A történelemben úgy maradt fenn a neve, mint mindenki legrosszabb rémálma.

Halálos átok, mindazokra nézve, akik ki merik mondani a nevét. Balszerencse, halál,
pusztulás kísérte amerre csak járt, mesélik a falubeli idősek.
De arról senki sem beszél, mi történt valójában. Viszont én igen. Ott voltam végig
mellette. Láttam mi történt. Ha visszagondolok, még érzem az ízeket, miket akkor
éreztem. Hallom a hangokat, miket akkor hallottam. És érzem, ahogy szép lassan
minden kihullik a kezeim közül…
Foglaljatok helyet, a történet elég hosszú. S, ha szép csendben maradtok, talán még
ti is hallani fogjátok lágy hangját, bársonyos nevetését és összetört szíve lehulló
darabkáinak hangját.

prológus

A történetek többségével megegyezően, ez is egy sötét, viharos éjszakán kezdődött.

A palotában káosz uralkodott, a királynő szülni készült. Szolgálólányok rohangáltak
ide-oda a folyosókon, karjukban szárazrongyokkal és forróvizes kancsókkal. A király,
mint ketrecbe zárt oroszlán járkált fel-alá az ajtó előtt. Nemegyszer a
szolgálólányoknak kellett feltartaniuk, nehogy betörjön a szobába.
Gyötrelmes percek múltán a bábaasszony diadalmas képpel lépett ki az ajtón,
karjában egy takarókba bugyolált csecsemővel.
- Fiú, felséges királyom. - jelentette be.
A király, mintha üvegből lenne, magához veszi a gyermeket.
- Drága fiam. - leheli a csecsemő arcára. - Neved legyen Chann, s légy nevedhez
méltó. Erős és bátor uralkodó váljék belőled!
Megszületett hát. Az elsőszülött, ki tovább viszi a vérvonalat.
Éljen a király! Éljen a királynő!

Ezzel egy időben, egy kis falucskában is gyermeksírás hallatszott. A csecsemő fölé
pufók arcú, vörös hajú női alak képe kúszott be.
- Szegény gyermek. Ne sírj, kedvesem. - emelte fel óvatosan, majd lassan hátrálva
elhagyta a házat. A csecsemőt magához szorítva szaporázta meg a lépteit. Háta
mögött még felsejlett a ház, ajtaja nyitva, látni lehet a töméntelen vért, a falakra írt
fájdalmat. Az anya halott.
- Túlélted. - suttogja a gyermeknek. - Bátrabb vagy, mint hinnéd. Jó sorod lesz
mellettem a palotában. Kicsi Mai Ly.
 első

Az első emlékeim öt éves koromból vannak. Szinte minden időmet a palota

konyhájában töltöttem. Valahogy megnyugvással töltött el a sütemények illatával
terhes levegő. Ha Danae nem figyelt oda, néha még a cukormázba is bele kóstoltam.
Ha rajtakapott, játékosan megfenyegetett a fakanállal, majd elküldött, hogy keressem
meg Mirrent.
Mirren két évvel volt idősebb nálam. Az apja, egy kedves mosolyú, őszes hajú bácsi,
mindig vígan pirosló almával kínált, ha meglátott. Ha rá gondolok, mindig az jut
eszembe, mikor Mirrennel elrejtőztünk előle.
Kora tavasz volt, pillangókat kergettünk az udvaron, mikor meghallottuk, hogy Mirrent
hívja az apja. Durcásan összefonta maga előtt a karjait és kijelentette, hogy semmi
kedve a hagymával foglalkozni ismét. Megragadta a kezem és maga után húzott az
egyik hatalmas lombú fa alá. Segített felmászni, majd ő is felkapaszkodott mellém.
Az ágak tökéletesen elbújtattak minket. Lélegzetvisszafojtva néztük végig a lombok
takarásából, ahogy Mirren apja a fia nevét ismételgetve elhalad a fa alatt, majd
jobbra fordulva tovább siet az ágyások között. Összevigyorogtunk, majd a lehető
leghalkabban lemásztunk a fáról és elrohantunk balra, a rózsabokrok között.
Örömünk azonban nem tartott sokáig, a harmadik sarkon belefutottunk a rettentő
ideges Danaeba. Vöröslő arccal kezdett el pörölni velünk.