STÚDIUM KÖNYVEK

20.

DAVID BOHM
OKSÁG ÉS VÉLETLENSÉG A MODERN
FIZIKÁBAN

LOUIS DE BROGLIE előszavával

GONDOLAT KIADÓ
1960
 A mű eredeti címe
CAUSALITY AND CHANCE IN MODERN PHYSICS1

Fordította DR. SZALAI SÁNDOR

A fordítást ellenőrizte DR. ÁKOS KÁROLY

1
1957. Causality and Chance in Modern Physics, 1961 Harper edition
reprinted in 1980 by Philadelphia U of Pennsylvania Press, ISBN 0-
8122-1002-6
 ELŐSZÓ

Aki tanulmányozta a modern fizika fejlődését, az tudja,

hogy a mikrofizikai jelenségekre vonatkozó ismereteink
gyarapodása következtében korunk fizikája teljesen más
magatartásra kényszerült e jelenségek értelmezésében, mint
amilyent a klasszikus fizika tanúsított. Míg ez utóbbi lehetővé
tette a természeti események menetének olyan leírását, amely
szerint ezek az okságnak (kauzalitásnak) megfelelően zajlanak
le a tér és az idő (illetve a relativitáselméleti téridő) keretében,
s ily módon világos és szabatos modelleket nyújtott a fizikus
képzeletének, addig a kvantumfizika jelenleg minden effajta
ábrázolást megtilt és lehetetlenné tesz. Semmi mást nem
enged meg, csak tisztán elvont képleteken alapuló
elméleteket, amelyek minden hitelétől megfosztják az atomi
és részecske-jelenségek kauzális alakulásának elgondolását. A
kvantumfizika kizárólag valószínűségi törvényszerűségeket
ad meg, s ezeknek elsődleges jelleget tulajdonít; a valóság
végső megismerhető tényeiként fogja fel őket, vagyis nem
tűri, hogy a fizikai világ valamely még mélyebb szintjén
végbemenő oksági folyamat kihatásainak tekintsük őket.
Nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az a magatartás, amelyet
az elméleti kvantumfizikusok már közel harminc éve
tanúsítanak, legalábbis látszólag pontosan megfelel azoknak
az értesüléseknek, amelyeket kísérletezés útján nyertünk az
atomi világról. A mikrofizikai kutatás most elért szintjén
bizonyos az, hogy a mérési módszerek nem engedik meg
számunkra mindazoknak a mennyiségeknek egyidejű
meghatározását, amelyekre a részecskék klasszikus típusú
képének előállításához szükségünk volna. (Ez a Heisenberg-
féle ún. bizonytalansági relációból következik.) Továbbá az
észlelt folyamatoknak a mérési műveletekkel történő
elkerülhetetlen megzavarása általában megakadályozza, hogy
pontosan megjósoljuk a mérés eredményét, és csak
statisztikus jellegű előzetes meghatározásokat tesz lehetővé. A
manapság minden elméleti kutató által használt tisztán
valószínűségi képletek megszerkesztése tehát teljesen
indokolt volt. De e kutatók többsége – sokszor a pozitivista
tanokból eredő előítéletek hatása alatt – úgy vélte, hogy
tovább is mehet, és azt állíthatja, hogy a tényleges
mikrofizikai történésről kísérleteink jelenlegi fejlődési fokán
megszerezhető tudás bizonytalansága és hiányossága a fizikai
állapotok és alakulásuk valóságos meghatározatlanságának
következménye. Ez az extrapoláció (a rendelkezésre álló
adatok határán túlmenő következtetés) semmiképpen sem
látszik jogosultnak. Lehetséges, hogy a jövőben a fizikai
valóság mélyebb szintjére betekintve módunkban áll majd a
kvantumfizikai és valószínűségi törvényszerűségeket
bizonyos fajta, jelenleg még rejtett változók teljesen
meghatározott értékalakulásának statisztikus eredményeiként
értelmezni. Meglehet, hogy azoknak a hatalmas eszközöknek
alkalmazása révén, amelyeket most kezdünk használni az
atommag szerkezetének feltárására és új részecskék
kimutatására, egy napon majd olyan közvetlen tudomást
fogunk szerezni a mélyebb szintről, amilyennel ma még nem
rendelkezünk. Ha arra törekednénk, hogy meggátoljuk a
kvantumfizika jelenlegi szempontjainak túlhaladására
irányuló törekvéseket, akkor ez nagymértékben
veszélyeztetné a tudomány haladását, és ellentétben állna a
tudománytörténet összes tanulságaival. Ezek ugyanis azt
mutatják, hogy meglevő tudásunk mindig csak ideiglenes, és
pillanatnyi ismereteink határán túl szükségképpen hatalmas új
területek várnak felfedezésre. Mellesleg a kvantumfizika évek
óta olyan problémákkal bajlódik, amelyeknek megoldására
képtelennek bizonyult, s a jelek szerint zsákutcába jutott. Ez a
helyzet nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy hasznos volna
erőfeszítést tenni annak az eszmei keretnek a módosítására,
amelybe a kvantumfizika önkéntesen bezárkózott.
Örvendetes, hogy az utóbbi néhány évben határozott
irányzat alakult ki a mikrofizika jelenlegi értelmezésének
alapjául szolgáló elvek felülvizsgálatára. E mozgalom
kiindulópontját David Bohmnak a Physical Review-ben 1952-
ben megjelent két értekezése alkotta. Sok évvel ezelőtt, 1927
májusában egy cikket tettem közzé a Journal de Physique-
ben, s itt a hullámmechanika bizonyos kauzális értelmezését
vetettem fel, amit a „kettős megoldások elméletének”
neveztem el. Ezzel a kezdeményezésemmel azonban
felhagytam, mert kritikája elbátortalanított. Bohm professzor
1952-ben felelevenítette cikkem néhány gondolatát, s igen
érdekes módon magyarázva és kifejtve őket, sikerült fontos
érveket találnia a kvantumfizika kauzális értelmezése mellett.
Bohm professzor munkája arra késztetett engem, hogy újra
foglalkozni kezdjek régi nézeteimmel, s a Henri Poincaré
Intézetben dolgozó ifjú munkatársaimmal, különösen Jean-
Pierre Vigier-vel, bizonyos biztató eredményekre jutottunk.
Vigier, aki együtt dolgozott Bohm professzorral, érdekes
értelmezést adott a │ψ2│ statisztikus jelentőségéről a
hullámmechanikában. Kívánatosnak látszik, hogy a következő
években további erőfeszítések történjenek ebben az irányban.
Úgy vélem, remény van arra, hogy ezek az erőfeszítések
gyümölcsözőek lesznek, és hozzájárulnak majd a
kvantumfizikának a jelenlegi zsákutcából való kimentéséhez.
Az ilyen törekvések jogosságának és szükségszerűségének
igazolása végett Bohm professzor időszerűnek vélte újra
kiterjeszteni kutatásait az olyan fizikai elméletek és
értelmezések természetének kritikai vizsgálatára, amelyek a
tudomány haladásának ütemében magyarázatot igyekeznek
adni a természeti jelenségekre. A klasszikus fizika fejlődését,
amelyben egymás után jelent meg az egyetemes
mechanizmus, majd az erőterek általános elmélete, s utoljára a
statisztikus elméletek hódítottak teret, összevetette azzal,
ahogyan a kvantumfizika bevezette a maga új elgondolásait.
Éleselméjűen és gondosan elemezte a véletlenség 2 eszméjét,
amelyről kimutatta, hogy mindig olyankor bukkan fel
megismerésünk fejlődésszakaszaiban, amikor nem vagyunk
tudatában annak, hogy a valóság valamely mélyebb szintjének
határszélére jutottunk, amelyet még nem tudunk birtokba
venni. Abban a meggyőződésben, hogy az elméleti fizika
mindenkor a fizikai világ egyre mélyebb szintjeinek
2
Ahol a véletlenségről mint olyanról, a véletlenség elvéről van szó, ott
használjuk ezt a kifejezést. Ennek az elvnek konkrét megnyilvánulásai a
„véletlenek”. – A ford.
felfedezésére vezetett és vezet, s hogy ez a folyamat
korlátlanul fog folytatódni a jövőben is, azt a következtetést
vonta le, hogy a kvantumfizikának nincs joga mai
elgondolásait véglegesnek tekinteni, és nem akadályozhatja
meg a kutatókat abban, hogy a valóság mélyebben fekvő
tartományait is el tudják képzelni, mint amilyeneket eddig
már feltártak.
Nem adhatok itt teljes ismertetést Bohm professzor alapos
és izgalmas vizsgálódásairól. Az olvasó igen elegáns és
lenyűgöző elemzéssel kerül szembe, amelyből okulhat, és
amely gondolatokat ébreszthet benne. Senki sem alkalmasabb
egy ilyen könyv megírására, mint Bohm professzor, és könyve
pontosan a megfelelő időben jelenik meg.
Louis de Broglie
 Bohmnak ez a műve 1959-ben Moszkvában is megjelent.
Ehhez az orosz nyelvű kiadáshoz Tyerleckij professzor, a
kiváló szovjet tudós, méltató előszót írt, amelyet a benne
felvetett figyelemre méltó szempontok miatt szükségesnek
tartunk a magyar olvasóval is megismertetni. Ezt az előszót a
könyv végén közöljük.
 I. fejezet
OKSÁG ÉS VÉLETLENSÉG A TERMÉSZETI
TÖRVÉNYBEN
1. Bevezetés

A természetben semmi sem állandó. Minden a folytonos

átalakulás, mozgás és változás állapotában van. Ugyanakkor
rájövünk arra, hogy semmi sem keletkezik egyszerűen a
semmiből, anélkül, hogy korábban létezett előzményei ne
volnának. Hasonlóképpen semmi sem tűnik el nyomtalanul
abban az értelemben, hogy valami ne jönne létre belőle, ami
később ne léteznék. A világnak ez az általános jellemzése egy
olyan elvben fejezhető ki, amely a tapasztalás különböző
fajtáinak roppant tömegét összegezi, s amelynek eddig
semmiféle tudományos vagy más jellegű megfigyelés és
kísérlet nem mondott ellent. Nevezetesen: minden dolog más
dolgokból ered és más dolgokat hoz létre.
Ez az elv még nem azt mondja ki, hogy a természetben
okság (vagy más néven kauzalitás) létezik. Valójában még
alapvetőbb, mint az okság elve, mert egyszerűen alapját
alkotja annak a lehetőségnek, hogy a természetet, ésszerűen
megértsük.
Az oksághoz vezető úton a következő lépést az a
felismerés jelenti, hogy a feltételek széles skálája mellett
végbemenő folyamatok tanulmányozásakor a változások és
átalakulások minden bonyolultsága közepette ténylegesen
állandó jellegű összefüggésekkel találkozunk. Így például a
levegőben elengedett tárgyak, tág feltételek mellett,
következetesen a földre hullanak. Esésük közelebbi vizsgálata
azt mutatja, hogy amennyiben a légellenállás elhanyagolható,
gyorsulásuk állandó mérvű; egyébként ezenfelül még
általánosabb összefüggések is kimutathatók, amelyek
olyankor is érvényben maradnak, amikor a légellenállást
számításba kell venni. Hasonlóképpen a tartályban levő víz
tág feltételek mellett mindenkor vízszintes felszín
kialakítására „törekszik”. Számtalan hasonló példát
sorolhatnánk fel, Az ilyen típusú viselkedés rendkívüli
általánossága alapján az ember fontolóra kezdi venni azt a
lehetőséget, hogy azokban a folyamatokban, amelyekben
valamely dolog más dolgokból jön létre, nemcsak véletlen
egyezés révén adódik bizonyos összefüggéseknek az
átalakulások és változások tág határain belüli állandósága. Sőt
ezt az állandóságot úgy értelmezzük, hogy a szóban forgó
összefüggések szükségszerűek, vagyis nem is lehetnének
másmilyenek, mert a dolgok mivoltának velejáró és lényeges
oldalai. Az adott időpontbeli tárgyak, események, feltételek
vagy egyéb dolgok szükségszerű összefüggését a későbbi
időpontbeliekkel oksági (kauzális) törvényszerűségeknek
nevezzük.
E ponton azonban újabb probléma bukkan fel. Egy oksági
törvényszerűség ugyanis sohasem abszolút szükségszerű.
Vegyük például szemügyre azt a törvényszerűséget, hogy a
levegőben elengedett tárgyak leesnek. Rendszerint valóban ez
történik. De ha a szóban forgó tárgy egy papírlap, és
„véletlenül” erős szél fúj, akkor felfele is szállhat. Amint
látjuk, a természeti törvényt csak akkor kell szükségszerűnek
tekintenünk, ha elvonatkoztatunk (absztrahálunk) 3 az
esetlegességektől; ezek lényegileg független tényezők,
amelyek kívül eshetnek azokon a dolgokon, melyekre a
figyelembe vett törvények érvényesek, és nem következnek
szükségképpen olyasvalamiből, ami törvények keretén belül
meghatározható. Az ilyen esetlegességek véletlent idéznek
elő.4 Ezért egy természeti törvény szükségszerűségét
3
Könyvünkben az „absztrakció” (elvonatkoztatás, elvonás) szót mindig
betű szerinti értelemben, tehát az „el-vonás” műveletére utalva
használjuk. Ha az ember absztrahál valamit, akkor leegyszerűsíti,
amennyiben gondolatilag elvonja (kiemeli) összefüggései teljességéből.
Ez többnyire úgy történik, hogy az ember azt vonja el, azt emeli ki, ami
a hasonló dolgok széleskörű változatán belül közös. Ezért az
absztrakciók rendszerint bizonyos mértékig általánosító irányúak.
Valamely absztrakciónak egy adott helyzetre való érvényessége attól
függ, hogy a benne figyelmen kívül hagyott tényezőknek valóban csak
elhanyagolható kihatásaik vannak-e a kérdéses tényállásra.
4
Az „esetlegesség” szót itt legtágabb értelemben, ti. a szükségszerűség
ellentéteként használjuk. Esetlegesség tehát az, ami másképpen is
feltételesnek tekintjük, mivel érvényessége csak addig terjed,
ameddig az esetlegességek elhanyagolhatók. Számos esetben
tényleg elhanyagolhatók. Például a bolygók mozgásában az
esetlegességeknek gyakorlati szempontból teljesen
jelentéktelen szerepük van. Viszont a legtöbb vonatkozásban
az esetlegességek sokkal fontosabbak. De még ott is, ahol
valóban fontosak, elvontan olyasvalaminek foghatjuk fel az
oksági törvényszerűséget, mint ami érvényesülne, ha
esetlegességek nem hatnának. Megfelelő kísérleti
berendezéssel igen sokszor gyakorlatilag elszigetelhetjük a
vizsgált folyamatot az esetlegességektől, és így igazolhatjuk,
hogy az oksági összefüggések ilyen elvont elgondolása
helytálló.
Itt az az ellenvetés merülhetne fel, hogy ha a
világegyetemben mindent számba vennénk, akkor az
esetlegesség kategóriája eltűnnék, és minden történésről
kiderülne, hogy szükségszerűen és elkerülhetetlenül
következik be. Másrészt azonban egyetlen oksági
törvényszerűség sem ismeretes, amely valóban ilyen
szükségszerű és elkerülhetetlen történésekre vezetne. Igaz,
hogy bármely problémánál módunkban áll a vizsgált
folyamatok összefüggéseinek távolabbi nyomonkövetésével
az egyik-másik esetlegességet irányító törvényszerűségeket is
feltárni. Így például a szélben röpködő papírlap esetében
történetesen megvizsgálhatjuk, miféle törvények határozzák
meg azt, hogy honnan és milyen erősen fúj a szél. De ha így
lehetne. Később látni fogjuk, hogy a véletlenség az esetlegesség
bizonyos igen gyakori alakja, míg az okság a szükségszerűség
különleges, de ugyancsak igen gyakori alakja. ( Az esetleges vagy más
szóval kontingens fogalma élesen megkülönböztetendő a lehetséges
vagy más szóval posszibilis fogalmától. Mint már Arisztotelész
rámutatott: ha valamiről tudjuk, hogy lehetséges, akkor nemcsak
létezhetik, hanem talán szükségszerű is, hogy létezzék, csak nincs
tudomásunk létezésének szükségszerű voltáról; ha viszont valamiről
tudjuk, hogy esetleges, akkor bizonyosságunk van arról, hogy létezhetik
is, nem is, azaz kizárt dolog, hogy szükségszerű legyen. Az esetlegesség
a szükségszerűség tagadását is jelenti, míg a lehetőség csak a
lehetetlenség tagadása. A köznyelv nem különbözteti meg ilyen élesen
az „esetleges” és a „lehetséges” jelentését, de a szerző szigorúan
arisztotelészi értelemben különíti el a „contingent”-et a „possible”-től. –
A ford.)
járunk el, akkor újabb esetlegességekre bukkanunk. Mert a
szél viselkedése a felhők helyzetétől, a vizek és szárazföldek
hőmérsékletétől, sőt egyes újkeletű meteorológiai vizsgálatok
szerint a szokatlanul élénk napfolttevékenység idején gyakran
különösen hevesen fellépő elektronrajoktól és ibolyántúli
sugárzásoktól is függ. Ez viszont azt jelenti, hogy most már a
felhők, vizek és szárazföldek alakulását, valamint a
napfoltkeletkezés folyamatait szabályozó törvények
kutatásába is bele kell bocsátkoznunk. Mindeddig semmi
bizonyítékunk sincs arra, hogy az oksági összefüggések
nyomonkövetését nem folytathatnánk. Más szóval: minden
oksági összefüggésnél, amely szükségképpen véges
összefüggési határok között érvényesül, azt találjuk, hogy alá
van vetve a szóban forgó határokon túl felmerülő
esetlegességeknek.5
Az okság és az esetlegesség eddig feltárt viszonyának jobb
megértése végett e két kategóriát ugyanazon tárgy két
ellentétes nézőpontból kapott képéhez hasonlíthatjuk.
Mindkét kép bizonyos fajta absztrakció, amely önmagában
véve helyes fogalmat ad a tárgy egyes vonatkozásairól, de
megtéveszthet bennünket, ha elfelejtjük, hogy
végeredményben csak részlegesen mutatja be a tárgyat. Így
tehát a két ellentétes nézőpontból kapott kép kölcsönösen
korlátozza és helyesbíti egymást, egyben pedig kölcsönös
összefüggése révén lehetővé teszi, hogy helyesebb fogalmat
alkothassunk magunknak a tárgyról. Természetesen végtelenül
sok különböző nézőpont lehetséges, de mindegyikhez megvan
az ellentétes nézőpont. Bármely adott folyamatot a megfelelő
összefüggés keretében tetszőleges oldalról (például kauzális
oldalról) vizsgálhatunk, de mindig találhatunk olyan másik
összefüggést, amelyben az ellentétes oldalról (ebben az
esetben például az esetlegesség oldaláról) látjuk.
Végső soron azt mondhatjuk, hogy a természetben
végbemenő folyamatok az okság törvényeinél általánosabb
5
Tisztán filozófiai téren számos erőfeszítés történt olyan oksági
törvények meghatározására, amelyek mindennemű esetlegességtől
mentesen érvényesülnek. Az effajta erőfeszítések azonban
mechanisztikus világszemléleten alapulnak. A mechanisztikus szempont
elégtelenségét a II. és V. fejezetben fogjuk kimutatni.
törvényeknek engedelmeskednek. Mert engedelmeskedhetnek
a véletlenség törvényeinek is, amelyeket e fejezet 8. és 9.
pontjában fogunk részletesebben tárgyalni, továbbá olyan
törvényeknek, amelyek az okság és a véletlenség
összefüggéseit érintik. A törvényeknek azt az általános
csoportját, amely az oksági törvényeket, a véletlenségi
törvényeket és a törvények e két osztályának viszonyával
foglalkozó törvényeket öleli fel, természeti törvényeknek
fogjuk nevezni.
2. Az okság a természeti folyamatokban

Azokat az oksági törvényszerűségeket; amelyekre egy-egy

adott probléma megoldásánál szükségünk van, nem
ismerhetjük a priori (minden tapasztalattól függetlenül),
hanem a természetben kell felkutatnunk. Ámde az emberiség
számtalan évszázad alatt felgyülemlett általános tapasztalatai
alapján, sok nemzedék tudományos gyakorlata meglehetősen
jól körülírt módszereket alakított ki az oksági
törvényszerűségek megállapítására. Az első jel, ami rájuk utal,
természetesen mindig valami szabályszerű összefüggés,
amely tág határok közt változó feltételek mellett fennmarad.
Ha efféle szabályszerűségeket észlelünk, akkor nem arra
gondolunk, hogy önkényesen, szeszélyesen, a körülmények
véletlen találkozása révén jöttek létre, hanem – mint már az
előző pontban kifejtettük – legalábbis ideiglenesen
feltételezzük, hogy szükségszerű oksági összefüggésekből
adódtak. És általános tudományos tapasztalataink alapján a
szabályszerűségekkel mindig együttjáró szabálytalanságokat
is azzal a várakozással szemléljük, hogy a megismerésünk
bizonyos fejlődési fokán teljesen szabálytalannak látszó
jelenségekben is sikerül majd idővel finomabb
szabályszerűségeket kimutatni, amelyek azután mélyebben
fekvő oksági összefüggések létezésére utalhatnak.
Ha már bizonyos szabályszerűségekre bukkantunk,
amelyeket ideiglenesen oksági törvények kihatásainak
tekintünk, akkor hipotéziseket kezdünk alkotni e törvényekről,
amelyek magyarázatot nyújthatnak az észlelt
szabályszerűségekre, és lehetővé tehetik eredetük ésszerű
megvilágítását.6 Ezek a hipotézisek általában új tudományos
várakozásokra vagy más néven jóslatokra (predikciókra)
vezetnek olyan tényeket illetően, amelyekről az eredetileg
rendelkezésre álló tapasztalati adatok önmagukban véve
semmit sem árultak el. Az ilyen várakozások, illetve jóslatok a
továbbiakban már próbára tehetők: vagy önként fellépő
jelenségek egyszerű megfigyelésével vagy – aktívabb módon
– kísérletek útján, de megtehetjük azt is, hogy hipotéziseinket
iránymutatóul tekintve, a gyakorlati tevékenységben
próbáljuk ki őket.
Megfigyeléseink és kísérleteink során olyan feltételek
megválasztására törekszünk, amelyek közt a kérdéses
folyamatokat az esetlegességek zavaró hatásaitól
elszigetelhetjük. Bár törekvésünk sohasem vezethet az
esetlegességek teljes kiküszöbölésére, az elszigeteltség
gyakorlatilag kielégítő fokát gyakran sikerül elérnünk. Ha
azután a hipotéziseinken alapuló várakozásunk tág feltételek
között beigazolódik, és ha a munkánkban megkívánt közelítő
pontossággal sikerül minden olyan esetet, amelyben
várakozásunk nem vált be, a kiküszöbölhetetlen
esetlegességek közbejöttére visszavezetnünk,7 akkor a szóban
forgó hipotézist lényegileg helyesnek fogadjuk el, és úgy
tekintjük, hogy legalábbis a megvizsgált jelenségek területén
alkalmazható, de valószínűleg sok más, még nem
tanulmányozott; területen is.
Természetesen, ha nem sikerül hipotéziseinket így
beigazolnunk, akkor vissza kell térnünk kiindulópontunkra, és
új hipotéziseket kell keresnünk, amíg csak a kellő igazolást el
nem érjük.
De a folyamat nem áll meg a helyes hipotézisek
kialakításánál. Mert az ilyen hipotézisek általában új

6
Egy dolog magyarázatán annak a kimutatását értjük, hogy az illető dolog
szükségszerűen következik más dolgokból. A magyarázat tehát mindig
csökkenti az adott összefüggésben szereplő önkényes elemek számát.
7
Például, ha azt látjuk, hogy a levegőben elengedett papírlap nem esik le,
akkor ki kell mutatnunk, hogy olyasvalami történik (mondjuk: fúj a
szél), ami megmagyarázza annak a várakozásunknak meghiúsulását,
amely szerint a Föld gravitációs erőterében elengedett tárgynak a földre
kell hullania.
megfigyelésekre és kísérletekre, valamint újfajta gyakorlati
tevékenységekre vezetnek, amelyekből új tapasztalati
szabályszerűségek felfedezése adódhatik, e szabályszerűségek
azután új magyarázatokat igényelnek, éspedig akár a meglevő
hipotézisek módosítása, akár az ezek alapjául szolgáló egy
vagy több alaphipotézis felülvizsgálata révén. Ilyenformán az
elméleti magyarázatok és a tapasztalati igazolások
kölcsönösen kiegészítik és előmozdítják egymást, ami
elméleti, kísérleti és gyakorlati téren egyaránt gyarapítja és
előbbre viszi a tudományt.
Az okságnak itt adott leírását azonban még szabatosabbá
kell tennünk. Ennek a feladatnak teszünk eleget, amikor most
sok példán keresztül igyekszünk bemutatni, hogy különféle
esetekben miként nyilvánulnak meg az oksági összefüggés
különböző oldalai.
3. Társulás az oksági kapcsolat helyett

Az első probléma, amivel foglalkozni óhajtunk, az okság

és a feltételek vagy események szabályszerű társulása közti
viszony behatóbb elemzése. Ha ugyanis a korábbi (múltbeli)
feltételek vagy események bizonyos A együttesének
fellépéséhez a későbbi (jövőbeli) feltételek vagy események
bizonyos más B együttese szabályszerűen társul, akkor ebből
még korántsem szükségszerűen következik az, hogy A az oka
B-nek. Lehetséges az is, hogy A és B csak azért társul
egymással, mert mindkettőt bizonyos közös okok C együttese
hozza létre, amely A-t és B-t egyaránt megelőzi. Például a tél
beállta előtt a fák általában elhullatják leveleiket. De a
levélhullás nem a tél oka, hanem csak a
hőmérsékletcsökkenés általános folyamatának hatásaként
(okozataként) lép fel, s ez a hőmérsékletcsökkenés előbb a fák
leveleinek lehullására, majd a tél beálltára vezet. Nyilvánvaló
tehát, hogy az oksági összefüggés fogalma többet kíván, mint
csupán szabályszerű társulást, amelynek keretében egyik
esemény- vagy feltétel-együttes időbelileg megelőzi a
másikat. Megkívánja még azt is, elvonatkoztatva az
esetlegességektől, hogy a jövőbeli hatások szükségszerű
összefüggéseknek megfelelő folyamat révén jöjjenek létre a
múltbeli okokból. Világos, hogy a puszta társulás nem
elegendő bizonyíték az ilyesfajta kapcsolatra.
Annak a feltevésnek a bizonyítására, hogy valamely
esemény- vagy feltétel-együttes szükségszerűen ered egy
másikból, a következő fontos módszert alkalmazzuk:
kimutatjuk, hogy a feltételezett okok egyikében vagy egyik-
másikában bekövetkező széles skálájú változások a többi
tényező változatlanságát biztosító feltételek mellett mindig
megfelelő változásokat hoznak létre az okozatokban. Mennél
több ilyen koordináció mutatható ki a két esemény-együttes
változásaiban, annál erősebben bizonyítja ez oksági
összefüggésüket; s ha a koordinációk száma elég nagy, akkor
gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy az oksági kapcsolat
feltételezése helytálló. Az efféle bizonyításhoz azonban
rendszerint aktív kísérleti beavatkozásunkra van szükség, bár
némely esetben minden emberi beavatkozás nélkül, vagyis
természetes úton elég sok kívánt fajtájú változás jön létre,
úgyhogy a maguktól meglevő jelenségek széleskörű
megfigyelése is célra vezethet.
Azt, hogy a megfelelő kísérletek és megfigyelések miként
teszik lehetővé az események szabályszerű társulásának az
oksági kapcsolattól való megkülönböztetését, az
orvostudomány köréből vett példával illusztrálhatjuk.
Eredetileg feltűnt, hogy a maláriás megbetegedések az
éjszakai levegő magas páratartalmához társulnak, azaz
leginkább párás éjszakai levegőjű helyeken lépnek fel. Ezért
azt hitték, hogy a párás éjszakai levegő okozza a maláriát. De
ez a hipotézis nem adott kielégítő magyarázatot az ismertté
vált tényekre. Kiderült ugyanis, hogy ott is létezhetik malária,
ahol a levegő száraz, viszont sok nagyon nedves levegőjű
helyen egyáltalán nem fordul elő. Ezzel szemben
megfigyelték, hogy olyan vidékeken, ahol éjjel párás a levegő,
általában sok a szúnyog, amely összecsípheti a nyitott ablak
mellett alvó embereket. Ezért felvetették azt a hipotézist, hogy
a szúnyog valamit átvihet a beteg ember véréből az
egészséges ember vérébe, és ez okozhatja a maláriát. Ez a
feltevés magyarázatul szolgálhatott arra, hogy általában miért
éppen a nedves vidékeken gyakori a malária, hiszen
köztudomású volt, hogy ilyen tájakon sok a szúnyog. De arra
is választ adott, hogy miért léphet fel száraz helyen is a
betegség, amennyiben akad itt-ott egy tavacska, ahol szúnyog
tenyészhet. S végül érthetővé tette, hogy mi módon
maradhatnak nedves helyek maláriamentesek, ha
környékükön nincs maláriás beteg. Így tehát olyan hipotézist
sikerült felállítani, amely legalábbis bizonyos fokú általános
magyarázatot nyújtott a sok tényre. E hipotézis igazolásához
azonban különlegesen kitervelt kísérletekre volt szükség,
amelyek kizárhatják azt az eshetőséget, hogy a szúnyogok
talán csak szabályszerűen társulnak a betegséghez, míg a
párás levegő a betegség igazi okai közé tartozik, önkéntes
jelentkezőket kerestek, és három csoportba osztották őket. E
csoportokat gondosan elszigetelték a külvilágtól nehogy a
környező szúnyogok csípései véletlenül érhessék őket. Az
első csoportnál teljesen kizárták a szúnyogcsípés lehetőségét;
a második csoport tagjainál gondoskodtak arról, hogy olyan
szúnyogok szúrásait szenvedjék el, amelyek korábban nem
kerülhettek maláriás emberekkel érintkezésbe: a harmadik
csoport tagjait olyan szúnyogok csípéseinek tették ki, amelyek
korábban maláriás emberek vérét szívták. Mindegyik
csoportot két részre osztották: egyik felét párás levegő
hatásának tették ki, másik felét nem. Az eredmény az volt,
hogy kizárólag a harmadik csoport tagjai kaptak maláriát,
éspedig közülük is csak olyanok, akik egy bizonyos szúnyog-
típus (az Anopheles-szúnyog) csípéseinek voltak kitéve. A
nedves, illetve száraz levegő felcserélése egyik csoportnál
sem változtatott az eredményen, ami azt mutatja, hogy ez a
tényező csak társult a közönséges viszonyok közt fellépő
maláriához, de nem volt a malária igazi oka 8. Másrészt
azonban az Anopheles-szúnyogok távoltartása, vagy az, hogy
előzőleg nem érintkezhettek maláriás emberekkel,
kiküszöbölte a betegséget. A malária igazi okának tehát
olyasvalaminek kellett lennie, amit az Anopheles-szúnyog
visz át betegek véréből egészségesek vérébe. Későbbi
vizsgálatok kimutatták, hogy ez a valami egy meghatározott
véglényféleség.
8
Világos, hogy a párás levegőnek és a szúnyogok elszaporodásának
általában van közös oka (ti. az állóvizek létezése), ami magyarázata a
kettő gyakori társulásának.
 Példánk mutatja, hogy milyen haszna van az ellenőrzött
kísérleteknek az igazi okoknak a közömbös társulásoktól való
megkülönböztetésében. Azt is mutatja, hogy a tények minél
megfelelőbb magyarázatának keresése gyakran hozzásegít
egyik-másik igazi ok feltárásához. Végül mutatja, hogy
milyen fontos az ilyen ok felfedezése. Mert például a most
tárgyalt felfedezés tette lehetővé, hogy úrrá legyünk a malária,
felett, és hozzásegített bennünket az olyan szerek
felkutatásához, amelyek megölik a malária kórokozóját (a
malária-plazmódiumot).
4. Lényeges okok egy adott összefüggés keretében

Iménti példánkban számottevően leegyszerűsítettük a

problémát annak feltételezésével, hogy a maláriának csak egy
oka van. A valóságban a probléma sokkal bonyolultabb, mint
leírtuk. Mert nem mindenki betegszik meg, akit egy fertőzött
szúnyog megcsíp. Ez a tény csak a megbetegedésre vezető
folyamatok részletesebb ismeretében magyarázható meg. A
malária kórokozói ugyanis olyan anyagokat termelnek,
amelyek zavarják szervezetünk működését, és megbetegíteni
igyekeznek bennünket. Ámde testünk is termel olyan
anyagokat, amelyek a kórokozó véglények életműködéseit
zavarják. Így két ellentétes irányzat érvényesül. Hogy melyik
kerekedik felül, az a kórokozó és az emberi szervezet
életműködéseire kiható bonyolult tényezőktől függ, amelyeket
még nem ismerünk teljesen. Látjuk azonban, hogy a tényállás
túlságos leegyszerűsítését jelenti, ha a kórokozóban véljük
megtalálni a malária egyetlen okát. A valóságban a kórokozó
csak megindítani igyekszik azokat a folyamatokat, amelyek
megbetegedésre vezetnek, s így csupán hozzájárul a malária
létrehozásához.
De ha elismerjük azt, hogy minden körülmény vagy
esemény létrejöttéhez számos ok járul hozzá, akkor az újabb
problémák egész sora merül fel. Először is észrevesszük, hogy
a világegyetem minden dolga és eseménye eddigi
tapasztalataink szerint valamilyen módon kapcsolatban van
egymással, jóllehet ez a kapcsolat helyenként egészen gyenge.
Szigorúan véve azt kellene mondanunk, hogy mindenhez
végtelen sok ok járulhat hozzá, de legtöbbjének hatása
gyakorlatilag elhanyagolható a vizsgálatunk tárgyára. Ezért
azután egy adott hatás „jelentős okainak” azokat a
körülményeket vagy eseményeket nevezhetjük, amelyek a
bennünket érdeklő összefüggésben számottevően
befolyásolják az illető hatást.
Vegyük megint a malária példáját. Kétségtelen, hogy a
Hold gravitációs vonzást fejt ki mindenre a világon, s ezért
befolyást kell gyakorolnia mind a malária-plazmódiumra,
mind pedig arra a személyre, aki maláriát kaphat. A
gyakorlatban azonban ez a befolyás rendszerint
elhanyagolható. De azért mégsem mindig. Mert a Hold olyan
szökőárakat hozhat létre, amelyek visszaszorítják a tengerbe
torkolló egyik-másik folyó vizét, és az áradás nyomán új
tavacskák keletkezhetnek, amelyekben elszaporodnak a
szúnyogok. Egyes esetekben tehát a Hold közvetett „járulékos
oka” lehet a maláriának. Amint látjuk, a priori nem
válaszolható meg, hogy melyik problémánál miféle „jelentős
okokkal” kell számolnunk; ez általában véve csak a tényállás
gondos tanulmányozásával dönthető el, amikor is azt
igyekszünk megállapítani, hogy a bennünket érdeklő
összefüggés keretében mely tényezők szükségesek a szóban
forgó hatás lényeges elemeinek előállításához.
De amikor már tisztáztuk, hogy milyen tényezőket
hanyagolhatunk el, még mindig komoly kérdések várnak
megoldásra. Az egyik ilyen kérdés az: honnan tudhatjuk, hogy
valamennyi jelentős okot sikerült-e megállapítanunk? Mert ha
igazoltuk, hogy egy feltételezett okban előidézett változások
más feltételezett okok változatlanul tartása esetén is
számottevően módosítják a hatást, akkor ez még csak azt
bizonyítja, hogy valóban megtaláltuk a jelentős okok egyikét.
Van azonban olyan módszer, amellyel legalább annyit ki
tudunk mutatni, hogy egy adott esetben nem sikerült
valamennyi jelentős okot megállapítanunk. Ez az ún.
megismételhetőségi (reprodukálhatósági) próba, amely azon
alapszik, hogy valamennyi lényeges ok ismétlődése esetén a
hatásnak legalábbis lényeges oldalait tekintve, szintén
ismétlődnie kell. Ha tehát kiderül, hogy egy kísérlet
eredményei nem reprodukálhatók, akkor ez arra utal, hogy
kísérletsorozatunk egyik kísérletétől a másikig egy vagy több
jelentős ok (amelyről nem tudunk – A ford.) megváltozott, ami
természetesen az okozat megváltozását idézi elő. Itt
lényegében azt az elvet alkalmazzuk, melyet e fejezet
kezdetén ismertettünk. Mint emlékezetes, kimondottuk, hogy
minden dolog valami más dologból ered, s ennek értelmében
most sem ismerjük el, hogy valamely hatásnak olyan
változatai lehetnének, amelyeknek semmiféle változás nem
felel meg a hatást létrehozó dolgok állapotában. Ha egy hatás
változást mutat, amire nincs magyarázatunk, akkor gondosan
ellenőrzött kísérletekkel ki kell derítenünk, hogy miért nem
reprodukálható változatlan alakban; s e kísérleteinkben a már
ismert tényekre felépített hipotéziseinkre kell támaszkodnunk.
Például a malária-megbetegedést illetően említettük azt a
tényt, hogy a fertőzött szúnyog csípése nem mindig betegíti
meg az embert. A teljes reprodukálhatóságnak ez a hiánya arra
utal, hogy a fertőzött szúnyog csípésén kívül más tényezőknek
is kell közrejátszaniuk a malária terjedésében. S mint tudjuk, a
malária manapság ismeretes jelentős okai tényleg igen
bonyolult csoportot alkotnak, és a vér vegyi összetételének, az
általános közegészségügyi állapotoknak stb. olyan tényezőit is
felölelik, amelyekről ma még nincs is teljes áttekintésünk.
A megismételhetőségi próba jelzi, hogy mennyiben nem
teljes a tudásunk – mennyiben nem sikerült még az összes
jelentős okokat megállapítanunk. De nincs olyan próba,
amellyel igazolhatnók, hogy már valamennyi ilyen okot
megállapítottuk. Mert mindig lehetséges, hogy a jelentős okok
között valójában olyan további, számunkra egyelőre
ismeretlen tényezők is közrejátszanak, amelyek eddigi
kísérleteink és megfigyeléseink során sohasem változtak
annyira, hogy számottevően megváltoztathatták volna a
hatást. Például a XIX. században úgy vélték, hogy az ember
táplálkozása kielégítő, ha bizonyos megfelelő mennyiségű
zsírt, fehérjét, szénhidrátot és ásványi sókat kap; ezt a
feltevést látszólag igazolta az a tény, hogy olyan emberek,
akik a szokásos élelmiszerek alakjában kapták meg a szóban
forgó tápanyag-mennyiségeket, semmiféle észrevehető
táplálkozási hiányban nem szenvedtek. De a megfigyelések
körének kiterjesztésekor kiderült, hogy például olyan
emberek, akik főleg hántolt rizzsel táplálkoznak, egy beri-beri
nevű betegséget kapnak, míg azok, akik hántolatlan rizs
alakjában kapják meg táplálékukat, nem betegszenek meg.
Ezért gyanítani kezdték, hogy a rizs lehántolásra kerülő burka
olyan többletanyagokat tartalmaz, amelyek nélkülözhetetlenek
a teljes értékű emberi táplálkozáshoz. Későbbi kutatások
egész sor ilyen anyagot mutattak ki, amelyeket ma
vitaminoknak nevezünk. A vitaminok valójában mindig
szükségesek voltak az egészséges táplálkozáshoz; a legtöbb
helyen azonban igen bőségesen fordulnak elő a szokásos
élelmiszerekben, s ezért a vitamin-hiánybetegségek nem
voltak elég gyakoriak ahhoz, hogy felhívják a figyelmet az
emberi szervezet e nagy fontosságú szükségletére. Amint
látjuk, a kísérleti vagy megfigyelési feltételek skálájának
kibővítésekor mindig el lehetünk készülve arra, hogy
bármilyen tényállással kapcsolatban új jelentős okokra
bukkanunk.
Mivel képtelenek vagyunk minden jelentős oksági tényezőt
megállapítani, amely hozzájárulhat valamely hatás
létrejöttéhez, s ez állandóan problémákat vet fel, bevezették a
közvetlen okok és a feltételek (vagy háttérben levő okok)
megkülönböztetését. A közvetlen okok azok, amelyek az adott
összefüggés keretében előforduló változásoknak alávetve
jelentős változást idéznek elő az eredményen. A feltételek
viszont olyan tényezők, amelyek ugyan szükségesek a szóban
forgó hatások létrehozásához, de a bennünket érdeklő
összefüggés keretében nem szenvednek annyi változást, hogy
ez számottevően módosítaná az eredményt. Például
elmondhatjuk, hogy a jó gabonatermés általános feltételeit
(hátterét) a termékeny talaj és a bőséges csapadék adja meg.
De közvetlen okként mégis a megfelelő mennyiségű és
minőségű vetőmag elvetése hozza létre a terméseredményt.
A közvetlen okok és a feltételek megkülönböztetése olyan
absztrakciót jelent, amely ugyan igen hasznos az elemzés
szempontjából, de nem teljesen helytálló. Mert a háttér
mindig változhatik, ha a megfelelő feltételek eléggé
változnak. A beri-beri okának kutatásával kapcsolatban
például láttuk, hogy e betegség tényleges eredetének
felismerésében milyen zavart okozott egy olyan általános
háttér, amelyben a legtöbb élelmiszer elegendő vitamint
tartalmazott a kielégítő táplálkozáshoz. A későbbi kutatások
viszont olyan feltételeket tártak fel, amelyek mellett ez a
háttér már nem állt fenn.
De nemcsak külső tényezők változtathatnak a háttért alkotó
feltételeken, hanem elegendő idő múltán igen gyakran
magában a háttérben lejátszódó folyamatok is jelentősen
megváltoztatják a feltételeket. Például az erdőirtást követően
az egykori erdők helyén folytatott gabonatermelés kimerítheti
a talajt, sőt még az éghajlatot és az évi csapadékmennyiségei
is számottevően megváltoztathatja. A fizikában még
szembeszökőbb minden folyamatnak a maga „hátterére”
gyakorolt befolyása Newton ismert törvénye alapján, amely
szerint akció és reakció mindig egyenlő. E törvényből az
következik, hogy egyetlen test sem hathat a másikra anélkül,
hogy maga is bizonyos mértékű hatást (ti. visszahatást) ne
szenvedne. Így a valóságban tökéletesen állandó háttér nem
létezhetik. Mindazonáltal bármely adott problémánál számos
tényező eléggé állandó maradhat ahhoz, hogy kellő
közelítéssel állandó háttérnek tekinthessük. Végeredményben
tehát a közvetlen okok és a feltételek (vagy háttérben levő
okok) megkülönböztetése viszonylagos, és a körülményektől
függ. Mivel azonban sohasem lehetünk bizonyosak abban,
hogy valamennyi jelentős okot felvettük elméletünkbe,
minden oksági törvény megfogalmazását okvetlenül ki kell
egészítenünk azoknak a feltételeknek, illetve annak a
háttérnek a meghatározásával, ami mellett a szóban forgó
törvényt alkalmazhatónak találtuk.
5. Az oksági -összefüggések általánosabb ismérvei

A jelenségek bizonyos csoportjának néhány (illetve elvben

tetszőlegesen sok) jelentős okát gyakran még akkor is meg
tudjuk állapítani, ha megismételhető és ellenőrző kísérletekre
nincs mód, sőt még a probléma feltételei sem szabatosíthatók.
Ilyen esetekben úgy járunk el, hogy megpróbáljuk
kinyomozni, miféle múltbeli folyamatok következtében jöttek
létre a jelenségen most észlelhető összefüggések.
A geológia igen jól ismert példája az olyan
tudományoknak, amelyekben ellenőrző és megismételhető
kísérletek (legalábbis mai módszereinkkel) nem végezhetők,
és amelyekben a problémák feltételei sem határozhatók meg
nagyon közelről. A geológiában az elméletalkotás
legfontosabb módszere az, hogy a ma létező kőzetek, hegyek,
vizek stb. szerkezeti felépítésének megfigyelése alapján
rekonstruálni igyekszünk a földtörténeti múltat. Azt
kérdezzük: „Mi okozhatta azt, hogy a jelenlegi alakulatok
éppen ilyenek?” Ha például átlósan felgyűrődött kőzetrétegek
sorával találkozunk, akkor ennek a geológiai szerkezetnek a
fennállása arra utal, hogy itt eredetileg vízszintes
réteglerakódás ment végbe, amikor a terület még valamilyen
tenger vagy tó fenekét alkotta, majd pedig bizonyos
földmozgások felnyomták és összegyűrték a rétegeket.
Bárha ez a magyarázat igen hihetőnek látszik, mégsem
tudjuk ellenőrző és megismételhető kísérletekkel vagy előírt
feltételek mellett végzett megfigyelésekkel bebizonyítani. A
kérdéses folyamatok ugyanis hosszú idővel ezelőtt zajlottak
le, s a jelenségek méretei okvetlenül sokkal nagyobbak,
semhogy kísérleteket folytathatnánk az elmélet igazolására.
Mivel továbbá a tanulmányozás céljából hozzáférhető
geológiai alakulatok száma korlátozott, és mindegyik
alakulatnak annyi egyedi sajátossága van, hogy bizonyos
mértékig önálló problémát alkot, – nem is remélhetjük, hogy a
különféle jelentős okokban elég sok természetadta változatot
találunk, ami pótolhatná az előírt feltételek mellett tervszerű
variációkkal végrehajtott kísérleteket.
Vajon ez azt jelenti, hogy nincs mód a geológiai alakulások
okaira vonatkozó feltevéseink ellenőrzésére? Szó sincs róla.
Bizonyos feltevések igazolásának tekinthetjük mindenekelőtt
azt, ha következetes magyarázatot nyújtanak a tények igen-
igen széles körére. Például ugyanaz a feltevés, amellyel
megmagyarázható, hogy miért felgyűrődöttek némely helyen
a kőzetrétegek, magyarázatot szolgáltathat arra is, hogy miért
fordulnak elő gyakran nagy magasságokban tengeri állatok
héjai. Hiszen ez a jelenség arra utal, hogy a szóban forgó
magaslatokat valamikor tenger borította; s ez ismét
alátámasztja azt az elgondolást, hogy a földkéreg hosszú idők
folyamán nagy mozgásokat végez. Mivel pedig az ilyen
példák tetszőlegesen szaporíthatók, tehát nagymértékben
alátámasztják a geológiai elméleteket. Még jobb bizonyíték
azonban az, ha az elméletek alapján helyesen jósolhatunk meg
új felfedezéseket. Például a kőolaj keletkezésmódjára
vonatkozó egyes elméletek alapján megjósolhatjuk, hogy
bizonyos helyeken olajat találunk, más helyeken pedig nem.
Ha mármost a várakozásnak megfelelő helyeken
meglehetősen következetesen olajra bukkanunk, viszont nem
találunk olajat ott, ahol az elmélet szerint nem fordul elő,
akkor ez az olaj keletkezésére vonatkozó feltevések fontos
igazolását jelenti.
Természetesen a most tárgyalt típusú feltevések általában
helyesbítésekre, módosításokra és bővítésekre szorulnak,
amikor később új tényeket ismerünk meg. Ebben a tekintetben
azonban a geológia helyzete nem különbözik alapvetően az
olyan más tudásterületekétől, amelyeken előírt feltételek
mellett megismételhető kísérleteket és megfigyeléseket lehet
végezni. Mert még az ilyen területeken is szükségessé
válhatik a hipotézisek helyesbítése, módosítása és bővítése.
Például még Newton mozgástörvényei9 is, amelyeket több
mint kétszáz éven át a fizika legalapvetőbb és egyetemes
törvényszerűségei abszolút helyes megfogalmazásainak
tekintettek, s amelyeket igen szabatos és megismételhető
kísérletek, valamint jól meghatározott feltételek mellett
végzett megfigyelések óriási tömege támasztott alá – még
Newton e mozgástörvényei is végső soron csak megközelítő
jellegűeknek bizonyultak! Ez a megközelítés igen kitűnő a
fénysebességhez képest kis sebességek esetében, de nagyobb
sebességek esetében már nem kielégítő. Ez utóbbiaknál az
Einstein-féle relativitáselmélethez kell folyamodni, amely a
fénysebességhez képest kis sebességek esetén megközelítőleg
ugyanazokat az eredményeket adja, mint a Newton-féle
mozgástörvények, de nagyobb sebességek esetén már teljesen
eltérő eredményekre vezet. Magától értetődő, hogy a jövőben
új feltételek felfedezésére kerülhet sor (nem szükségképpen
sebességekkel kapcsolatosan), amelyek mellett a
relativitáselmélet is megközelítő jellegűnek bizonyul,

9
E törvényeket részletesebben a II. fejezetben fogjuk taglalni.
úgyhogy helyesbítésre, módosításra és bővítésre szorul. Mint
a 2. pontban kimutattuk, ez éppen az az út, amelyen a
tudomány haladása elméleti, kísérleti és gyakorlati téren
végbemegy: egyrészt folytonosan új meg új problémákra és
feltételekre alkalmazzuk az elméletet, másrészt folytonosan
felülvizsgáljuk és tökéletesbítjük az új alkalmazások során
nyert tapasztalatok fényében.
Végeredményben tehát a bizonyos adott területre érvényes
oksági törvények felkutatása a következő kérdés
megválaszolására vezethető vissza: „Honnan erednek a
vizsgálat tárgyává tett jelenségek összefüggései?” Ha
ellenőrző és megismételhető kísérletek vagy meghatározott
feltételek közti megfigyelések végezhetők, akkor ezek fontos
és igen hatékony eszközök az oksági összefüggésekre
vonatkozó feltevéseink igazolása céljából. De akár
lehetségesek az ilyen kísérletek, akár nem, helyességét mindig
próbára tehetjük, ha megvizsgáljuk, milyen mértékben válnak
be a szóban forgó területen felmerülő és általunk ismert
tények magyarázatára, illetve milyen mértékben nyújtanak
alapot helyes jóslatokra az elméletnek új jelenségekre való
alkalmazásakor. S amíg fennállnak ezek a lehetőségek, addig
minden tudományban megvan a lehetősége annak, hogy egyre
jobban megértsük a kutatási területre érvényes oksági
törvényeket.
6. Az oksági törvények és a dolgok tulajdonságai

Mindeddig arra összpontosítottuk figyelmünket, hogy

miként lehet oksági törvények alapján az események menetét
előre látni, például betegségek fellépését kórokozók
behatolása esetén, magvak növekedését megfelelő talajokon,
az egészség megjavulását bizonyos táplálkozási változások
következtében, a geológiai alakulatok fejlődését stb. Most
azonban az okságnak egy másik, ugyanilyen fontos és az
események menetének előrelátásával valójában szorosan
összefüggő oldalát fogjuk megvizsgálni, nevezetesen a dolgok
tulajdonságainak minőségi és mennyiségi tekintetben egyaránt
előrelátható voltát.
Az okság ezen oldalának elemi megnyilvánulásaival
gyakran találkozunk a mindennapi életben. Így az egy ideig
forró vízben tartott tojás belseje megkeményszik; a kemény és
törékeny üvegdarab magas hőfokra hevítve lággyá és
képlékennyé válik. Bizonyos hőfok alá hűtve a víz szilárd
testté, bizonyos hőfok fölé melegítve pedig gőzzé alakul át. A
kevésbé elemi jelenségek területén jól ismerjük különféle
anyagok vegyi reakcióit, amelyek során minőségileg új
anyagok jönnek létre. Arról is tudunk, hogy a fémeket
ötvözéssel és hőkezeléssel keményebbé lehet tenni.
Korlátlanul folytathatnók a példák felsorolását, amelyeknek a
lényege mindig az, hogy oksági kapcsolatok állnak fenn, s
ezek lehetővé teszik az olyan új tulajdonságok előrelátását
(megjóslását), amelyekre a dolgok akkor tesznek szert, ha
bizonyos folyamatokon, kezeléseken, reakciókon stb. esnek
át.
Mindezekben a példákban az a közös, hogy az új
tulajdonságokat az okság eszméjében rejlő ama elgondolásnak
az alapján várjuk, hogy a múltban észlelt változások hasonló
feltételek esetén a jövőben is fel fognak lépni. Amit
„jósolunk”, az – közelebbről nézve – tulajdonképpen csak
annyi, hogy bizonyos feltételek mellett bizonyos tulajdonság-
változások fognak végbemenni; magukat a tulajdonságokat
nem látjuk „előre”, hanem egyszerűen korábbi megfigyelési
vagy kísérleti eredményekből következtetünk rájuk. Van
azonban az oksági törvényszerűségeknek egy finomabb
típusa, amely még soha meg nem figyelt és kísérletileg elő
nem állított dolgok egyik-másik tulajdonságának előrelátását
is lehetővé teszi. Például a vegyészek bizonyos vegyület-
sorozatok vizsgálata folyamán olykor egyes tulajdonságok
rendszeres megváltozását észlelik a sorozat egymást követő
tagjainál; így a szénhidrogének egyik csoportjában a
molekulában foglalt szénatomok számának növekedésével az
anyagok forráspontja következetesen csökken, s ezen az
alapon nagy valószínűséggel megjósolható, hogy a vegyület-
sorozat egy új típusú (még elő nem állított) molekulájának,
amely minden eddiginél több szénatomot fog tartalmazni,
minden eddiginél alacsonyabb forráspontja lesz. Hasonló
jóslatok lehetségesek a fizikában is. Például felfedezték, hogy
minden elemnek izotópjai, vagyis azonos vegyi
tulajdonságokkal, de eltérő atomsúllyal rendelkező atomfajtái
vannak. Az atomok mozgására vonatkozó fizikai elméletek
segítségével elméletileg kimutatták, hogy egy és ugyanazon
elem különböző izotópjai különböző sebességgel
diffundálnak, vagyis különböző sebességgel mozognak
magasabb koncentrációjú helyekről alacsonyabb
koncentrációjú helyek felé, ha a koncentrációjuk
(töménységük) különböző. A különféle izotópok ilyen
szempontból eltérő tulajdonságainak előrelátása alapján egy
gyakorlati módszert dolgoztak ki, amely lehetővé tette az
uránium két izotópjának ipari méretű szétválasztását. Ennek a
módszernek a felfedezése az atomreaktorok megalkotásának
lényeges előfeltétele volt. Ugyanezzel az általános témával
kapcsolatban a meglevő elméletek alapján megjósolták, hogy
a neutronok áramának kitett uránium olyan új elemmé,
plutóniummá alakul át, amelyet mindaddig még sohasem
észleltek és természetesen nem is állítottak elő. Ennek az új
elemnek számos fizikai és vegyi tulajdonságát is sikerült
közelítő pontossággal megjósolni. Az effajta sikeres
tudományos jóslatok manapság már egyre gyakrabban
fordulnak elő a fizika különböző ágaiban.
Az ilyen jóslatok lehetősége azt bizonyítja, hogy az oksági
törvények nem olyanok, mint valamilyen külső hatalom által
megszabott törvényes korlátozások, amelyeknek hatása csak
abban rejlik, hogy előírt utakra terelik az események menetét.
A helyzet sokkal inkább az, hogy az oksági törvények a
dolgok lényeges és jellemző oldalai. Így az a kvalitatív oksági
összefüggés, hogy a víz felhevítve gőzzé, lehűtve pedig jéggé
válik, a „víz” nevű folyadék lényeges tulajdonságai közé
tartozik és nélküle ez a folyadék nem is lenne víz.
Hasonlóképpen az a vegyi törvény, hogy hidrogén és oxigén
vízzé egyesül, a „hidrogén” és „oxigén” nevű gázok alapvető
tulajdonsága, amely nélkül sem a hidrogén, sem az oxigén
nem lehetne az, ami a valóságban (ahogy a víz sem lehetne
víz, ha elektrolízis révén nem bomlana szét hidrogénre és
oxigénre). Ugyanígy a különféle kvantitatív törvények is
lényeges részei azoknak a dolgoknak, amelyekre
vonatkoznak. Egy folyadékot például forráspontja, elektromos
vezetőképessége, sűrűsége, az általa elnyelt vagy kibocsátott
színképvonalak rezgésszámai (ezek szabják meg az illető
folyadék – vagy bármilyen más tárgy – színét) és sok más
hasonló kvantitatív tulajdonsága révén ismerünk fel.
Elmondhatjuk továbbá, hogy azok az általános matematikai
mozgástörvények, amelyeknek a légüres térben (vagy
bármilyen más feltételek közt) mozgó testek eleget tesznek, e
testek lényeges tulajdonságai, amelyeket nem is tekinthetünk
testeknek az eddigi értelemben. Az effajta példákat
tetszőlegesen szaporíthatnók. Valamennyi példa azonban csak
azt igazolja, hogy azok az oksági törvények, amelyeknek egy
magára hagyott vagy meghatározott külső féltételeknek
alávetett dolog eleget tesz, elválaszthatatlanul összefüggenek
azokkal az alapvető tulajdonságokkal, amelyek
meghatározzák az illető dolog mibenlétét. Valójában el sem
tudjuk képzelni, miként rendelkezhetnék egy dolog bármiféle
tulajdonságokkal, ha nem tenne eleget valamiféle oksági
törvényeknek; hiszen ha csak annyit jelentünk ki, hogy egy
dolognak bizonyos tulajdonsága van (mondjuk: vörös), akkor
ez már magában foglalja azt is, hogy a szóban forgó dolog
meghatározott feltételek mellett meghatározott módon fog
reagálni (például a vörös tárgy fehér fénynek kitéve nagyrészt
vörös fénysugarakat fog visszaverni). Röviden: az az oksági
törvény, aminek egy dolog eleget tesz, létezésmódjának
alapvető és elválaszthatatlan megnyilvánulása.10
Ha meg akarjuk érteni, hogy miért és miként függnek össze
az oksági törvények olyan szorosan a dolgok mibenlétének
meghatározásával, akkor meg kell vizsgálnunk azokat a
folyamatokat, amelyeknek során a dolgok egykori
mivoltukból azzá lettek, aminek most ismerjük őket, s a
jövőben ismét mássá fognak alakulni. Általában véve az ilyen
folyamatokat egy-egy tudományban csak akkor teszik beható
vizsgálat tárgyává, ha az illető szaktudomány már
meglehetősen magas fejlődési fokot ért el; eleinte rendszerint
minden további elemzés nélkül tudomásul veszik azokat az
alapvető minőségeket és tulajdonságokat, amelyek a
10
Vagy ahogy már e fejezet I. pontjában kifejtettük: egy dolog belső
jellege és külső oksági tényezőkkel való összefüggései egységet
alkotnak abban az értelemben, hogy együttesen határozzák meg azokat
az oksági törvényszerűségeket, amelyeknek az illető dolog eleget tesz.
szaktudományban tárgyalt dolgok létezésmódját
meghatározzák, így a biológia korai fejlődési szakaszaiban
egyszerűen örök és szükségszerű kategóriáknak nézték azokat
a különféle csoportosításokat, amelyekbe az élőlények
alapvető tulajdonságaik és életműködéseik alapján
besorolhatók, s ennek megfelelően nem is vizsgálták
rendszertani csoportok létrejöttének okait. Később azonban
kialakult az evolúció elmélete, amely az egyes fajok
létezésmódjának sokféle meghatározó vonását a „természetes
kiválasztás” által korlátozott átalakulási folyamat
eredményeként magyarázta meg. Ez az evolúciós folyamat,
amelynek során minden eddigi faj jellegzetességei
kialakultak, feltehetőleg nem ért véget, és így nagyon is
lehetséges, hogy a jövőben új fajok fognak keletkezni.
Hasonlóképpen a fizikában is úgy történtek a kezdeti lépések,
hogy egyszerűen minden további elemzés nélkül elfogadták
az anyagok bizonyos jellemzőit (a sűrűséget, nyomást,
elektromos ellenállást stb.). Később azután elméleteket
állítottak fel, amelyek lehetővé tették, hogy az ilyen
tulajdonságokat atomi vagy még mélyebb szinten lejátszódó
folyamatok kihatásaiként magyarázzuk, sőt közelítő
pontossággal meg is jósoljuk. (Itt ismét a különféle izotópok
eltérő diffúziós sebességének és az új elem, a plutónium
tulajdonságainak sikeres megjóslását hozhatjuk fel példaként.)
A legutóbbi időkig a fizikában többnyire a most leírt típusú
belső folyamatokban, vagyis az anyagok belsejének mélyebb
szintjein lezajló történésekben keresték az észlelhető
minőségek és tulajdonságok magyarázatát. Újabban azonban
olyan irányzat alakult ki, amely evolúciós (fejlődéstani)
elméleteket igyekszik bevezetni a fizikába. Ez az irányzat
különösen a kozmológia tudományának ama törekvésében
nyilvánul meg, amely azt kutatja, hogy miként jutott a
világegyetemnek megfigyeléseink számára hozzáférhető része
a maga jellemző sajátosságaihoz. Az ilyen irányú kozmológiai
elméletek a csillagködök, csillagok és bolygók
kialakulásának, valamint a kémiai elemek eloszlásának
magyarázatát a tér különböző részeiben egy történeti fejlődési
folyamatban látják, amelynek során az anyagok bizonyos
korábbi állapotból kiindulva hozták létre a mostani
kozmológiai rendet. A biológiában viszont az utóbbi időben
mindinkább erősödik az az irányzat, hogy az élőlények
tulajdonságait a szervezetek belsejében jelenleg lejátszódó
vegyi, fizikai stb. folyamatokkal magyarázzák. Hasonló
irányzatok érvényesülnek más tudományokban, így többek
között a vegytanban és a geológiában. Végeredményben a
tudományok haladásával mindjobban megértjük, hogy a
különféle természeti folyamatok felett uralkodó oksági
törvények miként kerülnek felbonthatatlan kapcsolatba a
dolgok jellegzetes tulajdonságaival, amelyek hozzájárulnak
létezésmódjuk meghatározásához.
7. Egy-sokértelmű és sok-egyértelmű oksági összefüggések

Most meg kell vizsgálnunk bizonyos általánosabb típusú

oksági összefüggéseket, amelyek nem határozzák meg
egyértelműen a hatást. Valóságos problémáknál még akkor is
csak igen ritkán tudjuk az összes jelentős okokat számba
venni, ha nagyon jól meghatározott összefüggésekkel van
dolgunk, vagyis a feltételekben (illetve a háttérben) nem
történik közben változás. Többnyire csak némely jelentős
okkal foglalkozhatunk – néhánnyal a sok közül. Ilyen
körülmények között – mint már a 3. pontban láttuk – az
eredmények nem teljesen ismétlődnek, és ennek
következtében nem is jósolhatók meg teljesen. De ha
valamely adott problémával kapcsolatban az összes jelentős
okokat nem is ismerjük, ez még nem jelenti azt, hogy
semmiféle előrelátásra nincs módunk. Mert általában az ilyen
esetekben is legalább megközelítő pontossággal előreláthatjuk
az eredményeket, megjósolhatjuk, hogy bizonyos lehetséges
körzetbe fognak esni. Ha például valamilyen célpontra
igyekszünk beirányozni egy ágyút, akkor a lövedék nem
pontosan azon a helyen fog becsapódni, amit a Newton-féle
mozgástörvények (az e kérdésben mérvadó oksági törvények)
alapján megjósoltunk. Viszont hasonló lövések hosszú
sorozatánál mégis azt találjuk, hogy a becsapódások a
kiszámított pont körüli kis körzetbe esnek. Hasonló
viselkedést észlelünk igen általánosan mindazokon a
területeken, ahol oksági törvények alapján tudományos
jóslatokat alkotunk. Mert minden ilyen jóslathoz mindig
bizonyos hibahatár tartozik, amely a probléma feltételeitől
függően változó nagyságú lehet, de sohasem küszöbölhető ki
teljesen. Így tehát az oksági összefüggések általános
jellemzője az, hogy valójában nem egyértelműen határozzák
meg a jövőbeli hatásokat. Inkább csak egy-sokértelműen
rendelik hozzá, az okhoz a megfelelő okozatot (hatást), azaz
adott okok esetén általában a lehetőségek bizonyos skálájára
korlátozzák a hatást.11
Természetesen az a tény, hogy egy oksági Összefüggés
nem egyértelműen határozza meg a jövőbeli hatásokat, nem
jelenti azt, hogy e hatásokat semmi sem határozza meg. Ez
ellentmondana annak az 1. pontban kifejtett elvnek, hogy
minden dolog más dolgokból ered. Valójában arról van szó,
hogy a mindenkori hatás részletesebb (szabatosabb)
meghatározása már olyan okokon múlnék, amelyek kívül
esnek a vizsgált problémánál figyelembe vett összefüggésen.
Némely esetben ezeket a többlet okokat szintén számításba
lehetne venni a már eddig is számításba vett oksági tényezők
pontosabb megmérésével. Például az ágyú beirányzásánál a
becsapódási hely szabatosabb meghatározásához az első lépés
az ágyú felállítási helyének és az ágyúcső irányszögének
pontosabb megállapítása volna. Általában azonban a hatás
szabatosabb meghatározása minőségileg új típusú oksági
tényezők számbavételét (vagyis nem csupán az eddig is
számba vett oksági tényezők mennyiségileg pontosabb
értékelését – A ford.) igényli. Ha például korlátlan
szabatosságra törekednénk a lövedék röppályájának
megjóslásában, akkor egyre több és több jelentős oksági
tényezőt kellene kimutatnunk, amelytől ez a röppálya függ,
így egyebek közt az ágyúcső szerkezeti egyenetlenségeit, a
11
A matematikában egy-sokértelmű hozzárendelésnek vagy
megfelelkezésnek nevezik az olyan törvényszerűséget, amely bizonyos
halmaz egy-egy eleméhez mindig egy másik halmaz sok (egynél több)
elemét rendeli hozzá, sok-egyértelmű viszont az a hozzárendelés, amely
bizonyos halmaz sok (egynél több) elemének mindig egy másik halmaz
egy-egy elemét felelteti meg. Ha két halmaz között olyan kölcsönös
megfelelkezés áll fenn, hogy az egyiknek minden egyes eleméhez a
másiknak mindig csak egy-egy eleme van hozzárendelve, akkor ezt egy-
egyértelműnek (mindennapi nyelven: egyértelműnek) nevezik. – A ford.
fellépő légáramlásokat, a hőmérséklet, a légnyomás és a
nedvesség kis változásait, sőt esetleg az ágyú, a lövedék, a
levegő és a célpont molekuláinak mozgásait is. Egészen
hasonló problémák merülnének fel, ha bármely más oksági
jóslat esetében korlátlan pontosság elérésére törekednénk a
hiba csökkentésével. Más szóval: ha le akarjuk szűkíteni egy
egy-sokértelmű oksági összefüggés sokértelműségének körét,
akkor rendszerint azt tapasztaljuk, hogy minden új
nagyságrendű szabatosítás az eddigiektől eltérő minőségű
oksági tényezők számbavételét igényli, amelyek mind
kihatnak az eredményre.
Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy egy oksági
törvényszerűség egy-sokértelmű volta lényegét tekintve
semmiképpen sem azon múlik, hogy nem ismerjük azokat a
járulékos oksági tényezőket, amelyek a hatás pontosabb
részleteit meghatározzák. Mert még ha jóslataink szaba-
tosítása végett ki is nyomoznók, hogy miféle tényezőkre
vezethetők vissza az eredmény szóban forgó részletei, akkor
is igaz volna, hogy minden olyan összefüggésben, amelyben
ezek a részletek nem nyilvánulnak meg, a törvényszerűség
objektíven továbbra is mint egy-sokértelmű törvényszerűség
érvényesül. Más szóval: egy egy-sokértelmű törvény
objektíven szükségszerű oksági kapcsolatot fejez ki, de ami ez
esetben szükségszerű, az annyi, hogy a hatás bizonyos
határok között marad, nem pedig az, hogy egyértelműen
meghatározott, mint az egyszerűbb fajtájú oksági
törvényszerűségeknél.
Az egy-sokértelmű oksági összefüggésekkel közeli
rokonságban van az oksági összefüggések egy másik típusa,
amelyet sok-egyértelműnek nevezhetünk. Sok-egyértelmű
oksági összefüggés az, amelyben sokféle ok lényegileg
ugyanazt az okozatot (hatást) hozhatja létre. Erre példa az,
hogy minden eső, amely bizonyos vízválasztón innen hull a
földre, az esőzés pontos helyétől függetlenül ugyanott éri el a
tengert (ti. a vízválasztó által elhatárolt vízrendszer fő
folyamának torkolatánál). Hasonlóképpen függetlenül attól az
óriási változatosságtól, amely egy élőlény környezetének
részleteiben mutatkozhatik, megjósolható, hogy a szóban
forgó élőlény egyszer meg fog halni. Efféle példák minden
területen előfordulnak. Így a fizikában jól ismeretes az a tény,
hogy ha egy megközelítőleg stabilis egyensúlyi állapotban
levő testet megzavarnak vagy mozgásba hoznak, akkor
bizonyos idő múltán a súrlódás miatt visszatér egyensúlyi
állapotába, függetlenül attól, hogy – elég széles határok között
– milyen jellegű volt a lökés, amit kapott. A kvalitatív oksági
törvényszerűségek voltaképpen mindig sok-egyértelműek,
mert egy adott minőség általában sokféle részlet (főleg
kvantitatív részlet) mellőzésével is megjósolható. Például a
víznek gőzzé való átalakulása független attól, hogy pontosan
mekkora hőmennyiséget alkalmazunk, hacsak a forralás során
vele közölt hőmennyiség nagyobb, mint az ún. rejtett
párolgási hő (megtoldva persze a víz forráspontra való
melegítéséhez szükséges hőmennyiséggel). Ráadásul nem
csak a kvalitatív, hanem a kvantitatív törvényszerűségek is
sok-egyértelműek lehetnek. Így pl. a termodinamika törvényei
a hőegyensúlyban levő anyag viselkedését tárgyalják, és ilyen
egyensúlyi feltételek esetére bizonyos kvantitatív
összefüggéseket állapítanak meg, amelyek függetlenek az
egyensúlyra vezető folyamatok részleteitől.12
Gondolnunk kell azonban arra, hogy egy eredménynek
csak némely tulajdonságát nem érintik az okokban lezajló
széles skálájú változások. Sőt az 1. pontban kimondott elv
értelmében semmiféle oldala sem tűnhetik el egy dolognak
nyomtalanul, azaz anélkül, hogy legalább valamiféle hatása ne
volna, s ezért lehetetlen, hogy két eltérő ok teljesen egyenlő
okozatra vezessen. Ha például azt a csapadékot, ami bizonyos
vízválasztón innen lehullik, egy völgyzárógát mögött tárolják,
akkor energiát termelhet, míg ha a maga természetes,
szeszélyes útjait követi, akkor esetleg eláraszthatja a vidéket,
12
Sok-egyértelmű és egy-sokértelmű törvények egységbe fonódnak össze,
ami természetes is, mert ugyanazokat a folyamatokat írják le. Így
például a termodinamika törvényei nemcsak sok-egyértelműek, hanem
egyben egy-sokértelműek is, mert bizonyos hibalehetőséget foglalnak
magukban, amely onnan ered, hogy a termodinamikai
törvényszerűségek alapjául szolgáló mozgások statisztikus
ingadozásainak kiegyenlítődésétől (lásd a II. fejezet 14. pontját) nem
tekinthetünk el. Hasonló összefonódást figyelhetünk meg a tényállások
közelebbi elemzése esetén minden egy-sokértelmű és sok-egyértelmű
törvénynél.
és városokat pusztíthat el; viszont e részletektől függetlenül a
víz végül is a vízválasztó által elhatárolt vízrendszer fő
folyamának torkolatában fogja elérni a tengert.
Hasonlóképpen egy élőlény tényleges életmódja és életpályája
ugyan kihat az eljövendő nemzedékre, valamint a környezetre
általában, de ugyanakkor bizonyos, hogy bármit csinál,
bármiként él, végül is meg fog halni. Amint látjuk, egy
eredmény bizonyos oldalai az okok széles határok közti
változandóságától függetlenül jöhetnek létre, de ahogy
részletesebben vagy tágabb összefüggésben vizsgáljuk meg a
hatást, azonnal kiderül, hogy minden eltérő ok valamelyes
különbséget hoz létre az eredményben is.
Az egy-sokértelmű és sok-egyértelmű oksági
összefüggések létezése az oksági törvények nagyon fontos
általános jellemzője. Könnyen beláthatjuk, hogy miért ilyen
fontosak ezek az összefüggések, ha visszagondolunk az
oksági jóslatok nem teljes pontosságának magyarázatára. Az
oksági jóslatok – mint tudjuk – azért nem teljesen pontosak,
mert bizonyos adott eredmény mindig sok olyan tényezőn is
múlik, amely kívül esik az illető probléma keretében tárgyalt
összefüggésen. Tisztán logikailag mindenkor elképzelhető
volna, hogy ezek az ismeretlen vagy legjobb esetben is
hiányosan ismert tényezők korlátlan változásokat hoznak létre
a bennünket érdeklő hatásokban. Mivel azonban igen sok
területen azt tapasztaljuk, hogy az ilyen tényezők csak
bizonyos határok közt változó hatásokat keltenek, vagyis egy-
sokértelmű oksági összefüggésekre szolgáltatnak alapot,
lehetővé válik egy-egy adott probléma megvizsgálása
bizonyos fokú megközelítéssel anélkül, hogy számításba
kellene vennünk azt a végtelen sok tényezőt, amely bármely
eredmény teljesen pontos megjóslásához szükséges. A sok-
egyértelmű oksági összefüggések létezése nyilvánvalóan
szintén hozzájárul e lehetőséghez, mivel ezen a réven a
számunkra ismeretlen vagy az adott viszonyok közt más
okból nehezen hozzáférhető bonyolult részleteknek igen
széles határok közt való mellőzésével is vizsgálat tárgyává
tehetjük sok folyamat eredményét. Az oksági összefüggések
objektíven egy-sokértelmű és sok-egyértelmű jellege tehát
hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a világot bizonyos határok
között megközelítő pontossággal megismerhessük anélkül,
hogy előbb minden részletre kiterjedően tudomást kellene
szereznünk a világegyetem minden dolgáról. Ily módon ezek
az oksági összefüggések hozzásegítenek bennünket ahhoz is,
hogy megvalósíthassuk azt a jellemző tudományos eljárást,
amely lépésről lépésre tanulmányozza a problémákat,
miközben minden lépésnyi előrehaladás egyben megalapozza
annak a mélyebb, részletesebb vagy szélesebbkörű
vizsgálódásnak a lehetőségét, amely a következő lépéshez
vezet.13
Az egy-sokértelmű és sok-egyértelmű oksági
összefüggések általános keretében az egy-egyértelmű (egyféle
okokhoz mindig csak egyféle okozatokat és egyféle
okozatokhoz mindig csak egyféle okokat hozzárendelő – A
ford.) összefüggés olyan eszményt jelent, amely sohasem
valósul meg tökéletesen. Bizonyos korlátok között azonban a
bennünket érdeklő összefüggés lényeges vonatkozásai annyira
megközelíthetik ezt az eszményt, hogy közelítőleg egy-
egyértelmű oksági összefüggést alkotnak. Az egy-egyértelmű
összefüggések bizonyos adott csoportjának eddig ismeretes
legjobb megközelítését egy a newtoni mozgástörvények
alapján vizsgálható zárt mechanikai rendszer nyújtja. A
newtoni törvények egy-egyértelműen hozzárendelik a
rendszer összes részeinek adott időpontbeli helyzetéhez és
sebességéhez e részek tetszőleges más időpontban fennálló
helyzetét és sebességét.14 Ez az egy-egyértelmű hozzárendelés
13
Ennek az eljárásnak egyik jól ismert példájával a fizika történetében
találkozunk. Tudott dolog, hogy az első fizikai törvények, amelyeket
felfedeztek, a makroszkopikus fizika törvényei voltak. Ezeknek
ismeretében azután a második lépés az atomfizika törvényeihez vitt
előbbre. Mint a II. fejezet 10. pontjában behatóbban is ki fogjuk fejteni,
a makroszkopikus fizika törvényei éppen azért vizsgálhatók az
atomfizika törvényeinek előzetes ismerete nélkül, mert az atomfizika
törvényei statisztikus sajátosságaik révén sok-egyértelműek, ami a
magasabb szintű törvényeknek bizonyos megközelítő önállóságot
biztosít. Az atomfizika törvényeinek felfedezése után a harmadik lépés
az atomi szintről az atommag szintjére való leszállást jelentette, és mint
később (különösen a IV. és V. fejezetben) látni fogjuk, a fizika most úgy
látszik ismét készen áll arra, hogy a már ismert módon egy még
mélyebben fekvő szintre hatoljon le.
14
A szóban forgó törvényeket a II. fejezetben fogjuk behatóbban
azonban idealizálja a tényleges viszonyokat, mégpedig több
okból. Először is nincs olyan mechanikai rendszer, amely
valaha is teljesen zárt lenne. A rendszeren kívül fellépő
zavarok mindig megbontják a megfelelkezés egy-
egyértelműségének tökéletességét. Másodszor: még ha
teljesen el is tudnók szigetelni a rendszert a külvilágtól, akkor
is zavarokat idéznének elő a molekuláris szinten végbemenő
mozgások. Elvben természetesen ezeket is számításba
vehetnők a mozgástörvényeknek magukra a molekulákra való
alkalmazásával, de ez csak arra vezetne, hogy újabb zavarokat
észlelnénk, amelyek az anyag kvantummechanikai és más
mélyebben fekvő sajátosságaiból erednek15. Így tehát egyetlen
olyan valóságos esetet sem ismerünk, amelyben tökéletesen
egy-egyértelmű oksági összefüggések csoportjával volna
dolgunk, s amelyben így elvben korlátlan pontosságú
jóslatokra nyílna alkalmunk anélkül, hogy a vizsgált
rendszeren kívül fekvő vagy tőle eltérő szintű oksági tényezők
minőségileg új csoportjával ne kellene számolnunk.16
8. Esetlegesség, véletlenség és statisztikus törvényszerűség

Mint már e fejezet I. pontjában rámutattunk, az

esetlegességek a vizsgált összefüggésen kívül fekvő
eshetőségekből adódnak. Az esetlegességek lényegi
jellemzője az, hogy az illető összefüggés keretében levő
dolgok tulajdonságai önmagukban véve nem nyújtanak
elegendő alapot meghatározásukra, illetve arra, hogy
fellépésükre következtessünk. Más szóval: bizonyos mérvű
viszonylagos függetlenségük van az összefüggésben szereplő
dolgokhoz képest. Általános tapasztalatunk azonban
tudvalevőleg arra utal, hogy minden dolog valamilyen úton-
módon és valamilyen mértékben kapcsolatban áll egymással.
Ezért sohasem várhatjuk azt, hogy az esetlegességek teljesen
függetlenek lesznek. De amilyen mértékben elhanyagolható
az összefüggésben szereplő dolgokkal való kölcsönös

tárgyalni.
15
Ezeket a III., IV. és V. fejezetben fogjuk tárgyalni.
16
Az V. fejezetben fogjuk részletesebben tárgyalni, vajon az ilyen
kapcsolatok elvileg lehetségesek-e egyáltalán.
kapcsolatuk, annyira módunkban áll a tényleges folyamattól
és annak kapcsolataitól elvonatkoztatva megalkotni a
véletlenszerű esetlegességek fogalmát. S ilyen idealizált
értelemben a véletlenszerű esetlegességek teljesen
függetlenek a vizsgált összefüggéstől. Ezek szerint a
véletlenszerű esetlegességek fogalma – éppúgy, mint a
szükségszerű oksági összefüggések fogalma – csak bizonyos
megközelítést nyújt: részleges képet ad a valóságos folyamat
egyes oldalairól. Ezt a képet azután a különböző
összefüggésekben lezajló folyamatok mindig meglevő
kölcsönös oksági kapcsolatainak figyelembevételével
lehetőleg még helyesbíteni kell, illetve ki kell egészíteni.
Hogy részletesebben kifejthessük, mit is értünk véletlen-
ségen, vegyünk szemügyre egy tipikusan véletlen eseményt,
nevezetesen egy gépkocsi balesetet. Nyilvánvaló, hogy egy-
egy baleset létrejöttének helye és időpontja, továbbá
lezajlásának módja rengeteg tényezőtől függ, s a tényezők
bármelyikének csekély módosulása nagymértékben
megváltoztatná a baleset jellegét, vagy akár teljesen
megakadályozná létrejöttét. Például két autó összeütközésénél
azt mondhatjuk, hogy ha az egyik vezető csak tíz
másodperccel előbb vagy később indult volna útnak, illetve ha
megállt volna útközben cigarettát venni, vagy ha lelassított
volna, hogy elkerülje az úttesten átfutó macskát, vagy ha
korlátlanul sok más hasonló lehetséges ok közül csak
egyetlenegy is közrejátszott volna – akkor erre a balesetre
nem is került volna sor. Sőt a kormánykerék kissé eltérő
fordulata elég lett volna ahhoz, hogy a balesetet teljes
egészében megelőzze, vagy pedig teljesen más jellegűvé (akár
könnyebbé, akár súlyosabbá) tegye. Amint látjuk, egy
balesetnek mindig van véletlenszerű oldala ahhoz az
összefüggéshez képest, amelyben – mondjuk – egy autóvezető
lehetséges cselekedeteit és elővigyázatossági intézkedéseit
mérlegeljük. Ezt úgy értjük, hogy a tényleges történés
sokmindentől függ, amit a szóban forgó összefüggésen kívül
álló és tőle – nagyfokú közelítéssel – független tényezőnek
kell tartanunk; e tényezőknek semmiféle lényeges kapcsolatuk
nincs azokkal a jellemző adatokkal, amelyek meghatározzák,
hogy miféle ember a vezető és hogyan fog viselkedni egy
adott helyzetben. Ezért azt állítjuk, hogy a szóban forgó
összefüggéshez viszonyítva (ahhoz az összefüggéshez
viszonyítva, amelyben egy autóvezető lehetséges cselekedeteit
és elővigyázatossági intézkedéseit [emberi adottságait,
előrelátható viselkedését] mérlegeljük – A ford.) egy bizonyos
összeütközés nem szükségszerű, illetve elkerülhetetlen
esemény, hanem olyan baleset, amely a véletlen műve. S
ebből mindjárt az is következik, hogy a szóban forgó
összefüggés keretében nem jósolható meg, hogy pontosan hol,
mikor és hogyan fog létrejönni az efféle baleset, illetve hogy
létre fog-e jönni egyáltalán vagy sem.
Ennyit az egyes összeütközésről. De vegyük most
szemügyre a hasonló balesetek egész sorozatát.
Mindenekelőtt megfigyelhetjük, hogy a balesetek
egyenkénti pontos részletadataiban (például pontos helyében,
pontos időpontjában, a keletkezett károkban stb.) szabálytalan
és előreláthatatlan váltakozás, illetve ingadozás mutatkozik.
Ennek az ingadozásnak az eredete könnyen
megmagyarázható, hiszen számos független tényező, amely a
balesetek lefolyását részleteiben megszabja, esetről esetre úgy
változik, hogy ez a változás semmiféle rendszeres
kapcsolatban nincs azzal, amit egy-egy autóvezető éppen tesz
(vagy elmulaszt).
Amint azonban mind több és több balesetet veszünk
figyelembe, új sajátosságokat észlelünk. Nevezetesen azt
találjuk, hogy az egyéni változatok mindinkább
kiegyenlítődnek, és statisztikus szabályszerűségek kezdenek
mutatkozni, így például a bizonyos körzeten belül évente
lejátszódó összes autóbalesetek száma általában nem sokat
változik egyik évről a másikra, s ha van változás, akkor az az
évek során át többnyire bizonyos szabályszerű irányzatot
mutat. Továbbá ez az irányzat rendszeresen meg is
változtatható, egyes olyan tényezők megváltoztatásával,
amelyektől a balesetek függenek. Ha – mondjuk – törvényes
rendelkezéseket hoznak, amelyek büntetést szabnak ki a
gondatlan autóvezetőkre, s kötelezően előírják a gépkocsik
szerkezeti elemeinek, gumiabroncsainak stb. időszakos
felülvizsgálatát, akkor a tapasztalatok szerint minden érintett
körzetben majdnem kivétel nélkül határozottan csökkenő
irányzatot mutat a balesetek átlagos gyakorisága. Az egyéni
autóvezető egy-egy útját illetően ugyan nem tudjuk
határozottan megjósolni, hogy a szóban forgó törvényes
rendelkezések milyen hatással lesznek, mert a baleseteknek
számtalan olyan forrása van, amelyet még nem sikerült
kiküszöbölni; mindazonáltal kétségtelen, hogy a fentiek
értelmében egy bizonyos ok változása statisztikailag
szabályszerű és megjósolható irányban módosítja a hatást.
Ezzel a tényállással a társadalmi, közgazdasági,
egészségügyi és egyéb jelenségek igen széles körében,
általában véve a tudományos statisztikában és számos más
alkalmazási területen találkozunk.17 Mindezeken a területeken
az egyedi tárgyak, események, illetve jelenségek
viselkedésének jellemzően szabálytalan ingadozását vagy
változását észleljük, amelynek részletei nem jósolhatók meg a
vizsgált összefüggésen belül. Az egyedi viselkedésnek a
szabálytalanságához szabályszerű irányzatok társulnak a
szóban forgó tárgyak, események illetve jelenségek hosszú
sorozatainak vagy nagy csoportjainak viselkedésében. Ezek a
szabályszerű irányzatok úgynevezett statisztikus
törvényszerűségekben fejeződnek ki, amelyek lehetővé teszik,
hogy az egyedek hosszú sorozatát vagy nagy csoportjai
átlagos („hosszú távon” megnyilvánuló) viselkedésének
sajátosságait megközelítő pontossággal megjósolhassuk –
mégpedig anélkül, hogy ki kellene terjesztenünk
vizsgálatainkat azokra a járulékos oksági tényezőkre, amelyek
közrejátszanak az ilyen sorozatok, illetve csoportok egyedi
tagjainál fellépő ingadozások részleteinek meghatározásában.
Az egy-egy adott összefüggés keretén kívüli
esetlegességeknek az a tendenciája, hogy az illető
összefüggésen belül lejátszódó történésektől nagyjában
független ingadozásokat végezzenek, oly széles körben
érvényesül, hogy külön elvnek, a véletlenszerűség elvének
minősíthetjük. Véletlenszerűségen ugyanis éppen azt értjük,
hogy ez a függetlenség az esetlegességeknek a lehetőségek
széles skáláján végigfutó, igen bonyolult ingadozásait

17
Bizonyos, itt még nem említett alkalmazásokkal a II. fejezet 14.
pontjában fogunk részletesebben foglalkozni.
eredményezi, s ugyanakkor ezeknek az ingadozásoknak a
statisztikus átlagai bizonyos szabályos és megközelítőleg
előrelátható (megjósolható) viselkedést tanúsítanak.18
Eszerint tehát, ha tudjuk azt, hogy valamely ingadozás az
éppen vizsgált oksági törvények összefüggésén kívül eső
véletlenszerű esetlegességekből ered, akkor többet tudunk,
mint azt a puszta tényt, hogy a kérdéses oksági törvények nem
tesznek lehetővé teljesen pontos jóslatokat (hiszen erre az
ingadozásra nem terjed ki hatályuk – A ford.). Azt is tudjuk,
hogy az említett esetlegességek olyan bonyolult
ingadozásokat okoznak, melyekben szabályos statisztikus
irányzatok érvényesülnek. Vegyük például az előző pontban
tárgyalt méréshibaproblémát. Az efféle hibák általában két
osztályba, a rendszeres és a véletlenszerű hibák osztályába
sorolhatók. Rendszeres hibák is fellépnek, de ezek csak külső
okoknak köszönhetők, nem pedig igazi véletlenszerű
esetlegességeknek, amelyek az adott összefüggéstől
függetlenül ingadoznak. A rendszeres hibák csökkentése
végett igyekeznünk kell jobban megérteni és ellenőrizni
azokat a tényezőket, amelyekből e hibák erednek. A
véletlenszerű hibákat viszont egyszerűen úgy csökkenthetjük,
hogy egyre több és több mérés átlagát vesszük. Egy jól ismert,
matematikai tétel szerint ugyanis a véletlen ingadozásoknak
az a tendenciájuk, hogy kiegyenlítsék egymást, s a mindenkor
fennmaradó méréshiba véletlenszerű része fordítva arányos a
végzett mérések számának négyzetgyökével. Ez mutatja, hogy
valóban igaz az, amit mondottunk: abból a megállapításból,
hogy valamely hatás véletlenszerű esetlegességekből ered,
több következik, mint pusztán az, hogy az illető hatás okai a
vizsgált összefüggésen kívül esnek – ti. még az is következik,
hogy a hatást létrehozó tényezők a véletlenszerűség bizonyos
objektív jellemzőivel rendelkeznek.
Amint látjuk, nagyon is lehet objektíven érvényes
valószínűségi törvényekről beszélni, s ezek a természetnek
egy olyan oldaláról nyújtanak felvilágosítást, amely nem
írható le teljesen kizárólag oksági törvények segítségével. Sőt:
18
A véletlenszerűség szabatosabb meghatározását illetően lásd D. Bohm
és W. Schutzer értekezését, Supplemento al Nuovo Cimento (1955) 10.
sorozat, 2. köt. 4. sz. 1004. 1.
a valószínűségi törvények éppolyan szükségszerűek, mint
maguk az oksági törvények19. Így például a véletlen
ingadozások véletlenszerű jellegét igen sokféle helyzetben
elkerülhetetlenné teszi azoknak a külső esetlegességeknek
rendkívüli változatossága és bonyolultsága, amelyektől az
illető ingadozások függenek. (Tudjuk, hogy a véletlenszerű
méréshibák gyakorlatilag korlátlanul sokféle tényezőből
származhatnak, amelyek lényegileg függetlenek a mért
mennyiségtől.) Ezenfelül pedig az ingadozások véletlenszerű
jellege igen gyakran a legkülönbözőbb dolgok működésének
és létezésmódjának nélkülözhetetlen velejárója. Egy modern
város például nem is létezhetnék tovább normális állapotában,
ha a közlekedés, továbbá az élelmiszerek és a ruházati meg
egyéb árucikkek különféle fajtáira irányuló kereslet, az egyes
emberek megbetegedésének vagy elhalálozásának időpontja
stb. tekintetében mutatkozó ingadozások nem egyenlítőd-
nének ki többé-kevésbé. Mindenféle más területen is rábízzuk
magunkat a véletlenség jellemző kihatásaira. Ha például
homokot és cementet akarunk összekeverni, akkor az
egyenletes keveréket nem úgy állítjuk elő, hogy gondosan
elosztunk minden egyes homokos cementszemcsét, hanem
összeöntjük, és elkavarjuk a két anyagot, s a véletlenség
hatásaira bízzuk az egyenletes keverék létrejöttét. A II. fejezet
14. pontjában az atomok mozgásával kapcsolatban
bonyolultabb példákat is fogunk látni arra, hogy részben
éppen a véletlen ingadozások kiegyenlítődése révén hogyan
jönnek létre egyenletes és megjósolható tulajdonságok (pl. a
nyomás, a hőmérséklet stb.) a jelenségek makroszkopikus
tartományában. Ki fog derülni, hogy az anyag
makroszkopikus létezésmódja a mikroszkopikus jelenségek
tartományában fellépő véletlen ingadozások kiegyenlítődésén
múlik.
Nemcsak a nagyszámú véletlen ingadozások
kiegyenlítődési tendenciájából eredő szabályos összefüggések
fontosak, hanem bizonyos körülmények között még az a tény
is rendkívül fontos lehet, hogy a véletlen ingadozások

19
Tehát a szükségszerűség nem azonosítható az oksággal, hanem átfogóbb
kategória.
bonyolult módon a lehetőségek igen széles skáláján
játszódnak le. Mert a véletlen ingadozások egyik
legjellemzőbb sajátossága az, hogy elég hosszú idő alatt vagy
elég nagy esethalmazaton belül az események vagy tárgyak
minden lehetséges kombinációja elő fog fordulni – minden
olyan kombináció is, amelynek fellépése első pillantásra
rendkívül valószínűtlennek tűnnék.
Az efféle helyzetben különös jelentőségre tesznek szert
azok a kombinációk, amelyek valamely irreverzibilis, vagyis
többé vissza nem fordítható változásra, vagypedig valamely
minőségileg új fejlődési vonalra vezetnek, mert ha már
egyszer fellép egy ilyen kombináció, akkor a véletlenszerű
folyamat ezzel le is zárul, és a rendszer visszavonhatatlanul az
új úton halad tovább. Ha tehát elég sok véletlen
ingadozásokkal kapcsolatos típusú „keverést” vagy
„rázogatást” végzünk, akkor a szóban forgó helyzetekben
gyakran meglepő biztonsággal megjósolhatjuk a
végeredményt.
A véletlenség itt tárgyalt sajátosságának igen érdekes
példája merül fel az élet eredetének azzal a mostanában
elterjedt elméletével kapcsolatban, amelyet Oparin vetett fel.
Ez az elmélet azon a feltevésen alapszik, hogy a Föld légköre
egymilliárd év vagy talán még hosszabb idő előtt aránylag
nagy töménységben tartalmazott szénhidrogéneket és
ammóniát, valamint ezeknek kombinációjából származó
különféle egyszerű szerves vegyületeket. Ibolyántúli
fénysugárzás, magas hőmérséklet, elektromos kisülések és
egyes ásványi anyagok katalitikus hatása következtében e
vegyületek társulásra és egyre bonyolultabb molekulák
létrehozására hajlottak. A tengereket és a légkört viharok és
más erőhatások kavarták fel s eközben mindenféle
véletlenszerű vegyület-kombinációk keletkezhettek, és sok
százmillió év elmúltával éppen azok a kombinációk léphettek
fel, amelyek az élő anyag legegyszerűbb alakjainak felelnek
meg. E kombinációk fellépése azonban már egy irreverzibilis
minőségi változást jelzett, mert az élő anyag a környező
szerves anyag terhére szaporodásnak indult, hiszen éppen ez a
szaporodási képesség egyike azoknak a legfőbb jellemzőknek,
amelyek az élő szerves anyagot az élettelen szerves anyagtól
megkülönböztetik. Ettől kezdve a folyamat már kikerült a
tiszta véletlenség hatóköréből, sőt a környezeti feltételek
változásával megindult az a fejlődés is, amelyet az élő
anyagnak a biológia által már elég részletesen tanulmányozott
átalakulási törvényei szabnak meg, s amely végső soron az
életnek ma ismeretes változatos alakjait hozta létre.
Látjuk tehát, hogy a véletlenség milyen fontos szerepet
tölt be. Mert ha elég időt adunk neki, akkor lehetségessé, sőt
elkerülhetetlenné teszi a dolgok minden fajtájú kombinációit.
S ebben az esetben idővel bizonyosan fel kell lépnie az olyan
kombinációk egyikének, amelyek irreverzibilis folyamatokat
indítanak el, vagy a rendszert a véletlen ingadozások
hatóköréből kiemelő új fejlődési utakat nyitnak meg. Ezek
szerint a véletlenség egyik hatása az, hogy hozzájárul a
dolgok „felkavarásához”, mégpedig oly módon, hogy a
kavarodás minőségileg új fejlődési utak kialakulását teszi
lehetővé.
9. A valószínűségszámítás

Ahogy az oksági törvényeket szabatosabban lehetett

kifejezni bizonyos matematikai formalizmusok (például a
differenciálszámítás) segítségével, ugyanúgy a véletlenség
törvényeinek kifejezésére is sajátos matematikai eszközt
sikerült kialakítani a valószínűségszámítás képében.
Fejtegetéseinknek ebben a pontjában röviden vázolni fogjuk,
hogy a matematikának ez az ága miként keletkezett és mit
jelent.
Történetileg a valószínűség fogalmát először
szerencsejátékokkal kapcsolatban öltöztették szabatos
formába. Jó példát nyújt erre a kockajáték. Ha figyelemmel
kísérjük az egymás után következő kockadobások
eredményét, akkor azt látjuk, hogy ez az eredmény (a dobott
pontok száma) egyik dobásról a másikra a véletlen
eseményekre jellemző és fejtegetéseink előző pontjában leírt
szabálytalan ingadozást mutat. Így tehát sem az előző dobások
eredménye nyomán, sem pedig más, a kockajáték
összefüggésein belül meghatározható tényező alapján nem
tudjuk megjósolni, hogy egy bizonyos dobás milyen
eredménnyel fog járni. Az egyes dobások eredményének
előreláthatatlan ingadozásai ellenére a szerencsejátékosok
meghatározott kombinációk létrejöttére fogadásokat kötnek,
és e kombinációktól függő fogadási arányokat (,,oddsz”-okat)
ajánlanak fel. A tapasztalat azt mutatta, hogy úgy látszik
minden lehetséges kombinációhoz megvan a megfelelő
„becsületes fogadási arány”, amelynek betartása esetén a
játékos hosszantartó játékban sem rendszeres veszteségre, sem
rendszeres nyereségre nem tesz szert.
Az első matematikusok, akik érdeklődni kezdtek e téma
iránt, azt a problémát igyekeztek megoldani, hogy miféle
módon lehetne ezeket a „becsületes fogadási arányokat”
elméletileg kiszámítani.20 A kockajáték esetében ezt a kérdést
például úgy oldották meg, hogy feltételezték: minden kocka,
minden dobásnál „egyforma valószínűséggel” eshetik hat
lapja közül bármelyikre. Így tehát 1/6 annak a valószínűsége,
hogy egy bizonyos kockával egy bizonyos dobásban éppen az
ötös kerül felül, s mivel a kockák „függetlenek” egymástól,
tehát annak a valószínűsége, hogy valaki két kockával játszva
egyszerre két ötöst dob, annyi mint a két kocka egyenkénti
„ötös”-esélyének szorzata, azaz 1/6 • 1/6 = 1/36. Így a
„becsületes fogadási arány” adott esetben 36 az 1-hez.
Bár ez a megoldási módszer a szerencsejátékokkal
kapcsolatban kétségtelenül bevált, mégis a különböző
lehetséges dobások „egyforma valószínűségének” vagy
„ekviprobabilitásának” így kialakított fogalma meglehetősen
bizonytalan jellegű. E fogalomban kezdetben a valószínűség
két igen különböző, mondhatnánk „szubjektív” és „objektív”
értelmezése keveredett. A további fejlődés során ez a két
értelmezés különvált, s hogy világosabban mutathassuk be a
kétféle elgondolás lényegét, itt csak később kialakult
határozottabb alakjukkal foglalkozunk.
A valószínűség szubjektív értelmezésénél felteszik, hogy a
valószínűségek valamilyen értelemben a szóban forgó
eseményekre, tárgyakra vagy viszonyokra vonatkozó
tudásunk vagy tájékozottságunk többé-kevésbé nem teljes

20
A valószínűség fogalmával foglalkozó első matematikusok közt többek
között Pascal, Fermat, Bernoulli és Laplace nevével találkozunk.
voltának fokozatait fejezik ki. Így a kockajáték esetében
semmiképpen sem tudhatjuk egy-egy dobás előtt, hogy mit
fog mutatni a két kocka valamelyike (mert az eredményt a
kockák különböző részeinek az asztalra való kidobáskor
elfoglalt kezdeti helyzete és sebessége határozza meg, amit
gyakorlatilag nem áll módunkban megállapítani). Ha tehát a
kockák – amennyire tudjuk – szimmetrikus felépítésűek,
akkor semmiféle okot sem tudunk, amely inkább szólna
amellett, hogy éppen az egyik oldalukra fognak esni, s nem a
másikra, és ezért egyforma valószínűséget tulajdonítunk
bármelyik oldalukra való esésüknek. E szemlélet szerint tehát
a valószínűséget úgy kell felfognunk, hogy tájékozottságunk
fokát méri, illetve tükrözi, vagyis lényegileg szubjektív
kategória, amely feleslegessé vagy éppenséggel értelmetlenné
válnék, ha pontosan tudnánk, hogy milyen kezdeti
mozgásállapotban vannak a kockák minden egyes dobáskor.
A valószínűség problémájának egyik igen lényeges oldalát
azonban nem lehet megmagyarázni egy olyan értelmezés
alapján, amely szerint mindennemű valószínűség csak
elménknek a számunkra nem teljesen ismert viszonyokkal
kapcsolatos reagálásmódját fejezi ki. Ilyen alapon ugyanis
semmiféle magyarázata sincs annak, hogy miért tudjuk a
valószínűség ismeretében megközelítő pontossággal
megjósolni azt a viszonylagos gyakoriságot, amellyel egy-egy
kocka nagyszámú dobás során tényleg egy bizonyos oldalára
esik. Így abból a puszta tényből, hogy semmi okot nem
tudunk, amely miatt a kocka inkább esnék egyik oldalára,
mint a másikra, önmagában még nem szükségképpen
következik az, hogy az összes lehetséges dobási
eredményeknek egyenlő viszonylagos gyakorisággal kell
előfordulniuk. Sőt: abból a tényből, hogy az eldobott kockák
kezdeti mozgásállapotáról semmit sem tudunk, csak azt a
következtetést vonhatnánk le, hogy semmiféle ismerettel nem
rendelkezhetünk a dobások kimeneteléről – éspedig nemcsak
az egyes dobásokat, hanem a dobások tetszőlegesen hosszú
sorozatát tekintve sem! Hiszen éppen azon dolgok között,
amelyeket nem tudunk a kockák kezdeti mozgásállapotairól,
elképzelhető volna valami olyan rejtett tendencia is, amely
előmozdítja (gyakoribbá teszi) valamelyik dobási eredményt a
többihez képest. Másrészt viszont még ha valami módon
előzetes tudomást szerezhetnénk is a kockamozgás kezdeti
feltételeiről minden egyes dobásnál, ez sem változtatna azon a
tényen, hogy e kezdeti feltételek típusos sorozata nagy
távlatban és átlagosan olyan eloszlást mutat, amely az összes
dobási eredmények megközelítőleg egyenlő viszonylagos
gyakoriságát eredményezi. A valószínűségszámítás tehát ilyen
esetben jó megközelítését nyújtja azoknak a viszonylagos
gyakoriságoknak, amelyeket minden egyes dobási esemény
kezdeti feltételeinek előzetes ismeretében jósolhatna meg
valaki. Nyilvánvaló tehát, hogy a valószínűségszámítás
tudományos vagy egyéb statisztikus problémákra való
alkalmazhatósága semmilyen lényegbevágó kapcsolatban
sincs tudásunkkal vagy tudatlanságunkkal. Az igazság az,
hogy a valószínűségszámítás alkalmazhatósága kizárólag a
vizsgált rendszerekre és folyamatokra jellemző bizonyos fajta
szabályszerűségek objektív létezésétől függ; olyan
szabályszerűségek létezésétől, amelyeknek eredményeként
egy nagy tárgy- vagy eseményhalmazban a nagy távlatban
érvényesülő vagy átlagos viselkedés megközelítőleg független
azoktól a pontos részletektől, amelyek pontosan
meghatározzák, hogy egy-egy egyedi esetben mi fog történni.
É megfontolások alapján például egy adott dobási
eredmény valószínűségét a kockajátékban úgy értelmezhetjük,
mint a használt kockák és a kockadobási folyamat objektív
tulajdonságát, amelynek meghatározása független attól, hogy
eleget tudunk-e egy-egy egyedi dobás eredményének
megjóslásához. E tulajdonság jellemzője az, hogy nagy
távlatban vagy átlagosan bármely adott dobási eredmény
előfordulásának viszonylagos gyakorisága olyan érték körül
ingadozik, amely (ingadozásainak tendenciáját tekintve) egyre
jobban megközelíti a kiszámított valószínűséget. Ez tehát a
valószínűségnek az a fogalma, amely a tudományos
kutatásban és egyéb területeken felmerülő statisztikus
problémák szempontjából lényeges. A „valószínűség” szónak
közhasználatban természetesen megvan az a szubjektív
jelentése is, amellyel kifejezi azt, hogy mennyire hihetőnek
tartunk valamely hiányos ismereteken alapuló következtetést,
illetve következtetési eredményt. E szójelentésnek azonban
nincs lényeges köze ahhoz az eljáráshoz, amellyel a
valószínűségszámítást a tudományban és más téren arra
használjuk, hogy közelítően megjósolhassuk a statisztikus
halmazokat alkotó tárgyak és események különféle
kombinációinak, viszonylagos gyakoriságát, anélkül, hogy
ehhez pontosan számításba kellene vennünk, mi történik
egyedileg a halmaz minden egyes elemével.
Hogy közelebbről megértsük azoknak a hosszú távon
megmutatkozó vagy átlagos szabályszerűségeknek az
eredetét, amelyek révén a valószínűségszámítás a
kockajátékra (és más szerencsejátékokra) alkalmazhatóvá
válik, csak azt kell figyelembe vennünk, hogy az efféle
játékoknál adva van minden feltétel a véletlenség és a
véletlenség hatásain alapuló statisztikus törvényszerűség
fogalmának fejtegetéseink előző pontja értelmében való
alkalmazására, így például a számottevő magasságból
ledobott kockának ideje van egy vagy több fordulatot végezni
a levegőben, mielőtt leesik, A kocka kezdeti mozgásállapota
érzékenyen befolyásolja, hogy a kocka végül is melyik
oldalára esik; ezért e kezdeti, mozgásállapot csekély
változásai bármely dobási eredmény helyett bármelyik
másikat idézhetik elő. Ráadásul az emberi test, amelynek
mozdulataitól a kocka kezdeti mozgásállapota függ, rendkívül
bonyolult rendszer, és működése rengeteg sokféle ingadozó
tényezőn múlik. Így teljesen érthető, hogy nagyszámú
dobásnál az emberi kéz által a kockához továbbított mozgások
eléggé ingadozó jellegűek, s ezért a dobási művelet
végeredményei a rendelkezésre álló lehetőségek egész
skáláján váltakozhatnak. Mivel pedig az emberi testben ható
sok tényező lényegileg független a kocka kiinduló állásaitól,
nem meglepő, hogy a szóban forgó ingadozások nagy
távlatban és átlagosan a kocka egyik oldalát sem részesítik
előnyben a többiekhez képest; így az egyes dobások
eredményei véletlenszerűen ingadoznak, míg a különféle
dobási eredmények előfordulásának viszonylagos
gyakoriságában statisztikus szabályszerűségek mutatkoznak.
Eszerint a kérdéses eredmények itt éppen olyan módon
függenek a vizsgált összefüggésen kívül fekvő,
véletlenszerűen ingadozó, önálló esetlegességektől, mint
ahogy az fentebbi fejtegetéseink értelmében a véletlen
jelenségekre jellemző.
A valószínűség fogalmának segítségével igen terjedelmes
matematikai elméletet sikerült kifejleszteni, amely bonyolult
eseménykombinációk valószínűségét egyszerűbb események
valószínűségével tudja kifejezni. Ennek az elméletnek a
hasznossága sok téren bebizonyosodott, ahol a vizsgált
összefüggésen kívüli esetlegességektől függő tárgyak vagy
események fordulnak elő. A valószínűségszámítás
alkalmazásánál azonban gondolni kell arra, hogy – mint e
fejezet 1. pontjában hangsúlyoztuk – az oksági törvények és a
véletlenség törvényei együttesen szabják meg a dolgok
tényleges fejlődését, s bármelyik fajtájú törvény önmagában
véve legjobb esetben is csak részleges és megközelítő képet
nyújt a valóságról, úgyhogy a másik fajtájú törvény
segítségével történő kiigazításra van szükség.
10. Általános megfontolások a természeti törvényekről

Most. röviden összefoglaljuk a természeti törvények

lényegi jellemzőit, ahogy ezek eddig tárgyalt példáinkban
megnyilvánultak. Ez az összegezés lehetővé fogja tenni, hogy
mélyebben betekintsünk a természeti törvények általános
szerkezetébe.
Vizsgálatunk alapvető kiindulópontja az volt, hogy
szemügyre vettük azokat a folyamatokat, amelyek révén
bármely dolog más dolgokból ered, és elősegíti ismét más
dolgok jövőbeli keletkezését. Ezek a folyamatok nem
tanulmányozhatók a maguk teljességében, mert mind
mennyiségi tekintetben, mind pedig részleteik
bonyolultságában kimeríthetetlenek. Mindamellett az
emberiségnek a civilizáció előtti időkig visszanyúló
tapasztalata szerint, amelyet egész általános kultúrája
közvetített, és sok tudós-nemzedék munkássága is igazolt – az
efféle folyamatok egyes részei meghatározott feltételek között
és korlátozott összefüggésekben megközelítő pontossággal
mégiscsak vizsgálat tárgyává tehetők. Ez azért lehetséges,
mert e folyamatok különböző részei bizonyos keretek közt
objektív, bár csupán közelítő jellegű önállósággal
viselkednek.21
Ha a folyamatok valamely csoportját valamely
viszonylagosan önálló összefüggési keretben vizsgáljuk,
akkor azt találjuk, hogy bizonyos viszonyok még akkor is
állandóknak mutatkoznak, ha az összefüggési keretben
szereplő dolgok alakulásának részletei széles határok közt
változnak. Az ilyen állandóságot nem véletlen egybeesésnek
tekintjük, hanem objektív szükségszerűségnek, amely
vizsgálati tárgyunk természetes velejárója. A szükségszerűen
fennálló, vagyis állandó viszonyok ebben az esetben a szóban
forgó keretben érvényesülő oksági törvények megnyilvá-
nulásai. E törvények nem okvetlenül egyértelműen határoznak
meg egy-egy adott eredményt, hanem esetleg csak azt szabják
meg (egy-egyértelmű összefüggések esetében), hogy az
eredménynek a lehetőségek bizonyos határain belül kell
maradnia.
Másrészt tényleges tapasztalataink arra utalnak, hogy az
oksági összefüggések szükségszerűsége mindig korlátozott, és
a vonatkozó oksági törvények hatókörén kívül felmerülő
esetlegességek bizonyos mértékig feltételt szabnak e
szükségszerűségnek. Ezeknek az esetlegességeknek ugyanis
megvannak a maguk jellemző törvényei, ti. a véletlenség
törvényeinek vannak alávetve, amelyeknek megközelítő
matematikai kifejezését a valószínűségszámítás nyújtja.
Természetesen az összefüggési keretek bővítésével
kiderülhet, hogy ami szűkebb keretben véletlen
esetlegességnek számított, az tágabb keretben szükségszerű
oksági összefüggések kihatásaként érvényesül. Viszont akkor
ezek a szükségszerű oksági összefüggések megint csak újabb
esetlegességeknek vannak alávetve, amelyek még tágabb
keretbe tartoznak. Éppen ezért a valóságban sohasem tudjuk
teljesen kiküszöbölni az esetlegességeket. Sőt: a szükségszerű
oksági összefüggések és a véletlen esetlegességek
kategóriájáról kiderül, hogy tulajdonképpen minden folyamat
21
Ennek az önállóságnak az okait az V. fejezetben behatóbban is meg
fogjuk tárgyalni. Egyik-másik okot már meg is említettük e fejezet 7.
pontjában az egy-sokértelmű és sok-egyértelmű törvények tárgyalása
kapcsán.
két különböző oldalát fejezi ki. Így tehát bármelyik oldal
külön vizsgálata minden körülmények között csak
megközelítő eredményre vezethet, amely nem alkalmazható
korlátlanul, hanem adott esetben kiigazításra vagy
kiegészítésre szorul, ha a másik oldalt figyelembe vesszük.
A természeti folyamatoknak ez a két oldala statisztikus
törvényszerűségekkel kapcsolatban is érvényre jut. A véletlen
esetlegességek oldaláról nézve, egy statisztikus
törvényszerűség olyan szabályosságot jelent, amely a dolgok
vagy események nagy halmazában végbemenő véletlen
ingadozások kiegyenlítődéséből ered. De a másik oldalról
nézve egy statisztikus halmaz összes tárgyait vagy eseményeit
egyetlen egységként foghatjuk fel. Ebben az esetben a
statisztikus törvények megközelítő oksági törvényekké
válnak, amelyek erre az újfajta egységre érvényesek. Ez
megint csak azt mutatja, hogy ugyanazokat a jelenségeket a
vizsgálat keretétől függően két különböző oldalról nézhetjük.
A szükségszerűség és esetlegesség két oldalától eltekintve
a természeti törvényeknek még sokkal általánosabb jellegű a
szerkezeti változatosságuk. Ha például az esetlegességektől
elvonatkoztatva vesszük figyelembe az oksági törvényeket,
akkor mindenekelőtt kiderül, hogy a közelítő meghatározás
különböző szintjei léteznek, és minden szinten minőségileg
különböző oksági tényezők érvényesülnek. S még akkor is, ha
csak a bennünket érdeklő viszonyok között számottevően
változó jelentős okokra szorítkozunk, egy-sok –, sok-egy- és
egy-egyértelmű törvények lehetőségével kell számolnunk. Az
oksági törvények egy-sokértelmű vonatkozásaihoz kell
számítanunk azt a tényt, hogy minden törvényhez bizonyos
hiba társul. Ez a hiba lényegét tekintve nem onnan ered, hogy
tudásunk fogyatékos, hanem onnan, hogy elhanyagoljuk a
vizsgált összefüggés keretén kívül eső objektív tényezőket. S
még ha ismernők is ezeket a tényezőket, és valamely tágabb
keretben számításba is tudnók venni őket, ez sem változtatna
azon a tényen, hogy a szűkebb keretben alkalmazható törvény
hibát foglal magában, mégpedig olyan hibát, amely
megmutatkoznék, ha a szűkebb keretű összefüggés törvényein
alapuló jóslatokat összevet-nők a tágabb keretű összefüggés
törvényein alapuló jóslatokkal. Azután meg itt vannak a sok-
egyértelmű törvények (mint például a minőségi
összefüggések, a statisztikus összefüggések, a termodinamikai
törvények stb.), amelyek a részletek széles skálájától
objektíven függetlenül bizonyos fokú érvényességgel
rendelkeznek. S végül itt vannak az egy-egyértelmű
összefüggések, amelyek sok esetre megközelítő pontossággal
alkalmazható absztrakciókat jelentenek – ti. olyankor
alkalmazhatók, amikor a törvényszerűségek sok-egyértelmű
és egy-sokértelmű jellemzőit elhanyagolhatjuk. Természetesen
mindezek a különböző fajtájú törvényszerűségek egységes
törvény-szövedékbe fonódnak össze. Ez magától értetődő,
hiszen végeredményben ugyanazoknak a folyamatoknak
különböző oldalait határozzák meg.
Ha viszont nem vonatkoztatunk el az esetlegességektől,
akkor figyelembe kel, vennünk a véletlenség törvényeit,
amelyekben megint csak ugyanakkora szerkezeti
változatosság mutatkozik, mint az oksági törvényekben, ami
érthető is, hiszen ugyanazoknak a folyamatoknak éppen
ellentétes oldalait határozzák meg. Valóban, a törvények
különféle lehetséges fajtái között sokféle és bonyolult
kapcsolat áll fenn; vannak törvények, amelyek más törvények
hatása alatt állnak, vannak más törvényeken belüli törvények
(azaz egyre magasabb pontossági szintek), s vannak
törvények, amelyek különleges Vagy határesetekként
foglalnak magukban más törvényeket. (Például a
relativitáselmélet határesetként foglalja magában a newtoni
mechanikát, ha a sebesség a fénysebességhez képest kicsiny.)
Mindehhez pedig hozzá kell tennünk, hogy ez az egész
összefüggési rendszer e törvények valóságos jellegének
objektív és szükségszerű következménye, nem pedig csak a
dolgokról való gondolkozásmódunkból adódó különleges
következmény.
A természeti törvény teljességének szerkezetét valami
olyan testhez hasonlíthatjuk, amelynek igen sok (a valóságban
végtelenül sok) oldala van – mindegyik oldala sok
lapocskából, lapocskán belüli lapocskákból, lapocskákat
tükröző lapocskákból, lapocska-mozaikokból stb. tevődik
össze. Ha egy ilyen testet meg akarunk ismerni, akkor sok
különböző nézetben és sokféle metszetben kell szemlélnünk.
Minden egyes nézet vagy metszet megismerése a test számos
sajátosságának megértését teszi lehetővé. De épp ilyen fontos
a különféle nézetek és metszetek kölcsönös viszonyának
ismerete, mert ennek alapján kiigazíthatjuk az abból adódó
hibákat, hogy egyetlenegy vagy tetszőleges korlátolt számú
nézetet, illetve metszetet az egész test teljes leképezésének
tekintünk. A nézetek és metszetek kölcsönös viszonyának
ismeretében minőségileg új tulajdonságokat is felismerhetünk,
amelyek egy nézetből vagy metszetből nem tűnnek ki, mint
ahogy például, egy táj két különböző szemszögből eszközölt
sík (kétdimenziós) felvételéből következtetést vonhatunk le
háromdimenziós jellegére (holott egy felvétel nem tesz
lehetővé effajta következtetést – A ford.). Noha – mint látjuk –
a nézetek és metszetek erősen változhatnak aszerint, hogy
milyen helyzetből nézzük a tárgyat, a tárgy valóságos
természetét mégis egyre jobban megközelíthetjük, ha mind
több és több nézetet és metszetet veszünk figyelembe ezeknek
kölcsönös viszonyával egyetemben. A nézetek és metszetek
számának növelésével a tárgyról alkotott fogalmunk
mindinkább független lesz a tárggyal szembeni helyzetünktől.
Hasonlatunkat még jobban kiaknázva azt is
megállapíthatjuk, hogy a természeti törvények teljességének
mindenre kiterjedő megértéséhez sohasem lehet elegendő
nézetünk és metszetünk. De ahogy a tudomány halad, és egyre
újabb elméletek alakulnak ki, mind több és több oldalról
kapunk egyre átfogóbb, egyre részletesebb stb. nézeteket.
Ilyen körülmények között voltaképpen bármely elmélet vagy
magyarázat, amelyet a jelenségek egy-egy adott csoportjáról
alkotunk, csupán korlátozott jelenségtartományra érvényes,
korlátolt összefüggésben és korlátolt feltételek mellett
alkalmazható, önkényes összefüggésekre és önkényes
feltételekre extrapolált elméletek – egy tárgyról alkotott
egyoldalú nézetekhez hasonlóan – téves jóslatokra vezetnek.
Az ilyen tévedések kimutatása a tudomány haladásának egyik
legfontosabb mozgatója. Ha azonban valami efféle tévedés
feltárása új elmélet megalkotására nyújt lehetőséget, akkor ez
az új elmélet nem teszi egyszerűen érvénytelenné a régi
elméleteket. Mert azáltal, hogy a jelenségek tágabb körét öleli
fel, kiigazítja a régebbi elméleteket azon a területen, ahol nem
felelnek meg, s ily módon hozzájárul azoknak a feltételeknek
meghatározásához, amelyek mellett a régebbi elméletek
érvényesek. (A relativitáselmélet például kiigazította Newton
mozgástörvényeit, és így hozzájárult a newtoni törvények
érvényességi feltételeinek olyan értelemben való
meghatározásához, hogy ezek a fénysebességhez képest kis
sebességek mellett alkalmazhatók.) így tehát nem várjuk azt,
hogy bármiféle oksági összefüggés abszolút igazságot
fejezzen ki; hogy ezt tehesse, ahhoz arra volna szükség, hogy
teljes (közelítésmentes) pontossággal és feltétlenül lehessen
alkalmazni.
Amint látjuk a tudomány úgy halad (és úgy haladt már a
múltban is), hogy a természeti törvények egyre alapvetőbb,
egyre átfogóbb és egyre szabatosabb megfogalmazásainak
sorozatát alkotja meg. Minden újabb megfogalmazás
hozzájárul a korábbi megfogalmazások érvényességi
feltételeinek meghatározásához – mint ahogy tárgyunk tágabb
szemszögű és részletezettebb nézetei hozzájárulnak minden
speciális nézet vagy nézetsorozat határainak illetve
korlátainak megállapításához.
Az oksági összefüggésekről alkotott elgondolásaink a
tudomány bármely fejlődési szakaszában csak bizonyos
megközelítéssel és bizonyos feltételek mellett lesznek igazak.
Éppen ez az oka annak, hogy a jelenségeknek egy és
ugyanarról a csoportjáról oly sok különféle magyarázatot és
elméletet lehet alkotni. Minden elmélet, minden magyarázat
bizonyos közelítéssel tárgyalja a természeti törvényeknek egy-
egy olyan oldalát, amely bizonyos feltételek mellett valóban
fontos. Viszont abban a terjedelemben és abban a
közelítésben, amelyben a különböző elméletek és
magyarázatok ugyanazt a jelenségtartományt tárgyalják,
ténylegesen egyezniök kell egymással. Így tehát abból a
tényből, hogy a jelenségeknek ugyanarról a csoportjáról oly
sok különféle magyarázatot és elméletet lehet alkotni, még
egyáltalán nem következik az, hogy a természeti törvények
önkényes vagy megállapodásszerű (konvencionális)
szabályok volnának, amelyeket tetszésünk szerint
módosíthatnánk, vagy pedig aszerint szabhatnánk meg, hogy
mi kényelmes számunkra a különböző problémák
tárgyalásánál. A magyarázatok és elméletek sokfélesége
inkább annak a következménye, hogy a természeti folyamatok
valóságos összefüggései végtelenül gazdagok, és mi
kénytelenek vagyunk e végtelenül gazdag összefüggések
egyes részleges oldalait véges törvényekben kifejezni; e véges
törvényeket pedig olyan kísérletekre és megfigyelésekre
alapozzuk, amelyeket bizonyos korlátozott időszakban
végeztünk, úgyhogy az általunk megfogalmazott törvények
csak a természet végtelen teljességének véges részét
tükrözhetik megfelelően vissza.

11. Összefoglalás

Végeredményben tisztán kell látnunk, hogy az itteni

fejtegetéseink értelmében vett természeti törvényszerűség
létezése minden tudományág szempontjából döntő fontosságú
tény.
Sőt a tudományos kutatás lehetősége is többek között azon
múlik, hogy a természeti törvényeknek bizonyos sajátos
szerkezetük van (például sok-egyértelmű és egy-sokértelmű
törvények léteznek), továbbá a törvényszerkezetnek még más,
később tárgyalandó jellemzői is vannak. A természeti
törvényeknek e sajátos szerkezete révén ugyanis bizonyos
viszonylag önálló összefüggések jönnek létre, amelyek
valamilyen fokú közelítéssel külön is vizsgálhatók, anélkül,
hogy előbb mindenre kiterjedő és teljesen szabatos
ismeretekkel kellene rendelkeznünk a világ összes dolgairól.
Az oksági törvényeknek ez a jellemző szerkezeti
sajátossága mindenekelőtt objektív tényezőként hat, és
lehetővé teszi a világ tanulmányozásának a különböző
tudományok közt való megosztását, valamint minden egyes
tudomány sajátlagos fogalmainak és módszereinek
kialakítását. Egy-egy tudományon belül is ez a természeti
törvényekhez fűződő szerkezeti sajátosság az, ami lehetővé
teszi a különféle közelítően önálló kutatási ágak, területek és
szintek létezését. Mivel azonban a természeti törvényekből a
világ összes oldalainak valamiféle kölcsönös összefüggése
éppúgy következik, mint az egyes oldalak közelítően önálló
jellege, azért tágabb tartományokban vagy nagyobb
összefüggési keretekben végzett szélesebbkörű vizsgálatok
révén ki tudjuk mutatni, hogy egy-egy adott tudományon
belül és a különféle tudományok között miként függnek össze
a különböző kutatási ágak, területek és szintek, s be tudunk
hatolni olyan új jelenségtartományokba, amelyeket eddig még
senki sem ismert, senki sem vizsgált meg.
 II. fejezet

OKSÁG ÉS VÉLETLENSÉG A KLASSZIKUS

FIZIKÁBAN – A MECHANISZTIKUS SZEMLÉLET
I. Bevezetés

Az előző fejezetet az okság és a véletlenség általános

megvitatásának szenteltük. Most igyekszünk némi
részletességgel kimutatni, hogy ez a két kategória miként
nyilvánul meg a klasszikus fizikában, vagyis nagyjából a
fizikának abban az ágában, amelynek alapvető fejlődése a
XVI. századtól a. XIX. század végéig terjedő időszakra esett.
Ez a téma nemcsak önmagában véve igen érdekes, hanem
messzemenően kihat azoknak a kérdéseknek a tárgyalására is,
amelyek a XX. században merültek fel a kvantumelmélet
kapcsán az okság fogalmának alkalmazhatóságát illetően.
Ugyanis az a fajta mechanisztikus determinizmus, amelyre a
klasszikus fizikusok az okság fogalmát korlátozták, a
mikroszkopikus tartományban nem bizonyult megfelelőnek, s
ez a tény – mint a későbbi fejezetekben látni fogjuk –
rendkívül éles ellenhatást váltott ki a modern fizikusok
körében, akik közül egyeseket arra bátorított fel, hogy most
már az ellentétes végletbe esve, tagadják az okság atomi
szinten való létezését. Érdemes lesz tehát elég gondosan
megvizsgálni, hogy az okságnak és a véletlenségnek pontosan
miféle elgondolása társult hozzá a klasszikus fizikához, és
pontosan milyen problémák merültek fel ezen elgondolások
alkalmazásával kapcsolatban. Könyvünk későbbi fejezeteiben
s különösen az V. fejezetben további bírálatnak fogjuk
alávetni a mechanisztikus szemléletet, és némi részletességgel
ki fogunk fejteni egy általánosabb szemléletet, amelynek
keretében az említett problémák már nem merülnek fel.
2. A klasszikus mechanika

A fizika legfontosabb eredményei a XVI. századtól a XIX.

századig bizonyos nagyon általános, nagyon átfogó és nagyon
szabatosan kifejezett elméleti tanon alapultak, amelyet
egészében klasszikus mechanikának szoktak nevezni, s amely
főleg a testek térbeli mozgásának törvényeit tárgyalja. A
fejlődés korábbi szakaszaiban (például a régi görögöknél) a
mechanikai törvényeket általában bizonytalanul körülírt és
kvalitatív alakba öltöztették.22 Galilei és mások munkássága
nyomán igen nagy fontosságra tett szert az a törekvés, hogy a
fizika (s bizonyos határig a kémia és több más tudomány)
törvényeit pontos kvantitatív alakban fejezzék ki. A fizikai
törvények kvantitatív szabatosításának irányzata egyre
erősbödött, és Newton mozgástörvényeiben érte el először
teljes megvalósulását. E törvényeket, amelyek azt állapítják
meg, hogy egy test gyorsulása egyenesen arányos a reá ható
erővel, és fordítva arányos a tömegével, matematikailag a
következő differenciálegyenlettel fejezik ki;

ahol is a test helyzetvektora, a testre ható erő és

m a test tömege.23
Newton mozgástörvényei értelmében a testek bizonyos
rendszerének jövőbeli viselkedését minden időre teljesen és
szabatosan meghatározza az, hogy a rendszert alkotó összes
testek egyenként valamely adott kezdő pillanatban milyen
helyzettel és sebességgel rendelkeznek, s milyen erők hatnak
reájuk. Ezek az erők külsőek, ha a vizsgált rendszeren kívül
keletkeznek, de lehetnek belsőek is, ha tudniillik a rendszert
alkotó testek egymásra való hatásából származnak.
Számos probléma esetében a külső erők elég kicsinyek
ahhoz, hogy elhanyagolhassuk őket (vagyis a rendszer zártnak
22
A statika törvényeinek bizonyos szabatos kifejezéseit már a régi
görögök is megadták (például Archimedész), de az általános mechanikai
törvények csak igen homályos és legtöbb esetben pontatlan alakban
voltak ismeretesek.
23
Elemien kifejezve a képlet szerint az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás
szorzatával. A vektorok olyan mennyiségek, amelyeknek számszerű
értékük mellett irányuk is van. A fenti differenciálegyenletben az erő,
illetve a gyorsulás iránnyal rendelkező mivoltát is kifejezésre juttatja a
vektorok szerepeltetése. – A ford.
tekinthető); a belső erők viszont teljesen kifejezhetők a testek
tömegközéppontjainak helyzetére és sebességére vonatkozó
függvénnyel. Ez a megközelítés különösen jó eredményre
vezet a bolygók napkörüli mozgásának meghatározásánál.
Ilyen esetekben a newtoni törvények valóban lehetővé teszik a
testek jövőbeli mozgásainak pusztán adott pillanatnyi
helyzetük és sebességük alapján való meghatározását. Ezek
szerint e törvények az I. fejezet 7. pontjában leírt fajtájú egy-
egyértelmű oksági összefüggések bizonyos rendszerét
alkotják. Mert ha adva van az okok összessége (vagyis
minden egyes test kiinduló helyzete és sebessége), akkor
egyértelműen meg van határozva az okozatok összessége
(vagyis mindenegyes test későbbi helyzete és sebessége).
Nagyobb általánosságban azonban a testek semmiféle
rendszere sem tökéletesen zárt, s a testek között ható erőket
sem lehet teljesen pontosan kifejezni, csupán
tömegközéppontjaik helyzet- és sebességadatai segítségével.
Még a csillagászat területén sem mondhatjuk, hogy a
Naprendszer tökéletesen zárt lenne. A távoli csillagok is
gyakorolnak rá némi, habár csekély hatást, nem is szólva
arról, hogy a csillagközi térből alkalom adtán be is léphet egy
üstökös a Naprendszerbe és számottevően eltérítheti
valamelyik bolygó pályáját. Továbbá létezik bizonyos
árapálysúrlódás is, ami miatt minden bolygó mozgása
kismértékben a felszínén levő szárazföldek és vizek meg
egyéb folyadékok eloszlásától függ; az árapály-súrlódás
következtében a bolygók keringésük közben lassanként
közelebb kerülnek a Naphoz, s a Hold is egyre közeledik a
Földhöz. Minden más problémával kapcsolatban szintén azt
tapasztaljuk, hogy a rendszerek sohasem tökéletesen zártak, és
nem is bonthatók fel igazában olyan testekre, amelyekre
vonatkozóan a külső mozgások teljesen függetlenek lennének
a belső mozgásoktól24. Így tehát általában véve a dolgot, a
jövőbeli mozgások egyértelmű meghatározásához szükséges
okok összességének fel kell ölelnie a testek egyenkénti
kiinduló helyzetének és sebességének adatain felül a testekre
ható különböző külső és belső erők adatait is.

24
Ezzel kapcsolatban lásd e fejezet 13. pontját.
 3. A mechanisztikus szemlélet

Nyilvánvaló, hogy Newton mozgástörvényei óriási

haladást jelentettek a mechanika tudományába tartozó oksági
összefüggések kifejezésében. Mert az ókori és középkori idők
mechanikájára jellemző durva és kvalitatív törvényekkel
szemben Newton törvényei alapvetően újszerű törvénytípust
képviseltek: szabatos kvantitatív jóslatokat tettek lehetővé,
aminek révén az emberek sokkal pontosabban ellenőrizhették
az általuk megfogalmazott törvények helytálló vagy helyt nem
álló voltát, s egyben kellő pontosságú útmutatást kaptak arra
is, hogyan szabályozhatják vagy változtathatják meg a
különféle mechanikai rendszerek működését.
Viszont éppen Newton törvényeinek szabatossága volt az,
ami új filozófiai jellegű problémákra vezetett. Mert amint azt
találták, hogy ezek a törvények egyre szélesebb körben
beigazolódnak, mindinkább megerősödött az az elgondolás,
hogy egyetemes érvényük van. Laplace a XVIII. században az
első tudósok közé tartozott, akik levonták a végső
következtetéseket ebből a feltevésből. Laplace úgy vélte, hogy
az egész világegyetem semmi másból nem áll, mint térbeli
mozgásokat végző testekből, amelyek Newton törvényeit
követik. Bár az e testek között ható erőket még nem ismerték
minden esetben teljes szabatossággal, Laplace azt is feltette,
hogy megfelelő kísérletek segítségével minden részletükben
megismerhetők. Ez pedig azt jelentette, hogy ha bármely
pillanatban adva lenne minden test helyzete és sebessége,
akkor ezzel az egész világegyetem minden dolgának
viselkedése minden időre meg volna határozva. Laplace ezek
után elképzelt magának egy felsőbbrendű lényt, aki
mindezeket a helyzeteket és sebességeket ismerné, s aki teljes
pontossággal ki tudná számítani mindazt, ami a
világegyetemben történik. Egy ilyen lény számára soha
semmi váratlan nem történhetnék a világban, mert még a
végtelenül távoli jövőben is minden úgy történnék, ahogy az
előre meghatározást nyert, sőt már a végtelenül távoli múltban
is mindig meg volt határozva.
 Itt érdekes és fontos fejleménnyel állunk szemben. Mert
amíg Newton törvényeit valamilyen korlátolt rendszerre vagy
területre alkalmazzák, addig csak a mechanika tudománya
számára szolgálnak alapul, amely szabatos matematikai
formában fejezi ki az illető rendszerre vagy területre érvényes
oksági összefüggéseket. Ilyen kifejezések alakjában a
mechanika tudománya nyilván nem szükségszerűen követeli
meg azt, hogy az egész világegyetem jövőbeli viselkedése
teljes szabatossággal megjósolható legyen. Mert eltekintve
attól, hogy ilyen kifejezésekben mindig csak egy körülhatárolt
mechanikus rendszerről van szó, ami általában már csak a
tárgyalás megközelítő pontosságát vonja maga után,
figyelembe kell vennünk még azt is, hogy létezhetnek új
jelenségtartományok vagy fizikailag még meg nem vizsgált
feltételek, amelyeknek viszonyai közepette a természeti
törvények újszerű és részletesebb kifejezéseire lehet szükség –
kifejezésekre, amelyek a newtoni mozgástörvények alapjául
szolgáló általános matematikai és fizikai fogalomrendszer
segítségével esetleg meg sem fogalmazhatók, így tehát az a
végső tétel, hogy az egész világegyetemben egyáltalán semmi
sincsen, ami ne illeszkednék bele a newtoni
mozgástörvényekkel kapcsolatos általános elméleti
fogalomrendszerbe, nyilvánvalóan olyasmit feltételez, ami
nem szükségképpen következik magából a mechanika
tudományából, hanem csak a tudomány korlátlan
extrapolációjából az összes lehetséges feltételekre és
jelenségtartományokra. Világos, hogy ennek az
extrapolációnak az elsődleges alapja nem olyasmi, amit
tudományosan ismerünk, hanem ehelyett igen nagymértékben
a világ természetének abból a filozófiai szemléletéből
származik, amelyet azóta mechanisztikus szemléletként
szoktunk emlegetni.
Mint e fejezetben és a könyv más részeiben látni fogjuk, a
mechanisztikus szemlélet (vagy ahogy angolul gyakran
nevezni szokták: a mechanizmus filozófiája – A ford.) sokféle
különös alakot öltött a tudomány fejlődése folyamán. E
szemlélet leglényegesebb jellemzője nézetünk szerint az a
feltételezés, hogy a mindennapos vagy tudományos
tapasztalatunk körébe eső dolgok óriási változatossága teljes
egészében és tökéletesen visszavezethető valamire, ami nem
több, mint a tisztán kvantitatív törvények egy végső és
abszolút csoportja, amely néhány alapvető elem állandó vagy
változó viselkedését határozza meg. Ezzel kapcsolatban
azonban utalni kell arra, hogy a tisztán kvantitatív elméletnek
alkalmazása önmagában véve még nem jelenti a
mechanisztikus szemlélet érvényesítését, ha az ember
elismeri, hogy a szóban forgó elméletek nem okvetlenül
teljesek. Így tehát a „mechanisztikus” jelző nem az egyes
elméletek jellemzője, hanem – mint már kifejtettük – sokkal
inkább az illető elméletekkel kapcsolatosan tanúsított
filozófiai magatartásra illik rá. Értelmetlen volna például azt
mondani, hogy a newtoni mechanika mechanisztikus, viszont
nagyon is van értelme annak, ha megállapítjuk, hogy bizonyos
tudósok – például Laplace – mechanisztikus magatartást
tanúsítottak ezzel az elmélettel kapcsolatban.
A mechanisztikus szemlélet első ismert alakját Démok-
ritosz és Leukipposz atomos filozófiájában láthatjuk, amely
feltételezte, hogy a világegyetem minden jelensége pusztán az
atomok térbeli mozgásainak kihatására vezethető vissza. A
Laplace-féle determinizmus alapeszméje lényegileg ugyanez
volt, csak még azzal a feltevéssel bővült, hogy az atomok
mozgásai Newton törvényeit követik, és így elvben lehetséges
a világegyetem jövőbeli viselkedésének kiszámítása. E
szemlélet értelmében tehát a makroszkopikus méretek között
megnyilvánuló különféle kvalitatív sajátosságok, mint pl. a
keménység, a folyékonyság, a szín, az érdesség vagy simaság
stb., tisztán szubjektív kategóriák, hiszen nem szerepelnek az
atomok mozgását irányító alaptörvényekben; mindezek
csupán közvetítő jellegű fogalmak, amelyeket kényelemből
alkalmazunk, amikor molekulák tömeges elrendeződéseiről és
mozgásairól gondolkozunk. Kizárólag az atomok
mennyiségileg meghatározott elemi tulajdonságai (helyzeteik,
sebességeik, nagyságaik, alakjaik, tömegeik, a köztük ható
erők törvényei stb.) rendelkeznek olyan alapvető
sajátosságokkal, amelyek objektíven léteznek, és nem a
dolgokról való különleges gondolkozásmódunkból erednek.
A mechanisztikus szemlélet e korai alakjában mindazokat
az alapelemeket, amelyekből feltevés szerint a világ
összetevődött, valójában mechanikus alkatrészeknek
képzelték, amelyek mindegyikének megvan a maga helye egy
súrlódásmentesen működő egyetemes gépezetben, mert a
klasszikus mechanika a mechanikus energia megmaradását
feltételezi.
Ugyanilyen elgondolás szerint minden alkatrész természete
szigorúan rögzített, és sohasem terjed túl azon a szerkezeti
összefüggésen, amelyben szerepel, s nem is szenved változást
más alkatrészek működése miatt. Ilyen értelemben az
egyetemes súrlódásmentes gépezet tulajdonképpen az általunk
ismert közönséges gépek idealizálását jelenti, mert ezek
sohasem működnek súrlódásmentesen, és azt sem
mondhatjuk, hogy különféle alkatrészeikre ne hatna más
alkatrészek működése (mert hiszen a közönséges gépek
alkatrészei törnek, kopnak stb.).
Mint a későbbi fejezetekben látni fogjuk, a mechanisztikus
szemlélet idővel a tudomány továbbfejlődésének igen komoly
akadályává vált. Ennek ellenére a maga korában óriási
haladást jelentett az arisztotelészi filozófiának a középkorban
uralkodó skolasztikus alakjával szemben. Mert a skolasztikus
filozófiában minden egyes dolgot és a dolgok minden egyes
tulajdonságát vagy sajátosságát különállónak és az összes
többitől teljesen elhatároltnak tekintették. Az efféle filozófiai
szemléletre épült tudományos kutatás oda irányult, hogy a
dolgok különféle, öröknek és változtathatatlanoknak hitt
osztályokba való besorolásában lássa feladatát. Ezzel szemben
a mechanisztikus szemlélet kiemelte, hogy a tulajdonságok
sokfélesége, különbözősége és látszólagos önkényessége
mögött egyszerű és ésszel felfogható egyetemes mechanikai
folyamatok bizonyos rendszere rejlik. Ezek a folyamatok
megmagyarázták, hogy a dolgok miért öltöttek különböző
alakot (mint ahogy valóban különböző alakúak voltak!), s
miért voltak ezek az átalakulások elvileg teljesen
kiszámíthatók és ellenőrizhetők (mint ahogy a gyakorlatban
valóban bizonyos közelítéssel kiszámíthatók és ellenőrizhetők
voltak!). A mechanisztikus szemlélet tehát egységesebb és
dinamikusabb állásfoglalást tett lehetővé a világegyetemmel
szemben, mint ami a középkorban lehetségesnek mutatkozott.
Módot nyújtott arra, hogy az ember világosan felismerje a
közeli kapcsolatot olyan problémák között, amelyeket a
skolasztikus filozófia még csak fontolóra sem vett (mint
például az egyik bolygó által a többi bolygó mozgására
gyakorolt hatás előzetes meghatározása, az agyúból kilőtt
golyók pályájának kiszámítása stb.).
4. A mechanisztikus szemlélettől való eltávolodás a klasszikus
fizikában

Még a mechanisztikus szemlélet legnagyobb diadalai

idején kezdett a fizika új irányokba fejlődni, amelyek
elvezettek attól az általános fogalmi kerettől, amely a
mechanisztikus szemlélet eredeti alakjához társult. A fejlődés
legfontosabb mozzanatai az elektromágneses erőtér
alaptörvényeinek megfogalmazásához és a kinetikus
gázelmélet kidolgozásához fűződtek; nagy fontosságú új
eredmény volt továbbá az is, hogy egyre inkább kezdtek
statisztikus magyarázatokat alkalmazni a termodinamikai
törvények és az anyag más makroszkopikus sajátosságainak
értelmezésében, míg korábban a teljesen determinista
magyarázatok alkották a fizika eszményét.
Bár az új eredmények egyike sem állt teljes
ellentmondásban a mechanikus szemlélettel, mégis mindegyik
külön-külön rámutatott arra, hogy fokozatosan gazdagítani
kell azokat az alapfogalmakat és alapvető jellemzőket,
amelyek a fizikai törvények egészének kifejezéséhez
szükségesek. E gazdagítás időről időre felmerülő szükséglete
elvben már utalást jelenthetett volna a fizikusok szemében
arra, hogy filozófiai alapszemléletük nem igazán alkalmas a
természet egészének megértésére. A valóságban mégsem utalt
ilyesmire, mert a fizikusok az elgondolásaikat
különféleképpen kiigazították, kiterjesztették,
kompromisszumos módosításoknak vetették alá, és minden
egyes esetben azt hitték, hogy most már kialakították azt a
végső általános fogalmi keretet s az alapvető
tulajdonságoknak és mozgásoknak azt a rendszerét, amely
egyszer s mindenkorra lehetővé teszi a fizika abszolút és
végső törvényeinek kifejezését, így azután sikerült bizonyos
fajta lényegileg mechanisztikus szemléletet megőrizniök,
noha számos változtatást kellett eszközölniök a fizikai
törvények alapvető megfogalmazásán.
E fejezet hátralevő részében meglehetősen részletesen
fogunk majd beszámolni a fizikának későbbi eredményeiről,
miközben igyekezni fogunk megvilágítani azt is, hogy a
mechanisztikus szemlélet milyen alkalmazkodási kísérleteket
tehet annak érdekében, hogy megbirkózhassék velük
A mechanisztikus szemlélet további bírálatát a későbbi
fejezetekre és különösen az V. fejezetre halasztjuk, ahol is egy
más szemlélettel való helyettesítését fogjuk javasolni.
5. A fény hullámelmélete

A fizika egyik első olyan új eredménye, amely fontos

lépéssel járult hozzá a mechanisztikus szemlélettől való
eltávolodáshoz, a fény hullámelmélete volt. Ez két okból
tekinthető fontos eredménynek: először is azért, mert
előmozdította a térelmélet kialakulását (amelyről e fejezet 6.
pontjában lesz szó), másodszor pedig azért, mert olyan
fogalmak sorát vezette be, amelyek később döntő jelentősé-
gűeknek bizonyultak a kvantumelmélettel kapcsolatban
(amelyet a III. fejezetben fogunk tárgyalni).

Newton idejében nem volt eldöntve, hogy a fény kis

részecskékből áll-e, amelyek igen gyorsan mozognak egyenes
vonalban (az anyagi testeken létrejövő fénytörés és
fényvisszaverődés esetét kivéve), vagy pedig a hullámmozgás
valamilyen alakja-e. Lassanként azonban mind több
bizonyíték halmozódott fel arra, hogy a fény bizonyos fajta
hullámmozgás. A leglényegesebb bizonyítékot azok a
kísérletek szolgáltatták, amelyek a fényinterferencia létezését
mutatták ki. Tegyük fel, hogy az A résre párhuzamos
fénysugarak esnek (1. ábra). E sugarak egy része áthalad a
résen, és eljut az E ernyőre. Most megnyitunk egy újabb rést,
B-t. Ha a fény valóban kis részecskék áramából állana, akkor
azt kellene várnunk, hogy az ernyőnek az A és B rések közé
eső része mindenütt sokkal jobban meg lesz világítva, mint
amikor csak az A rés volt nyitva, hiszen az A-ból jövő
részecskékhez hozzá kell adódniuk a B-ből jövő
részecskéknek is.
Ezzel szemben a valóságban azt látjuk, hogy az ernyőn
egymáshoz igen közel levő, felváltva világos és sötét sávok
sora jelenik meg, amely újra eltűnik, ha valamelyik rést
elzárjuk. Ez arra mutat, hogy az A-ból és B-ből jövő fény
találkozásának eredménye bizonyos helyeken a fény kialvása
lehet. Ezt az eredményt nagyon nehéz volna megmagyarázni,
ha a fény egyszerűen részecskékből állana, de könnyű a
magyarázat, ha feltesszük, hogy a fény a hullámmozgás
valamilyen alakja. Ebben az esetben ugyanis az ernyő
bizonyos pontjain az A-ból jövő hullámok kiolthatják a B-ből
jövő hullámokat, úgyhogy sötétség jöhet létre, míg más
pontokon a két oldalról jövő hullámok összeadódhatnak, s így
növelhetik a fényességet. A hullámelmélet azonban nemcsak
erre az interferencia-kísérletre nyújtott magyarázatot, hanem
sok másra is, mégpedig kvantitatív módon. Lehetővé tette
például a fényhullámok hosszúságának kiszámítását, s ezt
5*10-5 cm nagyságrendűnek találták. Ez a rendkívül rövid
hullámhosszúság mindjárt magyarázatot ad arra, hogy miért
tűnik közönségesen úgy, mintha a fény egyenes vonalban
haladna és részecskékből állana. Gondoljunk itt a vízhullámok
analógiájára. Igen rövid vízhullámokat feltartóztathatunk egy
gáttal, amely számottevően nagyobb az illető hullámok
hosszúságánál, viszont az olyan hullámok, amelyeknek
hosszúsága lényegesen meghaladja a gát nagyságát,
egyszerűen megkerülik a gátat. A fény is ilyen viselkedést
tanúsít. Ezért, ha egy igen vékony drótot távoli fényforrás
fényében nézünk, körvonalai elmosódottaknak látszanak. Ezt
a jelenséget fényelhajlásnak (diffrakciónak) nevezzük. De ha
egy nagy tárgyat nézünk, mondjuk egy házat, akkor a
fényhullámok elhajlása a ház szélein elhanyagolható mértékű,
és a fény gyakorlatilag tényleg egyenes vonalban halad,
mintha nyílegyenesen repülő kis részecskékből állana.
Ha a fény hullámokból áll, akkor felmerül a kérdés: mi
hordozza ezeket a hullámokat? Mivel a fény a vákuumon is
áthalad, világos, hogy a fényhullámokat nem valami
közönséges anyagi közeg hordozza, mint a vízhullámokat
vagy a hangot. E kérdés további tárgyalását a 7. pontra
halasztjuk, mert a soron következő 6. pontban előbb még az
erőterek elméletével kell foglalkoznunk.
6. Az erőterek elmélete

Most szemügyre vesszük az oksági törvények első fontos,

új, a XIX. század folyamán felbukkant típusának kifejlődését,
az erőterek elméletével kapcsolatban.
Mint emlékszünk, a newtoni mechanikában mindig
feltették, hogy a dolgok, olyan testekből állnak, amelyek
meghatározott erőkkel hatnak egymásra. Ilyen körülmények
között egy zárt rendszerben a testek helyzetének és
sebességének ismerete lehetővé tenné az összes ott lezajló
mozgások megjósolását. A XIX. században és a XX. század
elején azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy újabb fajtájú
oksági tényezőket is figyelembe kell venni. Az elektromosság
és a mágnesség törvényszerűségeinek kifejezésére a Newton-
féle test-séma nem volt megfelelő. Viszont megoldhatóvá vált
a probléma, amikor a testeken kívül még a létezőknek egy
újabb csoportját, nevezetesen az elektromos és mágneses
erőtereket is bevezették. Míg a testek létezésmódja
megkövetelte, hogy a testek a térnek valamely körülhatárolt
helyén legyenek, addig az erőtereket úgy gondolták el, hogy
az egész térben folytonosan oszlanak el, mégpedig oly módon,
hogy az elektromos és mágneses erőterek összetevőinek a tér
minden egyes pontján és minden pillanatban valamiféle
meghatározott értékük van. Az elektromos erőtér
összetevőinek értékét azzal az erővel határozták meg, amely
az adott pontban és az adott pillanatban egy egységnyi
elektromos töltésre hatna, míg a mágneses erőtér esetében az
egyébként teljesen hasonló meghatározást egy egységnyi
mágneses pólusra vonatkoztatták.
 Ameddig az erőterek statikus jellegűek, addig az
elektromos és mágneses erőterek világosan elkülönülnek, és
függetlenek egymástól. Ha viszont az erőterek időbelileg
változnak, akkor jellegzetes új jelenségek lépnek fel. Mozgó
elektromos töltések például elektromos áramot és ezzel együtt
mágneses erőteret hoznak létre. Hasonlóképpen egy mozgó
mágnes is elektromos erőteret hoz létre. Így tehát az
elektromos és mágneses erőterek nem egymástól függetlenül
léteznek, hanem mindegyikük hozzájárul a másik
meghatározásához. S valóban, Faraday kísérletei ki is
mutatták, hogy elektromos és mágneses erőterek között
bizonyos szabatosan leírható kvantitatív összefüggések
állanak fenn. A későbbiekben Maxwell – részben éppen
ezekre a kísérletekre támaszkodva – kiterjesztette a Faraday
által megállapított összefüggéseket és a parciális
differenciálegyenletek bizonyos rendszerébe foglalta őket.
Ezek az egyenletek, amelyeket ma Maxwell-féle
egyenleteknek nevezünk, meghatározzák, hogy az erőterek
változása miként nyilvánul meg minden pillanatban az
erőteret jellemző mennyiségek értékeiben és minden töltéssel
rendelkező testnek a rendszeren belüli mozgásaiban. Mivel
pedig az elektromos és mágneses erőterek hozzájárulnak a
testekre ható erőkhöz, kézenfekvő, hogy az erőterek és a
testek kölcsönösen meghatározzák egymást. A kombinált
törvények (Newtonnak a testekre és Maxwellnek az erőterekre
vonatkozó egyenletei) az alapvető oksági törvényeknek olyan
egységes és kiterjesztett rendszerét adják, amely a Newton-
féle törvények általánosítását jelenti, mivel ezek – mint tudjuk
– kizárólag a testek mozgásával kapcsolatos fogalmakban
fejeződtek ki. A teljes oksági törvények most már a testeket és
az erőtereket egyaránt felölelték.
Maxwell erőterek elmélete sok új tudományos jóslatot tett
lehetővé, amelyeket később kísérletileg is igazoltak. Az egyik
legfontosabb jóslat az volt, hogy létezhetnek hullámok,
amelyekben az elektromos és mágneses erőterek olyan
kilengéses rezgéseket végeznek, mint egy vízmedence szintje,
amikor a víz felszínén hullámzás fut végig. A Maxwell-féle
egyenletekből le lehetett vezetni, hogy e hullámoknak
bizonyos meghatározott és megjósolható sebességgel kell
terjedniök, amelyet az elektromos és mágneses erőtereken
már korábban végzett mérések számadataiból ki is lehet
számítani. A számítás eredménye azt mutatta, hogy ezeknek
az elektromágneses hullámoknak előrelátott sebessége a
kísérleti hibahatáron belüli pontossággal megegyezik a fény
ténylegesen megmért terjedési sebességével. Már a korábbi
interferencia-kísérletek is arra utaltak, hogy a fény valóban
hullámmozgás, Maxwell elmélete azonban még egy lépést tett
előre: az a tény, hogy pusztán elektromos és mágneses
mérések adataiból sikerült a fénysebességet levezetni, igen
erős bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a fényhullámok a
Maxwell-féle egyenletek alapján megjósolt hullámok fajtájába
tartoznak.
Maxwell kora óta óriási tömegű kísérleti bizonyítékot
halmoztak fel a fény elektromágneses elméletének
alátámasztására. A kísérletek, amelyek igen széles körre
terjedtek ki, s az optikától és az infravörös-spektroszkópiától
kezdve az ibolyántúli, röntgen-, gamma- stb. sugárzásokig a
jelenségek igen nagy területét ölelték fel, nagyon meggyőző
bizonyságot tettek Maxwell elméletének helyessége mellett.
7. Az elektromágneses erőtér természetének kérdése

Miután láttuk, hogy igen sok bizonyíték szól a fénynek az

elektromágneses erőtérhullámaiként való értelmezése mellett,
fel kell vetnünk a kérdést: mi az elektromágneses erőtér?
Faraday, Maxwell és az akkori idők sok más tudósa
feltételezte, hogy az egész teret valami nagyon finom közeg
tölti be, amit ,,eter”-nek neveztek. Úgy vélték, hogy ebben a
közegben – a levegőhöz és a vízhez hasonlóan – belső
feszültségek támadhatnak, amelyek hullámzásra indíthatják, s
az éter ilyen belső feszültségei elektromos és mágneses
erőterek alakjában nyilvánulnak meg. Azt is remélték, hogy a
gravitációs erőket szintén sikerül majd az éter másfajta belső
feszültségeiként megmagyarázni.
Ezért azután sok kísérletet végeztek abból a célból, hogy
közvetlen bizonyítékot találjanak az éter létezésére; a
leghíresebb ezek közül a Michelson-Morley-féle kísérlet volt.
Nem bocsátkozhatunk itt részletekbe, csak a végeredményt
közöljük: minden kísérlet, amely az éter kimutatására irányult,
negatív eredménnyel végződött. Semmiféle kísérleti
bizonyítékot nem sikerült találni az éter létezésére. Ez pedig
komoly problémát jelentett. Mert eszerint olyan valóságos
fizikai hatások, mint a fény vagy a gravitáció, nagy
távolságokra terjedhetnek a látszólag teljesen üres téren át. A
probléma komolyságának hangsúlyozására megjegyezzük,
hogy egy a Földének megfelelő átmérőjű acélkábel nem volna
elég erős ahhoz, hogy megtartsa Földünket a Nap körüli
pályáján, viszont a gravitációs erő, amely a Földet keringési
pályáján tartja, kereken 150 millió kilométernyi távolságon
halad át a térben anélkül, hogy bármi nyoma volna valamiféle
anyagi közegnek, amely ezt az erőt átviszi.
Mindazonáltal nem mondhatjuk azt, hogy a kutatók
teljesen megoldották a szóban forgó problémát, vagyis azt,
hogy miféle anyagi közeg hordozná az elektromágneses
erőteret, ha ugyan egyáltalán létezik ilyen közeg. A
valóságban inkább az történt, hogy megkerülték a problémát.
Idővel ugyanis fokozatosan világossá vált számukra, hogy
mindennemű kísérleti alap nélkül elméleteket alkotni az
éterről többé-kevésbé üres spekuláció, s ezért feltételezték az
erőterek létezését – függetlenül attól a kérdéstől, hogy létezik-
e az erőterek „hordozására” hivatott éter vagy sem. Végre is
az erőtereket elvileg a tér minden pontján meglehetett
határozni, és időbeli változásukat a Maxwell-féle egyenletek
szabták meg. Ami pedig az eddig megfigyelt fizikai
jelenségeket illette, ezeknek szempontjából teljesen közömbös
volt az a kérdés, hogy van-e olyan anyagi közeg vagy „éter”,
amelynek feszültségi állapotait, illetve mozgásait az erőterek
képviselnék, vagy nincs. A végeredmény ugyanaz maradt,
legalábbis az abban az időben elvégezhető kísérletek
szempontjából, akár létezett az éter, akár nem. Más szóval:
fizikai jelentőségre eddig csak maguk az erőterek tettek szert
(s hogy mi hordozza őket, az az eddig észlelt jelenségek
magyarázata szempontjából nem látszott lényegesnek – A
ford). Ennek következtében kialakult az az elgondolás, hogy
az erőterek minőségileg újfajta létezők, amelyeknek létét
ugyanolyan joggal állíthatjuk, mint ahogy az anyagi testekét
(például atomokét) állítjuk, feltéve, hogy ez az állítás
hozzásegít bennünket a számtalan tény és a kísérleti eredmény
megmagyarázásához. Ezt a felfogást, amelyet úgy látszik
először Lorentz képviselt, Einstein a későbbiekben sokkal
messzebbmenően érvényesítette, s ma a fizikusok többsége
magáénak vallja.
Az erőterek bevezetése nyilvánvalóan az anyagról és a
térről alkotott elgondolásaink alapvető módosítását igényli.
Mert például az erőterek fogalmából kiindulva, arra a
következtetésre juthatunk, hogy még ha egy tér nem is
tartalmaz általunk ismert testeket, akkor is folytonosan
változó erőterek tartózkodási helye lehet. Ezekről az
erőterekről kimutatható, hogy energiájuk, impulzusuk és
impulzusnyomatékuk van, úgyhogy még a mozgó testek
némely tulajdonságaival is rendelkezhetnek.25 Einstein még
tovább ment, amennyiben igen érdekes módon felvetette,
hogy különleges fajtájú erőterek létezhetnek,26 amelyeknek
mozgásmódozatában lüktető jellegű erőtér-tömörülések
adódnának, s ezek stabilisan megmaradva majdnem pontosan
úgy viselkednének, mintha kis mozgó testek volnának.
Einstein azt is kifejtette, hogy talán a fizikában szereplő ún.
elemi részecskék, például az elektronok és a protonok, az
erőterek ilyen mozgásmódozataiból állhatnak. Akár
egyetértünk ezekkel a feltevésekkel, akár nem, annyi
bizonyos, hogy egy anyagi rendszernek számos sajátossága,
amely jellemző viselkedésmódjait meghatározza – így többek
között a rendszer különböző testeire ható erők, a rendszer
teljes energiája, impulzusa és impulzusnyomatéka stb. –,
éppannyira függ az erőterektől, mint a testektől, így tehát az
anyag fogalma valóban úgy kibővült, hogy most már az erőtér
fogalmát is felöleli, amely egy anyagi rendszer bizonyos
megnyilvánulásainak nagy térségeken át való kiterjedését
képviseli.
8. A térelméletek és a mechanisztikus szemlélet
25
Így például egy fénysugár impulzusa mérhető sugárnyomást hoz létre
azon a felületen, amelyre beesik, teljesen analóg módon ahhoz a
nyomáshoz, amit beeső molekulák gyakorolnának.
26
Az ilyen erőterek nem-lineáris egyenleteknek felelnének meg. A III.
fejezet 3. pontjában meg fogjuk tárgyalni a nemlineáris egyenletek
néhány tulajdonságát.
 Az a XIX. század vége felé kialakult feltevés, mely szerint az
erőtér a létezőknek (entitás) egy minőségileg új és önjogú
fajtáját alkotja, fontos lépést jelentett a mechanisztikus
szemlélettől való távolodás útján. Igaz, már a XVIII. században
is alkalmazták a hidrodinamikában a sűrűségtér és sebességtér
fogalmát. De ezeket csak amolyan megközelítő jellegű kifejezési
eszközöknek tartották a folyadékokat alkotó molekulák bizonyos
összességi tulajdonságainak tárgyalásában. Ugyanezt a felfogást
vitte át Faraday, Maxwell és több más kutató az
elektrodinamikára, amikor feltette, hogy az elektromágneses
erőtér nem más, mint az éter bizonyos mozgási vagy belső
feszültségi állapotainak képviselője. Ilyen körülmények között
az az elgondolás, hogy az erőterek bizonyos értelemben önjogú
létezőknek tekintendők, a fizika fogalmi alapjainak igazi
gazdagodását jelentette. Mert a fizikusok most már nemcsak
testek térbeli mozgásainak jellemzőivel fejezhettek ki fizikai
törvényeket, hanem módjukban állt ezeket egy minőségileg új
fajtájú mozgás fogalmaival kifejezni, amely az erőtereknek a tér
különböző pontjain végbemenő összefüggő amplitúdóváltozásait
öleli fel.27
27
Való igaz, hogy az itt leírt problémák tárgyalásához nincs feltétlenül
szükség az erőterek fogalmára. Például kiküszöbölhetők az erőterek, és
részecske-mozgásokról beszélhetünk helyettük, ha segítségül vesszük a
késleltetett potenciálok fogalmát. Ily módon azt az erőt, amely bizonyos
időpontban egy testre hat, kifejezhetjük az összes testek bizonyos idő
alatt végzett mozgásaival, és ez az idő végtelen hosszúvá válik, ha ebben
a keretben számításba akarjuk venni a szóban forgó testtől tetszőlegesen
távol fekvő elektromágneses sugárforrások hatásait is. Viszont az összes
testeknek az egész idő alatt végzett mozgásait megadni igen nehézkes
eljárás, amely nyilván már egy olyan egyszerű probléma megoldására is
alkalmatlan, mint amit egy rádióhullámnak egy hullámvezető mentén
való terjedése jelent: még nagyobb baj azonban, hogy ez úgy látszik,
nem az a fajta leírás, ami megfelelne a fizikai törvények alakjának,
amint kibővítjük vagy elmélyítjük a tárgyalandó problémák körét. Mert
például az ún. feketetest sugárzás nagyon erősen arra utal, hogy létezik
egy erőtér, amely az anyag által kisugárzott energiát elnyeli, mert az
elnyelt átlagenergia pontosan akkora, mint amit bizonyos megfelelő
oszcillátorok összessége nyelne el. A kvantumelektrodinamika területén
fontos újabb előnyök járnak együtt az erőtér fogalmának
alkalmazásával. Mert itt már magát a részecskék létezését is erőterek
kvantált állapotaiként értelmezzük, úgyhogy az ilyen részecskék
„keletkezését” és „megsemmisülését” éppúgy felfoghatjuk erőterek
 Másrészt azonban amint az erőterek elmélete-a modern
fizika építményének elismert részévé vált, számos fizikus
olyan értelmezést kezdett adni neki, amely lényegileg
mechanisztikus jellegű. Régebben voltak, akik feltételezték,
hogy a természet egészben véve visszavezethető néhány
fajtájú test mozgására, most pedig az a feltevés alakult ki,
hogy az egész természet néhány fajtájú testre és néhány
fajtájú erőtérre, vagy pedig – Einstein nyomán – kizárólag
erőterekre redukálható. Ezek a fizikusok tehát végső soron
úgy érveltek, hogy a mechanisztikus szemlélet általában
helyes volt, és csak abban a részletben hibázott, hogy korábbi
megfogalmazásában figyelmen kívül hagyta a mechanikai
paraméterek egy fontos csoportját, az erőtereket, amelyekre
ténylegesen szükség van ahhoz, hogy az egész világegyetem
minden dolgának állapotát teljesen le lehessen írni. 28 Igaz,
hogy az erőterek matematikai kifejezései folytonos
jellegüknél fogva megszámlálhatatlan sok változót
igényelnek.29 Így tehát a világegyetem jövőbeli
viselkedésének megjóslása az összes mechanikai paraméterek
esetében mint mechanisztikus program gyakorlatilag
megvalósíthatatlan. Mindazonáltal ezt a viselkedést még
gerjesztési állapotainak változásaiként is. Hasonlóképpen a vákuum
kvantum-ingadozásai, amelyeknek jelentősége sok kísérletben
bebizonyosodott, szintén nagyon természetesen írhatók le az erőtér-
fogalom segítségével. Másrészt éppen a részecskék „keletkezése” és
„megsemmisülése” egyáltalán nem tárgyalható, a szóban forgó
kvantum-ingadozások kérdése pedig csak igen mesterkélten tárgyalható
a késleltetett potenciálok alkalmazásával. Így tehát az erőtér-szemlélet a
problémák igen széles körében nagy előnyöket nyújt.
28
Ez a felfogás jelenleg a leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy a
természeti törvényeket egy „variációs elv” segítségével fogalmazzák
meg, amelynek keretében egy ún. Lagrange-féle függvény
minimalizálásával vezetik le őket. Az erőterek tárgyalásánál az erőtér
Lagrange-függvényét egyszerűen hozzáadják a részecskék Lagrange-
függvényéhez, s ily módon az erőtér változóit tulajdonképpen újabb
mechanikai változóknak tekintik, amelyeket csatolni kell a részecske-
változókhoz, hogy egy általánosított mechanikai rendszert kapjanak.
29
Egy dobozba zárt rendszer esetében a változók sokasága ugyan
megszámlálható (pl. egy Fourier-sor). De ha a világegyetemet a maga
egészében óhajtjuk tárgyalni, akkor nem tételezhetünk fel ilyen dobozt.
Vagyis a szóban forgó probléma esetében a változók nem
megszámlálhatók.
mindig, legalább elvben, a mechanikai paraméterek által
determináltnak lehetne elgondolni (bár ezek a mechanikai
paraméterek az adott esetben már nemcsak testekkel, hanem
erőterekkel is kapcsolatosak volnának). S így elképzelhető
volna az is, hogy a Laplace-féle felsőbbrendű lény a változók
megszámlálhatatlanul végtelen sokaságát is kezelni tudja, ami
módot nyújt neki arra, hogy teljes pontossággal kiszámítsa a
világegyetem jövőjét, még ha ez nyilván végtelenül nagyobb
munkát is igényel, mint a csupán testekből álló világegyetem
esetében. Mindebből világos, hogy a fentebbiekben leírt
szemlélet is a mechanisztikus felfogásnak a 3. pontban
tárgyalt leglényegesebb és legjellemzőbb vonásait mutatja,
nevezetesen az egész világegyetem minden dolgát kvalitatívan
sohasem változó fajtájú alapvető elem tisztán kvantitatív
változásaira akarja visszavezetni (adott esetben testekre és
erőterekre, vagy Einstein nyomán kizárólag erőterekre).
Annyi bizonyos, hogy ez a mechanisztikus szemléletnek
sokkal árnyaltabb és kidolgozottabb alakja, mint amivel
Laplace-nál találkoztunk, de azért korántsem vesztette el
mechanisztikus jellegét.
9. A molekuláris hőelmélet és a kinetikus gázelmélet

Az erőterek elméletével és a fényelmélettel párhuzamosan

a fizikának egy másik új ága is kialakult, nevezetesen a
molekuláris hőelmélet és a kinetikus gázelmélet, amely – mint
már korábban rámutattunk – ugyancsak fontos szerepet
játszott a mechanikus szemléletnek a XVIII. és XIX.
században végbement aláaknázásában.
Mayer, Joule és mások bebizonyították azt a ma már
közismert tényt, hogy a víz felmelegszik, ha például egy
lapátkerék segítségével kavargó vagy örvénylő mozgásba
hozzuk. Joule egy lapátkereket előre meghatározott
magasságból leeső súllyal mozgatott; és megmérte a létrejött
felmelegedést. Megállapította, hogy a keletkező hő mindig
arányos a súly leesése révén felszabaduló energiával. Olyan
hőerőgépeket (például gőzgépeket) is sikerült létrehozni,
amelyek a hőt alakították át mechanikus energiává, s itt is
ugyanaz az arány érvényesült a hő és a mechanikus energia
között.
Ezek után bizonyos fajta hőelmélet alakult ki. Felállították
azt a tételt, hogy a hő a kaotikus molekulamozgás egy alakja:
a lapátkerék örvényeket hoz létre a vízben, s ezek az örvények
egyre kisebbek és egyre kaotikusabbak lesznek, amíg csak el
nem érik a molekuláris nagyságrendet, amikor is a lapátkerék
szabályos mechanikus mozgásának energiája teljesen átalakul
a szabálytalan és kaotikus molekuláris mozgások energiájává.
Jóllehet ez a szabálytalan és kaotikus mozgás makroszkopikus
mértékben közvetlenül nem látható, ,,hő” alakjában mégis
megnyilvánul számunkra. Egyébként mechanikus nyomás
alakjában is érzékelhetjük.
Ilyen alapon fejlődött ki a kinetikus gázelmélet, amely
abból a feltevésből indul ki, hogy egy gáz szabálytalan vagy
kaotikus mozgásban levő molekulákból áll. Első közelítésben
úgy vélték, hogy ezek a molekulák kicsiny, de véges
nagyságúak; mindenesetre azonban a gázokban a molekulák
mérete sokkal kisebb a molekulák közti átlagos távolságnál.
Eszerint a molekulák szabadon mozoghatnak a térben, kivéve,
hogy alkalomadtán egymásba ütköznek. Ezek az
összeütközések hirtelen változásokat okoznak sebességük
irányában és nagyságában. Pusztán szemléleti alapon is
belátható, hogy az összeütközések eredményeként idővel
nagyon. szabálytalan és többé-kevésbé véletlenszerű
eloszlásnak kell bekövetkeznie a molekulák helyzetében és
mozgásirányában.
Vegyük most fontolóra, milyen hatása van e mozgásnak a
gázt tartalmazó edény falára. Nyilvánvaló, hogy a falat
csaknem folytonosan kis lökések fogják érni, és minden
molekula bizonyos kis impulzust ad át a falnak. A hatás
hasonló lesz ahhoz, mint hogyha homokszemecskék zápora
hullana a falra: a részecskék véletlenszerű eloszlása miatt
megközelítőleg folytonos nyomás alakul ki. Ez az a nyomás,
amely egy sűrített levegőt tartalmazó tartályt szétfeszíteni
igyekszik, s amely a gőzgép vagy a benzinmotor dugattyúját
mozgatja. Így magyarázza meg az ún. kinetikus gázelmélet a
gáznyomás keletkezését.
A véletlenszerű molekuláris mozgás egyik legerősebb
kísérleti bizonyítékát annak idején a Brown-féle mozgás
tanulmányozása nyújtotta. Brown botanikus 1824-ben
felfedezte, hogy vízben lebegő szubmikroszkopikus virág-
porrészecskék minden látható energiaforrás nélkül állandó
szabálytalan mozgásban vannak. Hasonlót észleltek később
levegőben lebegő füstrészecskéknél is. A jelenséget hosszú
ideig nem sikerült megmagyarázni, de végül is sokféle
hipotézis felvetődése után kimutatták, hogy a Brown-féle
mozgás kvalitatívan és kvantitatívan is megmagyarázható a
kaotikus molekulamozgás hatásával. Ehhez mindenekelőtt
figyelembe kell venni, hogy noha minden egyes füstrészecske
igen kicsiny, azért mégis 108 (százmillió) vagy még több
atomból áll. Ha tehát a levegőben lebegő füstrészecske lökést
kap egy beleütköző gázmolekulától, akkor ennek révén
mozgási sebességének nagysága és általában iránya is
kismértékben változni fog. Mármost a gázmolekulák
meglehetősen gyorsan (104 cm/sec sebességgel) mozognak;
mivel azonban a füstrészecske sokkal nehezebb, mint egy
atom, tehát az egyetlen vagy kevés számú atomból álló
gázmolekula beleütközése révén sebessége aránylag
kismértékben változik meg. Minthogy azonban a
gázmolekulák folytonosan és igen szabálytalanul lökdösik a
füstrészecskét, várható, hogy sebességének nagysága és
iránya ennek megfelelően lassú, szabálytalan ingadozásokat
fog mutatni. Minél nagyobb a részecske, annál kisebb lesz az
ingadozás. Némi ingadozás még makroszkopikus testeknél
(például egy széknél) is fel fog lépni, de ennek mértéke már
teljesen elhanyagolható. Számottevő hatás észlelése végett
szubmikroszkopikus testecskéket kell megfigyelnünk.
Amikor kiszámították az adott nagyságú részecskéknél
várható ingadozás átlagértékét, kiderült, hogy ez a kísérleti
hibahatáron belül megegyezik a megfigyelt értékekkel, így
tehát a Brown-féle mozgás fontos bizonyítékot szolgáltatott a
szabálytalan molekuláris mozgások hipotézisére. Később
közvetlenebb bizonyítékot is találtak: modern technikával és
modern kísérleti berendezéssel lehetővé vált egyes atomok
sebességének a megmérése is, és ennek révén ki tudták
mutatni, hogy ezek valóban szabálytalanul mozognak,
mégpedig az elmélet által megjósolt sebességeloszlással.
 10. A mikroszkopikus és makroszkopikus szint viszonya a
molekuláris hőelmélet alapján

Az előző pontban leírt kinetikus gázelmélet nemcsak

önmagában véve volt fontos, hanem azért is, mert az első
példát nyújtotta a fizikában a természeti törvények egy
minőségileg új oldalára, ti. arra, hogy makroszkopikus szinten
nagyarányú átfogó statisztikus szabályosságok
érvényesülhetnek, amelyek nagyjából függetlenek az atomi
szinten végbemenő bonyolult és szabálytalan mozgásoktól.
Mivel az effajta szabályos és átfogó jellegű statisztikus
törvényszerűségek manapság nemcsak a fizikában, hanem sok
más területen is meglehetősen gyakoriak, célszerű, hogy a
molekuláris hőelmélet és a kinetikus gázelmélet kapcsán némi
részletességgel elemezzük, hogy hogyan is jön létre az ilyen
statisztikus törvényszerűség.
Induljunk ki egy kis gáztartály példájából. Ez a tartály
mintegy 1023 gázmolekulát tartalmazzon, amelynek
mindegyike nagyon szabálytalan pályát fut be a többi
molekulával való folytonos összeütközései révén. Minden
egyes molekula pontos mozgását meghatározni nyilvánvalóan
teljesen reménytelen feladat volna. Hiszen ennek a
problémának a megoldása már pusztán matematikai
bonyolultsága miatt is messze meghaladja lehetőségeinket. De
még ha matematikailag meg is tudnók oldani a dolgot, akkor
is elháríthatatlan akadály lenne az, hogy gyakorlatilag
lehetetlen minden egyes molekula kezdeti helyzetét és
sebességét meghatározni. Márpedig a mechanika
tudományának segítségével megfogalmazható pontos
jóslatokhoz ezekre az adatokra okvetlenül szükségünk van.
Sőt talán még ezek az adatok sem volnának elegendők, mert
lehet, hogy a mechanika alaptörvényeit sem ismerjük egészen
tökéletesen. Valóban, ha jól meggondoljuk, hogy milyen a
molekuláris mozgások természete, akkor rájövünk, hogy ezek
a mozgások hallatlanul instabilisak. Például ha egy molekula
mozgásának kezdeti irányszöge csak egészen csekély
mértékben módosulna, akkor az első összeütközés után már
számottevően eltérő irányba haladna. Ez a változás a
következő összeütközés során még nagyobb mérvű lenne, s ez
így folytatódnék tovább, míg végül is e változások
felhalmozódó hatásai a szóban forgó molekulát esetleg a tér
egészen más részébe terelnék, mint ahol tényleg tartózkodik.
Így tehát az elmélet bármely oldalának legkisebb hibája, a
matematikai számításnak, vagy a kezdeti adatok ismeretének,
vagy akár az alapvető oksági összefüggések kifejezésének
legcsekélyebb fogyatékossága idővel óriási hibákra vezetne a
molekulamozgás részleteire vonatkozó jóslatokban.
Amint látjuk, egy kb. 1023 molekulát tartalmazó egyedi
rendszer viselkedésének részletesebb megjóslása minden
irányban leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Másrészt
ugyanazok a tényezők, amelyek kizárják a részletesebb
jóslásokat, lehetőséget teremtenek arra, hogy általánosságban
megjósoljuk a rendszer átfogó vagy makroszkopikus
átlagtulajdonságait, anélkül, hogy az egyes molekulák
tevékenységére vonatkozó precíz ismeretekre lenne
szükségünk. Meg kell jegyeznünk, hogy a makroszkopikus
átlagértékeket (például a molekulák átlagszámát egy adott
térségben, vagy az átlagos nyomást, amely egy adott felületre
nehezedik stb.) rendkívül kevéssé befolyásolja az, hogy
milyen az egyes molekulák pontos mozgása és térbeli
elrendezése. A makroszkopikus átlagértékeknek ez az
„érzéketlensége” legalábbis részben azzal magyarázható,
hogy rengeteg különféle mozgás és térbeli elrendezés van,
amely gyakorlatilag azonos átlagértékeket eredményezhet. Ha
például felcseréljük két molekula térbeli helyzetét, akkor ez
már megváltoztatja a mikroszkopikus feltételeket, de
makroszkopikusan a kétféle elrendezés teljesen azonos. 30 S ha
a tér egy adott részében megváltozik egy molekula mozgási
iránya, akkor ennek a változásnak a nagy méreteket átfogó
átlagértékekre gyakorolt hatását teljes mértékben
ellensúlyozhatja a szomszédos molekulák megfelelő mérvű
ellentétes irányú mozgása. Eszerint nagyszámú molekula
szabálytalan mozgása olyan ingadozásokat hoz létre,
amelyeknek hatásai nagy távlatban és átlagosan kiegyenlíteni
törekszenek egymást. E megfontolásainkat még kvantitatív
30
A szerző itt a,.mikroszkopikus” jelzővel atom-méretű nagyságrendet
akar kifejezni. Valójában a közönséges, de meg az elektronmikroszkóp
sem képes ilyen méreteket láthatóvá tenni. – A ford.
részletekben is igazolják a statisztikus mechanika
tudományának területén végzett vizsgálatok, amelyek
kimutatták, hogy a molekulák térbeli elrendezésének és
sebességének majdnem minden lehetséges kezdeti feltétele
olyan szabálytalan mozgásokra vezet, amelyeknek
átlagértékei nagyon szorosan bizonyos gyakorlatilag élesen
meghatározott középértékek körül mozognak. Mivel pedig
ezek a középértékek majdnem kizárólag a molekuláknak
makroszkopikus szinten közvetlenül meghatározható általános
átfogó tulajdonságaitól függenek, mint amilyen például
közepes sűrűségük, közepes kinetikus energiájuk stb., ezért
pusztán a makroszkopikus szint alapján szabályszerű és
megjósolható összefüggéseket tárhatunk fel.
Ilyen körülmények között nyilvánvalóan jogosan
beszélhetünk egy makroszkopikus szintről, amely viszonylag
önálló tulajdonságok bizonyos csoportjával rendelkezik, és
viszonylag önálló összefüggéseknek megfelelő viselkedést
tanúsít, úgyhogy ezek az összefüggések együttesen a
makroszkopikus oksági törvények egy rendszerét határozzák
meg.31 Ha például bizonyos mennyiségű vízre gondolunk,
akkor közvetlenül makroszkopikus tapasztalat alapján tudjuk,
hogy ez a maga jellemző módján folyadékként viselkedik.
Ezen azt értjük, hogy mindazokat a makroszkopikus
tulajdonságokat mutatja, amelyeket a folyékonyság
fogalmához társítunk, például áramlik, megnedvesít más
dolgokat, térfogatának megtartására törekszik stb., továbbá
bizonyos alapvető hidrodinamikai egyenletrendszernek32
megfelelően végzi mozgásait, s ebben az egyenletrendszerben
kizárólag olyan makroszkopikus tulajdonságok értékei
szerepelnek, mint amilyen a nyomás, a hőmérséklet, a helyi
sűrűség, a helyi áramlási sebesség stb. Ha tehát meg akarjuk
érteni egy vízmennyiség tulajdonságait, akkor nem molekulák
halmazaként, hanem makroszkopikusan létező dologként
kezeljük, amely az ennek a szintnek megfelelő törvényeket
követi.
Ez persze nem azt jelenti, hogy egy folyadék molekuláris
31
Ilyenek például a termodinamika és általában a makroszkopikus fizika
törvényei.
32
A Navier-Stokes-féle egyenleteknek.
szerkezetének semmi köze sincsen makroszkopikus
tulajdonságaihoz. Éppen ellenkezőleg. Mert ha megvizsgáljuk
e kettő viszonyát, akkor még azt is felismerhetjük, hogy miért
létezhetik viszonylag önálló makroszkopikus szint. Ennek az
oka ugyanis éppen az, hogy az átfogó makroszkopikus
viselkedés „érzéketlen” az egyes molekulák egyedi
tevékenységével szemben. Mint már fentebb kifejtettük, ez az
érzéketlenség részben onnan ered, hogy az egyedi mozgások
hatásai kiegyenlítik egymást. Részben azonban
közrejátszanak itt az ún. intermolekuláris (molekulaközi)
erőhatások is. A molekulák között ható erők olyanok, hogy a
folyadék bizonyos sűrűsége esetén hozzávetőleges
egyensúlyban vannak. Ha a sűrűség növekszik, úgyhogy a
molekulák közelebb kerülnek egymáshoz, akkor taszítóerők
lépnek fel, amelyek igyekszenek a sűrűség eredeti értékét
automatikusan helyreállítani; ha viszont a sűrűség csökken,
akkor vonzóerők kezdenek érvényesülni a molekulák között, s
ezek az erők hasonlóképpen a sűrűség eredeti értékének
helyreállítására törekszenek. Így tehát a molekuláris mozgás
részleteinek kölcsönös kiegyenlítődésén kívül a
makroszkopikus viselkedés jellemző módozatainak bizonyos
stabilitása abban is megnyilvánul, hogy ezek a viselkedési
módozatok nemcsak az egyes molekulák egyedi
tevékenységétől, hanem a rendszerre esetleg kiható különféle
külső zavaró tényezőktől is többé-kevésbé függetlenül
igyekeznek fennmaradni.
A viszonylag önálló szintek fogalma igen széles körben
alkalmazható. Magában a fizikában is sikerült kimutatni, hogy
az atomi szint alatt az ún. „elemi részecskék” (elektronok,
protonok, neutronok stb.) szintje húzódik meg. S mint később,
különösen a IV. fejezetben látni fogjuk, a jelek arra mutatnak,
hogy még az elemi részecskék szintje alatt is egy újabb,
egyelőre igen kevéssé ismeretes szint terül el. A másik
irányban – tehát az atomi szint felett – a molekuláris szintet
találjuk (amelynek törvényeit főleg a kémia, de részben a
fizika is vizsgálja), ezután pedig az élő anyag szintje
következik (amelyet főleg a biológia tanulmányoz, és
amelyen belül is különféle szintek különböztethetők meg), s
feljebb még más szintek sorakoznak fel, amelyeket az olvasó
maga is könnyen elgondolhat.33 Mindezeken a szinteken
megtaláljuk a viselkedés bizonyos tipikus viszonylagos
önállóságát és az illető szintekre jellemző tulajdonság-,
törvény- és összefüggés-csoportokat.

11. Minőségi és mennyiségi változások

Az atomelmélet (értve ezen itt az anyag atomokból és

molekulákból való felépítésének elméletét – A ford.) azzal is
igen jelentős mértékben hozzájárult a fizikai fogalmak
gazdagításához, hogy lehetővé tette a minőségi és mennyiségi
változások viszonyának tisztázását néhány, részleteiben is
igen jól tanulmányozható, egyszerű példán. Ennek
illusztrálására a gázok folyadékokká és szilárd anyagokká
való átalakulásának kérdését fogjuk most taglalni.
A fizika fejlődésének első időszakaiban minden további
elemzés nélkül egyszerűen tudomásul vették az anyagok
gáznemű, folyékony és szilárd halmazállapotainak minőségi
sajátosságait. Az atomelmélet kialakulásával azonban
lehetővé vált, hogy ezeket a sajátosságokat legalább
hozzávetőlegesen meg is magyarázzuk a szóban forgó anyagot
alkotó atomok és molekulák kvantitatívan leírható
mozgásaival. E magyarázat nagy vonalakban a következő:
A gáznemű halmazállapotban a molekulák, mint tudjuk,
állandó kaotikus mozgásban vannak. Természetesen
vonzóerők is hatnak közöttük, de véletlenszerű mozgásuk
átlagos kinetikus energiája olyan nagy, hogy a molekulák nem
alkotnak stabilis kombinációkat, hanem többé-kevésbé
egyenletesen oszlanak el az egész rendelkezésükre álló
térségben. Ez a gáznemű halmazállapot egyik jellemző
sajátossága. Ha a hőmérséklet süllyed, akkor a molekulák
átlagos kinetikus energiája csökken, és a köztük ható erők
szerepe megnő. A gáz kondenzációs (lecsapódási,
cseppfolyósodási) pontjához közeledve a molekulaközi
vonzóerők hatására néhány molekulából álló halmazok
33
Mint az V. fejezetben kifejtjük, a szinteknek ez a rétegeződése elvben a
végtelenségig folytatódhatik, de nem szükségszerű, hogy korlátlanul
folytatódjék.
kezdenek állandóan kialakulni, de az átlagos kinetikus energia
még mindig olyan nagy, hogy ezek a halmazok majdnem
olyan gyorsan szétesnek, mint ahogy keletkeznek. De ha a
hőmérséklet tovább süllyed, a halmazok növekedésnek
indulnak, és bizonyos kritikus hőmérsékleten minőségileg új
jelenség lép fel. Az adott halmazokhoz gyorsabban csapódnak
hozzá a molekulák, mint ahogy leválnak róluk, úgyhogy a
halmazok egyre nagyobbak lesznek, és kis cseppekké
alakulnak át, majd pedig a cseppek egyesülnek, és ily módon
létrejön az anyag új, folyékony halmazállapota. Folyékony
halmazállapotban az anyag már nem foglalja el az egész
rendelkezésére álló teret, hanem bizonyos jellemző térfogatot
tölt be, amelynek nagyságát a molekulák kölcsönhatásaiban
érvényesülő vonzó- és taszítóerők egyensúlya határozza meg.
E halmazállapotban az eddigieken kívül új tulajdonságok
jelentkeznek: az anyag viszonylagos összenyomhatatlansága,
felületek megnedvesítésére való képessége, a szilárd
anyagokkal szemben megmutatkozó oldóképessége stb., stb.;
mindezek nagyjából megmagyarázhatók a molekulamozgások
behatóbb elemzése révén, de ezzel most nem foglalkozunk.
A folyadék hőmérsékletének süllyedése további kvantitatív
változásokat okoz az anyag különböző tulajdonságaiban,
például sűrűségének és viszkozitásának növekedésére vezet.
Mindez a molekulák átlagos kinetikus energiájának
csökkenésével magyarázható. Végül a megszilárdulási vagy
dermedési ponthoz közeledve, kristálykezdemények
képződése indul meg, amelyek szabályos, szakaszos
felépítésű rácsokban elhelyezkedő kis számú atomokból
állanak. A kristályképződés tendenciája megint csak az
intermolekuláris erőknek köszönhető, amelyek olyan
természetűek, hogy az efféle rácsok jelentik a molekulák
lehető legstabilisabb elrendeződését. Ezek a
kristálykezdemények azonban majdnem olyan gyorsan
szétesnek, mint ahogy keletkeznek, mert a véletlenszerű
hőmozgás szétrombolja őket. Bizonyos kritikus hőmérséklet
alatt azonban a kristályok növekedése már átlagosan
gyorsabban megy végbe, mint szétesésük, s a folyadék a
kristályos szilárd test minőségileg új halmazállapotába kerül.
Ebben a halmazállapotban az anyag már nemcsak
meghatározott térfogatát, hanem rögzített alakját is megtartani
igyekszik, ellenáll a deformáló erőknek, és deformálás után
visszanyeri eredeti alakját. Általában sok más tulajdonsága is
megváltozik, így többek között fényáteresztő képessége, a
fénysugarakra gyakorolt polarizáló hatása, röntgensugár-
elhajlási képe stb. A hőmérséklet további süllyedésével újra
mennyiségi változások mennek végbe a kristály
tulajdonságaiban annak eredményeként, hogy a molekulák
kristályrácsban elfoglalt középhelyzetük körüli rezgéseinek
egyre kisebb lesz az átlagos kinetikus energiája.
Amint látjuk, a molekulamozgás átlagos kinetikus
energiájának mennyiségi változásai sorozatos minőségi
változásokat hoznak létre az anyag makroszkópos
tulajdonságaiban. Ezek a minőségi változások a kritikus
hőmérsékletek megközelítésekor rendszerint már előrevetik
árnyékukat. A kritikus hőmérsékleti ponton való áthaladáskor
két dolog történik: először is létrejönnek a feltételei teljesen új
minőségek kialakulásának (ilyen például a folyékony
halmazállapotú anyagoknak az a tendenciája, hogy
meghatározott térfogatot töltsenek be); másodszor pedig a
mindkét halmazállapotban közös tulajdonságok is (mint
például a fajhő vagy a sűrűség) ugrásszerűen megváltoztatják
mennyiségi viselkedésüket, mikor a folyamat áthalad a
kritikus ponton.
Próbáljuk meg most szabatosabban kifejezni, hogy mi a
lényege a minőségi átalakulásnak. Minden minőségi
átalakulás leglényegesebb és legjellemzőbb vonása az, hogy
az adott összefüggési keretben újfajta oksági tényezők válnak
jelentőssé, azaz „átveszik az uralmat” bizonyos
jelenségtartomány felett, s ennek következtében új, sőt új
fajtájú törvényszerűségek érvényesülnek az illető jelenségek
körében, így például láttuk, hogy egy gáznemű anyag
térfogatát mindig az az edény vagy tartály határozza meg,
amelyben benne van, míg a folyékony halmazállapot esetében
a folyadék belső viszonyai szabják meg elsődlegesen az anyag
térfogatát. Eszerint itt egy új minőség lép fel, ti. bizonyos
térfogat megőrzésének tendenciája, ami a folyadék térfogatát
a folyadék egyéb tulajdonságaival (hőmérsékletével,
nyomásával stb.) kapcsolatba hozó törvény új alakjában
tükröződik vissza. Hasonlóképpen egy folyadék alakját
mindig az az edény vagy tartály határozza meg, amely
magában foglalja, míg egy szilárd testnek nemcsak a
térfogatát, hanem még az alakját is saját belső viszonyai
határozzák meg elsődlegesen. Eszerint itt is egy új minőség
lép fel, ti. a szilárdság, s ezzel egyetemben új törvények is)
érvényesülnek, amelyek ennek az új minőségnek a jellemzőit
meghatározzák.34
12. Véletlenség, statisztikus törvényszerűség és valószínűség a
fizikában

A klasszikus fizika fogalomrendszerének egy további

rendkívül jelentős új fejleménye, a véletlenség, a statisztikus
törvényszerűség és a valószínűség fogalmának bevezetéséből
adódott a Brown-féle mozgás, a termodinamika és más
makroszkopikus sajátosságok törvényeinek magyarázatával
kapcsolatban. Ezért itt röviden ismertetjük, hogy miként
alkalmazták ezeket a fogalmakat az anyag atomos
szerkezetének fizikai vizsgálatában, nagy atom- vagy
molekulahalmazok statisztikus tulajdonságainak kiszámítása
céljából.
Az atomok vagy molekulák mozgásmódja ilyen nagy
halmazokban a véletlen ingadozások létrejöttéhez szükséges
összes jellemzőket magában hordozza. Mint már e fejezet 10.
pontjában a szintek kérdésének megvitatásával kapcsolatban
kifejtettük, az egyes molekulák egyedi mozgásai rendkívüli
instabilitásuk miatt igen érzékenyek a többi molekulák
mozgásai iránt; ezek a mozgások a folytonos összeütközések
miatt is igen bonyolultak és lényegileg véletlen sebesség-
ingadozásoknak vannak alávetve, amelyek nagyon
szabálytalanul és gyorsan zajlanak le. 35 Végeredményben
minden egyes molekula mozgásai nyilvánvalóan számtalan
34
Hozzá kell tennünk, hogy – mint már az I. fejezet 7. pontjában
rámutattunk – a minőségi átalakulások számos olyan sok-egyértelmű
összefüggésnek tesznek eleget, amely széles határok között független az
átalakulás kísérő feltételeinek részletes mennyiségi változásaitól.
35
A sebességek véletlenszerűségének részletesebb taglalását lásd D. Bohm
és W. Schutzer tanulmányában, Supplemento al Nuovo Cimento (sajtó
alatt).
gyorsan ingadozó tényezőtől függnek. Így tehát abban a
korlátolt összefüggésben, amelyben csak egyetlenegy
molekulát veszünk figyelembe, elvárhatjuk, hogy lényegileg
helyes leírást adunk a mozgásról, ha azt mondjuk, hogy
véletlen ingadozásoknak van alávetve. Ha viszont nagyszámú
molekulával van dolgunk, amelyek egyforma feltételek között
végzik mozgásaikat (például egy gáztartályban), akkor
legalábbis kvalitatív értelemben nyilvánvaló, hogy nagy
távlatban és átlagosan minden egyes molekula körülbelül
ugyanannyi időt fog tölteni a térség bármely részében, mint
bármely más azonos térfogatú részében. 36 Így tehát az egész
tartályon belül egyforma valószínűsége van annak, hogy egy
molekula bizonyos adott nagyságú térségen belül fog
tartózkodni, bárhol is legyen ez a térség. Végül pedig az
összeütközésekből származó véletlenszerűség miatt egyetlen
molekula sem lesz hajlamos arra, hogy hosszú időn át
bármelyik másik kitüntetett molekula közelében maradjon,
úgyhogy minden molekula mozgása átlagosan igen
nagymértékben független lesz a többi molekula mozgásától.
Ilyen feltételek mellett a valószínűségszámítás lehetővé
teszi egy statisztikus jellegű molekulahalmaz számos
tulajdonságának kiszámítását. Az elmélet alkalmazásának
egyik legegyszerűbb példája az, hogy a molekulák egyenlő
valószínűségű eloszlásából következtetni lehet a közepes vagy
átlagos sűrűségnek állandó nagyságára, ami az azonos
feltételek mellett tartályban levő gázok közismert
tulajdonsága. De nemcsak átlagos tulajdonságok, hanem az
átlagtól való közepes eltérések (közepes ingadozások), is
megjósolhatók ilyen módon annak az ismert tételnek a
segítségével, amely szerint ilyen esetekben az átlagtól való
36
Ez matematikai szigorúsággal bebizonyítható bizonyos egyszerű
rendszerekre, de mindeddig súlyos nehézségek merültek fel a probléma
általános megoldását illetően, amely az ún. „kvázi-ergodikus teoréma”
bebizonyításával volna egyenértékű. (A fentebbi kvalitatív érvelés és az
a körülmény, hogy egyszerűbb rendszerekre valóban be lehetett
bizonyítani egy ilyen tételt, együttvéve igen valószínűvé teszi azt a
feltevésünket, hogy a szóban forgó teoréma tényleg érvényesen
alkalmazható a leírt fajtájú tipikus problémákra. Az egyszerűbb
rendszerekre való bizonyítást illetően lásd például D. Bohm és W.
Schutzer idézett munkáját.)
közepes eltérés és az átlagérték aránya 1/√n, ahol, n az átlag
megállapításánál figyelembe vett elemek száma. Ha,
mondjuk, egy olyan gázt veszünk, amelynek átlagos sűrűsége
köbcentiméterenként 1017 molekula, akkor egy 10-5 cm
élhosszúságú, vagyis 10-15cm3 térfogatú kocka átlagosan e
gáznak 100 molekuláját fogja tartalmazni. Mivel azonban a
gázmolekulák véletlenszerű mozgást végeznek, a
kockában levő gázmolekulák száma gyors időbeli
ingadozásnak lesz alávetve, s a fenti tétel értelmében az
átlagtól való közepes-eltérés és az átlagérték aránya
1/√100, vagyis 10 -1, ami annyit jelent, hogy a molekulák
tényleges száma a 100 átlagtól közepesen 10 molekulával
fog eltérni (több vagy kevesebb lesz). De vegyünk most
egy 10-3 él-hosszúságú, vagyis 10 -9 cm3 térfogatú kockát.
Ez már átlagosan 10 8 molekulát fog tartalmazni, és az e
számtól való közepes eltérés és az átlagérték aránya már
csak 1/√108,vagyis 10-4 (egy tízezred). Egy 10 cm
élhosszúságú kocka átlagosan 10 20 molekulát fog
tartalmazni, és így a közepes eltérés és az átlagérték
aránya 10-10. Ez a példa kvantitatívan mutatja, hogy amikor
egy statisztikus halmaz egyre több elemének átlagát vesszük,
akkor a véletlen ingadozások egyre jobban kiegyenlítődnek, s
így megteremtik a feltételeket egy statisztikus
törvényszerűség fellépéséhez, amely az elemek számának
korlátlan növelésével egyre jobban megközelíti a teljes
meghatározottságot.
A valószínűségszámításnak az anyag atomos szerkezetére
való rendszeres elméleti alkalmazásával a statisztikus
mechanika foglalkozik, amely a mikroszkopikus jelenségek
törvényszerűségei alapján lehetővé teszi a rendszerek sokféle
makroszkopikus sajátosságának (például entrópiájának,
hőkapacitásának, állapotegyenletének stb.) meglehetősen
pontos kiszámítását és egyben modellt szolgáltat annak a
kérdésnek kvantitatív tárgyalására, hogy a termodinamika
makroszkopikus szint törvényszerűségei miként következnek
a mikroszkopikus mozgásokból. A statisztikus mechanikát
alkalmazzák a Brown-féle mozgás tanulmányozásánál,
továbbá az anyag makroszkopikus tulajdonságainak a
folyadék kritikus pontjai közelében észlelhető ingadozásai
vizsgálatában is. Így tehát a valószínűségszámítás
nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy megértsük a
mikroszkopikus és makroszkopikus szint viszonyát, mert
lehetővé tette, hogy számításba vegyük a mikroszkopikus
szinten fellépő véletlen jelenségeket, anélkül hogy részletesen
ki kellene számítanunk egy-egy nagy molekulahalmaz összes
elemeinek egyenkénti mozgásait, vagy szabatosan ismernünk
kellene a mikroszkopikus szint törvényszerűségeit.
13. A klasszikus fizika fogalomrendszerének gazdagodása és a
mechanisztikus szemlélet

Az előző pontokban már láttuk, hogy a XVIII. és XIX.

században az erőtér-fogalom kialakulásán kívül még sok más
fontos felfedezés történt a fizikában, ami e tudomány
fogalomrendszerének lényeges gazdagodását eredményezte.
Ezek közé számíthatjuk a szintek, a minőségi változásokra
vezető mennyiségi változások fogalmának bevezetését,
továbbá a véletlen ingadozások olyan elgondolását, amely
szerint ezek alapul szolgálhatnak a nagy halmazok átlagos
viselkedését hozzávetőleges pontossággal meghatározó
törvényekre. Mint a 4. pontban már kifejtettük, e fogalmak
vagy elgondolások egyike sincs nyílt ellentmondásban a
mechanisztikus szemlélettel, de legalábbis általános
irányzatában és szellemében mindegyikük egy-egy lépésnyi
eltávolodást jelent attól a gondolattól, hogy van egy tisztán
kvantitatív alakú abszolút és végleges alaptörvény, amely
legalábbis elvben lehetővé teszi az egész világegyetem
minden dolgának minden vonásában való teljes és tökéletes
kiszámítását.
Annak indokolására, hogy ezek az új eszmék miért
jelentenek távolodást a mechanikus szemlélettől,
emlékeztetünk arra, hogy e szemlélet eredeti alakjában a
minőségi változások és a véletlenség fogalmát csupán
szubjektív segédeszköznek tekintették, amikor az anyagról en
masse (nagy tömegében) gondolkozunk, vagyis nem
tételezték fel, hogy a minőségi változások és a véletlenség
fogalma olyasvalamire utalhat, ami objektíven létezik az
anyagi rendszerekben. De mint a 11. pontban láttuk, a
minőségi átalakulások legalábbis a makroszkopikus
tartományban új törvényeknek megfelelő új minőségek
fellépésére vezetnek, s ezek a minőségek a szóban forgó
tartomány jelentős, illetőleg uralkodó oksági tényezőivé
válnak. Továbbá a kvantitatív makroszkopikus
tulajdonságokban mutatkozó ugrásoknak és a minőségi
változások mennyiségi részletváltozások iránti
érzéketlenségének objektív létezését sem lehet tagadni. Az I.
fejezet 8. és 9. pontjának fejtegetései alapján ugyancsak
nyilvánvaló, hogy a véletlen ingadozások meghatározott
összefüggések keretében objektíven léteznek, s hogy a
valószínűségszámítás viszonylag pontos matematikai
kifejezését adja ezeknek az ingadozásoknak, beleértve azokat
a statisztikus szabályszerűségeket is, amelyek nagyszámú
véletlen ingadozás kiegyenlítődéséből adódnak.
Viszont a mechanisztikus szemlélet egyik legfontosabb
jellemzője, hogy részleteiben korlátlan számú kiigazítást tesz
lehetővé anélkül, hogy a mechanisztikus felfogás lényegét fel
kellene adni. Így például a minőségi változások fogalmával
kapcsolatosan igen sok fizikus ténylegesen elfogadta azt,
hogy ezek valóban objektív jellegűek lehetnek (vagy
legalábbis annyira objektív jellegűek, mint bármi más).
Mindazonáltal ugyanezek a fizikusok azt állítják, hogy az
ilyen változások nem alapvető jelentőségűek, mert – ha
másként nem, hát elvben – minden részletükben teljesen és
tökéletesen (minden közelítés nélkül) következniök kell a
rendszert alkotó alapelemek kvantitatív mozgástörvényeiből,
és ebből a szempontból közömbös, hogy ezek az elemek
önmagukban véve miféle dolgok. Szóval fenntartják, hogy a
kvalitatív változások csak ellebbenő árnyékok, amelyek
önállóan egyáltalán nem léteznek, hanem minden jellemzőjük
tekintetében az elméletben szereplő alapelemek kvantitatív
törvényeitől függenek. Világos, hogy e felfogás értelmében
különböző szintű törvények sorának elgondolása is csak az
abszolút és végső alaptörvény megközelítéseinek sorát
foglalja magában – olyan megközelítéseket, amelyeknek
keretében a különböző szintekhez tartozó törvények minden
jellemzőjükben az alaptörvény függvényei, s ez utóbbi
teljesen független a különböző szintek törvényeitől.
Hasonlóképpen összeegyeztethető ezzel a szemlélettel az a
feltevés is, hogy a véletlenség törvényei és a statisztikus
törvények csupán onnan erednek, hogy az alapvető oksági
törvény keretébe tartozó alapelemek mozgásai bonyolultak és
sokfélék, s ez esetben az alapvető törvénynek a
megfogalmazásában a véletlenség semmiféle elemének nem
lesz helye.
Mint emlékszünk, a mechanisztikus szemlélet történeti
alakja azon a feltevésen alapult, hogy a világegyetem
szerkezeti alapelemeit oszthatatlan atomok alkotják, s ezen
atomok tisztán kvantitatív mozgástörvényeit tekintették
azoknak a törvényeknek, amelyekből minden egyéb
következik.
Később azonban felfedezték, hogy az atomok nem igazán
alapvető egységek, mert mozgásban levő elektronokból,
protonokból és neutronokból tevődnek össze. Pusztán ebből a
tényből is látni lehetett, hogy az a feltételezés, amely szerint a
világegyetem minden dolga egyszerűen az atomok mozgását
meghatározó törvényekre vezethető vissza, semmiesetre sem
lehet minden vonatkozásban érvényes, mert az atomok belső
szerkezetének létezése lehetővé teszi, hogy az atomok
mozgását meghatározó törvényeket makroszkopikus szinten
nem létező viszonyok is befolyásolják, vagyis a
makroszkopikus és a mikroszkopikus szint törvényei
kölcsönös és egymást kiegészítő összefüggéseknek, vannak
alávetve.
Vegyük például az anyag hőmérsékletének kérdését. Az
anyagi világ atomos felépítésének elmélete értelmében ezt a
hőmérsékletet teljesen és tökéletesen meghatározza a
molekuláris és atomi mozgások kaotikus részének átlagos
kinetikus energiája, és semmi más tényező nem játszik
közre.37 Viszont néhány ezer abszolút fok hőmérsékleten a
molekulák és atomok már elektronokra és ionokra disz-
szociálódnak, s ezeknek minőségileg új sajátosságaik vannak
a disszociálatlan rendszerekhez képest; végül millió fokos
nagyságrendű hőmérsékleteken (mint. amilyenek a csillagok
belsejében vannak) már az atommagok átalakulása is

37
Lásd például a 9. pontban.
megkezdődik, úgyhogy az egyik atom-fajta mindig más
fajtájú atommá változik át. Amikor az ilyen folyamatok
nagyobb méreteket öltenek, akkor a probléma lényeges
oldalait már nem intézhetjük el megfelelő módon azzal, hogy
a hőmérséklet csak valami árnyékszerű kísérőjelenség,
amelyet kizárólag a kaotikus molekuláris és atomi mozgások
átlagos kinetikus energiája határoz meg. Mert a hőmérséklet
növekedésének egyik lényegbevágó hatása itt éppen abban
mutatkozik meg, hogy a mozgások atomi és molekuláris
helyváltoztatásokra való visszavezetésének gondolata teljesen
alkalmazhatatlanná válik. Amíg tehát megmaradunk az anyag
atomos felépítését magában foglaló elmélet keretén belül;
addig kénytelenek vagyunk elismerni, hogy olyan
makroszkopikus tulajdonságoknak, mint a hőmérséklet,
bizonyos mérvű viszonylagos önállóságuk és az atomi szinttől
való függetlenségük van, mert nem egyoldalúan az atomi szint
viszonyai határozzák meg őket, hanem a maguk részéről is
hozzájárulnak az atomok belső jellemzőinek és az atomok
külső viselkedésében megnyilvánuló törvényszerűségeknek a
meghatározásához, sőt még azoknak a feltételeknek a
megteremtéséhez is, amelyektől függ, hogy bizonyos fajtájú
atomok (illetve egyáltalán bármiféle atomok)
fennmaradhatnak-e vagy sem. Korlátolt feltételek között és
korlátolt összefüggések keretében a makroszkopikus szint
törvényszerűségeinek visszahatásai az atomi szint
törvényszerűségeire oly csekélyek, hogy elhanyagolhatjuk
őket, s ilyenkor jó közelítéssel állíthatjuk azt, hogy a
makroszkopikus szint törvényszerűségeit teljesen
meghatározzák az atomi (illetve molekuláris) mozgásokat
meghatározó törvények. Viszont az az eredeti mechanisztikus
feltételezés, hogy a makroszkopikus szint
törvényszerűségeinek ilyen meghatározottsága nem
megközelítő és feltételes, hanem tökéletes és abszolút jellegű,
nem egyeztethető össze a fizika újabb haladása során
felfedezett tényekkel.
E bírálattal szemben a modernebb mechanisztikus
állásfoglalás természetesen arra hivatkozik, hogy az atomok
nyilvánvalóan nem a végső elemi összetevők, s a felmerülő
nehézségeknek éppen ez volna a magyarázata. Az atomok
helyett az elektronokig, protonokig és neutronokig kell
lehatolni, amelyek azután már valóban az anyag alapvető
elemi részei. Az elektronok, protonok és neutronok
törvényszerűségeiből le tudjuk majd vezetni az atomok összes
tulajdonságait, és a továbbiakban ki tudjuk mutatni, hogy a
makroszkopikus szint törvényszerűségeit is teljesen és
tökéletesen meghatározza ugyanez a végső alap. A
mechanisztikus értelmezés általános iránya ezen állásfoglalás
szerint lényegileg helyes volt, s csak ott történt hiba, hogy
feltételezték, hogy már az atomi szint törvényszerűségének
megállapításával elérték a célt.
A jelenkori fizika újabb eredményei azonban arra
mutatnak, hogy ez az állásfoglalás sem lehet helyes. Kiderült
ugyanis, hogy az elektronok, protonok és neutronok sem
változhatatlanok s hogy kellő feltételek mellett egymásba,
valamint az egymástól minőségileg különböző mezon-,
hiperon- stb. részecskék rengeteg fajtájába alakulhatnak át.
Ilyen átalakulások mennek végbe, ha igen nagy energiájú
részecskék összeütköznek.38 Könnyen elképzelhető egy
makroszkopikus környezet, amelyben a hőmérséklet olyan
nagy, hogy a részecskék átlagos energiája az ilyen
átalakulások végbemeneteléhez szükséges nagyságrendbe
tartozik; sőt lehetséges, hogy ilyen nagy hőmérsékletek
mesterségesen is előállíthatók, illetve hogy a világegyetem
fejlődésének korábbi szakaszaiban ténylegesen fennállottak. 39
Ilyen környezetben a makroszkopikus szint viszonyai azoknak
az alapvető elemi részecskéknek a fajtáit is meghatároznák,
amelyekre minden rendszer felbontható. Ezért elérhetetlen az
a cél, hogy a magasabb szintek törvényszerűségeit teljesen és
nem csupán közelítő pontossággal le lehessen vezetni az
elektronok, protonok, neutronok és más hasonló részecskék
törvényszerűségeiből. A cél éppolyan elérhetetlen ma, mint
amilyen elérhetetlen volt akkor, amikor még az atomokat
tekintették az anyag alapvető egységeinek.
Természetesen itt is könnyen megoldhatók a nehézségek
38
Az energiáknak több száz millió elektronvolt nagyságrendűeknek kell
lenniök. (1 elektronvolt (eV) = 1,53 •10-20 mkg ≈ 1,6 • 10-12 erg. – A
ford.)
39
Ezt a kérdést az V. fejezet 8. és 11. pontjában taglaljuk.
anélkül, hogy le kellene térni a mechanisztikus szemlélet
alapjáról. Csak fel kell tételezni, hogy a valóban alapvető
törvényszerűségek nem azok, amelyek mai ismereteink szerint
az elektronok, protonok, neutronok és más hasonló részecskék
mozgásaiban megnyilvánulnak, hanem van a
törvényszerűségeknek egy még alapvetőbb rendszere,
amelynek megismerésével azután a kérdés egyszer s
mindenkorra elintéződik. De itt már világosan megmutatkozik
az a lényegileg tisztán filozófiai jellegű feltételezés, amely a
mechanisztikus állásfoglalás mögött rejlik. Látjuk: nemcsak
hogy jelenleg nem ismeretesek olyan törvényszerűségek,
amelyek megfelelnének a mechanisztikus célkitűzésnek,
hanem még ha ismernénk is valami olyan törvényszerűséget,
amely bizonyos adott időpontban minden tudott dologra
magyarázatot szolgáltatna, akkor sem lehetnénk biztosak
abban, hogy valamely későbbi igen pontos vagy újszerű
kísérlet nem mutat-e ki bizonyos eltéréseket, amelyeknek
elemzése végül is a törvényszerűségek még általánosabb és
még mélyebb rendszeréhez vezet el. Valójában mindig ez
történt a fizika múltjában minden olyan törvénnyel
kapcsolatban, amelyről bizonyos időpontban úgy vélték, hogy
„végső” jellegű. Ezért örökre fennmarad az a lehetőség, hogy
bármilyen magasabb és alacsonyabb szintű törvényszerűség
kölcsönösen hat egymásra (vagyis a magasabb szintek
törvényszerűségei nem vezethetők vissza teljesen és
tökéletesen valamilyen legalapvetőbb szint
törvényszerűségeire – A ford.). A kölcsönösség, vagyis a
magasabb szinteknek az alacsonyabb szintekre való
visszahatása, ismerős viszonyok között elhanyagolható mérvű
lehet, de új viszonyok közt igen lényegessé válhatik. Eszerint
pedig semmiféle elképzelhető kísérleti tény alapján sem
bizonyítható be az a feltevés, hogy egy adott törvényszerűség
mindennemű ilyen kölcsönös hatástól mentes és így
véglegesen alapvető volna.
Egészen könnyen juthatunk hasonló eredményre azokkal
az összefüggésekkel kapcsolatban is, amelyek a minőségi
változások és a hozzávetőleges meghatározásuk alapjául
szolgáló mennyiségi törvényszerűségek között fennállnak.
Mert hiszen nyilvánvaló, hogy az anyagok minőségi állapota
visszahat azokra a mennyiségi törvényszerűségekre, amelyek
valamely meghatározott területen vagy szinten érvényesülnek,
így például a molekulák mozgástörvényeinek
megfogalmazásában szereplő molekulaközi erők pontos alakja
alapvető módon függ az anyag minőségi állapotától (attól,
hogy gáznemű, folyékony vagy szilárd halmazállapotban van-
e stb.).40 Természetesen hozzávetőlegesen meghatározhatjuk
az alsóbb szintek alapján ezt a függőséget is, ha figyelembe
vesszük az atomot alkotó elektronok, protonok és neutronok
mozgásait, de itt ismét a jól ismert alapprobléma merül fel,
mert az anyag minőségi állapota annyira módosulhat, hogy
még ezeknek az atomon belüli részecskéknek az alapvető
mennyiségi sajátosságai is jelentékenyen megváltoznak.
Vannak például igen nagy sűrűségű csillagok, amelyekben
nincsenek is szorosabb értelemben vett atomok, hanem csak
elektronokból, protonokból és neutronokból összetett sűrű
tömegek.41 Sok minden szól amellett, hogy ilyen körülmények
között az elektronok, protonok és neutronok számos alapvető
mennyiségi sajátossága teljesen eltér a közönségestől. 42 Amint
látjuk, még az elektronokat, protonokat és neutronokat
meghatározó mennyiségi törvények is bizonyos mértékig
függenek az anyag mindenkori minőségi állapotától. Tehát
még mindig nem értük el azt a célt, hogy egy olyan tisztán
mennyiségi törvényt találjunk, amely teljesen és tökéletesen
(minden közelítés nélkül) meg tudná magyarázni az összes
minőségeket úgy, hogy a minőségi sajátosságoknak semmiféle
önálló szerepük ne volna az egész rendszer törvényeinek
kifejezésében. Továbbá semmiféle kísérlet nem tudná
bebizonyítani azt, hogy a mennyiségi törvények bizonyos
40
Létezhetnek például „több-test”-erők, amelyek nem fejezhetők ki két-
két test kölcsönhatásainak összegeként, létezhetnek „kicserélődési-
erők”, amelyek elektronoknak egy fémben való felhalmozódásából
adódnak, létezhetnek irányító erők, amelyek az atomok és molekulák
által létrehozott rácsszerkezet eltorzításakor léphetnek fel,
41
E csillagok sűrűsége olyan nagy, hogy az egyes atomok magjai
gyakorlatilag állandóan érintkeznek egymással.
42
Például nagyon valószínű, hogy a részecskék közti igen gyors mezon-
cserélődés miatt a magerők, mágneses nyomatékok, kvadrupol-
nyomatékok stb. egészen másként alakulnak, mint amikor a részecskék
csak kis sűrűségben vannak jelen.
adott csoportja sohasem függ az anyag minőségi állapotától,
mert még ki nem vizsgált új feltételek mellett vagy a
megközelítés magasabb szintjén végzett vizsgálatok során
esetleg kiderülhet, hogy ilyen függőség mégis létezik, így
tehát az a feltételezés, hogy minden minőségi változás
lényegileg csak bizonyos alapvető elemek rendszerében
lejátszódó mennyiségi változások passzív „árnyéka”,
éppolyan bizonyíthatatlan, mint az a másik feltételezés, hogy
a magasabb szintű törvényszerűségek teljesen
visszavezethetők valamilyen alapvető szint
törvényszerűségeire. Nem is képzelhető el olyan kísérlet,
amellyel az ilyesmit bizonyítani lehetne.
Könnyű belátni, hogy ugyanilyen következtetésekre
juthatunk az okság és a véletlenség ama felfogását illetően is,
amely a mechanisztikus szemléletnek a XIX. század vége felé
kialakult változatát jellemezte. Mint már az 1. fejezetben
kimutattuk, a mindmáig ismeretes összes oksági
törvényszerűségekről megállapították, hogy olyan
esetlegességek fűződhetnek hozzájuk, amelyek kívül esnek a
vizsgálat alá vont oksági törvényszerűségek mindenkori
körén. Például e fejezet 2. pontjában is láttuk, hogy bármely
mechanikai törvény csak valamely zárt rendszerre érvényes,
mert érvényesülését olyan feltételek korlátozzák, amelyeket
az éppen vizsgált rendszeren kívüli és tőle lényegileg
független rendszerek határoznak meg. Sőt ha az egész
világegyetemet egyetlen mechanikai rendszernek tekintjük is,
amelynek nincsen „kívül”-je43, akkor is hasonló probléma
merül fel. Ha például egyre nagyobb pontossággal igyekszünk
megállapítani a makroszkopikus szinten lejátszódó történések
okait, akkor végül azt találjuk, hogy ezek a történések a
makroszkopikus szinttől lényegileg független atomi mozgások
véletlenszerű ingadozásaitól is függenek. Viszont az atomi
mozgások részben az atomi szinttől lényegileg független
43
A tényleges kísérleti eredményekre vonatkozó tudományos jóslatok
fogalomkörében semmi értelme nincs arról beszélni, hogy az egész
világegyetem egyetlen mechanikai rendszerként volna felfogható.
Viszont ez azért mégis hasznos filozófiai absztrakció, ha szem előtt
tartjuk, hogy csakis bizonyos fontos filozófiai kérdések megvitatására
szolgáló feltételezési alap.
elektroni és nukleáris szinten végbemenő véletlenszerű
ingadozásoktól (valamint a III. fejezetben tárgyalandó
kvantummechanikai ingadozásoktól) függenek. Ez utóbbi
mozgások azután megint részben a még mélyebb szinteken
végbemenő véletlenszerű ingadozásoktól függenek, amelyek
az elektronok, protonok, neutronok stb. szerkezetével (például
mezonmozgásokkal, sőt valószínűleg az elemi részecskék
alatti szint mozgásaival) kapcsolatosak. Ezért nem ismeretes
egyetlen olyan oksági törvényszerűség sem, amely minden
körülmények között a szóban forgó törvényszerűség keretén
kívüli esetlegességektől teljesen függetlenül érvényesülne.
Sőt, még ha ismernénk is példát valami olyan
törvényszerűségre, amely minden esetlegességtől mentesen
fejtené ki hatását, akkor is ugyanaz az általános probléma
merülne fel, mint a szintek vagy a minőségi és mennyiségi
törvények közti kölcsönösség esetében. Mert a tudományos
kutatómunka soron következő lépése mindig olyan új
tényezőkhöz vezethet el, amelyek kívül esnek az eredeti
összefüggés keretén, illetve az eredeti összefüggés
törvényszerűségeire alapozott tudományos jóslatok hatókörén.
Így tehát semmiféle kísérleti ténnyel nem támasztható alá az
az elképzelés, hogy lehetséges egy végső oksági törvény,
amely minden esetlegességtől mentesen érvényesül, s
amelyből elvben teljesen és tökéletesen levezethető minden
véletlen ingadozás.
Végeredményben azt látjuk, hogy azt a mechanisztikus
feltevést, amely szerint az összes szintek, az összes minőségi
változások és az összes véletlen ingadozások valamikor teljesen,
tökéletesen és feltételektől mentesen visszavezethetők lesznek a
tisztán mennyiségi törvényszerűségek bizonyos véges és rögzített
rendszerére – semmilyen sajátos tudományos eredmény nem
igazolhatja. Itt tehát egy alapvetően filozófiai jellegű feltevésről
van szó. Hogy egy ilyen feltevés kívánatos-e, ezt könyvünk
későbbi fejezeteiben részletesebben is meg fogjuk vitatni.44
14. Egy új szempont a valószínűség és a statisztikus törvény-
44
A szerző – nálunk némileg szokatlan szóhasználattal – „filozófiai”
jellegűnek nevezi a nem objektív tényekre alapozott, illetve nem
objektív ténymegállapításokból levont elgondolásokat, – A ford.
 szerűség kérdésében: az indeterminista mechanisztikus szemlélet

A véletlen jelenségek és a hozzájuk társuló statisztikus

törvényszerűségek értelmezésének sok nehézségével
kapcsolatosan a XX. század kezdete táján egy új szempont
alakult ki az idevonatkozó problémák megítélésében. Akik
magukévá tették ezt a szempontot, azok elismerték a véletlen
és a valószínűség objektív és alapvető voltát, de szemléletük
további érvényesítése arra vezetett, hogy tagadták a
meghatározó jellegű (determinisztikus) törvények tényleges
jelentőségét, s ezeket csak úgy tekintették, mint a dolgok vagy
folyamatok statisztikus halmazaira érvényes valószínűségi
törvényszerűségek megközelítéseit.
A lényeges ebben a szemléletben az volt, hogy bizonyos
önkényességi elemet vitt be az elméletbe. A világegyetemet
még mindig valami óriási mechanikai rendszernek képzelték
el, amelyben elvileg minden teljesen és tökéletesen
visszavezethető a megfelelő mechanikai paraméterekben
végbemenő tisztán mennyiségi változásokra. Ahelyett
azonban, hogy a rendszer viselkedését teljesen pontosan
megszabnák a szóban forgó paraméterekre érvényes
meghatározott jellegű törvények, az egész egyetemes rendszer
folytonosan szabálytalan ingadozásokat mutathat
mozgásában. Mivel pedig a rendszer paramétereivel a
feltételezés szerint minden a világon leírható, nyilvánvalóan
nincs semmi, amiből ezek a szabálytalan mozgási
ingadozások eredhetnek. Ezek tehát nem is felelhetnek meg a
közönséges értelemben vett véletlen ingadozásoknak,
amelyek csak az adott összefüggési kereten belül számba nem
vehető esetlegességekből származnak, hanem ehelyett
valamiféle alapvető és visszavezethetetlen önkényességet
vagy törvényszerűtlenséget képviselnek, amely a
világmindenség viselkedésének finomabb részleteiben
nyilvánul meg. Ez tehát úgyszólván „abszolút véletlen” volna,
mert nem bizonyos meghatározott és korlátozott
összefüggésen belül jelent önkényességet és
törvényszerűtlenséget, hanem minden lehetséges összefüggés
keretében is mint önkényesség és törvényszerűtlenség
jelentkezik.
 Az egyes jelenségek viselkedésének részleteiben
érvényesülő abszolút önkényességről és
törvényszerűtlenségről azonban nem teszik fel, hogy egy
statisztikus halmazra is kiterjedne. Sokkal inkább azt
gondolják, hogy a természeti törvények valószínűségek
alakjában fejezhetők ki, amelyek legalábbis hozzávetőlegesen
meghatározzák az ilyen statisztikus halmazok hosszú távon
érvényesülő átlagos viselkedését. Eszerint minden lehetséges
természeti törvény a megfelelő valószínűségek tisztán
kvantitatív összefüggéseinek bizonyos rendszerével fejezhető
ki. Ebben az értelemben például a minőségi változások és a
viszonylag önálló szintek fogalma még mindig semmi más,
mint egy végső és alapvető, tisztán kvantitatív
törvényszerűség bizonyos makroszkopikus
következményeinek megközelítő tárgyalására szolgáló
gondolati eszköz. A különbség csak az, hogy a végső és
alapvető törvényszerűséget most már nem meghatározó,
hanem csak valószínűségi jellegűnek képzelik el.
Az itt leírt szempont követői nyilvánvalóan lemondanak a
mechanisztikus szemléletnek egy olyan fontos oldaláról,
amely e szemléletnek a XVI. századtól a XIX. századig
kialakult formáiban mindvégig érvényre jutott, ti; a
determinizmusról. De szemléletük a determinizmus feladása
után is megőrizte, sőt még fokozottabb mértékben juttatja
érvényre legfőbb jellegzetességét, nevezetesen azt a feltevést,
hogy az egész világegyetemben minden teljesen és
tökéletesen visszavezethető a tisztán mennyiségi
változásoknak alávetett mechanikai paraméterek bizonyos
rendszerének kihatásaira. Viszont az a körülmény, hogy a
szóban forgó változások részletei teljesen önkényesek és
törvényszerűtlenek, lényegileg nem teszi ezt a szemléletet
kevésbé mechanisztikussá, mint amilyen az a korábbi
szemlélet volt, amely szerint e részleteket is a rendszer
megfelelő sajátosságai határozzák meg. Valójában az abszolút
önkényességnek és törvényszerűtlenségnek az elméletbe való
bevezetése hasonló ahhoz, mintha nem egy Laplace-féle
idealizált súrlódásmentes gépezetet tekintenénk a világ
modelljének, hanem egy idealizált rulettkereket, amely
minden meghatározó tényezőtől függetlenül az
eredményeknek szabálytalan eloszlását hozza létre. ( A
tényleges – nem idealizált – rulettkerék működése olyan
tényezők hatásának van alávetve, amelyek kívül esnek a játék
résztvevői által áttekinthető összefüggések körén.) Ezért az a
kérdés, hogy mi a mechanisztikus szemlélet lényege, teljesen
független a determinizmus és az indeterminizmus kérdésétől.
Ezért az itt tárgyalt szemléletet mint indeterminista
mechanisztikus szemléletet fogjuk megkülönböztetni a
korábban tárgyalt determinista mechanisztikus szemlélettől.
Az indeterminista mechanisztikus szemlélet lényegét a
véletlen kérdésének megítélésében már R. von Mises a
valószínűségszámítás elméletéről írott munkájában is
kifejtette.45 Ebben a műben Mises bevezette azt az
elgondolást, hogy semmiféle oksági összefüggés nincsen az
olyan dolgok vagy események valóban véletlenszerű
eloszlásában, amelyekre a valószínűségszámítást
alkalmazzuk, s hogy ez az eloszlás teljesen „törvényszerűtlen”
(minden szabályosságtól mentes – A ford.). Ez azonban azt
jelenti, hogy Mises szerint ugyan lehetséges a meghatározó
jellegű (determinisztikus) törvényeket az elég nagyszámú
dologra vagy eseményre vonatkozó valószínűségi törvények
általi megközelítésnek tekinteni,46 viszont szerinte nincs
lehetőség arra, hogy a valószínűségi törvényeket a
meghatározó jellegű törvények általi megközelítésként fogjuk
fel. Ennek értelmében tehát a valószínűségi törvények
alapvetőbbek volnának, mint a determinisztikus törvények.
Az itt leírt szemléletet a későbbiekben erősen kibővítették,
de végső logikai következményeihez csak a kvantumelmélet
manapság szokásos értelmezésében jutottak el, amelyet a
következő fejezetben fogunk taglalni. De már itt is utalhatunk
arra, hogy a kutatók szerint a kvantumtartományban a
törvényszerűségek alapvetően statisztikus jellegűek s ezért
általában csak valószínűségek alakjában fejezhetők ki. Igaz,
ezek a valószínűségek a makroszkopikus szintre vonatkozólag
gyakorlatilag teljesen meghatározó jellegű tudományos
45
R. von Mises: Wahrscheinlichkeit, Statistik und Wahrheit (Valószínűség,
statisztika és igazság), 3. kiad. Springer, Wien, 1951.
46
Mint például azoknak a törvényeknek az esetében tesszük, amelyek
meghatározzák a nagyszámú gázmolekula által létrehozott gáznyomást.
jóslatokat tesznek lehetővé, úgyhogy a klasszikus mechanika
ismert oksági törvényei a mélyebb szint statisztikus
törvényeinek megközelítéseivé válnak. Viszont a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének képviselői felteszik
– amint erre a következő fejezetben részletesebben is ki
fogunk térni –, hogy a mai kvantumelmélet valószínűségi
jellege sohasem lesz úgy értelmezhető, mint hogyha
valamiféle meghatározóbb jellegű törvényszerűségek
mélyebben fekvő rendszerének megközelítését adná. E
feltevésük nyomán azután arra a megállapításra jutnak, hogy
még a legalapvetőbb fizikai törvények is lényegileg csupán
valószínűségi törvények s az atomok körében végbemenő
egyedi folyamatok és egyedi események a Mises által felvetett
értelemben teljesen törvényszerűt lenek.
Itt érdekes fordulatnak vagyunk tanúi. A determinista
mechanisztikus szemlélet hívei úgy gondolták, hogy a
véletlenség teljesen és tökéletesen megmagyarázható mint a
meghatározó jellegű törvényszerűségek kihatásainak közelítő
és tisztán passzív tükröződése. Az indeterminista
mechanisztikus szemlélet hívei, mint például Mises és a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének képviselői viszont
úgy vélik, hogy az összes meghatározó jellegű törvények
teljesen és tökéletesen megmagyarázhatók mint a véletlen
törvényeivel kapcsolatos valószínűségi összefüggések
közelítő és tisztán passzív tükröződései.
Az indeterminista mechanisztikus szempont kapcsán mint
alapvető kérdést tisztázni kell, hogy vajon a véletlen
ingadozások részletei mindig is teljesen önkényesek és
törvényszerűtlenek-e minden lehetséges összefüggésben.
Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt utalnunk kell arra, hogy –
mint az I. fejezet 8. és 9. pontjában kifejtettük – a. véletlen
fogalmának igen tág alkalmazási körén belül legalább
kvantitatívan sikerült kimutatni, hogy a figyelembe vett
összefüggések körének megfelelő kiszélesítésével egyre több
és több olyan megközelítőleg egyértelmű oksági összefüggést
találunk, amely a véletlen ingadozásokon belül jut érvényre.
Továbbá számos esetben még kvantitatívan is kimutatható ez
a következtetés. Például matematikailag bebizonyítást nyert,
hogy nagyszámú független oksági tényező megszabott
hatására, bonyolult eseményekből vagy eseményláncolatokból
összetett meghatározott jellegű sorozatoknak igen tág osztálya
jön létre, s ennek tetszés szerinti nagyságú megközelítésig
ugyanazok a lényeges statisztikus sajátosságai, mint amelyek
a valószínűségszámításnak alávetett eloszlásokat (a
statisztikus eloszlásokat) jellemzik.47 Így tehát azt a
lehetőséget, hogy az oksági törvényeket mint a véletlen
törvényeinek statisztikus megközelítéseit kezeljük,
kiegyensúlyozza az a másik lehetőség, hogy a valószínűségi
törvényeket mint az oksági törvények kihatásainak statisztikus
megközelítéseit fogjuk fel. Ebből azonban az következik, hogy
semmiféle adott probléma vagy alkalmazás esetében sincsen
szabatos értelme annak a Mises-féle eredeti elgondolásnak,
amely szerint a valószínűségi törvények a dolgoknak vagy
eseményeknek „teljesen törvényszerűtlen” eloszlására
érvényesek. Mert mindig nyitva áll az a lehetőség, hogy a
valószínűségi törvényeknek egy adott összefüggésen belül
érvényesülő csoportja alkalomadtán a tágabb
összefüggésekben érvényesülő újfajta oksági törvények
megközelítő jellegű kifejezésének fog bizonyulni.
Mindebből pedig nyilvánvaló, hogy semmiféle sajátlagos
tudományos problémával kapcsolatos kísérleti vagy elméleti
eredmények nem szolgáltathatnak alapot arra a feltevésre,
hogy az ingadozások valamely fajtája minden lehetséges
összefüggéshez képest önkényes és törvényszerűtlen. Ez tehát
éppoly kevéssé tudományosan megalapozott, illetve éppen
annyira filozófiai jellegű feltevés, mint az, hogy van
valamilyen abszolút és végső meghatározott törvény. Hogy az
itt jellemzett filozófiai feltevés kívánatos-e, ezt a következő
fejezetekben fogjuk tárgyalni.
15. Összefoglaló megjegyzések a mechanisztikus szemléletről

Láttuk, hogy a mechanisztikus szemlélet, amelynek

47
Lásd például: H. Weyl: Annalen der Mathematik, 1916, 77. köt. 333. 1.;
H. Steinhaus: Studia Mathematica, 1953, 13. köt. 1. 1.; G. Klein és T.
Prigogine: Physica, 1953, 19. köt. 74., 89. és 1053. 1.; D. Bohm és W.
Schutzer: Supplemento al Nuovo Cimento, 1955, 10. sorozat, 2. köt. 4.
sz. 1004. 1.
Newton idejében olyan ragyogó kilátásai voltak a sikerre, a
későbbiekben a nehéz problémák egész sorába ütközött, s
ezek a problémák a XIX. század folyamán különösen
súlyosakká váltak. A nehézségeket a szemlélet sorozatos
kiigazításaival és módosításaival igyekeztek megoldani,
viszont az egész szemlélet lényeges jellemzőjeként mégis
megmaradt az a feltevés, hegy elvileg végső fokon minden
teljesen és tökéletesen visszavezethető lesz a testek, vagy a
testek és az erőterek, vagy talán csak az erőterek tisztán
mennyiségi törvényszerűségeinek bizonyos alapvető
rendszerére, s az anyagban végbemenő minőségi
változásokról, valamint a különféle szintekről is ki fog
derülni, hegy legalábbis elvben teljesen és tökéletesen az
alapvető mennyiségi törvényszerűségek kihatásaiként
foghatók fel.
Láttuk azonban, hegy ezt az állásfoglalást nem támasztják
alá megfelelően a máig ismeretessé vált kísérleti tények. Mert
a fizika haladásával újra meg újra kiderült, hogy a különféle
időpontokban alapvetőnek hitt tisztán kvantitatív elméletek
valójában mindig csak megközelítéseit nyújtják azoknak a
még mélyebb és még általánosabb elméleteknek, amelyek
minőségileg újtípusú alapelemeket tartalmaznak, újtípusú
törvények által meghatározott viszonylatokban. Továbbá
örökre nyitva marad az a lehetőség, hogy az eljövendő
kísérleti eredmények – mint már a múltban is oly gyakran – az
alapvető elméleteink újabb messzemenő változtatását teszik
majd szükségessé. Így tehát semmiféle elképzelhető módon
nem lehet bebizonyítani azt, hogy a különböző szintek és a
minőségi változások törvényei teljesen és tökéletesen
visszavezethetők volnának valamely adott kvantitatív
elméletre, bármilyen alapvető jellegűnek is látszik az.
A valószínűség és a véletlen kérdése különösen nehezen
megoldhatónak bizonyult a mechanisztikus szemlélet
képviselői számára. Mert eltekintve attól, hogy ez a
különböző szintek és minőségi változások mibenlétével
kapcsolatos kérdésekhez egészen hasonló újabb problémákat
vetett fel számukra, még egy külön dilemma elé is állította
őket. Nevezetesen a kísérleti igazolás minden lehetősége
nélkül egyszer s mindenkorra el kellett dönteniök, hogy vajon
a meghatározó jellegű törvényeket tekintsék-e a törvények
alapvető kategóriájának, amely esetben a véletlenség és a
valószínűség csak a törvények passzív tükröződése lehet,
vagy pedig éppen fordítva: a véletlenség és a valószínűség
legyen-e az alapvető, s ebben az esetben a meghatározó
jellegű törvények csupán a véletlenség és a valószínűség
passzív tükröződései.
Meg kell azonban jegyezni, hogy mindazok az új
fejlemények, amelyek a XIX. század folyamán a fizika
fogalmi szerkezetében adódtak, egy bizonyos irányba
mutattak, ti. arra utaltak, hogy a különféle időpontokban
felvetődött összes elképzelhető, akár determinista, akár
indeterminista mechanisztikus elgondolások egyike sem
igazán alapvető, hanem ténylegesen alapvető kiindulópont a
természeti törvényszerűségnek az a gazdag szerkezeti
változatossága, amelyet az I. fejezetben leírtunk. A természeti
törvényszerűségnek ebből a szerkezetéből pedig az
következik, hogy a különböző szintek összes törvényei,
valamint a törvények összes általános kategóriái (mennyiségi
és minőségi, meghatározott és statisztikus törvények stb.)
mind csak egy és ugyanazon folyamatnak különféle, de
szükségképpen összefüggő oldalai. Minden oldalról a valóság
egy-egy megközelítő és részleges képét kapjuk és ez
hozzájárul azoknak a hibáknak a kiigazításához, amelyek a
többi oldal bármelyikének kizárólagos figyelembe vételéből
erednek; minden oldal megfelelően tükrözi a folyamatnak
olyan vonását, amely más oldalakon kevésbé világosan vagy
egyáltalán nem nyilvánul meg. Ennek az általános
szerkezetnek a keretébe egészen könnyen beilleszthetők a
fizika összes itt leírt új eredményei és még sok minden más.
Így tehát semmi szükség sincs olyan újabb meg újabb
feltételezésekre, hogy a törvényszerűség egyik vagy másik
típusa, illetve kategóriája a végső, amiből minden más
teljesen és tökéletesen levezethető; az efféle feltevések
kísérletileg sohasem igazolhatók és a tudomány további
haladása mindig meg is cáfolja őket. Arra sincs szükség, hogy
megoldhatatlan dilemmákkal vesződjünk, mint például azzal,
hogy minden lehetséges kísérleti bizonyíték nélkül véglegesen
eldöntsük, vajon a meghatározó vagy a valószínűségi jellegű
törvényeket kell-e alapvetőknek tekintenünk. Elismerjük azt,
amivel a törvény minden fogalma és kategóriája hozzájárul a
természet megértéséhez, s a további tudományos kutatásra
bízzuk annak az eldöntését, hogy a törvény egyes fogalmai és
kategóriái milyen fokú közelítéssel és milyen feltételek
mellett következnek a törvény bizonyos más fogalmainak és
kategóriáinak adott rendszeréből.
A III. fejezetben nyomon követjük majd a mechanisztikus
szemlélet indeterminista alakjának azt a fejlődését, amely a
kvantumelméletben játszódott le, s a IV. fejezetben a
kvantumelméletnek egy új értelmezését fogjuk felvetni. Az V.
fejezetben azután ismét vissza fogunk térni az itt tárgyalt
problémához, hogy részletesebben is kifejtsük; miként
illeszkedik bele a modern fizika a természeti törvényszerűség
fent említett általános szerkezetébe.
 III. fejezet

A KVANTUMELMÉLET
I. Bevezetés

Az előző fejezetben nyomon követtük a klasszikus fizika

fejlődésmenetét Newton mozgástörvényeitől a XIX. század
végéig. A fizikusok általános filozófiai felfogását ebben az
egész korszakban a determinista mechanisztikus szemlélet
jellemezte. A fizikusok úgy vélték, hogy noha a felmerülő új
kísérleti eredmények alapján nyilván különböző
módosításokra lesz majd szükség mindenkori elméleteik
részleteit illetően, sohasem változhatik meg az az alapvető és
általános keret, amely lehetővé teszi, hogy az összes fizikai
elméletek differenciálegyenletek alakjában teljesen
meghatározhatják egy bizonyos időpontbeli állapot adataiból
minden dolog jövőbeli alakulását a világegyetemben. Például
Lord Kelvin, a XIX. század végének egyik vezető fizikusa azt
mondotta, hogy a fizikai elméletek alapvető és általános
körvonalai nagyjából véglegeseknek tekinthetők és csak „két
kis felhő” maradt a láthatáron, nevezetesen a Michelson-
Morley-féle kísérlet negatív eredménye és a Rayleigh- Jeans-
féle törvény csődje abban, hogy helyesen megjósolja a
sugárzó energia eloszlását egy fekete testben. Meg kell
hagyni, hogy Lord Kelvin nagy szakértelemmel választotta
meg „felhőit”, mert pontosan ez a két probléma vezetett a
fizika fogalomrendszerének arra a forradalmi átalakulására,
amely a XX. században a relativitáselmélettel és a
kvantumelmélettel kapcsolatban állott elő.
Bár a relativitáselmélet jelentősen módosította az oksági
törvényszerűségek fizikai kifejezésének sajátos alakját,
mégsem lépte túl azt a már előzőleg meglevő elméleti keretet,
amelyen belül a megfelelő paraméterek egy adott pillanatbeli
értékei elvben egyszer s mindenkor meghatároznák a
világegyetem egész jövőbeli viselkedését. Ezért könyvünkben
nem is foglalkozunk bővebben a relativitáselmélettel hiszen
bennünket itt elsősorban az okság kérdése érdekel; a
relativitáselmélet viszont nem vetett fel az okság
problémájának szempontjából alapvető kérdéseket.
A relativitáselmélettel szemben a kvantumelméletnek
sokkal nagyobb, forradalmasító hatása volt az okság körüli
vitára. Valójában ez volt a fizikában az első példa egy
lényegileg statisztikus jellegű elméletre. Mert a
kvantummechanika nem az egyedi mikrotárgyak
törvényszerűségeinek vizsgálatából indult ki és nem csak
utólag alkalmazott statisztikus megfontolásokat a
megállapított törvényszerűségekre, mint a klasszikus
mechanika tette (lásd a II. fejezet 14. pontjában), hanem
kezdettől fogva a törvényszerűségek egy olyan csoportját
állította előtérbe, amely általánosságban csak statisztikus
jóslatokra nyújtott lehetőséget és fel sem vetette azt a kérdést,
hogy mik lehetnek azoknak az egyedi rendszereknek a
törvényszerűségei, amelyek az elmélet által tárgyalt
statisztikus halmazok elemeit alkotják. Továbbá – mint látni
fogjuk – a Heisenberg-féle határozatlansági elv alapján a
fizikusok arra a következtetésre jutottak, hogy
kvantummechanikai pontossági szintig terjedő vizsgálatok
sohasem állapíthatnak meg szabatos oksági törvényeket az
ilyen egyedi rendszerek viselkedésének részleteire
vonatkozólag, s ezért magát az okság gondolatát is feladták az
atomok területén.
Ki fogjuk azonban mutatni, hogy a határozatlansági elv
csak akkor teszi szükségessé az okság elutasítását, ha
feltesszük, hogy ez az elv abszolút és végső érvényű, azaz
minden közelítés nélkül tökéletesen érvényes mindazokban a
tartományokban, amelyek valaha is fizikai vizsgálat tárgyát
képezhetik. Ha viszont feltesszük, hogy a határozatlansági elv
csak jó közelítést nyújt és ezt is csupán abban a korlátolt
tartományban, amely nagyjából a kvantumelmélet jelenlegi
alakjának alkalmazhatósági területét öleli fel, akkor hely
marad újtípusú és új tartományokba érvényes oksági
törvények számára. Fejtegetéseink során ki fog például
derülni, hogy jó okunk van egy szubkvantum-mechanikai (a
kvantummechanikánál mélyebben fekvő – A ford.) szint
létezését feltételezni, amely alapvetőbb, mint az a szint, ahol a
jelenlegi kvantumelmélet megállapításai érvényesek.
Lehetséges, hogy ezen a szubkvantum-szinten olyan
minőségileg újtípusú törvények hatnak, amelyekhez képest a
mostani elmélet törvényei éppúgy csak közelítések és
határesetek, mint ahogy a makroszkopikus tartomány
törvényei is közelítései és határesetei az atomi tartomány
törvényeinek. A határozatlansági elv ebben az esetben csak a
kvantum-szinten volna alkalmazható és a mélyebb szintek
szempontjából teljesen lényegtelen, volna. Abszolút és végső
elvvé való nyilvánítását ily módon mint a tudományos
elméletalkotás önkényes korlátozását bírálhatjuk, mert
abszolút és végső volta egyáltalán nem következik magából a
kvantumelméletből, hanem csak abból a feltevésből, hogy a
kvantumelmélet egyes jellegzetességei korlátlanul
érvényesek. Márpedig ezt a feltevést soha és semmi módon
nem lehet kísérletileg bebizonyítani.
A XX. század fizikusai tehát bizonyos tekintetben tovább
folytatták azt a klasszikus hagyományt, hogy elméleti
elgondolásaik egyes általános jellemzőit jövőbeli
módosításoktól menteseknek vélték, azaz úgy gondolták,
hogy ezeknek módosítását új tartományok feltárása vagy a
már ismert tartományoknak pontosabb vizsgálata sem teheti
szükségessé. A kvantumelmélet esetében ezek az általános
jellemzők nem egy determinista, hanem inkább egy
indeterminista mechanisztikus elgondolás keretébe
illeszkednek bele. S ez az indeterminista mechanisztikus
elgondolás finomabb alakot ölt, mint a mechanisztikus
szemléletnek a II. fejezetben leírt korábbi változatai. És bár a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének számos képviselője
kifejezetten azt a célt tűzte maga elé, hogy túllépje a
mechanisztikus szemlélet határait, a valóságban mégis csak az
történt, hogy a determinista mechanisztikus szemlélet helyett
indeterminista mechanisztikus szemléletre tért át.
2. A kvantumelmélet keletkezése48

A kvantumelmélet mellett szóló első tények Planck és

48
E témát részletesebben tárgyalja D. Bohm: Quantum Theory
(Kvantumelmélet) c. műve. Prentice Hall, New York 1951. 1. rész.
Einstein munkájával kapcsolatban merültek fel. Mint tudjuk, a
klasszikus fizikában az a feltevés uralkodott, hogy azok a
részek, amelyekből az anyag összetevődik, folytonos jellegű
mozgást végeznek és folytonos jellegű energiakicserélődés
megy végbe köztük és a könyvünk előző fejezetében ismertetett
elektromágneses hullámok, így többek között a fény között.
Másrészt azonban Planck és Einstein, amikor bizonyos olyan
kísérletek eredményeit tanulmányozta, amelyeknek során a
fény és az anyagok között energiakicserélődés ment végbe (az
anyag fényenergiát nyelt el – A ford.), arra a következtetésre
jutottak, hogy a fény E = hν nagyságú „kvantumokban” vagy
„csomagokban” adja át energiáját az anyagnak. (E
kvantumképletben E az energia, ν a fényhullám rezgésszáma és
h egy univerzális állandó, amelyet később Planck-féle
állandónak neveztek el.)
Vegyük most kissé közelebbről szemügyre a szóban forgó
kísérletek néhány példáját. Ehhez azonban előbb még kissé
részletesebben kell foglalkoznunk a klasszikus elmélettel. Az
interferencia és a diffrakció (fényelhajlás) tanúsága szerint,
amelyet a II. fejezetben tárgyaltunk, a fény hullámokból áll. A
Maxwell-féle egyenletek s a Hertz-féle kísérletek erős
bizonyítékokat szolgáltattak amellett, hogy a fényhullámok
elektromágneses természetűek. Mármost ugyanúgy, ahogy
egy fel-le mozgatott test segítségével meg lehet zavarni a
vízfelszínt és vízhullámokat lehet kelteni, elektromágneses
hullámokat is létre lehet hozni, ha egy töltéssel rendelkező
részecskét, például egy elektront, térbeli rezgőmozgásba
hozunk s így megzavarjuk az elektromos és mágneses
erőtereket. A hullám mindkét esetben folytonos jellegűen
terjed. (Az elektron esetében a mozgás fényhullámokat,
rádióhullámokat vagy másfajta elektromágneses hullámokat
hozhat létre – ez csak a rezgésszámtól függ.) Ahogyan a
vízhullámok a víz felszínén lebegő tárgyakat a hullám
intenzitásával arányos energiával fel-le irányuló
rezgőmozgásba hozzák, ugyanúgy a fényhullámok esetében
az elektromágneses erőtér hullámzása kihat a töltéssel
rendelkező részecskékre, például az elektronokra, s a
fényhullám intenzitásával arányos energiával rezgőmozgásba
hozza őket.
 Ezt az elméletet kísérletileg az ún. fotoelektromos hatás
tanulmányozásával próbálták ellenőrizni. Ennél a vizsgálatnál
fénysugarat bocsátottak egy légüres üvegcsőbe zárt fémlemez
A felületére (1. a 2. ábrát). Előző kísérletek már kimutatták,
hogy a fémek nagyszámú elektront tartalmaznak s ezért
lehetségesnek látszott, hogy a rezgésbe jutó elektronok
alkalomadtán kiszabadulnak a megvilágított fémfelületről. A
légüres üvegcsőbe ezért egy második fémlemezt (B) is
helyeztek, amelynek feladata volt összegyűjteni a
megvilágított fémfelületről esetleg kilépő elektronokat. A
kiszabaduló elektronoknak ilyen feltételek mellett elektromos
áramot kellett létrehozniuk, amelyet a beiktatott
galvanométerrel (G) meg is lehetett mérni.

A kísérlet első eredménye az volt, hogy ha megvilágították

az A lemezt, akkor a galvanométer valóban áramot jelzett,
vagyis mutatta, hogy a fény elektronokat szabadít ki a
fémfelületről. A következő lépés a kiszabadult elektronok
energiájának megmérése volt. Ez úgy történt, hogy olyan
irányú elektromos potenciálkülönbséget hoztak létre A és B
között, amely visszatéríteni igyekszik az elektronokat, mielőtt
azok elérhetnék a B lemezt. A potenciálkülönbség növelésével
mind több és több elektron fordul vissza és bizonyos kritikus
értéknél a galvanométer által jelzett áram nullává válik. Ez a
kritikus érték nyilvánvalóan egyenlő azzal a maximális
kinetikus energiával, amivel az elektronok kiszabadulnak
(kilépnek) a fémből. A mért áram és a potenciálkülönbség
közötti összefüggés gondosabb elemzésével le lehetett vezetni
az elektronok kinetikus energiájának eloszlását. Ez az elemzés
az adott kísérlet esetében a következő eredményre vezetett:
Ha az A lemezt ν rezgésszámú fénnyel világítják meg,
akkor a kiszabaduló elektronok mind egy és ugyanakkora
E=hν nagyságú energiára tesznek szert, amely kizárólag a
fény rezgésszámától függ és a fény intenzitásától teljesen
független. Így tehát igen gyenge fény esetében az elektronok
még mindig ugyanarra az E=hν energiára tesznek szert, csak
megfelelően kevesebb elektron szabadul ki.
Ez a kísérleti eredmény világos ellentmondásban áll a
klasszikus elmélet jóslataival, amelyeknek alapján a nyert
energiának folytonos jellegű összefüggésben kellene állnia a
sugárzás intenzitásával, úgyhogy gyengébb fény esetén kisebb
energiának kellene adódnia. Sőt önmagában véve ez a kísérlet
arra utalna, hogy a fény nem is hullámokból áll, hanem kis
diszkrét (elkülönült) E=hν energiájú részecskék rajából,
úgyhogy ha egy ilyen részecske egy elektronba ütközik, akkor
ennek csakis a maga diszkrét E=hν energiáját adhatja át (sem
többet, sem kevesebbet). Egy gyenge fényhullám kevés ilyen
részecskét tartalmazna, egy intenzív fényhullám pedig sokat.
Megjegyzendő, hogy a jelenségnek ezt a modelljét Planck már
korábban is felvetette egy hevített, fekete test által kisugárzott
energia eloszlásának vizsgálata alapján. Planck kimutatta,
hogy a klasszikus elmélet egészen határozott jóslatokra
vezetett az energiaeloszlást illetően, csakhogy ezek a jóslatok
nem váltak be. Ha azonban feltételezte, hogy az energia E=hν
nagyságú csomagokban vagy kvantumokban érkezik, akkor ez
nagyon jól megmagyarázta a kísérleti eredményt. És ugyanaz
a h állandó, amelyre Plancknak a fekete test sugárzására
vonatkozó elméletében szüksége volt, helyesen adta meg
előre a fotoelektromos hatásban szereplő elektronok energiáját
is. Így nagyon erős bizonyítékok szóltak amellett, hogy a
fényenergia valójában kvantumok alakjában érkezik.
Másrészt viszont az az eredmény, hogy a fény diszkrét
részecskékből áll, ellentmond az interferencia-kísérletnek,
amely megköveteli, hogy a fény folytonos jellegű
hullámmozgás legyen. Gondolkodjunk el például azon a
könyvünk előző fejezetében leírt kísérleten, amelynél egy
fénysugár két résre esik. Ha csak az egyik rés van nyitva,
akkor a fény többé-kevésbé egyenletesen oszlik el a mögéje
helyezett ernyőn. Ha viszont a másik (B) rést is megnyitjuk,
akkor váltakozó világos és sötét sávok sorát kapjuk, azaz egy
második (B) rés megnyitásával sötétség keletkezhet olyan
pontokon, ahol egyetlen rés nyitvaállása esetén világosság
volt. Ezt a jelenséget azzal magyarázták, hogy a második
résen áthaladó hullámok bizonyos helyeken kiegyenlíthetik az
első résen át érkező hullámokat és így (az ellentétes
hullámhegyek és hullámvölgyek kölcsönös kiegyenlítődése
révén – A ford.) az adott pontban sötétség jöhet létre. De ha a
fény részecskék rajából áll, akkor a második rés
megnyitásával azt várnók, hogy megnövekszik az ernyő
minden egyes pontjára eső fény, vagy legalábbis sehol sem
csökken.
Első pillanatban azt hihetnők, hogy az
interferenciajelenséget talán mégis meg lehetne magyarázni
egy további feltevés segítségével, amely szerint a fény valami
olyan kvantumok rajából állna, amelyek két rés megnyitása
esetében kölcsönösen módosítják egymás pályafutását s a
fényrészecskék ilyen pályamódosulásának eredménye volna
az, hogy a sötét sávok helyére nem esik fény. De Vavilov, aki
fotoelektromos kísérleteihez olyan gyenge fényt használt,
hogy egyszerre csak egyetlen kvantum léphetett be a kísérleti
berendezésbe, megcáfolta ezt a feltevést, mert hiszen ebben az
esetben minden egyes kvantum csak egyetlen elektront
szabadít fel és kölcsönös pályamódosításról szó sem lehet.
Viszont ha már nagyszámú kvantum haladt át külön-külön és
egymástól függetlenül a rendszeren, akkor azoknak a
pontoknak a statisztikus eloszlása, amelyekről elektronok
szabadultak ki, mindinkább megközelíti a világos és sötét
interferenciasávok klasszikus elrendeződését. Vavilov
kísérletének tanúsága szerint tehát egy második rés
megnyitása megakadályozhat egy különálló és független
kvantumot abban, hogy az interferencia-alakzat sötét
pontjainak megfelelő helyekre essék, holott ha ez a második
rés zárva volna, ezekre a helyekre is eljuthatna. Eszerint még
egy különálló, egyedi kvantum is bizonyos hullámszerű
tulajdonságokat mutat. Másrészt azonban részecskeszerű
tulajdonságokkal is rendelkezik, éspedig nemcsak azért, mert
egy elektronnal mindig csak az E=hν energiakvantumnak
megfelelő energiamennyiséget közöl, hanem azért is, mert
kisszámú kvantumot tartalmazó fénysugár esetében olyan
statisztikus ingadozások mutatkoznak az elektronok
felszabadításának helyében és idejében, mint amilyeneket egy
igen szabálytalan vagy „véletlenszerű” térbeli eloszlású
részecskékből összetett sugárnál kellene észlelnünk (vagy
mint amilyeneket várnánk, ha a részecskéket valamilyen
kaotikus molekuláris mozgásban levő forrás bocsátaná ki).
Úgy látszik, hogy paradoxonnal kerültünk szembe. A
kísérletek egyik csoportja arra utal, hogy a fény a
hullámmozgás bizonyos alakja, míg a kísérletek másik
csoportja ugyanilyen nyomatékosan arra utal, hogy a fény
diszkrét részecskékből vagy kvantumokból áll. Hogy ez a
paradoxon hogyan oldható fel, azt később fogjuk megvitatni.
Egyelőre folytatnunk kell a kvantumelmélet fejleményeinek
bemutatását.
A következő lépést Bohr tette meg.
Már eddig is igen terjedelmes vizsgálati anyag gyűlt össze,
amely arra a következtetésre nyújtott alapot, hogy az anya gok
atomokból tevődnek össze és ezek az atomok egy pozitív
elektromos töltésű súlyos magból és a körülötte keringő
negatív elektromos töltésű könnyű részecskékből,
elektronokból épülnek fel, vagyis tulajdonképpen minden
atom a naprendszerre hasonlít, amelyben bolygók keringenek
a központi égitest körül. Az elektronnak a mag körüli
keringése során elektromágneses hullámokat kell kibocsá-
tania, amelyeknek másodpercenkénti rezgésszáma
szükségképpen megfelel másodpercenkénti pályakeringései
számának. Ezt a rezgésszámot ki is lehet számítani és
másodpercenként 1015 nagyságrendűnek találták, ami
megegyezett a fényrezgésszámok ismert nagyságrendjével.
Így tehát sikerült kvalitatív magyarázatot találni arra, hogy az
anyag miként bocsát ki fényt.
De amikor a fénykibocsátás folyamatát behatóbban
kezdték tanulmányozni, számos komoly ellentmondásra
bukkantak a fennálló elmélet és a kísérleti eredmények között.
A legszembetűnőbb ellentmondás éppen abból az első
pillantásra magától értetődőnek látszó tényből eredt, hogy az
atomok egyáltalán stabilis alakulatokként léteznek. Mert a
klasszikus elmélet szerint egy olyan mozgó és elektromos
töltéssel rendelkező részecskének, mint amilyen az elektron,
az általa kibocsátott elektromágneses hullámok révén
állandóan veszítenie kellene energiájából, mégpedig a
Maxwell-féle egyenletek értelmében a gyorsulása
négyzetének arányában. Márpedig egy görbült pályán mozgó
(keringő) elektron állandó gyorsulást mutat az atom
középpontjának irányában és így állandóan veszíteni kellene
energiájából.49 A leadott energia csak egyetlen forrásból
származhatnék: az atommagnak az elektronra gyakorolt
vonzása potenciális energiájából. Viszont ennek az energiának
a felszabadítására az elektronnak az atommag felé kellene
zuhannia. Röviden: a klasszikus elmélet alapján arra a
következtetésre kellene jutnunk, hogy az elektron a maga
keringése közben csigavonal alakú (spirális) pályán haladva
mindinkább közeledik a maghoz és végül belezuhan,
mégpedig a számítások szerint a másodperc rendkívül csekély
töredéke alatt. A valóságban azonban egyáltalában nem ez
történik, hanem a szóban forgó atomra jellemző normális
sugarú keringési pálya elérésekor50 az elektron beszünteti a
sugárzást (az elektromágneses hullámok alakjában való
energialeadást) és ettől kezdve korlátlan ideig megmarad
pályáján, amíg csak meg nem zavarják. Tehát itt valamilyen, a
klasszikus elmélet által figyelmen kívül hagyott, tényezőnek
kell érvényesülnie, amely magyarázatot szolgáltat arra, hogy
az elektron miért szünteti be a sugárzást, amint eléri az atom
normális sugarának megfelelő keringési pályát.
A klasszikus elméletnek és a kísérleti eredménynek egy
másik fontos ellentmondása az atomok által kibocsátott
sugárzások rezgésszámának tanulmányozásából eredt. A
klasszikus elmélet szerint a lehetséges elektronpályák
nagyságának folytonos sorozatot kellene alkotnia. S mivel
minden lehetséges pályanagysághoz általában az elektron
magkörüli keringésének más-más időtartama tartozik, azért
tehát a megfelelő kibocsátott rezgésszámoknak is folytonos

49
Ha az elektron mozgásában nem hatna közre a keringési pályája
központja felé irányuló gyorsulás, akkor az elektron nem is végezne
keringő mozgást, hanem érintőleges (egyenes) irányban lerepülne
pályájáról, hiszen egy mozgó test, amelyre semmi erő nem hat és amely
ennek következtében semmiféle gyorsulásra nem tesz szert, egyenes
irányban egyenletes sebességgel halad tovább a newtoni
mozgástörvények értelmében. – A ford.
50
A kísérletek szerint e pálya sugara 10-8 cm nagyságrendű.
skálán kellene eloszlaniok (azaz mindenféle, egymástól
tetszőlegesen kismértékben különböző rezgésszámnak elő
kellene fordulnia – A ford.). Mivel pedig az atomi szinten
végbemenő mozgás kaotikus jellegű, tehát bizonyos adott
anyagmennyiségben, például egy csőbe zárt hidrogéngáz
atomjaiban a legkülönbözőbb pályanagyságoknak kellene
kaotikus eloszlásban előfordulniuk, sőt a jelenlevő atomok
nagy (1020 nagyságrendű vagy ennél is nagyobb) számára való
tekintettel ez az eloszlás gyakorlatilag folytonosnak tűnnék és
így a kibocsátott fénynek is a rezgésszámok folytonos
skáláján kellene eloszlania. A valóságban azonban a kísérletek
azt mutatták, hogy az atomok csak bizonyos meghatározott
diszkrét rezgésszámoknak megfelelő fényt sugároznak ki.

Bohr igen gondos elemzésnek

vetette alá ezt a problémát és egy
teljesen újszerű feltevés segítségével
végül is sikerült feloldania az
elméletnek az itt tárgyalt (és még sok
más itt nem tárgyalt) kísérlettel
kapcsolatos ellentmondásait.
Alapelvként feltételezte, hogy a pályanagyságoknak a
klasszikus elmélet által megengedett folytonos sorozata a
valóságban nem lehetséges és az elektron csak bizonyos
diszkrét (vagyis „kvantált”) pályákon keringhet, amint ezt a 3.
ábra mutatja. Miután még azt a feltevést is bevezette, hogy a
valóságban lehetséges pályák közül van egy legkisebb
(ábránkon A-val jelölve), amelynek energiája a lehető
legkisebb, azonnal megkapta az atomok stabilitásának
magyarázatát. Mert amint az elektron erre a legbelső pályára
lép, már nem adhat le több energiát, hiszen nincsen kisebb
energiájú pálya, amelyre átmehetne. Ezért azután mindaddig
megmarad ezen a pályán, amíg csak kívülről meg nem
zavarják.
Ha egy elektron valamilyen okból például a C pályán
tartózkodik, amelynek Ec energiája nagyobb, mint a legbelső
pályáé, akkor Bohr feltételezése szerint átugorhat egy
beljebb fekvő vagy – mint mondani szokták – alsóbb
pályára, például B-re, s ebben az esetben a két pálya közti
egész energiakülönbözetet, vagyis az EC-EB energiát
egyetlen fénykvantum alakjában fogja kisugározni,
amelynek rezgésszáma az Einstein-féle összefüggés
értelmében EC-EB= hν lesz. Mindebből pedig az következik,
hogy a fény csak bizonyos diszkrét rezgésszámokban
sugározódhat ki, amelyek a különböző lehetséges
energiaszintek közti diszkrét ugrásoknak felelnek meg.
Miután Bohr kvalitatívan feloldotta az elmélet és a kísérlet
ellentmondásait, egy kvantitatív szabályt is levezetett, amely
lehetővé tette számára, hogy előbb hidrogénatomokra, majd
néhány más egyszerű atomfajtára vonatkozólag kiszámítsa a
megengedett energiaszinteket és az ezeknek, megfelelően
kisugárzódó fény rezgésszámait. A szóban forgó kvantitatív
szabály ezekben az esetekben a ténylegesen észlelt
rezgésszámok rendkívül pontos megjóslását tette lehetővé,
ami hatalmasan emelte az elmélet igaz voltának
valószínűségét. A számítás olyan sok rezgésszámnak olyan
szabatos meghatározását eredményezte, hogy a kísérleti
eredményékkel való egyezést nehezen lehetett volna véletlen
egybeesésnek minősíteni.
Így tehát Bohr igen meggyőző bizonyítékokat hozott fel
arra, hogy nemcsak a fényenergia, hanem az elektronok
energiája is diszkrét csomagokban, azaz kvantumokban lép
fel. További vizsgálatok, amelyekre nem szándékozunk
kitérni, hasonló diszkrétséget mutattak ki az összes többi
energiafajtáknál is. Más szóval kiderült, hogy az energia teljes
általánosságban és alapvetően „atomos” jellegű (nem
folytonos, hanem alapegységekből tevődik össze. – A ford.).
Az alapegységek nagysága azonban nem minden lehetséges
feltétel mellett volt azonos, hanem például a fény esetében a
rezgésszámtól függött, az atomon belül pedig bonyolultabb
szabályok szerint alakult.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy semmiféle magyarázat
nem volt arra, miért atomos jellegű az energia. Ezt az
atomosságot csak mint alapelvet tételezték fel, s ennek az
alapelvnek segítségével az atomoknak és a sugárzásnak sok
olyan tényleges tulajdonságát tudták megmagyarázni, amely
ellentmondásban állott azzal a klasszikus fizikából levonható
következtetéssel, hogy az energia folytonos jelleggel
változhat. Továbbá arra sem volt magyarázat, hogy milyen
folyamat zajlik le akkor, amikor egy kvantum kibocsátásra
vagy elnyelésre kerül, miközben az elektronnak nyilvánvalóan
ugrást kell végeznie, hogy az egyik diszkrét pályáról a
másikra átjusson. Az elmélet fejlődésének ezen a fokán
egyszerűen elfogadták, hogy az efféle folyamatok valahogyan
végbemennek és remélték, hogy végbemenetelük módját
később majd jobban is meg lehet érteni (Ugyanezt remélték
egyébként azzal a problémával kapcsolatban is, hogy miért
csak diszkrét pályák léteznek.)
Az első lépést az atomonbelüli pályák diszkrét energiáinak
jobb megértése felé de Broglie tette meg. De Broglie
kiindulópontja az volt, hogy ugyanúgy, ahogy a
fényhullámoknak részecske-jellegük van, az atomonbelüli
részecskéknek is hullám-jellegük lehet. E feltevése
megalkotására az vezette, hogy sokféle klasszikus
hullámmozgással kapcsolatban diszkrét rezgésszámok
rendszerei érvényesülnek. Például egy mindkét végén
feszesen befogott húrnak bizonyos „alaprezgésszám” egész
számú többszöröseinek megfelelő „harmonikus”
rezgésszámokkal kell rezegnie; magát az alaprezgésszámot a
húr hosszúsága, sűrűsége és feszültsége határozza meg.
Hasonlóképpen egy zárt szekrényen belül a hanghullámoknak
is csak bizonyos diszkrét rezgésszámaik lehetnek, csakhogy
ezek között az összefüggés már nem fejezhető ki egész számú
többszörösök egyszerű viszonyával. Általában: ha egy
hullámnak bizonyos meghatározott térségen belül kell
rezegnie, akkor kimutatható módon csak egyes lehetséges
diszkrét rezgésszámok valamelyikét veheti fel.
De Broglie azt az alapelvet állította fel, hogy az
elektronokhoz, bizonyos új hullámfajta társul. Ami ennek a
hullámnak a pontos természetét illeti, legtöbb tulajdonsága az
elméletalkotásnak ezen a fokán még nem volt lényeges. A hullám
lényeges tulajdonságának csak az számított, hogy egy atomon
belül mindig bizonyos diszkrét rezgésszámokkal fog rendelkezni.
S ha most feltesszük, hogy az Einstein-féle E = hν összefüggés,
amely a hullám energiáját és rezgésszámát összekapcsolja, ezekre
a feltevés szerint az elektronokhoz társuló hullámokra éppúgy
érvényes, mint a fényhullámokra, akkor a diszkrét
rezgésszámokból mindjárt diszkrét energiák is következnek.
Következő lépésként ezt a kvalitatív elméletet
kvantitatívabb alakba kellett öltöztetni. De Broglie úgy járt el,
hogy a relativitáselméletből vett érvek segítségével az
Einstein-féle E=hν összefüggésből egy másik, ti. p = h/λ
összefüggést vezetett le, amely a szóban forgó hullámok λ
hullámhosszúságát az elektron p impulzusával hozta
kapcsolatba. Amikor ezt a λ hullámhosszúságot egy elektron
szokásos kísérleti feltételek mellett észlelhető impulzusára
vonatkozólag kiértékelték, kiderült, hogy az atomi
méreteknek megfelelő nagyságrendű. A fénnyel és más
hullámokkal szerzett tapasztalatokból viszont már tudjuk,
hogy a hullámjelleg csak akkor mutatkozik meg világosan, ha
a hullám a saját hullámhosszúságát csak kevéssé meghaladó
méretű akadályokba ütközik és egyéb körülmények között
gyakorlatilag olyan egyenesen halad, mint hogyha nem
hullám, hanem részecske volna. Így tehát makroszkopikus
szinten a de Broglie-féle hullámok nem jutnának világosan
érvényre és az elektron úgy viselkednék, mint hogyha
közönséges klasszikus részecske volna; ezzel szemben az
atomi szinten az elektronhoz társuló hullámnak fontos és
eddig nem ismert hatásokat kellene létrehoznia, többek között
diszkrét rezgésszámokat, amelyek a hullám atomba való
bezártságának következményei. De Broglie ezek után az általa
felfedezett p = h/λ és az Einstein-féle E = hv összefüggés
alapján kiszámította az általa feltételezett hullámok lehetséges
diszkrét rezgésmódjainak rezgésszámait és az ezekhez tartozó
energiákat. A számítás eredményeként pontosan azokat az
energiákat kapta, amelyek a Bohr-féle elméletből következtek.
Így tehát a Bohr-féle energiaszinteket meg lehetett
magyarázni egy hullám feltételezése révén, ha egyben azt is
feltételezték, hogy ennek a hullámnak az energiája és
rezgésszáma közötti összefüggést szintén az Einstein-féle E =
hv egyenlet fejezi ki.
Davisson és Germer későbbi kísérletei az elektronoknak
fémkristályokon való szóródására az erős és gyenge szóródási
övezetek olyan statisztikus eloszlását mutatták, amely nagyon
emlékeztetett az optikai kísérletek során egy résrendszeren
átbocsátott fénysugarak (fénykvantumrajok) által létrehozott
interferenciasávokra. Ekkor felvetődött az a gondolat, hogy
Davisson és Germer kísérleteiben talán a de Broglie által
feltételezett hullámok létezésének megnyilvánulásáról van szó
és hogy itt az atomoknak a fémkristályban alkotott szabályos
rácsa játssza ugyanazt a szerepet, mint az optikai
interferencia-kísérleteknél a résrendszer. Amikor az erős és
gyenge szóródási övezetek megfigyelt eloszlásából
kiszámították a feltételezett hullám hosszúságát, akkor
kiderült, hogy az megegyezik azzal, amely de Broglie
elméletéből adódik. Így kísérletben ragyogóan beigazolódott
az a sejtés, hogy az elektronoknak valamiféle hullámszerű
tulajdonságaik vannak. Később hasonló kísérletekkel sikerült
kimutatni, hogy más részecskék, például molekulák vagy
protonok, neutronok stb. szintén hullámszerű
tulajdonságokkal rendelkeznek és szintén eleget tesznek a de
Broglie-féle összefüggésnek. S így azután kialakult az
álláspont, hogy minden anyagnak ilyen hullámszerű
tulajdonságai vannak.
Közben Schrödinger sokkal szabatosabb alakra hozta de
Broglie hullámelméletét, amennyiben egy parciális
differenciálegyenletet vezetett le, amely nagyjából úgy
határozza meg e hullámok jövőbeli mozgását, mint a
Maxwell-féle egyenletek az elektromágneses erőtér
hullámaiét. A Schrödinger-féle egyenlet egyébként igen sok
olyan atomrendszerre vonatkozólag is lehetővé tette az
energiaszintek pontos kiszámítását, ami a Bohr-féle vagy a de
Broglie-féle elmélet alapján hasonló eredménnyel nem volt
elérhető, s ezek a számítások minden esetben igen meggyőző
egyezésre vezettek a kísérleti megfigyelésekkel. Ezen
túlmenően a Schrödinger-féle egyenlet folytonos jellegű
meghatározást adott arról, hogy a hullám miként mozog az
egyik megengedett szintről a másikra való átmenete során, s
így remény volt arra, hogy talán most meg lehet oldani azt a
rejtélyt, miként megy végbe a megengedett szintek közti
átmenet.
Ezen a ponton azonban a hullámelméletnek egy új és
némileg paradox korlátozására lettek figyelmesek.
Schrödinger ugyanis eredetileg azt javasolta, hogy az
elektront folytonos töltéseloszlásként fogják fel. Feltételezte,
hogy ennek a töltésnek a sűrűsége (ρ) úgy függ össze a hullám
amplitúdójával (ψ), mint azt ρ = |ψ|2 összefüggés mutatja.
Ezek szerint tehát a de Broglie-, illetőleg Schrödinger-féle
hullámok elektromos töltések hullámaiként volnának
értelmezendők. Schrödinger javaslatának elfogadása esetén
(vagyis az elektront folytonos töltéseloszlásként felfogva – A
ford.) és egyben azt is feltételezve, hogy az elektromos töltés
sűrűsége valóban az említett módon függ össze a
hullámamplitudóval, a Schrödinger-féle egyenlet
automatikusan arra a következtetésre vezetett, hogy a töltés
teljes összege változatlan marad, függetlenül attól, hogyan
megy át egyik helyről a másikra. Az a körülmény, hogy az
elmélet a töltés megmaradásának ismeretes jelenségével
egyező eredményt adott, mindenesetre alátámasztotta az egész
értelmezés helyességébe vetett bizalmat.
Sajnos azonban ez az értelmezés csak addig volt tartható,
amíg a Schrödinger-féle egyenlet által meghatározott hullám
megmaradt egy atomon belül. A szabad teret illetően már
egészen egyszerű számítással ki lehetett mutatni, hogy a
Schrödinger-féle egyenlet értelmében a hullámnak gyorsan és
minden korlát nélkül szét kell folynia a térben. Viszont egy
elektront a valóságban mégis mindig a térnek egy aránylag
szűk körzetén belül lehet megtalálni, úgyhogy töltésének
sűrűsége nem lehet általánosan egyenlő a Schrödinger által
megadott ρ = |ψ|2 értékkel.
E probléma megoldására Born felvetette, hogy a hullám
intenzitása (ti. éppen a |ψ|2 érték) nem az elektron tényleges
töltéssűrűségét, hanem valószínűségi sűrűségét jelenti, vagyis
azt a valószínűséget, amellyel a kis lokalizált részecskeként
felfogott elektron bizonyos helyen megtalálható. Eszerint az a
tény, hogy egy szabad elektron hullámamplitúdója az egész
térben szétfolyik, már nem áll ellentmondásban azzal, hogy az
elektron a tér egy bizonyos helyén található. A |ψ| 2 érték
megmaradása ez esetben a következőképp értelmezhető:
annak a valószínűsége, hogy a részecske valahol a térben
megtalálható, az idő múlásával is szükségképpen egységnyi
marad.
A Born-féle feltevést nem lehetett közvetlenül igazolni egy
statisztikus halmazba összefoglalt részecskék mindenkori
helyzetének megfigyelésével. Közvetve azonban mégis
sikerült igazolni. Mert például a megengedett energiaszintek
közti átmeneteknél a Schrödinger-féle egyenlet által leírt
hullámnak az egyik rezgésmódról a másikra való áttérését
most már úgy kellett értelmezni, mint valami folytonos
jelleggel változó valószínűségét annak, hogy az elektron
egyik vagy másik energiával rendelkezik51. Így azután ki
lehetett számítani a különböző energiaszintek közötti
átmenetek különféle feltételek melletti valószínűségét és a
kapott elméleti valószínűségek jól megegyeztek a kísérleti
eredményekkel. Born feltevése mellett ma már annyi
közvetett bizonyíték szól, hogy a fizikusok általában
helyesnek fogadják el a Schrödinger-féle ψ hullámfüggvény
Born által adott értelmezését.
Foglaljuk most össze az eddigi megállapításokat:
(1) Úgy látszik, hogy az energia általában véve bizonyos
atomos felépítéssel rendelkezik, éspedig akár fénykvantumok
alakjában, akár az anyag megengedett diszkrét
energiaszintjeinek alakjában jelenik meg.
(2) Úgy látszik, hogy az anyag52 és az energia minden
megnyilvánulásának két lehetséges oldala van, egy
hullámszerű és egy részecskeszerű. Az Einstein-féle E = hv
összefüggés mindig összekapcsolta a részecske-jellegű
megnyilvánulásokban szereplő energia számértékét a hullám-
jellegű megnyilvánulásokban szereplő v rezgésszámmal.
Ugyanakkor a részecske-jellegű megnyilvánulásokban
szereplő p impulzus számértékét a de Broglie-féle p = h/λ
összefüggés egészen hasonló módon bizonyos λ
hullámhosszhoz társította.
(3) Az atomfizika alaptörvényei statisztikus alakúaknak
mutatkoztak. Így a Schrödinger-féle hullámfüggvény
51
Azt a kérdést, hogy ténylegesen mi történik egy egyedi elektron
átmenete folyamán, ezek szerint nem sikerült megoldani; az egyedi
folyamatról továbbra sem lehetett leírást adni. A Schrödinger-féle
egyenlet által leírt hullámnak Born-féle értelmezése csak az esetek
statisztikus összességére határozza meg az átlagos viselkedést.
52
Az „anyag” többértelmű fogalom. Az „anyag” – mint minden létező
gyűjtőfogalma – tartalmazza az energiát is. Az energiával szembeállított
„anyag” a nyugalmi tömeget, illetve a vegyi értelemben vett anyagot
jelöli. – A ford.
általában csak annak a valószínűségnek a megjóslását tette
lehetővé, amellyel valamely adott eredmény egy atomi
rendszerben megfigyelhető. Hasonlóképpen a
fénykvantumrajokkal folytatott kísérletek (valamint a
kvantumelektrodinamika későbbi elméleti kidolgozásának
részletei) arra utaltak, hogy a fotoelektronok kiszabadulásának
helyében és idejében véletlenszerű statisztikai ingadozások
lépnek fel s hogy általában csak az ilyen folyamatok
valószínűsége jósolható meg.
Az egyedi rendszernek némely sajátosságát, például az
energiaszinteket, ennek ellenére nemcsak valószínűségileg,
hanem bizonyossággal meg lehetett határozni.

3. A kvantumelmélet oksági magyarázatára irányuló kutatás

problémájáról

A fizikusok most igen nehéz problémával kerültek szembe.

A kutatások során az anyagok rejtélyes általános
sajátosságainak egész sorával ismerkedtek meg, többek között
a hullámszerű és a részecskeszerű tulajdonságoknak egy igen
különös együttesével, amire nagyon nehéz volt magyarázatot
adni, továbbá a meghatározó jellegű (determinisztikus) és
statisztikus adottságok olyan kombinációjával, ami a múltban
teljesen ismeretlen volt. De noha az új jelenségek valóban
szokatlanok voltak, mégsem áll, hogy semmi utalást sem
tartalmaztak arra vonatkozóan, hogyan lehetne oksági
magyarázatot találni rájuk.
Hogy jobban megvilágítsuk azt az álláspontot, amelyre a
legtöbb modern elméleti fizikus a kvantumelmélet
értelmezése során helyezkedett, továbbá, hogy érthetőbbé
tegyük azt a bírálatot, amellyel a jelzett értelmezést e
fejezetben részesíteni fogjuk, röviden vázoljuk a kutatásnak
azt az elgondolható irányát, amelyben a kvantumelmélet
oksági magyarázatát keresni lehetett volna. Sokkal
részletesebb javaslatainkat az ilyen irányú kutatásokra csak a
következő fejezetben fogjuk kifejteni. Tárgyalásunk célja
most csak az, hogy egy ellentétes szempont bevezetésével
világosabban kimutassuk a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének összes következményeit. Ez a szempont éppen
ellentétes volta révén ráirányítja a figyelmet arra, amit a
szokványos szempont háttérbe szorít.
Hogy rámutassunk, milyen úton kereshették volna a
kvantumelmélet oksági magyarázatát, kezdjük az előzőkben
felsorolt (3) megállapítással, amely a statisztikus és egyedi
törvényszerűségek sajátos kombinációjának felmerülésére
vonatkozott.
Ha eddig a fizikában (vagy más területeken) szabálytalan
statisztikus ingadozásokkal találkoztak egy halmaz egyedi
tagjainak viselkedésében, akkor feltették, hogy ezeknek a
szabálytalan ingadozásoknak is van okuk, amely legfeljebb
ma még ismeretlen számunkra, de idővel bizonyára felfedhető
lesz. Így például a Brown-féle mozgás esetében azzal a
feltételezéssel éltek, hogy a virágpor-szemcsék látható
szabálytalan mozgása az atomi mozgás valamilyen mélyebb,
de még láthatatlan szintjéről ered. Szóval nem tételezték fel
azt, hogy a Brown-féle mozgás szabálytalan változásait
meghatározó összes tényezők magának a Brown-féle
mozgásnak a szintjén léteznek, hanem éppen ellenkezőleg úgy
vélték, hogy e tényezők nagy része az atomi (illetve
molekuláris – A ford.) mozgások szintjén áll fenn, s ha
magának a Brown-féle mozgásnak a szintjén folytatnak
vizsgálatokat, akkor csak statisztikus szabályszerűségeket
mutatnak ki, míg a mozgás pontos részleteinek vizsgálatára ez
a szint nem nyújt teljes alapot.
Hasonlóképpen feltételezhető, hogy fejlődésének jelenlegi
szakaszában a kvantumelmélet nem eléggé átfogó ahhoz,
hogy az egyedi elektron, fénykvantum stb. mozgásainak
pontos részleteit is tárgyalni tudja. Az ilyen részletek
megfelelő tanulmányozására egy egyelőre még ismeretlen
mélyebb szintre kellene leszállnunk, amely ugyanolyan
viszonyban áll az atomi szinttel, mint az atomi szint a Brown-
féle mozgás szintjével. Természetesen az atomi szint némely
sajátosságai meghatározott jellegűek, azaz determináltak, de
ez nem okoz elvi nehézséget, mert nagyon is lehetséges, hogy
azok a tényezők, amelyek éppen ezeket a sajátosságokat
meghatározzák, már pusztán az atomi szint
figyelembevételével is definiálhatók, míg más sajátosságok
meghatározó tényezői ezen a szinten még nem állapíthatók
meg. Így megérthetjük, hogy az atomi szint elméletének miért
kell általában valószínűségekkel. foglalkoznia, holott az
egyedi rendszerek némely sajátosságait pontosan meg tudja
jósolni.
Amint elismerjük, hogy a fennálló kvantumelmélet egész
fogalmi szerkezete talán alkalmatlan az egyedi rendszerek
összes részlettulajdonságainak megállapítására, azonnal
korlátlan számú új lehetőség nyílik meg előttünk, hiszen a
mélyebb szint még nem ismert sajátosságai teljes mértékben
rendelkezésünkre állhatnak. Így például már most is
módunkban áll kvalitatívan belátni, hogy miféle magyarázata
lehet az Einstein-féle E = hv összefüggésnek, amely egy
rezgés energiája és rezgésszáma között teremt kapcsolatot.
Hiszen már a klasszikus fizikában is sok példát ismertünk a
nem-lineáris egyenleteknek53 megfelelő rezgésekre,
amelyeknél csak egyes diszkrét stabilis rezgésszámok
léteztek, s amelyeknél az energia meghatározott
összefüggésben állott a rezgésszámmal (mint például az
elektronnak a szinkrociklotronban végzett mozgásai
esetében54). Igaz, hogy e klasszikus rendszerek egyikében sem
szerepel éppen az E=hv összefüggés. De a lényeges itt az,
hogy mégis fennáll valamiféle meghatározott viszony az
energia és a rezgésszám között, amely azután a rezgőrendszer
egyenleteinek sajátos alakjától függ, míg ezek az egyenletek a
szóban forgó rendszer jellemzőin múlnak.
Itt tehát azt a lehetőséget vetjük fel, hogy az atominál
mélyebb szinten olyasfajta rendszerekkel lehet dolgunk,
amelyeknek rezgéseit nem-lineáris egyenletrendszer határozza
meg s az egyenletek nem-lineáris volta éppen olyan típusú,

53
Lineárisnak azt az egyenletet nevezzük, amelynél két megoldás összege
is ugyanannak az egyenletnek megoldásai közé tartozik. Egy nem-
lineáris egyenletnek nincs meg ez a tulajdonsága, s ezért, matematikai
kezelése is sokkal nagyobb nehézségekbe ütközik, hiszen megoldásai
között általában nem állnak fenn ilyen egyszerű összefüggések.
54
Lásd többek között D. Bohm és L. Foldy: Physical Review 1947, 72.
köt. 649.1
hogy az Einstein-féle E = hv összefüggésnek (és a de Broglie-
féle p=h/λ összefüggésnek) megfelelő diszkrét
rezgésszámokra vezet. Ha sikerül ezt kimutatni, akkor
automatikusan magyarázatot kapunk arra, hogy miért lépnek
fel az anyagban diszkrét energiaszintek és miért jelenik meg
az elektromágneses energia kvantumok alakjában. Egyben
magyarázat adódik a diszkrét energiaszintek közötti
átmenetekre is, mert a nem-lineáris egyenleteknek megfelelő
klasszikus rendszerekről jól tudjuk, hogy ezeknél a stabilis
rezgésszám-tartományok között instabilis tartományok
terülnek el, amelyeken a rendszer igyekszik gyorsan
áthaladni, hogy egyik stabilis rezgésmódból a másikba
juthasson. Ha feltesszük, hogy ezek az átmenetek az atomi
szinteken végbemenő folyamatokhoz képest igen gyorsak,
akkor a tisztán atomi jelenségeket illetően ténylegesen
ugrásszerűeknek (nem folytonos jellegűeknek) tekinthetjük
őket. Viszont egy mélyebb szinten azért mégis folytonos
jellegűek. Ezek szerint módunkban áll az energia bizonyos
szinten megnyilvánuló „atomos” jellegét megmagyarázni s
ugyanakkor valamely alapvetőbb szinten mégis
megvalósíthatónak tartani az energia ilyen „oszthatatlan
atomjainak” felbontását. Hiszen az anyag atomjait is
eredetileg bizonyos szinten felbonthatatlannak találták, de
utóbb kiderült, hogy egy alapvetőbb szinten elektronokra,
protonokra és neutronokra bonthatók.
4. A határozatlansági elv

Mint előző fejtegetéseinkből kitűnik, általános kvalitatív

értelemben semmiképpen sem volt kilátástalan az, hogy a
kvantumelméletre oksági magyarázatot lehessen találni.
Viszont annak idején a legtöbb fizikus részben gyakorlati,
részben filozófiai okokból nagyon húzódozott az ilyen irányú
kutatástól. A húzódozás gyakorlati oka az volt, hogy egy
efféle kezdeményezés igen kevés kísérleti ténnyel
alátámasztott bonyolult elmélet kialakítását igényelte volna;
ezenfelül pedig néhány igen nehéz és mindaddig megoldatlan
matematikai problémát is meg kellett volna oldani ezzel
kapcsolatban, így többek között azt a kérdést, hogy milyen
tulajdonságai vannak bizonyos nem lineáris egyenletek
megoldásainak. A filozófiai okokat a húzódozásra a híres
Heisenberg-féle határozatlansági elv adta, amelyet most
fogunk tárgyalni.
Ezt az elvet úgy közelíthetjük meg, ha felvetjük a
következő kérdést: „Tegyük fel, hogy mélyebb szinten létezik
az elektronnak valami olyan szabálytalan de pontosan
definiálható mozgása, amely magyarázatot szolgáltathatna a
Schrödinger-féle ψ hullámfüggvénnyel meghatározott
valószínűségekre. Meg lehetne-e bizonyosodni tényleges
megfigyelés útján e mozgás jellegéről?” Mint tudjuk, az atomi
szintén végbemenő véletlenszerű mozgás jellegének első
meglehetősen közvetlen meghatározása a vele kapcsolatos
szabálytalan Brown-féle mozgás megfigyelése révén vált
lehetségessé, amely mozgást kicsiny, de azért az atomoknál
sokkalta nagyobb testek végzik. Hasonlóképpen talán a
szubatomikus szinten végbemenő véletlenszerű mozgás
jellegére is támpontot adhatna az elektronok atomonbelüli
mozgásában mutatkozó valamiféle maradék szabálytalanság.
Kérdésünk megválaszolása céljából elemezzük most azt,
hogy miként zajlik le valamely atomi részecske, például egy
atommag körül keringő elektron megfigyelésének folyamata.
Tételezzük fel először azt, hogy a megfigyelést mikroszkóp
segítségével végezzük. Mivel a
megfigyelésnél használt fény mindig
külön-külön „csomagokban”, azaz
kvantumokban érkezik a
mikroszkópba, nem kerülhetjük el,
hogy meg ne zavarjuk az elektront,
amikor szemügyre akarjuk venni.
Hiszen legalább egy kvantumnyi
fényre van szükségünk ahhoz, hogy
megpillanthassuk. S amikor ez a
kvantum beleütközik az elektronba,
akkor ennek mozgásában bizonyos
minimális zavar fog keletkezni azon
fénymennyiség révén, amellyel
megfigyelésünket végezzük.
Egy kvantum energiája – mint
tudjuk E= hv. Képletünk azt mutatja, hogy ha a zavart
csökkenteni akarjuk, alacsony rezgésszáméi (kis v-vel
rendelkező) elektromágneses hullámokat kell használnunk,
mert így a kvantum (és az általa okozott zavar) kisebbnek
ígérkezik. Viszont ebben az esetben újabb nehézségbe
ütközünk. A fény ugyanis nemcsak részecske, hanem hullám
módjára is hat. Márpedig a fény hullámelmélete szerint az a
fényhullám, ami egy bizonyos P pontról a mikroszkóp
lencséjébe jut (4. ábra), nem ad éles körvonalú P 1 képpontot,
hanem egy kicsiny, elmosódó határú képet hoz létre,
amelynek nagysága egyenesen arányos a fény
hullámhosszával. Viszont a. fény hullámhossza fordítva
arányos a v rezgésszámmal. Ha tehát ez a rezgésszám
alacsony, akkor a hullámhossz nagy lesz és a mikroszkópban
olyan elmosódott képet kapunk, amelyből nem állapíthatjuk
meg az elektron pontos helyét.
Ily módon két nehézséggel állunk szemben. Egyfelől a
fény részecske-jellege miatt elkerülhetetlen, hogy meg ne
zavarjuk a megfigyelendő atomi részecske impulzusát,
mégpedig egy megjósolhatatlan, illetve ellenőrizhetetlen
zavart55 hozunk létre, amelyet Δp-vel jelölünk. Másfelől
viszont a fény hullámjellege, miatt elkerülhetetlenül
valamelyes – Δx-el jelölendő – bizonytalanság támad az
elektron helyzete tekintetében, mivel a róla kapott kép nem
teljesen éles. Ennek alapján egyszerű, de itt nem részletezendő
számítással megkaphatjuk az ilyen helyzetekre vonatkozó
Heisenberg-féle határozatlansági relációt:
Δp. Δx≈h, ahol is h a Planck-féle állandó.
Így tehát reciprok viszony áll fenn az impulzus- és a
helyzetmeghatározás lehetséges szabatossága között: minél
szabatosabban van meghatározva a helyzet, annál kevésbé
55
A zavar csak azért megjósolhatatlan és ellenőrizhetetlen, mert a jelenlegi
kvantumelmélet alapján semmiképpen sem tudhatjuk és nem is
szabályozhatjuk be előre, hogy mekkora lesz pontosan az a Θ szög,
amelyben a fénykvantum a mikroszkóp lencséjére vetődik. Ez pedig
bizonytalanná teszi azt, hogy mekkora impulzust adott át a fénykvantum
az elektronnak. Ha ismernők a Θ szöget, akkor kiszámíthatnók az
átadott impulzust [Δp≈h.sinΘ/λ] és megfelelő kiigazítást eszközölve
minden bizonytalanság nélkül meghatározhatnók az elektron eredeti
impulzusát.
szabatosan lehet meghatározni az impulzust – és viszont.
Ennek az oka az, hogy az elektron helyzetének szabatos
meghatározásához rövid hullámhosszúságú fényt kell
használni, ami egy nagy, de egyben megjósolhatatlan és
ellenőrizhetetlen impulzusnak az elektronra való átvitelét
eredményezi; ugyanakkor azonban az elektron impulzusának
szabatos meghatározásához igen csekély impulzusú (és ezért
nagy hullámhosszúságú) fénykvantumra van szükség, amely a
lencsében nagy elhajlási szöget ad s ennek megfelelően az
elektron helyzetének életlen leképezését, illetve pontatlan
meghatározását eredményezi.
Hirtelenében azt hihetnők, hogy mérésünk
bizonytalanságát talán csökkentené, ha az elektront nem
fénykvantumokkal való kölcsönhatása útján, hanem
valamilyen más módon próbálnók megfigyelni. Hiszen
például az elektronmikroszkópok nem fény, hanem
elektronsugarak segítségével képezik le a tárgyakat –
megfigyeléseinkhez tehát nemcsak fénykvantumokból, hanem
elektronokból álló sugarakat is használhatnánk. De a
probléma behatóbb vizsgálatánál kiderül, hogy ez sem
változtat a dolog lényegén, mert jól tudjuk, hogy minden
energia kvantumokban érkezik és minden anyagnak az a
tulajdonsága, hogy hullám módjára és egyben részecske
módjára is hatást fejt ki. A kvantumelméletből az következik,
hogy a határozatlansági relációk akkor is érvényben
maradnak, ha megfigyeléseinket elektronmikroszkóppal vagy
bármely más szabadon választott eszközzel végezzük.
Mivel a kvantumelmélet értelmében minden mérési eljárás
ugyanannak a végső pontossági korlátozásnak van alávetve,
Heisenberg szükségesnek látta, hogy a Δp. Δx≈h és az ehhez
hasonló határozatlansági relációkat egy igen alapvető és
mindent átható általános elv megnyilvánulásaként fogja fel,
amely a természeti törvényszerűség egészét átfogja. Vagyis
ahelyett, hogy a határozatlansági relációkat elsősorban a
kvantumelmélet jelenlegi alakjában adódó következményként
értelmezte volna, mindjárt feltételezte, hogy ezek a relációk
természeti alaptörvényt alkotnak, amellyel az összes egyéb
törvényeknek meg kell férniök.56
Heisenberg lényegileg felteszi, hogy a határozatlansági
relációk feltétlen és végleges érvényűek, azaz örökké
érvényben maradnak, még akkor is, ha – amint elég
valószínűnek látszik – a kvantumelmélet jelenlegi alakján
kiigazításokat, bővítéseket vagy akár alapvető és forradalmi
változtatásokat kell ejteni. Sőt Heisenberg és a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének legtöbb más
képviselője arra az általános álláspontra helyezkedik, hogy a
fizika jövőbeli eredményei következtében feltehetőleg még
kevésbé szabatosan fogjuk tudni meghatározni a dolgok
viselkedését57, úgyhogy a kvantumelmélet jelenlegi alakja
minden esetre olyan határt szab az összes lehetséges mérések
pontosságának, amelyet semmilyen körülmények között nem
lehet túllépni.
5. Az okság feladása az atomi területen mint a határozatlansági elv
következménye

A határozatlansági elvvel kapcsolatban számos új és fontos

filozófiai kérdés merült fel, amelynek a klasszikus
mechanikában nem volt helye. Ezek a kérdések – mint látni
fogjuk – hozzájárultak ahhoz, hogy a fizikusok az atomi
területen feladják az okság fogalmát s így egészen más
filozófiai álláspontra helyezkedjenek, mint amely a modern
kvantumelmélet létrejöttéig uralkodott.
Ha fel akarjuk mérni, milyen szerepe volt a
határozatlansági elvnek az okság feladásában, akkor
emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a klasszikus
mechanikában bármely „adott rendszer jövőbeli mozgásait az
állapotát, meghatározó (összes mechanikai) változóknak
éppen a kezdeti értékei és változásuk kezdeti sebességei
határozzák meg Viszont a határozatlansági elv értelmében
maguk a kvantummechanikai szinten érvényesülő természeti

56
W. Heisenberg: The Physical Principles of Quantum Theory (A
kvantumelmélet fizikai elvei), Dover Publications, 1930. 3. 1.
57
Így például Heisenberg újabban felvetette azt, hogy bizonyos 10 -13 cm
nagyságrendű „alaphosszúságnál” rövidebb szakaszokra még a tér- és
idő-tulajdonságoknak is meghatározhatatlanná kell válniok.
törvények olyan alapvető korlátozást létesítenek, amely
megakadályozza, hogy azoknak az adatoknak birtokába
juthassunk, amelyek szükségesek, hogy az ilyen mechanikai
rendszerek viselkedését meghatározó különféle paraméterek
kezdeti értékeit teljesen szabatosan megállapíthassuk.
Természetesen feltehetjük, hogy az elektron helyzetében
és impulzusában észlelhető határozatlanság (indetermináltság)
csak annak a következménye, hogy az általunk figyelembe
vett változók, amelyek végre is csak a klasszikus fizikának
atomi területre való extrapolációjából adódtak, nem nyújtják
az elektron teljes leírását, hanem a teljesebb leíráshoz még
olyan minőségileg új változókra is szükség volna, mint
amilyenekről például a 3. pontban bizonyos szubkvantum-
mechanikai-szint lehetőségével kapcsolatban beszéltünk, de a
jelenlegi kvantumelméletben nem szerepelnek. Ha tehát
kizárólag azokat a helyzet- és impulzusváltozókat definiáljuk,
amelyek csupán makroszkopikus szinten alkalmasak a teljes
állapotmeghatározás kellő megközelítésére, akkor
szükségképpen azt az eredményt kapjuk, hogy az elektron
viselkedése megjósolhatatlan, hiszen bizonyos meghatározó
tényezőket, amelyek az atomi szinten fontossá válnak,
kihagytunk elméletünkből.
A kvantumelmélet szokásos értelmezésének megalkotói
ezzel szemben Heisenbergnek a 4. pont végén említett
hipotézisét fogadták el. Nem tételezik fel azt, hogy a
határozatlansági elv csupán a kvantumelmélet mostani
fejlődési fokának következménye, s hogy ezért a
továbbiakban maga is korlátozott érvényűnek bizonyulhat, ha
– amint valószínű – a jövőben kiderül, hogy az elmélet
jelenlegi alakját módosítani, kiigazítani vagy kiszélesíteni
kell. Ehelyett feltételezik, hogy a határozatlansági elv feltétlen
és végső határt szab képességeinknek, amennyiben
megakadályozza, hogy a dolgok állapotát bármiféle jelenleg
lehetséges vagy a jövőben lehetségessé váló méréssel
pontosabban definiálhassuk, mint ahogy ezt a Heisenberg-féle
reláció megengedi.
Ha valaki magáévá teszi ezt a feltevést, akkor olyan
eredményre jut, amelynek igen messzemenő további
következményei vannak. Ebben az esetben ugyanis arra az
álláspontra kell helyezkednie, hogy még ha valamilyen
szubkvantummechanikai szint valóban tartalmazná is a
korábban leírt típusú „rejtett” változókat, ezeknek még akkor
sem lenne semmiféle reális szerepük bármely lehetséges
kísérleti eredmény megjóslásában. Valóban, ha a nevezett
hipotézis megfelel az igazságnak, akkor egy rendszer jövőbeli
viselkedése – legalábbis a mi számunkra – csak a
határozatlansági elv által korlátozott pontossággal jósolható
meg és ennél nagyobb pontosság semmiképpen sem érhető el.
Ez végeredményben azt jelenti, hogy a kvantumelmélet
jelenlegi általános alakjának érvénye minden lehetséges
mérésre kiterjed. Ha pedig ez így van, akkor minden elmélet,
amely – például esetleges „rejtett” változók
figyelembevételével – a messzebbmenő alkalmazhatóság
igényével lép fel, csupán a képzelőerő metafizikai játékának
tekinthető, hiszen az itt tárgyalt hipotézis értelmében a
fizikában minden ugyanúgy marad, akár léteznek ezek a
„rejtett” változók, akár nem.58
Az itt felvázolt következtetést a továbbiakban Neumann
János egy tételének segítségével még ki is élezték. 59 E tétel
szerint nemcsak az volna lehetetlen, hogy kísérletileg
igazoljanak bármiféle olyan oksági elméletet, amely az atomi
szint valamely egyedi rendszerének viselkedését kívánja
részleteiben megjósolni, hanem egy efféle elmélet még csak
nem is gondolható el. Neumann ugyanis bebizonyította, hogy
a megfigyelt rendszer esetleges „rejtett” paraméterei
mozgásának semmiféle elgondolható eloszlása nem
58
Éppen ezért célszerűbb „határozatlansági elv”-ről beszélni, noha ezt a
közhasználatban inkább „bizonytalansági elv”-nek nevezik. Ugyanis
bármiféle fizikailag megfigyelhető változókról legyen is szó, a feltevés
nem az, hogy ezek éppen csak „bizonytalanok” a mi számunkra, mivel
nem tudjuk őket teljesen pontosan megmérni. Az itt tárgyalt felfogás
szerint már e változók létezésmódja olyan, hogy szükségszerűvé teszi
határozatlanságukat, indetermináltságukat. Persze a „metafizikai”
jellegű rejtett változók bizonytalanok lehetnek, de mivel e felfogás
szerint sohasem válhatnak megfigyelhetőkké, tehát bizonytalanságuk
ilyen értelemben nem jelenthetne többet számunkra, mint annak a
bizonytalansága, hogy hány angyal táncolhat egy gombostű fején.
59
J. von Neumann: Mathematische Grundlagen der Quantenmechanik (A
kvantummechanika matematikai alapjai), Springer, Berlin, 1932.
vezethetne pontosan ugyanolyan eredményre, mint a
Schrödinger-féle egyenlet és a hullámfüggvény valószínűségi
értelmezése. Eszerint most már azt sem lehet elképzelni, hogy
akár egy Laplace-féle felsőbbrendű lány, aki a rendszernek
mérésekkel való megzavarása nélkül jutna a megfelelő adatok
birtokába, ezeknek alapján pontosan megjósolhatná a rendszer
jövőbeli állapotait. Ily módon a határozatlansági elv bizonyos
kiegészítést nyer, mert az általa megszabott határoknál
pontosabb mérések lehetetlensége a Neumann-féle tétel
értelmében abból következik, hogy még csak nem is létezik
semmi, ami megfelelhetne a „rejtett” változók egy olyan
csoportjának, amelynek tagjai a szóban forgó határokat
meghaladó pontosságú definiáltsággal rendelkeznek. Így tehát
az okság megtagadását a kvantumelmélet szokásos
értelmezésében nem úgy kell felfogni, mintha ez pusztán
abból adódnék, hogy az atomi szint oksági törvényeinek
kifejezéséhez szükséges változók pontos értékét képtelenek
vagyunk megmérni – az okság megtagadása itt abból
következik, hogy az atomi szintnek nincsenek oksági
törvényei.60 Ily módon láthatjuk, hogy ha a határozatlansági
elvet a világ összes lehetséges folyamataira alkalmazható
feltétlen és végső törvénnyé minősítik, akkor az okság
mindazokkal a jelenségekkel kapcsolatban összeomlik,
amelyek lényegesen függenek az atomi területen érvényben
levő törvényektől. És itt hangsúlyozni kell, hogy ezek a
jelenségek nem korlátozódnak az atomokban végbemenő
történésekre, sem pedig csupán a dolgok „rejtett” vagy
megfigyelhetetlen tulajdonságaira. Reális és megfigyelhető
jelenségekről teszik fel azt, hogy nincs okuk! Mert most már
vannak megfigyelőberendezéseink, amelyek elég érzékenyek
ahhoz, hogy makroszkopikusan észlelhető módon reagáljanak
egyes atomok vagy az elektromágneses sugárzás egy-egy
kvantumának tulajdonságaira. (Ilyen egyedi megfigyelésekre
alkalmas berendezések például a Geiger-féle számlálók, a
Wilson-kamrák, a szcintillációs számlálók stb.) Általában
60
Ez még jobban igazolja a „határozatlansági elv” elnevezésnek
jogosultságát, hiszen most már arra kell következtetnünk, hogy fel sem
vetődhetik az olyan „metafizikai” jellegű változók kérdése, amelyeknek
értékei bizonytalanok számunkra.
azonban az egyedi atomokon vagy egyedi kvantumokon
effajta eszközökkel végzett mérések eredményei egyik
megfigyelésről a másikra szabálytalanul ingadoznak, de
nagyszámú megfigyelést tartalmazó statisztikus csoport
keretében szabályszerű átlagos viselkedést mutatnak. Ez a
szabályszerű átlagos viselkedés igen nagyfokú közelítéssel
megjósolható a jelenlegi kvantumelmélet fogalmi körén belül
a Schrödinger-féle ψ hullámfüggvény alapján a
valószínűségszámítás segítségével. De a mai kvantumelmélet
még csak elvben sem nyújt semmiféle lehetőséget annak a
megjóslására, hogy az egyes mérési eredmények milyen
ingadozást fognak mutatni egyik alkalomról a másikra. S mi
több: ez az elmélet még csak nem is tartalmaz olyan elemet,
amire legalább kvalitatívan visszavezethetnők bármely egyedi
ingadozás létrejöttét. Mint már mondottuk, természetesen
fontolóra vehetjük azt a lehetőséget, hogy az egyedi
ingadozások valamely mélyebb szint újfajta (még ismeretlen –
A ford.) létezőinek szabálytalan mozgásaiból erednek. Itt
azonban a határozatlansági elvből azt a következtetést vonják
le, hogy még ha volna is ilyen mélyebb szint, akkor sem
lehetne e szint újfajta létezőinek tulajdonságait soha olyan
pontosan megmérni, hogy ezen az alapon pontosan
megjósolhassuk az egyes mérési folyamatok eredményeinek
szabálytalan ingadozásait, sőt a Neumann-féle tétel
következményeként a szabatos oksági törvényszerűségnek
ilyen mélyebb szintje valójában még csak nem is létezhetik.
Végeredményben tehát az egész következtetési láncolat arra
vezet, hogy a szóban forgó szabálytalan ingadozások
fellépésének pontos módja nem követhető úgy nyomon, hogy
bármiféle okait kísérletileg ki tudnók mutatni, sőt ezeknek az
ingadozásoknak ténylegesen nincsenek is okaik. ”Ebben a
tekintetben a kvantumelmélet által tárgyalt szabálytalan
ingadozásokat minden más valaha is észlelt szabálytalan
ingadozásoktól egészen eltérő természetűnek gondolják.
Könyvünk első fejezetében például foglalkoztunk a napról
napra és helyről helyre szabálytalanul ingadozó gyakoriságú
autóbalesetek statisztikus eloszlásával. A statisztikus
eloszláson túlmenően azonban az efféle ingadozásoknak még
a pontos részleteit is általában visszavezethetőnek tartják arra
a nagyszámú okra, amely létrejöttükben közreműködik, bárha
nem vitás, hogy egyik-másik ok teljes részletességgel csak
igen nehezen vizsgálható ki. Mindazonáltal senki sem vonja
kétségbe pl., hogy megfelelő (részben ismert, részben esetleg
ismeretlen) okok határozzák meg azt, hogy pontosan mi fog
történni bármely egyeddel bármely egyes baleset során –
például azt, hogy bizonyos csontja eltörik-e vagy sem stb.
Ezzel szemben a kvantumelmélet szokásos értelmezése szerint
az atomi szintre vonatkozó egyedi mérések eredményeiben
mutatkozó szabálytalan ingadozásokról nem tételezhető fel,
hogy pontos nagyságukat bármiféle ismert vagy ismeretlen
oksági tényezők határozzák meg. Ehelyett fel kell tenni, hogy
bármely egyes kísérlet fontos eredménye teljesen önkényesen
adódik abban az értelemben, hogy nincs semmiféle
összefüggésben bármi mással, ami a világon létezik vagy
valaha is létezett. Ez tehát azokra a „teljesen
törvényszerűtlen” ingadozásokra szolgáltatna példát,
amelynek fogalmát a II. fejezet. 14. pontjában vitattuk meg.61
A határozatlansági elv bizonyításának gondolatmenetéből
talán arra következtethetnénk, hogy az egyedi atomok
tulajdonságaira vonatkozó mérési eredmények szabálytalan
ingadozásainak mégiscsak van valami okuk, hiszen e
gondolatmenet keretében a szóban forgó ingadozásokat arra
vezették vissza, hogy a mérés céljára használt megfigyelő
berendezés megzavarja a megfigyelés tárgyát. A gondosabb
61
Hogy megértsük, mit jelent gyakorlatilag ez az elgondolás, vegyük
például azt a folyamatot, amikor egy atommag – mondjuk egy
urániummag – radioaktív bomlása során alfarészecskéket sugároz ki. A
bomló atommagok valamely nagy halmazának keretében az egyes
magok pontos bomlási ideje magról magra szabálytalanul ingadozik, de
az átlagos bomlási idő megjósolható, és az adott esetben körülbelül két
milliárd évet tesz ki. Fontoljuk most meg, mi történik bármelyik egyedi
atommaggal, amelynek elbomlása egy Geiger-féle számláló segítségével
minden további nélkül kimutatható. Hogy a szóban forgó mag holnap,
jövő héten vagy két milliárd év múlva fog-e elbomlani, ez olyasmi, ami
a jelenlegi kvantumelmélet alapján nem jósolható meg. Viszont az
elmélet szokásos értelmezése szerint nem is határozza meg semmi, hogy
ez az időpont mikor következik be, mert a feltevés az, hogy az időpont
bekövetkezése teljesen önkényes és sohasem adódhatik lehetőség arra,
hogy bármiféle törvény alapján összefüggésbe tudjuk hozni akármiféle
más ténnyel.
elemzés során azonban kiderül, hogy a kvantumelmélet
szokásos értelmezésének keretében ilyen megfontolás alapján
nem lehet ellentmondásmentesen eljutni a zavarkeltő okok
semmiféle szabatos megállapításához. Tekintetbe kell venni
ugyanis azt a körülményt, hogy a megfigyelő berendezés
szintén alá van vetve a kvantumelméleti törvényeknek. Ez
esetben a határozatlansági elv szerint viszont tisztán
metafizikai feltételezés volna az, hogy a megfigyelő
berendezés a jól definiált, de szabálytalan eloszlású oksági
tényezőknek egy olyan csoportját foglalja magában, amely
elvben pontosan meghatározza, hogy minden egyes mérési
folyamat során miféle zavar lép fel a megfigyelés alá vett
rendszerben. Mert itt nyilván megint az a helyzet, hogy magán
a megfigyelő berendezésen végzett s annak tulajdonságaira
vonatkozó mérésekkel sohasem tudnók meghatározni e
hipotetikus oksági tényezők szabatos viszonyait. Továbbá a
Neumann-féle tétel értelmében a pontosan definiálható oksági
tényezők elgondolása éppolyan lehetetlenség a megfigyelő
berendezéssel kapcsolatban, mint a megfigyelt rendszerrel
kapcsolatban. Így tehát a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének keretében egyszerűen nincs hely olyan
pótlólagos oksági tényezők számára, amelyekre legalább
elvben visszavezethetnék az egyes atomok tulajdonságaira
vonatkozó mérési eredmények szabálytalan ingadozásainak
pontos részleteit.
A fentiekben jellemzett állásfoglalás még jobban
kiéleződött, amikor Einstein, Rosen és Podolsky 62 példát
hoztak fel egy olyan esetre, amelynek során kifejezetten be
lehet bizonyítani, hogy a határozatlansági elv alapján leírt
ingadozások itt nem vezethetők vissza olyan zavarokra,
amelyek a megfigyelő berendezés révén keletkezhetnek, a
megfigyelt tárgyon. Erre a példára adott válaszában Bohr 63
hangsúlyozta, hogy a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének keretében a méréshez használt berendezést és
a megfigyelt tárgyat egyetlen oszthatatlan rendszerként kell
felfogni, mert ezeket egy oszthatatlan kvantum kapcsolja
62
A. Einstein, N. Rosen és B. Podolsky: Physical Review, 1935. 47- köt-
777- t
63
N. Bohr: Physical Review, 1935, 48. köt. 696. 1.
össze kölcsönhatásuk folyamán.64 A kvantumnak valamilyen
módon a megfigyelt tárgyhoz és egyben a megfigyelő
berendezéshez is kell tartoznia, de ugyanakkor
oszthatatlannak is kell lennie. Ez csak úgy lehetséges, hogy a
megfigyelő berendezésből és a megfigyelt tárgyból álló
összetett rendszer bizonyos értelemben oszthatatlan egységet
alkot, amelyet még fogalmi síkon sem lehet különálló elemibb
részekre felbontani, anélkül hogy ez helytelen eredményekre
ne vezetne. Így tehát semmi értelme nincs annak az
erőfeszítésnek, hogy az egyes mérési eredményekben
megfigyelt ingadozásokat a rendszer egyik részében, ti. a
megfigyelő berendezésben levő oksági tényezőkre próbálják
visszavezetni, hiszen a megfigyelő berendezést még csak
gondolatban sem szabad elkülönült résznek felfogni. Eszerint
a kvantumelmélet szokásos értelmezésének keretében most
már nincs is más választás, mint teljesen feladni azt az
elgondolást, hogy a kvantummechanikai szabatossággal
végzett egyedi mérések eredményeiben mutatkozó
ingadozások pontos részleteit bizonyos, egyelőre ismeretlen
fajtájú okok szabnák meg. Oksági tényezők feltételezése
helyett arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy az
ingadozások részletei teljesen önkényesek és minden
törvényszerűségtől mentesek.
6. A folytonosság fogalmának feladása az atomi területen

A kvantumelmélet szokásos értelmezésének egyik

következményeként arra a megállapításra jutottak, hogy az
atomi területtel kapcsolatos egyedi ingadozási folyamatok
részletei nincsenek okságnak alávetve; ugyanennek az
értelmezésnek egy másik következménye az volt, hogy az
atomok tartományában végbemenő mozgásokra vonatkozólag
feladták a folytonosság fogalmát.
Hogy megértsük, miként kerülhetett erre sor, vegyünk
fontolóra bizonyos kísérleti módszereket, amelyek valamely
64
E problémát bővebben tárgyalja a Paul Arthur Schilp szerkesztésében
megjelent Albert Einstein, Philosopher Scientist (Albert Einstein, a
filozófus tudós) c. mű (Library of Living Philosophers, Evanston,
Illinois, 1949).
egyedi elektron hozzávetőleges helyzeteinek és sebességeinek
megfigyelésére szolgálnak. Ha például egy nagyenergiájú
szabad elektron keresztülhalad egy fényképezőlemezen, akkor
pályájának olyan kis ezüstszemcsék alakjában marad nyoma,
mint amilyeneknek mikroszkópi képét az 5. ábrán vázlatosan
bemutatjuk. Ezek az ezüstszemcsék a lemezen áthatoló
elektron és a pályája mentén fekvő atomok közötti
kölcsönhatás következtében válnak ki. E kölcsönhatásnak
azonban kvantumok révén kell végbemennie, s így a
határozatlansági elv is érvényes lesz reá. Mármost egy ilyen
ezüstszemcse megjelenése következtetni enged arra, hogy a
szóban forgó kölcsönhatás létrejöttéhez szükséges távolságon
belül egy elektron halad el. Az ezüstszemcsék tehát
megközelítőleg lokalizálják az elektron pályáját. De a
határozatlansági elv alapján tudjuk, hogy minden egyes
kölcsönhatás során az elektron bizonyos határozatlan
impulzust kap s ezért nem jósolhatjuk meg pontosan, hogy a
fényképezőlemezből kilépve merre fog haladni. Ez a
határozatlanság azonban olyan kismérvű, hogy csak igen
pontos méréseknél válik fontossá. De ha a mozgást nagyon
szabatosan kellene megjósolnunk, akkor ezt a feladatunkat
sem az ezüstszemcsék elhelyezkedésének megfigyelése
alapján, sem pedig valamilyen más eljárással nem tudnók
megoldani.
Közönséges észjárásunkkal feltennők, hogy az
ezüstszemcsék sora azt mutatja: valahol a szemcsesor
közelében egy elektron futotta be folytonos térbeli pályáját és
a kölcsönhatások okozták a szemcsék képződését. A
kvantumelmélet szokásos értelmezése szerint azonban
helytelen volna feltételezni, hogy valóban ez történt. Csak
annyit mondhatunk, hogy bizonyos szemcsék jelentek meg, de
nem szabad azt képzelnünk, hogy e szemcsék megjelenését
valamilyen valóságos tárgy idézte elő, amely úgy haladt át a
téren, ahogyan a testek térbeli mozgását általában elképzeljük.
Mert noha a folytonos mozgású tárgy fogalma teljesen
kielégítő egy közelítő jellegű elmélet számára, mégis ki kell
derülnie annak, hogy a nagyon szabatos elméletalkotás céljára
használhatatlan. Ha továbbá kísérletileg meg akarnánk
győződni arról, hogy egy elektron tényleg áthaladt-e a pálya
pontjai között – például nagyon pontos mikroszkópi
megfigyelést végeznénk az elektron helyzetének
megállapítására abban a pillanatban, amikor az 5. ábra egyes
pontjain, pl. a P pontján áthalad –, akkor azt tapasztalnók,
hogy a fénykvantum impulzusának átvétele következtében a
pálya megjósolhatatlan és ellenőrizhetetlen módon
megváltozik s egy másik (az ábrán szaggatott vonallal jelölt)
pályává alakul át. E felfogás értelmében tehát egy mozgó
elektron, amely folytonos összeköttetést létesít a pálya
megfigyelt pontjai között, legjobb esetben is csak valamiféle
kísérletileg soha nem igazolható, tisztán metafizikai jellegű
elgondolásnak felel meg.

Itt
fel

lehetne vetni, hogy talán az elektronnak mozgó testecske

alakjában való elgondolása túlságosan egyszerű e probléma
megoldásához és nehézségeink onnan erednek, hogy az
elektronról alkotott elgondolásunkat valami olyan fogalmi
keretbe szorítjuk bele, amelyet főleg klasszikus fizikai
területeken szerzett tapasztalataink tettek indokolttá. Lehet,
hogy a kvantum-tartományban bonyolultabb és finomabb
fogalmakra van szükség, mint amilyenek a vonalszerű térbeli
pályán haladó és nyomot hagyó részecske elgondolásában
szerepelnek. Például a 3. pontban megvitatott
szubkvantummechanikai-szint elgondolásának fogalmi
keretében az elektron szintén igen bonyolult szerkezettel
rendelkezik, amelynek az a tendenciája, hogy hullámszerűen
viselkedjék és mégis részecskeszerű energiakoncentrációkat
eredményezzen.65 Ez a bonyolult szerkezet megközelítőleg
lokalizált nyomot hagyhatna a Wilson-kamra
vízcseppecskéinek alakjában s ezeket a vízcseppecskéket
például éppen az említett energiakoncentrációk hozhatnák

65
Egy ilyen típusú modellt a IV. fejezet 2. és 6. pontjában fogunk
tanulmányozni.
létre.
Itt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Bohr és a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének más képviselői
szerint a cseppecskesorozat fellépésének minden olyan
magyarázata, amely egy mélyebb szinten végbemenő
folytonos mozgás által előidézett energiakoncentrációkat
tételez fel, úgyannyira metafizikai jellegű, mint a mozgó
részecskére hivatkozó magyarázat. Más szóval e felfogás
következetes megfogalmazásának keretében feltételezik, hogy
az energiaátvitelek feloszthatóságának azok a határai,
amelyek a kvantumelmélet jelenlegi alakjára jellemzőek,
szükségképpen minden ellentmondás nélkül és nem is
megközelítően, hanem teljes mértékben érvényesek minden
olyan tartományra, amelyet valaha is meg fogunk vizsgálni.
Ez pedig annyit jelent, hogy a kvantumátvitel
oszthatatlanságát és ezzel együtt a mozgási folytonosság
fogalmának feladását valamiféle abszolút és végleges
adottságnak tartják, amely a továbbiakban is mindig
érvényben marad, bármilyen messzire halad is előre a jövőben
a fizikai kutatás.
7. A mikroszkopikus tartományra vonatkozó összes pontosan
definiált gondolati modellek feladása – A komplementaritási elv

Mint az előző pontokban láttuk, a kvantumelmélet

szokásos értelmezése azt kívánja tőlünk, hogy – legalábbis
nagyon szabatos vizsgálatok esetén – adjuk fel az összes
lehetséges szinteken az okság és a mozgási folytonosság
fogalmát. Ebből az állásfoglalásból – mint Bohr mondja – az
következik, hogy egy kvantum egyik rendszerből a másikba
való átvitelének folyamatában bizonyos „irracionális vonást”
kell felismernünk66 ti. azt, hogy a folyamat részleteiről
sohasem lehet semmiféle ésszerű elgondolásunk. A
folyamatosság és az okság elvének feladásával ugyanis
lehetetlenség bizonyos adott időpontbeli és korábbi jelenségek
között bármiféle jól meghatározott kapcsolatot elgondolni
vagy éppenséggel leírni. Eszerint tehát nincs is semmiféle
66
N. Bohr: Atomic Theory and the Description of Nature (Atomelmélet és
természetleírás), London 1932.
lehetőségünk arra, hogy szabatosan kifejezhessük azokat a
minőségeket és tulajdonságokat, amelyek egyedi mikro-
tárgyak létezésmódjának meghatározására szolgálhatnak,
illetve, hogy megfogalmazhassunk olyan szabatos
törvényszerűségeket, amelyek esetleg az efféle
mikrotárgyakra érvényesek. Lényegében hasonló
állásfoglalást rejt magában Bohrnak e fejezet 5. pontjában
leírt következtetése, amely szerint a kvantummechanikai
szinten végzett megfigyeléseknél a megfigyelő berendezésből
és a megfigyelt rendszerből álló egész együttest az
összekapcsoló kvantumok által oszthatatlanul egyesített
egységes rendszerként kell felfognunk. Mivel tehát egy
kvantum átvitelének folyamata az egyik rendszerből a másik
rendszerbe nem vethető alá részletes gondolati elemzésnek,
nem is adhatunk szabatos leírást azokról a minőségekről és
tulajdonságokról, amelyek a megfigyelt rendszert önmagában
véve – a megfigyelő berendezés minőségeitől és
tulajdonságaitól megkülönböztetett módon – jellemzik.
A fentebbi állásfoglalás jelentőségének bemutatása végett
vegyük például egy atom megfigyelésének folyamatát,
megfelelő berendezés segítségével. Mint láttuk, azok a
kvantumok, amelyeknek révén a megfigyelő berendezés
kölcsönhatásba lép az atommal, olyan változásokat hoznak
létre az atomon, amelyeket sem megjósolni, sem ellenőrizni,
sem leírni nem tudunk, sőt még csak el sem gondolhatók
számunkra. Így tehát bizonyos értelemben az egymástól
különböző megfigyelő berendezések más-más fajtájú atomot
hoznak létre. Sőt még ez a megfogalmazás is túlságosan
képszerű, mert feltételezi, hogy egy atomnak meghatározott
tulajdonságai vannak olyankor is, amikor nem figyelik meg, s
ezeket a tulajdonságokat változtatja meg a megfigyelő
berendezéssel való kölcsönhatás. De a kvantumelmélet
szokásos értelmezése szerint egy atomnak egyáltalán
nincsenek tulajdonságai, amikor nem figyelik meg. S mi több,
azt mondhatjuk, hogy e felfogás szerint az atom egyedüli
létezésmódja a megfigyeltség, hiszen ebben a keretben
egyszerűen értelmetlen az az elgondolás, hogy egy atom
egyértelműen definiálható saját tulajdonságok birtokában
akkor is létezhetnék, amikor nem áll kölcsönhatásban
valamely megfigyelő berendezéssel.
Ha az atomok és más ilyen egyértelműen definiálható saját
tulajdonságok birtokában levő mikrotárgyak fogalmát fel kell
adni, akkor természetszerűen felmerül a kérdés: „Voltaképpen
mivel is foglalkozik hát a kvantummechanika – miféle
dolgokra vonatkoznak megállapításai?” Bohr erre a kérdésre a
kvantumelmélet szokásos értelmezése alapján azt az egyedül
következetes választ adja, hogy a kvantummechanika nem a
mikrotárgyak tulajdonságaival mint olyanokkal foglalkozik,
hanem kizárólag a megfigyelhető, nagy méretarányú
(makroszkopikus) jelenségek összefüggéseivel. A jelenségeket,
azonban oszthatatlan egészeknek tekinti, amelyeket még
elvontan és fogalmilag is helytelen volna úgy elemezni,
mintha akár csak hozzávetőleg különféle mikrotárgyak által
alkotott részekből tevődnének össze.67 Az elmélet szerepe
eszerint csak annyi, hogy lehetővé teszi a jelenségek különféle
lehetséges fajtáira a valószínűségi eloszlások kiszámítását.
Nyilvánvaló, hogy az itt leírt állásfoglalás értelmében fel
kellene adnunk azt az eddig sikeresnek bizonyult gyakorlatot,
amelynek alapján egy egyedi rendszert mindig olyan
egybefoglalt és szabatosan definiálható dolognak tekintettünk,
aminek minden oldalát egyidejűleg és egyértelműen
megközelíthetjük a megfelelő gondolkodásbeli szemlélet
kialakítása révén. A képzetek ilyen rendszerbefoglalása,
amelyet néha „modell-nek (gondolati modellnek) is neveznek,
nem szükségképpen képszerű szemléleti elemeket tartalmaz,
hanem például matematikai fogalmakat is magában foglalhat,
amennyiben feltehető, hogy ezek szabatosan jelenítik meg a
leírandó tárgyat. De a kvantumelmélet szokásos értelmezése
szerint még a matematikai modellekről is le kell mondanunk.
Így a Schrödinger-féle ψ hullámegyenletet semmiképpen sem
tekintik egy egyedi rendszer modelljének, mivel nem ad
szabatos leírást e rendszer viselkedéséről, hanem csak a
rendszerek statisztikus összességeinek átlagos viselkedését
67
Az alapelgondolás itt nagyjából ugyanaz, mint az ún. alaklélektani
iskolánál, amely felteszi, hogy képzeteink és fogalmaink durván szólva
olyan sajátosságokkal rendelkeznek, mint amilyeneket Bohr az
anyagnak általában tulajdonít: „egészek”-et alkotnak és elvontan sem
elemezhetők szét részekre.
írja le.
Az egész itt tárgyalt általános állásfoglalást a
legkövetkezetesebben és legrendszeresebben Bohr juttatta
kifejezésre az ún. komplementaritási elvre, alapozott
megállapításaiban. Ennek az elvnek részletesebb ismertetését
illetően más forrásokra kell utalnunk.68 Mi itt csak rövid
összefoglalást adhatunk róla.
A komplementaritási elv szerint az a kényszerűség áll fenn,
hogy pontosan definiálható fogalmi modellek helyett csak
természetüknél fogva nem pontosan definiált fogalmak olyan
egymást kiegészítő (komplementer) párjait alkalmazhatjuk,
mint például a helyzet és az impulzus, a hullám és a részecske
stb. E párok tagjainak maximális pontossági foka mindig
reciprok viszonyban áll egymással. Azt, hogy egy-egy esetben
milyen pontosan definiálandó a komplementer fogalompár
egyik vagy másik tagja, a kísérleti feltételek sajátosságai
határozzák meg. De sohasem alkotható meg egyetlen átfogó
jellegű fogalom, amely szabatosan kifejezhetné egy egyedi
rendszer viselkedésének összes jelentős oldalait.
Bohr lényeges lépése ezután az volt, hogy kimutatta: a
kvantumelmélet lehetővé teszi, hogy következetesen feladjuk
egyértelmű és pontosan definiált, gondolati modellek
fogalmát s ezek helyett pontatlanul definiált modellek
komplementer párjaival dolgozzunk. Bohr be tudta
bizonyítani, hogy pontatlanul definiált komplementer
fogalompárok segítségével valóban tárgyalni lehet az anyag
viselkedését a kvantummechanikai tartományban. Viszont a
komplementaritási elvre vonatkozó általános
állásfoglalásában Bohr nem elégszik, meg ennyivel. Mert az a
Bohr-féle feltevés, hogy az anyag alapvető tulajdonságait
soha sem leszünk képesek egyedüli és egyértelmű modellek
alakjában ésszerűen felfogni, már azt a további megállapítást
is magában foglalja, hogy a pontatlanul definiált (azaz nem
egyértelmű) fogalmak komplementer párjainak használata
minden a jövőben valaha vizsgálat alá kerülő új tartomány
részletes fizikai tárgyalásánál is szükségszerű lesz. Így tehát
68
A komplementaritási elvet igen alaposan taglalja a Paul Arthur Schilp
szerkesztésében megjelent és általunk már korábban is idézett Albert
Einstein, Philosopher Scientist c. mű.
fogalomalkotásunknak a komplementaritási elvből következő
korlátozásait Bohr feltétlennek és véglegesnek minősíti.
8. A határozatlansági elvből a kvantumelmélet szokásos értelmezése
alapján levont következtetések bírálata

Az előző pontokban idézett következtetéseket a legtöbb

elméleti fizikus magáévá tette, mert úgy érezte, hogy noha
talán nehéz elfogadni őket, mégiscsak számottevő mértékben
a kvantumelmélethez vezető kísérleti tények szükségszerű
következményeit fejezik ki. Volt azonban néhány fizikus – így
Planck és Einstein –, aki továbbra is úgy vélte, hogy egy
teljesebb elméletet kellene alkotni, amely az egyedi
kvantumfolyamatokra is magyarázatot szolgáltatna – többé-
kevésbé olyan módon, mint a 3. pontban kifejtettük. De most
megkérdezhetné valaki, hogyan lehetett efféle álláspontra
helyezkedni, amikor a határozatlansági elvből úgy látszik arra
kell következtetni, hogy egy teljesebb elmélet legfeljebb üres
metafizikai spekuláció lehetne, amit sohase tudnánk
kísérletileg igazolni, sőt a Neumann-féle tétel értelmében
egyszerűen nem is volna elgondolható. A válasz erre az, hogy
annak a következtetési láncolatnak, amely a kvantumelmélet
szokásos értelmezése keretében az általunk fentebb ismertetett
eredményekhez vezetett, igen gyenge pontjai vannak.
Kezdjük a határozatlansági elv megvitatásával.
Emlékeztetünk arra, hogy ennek az elvnek a bizonyításához
három sajátosságra volt szükség: az energia és az impulzus
kvantáltságára mindennemű kölcsönhatásban, a kvantumok
hullámszerű és részecskeszerű jellegének fennállására s végül
az egyedi kvantumfolyamatok bizonyos vonásainak
megjósolhatatlan és ellenőrizhetetlen mivoltára. Valóban igaz
az, hogy e sajátosságok megléte a kvantumelmélet jelenlegi
általános alakjából levezethető. De a 3. pontban éppen azt a
kérdést vetettük fel, hogy nincs-e valamilyen mélyebb,
szubkvantummechanikai szint, amelyen folytonos jellegű és
okságilag meghatározott mozgások mehetnének végbe, mert
ez arra vezethetne, hogy a kvantummechanika törvényeit csak
az atomi szintre vonatkozó közelítéseknek tekinthetnők.
Hiszen, ha létezik egy ilyen szubkvantummechanikai szint,
akkor – mint láttuk – a határozatlansági elv érvényességéhez
szükséges fent említett alapfeltételek ezen a mélyebb szinten
nem valósulnak meg.69 Ezért a határozatlansági elvnek
egyszerűen nincs mondanivalója arról, hogy miféle
szabatosságot lehetne elérni olyan méréseknél, amelyek az
ilyen szubkvantummechanikai szinten végbemenő fizikai
folyamatokat aknáznák ki.
Úgy látszik tehát, hogy az okság, a mozgási folytonosság
és az egyedi mikrotárgyak objektív valósága elgondolásának
feladását megkövetelő következtetések elhamarkodottak
voltak. Mert nagyon is lehetséges, hogy a kvantumelmélet és
vele együtt a határozatlansági elv is igen magasfokú
megközelítéssel érvényes bizonyos jelenségtartományra, de
mindkettő lényegtelenné válik olyan új tartományokban,
amelyek a jelenlegi elmélet alkalmazhatóságának szintjénél
mélyebben fekszenek. S eszerint az a következtetés, hogy
nem létezik okságilag meghatározott mozgásokat hordozó
mélyebb szint, csak circulus vitiosus (körben forgó hibás
okoskodás), mert csak akkor vonható le, ha már eleve
feltételezzük, hogy ilyen szint nincsen.
Hasonló elemzést végezhetünk a Neumann-féle tételre
vonatkozólag is. Mert ez a tétel azon a kimondatlan
feltételezésen alapszik, hogy akármilyen messzire jutunk is a
természet tudományos vizsgálatában, mindig azt fogjuk
találni, hogy egy rendszer, legalábbis részben, olyan
„megfigyelhető mennyiségek” segítségével definiálható,
amelyek eleget tesznek a jelenlegi kvantumelmélet bizonyos
szabályainak.70
69
Például az e szinten létező újfajta oksági tényezők alapján egy
kvantumot meg lehetne osztani és viselkedése is elvben megjósolhatóvá,
illetve ellenőrizhetővé válhatnék.
70
Például saját értékük lineáris Hermite-féle operátorokból, valószínűségi
eloszlásuk a hullámfüggvény valamely megfelelő sorbafejtésében az
együttható abszolút értékének négyzetéből kapható meg stb. (Neumann
az „observables” [szó szerint: „megfigyelhetők”] gyűjtőfogalommal
jelöli azokat a tetszőleges dolgokat, amik közvetlen megfigyelés tárgyát
alkothatják. Szándékosan nem határozza meg, hogy ezek jelenségek,
tárgyak, mérőműszerek kilengései vagy bármi egyebek-e. Mivel
magyarul „megfigyelhetők”-ről főnévi értelemben szokatlan volna
beszélni, az „observables”-t „megfigyelhető mennyiségek”-kel adjuk
 Neumann felvetette a következő kérdést: „Ezeken a
»megfigyelhető mennyiségeken« kívül vannak-e még olyan
jelenleg ›rejtett‹ változók, amelyek hozzájárulhatnának ahhoz,
hogy egy rendszer állapotát pontosabban definiálhassuk, mint
ez a kvantumelmélet mostani megfogalmazásának fogalmai
segítségével lehetséges?” Neumann bebizonyította, hogy
semmiféle „rejtett” változók nem tehetnék pontosabbá a
rendszerek állapotainak meghatározását, de bizonyítása
lényegileg azon a feltevésen nyugszik, hogy a rendszerek
állapotainak leírásához, legalábbis részben, mindig ezeket a
megfigyelhető mennyiségeket fogjuk felhasználni és a rejtett
változók legfeljebb arra lehetnek jók, hogy szabatosabbá
tegyék a szóban forgó mennyiségek megfigyelésén alapuló
leírást. Ez a feltevés azonban nyilvánvalóan súlyosan
korlátozza azt, hogy a fizikai elméleteknek milyen alakjai
engedhetők meg s teljesen figyelmen kívül hagyja azt a fontos
lehetőséget, hogy a szubkvantummechanikai szinten a
kvantummechanikai szintre alkalmazható szabályoknak
megfelelő megfigyelési mennyiségek egész rendszere
összeomolhat, Úgyhogy esetleg teljesen eltérő természetű
dolgokkal kell helyettesítenünk őket. Más szóval: nagyon is
lehetséges, hogy a megfigyelhető mennyiségek egész
rendszere jó megközelítéssel alkalmazható a megszokott
kvantummechanikai tartományban, de teljesen
alkalmazhatatlanná válik a mélyebben fekvő szintek
vizsgálatakor. Ebben az esetben pedig a Neumann-féle tétel
egész bizonyítása érdektelenné válnék, mert a most fontolóra
vett lehetőségek meghaladják azoknak a hallgatólagos
feltételezéseknek a körét, amelyek Neumann tételének
bizonyításához szükségesek.71
Amint látjuk, mind a határozatlansági elv, mind pedig a
Neumann-féle tétel esetében olyan következtetéseket vontak
le az okság, a mozgási folytonosság és az egyedi
mikrotárgyak objektív realitása feladásának szükségességére,
amelyek sem a kvantummechanika alapjául szolgáló kísérleti
vissza. – A ford.)
71
A Neumann-féle tétel még további feltételezéseken is alapszik, amelyek
szintén nem szükségképpen igazak. Lásd D. Bohm: Physical Review,
1952, 85. köt. 166. és 180. I.
tényekből, sem az elmélet kifejezésére felhasznált
matematikai egyenletekből nem vezethetők le. Ezek a
következtetések valójában abból a többnyire hallgatólagosan
elfogadott, azaz ki nem mondott feltevésből adódnak, hogy az
elmélet jelenlegi megfogalmazásának bizonyos vonásai
feltétlen jellegűek és véglegesek, vagyis a jövőbeli elméletek
sohasem kerülhetnek ellentmondásba velük és soha nem fog
kiderülni róluk, hogy csak bizonyos közelítést nyújtanak,
érvényük csak egy körülhatárolt tartományra korlátozódik. Ez
a feltevés azonban olyan nagymértékben korlátozza a jövőbeli
elméletek lehetséges alakját, hogy ténylegesen
megakadályozza egy olyan szubkvantummechanikai szint
fontolóra vételét, amelyen újfajta oksági törvényeknek
alávetett újfajta mozgások játszódhatnának le.
Megkérdezhetnék most, hogy a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének megalkotói miért folyamodtak ilyen
messzeható feltevésekhez anélkül, hogy kísérleti vagy
elméleti alapjuk lett volna erre. E kérdés beható taglalása
külön könyvet igényelne, itt azonban meg fogunk elégedni a
két legfontosabb ok kifejtésével.
Először is úgy látszik, hogy a szóban forgó fizikusok
között, akik – mint Heisenberg és társai – elsőkként fedezték
fel a kvantumelméletet, igen elterjedt az a nézet, hogy az
emberi elme nagyjából csak a dolgok kétféle fajtáját tudja
elgondolni ti. erőtereket72 és részecskéket.73 Erre rendszerint
azt a magyarázatot adják, hogy tulajdonképpen csak
olyasmiről tudunk fogalmat alkotni, amivel valamilyen
formában a mindennapi vagy legalábbis a klasszikus fizikai
tapasztalat körében már találkoztunk, ahol is tudvalevőleg
minden jelenség vagy az erőterek vagy a részecskék
osztályába sorolható. Ezért azután a mikroszkópi
tartományban, ahol – mint tudjuk – sem az erőtér-, sem a

72
Emlékeztetünk arra, hogy az erőterek rendszerint hullámok alakjában
nyilvánultak meg a fizikában.
73
E nézet egyik legkorábbi kifejtését például W. Heisenberg: The Physical
Principles of the Quantum Theory (A kvantumelmélet fizikai elvei) c.
már idézett művében találhatjuk (5. L). Nagyon világosan és átfogóan
fejti ki hasonló nézetét C. F. von Weizsäcker a The World View of Physic
(A fizika világképe) c. művében (1952, London, 104. 1,),
részecske-fogalom önmagában véve nem megfelelő, feltevés
szerint, túl jutottunk az elgondolhatóság határán. Tény
azonban, hogy még ebben a tartományban is megjósolhatunk
bizonyos statisztikus eredményeket a megfelelő matematikai
számítások segítségével. Mindebből pedig az következnék,
hogy a fogalmi gondolkozás a klasszikus területre
korlátozódik s ennek határain túl az egyedül lehetséges
tennivaló az, hogy az ember bizonyos matematikai
szimbólumokkal tisztán technikai manipulációkat végezzen
azoknak a célszerű előírásoknak az alapján, amelyeket az
elméleti fizikusoknak kell felfedezniök. Így tehát minden
erőfeszítés egy szubkvantummechanikai szint elgondolására
eleve hiábavaló volna, mert még ha egy ilyen szint valóban
léteznék is, ennek dolgairól sohasem szerezhetnénk közvetlen
tapasztalatokat és ily módon semmi reményünk sem lehetne
arra, hogy valaha is fogalmat alkothatunk e szint dolgainak
mibenlétéről.
A második oka annak, hogy a modern elméleti fizikusok
általában nem tanúsítottak érdeklődést egy
szubkvantummechanikai szint lehetőségének megfontolása
iránt, a következő volt: e kutatók igen széles köre magáévá
tette azt a tételt, hogy nem szabad olyan dolgok létezését
feltételeznünk, amelyek nem figyelhetők meg olyan
módszerekkel, amelyek már most is rendelkezésünkre állnak.
Ez a tétel abból az általános filozófiai szemléletből eredt,
amely a huszadik század folyamán nagy népszerűségre
kezdett szert tenni a fizikusok körében és amelynek különféle
változatai „pozitivizmus”, „operacionalizmus”, „empirizmus”
és más neveken ismeretesek.74 Mivel még nem tudjuk, hogyan
mutathatjuk ki azokat az új dolgokat, amelyek a
szubkvantummechanikai szinten létezhetnek, a fent említett
tétel értelmében még csak fel sem szabad vetnünk azt a
kérdést, hogy van-e ilyen szint. Ha azonban a jövőbeli
kísérletek netán kimutatják ezeknek az új dolgoknak a
74
A pozitivista szemlélet egyik XIX. századi vezető képviselője Mach
volt. A modern pozitivista filozófusok ugyan kissé visszavonultak Mach
szélsőséges álláspontjáról, de ez az álláspont még mindig
visszatükröződik abban a filozófiai szemléletben, amelyet számos
modern elméleti fizikus hallgatólagosan magáévá tett.
létezését, akkor természetesen elméleteket is alkothatunk
róluk, de ha ez nem történik meg, illetve mindaddig, amíg ez
nem történik meg, az említett szempont arra kötelez
bennünket, hogy csakis a jelenlegi elméletekben szereplő
mennyiség-fajtákat vegyük figyelembe.
A szubkvantummechanikai szinttel szemben felhozott két
ellenvetésre teljesen egyenes választ adhatunk.
Először is az az elképzelés, hogy fogalmaink csak a
mindennapi tapasztalásból erednek, nyilvánvalóan rendkívül
egyoldalú megítélésre vezet az itt tárgyalt kérdésben. Mert jól
tudjuk, hogy fogalmaink fejlődése a tudományos
tapasztalásnak is köszönhető. Például a testek mozgásáról
alkotott fogalmunk jelentős részben a mechanika kísérleti és
elméleti eredményeinek nagy tudományos képzelőerővel
véghezvitt elemzésén alapszik. Ebben a tekintetben a
matematikának és különösen a differenciálszámításnak volt
szerepe, amennyiben útmutatást nyújtott a gyorsuló mozgás
világos fogalmának kialakítására. Az ilyen fogalmakat
gyakorlatilag lehetetlen mélyebb képzeletbeli (azaz tisztán
elgondolt tényekre vonatkozó) elemzés nélkül pusztán
köznapi vagy akár laboratóriumi tapasztalatok alapján
megalkotni. Így például a szabad esés törvényeinek
megértéséhez Galilei egyik legnagyobb problémája az volt,
hogy milyen módon tisztázhatná a gyorsulás fogalmát s e
feladat megoldása céljából igen lényegesnek bizonyult
számára az, hogy algebrai kifejezést találjon a mozgási
sebességre. Hasonlóképpen a mi hullámfogalmunk is
nagyrészt az interferenciának és a hullámterjedésnek a
különböző tudományok, így például az optika és az akusztika
keretében történt kísérleti és elméleti tanulmányozásából ered,
viszont igen kevés az, amit vízhullámoknak a köznapi
tapasztalás keretében történt megfigyeléséből tanultunk.
Ebben az összefüggésben a Huyghens-féle elv s az
interferencia és a hullámterjedés kérdéseinek különböző
matematikai elemzései a hullámmozgás modern
elgondolásának lényeges részét alkotják.
Amint látjuk, a mindennapi tapasztalatok alapján nyert
egyszerű fogalmak ugyan kiindulópontul szolgálhatnak a
fizika (és más tudományok) kutatásai számára, de azok az új
törvények, amelyekre e kutatások során fény derül amelyek
akár matematikai, akár inkább csak kvalitatív alakot öltenek, e
fogalmak folytonos gazdagodására és kifinomodására
vezetnek, míg végül már egészen más jellegűvé válnak, mint a
kutatómunka kezdetén voltak. Most, hogy a kvantum-
tartomány vizsgálata folyamán felfedezett törvényszerűségek
megértésének problémájával kerültünk szembe, munkánk
természetes folytatása az volna, hogy új kiindulópontul
vegyük a klasszikus fizika erőtér- és részecske-fogalmát s
addig módosítsuk, addig gazdagítsuk ezt a két fogalmat, amíg
csak alkalmassá nem válik arra, hogy a hullám- és részecske-
tulajdonságoknak a kvantumelméletből adódó kombinációját
is megfelelően tárgyalni tudjuk vele. Egyébként valóban
számos erőfeszítés történt már ebben az irányban s ezekről a
IV. fejezetben be is fogunk számolni. Természetesen nem
gondolunk arra, hogy fogalmaink további tökéletesedése ezzel
befejeződik, hanem azt reméljük, hogy fokozatos módosításuk
és gazdagításuk, amely egyre közelebb visz a
kvantummechanikai tartomány történéseinek mélyebb
megértéséhez, végül is az egész fogalomrendszer forradalmi
megváltoztatását fogja eredményezni, amint, ezt a klasszikus
fizika történetében is láttuk. Természetesen nagyon is
lehetséges, hogy erőfeszítéseink, melyek a
kvantummechanikai tartomány viszonyainak megfelelő
radikálisan új elgondolások kialakítására irányulnak, igen
komoly nehézségekbe ütközhetnek. De az ilyen nehézségek
felmerülésének lehetősége korántsem indokolja, hogy
kétségbeesetten égnek emeljük kezünket, mielőtt még
bármiféle komoly erőfeszítést tettünk volna, s kijelentsük,
hogy egyszerűen képtelenek vagyunk bármit is elképzelni,
amivel nem találkoztunk mindennapos vagy klasszikus fizikai
tapasztalataink során.
Vegyük most szemügyre a második érvet, amelyet
rendszerint felhoznak amellett, hogy ne kelljen fontolóra
venni egy szubkvantummechanikai szint létezésének
lehetőségét. Itt arról a pozitivista elvről van szó, amely szerint
nem szabad feltételeznünk olyan dolgok létezését, amiknek
megfigyelési módszerét még nem ismerjük. Ez az elv
nyilvánvalóan fizikán kívüli szempontból korlátozza azokat a
lehetséges elmélet-típusokat, amelyeket fontolóra óhajtanánk
venni. A „fizikán kívüli” kifejezést itt szándékosan
használjuk, mert sem kísérleti fizikai adatokból, sem ezek
matematikai megfogalmazásából nem lehet levezetni azt,
hogy szükségképpen mindig lehetetlen lesz olyan létezőket
(entitásokat) felfedezni, amelyeknek megfigyelési módját ma
még nem ismerjük.
Nincs ok arra a feltevésre, hogy egy fizikán kívüli általános
elv miért ne szolgálhatna hasznos munkahipotézisként. De a
most említett fizikán kívüli elvről aligha állíthatjuk azt, hogy
hasznos munkahipotézis volna. Hiszen a tudományos kutatás
történetében számos példa van arra, hogy milyen
gyümölcsözőnek bizonyult bizonyos tárgyak vagy elemek
létezését feltételezni, jóval mielőtt bármiféle eljárást ismertek
volna közvetlen megfigyelésükre. Az atomelmélet is példát
szolgáltat erre: a különálló atomok létezését is először csak
azért tételezték fel, hogy ezen az alapon megmagyarázzanak
olyan makroszkopikus szabályszerűségeket, mint amilyenek a
vegyi összetétel törvényeiben, a gáztörvényekben stb.
mutatkoztak meg. Ezeket a szabályszerűségeket ugyanakkor
természetesen közvetlen makroszkopikus fogalmakkal is
tárgyalni lehetett, az atom-fogalom bevezetése nélkül, s ezért
egyes XIX. századi pozitivisták (különösen Mach) tisztán
filozófiai okokból arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az
atom fogalma értelmezhetetlen, sőt „értelmetlen”, mivel
semmiféle lehetőség nincsen az atomok megfigyelésére. A
különálló atomok létezése azonban hamarosan
bebizonyosodott s a bizonyítékokat olyan emberek fedezték
fel, akik elég komolyan vették az atomhipotézist ahhoz, hogy
valóban feltételezzék az atomok létezését, noha még senkinek
sem sikerült őket tényleg megfigyelni. Nyilvánvaló, hogy itt
szoros párhuzam áll fenn a kvantumelmélet szokásos
értelmezésével, amely tagadja egy szubkvantummechanikai
szint létezésének lehetőségét, mert az a jelenleg rendelkezésre
álló módszerekkel nem figyelhető meg.
A tudomány fejlődésének története igen általánosan azt
mutatja, hogy a tudományos haladás kétféleképpen mehet
végbe: egyfelől új tények felfedezése révén, amelyek végső
soron újfajta fogalmak és elméletek kialakítására vezetnek,
másfelől az ismert tények széles körének újfajta fogalmak és
elméletek alapján való tárgyalása révén, amely végső soron
újfajta kísérletek végrehajtására és így megint-csak új tények
felfedezésére vezet. E történeti tapasztalat fényében a
pozitivizmus egyoldalú állásfoglalást jelent a tudományos
kutatás lehetséges módozatait illetően, mert elismeri ugyan a
tapasztalati adatok fontosságát, de szembehelyezkedik azzal a
történetileg bebizonyosodott ténnyel, hogy bizonyos
spekulatív vonatkozásokkal rendelkező új fogalmak és
elméletek (például az atomelmélet) felvetése nagy távlatban
gyakran ugyanolyan fontosnak bizonyult, mint különböző új
tények felfedezése.
Azzal a pozitivista állásponttal szemben, amely csak azt
ismeri el valóságnak, aminek megfigyelési módját már
ismerjük, mi e könyv I. fejezetében másfajta állásfoglalást
vezettünk be, amelyet az V. fejezetben még jobban is
részletezni fogunk, s amely nézetünk szerint jobban megfelel
a tudományos kutatás jelenlegi helyzetéből levonható
következtetéseknek. Állásfoglalásunk értelmében a világ
egészében objektív valóság és amennyire ismerjük
határtalanul komplex, de precízen leírható és elemezhető
szerkezete van. A világ szerkezetének megismeréséhez mind
közelebb kell jutnunk az egyre alapvetőbb, egyre átfogóbb és
egyre szabatosabb fogalmak sorozata révén, amely
úgyszólván egyre jobb betekintést nyújt az objektív valóság
végtelenül bonyolult szerkezetébe. Igaz, sohasem várhatjuk
azt, hogy e szerkezet teljes elméletét fel tudjuk állítani, mert
majdnem bizonyos, hogy több elemet tartalmaz, mint
amennyit a tudományos fejlődés bármely adott állomásán
áttekinthetünk, de elvben végül is bármely meghatározott
elemét fel lehet fedezni, noha sohasem valamennyit.
Állásfoglalásunkból nyilvánvalóan következik az, hogy
semmiféle elméletet, illetve semmiféle elméletnek egyetlen
sajátosságát sem szabad soha feltétlennek és véglegesnek
tekintenünk. Így tehát a kvantumelmélet jelenlegi
megfogalmazása kapcsán bírálnunk kell az olyan feltevéseket,
mint például Heisenbergét és Bohrét, melyek szerint a
határozatlansági elv és a komplementer fogalompárokra való
korlátozottság érvényben fog maradni, bármilyen haladást is
ér el a fizika az új tartományokban. Bírálatunkat azonban nem
szabad úgy értelmezni, mintha kétségbe kívánnók vonni a
kvantumelmélet érvényességét vagy hasznát a maga területén.
Éppen ellenkezőleg, a kvantumelmélet szerintünk rendkívül
fontos és nagyszerű vívmány s egyszerűen képtelenség volna,
ha bárki is el akarná vitatni értékét. Hasonlóképpen Bornnak a
Schrödinger-féle hullámfüggvényről adott valószínűségi
értelmezése, a Heisenberg-féle határozatlansági elv és
Bohrnak az a bizonyítása, hogy a kvantumtartományban az
anyag különböző feltételek mellett általában ellentétes módon
(pl. hullám vagy részecske módjára) viselkedik – mindez igen
fontos hozzájárulás a kvantummechanikai tartomány
törvényeinek kifejezéséhez. Viszont hangsúlyozni kívánjuk,
hogy a kvantummechanika nagyszerű teljesítményei
semmiképpen sem függnek össze azzal a külön véleménnyel,
hogy a jelenlegi elmélet említett (vagy bármilyen más)
sajátosságai a természeti törvények feltétlen és végleges
korlátozásait fejezik ki. Mert mindezeket a teljesítményeket
ugyanúgy el lehetett volna érni ama szerényebb feltevés
alapján, hogy a szóban forgó elméleti sajátosságok valamely
elhatárolt tartományon belül vagy valamilyen határig terjedő
közelítéssel érvényesek és e határok szabatos meghatározása
még jövőbeli felfedezésekre vár. Ha így gondolkozunk, akkor
nincs szükségünk önkényes a priori feltételezésekre, amelyek
semmilyen elképzelhető módon nem ellenőrizhetők
kísérletileg, s nyitva hagyjuk az utat, új tartományokra
alkalmazható alapvetően újfajta törvények megfontolására.
Ilyen törvények nem képezhetik vizsgálat tárgyát, ha a
kvantummechanikai tartományra vonatkozó elméletek
bizonyos sajátosságait feltétlen és végleges érvényűeknek
tekintjük.
Ha lemondunk a határozatlansági elv feltétlen és végleges
érvényességének feltételezéséről, akkor a fontolóra vehető
újfajta törvények tekintetében igen érdekes és sokat ígérő
lehetőségek nyílnak meg egy rejtett változókat tartalmazó
szubkvantummechanikai szint kapcsán. Mint a 3. pontban
kifejtettük, az ilyen szubkvantummechanikai törvényszerű-
ségek keretében úgy látszik lehetőség nyílik arra, hogy a
jelenlegi kvantumelmélet fő sajátosságait, legalábbis
kvalitatívan a megfelelő tartományra érvényes közelítésekként
értelmezzük. Mostani tárgyalásunk során mindenesetre
láthattuk, hogy semmiféle helytálló érvvel nem lehet
alátámasztani az ilyen elméleti lehetőségek kivizsgálásának
elutasítását és a IV. fejezetben meg is fogjuk vizsgálni az
ilyenfajta elméletek több konkrét változatát.
9. A kvantumelmélet szokásos értelmezése mint az indeterminista
mechanisztikus szemlélet egyik változata

A határozatlansági elv feltétlen és végleges

érvényességének feltételezése, amely szerint a
kvantumtartománybeli ingadozások részleteinek egyáltalán
nincsenek okai, nyilvánvalóan nagyon hasonlít arra a
feltevésre, amely a II. fejezet 14. pontjában tárgyalt
indeterminista mechanisztikus szemlélet alapjául szolgált. De
a hasonlóság ellenére a kvantumelméletre alkalmazott
feltételezés bizonyos tekintetben sokkal bonyolultabb,
úgyhogy a probléma gondos elemzése nélkül esetleg
félreismerhetjük tényleges tartalmát.
Az indeterminista mechanisztikus szemlélet korábbi
alakjainál hallgatólagosan vagy nyíltan feltették, hogy az
egész világegyetem teljesen és tökéletesen leírható bizonyos
matematikailag definiálható paraméterek segítségével. A
továbbiakban feltételezték azt is, hogy ezek a paraméterek
önkényes és törvényszerűségtől mentes ingadozásoknak
vannak alávetve, amelyeknek valószínűségi eloszlása azonban
a tisztán kvantitatív törvények bizonyos rendszerének felel
meg, s tulajdonképpen ezek a valószínűségi törvények
alkotják az egyedüli olyan törvényfajtát, amelynek az egész
világon minden dolog ténylegesen alá van vetve. A
kvantumelmélet keretében az alapvető matematikai
paraméterek fogalmának még leginkább a Schrödinger-féle
hullámfüggvénynek a tér és az idő minden pontjára adódó
értékei felelnek meg, amelyeket – mint a 2. pontban láttuk – a
Schrödinger-féle egyenlet a kezdeti értékek alapján egyszer s
mindenkorra meghatároz. De mint a 7. pontban kifejtettük, a
Schrödinger-féle hullámfüggvényt nem az anyag bármiféle
létező tulajdonságának pontos megfelelőjeként értelmezik,
hanem úgy tekintik, hogy lényegében csak közvetett és tisztán
matematikai jellegű szimbólum, amely bizonyos előírt
szabályok szerint úgy kezelhető, hogy lehetővé teszi különféle
kísérleti eredmények valószínűségeinek helyes kiszámítását.
Most azonban felmerül az a kérdés, hogy mi a jelentősége
azoknak a tulajdonságoknak, amelyeknek valószínűsége a ψ-
függvényből ilyen módon kiszámítható. Az 5. és 7. pontban
már láttuk, hogy Bohr kimutatta: a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének keretében az ilyen tulajdonságokat nem
szabad úgy tekinteni, mintha a megfigyelt rendszerben
objektíven léteznének. Vannak azonban bizonyos dolgok,
amik e szemlélet értelmében is minden tekintetben
objektíveknek tekinthetők, ti. a megfigyelhető
makroszkopikus jelenségek.
Foglaljuk össze röviden, hogy az ilyen jelenségeket hogyan
tárgyalják a kvantumelmélet szokásos értelmezése keretében.
A szóban forgó jelenségek összefüggései közelítőleg
kiszámíthatók a klasszikus mechanika törvényei alapján, – de
mint az 5. pontban kifejtettük – a szabatosabb kísérleti
vizsgálat olyan véletlenszerű ingadozásokat mutat ki,
amelyeknek pontos részletei nem magyarázhatók meg a
klasszikus elmélet segítségével. Most azonban felteszik, hogy
ezek az ingadozások teljesen önkényesek, minden
törvényszerűségtől mentesek és nincs is semmiféle okuk. Így
tehát a részletek elméleti megmagyarázására, illetve
megjósolására e feltevés értelmében a fizika vagy bármely
más tudomány mindenkor képtelen lesz. A fizika tárgya és
tennivalója ilyen körülmények között már eleve és
elkerülhetetlenül csupán a különféle jelenségek valószínűségi
eloszlásainak kiszámítására korlátozódik; az eloszlások a
Schrödinger-féle egyenletre alapozott általános fizikai és
matematikai sémából vezethetők le.75 Más szóval felteszik,

75
E séma szerint létezik egy konfigurációs térben definiált
hullámfüggvény, amely tisztán lineáris egyenletrendszert elégít ki, s ez a
függvény a különféle „megfigyelhető mennyiségek” valószínűségeinek
a hozzájuk társuló „operátorok” átlagértékei alapján való kiszámítása
révén kapcsolatba hozható a jelenségekkel. A séma elfogadásából az
következik, hogy a határozatlansági elv szükségszerűen és
megkerülhetetlen módon korlátozza azt a szabatosságot, amellyel az
hogy semmi sem létezik a világegyetemben, amiről esetleg
kiderülhetne, hogy nem illeszkedik bele ennek a sémának a
keretébe, amelyet általános vonásaiban ilyeténképpen feltétlen
és végleges érvényűnek tartanak.
Ezek után világos, hogy az itt leírt úton pontosan a már
korábban tárgyalt indeterminista mechanisztikus szemlélethez
jutunk el, amely azonban ebben a változatában nemhogy a
korábbi indeterminista mechanisztikus megfontolásokban
szereplő valóságos mikrotárgyak típusaira, de még a
Schrödinger-féle egyenletben szereplő tisztán matematikai
paraméterek valamilyen rendszerére sem alkalmazható.
Ehelyett csakis a megfigyelhető makroszkopikus jelenségekre
vonatkozik. Így tehát a mikroszkopikus tartomány objektív
valóságának tagadása, továbbá az okság és a folytonosság
ezzel kapcsolatos elutasítása révén lehetővé válik a
mechanisztikus álláspont leglényegesebb és legjellemzőbb
sajátosságának, ti. annak a feltevésnek a megmentése, hogy a
világ minden objektív és meghatározható tulajdonsága
leírható egyedül a tisztán kvantitatív valószínűségi törvények
bizonyos rendszerével, amely egy feltétlen és végleges
érvényű általános fizikai és matematikai sémába illeszkedik
bele.
Ez a feltevés nagyon emlékeztet a XIX. századbeli
fizikusok nézeteire, akik ugyancsak feltétlen és végleges
érvényt tulajdonítottak a klasszikus fizika általános fizikai és
matematikai sémájának. Mint ahogy a klasszikus fizikusok azt
hitték, hogy nehézségeik – mint például a Rayleigh-Jeans-féle
törvény csődjéből eredő problémák – csak ,,kis felhők”,
amelyeket az akkori determinisztikus elméletek részleteinek
módosításával hamarosan el lehet majd oszlatni, ugyanúgy a
modern fizikusok is azt hiszik, hogy a fizika jelenlegi válságát
meg lehet majd oldani a mostani valószínűségi jellegű
elméletek általános típusát csak egyes részleteiben érintő
felülvizsgálat útján.76 A klasszikus és a modern fizikusok
anyag alapvető tulajdonságai meghatározhatók, leírhatók vagy akár csak
el is gondolhatók. Úgy is mondhatnók, hogy ez a matematikai séma
pontosan az, amire szüksége van annak, aki a határozatlansági elv
feltétlen és végleges érvényességének hipotézisét fenn akarja tartani.
76
A fizikának itt említett válságát a IV. fejezetben fogjuk közelebbről
magatartásában tehát közös az a tendencia, hogy feltétlen és
végleges jellegűeknek vélik a munkásságuk idején
történetesen éppen rendelkezésre álló legalapvetőbb elmélet
általános jellemzőit. Így tehát a kvantumelmélet szokásos
értelmezése bizonyos értelemben a klasszikus fizikusok
mechanisztikus szemléletmódjának egészen természetes
továbbfolytatását jelenti, amely mindössze megfelelően
alkalmazkodik ahhoz, hogy a jelenleg rendelkezésre álló
legalapvetőbb elmélet nem determinista, hanem valószínűségi
jellegű.

megismerni.
 IV. fejezet

A KVANTUMELMÉLET SZOKÁSOSTÓL ELTÉRŐ

ÉRTELMEZÉSEI
1. Bevezetés

Az előző fejezetben láttuk, hogy a kvantumelmélet

szokásos értelmezése az okság és a folytonosság fogalmának
feladását, valamint az egyedi mikrotárgyak objektív
valóságáról való lemondást követeli meg a kvantum-
mechanikai tartománnyal kapcsolatban. Mindezeket egy olyan
elgondolás pótolja, amely szerint a fizika a
kvantummechanikai tartományban és minden mélyebb szinten
is szükségszerűen és kikerülhetetlenül csakis matematikai
szimbólumoknak olyan technikájú kezelésére szorítkozhatik,
amely a makroszkopikus tartományban megfigyelhető
jelenségek kizárólagos valószínű viselkedésének kiszámítását
teszi lehetővé. A fizika fogalmi szerkezetének ilyen
messzemenő megváltoztatását, arra a feltevésre alapították,
hogy a kvantumelmélet jelenlegi megfogalmazásának
bizonyos jellemzői, ti a határozatlansági elv és a
viselkedésmódok (pl. a hullám- és részecskeszerűség)
ellentétes jellegű komplementer párjainak fellépése a
természeti törvények feltétlen és végleges sajátosságai,
amelyek nem közelítő, hanem teljes érvényességgel és soha
kétségbe nem vonható módon kihatnak majd minden
tartományra, amelyre a fizikai vizsgálat valaha is kiterjedhet.
Az előző fejezet 8. pontjában kimutattuk, hogy erre a
feltevésre nincs szükség, sőt az ilyesmi a jövőbeli elméletek
lehetséges alakjainak dogmatikus korlátozását jelenti. E
fejezetben egy lépéssel továbbmegyünk és ténylegesen
felvázoljuk bizonyos konkrét elméletek általános körvonalait,
amelyek lehetővé teszik a kvantummechanika új módon való
értelmezését. Ezek az elméletek módot nyújtanak arra, hogy a
kvantummechanikai hatásokat egy mélyebb szinten
objektíven létező és folytonos mozgású szubsztrátumra (szó
szerint: szub-sztrátumra – alsóbb rétegre – A ford.) vezessük
vissza, amely olyan újfajta törvényeknek van alávetve,
amelyekhez képest a jelenlegi kvantumelmélet törvényei csak
az ún. kvantummechanikai szintre kielégítő közelítések.
Az új elméletek két fő célkitűzésnek tesznek eleget.
Először is hozzájárulnak ahhoz, hogy részletesebben
elemezzük a kvantummechanika szokásos értelmezésének a
III. fejezetben kifejtett bírálatát; ugyanis konkrét példát
szolgáltatnak a szokásostól eltérő szemszögből
megszerkeszthető elméletekre s ezzel cáfolják azt a mindmáig
széles körben elterjedt nézetet, hogy nincs más lehetőség,
mint elfogadni a szokásos értelmezést, mert minden más
magyarázat elképzelhetetlen. Másodszor pedig – ami még
fontosabb – ezek az elméletek hasznos kiindulópontjai
lehetnek azoknak a kutatásoknak, amelyek eddig még nem
nagyon jól ismert új jelenségek megértésére irányulnak.
E második célkitűzéssel kapcsolatban emlékeztetnünk kell
arra, hogy ma bizonyos válság van a fizikában, amely onnan
ered, hogy a nagyon nagy energiákkal és nagyon rövid (10 -13
cm nagyságrendű vagy ennél is rövidebb) távolságokkal
kapcsolatos jelenségekre a jelenlegi elméletek nem
alkalmazhatók kielégítő eredménnyel. Természetesen a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének képviselői
nagyjából teljesen tisztában vannak a válsággal, de amint erre
már a III. fejezet 4. pontjában rámutattunk, általában azt a
következtetést vonják le a jelenlegi kvantummechanika
típusába tartozó valószínűségi elméletek sikeréből, hogy a
jövőben is minden bizonnyal kizárólag olyan elméleteink
lesznek, amelyek hasonlóképpen, illetve még fokozottabb
mértékben valószínűségi jellegűek. A gondosabb megfontolás
azonban azt mutatja, hogy az efféle következtetések
levonására édeskevés alapunk van. Ilyen alapon például a
XIX. századbeli fizikusok a klasszikus mechanika
determinista jellegű törvényeinek három évszázados töretlen
sikerű alkalmazása alapján ugyanilyen joggal állíthatták
volna, hogy a jövőben hasonlóképpen, illetve még
fokozottabb mértékben determinista jellegű törvényeket
fognak alkotni. (Valóban, sok akkori fizikus azt remélte, hogy
a klasszikus statisztikus mechanika törvényeit idővel
valamiféle determinisztikus alapon is teljesen és tökéletesen le
lehet majd vezetni.) A történeti tapasztalatokból azt a
tanulságot kellene tehát levonnunk, hogy ne általánosítsuk
egyszerűen a korábbi irányzatokat annak eldöntésére, hogy új
tartományok törvényei mennyire lesznek teljesen
meghatározott vagy statisztikus jellegűek. Nyilvánvaló, hogy
ebben a kérdésben nem szabad a priori döntenünk, hanem
meg kell vizsgálnunk a különféle törvényeket annak eldöntése
céljából, hogy milyen típusú törvény teszi lehetővé a
legnagyobb haladást az új tartományok megértésében.
S éppen ebben a szellemben ajánljuk megfontolásra
könyvünk jelen fejezetében megtárgyalandó elméleteket. Ezek
a mi szemünkben nem feltétlen és végleges törvények,
amelyeket a priori meggondolásokból vezetünk le, sőt még
csak nem is tekintjük őket a fizika által feltárandó következő
szint megmásíthatatlan törvényeinek. Ezek szerintünk teljesen
ideiglenes jellegű javaslatok, amelyeket kiindulópontként
használunk, remélve azt, hogy ily módon előbbre juthatunk.
Sőt – mint látni fogjuk – az effajta javaslatok első
megfogalmazása óta máris számottevő előrehaladás történt, s
ennek során a szóban forgó elméletek folytonosan
gazdagodtak és finomultak, ahogy ezt a normális tudományos
munka minden területén megszoktuk. Reméljük, hogy ez a
folyamat előbb-utóbb magasabbrendű elméletek
megalkotására fog vezetni, amelyek minőségileg különböznek
majd a kiindulópontul vett elméletektől, de azért talán olyan
viszonyban lesznek velük, mint az érett felnőtt a gyermekkel,
aki egykor sajátmaga volt.
2. Általános meggondolások a szubkvantummechanikai szintről

Mielőtt rátérnénk az 1. pontban említett konkrét elméletek

részletesebb kifejtésére, előbb olyan általános
meggondolásokat óhajtunk felvetni a szubkvantummechanikai
szinttel kapcsolatban, amelyek külön elméletek segítsége
nélkül is megvitathatók.
Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy ha elfogadjuk egy
rejtett változókat tartalmazó szubkvantummechanikai szint
feltevését, akkor – mint már a III. fejezet 3. pontjában
mondottuk – az a kép alakul ki, hogy a jelenlegi
kvantumelmélet statisztikus jellege mélyebb szinten létező
újfajta létezőknek (entitásoknak) véletlenszerű ingadozásaiból
ered. Ha mármost csak a kvantummechanikai szinten
definiálható dolgokat vesszük figyelembe, akkor azt fogjuk
találni, hogy ezeknek mozgásai ténylegesen indetermináltak,
hiszen lényeges meghatározó tényezőik (ti. a rejtett változók)
egyszerűen nem definiálhatók ezen a szinten. Ezért a
Heisenberg-féle elvből adódó határozatlanságot mi is –
ugyanúgy, mint a kvantumelmélet szokásos értelmezésének
képviselői – objektív szükségszerűségnek tartjuk és nem
gondoljuk, hogy ez csupán a kvantummechanikai változók
valamiféle hipotetikus „igazi” állapotaira vonatkozó
ismereteink hiányosságának következménye volna. A mi
állásfoglalásunk nem a határozatlanság létezésének és a
statisztikus jellegű elmélet szükségességének megítélésében
különbözik a szokásostól, mert ebben a két kérdésben
egyetértünk. A döntő különbség az, hogy mi ezt a sajátos
fajtájú határozatlanságot és e sajátos fajtájú statisztikus
elméletalkotás szükségességét olyasminek tartjuk, ami csak a
kvantummechanikai szint összefüggésein belüli adottság,
úgyhogy tágabb összefüggések figyelembevételével a
határozatlanságot a Heisenberg-féle elv által megszabott
határokon túl csökkenthetjük.
Hogy túltehessük magunkat a Heisenberg-féle elv által
megszabott határokon, újfajta fizikai folyamatokat kell majd
felhasználnunk, amelyek lényegesen függenek a
szubkvantummechanikai szinten végbemenő történések
részleteitől. Mint később látni fogjuk, jó okunk van hinni,
hogy efféle folyamatok esetleg valóban kimutathatók a
nagyon nagy energiák és a nagyon kis távolságok
tartományában. Nyilvánvaló azonban, hogy mindazokban a
folyamatokban, amelyek kellő közelítéssel tárgyalhatók a
jelenlegi kvantumelmélet törvényei alapján, az alacsonyabb
szinten létező dolgoknak nem lehet semmilyen lényeges
szerepük. Ezért az efféle folyamatok eredményeinek
megfigyelése révén nem sok tájékoztatást kaphatnánk ezekről
a dolgokról. Az ilyen természetű megfigyelések során tehát a
Heisenberg-féle elv továbbra is igen nagyfokú közelítéssel
helytálló módon korlátozná valamely egyedi fizikai rendszer
állapotának szabatos megállapítását. Ha viszont a rendszert
olyan fizikai folyamatok segítségével figyelnők meg, amelyek
a rejtett változók pontos állapotaira érzékenyek, akkor a fent
említett korlátozást kiküszöbölhetnők.
Hogy részletesebben bemutathassuk, mi volna az értelme a
határozatlansági elvnek, valamely szubkvantummechanikai
szint elgondolása alapján, célszerű lesz visszatérnünk a III.
fejezet 3. pontjában már tárgyalt Brown-féle mozgás
analógiájára.
Mint láttuk, egy füstrészecske mozgása véletlenszerű
ingadozásoknak van alávetve amelyek az alacsonyabb szinten
létező atomokkal való összeütközéseiből erednek. Ezeknek az
összeütközéseknek következtében a füstrészecske mozgásai
nem határozhatók meg teljes pontossággal semmiféle olyan
változó (például a részecske helyzete és sebessége) alapján,
amely magának a Brown-féle mozgásnak a szintjén áll fenn.
Az itt érvényesülő határozatlanság egyébként nemcsak
kvalitatívan hasonlít a kvantumelméleti fajtájára, hanem –
mint Fürth (1)77 kimutatta – a hasonlóság még a
határozatlansági relációk kvantitatív alakjára is kiterjed, így
például, ha egy mozgó füstrészecskét bizonyos rövid Δt
időközön át megfigyelünk, akkor átlagos helyzetének olyan
ΔX és impulzusának olyan ΔP nagyságú véletlenszerű
ingadozásait fogjuk észlelni, amelyek a következő
összefüggésnek tesznek eleget:78

77
A zárójelbe tett számok a fejezet végén közölt bibliográfiára utalnak.
78
Ez az összefüggés alapjában véve a (Δx)2 – aΔt képletből adódik, amely
a részecske véletlenszerű mozgásai során Δt idő alatt megtett távolságok
négyzetének átlagát határozza meg. Ha mármost a levezetés
egyszerűsítése kedvéért az átlagos sebességet nullának vesszük, akkor az
impulzus ingadozásának négyzetes átlagértékére a következő kifejezést
kapjuk:

Ezek után bevezetve a ΔX = [{Δx)2]½ összefüggést, azt kapjuk, hogy

ΔXPΔ =ma = C.
 ΔPΔX ≈ C
ahol C egy állandó, amely a gáz hőmérsékletétől es más
tulajdonságaitól, így többek között viszkozitásától függ.
Ha az olvasó visszalapoz a III. fejezet 4. pontjához, azt fogja
találni, hogy ennek az összefüggésnek az alakja pontosan
ugyanolyan, mint a Heisenberg-féle képleté, s a különbség
csak az, hogy a Planck-féle h állandó helyébe itt a gáz
állapotától függő C állandó került.
Egy fontos szempontból azonban mégsem teljes az
analógia a Brown-féle mozgás elmélete és a kvantumelmélet
között. Az eltérés lényegileg abból adódik, hogy a h
univerzális állandó, a C pedig nem az. Ennek
következményeként C-t a feltételek megváltoztatásával
(például a hőmérséklet csökkentésével) legalábbis elvben
tetszőlegesen kicsinnyé tehetjük, s így a határozatlanságot
bármely kívánt érték alá szállíthatjuk le. Viszont a h állandó
semmiféle ismert módon nem függ a feltételektől, úgyhogy a
Heisenberg-féle relációból – amennyire tudjuk – valóban
egyetemes jellegű határozatlanságra következtethetünk,
legalábbis a kvantummechanikai tartományon belül. Ez annyit
jelent, hogy a feltételek megfelelő megválasztásával ugyan
szerkeszthetünk olyan megfigyelő berendezést (pl.
mikroszkópot), amely nincs számottevő mértékben alávetve a
Brown-féle mozgás megfigyelendő fajtájának, de a
kvantummechanikai határozatlansággal kapcsolatban nem
tudunk hasonló eredményt elérni. Az itt tárgyalt analógia
elmélyítésére tehát fel kellene tételeznünk, hogy a
kvantumtartományban olyan megfigyelő berendezések
használatára kényszerülünk, amelyek a megfigyelendő
mikrorendszerek véletlenszerű ingadozásaival összemérhető
nagyságú Brown-féle mozgást végeznek. Ha viszont most
emlékezetünkbe idézzük azt, hogy állásfoglalásunk
értelmében minden anyag minden ismeretes
megnyilvánulásában folytonosan a szubkvantummechanikai
szintből eredő ingadozásoknak van alávetve, akkor azonnal
belátjuk, hogy az analógiának ez az elmélyítése, illetve
kiterjesztése jogos. Mivel a szóban forgó ingadozások
mindenütt jelen vannak, mégpedig lényegileg azonos
jelleggel, arra az eredményre jutunk, hogy a Heisenberg-féle
elvből adódó korlátozások egyetemes és egyforma jellege
egyáltalán nem váratlanul következnék saját feltevéseinkből.
E korlátozások leküzdésére – mint már mondottuk – az
anyag olyan tulajdonságait kellene kihasználnunk, amelyek
jelentős mértékben függenek a szubkvantummechanikai
szinttől. Ennek egyik módja az volna, ha megfigyeléseinket
olyan folyamatok segítségével eszközölnők, amelyek a
szubkvantummechanikai ingadozásokhoz képest nagyon
gyorsak, úgyhogy az egész mérés már elkészülne, mielőtt
ezek az ingadozások számottevően változtathatnának a
helyzeten. (Egy gyorsan mozgó tárgy lefényképezéséhez is
igen gyorsan működő fényképezőgépre van szükségünk.)
Ilyen gyors folyamatokat legvalószínűbben a nagy energiák
tartományában találhatunk, mivel az Einstein-féle E = hv
összefüggés szerint nagy E energiához nagy v rezgésszámú
folyamat tartozik.
Végül a Brown-féle mozgás analógiája még azért is
hasznos, mert a véletlenszerű szubkvantummechanikai
ingadozásokból eredő határozatlanságnak két különböző és
egymást kielégítő módozatát mutathatjuk ki vele.
Füstrészecskék helyett vegyük például szemügyre nagyon
apró páracseppecskék Brown-féle mozgását. Nyilvánvaló,
hogy ebben a mozgásban is bizonyos határozatlanságot
tapasztalunk, amelyet csak úgy küszöbölhetünk ki, ha tágabb
összefüggéseket is figyelembe veszünk, azaz például a
cseppecskékbe folytonosan beleütköző levegőmolekulákra is
kiterjesztjük vizsgálatainkat. Ettől függetlenül azonban a
cseppecskék a maguk szabálytalan Brown-féle mozgásában
továbbra is apró vízgömböcskék jellegzetes alakjában
maradnak és ennek megfelelő viselkedést tanúsítanak. Amint
azonban közelebb jutunk a gáz kritikus hőmérsékletéhez és
nyomásához,79 egészen újszerű viselkedést tapasztalunk, mert

79
A kritikus hőmérséklet és nyomás azt a pontot határozza meg, amelyen
a gáznemű és a folyékony halmazállapot közti különbség eltűnik. E pont
felett nincs éles minőségi határvonal a folyadék és a gáz között, míg e
pont alatt igen. Ha egy erős tartályba zárt folyadékot kritikus pontja fölé
hevítünk, a folyékony és a gáznemű fázist (a folyékony, illetve gáznemű
halmazállapotban levő anyagot) elválasztó határfelület, az ún.
meniszkusz eltűnik, ami azt jelzi, hogy most már csak egyetlen fázis
a finom cseppecskék elvesztik stabilitásukat. Az anyag ekkor
új fázisba kerül, amelyben állandóan képződnek és
elbomlanak a cseppecskék, úgyhogy az anyag opálossá válik.
Itt tehát egy újfajta ingadozással találkozunk, amely
magának az anyag létezésmódjának határozatlanságára – a
cseppecske alakban és az egynemű gáz alakjában való létezés
közötti ingadozásra – vezet.
Hasonlóképpen lehetséges, hogy magát az elektron
létezésmódját fogjuk határozatlannak találni, amikor
megértjük a kvantummechanikai szinten észlelhető
ingadozások részletes jellegét. Sőt már az a tény is, hogy az
elektron a hullám és a részecske jellegzetes kettősségét
mutatja viselkedésében, azt sugallja, hogy talán ez a második
fajtájú (az elektron alapvető jellegében, nem pedig mérhető
megnyilvánulásaiban rejlő – A ford.) határozatlanság bizonyul
majd lényegesnek. Mert ha az effajta határozatlanság tényleg
létezik, akkor az elektront úgy kell elgondolnunk, mint
valamit, ami folytonosan a hullám-jelleg és a részecske-jelleg
között ingadozik s ezért hullám és részecske módjára is
viselkedhetik, bár kétféle viselkedése a környezeti
viszonyoktól, például a laboratóriumi megfigyelő
berendezéstől függően más-más mértékben juthat kifejezésre.
Természetesen ma még semmiképpen sem tudjuk
eldönteni, hogy a határozatlansági elv ezen értelmezései
köziffc' melyik a helyes. Ennek eldöntése csak akkor válik
majd lehetségessé, amikor már a kvantumelmélet szintjénél
mélyebbre hatoló elmélet áll rendelkezésünkre. De addig is
fontos, hogy mindkét lehetőséget szem előtt tartsuk. A
továbbiakban tehát mindkét fajtájú elmélet példáit meg fogjuk
tárgyalni.
3. A kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezésére irányuló
javaslatok rövid történeti áttekintése

Érdemes megjegyezni, hogy az első lépéseket a

kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezésének
kialakítására de Broglie (2) és Madelung (3) már mintegy
harminc év előtt megtette, vagyis körülbelül ugyanabban az
van, amelyet igen sűrű gázként foghatunk fel.
időben, amikor a szokásos értelmezés elnyerte jelenlegi
végleges alakját. Ezek a lépések azonban nem vezettek olyan
messzire, hogy módot nyújtottak volna a kvantumelmélet
összes lényeges oldalainak ilyen alapon való következetes
tárgyalására. Sőt de Broglie értelmezését súlyos bírálatok
érték a szokásos értelmezés néhány képviselője részéről (4).
Részben e bírálatok miatt, részben pedig saját kritikai
meggondolásai alapján de Broglie hosszú időre feladta
értelmezési javaslatait (5).
Miután az ilyen irányú erőfeszítésekkel felhagytak, csak
1950 táján alakult ki újra számottevő mértékben bizonyos
rendszeres törekvés a kvantumelmélet szokásos
értelmezésének felülvizsgálatára. Az első ilyen irányú kritikai
vállalkozások közül a legalaposabb Blohincev és Tyerleckij
nevéhez fűződik (6). E két fizikus kimutatta, hogy nem
szükséges Bohr és Heisenberg értelmezését elfogadni, hanem
ehelyett a jelenlegi kvantumelméletet lényegében olyan
statisztikus tárgyalásmódnak lehet tekinteni, amely később
valami részletesebb s az egyedi rendszerek viselkedését
teljesebben tárgyaló elmélettel egészíthető ki. De sem
Blohincev, sem Tyerleckij nem javasoltak semmiféle
határozott elméletet vagy modellt az egyedi rendszerek
tárgyalására. 1951-ben azután e könyv szerzője – részben
Einsteinnel folytatott megbeszéléseinek hatása alatt – kutatni
kezdett egy ilyen modell után s hamarosan talált is egy
egyszerű oksági magyarázatot a kvantummechanikára (7),
amelyről utóbb megtudta, hogy azonos azzal, amelyet de
Broglie már 1927-ben felvetett. Időközben azonban az elmélet
terén a fejlődés már annyira előrehaladt, hogy meg lehetett
válaszolni azokat az alapvető ellenérveket, amelyeket annak
idején de Broglie elgondolásaival szemben felhoztak. Erre
főleg egy új méréselmélet nyújtott módot, amelynek
segítségével ki lehetett mutatni, hogy az újfajta értelmezés
megfér a kvantumelmélet összes lényeges jellemzőivel.
Részben ez a munka, részben pedig Vigier (9) több pótlólagos
javaslata arra késztette de Broglie-t(5), hogy visszatérjen
eredeti javaslataihoz, mivel úgy érezte, hogy az ellenük
felhozott döntő ellenérvek megfelelő választ kaptak.
Ebben az időszakban e könyv szerzőjének fő célja – mint
már az 1. pontban hangsúlyoztuk – nem az volt, hogy valami
határozott új elméletet vessen fel, hanem hogy konkrét
példával megmutassa a kvantumelmélet szokásostól eltérő
értelmezéseinek tényleges lehetőségét. A példaként
kidolgozott elméletnek eredetileg valóban sok mesterkélt és ki
nem elégítő vonása volt, noha logikailag teljesen
következetesnek mutatkozott (10). Bármennyire
mesterkéltnek tűnt azonban egyik-másik vonása, úgy látszott,
hogy ez az elmélet hasznos kiindulópontja lehet további
kutatásoknak, amelyek remélhetőleg eléggé módosítják és
gazdagítják majd ahhoz, hogy ki nem elégítő vonásai
eltűnjenek. Ilyen kutatásokra később valóban sor került (11,
12), sőt ezek még ma is folynak; az 5. pontban részletesebben
is be fogunk számolni róluk. Közben azonban ugyanennek a
célnak elérésére Vigier (9), Takabayasi (13), Fényes (14),
Weizel (15) és sok más kutató egymástól nagyjából
függetlenül komoly erőfeszítéseket tett. És bár egyiküknek
sem sikerült teljesen kiküszöbölni a mesterkélt vagy egyéb
okból ki nem elégítő elméleti vonásokat, mégis olyan új
elgondolásokat vetettek fel, amelyek további vizsgálatot
érdemelnek. Ezek után világos, hogy még ha a
kvantumelmélet új fajta értelmezésére irányuló eddigi
javaslatok egyike sem eredményezett véglegesnek tekinthető
új elméleti megoldást, mégis egyre több és több fizikus teszi
szorgos vizsgálat tárgyává egy új elmélet kialakításának
kérdését, mert nyilván nem tartja már teljesen kielégítőnek a
kvantumelmélet szokásos értelmezése keretében lehetséges
kutatási irányok folytatását.

4. Konkrét példa a kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezésére

Ebben a pontban kvalitatívan felvázoljuk a kvantumelmélet

szokásostól eltérő értelmezésének egy konkrét példáját. Ez a
példa nem azonos azzal, amit e könyv szerzője eredetileg
felvetett, mert már számos módosításon ment keresztül és sok
új vonása is van, amely a korábbi változatok némely ki nem
elégítő oldalát hivatott kiküszöbölni.
Mindenekelőtt emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a
kvantummechanikai tartományban az anyag különböző
feltételek mellett akár hullám-jellegű, akár részecske-jellegű
viselkedést tanúsíthat. Ebből nyilvánvaló, hogy a
hullámfogalom és a részecskefogalom külön-külön nem
alkalmas arra, hogy feltárjuk velük az anyag e tartományban
megnyilvánuló valamennyi tulajdonságát. Az első és
legegyszerűbb elgondolás, amely e problémával kapcsolatban
az emberben felmerül, a következő: talán az egész nehézség
onnan ered, hogy a korábbi elméletek mindössze két
lehetőséget ti. a tiszta hullám és a tiszta részecske lehetőségét
vették figyelembe s ezeket kölcsönösen kizáró jellegűeknek
tekintették. Viszont nyilván fennáll az a harmadik lehetőség
is, hogy bármely adott folyamatban a hullám és a részecske
együtt van jelen valamiféle kölcsönös kapcsolatban. Ez az
elgondolás természetesen nem jelenti az eddig használt
fogalomrendszer nagymérvű gazdagodását, de azért – mint
látni fogjuk – máris alkalmas arra, hogy kifejezésre juttassa az
anyagnak a kvantummechanikai tartományban megnyilvánuló
lényeges tulajdonságait.
Mindezt most részletesebben is kifejtjük. Először is
feltételezzük, hogy minden „elemi” fizikai részecskével (pl.
az elektronnal) kapcsolatosan létezik egy test a térnek
bizonyos kis körzetében. E körzet nagyságának kérdésével
később foglalkozunk, most csak azt tételezzük fel, hogy az
atom méreténél mindenesetre kisebb, sőt olyan kicsiny, hogy
az atomi szintre vonatkozó legtöbb összefüggésben jól
közelíthetjük egy matematikai ponttal (éppúgy, ahogy az
atomelmélet legkorábbi alakjaiban számos célra jó közelítést
nyújtott az, ha az atomokat pontoknak tekintették).
A következő lépésben feltesszük, hogy e testhez egy
hullám társul, amely nélkül a test sohasem található. Ez a
hullám feltevésünk értelmében valami olyan tér rezgése,
amelyet matematikailag a Schrödinger-féle ψ-tér fejez ki.
Vagyis most már nem azt tételezzük fel, hogy a Schrödinger-
féle hullámfüggvény nem több, mint egy matematikai
szimbólum, amelyet bizonyos valószínűségek kiszámítására
használhatunk, hanem arra az álláspontra helyezkedünk, hogy
a hullámfüggvénynek egy objektíven valóságos erőtér felel
meg, amely némileg hasonlít a gravitációs és az
elektromágneses erőtérre, de bizonyos újszerű sajátosságokkal
is rendelkezik. Nem a Maxwell-féle egyenleteket vagy a
gravitációs erőtér egyenleteit elégíti ki, hanem a Schrödinger-
féle egyenletet, amely azonban – ugyanúgy, mint a többi
téregyenlet – parciális differenciálegyenletet alkot s az
erőtérnek egy adott pillanatban a tér összes pontjain fennálló
értékeivel meghatározza az erőtér minden jövőbeli
változását.80
Feltesszük még, hogy a ψ-tér és a test kapcsolatban áll
egymással, amennyiben a ψ-tér bizonyos újfajta
„kvantummechanikai” erőt fejt ki a testre. Ez az erő csak az
atomi tartományban kezd nagyobb mértékben
megnyilvánulni, ami érthetővé teszi, hogy a makroszkopikus
tartomány korábbi vizsgálatai során miért nem észlelték.
Továbbá feltételezzük azt is, hogy a test visszahatást
gyakorolhat a ψ-térre, de ez a visszahatás oly csekély, hogy a
kvantummechanikai tartományban elhanyagolható, bár a
szubkvantummechanikai tartományban – mint látni fogjuk –
jelentőssé válhat.
Elméleti fejtegetéseink jelenlegi szintjén nem nagyon
fontos, hogy pontosan milyen jellegű az a
kvantummechanikai erő, amellyel a ψ-tér a testre hat, mert
igen sokféle erő hozhatja létre lényegileg ugyanazt az
eredményt. Jelenleg csak annyit kell feltennünk, hogy ez az
erő olyan tendenciát hoz létre, amely a testet a nagyobb |ψ|
értékkel rendelkező körzetek felé. mozgatja.81
80
A ψ tér komplex, de ez nem okoz tényleges nehézséget, mert mindig
felírhatjuk U + iV alakban, ahol is U és V valós. Így tehát a ψ-függvény
csak „gyorsírási” jelölés két egymáshoz csatolt valós térre. (Lásd D.
Bohm: Quantum Theory [Kvantumelmélet], III. fej.)
81
Megjegyzendő, hogy az e modellben szereplő „kvantummechanikai
erő” egészen más természetű, mint az, amely némely korábbi – (7) és (8)
alatt tárgyalt – modellben szerepet játszott E korábbi modelleknél
feltételeztük, hogy ez az erő a
-ћ2ΔR/(2mR)
„kvantummechanikai potenciál”-ból származik, ami mellett
ψ=e-(i/h)S
továbbá R és S valós értékek. Az új modellnél nincs ilyen külön feltevésre
szükség. Modellünk fogalmilag is egyszerűbb, mint egyik-másik elődje,
továbbá – mint a 6. pontban látni fogjuk —jobban megfelel azoknak a
kívánalmaknak, amelyek a relativitáselmélet és az elektronszpin
 Ha csak ez a tendencia érvényesülne, akkor a test
ténylegesen mindig ott tartózkodnék, ahol a ψ-tér a
legnagyobb intenzitású. De most azzal a további feltevéssel
élünk, hogy e tendenciával szembeszegülnek a testnek a
Brown-féle mozgással analóg véletlenszerű mozgásai. E
mozgások nyilván sokféle forrásból származhatnak, például
magának a y-térnek véletlenszerű ingadozásaiból is. Valóban
minden ismeretes erőtérre jellemző, hogy a téregyenletek
tipikus megoldásai közönségesen csak valamiféle átlagos
mozgást írnak le. Például a valóságos elektromágneses
erőterek nem bizonyos egyszerű és szabályos módon
rezegnek, hanem általában igen bonyolult és szabálytalan
ingadozásokat mutatnak, amelyek például a környező tartály
falában levő atomok hősugárzásából stb. eredhetnek.
Hasonlóképpen a valóságos folyadékok sebesség- és
sűrűségeloszlásait kifejező hidrodinamikai terek is általában
turbulens ingadozásokat mutatnak egy olyan középérték
körül, amely bizonyos fajtájú leegyszerűsített hidrodinamikai
egyenleteknek felel meg. Így tehát nem indokolatlan
feltételezni, hogy a y-tér is véletlenszerű ingadozásokat végez
egy olyan középérték körül, amely kielégíti a Schrödinger-féle
egyenletet, s hogy ezek az ingadozások áttevődnek a testre is.
Ha ez így van, akkor ezekben az ingadozásokban egy
szubkvantummechanikai szinten levő erőtér tulajdonságai
fejeződnek ki, hiszen a szubkvantummechanikai szintet a
Schrödinger-féle egyenletet kielégítő középérték segítségével
értelmezzük. Másrészt azonban egy ilyen test más módon is
hozzájuthat a szubkvantummechanikai szintről eredő
véletlenszerű mozgásokhoz, például a közönséges Brown-féle
mozgás analógiájára az alacsonyabb szintű létezők (entitások)
közvetlen behatása révén. Az elméleti tárgyalásnak ezen a
fokán azonban valójában közömbös az ingadozások eredete.
Csak az a fontos, hogy létezésüket elfogadjuk és hatásukat
valóban észlelhessük. Eredetük kérdését csak magának a
szubkvantummechanikai szintnek a vizsgálatában lehet
megfelelően felvetni.
Ha elfogadtuk ezeknek az ingadozásoknak a létezését,

figyelembevételére irányuló törekvésekből adódnak.

akkor azonnal látjuk, hogy olyan tendenciát hoznak létre,
amely arra készteti a testet, hogy többé-kevésbé
véletlenszerűen bevándorolja az egész rendelkezésére álló
teret.
E tendenciával viszont szemben áll a „kvantummechanikai
erő”, amely oda húzza a testet, ahol a ψ-tér intenzitása a
legnagyobb. Végeredményben tehát a testek statisztikus
együttesének olyan átlagos eloszlása fog létrejönni, amely
előnyben részesíti a ψ-tér legnagyobb intenzitású körzeteit, de
még mindig némi lehetőséget nyújt egy tipikus test számára
ahhoz, hogy a ψ-tér aránylag gyenge intenzitású helyein is
töltsön némi időt. Valójában igen hasonló viselkedést tanúsít
egy gravitációs erőtérbe helyezett részecske a maga klasszikus
Brown-féle mozgása során, mert itt a véletlenszerű mozgás
tendenciájával, amely az edény minden részébe eljuttatná a
részecskét, szembeszegül a gravitációs erőtér, amely az edény
feneke irányában vonzza a részecskét. Ilyen körülmények
között végeredményben a P =e-mgz /‫ אּ‬T valószínűségi eloszlás
jön létre,82 amelynek értelmében a részecskék hajlamosak
arra, hogy az edény fenekén gyűljenek össze, de véletlenszerű
mozgásaik során időnként nagy magasságba is
feldobódhatnak. A kvantummechanikai problémával
kapcsolatban viszont már más helyen83 kimutattuk, hogy á
„kvantummechanikai erőre” és a szubkvantummechanikai
szintre vonatkozó ésszerű fizikai feltevések segítségével le
lehet vezetni a Born-féle P= |ψ|2 valószínűségi eloszlást.
Mit jelent ez az eredmény? Ahelyett, hogy a Born-féle
valószínűségi eloszlásból indultunk volna ki, mint az anyag
valamely feltétlen, végleges és megmagyarázhatatlan
tulajdonságából, igazoltuk, hogy ez a tulajdonság
szubkvantummechanikai szintről eredő véletlenszerű
mozgások következménye lehet.
Mint a bibliográfiában (7), (8) és (11) szám alatt felsorolt
tanulmányok részletesebben kifejtik, a fenti eredmény
elegendő alapot nyújt a kvantumelmélet olyan új
értelmezésére, amely összhangban van annak minden
82
Itt m a részecske tömege, z a magassága, T a közeg hőmérséklete, g a
gravitációs tényező és ‫ אּ‬a Boltzmann-féle állandó.
83
Lásd a bibliográfiában (11) szám alatt.
lényeges ténymegállapításával. Itt azonban csak egy
vonatkozásban, ti. a részecske-hullám-kettőség magyarázatai
kapcsán fogjuk ezt megmutatni. Evégett vegyünk fontolóra
egy kísérletet, amelynek során (különálló és egymástól
független elektronokat bocsátunk merőleges irányban
valamely két résből álló rendszerre, amint ezt a 6/A ábra
mutatja. Feltesszük, hogy mindegyik elektronnak azonos
kezdeti impulzusa és ezért azonos hullámfüggvénye van,84
amely a résrendszerre merőlegesen beeső síkhullám alakjában
valósul meg. Az ilyen hullámokat a résrendszer az ábrán
látható módon hajlítja el, úgyhogy a megfigyelőernyőn nagy
és kis intenzitású helyekből álló interferenciaképet kapunk,
akárcsak a III. fejezetben tárgyalt fénykvantumok esetében.

Az elektronnal kapcsolatos kis test viszont véletlenszerű

mozgást végez és mint a 6/A ábra mutatja, a P pontból
kiinduló szabálytalan pályán halad. Minden egyes elektron
végül is a megfigyelő ernyő egy-egy pontjára érkezik be, s ha
már nagyszámú elektron haladt át a résrendszeren, akkor e
pontok olyan statisztikus eloszlást mutatnak, amelynél az
elektronsűrűség az ernyő mentén a ψ-tér | ψ |2 intenzitásával
arányos. Az a statisztikus tendencia, hogy az elektronok ott
jelenjenek meg, ahol |ψ|2 a legnagyobb értékű, a
„kvantummechanikai erő” hatásának, tulajdonítható, míg a
véletlenszerű mozgások magyarázatot szolgáltatnak arra,
hogy a különböző részecskék pontos megjelenési helye miért
84
Ez a de Broglie-féle p=h/λ összefüggésből következik, mert ilyen
körülmények között valamennyi elektron Schrödinger-tere ugyanazt az
eipz/h alakot ölti. Természetesen az összes elektronoknak
hullámcsomagok felelnek meg, de ebben az esetben a csomag annyival
nagyobb méretű a réseknél, hogy megközelítőleg végtelen síkhullámnak
tekinthetjük. (Lásd pl. D. Bohm: Quantum Theory (Kvantumelmélet),
III. fej.)
mutat szabálytalan ingadozásokat.
Tegyük most fel, hogy elzárjuk a B rést. Mint a 6/b ábrán
láthatjuk, a hullámalakzatnak most már nem lesznek erős és
gyenge sávjai, s az elektronok újfajta képet hoznak létre az
ernyőn. A B rés elzárása tehát még az A résen áthaladó
részecskéket is befolyásolja, mert kihat arra a „kvantum-
mechanikai erőre”, amely a részecskéket a résrendszer és az
ernyő közötti áthaladásuk során éri.

Ezen az alapon érthetővé válik, hogy a hullám-részecske

kettősség hogyan jön létre. A kvantumelmélet szokásos
értelmezése keretében nincs lehetőség ennek megértésére,
hanem minden további magyarázat nélkül egyszerűen
tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy elektronok haladnak
át a résrendszeren és interferenciakép jelenik meg az ernyőn.
Sőt a szokásos értelmezés keretén belül még csak fel sem
lehet vetni a kérdést, mi módon megy végbe ez a folyamat. A
III. fejezet 7. pontjában leírt komplementaritási elvnek
megfelelően ugyan felhasználhatjuk a hullámmodellt annak
megmagyarázására, hogy a résrendszer miként befolyásolja az
interferenciaképet, és felhasználhatjuk a részecske-modellt
annak megmagyarázására, hogy miért kapunk az ernyőn
különálló pontokat és miért nem valami folytonos eloszlást.
Semmiféle átfogóbb nézet, sem állhat azonban feltevés szerint
rendelkezésünkre, amelynek segítségével akárcsak fontolóra
is vehetnők azt a kérdést, hogy egy elvileg szabatosan
definiálható és egyértelmű mozgású egyedi anyagi rendszer
miként hozhatná létre együttesen a statisztikus interferenciát
és a különálló pontok fellépését az ernyőn. Pedig – mint látjuk
– ezt az elméleti eredményt mégis el tudtuk érni azzal az
egyszerű feltevéssel, hogy az elektron egy részecske és egy tér
összefüggő kombinációja, amelynek mozgásában a kellő
véletlenszerű ingadozások érvényesülnek.
 Végül még megjegyezzük, hogy modellünk
megalkotásánál nem ragaszkodtunk valamiféle tisztán oksági
elmélet kialakításához, hiszen felhasználtuk a mélyebb
szintről eredő véletlenszerű ingadozások gondolatát is. A
lényeg azonban az, hogy a szubkvantummechanikai szint
törvényei – akár oksági törvények, akár statisztikusak –
minőségileg különböznek a kvantummechanikai szint
törvényeitől, amelyek csak közelítésüket jelentik. Így tehát
nincs ok arra, hogy a Schrödinger-féle egyenletnek a mélyebb
szint szempontjából bármiféle jelentőséget tulajdonítsunk,
mivel csak a magasabb szintre érvényes átlag kifejezéseként
kezeljük. Sőt könnyen lehet, hogy maga a ψ-tér is csak az
alacsonyabb szinten definiált újfajta változók átlaga.
Lehetséges, hogy az a közelítés, amelynek keretében
elhanyagoljuk a testnek a ψ-térre való visszahatását, a
mélyebbre hatoló vizsgálatnál már nem használható. Továbbá
egészen nyilvánvaló, hogy az a közelítés, amelynek keretében
a testet matematikai pontnak tekintjük (azaz elhanyagoljuk
belső szerkezetét), a mélyebb szinten lejátszódó
folyamatokkal kapcsolatban semmi esetre sem alkalmazható.
Mindenesetre azt látjuk, hogy rendkívül tág lehetőségek
nyíltak meg új elméletek számára, amelyek a jelenlegi
kvantumelméletet a kvantum szinten jó közelítésként
tartalmazzák, míg rendkívül változatos meggondolásokra
vezetnek az új területeken. De az ilyen lehetőségeket még
fontolóra se vehetnők, ha kitartanánk a határozatlansági elv
feltétlen és végleges érvényességének hipotézise s ezzel
egyetemben a kvantumelmélet szokásos értelmezése mellett.
S a továbbiakban látni fogjuk, hogy az említett lehetőségek
némelyikének kiaknázása nagyon hasznosnak bizonyulhat a
nagyon nagy energiákkal és a nagyon kis távolságokkal
kapcsolatos új jelenségtartományok tárgyalásánál.
5. A kvantumelmélet javasolt új értelmezésének bírálata

Most néhány fontos bírálati szempontot kell megvitatnunk,

amely a kvantumelméletnek a 4. pontban ismertetett új
értelmezésével kapcsolatban vetődött fel.
Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell, hogy elméletünk
eddig bemutatott alakjában figyelmen kívül hagyja az
elektronszpinnel és a relativitáselmélettel kapcsolatban adódó
fontos problémákat. Igaz ugyan, hogy a Schrödinger-féle
egyenlet, amely mellőzi a szpint és a relativitáselméletet,
bizonyos határig elég jó közelítést nyújt, viszont a nagyon
nagy energiák tartományában már nem kielégítő, sőt a kis
energiák tartományának fokozott pontosságú tárgyalására sem
alkalmas. S minthogy mi magunk kifejezetten a nagy energiák
tartományára kívánjuk alkalmazni új értelmezésünket,
nyilvánvaló, hogy igyekeznünk kell a szpint és a
relativitáselméletet is tekintetbe venni. Ez szükségessé teszi a
Dirac-féle egyenlet bevonását, amely számításba veszi
ezeknek az általános tényezőknek a hatását.
Továbbá még a kis energiák tartományában is komoly
problémát okoz, ha a 4. pontban kifejtett elméletet egynél
több elektron esetének tárgyalására is ki akarjuk terjeszteni. A
nehézség abban áll, hogy ebben az esetben a Schrödinger-féle
(és a Dirac-féle) egyenlet nem egy közönséges
háromdimenziós, hanem 3N-dimenziós térben levő hullámot
ír le; N a részecskék (pl. elektronok) száma.85 Elméletünk
formális szempontból teljes logikai következetességgel
kibővíthető volna a 3N-dimenziós térben levő hullám
fogalmának bevonásával86, de nyilvánvaló, hogy az ilyen
eljárás a fizikai elméletalkotás szempontjából nem kielégítő,
illetve csak olyan elméleti fogásnak tekinthető, amelyet
ideiglenesen alkalmazunk, amíg nem sikerül egy jobb
elméletet kidolgoznunk, amely megint mindent a közönséges
háromdimenziós térre vonatkoztat.
Végül még az is nagyon problematikus, hogy modellünk
keretében a hullámot és a részecskét olyan alapvetően
különböző létezőknek tekintjük, amelyek nem létezésmódjuk
lényegéből adódó módon vannak kölcsönhatásban egymással.

85
3N-dimenziós tér tisztán matematikai fogalom. Egy háromdimenziós
térben levő pontot három számmal lehet meghatározni, amelyek hármas
koordinátaértékeinek felelnek meg. Tisztán matematikailag ez úgy
általánosítható, hogy négy szám egy négydimenziós térben levő pont
koordinátaértékeit jelenti, N szám pedig egy N-dimenziós térben levő
pontét.
86
Lásd a bibliográfiában (7) és (8) alatt.
Az a tény, hogy a hullám és a részecske sohasem fordul elő
egymás nélkül, sokkal inkább arra utal, hogy mindkettő csak
valamilyen alapvetően újfajtájú létező (entitás) eltérő jellegű
megnyilvánulása, s hogy ez az új fajtájú létező valószínűleg
nagyon különbözik az egyszerű hullámtól, illetőleg az
egyszerű részecskétől, de ebben a két egymást korlátozó
alakban nyilvánul meg, amely megfelelő feltételek mellett
érvényes megközelítését nyújtja.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy e bírálati szempontok
ellenére sem fér kétség a modell logikai következetességéhez
és ahhoz, hogy a kvantummechanikai tartomány lényeges
jellemzői a modell segítségével megmagyarázhatók. A bírálat
alapjai olyan általános ismérvek, amelyek azt mutatják, hogy
a modell bizonyos vonásai nem nagyon hihetőek, még
általánosabban, hogy a 4. pontban javasolt értelmezés nem
hatol elég mélyre. A legvalószínűbb, hogy ez az értelmezés
meglehetősen sematikus, mert a kölcsönhatásban levő
hullámok és részecskék elgondolásával leegyszerűsíti azt, ami
alapjában véve egy igen bonyolult folyamat megnyilvánulása.
6. Az elmélet újabb fejleményei

Most az elmélet több módosításával és kiegészítésével kell

foglalkoznunk, amelyeknek célja az 5. pontban tárgyalt
bírálati szempontokból adódó problémák megoldása.
Kezdjük a szpin problémájával. Itt az első lépés az volt,
hogy megkíséreltük kiterjeszteni elméletünket a Pauli-féle
egyenlet beolvasztásával, amely számításba veszi a szpint, de
még mindig elhanyagolja a relativitáselmélet szempontjait,
úgyhogy csak a fénysebességhez képest kicsiny sebességekre
alkalmazható.
E probléma megoldása végett kénytelenek voltunk több
aránylag új elgondolást bevezetni. Mindenekelőtt rájöttünk
arra, hogy fel kell adnunk az elektronnal kapcsolatos testnek
egy matematikai ponttal való közelítését. A legelemibb új
mozgásmód, amellyel egy nem nulla méretű test a pont
mozgásmódjaihoz képest rendelkezhetik, a tömegközéppont
körüli forgás. Minden elemi mechanikai tankönyv leírja, hogy
ha egy ilyen testet teljesen merevnek tekintünk akkor belső
mozgásai leírhatók három szög (az Euler-féle szögek)
segítségével, amelyek meghatározzák térbeli orientációját.
Természetesen semmiféle valóságos test nem lehet teljesen
merev, de feltehetjük, hogy az a test, amellyel dolgunk van,
elég merev ahhoz, hogy hiányos merevségének
következményeit legalábbis a bennünket érdeklő
vonatkozásokban elhanyagolhassuk. Az elektronszpinen e test
tengelykörüli forgását értjük, amely bizonyos „belső” forgási
impulzust hoz létre függetlenül attól, ami keringéséből
adódik.
Ennek az átfogóbb modellnek alapján most már teljes és
következetes értelmezését adhatjuk a Pauli-féle egyenletnek.
Nem óhajtunk itt a részletekre kitérni, amelyeket más helyen
közöltünk (12), de utalunk arra, hogy az elektronszpin
tárgyalásához elegendő volt elméletünket egy olyan
szemponttal kiegészíteni, amely egészen természetesnek
tűnik, sőt bizonyos értelemben már hallgatólagosan benne-
foglaltatott elméletünk korábbi alakjában, annak a ténynek a
figyelembevételével, hogy a testek, amelyekkel foglalkozunk,
nem matematikai pontok.
A következő lépés az volt, hogy a Dirac-féle egyenletet is
bevontuk elméletünkbe és ezzel számításba vettük a
relativitáselmélet szempontjait is.87 Nem szándékozunk kitérni
az elméleti részletekre, mert ezek teljesen szakmai jellegűek,
de érdemes megemlítem, hogy a modell most már egy új
sajátossággal rendelkezik, ti. lehetővé teszi a ψ-tér többféle
módon való rezgését. A tér egyik ilyen rezgés-módja kielégíti
a Dirac-féle egyenletet, bár ez – ugyanúgy, mint a 4. pontban
tárgyalt Schrödinger-féle egyenlet modelljénél – csak
közelítőleg van így olyan kis rezgések esetében, amelyeket a
tér bizonyos háttér átlagosan nulla felé tartó véletlenszerű
ingadozásai körül végez. Egy másik rezgésmódnál a ψ-tér
bizonyos függvényei kielégítik a Maxwell-féle egyenleteket,
amelyek – mint a II. fejezet 6. pontjában láttuk – az
elektromágneses erőtérnek felelnek meg. Kiderül továbbá,
hogy magasabb fokú közelítésben ez a kétféle rezgés

87
Erre vonatkozó munkánkat csak nemrégiben fejeztük be, és később
fogjuk közzétenni.
megfelelő kapcsolatban van egymással (olyan kapcsolatban,
amely az elektron és az elektromágneses erőterek viszonyának
a jelenlegi elméletek keretében való helyes tárgyalásához
szükséges). Így tehát egyetlen elméleti elgondolás alapján
egységesen tárgyalható a kétféle erőtér, míg korábban mindkét
erőtérre és kapcsolatára vonatkozólag külön-külön
feltevésekhez kellett folyamodnunk. Ez az elméleti
elgondolásunk elég gazdag ahhoz is, hogy további
rezgésmódokat is levezethessünk belőle s ez – mint a 8.
pontban látni fogjuk – fontos lehet bizonyos újfajta
részecskékkel (pl. a mezonokkal) kapcsolatban, amelyek a
nagyon nagy energiájú folyamatokban fordulnak elő.
Az 5. pontban említett második kritikai észrevétellel
kapcsolatban nevezetesen azzal, hogy a többtest-probléma
tárgyalásához sokdimenziós tereket kell bevezetnünk,
jelenlegi kutatómunkánkkal már nagy lépést tettünk előre e
nehézségek kiküszöbölésének egyik lehetséges útján. 88 E
kutatások kiindulópontja már nem a többtest-problémára
vonatkozó sokdimenziós térben definiált Schrödinger-féle
egyenlet, hanem az ún. „másodszor kvantált” térelmélet,
amelynek alapvető mennyiségei háromdimenziós térben
vannak meghatározva. Ezt az elméletet manapság a legtöbb
elméleti fizikus a kvantumelmélet legjobb és legmegalapo-
zottabb megfogalmazásának tartja.
Ennek az elméletnek a keretében abból a feltevésből
indulunk ki, hogy az alapvető létezők (entitások) a különféle
erőterek, vagyis az elektromágneses, elektron-, mezon-.stb.
erőterek, amelyeket a kvantumelmélet általános törvényeinek
alávetett mechanikai rendszerekként fogunk fel. E
törvényekből az erőterek több fontos tulajdonsága következik.
Mégpedig:
1) Az erőterek még vákuumban is igen gyors és heves
véletlenszerű ingadozásokat végeznek, amelyek azonban a.
makroszkopikus szinten közvetlenül meg nem figyelhető
egyenletes hátteret alkotnak. Az ingadozások átlaga ugyanis
olyan, hogy hatásuk e szinten elhanyagolható.
88
De Broglie és Vigier még egy másik utat is megmutattak, amely a
probléma megoldása felé vezethet. Lásd a bibliográfiában (5) és (9)
alatt.
 2) A véletlenszerű ingadozásokra aránylag kis terjedelmű
rendszeres ingadozások épülnek rá. Ezek már nem egyenlítik
ki egymást a makroszkopikus szinten, hanem összegeződésük
révén létrehozzák a magasabb szinten megfigyelhető
hatásfelhalmozódásokat. Az elmélet szerint tehát egy
elektronnak bizonyos tér körzetben való jelenléte azt jelenti,
hogy e körzetben rendszeres és lokalizált rezgés van s ez
felelős ott mindazokért a megnyilvánulásokért, amelyek az
elektron tulajdonságait meghatározzák (vagyis erre a rezgésre
vezethetők vissza mindazok a jelenségek, amelyekben az
elektron töltése, tömege, impulzusa, impulzusnyomatéka stb.
megnyilvánul számunkra).
3) A kvantumelmélet törvényei értelmében az erőterek
bizonyos tulajdonságai (pl. a töltés, a tömeg, az energia, az
impulzus, az impulzusnyomaték) csak diszkrét
(nemfolytonos) értékekkel rendelkezhetnek. Ez a diszkrétség
magyarázza meg az erőterek részecskeszerű sajátosságait.
Az erőterek kvantumelméletét, mint a kvantumelmélet
minden más alakját, a szokásos értelmezés keretében
kizárólag csak matematikai szimbólumok kezelésére szolgáló
szabályzatnak tartják, amely lehetővé teszi bizonyos kísérleti
eredmények helyes meghatározását. Így az erőterek fentebb
leírt tulajdonságait sem veszik túlságosan komolyan, hanem
valójában csupán a szóban forgó matematikai műveletek
kényelmes kifejezésmódjainak tekintik őket. A mi felfogásunk
azonban az, hogy a mikroszkopikus folyamatok valóságos
történések, s célunk az, hogy megértsük, miként mennek
végbe. Ezért meg kell kísérelnünk fentebb leírt modellünk
továbbfejlesztését, amihez az erőterek kvantumelmélete nagy
segítséget nyújt.
Ebben az összefüggésben nagyon érdekes, hogy a Dirac-
féle egyenletre kidolgozott modellünk sok vonásában hasonlít
arra, ami a másodszori kvantálásból adódik, holott mi egészen
más alapról indultunk ki. Sőt a két modell egyesítése olyan új
elmélethez vezet, amelynek értelmében mind a Dirac-féle
egyenlet, mind a másodszori kvantálás elmélete a
kvantummechanikai szintre érvényes megközelítés, de a
szubkvantummechanikai szinten már nem alkalmazható. Még
nem sikerült ugyan ennek az új elméletnek összes
következményeit levonni, de máris sok minden szól egy olyan
általános elképzelés mellett, amelynek értelmében az erőtér
hullámként hat, de a téregyenletekben szereplő nemlineáris
tagok miatt mégis hajlamos arra, hogy diszkrét és részecske
jellegű energia-, töltés-, impulzus-, tömeg- stb.
koncentrációkat hozzon létre. Így valami olyan képet kapunk,
mint amilyet e fejezet 2. pontjában a Brown-féle mozgást
végző páracseppecskék kritikus pont körüli viselkedéséről
alakítottunk ki magunknak, vagyis: a részecskeszerű
tömörülések folytonos keletkezésben és bomlásban vannak.
Ha egy részecske bizonyos helyen felbomlik, akkor
természetesen nagyon valószínű, hogy a közelben újra
létrejön. Ezért makroszkopikus szinten a részecskeszerű
megnyilvánulás kis térkörzeten belül marad, meglehetősen jól
meghatározott pályán halad stb. Viszont alacsonyabb szinten a
részecske már nem mint valami folyamatosan létező dolog
mozog, hanem véletlenszerűen alakul ki a térenergia
megfelelő koncentrációi révén.
Világos, hogy e modell teljes kiépítésével az 5. pontban
ismertetett bírálatnak nemcsak a második, hanem a harmadik
szempontját is megválaszolhatnánk. Ebben az esetben ugyanis
az anyag hullám-, illetve részecskeszerű megnyilvánulásai
egy mélyebb szinten létező dolog mozgásaiból erednének, s
nem kellene ahhoz a feltételezéshez folyamodnunk, hogy a
hullám és a részecske külön-külön létező és egymással
kölcsönhatásban levő dolgok.
Ezek után nyilvánvaló, hogy ha még nem is sikerült a
szubkvantummechanikai szintnek olyan végleges elméletét
megalkotnunk, amelyből a kvantumelmélet összes adottságait
mint bizonyos szintre érvényes közelítéseket vezethetnők le,
de a kutatásnak most már többféle útja nyílt meg előttünk és
minden reményünk megvan arra, hogy a nem is távoli
jövőben sikerül majd megalkotni egy ilyen elméletet.
7. A mikrofizika jelenlegi válsága

Most röviden ismertetjük a mikrofizika jelenlegi válságát,

mert ennek alapján könnyebben meg tudjuk magyarázni, hogy
milyen előnyöket nyújt a kvantumelmélet szokásos
értelmezésével szemben e fejezetben kifejtett álláspontunk.
Vizsgáljuk meg előbb e válság elméleti oldalait. 89 Ha a
kvantumelméletet mai alakjában „elemi” részecskék (pl.
elektronok, protonok stb.) elektrodinamikájára alkalmazzuk,
akkor az elméletben minden jel szerint belső ellentmondások
lépnek fel. Ezek abban mutatkoznak meg, hogy különféle
fizikai tulajdonságokra, mint például az elektron tömegére és
töltésére (amelyek nyilvánvalóan csak végesek lehetnek – A
ford.) végtelen értékeket kapunk. E végtelenségek a jelenlegi
elméletnek korlátlanul kicsiny távolságokra való
kiterjesztéséből adódnak. Az egyik legfontosabb ok, amely az
ilyen extrapolációt szükségessé teszi, az a feltevés, amely úgy
látszik elválaszthatatlanul része a jelenlegi elméletnek, hogy
az olyan „elemi” részecskék, mint az elektron, matematikai
értelemben pontszerűek, azaz egyáltalán nem foglalnak el
teret. Ugyanakkor az elméleti fizikusok az egész világon évek
óta hiába próbálkoznak azzal, hogy a jelenlegi
kvantumelméletbe valamiképpen ellentmondásmentesen
beépíthessenek egy olyan feltevést, amely szerint az elektron
a tér bizonyos véges kiterjedésű helyét foglalja el. 90
Felvetették ugyan, hogy ezek a végtelenségek talán az
egyenletek megoldásánál alkalmazott eljárás (az ún.
perturbációszámítás) fogyatékosságaira vezethetők vissza, de
az eljárás megjavítására irányuló szakadatlan erőfeszítések
mindeddig nem vezettek kedvező eredményre, sőt az elért
eredmények inkább amellett szólnak, hogy nem a matematikai
eljárásmódban van a hiba, hanem maga az elmélet logikailag
nem ellentmondásmentes.
Mindazonáltal a jelenlegi elmélet keretében még mindig
sokminden igen jól kiszámítható, különösen az, ami nem függ
nagyon pontosan a részecske feltételezett nagyságától.
Néhány év előtt jelentős új sikereket értek el ebben az
irányban Tomonaga (16), Feynman (17) és Dyson (18),
amennyiben meg tudták jósolni a hidrogén gáz színképének
89
A probléma részletei igen bonyolultak és nem fejthetők ki hosszas és
beható matematikai elemzés nélkül. Ezért itt csak kvalitatív
összefoglalást adhatunk a probléma leglényegesebb oldalairól.
90
A legtöbb nehézség abból adódik, hogy ezt a feltevést össze kellene
egyeztetni a relativitáselméletből adódó követelményekkel.
bizonyos igen finom részleteit s meg tudták magyarázni az
elektron mágneses nyomatékának megmérésére irányuló
kísérletek eredményeit. Bármilyen mély benyomást is
keltenek azonban ezek a munkák, mint a kísérleti eredmények
helyes előrelátására vezető bonyolult számítások példái,
mégsem vitték előbbre a végtelen értékek megoldatlan
problémáját, amely a fizika jelenlegi válságának legfontosabb
megnyilvánulása. Mert ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket a
számításokat, kiderül, hogy nem függenek lényeges
mértékben attól, ami az elektron ún. Compton-féle
hullámhosszánál, azaz kb. 3 • 10-11 cm-nél lényegesen
rövidebb távolságokon belül történik, míg más
megfontolások, amelyekre mindjárt kitérünk, arra utalnak,
hogy a jelenlegi elméletek hibája csak 10-13 cm körül válik
lényegessé. A szóban forgó számítások és a kísérleti
eredmények egyezése tehát kitűnően igazolta a mai
kvantumelmélet érvényességét abban a tartományban,
amelyben minden más jel szerint is érvényesnek kell
tartanunk. Nyilvánvalóvá vált azonban az is, hogy az effajta
kísérletek – éppen mert annyira érzéketlenek a nagyon kis
távolságok tartományában lezajló folyamatok részletei iránt –
nem nagyon sokat ígérnek e tartomány felderítésére
érvényesülő kutatások szempontjából.
Másrészt a nagyon nagy (100 millió elektronvolt feletti)
energiájú részecskékkel végzett kísérletek során egészen
zavartkeltő sokaságban merültek fel olyan új jelenségek,
amelyeket a jelenlegi elmélet keretében nem lehet
megfelelően tárgyalni. Kiderült ugyanis, mint már az előző
fejezetekben említettük, hogy a fizika ún. „elemi” részecskéi –
például a protonok és a neutronok – most már át is
alakulhatnak egymásba. Sőt sok új részecskét is sikerült
kimutatni: a pozitront, neutrínót, mintegy tíz fajta mezont és
többféle hiperont. Egyelőre semmiféle jelét nem látjuk annak,
hogy az új részecskék felfedezésének sora végéhez
közelednék. S a legtöbb újonnan felfedezett részecske
instabilis, kölcsönösen át tud alakulni egymásba s végül is
neutronokra, elektronokra és protonokra „bomlik el”.
Atommagoknak más részecskékkel való erőteljes
összeütközései során pedig ilyen részecskék „létre is
jöhetnek”.
A kísérleti adatok behatóbb elemzése azt mutatja, hogy az
anyagnak ezek az újszerű tulajdonságai csak akkor válnak
fontossá, amikor a részecskék 10-13 cm nagyságrendű vagy
még ennél is rövidebb távolságra közelítik meg egymást, így
tehát az atomi szinten végzett kísérletekben gyakorlatilag
semmiféle jelét sem találjuk ezeknek az új anyagi
tulajdonságoknak.
Ezek után nyilvánvaló, hogy az az egész elképzelés, amely
szerint a világegyetem bizonyosfajta „elemi” részecskékből
tevődik össze, nem felel meg a valóságnak, s valami teljesen
másfajta elgondolásra van itt szükség. Amikor félévszázad
előtt az atomok hasonló instabilitását és átalakulóképességét
felfedezték a radioaktív folyamatokban, hamarosan kiderült,
hogy a kémiai „elemek” ténylegesen nem elemi jellegűek,
hanem – mint utóbb részletesebben valóban kimutatták –
protonokból, elektronokból és neutronokból tevődnek össze.
Ugyanígy most is kézenfekvő arra következtetni, hogy a
nagyon nagy energiák tartományában végzett kísérletekkel
már elég nagymértékben megzavarjuk a mai „elemi”
részecskéket, úgyhogy mutatkozni kezdenek tényleges
szerkezeti felépítésük jelei. A fentebb közölt megfontolások
értelmében ez a belső szerkezet 10-13 cm nagyságrendű lehet.
Könnyű belátni, hogy nyomós okaink vannak valamiféle
kapcsolatot feltételezni az „elemi” részecskék szerkezetének
és a jelenlegi elméletekből adódó végtelenségek (végtelen
értékek) problémája között. Mert ha a részecskéknek
szerkezeti felépítésük van, akkor ez már önmagában is azt
jelenti, hogy bizonyos teret foglalnak el. S ha teret foglalnak
el, akkor nem lehetnek matematikai pontok s nincs is mód
arra, hogy a képletekből ilyen végtelen értékeket kapjunk.
Hogy milyen ezeknek a részecskéknek a belső szerkezete,
azt még nem tudjuk, de most már ez az a probléma, ami
megoldásra vár. Világos, hogy valami minden eddig ismerttől
eltérő, újszerű szerkezetről van szó. A következő pontban meg
fogjuk vitatni, hogy miféle útmutatásaink vannak jelenleg e
szerkezet jellegére vonatkozóan.
8. A kvantumelmélet új értelmezésének előnyei az új területeken
 folyó kutatások irányításában

Vegyük most szemügyre, hogy a mikrofizika jelenlegi

válságának megoldását célzó kutatások irányításában milyen
főbb előnyei vannak a kvantumelmélet javasolt új
értelmezésének a szokásos értelmezéshez képest.
Mindenekelőtt emlékeztetnünk kell arra, hogy az egyik
leglényegesebb probléma, amivel most meg kell birkóznunk,
az „elemi” részecske szerkezetének tárgyalása és annak
kimutatása, hogy e szerkezeten belül miféle mozgások
mehetnek végbe, amelyek talán magyarázatul szolgálhatnak a
különféle részecskék „keletkezésére” és „megsemmisülésére”,
valamint egymásba való átalakulására. Á kvantumelmélet
szokásos értelmezése keretében rendkívül nehéz fontolóra
venni ezt a problémát. Mert hiszen itt az az álláspont
uralkodik, hogy nem engedhető meg semmiféle elképzelés
arról, ami ezen a szinten történik, s így kénytelenek vagyunk
vakon végzett matematikai manipulációkra szorítkozni abban
a reményben, hogy egyik vagy másik művelet kombináció
majd új és helytálló elmélet kialakítására vezet.
Továbbá a kvantumelmélet szokásos értelmezéséből
bizonyos általános matematikai és fizikai séma adódik,
amelybe a jelek szerint nehezen illeszthető bele az az
elgondolás, hogy az anyag az „elemi” részecskék belső
szerkezetével kapcsolatos új tulajdonságokkal
rendelkezhetnék. Ez az általános séma, amelyről már a III.
fejezet 9. pontjában szólottunk, magában foglalja a
konfigurációs térben értelmezett hullámfüggvényre vonatkozó
tisztán lineáris egyenleteket, s lineáris operátorokból adódó
„megfigyelhető mennyiségeket”, a hullámfüggvények tisztán
valószínűségi értelmezését stb. E séma elfogadása esetén úgy
látszik az egyedüli matematikai lehetőség, ami még nyitva áll,
a kvantumelmélet jelenlegi változatainak olyan módosítása,
amelynek során sikerül az egyenletek valamiféle kiigazítása
révén kirekeszteni a végtelenségekre vezető nagyon rövid
távolsági értékeket. Az elmúlt húsz év folyamán igen komoly
erőfeszítéseket tettek, hogy megállapítsák, miféle
módszerekkel lehetne ezt a célt elérni (levágásokkal, véges
távolsági operátorok bevezetésével, S-matrixok
alkalmazásával stb.), de eddig semmilyen kilátás nincs arra,
hogy bármelyik erőfeszítés valamilyen következetes elmélet
kialakítására vezethetne. A próbálkozások irányát általában az
a várakozás szabta meg, amely – mint e fejezet 1. pontjában
láttuk – igen elterjedt a modern elméleti fizikusok körében,
nevezetesen, hogy a jövőbeli elméletek a dolgok
viselkedésének még kevésbé szabatos meghatározását fogják
lehetővé tenni, mint a jelenlegi elméletek. Természetesen ma
még nem bizonyítható, hogy ez a várakozás határozottan
téves. De a sok ilyen irányú próbálkozás meghiúsulása
mégiscsak azt mutatja, hogy érdemes megkísérelni a
probléma más irányból való megközelítését, különösen azért,
mert – mint az előző fejezetben láttuk – magából a fizikából
semmiféle kísérleti vagy elméleti érv nem adódik, ami
alátámasztaná a jelenlegi kutatási irányhoz való merev
ragaszkodást.
Ha viszont a kvantumelmélet új értelmezésének keretében
vizsgáljuk e kérdéseket, sok új érdekes lehetőség tárul fel
előttünk. Mindenekelőtt lényeges könnyebbséget jelent, hogy
szemléletes elképzelést alkothatunk magunknak arról, ami
történik, s nemcsak közvetlenül valami új egyenletrendszer
felállításával juthatunk el újszerű felismerésekhez. Ehelyett
módunkban áll fogalmi elgondolásokat és gondolati
modelleket kialakítani, s ezek olyan új egyenletek
felállításában segíthetnek bennünket, amelyekhez tisztán
matematikai manipulációkkal aligha jutnánk el. Még fonto-
sabb azonban az, hogy a szubkvantummechanikai szint
fogalmának segítségével minőségileg új elméletek egész sorát
vehetjük fontolóra, amelyek a kvantumelméletnek jelenlegi
alakját csupán mint határesetekre érvényes megközelítést
adják. Továbbá számos érv szól amellett, hogy ezeknek az
elméleteknek új vonásai fontossá válhatnak a nagyon nagy
energiákkal és nagyon kis távolságokkal kapcsolatos
folyamatok tárgyalásában. Néhány ilyen érvet mindjárt meg is
említhetünk:
(1) Ha létezik egy szubkvantummechanikai szint, akkor a
2. pontban kifejtett elgondolásaink értelmében a nagyon nagy
energiájú és nagyon nagy rezgésszámú folyamatok
gyorsabbak lehetnek, mint azok, amelyek az alsóbb szinten
zajlanak le. Ez esetben viszont a mélyebb szintű történés
részletei lényegessé válnak és a kvantumelmélet jelenlegi
megfogalmazása már nem alkalmazható.
Például a mi álláspontunk szerint valamely részecske,
mondjuk egy mezon „keletkezése” jól definiált folyamat,
amely a szubkvantummechanikai szinten zajlik le. E folyamat
során a térenergia diszkrét mennyiségekben tömörül a tér
bizonyos körzetében, míg a részecske „megsemmisülésénél”
pontosan a fordított folyamat megy végbe, amennyiben
szétoszlik és más alakba megy át. A kvantummechanikai
tartományban e folyamat pontos részletei nem játszanak
jelentős szerepet és ezért elhanyagolhatók. Sőt valóban el is
hanyagolják őket a jelenlegi kvantumelméletben, amely a
részecskék „keletkezését” és „megsemmisülését” úgy kezeli,
mintha azok egyszerűen beugranának a létezésbe, és újra
kiugranának belőle, mégpedig valami olyan módon, amit nem
lehet közelebbről leírni.91 Nagyon gyors és nagy energiájú
folyamatoknál azonban az eredmények mégis függhetnek a
szubkvantummechanikai szinten végbemenő történés
részleteitől. Ha pedig ez így van, akkor a jelenlegi
kvantumelmélet nem alkalmas az ilyen folyamatok
tárgyalására.
(2) Mint e fejezet előző pontjában láttuk, a Dirac-féle
kvantumnak saját elméletünk keretében való tárgyalása
lehetővé teszi, hogy sokféle erőteret egyetlen alapvető erőtér
különböző rezgésmódjaival fejezzünk ki. Továbbá a nagyon
nagy energiájú folyamatokra ebben a keretben már nem
alkalmazható olyan közelítés, amely visszavezetne a
kvantumelmélet szokásos alakjához. Ez azzal az igen kedvező
következménnyel jár, hogy a jelenlegi kvantumelméletből
adódó fizikailag értelmetlen végtelen értékek
kiküszöbölhetők. Elméletünkből ugyanis kitűnik, hogy
szabatos tárgyalás esetén semmiféle eredményül kapott érték
91
Ezt matematikailag ún. keltő és eltüntető operátorok segítségével
fejezik ki. Ezek az operátorok egy adott fajtájú részecskének bizonyos
helyzetben való létrejöttét pusztán azzal a mennyiségi adattal jelzik,
hogy az illető fajtájú részecskék száma eggyel megszaporodott, a
részecskének a létből való eltűnését pedig azzal, hogy az említett szám
eggyel csökkent.
nem lehet végtelen. Ezért azután a szóban forgó végtelen
értékeket úgy értelmezhetjük, hogy a jelenlegi
kvantumelmélet összes jellemzőinek a nagyon rövid
távolságok és a nagyon kis energiák tartományára való
jogosulatlan kiterjesztéséből (extrapolálásából) erednek.
Amint látjuk, az a feltevés, hogy a kvantumelmélet
szokásos alakja a nagy energiák tartományában is érvényes
marad, egyenértékű azzal a feltevéssel, hogy
szubkvantummechanikai szint nem létezik, illetve ha mégis
léteznék, akkor sem érkeztünk el egyelőre ahhoz a ponthoz,
ahol hatásai lényegessé válnak. Természetesen lehetséges,
hogy ez a feltevés helyes. De elég érvet sikerült felhozni az
ellentétes feltevés valószínűsége mellett is, úgyhogy most már
nem látszik jogosnak minden elméleti-fizikai kutatást
kizárólag olyan irányokra korlátozni, amelyek a
kvantumelmélet szokásos értelmezésének további
fenntartásával egyeztethetők csak össze.
9. A kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezései és a
mechanisztikus szemlélet

A kvantumelmélet e fejezetben tárgyalt szokásostól eltérő

értelmezéseinek vizsgálata azt mutatja, hogy ha elválasztjuk
az elmélettől a határozatlansági elv feltétlen és végleges
érvényességére vonatkozó felesleges és alaptalan
hipotéziseket, akkor egy fontos új fejlődési irányzat
bontakozik ki, amely alapjaiban rendíti meg az egész
mechanisztikus szemléletet. Mert most már látjuk, hogy van
egy egész szint, amelyen a véletlenszerű ingadozások a dolgok
létezésmódjának elválaszthatatlan részét alkotják, úgyhogy
alapvetően be kell vonni őket e szint elméleti tárgyalásába,
így tehát egy fontos lépéssel meghaladtuk a véletlenség
klasszikus fogalmát. A véletlenséget most már nem úgy
fogjuk fel, mint az olyan esetlegességek hatását, amelyek az
adott összefüggés keretében előre meg nem határozható
módon módosítják a határfeltételeket, vagyis véletlenszerűen
ingadozó külső erőket vezetnek be, de semmi lényeges
szerepet nem játszhatnak az adott összefüggés keretén belül
érvényes alaptörvények megfogalmazásában.
 Ha azonban itt megállnánk, akkor ez az előző fejezet
fejtegetései értelmében semmi mást nem jelentene, mint a
determinista mechanisztikus szemléletről az indeterministára
való áttérést. Az indeterminista mechanisztikus szemlélet
elkerülése végett fel kell tételeznünk, hogy a véletlenszerű
ingadozások is valami másból erednek. Mivel – mint Bohr és
Heisenberg oly szépen kimutatták – a kvantummechanikai
tartományban nincs hely semmi számára, amiből ezek az
ingadozások eredhetnének, tehát valami új tartományban kell
keresnünk eredetüket. S ahogy e fejezetben láttuk, számos jel
szól amellett, hogy egy szubkvantummechanikai szintről
erednek. Az általunk itt javasolt konkrét elméletektől teljesen
függetlenül a mechanisztikus szemlélet elkerülése végett csak
az a lényeges, hogy az ingadozások egy új tartományban
létező, minőségileg újfajta tényezőktől származzanak.
Természetesen elvárható, hogy a fentebb leírt új
tartományon belül újszerű törvények érvényesülnek s, hogy
ezek közt egyaránt szerepet játszanak újfajta oksági törvények
és a véletlen újfajta törvényei. Mert hiszen az a feltevés, hogy
az új törvények kizárólag okságiak lehetnek, a determinista
mechanisztikus szemlélethez való visszatérést jelentené, míg
az a párhuzamos feltevés, hogy csakis valószínűségi
törvényekről lehet szó, az indeterminista mechanisztikus
szemlélet álláspontjára vezetne. E fejezetben előadott
javaslatainkkal azonban nem eshetünk e dogmatikus és
önkényes szélsőségekbe, mert a helyzet követelményeinek
megfelelően figyelembe vettük, hogy az oksági törvényeknek
új sajátosságai lehetnek a magasabb szinteken meg nem
nyilvánuló „kvantumerő” példájára, s hasonlóképpen a
véletlen törvényei is új vonásokkal rendelkezhetnek a
szubkvantummechanikai szintről eredő véletlenszerű
ingadozásokkal kapcsolatban.
Mint már az 5. pontban kifejtettük, magunk sem hisszük,
természetesen, hogy előző elméleti javaslataink a
kvantummechanikai tartományban érvényes törvények
teljesen kielégítő és végleges értelmezését adnák. Éspedig
főleg azért nem, mert az elméletünkben szereplő két
alapfogalom (az egymással kölcsönhatásban álló hullám,
illetve részecske fogalma) bizonyos tekintetben valószínűleg
még mindig túlságosan hasonlít a klasszikus mechanika
területén érvényes fogalmakra, semhogy megfelelően
alkalmazható lenne a kvantumelmélet által tárgyalt teljesen új
területen. Azt az általános igyekezetet, amely arra irányult,
hogy a kvantumelméletet a klasszikus mechanikai
modellekhez ennyire hasonló modellek segítségével lehessen
megérteni, valóban gyakran bírálták azzal, hogy
mechanisztikus jellegű. Ez a bírálat helytálló is volna, ha
véglegesen meg akarnánk állapodni az ilyen modelleknél. De
ha mindezeket az elméleti elgondolásokat csak ugródeszkának
tekintjük, ami megkönnyítheti előrejutásunkat, akkor
nyilvánvaló, hogy a bírálat célt tévesztett.
Fontos, hogy mindehhez a következő megjegyzést fűzzük
hozzá: alapos okunk van azt hinni, hogy a kvantumelmélet
mechanikai magyarázatára vonatkozó még nem teljesen
kifejezett megfontolásaink jó kiindulópontul szolgálhatnak
minőségileg új eredmények eléréseié.
Először is gondolnunk kell arra, hogy mechanikai
elgondolások gyakran minőségileg új sajátosságok
kimutatására vezetnek. Így például nagyszámú egyszerű
mechanikai elem kölcsönhatásából újfajta összhatások
adódhatnak (amint ezt például egy atomhalmaz
makroszkopikus tulajdonságain is láthatjuk). Ezért arra
gondolhatunk, hogy a régi mechanikai fogalmak felhasználása
új összefüggések keretében esetleg minőségileg új
eredményekre fog vezetni.
Másodszor: egy adott mechanikai elgondolás
ellentmondásainak és gyenge pontjainak gondos mérlegelése
gyakran olyan új fogalmakra vezet, amelyek feloldják az
ellentmondásokat, illetve kiküszöbölik a gyenge pontokat. Így
például az elektronok Lorentz-féle mechanikai elméletének
gondos elemzése nagyban hozzájárult a relativitáselmélet
kialakulásához, amely a Lorentz-féle elmélet számos
nehézségét megoldotta. A 6. pontban mi magunk is
beszámoltunk arról, hogy az eredeti értelmezésünk bizonyos
gyenge pontjainak kiküszöbölésére milyen erőfeszítések
történtek, amelyek szintén a kezdeti elgondolások számottevő
módosításának lehetőségét nyújtják.
Harmadszor: azt állítani, hogy ha túllépjük a klasszikus
mechanikai terület határait, akkor a mechanikai fogalmaknak
már semmiféle jelentőségük nem lehet, éppolyan dogmatikus
felfogás, mint kitartani amellett, hogy e fogalmaknak minden
valaha megvizsgálandó területen alkalmazhatóknak kell
lenniök. Jobb, ha minden elgondolható fogalmat kipróbálunk
a különféle területeken és megállapítjuk, melyek válnak be
legjobban a valóság különböző tartományaiban. Az e
fejezetben leírt vizsgálatok azt mutatják, hogy a mechanikai
fogalmak a kvantummechanikai tartomány sokkal nagyobb
területén használhatók, mint ahogy ez ideig gondolták.
Végül hangsúlyozzuk, hogy milyen értékes az, ha egy
konkrét elméletből indulhatunk ki, és onnan haladhatunk
tovább. Ilyen konkrét kiindulópont híján a jelenlegi elméletek
bírálata idővel alighanem terméketlenné válik. Rendkívül
nehéz ugyanis tisztán általános jellegű megfontolásokból
minőségileg új eszmékhez eljutni. Az olyan bírálat, amelyhez
nem kapcsolódnak konkrét új elméleti javaslatok,
gyakorlatilag nemigen nyújt másra reális lehetőséget, mint
hogy a kutatók tovább folytassák munkájukat a megszokott
irányban, s abban reménykedjenek, hogy új kísérleti
eredmények vagy szerencsés és ragyogó elméleti felismerések
végül is talán lehetőséget nyújtanak egy új elmélet
kialakítására. Ha pedig feltételezzük, hogy ezen a téren
kizárólag a kísérletezés vagy véletlen új felismerések
biztosítják a haladást, ez azt jelenti, hogy lemondunk a bírálat
egyik legfontosabb feladatáról, nevezetesen arról, hogy az
eddigitől eltérő új kutatási irányok határozott lehetőségeinek
felvetésével a valószínűleg célravezető útra tereljük a kutatást.
s mint már korábban rámutattunk, jó okunk van feltenni, hogy
az e fejezetben felvázolt konkrét javaslatok hozzájárulhatnak
e feladat teljesítéséhez.
 BIBLIOGRÁFIA
(Irodalomjegyzék a IV. fejezethez.)

(1) R. Fürth: „Über einige Beziehungen zwischen klassischer Statistik

und Quantenmechanik.”
(A klasszikus statisztika és a kvantummechanika kapcsolatairól.)
Zeits. f. Phys. 81, 143 (1933).
(2) L. de Broglie: „Sur la possibilité de relier les phénoménes
d'interférence et de diffraction a la théorie des quanta de lumière.”
(Egy lehetőség az interferencia és diffrakció jelenségek
magyarázatára a fény kvantumelmélete alapján)
Compt. Rend. des Séances de L'Académie des Sciences. 183, 447 (1926).
L. de Broglie: „Sur le rôle des ondes continues ψ en mécanique ondulatoire.”
(A folytonos ψ hullám szerepéről a hullám-mechanikában.) Compt. Rend.
des Séances de L'Académie des Sciences. 185, 380 (1927)
(3) E. Madelung: „Quantentheorie in hydrodynamischer Form.” (A
kvantum-elmélet hidrodinamikai alakja.) Zeits. f. Phys., 40, 322,
(1927).
(4) Reports du Solvay Congress. (A Solvay Kongresszus Közleményei.)
Gauthier-Villars, Párizs (1928), 280.
(5) L. de Broglie: „The Revolution in Physics.” (Forradalom a
fizikában.) Routledge & Kegan Paul, London (1954).
(6) D. I. Blohincev: „Kritika idealiszticseszkovo ponyimanyija
kvantovoj tyeorii.” (A kvantumelmélet idealista értelmezésének
bírálata.)
Uszpehi Fizicseszkih Nauk. XLV. 195 (1951)
Lásd még: D. I. Blohincev: „A kvantummechanika alapjai.” Tankönyvkiadó,
Budapest. (1952.)
(7) D. Bohm: „A Suggested Interpretation of the Quantum Theory in
Terms of ,Hidden' Variables I.” (Javaslat a kvantumelmélet „rejtett”
változók révén történő interpretációjára I.)
Phys. Rev. 85. 166, (1952).
(8) D. Bohm „A Suggested Interpretation of the Quantum Theory in
Terms of ,Hidden' Variables II.” (Javaslat a kvantumelmélet „rejtett”
változók révén történő interpretációjára II.)
Phys. Rev. 85, r8o, (1952).
(9) Vigier javaslatait megvitatja L. de Broglie, a következő műben: „La
Physique quantique restera-t-elle indeterministe.” Gauthier-Villars,
 Paris (1953). Magyar nyelven lásd: „Megmarad-e a kvantumfizika
indeterminista jellege?'' Magyar Fizikai Folyóirat, I, 173, (1953).
(10) D. Bohm: „Comments on an Article of Takabayasi Concerning the
Formulation of Quantum Mechanics with Classical Pictures.”
(Megjegyzések a kvantummechanika klasszikus képekkel történő
megfogalmazásáról Takabayasi cikkéhez.)
Progr. Theor. Physics, 9, 273, (1953).
(11) D. Bohm és J. P. Vigier: „Model of the Causal Interpretation of
Quantum Theory in Terms of a Fluid with Irregular Fluctuations.”
(Irregulárisan fluktuáló folyadék, mint a kvantumelmélet kauzális
interpretációjának modellje.)
Phys. Rev. 96, 208, (1954)-
(12) D. Bohm, R. Schiller, és S. Tiomno: „A Causal Interpretation of the
Pauli Equation.” (A Pauli-egyenlet kauzális interpretációja.)
Supplemento del Nuovo Cimento. I, X. sorozat, 48 (1955).
(l3a)T. Takabayasi: „On the Formulation of Quantum Mechanics
Associated with Classical Pictures.” (A kvantummechanika
klasszikus képekkel történő megfogalmazásáról.)
Progr. Theor. Physics, 8, 143, (1952).
(13b) „Remarks on the Formulation of Quantum Mechanics with
Classical Pictures and on Relations between Linear Scalar Fields and
Hydrodynamical Fields.” (Megjegyzések a kvantummechanika
klasszikus képekkel történő megfogalmazásáról és a lineáris skaláris
tereknek a hidrodinamikai terekkel való kapcsolatáról.)
[ Progr. Theor. Phys. 9, 187, (153).
[Az idézett művek magyar nyelvű összefoglalóját lásd: Magyar Fizikai
Folyóirat, II. 551, (1954).
(14) I. Fényes: „Eine wahrscheinlichkeitstheoretische Begründung und
Interpretation der Quantenmechanik.” (A kvantummechanika egy
valószínűségszámítási megalapozása és értelmezése.)
Zeits. f. Phys., 132, 8r, (1952).
(15a)W. Weizel: „Ableitung der Quantentheorie aus einem klassischen,
kausal determinierten Modell.” (A kvantumelmélet levezetése egy
klasszikus, kauzálisan determinált modellből.)
Zeits. f. Phys., 134, 264, (1953).
(15b) „Ableitung der Quantentheorie aus einem klassischen Modell II.”
(A kvantumelmélet származtatása egy klasszikus modellből.)
Zeits. f. Phys.,' 135, 270, (1953).
(16) Fukada, Miyamoto és Tomonaga: „A Self-Consistent Subtraction
 Method in the Quantum Field Theory. II1, II.2.” (Egy
ellentmondásmentes levonási módszer a kvantummechanika
térelméletében II1, II2.)
Progr. Theor. Physics, 4, 47, és i2r, (1949).
(17a)R. P. Feynman: „The Theory of Positrons.” (A pozitronok
elmélete.)
Phys. Rev. 76, 749, (1949.)
(17b)„Space-Time Approach to Quantum Electrodynamics.” (A
kvantumelektrodinamika tér-időbeli leírása.)
Phys. Rev., 76, 769, (1949).
„Mathematical Formulation of Quantum Theory of Electromagnetic
Interaction.” (Az elektromágneses kölcsönhatás kvantumelméletének
matematikai megfogalmazása.)
Phys. Rev., 80, 440, (1950).
(18a)F. J. Dyson: „The Radiation Theories of Tomonaga, Schwinger, and
Feynman.” (Tomonaga, Schwinger és Feynman sugárzási elméletei.).
Phys. Rev. 75, 486, (1949).
(18b) „The S Matrix in Quantum Electrodynamics.” (Az S mátrix a
kvantum-elektrodinamikában.)
Phys. Rev. 75, 1736, (1949).
 V. fejezet

A TERMÉSZETI TÖRVÉNY ÁLTALÁNOSABB

FOGALMA
1. Bevezetés

Fejtegetéseink során mindvégig azt láttuk, hogy a fizikusok

évszázadok óta igen erősen hajlottak a mechanisztikus
szemlélet egyik vagy másik alakjának általános elfogadására.
A II. és III. fejezetben elég részletesen ismertettük e szemlélet
lényeges vonásait és felvázoltuk, hogy milyen átalakuláson
ment át a XIX. és XX. század fizikájában felmerült problémák
következtében. E fejezet tárgya a mechanisztikus szemlélet
bírálata. Ki fogjuk mutatni alapfeltevései gyengéit, majd fel
fogunk vetni egy tőle eltérő átfogóbb szempontot, amely
véleményünk szerint jobban megfelel a tudományos kutatások
széles területén leszűrhető tapasztalatoknak. E szempont kissé
részletesebb tárgyalása mellett azt is be fogjuk mutatni,
miként teszi lehetővé több fontos természettudományos és
filozófiai problémának kielégítőbb megoldását, mint ahogy a
mechanisztikus szemlélet keretében lehetséges volt.
2. A mechanisztikus szemlélet lényeges jellemzőinek összefoglalása

A mechanisztikus szemléletnek a fizikában eddig kialakult

legáltalánosabb formáját a következőképpen fogalmazhatjuk
meg:
A mechanisztikus szemlélet hívei szerint a világ dolgainak
a. köznapi tapasztalat és a tudományos kutatás által feltárt
óriási változatossága minden elemében teljesen, tökéletesen és
feltétlenül (azaz közelítésmentesen és az összes lehetséges
tartományokra kiterjedően) visszavezethető a törvények
bizonyos meghatározott és körülhatárolt általános rendszerére.
Elismerik ugyan, hogy e törvényeket egyes részleteikben
módosíthatják a jövőbeli kísérleti eredmények, de általános
alapjellemzőikben feltétlen és végleges jellegűeknek tartják
őket. E felfogás szerint tehát a feltételezett alapvető létezők
(entitások), továbbá ezek létezésmódját meghatározó
tulajdonságok, valamint az alaptörvények kifejezésére
szolgáló általános formák szükségképpen beleilleszkednek
valamilyen rögzített és korlátozott fizikai, illetve matematikai
sémába; ez a séma pedig elvben teljesen és kimeríthetően
megfogalmazható – ha ugyan nem teszik fel, hogy már
sikerült is így megfogalmazni. Végső soron e sémán belül
semmiféle más változást nem tartanak lehetségesnek, mint
azoknak a paramétereknek vagy függvényeknek kvantitatív
megváltozását, amelyek a rendszer állapotát meghatározzák
(már amennyire ez az állapot a rendszer természeténél fogva
szabatosan egyáltalán meghatározható92), ezzel szemben
lényegbevágó kvalitatív változások az alapvető elemek
(entitások) létezésmódja vagy az alaptörvények kifejezésére
szolgáló formák tekintetében nem lehetségesek. Így tehát a
mechanisztikus állásfoglalás lényege az, hogy rögzített
alaptulajdonságokat feltételez, ami egyértelmű azzal, hogy a
törvények végül is tisztán kvantitatív összefüggésekre
redukálódnak.
Mint a korábbi fejezetekben láttuk, a mechanisztikus
szemlélet konkrét alakjában nagy fejlődésen ment át, de
fentebb leírt alapvető jellegzetességeit így is megtartotta, bár
ezek a tudomány haladásával egyre bonyolultabb és
hajlékonyabb formát öltenek.
3. A mechanisztikus szemlélet bírálata

Tekintsük most át a mechanisztikus szemlélettel szemben

felhozható legfontosabb bírálati szempontokat.
Először is a fizika történeti fejlődése nemhogy
megerősítette volna a mechanisztikus szemlélet alapjául
szolgáló feltevéseket, hanem valójában folytonosan
ellentmondott nekik. Így Newton kora óta nemcsak hogy
egész sor változás történt a fizika fogalomrendszerében 93(lásd
92
Például a kvantumelmélet szokásos értelmezése szerint egy rendszer
állapota általában csak statisztikusán van meghatározva.
93
Ilyen változást jelentett az erőtér, a minőségi változásokat létrehozó
mennyiségi változások, a valószínűségi és statisztikus törvényszerűség
a II. fejezetet), de a relativitáselmélet és a kvantumelmélet
forradalmian megváltoztatta a fizika egész általános szerkezeti
felépítését.94 Továbbá a fizika most olyan válságban van,
amely – mint általánosan elismerik – az elmélet további
változását vonja maga után, s nagyon valószínű, hogy ezek a
változások éppolyan forradalmi újdonságokat jelentenek majd
a relativitáselmélethez és a kvantumelmélethez képest, mint
amilyet ez a két elmélet jelentett a klasszikus fizikához
viszonyítva.
Másodszor: soha sincs szükség arra a mechanisztikus
feltevésre, hogy elméleteink bármely vonása feltétlen és
végleges jellegű. Mert mindig fennáll az a lehetőség, hogy
egy ilyen elméleti vonás csak bizonyos feltételektől függően
és bizonyos határok között érvényes, s hogy érvényességének
határait a jövőben ki tudjuk mutatni. Így például a Newton-
féle mozgástörvényeket több mint kétszáz éven át feltétlen és
végleges érvényűeknek tartották, de kiderült, hogy csak
meghatározott területen érvényesek, s korlátaikat végül is
sikerült a relativitáselmélet és a kvantumelmélet segítségével
megfelelő módon kifejezni. Sőt: mint a II. fejezet 13. és 15.
pontjában láttuk, az a mechanisztikus tétel, hogy elméleteink
bizonyos vonásai feltétlen és végleges jellegűek, olyan
feltevés, amely nem vethető alá semmifele elképzelhető
kísérleti ellenőrzésnek és így legjobb esetben is tisztán
filozófiai megállapításnak minősíthető.
Harmadszor: ha elméleteink bármely vonását feltétlennek
és véglegesnek nyilvánítjuk, ez ellentmond a tudományos
módszer alapszellemének, amely éppen azt követeli meg,
hogy az összes elméleti megállapításokat folytonosan új meg
új próbáknak vessük alá; ezek eredményeként
ellentmondások, bukkanhatnak fel olyan pontokon, ahol új
területekre jutunk, vagy ahol már ismert területeken az
eddigieknél szabatosabb kutatási eljárásokhoz folyamodunk.
Valóban, kivétel nélkül minden eddig vizsgált
tudományterületen a dolgok normális menete az volt, hogy
számtalan ilyen ellentmondás bukkant fel egymás után, és
fogalmának bevezetése.
94
Az ezzel kapcsolatos, különösen pedig a kvantumelméletből eredő
változásokat a III. és IV. fejezetben tárgyaltuk.
minden egyes ellentmondás újabb elméletet eredményezett,
amely a kutatás anyagának jobb és mélyrehatóbb megértését
tette lehetővé. Így tehát a tudományos módszer teljes és
következetes alkalmazásának voltaképpen csak olyan
összefüggésben van értelme, amelynek keretén belül
tartózkodunk attól, hogy bármiféle elméletnek bármiféle
vonását feltétlennek és véglegesnek minősítsük, s ily módon
tartózkodunk minden mechanisztikus elgondolástól.
Magától értetődően a fenti érvek nem bizonyítják azt, hogy
;
egy mechanisztikus elgondolás okvetlenül téves. Végtére is
elképzelhető, hogy eddig csak azért voltak bajok, mert nem
leltük meg az igazi feltétlen és végleges elméletet, amely
valahol a jelenlegi tudományos kutatás láthatárán túl volna
megtalálható. Másrészt azonban az a tény, hogy a
mechanisztikus szemlélet ki nem elégítő volta az eddigi
történeti fejlődés során mindig újra meg újra megmutatkozott,
továbbá az a tény, hogy alapfeltevései bebizonyíthatatlanok és
összeegyeztethetetlenek a tudományos módszer egész
szellemével – mindez együttvéve arra utal, hogy érdemes
lehet a mechanisztikus szemléletet meghaladó szempontokat
is figyelembe vennünk. S egy ilyen szempont kialakításával
fogunk most foglalkozni e fejezet egész hátralevő részében.
4. Egy szempont, amely meghaladja a mechanisztikus szemléletet

Az I. fejezet 10. pontjában és a II. fejezet 15. pontjában a

természeti törvények eddig feltárult rendkívül gazdag és
változatos szerkezetével kapcsolatban lényegileg már
rámutattunk egy olyan szempontra, amely meghaladja a
mechanisztikus szemléletet, s jobb összhangban áll az
egyetemes tudományos tapasztalattal, valamint a tudományos
kutatás szükségleteivel. A természeti törvények ezen általános
szerkezetének legfőbb jellemzője a következő: Az anyag
minőségeinek és sajátosságainak, valamint az ezekkel
kifejezhető törvénykategóriáknak bármely adott rendszere
általában csak korlátolt összefüggéseken belül, bizonyos
határok közt változó feltételek mellett és korlátolt fokú
megközelítéssel alkalmazható; e korlátok egyre pontosabb
meghatározása a további tudományos kutatás feladata.
Valóban, a tapasztalati adatok egész jellege és behatóbb
logikai elemzésük azt bizonyítja, hogy bármely elmélet
érvényességének fent említett korlátain túl további
minőségek, sajátosságok, tárgyak, rendszerek, szintek stb.
határtalan változatossága létezhetik, s mindezekre már
megfelelő újfajta természeti törvények érvényesek. S ha ezt a
most felsorolt sokféle lehetséges létezőt egyszerűen a
„dolgok” közös kategóriájába foglaljuk, akkor azt
mondhatjuk: a kísérleti és megfigyelési adatok rendszeres és
következetes elemzéséből olyan kép bontakozik ki, amelynek
értelmében lehetségesnek kell látnunk, hogy a természet
dolgai végtelenül sokfélék.
Nyilvánvaló, hogy ez a nézet már teljesen kívül esik azon a
körön, amelyen belül a mechanisztikus szemlélet
alkalmazható. Mert – mint tudjuk –, a mechanisztikus
felfogástól nem választható el az a feltevés, hogy a
természetben létező alapvető tulajdonságok és minőségek
sokfélesége korlátozott, úgyhogy legfeljebb kvantitatív
végtelenségeket szabad elgondolnunk, s ezek csakis onnan
eredhetnek, hogy a dolgok véges számú fajtáját egyre
nagyobb méretűnek és egyre nagyobb mennyiségben
létezőnek tételezzük fel. Világos az is, hogy az imént felvázolt
kép teljesen különbözik attól, amely szerint a valóság
fokozatos megközelítése végül a végső törvények valamiféle
rögzített és korlátozott rendszeréhez vezetne el (matematikai
nyelven szólva: e közelítések sora ilyen végső
törvényrendszer felé konvergálna – A ford.). Nincs ugyanis
semmiféle kézenfekvő ok arra, hogy a kutatás során feltárt új
minőségeknek és tulajdonságoknak, illetve a nekik megfelelő
új törvényeknek miért kellene mindig csak egyre kisebb és
kisebb kiigazításokat eredményezniök, amelyek végül is ilyen
egyszerűen és egyenletesen konvergálnának bizonyos
meghatározott végső eredmények felé. Ez persze valóban így
lehet egyes összefüggések keretén belül és adott határok közt
változó feltételek esetén. De semmiféle tapasztalati alapja
nincsen, és nem is képzelhető el, amely kizárná, hogy más
összefüggésekben és eltérő feltételek mellett ezek az új
minőségek, tulajdonságok és törvények olyan hatásokat
hozhatnak létre, amelyek egyáltalán nem kicsinyek a
korábban ismert tulajdonságok, minőségek és törvények
hatásaihoz képest.
Mert igaz ugyan, hogy például a relativitáselméleti vagy
kvantumelméleti törvények különleges feltételek mellett
valóban csak kis kiigazításokat nyújtanak a newtoni
mechanikához képest, de általánosabb feltételek mellett
tudvalevőleg olyan óriás jelentőségű, minőségileg új
eredményekre vezetnek, amelyek a newtoni mechanikából
semmiképpen sem adódnak95 Nyilván ugyanez a lehetőség áll
fenn bármely más új törvénnyel kapcsolatban is, amelyet a
jövőben esetleg fel fognak fedezni. Ezért az a feltevés, hogy a
természeti törvények egyre kisebb tagokból álló végtelen sort
alkotnának, amely valamely lényegében mechanisztikus hatás
felé konvergál, éppolyan önkényes és bizonyíthatatlan
feltevés, mint az, hogy létezik a törvények bizonyos véges
rendszere, amely a természet egészének kimerítő tárgyalását
teszi lehetővé.
Amint látjuk, a tudományos tapasztalat adatai nem
igazolnak semmi olyan a priori megszorítást, amely a
természetben lehetséges kimeríthetetlenül gazdag és
változatos minőségek és tulajdonságok körét, illetve különféle
feltételek mellett vagy különféle összefüggések keretében
való fontosságát korlátozhatná. Az ilyen új minőségek és
tulajdonságok legjobb tudomásunk szerint mindig
megbújhatnak bármely adott elméletrendszer hibái és
fogyatékosságai mögött, s később napvilágra kerülhetnek új
feltételek mellett, új összefüggések keretében vagy új
közelítési pontossággal végzett vizsgálatok során.
A tapasztalati adatok és a tudományos elméletek jellegének
elemzése alapján mindeddig csak azt a lehetőséget vettük
fontolóra, hogy a természet a valóban vagy feltehetően
lényeges minőségek végtelen sokaságát foglalhatja magában,
azaz végtelenül sok olyan minőséget, amely megfelelő
feltételek mellett és megfelelő összefüggésekben jelentőssé
válik, illetve válhat. Most azonban már világos, hogy e
kérdéssel kapcsolatban tulajdonképpen csak kétféle

95
Gondoljunk például az anyag „nyugalmi energiájára”, az atomok
stabilitására stb.
állásfoglalás képzelhető el: vagy azt kell feltételezni, hogy az
ilyen értelemben lényeges minőségek száma korlátozott, vagy
pedig azt, hogy korlátlan. Az előbbi feltevés lényegileg a
mechanisztikus szemlélet egyik vagy másik alakjához való
visszatérést jelenti, holott az ellen – mint láttuk – igen sok
kifogás emelhető. Ha tehát túl akarunk jutni e szemléleten,
akkor valóban nincs más választásunk, mint azon tűnődni,
miféle következtetések adódnak abból a feltevésből, hogy e
lényeges minőségek száma korlátlan.
Így megtettük az első döntő lépést, hogy túljussunk a
mechanisztikus szemléleten. Másrészt azonban
gondolatmenetünknek ezen az állomásán ez a szempont még
csak egy kettős lehetőség egyik felét alkotja: vagy a
mechanisztikus elgondolást kell elfogadnunk, vagy pedig a
feltehetően, illetve ténylegesen lényeges minőségek
végtelenségét – e kettő között kell nyilvánvalóan
választanunk! De milyen alapon ejthetnők meg ezt a
választást? Nos, e kérdés megválaszolása céljából utalunk
arra, hogy a természet minőségi végtelenségének elgondolása
többet jelent a mechanisztikus szemlélet puszta
alternatívájánál, ha kellően figyelembe vesszük, hogy bármely
adott elmélet, alkalmazhatósági körének korlátozásában
milyen szerepet játszanak a mindenkori feltételek,
összefüggések és megközelítési fokok. Mert ennek
figyelembevétele esetén a szóban forgó elgondolás már nem
egyszerűen a mechanisztikus szemlélet alternatíváját jelenti,
hanem átfogóbb szempontot nyújt számunkra, amennyiben
felöleli a mechanisztikus felfogásnak mindazokat a
következményeit, amelyek valóban hozzájárulnak a
tudományos kutatás előbbreviteléhez, s ugyanakkor kizárja
azokat, amelyek nem jelentenek ilyen hozzájárulást vagy
éppenséggel akadályozzák a tudományos kutatás haladását.
Ezt beláthatjuk, ha meggondoljuk, hogy a természet minőségi
végtelenségére vonatkozó feltevésünknek az a konkrét
megfogalmazása, amelyet fentebb felvetettünk, egyáltalán
nem mond ellent annak, hogy valamennyi jelenség a
minőségek és törvények bizonyos véges rendszere alapján is
tárgyalható, sőt ezeknek a minőségeknek és törvényeknek
száma sokkal kisebb is lehet, mint a rendelkezésre álló
tapasztalati adatoké. Nyilvánvaló, hogy ha effajta tárgyalás
nem volna lehetséges, akkor le kellene mondanunk a
tudományos elméletek egyik legfontosabb előnyéről,
nevezetesen arról, hogy nagyszámú, első pillantásra független
jelenséget aránylag kisszámú általános minőség, tulajdonság,
törvény, elv. stb. alapján meg tudunk magyarázni 96, illetve
meg tudunk jósolni. Az ilyen magyarázatok és tudományos
jóslatok lehetőségének felismerése és gyakorlati kiaknázása a
kutatás számos területén – ez volt éppen az a fejlemény,
amivel a mechanisztikus szemlélet a maga kezdeti fejlődési
szakaszában alapvetően hozzájárult a tudomány
haladásához.97 De – mint láttuk – mindaddig, amíg
elméleteinket úgy alakítjuk ki, hogy meghatározzuk azokat a
feltételeket, összefüggéseket és megközelítési fokokat,
amelyekkel kapcsolatban érvényesek, vagy legalábbis
elismerjük, hogy érvényességük ilyen korlátait a
későbbiekben még ki kell majd mutatni, addig a természet
minőségi végtelenségének elgondolása alapján pontosan úgy
tárgyalhatjuk a jelenségek bármely adott tartományát, mint a
mechanisztikus szemlélet keretében. Csak új tartományokra
vonatkozó, új összefüggéseken belüli és új közelítési
pontosságú tudományos jóslatoknál kényszerülünk bizonyos
fokozott mértékű óvatosságra, mert a természet kvalitatív
végtelenségéből az következik, hogy bizonyos határon túl
bármely korlátolt számú minőség, tulajdonság és törvény már
alkalmatlan arra, hogy kellő meghatározást nyújtson. (De azt,
hogy ez a határ pontosan hol fekszik, csak tapasztalat útján
állapíthatjuk meg.) Viszont – mint láttuk – már adatainknak
puszta formája és jelentésük logikai elemzése ugyanerre a
fokozott mértékű óvatosságra késztet. Így tehát a természet
véges számú minőségeinek feltételezése alapján nyert valóban
jogos következtetéseink egyike sem veszhet kárba, ha ehelyett
feltételezzük, hogy az ilyen minőségek száma végtelen, s
egyidejűleg elismerjük a feltételek, összefüggések és

96
Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy az I. fejezet 2. pontja szerint valamit
megmagyarázni annyit jelent, mint kimutatni, hogy bizonyos dolgok
szükségképpen következnek más dolgokból.
97
Lásd például a II. fejezet 3. pontjában.
közelítési fokok jelentőségét.98 Nem veszhet kárba más, csak
az az illúziónk, amely szerint okunk volna hinni, hogy elvben
képesek vagyunk – sőt esetleg képesek is leszünk – mindazt
megjósolni, ami a világegyetemben mindenféle összefüg-
gésben és minden lehető feltétel mellett létezik.
De nemcsak arról van szó, hogy a természet minőségi
végtelenségének az itt leírt konkrét alakban való
elfogadásával semmi sem vész kárba, ami tényleges érték a
tudományos munka szempontjából. Valójában sokmindent
nyerünk ezáltal. Mert ily módon először is megszabadítjuk a
tudományos kutatást azoktól a felesleges korlátozásoktól,
amelyek abból a feltevésből eredhetnek – és oly gyakran
eredtek is –, hogy az általános minőségek, tulajdonságok és
törvények valamely rendszerének minden lehetséges feltétel
mellett, minden lehetséges összefüggésen belül és minden
lehetséges fokú közelítéssel érvényben kell maradnia.
Másodszor pedig olyan elgondolásra jutunk a dolgok
természetéről, amely teljes mértékben megegyezik a
tudományos módszer legelemibb és leglényegesebb
jellemzőjével, ti. azzal a követelménnyel, hogy minden
elmélet minden vonását folytonos ellenőrzésnek, bírálatnak és
kipróbálásnak kell alávetni, bármilyen alapvetőnek is véljük
az adott elméletet. Elgondolásunk ugyanis magyarázatot
szolgáltat arra, hogy miért kell a tudományos kutatás során
éppen így és nem másként eljárni. Ha ugyanis a minőségek
száma a természetben végtelen, akkor mindig szükség lesz
arra, hogy a természeti törvények vonását újra meg újra
ellenőrizzük és kipróbáljuk. Végül pedig – mint e fejezet
egész hátralevő részében ki fogjuk mutatni – a természet
minőségi végtelenségének elfogadása számos
természettudományos és filozófiai probléma sokkal
kielégítőbb megoldására vezet, mint ami a mechanisztikus

98
Annak elismerésével, hogy adott feltételek, összefüggések és közelítési
pontosságok esetén véges és általában elég korlátozott számú minőség,
tulajdonság és törvény is megfelelő módon alkalmazható, elkerüljük azt,
hogy egyszerűen visszaessünk abba az önkényes minőség-szaporításba,
amely a pre-mechanisztikus szemléletet jellemezte, éspedig különösen
az arisztotelészi filozófiának a középkorban uralkodó skolasztikus
alakjában.
szemlélet keretében lehetséges. Ez pedig megint csak azt
igazolja, hogy jobb útmutatást nyújt a tudományos kutatás
számára.
Végeredményben tehát a természet minőségi
végtelenségének elgondolása lehetővé teszi, hogy megtartsuk
a mechanisztikus szemlélet fejlődése során elért összes pozitív
eredményeket, s ugyanakkor túlhaladjuk a mechanisztikus
szemléletet. Elgondolásunk segítségével ugyanis
kimutathatjuk a mechanisztikus szemlélet korlátait, és
kijelölhetjük azokat az új irányokat, amelyekben
elgondolásaink és elméleteink továbbfejleszthetők.
Természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy a természet
minőségi végtelenségének tana végleges és soha nem válhatik
maga is túlhaladottá. Sőt nagyon is valószínű, hogy a
tudomány további haladásával ezt is be tudjuk majd illeszteni
valami még általánosabb szemlélet keretébe, amely szintén
megőrzi az előző pozitív eredményeket, de ugyanúgy túlhalad
rajtuk, mint ahogy a természet minőségi végtelenségéről
alkotott elgondolásunk túllépi a mechanisztikus szemlélet
határait. Most azonban csak az a szándékunk, hogy felhívjuk a
figyelmet arra a sokféle tényezőre, amely indokolja a
mechanisztikus szemlélet korlátai közül kivezető mostani
fontos lépésünk szükségszerű voltát, s egyben kimutassuk,
hogy milyen sok előny származik e lépés megtételéből.
5. A természet minőségi végtelenségének részletesebb értelmezése

E pontban részletesebben ki fogjuk fejteni, hogy a

természet minőségi végtelenségének elgondolásából milyen
általános világkép adódik s hogy ez mennyiben egyezik meg a
fizika terén eddig elért tényleges kutatási eredményekkel.
Hogy fejtegetéseink során viszonylag konkrét fogalmakra
támaszkodhassunk, egy adott példából, ti. az anyag
atomelméletéből indulunk ki.
Mint ismeretes, az atomelmélet legkorábbi változatai azon
a feltevésen alapultak, hogy az atomok létezésmódját
meghatározó alapvető minőségek és tulajdonságok száma
korlátozott. Az atomok behatóbb vizsgálata azonban – amint
ezt már sokszor hangsúlyoztuk – egy állandó mozgásban levő
mélyebb szerkezet egyre részletesebb feltárására vezetett. Ez a
mélyebb szerkezet olyan gazdag újfajta minőségekben és
tulajdonságokban, hogy semmi jele sincs annak, mintha
ezeknek száma korlátozott volna vagy valaha is kimeríthetővé
válnék. Kiderült, hogy az atomon belül egy központi mag
körül keringő elektronrendszer található, viszont a mag
neutronokból és protonokból tevődik össze, amelyek maguk is
sajátos fajtájú mozgásokat végeznek. Mindezeken a
mozgásokon belül különféle kvantummechanikai ingadozások
észlelhetők. Ezután az az újabb felfedezés következett, hogy
az elektronoknak és protonoknak is van belső szerkezetük,
amely valamilyen, ma még kevéssé ismert módon
kapcsolatban van bizonyos instabilis részecskék (mezonok,
hiperonok) mozgásaival. Még később felfedezték, hogy ezek
az utóbbi részecskék „keletkezhetnek” és „megsemmisül-
hetnek”, valamint átalakulhatnak egymásba, s valószínűleg
szintén van valami belső szerkezetük, amely bizonyos
további, mélyebben fekvő s egyelőre ismeretlen természetű
tényezők mozgásával függ össze.
A mozgó anyag itt leírt sokrétű és sokféle belső
összefüggést mutató mélyebb szerkezetének egyik lényeges
jellemzője az, hogy nemcsak mennyiségi sajátosságai vannak
folytonos változásnak alávetve, hanem a feltételek kellő
módosulásával a létezésmódját meghatározó alapvető
minőségek is lényegbevágóan átalakulhatnak. Így elektromos
kisülésekben az atomok gerjesztett és ionizált állapotba
kerülhetnek, aminek révén sok új fizikai és kémiai
tulajdonságra tesznek szert. Nagyon nagy energiájú
részecskékkel való bombázás hatására különböző elemek
atommagjai ugyancsak gerjesztett állapotba kerülhetnek és
újfajta atommagokká alakulhatnak át, ami fizikai és kémiai
tulajdonságaik még gyökeresebb megváltozásával jár együtt.
Továbbá nukleáris folyamatok keretében a neutronok
protonokká alakulhatnak át, neutrínók vagy mezonok
kibocsátásával, viszont a mezonok – mint tudjuk –
instabilisak, s így már puszta létezésmódjukból is következik,
hogy alapvetően új fajtájú részecskékké kell átalakulniuk. Ily
módon az anyag szerkezetének mélyebb feltárása nemcsak a
minőségek, folyamatok és összefüggések legjobb tudomásunk
szerint végtelen változatosságát mutatta ki, hanem azt is, hogy
mindezek a dolgok a feltételektől függő alapvető
átalakulásoknak vannak alávetve.
Idáig főleg az anyagi minőségek és tulajdonságok
kimeríthetetlen mélységét igyekeztünk hangsúlyozni. Más
szóval azt vettük tekintetbe, hogy a kísérletek miként
igazolták szintről szintre haladva olyan egyre kisebb és kisebb
tényezők létezését, amelyek mindegyike hozzájárul a
nagyobbak mélyebb szerkezetének létrehozásához, valamint
lehetőséget nyújt arra, hogy sajátlagos mozgásaik
figyelembevételével legalábbis közelítő magyarázatot kapjunk
náluk magasabb szinten levő tényezők bizonyos feltételek
mellett megnyilvánuló minőségeire, illetve arra, hogy a
feltételek megváltozásával hogyan és miért változnak meg
alapvető módon ezek a minőségek is. Most azonban fontolóra
kell vennünk azt a tényt is, hogy a létező dolgok mindenféle
fajtájának alapvető minőségei és tulajdonságai nemcsak saját
mélyebb szerkezetüktől függenek, hanem attól is, hogy mi
megy végbe általános hátterükben. A fizikai kutatás eddig
nem fektetett nagy súlyt a természeti törvényeknek erre a
jellemzőjére, hanem inkább a mélyebb szerkezet fontosságát
hangsúlyozta. Mindazonáltal a különféle erőtereknek (pl.
elektromágneses, gravitációs és mezon-erőtereknek) a fizika
fogalomrendszerébe való bevezetése a háttér fontosságának
bizonyos elismerését fejezi ki. Hiszen jól tudjuk, hogy ezek az
erőterek, amelyeknek létezésmódja a tér nagy tartományaira
kiterjedő meghatározottságot igényel, szerepet játszanak a
jelenlegi fizikában alapvetőnek minősített összes részecskék
fő jellegzetességeinek meghatározásában. Továbbá, ha az
ilyen erőterek magasfokúan gerjesztett állapotba kerülnek,
akkor szintén a részecskék minőségi átalakulásait idézhetik
elő, mint ahogy másfelől a részecskék lényegesen
befolyásolják az erőterek jellegét. Sőt a kvantumelméletnek
könyvünk III. és IV. fejezetében való tárgyalása során
kiderült, hogy az erőtér és a részecske közti szoros
összefüggés még mélyebben gyökerezik, amennyiben
valószínűleg mindkettő valami még általánosabb típusú és
részleteiben egyelőre még felkutatatlan tényező két különböző
oldala.99 Így a fizika következő lépése határozottan
megmutathatja, hogy nem célravezető az az eljárás, amellyel
egyszerűen szintről szintre egyre kisebb és kisebb részecske
felé haladunk, amelyeket velük kölcsönhatásban álló erőterek
köthetnek össze. Talán azt fogjuk találni, hogy bármilyen
természetűek is azok az újfajta alapvető létezők (entitások),
amelyekhez eljutunk, még létfeltételeik meghatározásában is
egészen alapvető szerepe van a háttérnek. Így azután olyan
elmélet alakulhat ki, amelyben a mélyebb szerkezet és a háttér
sokkal szorosabb egységbe fonódik össze, mint a ma elismert
elméletekben.
Mindebből láthatjuk, hogy a természet minőségi
végtelensége olyasmi, mint amiről az ismert epigramma szól:

„Nagy bolhának kis bolha

Szipolyozza vérét,
Kis bolhának még kisebb –
S nem látni a végét…”100

Mert először is nem tesszük fel, hogy szükségképpen

minden szinten ugyanolyan elrendezésben ismétlődnek a
dolgok; másodszor: nem gondoljuk, hogy annak az általános
szintszerű rétegeződésének, amelyet eddig oly széles körben
sikerült a természetben megállapítani, szükségképpen a
végtelenségig kell folytatódnia. Ezt a kérdést nem dönthetjük
el jelenlegi tudásunk alapján. Viszont rámutattunk arra, hogy
miért közeledünk talán most már egy olyan ponthoz, ahol a
szintszerű elképzelések legalábbis jelentékeny kiegészítésre
szorulnak, s kifejezetten be kell vonnunk elgondolásainkba
annak a háttérnek a hatásait, amely lényeges létfeltétele az
99
Erre utal az anyag általános tulajdonságaiban megnyilvánuló hullám-
részecske kettősség, amelyből – mint láttuk – az a következtetés vonható
le, hogy talán valamilyen újfajta dologgal állunk szemben, amely
megfelelő körülmények közt akár lokalizált részecskeként, akár kiterjedt
erőtérként fejtheti ki hatását.
100
„Great fleas have little fleas
Upon their backs to bite 'em;
Little fleas have lesser fleas
And so ad infinitum.”
(Swift)
elméleteink megfogalmazásában szereplő létezőknek
(entitásoknak). Nyilvánvalóan lehetséges az is, hogy még
mélyebbre hatolva olyan alapvetően megváltozottnak fogjuk
találni a dolgok szintekbe való rendeződésének jellegét, hogy
maga a szintszerű rétegeződés is elmosódik és egészen mással
fogjuk helyettesíteni. Eszerint a természet minőségi
végtelensége ugyan összeegyeztethető a szintek végtelen
egymásra következésének gondolatával, de egyáltalán nem
szükségszerűen vonja maga után ezt a gondolatot. Átfogóbb
megfogalmazásban: a természet minőségi végtelensége
egyáltalán nem követeli meg a priori azt, hogy a dolgok
általános rendjének bármely eddig kimutatott sajátossága a
továbbiakban is folytatólagosan érvényesüljön, viszont nem is
zárja ki a priori annak lehetőségét, hogy bármelyik ilyen
sajátosság a továbbiakban – talán újszerű összefüggésben és
új alakban – folytatólagosan érvényre juthat, bármilyen
messzire haladunk is előre. Az ilyen jellegű kérdések
eldöntése teljesen a jövendőbeli tudományos kutatás
eredményein múlik.
A világegyetemben létező dolgok kimeríthetetlen
változatosságára vonatkozóan van azonban egy általános
megállapítás, amelyre már most is rámutatunk. Nevezetesen: e
dolgoknak létezésmódjukban bizonyos mérvű autonómiával
és stabilitással kell rendelkezniük. Valójában már eddig is
mindenütt azt találtuk, hogy ez az autonómia tényleg
fennáll.101 Sőt, ha ez az autonómia nem léteznék, akkor
képtelenek lennénk a „dolog” fogalmát bármire is alkalmazni
és egyszerűen nem volna lehetőségünk arra, hogy bármiféle
101
Ennek az autonómiának sokféle forrása lehet. Például: a dolgok
egymásra való hatásának csökkenése a köztük való távolság
növekedésével; az egymásra való hatás csökkenése az idő múlásával,
elektromos árnyékolás következtében vagy küszöbértékek fennállása
révén, amelyek olyan természetűek, hogy a küszöbértéknél kisebb
hatások már nem okoznak számbavehető változást: az a tény, hogy egy
tárgy (például egy atom) alkatelemei egyenként túl kicsinyek ahhoz,
hogy számottevő hatást fejtsenek ki a tárgy egészére, ugyanakkor pedig
összességük keretében annyi mozgásbeli függetlenséggel rendelkeznek,
hogy ez a véletlenszerű ingadozások kiegyenlítődésére vezet. Az
autonómiának még sok más ilyen forrásáról is tudunk, s nem vitás, hogy
a jövőben még sokkal többet fogunk megismerni.
természeti törvényt megfogalmazzunk. Mert hogyan
létezhetnék akármiféle tárgy, tényező, folyamat, minőség,
tulajdonság, rendszer, szint, vagy tetszőleges más dolog,
amiről beszélni érdemes, ha létezésmódjában nincs bizonyos
mérvű stabilitás és autonómia, amely lehetővé teszi, hogy
bizonyos ideig önmagával azonos maradjon és legalább
annyira meghatározható legyen, amennyire ez más dolgoktól
való megkülönböztetéséhez szükséges? Ha nem volnának
viszonylag és megközelítőleg autonóm dolgok, akkor a
törvények elvesztenék alapvető jelentőségüket, például elvileg
sem volnának ellenőrizhetők a feltételek kísérleti
megváltoztatásával (ahogy ezt az i. fejezet 3. pontjában
leírtuk), mert mindazok az alapdolgok, amikre a törvényekben
hivatkozás történik, a feltételek legcsekélyebb módosulása
esetén megváltoztatnák jellemző létezésmódjukat.
Így tehát a tudományos kutatás eddigi eredményei szerint a
természetet olyan fogalmak sorozatával kell elemeznünk,
amelyek egyre több és több különféle dolog létezésének
elismerését foglalják magukban, s eddig semmi jele nincs
annak, hogy az új meg új fogalmak alkotásának valahol is
vége szakadhatna. A természetben létező különféle dolgok
eddigi ismereteink szerint (legalábbis a fizikai kutatás
területen) szintekbe rendeződnek. Minden szint hozzájárul a
magasabb szintek mélyebb szerkezeti megalapozásához, s
ugyanakkor saját jellemzői a hátterében uralkodó általános
feltételektől függenek, amelyeket részben a magasabb,
részben az alacsonyabb szintek, részben pedig ugyanazon
szint viszonyai határoznak meg. Természetesen lehetséges,
hogy a további kutatások a dolgok rendeződésének
valamilyen még általánosabb rendjét fogják feltárni. A
tudományos kutatás jelenlegi eredményei azonban
mindenesetre erősen támogatják azt az elgondolást, hogy a
természet meglevő vagy fejlődésileg lehetséges minőségei és
tulajdonságai kimeríthetetlenek. Viszont azoknak a
dolgoknak, amelyekre a természetet elemzéseinkben
felbontjuk, legalább némi” viszonylagos és megközelítő
autonómiával kell rendelkezniük létezésmódjukban, s ennek
az autonómiának a dolgok létfeltételeinek bizonyos határok
közti változásánál is fenn kell maradnia ahhoz, hogy a
természeti törvények bármilyen fogalmak segítségével
egyáltalán kifejezhetők legyenek.
6. A véletlen és a szükségszerű oksági összefüggések

Az 5. pontban körülírt általános világkép alapján most ki

fogjuk mutatni, hogy a természet minőségi végtelenségének
feltételezésével olyan fogalmi keretet kapunk, amelybe
egészen természetesen illeszkedik bele az I. fejezetben
kifejtett elgondolásunk a véletlen és a szükségszerű oksági
összefüggésekről mint minden valóságos természeti folyamat
két oldaláról.
Mindenekelőtt hangsúlyozzuk, hogy ha a természetben
korlátlanul sokféle dolog létezik, akkor a tisztán
determinisztikus törvények semmiféle rendszere sem lehet
tökéletesen érvényes. Mert minden ilyen rendszer csak a
dolgok véges számú fajtájával számol, s így szükségképpen
végtelenül sok olyan tényezőt hagy figyelmen kívül,
amelynek a kérdéses törvényrendszerben alapvetőnek tekintett
dolgok mélyebb szerkezetében vagy általános környezetében
szerepe van. S mivel ezek a tényezők bizonyos mérvű
autonómiával rendelkeznek, az I. fejezet 8. pontjában
megtárgyalt elvből arra következtethetünk, hogy azok a
dolgok amelyeket bármely elméleti rendszer figyelmen kívül
hagy, általában valamiféle véletlen ingadozást mutatnak. Így
tehát bármely tisztán oksági elmélet meghatározásai
mindenkor ki vannak téve annak, hogy az elmélet által
tárgyalt összefüggésen kívül eső tényezők véletlen
ingadozásai véletlenszerű zavarok fellépésére vezetnek. Ebből
nyilvánvaló, hogy a véletlen miért lényegi velejárója minden
valóságos folyamatnak, s hogy az oksági törvények bármely
adott rendszere miért nyújthatja csak az ilyen folyamatok
részleges és egyoldalú leírását, amelyet azután a véletlen
szerepének figyelembevételével ki kell igazítanunk.102
102
Általánosabb megfogalmazásban: az oksági törvényeket oly módon kell
kiigazítanunk, hogy számításba vesszük az esetlegességeket is (lásd az I.
fejezet 8. pontját). Ezeknek bonyolultsága, sokrétűsége és kölcsönös
összefüggése viszont arra vezet, hogy átlagos hatásuk tág határok között
véletlen ingadozásként fogható fel és valószínűségszámítási alapon
kezelhető.
 Természetesen nem szabad azt hinni, hogy az oksági
törvények minden fogyatékossága vagy hibája okvetlenül
véletlen ingadozásokon múlik. Amint például a
relativitáselmélet megalkotására indítékot szolgáltató
Michelson-Morley-féle és egyéb kísérleteknél láttuk, az
oksági törvények egy adott csoportja azért is csődöt mondhat,
mert a reá alapozott tudományos jóslatok és a kísérleti
eredmények között egészen egyszerű és újra meg újra
kimutatható eltérések vannak. Ilyesmiből csak arra
következtethetünk, hogy a szóban forgó oksági törvényeket
újabbakkal, átfogóbbakkal és pontosabbakkal kell
helyettesítenünk. (A newtoni mechanikának az általánosabb és
pontosabb relativisztikus mechanikával való helyettesítésere
éppen ez szolgáltatott okot.) Igen gyakori azonban az is, hogy
a kísérletek nem egyszerű és reprodukálható eltéréseket
mutatnak az oksági törvények bizonyos rendszerére alapozott
jóslatoktól, hanem csődöt mond az az egész séma, amely
szerint a tulajdonságok bizonyos adott csoportja, egyértelmű
és szükségszerű összefüggésben van a meghatározott
általános oksági törvények valamely rendszerével. A séma
csődje olyan véletlen ingadozások fellépésében nyilvánul
meg, amelyek nem a vizsgált összefüggés keretébe tartozó,
hanem ehhez képest új összefüggésekben létező, minőségileg
újszerű tényezőktől származnak.103 Ilyen esetben az a helyzet,
hogy az eredeti oksági, törvény csak addig érvényes, ameddig
a szóban forgó véletlen ingadozások kiegyenlítik egymást, és
a törvény minden egyes alkalmazásával bizonyos jellemző
hibaminimum jár együtt. Ez a hibahatár az illető törvény
objektív tulajdonsága, amelyet a vizsgált összefüggésen kívüli
véletlen ingadozások nagysága határoz meg.
De ahogy a véletlen ingadozások hatásainak elhanyagolása
miatt bármely oksági törvénynek bizonyos jellemzően
korlátozott érvényességi tartománya van, ennek
103
Ezt látjuk például a klasszikus fizikával kapcsolatban. Mert egy olyan
részecske, mint az elektron, már csak megközelítőleg követi a klasszikus
fizikai törvények által előírt keringési pályát, s pontosabb vizsgálat
esetén kiderül, hogy véletlen ingadozások mutatkoznak mozgásában.
Ezek az ingadozások a klasszikus fizika által tárgyalt szint
összefüggésein kívüli forrásból erednek. (Lásd a III. és IV. fejezetet.)
kiegyenlítéseképpen ugyanúgy bármely valószínűségi törvény
érvényességi tartománya is korlátozott, a különféle
összefüggések közt érvényesülő rendszeres oksági
kapcsolatok figyelmen kívül hagyása miatt. E kapcsolatok
számos esetben (például a kockadobásnál) annyira mellékesek
lehetnek, hogy mindeddig az oda vonatkozó törvény
semmiféle tényleges alkalmazásánál nem jutottak jelentősebb
szerephez. De ez nem szükségszerűen van így. Vegyük
például a biztosítási statisztikák esetét. E statisztikák alapján
hozzávetőlegesen megjósolhatjuk egy bizonyos csoportba (pl.
korcsoportba, testmagasság- és testsúlycsoportba) tartozó
egyén várható átlagos életidejét anélkül, hogy ehhez
részletesen elemeznünk kellene azt a sok bonyolult tényezőt,
amely a csoport egyes tagjainak életbenmaradásában vagy
halálában szerepet játszik. Ez a jóslat azonban csak azért
lehetséges, mert az egyes emberek halálát előidéző tényezők
mindig rendkívül sokrétűek és változatosak, s általában véve
egymástól többé-kevésbé függetlenül működnek, úgyhogy ez
szabályszerű statisztikus törvényekre vezet.104 De azok a
feltevések, amelyeknek alapján ezeket a statisztikus
törvényeket alkalmazzuk, nem mindig helytállóak. Például
járványok vagy háborúk esetén a különböző egyének haláloka
közötti rendszeres kapcsolat olyan erőssé válik, hogy
mindennemű statisztikus jóslat gyakorlatilag lehetetlenné
válik. A valószínűségi törvények kritikátlan alkalmazása,
amely figyelmen kívül hagyja a bizonyos feltételek mellett
lényegtelen, de más feltételek mellett esetleg döntően fontos
oksági kapcsolatokból adódó kiigazítások lehetőségét, éppúgy
téves eredményekre vezethet, mint az oksági törvények
kritikátlan alkalmazása, amikor is nem veszünk tudomást
arról, hogy a véletlen ingadozások hatásai miatt kiigazítások
válhatnak szükségessé.
A II. fejezet 15. pontjában felvetettünk egy szempontot,
amelynek figyelembevételével elkerülhetők azok a hibák,
amelyek általában az oksági vagy valószínűségi törvények
alapvetővé és véglegessé nyilvánításából általában erednek. E
szempontból a törvények mindkét fajtáját közelítésként

104
Lásd például az I. fejezet 8. pontját.
fogjuk fel. Ezen azt értjük, hogy egy oksági törvény éppúgy
felléphet nagyszámú véletlenszerűen ingadozó elem átlagos
viselkedésének statisztikus közelítéseként, mint ahogy egy
valószínűségi törvény felléphet nagyszámú, egymástól
független mozgást végző oksági tényező hatásainak
statisztikus közelítéseként.105 Valójában sem oksági, sem
valószínűségi törvények nem lehetnek tökéletesen helyesek,
mert mindegyikük elkerülhetetlenül figyelmen kívül hagyja
valamelyik oldalát annak, ami tágabb összefüggésekben
végbemegy. Bizonyos feltételek mellett hol az egyik, hol a
másik fajtájú törvény fejezheti ki jobban az uralkodó tényezők
hatásait, és így adott körülmények között jobb közelítést
nyújthat. Viszont a feltételek kellő mérvű megváltozásával
bármelyik alkalmatlanná válhatik arra, hogy egy adott
összefüggésnek akár csupán lényeges elemeit megfelelően
kifejezésre juttassa, s ebben az esetben a másik fajtájúval kell
helyettesíteni. Végső soron tehát úgy kell tekintenünk ezt a
két különböző fajta törvényt, mint amelyek tényleg minden
adott természeti folyamat különböző oldalú nézeteit
képviselik, úgyhogy a lényeg megragadása végett
alkalomadtán hol az egyikre, hol a másikra lehet szükségünk,
s előfordulhat az is, hogy a kettőt megfelelő módon
kombinálnunk is kell egymással. De a mechanisztikus
szemlélet híveinek általános állásfoglalásával szemben 106 nem
tesszük fel, hogy a természet egészéről pusztán az említett két
oldal egyikét figyelembe véve teljes, tökéletes és feltétlen
leírást adhatunk, miközben a másik oldalt lényegtelennek
tekintjük, puszta árnyéknak kezeljük, amely alapjában véve
semmivel sem járul hozzá ahhoz a képhez, amelyet a
természet egészéről alkotunk magunknak. A természet
minőségi végtelenségére vonatkozó nézet tehát szükségessé
teszi, hogy a természeti törvényeket mind az okság, mind
pedig a véletlen szempontjából megvizsgáljuk, sőt
általánosabb keretben még olyan új irányokból is, amelyek
meghaladhatják az okság és a véletlenség határait.
105
Mint a II. fejezet 14. pontjában hangsúlyoztuk, mindkét lehetőség
fennállása akár matematikailag, akár kvalitatívabb jellegű érveléssel
bebizonyítható.
106
Lásd a II. fejezet 13. és 15. pontját.
 7. A dolgok viszonos összefüggései és létezésmódjuk
autonómiájának megközelítő, viszonylagos jellege

A természet minőségi végtelensége lényegesen kihat a

dolgok közti viszonos reciprok összefüggések problémájára,
valamint arra a kérdésre, hogy a különféle dolgok
létezésmódjainak viszonylagos autonómiája milyen messzire
terjed.
Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a dolgok kölcsönös
kapcsolatainak egyetemessége tapasztalati adatok alapján már
régóta olyan nyilvánvaló, hogy ezt senki sem vitatja. A
mechanisztikus felfogás szerint azonban ez a kölcsönös
összefüggés végső soron a rendszer alkatelemeinek puszta
kölcsönhatására vezethető vissza, ami úgy értendő, hogy az
alkatelemek egymásrahatása csupán tulajdonságaik
mennyiségi megváltozását hozhatja létre, de nem okozhat
lényegbevágó minőségi változást létezésmódjukban, feltéve,
hogy a szóban forgó alkatelemek valóban a rendszer alapvető
összetevői. Ily módon az elemi részecskék egymásra való
hatásai és visszahatásai a Newton-féle mozgástörvények
értelmében ugyan egyenlő nagyságúak, de a feltevés az, hogy
ezek a hatások és visszahatások nem befolyásolhatják
lényegbevágóan a részecskék tulajdonságait.
A természet minőségi végtelenségének elgondolása szerint
viszont arra az előző pontokban már kifejtett következtetésre
jutunk, hogy bármilyen alapvetőknek is látszanak bizonyos
tényezők (entitások), létezésük mégiscsak attól függ, hogy
végtelen hátterükben és mélyebb szerkezetükben megvannak-
e a létezésükhöz szükséges feltételek. A háttérben és a
mélyebb szerkezetben uralkodó feltételekre viszont
nyilvánvalóan kihat a vizsgált tényezőkkel való kölcsönös
kapcsolatuk. Sőt, mint számos példán láttuk, ez a kölcsönös
kapcsolat olyan erőssé válhat, hogy minden eddig ismert
tényező létezésmódját minőségileg megváltoztathatja. 107 A
kölcsönös kapcsolatnak ezt az alakját viszonos összefüggésnek
fogjuk nevezni, hogy ezzel megkülönböztessük a puszta
kölcsönhatástól.

107
Lásd például e fejezet 5. pontját és a II. fejezet 13. pontját.
 Most egészen magától értetődően felmerül a kérdés: ha
minden dolog ilyen egészen lényegbevágó viszonos
összefüggésben áll minden mással, ha tehát még az alapvető
minőségek és létezésmódok is átalakulhatnak, akkor miként
bogozhatjuk ki ezeknek az összefüggéseknek a szövevényét
olyan módon, hogy eljussunk a világegyetem vagy annak
bármely része felett uralkodó törvények értelmes leírásához?
A válasz erre az, hogy általában véve a viszonos
összefüggéseknek nem minden hatása egyenlő fontosságú.
Hiszen fennáll az a jólismert tény, amit már az I. fejezet 4.
pontjában tárgyaltunk, hogy megfelelő kereteken belül
számos viszonos összefüggésnek nincs lényeges hatása,
úgyhogy elhanyagolhatók. Ha azonban két dolog
lényegbevágó viszonos összefüggését vesszük szemügyre,
akkor ezt általában mindkét irányban nyomon kell követnünk.
S ha az összefüggés mindkét irányban jelentős fontosságúnak
mutatkozik, akkor még mindig igen nehéznek fogjuk találni a
dolgok valóságos kapcsolatának kibogozását, mert egyik
dolog kihat a másik létezésmódját meghatározó
alaptulajdonságokra és törvényekre és e hatás viszonzása
nagyon bonyolult folyamat alakját ölti.
Igen széles tudományterületeken szerzett tapasztalatok
azonban azt mutatják, hogy egy viszonos összefüggés két
irányának távolról sincs mindig egyforma jelentősége. S ha a
két irány jelentősége nem mérhető össze, akkor a probléma
nyilván leegyszerűsödik, mert az a dolog, amely nagyobb
hatással van a másikra, uralkodó és irányító tényezővé válik
az összefüggésen belül. Ilyen esetben a nagyobb jelentőségű
tényező törvényeit és létezésmódjait a kisebb jelentőségű
tényező hatásaitól függetlenül jó közelítéssel vizsgálat
tárgyává tehetjük. A tudományos kutatás egyik alapvető
problémája tehát az, hogy megállapítsuk, bizonyos
összefüggésen belül és adott feltételek mellett mik azok a
dolgok,108 amelyek lényeges befolyást gyakorolhatnak más
dolgokra, anélkül hogy saját alapvető minőségeik,
108
Emlékeztetünk arra, hogy a „dolog” szót itt igen általános jelentésben
használjuk, úgyhogy bármit jelenthet (például tárgyakat, létezőket
[entitásokat], minőségeket, tulajdonságokat, rendszereket, szinteket
stb.).
tulajdonságaik és törvényeik számottevően megváltoznának.
Az ilyen dolgok tehát azok, amelyek a vizsgált tartományon
belül lényeges jellemzőik tekintetében megfelelő közelítéssel
autonóm jellegűeknek tekinthetők. Ha valóban találtunk ilyen
dolgokat, akkor felhasználhatjuk őket olyan más dolgok
előzetes meghatározására és irányítására, amelyeknek
létezésmódja és alapvető jellemzői tőlük függnek. Például a
makroszkopikus és az atomi szint kapcsolata tekintetében –
mint a II. fejezet 13. pontjában megállapítottuk – arra az
eredményre jutunk, hogy közönséges feltételek mellett és a
fizikai kutatás által eddig figyelembe vett legtöbb összefüggés
keretén belül az atomi mozgásoknak a makroszkopikus szint
törvényszerűségeire sokkal lényegesebb a hatásuk, mint a
makroszkopikus szintnek az atomi mozgások
törvényszerűségeire. Így tehát lehetővé válik, hogy az atomi
mozgások törvényszerűségeinek vizsgálata alapján a
makroszkopikus szint tulajdonságaira és törvényszerűségeire
sok közelítő jelegű tudományos jóslatot tehessünk, s ily
módon jobban megérthessük és irányíthassuk az egész
makroszkopikus szintet.
De mint ugyancsak a II. fejezet 13. pontjában láttuk, a
makroszkopikus szint tulajdonságainak az atomi szint
tulajdonságai alapján való előzetes meghatározása már csak
azért sem lehet tökéletes, mert a makroszkopikus szintnek
bizonyos kismérvű, de azért mégiscsak kézzelfogható
befolyása van az atomi szint törvényszerűségeire. Ez az atom
elektronszerkezetének és magszerkezetének köszönhető,
amelyre számottevően kihatnak a makroszkopikus szint
megfelelő viszonyai (például az igen magas hőmérsékletek).
Ugyanez lehetséges – mint korábbról tudjuk – a fizikában
ismeretes összes létezők (entitások) (például elektronok,
protonok, mezonok stb.) szerkezeti alapjával kapcsolatban is,
feltéve, hogy a makroszkopikus szint viszonyai kellő
mértékben megváltoznak. Így tehát azt a következtetést kell
levonnunk, hegy a makroszkopikus szint dolgainak bármely
adott mélyebb szint dolgaival való viszonos
összefüggésükben legalábbis némi viszonylagos autonómiával
kell rendelkezniök létezésmódjuk tekintetében, vagyis
létezésmódjuk nem jósolható meg tökéletesen a szóban forgó
mélyebb szintről (vagy szintekről). Bárha ennek az
autonómiának a kihatásai tág határok közt változó feltételek
mellett és tág összefüggéseken belül elhanyagolhatók
lehetnek, más körülmények között mégis fontosakká
válhatnak.
Amint látjuk, a dolgok viszonos összefüggései miatt a _
természetben létező minden ,,dolog” egyenként valamivel
hozzájárul az egész világegyetem mivoltának
meghatározásához, s ezt a hozzájárulását nem lehet teljesen,
tökéletesen és feltétlenül visszavezetni a vele viszonosságban
álló dolgok valamely csoportjának vagy csoportjainak
hatására. Másrészt ez nyilván azt is jelenti, hogy
létezésmódjában egyetlen dolog sem lehet teljesen autonóm,
mivel alapvető jellemzőiben szükségképpen más dolgokkal
való kapcsolatától is függ. A dolog fogalma tehát
absztrakciónak bizonyul, amelynek keretében magát a dolgot
fogalmilag elválasztjuk végtelen hátterétől és mélyebb
szerkezetétől. A valóságban azonban egy dolog nem létezik és
nem is létezhetik azon az összefüggésen kívül, amelytől
fogalmilag elvonatkoztattuk. Ezért a világ nem a benne levő
különböző ,,dolgok”-ból tevődik össze, hanem ezek a dolgok
csak közelítően fejezik ki azt, amit a világnak bizonyos
összefüggésekben és bizonyos feltételek mellett végzett
elemzése során találunk.
Végeredményben a természet végtelenségének elgondolása
arra késztet bennünket, hogy minden egyes ,,dolgot”, amit a
természetben találunk, bizonyos fajta absztrakciónak és
megközelítésnek tekintsünk. Nyilvánvaló, hogy már csak
azért is szükségünk van ilyen absztrakciók és megközelítések
alkalmazására, mert nem remélhetjük, hogy közvetlenül
hozzáférhetünk a természet mennyiségi és minőségi
végtelenségéhez. A tudomány feladata tehát az, hogy
megtalálja azokat a megfelelő fajtájú dolgokat, amelyek a
világtól elvonatkoztatva hozzásegítenek bennünket ahhoz,
hogy a különböző összefüggésekben és különböző feltételek
mellett felmerülő problémákat helyesen tudjuk megoldani.
Hogy a dolgok valamely fajtája valóban alkalmas egy adott
összefüggés vizsgálatára, ezt az bizonyítja, ha jó közelítést
nyújt a valóságnak az illető összefüggés keretében
megnyilvánuló lényeges vonásaira. Más szóval azt kívánjuk,
hogy az absztrakcióink segítségével megfogalmazott
elméletek helyes tudományos jóslatokra vezessenek, s
lehetővé tegyék a természeti folyamatoknak ezen elméletekkel
megalapozott tervek szerinti irányítását. Ha ezt nem sikerül
elérnünk, akkor magától értetődően folytatólagosan felül kell
vizsgálnunk absztrakcióinkat, amíg csak erőfeszítéseink
eredményre nem vezetnek. A tudományos kutatás ily módon a
felülvizsgálatok végtelen sorára késztet bennünket, aminek
eredményeként egyre magasabb fokú közelítésben, egyre
átfogóbb összefüggésekben és egyre tágabb feltételek között
viszonylagosan autonóm dolgok fogalmi absztrakciójához
jutunk el.
8. Keletkezés és változás („levés”)

A dolgok minőségeit és tulajdonságait mind ez ideig

többnyire úgy elemeztük, hogy elvonatkoztattuk azoktól a
folyamatoktól, amelyek keretében e dolgok folyton
változtatják minőségeiket és tulajdonságaikat, s más dolgokká
válnak. Most behatóbban meg fogjuk vizsgálni e folyamatok
jellemzőit, amelyeket a „mozgás” általános fogalma alá
vonhatunk. „Mozgáson” nemcsak a testek térbeli
elmozdulásait értjük, hanem az anyag összes lehetséges belső
és külső, mennyiségi és minőségi stb. változásait és
átalakulásait.
A fenti értelemben vett mozgási folyamat létezése és
szükségszerűsége a tudományok minden területén számtalan
módon bebizonyosodott. A csillagászati kutatás kimutatta,
hogy a bolygók, csillagok, csillagködök és galaktikák
(tejútrendszerek) kivétel nélkül igen nagyszámú, jellegzetes
mozgásban vesznek részt. Ezek a mozgások a gravitációs erők
hatására jönnek létre, amelyek még akkor is mozgásba hoznák
a testeket, ha azok kezdetben nyugalmi állapotban volnának;
ugyanakkor azonban e mozgásokban szerepe van a testek
tehetetlenségének is, amely fenntartja mozgásukat. E
mozgások eredményeként évmilliárdok során új bolygók, új
csillagok, új csillagködök, új galaktikák, új szupergalaktikák
stb. jönnek létre, míg a dolgok régi elrendeződései
felbomlanak. A geológia tudománya kimutatja, hogy a
földfelszín látszólag állandó jellegű alakulatai folytonosan
változnak. A víz és a szél munkája révén sziklák, hegyek, sőt
még földrészek is szakadatlanul kopnak, pusztulnak, viszont a
föld alatti mozgások hatására folytonosan új alakulatok
emelkednek ki. A biológia tudománya szerint az élet
kimeríthetetlenül bonyolult, soha meg nem szakadó folyamat,
amely szüntelenül új szervezetek létrejöttét, fennmaradását és
pusztulását eredményezi. Valójában minden élőlényt a benne
lejátszódó jellemző anyagcserefolyamatok tartanak életben,
valamint azok a mozgások, amelyekkel táplálékát és a
számára szükséges egyéb anyagokat környezetéből megszerzi.
A természetes kiválasztás és más tényezők hatására hosszú
idő alatt létre kellett jönnie az élet különböző alakjainak, s e
folyamat során az élő szervezetek új fajai keletkeztek, míg a
régi fajok kihaltak. Maga az élet még hosszabb idő alatt jött
létre az élettelen anyagból, éspedig valószínűleg a szervetlen
anyag szintjén lejátszódott olyasfajta mozgások
következtében, mint amilyenekre Oparin utalt.109 Lehetséges,
hogy a feltételek változásával valamikor” az élet is meg fog
szűnni, hogy helyet adjon valami újnak, amiről jelenleg még
fogalmat sem alkothatunk. A kémiában azt látjuk, hogy a
molekulák hőmozgása és más okok következtében különféle
vegyületeknek olyan reakciókat kell végezniök, amelyek
újfajta vegyületeket hoznak létre, míg már létező
vegyületfajtáknak egyszerűbb vegyületekre kell szétesniök. A
fizikában azt találjuk, hogy az atomi szinten és az alatt
egyetemes és szüntelen mozgás megy végbe, amely az ezen
szintekre érvényes törvényekből szükségszerűen következik.
Minél mélyebbre hatolunk, ez a mozgás annál hevesebb lesz.
Ismerünk atom-, elektron-és magrészecske-mozgásokat,
tudunk az erőterek mozgásairól, a kvantummechanikai
ingadozásokról, a szubkvantum-mechanikai szint valószínű
ingadozásairól stb. Továbbá ugyanúgy, ahogy ez a magasabb
szinteken történik, az efféle mozgások nemcsak a dolgok
mennyiségi sajátosságainak (például a különféle részecskék
helyzetének, sebességének, a különböző erőterek erősségének

109
Lásd az I. fejezet 8. pontját.
stb.) megváltozását eredményezik, hanem megváltoznak az
elméletünkben tárgyalt dolgok (molekulák, atomok,
magrészecskék, mezonok stb.) létezésmódját meghatározó
alapvető minőségek is.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy mindeddig a
dolgoknak semmiféle olyan sajátossága nem ismeretes, amely
ne volna szükségszerű és jellemző mozgásoknak alávetve.
Vagyis az ilyen mozgások nem lényegtelen zavarok, amelyek
kívülről kényszerülnek rá az egyébként statikusan létező
anyagfajtára, hanem ezek az anyag létének nélkülözhetetlen
velejárói és teljesen értelmetlen volna az anyagról úgy
beszélni, hogy különválasztjuk azoktól a mozgásoktól,
amelyek létezésmódjának meghatározásához szükségszerűek.
Az anyagban végbemenő mozgások további igen fontos
jellemzője az, hogy általában nincs és nem is hozható létre
közöttük olyan egyenletes koordináció, amely egyszerű és
szabályos eredményekre vezetne. Sőt ezek a mozgások
gyakran igen bonyolultak, s nagyon kevéssé koordináltak, –
igen sok viszonylag független és egymásnak ellentmondó
tendencia nyilvánul meg bennük.
Az efféle ellentmondó tendenciák szükségszerű
kialakulásának két általános oka van: az egyik az, hogy
mindig vannak lényegileg független tényezőktől származó
véletlen zavarok, a másik pedig az, hogy azok a rendszeres
folyamatok, amelyek a szóban forgó dolgok létezésének
elengedhetetlen feltételei, egyik-másik távoli kihatásukban
rendszerint ellentmondóak. Erre néhány példát adhatunk a
fentebb tárgyalt tudományterületekről. Így például a
csillagászat területén azt találjuk, hogy részben a más
galaktikákból eredő véletlen zavarok következtében, részben
pedig az ugyanazon galaktikából eredő gravitációs erők által
előidézett törvényszerű mozgások következményeként a
csillagoknak a legkülönbözőbb irányú és rendkívül bonyolult,
szabálytalan eloszlású sebességük van, úgyhogy bizonyos
csillagrendszerek felbomlanak, s ugyanakkor új rendszerek
alakulnak ki. A földön a viharok, földrengések stb., amelyek
bizonyos adott személy életéhez képest véletlen eredetűek,
olyan viszonyokat teremthetnek, amelyek között
életbenmaradása lehetetlenné válik; de ugyanerre az
eredményre (ti. az egyén halálára – A ford.) vezethet az
öregedés is, amely éppen az élet fenntartásához szükséges
anyagcserefolyamatok következménye. A fizika területén azt
látjuk, hogy a véletlen ingadozások kihatásai és a rendszeres
oksági törvényszerűségek érvényesülése révén folytonos
heves és bonyolult ingadozások jönnek létre a különböző
szinteken, amelyek egyáltalán nincsenek összehangolva
egymással, úgyhogy igen gyakran ellentmondó
mozgástendenciák lépnek fel. Sőt, ezek az ellentmondó
tendenciák nemcsak szükségszerűen következnek a
mozgásokat irányító törvényekből, hanem egyenest
nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy sok dolog a reá jellemző és őt
meghatározó tulajdonságokkal rendelkezhessen. Például egy
ház nem rendelkeznék a maga tipikus tulajdonságaival, ha
molekuláinak mozgása határozottan arra irányulna, hogy
összehangolt legyen. Még általánosabban: a különféle dolgok
létezésmódjának viszonylagos autonómiájából e dolgok
egymástól való bizonyosmérvű függetlensége következik; e
függetlenségnek viszont az a következménye, hogy a dolgok
között ellentmondások léphetnek fel. Mert ha a dolgok úgy
volnának koordinálva, hogy ne kerülhessenek ellentmondásba
egymással, akkor nem is lehetnének igazán függetlenek.
Végeredményben tehát az ellentétes és ellentmondó,
mozgások szabályszerűen mindenütt fellépnek a
világegyetemben, s ez magának a dolgok létezésének egyik
lényeges oldala.
”'Most felvetődhetik az a kérdés, hogy valamely minőség,
tulajdonság, entitás, szint, tartomány stb. hogyan létezhetik
akár csak megközelíthetőleg autonóm módon, amikor nem
kétséges, hogy környezetében és mélyebb szerkezetében
végtelen sok különféle, viszonylag független és egymásnak
ellentmondó tendenciájú mozgás zajlik le. A válasz erre az,
hogy minden sajátos minőség, tulajdonság, entitás, szint,
tartomány stb. fennmaradását azoknak a folyamatoknak az
egyensúlya teszi lehetővé, amelyek különböző irányokban
igyekeznek változtatni rajta. Vegyük a folyadékok egyszerű
példáját:110 a molekulákat összetartani igyekvő molekulaközi

110
Lásd a II. fejezet 10. pontját.
erők hatásai ellensúlyozzák azokat a véletlenszerű
hőmozgásokat, amelyek az egész rendszer szétbomlasztására
törekszenek. Egy galaktikában viszont a gravitációs erők
ellensúlyozzák a galaktika forgásából és a csillagmozgások
véletlenszerű összetevőinek hatásából eredő centrifugális
tendenciákat. Az atomokban hasonlóképpen a mag vonzóerői
ellensúlyozzák az elektronmozgások kvantummechanikai
ingadozásaiból eredő bomlasztó hatásokat és az
elektronoknak a mag körüli keringéséből származó
centrifugális tendenciákat. Az élőlényeknél a
kiegyensúlyozási folyamatok sokkal finomabb és
bonyolultabb rendszerét találjuk, amelynek teljes elemzése
jelenleg természetesen még nem lehetséges. De már most is
látjuk, hogy az élőlényekben lezajló folyamatok két
leglényegesebb iránya az, ami egyfelől növekedésükre,
másfelől pusztulásukra vezet. Ha a növekedési folyamatok
féktelenül mennek végbe, akkor típusosan valószínű
eredményük a szervezetet esetleg szétromboló rákos elfajulás,
ha viszont az ellentétes folyamatokat nem fékezi semmi,
akkor a szervek atrofizálnak, elsorvadnak, s a szervezet
megint csak előbb-utóbb elpusztul. Így tehát az élet
fennmaradásához a szövetek pusztulásának és a friss a
szövetek képződésének egyensúlya szükséges.
Mármost nyilvánvaló, hogy ha a minőségek,
tulajdonságok, dolgok, tartományok, szintek stb. létének
fenntartásához a megváltoztatásukra törekvő folyamatok
egyensúlya szükséges, akkor ez az egyensúly általában
véve csak megközelítő és feltételes jellegű lehet. Ezért
minden dolog változást szenvedhet, ha feltételei
megváltoznak. Viszont feltételeinek megváltozása egyaránt
múlhatik külső tényezőkön, vagy olyan változásokon,
amelyek a dolog saját létezésmódjával kapcsolatos belső
mozgásainak szükségszerű következménye. Ennek
illusztrálása végett térjünk vissza a folyadék példájához.
Amíg a folyadék hőmérsékletét, nyomását stb. változatlan
értéken tartjuk, addig a molekuláris folyamatok
egyensúlya, ami a folyékony halmazállapot alapja,
továbbra is fennmarad. De egy elszigetelt folyadékminta
nyilván csak absztrakcióként gondolható el. Hiszen minden
valóságos folyadék valamilyen környezetben létezik,
amely előbb-utóbb bizonyára változni fog. Ha például a
folyadéktartály a földön áll, akkor hőmérséklet-változások
fogják érni, sőt viharok és földrengések a tartály bármilyen
hőmérséklet-szabályozó berendezését is tönkretehetik, s
hosszabb idő múltán a közönséges geológiai
folyamatoknak is hasonló hatásuk lesz. Ezért bátran
megjósolhatjuk, hogy például százmillió évig semmiféle
folyadékminta sem maradhat szüntelenül folyékony
halmazállapotban. S ha tovább folytatjuk ezt az elemzést,
akkor kiderül, hogy tágabb összefüggésekben és hosszabb
időtartam alatt mind több és több alkalom nyílik a
feltételek olyan irányú változására, amely a folyamatok
bármely adott egyensúlyi helyzetét alapvetően megmásítja.
Ez azért van így, mert a folyamatok ily módon mind több
és több viszonylag autonóm dologgal, tartománnyal,
rendszerrel stb. kerülhetnek viszonos összefüggésbe, s
ezeknek mozgásai befolyást gyakorolhatnak rájuk. Sőt, ha
végletekig megyünk és eszmefuttatásunkat a
szupergalaktikus méretű térségekre és megfelelő nagyságú
időtartamokra is vonatkoztatjuk, akkor a feltételek
változásának olyan széles skálája tárul fel előttünk,
amelynek alapján idővel minden dolognak, tartománynak,
rendszernek és szintnek lényegbevágó változást kell
szenvednie, sőt meg is kell szűnnie, ill. meg kell
semmisülnie, miközben újfajta dolgok, tartományok,
rendszerek és szintek lépnek a helyébe. Jelenleg például
sokat vitáznak egy olyan elméletről, amely szerint
eredetileg, azaz ötmilliárd év előtt vagy még régebben, a
világegyetem számunkra most látható részei egy
viszonylag kis térségben tömörültek, ahol olyan rendkívül
nagy volt a hőmérséklet és a sűrűség, hogy sem atomok,
sem atommagok, sem elektronok, protonok és neutronok
nem létezhettek ma ismert alakjukban. Az anyagnak
eszerint akkoriban valami olyan alakja lett volna, amiről
ma semmiféle elképzelésünk nem lehet. A feltevés az, hogy
a világegyetemnek ez a különös körzete felrobbant, majd
lehűlt és ennek során bizonyos (itt közelebbről nem
tárgyalandó) folyamatok révén végül is létrejöttek az
elektronok, protonok, neutronok s az ezekből felépült
atomok, továbbá a kozmikus porfelhők és ködök, valamint
a galaktikák, illetve ezeken belül a csillagok és bolygóik.
Ennek értelmében a csillagok egymástól való távolodása,
amelyre az ún. vörös-eltolódásból következtethetünk; 111
azoknak a sebességeknek a maradékhatása volna,
amelyekre az anyag e robbanás révén tett szert.
Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy ez az elmélet
jelentős részében mennyire spekulatív és ideiglenes
jellegű.112
De a mi szempontunkból itt azért érdekes, mert példa arra,
hogy milyen messzire menő hatásai lehetnének annak, ha az
anyag korábbi rendkívül sűrű állapotában az ellentétes erők
egyensúlya megbomlik; hiszen az ebből adódó robbanás
hozhatta létre az elmélet értelmében mindazt, ami a
világegyetem számunkra látható részében ma létezik.
De bármiként is alakult a világegyetem e részének előző
111
A csillagok színképvonalainak „vörös-eltolódását” távolodó
mozgásukból eredő Doppler-hatásként értelmezték. Ha ez az értelmezés
helyes, akkor a csillagok nagyjából távolságukkal arányos sebességgel
távolodnak egymástól. A legtávolabbi látható csillagok sebessége a
másodpercenkénti 10 000 mérföldet (kb. 16 000 kilométert) is elérhetné,
s a még távolabbi csillagok még nagyobb sebességgel
rendelkezhetnének. De ugyanennek a jelenségnek sok más magyarázata
is lehet, például a fény nagy távolságokon áthaladva esetleg a Maxwell-
féle egyenletektől némileg eltérő viselkedést tanúsíthat annyiban, hogy
rezgésszáma a térben való haladása során csökken.
112
Az elmélet mostanában közölt változataiban felteszik, hogy az egész
világegyetem (és nemcsak annak egy része) összpontosult eredetileg a
fent említett kis térségben. De az elmélet, már e kiegészítő feltevés
nélkül is teljesen spekulatív. Viszont ez a kiegészítő feltevés az Einstein-
féle általános relativitáselméleten alapszik, amelyet meglehetősen
alacsony fokú közelítéssel is csak csekély anyagtömörülésekhez tartozó
gyenge gravitációs erőterekben és korlátolt térségekben sikerült eddig
igazolni. Itt azután óriási mérvű extrapolációhoz folyamodtak, amikor is
hallatlan anyagsűrűségekhez társuló fantasztikus erősségű gravitációs
erőtereket tételeztek fel, mégpedig olyan térségre kiterjesztve, amely
nem kevesebbet foglal magában, mint az egész világegyetemet. Bár ez
az extrapoláció jelenleg nem cáfolható meg, mindenesetre a szélsőséges
mechanisztikus felfogás iskolapéldája. Mindazonáltal megfosztva ezt az
elméletet az ilyen felesleges és alaptalan extrapolációktól, ez a hipotézis
érdekes megfontolásokra nyújt lehetőséget.
fejlődési szakasza, amelyről ma még úgyszólván semmit sem
tudunk, máris sok bizonyíték szól amellett, hogy a galaktikák,
a csillagok és a Föld a dolgoknak valamilyen egészen
másfajta korábbi állapotából eredtek. Természetesen sokkal
bőségesebb ismereteink vannak arról, hogy mi történt
bolygónkon a keletkezése után, hiszen ennek már nyoma van
a kőzetekben, kövületekben és egyebütt. Az élet eredetére
vonatkozólag pedig Oparin hipotézisére támaszkodhatunk113
amely legalábbis általánosan körvonalazza, hogyan
keletkezhetett az élő anyag a Földön. Itt azután valóban
láthatjuk, hogy mennyire lényeges azoknak a különféle
folyamatoknak a tökéletlen koordináltsága és ellentmondó
jellege, amelyek a kérdéses időben a Földön lejátszódtak.
Hiszen e hipotézis értelmében viharok, óceáni és légköri
áramlatok stb., hatására különféle szerves vegyületek
véletlenszerű keveredése jött létre, míg végül megjelent egy
anyag, amely a környező szerves anyagok rovására
szaporodni kezdett. Eszerint a szervetlen anyag szintjén
végbemenő mozgások ellentmondó jellege teremtette meg a
feltételeket egy egészen új szintnek, az élő anyag szintjének
létrejöttéhez. És ettől kezdve a fejlődést már nem kizárólag az
élettelen környezet változásai okozták. Mert az élet egyik
alapvető tulajdonsága az, hogy a létezéséhez szükséges
folyamatok maguk is megváltoztatják, így például az egyedi
élőlény esetében a növekedés és bomlás egyensúlya sohasem
tökéletes, s így kezdeti életszakaszaiban a szervezet
növekszik, majd érettsége idején megközelítőleg egyensúlyba
kerül, s azután a bomlási folyamatok kezdenek túlsúlyra jutni,
amelyek végül is az egyed halálára vezetnek. Ami pedig az
élőlények különböző fajainak összességét illeti, ezek a fajok
részben versengésükkel, részben pedig együttműködésükkel
kölcsönösen egymás környezetét alkotják. Így tehát pusztán
azáltal, hogy sokféle élőlény fejlődik ki, a környezet úgy
változik, hogy ezáltal az egy-egy faj utódlását biztosító
folyamatok egyensúlya eltolódik, amiből a fajok jól ismert
evolúciója adódik.
Végeredményben – mint látjuk – a világ a félig autonóm és

113
Lásd az I. fejezet 8. pontját.
egymással ellentétes mozgások, tendenciák és folyamatok
óriási változatát öleli fel. Bármely konkrét dolog példáján
kimutatható, hogy a rajta kívül végbemenő mozgások, vagy
pedig saját belső mozgásai, amelyek létezésmódjának
lényegbevágó velejárói, előbb vagy utóbb megváltoztatják
vagy szétbomlasztják a folyamatoknak azt az egyensúlyát,
amely az illető dolog jelenlegi alakjában és jelenlegi
jellegzetességeiben való fennmaradásához szükséges. Ezért
minden adott dolognak és minden adott oldalának idővel
szükségképpen alapvetően módosulnia kell, sőt fel kell
bomlania és el kell pusztulnia, hogy újfajta dolgok
léphessenek a helyébe.
A természet minőségi végtelenségének elgondolása végső
soron arra késztet bennünket, hogy a mozgás és fejlődés
fentebb leírt örökkévaló, de örökké változó folyamatát az
anyag lényeges velejárójának tekintsük. E folyamaton belül
nincs határa annak, hogy miféle újfajta dolgok jöhetnek létre,
milyen sok mennyiségi és minőségi változás mehet végbe. Ez
a folyamat, amelyben a természeti törvények végtelenül
változatos típusai jutnak érvényre: a levés, azaz a valamivé
válás, a keletkezés és változás folyamata, amelyet több ezer
évvel ezelőtt Hérakleitosz írt le először. (A mi elképzelésünk e
folyamat természetéről természetesen sokkal szabatosabb és
helytállóbb, mint a régi görögöké.)
9. A meghatározott és változatlan létezésmódok fogalmának elvont
jellegéről

Mint az előző pontban foglalt fejtegetéseinkből kiderül,

eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy nincsen olyan dolog,
aminek létezésmódja bármilyen módon örökre meghatározott
volna. Sőt még a legalapvetőbbnek látszó dolgokról is mindig
kimutatható, hogy megfelelő feltételek mellett
alaptulajdonságaik is megváltoznak, s ennek következtében
másféle dolgokká alakulnak át. A természet minőségi
végtelenségéből, mint tudjuk, azt a következtetést is
levonhatjuk, hogy bármilyen dolognak ilyen alapvető
átalakulása nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is, mert
végtelen hátterében és mélyebb szerkezetében uralkodó
feltételek megfelelő idő múltán annyira megváltoznak, hogy
az átalakulásnak létre kell jönnie. Így tehát egy dolog
kimerítően meghatározott és változatlan létezésmódjának
elgondolása csak megközelítő jellegű absztrakcióként
értékelhető, mert elvonatkoztat a levés (keletkezés és
változás) folyamatában végbemenő átalakulások végtelen
változatosságától. Efféle megközelítést és absztrakciót csak
olyan időtartamokra vonatkoztathatunk, amelyek elég rövidek
ahhoz, hogy a vizsgált dolgok létezésmódját meghatározó
minőségekben és tulajdonságokban ne mehessen végbe
semmilyen jelentős változás.
De ha a figyelembe vett időtartamok olyan hosszúak, hogy
egy adott elmélet keretében szerepet játszó alapdolgok már
lényegbevágó minőségi változásokat szenvednek, akkor
csődöt mond az a feltevés, hogy e dolgok létezésmódját
pontosan és kimerítően meghatározhatjuk a változás előtt
alkalmazható fogalmak segítségével. Valójában már az a
puszta tény, hogy valamely dolog minőségi változást
szenvedhet, olyan sajátosság, amely az illető dolog
létezésmódjának részét alkotja s mégsem foglaltatik benne a
dolog eredeti fogalmában. Így például az a tény, hogy a
folyékony víz felmelegítve gőzzé válik, lehűtve jéggé fagy,
már önmagában véve is ennek a folyadéknak egyik
alaptulajdonsága, ami nélkül nem lehetne a közismert
értelemben vett víz. (Lásd az I. fejezet 6. pontját.) Viszont a
vízről mint puszta folyadékról alkotott fogalmunk
nyilvánvalóan semmiféle kifejezett vagy hallgatólagos
alakban nem tartalmazza a víz jéggé, illetve gőzzé válásának
lehetőségét mint e folyadék szükségszerű tulajdonságát. Tehát
ez a fogalom nem is ad pontos és kimerítő képet a folyadék
összes tulajdonságairól.
Ezt a problémát rendszerint ugy szokták elintézni, hogy a
szilárd test, a folyadék és a gőz között bizonyos
hőmérsékleteken végbemenő átalakulásokat egyetlen
átfogóbb anyagkategória, ti. az általánosabb értelemben vett
(már nem pusztán folyadéknak tekintett) víz létezésmódját
meghatározó minőségeknek tekintik. De most új szinten
merül fel az előbbi probléma. Hiszen azokat a törvényeket,
amelyek e halmazállapoti minőségek egymásba való
átalakulásait szabályozzák, megint csak úgy fogják fel, mintha
a szóban forgó vegyület, vagyis a víz valamilyen örök és
kimerítő meghatározásának részét alkotnák. A valóságban
azonban ezek a törvények csak korlátolt feltételek mellett
érvényesek és alkalmazhatók. Például semmiféle jelentőségük
sincs már az anyag olyan magas hőmérsékletű és oly sűrű
állapotai esetében, amikor nem létezhetnek többé atomok és
következésképpen nem létezhetik olyasmi sem, mint a víz.
Így azután kénytelenek vagyunk a vizet a dolgok valamely
még átfogóbb kategóriájának (pl. elektronokból, protonokból,
neutronokból stb. összetett rendszereknek) különleges
állapotaként felfogni, s azokat a törvényeket amelyek a víznek
más anyagfajtákba való átalakulását szabályozzák, e még
átfogóbb kategória létezésmódjának meghatározó részévé
nyilvánítani. Mivel azonban idővel minden dolog minőségi
átalakulásokon megy át, az itt leírt folyamatnak sohasem lehet
vége. Végeredményben tehát abból, hogy minden dolog
mindenféle más dologgá alakulhat át, azt a további
következtetést vonhatjuk le, hogy véges számú minőség és
tulajdonság alapján semmiféle dolgot sem írhatunk le teljesen
és örökérvényűen.
Ha azonban az ellenkező oldalról, ti. a természet minőségi
végtelenségének elgondolásából indulunk ki, akkor azonnal
eljuthatunk bármely adott dolog létezésmódjának olyan típusú
meghatározásához, amely nem mond ellent a dolog mássá
való átalakulása lehetőségének. Ebben az esetben ugyanis a 7.
pontban foglalt fejtegetéseinknek megfelelően az összes
dolgok egymásközti viszonos összefüggésének tényéből azt a
következtetést vonhatjuk le, hogy egyetlen adott dolog sem
felelhet meg pontosan és minden tekintetben annak, amit
valamely fogalmi absztrakció segítségével meghatározunk –
maga a dolog mindig valamivel többet és legalább némely
tekintetben valami mást is foglal magában. Ha tehát a dolog
mássá válik, akkor ez most már nem vezet szükségképpen
feloldhatatlan ellentmondásra. Mert hiszen e felfogás
értelmében eredeti fogalmunk sohasem fejezi ki teljesen
pontosan a dolgot. Logikai szempontból fogalmi
absztrakcióink jelentőségének ez az értékelése tehát
megengedi a minőségi változások lehetőségét, mert annak
felismerésére késztet bennünket, hogy a dolgok figyelmen
kívül hagyott oldalai megfelelő feltételek mellett már nem
elhanyagolhatóak, sőt olyan fontosakká válhatnak, hogy
lényegbevágó változásokat hoznak létre a vizsgált dolgok
alaptulajdonságaiban.
Fentebbi megállapításaink illusztrálása végett megint
visszatérhetünk a gőz, a folyékony víz és a jég közötti
átalakulások részletesebb taglalásához. Mint a II. fejezetben
és jelenlegi tárgyalásunk során is láttuk, az anyag bizonyos
állapotának (pl. gáznemű, folyékony vagy szilárd
halmazállapotának) makroszkopikus elképzelésében rengeteg
olyan tényező marad figyelmen kívül, amelyet nem egyedül a
makroszkopikus tartomány adottságai határoznak meg és
amelyet nem is lehet csupán ezek segítségével meghatározni.
Az ilyen tényezők közé tartoznak a folyadékot alkotó
molekulák mozgásai, a kvantummechanikai ingadozások, az
erőterek ingadozásai, a nukleáris mozgások, a
mezonmozgások, az esetleg szubkvantummechanikai szinten
végbemenő mozgások stb. Röviden azt mondhatjuk, hogy a
valóságos folyadék hasonlíthatatlanul több minőséggel és
tulajdonsággal rendelkezik, mint róla alkotott makroszkopikus
elképzelésünk. Minőségekben és tulajdonságokban való
gazdagsága azonban olyan jellegű, hogy ezeket a többlet-
jellemzőit a makroszkopikus tartományon belül tág határok
között elhanyagolhatjuk. Viszont ha arra a kérdésre keresünk
választ, hogy miért lehetségesek a gáznemű, folyékony és
szilárd halmazállapot közötti átalakulások, akkor már nem
hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül azt, hogy a valóságos
folyadék a róla alkotott makroszkopikus elképzeléshez képest
tulajdonságtöbblettel rendelkezik. Mint például a II. fejezet
10. pontjában kimutattuk, a molekuláris mozgások
figyelembevételével már legalább lényeges vonásaiban meg
tudjuk magyarázni azt az átalakulást, amely a rendszert egyik
állapotából, ahol a minőségek egyik (ti. a gáznemű
halmazállapotnak megfelelő) csoportja az uralkodó,
meghatározó és irányadó tényező, valamely másik állapotába
viszi át, ahol már a minőségnek egy másik (mondjuk a
folyékony halmazállapotnak megfelelő) csoportja lép az
előbbi helyébe. Sőt, a természet minőségi végtelenségének
elgondolása értelmében hasonló általános eredményre jutunk
minden dolognál, így például azoknál a legalapvetőbb
létezőknél (entitásoknál) is, amelyeket a fizikai kutatás
fejlődésének bármely szakaszában fel tudtak fedezni.
A dolgok változatlan és kimerítően körülírható létezés-
módjainak elgondolása a maga absztrakt mivoltában nemcsak
túlságosan hosszú időtartamokra vonatkoztatva bizonyul
hibásnak a lényegbevágó minőségi változások lehetősége
miatt, hanem túlságosan rövid időtartamok esetében sem válik
be. Ennek az az oka, hogy egy dolog jellemző minőségei és
tulajdonságai lényegesen függnek azoktól a folyamatoktól,
amelyek az illető dolog hátterében és mélyebb szerkezetében
mennek végbe. Például azt mondhatjuk, hogy egy atom
tulajdonságait (színképvonalainak rezgésszámát, vegyi
reagálóképességét stb.) főleg elektronjainak mozgási
folyamata határozza meg és hozza létre. Az elektronok
keringési idejének nagyságrendje 10-15 másodperc. Rövidebb
időkre vonatkoztatva azonban azok a tulajdonságok,
amelyekkel az atom a maga egészében rendelkezik, olyan
rosszul vannak meghatározva, hogy még csak nem is jogos,
ha tényleges tulajdonságoknak tekintjük őket. Pontosabb
képet kapunk ilyenkor az atom mibenlétéről, ha a mag és a
körülötte mozgó elektronok összességeként fogjuk fel. Még
rövidebb időtartam esetén ugyanez a probléma merül fel az
elektronokkal, protonokkal, neutronokkal, mezonokkal és
egyéb részecskékkel kapcsolatban is. Könnyen beláthatjuk,
hogy a nagy méretek tartományában is hasonló a helyzet.
Például egy élőlény létét olyan belső idegi és anyagcsere
folyamatok tartják fenn, amelyek túlságosan gyorsan zajlanak
le ahhoz az időtartamhoz képest, aminek határai között az
élőlény alapvető jellemzőiről adható meghatározásoknak
értelmük van. S a természet minőségi végtelenségéből az
következik, hogy ez mindenütt így van. Hiszen mint az előző
pontban láttuk, minden dolgot a maga végtelen hátterében és
mélyebb szerkezetében lezajló és őt különböző irányban
megváltoztatni törekvő ellentétes folyamatok egyensúlya tart
fenn. Tehát egy dolog tulajdonságai csak olyan időtartamokra
vonatkoztatva határozhatók meg, amelyek elég hosszúak
ahhoz, hogy mindezen folyamatok átlagos hatásában ne
mutatkozzék számottevő ingadozás.
Nyilvánvaló tehát, hogy valamennyi fogalmunk sok
tekintetben elvont képet nyújt a levés (keletkezés és változás)
folyamatában levő anyagról. De absztrakcióink szabad
megválasztásának korlátot szab, hogy vissza kell adniok azt,
amit bizonyos összefüggés keretén belül és megfelelő
feltételek mellett kellő fokú közelítéssel lényegesnek
mondhatunk.
Ezek után világos, hogy az alkalmazott absztrakció a
mindenkori összefüggés szerint más és más lehet. Így például
az egyszerű típusú jelenségek elméleti tárgyalásában az
alapdolgok és alaptulajdonságok létezésmódját teljesen
statikusnak vehetjük, minthogy megközelítőleg egyensúlyi
helyzettel számolhatunk. (így van ez a statikában és a
termodinamika bizonyos területein.) Viszont az olyan
jelenségek vizsgálatában, amelyeknél a mozgás lényeges
szerepet játszik, magasabb szintű absztrakcióra van
szükségünk. Például a mechanikában olyan részecskék
rendszerével foglalkozunk, amelyek eredeti mivoltuk
megszűnése nélkül változtathatják a helyüket, vagyis
részecskekénti létezésük közömbös abból a szempontból, hogy
milyen helyen vannak, s ezért úgy fogható fel, hogy tisztán
térbeli mozgást végeznek (azaz csak a helyüket változtatják,
de részecske-tulajdonságaik semmiféle változást nem
szenvednek. – A ford.). Mégis e térbeli mozgások változatlan
törvényszerűségeit úgy tekintjük, mint a szóban forgó
részecskék létezésmódjának lényeges alkatelemeit. Ez azt
mutatja, hogy megint csak nem tudtuk megkerülni a
változatlan és kimerítően leírható létezésmódok
elgondolásának szükségességét. Persze elvben tovább is
mehetnénk és például feltételezhetnénk, hogy a részecskék
mozgástörvényei is időbeli fejlődésnek vannak alávetve. De
akkor még mindig azzal a feltevéssel élnénk, hogy e fejlődési
folyamatot meghatározó törvények önmagukban véve
változhatatlanok és elvben kimerítően leírható alakúak.
Viszont annak az elgondolásnak az értelmében, hogy minden
részt vesz a levés (keletkezés és változás) folyamatában, még
a legutóbb említett törvények sem rendelkezhetnek valóban
teljesen változhatatlan és véges számú különböző dolog
alapján kimerítően leírható vonásokkal.
Végeredményben tehát minden elmélet keretében el kell
jutnunk egy olyan pontig, ahol valamiféle változatlan és
kimerítően leírható létezésmóddal rendelkező dolog fogalmát
kell bevezetnünk, ha másért nem, hát azért, mert
semmiképpen sem vehetjük számba a minőségeknek,
tulajdonságoknak és összefüggéseknek azt a kimeríthetetlen
gazdagságát, amelyet a keletkezés és változás (a levés)
folyamata egészében magában foglal. Ezen a ponton tehát
absztrahálunk, elvonatkoztatunk a keletkezés és változás (a
levés) valóságos folyamatától. Megfelelő-e az absztrakciónk
vagy sem, az attól függ, hogy az általunk vizsgált jelenségek
jelentős mértékben függnek-e vagy nem attól, amit figyelmen
kívül hagytunk. A tudomány további haladása azután az olyan
absztrakciók egész során át vezet, amelyek a levés konkrét és
valóságos folyamatában levő anyag egyre több oldalát egyre
hívebben adják vissza.
Ha most a levés folyamatára a „konkrét” szót alkalmaztuk,
akkor ezzel azt a sajátlagos, különleges, egyedi jelleget
akartuk hangsúlyozni, amely mindig minden valóságos dolgot
jellemez, ha kellő részletességgel vizsgáljuk. Ha például
bármilyen fogalmat veszünk szemügyre – mondjuk az alma
fogalmát –, akkor ez semmi olyat nem tartalmaz, ami lehetővé
tenné az egyik almának a másiktól való megkülönböztetését.
Megadhatunk bizonyos minőségeket, amelyeknek alapján az
ilyen megkülönböztetés lehetségessé válik (pl. piros, kemény,
édes stb. almákat különböztethetünk meg), de nyilvánvaló,
hogy véges számú ilyen minőséggel sohasem adhatunk teljes
képet egy bizonyos valóságos almáról. Természetesen
mélyebbre hatolva például az alma minden egyes részének
fizikai és kémiai állapotát is meghatározva, közelebb
juthatnánk célunkhoz. Csakhogy ennek a folyamatnak
sohasem volna vége. Mert még az alma belsejében levő egyes
atomok, elektronok, protonok stb. létezésmódját is a
hátterükben és mélyebb szerkezetükben lezajló bonyolult
folyamatok végtelen sokasága határozza meg. Mivel tehát –
mint látható – mindenféle dolgot csak az egyenként bizonyos
fokig autonóm minőségek kimeríthetetlen sorozata határoz
meg, tehát egy-egy ilyen dolog valójában egyedi és egyetlen
(a szó szoros értelmében vett „unikum”, azaz egyedüli
példány. – A ford.) lehet, sőt annak is kell lennie, s ily módon
nem teljesen azonos a világegyetem semmiféle más dolgával,
bármennyire hasonlít is reá.114
Elemzésünket elmélyítve most már azt látjuk, hogy mivel
az a végtelen sok tényező, amely bármely adott dolog
mibenlétét meghatározza, mindig változik az időben, tehát az
idő múlásával egyetlen ilyen dolog nem maradhat még
önmagával sem azonos. Ez bizonyos vonatkozásban a levés
folyamatának az eddiginél mélyebb megértését teszi lehetővé
számunkra. Mert bizonyos szemszögből nézve minden
dolognak minden pillanatban hatalmas számú, sőt végtelenül
sok olyan jellemzője van, amely azonos a rövid idővel ezelőtti
állapotával. Ha ez nem volna így, akkor nem is lehetne
„dolog”, azaz semmiféle azonossága sem maradhatna meg.
Viszont más szemszögből nézve ugyanilyen hatalmas számú,
sőt végtelenül sok olyan jellemzője van, amely nem azonos a
rövid idővel ezelőttiekkel. Az olyan fajtájú dolgoknál
azonban, amilyenekkel közönségesen foglalkozni szoktunk,
ezek az utóbb említett jellemzők normális összefüggésekben
és megszokott feltételek között nem lényegesek. Viszont új
összefüggésekben (például szubatomikus vagy
szupergalaktikus időméretekben) vagy új feltételek mellett
(például igen magas hőmérsékleteken) ezek a jellemzők
döntően fontosakká válhatnak.
Így tehát arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a levés
folyamatának minden pillanatban szükségképpen bizonyos
konkrét és egyedi, egyedülálló jellemzői lesznek. Más szóval
minden dolognak létezése minden pillanatában bizonyos
114
A Pauli-féle kizárási elv értelmében bármely két elektron „azonos”. E
megállapítás abból következik, hogy a jelenlegi kvantumelmélet
keretében nem lehetséges olyan tulajdonság, aminek alapján a kettő
megkülönböztethető volna. Viszont az a következtetés, hogy a kettő
minden tekintetben és teljesen azonos, csak akkor vonható le, ha
elfogadjuk a kvantumelmélet szokásos értelmezésének azt a feltevését,
hogy az elmélet jelenlegi általános alakja változatlanul érvényes marad
minden valaha megvizsgálandó tartományban is. Ha nem tesszük
magunkévá ezt a feltevést, akkor nyilvánvalóan mindig
megmaradhatunk amellett, hogy mélyebb szinteken különbségek
mutatkozhatnak az elektronok között.
tulajdonságokkal kell rendelkeznie, amelyek egyik-másik
tekintetben kizárólag annak a dolognak és annak a pillanatnak
a tartozékai. A változatlan és kimerítően leírható
létezésmódok elgondolása tehát absztrakció, amelyhez
általában úgy jutunk, hogy figyelembe vesszük, miféle közös
jegyei vannak ugyanannak a dolognak más-más
időpontokban, illetve sok hasonló dolognak ugyanabban az
időpontban. Eközben nyilvánvalóan elhanyagoljuk a dolgok
különbségeit, amelyek ugyanolyan lényeges oldalukat fejezik
ki, mint hasonlóságaik. De ha részletesebben
elvonatkoztatunk az ilyen különbségektől, akkor újabb, de
egyben finomabb jegyeket fedezünk fel, amelyekben e
különbségek mindezen dolgokra kiterjedő közösségi vagy
hasonlósági viszonyokat testesítenek meg. Így tehát minden
dolognak minden pillanatban meglevő egyedi, egyedülálló
jellege absztrakt elgondolásaink körében ama fogalmak
korlátlan gazdagságában és összetettségében tükröződik,
amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy a levés, a szakadatlan
valamivé válás folyamatában levő anyagnak egyre hívebb
képét adhassuk. Más szóval minden dolognak minden
pillanatban meglevő egyedi, egyedülálló jellege azoknak a
minőségeknek a kimeríthetetlenségében tükröződik,
amelyeket a természetben találunk.
10. A Laplace-féle determinizmus elégtelenségének okai

Most már könnyen beláthatjuk, hogy a Laplace-féle

mechanisztikus determinizmus miért nem helytálló, ha a
természet minőségi végtelenségének elgondolása helyes.
Ebből a determinizmusból ugyanis az következik, hogy a
természeti törvények jellege lehetővé teszi a Laplace-féle
felsőbbrendű lény számára e törvények teljes ismeretét.
Viszont az általunk kifejtett felfogás értelmében ez lehetetlen.
Mindenekelőtt emlékeztetnünk kell arra, hogy bármilyen
haladást érünk el a természeti törvények megfogalmazásában,
eredményeink elkerülhetetlen módon függeni fognak azoktól
a lényegileg független esetlegességektől, melyek a vizsgált
összefüggésen kívüli s az ennek keretében lezajló
mozgásokhoz képest véletlen ingadozásokat mutatnak. Ezért
egy-egy adott összefüggésen belül alkalmazható oksági
törvények nyilvánvalóan még arra sem nyújtanak elégséges
alapot, hogy tökéletesen megjósolhassuk azt, ami pusztán
ezen az összefüggésen belül történik.
Továbbá a különféle összefüggések egymástól való lényegi
függetlensége maga után vonja azt is, hogy egy adott
összefüggésen belül lezajló folyamatok nem tükrözhetik
vissza teljesen és tökéletesen mindazt, ami a lehetséges
összefüggések végtelen összességében történik. Például a
véletlen ingadozások kiegyenlítődése révén az atomi
mozgások pontos részletei rendszerint nem tükröződnek
semmilyen jelentős mértékben a makroszkopikus szint
törvényszerűségeiben. Ezért általában minden új összefüggés
törvényszerűségeit újfajta kísérletek segítségével kell
kimutatnunk, amelyeknél olyan feltételeket teremtünk, hogy a
vizsgált új összefüggés törvényszerűségei jelentős mértékben
kifejezésre jussanak a kísérleti berendezés viselkedésében
(reagálásában). Ennélfogva a felsőbbrendű lénynek, aki
csupán azt óhajtja tudni, hogy mi a lényege a természeti
törvények teljességének, még akkor is végtelenül sok olyan
kísérletet kellene végeznie, amelynek eredménye jelentős
mértékben függ valamely más összefüggés
törvényszerűségeitől, hogy megkaphassa a szükséges
tájékoztatást. S ennek során nemcsak a már érvényesülő
törvényszerűségeket kellene felfedeznie, hanem azokat is,
amelyek csak a végtelen jövőben létrejövő új minőségek, új
dolgok és új szintek végtelenségének segítségével fejezhetők
ki. Ha tehát a Laplace-féle felsőbbrendű lény legalább annyira
hasonlít hozzánk, hogy tudására a világegyetem egyes
részeinek sorozatos megvizsgálásával tesz szert, nem pedig –
mondjuk – isteni kinyilatkoztatások vagy saját szellemének
mélységeiből eredő a priori meglátások révén szerzi meg
ismereteit, akkor bármilyen jól számol, sohasem lesz képes
arra, hogy akár csak bizonyos közelítéssel megjósolja a
világegyetem egész jövőjét. Ha pedig a felsőbbrendű lény
efféle kinyilatkoztatásokra vagy meglátásokra támasz-
kodhatik, akkor aligha kell számításokat végeznie, mert ez
esetben a világegyetem viselkedésének részletes meg-
jósolásához nincs lényegesen nagyobb csodára szükség, mint
a világegyetem alapvető törvényszerűségeinek közvetlen
megismeréséhez.
Amint látjuk, a világ viselkedését semmilyen elképzelhető
tisztán mechanikus vagy tisztán mennyiségi jellegű oksági
összefüggés vonala nem határozhatja meg teljes mértékben.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez a viselkedés önkényes
volna. Mert bármilyen adott hatást vizsgálunk, elvben mindig
visszavezethetjük olyan okokra, amelyek lényeges jellemzőit
létrehozták. De amint egyre messzebb megyünk vissza a
múltba, három fontos tényre leszünk figyelmesek: először is
arra, hogy határtalanul növekszik azoknak az okoknak a
száma, amelyek jelentősen hozzájárulnak az adott hatás
felidézéséhez, másodszor arra, hogy az oksági tényezőknek
egyre több minőségileg különböző fajtája válik jelentőssé;
harmadszor arra, hogy ezek az okok olyan új
esetlegességektől függenek, amelyek újfajta véletlenekre
utalnak. Vizsgáljuk meg például a holdfogyatkozás kérdését.
Mérsékelten hosszú időn belül a holdfogyatkozás, amelyet
főleg a Földnek és a Holdnak a Naphoz viszonyított
koordinátái és mozgás-mennyiségei határoznak meg,
meglehetősen pontosan megjósolható esemény. De minél
hosszabb időtartamokat veszünk figyelembe, annál pontosabb
adatokra van szükségünk, hogy a jelenséget a kívánt
szabatossággal megjósolhassuk. Mert ebben az esetben a
mozgás részleteit már nagyon érzékenyen befolyásolják a
pontos kezdeti feltételek. Ezért a más bolygóktól származó,
valamint a Föld, a Hold és a Nap árapály-folyamataiból eredő
pályazavarok és egyéb lényegileg független esetlegességek is
jelentősekké válnak. Ha időben elég messzire tekintünk
vissza, elvben még a molekuláris mozgásoknak is számottevő
hatást kellene tulajdonítanunk, de mielőtt ezt a hatást valóban
számításba kellene vennünk, már a múltnak olyan távoli
szakaszába jutnánk, amely a Földet, a Holdat és a Napot
létrehozó gázködök minőségileg eltérő korszakába tartozik. Itt
viszont azt látjuk, hogy a ködök gázmolekuláinak
véletlenszerű mozgásai tulajdonképpen hozzájárultak ahhoz,
hogy a holdfogyatkozás majdan úgy menjen végbe, ahogyan
tényleg végbemegy. S ha még messzebbre tekintünk vissza,
akkor esetileg eljuthatunk az anyagnak ahhoz a sűrű
állapotához, amely netán a nagy robbanás előtt állott fenn –
ama nagy robbanás előtt, amely végső soron a világegyetem
általunk most látható részének jelenlegi állapotára vezetett.
Akkor azoknak a bármiféle néven nevezendő dolgoknak a
mozgásai, amelyek ebben a korábbi állapotban léteztek,
szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a holdfogyatkozás majdan
úgy menjen végbe, ahogy tényleg végbemegy. S az említett
mozgások megint csak valamiféle még korábbi adottságtól
függenének. És így tovább a végtelenségig... Egyébként
világos, hogy a holdfogyatkozás olyan jelenség, amely a
Földnek és a Holdnak más dolgoktól való hozzávetőleges
elszigeteltsége miatt kivételesen egyszerű módon
meghatározható. Ha lényegesen kevésbé elszigetelt
folyamatok múltját elemezzük, akkor sokkal több esetlegesség
és még sokkal több különféle minőség hatása fonódik egybe
és olvad össze. Ezért végtelen időtartam alatt nyilván még egy
okozat lényeges jellemzőinek meghatározottsága sem lehet
tisztán mechanikus, mert nemcsak végtelen sok esetleges
tényezőt ölel fel, hanem végtelenül sokféle minőséget,
tulajdonságot és törvényszerű összefüggést is, amely az idő
múlásával egytől egyig lényegbevágó változásokat szenved.
11. A természeti törvények reverzibilis vagy irreverzibilis voltának
kérdése

Ebben a pontban röviden foglalkozunk azzal a kérdéssel,

hogy a természet minőségi végtelenségéből milyen
következtetések vonhatók le a természeti torvények
reverzibilis vagy irreverzibilis voltáról.
Mint jól ismeretes, a mikroszkopikus fizika törvényei
mindeddig reverzibilis hatásúaknak bizonyultak. Ez abból a
tényből következik, hogy a rendszer (ti. a Newton-féle
mozgástörvények, illetve a relativitáselméleti vagy
kvantumelméleti törvények) alapegyenleteinek minden
megoldásához található egy olyan másik lehetséges megoldás,
amelyben a t időt negatív értékével, –t-vel helyettesítjük.115
115
A kvantumelmélet esetében a ψ hullámfüggvényt is komplex
konjugáltjával kell helyettesítenünk, de ez nem változtat semmit a
fizikai folyamatok valószínűségein, amelyek csak ψ-től függenek.
Fizikailag ez annyit jelent, hogy ha adva van valamilyen
mozgás, akkor legalább elvben mindig találhatunk egy
hasonló mozgást, amely azonban fordított egymásutánban
megy végbe. Természetesen ahhoz, hogy a valóságban is
létrejöjjön a mozgásnak ez a fordított volta, kellő
változtatásokat kellene ejtenünk a határfeltételeken (pl. meg
kellene fordítanunk a különféle részecskék sebességeinek
irányát, az erőterek változási viszonyait stb.). Az ilyen
megfordulások nem mennek maguktól végbe, legalábbis
gyakorlatilag számbajöhető idők alatt nem kerülhet ilyesmire
sor. Ennek illusztrálására képzeljünk el például két gáztartályt,
amelyek közül az egyik hidrogént, a másik pedig oxigént
tartalmaz, s tegyük fel, hogy a két tartály összekötő csövét
kinyitjuk. Mint közismert, ez esetben a két gáz diffundálni fog
egymásba. Ennek az oka természetesen az, hogy a
hidrogénmolekulák, mozgásaiknak bonyolult és szabálytalan
jellege miatt az eredetileg oxigént tartalmazó kamrába
igyekeznek, míg az oxigénmolekulák hasonló jellegű
mozgásaik miatt az eredetileg hidrogént tartalmazó kamrába.
Mint a II. fejezet 12. pontjában láttuk, az efféle folyamatokra
a véletlen törvényei alkalmazhatók, úgyhogy a
valószínűségszámítás segítségével tárgyalhatjuk őket. Mivel
hosszú időtartam alatt minden molekula egyenlő
valószínűséggel eljuthat bármely térkörzetbe, arra
következtetünk, hogy átlagban és kellő időtávlatban a
hidrogén és oxigén egyenletes keverékét fogjuk kapni. A
valószínűségi törvényekre azonban jellemző az, hogy
eltérések adódhatnak a középértéktől, bárha nagymérvű
ingadozások igen ritkák. Ha ezekre az ingadozásokra a
valószínűségszámítás megfelelő szabályát alkalmazzuk, akkor
már egyszerű számítással kimutathatjuk, hogy például a
mozgások olyan véletlen kombinációja, amely az egész
hidrogén-illetve oxigénmennyiséget visszavezetné eredeti
10
tartályába, tipikus feltételek mellett csak 1010 év múlva
fordulhatna elő. (Az évek számát az 10 után következő
tízmilliárd nullával írhatnók le.) Világos tehát, hogy noha a
mozgás elvben reverzibilis, ennek megtörténte olyan kevéssé
valószínű, hogy ez a lehetőség gyakorlatilag elhanyagolható,
különösen azért, mert a gáztartályok semmi esetre sem
maradhatnának fenn ennyi ideig.
Ennek az elemzésnek alapján megérthetjük igen sokféle
fizikai jelenség, például a hőáramlás vagy a folyadékokban
kialakuló mechanikai és hőegyensúly megfigyelt
irreverzibilitását. De akkor még mindig fennmarad egy
nyugtalanító probléma. Mert bizonyos makroszkopikus
jelenségek megfigyelt irreverzibilitásának a véletlen hatásaira
való visszavezetése mégsem változtat azon a tényen, hogy a
mozgás alapvető egyenletei reverzibilisek, s ezért nincs
semmiféle oka annak, hogy a folyamatoknak általában véve
miért kell mindig csak az egyik irányban végbemenniök,
amikor elvben mindkét irány lehetséges. Ha például az összes
sebességek és az erőterek változási sebességei valamiféle
okból (akár véletlenül is) ténylegesen megfordulnának, akkor
a hő az alacsonyabb hőmérséklettől a magasabb felé
áramolhatna, a víz visszafolyhatna a tengerből a hegyekbe stb.
Az a körülmény, hogy ezek az események fantasztikusan
valószínűtlenek, semmivel sem csökkenti az itt felmerülő elvi
probléma jelentőségét, amit a következőképpen fogalmaz-
hatunk meg: Vajon az idő múlásának olyan sokféle területen
észlelhető, általában visszavonhatatlan következményei,
valóban semmi másból nem erednek, mint a molekuláris és
másfajta mozgásoknak a véletlen törvényei szerint
végbemenő, teljesen véletlenszerű keveredéséből, amely
folyamat megfordulása elvben lehetséges, de gyakorlatilag
túlságosan valószínűtlen, semhogy bármiféle tényleges
jelentőséget tulajdoníthatnánk neki?
Ha tekintetbe vesszük a fizikai törvényeknek a természet
minőségi végtelenségéből adódó jellegét, akkor erre a
kérdésre azonnal tagadó választ adhatunk. Láttuk ugyanis,
hogy egy olyan törvény elgondolása, amely jól definiált
változók között a múltra és a jövőre kiterjedő tökéletesen
egyértelmű matematikai megfelelést létesítene, puszta
absztrakciót jelent; ez az absztrakció elég jó lehet ahhoz, hogy
bizonyos korlátolt jelenségtartományokban korlátolt
időtartamokra alkalmazhassuk, de nem érvényes minden
lehetséges tartományra és végtelen időn át. Mint a 8. pontban
rámutattunk, maguk azok a létezők (entitások), amikkel a
fizika most dolgozik és amik megfelelnek a jelenleg vizsgált
fizikai törvényeknek, szükségképpen bizonyos múltbeli
időpontban jöttek létre, s a feltételek változásával, amit
részben ugyanezek a törvények, részben pedig véletlen
esetlegességek idéznek elő, a világegyetem előbb-utóbb olyan
állapotba fog jutni, amelyben új törvényeknek megfelelő
újfajta létezők jönnek majd létre. Kisebb méretarányokban is
azt látjuk, hogy új szintek keletkeztek – mint például az élő
anyag szintje –, s ezeken jellemző új minőségek és új
törvények lépnek fel. Így tehát nincs jogunk arra, hogy
bármiféle adott törvényrendszert korlátlanul kiterjesszünk az
összes lehetséges tartományokra és végtelen időtartamokra.
Ez pedig annyit jelent, hogy a természeti törvényeknek mint
teljesen reverzibiliseknek leírása csupán a valóság túlságos
leegyszerűsítésének következménye. Ha a mechanikai
törvényeket megfelelő módon az örökké változó minőségek
összefüggési keretében szemléljük, akkor világossá válik,
hogy visszavonhatatlan minőségi változások mennek végbe,
amelyek még elvben sem fordíthatók meg. Ez pedig azért van
így, mert valamennyire is bonyolult rendszereknél a reájuk
érvényes törvények alapvető jellege sohasem választható el
teljesen azoktól a történeti folyamatoktól, amelyeknek során a
rendszerek jellemző tulajdonságai kialakulnak. 116 Az élő
anyaggal kapcsolatban különösen szembeötlő a rendszerek
ilyen viselkedésének lehetősége. Itt ugyanis már a szervezet
egész létezésmódja az őt meghatározó alapminőségekkel és
törvényszerűségekkel együtt abban a folyamatban alakul ki,
amelyben a szervezet maga létrejön és végighalad életének
különböző szakaszain. Ekképp teljesen lehetetlen, hogy egy
emberi lény másként válhatna önmagává, azaz emberi lénnyé,
mint azon növekedési folyamat révén, amely a magzati korból
a gyermekkorba, majd a felnőttkorba vezet át stb. Hasonló
viselkedést látunk az élettelen anyagban végbemenő
folyamatoknál is, ha elég hosszú időtartamokra kiterjedően
elemezzük azokat. Csakhogy itt a fejlődés annyival lassúbb,
hogy amíg évmilliárdoknál kisebb egységekben mérhető
116
Nyilvánvaló, hogy ez a természetben észlelt irreverzibilitásnak nem
okvetlenül egyedüli, sőt talán nem is legfőbb oka. De már ebből az egy
okból is szükségképpen következik az irreverzibilitás.
időtartamokkal van dolgunk, addig rendszerint teljesen
kielégítő az az absztrakció, amelynek keretében az anyagot
úgy fogjuk fel, mintha a maga sajátos történeti fejlődésétől
független tulajdonságokkal rendelkeznék.
Azt, hogy milyen fontos a minőségi változásoknak a
dolgok alapvető létezésmódjaira gyakorolt hatását kellően
mérlegelni, világosan láthatjuk a világegyetem „hőhalálára”
vonatkozó jóslatok esetében. Az ilyen jóslatok a XIX. század
vége felé különösen népszerűek voltak, A „hőhalál” itt annyit
jelent, hogy a jóslat szerint a molekulák véletlenszerű
keveredése révén a világegyetem hőmérséklete előbb-utóbb
kiegyenlítődnék és ennek következtében – legalábbis
makroszkopikus méretekben – semmi sem történhetnék többé,
úgyhogy a világegyetem halott lenne. Viszont nyilvánvalóan
nagyon is lehetséges, sőt igen-igen valószínű, hogy még jóval
mielőtt erre sor kerülhetne, azok a minőségileg új
fejlemények, amelyek a keletkezés és változás, egyetemes
folyamatának kimeríthetetlenségét és végtelenségét tükrözik,
érvényteleníteni fogják az efféle jóslatokat. Például ugyanúgy,
ahogy lehetett olyan idő, amikor a molekulák, atomok,
elektronok és protonok még nem léteztek, a világegyetem
jövőbeli fejlődése révén adódhatik időszak, amelyben
mindezek megszűnnek létezni és ismét más dolgok kerülnek a
helyükbe. Sőt a keletkezés és változás végtelen folyamata
révén még akkor is új energiaforrások nyílhatnak meg, ha az
atomok, molekulák stb. továbbra fennmaradnak. A múlt
században például még csak a mechanikai, vegyi, elektromos,
hő-, fény- és gravitációs energia volt ismeretes, míg ma már a
nukleáris energiáról is tudunk, amely sokkal nagyobb
tartalékot jelent. Valószínű, hogy az anyag végtelen mélyebb
szerkezete olyan energiákat tartalmaz, amelyek ugyanolyan
mértékben múlják felül a nukleáris energiát, mint ez utóbbi a
vegyi energiákat. Sőt már van is némi bizonyíték, amely
ennek az elgondolásnak helyessége mellett szól. Ha például
kiszámítjuk azt a „nullaponti” energiát, amely a
kvantummechanikai ingadozásokból, akár csak egyetlen
köbcentiméternyi térségben adódik, akkor ennek
nagyságrendjére valami 1088 erg körüli értéket kapunk, ami
annak az energiamennyiségnek felel meg, amely körülbelül
1010 tonna uránium hasadása révén szabadulna fel. 117
Természetesen ez a „nullaponti” energia állandó hátteret alkot,
amely a mi szintünkön a jelenlegi feltételek mellett nem
hozzáférhető. A világegyetemben uralkodó feltételek
megváltozásával azonban egy része a mi szintünkön is
hozzáférhetővé válhatik.
A keletkezés és változás (levés) egyetemes folyamata,
amely minőségileg és mennyiségileg végtelen, nemcsak ahhoz
túlságosan bonyolult, hogy visszafordulhasson vagy
valamiféle végleges egyensúlyba juthasson, de még csak
ciklusos mozgású sem lehet, mert ha vannak bizonyos
összefüggések és feltételek esetére érvényes törvények,
amelyek összeegyeztethetők, egy ciklusos (állapotait
szakaszosan megismétlő – A ford.) világegyetem létezésével,
akkor ezek még mindig figyelmen kívül hagynak végtelen sok
újfajta tényezőt, amely a feltételek kellő mérvű
megváltozásával nagy időtávlatban fontossá válhat. Ha pedig
ezek az új tényezők nincsenek pontosan koordinálva a
korlátozottabb összefüggésekben és korlátozottabb feltételek
között már most is létező tényezőkkel, akkor előbb-utóbb
megbontják a ciklust és alapvető minőségi változásokat
idéznek elő. Viszont viszonylagos és megközelítő
autonómiájuk miatt az új tényezők általában nem lesznek
ilyen koordináltak. Eszerint pedig a ciklikus viselkedés
szintén összeférhetetlen volna a világegyetem itt tárgyalt
jellegével.
A természet, minőségi végtelenségének elgondolásából
tehát végső soron azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a
világegyetem fejlődése idővel az új dolgok kimeríthetetlen
változatosságát hozza létre.

117
A jelenlegi elmélet szerint a szóban forgó energia végtelenül nagy. De
ha feltesszük, hogy az elmélet csak a 10 -13 cm nagyságrendű
hullámhosszúságokkal rendelkező ingadozásokig érvényes, akkor a
fentebb megadott értéket kapjuk. Ezt a hullámhosszúságot azért
választottuk, mert általában úgy vélik, hogy a kvantum-elektrodinamika
jelenlegi elméletei ennél kisebb hullámhosz-szúságoknál érvényüket
vesztik, mégpedig oly módon, hogy a kvantummechanikai ingadozások
hatásai véges nagyságúakká válnak. Így tehát igen durva becsléssel
elhanyagolhatjuk a 10-13 cm-nél kisebb hullámhosszúságok szerepét.
 12. A feltétlen és a viszonylagos igazság ellentéte – Az objektív
valóság jellege

Most össze fogjuk foglalni az ebben a fejezetben, sőt egész

könyvünkben kifejtett gondolatokat. Meg fogjuk vizsgálni,
milyen következtetések vonhatók le a természet minőségi
végtelenségének jellegéből a feltétlen és a. viszonylagos
igazság ellentétére, s hogy mit jelent ebből a szempontból az
objektív valóság fogalma.
Mindenekelőtt újra emlékezetünkbe idézzük azt, hogy a
természetet a dolgok kimeríthetetlen sokasága és sokfélesége
alapján kell megértenünk s ezek a dolgok egytől egyig
viszonos összefüggésben vannak egymással, s valamennyien
szükségszerűen részt vesznek a levés folyamatában, amelyben
korlátlan számú viszonylag autonóm és ellentmondó
mozgásfajta létezik. Ennek következtében semmiféle
különálló dolog nem lehet más, mint valami elvonatkoztatás
ettől a folyamattól – mégpedig olyan absztrakció, amely a
feltételek bizonyos skáláján, korlátolt összefüggéseken és
jellemző időhatárokon belül bizonyos fokú közelítéssel
érvényes. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen absztrakció nem
jelenthet feltétlen igazságot, mert ehhez minden feltételtől
mentesen, minden lehetséges összefüggésben és minden
időkre közelítésmentesen kellene érvényesnek lennie. Ezért
minden különálló elmélet csak megközelítő feltételes és
viszonylagos igazság lehet.
Ezek után felvethetjük a kérdést: Vajon az a tény, hogy
bármely adott elmélet csak megközelítően, feltételesen és
viszonylagosan lehet igaz, azt jelenti-e, hogy nincs objektív
valóság? Hogy erre tagadó választ adhassunk, csak azt a
további kérdést kell felvetnünk, hogy a dolgok viselkedése
önkényes-e. Például lehetséges volna-e számunkra, hogy
ízlésünk szerint, vagy pedig különféle gyakorlati problémák
megoldása szempontjából hasznosnak vélt jellegük szerint
tetszőlegesen válasszuk meg azokat a természeti törvényeket,
amelyek bizonyos feltételek mellett és bizonyos fokú
közelítéssel érvényesek lesznek? Az a tény, hogy ezt
valójában nem tehetjük, bizonyítja, hogy ezeknek a
törvényeknek objektív tartalmuk van, azaz valamiféle
szükségszerűséget fejeznek ki, amely független attól, hogy
mit akarunk és hogyan gondolkozunk a dolgokról. Ez nem
jelenti azt, hogy általában nem választhatnék meg, mit
akarunk és mit néni akarunk tenni. De ha választásunkat nem
olyan elgondolások irányítják, amelyek helyesen tükrözik a
természetben fennálló szükségszerű összefüggéseket, akkor
cselekedeteink következményei általában nem azok lesznek,
amiket kívánunk, hanem egészen mások, sőt gyakran olyanok,
amilyeneket nem idéztünk volna elő, ha cselekedeteink
megválasztásakor tudtuk volna, hogy valójában mire fognak
vezetni.118
Igaz persze, hogy ugyanazok a természeti törvények
gyakran egészen különböző fogalmi absztrakciók sorozataival
írhatók le. Így például a klasszikus fizika területén egyformán
jól dolgozhatnánk a klasszikus mechanikának megfelelő
absztrakciókkal (például „részecskékkel, amelyek határozott
jellegű törvények által megszabott pályákon keringenek”), de
használhatnánk a kvantummechanikának megfelelő
absztrakciókat is (például diszkrét állapotokban létező
rendszereket, amelyekre valószínűségi törvények érvényesek)
s azután nagyszámú igen kicsiny kvantum határát vennők.
Hogy e két igen különböző eljárás közül melyikhez
folyamodunk, az ezen a körülírt területen közömbös, mert
mindkettő lényegileg azonos eredményre vezetne. Sőt mint az
I. fejezet 10. pontjában leszögeztük, itt a különböző lehetséges
fogalmi absztrakciók ugyanazon alapvető valóság különböző

118
Például választásunk az lehetne, hogy az ablakon kilépve felrepüljünk
az égbe. De ha megpróbálkoznánk ezzel, akkor lezuhannánk. S ugyanez
történne velünk még akkor is, ha cselekedeteinkben olyan elgondolások
vezettek volna, amelyekből azt a következtetést vonhattuk le, hogy
pusztán karjaink lengetésével és bűvszavak mormolásával felfelé tudunk
szállni a levegőben. Ha azonban tényleg repülni akarunk, akkor egyre
mélyebb és egyre pontosabb elgondolást kell alkotnunk a dinamika
törvényeiről, hogy ennek alapján azután megfelelő szerkezeteket
(kormányozható léghajókat, repülőgépeket, rakétákat stb. tervezzünk).
Végeredményben tehát a természet törvényei függetlenek attól, hogy mit
gondolunk a természetről vagy mit kívánunk tenni, viszont
cselekedeteinket a természeti törvényekről alkotott helyes
elgondolásoknak kell vezérelniök, mert máskülönben nem érjük el a
kívánt eredményt.
oldalairól alkotott eltérő szemszögű nézetek szerepét játsszák.
Amilyen terjedelemben ezeknek a különböző absztrakcióknak
közös érvényességi tartományuk van, azonos
következményekre is kell vezetniük (mint ahogy egy dolog
különböző nézeteinek meg kell férniök egymással azon a
területen, ahol átfedik egymást).
Mint a fentiekből kitűnik, egy adott törvény érvényességi
tartományának körülhatárolása szükségszerűen része annak a
meghatározásnak, amely kimondja, hogy az illető törvény
milyen terjedelemben igaz. Viszont a tartomány
meghatározása a törvény hibáinak feltárása nélkül nem
lehetséges. Minél többet tudunk majd ezekről a hibákról,
annál jobban fogjuk ismerni azokat a feltételeket,
összefüggéseket és közelítési fokokat is, amelyeken belül a
kérdéses törvény helyesen alkalmazható és így annál jobban
fogjuk ismerni érvényességi tartományát.
Ha volna a törvényeknek egy olyan végső és kimerítően
leírható rendszere, amely feltétlen igazságot tartalmazna,
akkor minden hibát tisztán szubjektív jellemzőnek
tekinthetnénk, amely onnan ered, hogy e feltétlen igazságra
vonatkozó tudásunk bizonytalan. Viszont a természet
minőségi végtelensége elgondolásának alapján nyilvánvaló,
hogy minden törvénynek, amely valamilyen módon
megfogalmazható, szükségképpen vannak hibái, éspedig
egyszerűen azért, mert a fogalmak valamilyen véges csoportja
segítségével fejezi ki a természetet, s így elkerülhetetlenül
figyelmen kívül hagyja az anyag potenciálisan vagy
aktuálisan jelentős minőségeinek és tulajdonságainak
végtelenségét. Más szóval minden adott törvényhez
okvetlenül hibák társulnak, amelyek az illető törvény lényeges
és objektív velejárói s az általa szükségképpen elhanyagolt
különféle tényezők sokaságából erednek.119 Így tehát minden

119
A 6. pontban egy különleges példán láttuk, hogy a természeti
törvényeknek lényegi velejárói a hibák. Az oksági törvények ugyanis
szükségképpen hibákat tartalmaznak, amelyek az általuk tárgyalt
kereteken kívüli összefüggésekből eredő véletlen ingadozásokon
múlnak. Viszont a valószínűségi törvényeknek is okvetlenül hibákat kell
tartalmazniuk, amelyek a tágabb összefüggésekben működő oksági
összefüggések elhanyagolásából származnak.
egyes törvénynek megvannak a maga elkerülhetetlen hibái,
amelyek igazi jelentőségének meghatározásában éppolyan
szükségszerűek, mint azok a következményei, amelyek
helytállóak.
Mindebből világos, hogy a tudományos kutatás nem vezet
és nem is vezethet a természet teljesen hibamentes ismeretére.
Csakis olyan végtelen folyamatra vezethet és vezet, amelyben
ismereteink igazságának foka egyre növekszik. E folyamat
bármely szakaszában az első lépést rendszerint újfajta
kísérletek és megfigyelések segítségével vagy a már régebbről
ismert kísérletek és megfigyelések szabatosabb alakba
öntésével tesszük meg. Ennek révén sikerül feltárnunk
azoknak a hibáknak egy részét, amelyek elkerülhetetlenül
megvannak elméleteink fejlődésének bármely különálló
szakaszában. A következő lépésre akkor kerül sor, amikor
felfedezzük azoknak az új törvényeknek némelyikét, amelyek
az előttünk feltárult újabb és tágabb tartományokra
érvényesek. Mint a korábbi fejezetekben már számos példán
láttuk,120 ezek az új törvények nemcsak mint határesetekben
érvényes közelítések viszonyulnak a régebbi törvényekhez,
hanem hozzájárulnak ahhoz is, hogy meghatározhassuk azt a
közelítési fokot és azokat a feltételeket, amelyeken belül a
régebbi törvények tényleg érvényesek. A tudománynak új
tartományokba való további behatolása révén egyre
részletesebben és egyre több szempontból meghatározhatjuk a
régebbi törvények hibáit, s ily módon pontosabban és egyre
teljesebben körülhatárolhatjuk e törvények érvényességi
tartományait.
Ha egy adott törvény összes hibáit meghatározhatnánk,
akkor a feltétlen igazságot tudnánk róla. Ebben az esetben
ugyanis tudnók, hogy pontosan hol és mikor, továbbá milyen
közelítéssel érvényes, úgyhogy alkalmazása sohasem vezetne
téves jóslatokra. Természetesen semmilyen adott törvény
összes hibáját nem tudjuk teljesen meghatározni, s ezért a
valóságban sohasem juthatunk az illető törvényre vonatkozó
feltétlen igazság birtokába. Mindazonáltal az említett módon

120
Például a kvantumelmélet megközelítésként tartalmazza a klasszikus
elméletet s a relativitás elmélete a newtoni mechanikát.
számos téren olyan jól meg tudjuk határozni a hibákat, hogy
azt mondhatjuk: legalábbis a vizsgált tartományokra
vonatkozólag egyre közelebb és közelebb jutunk valamely
feltétlen igazsághoz – többé-kevésbé úgy, mint ahogy egyre
jobban megközelítjük egy görbe vonalú idom alakját, ha mind
több és több oldalú sokszögeket írunk köré és belé, és így a
fokozatos közelítéseknek egy olyan sorozatát hozzuk létre,
amely meghatározott és véges cél felé konvergál.
Ha azonban a természetet a maga egészében nézzük, akkor
már nem mondhatjuk, hogy az elméleteinkben meglevő hibák
feltárásának szakadatlan folyamata a fokozatos közelítések
olyan sorozatára vezetne, amely egy feltétlen igazságot jelentő
rögzített és véges cél felé konvergál. A tudomány haladása
során ugyanis azt látjuk, hogy a korábbi elméletekben levő
hibák feltárásának folyamata folytonosan több és több újfajta
dolog létezésére utal, s ezek a dolgok a kutatásaink
fejlődésének bizonyos pontjáig vizsgálat tárgyává tett
összefüggések és feltételek keretében nem játszottak lényeges
szerepet, de új összefüggésekben és új feltételek mellett
döntően fontosakká válhatnak. Ennek következtében egy
minden lehetséges összefüggésre és feltételre érvényes
feltétlen igazság folytonosan hátrább húzódik az előttünk
feltünedező új meg új láthatárok mögé, miközben egyre
részletesebben és egyre sokoldalúbban folytatjuk a természet
kimeríthetetlen jellemzőinek vizsgálatát. Való igaz, hogy a
világegyetem szerkezetében semmi sincsen, ami e vizsgálat
során tartósan megakadályozhatna bennünket, bármely adott
dolog megismerésében. Való igaz, hogy egyre jobban
megismerjük a dolgok közti viszonos összefüggéseket, egyre
több mérést tudunk végezni, amely egyre mélyebben hatol a
világegyetem szerkezetébe és egyre nagyobb térbeli és időbeli
távolságot ölel fel a jelenlegi létünk központját körülvevő tér-
és időkörzethez képest. Ezek az összefüggések lehetővé teszik
számunkra, hogy a mi szintünkön s a számunkra közvetlenül
hozzáférhető tér- és időtartományban létező dolgokra
vonatkozó kísérleteink és megfigyeléseink alapján
következtetéseket vonjunk le a más szinten létező vagy tőlünk
távoli dolgokra. S így mindenféle adott dolog elvben
megismerhető. Másrészt azonban bármilyen nagy utat tesz
meg az egész emberiség a fejlődésben egy tetszőlegesen
hosszú, de adott idő alatt, az egész valóság teljes, tökéletes és
feltétlen ismerete mégis elérhetetlen marad számára, sőt ezt a
célt meg sem közelítheti. Ezért a valóság egészét illetően egy
adott görbe vonató idom egyre kisebb érintők csoportja által
való megközelítésének analógiája nem megfelelő. Jobb
analógiát nyújtana egy Brown-féle mozgást végző részecske,
amelynek pályájához ily módon csak bizonyos fokú
megközelítéssel közeledhetünk, de amelynek pályáját
mélyebbre hatolva csak egyre több olyan új minőséggel és
tulajdonsággal írhatjuk le, mint amilyen a mozgó atomokhoz
és molekulákhoz, a kvantummechanikai ingadozásokhoz stb.
társul.
Ha az igazság problémájának elemzésében ezen a ponton
megállapodnánk, akkor csak a világegyetemben létező dolgok
végtelen sokféleségének és sokaságának egyik oldalára
összpontosítanánk figyelmünket, és így szem elől
tévesztenénk, hogy ezek a dolgok hogyan egyesülnek
egyetlen világ különböző szemszögekből adódó nézeteibe.
Mert elemzésünk mostani pontján olyan elképzelésünk
lehetne a dolgokról és minőségekről, mintha egy soha véget
nem érő vonalon sorakoznának fel vagy akár teljesen
kaotikusan oszolnának el a térben. Hogy a világot arról az
oldaláról szemlélhessük, amely az egységet fejezi ki, abból az
elgondolásból kell kiindulnunk, hogy az alapvető valóság a
levés, azaz a valamivé válás folyamatában jelenleg
ténylegesen létező anyag teljessége. Ez az alapvető valóság,
mert független módon létezik, azaz egyetlen jellemzője sem
függ bármi más, rajta kívül létezőtől. S ez azért van így, mert
a levés folyamatában levő anyag teljessége már
meghatározása szerint is mindazt tartalmazza, ami létezik. Ha
azt találjuk, hogy valami kívül esik bármely adott részén
annak, amit vizsgálunk, akkor ez csak annyit jelent, hogy egy
tágabb kategóriát kell meghatároznunk, amely magában
foglalja a kérdéses részt is, valamint azt is, ami rajta kívül
van. Ezért, noha bármely adott dolog létezése és létezés-
módjának jellemzője más dolgoktól függhet, sőt
szükségképpen más dolgoktól függ, ez mégsem vonatkozhatik
a levés folyamatában részt vevő anyag végtelen teljességére,
mert ez akármitől is függ, az az „akármi már a meghatározás
miatt is benne foglaltatik a teljességben.
S így jutunk el ahhoz a problémához, hogy részleteiben
meghatározzuk, mit jelent az anyagnak ez a teljessége a levés
folyamatában. E probléma megoldása annyi volna, mint leírni
az anyag alapvető tulajdonságait és minőségeit s
körülhatárolni általános jellemzőit.
De a levés folyamatában levő anyag teljességének
leglényegesebb és legalapvetőbb jellemzője éppen abban a
tényben rejlik, hogy csak a tőle való elvonatkoztatások
kimeríthetetlen sorával fejezhető ki. Minden egyes
absztrakció csak megközelítőleg érvényes bizonyos
korlátozott összefüggések és feltételek keretében, valamint
nem túlságosan rövid és nem túlságosan hosszú időkre. Ezek
között az absztrakciók között sok ésszerűen felfogható
összefüggés áll fenn. Így pl. olyan dolgokat fejeznek ki,
amelyek viszonos összefüggésben állnak egymással, s ezért
minden egyes elmélet, amit bizonyos adott absztrakció
segítségével fogalmazunk meg, hozzájárul a másfajta
absztrakciók segítségével megfogalmazott másfajta elméletek
érvényességi tartományának meghatározásához. Mindezen
összefüggések létezésének ténye nem meglepő, mert végső
soron minden elmélet a levés folyamatában levő anyag
ugyanazon teljességétől való elvonatkoztatást jelent. Viszont
az a tény sem meglepő, hogy a valóság egészének egyre jobb
visszaadásához az ilyen absztrakciók kimeríthetetlen sorára
van szükségünk, mert gondoljunk arra, amit a 9. fejezetből
tudunk: ez a valóság konkrét; minden egyes dolog bármilyen
mérvű létezésének egyedi és egyedülálló jegyei vannak.
A levés folyamatában levő anyag teljességének konkrét
jegyeit tehát korlátlan részletességgel meghatározhatjuk e
folyamatból elvonatkoztatható dolgok közti összefüggések
alapján. Mert minden egyes dolog, ami ebben a folyamatban
létezik, egyre több dologgal való visszonos összefüggései
segítségével egyre jobb közelítésben és egyre tágabb
összefüggésekben meghatározható. Ez a fő oka annak, hogy
bármely dolog vizsgálata miért vet fényt más dolgokra és
miért vezet vissza előbb-utóbb saját tulajdonságainak jobb
megértéséhez. Ha a dolgok közti összes viszonos
összefüggéseket a maguk teljességében meg tudnók határozni,
akkor ez valójában lehetővé tenné számunkra, hogy a levés
folyamatában levő anyagot teljesen definiáljuk. Mert minden
létező dolog valamennyi jellemző minőségével és
tulajdonságával együtt, minden ami történik, valamint minden
törvény, ami ezeket a dolgokat és eseményeket kapcsolatba
hozza egymással, csakis az ilyen viszonos összefüggések
révén van meghatározva. S a levés folyamatában levő
anyagon kívül mi más meghatározni való lehetne, mint az,
ami nem létezik, nem rendelkezik minőséggel és
tulajdonságokkal, nem tesz eleget törvényeknek, nem történik,
azaz mindezen okokból a semmivel egyenlő? Természetesen
mint már korábban hangsúlyoztuk, akármilyen hosszú véges
idő sem elegendő ahhoz, hogy ténylegesen megismerjünk
minden ilyen viszonos összefüggést. De minél többet tudunk
meg róluk, annál több ismeretünk lesz arról, hogy mi a levés
folyamatában levő anyag, mivel ennek teljességét semmi más
nem határozza meg, mint az ilyen összefüggések teljessége.
Befejezésül még a következőket óhajtjuk megállapítani:
Arról, hogy mi értendő a természet abszolút oldalán,
megfelelő képet alkothatunk magunknak, ha abból a
megfontolásból indulunk ki, hogy ami alapvetően valóságos,
az a levés folyamatában levő anyag végtelen teljessége. Ez a
teljesség ténylegesen abszolút abban az értelemben, hogy
létezésében vagy tetszőleges sajátosságainak
meghatározásában semmi mástól nem függ. Viszont tényleges
mibenlétét konkréten csak azoknak a dolgoknak az
összefüggéseivel tudjuk definiálni, amelyekre elemzéseinkben
megközelítőleg fel tudjuk bontani. Minden ilyen
összefüggésnek van valami abszolút tartalma, de ezt a
tartalmat – mint ismeretes – csak úgy tudjuk egyre nagyobb
közelítésben meghatározni, ha egyre átfogóbb fogalmakat és
elméleteket alkalmazunk rá, amelyek mind több és több olyan
tényezőt ölelnek fel, amitől maga az. összefüggés függ. És
noha bármely dolog létezésmódja csak más dolgokhoz való
viszonya segítségével határozható meg, ez a
gondolatmenetünk mégsem vezet a teljes viszonylagosság,
más szóval a teljes relativizmus állásfoglalásához. Ezen
állásfoglalás szerint ugyanis tudásunknak semmiféle objektív
tartalma sincsen, mert a feltevés az, hogy ismereteinket teljes
egészükben meghatározza az észlelőhöz, vagy az egyes
emberek általános szemléletéhez és különleges feltételeihez,
vagy a különféle társadalmak és korszakok speciális
előítéleteihez és gondolkodásmódjához (gondolkodási
stílusához) fűződő viszonyuk.121 Ezzel szemben saját
szempontunkból megengedjük ugyan, hogy mindezek a most
felsorolt tényezők valóban színezik és befolyásolják
tudásunkat, de elismerjük, hogy ennek ellenére is létezik egy
feltétlen, egyetlen és objektív valóság. Hogy ezt a valóságot
jobban megismerhessük és így kiigazíthassuk, illetve
kiküszöbölhessük az előítéletek és hézagok némelyikét,
amelyek elkerülhetetlenül megvannak gondolkodásunkban,
tovább kell folytatnunk tudományos kutatásainkat. Arra kell
törekednünk, hogy egyre több olyan dolgot fedezzünk fel,
amelyre a levés folyamatában levő anyag megközelítőleg
felbontható, továbbá, hogy egyre jobb közelítésben vizsgáljuk
a dolgok összefüggéseit és egyre részletesebben kimutassuk,
milyen korlátozásoknak van alávetve minden egyes
fogalomrendszer és törvény alkalmazása. A tudományos
kutatás alapvető jellegzetessége tehát az, hogy a
viszonylagosnak a maga kimeríthetetlen sokaságában és
változatosságában való tanulmányozásával közelíti meg azt,
ami feltétlen.

121
Ezt a nézetet talán legjobban jellemezhetjük azzal, hogy a
viszonylagosság abszolút voltának feltételezésén alapszik. Más szóval e
nézet értelmében az egyedüli feltétlen igazság az volna, hogy
tudásunknak semmiféle feltétlen tartalma nincs.
 ELŐSZÓ DÁVID BOHM KÖNYVÉNEK
OROSZ NYELVŰ KIADÁSÁHOZ

Ez a könyv, amelyet David Bohm, az ismert amerikai

fizikus írt, a mai fizika legaktuálisabb problémáival
foglalkozik.122 Különös figyelmet fordít annak a tisztázására,
hogy az okság és a véletlenség milyen szerepet játszik a
mikrovilág fizikai törvényszerűségeiben. Ezt a kérdést Bohm
igen átfogóan vizsgálja és ténylegesen meg is oldja annak az
általánosabb problémának a keretén belül, hogy milyen
alakjai lehetségesek a fizikai törvényszerűségeknek mind a
mikro-, mind a makrovilágban.
E filozófiai jellegű fizikai problémákra vonatkozó korábbi
vizsgálatoktól123 eltérően Bohm könyve már azt az
elkeseredett harcot tükrözi, amely az utolsó években
bontakozott ki a mikrovilágbeli jelenségek újfajta
értelmezésének hívei és a kvantummechanika ortodox
értelmezésének védelmezői között, akik az ún.
komplementaritási elv szellemében értelmezik a
kvantummechanikát. Ez a könyv alapvetően bírálja a
koppenhágai iskola képviselőinek (Bohr és követői) filozófiai
és fizikai állásfoglalását, és egyben megválaszolja a
komplementaritási elv híveinek ellenvetéseit is a
kvantumelmélet kauzális értelmezésének alapján.
Heisenberg124 és a koppenhágai értelmezés más követői
főleg ellenfeleiknek filozófiai állásfoglalását bírálják és azt
igyekeznek bizonyítani, hogy az újfajta értelmezések híveinek
materialista álláspontja azonos a mechanisztikus szemlélettel,
amely legszélsőségesebb alakjában a Laplace-féle
determinizmusban jelentkezik. Bohm meggyőzően kimutatja,
122
Bohm néhány évvel ezelőtt kénytelen volt eltávozni az Egyesült
Államokból s utána Brazíliában és Izraelben dolgozott. Jelenleg
Angliában folytatja kutatótevékenységét.
123
Lásd Ja. P. Tyerleckij: Gyinamicseszkije i sztatyisztyicseszkije zahoni
fiziki (A fizika dinamikai és statisztikus törvényszerűségei), a Moszkvai
Állami Egyetem kiadása, Moszkva 1949.
124
Lásd Werner Heisenberg cikkét a Niels Bohr i razvityije fiziki (Niels
Bohr és a fizika fejlődése) című gyűjteményes kötetben, Külföldi
Irodalom Kiadója, Moszkva 1958.
hogy ez a kritika alaptalan. Filozófiai és történeti szempontból
egyaránt részletesen elemzi és bírálja a mechanisztikus
szemlélet szempontjait, és hasonlóképpen jár el a XX.
Században kialakult és a koppenhágai értelmezés alapján
megerősödött elgondolással szemben, amely a mikro
jelenségeket indetermináltaknak nyilvánítja. Bohm erről az
elgondolásról bebizonyítja, hogy azonos az „indeterminista
mechanisztikus szemlélettel”, vagyis a mechanisztikus
szemlélet legrosszabb alakjával. Ugyanakkor rámutat a mikro
jelenségek átfogóbb értelmezésének egy olyan lehetőségére,
amely mind a Laplace-féle, mind pedig az indeterminista
mechanisztikus szemlélet tagadását jelenti. Hasonló alapra
helyezkedik egyébként azoknak a tudósoknak a többsége is,
akik a komplementaritási elgondolást bírálják.
Az anyagi világ kimeríthetetlenségének materialista
elgondolása még általánosabb szempontot nyújt a
mechanisztikus szemlélet minden alakjának tagadására. Ezt az
elgondolást továbbfejlesztve Bohm kifejti az anyagi világ
fizikai jelenségeinek megismerésében megmutatkozó szintek
(mechanikai, kvantummechanikai, szubkvantummechanikai
stb. szint) elméletét. Ennek az elméletnek értelmében a fizikai
valóságnak sem a determinista, sem az indeterminista képe
nem tarthat igényt arra, hogy abszolút érvényesnek fogadjuk
el. Így történetileg is alaptalan a komplementaritási elv
híveinek az a meggyőződése, hogy ismereteink további
elmélyülése során semmiképpen sem juthatunk el többé a
mikrovilágbeli jelenségek valamilyen determinista
szemléletéhez, hanem csupán még a kvantummechanikánál is
kevésbé szemléletes valószínűségi elméletekhez. Mindent
egybevetve nemcsak lehetségesnek, hanem egyenest
valószínűnek kell tartanunk azt, hogy a
szubkvantummechanikai szintre való rátérésnél determinista
jellegű fizikai elméletre fogunk bukkanni. Ennek az
elméletnek a keretében szereplő értékek közvetlenül és
teljesen (ti. e szintnek megfelelő teljességgel) tükrözik majd a
valóságot, s nem a makroszkopikus műszerek
„mutatóállásaiban” jelentkeznek, amelyek csupán közvetett és
elvileg is csak statisztikus jellegű leírást adnak a mikrovilág
tárgyairól.
 Bohm részletesen kitér a kvantummechanika de Broglie-
féle értelmezésének arra a változatára, amelyet ő maga
dolgozott ki, s taglalja a nem-lineáris térelmélet de Broglie,
Vigier és más szerzők által felvetett legutóbbi alakjait.
Megjegyzi, hogy a szubkvantummechanikai szint elméletének
felépítésére irányuló törekvések még nem érték el végső
céljukat és ez az elmélet egyelőre csak keletkezőfélben van;
ugyanakkor azonban kimutatja azt is, hogy ezen elmélet
ideiglenes változata, amely már készen áll, nemcsak újszerű
determinista szempontokból tudja megmagyarázni
mindazokat a tényeket, amelyeket a hagyományos
kvantummechanika is megmagyaráz, hanem ezenfelül
lehetővé teszi a 10-13 cm nagyságrendű térrészekben
lejátszódó jelenségek elméletének körvonalazását is.
Utalnunk kell arra, hogy Bohm könyve angol kiadásának
megjelenése óta már újabb sikereket is aratott a
szubkvantummechanikai tér nem-lineáris elmélete, amelyet
részben de Broglie eszmei irányításával Vigier, Bohm,
Takabayasi és mások, részben pedig szovjet fizikusok
fejlesztettek ki. Így például Vigier és munkatársai125 ki tudták
mutatni, hogy a szpinor-tér nem-lineáris elmélete magában
foglalja az elemi részecskék természetes rendszerét, aminek
tisztázásán most számos neves fizikus dolgozik. A moszkvai
egyetemen megkezdődtek az elemi részecskék szerkezetére
vonatkozó konkrét számítások. Ezeknek kapcsán sikerült
bebizonyítani, hogy a szubkvantummechanikai tér
nemlineáris elméletében az elemi részecskék
tömegspektrumára korlátolt érték adódik, ami megfelel a
kísérleti tényeknek. Az ismert próbálkozások során, amelyek a
hagyományos kvantumelméletből kiindulva igyekeztek az
elemi részecskék elméletét felépíteni, nem sikerült ilyen
eredményt elérni.
Jellemző, hogy Heisenberg éppen a de Broglie-iskola
elgondolásainak alkalmazása révén érte el az elemi
részecskékről alkotott újkeletű elméletének bizonyos sikereit.
Elméletét ugyanis egy olyan egységes materiális szpinor tér

125
P. Hillion, G. Lochak, J. P. Vigier, Compt. Rend. des Séances de L'Aca-
démia des Sciences, 246. köt. 1958.
elgondolására alapozta, amelyre egy nem-lineáris egyéniéi
érvényes. Természetesen Heisenberg mint a kauzális
értelmezés elvi ellensége, a másodszoros kvantálás ortodox
elméletének szellemében építette fel ezt az elméletet, de
kénytelen volt bizonyos mértékig megváltoztatni a kvantálás
standard szabályait, éspedig a szokványos
kvantummechanikai elgondolásoktól való elszakadás
irányában.
Bohm könyvében alapvető fontosságúak a fizika filozófiai
kérdései. Az anyagi világ kimeríthetetlenségére, a kauzális és
véletlenségi törvényszerűségekre stb. vonatkozó általános
tételek továbbfejlesztésében Bohm valójában a dialektikus
materializmus filozófiájának bizonyos alaptételeit fejti ki,
noha ezt ő maga nem említi. Igaz, bizonyos pontokban sok
marxista filozófus aligha ért egyet vele. Így például Bohm
fejtegetései a feltétlen és viszonylagos igazságról, valamint
egyes más kérdésekről némileg következetlenek, mert az
abszolút igazságnak a soha el nem érhető ideál szerepét
tulajdonítja.
Ezzel függnek össze Bohmnak azok a kételyei is, hogy
létezhetnek-e abszolút természeti törvényeit. Ha ezt a
gondolatmenetet folytatjuk, még az olyan egyetemes
természeti törvények tagadásához is eljuthatunk, mint amilyen
az anyag és a mozgás megmaradásának törvénye.
Egészben véve Bohm könyve egyaránt nagy érdeklődésre
tarthat igényt a fizikusok és a filozófusok körében. Ugyanis –
mint Louis de Broglie is mondja a könyvhöz írt előszavában –
sok gondolatot ébreszt az olvasóban, ami különösen fontos
olyankor, amikor egymás után omlanak össze a fizikai
elképzelések – márpedig ez elkerülhetetlen a mikro-világbeli
jelenségek megismerésének új szintjére való áttérés
időszakában.
A szovjet tudósok számára különlegesen érdekes Bohm
könyve. Azok a viták, amelyek külföldön a kvantumelmélet
kauzális értelmezésének kibontakozására és elterjedésérc;
vezettek, 1948-ban kezdődtek meg a Szovjetunióban, s mind a
mai napig nem zárultak le. Különböző szovjet tudósok
különféleképpen értékelik a kvantummechanika koppenhágai
értelmezését. Sok híve van a Szovjetunióban még annak a
felfogásnak is, hogy a koppenhágai értelmezés az egyedül
helyes, s hogy az csak terminológiai átdolgozásra szorul,
amelynek során bizonyos nyilvánvalóan pozitivista és
idealista állításokat a dialektikus materializmus szempontjából
elfogadhatóbbakkal kell felcserélni, ugyanakkor azonban a
dialektikus materializmust ki kell egészíteni bizonyos olyan
filozófiai tételekkel, amelyek a koppenhágai értelmezésből
következnek. A Bohm könyvében kifejtett és részletesen
megalapozott állásfoglalások szemszögéből ez a most
jellemzett irányzat nem tekinthető haladónak, mert a
koppenhágai értelmezés mélyén rejlő filozófia még
korlátoltabb, mint a fizika által már korábban elutasított
mechanisztikus szemléletmód.
Ja. P. Tyerleckij
 TARTALOM
Előszó
I. fejezet. Okság és véletlenség a természeti törvényben
1. Bevezetés
2. Az okság a természeti folyamatokban
3. Társulás az oksági kapcsolat helyett
4. Lényeges okok egy adott összefüggés keretében
5 Az oksági összefüggések általánosabb ismérvei
6. Az oksági törvények és a dolgok tulajdonságai
7. Egy-sokértelmű és sok-egyértelmű oksági összefüggések
8. Esetlegesség, véletlenség és statisztikus törvényszerűség
9. A valószínűségszámítás
10. Általános megfontolások a természeti törvényekről
11. Összefoglalás
II. fejezet. Okság és véletlenség a klasszikus fizikában – A mechanisz-
tikus szemlélet
1. Bevezetés
2. A klasszikus mechanika
3. A mechanisztikus szemlélet
4. A mechanisztikus szemlélettől való eltávolodás a klasszikus fizikában
5. A fény hullámelmélete
6. Az erőterek elmélete
7. Az elektromágneses erőtér természetének kérdése
8. A térelméletek és a mechanisztikus szemlélet
9. A molekuláris hőelmélet és a kinetikus gázelmélet
10. A mikroszkopikus és makroszkopikus szint viszonya a molekuláris
hőelmélet alapján
11. Minőségi és mennyiségi változások
12. Véletlenség, statisztikus törvényszerűség és valószínűség a fizikában
13. A klasszikus fizika fogalomrendszerének gazdagodása és a
mechanisztikus szemlélet
14. Egy új szempont a valószínűség és a statisztikus törvényszerűség
kérdésében: az indeterminista mechanisztikus szemlélet
15. összefoglaló megjegyzések a mechanisztikus szem-leletről
III. fejezet. A kvantumelmélet
1. Bevezetés
2. A kvantumelmélet keletkezése
3 A kvantumelmélet oksági magyarázatára irányuló
kutatás problémájáról
4. A határozatlansági elv
5. Az okság feladása az atomi területen mint a határozatlansági elv
következménye
6. A folytonosság fogalmának feladása az atomi területen
 7. A mikroszkopikus tartományra vonatkozó összes pontosan definiált
gondolati modellek feladása
8. A határozatlansági elvből a kvantumelmélet szokásos értelmezése alapján
levont következtetések bírálata
9. A kvantumelmélet szokásos értelmezése mint az indeterminista
mechanisztikus szemlélet egyik változata
IV. fejezet. A kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezései
1. Bevezetés
2. Általános meggondolások a szubkvantummechanikai szintről
3. A kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezésére irányuló javaslatok
rövid történeti áttekintése
4. Konkrét példa a kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezésére
5. A kvantumelmélet javasolt új értelmezésének bírálata
6. Az elmélet újabb fejleményei
7. A mikrofizika jelenlegi válsága
8. A kvantumelmélet új értelmezésének előnyei az új területeken folyó
kutatások irányításában
9. A kvantumelmélet szokásostól eltérő értelmezései és a mechanisztikus
szemlélet
V. fejezet. A természeti törvény általánosabb fogalma
1. Bevezetés
2. A mechanisztikus szemlélet lényeges jellemzőinek összefoglalása
3. A mechanisztikus szemlélet bírálata
4. Egy szempont, amely meghaladja a mechanisztikus szemléletet
5. A természet minőségi végtelenségének részletesebb értelmezése
6. A véletlen és a szükségszerű oksági összefüggések
7. A dolgok viszonos összefüggései és létezésmódjuk autonómiájának
megközelítő, viszonylagos jellege
8. Keletkezés és változás (,,levés”)
9. A meghatározott és változatlan létezésmódok fogalmának elvont jellegéről
10. A Laplace-féle determinizmus elégtelenségének okai
11. A természeti törvények reverzibilis vagy irreverzibilis voltának kérdése
12. A feltétlen és a viszonylagos igazság ellentéte – Az objektív valóság
jellege
Előszó David Bohm könyvének orosznyelvű kiadásához
 Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója
Felelős kiadó a Gondolat Kiadó Igazgatója
Felelős szerkesztő: ifj. Gellért Oszkár
Műszaki vezető: Löblin Imre
Műszaki szerkesztő: Kende Frigyes
A borítót Rudas Klára tervezte
Megjelent 4200 példányban 12,6 (A/5) ív terjedelemben
Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 A szabványok
szerint készült.