönkretette
őket. Látta keringőzni az anyjával a konyhában, hogy aztán fél óra múlva a
nyálát fröcskölve üvöltözzön vele. Ha eleget ivott, meg is ütötte. Annalisára
soha nem emelt kezet, de a szavai ezerszer jobban fájtak, és olyan mélyre
hatoltak, hogy még mindig hallotta őket, amikor éjjel lehunyta a szemét.
Utálta a várost, ahol élt, szinte megtörve és az apja rokonságával körülvéve,
és mindez megváltozhatott volna, ha Jackie igent mond.
Fél órán keresztül csak ült egy padon, és az elméje sötét barlangjaiban
kóborolva többször is felidézte Jackie minden egyes szavát – aztán azon
kapta magát, hogy undorodik a saját gondolataitól.
Mit csinálna Mary? – töprengett. Mary Cassatt amerikai festő volt, az
első, akinek az életművével az anyja megismertette. Mary a polgárháború
idején lett felnőtt, és Pennsylvania szűk látókörű, férfiak uralta keretei
közül kitörve Franciaországba ment, hogy tágítsa a látókörét, megtalálja a
függetlenségét és a saját kreatív hangját. Igen! – gondolta Annalisa mindig,
amikor Cassatt életére gondolt. Ez vagyok én!
Felállt és elnézett a Congress Streeten a Portlandi Szépművészeti
Múzeum felé, amely egy kissé ódivatúnak számított, de kiállított néhány
érdekes darabot, amelyeket Annalisa alkalmanként megnézett. Ha valaha is
nagy lesz, nem a padon ülve, önsajnálatba merülve lesz az. Tovább kell
küzdenie. A festészet a DNS-ében volt, ahogy Jackie is mondta, és úgy tűnt,
ecset nélkül nem is érdemes élnie.
A múzeum mélyén, egy mesterművekkel díszített, csendes
kiállítóteremben leült egy fekete bőrbevonatú padra, és elkezdte lemásolni
Winslow Homer egyik óceáni jelenetét. Homer beutazta az egész világot, de
idős korában Maine partvidékén élt, ahol feltárta a természet hatalmát az
ember fölött.
A bangori oldalsó tornácon, a leckéi részeként Annalisa anyja arra
biztatta, hogy utánozza a nagyok műveit. Sokszor csinálta ezt Millsben is a
könyvtárból kivett művészi albumokkal, és itt is, amikor valaki behozta.
Noha jobban szerette a női festők műveit – bárkit a nagy Artemisia
Gentileschitől a barokk korszakból, egészen a végső modernig, Georgia
O’Keeffe-ig –, Winslow Homert is kedvelte, különösen azt, ahogyan
megragadta a magányt. Mivel ő is sokszor érezte magányosnak magát,
együtt tudott érezni a témával, a törékeny csónakokban az óceánnal küzdő
férfiakkal, mint amilyen Santiago is volt Az öreg halász és a tengerben.
Miközben a szénceruzájával a hullámokat árnyékolta, valaki leült
mellé. Annalisa kicsit bosszúsan – a szomszédos pad üresen állt –
odapillantott a szeme sarkából, de nem emelte fel a fejét.
Folytatta a munkát, megfigyelve, milyen bámulatos módon használja a
valőrt a hullámok mozgásának a kifejezésére. Arra gondolt,
megpróbálhatna festeni egy idős asszonyt egy csónakban, ahogy a haragos
tengeren evez. Miért kellene férfinak lennie?
 – Érdekes – szólalt meg az idegen, betörve a személyes terébe. – A
kompozíció juxtapozíciója ellentmond az atmoszférának, amit szeretne
megteremteni.
Az ég szerelmére, miről beszél? – töprengett Annalisa.
A fiú szemmel láthatólag még nem fejezte be.
– De az ecsetkezelése bizonytalansága túl impresszionista ahhoz, hogy
bármilyen igazán éteri motívumnak teret engedjen.
Annalisa halványan elvigyorodva felé fordította a fejét a nevetséges
nonszensz hallatán.
– Remélem, nem műkritikusnak készülsz.
A srác körülbelül egyidős lehetett vele. Kócos, szőke haja volt, a
szeme topázkék, talán egy árnyalattal világosabb. Hosszú ujjú vászoninge
épp annyira volt kigombolva, hogy látni lehetett szőke mellszőrzetét. A
nyakában néhány fagyöngy lógott egy bőrzsinóron. Maine-partvidéki
egyetemista lehetett, talán egy kicsit dilis, mint a srác a Mezítláb a parkban
című filmben. Hogy is hívták? Robert Redford. Ha muszáj lenne, elismerte
volna, hogy vonzó.
– Talán nem impresszionista, de biztosan pointilista – folytatta a fiú,
összefonva a két karját a mellkasán és intenzív érdeklődéssel
tanulmányozva a Homer-festményt. – Rám semmiféle benyomást nem tett.
Az absztrakt jelleg pont szembemegy azzal, ami a vízfesték lenni akar.
Annalisa letette a ceruzát és nézte, ahogy a fiú megpróbálja leplezni a
mosolyát.
– Olaj – helyesbített. – Nem vízfesték.
– Aaah! – bólogatott a fiú. – Én magam szobrász vagyok, úgyhogy
nem ismerem ezeket az anyagokat.
Annalisa minden tőle telhetőt megtett, hogy ne jutalmazza meg ezt az
abszurditást a saját mosolyával, de az ajka szemmel láthatólag önálló életet
élt, és épp annyira felkunkorodott, hogy folytatásra biztassák.
– Szobrász, mi? – kérdezte összeszorított szájjal. – Valamiért kétlem.
– Semmi sem kerüli el a figyelmed, igaz? – vigyorodott el a srác. –
Thomas vagyok.
Annalisa azon töprengett, melyik kékkel látna neki, ha megpróbálná
megfesteni a szemét.
– Örülök, hogy megismertelek, Thomas. Most pedig folytatnám a
munkát.
 A fiú odakukkantott a vázlattömbre, mielőtt a lány továbblapozhatott
volna.
– Jó vagy. Itt tanulsz a városban? Szeretném látni a többi munkád is.
– Azt elhiszem. – Sokkal hidegebben csengett a hangja, mint akarta,
mintha nyilvánvalóak lettek volna a fiú szándékai. – Kösz, hogy
megnevettettél. Most mennem kell.
– Hogy hívnak? – kérdezte Thomas, mintha nem is hallotta volna.
Annalisa becsukta a vázlattömböt, és bedugta a ceruzát a
spirálgerincbe.
– Értékelem a próbálkozást, de nem érdekel. – Az őszinteség néha
megspórolta a kínlódást. Bedugta a vázlattömböt a táskájába, fogta az
irattartóját és felállt. – Légy jó.
Thomas kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa.
– Mi van, ha így volt elrendelve, hogy itt találkozzunk?
Annalisa a szemét forgatta volna, ha a fiú nem tűnt volna teljesen
komolynak.
– Semmit sem tudok rólad – folytatta Thomas –, de egy nap,
remélhetőleg inkább előbb, mint utóbb, találkozni fogok az életem
szerelmével. Örökké emlékezni akarok arra a pillanatra. Mi van, ha ez az a
pillanat? Itt és most. Mi van, ha elsétálnál a legjobb esélyedtől a
szerelemre?
Annalisa lenézett rá, és szelíd meggyőződést látott a magabiztossága
mögött. Egy pillanatig azt gondolta, talán tényleg rendes srác. De nem
sokáig. Pontosan tudta, milyen destruktívak tudnak lenni a férfiak – és
milyen destruktív tud lenni a szerelem.
– Vállalom a kockázatot – mondta hátralépve.
Úgy tűnt, véget ért a játék. A fiú mosolya megadóan lehervadt.
– Vigyázz magadra – mondta, őszinte csalódással a hangjában.
Amikor a lány végre elszakította a tekintetét és megfordult, egyenesen
nekiment a falnak a vállával, és elejtette a mappáját.
Thomas odaugrott, hogy felsegítse.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben lehajolt a mappáért.
Annalisa elvörösödve kikapta a kezéből.
– Igen, jól.
– Kérlek, áruld el a neved – mondta Thomas, mintha jutalmat érdemelt
volna, amiért segített neki. – Hogy legalább gondolhassak rád, ha soha
többé nem látjuk egymást.
Annalisa észrevette, hogy a szeme zöldre váltott.
– Alice – hazudta.
– Alice – ismételte meg Thomas. – Gondolni fogok rád, Alice.
– Vigyázz magadra, Thomas. – Annalisa sarkon fordult és kisietett a
múzeumból. Nem volt hajlandó ugyanazt a hibát elkövetni, mint az anyja.
 2. fejezet

Nonna háza

Épp időben értek a Linden folyó Payton Millsbe vezető hídjára, tanúságául
annak, hogy még Nino is milyen komolyan vette Nonna szabályait. Nem az
a fajta nagymama volt, akivel szórakozott az ember. Nino és Sara
vásárlással és evéssel töltötte a napot – és valószínűleg szórakoztak is
valamelyik fás parkban.
Mills jellegtelen városképét a vörös téglából épült textilüzem magas
kéményei uralták. Az 1827-ben alapított üzemet a folyó mellé telepítették,
hogy a vizet használhassa fő energiaforrásként. Annalisának még a
legkorábbi, a nagyanyjánál tett látogatásairól szóló emlékeiben sem virágzó
kisvárosként élt a település. Az embernek nem kellett sokáig hegyeznie a
fülét, hogy meghallja az elégedetlen textilmunkások panaszkodását arra,
hogy a külföldi ipar egyre inkább tönkreteszi a helyi textiltermelést.
A nagyanyja háza környékén, a város másik oldalán, a fák óriásokként
emelkedtek a parányi házak fölé, amelyekben már több mint egy évszázada
gyári munkások, mint az apja családja, és más, kétkezi munkából élő
maine-iek laktak. A közösséghez tartoztak azok a halászok és rákhalászok
is, akik nem engedhették meg maguknak, hogy közelebb költözzenek a
parthoz. Annalisa számára Payton Mills olyan város volt, amelynek a lakói
csak álmodoztak a magasabb épületekről, amiket a filmekben láttak. A
fenébe is, a templomi gyülekezet fele nem is járt Portlandben – túl nagy út
lett volna az a másfél órás vezetés. Egyébként is, Portlandben csak a baj
van, gondolták sokan, közülük is leginkább a nagyanyja.
Annalisa elköszönt Ninótól és Sarától, és kilépett az éjszakába. Még
alig múlt hét óra, de már kísérteties csend uralkodott az utcákon. A városka
napnyugtakor ellepte a járdákat, kivéve a futballszezon péntek estéit,
amikor a Payton Mills-i csapat hazai pályán fogadta az ellenfeleit.
 Átvágott a zsebkendőnyi előkerten, amelyben Nonna parancsára
minden vasárnap kötelességtudóan lenyírta a füvet. Felment a három
lépcsőfokon az elülső tornácra, ahol a szabadtéri stúdiója volt: egy szék,
egy festőállvány és a festékes bőröndje. A mennyezet közepéről egy
szélcsengő lógott le, amelyet még az anyjával készített régi kanalakból és
ezüstcsengőkből. Aznap este nem mozdult a levegő, a csengő néma maradt.
Annalisa mégis érezte az erejét, miközben visszagondolt a bangori oldalsó
tornácon töltött számtalan órára, ahol a szélcsengő szolgáltatta a háttérzenét
az anyjával töltött időhöz.
Erőt merítve az álma iránti megújult elkötelezettségből, berontott az
ajtón és a nagyanyja után kiáltott. Nonnát ott találta, ahol mindig: a
konyhában. Bár parányi házukban a padló alapvetően jó állapotban volt, a
konyha linóleuma már megkopott, összekarcolta Nonna fekete ortopéd
cipőjének a talpa. A tűzhelyen rotyogó húsleves sós-fűszeres illatáról
Annalisának eszébe jutott, hogy nem ebédelt.
– Hogy ment? – kérdezte Nonna a mosogató előtt állva. A forró víz
gőze teljesen körülvette. Teljes angol szókincsét áthatotta az anyanyelve
ritmusa.
Annalisa megállt mögötte, szinte fölé tornyosult.
– Jackie azt mondja, jó vagyok… a temetéses képet imádta… de még
nem találtam meg a hangomat.
Nonna elzárta a vizet, megfordult és megtörölte a kezét a vékony
derekát övező kötényében.
– Értem. – Rövid, göndör ősz haja halvány levendulaszínben játszott a
megfelelő megvilágításban, a jobb szemöldöke fölötti anyajegy pedig
odavonzotta a tekintetet hátrahúzódó hajvonalára. Vastag fekete keretes
szemüveget viselt, amely már évtizedek óta kiment a divatból.
– De büszke lehetsz rám – folytatta Annalisa. – Nem hagyom, hogy
lelombozzon. Jackie tényleg nagyon izgatott volt, és azt mondta, tehetséges
vagyok.
Remélte, hogy Nonna elég jó hangulatban van ahhoz, hogy
elmondhassa neki, amire készült.
– Hát persze hogy sokra viszed még – helyeselt Nonna. Mindig is az
egyik legnagyobb rajongója volt. Még jóval Annalisa szüleinek a halála és
Millsbe költözése előtt a nagyanyja büszkélkedhetett a lány alkotásainak a
legnagyobb gyűjteményével. Mostanra szinte a ház összes falát befedték a
képek. – Hányszor kell még elmondanom, hogy jó vagy, hogy elhidd
nekem?
Most ugrik a majom a vízbe, gondolta Annalisa.
– Mást is mondott.
– Mit? – szűkült résnyire Nonna szeme.
– Azt mondta, hogy Portlandbe kell költöznöm. Hogy csak ott
fejlődhetek tovább.
– Jézus, Mária és Szent József, már megint! – markolt bele két kézzel
ősz hajába Nonna.
– Igen, már megint. – A nagyanyjának Hollywoodban lett volna a
helye a színészi képességeivel. Becsületére legyen mondva, hosszú listája
volt teljesen racionális érvekből, amelyeket fel szokott hozni az ötlettel
szemben, de a lényeg mindig az maradt, hogy Annalisa apja Portlandben
kapott rá az italra.
– Jackie-nek igaza van – makacskodott Annalisa, remélve, hogy ez
alkalommal sikerül meggyőznie Nonnát. – Másképp hogy fejlődhetnék?
– Nem attól leszel jobb festő, hogy máshol laksz. Hanem a kemény
munkától.
– És a gazdagító élményektől – vitatkozott Annalisa. – A jó tanároktól.
Az újdonságoktól.
– Rengeteg tanár van itt is – legyintett Nonna. – Csak neked egyik se
tetszik.
– Ó, persze! Mr. O’Ryan csodás. – A lány a szemét forgatta a
középiskolai rajztanára nevére, megmutatva saját színészi tehetségét.
– Ha új tanárt akarsz – mondta Nonna –, talán kereshetünk valakit
Davenportban. Nino meg átvihet az órákra.
Davenport kétségtelenül gyönyörű volt – és mindenképpen előkelőbb
–, de Millshez hasonlóan nagyon távol feküdt a valódi világtól.
– Hogy sziklákat, rákokat meg világítótornyokat fessek egy bridzsparti
meg egy fürdőzés között? Kösz, nem. Portlandbe akarok menni, ahol a
dolgok történnek. Szükségem van egy kis életre, egy kis valóságra. Unom
már, hogy buborékban élek.
Nonna elővett egy konyharuhát, és elkezdte eltörölgetni az edényeket.
– Szóval oda vágysz, a züllöttségbe? Erről van szó?
Annalisa válla előrerogyott.
 – Ó, istenem! Minden maine-i ezt mondja Portlandtől északra. Azt
hiszitek, rajtatok kívül az egész világ őrült. – Pont emiatt nem tudott
gyökeret verni a kisvárosi Maine-ben. Mindig ez a mi és ők.
– Mert az – biztosította Nonna, egymásra téve a száraz tányérokat. – A
világ veszélyes hely, hidd el nekem. És Payton Mills nem olyan rossz, mint
amilyennek beállítod.
– Nem fogom úgy végezni, mint az apám, Nonna. Nem bulizni
megyek oda. Ami pedig Payton Millst illeti… nekem ez a földi pokol. –
Amint kimondta, meg is bánta a szavakat.
– Ügyelj a szádra! – csapta le a kezében tartott fakanalat Nonna. – Itt
vannak a gyökereid. Ezt soha ne feledd el.
– Nem fogom, hidd el – felelte Annalisa, próbálva megőrizni a
nyugalmát. – És bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Csak itt mindenki
beleüti az orrát a másik dolgába. Levegőt se lehet venni anélkül, hogy az
egész család ki ne tárgyalja. Vagy akár az egész város. És senki sem
hajlandó elismerni, hogy egy egész világ van odakint, emberekkel, akik
másképp gondolkoznak… és nem feltétlenül helytelenül.
Nonna homlokráncolva letette a konyharuhát, és a lány felé fordult.
– Egyszer majd rájössz, hogy semmi sem fontosabb a családnál, és
bánni fogod, hogy ennyire gyűlölted Millst. – A mutatóujjával
megkopogtatta Annalisa feje búbját. – Néha az okozza a problémát, ami ott
bent van.
A lány felsóhajtott. Nonna volt az egyetlen a földön, aki így
megkopogtathatta a fejét.
– Mindig visszatérünk a családhoz, igaz? A család nagyszerű, de
időnként szükségem lenne egy kis térre. Lehet, hogy nem érted meg, de
muszáj elmennem. Félreteszek minden centet, amit tudok, annyit festek,
amennyit csak bírok, és jövőre, érettségi után Portlandbe költözöm.
– Nem hinném – felelte Nonna.
– Nem te döntöd el. Tizennyolc leszek. – Annalisa hangja megenyhült.
– De képtelen lennék úgy elmenni, hogy nem adod rá az áldásodat. Lehet,
hogy két hét múlva visszajövök, de tudom, hogy el kell mennem.
Nonna karba fonta a kezét és rámeredt. Annalisa sokszor viccelődött
azzal, hogy Nixonnak Nonnát kellene Vietnámba küldenie, ha tényleg meg
akarná szabadítani a világot a kommunizmustól. Pontosan ezért. Még jó,
hogy Annalisa soha nem vitt haza fiúkat. Már az ajtó előtt sarkon fordultak
és rémülten elmenekültek volna.
– Szóval a fagyipénzedből akarsz Portlandbe költözni? – kérdezte
szigorú arccal Nonna.
Annalisa már több mint egy éve dolgozott Harry vegyesboltjában, ahol
fagylaltot és édességet árult.
– Meg abból, hogy minden festményt eladok addig, bárkinek, aki
hajlandó pár dollárt fizetni érte. Ha kell, meghúzom magam a régi kikötő
valamelyik üres raktárában.
– Megtiltom! – csattant fel Nonna, úgy életre kelve, mint amikor egy
katona vigyázzba vágja magát.
Annalisa nem ijedt meg.
– Nem tilthatod meg. Nem engedem, hogy bárki is visszatartson.
Apám is ezt csinálta anyámmal.
– Visszatartani? – csapott a pultra Nonna. – Te tartod vissza magad
ezzel az egész…
– Mivel? – Habár a leves már csak csendesen főtt, Annalisa úgy érezte
magát, mint a fedő, amikor maximumra kapcsolja a tűzhelyet.
– …ezzel az egész haraggal – fejezte be a mondatot Nonna. – Tovább
kell lépned. Már több mint két éve, Annalisa. Belefáradtam a
lázadozásodba.
Még a lány is elismerte volna, hogy a makacs természete is
közrejátszott abban, hogy elveszítette a szüleit, de hát már jóval azelőtt vad
gyerek volt, mielőtt elárvult. Talán a Bika tehetett róla – biztos, hogy köze
volt hozzá a csillagoknak. Vagy valószínűleg az olasz vére, az áprilisi
születése és agyonhajszolt, sokszor dühös apja, aki gyakorlatilag
meggyilkolta szerető anyját. Akárhogy is, nem könnyítette meg a nagyanyja
dolgát.
Talán azért feszültek így egymásnak Nonnával, mert annyira
hasonlítottak egymásra. Annalisa ugyan egy jó fejjel magasabb volt, de le
sem tagadhatták volna, hogy rokonok. Amikor egy-egy vendég meglátta
fiatal lánykori, fekete-fehér fényképét Nápolyból, mindig rögtön
Annalisához hasonlították, felemlegetve a nagy barna szemét (Elegem van a
nagy szememből! – gondolta mindig Annalisa) és a sűrű, hullámos haját. De
ami a lényeg: valószínűleg nem akadt két makacsabb nő egész Maine-ben.
Annalisa elhátrált a pulttól, mintha visszavonulót fújt volna.
 – Próbálok továbblépni. Azzal, hogy elmegyek innen.
Nonna nekitámaszkodott a mosogatónak.
– A gyászon való túllépés nem azt jelenti, hogy elmész innen. Nem
kell Portlandbe költöznöd, hogy megtaláld önmagad. Csak békére kell
lelned.
– Békére? – nevetett fel keserűen a konyha közepén Annalisa. – Miféle
békére? Hol van béke a világban? Vietnámban? – Nagyon dühös és
szomorú volt. Azt hitte, rátalált valami izgalmasra aznap, és megint a földbe
verték az orrát. – Béke nem létezik – folytatta. – Boldogság sem. Néha
abban sem vagyok biztos, hogy Isten létezik.
Nonna olyan erővel csapott le a pultra, hogy a mosogatóban lévő
koszos edények megcsörrentek.
– Ne merészelj ilyet mondani!
– Ez az igazság – tette csípőre a kezét Annalisa.
Nonna utánozta a mozdulatot.
– Akkor most nagyobb szükséged van Istenre, mint bármikor.
– Szívesen látom bármikor – mondta a lány. – Tudja a címemet. –
Egész életében imádkozott és templomba járt, de a szülei elveszítése után
úgy érezte, Istennek sok mindent jóvá kellene tennie.
Nonna megfogta az előbb eltörölgetett fakanalat, és beledöfte a
levesbe.
– Nem te vagy az egyetlen, aki elveszített valakit.
– Nem ismerek mást, aki mindkét szülőjét elveszítette volna.
– Apád a fiam volt – kevergette meg a levest Nonna. – Én is
elveszítettem őt. Aztán negyvennégy év után elveszítettem a férjemet. Ne
tégy úgy, mintha csak te szenvednél ebben a családban.
– De nekem az apám volt! – üvöltötte Annalisa a nagyanyja hátának.
– Nekem meg a fiam. – Nonna megpördült, és a mellkasára csapott a
tenyerével. – A fiam!
Nonna fájdalmának megnyilvánulása Annalisa lelkéig hatolt, és végre
megértette. Az apja fiú is volt, testvér, unokatestvér. Mindannyian
elveszítették az alkoholizmus, aztán a baleset miatt.
És Annalisa anyját, Celiát is elveszítették. A Mancuso klán a
megismerkedésük első napjától kezdve azt remélte, hogy a tehetséges,
gyönyörű és okos Celia Russo jó útra térítheti Tony Mancusót. És Celiának
egy ideig sikerült is, de végül a whiskey győzött.
 Annalisa nem bírta tovább, elfordult. Könnyekkel az arcán kiviharzott
a konyhából. Dühösen becsapta maga mögött a szobája ajtaját, felkapta az
asztalán heverő vaskos Michelangelo-albumot, és elhajította. A könyv a
sarokban álló festőállványt találta el, és felborította, rajta a festménnyel,
amelyen épp dolgozott. A lány lerogyott az ágyára.
A vékony falakon keresztül hallotta a csörgést, ahogy a nagyanyja
befejezi a mosogatást, és mintha minden csörrenés az álláspontját
visszhangozta volna.
Annalisa magzatpózba kucorodva bámulni kezdte az éjjeliszekrényen
álló lávalámpát, hagyva, hogy a neonzöld pacák elnyeljék a dühét. Parányi
nagyanyja óriási drámát tudott rendezni. Ő lehetett volna a tüzes olasz
nonnák plakátarca, és nem akadt még egy nő, aki ilyen Oscarra méltó
szenvedéllyel tudott volna dühöngeni vagy ilyen mesterlövészi precizitással
tudott volna bűntudatot kelteni.
Bár elég sokat veszekedtek, Annalisa csodálta Nonnát, amiért olyan
erős és a család alapköve. Ezzel együtt nem szeretett volna felnőtt korában
olyan lenni, mint ő. Nem akart mezítlábas várandós lenni, a konyhába zárva
a világ elől. Az az élet a legkevésbé sem vonzotta. Nem bírta volna
elviselni, ahogy a dolgok voltak, szinte úgy, mintha a család női tagjainak
eleve elrendelt lett volna az egész élete.
Akármennyire is gyűlölte az apját, az tetszett neki, hogy kitört
Millsből, és megpróbálta valóra váltani az álmait. Még a hátsérülése és az
alkohol felfedezése után is össze tudta szedni magát, elment egyetemre, és
jól fizető állást szerzett egy bangori bankban. Mire megismerte Annalisa
anyját, megint a csúcson volt. Legalábbis egy ideig.
Akárcsak az apja, Annalisa is önállóságra vágyott. Ne mondja meg
neki senki, hogy mit csináljon, hol lakjon, kihez menjen feleségül, miben
higgyen. Nem csoda, hogy az apja elhúzott a városból. Valószínűleg
fuldoklott Nonna mellett.
Mindazonáltal Annalisa nem szerette sokáig az apjához hasonlítgatni
magát – vagy akár rá gondolni –, mégis érezte a jelenlétét. Az ő régi
szobájában lakott, az ég szerelmére, ahova a két testvérével volt
összezsúfolódva a gimnáziumi évei alatt. Annalisa benti műterme pont ott
állt, ahol a művészetet utáló apja aludt! Emellett a Mancuso család minden
tagja – Nino és még két másik fiú kivételével – nagyon hasonlított a néhai
Tonyra. És akkor mondják azt, hogy nem fogják vissza! A lényeg az, hogy
itt soha nem válhat azzá a művésszé, akivé válni szeretett volna, és hiába
mond bármit Nonna vagy bárki más, ezen nem tudnak változtatni.
Amikor húsz perc múlva végre lehiggadt, úgy döntött, bocsánatot
kellene kérnie. Bár Nonnát nem érdekelte, az anyja soha nem engedte, hogy
Annalisa dühösen feküdjön le, és ő megtartotta ezt a szokását. Kilépett a
folyosóra, és látta, hogy Nonna szobájának ajtaján borostyánsárga fény
szűrődik ki. Végigment a családi fényképekkel és néhány saját, korábbi
munkájával díszített folyosón, majd megállt az ajtó előtt.
Már épp felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de az utolsó pillanatban
megállította a mozdulatot, közelebb hajolt, és fülelni kezdett. A nagyanyja
mindig hosszasan imádkozott lefekvés előtt, és néha azt is hallotta, hogy
beszél valakihez, valószínűleg a néhai férjéhez vagy akár Annalisa apjához.
Most azonban úgy tűnt, mintha sírna.
A lány borzalmasan érezte magát. Milyen szörnyű ember lett belőle,
hogy ilyen gonosz módon viselkedett azzal az asszonnyal, aki befogadta!
Nonnának egyébként is igaza volt. Miért kell neki mindig veszekedésig
feszítenie a dolgokat?
– Nonna? – kopogtatta meg óvatosan az ajtót. – Bejöhetek?
Néhány pillanattal később Nonna hálóingben résnyire nyitotta az ajtót.
– Igen, nipotina?
– Sajnálom – hajtotta le a fejét Annalisa.
Nonna előrebiggyesztette az alsó ajkát, kitárta az ajtót és a karját.
– Tudom.
A lány lehajolt és megölelte a nagyanyja vállát.
– Annyira össze vagyok zavarodva. – Észrevette a friss benyomódást
az ágy melletti térdeplőpárnán.
Nonna megpaskolta a derekát.
– Nincs semmi baj azzal, hogy össze vagy zavarodva. Néha én is
összezavarodom. – Kibontakozott az ölelésből, megfogta Annalisa kezét, és
a szemébe nézett. – Akár hiszed, akár nem, szeretem, hogy itt vagy. Nem
könnyű egyedül.
– Nem vagy egyedül – biztosította a lány, és megint átölelte a
nagyanyját.
A hosszú, szerető ölelés után, amelyre oly nagy szüksége volt, jó
éjszakát kívántak egymásnak. Annalisa visszament a szobájába, letérdelt az
ágy elé, és imádkozni kezdett, arra kérve Istent, hogy bocsásson meg neki,
amiért ilyen szerencsétlen, és adjon valami útmutatást, esetleg kis segítséget
is. Hihetetlenül nehéz lesz otthagynia Nonnát, de hogyan tagadhatná meg
magától az előtte kínálkozó lehetőséget? Nem tudta, hogy Ő létezik-e, de
úgy gondolta, adhat Neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa, hogy igen.
 3. fejezet

Alice és a fehér nyúl

Annalisa a lelkét is kidolgozta azon a nyáron és kora ősszel, míg hűlni nem
kezdett az idő. Dupla műszakot vállalt Harry vegyesboltjában, és az iskola
kezdete után is annyit dolgozott, amennyit csak tudott. A pénzt, amit nem
költött el a festőkellékeire, az utolsó centig félretette a Portlandbe
költözésre.
Mivel megfogadta, hogy hetente legalább három képet fog festeni, az
összes szabad percében festett. Új ötletekért csatlakozott Ninóhoz vagy
valamelyik nagynénjéhez, akárhányszor csak elmentek a városból – néha
Freeportba, Brunswickbe vagy Davenportba –, és a fotografikus
memóriájára támaszkodva katalogizálta az élményeit. Még amikor Millsben
maradt is, az újság és a tévé megmutatta, milyen szélsőségesen viharossá
vált a világ, és Annalisa a művein is észrevette ennek a hatását. Hogy is ne
hatottak volna rá? Még Nonna is elismerte, hogy talán ezek az évek a
legfurcsábbak hosszú élete során.
Oly sok őrültség történt mindössze néhány hónap leforgása alatt!
Kennedy szenátor lehajtott azzal a nővel a hídról. Neil és Buzz járt a
Holdon. Nixon még több katonát küldött Vietnámba, megszegve ígéretét,
hogy véget vet a háborúnak. Woodstock. A sok beszéd a csillagok
együttállásáról, hogy megmagyarázzák a történteket.
Nagyon szeretett volna a bangori barátaival elmenni Woodstockba –
mindössze néhány órányi utazás lett volna –, de tudta, hogy ha lebukik, az
egész végzős évének lőttek, és megválthatja a csak oda szóló jegyét az
Irgalmas Nővérekhez. Mégis vágyott rá, hogy csatlakozzon azoknak a
fiataloknak a mozgalmához, akik kétségbeesetten szomjazták az igazságot.
Hallgatta gyakran részeg és szűk látókörű bácsikái beszélgetéseit a
háborúról és a politikáról a hétvégi ebédek után. Úgy tűnt, a családjában
csak egyféle gondolkodásmód létezett, az pedig szigorúan konzervatív és
katolikus. Minden más vélemény helytelen volt. Ezzel általában a nők is
egyetértettek, ezért is igyekezett Nonna lebeszélni Annalisát arról, hogy
Portlandbe, a bűn epicentrumába költözzön. De mint oly sok vele egykorú
társa, Annalisa sem akarta gondolkodás nélkül elfogadni, amit mondtak
neki. Ki akart menni a világba, és meg akarta alkotni a saját véleményét.
Csak egy dolog volt, amiben az ország egyetértést tanúsított: a háború.
Soha, senkitől sem hallotta, hogy mellette érvelt volna. Persze az Egyesült
Államok meg akarta szabadítani a világot a kommunizmustól – ki nem? –,
de pontosan hogyan is érte volna ezt el azzal, hogy több ezer mérföldre, egy
dzsungelben harcol a katonák és a családjaik ellen?
Ezek a kérdések az új festményein is felbukkantak, amelyeken a
lázadás témáját dolgozta fel. Nixon- és háborúellenes tüntetőket festett meg.
Nőket, akik megpróbálták áttörni a végtelen és áthatolhatatlan üvegplafont
– és hippiket, zenészeket, költőket, festőket, akik végtelen számú
médiumon keresztül fejezték ki önmagukat. Ezek a munkái persze nem
lettek túl népszerűek a családjában, úgyhogy inkább eldugta őket az ágya
alá.
Október negyedik péntekén, három hónappal azután, hogy Jackie
elutasította Portlandben, Nino rábeszélte, hogy menjen el a gimnáziumi
futballmeccsére. Annalisa nem igazán rajongott a sportért. Épp
ellenkezőleg. Az apja régen mindig elvonszolta magával, hogy megnézzék
az alma matere csapatát, a Maine-i Egyetem Black Bearst, amikor hazai
pályán játszottak, és soha nem volt könnyű újra átélni ezeket az emlékeket.
De még az a kevés Payton Mills-i is tudta, hogy ez lesz az év meccse,
akik nem követték a csapat körüli eseményeket. Igazi rangadó két régi
rivális, a Spartans a Davenport Eagles ellen. Ha jó éttermekről vagy
golfpályákról volt szó, Davenport nyert. Presztízs és pénz? Ki sem kellett
állnia. Gyönyörű táj? Davenport. De a futballban Payton Mills viselte a
koronát.
A díszes davenporti gimnázium mögött elterülő pálya lelátóján
Annalisa Nino és a barátaik társaságában ült a Spartans szurkolóinak kék
tengerében. Hideg volt, éppen csak fagypont fölött, ezért sok néző takarót
terített a combjára.
A reflektorok vakító fényében a Spartans sztár futójátékosa áttört a
védők vonalán. A dicsőség felé rohant, mire a nézőtéren mindenki
felpattant.
 Mindenki, kivéve Annalisát, aki ülve maradt, egyrészt tiltakozásul,
másrészt afölötti döbbenetében, hogy ilyen sok ember képes egy ilyen
ostoba sport megszállottjává válni – különösen figyelembe véve azt, ami a
világban zajlott. A meccs csak figyelemelterelés volt, lehetőség arra, hogy a
háborúnál kezelhetőbb összecsapásban szurkoljanak az emberek.
Amikor Nino visszaült, Annalisa ott folytatta a beszélgetést az
érettségi utáni terveiről, ahol abbahagyta.
– Látod – nézett körbe a pályán –, pontosan emiatt nem tartozom ide.
Nem tudom, élhet-e egy lány Payton Millsben úgy, hogy nem érdeklik ezek
a bunkók, akik egy fura alakú labdát ide-oda dobálva rohangálnak a pályán.
Nem arról van szó, hogy utálom Payton Millst. Nem egészen. Csak nem
nekem való, érted? Ez az apám városa. Ez az ő iskolája volt. Nekem semmi
közöm hozzá.
Nino megigazította a nyakában lógó feszületet.
– Értem, cugina mia. Nem bántasz meg. Én csak arra vágyom, hogy
legyen egy ágyam Portlandben. Esetleg egy külön szoba, hogy haza tudjak
vinni egy városi lányt.
Annalisa belebokszolt a karjába.
– Pfuj! Hozzám biztos nem fogsz lányokat felhozni Portlandben.
Egyébként is, amennyi pénzem lesz, még annyi hely sem lesz a szobámban,
hogy elnyújtózhass a padlón.
– Haha! – felelte Nino, de a szeme már a vonal mögött felálló
rúgójátékosra szegeződött. – Én akkor is azt mondom, olyan csinos vagy,
miért nem mész hozzá egy gazdag fickóhoz? Akkor megszűnnének a
gondjaid… nekem meg lenne hol laknom. Keress egy pasit, akinek van egy
olyan nagy háza a West Enden vagy a parton.
Annalisa csalódottan rázta a fejét.
– Azt hittem, legalább az unokatestvérem ismer már.
– Majd meglátod – mondta Nino. – Egy hónap a városban, aztán már a
drágaköves gyűrűdet mutogatod, és a teniszóráidról mesélsz.
Annalisa megint belebokszolt a karjába.
– Olyan hülye vagy, Nino! Ha ezt tenném, ölj meg álmomban, légy
szíves. Egy kapcsolat az utolsó, ami hiányzik. Talán még emlékszel rá,
hogy apám tette tönkre anyám esélyeit, hogy elérjen valamit. – Miközben a
Spartans szurkolócsapat a touchdown utáni örömtáncot lejtette az
oldalvonal mellett, Annalisa felállt. – Megyek, veszek egy Moxie-t. Te
kérsz?
– Senki sem szereti a Moxie-t, csak te – borzongott meg a fiú. – De
egy Crusht hozhatsz.
Annalisa lement a lépcsőn, majd a szurkolócsapatot és a célterületet
megkerülve odaballagott a hazai csapat térfele mögött sorakozó pultokhoz.
Észrevett egy fiatal lányt, aki egyedül ült a pálya sarkánál álló facsoport
alatt elhelyezett piknikasztalok egyikén. A könyökével a combjára
támaszkodott, a két kezét összekulcsolta, és a meccsel nem törődve a földet
bámulta.
Annalisa sok-sok órát töltött ugyanebben a pózban, magányosan
bámulva maga elé, mióta Millsbe költözött. Odapillantott a pultokra, a
nevetgélő kamaszok hosszú sorára, akik a hot dogjaikra és az üdítőikre
vártak. Magát is meglepve a lány felé kanyarodott.
– Hé, jól vagy? – kérdezte három lépés távolságból.
A lány úgy nézett fel, mint amikor egy teknős kidugja a fejét a
páncéljából: feszülten, hogy bármelyik pillanatban visszahúzhassa.
Középen elválasztott, barna haján látszott, hogy ki van vasalva. Vadonatúj
Bean dzsekit viselt, ami elárulta, hogy nem Payton Mills-i, hanem
davenporti.
– Igen, jól vagyok – felelte, és látszott a lehelete. Aztán ismét lenézett,
mintha súly lett volna kötve az állára. Rendkívül vékony volt, mint amilyen
Annalisa lett a temetés után, amikor szinte egyáltalán nem evett.
Egyértelműen látszott, hogy nem akar beszélgetni, de Annalisa a fiatalabb
önmagát látta benne, és nem adhatta fel.
A tömeg felujjongott mögötte. Közelebb ment egy lépéssel.
– Tetszik a dzsekid.
– Kösz – rebbent meg a lány szeme.
Annalisa nem tudta, mit csináljon. Nem akarta zaklatni, de egyedül
sem akarta hagyni. Úgy érezte, szüksége lehet valakire, aki meghallgatja.
Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, és emlékezett rá, milyen nehéz volt
annak idején az élet.
– Figyelj – kezdte. – Nem akarlak zavarni, de nem úgy nézel ki, mint
aki jól van. Hacsak nem valami film megy ott a földön, amit csak te
láthatsz. Hogy hívnak?
A lány megpróbált elmosolyodni Annalisa viccén.
 – Emma.
Újabb lépés előre. Úgy közeledett hozzá, mint egy túsztárgyaló.
– Minden rendben van, Emma?
A lány végre felemelte és úgy is hagyta a fejét. A tenyerével a két
könyöke helyére támaszkodott.
– Minden remek – mondta gúnyosan. – Annyira örülök, hogy itt
lehetek.
– Micsoda? Nem szereted a futballt? – kérdezte Annalisa. Még egy
lépés.
– Utálom – nézett el balra Emma.
Annalisa megragadta az alkalmat, és leült mellé az asztalra.
– Akkor nem vagy egyedül. Most komolyan, nézz már rájuk. – Ahogy
mindketten elnéztek a pálya felé, amelyen a két csapat épp felsorakozott a
felezővonalnál, folytatta: – Egy csomó izzadt pasi egymásnak rohan. Aztán
a szurkolók. Azok még rosszabbak. Lehet, hogy te Eagle vagy, szóval nem
tudom, hogy nálatok is így megy-e, de a Spartans szurkolói élnek-halnak
ezért a sportért. Mintha azon a pályán bárki is valami olyasmit csinálna, ami
számít.
A pályáról hangos nyögések hallatszottak, majd az egymásnak ütköző
sisakok koppanása, amit megint ujjongás követett.
A lány halványan elmosolyodott, amit Annalisa biztatásnak vett.
– De most komolyan, mit csinálnak, ami számít? Semmit. Eldobják a
labdát, és valaki elkapja. Aztán átfut vele egy vonalon. Ó, istenem, ezért
megérdemlik a Becsületrendet.
A lány felnevetett, Annalisa pedig elhatározta, hogy a vasárnapi
gyónáson elmondja Laduca atyának, hogy megnevettetett egy szomorú
embert. Talán még fel is oldozza, amiért olyan undok volt Nonnával.
– Vicces vagy – pillantott rá a lány.
– Köszi, de a futball könnyű célpont. Annalisa vagyok – nyújtotta
előre kesztyűs kezét. Miután kezet fogtak, megkérdezte: – Szóval miért
vagy akkor itt, ha nem szereted?
Emma vállat vont, és talált egy pontot a földön, amit megint
bámulhatott.
– Mert itt lenni még mindig jobb, mint otthon.
Annalisának elszorult a szíve, de nem tudta, mennyire legyen rámenős.
– Tudok… segíteni?
 Emma a fejét rázta.
– Itt van a bátyám, de azért köszi.
– Hol? – nézett el a hot dog és popcornillatot árasztó pultok felé
Annalisa.
Emma fázósan összefonta a két karját.
– Fent a lelátón, a barátaival. Kedves, mindig elhoz magával, csak én
már nem szeretek velük lenni. Mind idősebbek nálam.
– És mind futballszurkolók – tette hozzá Annalisa –, tehát jó eséllyel
nem lehet velük másról beszélgetni.
Emma ismét elmosolyodott, Annalisa pedig arra gondolt, hogy meg
tudná ezt szokni. Ki tudna húzni kislányokat a nyomorúságukból. Bár
valaki vele is megtette volna! Vagy megtenné most.
– Szóval mi érdekel? – folytatta. Inkább beszélget ezzel a lánnyal, mint
hogy visszamenjen a lelátóra. – A futballt nem szereted. Mit szeretsz? Én
festő vagyok. Szinte csak azt csinálom, és most is azt kellene csinálnom.
Emma megtámaszkodott a kezével a háta mögött és hátradőlt.
– Szeretem a zenét.
– Ó, tényleg? És ki a kedvenced? – Mintha egy levél hullott volna
Annalisa fejére. Megpróbálta lesöpörni, de néhány másodperc után feladta.
– A Beatles – felelte Emma. A tömeg megint felujjongott. A pályán
folytatódott az értelmetlen játék.
– Igen? Nekem is.
– Tényleg? Az Abbey Roadot hallottad már? – kérdezte Emma, és
minden egyes szóval egyre élettelibb lett.
– Nem, azt még nem – vallotta be Annalisa. – Általában elég későn
jutnak el hozzám az új számok. Tudom, hogy utálni fogsz, de még mindig
szeretem Elvist. – Megint ráesett valami a fejére, és felnézett. Egy fa alatt
ültek, ami már az összes levelét elhullatta.
– Jövő héten pénteken elmegyek Fairhavenbe, a Cold Riverre –
folytatta Annalisa. – Ismered őket?
– Azt hiszem, hallottam már róluk.
– Megérnek egy próbát. Kicsit olyanok, mint a Creedence.
Valami megint ráesett a fejére, aztán az ölébe hullott. Egy popcorn volt
az.
– Mi a…? Valakik popcornnal dobálnak. – Megfordult, hogy
megnézze, ki az. – Hagyd abba!
 Az egyik asztal mögül felemelkedett egy fej. Egy fiú feje. Az egyik
kezében egy zacskó popcornt tartott, a másikkal integetett. Annalisának
csak egy pillanatba telt, hogy felismerje, amikor az arcára vetült a pálya
reflektorainak a fénye. A srác volt a múzeumból: Thomas.
A fiú felvillantotta vigyorát, amelyre Annalisa oly jól emlékezett, és
elindult feléjük.
– Te követsz engem? – kérdezte.
– Ezt én is kérdezhetném – vágott vissza Annalisa, komolyan fontolóra
véve a lehetőséget.
A fiú Emmára mutatott.
– A húgommal beszélgetsz.
– Ja – rántott egyet a vállán Emma.
Annalisa visszanézett Thomasra, és észrevette a piros dzsekit.
– Eagle vagy?
– Életem végéig – állt meg a lányok és a pálya között Thomas. –
Tavaly végeztem, és most a Westonra járok. – A Weston egy kis
borostyánligás egyetem volt a közelben. – Művészeti órám volt, amikor
először találkoztunk.
– Ja tényleg, szobrász vagy – tréfálkozott Annalisa.
– Szobrász? – kérdezte Emma olyan hangsúllyal, mintha a bátyja azt
állította volna, hogy űrhajós. – Egy hóembert se tud csinálni.
Thomas szigorúan a húgára nézett.
– Ne árulj be. Azt hittem, számíthatok rád, hugi.
Annalisa hangosan felnevetett, egyrészt azért, hogy odaszúrjon egyet
Thomasnak, másrészt azért, hogy jobb kedvre derítse Emmát. A lány
követte a példáját, aztán végül Thomas is.
– Szóval, gondolom akkor Spartan vagy – jegyezte meg a fiú, amikor
lecsillapodtak.
– Még hét hónapig.
– Most szólj hozzá! – álmélkodott Thomas. – Mégis, mennyi az esélye
egy ilyen találkozásnak?
Leült Emma mellé egy székre, és rátette a karját a combjára.
– Szóval eltűnsz egy pillanatra, aztán az ellenséggel talállak? – Aztán
kedvesebben: – Minden rendben? Már kerestünk.
Emma félénken Annalisára, aztán vissza a bátyjára pillantott.
– Minden rendben. Csak nem érdekel a meccs.
 Thomas megpaskolta a lábát.
– Minden rendben, csak tudni akartam, hogy jól vagy. – Nyilvánvalóan
azért, hogy megkímélje a húgát a további megszégyenüléstől,
mindkettőjükre nézve hozzátette: – Tudjátok, nem lenne szabad
beszélnetek. Emma, ő az a lány, akiről meséltem. A portlandi múzeumból.
El tudod hinni?
– Lehetetlen – felelte Emma kételkedve.
Miért mesélt rólam a húgának? – merült fel azonnal a kérdés
Annalisában.
– Reméltem, hogy megint összefutunk. – Thomas túl izgatottnak tűnt a
véletlen miatt. – Ha belegondolok, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz…
Annalisa úgy döntött, kezdenek sikamlós terepre tévedni, és ideje
mennie. Odafordult Emmához.
– Örülök, hogy megismertelek.
– Én is örülök, Annalisa – biccentett Emma.
Ó, a francba! – gondolta Annalisa. Lebukott.
– Annalisa? – vonta fel a szemöldökét Thomas. – Azt hittem, Alice-
nek hívnak.
Emma már-már horkantgatva felnevetett.
– Haha! Úgy látom, nagyon jó első benyomást tettél rá. – Visszafordult
Annalisához. – Nincs hozzászokva, hogy kikosarazzák.
Annalisa leugrott az asztalról.
– Hát, gondolom, egyszer ezt is el kell kezdeni.
Elindult, majd megfordult és visszaintett.
– Emma, örülök, hogy találkoztunk! Hogy győzhetném meg a bátyádat
arról, hogy nem az esetem?
– Miért nem? – kérdezte Thomas, miközben felállt és felé lépett. –
Áruld el, és elengedlek.
Jobb lesz, ha most rögtön véget vet ennek, különben egy nap még az
ajtaja előtt találja.
– Először is, én nem barátkozhatok nem olasz férfiakkal. A
nagyanyám megölne. És téged is.
Thomas közelebb araszolt.
– Honnan tudod, hogy nem olasz vagyok?
– Fogadni mernék, hogy még csak katolikus sem vagy.
 – Fogadjunk a csinos kis popsidba, hogy az vagyok! – emelkedett egy
oktávval magasabbra a fiú hangja.
Annalisa visszanézett Emmára, aki szemmel láthatólag remekül
szórakozott.
– Igazat mond?
– Nem árulhatom el. – Emma szélesen vigyorgott, rá sem lehetett
ismerni a néhány perccel azelőtti kislányra.
– Akkor mondj el egy Üdvözlégyet! – fordult vissza Thomas felé
Annalisa.
– Most? – A fiú valahogy már csak egy fél lépésnyire állt tőle.
Annalisa vállat vont. „Ha megérek neked ennyit”, sugallta a gesztus.
– Üdvözlégy, Mária – kezdte Thomas –, kegyelemmel terhes… legyen
meg a te akaratod… – Elhallgatott. – Oké, nem vagyok katolikus. Lehet,
hogy olasz sem, de szeretem a pastát. – Az utolsó szótagnál kérdően
felszaladt a hangja.
Annalisa akaratlanul is felnevetett – szinte felrikoltott –, és gyorsan
hátrálni kezdett.
Épp kinyitotta a száját, hogy elköszönjön, amikor odalépett hozzájuk
egy borotvált fejű, nagydarab, körülbelül Thomas-korú fickó.
– Hát itt vagy, Emma! – szólalt meg csikorgó hangon. – Az egész
parkolót bejártam érted. Minden oké? – Leült az asztalra, oda, ahol az előbb
még Annalisa ült, és átkarolta a kislányt. – Hát nem vagyunk elég jók
neked?
– Alice, ő Mitch Gaskins – mondta Thomas. Annalisa nem tudta
eldönteni, hogy szándékosan mutatta-e be így, és ez bosszantotta. – Annak
ellenére, hogy Mitch elég jó szerelő – folytatta a fiú –, a legnagyobb ökör,
akivel valaha találkoztál. Ahogy a ronda fején is láthatod, belépett a
seregbe. Most jött vissza az alapkiképzésről. Már alig várja, hogy
Vietnámba küldjék.
– Az én vérem – vont vállat Mitch. – Mit csináljak? Örülök, hogy
megismerhetlek, Alice.
– Igazából Annalisa – helyesbített, és hirtelen magán érezte a háború
súlyát, ahogy elképzelte, hogy ez a Mitch útnak indul, hogy harcoljon a
hazájáért. Ráadásul önként lépett be, tehát ő döntött így.
– Ja tényleg, Annalisa! – csapott a homlokára Thomas, aztán
rávigyorgott, jelezve, hogy ugratta.
 Annalisa elfintorodott. A fiú túl vicces volt. Egyszer még ez lesz a
veszte.
Odafordult a lelátó felé, ahol Nino valószínűleg már azon töprengett,
hogy hova tűnhetett.
– Mennem kell megkeresni a barátaimat – mondta. – Minden jót,
Emma! Viszlát, Mitch!
– És én? – kérdezte Thomas elbűvölő, kölyökkutyaarcú vigyorral.
– Ég veled, fiú, aki szereti a pastát! – integetett Annalisa.
A fiúk néha nagyon csábítóak tudnak lenni, Thomas pedig egyenesen
elbűvölő volt – de ravasz is. A tökéletes példa arra, hogyan kerülhet egy
lány egy férfi hálójába, hogy aztán egész életében bánja.
 4. fejezet

Cold River

Egy héttel később, halloween estéjén, már felöltözve, kicsusszant az

ágyából. Kézbe fogta a csizmáját és a táskáját, a nyaka köré tekerte piros
sálját, és kisurrant a szobából. Akármennyire is sietett, óvatosan ment végig
a folyosón, úgy eltúlozva a lábujjhegyen lopakodást, mint egy
rajzfilmfigura. Amikor kiért a nappaliba, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Félig-meddig meglepte, hogy a nagyanyja nem várta ott egy fakanállal,
hogy rácsapjon a fenekére – vagy ha nagyon dühös, a vállára –, és
ráförmedjen: Azt ne hidd, hogy átverhetsz, ragazza! Ha Nonno észrevette
volna, hogy nincs rajta melltartó, a szökési kísérlet miatt kellett volna a
legkevésbé aggódnia. De Annalisát nem érdekelte. Már senki sem hordott
melltartót.
A nappali fenyőpadlóját nem takarta szőnyeg, és a deszkák nyikorgása
elviselhetetlenül hangosnak tűnt, miközben Annalisa egyik zoknis lábát a
másik után rakta. Felpillantott a bejáratot őrző három férfi fényképére.
Amióta csak az eszét tudta, az ajtó jobb oldalán ott lógott Frank Sinatra és
VI. Pál pápa bekeretezett képe. Nem sokkal azután, hogy lelőtték John F.
Kennedyt, az akkor tizenkét éves Annalisa megajándékozta Nonnát az
elnök csomagolópapírra készített, szénceruza portréjával. Mivel Nonna
mindig is szerette Kennedyt, ezt is bekereteztette és kiakasztotta Mr. Sinatra
alá, teljessé téve a trifectát.
Két ujját belemártotta a pápától jobbra lévő szenteltvíztartóba,
keresztet vetett és megbocsátásért könyörgött (mindhármukhoz). Aztán
kilépett az éjszakába. Nem csak azért kért megbocsátást, mert kiszökött.
Feloldozást kért mindazon bűnök alól, amelyeket elkövetni készült, mivel
Nonna épp aznap este megint veszekedett vele a Portlandbe költözés miatt.
A szélcsengő csilingelt az enyhe szélben, és Annalisa eltöprengett,
vajon az anyja odafentről a fejét csóválva figyeli-e. Ha igen, akkor Celia
Mancuso biztos megértette, hogy magára hagyta a lányát, hogy egyedül
birkózzon meg azokkal a helyzetekkel, amelyekben egyetlen tizenhét éves
lánynak sem lett volna szabad egyedül megtalálnia a helyes utat. Az
anyjának csak össze kellett volna szednie a bátorságát, el kellett volna
hagynia a férjét, és akkor még mindig élne, és segíthetne Annalisának
megbirkózni az élet zavaros kérdéseivel, az olyan fiúkkal, mint Thomas, és
az olyan döntésekkel, hogy elköltözik Millsből. Az anyja biztosan
támogatta volna, hogy Portlandbe költözzön. Az anyja azonban újra és újra
visszafogadta az apját, és az utolsó alkalom után Annalisa magára maradt.
Amikor a járdán balra fordult és elindult, sok tornácról foghíjas
vigyorú, faragott tökök mosolyogtak rá. A szélcsengő hangja elhalkult, csak
egy bagoly huhogott valahol fent a magasban. Visszanézett, fényt keresve a
nagyanyja háza ablakaiban. Hála istennek úgy tűnt, sikerült észrevétlenül
meglépnie. Akármennyire is szükségét érezte annak, hogy kieresszen egy
kis gőzt aznap este, a legkevésbé sem vágyott egy újabb veszekedésre
Nonnával. Mindkettőjük érdekében.
– Hé, csajszi, elvihetünk valamerre? – kérdezte Nino, kidugva a fejét
az ócskavasa ablakán, néhány lépésre megállva Annalisától. A lány meg
nem tudta volna mondani, milyen márkájú a kocsi, de kész csodának tűnt,
hogy még megy.
Mivel az utasoldali ülést már elfoglalta Nino aktuális hódítása,
Annalisa hátra ült be barátnőjük, Christina mellé, aki a kezébe nyomott egy
dobozos Old Milwaukee-t.
– Tessék, bébi. – Ha Annalisa sárkány volt, Nonna pedig tigris, akkor
Christina valahol egy puma és egy kiscica között helyezkedett el. Voltak
karmai, de nem volt ijesztő. Valószínűleg ő volt Annalisa legjobb barátnője
Millsben, de ez nem sokat jelentett. Ninón kívül az igazi barátai Bangorban
maradtak, és lassan elvesztette velük a kapcsolatot.
Christina másik oldalán szokás szerint Roger ült. Rendes srác volt, de
Annalisa szerint határeseti barbár, és nem emlékezett rá, hogy valaha is
sikerült volna értelmesen elbeszélgetnie vele. Kilencedik óta jártak
Christinával, és Annalisa többet tudott a szexuális életükről, mint amennyit
tudni szeretett volna. Nyersen fogalmazva, Christina nem az eszéért
szerette.
– Épp ideje – folytatta Christina. – Fogadtunk. Nino azt mondta, meg
fogsz hátrálni.
 – Tényleg? – kérdezte Annalisa. Az orrát megcsapta a visszapillantó
tükörről lógó légfrissítő fenyőillata. – Ez azért van, mert jobban fél a
nagyitól, mint én.
– Hogy a francba ne félnék tőle? – szólt hátra Nino.
Az ablakon beáradó hűvös levegőben rock ’n’ rollt hallgattak,
miközben az éjszakában suhantak. Annalisa felhajtotta az első sörét. Még
mindig füstölgött a Nonnával való veszekedés miatt, és őrülten hiányzott
neki az anyja. Kivett egy másikat a padlóra állított hűtőládából. Eltekintve a
borzalmas napjától, jó volt egy kis szünetet tartani a kemény munkában.
– Tessék csak – mondta Roger. – Szolgáld ki magad.
Bár a fiú nem láthatta, Annalisa a szemét forgatta.
Az észak felé vezető egyórás úton még négy sört ivott meg, többet,
mint valaha életében. De úgy tűnt, a többiek is tartják vele a lépést, és
kétszer is megálltak, hogy könnyítsenek magukon az útszéli fák között.
Az alkohol eltompította a Nonna iránti haragját, és ráhangolódott a
rádióból szóló jó zenékre: Led Zeppelin, Three Dog Night, TheWho. Most,
hogy elengedte a gondjait, hirtelen jól érezte magát, bár egy kicsit
idegesítette, hogy Christina és Roger egymásnak estek. Nem bírták volna
kivárni, amíg megállnak a parkolóban? És miféle hangok ezek?
A lelkes zenerajongókkal teli kocsik hosszú sorát követve Nino
végigdöcögött egy kavicsos úton, amely egy erdőn át vezetett. Negyven
méter után kijutottak a fák közül, és Annalisa meglátta az ócska, barna
pajtát, amelyről oly sokat hallott, reflektorokkal kivilágítva a domb tetején.
A legjobb északkeleti bandák játszottak azok között a falak között. Izgalom
töltötte el. Ha már nem festéssel tölti az éjszakát, inkább hallgat zenét, mint
hogy meccset nézzen.
Elemlámpás alakok irányították a kocsikat a parkolónak kinevezett
füves térség felé. Amikor begördültek a helyükre, kiszálltak a nyers
energiától lüktető éjszakába. A többi kocsiból bluegrass, rock, folk és isten
tudja, mi egyéb szólt még egyszerre, szinte versenyezve. A levegőben
terjengő dohány- és marihuánafüst közé néha füstölőillat vegyült.
Nézte, ahogy Roger kilyukaszt egy sört egy kulccsal, aztán kiszívja az
italt. Nyilvánvalóan megszomjazott a sok smárolásban. Csoda, hogy
Annalisa nem járt senkivel? A pasik az ilyen alakok miatt nem szerepeltek
előkelő helyen a naptárában, mint Roger meg az apja. És nem csoda, hogy
Thomast sem engedte közel magához, akárhogy is próbálkozott.
 Miközben a barátai a csomagtartó köré gyűltek és köszöntek az
ismerőseiknek, Annalisa nekitámaszkodott a motorháztetőnek, és nézte az
érkező kocsikat meg a pajta felé sétáló embereket. A három autóval arrébb
egy akusztikus gitáron játszó hippi hangja pont olyan volt, mint Paul
Simoné. De lehet, hogy csak a sör miatt hallotta olyan jónak.
Vele szemben, egy kisteherautó platóján egy pár ült, egy jointon
osztozva. Elindult feléjük.
– Kaphatok egy slukkot?
– Ja, persze, haver – felelte a fiú a füstfelhő másik oldaláról. – A tiéd
lehet az egész.
Annalisa nagyot szívott a jointból, és letüdőzte. Nino a nyáron
megismertette a marihuánával, és azóta egy-két hetente együtt szívtak.
Payton Mills és vele minden – a ketrec, amiből nem tudott kitörni, Nonna
veszekedése, amiért el akarja hagyni a családját és a várost, még a gyásza is
– még távolabb került tőle.
A gitáros most az „All Along the Watchtower”-t énekelte, és Annalisa
elveszett a sorokban. A festésen kívül csak a zene tudta elrepíteni a napjait
betöltő gyásztól. Na jó, ez nem volt teljesen igaz. Az alkohol és a fű
ugyanazt a hatást érte el aznap este.
– Hé, álmodozó! – hallotta meg Nino hangját. Annalisa visszament a
kocsihoz, nekitámaszkodott és felnézett a csillagokra. – Jössz? Mindjárt
kezdenek.
Elindult a barátaival a kocsik között, fel a dombra, a pajtához. Egyszer
megbotlott, de nem esett el. Lehet, hogy az a joint mégsem volt olyan jó
ötlet.
A pajta tágas kapuján több száz fiatal nyomakodott be. Amikor
Annalisa bejutott, rájött, hogy elszakadt a barátaitól. Jobb kéz felé
kanyarodva észrevett egy üres helyet a fal mellett, és keresni kezdte Nino
fejét a tömeg fölött. Aztán amikor a közönség felrikoltott, feladta, és a
színpad felé fordult.
A Cold Rivert alkotó négy fiatal férfi előjött, és a következő
üdvrivalgáshoz Annalisa is csatlakozott. A tévében az évek során látott
együttes mindig egyforma kék nadrágban, fehér ingben és ápolt frizurával
jelent meg, ezek a srácok viszont rongyos, hosszú hajú csavargók voltak.
Annalisa lábujjhegyre állva nézte, ahogy odamentek a hangszereikhez a
hátsó falat borító hatalmas, aranyszínű függöny előtt.
 A nézőtér világítása elsötétült, csak a színpadi reflektorok ragyogtak
az együttesre. Belevágtak egy számba, és az óriási hangszórók hangja
elnyomta a zsivajt. A tömeg örvénylő, kaotikus táncba kezdett. Annalisa
egy kicsit jobban becsípett, mint szeretett volna, de élvezte a zsibbadtságát,
és hagyta, hogy a teste mozogni kezdjen a ritmusra.
A katonai zubbonyt és farmert viselő énekes könnyedén rámosolygott
a közönségre. Annalisa engedte, hogy a teste kísérletezzen az ütemmel,
felfedezze a szabadságot. Úgy érezte, mintha az űrben lebegne. A
gondolatai eltűntek az éjszakában, a hangos zenében, a basszus
dübörgésében, a vijjogó gitárszólókban, az énekes lelkében és az együttes
harmóniáiban.
Ők, az együttes tagjai, megtalálták a hangjukat, pedig nem lehettek
sokkal idősebbek nála. Biztos, hogy nemsokára ő is felfedezi.
A következő szám lassú volt. A párok összeölelkeztek, átkarolták
egymást. Annalisa lehunyt szemmel átadta magát a zenének. A spiccessége
még erősebb lett, és azt kívánta, bár visszább tudna venni néhány
fokozattal.
Éppen átszellemült, amikor meghallotta a hangot a háta mögött.
– Akarsz táncolni?
Megfordult és ránézett az illetőre, aki betörni merészelt a személyes
terébe.
A pimasz előkészítős – az ismerős mosollyal az arcán – állt ott.
– Annalisa Csodaországban. Vagy Alice?
– Ez csak valami vicc lehet – mondta a lány, és megfordult a fejében,
hogy csak hallucinál. Az biztos, hogy akadozó nyelvvel, kásásan szólalt
meg, bizonyítva, hogy kezdte elveszíteni a kapcsolatot a valósággal.
Thomas közelebb lépett, és a zenét túlkiabálva megszólalt:
– Három az igazság, igaz? A sors is azt akarja, hogy táncoljunk. –
Előrenyújtotta a karját.
A lány úgy nézett rá, mintha pisztolyt szegezett volna a mellkasának,
és hátrált egy lépést.
– Kösz, nem. – Milyen kegyetlen tréfa! Akármilyen elbűvölő Thomas
és akármilyen részeg ő maga, tudta, hogy a fiú csak egy hegyes és halálos
horog, csábító csalival álcázva.
Thomas leeresztette a karját és megállt.
 – Jól van, akkor… én megpróbáltam, Annalisa. – Mogyorószínű
szemének átható tekintetét alig lehetett elviselni. A lány egyszerre akarta
felpofozni és megcsókolni.
– Mit csináljak még, hogy megértsd, hogy nem érdekelsz? – hallotta
tompán a saját hangját. Hátulról ráborult egy marihuánafüst-felhő, amitől
még jobban betépve érezte magát.
Thomas tett egy lépést előre.
– Mit mondtál? Nem hallottam. – Az együttes felé intett, aztán
közelebb hajolt. Majdnem összeért az orruk.
– Azt mondtam… – Annalisa elfelejtette, mit akart mondani.
Észrevette, hogy vonzódik a fiúhoz, mintha leeresztette volna a pajzsát. Vett
egy nagy levegőt, és határozottan kijelentette: – Abba kell hagynom ezt.
Akármilyen vonzó is vagy, nem érdekelsz.
Thomas arca felderült, mint egy világítótorony Annalisa kábulatának
ködében.
– Szóval vonzónak tartasz? Ez azt jelenti, hogy kezdelek megpuhítani?
– Csak… csak a pia beszél belőlem – tántorodott hátra a lány,
nekiütközve a mögötte állóknak. A helyiség forgott körülötte.
– Hé, jól vagy? – nyújtotta felé a karját Thomas újból.
Annalisa dühösen felé csapott, aztán rájött, hogy rossz irányba
fordította a bokáját. Miközben elesett, látta, hogy a fiú utána kap. A feneke
lehuppant a keményre taposott földre, aztán hanyatt dőlt.
Három-négy Thomas térdelt le mellé és mondott valamit, amit nem
értett. Odafent stroboszkópok villogtak, látta a táncolók lábát, ahogy a
hangos zenére mozognak, aztán minden elmosódott és színkavalkáddá
változott.
 5. fejezet

Hazafelé

Annalisa szédült, és úgy érezte, bármelyik pillanatban elhányhatja magát.

Annyira a tudatánál maradt, hogy emlékezett, Thomas segítette fel a földről
és vitte ki a pajtából. Az egyik karjával a hátát, a másikkal a lábát tartva
átnyomakodott a tömegen. Épp egy gyors szám ment, és a villogó fényekkel
együtt Annalisa csak még rosszabbul lett.
Látta, hogy az emberek felé fordulnak, hogy mi a baj, hallotta, hogy
Thomas beszél valakivel, de meg sem bírt szólalni. Amikor megcsapta a
hideg éjszakai levegő, hirtelen a feje is tisztább lett. Hála istennek, kijutott!
Nem akart mást, csak hazakerülni az ágyába.
– Hova viszel? – motyogta, bár nem tudta, érthetőek-e a szavai.
Thomas még mindig beszélt valakivel, valamit arról, hogy haza kell
vinni.
– Minden rendben – nézett le a lányra. – A friss levegő jót fog tenni.
Az ég örvénylő fekete lyuknak tűnt, és Annalisa érezte, hogy fennakad
a szeme. Soha nem érezte még ilyen pocsékul magát, és azt akarta, hogy
elmúljon.
Thomas letette a fűbe, és a lány úgy látta, hogy kettő van belőle. Vagy
talán három.
– Haza kell mennem – motyogta.
A fiú letérdelt mellé, feltett néhány kérdést, de egyiknek sem volt
értelme. Annalisa hallotta magát, hogy mond valamit arról, hogy az
unokatestvérével, Ninóval jött. Thomas újabb kérdéseket tett fel, de a lány
egyiket sem értette. Próbált beszélni, de abban sem volt biztos, hogy
elhagyták a száját a szavak.
Úgy tűnt, mintha Thomas újra meg újra ugyanazt a kérdést tenné fel.
Valamit arról, hogy kivel jött, hogy néz ki, milyen autója van. Érezte, hogy
a szája próbál válaszolni, de annyira erős hányinger kerülgette, hogy inkább
lehunyta a szemét, és azt próbálta visszafojtani.
– …el kell tűnnöd innen, mielőtt bajba kerülsz a pia miatt – hallotta.
Ez jó ötletnek tűnt, ezért azt felelte:
– Csak haza akarok menni.
Thomas zagyvált valamit, Annalisa pedig próbálta megérteni. Valamit
az unokatestvére kocsijáról. Meg hogy hagyjon egy cetlit.
– Egy nagy, ronda roncs, valahol hátul – mondta. – Fenyő
légfrissítővel.
Megint zagyvaság.
– Haza, kérlek – motyogta. – Haza akarok menni.
Thomas megfogta a kezét.
– Visszaviszlek Millsbe. Emlékszel Mitchre a meccsről? Ő majd
megkeresi az unokatestvéredet, és elmondja neki, mi történt.
Annalisa hallotta a szavait, de nem nagyon értette őket, mintha
összevissza beszélt volna. Ám a hangja így is vigasztalón és
megnyugtatólag hatott, és szemmel láthatólag sokkal jobban átlátta a
helyzetet, mint ő, úgyhogy bólintott.
A következő pillanatban Thomas ismét felkapta, levitte a dombról, és
közben azt mondta, hogy minden rendben lesz. Annalisa valamiért
megbízott benne, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. A következő
néhány percben ajtók nyíltak és csukódtak, életre kelt egy autó motorja, a
lány végre hátra tudott dőlni egy ülésen, zötykölődött egy darabig, aztán
minden kisimult – végül a szemhéja alatti sötétség teljesen elnyelte.

Annalisa nagy nehezen felnyitotta a szemét, és elmosódottan látta a

felezővonalat a fényszóró fényében. Körülnézett, felmérte a környezetét.
Egy autóban volt. A leeresztett ablakon jólesően áradt be a hideg levegő.
Balra fordulva megpillantotta Thomast, a jobb kezével a kormányon, a
ballal az ajtó könyöklőjén.
– Hát itt vagy – szólalt meg a fiú. – Hogy érzed magad?
A történtek egy része lassított felvételként derengett fel Annalisa
fejében. Látta Thomast a pajtában, ahogy odament hozzá a villódzó fények
közepette. Emlékezett rá, hogy beszélt vele, mielőtt hanyatt vágódott. Aztán
pedig kivitte.
 – Hova megyünk? – kérdezte akadozva. Olyan érzés volt a szájában,
mintha ki lett volna tömve vattával. Feljebb csusszant a sárga-fehér csíkos
ülésen. Ez egy VW? Lehúzta a sálját és hagyta, hogy a padlóra hulljon. –
Mennyit aludtam?
– Hazaviszlek – közölte a fiú. – Félúton vagyunk Payton Mills felé.
– És az unokatestvérem? – Nino meg fogja ölni, amiért eltűnt.
– A barátom, Mitch megkeresi. Magas, olasz fickó, a nyakában
feszület, ócska, barna kocsi. Ha őt nem is találja meg, a kocsit meg fogja, és
hagy neki egy cetlit. Ne aggódj, Mitch jó az ilyesmiben.
– De a koncert. Miért hoztál el? Én… – Még mindig émelygett.
– Nem nagy ügy – biztosította Thomas. – Nem akartam, hogy bajba
kerülj, és egyfolytában azt mondogattad, hogy haza akarsz menni.
Elment az esze? Miért kérte volna, hogy hazavigye? Biztatta
valamivel? Ködösek voltak az emlékei, még a gondolatait is alig bírta sorba
rendezni. Istenem, soha többé nem fog egyszerre inni meg szívni!
Thomas rámutatott egy csomag Clark’s Teaberry rágógumira a
műszerfal alatti rekeszben.
– Kérsz egyet?
Annalisa hányingere felerősödött.
– Azt hiszem, hányni fogok.
– Komolyan? Álljak meg? – vette le a lábát a gázpedálról.
A lány bólintott, és elöntötte a szégyen.
Megálltak az útpadkán. Éjfél felé járhatott az idő, nem haladt arra más
kocsi. Ha Thomas vissza akart volna élni a helyzettel, könnyűszerrel
megtehette volna. Annalisának eszébe jutott a zodiákus gyilkos, aki megint
felbukkant a hírekben, és jeges rémület szorította el a szívét, miközben
kinyitotta az ajtót és kikászálódott.
Botladozva futott néhány lépést a fűig és előregörnyedt. Csak néhány
másodpercig tartott, de minden kijött belőle: a vacsora is, a sör is.
Amikor végzett, megtörölte a száját, a szemét, és visszafordult.
Thomas kiszállt banánsárga VW Bogarából, és megkérdezte, hogy jól van-
e. Hát persze hogy nem volt jól. Szívás volt az egész. De mivel a fiú
otthagyta a koncertet miatta, és egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek,
megköszönte neki és azt mondta, jól van.
Amikor folytatták az útjukat, bevett a szájába egy rágót. Jobban érezte
magát, és ahogy kitisztult a feje, megint elárasztotta a szégyen. Pontosan
így viselkedett volna az apja, és az anyja undorodott volna tőle. Kíváncsi
lett volna, mit gondolna most róla Jackie Burton.
Thomas nem zaklatta, halkan együtt énekelte a „Tell All the People”-t
a Doorsszal. Az út szélén felbukkant egy Texaco benzinkút, és behajtott.
– Veszek neked egy üdítőt meg ennivalót. Valami, ami jólesne?
– Nincs, köszi – felelte Annalisa, még mindig azt próbálva feldolgozni,
milyen idióta volt. Kész katasztrófa. Most ráadásul goromba egy fiúval, aki
gondoskodni próbál róla.
Thomas két barna zacskóval tért vissza. Miután beült, belenyúlt az
egyikbe, és így szólt:
– Választhatsz. Van gyömbér meg kóla.
Annalisa a gyömbérért nyúlt, ivott belőle egy nagy, hosszú kortyot, és
pillanatról pillanatra hálásabb lett.
– Ami pedig a kaját illeti – nyúlt vissza a zacskóba Thomas –, nem
tudom, mi tenne jót a gyomrodnak, de van itt két hot dog, az egyik
ketchuppal, a másik mustárral és fűszerrel. Ha az nem jó, van sós keksz,
csokis keksz, perec és vaníliakrémes piskóta. Válassz, ami jólesik.
Annalisa mosolya nevetésbe fordult.
– Ez nevetséges!
A fiú is elmosolyodott.
– Hé, első osztályon utazol, egészen Payton Millsig. Szóval, mit kérsz?
– Egy kis sós keksz jólesne, kösz. – Talán nem Nino az egyetlen rendes
fiú a környéken.
Thomas kibontotta a csomagot, és odanyújtotta.
Miután visszahajtottak az útra, és Annalisa evett néhány kekszet,
kezdett még jobban magához térni. A gyömbér maradékát felhajtotta, és
letette az üveget a lába mellé.
– Hogy van a húgod? – kérdezte. Nemegyszer eszébe jutott az a
magányosnak tűnő kislány a davenporti gimnáziumi este óta.
Thomas rápillantott.
– Kösz, jól. Ami azt illeti, be kell vallanom valamit. Miatta voltam itt
ma este.
– Tessék? – nézett rá Annalisa.
– Eredetileg is úgy terveztük, hogy elmegyünk – magyarázta a fiú –,
de amikor Emma elmondta, hogy te is megemlítetted, hirtelen sokkal
fontosabb lett.
 – Beárult? – kérdezte Annalisa tréfásan, és közben azt kívánta, bár
teljesen kitisztulna a feje. – Pedig azt hittem, kialakult valami közöttünk.
Thomas belekortyolt a kólájába.
– Hát ja, mondhatni. Igazán megkedvelt, ami nagy szó nála. Nem sok
embert kedvel. Ezért árulta el, hogy ott leszel. Aztán azt mondta, hogy
szerencsés leszek, ha megmondod a pontos időt.
Emma ezt jól mondta, de tekintettel arra, hogy Annalisa szája épp tele
volt a gyomorsava ízével, miután züllött bemutatót tartott a kamaszkori
dühből, úgy vélte, a kislány megjegyzése most talán mégsem talált célba.
Az elsuhanó fákat nézte.
– Mondd meg neki, hogy ezért még számolunk. – A szédülése ellenére
érezte, hogy élvezi a társalgást a fiúval, és nem tudta, mihez kezdjen az
érzéssel. Pontosan ebben tudott volna segíteni neki az anyja; Nonna sok
mindenben nagyszerű volt, de a csajos beszélgetésekben nem.
– Megmondom – vigyorgott Thomas. Annalisa kíváncsi lett volna,
hogy összetörték-e már valaha a szívét. Nem úgy tűnt. Az sem lepte volna
meg, ha a barátai Mr. Napsütésnek hívják.
A fiú szórakozottan dúdolgatott, miközben falták a kilométereket.
– Szóval, te milyen zenét szeretsz? Ki a mindenkori kedvenced? Várj,
kitalálom. Te egy… motownos lány vagy. Valahogy öregnek tűnik a lelked.
Nem, Emma elmondta – visszakozott gyorsan. – Elvis a kedvenced, igaz?
Annalisa karba font kézzel felé fordult.
– A húgod olyan, mintha a kémed lenne, vagy ilyesmi. Pedig azt
hittem, az én oldalamon áll. És mi a baj Elvisszel?
Thomas egy pillanatra a szemébe nézett, aztán visszafordult az út felé.
– Elvis… oké, csak olyan… régimódi.
A lány hátradőlt.
– Öreg lélek vagyok, mit mondhatnék? Anyám szoktatott rá, szóval
lehet, hogy nosztalgia. – Visszagondolt azokra a napokra, amelyeken az
apja dolgozott, ő meg az anyjával kitakarította a házat, és közben a „His
Hand in Mine”-t és a „G. I. Blues”-t hallgatta. Nem az egész gyerekkora
volt rossz. Örült az ilyen emlékeknek.
Thomas további kérdéseket tett fel, ő pedig mesélt a családjáról, aztán
a tervéről, hogy elköltözik Payton Millsből, és a vágyáról, hogy festő lesz.
Végül is a fiú lemondott a koncertről és gyakorlatilag megmentette,
úgyhogy tartozott neki egy kis kedvességgel és beszélgetéssel. Ráadásul el
kellett ismernie, hogy kellemes vele a társalgás, és úgy tűnt, őszintén
érdeklődik iránta.
– Egész életemben festőművész akartam lenni – magyarázta. –
Anyámnak is ez volt az álma, de ő végül elengedte, hogy feleség és anya
legyen. – Arról nem beszélt, hogy igazából az apja oltotta ki az anyja
vágyát, hogy festésből éljen. Azt követelte tőle, hogy hagyja abba a munkát,
és maradjon otthon.
Thomas megelőzött egy teherautót, kecsesen dolgozva a váltóval és a
kuplunggal.
– Anyukád is olyan jól festett, mint te?
– Egyértelműen jobban – pillantott rá Annalisa, és észrevette szabályos
arcélét. Tényleg jóképű. – Olyan volt, mint Jackie O., amihez hozzáért, az
gyönyörű lett. Bármit meg tudott varrni magának a divatlapokból. A
barátnői könyörögtek, hogy varrjon nekik is. És ahogy festett… –
Elhallgatott, és felidézte az anyja képeit.
Thomas egy pillantással nógatta, hogy folytassa.
– Volt egy bizonyos stílusa a csendéleteinek. A beállításoknak, az
árnyékoknak és a színeknek. – Eszébe jutott az, amit Jackie Burton mondott
a hangja megtalálásáról. – Nagyon egyedi stílusa volt, amit azonnal fel
lehetett ismerni. És ezt nem könnyű elérni.
– El sem tudom képzelni – felelte a fiú. – Szeretném látni a munkáit.
– Már csak egypár van meg a családban – vallotta be Annalisa, és
hirtelen sajgóan vágyni kezdett az anyjára, miközben azon töprengett, hogy
miért mond el ilyen sok mindent egy szinte vadidegen alaknak.
Ugyanakkor nyúlt a rágóért, amikor Thomas megmarkolta a
sebességváltó kart, és összeért a kezük. Annalisa karján elektromos
áramként futott végig az izgalom, és amikor ránézett a fiúra,
összemosolyogtak. A kocsi zárt terében nem lehetett letagadni, hogy
kapcsolat alakult ki közöttük.
Annalisa azonban nem állt készen erre, kinézett az ablakon, és
észrevett egy Payton Mills felé mutató táblát.
– Te is festesz csendéleteket?
A lány megrázta a fejét, tudva, hogy jobb lesz, ha nem hagyja, hogy
eluralkodjanak rajta az érzelmei.
– Egyáltalán nem. Őszintén szólva nem igazán szeretem őket. Az
anyám munkáit nyilván szeretem, de ezzel a zsánerrel már nem pepecselek.
 – Akkor mi a te… zsánered?
– Hát ez a nagy kérdés. Azt próbálom kitalálni.
– Nem mintha annyira művelt lennék, vagy annyira benne lennék a
művészetben, mint te – ismerte el Thomas –, de a csendéleteket én sem
szeretem. „Íme egy gyümölcstál. Élvezzék!” – mondta tudálékos orrhangon.
Együtt nevettek.
– Igen, tudom. Nagyon unalmasak tudnak lenni. De az anyám jól
csinálta őket.
Thomas felé fordult, amíg találkozott a pillantásuk.
– Tehát a festészet szempontjából még útkereső vagy? Próbálod
megtalálni, hogy mit kell megfestenie Annalisa Mancusónak.
Ügyes, ügyes.
– Ezért akarok elmenni innen, hogy belekóstoljak a… nem is tudom, a
tágabb világba.
A fiú megint előzött.
– Ezt csodálom benned – vallotta be, ez alkalommal kissé hosszabb
ideig ránézve. – Nem tudom, hogy korábban ismertem-e művészeket,
mármint olyanokat, akik tényleg komolyan veszik. Belőled egy nap még
lesz valaki. Már a múzeumban láttam az elhivatottságodat, és most hallom a
szavaidban is. Érzem.
Ahogy közeledtek Millshez, Annalisa átterelte a beszélgetést
Thomasra. A fiú elmondta, hogy a Weston után a New York-i Egyetem
fogorvosi karára szeretne menni annak ellenére, hogy az apja azt akarta,
inkább lépjen be a családi ügyvédi irodába.
– A legkevésbé sem vágyom rá, hogy egész nap egy tárgyalóteremben
üljek – magyarázta olyan sűrűn oldalra pillantgatva, hogy Annalisa már
kezdett attól tartani, le fog sodródni az úttestről. – Vagy hogy az apámmal
meg a nagyapámmal dolgozzak, a világ két legnehezebb emberével.
Egyfolytában veszekednek, szerintem apám főleg emiatt jön haza olyan
seggfejként. Ráadásul kikezdi az ember erkölcsét, ha egész életében
bűnözőket képvisel.
Annalisa nem tudta megállni, lopva újra és újra rápillantott azon
töprengve, hogy tényleg ilyen jó srác-e.
– A húgod sem akar náluk dolgozni majd?
Thomas olyan gyorsan rázta a fejét, hogy Annalisa attól félt, megsérül.
 – Bizonyos okok miatt, amelyeket most nem szeretnék részletezni, az
apám és a húgom nem jönnek ki egymással, úgyhogy Emma a világ minden
kincséért sem lépne be a céghez… nem mintha apám megengedné, hogy
bármilyen nő belépjen hozzájuk, ami azt illeti. A Barnes & Barnes egy csak
fiúknak szóló klub.
Annalisa azon kapta magát, hogy aggódik a lányért.
– Mi baj van Emmával?
Thomas lelassított és megállt egy kereszteződésnél. Már csak néhány
kilométer volt hátra.
– Tíz-tizenegy éves kora óta elég lehangolt, de néhány családi ügytől
csak még rosszabb lett a helyzet. És a többiek az iskolában szemetek vele,
ami szintén nem segít. Úgy tűnik, sehol nincs nyugalma.
– Miért ilyenek a gyerekek? – tűnődött fennhangon Annalisa. Mi baja
van az embereknek? Ha nem lett volna Nino, aki mindig kiállt érte és
mindenfelé magával cipelte, akkor még mindig ugyanolyan helyzetben lett
volna, mint amikor Millsbe költözött.
Thomas elkanyarodott balra, és magasabb fokozatba kapcsolt.
– Nincsenek meg a készségei a szociális interakciókhoz, és mindig
rosszul szólal meg. Például, nem is tudom… Ő az, akinek senki se nevet a
viccein. Körömszakadtáig őszinte, ezért nincsenek barátai. Szó szerint
egyedül ül az ebédlőben… nem mintha enne.
– Ez olyan szomorú. – Annalisa pontosan tudta, milyen ez, a nem evés,
az egyedüllétre való vágy. – Nehéz tizennégy éves lánynak lenni.
– Igen. Azt hiszem, az egésznek otthon van a gyökere, a szüleinkkel.
Az apám néha a legnagyobb köcsög Davenportban. Néha. Mindig.
Valamelyik. Attól függően, mennyi az idő, és hány tabletta meg martini
kering a rendszerében, anyám hol az apám vezérszurkolója, hol a
bokszzsákja… nem szó szerint, de tudod, hogy értem.
Igen, Annalisa tudta, hogy érti.
– Mindegy. Ez is több, mint amennyit tudni szeretnél.
– Sok közös van bennünk – ismerte el a lány –, különösen az apáink
terén. – Az anyja soha nem ivott vagy drogozott – ami azt illeti, most is
kitekerte volna Annalisa nyakát –, de Celia Mancuso kétségtelenül
eljátszotta a bokszzsák szerepét az élete utolsó szakaszában. Úgy tűnt, nem
csak Annalisának volt nehéz gyerekkora.
 Thomas most sokkal lassabban hajtott, mint addig, és a lánynak
megfordult a fejében, hogy szándékosan húzza az időt. Igazából nem is tűnt
ismerősnek a környék – lehet, hogy kerülőúton mennek? Nem mintha bánta
volna.
– Emmának mindig hullámzó volt a hangulata – folytatta Thomas. –
Néha azt hiszem, olyan erős, hogy az egész világgal elbírna, máskor meg
egy semmiségen is elbőgi magát. A szüleim nem tudják, hogy bánjanak
vele, úgyhogy az utóbbi időben teljesen rám maradt. Ezért nem költöztem
még el. Szüksége van rám.
– Szerencsés, hogy vagy neki. – Annalisa el sem tudta képzelni, mihez
kezdett volna, ha nincs ott Nonna, hogy összekaparja.
– Nem így értettem. Nem akartam úgy beállítani, mintha valamiféle
szent lennék. Igazából nem volt más választásom. Vannak bizonyos dolgok
a családunkban, és próbálok segíteni neki, hogy átmenjen rajtuk, mielőtt
lelépek. De ezen a ponton valószínűleg le kellene állnom. Egy ügyvéd
fiaként nyomós érveket tudnék felhozni amellett, hogy miért kellene sikítva
menekülnöd tőlem.
Annalisa észrevette, hogy végre visszatértek a civilizációba, ahogy
elhajtottak egy másik benzinkút és egy vasárubolt mellett.
– Nem ítéllek el. Kinek nincsenek családi problémái? – Thomas egyre
inkább Ninóra emlékeztette. Jószívű fiú, és talán még jó szándékú is.
Amikor áthajtottak a hídon Payton Millsbe, Annalisa elnézett a
textilüzem felé, és arra gondolt, hogy az apja ugyanolyan elbűvölő srác
lehetett, mint Thomas – de megváltozott.
Igen, Thomas kedves és jóképű, és feltehetőleg őszinte, de Annalisa
tudta, mi történne, ha engedné tovább menni a dolgot. Együtt járhatnak egy
ideig, még jól is érezhetik magukat. Ki tudja, meddig tartana? De a végén a
kapcsolatuk egy vízmosásban végezné, szó szerint vagy átvitt értelemben,
neki lenne egy üres narancssárga rajztartó mappája a nem létező
portfóliójával, és törhetné a fejét, hogyan hagyta szertefoszlani az álmait.
Végighajtottak a Main Streeten, át a csendes és nyugodt belvároson.
Elmentek Harry vegyesboltja előtt, amely egy fodrászat és a River Place
nevű étterem – ott lehetett a legjobb sült halat és rákot kapni a városban –
közé ékelődött be. Annalisa nem említette meg, hogy Harrynél dolgozik.
Thomas valószínűleg már másnap beugrott volna egy fagyiért.
 A belvárosból kiérve a lány elnavigálta a fiút a nagyanyja házáig.
Amikor kétháznyira jártak, szólt neki, hogy álljon meg.
– Itt kiszállok. Ott lakom.
– Nem akarod, hogy odakísérjelek?
– Nem. Istenem, dehogy! – Annalisa hallotta, hogy túl éles lett a
hangja, ezért visszább vett. – A nagyanyám bedugna a
fokhagymaaprítójába. Nem tudja, hogy eljöttem.
Thomas hátranyúlt, és felemelte a két barna zacskót a hátsó ülésről.
– Kéred a nasikat?
– Kösz, nem – felelte a lány idegesen mosolyogva. Rátette a kezét a
kilincsre. – Nagyon hálás vagyok a fuvarért és a gondoskodásért. – A
legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy komolyan is gondolta.
Mielőtt Thomas megkérdezhette volna, hogy mikor találkoznak
legközelebb, elköszönt és kiszállt. Amikor rátört a késztetés, hogy
megforduljon és integessen, leküzdötte és elindult a ház felé. Ha tényleg el
akar menni Portlandbe és be akar jutni valahogy a művészeti világba, a
legkevésbé sem volt szüksége a fiúra, hogy visszahúzza.
 6. fejezet

A Mancuso inkvizíció

Másnap, november elsején huszon-egynéhány Mancuso szállta meg Nonna

házát. Annalisa a konyhában sürgölődött a nagyanyjával és két
nagynénjével a szombati vacsorát készítve. Ha Nonna nem parancsolt volna
rá, hogy segítsen a főzésben, a szobájában próbálta volna kialudni az előző
éjszakát. A családja néha egy kicsit túl sok tudott lenni, és így, másnaposan
olyanok voltak, mintha egy tenor énekelt volna egy operát egy megafonnal
a fülébe.
Az olasz fűszerektől illatozó konyhában Annalisa salátát aprított egy
hatalmas fatálba, amikor megszólalt Julia néni, a család pletykafészke.
– Ki az a fiatalember az utcán, aki egy csokorral jön errefelé?
Annalisa torka elszorult: egy fiatalember virágcsokorral biztosan nem
Nonnához jött. Odasietett az ablakhoz, kihajolt Julia terebélyes frizurája
mögül, és meglátta a VW-je felől közeledő Thomast. És igen, egy csokor
virág volt nála, és Annalisára alattomosan lecsapott az öröm, mielőtt el
tudott volna rejtőzni előle.
Kiszaladt a konyhából, és szó nélkül elviharzott az étkezőasztalnál
borozgató rokonai mellett. A nappaliban beszélgetőkre sem vetett egy
pillantást sem, egyenesen a bejárati ajtóhoz rohant, remélve, hogy el tudja
küldeni Thomast, mielőtt mindenki meglátná.
Miközben kinyitotta az ajtót, meghallotta maga mögött Julia néni
dübörgő lépteit és kiáltásait:
– Annalisának udvarlója van! Annalisának udvarlója van!
Újra rátört az előző éjszaka émelygése, ahogy a rokonai méhrajként az
ablakhoz tódultak. Olasz és angol mondatok töltötték meg a levegőt.
– Te meg mit keresel itt? – förmedt rá Annalisa Thomasra, miközben
lement a tornáclépcsőn.
A fiú megtorpant, és felemelte a bal kezét a lány sáljával.
 – Ott felejtetted a kocsiban, úgyhogy gondoltam, áthozom és
megnézem, hogy vagy. És virágot is hoztam a nagymamádnak… mármint
ha bemutatsz.
Tagadhatatlanul jól nézett ki csinos barna öltönyében, kék kockás
nyakkendőjében – és abszolút kirítt Millsből. Szőke haját hátrafésülte és
jobb oldalon elválasztotta. A jobb karja hajlatában egy százszorszépcsokrot
dajkált. Elbűvölő mosolya jelezte, hogy a magabiztosságát is magával
hozta.
– Nem lenne szabad itt lenned – pillantott az arcukat az ablaküveghez
nyomó rokonaira Annalisa. – Az egész család odabent van.
Thomas követte a tekintetét.
– Ó, látom! Bocsánat. Csak látni akartam, hogy jól vagy-e. Húzós
éjszaka volt. – Akármennyire is nem akarta bevallani magának, Annalisa
örült, hogy látta. Az a gondolat viszont kevésbé lelkesítette, hogy
bemutassa a családjának. – Beköszönhetek legalább?
– Igen, be – válaszolta egy hang Annalisa mögül.
A lány megfordult és látta, hogy Julia néni kidugta a fejét az ajtórésen.
Aztán a nagynénje kilépett a házból, és szinte repült lefelé a lépcsőn. Kezet
nyújtott Thomasnak.
– Julia vagyok, Annalisa nagynénje. És te? – Terebélyes hajkoronája
mellett Julia néni máshol is terebélyes volt, amivel már bálkirálynő kora óta
magára vonzotta a tekinteteket.
Thomas kezet fogott vele és bemutatkozott.
– Csodálatos, hogy megismerhetem.
– A lehető legjobbkor jöttél – folytatta Julia, mintha Annalisa ott sem
lett volna. – Tudom, hogy ti begli uomini mindig éhesek vagytok. Épp
vacsorázni készültünk.
Ó, istenem!
– Nem, nem! – tiltakozott kétségbeesetten Annalisa. – Épp csak
beadott valamit.
Julia néni kidüllesztette a mellét.
– Nos, ha nincs más dolga, szerintem velünk kell vacsoráznia.
Szeretnél velünk vacsorázni, Thomas? A mi családunk főz a legjobban
egész Millsben.
– Az csodás lenne. Köszönöm! Ha nem bánod – nézett Annalisára, az
engedélyét kérve.
 A lány nem talált szavakat. Próbált kitalálni valami ürügyet, de nem
akart udvariatlan lenni, és nem szerette volna megbántani a fiút.
Aztán meg már túl késő lett.
– Hát persze hogy nem bánja! – jelentette ki Julia néni, majd szó
szerint megkerülte Thomast, és a hátánál fogva tolni kezdte maga előtt,
pásztorként felterelve a lépcsőn, be a házba.
Thomas visszapillantott Annalisára, aki a két karját a mellkasán
összefonva az udvaron állt. A fiú némán tátogva bocsánatot kért, majd
felvillantott egy mosolyt, mielőtt a család lecsapott rá.
Annalisa a fejét csóválva utánuk ment. Az arca valószínűleg olyan
vörös lett, mint a pápa bársony mozzettája. Kizárt, hogy ez vele történik.
– Várjanak egy percet – mondta Thomas a nappaliban, a Mancusók
gyűrűjében. – Szóval maga Tony, maga is Tony, és ott is van még egy
Tony?
– Ne feledkezz meg a két Rosemaryről sem! – kiáltotta Annalisa
kopasz nagybátyja, Fredo, a lány nagynénjére, Rosemaryre és
unokatestvérére, Rosemaryre mutatva.
– Hát, akkor ez könnyű lesz – mondta Thomas. – Egyszerűen
mindenkit Tonynak és Rosemarynek fogok szólítani, és jó eséllyel
eltalálom.
– Bada bing! – csapta össze a két kezét Fredo.
Mindenki nevetésben tört ki.
A Mancusók nem ismerték a személyes tér fogalmát. Elnyelték
Thomast, végigcsókolták az arcát, megszorongatták a kezét, elárasztották
olasz akcentusú kérdésekkel. Honnan ismered Annalisát? Miért nem beszélt
még rólad? Hol laksz? Hol találkoztatok? Hány testvéred van? Aztán a
válaszokat meg sem várva folytatták. Hány éves a Volkswagen? Mivel
foglalkozik az apád? Katolikus vagy?
Annalisa a legszívesebben sikoltott volna.
Amikor Thomas végre átverekedte magát a családon, kezeket
szorongatva és arcokat csókolgatva, megtalálta Annalisát.
– Julia néni szerint két csók jár mindenkinek. Nem szeretnék
udvariatlan lenni. – Azzal habozás nélkül odahajolt, és amikor az ajka
hozzáért a lány arcához, mintha elfújták volna a másnaposságát.
Annalisát forróság árasztotta el. Arrébb lépett és észrevette, hogy az
egész család őket nézi.
 – Elég! – emelte fel a két kezét.
Miközben a rokonai úgy tettek, mintha a saját dolgukkal törődnének,
Thomas azt mondta:
– Ezt soha nem fogod megbocsátani nekem, igaz?
Hogy mer ilyen könnyed lenni?
– Hát, most már miattam kell a legkevésbé aggódnod – felelte,
elhatározva, hogy nem hátrál meg. – Épp most kötelezted el magad egy
háromórás vacsora mellett a családdal.
– És mi rossz van abban? – pillantott hátra a válla fölött Thomas.
– Majd meglátod – vigyorodott el diadalmasan Annalisa. Lehet, hogy a
sors egyszer-kétszer egymás mellé sodorta őket, és lehet, hogy nem sikerült
elég távol tartania magától, de egy este a családjával garantáltan elriasztja.
Nem mintha nem hízelgett volna neki a kitartása.
Thomas felemelte a csokrot.
– Megkeressük a nagymamádat?
– Csak tessék. – Figyelmeztetően vigyorogva a konyha felé intett. –
Ott van. – Annalisa nagynénjei még mindig arról beszélgettek, hogy Nonna
mennyire ijesztő volt a fiatalkori udvarlóikkal. Thomast élve meg fogja
enni.
A fiú nem tűnt olyan idegesnek, mint kellett volna, miközben elindult
– mint egy katona az ellenséges tűzbe. Miután némán elhessegette a
nyakukat nyújtogató rokonait, Annalisa követte a konyhába, hogy lássa a
tűzijátékot, de aztán azon kapta magát, hogy élvezettel szívja be a kölnije
illatát, amelyet maga mögött hagyott.
Nonna a tűzhelynél állt, a hátsó udvarban termett, a télre lefagyasztott
paradicsomból készült szószt kevergette.
– Mrs. Mancuso?
Nonna lassan hátrafordította a fejét.
– Igen?
– Thomas Barnes vagyok.
Nonna felemelte a fakanalat, odakocogtatta az edény széléhez, néhány
vörös cseppet fröcskölve a kötényére.
– Thomas Barnes – ismételte meg, úgy tartva a fakanalat, mint egy
kardot. Aztán cöcögve tetőtől talpig végigmérte. – Az unokámhoz jöttél,
udvarolni?
– Nos, hozzá jöttem, tehát igen. – Ha ideges is volt, jól leplezte.
 – Értem – mondta Nonna, aztán olaszul motyogott még valamit az orra
alatt.
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem – húzta ki magát Thomas. –
Annalisa csodálatos dolgokat mesélt önről.
– Biztos vagyok benne – villant Nonna tekintete Annalisa felé.
A lány mondani akarta, hogy egy pillanatig sem bátorította Thomast,
és nem titkolta a kapcsolatukat, de nem akarta zavarba hozni vagy
megbántani a fiút.
Thomas előrenyújtotta a csokrot, és tett egy lépést Nonna felé.
– Ezt önnek hoztam.
– Igazi sármőr, nem igaz? – nézett Annalisára Nonna.
És veszélyes, gondolta a lány, de csak tanácstalanul vállat vont.
Nonna letette a fakanalat a tartójára, és a virágokért nyúlt. Thomas és
Annalisa némán figyelte, ahogy beletette a csokrot egy vázába, és vizet
engedett alá. Miután letette a mosogató előtti ablakpárkányra, megszólalt:
– Katolikus vagy?
Ó, kezdődik! Most jön a móka.
– Presbiteriánus.
– Presbiteriánus? – horkant fel Nonna. – Az nem vallás.
Mr. Napsütésnek valahogy sikerült kipréselnie magából egy mosolyt.
– Így neveltek fel a szüleim. Azt hiszem, nem sok beleszólásom volt.
Legalábbis eddig.
Annalisa felemelte a kezét.
– Thomas nem a… mi nem… járunk, Nonna.
A nagyanyja tekintete meg sem rezdült, és Annalisa kezdte félteni a
fiút.
– Nagy családod van? – kérdezte Nonna, teljességgel figyelmen kívül
hagyva az unokája kijelentését.
– Nem, nem ilyen nagy! – nevetett fel a fiú.
Nonna összefonta a két karját a mellkasán, és bólintott, mintha a válasz
őt igazolta volna. Újabb hosszú, néma pillantás után megkérdezte:
– Itt maradsz vacsorára?
Annalisának leesett az álla. A nagyanyjának ki kellett volna kergetnie
Thomast a házból, erre most biztatja, hogy maradjon.
A fiú nem merte elfordítani a tekintetét.
– Ha megengedi, megtiszteltetés lenne.
 – Va bene. Mangiamo – csapta össze a két kezét Nonna.
Igen, együnk, gondolta Annalisa, és legyen már vége. Mert érezte,
hogy ismeretlen és veszélyes érzések bizseregnek a szívében.
 7. fejezet

Egy elszánt fiatalember

Amikor összegyűlt a család, ami gyakran megtörtént, pótasztalokat

állítottak fel az egész házban, mivel az étkezőasztalnál csak nyolcan fértek
el. Annalisa és Thomas a főasztal egyik végében ült Ninóval és
vezérszurkoló barátnőjével. A nappaliban lévő lemezjátszón szokás szerint
a nagyszerű tenor, Mario Lanza egyik lemeze forgott. Ha felkerülhetett
volna még valaki a bejárati ajtó mellé Sinatra, Kennedy és a pápa
szentháromságába, akkor az Lanza lett volna.
Nonna szokás szerint nem ült le, újabb és újabb fogásokkal bukkant fel
a konyhából, letette őket a már egyébként is telerakott asztalra, aztán fel-alá
járkált a vendégek háta mögött, mint egy tábornok a csata előtt, miközben a
család ételt lapátolt a szájába.
Hiába vetett szúrós pillantásokat Annalisa a nagyanyja felé, Nonna
nem hagyta békén Thomast. Folyamatosan rászólogatott, hogy „Mangia,
mangia”.
A fiú már akkor sápadtnak tűnt, amikor Nino még két baseball-labda
nagyságú húsgombócot szedett a tányérjára.
– Gyerünk, Eagle – mondta Nino. – Mutasd meg, hogyan esznek a
presbiteriánusok.
– Nem, tényleg – emelte fel a kezét Thomas. – Nem bírok többet enni.
– Micsoda? Nem ízlik a főztöm? – kiáltott fel Nonna, és úgy indult el
felé, mintha kilépett volna a sorból. Az egész étkezőben csend támadt.
Annalisa rávigyorgott Thomasra, aki a fejét csóválta felé, mintha azt
mondta volna: Mibe keveredtem?
– Nino! – kiáltotta Nonna. – Szedj még neki a szószból! Attól
könnyebben csúszik.
– Nem, egyáltalán nem arról van szó – hárította el a kínálást Thomas. –
A legfinomabb étel, amit valaha ettem. Csak… teljesen tele vagyok.
 – Butaság! – legyintett Nonna. – Ha járni szeretnél az unokámmal,
akkor mindent eltüntetsz a tányérodról. Egész nap főztem.
– Nem akar velem járni – állította makacsul Annalisa, mert rájött, hogy
Nonna talán lehetőséget lát Thomasban arra, hogy a városban tartsa. Ezért
ennyire szívélyes vele?
– Igazából de – mondta Thomas úgy, mintha calabriai csilipaprikát
kóstolt volna, és kíváncsi lenne a hatásra.
Hát, tudod mit, Thomas, gondolta Annalisa. Csípős. Szinte égeti a
szádat. Nem az vagyok, akinek hiszel, és nem akarsz velem járni.
Az asztal körül ülők felnevettek. Nonna viszont szobormerev arccal
állt, várta, hogy Thomas folytassa.
– Elég! – emelte fel a hangját Nonna, és a helyiség elcsendesedett. –
Thomas, addig eszel, amíg üres nem lesz a tányérod.
Miközben ismét felharsant a nevetés, a fiú könyörögve Annalisára
pillantott.
– Ne nézz rám – mondta a lány, és nem tudta elfojtani a mosolyát. –
Magadnak csináltad. – Magadnak csináltad az egészet, gondolta.
Mint egy bokszoló, aki feláll a padlóról, Thomas kézbe vette a villáját.
Minden szín kifutott az arcából. Belevágott az óriási húsgombócba, és a
szájába tett egy falatot. Mindenki őt nézte.
A fiú lenyelte a falatot, aztán látványosan, lehunyt szemmel élvezte az
ízt.
– Hmmm… nagyon finom!
Hát persze hogy finom volt. Nonnánál senki sem főzött jobban.
– Nino, szedj még neki sugót – parancsolta Nonna.
Nino kuncogva még több szószt szedett a húsgombócokra és a
spagettire.
– Többet, többet! – csapkodott a kezével Nonna. – Szereted a
fokhagymát, igaz, Thomas?
– Imádom – motyogta a fiú, rápillantva Annalisára. – Ami azt illeti –
folytatta –, kérhetek egy kis kenyeret? – Begyömöszölt még egy falatot a
szájába.
Ez alkalommal még Annalisa is felkuncogott. El kellett ismernie, hogy
Thomas nagyon jó fej volt.
A fiú kitörölte a kenyérrel a tányérjából a szószt.
 – Nem tudom, beférek-e még a kocsimba, de megérte, mert láttam a
mosolyod – jelentette ki olyan hangosan, hogy az egész asztal hallotta.
– Micsoda dumás! – mondta Julia néni. – Szerintem bámulatra méltó.
Zöld lámpát, Annalisa! Zöld lámpát!
Annalisa rávillantotta a szemét a nagynénjére, és a pillantásában benne
volt az ígéret, hogy később még váltanak egy-két szót.
Nonna megállt Thomas mögött.
– Azért hagyj helyet az il dolcénak is.
Thomas nyelt egy nagyot.
– Il dolce? – kérdezte Annalisától.
– A desszert – suttogta a lány. Nagyon mókás volt az egész, de kezdte
rosszul érezni magát Thomas miatt.
– Igen, a desszert – mosolyodott el végre Nonna is.
Thomas úgy nézett ki, mint aki mindjárt akkorát hány, mint Annalisa
az éjszaka, és a lány ekkor rádöbbent, hogy mellé kell állnia.
– Oké, emberek! Lehetne, hogy nem bámuljátok, ahogy eszik?
Zavarba hozzátok.
A szobában mindenki felemelt hangon, két nyelven kezdte csitítani.
Thomas legyűrt még egy húsgolyót és két szelet kenyeret, mielőtt
felemelte volna a szalvétáját.
– Megadom magam. Kérem, ne róják fel nekem. Igazán fantasztikus
volt minden. Csak nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sokat egyek.
Anyám is szeret főzni, de nem ennyit.
– Akkor azért vagy ilyen sovány! – állapította meg Michael bácsi.
Thomas egyenesen Annalisa szemébe nézett, és hősiesen kijelentette:
– De azért hagytam helyet a desszertnek.
Annalisa állta a tekintetét. Szinte már versengésszámba ment, ahogy
Thomas kitartott.
– Jó fiú – eresztette le összefont karját Nonna, majd tapsolt egyet, és az
asztalnál ülők fele, köztük Annalisa, felállt és elkezdte leszedni a
tányérokat.
Amikor a lány visszatért, egy tálca cannolót és egy üveg
cseresznyebefőttet tett az asztalra. Valaki felhangosította a zenét, jelezve a
desszert érkezését, és Mario Lanza a „Night and Day”-t harsogta.
Annalisa két cannolót tett Thomas tányérjára, és szedett neki egy kanál
cseresznyét.
 – Nonna minden nyáron whiskey-ben teszi el őket. – Lehalkította a
hangját. – Becsíphetsz, ha túl sokat eszel.
Thomas megdörzsölte a homlokát.
– Ne mondd, hogy ez a fajta étkezés normális.
– Minden hétvégén ez van. Szeretnél átjönni holnap a maradékért? –
Amint kiszaladt a kérdés a száján, a legszívesebben visszaszívta volna.
– Számíthatsz rám.
Soha nem fogja feladni?
Annalisának megesett rajta a szíve.
– Legközelebb kis falatokkal kezdd, és csak szép lassan haladj.
– Most már értem, miért – vonta fel a szemöldökét Thomas. – Várj, azt
akarod mondani, hogy lesz legközelebb?
Annalisa elfintorodott, és megrázta a fejét.
– Már azt sem tudom, mit beszélek. – Tényleg nem tudta. Soha nem
volt még ilyen zavarodott. A lénye egy kis része – egy parányi hang a
fejében – azt mondogatta, hogy a fiú különleges, és bolond lenne, ha nem
adna neki egy esélyt. Egy másik, sokkal hangosabb hang azt visította:
„Emlékezz, mit tett az apád az anyáddal!”
Nonna Thomas fölé tornyosulva várta ki, hogy a fiú leküzdje a két
cannolót. Az arca sápadtabb lett, mint a vaníliakrém. Annalisa felfigyelt rá,
hogy a családja felől büszkeség és talán elismerés sugárzik felé. Ninót
lelőtték volna, ha nem egy katolikus olasz lánnyal állított volna haza.
Amikor búcsúzáskor körülvették Thomast a nappaliban, Annalisa arra
gondolt, hogy milyen szerencsés, amiért ilyen nagy családja van. Könnyen
megfeledkezett erről, de ebben a pillanatban érezte a szeretetüket és a
támogatásukat, és tudta, hogy a szülei halála után nem állt volna talpra, ha
nem veszik körül a szeretetükkel. Eszébe jutott, mit mondott Nonna még
júliusban.
A fiam volt! A fiam!
Hasonlóan, mint amikor érkezett, az egész család az ablakhoz tódult,
miközben Annalisa kikísérte Thomast a kocsijához a hideg estén.
– Nagyon jól éreztem magam – mondta a fiú. – Tényleg. A családod
egyszerűen hihetetlen.
– Hát, így is lehet mondani. – De igen, igaza volt.
– Komolyan, nagyon szerencsés vagy.
 Fura, kínos hangulat támadt, mint egy randi végén – nem mintha
Annalisa valaha is randizott volna.
– Igen, azt hiszem.
Thomas megállt a kocsija mellett, és visszaintegetett az ablakban
állóknak. Elviselte a Mancusókat – biztos, hogy más, mint bármelyik más
srác.
A fiú visszafordult felé.
– Szeretnélek újra látni.
Annalisa nem ütötte el tréfával a dolgot, nem is fordult el pironkodva,
hanem egyenesen mogyorószínű szemébe nézett, amelynek az íriszében
lóherezöld pöttyök csillogtak, és azt mondta:
– Én is téged.
Az, hogy Thomas arcán felragyogott az öröm, nem fejezte ki teljesen,
ami történt.
Sokáig nézték egymást. Tényleg rossz lenne, ha Annalisa a szívére
hallgatna? Thomas még jó hatással is lehet a festésre. Új érzéseket adhat
neki.
– Oké – szólalt meg végül Annalisa. – Szerintem befejezhetjük a
műsort. Semmi ölelés… ideje menned.
A fiú annyira őszintén boldognak látszott, mintha soha életében nem
akart volna mást, mint hogy Annalisa szánjon rá egy pillanatnyi figyelmet.
A lánynak tetszett, ahogy ránézett, tetszett a kitörő elégedettsége. Még jó,
hogy a családja nézte őket, különben adott volna neki egy puszit.
– Elkérhetem a telefonszámodat? – kérdezte Thomas, mintha
megérezte volna az ellágyulását.
Akármilyen erős is volt Annalisa, erre most nem mondhatott nemet.
– Van tollad a kocsiban? – adta be a derekát.
– Van – ragyogott fel Thomas arca.
A lány még senkit sem látott ilyen gyorsan előkeríteni egy tollat.
Miközben felírta a számát a fiú kézfejére, ugyanaz a szinte áramütésszerű
érzés futott végig rajta, mint a kocsiban, amikor összeért a kezük.
– Nemsokára felhívlak, oké? – nyitotta ki a kocsiajtót Thomas. – Jó
éjt!
– Ja, neked is. – Annalisa teste úgy bizsergett, mintha még mindig
egymáshoz értek volna. Miközben nézte ahogy elhajtott, azon töprengett,
vajon erről az érzésről beszéltek-e a lányok, amikor szerelmesek voltak.
Nem sokkal azután, hogy mindenki elment, Nonna hosszú hálóingében
belépett Annalisa szobájába.
– Mióta találkozgattok…?
– Nem járunk – biztosította Annalisa a nagyanyját. – Csak
összefutottunk néhány helyen, ez minden.
Nonna bólintott, mint aki hisz neki.
– Kedves fiatalember.
– Tényleg az, igaz? – ült fel meglepetten a lány.
– De nem hozzád való – emelte fel a mutatóujját Nonna.
Annalisa megsemmisülten nekitámasztotta a fejét a falnak.
– Egyszerűen ideállított. Mit tehettem volna? Julia hívta be. És te
hívtad meg vacsorára.
– Udvariasságból. – Nonna megérintette a mellkasát, és kimerülten
folytatta: – Rossz érzésem van vele kapcsolatban. Elszorul tőle a szívem. Ő
nem olyan, mint te. Davenporti.
Annalisa beharapta az alsó ajkát, és saját magát is meglepte, hogy
könnybe lábadt a szeme.
– Tudom, de… Azt hiszem, kedvelem.
Nonna közelebb lépett hozzá.
– Csodálatos érzés, igaz? – kérdezte halkan. – Egy nap, Anna. Egy nap
meg fogod találni a tökéletes férfit. Mint amilyen Nonno volt nekem. –
Leült az ágy szélére, és rátette a kezét Annalisa lábára. – Tudom, hogy
nehéz ezt hallani, de az igazat mondom, mert szeretlek. Jó találkozni olyan
emberekkel, akik másak, mint mi, de amikor arról van szó, hogy
megállapodjunk, jobb olyasvalakit választani, akivel sok a közös bennünk.
Ha választani kell egyáltalán, gondolta Annalisa.
– Valószínűleg igazad van. – Érezte, hogy leereszt, mint egy szögbe
hajtó bicikli gumija. A Thomas iránti érzései veszélyesek voltak, és
mindent tönkretehettek – bebizonyítva, hogy Nonnának végig igaza volt.
– Örülök, amikor mosolyogni látlak – mondta a nagyanyja –, és nem
szeretném, hogy csalódj. Most pedig feküdj le és aludj, kérlek. Nem fogod
megint kihagyni a templomot.
Annalisa bólintott, és arra gondolt, milyen messze van még a május és
az érettségi. Nem Nonnától kell elmenekülnie. Még csak nem is Millsből.
Hanem Thomastól. Ha nem vigyáz, az érzései tönkretehetik a
karrierjét. Nem volt nehéz kitalálni, hogyan.
 Hagyja, hogy beleessen Thomasba. Elveszíti a kreativitását, talán a
munkakedve is lanyhul. Levendulamezők fölött kavargó pillangókat kezd
festeni. Jön és megy az érettségi, úgy dönt, hogy marad, talán amíg Thomas
nem végez az előkészítőben. Festeget, de már nem lesz meg benne a tűz.
Aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy csapdába esett a fiú kék
kerítése mögött – vagy akármilyen színre festi – egy halom üres vászonnal
és beteljesületlen célokkal.
Nem hagyhatta, hogy az anyja zsákutcába futó útja az övé legyen.
 8. fejezet

Az autósmozi

Amikor hétfőn leszállt az iskolabuszról és bement a házba, Nonnát a kis

szétnyitható asztalnál találta a konyhában. Ha a nagyanyja nagy ritkán
megpihent, akkor vagy itt tette, vagy pedig a nappaliban, a hátradönthető
foteljében. Az asztal fölött egy naptár lógott a falon, rajta Szűz Máriával.
Az esetenkénti orvosi időpontokon kívül a naptár nagyrészt Nonna
templomi teendőivel volt tele: ételt vinni egy nemrég megözvegyült
asszonynak, virágot tenni az oltárra, vagy készíteni valamit egy
süteményvásárra.
– Mi a baj? – kérdezte Annalisa, a ráncokat méregetve a nagyanyja
homlokán.
Nonna a fejét rázva elengedte a füle mellett a kérdést.
– Sok házid van?
Annalisa ki nem állhatta, amikor a nagyanyja ilyen hangulatban volt,
úgyhogy megpróbálta felvidítani.
– A végzősök nem kapnak házit. Hogy ne terheljenek túl.
Nonna levette és letette az asztalra a szemüvegét.
– Bene – ment bele a játékba. – Hosszú listám van a tennivalókról.
Mivel szeretnéd kezdeni? Ki kell takarítani a vécéket és a fürdőszobákat.
Tudod, hol tartjuk a Cloroxot meg a kesztyűket.
– Igazából – folytatta Annalisa a tréfálkozást – idén több házim van,
mint bármikor. Azt sem tudom, festeni lesz-e időm ma délután.
– Ó, valóban? – A nagyanyja elmosolyodott. Egy nagyítóval talán látni
is lehetett volna.
– El se hinnéd – mondta a lány szarkasztikusan. – Matek, biológia,
irodalom. Még ma este be kell fejeznem A nagy Gatsbyt.
– Ma este? Nem csak most kezdted el?
 – Tudom! Ráadásul nem is tetszik. Jay abszurd megszállottsága Daisy
iránt… Á, nem, inkább vécét takarítok.
– Képzelem – forgatta a szemét Nonna.
Annalisa átkarolta a vállát.
– Csak viccelek. Festhetek egy kicsit? Utána boldogan segítek
bármiben vacsoráig.
Megcsörrent a telefon.
– Igen, festhetsz egy órát, de előbb vedd fel – mutatott a nappali felé
Nonna.
A telefon egy vasalt, fehér kendő mellett állt egy faasztalon, a
nagyanyja fotelje és a kanapé között. Annalisa a füléhez emelte a
kézibeszélőt, és kötelességtudóan beleszólt:
– Mancuso-ház.
– Annalisa, te vagy az?
A lány mozdulatlanná dermedt, mint a Szűz Mária-szobor, amely a
tévé melletti szekrényről meredt rá.
Thomas.
Az idegei szikrázni kezdtek, a lába elgyengült. Ránézett Szűz Máriára,
és némán, csak a száját mozgatva azt mondta neki:
– Ne bámulj! – Majd Thomashoz: – Megkérdezhetem, kivel beszélek?
A fiú bemutatkozott, mintha Annalisa nem tudta volna.
Leült a nejlonnal letakart kanapéra – a nagyanyja így oldotta meg,
hogy a bútor örökre vadonatúj maradjon. Akárhányszor Annalisa
tréfálkozni kezdett rajta, Nonna azt mondta: „Az olasz férfiak túl sok gélt
kennek a hajukra.”
– Ó, szia! – bökte ki végül. Csak hanyagul, mint akit a legkevésbé sem
érdekel, mint akit már a negyedik fiú hív aznap délután.
– Lenne kedved holnap eljönni velem moziba?
Annalisa kihúzta magát a gerincén végigfutó izgalomtól.
– Ööö… izé… – A konyha felé pillantott, nem nézett-e be Nonna a
nappaliba. Nem látott arra utaló jelet, hogy hallgatózna, de sohasem lehetett
elég óvatos.
A beálló csendet Thomas törte meg:
– Hétkor vetítik az Alice éttermét a davenporti autósmoziban.
Valahogy stílusosnak tűnt.
 Alice. Nagyon vicces. Szinte hallotta, ahogy Mr. Napsütés mosolyog a
saját viccén.
– Ezt soha nem fogod kihagyni, igaz?
– Nem tudtam ellenállni. Szóval láttad már?
– Még nem… Ebben játszik…? – Időt próbált nyerni, hogy
összeszedje csapongó gondolatait. Még frissen élt az emlékezetében az
előző esti beszélgetése Nonnával, még erős késztetést érzett, hogy elfogadja
a meghívást.
– Arlo Guthrie. Mit mondasz? Jó lesz.
A hangok a fejében harcolni kezdtek. Menj. Ne menj. Mi rossz van egy
randiban? Minden! De tetszett neki Thomas, nagyon tetszett.
Eszébe jutott, ahogy a megadást jelezve meglengette a szalvétáját az
asztalnál, és elmosolyodott. Egy ennyire elszánt fiú legalább egy randit
megérdemel.
– Igen, szeretnék… Úgy értem, miért is ne?
Miközben megbeszélték a részleteket, Annalisa azon vívódott, hogy
elmondja-e Nonnának. A féligazság lesz a legjobb. Miután letette,
visszament a konyhába.
– Christina volt az. Azt kérdezte, el tudok-e menni vele holnap, munka
után moziba.
Nonna ránézett, az egyik szemével gyanakodva hunyorgott.
– Christina, mi?
– Kérlek, Nonna. Az Alice éttermét vetítik, egy vígjátékot. – A
nagyanyja semmit sem tudott a filmekről, ezért Annalisa nem bocsátkozott
további részletekbe. Azt biztos nem fogja elmondani, hogy a főszereplő
Arlo Guthrie, aki néhány hónappal azelőtt fellépett Woodstockban.
– Te teljesen hülyének nézel? – kérdezte Nonna. – Hallom, amikor az
unokám kilopózik a házból, és tudom, mikor hívja telefonon egy fiú.
Annalisa szeme elkerekedett. A nagyanyja tudta, hogy kilógott?
– Igen, igen – bólogatott Nonna. – Azt hiszed, keményen foglak, pedig
sok mindent elnézek neked. Elmehetsz vele moziba, de nincs több
hazugság. Ígérd meg!
Annalisa majdnem tagadni kezdte a vádakat, aztán rájött, mekkora
ajándékot kapott a nagyanyjától. Ez a kis lazítás a pórázon felért a
legnagyobb öleléssel a világon. Abban a pillanatban csak szeretni tudta a
nagyanyját.
 – Köszönöm. Ígérem, nem lesz több hazugság. És ígérem, hogy
vigyázni fogok vele.
– Ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek – mutatott rá Nonna.

Annalisa kedves emlékei közé tartozott, amikor az anyjával megnézték a

bangori autósmoziban a Kalifornia kincsét, az Álom ez, nem valót és még
sok más Elvis-filmet. Az apja ki nem állhatta a Királyt, így a moziba járás
kimondatlan menekülés volt. Emlékezett rá, ahogy összebújtak az anyjával
egy szürke gyapjútakaró alatt – még mindig érezte a bőrén az érintését –, és
fel tudta idézni az anyja Yves Saint Laurent-parfümjének az illatát. És még
a fülében csengett, ahogy felsikkantottak, amikor Elvis először jelent meg a
vásznon.
Miközben a nap lenyugodott a davenporti autósmozi fölött, és peregni
kezdtek az előzetesek a gigantikus vásznon, Annalisa és Thomas
hisztérikusan nevetett a csomagtartókból előbújó potyázókon. Bármit
megtettek volna, hogy megspórolják a kétdolláros jegy árát. Annalisára
rátörtek a bangori emlékek: a vetítőből a vászonra vetülő fénypászmák, a
bepárásodott ablakú kocsik a hátsó üléseken hancúrozó párokkal, a vajas
popcorn ínycsiklandó illata a levegőben.
Kettejük között egy nagy zacskó popcornnal, kezükben üdítővel
beszélgettek, várva a filmet.
– Miért akarsz fogorvos lenni? – kérdezte Annalisa. – Nem magas az
öngyilkosok aránya a körükben?
Thomas lenyelte a popcornját.
– Ja, én is hallottam, de nem tudom, igaz-e. Besegítek egy fogorvosnak
a klubban. Nagyon jó fej, jó apa. Csak heti négy napot dolgozik, ötre otthon
van, mindig van ideje a két fiára. Nem akarok mást, csak jó otthont
teremteni a gyerekeimnek, ez az egyetlen, amire vágyom. De ez elég
unalmasnak tűnhet egy művésznek.
– Szerintem aranyos. – Ezt hangosan is kimondta? Mondjuk, igaz volt,
Thomas tényleg aranyos. Mi van, ha ő téved a szerelemmel kapcsolatban?
Amikor egymásra néztek, olyan őszinteséget látott a fiú szemében,
amely egy pár meleg zokniként hatott a szívére.
– Nincs szükségem a nagy házunkra, a Hinckley-nkre és a hétvégi
házunkra északon, hogy boldog legyek. Soha nem akartam mást, csak
normális életet. Feleséget és gyerekeket, házat egy jó környéken. Esetleg
egy vitorlást, de nem kell a legnagyobbnak lennie. És…
– Ha azt mondod, hogy fehér kerítést – vágott a szavába Annalisa –,
elhányom magam… megint. – Csak félig tréfált.
– Nem, nem akarok fehér kerítést. Mit szólnál egy… –
Elgondolkodott. – Mit szólnál egy kékhez?
Annalisa belemarkolt a popcornba.
– Akkor rossz lánnyal ülsz egy kocsiban.
– Miért? – kérdezte Thomas azzal a Mr. Napsütés-vigyorral. – Ha nem
szereted a kéket, választhatsz más színt. Te vagy a festő.
Annalisa bekapott néhány szem kukoricát, és arra gondolt, hogy
pontosan ez Thomas. Annyira rugalmasnak tűnt, mintha bármire hajlandó
lett volna, hogy őt is az élete részének tudhassa, még ha ehhez változtatnia
is kellett a tervein – vagy a kerítése színén.
Néhány perccel a film kezdete után Thomas Annalisa felé fordult, és
átvetette a jobb karját az ülés támláján. Amikor közelebb hajolt, mit sem
törődve a vásznon kibontakozó történettel, a lány szinte látta, hogy a szíve
kiugrik a mellkasából, áttöri az ablakot és kirepül az éjszakába.
– Ha eddig nem tettem volna egyértelművé – mondta Thomas –,
szeretném, ha tudnád, hogy nagyon kedvellek.
Annalisa odatartotta remegő kezét a szivargyújtóról működő,
hordozható hősugárzó elé.
– Tényleg?
– Megnevettetsz – folytatta a fiú. – Még amikor nem is akarsz. Még
akkor is, amikor Davenportban vagyok és rád gondolok.
Mit mondjon erre? Bárcsak ott lett volna az anyja, hogy lássa,
mennyire félénken és kislányosan viselkedik Annalisa! Celia Mancuso nem
tudta volna, mit csináljon, mindig a lánya ijesztette el maga mellől a fiúkat.
A Thomas arcára kiülő melegséget tanulmányozva arra gondolt, hogy az
anyja örülne a hírnek.
– Te vagy az egyetlen lány egész Maine-ben, akit nem tudok kiverni a
fejemből, és ezt is imádom benned. A westoni lányok annyira… el vannak
foglalva magukkal, annyira sekélyesek! Te viszont… – A komolyságát az is
alátámasztotta, hogy a megfelelő szavakat keresve elhallgatott. – Annyira
bonyolult vagy, de jó értelemben. Úgy érzem, te folyton megkérdőjelezel
mindent, miközben oly sokan egyszerűen elfogadják azt, amit mondanak
nekik.
– Ezt elmondhatod még egyszer – vonta fel a szemöldökét Annalisa.
– Honnan van benned ez a kíváncsiság? A művészet teszi? És a
szenvedélyed meg az eltökéltséged… Bárcsak lenne valami, amit én is
ennyire akarok! Komolyan mondom, Annalisa. Felnézek rád.
A lány rájött, hogy olyan gyorsan dörzsölgeti a két kezét a hősugárzó
előtt, hogy bármelyik percben lángra kaphatnak, ezért visszahúzta és az
ölébe ejtette őket.
– Nem tudom, honnan van – ismerte el végül. – Talán az az oka, hogy
úgy érzem, be kell bizonyítanom valamit.
Thomas a szemét fürkészte, mintha ott keresné a válaszokat.
– Szerintem már bizonyítottál – suttogta végül.
Annalisa tudta, mi következik. Ahogy a fiú ránézett, ahogy az ajkára
rebbent a tekintete, majd rászegeződött, ahogy közelebb hajolt. Olyan volt,
mint az a pillanat, amikor ugrani készült a Braden-szikláról a bangori tóba.
Ott állt fent, lenézett a hideg vízre, az egész teste izgatottan bizsergett, elállt
a lélegzete.
– Nincs még egy ilyen lány, Annalisa – mondta Thomas halkan. –
Nincs még egy ilyen lány.
A bal keze a derekára siklott, ahogy közelebb hajolt, és Annalisa
majdnem megugrott az érintésétől. Aztán az ajkuk találkozott élete első
igazi csókjában, és az aggodalmát úgy elfújták, mintha soha nem is létezett
volna.

Jóval később Annalisa kinézett Thomas VW-jének a szélvédőjén a

vászonra. Körülbelül a tizedik sorban lehettek.
– Ez még ugyanaz a film? – tréfálkozott.
Thomas vigyorogva felnézett.
– Arlo még ott van, úgyhogy szerintem igen.
A film nagy részét átbeszélgették – kivéve, amikor csókolóztak.
Annalisa Thomas ajtaja és a mellette lévő, szinte teljesen lehalkított
hangszóró felé nézett.
– Reméljük, a nagyanyám nem kérdez ki belőle, amikor hazamegyek.
De akkor rád uszítom – fenyegette meg a mutatóujjával a fiút.
Thomas beletúrt a hajába.
 – Valahogy az az érzésem, nem követi a legújabb filmeket, úgyhogy
biztonságban vagyunk. Ezzel együtt, ha rám küldöd, nagyon-nagyon
gyorsan fogok futni.
Annalisa mosolyogva bólintott.
– Ha nem a General Hospital vagy Az életünk napjai, akkor nem
érdekli. – Olyan könnyen ment Thomasszal a beszélgetés, gondolta
Annalisa. Mintha egész életében ismerte volna.
Ugyanakkor úgy érezte magát, mint aki épp leugrott egy motorról egy
hosszú robogás után: kócos hajjal, remegő lábbal. Mit művelt? Rendben
van ez? Majdhogynem bűntudat töltötte el, amiért nem otthon volt a
festőállvány előtt.
– Mesélj még az álmodról, hogy Portlandbe költözöl – fordult felé
Thomas, ismét az ülés támlájára vetve a karját.
– Nem álom – biztosította Annalisa. – Meg fog történni. Május végén.
– Ah! – A fiú hátrahanyatlott, mintha összetörte volna a szívét.
– Micsoda? Nem hiszel nekem? – A lány hallotta, hogy támadó lett a
hangja, mint egy tigrisé, aki lecsapni készült a vadonban.
– Viccelsz? Nem mernék kételkedni benned. Csak utálom a gondolatát,
hogy távolabb leszel tőlem. És miért pont Portland? Nem értem.
Annalisa elmondta neki, hogy mindig is fontolgatta, de Jackie
véleménye adta meg a végső lökést.
– Aznap cserkésztél be a múzeumban. A galériájából mentem oda.
Thomas úgy bámult rá, ahogy Annalisa szokott egy magával ragadó
festményre.
– Egyáltalán hallod, amit beszélek? – kérdezte a lány nevetve. – És
muszáj egyfolytában bámulnod?
– Nem tehetek róla – söpört félre Annalisa arcából egy tincset Thomas.
– Csak azon gondolkodom, hogy miért dolgoztattál meg ennyire. Te és én…
jók vagyunk együtt. Örökké tudnék beszélgetni veled. Miért tettél meg
mindent, amit tudtál, hogy megakadályozd?
Annalisa a szélvédő felé fordult. Arlo Guthrie rácsok mögül beszélt
egy rendőrhöz. Fogalma sem volt róla, miért tartóztatták le.
– Én nem hiszek a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-ban. Vagy
egyáltalán az igaz szerelemben. Ez elég jó ok?
– Hát kihívásnak kihívás. – De nem úgy tűnt, mintha elkedvetlenedett
volna. Leginkább kíváncsinak látszott.
 A lánynak támadt egy zavarba ejtő gondolata. Azt mondani, hogy nem
hisz a szerelemben, olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy nem hisz a
gravitációban, miután a fejére esett egy alma.
Thomas, a jobb karjával az ülés támláján, felé nyújtotta a bal kezét.
– Nem kell félned attól, hogy megtalálod a szerelmet.
Annalisa jobban felé fordult, és élvezte az érintése által keltett
bizsergést.
– Mondja Mr. Napsütés és Kék Kerítés. Hát persze, hogy te hiszel a
szerelemben.
A fiú felemelte a kezét és megcsókolta.
– Én csak annyit kérek, hogy… ne állj ellen.
A lány ránézett a kezében tartott kezére.
– Szerintem nem állok ellen.
– Nem, tényleg nem. Nem fogok fájdalmat okozni neked, Annalisa –
tette hozzá suttogva. – Megígérem.
Ha nem a valódi arcát mutatta, akkor ő volt a legnagyobb szélhámos,
akivel valaha találkozott. Miközben a kétségei leomlottak, mint egy fal
téglái, úgy érezte, magyarázattal tartozik neki. Elhúzta a kezét és hátradőlt.
– Az egyik utolsó, közös emlékem az apámról és az anyámról az, hogy
apám néhány nap távollét után hazajön. Akkoriban már előszeretettel vett ki
egy-egy hét szabadságot a családjától. Egy fotelben ültem, anyámmal
beszélgettem, miközben festett, amikor apám berontott és üvöltözni kezdett.
Annalisa tisztán látta maga előtt az apja arcát, a vastag bajszát,
villámló barna szemét.
– Lekapta az állványról a festményt, amin anya dolgozott, és
összetörte a térdén. Még most is hallom a keret reccsenését. Aztán anyám
arca elé tartotta a vásznat, és lassan, megfontoltan kettétépte. Odarohantam
hozzá, de lelökött a padlóra. Anyám odaugrott hozzám és letérdelt mellém.
Aztán néztük, ahogy apám lecibál egy másik festményt a falról. Azt is
eltépte, aztán még egyet és még egyet…
– El sem tudom képzelni – mondta Thomas, finoman megszorítva
Annalisa kezét. – Te nem érdemelsz mást, csak szeretetet.
Miért volt még mindig olyan friss és fájdalmas ez az emlék? Mégis
úgy érezte, nyugodtan elmondhatja a fiúnak, mintha ő lett volna az egyetlen
a világon, aki megérthette. Azt mondta, nem tudja elképzelni, de el tudta.
Az ő apja sem volt nagyon más.
 Fújt egy nagyot, és folytatta:
– Mindig is ellenezte, hogy anyám mással is foglalkozzon a
nevelésemen, a takarításon és a főzésen kívül. Nagy művész lehetett volna,
ha apám nem öli meg az álmait.
– Érjen akármennyit, amit mondok – felelte Thomas –, én soha nem
fogom megölni az álmaidat, Anna. Nem merném.
A lány csukott szájjal elmosolyodott.
– Nos… most már tudod, mivel kell megküzdened.
A fiú odanyomta a homlokát az övéhez, és a lány érezte a popcorn
illatát a leheletén, amikor megszólalt:
– Nem hagyhatjuk, hogy az egész életünket az apáink határozzák meg,
tudod? Mi van a nagy szerelmi történetekkel? Nem akarod átélni,
milyenek?
Annalisa elhúzta a kezét.
– Ó, mint Rómeó és Júlia? Az is milyen jól végződött!
– Mi mások vagyunk – makacskodott Thomas, nem hagyva, hogy a
lány tréfával üsse el a dolgot.
– Alig ismerjük egymást – felelte Annalisa, meglátva azt a képzeletbeli
almát a földön. – Még csak együtt sem vagyunk igazán.
– Én együtt akarok lenni veled – húzta ki magát ültében Thomas.
A lány nem kételkedett ebben, és miközben hevesebben kezdett verni a
szíve, tudta, hogy ő is ugyanezt akarja. De nem volt könnyű. Az anyja
nagyon csúnyán megégette magát a szerelemmel. Nonna pedig nem
egyszerűen ellenezte ezt a kapcsolatot, hanem még mindig szenvedett a
férje elveszítése miatt.
És mégis… Annalisa tudta, hogy nem képes csak úgy lerázni ezt a fiút,
mert egész életében bánta volna. Márpedig ha nem rázza le most rögtön,
akkor jobban teszi, ha egyenesen beleugrik a tűzbe.
– Jól van hát – hajolt oda Thomashoz. Erőt merítve a
magabiztosságából, a saját magába és a döntésébe vetett hitéből, végighúzta
az ajkát a fiú arcán és belesúgott a fülébe: – Legyünk akkor együtt.
Ezután mintha megállt volna az idő, mígnem fénycsóva vetült a kocsi
belsejébe.
– Oké, fiúk és lányok – mondta egy hang. – Ideje hazamenni.
Felnéztek és látták, hogy már a vége főcím megy a vásznon.
 – Még ne – panaszkodott Thomas, miközben előhalászta a kulcsot a
zsebéből. – Ölni tudnék egy dupla vetítésért. – Még egyszer megcsókolta a
lányt, aki érezte, milyen izgatott attól, hogy igazi esélyt adott kettejüknek.
Ő is izgatott volt. Annalisa Mancusónak meglett az első fiúja.
Thomas beindította a VW-t, és elindult az előttük haladó kocsi
nyomában. Alig gurultak előrébb, egy reccsenést, majd egy puffanást
hallottak.
– Ó, a francba! – üvöltött fel Thomas. – Elfelejtettem kitenni a
hangszórót!
Úgy nevettek, mint két őrült, miközben visszatolatott, és Annalisa arra
gondolt, hogy még ha vége is lesz egyszer a kettősüknek, ezért az estéért
megérte.
 9. fejezet

Golyózáporban

Az autósmozi után Annalisa képein megjelent egyfajta könnyedség, amit

régebben kerülni igyekezett. Szinte csöpögősek lettek, pillangókkal meg
pasztellszínekkel meg nagy, hülye szívekkel, a gyomrában táncoló fura
érzések miatt. Annalisa úgy vélte, Jackie nem tartaná túl nagyra ezt a
szakaszát a hangjaként, de pillanatnyilag ez nem érdekelte. A vidámabb
színek és hangulatok jóleső változást jelentettek a szülei halála óta készített
komor képekhez képest.
A következő két hétben még négyszer találkoztak, két alkalommal úgy,
hogy Thomas húga is ott volt. Noha a félelme – attól, hogy összetörik a
szíve, attól, hogy nem hallgat Nonna figyelmeztetésére, attól, hogy hagyja,
a fiú a művészete útjába álljon – úgy követte egyre fokozódó vonzalmát,
mint egy fekete szedán a visszapillantó tükörben, elszántan belevetette
magát a kapcsolatba. Egyfolytában az járt a fejében, milyen boldog volt
Nonna élete Nonnóval. Nem minden pár végezte úgy, mint az ő szülei.
Biztos voltak olyan nagy festők, akik ugyanezekben a szerelmes
érzésekben lubickolva alkották a legnagyobb műveiket. Mostanában
meztelen nőket is festett, főleg az emlékezetére és a képzeletére
hagyatkozva, miután lemásolt néhány Goyát, amelyeket akkor fedezett fel.
Nyilvánvaló volt, hogy a saját szexualitásával birkózik, tudva, hogy minden
egyes randival közelebb kerülnek ahhoz.
A hálaadás előtti vasárnapon, nem sokkal azután, hogy leparkoltak egy
csendes helyen a Sebago-tó mellett, hagyta, hogy Thomas levegye róla az
inget, és ott folytassa, ahol egy hete abbahagyták. A leeresztett ablakokon
hideg szél fújt be, de a kettejük között tomboló forróság melegen tartotta,
miközben a fiú átnyomult az ő oldalára. A rádióból a Sly and the Family
Stone szólt. Annalisa sem volt passzív, ugyanúgy vágyott a fiúra, miközben
magára vonta, és akaratlanul is fel-felnyögött. Úgy érezte, csak idő kérdése,
hogy megtegye vele a következő lépést.
Mégis, amikor Thomas becsúsztatta két ujját nadrágja dereka alá,
egész testében megmerevedett.
– Állj! – fogta meg a kezét. – Én… nem.
– Mi a baj? – kérdezte Thomas.
Annalisa nem tudta volna megmondani, mi okozta hirtelen támadt
ridegségét. A nagyanyja figyelmeztetései? Vagy tényleg az, hogy
végignézte a szülei házasságának a széthullását? Vagy a haláluk? Ez is a
gyász egyik tünete?
Thomas keze imposztornak érződött ott lent, és Annalisa
kényelmetlenül sebezhetőnek érezte magát. Tökéletesen tisztában volt vele,
hogy a fejében villogó jelzőlámpák – a véletlenszerűen, pillanatonként
váltakozó piros és zöld – ugyanúgy összezavarták a fiút, mint őt.
Összeszedte a gondolatait, és válaszolt:
– Még nem állok készen rá, oké?
– Oké, nem rohanunk, ne aggódj. – Nem tűnt frusztráltnak, ahogy
tiszteletteljesen megcsókolta az arcát és a kezéért nyúlt, biztosítva róla,
hogy történjék bármi, mellette marad.
Annalisa nem akarta, hogy azt higgye, nem szereti. Egyáltalán nem
erről volt szó. Próbálva jobb hangulatba kerülni, elővett két sört a hátsó
ülésen lévő zacskóból.
– Menjünk, nézzünk körül!
Felöltöztek, dzsekit és kesztyűt vettek a hideg ellen, és kéz a kézben
elindultak a tavat megkerülő ösvényen. A nap csupasz fák mögé
ereszkedett, és narancsszínűre festette a vizet.
Thomas a családjáról kezdett beszélni. Azt mondta, a szülei szeretnék
minél hamarabb megismerni Annalisát.
– Azt akarják, hogy vigyelek el a klubba – magyarázta –, de eddig
sikerült halogatnom. Remélem, nem gondolod, hogy titkollak. Épp
ellenkezőleg. Őket titkolom.
– Tudom. Ne aggódj. – Majdnem kibökte, hogy „nem kell erőltetned”,
de elengedte a gondolatot. Szívesen találkozott volna Thomas szüleivel –
valamikor, de pillanatnyilag csak ideges lett a gondolattól. A legkevésbé
sem volt szüksége újabb olyan emberekre az életében, mint az apja.
 – Szóval, Emma – kezdett bele, alkalmasnak érezve a pillanatot arra,
hogy mélyebbre hatoljon Thomas családi életében. – Mi van vele? Azt
mondtad, elég régóta maga alatt van.
A fiú felvett egy botot, és bedobta a vízbe. A gyűrűző tavat nézve így
felelt:
– Majdnem megölte magát.
– Ó, istenem, sajnálom, Thomas! – Annalisa soha nem próbált meg
igazán ártani magának, de sokszor megfordult a fejében a szülei halála után.
– Mitch mentette meg – fordult felé a fiú.
Mitchcsel először azon a meccsen találkozott, és utána ő kereste meg
Ninót a tömegben, hogy szóljon neki, hogy Thomas hazavitte. Azóta haladó
gyalogsági kiképzésen volt a louisianai Fort Polkban, és nem látták
egymást.
Thomas belerúgott egy tobozba, amely elgurult az ösvényen, és végül
egy magas fenyő tövében állapodott meg.
– Legalábbis úgy gondoltuk, hogy meg akarta próbálni. Fent voltunk
hármasban északon, a szüleim házában. Én beszéltem rá Emmát, hogy
jöjjön velünk, csak hogy kirángassam otthonról. Az első éjszaka után
felkeltünk, és nem volt sehol. Mitchcsel szétváltunk, és keresni kezdtük.
Egy szirt szélén talált rá… egy legalább harminc méter mély szakadéknál…
és úgy nézett ki, mint aki le akar ugrani. De visszahozta.
Annalisa átkarolta Thomas derekát.
– Ez annyira szomorú! Utálom, hogy úgy kellett éreznie magát. –
Emma és Thomas fájdalma betöltötte a szívét. – Elmondtad a szüleiteknek?
Talán segítségre lenne szüksége.
A fiú felsóhajtott, és elnézett a narancsszínű víz fölött. Egy
vadkacsaraj épp leszállt egy kidőlt fa mellett.
– A mi családunkban nem így mennek a dolgok. Bill és Elizabeth
Barnes lányának nem lehet szüksége segítségre. Mi vagyunk a tökéletes
család. – Örömtelen mosolyra húzódott a szája. – Az abszolút tökéletes
család.

December elsején Annalisa Thomasszal és Emmával szorongott a

munkahelye melletti étterem egyik bokszában, ahonnan látni lehetett a
kólaautomata tetején a kis tévét. A River Place aprócska hely volt, főleg
elvitelre főztek. A pultnál három egyforma piros pólót viselő lány vette fel a
rendeléseket. Mögöttük a hatalmas menü mindenféle sült tengeri
herkentyűket kínált, különböző kombinációkban.
A hat asztalnál ülő többi vendég tekintete is a tévére tapadt: a CBS
közvetítette az első sorozási lottót 1942 óta. A képernyő jobb szélén egy
nagy fehér táblán egy táblázat állt, amelyet hamarosan a színpad közepén
várakozó, kék kapszulákkal teli urnából kihúzott születési dátumokkal
fognak megtölteni. Az öltönyös férfiak komoran várták a kezdést.
Annalisa félretolta sült rákkal és krumplival teli kosarát. Csábította a
fűszeres illat, de nem bírt enni. Nem csak Thomas születésnapját húzhatták
ki. Három unokatestvére is besorozható volt. Thomas állította, hogy
biztonságban van a tanulmányi halasztása miatt, de a magabiztossága sem
nyugtatta meg a lányt. Rettegéssel töltötte el a gondolat, hogy a háború
elveheti tőle.
Hallott pletykákat, hogy néhány halasztót is behívtak, egyrészt a
sorozóhivatal azon törekvése miatt, hogy igazságosabbá tegye a
behívásokat, másrészt amiatt, hogy az egyre terjedő háborúellenes
hangulatban megcsappant az önkéntesek száma. Noha Thomas nem
osztozott Annalisa aggodalmában, a kormány bármelyik pillanatban
visszavonhatta a halasztását.
Amikor Alexander Pirnie, egy New York-i képviselő kihúzta az első
kapszulát, Annalisa átölelte Emmát. Nem csak Thomas élete forgott kockán
– mert erről volt szó. Éveken át hallgatott horrortörténeteket – még nem is
értette őket igazán – arról, hogyan haltak vagy sebesültek meg a férfiak a
háborúban.
A bal keze ügyében, az üdítője mellett egy cetli hevert, rajta az összes
unokatestvére születésnapjával. Thomasszal ellentétben ők semmiképp sem
kérhettek halasztást. Számukra egy alacsony szám gyakorlatilag a halálos
ítéletet jelentette. Szerencsére Nino még mindig túl fiatal volt.
Mr. Pirnie átadta a kék kapszulát egy másik fekete öltönyös férfinak,
aki valószínűleg a sorozóhivataltól érkezett. A férfi felnyitotta a kapszulát,
és beleszólt a mikrofonba:
– Szeptember tizennégy.
Emma felpillantott, Annalisa pedig szorosabbra fonta az ölelését a
vállán. Emma sem evett semmit. Annalisa gyanította, hogy a magyarázata,
miszerint otthon már evett, hazugság volt. Nem lehetett átverni azt, aki járt
már ugyanabban a cipőben.
 A felszolgálók, a sorban álló vendégek és mindenki a bokszokban
elnémult, és a csendből szinte üvöltött az, amin mindannyian átmentek a
háború kezdete óta. Az étteremben mindenki – a fenébe is, Maine-ben,
akárcsak az egész országban mindenki – próbálta úgy élni az életét, mintha
minden rendben lenne, de nem volt. Semmi sem volt rendben. A háború
olyan árnyékot vetett rájuk, amelyről nem lehetett nem tudomást venni.
Annalisa rápillantott a cetlire. Egyelőre minden szerette biztonságban
volt, de aztán azokra a férfiakra gondolt, akik szeptember 14-én születtek,
akik alól épp most rúgták ki a lábukat, akiket el fognak küldeni egy
háborúba, amelyben az ország fele nem hitt. Érezte mindegyiküket, a
döbbenettől megdermedő vagy éppen hevesen verő szívüket.
– Nem tudom, képes vagyok-e végignézni – vallotta be Thomas,
belemártva egy sült krumplit a ketchupba. Olyan arcot vágott, mint akinek
fáj a hasa. – Még háromszázhatvannégy kapszula… Jézusom. Lehet, hogy
jobb lenne, ha odébbállnánk.
– Nem, ez fontos – rázta a fejét Annalisa. – Nem sétálhatunk el úgy
téve, mintha mindez nem történne meg. Te mit gondolsz, Emma?
Annalisa már korábban észrevette, hogy Emma rendelkezett azzal a
kísérteties képességgel, hogy teljesen kivonja magát egy-egy helyzetből, és
most összerezzent, amikor rájött, hogy a többiek őt nézik.
– Tessék?
Annalisa elmondta, miről van szó.
– Szerintem maradnunk kellene. Szerinted?
Emma összekulcsolta a két kezét az asztal alatt, és előre-hátra kezdett
hintázni.
– Valószínűleg igazad van.
A sorsolás kínzóan hosszú esemény volt, és Annalisa úgy fülelt
minden dátumra, mintha orosz rulettet játszottak volna, minden egyes fiatal
férfi halántékához odaszorítva a pisztoly csövét. Ők hárman elcsendesedtek,
elmerültek a képernyőn zajló eseményekben, csak néha pillantottak fel a
jövő-menő vendégekre.
Thomas november 6-án született. Amikor kihúztak egy közel eső
dátumot, Annalisa úgy érezte magát, mintha hátba vágták volna. Könnybe
lábadt a szeme, ami neki magának is megmutatta, mennyire szereti a fiút.
Emma szemmel láthatólag ugyanúgy aggódott.
Thomas rájuk nézett.
 – Ez közel volt, mi? Ne aggódjatok, csajok. A Westonból még nem
vittek el senkit.
Bár valószínűleg igaza lehetett, mivel a Weston volt az egyik legjobb
iskola New Englandben, Annalisa nem érezte sokkal jobban magát.
Lehunyt szemmel imádkozni kezdett, megfogadva Istennek, hogy soha
többé nem hagy ki egy misét sem, ha távol tartja Thomast és az
unokatestvéreit ettől a háborútól.
A hatvanadik kapszula kihúzását reklámszünet követte. Thomas
elnézést kért, és kiment a mosdóba. Annalisa még feszült volt, de legalább a
fiú és az unokatestvérei megúszták az első kört. Az alapján, amit a
műsorvezető mondott, talán a számok felét fogják behívni a következő
évben.
Emma nem mozdult mellőle, úgy ült, hogy összeérjen a válluk.
– Hosszú utat tettél meg onnan, hogy esélye sincs a bátyámnak nálad,
addig, hogy ennyire kedveled.
– Nos, igen… Nem is volt esélye. Úgy értem, én… – Annalisa
megragadta a lehetőséget, hogy őszinte legyen. – Az otthoni életem elég
nehéz volt a szüleim halála előtt, úgyhogy nem nagyon hiszek a „boldogan
éltek, míg meg nem haltak”-ban. Hinnéd, hogy ő az első fiú, akit
megcsókoltam?
– Tényleg? – ráncolta a homlokát Emma. – De hát olyan szép vagy!
Nem legyeskednek körülötted a fiúk?
– Nagyon kedves vagy, de elég egyértelműen jelezni szoktam, hogy
nem érdekelnek. – Felemelte a kezét, mintha esküt készülne tenni. – Nem
vagyok az a randizós típus, és soha nem hittem volna, hogy fiúm lesz.
– Én sem – kapargatta az asztalt Emma. – De Thomas kitartó, nem?
– Nagyon kitartó – bólintott Annalisa. – És tudod, mit? Hacsak nem
tudsz róla valamit, amit én nem, rendes fiúnak látszik.
– Az összes davenporti lány irigykedik rád, az biztos – vágta rá
habozás nélkül Emma. – Testvérnek pedig a legjobb. – Félénken a mosdó
ajtaja felé pillantott. – Kérdezhetek valamit? De ne mondd el Thomasnak,
oké?
– Természetesen – simogatta meg a karját Annalisa.
– Hogy tudtok ilyen magabiztosak és vidámak lenni? Téged meg a
bátyámat mintha semmi sem szomorítana el. Én viszont… – Elhallgatott, és
megrázta a fejét.
 Annalisa megfogta a kezét.
– Hízelgő, hogy ezt gondolod rólam, de… – Rámutatott a fejére. –
Nagyon sok minden kavarog idebent. Még mindig fáj az, ahogy az apám
bánt az anyámmal, és ahogy anyám hagyta, hogy eltapossa. Ami pedig a
balesetüket illeti, egyfolytában a fejemben jár. Mindennap.
Emma két szeme két kicsi holdként jobb válaszért esdekelt.
– De akkor hogy csinálod? Olyan vagy, mintha minden leperegne
rólad.
– Gondolom, jól leplezem. – Szívesen adott volna tanácsot Emmának,
de nem tudta, mit mondjon. Aztán eszébe jutott valami, és úgy döntött,
teljesen őszinte lesz. – Nem, ez nem teljesen igaz. Ha nem festenék, nem
tudom, itt lennék-e. És őszintén szólva a bátyádnak is lehet hozzá valami
köze.
Látta, hogy Emma fejében kattognak a fogaskerekek.
– És veled mi van? – kérdezte. A fiatalabb önmagát látta Emmában,
azt, aki rátette a kezét az anyja koporsójára, és azt kívánta, hogy bár ott lett
volna velük a kocsiban.
– Nem tudom – vallotta be Emma. – Elég nehezen boldogulok.
Csapdában érzem magam otthon, de nincs hova mennem.
Mivel ezt már ő is átélte, Annalisa úgy vélte, talán tud segíteni.
– Mit szeretsz? De úgy igazán.
– Semmit – felelte monoton hangon Emma.
Annalisa kételkedett benne, hogy ez igaz.
– De a zenét szereted, nem?
– Szeretek zenét hallgatni. De nem játszom semmilyen hangszeren.
Annalisa látta, hogy Thomas kilép a mosdóból.
– Jön a bátyád. Miért nem jössz át hozzám néha? Festhetünk, ha van
kedved, vagy zenét hallgathatunk, vagy bármi.
– Tényleg? – Emma úgy nézett Annalisára, mintha egy zsák pénzt
nyomott volna a kezébe.
– Igen, persze. – Megpaskolta Emma karját. – Másképp hogy
tudhatnám meg a bátyád mocskos kis titkait? Megbeszéljük vele, hogy
hozzon át.
Miközben a két lány megpróbálta visszafojtani a mosolyát, Thomas
odalépett az asztal végéhez.
– Miről beszélgettek, csajok?
 Emma felállt, hogy beengedje.
– Csajos dolgokról – felelte Annalisa. – Emma átjöhetne hozzám néha.
– Tessék? – Thomas szélesen mosolyogva nézett a húgára. – Ő az én
barátnőm. Nem lóghatsz vele nélkülem.
– Ki mondja ezt? – vágott vissza Emma, felvillantva egy pillanatnyi
önbizalmat, amire oly nagy szüksége lett volna.
Véget ért a reklám, visszafordultak a tévé felé, és nézték, ahogy
kihúzták a következő kapszulát. Annalisa rápillantott a sorsolást végző
férfiak és nők mögött függő amerikai zászlóra. Eltöprengett, hogy Amerika
a régi lesz-e még valaha. Visszatérnek-e azok az idők, amelyekről a családja
mesélt: a boldog ötvenes évek a nagy háború után, amikor mindenki örült,
hogy él?
Most egy másik férfi húzott. Átadta a kapszulát a sorozóhivatal
képviselőjének, aki bejelentette a dátumokat. Az felnyitotta a kapszulát,
kisimította a kis papírcsíkot, és felolvasta a rajta lévő dátumot, mintha egy
szerencsesüti üzenetét olvasná fel.
– November hat.
Annalisának elállt a lélegzete. Odafordult Thomashoz, hogy lássa a
reakcióját, de csak dermedt profilját látta. Thomas száma a hetvenhat volt,
ami azt jelentette, hogy szinte biztos volt, hogy be fogják hívni.
Mielőtt bármit mondhatott volna, a fiú megfogta Emma és Annalisa
kezét.
– Megmondtam, csajok. Nem nagy ügy. Ne aggódjatok. Nem én leszek
az első a Westonban, akit behívnak.
– Gyűlölöm ezt a kurva háborút! – fakadt ki Emma könnybe lábadt
szemmel.
– Én is – helyeselt Annalisa és Thomas egyszerre, aztán feszülten
kuncogtak a kislány trágár beszédén.
– Mi van, ha leállítják a halasztásokat? – kérdezte Annalisa. – Azokat
csak nem viszik el, akik már megkapták, nem? Csak nem fognak újabbakat
jóváhagyni.
– Igen, pontosan – bólintott Thomas, mint aki teljesen biztos a
válaszban. – Ha aggódni akarsz valami miatt, Anna, akkor aggódj a
szüleinkkel való találkozás miatt. – Megsimogatta Emma karját. – Igaz,
hugi?
 – Ja – suttogta Emma, és a kólájáért nyúlt. Annalisa látta, mennyire
megrémíti a gondolat, hogy behívhatják a bátyját. Érthető volt. Thomas
azért maradt otthon, azért nem költözött be a kollégiumba, hogy rá
vigyázzon. Nagyon is elképzelhető volt, hogy Emma jobban szereti a
bátyját, mint Annalisa valaha is képes lesz.
Thomas és Annalisa összenézett Emma feje fölött. A fiú arcára kiült az
aggodalom, de nem a sorozás miatt. Hanem a húga iránti szeretete miatt.
Előbb-utóbb el kell majd válnia tőle, és Emmának meg kell tanulna
vigyázni magára.
– Ami azt illeti – törte meg a csendet Thomas –, anyám tegnap megint
rákérdezett, hogy mikor ismerhet meg, és azt mondtam, hogy a jövő héten.
Neked megfelel?
Annalisa rácsúsztatta a kezét Emma kézfejére.
– Ugye te is ott leszel? Az alapján, amit Thomas mondott, szükségem
lesz a támogatásra.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – nézett fel Annalisára
Emma.
Annalisát gyengeség töltötte el, ahogy visszafordultak a televízió felé.
Hét szám múlva kihúzták az unokatestvére, Michael születésnapját.
 10. fejezet

A klub

Néhány kilométerre Davenport régies belvárosától, a galériáktól és a tengeri

fogásokat kínáló éttermektől, majd újabb nyolc kilométerre a Weston
College ősi és szent csarnokaitól állt a Davenporti Country Club.
Miközben Thomas helyet keresett a drága kocsikkal teli parkolóban,
Annalisa elnézte a magas fenyőkkel pöttyözött, hófedte tájat, és azon
töprengett, vajon összefuthat-e itt egy Kennedyvel vagy egy Rockefellerrel.
Amikor kiszálltak a VW-ből, még a hideg sem tudta lecsillapítani az
idegességét. Nem találkozhattak volna egy egyszerű rákétteremben, a
városban? Attól tartott, vörös ünneplőruhája talán nem lesz elég divatos, két
és fél centis cipősarka nem lesz elég magas.
A főépület egy fehér szörnyeteg volt, látszólag végtelen hosszúságú
tornáccal, amelyen hintaszékek sorakoztak. Annalisának olyan szavak
jutottak róla eszébe, mint a tradíció és exkluzív. Kíváncsi lett volna, hány
üzleti megállapodás született meg azokban a székekben. Felső osztálybeli
bostoni és manhattani akcentusok visszhangoztak a fülében.
– Mióta dolgozol itt? – kérdezte Thomastól, miközben felmentek a
lépcsőn a főbejárathoz, amelynek a két oldalán két, az ütést épp befejező
golfozó bronzszobra állt. Egy piros masnival átkötött, fehér dobozt tartott a
kezében, benne egy panettonéval, amit Nonna sütött a Barnes családnak.
– Tizennégy évesen kezdtem az ütőket cipelni – felelte Thomas. – De
lehet, hogy még csak tizenhárom voltam. Ez a második otthonom.
Annalisa remegést hallott a hangjában, megtorpant és megfogta a
karját.
– Most nekem kellene idegesnek lennem.
– Micsoda? – nézett rá a fiú, mintha őrültséget mondott volna. – Neked
nincs miért aggódnod. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha bement ezen az
ajtón. A szüleim… csak remélni tudom, hogy jól fognak viselkedni.
 – Ha nem, azt sem neked fogom felróni, oké? – csókolta meg
Annalisa. – Legalábbis nem nagyon.
Thomas bekísérte az előtérbe, ahol Annalisa szeme egyenesen a
karácsonyfa felé fordult. A magassága vetekedett a Rockefeller Centerben
állóéval, bár a lány soha nem járt még New Yorkban. A csúcsán egy
aranyszínű csillag csillogott. Az idegessége izgatottsággá változott. Imádta
a karácsonyt.
Thomas mintha mindenkit ismert volna, és miután leadták a
kabátjaikat a ruhatárban, néhány percig csak a többi taggal cseverésztek.
Aztán a fiú bevezette az étterembe.
Egy szmokingos férfi a „God Rest Ye Merry, Gentlemen”-t játszotta
egy fényes, fekete hangversenyzongorán. A bár körül jól öltözött, beszédes
tömeg tolongott színes koktélokkal a kézben. A hófehér abrosszal leterített
asztalokon gyertyák égtek. A falakon gyönyörű, csengőkkel és vörös
karácsonyfadíszekkel teleaggatott koszorúk lógtak. A klub tópartjára néző
ablakok alatt burjánzó mikulásvirágok álltak nagy cserepekben. Annalisa
észrevett egy magányos csónakot a vízen, és el sem tudta képzelni, ki olyan
őrült, hogy ebben a hidegben kimenjen.
– Hát itt vagy! – lépett ki a bár körüli tömegből egy nő. Az egyik
kezében egy martinit egyensúlyozott, benne két olívabogyóval, és Annalisa
azonnal felismerte az arcán Thomas vonásait. – Ennyi idő után. Hol
rejtegetett eddig Thomas?
– Hello, Mrs. Barnes, örülök, hogy megismerhetem! – Az anyja elég
kedvesnek tűnt, és a legkevésbé sem látszott fenyegetőnek. Lehet, hogy
mégsem lesz olyan borzalmas ez az egész? Annalisa előrenyújtotta az
ajándékot. – A nagymamám küldi ezt a panettonét. Olasz karácsonyi
hagyomány.
Mrs. Barnes elvette a dobozt.
– Add át a köszönetemet a nagymamádnak. Ez igazán édes.
– De azért nem túl édes – mondta Annalisa. – A nonnám nem tesz túl
sok cukrot bele. – Idegesen felnevetett.
Emma megállt Mrs. Barnes mellett hosszú, kék ruhájában, és
odaköszönt nekik. Annalisa a legszebb mosolyát villantotta rá.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta. – Remélem, most már tényleg
átjössz majd hozzánk. – Aztán a szája mellé emelte a Thomas felőli kezét,
és csak Emmának és Mrs. Barnesnak mondta: – És elmondod nekem
Thomas összes titkát.
Emma egy vigyorral jutalmazta meg.
– Az eltartana néhány óráig.
Annalisa rákacsintott.
– Akkor jobb, ha minél hamarabb elkezdjük. Mondjuk, rögtön
karácsony után, még a téli szünet vége előtt.
– Jól hangzik.
Mrs. Barnes mosolyogva hallgatta a csevegésüket.
– Annyira örülök, hogy jól kijöttök egymással! Thomas nem mindig
ilyen szerencsés a barátnőivel.
– Mert általában üresfejűek – nézett az anyjára Emma.
Bill Barnes még mindig a barátaitól hallott viccen mosolygott,
miközben ellépett a bártól, és kezet nyújtott Annalisának.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Isten hozott a klubban!
Ez könnyű lesz, gondolta Annalisa, miközben a férfi szemébe nézett, és
kezet fogott vele.
Thomas apja csinos nadrágot és a klub logójával díszített szvettert
viselt. Ritkuló haját gondosan úgy fésülte, hogy eltakarjon egy kopasz
foltot. Thomas említette, hogy az apja elbűvölő is tud lenni, és a szavai
most beigazolódni látszottak. Bill nem volt olyan jóképű, mint a fia, de
ugyanolyan magabiztosan mosolygott, és könnyedén tartotta a
szemkontaktust. Annalisa megköszönte a meghívást, mire a férfi azt felelte,
hogy részéről a megtiszteltetés.
A bemutatkozás könnyen ment. Thomasszal elmesélték, hogyan
találkoztak a múzeumban, majd a futballmeccsen.
– Ó, nem is tudtam, hogy Payton Mills-i vagy – jegyezte meg Mrs.
Barnes. – Valamiért azt hittem, hogy te is a Westonba jársz.
Annalisa a szeme sarkából lopva Thomasra pillantott. Nem mondta el
nekik?
– Szerintem említettem – mondta Thomas.
– Nekünk nem – köszörülte meg a torkát csalódottan Mr. Barnes.
Miközben a zongorista belekezdett a „White Christmas”-be, Annalisa
megigazította az ölébe terített asztalkendőt.
– Végzős vagyok a Payton Mills-i gimnáziumban.
– Ah! – törölte meg a száját egy szalvétával Elizabeth.
 – A jó öreg Mills – jegyezte meg Mr. Barnes szarkasztikusan.
Elizabeth mentette meg a beszélgetést a teljes csődtől azzal, hogy –
hatalmasakat kortyolgatva a martinijéből – elmesélte, ők hogyan
ismerkedtek meg Bill-lel (Annalisának úgy tűnt, előre elrendezett házasság
volt, de azért együtt nevetett a többiekkel). Aztán megnyílt Emma is
(jobban mondva, kidugta a fejét a páncéljából), és a The Stoogesről kezdett
beszélni, amit mostanában hallgatott.
Annalisa gazdagnak érezte magát – egy kis bűntudata is támadt, ha
eszébe jutott, mit gondolhat most róla a családja –, miközben a többiek
példáját követve előételt és főfogást rendelt: homárlevest és tőkehalat
spárgával.
– Annalisa, melyik egyetemekre vettek fel? – kérdezte Bill.
A lány kihallotta a hangjából a kihívást.
– Ami azt illeti, egyikre sem. Én… – Nem akarta bevallani, hogy nincs
pénze egyetemre. Az apja a halála előtt súlyos adósságokat halmozott fel,
így nem örökölt semmit, és a rokonságának sem volt pénze. De ez a
legkevésbé sem tartozott Mr. Barnesra. – Én művész vagyok, festő, és úgy
vélem, nem szükséges egyetemre járnom.
– Értem. Pedig úgy hallottam, hogy közétek, Payton Mills-i kölykök
közé úgy szórják az ösztöndíjakat, mint a cukorkát. Meglep, hogy nem
használod ki a lehetőséget. Biztos van még mit tanulnod a művészet terén
is.
– Mindig lesz mit tanulnom, az biztos. – Kíváncsi volt, mit érezne a
többi vendég, ha átugrana az asztalon és leszúrná Billt a rákvillával, vagy
akárhogy is hívják azt a hülye kis ezüstvillát a tányérjától balra. Az asztal
hangulata egyik pillanatról a másikra megváltozott.
– Annalisa Portlandbe fog költözni – bökte ki Emma, megmentve
Annalisát.
– Így van – bólintott. – Végre kitörök Payton Millsből, és a városba
költözöm.
– És ott mit fogsz csinálni? – kérdezte Bill. – Mihez lehet kezdeni
diploma nélkül?
A lány hárította a döfést.
– Nem vagyok biztos benne, hogy egy művésznek szüksége van
diplomára.
 – Ó, kedvesem! – csiripelt közbe Mrs. Barnes. – Milyen bátor vagy!
Miket festesz?
Annalisa hálásan rámosolygott, hogy arról beszélhet, amit szeret.
– Egy ideje áttértem az akrilra, de az olajat is megtanultam az
anyámtól. Remélem, hogy Portlandben sikerül majd megtalálnom a saját
hangom.
– Nagyon tehetséges – szúrta közbe Thomas, megerősítve Annalisa
pozícióját.
Rámosolygott a fiúra, aztán folytatta:
– Már alig várom a nagyvárosi életet. Tudják, hogy független legyek.
Hogy új dolgokat próbáljak ki. – A zongorista, mintha csak kihallgatta
volna a beszélgetést, belekezdett a „Jingle Bells” egyik pörgős változatába.
– Diploma nélkül, de az ecseteivel – tűnődött fennhangon Bill. – Pont
erre van szüksége a világnak: még több festőre. – Alig leplezett
megvetéssel felhorkantott, tönkretéve a zongora felől érkező dallam
vidámságát.
Annalisa megmerevedett. Arra gondolt, hogy Mr. Barnes pont olyan,
mint a saját apja, aki hasonló dolgokat mondott. Hallotta, hogy a bárnál
iszogató vendégek felnevetnek valamin, amitől csak még kínosabban érezte
magát.
– Ó, Bill! – szólt közbe Mrs. Barnes. – Hagyd már békén. Biztos
vagyok benne, hogy fog találni munkát.
– Én csak kérdeztem – emelte fel a kezét védekezően Bill.
– És nem bírtad megállni, hogy ne mutasd meg, milyen szemét vagy,
apa – mondta Thomas.
– Thomas! – szisszent fel élesen Elizabeth, a szomszéd asztal felé
pillantva, amelynél csendben ült egy idősebb pár. Valószínűleg próbáltak
úgy tenni, mintha nem hallanák az egyre inkább eldurvuló beszélgetést. De
hát, gondolta Annalisa, ezek a típusú beszélgetések olyan gyakoriak ebben
az étteremben, mint a száraz zsemlék.
Az asztal alatt belemélyesztette a körmét a combjába.
– Semmi gond. Ezek jó és fontos kérdések. – Emlékeztette magát,
hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha nyílt háborút indít Mr. Barnes ellen.
– És mi a helyzet a házassággal meg a gyerekekkel? – kérdezte Mr.
Barnes. – Ezt csinálják az olaszok, nem? Szaporodnak, esznek,
szaporodnak. Milyen céljai vannak egy millsi lánynak? Te akarsz lenni a
következő… kicsoda? Michelangelo? Ő olasz volt, igaz?
– Nem hiszem, hogy minden olasznak ugyanazok a céljai – felelte
kicsit fensőbbségesen Annalisa –, és egyelőre igyekszem kerülni a nagy
döntéseket. Úgy érzem, eddig burokban éltem. Ki akarok törni, hogy
repüljek, hogy lássam azokat a dolgokat, amelyekről eddig csak olvastam.
Maine néha olyan kicsinek tűnik! Szeretnék látni más kultúrákat, szeretnék
megismerkedni más művészekkel. – Thomas kezéért nyúlt. Most először
adták tanújelét az egymás iránti vonzalmuknak Bill és Elizabeth előtt. – De
hát ki tudja?
– Értem. – Mr. Barnes megigazította a gallérját, mintha készen állna
visszamenni a bárhoz.
Mire megérkezett az első fogás, Annalisa teljesen lelombozódott, és
érezte, hogy izzad a ruha alatt. Máglyán érezte magát a kérdésekbe bújtatott
lekicsinylő megjegyzésektől. Ha Mr. Barnes nem vigyáz, nemsokára
megláthatja, milyen az, amikor Annalisa Mancuso dühös, és ha nem lett
volna Thomas meg a közös jövőjük reménye, már rég nekihajította volna a
tányérját, mint egy frizbit.
Emma némán bámult a karácsonyfán keresztül egy távoli világba.
Thomas minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje Annalisát, de Mr.
Barnest nem lehetett leállítani.
Miközben Annalisa megfújta a homárlevessel teli kanalát, és
megcsapta az orrát a sherry mogyorós illata, Bill megtörölte a száját.
– És mi a helyzet a szüleiddel? Mikor költöztél a nagyanyádhoz? –
Annalisa néhány perccel korábban beszélt arról, hogy hol lakik.
Tessék, ez is megvan, gondolta a lány. Bárcsak látta volna most a
családja! Mancusóék Barnesék nyomába se érhettek a vallatás terén.
– Apa, leállnál egy kicsit? – követelte Thomas fogcsikorgatva. – Kezd
nevetséges lenni ez az egész.
– Minden rendben – biztosította Annalisa, és csörrenve visszaejtette a
kanalát a tányérjába. – Csak próbáljuk megismerni egymást.
– Pontosan, pontosan! – bólogatott Mr. Barnes. – Nagyon keményen
dolgoztunk, hogy Thomast olyan helyzetbe hozzuk, hogy sikeres legyen az
életben. Még nagyon a tanulmányai elején tart ahhoz, hogy komolyan járjon
valakivel. A ti korotokban csak szerelmesek lesztek, és azt hiszitek,
miiiinden rendben lesz. – Olyan hosszan elnyújtotta a „mindent”, hogy
közben valószínűleg kihűlt a levese. – Aztán azon veszitek észre magatokat,
hogy az oltár felé sétáltok, és mindent tönkretettetek, amiért addig
dolgoztatok. – Annalisa szemébe nézett. – Érted, miről beszélek?
A lány nem merte elfordítani a tekintetét.
– Egyet kell értenem Bill-lel – szólalt meg Elizabeth, ismét
megmentve a pillanatot. – Különösen olyasvalakivel, akivel nagyon kevés
közös vonásotok van.
Mr. Barnes az italát lögybölve tovább méregette Annalisát, és a lányt
lenyűgözte, hogy képes volt olyan sokáig csukva tartani a száját, hogy a
felesége befejezzen egy mondatot.
– Igen, Mr. Barnes, pontosan értem, miről beszél – horgadt fel
Annalisa. – Tudom, hogy nem én vagyok az ideális lány a fiuk számára,
mert hogy Millsben élek meg minden. – Végre elszakította a tekintetét Mr.
Barnesról, és Thomasra nézett. – De nagyon szeretem őt.
– Nahát, milyen megható! – mondta Mr. Barnes nyersen.
Feszült csend ereszkedett rájuk, míg csak Emma el nem kezdett vajjal
megkenni egy zsemlét, és a kés meg nem csikordult a porcelántányéron.
Annalisa vett egy nagy levegőt, és azt kívánta, bár máshol lenne. Nem
csoda, hogy Emma tökélyre fejlesztette az eltűnés képességét.
Úgy érezte, lézersugarakként perzselik a tekintetek. Nem volt idegen
számára a rasszizmus és a klasszizmus, de egyszerre szembesülve a kettővel
rájött, hogy soha nem tapasztalta még meg őket igazán.
– Most jobban érzed magad, apa? – kérdezte Thomas. – Jó érzés
seggfejnek lenni?
– Thomas! – csattant fel Elizabeth. – Gondolj a húgodra!
Annalisa rápillantott Emmára, aki mintha észre sem vette volna, hogy
megemlítették.
– Ami azt illeti, jobban érzem magam – felelte Bill Thomasnak. –
Értékelem az őszinteséged, Annalisa – folytatta a lányra nézve. – De
akármennyire is értékelem azt és az erődet, anyád és én nem hagyhatunk
jóvá egy komoly kapcsolatot. Ha csak egy kis téli flörtről van szó, ám
legyen, de gondoskodnotok kell róla, hogy ne menjen tovább.
– Most viccelsz? – csapta le Thomas az asztalkendőjét és lökte el a
székét az asztaltól. Ránézett az anyjára. – Tényleg hagyod, hogy így
beszéljen? Nem tudok még két embert, akik ennyire alkalmatlanok
lennének a kapcsolati tanácsadásra, mint ti.
 Mrs. Barnes a székére mutatott.
– Ülj le – mondta alig hallhatóan. Körbevillant a tekintete az éttermen.
Nyilván attól félt, hogy jelenetet fognak rendezni.
– Ne merészelj így beszélni velünk – mondta Mr. Barnes.
Thomas rátette a kezét Annalisa vállára, hogy álljon fel.
– Így beszélni veletek? – mondta, minden egyes szóval hangosabban. –
Hallod magad? Azt hiszed, megmondhatod, hogy kivel járjak? Ó, mennyire
tévedsz!
Mr. Barnes undorodva hátradőlt, mintha a többiek elvesztették volna
az eszüket.
– Az erős davenporti családok jól házasodnak. Higgyetek nekem: ti
ketten tönkre fogjátok tenni egymást. Láttam már ezerszer. Persze a
szerelem szép, de miután megismeritek egymást, látni fogjátok, hogy
semmi közös nincs bennetek. Sajnálom, ha ezzel kipukkasztottam a kis
álmodozásotok buborékját. – Azzal felhajtotta az italát.
Annalisa arra gondolt, hogy a nagyanyjának talán mégis igaza volt.
Úgy döntött, nem bonyolódik még jobban vitába Bill Barnesszal. Ránézett
Thomas anyjára, aki úgy meredt a levesére, mintha ketté akarta volna
választani, akár Mózes a Vörös-tengert.
– Köszönöm a vacsorát, Mrs. Barnes.
Odafordult Emmához:
– Nemsokára találkozunk.
– Sajnálom – rázta a fejét Emma.
Annalisának sikerült kipréselnie magából egy kacsintást.
Felállt és követte Thomast az éttermen keresztül. Ekkorra az emberek
már félbehagyták, amit épp csináltak, és a távozó párt bámulták.
Thomas és Annalisa szótlanul kivette a kabátját a ruhatárból, és kiment
a hidegbe, a csillagok alá. A fiú megfogta a lány kezét, miközben a kocsi
felé mentek.
– Nem tudom elhinni, hogy ilyen – csóválta a fejét undorodva.
Annalisa megszorította a kezét.
– Ez nem változtat azon, hogy mit érzek irántad. Minden rendben.
– Nem, nincs rendben! – köpött ki a fejét elfordítva a fiú. – Tényleg
lehetséges, hogy az ember gyűlölje a saját apját? Mert pontosan ezt érzem.
Anyám meg csak hagyja, hadd csinálja. Olyan gyenge! Nem csoda, hogy
Emmának kezd elmenni az esze.
 Miközben elhajtottak a széles, hófedte golfpálya mellett, és a klub
elhalványodott a visszapillantó tükörben, Annalisa azon töprengett, hogy
talán mindketten többet vállaltak, mint amivel megbirkóznak. Hosszú és
szótlan volt az út vissza Millsbe.
Amikor hazaértek, Thomas bekísérte. Nonna a foteljében ült a
nappaliban, és a híradót nézte. Kissé nagyothallott már, ezért felhangosította
a tévét. Fred Hamptonról mondtak épp valamit.
– Helló, Mrs. Mancuso! – kiabálta túl a híreket Thomas, amikor
belépett a nappaliba. – Csak be akartam köszönni.
– Nagyon kedves tőled – biccentett Nonna. A fotel melletti asztalkán
egy kis pohár brandy állt.
Miközben Annalisa odament a tévéhez, hogy lehalkítsa, hallotta, hogy
a bemondó a Chicagóban néhány nappal azelőtt meghalt Hampton ügyéről
beszél. A Fekete Párducok vezetőjének gyanús körülmények között történt
halála nagy felháborodást keltett országszerte. A Párducok azt állították,
hogy az FBI emberei megrohamozták Hampton házát, és hidegvérrel,
álmában lelőtték a férfit.
Amikor visszafordult a Nonnát elbűvölni igyekvő Thomas felé,
Annalisának eszébe jutott, mennyire vágyik már arra, hogy elmenjen a
kisvárosi Maine-ből, a szűklátókörűségből, amelyet nemrég oly ékesen
illusztrált Mr. Barnes. Hogy is maradhatna meg ebben a buborékban? Tudni
akarta az igazságot arról, hogy mi történik a világban, és ez csak akkor lett
volna lehetséges, ha kimegy a világba.
– Az apám nagyon szemét módon viselkedett az unokájával ma este –
mondta épp Thomas. – Őszintén szégyellem magam.
– Ezt sajnálattal hallom – rogyott meg Nonna válla.
– Mindig azt mondom Annalisának, hogy milyen szerencsés, amiért
ilyen családja van. – Csukott szájjal elmosolyodott. – Nos, jó éjszakát! Meg
kell néznem, hogy jól van-e a húgom.
Annalisa kikísérte, és a tornácon megfogta a kezét.
– Minden rendben van – biztosította a szélcsengő halk csilingelése
közepette.
Thomas szembefordult vele, a hidegben látszott a lehelete.
– Bár másképp lennének a dolgok!
– Hé – szedte össze a bátorságát a lány, hogy állást foglaljon. – Nincs
semmi hatással ránk az, amit az apád mond. És nem ítéllek meg a családod
miatt.
– Ennek örülök. – Thomas előrehajolt, és megcsókolta a száján. –
Holnap felhívlak, oké? Legalább túlestünk rajta.
Miután a fiú elment, Annalisa leült a kanapéra Nonna mellé. A tévében
a Fred Hampton nyitott koporsója előtt tiszteletüket tévő embereket
mutatták, egy zsúfolásig megtelt templomban.
– Az apja egy szemétláda – mondta Annalisa. – És kérlek, ne kezdj
bele az „én megmondtam” körbe. Nem hiányzik.
– Egy szót sem szóltam – vetette keresztbe a bokáját Nonna.
A lány elmesélte az egész estét és azt, ahogy elviharzottak.
A nagyanyja ránézett.
– Nem azt mondom, hogy én megmondtam, Annalisa. Egyszerűen csak
ilyen a világ. Nekünk, a családunknak, a népünknek más értékeink vannak,
mint másoknak. Ezért szeretném, ha olyasvalakit találnál magadnak, aki
jobban hasonlít ránk. Esetleg valakit a templomból.
A lány a szemét forgatta, és a tévére mutatott.
– Nem bújhatok el Payton Millsben, miközben ilyen dolgok történnek.
– Szóval ott akarsz lenni a sűrűjében? – emelte fel a hangját Nonna. –
És ugyan mi jó származna abból? A végén még megöleted magad.
Annalisa el tudta képzelni, hogy Nonna ugyanezt mondta az apjának
is, amikor annyi idős volt, mint ő.
– Vagy kideríthetem az igazságot. Vagy legalább megismerhetek más
véleményeket is az életről. – Még mindig elgyengült, ha a sorozási lottóra
gondolt. Egyszerűen nem tartotta helyesnek, hogy olyan háborúba küldik a
férfiakat, amellyel nem értenek egyet. És azokat, akik nem értenek egyet,
mint Fred Hampton, a kormány megöleti.
– Borzalmas időket élünk – fonta össze a két karját a mellkasán
Nonna. – Én csak azt tudom mondani, hogy sajnálom a gyerekeidet,
akiknek ebben a zűrzavarban kell majd felnőniük.
Annalisa felegyenesedett ültében, és hallotta, hogy megzördül alatta a
nejlon.
– A gyerekeimet? Remélem, nem számítasz komolyan arra, hogy
gyerekeim lesznek. – Istenem, hiszen még csak az élete első kapcsolatán
próbált átvergődni.
– Azt szeretném, hogy boldog légy – felelte Nonna. – Ez minden.
 – Akkor hagynod kell, hogy az legyek, aki vagyok. Nem olyan
vagyok, mint a többi lány az iskolában vagy a templomban. Én más
dolgokat akarok.
– Azt hiszed, nem tudom? – eresztette le a két karját Nonna. –
Szerinted miért engedlek ennyire szabadjára?
– Ha így van, akkor támogass. Ne kárhoztass többet azért, mert
Portlandbe akarok költözni. És engedd, hogy életemben először együtt
járjak egy fiúval anélkül, hogy folyton a fejed csóválnád. Thomas rendes fiú
– intett az ajtó felé Annalisa.
– Annak tűnik – követte a tekintetével a kezét Nonna.
– Más, mint a többi – makacskodott Annalisa, mert ő maga is
kétségbeesetten hinni akart ebben. – Nem olyan, mint az apja. Vagy mint az
én apám – tette hozzá.
– Remélem is – nézett rá bölcs tekintettel Nonna.
 11. fejezet

A megtörtek

Thomas karácsony után három nappal vitte át Emmát. Miután hármasban

röviden átbeszélték a rémálomba fordult közös vacsorát, a fiú magára
hagyta a két lányt, fogta a korcsolyáját, és elment mozogni egy kicsit a tóra.
Annalisa nem tagadhatta, hogy borzalmasan vonzó volt, hogy ennyi
mindent megtett a húgáért. Ha Thomas nem vigyáz, még a végén nagyon
belezúg.
Bár Emma egyre fesztelenebbül viselkedett Annalisa társaságában,
Nonna előtt nagyon félénknek mutatkozott.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Mancuso. – A szavak
kavicsokként potyogtak ki a szájából, miközben zöld szvetterét húzgálta.
Annalisa legnagyobb meglepetésére Nonna melegen odalépett
Emmához, aki néhány centivel magasabb volt nála, és felnézett rá.
– Én is örülök, Emma. Remélem, éhes vagy. – A konyhában voltak, és
Nonna egy tálca olasz süteményt, sfogliatellét sütött az alkalomra,
ínycsiklandó cukorillattal töltve meg a házat.
– A bátyám szólt, hogy ne felejtsem otthon az étvágyamat – pillantott a
sütő felé Emma.
Nonna rámosolygott, és megpaskolta az arcát.
– Soha, amikor ide jössz.
Emma szemmel láthatólag ellazult, és Annalisa szíve szárnyalt. A
nagyanyja hihetetlenül kedves tudott lenni, ha akart.
Körbevezette a lányt a házban, megmutatta neki az évek során készített
kedvenc képeit. Emmát vagy teljesen lenyűgözték és őszintén érdekelték az
alkotásai, vagy remekül színészkedett. A nappaliban főleg az Annalisa
életének boldogabb szakaszaiban készült festmények kaptak helyet. Bár
soha nem mondta ki, Nonna hajlamos volt a szomorúbb témákat kevésbé
feltűnő helyekre, például a vécé fölé kitenni. De így is kirakta mindegyiket,
egytől egyig, ami azért jelentett valamit.
A szobájába érve Annalisa odafordult Emmához:
– Ez a szobám és a műtermem. Amikor meleg van, szeretek kint
festeni, de egész télen itt szoktam.
Mindketten körbenéztek: szorosan a szekrény mellé tolt ágy, rendetlen
dolgozósarok állvánnyal, szék és akrilfestékfoltos asztal, rajta
festéktubusokkal, ecsetekkel, festőkésekkel és színtanulmányokkal.
Emma ezután a falon függő képeket vette szemügyre. Annalisa a
legújabb festményeit akasztotta ki, köztük két aktot, amelyek még meg sem
száradtak. Rádöbbent, hogy talán jobb lett volna levenni őket, mielőtt
bevisz egy tizennégy éves lányt a szobájába.
– Bocs, lehet, hogy ez egy kicsit sok neked.
Emma elvörösödött.
– Anyám soha nem engedné, hogy ilyeneket fessek. Nonna nem bánja?
– Úgy nézett a sárga díványon elnyújtózó, barna hajú lány aktjára, mintha a
Loch Ness-i szörnyet ábrázolta volna.
– Én egy kicsit idősebb vagyok – felelte Annalisa. – Ez is a tanulás
része. Ami azt illeti, minden művészeti iskolában vannak órák élő
modellekkel, akik meztelenül állnak, amíg lefestik őket. Ehhez mit szólsz?
– Na ne… – álmélkodott megdöbbenve, de izgatottan Emma.
– De igen! – Annalisa imádta ezt. Emma olyan gyönyörű volt, amikor
megnyílt.
– Neked is volt ilyen órád? – kérdezte a lány, még mindig az aktot
bámulva.
– Még nem – vallotta be Annalisa, és arra gondolt, hogy Millsben nem
is lesz soha, még felnőtteknek sem. – De biztos, hogy lesz egyszer. Ezeket a
képeket könyvekből festettem, vagy képzeletből. Szeretnél festeni valamit?
Nem aktot. Amit csak akarsz.
– Biztos vagy benne? – szakította el végre a képről a tekintetét Emma.
– Miért is ne? – kérdezte Annalisa. – Ez az egyetlen dolog, amiben jó
vagyok. Szívesen tanítalak, ha érdekel.
– Mit festenénk? – pillantott a festéktubusokra és ecsetekre Emma.
Annalisa odament az állványhoz, és intett a lánynak, hogy kövesse.
– Szerintem az absztrakttal érdemes kezdeni. Egyelőre minél
kevesebbet gondolkodsz, annál jobb. Néha vicces látni, mi jön elő magától.
 Noha Annalisa jobban szeretett kifeszített vászonra dolgozni, az
anyagi helyzete miatt be kellett érnie vastag papírral. Miközben Emma
leült, odanyújtott neki egy köpenyt, és feltett az állványra egy gipsszel már
előkészített lapot. Sokszor felvázolta a képeit a vázlattömbjébe, mielőtt
elkezdte kikeverni a színeket, de most a legegyszerűbb megoldás mellett
döntött.
A következő egy órában megmutatta Emmának az alapokat, kezdve az
ecsetválasztással, az alapozással, a festékek keverésével a tökéletes szín
eléréséhez.
– Most nincs semmilyen szabály – magyarázta. – Csak szórakozz.
Semmi sem számít, csak az, hogy megtaláld azokat a színeket, amelyek
tetszenek, és felhordd őket a papírra.
– Szóval semmi szabály? – Emma úgy nézett ki, mint akit életében
először szabadon engedtek.
Annalisa a kezébe nyomta az ecsetet.
– Semmi szabály. Illetve egy van. Akármit csinálsz, szívvel-lélekkel
csináld. De ne aggódj amiatt, hogy mi lesz belőle. Csak élvezd a
mozdulatokat, és hagyd, hogy elvarázsoljon.
Emma idegességének a maradéka is elszállt, és elkezdte megkeresni a
színek papírra vitelének meditatív szépségét. Ahogy az absztrakt alakzatok
kavalkádjában életre kelt a festmény, beszélgetni kezdtek.
Annalisa tudta, hogy Emmának sok súlyos dolog nyomja a szívét,
úgyhogy először a saját történetével puhította meg, míg a lány fesztelenül
nem tudott beszélgetni vele. Emma először a gyerekkoráról mesélt, és úgy
tűnt, az összes emléke Thomas körül forog.
– Annyira örülök, hogy otthon maradt – mondta néhány perccel
később. – Soha nem vallaná be, de tudom, hogy miattam maradt. – Annalisa
tudta, hogy így van, mégis lenyűgözte a fiú odaadása a húga iránt. Emma
egy széles ecsettel türkizkék sávot húzott a lap felső sarkába.
– Azzal egy kicsit lazábban – térdelt le mellé Annalisa. –
Megmutathatom? – Elvette az ecsetet, és tett egy sokkal könnyedebb
mozdulatot, mintha a sörték pihék lettek volna. Megfigyelte, hogy Emma
hajlik a körkörös mozdulatokra, de nem tudta, mit jelenthet ez.
A lány utánozta Annalisa technikáját, és közben újabb dolgokat
engedett ki belső világából.
 – Nem tudom, mit csináltam volna, ha elmegy. Valószínűleg elszököm.
Apám nem szeret, anyám meg szinte sosincs teljesen magánál. Te is láttad.
Amióta rájött, hogy apám megcsalja, egyfolytában ilyen. Thomas biztosan
beszélt már róla.
– Micsoda? Nem, nem beszélt – felelte Annalisa meglepődve, hiszen
rengeteg mindent elmeséltek már egymásnak. Az kevésbé döbbentette meg,
hogy Mr. Barnes csalja a feleségét.
– Igen, néhány éve történt – mondta Emma. – Egyszer rosszul lettem a
suliban és hazamentem. Anyám New Hampshire-ben volt, a szüleinél. Az
apám egy másik nővel jött ki a hálószobából.
– Ez szörnyű – érintette meg a karját Annalisa.
Emma folytatta a festést, minta számára is olyan vigaszt jelentett
volna, mint Annalisa számára.
– Megpróbált rávenni, hogy ne áruljam el, és nem is árultam, csak két
évvel ezelőtt. Nem bírtam tovább hallgatni.
Annalisának leesett az álla undorában.
– És azt gondolod, hogy az apád emiatt nem szeret? Mert neki nem
volt bátorsága bevallani anyádnak?
Emma elvette az ecsetet a papírról.
– Isten hozott a Barnes családban! Kívülről nézve olyanok vagyunk,
mint Cleaverék, de ha a felszín mögé nézel, kész őrület az egész. Apám a
világ legkedvesebb embere volt, hogy maga mellett tudjon, amíg el nem
árultam. Akkor átfordult. Mindannyiunkkal.
Ezért állhatott a szakadék szélén Emma? – töprengett Annalisa.
– Thomas mikor tudta meg?
– Először neki mondtam el, és utána együtt anyánknak. – Emma arcára
úgy ült ki a fájdalom, mintha mindez az előző napon történt volna. – Akkor
hullott szét a családunk. Thomas meggyűlölte apánkat, és elkezdett kiállni
értem. Ezért nem költözött el, hogy engem megvédjen. És hogy mellettem
legyen, gondolom…
– Nagyon jó testvér – mondta Annalisa. – Istenem, fogadni mernék,
legalább annyira szeretnél elkerülni Davenportból, mint én innen. Talán
velem kellene jönnöd.
– Ó, istenem, az mindennél jobb lenne! – nézett rá Emma.
Annalisa rájött, hogy a lány túl komolyan vette, és gyorsan
visszakozott.
 – Amint leérettségizel, Portlandben várlak.
– Ja, tudom – eresztett le Emma. – Még három év. Aztán
mindenképpen elmegyek. Gondolom. Nem szívesen hagyom anyámat
egyedül apámmal, de nem bírom már elviselni.
Annalisa megpróbálta felvidítani.
– És hova szeretnél menni? Ha bárhova elmehetnél a világon érettségi
után.
Emma belemártotta az ecsetet a festékbe, és a papírhoz emelte.
– Ha a bátyám a New York-i Egyetemre megy, akkor én is oda
szeretnék. Csak jól kell tanulnom hozzá.
Annalisa arra gondolt, hogy Emmának előbb-utóbb le kell válnia
Thomasról.
– Cseréljünk ecsetet. – Kivette a lány kezéből a széleset, beleállította a
vízbe, és adott neki egy kicsi, kereket. – Én ezt használom a leggyakrabban.
Ha nem remeg a kezed, csodálatos részleteket lehet vele festeni.
Miközben Emma kipróbált egy még halványabb kéket, Annalisa így
szólt:
– Mielőtt New Yorkba mész, érdemes lenne találnod valamit, amit
szeretsz. Szívesen tanítalak festeni, de kereshetsz mást is. Esetleg vehetnél
egy gitárt. Ha olyan vagy, mint Thomas, elkezdhetsz jéghokit nézni, bár
szerintem ugyanaz a véleményünk a sportról. – Sokat tudóan
összemosolyogtak.
Kopogtattak az ajtón, aztán Thomas dugta be a fejét.
– Helló, csajok! Tart még a buli? – Olyan volt, mintha besütött volna a
nap a szobába.
– Már vissza is jöttél? – kérdezte csalódottan Emma. – Még nem
végeztünk.
A fiú hátralépett.
– Nem sürgetlek, hugi. Megyek, beszélgetek egy kicsit Nonnával. –
Jóváhagyást kérve ránézett Annalisára.
– Még néhány perc – mosolygott rá Annalisa. A fiújára. Igen, a
fiújára!
Miután becsukódott az ajtó, befejezték a beszélgetést. Aztán Emma
beletette az ecsetet a vödörbe.
– Legközelebb befejezhetem?
 Annalisa szemügyre vette Emma festményét. Szépség áradt a körkörös
ecsetvonásokból és a kiválasztott színekből. A lány kétségtelenül betartotta
az egyetlen szabályt: beleadta a szívét.
– Azt hiszem, lakik benned egy művész, aki könyörög, hogy
előbújhasson.
Emma szemmel láthatólag nagyon örült a megjegyzésnek.
– Nagyon jó volt.
Megölelték egymást, aztán Annalisa így szólt:
– Nemsokára folytatjuk.
Amikor kimentek a szobából, Thomast a kanapén találták, amint a
foteljében üldögélő Nonnával beszélgetett. Annalisa eltöprengett, hogy
lassan felőrli-e a nagyanyja ellenállását, vagy Nonna még kitart. Akárhogy
is, nagyon kedves volt Thomastól, hogy próbálkozott.
– Köszönöm, hogy átjöhettem – mondta Emma Nonnának.
– Szívesen – felelte őszintén Nonna. – Gyere bármikor.
Miután kikísérte őket, Annalisa visszament a házba. Vajon mit
gondolhatott az egészről Nonna? Mit gondolhatott a két davenportiról a
házában? Ami saját magát illeti, úgy vélte, sok közös van benne
Thomasszal és Emmával, és örült, hogy részei lettek az életének.
Mindketten valamiféle célt adtak neki a festésen kívül.
Odabent leült a kanapéra.
– Szóval? Tudom, hogy mondani akarsz valamit.
– Én óvatos lennék vele – mutatott az ajtóra Nonna.
– Kivel? – kérdezte Annalisa. – Thomasszal? Azt hiszem, már elég
sokszor figyelmeztettél.
– Nem – kezdett felkászálódni Nonna. – Emmával. Nagyon szeret
téged. Össze fog törni a szíve, ha történik valami közted és Thomas közt.
– Mintha bármit is tehetnék ellene.
– Azt hiszem, nagyon kedves tőled, amit csinálsz, de az a lány
problémás, Annalisa. Talán több problémája van, mint neked valaha volt. –
Azzal a nagyanyja eltűnt a folyosón.

Thomas a tél során néhány naponta felbukkant, és Annalisa minden vele

töltött pillanatot élvezett. Két alkalommal Emmát is magával vitte, és a
lányok egy-két órát festéssel és beszélgetéssel töltöttek, míg Thomas
Millsben ütötte el az időt, vagy Nonnával beszélgetett. Egyszer sem
felejtette el megköszönni Annalisának, hogy a szárnyai alá vette Emmát, és
biztosítani arról, hogy a húga sokkal jobb hangulatban van mostanában.
Annalisa többet festett, mint valaha, és közben azt kívánta, bár
előreugorhatna az időben az érettségiig. Mostanában annyira elmerült a
hírekben és abban, hogy igyekezett megérteni őket, hogy az új ötleteinek a
többsége a való életből jött. Megfestett egy tüntető csoportot, ahogy
összecsapott a rendőrséggel Bostonban. Még mindig a sorozási lottóval
kapcsolatos érzéseivel birkózva megfestette Nixont – leborotvált fejjel. Elég
sok felvételt látott a Vietnámban harcoló katonákról ahhoz, hogy őket is
megfesse, elképzelve a mindennapi életüket azon a távoli vidéken.
Vágyott a kapcsolatra a művészvilággal, és számolta a napokat a
Jackie által említett áprilisi kiállításig, amelyet Sharon Maxwell absztrakt
expresszionista festő, a Portlandi Szép- és Iparművészeti Egyetem tanára
rendezett. Leginkább arra vágyott, hogy a saját szemével lásson néhány
nagyszerű alkotást. Elege volt az albumokból.
Február harmadik vasárnapjára szabadnapot vett ki, hogy Thomas
elvihesse síelni. Bár nem örült, hogy elesik az aznapi bevételtől, élete első
síelésének a lehetősége nyert. Egyébként is szüksége volt már egy kis
kikapcsolódásra a festés, a tanulás és a Harrynél délutánonként meg
hétvégente végzett munka darálójában.
A vastag dzsekijében kilépett az ajtón, és megcsóválta a fejét, amikor
meglátta, hogy a hó már megint belepte az alig egy órája letakarított járdát.
Akkor meg mi értelme volt? Még jó, hogy nincs kocsijuk, mert akkor
Nonna a felhajtót is letakaríttatta volna vele.
A Bogár tetejére két pár síléc volt felkötve. Thomas sísapkát és fehér
gyapjúpulóvert viselt. Annalisa beült, és gyorsan megcsókolta, remélve,
hogy Nonna nem nézi az ablakból. A nagyanyja kezdett megenyhülni
Thomasszal kapcsolatban – legalábbis az utóbbi időben nem mondott
semmit ellene –, de Annalisa nem vágyott egy kiselőadásra a madarakról
meg a méhecskékről, amikor este hazament.
– Nem is mondtam még – szólalt meg, amikor kiértek a környékről –,
az unokatestvérem, Michael, tudod, akinek alacsony volt a sorozási száma,
ma belép a haditengerészethez. – A Thomasszal egy napon született
férfiakat három nappal azelőtt hívták, úgyhogy aktuális volt a téma. Hála
istennek, ahogy a fiú ígérte, a tanulmányi halasztása megvédte.
 – Nem hibáztatom – felelte Thomas kifejezéstelen hangon. – Miért
várta volna ki, amíg rákerül a sor?
Mindenki tudta, hogy nagyobb eséllyel élhették túl a háborút azok,
akik önként jelentkeztek, mint azok, akiket behívtak. A sorozottakat
sokszor egyenesen a frontra vitte a hadsereg, míg az önkéntesek
megválaszthatták a pályájukat, és nagyon gyakran biztonságosabb helyekre
kerülhettek.
– Pontosan – helyeselt Annalisa, és azon töprengett, nem volt-e valami
furcsa a fiú hangjában. Észrevette, hogy lassabban hajt, mint szokott. –
Veled mi újság? Tudod, borzalmasan rosszul titkolod, amikor valami baj
van.
– Nem fogod elhinni – pillantott rá komolyan Thomas.
Annalisának azonnal elmúlt a síelés körüli lelkes izgatottsága.
– Manapság bármit elhiszek.
A fiú hallgatott, csak akkor szólalt meg, amikor odaértek egy
stoptáblához.
– Apám azt mondta, nem ad több pénzt, és költözzek ki a házából a
félév végéig, ha továbbra is együtt járok veled. Még azzal is
megfenyegetett, hogy kitagad az örökségemből.
Annalisa állkapcsa megfeszült.
– Micsoda? Most csak viccelsz, ugye?
Thomas bólintott, és nem hajtott át az üres kereszteződésen.
– Azt mondja, nyárig vessek véget ennek, mert ha kitartok ennél a
kapcsolatnál, és nem a tanulmányaimra összpontosítok, akkor nem fog
tovább támogatni.
Annalisa keserű ízt érzett a nyelvén, miközben fellendítette a két kezét.
– Honnan tudja, hogy még mindig együtt vagyunk? Felfogadott egy
magánnyomozót?
– Nem – rázta a fejét undorodva Thomas, miközben egy kocsi
kikerülte őket. – Én mondtam meg neki. Belefáradtam a titkolózásba. És
tudod, mit? Ha nem akar támogatni, akkor nincs szükségem a támogatására.
Tényleg annyira rossz ember volt, annyira rossz parti Thomas számára,
hogy az apja akár a fia életét is megpróbálta volna tönkretenni miatta? A
fenébe Mr. Barnesszal! Mekkora seggfej! Hát nem látja, milyen csodálatos
ember Thomas? Nem képes bízni a fia döntéseiben?
 – Nagyon sajnálom – mondta végül, azt kívánva, bár ne lenne ilyen
kegyetlen az élet.
– Mit sajnálsz? – nézett rá a szeme sarkából a fiú. – Hogy az apám egy
seggfej? Nem te tehetsz róla.
Annalisa hallgatott, némán bámulta a műszerfalat, míg Thomas tovább
nem indult, ki a városból. Akármennyire is beletette magát ebbe a
kapcsolatba, akármennyire is igyekezett lerombolni a falait, az ilyen
pillanatok óriási visszalépésnek tűntek.
Thomas haragjától egyre feszültebb lett a hangulat a kocsiban. Hát így
kezdődik? Így kezdenek el egymás útjába állni?
– Mi lenne, ha átmennék az UMPG-re? – szólalt meg Thomas, és
Annalisának elakadt a lélegzete. Az UMPG a portlandi állami egyetem volt.
– Nem hagyhatod ott a Westont – felelte Annalisa, és a tanulmányi
halasztásra gondolt.
A fiú alkarja megfeszült, ahogy a kormányt szorította.
– Dehogynem. A szüleim pénze nélkül amúgy se tudnám kifizetni.
– Nincs valami ösztöndíj? – tette a kezét a combjára Annalisa,
próbálva megnyugtatni.
Thomas le is csillapodott valamelyest.
– A Westonon nem kapnék, az UMPG-n viszont simán. Erről beszélek.
Annalisa szíve elszorult a gondolatra, hogy a fiú miatta veszítheti el a
fogorvosi pályáról szőtt álmait vagy az örökségét. Mi van, ha átmegy
Portlandbe, aztán szakítanak? Nem változtathatja meg az életét miatta. A
helyzet feszültsége is elég lehet, hogy jéghegyként elsüllyessze a
kapcsolatuk hajóját.
– Bolond lennél, ha otthagynád az egyik legjobb New England-i
iskolát… talán az ország egyik legjobb iskoláját… és Portlandbe költöznél.
És mi lenne a húgoddal? – A fák egyre magasabbak, a házak egyre
ritkábbak lettek.
Thomas rátaposott a gázpedálra, és hirtelen száguldani kezdtek
Sugarloaf felé.
– Az apám azt hiszi, hülye vagyok, de szerintem akkor lennék hülye,
ha az egyetemet meg az örökséget választanám helyetted.
Annalisa nem tudta, mit mondjon erre. Egyszerre hízelegtek neki a
szavak és töltötték el rettegéssel.
 – Ami pedig a húgomat illeti, ő támogatna. Tudja, hogy nem
maradhatok otthon örökre.
– Ebben nem vagyok olyan biztos. – Annalisa határozottan érezte,
hogy Emma nincs olyan helyzetben, hogy elveszítse a bátyját.
Thomas a kezéért nyúlt, és a lány látta, hogy igyekszik lecsillapodni.
– Szeretlek, Anna, és feleségül akarlak venni. Nem érdekel a westoni
diploma.
Az „sz” és az „f” betűs szó megijesztette. Persze, ő is nagyon szerette
Thomast. A fiú minden adandó alkalommal kiállt mellette, és tudta, hogy a
jövőben is számíthat rá, de minden egyes eltelt nap sebezhetőbbé tette őket
– Annalisa szívét és karrierjét, Thomas szívét és karrierjét, de még Emmáét
is.
Nem tudva, hogyan oldja fel az ellentétet a szíve és az esze között, egy
kézzelfoghatóbb ponton támadott:
– És mi lesz a fogorvosi karral?
– Az UMPG-ről is felvételizhetek. – A fiú elengedte a kezét, és
sebességet váltott. – Gondold végig, Anna. Néhány hónap múlva végzel. Én
is le tudom zárni a félévet, és átjelentkezhetek. A tanulmányi halasztásom
érvényes marad. És együtt költözhetnénk Portlandbe. Együtt kereshetnénk
lakást.
Még jó, hogy nem látta az arcát. Annalisa úgy érezte magát, mintha
Thomas szándékosan letért volna az útról, hogy döcögve száguldozzon a
fák között.
– Képzeld csak el – folytatta Thomas. – Te és én a nagyvárosban,
végre szabadon ettől az egész szarságtól.
Az ötlet elméletileg jó volt, egyenesen csodálatos, de…
– Én még nem állok készen a házasságra, Thomas. Még csak arra sem,
hogy beszéljünk róla… nem mintha nem szeretnélek. Csak… néhány
hónapja még az együttjárás sem érdekelt.
– De hát megváltoztak a dolgok, nem? – pillantott rá a fiú. –
Mindkettőnk számára. Nem tudtam, hogy rád fogok találni. Mielőtt
találkoztunk a múzeumban, épp azon töprengtem, hogy talán el kell
mennem az államból, hogy rátaláljak a lelki társamra.
– Elméletileg nem is kellett volna rám találnod – felelte Annalisa kissé
dühösen. Igen, lelki társak voltak, csak éppen túl korán találkoztak. –
Mindent kézben tartottam. Elterveztem az életemet.
 Thomas visszaváltott egy kanyar előtt.
– Hát, bocs. Most mit mondjak? Megtörtént. Megtörténtünk. És most
már nincs visszaút. Legalábbis számomra. Szeretlek, és az egész életem
megváltozott, amikor megláttalak a múzeumban. Persze, nem ugyanonnan
jöttünk, és le kell küzdenünk néhány akadályt, de nem érdekel. Semmi sem
állíthat meg. Semmi sem állíthat meg minket.
Annalisa belemarkolt a fiú farmerjába. El akarta mondani neki, mit
érez.
– Én… én… – Képtelen volt rá.
– Mi az? – kérdezte Thomas.
Tényleg ilyen nehéz megmondani egy fiúnak, hogy szereti? Az volt a
baj, hogy inkább érezte bűntudatból tett vallomásnak, mint a vonzalma
kifejezésének. Túl súlyossá vált ez a beszélgetés. Annalisa azért ült be a
kocsiba, hogy síelni menjenek, nem pedig azért, hogy megtervezze az egész
hátralévő életét. Túlterhelődött az agya és a szíve. Igen, szereti, de elég ez?
Ha bevallja, talán csak ront a helyzeten.
Feladta.
– Nem tudom, mit mondjak, Thomas. Váratlanul bukkantál fel az
életemben, és kedvellek. De még olyan fiatalok vagyunk! Mi van, ha túl
fiatalok ahhoz, hogy ilyen nagy döntéseket hozzunk? Mi van, ha épp azt
fogjuk egyszer megbánni, hogy kettőnket választottuk?
Thomas beharapta az alsó ajkát.
– Nem azt kérem tőled, hogy helyezz a karriered elé. Erről van szó?
Azt soha nem kérném tőled. Veled akarok lenni abban, amit elterveztél.
Megértem, hogy művész vagy, és hogy ezzel kelsz fel reggel az ágyból.
Szeretem benned ezt. Talán ezt szeretem benned a legjobban, de nem kell
választanod, ezt próbálom elmondani. Kergessük együtt az álmainkat. A
helyzet az… hogy én veled kelek fel reggelente.
Az Annalisára ömlő szeretet már-már több volt, mint amit el bírt
viselni. A lénye egyik fele a legszívesebben kiugrott volna a kocsiból, hogy
a padkáról legurulva az árok biztonságában állapodjon meg.
– Félek.
A fiú ismét a combjára tette a kezét.
– Tudom. Én is félek. De jobban félek attól, hogy mi lesz akkor, ha
elválunk. Nincs szükségem a szüleim jóváhagyására. Csak rád van
szükségem. A többi meg majd kialakul.
 Tényleg kialakul? – töprengett Annalisa. Nem tudhatta. Bármelyik
pillanatban letérhettek az útról, hogy egy nagy robbanásban érjenek véget.
 12. fejezet

Hajtűkanyar

Március közepén néhány meleg nap elolvasztotta az egy héttel korábban

lehullott hó utolsó maradékát is. Bár ezzel beköszöntött a sáros évszak,
egyúttal azt is jelentette, hogy Annalisa ismét elkezdhetett kint festeni.
Emma következő látogatására készülve leterítette a hatalmas,
festékfoltos vásznat az elülső tornác téglapadlójára. Miközben odavitt még
egy széket a festőállvány mellé, a sárga Bogár is megállt a ház előtt.
Integettek egymásnak, amikor a két testvér elindult a tornác felé.
Ahogy Annalisa ránézett Thomasra a Bruins szvetterében, arra gondolt,
hogy úgy olvad el a láttán, mint az utolsó hó tavasszal. És nem a szinte
kozmikus fizikai vonzalom miatt. A fiú odaadása ragadta meg a
kapcsolatuk iránt. Az apja fenyegetőzése ellenére Thomas továbbra is vele
járt, és számtalan módon kifejezésre juttatta, mennyire szereti. Persze az
„sz” betűs szó és a portlandi költözés ötlete megijesztette, de miért? Mi
rossz lenne abban, ha vele tartana? El kellett ismernie, hogy csodálatos lett
volna, ha egy bűntárssal vághat bele élete nagy kalandjába.
A másik dolog, ami lenyűgözte Thomasban, az volt, hogy milyen
őszintén törődött másokkal, annak ellenére, hogy neki is megvoltak a maga
gondjai otthon. Most is feláldozta a napját, sőt az Annalisával tölthető idejét
arra, hogy a húga kitörhessen a páncéljából. Ilyen férfi nem jön mindennap
szembe az emberrel az utcán.
Thomas kettesével vette a lépcsőfokokat, és gyorsan lopott egy csókot.
– Nézzenek oda – mondta, most először látva a lány kinti műtermét. –
Szóval itt történik a varázslat, mi?
– Az ilyen napokon igen – nézett fel a napra Annalisa, élvezve a
melegét a bőrén. Megölelte Emmát. – Gyönyörű napunk van. Annyira
örülök, hogy eljöttél!
 – Én is – felelte Emma, és Annalisa látta, hogy komolyan gondolja.
Bizonyos szempontból egymás sosemvolt nővére és húga lettek. Emma,
mintha csak újonnan támadt magabiztosságát szerette volna bizonyítani, így
folytatta: – Megyek, beköszönök Nonnának. Hagylak titeket beszélgetni
egy kicsit. Mindjárt jövök.
– Ja, persze – bólintott Thomas, mintha ez lett volna a világ
legtermészetesebb dolga. Annalisa azonban látta az arcán, hogy
csodaszámba megy a húga jó hangulata.
Amikor Emma becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Thomas
megfogta Annalisa kezét.
– Kezd jobban lenni, nem?
– Biztos az idő teszi – A lány rajzolt egy kört a mutatóujjával a fiú
mellkasára.
Thomas félresöpörte egy hajtincsét, és megcsókolta a homlokát.
– Szerintem meg te. Felnéz rád, tudod. És szeret ide jönni. Te
ébresztetted fel.
– Szeretem, hogy itt van – felelte Annalisa, és közben arra gondolt,
nem érdemel ennyi dicséretet. – Ki mással tudnék együtt festeni és a
sporton élcelődni?
A fiú csak a fejét csóválta.
– Szóval… – váltott témát Annalisa – …lenne egy viszonylag nagy
kérésem.
– Igen? – hajtotta félre a fejét Thomas.
Annalisa összefonta a két karját a mellkasán, és a fiú szemébe nézett.
– Lenne kedved eljönni velem áprilisban Sharon Maxwell művészeti
show-jára?
– Azt hittem, sosem kérdezed meg – kerekedett el Thomas szeme.
Eddig Annalisa sem volt biztos benne, de most már igen. Ez még nem
jelentette azt, hogy elkötelezte magát az összeköltözés mellett, de nagy
lépést jelentett neki. Beengedte a fiút a művészeti világába.
– Hát, valakinek el kell vinnie – jegyezte meg tréfásan.
– Ah! – csapott a homlokára Thomas, de szemmel láthatólag nem
sértődött meg. – Én meg azt hittem, hogy már alig várod, hogy halld a
műelemzéseimet.
– Na meg az is! – nevetett fel Annalisa. Megcsókolta a fiút, és úgy
érezte, a nap úgy ragyog rájuk, mintha a szerelem reflektorfényében
állnának. – Már alig várom, hogy elmenjünk, komolyan.
Emma ekkor lépett ki a tornácra.
– Jól van, Thomas – mondta. – Ideje menned. Itt most egy ideig csak
lányok lehetnek.
A fiú vigyorogva nézett a húgára, aztán Annalisára, majd megint
Emmára.
– Szóval így megy ez… értem. De azért majd szóljatok, ha valamikor
kedvetek támad a hokiról beszélgetni. A közelben leszek.
– Bye-bye, Thomas! – ölelte át Emma vállát Annalisa.
A két lány egyszerre integetett.
Annalisa érezte, milyen boldog a fiú, hogy így látja a húgát, és még
egyszer találkozott a tekintetük, mielőtt elhajtott. Egy hirtelen fuvallat épp
ekkor szólaltatta meg a szélcsengőt, és Annalisa azt kívánta, bár
megismerhette volna az anyja Thomast. Ő biztos nem ellenezte volna.
Miközben elengedte Emmát, észrevette – és nem először –, hogy
milyen nehéz a lánynak elválnia a bátyjától, még egy-két órára is. Addig
nézett a Bogár után, amíg el nem tűnt. Ez a már-már egészségtelen állapot –
vagy a függés jobb szó lenne rá? – jelentős mértékben hozzájárult a
kétségeihez, amikor Thomas felvetette, hogy Portlandbe költözne. Nem
mintha Annalisára tartozna, de Emma biztos, hogy rosszul viselné. Istenem,
a dolgok jelen állása szerint Emma azt is rosszul fogja viselni, amikor ő
Portlandbe megy. Most mit csináljon? Ne hívja át többet?
– Készen állsz? – kérdezte. Felvett egy tubus barna festéket, és
kinyomott belőle egy pacát a palettára. – Arra gondoltam, ma a fákat fogjuk
gyakorolni… most, hogy végre megint kizöldültek.
– Ez mindig itt volt? – kérdezte Emma, nyilvánvalóan másra figyelve.
Annalisa megfordult és látta, hogy a lány elbűvölve bámulja a
szélcsengőt. A szél még mindig mozgatta, az antik kanalak táncot jártak az
ezüstcsengők körül.
– Anyámmal csináltuk, nagyon régen.
Emma nem tudta levenni a szemét róla.
– Annyira… szép a hangja! Imádom.
Néhány pillanatig Annalisa is a szélcsengőt nézte, visszarepülve az
időben.
– Anyám lelkét hallod.
A lány elmosolyodott. Hallgatta még egy kicsit, majd így szólt:
 – Egész nap itt bírnék ülni, és lehunyt szemmel hallgatni.
– Én is szoktam – vallotta be Annalisa, és visszament a festékekhez. –
Az unokatestvérem egy takaró sarkát cumizta… úgy hívta, hogy a
copertája… négy-öt éves koráig. Azt hiszem, nekem ez a hang a copertám.
Visszavisz anyám karjába. Mindig hallottuk, amikor festettünk.
– Képzeld el, milyen lenne belőlük több ezer egyszerre – töprengett
fennhangon Emma. – Szerintem varázslatos lenne.
Annalisa keze megállt a levegőben. Ez még soha nem jutott eszébe, de
tetszett neki az ötlet. Életre kelt a látomás a képzeletében.
– Egyszer megcsinálom – jelentette ki elszántan Emma. – Egyszer egy
egész kórusom lesz szélcsengőkből, mint egy éneklő fákból álló nagy erdő,
és órákon át fogok ülni alattuk, és elengedem a világot.
Annalisa majdnem elsírta magát a gondolattól. Visszafordult
Emmához, aki lehunyt szemmel fürdőzött a hangban.
– Ez csodálatos gondolat, Emma.
– Már most is hallom – suttogta a lány.
Annalisa is hallotta. Letette a festékeket, odament Emmához, és
megfogta a kezét.
– Olyan gyönyörű lány vagy! És azt hiszem, kezd előbújni a benned
rejtőző művész, igaz?
Emma halványan elmosolyodott.
A következő két órában nagyon beszédes lett, láthatólag jobban
érdekelte a beszélgetés, mint a festés. De hát nem volt ezzel semmi baj.
Miközben barna árnyalatokkal felhordott egy nem tökéletes kört,
suttogva megkérdezte:
– Mi baja van Nonnának? Olyan szomorúnak tűnik. Vagy csendesnek.
– Nem miattad vagy Thomas miatt – nyugtatta meg Annalisa. – A
nagyapám hat éve, ezen a napon halt meg. Még mindig gyászolja. Most egy
hétig feketében fog járni.
Emma tovább körözött az ecsettel.
– Na ezért nem fogok férjhez menni. Ki akarja ezt magának?
– Úgy beszélsz, mint én.
– Komolyan. Nincs szükségem senkire, csak a bátyámra. Csak ő
szeret… meg gondolom te is.
– Igen, én is szeretlek. És az anyukád is – tette hozzá Annalisa.
Feszélyezte a felelősség, amit Emma ráruházott.
 – Igen, azt hiszem, ez igaz. De rajtuk kívül… csak te vagy. Nincs más
barátom.
Miközben Emma tovább beszélt, Annalisa élénken vissza tudott
emlékezni a magány kínjára. Nem akarta, hogy Emma is átélje… de vajon
készen állt arra, hogy a lány teljes mértékben számíthasson rá?
A szélcsengő hangosabban csilingelt egy erősebb tavaszi fuvallatban.
Vajon Celia Mancuso hallja a gondolatait ott fent? És ha igen, arra biztatja a
lányát, hogy ne aggódjon annyit?
Amikor Thomas visszament, azt csinálta, amit mindig szokott: leült
Nonnával beszélgetni, amíg Emma és Annalisa végzett. Annalisa
legnagyobb meglepetésére és örömére Nonna mindkettőjüket meghívta
vacsorára, ami egyfajta áldást jelentett Thomasra és rá – még ha nagy
leplezetten is.
Noha Nonna nagyon ritkán ült le enni, Thomasszal és Emmával
kivételt tett a hatalmas tál manicotti mellett. Még nevetett is, amikor Emma
és Annalisa szelíden gúnyt űzött Thomasból a jégkorongimádata és kék
kerítéses álmai miatt. A fiú jól viselte, és Annalisa remélte, hogy Nonna is
látja, igazából milyen csodás ember, hogy van valaki, aki egyszerűen örül
annak, hogy él. És lehet ennél jobbat kívánni az életben?
Amikor a testvérek elmentek, Annalisa segített a nagyanyjának
elmosogatni.
– Nonna – fedte le a tésztás tálat. Napokig fogják még enni a
maradékot. – Azt hiszem, szeretném, ha Thomas Portlandbe jönne.
– Ki hitte volna! – kuncogott fel a nagyanyja, miközben nekilátott a
mosogatásnak.
Annalisa betette a tálat a hűtőszekrénybe, majd Nonna felé fordulva
nekitámaszkodott a pultnak.
– Tudom, hogy szerinted rossz ötlet, de kezdek beleszeretni, és el sem
tudom képzelni, hogy elhagyjam. Te is ezt érezted, amikor megismerted
Nonnót?
A nagyanyján látszott, hogy sok mindent tudna mondani erre, de
beérte ennyivel:
– Régen volt már, de biztosan.
Annalisa elővett egy törlőkendőt, hogy letörölje a pultokat.
Összeszokott csapatot alkottak, hiszen már két éve szinte mindennap együtt
takarították a konyhát.
 – Úgy érzem, kettészakadok – folytatta, miközben a tenyerébe seperte
a morzsákat. – Mintha valami nem engedné, hogy teljesen beleessek, pedig
tudom, hogy része kell hogy legyen az életemnek. Csak félek. Mi van, ha
együtt költözünk Portlandbe, aztán nem fog működni a dolog? Mindent fel
akar adni értem. Mi van, ha a karrierem útjába áll? Azt nem bírnám
elviselni. Arra meg gondolni sem merek, hogyan fogadná Emma a dolgot.
Nonna elmosott egy tányért.
– Ezek jogos kérdések. Ezért vagyok bizonytalan.
– De Thomas jó ember.
– Lehetne rosszabb is – ismerte el Nonna –, de mibe fog kerülni neked,
hogy szereted? És mibe fog kerülni neki meg Emmának?
– Szóval szerinted nem jó ötlet? – Kétségbeesetten vágyott rá, hogy
Nonna arra biztassa, hogy engedje el a félelmeit, és vesse magát a szívében
formálódó szerelem után.
Nonna letette a tányért és kinézett az ablakon az égre.
– Nem ismerem Isten terveit, és attól tartok, ezt a döntést neked kell
meghoznod, nipotina. – Összeráncolt homlokkal megrázta a fejét. – Igen,
aggódom… ahogy te is. De nem én leszek az, aki elválaszt titeket, vagy
megmondja, hogy rossz ötlet lenne hagyni, hogy utánad menjen Portlandbe.
Annalisának nem tetszett a nagyanyja válasza.
– Te mit tennél a helyemben? Szakítanál és továbblépnél?
Nonna folytatta a mosogatást a következő tányérral. Végül így szólt:
– Nem. Ez a te döntésed, a szívedé és Istené. És része a felnőtté
válásnak. Nem mondhatom meg neked, mit csinálj, de támogatni foglak,
akárhogy is döntesz.
– Tényleg? – állt meg Annalisa.
Nonna határozottan bólintott.
– A szüleid és én a legjobb tudásunk szerint neveltünk téged, és
nagyon büszke vagyok arra a nőre, aki lettél. Akárhogy is döntesz, az lesz a
helyes döntés.
A lány letette a törlőkendőt, és oldalról átölelte a nagyanyját.
– Ez nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm.
Nonna megpaskolta a hátát, és Annalisa érezte, hogy folytatni akarja a
mosogatást. Neki sem lehetett könnyű elengedni az unokáját Portlandbe.
De Annalisa tudta, hogy ez nem elég ok arra, hogy maradjon. Mindkét
döntésnek lesznek következményei. Miközben lehunyta a szemét, hogy
megtalálja a belső békéjét, tudta, hogy nincs mit meggondolnia. A Thomas
iránti szerelme erősebb volt, mint bármely érzés, amit valaha átélt, és
örökre megutálta volna magát, ha nem ugrana teljes hévvel a fiú karjába.
Ha Thomas hajlandó mindent kockára tenni, akkor ő is.
 13. fejezet

Sharon Maxwell ezüst szeme

Amikor Annalisa először megpillantotta Sharon Maxwellt, úgy érezte, hogy

egy másik világból való lényt lát. Minden szempontból Payton Mills
antitéziseként nemcsak művész volt, hanem maga a művészet. Színpompás
ruhája láttán a legszívesebben kidobta volna az egész ruhatárát.
Sharon hosszú, fehér hajában végigfutott egy lila csík, és az egészet
egy ugyanilyen színű hajpánttal fogta hátra. Óriási türkizkék fülbevalója
illett a ruhájához, ami inkább csak egy vég szövet volt, amelyet elegánsan
körbevetett telt testén. Nagy körsálján élénk színű pávafarokminta
csillogott, amely nem igazán illett a türkizhez, mégis szemkápráztatóan jól
működött.
És az ezüst szeme meg a magabiztos mosolya… annyira megnyugtató
volt! Annalisa soha nem látott még egy nőt sem, aki ennyire elégedett lett
volna a testével és azzal, hogy nő. Mágnesszerűen vonzotta Annalisát, szó
szerint képtelen volt levenni róla a szemét, miközben a köré gyűlt
embereket szórakoztatta. Semmiképpen sem lehetett volna gyönyörűnek
nevezni, de mindenképpen lenyűgöző volt, és még Thomas sem tudta
kivonni magát a hatása alól.
Néhány perccel múlt délután egy óra, és Annalisa meg Thomas már
bejárta Sharon raktárgalériáját, amely az Exchange Streetről nyílt, és
döbbenten bámulták az egész New Englandből begyűjtött csodálatos
festményeket – sok merész és ellenkulturális darab akadt közöttük – meg a
hihetetlen áraikat. Annalisának már csak hat hete volt hátra a
gimnáziumból, és már alig bírta a várakozást.
A régi kikötői negyedben voltak, Portland kevésbé szép részén,
amelyet főleg rég üresen álló hajózási raktárak alkottak. Annalisa egyszer
tréfálkozva megjegyezte Nonnának, hogy ha a költözésekor nem talál egy
rendes helyet, amit meg tud fizetni, beköltözik az egyikbe. Sharon viszont
az egész épületet kiglancolta, az óriási földszinten galériát és műtermet
rendezett be, ami egyszerre töltötte el Annalisát irigységgel és bámulattal.
Soha nem gondolt még rá, hogy galériát nyisson, pedig az anyja
tervezgette, de most megérezte az ötlet vonzását. Sharonnak megvolt
mindene: a saját absztrakt festményei (amelyekről Annalisa megállapította,
hogy abszolút zseniálisak) a tágas tér egyik téglafalán függtek, a többi falat
viszont az évek során összegyűjtött egyéb alkotások borították. Hihetetlenül
jó szeme volt, és Annalisa úgy vélte, hogy talán ugyanolyan képességek
kellenek ahhoz, hogy valaki jó kurátor legyen, mint ahhoz, hogy nagy
művész. Persze lehet, hogy előbb nagy művésznek kell lenni ahhoz, hogy jó
kurátor legyen az emberből.
Sharon a műtermét is megnyitotta a vendégek előtt, és minden festő
álmának bizonyult. Annalisa most először kezdte meglátni az absztrakt
expresszionizmus szépségét, talán azért, mert megnézhette Sharon kevésbé
absztrakt képeit is. Nagyon sok helyen olvasta már, hogy előbb meg kell
tanulni a szabályokat ahhoz, hogy megszeghesse őket. Sharon kiérdemelte a
jogot az absztrakthoz, miután az alapok mesterévé vált.
– Menj, beszélj vele – bökte oldalba Thomas.
– Nem akarom zavarni – húzódozott Annalisa, és mintha pillangók
verdestek volna a gyomrában, ahogy elnézett a teret felosztó téglaoszlopok
egyike mellett.
– Miről beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Thomas. – Neki kellene
izgulnia, hogy beszélhet veled.
Annalisa átölelte a derekát, megcsókolta az arcát, és köszönetet
mondott neki.
– Csak azt szeretném, hogy felkérjen, hogy legközelebb én is vegyek
részt a kiállításon. Mindennél jobban vágyom erre.
– Akkor meg fogod kapni – nézett rá Thomas. Annalisa remélte,
egyszer, nemsokára ebbe a szempárba nézve ébredhet fel.
Annalisa beleszédült a képek alatt látott árakba. Csodálatosan teljes
életet látott maga előtt, amelyben azt csinálhatta, amire mindig is vágyott,
és közben annyi pénzt kereshetett, hogy ne kelljen aggódnia az anyagi
helyzete miatt. Nem szégyellte, hogy szegény, de szívesen élt volna úgy,
hogy a döntéseit ne mindig a bankszámlája egyenlegéhez kelljen igazítania.
Abban a pillanatban hihetetlenül kiteljesedettnek érezte magát
festőként, és nőként is. Még nem mondta meg Thomasnak, hogy azt
szerette volna, ha vele megy Portlandbe, de miközben a show előtt
átsétáltak a városon, és később, a festményekről beszélgetve teljesen
biztosan érezte, hogy azt akarja, a fiú ott legyen vele. Ez a pillanat is
annyival jelentőségteljesebbnek érződött így, hogy mellette volt.
– Annalisa – szólalt meg egy hang egy másik téglaoszlop mellől. –
Könnyű emlékezni rá, rímel a Mona Lisára – lépett oda hozzá Jackie
Burton, az áfonyaszínhajú kurátor, aki annak idején szólt neki a show-ról.
– Örülök, hogy látom – felelte Annalisa. – Köszönöm, hogy szólt erről.
Teljesen le vagyok nyűgözve.
– Hát nem csodálatos? – mutatott körbe Jackie a festményeken. – Egy
nap talán a te képeid is itt lesznek.
Annalisa a mellkasára tette a tenyerét, és arra gondolt, hogy az olyan
lenne a szívének, mint egy lottónyeremény. Bemutatta Jackie-t Thomasnak,
és hármasban egy kicsit távolabb húzódtak a tömegtől, hogy
beszélgessenek.
Jackie felhívta a figyelmüket néhány festményre, amelyeket nem
hagyhattak ki, majd megkérdezte:
– Beszéltél már Sharonnal?
– Még nem nyílt rá alkalmam – felelte Annalisa, nem akarva bevallani,
hogy túlságosan meg van illetődve.
Jackie kitárta a karját.
– Tudtad, hogy órákat fog adni itt? Nem az egyetemi oktatás keretein
belül.
– Micsoda? – Annalisa úgy érezte, mintha valaki a kezébe nyomta
volna élete kirakójának utolsó darabját.
– Igen. Fel kellene iratkoznod. Mondjuk, most rögtön. Nem tudom,
hogy van-e még hely, de Sharon nagyszerű tanár.
A megilletődöttségéről megfeledkezve Annalisa készen állt rá, hogy
buldózerként áttörjön az embereken.
– Megtenné, hogy bemutat neki?
– Menjünk – indult el Jackie egyenesen Sharon felé. Annalisa odasúgta
Thomasnak, hogy mindjárt jön, aztán a kurátor nyomába eredt, arra
gondolva, hogy ha betelt a létszám, egyszerűen megöli az egyik jelentkezőt.
Nem kegyetlenül, hanem finoman, fájdalommentesen. Nem fogja hagyni,
hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezéből.
 Jackie elhúzta Sharont annak az öt embernek a köréből, akik
kérdésekkel árasztották el a műveiről. Ránézésre annyi idős lehetett, mint
Annalisa anyja lett volna, ha még él – valószínűleg az ötvenes évei elején
járt. Annalisa rájött, hogy igazából nem is megilletődöttséget érez. Sharon
közelében lenni olyan volt, mintha olyasvalaki előtt állt volna, akinek
szuperereje van. Áhítatosan bámult rá.
Jackie összecsapta a két kezét, és bemutatta őket.
– Annalisa nagyon tehetséges, Sharon, és a nyáron Portlandbe
költözik. Fogsz órákat tartani? És ami még fontosabb, van még szabad
hely?
Annalisa visszafojtott lélegzettel fürkészte Sharon arcát, keresve a
jelet, bármilyen jelet, hogy van esélye, megvan a jegye az élete hátralévő
részére.
Sharon csípőre tette a kezét, és úgy nézett Annalisa szemébe, mintha a
lelkét akarta volna látni. Visszapillantott Jackie-re, aztán megint a lányra.
– Egész véletlenül van még egy hely. – Még az is varázslatos volt,
ahogy beszélt, a hangja mint egy angyalé. – Ha Jackie azt mondja, hogy jó
vagy, akkor az nekem elég.
Annalisa megdermedt. Nincs több tréfa arról, hogy mit tenne meg,
hogy bekerüljön a csoportba. Ez egy nagyon komoly pillanat volt.
Hullámokban futott végig a hideg a karján. El sem tudta hinni, mi történik,
miközben visszanyelte a torkát elszorító érzések áradatát.
Nem tudta, mennyi idő telt el, csak akkor tért magához, amikor Jackie
meglengette a kezét az arca előtt.
– Helló, itt vagy? Van még egy szabad hely.
Annalisa úgy bólogatott, mint egy harkály a lucfenyőn. Megkereste a
tekintetével Sharon ezüst szemét, és így szólt:
– Szeretném azt a helyet.

– Szeretném, ha velem jönnél – mondta Annalisa, végre fejest ugorva a

szerelembe.
Hazafelé megálltak egy eldugott kis partszakaszon, a Maquoit Bay
mellett, amit Thomas ismert. A szeles időre való tekintettel dzsekit vettek,
és a kocsit az út szélén hagyva, egy-egy sörrel a kezükben átvágtak egy
facsoporton a mozdulatlan víztükörig. Az ő hangjukon kívül csak a fákon
rejtőző madarak rikoltozása hallatszott.
 Thomas keresztbe tett lábbal ült a földön, Annalisával szemben.
– Várj, komolyan?
A lány néhány lépéssel arrébb könyökölt, és a fiút rajzolta. Még
mindig fel volt dobva a show-tól, ahol találkozott az egyik legérdekesebb
emberrel a világon, és elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, egyszer az ő
festményei is ott fognak lógni a falán.
És más is volt. Thomastól is fel volt dobva.
– Persze csak ha még mindig szeretnél – felelte a lány, és arra gondolt,
hogy ő az egyetlen férfi, akivel valaha meg akar nézni egy kiállítást, az
egyetlen férfi, akit valaha szeretni fog. Őrültség lenne, ha nem adná teljesen
neki magát.
Thomas belenyomta a sörösdobozát a homokba.
– Ami azt illeti, már nem – mondta zord komolysággal. – Úgy
döntöttem, hogy a Westonban maradok. Bocs, hogy kipukkasztom a
buborékodat, de szeretek a szüleimnél lakni, és az apám is kezd magához
térni.
– Ó, valóban? – ismerte fel a hangnemet Annalisa, és felvonta a
szemöldökét.
– Elhiheted. Tegnap együtt golfoztunk. Azt mondta, büszke rám, és
hosszasan szabadkozott, amiért azzal fenyegetett, hogy kitagad. Rólad is
kérdezett. Azt szeretné, ha eljönnél valamikor, minél hamarabb, teniszezni
meg vacsorára. Ja, és szeretné megvenni az egyik képedet.
Senki sem tudott úgy mosolyt varázsolni Annalisa arcára, mint ő. Még
amikor csípősek is voltak a tréfái, a mosolya olyan édes volt, mint a
cukorka Harry vegyesboltjában.
A ceruzájával beárnyékolta a szemét a lapon, azon töprengve, hogy
vajon együtt elérik-e a céljaikat, vajon örökre az övé lesz-e az a szempár.
– Hát akkor keresnem kell valaki mást, aki eljön velem Portlandbe.
Amúgy se bírom a szobrászokat.
– Nem mernéd – fonta karba a kezét Thomas.
– Majd meglátjuk. – Annalisa vállat vont, és folytatta az arc
kidolgozását. Könnyű volt ránézni, és még könnyebb volt megrajzolni.
– Szóval tényleg azt akarod, hogy veled menjek? – ugrott előre a fiú.
Annalisa falai leomlottak, ahogy a rajza tárgya arra várt, hogy
megmutassa, komolyan beszél. Nem kellett sokáig várnia.
– Én benne vagyok, ha te is.
 – Hm, hadd mérlegeljem a lehetőségeket. – Thomas felemelte a két
kezét, mint egy mérleg két serpenyőjét. Leeresztette a jobb kezét, és azt
mondta: – Még több év a szűk látókörű, seggfej apámmal. – Lejjebb
eresztette a balt. – Vagy egy kaland veled, az én álmodozó, zseniális,
kreatív, vicces, Elvis-rajongó barátnőmmel. Szerinted melyik fog nyerni?
Annalisa szívéből örömgejzírek törtek fel, mosolyra húzva a száját,
ami elolvasztotta minden kétségét. Ez volt a csobbanás a vízbe az ugrás
után, és ez volt minden, amit elképzelt, és még annál is több. Elfelejteni az
összes érvet, hogy miért nem lehetnek együtt; elfelejteni az összes
aggodalmat, hogy hátráltatni fogják egymást. Ez volt az, az ok az életre.
A fiú derűs Buddha-mosollyal nézte, miközben Annalisa így szólt:
– Tudod, mit szeretek benned, Thomas Barnes? Melletted
elfelejtettem, milyen szomorúnak lenni. Olyan, mintha elfújtad volna az
egészet, és nagyon hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy
találkoztunk. Mi a fenéért ne akarnám, hogy ez folytatódjon?
Úgy tűnt, Thomast őszintén megérintették a szavai.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem. Amit bárki
mondott nekem – tette hozzá.
– Akkor jobb, ha megjegyzed – tanácsolta Annalisa –, mert nem
könnyen jön.
Thomas elkezdett felállni, de a lány felemelte a kezét.
– Ne, még nem végeztem. Ne mozogj. – Az ujjával elsimította Thomas
árnyékát a lapon, örökre kimerevítve a pillanatot.
Aztán hirtelen eszébe jutott az egyetlen fenntartása.
– Valahogy meg kell könnyítenünk a húgod dolgát, valahogy bele kell
vennünk őt is. Tudod, hogy össze fogja törni a szívét.
– Igen… – bólintott Thomas –, de én mindig ott leszek neki. És nekem
is élnem kell az életemet. És igazad van, meg fogjuk értetni vele, hogy még
mindig szeretjük. Akkor jön el hozzánk, amikor csak akar. Szívesen
elmegyek érte.
Annalisa felsóhajtott. Biztosra akart menni, mintha a kétségei
megvetették volna a lábukat, és le kellett volna győznie őket.
– Én benne vagyok, Thomas, de nem akarok felelős lenni a családod
széthullásáért.
– Akkor tudod, mit? – húzta ki magát ültében a fiú. – Nem kellett
volna bemenned abba a múzeumba. Nem kellett volna elmenned az Eagles
meccsére. Nem kellett volna annyira… magadnak lenned. Mert most már
én is benne vagyok, és nem megyek sehova. Felejtsd el az apámat, és
felejtsd el az előkelő iskolámat. A félév vége után elmegyek Portlandbe, és
vissza se nézek.
Tessék, megkapta. Utolsó, erőtlen kétségeit is kivégezte Thomas
szerelme. Most már semmi sem állhatott az útjukba. Csak ez a rajz, amit
mindenképpen be akart fejezni, mielőtt megmozdulnak.
Ezt közölte is a fiúval, majd megint kézbe vette a ceruzáját.
– De nem lakhatunk együtt – mondta rajzolás közben. – Nonna
mindkettőnket megölne. És fejezd be a mocorgást, elrontod a fényt. –
Természetesen csak tréfált, de a fiú belement a játékba, hagyva, mint
mindig, hogy a művészet legyen az első.
A száját alig mozgatva, mint egy hasbeszélő, válaszolt:
– Honnan tudná Nonna? Egyébként is, szerintem kezd megkedvelni.
Annalisa tekintete ide-oda cikázott a papír és Thomas között.
– A szádat mozgathatod, te hülye. Csak a karoddal ne hadonássz.
Mindjárt kész. Lehet, hogy kedvel, de soha nem hagyná jóvá, hogy együtt
lakjunk. – Majdnem hozzátette, hogy „amíg össze nem házasodunk”, de
idejében elharapta a mondatot. De jól volt ez így. Egyszerre egy dolgot.
– De komolyan, honnan tudná? – vigyorodott el Thomas.
– Honnan tudná? – ismételte meg Annalisa, úgy téve, mintha
megdöbbenne a kérdésen. – Nem találkoztál Nonnával? Nem New Yorkról
beszélünk. Portland nincs olyan messze. Először is, oda fogja küldeni a
családot, hogy derítsék fel a dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy ő maga
is el fog jönni. Kizárt dolog, hogy együtt lakhassunk. – Sietve befejezte a
rajzot, mert a fiú közelében akart lenni, érezni akarta.
– Oké, rendben, akkor külön fogunk lakni. – Thomas nyilvánvaló
daccal összefonta a két karját. – Két szomszédos lakásban. Amíg
törvényessé nem tesszük.
Annalisa rámutatott a ceruzával.
– Mit mondtam a hadonászásról?
Thomas feltérdelt és elindult felé.
– Alig hallak ilyen messziről.
– Most aztán nagy bajban vagy – felelte Annalisa, ledobva a rajztáblát
és a ceruzát a homokba. Kit érdekel egy hülye rajz, amikor ott volt előtte az
igazi?
 Thomas látványosan négykézlábazott felé, szinte mint egy oroszlán.
Annalisa is belement a játékba, és úgy tett, mintha egy nőstény lenne, akit a
párja kerülget. Amikor a fiú odaért, átemelte a dereka fölött az egyik lábát
és ráült.
Annalisa hanyatt feküdt a homokban, és Thomas szeme csillagporos
résként meredt rá. Az erdő mélyén felvonyított egy farkas. Vagy Annalisa
mélyén?
A fiú lassan lehajtotta a fejét, és csak a lány arcától néhány centire
állította meg.
– Szeretlek, Anna. Jobban, mint el tudnád képzelni.
Annalisa beletúrt a hajába, belenézett a szemébe, elveszve a szerelme
galaxisában. A hangjában a kétely leghalványabb árnyéka nélkül így felelt:
– Én is szeretlek.
 14. fejezet

Emma, a különleges

Thomas még azon a hétvégén közölte a hírt a családjával, és az történt,

amire számítottak. Ahogy Thomas elmesélte a telefonban, Mr. Barnes egy
heves szóváltás után elviharzott, biztosítva a fiát, hogy egy centet sem fog
kapni tőle. Mrs. Barnes felhajtotta az italát, és töltött egy másikat. Emma
bevonult a szobájába.
A következő héten Emma nem volt hajlandó telefonon beszélni vele,
és Annalisának keményen kellett tartania magát, hogy ne késztesse
meghátrálásra a Barnes család ellenkezése. Azonban Thomas és ő
döntöttek, és ahogy Nonna mondta, ezt a döntést csak ők hozhatták meg.
Április vége felé, amikor már az összes hó elolvadt, Annalisa elment a
házukba – most először. Thomas akárhogy próbálkozott, nem tudta kihozni
Emmát a búskomorságából, és Annalisa remélte, hogy neki több
szerencséje lesz. Tudta, milyen az, amikor valaki teljesen egyedül érzi
magát, és nem akarta, hogy Emma azt higgye, hogy elhagyta.
Csak egy olyan időpontot kellett találniuk, amikor Mr. Barnes nincs
otthon. Thomas azt javasolta, menjen szombaton. Az apja a hosszú tél után
már alig várta, hogy kimehessen a golfpályára, és azt tervezte, hogy játszik
egy harminchat lyukas menetet a klubban, utána pedig a barátaival
vacsorázik.
Thomas kora reggel felvette Annalisát, és ahogy mostanában szokták,
letért a főútról, hogy a lány gyakorolja a vezetést egy csendes mellékúton.
A párhuzamos parkolást két fatörzs között próbálgatta, amelyeket Thomas
gördített fel az úttestre. Jó néhány próbálkozás kellett, mire sikerült. Egy
csókkal jutalmazta az oktatóját, meg egy kicsit többel is, mielőtt folytatták
az útjukat, hogy kiderítsék, együtt tudnak-e segíteni Emmán.
Amikor megérkeztek, a ház még annál is megdöbbentőbbnek
bizonyult, mint amilyennek hitte.
 – Ez igazából nem a tiétek, ugye? – kérdezte, miközben végighajtottak
a hosszú kocsifelhajtón a hatalmas, fehér, gyarmati stílusú, oszlopos
házhoz.
– Tudom, tudom. Szinte már nevetséges.
Szinte? – gondolta a lány.
Thomas megállt a bal oldalon, és a víz felé mutatott.
– Az ott a Wilby-sziget, az öblön túl.
Annalisa most először fogta fel igazán, mit fog elveszíteni Thomas. A
fiú nem titkolta, hogy gazdagok, és ez nem is volt meglepő, tekintettel arra,
hogy az apja ügyvédként dolgozott, és Davenportban laktak, de most
komolyan…
– Nem tudom elhinni, hogy ebben a házban nőttél fel. Biztos vagy
benne, hogy le akarsz mondani minderről… értem?
Thomas megfogta a kezét, és megcsókolta az arcát.
– Ha császár lennék, az egész birodalmamról lemondanék érted. Mi
értelme ennek az egésznek, ha nincs veled az, akit szeretsz, hogy együtt
élvezzétek? – Annalisa a szemét forgatta volna, ha a fiú nem teljes
komolysággal mondta volna ezt. Akármennyire is sportos srác volt,
gondolta, a húgához hasonlóan neki is művészet rejlett a lelke mélyén.
Rendben, gondolta. Győzött. Megint. És imádta, hogy soha nem fog
eltántorodni a szerelmüktől vagy a döntésüktől. És mindent fel fog adni
érte. A szerelme bizonyítéka. Nem, nem a szerelemé. Az iránta való
odaadásé.
Kiszálltak a kocsiból, és megkerülték a házszörnyet, hogy teljes
egészében lássák az öblöt. Széles, szőnyegként elterülő, a tél után
zöldülésnek indult füves térség húzódott a háztól a partig. Annalisa úgy
becsülte, legalább hat órába telne, mire levágná az egészet, de hát
Thomaséknak biztos voltak kertészeik. Csodálatos, felhőtlen nap volt,
szeles, de napsütéses. A víz felszínén tajtékos hullámok fodrozódtak.
Annalisa eltöprengett, milyen lenne ott lakni, soha nem aggódni a pénz
miatt, erre a kilátásra ébredni. Irigységet érzett? Talán inkább vágyat.
A part közelében egy magas oszlopon Maine zászlaja és egy sárga-kék
csíkos szélzsák lobogott szelíden a szélben. Thomas rámutatott a móló
végén a hullámokon imbolygó vitorlásra.
– Az új Hinckley-nk, apám büszkesége. – Aztán arrébb siklott az ujja,
a móló másik oldalán kikötött kisebb csónakra. – Az a Boston Whaler
Montauk pedig az enyém. Illetve volt. Biztos vagyok benne, hogy apám
visszaveszi.
Egy oldalsó ajtón bementek a konyhába, ahol Mrs. Barnes várta őket
egy tálca süteménnyel.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél, Annalisa, igazán. – Élénkzöld köténye
úgy nézett ki, mintha akkor lett volna rajta először.
Annalisa elvett egy csokidarabos sütit a tálcáról és beleharapott.
– Finom – hazudta, és arra gondolt, hogy ez van, amikor nem olasz
fiúval randizik az ember: lejjebb kell adnia az igényeiből az ételek terén.
Próbálta nem eltátani a száját, ahogy körbenézett a makulátlan konyhában
található berendezésen. Nonna hátraszaltót ugrott volna a láttán.
Mrs. Barnes letette a tálcát.
– Szeretnék mondani valamit nektek, ha nem bánjátok.
Annalisa rápillantott Thomasra, akit szemmel láthatólag ugyanúgy
meglepett a kijelentés, mint őt.
– Én… – Mrs. Barnes szeme könnybe lábadt. – Én örülök nektek,
kettőtöknek, és sajnálom, hogy Bill így kezeli a helyzetet. Próbáltam
beszélni vele, de ő a legmakacsabb ember, akit ismerek. Thomas, már
milliószor mondtam, hogy csak a legjobbat akarja neked…
– És ezt gyönyörűen ki is mutatja – vágott a szavába fia.
– Hadd fejezzem be – mondta Mrs. Barnes szigorúan. – Attól tartok,
nem tudja, mi a „legjobb”. A szülei ugyanilyenek voltak. Gyakorlatilag
kényszerítették, hogy jogra menjen, aztán odaláncolták az asztalához a
cégnél. Örülök, hogy te a saját utadat akarod járni, és úgy vélem, az, hogy
olyan lányt választasz, akit szeretsz, része ennek a szabadságnak.
Odafordult Annalisához, aki örömmel hallgatta.
– Az alapján, amit Thomastól és Emmától hallottam – folytatta Mrs.
Barnes –, szerencsések, hogy itt vagy nekik… és Thomas nagyon szeret
téged. Akármit is mondjon a férjem, én nem akarok kimaradni a fiam
jövőjéből. A közös jövőtökből. Támogatlak benneteket a költözésben, és
öröm látni, hogy ennyire szeretitek egymást. Akár hiszitek, akár nem,
sokáig mi is így voltunk… – Hirtelen fájdalom ült ki az arcára.
– Köszönöm, Mrs. Barnes – felelte Annalisa, mélyen meghatódva a
szavaitól.
Thomas tett egy lépést az anyja felé.
 – Ez nagyon sokat jelent nekem, anya. Köszönöm! – Esetlenül
megölelték egymást, és Annalisa arra gondolt, hogy Mrs. Barnes szörnyen
magányos lehet, akárcsak Nonna.
Miután anya és fia kibontakoztak az ölelésből, Mrs. Barnes úgy törölte
meg a kezét a kötényében, mintha a múltat törölné le róla.
– Mindegy, menjetek, érezzétek jól magatokat. Csak szerettem volna
ezt elmondani.
– Emma hol van? – kérdezte Annalisa. Talán Mrs. Barnesszal együtt a
lány is észhez tér. – Szeretnék köszönni neki.
Thomas elindult kifelé a konyhából, és intett, hogy kövesse.
– Fent van.
Mrs. Barnes kioldotta a kötényét, mintha végzett volna a munkával.
– Nemsokára lejön.
Annalisa követte Thomast a folyosón. Balra fordultak, aztán jobbra,
aztán végigmentek egy másik folyosón, és kijutottak a nappaliba. Majdnem
kibukott a száján, hogy ebben az egy helyiségben elférne a nagyanyja egész
háza, de nem akarta kimutatni, mennyire feszélyezve érzi magát. És nem
csak a ház miatt. Mindegy, hány sütit sütött Mrs. Barnes, mindegy, milyen
érzelmes vallomást tett, ez a hely hideg maradt. És ezen a kandalló fölötti
szarvasfej vagy a golfpályákat ábrázoló vízfestmények sem segítettek.
– Soha életemben nem láttam még ennyi párnát – suttogta,
körbepillantva a tóra néző nagy üvegajtóval szemben félkörben elrendezett
drága foteleken és kanapékon. Szemügyre vette az egyik falon függő,
aranyozott keretű, hatalmas olajfestményt. Egy jellegzetes őszi maine-i
napot örökített meg: vitorlások és halászhajók bukdácsoltak a hullámokon,
sirályok buktak le a vízbe, rákhalászok öntötték ki a zsákmányukat a
fedélzetre, a szél lengette a csarnakköteleket és felborzolta a vizet.
Ez pontosan az volt, amit ő soha nem akart festeni: a klasszikus
Davenport. Lenyűgöző, de nem elgondolkodtató. Leült egy kanapéra, és
meglepte a keménysége. Tarkójára tette a két kezét, és kinézett a vízre.
– Szóval ilyen Thomas Barnesnak lenni. Micsoda élet!
– Szívesen cserélek veled – ült le mellé Thomas.
Jogos.
– Egy délutánra esetleg, de ezt a kilátást nem tudnám megfesteni.
– És nem is lesz az enyém, hogy elcserélhessem – tette hozzá a fiú, rá
nem jellemző hidegséggel a hangjában.
 – Nem bánod, ha benézek Emmához? – kérdezte Annalisa. Úgy érezte,
bevetésen van, és remélte, sikerül felolvasztania egy kicsit ezt a hideg
házat. – Tényleg aggaszt. Az ötven szoba közül melyik az övé?
Az útmutatással felvértezve felment a lépcsőn, és miközben végigment
a hosszú, visszhangzó folyosón, megnézhette Thomas családi fényképeit.
Amikor odaért Emma ajtajához, bekopogott. Odabentről egy Beatles-szám
hallatszott ki.
– Helló, Emma, bejöhetek? Annalisa vagyok. – Az ajtóhoz nyomta a
fülét, de csak Paul McCartney hangját hallotta, amint felajánlotta, hogy
énekel egy altatót.
– Emma? – kérdezte hangosabban, és megint bekopogott.
– Mit akarsz? – érkezett a dühös válasz a másik oldalról. – Nincs mit
mondanom neked.
Thomas több mint egy hete közölte a családjával a hírt, és úgy tűnt, a
seb még nem gyógyult be.
– Kérlek, csak beszélgetni szeretnék.
Amikor nem kapott választ, megpróbálkozott a kilinccsel és benyitott.
A nyúzott arcú Emma a szoba hátsó sarkában ült egy plüssfotelben, a
lemezjátszó mellett. Átölelve tartotta felhúzott térdét, és mezítláb volt.
– Nem mondtam, hogy bejöhetsz! – csattant fel.
– Szeretnék beszélni veled – mondta Annalisa halkan, és hívatlanul is
beljebb lépett. A falakat mustársárgára festették, és a padlón szétszórt
hanglemezektől eltekintve a szoba tiszta volt, és rendezett. Az Emma
mögötti ablakon keresztül látta a vitorlást a tavon.
– Tudom, hogy fáj – mondta –, de nem akarom, hogy azt hidd,
elhagyunk. A legelső dolog, amiről beszélgettünk, az volt, hogy alig várjuk
már, hogy elvigyünk Portlandbe… amilyen gyakran csak akarod.
– Elveszed tőlem – mondta Emma, rá se nézve Annalisára.
Annalisát nem lepte meg a vád. Tett még egy lépést előre. Emma
valahogy furcsán viselkedett. A haragtól ilyen üveges a tekintete és zavaros
a beszéde?
– Nem jól látod. Nem veszem el tőled, a legkevésbé sem. Jók vagyunk
együtt, mi hárman. Ezen az sem változtat, hogy elköltözünk. Annyiszor
találkozunk, ahányszor csak akarunk. Szeretem a bátyádat, Emma. Ezt
biztos megérted.
– Ó, hát persze, hogyne érteném!
 A Beatles-szám véget ért, csak recsegés hallatszott a lemezjátszóból.
Emma letette a lábát a szőnyegre.
– Amióta felbukkantál, nem is lát engem! – acsargott. – Elhagy, és te
tehetsz erről!
– Ez nem igaz – tiltakozott Anna. Nem tudta elhinni, hogy ez ugyanaz
a lány, akivel együtt festett a tornácon, aki az éneklő fák alkotta erdőről
beszélt. – Nem ismerek még egy embert, aki ennyire szeretné a húgát, mint
ő téged, és ezen semmi sem változtathat. Mind a kettőnknek jut hely, tudod?
– Annalisa letérdelt, hogy ne legyen olyan fenyegető. Bár igyekezett
nyugalmat erőltetni magára, ideges volt. – Jól vagy?
Emma felé fordította üveges tekintetét.
– Ki nem állhatlak, és utáltam veled festeni. Még csak nem is vagy
olyan jó.
– Tudom, hogy ezt nem gondolod komolyan. – Fájtak neki a lány
szavai.
Ismét felcsendült a zene, most a „Carry That Weight”. Emma
imbolyogva felállt a fotelből. Annalisa nem tudta, mire számítson – talán
nekiesik? De a lány lépett egyet, aztán lerogyott a szőnyegre.
Annalisa rémülten ugrott oda hozzá.
– Mi a baj? – A zene hirtelen túl hangos lett, még feszültebbé téve a
helyzetet.
A fotelben megpillantott egy gyógyszeres üvegcsét, és borzalmas
félelem szorította el a torkát. Felkapta az üveget, és elolvasta a címkét.
Elizabeth Barnes neve alatt megtalálta a gyógyszerét is: Valium.
Elöntötte az adrenalin. Az ölébe húzta Emmát, maga felé fordította az
arcát, és paskolgatni kezdte, hogy felébressze. A lány szeme nyitva volt, de
látszott, hogy messze jár. Annalisa ösztönösen ledugta az ujját a szájába, a
tabletták után kutatva.
– Hány tablettát vettél be? – kérdezte.
– Mit számít? – felelte Emma akadozva. – Nem akarok itt maradni
egyedül. Mit érdekel? – Fennakadt a szeme. – Így mindenkinek könnyebb
lesz…
Úgy tűnt, kezdi elveszíteni az eszméletét, és lecsukódott a szeme.
– Thomas! – sikította Annalisa, próbálva megőrizni az önuralma
maradékát. – Segítség!
 Nem tudta, mit csináljon, de gyorsan kellett cselekednie. Még egyszer
segítségért kiáltott, de tudta, hogy a ház túl nagy ahhoz, hogy meghallják.
Úgy döntött, megpróbálja meghánytatni Emmát. Nem mintha tudta volna,
hogyan kell, de érdemes volt megpróbálni, mielőtt otthagyja, hogy
segítséget hívjon. A lány ellenállás nélkül átfordult a hasára, és Annalisa
ledugta két ujját a torkán.
– Emma – mondta kétségbeesetten –, segítened kell. Ki kell hánynod!
A lány érthetetlenül motyogott.
– Thomas! – üvöltötte Annalisa, és hallotta a saját hangjában a
rémületet.
Emma felnyögött, mintha fuldokolna, és Annalisa még mélyebbre
dugta az ujjait a torkában. Aztán megindult, és Emma odahányt a
szőnyegre. Annalisa látta a félig feloldódott narancssárga tablettákat és a
sűrű, narancssárga nyálkát az ételdarabok között.
Tudva, hogy ennél többet nem tehet, felállt.
– Hozok segítséget, Emma. Mindjárt jövök. – Azzal kirohant az ajtón.

Mr. Barnes egyenesen a golfpályáról, futva érkezett a davenporti kórház

várójába.
– Hol van? – Félelem és harag sütött a szavaiból. A jobb nadrágszárán
egy fűfolt látszott, golfkesztyűje kilógott a farzsebéből.
Thomas és Annalisa egy órája ült a fal melletti székeken, amelyeken
mások is aggódva várták a híreket szeretteikről. A helyiség fertőtlenítőtől,
betegségtől és szomorúságtól bűzlött.
Amikor meghallották Mr. Barnes hangját, mindketten felnéztek.
Thomas jobbra mutatott a folyosón.
– A 301-esben. Anyával. Jól van, apa. Annalisa megmentette az életét.
Mr. Barnes dühösen megrázta a fejét, majd elcsörtetett a recepcióspult
előtt, és berontott a lengőajtón.
Thomas előregörnyedt, Annalisa pedig rátette a kezét a hátára. Nem
volt már mit mondania, de utálta, hogy a fiú magát hibáztatja. Szinte csak
erről beszélt, mióta megérkeztek a kórházba. Hála istennek, Emma állapota
stabilizálódott. Az orvosok kiszivattyúzták a gyomortartalmát, és
folyadékot adtak neki. Már beszélni is tudott.
Annalisa is felelősnek érezte magát. Hogy is ne érezte volna? Nem,
nem ő adta Emmának a tablettákat, de végig tudta, hogy a lány majd rosszul
fogadja a Portlandbe költözésük hírét. Vagy lehet, hogy eleve meg sem
kellett volna kérnie Thomast, hogy menjen vele. Úgy érezte, kettészakad
legbelül. Fájt a szíve Emmáért, főleg így, hogy megtette ezt a borzalmas
lépést, amit valószínűleg soha életében nem fog elfelejteni.
Miközben némán ültek a váróban, kétségek törtek rá. Reggel még
szívvel-lélekkel benne volt a terveikben, de most már nem tudta
elhessegetni Emma arcát, ahogy elvesztette az eszméletét, ahogy feltört a
hányás a szájából.
Ha hallgatott volna azokra, akik körülötte éltek, mindez nem történt
volna meg. Nonna egy pillanatig sem leplezte az érzéseit, és előre
figyelmeztette. A történtek fényében még Mr. Barnesnak is igaza lett,
amikor azt mondta, hogy véget kell vetniük ennek a kapcsolatnak.
De nem, neki a szívét kellett követnie. Nem törődött Nonna és Thomas
szüleinek az ellenérveivel, és ami a legfontosabb, a saját józan eszével,
hanem úgy döntött, hogy fel kell fedeznie a Thomas iránti érzéseit. Nem
sok jó származott ebből a döntésből. Gyakorlatilag szétrobbantotta a fiú
családját.
Nem, nekem semmi közöm ehhez, próbálta nyugtatni magát. Ha
Thomas nem döntött volna úgy, hogy elmegy Davenportból, Emma akkor is
kórházba juthatott volna. Annyira törékeny volt… és egyszer már
megpróbált végezni magával. De maga sem tudta teljesen komolyan venni
ezt a gondolatmenetet.
Szorosan lehunyta a szemét, és próbálta elhessegetni az egészet. Vajon
mi lenne most Emmával, ha nem megy el a Cold River koncertjére, vagy ha
legalább annyi esze lett volna, hogy nem issza és szívja magát kábultra? De
még másnap is elküldhette volna Thomast, mielőtt a nagynénje berángatta
volna a házba a szombati vacsorára. Vagy elég lett volna visszafognia
magát és a kis iskoláslány-szívét attól, hogy felírja a kézfejére a
telefonszámát. Mert az volt a fordulópont. Az volt az a pillanat, amelyben
szegény Emma vonata váltóhoz ért, és végül ebbe a kórházba futott be,
miközben Annalisa annak a srácnak a hátán tartotta a kezét, akinek épp
tönkretette az életét.
Ahhoz nem fért kétség, hogy szereti Thomast – és Emmát is. Onnan
tudta, hogy a szíve majd’ megszakadt mind a kettőjükért. Tudta, hogy
Thomas magát hibáztatja előregörnyedve, az arcát a két tenyerébe temetve,
és ki akarta húzni ebből. Mintha ki tudta volna. Már megmondta neki, hogy
nem ő tehet róla, és hogy ő volt az egyetlen fény Emma életében. Elszorult
a torka a bűntudattól, ha arra gondolt, hogy mit művelt ezzel a családdal,
éket verve mindannyiuk közé.
Vajon Thomasnak ugyanezek járnak a fejében, és azt kívánja, bár soha
ne találkoztak volna? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy nem kérdőjelezte meg
a kapcsolatukat, de a döntését, hogy Portlandbe költözik, biztosan.
Benne is kétségek merültek fel ezzel kapcsolatban. Akármennyire is
szerette a fiút, akármennyire is vele akarta tölteni minden percét, az élet
nem ilyen egyszerű, nem igaz? Ahogy arra mindketten számítottak, a
Portlandbe költözése nemcsak a saját életére nézve járna
következményekkel, hanem Emmáéra nézve is. Elszorult a torka és
fájdalmasan görcsbe rándult a gyomra a bűntudattól, miközben a fiú hátát
simogatta.
Mr. Barnes kirontott a lengőajtón. A többi várakozóra, sorstársaikra
ügyet sem vetve elüvöltötte magát:
– Tessék, Thomas! Nézd meg, mit csináltál!
A váróban minden fej felé fordult, ahogy dühös szavai belehasítottak a
csendbe. Annalisa érezte, hogy minden izma megfeszül, miközben Thomas
védekezően felnézett.
Mr. Barnes odacsörtetett hozzájuk, és megállt a fia előtt egy lépéssel.
Rámutatott Thomasra, ahogy korábban Emma Annalisára.
– Most büszke vagy magadra? Felfogtad végre az ostoba döntéseid
következményeit? Olyanok, mint egy sor felállított dominó, nem igaz?
Dühösen fújtatva, mint aki mindjárt szívrohamot kap, visszamutatott a
lengőajtó felé.
– Erről ti ketten tehettek!
Annalisa nem tudott vitatkozni ezzel. Thomas ismét előregörnyedt.
Mr. Barnes még közelebb lépett hozzájuk.
– Nem érdekel más az életben, csak az, hogy te meg a húgod sikeresek
legyetek. Mindened megvolt: a Weston, egy hely a cégnél, de te elcseszted
az egészet ezért a lányért, aki nem jó ennek a családnak. Nézz rám, fiam!
Annalisa túlságosan félt ahhoz, hogy kiálljon Thomasért, miközben a
fiú összeszorított szájjal felnézett az apjára. Érezte, hogy ugyanúgy próbál
láthatatlanná válni, mint korábban ezerszer, amikor az apja ordított vele.
– Csak annyit kellett volna tenned, hogy hallgatsz rám – folytatta Mr.
Barnes. – Lehet, hogy kemény vagyok, de sok mindent láttam már. –
Előrebökött az ujjával. – Tudom, mit beszélek.
Annalisa reszketett a félelemtől. Észrevette, hogy egy nővér siet
feléjük.
– Bocsánat – szólította meg őket a rövid hajú nő. – Ezt nem
csinálhatják itt.
Mr. Barnes vett egy nagy levegőt, és szemmel láthatólag leeresztett.
Legalábbis Annalisa azt hitte. Aztán a férfi folytatta.
– Átkozott szerencséd, hogy a húgod jól van.
Thomasnak ekkor lett elege.
– Hogy a faszba lenne a mi hibánk, te agyatlan szarzsák? Te mérgezted
meg ezt a családot. Hogy a picsába nőhetett volna fel Emma normálisan egy
ilyen apa mellett?
– Uraim – vágott közbe a nővér –, hívom a biztonságiakat, ha nem
fejezik be és mennek ki a váróból.
Mr. Barnes arca olyan vörös lett, hogy Annalisa azt hitte, elpattannak
az erek a homlokán. Reszkető kézzel megfogta a fia karját, és próbált erős
lenni.
– Menjünk, Thomas.
– Nem, Anna, ezt most már végig kell csinálni. – A fiú felpattant, és
odatolta az arcát az apjáéhoz. A szájából az apjára fröccsent a nyál, ahogy
folytatta: – Miattad akarta megölni magát a húgom. Te mérgezted meg, meg
a rohadt viszonyod.
– Hívom a biztonságiakat! – mondta a nővér hangosan, és futni kezdett
a pultja felé.
Annalisa az utolsó erejével, a félelemtől és a haragtól szédülve
felpattant.
– Thomas, hagyd abba! Menjünk. – Nem akart mást, csak elmenekülni
onnan, de meg kellett védenie a fiút.
Mr. Barnes Annalisa felé kapta a fejét. Kivörösödött, dühös szeme
szinte lángolva meredt a lányra.
– Maradj ki ebből, vidéki lány. Ha te nem bukkantál volna fel, ez nem
történik meg. – Ütésre lendítette a kezét.
Annalisa a saját apját látta abban a szempárban, és védekezésre emelte
a karját. Épp akkor Thomas ökle is meglendült. A lány látta, hogy az ütés
egy csattanással betalál Mr. Barnes arcába. A férfi hátratántorodott, majd a
padlóra zuhant.
 Thomas rávetette magát, és Annalisa dermedten nézte, ahogy a fiú,
akit szeret, birkózni kezd az apjával. Mr. Barnes védekezett, mint egy bika,
aztán két biztonsági őr elrángatta őket egymástól.
Annalisa reszketve figyelte, ahogy a biztonságiak kivezették a két
férfit, akik még mindig kiabáltak. Amikor befordultak a kijárathoz vezető
folyosóra, Thomas duzzadt, megvert szemmel pillantott vissza rá.
Néhány hosszú másodpercig egymásra meredtek – és mintha egy egész
napos beszélgetés zajlott volna le közöttük. Egy szót sem ejtettek ki, de a
tekintetük annyira tele volt érzelmekkel, hogy Annalisának a maradék
lélegzete is elállt.
Amikor a biztonságiak végül elrángatták a szeme elől Thomast, a lány
teljes bizonyossággal érezte, hogy miatta megy tönkre a fiú élete.
 15. fejezet

Kényszerzubbony

Hogy lehet elhagyni valakit, akinek most lenne a legnagyobb szüksége

ránk? És hogy lehet elhagyni valakit, akit annyira szeretünk, hogy az már
fáj? Ezek a kérdések kínozták Annalisát az Emma öngyilkossági kísérletét
követő napokban. Aznap végül Nino vitte haza Payton Millsbe. Annyira
megrázták a történtek, hogy alig beszélt vele vagy Nonnával, szinte
egyenesen a szobájába rohant, és a fejére húzta a takarót.
Napokig csak sírt, és úgy érezte, minden előrelépés, amit tett a szülei
elveszítése óta eltelt két évben, odaveszett. Olyan volt, mintha fájdalmát,
amit akkor érzett, amikor az apja az anyjával üvöltözött, és minden
szomorúságát, amit a szülei temetésén érzett, előásták és az arcába vágták
volna. Pedig nem csinált semmit, csak szeretett valakit, és megpróbált
segíteni egy kislánynak, aki hasonlókon ment át.
Ahogy egy újabb nap is eltelt evés és festés nélkül, a Thomas iránti
szerelme szinte üresre égette belülről. Nonna nagyon kedves volt, ételt vitt
neki, hagyta, hogy otthon maradjon, mert tudta, hogy óriási fájdalmat él át.
A fürdőszobában tett látogatásaitól eltekintve csak egyszer ment ki a
szobájából, hogy megnézze a kenti lövöldözésről beszámoló híreket,
amelyek szintén csak azt látszottak bizonyítani, hogy mennyire pusztítóan
borzalmas az élet. Nixon sorra szegte meg az ígéreteit, egyre több embert
küldött a halálba, és most már Kambodzsába is benyomult. Annalisával
egyidős gyerekek próbáltak kiállni azért, amiben hittek, ami minden
amerikainak istenadta joga volt – legalábbis azt hitték. A Nemzeti Gárda
hidegvérrel lelőtte őket, ahogy az FBI a Fekete Párducok vezetőjét, Fred
Hamptont.
Mi értelme lett volna felkelni az ágyból?
Néhányszor beszélt Thomasszal telefonon. Emma jól volt, hazavitték.
Thomas kérte, hogy látogassa meg, de Annalisa azt felelte, hogy még nem
áll rá készen. Tudta, hogy a fiúnak szüksége lenne rá, de most nem lehetett
ott mellette.
Éjszakánként még mindig maga előtt látta, ahogy Mr. Barnes rámered,
dühös szavakat vág hozzá, ütésre emeli a kezét. Amikor végül elmondta
Nonnának, mi történt, a nagyanyja hosszan káromkodott olaszul, és
imádkozott, hogy Isten álljon bosszút.
Egy hét hiányzás után Nonna szigorú szózatot intézett hozzá, aminek
az volt a lényege, hogy vissza kell térnie az életbe.
– Eddig másról se beszéltél, csak az érettségiről, erre most hetekkel a
vége előtt elbújsz. Nem fetrenghetsz egész nap az ágyban.
– Miért ne, Nonna? Mi értelme felkelni? – Amikor kimondta, eszébe
jutott, hogy Emma is ugyanezt kérdezte. Ó, istenem, ő is ugyanazon az úton
járt, a reménytelenség és kétségbeesés útján? A szerelem mérgező
harapására gondolt. Ugyan ki hibáztathatná Emmát, amiért feladta, és a
könnyebbik utat választotta?
Amikor feltette Nonnának ezt a kérdést, a nagyanyja így felelt:
– Az az értelme, hogy Isten segíteni fog felállni, de neked kell
megtenned az első lépést.
Annalisa feljebb húzta magán a takarót.
– És mi lenne az?
– Fel kell kelned. – Mintha az olyan egyszerű lett volna!
Kellett néhány óra, hogy Nonna tanácsa célba érjen, de Annalisa tudta,
hogy igaza van. Oly sok napon át csak bámulta a dolgozósarkát, az
ecseteket és a vásznakat, azon töprengve, milyen érzés lenne újra ecsetet
fogni a kezébe, és vajon a festés lehet-e a megváltás, amire szüksége van.
Végül kimászott az ágyból és letérdelt. Összetett kézzel, hosszan
imádkozott, útmutatást kérve Istentől. Nonnának igaza volt, nem
maradhatott örökre az ágyban. Miközben felállt, a festőállvány felé fordult.
Fogalma sem volt, mit fog festeni, de tudta, hogy csinálnia kell valamit.
Nincs más megoldás. Noha egész áprilisban a szabadban festett, a
napsütésre még nem állt készen – sem az anyjával készített szélcsengő
hangjára.
Összeszedte minden bátorságát, és leült az állványra feltűzött üres
papír elé. Befelé figyelt, azt kívánva, bárcsak bele tudná vetni magát,
bárcsak újra tudná kezdeni. Végül megtalálta a késztetést, kiválasztott egy
erdei zöldet meg egy szurokfeketét, és kinyomta őket a palettára. Kézbe
fogta nagy, lapos ecsetjét, belemártotta a sörték végét a festékekbe, és mély
sötétzölddé keverte őket, amely olyan érzést keltett, mint a kapzsiság.
A színnel elégedetten felvett az ecsetre egy tekintélyes adagot, s
odavitte a papírhoz. Fogalma sem volt, mit fog festeni, de nem aggódott.
Mint ahogy az ágyból is felkelt, a festékkel is meg kell tennie az első lépést,
fel kell hordania a papírra. Mivel korábban nem csinált rá háttérszínt, egy
hosszú vonalat húzott a sötétzölddel a fehéren. Azt remélte, ez lesz a
felébredés pillanata, de nem úgy érezte. Csak a festéket pocsékolta,
meggondolatlanul suhintva egyet az ellenség felé.
Húzott még egy vonalat, aztán még egyet. Úgy érezte magát, mint egy
hajó, sok széllel a vitorlában, de iránytű nélkül. A szomorúság olyan erővel
csapott le rá, hogy felé suhintott az ecsettel, sötétzöld festéket fröcskölve a
szőnyegre és a papírra. A torka elszorult, mintha valaki fojtogatta volna, és
újra meg újra meglendítette az ecsetet, egy őrült Jackson Pollockként
összefröcskölve az egész szobáját.
Elemi késztetés tört rá, és felüvöltött, mint egy vadállat, hagyva, hogy
minden, ami belé szorult, kitörjön belőle, a száján és az ecseten át. De ez
nem művészet volt, és nem valamiféle áttörést élt meg. Az absztrakttal nem
találta meg a hangját. Csak elvesztette az eszét.
Eldobta az ecsetet, ami késként pörögve repült át a szobán,
festékpöttyöket szórva a mennyezetre és az ágyra. Izzó haragja szinte égette
a bőrét. Megmarkolta az állványt, és a földhöz vágta. Aztán mindent
lesöpört az asztaláról: a palettát azzal a gusztustalan zölddel, a többi
festéket, az üvegekben álló ecseteket. A hangos csattanás tökéletesen
kifejezte, mit érzett legbelül.
– Az ég szerelmére, mi történt? – rohant be a szobába Nonna.
Annalisa úgy nézett rá, mint aki most szabadult meg a
kényszerzubbonytól. Nem felelt, de tudta, hogy megtalálta a választ. A
leghalványabb kétség sem fért ahhoz, hogy a művészet és a szerelem nem
fér meg egymás mellett.

– Most szakítasz velem? – kérdezte Thomas döbbenten. Az Annalisa

eszmélését követő napon sétáltak a környéken. A fiú megpróbálta megfogni
a kezét, de a lány bedugta bő piros nadrágja zsebébe.
Örültek a sáros évszak végének és a tavasz beköszöntének. A parányi
előkertekben ragyogóan zöldellt a fű, és szárba szökkentek a virágok. Noha
úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét, Annalisa Mancuso egy része ott
volt velük, végre virágba boruló virágként – talán egy hamuból kinövő
virágként.
– Igen – nézett a fiúra, mintha háborús veszteség lett volna. De nem a
vietnámi háborúé, nem. A szerelem háborújában esett el, mint oly sok fiatal.
És a művészet háborújában, mert Annalisának meg kellett hoznia egy
döntést. Akárhányszor kételyei támadtak, Sharon Maxwellre gondolt.
Sharon azért jutott el odáig, ahol most tartott, mert egy pillanatra sem ingott
meg az odaadása a művészet iránt.
Ez volt a kulcsszó: az odaadás. Thomas kétségtelenül teljes odaadással
szerette, és szinte minden szempontból Annalisa is őt. Ami azt illeti, olyan
nagy odaadással, hogy most visszaadja neki a szabadságát és egy jobb élet
reményét. Néhány hét vagy hónap múlva továbblép majd, és örülni fog,
hogy szakítottak.
Ugyanakkor kínzóan fájdalmas volt látni a szenvedését. Mire
számított, mit fog Annalisa mondani, amikor végre felhívja? Ó, hogy mit
csináltam? Csak festettem és tanultam, és… tudod, elvoltam… Emma meg
az üvöltöző apád? Á, nem nagy ügy. Hogy összeverekedtetek? Már el is
felejtettem. Minden remek. Készen állsz Portlandbe költözni?
Két hét telt el Emma öngyilkossági kísérlete óta, és teljesen biztos volt
benne, hogy szereti Thomast – és Emmát – annyira, hogy az ő érdekeiket
nézze. Fájdalmas volt szakítani a fiúval, de ez volt a helyes döntés, a
legjobb döntés mindhármuk számára. Azt mondogatta magában, hogy ha az
ember szeret valakit, akkor el kell engednie.
Egy másik, kissé önzőbb nézőpontból pedig az összeomlása óta
semmit sem festett. Szóval nemcsak ő tette tönkre Thomas családját, hanem
a fiú iránti szerelme is megfojtotta a művészetét.
De! És ott volt az a de…
Miközben meghozta a döntést, hogy szakít vele, érezte, hogy ébredező
vulkánként visszatér az alkotás iránti vágya. A sötétzöld sávokkal összekent
papír az állványon már nem kigúnyolta, hanem vonzotta. Készen állt. Már
csak egyvalamit kellett megtennie: lezárni a kapcsolatot és továbblépni. A
szakítás fájt, jobban fájt, mint amennyire érezni engedte, de valamiféle
büszkeség is feltámadt benne. A nehezebb, de helyes döntést hozta meg. A
Sharon Maxwell-i döntést – azt a döntést, amelyet az anyjának is meg
kellett volna hoznia. Véget vetni a sebezhetőségnek, felkészülni a későbbi
fájdalmakra.
Dolga volt, kötelessége: magával és a sorsával szemben. Ecsettel a
kezében Portlandbe kell mennie, beteljesítve az elhívatását. Bármit kész
volt megtenni, hogy a képei felkerüljenek Sharon Maxwell raktárának a
falára valamelyik áprilisi show-n.
– Ne mondd nekem, hogy szerinted ez működik – bökte ki végül
Annalisa, összefonva a két karját. Tudta, hogy mondhat bármit a fiú, nem
fogja meggondolni magát.
Thomas ökölbe szorította a kezét dühében.
– Természetesen működik. A történtek nem változtattak az érzéseimen.
Sokat gondolkoztam a költözésen, és még mindig benne vagyok. Az egész
életemet… legalábbis egy nagy részét… azzal töltöttem, hogy téged
kerestelek. Kizárt dolog, hogy elengedjelek. Emma jól lesz, meg fogja
találni a maga útját… és mi is segíteni fogunk neki. De veled akarok menni
Portlandbe. Azt akarom, hogy kezdjük el a közös életünket.
Átmentek egy kereszteződésen.
– Thomas, te normális életre vágysz feleséggel és gyerekekkel,
fogorvosi rendelővel és léckerítéssel. Én nem adhatom meg ezt neked. Hát
nem érted? – Ez talán nem volt teljesen igaz, de fel kellett építenie egy
falat, amit a fiú nem tudott lerombolni.
– Ó, de értem, és már megmondtam… el tudom engedni ezeket.
Ha azt mondta volna neki, hogy nem tud festeni, az nem lett volna
elég, mint ahogy az sem, ha azt mondja, hogy miatta nem éri meg
lemondani a családja támogatásáról és a tanulmányairól – és ezt a fiú utolsó
szavai is bebizonyították Annalisának.
Amikor átértek a túlsó oldalra, balra fordultak, hogy egy kört leírva
visszajussanak Nonna házához.
– Most ezt gondolod, de hidd el nekem, egy nap meggyűlölnél miatta.
Amikor veszekednénk, mert akadályozzuk egymást, és amikor tényleg
elveszítenéd a családod… és az örökséged… meggyűlölnél. – Elhallgatott,
miközben elmentek egy félmeztelen férfi mellett, aki épp egy új postaládát
állított fel. Amikor eléggé eltávolodtak, suttogva folytatta: – És én is
utálnálak téged és magam.
– Hát nem érted? – kérdezte Thomas. – Addig nem lehetsz nagy festő,
amíg nem nyílsz meg a…
 Annalisa megállt és szembefordult vele.
– A minek? A szerelemnek? – Akármilyen okos is volt Thomas, néha
nagyon naiv tudott lenni.
– Igen, a szerelemnek – felelte teljes bizonyossággal a fiú, és mintha
szíven döfte volna Annalisát egy tőrrel.
A lány a szemébe nézett, próbálta megmutatni neki.
– Hát nem látod, hogy szeretlek? Annyira szeretlek, hogy azt teszem,
ami a legjobb neked és a húgodnak… még ha te nem is tudod. – A döntést
meghozni sokkal könnyebb volt, mint most megmondani neki, miközben a
legszívesebben a karjába vetette volna magát. De emlékeztette magát, hogy
a szerelem áldozatokat követel, és ellenállt a késztetésnek.
– Nem a te dolgod döntést hozni az életemről – vitatkozott Thomas. –
Vagy megvédeni Emmát.
Annalisa a levegőbe csapott, és kényszerítette magát, hogy erős
legyen.
– Higgy nekem, egy nap tudni fogjuk, hogy jól tettük, hogy most
szakítottunk. Örökké emlékezni fogok ezekre a hónapokra és arra, hogy
mennyire szerettelek.
Thomas beletúrt a hajába, belemarkolt, meghúzta.
– Én sem fogok sajnálkozva visszanézni ránk, az már biztos.
Annalisa kétségbeesetten remélte, hogy helyesen cselekszik, és ismét
elindult. Sokkal könnyebb volt megoldani ezt a problémát akkor, amikor
Thomas nem lépkedett mellette.
A fiú utánaindult.
– Attól félek, hogy azt fogjuk megbánni, ha most nem szakítunk.
Figyelj, a felelősségteljes döntést hoztam meg. Mindkettőnk szempontjából.
Egyedül megyek Portlandbe, te pedig befejezed a Westont, elmész New
Yorkba a fogorvosi egyetemre, aztán pedig találsz egy nőt, aki milliószor
jobb…
Az utolsó szavakat akadozva mondta ki, annyira fojtogatták. Vérzett a
szíve, miközben befejezte:
– …jobb nálam. – A gondolat, hogy Thomas egy másik lánnyal lehet,
pokoli kínnal töltötte el, ezért el is hessegette.
A fiú szenvedése a két szemöldök közötti ráncban gyűlt össze, és
megremegett a szája.
 – Ezt te sem hiszed el, Anna, és nem tudom, hogy a te szüleid vagy az
én szüleim miatt csinálod… vagy egyszerűen azért, mert megijedtél… de az
ember nem szakít azzal, akit szeret.
Annalisa ismét megállt és szembefordult vele.
– De igen, Thomas. – Megfogta a kezét; az érintése olyan volt, mintha
meg is forgatták volna azt a tőrt a szívében. – Néha pontosan ezt kell
tennünk.
– És mióta vagy szakértő ezekben a dolgokban? – csóválta a fejét a fiú.
– Ó, nem vagyok szakértő. De hülye sem. Csak nézd meg, mi történik.
A húgod öngyilkos akart lenni, és szüksége van rád. Valószínűleg
anyukádnak is. Te meg arról beszélsz, hogy elhagyod őket, lemondasz a
tanulásról és az örökségedről egy olyan lányért, aki még csak meg sem
tudja ígérni neked azokat a dolgokat, amelyekre vágysz. Nekem festenem
kell, ez az egy, amit pillanatnyilag biztosan tudok.
Thomas lehunyta a szemét, összeszorította a száját, és előrehajtotta a
fejét. Annalisa teljesen összetörte. De kit akar ámítani? Saját magát is
teljesen összetörte.
– Szakítani valakivel, akit szeretsz, rossz döntés – szólalt meg hosszú
hallgatás után Thomas. – Mindig. Soha nem lesz könnyű. Istenem, Anna!
Ha nem lennének a szüleink vagy a húgom vagy a Weston, akkor lenne
valami más.
– Talán. – Inkább jogra kellett volna mennie, olyan mély átérzéssel
tudta előadni az álláspontját. Annalisa úgy érezte, legbelül meghal egy
kicsit.
– Az a helyzet – folytatta Thomas –, hogy amikor szeretsz valakit,
akkor ott vagytok egymásnak, és együtt tudtok megküzdeni ezekkel a
dolgokkal. A válasz nem a szakítás, hanem az, hogy valahogy együtt
végigcsináljuk.
A lány arcán lecsordult egy könnycsepp.
– Én nem így látom. A dolgok változnak. Mi van, ha kiszeretünk
egymásból? Akkor hiába volt minden áldozat, minden szenvedés, amit
magunk mögött hagyunk. Én nem akarok felhagyni a festéssel, és ha együtt
maradnánk, elveszteném az ihletet, és utálnám magam, amiért nem voltam
elég erős most, és biztos, hogy utálnálak téged is. Túlságosan szeretlek
ahhoz, hogy hagyjam, hogy ez valaha megtörténjen.
Thomas szeme aznap kék volt, a legszomorúbb kék a világon.
 – Engedj el – suttogta Annalisa, elengedve a kezét.
– Hogy engedhetnélek el? – Thomas úgy nézett ki, mint aki mindent
elveszített.
Annalisa nem bírta tovább így látni.
– Úgy, hogy szeretsz. Tudom, hogy szeretsz. Úgyhogy engedj el… –
Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha mondott.
A szavai ott lebegtek a levegőben, mint a zongorán leütött utolsó hang
visszhangja egy darab végén. Pokolian szomorú volt, és legalább olyan
fájdalmas, mint a szülei elveszítése, de erősnek kellett lennie. A fenébe,
erősnek kell lennie!
Mire visszaértek Nonna házához, Annalisa teljesen kimerültnek és
üresnek érezte magát. És megvertnek, egy kislánynak, akit cserben hagyott
Isten és a világ.
Thomas megállt a kocsija mellett, vett egy nagy levegőt, és hangosan
kifújta, mintha csak a fájdalmát akarta volna kifújni. Alig egy lépésre álltak
egymástól. Annalisa nem bírt ránézni, azt kívánta, bár menne már el.
Mielőtt összecsuklik a lába.
– Vigyázz magadra, Anna – mondta végül Thomas, lesújtva a bárddal
a kapcsolatuk maradékára. Végül megadta magát, és most vége.
Annalisa kényszerítette magát, hogy még egyszer, utoljára ránézzen.
Megszólalni azonban nem bírt, amikor kinyitotta a száját. Mindent
elmondott már, és Thomasnak el kell mennie, mielőtt meggondolja magát.
Szereti. Ezt akarta mondani… de nem mondhatta. Nem lett volna
tisztességes. Hát nem ironikus? Annyira szerette, hogy most nem mondhatta
meg neki. Ebben a pillanatban nem.
Végül, érezve a szerelmük hamvainak az ízét a nyelvén, kinyögte:
– Ég veled, Thomas.
A fiú megfordult, beszállt a kocsiba, és Annalisa könnyei megindultak,
még mielőtt elhajtott volna. De gyorsan sarkon fordult, hogy ne lássa, és
minden erejét összeszedve elindult a ház felé.
Aztán a Bogár elhajtott.
Annalisa lerogyott egy székre a tornácon és sírt – úgy sírt, mint amikor
meghaltak a szülei –, és a könnyei mintha az életet is kimosták volna belőle,
ahogy egy temetkezési vállalkozó kiengedi a vért egy holttestből. Az ajka
remegett a veszteségtől, és csak remélni tudta, hogy helyesen döntött.
 A szélcsengő halkan csilingelt a feje fölött. Vajon az anyja helyesli a
döntését, és azt üzeni, hogy keljen fel és harcoljon tovább?
 16. fejezet

Emlékezetes búcsú

A következő néhány hétben, miközben elkezdett a költözésre készülődni,

néha magába zuhant a rátörő szomorúságtól és magánytól, de becsapta az
összes ajtót, elzárta magát a gyomorszorító érzésektől, amelyek Thomas és
Emma elvesztése miatt öntötték el.
A jelenre koncentrálva megfestette a képet, amelyet Mary Ann
Vecchióról látott, ahogy Jeffrey Miller fölött térdel a Kenti Állami
Egyetemen. Megfestette, amit a védősisakos tüntetésről és a Jackson Állami
Egyetemen történt lövöldözésről látott. Próbálva megérteni az összetűzésen
részt vevő feleket, megfestette a rendőröket és az építőmunkásokat is. Ám
akármennyire is próbálta, nem tudta a helyükbe képzelni magát. Hogy is
érthette volna, hogy mit gondolnak vagy éreznek? Tényleg azt hitte, hogy a
tévében látottak alapján lehet festeni?
Nonna mindig rámutatott a tévében leadott borzalmas hírekre, és így
szólt:
– Ezért kellene itt maradnod.
Annalisa gondosan elraktározott magában minden képet, hogy később
megfesthesse őket.
– Pontosan ezért akarok elmenni – felelte. – Hogy olyan képeket
fessek, amelyek számítanak.
Másnap pedig pofon vágta Tony bácsikáját, mert azt mondta neki,
hogy jobban tenné, ha a konyhában maradna, ahol a helye van.
Hogy mehetett volna el szó nélkül az ilyen megjegyzések és a
borzalmas események mellett, hogyan maradhatott volna Mills
buborékjában? Nem állította, hogy érti a politikát vagy tisztában van
minden ténnyel, de legalább megfesthette volna őket, és megpróbálhatta
volna átérezni, milyen a résztvevők bőrében lenni.
 A Jackson Állami Egyetemen történt lövöldözést követő pénteken,
amikor összejött a család, Annalisa megkérdezte Ninót, hogy segítene-e
neki állást és lakást keresni Portlandben.
– Szóval megint velem akarsz lógni? – lapátolt egy villányi
orecchiettét a szájába az unokatestvére.
– Hé, te nyaggattál állandóan, hogy járjak már valakivel – vágott
vissza Annalisa. – De most visszatértem. – Akármennyire is örült neki,
hogy megint együtt lehet Ninóval, akit elhanyagolt az elmúlt néhány
hónapban, jobb lett volna Thomasszal elmenni Portlandbe, hogy megtegyék
az első lépéseket a közös életükben. De olyan erősen elfojtotta ezt a
gondolatot, amilyen erősen Nino tömte a szájába a pastát. Semmi értelme
azon ábrándozni, hogy mi lehetett volna.
– Ne haragudj – mondta Ninónak. – Zűrös hónapok voltak.
Másnap az unokatestvére elvitte Portlandbe lakást és állást keresni, és
szinte szürreálisnak tűnt, hogy végre ezt teszi. Milyen hosszú és kanyargós
út vezetett idáig! – gondolta. Azok közül a lakások közül, amelyeket a
félretett pénzéből ki tudott venni, egyik sem tetszett neki. A hat közül, amit
megnéztek, a legjobbat egy nagyon furcsa alak adta volna ki, akinek a
puszta látványától hányingere támadt. A többi lakás vagy mocskos volt,
vagy patkányok lakta, vagy távol esett mindentől. Mivel nem volt kocsija,
közel akart lenni a Congress Streethez, ahol állandó ihletet találhatott.
Munkalehetőségek terén sem járt nagyobb szerencsével, jóformán csak
éttermi állások akadtak. Persze, ha arra kerül sor, beáll felszolgálónak is, de
azt remélte, talál valami jobban fizető lehetőséget – vagy olyat, amiben
legalább az előrelépés lehetősége megvan. Így meg tudta volna venni a
festőkellékeit, ki tudta volna fizetni Sharon Maxwell óráit, és közben félre
is tudott volna tenni.
Arra gondolt, egy galériában lenne a legjobb dolgoznia, ahol
találkozhatna más művészekkel, és talán a tulajt is rávehetné, hogy árulja a
festményeit. De Portlandben nem volt olyan sok galéria, mint ahogy
Millsben hitte.
Legelőször Jackie Burtonnél próbálkozott, mert az ő falaira szeretett
volna felkerülni. A kurátor örömmel látta, hogy belevágott a költözésbe, de
munkát nem tudott adni neki. Ahogy a többi galéria sem, amelyekbe
Annalisa elment. A portfólióját meg sem mutatta nekik, mert még nem
találta meg a hangját. A Thomasszal való kapcsolata eltérítette egy kicsit a
művészettől.
A hosszú és kudarcos nap után Nino hazavitte. Annalisa csüggedten
töprengett, vajon meg tud-e élni majd Portlandben. Mi van, ha néhány
hónap múlva újra meg kell tennie ezt az utat, és a farkát behúzva vissza kell
költöznie Millsbe? Ahogy megmutatkoztak a városba költözés nehézségei,
kétségek öntötték el. Álmodozni könnyű volt, de az álmokat valóra
váltani… nem mindig sikerült. Habár utálta bevallani, maga az álom is
veszített a vonzerejéből így, Thomas nélkül. Ha a fiú vele lett volna,
vidámabban vették volna az akadályokat. Maradj erős, mondta magában. A
seb be fog gyógyulni, Thomas képe el fog halványulni, mint ahogy
Annalisa képe is a fiú szívében.
Másnap reggelre visszadugta a Thomasszal kapcsolatos gondolatait a
tudata mélyére, elhessegette a kétségeit, és odaállt a festőállvány elé.
Semmi sem megy könnyen. Ha most feladja, mi értelme volt az egésznek?

Két nappal az évzáró előtt Annalisa elmélyülten festett az elülső tornácon.

Az ablakon át Elvis hangja áradt ki, amikor meghallotta Thomas VW-jének
ismerős zúgását. A hangtól ugrott egyet a szíve, mint egy ló, ami leverte az
akadályt a patájával.
Arra számított, hogy Thomas harcolni fog érte, és meg is lepte, hogy
egyszer sem látta a szakításuk óta eltelt hetek során. Időnként szomorúság
töltötte el, hogy nem küzdött érte. Ám amikor emlékeztette magát a Sharon
Maxwell ezüst szemében csillogó elszántságra, megerősödött a hite a
döntésében, és hálás volt, hogy a fiú elengedi, ahogy kérte tőle.
Egészen mostanáig. Mit keres itt?
Odament a lépcsőhöz és nézte, ahogy Thomas kiszáll a kocsijából.
Hirtelen úgy érezte magát, mint a kötél egy halálos kötélhúzásban: az egyik
oldalon a szerelem, a másik oldalon az egyéni álmaik és lehetőségeik.
Egy taxi érkezett és állt meg Thomas kocsija mögött. Annalisa
értetlenül összeráncolta a homlokát. Thomas odaintett neki, aztán mondott
valami a sofőrnek. Amikor végre odament a lányhoz, az már semmit sem
értett.
– Mi folyik itt? – kérdezte, elnézve a fiú mellett a taxira. Május végére
felmelegedett az idő, és abban az évben először rövid ujjú pólót vett fel.
 Thomas nem válaszolt, amíg meg nem állt közvetlenül alatta, és fel
nem nézett rá.
– Szia!
Annalisából egy pillanat alatt eltűnt az utóbbi hetekben gyakran érzett
üresség, és mosoly ragyogott fel az arcán.
– Szia! – Olyan volt, mintha Thomas bedugta volna a konnektorba és
feltöltötte volna a lelkét.
A fiú beharapta az ajkát, majd így szólt:
– Szeretnélek megkérni, hogy vigyázz a kocsimra. Egy időre el kell
utaznom.
– Micsoda? Hova…? – Noha ő szakított, el sem tudta képzelni, hogy
elmegy.
Thomas megdörzsölte az állát, de közben végig Annalisa szemébe
nézett. Akármiről is volt szó, láthatólag nehezen beszélt róla.
– Reggel elutazom az alapkiképzésre.
Annalisa elszoruló mellkassal rázta a fejét.
– Miről beszélsz?
Thomas idegesen toporgott, és leeresztette a kezét.
– Megkaptam a behívót, Anna.
A lány nem tudta elhinni, és várta, hogy Thomas elmosolyodjon,
jelezve, hogy csak egy borzalmas viccet sütött el. De nem mosolyodott el.
– És a halasztás? – kérdezte, lelépve a lépcsőn, hogy egy magasságba
kerüljenek. Behívták? Vietnámba viszik? Úgy nézett ki, mint aki napok óta
nem evett, mintha a tengeren hánykolódott volna, és most vitaminokra
lenne szüksége.
– Mostanában romlottak egy kicsit a jegyeim – kerülte a tekintetét a
fiú. – Figyelj, nem az együttérzésedért jöttem, csak hogy lássam az arcod,
és megkérdezzem, vigyáznál-e a kocsimra. A következő két évben nem sok
hasznát fogom venni.
Annalisa gyomrában jeges űr támadt. Visszagondolt az étteremre, ahol
kihúzták Thomas számát, miközben egy bokszban ültek Emmával.
– Olyan sokáig?
Thomas bólintott.
– Miért nem szóltál? – Borzasztóan önzőnek érezte magát, amiért
magára hagyta, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. – Ott lettem
volna veled.
 – Tudom – mentette fel egy legyintéssel Thomas. – De nem akartam,
hogy aggódj. Egyébként is, azt hittem, fellebbezhetek vagy apám tud
intézni valamit. Ismeri a sorozóbizottság egyik tagját. De mint kiderült, egy
láda Johnnie Walker Blue Label sem húzhat ki a kétéves szolgálat alól, ha
megkaptam a behívót.
Annalisa összefonta a mellkasán a két karját. A legszívesebben
megölelte volna, de úgy érezte, nincs hozzá joga.
– Mi történt a jegyeiddel?
Thomas vállat vont.
Ah, Annalisa tudta. Ott volt a válasz a szemében. Emma… meg persze
Annalisa miatt hanyagolta el a tanulást. Az újabb bűntudathullám majdnem
ledöntötte a lábáról.
– Hosszú hónap volt, és kihagytam néhány dolgozatot.
A lánynak elszorult a szíve, hogy így kell látnia, és biztos volt benne,
hogy ő tehet az egészről. Ha eleve nem hagyta volna, hogy összejöjjenek,
Thomas most nem állna itt, tekintetét Vietnámra szegezve.
– Mindent megpróbáltál? – kérdezte, úgy átérezve a fiú sorsát, mintha
a sajátja lett volna.
– Reggel indulok Fort Dixbe. Nincs mit tenni. – Volt valami elszántság
benne, mintha ugyanazzal a méltósággal fogadta volna a csapást, mint
minden mást az életben.
– Biztos, hogy Vietnámba küldenek? – Látta a repülőgépeken
visszaérkező számtalan hullazsákot, és a szíve elszorult a gondolatra, hogy
Thomas is köztük lehet.
A fiú vállat vont.
– Nem lehet tudni. Mitch kilenc hónap után került oda. Az
alapkiképzés után jön a haladó, aztán meg ki tudja. Lehet, hogy addigra
véget is ér a háború. Vagy szerencsém lesz, és egy németországi
támaszpontra vezényelnek.
– Ó, istenem, Thomas! – csordultak ki Annalisa könnyei. Kitárta a
karját, és megölelték egymást. Azt remélte, a kötelékük meggyengült
valamelyest, de az érintése, a védelmező ölelése olyan volt, mintha hosszú
évek után hazatért volna.
Az English Leather parfüm illata eszébe juttatta, mennyire intim
közelségben voltak nemrég, és most Thomas súlyosabb búcsút vett tőle,
mint korábban. Sírva a mellkasába fúrta az arcát, és arra gondolt, hogy élete
szerelme talán nem fog hazatérni. Mi lett volna, ha…? kérdések kavarogtak
a fejében. Mi lett volna, ha nem szakít vele? Mi lett volna, ha nem mond
igent az első randijukra? Mi lett volna, ha nem hívta volna át Emmát?
Végül kibontakoztak az ölelésből, és megtörölte a szemét.
– És Kanada?
Kurta fejrázás.
– Nem futok el. Semmi baj. Már megbékéltem vele.
Annalisa felnézett az égre, amelyen lassan átúszott egy felhő. Aztán
sötétebb helyekre rebbentek a gondolatai, a híradásokra, amiket évek óta
nézett és olvasott, a sok-sok emberre, aki nem tért haza. Vagy azokra, akik
igen, de végtagok nélkül. Vagy azokra, akik testileg épen, de érzelmileg
annyira megtörtek, hogy képtelenek voltak visszailleszkedni a normális
életbe.
Az volt az igazság, hogy ha Thomas haza is tér, más emberként fog
hazatérni. Mind más emberként tértek haza.
Ilyen volt Vietnám.
– Komolyan mondom, Anna. Nem lesz nagyon más, mint az otthoni
háborúm. Talán több lesz a fegyver. Készen állok. Mitch még mindig ott
van, talán összefutunk. Csak el akartam búcsúzni, és… – Annalisa nézte,
ahogy egy könnycsepp legördül a fiú arcán – …és meg akartam kérdezni,
hogy írsz-e majd – fejezte be a mondatot Thomas. – Tiszteletben tartom,
hogy nem akarsz kapcsolatot, de remélem, barátok még lehetünk. De ha
nem…
A gátak engedtek, és Annalisa megint sírva fakadt.
– Igen, írni fogok. Hát persze hogy írni fogok!
Thomas ismét magához vonta.
Amikor elváltak, Annalisa megkérdezte:
– Hogy fogadta Emma? – Megtörölte az arcát, miközben rájött, hogy
nem csak ő veszíti el Thomast.
– Képzelheted. Eléggé maga alatt van. Utálom, hogy itt kell hagynom,
de nincs más választásom… – Mondani akart még valamit, de lenyelte.
Szerette bárki úgy a húgát, ahogy ő?
Annalisa úgy érezte, minden teljesen bizonytalanná vált. A fiú kezéért
nyúlt, nem akarta elengedni, nem akarta elveszíteni.
– El sem tudom képzelni, min mehet keresztül. Igazságtalan az élet.
Tudom, gyerekes ezt mondani, de az. És pont akkor, amikor azt hiszed,
hogy már nem lehet rosszabb.
Thomas az összekulcsolt kezükre nézett.
– Nekem mondod? – Vajon ő is ugyanazt érezte? Vagy már a
háborúban járt, nem volt több ideje a szerelemre?
– Fel fogom hívni Portlandből – ígérte Annalisa. – Tudom, hogy
szüksége lesz valakire. Kérlek, mondd meg neki, hogy itt leszek… ha
hajlandó találkozni velem.
A fiú elmosolyodott.
– Ez nagyon kedves tőled. Mindenképpen megmondom neki. Szóval,
vigyáznál a kocsimra, Anna? Szükséged is lesz rá, hogy haza tudj látogatni
Nonnához.
– Nem veszem el a kocsidat, te hülye – nevetett a könnyei között
Annalisa.
Thomas hátrapillantott a taxira.
– Már kifizettem, hogy idejöjjön mögöttem. Itt hagyom a kocsit, Anna.
Hadd tegyem ezt meg érted. A barátodként.
Akármennyire is nem akarta – tudta, hogy összetörné a szívét, ha
Thomas kocsijával járna –, arra gondolt, hogy talán a fiúnak szüksége van
arra, hogy elfogadja. Így talán megmarad a kötelék, és lesz miért életben
maradnia, hazajönnie.
– Megtiszteltetésnek veszem.
Thomas elengedte a kezét, hogy elő tudja venni a kulcsot a zsebéből.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy egymáshoz értek? Ó, istenem, vigyázz rá! –
imádkozott némán.
Annalisa elvette és megköszönte a kulcsokat. Többet akart a fiúból.
Meg akarta fogni a kezét és el akarta vinni Kanadába, vagy bárhova.
Kérlek, istenem, ne vedd el tőlem!
– Ég veled, Anna! – próbált erős lenni Thomas.
– Ég veled, Thomas! – suttogta Annalisa, és megint sírni kezdett.
A fiú megdörzsölte a szemét.
– Szeretlek – mondta, és nem akarva kikényszeríteni belőle a választ,
sarkon fordult és felszegett fejjel elindult a taxi felé.
– Én is szeretlek – suttogta Annalisa, túl halkan ahhoz, hogy Thomas
hallja.
 II. RÉSZ
1970 JÚNIUSÁTÓL 1972 JANUÁRJÁIG
 17. fejezet

Kitörés a ketrecből

Annalisának tovább tartott lakást találnia Portlandben, mint tervezte, és már

kezdett aggódni, hogy június harmincadikára, a művészeti órák kezdetére
nem lesz szállása. Májusban Nino négyszer is elvitte a városba megnézni
néhány helyet. Annalisának egyik sem tetszett, és nem volt hajlandó addig
elköltözni, amíg meg nem találta a tökéletes albérletet. Inspirálónak kellett
lennie, különben mi értelme az egésznek? Persze lehet, hogy Portland
legszebb lakása sem lett volna olyan inspiráló, mint amilyenre szüksége
volt.
Thomas elment, várta a háború, és erről csak ő tehetett.
Három héttel azután, hogy a fiú otthagyta a kocsiját, Annalisára
rátalált a szerencse – már ha szerencsének lehetett nevezni, tekintettel a
körülményekre. Mindennap átböngészte a portlandi újságot, és talált egy új
hirdetést egy kis lakásról, egysaroknyira a Congress Streettől. Felhívta a
kicsit mogorva tulajdonost, és megkérdezte, találkozhatnának-e aznap. Egy
kis (igazából hosszas) könyörgés után vonakodva belement, hogy ne
mutassa meg másnak.
Érezte a kocsiban Thomas jelenlétét, és azt kívánta, bár ott lenne vele.
Az idő és a távolság, de még a világosabb és melegebb nyári napok sem
csillapították az iránta érzett szerelmét – sőt az egyre csak erősödött –, és
hihetetlenül nehezen tudott megszabadulni a gondolattól, hogy a fiúnak is
mellette kellene lennie. Mi lett volna, ha nem szakít vele, Emma, az apja és
a saját félelmei ellenére sem? Talán akkor a jegyei is rendben lettek volna,
és nem veszítette volna el a halasztását. Együtt lennének, és biztonságban
lenne.
Mindössze egypár hetes jogosítvánnyal rendkívül óvatosan vezetett, és
néhány türelmetlen sofőr rá is dudált, miután beért Portlandbe.
Bocsánatkérően intett nekik, és továbbhajtott a városközpont felé. Már elég
jól kiismerte magát, de időnként így is meg kellett állnia, hogy
tanulmányozza a jobb oldali ülésre kiterített Maine Gazetteert.
Elhajtott a Pride áruház mellett, ahova jelentkezett egy divatreklám-
rajzolói állásra. A forgóajtón át elégedett, a legújabb divat szerint öltözött
nők jöttek-mentek, óriási csomagokkal. Amikor közeledni kezdett a címhez,
észrevett egy szabad parkolóhelyet egy páncélozott teherautó és egy
égszínkék oldtimer között.
Az első próbálkozása igazán kínosra sikerült, valaki még egy
motorkerékpárral is beállhatott volna a padka és a VW közé. Az idegei
pattanásig feszültek a lehetőségtől, hogy végre talált egy lakást, és ez a
parkolási feladat nem segített a helyzeten. A második próbálkozás kicsit
jobban sikerült, de még mindig nem volt az igazi. Most már talán csak egy
robogó fért volna el mellette. Előrébb gurult, és ahogy Thomas tanította,
megpróbálta egy vonalba állítani a kerekeit a páncélozott járművével.
Közben feltorlódott mögötte a forgalom, amitől még hevesebben vert a
szíve.
A harmadik próbálkozásnál egy különösen dühös sofőr dudálni
kezdett, és közben valami olyasmit üvöltött ki az ablakon, hogy „Járj
busszal!”. Annalisa elhatározta, hogy most sikerülni fog. Egy vonalba hozta
a kerekeket, teljesen kitekerte jobbra a kormányt, aztán tolatni kezdett. Jót
tett az önbizalmának, hogy a visszapillantó tükörben látta, végre jól
csinálta. Thomas büszke lett volna rá, és egy pillanatra meghallotta a
hangját a másik ülésről, ahogy biztatja. Nyugalom, Anna. Ne kapkodj!
A fiú hangja visszhangot vert a mellkasát betöltő ürességben. Nagyon
hiányzott. Bárcsak ott lehetett volna!
A mögötte lévő sofőr a féket taposva folyamatosan dudált, tűzgolyóvá
változtatva Thomas emlékét. A szerelem olyan átkozottul bonyolult! A
dühtől lángoló arccal úgy döntött, megáll a kocsival, és összeszedi magát.
Ne törődj azzal az utálatos szeméttel és a hülye dudájával!
Túl erősen lépett rá a rossz pedálra, és egyenesen beletolatott a szép
kék kocsiba. A feje nekicsapódott az ülésnek, a fülébe belehasított a fémen
csikorduló fém hangja.
– Ó, nem, nem, nem! – mondta kétségbeesetten. Gyorsan egyesbe
váltott, és előregurult. Behúzta a kéziféket, és kiszállt az úttestet félig lezáró
kocsiból.
 A seggfej sofőr az együttérzés leghalványabb jele nélkül, utálkozva
csóválva a fejét kikerülte. Annalisa nem tudta megállni, hogy a kezét az
állához emelve ne pattintsa előre az öt ujját. A gesztust egy sor olasz
káromkodás követte, amelyeket Nonnától tanult.
Miközben a többi autó is elhajtott mellette, megvizsgálta a kárt. A kék
kocsi motorháztetején az állt nagy, ezüst betűkkel, hogy Plymouth. Csak
egy hosszú karcolás látszott a lökhárítóján, és sokkal jobban festett, mint
Thomas Bogara, amelynek összetört a jobb hátsó lámpája, és behorpadt
mellette az oldala.
Annalisa szinte semmit nem tudott a kocsikról, és abszolút semmit a
javíttatásukról, de miközben összeszedte szétszóródott gondolatait,
legelőször az jutott eszébe, hogy a baleset ómen, azt jelzi, hogy mindent
elrontott, hogy talán nem is kellene ott lennie – azután biztos nem, hogy
elárulta Thomast. Aztán a pénz, amibe kerülni fog – ott úszott el a
megtakarítása.
Végignézett az utcán, az úti célját keresve. A lány egy része vissza
akart ülni a kocsiba, és haza akart menni. Kit akart becsapni? Egy
tizennyolc éves lány Millsből, aki vinni akarja valamire? Az ég küldte a
jelet, hogy menjen vissza oda, ahova tartozik? És egyáltalán, miért Thomas
kocsijával jött? Milyen ostoba volt!
Rápillantott az órájára, és megállapította, hogy akkor is találkoznia kell
a potenciális bérbeadóval. De előbb ki kellett találnia, mi legyen a
koccanással. Tekintettel arra, hogy a Plymouth éppen csak megkarcolódott,
úgy döntött, talán jobb lesz kihagyni a rendőrséget és a biztosítót. Visszaült
a kocsiba, és befejezte a parkolást. Mint kiderült, miután megtörtént a baj,
elmúlt az idegessége. Gyorsan írt egy üzenetet, rajta Nonna
telefonszámával, és betette a Plymouth ablaktörlője alá. Összerezzent, ha
arra gondolt, hogy mit fog szólni hozzá Nonna, de hát mit tehetett?
Próbálva elfelejteni a történteket elindult a Congress Streeten, és
megkereste az úti célját. Egy szép órákkal teli nagy kirakat fölött a kis
barna árnyékolón ez a felirat állt: Walt Burzinski órásmester. A kétemeletes
téglaépület kilógott a többi közül, mintha egy elfeledett érából maradt volna
vissza, és eltörpült a modern építmények között. Felemelte a tekintetét az
árnyékoló fölé, az első és a második emeleti erkélyekre. Emeletenként két
lakás. Vajon ezek közül az egyik lesz az övé?
 Az ajtó fölötti csengő megcsendült, amikor benyitott. Soha életében
nem látott még ennyi órát egy helyen. Az összes falat és szinte az összes
szabad felületet beborították. Együtt tiktakoltak, és a minden irányból
rátörő, csodálatos, hipnotikus, metronómszerű hang egy pillanatra elfújta a
Thomas kocsija miatti bosszúságát. Miközben egyik óráról a másikra
rebbent a tekintete, felismerte a Murphy Oil Soap szagát – ő és a nagyanyja
is ezzel mostak fel.
– Itt vagyok hátul! – kiáltotta egy férfihang. – Remélem, nem eladni
akar valamit. Nincs időm ilyesmire.
A rekedt és nyilvánvalóan zsémbes hangot követve Annalisa átment
két magas állóóra és egy csillogó arany- és ezüstkarórákkal teli, hosszú
üvegpult között. Noha az üveget ragyogó tisztára mosták, vissza kellett
fojtania egy tüsszentést, ahogy az üzletet megülő sűrű por felkúszott az
orrába.
Az üvegpult és az antik pénztárgép mögött Annalisa megpillantott egy
jó hetvenes férfit. Oldalról látta az arcát, miközben a szerszámokkal és
alkatrészekkel zsúfolásig telerakott munkapad fölé hajolt, egy lámpa fénye
alatt piszkálva egy karóra belsejét. A háta mögött, egy parafa táblán fehér
címkékkel ellátott kulcsok és órák lógtak. Az asztalon látott néhány kis
csavarhúzót, egy olajozónak látszó valamit és tucatnyi egyéb szerszámot,
amit Annalisa nem ismert fel.
Az idős férfi kopott kardigánt viselt kétes tisztaságú fehér inge és
nyakkendője fölött. Nagy orra és füle volt, maradék ősz haja patkó alakban
fogta körbe a koponyáját. Kósza tincsek meredeztek mindenfelé. A
szemöldöke sűrű volt, ősz és ápolatlan. Kerek szemüveget viselt, a jobb
oldali lencse előtt egy nagyítóval.
– Nem veszek semmit – morogta, fel sem nézve az óráról. Göcsörtös,
csontos ujjai kissé remegtek, miközben dolgozott.
– Ön Mr. Burzinski? – kérdezte Annalisa, megállva a pénztárgép előtt.
Az öreg a szeme sarkából rápillantott, majd folytatta a munkát.
– Vagy árulsz valamit, ami nem érdekel, vagy Annalisának hívnak.
A lány felvillantotta a legszebb mosolyát.
– Az utóbbi. A második emeleti lakás iránt érdeklődöm. Szólíthat
Annának, ha szeretné.
Mr. Burzinski felemelte az órát, és a lámpához közelebb tartva
szemügyre vette.
 – Mi hozott Portlandbe?
Súlyos kérdés, nem igaz?
– Művész vagyok, festő, és azt remélem, betörhetek a művészvilágba.
Van egy tanár, akinél tanulni fogok.
– A művészvilágba, mi? – göcögött az öreg. – Nem is tudtam, hogy itt
olyan is van.
– Hát, Payton Millshez képest van. Most érettségiztem, és már régóta
tervezem, hogy ide költözöm. – Amióta a szüleim meghaltak, és eljöttem
Bangorból, gondolta.
– Fiatal vagy. Nem akarok bulikat odafent. Ha haza akarod hozni a
barátaidat, és bömböltetni akarod a zenét, akkor nem ez a neked való hely.
Az első emeleten lakom, közvetlenül a lakás alatt, és nem fogom eltűrni.
Annalisa biztosította, hogy leginkább a festészetben akarja
tökéletesíteni magát, és nem érdekli a bulizás.
– Rendben – nézett fel rá Mr. Burzinski most először hosszabban. –
Úgy vélem, tisztességes árat adtam meg. A lakbért mindig pontosan kérem.
Hol fogsz dolgozni?
– Még nem tudom, de hamarosan lesz munkám. – Felsorolt néhány
helyet, ahova jelentkezett (Bernie’s, Benoit’s, Rines Bros…), és az öreg
szkeptikusan méregette. Abban a pillanatban Annalisa felfedezett valami
nagyon ismerőst benne. Hideg volt, de meleg is, mint ahogy az üzlete:
poros, ugyanakkor bájos is. Ugyanilyen volt Nonna is. Ijesztő is tudott
lenni, de arany szíve volt. Annalisa jól kijött az ilyen emberekkel, és úgy
döntött, hogy tovább üti a vasat.
– Példás bérlő leszek, Mr. Burzinski.
Az öreg szótlanul dolgozott tovább. A lány kíváncsi volt, meddig
folytatja ezt a játékot. Mr. Burzinski persze nem tudhatta, hogy Nonna
ugyanezeket a megfélemlítési taktikákat alkalmazta, és Annalisa akár egész
nap tudott várni a feszült csendben, ha kellett.
Miközben előkotorta az önbizalmát, az üzletben kész kakofónia
támadt. Az órák delet ütöttek, kakukkok ugrottak elő az odújukból, az
állóórák gongtak, a többi óra pedig sípolt, csörgött és csipogott. Annalisa
körbenézett, beitta a hely mágiáját. Mr. Burzinski egy mogorva, vén
órásmester volt egy tündérmeséből, és volt egy boltja, amely énekelt
délben.
 – Soha még csak el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen létezik –
szólalt meg, amikor elcsendesedtek az órák. – Ez… gyönyörű volt.
Az öreg elengedte a szavait a füle mellett.
– A bérleti díj hetven dollár havonta. Kaucióként kérem az első és
utolsó hónapot. A minimális bérleti idő egy év.
Itt úszik el az összes pénze, amit a művészeti órákra tartogatott,
gondolta Annalisa. Egy órát se töltött el a városban, és már leégett. Tudta,
mennyi lesz a bérleti díj, de a kaucióra nem számított. Elgondolkodott,
hogy beszéljen-e a kocsiról, aminek nekiment. Istenem, nem akarta
elveszíteni ezt a lakást. Álmaiban sem talált volna jobbat.
– Mr. Burzinski, van itt valami. Épp az előbb karamboloztam.
– Karamboloztál? – nézett fel a férfi.
– Nos, beletolattam egy drágának látszó kocsiba, és összetörtem a
kocsim hátsó részét – magyarázta hevesen gesztikulálva Annalisa. – Nem
mintha az ön gondja lenne, de meg kell javíttatnom. A… a barátom, aki
kölcsönadta, imádja ezt a kocsit. Lenne olyan kedves, és megengedné, hogy
egyelőre csak az első hónap bérleti díját fizessem ki?
Az öreg úgy nézett rá, mintha azt kérdezte volna, hogy lakhat-e nála
ingyen.
– Nagyon keményen dolgozom – biztosította a lány. – Nem tudom,
mennyibe fog kerülni a kocsi, de meg kell csináltatnom, mielőtt hazajön
Fort Dixből. Ha engedne egy kicsit, olyan gyorsan keresek valami munkát,
amilyen gyorsan emberileg lehetséges, és minden centet odaadok önnek,
amit tudok, amíg egyenesbe nem jövünk. A hely és az ár tökéletes.
Igazság szerint ez volt az egyetlen hely, amelyet meg tudott fizetni a
Congress Street közelében.
– Meg se kell néznem a lakást – folytatta kétségbeesetten. – Csak egy
kis időre pihenőre lenne szükségem. Kérem. Csendes vagyok,
tisztelettudó…
Az öreg felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– És szószátyár, kétségtelenül. Vegyél egy nagy levegőt, ifjú hölgy. –
Miközben Annalisa megfogadta a tanácsát, a férfi folytatta: – Miért olyan
fontos eljönnöd Payton Millsből? Ott nem tudsz festeni?
Annalisa gondosan végiggondolta a válaszát, és fél kézzel
megtámaszkodott a pulton, a pénztárgép mellett.
 – Mert itt történik minden. Egy lánynak, aki Bangorban és Payton
Millsben nőtt fel, Portland a nagyváros. Itt vannak a művészek, a galériák, a
tanárok. A múzeum. Payton Millsben nem válhatok azzá a festővé, akivé
szeretnék. Nem inspirál.
Az öreg csukott szájjal felkuncogott.
– Hát, nehéz lenne neked nemet mondani. Nagyon jó eladó lenne
belőled.
Annalisa elhadart magában egy imát, reménykedve, hogy Mr.
Burzinski ad neki egy esélyt.
Az öreg letette az órát, és az egyik kulcsért nyúlt a parafa táblához.
– A lakás a tied, ha szeretnéd, de elvárom, hogy álld a szavad.
– Állni fogom – ígérte Annalisa, és azt kívánta, bár látná most az
anyja.
Kimentek az üzletből, és elindultak az épület oldala felé.
– Remélem, annak a Plymouthnak a gazdája nem fog megölni –
jegyezte meg Annalisa. – Hagytam neki egy cetlit…
Mr. Burzinski megtorpant.
– Egy Plymouthnak mentél neki?
– Ráadásul egy nagyon szépnek. Csúnyán összekarcoltam a
lökhárítóját. Ó, istenem, olyan ideges voltam, az emberek meg dudáltak
és…
– Egy kék Belvedere-nek? A Congressen?
– Igen, Mr. Burzinski.
A felismerés egy másodperccel azelőtt hasított belé, hogy az öregből
kibukott:
– Az az én kocsim!
– Nem! – szorult el a lány torka. El akart szaladni, el akart tűnni.
Mr. Burzinski szó nélkül elindult a koccanás helyszíne felé. Annalisa
utánaszaladt.
– Ez nem lehet igaz!
Az öreg morgott valamit az orra alatt, befordult a sarkon a Congress
Streetre, és olyan gyorsan ment tovább, hogy elakadt a lélegzete és köhögni
kezdett. Ez azonban nem lassította le.
Amikor odaértek a két kocsihoz, egyenesen a Plymouth orrához ment,
és megcsóválta a fejét. A homlokára tette a kezét, és felnézett az égre. Vagy
imádkozott, vagy némán káromkodott – Annalisa nem tudta eldönteni.
 A lány életének feltehetőleg legkínosabb egy perce után Walt lehajtotta
a fejét.
– Tizennyolc éve van nálam ez a kocsi – mondta végül dühösen, és
minden egyes szóval erősebb lett a lengyel akcentusa. – Alig jártam vele.
Ma reggel is csak azért hoztam ki a garázsból, hogy menjek vele egy kört.
Soha egy karcolás sem esett rajta, és most tessék. Jöttél te.
– Nem tudom, mit mondjak, Mr. Burzinski, de ki fogom fizetni… így
vagy úgy. Ezt elég könnyű kijavítani, nem? Csak egy…
– Ki a fene adott neked jogosítványt? Ezek a mai kölykök! Még
parkolni sem tudnak.
Annalisa rámeredt az okozott kárra, és azon töprengett, tényleg készen
áll-e arra, hogy boldoguljon a városban. A harsány dudálásoktól és a
járókelők hangos beszélgetésétől eltekintve is volt egy állandó alapzaj.
Kalapálás ott, csikorgó gumik itt, motorzúgás az utca végén.
– Már tanulom egy ideje. De a párhuzamos parkolás még nem megy
igazán jól.
– Szemmel láthatólag – hajolt le és húzta végig a kezét a karcoláson
Mr. Burzinski.
Annalisa ismét bocsánatot kért. Az járt a fejében, hogy a koccanás
nemcsak a pénze jó részét vitte el, hanem a lakás esélyeit is. Ez is jel lenne,
hogy hibát követett el, amikor szakított Thomasszal? Vagy büntetés volt,
amiért összejött vele? Nem akart sírni, de a bocsánatkéréssel együtt
eleredtek a könnyei is.
– Ó, ne, ezt ne csináld! – Az öreg elvette a cetlit az ablaktörlő alól és
összegyűrte.
Annalisa megtörölte az arcát.
– Most rögtön írhatok egy csekket.
– És honnan tudjam, mennyibe fog kerülni? Láttál kristálygömböt az
üzletben?
– Van szerelője? – kérdezte a lány, és arra gondolt, Mary Cassatt
megtalálná a kiutat. És Sharon Maxwell is.
– Ó, innen már átveszem, és igen, egyenesen hozzá fogom vinni a
kocsimat.
– Ez azt jelenti, hogy nem adja ki nekem a lakást? – kockáztatta meg a
kérdést a könnyein keresztül Annalisa.
Az öreg hangosan felvihogott, aztán nagyot sóhajtott.
 – Ugye nem az a fajta ember vagy, aki mindent összetör, amihez
hozzáér? Kell aggódnom amiatt, hogy leégeted a házamat?
– Egyáltalán nem. Csak ideges voltam. Amióta az eszemet tudom,
arról álmodoztam, hogy Portlandbe költözöm, és most… Jaj.
– Ó, kérlek! Ezt most már tényleg hagyd abba. Így is kiadom neked a
lakást, de elvárom, hogy lóhalálában keress valami munkát. Sok pénzzel
tartozol.
– Abszolút. Nagyon-nagyon köszönöm! – Annalisa szomorúsága és
bosszúsága mögött felderengett a remény.
– Örülök, hogy találtam valakit, aki nem fog idegesíteni a
zajongásával. Ti, festők csendesek vagytok. – Még egyszer rápillantott a
lökhárítóra, majd szemügyre vette a Bogarat. – A szerelőm a barátod
kocsiját is meg tudja csinálni. Olyan lesz, mint új korában. Sokba fog
kerülni, de ilyen az élet. Na menjünk, nézzük meg a lakást!
Annalisa összetette a két kezét, mintha imádkozna.
– Nagyon köszönöm. Egyébként tetszik a kocsija.
Mr. Burzinski lassan, nagyon lassan elfordította a fejét, amíg
egyenesen a lányra nem nézett. Nem volt szükség szavakra. Átlátott a
dicséretén.
 18. fejezet

Előre és felfelé

Walt kinyitott egy ajtót, amely a lépcsőházba vezetett, és intett Annalisának,

hogy menjen be. A felújításra szoruló fehér betonfalon néhány postaláda
függött.
Az öreg lassan mozgott, jó ideig eltartott, míg felértek az emeletre.
– A másodikon egy Eleby nevű nő lakik fölötted. Elég magának való.
Egy kicsit szétszórt, azt hiszem. – A hangja visszhangzott.
– Szétszórt?
Waltra ismét rátört a köhögés, és megállt.
– Jól van, Mr. Burzinski?
Az öreg leintette, és továbbindult.
– Igen, igen, jól vagyok. Szétszórt… – folytatta néhány lépcsőfok
múlva – …azt hiszem, ez a jó szó.
Annalisa elmosolyodott, miközben végigmentek a folyosón a lakáshoz.
Walt kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjen be. A lány legnagyobb
örömére a kis egyszobás lakás tiszta volt. Miközben beszívta a hangulatát
úgy érezte, az élete hátralévő részébe lépett be. A falak üdék, fehérek
voltak. A régi bútorok – a repedezett bőrkanapé, az ódivatú szövetborítású
székek és a ferde lábú asztal – jók lesznek.
A konyha a fő helyiség egyik sarkában kapott helyet. Kicsi volt, de
tiszta. A kanapéval szemben egy kis tévé állt, V alakú szobaantennával.
Bekukkantott a hálószobába. Az ágy valamivel nagyobb volt, mint a millsi.
Az ablak előtt maradt annyi hely, hogy hidegebb időben felállítsa az
állványát.
Mr. Burzinski a konyhából nézte, ahogy bejárja a lakást, a parányi,
legfeljebb kétszer egy méter területű erkélynél végezve. Félretolta az ajtót,
kilépett a ragyogó napsütésbe, és rátámaszkodott a korlátra. Úgy érezte,
Kleopátraként néz körbe a városán.
 Az utca túloldalán volt egy édességbolt, egy ügyvédi iroda és egy
pékség. Egy erősen balra dőlő fenyő mellett egy telefonfülke állt, amelyben
valaki épp érméket dobált a készülékbe. Egysaroknyira volt a Congress
Street kavargó őrületétől, de itt is zajlott az élet – évekre elegendő témát
kínált. Felnézett, meglátott egy barna levelű, cserepes páfrányt egy kampón,
és arra gondolt, hogy remek helye lesz az anyja szélcsengőjének. A másik
oldalon észrevett még egy kampót, amin el tudott képzelni még egyet. Ez a
kis erkély minden festő álma volt.
– Nos, mit gondolsz, ifjú hölgy? – kérdezte Mr. Burzinski, amikor
visszalépett a szobába.
– Azt, hogy meg kellene locsolni azt a növényt. Remélem, van
kannája. Ami a lakást illeti, kiveszem. És nem fogok csalódást okozni,
esküszöm. – Elöntötte a boldogság, és kétségtelenül kiült az arcára is,
miközben kinyitotta a konyhaszekrényt, hátha talál egy locsolót vagy
kancsót.
– Mikor szeretnél beköltözni?
– Holnap reggel? – fordult vissza, egy kancsóval a kezében.
Mr. Burzinski felkuncogott, ez alkalommal melegen. Volt valami
csodálatos abban, amikor megnyílni látott és hallott valakit, aki általában
zárkózott, és Annalisa remélte, fogja még hallani a nevetését. Nonnával is
ilyen volt, annak az öröme, amikor felviszi az első színt a fehér vászonra.
De még Emma is ezeknek a zárkózott embereknek a kis csoportjába
tartozott, akiknek csodálatos szívük volt, amely alig várta, hogy
felragyoghasson. Annalisa lelki szemei előtt nem először villant fel Emma
éneklő erdője, és őszintén remélte, hogy a lány egy nap meg fogja
valósítani a látomását.
Mr. Burzinski előhúzott egy szép, láncos zsebórát a nadrágzsebéből,
amin azonnal megakadt Annalisa szeme. Úgy képzelte, egy órásmester
mindig a legszebb órákat használja. Walt visszadugta az órát a zsebébe.
– Most el kell mennem egy találkozóra, de holnap várlak, amikor
neked alkalmas. Az üzletben bármikor megtalálsz.
Noha hatalmas árat kellett fizetnie érte, Annalisa megtett egy nagy
lépést az álma megvalósulása felé.

Amikor este hazaért, alig tudta leplezni az izgatottságát. Még a koccanás

sem kedvetlenítette el.
 – Pont olyan, mint te – mesélte a nagyanyjának.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Nonna, a híradót nézve.
Annalisa igyekezett nem figyelni a bemondóra, aki Kambodzsáról és a
katonákról mondott valamit. Leült a kanapéra a nagyanyja fotelje mellé.
– Zsémbes, de amikor nevet, az a legcsodálatosabb dolog a világon.
Nonna homlokráncolva felemelte az öklét, de a szája sarkában mosoly
bujkált.
– Ki mondja, hogy zsémbes vagyok?
– Az egész világ, Nonna.
Annalisa bement a szobájába, hogy befejezze a csomagolást. Nem sok
mindene volt – a ruhái, a festőkellékekkel teli bőrönd, a legjobb képei, a
varrógépe, az anyjával készített szélcsengő, a lemezjátszója és a lemezei.
Nonna telerakott egy dobozt konyhai dolgokkal, köztük egy
fokhagymaaprítóval és egy fakanállal – mint amikor egy szamuráj
ráhagyományozza a kardját a tanítványára. A gesztus hihetetlen hálával
töltötte el Annalisát.
Miközben végzett a ruhák hajtogatásával és bőröndbe rakásával,
bement Nonna, és ledobott egy fehér borítékot az ágyra. A lány felnyitotta,
és két húszast talált benne. A kedves ajándéktól majdnem összecsuklott a
térdre.
– Nem kellett volna.
– De igen.
Annalisa visszazárta, és Nonna felé nyújtotta a borítékot.
– Nem fogadhatom el.
– Dehogynem.
Rövid vita után, amiről a lány tudta, hogy nem nyerheti meg, a
mellkasához szorította a borítékot, és azokra a dolgokra gondolt, amelyekre
szüksége lesz a lakásban: evőeszközök és tányérok. Lepedők és takarók.
Seprű és lapát.
– Köszönöm! – csordult ki egy könnycsepp a szeméből. Ez az asszony
mindent megtett érte, a hatvanas évei végén beállva az anyja megüresedett
helyére. Akármennyire is el akart menni Payton Millsből, ahol időnként
ketrecbe zárt tigrisnek érezte magát, csak most döbbent rá, hogy Nonna
nem lesz ott, amikor felébred, vagy amikor hazamegy az iskolából, és a
gondolat megrendítette.
 Évek óta a költözésről ábrándozott, és most, hogy végre elérkezett a
napja, egy kicsit megijedt. Mi lesz, ha nem talál munkát? Mi lesz, ha elfogy
a pénze? Mi lesz, ha soha nem lehet belőle igazi művész? Vagy ha az lesz
is, megéri elhagyni Nonnát ezért?
Átölelte a nagyanyját.
– Nagyon fogsz hiányozni.
Nonna szokása szerint megveregette a hátát.
– Ó, engem ne próbálj ezzel etetni! Örülni fogsz, hogy megszabadultál
tőlem.
– Soha – felelte Annalisa. Persze már alig várta, hogy önálló
döntéseket hozhasson, azt nézze a tévében, amit akar, és ne csak a
házimunkával foglalkozzon vasárnaponként. De az az asszony az egész
világot jelentette neki.
– Ígérd meg, hogy meglátogatsz – kérte.
– Neked van kocsid. És tudod, hol találsz meg.
– Eljövök érted, vagy Nino elhoz. Elmehetünk vásárolni, meg várost
nézni. Még templomba is elviszlek. Azt mondják, a Szent Péter-
templomban latinul miséznek.
Nonna az arcához emelte az egyik kezét, és elfordult.
– Várj! – lépett utána Annalisa. – Te sírsz? – Nonna nem szokott sírni.
Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a nagyanyját cserben hagyja.
Annyira elmerült a saját álmában, hogy elmegy Millsből, hogy egy
pillanatra sem gondolt arra, mit tesz Nonnával, amikor egyedül hagyja.
Akármennyi gondot is okozott neki, lehet, hogy Nonna szerette, hogy ott
van vele.
A bűntudat pókhálóként fogta körül, miközben Nonna további életére
gondolt. A nagycsalád ott lesz neki, mint mindig, de elveszítette a fiát, a
férjét, akivel több mint negyven évig élt együtt. És most elveszíti Annalisát
is.
Nonna az unokájának háttal megszólalt:
– Légy jó, és minden vasárnap menj el misére. Minden vasárnap. És
imádkozz rendszeresen.
A lány odalépett, és megfogta a karját.
– Úgy lesz.
Nonna továbbra is leplezve a könnyeit megrázta a fejét.
 – És az ünnepeken. – Megfordult, és úgy ölelte meg Annalisát, mint
soha korábban. Mindkettőjüknek elszorult a torka a feltoluló érzelmektől.
Tudták, hogy túlerővel szemben küzdöttek, de még mindig álltak.
Annalisa elengedte a nagyanyját, és megkérdezte:
– Miért nem jössz velem Portlandbe? Add el a házat, és gyere velem.
Persze a saját lakásodba. De közel. Nem túl közel, de elég közel.
– Pazza! – fújt egy nagyot Nonna. – Ez az otthonom. – Milyen
igazságtalan, hogy egész életében szerette a férjét, mégis kénytelen az
utolsó éveit egyedül leélni. Ha Annalisa őszinte akart lenni, meg kellett
állapítania, hogy a szerelem nagyon béna dolog. Mégis azt kívánta, hogy
Nonna találjon még valakit. Amilyen makacs, könnyedén élhet még akár
húsz évig is.
– Azért meg fogom még kérdezni néhányszor. Új kezdet lehetne
mindkettőnknek.
A nagyanyja összefonta a két karját.
– Soha nem fogok elköltözni ebből a házból.
Annalisa elmosolyodott a dacos kijelentésen. Mintha csak tükörbe
nézett volna.
– Egy nap kirobbantalak innen, akár tetszik, akár nem.
Nonna a fejét rázta, és mintha fel is mordult volna.
– Biztos nem mutattam ki eléggé, de nagyon hálás vagyok mindazért,
amit értem tettél – folytatta a lány. – Nagyon-nagyon hálás.
Nonna megcsípte az arcát.
– Az anyád büszke lenne rád. És én is az vagyok.
Istenem, nagyon fog hiányozni neki ez az asszony!
 19. fejezet

Valamiből enni kell

Annalisa még be sem vásárolt az új lakásába, már fel is hívta Sharon

Maxwellt, hogy elmondja neki, Portlandbe költözött, és megkérdezze, lesz-
e óra a következő kedden, június utolsó hetében. Amikor Sharon
megemlítette, mennyibe fog kerülni (majdnem annyiba havonta, mint a
lakás), Annalisának szinte elakadt a lélegzete, de hát ezért jött ide: hogy
fejlődjön. Ha kell, inkább nem eszik, de ki fogja fizetni az órákat.
Ahogy Millsben, a lakásban is a hálószoba sarkában állította fel az
egyik festőállványt, és az erkélyen a másikat. Aztán bocsánatot kért a
páfránytól, amiért ellopja a kampóját, és kiakasztotta a helyére az anyja
szélcsengőjét, ami azonnal bele is kezdett az első portlandi énekébe.
Elemi erővel tört rá a késztetés, hogy fessen – az első képét a városban
–, ezért úgy döntött, minden egyéb dolgát másnapra halasztja, és kivitte a
bőröndjét az erkélyre. Hála istennek, hogy fiatal, gondolta. Nem volt
könnyű felcipelni a lépcsőn.
Feltett a lemezjátszóra egy Van Morrison-lemezt, és leült a kifeszített
vásznával az egyik székre. Tudta, hogy leginkább csendben szokta
megszállni az ihlet, ezért hátradőlt, és befogadta a látványt. Ez most már az
ő városa volt. Sokkal több mindent látott, mint a kis utcát az emberekkel és
az elguruló kocsikkal. Látta, ahogy életre kelnek az álmai.
Még a kék eget fokozatosan elfoglaló sötét felhők sem tudták elrontani
a jókedvét. Mi több, megörült a sok színnek, a júniusi eget betöltő szürke
árnyalatoknak. Miközben előkészítette a ceruzáját és kiválasztotta a
jelenetet, eleredt az eső. A felette lévő erkély megvédte, és amikor lenézett
az utcára, meglátott egy üzletembernek látszó férfit, amint elrohant a ferde
fa mellett, és bevetette magát a telefonfülkébe. Volt valami hihetetlen
sürgetettség a mozdulataiban, és Annalisa a vázlatfüzetéért nyúlt.
 – Ez az – mondta maga elé. Mi ragadja meg jobban a városi életét,
mint ez a sürgetettség, ami teljes mértékben hiányzott Payton Millsből?
Amikor befejezte a vázlatot, a többi kellékért nyúlt, és nekilátott a
munkának.

A következő néhány nap során belevetette magát a város nyüzsgésébe,

amilyen mélyen csak tudta, hogy ihletet találjon. Nagyokat sétált, hogy
befogadja az új képeket és hangokat. Kivett egy halom albumot a
könyvtárból. Mondani sem kell, a portlandi könyvtár kínálata sokkal
bőségesebb volt, mint a millsié. Benézett az összes galériába, hogy
megismerje a mezőnyt, amelyben versenyeznie kell, és néha a múzeumba is
elment, hogy emlékeztesse magát a céljaira. A múzeumban persze mindig
eszébe jutott Thomas – sőt még Emma is –, és szinte mindig könyörtelenül
félre kellett tolnia őket a gondolataiból.
Portland viszont megerősítette abban a feltételezésében, hogy a várost
egyfajta sürgetettség hatja át. A Walt és Thomas kocsijának a megjavítására
kapott árajánlat sokkal magasabb volt, mint amire számított, ami azt
jelentette, hogy azonnal munkát kellett találnia. Nincs több gondtalan
lődörgés a városban. Nem mintha nem erre figyelmeztették volna
folyamatosan a minden étkezésnél a házi húslevesből kiporciózott kis
adagok. Nonna megtanította rá, hogyan használja fel a csirke minden egyes
porcikáját, a csontjától a húsán át a zsírjáig.
Mivel nem volt kocsija, gyalog járta be a várost, állást keresve. Azokat
a helyeket is felkereste, ahová már beadta a jelentkezését. A kezdeti
reménye, hogy valami művészetközeli munkát talál, hamar szertefoszlott, a
harmadik napon pedig úrrá lett rajta a kétségbeesés.
Hétfőn úgy döntött, rászán még egy napot arra, hogy megpróbáljon
találni valamit, ami izgalmasabb, mint rendeléseket felvenni és felszolgálni.
Nem mintha alantasnak tartotta volna a pincérnői munkát, csak jobban
szeretett volna valamit, ami inkább illik a festői képességeihez. De ahogy
arra az újabb és újabb elutasító válaszok folyamatosan emlékeztették, a
diploma hiánya a lehetőségek hiányát jelentette.
Amikor elment a Pride’s mellett a Congress Streeten, úgy döntött, tesz
még egy próbát. A Pride’s a legpuccosabb áruház volt egész Maine-ben –
legalábbis azok közül, amelyeket látott. Először, amikor még Ninóval jött, a
divatillusztrátori munkára jelentkezett. Azóta többször telefonált, és a
beköltözése utáni második napon be is ment. A divatillusztrátorok tollal és
tintával dolgoztak, amiket Annalisa is szeretett. Még Bangorban tanult meg
bánni velük.
Annalisa kicsit szédülve ment végig a kozmetikai részlegen, ahol
lányok kínálgatták a legújabb rúzsokat és púdereket, és szagoltatták meg
vele a legnépszerűbb parfümöket. Milyen jó lenne, ha ő is a legújabb divat
szerinti ruhákat próbálgathatná a fülkékben, vagy beülhetne a
fodrászszalonba!
A fantáziálást félretéve, nem félt a kemény munkától, hogy eljusson
odáig. Az áruház közepére érve ránézett a tömött mozgólépcsőkre,
amelyeken az emberek vagy lefelé mentek, az alagsorba, a leértékelt
termékekhez, vagy felfelé, az emeletre, ahol a férfidivat és a személyzeti
osztály kapott helyet.
Úgy érezve, mintha kezdené elkoptatni az áruház padlóját, odalépett a
hosszú folyosó elején egy parányi asztalnál ülő titkárnőhöz. A háttérben
halk dzsessz zongorazene szólt.
– Hello, Betty! – üdvözölte a titkárnőt. Olyan sűrűn járt ide, hogy már
összetegeződtek. – Patty nincs bent véletlenül? Még nem válaszolt a
jelentkezésemre. – Ahogy azt megtudta, Patty volt a reklámosztály
vezetője, és azon kevés nők egyike, akik vezető pozícióba kerültek a
Pride’snál. Az emberek úgy beszéltek róla, mint egy legendáról.
Betty úgy nézett körül, mintha valami rosszat tett volna.
– Bocs, kifejezetten felhívtam Patty figyelmét a pályázatodra, és azt is
mondtam neki, hogy nekem szimpatikus vagy, de azt mondta, már
betöltöttük a pozíciót.
Annalisa elkedvetlenedett. Alkalmas lett volna a munkára. Bárcsak
keményebben dolgozott volna, hogy ösztöndíjat szerezzen egy egyetemre –
csak annyira maga alatt volt a szülei elveszítése miatt.
– De tudod, mit? – halkította le a hangját Betty, mintha valami
világraszóló titkot árult volna el. – Úgy hallottam, Mr. Miller eladót keres a
leértékelt termékekhez.
– Ó! – Annalisa elgondolkodott. A leértékelt áruk nem a
reklámrészleg, de talán jobb, mint a pincérkedés. – Bent van? Szeretnék
beszélni vele.
– Megyek, megnézem – állt fel és indult el a folyosón Betty.
 Hamarosan egy férfi lépett ki az egyik ajtón és vette az irányt széles,
kacsázó járással Annalisa felé, lesimítva vékony bajszát az ujjaival. Esetlen
mozgása ellenére olyan magabiztosság sugárzott belőle, mintha az övé lett
volna az egész áruház. Annalisa úgy vélte, sárga pöttyös
csokornyakkendője tökéletesen illik hozzá, ugyanakkor arra utal, hogy
kétségbeesetten keresi a személyiségét.
– Helló, Annalisa! – fogott kezet vele a férfi. A tenyere izzadt volt, és
a lány olyan gyorsan húzta el a kezét, amilyen gyorsan az udvariasság
engedte.
– Betty azt mondja, hogy érdekel az állás a leértékelt áruknál –
folytatta.
– Igen, Mr. Miller. – Annalisa majdnem kijavította, hogy a
reklámrészleg érdekli, de úgy döntött, hálás lesz minden lehetőségért. Az
első néhány nap Portlandben erős üzenetet küldött a kisvárosi lánynak: Már
nem Kansasben vagy.
– Csinos kis darab vagy, mi? – kérdezte Miller, aztán megpróbált
kipiszkálni valamit a fogai közül.
Annalisa ott és akkor eldöntötte, hogy nem tetszik neki a fickó. Hogy
merészel ilyet mondani? Ha nem ez lett volna az esélye valami rendes
munkára, orrba vágta volna.
Leküzdötte a késztetést, de a keze ökölbe szorult.
– Nincs eladói tapasztalatom, de gyorsan tanulok – mondta kedvesen,
és lopva beletörölte a tenyerét a combjába, hogy megszabaduljon a férfi
verejtékétől.
– Ó, hát persze! – Miller úgy méregette, mintha levetkőztette volna a
tekintetével, és közben agresszíven vadászott a fogai közé szorult
ételdarabra. Bár Annalisának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy a
szépsége előnyeit is kihasználja egy állásinterjún, a férfi láttán majd’
elhányta magát.
– Gyere, menjünk be az irodámba, és beszélgessünk egy kicsit! –
javasolta Miller.
Annalisa majdnem sarkon fordult és elrohant, még mielőtt egyáltalán
kiderült volna, hogy miről szólna a munka. Aztán emlékeztette magát, hogy
milyen nagy szüksége van a pénzre, ezért megköszönte Mr. Millernek, és
elindult vele a folyosón.
 A férfi irodája odaégett kávétól bűzlött, és Annalisa meg is látott egy
félig tele kancsót egy kisasztalon, az ablak mellett. Felvillantotta a legszebb
mosolyát, és elkezdett válaszolni a kérdésekre.
– Nos, az egyik lány néhány hete felmondott, és hasznodat vennénk –
mondta végül Miller. – De a munka kemény, ezt tudnod kell. Sok
hajtogatás, árellenőrzés, és persze a vásárlók… a Pride’s legnehezebb
vásárlói… de el tudod képzelni. A leárazás valahogy a legrosszabbat hozza
ki a nőkből. Mit gondolsz, meg tudsz birkózni vele?
Annalisa elég lenézőnek tartotta a vásárlóiról alkotott véleményét, de
elengedte.
– Igen, azt hiszem, meg. Elnézést – emelte fel az egyik kezét –, de
szeretném megemlíteni, hogy a reklámrészlegen is érdekelne egy állás.
Tudom, hogy a divatillusztrátori pozíciót már betöltötték, de ha lenne
valami más…
– Művész vagy, mi? – kérdezte túlzott érdeklődéssel, talán kissé
gúnyosan is Miller. – És mégis, miféle művész?
– Főleg festő, de tudok bánni a tollal és tintával is, szóval tudnék
hirdetéseket rajzolni. És keményen dolgoznék, Mr. Miller. Hozhatok
néhány mintát arról önnek… vagy Pattynek… hogy mire vagyok képes.
Általában véve kreatív vagyok, és talán hasznára lehetnék a csapatnak.
– Hát nem aranyos? – nevetett fel hamisan Miller. – De ez nem a
rajzóra, drágám. Hány éves is vagy? Tizennyolc? Már megbocsáss, de
neked lent van a helyed az alagsorban. Remekül ki fogsz jönni a többi
lánnyal.
Annalisát egy hajszál választotta el attól, hogy lenyúzza a férfi arcáról
a bőrt, de beharapta az ajkát.
– Örülök bárminek, amit kínálni tud – motyogta.
– Akkor várnak a leértékelt áruk! – csapta össze izzadt tenyerét Miller.
Annalisa nem hagyta, hogy az új főnöke modora lelombozza, szinte
repült lefelé a mozgólépcsőn. Tett egy lépést a helyes irányba, és ennek
mindig érdemes örülni.
 20. fejezet

Egy meztelen férfi körvonalai

Annalisa ugyanazon a napon állt munkába, amelyen Sharon Maxwell az

első óráját tartotta. Ideges volt, miközben lement a mozgólépcsőn az
alagsorba. A leértékelt áruk osztálya nem volt olyan csillogó, mint a fenti
részek, és molyirtószag lengte be, de ezzel együtt is fantasztikus ruhák
lógtak a vállfákon, amelyeket jókora engedménnyel tudott volna megvenni
– amint stabilizálódik egy kicsit az anyagi helyzete, természetesen. A
fontossági sorrend élén a művészeti órák és festőkellékek álltak, ezeket
követte egy-két leértékelt ruha a munkához, majd az evés. A legtöbb ruha
egy-két szezon óta kiment a divatból, de akárcsak az anyja, ő is bármikor
elő tudta venni a Singert, hogy egy-két apró módosítással naprakésszé
varázsoljon valamit.
Greta, Barbara és Catherine üdvözölte a csapatban, és néhány percig
kérdésekkel árasztották el, mielőtt visszatértek a munkájukhoz. Greta volt a
csoport vezetője, és megmutatta Annalisának, hogyan működik a
pénztárgép, miként kell összehajtani a ruhákat a cég előírása szerint, és a
munkája összes többi részletét. Két utasítás között megemlítette, hogy a
férjét behívták és elvitték Vietnámba. Tekintettel arra, hogy az
unokatestvére és Thomas is ugyanabban a cipőben járt, Annalisa együtt
tudott érezni vele, és azonnal közelebb kerültek egymáshoz. Annalisa azon
kapta magát, hogy azt kérdezi Gretától, mit tud a kiképzés és a Vietnámba
vezénylés folyamatáról, mivel gyakran töprengett azon, hogy milyen lehet
most Thomas élete (és persze az unokatestvéréé, Michaelé is).
A műszak után úgy döntött, felmegy az emeletre, hátha rá tud szánni
egy percet a reklámrészleg vezetője. De még a férficipő-osztályon sem ért
át, amikor a semmiből előkacsázott Ted Miller.
– Te meg mit keresel itt?
Vajon egyfolytában őrjáratozik?
 – Bocsásson meg, Mr. Miller, mára végeztem, és azt reméltem,
válthatok néhány szót Pattyvel. – Annalisa úgy érezte magát, mint egy
besurranó tolvaj, akit rajtakaptak, amint egy gyémánt felé lopakodott.
A férfi bedugta a két kezét khaki színű nadrágja zsebébe.
– És miről akarsz beszélni vele?
– Csak jelezni szerettem volna neki, hogy érdekelne egy állás a
reklámrészlegen, ha üresedés lenne.
– Ó, istenem! – rántotta ki a kezét a zsebéből Mr. Miller, és a tenyerébe
csapott az öklével. – Hagyjuk már ezt az álmodozást! Őszintén szólva jobb
szeretném, ha lent maradnál az alagsorban, ahova való vagy.
Annalisa a legszívesebben pofon vágta volna, de nem kockáztathatta,
hogy elveszíti az állását.
– Igen, uram, Mr. Miller. – Sarkon fordult, és olyan átkozottul kicsinek
érezte magát, miközben lement a mozgólépcsőn a földszintre, majd szinte
kirohant a forgóajtón.

Közel egy évvel azután, hogy megmutatta a portfólióját Jackie Burtonnek a

galériájában, Annalisa ugyanúgy izgult és félt, ahogy ott ült Sharon
Maxwell-lel szemben, mintha a nő a zsebében rejtegette volna a
világmindenség kulcsait.
Sharon arra kérte, hogy néhány perccel hamarabb érkezzen, hogy át
tudja nézni a portfólióját. A nő műtermében voltak, annak a raktárnak a
hátsó végében, amelyben először találkoztak, egy hosszú faasztal két
oldalán, amelyet Annalisa kedvenc képei borítottak be. A falakon és a
festőállványokon Sharon félig kész alkotásai sorakoztak, és a munkája a
betonpadlót borító, szivárványszínben pompázó festékfoltokban is ott
hagyta a nyomait. A helyiségben látható festőkellékekkel egy kisebb
hadseregnyi festőt is fel lehetett volna szerelni, és Annalisa arra gondolt,
hogy ő csak álmodozhat egy ilyen műteremről.
A lány magával vitt néhányat azok közül a festmények közül is,
amelyeket Jackie-nek megmutatott, köztük azt, amely őt ábrázolta az anyja
koporsója mellett, de a képek többségét az elmúlt egy évben festette.
A műteremben füstölők égtek, a háttérben a Grateful Dead szólt,
könnyed rezgésekkel töltve be a teret. Sharon volt Annalisa első igazi
hippiélménye, és lenyűgözte, mint amikor valaki egy gyönyörű pillangót
követ egy réten. Sharon ugyanolyan harsányan öltözött fel, mint annak
idején: tarka ruha, gyűrűk szinte az összes ujján, lelógó fülbevaló. Nagyon
kedvesen fogadta Annalisát, ezüst szeme hihetetlenül barátságos volt, de
most ő is, és a pillanat is olyan rémisztővé vált, mint semmi, amit Annalisa
valaha átélt.
Együtt tanulmányozta a képeket Sharonnal az emberekről, akik a
modern kor nehézségeivel küzdöttek. Soha életében nem dolgozott még
olyan keményen, mint az elmúlt évben, és biztos volt benne, hogy sokat
javult, de az ő véleménye most nem számított. Sharon volt a kritikus, és az
ő szava aranyat ért. Minél többet hallott és olvasott róla, annál inkább
lenyűgözte a nő tehetsége, és annál biztosabb volt benne, hogy megtalálta a
megfelelő tanárt.
„Turn On Your Love Light”, énekelte rekedt, bluesos hangon egy férfi.
Sharon végül hátralépett, és megszólalt:
– Hihetetlenül tehetséges vagy.
A szavai Isten leheleteként érték Annalisa fülét. Mostanra elég sokan
mondták neki, hogy jó ahhoz, hogy elhiggye, de Sharontól hallani azt, hogy
tehetséges, olyan értékelés volt, amelyben megbízhatott. A nagyvárosban
volt, és Sharon volt az igazi. Most már csak meg kell engednie, hogy
Annalisa kiakassza néhány képét a következő áprilisi show-n, és egyenes az
út a sikerig.
A lány visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy a tanára végigsétált a tíz
festmény mellett, megérintve a szélüket, belélegezve őket.
– De valami hiányzik.
Puff, tessék. Annalisa előre tudta, mi következik: tehetséges, de még
nem tart ott. Még keresi az útját. Akármennyire is hozzászokott a
visszautasításhoz álláskeresés közben, elszorult a szíve.
– Ugyan, ugyan, ne lombozódj le – mondta Sharon, mintha belelátott
volna a fejébe. – Tényleg nagyon jó vagy, de nem érezlek ezekben a
festményekben. Nem látom a kapcsolatot közted és az alanyaid között.
Ennyit az áprilisi show-ról. Miért nem mehetett könnyen? Nem létezik
olyan, hogy áttörés? A lelkét is kidolgozta, hogy eljusson eddig a pillanatig.
Hány képet festett kétéves kora óta? Több százat, több ezret!
Nincs kapcsolat közte és az alanyai között? A leginkább erre
koncentrált az elmúlt évben, elmerülve mindazok érzéseiben, akik ezekben
a zavaros időkben éltek. Végignézett a tíz képen: egy katona a dzsungelben,
egy tüntető egy háborúellenes táblával, a leborotvált fejű Nixon, egy
meztelen nő a tükörben. Hogy fog valaha is kapcsolódni, ha eddig nem
sikerült? Egyébként is, hogy látja ezt Sharon? Valamiféle misztikus lenne?
Sharon rámutatott arra a képre, amelyen Annalisa ráteszi a kezét az
anyja koporsójára.
– Kivéve ezt. Ez te vagy, igaz?
A lány emlékezett, hogy Jackie is kiszúrta azt a festményt, és szinte
ugyanazt mondta.
– Honnan tudod? – kérdezte.
Sharon az asztalra nyomta az ujját a festmény mellett, és a karperecei
úgy csilingeltek, mintha hangszerek lettek volna.
– Mert ez a kép hihetetlenül tele van élettel. Érzem ezt a kislányt. –
Megtörölte a szemét. – Az ecseteddel könnyeket varázsolsz a szemembe.
Ezt kell megtalálnod a többi festményedben is.
– De hát vele könnyű kapcsolatba kerülni – felelte Annalisa bosszúsan.
– Mert ő én vagyok.
Sharon szembefordult vele.
– Hadd kérdezzek valamit. Szerinted Sophia Loren miért olyan
csodálatos a mozivásznon?
– Nem tudom – vont vállat a lány.
– Mert eggyé válik a szerepével. Neked is ezt kell tenned, Annalisa.
Változz át az alanyaiddá. Értsd meg, milyen az ő bőrükben lenni. Nézd meg
ezt a tüntetőt! Belegondoltál az életébe, de igazán? Persze dühös a
háborúra, ez könnyű. Hova megy haza a tüntetés után? Kit szeret? Vagy
szeret egyáltalán valakit?
– Ilyen messzire nem mentem el.
– Tizennyolc éves vagy, Annalisa. Ne hibáztasd magad. – Elhallgatott.
– Szeretném, ha csinálnál velem valamit. – Oldalra nyújtotta a két karját, és
vett egy nagy levegőt. A Grateful Dead még mindig szólt a háttérben, és
Sharon mintha ráhangolódott volna a zenéjükre. – Gyerünk.
Annalisa úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Mi a baj? – tette csípőre a kezét Sharon.
– Hülyén érzem magam.
– Kit érdekel? – nézett körül a raktár óriási terében Sharon. – Még
nincs itt senki. Mitől félsz? Na, gyerünk, csináld!
Sharon lehunyta a szemét és felemelte a két karját, mintha semmi sem
tarthatta volna vissza.
 – Kapcsold fel a szeretet lámpáját – ismételte meg az énekes szavait.
Annalisa égő arccal utánozta. Nem tudta elhinni, hogy ezt csinálja.
– Most lélegezz – utasította Sharon. – Fogadj be mindent. Fogadd be
az atomokat, amelyek mindannyiunkat alkotnak. Kapcsolódj velem és a
zenével és az összes többi lélekkel, akik a harcaikat vívják. Ne nyisd ki a
szemed, csak engedd, hogy megtörténjen. Ragyogjon a szeretet lámpája!
Annalisa hülyén érezte magát, miközben beszívta a levegőt. Lehunyt
szemmel arra gondolt, hogy Sharon egy kicsit túl sok, amikor megérezte,
hogy a nő megérinti a könyökét és magasabbra emeli a karját.
Az érintés annyira megijesztette, hogy levegő után kapkodott, és egész
testében megfeszülve lecsapta a karját. A zene hirtelen zajba fordult, amitől
még feszültebb lett. Szégyenkezve pillantott fel Sharonra, de a tanára csak
mosolygott, mintha minden rendben lett volna.
– Gyere ide – suttogta. – Fogd meg a kezem.
Annalisa félt, de ez abszurd volt. A nőből, aki felé nyújtotta a két
kezét, csupa melegség és kedvesség áradt.
Sharon intett az ujjaival, és Annalisa tétován megfogta a kezét. Egy
nagy lépésnyi távolságra álltak egymástól, de Annalisa úgy érezte, mintha
csak centiméterek választanák el őket. Vissza akart hőkölni, sarkon akart
fordulni, vagy… le kellett hunynia a szemét.
– Nézz rám – mondta Sharon.
Annalisa úgy nyitotta fel a szemét, mintha egy kitátott szájú mérges
kígyóra kellett volna néznie. De nem kígyó volt. Hanem Sharon ezüst
szeme.
– Annalisa, nem kerülhetsz kapcsolatba a vásznon lévő alanyaiddal, ha
nem kapcsolódsz emberekkel a valódi életben.
A lány szeme könnybe lábadt, mintha valaki letépte volna róla a
ruháját, felfedve, hogy ki is ő valójában.
– Én… én… – Ő akart ebbe a városba költözni, de már nem volt biztos
benne, hogy képes lesz elviselni. Szó nélkül lehajtotta a fejét.
Aztán Sharon átölelte, és Annalisa minden baja elszállt. Soha nem
érezte még ennyire biztonságban magát.

Amikor leült a raktár másik végében, ahol Sharon húsz széket és

festőállványt állított fel félkörben egy színpaddal szemben, úgy érezte,
mintha lefutott volna egy maratont. A színpad közepén egy férfi ült egy
széken, egy szál köntösben, és Sharonnal beszélgetett.
Annalisa szinte teljesen lefagyott az idegességtől – tudta, hogy a férfi
meztelen a köntös alatt. A történtek után még az első meztelen férfiját is
meg kell festenie? Ha nem fizette volna be az első hónap tandíját, talán el is
rohant volna. Ez túl sok volt azután, amit Sharon művelt vele. Vágyott rá,
hogy jobbá váljon, de nem erre számított Sharon Maxwell első óráján. Mi
van az ecsettisztítással vagy az akril hígításával?
A férfi úgy nézett ki, mint egy római isten, és Annalisa el tudta
képzelni, mi rejtőzhet a zöld köntös alatt. A széles válla és izmos lába
alapján szuper formában lehetett. A festő énje már alig várta, hogy
tanulmányozza a kontúrjait, de a benne élő kislányt enyhe sokk érte. Ő lesz
az első férfi, akit teljesen meztelenül lát. Ó, istenem, miért van ennyire
zavarban? Persze, fiatal még, ahogy Sharon is mondta, de nem annyira
fiatal. Más festmények alapján már sok meztelen férfit festett. Ennek
ellenére az igazi a szeme előtt megijesztette.
Ránézett a csoport többi tagjára. Mindenféle korú akadt köztük.
Néhányan beszélgettek, mások a vázlatfüzetükbe firkálgattak, megint
mások úgy néztek a színpad felé, mint akik már alig várják a nagy
leleplezést. Annalisa biztosra vette, hogy ő a legidegesebb közöttük.
Végül Sharon tapsolt egyet, és figyelmet kért. A hangja visszhangzott
a téglafalak között.
– Az elkövetkező hetekben és hónapokban az lesz a dolgom, hogy
jobb festőt faragjak belőletek, akármit is jelentsen ez nektek. Mind mások
vagyunk, és mindannyiunknak megvannak a magunk akadályai. Azt
remélem, hogy le fogjuk rombolni az összes falaitokat. Néhányan ki fognak
lépni, így működik a világ. Mindenkinek el fogom mondani, milyen, és
szigorú leszek, és ez nem lesz könnyű. Mindannyian csodálatos művészek
vagytok… ezért vagytok itt… de mind lehetnétek jobbak is. Még én is
lehetnék jobb. Azt tudom ígérni, hogy a magam részéről mindent bele
fogok adni, és ugyanezt várom tőletek is.
Miután részletesen elmondta, mire számíthatnak, odafordult a
modellhez és megkérte, hogy vegye le a köntösét. Annalisa nem tudta
elhinni, hogy ez történik, és mire a férfi ledobta a köntöst a színpadról, és
felvette a pózát, a lány álla már valahol Kínánál járt – vagy akármi is volt a
Föld másik oldalán. A modell sokkal izmosabb volt, mint a Dávid-szobor,
amelyet valamikor tavaly megfestett. Karcsú volt, kemény hasizmokkal,
barna szőrzettel a… a… köldöke alatt és a mellkasán.
Mint egy csecsemő, aki a cumijáért nyúl, úgy nyúlt a ceruzájáért és a
vázlatfüzetéért. Észrevette, hogy egyesek rögtön ecsetet fognak a kezükbe.
Sharon azt tanácsolta, úgy csinálják, ahogy szokták, ahogy nekik
kényelmes.
A modell majdnem pont szemben állt Annalisával, aki most azt
kívánta, inkább a félkör valamelyik végébe ült volna. Emma vajon mit
szólna ehhez? – töprengett, visszagondolva az első alkalomra, amikor a
lány átment hozzá Millsbe.
Miközben felvázolta a test körvonalait, úgy kerülte a tekintetével a
modell derekát, mintha ragályos lett volna, aztán rátért a lábszár ívére,
besatírozva az árnyékokat és elképzelve a színeket, amelyeket a vásznon
fog használni.
Fél órán keresztül mindenki némán dolgozott. Annalisa felengedett
egy kicsit, megszokta a meztelen férfi látványát. Meggyőzte magát, hogy
csak hús és vér, mint ő maga. Odafordult az állványhoz, és épp a bőr
árnyalatát próbálta kikeverni, amikor a tanítványai között körbejáró Sharon
félbeszakította őket.
– Az óra előtt a művész és az alanya közötti kapcsolatról beszélgettünk
Annalisával, és úgy vélem, ez az akadály mindenkiben megvan. Ezért
szeretnék csinálni valamit, amit még soha nem csináltam.
Annalisa el sem tudta képzelni, mit forgathat a fejében ez a zabolátlan
nő, és érezte, hogy megmerevedik a válla.
Sharon úgy mosolygott, mintha az egész csak játék lett volna.
– Azt akarom, hogy fessétek le a modellt.
A tanítványai értetlenül néztek össze.
– De hát ezt csináljuk – szólalt meg egy idősebb nő.
– Nem – rázta a fejét Sharon, láthatóan élvezve a helyzetet. – Azt
akarom, hogy menjetek fel a festékkel a színpadra, fessétek le őt. Érjetek
hozzá az ecsetetekkel.
A raktár tágas terét döbbent kiáltások töltötték be.
– Hogy micsoda? – kérdezte az előbbi nő.
Annalisa hevesen dobogó szívvel nézett a modellre. A férfi halványan,
talán kissé önelégülten mosolygott. Nyilvánvalóan tudott az óraterv váratlan
változásáról.
 – Gyerünk! – tapsolt egyet Sharon. Úgy tűnt, ez a specialitása.
– Úgy érted, hogy teljesen fessük be? – kérdezte egy Annalisával
egykorúnak látszó fiú.
Sharon ránézett, majd a modellre.
– Azt szeretném, hogy közösen csináljatok Damonból egy
mesterművet. És ez csak úgy lehet, hogy ha a bőre minden
négyzetcentiméterét akrillal borítjátok be. Gyerünk, kezdjétek! Annalisa! –
fordult a lány felé. – Tedd le azt a széles ecsetet. A legkisebbet hozd.
Annalisa úgy nézett körbe, mintha valaki tréfát űzne velük, és a
közönség bármelyik pillanatban nevetve betódulhatna az ajtón.
– Kezdjétek! – követelte Sharon. – Biztos vagyok benne, hogy
mindenkinek megvan a kedvenc testrésze, amelyiket szeretné lefesteni.
Nem tölthetjük itt az egész éjszakát.
Mi a fenébe keveredett? Úgy tűnt, mintha Payton Mills egymillió
mérföldre lett volna ettől a raktártól és ettől a nőtől.

Az biztos, hogy Annalisának soha nem volt még olyan tanára, mint Sharon
Maxwell, és ha az első óráján nem is tanult semmit a festészetről, egész
életében nem nevetett annyit, mint akkor. A modell méltósággal viselte a
szerepét, és az óra végére annyira összerázódtak a tanítványok, mintha nem
is lettek volna idegenek a raktárban.
Amikor este hazaért, főzött egy vajas-parmezános pastát, majd leült a
kanapéra, hogy felhívja Emma Barnest. A Thomasszal való szakítása miatt
úgy döntött, távolságot tart a húgától is, pedig nagyon szívesen segített
volna rajta. Eltartott egy ideig, de mostanra sikerült összeszednie a
bátorságát, és a meztelen modell sztorija apropót is adott a hívásnak.
Mrs. Barnes vette fel a telefont. Erőltetetten váltottak néhány szót,
aztán Annalisa megkérdezte, beszélhet-e Emmával. Mrs. Barnes hosszas
hümmögés után végül kibökte:
– Nem hiszem, hogy készen áll erre.
Annalisa dühösen megrázta a fejét.
– Értem. Nos… Kérem, mondja meg neki, hogy szívesen beszélnék
vele valamikor, amikor van kedve hozzá.
– Ez igazán kedves tőled, és megmondom neki. Te jól vagy, Annalisa?
– Igen, köszönöm. Thomasról van valami hír? – Eddig kerülték a
témát. – Bármi?
 – Egyszer írt. Nem szereti a fekvőtámaszokat, és a sereghez képest
még én is remekül főzök.
Annalisa elvigyorodott. Csak Thomas úszhatta meg, hogy ilyeneket
mondjon az anyjának.
– Nem tudom a Fort Dix-i címét. Meg tudná adni esetleg?
Hosszú csend.
Nem kellett volna megkérdeznie. Mrs. Barnes sem kedvelte jobban,
mint Mr. Barnes, különösen most, hogy Annalisa már nem volt a része a
jövőjének.
– Megígértem neki, hogy írok – tette hozzá Annalisa.
Újabb csend.
– Egy pillanat, mindjárt megkeresem.
Miután Mrs. Barnes megadta a címet, és elmagyarázta, hogyan jutnak
el Thomashoz a levelek, Annalisa sietve elköszönt tőle. Papírt és tollat vett
elő, és írt egy levelet Thomasnak, ahogy megígérte. Nem sok
mondanivalója volt, úgyhogy egyszerűen leírta, hogy talált egy lakást egy
órásüzlet fölött, amely delente és éjfélkor dalra fakad. Aztán megkérdezte,
hogy jól érzi-e magát a nyári táborban, épített-e erődöt, és lövöldözött-e
dolgokra a többi táborlakóval. Az utolsó pillanatban, mielőtt összehajtotta a
lapot, eszébe jutott, hogy megemlíti a koccanást. Aztán inkább úgy döntött,
hogy bizonyos dolgokról jobb nem beszélni.
 21. fejezet

Fájdalmas emlékek

Annalisa értelmet és nyugalmat talált a város festésében. Bár egy kis időt
eltöltött a munkahelyén szerzett új barátnőivel is, kitartóan ragaszkodott az
álmához, és általában csak azért szakadt el az ecsetjeitől és a festékeitől,
hogy dolgozni menjen, vagy találkozzon valamelyik tanulótársával Sharon
osztályából. A Payton Millsben eltöltött három év után ki volt éhezve arra,
hogy más művészekkel beszéljen. Miután egyértelműen jelezte az
álláspontját a csoportban lévő három vele egykorú fiúnak (egyik sem ért fel
Thomashoz), már nem próbálkoztak nála, s ettől teljes biztonságban érezte
magát az órákon.
A festőállvány mögül eddig elképzelhetetlen módon ismerte meg a
kilátását az erkélyről. Sharon biztatására, hogy kapcsolódjon jobban az
alanyaival, nevet adott a szemközti ház lakóinak. Megfigyelte a mindennapi
életük egy-egy pillanatát, amikor nem húzták be a függönyöket, aztán életre
keltette őket – legalábbis megpróbálta – a papíron. Minden ecsetvonással
megpróbált az alanyai bőre alá hatolni. Nevet és történetet adott a szemközt
lakó idős hölgynek, aki nem szégyellte az erkélyen szárítani a fehérneműjét,
meg a fiatalabb családnak, amelynek tagjai mindig akkor ültek le
vacsorázni, amikor a férfi hazatért a munkából.
A telefonfülke egyfajta ablak lett mindazoknak a világára, akik
felemelték a kézibeszélőt, és az ő bőrükbe is belebújt. A fülke körül
rendszeresen felbukkant egy galamb, felcsipegette a morzsákat, aztán eltűnt
a fenyőn vagy a sarkon lévő ingatlaniroda előtt, egy szabadon hagyott
négyzetből kinövő szilfán, és Annalisa sokszor a madarat is megfestette.
Próbálva az alanyai fejébe jutni, hagyta szabadon szárnyalni a
képzeletét arról, hogy kikkel beszélhetnek a fülkébe lépők. Egy nő talán az
apját hívta fel húsz év után először, mert megtudta, hogy haldoklik. Egy
öltönyös férfi, akit Philipnek nevezett el, vacsoraasztalt foglalt magának és
a feleségének, akinek az előző nap megfeledkezett a születésnapjáról. Talán
erre gondolt Sharon, amikor azt mondta, hogy kapcsolódjon az alanyaival.
Talán ezt csinálta Sophia Loren, amikor belebújt egy karakter bőrébe. Ha
megértette volna a motivációikat, talán végre igazi mivoltukban tudta volna
megfesteni őket.
Eljárt Sharon Maxwell óráira, és rengeteget tanult a festészetnek arról
az oldaláról, amit még nem fedezett fel. Eddig a technikára koncentrált, de
soha senki nem beszélt neki arról, hogy a remekművekhez érzelmek is
kellenek. Bizonyos szempontból az órák nem is a festészetről szóltak, nem
a technikáról, hanem az önkifejezésről. Még egy olyan alkalom is volt,
amikor csak egy színt használva kellett festeniük.
Annalisa természetesen tudta, hogy a festés katartikus – épp ezért
csinálta –, de azt nem tudta, hogy egész filozófiája van annak, hogy a
művésznek mindent bele kell adnia a művészetébe. Honnan is tudhatta
volna, hiszen csak a millsi hobbifestőket ismerte. Július végén Sharon élő
bemutatót tartott, két órán át festett a tanítványai döbbent tekintete előtt.
Annalisa úgy érezte, ez az egyik legszebb látvány, amit valaha látott. Egy
igazi mester, aki akár meg is vághatta volna magát és a vérét hordhatta
volna fel a vászonra.
Sharon nem sok megjegyzést tett Annalisa legújabb munkáira,
legfeljebb gyors tippeket adott, vagy elmormolt néhány biztató szót a válla
fölött. „Mi van a mögött a szempár mögött, Annalisa?” Vagy: „Mi történik
a testedben most, ebben a pillanatban? Fesd le!”
Annalisa nem vágyott másra, csak hogy Sharon egyszer azt mondja:
„Igen! Igen! Megvan! Megtisztelnél azzal, hogy kiállítod a képeidet a
falaimon jövő tavasszal?”
Annalisa egyre keményebb lett, mindent beleadott a gyakorlásba, sorra
rakta ki a lakásában az új képeket. Olyan sokat költött a festésre, hogy át
kellett terveznie a költségvetését. Akármennyire szívesen vett volna valamit
a leértékelt osztályon, ritkán engedett meg magának akár egy darabot is. Az
étrendje is megszenvedte a döntést, szinte csak levest evett egy-egy kis
darab kenyérrel, esetleg gyümölccsel. Noha az étel eddig központi helyet
foglalt el az életében, most a puszta létfenntartás eszközévé vált,
energiaforrássá, amire szüksége volt a festéshez.
Nem csak az erkélyen vagy a hálószobában festett. Megfogadta Sharon
egyik tanácsát, és olyan helyeken is felállította az állványát, mint a
Monument Square vagy a Longfellow Square, sőt akár a Congress Street
járdája, ahol állandóan rothadó halszagot érzett a piac miatt.
Szeptember végén, egy szombat reggel áttörést ért el. Épp a
Longfellow Square-en állította fel az állványát, amikor elment mellette egy
gyönyörű nő. Minden szempontból lélegzetelállító volt: a tartása, a ruhája, a
járása. Majdnem úgy nézett ki, mint Brigitte Bardot, csak sötétebb hajjal.
Miközben a nő eltűnt a járdán, Annalisa belekapaszkodott a képébe.
Még mindig maga előtt látta fehér-barna bőrtáskájának a részleteit, ahogy
éppen csak túlért kockás selyemszoknyája szegélyén. A nő csupa szín volt,
bársonybarettjétől kezdve a nyakában viselt zöld kendőn át a hófehér
cipőjéig.
Annalisa mindig is divatosnak tartotta magát. A divat iránti
szenvedélyét az anyjától örökölte, de nagyon sokat tanult a Pride’sban is,
ahol New England legdivatosabban öltözködő női is megfordultak. A nő,
aki elment mellette, szinte varázslatos volt, és Annalisa kétségbeesetten
szerette volna megörökíteni.
Nevet adott neki, történetet szőtt köré, aztán a ceruzájáért nyúlt.
Sharon gyámsága alatt sokkal szabadabb lett a művészetében, ott feszegette
a határokat, ahol csak tudta. A nő fején lévő barettre virágokat rajzolt,
amelyek tűzijátékként törtek a lap felső széle felé. A táskából pénz hullott
ki, amerre járt.
Miután elkészült a vázlattal, a festékekért nyúlt. Miközben a világ
megállt körülötte, nekilátott az alkotásnak. Soha életében nem dolgozott
még ilyen gyorsan, és két óra múlva látta, hogy majdnem elkészült.
Hátralépett, és szemügyre vette a művét. Valami a helyére kattant.
Úgy döntött, az utolsó simításokat otthon végzi el, és elindult hazafelé,
hogy egyen egy szendvicset. Útközben az alanyán és a festményen
töprengett. Ez volt az a hang, amelyről Jackie oly régen beszélt? Végre
megtörtént az áttörés? Mi van, ha nőket kell festenie?
Divatos, elegáns, befolyásos, makacs nőket.
Valami elrendelt helyességet érzett a gondolattal kapcsolatban.
Augusztusban festett három képet a nők egyenjogúsági sztrájkjáról, talán az
ültette el a magot. Talán az az elhivatása, hogy hangot adjon ezeknek az
erős nőknek. Az biztos, hogy ő maga közéjük szeretett volna tartozni. Nem
feltétlenül a pénz volt a legfontosabb ezekben a nőkben, de bennük volt az
is. Ám sokkal inkább a magabiztosságuk, az erejük, a félelemnélküliségük.
Ez tetszett neki a legjobban a városi nőkben. Még a hetvenéves nénik sem
féltek egyedül felülni a buszra.
Amikor odaért Walt boltjához, úgy döntött, hogy beugrik és beszámol
a felfedezéséről. Miután türelmetlenül kivárta, hogy segítsen egy vevőnek
egy törött zsebóra ügyében, odament hozzá a pénztárhoz.
– Azt hiszem, megtaláltam a hangomat. Alig pár hónapja vagyok itt, és
megtaláltam!
Bár az öreg szemmel láthatólag nem osztozott a lelkesedésében,
elmondta neki az ötletét, hogy hangot akar adni a legerősebb nőknek. Szinte
remegve az örömtől elővette a majdnem kész képet a tartóból és
megmutatta Waltnak.
– Ó, te jó ég! – támadt fel hirtelen az öreg érdeklődése, és rámutatott a
képre a pult másik végéből. – Ebből kellene élned.
Annalisa felnevetett.
– Ez a terv, Mr. Burzinski. – A szíve zakatolt az örömtől, hogy
felfedezte az igazi elhivatását.
– Kérlek, szólíts Waltnak, ifjú hölgy.
– Már csak egy galériát kell találnom, ami esélyt ad nekem, Walt. – Az
elmúlt hónapban két másik galéria is elutasította. Aztán eszébe jutott
valami.
– Nem akarná eladni néhány képemet? Természetesen jutalékért. – Azt
nem mondta, hogy egyébként is ráférne egy kis szín az üzletre, amely most
a barna és a fekete összes létező árnyalatában játszott. Még a leggyászosabb
képei is felvidították volna a helyet.
– Rengeteg jó anyagom van odafent, amelyeknek otthonra lenne
szükségük – folytatta. Ő legalábbis jónak tartotta őket, még ha a galériák
érdeklődését nem is keltették fel. Sharon még mindig a kapcsolódással
nyaggatta. Annalisa úgy érezte, ha még egyszer meghallja, amint azt
mondja, „Annalisa Mancuso, lazulj el és bújj a bőrükbe!”, akkor kidob
valamit a raktár ablakán. Néha még vissza is szólt: „Lazulok!” Ilyenkor
Sharon rákacsintott ezüst szemével, és továbbment. Talán ez az ötlet az erős
nőkről fel fogja kelteni az érdeklődését.
Walt megvakarta kétnapos borostáját.
– Te aztán elszánt ember vagy, nem igaz?
Elszánt és érzéketlen, gondolta a lány, és úgy döntött, tovább üti a
vasat.
 – Talán még néhány új vevőt is hoz önnek. Szerintem akik egy szép
órát keresnek, azokat a szép festmények is érdeklik. – Úgy méregette az
öreget, mintha őrült lett volna, ha nemet mond.
– És ravasz is – bökte ki végül Walt. – De miért is ne?
Ötszáz nem és két igen, gondolta Annalisa. Ezekkel az esélyekkel
elboldogul.
Miközben megbeszélték a feltételeket, a hátsó falat méregette, ahol
néhány fémpolcon alkatrészekkel és ki tudja még mivel púposan megrakott
dobozok sorakoztak. Közelebb érezve magát a múzsájához, mint életében
valaha, úgy döntött, hogy délután készít egy új szélcsengőt, ajándékul
magának, amiért oly sok mindent ért el a Portlandben töltött első hónapok
során.
– Kérhetek még valamit? – hajolt előre.
Walt a maga nagyon waltos módján felkuncogott, majdnem olyan
finoman, mint Nonna.
– Az az érzésem, akkor is kérni fogsz, ha nemet mondok.
– Szeretnék készíteni egy szélcsengőt, hogy a másik ne legyen
egyedül. Úgy látom, magának mindenféle holmija van ott hátul, fent meg
van egy üres kampó, aminek így értelmetlen az élete. Körülnézhetek, hátha
találok valamit, ami jó lesz?
Amilyen mogorva tudott lenni néha az öreg, most akár azt is
mondhatta volna, hogy az erkélyen lógó szélcsengő csak szemét, de
Annalisa épp néhány nappal korábban mesélt neki arról, hogy az anyjával
csinálták, szóval ez az ellenérv durva lett volna.
Walt mintha rájött volna, hogy bűntudat nélkül nem mondhat nemet,
így hát bólintott.
– Ha muszáj. Negyven éve gyűlnek ott azok az alkatrészek, és csak
porosodnak. – Mi nem porosodott?
Az öreg visszatért a munkájához, Annalisa pedig aprókat tüsszögve
nekilátott a keresésnek. Egy művész számára ezek a polcok a lehetőségek
kincstárát alkották. Egy poros, de különleges kincstárat, tele csodálatosan
ismeretlen dolgokkal.
Öt perc múlva felemelt egy gyönyörű réz valamit.
– Ez mi?
Walt felnézett a kakukkos óráról, amin dolgozott.
 – Az egy inga feje, amely egy állóórában lengett, amíg rá nem omlott a
tető egy nagy esőzéstől, még… az ötvenes években, azt hiszem.
– Megengedi, hogy elvigyem? Tökéletes lenne középre.
Az öreg úgy nézett rá, mintha a fél veséjét kérte volna, de aztán
megenyhült.
– Persze, vidd csak.
Abban a pillanatban az összes óra delet ütött, és Annalisa
elmosolyodott. Mulatságos volt, ahogy az élete ráállt a déli és éjféli ütések
ritmusára.
Visszament a polcokhoz, és átkutatta a többi dobozt is. Talált egy
tekercs régi nejlonzsineget, néhány régi kulcsot és pár érdekes alakú
alkatrészt. Felmarkolt néhány apró rézdarabot is, amelyekről úgy vélte,
érdekesek lennének felragasztva az egyik új képére. Az nem lenne túl „öreg
lelkes” a részéről, de talán az új trükkök segíthetnek még közelebb jutni a
hangjához.
A következő dobozban rábukkant egy régi, törékeny keretbe foglalt
fényképre. Felismerte a talán húsz évvel fiatalabb Waltot. Sokkal
élettelibbnek tűnt. Átölelve tartott egy nőt. Annalisa csak feltételezni tudta,
hogy a feleségét. Hosszú, göndör, vörös haja volt. Az óceán partján álltak.
Megfordította a képet. Kifakult kézírással ez állt rajta: Graystone, 1951.
Annalisa kilépett az üzletbe a hátsó helyiségből, és meglengette a
fényképet.
– Ő volt a felesége? – tette le a férfi elé.
Látta, ahogy Walt testtartása megváltozott, szinte leeresztett, miközben
lassan ránézett a leletre.
– Kérlek, ezt azonnal tedd vissza.
– Ó, bocsánat! – Valami rosszat tett?
– Semmi baj – adta vissza a fényképet az öreg. – Csak tedd vissza oda,
ahol találtad, és mára elég a kutakodásból.
– Hol van Graystone? – kérdezte Annalisa. Túl kíváncsi volt ahhoz,
hogy elengedje. – Szeretnék elmenni oda.
– Kérlek! – Walt szinte vakkantotta a szót.
A lány megfeszült, érezte, hogy a múlt kísérti a férfit.
– Azt szeretném, ha visszatennéd a fényképet oda, ahol találtad –
folytatta higgadtabban, de ugyanolyan határozottan Walt, majd
visszafordult az órához.
 Annalisa még egyszer rápillantott a fényképre. Látta a fiatalabb Walt
arcán, hogy mennyire szerette a vörös hajú nőt. Nem csoda, hogy még
mindig fájt neki. Régen Nonno is így nézett Nonnára. A másodperc
törtrészéig azt kívánta, hogy Walt és Nonna jöjjenek össze, mindketten
ugyanabban a helyzetben voltak. De amikor Nonna először meglátogatta –
hosszas nógatás után –, és bemutatta őket egymásnak, alig váltottak két
szót. Eh, valószínűleg jobb is így, döntötte el. Így nem kell újabb
veszteséget elszenvedniük később.
Összeszedte a zsákmányát.
– Elnézést a fénykép miatt. – Felelősnek érezte magát a seb
feltépéséért.
– Semmi gond, semmi gond – hessegette el Walt.
– Milyen volt a felesége? – csúszott ki Annalisa száján, pedig tudta,
hogy a tűzzel játszik.
Úgy tűnt, tényleg betelt a pohár. Walt lecsapta az órát az asztalra, és
levette a szemüvegét.
– Nem foglak faggatni a fiúról, akivel szakítottál, ha te sem faggatsz a
feleségemről. Megegyeztünk?
A lány lesütötte a szemét.
– Akkor jó – bólintott Walt. – Holnap hozz le néhány képet.
Megnézzük, hova tudjuk kitenni őket. Keresünk nekik helyet a falon.
Annalisa megköszönte, és a száját befogva kisurrant az üzletből. A
lépcsőházban megállt, hogy megnézze a postaládáját, és talált benne egy
levelet Thomastól. A szíve mindig nagyot dobbant, amikor levele érkezett
tőle, mintha semmi más nem okozott volna neki nagyobb örömöt. Az első,
Ford Dixbe küldött levél óta, amiben megemlítette a meztelen modellt is,
folyamatosan leveleztek. Thomas könnyed humorral válaszolt, hasonlóan,
mint az anyjának. Talán a humor segítségével birkózott meg a helyzettel.
Viccelődött a fekvőtámaszokon, a futáson, az újabb fekvőtámaszokon, és
elmesélte, hogy a nulladik hetet koszos terepszínű egyenruhák mosásával
töltötte. A legrosszabbak a sűrített levegős fecskendővel beadott
védőoltások voltak. A kanyaró elleni oltás ehhez képest puszi volt az
arcomra.
Az előző levelében elmondta, hogy áthelyezik a louisianai Fort Polkba,
amit a Tigrisek Földjének is neveztek, haladó gyalogsági kiképzésre.
Annalisa nem ismerte a katonai zsargont, de Thomastól lassan felszedte.
Minden a rövidítésekről szólt. Thomas MOS-kódja a 11B volt. A lány
továbbra sem tudta, mit jelent a MOS, de azt Thomas elmagyarázta, hogy a
11B azt jelenti, hogy gyalogos lesz, és valószínűleg Vietnámba fogják
vezényelni, a frontra. Ez a rész szíven ütötte Annalisát, és csak a
legrosszabb rémálmaiban tudta elképzelni Thomast úgy, mint a hírekben
látott, harcokba belefáradt katonák egyikét.
De nemcsak a MOS-a jelezte, hogy mire számíthat, hanem azt is
megírta, hogy a Tigrisek Földjéről mindenki RVN-be ment. Annalisa a
hírekből tudta, hogy mit jelent az RVN. Republic of Vietnam. A Vietnámi
Köztársaság. Fort Polkban hasonló éghajlat uralkodott, mint Délkelet-
Ázsiában, ezért a katonákat gyakran ott akklimatizálták bevetés előtt. A
tudat, hogy nem kis részben ő tehet a helyzetéről, tönkretette volna minden
eddigi fejlődését, ha túl sokáig rágódott volna rajta.
De most hátha azt írja Thomas, hogy hazalátogat, vagy hogy azt
hallotta, hamarosan véget ér a háború. Kettesével vette a lépcsőfokokat,
levetette magát a kanapéra, és kiélvezte minden szavát.
Louisiana maga a pokol, kezdte a háromoldalnyi, alig olvasható
macskakaparást. Az egyetlen jó dolog itt lent a folyami rák. Kicsit olyan,
mint a homár, és az otthon jut róla eszembe. Most derült ki, hogy szeretem
Maine-t. És tudod, mi hiányzik a legjobban? A hó. Olyan rohadt meleg van
itt délen!
Annalisa értékelte a humorát, de kiérezte a sorok közül a
szomorúságot. Thomas nem háborúra termett, és csak elképzelni tudta,
hogyan halványul el Mr. Napsütés ragyogása. Miatta.
Thomas megkérdezte, hogy festett-e azóta újabb meztelen férfiakat, és
hogy hűvös van-e Portlandben. Azt is megkérdezte, hogy adott-e el már
festményt, és hogy még mindig szereti-e Portlandet. Annalisa válaszul nem
bocsánatot kért tőle, amiért ilyen szörnyű helyzetbe hozta, hanem írt az
áttöréséről, és megkérdezte, hallotta-e, hogy Jimi Hendrix meghalt. Azt is
megemlítette, hogy ismét megpróbált beszélni Emmával, de nem járt
szerencsével. Miközben aláírta a nevét, támadt egy ötlete. Kiment az
erkélyre a vázlattömbjével, és lerajzolta Thomasnak a kilátást. Aztán
havazást is rajzolt rá, hogy a kedvére tegyen.
 22. fejezet

Egy gyors vázlat

Annalisa két hét múlva, munkából hazaérve találta meg Thomas válaszát, és
úgy szaladt fel a lépcsőn, mintha karácsony lett volna, alig várva, hogy
elolvashassa a levelet. Csütörtök volt, valamivel délután három után, és
hazafelé sétálva Sharon legutolsó óráján gondolkodott. Korábban arra
jutott: még nem áll készen arra, hogy beszéljen a tanárának az áttöréséről,
arról, hogy ezeket az erős nőket akarja megfesteni, inkább eljátszadozik
még egy kicsit a gondolattal.
Lerúgta a cipőjét, és letelepedett a kanapéra a levéllel.
Ha tudnád, mennyire megörültem, amikor felbontottam a leveled, és
megtaláltam a rajzod! Nem hívhatnánk azt a fát a telefonfülke mellett a
treezai ferde toronynak? Milyen okos tud lenni, gondolta Annalisa,
miközben tovább olvasott. Igen, írta Thomas, hallottunk Jimiről. És Janis
Joplinról is. Biztos láttad a hírekben, mi történt a Wichitai Állami Egyetem
repülőgépével. Mondj valami jó hírt, Anna. Azt is írta, hogy bűn, hogy
Louisianában ilyen meleg legyen októberben, és hogy már úgy érzi magát,
mintha fél lábbal az ázsiai dzsungelben lenne. Aztán megkérte Annalisát,
hogy rajzoljon le neki egy olyan nőt, mint akikről írt, mert látni szeretné,
milyen stílust próbál elsajátítani. Mindig kérdezett valamit a festésről, és
töretlenül támogatta, ami jólesett a lánynak, ugyanakkor meg is kérdőjelezte
a döntését, hogy szakítson vele.
Eszébe jutott Emma. Vajon jobban van, talált néhány boldog pillanatot
a nyári napsütésben? Annalisa azt kívánta, bár tehetne érte valamit, de
Emma egyértelműen kimutatta, hogy nem szeretné tartani vele a
kapcsolatot.
Felvázolt egy ötletet abból, amivel foglalkozott, aztán megírta a
válaszlevelet is. A jó hír az, hogy Nixon végre elkezdi kivonni a katonákat.
Mióta ennyire fontos lett számára a háború végkimenetele, lelkes
híradónéző vált belőle. Az előző nap Nixon megígérte, hogy karácsonyra
kivon negyvenezer katonát Vietnámból. Annalisa nagyon szorított
Michaelért, Thomasért és a többi katonáért. Nem suttognak még a háború
befejezéséről? Szerinted mikor kell behajóznod? Mindennap imádkozom,
hogy ne kerüljön rá sor. Aztán érdeklődött Emma felől, megkérdezte, hogy
tudja-e követni a sporteseményeket, és általában véve jól érzi-e magát. Fel
akarta vidítani, ezért újabb vicceket sütött el a nyári táborról meg az
erődépítésről, de minél közelebb kerültek a behajózás napjához, annál
kevesebb humort tudott kicsikarni magából.
Ő tette ezt vele. Ugyan mi vicces van ebben?
Miközben megnyalta a borítékot, az utolsó csókjukra gondolt, az egyik
vezetésgyakorlás közben, és erről eszébe jutott a koccanás. Végül úgy
döntött, nem ír Thomasnak a balesetről, mivel nem akarta, hogy még emiatt
is aggódjon. A VW már olyan volt, mint új korában, úgyhogy talán meg
lehetett bocsájtani, hogy elhallgatta.
Öt óra körül lement a lépcsőn, befordult a sarkon, és bement az
üzletbe, hogy megnézze, sikerrel járt-e aznap.
– Eladtunk valamit, Walt? – kiáltotta, amikor belépett.
Az öreg fél térdre ereszkedve tisztította az üvegpultot.
– Úgy egy órája – felelte. – Azt, amelyiken dől a pénz a táskából.
– Tényleg? – Annalisának repesett a szíve. Ez már a hatodik festmény
volt, darabonként öt dollárért. Odament a falhoz, amelyet Walt a
rendelkezésére bocsájtott, és büszkén látta, hogy már csak öt festmény
maradt rajta.
Walt fintorogva felállt, és megköszörülte a torkát.
– Ha így megy tovább, kifizetheted belőle a lakbért.
– Az is valami, nem? – kiáltotta vissza Annalisa. Visszament a másik
oldalára, és a rongyért nyúlt. – Hadd segítsek. Még megfájdul valamije.
– Ó, az ég szerelmére! – felelte az öreg, mintha megsértette volna. –
Negyven éve tisztogatom ezt a pultot. Azt hiszem, egyedül is elboldogulok
vele.
– Butaság. – Kivette a kezéből a rongyot, és felkapta a pultról az
ablaktisztítót. – Szóval hozhatok még le képeket?
– Akár. – Walt csípőre tett kézzel méregette, mintha kételkedett volna
a képességeiben. Na majd meglátja. Három évig lakott a nagyanyjánál, és
megtanult ablakot pucolni.
 Odalépett a következő szakaszhoz.
– Áruljon el valamit, Walt. Miért nem beszél soha magáról? Június óta
ismerjük egymást, és még semmit sem tudok.
– Mit kellene tudnod?
Annalisa a feleségéről szerette volna kérdezni, de nem akart megint
bajba kerülni.
– Hol született? Mi hozta Portlandbe? Hogy lett órásmester?
Walt rámutatott egy helyre, amit kihagyott – legalábbis szerinte.
– Borzalmasan unatkozhatsz, ha üveget akarsz pucolni és rólam akarsz
hallani.
– Csak kíváncsi vagyok, ez minden.
Miközben Annalisa letakarított egy tárolót, amelyben egy bámulatosan
szép kar- és zsebóragyűjtemény lapult, Walt megnyílt.
– Mindig is szerettem szétszedni a dolgokat… sokszor a szüleim
legnagyobb bánatára. Apámnak hentesüzlete volt Manhattanben, a
szomszédban egy órással, aki felvett magához, és támogatta a
kíváncsiságomat. Egészen a harmincas éveimig nála dolgoztam, még a
szüleim halála után is.
Annalisa hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Walt szívesen
emlékezik vissza ezekre az időkre, még ha bele is köhögött fehér
zsebkendőjébe.
– Aztán egyszer belépett az ajtón egy Gertrude nevű nő – folytatta –,
és én azonnal beleszerettem. Azt hiszem, ő is belém, és hát tudod, az őrült
húszas éveket írtuk. Ó, sajnálhatod, hogy lemaradtál róluk, Annalisa! A
háború véget ért, és New Yorkban kellett lennie az embernek. Úgy
táncoltam Gertrude körül, mintha én lettem volna Manhattan királya…
Walt elhallgatott, és Annalisa tudta, hogy visszatekint az egyik,
évtizedekkel ezelőtti, Gertrude-dal töltött pillanatra.
– Aztán jött a gazdasági válság, és elvesztettem az állásomat. Gertrude
apjának hajózási társasága volt Portlandben, és felajánlotta a segítségét, ha
északra költözünk, úgyhogy fogtuk magunkat és…
Az ajtó fölötti csengő megcsendült, és mindketten a bejárat felé
fordultak.
– Ó, tehát még nyitva van! De jó! – mondta a hölgy. Körülnézett az
üzletben, és végül Annalisán állapodott meg a tekintete. – A férjemnek
keresek ajándékot. Holnap lesz hatvanéves, és az utolsó pillanatig
halogattam.
Annalisa teljesen elmerült Walt történetében, de kiszakadt az álomból,
amikor meglátta, hogy a hölgy nem más, mint Patty Garner, a reklámrészleg
vezetője a Pride’snál, az a nő, akinél eredetileg dolgozni szeretett volna.
Patt volt minden nő hőse az áruházban, egy nő, aki valahogy elég erős volt
ahhoz, hogy feljusson a csúcsra. Ő volt Portland Dorothy Shavere, aki a
Lord & Taylor élére küzdötte fel magát, amely vitathatatlanul a legjobb
áruházláncnak számított az egész országban. Annalisa egy héttel azelőtt
festette meg Shavert, úgyhogy erősen jelen volt még az elméjében.
Patty az ötvenes éveiben járhatott, és sűrű, hullámos haja volt. Szürke-
fehér kockás gyapjúruhája konzervatívnak hatott, de elegánsnak. Annalisa
elképzelte, hogy munka után hosszú fürdőket vesz az oroszlánlábú
kádjában, majd megiszik egy-két száraz martinit az engedelmes férjével.
Biztos, hogy ő hordta a nadrágot a házasságukban. Patty egyik ujján egy
hatalmas, még Thomas anyjáénál is nagyobb gyémánt ragyogott.
– Én igazából nem itt dolgozom – felelte Annalisa, elszakítva a
tekintetét a gyémántról.
Walt előrelépett.
– Ó, azt hiszem, van valamim a férjének. Karórára vagy faliórára
gondolt? Minek örülne? Van néhány új Omegám és IWC-m.
Annalisa félreállt. Arra gondolt, hogy meg kellene szólítania Pattyt,
még mielőtt elmegy. Az áruházban, ahol Mr. Miller mintha mindenhol ott
lett volna, egyszer sem nyílt rá alkalma. Átment az üzlet másik felébe, és
ránézett a falon függő képekre. Csak egy új volt közöttük, amit az áttörése
után festett. Úgy döntött, ennél jobb alkalom nem lesz, úgyhogy kirohant az
üzletből, fel, a lakásába.
Összeszedte a kedvenceit az új képei közül, köztük Dorothy Shaverét,
betette őket a nagy, narancssárga képtartó mappába, és lerobogott a lépcsőn.
Walt több órát is kitett a pultra, amelyet Annalisa az előbb letakarított, és
Patty egyesével szemügyre vette őket.
Annalisa a legszívesebben félbeszakította volna, de nem akarta
elrontani Walt üzletét. Az öreg megengedte, hogy kitegye a képeit a falára,
úgyhogy belépett a pénztárgép mögé, és úgy tett, mint akinek dolga van. De
nem volt semmi dolga. A feje majd’ szétrobbant az izgalomtól, hogy végre
esélye nyílik állást kérnie Pattytől.
 Miután Walt nyélbe ütötte az üzletet, és visszatolta a pénztárgép
fiókját, Annalisa előrelépett, és megszólította Pattyt:
– Bocsásson meg, Mrs. Garner. Mondani szeretnék valamit. A nevem
Annalisa, és a leértékelt áruknál dolgozom. Még nem találkoztunk, de
pontosan tudom, kicsoda ön. Ami azt illeti, nyáron jelentkeztem is arra a
divatillusztrátori állásra.
– Ó, értem – fogta meg a kis papírzacskót, benne a férje új Patek
Philippe órájával Patty. – Tehát festő vagy? És szólíts Pattynek, kérlek.
– Főleg festek, de egész életemben rajzoltam is. Jól bánok a tollal és a
tintával. – Tudta, hogy a reklámillusztrátorok mind tollat és tintát
használnak.
Annalisa attól félt, hogy Patty a következő pillanatban rákérdez a
korára, aztán meg a diplomájára. De ehelyett csak ennyit mondott:
– Érdekes.
Annalisa elővette a képtartó mappát.
– Véletlenül itt van nálam néhány képem. – Kinyitotta a mappát,
kivette a legfelső három festményt, és letette a pultra őket. Mindegyik egy-
egy nőt ábrázolt, és úgy érezte, akár Patty is egy lehetne közülük.
Patty végignézett rajtuk.
– Tetszenek nekem ezek a hölgyek – mondta végül. Amikor odaért
Dorothy Shaverhez, amelyet Annalisa egy régi fénykép alapján festett, és
amelyen Dorothy az öklére támasztotta az állát, így szólt: – Nézd csak meg.
Ugye tudod, hogy ő a példaképem?
– Hát nem mindenkié? – kérdezett vissza Annalisa.
Patty ránézett Dorothyra, majd ismét Annalisára.
– Tetszel nekem, te lány. Gyere be holnap reggel az irodámba,
mondjuk, pontban nyolcra. Beszélgethetünk.
Annalisa alig tudta visszafogni magát, hogy ne lendítse diadalmasan a
levegőbe a jobb karját.
– Igen, az csodálatos lenne – rebegte.

– Annyira büszke lennék rá, ha itt dolgozhatnék – mondta Annalisa másnap

reggel, pontban nyolckor Pattynek. – Senki nem fog nálam keményebben
dolgozni.
– Hajlok rá, hogy elhiggyem – felelte Patty az íróasztal mögötti
székből. – Megmondom, mi lesz. Mi lenne, ha lerajzolnád nekem
valamelyik ruhát ezek közül?
Annalisa odafordult a három apró mintás ruha felé, amelyek a fal
mellett lógtak egy fogason.
– Most rögtön?
– Miért is ne? – Patty elétolt egy írótömböt és egy tollat. – Öt perc
múlva visszajövök, és valamelyik nőt a festményeidről abban a ruhában
szeretném látni, amelyik a legjobban tetszik neked.
Mielőtt Annalisa válaszolhatott volna, Patty már ki is ment. A beálló
csendben a lány megfordította a székét, és nekilátott. Bár az idegei
megpróbálták visszafogni, átverekedte magát rajtuk, és belemerült az
alkotásba. Amikor Patty visszatért, Annalisa odanyújtotta neki az
írótömböt. Úgy érezte, volt már ebben a helyzetben. Keresztbe tette a lábát,
és várta, hogy eldőljön a sorsa.
– Ó, ez igazán nagyszerű! – mondta Patty szinte túl hanyagul. Annalisa
azt remélte, ugrani fog egy hátraszaltót. – Ami azt illeti, épp elkelne a
segítség – folytatta –, és te több mint alkalmas vagy erre a munkára.
Érkeznek befelé a téli ruhák, közeledik a karácsony, és mindenkinek
rengeteg dolga van. Viszont nem garantálhatom, hogy fel tudlak venni teljes
állásba, ami azt jelenti, hogy talán nem lesz állásod, ha elorozlak Ted
Millertől. Biztos tudod, milyen néha.
– Igen, tudom, de vállalom a kockázatot. – Túl csábító volt a
lehetőség, hogy végre rendesen keressen. Egyébként is, majd szétrobbant az
izgalomtól.
– Nem akarok ígérni semmit, amíg nem beszéltem vele – állt fel Patty
–, úgyhogy egyelőre ne éld bele magad, de megnézem, mit tehetek. Tedet
csak körbe kell udvarolni egy kicsit, amihez szerintem mind a ketten értünk.
Annalisa szélesen elmosolyodott. Úgy érezte, épp most ütötte városi
lánnyá az egyik legelőkelőbb portlandi asszony.
– Nagyon köszönöm – mondta, és majdnem elakadt a lélegzete. – Nem
fogok csalódást okozni.
– Ajánlom is – nézett rá elégedetten Patty.
Annalisa magában imádkozott, hogy Ted Miller ne akadékoskodjon
most, hogy végre sikerrel járt. Sétált egyet a Congress Streeten, de időben
visszaért a kilenckor kezdődő műszakjára. Az ebédszünet előtt, miközben
kék matricákat ragasztott egy halom régi ruhára, amelyeket ki kellett vinni a
raktárba, Ted Miller megkereste.
 – Van egy perced? – kérdezte.
Annalisa ellépett a ruhaakasztó mellől, és arra gondolt, hogy ez mehet
nagyon jól és nagyon rosszul is. Mr. Miller nem az a fajta ember volt, aki
szerette, ha megkerülik.
– Úgy döntöttünk, hogy áthelyezünk a reklámrészlegre.
– Tényleg? Nagyon köszönöm, Mr. Miller! – Annalisa majdnem táncra
perdült.
A férfi megigazította a csokornyakkendőjét.
– Csak emlékezz rá, hogy ki vigyáz rád. Mindent be kellett vetnem,
hogy ez összejöjjön.
Annalisa tudta, hogy semmi köze hozzá, de hagyta, hadd legyen az övé
az érdem.
– Remek főnök volt. Nagyon fog hiányozni. – Valószínűleg ez volt az
élete legnagyobb túlzása.
– Reméljük, hogy nem száll a fejedbe, kislány. Most menj fel a
személyzeti osztályra, és elintézik neked az áthelyezést.
Annalisa azonnal abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és felment a
mozgólépcsőn élete következő szintjére. Már alig várta, hogy felhívhassa
Nonnát.
És hogy írhasson Thomasnak.
 23. fejezet

Végre, a hangja!

1970 októberében soha nem tapasztalt önbizalom töltötte el Annalisát.

Óriási fizetésemelést kapott, kétszer annyit keresett, mint a leértékelt áruk
osztályán. Ő volt a reklámrészleg legfiatalabb alkalmazottja, és saját,
döntött íróasztalt kapott, amely a városra nézett. Amellett, hogy végre elérte
a pénzügyi szabadságot, nagy örömét lelte abban, hogy életet lehelt a tollal
és a tintával a téli kollekciókba.
A hosszú, nehéz évek után kezdtek egyenesbe jönni a dolgok, mintha
bekerült volna azok közé a nők közé, akiket megfestett. S ami még
fontosabb: hazavitte a műtermébe azt, amit a munkahelyén tanult. Még több
tudással felvértezve a legújabb divatról festette meg ezeket a csodálatosan
harcias nőket, ahogy elszántan és büszkén lépdeltek az életben. És gyorsan
is festett, mintha az önbizalma lett volna a kreativitása koffeinje.
Ami azt illeti, már nem is bírta kielégíteni a Walt üzletében támadt
keresletet, és tíz dollárra emelte a képei árát. Hitetlenkedve döbbent rá,
hogy most már a festésből fizeti a lakbért. Életében először megengedhetett
magának egy kis költekezést. Elkezdett úgy öltözködni, mint a nők a
vásznain. Igen, a vásznain. A megnövekedett bevételeinek köszönhetően
többet dolgozott vászonra, ami logikus is volt, hiszen megtalálta a hangját,
és eljött az ideje, hogy komolyabban vegye az alkotásait – minden egyes
darabot.
Aztán ahogy tovább növekedett a jövedelme, még több élvezetet
engedett magának. A leértékelt áruk osztályán kezdte, végre kihasználva a
kedvezményeket, de még a smink- és parfümpultoknál, sőt az újonnan
érkezett ruhák részlegén is ott hagyott pár dollárt. Ezután azon kapta magát,
hogy elkezdte lecserélni a bútorait, és még Ninót, Julia nénit vagy Nonnát is
meghívta ebédre, amikor a városban jártak. Megtanulta, hogy ez így
működik. A kemény munka végül meghozza a gyümölcsét.
 A kedvenc festményeit viszont félretette arra a napra, amikor beront
majd Sharon raktárába és lenyűgözi. Annalisa már látta a női alakjait, amint
visszanéznek rá a raktár falairól áprilisban. De még nem jött el az idő.
Mivel még csak most ismerte fel a benne rejlő lehetőségeket, biztos akart
lenni benne, hogy az új portfóliója bebizonyítja Sharonnak, hogy megtanult
kapcsolódni, és több mint a tanára egyik tehetséges tanítványa. Hogy is
tagadhatta volna ezt Sharon, az ég szerelmére? Annalisa maga volt ezeknek
a festményeknek a megtestesülése.
Az utolsó órájukon Sharon megint elmondta az egyik kedvenc idézetét
Amedeo Modiglianitól:
– „Akkor festem meg a szemed, amikor megismerem a lelked.”
– Pontosan! – válaszolta Annalisa. – Tudom. Most már értem. Majd
meglátod, mit hozok neked.
Hálaadásra hazament, és sikeres nőnek érezte magát, miközben
elárasztotta a családját a Portlandben töltött első hónapok sztorijaival. A
legizgalmasabb hír az volt, hogy Patty felajánlott neki egy teljes állást
divatillusztrátorként, bőkezű fizetéssel és juttatásokkal. Nonna és mindenki
más nagyon büszke volt rá, hogy végre megcsinálta, egyedül. Tudta, hogy
még az anyja is tapsolva néz le rá az égből.
Hosszú, nehéz út vezetett el addig, hogy megtalálja a hangját, és jól
keressen. Az élet gyönyörű volt, és egyszerű, semmi nem állhatott az
útjába, ám akkor… telefonált Thomas.
– New Orleansban vagyok – mondta. – Holnap repülök Bostonba.
Hazamegyek.
December tizenkettedike volt, Annalisa ki sem látszott a munkából a
Pride’snál, és közben próbálta összeállítani a portfólióját Sharonnak.
Elakadt a lélegzete, amikor meghallotta a hangját. Akármennyire is
élvezte a levelezésüket, a legkevésbé sem szeretett volna személyesen
találkozni vele. Felejtsük el, hogy meg kell védenie a művészetét; mi van a
szíve megvédésével? A fiú szavai után támadt csendben kényszerítette
magát, hogy visszaemlékezzen arra, hogyan rontott el nagyon sok mindent
a kapcsolatuk.
– Gondolom, akkor kellene a kocsid, igaz? – kérdezte, bár nem akart
ilyen nyers lenni vele. – Bocs, nem úgy értettem. Belefulladok a munkába…
végre van egy teljes állásom… és megleptél. Hű, szóval hazajössz. – Utált
mellébeszélni, de Thomas mintha bombát dobott volna rá.
 – Igen, kaptam három hét szabadságot, mielőtt behajózom. Szeretnék
találkozni veled, ha lehet. És igen, szeretném kölcsönkérni a kocsimat, ha
nem bánod.
Behajózik, gondolta Annalisa. Tényleg elmegy a háborúba.
– Ja, persze – felelte. Kit érdekel a kocsi? Csak arra tudott gondolni,
hogy Thomas miatta megy a háborúba. – Ott áll a ház előtt.
Könnybe lábadt a szeme a gondolattól, hogy megint teljesen
elveszítheti. Akármennyire is szeretett volna találkozni vele, nem tehette. A
háború nem változtatott azon, hogy mindkettőjüknek jobb volt így, külön,
ezért megpróbálta kitalálni a legjobb megoldást arra, hogy eljuttassa a kocsi
kulcsát a fiúhoz anélkül, hogy sebezhető helyzetbe kerülne.
– Mikor érsz ide?
– Egy óra körül ér be a buszom.
Annalisa megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Jaj. Dolgozni fogok.
– Sejtettem. – Hallotta a hangjában a csalódottságot, és nem tudta
hibáztatni érte. Ő maga is csalódott volt. Miért nem tűnt el fél év alatt sem a
szívéből?
– A karácsonyi szezon közepén vagyunk – mondta. Valamiért úgy
érezte, magyarázkodnia kell. – És már dolgozunk a tavaszi kampányon, és a
portfóliómat is össze kell állítanom Sharon Maxwellnek. Tudom, hogy
emlékszel rá, a…
– Anna – vágott a szavába Thomas –, nem kötelező. Csak gondoltam,
megkérdezem. Egyébként hogy vagy? – kérdezte élénkebb hangon. –
Örülök, hogy sok munkád van.
– Kösz. Igen, sok a munka, de szeretem. Meddig maradsz pontosan?
Esetleg karácsony után összefuthatunk. – Ezt ugye nem ő mondta?
– Hatodikán indulok a McGuire-ről.
Annalisa nem volt felkészülve erre – a hívásra, a hangjára. Arra, hogy
Vietnámba megy. A férfi, akit szeretett, hazamegy, hogy elbúcsúzzon a
családjától és a barátaitól. Talán végleg. Ő meg itt szerencsétlenkedik, hogy
ne kelljen találkoznia vele.
Gondolatban fenékbe rúgta magát, amiért ilyen… ilyen… önző.
– Igen, karácsony után találkozzunk – mondta. – Esetleg
ebédelhetnénk Millsben, vagy valami.
 – Remek, ha tudsz rá időt szakítani. – Annalisa érezte, hogy Thomas
csalódott, és ez megerősítette az elhatározásában, hogy nem fog találkozni
vele. Erősnek kell maradnia – mindkettőjük érdekében. Nem veheti
biztosra, hogy nem fog hazatérni Vietnámból. És amikor visszatér, akkor is
ott lesznek ugyanazok a problémák, mint korábban. Vagy rosszabbak. A
múltkor Emma kórházba került, Thomast meg behívták. És a balszerencse
valószínűleg határtalan.
Nem, az első fél éven már túl vannak. Minek feltépni a régi sebeket?
De miközben erre gondolt, már tudta, hogy még a saját sebei sem
gyógyultak be.
– Tudod, mit csinálhatnánk? – kérdezte. Le akarta tenni a telefont,
mielőtt ideg-összeroppanást kap. – Ha neked is jó, ott tudom hagyni a
kocsikulcsot az órásüzletben. Walt majd odaadja neked. Gyalog sincs
messze a buszállomástól. – Remélte, hogy Thomas nem fogja megkérdezni,
bemehet-e hozzá a munkahelyére.
– És nem kell visszahoznod a kocsit – folytatta. – Nagyon hálás
vagyok érte, de nemsokára úgyis veszek egyet. – A puszta gondolat, hogy a
saját pénzéből vehet magának egy kocsit, erővel töltötte el és emlékeztette
arra, hogy erősnek kell maradnia.
– Ne pocsékold a pénzed – felelte Thomas. – Visszafelé menet majd
beadom a kulcsot az üzletbe. Nem kell találkoznunk.
Akármennyire is azt akarta mondani, hogy „Szeretnék találkozni
veled, csak most egyszerűen nem érek rá”, nem merte. Thomas pontosan
tudta, mit csinál, és nem is akarta letagadni.
– Hát, ha tényleg itt akarod hagyni a kocsit, akkor kösz – mondta. Egy
pillanatra leeresztette a kézibeszélőt, hogy összeszedje magát. – Jó hallani a
hangodat, Thomas. – Tényleg az volt, de abból semmi jó nem származna,
ha Portlandben találkoznának. Ez most már az ő városa volt, nem az övék.
A kulcsátadás zökkenőmentesen megtörtént. Thomas másnap bement
Walthoz, átvette a kulcsot, aztán hazament Davenportba anélkül, hogy
találkoztak volna. Annalisa rosszul érezte magát, különösen azért, mert
nagyon kedves volt Thomastól, hogy otthagyta neki a kocsit, de egyvalami
egyértelmű volt: a karrierjére kellett koncentrálnia.

Akármennyire is bízott Annalisa az új képeiben, amelyeket össze sem

lehetett hasonlítani a korábbiakkal, a Sharon előttiekkel, rettegett attól,
hogy megmutassa a tanárának a haladását. Thomas hazalátogatása annyira
elterelte a figyelmét, hogy a beszélgetésük óta gyakorlatilag semmi
hasznosat nem csinált. A fiú akár ott is állhatott volna a festőállványa
mögött, madárhangokat utánozva és a karját lengetve.
Ugyanarra a nagy asztalra tette ki a választott műveit Sharon
műtermében, mint az első óra előtt a másik gyűjteményt, és azon töprengett,
vajon Walt apja is így érezte-e magát, amikor lecsapott egy húsdarabot a
vásárlója elé. A festés kétségtelenül veszített egy kicsit a varázsából, mióta
pénzt keresett vele, és ez újabb nyomást jelentett, ami a kreativitása útjába
állt.
Mint sokszor, most is a Grateful Dead szólt a lemezjátszóból. Ugyanaz
a füstölőillat lebegett a levegőben. Sharon sorra megnézte a festményeket,
és Annalisa úgy várta az ítéletét, mintha az élete múlott volna rajta. Mint
ahogy valóban azon is múlt. Ahhoz, hogy Annalisa egész élete virágba
boruljon, Sharonnak mindössze annyit kellett volna mondania:
„Megcsináltad. Nem tudom, hogyan, de fél év alatt az a festő vált belőled,
akinek lenned kell.” Ez leginkább megerősítés lett volna, hiszen Annalisa
már tudta, hogy megcsinálta.
– Ez nem te vagy – szólalt meg Sharon, kirúgva a képzeletbeli sámlit
Annalisa lába alól.
Az október óta fúvódó önbizalomléggömb úgy pukkant ki, mintha
Sharon megszúrta volna egy tűvel. Annalisa dühös lett, mintha a tanára
arcul csapta volna, és a vörös kéznyom az arcán ugyanúgy égett, mint
amikor elégtelent kapott egy dolgozatra.
– Hogy érted, hogy ez nem én vagyok? Természetesen én vagyok. Így
kapcsolódom az alanyaimmal. Ezeket a nőket értem. Ez a hangom.
Sharon tetőtől talpig végigmérte, amitől a lány hirtelen nagyon rosszul
érezte magát a Pride’sban vett divatos ruhájában.
– Szerintem ez nem te vagy.
– Honnan tudod? – Sharon tévedett, ez ilyen egyszerű. Vagy féltékeny.
A tanára odament a lemezjátszóhoz, és leemelte a lemezről a tűt. A
Grateful Dead zenéje helyén csend támadt, amire Annalisa nem állt készen.
Amikor Sharon visszafordult, így szólt:
– Szerintem nem találhattad meg az összes választ fél év alatt.
– Nem azt mondom, hogy megtaláltam az összes választ – értett egyet
Annalisa –, de tudom, hogy Jackie és te is azt mondtad, hogy találjam meg
magam festőként. Nos, ez vagyok én. Ezt szeretem csinálni, és szemmel
láthatólag Portland is szereti, mert megszáradni sincs idejük a falon.
Sharon odalépett hozzá, és megállt vele szemben.
– Mit akarsz, mit mondjak? Hogy készen állsz a nagy show-ra? Hogy
fel kellene ülnöd a következő manhattani buszra? Vagy hogy szeretnélek
kiállítani jövő áprilisban? Szerintem nem állsz még készen erre, és ezzel
nem vagy egyedül. Ennek a csoportnak vagy az egyetemi csoportjaimnak
egyetlen tanulója sem áll készen. Évek kellenek ahhoz, sőt néha egy egész
élet, hogy felismerjük a belső művészünket.
Annalisa szinte szédült a haragtól, a csalódottságtól és a frusztrációtól.
Egész életében festett!
– Csak te tudhatod, minek a festésére születtél – folytatta Sharon –, de
a legelső órán azt mondtam nektek, hogy én mindent bele fogok tenni a
tanításba. Jelen esetben ez az őszinteség, még ha nehéz is.
Hátramutatott az Annalisa portfólióját alkotó nőkre.
– Nem gondolom, hogy ezek a nők mind te vagy, és olyan ürességet
érzek bennük, ami már fáj. Nem hiszem, hogy ezen a ponton ér véget
Annalisa Mancuso fejlődése. Félre ne érts, ezek nagyon jó képek, és nem
lep meg, hogy el tudod adni őket. De a tanárodként, aki csodálja a
tehetségedet, azt mondom, hogy ennél többre vagy képes.
Annalisa arca kipirult a dühtől, és érezte, hogy szorosan összeszorítja a
száját. Ez az egész ügy Thomasszal feszültté tette, és egyértelműen
megtalálta a belső tigrisét.
– Tudod, miről szól ez, Sharon. Mindegy, mit teszek eléd, te sohasem
fogsz rábólintani. Mert attól félsz, hogy amint kimondod, kész vagyok,
kilépek a hülye csoportodból. – Annalisa nem tudta elhinni, hogy ezt
mondta, de… ha Sharon őszinte volt, akkor ő is az lesz.
– Szerintem ezt te sem gondolod komolyan – szegte le az állát a
tanára.
– Hálás vagyok azért, amit tettél értem – nézett körbe Sharon munkáin
Annalisa –, és komolyan úgy gondolom, hogy nagyon sokat tanultam, de
végeztem itt. Nem értesz meg. Jackie sem ért meg. És nincs is ezzel semmi
gond. Egyedül is boldogulok.
– Ahogy gondolod – fonta karba a kezét a tanára homlokráncolva.
Annalisa összeszedte a festményeket, és betette őket a mappába.
Biztos volt benne, hogy egyre csak jobb lesz. Nem volt hülye, hogy
mesternek tartsa magát tizennyolc éves korában. De kezdte azt hinni, hogy
talán nem Sharon a legmegfelelőbb tanár a számára. Lehet, hogy nem
Sharon meg az ő hippi szokásai meg az átkozott művészeti show-ja az az út,
amelyre neki szüksége van. Remekül elboldogult úgy is, ahogy most volt.
Magán érezve Sharon tekintetét kimasírozott a műteremből, és
megkezdte a hosszú gyaloglást a régi kikötő üres raktárai közül hazáig.
Felnőtt ember volt, és bíznia kellett az ösztöneiben. Egyértelműen új szintet
ért el a festészetben, akármit is mondjon Sharon, és az ösztönei most azt
súgták, hogy ideje továbblépni.
 24. fejezet

Remegő ajkak és egy szív egy ablakon

Annalisa mindennap hosszú órákon át dolgozott a Pride’sban, és közben

próbált áttörni a kétségek fátylán, amelyet Sharon eresztett a szeme elé.
Csakhogy tudta, hogy mindez Thomas miatt van. Minél többet dolgozott,
annál kevesebbet gondolt arra, hogy ott búcsúzkodik Davenportban.
Valószínűleg a húgával töltötte a legtöbb időt, próbálva megvigasztalni az
elutazása előtt. Vajon őt is megőrjítette a gondolat, hogy olyan közel van
Annalisához?
A gondot csak az okozta, hogy borzalmas lett a lánnyal dolgozni a
Pride’snál. Mindenkire felcsattant, mint Sharonra is, aki kritizálni
merészelte, ami pedig a művészetét illeti, úgy érezte, elvesztette a
lendületét. Persze Sharon elég nyersen leszólta, de sokkal jobban zavarta,
hogy Thomas még mindig ott lengette a karját és csicsergett a festőállványa
mögött.
De ha figyelmen kívül is hagyta egy pillanatra – nem mintha sikerült
volna –, hogyhogy nem érzett rá valamire az új stílusával? A vevők már
kifejezetten az ő képeiért jártak Walt üzletébe. A lényeg, hogy Sharon
megszegte a jó tanárság szabályait azzal, hogy tönkretette a lelkesedését.
Lehet, hogy többre is képes lett volna, és mindenképpen igyekezett is, de a
változatosság kedvéért nem dicsérhette volna meg legalább egy kicsit?
Tudta, hogy a tanára nem irigységből mondta, amit mondott, és nem is
szorult az óradíjára, ahogy azt olyan durván a fejéhez vágta, mielőtt
kiviharzott tőle.
Nem tudta pontosan, miért nem tetszettek Sharonnak az új képei, és
talán épp ezért fájt olyan nagyon a kritikája. Ha tényleg nem találta meg a
hangját, akkor rosszabbul állt, mint a költözés előtt. Lehet, hogy
szégyenében hagyta ott Sharon óráit, nem más miatt.
 Bár úgy tűnt, sohasem lesz könnyebb, Annalisa már rég megtanulta,
hogyan kell átverekednie magát az érzelmi viharokon, hogy feljusson
kreatív utazása fennsíkjaira, és keményen dolgozott is azon, hogy Sharon és
Thomas ellenére ismét megtalálja az önbizalmát.
1971. január 5-én, kedden Thomas felhívta, és soha nem volt még
nagyobb szüksége a hangjára. Ami azt illeti, többször is rápillantott a
telefonjára, a hívását várva. A világa összeomlani készült körülötte, és ezt
csak Thomas érthette meg. Persze az igazat megvallva nem volt joga a fiúra
támaszkodni, hiszen három hétig bujkált előle. Kíváncsi lett volna, hogy
kihallotta-e a hangjából a zaklatottságát, miközben beszéltek.
– Egyébként – vetett véget Thomas a felszínes csevegésnek a
karácsonyukról – azt reméltem, együtt ebédelhetünk, amikor visszafelé
leteszem nálad a Bogarat. De nem muszáj – dobta gyorsan oda a mentőövet
is –, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy.
A Pride’s munkaterhei és a kreatív démonaival vívott, eleve vesztes
csatározás ellenére úgy érezte, belehal, hogy Thomas a városban van.
Mindegy, mennyit kell dolgoznia vagy mennyire rossz ötlet találkozni vele,
muszáj volt időt szakítania rá. Miféle ember az, aki nem tud egy óra
ebédidőt szakítani valakire, akit nagyon szeretett, mielőtt elmegy a
háborúba?
Ebben a gyenge pillanatában, miközben a meghíváson töprengett,
tudta, hogy egyszerűen csak igazolást keres a sokkal mélyebb vágyára,
hogy találkozzon vele. Az érzelmi és művészi elakadása közepette úgy
érezte, Thomas jelentheti a kiutat, amire szüksége volt. Azt persze nem
engedhette, hogy a kapcsolatuk visszatérjen a régi kerékvágásba, de talán
egy kis idő a fiúval enyhítheti a szívfájdalmát, amely még nála vagy akár
Nonnánál is makacsabb volt.
– Legyen – bökte ki, és közben azt gondolta: Mibe keveredsz már
megint? Megbeszélték a delet, és Annalisa megkérte, hogy csengessen fel a
lakásába, amikor megérkezik, és majd lemegy hozzá. De miközben
kimondta ezt, már meg is dermedt. Thomas biztos fel akar majd menni,
hogy a saját szemével is lássa az életét, amelyet eddig csak a leveleiből
ismert. És egy dolog volt együtt ebédelni, meg egy teljesen más dolog
beengedni őt az új életébe.
Így, hogy nem járt Sharon óráira, végre felszabadultak a kedd estéi.
Úgy döntött, takarít egy kicsit, arra az esetre, ha esetleg úgy döntene, hogy
felengedi Thomast. Nem volt nála rendetlenség, de az őrült sok munka
mellett nyilván nem sok ideje maradt a házimunkára. Úgy tűnt, csak a
munkába temetkezés enyhíti a fájdalmát, és még így is újabb sebeket téptek
fel benne a kedd esték, amikor elképzelte, hogy a csoport többi tagja
keményen dolgozik Sharon irányítása alatt.
Reggel egy kicsit több figyelmet fordított a megjelenésére. Kétsoros
velúrkabátot vett fel, amely szinte pontosan olyan hosszú volt, mint a fekete
gyapjú miniszoknyája – aminek láttán Nonna összeráncolta volna a
szemöldökét. Először térdig érő, fekete bőrcsizmát vett fel hozzá, amelynek
a csatjaira ő ragasztott hamis türkizeket, de aztán megkérdőjelezve a
szándékait, átvett inkább egy Tony Lama westerncsizmát, amit egy vintage
boltban talált.
Amikor beért a munkahelyére, az első dolga az volt, hogy megkérdezte
Pattyt, kivehet-e egy kicsit hosszabb ebédszünetet, hogy találkozhasson a
volt barátjával, akit nemsokára elvisznek Vietnámba.
– Maradhatsz akár kettőig is. Egyébként szuperül nézel ki ma – mérte
végig Patty. – Még mindig azt mondod, hogy nem tetszik neked?
Annalisa lepillantott a kabátjára és a szoknyájára.
– Csak barátok vagyunk. De ettől még akár jól is kinézhetek.
– Hát, légy te az, aki miatt érdemes hazajönnie, oké?
Annalisa a szemét forgatta.
– Más okra lesz szüksége, különben csalódni fog, amikor leszáll a
gépről. – Ő maga sem hitte el, amit mondott. Igazából fogalma sem volt
róla, miért egyezett bele, hogy találkozzanak. Így is, úgy is szívás lesz.
Köpenyt vett fel, hogy megóvja a ruháját, és az asztalánál töltötte a
délelőttöt, próbálva megrajzolni egy képzeletbeli nőt, aki könnyű zöld
kabátot viselt kék farmerje fölött. A ruhák ott lógtak a fém vállfatartón, alig
egy lépésre a döntött rajzolóasztalától.
Hónapok óta rajzolta ezeket a ruhákat, és még mindig jól érezte magát
az iparban, élvezte, hogy az elsők közt láthatja az új divatot, de a tényleges
munka, a hirdetések megrajzolása tollal és tintával könnyen ment,
gyakorlatilag gépiessé vált. Aznap azonban nem. Aznap semmi sem ment
könnyen. Egyáltalán nem érezte a kapcsolatot a nővel, akit próbált életre
kelteni.
Az ilyen felhős napokon el szokta húzni a függönyöket a Congress
Streetre nyíló ablakok elől, így a szokásosnál több időt töltött a város
bámulásával, amit most már az otthonának nevezett, miközben a tolla
érintetlenül hevert a tintatartó mellett. A Thomasszal való találkozás
gondolatától összevissza vert a szíve, mintha megivott volna még egy-két
kávét. Több okból is ideges volt, de leginkább amiatt, hogy talán aznap látja
utoljára. Mintha kést döftek volna a szívébe, ha erre gondolt. Utált erre
gondolni, utálta, hogy egyáltalán megfordult a fejében, de a háború még
javában tartott, és a híradások alapján egyre véresebb lett.
Néhány perccel dél előtt kilépett a félelmetes, hideg utcára. A nemrég
hullott hó részben elolvadt, a járdák pedig csúszósak maradtak az
alattomosan meglapuló jégfoltoktól. Amikor befordult a sarkon a lakásához,
látta, hogy Thomas korábban érkezett, a sárga Bogár már ott állt a bejárat
melletti parkolóban. A fiú kiszállt, hogy üdvözölje, és Annalisának elállt a
lélegzete.
A hadsereg megváltoztatta, sőt felemésztette. Kopasz volt, és
szálegyenesen tartotta magát, mint egy katona. Annalisa azt hitte,
egyenruhában lesz, de azt is tudta, hogy a katonák mostanában nem
szívesen hívták fel magukra a figyelmet az egyre erősebb háborúellenes
érzelmek miatt. Thomas farmert és szvettert viselt.
Másfél lépésre egymástól megálltak. Egy pillanatig csak nézték
egymást, és Annalisa hallotta, hogy ver a szíve. Mi van, ha a hadsereg
minden kedvességet kiölt belőle? Aztán Thomas melegen elmosolyodott,
amitől elmúlt az aggodalma, és rájött, hogy annyira nem változott meg. S
ami még fontosabb, rájött, hogy jobban szereti, mint valaha. Hét hónap.
Nem úgy volt, hogy az idő mindent megold? Az ő esetében az idő csak olaj
volt a Thomas iránti vágyódása tüzére.
Walt sok mindent megtanított Annalisának az időről, többek között azt
is, hogy nem minden másodperc egyforma. Voltak hosszabbak, és voltak
rövidebbek. A következő másodpercek olyan lassan teltek el, mintha
csírázni készülő magok lettek volna. Mi a fenét csinál itt? Minden –
mindkettőjük élete – forgott kockán.
– Hűha! – suttogta Thomas vigyorogva, amiből látszott, hogy nagyon
hiányzott neki a lány. – Jól nézel ki.
Annalisa egy mosollyal megköszönte a bókot, majd próbálva oldani a
feszültséget, megkérdezte:
– Felszedtél egy kis izmot, igaz?
Thomas lepillantott a karjára.
 – Hát, megdolgoztatnak minket, az már biztos.
Kínzó lassúsággal teltek a másodpercek. Annalisa boldog és izgatott és
rémült volt, hogy láthatta. Egyetlen férfi sem keltett ilyen érzéseket benne,
és megfordult a fejében, hogy rosszul tette, hogy szakított vele.
– Hiányoztál – bökte ki Thomas, és Annalisa úgy érezte, a szó felfújja
a szoknyáját.
– Ó, hallgass már! – felelte könnyed mosollyal, mert elhatározta, hogy
nem mutatja ki, mennyire elgyengült. Nem tehette, mindkettőjük
érdekében. – Nem faragtak kemény férfit belőletek? Még csak… mennyi
is… fél év telt el?
Thomas halkan felnevetett, Annalisa pedig azon töprengett, vajon
megölelik-e egymást. Remélte, hogy igen. A beálló csendben mély
vágyódást látott a fiú szemében, amely egyre erősebb lett, míg végül félre
kellett néznie. Thomas viszont előrelépett, véget vetve a kínos pillanatnak.
Átölelte és szorosan magához húzta. Annalisa viszonozta a szorítását.
Annyira nagyon hiányzott neki, hogy könnybe lábadt a szeme. Attól, hogy
ott dobogott a szíve az övé mellett, sokkal valóságosabbnak tűnt, és minden
döntése megkérdőjeleződött, amelyeket a szakításuk napja óta hozott.
Thomas hátrébb lépett, de nem engedte el a vállát.
– Hé – mondta, és látszott a lehelete a hidegben –, mi ez az egész? –
Letörölt egy könnycseppet a lány arcáról.
Annalisa a legszívesebben elfordult volna, de nem tette.
– Jobban gyűlölöm ezt a háborút, mint bármit a világon, és nem tudom
elhinni, hogy téged is elvisznek arra a borzalmas helyre.
Thomas továbbra is szálegyenesen tartotta magát, és mélyen a
szemébe nézett.
– Miattam ne aggódj, Anna. Minden rendben lesz.
A lány a legszívesebben rávágta volna, hogy ebben nem lehet biztos.
Aztán inkább megtörölte a szemét, és lerázta magáról a szomorúságot.
– Hogy van Emma? – kérdezte, érezve, hogy nem bírja tovább ezt az
intim pillanatot, mert teljesen össze fog omlani. – Próbáltam hívni
néhányszor, de… tudod… – Emmáról sem volt könnyebb beszélni, mert
még mindig úgy érezte, hogy cserben hagyta.
– Jól van – nyugtatta meg Thomas. – Még mindig elég keveset eszik.
És elég keveset mosolyog, de úgy tűnik, talált néhány új barátot, ami nagy
dolog. Elsős lett, el tudod képzelni? Olyan, mint te, alig várja, hogy
elhúzzon Davenportból. Még az is lehet, hogy ide jön majd, az UMPG-re.
Annalisa emlékezett rá, hogy Emma akár New Yorkba is elment volna
Thomas után. Ismerve a lányt, valószínűleg Vietnámba is utána ment volna,
ha hagyják.
– Akkor valószínűleg össze fogunk futni. Őszintén remélem, hogy túl
tudunk lépni a történteken. Mondtad neki, hogy együtt ebédelünk?
– Nem – rázta a fejét a fiú –, úgy gondoltam, nem változtatna semmin.
Még mindig olyan törékeny… de össze fogja szedni magát. Higgy nekem.
Még mindig szeret téged, csak annyira érzékeny. Ez minden. A te családod
hogy van? Nonna? Bár ő főzne ránk!
– Jó lenne, mi? Nonna az Nonna, ismered. Többnyire havonta egyszer
találkozunk. Úgy kell elrángatnom ide. Szerinte szerencsés vagyok, hogy a
deviánsok nem raboltak még ki. Időnként Nino is beugrik. Végre
megszabadult attól a roncstól, és vett egy Mustangot a keresetéből. A
textilüzemben dolgozik. Mancusóék élik Mancusóék szokásos életét.
Thomas elmosolyodott.
– Add át nekik az üdvözletemet. Vagy jelen esetben a viszlátomat.
Szóval, van valami ötleted, hol ebédeljünk? – kérdezte. – Menjünk be
valahova a hidegről.
Annalisa már most érezte, hogy kezdenek megint egymásra
hangolódni, ugyanazzal a könnyedséggel és kényelemmel, ami annyira
hiányzott neki.
Egy új, felkapott helyre vitte, amely nemrég nyílt meg a Pride’s
mellett. Olyan hely volt, amit soha nem engedhetett volna meg magának,
amikor odaköltözött. Jól öltözött férfiak és nők beszélgettek a francia
étterem húsz asztalánál az ebédszünetükben.
– Szóval, tigrist faragott belőled a Tigrisek Földje? – kérdezte,
miközben Thomas betolta a székét. Ugyanaz a gentleman maradt, aki
mindig is volt, vagy talán még inkább az lett.
A fiú leült, és az ölébe terítette az asztalkendőjét.
– El sem hinnéd. Megmutassam, mit tanultam? – kezdett el felállni,
mintha valami hülye kungfumozdulatot akart volna bemutatni.
– Ne, kérlek – esdekelt a lány körülnézve.
Összemosolyogtak, a két tigris, akik még mindig egymás körül
köröztek, mintha a sors nem engedte volna, hogy másképp legyen.
 – Voltak szép pillanataink, igaz? – jegyezte meg Annalisa, miközben
arra gondolt, hogy azok voltak az élete legszebb pillanatai.
Tőkehalat ettek burgonyapürével és párolt zöldbabbal, és közben úgy
nevetgéltek, mintha egy ütemet sem hagytak volna ki az alatt a fél év alatt,
amióta nem találkoztak. Thomas mindent tudni akart Annalisa életéről, ő
pedig boldogan mesélt, örült, hogy megmutathatja neki, hogy
megvalósította az álmát. A fiú még mindig ugyanolyan jó hallgatóság volt,
és talán nem is mondott volna magáról semmit, ha Annalisa nem kérdezte
volna.
Thomas életét a hadsereg határozta meg. Mindent elmesélt a
kiképzésről, a menetgyakorlatokról, az M16-os és az aknavető kezeléséről.
Annalisa a felét se értette annak, amiről beszélt, de azt felfogta, hogy ez a
férfi, akit… szeretett, ugyanúgy katonává vált, mint a legjobb barátja,
Mitch. Thomas elmondta, hogy úgy hallotta, Mitch valahol a laoszi határ
közelében harcol.
Annalisa nem fejtette ki a politikai nézeteit. A tüntetőkre gondolt, akik
leköpdösték és gyerekgyilkosnak nevezték a katonákat, és akármennyire is
gyűlölte a háborút, a katonákat nem tudta gyűlölni. Hogy is gyűlölhette őket
bárki? Az ilyen fiúk, mint Thomas, csak a hazájuk iránti kötelességüket
teljesítették, és miközben a hadsereg rövidítéseit használva arról beszélt,
hogy másnap indul a McGuire Légitámaszpontról, és hogy mire számít a
következő hónapokban, Annalisa tudta, hogy a szerelme tisztességes ember.
Milyen lesz, amikor hazatér a háborúból? Ha akkor is úgy fog érezni,
mint most, hogyan tagadhatná meg tőle az esélyt? Itt ült, vele szemben a
létezése értelme, annak az élő bizonyítéka, hogy van igaz szerelem – egy
kosár alma hullott a fejére –, de akkor sem feledkezhetett meg a
következményekről. Akármennyire is fájt, ha egyáltalán a fájt a jó szó arra,
amit érzett a szívében, nem engedhette, hogy ennél többek legyenek
egymásnak: egykori szeretők, akik a múlt örömeiben lubickolnak.
Annalisa többször is eltöprengett – amikor a beszélgetés elkanyarodott
a háború komolyságától az emberi létezés hülyesége felé –, mi lett volna, ha
nem szakít Thomasszal, és nem sorozzák be a fiút. Együtt lennének még?
Festene még? Thomas még a fogorvosira készülne? Kitagadta volna az
apja? Élne még Emma, vagy megint megpróbált volna végezni magával –
és ez alkalommal valószínűleg sikerrel?
 De a leginkább az foglalkoztatta, tekintettel arra, hogy mostanában
nem festett semmi átütőt, hogy vajon megérte-e ez az egész. Azért mondott
le a szerelemről, hogy aztán csak egy hobbifestő legyen, mint a többi nő
Millsben?
A fejében Elvis „Suspicious Mind”-ja szólt, a húzd meg, ereszd meg,
ami kettejük kapcsolatát jellemezte.
„Miért vagy itt? – kérdezte egy hang belül. – Miért áltatod ezt a
férfit?”
Miközben tovább beszélgetett Thomasszal, ráüvöltött a fejében lévő
hangra: „Kurvára nem tudom!”

– Szóval ez lenne az – nyitott be a lakásba. Hogy is ne hívta volna be?

Thomas olyan sokáig volt a része ennek az álomnak – és ő volt az első, aki
igazán támogatta. Annalisa feje kavargott, a legszívesebben kirohant volna
az erkélyre, és kiugrott volna a békébe. Miféle Isten kényszeríti arra, hogy
választania kelljen a szerelme és a művészete között? Miféle Isten hagyja,
hogy ennyire beleszeressen egy férfiba, akinek az életét épp ez a szerelem
teheti tönkre?
– Látom, nem unatkoztál – nézett körbe Thomas a nappali összes falát
beborító képeken. – Nem értek hozzá, de szerintem bármelyik múzeumban
megállnák a helyüket.
– Jó is lenne! – sóhajtott fel Annalisa, úgy próbálva eltaposni az
érzelmeit, mintha az udvarukra hullott száraz falevelek kaptak volna lángra.
Bárcsak Sharon Maxwell is így gondolná!
Kényszerítette magát, hogy a jelenben maradjon, és megmutatta
Thomasnak, hogyan fejlődött az előző nyár óta. A fiú hosszasan nézte
mindegyik képét, és az érdeklődése a világot jelentette Annalisának.
– Azt hittem, sikerült elérnem valamit, de Sharon elültette bennem a
kételkedés magját.
Elmesélte, mit mondott a tanára, és hogy a reakciójával valószínűleg
örökre tönkretette az esélyét annak, hogy kikerülhessenek a képei Sharon
show-jának vagy bármelyik jobb galériának a falára. Senkinek nem beszélt
még a kirohanásáról, még Nonnának sem, annyira szégyellte magát.
Ahogy arra számított, miután elmondta Thomasnak, sokkal jobban
érezte magát.
– Tartasz valamerre, Annalisa. Én látom.
 – Hát, nem tudom – ingatta a fejét a lány. – Vannak, akik egész
életükben dolgoznak, mégsem lesznek igazán nagyok. Biztos létezik az
emberrel született valamiféle tehetség, amit nem lehet megtanulni. – Nem
hitte el, hogy ezt hangosan bevallja valakinek. – És mi van, ha bennem
nincs meg ez a tehetség? Mindegy, ezek csak egy művész szenvelgései.
Nem sok mindent csináltam karácsony óta. Ki hitte volna, hogy a festők is
le tudnak blokkolni?
Igazából az lett volna a legfontosabb, amit nem mondott ki, de azon a
vonalon nem mert átlépni. A leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy
vajon a semmiért mondott-e le a szerelmükről.
– Ezt azonnal tessék elfelejteni! – szólt rá szigorúan Thomas. –
Nemcsak a legelhivatottabb ember vagy, akivel valaha találkoztam, de
tehetséges is. Mindenki tudja. – Körbefordult. – Nézd meg ezeket a
képeket. Ne most kezdj el kételkedni magadban! Ahhoz már túl messzire
jutottál. – A töretlen támogatása olyan volt, mintha egy vödör szeretetet
öntöttek volna Annalisa fejére, és nem tudta, mit kezdjen vele.
Thomas az erkély felé és azon túl mutatott.
– Nahát! A treezai ferde torony!
– Igen – tolta félre az ajtót a lány, és a beáradó hideg levegő lehűtötte
valamelyest a belsejében izzó tüzet.
Thomas alaposan megnézte a szélcsengőt, amelyet a Walt üzletében
talált alkatrészekből csinált, aztán a kilátást, amit már tavaly nyáron
megrajzolt és elküldött neki Annalisa.
– Villanyoltás előtt ott szoktam ülni a priccsemen, és a rajzodat
bámulom, elképzelve téged meg ezt a kilátást. Nagyon boldog vagyok,
hogy a saját szememmel is láthatom.
Ha tudta volna, hogy a lány is ott ült és rá gondolt, sőt sóvárgott utána!
És most ott állt előtte, Annalisa pedig teljesen összezavarodott.
Miközben a lány begombolta a kabátját, Thomas rátámaszkodott a
korlátra.
– Akárhol is leszek – mondta a fiú –, mindig rád fogok gondolni,
ahogy itt állsz, és néha talán rám gondolsz.
– Hát persze hogy gondolok rád, te buta – vágta rá Annalisa, talán túl
gyorsan. Mert szeretlek, tette hozzá gondolatban.
Próbálva kordában tartani az érzelmeit, délnyugat felé mutatott.
 – Valamerre arra van Louisiana. – Jobbra fordította a kezét, és
észrevette, hogy remeg. – Arra meg Vietnám.
Thomas megfogta a kezét, és leeresztette a karját.
– Ne félj.
Annalisa egy pillanatig azt hitte, a fiú meg fogja csókolni, és fogalma
sem volt, hogy mit tegyen. Vagy talán mégis. Örült volna, boldog lett volna,
de aztán az egyik csókot követte volna a másik, és megint ott tartottak
volna, mint tavaly, a kórház várójában, ahol Thomas rátámadt az apjára,
miközben a folyosó végén Emma visszatért a halálból. Bárcsak egy
következmények nélküli világban éltek volna!
De minden lehetséges borzalmas következmény ellenére Annalisa
megkockáztatta volna, csak hogy még közelebb kerüljön hozzá, hogy
megízlelje az ajkát, és hogy végül elmondja neki, mennyire szereti. Milyen
jó lett volna mindent elengedni egy pillanatra, megfeledkezni a
felelősségről és átadni magát a vágyainak!
Thomas nem csókolta meg, csak elengedte a kezét, és összeráncolta a
homlokát.
– Lassan mennem kell, ha el akarom érni a kétórás buszt.
A szél egy pillanatra elállt, és a szélcsengők elhallgattak. Még
Annalisa szíve is kihagyott egy ütemet. Bár Thomas tiszteletben tartotta a
lány által meghúzott határokat, azt remélte, át fog lépni rajtuk. De az nem ő
lett volna, és a lovagias viselkedésétől Annalisa csak még jobban vágyott
rá.
Aztán a pillanat elmúlt, és a gondolatai visszatértek Thomas úti
céljára. Másnap, amikor a lány vacsorázni fog, ő már vietnámi levegőt szív.
Annalisa visszafojtotta a könnyeit, amelyek ráfagytak volna az arcára,
és rátette a kezét a fiú erős karjára.
– Harcos leszel, oké? Légy erős és vigyázz magadra! Akkor haza fogsz
jönni. – Azt kívánta, bár elmondhatná neki, hogy várni fog rá, de nem
tehette.
– Minden rendben lesz odaát, ne aggódj.
Ami persze lehetetlen volt. Hogyne aggódott volna!
Megölelték egymást, és Annalisa elsuttogott egy imát a szürke
felhőkön át Istenhez, arra kérve, hogy hozza haza épségben és egészségben
Thomast. Akármi is lesz velük, kétségbeesetten vágyott rá, hogy lássa a
háború után, és tudja, hogy biztonságban hazatért. A racionalitást teljesen
elengedve arra gondolt, hogy a háború után talán adhatnak egymásnak még
egy esélyt.
Felületesen beszélgetve mentek ki a lakásból, és Annalisa elvitte a
buszpályaudvarra. A jeges parkoló leküzdése után bekísérte a
jegypénztárhoz, aztán a buszhoz. Épp időben értek oda. Annalisa egyik fele
azt kívánta, bár beszélgethetnének még – talán mehetne egy későbbi
busszal, de ez a nap nem róla szólt. Hanem Thomasról, aki fel fog szállni
egy repülőgépre, hogy elrepüljön a világ egyik legveszélyesebb helyére.
Egy újabb ölelés után Thomas a zsákját a vállára vetve felment a
lépcsőn. Megállt és visszanézett.
– Csinálj nagy dolgokat, Anna.
Annalisa nem tudta, mivel biztathatná viszonzásul. A nagy dolgai már
nem is tűntek olyan nagynak ahhoz képest, ahova Thomas indult. Végül
csak ennyit mondott:
– Aztán hazagyere nekem!
– Hazajövök – ígérte meg Thomas. Összeszorította a száját, hogy
elrejtse az érzéseit.
Az állomás épületéből kijött a buszsofőr, megigazítva kék sapkáját.
– Rendben, tubicáim, ideje indulni.
– Írj! – mondta Thomas. – Ígérd meg!
– Ígérem. – Annalisa teljesen üresnek érezte magát.
– És fogd meg az ecseted!
– Jó. – Vajon ezek Thomas utolsó szavai hozzá? Fogd meg az ecseted!
A gondolat kígyóméregként terjedt szét a testében.
Abban az utolsó pillantásban óriási érzelmek és kész regények
cserélődtek ki némán közöttük. Annalisa majdnem kimondta, hogy szereti,
de nem volt elég bátorsága hozzá.
Ehelyett azt mondta:
– Ég veled, Thomas Barnes! Amikor visszajössz, találkozunk.
A fiú összeszorított szájjal bólintott.
– Ég veled, te hihetetlenül tehetséges és különleges barát, Annalisa
Mancuso! Maradj az, aki vagy, és egy év múlva találkozunk.
A lány kopárnak és porosnak érezte a szívét.
Thomas sarkon fordult, mint egy parancsszót halló katona, és bezárult
mögötte az ajtó. A busz végéből fekete füst csapott fel, ahogy elindult.
 Thomas felbukkant a hátsó ablakban, és integetett. Annalisa
visszaintegetett neki. A fiú ekkor egy szívet rajzolt a félig párás ablakra, a
saját felsőteste köré. Annalisa torka elszorult, ahogy a szíven keresztül
Thomas bátor szemébe nézett, míg el nem tűnt a busz.
Meg kellett volna csókolnia. Meg kellett volna mondania neki, hogy
szereti. Mi lesz, ha soha többé nem látja, és ez volt az utolsó lehetősége?
Belehasítottak Sharon Maxwell szavai a kapcsolódásról, miközben az
integető Thomas képe lassan elhalványult előtte, ahogy egy füstgyűrű
elhalványul az égen.
 25. fejezet

Királyi többes

Azon a csütörtökön meglátogatta a lányokat a leértékelt áruk osztályán,

aztán felment a mozgólépcsőn, és a folyosó végi kis konyhában főzött
magának egy kávét. Azon tépelődött, hogy egyáltalán elmenjen-e Sharon
Maxwell művészeti showjára három hónap múlva. Nem is beszéltek, mióta
kiviharzott a műterméből. Abban sem volt biztos, hogy szívesen látnák, a
bocsánatkéréssel pedig rég elkésett.
Mindenesetre festett. Újonnan támadt – kétségtelenül Thomas
látogatása miatt felhorgadó – elszántsággal, és már-már vitriolos
határozottsággal. Ha a fiú nem lehet az övé, akkor jobban teszi, ha tovább
keresi a hangját.
Miközben végigment a folyosón a reklámrészleg felé a kávéscsészével
a kezében, felbukkant Ted Miller.
Annalisa továbbra is kerülte, amikor csak tehette, és már fordult is
volna, hogy elmeneküljön előle, amikor a férfi megszólalt:
– Ah, hát itt vagy! Jó ideje nem láttunk.
Annalisa első gondolata az volt, hogy mire fel ez a királyi többes? Ki
nem állhatta, amikor az emberek így beszéltek.
A visszavonulásban meggátolva letörölte az undort az arcáról, és
eleresztett egy vidám „Hogy van, Mr. Miller?”-t.
– Nagyon jól – felelte Miller. A hóna alatt átütött a verejték az ingén,
és Annalisa csak aprókat mert lélegezni, hogy ne érezze meg a testszagát.
– Min dolgozol ma? – kérdezte a férfi, és közben leplezetlenül
méregette.
Annalisa lenyelte az undorát.
– A Demi Flores anyagot próbáljuk véglegesíteni. – Flores volt a
divatvilág aktuális üdvöskéje. Annalisa oldalra lépett, és továbbindult a
reklámrészleg felé. Valamivel távolabb néhány menedzser beszélgetett kis
körben állva.
– Várj csak! – szólt utána Miller. – Hova rohansz?
– Nagyon sok dolgom van, Mr. Miller.
– Szeretnék kérdezni valamit.
Annalisa megállt, lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és
megfordult.
– Az unokaöcsém most költözött ide Bostonból… okos fiú… és
szüksége lenne valakire, aki körbevezeti. Arra gondoltam, egy ilyen csinos
lány, mint te, pont megfelelő lenne. Szeretnél találkozni vele?
Annalisa a fejét rázta.
– Sajnálom, pillanatnyilag egy szabad percem sincs. Rengeteg dolgom
van itt is, és a munkán kívül is. – Nem mintha Millert érdekelte volna, de ha
tudta volna, mennyit gondol Thomasra, nem vesztegette volna az idejét.
Mr. Miller leszegte az állát, és Annalisa kezére nézett.
– Még mindig nincs gyűrűd, mi? Kár, hogy egy ilyen még nem talált
senkit. – Ó, dehogynem talált, épp ez volt a probléma.
Annalisa nem bírta tovább ezt a beszélgetést. Elköszönt Millertől, és
sarkon fordult, de a férfi megint utánaszólt:
– Szólj, ha meggondolnád magad az unokaöcsémmel kapcsolatban. Ki
tudja, mi történhet a katona fiúddal? – És azzal rácsapott Annalisa fenekére.
A lány olyan gyorsan pördült meg, hogy majdnem kitörte a cipője
sarkát. Ne ma. Ma semmit sem képes elviselni. Lemondott a szerelemről,
hogy megalapozza az életét, és Millernek nem volt joga megérinteni, az
útjába állni.
A lénye egy része megpróbálta elfojtani a haragját. Ugyanúgy tudta,
mint mindenki más az épületben, hogy ez a férfiak világa, és bármit tesz
azonkívül, hogy elfogadja ezt, az csak árthat a karrierjének.
Ám ez a gondolat olyan mélyen volt az alagútban, hogy nem
akadályozta meg a jobb keze felemelésében.
– Ne merjen még egyszer hozzám érni! – sziszegte fogcsikorgatva,
készen arra, hogy felpofozza. Érezte, hogy a bal kézfejére forró kávé
löttyen a csészéből.
– Hohó, kis hölgy! – emelte fel a két kezét Miller, mint aki semmi
rosszat nem csinált. – Nyugalom, nyugalom.
 Annalisa belenézett abba a mocskos kis szempárba, és fellobbant a
haragja. Most már semmiféle józan ész nem állíthatta meg. De nem ütötte
meg, hanem előrelendítette a bal kezét, és ráloccsantotta a kávéja felét a
nadrágja szárára, a térde alatt.
Gőz szállt fel, ahogy Miller odakapott, és úgy dörzsölgette a lábszárát,
mintha lángolt volna. A beszélgető menedzserek feléjük fordultak, és
Annalisa érezte, hogy az állása – amit olyan nehezen szerzett meg – elillan.
De a belsejében még nem csillapodott a tűz.
– Ne merészeljen még egyszer hozzám érni! – csattant fel. – Vagy
bármelyik másik nőhöz az épületben. A fanabla! – Menj a pokolba.
Miller felpillantott rá. Annalisa azt hitte, megüti, de a férfi az utolsó
pillanatban észrevette a munkatársait, akik őket bámulták.
Az orrán át véve a levegőt, úgy zihálva, mint egy bika, így szólt:
– Remélem, megérte. – Visszafojtott hangon folytatta: – Most tetted
tönkre az egész életedet. Soha többé nem fogsz munkát találni ebben a
rohadt városban.
Annalisa lenyúlt női lénye legmélyére, és megkérdezte:
– Azt hiszi, maga az első férfi, aki az utamba áll?
Aztán ahogy belenézett abba a diadalmasan csillogó, apró
malacszemébe, szinte fejbe vágta annak a realitása, hogy mit tett. Hagyta,
hogy Miller győzzön. Nem ő volt az első nő a Pride’snál, akinek rácsaptak a
fenekére. Talán még azon a héten sem. Egy nőnek el kellett viselnie az
ilyesmit, ha nem akart egész nap otthon ücsörögni, és ezzel Annalisa is
tisztában volt. Még Patty is hagyta, hogy a férfiak elfogadhatatlan
megjegyzéseket tegyenek mindenféle következmények nélkül, pedig
Annalisa nem ismert nála erősebb nőt. Ha nem ezt tette volna, olyan
háborút indított volna, amelyet nem nyerhetett meg. Akár tetszett, akár
nem, kockára tette az állását az áruházban dolgozó összes nőért, és talán az
összes többi nőért is, aki torkig volt már ezzel az igazságtalansággal.
Szó nélkül elviharzott a többiek mellett a folyosón. Miközben belépett
a reklámrészleg ajtaján, még hallotta, ahogy Mr. Miller azt üvöltözi, hogy
élete legnagyobb hibáját követte el.
Odabent csend fogadta, álmos csend, különösen a kinti felforduláshoz
képest. A munkatársai szerencsére nem hallották a történteket. Próbálva
levegőt venni fojtogató érzései – a haragja, az elszántsága, a megbánása –
közepette, elment a segédszerkesztők fülkéi mellett az asztalához.
Odaköszönt a szomszédjainak, és lerogyott a székére, tudva, hogy csak idő
kérdése, és harcolnia kell az állásáért.
És úgy is lett: tíz perc múlva meghallotta Patty cipőjének a kopogását
a padlón. Annalisa némán meredt az üres rajztáblájára, és az járt a fejében,
hogy bűncselekménynek kellene nyilvánítani azt, amit Miller tett. De tudta,
hogy semmire sem menne azzal, ha feljelentené. Ami azt illeti, súlyosabb
bűn volt az, hogy ráöntötte a forró kávéját. Senkit sem érdekelne, hogy
rácsapott a fenekére. Senkit sem érdekelne, hogy kiállt a nőtársaiért.
Annalisa lehunyta a szemét és érezte, hogy a Sors a nyaka köré fonja
az ujjait. Patty megkérte, hogy menjen át vele az irodájába.
– Én sem kedvelem jobban, mint te – mondta, amint becsukódott
mögöttük az ajtó.
Annalisa fel-alá járkálva elmagyarázta Pattynek, hogy nem volt más
lehetősége, meg kellett védenie magát.
Patty hátradőlt a székén.
– Csodálom, amit tettél, de nem csinálhatsz ilyet. Egyszerűen nem.
– Mit kellett volna tennem? Rácsapott a fenekemre.
Patty a fejét rázta.
– A papnak prédikálsz. Ha rajtam múlna, kidobnám az ablakon.
Annalisa megállt, és rémülten a mellkasára tette a kezét.
– Patty, szükségem van erre az állásra. Nagyon keményen dolgoztam,
hogy eljussak idáig. – Tényleg elveszített mindent, amiért dolgozott?
– A munkáddal nincs semmi baj – felelte Patty. – A kedvenc emberem
vagy, de meg van kötve a kezem. Küzdöttem érted, de ennyi a befolyásom.
Rátámadtál Tedre, drágám. A legszívesebben kitüntetnélek, de ezzel
egyedül vagyunk. A Pride’sot férfiak vezetik, és örülhetünk, hogy ennyi
szerepet kapunk. Utálom ezt mondani, de így van. Tudod, hogy segíteni
fogok másik munkát találni, de itt lejárt az időd.
Annalisa a maradék erejével köszönetet mondott Pattynek a
lehetőségért, felállt és kiment az épületből a forgóajtón.
Ted Miller győzött, ő pedig cserben hagyta Pattyt és az összes többi
nőt, akik ölni tudtak volna az állásáért. Cserben hagyta saját magát, de még
a családját is, akik szurkoltak neki. Olyan sokat keresett, hogy minden
hónapban küldött egy csekket Nonnának. Mit fog mondani Nonna?
Annalisának volt elég félretett pénze és eleget keresett a Walt üzletében
eladott képeivel ahhoz, hogy egyelőre ne kelljen hazamennie, de akkor is,
mihez kezdjen most?
Abból nem fog megélni, hogy festményeket árul egy hülye
órásüzletben. Egy galéria kellett volna, amely végre befogadja. De melyik?
Gondolni sem mert rá, hogy megmutassa az új portfólióját Jackie-nek,
miután olyan csúnyán otthagyta Sharont. Biztos beszéltek róla.
„Ja igen, Jackie – mondhatta Sharon. – Az az Annalisa kilépett.” Mire
Jackie: „Ó, milyen kár! Pedig jó volt.” Mire Sharon: „Tudom, de nem
vagyok biztos benne, hogy megvolt benne, ami ehhez kell.”
Annalisa utólag nagyon gyerekesnek érezte, hogy Sharon Maxwellnek
mondta azt, hogy Portland szereti a képeit, és ezt bizonyítja az is, hogy
megveszik őket az órásüzletben – mintha ez lett volna a nagyszerűsége
bizonyítéka. Talán el kellene mennie valahova máshova, talán Bostonba,
vagy még messzebb – bárhova, csak messze legyen ettől az őrülettől. De
tényleg a menekülés a megoldás? Lemondott a szerelemről, hogy művész
legyen, és annak kell lennie. Különben hiába törte össze a saját és Thomas
szívét.
Belépett Walt üzletébe, és elkiáltotta az öreg nevét.
– Nem fogja elhinni, mi történt. Kirúgtak az állásomból, mert…
Az öreg a hátsó helyiségben, a munkapadjánál ülve fuldoklott a
köhögéstől, és Annalisa rémülten odarohant hozzá. Sokkal súlyosabbnak
tűnt a roham, mint máskor.
– Jól van, Walt?
Amikor odaért a pénztárgéphez, ahol számtalan beszélgetést folytatott
az öreggel, meglátta, hogy a zsebkendő, amibe köhög, csupa vér.

– Mi a fene az a COPD? – kérdezte Annalisa Walttól, leülve egy másik

székre. Húsz perc telt el, mire a férfinak végre elmúlt a rohama, és ki tudott
menni a mosdóba, hogy rendbe szedje magát.
– Az öregedés egyik tünete, az – felelte Walt a munkapad mellől. –
Valami krónikus izé…
– Nem, Walt, komolyan. – Nagyon megszerette az öreget, és el sem
tudta képzelni, hogy elveszítse.
– Krónikus obstruktív tüdőbetegség – mondta Walt. – Jóval korábban
le kellett volna szoknom a dohányzásról, mint ahogy Gertrude
rákényszerített.
 – Az mikor volt?
Walt hátradőlt, keresztbe tette a lábát, és megköszörülte a torkát.
– Melyik alkalom?
Annalisa felkuncogott. Annyira kedves ember volt!
– Gertrude hatvanegyben halt meg, szóval legutóbb talán 1957 körül
szoktam le. Azóta nyaggatott vele, amióta csak megismerkedtünk.
– Miért nem mondta, hogy beteg, Walt? Miért nem vigyáz jobban
magára? Mit mond az orvos? Mindig mondtam, hogy túl sok a por itt lent,
erre közli, hogy valamiféle tüdőbetegsége van. Nem engedem, hogy tovább
dolgozzon itt, amíg ki nem takarítok.
– Te jó ég, ifjú hölgy, ne hergeld bele ennyire magad! Egy ideje
gyógyszert szedek rá, és most már így van, nem javul a korral.
Annalisa nagyon dühös volt rá, és tovább faggatta a részletekről.
Végül így szólt:
– Még ma kitakarítok itt, de azt se bánom, ha egy hétig eltart. – Az
öregnek azonnali segítségre volt szüksége, és Annalisa arra gondolt, hogy
néha okkal történnek a dolgok. Lehet, hogy a legjobbkor vesztette el az
állását. Szegény Waltnak nem volt senkije – mármint rajta kívül. Kicsit
olyan lett neki, mint az az apa, aki az igazi apja sohasem lehetett.
– Nem kell dolgoznod? – kérdezte Walt.
– Ja, nos, kirúgtak, mert ráborítottam egy csésze kávét egy seggfej
lábára… izé, úgy értem, egy hímsoviniszta disznóéra. Úgyhogy rengeteg
szabadidőm lett. – Annalisa elmesélte, mi történt.
– Te jó ég! – mondta a végén Walt. – Igazad van. Ilyen a világ, amiben
élünk. De tudod, mit? Nekem ez azt üzeni, hogy te nagyobb és jobb
dolgokra vagy hivatott.
– Például? – lendítette fel a két kezét Annalisa, mintha konfettit szórt
volna. – Mindent beleadok a festésbe, de nehezen megy, ami azt jelenti,
hogy bajban vagyok. Vagy beállok felszolgálónak, vagy behúzott farokkal
visszasompolygok Payton Millsbe.
– Felveszlek – bökte ki az öreg. – Teljes állásba.
– Az bölcs döntés lenne – tréfálkozott Annalisa. – Majd én
foglalkozom az órákkal. Fogom a kis szerszámait, és addig csavargatom
azokat a kis izéket, amíg meg nem javulnak. Az üzlet éjjel-nappal énekelni
fog.
 – Szívesen megtanítalak a mesterségre, de nagyobb hasznodat venném
a boltban. – Megköszörülte a torkát. – Mint láthatod, kezdek lelassulni. Ha
segítesz kitakarítani ezt a helyet… ahogy felajánlottad… akkor biztos meg
tudnál csinálni néhány egyéb dolgot is. Segíthetnél a reklámban, a
könyvelésben, a takarításban, és tovább árulhatnád a festményeidet… talán
árat is emelhetnél. Biztos vagyok benne, hogy te jobban el tudnád adni őket,
mint én.
Annalisa megállt a pult másik oldalán, mert hirtelen elgyengült a térde
a kedves ajánlattól.
– Remélem, nem tűnök hálátlannak, de nem szeretnék a jótékonysági
projektje lenni.
– Akármennyire is nehéz bevallanom, már nem tudom elvezetni
egyedül az üzletet, és szerencsésnek érezném magam, ha vállalnád. Ez a
lényeg. A festményeid már így is új vevőket vonzottak be. Gyere ide te is,
és lehelj új életet ebbe a helybe, ahogy az illusztrációddal is teszed. A tied
lehet minden fal, ha szeretnéd. Ez nem jótékonykodás. Ha nem lett volna
munkád, már korábban felajánlottam volna.
– Vigyázzon, mert a szaván fogom – felelte Annalisa, elgondolkodva
az ötleten, miközben az órák ütemesen ketyegtek körülötte.
– Remélem is. Akár hiszed, akár nem, szerintem ha még több
festményt teszünk ki az üzletben, még több új vásárló lesz, és többet fogok
keresni. Kezd olyan lenni ez a hely, mint egy múzeum. Valamelyik nap
preparátornak néztek.
Annalisa kezdett megbarátkozni a gondolattal, és felpattant a székéről.
– Mindent bele fogok adni, Walt! – Nem művészet volt, de így segíthet
az öregen, és mintha a falakról is mondott volna valamit. Ha újra
megcsókolná a múzsája, árulhatná a képeit, amíg valami jobb lehetőség
nem akad.
Walt letette a keresztbe vetett lábát, és kihúzta magát a széken.
– Ebben nem kételkedem. Csodálatos, amilyen elszántsággal veted
bele magad mindenbe.
– Ölelést kérek – tárta ki a karját Annalisa.
– Hagyjál már – legyintett Walt. – Ne hozz zavarba.
A lány azonban nem tágított, és egy óriási öleléssel felállította a
székről. Walt fáradt, gyenge teste mintha megadta volna magát, mintha már
nem maradt volna ereje a harcra. Hogy nem vette észre eddig?
 Borzalmas szomszédnak és embernek érezte magát, amiért nem látta,
hogy Walt bajban van. Igen, azt tudta, hogy még mindig gyászolja a
feleségét, és hallotta, hogy köhög, de miért nem ajánlotta fel eddig a
segítségét? Miért nem ajánlotta fel, hogy vacsorát főz neki, vagy segít
kitakarítani az üzletet?
Annyira nagyon elmerült a szülei és Thomas elveszítése miatti
gyászában, és annyira a karrierjére koncentrált, hogy nem tett semmit ezért
a kedves, magányos öregemberért. És ugyanezt csinálta Millsben is.
Hagyta, hogy a gyásza meggátolja abban, hogy szeresse Nonnát, pedig a
nagyanyja megérdemelte volna, hogy szeresse. Miközben elengedte Waltot,
elhatározta, hogy nemcsak az üzletbe fog új életet lehelni, hanem
megpróbál belé is.
 26. fejezet

Kitérő a szerelemért

Elfogadva a Pride’sénál sokkal szerényebb fizetést, Annalisa még aznap

elkezdett Waltnál dolgozni. A bejárás (le a lépcsőn, aztán be a sarkon) a
lehető legjobb volt, és rengeteg tennivalót talált.
Egy teljes hétig tartott, amíg az üzlet minden négyzetcentiméterét
kitakarította, megtöltve egy kukát a hasznavehetetlen alkatrészekkel és
megszabadítva a helyet a portól. Még mindig nem festett semmit, de
rengeteg eladó képe volt, úgyhogy több helyet csinált nekik, és beállított
egy szép bőrkanapét a főfallal szemben.
Noha nem volt sok tapasztalata a pénzügyek terén, Walt az
elkövetkező hetekben megtanította neki, hogyan vezesse a könyvelést.
Türelmes, jó tanárnak bizonyult, és amikor Annalisa elakadt, mindig
biztatta. Ahogy aztán egyre jobb lett, rájött, hogy Walt több vevőn is
elmulasztotta behajtani a kintlévőségét, és a telefon mellé ülve elkezdett
utánuk járni.
A Pride’snál tanultakat felhasználva reklámkampányt indított a
Portland Press Heraldban, az élet szép dolgai, például a festmények és órák
iránt érdeklődő embereket megcélozva. A hirdetések működtek, és Waltnál
még a tél közepén is több vevő fordult meg, mint évek óta bármikor. Úgy
tűnt, pont erre a nyüzsgésre van szüksége, és szinte kivirult. Igazából
mindketten kivirultak, és Annalisa ismét megtalálta a múzsáját.
Mióta Sharon cserben hagyta, kész szenvedés volt az állvány elé
állnia, de most ismét vonzani kezdte a festés, mintha nem is akart volna
mást csinálni. Annak az eredménye lett volna ez az új kreatív fellángolás,
amit Waltért tett? Ha igen, többet akart belőle. Azok az idők jutottak
eszébe, amikor megpróbálta meggyőzni Nonnát arról, hogy nem tud igazán
festeni, amíg nem megy ki a nagyvilágba. Nos, lehet, hogy a dolog nemcsak
attól függött, hogy hol él, hanem attól is, hogy van-e benne szeretet.
 Hosszas győzködés után elvonszolta Waltot a leértékelt áruk
osztályára, hogy lecseréljék rettenetes szvettereit, és Annalisa rettentően
élvezte, hogy kiöltöztetheti. Még arra is rávette, hogy megengedje, hogy
kitakarítsa a lakását. Döbbenetes volt látni, hogyan él közvetlenül alatta.
Amikor február első hetében belépett Walt lakásába, majd’ megszakadt
a szíve. Visszagondolt, mit mondott az öreg a szeretetről, és arra jutott, a
felesége elveszítése a halálos ítélet lehetett a számára. Ez az érzés áradt a
lakásból: mintha csak egy hely lett volna, ahol kivárhatta, hogy
utánamehessen. Annalisa azt hitte, Walt kivirult, miután segített neki rendbe
tenni az üzletet és a külsejét, de ez a virulás nem ért el a lakásáig.
Dohos szag csapta meg az orrát. A bútorok ugyanolyan kopottak
voltak, mint a szvetterei. A falak nagyrészt csupaszon árválkodtak, csak egy
festmény volt kiakasztva, amelyet nemrég adott neki. A hűtőben pontosan
hat dolgot talált: egy üveg mogyoróvajat, egy doboz tejet, egy tányérnyi
maradékot, két almát és egy vajat.
– Walt Burzinski, szokott maga egyáltalán enni?
– Igen, szoktam – felelte az öreg a háta mögül.
Annalisa megfordult, és megfenyegette az ujjával.
– Nem lehet így élni.
Walt csípőre tette a kezét.
– Elég régóta megy, segítség nélkül is.
Annalisa is csípőre tette a kezét.
– Ennek vége. Nem tűröm tovább. Túl jó ember ahhoz, hogy ne
gondoskodjon magáról.
Az öreg leeresztette a kezét.
– Majd meglátod, ha idősebb leszel, ifjú hölgy.
– Remélem, lesz valaki, aki kizökkent belőle, ahogy én is ki fogom
magát.
Néhány perccel később elhűlten bámulta a hálószobában a régi
matracot a padlón – ágykeretnek nyoma sem volt –, és arra gondolt, hogy
ennek az embernek több szeretetre van szüksége, mint bárkinek a világon –
és többet is érdemel.
– Lenne kedve velem és Nonnával vacsorázni péntek este? Átjön
hozzám a hétvégére.
– Ó, nem, az már túlzás lenne – hessegette el az ötletet az öreg.
 – Nem, tényleg. Kérem! Szívességet tenne vele. A nagyanyám sokkal
jobban viselkedik, amikor társaságban vagyunk. – Elhúzta a függönyöket,
hogy beengedjen egy kis fényt. Ahogy a napfény a padlóra vetült, úgy
érezte, ugyanaz a fény tölti be a szívét is.

– Rég nem ettem ilyen finomat – ismerte el Walt, a konyhát a nappalitól

elválasztó, dülöngélő asztalnál ülve Nonnával és Annalisával. A
tányérjaikban Annalisa olasz esküvői levese gőzölgött. Egy vágódeszkán
bagett és egy nagy darab Parmigiano Reggiano hevert egy üveg felbontott
chianti mellett.
Walt és Nonna talán harmadik vagy negyedik alkalommal elegyedett
beszélgetésbe azóta, hogy Annalisa Portlandbe költözött, és a lány arra
gondolt, hogy gyönyörű pár lehetnének, ha nem lennének mindketten olyan
mogorvák és makacsok.
– Elena – szólította Walt Nonnát az igazi nevén –, mikor jött át
Olaszországból? És egyenesen Payton Millsbe ment?
Nonna úgy nézett rá, mintha megsértette volna a kérdéssel. Annalisa
látta, hogy a kezét tördeli az asztal alatt.
– Körülbelül annyi idős lehettem, mint Annalisa – felelte végül
előrebiggyesztett ajakkal. – Nápolyból jöttem, az apámmal.
– Értem – igazított egyet a poharán Walt.
Nonna elhallgatott, és hirtelen feszült lett a légkör. Annalisa mondani
akart valamit, amikor a nagyanyja kibökte:
– Anyám meghalt.
Így csavarod az ujjad köré, gondolta Annalisa, és nagyot kortyolt a
vörösborból.
Walt hümmögött néhányat, mintha így akart volna bocsánatot kérni,
amiért megsértette a másik személyes terét.
Annalisa meg akarta mondani a férfinak, hogy ennél többet kell
beleadnia, és meg akarta mondani Nonnának, hogy jobban tenné, ha
felengedne egy kicsit, ha ismét rá akar találni a szerelemre.
Végül Walt közelebb hajolt Nonnához.
– Biztosra veszem, hogy kegyed még meg sem született, amikor én
1904-ben átjöttem Białystokból.
Annalisa elvigyorodott magában. Lehet, hogy Waltnak mégis volt még
néhány aduja.
 Nonna átlátott rajta.
– Nem, nem. Nem fogom elárulni a korom.
– Bocsánat – emelte fel a két kezét Walt. – Nem a korára vagyok
kíváncsi. Csak az érdekel, mikor jött át, és hogy New Yorkon át érkezett-e,
mint én.
– Igen – bólintott ravaszul hunyorogva Nonna.
– Mi igen, Nonna? – bökte meg a lábával a nagyanyja lábát az asztal
alatt Annalisa.
Az asszony úgy meredt az unokájára, mintha rá akarta volna vetni
magát az asztal fölött.
– Igen, New Yorkba – válaszolta gyorsan Waltnak, és visszaadta a
bökést Annalisának. Pontosabban, belerúgott a lábába.
Annalisa döbbenten eltátotta a száját, és érezte, hogy felhorzsolódott a
bőre az ortopéd cipő támadásától.
Farkasszemet néztek, ami már hiányzott a lánynak. De csak egy kicsit.
Szegény Walt némán ült, és Annalisa arra gondolt, hogy sokat kell
még tanulnia, hogy megértse az olaszokat.
A szempárbajt ő nyerte, mivel Nonna összefonta a két karját a
mellkasán és elnézett balra. A lába lüktetett, ahol a rúgás érte.
Walt közbelépett, hogy megmentse a vacsorát a nyílt háborútól.
Odafordult Nonnához.
– El tudja hinni, mit művelt az unokája az üzlettel? – Annalisa mindent
megmutatott a nagyanyjának délután.
– Le vagyok nyűgözve – ismerte el Nonna, mintha valami bűnt gyónt
volna meg.
– Ha nem vigyáz – folytatta Walt –, a végén még át kell neveznünk a
helyet. Lehetne Órásmester Galéria. Még soha, senkit nem láttam ilyen
keményen dolgozni.
Annalisa megköszönte a dicséretet. Nagyon büszke volt, hogy segített
Waltnak rendbe tenni az üzletet, és talán valamennyire az életét is. Az öreg
jól nézett ki aznap este, össze sem lehetett hasonlítani azzal az emberrel,
akire egy hónappal azelőtt vért köhögve talált rá. Az, hogy segített neki,
csodálatos mosolyokat varázsolt Annalisa arcára, és valahogy visszahozta a
festés szeretetét is. Nem állt szándékában megállni, és az üzlet közelsége
miatt még ebédidőben is rá tudott szánni néhány percet az alkotásra.
Rámutatott Nonnára, aki még mindig bal felé bámult, összefont karral.
 – Azt hiszem, örököltem valamennyit Nonna „harc mindhalálig” római
gladiátor véréből.
– Hogy merészeled! – fordult felé a nagyanyja.
– Nyugi. – Annalisa nevetésben tört ki, és Walt is csatlakozott, bár
sokkal visszafogottabban és óvatosabban, mintha egy tűzoltó lett volna, aki
megérinteni készül egy kilincset.
– Nagyon örülök, hogy itt lehetek – köszörülte meg a torkát az öreg –,
és hogy ismerhetem önöket. Mindketten nagyon elbűvölőek.
– Ha maga mondja – válaszolta Annalisa. A Walt arcára kiülő ritka
mosoly láttán úgy érezte, talán mégis érti az olaszokat.
Nonna végül meglepően meleg hangon szólalt meg.
– Mindketten nagyon hálásak vagyunk azért, amit Annalisáért tett,
Walt.
– Nem tudom, mit tettem érte – felelte az öreg. – Ő volt az, aki bátran
bedugta a kezét, és kihúzott a lyukból.
A döcögős kezdet után a vacsora hátralévő része csodálatosan telt el,
és Annalisa nagyon boldog volt, hogy ennyire oldottnak látta Nonnát és
Waltot.
A saját készítésű tiramisu közben azon töprengett, hogyan lendíthetné
szelíden előre a kapcsolatukat. Magában bocsánatot kért a csalásért, amire
készült, és megkérdezte:
– Walt, mikor visz el egy körre minket a Plymouthszal? Szerintem
Nonna nagyon élvezné.
– Amikor csak akarod – felelte az öreg, olyan arcot vágva, mint egy
kutya, amikor eldobják a labdáját. Öreg kutya, de boldog.
– Mondjuk holnap, nyitás előtt? – vetette fel Annalisa.
– Megbeszéltük – bólintott sugárzó arccal Walt.

Másnap reggel, néhány perccel nyolc előtt Nonna és Annalisa lement a

lépcsőn. Amikor kiléptek az utcára, Walt már ott állt a Plymouthszal, és a
motorháztetőt törölgette. Azzal a Plymouth Belvedere-rel, amelyiknek
Annalisa nekitolatott tavaly júniusban. A hőmérséklet fagypont körül
lehetett, az ég felhőtlen volt.
– Nézd meg ezt a gyönyörűséget – mondta Annalisa, és látta, hogy az
elülső lökhárító olyan, mint új korában.
 – Jó reggelt! – törölte le az utolsó foltot is Walt. Összehajtogatta a
rongyot. – Remek nap a kocsikázásra.
Annalisa tudta, hogy mindenféle bajba fogja keverni magát, de
belekezdett a hazugságába.
– Nem fogod elhinni, Nonna, de épp az előbb hívott fel az egyik
barátnőm. A barátja szakított vele, és sírt, és… mindegy. Szüksége van rám.
Ránézett Nonnára és Waltra, akik „engem akarsz átverni?”
arckifejezéssel néztek vissza rá.
– Esetleg elmehetnétek kettesben? – Annalisa rosszul érezte magát a
hazugság miatt, de nem eléggé rosszul. Még a nagyanyja szeméből felé
lövellő rakétákat is lerázta magáról. – Amúgy is én szorultam volna a hátsó
ülésre.
Walt magabiztosan odalépett Elenához.
– Szívesem elviszem, ha szeretné.
Annalisa szíve felderült.
Amíg Nonna rá nem nézett, mintha engedélyre vagy kifogásra lett
volna szüksége. Nem lehetett biztos benne, de mintha azt látta volna a
nagyanyja arcán, hogy Nonno elveszítése után fél újra veszélybe sodorni a
szívét.
– Most viccel? – döntött úgy, hogy ő válaszol a nagyanyja helyett. –
Hát persze hogy szeretné. – Walt olyan ajándék volt, amelyet Nonna kapott,
és Annalisa nem merte visszautasítani.
– Talán majd máskor – visszakozott Walt, látva az asszony szkeptikus
arckifejezését. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, mi folyik itt. – Walt
ugyanúgy félt, mint Nonna.
Mindannyiuk legnagyobb meglepetésére Nonna vállalta az ugrást a
sötétségbe.
– Azt hiszem, van még időm egy körre.
– Valóban? – szaladt föl Walt szemöldöke.
– Örülnék neki – pirult el Nonna.
Annalisa úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni a kettejükben, a
testtartásukban, az arcukban, az energiájukban bekövetkezett változást.
Mintha a döntésük, hogy beengedik a fényt az életükbe, elfújta volna a régi
szenvedésüket, amit a szeretteik elveszítése okozott.
Walt kinyitotta a jobb első ajtót, megfogta Nonna kezét, és besegítette
a kocsiba. Annalisa kíváncsi lett volna, melyik kéz mikor ért utoljára
ellenkező nemű kézhez. A legaranyosabb dolog volt, amit valaha látott, és
önkéntelenül is úgy érezte, hogy a változatosság kedvéért most
olyasvalamit tett, ami valóban számított.
Walt átsietett a másik oldalra, és kinyitotta az ajtaját.
– Ne aggódj, vigyázni fogok rá – nézett vissza Annalisára.
– Tudom – kacsintott rá cinkosan a lány.
Walt halványan elvigyorodott, és mindent elmondott ezzel. Walt
Burzinski beleszeretett a nagyanyjába.
Annalisa lehajolt, hogy még egyszer elköszönjön Nonnától. Integetett
neki a felhúzott ablakon át.
A nagyanyja elhessegette.

– Nem tudom elhinni! – dohogott Nonna, amikor Annalisa a munkából

hazaérve belépett a lakásba. – Nem akarom, hogy beleavatkozz az
életembe. – A tűzhely előtt állt, soffrittót, a zeller, sárgarépa és hagyma
szentháromságát készítette. Vicces, hogy Nonna minden konyhában átvette
az uralmat, amelybe csak betette a lábát.
Megérkezett Thomas első levele Vietnámból, és Annalisa vonakodott
elolvasni. Jó döntés, hogy levelez vele, magához láncolja? Nem játszhatják
túl sokáig ezt a játékot. Vagy teljes szívből szeretniük kell egymást, vagy
teljesen meg kell szakítaniuk minden kapcsolatot.
– Mit nem tudsz elhinni? – kérdezte, a fiú kézírását nézve a borítékon.
A levél nemcsak azt bizonyította, hogy életben van, hanem azt is, hogy
gondol rá. Veszélyes, de nagyon örömteli gondolat.
– Nagyon kínos volt ez a kis játékod reggel – mutatott Annalisára a
késsel Nonna. – Ne avatkozz bele az életembe. Törődj a sajátoddal!
A lány átment a konyha fekete-fehér padlóján, és belépett a nagyanyja
személyes terébe.
– Bevált, nem? Milyen volt a kocsikázás? Ne mondd, hogy nem
élvezted. Walt azt mondja, remekül szórakozott, és nagyon érdekes asszony
vagy.
Nonna késének kopogása a vágódeszkán hangosabb lett. Úgy tett,
mintha nem hallotta volna a nyakában lihegő Annalisát.
– Nonna, milyen volt? – tette rá a kezét a nagyanyja vállára. – Jól
érezted magad, ugye? Walt csodálatos ember.
 Az asszony félresöpörte a zellerhalmot a késsel, és kivett egy
meghámozott sárgarépát egy porcelántálból.
– Menj hátrébb, vagy megszúrlak!
Annalisa hátrébb lépett.
– Kedvel téged, ugye tudod?
Nonna úgy aprította a répát, mintha semmi más nem számított volna a
világon.
– És te is kedveled őt – folytatta a lány. – Igaz? Miért nem ismered be?
– Kellemes volt a délelőtt – bökte ki Nonna, mintha Laduca atyának
gyónt volna Millsben.
Annalisa visszanézett Thomas levelére, ami egyre jobban vonzotta.
Lehet, hogy fél elolvasni, tudva, hogy az olyan lesz, mintha Pandora
szelencéjét nyitná fel, de ez nem fogja eltántorítani. Kizárt dolog.
– Elhiszem, hogy kellemes volt – mondta. – Walt elkésett az üzletből,
most először… mióta is? Ki tudja. Csak valld be, hogy jól érezted magad.
Nonna lecsapta a kést a pultra.
– Hideg volt.
– Igen? És? Miről beszélgettetek?
– Elég ebből – fordította felé a fejét a nagyanyja. – Vacsorát kell
főznöm.
Annalisa hosszan rámeredt, drámaian nyújtogatva a nyakát, míg az
asszony arcán fel nem ragyogott az a nonnás mosoly, a rá jellemző
diszkrécióval. Aztán gyorsan el is temette.
Annalisa megérintette az orra hegyét – a szeretet kifejezésének a
gesztusa volt ez kettejük között.
– Gondoltam. – Felemelte a levelet. – Thomas írt. Bemegyek a
szobámba és elolvasom.
– Te meg a te Thomasod – morogta Nonna, miközben Annalisa
besietett a hálószobába. Feltépte a borítékot, és úgy olvasott minden szót,
mintha egy-egy csók lett volna.

Tudod, mi hiányzik? A sült krumpli. Meg Nonna húsgombóca. De

a legjobban a mosolyod hiányzik.

Neki is hiányzott az övé. Minden hiányzott, úgy ahogy volt.

 Egyébként jól vagyok. Nem mondom, hogy sétagalopp, de lehetne
rosszabb is. Van egy naptár a zsebemben, azon pipálom a
napokat. Bár egy ideig még nem fogom tudni a DEROS-omat,
még az év vége előtt otthon leszek. Kérlek, mondd, hogy megint
festesz; nem tudom elviselni a gondolatot, hogy feladtad.

Annalisa rajzolt Thomasnak egy hatalmas tál pastát húsgombóccal, és

írt mellé egy hosszú levelet arról, hogy mit csinál mostanában: segít
Waltnak és sokat fest.
Mesélt Waltról és az üzletről, meg arról, hogy megpróbálja összehozni
az öreget és Nonnát. Miközben leírta, öröm töltötte el, és a legnagyobb
meglepetésére azzal zárta a levelet, hogy Sharonnak talán igaza volt,
jobban kellene kapcsolódnom az emberekkel. Mintha te is mondtál volna
valami hasonlót egyszer.
Miután aláírta, a szájához emelte a lapot, de aztán megállt a keze a
levegőben, mielőtt rányomta volna a rúzsos ajkát. Walttal kapcsolódni egy
dolog, Thomasszal kapcsolódni meg egy teljesen másik – márpedig azt
jelentette volna a gesztus. Nem adhatott neki ellentmondó jelzéseket, és
még mindig a művészetet kellett választania, ha tovább akart fejlődni.
Egyébként még abban sem volt biztos, hogy el akarja-e olvasni Thomas
többi levelét, ha arra gondolt, hogy mi forog kockán. Sokkal rosszabb lenne
meggyűlölni azért, mert lerombolta az álmait, mint elveszíteni.
 27. fejezet

Pasta és szósz

Waltnak igaza lett abban, hogy Annalisa több festményt tud eladni, mint ő.
Egy teljes évi munkáját árulta ki, mindennap eladva egyet, még emelt áron
is. Ahogy terjedni kezdett a híre, más festők is megkeresték – néhányan az
ő köreiből, mások ismeretlenül –, és megkérték, hogy árulja az ő képeiket
is, természetesen jutalékért, és Annalisa remeknek tartotta az ötletet.
Kész mini Jackie Burtonnek érezte magát, és Walt óraüzletébe egyre
többen kizárólag a képek miatt tértek be. És a régi adósságok behajtása, a
festmények árulása és a megnövekedett forgalom miatt az óraeladások
számának megugrása révén a március lett az elmúlt hat év legnagyobb
hasznot hozó hónapja. Annalisa végre magához tért a kirúgása miatti
sokkból, és bebizonyította, hogy nem kell visszamennie Payton Millsbe, és
tovább keresheti a saját hangját.
Március 19-én kapta meg Thomas második levelét, és azon kapta
magát, hogy nem tudja eldönteni, egyáltalán elolvassa-e. A legfontosabb az
volt, hogy a levél bizonyította, hogy életben van. Amióta elbúcsúztak a
buszpályaudvaron, egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne aggódott volna
érte. Talán ennél többre nem is volt szüksége ettől a levéltől. A racionális
fele tudta, hogy a fiú visszalopakodott az életébe, mint egy betörő, és hogy
veszélyes, a szavai olvasása pedig csak meg fogja hosszabbítani a
szívfájdalmát.
Letette a borítékot az asztalra, és bement a szobájába festeni. Mintha
csak az álláspontját akarta volna bizonyítani, egyfolytában azon a nyamvadt
levélen járt az esze, és semmilyen szinten nem érezte a múzsáját.
Mostanában leállt az erős nőkkel, és képzeletbeli portrékat festett – modern
férfiakat és nőket, akik a helyüket keresték a világban. Thomas szavai
miatt, amelyek a másik szobában várakoztak, egyáltalán nem tudott
koncentrálni.
 Feladta. Beletette az ecsetet egy pohár vízbe, és kiment a borítékért.
Elhelyezkedett a kanapén, és felbontotta.
Tudod, mi hiányzik? – írta ez alkalommal. Te.
Annalisa még egyszer elolvasta az első sort. Úgy tűnt, Thomasnak
megvan a képessége arra, hogy rögtön a céltábla közepébe találjon. A
szívére festett céltábla közepébe.

Tudom, hogy csak barátok vagyunk, és elfogadom, ha ezentúl

csak azok leszünk. De nem fogok úgy tenni, mintha nem
szeretnélek. Te vagy az, aki életben tart itt, és te vagy az, aki miatt
haza akarok jutni.

Annalisa megállt az olvasásban, tudva, hogy Thomas elért arra a

pontra, ahonnan nem volt visszafordulás. Vagy tovább bátorítja a
levelezéssel, vagy hivatalosan is véget vet ennek.

Szeretnék kérdezni valamit. Megértem, ha nem tudsz, vagy nem

akarsz, de szeretnék találkozni veled. Május 24-étől egy hétig
Hawaiin leszek szabadságon, és kivettem egy szobát a Waikiki
Beachen. Gyere el, kérlek! Ha csak barátként is, nagyon jó lenne
együtt tölteni egy kis időt. A családomnak nem szóltam róla,
úgyhogy maradjon kettőnk közt.

Annalisa végigolvasta a levelet, amelyben volt egy washingtoni cím is.

Ha esetleg úgy döntene, hogy elmegy, akkor ha oda küldi a válaszát,
Thomas gyorsabban meg fogja kapni. Letette a levelet, hátradőlt és lehunyt
szemmel hagyta a kérést ülepedni. Milyen jó lenne látni, megérinteni,
elmondani neki, hogy talán megférnének egymás mellett az életében, ő és a
művészet. És… Hawaii. Látta magukat, ahogy a tengerparton sétálnak
napnyugtakor, kéz a kézben, ismét nevetve.
Aztán lecsapott rá a valóság. Soha életében nem repült még, és
fogalma sem volt róla, mennyibe kerül egy jegy Hawaiira. De a pénzt
félretéve, elboldogulna Walt egy hétig az üzlettel, ha elmenne? Várjunk
csak, most tényleg fontolgatja az ötletet? Ha felül arra a gépre, az még egy
ugrás lesz a szerelem felé, és amikor legutóbb ezt tette, nem végződött túl
jól. Ugyanakkor ki a megmondhatója, hogy ez alkalommal nem másképp
alakulnak a dolgok?
Fogalma sem volt, mit tegyen. Egészen néhány órával későbbig.
Annalisa évének – talán az egész életének – az volt a fénypontja, hogy
megpróbálta összehozni Waltot és Nonnát, és sikerült. Akármennyire is
próbálták titokban tartani, Walt bevallotta, hogy rendszeresen beszélnek
telefonon, és találkoztak is egyszer-kétszer.
Így történt, hogy Nonna épp Portlandben volt, amikor megérkezett
Thomas levele, és miközben Annalisa a meghíváson töprengett, elmentek
Walttal ebédelni. Annalisa úgy érezte, jólesne egy séta, és késő délután fel
is vette a kabátját meg a kendőjét. Bejárta az egész várost, arra gondolva,
hogy a hideg jót tesz neki, eltereli egy kicsit a figyelmét. Hazafelé
megvacsorázott egy hamburgerezőben.
Miközben végigment a Congress Streeten, elmerülve a dilemmáiban,
meglátta Nonnát és Waltot maga előtt, kéz a kézben. Nem tudott ellenállni a
késztetésnek, és figyelni kezdte őket.
A pár szorosan egymás mellett, nevetgélve megállt Walt üzletének
árnyékolója alatt. Annalisának ennyi is elég lett volna, hogy nevetni látja a
két mogorva csontot, de aztán Walt megcsókolta Nonnát.
A lány akkorát sikoltott, hogy mindketten felé fordultak, de még
idejében sikerült visszalépnie egy kapualjba, úgyhogy nem vették észre.
Csak egy pillanatig látta őket, a boldog arcukat, ahogy magányos
ajkaik találkoztak az utcai lámpa sárga, szűrt fényében, de ez épp elég volt
ahhoz, hogy a kép úgy égjen bele az emlékezetébe, mint a puha viaszba
nyomott pecsét.
Miközben nézte, hogy Walt odakíséri Nonnát a lépcsőházhoz, úgy
érezte, mintha letéptek volna egy fátylat a szeme elől. Miféle bolond volt,
hogy azt hitte, a Thomas iránti szerelme akadályozni fogja? Nem az apja
volt, ő pedig nem olyan volt, mint az anyja. Thomas végig támogatta, és
tudta, hogy mindig támogatni fogja. Mindössze hinnie kellett benne. És
magában. Soha, senki nem fogja kicsavarni az ecsetet a kezéből.
A megvilágosodott pillanat után rájött, hogy még fürdőruhája sincs,
márpedig szüksége lesz rá. Mert fel fog ülni arra a nyavalyás gépre, hogy
találkozzon Thomasszal, kerüljön bármibe, minden értelemben. Eleget
nyert már a félelem. Szerelem nélkül nem érdemes élni.
 Szinte ugyanolyan erővel vonzotta valami a festőállványhoz, hogy
megörökítse, amit az előbb látott, mint amilyen erővel a szíve húzta
Thomas felé. Tisztán látta ennek a két embernek az arcát, akik eltemették
első szerelmeiket, és most ismét rátaláltak a szerelemre, és rájött, hogy
valójában milyen fontos a szerelem – akármilyen veszélyes is.
Nem, egy percig sem fojthatja el tovább a Thomas iránti szerelmét.
Modigliani szavai visszhangzottak a fülében: „Akkor festem meg a
szemed, amikor megismerem a lelked.” Mély, zsigeri kapcsolatot érzett
Walt és Nonna lelkével, és most már meg tudta festeni a szemüket. Hogy
felejthetné el valaha is, ahogy a nagyanyja lábujjhegyre állt ortopéd
cipőjében, felemelve az ajkát Walt ráncos arca, szerető szeme felé?
Annalisa nem akarta megzavarni őket, ezért megkerülte az egész
háztömböt, és úgy ment fel a lakásba. Elmosolyodott, amikor látta, hogy
Nonna még nem ért haza. Vajon Waltnál tölti az éjszakát?
Úgy döntött, majd reggel ír Thomasnak. Egyenesen a hálószobai
műtermébe ment, és nekilátott Walt és Nonna képének, teljesen biztosan
tudva, hogy ez lesz élete legjobb munkája. Egész éjjel dolgozott, csak
napkelte után hagyta abba, amikor hallotta nyílni és csukódni a bejárati
ajtót.
Úgy döntött, nem kezdi el piszkálni Nonnát, amiért ugyanazt a ruhát
viseli, mint az előző este, inkább bevonszolta a hálószobába, és megmutatta
neki a képet, amelyen egész éjjel dolgozott. Vászonra festett, és az egészet
megörökítette, a Walt Burzinski órásmester feliratos árnyékolótól kezdve
egészen Nonna lábáig. Pontosan a kép közepén ért egymáshoz az ajkuk,
feltehetőleg a legszebb látomásban, amelyet Annalisa valaha látott.
Azt hitte, a nagyanyja mérges lesz, amiért kileste őket, de nem.
Előrebiggyesztette az alsó ajkát, és odafordult az unokájához.
– Ez… ez gyönyörű, nipotina.
Annalisa szíve repesett, és tudta, hogy a szerelem lencséjén át nézve
végre megtalálta a hangját, és tudta, hogy soha nem hagyhatja abba a festést
– még akkor sem, ha egy centet sem keres vele. Azt is tudta, hogy a
szerelem és a művészet nemcsak megfér egymás mellett, hanem a
művészethez – legalábbis az övéhez – úgy kell a szerelem, mint a pastához
a szósz, és mint hozzá Thomas.
Karba fonta a két kezét.
– Mondanom kell valamit, Nonna.
 A nagyanyja a homlokára tette a kezét.
– Jézus, Mária és Szent József… mi van már megint?
– Írt Thomas. Megkért, hogy menjek el hozzá Hawaiira. Ott lesz
szabadságon. Májusban.
Annalisa nem tudta, milyen reakcióra számíthat, de örült, hogy Nonna
nem förmedt rá rögtön. A nagyanyja rövid gondolkodás után megkérdezte:
– És elmész?
A lány élete leghatározottabb igenjével bólintott, mintha valaki azt
kérdezte volna tőle, hogy lenne-e kedve egy kis sajthoz meg borhoz
Michelangelóval.
– Amikor láttalak Walttal az este… az valahogy felébresztett. Annyira
féltem, hogy úgy végzem, mint anyám, hogy meg sem fordult a fejemben,
hogy úgy is járhatok, mint te. Tudom, hogy majdnem belehaltál Nonno
elveszítésébe, de azt is tudom, hogy megérte a fájdalmat, hogy az életed
része lehetett. És most itt van Walt, és ez… ez annyira szép!
Annalisa belélegezte a Thomas iránti gazdag érzéseit, és égett a
vágytól, hogy Vietnámba rohanjon, megkeresse és elmondja neki, hogy
végre rájött, hogy a szerelem és a művészet nemcsak megfér egymás
mellett, hanem csak úgy teljesedhet ki teljesen, ha őt is maga mellett
tudhatja az életében.
– Szeretem Thomast, Nonna. Ahogy te szeretted Nonnót, és ahogy
talán Waltot is szereted. És akármennyire is próbáltam okos lenni, nélküle
boldogulni, nem megy. Nem akarok nélküle élni. Ő a mindenem.
Nonna összefonta a két karját a mellkasa előtt, és Annalisa a
legrosszabbtól tartott. De a nagyanyja megint meglepte.
– Akkor jobban teszed, ha megkeresed, és elmondod neki, mit érzel.
A lány szeme elkerekedett, az álla leesett.
– Tényleg?
Nonna halkan felnevetett.
– Ha ennyi idő után sem tudod kiverni a fejedből, akkor talán ideje
megengedni magadnak, hogy szeresd.
Annalisa karja libabőrös lett, és végigfutott a hátán a hideg. Bár ennek
a beszélgetésnek a kimenetelétől függetlenül elment volna Hawaiira, Nonna
támogatása az érzéseit és a döntését is jóváhagyta. Odalépett a
nagyanyjához, átölelte és magához szorította.
Miután megbízott egy utazási ügynökséget, hogy szerezzen neki
repülőjegyet Hawaiira, elment Sharon Maxwell raktárába. Sharonnak most
épp vörös volt a haja, és elmélyülten dolgozott egy hatalmas vásznon.
Annalisa rosszul érezte magát, amiért megzavarja, de nem bírt tovább várni
a legújabb áttörése megmutatásával – és persze a bocsánatkéréssel.
Bekopogott, és Sharon letette az ecsetjét, hogy ajtót nyisson. Annalisa
lepillantott a képtartó mappájára, azon töprengve, vajon hajlandó lesz-e a
tanára egyáltalán megnézni, mit alkotott. Vagy egyáltalán szóba áll-e vele.
– Kíváncsi voltam, látlak-e még valaha – szólalt meg Sharon. A
köpenyét még alig megszáradt vörös és lila foltok borították. A nyakában
nagy, csillogó gyöngyfüzér lógott.
Annalisa rájött, mennyire hiányzott neki a nő. Talán a legnagyobb
lecke, amit Sharon a legvégén tanított meg neki, az volt, amikor azt mondta,
hogy az általa festett erős nők üresek.
– Bocsáss meg, Sharon. Nem is tudom, mit mondhatnék. Hülye
voltam.
A nő szélesebbre tárta az ajtót, mintha már várta volna.
– Azt hiszed, én soha nem rohantam ki egyetlen óráról sem? Engem
azok a művészek szomorítanak el, akik soha nem veszítik el az
önuralmukat, mert ők azok, akiket nem érdekel igazából a művészet.
– Engem érdekel – vallotta be Annalisa, és úgy érezte, mindjárt
összecsuklik a térde. – Nem akarok mást, mint jó festő lenni. Nem más
miatt, csak magam miatt. Tudni akarom, hogy kezdtem valamit az
életemmel és azzal a kis tehetséggel, amit kaptam.
– Már kezdtél valamit, Annalisa. Ehhez szemernyi kétség sem fér.
Ugyanakkor, még csak most indultál el az úton, nem igaz? Remélem, azért
jöttél, hogy bejelentsd, hogy ismét járni fogsz az óráimra.
– Nagyon szeretnék megint járni az óráidra – vörösödött el a lány.
Sharon összecsapta a két kezét, és megcsörrentek a karperecei.
– Felvidítottad az egész hetem! – Beinvitálta a lányt, és közben
elmesélte, hogy ki ment és ki érkezett újonnan a csoportba.
Aztán rámutatott a mappára.
– Mit hoztál?
Annalisa elmosolyodott, miközben feltámadt a régi félelme is. De most
nem olyan erősen, és le tudta küzdeni. Ami azt illeti, most már az sem
számított volna, ha Sharon utálja, amit csinált. Mert tudta, hogy mi a fontos
– az a fontos, amit az elmúlt néhány órában megörökített a vásznon, és amit
az elmúlt néhány hónapban tett az életében. A szerelem nem holmi bájital,
amit azért iszik meg az ember, hogy elterelje a figyelmét a valóságról. A
szerelem volt a kulcs az értelmes élethez.
Bementek a műterembe, Annalisa kinyitotta a mappát, és kivette belőle
a Nonnát és Waltot megörökítő festményt. Letette Sharon asztalára, majd
hátralépett, és ismét megcsodálta a művét. Lehet, hogy nem egy Picasso
vagy Mary Cassatt, de akkor is egy Annalisa Mancuso. Ez ott volt az
alanyai szemében, a lelkükre nyíló ablakban, a mozdulataikban, ahogy
Nonna felágaskodott Walthoz, mintha a szívébe akart volna ugrani. És ott
volt abban, ahogy Walt gyengéden felemelte, azt üzenve, hogy bízhat
benne, hogy teljes szívéből szeretni fogja, ameddig csak tudja.
Sharon hosszú ideig nézte a képet, és amikor megfordult, Annalisa
felkészült bármire, ami jöhetett.
– Épp ideje – szólalt meg Sharon. – Nem tudom, mit csináltál és hol
találtad meg, de megtaláltad. Megtaláltad önmagad, drágám.
A lány válla rázkódni kezdett és sírva fakadt. Kitárta a karját Sharon
felé, és megölelték egymást. Annalisa örömében sírt, hogy végre kezdett
valamit az életével – és nem csak a festmény miatt. Siratta a kemény
munkát, amit beletett, és siratta az anyját, aki soha nem kapott igazi esélyt.
Miközben élete legsúlyosabb sírása után megtörölte a szemét, Sharon
felemelte és visszaadta a festményt.
– Most menj, és csináld meg még egyszer. És utána még egyszer.
 28. fejezet

Aloha, Maine-iek

Május utolsó hetében Walt elvitte Annalisát a bostoni Logan repülőtérre.

Megölelték egymást, és a lány figyelmeztette, hogy ne felejtse el bevenni a
gyógyszereit. Nonna állt be az üzletbe segíteni az unokája távolléte idejére.
Miután feladta a poggyászát, Annalisa felült élete első repülőgépére.
Megpróbált olvasni, de túl izgatott volt, és az út nagy részében kifelé
bámult az ablakon. Amikor leszálltak Honoluluban, fogalma sem volt, mire
számítson. Mindössze annyit tudott, hogy miután elküldte Thomasnak,
hogy melyik járattal érkezik, azt a választ kapta, hogy várni fogja a
repülőtéren.
Követte a többi utast a kapun keresztül, és elakadt a lélegzete, amikor
meglátta a fiút. Thomas Barnes közlegény egyenruhában várakozott. Soha
nem látta még ilyen jóképűnek. Egy vicces pillanatig úgy érezte magát,
mintha az egyik lány lenne Elvis Kék Hawaii filmjéből, Thomas pedig az ő
saját Elvise.
– Aloha! – mondta, és amikor közelebb lépett, észrevett egy sebhelyet
az arcán. Mit látott és mit csinált ez alatt a néhány hónap alatt Vietnámban?
Nem tudta – és nem is akarta – elképzelni.
– Nézzenek oda! – Thomas elmosolyodott, és Annalisa szinte a
zsigereiben érezte, mennyire hiányzott a fiúnak. Thomas felemelt egy lila és
fehér orchideákból álló virágfüzért, és a nyakába akasztotta. Aztán
hátralépett, mint aki nem tudja, mit csináljon – megölelje? Megcsókolja?
Mintha a lányra bízta volna a döntést.
Nem azért repült el Hawaii-ig, hogy barátok legyenek, és Thomas sem
azért harcolta végig a szolgálati ideje felét, hogy kezet rázzanak. Annalisa
átadta magát a pillanatnak, ahogy Sharontól tanulta, és szájon csókolta. A
többi utas tapsolni kezdett, mintha ez is csak egy megszokott találkozás lett
volna.
 – Mi újság, katona? – kérdezte Annalisa, amikor szétváltak. – Szépen
lebarnultál.
– A fenébe is, annyira hiányoztál! – nevetett fel Thomas.
– Ugye nem fogsz elérzékenyülni itt nekem? – De az ő szíve is erősen
olvadozott.
– És ha igen?
A lány úgy látta, megváltozott a szeme, mintha hirtelen öregedett
volna.
– Te is hiányoztál.
Felvették a poggyászát, fogtak egy taxit, és elmentek a Waikiki
Beachre, egy egyszerű hotelbe, a Moloka’iba. Beléptek a földszinti,
tengerpartra néző szobába, és Annalisa kiszaladt a teraszra, amelyet csak
néhány lépcsőfok választott el a homoktól. Amikor meglátta a partot és az
óceánt, úgy érezte magát, mint amikor egy anya először pillantja meg a
gyermekét. A fehér homok olyan volt, mintha egy vajtömb olvadt volna
bele a vízbe, és el sem tudta képzelni, hogy ennyi árnyalata létezik a
kéknek. Maine-iként, aki sohasem járt még az államon kívül, ez bizonyíték
volt arra, hogy Isten keze mindenhol ott van a világban, és olyan színeket
kever ki, amelyeket még a legnagyobb mesterek sem tudnak utánozni.
Balra, a távolban, a hotelek hosszú során túl egy gyönyörű hegy
magasodott, de össze sem lehetett hasonlítani a maine-i hegyekkel. Ez
vulkán volt, nem nőttek rajta fák, és szinte másvilági volt a körvonala.
Annalisa elnézett a látóhatár felé, és azon töprengett, vajon mi minden vár
még rá.
Thomas odalépett mellé, átkarolta a derekát, és megcsókolta a nyakát.
– Annyira örülök, hogy eljöttél!
Annalisa megborzongott a leheletétől.
– Én is – suttogta, és rátört a szerelem szabadesésének izgalma. Vajon
fognak szeretkezni, amíg itt lesz, töprengett, vagy meg fog ijedni és
meghúzza a határt? Nem bírta volna elviselni, ha elveszíti Thomast a
háború miatt, még gondolni sem bírt rá, ezért attól félt, hogy élete
legnagyobb veszteségére készíti fel magát.
De azt sem bírta elviselni, hogy ne szeresse, ezért is vállalta a
kockázatot és ugrott fejest a sötétségbe. Nem hagyhatta, hogy a félelmei
irányítsák. Pontosan tudta, mi van a szívében.
 Befogadták a látványt, nézték, ahogy a napimádók mozdulatlanul
hevernek a napozószékeiken, kint az óceánon pedig néhány szörfös
osztozott a végtelennek tűnő, tökéletes hullámokon. Más katonák is voltak,
néhányan a barátnőjükkel vagy a feleségükkel, mások a bajtársaikkal
összeverődve élvezték, hogy kiszabadulhattak abból a rémálomból.
Éles ellentét feszült ezek között az emberek és a környezetük között,
és Annalisa érezte Thomas energiáját – mindannyiuk energiáját – ebben az
erőszaktól mentes, rövid pihenőben. Csak elképzelni tudta, min mehetnek
keresztül, de elég híradást látott és olvasott ahhoz, hogy tudja, olyan
dolgokat éltek át, amelyektől még a legkeményebb harcosok is
megremegtek.
A közös szoba elgondolkodtatta, hogy mi fog történni. Most először
voltak igazán kettesben párként. Arra gondolt, hogy Thomas akár le is
téphette volna a ruháit, de a fiú csak elheveredett az ágyon és mosolyogva
nézte, ahogy kicsomagolt, és közben kérdésekkel bombázta az otthoni
életről.
Miközben válaszolt a kérdésekre, Annalisa tudta, hogy Thomas figyel
rá, vagy legalábbis próbál figyelni, de azt is érezte, hogy a fiú is máshol jár
– már-már Emma viselkedésére emlékeztetve a lányt. De nem volt ezzel
semmi baj. Tudta, hogy nem amiatt ilyen, hogy ő ott van. Remélte, hogy a
nap végére elcsendesednek a démonai. El sem tudta képzelni, mi mindent
láthatott a Vietnámban töltött öt hónap során, ezért megérdemelt egy kis
lazítást.
Amikor elmesélte, hogyan rúgták ki a Pride’sból, és mit csinált vele
Mr. Miller, Thomas felült és dühösen rámeredt.
– A kurva anyját! Nem hiszem el!
– Nem nagy ügy – felelte Annalisa. Úgy érezte, felpiszkálta az alvó
medvét. És milyen mocskos lett Thomas szája, mióta elment!
– És kirúgtak? – kérdezte a fiú, letéve a lábát a szőnyegre. – Azt
hittem, te mondtál fel.
A lány beakasztotta az egyik új nyári ruháját a szekrénybe.
– Nem akartalak ezzel terhelni, úgyhogy ezt a részt kihagytam.
Thomas megrázta a fejét, és Annalisa látta, hogy alig tudja türtőztetni
magát. Ted Miller szerencsés volt, hogy több ezer kilométer választotta el
őket.
A lány lehuppant mellé az ágyra, és rátette a kezét a karjára.
 – Ted Miller már a múlt, és sokkal jobban szeretem a mostani életemet.
– Elmondta neki mindazt, amit nem írt meg a leveleiben, és mesélt Nonna
és Walt csókjáról is. – Aznap este rájöttem, hogy el akarok jönni Hawaiira,
és hogy látnom kell téged. – Thomas szemébe nézett, alig várva, hogy
elmesélje a felfedezését. – Túl rövid az élet, nem igaz? El kell feledkezni
mindenről, ami elromolhat. Inkább rontom el az életem veled, mint élem
nyugodtan nélküled.
Mr. Napsütés hirtelen életre kelt. Ha korábban máshol is jártak a
gondolatai, a lány szavai visszahozták a jelenbe, és Annalisa látta, hogy
régóta vár arra, hogy hallja őket.
– Végig ezt mondtam én is.
Annalisa végighúzta az ujját a borostáján.
– Tudom, és bocsáss meg, hogy ilyen sokáig tartott, míg magamhoz
tértem.
Thomas szeretetteljesen rátette a kezét a hátára.
– Akár egész életemben vártam volna. Tudod jól.
– Tudom. – Megcsókolta, aztán rátért a Nonnáról és Waltról készített
festményre, mert be akarta fejezni a történetét. – Sharonnak nagyon tetszett.
De nem úgy, hogy „Ó, de szép, kedves kis tanítványom”. Meglátta, amit én
már tudtam, hogy végre megtaláltam a hangomat. Olyan, mintha most
először nyitottam volna ki a szemem, és… és mindenhol szeretetet látnék,
és végre nem félek kapcsolódni. – A fiú szívére tette a kezét, és érezte a
szívverését. – Végre úgy érzem, hogy kapcsolódom.
Thomas rátette a kezét a kezére, és már most fiatalabbnak tűnt, mint
amikor Annalisa meglátta a reptéren.
– Én is érzem. Szeretlek, Anna. Ez soha nem fog megváltozni.
Tudva, hogy most rajta van a sor, hogy megmutassa, mit érez,
ledöntötte az ágyra és ráfeküdt, ezerszer megcsókolva és hozzányomva a
testét a testéhez.
– És is szeretlek, és örökké szeretni foglak.
Arra számított, hogy Thomas keze felfedezőútra indul, sőt akarta is, de
úgy tűnt, beéri a csókolózással. Tekintettel arra, hogy korábban soha nem
érte be ennyivel, Annalisa visszafogta egy kicsit a saját libidóját és
megkérdezte:
– Minden rendben?
Thomas felsóhajtott.
 – Ne haragudj, Anna. Ki vagyok purcanva.
A lány nem kedvetlenedett el, legördült Thomas mellé, és rátette a
kezét a mellkasára.
– Semmi baj. Egy egész csodálatos hét áll előttünk, hogy üldögéljünk a
napon, mai tait igyunk, táncoljunk, elengedjünk mindent.
– Pont erre van szükségem.
A lány az emelkedő és süllyedő mellkasára fókuszált.
– Ennyire rossz odaát?
Thomas olyan arcot vágott, mintha azt kérdezte volna, szokott-e
havazni Maine-ben.
– Nem fáklyásmenet… – Vállat vont. – Szeretem a fiúkat a
szakaszomban. És csak ez számít.
– Hé, el bírom viselni. Mesélj… – De tényleg elbírta volna? Nem akart
többé arra gondolni, hogy elveszítheti, és elképzelni sem tudta, miféle
rémálomba illő történeteket mesélhetett volna.
Thomas mellkasa felemelkedett, ahogy vett egy nagy levegőt.
– Szerintem az lesz a legjobb ezen a héten, ha nem beszélünk
Vietnámról.
Annalisa végighúzta az ujjait a mellkasán.
– Akárhogy is, én itt vagyok neked. – Fájt érte a szíve, és a háború
gondolatától elszorult a mellkasa, mintha ránehezedtek volna azok az
elképzelhetetlen dolgok, amiket Thomas látott. – A felén már túlvagy,
Thomas. Megcsináltad. Folytasd, ahogy eddig, és vége lesz… utána pedig
kezdődik az életünk hátralévő része.

Annalisa az első nap során keményen harcolt, hogy kirángassa Thomast a

búskomorságból. Még amikor Emma is került szóba, biztosította, hogy a
húga előbb-utóbb jobban lesz. Aztán nyugodtabb vizek felé terelte a
beszélgetést. Thomas mesélt neki néhány hülyeségről és durva tréfáról,
amiket Vietnámban csináltak a bajtársaival (a fiúk mindig fiúk
maradnak…), aztán nevetve idézték fel a napot, amelyen találkoztak, és
hogy mennyire nyomult Annalisára.
Estére megint mosolygott. A bárban ültek, nedves fürdőruhával a
ruhájuk alatt, rumpuncsot ittak, és nevetve néztek egy részeg katonát, aki a
rádióból szóló Stones-számra próbált táncolni. A pultos ide-oda cikázott a
koktélkeverő és a sörcsap között, olyan gyorsan mozogva, amilyen gyorsan
csak tudott, hogy segítsen a vendégeinek enyhíteni a fájdalmukat.
Annalisa nagyon távol érezte magát attól, amit ezek a férfiak átéltek.
Az egyik felüket besorozták, a másik önként jelentkezett, most mégis együtt
voltak benne egy olyan háborúban, amelyben szerinte soha, senki nem fog
győzni. Gyalogoknak tűntek a szemében, Nixon játékszereinek. Persze nem
értett hozzá, és tudta, hogy olyan politikai folyamatok zajlanak a háttérben,
amelyekről soha nem fog tudni, de ennek a háborúnak véget kellett vetni.
Thomas elejtett néhány szót a tapasztalatairól is. A lány érezte, hogy
tompítja őket, de így is szívszorító volt hallani, amikor a vietkongok
csapdát állítottak nekik, vagy amikor a barátaival egyik pillanatról a
másikra végzett egy mesterlövész. Hagyta, hadd beszéljen, ameddig csak
kellett, akármilyen nehéz érzéseket is keltett benne. Alig tudta elhinni, hogy
a fiú, akivel megismerkedett a múzeumban, gránátokat dobott be egy észak-
vietnámi katonákkal teli alagútba.
Miközben tovább beszélgettek, Thomas mintha megint kezdett volna
máshol járni, ahogy már többször aznap. Folyamatosan jobbra nézegetett, a
part felé, mintha valaki figyelte volna őket. Annalisa azon töprengett, vajon
minden katona így érezte-e magát, amikor visszakerült a valódi világba.
– De mesélj még a festményeidről – mondta Thomas. Úgy tűnt, maga
mögött akarta hagyni Vietnámot. – Mit festettél Walt és Nonna óta? –
Annalisa azt is látta, hogy a levertsége ellenére igyekszik érdeklődő lenni,
és ez mindennél többet jelentett neki.
– Nos – kezdte izgatottan, hogy megoszthatja az élményt –, Sharontól
sétáltam hazafelé, miután megmutattam neki Walt és Nonna képét, és akkor
megláttam azt a kisfiút. Megbotlott és elesett a járdán, és beütötte a térdét.
Az apja rögtön odarohant és felvette. Mintha villám csapott volna belém,
alig vártam, hogy hazaérjek és fessek, és amikor elkészültem, olyan volt…
olyan volt, mintha végre képes lettem volt érezni őket. Egy szemmel alig
látható változás a világban, de a bőrükben voltam, miközben megcsináltam
a részleteket. Ó, Thomas, tudom, hogy hülyén hangzik, de…
– Nem hangzik hülyén – nyugtatta meg a fiú.
Annalisát ismét elöntötte az élmény izgalma. Belekortyolt az italába,
és folytatta:
– Úgy éreztem, hogy az apa szereti a fiát, a fiú pedig bízik az apjában,
mintha a saját érzéseim lettek volna. – Elhallgatott. – Nem sokan képesek
megvalósítani az igazi művészetet… de tudom, hogy végre megtaláltam a
hangomat. Mindig az emberekről szólt, de végre rájöttem, hogyan tudom
igazán életre kelteni őket. – Egy pillanatra elhallgatott és belenézett annak a
férfinak a szemébe, akit mindig is szeretett. – Meg kell nyílni az igazi
világra. Egy művész nem bújhat el a műtermében, hogy varázsoljon. Ki kell
mennie és szeretnie kell. A hangom a szeretetről szól és a szeretet miatt
létezik. Amiatt, hogy szeretem Nonnát, Waltot… és szeretlek téged.
Thomas arcán felragyogott az öröm.
Annalisa rátette a kezét a combjára.
– Ez nem azt jelenti, hogy minden festményemnek csöpögősnek kell
lennie, egyáltalán nem. Az akkor volt, amikor összejöttünk, és teljesen
beléd voltam zúgva. Azok az ostoba piros szívek mindenhol. – Azok a
képek, amelyeket Nonna és Walt csókja óta festett, a lénye lelkéből jöttek,
valósak és őszinték voltak, és nem volt bennük semmi csöpögős.
– Most már nem vagy teljesen belém zúgva? – kérdezte színlelt
felháborodással Thomas.
– A belezúgás volt a kezdet – ismerte el Annalisa. – Csak azt
mondom… hogy Nonna és Walt festménye, meg a többi, amit azóta
alkottam, mélyen belülről jött, egy nagyon valós és őszinte helyről.
Gondolom, ez a hangom. Egymást szerető emberek.
– Ez az, kislány! – mosolyodott el büszkén Thomas. – Erről van szó.
Annalisa mosolyogva megvonta a vállát.
– Szóval mi lesz, amikor hazamegyek? – vitte tovább a gondolatot a
fiú. – Közted és köztem. Holtomiglan-holtodiglan?
Bár Annalisa sokat gondolkodott ezen, fogalma sem volt.
– Még mindig New Yorkba akarsz menni a fogorvosira, nem?
A fiú odahajolt, és megcsókolta ananászízű szájával.
– Ez után az egész felfordulás után csak haza akarok jönni és veled
akarok lenni. Olyan emberek között akarok lenni, akik szeretik egymást.
Vagy elmegyek a fogorvosira, vagy nem. Oda megyek, ahol lenned kell a
karriered érdekében.
Annalisa elmosolyodott. Milyen szerencsés volt, hogy rátalált
Thomasra! Sőt, most először megengedte magának, hogy elképzeljen egy
teljes, gazdag életet Thomas Barnesszal. Ilyen sokat változott volna néhány
hónap alatt? A gyász gátolta a kibontakozásban? Igen. Igen, a gyász…
 Thomas percről percre vidámabbnak tűnt, és hamarosan közelebb
csusszant hozzá, csókolgatni és simogatni kezdte. Annalisa minden
pillanatát élvezte, az érintését, a szerelmét, a helyet, és amikor a rádióban
megszólalt a Guess Who „No Sugar Tonight” című száma, elmosolyodott a
szövegen.
Miközben az együttes a refrént énekelte, Annalisa is énekelt
Thomasnak:
– Nincs ma este cukor szegény Thomasnak, nincs ma este cukor az én
T-mnek.
A fiú nevetett fel elsőként, aztán mindketten kétrét görnyedtek, és a
bár többi vendége feléjük fordult, hogy mi a fene van velük.
– Mit szólnál hozzá, ha a minibárból folytatnánk a bulit? – kérdezte
ellenállhatatlanul vigyorogva Thomas.
Felhajtották az italukat, és ujjaikat összefűzve megfogták egymás
kezét. Végignevették az utat a szobájukig, és amikor rájöttek, mi vár rájuk
az ajtó mögött, megváltozott a játékosságuk. Thomas Annalisa szemébe
nézve elengedte a kezét, beleügyeskedte a kulcsot a zárba, és amikor
kinyitotta az ajtót, a lány egész testét betöltötte a vágy.
A fiú könnyedén felkapta, és a csípőjével belökte az ajtót. Annalisa
átkarolta a nyakát, és beszívta a naptej és a tenger mámorító illatát.
Thomas odavitte az ágyhoz, és gyengéden letette. Olyan átható
vággyal nézett a szemébe, hogy Annalisa úgy érezte, magától le fog
hámlani róla fehér gyolcsruhája.
– Olyan boldog vagyok, Anna!
– Valóban? – húzta magára a lány. – Vajon miért?
Thomas gyengéden megcsókolta.
– Azért, mert itt vagy, mert megint együtt vagyunk, és mert… mert
annyira belefáradtam, hogy nélküled legyek.
Annalisa ajka lüktetett, ahogy megérezte a só ízét a fiú ajkán.
– Én is belefáradtam, hogy nélküled legyek. Szeretlek, Thomas.
Nehogy azt hidd, hogy nem.
– Soha nem kételkedtem benne – mosolyodott el halványan a fiú. –
Csak ki kellett várnunk, hogy magadhoz térj.
Annalisa megemelte a csípőjét, felhúzta a ruháját, felfedve virágmintás
bikinialsóját. Aztán felemelte a kezét, hogy Thomas át tudja húzni a fején a
ruhát, és oldalra dobja. Mosolyogva felnézett rá, és bólintott.
 A fiú ráereszkedett, és Annalisa megemelte az ágyékát, mert érezni
akarta annak a kemény bizonyítékát, hogy milyen hatással van rá. Többre
vágyott a bőréből, kigombolta az ingét, és végigsimította a dzsungelben
szerzett forradásait. Thomas gyengéden követte a példáját, benyúlt a háta
mögé, és kikapcsolta a fürdőruhafelsőjét. Folytatták egymás levetkőztetését,
míg csak eggyé nem váltak.
Miközben Annalisát magával ragadta ez a férfi, pontosan megértette,
mit jelent szeretkezni, és tudta, hogy abszolút készen áll rá. Thomas
gyengéd volt, és szenvedélyes, mint aki egy tigrist próbál megszelídíteni.
Olyan szenvedéllyel feszültek egymásnak, hogy Annalisa szívének falai
megremegtek, és kirobbanó színek fröccsentek lelkének vásznára.

Gyorsan elrepült a hét. Alig töltöttek időt egymás nélkül, szinte egy
pillanatra sem vált el egymástól a szemük, a kezük vagy a szájuk. Reggeli
után hosszú sétákat tettek a parton, napközben a napernyő alatt ültek,
homokvárat építettek vagy úsztak, és egyfolytában beszélgettek. Annalisa
mindig magánál tartotta a vázlattömbjét, és végtelen inspirációt lelt a tenger
mellett, a férfival, akit szeretett. Vacsora közben könnyesre nevették
magukat, aztán a helyi zenekarok zenéjére táncoltak, amíg a vágyuk vissza
nem parancsolta őket a szobájukba.
Az utolsó estén lesétáltak a parton egy helyre, amit a főpincér ajánlott,
és életükben először megkóstolták a szusit. Thomas teljesen a régi önmaga
volt, és be nem állt a szája.
Az ablak mellett ültek, egy kis asztalnál, egymással szemben. A fiú
megpróbált az evőpálcájával megfogni egy rizsbe és hínárba tekert
tonhaldarabot.
– Ennek mi értelme? Miért nem jó a villa?
Annalisa nevetésben tört ki, miközben az ügyetlenkedését nézte.
– Elfelejtettem, milyen kecses vagy.
Thomas próbálkozott még néhányszor, aztán vállat vont, és kézbe vett
egy villát.
– Ki hitte volna? – szólalt meg, miután végre sikerült megkóstolnia
egy falatot. – Nyers hal és hínár. Ez nagyon finom.
Annalisa felszúrt egy falatot a villájára, belemártotta a szójaszószba és
a wasabiba, majd ő is megkóstolta.
– Tényleg jó.
 Thomas belekortyolt az előhűtött pohárba kitöltött hideg sörébe.
– Nyitnunk kell egy szusibárt Portlandben.
– Valami azt súgja – nyelte le a falatot Annalisa –, hogy a nyugati
parton nem lenne azonnali siker, de azért finom.
– Most viccelsz? – vett el egy másikat Thomas. – Nonna imádná a
nyers tőkehalat.
– Gondolod? – A nagyanyja csak olasz ételeket volt hajlandó enni.
A fiú elvigyorodott.
– Persze, csak rá kell tenni egy halom gőzölgő pastára. Húsgombóc
helyett.
Az egész este így telt, tele hülyéskedéssel, mint régen. Két ember rálelt
a boldogságra az őket körülvevő őrület közepén. E nélkül a férfi nélkül nem
létezett élet, nem úgy, ahogy léteznie kellett volna, és Annalisa nem lehetett
az a művész, aki lenni szeretett volna anélkül, hogy közben ne szerette
volna őt is.
Miközben vacsora után megitták a sörüket, Thomas átnyúlt az asztal
fölött, és megfogta Annalisa kezét.
– Kérdezni szeretnék valamit. – A lány érezte, hogy remegnek az ujjai.
– Mit? – kérdezte aggódva.
Thomas úgy nézett a szemébe, mintha hipnotizálta volna.
– Mit? – ismételte meg Annalisa.
A fiú elengedte a kezét, hátratolta a székét és felállt. Aztán benyúlt
khaki színű nadrágja zsebébe, és elővett egy kis dobozt. Annalisa szíve
kihagyott egy ütemet. Ez az, aminek hiszi? Thomas megkerülte az asztalt,
idegesen és bájosan fél térdre ereszkedett, és felnézett a lányra. Felnyitotta
és előrenyújtotta a dobozt, amelyben arany csillant.
A szemében azzal a csillagporral rámeredt és megkérdezte:
– Annalisa Mancuso, hozzám jössz feleségül?
A lánynak elakadt a lélegzete. Nem tudta elhinni, hogy ez történik –
még csak meg sem fordult a fejében a lehetősége. Az érzései igazsága
felszínre tört, ahogy mosolyra húzódott a szája. Egész testében bizseregve
válaszolt:
– Igen. Igen. Igen! És igen! És még több igen!
Thomas arca felragyogott.
– Én meg azt hittem, hogy rá kell majd beszéljelek.
 Miközben Annalisa a férfit nézte, aki épp felajánlotta neki az életét,
arra gondolt, hogy nem is lehetne másképp. Minden eddiginél jobban tudta,
hogy hisz a szerelemben. Mert ők szerelmesek voltak. Fiatalabb korában
azért nem hitt az érzésben, mert addig nem is hihetett benne, amíg meg nem
ismerte Thomast.
– Igen – mondta még egyszer. Magához vonta, és megcsókolta a férfit.
Thomas ráhúzta a gyűrűt az ujjára.
– Tartozom még egy gyémánttal, amikor visszajöttem.
– Nem érdekel a gyémánt – nyugtatta meg a lány, a közös életük
szimbólumában gyönyörködve. – Csak gyere haza egy darabban, oké?
Thomas felegyenesedett, és megsimogatta az arcát.
– Most már az egész észak-vietnámi hadsereg sem akadályozhatná
meg, hogy hazajöjjek hozzád.
A hazatérése valósága rádöbbentette Annalisát, hogy mi mellett
kötelezték el magukat. Vajon mit fog mondani Nonna és a családja? Aztán
végigfutott a hátán a hideg, ahogy Thomas családjára gondolt, akik még azt
sem tudták, hogy ott vannak Hawaiin.
– Szóval… – kezdte – …a szüleid tudják már?
Thomas visszaült a helyére.
– Arra gondoltam, megvárhatnánk, amíg hazajövök. Szerinted?
Annalisa elgondolkodott. Mr. Barnes elől eltitkolni az eljegyzésüket
egy dolog, de Mrs. Barnes és Emma elől… nem érezte helyesnek.
– Nem is tudom. Talán anyukádnak és a húgodnak elmondhatnánk.
Talán nekem kellene elmondanom.
– Megfordult a fejemben, hogy írok nekik, de általában apám veszi át a
postát. És nem akarom, hogy bármi dolgod legyen vele, amíg nem vagyok
itthon.
Annalisa teljes mértékben egyetértett, visszaemlékezve arra, milyen
borzalmasan viselkedett az apja a klubban.
– Mi lenne, ha telefonon elmondanám anyukádnak meg a húgodnak, és
megkérném őket, hogy tartsák titokban? Örülnének neki, nem gondolod?
Nem szeretnék újabb okot adni a húgodnak arra, hogy utáljon.
– Igen, lehet – kopogtatta meg az asztalt az ujjával Thomas. – Jobban
ismered a nőket, mint én. De szerintem nem muszáj. Majd együtt
elmondjuk nekik.
– Szerintem szép gesztus lenne – makacskodott Annalisa.
 Thomas elgondolkodott egy pillanatra, majd bólintott.
– Igen, valószínűleg igazad van.
Miközben a friss jegyesek végigmentek a parton, Annalisa elfogadta,
hogy az életüknek ez a része talán soha nem lesz könnyű. Mindig lesznek
olyan dolgok, mint Vietnám meg Thomas családja, de hát legyenek. Sokkal
rosszabb lett volna, ha nem lehet az övé. Nem számít, mi áll az útjukba,
semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy együtt éljék le az
életüket. Csak hinniük kellett benne, mert vannak dolgok, amelyek olyan
biztosak, mint a csillagok.
 29. fejezet

Művész születik

– Szóval… eljegyeztek – bökte ki Annalisa hanyagul Walt Plymouth

Belvedere-ének a hátsó ülésén. Kíváncsi volt, ki fog előbb hátrafordulni,
Walt vagy Nonna.
– Mit mondtál, ifjú hölgy? – vette halkabbra a pattogós dzsesszt játszó
rádiót Walt. Nemrég indultak el a Logan repülőtérről, és még a bostoni
forgalommal küzdöttek.
Annalisa előrehajolt a két ülés közé, remélve, hogy Nonna nem akarja
majd felpofozni. Érezte az autóápoló illatát, amivel Walt a csillogó
műszerfalat lekezelte.
– Férjhez megyek – mondta, és beleborzongott az izgalomba.
A nagyanyja feje olyan gyorsan pördült felé, amilyen gyorsan egy
egérfogó lecsap a zsákmányára.
– Hogy mit csinálsz?
Annalisa felmutatta az aranygyűrűt, amelyet azóta dugdosott, amióta
találkoztak a reptéren.
– Thomas megkérte a kezemet. Eljegyeztük egymást. – Akármit is
mondjon Nonna, a lány még mindig élvezte az érzést, amelyet ezek a
szavak keltettek benne.
– Gratulálok, ifjú hölgy! – villantott felé egy mosolyt Walt, és még
jobban lehalkította a rádiót. – Mit szólsz hozzá, Elena?
Walt valószínűleg ugyanolyan kíváncsian pillantott a barátnőjére, mint
Annalisa a nagyanyjára. Nem lehetett tudni, hogy Nonna miként reagál.
Az asszony arca rezzenéstelen maradt, miközben Annalisa szíve
hevesen vert. A kocsiban olyan csend támadt, hogy a lány hallotta Walt
poros tüdejének zihálását. Még amikor normálisan lélegzett, akkor is olyan
hangot adott ki magából, mint egy régi légkondicionáló. A nagyanyja
összefonta a két karját a mellkasán, és a tekintetével szinte lyukat ütött a
műszerfalba.
De mindez csak a látszatnak szólt, mert aztán mosolyogva hátrafordult.
– Nagyon örülök, nipotina.
Annalisa majdnem elsírta magát, szeretettől túlcsorduló szívvel
előrenyúlt, és megérintette a nagyanyja vállát.
– Köszönöm, Nonna! Nagyon féltem, hogy mit fogsz hozzá szólni.
Az asszony felemelte a bal kezét.
– Hát, változnak az idők, gondolom. Ki tudhatja? Egyébként is, ugyan
ki ejthetné így rabul a szíved, mint ő?
– Csak te, Nonna.
A nagyanyja tréfásan felé csapott.
Annalisa hátradőlt az ülésén.
– Még nem terveztünk el semmit, de valamikor decemberben fog
hazajönni Ázsiából, és utána még fél évig valahol az Államokban lesz.
Szóval leghamarabb augusztusban, vagy akár jövőre lehet az esküvő.
Walt az egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal Nonna kezéért
nyúlt.
– Azt a világért ki nem hagynám.
– Remélem, Millsben lesz – nézett hátra a válla fölött Nonna.
Annalisa számított a kérésre. Arrébb csusszant, hogy lássa a nagyanyja
arcát.
– Szerintem igen, de még nem döntöttünk el semmit. A szülei még
nem is tudják.
– Nem mondta el nekik? – pillantott hátra Nonna.
Akármennyire is szerette volna titokban tartani az eljegyzésüket
Thomas hazatéréséig, tudta, hogy nem teheti.
– Az apjának nem szólunk, amíg haza nem jön, de még ma felhívom
Mrs. Barnest és Emmát. Még azt sem tudják, hogy Hawaiin voltunk.
– Szerintem az a helyes, hogy elmondod nekik – jelentette ki Nonna,
megerősítve Annalisát a döntésében.
A lány rápillantott a gyűrűjére. Bár Thomas szüleinek reakciója mit
sem változtathatott a férfi iránti szerelmén, jó lett volna, ha támogatják.
– Biztos vagyok benne, hogy ők is akarnak majd csinálni valamit a
klubban. El tudod képzelni, ahogy a Mancuso klán megszállja Davenportot?
 Néhány perc múlva ismét megszólalt.– Hé, Walt! Gondolkodtam. Mit
szólna ahhoz, ha valaki mást venne fel a boltba? Visszarázódtam a festésbe,
megint órákat fogok venni Sharontól, és több időre lesz szükségem a
festéshez. Soha nem éreztem magam ennyire motiváltnak.
Walt elgondolkodott a felvetésen, miközben kihúzódott a külső sávba.
– Van valami ötleted, kit? Egyébként remek felvetés. Ami azt illeti,
amíg távol voltál, a készlet felét kiárultuk, szóval tényleg ideje visszatérned
a festéshez. Mint kiderült, a nagyanyád született eladó.
– Mégis, mit gondolt, kitől örököltem? – kérdezte Annalisa, és
megbökte a nagyanyja karját.

Miközben Walt megfordította a táblát az üzlet ajtaján, Annalisa odaszólt

neki, hogy mindjárt jön, és felment a lakásba Nonnával, hogy elintézze a
davenporti hívást. Úgy érezte, az lesz a legjobb, ha minél hamarabb túlesik
rajta.
Azok után, hogy Jackie Burton és Sharon Maxwell is ítéletet mondott
már az élete munkájáról, azt hitte volna, hogy semmi sem zökkentheti ki a
nyugalmából, mégis alig kapott levegőt, miközben a telefon kicsöngött.
Egyre csak az járt a fejében, hogy a titkos hawaii utazása minden lehetséges
családi kapcsolatot tönkretehet.
– Mrs. Barnes? Jó napot! Annalisa vagyok. – Akármennyire nem
vágyott erre a beszélgetésre, erőt merített a Thomas iránti szerelméből.
– Ó, te jó ég! – válaszolt Mrs. Barnes jellegzetes joviális hangján,
amely vagy őszinte volt, vagy nem. – Micsoda csapás a múltból.
– Tudom. – Jöjjön az igazság pillanata. – Azt szerettem volna… azért
telefonálok, mert nagy híreim vannak. Emma egyébként hogy van?
– Jól, épp vége az iskolának. Talán még egy vizsgája van hátra. Szóval,
minek köszönhetem az örömöt?
Nem volt értelme tovább halogatni. Annalisa rápillantott Nonnára, aki
a nyitott hűtő előtt állva próbált kitalálni valamit ebédre.
– Van egy titkom, amit szeretnék elmondani önnek, és azt remélem,
nem jut tovább a férje fülébe. – Biztosra vette, hogy Mr. Barnes még
dolgozik, hiszen épp ezért választotta a kora délutánt a híváshoz.
Hosszú csend.
– Thomasról van szó?
Annalisa felült.
 – Találkoztam vele Hawaiin. Szabadságon volt. – Csak most jött rá,
hány titkot őrzött. Nem csak egyet! – Leveleztünk, mint tudja, és mind a
ketten rájöttünk, hogy még mindig nagyon szeretjük egymást. – Annalisa
utálta a csendet a vonal másik végén, és azon töprengett, vajon mire
gondolhat Mrs. Barnes.
Belevágott.
– Az egyik levelében kérte, hogy menjek el Hawaiira. Amíg ott
voltam, megkérte a kezemet. És én természetesen igent mondtam.
Újabb csend, mint egy fekete lyuk, ami elnyelte Annalisa izgatottságát.
De legalább elmondta, amit akart.
– Tudtam, hogy leveleztek – ismerte el Mrs. Barnes –, de fogalmam
sem volt, mi alakul köztetek. – Nem tűnt dühösnek, inkább meglepettnek.
Kezdetnek nem rossz.
– Tiszta szívemből szeretem a fiát, és sajnálom, hogy nem szóltam,
hogy elmegyek Hawaiira, de… olyan régen beszéltünk, és… Thomasnak
szüksége volt rám.
– Megértem. Hogy van?
Annalisa percről percre jobban érezte magát, és most már örült, hogy
abban maradtak, hogy mondja el a hírt.
– Már alig várja, hogy hazajöjjön, és addig is jól birkózik meg a
nehézségekkel. Nagyon büszke lenne rá.
– És összeházasodtok… – mondta Mrs. Barnes, feldolgozva az egész
életüket megváltoztató hírt. Annalisa el sem tudta képzelni, milyen lehet az
asszony helyében.
Áttette a kézibeszélőt a másik füléhez.
– Önnek és Emmának el akartuk mondani, de arra gondoltunk, talán
jobb lenne megvárni Thomast, hogy ő közölje a hírt az apjával. Nem
gondolja?
– De igen – vágta rá azonnal Mrs. Barnes, mintha bármely más
lehetőség abszurd lenne. – A mi titkunk marad. Bocsáss meg. Még mindig
nem tértem magamhoz. Nagyon örülök nektek. Ó, te jó ég! Gyűrűt is vett?
Annalisa örült, hogy Mrs. Barnest érdeklik a részletek, és mindent
elmondott neki a hetükről meg a lánykérésről. Amikor elfogytak a
kérdések, így szólt:
– Azt reméltem, elmondhatom Emmának is. Hazaért már az iskolából?
Mrs. Barnes nyilván elgondolkodott a lánya lehetséges reakcióján.
 – Ami azt illeti, ha nem bánod, majd inkább én mondom el neki. Nagy
hír lesz. Biztos vagyok benne, hogy örülni fog, de valószínűleg jobb lesz,
ha én választom ki a legalkalmasabb pillanatot.
– Ó, rendben – mondta Annalisa csalódottan. – Biztos vagyok benne,
hogy tudja, mikor a legjobb közölni vele.
– Nagyon örülök, hogy felhívtál, Annalisa. Hadd emésszem egy kicsit
a hírt, és beszéljünk még egy-két nap múlva. Szeretnék beszélni az
esküvőről meg az unokákról, meg minden ilyesmiről.
Annalisa hihetetlenül örült Mrs. Barnes könnyedebb hangvételének.
– Kérem, szóljon majd, amikor beszélhetek Emmával. Még mindig
szeretném, ha eljönne hozzám egy hétvégére. Remekül éreznénk magunkat.
– Remek ötlet – mondta Mrs. Barnes minden eddiginél
barátságosabban. – Később még beszélünk.
Miután letették, Annalisa a konyha felé fordult. Nonna épp felkötötte a
kötényét.
– Jobban ment, mint amire számítottam – mondta a lány, eltelve
optimizmussal. – Legalább egyvalaki a mi oldalunkon áll a családban.
A nagyanyja megkötötte a kötényt a derekán.
– Emma… Ő kemény dió, igaz?
Annalisa kiment a konyhába, és ellopott egy petrezselymet a
vágódeszkáról.
– Most már tudom, milyen nehéz lehetett velem, amikor hozzád
költöztem.
Nonna rácsapott a kezére.
– A gyereknevelés sohasem könnyű. Majd meglátod.
– Hah! Mindent a maga idejében – felelte Annalisa, és gyengéden
visszacsapott a nagyanyja kezére. – Ne szaladjunk a dolgok elébe, öreglány
– harapott bele mosolyogva a petrezselyembe.

Még a jetlag sem lassította le. Megbeszélte Walttal, hogy felvesz valakit a
helyére, aztán felszaladt a lépcsőn, nyomott egy csókot Nonna arcára, majd
kiment az erkélyre, hogy munkához lásson. Olyan sok képet hozott magával
az utazásról, hogy már alig várta, hogy vászonra vesse őket, egy azonban a
többinél is mélyebben az emlékezetébe égett.
Az utolsó nap reggelén Thomas kikísérte a repülőtérre, egészen a
kapuig. Mielőtt Annalisa eltűnt a géphez vezető ajtón, visszanézett rá.
Thomas, a vőlegénye ott állt a zöld egyenruhájában, és hihetetlen erő áradt
belőle: vágyódás és erő egyszerre. Annalisa érezte, hogy nem akarja, hogy
elmenjen, ugyanakkor a kötelességtudata másfelé húzta. Lényegében
jobban érezte Thomast, mint valaha, érezte, hogy minél hamarabb túl akar
lenni az év hátralévő részén, hogy elkezdhessék a közös életüket. Annalisa
még soha nem érezte annyira szeretve magát, mint abban a pillanatban.
Már amikor leült a vázlathoz, akkor tudta, hogy azt a címet fogja adni
a képnek, hogy Az utolsó búcsú, mivel akkor váltak el egymástól utoljára.
Egészen vacsoráig festett, aztán megint kirohant, most először örökítette
meg festékkel is Thomast. Egész éjjel dolgozott, és végül hajnali ötkor
fejezte be az utolsó simításokat a fiú egyenruhazöld szeme körül. Hátrébb
lépve megcsodálta a képet, és jobban szíven ütötte a szerelmének látványa,
mint a saját technikája, amivel életre keltette.
Megbeszélte az egyik festőtársával Sharon csoportjából, hogy átveszi a
helyét az üzletben, hogy több ideje legyen festeni. Az elkövetkező hetekben
a fokozatosan melegedő idő kiteljesítette a nyarat, és ő egyre jobban haladt.
Az egész várost bejárta az állványával, és úgy érezte, meghódította az egész
világot. Akármerre nézett, lehetőségeket, új témákat látott, amelyeket életre
kelthetett a vásznon. Minél többet festett, annál könnyebben ment a
kapcsolódás.
Az igazság pillanata akkor érkezett el, amikor úgy döntött, megmutat
néhányat a legújabb munkái közül Sharonnak és a csoport többi tagjának.
Június utolsó keddje volt, majdnem pont egy évvel az első órája után. Egy
hónappal korábban Sharon megkérte őket, hogy minden órára hozza be
valamelyikük a portfólióját és mutassa meg. Annalisa most került sorra, és
egyszerre volt lelkes meg nyugtalan, amikor kilépett a csoport elé a
narancssárga mappájával. Úgy érezte, olyan meztelen, mint az a modell,
akit egy évvel azelőtt befestettek.
Jól ismerte már a csoporttársait – a baráti körét, amikor belement, hogy
részt vegyen valami eseményen. Biztos lehetett benne, hogy nem fogják
kipfujolni a színpadról, de vajon látnak benne valami különlegeset? És ami
még fontosabb: Sharon látni fog? Annalisa kétségtelenül elégedett volt
azzal, amit csinált, de nagyon szerette volna, ha különlegesnek látják, ehhez
nem fért kétség. Tudni akarta, hogy számít a hangja.
Kinyitotta a narancsszínű mappát, és elővette az első öt képet,
amelyeket meg akart mutatni a csoportnak. A hangulat megteremtéséhez azt
mutatta be elsőként, amelyik elindította a helyes úton. Elmondta nekik,
milyen nagy hatással volt rá a lábujjhegyre álló Nonna és Walt látványa, és
pontosan leírta, mit jelentett neki az áttörése. Még Thomasról és Hawaiiról
is beszélt. Nem merte elhallgatni, hogy a külső élete milyen nagymértékben
fellendítette a művészetét, és hogy mindezt Sharon nógatásának
köszönhette.
Miután válaszolt néhány, a technikájára vonatkozó kérdésre, hangosan
megtapsolták, és Annalisa elpirult büszkeségében. Megmutatta a többi
képet, beszélt a technikáról és az inspirációról, de főleg az alanyai
történeteire koncentrált.
Az óra végén Sharon elköszönt a többiektől, és felé fordult:
– Annalisa, maradnál még néhány percig?
– Persze. – A lány megrémült, hogy Sharon ismét lecsap a szívére a
brutális őszinteség pörölyével.
Amikor az utolsó tanítvány is kiment a raktár másik végében lévő
ajtón, Annalisa, kezében a mappával, odalépett Sharonhoz.
A tanára olyan melegen mosolygott rá, hogy a lánynak elállt a
lélegzete.
– Imádom, amit csinálsz – mondta Sharon. – Különösen a Thomasról
készített portré tetszik. Pillanatnyilag az a kedvencem.
– Keményen próbálkozom – felelte Annalisa ragyogó arccal.
– Nem – rázta a fejét Sharon –, már nem próbálkozol. Hanem csinálod.
Ha hozol még tíz ilyet az év végéig… a legjobb képeidet… akkor kapsz egy
helyet ezeken a falakon áprilisban.
– Tessék? – tátotta el a száját döbbenten Annalisa.
– Hallottad – felelte Sharon, úgy használva a mosolyát, mint egy
varázspálcát. – Az egyik legtehetségesebb és legszorgalmasabb festő vagy,
akit valaha ismertem. Félre ne érts, még fiatal vagy, és van még mit
tanulnod, de a képeiden a korodon túlmutató tapasztalatot és bölcsességet
látok. Nem mondom, hogy egy nap még lesz belőled valaki. Már most
valaki vagy, és megtiszteltetés lenne, ha részt vennél a show-ban. Ami azt
illeti, nem is lenne ugyanaz nélküled. Nos, mit gondolsz?
Annalisa alig hallotta, hogy a mappája a padlóra zuhan. Nem tudta
elhinni. Szökőárként tört rá az álmának és a befektetett kemény munkának a
megvalósulása. Már nem csak próbál művész lenni. Megmutatták neki a
sorsa ajtaját. Sharon Maxwell, a keleti part egyik legjobb festője
megmondta, hogy Annalisa Mancusónak helye van az asztalnál.
– Jobban szeretném, mint bármit a világon – nyögte ki végül, majd
odarohant Sharonhoz és átölelte. – Köszönöm!
– Nem – szorította magához Sharon –, én köszönöm.
– Amint hazaérek, nekilátok – ígérte Annalisa, miután kibontakoztak
az ölelésből.
– Csak ne feledd, mi juttatott el idáig. Élj és szeress tovább. Ne felejtsd
el belekeverni a lelked is a paletta színeibe, oké?
Annalisa bólintott, és végre pontosan tudta, miről beszél a tanára.
 30. fejezet

Fahéjas csiga a sütőben

A magasabban lebegő nővéreik alatt elúszó fehér bárányfelhőkkel tarkított

júliusi égbolt alatt Annalisa éppen Plymouthja fényezése közben találta
Waltot. Olyan nap volt ez, amely szinte könyörgött az embernek, hogy
menjen ki a szabadba. Még Annalisa is érezte, hogy el kell jönnie a
festőállvány elől és meg kell tapasztalnia az életet.
Walt autóját csodálva így szólt:
– Ha úgy kényeztetné Nonnát, mint ezt a Belvedere-t, valószínűleg
összeköltözne magával.
Az öreg nem kapta be a horgot, csak jóindulatúan rávigyorgott.
Közös szokásuk lett, hogy a nyári vasárnap délelőttökön mentek egy
kört a városban, vagy lementek a tengerpartra, hazafelé pedig megálltak a
piac mellett. Annalisa megszívlelte Sharon tanácsát, hogy „éljen és
szeressen”. Persze a lehető legtöbb festés volt a kulcs a fejlődéshez, de a
lehető legtöbb élés pedig az igazi művészet titka.
És mi lett volna a jobb módja annak, hogy éljen és szeressen, mint az,
hogy együtt töltse ezeket a vidám délelőttöket Walttal, akinek az egyre
romló egészségi állapota megmutatta Annalisának, hogy igazán milyen
értékes minden pillanat.
Miközben áthajtottak Cape Elizabethen, Annalisa a legújabb ötleteiről
beszélt. Azonkívül, hogy segített Waltnak – bővítette a galériát és
betanította az új embert –, nem csinált mást, csak festett.
– Csak ilyenkor nem ő jár a fejemben – vallotta be, kidugva az ablakon
a fejét a meleg szélbe. – Pontosabban szólva, ilyenkor nem aggódom
miatta.
Az aggodalma nagyon is valós volt. Thomas még nem válaszolt az
utolsó levelére, ami nem vallott rá. Bár Nixon lassan kivonta a csapatokat,
még mindig kétszázezer amerikai állomásozott Vietnámban, azaz a háború
még közel sem ért véget.
Ahogy azt a farmerjén és a cipőjén éktelenkedő festékfoltok is
tanúsították, általában még a reggeli kávéja közben is festett, míg csak ki
nem lépett az ajtón, esténként pedig éjszakába nyúlóan dolgozott. Feltett
szándéka volt, hogy amikor visszamegy Sharonhoz, csak a legjobb képei
legyenek a portfóliójában, de ezek megszületéséhez nem kevés közepes
alkotáson kellett átverekednie magát. De hát még Michelangelónak is
voltak vállalhatatlan képei, amelyeket elégetett.
Thomas decemberben érkezik haza, és a szolgálata utolsó néhány
hónapját amerikai földön fogja tölteni. Aztán jön az április és Sharon show-
ja. Kész álom, hogy Thomas épségben hazatér – ha Isten is úgy akarja –, és
ott lesz mellette, támogatni fogja, miközben belép a legjobb és legújítóbb
New England-i művészek körébe.
Mire odaértek a piachoz, hátrahagyta az aggodalmait, és csak
egyvalamire koncentrált, ami a közeljövőben várt rá: egy fahéjas csigára. A
termelők, a művészek és egyéb árusok között volt egy Eli nevű pék is, aki a
legcsodálatosabb péksüteményeket készítette a világon. Annalisa általában
alig várta a vasárnapot, hogy vehessen valamit tőle, de most különösen
nagy szüksége volt valamelyik mágikus alkotására, mintha már napok óta
nem evett volna.
Az árusok a Federal Street Lincoln Park felőli oldalán sorakoztak fel
az asztalaikkal, amelyek roskadoztak a friss terményekkel és virágokkal teli
ládáktól. Az autóik mögöttük álltak, a platójukon nagy mérlegekkel és még
több áruval.
Amikor Annalisa és Walt odaért Eli asztalához, nagyjából a sor felénél,
a pék így fogadta őket:
– A kedvenc festőm, Annalisa Mancuso! Hoztál végre nekem egy
festményt? Megmondtam, hogy egész életedben ingyen kapod érte a fahéjas
csigát! – Eli VW mikrobusza ott állt mögötte, a rádiójából folkzene szólt,
épp egy bendzsó és egy gitár párbajozott egymással.
– Pontosan arra van szükségem – mondta Annalisa. Ahogy megcsapta
az orrát a fahéjas csigák édes illata, úgy érezte, az összeset meg bírná enni,
ami az asztalon és a kocsiban van. Ránézésre senki sem mondta volna meg
a negyvenes éveiben járó Eliról, hogy pékmester. Vagy mindennap lefutott
egy maratont, vagy nem fogyasztotta a saját áruját.
 – Tudod, Eli, a vőlegényem nem fog rám ismerni, amikor hazajön, ha
állandóan idejárok. – Imádta, ahogy a vőlegény szó kipattant a szájából,
minden alkalommal szerelemmel töltve el őt. – Egyetlen megoldás van: ha
nem sütsz többé ilyeneket. Egyszerűen nem tudok ellenállni nekik.
Eli egy csipesszel maga elé emelt egy fahéjas csigát.
– Valami azt súgja, hogy minden rendben lesz. Mit ér az élet bűnös
élvezetek nélkül? És helló, Walt! Örülök, hogy látom. Kettévágjam ezt?
Miután elbúcsúztak Elitól, Walt és Annalisa beljebb ment a parkba, és
leültek egy padra középen, a párizsi szökőkút előtt. Ez az üldögélés is a
lány kedvelt szokásává vált. Mi értelme a festésnek, ha a festőnek annyi
ideje sem marad, hogy belélegezze az ilyen pillanatokat?
Walt elmesélte, hogy a park régi szilfáit néhány éve kipusztította egy
betegség, így a nap a kopasz ágakon át sütött le rájuk. A parkban mégis
szépség és nagy jelenlét rejlett, és Walt ezen a helyen mesélt neki Portland
történelméről. Annalisa szíve majd’ megszakadt, amikor néhány héttel
korábban arról beszélt, hogy régen virágzó olasz negyed is működött, de
aztán az olaszok vagy szétszóródtak a városban, vagy elköltöztek.
Aznap, két köhögésroham között, Walt arról beszélt, hogy fél, hogy a
Maine Mall mit fog művelni a várossal. Már most érzékelték, hogy kisebb
lett a forgalom a belvárosban és az üzletben is.
– Kíváncsi leszek, meddig bírja a Pride’s – mondta Annalisa,
megtörölve izzadó homlokát. Majdnem elkezdett panaszkodni a hőségre,
aztán eszébe jutott Thomas, ahogy a forró és párás Vietnámban harcol.
Walt köhögött egy sort, aztán köpött egyet.
– Régen sokkal egyszerűbb volt az élet.
– Elhiszem. – Arra gondolt, hogy még a világháborúk is egyszerűbbek
voltak, lehetett tudni, ki miért harcol. Most viszont minden nappal
homályosabb lett, hogy miért halnak meg amerikaiak Vietnámban. A
szájába tette az utolsó falatot, átadta magát az ízeknek, és tele szájjal
folytatta: – De legalább itt van a fahéjas csiga. Ennél egyszerűbb dolog
nincs. – Az édes íz élvezettel vonta be a nyelvét.
– Nagyon igaz – helyeselt Walt. – Lehet, hogy olasz negyed nincs már,
és lehet, hogy most esik el a belváros a Maine Mall-lal szemben, de padok
mindig lesznek.
– És mindig lesz fahéjas csiga – mondták egyszerre.
Összemosolyogtak, és Annalisa arra gondolt, hogy végre van értelme az
életnek.
Aztán váratlanul elhomályosult előtte a világ, megszédült, és a pad
karfája után nyúlt. Hirtelen nagyon melege lett. Érezte, hogy kezdi
elveszíteni az eszméletét. Nagyon meleg van, gondolta, aztán mint egy
lassított felvétel, lassan Walt ölébe dőlt.

Miközben a vizsgálati eredményekre vártak a kórházban, Annalisa

félálomban szendergett. Kimondhatatlanul fáradt volt, és arra gondolt, hogy
biztos beadtak neki valamit. Érezte a tűszúrásokat, és hogy viszik valahová.
Félt, nagyon félt, hogy nagy baj van.
Ebben a bódult állapotban nyitotta ki nagy nehezen a szemét, amikor
valaki megérintette az oldalát.
– Nonna – mondta hunyorogva. – Mit keresel itt? – Mennyi ideig
lehetett eszméletlen?
A nagyanyja megpaskolta a kezét.
– Ó, Annalisa! – mondta aggodalmasan. A tenyerébe fogta a lány
arcát, mint mindig, amikor beteg volt. – Túl sokat dolgozol.
Annalisa hallotta a szívmonitor csipogását, az élet metronómját.
– Nagyon meleg volt, ez minden. Ki hozott át? Mennyi az idő?
– Szia, hugi! – szólalt meg Nino, felnézve egy sportújságból.
A lány nagyon örült a vendégeinek.
– Nem kellett volna idejönnötök. – Az éjjeliszekrényen álló papírpohár
felé nyúlt, Nonna segített neki inni egy korty vizet.
Walt is eljött. Négyesben beszélgettek pár percig, főleg arról, hogy
mitől ájulhatott el Annalisa. Amikor belépett az orvos, mindenki
elhallgatott. A férfinak sűrű, ősz bajusza volt, és éppen csak Nonna fölé
magasodott.
– Hogy érzi magát? – kérdezte orrhangon.
– Azt hiszem, jobban – felelte Annalisa, bár ez nem volt teljesen igaz.
Még mindig szédült, de nem akarta, hogy a többiek aggódjanak miatta. A
maine-iek nem bírják a meleget, nincs ebben semmi meglepő.
Már elfelejtette az orvos nevét, aki odafordult a látogatókhoz.
– Magunkra hagynának minket egy percre Annalisával?
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, az orvos odalépett az ágyhoz.
– Ms. Mancuso – kezdte –, ön várandós.
Annalisa elnevette magát.
 – Nino fizetett azért, hogy ezt mondja? – De még ki sem mondta a
vicces megjegyzést, rádöbbent, hogy igaz. A teste megváltozott az utóbbi
hetekben. Ó, istenem, ez vele történik? Várandós? De… a fogamzásgátló.
Azt hitte, csak túl sokat dolgozott.
– Komolyan beszélek – felelte az orvos. – És gratulálok!
Jobban belegondolva, tényleg késett a ciklusa. Hogy nem jött rá
magától?
Az orvos tovább magyarázott, de Annalisa egy szót se fogott fel
belőle. Túl fiatal ahhoz, hogy gyereke legyen, túl fiatal ahhoz, hogy anya
legyen. Elszorult a torka a gondolattól, hogy milyen hibát követett el,
amikor megbízott a tablettákban. Mit tett?
Ó, istenem, mit tettek?
– Biztos benne? – szakította félbe az orvost, bármit is mondott éppen.
A férfi végigsimított a bajszán az ujjával.
– Minden kétséget kizáróan várandós, Ms. Mancuso.
Annalisát elöntötte a harag. Nem így tervezte. Úgy volt, hogy előbb
összeházasodnak, megveti a lábát a művészvilágban, és utána – csakis utána
– családot alapítanak, segítve Thomasnak, hogy megvalósítsa az álmát és
apává váljon.
– Ne szólítson Ms. Mancusónak, kérem! – csattant fel. A
legszívesebben felpattant, és elrohant volna. – Még húszéves sem vagyok.
Tisztelettel.
Nem kellene örülnie? Miért nem fogadja jobban a hírt? Sok nő egész
életében arról álmodozik, hogy anya legyen. Várandós? Még nem áll
készen erre. Ez inkább a harminchoz közelebb lévő nők dolga.
Az alacsony orvos megigazította a sztetoszkópját.
– Úgy gondoltam, inkább ön szeretné közölni a családjával.
– Köszönöm – felelte Annalisa, még mindig csak a hír legszélét
felfogva. Kedves gesztus, gondolta.
De egy gyerek a méhében? Thomas gyereke. Ő mit fog szólni?
Istenem, mit csináljon, amíg hazajön? Hogy fog reagálni a teste? Hozzá fog
még férni a kreatív oldalához? Mi lesz a festményekkel, amelyekkel
Sharonnak tartozik? Hogy folytatja, amit az üzletben csinál? Mi van a
megfelelő pillanat kivárásával? És mit fog szólni Nonna?
Néhány pillanattal azután, hogy az orvos kiment, visszatért a három
látogatója a szobába. Annalisa fejében megfordult, hogy nem közli velük a
hírt, amíg alaposan át nem gondolja a helyzetét, de a nyelve cserben hagyta.
– Kiderült, hogy nem egy sima kiszáradás – vallotta be.
A szentháromsága – Nonna, Walt és Nino – úgy állt az ágya mellett,
mint egy festmény három alakja. Meredten várták, hogy folytassa. Most
tényleg nem bírta volna elviselni, ha Nonna nekiáll, és rettegett attól, hogy
el fogják ítélni.
– Na, ki vele! – szólalt meg Nino. – Mi bajod van?
Annalisa nem bírt Nonnára nézni, de vigaszra lelt Nino ragyogó
szemében, ami úgy lebegett a mennyezet alatt, mint egy világítótorony
fénye. – Nagybácsi leszel. – Csak ezután fordította a tekintetét a nagyanyja
felé, lassan, nagyon lassan, mint ahogy a lábujját beledugta az Atlanti-
óceánba, hogy megnézze, mennyire hideg.
– Terhes vagy? – kérdezte Nonna. A homlokához kapta a kezét, aztán
keresztet vetett. – Ajajaj! – Senki sem tudta úgy egyetlen szó nélkül azt
mondani, hogy „én megmondtam”, mint Nonna.
Annalisa szinte felnyársalta a szemével.
– Kösz a támogatást! Tudtam, hogy számíthatok rád, hogy az utolsó
szelet is kifogd a vitorlámból.
Nino és Walt hátrébb lépett, próbálva láthatatlanná válni.
Nonna láthatólag kereste a szavakat, de Annalisa nem.
– Ne ítélj el! Biztos vagyok benne, hogy Isten majd megteszi.
Valószínűleg már alig várja, hogy beüljek a Szent Péter gyóntatófülkéjébe.
– Jobban belegondolva, legutoljára Hawaii előtt gyónt. De legalább idén
gyónt már néhányszor.
– Miért nem tudtál ellenállni a kísértésnek? – vetette a szemére végül
Nonna. – Miért nem tudtál várni az esküvőig? Amíg készen nem állsz?
Annalisa úgy érezte, mintha belerúgtak volna, miután padlóra került.
Semmivel sem akart jobban terhes lenni, mint amennyire Nonna akarta,
hogy az legyen.
– Már nem az ötvenes években élünk – mondta. – Háború van. A
vőlegényem Vietnámban harcol. Nem azok a szabályok érvényesek, mint
fiatal korodban, a nápolyi buborékodban. – Annalisát nem érdekelte, hogy
Walt és az unokatestvére is ott van valahol. Amikor Nonnának és neki
közölnivalójuk akadt egymással, akkor a közönség nem csillapította
hangerejüket.
 – Azt hiszed, ez az első háború, amit átélek? – kérdezte a nagyanyja. –
És a háború nem elég jó ürügy, hogy szembemenj az Úr szavával.
Mit lehet erre mondani? De akkor is, nem enyhülhetne meg egy kicsit
Nonna?
– Nem fogok itt ülni és hallgatni a kioktatásodat – uralkodott magán
Annalisa. – Nem. Szexeltünk, oké?
A lány mellkasában az elkeseredettség érzése dübörgött. Ez a
nyaggatás nem segít, hacsak nincs valakinél egy időgép.
– Azt sem tudom, hogy hazajön-e, látni fogja-e ezt a gyereket – bukott
ki belőle az, ami a leginkább aggasztotta –, úgyhogy ne gyere nekem azzal,
hogy mekkora csalódást okoztam. – A félelmetes gondolat azonnal rávetette
magát, amint elhagyta a száját. Kizárt dolog, hogy egyedül fel tudja nevelni
a gyereküket.
Bárcsak élne még az anyja! Ő megértette volna, és soha nem támadt
volna rá, különösen úgy nem, hogy kórházi ágyon feküdt, és még maga is
próbált megbirkózni a hírrel.
– Nem okoztál csalódást, Annalisa – gesztikulált hevesen Nonna. – Fáj
a szívem érted. Tudom, hogy nem ezt akartad.
– Hát nem! – emelte fel az öklét tehetetlenül a lány. – Egyáltalán nem.
Eleredtek a könnyei, mint a zápor, mire Nonna odament hozzá, és
megfogta a vállát. Annalisa nem tudta elfogadni az egészet. Nem így akarta.
Túl fiatal volt ahhoz, hogy gyereke legyen, hogy felneveljen egy gyereket.
Nem tudott eleget a világról ahhoz, hogy másokat tanítson. Még a saját
életét kellett élnie.
– Azt akarom, hogy gyere haza – mondta Nonna a zokogó
Annalisának.
– Micsoda? – kapta felé a fejét a lány, mintha pofon vágta volna. –
Ugye csak viccelsz? Nem megyek haza.
Nonna meglapogatta Annalisa oldalát, de nem tágított.
– Hogy fogsz egyedül felnevelni egy gyereket a városban?
A lány rápillantott Waltra. Csináljon már valamit, de az öreg csak ült,
és a padlót bámulta.
– Thomas már csak öt hónapig lesz Vietnámban – mondta. – Addig
kibírom.
– Addig is, hazajöhetnél – hajolt közelebb Nonna.
 – Nem mehetek haza – mondta Annalisa. – Tudom, hogy te szeretsz ott
élni, de nekem nem való. Szeretem a várost. Egyébként sem hagyhatom itt
Waltot. Szüksége van rám.
Az öreg még mindig hallgatott. Nino mellett ült, de szemmel
láthatólag nagyon messze a beszélgetéstől. Már megtanulta, hogy jobban
teszi, ha kimarad, amikor két olasz veszekedni kezd.
– Azelőtt is elboldogult valahogy, mielőtt találkoztatok – érvelt Nonna.
– Ne hidd, hogy különleges vagy. Ideje hazajönnöd.
Annalisa nem mondta, hogy most már idősebb, és nem is volt biztos
benne, hogy Walt boldogulni fog a segítsége nélkül. A kisegítő, akit
felfogadtak, nem tudta betölteni Annalisa szerepét.
– Nem fogok itt hagyni mindent, amiért dolgoztam. Sharon várja a
képeimet a show-ra. Nem hagyhatom abba a munkát.
– Most nem rólad van szó – felelte Nonna. – Nemsokára anya leszel.
El kell engedned az álmaidat, és a kicsire kell koncentrálnod.
Annalisa a legszívesebben kiugrott volna az ágyból.
– Tudom, hogy segíteni próbálsz, Nonna, és nagyra értékelem… de
Thomas nemsokára itthon lesz. Néhány hónappal a kicsi megszületése után
fog leszerelni. Miért nem költözöl te Portlandbe? Örülnék neki, ha jobban
benne lennél az életünkben. És hogy Walttal legyél.
Nonna úgy cöcögött, mintha a Portlandbe költözés lehetetlenség lenne.
– Túl öreg vagyok már a költözéshez.
– Ahogy gondolod – mondta Annalisa –, de nagyon örülnénk neked.
Tényleg, Nonna. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyél benne a gyerekünk
életében. Úgyis rá foglak venni.
A nagyanyja megfenyegette a mutatóujjával.
– Próbálkozz csak. De nem leszek messze – tette hozzá. – Tudod, hogy
vagyok a kicsikkel.

Aznap este az étkezőasztalnál, miközben kétségbeesetten kereste magában

az örömteli izgalmat, amelyet éreznie kellett volna, Annalisa hosszú levelet
írt Thomasnak. Igazából többet is írt, de a felüknél széttépte őket. Nem kell
a félelmeivel traktálnia, hogy mi lesz vele, amíg haza nem jön. Vagy hogy
miként fogják biztosítani a kicsinek a legjobb életet. Vagy hogyan fogja
folytatni a festést. Ezek miatt egyelőre ráér egyedül aggódni. Mindössze
annyit kellett tudnia, hogy várandós és boldog, és hamarosan háromtagú
családdá bővülnek.
Amikor végzett a levéllel, a másik öt összegyűrt változattal az
asztalon, nem habozott megcsókolni az aláírását, rózsavörös rúzsfoltot
nyomva rá, mielőtt összehajtogatta és borítékba tette. A bélyege elfogyott,
ezért úgy döntött, hogy másnap ebédszünetben elkanyarodik a posta felé.
Sokáig ült ott, a bélyeg nélküli borítékot bámulta, aztán a negatív teret
a falat borító festményei között, majd az erkélyen keresztül a város
sötétségét. Jó ötlet elküldeni ezt a levelet? Visszagondolt Hawaiira, arra,
hogyan reagált Thomas a kirúgására, a beszélgetésekre, amelyek során azt
mondta, hogy utál olyan messze lenni tőle. Persze a baba híre erős ok lenne
arra, hogy hazajöjjön, de ezenkívül lenne elég oka? Akármennyit is
segíthet, fájdalmat is okozhat. Aggódni kezdhet Annalisa miatt, hogy
miként fogadta a hírt, és nem fog tudni teljesen arra koncentrálni, ami az
életben maradáshoz kell.
Lehunyta a szemét és imádkozott, tisztánlátást kérve. Imádkozás
közben még jobban félni kezdett, amikor rájött, hogy Thomas nem akarja
majd, hogy terhesen dolgozzon, és aggódni fog, hogy amilyen őrült, mégis
megpróbálja egyedül. Ott akar majd lenni, hogy segítsen és fizesse a
számlákat.
Thomas elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, milyen mértékben
befolyásolhatja a baba a karrierjét. Hogyan fog festeni, amikor kevesebb
lesz az energiája? Thomas mindezt végiggondolná, és magát hibáztatná,
amiért hagyta leromlani a jegyeit. Ezt az egészet elkerülhette volna, ha
megtartja a halasztását. Még az is megfordulhat a fejében, hogy nem megy
egyetemre, hogy jobb apa lehessen. Beleőrülhet, mire végiggondolja ezt az
egészet, miközben igyekszik túlélni a vietnámi háború rémálmát.
És mi van a családjával? Mit fognak szólni? Bill Barnes meg fogja
találni a módját, hogy még dühösebb legyen, Elizabeth Barnes viszont talán
örülni fog. A nyáron folytatott két telefonbeszélgetésük során megemlítette,
mennyire örülne, ha unokákat tologathatna babakocsival a városban, és
mennyire szeretné, ha Thomas és Annalisa Davenportba költözne. A lány
akkor egyszerűen lerázta a gondolatot, biztosítva Mrs. Barnest, hogy ezt a
döntést majd Thomasszal együtt hozzák meg, amikor hazatér. Annalisa
eltöprengett, milyen nagymama lenne Mrs. Barnes. Tartózkodó és
állhatatos? Távolságtartó és kötelességtudó?
 És ott volt Emma. Akármennyire is remélte, hogy örülni fog a hírnek,
tudva, hogy nagynéni lesz, lehet, hogy vissza fog húzódni a csigaházába.
Annalisa semmire sem vágyott jobban, mint arra, hogy elmondja Emmának,
így talán újra kapcsolatba kerülnek, de nem vállalhatta a kockázatot. Emma
továbbra sem adta jelét, hogy szeretné tartani vele a kapcsolatot. Kétszer is
megpróbált vele telefonon beszélni, és még Portlandbe is meghívta egy
hétvégére. Tehát annak az esélye, hogy Emma ne csak sértett és dühös
legyen, végtelenül kicsi volt.
Mire az órák elütötték az éjfélt, arra a döntésre jutott, hogy egyelőre
nem szól Thomasnak és a családjának. Még az is megfordult a fejében,
hogy vicces lenne személyesen meglepni, amikor decemberben ismét a
biztonságos amerikai földre teszi a lábát. De ez abszurd ötlet volt.
Elképzelte, ahogy Thomas leszáll a buszról, ő pedig vidám karácsonyi
hangon megszólítja: „Helló, Thomas, isten hozott a háborúból! Ez? Ez a te
óriási bébid a hasamban… a kis ajándékod Hawaiiról, akivel februárban
személyesen is megismerkedhetsz. Nem, sajnos a Waikiki Beach nem
alkalmas a népességszabályozásra. Egyébként, mint kiderült, a tabletta sem
nyújt százszázalékos védelmet!”
 31. fejezet

Leütve, mint a tekebábuk

Thomas végül szeptemberben írt, és Annalisa ismét nyugodtabban lélegzett.

A hasa folyamatosan nőtt, és már a Mancuso család összes tagja tudott az
állapotáról, és mindenki kétségbeesetten próbálta hazacsalni. Nagyra
értékelte, hogy a bűnei ellenére továbbra is tárt karokkal várják.
December 3-án jövök haza hozzád, el tudod hinni? Nem volt
könnyű, de megcsináltam és hazajövök.
Ismét elolvasta a dátumot: december 3.
Az arcáról egy könnycsepp hullott a hármas számra, szétterjedt és
átáztatta a papírt. Akármilyen izgatott is lett, ijesztő gondolat volt: már csak
néhány hónap. Biztos, hogy nagyon vigyáz, nem fog hősködni. Michaelra
gondolt, aki még csak most hajózott be a hosszú felcseri képzés után.

Bocsáss meg, amiért nem írtam. Erre a levélre is alig van időm.
De tudd, hogy egészséges vagyok, és készen állok leélni veled az
életemet. Megírtam a családomnak, hogy Portlandbe költözöm, és
az UMPG-re fogok járni, amint jövő nyáron leszerelek.

Annalisa csak elképzelni tudta, hogyan fogadta a hírt a családja –

különösen Emma és Mrs. Barnes, akik tudtak az eljegyzésről. Még rosszabb
lett volna, ha azt is tudják, hogy terhes.
Miközben közeledett Thomas DEROS-a, Annalisa annyit dolgozott,
amennyit csak a teste megengedett. Kezdett megbékélni az új realitással,
tudva, hogy még ha vissza is tud majd térni a festéshez, a következő egy-két
év mindenképpen vissza fogja vetni a karrierjét. Ennek ellenére nemcsak
megbékélt a benne növekvő élettel, hanem kezdett várakozásteli
izgalommal is gondolni a jövőre.
Lefekvés után suttogva beszélt a babájához, mesélt neki a világról és
arról, hogy az apukája hamarosan hazajön. Nem tudta, hogy fiú lesz-e, de
azt szeretett volna. Akármennyire is az őrületbe kergették a férfiak, nem
tudta elképzelni, hogy világra hozzon egy lányt azért, hogy ugyanazokat a
csatákat kelljen megvívnia, mint neki kellett, túl kemény ez egy nőnek.
Elvist, Arethát, Jackson 5-ot hallgatott vele, meg az összes lemezt,
amit a költözése óta vett. Elmesélte neki, hogy az új életük december 3-án
fog kezdődni, amikor az apukája hazajön a háborúból. Elmondta a fiának,
hogy soha senkit nem szeretett annyira, mint Thomast, és megígérte neki,
hogy őt is ugyanúgy fogja szeretni.
Nino nyaggatására elment a Spartans–Eagles-meccsre szeptember
második péntekén. A tizenhatodik hétben járt, de még nem látszott rajta
túlságosan. Egy könnyű dzseki eltakarta a pocakja enyhe domborulatát.
Tudva, hogy ketyeg az óra az anyasága felé, legalább egy kis időre megint
fiatalnak akarta érezni magát.
A meccs után Ninóval visszasétált a parkolóba, az unokatestvére piros
Ford Mustangjához, amit össze sem lehetett hasonlítani a régi ócskavasával.
Miközben Annalisa elkezdte az új életét Portlandben, Nino munkába állt a
textilüzemben, és rendesen keresett, különösen azt figyelembe véve, hogy
még mindig a szüleinél lakott. A fiú átölelte, és épp a legutóbbi
exbarátnőjéről mesélt, amikor Annalisa meglátta Emmát néhány
barátnőjével. Megörült neki, hogy a szüleitől távol látja.
Elszakadt Ninótól, és utánasietett.
– Emma, annyira örülök, hogy látlak! Azt reméltem, eljössz hozzám a
nyáron.
– Ja, bocs – maradt le a barátnőitől Emma. – Sok dolgom volt.
– Hát, most már mindenképpen el kell jönnöd Portlandbe – mondta, és
csak utána jutott eszébe, hogy nemsokára látszani fog a hasa. – Mielőtt még
túl hideg lesz – tette hozzá sietve.
– Meglátjuk, mit tehetek. – Emma nem is lehetett volna undokabb.
– Figyelj – érintette meg a karját Annalisa. – Szeretném valahogy
rendbe hozni kettőnk között a dolgokat. Nemsokára rokonok leszünk, és
tényleg kedvellek. Testvérek leszünk. Hiányzol.
Emma félrehajtotta fejét, és lenézett Annalisa kezére a karján.
– Én nem akarok semmit rendbe hozni. Leállnál ezzel végre?
Annalisa csalódottan visszahúzta a kezét.
– Miért csinálod ezt? Ugyan már, Emma! Olyan jól éreztük magunkat
együtt! Beszéljük meg. A barátod szeretnék lenni. A testvéred. – Majdnem
hozzátette, hogy a fiának is szüksége lenne a nagynénjére, az egyetlenre.
Egy pillanatig azt hitte, Emma meggondolja magát, de nem, nem
gondolta.
– Kérlek, ne zaklass.
Annalisa felsóhajtott. Úgy érezte, örökre elvesztette Emmát.
– Remélem, egy nap majd túljutunk ezen – mondta. – Én továbbra is
szeretlek. Vigyázz magadra, Emma!
Lehajtott fejjel ment vissza Ninóhoz.
– Bocs, Thomas húga volt az. Nem tudom, mihez kezdjek vele.
A fiú átkarolta a vállát.
– Tudom, én mondtam, hogy keress egy gazdag fickót, de a fenébe is,
hugi…
Annalisa hátrapillantott, és látta, hogy Emma őt nézi.
– Tudom, hidd el. De az ember nem döntheti el, kibe lesz szerelmes,
nem igaz?
– Fenéket – rázta a fejét Nino. – Én mindegyikbe szerelmes vagyok.

Elérkezett az ősz. Október 15. Annalisa a görögdinnyeként gömbölyödő

pocakjával dobozokba rakta az egész nyári ruhatárát. Nem mintha
bármelyik is felment volna rá. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a teste
változásai ellenére is divatos maradjon, de voltak napok, mint ez is, amikor
csak dühösen rázta a fejét a tükör előtt, felvett egy bő ruhát, és elment
dolgozni.
Thomas azóta csak egyszer írt, egy rövid, hiányérzetet hagyó levelet.
Annalisa azt kívánta, bár többet tudna arról, min megy keresztül.
Biztonságban van? Akármennyire is várta a hazatérését, aggódott is. A
hormonok tombolása sem segített. Ő is rövid leveleket írt, továbbra sem
árulta el, hogy terhes, hiszen a férfi sem beszélt a háborúról. Lehet, hogy el
kellett volna mondania, de most már úgy érezte, túl késő. És persze így nem
is kellett aggódnia miatta. Megvolt az oka a hallgatásra, nevezetesen az,
hogy nem akarta ezzel terhelni a katonát, aki próbálta túlélni a szolgálata
utolsó hónapjait.
Minden rendben van, mondogatta magában. Megtette, ami tőle tellett –
a lehető legtöbbet és legjobban festett, miközben vigyázott a babájára és a
testére –, és Thomas is megtette, amit meg kellett tennie, ami az volt, hogy
életben maradjon. Már csak két hónap, és meglepheti a hírrel, hogy
mégiscsak megkapja, amire vágyott, nemcsak őt, hanem vele együtt egy
gyereket is.
– Hány nap még? – kérdezte Walt a munkapad mellől, amikor
Annalisa elköszönt aznapra.
Rá sem kellett néznie a naptárra, hogy tudja.
– Negyvennyolc.
– Negyvennyolc nap – visszhangozta Walt. – Az egy szempillantás
alatt elrepül.
– Remélem. Tehetek még valamit, mielőtt felteszem a lábam? – Az
agya teljesen elzsibbadt, egész nap számokat bámultak az új
alkalmazottjukkal. A terhesség nem a gyenge szívűeknek való. Bár még
mindig eljárt az órákra, egyre nehezebben tudott koncentrálni.
– Nem, nem – rázta a fejét Walt. – Menj csak, pihenj le.
– Később majd lehozom a vacsoráját, rendben?
– Nem szükséges – vette le a szemüvegét az öreg.
– Azért csak lehozom – makacskodott a lány. – Egyre soványabb. Ha
nem vigyázok magára, egyszerűen el fog tűnni. – Egy különösen határozott
vállrándítással hozzátette: – Nem kérdeztem. Hét körül bekopogok.
Paprikás kolbászt főzök.
– Köszönöm! – tette vissza a szemüvegét Walt. – Jól hangzik.
Felfelé menet Annalisa talált egy levelet a postaládában Mrs.
Barnestól, és nagyon meglepődött. Az asszony az ismeretségük során most
először írt neki. El sem tudta képzelni, miért ragadott tollat. Az esküvőről
akart beszélni? Vagy valami rosszabb? Mr. Barnes tudomást szerzett az
eljegyzésükről? De az is lehet, hogy jó hír – talán Emma hajlandó elmenni
hozzá.
Miután kifulladva felért, leült, vagyis inkább lehuppant az asztalhoz,
és óvatosan felbontotta a borítékot.
Egy fénykép csúszott ki belőle, és egy pillanatra megállt a szívverése.
Thomast ábrázolta a terepszínű egyenruhájában, ahogy szájon csókolt egy
vietnámi nőt. Fehér műanyag székeken ültek egymás mellett, és egymás
felé hajoltak. Thomas boldognak tűnt, mosolygott a csók közben.
Minden, amit addig elhitetett magával a szerelemről, egy pillanat alatt
összetört. Adott neki egy esélyt, és közel engedte magához. Látta maga
előtt, ahogy fél térdre ereszkedik a szusiétteremben, és felé nyújtja az
aranygyűrűt, amely most az ujján csillogott. Hirtelen úgy érezte, kígyóként
fojtogatja, és gyorsan lerángatta az ujjáról.
Ökölbe szorult a keze, és ha Thomas ott lett volna, biztosan megüti.
Sokáig bámulta a képet, és úgy érezte, a szerelem porrá omlik a keze közt.
Egy levelet is talált a borítékban, de nem volt biztos benne, hogy el akarja
olvasni. Igazából nem is kellett. Minden rá volt írva Thomas arcára.
Annalisa nem volt ostoba. Hallott történeteket a katonákról meg a
vietnámi szeretőikről. Voltak nők, akik túlléptek rajta, és visszafogadták a
partnereiket. Epe tolult a torkába, ha arra gondolt, hogy Thomas megcsalta
ezzel a nővel. Még el sem olvasta a levelet, de már érezte, hogy kezd
visszaváltozni azzá, aki régen volt, a lánnyá, aki nem hisz a szerelemben.
Pontosan ezért nem hitt. Zsibbasztó üresség töltötte el, mintha minden,
amiért dolgozott, felesleges lett volna. Miközben arra gondolt, hogy mi lesz
most, különösen a babával, hirtelen meggyűlölte Thomast. Még el sem
olvasta a levelet, de már gyűlölte.
Miközben egyre jobban úrrá lett rajta a jeges zsibbadtság, végül
széthajtogatta a lapot és kisimította az asztalon.

Kedves Annalisa!
Tudom, hogy mostanában nehéz volt velem, és bocsánatot kérek
ezért. Nekem sem könnyű, hogy Thomas elment.
Mindannyiunknak jobban kellett volna igyekeznünk, hogy
kedvesebbek legyünk veled. De a múlt már elmúlt. Thomas
beleszeretett egy fiatal vietnámi nőbe. A neve Linh, és hazahozza
magával. Úgy gondoltam, látnod kell ezt a fényképet, amelyet
nemrég küldött. Mindenesetre sok szerencsét kívánok az életben
neked. Csinos lány vagy. Biztosra veszem, hogy hamarosan
találsz valakit.
Üdvözlettel:
Elizabeth Barnes

Akármennyire is úrrá lett rajta a zsibbadás, gondolkodni még tudott.

Most már értette, miért írt olyan ritkán Thomas. És hogy miért kerülte
Emma, és miért reagált úgy a meccs után.
Teltek a percek, és teljesen üresnek érezte magát. A zsibbadtság is
elmúlt, és a szíve úgy fájt, mint még soha, mintha bármelyik pillanatban
megállhatna. Borzalmas szomorúság töltötte el, és miközben a babájukra
gondolt, gyűlölte a gondolatot, hogy annak a drága kis lénynek el kell
viselnie a földi életet.
Hányingere támadt a gondolattól, hogy odaadta Thomasnak a
szüzességét, miközben valószínűleg már a szeretője volt ez a nő. Megint
Nonnának volt igaza, végig. Baszd meg, Thomas! – gondolta. Miért kellett
rávennie, hogy beleszeressen, miért kellett lerombolnia az álmait, miért
kellett egy vastag fekete ecsetvonással áthúznia az egész életét?
Teljesen összetörve, pokoli dühösen ledobta a levelet, a fényképet és a
borítékot a padlóra, lehajtotta a fejét az asztalra és sírva fakadt. Hogy mert
hinni a szerelemben? Hát semmit sem tanult a szülei kapcsolatából? Milyen
ostoba volt…!
Semmi értelme nem volt az egésznek. Olyan mélyen kapcsolódtak
Hawaiin, és Thomas annyira szerelmesnek látszott… vagy legalábbis
tökéletesen színlelt. Tényleg csak még egy strigula volt neki? Semmi több,
csak egy kaland két csata között? Nem akarta elhinni.
Jobb magyarázatot akart, ezért úgy döntött, felhívja Mrs. Barnest.
Leült a kanapé szélére, tárcsázta a számukat, és az első kicsengés után fel is
vették.
– Halló? – Emma volt az.
– Helló, Emma! Anna vagyok. – Remegett a hangja. Nem tudta, mit
tud Emma a levélről. – Hogy vagy?
– Én jól. És te?
– Én… – Elszoruló torokkal nyelt egy nagyot. – Anyukádat keresem.
Otthon van?
– Igen, de… minden rendben?
Emma kedves kérdése megérintette Annalisa szívét, de mit válaszoljon
rá?
– Őszintén szólva nyomorúságosan érzem magam.
Emma vett egy nagy levegőt.
– Ja, gondolom. Megkaptad anyám levelét?
Szóval tudott róla. Annalisa alig bírta kinyögni a választ:
– Igen, egy perce.
– Sajnálom – mondta Emma együttérzően. – El sem tudom képzelni,
mit élhetsz át. – Aztán megváltozott a hangja. – Anya gondolta, hogy hívni
fogsz, és azt mondta, mondjam meg neked, hogy az lesz a legjobb, ha nem
telefonálsz többet.
– Micsoda? – fakadt sírva Annalisa.
– Figyelj, tényleg sajnálom. Úgy tűnik, nagyon szerelmes, és haza
fogja hozni magával azt a lányt. – Valamivel kedvesebben hozzátette: – És
sajnálom, hogy undok voltam veled. És hogy nem köszöntem meg, amit
értem tettél.
Annalisa csak a fejét rázta. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez
vele történik. A lelki társa beleszeretett valaki másba. Hogyan találhatott
bármi ahhoz foghatót, ami kettejük közt történt?
A két ujjával megszorította az orrnyergét.
– Köszönöm, hogy ezt mondod, de semmit sem értek. Mióta tart már
ez? – Nem tudta visszafojtani a sírását.
Emma hasonlóan zaklatottnak tűnt.
– Most már leteszem. Kérlek, ne telefonálj többet! Ég veled! – Aztán
egy kattanás.
Annalisa ismét tárcsázta a számot, de nem vették fel. Még háromszor
próbálkozott, aztán rájött, hogy kivágták a családból, mint egy rákos
daganatot.
 32. fejezet

A rá következő napok

A lelkileg összeomlott Annalisa fogta a levelet meg a fényképet,

összegyűrte őket, és mindkettőt kidobta a szemetesbe. Az életében már soha
többé nem lesz semmi ugyanolyan.
Félig-meddig szerette volna, ha Thomas ott van, és megkérdezheti
tőle, miért tette, miért dolgozott olyan keményen a bizalma és a szerelme
megszerzéséért, hogy aztán ilyen rettenetes módon döntsön romba mindent.
Ahogy teltek a percek, a haragja olyan izzóvá alakult, hogy már nem is
akart mást, csak továbblépni. Nem ülhetett itt tovább ezekkel az érzésekkel.
Nem, azt akarta, hogy eltűnjenek, ki akarta vágni őket az életéből, ahogy
Barnesék is kivágták őt a sajátjukból.
Azt akarta, hogy Thomas eltűnjön.
A babájuk rúgott egyet, ami eszébe juttatta azt az összekötő kapcsot,
amit már soha nem lehet elvágni. Hogyan tehette ezt meg a gyermekével?
Aztán eszébe jutott, hogy Thomas nem is tudott róla. Akármilyen dühös is
volt, nem akarta elmondani neki. Soha.
A baba jövőjére gondolva átköltözött a kanapéra, a térdét magához
húzva összekuporodott, és válaszokat keresett az egyre növekvő
félelemben. Eluralkodott rajta a gyermek megvédésének ösztöne. Csúf,
mégis lehetséges forgatókönyvek játszódtak le az elméjében. Elképzelte a
Barnes családot a rengeteg pénzükkel, ahogy megpróbálják megszerezni
tőle a gyermekét. Mrs. Barnes már rengeteg utalást tett az unokákra.
Elképzelte, ahogy Linh neveli fel. Vagy ami a legrosszabb eshetőség:
elképzelt egy életet, ahol minden héten vagy hétvégén ide-oda adják a
gyereket. Ezt nem tudta volna elviselni. Nem vállalhatta a kockázatot.
Ott, a kanapén fekve, a végzetes boríték felbontása utáni friss
sebekkel, elhatározta, hogy meg fogja védeni a gyermekét a szerelem és a
veszteség fájdalmától. Ezért titokban kellett tartania a létezését Barnesék
előtt – mindegyikük előtt. A szomorúságát felváltó harag erőt adott neki. Ez
az ő babája volt, nem Thomasé, és nem fogja a világra hozni egy rettenetes
apával és egy szeretethiányos családdal. Nem, ő lesz ott neki. Nem hagyja,
hogy a fia hasonló sorsra jusson.
Nem akarta Waltot is bevonni a tervébe, ezért első lépésként felhívta
Ninót, hogy megszerezze a segítségét. Vissza kellett juttatnia Thomas
autóját és a gyűrűt, amit az ujjára húzott. Az unokatestvére éppen dolgozott.
Annalisa gyorsan elmesélte, mi történt, azután megkérdezte:
– Eljönnél velem Davenportba az autóddal? Éjszaka akarok menni,
hogy ne kelljen beszélnem a családjával.
– Mondtam én, hogy nem elég jó hozzád, hugi. Persze hogy segítek.
Annalisa megköszönte, és letette a kagylót. Száguldoztak a gondolatai,
miközben Thomas autójának a kulcsát keresgélte.
Szerelemből harag egy pillanat alatt. Thomast csak azért nem tudta
gyűlölni, mert abban a rettenetes háborúban szolgált. Hogyan is
hibáztathatta volna, amiért utat tévesztett egy olyan világban, ahol
rettenetesen gonosz bűnöket követnek el? Gyűlölte a körülményeket és
gyűlölte a háborút, de nem gyűlölte Thomast.
Megbocsátani viszont nem tudott neki.
Nem akart mást, csak eltávolítani az életéből.

A Payton Millsig tartó hosszú úton folyamatosan változott a hangulata, a

kormányt csapkodó tombolástól és kiborulástól a nyomorúságos,
gyomorfacsaró elkeseredésig.
Hogy lehetett ennyire ostoba?! Most minden romba dőlt. A terhességet
már nemcsak elfogadta, de örült is neki. Hiszen része volt az álmuknak. A
kettejük álmának. És most, hogy Thomas eltűnt a képből, számított
egyáltalán valamit? Magára maradt, hogy a pokolba is lenne képes
végigcsinálni? Ostobasága és a szerelembe vetett reménye visszajuttatta az
egyirányú utcába, egyedül marad Millsben, terhesen. Már így is rengeteg
dolga volt, gondoskodnia kellett magáról és Waltról. Thomas visszatéréséig
megoldotta volna, de most már örökre egyedül lesz.
Ninóval az unokatestvére szüleinek a házában találkozott, röviden
megölelte. A fiú próbálta megnyugtatni, de ő csak az előtte álló feladatra
akart koncentrálni. Amikor Barnesék környékére odaértek, járművet
cseréltek. Amint Annalisa rájött, hogyan vezesse a Mustangot, elvezette
Ninót Barnesék felhajtójáig. A nagy, fehér ház ablakai közül csak néhány
világított. Este kilenc volt, az öböl felől erős, sós szél fújt.
Nino az utasításokat követve beállt Mrs. Barnes Cadillacje mögé, és
ott hagyta a sárga Bogarat. Az utasülésen egy üzenet és a gyűrűt tartalmazó
boríték várta, hogy megtalálják.

Vége, Thomas. Ha valaha fontos voltam neked, kérlek, ne keress

többé.

Mi mást mondhatott volna? Nem ártott volna egy magyarázat, de nem

a gyermeke elvesztésének kockázata árán. Emlékezett rá, mennyire
tiszteletben tartotta Thomas a kívánságát, hogy engedje el őt, amikor
először szakított vele, miközben a környéken sétáltak. Remélhetőleg az
üzenet elolvasása után is hasonló méltóságot fog tanúsítani. Az utolsó
dolog, amire vágyott, hogy hallja őt magyarázkodni. A bizonyíték ott volt a
fényképen.
Nino visszaszaladt az autóhoz, és Annalisa már indult is. A
visszapillantó tükörben még látta, hogy Mr. Barnes feltűnik a bejárati
ajtóban. Tudta, Thomas apja örülni fog, hogy végre megszabadultak a
szegény olasz lánytól.
Ez a vége, gondolta, ahogy a nagy, fehér ház eltűnt a látóterükből.
Vége a korszakának Thomasszal, a VW-vel, Davenporttal. Soha többé nem
jön ide vissza, és nem fog megbocsátani Thomasnak, aki viszont nem tudja
meg, hogy 1972 februárjában megszületik a gyereke.
Félreálltak, Nino visszaült a volán mögé. Unokatestvére a Mills felé
vezető úton folyamatosan kifejezte aggodalmát a kérdéseivel, amelyekre
Annalisa szeretett volna válaszolni, de belül halottnak érezte magát, és
többé nem találta a választ semmire.
– Nem innál egy sört? – kérdezte Nino. – Maradhatnál éjszakára.
– Nem – felelte gyorsan. – Fáradt vagyok. Csak le akarok feküdni, és
örökre az ágyban maradni.
Az unokatestvére rápillantott.
– Megértem. De ha mégis felkelsz, mihez fogsz kezdeni? Vissza kell
jönnöd Millsbe. Vond be a családot.
Annalisának folyamatosan ezen jártak a gondolatai. Olyan könnyű lett
volna hazamenni, és körülvenni magát a családdal, de azzal beismerné a
kudarcát. Egy újabb nő nagy álmokkal, akit legyűrt a valóság.
– Nem tudom – ismerte el. – Minden olyan tökéletes volt, és most…
vége. Thomasnak mellettem kellett volna lennie, hogy együtt neveljük fel a
gyerekünket. Ketten. Családként. Hogyan leszek rá képes egyedül? Miféle
életet tudok biztosítani egy gyereknek?
– Ahogy téged ismerlek, majd kitalálod. – Nino próbálta rajongással
lelkesíteni.
Annalisa kinézett az ablakon az elsuhanó fákra.
– Ugyanott vagyok, ahol voltam. Talán nem is vagyok anyának való.
Ez az igazság. Mi van, ha ezzel is felsülök? Annyi mindennel vallottam már
kudarcot!
– Ne így gondolkozz! – figyelmeztette Nino. – Nagyszerű anya leszel.
Nézd a hibbant nénikéinket, ahogy sürögnek. Ha ők képesek rá, akkor te is.
– Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Walt mostanában nem érzi jól
magát, ezért rengeteget kell dolgoznom. Nincs elég megtakarításom a
gyerekgondozásra. A magamfajta lányok nem tudnak felnevelni egy
gyereket család nélkül, de a gondolattól, hogy visszamenjek Millsbe… –
Vett egy mély lélegzetet. – Azzal elismerném, hogy egy csődtömeg vagyok.
– Az a legutolsó, ami vagy, Annalisa. Miért mondod ezt? – Nino
pocsék sofőr volt, úgy vezetett, mint egy részeg, és sokkal inkább
koncentrált a beszélgetésükre, mint a biztonságukra.
A lány rápillantott.
– Mert pontosan így érzem magam, és körülöttem minden más is porig
ég. Én csak… rettenetes ezt mondani, de talán az örökbeadás lenne a
legjobb megoldás. Nekem és a babának is. – Amikor kimondta a szót, úgy
érezte, elárulja a hasában lévő kicsi teremtést. A gondolattól is rosszullét
kerülgette, már érezte is, ahogy Isten és Nonna elítéli őt. A döntés azonban
az övé volt, és abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen lehetséges válasznak.
Odaadhatná a csecsemőt egy családnak, amely támogatja és megfelelően
felneveli, megadja neki azt az életet, amit eredetileg Annalisa szeretett
volna a számára.
Maine sűrű erdei nem adtak megnyugvást, sem válaszokat. Nevezheti
még egyáltalán az otthonának ezt a helyet? Nem érezte magát maine-inek.
Sokkal inkább kívülállónak. Amikor feltűntek Mills kéményei, úgy érezte,
mintha az apja szelleme töltené be az autót.
– A te tested, a te döntésed – mondta Walt egy fagyos, december közepi
napon –, de ha meg akarod tartani a babát, az én segítségemre számíthatsz.
– A város izzott a karácsonyi fényektől, Annalisa életében először azonban
egyáltalán nem érezte az ünnepi hangulatot.
Gyűlölte, ha jótékonykodtak vele, de a férfi ragaszkodott hozzá.
– Én nem a maga problémája vagyok, Walt. Isten a tudója, magának is
van elég gondja az egészségével.
Az öreg szigorúan nézett rá.
– Egyáltalán nem vagy probléma. Csak annyit akarok mondani, hogy
kövesd, amit a szíved diktál. Nem fogok közéd és a nagyanyád közé állni,
mivel biztos vagyok benne, hogy neki is megvan a saját véleménye. Az
enyém nem sokat számít.
Nonna a meglepődés legkisebb jele nélkül értesült Thomas
hűtlenségének híréről. Mintha olyan sok rossz dolgot látott volna életében,
hogy már semmin nem tudott megdöbbenni. Aznap, amikor Annalisa
beavatta, csak összecsapta a kezét, és annyit mondott:
– Akkor hazaköltözöl, és együtt felneveljük a babát.
Bár hihetetlenül hálás volt Nonnának az ajánlatért, ugyanazt válaszolta
neki, amit mindig:
– És adjam fel?
Walt beleköhögött egy zsebkendőbe.
– Vannak választási lehetőségeid. Csak ez az, ami számít. Azt hiszem,
a megfelelő válasz a várakozás; egyszerűen csak ki kell találnod, mit
csinálj.
– És hol fogom megtalálni a válaszokat?
– Összetört a szíved, Anna. Ilyen állapotban lehetetlen döntéseket
hozni a jövődről. Talán szembe kell nézned Thomas elvesztésének a
tényével, mielőtt eldöntöd, mihez kezdj a gyermekkel.
Ez túl sok volt neki. Úgy érezte, egyszerre szakadt rá minden. Walt és
a tüdőbetegsége, Nonna öregedése, a baba érkezése. Thomas hazajövetele.
És ahogy halmozódtak a problémák, az egyedülléte miatt már nem is
látta értelmét harcolni. Hogyan fog valaha újra festeni? Elege volt a
művészlét állandó hullámvasutazásából. Ideje megfontolni, hogy felhagyjon
vele.
Amikor a világ az 1972-es évbe lépett, Annalisa Thomason kívül semmi
másra nem tudott gondolni, egykori szerelme hollétén és tervein
elmélkedett, valamint a külföldi lányon, akibe beleszeretett. Valóban
hazahozta? Annyival jobb lehet nála? Mi lehetett a reakciója, amikor
hazatérve Davenportba ott találta az autóját, a gyűrűt és az üzenetet?
Érdekelte egyáltalán? Érdekelné, hogy Annalisa az ő gyermekét hordja a
szíve alatt? A kérdések a bokájához kötött, rozsdás horgonyként húzták le a
mélybe.
Olyan nagy volt a fájdalma, hogy Thomasszal is álmodott, megidézett
magában képeket arról, hogyan alakulhattak volna a dolgok. Látta őt maga
mellett, ahogy a kisfiukkal játszik. Látta, hogy hármasban ülnek az
asztalnál, esznek és nevetnek. Látta, ahogy Thomas első alkalommal ad
sílécet és korcsolyát a fiukra. Még amikor nem álmodott, akkor is hallott és
látott dolgokat, amelyek nem léteztek. Néha hallotta megcsörrenni a
telefont, és tudta, hogy ő az, de a készülék nem csörgött másodszor is. Volt,
hogy kinyitotta a postaládát, és megpillantott benne egy levelet az ő
kézírásával, és csak akkor jött rá, hogy délibábot lát, amikor érte nyúlt.
Ezek a gondolatok – az érzés, hogy még mindig szereti, az árulása
ellenére – szinte megőrjítették. Thomas teljesen tönkretette az életét, és
annyi méltóság sem volt benne, hogy eljöjjön bocsánatot kérni. Neki
bizonyára nagyon könnyű lehetett a továbblépés. Ha sejtette volna, mit
művelt vele…
Nino jó unokatestvérként rengeteg időt töltött vele Portlandben.
Walthoz hasonlóan segített mindenben, és nem kért viszonzást. Ők ketten
gátolták meg abban Annalisát, hogy sarkos véleményt fogalmazzon meg a
világ összes férfijáról.
Január 4-e volt, azon ritka téli esték egyike, amikor a kinti hőmérséklet
fagypont körül van, ami a maine-iek számára már elég meleg ahhoz, hogy
takaróval az ölükben kiüljenek a tornácra. Annalisa számára a hideg
elfojtotta a fájdalmat, amitől nem tudott megszabadulni.
Ő maga csak egy pohárral ivott, de Ninónak kibontott egy második
üveggel is. Unokatestvére vidám részegre itta magát, nevetésük betöltötte
az egész utcát. Székeiket egymás mellé húzták, hogy megosztozhassanak
egy takarón. Egy másik épületből faszén és steak illata áradt, az egyik
szomszéd az erkélyen grillezett.
 – Nem kell Nonnával laknod – vetette fel Nino. – Együtt is
bérelhetnénk valami helyet.
– Velem és a gyerekkel akarsz lakni? – kérdezte Annalisa. – Hogy
fogsz tudni úgy játszani?
– Jogos. – Unokatestvére megvonta a vállát. – És mikor térsz vissza a
piacra? Ne mondd, hogy visszahúzódsz a csigaházadba, mint régen. A
kölyöknek szüksége lesz apára.
Annalisa nem volt benne biztos, hogy bármilyen gyereknek szüksége
lenne apára, bár Nino apját jó embernek tartotta.
– Sosem megyek vissza a piacra – jelentette ki. – Te most viccelsz?
– Ó, szóval amiatt aggódsz, hogy ilyen éretten és gömbölyűen már
senkinek sem fogsz kelleni.
Annalisából előtört a nevetés, megragadta unokatestvére ingét, és
játékosan felemelte az öklét.
– Nem hiszem el, most neveztél érettnek és gömbölyűnek egy terhes
nőt!
– Óvatosan, kiöntöm a borom! – Amikor Annalisa elengedte, Nino
folytatta. – Azt akarod, hogy hazudjak? Úgysem hinnéd el nekem, ha azt
mondanám, hogy még mindig dögös vagy. Majd ha kitoltad azt a kölköt,
szépen visszazsugorodsz akkorára, amekkora voltál.
Egyszerűen nem lehetett komolyan venni.
– Remélem, majd el tudok kezdeni újra festeni. Azt hittem,
megtaláltam a stílusomat, de kiderült, hogy újabb zsákutca volt. – A
szélcsengő mintegy végszóra megszólalt a feltámadó szellőben. Annalisa
arra gondolt, talán az anyja akarja figyelmeztetni, hogy hagyjon fel az
önsajnálattal.
– Még mindig szomorú vagy. Hagyj magadnak időt! Hamarosan
visszazökkensz.
– Nyitott vagyok rá, de el sem tudom képzelni, hogy kézbe vegyem az
ecsetet. Mit festhetnék? Egy nagy, fekete vásznat? Kiveszett belőlem
minden kreativitás.
Nino meglepő kedvességgel a keze után nyúlt.
– Szerintem most szükséged van egy ölelésre. – A takarót a szék
támlájára terítette, és magához vonta unokatestvérét. Annalisa maga sem
tudta, milyen nagy szüksége van arra az ölelésre, amíg meg nem érezte, és
elő nem törtek a könnyei. Nagyon hosszú ideig tartották így egymást, és
néhány pillanatig nem érezte magát magányosnak.
Miközben a csengő folyamatosan csilingelt, az a furcsa érzése támadt,
hogy van ott még valaki az erkélyen velük, és figyeli őket. Elengedte Ninót,
és szinte félelmet érzett.
– Majd átlendülsz rajta. – Az unokatestvére visszaült a helyére. –
Egész életedben hullámvölgyek és hullámhegyek…
Annalisa már nem figyelt rá, mert lenézett az utcára, és meg mert
volna esküdni rá, hogy Thomast látja. Csak egy pillanatig tartott, és mire
áthajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vegye, már el is tűnt.
Vagy talán csak a pohár bor és a szívfájdalom játszott vele.
– Nem is figyelsz rám – mondta Nino.
A lány elszakította a tekintetét az utcáról, hátradőlt, és magára húzta a
takarót.
– A lényeg – folytatta Nino –, hogy költözz haza, és kezdj el újra
festeni. Őt meg felejtsd el.
Annalisa megborzongott.
– Ha esetleg elfelejtetted volna, a gyereke itt van bennem.
– Találj egy másik gazdag pasast, és lépj tovább. És ha kiderült, hogy
seggfej, válj el tőle, és vidd a pénzét.
Nino valóban mindent kigondolt.
– Mi a fenéért kellene bárkit is találnom? Boldogabb vagyok egyedül.
A legutolsó dolog, amit akarok, hogy még egyszer így érezzem magam. Te
csak foglalkozz magaddal. Miért is nem nősültél még meg?
– Próbálkozom, hidd el. – Nino a chiantiért nyúlt, és újratöltötte a
poharát.
– Jó apa lennél.
– Te pedig jó anya leszel.
– Nem tudom. – Annalisa gondolatai ismét az örökbeadás lehetősége
felé kanyarodtak. Sosem késő jobb feltételeket biztosítani a gyermekének.
Persze ez újabb kudarc lenne. Hogyan lenne képes ismét festeni abban a
tudatban, hogy magára hagyott egy gyermeket a világban?
– Megtartod, ugye? – Nino mintha kitalálta volna a gondolatait.
– Még nem tudom. – Annalisa félrehúzta a takarót és felállt.
Nekitámaszkodott a korlátnak, kezével megszólaltatta a szélcsengőt.
Lenézve látta, hogy egy férfi kilép a telefonfülkéből, és megpróbál leinteni
egy taxit. A treezai ferde torony lehullajtotta minden levelét, és hólepelbe
öltözött. Hallotta egy szaxofon szomorú hangját az egysaroknyira lévő
klubból, és a rezes hangtól valamiért nagyon öregnek érezte magát. Egy éve
még szerelmes volt, szabad és nem állapotos, a világ pedig tele volt
lehetőségekkel. Mostanra egyedül maradt, teherbe esett és elveszett.
 III. RÉSZ
1972 FEBRUÁRJA – 1979 MÁJUSA
 33. fejezet

Celia

Annalisa idegei romokban hevertek, mire a lánya 1972. február 3-án

megszületett. Nem hitte el, hogy megvan benne az a valami, ami a jó
anyasághoz kell, és nagyon szerette volna felajánlani a csecsemőt
örökbefogadásra, de végül másképp határozott. Döntésének semmi köze
nem volt Nonna erősködéséhez, sem a saját istenfélelméhez. Azért tartotta
meg végül a gyermeket, mert amikor komolyan belegondolt, hogy valaki
más neveli majd fel, képtelen volt megbarátkozni ezzel az eshetőséggel.
Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy éli tovább az életét abban a tudatban,
hogy a lánya ott van valahol a világban.
Az összehúzódások hajnali négy körül kezdődtek, és rögtön tudta,
hogy a gyermeke készen áll a világrajövetelre. Mivel közeledett a kijelölt
időpont, Nonna egy hétre odaköltözött, és amiben csak tudott, segített
Annalisának. A fájások jelentkezésekor kisietett a nappaliba, és tárcsázta
Walt számát. Annalisa perceken belül már a férfi Plymouthának hátsó
ülésén feküdt, és hárman együtt száguldottak a kórház felé. Miközben a
megtanult légzési technikákat alkalmazva próbálta legyűrni a fájdalmat,
rádöbbent, mennyire fél a rá háruló óriási felelősségtől.
– Kislány – közölte a szülészorvos, amikor átadta a gyermeket
Annalisának a szülőszobában. Annalisa hét órán át vajúdott, úszott a
verejtékben, halálosan kimerült, mégis felnevetett, amikor megtudta a
csecsemő nemét. Egészen addig fiúként gondolt rá. Az Úr fricskát mutatott
neki.
Amikor első alkalommal tartotta a karjában a gyermekét, egyszerre
érzett szeretetet és zavarodottságot. Még ebben a nagyon értékes
pillanatban is megkérdőjelezte, hogy elég jó anya lesz-e a lánya
felneveléséhez, apa nélkül. Saját anyja után Celiának nevezte el, de a
jelentőségteljes név csak még nagyobb súlyt adott annak a felelősségnek,
ami egy emberi lényről való gondoskodással járt.
Belenézett sötét hajú gyermeke zöldeskék szemébe, és már akkor
felfedezte benne Thomast. Arcon csókolta és a melléhez szorította, és arra
gondolt, hogy a tizenkilenc év túl fiatal kor ilyen felelősséghez, főként, ha
egyedül kell vállalnia.
Amikor újra a lánya szemébe nézett, ajka mosolyra húzódott. Talán
nem is tudott volna semmi mással erősebb megnyugtatást sugározni, mint
egy boldogságot mutató szájjal, még ha ebből a mosolyból hiányzott is az
őszinteség. Az emberi létet éppen csak megkezdő Celia biztosan átlátott
rajta. Annalisa szélhámosnak érezte magát, amiért hazugságot közvetít a
szájával. Egyáltalán nem volt boldog.
Az apró, gyönyörű kis lény a karjában az élet mágiájával töltötte el
szívét, de nem tudott színlelni, és azt mondani a gyermekének, hogy az élet
szeretettel és örömmel teli utazás lesz. Ennek a szegény csecsemőnek meg
kell találnia a saját útját a világban, meg kell próbálnia végezni a
folyamatosan érkező démonokkal, és Annalisához hasonlóan ő sem tudhat
majd szerető apát a háta mögött.
Nonna a szülés alatt végig ott volt a szobában, majd távozott, hogy
megkeresse Waltot. Együtt jöttek vissza, összehajoltak Celia fölött. Nonna
kivette a csecsemőt Annalisa kezéből, lázas igyekezettel próbálta bemutatni
magát hatodik dédunokájának. Annalisa hallotta a Mancuso klánt az ajtó
másik oldalán, alig várták, hogy beleshessenek a szobába.

Annalisa első alkalommal vitte be a karjában Celiát a lakásba, ahol Walt és

egy seregnyi Mancuso várta őket, használt ruhákkal és babaholmikkal
megpakolva. Bár tudta, hogy ennek boldog pillanatnak kellene lennie, csak
rémületet érzett. Mióta eldöntötte, hogy nem adja örökbe Celiát, próbált
értelmet látni a maradásban, de percről percre lehetetlenebbnek érezte.
Gyűlölte magát, amiért nem érez felszabadultságot, és próbálta
emlékeztetni magát azokra a nőkre, akik erről a napról álmodtak. Nem
mintha elutasította volna a csecsemőt; egyszerűen csak megrémült. Igazából
az egésznek nem is volt köze Celiához. Annalisa nem hitte el magáról, hogy
képes rá, hogy alkalmas a feladatra. Minden aggodalma ellenére egyszerre
volt megnyugtató és kényelmes érzés, hogy a családtagok ott vannak
körülötte.
 Átadta Nonnának a babát, kimentette magát, és visszavonult a
szobájába. Kinyitotta a városra néző ablakot, és leroskadt az ágyra.
Egyszerre hallotta szerettei hangját a nappaliból, és a város hívogató zaját
az ablakon túlról, a városét, amelybe egykor ifjonti életerővel vetette bele
magát. Arcát a párnába temette, hogy senki ne hallja a sírását.
Ha nem követi a családját vissza Millsbe, egyedül marad. Leginkább
ezért sírt. A szerettei ott vártak rá a szomszéd szobában, és született egy
kisbabája… mégis egyedül volt.
Ahogy ennek a felismerésnek az üressége leülepedett benne, úgy
döntött, nem fog tovább harcolni a költözés ellen. Próbálta figyelmen kívül
hagyni, de nem volt racionális oka a maradásra.
Itt az ideje visszamenni Millsbe.
Ideje feladni az álmait, és visszavonulni a valóságba. Talán soha nem
jut ki Payton Millsből, de ez többé már nem számított. Nonnának igaza volt.
Nem lehet önző, nem kergethet gyerekes álmokat. Ideje arra koncentrálni,
hogy jó szülő legyen.
Amikor visszatért a szobájából, miután alaposan megmosta vörösre sírt
arcát, közölte Nonnával a döntését.
– Azt hiszem, lényegében arról van szó, hogy már nem vagyok képes
tovább küzdeni.
Még sosem érezte magát ennyire legyőzöttnek.

Annalisa reggel Celiával a karjában lépett be Walt boltjába. A férfi egy

puha kalapos ügyféllel beszélgetett, aki az általa behozott ingaóráról
magyarázott neki.
– Már mindenhol kerestelek – mondta Walt. – Hogy érzed magad?
– Azt hiszem, pont úgy, ahogy lennem kell. Kissé bizonytalanul állok a
lábamon.
Walt észrevehette a szomorúságot a szemében, bocsánatot kért az
ügyféltől, és az üzlet hátsó részébe vezette Annalisát.
– Szabad? – kérdezte Celia felé nyúlva.
– Persze.
Walt a karjába zárta a csöppséget. Furcsa látvány volt, ahogy ilyen
szeretettel öleli Annalisa kislányát.
– Hogy bánik veled ez az új világ? – kérdezte kedvesen. – Még oly sok
minden vár rád.
 Annalisa arra gondolt, ez a dolgok alapos alulértékelése. Oly sok
minden vár rá, és oly sok borzalmas dolog is.
– Walt, haza kell mennem.
A férfi megfogta Celia apró kezét, és a kislány rámarkolt a
hüvelykujjára. Anélkül, hogy Annalisára nézett volna, csak annyit mondott:
– Talán így lesz a legjobb.
– Nagyon sajnálom. Cserben hagytam, és ezért gyűlölöm magam.
Maga megadott nekem minden lehetőséget, és adott egy esélyt az
álmomhoz, de ez a kis ember mindent megváltoztatott. A magam erejéből
egyszerűen nem bírom.
Miközben Celia még mindig kapaszkodott a hüvelykujjába, Walt
felnézett.
– Semmilyen értelemben nem hagytál cserben, ifjú hölgy. Minden
döntésnek, amit meghozol, rólad és erről a gyönyörű kislányról kell szólnia.
Én már leéltem az életemet.
Könnycsepp csordult végig a lány arcán.
– Nem tudom eléggé megköszönni mindazt, amit értem tett, Walt.
Komolyan. Soha senki nem tett értem ennyit. El sem tudom képzelni,
hogyan fogja tovább vezetni az üzletet.
– Annalisa – mondta a férfi gyengéden, Celiát figyelve. – Negyven
éven át vezettem egy óraüzletet, többnyire nélküled. Majd megoldom.
Nézd, mi mindent tettél itt. Új életet leheltél ebbe a helybe… és új
ügyfeleket hoztál. – Megérintette a mellkasát, köhögött néhányat. – Belém
is új életet leheltél, az istenverte tüdőm ellenére.
Annalisa nagyon rosszul érezte magát Walt miatt.
– Miért nem jön vissza velem? Találhatna magának egy kis üzletet
Payton Millsben. Olyan, mintha rokonok lennénk. Nonna is nagyon örülne
neki, ha velünk jönne.
A férfi visszaadta neki Celiát.
– Nekem ez az otthonom, drágám, de Mills nincs olyan messze.
Biztosan mindketten el tudtok jönni meglátogatni.
Annalisa valamivel optimistábban válaszolt:
– Igen, biztosan így lesz. Jövök, amikor csak tudok. Mit tehetek
magáért, mielőtt elmegyünk? Segíthetnék új albérlőt találni.
– Te csak kettőtökkel foglalkozz. Tedd, amit kell, és ne nézz vissza.
Sokkal többet tettél már így is értem, mint gondolnád. Olyan lettél nekem,
mintha a lányom lennél.
– Maga pedig olyan, mint az apám – felelte sírva Annalisa, s úgy
érezte, nem tudja elviselni még több búcsú fájdalmát.
Walt elővette a zsebkendőjét, és beleköhögött, amivel Annalisa eszébe
juttatta, hogy nem lesz itt örökké. Amikor abbahagyta, a lány ránézett:
– Ha átköltözne Millsbe, gondoskodnék magáról. Semmit sem
szeretnék jobban.
– Ez nagyon kedves tőled. – Walt csak ennyit mondott.
– Nino jön értünk reggel. Összecsomagolok és kitakarítom a lakást.
Mire indulok, át is tudom adni.
A férfi megfogta Celia fehér papucsba bújtatott, apró lábát.
– Ne érezd legyőzve magad. Az élet néha csavart labdákat dob. –
Megrázta a kislány lábát. – Ő itt például egy gyönyörű csavart labda.
Újabb könnycsepp buggyant ki. Celia valóban gyönyörű volt, de
Annalisa belül hihetetlen módon kifacsartnak érezte magát.
– Csak remélem, hogy jó anya tudok lenni. Jelen pillanatban nem
érzem, hogy ez lehetséges volna.
– Nincs kétségem afelől, hogy csodálatos anya leszel, de azt hiszem, a
szülői lét sem különbözik bármi mástól. Kell egy kis gyakorlatot szerezni.
Próbálkozz egy darabig, és meglátod, mi fog történni.
Annalisa a melléhez szorította Celiát. Remélte, hogy Waltnak igaza
lesz. Mert jelenleg úgy érezte, az apró emberi lény a karjában nem ott van,
ahová tartozna.

Annalisa azt hitte, elérte a mélypontot, amikor végül bevallotta Waltnak,

hogy maga mögött hagyja Portlandet, de a vereség végső pillanata az volt,
amikor Ninóval megérkezett Nonna házába. Ő volt az eltökélt nő, aki majd
megtalálja saját helyét a világban, kerüljön bármibe. Elment Payton
Millsből, mert tudta, hogy odakint valami sokkal nagyobb dolog vár rá.
Miután befejezte a gimnáziumot, végignézték a távozását, sok szerencsét
kívántak neki, és nagyon büszkének érezte magát, ahogy azon a napon
elhajtott Thomas VW-jével.
És most vissza fog menni. A ruhái, a varrógépe, néhány festménye és a
szélcsengői elcsomagolva várakoztak Nino autójában.
A vereségérzetének semmi értelme sem volt, mert az egész Mancuso
klán rá várt, és ők egyáltalán nem kezelték őt kudarcként. Némelyikük a
szülésnél is ott volt, és most is, a visszatérésénél. Alig lépett át Celiával az
ajtón, már ki is kapták a kezéből.
Érezte, hogy ismét sírás kerülgeti, ezért gyorsan elnézést kért, a
szobájába menekült, és lerogyott az ágyra. Ott tartott, ahonnan elindult.
Majdnem három évig tervezte a szökését, és kudarcot vallott.
Nonna kopogtatott és belépett, helyet foglalt mellette.
– Minden rendben van – mondta.
– Nem tudom. Nem úgy tűnik. Egyáltalán nem. Úgy érzem, mintha
valaki más életét élném. Rettenetes anya vagyok. Néha ránézek, és olyan
haragot érzek! Ő a leggyönyörűbb kislány a világon, de csak Thomast
látom benne, azt, amit velem tett, az életet, amit ellopott tőlem. – Annalisa
maga sem hitte, hogy a szavak az ő száját hagyják el, pedig ez volt az
igazság.
Nonna felsóhajtott.
– Még nagyon hosszú élet áll előtted. Nem érhetsz el mindent két
évvel azután, hogy elvégezted a gimnáziumot. Ez nem több egy kis
balszerencsénél.
– Balszerencse? Ez jóval több annál. Nem hiszem, hogy képes lennék
újrakezdeni. Úgy érzem, a saját síromat ásom, és legszívesebben feladnám
az egészet.
– Ez csak rajtad múlik, nem igaz? – kérdezte Nonna. – Tudom, hogy
megvan benned az, ami a jó anyasághoz kell, de mindig is szabad szellem
voltál. Lehet, hogy kell egy kis idő, mire újra megtalálod a kapcsolatot
azzal a személlyel.
Annalisa felült az ágyon, a lábát letette a szőnyegre.
– Folyamatosan azon gondolkodom, hogy talán örökbe kéne őt adnom,
de most már túl késő. Mit gondolna rólam mindenki? Most, hogy már
találkoztak vele. Most, hogy már van neve. Túl késő, és én cserben
hagytam.
Nonna talányos mosollyal nézett rá.
– Ti, fiatalok azt gondoljátok, hogy mindennek meg kell oldódnia,
hogy mindenre van valahol válasz. Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.
Ne próbáld eldönteni, hogyan fog kinézni életed hátralévő része. Fogadd be
ezeket a pillanatokat. Rengeteg időd van megtanulni, hogyan legyél jó anya.
Annalisa a fejét csóválta.
– Azt sem tudom, hol kezdjem.
 – Kezdheted azzal, hogy kikelsz az ágyból. – Nonna megismételte a
tanácsát az Emma öngyilkossági kísérlete utáni napokból. – Amikor arról
van szó, hogy anya légy, ez az első győzelem.
– Én egyszerűen csak ki akarok szállni, Nonna.
A nagyanyja megveregette Annalisa kezét.
– Az az egy dolog, amit nem tehetsz meg.

Annalisának kétségkívül minden lehetőség megadatott annak

megtanulására, hogyan legyen jó anya. Áhítattal figyelte a Celiával
foglalkozó Nonnát, aki valamilyen módon elkészített naponta három
fantasztikus ételt, tisztán tartotta a házat, és arról is gondoskodott, hogy a
kislány egészen a lefekvésig vidám legyen. Annalisa viccesnek találta, hogy
annak idején a Pride’s áruházba járó nőket festette meg, mert azt gondolta,
ők testesítik meg az erőt. Most már tudta, hogy Nonnánál senki sem
erősebb.
Úgy vélte, lehetetlen feladat vár rá. Az elkövetkező hetekben alig kelt
fel az ágyból, ami azt jelentette, hogy még ezt az apró győzelmet sem
könyvelhette el.
Néha csak hallgatta, ahogy Celia sír az ágya melletti bölcsőben, és
nem tett semmit. Nem tudta rávenni magát, hogy felkeljen, és megpróbálja
megnyugtatni a lányát. Mit mondhatott volna neki? Tegyen úgy, mintha
minden rendben lenne a világgal? Úgy vélte, minél kevésbé mérgezi meg
Celiát saját negatív energiájával, annál jobb. Aztán berobogott a szobába
Nonna, még az éjszaka leglehetetlenebb óráiban is, a karjába vette a
csecsemőt, és addig ringatta, amíg vissza nem aludt.
Annalisa nem volt képes erre a fajta anyaságra. Továbbra is csak arra
tudott gondolni, hogy Thomas a földbe tiporta az álmait, és hogy mindössze
harmincpercnyire lehet, ha visszatért a Westonba. De az is lehet, hogy
Portlandben lakik. Akárhogy is, biztosan együtt vannak Linhnel.
Linh. A név felidézése is szúró fájdalommal járt.
A kezdetektől kudarcra voltak ítélve. Thomas apjának figyelmeztetése
aznap este a klubban, amikor mindannyian együtt vacsoráztak, bosszantóan
pontosnak bizonyult. Annalisa és Thomas túlságosan ostobák voltak ahhoz,
hogy lássák, korlátozott ismereteik a világról nem elegendőek a nehéz
időszakok átvészeléséhez. Kapcsolatuk nem élhette túl a
megpróbáltatásokat.
 Annalisa erőszakkal emlékeztette magát, hogy túl kell lendülnie ezen,
és azzá az anyává válnia, akinek lennie kell. Próbálta megmozdítani az
ajkát, rátalálni egykori mosolyára, ám bármilyen elszántan is próbálkozott,
nem sikerült felidézni a mosolyt, nem érezte az örömöt, amire szüksége lett
volna ahhoz, hogy megmutassa a gyermekének, a világ tele van
lehetőséggel és vidámsággal.
Minden egyes nappal távolabb került önmagától, az ágy egyszerre lett
a szentélye és a börtöne. Celia sírása folyamatosan emlékeztette mindarra,
ami lehetett volna, és ami végül nem lett. Egyre jobban elszigetelődött
mindentől, még Sharon Maxwell áprilisi show-ja is észrevétlenül múlt el.
 34. fejezet

Egy váratlan találkozás

Annalisa küszködése nem mérséklődött a nyár előtti hónapokban sem, és

hiába kapott folyamatos támogatást a családjától, nem sikerült belenőnie az
anyaszerepbe. Próbálkozott, de a belső fájdalom maga alá gyűrte, és
időnként még az is felvetődött benne, hogy a terhesség talán kiváltott
valamilyen betegséget, amit az orvosok nem vettek észre.
A reggeli kikászálódás az ágyból lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de a
bűntudat, amiért anyaként kudarcot vallott, időnként elég erőt adott neki,
hogy felkeljen és foglalkozzon Celiával. Ám amint Nonna vagy valamelyik
másik családtag leváltotta, azonnal visszatért az ágyba, és csak feküdt ott,
nyomorúságos gondolataival körbevéve. Amikor belenézett a tükörbe, már
rá sem ismert egykori önmagára. A szeme beesett, a bordái kilátszottak. Az
arcán húzódó ráncok tíz évvel idősebbnek mutatták.
Sok éven át még a legegyszerűbb dolgokban is meglátta a szépséget.
Most nem. Szinte egész életében tombolt benne a vágy, hogy fessen. Többé
nem. Jelenleg úgy érezte, talán örökre végzett vele. Úgy döntött, a világnak
nincs szüksége több művészre. Csak egy lány önző álma volt, aki nem
igazán látta át az összképet.
Nem tudott nem gondolni a körülötte lévő anyákra, a lányokra, akikkel
együtt nőtt fel Millsben. Láthatóan teljes nyugalommal tartották a
karjukban gyermeküket, tologatták a babakocsit az utcán, találkoztak a
férjükkel a parkban ebédidőben. És a mosolyuk alapján örömmel töltötték
azzal a szombatjukat, hogy főzzenek a dolgozó családfőnek. Ugyanezek az
anyák láthatóan rettenetesen élvezték a szoptatást. Annalisa számára ez nem
is lehetett volna természetellenesebb, ő gyűlölte, hogy a mellbimbója
kirepedezett és vérzik. Ám bármilyen fájdalmas is volt, Nonna nem
engedte, hogy leálljon vele. Igazából Annalisa is folytatni akarta – a
fájdalom ellenére –, mert tudta, hogy az a legjobb a gyermeke számára.
 Annalisa és Nonna autó híján más családtagok segítségét vették
igénybe, ha el kellett intézniük valamit a városban. Nino, aki csodálatos
nagybácsinak bizonyult, gyakran vállalkozott közös kalandozásra
Annalisával és Celiával. Bármilyen boldogtalannak is érezte magát
Annalisa, próbált jókedvet színlelni. Bár Nino biztosan átlátott rajta,
remélte, hogy a gyermeke nem.
Június elején, egy meleg napon is ilyen kalandra indultak. Amikor
Nino megkérdezte, mihez lenne kedvük, Annalisa azt felelte:
– Elmehetnénk Harryhez fagyit enni? Meg akarom tudni,
visszakaphatnám-e a régi munkám.
– Persze, nem gond. – A fiú rövid hallgatás után feltette a kérdést: –
De biztos vagy benne?
Egyáltalán nem volt az.
– Mi mást tehetnék?
– Nem tudom. A textilüzemben biztosan kapnál munkát.
Annalisa inkább nem mondta meg neki, hogy előbb végez magával.
Az apja is ott dolgozott.
– Nem hiszem, hogy az nekem való volna.
– Miért nem nyitsz egy kis galériát? Olyasmit, mint ami Portlandben
volt. A turisták megőrülnének a munkáidért.
– Miből, Nino? És még ha meg is tenném, Payton Millsben csak
nyáron van forgalom, amikor a turisták átvonulnak a városon. Az év többi
részében hogy szereznék pénzt? Mit tudnék eladni? Ráadásul Celia
születése óta kézbe sem vettem az ecsetet. Sőt, már előtte sem használtam.
Már nem is látom a színeket.
Nino hátrafordult, szemügyre vette a Walttól kapott gyerekülésben
gubbasztó Celiát.
– Csak szedd össze magad, én menj hozzá egy gazdag pasashoz.
Használd ki a külsőd.
– A külsőm? Attól már rég elköszöntem.
– Öröm veled beszélgetni, hugi. Most komolyan, menj és kezdj el újra
randizni. A városban minden férfi szemet vetett rád. Csak annyit kellene
tenned, hogy egy kicsit mosolyogsz.
– Ugyanazt ismételgetitek. – Annalisa kezdett ingerült lenni. – Nem
akarok hozzámenni valakihez csak a biztonság miatt. Talán már nem
vagyok az, aki voltam, de még maradt bennem némi méltóság.
 Rákanyarodtak a Main Streetre, Nino parkolóhelyet keresett.
– Szerintem te összekevered a méltóságot a Mancusók
keményfejűségével. Ha igent mondanál valamelyik srácnak, aki a
templomban randira hív, te is meglátnád.
– Nem akarok soha többet erről beszélni. – Annalisának a gyomra is
belesajdult minden szerelemmel kapcsolatos gondolatba. Mindenki azt
mondogatta neki, hogy a szívfájdalom majd elmúlik. Az övé egy kicsivel
sem mérséklődött. Sőt, talán még rosszabb lett.
– Nem támaszkodhatok tovább Nonnára, és gyűjtenem kell egy autóra.
Nem várhatom el tőled, hogy egész életünkben fuvarozz minket.
Nino lelassított.
– De, elvárhatod. Erre való a család.
Az ilyen pillanatok mindig fel tudták dobni. Talán nem hitt a
romantikus szerelemben, vagy nem érdekelte, de a családi szeretetre mindig
építhetett.
– Celia az én felelősségem. – Hátrafordult a lányához, és azt kívánta,
bárcsak sokkal erősebb lenne.
Leparkoltak egy enyhén lejtős helyen Harry boltja mellett, és Annalisa
úgy érezte, Payton Mills magába szippantja. Ha nem vigyáz, végül
feleségül megy valakihez, akit nem is szeret, csak hogy kikerüljön családja
támogató köréből. Gyűlölte az érzést, hogy csak teher mások nyakán,
legalább annyira, mint saját kudarcát.
Most, miután már belekóstolt a szerelembe, hogyan színlelhetné egy
házasságban valakivel, aki nem is fontos neki? A szív fájdalmának
megtapasztalása után hogyan lenne képes újra felkészíteni magát ugyanarra
az érzésre? Megérné csak azért, hogy apát találjon Celiának?
A vanília illata mindig megcsapta az orrát, amikor belökte a bolt
üvegajtaját. Megszólalt a csengő, jöttek az ismerős érzések, és tudta,
pontosan ilyen élete lenne, ha kikötne valaki mellett, csak hogy könnyebbé
tegye a körülményeit.
A babakocsit tolva körülnézett a boltban. Egy fiatal lány leomló,
göndör hajfürtökkel éppen a cukorkás üvegeket töltötte újra. Lehetett volna
akár Annalisa is. Ez a lány egy nap ugyanabban a helyzetben lesz, mint ő,
érezni fogja a sürgetést, hogy megállapodjon egy millsi fiú mellett, akit
egyáltalán nem érdekel, hogy elmenjen innen.
– Segíthetek? – kérdezte a lány.
 – Régen itt dolgoztam. – Annalisa arra az időszakra gondolt, amikor
Thomas rendszeresen eljött meglátogatni. A belépésekor megszólalt a
csengő, nem csak a boltban, a szívében is.
– Ó, de jó! Te Annalisa vagy, ugye? Harry mesélt nekem rólad.
– Igen, én vagyok. Ő itt van valahol?
– Hátul. Idehívom, örülni fog neked!
Miközben Nino a fagylaltokat szemlélte az üvegpulton keresztül,
Annalisa felemelte Celiát.
– Ez volt a régi életem – dünnyögte a bebugyolált babának. – Anyukád
itt dolgozott.
Celia imádni való kislány volt, a kinézete egyre egyedibbé vált,
egyszerre hasonlított Thomasra és Annalisára. Kíváncsi és kedves mosolyát
mintha Thomas arcából faragták volna ki, de az időnkénti gyanakvó
pillantást az anyjától örökölte. Annalisához hasonlóan az egész fejét dús,
barna haj borította. Néha, amikor Annalisa ránézett, megsajdult a szíve. De
nem ma. Ma csak boldogságot érzett. Ezt talán el lehetett könyvelni
győzelemként.
– Nézd csak, ki jött haza! – harsogta Harry a pult mögül. Amikor
meglátta Celiát, hangja egy oktávval megemelkedett. – És ki ez az apróság?
– Megkerülte a pultot, és kitárta a karját.
– Ismerkedj meg Celiával – mosolygott Annalisa.
Ellentétben Elijal a piacról, aki saját maga nem élt ragacsos fahéjas
csigáival, Harry olyan ember volt, aki élete nagy részét cukorkák és
fagylaltok között töltötte. Egészségesnek soha nem lehetett volna mondani,
de édes volt, mint a gumicukor, és nagyszerű főnöknek tartották. Egy ideig
elgügyögött Celiával, majd visszaadta a kislányt Annalisának.
– Gyönyörűséges. Már vártam, hogy behozd.
Annalisa eddig kerülte a helyet. Valójában az egész Main Streetet
kerülte, amennyire csak tudta, mert már unta, hogy állandóan olyan
emberekbe fut bele, akik olyanokat mondanak, mint „ha egyszer
kiszabadulsz a nagyvilágba, rögtön rájössz, hogy Mills nem is olyan rossz
hely, igaz?”
Hogyne.
– Mégis mi hozott vissza a városba? – érdeklődött Harry. – Azt hittem,
többé már nem is látlak. – Közben odaköszönt Ninónak is.
 Mivel Payton Mills kisváros volt, Annalisa biztosra vette, hogy a férfi
már ismeri a történet nagy részét, és csak csevegni akar.
– Ó, tudhatod, hogy azt Nonna soha nem engedné. Igazából
visszaköltöztem egy időre. – Nem tudta, hogy az utolsó két szót miért tette
hozzá. Egy időre. Hova máshová mehetne? Soha többé nem fog innen
távozni.
– Micsoda szerencse!
Annalisa vetett egy gyors pillantást a zselés drazsékat rendezgető
lányra.
– Reméltem, hogy tudsz nekem adni valami munkát – suttogta. –
Esetleg részmunkaidőben.
Harry szintén a lányra nézett, és lassan bólintott.
– Részmunkaidőről lehet szó. Most sok a munka, de nem tudom, mi
lesz a szezon után.
Annalisa sejtette, hogy ezt a választ kapja.
– Elfogadok bármit, amit fel tudsz ajánlani, Harry. – Bármit, ami
biztosítja, hogy ne kelljen a malomban dolgoznia, vagy hozzámennie egy
férfihoz, akit nem szeret.
– Örömmel visszaveszlek. – A férfi tekintete megállapodott Celián. –
Kóstolt már fagylaltot?
Annalisa a fejét rázta.
– Soha. Még túl fiatal.
– Nevetséges – vágta rá kedvesen Harry. – Engedj neki egy kis
kóstolót. Bízz bennem.
– Gyerünk – biztatta Nino is. – Élj egy kicsit.
– Rendben. – Miért tenne pont most úgy, mintha felelősségteljes
volna?
Harry tekintete végigsöpört a színes választékon.
– Az első fagylaltjának a legtökéletesebb ízt kell választanunk. Mit
szólnál a vaníliához? Kipróbált, megbízható klasszikus.
– Ki van zárva. – Annalisa nem akarta, hogy a lánya életében bármi is
vaníliás legyen.
– Tudom már! – Harry megkerülte a pultot, és a kanál után nyúlt. – A
pekándiós maga az álom!
– Nem! – csattant fel Annalisa olyan hangosan, hogy a cukrokat
rendezgető lány, Nino és még a mellén pihenő Celia is odakapta a fejét. –
Sajnálom. Ez komoly döntés.
– Rendben. Nem pekándió és nem vanília. Mi lenne, ha te választanál?
Annalisa visszatette Celiát a babakocsiba, és az üvegen keresztül
szemügyre vette az ízeket, miközben azon elmélkedett, hány kanál fagyit
ehetett itt az évek folyamán. Volt néhány kedvence. Régebben az eper és a
citromsörbet. A távozása előtti hónapokban beleszeretett a csokis mentába.
– Mit szólnál a csokis mentához?
– Merész választás – vélekedett Harry.
– Egy csecsemőnek? – kérdezte kétkedve Nino. – A babák nem
szeretik a mentát. Adj neki abból a rágógumiszerű cuccból.
– Egy anya ezt jobban tudja, Nino. – Harry kivett egy kis adagot, és
átnyújtotta Annalisának. – Tiéd a megtiszteltetés.
A lány látta, hogy az üzletben mindenki őt figyeli.
– Jól van, drágám, lássuk, mit szólsz a fagyihoz. – Azzal Celia szája
elé tartotta a kicsi kanalat.
Celia orra megrándult, ahogy megérezte az illatot. Tétován közelebb
hajolt. Aztán kidugta apró nyelvét, és belenyalt a zöld finomságba.
Annalisa úgy érezte, mintha az egy hónapja szakadó eső után
megpillantotta volna az ég kékjét, amikor látta, hogy Celia szeme kidülled,
és az arca lángba borul.
– Hát nem csodálatos? – Harry boldogan tapsolt.
Annalisát túlságosan lefoglalta saját érzelmeinek feldolgozása.
Miközben Celia élete első fagylaltját kóstolta, Annalisa életében először
tapasztalta meg az anyaság valódi érzését. Addig a pillanatig minden a
szoptatás, a kialvatlanság, az álmok feladásának fájdalmáról szólt, de
azokban a másodpercekben, Harry vegyesboltjában, 1972 júniusában
belekóstolt az anyaság szépségébe. Látott egy kíváncsi és lelkes kislányt.
Látott egy lényt, aki feltétel nélkül szerette az anyját, annak érzelmi
eltávolodása ellenére.
Annyira hozzászokott az arcára erőltetett mosolyhoz, hogy
meglepetésként érte, amikor az ajka magától mozdult. És még jobban
megdöbbent a mosolyt kísérő felszabadultságon.

Annalisa elbúcsúzott Harrytől, és sokkal jobb hangulatban tolta ki Celiát a

boltból. A kezében egy tölcséres csokis mentafagyit tartott. Nino még
odabent csevegett Harryvel, azt mondta, egy perc és jön.
 Annalisa szinte repesett, arra gondolt, soha nem fogja elfelejteni a
lánya arckifejezését. Miközben eltolta a babakocsit a halétterem mellett,
ahol annak idején Thomasszal és Emmával figyelték a sorozási lottót,
megcsapta az orrát a sülő étel illata, és úgy döntött, hazasiet, hogy lerajzolja
a képet, mielőtt elszökik a memóriájából.
Ekkor megpillantotta Emma Barnest, és egész testét elárasztotta az
adrenalin és a félelem.
Egy pillanatig abban reménykedett, hogy csupán újabb káprázatot lát.
Rendszeresen volt benne része, mióta kinyitotta Elizabeth borítékját.
Ösztönösen felgyorsított, megpróbált eltűnni. Megkockáztatott még egy
pillantást a sarok felé.
Egy kis turistacsalogató ajándékbolt mellől, ahol Maine-pólókat,
homáros kulcstartókat és hasonlókat árultak, Emma meredt rá. Hacsak
Harry nem csempészett bele valamit a fagylaltjába, Annalisa biztosan nem
hallucinált.
Emma kővé dermedve állt az utca másik oldalán. Barna, harangszárú
koptatott farmernadrágot viselt krémszínű, testhez simuló felsővel, ami
világosan megmutatta, hogy fiatal nővé érett, mióta utoljára találkoztak.
Mintha néhány barátja is ott lett volna pár lépéssel előtte. Bár minden azt
súgta Annalisának, hogy fusson, tolja el a babakocsit, amilyen gyorsan csak
tudja, inkább megállt.
Emma lenézett a babakocsira, majd vissza Annalisára. Friss fájdalom
terjedt szét a lányban, ahogy eszébe jutott az erős bajtársiasság, amit
megleltek közös múltjukban, és amiről szerette volna, ha továbbra is jelen
van az életében, hogy segítsen neki kitörni a sötétségből.
Fontolóra vette, hogy átrobog az utcán, és mond valamit. Esetleg
könyöröghetne neki, hogy ne szóljon a bátyjának. Emma bizonyára tudott
Annalisa hawaii utazásáról. Talán abban a néhány másodpercben az is
átfutott az agyán, hogy Annalisa továbblépett, hozzáment valakihez
Millsben, és született egy gyermeke.
Ha Emma elmondja Thomasnak, érdekelné egyáltalán? Az idő minél
jobban elemésztette a múltat, annál inkább ostoba kis gimnáziumi afférnak
tűnhetett a dolog. Annalisa azonban másként emlékezett rá. Rájött, hogy
Thomas családjának a szemében ő még mindig teljes szívéből szerethette
Thomast. És magát Emmát is.
 Emma mintha megérezte volna Annalisa gondolatait, összeráncolta a
homlokát, szemében fájdalom villant. Annalisa egy másodpercre volt attól,
hogy odakiáltson neki, amikor Emma hirtelen megfordult és elsietett.
Mintha valaki egy korty oxigénhez juttatta volna a víz alatt, Annalisa
kétségbeesetten szívta be a levegőt. Lenézett a nyöszörgő Celiára, majd
vissza az utca túloldalára.
Emma addigra eltűnt.
– Mi a baj? – Nico lépett mögé.
Annalisa a babakocsit markolva megfordult, még mindig nem tudta
eldönteni, Emma után kellene-e mennie, vagy sem.
– Jézusom, mintha Elvist láttad volna! – mondta Nico.
– Bárcsak! – Annalisa végignézett a szemközti járdán, azon töprengve,
hogy talán ő találta ki az egészet. Lehet, hogy begolyózott. – Hazavinnél
minket? Nem érzem jól magam.
– Persze. Történt valami?
– Én… én… láttam Thomas húgát.
Nico arcizmai megfeszültek.

– Szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt – mondta Nonnának hazaérve.

Celiát már letette aludni, és segített a nagyanyjának a mosogatás utáni
pakolásban.
– Ne törődj vele. Van elég bajod.
Annalisa a szükségesnél jóval nagyobb erővel tette be a szekrénybe a
casserolés tálat.
– Hogyne törődnék vele? Ha elmondja Thomasnak, ki tudja, mi fog
történni?
Nonna elzárta a vizet, és megtörölgette a kezét.
– Felejtsd el. Az egész már régen történt.
– Nem tudom, itt tudok-e maradni. Te nem ismered Thomas apját. Ha
rájönne, hogy megtartottam a babát, rossz vége is lehet.
– És hová mennél? – kérdezte Nonna. – Az én dédunokámat senki sem
fogja elvenni tőlünk. Ne aggódj miatta. Talán meg se látott.
– Egymást bámultuk! – kiáltotta kétségbeesetten Annalisa. Nem
értette, hogy Emma miért tűnt annyira zavartnak a találkozásuk miatt.
Nagyot lélegzett, hogy megnyugodjon. – Sajnálom.
 – Thomas talán kíváncsiskodni fog, de más nem történik – mondta
Nonna. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nagyon úgy tűnik, hogy
továbblépett.
Annalisa a nevet sem bírta hallani.
– Vagy elég kíváncsi lesz ahhoz, hogy megkeressen. Bárki, aki ránéz
Celiára, látja a hasonlóságot, könnyen felismeri őt benne. Nem élhetek itt
tovább. Nem nevelhetem fel a lányát, alig negyvenpercnyire tőle.
Nonna egy konyharuhával az evőeszközöket törölgette.
– Ideje összeszedned magad, és nem gondolni többet rá. Akár
meglátott Emma, akár nem, nem számít. Jézus, Mária és Szent József, te
még mindig abban reménykedsz, hogy Thomas besétál az ajtón! Bambina,
ő elment! – Halkabban tette hozzá: – Ideje elengedned.
– Én nem kapaszkodom belé. – Annalisa egy keverőtálért nyúlt,
próbálta elkerülni a kiborulást. – Nem akarom, hogy besétáljon az ajtón.
Gyűlölöm őt. Mindenemet odaadtam neki, erre megcsalt. Hazudott, azt
mondta, szeret. Belém rakta ezt a gyereket, miközben nem vagyok alkalmas
anyának! – Azzal kiviharzott a konyhából.
– Basta! – kiabált utána Nonna. – Nem menekülhetsz mindig!
– Nem menekülök! – kiáltotta vissza. Nem érdekelte, hogy
felébresztheti a kicsit. Berontott a szobájába, dühösen dobálta a holmikat.
Hogy meri Nonna azt állítani, hogy még nem jutott túl Thomason?
Egyébként is, mi köze hozzá?
 35. fejezet

Otthoni iskola

Vannak nők, akik azon a napon válnak anyává, amikor tudomást szereznek
a terhességükről. Mások a szülés napján. Annalisa nem teljesen vált anyává
egészen augusztus közepéig, Celia hat hónapos koráig.
A nyár úgy vonszolta őt magával, mintha kötelet kötöttek volna a
derekára, a csodálatos júliusi és augusztusi napok nem jelentettek mást
számára, csak még több vergődéssel teli órát. Szélhámosnak érezte magát,
egy nőnek, aki nem megfelelő ruhát visel, nem megfelelő ékszert, és nem a
megfelelő életet éli – egy műtárgyhamisítónak, aki lemásolja valaki más
alkotását.
Bár az Emmával való találkozásának nem lett semmiféle
következménye, egyetlen nap sem telt el rettegés nélkül amiatt, hogy
Thomas feltűnik, és megpróbálja elvenni tőle Celiát. Erre a kihívásra még
biztosan nem állt készen.
Nonnának szokás szerint igaza volt. Annalisa szíve még nem gyógyult
meg. Hiába érezte a színtiszta szeretetet, amikor Celia megkóstolta élete
első fagylaltját, a gyermek napról napra jobban hasonlított az apjára, és
Annalisa nem tudott egy szobában lenni vele anélkül, hogy ne gondolt
volna Thomasra. Hogyan lehetett ennyire elhibázott az iránta érzett
szerelme?
Részegítő betegségében dagonyázva alig evett, megkérdőjelezte még
saját hitét és céljait is. Nem mintha nem próbálkozott volna. Nem adta fel,
de a kirakós darabkái nem álltak össze. Az őszinte mosoly, amit Harrynél
megtapasztalt, távoli emlékké vált, ízzé, amit nem tudott többé felidézni az
elméjében. Az ötlet, hogy megfesti a fagylaltot megízlelő Celiát… addig
sem jutott el, hogy kivegye a szekrényből a festőfelszerelését.
Augusztus közepén már az is eszébe jutott, vajon képes lesz-e valaha
továbblépni. Nem mintha újra el akart volna kezdeni randizni. Éppen csak
arra akart rájönni, tud-e majd újra mosolyogni. Vagy teljesen el fogja
sötétíteni Nonna házát a depressziójával?
A válasz egy vasárnapi reggelen érkezett meg.
Nonna elvitte Celiát a templomba, ahol Annalisa már egy hónapja nem
járt. Nem szerette az érzést, hogy olyan emberek bámulják, akik mindent
tudnak róla. Ha Millst egyvalamiben sikeresnek lehetett tekinteni, főleg az
olasz közösségen belül, az a pletyka volt. Annalisa nem tudta kezelni, hogy
az egész gyülekezet az ő hibáiról beszél. És nem állhatta az istentiszteletek
után udvariaskodva közeledő nőket sem.
Amíg nagyanyja és lánya a templomban voltak, Annalisa az ágyon
feküdt, az álom és az ébrenlét között lebegve. Még teljesen éber állapotban
is jobban érezte magát az ágyban, távol az őt körülvevő nyomorúságtól.
Hallotta, hogy Nonna és Celia megérkeznek, vagyis dél körül járhatott az
idő. Néhány percen belül az egész család befut, és ha nem kel fel, Nino
vagy valamelyik másik családtag beront, és kivonszolja őt a többiekhez,
miközben ragazza pigrának nevezi. Lusta lány. Létezik ennél nagyobb
sértés?
Néhány perc múlva újabb hangokat hallott. Gyülekeztek. Kezdett
kifutni az időből. Nehézkesen felkelt, átöltözött, és lebotorkált az előtérbe.
Sorban köszönt mindenkinek anélkül, hogy bárkivel is szemkontaktust
létesített volna, majd megkereste Nonnát, aki a nappali padlóján ült
Celiával. Julia nagynénje közben egy népszerű fiúról magyarázott
Annalisának, aki újra egyedülálló volt, de a lány oda sem figyelt. Csak egy
dolgot látott.
Celia első alkalommal ült saját erejéből, és ragyogó vigyorral
tekingetett körbe.
Annalisa évekkel később is azt állította, sosem volt még része
gyönyörűbb látványban, és az volt az a pillanat, amikor beleszeretett a
lányába. Akkor vált igazi anyává, és az arcára olyan mosoly telepedett, amit
még sosem tapasztalt, legfeljebb az édesanyjával és a Thomasszal töltött
időszakban.
Nonna felnézett rá a földről.
– Épp most ült fel.
– Látom. – Kis híján ágyban maradt, és elszalasztotta ezt a
mérföldkövet. Elég volt, határozta el magában, azzal odaszaladt a lányához,
letérdelt és széttárta a karját. Butácska összehasonlítás volt, de úgy érezte
magát, mintha egész életében mindent csak fekete-fehérben látott volna, és
most észrevette a színeket.
– Olyan nagylány vagy már! – Magához húzta Celiát, a kislány
kacarászva omlott az ölébe.
Annalisa arcán még szélesebb mosoly terült el, és valami azt súgta
neki, ezt az érzést most nem fogja elfelejteni; nem kopik ki az emlékei
közül. Az átalakulás örökké tartónak tűnt; nemcsak futó íznek, hanem
átlépésnek egy új világba.
– Annyira szeretlek, Celia! – Nonnára nézett, bocsánatot akart kérni
mindenért, a sok nehézségért, amit fiatalabb korában okozott neki,
mindenért az elköltözése óta, de legfőképp azért, mert mindeddig nem felelt
meg annak a nőnek, akivé Nonna és az édesanyja nevelni akarták. – Olyan
idióta vagyok! Sajnálom! – suttogta lánya fülébe. – Bocsánatot kérek,
amiért ilyen voltam. – Felemelte a kislányt, a szemébe nézett. – Itt vagyok,
drágám. Itt vagyok, és mindig itt is leszek – ígérte. – Mostantól.
Megfordult és látta, hogy családtagjai büszke, boldog, könnyes
tekintettel nézik. Vett egy mély lélegeztet, miközben odasereglettek hozzá,
és szeretetteljesen körbevették.

Másnap reggel megérkezett Walt, hogy együtt töltsön egy délutánt

Annalisával és Nonnával, és kivonultak az elülső tornácra, miközben Celia
békésen aludt. A virágok, amelyeket Nonna korábban ültetett a cserepekbe,
mostanra kivirágoztak és a nap felé nyújtózkodtak. Annalisa kiakasztotta a
saját készítésű szélcsengőt az édesanyjáé mellé, és most vidám dallamot
csilingeltek.
– Nem tudom, hogyan magyarázzam el, és nem is szeretném újra
hangosan kimondani, de nem vagyok benne biztos, hogy mostanáig
szerettem őt – magyarázta Annalisa. – Ez nem rettenetes? Mármint
szerettem, de nem úgy, ahogy az anyák szeretik a gyermekeiket. Biztosan
nem úgy, ahogy anya szeretett engem. Vagy ahogy te. Valami most
megváltozott. Mintha én… nem is tudom. Mintha eddig észre sem vettem
volna őt. Mintha hibáztattam volna valamiért, amihez semmi köze. Eddig
ilyen voltam.
Nonna lassan ringatózott kedvenc székében.
– Szerinted te vagy az egyetlen, akinek kellett egy kis idő, hogy
kitalálja, hogyan legyen anya? Vagy apa? Nem. Nehéz dolog az, amit mi,
szülők teszünk. Időbe kerül megtanulni.
– Igaza van – helyeselt Walt is. – Ne ostorozd magad. Bár mi
elvesztettük a gyermekünket rögtön a születésekor, sejtem, hogy el kell
valamennyit veszítened önmagadból, mielőtt bele tudnál rázódni a szülői
létbe.
– Annyira sajnálom, Walt. – Annalisa erről nem tudott. Milyen
rettenetes, hogy a férfi vállán sírta ki magát a terhesség és az anyává válás
nehézségei miatt, miközben pontosan ez volt az, amire Walt és Gertrude
mindig is vágyott.
– Kérlek, ne tedd. Nem azért mondtam el.
Annalisa sóhajtott.
– Készen állok rá, hogy Celia anyja legyek. Azt hiszem, azért kellett
visszajönnöm Millsbe, hogy erre rájöjjek. Ezért akartál visszahozni ide,
Nonna. Nem igaz?
A nagyanyja csupán apró vállrándítással felelt.
Annalisa végignézett a környék apró házain.
– Most már tudom. Értem, miért szeretsz itt élni. Kezdem látni a
kisvárosi élet szépségeit, és szeretem, hogy körülvesz a család. Egyszerűen
csak… jelenleg többre van szükségem, vagy valami másra.
Nonna közelebb hajolt.
– Ha többet akarsz az élettől, mint amid van, vedd el. Mutasd meg a
lányodnak, mi minden lehetséges. Ha tudok valamit, az az, hogy te vagy a
legkeményebb lány, akit ismerek. Ha portlandi, vagy akár római életre
vágysz, akkor menj és szerezd meg, Annalisa. Celia boldogan fog
csatlakozni hozzád.
Annalisa el sem akarta hinni, hogy nagyanyja egyáltalán fontolóra
veszi ezt. Nem gondolta volna, hogy Nonnától fog hozzá biztatást kapni.
– A lakásod éppenséggel rendelkezésre áll – jegyezte meg Walt.
Alig hitt a fülének.
– Nem adta ki?
A férfi elmosolyodott.
– Neked tartogattam.
– Tessék?
– Valami azt súgta, nemsokára visszatérsz. Nonnának igaza van.
Vannak álmaid, mégpedig nagy álmok. Mutasd meg Celiának, hogy semmi
sem tud megállítani.
 – És mi lesz a bolttal? Továbbra is…?
– Legyünk őszinték. – Walt kezével végigsimított a combján. – Sokkal
vidámabb volt az élet veled. Nem mondhatnám, hogy mindennapi élet lesz,
de Celia hadd sertepertéljen ott, amíg mi dolgozunk. Ki tudja? Talán
egyszer órásmester lesz belőle. Vagy művész. – Elvigyorodott. – Vagy az
annyira ijesztő kilátás?
A valahol mélyen legbelül pislákoló remény szikrája kifényesedett,
Annalisa elképzelte visszatérését Portlandbe. Arra a néhány másodpercre
elfeledkezett Thomasról, arról, amit vele tett, az életről, amit egy másik
nővel élt nem is olyan messze, és rájött, nem hagyhatja, hogy bármi is az
útjába álljon. Igazuk volt. Meg kellett mutatnia Celiának, milyen fából
faragták, és hogy egy nőnek nem kell feladnia az álmait és meghalnia, csak
mert valakit szeretni merészelt.
Nonnáról Waltra nézett, majd vissza.
– Azt hiszem, visszaköltözöm Portlandbe.

Annalisa 1972 őszén és telén gyakran kapta magát azon, hogy áhítattal
gondol rá, mit művelt vele a szeretet. Hogyan is nem hihetett az erejében,
miután látta, mire képes? Maga alá gyűrte, kifacsarta és megtörte. De a
szeretet emelte fel is, és az szüntette meg a szívfájdalmát.
A szeretet, amit a lánya iránt érzett, a legmagasabb szintű érzés volt.
Talán még a Thomas iránti szerelemnél is erősebb? Ebben nem volt biztos,
de talán ugyanaz a nagyságrend? Ekkor kezdte megérteni a szeretet
nagyságát és komplexitását. Igen, mostanában sokat gondolt a szeretetre,
ami furcsa egy olyan embertől, aki nem is hitt benne. Szerette az édesanyját
és Nonnát, a nagyapját és a többi családtagját, de gyerekkorában csak
ezeket a szereteteket ismerte.
A szeretet képes nyakon ragadni és a víz alá szorítani, amíg rángatózó
tested teljesen élettelenné nem válik, vagy magával ragadni és kirobbanó
örömöt okozni. A szeretet lehet mohó, szenvedélyes vágy egy másik emberi
lényre, mint Thomas esetében, vagy hasonlóan erős és megingathatatlan,
mint amit Celia iránt érzett.
Akármelyik kategóriáról is volt szó, a szeretet visszaterelte a
festőállvány elé, és nem kellett sok idő, hogy újra ott álljon Sharon
Maxwell előtt, aki közölte vele, hogy szerepelhet a jövő áprilisi show-n.
 Annalisa csak ezt akarta hallani. Addig soha nem tapasztalt
élénkséggel és lelkesedéssel kezdett festeni. Még amikor úgy is tűnt, hogy
nem tud időt szakítani rá egyedülálló szülőként, aki Walt boltjában
dolgozik, akkor is megoldotta. És ha fáradt volt? Semmi sem
akadályozhatta meg benne, hogy kézbe vegye az eszközeit, és kifejezze
magát az anyaság új és izgalmas érzéseivel. Miért is gondolta valaha, hogy
anyának lenni más, mint nőnek, vagy hogy egy álom kergetése olyasmi,
amire az anyák nem lehetnek képesek?
A napja általában öt óra körül kezdődött, így maradt egy órája festeni,
mielőtt Celia felébredt. Miután gondoskodott a lányáról, lement a boltba,
ahol volt egy másik gyerekágy. Mire Walt kilenckor megérkezett, már
megszervezte a férfi napi munkarendjét, letakarította a pultot, és
előkészítette a galériáját a képek bemutatására. A reggeli roham után újra
felment, letette aludni Celiát, és folytatta a festést. Ha a hadd lássuk! volt a
mottója, akkor az alvásidő a lehetőségeké lett a szlogenje. Gondoskodott
Waltról is, szakított időt a férfi dolgainak elintézésére, és időnként még
főzött is neki.
Mire megérkezett a tél, Celia jóval mozgékonyabb lett, ami sokkal
őrültebbé tette a dolgokat. Egy forgalmas napon, a karácsonyi
csúcsforgalom idején Celia kimászott a boltból. Mire Annalisa észrevette,
hogy a lánya megszökött, Celia a hóban már eljutott a Congress Streetig.
Néhány hasonló epizódtól eltekintve azonban Annalisa megtalálta saját
ritmusát, és beleszokott az állandó sürgésbe.
Egyedül az tudta felzaklatni, amikor a lánya vonásaiban felismerte
Thomast. Lett volna jobb megoldás? Nem számít, milyen dühös volt, jól
tette, hogy elrejtette Celiát az apja elől? Lehetséges, hogy Emma beszélt
neki a csecsemőről. Ha így történt, vajon Thomas kíváncsi? Vagy inkább fél
tőle, hogy a gyermek az övé lehet? És ha így van, megkönnyebbült, mert
Annalisa nem szólt róla neki?
Másfél éve nem látta Thomast. Vajon visszament a davenporti
iskolába? Vagy elköltözött Portlandbe? De akkor biztosan összefutottak
volna. Vagy talán már nem is jár iskolába. Talán a nő, akit hazavitt, új
terveket kényszerített rá. Összeházasodhattak? Ugyanott vette el, a klub
mögött, ahol az anyja szerint Annalisát kellett volna elvennie? Barnesék mit
gondolhattak, amikor hazaállított egy vietnámi nővel? Emma vajon
beszámolt neki arról, hogy látta Annalisát egy babával?
 Bár most sokkal erősebb pozícióban volt, és ezek a kérdések nem
kötötték le minden gondolatát, Annalisának el kellett töprengenie: vajon a
férfi gondolt rá egyáltalán? Miként lehetséges, hogy nem kereste fel, és nem
próbálta kimagyarázni magát? Talán ő is sokkal könnyebben továbblépett
volna, ha Thomas azt mondja, a háború miatt teljesen összezavarodott, és
előrukkol valamiféle bocsánatkéréssel.
Azzal együtt, hogy most sokkal jobb időszakot élt, és megtalálta
magában az erőt, még mindig hiányzott neki Thomas. Ahogy visszatért az
életbe, és újra meglelte az önbizalmat, a férfiak elkezdték keresni, de
mindig visszautasította őket. A szerelem létezésében biztosabb volt, mint
valaha, ugyanakkor abban is, hogy pont elég jutott neki belőle az életében.
Gyűlölte magát, amiért még mindig szereti, de nem tehetett ellene
semmit, és el kellett fogadnia, hogy az érzései iránta soha nem fognak
elmúlni. Meg kellett tanulnia együtt élni ezekkel az érzésekkel, ahogy
megtette sok más nő is, aki a háborúban elveszítette a párját. Szerette
továbbra is, de tisztában volt újbóli egyesülésük képtelenségével.
 36. fejezet

Az idő visszafordítása

1973 februárjában Walt közölte Annalisával, hogy elérkezett a nyugdíjba

vonulás ideje, és talált magának egy megfelelő gondozóotthont. A régi
Annalisa először magára gondolt volna, arra, hogy elveszíti a lakó- és
munkahelyét. Mostanra azonban másként gondolkodott.
Éppen a festményeit rendezgette, hogy helyet szorítson néhány új
darabnak, amelyeket a legutóbbi termékeny időszakában alkotott, bizonyára
annak hatására, hogy Nixon egy hónappal korábban aláírta a párizsi
békeszerződést. Walt ebben a helyzetben lepte meg a bejelentésével.
– Miről beszél? – Annalisa letette a kezében tartott vásznat, és
nekitámasztotta a falnak.
– Túl sok ez már nekem. – A férfi leereszkedett a nyugati falra néző
bőrfotelbe. Annalisa a falat fehérre festette, mert úgy vélte, így csodálatos
ellenpontot képez Walt feketéjével és barnájával a másik oldalon. Az öreg
hosszan köhögött a zsebkendőjébe. – Ideje felhagynom a szakmával, és
megtenni a következő lépést. Találtam egy jó helyet, éppen megfelelő lesz
nekem.
Annalisa szíve minden köhögésre majd’ megszakadt. Akármennyire is
látta a fiatalságot a férfi szemében, a teste már elkezdett hanyatlani, és nem
csak a tüdeje. Lelassult, és nem tudott már hosszabb ideig állni megingás
nélkül. A keze folyamatosan reszketett.
– Ez nagyon nagy váltás. Biztos benne? Ez az üzlet volt az élete.
– És az élet megy tovább. – A ketyegő órák mintha igazolták volna a
tényt.
Annalisa a kijelentés mögötti rejtett utalásra összevonta a szemöldökét,
de tudta, hogy semmiképp sem tudja meggyőzni az öreget.
– De tudja, hogy nekem is jóvá kell hagynom. A környék legjobb
helyét érdemli meg.
 – Találtam egy kis helyet Scarboroughban.
Annalisa tiltón meglengette az ujját.
– Nem, nem, nem. Adjon egy kis időt, hogy körülnézzek.
Walt sóhajtott.
– Ha ragaszkodsz hozzá…
– Még szép. – Annalisa leült a férfi mellé. – Nonnának mondta már?
Walt komoran, nehéz sóhajjal bólintott. Milyen szomorú lehet ez a
nagyanyjának, gondolta Annalisa. Átkarolta az öreg vállát.
– Lehet, hogy mi is beköltözünk a szomszédba. Vagy szerzünk
magának egy magánvillát pezsgőfürdővel. Ahonnan rálát a vízre.
A férfi ránézett, majd tekintete megpihent az egyik festményen.
– Akármennyire is szeretném, a nagyanyád negyven évvel túl fog élni
engem.
– Tőle még a kaszás is fél.
Walt kuncogott.
– Igen, még ő is.
– Ez nagyon nehéz lehet, Walt. – Annalisa közelebb húzódott,
homlokát a férfiéhoz érintette, és közben azt kívánta, bárcsak ne érne véget
együtt töltött idejük az üzletben. Mihez fog kezdeni, ha nem látja őt az
asztal fölé görnyedve, szemüvegén át egy órát vizsgálgatva, és nem hallja
zsörtölődő megjegyzéseit?
Walt átkarolta, és megveregette a hátát.
– Átvészelem. – Annalisa érezte a korát a leheletében. A férfi rövid
hallgatás után hozzátette: – Nem adom el az épületet, Anna. Ne aggódj.
Marad egy hely, ahol lakhatsz, és gondolkodtam a bolton is. Ha szeretnéd
folytatni, örömmel venném. Rengeteg eladó óra maradt, ami munkát ad
neked, amíg az egész helyet át nem alakítod galériává.
Elengedték egymást, Annalisa felállt, és szembefordult Walttal.
– Miattam nem kell aggódnia. – Kezdett megbarátkozni a gondolattal,
hogy nem fogja mindennap látni az öregembert.
– Nem is aggódom. Miattad senkinek sem kell aggódnia, viszont
segíteni szeretnék. Ezért is hagyom rád és Nonnára az épületet, ha egyszer
elmegyek.
Annalisa szája tátva maradt.
– Hogy mi?
– Jól hallottad.
 – Ezt nem teheti meg! – A szeretet elsöprő erejű hulláma csapott át
rajta, ahogy tudatosult benne a gesztus nagysága.
– Ami azt illeti, megtehetem. Az enyém. És ahová megyek, ott semmi
hasznát sem veszem.
– Ó, ne beszéljen már állandóan a halálról! – Annalisa bele sem mert
gondolni ebbe a szörnyűségbe. Elég halál mérgezte már így is az életét. És
amilyen erősnek érezte magát mostanában, a férfi elveszítésének gondolata
a velejéig megrázta.
Walt beszívta a levegőt, és újra beleköhögött a zsebkendőjébe.
– Semmi sem tenne boldogabbá, mint a tudat, hogy a távozásom után
ti hárman itt maradtok. Vezethetitek a boltot, lesz egy hely, ahol ingyen
lakhattok, és a többi bérlőtől érkező pénz is segíteni fog. Ha nem akarjátok
megtartani az üzletet, az sem probléma. Adjátok ki bérbe. Ha az épület sem
kell, adjátok el. Nem teherként akarom rátok hagyni. Azért teszem, mert ezt
akarom tenni. Ez tesz boldoggá.
Annalisa letörölte az arcáról a hála könnyeit.
– Nem is tudom, mit mondjak.
Walt felhorkant.
– Úgy érted, végre egyszer sikerült elérnem, hogy ne találj szavakat?
– Nem akarom, hogy elmenjen! – Annalisa égő arccal, suttogva
ismételte meg: – Nem akarom, hogy elmenjen.
Túl sokszor találkozott a halállal az életében, és nem tudta elképzelni,
hogy búcsút mondjon Waltnak, de ahogy az öregember ott ült, köhögve és a
terveiről beszélve, hatalmas hálát érzett az eddig együtt töltött idő miatt, és
elhatározta, hogy mostantól az azután együtt töltött időre fog koncentrálni.
– Van még valami – mondta a férfi. – Szeretném neked adni a
Plymouthomat.
– Ó, elég volt már, Walt! Még tud vezetni.
Az öreg a fejét csóválta.
– Hacsak nem akarod, hogy Mrs. Elebynek adjam, a tied lesz.
Újabb hatalmas könnycsepp szabadult el, legördült Annalisa arcán, és
bekúszott a blúza alá. Érezte a férfi fájdalmát, és Nonnáét is, arra gondolt,
hogy a nagyanyja kénytelen lesz elbúcsúzni élete második szerelmétől is.
Rettenetes lehet.
Új ügyfél érkezése zavarta meg őket, mindketten visszatértek a
munkájukhoz. Egy nő volt az, aki látta Annalisa egyik festményét egy
barátjánál, és szeretett volna magának is valamit tőle.
Hamarosan két festménnyel távozott, és Annalisa megállapította, hogy
egy elégedett vásárló távozását látni legalább olyan kielégítő érzés, mint
belemártani az ecsetet a festékbe.
Amikor az ajtó feletti csengő újra megszólalt, kisöpörte a fejéből Walt
elveszítésének gondolatát, és felkészült az újabb ügyfélre.
– Segíthetek valami… – kezdte, de azonnal el is hallgatott.
Jackie Burton lépett be az üzletbe. Szederszínű haját lófarokba fogta,
fekete pulóvert és vörös gyapjúszoknyát viselt.
– Úgy gondoltam, eljövök megnézni, ki lopja el az ügyfeleimet.
Annalisa mosolyogva lépett oda a kurátorhoz, aki sok tekintetben
útjára indította őt.
– Nagyon örülök, hogy itt van! – Feljebb emelte az állát. – És csak
néhány ügyfélről van szó.
Jackie körülnézett, Annalisa büszkén tekintett végig mindazon, amit
Walttal közösen megteremtettek. Az üzlet jobb oldalát időmérő eszközök
borították. A világ élvonalába tartozó műszerekkel teli vitrinek mögött, a
falon ingaórák és kakukkos órák sorakoztak. Walt leghátul, a pénztárgép
mögött ügyködött valamivel. A helyiség közepét a nagy állóórák foglalták
el, csupa finom és ritka darab. És ott volt az ő galériája, amely lassanként
kezdte elhódítani a területet.
Jackie arra indult el, odasétált a keleti szőnyeghez, amely azt a célt
szolgálta, hogy a galériának saját, különálló helyet biztosítson.
– Sosem gondoltam volna. Mindenki az óraüzletben lévő galériáról
beszél. – Nem sietett, ráérősen szemügyre vette, és talán meg is csodálta az
összes darabot.
Annalisa mesélt neki a művészekről, például a hihetetlenül tehetséges
Jenan McClainről Burlingtonból, aki ujjal festett olyan tájképeket, hogy
legszívesebben beléjük vetette volna magát, vagy a kissé habókos Mark
Salvarinóról, aki Sharon Maxwell mentorálása alatt elképesztően erős saját
stílusra tett szert mint absztrakt expresszionista.
Aztán Jackie elért Annalisa saját műveihez is, a szeretet témájának
variációihoz. Az embereket szerető emberek. Megállt egy festménynél, amit
Annalisa aznap reggel fejezett be. A festék még meg sem száradt teljesen.
Egy nőt és gyermeket ábrázolt, akik a repülőtér aszfaltján álltak, és
hatalmas, Isten hozott itthon! feliratú transzparenst tartottak a magasba.
 A hírek mostanában a Hazatérés hadművelet keretében a Vietnámból
visszaérkező katonákról szóltak, és nagyon megmaradt benne ez a napokkal
korábbi látvány. Természetesen a képeknek személyes mondanivalójuk is
volt számára, mivel egyszer régen ő is arra vágyott, hogy üdvözölhesse a
háborúból hazatérő katonáját. Nem volt nehéz belehelyezkedni a
transzparenst tartók helyébe, ahogy a percek teltek, és közeledett az
újraegyesülés pillanata; a megfestésük egy volt a számos lépés közül, amit
meg kellett tennie a szíve gyógyulása felé vezető hosszú úton.
Jackie egyik könyökét megtámasztotta a másik tenyerével, és az állát
összecsípve tanulmányozta a képet. Annalisa távolabb lépett, hagyta, hogy
a kurátor tegye a dolgát.
A nő egy idő után odafordult hozzá.
– Annalisa Mancuso. Akkor hát sikerült, nem igaz?
– Legalábbis dolgozom rajta.
– Mindig is ezt fogod tenni, de nem kétséges, hogy megtaláltad a
hangodat. Egyszerűen le vagyok nyűgözve!
Annalisát elégedettség töltötte el, ahogy visszaemlékezett tizenhét éves
önmagára, amint narancsszínű mappájával besétál ennek a nőnek a
galériájába.
– És azt kell mondanom – folytatta Jackie –, hogy kurátorként is kiváló
a szemed. Óraüzlet és galéria. Ki gondolta volna?
Annalisa szinte ragyogott.
– Ez nagyon sokat jelent nekem, Jackie.
– Tudom, hogy jól dolgozol, de ha esetleg azt szeretnéd, hogy
képviseljelek, igazán megtisztelőnek érezném. A munkáid ragyogóan
mutatnának a falaimon.
Milyen hosszú utat kellett bejárnia, mire eljutott ide, gondolta
Annalisa, és most már engedélyezett magának egy kis vállveregetést.
– Köszönöm! Bárcsak tudná, milyen sokat jelent számomra az
ajánlata, de… azt hiszem, egyelőre itt maradok és meglátom, mi történik.
Kiválóan érzem magam itt.
Jackie mindentudó vigyort villantott rá, és vetett még egy pillantást a
falra.
– Szórakoztató, nem igaz? Nos, az ajánlat áll, ha valamikor
meggondolnád magad. Sharon mondta, hogy áprilisban te is ott leszel a
show-n. Nem is lehetnék büszkébb. – Elindult az ajtó felé.
 Annalisa követte.
– Ehhez magának is köze van, tudja? Sosem felejtem el, amikor
tizenhét éves koromban találkoztunk a galériájában. Bár akkor nemet
mondott, mégis megadta azt, amire a továbblépéshez szükségem volt.
Jackie hátrapillantott rá.
– Mindig is rendelkeztél azzal, ami a továbblépéshez kellett. Én
csupán asszisztáltam egy csodálatos művész öntudatra ébredésénél.
Ebben a pillanatban az órák delet ütöttek.

– Én mondtam, hogy nem kellene visszavonulnia – mondta Annalisa a Walt

által megjavított órákkal teli dobozra pillantva. Április első hete volt, az
Egyesült Államok végre minden csapatát kivonta Vietnámból. Walt egy
gondozóotthonban élt, amit Annalisa talált neki Freeportban, ami egyébként
is közelebb feküdt Nonnához. Örömmel értesült róla, hogy a nagyanyja
még nála és Celiánál is gyakrabban látogatja a férfit.
Annalisa megpróbált hetente kétszer benézni hozzá, és mindig vitt
magával egy doboznyi órát is javításra. Minden látogatásnál magához vette
a kijavítottakat, és otthagyta az új adagot.
– Ad egy kis elfoglaltságot – felelte az ágyán fekve pihenő Walt.
Annalisa mindent megtett, hogy egy kicsit feldobja a szobát virágokkal és
művész barátainak festményeivel. Az ágy melletti kisasztalon Nonna
bekeretezett képe állt. Az ajtónál, a falon Annalisa róluk készített festménye
lógott, amint az üzlet napellenző ponyvája alatt megcsókolják egymást.
Walt már annyira gyenge volt, hogy a napjai nagy részét vízszintesen
töltötte, eltekintve reggeli járókeretes kirándulásától a hátsó teraszra. Kilenc
kilót fogyott, amit nem engedhetett meg magának, a bőre ernyedten lógott a
karján és az arcán. Az elméje azonban éles maradt.
– Hé, kis hölgy! – szólt oda Walt Celiának, aki most már járt és
beszélt. – Gyere és ölelj meg!
– Hallod, mit mond Wawa? – Annalisa felemelte Celiát.
– Wawa! – A kislány széles mosollyal landolt az ágyon, és az
öregember felé nyúlt.
Walt magához ölelte.
– Egyre nagyobbra nősz, kicsim. Öröm ezt látni.
Celia megfogta a férfi fülét.
– Jó nagy, nem igaz? – kérdezte Walt.
 Annalisa kuncogott. Celiát valóságos fénygömbnek látta, aki
beragyogja maga körül a világot.
Walt felült, az ölébe vette Celiát, és egy darabig beszélgettek – vagy
legalábbis megpróbáltak a kislány korlátozott szókincsével. A férfi mindig
meg tudta őt nevettetni, Annalisa pedig hálás volt, amiért a lányának
lehetősége nyílt megismerni az órásmestert.
Miután visszatette a kislányt a székbe, a Szezám utcát sugárzó
tévékészülékkel szemben, Annalisa felemelt egy fehér papírtasakot.
– Nem unja még ezeket? – Minden héten hozott neki fahéjas csigákat,
mióta áprilisban elindult a piac.
Walt kinyitotta a zacskót, az édes illat megtöltötte a szobát.
– Kétlem, hogy a mennyországban is ilyen jól készítik. – Csukott
szemmel beleharapott az egyikbe, elmerült az ízek élvezetében.
– Látnia kellene az üzletet – mondta Annalisa. Walt hetek óta nem járt
ott.
– Jó lenne.
– Biztosan tetszene. – A bolt nevét továbbra sem változtatta meg, de a
néhány óra kivételével, aminek a javításával Walt foglalkozott, Annalisa
elengedte az üzlet szerviz részét. A férfi ösztönzésére még több helyet
biztosított a művészetnek, és már hét másik festő képeit árulta, a különféle
órák folyamatosan változó kínálata mellett.
– Esetleg a kiállításod után elmehetnénk – vetette fel Walt.
– Tényleg nem kell ott lennie. – Annalisa arra gondolt, az
öregembernek biztosan nincs szüksége arra a felhajtásra.
– Viccelsz? A világért ki nem hagynám. Azok után, amit megtettél,
hogy ott lehess.
Annalisa megsimogatta a férfi kézfejét.
– Csatlakozna Ninóhoz és Nonnához?
– A legnagyobb örömmel. – Walt mostanában sokat veszített a
mogorvaságából, mintha az elmúlt évben rálelt volna saját nirvánájára.
A férfi a fogason lógó zakójára mutatott.
– Légy szíves, add ide a zsebórámat. – Amint a kezében tartotta a
Walthamot, alaposan szemügyre vette, majd felnézett. – Azt akarom, hogy a
tied legyen.
A lány szóhoz sem jutott, ismét elámult az öregember szeretetén.
– Ne tegye ezt. Már így is rengeteget adott.
 – Ki másnak adhatnám? – Megfogta Annalisa kezét, beletette a
tenyerébe, és rázárta az ujjait. – Gertrude halála után, mielőtt besétáltál az
üzletbe, volt egy időszak, amikor azt gondoltam, lejárt az időm. Vicces.
Egész életedben órákat javítasz, és te is eggyé válsz közülük, egyik tiktak a
másik után. Az egész életedet a körbejáró mutatók határozzák meg. De
aztán jöttél te, és minden megváltozott. Nem tudom, van-e értelme annak,
amit mondok, de időt adtál egy órásmesternek. Okot, hogy éljek. Amikor
ezután kézbe veszed ezt az órát, emlékezz rá, hogy rendelkezel az idő
megfordításának adományával. Nem sokan képesek erre.
Annalisa felsóhajtott.
– Úgy lesz. – Az ilyesfajta búcsúzást nem tudta kezelni, azt kívánta,
hogy Walt még tudja folytatni a harcot néhány évig.
– Ha elfogadsz egy apró tanácsot – folytatta a férfi –, rengeteget adsz
azoknak, akik körülvesznek. Ne feledkezz meg saját magadról sem.
Remélem, hogy egy nap a szerelemnek is adsz egy második esélyt.
– Ne csinálja ezt! – nevetett Annalisa.
Walt lejjebb tolta a szemüvegét az orrán, és a keret fölött ránézett.
– Thomas hatalmas hibát követett el. Élete legnagyobb hibáját, amiért
meg is fizet. Egy nap megtudja, és könyörögve fog eljönni hozzád. Ne
fogadd vissza!
– Nem fogom. – Annalisa felemelte az órát, felismerni vélte Thomas
arcát az ezüst tükröződésben. – De nem is gyűlölöm, és nincs bennem
harag. – Igazából akármennyire fájt is elismernie, még mindig szerette. Ezt
azonban nem mondta ki.
– A háború megváltoztatja az embereket – folytatta –, és azt hiszem, ő
is eltévedhetett. Ki tudja? Talán egy nap majd beszélek neki Celiáról, de
nem, soha nem fogadom vissza. Azok után, amin átmentem, nem vagyok
benne biztos, hogy tudok még egy esélyt adni egy hasonló kapcsolatnak.
– Anna, egy nap majd jön egy férfi, és teljesen el fogsz feledkezni
Thomasról – mondta Walt halkan.
A nő Celiára pillantott, aki elveszett a Nagy madár és Kermit
világában.
– Magától, Celiától és a családomtól megkapom mindazt a szeretetet,
amire szükségem van.
Walt köhögött.
 – Tégy egy szívességet egy vénembernek, és mondj igent, ha valaki
legközelebb elhív valahová. Megígéred?
– Ez nem tisztességes!
– Egy haldokló utolsó kívánsága.
– Ó, ugyan már! Először is, még egyáltalán nem haldoklik. Másodszor,
ne jöjjön nekem utolsó kívánságokkal. Ez olyasmi, ami inkább Nonnára
vall. Ne hagyja, hogy megfertőzze.
– Pedig ez az igazság, ifjú hölgy. Semmit sem szeretnék jobban, mint
hogy újra megtaláld a szerelmet. Ígérd meg, hogy igent mondasz, amikor
eljön az idő.
Annalisa némán meredt rá, nagyon is jól tudta, hogy ha és amikor egy
férfi újra randizni hívja, igent kell mondania.
Waltért.
És ez a gondolat megrémítette.
 37. fejezet

Repülés szárnyakkal

– Melyik a kedvence? – kérdezte valaki az Annalisát körülvevő csoportból.

– Erre könnyű a válasz. – Rámutatott a Sharon Maxwell stúdiójának
téglafalán lógó tizenegy festmény egyikére. A terem tele volt vevőkkel,
újságírókkal és lelkes rajongókkal New England minden szegletéből. Aztán
odafordult egy férfihoz, aki a jegyzetfüzetébe írogatott. – A címe Az én
Celiáim. – Még mindig nem tért teljesen magához Sharon árazásától.
Egyetlen kép eladásából vehetne magának egy autót. – Ő itt az édesanyám,
ő a lányom, és ez az… – Lecsaptak rá az érzelmek, érezte anyja jelenlétét,
mintha a szélcsengők daloltak volna odafentről. Elhallgatott, összeszedte
magát. – Ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkozhattak, itt, ezen a
vásznon.
A helyszín a bangori ház oldaltornáca volt, a szélcsengők alatt, a képen
anyja a festőállvány előtt ült, a térdén Celiával. A nő az első festőleckét
adta unokájának.
Mindegyik festmény sokat jelentett számára, de ennek a készítése
közben végre megtalálta a békét édesanyjával – és talán egy kicsit az
apjával is. Rájött, hogy az életben semmi sem könnyű, és néha a
legjobbunkat kell nyújtanunk. Nem számít, miről van szó, nem éri meg
haragot tartani. Talán egy nap majd az apját is megfesti.
Valaki megkérdezte, hogy használ-e festőkést, de Annalisa figyelme a
raktárépület bejárata felé terelődött, mert legalább harminc Mancuso
özönlött be az ajtón. Örömteli könnyek gyűltek a szemébe, amikor látta,
hogy Nino Waltot tolja be egy kerekesszékben, és mellettük ott lépdel
Nonna. Mögöttük Julia nagynénje jött Celia babakocsijával, majd újabb
nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek.
– Elnézést, egy pillanat! – mentette ki magát a beszélgetésből.
Miközben a családja egyre közelebb ért, újra emlékeztette magát, mennyire
szerencsés, hogy Mancusónak mondhatja magát, és most már tisztán látta,
hogy a család és a kisváros, amelyik megmentette őt a bangori veszteség
után, valójában maga az élet esszenciája. Menet közben olyan hangosan
éljeneztek, hogy az épületben mindenki feléjük fordult, Annalisa pedig úgy
döntött, a következő festményen mindannyian szerepelni fognak. A
Mancusók és Walt Burzinski tették lehetővé, hogy annyi év után ma végre
itt állhatott, és valóra válthatta az álmát.
Balra fordult, és meglátta Sharon Maxwellt, aki ezüst szemével a
helyszínt figyelte. Tanára anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, az ég
felé nyújtotta mindkét kezét, és ragyogó mosolyt villantott rá. A szívében
olyan teljességérzéssel, amiről sosem gondolta, hogy meg fogja ismerni,
Annalisa is kinyújtotta a karját, és széttárta, amennyire csak tudta.
Ez az élet, gondolta, felnézni a mennyezeten át a csillagokra. Erről
szólt az egész, és úgy érezte, mintha anyja energiája futna át a testén.

Walt Burzinski két nappal később kapta meg a szárnyait, Annalisa és Nonna
ott voltak mellette. Fogták a kezét és nézték, ahogy elmegy, halk
sugallatként csatlakozott a felhőkhöz, miközben a monitor csipogása
egyenletes búgássá változott. Annalisa szinte látta, ahogy az élet elszáll a
testéből, felemelt fejjel elmondott egy halk imát, és megköszönte Istennek,
hogy az útjukba vezette a férfit.
Végül a tüdőgyulladás győzte le, és Annalisa hálás volt, amiért
békében távozhatott. A legnehezebb része Nonna búcsúzásának
végignézése volt. Ők ketten nagyon szerették egymást, és Annalisának
ismét eszébe jutott, milyen fájdalmas tud lenni a szerelem. Korábban már
látta, hogy Nonna elbúcsúzik a férjétől, előtte pedig a fiától… Annalisa
apjától. Minél több embert ismersz, annál több búcsút kell elviselned.
És mégis, Annalisa a Walt elveszítése utáni órákban rájött, hogy a
szeretettel együtt járó fájdalom voltaképpen megéri. Mi értelme az életnek,
ha félelemben töltöd? Mi értelme a szeretet nélküli életnek? Elgondolkodott
saját ígéretén, hogy következő alkalommal igent mond, ha valaki randira
hívja.
Mióta meglátta Thomas és Linh fotóját, első alkalommal gondolkodott
el annak lehetőségén, hogy újra megtalálja a szerelmet. Waltra gondolt, és
arra, hogyan újult meg az élete a szerelem által. Nonna és Walt úgy
döntöttek, soha nincs késő a szerelemhez. Talán az ő kapcsolatuk üzenet
volt Annalisának. Lehet, hogy még nem tette túl magát Thomason, de miért
hagyná, hogy az emléke megkeserítse az esélyét az igaz szerelem
megtalálására?
Néhány nappal később Walt ügyvédje hívta. Megkérte őt és Nonnát,
hogy másnap menjenek be hozzá. Amikor az ügyvéd pontosan elmondta,
mit hagyott rájuk Walt, kis híján elájultak. Kiderült, hogy a felesége gazdag
családból származott. Annalisa gyanította, hogy azért élt ilyen szerény
életet, mert különben bűntudata lett volna elhunyt felesége vagyona miatt.
És talán a fájdalom is túl nagy volt ahhoz, hogy élvezni tudja.
Az utolsó meglepetés az volt, hogy rájuk hagyott egy óceánparti házat
Bar Harborban.
– Ezt megismételné? – Annalisa Nonnára pillantott, mert azt hitte,
anyai elméje tréfát űz vele.
A megtermett, vidám ügyvéd kihúzta magát a bőrborítású székében,
pofaszakálla mosolyra húzódott.
– Jól hallotta. Waltnak volt egy Graystone névre keresztelt háza Bar
Harborban. Most már az önöké.
– Graystone – suttogta Annalisa. Eszébe jutott a Walt szekrényében
talált fénykép hátuljára írt név. A mellette ülő Nonnához fordult. – Volt egy
háza Bar Harborban? Te tudtál erről?
– Lehet, hogy valamikor említette.
Annalisa megfogta nagyanyja kezét. Walt halála komoly csapásként
érte mindkettőjüket, de különösen Nonnát.
– Komolyan van egy házunk Bar Harborban?
– Egy óceánra néző ház – tette hozzá az ügyvéd. – Közvetlenül a
vízparton.
 38. fejezet

Graystone

A bangori és Payton Mills-i szegény olaszoknak nem volt másik házuk Bar
Harborban. Sőt, sehol máshol sem. Sokan még csak nem is jártak soha Bar
Harborban, úgy ismerték a helyet, mint a gazdagok és híresek menedéke,
ami akár ezer kilométerre is lehetett volna.
Annalisa és a szülei időnként ellátogattak az Acadia Nemzeti Parkba
piknikezni és túrázni, ilyenkor útközben megálltak a városban egy késői
ebédre, mielőtt hazatértek. Emlékezett rá, milyen érinthetetlennek és
távolinak tűnt a település, még akkor is, amikor ott álltak a főutcáján.
Ezért Annalisa, Celia és Elena Mancuso számára egészen szürreális
élmény volt felautózni Plymouth Belvedere-ükkel Maine partjai mentén a
Bar Harbor-i tengerparti házhoz. Annalisa nem érezte magát méltónak egy
ilyen ajándékra, és nyilvánvalóan nem érdemelte ki, de egyszer azt mondta
Waltnak, hogy az embernek ugyanolyan jónak kell lennie az ajándékok
elfogadásában, mint az adásában. Waltnak hatalmas örömet okozott, hogy
teljes vagyonát Nonnára és Annalisára hagyhatja, ezért úgy határozott, hogy
nemcsak tárt karokkal fogadja majd az ajándékot, de minden egyes napot
olyan életörömmel fog megélni, amivel büszkévé tenné az öregembert.
Ezért tekerte le az ablakot, és ült ki arcára a lelke mélyéről jövő
mosoly, miközben észak felé suhantak a késő tavaszi napsütésben, amely
felszárította a sarat, és előkészítette a terepet a nyárnak.
Hetek teltek el azóta, hogy megtudta, ő és nagyanyja örököltek egy
névvel is rendelkező házat, de még mindig nem tette túl magát rajta. A
Waltról és Gertrude-ról a parton készült fotókon kívül még képeket sem
látott róla, de a felügyeletet ellátó ingatlanügynökségtől megtudta, hogy
Graystone a Mount Desert-i partvidék egyik valódi ékköve.
Vezetés közben nemegyszer úgy tett, mintha telefont tartana a füléhez,
és a bostoni felső osztály akcentusával szólt bele a képzeletbeli készülékbe:
 – Sajnálom, idén nem jutunk el Párizsba. Megint Graystone-ban
fogunk nyaralni. – Minden alkalommal, amikor kimondta a nevet, a szó
sziporkázó tűzijátékként hagyta el a száját.
Nonna még mindig szomorkodott Walt elveszítése miatt, de
megengedett magának egy apró mosolyt minden alkalommal, amikor
Annalisa előadta a kis műsorát. Odafordult a háta mögötti gyerekülésben
ülő Celiához, és csak annyit mondott:
– Tua mamma é pazza.
Miután olyan sok időt töltött a városban, Annalisa hihetetlennek találta
a hegyeken átvezető, magas fák között kanyargó utat. Lekanyarodtak az 1-
es útról, délnek tartva áthajtottak a Trenton-hídon, és begurultak Bar
Harborba. A városon átvágva sodródtak az enyhe forgalommal a part felé,
és az a furcsa érzése támadt, hogy életének új szakaszához érkezett.
Leparkoltak a mólónál, és figyelték, ahogy a hófehér vitorlájú hajók az
óceáni széltől hajtva elsuhannak egymás mellett a kikötőben. Annalisa és
Celia elmentek hintázni az Agamont parkba, majd mindhárman felsétáltak a
Main Streetre. Nonna a botjára támaszkodva araszolt felfelé, Annalisa pedig
a kocsiban tolta Celiát, miközben áhítattal nézte a mennyországnak ezt a
szeletét. A természet sosem játszott fontos szerepet a festményeiben, és
most el kellett gondolkodnia, vajon miért nem. Hiányolta a tágas tereket,
mintha csak annyira lett volna szükség hozzá, hogy eljöjjön ide és
belemerüljön, ahogy ez a város is tette.
Divatos ruhákat viselő férfiak és nők mellett haladtak el, akik boltokat
és galériákat látogattak, hogy megtaláljanak egy ritka könyvet,
kipucoltassák a cipőjüket, esetleg új táskát vagy műtárgyat vásároljanak
maguknak. Annalisa nem tudott hozzászokni a város divatos
kisugárzásához, ugyanakkor érdekesnek és nyugalmasnak is találta.
Családokat is látott, több generáció sétálgatott együtt nevetve és
nézelődve. Ettől ő is felkuncogott magában, arra gondolt, milyen messzire
jutott az elégedetlen tinédzsertől, aki gyűlölte Millst. Hirtelen újra vonzóvá
vált számára a kisvárosi élet. A város néha nagyon kimerítő tudott lenni, az
az állandó sürgető érzés, mintha a kelleténél egy kávéval többet ivott volna,
nem találta benne az egyensúlyt, míg ez a hely harmonikusnak, ugyanakkor
energiával telinek tűnt. Bar Harbor pontosan az volt, amit soha nem akart
magának, egészen mostanáig.
 – Mit gondolsz, kicsim? Szeretnél itt felnőni? Nekem jó érzéseim
vannak. – Bárcsak elhozta volna a festékeit és az ecsetjeit! Miért nem jutott
eszébe? De legalább a vázlatfüzete itt volt.
Celia elgügyögött egy teljesen összefüggéstelen mondatot, miközben
fagylalt csöpögött az álláról, Annalisa pedig biztos volt benne, hogy a lánya
bárhol boldog lenne.
Újra visszazökkent az affektáló hangnembe, megszemélyesítve saját
lányát a jövőben:
– Ó, én Graystone-ban nevelkedtem, a parton. Hozzámentem egy
manhattani bankárhoz, és Vanderbiltékkel vitorláztam. – Celia ugyan egy
szót sem értett belőle, de nem is baj.
Amikor Nonna utolérte őket, Annalisa odafordult hozzá.
– Nem ez a világ legbékésebb helye, Nonna? Mi lenne, ha
ideköltöznénk?
A nagyanyja a szemét forgatta, botjának vége úgy kopogott a járdán,
mint a végzet órájának mutatója.
– Megint kezdődik.
– Komolyan mondom – makacskodott Annalisa. Úgy érezte, túlcsordul
benne a kreativitás. – Annyira inspirál! Téged nem? Millsből mindenki át
tudna jönni meglátogatni minket. De nélküled nem lennék rá képes.
Celiának most szüksége van a dédnagyanyjára.
Miután évekig próbálta nagyanyját kirángatni Millsből, Annalisa most
reménykeltő csillogást látott a szemében.
– Meglátjuk.
– Tényleg? – Annalisa elképzelte, hogy ismét együtt vannak Nonnával,
és a nagyanyja ott sürgölődik Celia mellett. Ennél semmi nem lehetett volna
jobb. – Biztos van itt egy jó katolikus templom. És nyithatnék egy galériát.
Szerintem van itt potenciál a pénzkeresetre, főként nyáron.
– Még a házat sem láttuk – csitította Nonna. – Lépésenként haladjunk.
Annalisa a térképet követve felvezette a csapatot a domb tetején lévő
ingatlanirodához, ami egy átalakított, öreg házban kapott helyet, javításra
szoruló tetővel. A zöld napellenzőn a Stewart Ingatlan felirat állt.
Rövid várakozás után jóképű férfi jelent meg, enyhén zilált, barna
hajjal. A ruhája alapján most ugorhatott le egy jachtról, és úgy festett, mint
aki valami csínytevésre készül egy távoli kikötőben.
 – Üdvözlöm önöket Bar Harborban! – Bah-hah-bah-nak ejtette a
nevet. Annalisa arra gondolt, ez tényleg egy teljesen más világ. – A nevem
Glen Stewart. – Áhítatos csend után hozzátette: – Sajnálattal hallottam
Waltról.
A hölgyek megköszönték neki, de addigra már Celiára figyelt a
babakocsiban.
– Ki ez a kis ember? Hadd találgassak. Másfél éves?
– Majdnem. – Annalisát lenyűgözte a fiatalember kifinomult
kedvessége. – Tizenöt hónapos.
– Nahát! Akkor biztosan megeszi a spenótot.
Glen magas volt. Nem olyan magas, mint Nino, de elég magas ahhoz,
hogy Nonna feleakkorának látszódjon. Annalisa úgy tippelte, egy vagy két
évvel lehet idősebb nála.
– Ugyanolyan szép vagy, mint anyukád és a nagynénéd – mondta a
férfi Celiának elbűvölő mosollyal.
Nonna azonnal vette a lapot, és megcsóválta a fejét. Soha nem szerette,
ha hízelegnek neki. Vagy mégis? Csak nem mosoly játszott az ajkán?
Annalisa kijavította:
– Ő a nagyanyám, Elena.
Glen tettetett döbbenettel vette tudomásul hibáját, de máris előrehajolt,
hogy rátérjen a tárgyra.
– Nagyon örülünk, hogy mindketten eljöttek. Alig várom, hogy
megmutassam maguknak a helyet. Walt és Gertrude a család régi barátai
voltak, bár Waltot évek óta nem láttuk. Gertrude halála után nem járt már
ide. Akkor még nagyon fiatal voltam, de jól emlékszem rá. Voltak már itt?
Celia nyugtalannak tűnt, ezért Annalisa felvette és ringatni kezdte a
vállán.
– Nem, most járunk először Bar Harborban.
– Ahogy látják, még csak most ébredezik a város. A főépületet
minimum egyhetes turnusokban adjuk ki, általában májustól kezdődően. A
garázs feletti lakást egy író szokta kibérelni minden nyáron néhány hónapra.
Annalisa áttette Celiát a másik oldalra, és bólintott Glennek. Walt
ügyvédje már megosztotta vele ezeket a részleteket.
– Továbbá segíthetünk az ingatlan menedzselésében, vagy át is vehetik
tőlünk – folytatta a férfi. – Van már valami tervük? Idejönnének a
szezonban? Remélem, nem akarják eladni. – Elvörösödött. – Persze abban
is segíthetünk; rengeteg a vevő, csak… jó lenne sűrűbben látni itt magukat
– fejezte be hívogató mosollyal.
Annalisa kis híján a szemét forgatta a nem túl leplezett közeledésre, de
inkább megkímélte a fiatalembert a megszégyenüléstől. Ki tudja? Talán
készen áll rá, hogy újból tegyen egy nagy lépést.
– Még nem tudom, mit tervezünk – mondta Celiát ringatva. – Azt sem
tudom, mibe ugrottunk bele.
Glen megigazgatta a hatvanas évek elejéről származó Oysterdate
Rolex óráját, és rápillantott a számlapra. Annalisa az évek folyamán
rengeteget megtanult az órákról, és tetszett neki a férfi ízlése. Persze ezt
nem mondta el neki.
– Hozom a kulcsokat. – Glen megfordult, és eltűnt a folyosón.
Annalisa figyelte a távozását, majd a halkan kuncogó Nonnára nézett.
– Viccesnek találod? – Eszébe jutott Walt utolsó kérése, és amikor
Glen visszatért, nem tartotta magában a kérdést: – Esetleg átjönne
vacsorázni, amíg itt vagyunk? – Azon töprengett, vajon Walt hallotta-e
odafenn.

Annalisa követte Glen autóját a Sols Cliff Roadon. Ahogy elhagyták a

várost, a maine-i vadon életre kelt. A ház három kilométerre délre állt, a
sűrű erdőn átkanyargó, néptelen, kavicsos autóbehajtó végén. Bár az
ügyvéd azt mondta, a vízparton található, nem hitte el, amíg nem
szembesült a száznyolcvan fokos panorámával az Atlanti-óceánra.
Graystone maga volt a New England-i paradicsom. A
cédruszsindelyes, kőhatású burkolattal ellátott épület a meredeken a
tengerbe zuhanó szirt tetején állt. A meredek tetőn két magas kőkémény
emelkedett. A második szinten kisebb terasz ugrott ki a falból az utcára
néző oldalon, a magaslati pont bizonyára csodás rálátást nyújtott az erdőre.
A szélkakas a tetőn keleti szelet jelzett. Valamivel jobbra, a vad cserjék és
tengeri zabfű keskeny sávja mögött elszigetelt garázs állt a lakással, amiről
Glen beszélt.
A fiatalabb Annalisa soha nem is álmodott volna róla, hogy egyszer itt
lehet. A családja nem fogja elhinni neki, amíg nem látják saját szemükkel,
és másra most nem is tudott gondolni. Azt akarta, hogy minden maine-i
Mancuso eljöjjön hozzá. Ez nem csak az ő helye és Nonnáé, döntötte el. Ez
a Mancusók Graystone-a, Bar Harbor olasz negyede.
 – Látni akarom a vizet! – Celiával a karjában elviharzott Glen mellett.
Nonna a botjára támaszkodva felmérte a házat, arra gondolt, milyen életet
élhetett Walt, mielőtt találkoztak. Talán nehezen bírta elképzelni, hogy a
férfi annyira szerette Gertrude-ot, hogy a halála után soha többé nem tudott
eljönni ide – vagy beszélni a helyről.
Az udvart szépen rendben tartották, a házat füves terület vette körül.
Ahogy Annalisa befordult a sarkon, szeme elé tárult a hatalmas Atlanti-
óceán, amely úgy olvadt bele a horizontba, akár a kék ég az atmoszférába.
A füvön túl a sziklaszirt lépcsőzetesen nyúlt le egészen a vízig. Valamivel
távolabb mint apró szigetek, sziklák bukkantak elő, habzó örvénylésre
késztetve a hullámokat. A szél hidegen fújt, Annalisa magához szorította
Celiát. A balra lévő kicsi, homokos parthoz sziklába vájt lépcsősor vezetett
le. Nem is nézett a házra, szinte vonzotta magához az óceán.
– Elhiszed ezt, Celia? Ez a miénk! Én nem is… – Nem tudta, sírjon
vagy kiabáljon. Kinek van szüksége katolikus templomra, amikor ilyen
közel lehet Istenhez itt, a saját házánál?
Leereszkedett a lépcsőn a szürkés homokra, ahol apró hullámok
nyaldosták a partra vetett kagylókat. Egy darabka nyugalom az egyébként
vad partvonalon.
Végigsietett a homokon a vízig, és elnézett kelet felé. Kékséget látott
egészen a horizontig, magát a színtiszta harmóniát, a felület tükörsima volt,
ameddig a szem ellátott. Ötvenméternyire sirályok kergettek egy halrajt.
Rájött, hogy itt készült a fotó Waltról és Gertrude-ról. A sós levegővel
együtt lélegezte be a látványt, szinte fuldoklott, érezte mindkettőjük
jelenlétét, és azt kívánta, bárcsak találkozhatott volna Gertrude-dal.
Magához szorította Celiát, és tudta, hogy valószínűleg egyikük sincs túl
messze.
Visszafordult, felnézett a gránittömbön túl a házra. Beitta a szürreális
pillanatot, és keresztet vetett.
Nonna közben kisétált a hátsó udvarra, onnan nézte az óceánt. És ha
Annalisának nem csalt a szeme, mosolygott.
– Nem rossz, igaz? – Glen lelépett az utolsó lépcsőfokról.
– Hozzá tudnék szokni. – Annalisa letette Celiát a homokba, hadd
játsszon.
– Ez a kedvenc házam a szigeten – ismerte el a férfi. – Mindegyiknek
megvan a maga vonzereje, de van valami kivételes ebben a helyben.
 – Maga hol lakik? – Annalisa látta, hogy a kíváncsiság a víz felé
vezérli Celiát.
– A városban. Van egy kis házam a West Streeten, a vízparton, de Bar
Harborban már mindenhol éltem.
A szél belekapott Annalisa hajába, a kezével kellett kisöpörnie a
szeméből.
– Sosem költözött el?
Mindketten megfordultak, amikor meghallották Celia kacagását. A
kislány boldogan menekült a felé araszoló apró víznyelv elől.
– Négy évre elmentem a Harvardra, de utána rögtön vissza is jöttem. –
Glen vett egy mély lélegzetet. – Boston nagyszerű hely, de honvágyam volt.
Annalisa a fiatalember szemébe nézett.
– El tudom képzelni.
– Akkor itt maradnak? – A férfi arcáról reménykedés sugárzott.
Annalisa néhány futó pillanatig különféle lehetőségeket látott a
szemében – a saját lehetőségeit. Talán mégis van élet Thomason túl. Talán
csak arra lenne szüksége, hogy maga mögött hagyja Portlandet.
– Azt hiszem, készen állok a változásra – felelte végül. – Sőt, biztos
vagyok benne.
Glen elvigyorodott, mintha tudta volna, hogy ez a hely lesz Annalisa
jövője.
– Menjünk, nézzük meg a házat!

– Milyen itt az élet szezonon kívül? – kérdezte Annalisa a ház bejárása

közben. – A helyiek biztosan imádják.
Glen felkapcsolta az egyik lámpát.
– Ó, igen, de nem olyan csendes, mint gondolná. Hideg van, de
rengeteg a tennivaló.
A nappali a ház központja és lelke volt, Annalisa rögtön arra gondolt,
hogy itt állíthatná fel a festőállványát. Néhány tökéletesen megtisztított,
gyönyörű ablak nézett a tengerre. Glen elmondta nekik, hogy Gertrude
régen sokat játszott a sarokban lévő Baldwin zongorán. Az egyik falnál
gondosan bekészített tűzifával kandalló várta az ősz érkezését. A bútorzat
színes volt, és elegáns, minden bizonnyal Walt felesége menedzselte a
dekorációt.
 – És a konyha, istenem! – álmélkodott Annalisa. – Mit szólsz ehhez,
Nonna? El tudnád vezetni? És ez az ebédlőasztal… a Mancusók egy
szombati estén sem tudnák megtölteni!
Nonna bólintott, Annalisa érezte, hogy nagyanyja lázasan
gondolkodik. Talán hajlandó lesz otthagyni Millst, ha elég nagy nyomást
helyez rá. Ő maga csak elképzelni tudta, milyen inspirációt meríthet itt.
A fő hálószoba láttán elakadt a lélegzete. Egy négyoszlopos ágy, egy
csodálatos antik komód és egy hozzáillő öltözőasztal. A fürdőszobában
Annalisa a karmos fürdőkádból nézhette a vizet az ablakon át – persze csak
ha Nonna nem akarja magának a szobát. Ez esetben ő boldogan leköltözik
az alsó szintre.
– És mi a helyzet az iskolákkal? – kérdezte, miközben bekémlelt egy
üres vállfákkal teli beépített szekrénybe.
– Remek iskolák, remek tanárok – vágta rá Glen. – Celia járhat
busszal. Teljesen biztonságos.
Tökéletesnek tűnt az itteni élet.
Hirtelen éles fütty hasított a levegőbe.
– Ez meg mi volt? – pillantott Annalisa Celiára és Nonnára. Ők is
feszülten figyeltek.
– Ó, bizonyára ebédidő van. – Glen a Rolexére nézett. – Ez a
tűzoltóállomás füttye. Minden délben és este kilenckor megszólal.
– Komolyan beszél? – Annalisa Walt üzletére, a déli és éjféli
jelzésekre gondolt.
– Így lehet megkülönböztetni a turistákat a helyiektől. A turisták azok,
akik délben összerezzennek.
Annalisa könnyes szemmel fordult Nonnához.
– Mekkora esély volt rá, hogy…? – Vajon Walt így köszön nekik a
mennyországból? Ezért szeretett bele Bar Harborba az első pillanatban,
mert Graystone is ugyanolyan kapcsolatban állt az idővel, mint a portlandi
üzlete?
Érezte, hogy a karján minden szőrszál az égnek mered, átölelte
Nonnát.
– Ideköltözünk, mind a hárman. Nem fogadok el nemet válaszként.
 39. fejezet

A piac

Három hónappal azután, hogy beköltöztek Graystone-ba, Celia

megátalkodott mini-Annalisává fejlődött, aki mindig a bajt kereste.
Szeszélyes dührohamai túlszárnyalták Nonna és Annalisa gyerekkori
kirohanásait, és az anyja biztos volt benne, hogy Isten ezzel fizet vissza
neki tinédzserkori kihágásaiért.
Most, hogy az Egyesült Államok már nem háborúzott, az ország jó
úton haladt afelé, hogy jobb hely legyen belőle – még az egész Watergate-
üggyel együtt is. Elvisre ez nem vonatkozott. Annalisa legnagyobb
csalódottságára kedvenc énekese nem törődött magával, és nagyon gyorsan
csúszott lefelé a lejtőn; csak szedte magára a kilókat, és kezdte elveszíteni
zenei elhivatottságát. Szeretett volna beszélni vele, beszámolni saját
utazásáról, és elmondani neki, hogy mindenhol meg lehet találni a fényt.
Annalisa, Celia és Nonna májusban költöztek, alig két héttel azután,
hogy először megnézték a házat. Glen a nyár nagy részében Annalisa körül
legyeskedett, amíg a lány meg nem győzte róla, hogy legyenek inkább
barátok. Nem mintha még mindig kerülni akarta volna a szerelmet;
egyszerűen csak nem Glen volt az igazi. Most, hogy újra komolyan vette a
dolgot, nem szerette volna kevesebbel beérni. De talán egy nap… addig is
festett, többet, mint valaha, és nyitott egy galériát a belvárosban, amelyik
máris közösségi beszédtéma lett.
Ugyanolyan rátermett kurátornak bizonyult, mint művésznek, és
megtalálta a maga helyét az olyan művészek munkáinak bemutatásával,
akikből szinte csöpögött a szenvedély. Bár nem állított fel szabályokat, a
művészek, akikkel együtt dolgozott, nem világítótornyokat vagy homárokat
festettek. Legyenek absztrakt expresszionisták, pop-art festők vagy
portréisták, akiknek a képei a falain lógtak, olyan hatalmas szívvel
dolgoztak, hogy komoly vevő nem sétálhatott ki Annalisa galériájából
száraz szemmel.
Az új művészek folyamatos keresése közben Annalisa beutazta egész
New Englandet, követte a művészközösségben felmerülő pletykákat.
Amikor megtalálta a festőket, akiket képviselni akart, azok pont úgy néztek
rá, mint ő egykor Jackie Burtonre, és ezek a csodáló, tiszteletteljes
pillantások hajtották őt tovább.
A nyári utazások jó alkalmat kínáltak neki arra, hogy elszakadjon az
anyaszereptől, és nem volt hely, amit jobban szeretett meglátogatni, mint
Portland, ami mindig saját utazására emlékeztette. Augusztusban, egy
különösen gyümölcsöző, kétnapos út után – a Plymouth tele lett új
szerzeményekkel – megállt a piacon, hogy megnézze az új művészek
pavilonját, meglátogassa Elit és vegyen egy fahéjas csigát.
Különösen elevennek érezte magát, és mostanában sokkal többet is
randizott. Portland eszébe juttatta azt a bátor lányt, aki otthagyta Millst,
hogy új életet kezdjen. Egyedül a romantikus szerelem hiányzott az
életéből, de hosszú utat kellett megtennie, hogy ezt ő maga is elismerje.
Most tele volt mindenféle szeretettel, a művészekkel, vevőkkel és
barátokkal ápolt kapcsolattól a lányán és Nonnán keresztül a családjáig
Millsben. Annyira megszerette a Mancusókat, hogy gyakran azt kívánta,
bárcsak mindegyik odaköltözne Bar Harborba. Azonban szerették Millst, és
ezért nem is tudta hibáztatni őket. Akármennyire is el akart menekülni
onnan, az igazság az volt, hogy csak saját maga elől menekült. Ehhez
semmi köze nem volt Millsnek. Igazából most is ugyanazt a kisvárosi életet
élte, ami elől elfutott, és nem cserélte volna el semmiért.
Tűnődései közepette döntött úgy a világ, hogy ismét romba dönti
terveit. Koktélparadicsomokkal és méhviasz gyertyákkal teli szatyorral
közeledett Eli bódéja felé, amikor megállt, hogy az órájára pillantson.
Megígérte Celiának, hogy nem ér haza túl későn.
Előhúzta Walt Waltham zsebóráját a táskájából. Három perccel múlt
tíz. Ha siet, kettő előtt hazaér. Éppen lecsukta az óra fedelét, amikor valaki
a nevén szólította.
Megfordult, és szembetalálta magát Mitch Gaskinsszel, Thomas
legjobb barátjával. A férfi egy parkoló autó motorházán ült, kezében egy
cső kukoricával. Néhány kukoricaszem beleragadt a szakállába. A múlt erős
kézzel csapott le Annalisára, eszébe jutott, amikor első alkalommal
találkoztak a futballmeccsen, az alapkiképzés utáni hazalátogatásakor.
– Annalisa, a francba is, de örülök, hogy látlak! – Mitch letette a
kukoricát egy tányérra, lecsúszott a motorháztetőről, és az autóhoz
támasztott bot után nyúlt. Megsérülhetett a háborúban? Óvatosan
egyensúlyozva kiegyenesedett, és hitetlenkedő vigyorral bámulta a nőt. –
Nem hittem, hogy valaha találkozunk!
Annalisa viszonozta a mosolyt, és visszacsúsztatta Walt óráját a
táskájába.
– El sem hiszem. Mitch Gaskins. Tényleg te vagy?
– Személyesen! Legalábbis a nagy részem.
Összeölelkeztek, Annalisa érezte, hogy a múlt zavaros vize egyre
erősebben örvénylik körülötte. Örült a férfi látványának, de erre a
találkozásra nem volt felkészülve.
– Hol laksz most? – kérdezte Mitch a botjára támaszkodva. –
Gondolom, már összefutottunk volna, ha itt élnél.
– Tavaly elköltöztem. – Annalisa körülnézett, hirtelen megriadt a
gondolattól, hogy Thomas is itt lehet. – Bar Harborban élek. Igazából éppen
oda tartok, csak beugrottam néhány dologért.
– Bar Harbor? Sosem gondoltam volna.
– Akkor már ketten vagyunk. És te? Itt laksz még?
– Aha. Mióta hazajöttem. – A lábára nézett. – Kaptam egy golyót a
térdembe, így korán véget ért a szolgálatom. Apámmal nyitottunk néhány
autósboltot, egyet a bevásárlóközpont mellett, a másikat Dél-Portlandben.
Thomas is itt van, tudod?
– Mi? Portlandben lakik? – Amikor meghallotta a nevet, mintha egy
vödör jeget borítottak volna a fejére. Kísérlete arra, hogy a beszélgetés
közben úgy tegyen, mintha nem folyamatosan Thomas járna a fejében,
csúfos kudarcot vallott.
– Nem. – Mitch megsimogatta a szakállát. – Még Davenportban él,
van egy éve hátra a Westonon. De itt van a piacon. Nem találkoztál vele?
Annalisa szíve megdobbant, a gondolatai összekuszálódtak.
– Nem. Én… én… – Hirtelen sürgető késztetést érzett arra, hogy futva
távozzon.
Mitch beletúrt a szakállába.
 – Igen, amikor hazaértem, engem is az döbbentett meg legjobban,
hogy ti ketten már nem vagytok együtt. Akkoriban csak a ti
kapcsolatotokban voltam teljesen biztos.
– Változnak a dolgok, nem igaz? – Körülnézett, arra gondolt, most
biztosan nem szeretne találkozni Thomasszal. Te jó ég, hiszen gyereke volt
tőle! És a teste reagálása alapján még mindig erős érzelmeket táplált iránta,
amit nem szeretett volna megmutatni neki.
– Igen, bizonyos dolgok változnak – értett egyet Mitch.
Ne tedd ezt! – gondolta. Arra gondolt, hogy végre sikerült
továbblépnie, erre Thomas most visszarántja, megsemmisíti minden eddigi
eredményét. De akkor is meg kellett kérdeznie.
– Megnősült, meg ilyesmi? Tudom, hogy odaát találkozott azzal a
lánnyal. – Abban a pillanatban, ahogy a kérdés elhagyta az ajkát, már azt
kívánta, bárcsak ne tette volna fel. Sokkal jobb, ha eltemetve marad, ő
pedig minél előbb eltűnik innen.
– Miféle lány? – Mitch zavartan ráncolta a homlokát. – Utánad
Thomas nem… – Megrázta a fejét. – Thomas soha nem szeretett mást. Neki
csak Annalisa létezik.
Az a furcsa, hátborzongató érzése támadt, hogy valami rettenetes
dolog történt.
– De láttam a képet. Arról a lányról. Mrs. Barnes azt mondta, feleségül
fogja venni.
– A lányt, akivel most van? – Mitch körülnézett, hogy
megbizonyosodjon róla, a kérdéses személy nincs hallótávolságon belül.
Mély hangja egy oktávval megemelkedett. – Robint?
– Azt hittem, Linhnek hívják.
– Nem ismerek semmiféle Linht. Randizgat Robinnal, de nem komoly,
én mondom neked. Összetörted a szívét, Annalisa. – Mitch lenézett a lány
kezére. – Nem vagy férjnél?
Annalisa még soha életében nem volt ennyire zavarban. Egy része
továbbra is szeretett volna elmenekülni, mielőtt többet megtud, és mielőtt
megpillantja Thomast, de végül győzött a kíváncsiság.
Mitch kérdésére ügyet sem vetve mondta:
– Mrs. Barnes azt mondta, beleszeretett valakibe Vietnámban. Ezért
hagytam el.
– Mi? Ez nekem teljesen új. Szerintem tudnék róla.
 Annalisa még most is látta maga előtt a fotót, ami mindent
megváltoztatott. Lehet, hogy Thomas nem vitte haza a lányt. De akkor is,
miért falaz neki Mitch ennyi év után?
– Nem hallottál esetleg valamit egy másik…
– Ó, istenem! – hallott egy hangot a háta mögül.
Jobban ismerte Thomas hangját bármilyen más hangnál a világon,
talán a lánya kacagásán kívül. Vagyis a lányuk kacagásán kívül.
– Te vagy az? – hitetlenkedett a férfi, miközben Annalisa próbálta
összeszedni magát.
Végül vett egy mély lélegzetet és megfordult. Ott állt előtte Thomas
Barnes, több mint három évvel idősebben, mint amikor utoljára látta, de az
évek alatt nem sokat változott. A haja hosszabb lett, az öltözéke divatosabb:
világoskék inget viselt khaki nadrágjába betűrve, és mellé papucscipőt.
Kiszáradt a torka. Próbált mondani valamit, de mintha száraz ecsettel
akart volna festeni. Nem találta a szavakat.
Thomas egy vörös hajú lány kezét fogta, de Annalisa látta, hogy a
szorítása egy pillanat alatt erőtlenné válik.
– Tényleg te vagy!
– Szia! – Annalisa mindent megtett, hogy leplezze a belsejében
tomboló érzelmeket. A dühöt és a vonzódást. Ha az idő nem tompít rajta,
mennyire gyűlölte volna azt, amit tett vele?
A kínos csöndben, miközben egymás tekintetében kutattak, a vörös
hajú lány előrelépett és kezet nyújtott.
– Robin vagyok. Te lehetsz Annalisa.
Annalisa megszakította a szemkontaktust Thomasszal.
– Honnan tudod?
A vörös hajú lány vállat vont.
– Megérzés.
– Nagyon örülök. – Annalisa ismét Thomasra pillantott, aki
összeszorított szájjal mosolygott. Azonnal bűntudatot érzett, amiért
hazudott neki Celiáról. Fogalma sem lehetett róla, hogy apa lett. Legalábbis
nagy valószínűséggel. Különben már érdeklődött volna utána. Celia annyira
hasonlított rá, hogy első pillantásra tudta volna. Annyi gondolat kavargott
benne! Többször is eszébe jutott, hogy megkeresi, de sosem tudott elég
bátorságot gyűjteni. Most eszébe jutott, hogy talán rosszul döntött.
– Hogy vagy? – kérdezte a fiatalember. – Mi járatban erre?
 Annalisa alig tudta kinyögni a választ.
– Minden rendben, köszönöm. Csak beugrottam valamiért, útban
hazafelé.
Látta Thomas szemében és arcán a fokozódó örömöt, és ebből tudta,
hogy még mindig ő foglalja el a gondolatait. Mintha csak ők ketten léteztek
volna a világegyetemben, úgy nézett rá, amikor megkérdezte:
– Hol laksz most?
Robin oldalra húzódott, és szóba elegyedett Mitchcsel.
– Bar Harborban. – Annalisa érzékelte a hangja remegését. Ott állni
szemtől szemben Thomasszal, ez túl sok volt neki. A feszültség vastagon
ülte meg a levegőt, akár a reggeli köd Graystone-ban, és úgy érezte, az arca
elárulja őt, miközben küzdött a szédülés ellen.
Gyűlölte, hogy Thomas így látja, az arcáról szinte sugárzott, hogy
ilyen sok év után is mennyire hatással van rá, és nagyon szeretett volna
eltűnni innen. Mitch nyilvánvalóan nem volt tisztában minden részlettel, de
ő látta a fényképet.
– Most már mennem kell, de jó, hogy találkoztunk – mondta. –
Örülök, hogy minden rendben veled. – Remélte, hogy nem hallani az
erőtlenséget a hangjában.
Thomas a vörös hajú lányra pillantott, mintha magyarázkodni akarna,
mintha még rengeteg mondanivalója lenne.
– Igen… én is örülök.
Most már tényleg indulnia kellett. Thomas ezzel a mosollyal és
kinézettel mint éles késsel, úgy nyúlt bele a régi sebekbe, majd sót szórt
beléjük, amitől Annalisát pánikroham kerülgette.
– Mennem kell – nyögte ki túlságosan is nyilvánvalóan, de a szökés
gondolatától egy kicsit jobban érezte magát.
Thomasnak mintha az egész teste ökölbe szorult volna.
– Megértem. Hát… jó, hogy összefutottunk. – Láthatóan összezavarta
a lány sietős távozása.
De Annalisa nem tudott mást tenni. Búcsút intett, elköszönt Mitchtől
és Robintól, majd sarkon fordulva elviharzott. Nem kellett megfordulnia,
hogy tudja, Thomas őt bámulja. Olyan sok kérdést szeretett volna feltenni,
de egyre sem volt képes.
Miért nem kereste fel őt, miután hazatért? Ennek semmi értelme sem
volt, főleg, ha nem hozott magával egy másik lányt. Egyébként sem adott
volna második esélyt valakinek, aki megcsalta. Akármilyen kapcsolatban is
álltak azzal a lánnyal, biztosan megcsókolta. És ahol csók van, ott biztosan
van valami más is. A háború nem mentség rá, hogy elárulja a szerelmüket.
Nem mintha Annalisa vissza akarta volna kapni őt – akármennyire is
szerette még mindig. Legalábbis nem hitte, de Thomas látványa akkor is
felzaklatta.
A Congress Streeten beszállt a Plymouthba, és szinte összeroskadt az
ülésben. Levegő után kapkodott, ismét úgy akarta érezni magát, mint a
világa összeomlása előtt. A szélvédőn keresztül kinézett az előtte álló
autóra, aztán a forgalmas utcára, és a mellét markolászva megpróbált a
légzésére összpontosítani. Hogyan reagálna, ha Thomas most kopogtatna az
ablakon? Lehet, hogy szívrohamot kapna. Megfordult, tekintete a piacot
pásztázta. Rengeteg ember jött és ment. Szerencsére ő nem volt köztük. A
légzése lassan kezdett helyreállni.
Hogyan lehetett ennyi év után is ilyen erős hatással rá?
Pontosan erről szól a szeretet, gondolta, amit időnként olyan emberek
iránt érzel, akik nem mindig érdemlik meg. Emlékezett rá, hogy ugyanezt
érezte az apja irányában; gyűlölte őt mindenért, amit az anyjával és vele
tett, ugyanakkor sosem mulasztotta el megbocsátón átölelni, újra és újra. Ez
is a szeretet egyik arca volt: fájdalmas és elkerülhetetlen.
Beindította a motort és elindult, mert félt, hogy Thomas rátalál. Hosszú
ideje nem járt Walt házában, de most valami odahúzta. Talált egy közeli
parkolóhelyet, és kiszállt az autóból. Megrohanták az emlékek: Walt, a déli
és éjféli csengőszók, a nap, amikor Jackie Burton besétált az ajtón, és
felajánlott Annalisának egy helyet a falán. Nonnával eladták az épületet, az
órásüzlet helyére ruhabolt költözött.
Felnézett a régi teraszára, és nagyon tisztán látta magát és Thomast,
amikor a fiatalember egy alkalommal meglátogatta őt. Emlékezett rá, ahogy
remegő ujjal mutatott Vietnám felé, mit sem tudva arról, mit tartogat a jövő.
Ha nem ment volna el Hawaiira… Gondolatai a treezai ferde toronyra
irányították a tekintetét, és a telefonfülkére az utca másik oldalán, a képre,
amit megrajzolt Thomasnak a kiképzés ideje alatt.
Visszaült az autóba, előkotort némi aprót, átsietett a telefonhoz, és
gondosan becsukta maga után az ajtót. Éveken át nézett le föntről erre a
fülkére, elképzelte az ide belépő férfiak és nők életét, de ő maga soha nem
járt itt. Egészen mostanáig.
 – Csak meg akartam kérdezni, mi a helyzet – mondta, amikor Nonna
felvette a kagylót. – Minden rendben?
– Minden. Glen nemsokára felveszi Celiát, és elviszi a Village
Greenbe. Celia most fürdött, és már felvette a legszebb ruháját. – Glen
mindannyiuk jó barátja lett, és Celia fogadott nagybácsija.
A kép megnyugtatóan hatott Annalisára.
– Tudok vele beszélni?
Egy másodperc múlva már meg is hallotta a kislány hangját.
– Anyu!
Most pontosan erre volt szüksége.
– Csak el akartam mondani, mennyire szeretlek, Celia.
A lánya válaszolt valamit, aminek semmi értelme sem volt, de
sugárzott belőle a szeretet, ami még több bűntudatot szabadított fel benne.
A bűne nem csupán annyi volt, hogy távol tartotta a lányát hűtlen
kedvesétől. Mellette hazudott is Celiának, amit sokkal nagyobb vétségnek
tartott.
– Néhány óra múlva találkozunk – suttogta, és letette a kagylót.
Kilépett a fülkéből, és még egyszer, utoljára felnézett a teraszra. Vajon
megvédte Celiát, vagy ártott neki ezzel a megtévesztéssel? És mi lesz, ha
Thomas rájön? Mi fog történni? Akármennyire is megindokolta magának
Celia elrejtését előle, önmagát soha nem tudta feloldozni a bűnei alól. A
lánya egyre idősebb lett, kezdte megérteni a dolgokat. Kérdezősködni fog
az apjáról. És Annalisa nem tudta, mit mondjon neki.
Visszaszállt az autóba, rendbe szedte magát, és nekivágott a hosszú
útnak Bar Harborig.
 40. fejezet

Fuss, nyuszi, fuss!

Annalisa kirakta az új darabokat a galériában, és éppen időben ért haza,

hogy elkapja Glent és Celiát, amint hazatérnek a belvárosi kalandozásból.
Csak két éjszakát volt távol, de a lánya nélkül töltött idő mindig egy
örökkévalóságnak tűnt. Kirohant, amint hallotta csukódni az autó ajtaját.
Amikor Celiára nézett, mintha minden alkalommal hullócsillagot látott
volna, és automatikusan mosoly költözött az arcára.
– Szia, bambina!
Celia egy felhúzható zenebohóccal a kezében rohant felé, kis híján
felbukott, de aztán kitárta a karját. A kislány nem félt semmitől, és szinte
napi rendszerességgel horzsolta le a térdét szeleburdi rohangálása közben.
Ahogy a karjába emelte a lányát, meglátott egy betolakodót a birtokon,
amitől a szíve kihagyott egy ütemet. A magas fák mögött, a behajtó elejénél
egy VW Bogár közeledett. És nem csak akármilyen VW Bogár. Thomas
banánsárga Bogara. Az, amit kölcsönadott neki, amelyik elvezette portlandi
szabadságába, amelyik elvitte első kalandjára, ami aztán meghatározta az
egész életét.
A Bogár, amit otthagyott a davenporti behajtón, egy üzenettel és egy
gyűrűvel együtt.
A volán mögött ott ült Thomas. Körülbelül ötméternyire állt meg
tőlük.
Annalisa megrázta a fejét, hogy biztos legyen benne, nem hallucinál.
Bolond elméje hányszor vizionálta ezt a jelenetet? A dolog nem érte
teljesen készületlenül, mivel nemrég találkoztak a piacon, és Thomas azóta
sem távozott a fejéből, de akkor is… ez valóban megtörténik?
A hazaút egyetlen hosszú utazás volt saját múltjába, végiggondolta
kapcsolatuk minden napját, kezdve azzal az éjszakával Fairhavenben, majd
a találkozást a meccsen, ahogy a fiú megnyerte magának a családját, azután
jött a sorozás, az ázsiai utazás előtti találkozás, és végül az utolsó
együttlétük Hawaiin.
El sem tudott volna képzelni ennél több szerelmet és fájdalmat
egyetlen életben, akármilyen fiatal is volt még. Nem mintha különlegesnek
gondolta volna magát, de ami köztük zajlott, az biztosan egyedi volt. A
végén pedig, mint minden alkalommal, amikor gondolatban végiglapozta
történetük könyvét, elcsodálkozott, hogyan mehetett minden tönkre.
Hogyan semmisülhetett meg valami, ami ennyire csodálatos volt. A férfiak
félreléptek, és a kapcsolatok véget értek, de azt gondolta, az ő kötelékük
másmilyen. Nem tudta elhinni, hogy a világ többi része, a többi pár úgy
szerette egymást, ahogy ő és Thomas.
– Jól vagy? – lépett közelebb Glen. – Ki az?
Annalisa halálra rémült. Thomasszal ennyi év után valóban megteszik?
Beszélgetni fognak? Miért jött ide? Hogyan talált rá?
Glenre nézett, aki egyszer sikertelenül próbálta meg helyettesíteni
Thomast.
– Megkérhetlek, hogy vidd le Celiát a partra?
A férfi nyilvánvalóan kihallotta a hangjából a sürgetést, és
gondterhelten nézett rá.
– Mi folyik itt?
– Thomas az. – Nem kellett többet mondania. Amikor úgy döntöttek,
barátok lesznek, mesélt neki az együtt töltött idő hullámvasútjáról.
Glen a VW-re nézett.
– Ó! – Az anyja nyakába kapaszkodó Celia után nyúlt. – Gyere, C.,
menjünk le a partra, hátha találunk rákokat.
A Bogár még közelebb araszolt, miközben Annalisa átadta a kislányt.
Glen minden további szó nélkül távozott vele a part felé.
Thomas arca most már jól kivehetővé vált a szélvédőn keresztül,
Annalisa szíve pedig úgy dörömbölt, akár egy törzsi tánc dobja.
Amikor a férfi kiszállt az autóból, odaszólt neki:
– Ha azt mondod, éppen a környéken jártál, hozzád vágok valamit!
Thomas elmosolyodott, és nagyon boldognak látszott, őszintén
elégedettnek, érzelmileg kiegyensúlyozottnak, amitől Annalisa számára
csak még nehezebbé vált elviselni ezt a mai napot.
– El sem hinnéd. Kérdezősködtem a városban, és meghallottam a
szélcsengőt. Kiderült, hogy van egy galériád a központban, ahol szélcsengő
lóg a bejárat felett. A bent lévő lánytól kihízelegtem a címed.
– Ó, szóval kihízelegted? – Annalisa egy pillanat alatt visszazökkent a
régi idők könnyed csevegésébe, féltve őrzött titka ellenére. Majdnem
hozzátette, hogy a szélcsengőt a lányukkal közösen készítették, de úgy
vélte, nem ez a legjobb módja az információ átadásának. Ha egyáltalán el
akarja árulni neki.
– Igazából azt mondtam neki, hogy az unokatestvéred vagyok. –
Thomas a benne élő Marlon Brando után nyúlt, felemelte behajlított
kézfejét, és legjobb szicíliai akcentusával folytatta. – Vito Mancuso vagyok,
és elvesztettem az unokatestvérem, Annalisa címét. Segítene nekem? Évek
óta nem beszéltünk, és szeretnék találkozni vele.
Annalisa lejjebb eresztette az állát, úgy nézett az elbűvölően mosolygó
férfira.
– Vito, mi? Azt hiszem, hívom a biztonságiakat.
Egy pillanatra összevigyorogtak, és Thomas a távozó Glenre és Celiára
pillantott, akik a lépcső felé tartottak. Hirtelen elbizonytalanodott, láthatóan
idegessé vált.
– Egyébként sajnálom, hogy csak így rád rontottam. Én… – Most ő
sem találta a szavakat.
Annalisa nem tudta, miért jött ide, és azt sem, mi a fenét mondjon
neki. Az elmúlt évek ott lebegtek közöttük a levegőben, és az iránta érzett
szerelem ismét kezdett feltámadni.
Thomas körülnézett, úgy matatott a kezével, mintha nem tudná, mit
kezdjen velük.
– Nem bírtam elviselni egyetlen további percet sem, hogy ne beszéljek
veled – szólalt meg végül, és khaki színű nadrágja zsebébe dugta a kezét. –
A francba is, Anna, hiányzol! Nem tudom, mi történt. Mitch beszélt valami
másik lányról. Azt hitted, összejöttem valakivel?
Annalisa a néha kék, de ma inkább zöld szempárba nézett, még mindig
nem tudta, hol kezdje. Az állítólagos félreértésnél? A gyermeküknél? Az
érzésnél, ami nyilvánvalóan még mindkettőjükben ott volt? Lélegzethez is
alig jutott, a feltételezés, hogy valamit félreértett, kétségessé tette minden
cselekedetét a fénykép megpillantása óta.
– Nem akarsz bejönni? – kérdezte remegő hangon. Elindult a lépcső
felé, és intett a férfinak, hogy kövesse.
 Thomas megkönnyebbültnek tűnt, mintha attól fél volna, hogy a lány
elküldi. Ha tudta volna…
A bejáratnál megtorpant.
– Biztos vagy benne? Nem akarok…
– Gyere be, Thomas. – Annalisa kitárta neki az ajtót. – Van mit
bepótolnunk.
A pápa, John F. Kennedy és Frank Sinatra köszöntötte őket az előtéri
szenteltvíztartó feletti helyükről. Thomas szemügyre vette az étkezőt, az
előkelő lépcsőt, és Annalisa tudta, azon töpreng, vajon mi hozhatta őt ide.
Graystone-on határozottan látszott, hogy olaszok költöztek bele. Szinte
minden helyiségbe jutott egy Szűz Mária-szentély. Sehonnan nem
hiányozhattak a gondosan mosott és vasalt csipketerítők, sem a feszületek.
A bútorokat megtartották, de a falakat az Annalisa által festett vagy gyűjtött
képek díszítették.
– Jó illat van. – Thomas benézett a konyhába, láthatóan húzni akarta az
időt, mielőtt rátér látogatása okára. A tűzhelyen két hatalmas edényben főtt
a sugo di pomodoro. Mellettük, a konyhapulton friss házi paradicsom,
fokhagymagerezdek és bazsalikomágak várakoztak.
– Tésztaszósznap a Mancuso-házban – magyarázta Annalisa,
miközben bevezette vendégét a konyhába. – Nonna még mindig tartja.
Thomas azonnal otthon érezte magát, beledugta az orrát az egyik
fazékba, és alaposan megszaglászta a tartalmát.
– Istenem, mennyire hiányzik a családod főztje! Ott feküdtem
éjszakánként a dzsungelben, és arról álmodtam, hogy Nonna házában
vacsorázom.
Az már az ő baja, gondolta Annalisa.
Vagy mégsem? Lehet, hogy erősen túlreagálta? Nem állt össze a kép,
és titkainak alapzata repedezni kezdett.
– Odaát nem voltak tésztás esték?
Thomas hátrébb húzódott a tűzhelytől.
– A haditengerészetnél talán, de a hadseregnél nem. Mi arra vagyunk
büszkék, hogy minden élvezetet kiölünk az étkezésekből. Soha többé nem
nyúlok sonkához vagy limababhoz! Te közben mindvégig festettél?
Tetszett, amit a galériában láttam.
Annalisa most nem akart festésről beszélgetni, de azért válaszolt, hogy
még néhány perccel késleltesse az elkerülhetetlent.
 – Igen, még találok benne élvezetet, és elfoglalom magam. – A
kettejük között történt dolgok érzékelhetően megtöltötték a szobában a
levegőt. – És te mivel foglalkozol mostanában? Befejezted az iskolát? –
Milyen gyakran szeretett volna választ ezekre a kérdésekre!
– Dolgozom rajta. – Thomas biztonságos távolságban maradt, a pult
másik oldalán. – Visszamentem a Westonra, kergetem a tudományos
karriert. Emma egy évvel van mögöttem, pszichológiát tanul. Egy házban
lakunk a campus mellett.
– Örülök, hogy együtt vagytok Emmával. – Vajon a húga beszámolt
neki a gyerekről? – És hogy ő is tanul. Jól teszi.
Találkozott a tekintetük.
– Igen, határozottan megjött az esze.
Annalisa arra gondolt, kettejüknek csodálatos életük lehetett volna,
felidézte, hogy küzdött érte Thomas, és milyen jól bánt vele. Amíg meg
nem csókolt egy másik lányt. Végül elfordult tőle, és intett, hogy kövesse a
nappaliba.
– Azt hiszem, itt lesz Nonna. Köszönj neki!
– Aha. – Thomas végre otthagyta az edényeket. – Örömmel.
Nonna a varrógépnél ült, egy szakadt párnahuzaton dolgozott, és
közben a mellette forgó Mario Lanza-lemez dallamát dúdolta. Ha nem a
konyhában vagy a karosszékében időzött, itt lehetett megtalálni. Kis
varróasztalát odatolták a tengerre néző ablakok egyike elé, és akár órákig is
elücsörgött ott anélkül, hogy unatkozott volna.
– Nézd, kit fújt erre a szél! – Annalisa arra gondolt, talán
figyelmeztethette volna Nonnát, mielőtt bevezeti Thomast.
– Üdv, Nonna! – A férfi belépett a szobába, és szembefordult a nővel.
– Rég találkoztunk.
Nonna lekapcsolta a gépet és megfordult. Szeme lufiként dülledt ki,
gyorsan keresztet vetett.
– Jézus, Mária, Szent József! Igen, nagyon rég!
Aztán a tágra nyitott szempár tekintete találkozott Annalisáéval, és a
pupillákban ott voltak a kérdőjelek. Valószínűleg ő is ugyanarra gondolt –
hogy Thomas meg fogja tudni az igazságot. Most már semmiképp sem
engedhetik el anélkül, hogy beszélnének neki Celiáról. Annalisát
cápaharapásként mardosta a bűntudat, amiért elrejtette előle a lányát. Ha
Emma mesélt volna neki, mostanra már biztosan előrukkol vele.
 Thomas és Nonna összeölelkeztek, és volt körülbelül öt másodpercük
beszélgetni, mielőtt Annalisa közbeszólt.
– Megtennéd, hogy magunkra hagysz minket? Glen levitte Celiát a
vízhez. Esetleg megnézhetnéd, mivel foglalatoskodnak.
Nagyanyja láthatóan még mindig sokkos állapotban volt, de ugrott a
lehetőségre, hogy eltűnjön innen. A botjára támaszkodva feltápászkodott, és
kisétált a hátsó ajtón a teraszra, a felhős augusztusi délutánba.
Annalisa fejében vad vihar dúlt, ami felkapta a gondolatait és úgy
pörgette őket, mint a hurrikán az autókat. Miért jöhetett Thomas?
– Semmit sem változott – jegyezte meg a férfi végül, és odalépett az
ablakhoz, hogy élvezze a kilátást. Egy idő után visszafordult. – Nem gond,
hogy egyedül megy le?
Annalisa felvonta a szemöldökét.
– Szerinted néhány lépcső akadályt jelent neki? Örülj, hogy ezt nem
hallotta. – Elhúzta az ujját a torka előtt.
Thomas elnevette magát, amivel azonnal felhúzta az összes közös
emléküket a kút legmélyéről.
– Hihetetlen, hogy van egy lányod! Pocsékul érzem magam, amiért így
rád rontottam.
Együtt teremtettük, gondolta Annalisa, aztán úgy döntött, jobb, ha
mindketten leülnek, mielőtt jönne a felismerés. Igen, Thomas megcsalta, ő
viszont elrejtette előle a lányát. Az ő bűne sokkal megbocsáthatatlanabb
volt. Ma neki kell vezekelnie.
Kinyitotta a hátsó ajtót, elfogta a rosszullét attól, ami rá várt.
– Menjünk ki ide!
A nap barátságos, melengető sugarakkal fogadta őket, ahogy kisétáltak
a teraszra, ahol faszékek sora nézett a tenger felé. Az óceán felől érkező
szellő megénekeltette a két sor szélcsengőt. Ezenkívül csak a sziklás
partnak csapódó hullámok moraja hallatszott.
A korláthoz lépve magukba itták a látványt, a kéket és a még több
kéket, ami mintha az örökkévalóságig tartott volna.
– Ez maga a mennyország – szólalt meg Thomas. – És mellé ez a
tökéletes nap.
– Egész télen ilyen napokra vágyunk, nem igaz? – Annalisa lenézett a
partra, ahol Nonna már csatlakozott Glenhez és Celiához, miután a botja
segítségével leküzdötte a lépcsőket. Összefogta a haját lófarokba, hogy ne
lógjon a szemébe. – Hogy van a családod?
Thomas ránézett, bozontos haja táncolt a szélben.
– Apám meghalt. Nem tudom, hallottad-e.
– Nem. Nagyon sajnálom. – Sosem kedvelte Bill Barnest, de Thomas
miatt elszomorodott.
– Hasnyálmirigyrák. Gyorsan elvitte. Amikor tavaly meghalt, én éppen
Fort Dixben teljesítettem a szolgálati időm utolsó részét.
– Abban a hónapban született Celia. És édesanyád? – Annalisa azon
töprengett, vajon Thomas kiszámolta-e magában, hogy kilenc hónappal
korábban mindketten Hawaiin voltak.
– Anyám jól van, mostanában találkozgat valakivel. A pasassal nincs
gond, bár a léc nincs túl magasan. És te mióta élsz itt? Úgy látom, elég jól
megy a sorod.
– Májusban költöztünk ide. – Meddig tudnak vajon triviális dolgokról
csevegni? Annalisa úgy gondolta, ő bármeddig tudná folytatni, mert utána
az ő igazságának kell következnie.
– Nonna is? – Thomast láthatóan lenyűgözte a látvány, jobbra-balra
forgatta a fejét.
– Igen. El tudod ezt képzelni? Végül sikerült őt elrángatnunk Millsből.
– Annalisa a fakorlátot markolva beszívta a hínár és a só ismerős illatát.
Minden eltelt másodperccel erősödött a bűntudata amiatt, hogy ennyi éven
át elrejtette az apja elől Celiát, főként a Mitchtől hallott dolgok zűrzavara
után.
– És mi a férjed története? – kérdezte Thomas. – Nem tudom
elképzelni, hogy örülne nekem.
– Nem vagyok férjnél. – Olyan gyorsan válaszolt, hogy a szavai szinte
vágtak. – Ő… nem a férjem. Sosem voltam házas.
Thomas ismét olyan arcot vágott, mintha a Bruins most nyerte volna
meg a kupát.
– Ezt nem tudom elhinni.
Annalisa a fejét rázta, és nem tehetett róla, de önkéntelenül is
elmosolyodott. Állj! – akarta parancsolni az arcának, de nem volt irányítása
felette.
– Szóval egyedülálló vagy?
 A lány sóhajtva bólintott, ami igent jelentett, de egyben
figyelmeztetést is. Thomas túlságosan előreszaladt.
A fiatalember helyesen értelmezte a hallgatását.
– Nézd, azt hiszem, van itt valami félreértés.
És eljött a pont, ahonnan már nem volt visszaút.
– Miért nem ülünk le? – Annalisa visszahátrált az egyik székig, és
gyorsan leereszkedett rá, mielőtt beleroskadt volna.
Thomas helyet foglalt mellette, és odafordult hozzá.
– Vietnámban senkivel sem találkozgattam. Ezért hagytál el?
Mi? Most a szemébe hazudik? Oly sok évet töltött el teljes
bizalmatlanságban, hogy már nem tudta, mit gondoljon. Több fájdalommal
a hangjában felelt, mint amennyit ki akart mutatni:
– Láttalak titeket, Thomas. Láttam a fényképet. Ne hazudj nekem!
Thomas összevonta a szemöldökét, mint akit hamisan vádolnak.
– Miféle fényképet? Nem hazudok, csak nem értem!
– Édesanyád küldött nekem egy fotót rólad és Linhről.
– Linhről? – Őszintén meglepettnek tűnt. – Ki az a Linh? Miről
beszélsz?
– A lány, akivel a képen csókolóztál. – Annalisa szavai izzottak a
haragtól. – Megértem, hogy háborúban voltál, és pocsék volt a helyzet, de
ne hazudj nekem! Most ne. Azon már rég túl vagyunk.
Thomas megmozdult a széken, teljesen szembefordult vele, és
közelebb hajolt.
– Fogalmam sincs róla, miről beszélsz. Isten bizony. Nem volt
Vietnámban semmiféle lány. Ez valami félreértés lehet. – A legnagyobb
komolysággal fogadta a vádat, szilánkonként rombolta le Annalisa
bizalmatlanságának falát, de a lány máris újat épített frusztrációja tégláiból.
– Édesanyád azt írta, hazaviszed azt a lányt. Semmi értelmét nem
látom, hogy ne mondd el az igazat.
Thomas nyakán kidagadtak az erek a dühtől.
– Anyám küldött neked egy fényképet? Megvan még? – Annalisa látta,
hogy lázas igyekezettel próbál valamilyen magyarázatot találni. – Soha nem
volt semmiféle lány!
Te jó ég, mit tett? Valami nem volt rendben. Thomas egyáltalán nem
tűnt bűnösnek.
– Nem, már nincs meg. Kidobtam.
 Thomas felnézett az égre, ahol öt sirály suhant el a fejük felett.
– Várj csak… – Láthatóan őszintén kereste a megoldást.
Jóval azután, hogy a madarak eltűntek, eszébe jutott valami.
Belemarkolt bozontos hajába, és könyökét szárnyként széttárva kiáltott fel:
– Te Thienről beszélsz!
– Ó, visszatértek az emlékek – felelte Annalisa sötét szarkazmussal.
Egy másodpercig elhitte, hogy Thomas talán valóban ártatlan, hogy valaki
megszerkesztette a fotót, és engedte magának megízlelni, milyen lenne újra
szeretni őt. De csak egy pillanatig tartott, most viszont nagyon közel állt
hozzá, hogy távozásra szólítsa fel. Ugyanakkor alig várta, hogy hallja a
magyarázatát – vagy a hazugságát. Talán jobban hasonlított az apjára, mint
valaha gondolta. Akár ki is elégítheti a kíváncsiságát, mielőtt örökre
elbúcsúznak egymástól.
Thomas egészen a szék pereméig csúszott előre.
– Az a csók…
– Az bizony. – Annalisa annyira aggódott, hogy valamit rosszul
csinált, de abban a pillanatban úgy érezte, nagyon is jogosan tartotta tőle
távol a lányát. Megcsalta őt, és ezt nem lehet megbocsátani.
A férfi a szemébe nézve mondta:
– Az nem az, amire gondolsz. Istenemre esküszöm!
Annalisa álla megfeszült, a további hazugságok nyomait kutatta
Thomas arcán. Észrevette az apró heget a szeme alatt, amit Hawaii előtt
szerzett, és felidézte, mennyire szerette őt akkor. Mit akar jelenteni, hogy
nem az, amire gondol? A csók az csók. Vagy nem?
Thomas összecsapta a kezét, és nem kapta el a tekintetét, úgy folytatta:
– Volt ott egy Jimmy nevű újságíró, aki egy ideig követte a
szakaszunkat, és belezúgott ebbe a Thien nevű lányba, aki egy étteremben
dolgozott Long Binh Poston, a bázison, ahol egy ideig állomásoztam.
Rábeszélte, hogy leüljön közénk, és készített róla néhány fotót. Ott ült
mellettem. És hogy féltékennyé tegye Jimmyt, odafordult és megcsókolt.
Nem volt semmi, esküszöm!
Annalisa horgáról ilyen könnyen nem szabadulhatott. Annak idején az
apja is hasonló hazugságokkal etette őket, és az anyja hitt neki.
– Milyen kézenfekvő sztori! – Maga is megdöbbent, hogy ennyi idő
után még ilyen dühös tud lenni. – Szóval elküldted a fotót a családodnak
azzal, hogy „Hé, emberek, ezen egy véletlenszerű lánnyal csókolózom.
Őrizzétek meg nekem.”
Thomas olyan erővel rázta a fejét, hogy félő volt, mindjárt leesik.
– Nem, Jimmy felajánlotta, hogy elküldi nekünk a három hét alatt
készült fényképeket. Én meg a davenporti címünket adtam meg neki.
Bár Annalisa nem volt benne biztos, hogy ezt képes elhinni, a
fiatalembernek mintha mindenre lett volna válasza. Vajon éveken át
készítette elő ezt a hazugságot? Vagy a felhajtón találta ki? Vagy ő követett
el valamilyen hibát? Thomas elnyerte a bizalmát és a szerelmét, ahogy
senki más ezen a földön. Sosem hazudott neki. Miközben a kérdések
dörömböltek a fejében, felmerült az a lehetőség is, hogy teljesen őszinte
volt vele, és inkább ő maga az, aki tévúton jár.
Thomas még közelebb húzódott, most már bármikor leeshetett a
székről.
– Nézd, Anna, ez az egész egy nagy tévedés. Ezért hagytál el? A
fénykép miatt?
– Édesanyád azt mondta, haza fogod hozni magaddal, mert
beleszerettél. – Azonban egyértelmű volt, hogy nem tette; Annalisa csak
csapkodott, futóhomokon küzdött a fulladás ellen.
Thomas ugyanolyan zavartan rázta a fejét.
– Nem hiszem el, hogy anyám ezt tette volna. Sosem említettem neki
Thient, és másnak sem. Nem jelentett nekem semmit, csak egy lány volt,
aki kihozta nekünk a kólát. Alig emlékszem arra a napra. Vagy rá.
Annalisa a magasba emelte a kezét, majd visszaejtette az ölébe.
– Láttam a képet. Olvastam a levelet édesanyád aláírásával. Ő Linht
írt, nem Thient. Most inkább el kéne menned, mint hogy tovább hazudozz
nekem. – De vajon tényleg hazudott? Korábban soha nem adott okot neki
arra, hogy azt higgye, nem mond igazat.
Thomas letérdelt a székről a földre, és megfogta a kezét.
– Mindenre, ami szent, esküszöm, Anna! Azt a csókot nem én akartam.
Teljesen váratlanul ért, és nem volt köztünk semmi! Jimmy volt belezúgva.
– Elhallgatott, esdeklő tekintettel nézett fel rá. – Nekem csak te léteztél. Te
voltál számomra a minden!
Szavait áthatotta az igazság. Ennyi év. Ennyi évig hiányzott az
életéből, és miért? Úgy tűnt, semminek sincs értelme, de Annalisa kezdett
arra gondolni, hogy minden az ő hibája volt, miatta nincsenek ma is együtt.
Miatta nincs apja Celiának.
Megpróbálta összeszedni magát.
– Tehát édesanyád hazudott nekem?
– Fogalmam sincs, mi történt.
Annalisa lenézett a partra.
A lányukra.
Mi történhetett?
Rosszabbul nem is érezhette volna magát. Mindezt saját gyengesége és
az emberek iránti bizalmatlansága idézte elő, és most itt volt az az ember,
akit szeretett, fogta a kezét, és ártatlanul nézett a szemébe. Lehetséges lett
volna, hogy mindvégig együtt legyenek, és ő is Isten hozott itthon! feliratú
táblával várja a hazaérkezését, mint azok a nők a festményén? Mindegy,
most már nem számított. Megsemmisítette a jóvátétel minden esélyét,
amikor úgy döntött, eltitkolja előle Celiát. Thomas ezt soha nem fogja neki
megbocsátani.
A férfi végül elengedte a kezét, és Annalisa megijedt, hogy soha többé
nem fogja őt megérinteni.
– Éveken át romokban hevertem. Most viccelsz velem? Sosem
csaltalak volna meg! Miattad jöttem haza Vietnámból. Meghasadt a szívem,
amikor a szüleim közölték velem, hogy elköltöztél. – Könnyektől csillogó
szemében több szerelem volt, mint amit a lány kezelni tudott. – Még mindig
össze vagyok törve.
Az első könnycseppek elindultak Annalisa szeméből, és
végigcsorogtak az arcán. Thomas még mindig ott térdelt előtte,
legszívesebben megragadta volna, hogy felhúzza, tudatta volna vele, hogy
nem tett semmi rosszat, de most már méltatlannak érezte magát hozzá. Élő,
mégis halott nő lett belőle, fogoly, akinek drágán kell fizetnie az elkövetett
bűneiért, és nem volt hozzá joga, hogy másként cselekedjen. Elrejtett egy
gyermeket az elől a szegény ember elől, aki nem tett semmit azonkívül,
hogy szerette őt a találkozásuk pillanatától fogva.
Thomasnak mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen felállt.
– Anna, szeretném felhívni anyámat, hogy a végére járjunk ennek.
Gyere be velem, és hívjuk fel együtt! Azt akarom, hogy tudd, nem hazudok.
Annalisa most már nem akarta őt elveszíteni, és minden másodperc
egyre közelebb hozta a véget. Tévesen hitte, hogy megcsalta, és ha nem
dugta volna el előle Celiát, ha megadja neki a bizalmat, amit kiérdemelt,
akkor lett volna esélyük bepótolni az elvesztett időt. Waltnak talán meg
tudta fordítani az időt, de saját magának ugyanerre nem volt képes.
Az összeomlás határán csak annyit tudott kinyögni:
– Menj, hívd fel! Nekem szükségem van még néhány percre, hogy
feldolgozzam ezt az egészet, rendben? – Elmondta, hol találja a telefont.
Megtett volna bármit, hogy egyedül maradjon és kitalálja, miként reagáljon,
hogyan árulja el neki az igazságot.
Thomas bólintása tele volt optimizmussal, amit nemsokára darabokra
fog zúzni.
– Kiderítem, mi történt. Lehet, hogy mindent helyre tudunk hozni.
Csak hagyd, hogy megtudjam az igazságot! – Azzal eltűnt a ház belsejében.
Az igazságot, gondolta Annalisa. Az igazság ismét meg fog minket
semmisíteni.
Kis híján utánaszólt, hogy megállítsa, hogy elmondja, nincs szükség
telefonálásra, mert hisz neki, hogy az igazság ott áll mellette, akár egy
hóhér, felemelt bárddal.
De Thomas addigra bement.
 41. fejezet

Ami lehetett volna, sosem lesz

Miközben Thomas az anyját hívta, Annalisa felállt, és megtette a tíz lépést a

teraszon a gyep széléig. A feltámadó szélben lenézett balra, a parti sávra.
Celia a homokban ült, és egy darab uszadékfával játszott. Nonna a botjára
támaszkodva beszélgetett Glennel.
– Mit tettem? – suttogta az ég felé. – Nem értem.
Thomas anyja hazudott, hogy szétválassza őket? Az egész család
benne lehetett? Tizennyolc hónap, gondolta. Ennyi ideig élt Celia az apja
nélkül. És Thomas még ennél is hosszabb ideig tudatlanságban.
Dagonyázott a purgatóriumban, azt kívánta, bárcsak másként intézte volna a
dolgokat.
Az ajtó csukódása zökkentette ki merengéséből. Thomas jött le a
lépcsőn, a gyepnél csatlakozott hozzá.
– Nem anyám küldte azt a levelet.
Annalisa tehetetlenül tárta szét a kezét. Mi az ördög történik itt?
Thomas szeme az ő arcát fürkészte válaszok után kutatva.
– Nem hazudik. Nem tudom, mi folyik itt, de… nem hazudik. És én
sem hazudok.
– Tudom – suttogta Annalisa. Tett egy lépést a férfi felé,
legszívesebben átölelte volna.
Thomas szorosan lehunyta a szemét, nyilvánvalóan ugyanolyan
fájdalmakat élt át ő is.
– Csak annyit mondott, Emma említett neki valami olyasmit, hogy van
egy új barátod, aztán néhány nappal később ott hagytad a kulcsot és az
üzenetet a háznál.
Annalisa elméjében apró szikra gyúlt.
– Barát? Nekem nem volt barátom. Miről beszélt Emma? És te ezt
mikor tudtad meg? Mikor a tengerentúlon voltál?
 Thomas most sokkal optimistábbnak tűnt, mintha pillanatokra lenne az
ügy megfejtésétől.
– Igen, Emma írta meg. Még odaát voltam.
– És ezért nem írtál nekem soha többé… – Kezdte átlátni a dolgot. A
fény erősebb lett, majd hirtelen minden a helyére került. – Emma tette? –
kérdezte szinte csak magától. Gyomrába belemarkolt a fájdalom.
Összenéztek, mindketten ugyanabban a pillanatban értették meg.
– Szerinted ő…? – kérdezte Thomas.
– Hogy ő írta-e a levelet? Igen. Igen, biztos vagyok benne. – Annalisa
az emlékei közt kutatott, megtalálta a levelet, és gondolatban újraolvasta.
Emlékezett rá, hogy Emma lecsapta a kagylót. Az anyjával igazából nem is
beszélt.
– Nem is jutottam nála tovább. – Thomas közelebb lépett. – Azt
mondta, látott téged egy pasassal a Spartans–Eagles-meccsen, és nem
sokkal utána otthagytad azt az üzenetet.
– Miféle pasassal? Ninóról beszélsz?
Thomas megvonta a vállát.
– Mondd meg te.
– Ninóval voltam ott – ismételte Annalisa. Arra gondolt, ennek nem is
kellene megtörténnie. – Ő sosem találkozott vele?
Thomas tekintete ide-oda rebbent, ahogy próbált visszaemlékezni.
– Nem hiszem.
– Emma mindig is azt akarta, hogy eltűnjek a képből. – Annalisa
minden eltelt másodperccel egyre biztosabb lett a dolgában. – Ő írta volna a
levelet? És odahamisította édesanyád aláírását? Aztán megírta a dolgot
neked is? Mindezt azért, hogy elengedj, és visszatérj Davenportba? Hogy
egyedül birtokolhasson? – Igen, válaszolt gondolatban saját kérdéseire.
Micsoda hihetetlen árulás! Hogy lehetnek ennyire torzak az emberek?
Emma valóban képes lenne ilyen őrültségre?
Thomas beesett szemmel nézett rá.
– Nem tudom elképzelni, hogy ezt tette.
– Megkapta, amit akart, nem igaz? Mindketten a Westonra jártok, és
valószínűleg mindketten New Yorkba fogtok menni. – Annalisa egyelőre
félretette az elméletet. – De te miért nem kerestél meg ennek ellenére? Csak
hazajöttél és feladtad? – Valóban azért vesztegették el ezeket az éveket,
mert Emma megírt egy ostoba levelet? Mert Vietnámban egy újságíró
készített egy fotót?
– Én kerestelek. Annak ellenére, hogy azt írtad, ne tegyem, és annak
ellenére, hogy Emma mesélt nekem arról a másik pasasról. Néhány nappal
azután, hogy visszatértem Davenportba, áthajtottam Portlandbe. Láttalak az
erkélyen egy férfival. Sötét volt, így nem tudtam kivenni a részleteket, de
ott voltál fent valakivel. Hallottam, hogy viccelődsz vele, és láttam, hogy
megölel, és… és én… nem akartam belekavarni a dolgaidba.
– Miről beszélsz? – Annalisa próbált visszaemlékezni a jelenetre. –
Waltra gondolsz? – Ennek viszont nem lett volna értelme.
– Nem. – Thomas ugyanúgy vágyott a válaszra, mint ő. –
Feltételeztem, hogy a pasas az, akiről Emma beszélt, és csak annyit
akartam, hogy boldog légy. Isten a tudója, Vietnám után nem voltam éppen
a legjobb formámban. Arra gondoltam, jobb lesz, ha elengedlek.
– Senkim sem volt akkor – ismételte meg a lány ökölbe szorított
kézzel. – És Emmát se láttam, kivéve… – Ismét az emlékei közt kutatott. –
Utoljára a Spartans–Eagles-meccsen futottam össze vele. Én… én Ninóval
voltam ott. – Emlékezett, hogy a rokona átkarolta. Emma azt hitte, a
kedvese lehet?
Aztán villámcsapásszerűen jött a felismerés.
– Nino volt velem az erkélyen! Azért adtad fel, mert láttál az
unokatestvéremmel?
Thomas arca megnyúlt.
– Nem tudtam. Nem úgy nézett ki, mint Nino, de sötét is volt. –
Lehajtotta a fejét, ujjaival összeszorította az orrnyergét. – A háború, Anna.
Amikor olvastam a leveled, nagyon rossz állapotban voltam. Átmentem
oda, hogy a hazámért harcoljak, aztán arra jöttem haza, hogy semmibe
vesznek. Rengeteg ottani srác kapcsolata ment tönkre, a barátnőik azt írták
nekik, továbbléptek. Idehaza mindenki ellene volt annak, amit ott tettünk.
És ellenünk. Csak arra tudtam gondolni, hogy eleged volt. És nem
hibáztattalak. Azok után, amit ott láttam, már nem voltam ugyanaz az
ember.
– De meg kellett volna bíznod bennem. – Annalisa a szemét törölgette.
Thomas úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.
– Nem arról van szó, hogy nem bíztam benned. Egyszerűen csak úgy
éreztem, visszajutottunk ugyanarra az átkozott pontra, mint amikor
legutóbb szakítottál velem.
Annalisa tudta, hogy igaza van. Ő volt az, aki nem bízott meg benne,
és ő rejtette el előle a gyermekét.
– Amikor áthajtottam Portlandbe – folytatta Thomas –, azt sem
tudtam, mit fogok mondani. Azt hiszem, egyszerűen csak látni akartalak.
De amikor megpillantottalak titeket együtt, túlságosan kimerültnek éreztem
magam. Még ha ő nem is lett volna odafent, talán akkor sem tudom
összeszedni a bátorságomat. Koldusnak éreztem magam attól, hogy az
üzeneted elolvasása után odamentem. Mire visszaértem Davenportba,
tombolt bennem a harag. Soha többé nem akartalak látni. A nevedet sem
akartam hallani. Mintha ez segített volna abban, hogy túltegyem magam
rajtad.
Vagyis Thomas mindvégig ott volt, alig kétórányira tőle, és még
mindig szerette. Ez nagyon fájdalmas érzés volt.
– Az ég szerelmére, Nino volt velem! Nem értem az egészet. Csak
annyit kellett volna tenned, hogy becsöngetsz. Vagy felhívsz.
– Nem akartam megzavarni az életedet. Egyébként is, pont erre kértél.
– Thomas megperdült, ujjait összefonta a tarkóján, és kinézett az óceánra. –
Micsoda elfuserált idióta vagyok! A húgom, az átkozott húgom tartott
minket távol egymástól?!
Másról nem lehetett szó. És mindketten beleestek a csapdába. Annalisa
gyenge volt, ezért áldozattá vált.
A beálló csend szinte perzselt. Lenézett a partra, a gyerekükre. Tudta,
hogy el kell mondania. Az egyetlen dolgot, amit Thomas még nem tudott.
És tudta azt is, hogy az, ahol most vannak, ahol egy második esélyt láttak,
hamarosan véget fog érni.
– Férjhez mentél valamikor? – Thomas kérdése a kötél volt a
futóhomokban egyre mélyebbre süllyedő Annalisa felé. – Vagy Glen az
apa?
Annalisa a fejét rázta, nem állt készen az igazság felfedésére, de meg
kellett tennie.
– Nem.
– Az apja még képben van? – A kérdésből friss optimizmus áradt, és a
lány azt kívánta, bárcsak meg tudná menteni magukat. Megállítani az
elkerülhetetlent.
 Ránézett Thomasra, de a félelemtől nem tudott megszólalni. A férfi
soha nem múló szerelme hamarosan el fog halni.
Thomas gyorsan el is feledkezett saját kérdéséről, inkább feltett
helyette egy másikat, amiből szinte csöpögött a frusztráció.
– És te miért nem kerestél meg engem? Hogyan tudtad feladni, miután
egyetlen pillantást vetettél arra a fényképre?
Annalisa hosszan rágódott a kérdésen, az utolsó kapaszkodóján,
mielőtt belezuhan magányos pokla mélységeibe.
– Nem csak a kép miatt. Az üzenet, amit édesanyád írt. Emma pedig
lecsapta a telefont, azt mondta, jobban teszem, ha soha többé nem
telefonálok.
Mindketten erős érveket sorakoztattak fel, de ez nem oldotta meg a
problémát.
– Miért nem jöttél el hozzám? – kérdezte ismét Thomas, mintha halkan
könyörgött volna a múlt helyreállításáért.
Annalisa a fejét csóválta.
– Dühös voltam. Honnan tudhattam volna, hogy a húgod hazudott?
Láttam a fényképet.
– Meg kellett volna keresned, hogy elmagyarázhassam. Ennél jobban
ismersz! Te voltál a mindenem. Soha nem tennék veled ilyet. – Elcsuklott a
hangja, az arca reszketett. – És még mindig az vagy.
Szavai összetörték Annalisát, arca elvörösödött a szomorúságtól, most
még inkább felelősnek érezte magát. Ő is szerette Thomast, és ebben a
néhány másodpercben, mielőtt elmondja neki az igazságot, megízlelte a
második esélyt. Ám Celia eddigi eltitkolása hamarosan az egészet
megsemmisíti, és az idő most elérkezett.
Az idő elérkezett.
– Volt másik oka is. – Azon elmélkedett, hogyan történhetett meg ez,
hogyan dőlhetett romba az egész életük.
– Mi?
Annalisa lemutatott a partra.
– Ő.
Thomas a robbanás határán állt, kezét az ég felé emelve rázta a fejét.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy ő? Azt, hogy megcsaltál?
– Nem, Thomas – suttogta Annalisa. – Azt, hogy ő a lányod.
Megállt az idő. Mintha még a hullámok is visszahúzódtak volna.
 – Miről beszélsz? – A szavak alig hagyták el Thomas száját.
– A tiéd, Thomas. Hawaiin teherbe estem, és ő a te lányod.
A vallomása olyan volt, mint egy bomba kanócának meggyújtása,
várta a rettenetes robbanást. Thomas hosszú ideig csak meredt rá tátva
maradt szájjal, összevont szemöldökkel. Annalisa mentegetőzni kezdett
volna, de a férfi elfordult tőle, és a gyep másik széléhez sétált, ahol a sziklás
meredély a tengerbe zuhant. Első alkalommal nézte meg magának Celiát
úgy, hogy tudta, ő az apja. Annalisa figyelte, nyomorúságosan érezte magát,
amiért titokban tartotta előle a lányát. A bűne semmivel sem volt kisebb
Emmáénál.
Amikor Thomas végre visszafordult, nem tudta leolvasni az arcáról,
mire gondol. Biztosan sokkot kapott, de vajon dühös is? Sokkal inkább tűnt
magába roskadtnak, mint egy maratoni futó, aki nem tudja átlépni a
célvonalat, mert a cipőn keresztül vérzik a lába, és a tüdejéből elfogyott a
levegő.
– Mi a neve? – kérdezte végül ködös tekintettel.
– Celia. – Annalisa a szemével könyörgött bocsánatért, tudva, hogy
mindent elrontott, hazudott annak a két embernek, akik a világon a
legtöbbet jelentették számára, és megsemmisítette a legjobb dolgot, amit
valaha birtokolt.
Thomas elképedve ismételte meg a nevet.
– Miért nem mondtad el?
Majdnem védekezni kezdett, de tudta, hogy az nem lenne tisztességes
reakció.
– Kezdetben nem akartam, hogy aggódj miattunk, amíg odaát vagy.
Aztán jött a levél az… a húgodtól, és féltem, hogy te és a családod el
fogjátok őt venni tőlem.
Thomas elfintorodott, mintha vállon lőtték volna.
– Elvenni tőled?
– Féltem, hogy hazajössz az új barátnőddel, új életet kezdesz, azután
megpróbálod elvenni a gyermekemet. Vagy esetleg az apád.
– Én nem az apám vagyok. Nem hagytam volna, hogy ez
megtörténjen.
Annalisa is tudta. Legbelül mindig tudta.
– Egy szegény lány voltam Millsből, Thomas. Úgy gondoltam, te vagy
a szüleid megtaláljátok a módját, hogy bíróság elé citáljatok. Nem tudom…
– Letörölte a könnyeket az arcáról. – Meg aztán azt hittem, továbbléptél. Az
a háború kapcsolatok ezreit tette tönkre. Meg voltam győződve róla, hogy a
miénket is. Hawaiin egészen más ember voltál. Logikusnak tűnt.
– Persze hogy más voltam. – Thomas arcára mély árkokat rótt a
szomorúság. – Ha láttad volna, amit én, te is más lennél. Három nappal
azelőtt, hogy leszálltam Honolulun, még az egyik barátom beleit
tömködtem vissza a testébe, végignéztem, ahogy… – Elhallgatott, meg
akarta kímélni a lányt a részletektől.
Annalisa soha nem gondolta volna, hogy ilyen szörnyűségeket élt át,
és nem tudott mihez kezdeni a fájdalommal, amit most Thomas szemében
látott. Nem tett mást, mint szerette őt és harcolt a hazájáért, neki pedig
olyan kevés volt benne a hite, hogy elhagyta, és magával vitte a gyerekét is.
Thomas zokogott, és minden egyes könnycseppje Annalisából szívta ki
az életet.
– Jézusom, Anna, mondd, hogy ez nem velünk történik!
Az árkok az arcán még jobban elmélyültek, Annalisa pedig felkészült
arra, ami ezután következik. Félt, hogy Thomas remegő fedővé változhat a
forrásban lévő, lobogó vízen. De nem hibáztathatta érte, elvégre
megérdemelte. Minden az ő hibája volt. A férfi a legrosszabb esetben is
csak hagyta, hogy egy lány megcsókolja.
Thomas azonban meglepte.
A dühkitörés helyett mosoly érkezett, először csak a szemében, aztán
átterjedt az egész arcára. A víz el sem kezdett forrni. Újra lenézett Celiára,
úgy kérdezte:
– Komolyan az én lányom?
– A mi lányunk – javította ki Annalisa. – Tizennyolc hónapos, 1972.
február 3-án született.
Thomas hangosan kifújta a tüdejéből az összes levegőt, és mintha
valami mástól is megszabadult volna.
– Annyira gyönyörű. Olyan átkozottul gyönyörű!
– Sajnálom – suttogta Annalisa. Mintha egy csésze vizet öntött volna a
futótűzre. – Annyira nagyon sajnálom!
– Állj! – Thomas kedves, megértő tekintettel lépett oda hozzá, arcán
kisimultak a ráncok. – Ezt a húgom tette, nem te.
Annalisa megkönnyebbült, hogy abban a pillanatban nem gyűlölte meg
őt, bár megérdemelte volna, és annál még jóval többet is.
 – Miért nem vagy rám dühös? – kérdezte.
Thomas rendkívüli együttérzéssel megfogta a kezét, és azt mondta:
– Mire lenne az jó? Itt vagyok. Most. Veled. Amikor ma reggel
felébredtem, nem gondoltam, hogy valaha újra látlak, most pedig itt állunk,
és… reményt érzek.
Ahol Annalisa saját reménye eltűnt, ott most el lett ültetve egy újabb
mag. Vajon van még esélyük? Thomas valóban meg tud neki bocsátani
azért, amit tett? Mert tudta, hogy arra szüksége van. Talán nem érdemli
meg, de vissza akarta őt kapni, hogy aztán soha többé ne veszítse el.
A férfi megfogta a másik kezét, testüket alig néhány centi választotta
el egymástól.
– Nem vagyok dühös, Anna. Legalábbis rád nem. Ez a húgom műve
volt. És bármennyire is összeomlottam, piszkosul remélem, hogy te és én…
– Elhallgatott.
– Igen? – Annalisa remélte, hogy Thomas megteszi a lépést, és ad még
neki egy utolsó esélyt.
– Hogy te és én megtaláljuk, amit elveszítettünk.
Ha Annalisa Thomas jádeszínű szemén keresztül nem látott volna a
lelke mélyére, talán nem is hisz neki. Így viszont tudta, hogy komolyan
beszél. Látta, mennyire szereti őt, és hogy mindig is mennyire szerette.
– Igen, én is ezt akarom! – felelte könnyes arccal. – Vissza akarlak
kapni, Thomas! – Elfelejtette a bűntudatát. Elfelejtette a bűneit. Ez most
nem arról szólt, hogy mit tett. Hanem erről a pillanatról és erről az
emberről, aki sokkal többet érdemelt volna nála, de valami őrült, érthetetlen
okból csak őt akarta.
A férfi magához húzta, a testük összeért, ujjaik összefonódtak.
– Egyedülálló vagy?
– Igen. És te? Mi van a lánnyal a piacról?
– Nem. Egy ideig randiztunk, de vége volt abban a pillanatban, ahogy
megláttalak. Sosem szerettem senki mást. Egész életemben. Mindig csak
arra vágytam, hogy együtt legyünk.
Annalisa a férfi mellének támasztotta a homlokát, majd felnézett rá.
– A tiéd vagyok, Thomas. Minden, ami vagyok, a tiéd. Örökké.
Azt hitte, meg fogja csókolni, de Thomas elengedte a kezét, erős
karjával magához vonta, és úgy megölelte, ahogy korábban még soha.
Mintha más választása nem is lehetett volna, Annalisa újból beleszeretett.
Nem létezett nő a földön, aki ilyen szerencsés volt, vagy akit ennyire
szerettek.
– Nem tudom, hogyan, de folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk? –
kérdezte a férfi, miután elengedte. – Nem bírok ki még egy napot nélküled
és a lányunk nélkül.
Annalisa szemét törölgetve bólintott, újra meg újra. Thomas megfogta
a derekát, és lassan araszoltak egymás felé, mint annak idején az
autóbehajtón, amikor először csókolóztak. A lány szívében lévő hatalmas
lyuk másodpercről másodpercre töltődött fel. Mindez túl sok volt egyszerre,
de valójában nem vágyott semmi másra, és amikor az ajkuk találkozott, az
volt a hiányzó darab a világából, a színek robbanása, amit még sosem
tapasztalt korábban.
Átkarolta Thomas nyakát, és magához húzta, szenvedélyes csókjuk
felemésztette a Hawaii óta eltelt időt, amit hazugságok miatt vesztettek el,
és felszította a parazsat, ami valójában sosem hunyt ki.
A férfi megérintette saját ajkát, ahol az imént még Annalisáé volt, az
arcára kiülő boldogság egy életre elég volt.
– Ha tudnád…
– Tudom. – Annalisa is mérhetetlen boldogságot érzett. Tudta, hogy
mennyire hiányzott Thomasnak, mennyire hiányzott a csókja, hogy vele
legyen, mert ő is pontosan ugyanígy érzett.
Hosszú ölelkezés után végre szétváltak.
– Nem tudom, mihez kezdjek a húgommal – csóválta a fejét Thomas.
Egy rész Annalisában nem akarta Emmát hibáztatni.
– Fiatal volt, és nem akart elveszíteni téged. És ő… – Felidézte az első
találkozásukat. – Zaklatott volt, Thomas. Jobban, mint én valaha.
– Most boldogabb, és miért is ne lenne? – Thomas láthatóan
kikecmergett a ködből, és sokkal erősebbnek tűnt. – Megkapta, amit akart,
de én nem vagyok hajlandó ezt elnézni neki. Kis híján romba döntötte az
életünket; sőt igazából meg is tette. Elszakított életem szerelmétől és a
lányunktól.
– Nem tudta, hogy terhes vagyok. – Annalisa már akkor tudta, hogy ez
talán nem így van, amikor kimondta. Viszont ha Emma látta is a babakocsit,
nem tudhatta, hogy a bátyja gyermeke van benne.
– A terhességednek ehhez semmi köze – makacskodott Thomas. –
Ezerszer nézett a szemembe. Mindent kijavíthatott volna.
 Annalisa nem akarta, hogy szem elől tévesszék mindazt a jót, ami ma
történt, és nem akarta engedni magának – vagy Thomasnak –, hogy Emma
ellen forduljon.
– Mint mondtam, talán van magyarázat.
– Nem. – Thomasnak láthatóan megvolt a saját véleménye. – Ismerem
a húgomat. Ez egy stratégiai játék, ahol előre kigondolta a lépéseket.
Mindezt annak érdekében, hogy téged félreállítson az útból, és engem a
városban tartson. Igazából nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy
ilyen sokáig nem derült ki. Komolyan azt gondolta, hogy soha többé nem
futok össze veled?
– Én már kezdtem azt hinni.
– Azt hiszem, én is – ismerte el a férfi. – De tudod, mit? Semmi nem
állhat az utunkba, ezt újra és újra bebizonyítottuk. Az egyetlen dolog, ami
számít, hogy megtaláltalak. – Újra lenézett a partra, ahol Celia egy bottal
rajzolt a homokba. – És hogy őt megtaláltam. A lányomat.
Az, hogy végre ő is tudta az igazat, maga volt az örökkévaló béke
Annalisa számára. Lehet, hogy kudarcot vallott, amiért még meg kellett
magának bocsátania, de a lényeg, hogy Thomas megbocsátott neki. És ami
még fontosabb, ő és Celia hamarosan találkoznak.
Átkarolta a férfi derekát.
– Annyira jó apa leszel. A valaha volt legjobb.
Thomas szeretetteljes mozdulattal simogatta meg a lány arcát.
– Tud rólam?
Annalisa a fejét rázta, próbált megszabadulni a bűntudattól, amiért
eltitkolta Celiát az apja elől.
– Túl fiatal, hogy megértse. Csak annyit mondtam neki, hogy elmentél.
– De most itt vagyok.
– Igen, itt vagy. – Remélte, hogy nem lesz több akadály, hogy most
már valóban együtt lehetnek. – És most mit teszünk?
Thomas ujjával felemelte a lány állát, ajkát a sajátjához érintette.
– Akármit is, együtt tesszük… mert itt leszek nektek.
Annalisa testén borzongás futott végig, az a fajta, amit a legtöbb lány
biztosan nem tapasztal meg. Határozottan felelt:
– Együtt, igen. Biztosan. – Aztán nem bírta ki, könnyes mosollyal
hozzátette: – De ha összeházasodunk, nem változtatom meg a nevem. Az
Annalisa Barnes aláírás nem mutatna jól a vásznaimon. Úgy érezném,
mintha az olasz zászlót égetném el.
Thomas újra beletörölte az arcát az ingébe, és nevetve válaszolta:
– Rendben. Talán én veszem fel a te neved.
– Megfontolom, hogy engedélyezzem-e. És esetleg azt is, hogy
felállíts elöl egy kék léckerítést.
A férfi elvigyorodott, most már mindkettőjük arca megszáradt, és
színtiszta örömöt sugárzott.
– Az nem volna rossz.
Annalisa kinyújtotta a kezét.
– Szeretnél találkozni vele?
– Mindennél jobban.
Együtt indultak el a lépcső felé.
– Bár mindent megbeszéltünk, van még valami, amit eddig nem
mondtam el. Komoly dolog.
Thomas felsóhajtott, valamit mormolt a bajsza alatt.
– Nem volt ennyi elég egy napra? Nem tudom, mennyit vagyok képes
még feldolgozni.
Annalisa arca nem árult el semmit, a feszültség fokozódott.
A férfi a lépcső tetejénél megtorpant.
– Ki vele!
A lány nem tudta tovább visszatartani.
– Aznap, amikor először mentem Portlandbe, hogy találkozzak
Walttal…
– Igen?
– Beletolattam Walt Belvedere-ébe a Bogaraddal.
Thomas elmosolyodott, majd nevetésben tört ki.
– Ha ez az utolsó titkod, szerintem jól megleszünk. – Még mindig
nevetve csóválta a fejét. – Most megyek, beszélek a lányommal.
Annalisa követte őt le a lépcsőn, és meghatottan figyelte, ahogy
kettesével veszi a fokokat. Amikor leért, lelassított egy kicsit, mintha
megijedt volna. Nonna és Glen félrehúzódtak az útjából, és hagyták, hogy
odamenjen a lányához. Térdre ereszkedett mellette a homokban.
Glen elindult felfelé, tudta, hogy itt most nem kell jelen lennie.
Annalisa átkarolta Nonnát.
– Szia, Thomas vagyok! – szólalt meg a férfi.
 Celia hosszú, jórészt érthetetlen szófüzérrel válaszolt.
Annalisa elengedte Nonnát, letérdelt Thomas mellé, kezét a hátára
helyezte.
– Celia, ő az apukád. Mondd szépen: „Szia, Thomas!” A kislány
rácsapott a bottal a homokra, azután felnézett az apjára.
– Szia, Thomas!
A férfi négykézlábra ereszkedett, és az ujjával szívet rajzolt a
homokba.
– Valódi kis művész vagy, mint anyukád, igaz? Nekem ehhez nincs
tehetségem, de ismerek néhány formát.
Celia, aki egy szót sem értett ebből, ránézett és elvigyorodott. Annalisa
ugyanakkor elsírta magát. Igen, lehet, hogy kiesett valamennyi együtt töltött
idő, de még olyan sok állt előttük!
 42. fejezet

Egymást szerető emberek

1979. május
Davenport, Maine

Annalisa és Thomas az esküvőjük óta évente legalább háromszor

meglátogatták a férfi anyját Davenportban, de leparkolni a nagy, fehér,
vízparti ház mellett most teljesen más élmény volt, mert Thomas ezúttal
nem jött el. Emma hosszú évek után hazatért a nyugati partról. Thomas nem
beszélt a húgával, mióta kérdőre vonta a hazugságai miatt, és úgy döntött,
inkább most is otthon marad.
Annalisa nem tudta hibáztatni érte. Bár ő maga nagyjából
megbocsátott Emmának, és az évek során több levelet is váltottak, majdnem
hat év kellett hozzá, hogy összeszedje az erőt a személyes találkozáshoz.
Egy dolog távolról szeretni és megbocsátani, de sokkal erősebb elhatározást
igényel szembenézni azzal az emberrel, aki oly sokat vett el tőlük.
Végül hétéves lánya makacs unszolása lendítette át a holtponton. Celia
nagyon szeretett volna találkozni egyetlen nagynénjével, ezért folyamatosan
nyaggatta. Minden kérés egyre közelebb lökte Annalisát ahhoz, hogy
megtalálja a szívében a bátorságot, és visszaengedje az életébe a nőt, aki
olyan sok kárt okozott neki.
Aztán egy nap megtörtént. Annalisa tiszta eltökéltséggel ébredt, és
tudta, hogy saját maga és lánya érdekében ideje megtenni az utolsó lépést a
kapcsolat helyreállításáért. Ha nem képes megtanítani a lányát a teljes
megbocsátásra és együttérzésre, akkor mit tanít neki egyáltalán?
Emma több tucat levelet írt nyugatról, különböző helyekről,
bocsánatért esedezve, és bár Thomas nem volt hajlandó válaszolni neki,
Annalisa mindig szakított rá időt. Nem felejtette el, hogy egyszer ő is volt
hasonló helyzetben, és tudta, hogy Emmával tudatnia kell, még mindig
szeretik. Pontosan a szeretet gyújtotta fel a fényt Annalisa sötétségében is,
megkímélve őt Emma sorsától.
Amikor boldog és egészséges lányára nézett, akit olyan hihetetlen
mértékben szeretett ő, Thomas, Nonna, valamint a rengeteg rokon és barát,
mindig eszébe jutott, hogy Emma soha nem kapta meg ugyanezt az esélyt.
Így Annalisa talán még nem állt készen rá, hogy találkozzon Emmával,
vagy bemutassa őt Celiának, de úgy döntött, a válaszolás a levelekre –
amelyekben ha mást nem is tett, naprakészen tartotta Emmát Celia életével
kapcsolatban – olyan ajándék, amelyet örömmel ad át neki.
Az elmúlt hetekben azonban, miután Emma megírta, hogy néhány
hétre hazalátogat, mielőtt továbbmegy Marokkóba a Békehadtesttel, lassan
ráébredt, hogy ennél többet kell tennie. Főként mivel kreatív hangja – egész
művészi létjogosultsága – a szereteten, illetve az egymást szerető
embereken alapult. Ez az eszme nem létezhetett kizárólag a vásznon.
És amint eljutott erre a felismerésre, megpróbálta meggyőzni Thomast
arról, hogy jöjjön el vele, mert tovább kell lépniük, ha nem másért, Celia
érdekében. Férje azonban képtelen volt maga mögött hagyni a húgával
szemben érzett haragot, és esze ágában sem volt újra szóba állni vele.
Thomast még ennyi idő után is magával tudta ragadni az indulat,
amikor Emma neve szóba került. Talán meg tudta volna bocsátani neki a
fénykép mellé elküldött hamisított levelet, de amikor a húga elismerte, hogy
tudott a gyerekről, és a babakocsit meglátva utánaszámolt Annalisa hawaii
útjának, így azzal is tisztában volt, hogy a kislány Thomasé, olyan vonalat
húzott meg, amelyet a férfi már nem tudott átlépni.
Thomas döntése azonban nem befolyásolta Annalisa szerelmét, mert a
férfi megtalálta magában a bátorságot, hogy szembenézzen háborús
démonaival, és teljes szívéből szerette feleségét és gyermekét. Ezenkívül
bebizonyította, hogy képes a megbocsátásra is, amikor Annalisa bevallotta
neki, hogy eltitkolta előle a lányát. Egyszerűen csak nagyon éles
különbséget látott Annalisa és Emma bűnei közt, és az ő szemében a húga
nem érdemelt feloldozást.
Annalisa és Thomas mindig közös úton jártak, de amikor a férje
elutasította az ötletet, a nő rájött, hogy ez egy személyes út, amit egyedül
kell végigjárnia.
Ránézett a hatalmas faajtóra. A másik oldalán ott várt rá Emma.
Kiszáradt a torka, ahogy belegondolt. Hirtelen támadt szeretettel a szívében
szállt ki az autóból, és a hátsó ülésről kivett egy díszcsomagolásba burkolt
dobozt. Bátorságért fohászkodva megtette a hosszú utat a kavicsos
autóbehajtótól a ház bejáratáig.
Miközben fellépdelt a lépcsőn, reccsent az ajtó, és Annalisa kis híján
szívrohamot kapott. Túl késő lenne meggondolni magát?
Mrs. Barnes lépett ki a tornácra.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta őszinte elismeréssel.
– Nagyon örülök, hogy itt lehetek, és tudok vele találkozni, mielőtt
elutazna.
Az idősebb nő megérintette vállig érő, szürke haját.
– Hogy van az unokám?
Annalisa megállt egy méternyire az anyósától, és felsóhajtott.
– Celia nagyon dühös az anyjára, amiért nem engedte eljönni.
Szeretetteljes mosoly terült szét Mrs. Barnes arcán.
– El tudom képzelni.
– Mondtam neki, hogy hétvégén visszajövünk. Én csak… – Szárnyak
verdestek a gyomrában. – Azt gondoltam, először egyedül kéne jönnöm.
Mrs. Barnes megértően mosolygott.
A két nő egymásra nézett, tudták, hogy a mai nap mennyire fontos –
mindkettőjük számára. Emma hazugsága ártott Mrs. Barnesnak is, akitől
megfosztották Celiát életének első szakaszában. És talán még fájdalmasabb
lehetett számára, hogy két gyermeke ilyen hosszú ideje nem beszél
egymással.
Mrs. Barnes megérintette a mellkasát a szívénél, és teljes őszinteséggel
mondta:
– Az, hogy itt vagy… többet jelent, mint gondolnád. – Azzal beljebb
invitálta Annalisát, és bevezette a nappaliba.
Annalisa válaszolgatott anyósa csapongó kérdéseire, de közben saját
szorongásával küzdött. Akármennyi levelet is váltottak, a személyes
találkozás Emmával olyan érzelmeket szabadított fel benne, amelyekkel
úgy gondolta, már rég leszámolt. A szomorúság, a harag, és még annál is
rosszabb érzések maradványait.
Amikor átlépett a nappaliba vezető ajtón, érezte a pulzusa lüktetését a
csuklójában, a karja elnehezült. A festmény alatt, amit Annalisa sosem
szeretett, ott várt rá Emma a kanapén ülve. Amikor a fiatal nő felállt,
Annalisa szeme elkerekedett. Félig-meddig arra a kislányra számított, akit
évekkel korábban ismert. Bár Payton Millsben egy sokkal felnőttebb
Emmát látott, Annalisa szemében még akkor is gyereknek tűnt.
Ez mostanra megváltozott.
Emma egyenes, barna haja most még hosszabb volt, majdnem a
derekáig ért. Mezítláb volt, hosszú nyári ruhát viselt, és nagyon csinosnak
tűnt, az évek láthatóan jól bántak vele. Az arcán és szinte védekező
testtartásán azonban látszott az idegesség. Az ő bizonytalansága ébresztette
rá Annalisát, hogy a saját szívében milyen sok a szeretet, mert ő semmi
olyan érzést nem tapasztalt, amitől félt, hogy a felszínre fog kerülni az
újbóli találkozás során. Nem, inkább csak mindent elsöprő együttérzést élt
át, és folyamatosan mosolygott abban a reményben, hogy a szeretete
kívülről is meglátszik, átragad Emmára, és megmutatja neki, hogy minden
rendben van – még ha Thomas nincs is itt.
– Annyira jó, hogy itt vagy! – Annalisa komolyan is gondolta a meleg,
barátságos szavakat. Annak is örült, hogy Emmáról láthatóan lekerült némi
súly, és máris sokkal felszabadultabbnak látszott. – Nem tudom, mire
számítottam, de hűha! Gyönyörű nő lett belőled! Huszonnégy vagy, igaz?
Emma szinte a szeme láttára virult ki a megkönnyebbüléstől.
– Igen, élek és virulok.
Annalisa kuncogva tette le az ajándékát egy közeli székre, azután
odalépett hozzá, átkarolta, és rázúdította szívének minden szeretetét. Emma
bőre sokkal melegebbnek tűnt, ahogy összeölelkeztek, érezte, ahogy ölelése
megadja sógornőjének azt a feloldozást, amire vágyott.
Egy idő után elengedték egymást, de ölelésük elsöpört minden kínos,
feszengő érzést közöttük.
– Celia kérdezősködött rólad. – Annalisa már izgatottan várta, hogy a
lánya találkozhasson a nagynénjével.
– Igen? – kérdezte Emma ragyogó arccal. – Annyira gyorsan nő! Ha
tudnád, hogy örülök, amikor fényképeket küldesz és történeteket mesélsz
róla. Úgy érzem, mintha valóban ismerném.
– Itt az ideje, hogy így is legyen. – Most, hogy ezt tisztázták, mégpedig
sokkal könnyebben, mint ahogy Annalisa előre elképzelte, már alig várta,
hogy magával hozza Celiát. – Arra gondoltam, hétvégén visszajövünk
néhány napra. – Thomas nem ellenezte, amikor felvetette neki, hogy ha
minden jól megy a mai napon, elhozza a lányukat Davenportba. Amíg neki
nem kellett találkoznia a húgával, nem akadályozott meg semmit.
 Emma egy pillanatra szorosan összezárta a szemét.
– Jobban szeretném, mint bármi mást a világon. – Úgy nézett ki, mint
aki mindjárt elsírja magát.
Hogy megmentse, Annalisa gyorsan témát váltott.
– Szóval a Békehadtest. Ez annyira inspiráló! El sem tudom képzelni,
hogy én is ilyesmivel foglalkozzam.
Emma még jobban feloldódott, a rétegek egymás után váltak le.
– Igen, már az iskolában foglalkoztatott a gondolat, de aztán… tudod,
megváltoztak a dolgok.
– Tudod már, mi lesz a feladatod?
– Csak tegnap tájékoztattak. A marrákesi fiúiskolában fogok
segédkezni, legalábbis az első időszakban. Két évig leszek ott, szóval ez
változhat.
– Elképesztő! – hitetlenkedett Annalisa. – Megmondom őszintén, irigy
vagyok. Csak úgy elindulsz, hogy másoknak segíts.
Emma ezen majdnem elnevette magát.
– Hidd el nekem, te is megteszed, amit kell. Van valami, amit a
leveleimben nem írtam meg. Miattad indulok el. – Elkapta a tekintetét, vett
egy gyors lélegzetet. – Az elmúlt években tőled kapott levelek segítettek,
hogy megtaláljam az utam.
Annalisa boldogan mosolygott, örült, hogy ezt hallja, és annak is, hogy
ma mégis eljött ide.
– Komolyan – folytatta Emma. – Nem hibáztattalak volna, ha még
mindig gyűlölsz, és tudom, hogy nem volt könnyű visszaírni nekem. De te
megtetted, és azt kell mondanom, azokkal a levelekkel másodszor
mentetted meg az életemet.
Miközben Emmát hallgatta, Annalisának eszébe jutott, mennyire
hasonlítanak egymásra, és rájött, hogy a szeretet végül győzedelmeskedett.
Már egyetlen sejtjében, lelkének távoli galaxisaiban sem neheztelt
sógornőjére, és már alig várta, hogy lássa, amint Celia beleveti magát
Emma karjába, és olyan szeretettel halmozza el őt, amilyenre csak egy
gyerek képes.
– Ez nagyon sokat jelent – mondta. – És sajnálom, hogy ilyen sokáig
tartott, amíg találkozhattunk, de örülök annak, hogy megtörtént. – Eszébe
jutott az ajándék a széken. – Ó, hoztam neked valamit! – Felkapta a
krémszínű papírba csomagolt, lila selyemszalaggal átkötött dobozt, és
átnyújtotta Emmának.
– Mintha nem tettél volna már így is eleget – csóválta a fejét Emma.
– Csak egy apróság. – Pedig nem az volt, hanem éppen hogy nagy
dolog, Annalisa egyik legféltettebb tulajdona. – Nyisd ki, kérlek! Emma
letette a dobozt a hosszú mogyorófa kávézóasztalra, és nekiállt
kicsomagolni. Amikor felnyitotta a fedelét, félretette a beletömködött
selyempapírt és belenyúlt, Annalisa remélte, hogy az ajándék sokat fog
jelenteni neki is. Nem volt könnyű megválnia tőle, de tudta, hogy
varázslatot hordoz, és Emmának most éppen erre volt szüksége.
Sógornőjének elakadó lélegzete megválaszolta Annalisa kérdését,
amikor Emma kiemelte a dobozból a szélcsengőt. A mutatók és hengerek
csengve ütődtek neki az arany ingasúlynak, amitől felidéződtek benne az
emlékek anyjáról, a Payton Mills-i, majd portlandi életről. A felnőtté válás
sűrű éveiről.
– Nem tudom, emlékszel-e még rá, amikor a teraszomon festettünk.
Azt mondtad, egy nap te is akarsz magadnak egy erdőt éneklő fákból, és…
– Persze hogy emlékszem! – Emma nedves szemmel nézett
Annalisára. – Ez csodálatos!
– Arra gondoltam, lehetne a gyűjteményed kezdő darabja. Nyáron
készítettem, amikor Portlandbe költöztem, és az órásüzlet felett laktam. –
Az évek során sokat írt Emmának az életéről.
– Igen. A tulajdonost Waltnak hívták, ugye?
– Így van. Az üzletben talált régi órák alkatrészeiből készítettem, és
én… – Elszorult a torka, visszaemlékezett arra a napra, amikor Walt
nekiadta a zsebóráját, és azt mondta, rendelkezik az idő visszafordításának
képességével. Az az óra most ott lapult Thomas kockás zakójában, amit
szinte mindennap viselt a gimnáziumban, ahol tanított, de ez a csengő
Emmához tartozott. Amikor újra megtalálta a hangját, folytatta: –
Ostobaságnak tűnhet, de Walt azt mondta, vissza tudom fordítani az időt.
Ha ez igaz, akkor most visszatekerem az órát.
– Ezt nem adhatod nekem – makacskodott Emma, és elindult egy
könnycsepp a szeméből.
– Az enyém. És azt akarom, hogy a tiéd legyen.
Emma a magasba emelte és megcsodálta.
– De…
 – Én így fejezem ki, hogy szeretlek, Emma. Olyan sok békés percet és
kreatív energiát adott az évek folyamán, azt akarom, hogy ez a béke rád is
kiterjedjen. Amikor hallod csengeni, emlékezz rá, hogy mindannyian
követünk el hibákat, és soha nem késő helyrehozni őket.
Emma sírva helyezte vissza a csengőt a dobozba. Amikor elengedte a
drótot, a tekintetével megkereste Annalisáét.
– Én… én… nagyon sajnálom – nyögte ki végül. – Annyira sajnálom!
Olyan sok idő eltelt, és még mindig csak ezen gondolkodom!
– Engedd el, Emma. – Annalisa nem akarta, hogy továbbra is ezen
gyötrődjön.
Sógornője összepréselte az ajkát, szemében könnyek csillogtak.
– Amit tettem, az megbocsáthatatlan, és gyűlölöm magam érte. Azért,
amit veled és Thomasszal műveltem. És Celiával.
Annalisa őszinte sajnálatot érzett.
– Nem megbocsáthatatlan, Emma. Fiatal voltál. Fiatalon mind
követünk el butaságokat.
Sógornője az arcára szorította a kezét, és a padlót bámulta, mintha
újraélné a pillanatot, amikor meghozta a döntést, hogy hazudni fog.
– Ez több volt butaságnál.
Annalisa ebben nem tudott vele vitatkozni.
– Ami történt, az nem… az nem határozza meg életünk hátralévő
részét. Eleget szenvedtél. – Előrelépett és megölelte sógornőjét, erősen
magához szorította, megmutatta, mennyire szereti. Miközben Emma a
vállán sírt, igazi békét érzett. Egy dolog válaszolni a levelekre, de valójában
erre az erőfeszítésre volt szükségük mindkettőjüknek.
Ahogy teltek a másodpercek, Emma egyre hevesebben zokogott, és
Annalisa átérezte a sok év fájdalmát. El akarta mondani neki, hogy Thomas
is megbocsátott, de az igazság az volt, hogy a háború megváltoztatta a
férjét, más emberként jött haza. Igen, nagyszerű apa, férj és ember volt, de
nem tudta elfelejteni azt a tizennyolc hónapot, amit Emma ellopott tőle.
Amikor végül elengedték egymást, Annalisa megtörölgette Emma
arcát, és magában azt kívánta, bárcsak elhozta volna Thomast, hogy
sógornője maradék fájdalmát is megszüntessék. Az élet azonban nem
mindig alakítható ilyen könnyen, gondolta, és ez talán nem is baj. Így csak
saját szeretetét kínálhatta fel. Még egyszer megölelte Emmát.
– Nővérek vagyunk, rendben? Itt leszek neked, mindörökké.
 Ahogy Emma még hevesebben zokogott, és örömkönnyeik
összekeveredtek, Annalisa arra gondolt, pontosan ez az, amiről az élet szól:
egymást szerető emberek.
 Epilógus

2019. december
Portland, Maine

Három nappal azután, hogy leakasztotta a szélcsengőt a fáról Emmának,

Annalisa átnyomakodott a Mancusók tömegén a Casco Gondozóház
előterében, hogy odaférjen két unokájához. Két fiú, három év különbséggel,
akik túlságosan is gyorsan felnőttek. Patrick néhány hónap múlva
érettségizik, és nekikészül, hogy lerakja a névjegyét a világban, ahogy
Annalisa is tette 1970-ben, amikor Millsből átköltözött Portlandbe.
– Nonna! – A fiatalabbik unoka, Adam megpillantotta Annalisát.
Létezik ennél jobb megnevezés a világon? A fiú odasietett hozzá.
Annalisa szíve megtelt szeretettel, ahogy az unokája átkarolta a
derekát.
– Na nézd csak, nipote. Hogy megnőttél!
Megjelent Patrick is John Lennon szemüvegében, a nő őt is bevonta az
ölelésbe.
– Mennyi is telt el? Két hét? Nem mehetek el ilyen hosszú időre
nélkületek. Van valami hír a főiskoláról? – Hosszú ideig tartotta őket az
ölelésben, kényelmet talált irántuk érzett szeretetében.
– Szia, anya! – szólalt meg egy hang.
Annalisa megsimogatta a fiúk fejét, és elengedte őket, majd odafordult
Celiához és férjéhez, Jakubhoz.
– Úgy örülök, hogy el tudtatok jönni! – Arcon csókolta és megölelte
őket.
Jakub szállodaigazgató volt Manhattanben, és vicces módon a Whitney
Amerikai Művészeti Múzeumban környékezte meg Celiát, aki
konzervátorként dolgozott ott. Míg Annalisa visszautasította Thomast, Celia
tanulhatott anyja hibáiból, mert elfogadta a vacsorameghívást, és hat
hónappal később már össze is házasodtak. Ez húsz éve történt.
 Még mindig New Yorkban éltek, ahol Celia megtalálta álmai
munkáját, a Guggenheim konzervátora lett. Mivel nem bírtak volna
hosszabb ideig távol maradni tőlük, Annalisa és Thomas vettek egy lakást a
Central Park mellett, hogy a lehető legtöbb időt tölthessék Celiával és a
fiaival. Annalisa egy nap talán majd meggyőzi őket, hogy költözzenek Bar
Harborba, de közben nagyon jól tudta, milyen az, ha valaki városban akar
élni.
A kedves, jóképű Jakub, aki emellé még apaként is nagyszerűnek
bizonyult, halkan megkérdezte:
– Hogy érzi magát? – Természetesen Emmára gondolt.
Annalisa lebiggyesztette az ajkát. Amellett, hogy az elmúlt napokban
etette Emma macskáit, alig mozdult el mellőle.
– Dr. Gorky szerint a mai éjszakája lehet az utolsó.
Celia, aki apja mogyoróbarna szemét örökölte, de hű maradt olasz
génjeihez is, megfogta Annalisa vállát.
– Akkor örülök, hogy sikerült eljönnünk. Te hogy bírod? Beszéltél
apával?
– Ma reggel váltottunk néhány szót – felelte Annalisa, és anélkül, hogy
bármit hozzátett volna, megrázta a fejét. Nem, ő nem jött el. Felolvasta neki
Emma utolsó levelét, röviddel azután, hogy három nappal ezelőtt segített
megírni, de a férfi gyorsan témát váltott, mintha nem jutna levegőhöz,
amikor Emmán járnak a gondolatai.
Annalisa az előtérben gyülekező sokaság felé fordult.
– Emma tudja, hogy szeretik, és csak ez számít.
Celia, Jakub és a fiúk vele együtt fordultak meg, végignéztek a
Mancuso és a Barnes családfák levelein. Bár Thomasnak nem sikerült
megbocsátania, Emma többi családtagjának igen, és folyamatosan mentek
be hozzá kettes-hármas csoportokban, tegnap és ma reggel is. A kliensei is
megjelentek, a vietnámi és más háborúk veteránjai sorban érkeztek, hogy
elbúcsúzzanak tőle.
Annalisa megfogta unokái kezét.
– Miért nem megyünk be hozzá?
Az évek során a fiúk is megismerték nagy-nagynénjüket. Amikor
Emma visszatért a Békehadtesttől, és Portlandbe költözött, hogy
tanácsadóként dolgozzon tovább, pontosan olyan nagynénivé változott,
amilyenre Celia oly hosszú ideje vágyott. Bár Graystone-ban Thomas miatt
nem lett szívesen látott vendég, Annalisa gyakran beszélt vele telefonon, és
sokszor látogatta meg hétvégén.
Emma körülbelül akkor kezdte el a praxisát és vette meg a házát Cape
Elizabethen, amikor Celia megszerezte a jogosítványát. Addigra nagyon
közel kerültek egymáshoz. Celia segített felakasztani Walt üzletének
szélcsengőjét a hátsó kertben, az első darabot Emma kollekciójából.
Sajnos Thomas ellenkezése miatt nem lehetett ott Celia fiainak
születésénél, de bekapcsolódott az életükbe, amilyen gyorsan csak tudott,
mintha még mindig vezekelni akarna amiatt, amit tett.
– Egy kicsit kifárasztotta a sok látogató – figyelmeztette őket Annalisa
az ajtóhoz közeledve –, de már alig várja, hogy lásson titeket. – Kopogtatás
közben visszautazott az időben ahhoz a pillanathoz, amikor kopogott és
belépett Emma ajtaján Davenportban, és ott találta őt anyja gyógyszeres
üvegével. Milyen hosszú utat tett meg azóta!
Bevezette Celiát és családját a szobába. A megdöntött ágyon
felpárnázva ülő Emma erőtlen mosollyal fogadta őket.
– Eljöttetek…
– Persze hogy eljöttünk. – Celia odalépett a nagynénjéhez, lehajolt és
arcon csókolta. Annalisa letelepedett az ablak melletti székbe, Jakub és a
két fiú pedig csatlakoztak Celiához az ágynál. Emma gyenge, de szeretetteli
szívvel hallgatta, ahogy megosztják vele a legfrissebb híreket New York-i
életükről.
Az ablakon túl nagy pelyhekben hullott a hó, mintha odafent Isten a
bárányait nyírta volna. Thomas mindig azt mondta, Emma télen jött a
világra, így rendben lévőnek tűnt, hogy télen találkozzon a Teremtőjével, és
akkor jöjjön a világra a mennyekben is.
A fiúk tíz perc múlva magukra hagyták Annalisát és Celiát Emmával.
Odahúztak két széket az ágyhoz, és Emma érdeklődött Celia munkájáról a
Guggenheimben.
– Őrült hajtás van – mesélte Celia a tenyerét összedörzsölve –, de én
imádom. Holnap a kezembe kerül egy Picasso, és ez roppant izgalmas!
Emma elégedetten nézett Annalisára, és azt mormolta:
– Pont olyan, mint te, nem gondolod?
– Mint én, beszteroidozva – ismerte el Annalisa. Celia ugyanolyan
lelkiismeretesen tanult a mesterfokozatért, és kezdett karrierbe
konzervátorként, ahogy annak idején Annalisa, aki továbbra is a
tökéletességet hajszolta ecsetjeivel.
Emma megjegyezte, milyen gyorsan nőnek a fiúk, mire Celia
felélénkülve mesélt az érettségi utáni terveikről. Annalisa nagyon büszke
volt rá, hogy békét kötött Emmával, és csodálatos volt látni, hogy Celia és
Emma az évek során mennyire egymásra találtak. Elvégre a hétéves Celia
volt az, aki nem hagyta őt békén, és folyamatosan kérdezősködött a
nagynénjéről, akivel soha nem találkozott.
Emma percről percre sápadtabbnak és gyengébbnek tűnt. Celia és
Annalisa mintha minden tervezés nélkül is ugyanarra gondoltak volna,
mindent megtettek, hogy élénkek és vidámak legyenek. Celiának
meglehetősen nyers humorérzéke volt – akárcsak az anyjának –, és senki
sem tudta Annalisát jobban megnevettetni, mint a saját lánya. És minden
alkalommal, amikor előcsaltak egy mosolyt Emmából, hatalmas sikerként
könyvelték el, mintha sikerült volna neki még néhány percnyi életet nyerni.
Az egyetlen téma, amit kerültek, Thomas volt.
Emma már nem is kérdezősködött róla.
Sajnálatos módon Emma legőszintébb mosolya sem volt teljes, mert
egész életében csak egy dologra vágyott, és az a bátyja szeretete volt.
Annalisa nem is akart úgy tenni, mintha megértené Thomast, mert
férje még mindig ugyanolyan kiszámíthatatlan volt, mint amikor
megismerte, de azt minden másnál jobban tudta, hogy a férfi hagyja
meghalni Emmát anélkül, hogy találkoznának. Soha nem válaszolt húga
leveleire. És soha nem fog megbocsátani neki, akárhogy is kérlelte Annalisa
és Celia. Bár nem ítélte el férjét a döntése miatt, a dolog kétségtelenül
szomorúvá tette.
Annalisa és Thomas jó életet éltek – sőt csodálatos életet. A férfi
nagyszerű tanár volt, aki hatalmas büszkeséggel kalauzolta a fiatalságot a
holnap felé. A múlt feszültsége azonban mindig ott volt benne. A háború
alatt sokat változott. Már nem az a Mr. Napsütés volt, akivel először
találkozott a múzeumban. Kilencvenkilenc százalékban boldognak
mondhatták magukat, és kilencvenkilenc százalékban tökéletes volt az
életük, de a múlt árnyéka soha nem távolodott el messzire Thomastól, és
Annalisának el kellett fogadnia, hogy ez többé nem fog megváltozni.
Celia megitatta Emmát, a vízcseppek lecsordultak a nagynénje állán.
 – Ma este megpróbálunk bejutni az Eventide-ba – mondta kedvenc
portlandi éttermére utalva, miközben egy kendővel felitatta a vizet.
Emma vitte el oda őt először.
– Ó, mit nem adnék egy utolsó homáros szendvicsért!
– Hozunk neked egyet – ígérte Celia.
Úgy tűnt, mintha Emma valami olyasmit készülne mondani, mint
„jobb, ha sietsz”, de inkább Annalisa és Celia kezéért nyúlt. Ahogy hárman
összenéztek, Annalisának az a félelmetes, szomorú érzése támadt, hogy
most érkezett el a pillanat. A vég. Most fog elbúcsúzni tőlük. Hála istennek,
hogy visszaengedte Emmát az életébe!
– Szeretlek titeket, lányok – mondta Emma egyikükről a másikra
nézve.
Annalisa érzékelte az arcán legördülő könnycseppet. Egyszerre
hajoltak előre Celiával.
– Mi is szeretünk – felelték, és megölelték Emmát, amilyen erősen
csak merték. Törékeny teste szinte eltűnt a karjukban.
Ekkor valaki megállt az ajtóban, mire mindannyian odafordultak, s
Annalisa már kezdte volna mondani:
– Kérnénk még egy…
A hetvenéves, de fiatal éveibe makacsul kapaszkodó Thomas Barnes
lépett be a szobába, a karjára terített kabáttal és kalappal. Annalisa kis híján
elvesztette az egyensúlyát. A férfi rámosolygott feleségére és lányára, majd
elnézett mellettük az ágyon fekvő nőre.
– Emma? – Közelebb ment, megölelte Annalisát és Celiát. A két nő
félrehúzódott, hogy még időben hozzáférjen a húgához.
Ahogy megfogta a törékeny kezet, Annalisa és Celia összeölelkeztek
és elsírták magukat. Ez az ő hőse, gondolta Annalisa, a férfi, akit bárki
másnál jobban szeretett. És ez volt az egyik a sok ezer ok közül, amiért
szerette.
– Hallasz? – kérdezte Thomas az elködösülő szemű Emmát.
Annalisa egy másodpercig attól félt, hogy sógornője eltávozott, mielőtt
szót válthatott volna testvérével.
Thomas a feleségére nézett.
– Hall engem?
– Hallak – motyogta Emma, és Annalisa szívét öröm töltötte el. Férje
még időben ideért Bar Harborból.
 Thomas megkönnyebbülten fordult vissza a húgához.
– Hát itt vagy. – Lehajolt, arcon csókolta Emmát.
Húga mosolya mindent elmondott.
– Nem sietted el, nem igaz?
Boldogan kapcsolódott össze a tekintetük.
Annalisa látta, hogy Thomas válla előreroskad, és átadja magát a
sírásnak, ahogy korábban még sohasem, és a két testvér nagyon hosszú
ölelésben forrt össze. Annalisa a lányával a karjában olyan sok szeretetet
érzékelt a szobában, hogy azt gondolta, a hó odakint mindjárt olvadni kezd,
és másodperceken belül átadja a helyét a korai tavasznak. Embereket
szerető emberek. Létezhet ennél jobb dolog?
Thomas kibontakozott húga karjából, de ott maradt nagyon közel
hozzá, és két kézzel megmarkolta Emma ujjait. Suttogó szavakat váltottak,
a húga egyszer még fel is nevetett, bár nagyon erőtlenül. Aztán lehunyta a
szemét. Nem kellett szívmonitor hozzá, hogy tudják, eltávozott.
Annalisa odalépett a férje mögé, és a hátára tette a kezét; ujjain még
ott volt a vörös festék, a reggeli festés nyoma. Még soha nem volt ennyire
büszke a férjére, és talán nem is szerette ennél jobban. Celia odalépett az
ágy másik oldalához, lehajolt, homlokon csókolta Emmát, majd
mindhárman összenéztek – most már tudták, hogy az ő szeretetük kötelékét
semmi nem tudja elszakítani.
Amit Annalisa soha nem tudott elfelejteni – amit a szobában
tartózkodók közül életük végéig nem felejtett el senki –, hogy egy
másodperccel később, miközben érzékelték, hogy Emma Barnes életereje
eltávozik a testéből, megszólalt a szélcsengő.
Megfordult és felnézett. És valóban, mintha még ott függne Emma
éneklő fákból álló erdejében, szellő és légmozgás nélkül, a csengő, amit ő
készített Walt régi óraalkatrészeiből, lágyan életre kelt. Annalisa mindig is
vallásos volt, de addig a pillanatig soha nem látott bizonyítékot Isten
létezésére.
Nem énekelt hangos dalt, és nagyon kellett figyelni, hogy hallani
lehessen, de a csengő határozottan mozgott, a darabok egymáshoz ütődtek,
és csodálatos melódiát keltettek életre. És Annalisa mélyen legbelül tudta,
hogy a szobában kavargó láthatatlan szellő Emma lelke, amely a boldogság
dalát zengi, láthatatlan szelleme a szeretet dalát énekli.
 Köszönetnyilvánítás

John Burroughs írta: „ugorj, és a háló megjelenik”. Ez az idézet soha nem

volt még ennyire alkalmazható az életemben, mint ebben a regényben.
Ugrottam, és a háló, ami megjelent, egy csapat tehetséges és briliáns
emberből állt össze, akik segítettek megvalósítani a történetet, amit
kerestem. Örökké hálás vagyok mindannyiuknak.
Chris Werner a Lake Union Kiadónál döbbenetesen értette a történetet,
és nem tudom, hogyan tudtam megírni a regényeimet, mielőtt elkezdtünk
együtt dolgozni. Köszönöm, hogy átvetted a kormányt, és a helyes irányba
tereltél a korai vázlatoknál.
Köszönöm az egész Lake Union-csapatnak! Egy író nem is lehetne
szerencsésebb, mint veletek egy fedél alatt lenni, az első naptól kezdve
éreztem a csodálatos támogatásotokat.
Tiffany Yates Martin, a szerkesztőm egy valóra vált álom. Voltak
pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy ez a projekt kicsúszik a kezem
közül, és ő velem együtt ugrott a lövészárokba, bőséges és nagyszerű
segítséget nyújtva. Segített megtalálni a történet pontos célját és irányát, és
hihetetlenül jó, bölcs és finom javaslatokat tett, amelyek az utolsó
ecsetvonásokként segítettek életre kelteni egy festményt, és amelyek miatt
ez a könyv sokkal jobb lett. Köszönöm, barátom.
Az ügynököm, Andrea Hurst hihetetlenül sokoldalú. A feleségemen
kívül ő az egyetlen, aki képes rábeszélni, hogy lépjek el a szakadék széléről.
Amellett, hogy kivételes munkát végez, elképesztő szerkesztői
képességekkel bíró varázsló. Andrea mesterien képes megtalálni a
repedéseket egy történet alapjain, és ami még jobb, tudja, hogyan kell
kijavítani őket. Köszönöm, Andrea, hogy vagy, és hogy elmondtad nekem
azt az egy dolgot, ami eljuttatott ide, a könyv végére. Azt mondtad: „Boo,
nem véletlenül nem tudtad elengedni ezt a történetet; mert neked kell
megírnod.” Ezek a szavak sosem hagytak el a projekt során. Ha már itt
tartunk, mondtál valami mást is: „Cseréld ki az írás szót festészetre. Így
érezheted a szenvedélyét.” Telitalálat.
Patty Bonner, remélem, büszke vagy rám. Ez jelentős részben a te utad
volt, és felemelő volt átélni egy ideig. Egyértelműen te vagy a legjobb
anyós a multiverzumban.
Liz Thurston, a szélcsengőiddel nekem adtad ennek a történetnek a
lelkét. Még nem is találkoztunk, mégis mély köteléket érzek köztünk. A
világnak több ilyen emberre van szüksége, mint te.
Hálás vagyok a bétaolvasóimnak, akik nélkül nem tudtam volna
megcsinálni, őszintén. Köszönöm, hogy általatok mindig tehetségesebbnek
tűnök, mint amilyen valójában vagyok. Nagy ölelés!
Jenan McClain, hogy merem egyáltalán elkezdeni ezt a regényt
anélkül, hogy beszélnék veled? Hatalmas köszönet, hogy segítettél nekem
megérteni a festő útját. A technika csak a kezdet, nem igaz? A művészet
igazi varázsa a művészben rejlik, a lélek mélységeinek megcsapolásában,
amit te is bizonyítasz, újra meg újra, a műveiddel.
Jean Johnson, régi kedves barátom, köszönöm, hogy felajánlottad a
divat iránti szeretetedet, és segítettél felöltöztetni Annalisát. Remélem,
élvezed, amit együtt csináltunk.
Három Facebook-csoport óriási segítségemre volt a kutatásom során.
Azt hiszem, először is bocsánatot kell kérnem, mivel biztos vagyok benne,
hogy millió dolgot elrontottam, de remélhetőleg néhányat jól csináltam.
Köszönöm a „Portland Maine Encyclopedia of the 1960s, 70s, & 80s”, a
„Growing Up in Bar Harbor” és a „VietnamWarHistoryOrg” tagjainak.
Csodálatos volt megismerni titeket és a világaitokat, és remélem, nem
bánjátok, ha továbbra is itt időzöm.
Bár nem mernék úgy tenni, mintha megérteném, milyen lehet
katonának lenni, a kutatásaim mélyen a vietnámi háborúba vezettek, és még
nagyobb tisztelettel a harcosok iránt tértem haza, akik valaha harcoltak és
harcolnak a hazánkért ma is. Köszönöm a veteránoknak, akik időt szántak a
kérdéseim megválaszolására, köztük dr. Chris Christensonnak, Steve
Kearnsnek, Ross Tarvernek és Mario Ortegának. Ti mindannyian
inspiráltok engem. Köszönöm a vietnámi háború hőseinek; csodálom a
bátorságotokat!
Önök, az olvasóim miatt érdemes ezt az egészet végigcsinálni. Nagyon
hálás vagyok a folyamatos támogatásukért és a biztatásuk folyamatos
áramlásáért. Megfogadom, hogy továbbra is szórakoztatni fogom önöket,
amíg el nem ér a vég. És talán még utána is, ha sikerül.
A feleségem, Mikella Walker, te vagy az oka, hogy felkelek az ágyból
reggelente. Te vagy a mindenem. Köszönöm a zsenialitásodat, a jó szívedet,
a támogatásodat, a szeretetedet, a szerkesztői és írói képességeidet. Amikor
a könyveim borítójára nézek, mindig a te neved látom az enyém mellett,
különösen, amikor a bensőséges jelenetekre gondolok, amelyeket először
elrontottam, és neked kellett megmentened. Szeretlek, Mikey! És a
fiunknak, Riggsnek, köszönöm, hogy folyamatosan emlékeztetsz arra, mi a
fontos, és végtelenül sok írói üzemanyagot adsz nekem. Ha őszinték
akarunk lenni, te vagy az oka annak, hogy felkelek reggelente az ágyból…
mert te ugrálsz a fejemen. Soha ne hagyd abba!
 Tartalom

Előhang

I. 1969 JÚLIUSÁTÓL 1970 JÚNIUSÁIG

1. Más, mint a többi lány
2. Nonna háza
3. Alice és a fehér nyúl
4. Cold River
5. Hazafelé
6. A Mancuso inkvizíció
7. Egy elszánt fiatalember
8. Az autósmozi
9. Golyózáporban
10. A klub
11. A megtörtek
12. Hajtűkanyar
13. Sharon Maxwell ezüst szeme
14. Emma, a különleges
15. Kényszerzubbony
16. Emlékezetes búcsú

II. 1970 JÚNIUSÁTÓL 1972 JANUÁRJÁIG

17. Kitörés a ketrecből
18. Előre és felfelé
19. Valamiből enni kell
 20. Egy meztelen férfi körvonalai
21. Fájdalmas emlékek
22. Egy gyors vázlat
23. Végre, a hangja!
24. Remegő ajkak és egy szív egy ablakon
25. Királyi többes
26. Kitérő a szerelemért
27. Pasta és szósz
28. Aloha, Maine-iek
29. Művész születik
30. Fahéjas csiga a sütőben
31. Leütve, mint a tekebábuk
32. A rá következő napok

III. 1972 FEBRUÁRJA – 1979 MÁJUSA

33. Celia
34. Egy váratlan találkozás
35. Otthoni iskola
36. Az idő visszafordítása
37. Repülés szárnyakkal
38. Graystone
39. A piac
40. Fuss, nyuszi, fuss!
41. Ami lehetett volna, sosem lesz
42. Egymást szerető emberek

Epilógus

Köszönetnyilvánítás