„ A u t i z m u s S p e k t r u m Z a v a r o k P e d a g ó g i á j a ”

F E L S Ő F O K Ú S Z A K I RÁ N Y Ú T O V Á BB K É P Z É S I SZAK - ELTE BGGYFK

P r o b l é m á s v is e l k e d é s e k m e g e l ő z é s e , k e z e l é s e

Jeg yzet

ÍRTA: JANOCH MONIKA

2009
 T artalom

TARTALOM 5

I. BEVEZETÉS 11

II. 1. EGY VISELKEDÉS MITŐL VÁLIK PROBLEMATIKUS VISELKEDÉSSÉ?

17

II. 1 .1 . A problémás viselkedések kritériumai 18

II. 1. 2. A viselkedések minősítése nem csak a szakember szemszögéből 25

II. 2. A PROBLÉMÁS VISELKEDÉS PONTOS, OBJEKTÍV LEÍRÁSA 27

II. 2 .1 . Miért csinálunk, teszünk valamit? 27

II. 2. 2. Mit és hogyan csinálunk, teszünk? 28

II. 3. A VISELKEDÉS KONTEXTUSA 34

II. 3 .1 . Körülmények 35
II. 3. 1. 1. A legfontosabb környezeti körülmények 35
II. 3. 1. 2. A körülmények személyes feltételei 38

II. 3. 2. Kiváltók 42

II. 3. 3. Cselekedetek 44

II. 3. 4. Eredmények 45
II. 3. 4. 1. Egy viselkedés lehetséges nyereségei 46
II. 3. 4. 2. Az eredmények hatásai 49

II. 4. A BEFOLYÁSOLANDÓ ÉS AZ ELÉRNI KÍVÁNT VISELKEDÉS 53

II. 4 .1 . A problémás viselkedések rangsorolása 53

II. 4. 2. Az elérni kívánt, azaz a célviselkedés kiválasztása 61

II. 4. 2. 1. Mi legyen a nemkívánatos viselkedés sorsa? 62
II. 4. 2. 2. Milyen buktatókat rejthet egy rosszul kiválasztott célviselkedés? 67
II. 4. 2. 3. Mely paramétereit lehet megváltoztatni egy nemkívánatos viselkedésnek? 69

II. 4. 3. Felmérések 70
II. 4. 3. 1. A személy erősségeinek, készségeinek hatása, valamint ezek felmérése 71
II. 4. 3. 2. A személy preferenciáinak felmérése 73
II. 4. 3. 3. A célviselkedés feltételeinek felmérése 74

II. 5. A PROBLÉMÁS VISELKEDÉSEK JEGYZŐKÖNYVEZÉSE, AZ

EREDMÉNYEK ELEMZÉSE 76

II. 5 .1 . A leggyakrabban tapasztalható problémás viselkedések 76

II. 5. 2. A problémás viselkedések mögött húzódó okok 78

II. 5. 3. A problémás viselkedések jegyzőkönyvezése 79

II. 5. 4. A jegyzőkönyv adatainak értelmezése 85

II. 5. 5. A célviselkedés kialakításának feltételei 87

III. 1. A PROBLÉMÁS VISELKEDÉSEK BEFOLYÁSOLÁSÁHOZ

HASZNÁLHATÓ TECHNIKÁK 91

III. 1 . 1 . A problémás viselkedések befolyásolására leggyakrabban alkalmazott eljárások és

technikák 92
III. 1. 1. 1. A tolerancia kiépítése 92
III. 1. 1.2. Modellálás 97
III. 1. 1. 3. Ignóralas 98
III. 1. 1. 4. Terelés 100
III. 1. 1. 5. Viselkedésformálás (shaping) 103
III. 1. 1. 6. Kognitív stratégiák 104
III. 1. 1. 7. Time-out 106
III. 1. 1. 8. Egyéb alkalmazható eljárások 107

III. 1. 2. További hasznos technikák 107

III. 1.2. 1. Alternatív viselkedések tanítása 108
III. 1. 2. 2. A nemkívánatos viselkedés elhagyásának ösztönzése 108
III. 1. 2. 3. Társas helytelenítés 109

III. 1. 3. A problémás viselkedések befolyásolása közben alkalmazott speciális módszerek 109

III. 1. 3. 1. Visszacsatolás 110
III. 1. 3. 2. Önkontroll és önellenőrzés 110
III. 1. 3. 3. A környezet módosítása 110
III. 1. 3. 4. Promptok 111

III. 2. A MEGFELELŐ STRATÉGIA KIVÁLASZTÁSÁNAK SZEMPONTJAI, A

BEAVATKOZÁS MENETE 113

III. 2 . 1 . A viselkedésmódosítás alapvető szempontjai 113

III. 2. 2. A viselkedésmódosítás menete 116

III. 3. A JUTALMAKRÓL ÉS A MEGERŐSÍTÉSEKRŐL 118

III. 3 . 1 . Miért jutalmazunk? 118

III. 3. 2. Mivel és hogyan jutalmazunk? 119

III. 3. 2. 1. Milyen legyen a jutalom? 121
III. 3. 2. 2. Mit használhatunk jutalomként 122
III. 3. 2. 3. A leggyakrabban használt jutalmak formái és hatásai 124

III. 3. 3. A büntetésről néhány szó 126

III. 4. NÉHÁNY AUTIZMUS-SPECIFIKUS ESZKÖZ A PROBLÉMÁS

VISELKEDÉSEK KEZELÉSÉHEZ 128

6
 I. B e v e z e t é s

Amikor az autizmussal élő személyek problémás viselkedéseinek megértésére,

befolyásolására vonatkozó ismereteimet, valamint az ehhez alkalmazandó — tudásom és
tapasztalataim szerint —hatékony módszereket igyekszem átadni a hallgatóságnak, gyakran
idegenkedést, kételkedést látok a tekintetekben. Tudom, hogy az idegenkedés elsősorban
annak az irányzatnak szól, amely minden hibája ellenére a modern viselkedéses megközelítés,
emellett — ami számunkra nagyon fontos — az autizmus terápiájának egyik alapja és fő
építőeleme. Ez az irányzat a behaviorizmus. Nem tisztem és nem is feladatom a
behaviorizmust minősíteni, viszont az feladatom, hogy az irányzat módszertanának azokat az
elemeit bemutassam, amelyek az autizmus terápiájában hatékonyak, gyakran
elengedhetetlenek, illetve, hogy elmagyarázzam, miért pont ezeknek van létjogosultságuk
munkánk során.
Amikor egy pszichológus vagy pedagógus meghallja a ’viselkedésterápia’ szót,
általában olyan kifejezések jutnak az eszébe, hogy idomítás, vagy büntetés, jutalmazás árán
kiváltott mechanikus válaszok, reflex, stb. Milyen forrásokból táplálkoznak ezek a
sztereotípiák? Az 1910-es években az Egyesült Államokban indult el a klasszikus
behaviorizmus, és az ötvenes évekig Amerika meghatározó pszichológiai irányzata volt. Két
legmeghatározóbb alakjaj. B. Watson és B. F. Skinner volt. Csak emlékeztetőül, és gondolati
ráhangolódásképpen gyűjtöm össze a behaviorizmus kulcsfogalmait, hosszasabb tárgyalásuk
itt nem cél. Tehát, amikor a közel 100 éves viselkedésterápiás irányzatra gondolunk,
elsősorban a következő kifejezések juthatnak eszünkbe: tanulás, kondicionálás, inger-válasz
reakciók, megerősítés, fekete doboz vagy Skinner-box. Az irányzat klasszikus, sokszor felrótt
hibája, hogy az állati és az emberi reakciók, viselkedések között azonosságot feltételez, s nem
számol azzal, hogy a komplex emberi viselkedéseket bonyolult mentális folyamatok
irányítják, s nem képezhetőek le pusztán inger-válasz kapcsolatokkal. Ennek ellenére
azonban a behaviorizmus fontos és máig is követendő pozitívuma, hogy már kö%el 100 éve is
tudományos igényesség, szisztematikus gondolkodás, objektivitás és s%áms%emségjellemezte.
Ez utóbbiak miatt helytelen, ha munkánk során a behaviorizmus módszereit és
eredményeit gondolkodás nélkül elutasítjuk. Emellett azt sem lehet figyelmen kívül hagyni,
hogy más terápiás irányzatokkal szemben a behaviorizmus kutatói, és az irányzat későbbi
követői valóban fel tudnak mutatni kutatási adatokat, amelyek különféle problémák
kezelésében igazolják a módszerek hatékonyságát (Herbert, 2005).
 A modem viselkedéses megközelítés —támaszkodva a XX. század eleji elméletekre és
elgondolásokra — precíz, objektivitásra és pontos kutatási eredményekre épülő irányzat,
amely megfelelő hangsúlyt igyekszik fektetni az egyéni jellemzőkre (pl. gondolkodás,
tapasztalatok, személyiségjegyek) is (Yule, 1985). Olyan eszközt és megfigyelési
szempontokat ad a gyakorlatban dolgozó szakemberek (pl. a pedagógusok) kezébe, amelyek
segítségével tulajdonképpen bármely kultúrában vagy közösségben hatékonyan, jól
ellenőrizhetően lehet feltérképezni a viselkedések —legyenek azok elfogadhatóak vagy nem
elfogadhatóak —, illetve különféle, a tipikustól eltérő állapotok tüneteinek hátterét. További
előny, hogy a megközelítés mind a terápiás beavatkozás, mind a viselkedésmodifikáció során,
illetve a beavatkozás hatékonyságának tesztelésekor is megbízhatónak bizonyult.

Az autizmus spektrum zavarokkal élő személyek problémáinak megítélése, és

nemkívánatos viselkedéseiknek befolyásolása, módosítása során kiemelkedő szerepe van a
modem viselkedéses megközelítésnek. Olyan emberek segítése során, akik állapotukból
adódóan nem, vagy csak nehezítetten képesek beszámolni saját nehézségeikről, azonosítani,
megítélni, és tolmácsolni e nehézségek feltételezhető okait; nem megengedhető, hogy a
segítségnyújtás során csak intuícióink vezessenek minket. Felelősséggel meg kell tudnunk
mutatni, hogy amit teszünk azt okkal, és hatékonyan tesszük. Ezért fontos, hogy a munkánk
során olyan eljárásra támaszkodjunk, amely objektív, mérhető adatokra építve ad lehetőséget
a beavatkozások megtervezésére. Az is fontos szempont, hogy a modern viselkedéses
megközek'tés magába foglalja a következetességet, a visszajelzések, illetve visszacsatolások
sokféleségét és egyénre szabottságát, ezek mellett a megfelelő motivációs lehetőségeket. Az
autizmusban tapasztalható naiv tudatelméleti deficit, valamint a végrehajtó működést érintő
nehézségek miatt ezeknek a szempontoknak figyelembe vétele elengedhetetlen. Mindezek
mellett nem szabad elfelejteni, hogy a viselkedésmódosítás (pl. a tárgyi jutalmazási helyzet)
egyben szociális fejlesztési helyzet is —mert meg kell tudnunk mutatni, hogyan befolyásol
minket (érzelmeinket, hangulatunkat) az autizmussal élő gyermek/felnőtt viselkedése —ez
fontos terápiás cél, amely nagy jelentőséggel bír.
A jegyzet „technokrata” módon a viselkedéses megközelítés alapelveire és
módszertanára fókuszál. Rendkívül fontos azonban itt leszögeznünk, hogy az érzelmileg
biztonságos terápiás közeg, az elfogadó, támogató attitűd, valamint a helyzetek
interakcionalista megközelítése (nem csak páciensünk, hanem mi és más interakciós

12
partnerek is részesei vagyunk minden jónak és rossznak) nélkülözheteden. Tehát, amikor a
módszertant és a megközelítési alapelveket tárgyaljuk, nem térünk ki minden alkalommal
ezekre a nélkülözheteden feltételekre, hanem alapvetőnek és természetesnek tekintjük ezek
teljesülését.

A jegyzet felépítése azt a logikát követi, amely a problémás viselkedések befolyásolása

során is követendő.
A jegyzet második, a bevezetőt követő tartalmi egysége a viselkedések elemzéséről szól. Első
lépésként, az egység első fejezetében megismerteti az olvasót azzal, milyen szempontok
alapján kell és lehet egy cselekvést problémássá minősíteni. A második fejezet ahhoz nyújt
segítséget, hogy hogyan kell a viselkedést pontosan meghatározni: milyen terminusokkal
célszerű dolgozni, a cselekvésnek mely jellemzőit érdemes figyelembe venni és értékelni. A
harmadik fejezet azt a szituációt elemzi, amelyben a viselkedés megjelenik és megfigyelhető.
Megismertet a kontextus összetevőivel, ezek jellegzetességeivel. Az autizmussal élő
személyeknél - mint ahogy természetesen másoknál is — gyakran tapasztalható, hogy
viselkedési repertoárjukban több olyan cselekvést találunk, amely nemkívánatosnak
minősíthető. A negyedik fejezetben a befolyásolandó problémás viselkedés kiválasztásának
szempontjait tárgyaljuk, valamint azt, hogy a nemkívánatos viselkedés helyébe milyen más
viselkedéseket, illetve elvárásokat célszerű helyezni. Az ötödik fejezet az autizmusnál
leggyakrabban tapasztalható, illetve legjellemzőbb problémás viselkedéseket gyűjti össze,
ezek hátterét elemzi, majd a problémás viselkedés jegyzőkönyvezésének módszerét, valamint
a jegyzőkönyvekből nyert adatok értékelését tárgyalja.
A jegyzet harmadik rés%e a beavatkozással foglalkozik. Az első fejezet ismertetőt
nyújt az igénybe vehető beavatkozási technikákról. A második fejezet segítségével a terápiás
munka során az adekvát és hatékony beavatkozási technika kiválasztási szempontjait
ismerheti meg az olvasó. A harmadik rész utolsó két fejezete röviden ismerteti a
beavatkozások során előforduló, alkalmazható, (vagy éppen mellőzendő) eszközöket, és ezek
jellegzetességeit foglalja össze.

13
 II. 1. E gy V ISE L K E D É S M IT Ő L V Á L IK PR O BLE M A T IK U S V ISE L K E D É SSÉ ?

Ennek a fejezetnek célja, hogy megvilágítsa, mit értünk problémás viselkedés alatt.
Első hallásra ez igen egyszerű feladatnak tűnik. Azonban amikor olyan emberek viselkedését
próbáljuk meg értelmezni, akiknek saját maguknak is nehézséget okoz viselkedésük
megértése, illetve saját cselekvéseikről, ezek okairól nem vagy csak nehezen tudnak
beszámolni, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez mégsem olyan könnyű feladat. Ez a fejezet az
ehhez a munkához elengedheteden szempontokat és kritériumokat tárgyalja, emellett egy olyan
megközelítési módot közvetít, amely a gyakorlatban dolgozó szakemberek számára biztos
segítséget nyújt ahhoz, hogy az egyes viselkedések megítélése közben objektívek, tehát
szakmailag korrektek maradhassanak.

Az autizmussal élő személyekkel foglalkozó szakembereknek pontosan meg kell

tudniuk határozni azt, hogy egy viselkedés problémásnak tekinthető-e. Ehhez tudniuk kell,
hogy mi tesz, illetve tehet egy viselkedést problematikussá, mitől válhat egy megnyilvánulás
incidenssé. A problémás viselkedésről való gondolkodás során mindenképp tisztában kell
lennünk a tipikus fejlődéssel: melyik életkorban, mi várható el, illetve fogadható el egy
gyermek/ember megnyilvánulásaiból. Fontos tudni: annak ellenére, hogy az autizmus az
esetek többségében bizonyítottan organikus okokra vezethető vissza, a problémás
viselkedésekért jellemzően nem ezek a biológiai okok felelnek (Jordán, 2007). Ezért nem
léteznek olyan viselkedések, amelyeket csak autizmussal élő emberek tesznek, és soha,
semmilyen körülmények között más, nem autizmussal élő személynél nem jelenhetnek meg.
A viselkedések osztályozásakor és minősítésekor nagyon fontos hangsúlyozni az
objektivitást, de természetesen bizonyos mértékben szubjektív komponensek is befolyásolják
a viselkedések értelmezését és megítélését. Ahhoz, hogy ez a szubjektivitás csak a szükséges,
legkisebb mértékben vonódjon be egy viselkedés minősítésébe, fontos támpontot adnak
Zarkowska és Clements, a viselkedésproblémák azonosítására szolgáló kritériumai
(Zarkowska & Clements, 1994). Ezek a kritériumok hozzásegítenek, hogy egy viselkedés ne
azért minősüljön problémás viselkedésnek, mert pl. az autizmussal élő személy pedagógusa
vagy környezete úgy ítéli, vagy aktuálisan úgy éli meg, hogy az elfogadhatatlan. Tehát
segítségükkel kiküszöbölhetők az egyéni tűréshatárok, melyek .a-legtöbb esetben egyénen
belül is eltérőek lehetnek. Bárki tapasztalhatja saját magánpfoogv_ időszakonként nem
egyformán reagál a másik ember ugyanazon megnyilvánulására, iUei\ e-^tó- >\s előfordulhat,
hogy a hasonló szinten funkcionáló —tehát elvileg hasonló bánásmódot igénylő —személyek
által mutatott ugyanazon viselkedést eltérően ítélünk meg. Érezhető, hogy itt a különbségek
kevésbé a viselkedésből, vagy a viselkedést mutató személyből, mint inkább a viselkedést
értelmezni, megítélni próbáló szakemberből fakadnak —ami a legnagyobb jóindulattal sem
tekinthető objektív elbírálásnak.

Összegezve tehát, a problémás viselkedés meghatározásánál nem azt kell figyelembe

vennünk, hogy szerintünk mi jelent problémát, hanem az alább, Zarkowska és Clements
munkája alapján (Zarkowska & Clements, 1994) tárgyalt öt szempontot. Megjegyezzük, hogy
ezek a kritériumok természetesen nem csak az autizmussal élő személyek viselkedéseinek
besorolására alkalmasak.

II. 1.1. A problémás viselkedések kritériumai

1. kritérium: A viselkedés, vagy annak súlyossága nem felel meg a személy

életkorának, vagy fejlettségi korának.

Ennél a kritériumnál fontos kulcsszavak az életkor és a fejlettségi kor. Természetesen

azokban az esetekben, amikor ezek fedik egymást — tehát nem beszélünk értelmi
elmaradásról —, könnyen eldönthető egy viselkedésről, hogy teljesül-e rá ez a kritérium.
Amikor a mentális kor nem korrelál a kronológiai korral (és itt elsősorban arra gondolunk,
amikor a mentális kor elmaradást mutat), nem ilyen egyértelmű a helyzet. Általában a
viselkedés jellege határozza meg, hogy a kronológiai, vagy a fejlettségi kort kell-e
támpontként használnunk az adott viselkedés megítéléséhez. Miután az autizmussal élő
személyek fejlesztésének is elsődleges célja a szűkebb-tágabb környezetbe történő
problémamentes beilleszkedés és — a lehetőségektől függő — relatíve önálló életvezetés
elérése, így az esetek jelentős részében a személy életkora fogja elsősorban meghatározni,
hogy aktuális viselkedése a problémás kategóriába esik-e.

Tehát vannak viselkedések, melyeknél akkor sem tekinthetünk el a személy

életkorától, amikor tudjuk, hogy a fejlettségi szint messze elmarad attól. Bölcsődés, esetleg
kisóvodás korú gyermeknél könnyen tudjuk értelmezni azt a jelenetet, amikor a közértben

18
földre vetve magát követeli édesanyjától, hogy az általa kiszemelt csokit megvásárolja. Joggal
feltételezhetjük és remélhetjük, hogy ezt a viselkedést még —temperamentumától, illetve a
környezet reakcióitól függően —valószínűleg néhány alkalommal bemutatja, majd áttér egy
mindenki számára elfogadhatóbb, és kevesebb stresszt okozó kifejezési formára. Például
elmondja, milyen feltételek mellett hajlandó lemondani a csokiról, illetve elfogadja az anya
által nyújtott alternatívát, esedeg még akkor is, amikor számára ez az alternatíva kevésbé
kívánatos. Nyilvánvalóan a fent említett bolti szituációt, illetve viselkedési stratégiát egészen
másként értelmezi a környezet egy tizenéves esetében, még akkor is, ha tisztában van azzal,
hogy fejlettségi kora megegyezik az előbb említett bölcsődés kisgyermekével.

Egy másik példa is ugyanezt támasztja alá: egy csecsemőtől teljesen elfogadott
viselkedés az, hogy ha megéhezik, azt sírással jelzi, de mindenki furcsállná, ha hasonló
helyzetben egy óvodás, vagy egy felnőtt tenné ezt. Még egy olyan embertől is, aki valamilyen
oknál fogva nem tanult meg beszélni, más viselkedést várunk, mint a sírás. Például mutasson
rá arra az ételre, amit meg szeretne enni, vagy —a legtöbb ember számára érthető —leíró
gesztust alkalmazzon: emelje kezét a szájához, mintha éppen beletenne egy falatot, közben a
szájával imitáljon rágó mozdulatot; de le is írhatja nekünk, mi a kívánsága.
Nagyon fontos tehát, hogy azokat a viselkedéseket, amelyek messze eltérnek egy ember
életkora alapján elvárhatótól, értékeljük problémás viselkedésként, és igyekezzünk e személynek saját
maga, és a környezete számára is adekvátabb alternatív stratégiákat tanítani a hasonló
szituációkra.

19
 Természetesen vannak olyan esetek, amikor nem tekinthetünk el attól, hogy a
személy általános fejlettségi szintje, vagy csak egyes készségeinek szintje (ez autizmussal élők
esetében gyakran tapasztalható) messze elmarad az életkorától. Például nagyon nehéz elvárni
egy olyan felnőtt embertől, aki nem tudott megtanulni olvasni, hogy a szabadidejének egy
részét olyan hasznos tevékenységekkel töltse, mint magazinok, regények olvasása vagy
rejtvényfejtés. Ebben az esetben tehát semmiképpen nem értékelhető kezelendő problémás
viselkedésnek az, ha ez a felnőtt elutasítja a könyvtárlátogatást, mint szabadidős lehetőséget.
Az autizmushoz gyakran társul motoros ügyetlenség. Ez magyarázhatja egy másik
példánkat: sokszor jó értelmű gyermekek nehezen birkóznak meg cipőfűzőjük masnira
kötésével, ingük begombolásával. Egy ilyen jellegű probléma már feltűnést kelthet az iskolai
közösségben. Nyilvánvalóan az efféle nehézségekkel küzdő gyermeknél fontos fejlesztési
célként szerepel a finommozgás, a szem-kéz koordináció biztosabbá tétele. De emellett
aktuálisan mindig tisztában kell lennünk azzal, hogy a személy mit képes kivitelezni, tehát
például elvárható-e tőle, hogy önállóan bekösse a cipőfűzőjét, illetve, hogy teljesen önállóan
átöltözzön udvari játék előtt vagy után. Azért is fontos a hiányzó vagy csak részlegesen
kialakult készségeket számításba venni, mert a túlzott elvárások a legtöbb esetben újabb
konfliktusok, problémás viselkedések forrásai.

Azokban az esetekben, amikor az életkor kontra fejlettségi kor dilemmában a

környezet nem találja meg a helyes egyensúlyt, éppen a személy környezetében élők elvárásai,
attitűdjei alakíthatnak ki inadekvát viselkedéseket, illetve viselkedésproblémákat. Alapvető
szabály, amely a valamilyen sérüléssel vagy nehézséggel élők esetében is igaz, hogy a jelnőtt
korú személyekkel nem bánhatunk úgy, mintha gyermekek lennének. Nem alakíthatunk ki olyan
napirendet egy középiskolai vagy lakóotthoni csoportban, ami az óvodában elfogadott, sőt
szükséges: pl. a kötelező délutáni alvásnak, vagy az este nyolcórai lefekvésnek — ha ez
különösebben nem indokolt - nincs helye a felnőtt közösségekben.
Az is gyakran vezet konfliktushelyzethez, amikor a környezet kifejezetten úgy reagál a
személy megnyilvánulásaira, mintha ő egy kisgyermek lenne. Ez megmutatkozhat a
beszédstílusban, illetve abban, amikor a személy olyan kéréseire, illetve igényeire nemet
mondanak, ami egyébként megilleti őt. Ezen szempontok átgondolása és tiszteletben tartása
segít abban, hogy a szakszemélyzet, a környezet ne indikálja a problémás viselkedés
kialakulását.

20
2. kritérium: A viselkedés veszélyt jelent magára a személyre vagy másokra.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy az önbántalmazást, illetve saját és mások testi
épségének veszélyeztetését —bármilyen okból is áll fenn a viselkedés —problémás, tehát
módosítandó viselkedésnek kell tekinteni. Az a személy, akinek az a szokása, hogy a számára
érdekes autókat megérintse, és ennek érdekében az autóútra is kiszalad, amikor egy-egy ilyen
autót megpillant; ugyanúgy veszélybe hozza saját testi épségét, mint az, aki a fejét a falba üti.
De a szinte mindent szájába vevő, akár le is nyelő személynél, illetve a nyitott ajtón, kapun
kiszaladó gyermeknél is fennáll ez a kritérium.
Az öt kritérium közül talán ez a legegyértelműbben eldönthető, illetve ennek alapján
ítélhető meg legobjektívebben egy viselkedés. Az is természetes, hogy amikor a személy
megoldandó, befolyásolandó problémás viselkedéseinek rangsorát ki kell alakítani, ezek a
viselkedések prioritást fognak élvezni a többivel szemben.

3. kritérium: A viselkedés jelenléte jelentős hátrányt jelent a személynek, mert

lehetetlenné teszi azt, hogy fontos új készségeket sajátítson el, illetve kizárja őt
fontos tanulási lehetőségekből.

Az a gyermek, aki rendszeresen megüti, megrúgja a vele foglakozó terapeutát,

pedagógusát, szélsőséges esetben olyan helyzetbe kerülhet, hogy nem lesz pedagógus, aki
elvállalná tanítását, holott értelmi kapacitása mindenképp lehetővé tenné, hogy sok új
készséget elsajátítson.

Gyakran előfordul, hogy egy autizmussal élő személy olyan —a környezet és saját
maga számára sem nem veszélyeztető, sem nem zavaró —viselkedéseket mutat, amelyek
meggátolják abban, hogy tanulási, illetve feladathelyzetekbe vonódjon be. Az, aki irtózik
attól, ha a kezéhez bármi hozzáér, nehezen vehető rá, hogy zsírkrétát, tollat, stb. vegyen a
kezébe, vagy elmosogasson. Annak a helyzete is nehéz, akinek kezeit erőteljes motoros
manírok foglalják le, akár egy-egy tevékenység elvégzése közben is. Nem könnyű feladat
fogalmazást írni, gépelni vagy tollaslabdázni, miközben ezek a mozgások megjelennek.

21
 De nem csak ilyenfajta reakciók miatt kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy nem tud a
tudásszintjének megfelelő szituációkban, illetve képzésben részt venni. Például az a gyermek,
aki étkezésében extrém módon válogat, erőteljesen elutasít minden számára új ételt, étkezési
helyzetet, kirekesztődhet az óvodai, iskolai intézményes nevelésből, így nagyon fontos, a
kortársközösség nyújtotta szociális-kommunikációs helyzetekből marad ki. Akadémikus
készségeket magántanulóként is meg lehet tanulni, de azt, hogy az óraközi szünetben hogyan
próbáljon meg valaki bekapcsolódni társai játékába, beszélgetésébe, azt nem.

Gyakran találkozunk olyan erőteljesen beszűkült érdeklődés jelenlétével, amelyet ha

kontroll nélkül hagyunk, szintén kizárja a személyt tanulási helyzetekből. Aki szabadidejének
jelentős részében csak a Föld országainak zászlóiról hajlandó beszélni, kérdezősködni, vagy a
csapból folyó vízsugarat nézni hosszasan, az megfelelő irányítás nélkül nem fog részt venni
olyan szituációkban, amelyből hosszútávon sokat profitálhat.

Vannak ennél még kevésbé szembetűnőbb formái ezeknek a viselkedéseknek, ezért

sok esetben a személy környezete nem értékel problémásnak olyan viselkedéseket, amelyekre
teljes mértékig ráillik ez a kritérium. Ezek közül a passzivitás az, amelyről legtöbb esetben nem
feltételezi senki, hogy problémás viselkedésnek tekintendő. Érthető, hiszen ha valaki
meghallja a viselkedésprobléma kifejezést, elsősorban a nagyon zavaró, látványos
viselkedésekre asszociál.

22
 Valóban nehéz arra a gyermekre minden magyarázat nélkül azt gondolni, hogy éppen
problémás viselkedést mutat, aki egész délelőtt az óvodai csoportszoba egyik sarkában
üldögél, nem szól senkihez, önállóan nem vesz a kezébe játékeszközt. Pedig általában
ezeknek a gyermekeknek a helyzete hátrányosabb, mint a mindenki számára nyilvánvalóan
problémásán viselkedő társaiké. A látványos, zavaró viselkedést mutató gyermek
önkéntelenül kiharcolja magának azt a figyelmet, amely arra irányul, hogy befolyásoljuk a
viselkedését. És ez a befolyásolás a legtöbb esetben új készségek tanításából, és/vagy a
gyermek környezetének további adaptálásából áll. Pedig az az autizmussal élő személy is, aki
szabadidejében csak üldögél, önállóan nem képes magának elfoglaltságot találni — tehát
viselkedése igen passzív —, lehet, hogy kérésünkre szívesen asztalhoz ül, és felfűz egy
gyöngysort, ezzel pl. kézügyessége fejlődhet, vagy megterít a csoportnak, mellyel
önkiszolgálási készségei javulnak.

4. kritérium: A viselkedés jelentős stresszt okoz a személy környezetében élő/dolgozó

embereknek és elfogadhatatlan mértékben károsítja életminőségüket.

Talán ez az a kritérium, amely leginkább beengedi az autizmussal élő személyek mellett

élők (családtagok, munkatársak, kortársak, pedagógusok, tehát mindenki, aki hosszú időt tölt
az autizmussal élő személlyel) szubjektivitását, toleranciaküszöbét. Fontos kritérium, mert
senkitől nem várható el, hogy valaki olyannal töltsön együtt hosszú időt, akinek
megnyilvánulásai számára állandó stresszhelyzetet okoznak, és ezen ne akarjon változtatni.
Néha attól nehéz egy viselkedést e kritérium alapján minősíteni, mert minden embernek más
a tűréshatára, sőt, gyakran egyénen belül is változik a toleranciaszint. Aki autizmussal élő
személyekkel él együtt, tudnia kell a saját —más esetekben talán sokkal tágabb határok között
mozgó —toleranciaszintjét tudatosan, lehetőleg nagyjából azonos szinten tartani, mert csak
így tud az autizmussal élő ember számára jól bejósolható, következetes elvárásokat
közvetíteni. Természetesen a családtagoktól, a hasonló nehézségekkel küzdőktől, illetve a -
elsősorban a fiatal életkorú —kortársaktól, többi gyermektől nem várható el ugyanez. Ezzel
együtt az ő megítélésük, illetve reakciójuk is teljes értékű részét kell, hogy képezze a
problémás viselkedés értékelésének. A családtagok elvárásaira fontos nagy hangsúlyt fektetni.
A szakember általában saját döntése alapján éli együtt életének bizonyos részét autizmussal
élő emberekkel. A családtagokról ugyanez nem mondható el. Emellett azt a döntést

23
meghozni, hogy az életem további részében ne legyen helye többé ilyen jellegű problémának,
teljesen más síkon történik a szakembernél, mint egy hozzátartozó, legfőképpen egy szülő
esetében.

Nagyon sok esetben a pedagógus szemében problémásnak tűnő viselkedés az otthoni

környezetben nem jelent problémát — a viselkedés otthon talán nem is tapasztalható, és
ugyanennek a fordítottja is igaz lehet. Ez adódik a két színtér eltéréséből (azaz például az
iskola nem az otthon), illetve a pedagógus — szülő szerepek közötti különbségekből. Ez
természetes, de meg kell tanulni egyeztetni az elvárásokat, közösen meghatározni a célokat
(ezekről később bővebben).

5. kritérium: A viselkedés ellenkezik a szociális normákkal.

Természetesen vannak olyan írott és íratlan szociális elvárások és normák, amelyek

minden egyes emberre érvényesek, hiszen ezek teszik lehetővé azt, hogy egy közösség
tagjaiként élhessünk. Ezeknek a normáknak nagy része igen széles határok között is
mozoghat, de egy adott szocio-kultúrális közösségben általában azonosak. így viszonylag
könnyű eldönteni egy viselkedésről, hogy az adott közösség normáitól eltér, vagy sem.
Léteznek olyan viselkedések (nevezhetjük szokásoknak is), amelyeknek megítélése
erőteljes eltérést mutathat kultúránként. Ennél fogva, attól válhat ugyanazon megnyilvánulás
problémássá, illetve elfogadhatóvá, hogy Földünk mely táján cselekszi az ember.
Autizmusnál gyakori probléma az interakciók, például a beszélgetés közbeni testi közelség
mértékének helyes megtalálása. Sok autizmussal élő ember gyakran túl közel lép a
beszélgetőpartnerhez, nem látja meg a másik számára esetleg kínossá váló helyzetet.
Azokban a társadalmakban —pl. Közel-Keleten —ahol az emberek jelentős része így vesz
részt az interakciókban, mert ez teljesen elfogadott, nem is fog kínossá válni ez a helyzet
egyik fél számára sem. De vannak olyan közösségek (például néhány észak-európai
államban), amelyekben kifejezetten zavaró, tehát problémásnak és kezelendőnek tekinthető a
fent leírt viselkedés.

24
II. 1. 2. A viselkedések minősítése nem csak a szakember szemszögéből

A fenti öt kritériumot kiegészítve, illetve a viselkedéseket kicsit más nézőpontból

megközelítve Clements a viselkedések hatásait, „árait” figyelembe véve sorolja azokat a
problémás kategóriába (Clements, 2005). Ezeket a hatásokat elsősorban a családok
szemszögéből igyekszik megvilágítani.
Egy viselkedésnek lehetnek fizikai árai abban az esetben, ha a személy, vagy egy másik
ember fizikai sérülését eredményezi.
Ha valaki olyan viselkedéseket produkál, melyek miatt nehéz vele hosszabb időt eltölteni,
előfordulhat, hogy a személy, de sok esetben az egész családja, vagy a család egy része
izolálódik: nem járnak rokonokhoz, barátokhoz, és a rokonok, barátok sem szívesen keresik
fel a családot. De az a fiatal, aki nem hívja meg barátait, mert tudja, hogy alkalomadtán
kellemeden élményeket okozhat nekik autizmussal élő testvére, vagy mert nem tud/nem akar
magyarázkodni testvére furcsának tűnő viselkedései, megnyilvánulásai miatt, szintén ezt az
árat fizeti. Ezek a szociális árai a nemkívánatos viselkedéseknek.
Életvezetési árakról akkor beszélünk, amikor egy család olyan —addig megszokott vagy
igényként felmerülő — helyzetekből rekesztődik ki a viselkedés miatt, mint például
múzeumlátogatás, étterembe járás, vagy családi nyaralás.
Anyagi árai is lehetnek a viselkedésnek: minden, ami tönkremegy egy incidens során, és
pótolni kell, az a családi kasszát terheli, esetieg olyan beruházásoktól vonhatja el a pénzt,
amely a család számára fontos területeket érint.
Az érzelmi árak: minden incidens a családtagok hangulatára aktuálisan, és sok esetben
hosszabbtávon is rányomja a bélyegét. Emellett a családtagok közötti súrlódások,
konfliktusok is gyakoribbá válhatnak a problémás viselkedések állandó jelenléte miatt.

Természetesen minden család struktúrája, lehetősége, elvárása és igénye eltérő és egyben

egyedi, tehát az említett hatások általában családonként nyernek értelmet, és a viselkedés
kategorizálására érvényességet.

Végezetül nem szabad elfeledkeznünk az autizmussal élő emberek nézőpontjáról sem.

Noha nem jellemző általánosan, mégis előfordul, hogy az autizmussal élő gyermek vagy
felnőtt a szakember segítségét kéri a változtatáshoz. Természetesen ez csak olyankor

25
lehetséges, ha maga az érintett képes észlelni azokat a reakciókat, amelyeket környezete ad
szokadan/problémás viselkedéseire, illetve, ha motivált arra, hogy ezeket „levetkőzze”. A
belátásnak ezen a szintjén a gyermek/felnőtt képes megérteni, hogy egy-egy viselkedése
mások számára zavarónak, furcsának vagy „cikinek” tűnhet. Ez persze nem feltétienül jelenti
azt, hogy minden szokadan viselkedésével tisztában van, s azt sem, hogy az általa
problémásnak ítélt magatartás igényli a legsürgősebb beavatkozást. Ennek ellenére prioritást
képvisel, ha maga az autizmussal élő személy szeretne változtatni valamely problémás
viselkedésén.

Ha a fentebb említett öt kritérium, valamint hatások közül egy is illik a személy által
produkált viselkedésre, akkor viselkedését nemkívánatosnak kell tekintenünk. Általában egy
viselkedés több kritériumba is beilleszthető, és természetesen az is gyakori, hogy az
autizmussal élő személynél több olyan viselkedést tapasztalunk, amely kimeríti a problémás
viselkedés fogalmát. Fontos, hogy a viselkedések minősítésénél a fenti szempontok
mindegyikét figyelembe vegyük.

Sok szakember (pl. Jordán, 2007) a problémás viselkedések tárgyalásakor szívesebben

használja a kihívó viselkedés terminust. Rita Jordán elsősorban a problémás viselkedés
kommunikatív funkciójára mutat rá, és arra, hogy a cselekvés mögötti kommunikatív
szándékot akkor is fel kell ismerni, ha maga a cselekvés egy nemkívánatos viselkedés.

26
 II. 2. A PR O BLÉ M Á S V ISE L K E D É S P O N T O S, O B JE K T ÍV L E ÍR Á SA

Ez a fejezet a viselkedések (legyen az problémás vagy elfogadható) pontos

meghatározásának és leírásának szempontjait, valamint ennek módszerét tárgyalja.
Ahhoz, hogy a problémás viselkedést szakszerűen és hatékonyan tudjuk befolyásolni,
fel kell térképezzük annak kontextusát. Viszont ezt addig nem lehet, és nem is érdemes
megtenni, amíg nem tudjuk a viselkedést magát konkrétan és objektíven leírni.
Első lépésként fontos megérteni, hogy mi hozza létre, illetve tartja fenn
viselkedéseinket. Ehhez a jegyzetünk bevezető részében tárgyalt behaviorista, viselkedéses
megközelítés nyújt fontos alapot és segítséget. Az autizmussal élő személyek problémás
viselkedéseinek feltérképezéshez mindig viselkedéses megközelítést alkalmazunk, de itt ismét
hangsúlyozzuk, hogy ez nem jelenti egyben azt, hogy a beavatkozás is csak viselkedéses
eljárást takarhat (ezt később, a beavatkozás megtervezésénél bővebben tárgyaljuk).

II. 2.1. Miért csinálunk, teszünk valamit?

A viselkedés, az amit teszünk, a legtöbb esetben valaminek az elérésére, vagy éppen

ellenkezőleg, valaminek az elkerülésére irányul. Az is előfordul, hogy valamilyen belső
izgalmi, vagy érzelmi állapot csökkentése (esedeg növelése) a cél. Ez még azokban az
esetekben is így van, amikor az tapasztalható, hogy a viselkedés megjelenése nem
eredményezi azt a hatást, amire eredetileg irányult: azaz nem hoz megkönnyebbülést.
Egyszóval feltételezzük, hogy a külső vagy belső környezetben van egy olyan inger, ami
előhívja, fenntartja a viselkedést. Az ingerre adott válaszreakció —tehát a viselkedés —lehet
tudatos, átgondolt cselekvés, vagy ösztönös viselkedés.
Nyilvánvaló, hogy ez, a viselkedések okaira, drive-jaira vonatkozó leírás rendkívül
sematizált és leegyszerűsített, de a problémás viselkedések feltérképezéséhez jó alapot nyújt a
szakembereknek (Zarkowska & Clements, 1994; és Clements & Zarkowska, 2007).

A következő példák egyrészt azt illusztrálják, hogy mennyi mindent tehetünk

ugyanazon okból eredően, másfelől pedig azt, hogy mennyi minden, eltérő dolog elérésére
vagy elkerülésére lehet alkalmas ugyanaz a cselekedet: a csecsemő sít, mert éhes; készítek

27
magamnak egy szendvicset, mert éhes vagyok. Az elkerülésre példák: a kisbaba, mert
nedves a pelenkája, valószínűleg zavarja (pl. csípi a popsiját); kimegyek a szobából, mert a
társam olyan hangosan hallgatja a zenét, hogy az engem zavar, de ebben az esetben azt is
tehetném, hogy megkérem őt, halkítsa le a lejátszót. Belső érzelmi állapotaink szabályozására
történő kísérletek: földhöz vágom a kezemben lévő tányért, mert feldühített, hogy a
családom megjegyzést tett arra, hogy a héten harmadszor készítek ebédre főzeléket, de
ugyanebben a helyzetben az is előfordulhat, hogy háromig elszámolok magamban mielőtt
bármit tennék, vagy kiabálni kezdek velük.

Összességében az, hogy egy inger jelenléte milyen viselkedés megjelenését

eredményezi, erősen függ a személy adottságaitól: például életkorától, képességeinek
szintjétől, temperamentumától, viselkedésrepertoárjától, aktuális élethelyzetétől; és az adott
szituációtól.

A problémás viselkedések megjelenését is a környezetben, a körülményekben —amely

lehet külső környezed, de a személyben megtalálható, ú.n. személyes körülmény is - jelen
lévő ingerek eredményezik. Ezért a problémás viselkedések okainak keresésekor a viselkedés
egész kontextusát figyeljük meg és elemezzük. Ennek módszerét majd „A problémás
viselkedés jegyzőkönyvezése, az eredmények elemzése” című fejezetben részletezzük.

II. 2. 2. Mit és hogyan csinálunk, teszünk?

Mint már eddig többször említettük, a problémás viselkedések feltérképezéséhez, és

hatékony befolyásolásához a szakember első legfontosabb feladata a nemkívánatos cselekvés
megfigyelése, objektív leírása és értelmezése. Ennek megfelelő kivitelezése érdekében fontos
megtanulni, hogy egy viselkedés pontos leírásához milyen —többnyire nagyon egyszerű —
stratégiákat érdemes alkalmazni. Emellett tisztában kell lennünk azokkal a tényezőkkel és
eljárásokkal is, amelyek nem segítenek egy viselkedés feltérképezésében.

28
Tehát egy viselkedés objektív, pontos leírásához a következő szempontok segíthetik hozzá a
szakembert:

1. Fokozottan figyelni kell arra, hogy pontosan azt írjuk le, mit tesz a m^ látunk: pl. Pisti
kezével az arcát üti, Laci elszalad az asztaltól, Évi meghúzza a hajamat.
Előfordul, hogy olyan problémát kell befolyásolni, amely nem egy elkülönült
viselkedést takar, hanem több cselekvésből összeállt viselkedés-sorozatot kell egy egységes
viselkedésként kezelnünk. Ilyen esetben a tapasztalt sorrendben, pontosan kell leírni, mit
látunk (pl. a személy kiabál, csúnya szavakat mond, majd befejezésül a szekrényt üti öklével,
közben sikoltozik).

2. Szintén fontos pontosan meghatározni a viselkedés releváns jellemzőit, gyakoriságát, időtartamát,

hevességét.
Vannak viselkedések, amelyeknek az a jellemzője fontos, hogy hányszor fordul elő a
nap folyamán, vagy egy bizonyos időtartamban (pl. két óra leforgása alatt), hiszen idői
kiterjedése önmaga által meghatározott, és az ok keresése szempontjából nem releváns. Ilyen
viselkedések például a következők: egy személy kiszökik a teremből, valaki belecsíp a
másikba. Nyilvánvaló, hogy nem célszerű azt lejegyezni, hogy valaki egy másodperc alatt
megcsípi társát. Ezzel szemben sokkal fontosabb az, hogy például két óra leforgása alatt 32
alkalommal tett ilyet.
Más viselkedések esetében az fontos, hogy mennyi ideig tart. például, ha valaki csak
azzal tölti a szabadidejét, hogy a fejreállított kerékpárja kerekét pörgeti, és ettől a
tevékenységétől nehezen téríthető el, fel kell írnunk, hogy ezt mennyi időn keresztül teszi.
Természetesen ezeknél a viselkedéseknél is fontos lehet, hogy egy nap folyamán hányszor
jelenik meg, de ennél is fontosabb jellemzője az, hogy mennyi ideig tart.

29
 Az idői kiterjedés (hányszor?, milyen hosszan?) olyan objektív paraméterekhez
juttatja a szakembert, amelyek pontosan jelzik, hogy „milyen mennyiségű” viselkedéssel van
dolgunk. Ez azért is fontos, mert a beavatkozás során ugyanezek a paraméterek fogják
megmutatni, hogy hatékony eljárást választottunk-e. Ha csökken a nemkívánatos
viselkedések száma, időtartama, akkor joggal gondolhatjuk, hogy igen.

A gyakoriság és hosszúság mellett a legtöbb viselkedés intenzitása is fontos, hiszen az

intenzitás sokszor nyújthat támpontot az ok tisztázásához. Nem mindegy, hogy valaki kis
erővel, talán csak jelzésértékűen, vagy teljes erővel üti fejét a szekrénybe.

Mindezek alapján gyakori, hogy egy cselekedetnek nem csak egy jellemzője fontos,
hanem kettő — és biztos találkozhatunk majd olyan viselkedéssel, amelynek esedeg
mindhárom. Tehát amellett, hogy valaki hányszor csíp bele társába két óra leforgása alatt,
fontos azt is tudni, hogy úgy csípi meg a másikat, hogy az szinte észre sem veszi, vagy vérző
sebet hagyva maga után.

A viselkedés objektív leírásához az a stratégia nyújthat segítséget,

ha a következő kérdéssor alapján igyekszünk leírni azt.

Mit csinál a személy?

És amit tesz, azt: Mikor csinálja?, illetve X idő alatt hányszor

csinálja?
Mennyi ideig csinálja?
Miiven intenzitással teszi?

Gyakran még a fenti instrukciók alapján történő viselkedés-leírás, illetve e stratégia

alkalmazása sem teszi objektíwé megállapításainkat. További szempontok segíthetnek
abban, hogy ez ne következzen be:

1. Az első szempont a legnehezebben teljesíthető, pedig ez az egyik legfontosabb alapja az

objektivitásnak. Amikor viselkedést figyelünk meg és írunk le, muszáj tudatosan kiiktatni azt

30
a képességünket, amely nélkül a mindennapi élet során nem boldogulnánk, és amely
ösztönösen hozzátartozik életünkhöz. Ez nem más, mint az a képesség, hogy szinte azonnal
igyekszünk értelmezni a környezetünkben élő emberek viselkedését, reakcióit. Enélkül a
mechanizmus nélkül nem tudnánk eldönteni, hogy az utcán miért lép oda hozzánk valaki,
minden édesanya pánikba esne, hogy miért sír a csecsemője (persze még így is előfordul,
hogy egy adott helyzetben nem tudjuk eldönteni, hogy pánikba essünk-e; de azért az esetek
többségében mégsem ez történik).
Ez a velünk született képesség azt a szakembert, aki autizmussal élő személy
problémás viselkedését igyekszik feltárni, munkája első, megfigyelési fázisában nem segíti, sőt
hátráltatja. Természetesen a munkája további szakaszában, a megfigyelési adatok
összegzésekor neki is szüksége lesz rá, de itt még nem. Ez azért van így, mert a megfigyelés
szakaszában az értelmezett viselkedések nem számítanak objektív adatoknak, és sok esetben
tévesek is, így téves okok azonosításához vezetnek, illetve előfordulhat, hogy
értelmezhetetien adathalmazt eredményeznek.

A következő módon kerülhető el, hogy a viselkedés megfigyelésekor interpretált, így

gyakran téves adatokhoz jussunk:
Nagyon fontos, hogy nem azt írom le, hogy a másik ember szerintem miért csinálja
azt, amit tesz, hanem csak magát a megjelenő viselkedést. Nem azt írom, hogy Pisti kezével
az arcát üti, mert fáj a feje, Laci elszalad az asztaltól, mert szeretne inkább az udvaron sétálni,
Évi meghúzza a hajamat, mert rosszkedvű; hanem csak az aláhúzott részeket. Tehát, hogy
Pisti, Laci, Évi mit tesz (ld. feljebb, a viselkedés objektív leírásának 1. pontjánál). Lehet, hogy
amit elgondolok, tippelek, valóban okai a leírt viselkedéseknek, de a megfigyelés során nincs
helye feltételezéseknek, és találgatásnak, a szituáció pontos megfigyelése segít majd abban,
hogy a tényleges okokra rátaláljunk.

Az okokra vonatkozó találgatások azért is félrevezetőek, mert ebben az esetben

általában azt veszem alapul, hogy az én hasonló reakcióm mire irányulna: például azért állok
fel az asztaltól, mert nem szeretem azt az ételt, amit felszolgáltak, vagy azért megyek ki a
szobából, mert számomra kellemeden szagot érzek.
Aki már hosszabb ideje dolgozik autizmussal élő személyekkel, az sem engedheti meg
magának azt, hogy tisztán csak tapasztalatai alapján értelmezzen egy viselkedést. Nem segíti a
munkát, ha azt veszi alapul, hogy egy, már azonosított ok —még akkor is, ha azt az okot

31
korrekt megfigyeléseken alapulva azonosították — ugyanarra a viselkedésre egy másik
személynél is igaznak tekinthető.
Nem indulhatunk ki ilyen feltételezésekből, legfőképpen azért nem, mert az
autizmussal élő személyek egészen másképp is reagálhatnak bizonyos ingerekre, mint az
emberek zöme, vagy saját magunk. Emellett az ilyen típusú információk, illetve a rájuk
alapozott beavatkozás eredményessége nehezen ellenőrizhető.

2. szempont: Egy viselkedés leírásakor tartózkodni kell a túl tág megfogalmazástól. Ezek a
megfogalmazások nem pontosak, valamint szintén magukban hordozzák a megnyilvánulás
azonnali értelmezését, értékelését. Ehelyett célszerű pontos, konkrét, viselkedéses terminusokat
használni. Ha azt mondom, hogy Peti meghúzta társa haját, ezzel leírom, hogy mit tett. Ezzel
szemben, ha azt mondom, hogy: Peti bántotta társát, ezzel nagyon sok mindent mondtam:
—elmondtam, hogy szerintem Peti támadó szándékkal lépett társához (pedig nem tisztázott,
hogy mi volt a szándéka),
— elmondtam, hogy szerintem az bántás, ha valaki meghúzza a másik haját (valóban,
általában ezt gondoljuk, de arra a kisfiúra, aki incselkedésből húzza meg osztálytársnője haját
áll-e ez a feltételezés?).
De pontosan mit is csinált Peti? Meghúzta a társa haját? Nem ezt mondtam, hanem: Bántotta
társát. Tehát:
— Megrúgta?
— Megütötte?
— Kiabált vele?
— Csúnya szavakat mondott neki?
— A háta mögött kigúnyolta?

Egyszóval: mi történt pontosan?

A „bántani valakit” nagyon tág és nagyon szubjektív értelmezése egy megfigyelt

viselkedésnek. Nyilván, egy-egy ilyen tágabb megfogalmazás specifikálja az aktuálisan szóba
jöhető viselkedéseket (pl. ebben az esetben kevesen feltételeznék azt, hogy a „bántani” alatt
azt értettem, hogy megsimogatta a haját), de még mindig nagyon sok megnyilvánulást
takarhat (ld. a fent összegyűjtött lehetőségeket). Emellett a tág megfogalmazás ismét azzal

32
szembesíthet bennünket, mennyire eltérő véleményünk, ítéletünk lehet ugyanarról a dologról.
Akinek a gúnyolás nem a bántás kategóriába tartozik, esedeg egészen más kifejezést fog
lejegyezni a füzetébe, mint az, aki hántásnak ítéli meg. Ezért a legkorrektebb bejegyzés, ha
például mindketten azt írják: „Azt mondta rá, hogy hájpacni.”

Amikor leírunk egy viselkedést nem szabad a következő, és az ezekhez hasonló

megfogalmazásokat alkalmazni: bánt, agresszív, hisztizik, hiperaktív, vidám, kinevet, ....stb.
Ehelyett mindig a pontos cselekedetet kell leírni: ezt nevezzük a viselkedés behaviorista
terminológiájának (Zarkowska & Clements, 1994).

Még egy „mankó”, ami objektív megfigyelésekhez és megfogalmazásokhoz juttathatja

a szakembert. Igyekezzünk a következő gondolatot a fejünkben tartani, miközben egy másik
személy viselkedését próbáljuk rögzíteni:

Akkor írtam le jól és objektiven egy viselkedést, ha az is tudni fogja, mi történt, aki éppen
nem volt jelen, illetve a feljegyzéseim alapján én is fel tudom majd idézni az esetet, akár
hetekkel később is.

33
 II. 3. A V ISE L K E D É S K O N T E X T U SA

Az eddig leírtakban is gyakran hivatkoztunk arra, hogy egy megnyilvánulást csak

megjelenésének szituációjában lehet értelmezni, tehát a viselkedés kontextusát kell vizsgálni
és elemezni. Ennek a fejezetnek a célja, hogy megismertesse ennek a kontextusnak az
összetevőit, jellemzőit. Másik célja, hogy segítséget nyújtson ahhoz, hogyan kell egy
szituációt, valamint annak elemeit viselkedéses megközelítésben értelmezni.

Egy viselkedés kontextusa magába foglalja a megjelenése előtti környezet összetevőit, a% ebben
megtalálható kiváltó eseményeket, magát a cselekedetet, valamint a cselekedettel elért eredményeket,
hatásokat. Természetesen a kontextus része maga a személy is, aki cselekszik, és akiben
szintén fellelhetőek az előzmények, sok esetben a kiváltók, illetve az is előfordulhat, hogy az
eredmények is. Tehát ez a kontextus egy bonyolult, sok összetevős és sokváltozós rendszer,
melynek elemeit, azok kapcsolatait pontosan ismernie kell annak, aki egy problémás
viselkedés okát keresi. Bonyolultsága ellenére ez a rendszer az, amelynek segítségével az okok
azonosítása hatékony és objektív formában megtehető, valamint a beavatkozás
megtervezhető.

Zarkowska és Clements S.T.A.R. Modelljükben pontosan összefoglalták e rendszer

jellemzőit (Zarkowska & Clements, 1994). Modelljük egy tudományos, hipotézis-vezérelt
stratégia, amelyben a monitorozáson és a kapott adatok értékelésén van a hangsúly, de ezek
mellett a nehézségek megértéséhez fontos szerepet szán a környezeti faktoroknak és a
tanulásnak. A név a kontextus négy fő kategóriájának kezdőbetűiből áll össze: S =
körülmények (angolul: Settings), T = kiváltók (Triggers), A = cselekedetek (Actions) és R =
eredmények (Results). Ezen összetevők kapcsolatait és hatásait pontosan feltérképezi, elemzi,
valamint a beavatkozás során bekövetkező változásokat érzékenyen jelzi. Ettől válik a
problémás viselkedések kezelésének egy hatékony, sok visszacsatolási lehetőséget is magába
foglaló keretévé.
A következőkben a viselkedés kontextusának négy fő elemét tárgyaljuk.

34
II. 3.1. Körülmények

A körülmények azon elemei a szituációnak, amelyek magukban rejthetik az okokat,

így elindíthatják a cselekvéseket. Előrevetítik, hogy milyen hatásokra lehet számítani, illetve
olyan belső állapotba hozzák a személyt, aki erre az állapotra reagálva cselekedni fog. A
körülmények külső környezeti feltételekből, valamint az egyénen belüli személyes
feltételekből állnak.

II. 3. 1. 1. A legfontosabb környezeti körülmények

A fizikai klíma a környezetnek azon elemeit jelenti, amelybe beletartozik például a

hőmérséklet, zsúfoltság, szagok, megvilágítás. Ezeknél a feltételeknél is nagyon fontos az
előző fejezetben tárgyalt objektív leírások alkalmazása. Az indokok itt is ugyanazok, mint a
viselkedés objektív leírásának az indokai.

•N

Az, hogy egy helyiségben zaj van, nagyon sok mindent rejthet magában: lehet, hogy
éppen egy rock koncert zajlik, de az is lehet, hogy egy kisbaba sír, vagy két ember hangos
szóváltásba keveredett. Emellett annak megítélését, hogy valami zajos vagy nem, a
megfigyelő toleranciája, illetve értékítélete nagyban befolyásolja. Van, akinek egy koncertet,
vagy egy mozielőadást végigülni kínszenvedés, mások rendszeresen látogatnak ilyen
eseményeket, anélkül hogy a hangerőre panaszkodnának. Az is gyakran tapasztalható, hogy a

35
gyereksírás valakit rettenetesen zavar, és annak jelenlétében a környezetet erősen zajosnak
írná le. Ebben az esetben is érdemes konkrétan azt leírni, amit a hanghatásokkal
kapcsolatban tapasztalunk, tehát: egy együttes élőben játszik, sír egy kisbaba, két ember
kiabál egymással. Ugyanez vonatkozik a többi meghatározásra is (valamint a később tárgyalt
összes többi kategória meghatározásaira): a zsúfolt busz, a kánikula, a büdös, a sötétedéskor
kifejezések mind nehezen azonosítható megfogalmazások, aki nincs a helyszínen, nem fogja
tudni, mire gondol pontosan az, aki a leírást végezte.
Tehát, nem csak a cselekvések megfogalmazásánál, hanem az egész szituáció
összetevőinek a leírásánál fontos az objektív, akár —ahol lehet, és releváns —a számszerű (pl.
35 C° volt, 15 személy tartózkodott a buszon, vagy minden ülőhely foglalt volt a buszon)
adatok rögzítése.

A szociális klíma a szituációban történő interakciókat, a kontextusban résztvevő

személyek közötti kapcsolatok általános, illetve aktuális minőségét jelenti. Az a légkör,
amelyben mindennapjait tölti, az autizmussal élő személy motivációjára, szükségleteire, tehát
viselkedésére hatással van. A kiegyensúlyozott, jó hangulatú környezet, illetve az egyenlő
rangú kapcsolatokon és megfelelő tiszteleten alapuló interakciók esetükben is alapvető
feltételei a jó kooperációnak, a teljesíteni akarásnak, illetve a helyes önértékelés
kialakulásának. Ezzel szemben az alá-fölérendeltségi viszony, a szükségest meghaladó,
állandó kontrollálás, vagy a durva, megalázó interakciók frusztrációt, állandó nyugtalanságot,
sok esetben haragot eredményeznek. De nem csak az egyén felé irányuló attitűdök vannak
hatással viselkedésére, hanem a szituáció többi szereplőjének kapcsolatai, interakciói is.
Például egy fejlesztő csoportban sokkal nehezebb elvárást állít az autizmussal élő tanuló elé,
ha olyan szituációban kell tanulnia, amelyben pedagógusai veszekednek (akár a csoportot
érintő, de az is előfordulhat, hogy azon kívül eső okból), kapcsolatuk feszültséggel teli. Ennél
is rosszabb a helyzet, ha a személyzet tagjainak folyamatos vagy állandósult nézeteltérései
vannak.
Nyilvánvalóan ugyanezzel a hatással bírnak a kortársak, tehát összességében a
szituáció összes résztvevőjének kapcsolatai. Fontos megjegyezni, hogy a viselkedés
megjelenésének körülményeiben szerepelnek-e a következő mozzanatok: más személy erős,
problémás vagy zavaró viselkedést produkál éppen (ha igen, mi ez a viselkedés, hogyan
reagálnak rá a körülöttük tartózkodó társak, pedagógusok). Ezek mellett célszerű azt is

36
számon tartani, hogy éppen milyen interakciók zajlanak, illetve van-e ezek között olyan, ami
szokatlan, vagy nagyon nem jellemző, illetve hirtelen megjelenő az adott szituációban. Ilyen,
a kontextusra nem jellemző szociális elemek lehetnek: valaki idegen lép be a szobába, illetve
egy ismerős nem az addig rá jellemző időben érkezik; vagy ismerőseink nem a tőlük
megszokott hangnemben, hangerővel, stílusban beszélgetnek egymással.

Igen nagy jelentősége van egy személy viselkedésére vonatkozóan a foglalkoztatási

klímának. Fontos eleme a szituációnak, hogy milyen szervezettségű foglalkozás (pl.
strukturált, fél-strukturált a tevékenység, vagy teljes mértékben rá van bízva a személyre,
mivel töld az idejét, tehát teljesen strukturáladan időszakról van szó), esedeg két esemény
közötti váltás zajlik éppen. A rosszul szervezett, az egyén számára nem, vagy nehezen
értelmezhető elvárások jelentősen növelik a problémás viselkedések megjelenésének esélyét.
Azt is fontos figyelembe venni, hogy a nem megfelelő foglalkoztatás is jelentős
konfliktusforrás lehet. Előfordulhat, hogy túl nehéz követelményeket támasztunk: például
óvodáskorú gyermekektől, vagy komoly tanulási nehézségekkel küzdő emberektől, illetve
azoktól, akiknek hiányoznak az ehhez szükséges képességeik, nem várható el, hogy adatokat
vigyenek be számítógépes szoftverek segítségével. De ennek az ellenkezője is hasonló
eredményhez vezet: az alulfoglalkoztatás (mind nehézségi fokban, mind a feladatok
mennyiségét illetően) is magában hordozza a problémás viselkedések kialakulását. Ha
valakire huzamosabb ideig a képességszintjétől elvárható feladatoknál jóval alacsonyabb
szintű feladatokat bíznak, az előbb-utóbb elveszítheti motiváltságát, emellett frusztrálttá
válik.
Az elvárásokat, a feladatok, és munkafolyamatok mennyiségét és nehézségét egyénre
szabottan kell kiválasztani és meghatározni. Ezt később, ha szükségessé válik, az egyén
fejlődését pontosan követve meg kell változtatni, újra adaptálni. Az autizmussal élő
személyek egy részére valóban jellemző lehet, hogy az átiagosnál jobban tűri a monotonabb,
begyakoroltabb munkafolyamatok hosszabb időn keresztül történő végzését. Ezt mégsem
kezelhetjük általános, és minden autizmussal élő emberre egyformán érvényes
tulajdonságként, így azt sem várhatjuk el, hogy csak ilyen jellegű munkákat vagy feladatokat
végezzenek hosszú órákon keresztül.
Összességében tehát, a nem megfelelő szintű foglalkoztatottság gyakran azonosítható
egy problémás viselkedés okaként.

37
II. 3. 1. 2. A körülmények személyes feltételei

A megfelelő fizikai állapot, vagy jóllét minden embernél, így az autizmussal élő
személyeknél is elengedhetetien feltétele annak, hogy valaki elfogadható minőségben tudja
élni a mindennapjait. A hirtelen fellépő sérülések, akut illetve már krónikussá vált betegségek,
valamint az ezeket követő, (a sérüléstől, betegségtől függő) hosszabb-rövidebb időszakok
jelentősen visszavetik a személy aktuális viselkedését, életminőségét. Autizmusnál fontos
figyelembe venni, hogy ezeknek a problémáknak az azonosítását, illetve a probléma közlését
a környezettel, sok esetben nem várhatjuk el a személytől, illetve nem számíthatunk rá.
Sokuk a saját problémáját nem tudja azonosítani, nem érti pontosan, hogy amit érez,
tapasztal az mi: fájdalom, diszkomfort érzés, stb. Szintén sokak számára nehéz feladatnak
bizonyul lokalizálni az érzést: a fogam vagy a hasam fáj? Még azokban az esetekben is,
amikor erre képes valaki, gyakori, hogy nem jut a környezet tudomására, hogy a problémás
viselkedés hátterében fizikai betegség áll, mert a kommunikációs nehézségek miatt a személy
nem jelzi ezt: nincs hozzá megfelelő eszköze (pl. nem beszél, vagy nincs kommunikációs
kártyája a fájdalom jelzésére), hogy ezt megtehesse. Emellett az is gyakran tapasztalható,
hogy valaki nem érti, illetve tudja azt, hogy ilyen helyzetekben segítséget lehet kérni egy
másik embertől.
Mindezek miatt a környezet, a szakszemélyzet feladata és kötelessége az első
lehetséges okként számításba venni, és felismerni azt, hogy egy problémás viselkedés
hátterében fizikai betegség, sérülés áll-e. Ehhez segítséget nyújthat annak a megítélése, aki
nagyon jól ismeri a személyt, és így könnyen felfigyel annak megváltozott állapotára. Emellett
az is mindig egy kialakult betegség gyanúját veti fel, amikor valaki hirtelen, látszólag minden
ok nélkül olyan viselkedést kezd mutatni, ami addig soha nem volt tapasztalható nála. Ha
például egy nembeszélő gyermek elkezdi erősen ütni a halántékát, akkor a szakember nem
kezdheti el két héten keresztül jegyzőkönyvezni a viselkedés körülményeit, hanem első
kötelessége szakorvoshoz küldeni, hiszen a megnyilvánulás hátterében nagy valószínűséggel
állhat fülgyulladás, fejfájás, esetieg fogfájás. Azért fontos egy esetlegesen fennálló betegségre
fényt deríteni, mert az elvesztegetett idő alatt a beteg még rosszabb fizikai állapotba kerülhet,
betegsége szövődményekkel járhat, valamint egy fülgyulladásnak egészen más a kezelési
módja, mint annak, ha a viselkedés funkciója a környezet figyelmének elnyerése (pl. egy
közös aktivitás kezdeményezése érdekében).

38
 Nem csak az akut betegségek eredményezhetnek nem megfelelő fizikai állapotot,
hanem az autizmushoz társult krónikus betegségek, illetve állapotok is. Elsősorban azokra az
állapotokra kell fokozottan odafigyelni, amelyek kezelése különleges eljárásokat, odafigyelést
igényel. Orvosilag bizonyított, kivizsgált étel- és egyéb allergiák, cukorbetegség esetén a diéta
megszervezése és betartatása a környezet feladata és kötelessége. De ugyanez vonatkozik a
gyógyszeres terápiát igénylő betegségeknél (pl. epilepszia, vagy a fentebb említett
fülgyulladás) a gyógyszerek pontos adagolása, bevételüknek ellenőrzése.
Előfordul, hogy az audzmusból fakadó nehézségek okozzák a fizikai jóllét hiányát.
Gyakran tapasztalható, hogy valaki táplálkozás terén szélsőségesen válogat, minden —
számára valamilyen oknál fogva vagy szempont alapján nem megfelelő —étel megkóstolását
elutasítja. így sokszor alakulhat ki, hogy a személy hosszú hónapokon, esedeg éveken
keresztül két-három ételféleséget fogyaszt, de ismert olyan eset is, amikor valaki csak egyféle
ételt volt hajlandó megenni. Ilyenkor kialakulhat vitaminhiányos állapot, amelynek szintén
lehetnek fizikai következményei.
Más, de szintén az autizmushoz kapcsolódó nehézség, amikor valaki olyan
tevékenységet hanyagol, vagy utasít el, amely hiányában bizonyos betegségek kialakulásának
esélye fokozottan megnő. Aki rendszeresen nem tisztálkodik, vagy nem mos fogat, és nem
engedi, hogy ezeket más megtegye helyette, az előbb kerül orvosi kezelést igénylő állapotba.
Az is nagyon gyakori, hogy az autizmussal élő személy elutasítja az orvosi vizsgálatot,
beavatkozást, illetve olyan súlyos reakciókat produkál ezekkel szemben, hogy nem sikerül a
vizsgálatot vagy egy kezelést elvégezni.
A fizikai jóllét biztosításához elengedheteden a megfelelő erőnlét és edzettség elérése,
szinten tartása. Ennek alapja az autizmussal élő embereknél is a rendszeres testmozgás.
Mindenki számára fontos megtalálni a személyre szabott és kialakított mozgást vagy
sportágat, amely az egyén számára mind mentálisan, mind fizikálisán kivitelezhető, ezek
mellett élvezetes is. Kutatások és tapasztalatok is alátámasztják, hogy a rendszeres testmozgás
az autizmussal élő emberek fizikai jóllétét rövid és hosszú távon is növelik (Clements &
Zarkowska, 2007). Emiatt az autizmussal élő személyek tanterveivel, fejlesztési programjaival
szemben elvárás, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon bennük a testmozgás, mint más, általános
tantervekben, programokban.

A pszichés állapot, jóllét is fontos személyes körülmény. Bizonyos érzések

jelenléte, például a hirtelen fellépő, valamint állandósult szorongás, bizonytalanság-érzet,

39
nyugtalanság, düh, rossz hangulat, döntésképtelenség mind csökkentik a személy pszichés
jóllétét. De egy kiegyensúlyozott állapot elvesztése (pl. megszokott környezetből való
kiszakadás, pl. iskolaváltás, költözés; valakinek az elvesztése, gyász) szintén ezzel a hatással
bírhat. Természetesen ezeknek az ellenkezője is igaz: a kiegyensúlyozottság, biztonságérzet,
vidámság nagymértékben növelhetik a motiváltságot, a teljesítményt és a tűrőképességet.
Fokozott érzelmi állapotok, agitáltság is okozhat problémás viselkedést. Ezt
eredményezhetik hormonális változások (leggyakrabban a szexuális késztetés, izgalmi
állapotok esetén; illetve a premenstruációs időszakban számíthatunk erre), de akár egy
korábbi élettapasztalat, élmény, meg nem oldott személyes traumák, konfliktusok is.
A társult, vagy az autizmus talaján kialakult depresszió természetesen szintén jelentős
hatással van a személy viselkedésére, megnyilvánulásaira.

A „kogníció” olyan személyes körülmény, amely szintén erősen befolyásolja a

személy viselkedését. Ez egy autizmussal élő egyénnél a környezet számára csak nagy
szakmai felkészültség mellett értelmezhető és befolyásolható eleme a viselkedés
kontextusának. Az interakciókban résztvevő partnerek megítélése és attitűdjei a személy saját
magáról alkotott képét folyamatosan alakítják. Ha a másik felé közvetített attitűd
következetesen negatív, illetve nem reális, az növeli a konfliktusok kialakulásának
lehetőségét. Gyakori, hogy a nem tipikusan fejlődő emberekkel foglalkozó személyzet kevés
hangsúlyt fordít arra, hogy a személy pozitív tulajdonságairól és eredményeiről hangsúlyos
visszajelzést adjon.
Autizmusnál az is sokszor tapasztalható, hogy a környezet visszajelzései reálisak, és
rendszeresen pozitívak, mégis a személy ennek ellenkezőjét éli meg. E jelenség okával fontos
a szakembereknek tisztában lenniük. Ugyanis a „kogníció” a S.T.A.R. Modell fogalmi
keretében elsősorban azokat az értelmezéseket, interpretációkat jelenti, amelyek az egyén felé
közvetített értékeléseken, kinyilatkoztatásokon alapulnak. A környezetnek tehát
elengedheteden számításba vennie, hogy az autizmus komoly nehézséget okoz a személynek
abban, hogy saját maga vagy mások mentális állapotait (pl. szándékait, vélekedéseit,
érzelmeit) illetve a kommunikációs interakciók árnyaltabb, szociális tartalmait felismerje,
helyesen értelmezze. Ennek következtében gyakoriak a félreértések, negatív interpretációk.

Jelen esetben a kogníciót nem szigorúan a kognitív tudomány fogalmi körének megfelelően használjuk,
hanem egy sajátos, kissé leszűkített, „STAR-os” megközelítésben.

40
 Összességében mindegy, hogy vélt vagy valós indokokon alapul, ha az egyén azt éli meg,
hogy vele szemben nem elfogadóak, tiszteletienek, durvák, stb.; hiszen a kimenetelt tekintve
az eredmények ugyanazok: nem megfelelő énkép, rossz megoldási stratégiák, állandó
konfliktusok, rossz minőségű személyközi kapcsolatok, az interakciók kerülése,
elszigetelődés.

M íg a környezeti körülményekre vonatkozóan könnyű objektív megfigyeléseket tenni és adatokat

gyűjteni, addig ez a személyes körülményekre - főleg a személy pszichés állapotára és „kogníciójára” —
vonatkozóan kevésbé lehetséges. Ezekben az esetekben elsősorban a családtagoknak, az egyén közvetlen
környezetében élőknek a személlyel kapcsolatos tapasztalataira, illetve tudására kell és lehet támaszkodni.

A fizikai, pszichés és kognitív jóllét csökkenése többféle eredménnyel járhat (Clements

& Zarkowska, 2007).
Általában — és tulajdonképpen bárkire vonatkozóan — elmondható, hogy az ilyen
helyzetekben csökken az egyén toleranciaszintje. Emiatt az addig elviselt vagy jól tolerált
körülményeket zavarónak éli meg, és nem lesz többé motivált azokra a dolgokra, amik addig
lekötötték figyelmét. Ez azt eredményezhed, hogy megnő azon viselkedéseinek száma, amely
a számára zavaróvá vált szituációk elkerülését eredményezhedk.
A jóllét hiányában a személy azt feltételezhed magáról, hogy beteg, sérült,
értéktelenebb társainál, környezeténél, a felé irányuló szándékokat (pl. segítségnyújtást,
gyógyítást) esetieg tévesen értelmezi, reakciói ezek leállítására vagy elkerülésére irányulnak.
A jóllét hiánya állandó emelkedett izgalmi szinttel járhat, ami a személyt labilissá
teheti, a kontrolláltság elvesztését eredményezheti, így az érzelmi kitörések valószínűségét
megnöveli.
Stressz hatására a kontrollálatlan mozgások és megnyilvánulások általában
intenzívebbé és gyakoribbakká válnak. Ezekben az esetekben a jóllét hiánya általában a
gádási/szabályozási folyamatok károsodását eredményezi. Ezek a problémák leginkább olyan
állapotoknál (pl. Tourette-szindróma, obszesszív-kompulzív zavar) figyelhetők meg, ahol a
gátió funkciók működése eleve sérült, és az akaratian mozgások jelentős mennyiségben
vannak jelen. Autizmusnál is megfigyelhetők ilyen típusú tünetek (pl. repetitív mozgások,
kényszerek, rituálék). Ha ezeket kívülről megpróbálják befolyásolni - leginkább leállítani (pl.
egy akaratlan mozgássort) —az dühkitörést vagy nagyfokú szorongást eredményezhet.

41
 A jóllét csökkenésének vagy hiányának megoldására a személy olyan megoldási
stratégiákat választhat, amely szintén problémás viselkedésnek tekinthető: például nem
vállalja a szociális interakciókban való részvételt, nem megy emberek közé, izolálódik, akár
teljesen bezárkózik.

II. 3. 2. Kiváltók

A kiváltók azok az események amelyek elindítják a cselekedetet. Mindig jelen vannak

a szituációban, közvetienül a viselkedés előtt jelennek meg, de gyakran nem a^ iga^i okai, vagy
fenntartói egy cselekedetnek. Mégis, az adott szituációban a megjelenésükkel a viselkedés
kialakulását eredményezik. Ezért fontos azonosítani és figyelembe venni, mi vált ki egy
cselekvést, valamint a kiváltó ismerete segítséget nyújthat a probléma gyökerének
kiderítéséhez.

A kiváltók különböző mechanizmusok alapján indíthatnak el cselekedeteket.

Megjelenésükkel jelezhetnek egy, a személy számára fontos vagy kívánt esemény közeledését,
illetve egy kívánt tárgy elérhetőségét. A csoki látványa eszünkbe juttathatja, hogy mennyire
szeretnénk enni belőle, és ennek érdekében cselekedni fogunk, még akkor is, ha addig nem
állt szándékunkban csokoládét enni. Ugyanezt a hatást válthatja ki egy étel, a kávé, stb. illata:
jelezhed az ebédidő közeledését, vagy azt, hogy amúgy is fáradtak vagyunk, és egy kávé talán
segíthet a helyzetünkön.
Egy inger azt is előrevetítheti, hogy valami olyan dolog következik, amelyben nem
szeretnénk részt venni, illetve szeretnénk kikerülni azt. Annak a tanító néninek a látványa, aki
a gyermek által nem szívesen végzett feladattal a kezében jelenik meg a terem ajtajában,
eredményezheti azt, hogy a gyermek olyat tesz, aminek következtében végül kimaradhat a
közelgő szituációból. Egy félelmet kiváltó dolog (pl. kutya, hangot adó játék) megjelenése
szintén olyan viselkedéseket válthat ki, aminek segítségével elkerülhető a vele való találkozás.

Gyakori, hogy a kiváltó akkor is elindítja a viselkedést, amikor az eredmény már nem
fontos a személy számára; tulajdonképpen rutinszerűen összekapcsolódik az inger és a
cselekvés. Tehát az eredeti igény már nincs is jelen. Előfordulhat például, hogy az a gyermek,

42
aki sírásával minden alkalommal eléri azt, hogy gondozója ölbe vegye, akkor a gondozó
megjelenésekor sírni fog még akkor is, ha valójában nem is szeretné, hogy felvegyék.

Vannak olyan események, amelyekre automatikus reakcióképpen jön a cselekvés: ha

valaki azt észleli, hogy egy kő repül felé, akkor az esetek nagy részében gondolkodás nélkül
cselekedni fog: például elhajol a kő elől, vagy kezeit az arca elé kapja.

Egyes kiváltók érzelmi túlterhelést okoznak, és ezzel indítanak el cselekedeteket.

Jelenlétükkel fokozatosan sodorják az embert afelé, hogy hatásukra cselekedjenek. Gyakori,
hogy egy addig jól tolerált és elfogadott környezeti ingert tovább nem visel el valaki. Például
előfordulhat, hogy sok időn keresztül nem okoz problémát, hogy a mellettünk ülő hangosan
ütögeti ujjaival az asztal tetejét, ám eljön az a pont, amikor ez zavaróvá válik számunkra, és
tenni fogunk valamit annak érdekében, hogy felfüggessze ezt a tevékenységét.
Néha a szituációban megjelenhet egy olyan mozzanat, amely az esetek nagy részében
jelentéktelennek és hatástalannak bizonyul, de az adott helyzetben olyan feltételekhez társul
(pl. egy fokozódóan túlterhelt állapothoz), melyek miatt válaszreakciót vált ki. Például
sokszor tapasztalhatjuk —akár saját magunkon is —, hogy amikor gyűlnek a serelmeink, vagy
fokozódik a dühünk, akkor egy, ezen érzelmeink valódi okán teljesen kívül eső történés váltja
ki azt a reakciónkat, amely valójában az alapproblémánkra irányul. Amikor valaki az aznapi
munkahelyi nehézségeivel telítődve este a fiával kiabálni kezd, a gyermek olyan viselkedése
miatt, amelyről addig fel sem merült, hogy zavaró vagy helytelen lenne, akkor nagy
valószínűséggel a gyermek viselkedése nem valódi oka a cselekedetnek (tehát annak, hogy
kiabál gyermekével), hanem „csak” kiváltója.
Ezekben az esetekben gyakran nagyon nehezen azonosítható, hogy a viselkedésnek
valójában mi a funkciója. De miután ilyen jelenséggel leggyakrabban fokozottan stresszes
állapotban lévő személynél találkozhatunk, ilyenkor általában az elsődleges cél a stressz
csökkentése (Jordán, 2007).

Vannak események, amelyek hirtelen érzelemfokozódást eredményeznek —például,

ha valakit bántalmaznak, felmérgesítenek - , ami a személy problémás viselkedéséhez
vezethet. Autizmusnál gyakran tapasztalható az arousal szint* kontrollálásának nehézsége,

* A „kogníció” fogalmához hasonlóan az „arousal szint” kifejezés értelmezése a STAR megközelítésben

kissé eltér a hagyományostól.

43
amely tovább növeli az ilyen hatások miatt kialakuló problémás viselkedések előfordulásának
esélyét. Ez megtörténhet túl magas izgalmi szint mellett, melynek következtében a környezet
ingerei elárasztják az egyént, aki képtelen szelektálni a beáramló ingerek között, így
megfelelően reagálni ezekre.
Az egyes ingerekre való eltérő, sok esetben szélsőséges reakció is okozhat arousal
fokozódást, amely problémás viselkedéshez vezethet. Annak a gyermeknek, akinek
nehézséget jelent, hogy beszélgetés közben tanára szemébe nézzen, és ezt ennek ellenére
elvárják tőle, olyan szintemelkedést okozhat a szemkontaktus felvétele, ami miatt már
képtelen arra figyelni, amit a tanár mond neki. Ennek pedig egyenes következménye lehet egy
problémás viselkedés. Ugyanez lehet a következménye egy zavaró hang, látvány, szag, stb.
érzékelésének, vagy a személy számára félelmet keltő esemény, tárgy megjelenésének.
A másik véglet is nemkívánatos viselkedésekhez vezet. Amikor túl alacsony az
arousal szint, akkor az egyén válaszképtelenné válhat, amely meggátolja többek között abban,
hogy feladatait elvégezze, vagy alapvető szükségleteinek kielégítése érdekében cselekedjen.
Ez első hallásra nem mindenki számára tűnik problémás megnyilvánulásnak, de ha valaki
ismét átnézi és átgondolja a jegyzet II. részének első fejezetében leírtakat, és az alapján
értelmezi a jelenséget, nem fogja vitatni az ilyen jellegű viselkedések problémás voltát
(Zarkowska & Clements, 1994).

II. 3. 3. Cselekedetek

A II. 2. fejezetben részletesen tárgyaltuk, hogy miket tekintünk cselekedeteknek,

valamint, hogy ezeket milyen szempontok figyelembe vételével kell megfigyelni és elemezni,
ezért itt nem térünk ki ismét erre a témára. Tudni kell, hogy a S.T.A.R. Modell felépítését
tekintve a cselekedetek (tehát tulajdonképpen a mutatott/tapasztalható viselkedések)
szerkezetileg ide kapcsolódnak. Másrészről a modell nem csak a problémásnak tekinthető
viselkedéseket sorolja ebbe a kategóriába, hanem a megtanulandó helyes viselkedéseket. Ezek
mellett ide tartoznak azok a cselekedetek is, amelyek ritkán, de előfordulnak a személy
repertoárjában, elfogadhatóak —sőt, kívánatosak—, ezért megerősítést igényelnek.

Természetesen egy probléma okainak kutatásakor elsősorban a nemkívánatos

viselkedés megfigyelése, e rendszerbe történő behelyezése és elemzése az elsődleges feladat.

44
A helyes viselkedések elemzése a beavatkozás hatékonyságának vizsgálatakor válik majd
fontossá.

II. 3. 4. Eredmények

Egy tettet, cselekedetet mindig valamilyen esemény követ, tehát valamilyen eredménnyel
jár. Amikor egy problémás viselkedés okait keresve vizsgáljuk a szituációt, nagyon fontos,
hogy azokra az eredményekre összpontosítsunk, amelyek spontán, és nem a terápiás munka
eredményeképpen előre megtervezetten követik az eseményt. Természetesen nagyon sok
esetben még a felderíteden hátterű cselekedeteknél is a környezet igyekszik tudatosan
reagálni az incidensre — gyakran, például ön- vagy a környezetet veszélyeztető
megnyilvánulásoknál ezt nem is teheti másképpen. Ellenben sok olyan helyzet is adódik,
amikor kivitelezhető, hogy a viselkedés feltérképezésének fázisában nem vezetünk be
tudatosan, előre meghatározottan alkalmazott eredményeket, mert csak így sikerülhet pontos
információkat gyűjteni a cselekvés, illetve a személy valódi céljait illetően.
Az adatok elemzése során, az eredményekre vonatkozóan fontos azt is figyelembe
venni, hogy általában a viselkedést abban az esetben is alkalmazni fogja a személy, ha nem
minden egyes alkalommal éri el vele a kívánt eredményt.

Nagyon fontos, hogy amikor egy problémás viselkedést elemiünk, mérünk fel, akkor a^
eredményeken a cselekedet által — mondhatni „spontán” — elért eseményeket értjük. Persze, ha
megjelennek a kontextusban előre megtervezett válaszreakciók is, akkor azokat is számításba
kell venni az elemzés során, hiszen nyilvánvalóan ezek is befolyásolják a személy
viselkedésének további alakulását. A tudatosan használt eredmények (pl. jutalmazás) a
viselkedésmódosítás, tehát majd a beavatkozás során kapnak nagy hangsúlyt.

A viselkedés hatásait tekintve ugyanazt a terminológiát használjuk mind a felmérés,

mind pedig a már elindított beavatkozás során tapasztalható eredményekre vonatkozóan.

Az eredményeket két szempontból osztályozhatjuk. Az egyik szempont azt veszi

figyelembe, hogy a személyt milyen jellegű „nyereséghez” juttatja cselekedete. A másik
megközelítés inkább a cselekvéssel elért eredmény hatásait veszi figyelembe.

45
II. 3. 4.1. Egy viselkedés lehetséges nyereségei

A problémás viselkedések felméréseinek elemzésekor a legtöbb esetben kirajzolódik,

hogy a cselekedet milyen kívánt nyereséghez juttatja a személyt. Egy tett segítségével hozzá
lehet jutni dolgokhoz, illetve el lehet kerülni a kevésbé, vagy egyáltalán nem preferált
dolgokat, eseményeket.

A. Egy viselkedésnek lehetnek szociális eredményei. Ennek a leggyakoribb formája,

amikor valakinek sikerül a környezetében tartózkodó/k figyelmét magára irányítania. Nagyon sok
okból eredően tehet valaki ilyet. Például segítségre van szüksége, szeretne részt venni egy
közös aktivitásban, szüksége van egy tárgyra, és egyedül nem tudja megszerezni, fáj valamije.
Ezekben az esetekben a másik ember figyelme, segítsége nélkül nem teljesülhetnének igényei.
Ennek az ellenkezője is elindíthat viselkedéseket. Amikor valaki szabadulni szeretne
egy helyzetből, szeretne elkerülni bizonyos dolgokat, személyeket, eseményeket, ennek
érdekében — megfelelő, a környezet számára elfogadhatóbb alternatívák hiányában —
mutathat nemkívánatos viselkedést. Arra is sikeres stratégiákat lehet kiépíteni, hogy valaki
elérje azt, hogy egyedül lehessen.
Ha egy nembeszélő gyermek hangos sírásba vagy kiabálásba kezd, akkor a környezet
reagálása általában elég következetes és egyértelmű: mindenki a gyermekhez fordul, igyekszik
megfejteni, vajon miért sír. Tehát megkapja azt a figyelmet, ami rá, és arra irányul, hogy az
igényeit kiderítsék és —lehetőség szerint —kielégítsék.

/í
m ■V í
W ^r s/f,
feí

r 7TT

f&í. «Sl.

A környezet különféle reakciói a viselkedés későbbiekben történő megjelenésének valószínűsége

szempontjából egészen eltérő hatásokat érhetnek el.

46
 Természetesen ugyanezzel a módszerrel az is elérhető (főként, ha idősebb, esedeg
felnőtt korú teszi ugyanezt), hogy a teheteden szemlélődök — jobb híján — távolabb
húzódjanak tőle, hiszen így elkerülhető egy olyan emberrel történő találkozás, akinek
megnyilvánulásai zavaróak, esedeg félelmet keltőek. Tehát, például a kiabálás sikeres stratégia
lehet a tömegből való szabadulásra, vagy az egyedüllét elérésére.
Akkor, ha a kívánt eredmény az esetek nagy százalékában bekövetkezik (pl. a
gyermek sírására legtöbbször valaki megpróbál segítséget nyújtani, vagy megnyugvását
remélve megengedik, hogy elhagyja a helyiséget), a gyermek/felnőtt nagyon gyorsan
megtanulja, hogy ezeket a viselkedési stratégiákat viszonylag egyszerűen és hatékonyan tudja
alkalmazni környezete befolyásolására.

B. A minket körülvevő, szűkebb-tágabb környezetből szinte állandóan rengeteg,

különféle modalitásból származó szenzoros inger hat érzékszerveinkre. Ezek a látási, hallási,
szaglási, tapintási, ízlelési és proprioceptív ingerek teljesen egyéni, személytől függő hatást
váltanak ki mindenkiből. Ha egy jelenség élvezetet okoz valakinek, akkor keresni fogja az
élvezet forrását, ha pedig az ellenkezője igaz: kellemeden az érzékelt inger, akkor igyekszik
elkerülni azt. Okozhat örömöt a fákról lehulló levelek látványa a napsütésben; egy felület
simogatása közben tapasztalható tapintási inger, de ugyanennek a tevékenységnek például a
hanghatása is; a test hintáztatása, vagy az ember saját tengelye körüli forgása során kialakuló
érzetek (amely szintén állhat veszdbuláris, de akár látási élményekből is).
Ezzel szemben legtöbbünk igyekszik elkerülni a nehezen tolerálható hangokat,
szagokat, látványt, stb. Ha valaki forró tárgyhoz ér, akkor ösztönösen elkapja a megégetett
testrészét, kellemeden hang hallatán befogjuk a fülünket, elhagyjuk a helyiséget, vagy
igyekszünk hatást gyakorolni a hangforrásra.
Ezek a szenzoros eredményei egy viselkedésnek. Cselekedeteinkkel elérhetővé vagy
elkerülhetővé válnak a „kiválasztott” szenzoros élmények.

Autizmusban, illetve súlyos mentális nehézségeknél gyakran megfigyelhető a

szokatian szenzoros ingerek preferálása, keresése. Fontos figyelembe venni, hogy a
szenzoros problémák nem csupán bizonyos ingerek szokatian intenzitású keresést ben
mutatkozhatnak meg. Előfordulhat, hogy maga az értékelés minőségében tér el az átiagostól (pl.
alacsonyabb vagy magasabb ingerküszöb). Mindkét esetben számos, saját magát

47
veszélyeztető viselkedést produkálhat valaki. Most elsősorban a — autizmusban gyakori -
magasabb fájdalomküszöbre hívnánk fel a figyelmet, mert ez a jelenség nem mindig
egyértelmű a környezet számára (ki gondolná ugyanis, hogy valakinek nem feltétienül okoz
fájdalmat az, ha a fejét erősen a falba veri?), ennek ellenére jelentősen veszélyeztetheti a
személy testi épségét. Aki nem, vagy alig érzékeli, hogy amit a kezében tart, az tűzforró, az
nem fogja eldobni a tárgyat, de ugyanolyan —sőt, valószínűleg súlyosabb —égési sérüléseket
szenved, mint az, aki kiabál a fájdalomtól, és elengedi amit fog. De az is veszélyforrás, ha
valaki eheteden, akár egészségkárosodást okozó anyagok lenyelése által jut a számára
kellemes, kívánatos ingerekhez.
Ezekben az esetekben a környezet felelőssége regisztrálni és —mindenki számára
elfogadható formában (pl. nem veszélyeztető, alternatív inger megajánlásával) —kontrollálni a
szokatian reakciókat.

C. Egy viselkedés anyagi eredményei talán a legkönnyebben azonosíthatóak.

Amikor a sikító kisgyermek megkapja a Túró Rudit, mindenki jól jár: ő Túró Rudit szeretett
volna enni, ez megtörtént. Nyilvánvalóan a szituáció többi szereplője (pl. az asszisztáló
közönség) miatt vagy érdekében is történt az, hogy megkapta, amiért harcolt. Édesanyja
vásárolni szeretne: most már ez is megtörténhet, hiszen gyermeke békésen eszi a Rudit. A
közértben pedig nyugalom van, mindenki zavartalanul folytathatja teendőit. Ebben az estben
a gyermek kitartó sikításának anyagi eredménye az általa nagyon vágyott csemege volt.
Természetesen olyan anyagi eredményekhez is hozzá lehet jutni, mint például a nem
szeretett étel asztalról történő eltávolítása, vagy zavaró tárgyak áthelyezése, elpakolása;
egyszóval elkerülni nem kívánt dolgokat.

D. Van, hogy cselekedeteinkkel elfoglaltságbeli eredményekhez juthatunk. Ha

valaki órákon keresztül, csendesen nézi a tévét, de mihelyst megpróbálják rávenni egy
számára kevésbé csábító tevékenységre, előfordulhat, hogy erősen problémás viselkedéssel
reagál erre a helyzetre. Ennek hatására a környezet — lássuk be, nem mindig elítélhető
módon, bár semmiképp nem szakszerűen - beleegyezik abba, hogy tovább folytathassa a
tévézést —így számára fontos, elfoglaltságbeli nyereséghez juthat.
Például ha valaki nehezen viseli az étteremben történő családi ebédeket, kialakíthat
olyan viselkedést (pl. minden alkalommal pucérra vetkőzik az étterem közepén, vagy csúnya
szavakat kiabál a pincérnek, esetieg kultúráladan módon fogyasztja el ételét), amely hatására a

48
család biztosan nem fogja forszírozni, hogy minden vasárnap étterembe járjanak. Ha mégis
étterembe mennek, elképzelhető, hogy a fend módon viselkedő családtagot inkább otthon
fogják hagyni.

E. Vannak viselkedések, amelyek fiziológiai eredményekkel járnak. A szexuális

viselkedések (pl. maszturbáció), vagy amikor mérgünkben, tehetedenségünkben megütünk
valakit, rákiabálunk a másikra, mind a —gyakran elviselhetetienül magas — feszültségszint
csökkentésére irányulnak, illetve sok esetben ennek az elviselhetetlen szintnek csak a
kifejezésére szolgálnak. Kiabálok, mert úgy érzem, ha nem tenném, szétrobbanna a fejem, de
egyben az is fontos lehet számomra, hogy környezetemnek egyszerűen, gyorsan, de
hatékonyan jelezni tudjam aktuális érzelmi állapotomat. Ebben a helyzetben általában nem az
a legcélravezetőbb, ha hosszasan, irodalmilag kifogástalanul szerkesztett mondatokkal
próbálom leírni, hogy éppen mit érzek.
Azoknak a viselkedéseknek a megjelenését, amelyeknek fiziológiai eredményeik
vannak, általában nehéz előre bejósolni, hiszen ezekben az esetekben a személyben lezajló
folyamatok képezik a viselkedés kontextusának jelentős részét. Autizmussal élő személyeknél
ez még az átiagosnál is nehezebb feladat elé állítja a szakembereket, mert sérüléseikből
fakadóan nem vagy csak nagyon nehezen ellenőrizhető információkhoz juthatunk érzéseikre,
lelki állapotukra vonatkozóan.

II. 3. 4. 2. Az eredmények hatásai

Cselekvéseinkkel elért eredményeknek (legyen az anyagi, elfoglaltságbeli, szociális,

szenzoros vagy fiziológiás eredmény) különböző hatásaik lehetnek. Ezek a hatások
jelentősen befolyásolják azt, hogy az adott viselkedést valaki a későbbiekben ismételten
alkalmazni fogja, vagy felad az ilyen jellegű próbálkozással.

Megerősítés

Ha egy viselkedéssel elért eredmény megerősítőként hat a személy számára, akkor a

viselkedés nagy valószínűséggel sokáig fennmarad repertoárjában. A megerősítők ösztönzik
a viselkedést, mind rövid, mind hosszú távon garantálják, hogy az megjelenjen.

49
 A megerő sítőknek két fajtája van. Pozitív megerősítésről akkor beszélünk, amikor a
viselkedés egy kívánt dolog, tevékenység, stb. elérésével végződik. Tehát a tett segítségével
valamihez hozzá lehet jutni: szomjúság esetén annak érdekében cselekszünk, hogy az ital a
birtokunkba kerüljön. Ha szeretünk puzzle-képeket összerakni, akkor azért, hogy megvegyék
nekünk a következő kirakós játékot, vagy elővegyék a szekrényből, és elénk rakják azt. A
pozitív megerősítő sok esetben maga a tárgy, tevékenység, melynek érdekében a viselkedés
megjelent.

Ha majd a beavatkozás során egy elfogadható viselkedés jutalmazására pozitív

megerősítést szándékozunk alkalmazni, akkor —a pozitív megerősítés jellegéből fakadóan —a
leghatékonyabb formáját választottuk helyeslésünk kifejezésének.
(A viselkedések tudatos megerősítését, a jutalmazást, büntetéseket itt csak
megemlítjük, részletesen később, a III. 3. fejezetben tárgyaljuk.)

Negatív megerősítés, mint hatás a dolgok, tárgyak, személyek, elkerülésére való

törekvés során jelenik meg. Ha egy környezed tényező, a személy számára nem kívánt
esemény, dolog bekövetkezésének lehetőségét hordozza magában, akkor a személy
cselekedetével igyekszik kikerülni ezt a tényezőt. Viselkedése elkerülő, menekülő stratégiát
fog követni. Ha irtózunk a póktól, akkor annak megjelenésére többféleképpen reagálhatunk.
Például kimegyünk a helyiségből, vagy sikoltozni kezdünk, esetleg megkérünk valakit, hogy
az állatot távolítsa el a közelünkből, de az is lehet, hogy - minden félelmünket leküzdve -
közel merészkedünk nyolclábú „barátunkhoz”, és addig ütiegeljük a papucsunkkal, amíg egy
felismerhetetien folttá válva a parketta vagy (a szobafestők nagy örömére!) a tapéta szerves
részét fogja a továbbiakban képezni. Mindegyik megoldás során a pók negatív megerősítőként
funkcionál.

Autizmussal élő gyermekek tanítása során gyakran szembesül a pedagógus azzal,

hogy tanulója hatékony, de nem adekvát formában igyekszik elkerülni számára nem
kívánatos helyzetet, például egy túl nehéz feladat elvégzését. Ilyenkor a gyermek a más
helyzetben is mindig hatásosnak bizonyuló eszközéhez nyúl: például kikéredzkedik a
mellékhelyiségbe, holott aktuális szükséglete nem a pisilés, hanem az, hogy segítséget kapjon
a feladat megoldásához. Természetesen a pedagógus előbb utóbb rá fog jönni a „Pisilni kell.”

50
mondat valódi funkciójára, de addigra már a gyermek valószínűleg sok alkalommal
megtapasztalhatta, hogy ez —főleg ha más eszköze nincs erre —egy megfelelő módszer a
nehéz feladat elkerülésére. Azért is alakulhat ki nagy valószínűséggel egy ilyen megoldási
stratégia (vagy fogalmazhatunk úgy is: talán az egyik legegyszerűbb módon lehet rátanulni
erre a stratégiára), mert melyik pedagógus korlátozna szívesen egy olyan törekvést, ami az
ember egyik legalapvetőbb szükségletére irányul: ha pisilned kell, természetesen nem foglak
meggátolni abban, hogy elvégezhesd a dolgod. A szakember fontos feladata, hogy az okok
azonosítása után a megfelelő stratégiákat adja a gyermek kezébe egy ilyen helyzetben. Például
megtaníthatja arra, hogy a nehéznek tűnő feladat során felmutasson egy SEGÍTS!
kommunikációs kártyát, vagy kimondani ezt a szót. De arra is megtaníthatja, hogy hogyan
kell elvégezni a nehéz feladatot. Bármelyik megoldás sokkal egyszerűbb és adekvátabb
formája a probléma jelzésének és menedzselésének, mint az, hogy minden nehézség
alkalmával a vécén tölt a gyermek hosszú perceket, mert csak ilyen formában tud kikerülni a
szituációból.

Tehát, minden olyan esemény, tárgy, a szituációban jelen lévő dolog, amelynek
elkerülése érdekében cselekszünk, negatív megerősítőként funkáonál. Ugyanúgy, mint a pozitív
megerősítők, amíg e%ek a dolgok megjelennek vagy jelen vannak, a viselkedés is nagy valószínűséggel m egfog
jelenni.

A negatív megerősítések tudatos alkalmazása kevésbé hasznos és ajánlott, mint a

pozitív megerősítéseké.

Büntetések

A büntetés szó hallatán mindenki elsősorban a környezet reagálásaira gondol. Azokra

az előre megtervezett reakciókra, amelyeket a nemkívánatos viselkedés jelzésére,
„honorálására” válaszképpen vezetünk be. Valóban, általában ebben a formában
találkozhatunk leggyakrabban azzal, hogy egy viselkedés következménye büntető hatású volt
a cselekvőre nézve. Hiszen, ki tenne önként és mindennaposán olyan dolgokat, aminek
eredményeképpen rosszul érezhed magát, számára kellemetien élményekhez juthat, nehéz
szituációkba kerülhet?

51
 Mégis ezen a helyen is kell néhány szót ejtenünk a büntetésről. Előfordul, hogy egy
viselkedésünknek olyan hatása van, ami számunkra igen nagy büntetést jelent. Igaz, eredetileg
nem azért tettük, amit tettünk, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk — valószínűleg nem is
számítottunk ilyen eredményre csak „így sikerült”. A büntetésként ható eredmények
következtében általában a személy felülbírálja cselekedetét, és nem, illetve egyre ritkábban
fogja tettét megismételni. Tehát, a büntetés a hatását tekintve csökkenti a viselkedés előfordulásának
valószínűségét.
Ha a fentebb említett pók annak során, hogy a papucsommal csapkodom, még utolsó
erejével megcsíp, valószínűleg elveszi a kedvemet attól, hogy legközelebb ezt a stratégiát
válasszam arra, hogy eltávolítsam a közelemből.
Azt is tudjuk, hogy a kíváncsi kisgyerek, vagy olyan személy, aki állapota (pl.
autizmusa) miatt nem képes felismerni veszélyes helyzeteket, hányszor kerülhet bajba. Aki
felfedező körútja alkalmával vízbe pottyan, fáról —esedeg a kerítés tetejéről, erkély korlátjáról
— esik le, összetöri kedvenc bögréjét, stb., és mindez igen rosszul érinti — azaz számára
valamilyen veszteséggel járt cselekedete —, az a következő alkalmakkor valószínűleg
körültekintőbben fog viselkedni.

A büntetésre vonatkozó információkat (jellemzőit és a velük szemben felmerülő

aggályokat) szintén később, a vonatkozó fejezetben tárgyaljuk bővebben.

Semleges eredmények

Találkozhatunk - bár tény, hogy szintén elég ritkán, és inkább csak a beavatkozások
során, amikor a környezet tudatosan intézi így a szituációt —olyan helyzettel is, amikor a
cselekedetnek nincsenek a személy számára sem pozitív, sem pedig negatív eredményei.
Viselkedésével vagy nem ért el semmit, vagy csak olyan csekély eredményt, amely nem
funkcionál megerősítő hatással. A. semleges eredmények hosszú távon gyengítik a viselkedéseket.

52
 II. 4. A BE FO LY Á SO LAN D Ó ÉS AZ E LÉ R N I K ÍVÁN T V ISE L K E D É S

Ez a fejezet ahhoz nyújt segítséget, hogy a ránk bízott, autizmussal élő személy
problémás viselkedéseit rangsorolni tudjuk: melyik viselkedést kell elsőként kezelni, és
melyek azok, amelyekkel megtehető, hogy egy későbbi időpontban kerülnek a fejlesztés
középpontjába.
Arra is igyekszünk megoldásokat javasolni, hogy az egyes problémás viselkedéseket
milyen elvárásokkal és tervezett végeredménnyel célszerű befolyásolni.
Ezeken kívül azokat a tényezőket vesszük sorra, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a
szakember meg tudja határozni az elvárható, megfelelő célviselkedést.

II. 4.1. A problémás viselkedések rangsorolása

Aki már dolgozott, illetve élete során találkozott és hosszabb-rövidebb időt együtt
töltött autizmussal élő személlyel, az tudja, hogy a legtöbb esetben nem egy, hanem általában
négy-öt-sok problémásként azonosítható viselkedés van jelen egy adott időszakban a személy
repertoárjában.
A problémás viselkedések módosítása során egyszerre csak egy viselkedés módosítását
szabad célul kitűzni, illetve arra beavatkozási tervet készíteni. Ez azért van így, mert a
viselkedésmódosítás bonyolult tam'tási-tanulási folyamatokból áll, valamint szintén komplex
eszköztár —pl. az elvárások, vagy a nem kívánt megoldások jelzésére szolgáló eszközök, a
jutalmazási rendszerek, stb. — segítségével valósítható meg. A nemkívánatos viselkedések
megváltoztatása - főleg olyan embereknél, akiknek saját maguk viselkedésére, illetve azok
hatásaira történő rálátása, belátása, valamint a változtatás szükségességének megértése sérült
— nehéz feladat, mind a szakemberektől, mind magától az érintett személytől komoly
erőfeszítést igényelnek. Több viselkedés egy időben történő megváltoztatására tett kísérlet
tovább növelné az amúgy is nehéz tanítási helyzetet: ilyen esetben a szakember nehezen
juthat értéklehető információkhoz a befolyásolás hatásait illetően, a segítendő egyén pedig
valószínűleg még kevésbé tudná értelmezni az elvárásokat.

53
 Első gondolata mindenkinek az, hogy egy nehezen kezelhető személy összes
problémáját a lehető legrövidebb időn belül meg kell oldani. Ez így is van, csak tudni kell,
hogy a lehető legrövidebb idő ebben az esetben nem azt jelenti, hogy egyszerre mindenre
tudunk megoldást találni. Ha sikerül elfogadni azt, hogy egyesével haladjunk, gyorsabb
eljárást találtunk a nemkívánatos viselkedések csökkentésére. Viszont egy gondolat, illetve
tény —melyre a későbbiekben is többször hivatkozunk majd - megkönnyítheti dolgunkat:

A problémás viselkedés felmérése során nagyon sok cselekedetről derül ki, hogy
azok okai a nem megfelelően kialakított környezetben rejlenek.
Olyan személyeknél, akik még nem részesültek autizmus-specifikus oktatásban,
első lépésként sosem az egyes problémás viselkedésekre keresünk terápiás eljárást,
hanem az autizmus-specifikus környezet létrehozását kezdjük meg. Ez a kialakított
környezet —ha megfelelően illeszkedik az egyénhez —önmagában megoldást nyújt
rengeteg problémás viselkedésre.
Természetesen nincs kétség afelől, hogy a jól megszervezett és kialakított
környezetben élő autizmussal élő személy is kerül konfliktushelyzetbe, produkálhat
erősen problémás viselkedést —ezt tapasztalataink is alátámasztják. Az is tény, hogy
valószínűleg jóval kevesebbet, mint a nem specifikus környezetben. A feltérképezett
problémás viselkedések viszonylag nagy részéről még ilyen feltételek mellett is az
derül ki, hogy az incidens oka továbbra is a nem jól szervezett környezetben (pl. nem
eléggé egyénre szabott, nem megfelelő szimbólumszintű, vagy nem megfelelően
fejlesztett hiányzó készségek) található meg. Ez azért jó hír, mert ezekben az
esetekben semmi más feladata nincs a szakszemélyzetnek, mint a környezetet tovább
adaptálni, individualizálni: pl. az egyén felé irányuló, illetve az általa használt
kommunikációs eszköz szimbólumszintjét felülbírálni, jobban illeszteni; hiányzó
készségeket, vagy azok helyettesítésére alkalmas stratégiákat tanítani.

Ezekben a szituációkban tehát a feladat nem az, hogy külön viselkedésterápiát (azaz
viselkedésmódosító beavatkozást) tervezzünk és vigyünk véghez, hanem a fejlesztés, tanítás
során amúgy is elengedheteden eljárásokat használjuk, illetve új készségeket tanítsunk,
valamint a fejlesztésbe beágyazva alkalmazzuk a módosító eljárásokat.

54
 A feni megállapítás sok esetben olyan viselkedéseknél is helytálló, melyeknek okai
nem a rosszul adaptált környezetben találhatók. De a nemkívánatos viselkedések egy részénél
elképzelhető, hogy külön stratégiákra, beavatkozási technikákra, illetve kifejezetten és
célzottan a viselkedésre fókuszált befolyásolásra van szükség.

Tehát, remélhetőleg sikerül azt elfogadnunk, hogy a ránk bízott személy összes
problémásnak tekinthető viselkedését minden igyekezetünk és jó szándékunk ellenére sem
tudjuk egyszerre befolyásolni és megoldani, még akkor sem, ha a viselkedései között sok,
súlyosnak tekinthető megnyilvánulás is szerepel. Lehet, hogy tanítványunk hasonlít a
következő, a Munkafüzetünk egyik esedeírásában szereplő kislányra:

Orsi hétéves, nagyon keveset beszélő, autizmussal élő kislány. A helyi óvodába jár, ahol
életkora miatt a tanév végéig maradhat csak, szüleinek iskolát kell keresniük, ahova szeptembertől
beírathatják. Abban a városban, ahol élnek nincs speciális iskolai osztály. Beiskolázása előtt
pszichológusa iskolaérettségi vizsgálatot végzett, melyen a kislány értelmi képességeit is felmérte. A
nemverbális teszt alapján Orsinak nincs értelmi elmaradása, teljesítménye az adag alatti intelligencia
övezetébe esik.
Orsinak sok furcsa szokása van. Például, ha szeretne valamit, általában nem szól senkinek,
kiszolgálja magát, ha ez nem sikerül, akkor megfogja valamelyik szülő vagy testvére kezét, és
odavezeti ahhoz a tárgyhoz, amit nem ér el. Sokszor nehéz azt kitalálni, mit szeretne, ilyenkor Orsi
hangosan kiabálja, hogy „Nem!”, de olyan is gyakran előfordul, hogy megrúgja azt, aki éppen segíteni
próbál neki. Nagyon ritka az az eset, hogy egy-egy szóval meg tudja jelölni azt a dolgot, amire
szüksége van.
A másik, szülei számára nagyon furcsa tulajdonsága, hogy csak olyan ételt hajlandó megenni,
aminek piros a színe, és ezek közül az ételek közül is jobban szereti azokat, amelyek nem darabosak.
A másfajta étek ellöki maga elől, nem hajlandó megkóstolni. Már sokszor beleerőltettek a szájába egy-
egy falatot, de mindig öklendezett tőle, kiköpte. Emiatt az óvodában semmit nem eszik, így csak
reggel 9-től fél 12-ig van a csoportban.
Orsi nagyon szeret a szüleivel sétálni, de néha nagyon nehéz arról lebeszélni, hogy az utcán
minden (gyakran idegen) járókelőhöz odamenjen, és megölelje, nemritkán meg is puszilja őket.
Vásárolni is nagyon nehéz vele: ha a polcokon valami felkelti az érdeklődését, akkor odaszalad,
megpróbálja levenni, ha játék, akkor kipróbálja, ha kedvenc itala, akkor azt ott helyben meginná.
K özben nem figyeli, m erre tart a családja vagy, hogy esedeg őt keresik, nevén szólongatják. Egy dolog
miatt hajlandó lemondani a megkívánt játékokról, italról: a vásárlás mindig azzal fejeződik be, hogy
választhat egy labdát, amit megvásárolnak neki. Orsi nagyon szereti a labdákat, bár nem játszik velük,
csak a szobájában gyűjti őket. Szám on tartja még a legrégebben (kb. 2 éve) kapott labdát is, nem
engedi, hogy kidobjanak belőle vagy, hogy testvére játsszon velük. A szobájában már nagyon sok
labda van, más játék szinte nem is fér be.

Ennél a kislánynál sok, a II. 1. 1 fejezetben leírt szempontok alapján azonosítható

problémás viselkedés tapasztalható. Ilyen esetekben a feladat a problémás viselkedések
rangsorolása abból a szempontból, hogy melyik az a viselkedés, amelyet első lépésben, az
első helyen kell megváltoztatni, és melyek azok, amelyek az első megoldását követve

55
kerülhetnek sorra. Tulajdonképpen az első, a „legégetőbb probléma” meghatározásán van a
hangsúly, a rangsor többi része —bár jó és talán szükséges is, hogy elkészüljön —inkább csak
tájékoztató jellegű, a sorrend az aktuális állapottól, valamint szükségletektől függően
módosítható, módosítandó.

A megváltoztatandó viselkedések hierarchiájának meghatározásához a következő

szempontokat kell figyelembe venni:

• Vannak olyan viselkedések, amelyek prioritást élveznek. Ilyenek az egyént, illetve a

környezetében élőket fizikálisán veszélyeztető viselkedések (ld. II. 1. 1. fejezet). Tehát
minden olyan megnyilvánulás, amely potenciálisan magában hordozza annak a
lehetőségét, hogy valakinek fizikai sérülést okozzon, vagy sérülés származzon belőle.
Ezek lehetnek közvetlenül okozott sérülések (pl. ha valaki megüti, megharapja a
másikat, vagy kővel, ollóval megdobja), és vannak olyan viselkedések, amelyek
önmagukban nem veszélyesek, csak a környezet, amelyben megjelennek, teszi őket
veszélyessé. Például, az ügyesen mászó gyermek a mászókán nincs veszélyben, de ha
a háztetőre mászik, illetve olyan fára, aminek ágáról nem tudja (pl. a cseresznyefának
az ágai milyen törékenyek!), illetve nem tudja megítélni (egy erős fának is vannak
gyengébb, például elkorhadt részei), hogy leszakadhat alatta, akkor a mászás, mint
cselekedet erősen veszélyezteti testi épségét. Emiatt megoldást kell keresni
viselkedésének módosítására, jelen esetben veszélytelenné tételére. Ez a prioritás
viszonylag könnyen és egyértelműen eldönthető.

• A kriminalitásba hajló, bűnelkövetővé, de az áldozattá váláshoz is hozzásegítő

viselkedések is a rangsor előkelő helyét foglalják el. Az autizmus okozta sérülések
miatt sok fiatal vehető rá olyan tettekre, melyek kimerítik a bűncselekmény fogalmát,
noha sokuk a legtöbb esetben nincs tisztában tettének minőségével,
következményével, valamint gyakran nem is saját indíttatásból cselekszenek.
• Akkor is kerülhet valaki ilyen helyzetbe, amikor incidensei, konfliktusai (pl. egy
dühroham) során valami olyat tesz, ami bűncselekménynek számít.
• Az áldozattá válás gyökerei nagyjából megegyeznek a bűnelkövetővé válás okaival: a
naivitás, a tettek következményeinek, a mások (pl. a felbujtók vagy a támadni készülő
másik fél) szándékainak fel nem ismerése.

56
néha igen nehéz feladat mindenki elvárását és megítélését egyforma hangsúllyal érvényesíteni
a terv kialakításakor.

A szülőknek, családtagoknak segítséget nyújthatunk a problémák áttekintéséhez, a

nemkívánatos viselkedések kezelési hierarchiájának kialakításához, egyáltalán a
hozzátartozójuk problémás megnyilvánulásairól való gondolkodáshoz, ha a következő két,
Clements által javasolt táblázatot kezükbe adjuk, kitöltetjük velük (Clements, 2005; p. 12. és
p. 24.).

Ezek segítségével sokkal könnyebben juthatunk konszenzusra a problémás

viselkedések megítélése, valamint befolyásolásuk fontossága tekintetében, hiszen kitöltésük
hatására a családtagok is ráhangolódhatnak egy olyan gondolkodásmódra, amelyet nem
elsősorban az elkeseredés vezérel, hanem a tenni akarás. Emellett lélektanilag nagyon fontos
az, hogy a probléma megoldását illetően képviselt véleményük, elképzeléseik nyomatékosan
kifejezésre juthat.

58
 A viselkedések prioritásának kialakítása, a kimenetelek meghatározása

Sorolja fel autizmussal élő hozzátartozójának azon viselkedéseit, amelyek aggasztják Ont.

Rakja fontossági sorrendbe ezeket a viselkedéseket úgy, az első helyen álljon az Ön szerint
legsürgetőbben befolyásolandó problémás viselkedés.

írja össze, hogy ez a legégetőbb probléma milyen hatásokkal van a családra.

írja le, hogy Ön szerint autizmussal élő hozzátartozója a későbbiekben mit tegyen a
nemkívánatos viselkedés helyett. Hogyan kellene cselekednie a problémás szituációkban?
Mire van szüksége ahhoz, hogy viselkedése elfogadhatóvá válhasson?

írja le, hogy egy ilyen változás hogyan érintené a család életét —változtatna-e azon hova
mennek el, mit csinálnak, hogyan érezik magukat, kivel találkoznak, milyen az ön és a többi
családtag külseje (értsd: vannak-e horzsolások, karmolások, kék foltok)?

59
 Lista, terv készítése

írja le az összes viselkedést, ami miatt aggódik. Próbálja meg nagyon pontosan leírni az
aggasztó viselkedést (pl. ne azt írja, hogy kényszeres, érzékeny, hisztizik). Ha segít, képzelje el
a személyt, amint éppen cselekszik, és azt írja le, amit lát.

A viselkedések listája:

1.

2.

3.

4.

5.

Nézze át a listát és mindegyik viselkedéshez írja oda, hogy milyen hatásokkal (veszteségekkel,
sérülésekkel) jár az adott viselkedés. Arra is gondoljon, hogy melyik viselkedés bosszantja,
vagy aggasztja a legjobban. (Ez nem mindig az, amely a legnagyobb áldozatot követeli.) Most
rangsorolja ezeket a viselkedéseket - kezdje azzal, amelyiken a leghamarabb szeretne
változtatni.

Prioritási lista:

1.

2.

3.

4.

5.

60
II. 4. 2. Az elérni kívánt, azaz a célviselkedés kiválasztása

Ha sikerült meghatározni, hogy a problémás viselkedések közül melyik az,

amelyiknek a megváltoztatásába belekezdünk, következő feladatunk a viselkedés
feltérképezése, okainak azonosítása. Ennek technikáját a következő fejezetben ismertetjük.
Természetesen csak az okok pontos ismeretében lehet majd a beavatkozás menetét
megtervezni, a hatékony technikákat kiválasztani, valamint azt meghatározni, hogy a
problémás viselkedést milyen elfogadható viselkedésre szeretnénk cserélni. Mégis, ez
utóbbiról itt ejtenénk néhány szót.

Az elérendő célokat illetően is nagyon fontos az, hogy mindenki —tehát beleértve az
autizmussal élő személyt is — számára érthető, objektív, viselkedéses kategóriákban
határozzuk meg azokat. Nem célszerű olyan elvárásokat megfogalmazni, hogy: „jobb,
barátságosabb, kíméletesebb, stb., legyél”, ehelyett pontosan mondjuk meg, hogy mit igen,
illetve mit ne tegyen az illető. Például: „Ha köszönnek Neked, válaszold azt, hogy szia!” vagy
„Ha köszönnek Neked, nem lehet megharapni a másikat, hanem :__”
A célviselkedések meghatározásakor az objektivitás abban segít, hogy elkerüljük a
véleménykülönbségeket (mint ahogy ez eddig is - pl. a problémás viselkedések megítélésekor
—történt). Tudniillik nem feltétlenül egyértelmű, hogy ki mit gondol a barátságosságról, jó
magaviseletről, stb. Ezzel szemben mindenki számára azonosan értelmezhető javaslatokat
adnak, a következő mondatok: „Ha köszönnek Neked, válaszold azt, hogy szia!” vagy „Ha
köszönnek Neked, nem lehet megharapni a másikat, hanem: ....”, hiszen ezek egyértelmű
kijelentéseket tartalmaznak. Természetesen, annál a személynél, aki nem vagy rosszul érti a
beszédet, ugyanezeket a mondatokat a számára érthető szimbólumszinten kell közölni.
Ezeken kívül az is nagyon fontos, hogy konkrét meghatározásokat alkalmazva
pontosan eldönthető, hogy sikerült-e teljesíteni a kitűzött célt, míg a nem egyértelműen
megfogalmazott elvárásoknál ez kivitelezheteden. Az, hogy valaki jól viselkedett-e,
tisztelettudó volt-e, a legtöbb esetben csak belemagyarázással dönthető el. Emellett, ha a
szituáció szereplői (a cselekvő, akitől elvárjuk az adott viselkedést és az, aki értékeli a
cselekvőt) eltérően gondolkodnak ugyanarról a cselekedetről, komoly konfliktusba
kerülhetnek. Mindenki számára nehéz az a helyzet, amikor nem lehet megegyezni abban,
hogy sikerült-e teljesíteni egy elvárást és jár-e a megígért jutalom, dicséret. Ezzel szemben

61
nagyon egyszerűen megítélhető, hogy valaki mondta-e azt, hogy „Szia.”, vagy megharapott-e
valakit.
Egyszóval tehát, a célviselkedések meghatározásánál is viselkedéses terminusokat kell használni.

II. 4. 2.1. Mi legyen a nemkívánatos viselkedés sorsa?

Többféle elvárásunk lehet azt illetően, hogy a nemkívánatos viselkedés helyett mely
cselekedetek tekinthetők elfogadhatónak. Az első gondolata legtöbbünknek általában az,
hogy egy problémát okozó cselekedettel semmi más teendő nem lehet, csak az, hogy
kiiktassuk: többé ne jelenjen meg. Érdemes ezt a véleményt újból átgondolni, és felülbírálni!
Több érv is felsorakoztatható amellett, hogy miért nem helyes —sok esetben egyenesen tilos
— így gondolkodni a problémás viselkedésekről. A cselekedeteinknek, így a nemkívánatos
cselekedeteknek is a legtöbb esetben az egyén számára fontos funkciójuk van. Emiatt
pusztán attól, hogy magát a viselkedést leállítani kívánjuk vagy tiltjuk, arra nem találtunk
megoldást, hogy az eredeti szükséglet vagy igény kielégülhessen.

Érdemes szem előtt tartani azt a tényt, hogy ha a nemkívánatos viselkedést, amely
már benne van az autizmussal élő személy repertoárjában, és amelyről már rendelkezünk
némi tudással (pl. tudjuk, hogy általában mikor, mely helyszíneken és szituációkban jelenik
meg) tiltani próbáljuk, szinte biztos, hogy felváltja azt egy másik, a legtöbb esetben szintén problémásnak
tekinthető viselkedés. Ezzel a viselkedéssel pedig a teendő ugyanaz, mint ami az „elődjével” lett
volna: fel kell térképezni, elemezni kell, és megfelelő beavatkozási módszerekkel meg kell
változtatni. Természetesen az ön- és a másokat veszélyeztető viselkedéseket muszáj leállítani,
de ezekben az esetekben sem elegendő a tiltás. Fontos azt megmondani és hangsúlyozni,
hogy egy ilyen cselekedet helyett mit tehet az illető. Arra is ügyelni kell, hogy a felajánlott
alternatíva ugyanolyan funkciót töltsön be, mint a nemkívánatos cselekvés.

Mint már többször említtettük, a problémás viselkedések nagy része attól válik
problémássá, hogy azok nem a megfelelő körülmények között (tehát rossz helyen, rossz
időpontban) jelennek meg, vagy a gyermek/felnőtt életének igen nagy részét tölti ki. Ezekben
az esetekben megfelelően szabályozott keretek között — hol, mikor, mennyi időn keresztül, mely

62
nagyon egyszerűen megítélhető, hogy valaki mondta-e azt, hogy „Szia!’\ vagy megharapott-e
valakit.
Egyszóval tehát, a célviselkedések meghatározásánál is viselkedéses terminusokat kell használni.

II. 4. 2. 1. Mi legyen a nemkívánatos viselkedés sorsa?

Többféle elvárásunk lehet azt illetően, hogy a nemkívánatos viselkedés helyett mely
cselekedetek tekinthetők elfogadhatónak. Az első gondolata legtöbbünknek általában az,
hogy egy problémát okozó cselekedettel semmi más teendő nem lehet, csak az, hogy
kiiktassuk: többé ne jelenjen meg. Érdemes ezt a véleményt újból átgondolni, és felülbírálni!
Több érv is felsorakoztatható amellett, hogy miért nem helyes —sok esetben egyenesen tilos
- így gondolkodni a problémás viselkedésekről. A cselekedeteinknek, így a nemkívánatos
cselekedeteknek is a legtöbb esetben az egyén számára fontos funkciójuk van. Emiatt
pusztán attól, hogy magát a viselkedést leállítani kívánjuk vagy tiltjuk, arra nem találtunk
megoldást, hogy az eredeti szükséglet vagy igény kielégülhessen.

Érdemes szem előtt tartani azt a tényt, hogy ha a nemkívánatos viselkedést, amely
már benne van az autizmussal élő személy repertoárjában, és amelyről már rendelkezünk
némi tudással (pl. tudjuk, hogy általában mikor, mely helyszíneken és szituációkban jelenik
meg) tiltani próbáljuk, szinte biztos, hogy felváltja azt egy másik, a legtöbb esetben szintén problémásnak
tekinthető viselkedés. Ezzel a viselkedéssel pedig a teendő ugyanaz, mint ami az „elődjével” lett
volna: fel kell térképezni, elemezni kell, és megfelelő beavatkozási módszerekkel meg kell
változtatni. Természetesen az ön- és a másokat veszélyeztető viselkedéseket muszáj leállítani,
de ezekben az esetekben sem elegendő a tiltás. Fontos azt megmondani és hangsúlyozni,
hogy egy ilyen cselekedet helyett mit tehet az illető. Arra is ügyelni kell, hogy a felajánlott
alternatíva ugyanolyan funkciót töltsön be, mint a nemkívánatos cselekvés.

Mint már többször említtettük, a problémás viselkedések nagy része attól válik
problémássá, hogy azok nem a megfelelő körülmények között (tehát rossz helyen, rossz
időpontban) jelennek meg, vagy a gyermek/felnőtt életének igen nagy részét tölti ki. Ezekben
az esetekben megfelelően szabályozott keretek között — hol, mikor, mennyi időn keresztül, mely

62
személyekkel lehet megtenni a%t a dolgot — maradhat létjogosultsága a viselkedésnek. Tehát nem a
viselkedést tüntetjük el, hanem „problémásságát” szüntetjük meg.

Mit tehetünk azzal a kislánnyal, aki nagyon szeret a csapból kifolyó vízzel játszani, pancsolni?
Meghatározhatjuk hol, mikor lehet csinálni a kedvelt aktivitást: pl. a mosdónál lehet, a mosogatónál nem lehet
pancsolni.

Azok a viselkedések, amelyek funkciójukat tekintve megegyeznek azzal, amikor

például valaki megfejt egy rejtvényt, biciklizik néhány kört a háztömb körül, elolvas néhány
fejezetet egy regényből, két fontos munkafolyamat között lejátszik egy menet Mahjong-ot a
számítógépen; egyszóval pihentető szerepet töltenek be, semmiképpen nem vonhatók meg
egy embertől. Még akkor sem, ha ez egy, a megszokottól erősen eltérő viselkedés. Az az
autizmussal élő kisgyerek, aki szabadidejében hosszú időn keresztül csak a homokot vagy a
faleveleket szórja, tárgyakat pörget, vagy ugyanazt a három kérdést teszi fel mindenkinek, sok
esetben ugyanazért teszi, amit tesz, mint az aki olvas, rejtvényt fejt, stb. Ilyenkor az egyik
lehetőségünk az lehet, hogy biztosítjuk azokat a körülményeket amelyek között megjelenhet
a viselkedés. Tehát: homokot szórni csak az udvaron, vagy csak az udvar bizonyos területein
(pl. —ki gondolná? —csak a homokozóban), vagy csak az udvaridő bizonyos időszakában
lehet.
Vannak olyan, kényesebb területre tartozó viselkedések, amelyek az ember
természetes szükségleteiből fakadó okok miatt jelennek meg. Egyik ilyen terület a szexualitás.
Autizmussal élő, illetve tanulási nehézséggel küzdő személyeknél elsősorban és
leggyakrabban az önkielégítéssel kell számolnunk. Ez egyrészt attól nehéz, mert az ő
esetükben az intimitását veszd el a dolog: amit mindenki általában egyedül, vagy
párkapcsolatban old meg, ezekben az esetekben legtöbbször csak külső segítséggel tanítható.

63
Másrészt sok indokból —ami lehet neveltetési, vallási, egyéni temperamentumból adódó —
még mindig igen eltérő véleményekkel találkozhatunk a szexet és az önkielégítést illetően.
Mindenki véleményét tiszteletben tartva az leszögezhető, hogy ezeknek a
megnyilvánulásoknak (mint mindenki másnál) hormonális alapjai vannak, természetes
szükségletekből fakadnak, tehát senki nem mondhatja azt egy másik embernek, hogy tilos ezt
tennie. Hiszen abban sem korlátozhatunk egy másik embert, hogy szükségleteinek
megfelelően elvégezhesse kis- és nagydolgát, vagy megfelelő mennyiségű ételt, folyadékot
vegyen magához, vagy mosakodjon. Nyilvánvalóan ezekben az esetekben mindenki megadja
azt a segítséget a másiknak, hogy hol lehet pisilni, vizet inni, fürödni, valamint, például a
fürdés, az evés esetében azt, hogy egy nap hányszor érdemes ezt megtenni. Az önkielégítéssel
is ugyanez a teendő: meg kell mondani, mutatni, tanítani, hogy mikor, hol, hogyan és milyen
körülmények között lehet ezt megtenni.

Sok (de persze nem minden) problémás viselkedésről elmondható, hogy - bizonyos
módosítások után —felhasználható jutalmazásra. Ha valaki szívesen csinál valamit (pl. az
előzőekben már említett dolgokat: homokot szór, tárgyakat pörget), akkor nagy
valószínűséggel, annak érdekében, hogy ezt megtehesse, el fog végezni számára kevésbé
csábító dolgokat is (pl. egy olyan feladatot, aminek nem feltétlenül érzi, vagy látja az
értelmét).

Vsv »¿T V » 'w Q ^ ysv

Mit tehetünk azzal a kislánnyal, aki nagyon szeret a csapból kifolyó vízzel játszani, pancsolni?
Használhatjuk jutalomként kedvenc időtöltését: a feladat elvégzése után megengedjük, hogy pancsoljon.

Fontos tisztában lenni azzal, hogy mely cselekedetek használhatók fel ilyen formán,
és melyek azok, amelyek nem alkalmazhatóak jutalomként.
• Az olyan viselkedések, amelyek veszélyesek, sérülést, kárt (pl. fizikait, anyagit)
okoznak a környezetben, azok nem használhatók fel ilyen formában.

64
 • Olyan cselekvésnél, ahol nehezen korlátozható a hozzájutás, szintén nem
célszerű ezt a megoldást választani. A jutalom csak addig jutalom, amíg máskor
nem érhető el, csak azokban a kivételes esetekben, amikor kiérdemeltük.
Például annak, aki szívesen játszik saját kezével (pl. ujjait mozgatva figyeli a
fény változásait), nem mondható, hogy csak az elvégzett feladat után teheti ezt.
Igen nehéz lenne meggátolni abban, hogy a kitűzött alku nem teljesülése (azaz,
nem végezte el a feladatot, vagy nem végzett még vele) esetén ne játsszon a
fénnyel, hiszen sem a kezétől, sem a szemétől, és a legtöbb esetben a fénytől
sem foszthatjuk meg.
• Azoknak a viselkedéseknek, amelyek az alapvető igények kielégítésére
irányulnak (pl. az evés, ivás, vécéhasználat, vagy a fentebb már tárgyalt
maszturbáció), és korlátozásukkal az egyén jóllétét veszélyeztetjük, jutalomként
történő használata szintén nem megengedett, és egyben etikátlan(!).
Természetesen lehet narancslével jutalmazni, de csak abban az esetben, ha nem
az az egyetlen ital, amit az illető fogyaszt, és ugyanez vonatkozik az ételekre is.
Viszont azt mondani, hogy csak akkor pisilhetsz, maszturbálhatsz,
zuhanyozhatsz, ha jól oldottad meg a matematika példákat, megengedheteden.

Ugyanakkor nagyon sok más jellegű viselkedés felhasználható jutalomként. Például a

tárgyat pörgető kisgyereknek csak abban az esetben ajánlom fel és adom át a megpörgethető
tárgyat, amikor elvégezte a feladatát. A sokat kérdező fiatalnak csak akkor válaszolok a
kérdésére, amikor ő is teljesítette az elvárásomat.

A behatároláson és a jutalmazásra való alkalmazáson kívül van még egy lehetőség az

arra alkalmas problémás viselkedés felhasználhatóságára, amit kár lenne kihagyni azzal, hogy
„egyszerűen” megszüntetjük az adott viselkedést. Sok, nem adekvátnak tekinthető viselkedés
elemzésekor kiderülhet, hogy tartalmaz olyan elemet (pl. mozdulatot), amelyből kiindulva, és
amelyre építve egy funkcionálisabb, és elfogadhatóbb cselekedet alakítható ki. Sokkal könnyebb úgy
megtanítani egy készséget, ha már vannak elemei — jelen esetben egy nemkívánatos
viselkedés vagy annak egy része - a személy repertoárjában, mint a nulláról indulni. Ugyanis
az átformálásnak egy helyesebb reakciót építünk ki, vagy egy adekvátabb alkalmazási formát

65
mutatunk meg az illetőnek. Például, aki megüti társát, annak érdekében, hogy az odafigyeljen
rá, annak a mozdulatát átalakíthatjuk a másik vállának megérintésévé.

Mit tehetünk azzal a kislánnyal, aki nagyon szeret a csapból kifolyó vízzel játszani, pancsolni?
Megtaníthatjuk olyan tevékenység elvégzésére, amely során kapcsolatban maradhat kedvenc időtöltésével,
miközben hasznos dolgot csinál, pl. kimossa ruháit.

Léteznek olyan viselkedések, amelyek következtében az illető valóban nagy és

számára is értékes előnyökhöz (akár komoly elismeréshez) juthat. A sztereotip, beszűkült
érdeklődési körre, vagy a kiemelkedő mechanikus memóriára épülő különleges
teljesítmények, a tehetség a rajzban, zenében a laikus környezet számára gyakran
elfogadhatóbbá, tolerálhatóbbá teszi autizmussal élő embertársaik szokadan viselkedéseit
(Howlin, 2001). Ugyanakkor problémát jelent, hogy ezek a kiemelkedő teljesítmények
önmagukban nem elegendőek egy sikeres, elismert életúthoz. Ahhoz igen, hogy a velük való
foglalatosság élményekhez, szabadidős elfoglaltsághoz juttassa „viselőjüket”, de az estek
legnagyobb részében ezeknek az értékeknek a kiaknázhatóságára, felhasználhatóságára fel
kell hívni az egyén figyelmét, és meg kell tanítani őt arra, hogyan hasznosíthatja, viheti
funkcióba tehetségét, tudását.

Összegezve tehát, egy nemkívánatos viselkedéssel a következőket tehetjük:

• megszüntetjük,
• megmutatjuk, hogy milyen körülmények között tarjuk elfogadhatónak,
• jutalomként felhasználjuk,
• felhasználva az egész viselkedést vagy annak egyes elemeit, elfogadhatóvá alakítjuk.

66
 Ezeket a szempontokat figyelembe véve érdemes dönteni arról, hogy mit jelöljünk
meg célviselkedésként. Emellett még néhány tényezőt érdemes észben tartani, amikor a
célokra gondolunk.

II. 4. 2. 2. Milyen buktatókat rejthet egy rosszul kiválasztott célviselkedés?

Soha ne határozzunk meg olyan célt, amelynek elérése rosszabb eredménnyel járhat,
mint az eredeti probléma. Nyilván a legtöbb esetben nem szándékosan esik ebbe a hibába a
szakember, de sajnos gyakran megtörténik, hogy a nem körültekintően meghatározott
célviselkedés elérésekor nagyobb gondba kerülünk, mint a változtatások bevezetése előtt.
Ha valaki fél a kutyától, akkor gondoljuk át, hogy egyáltalán érdemes-e energiát
fektetni abba, hogy ezen változtassunk. Lesznek olyan estek, amikor nem: például, ha nincs a
környezetünkben kutya, és csak nagyon ritkán okoz igazán problémát a félelem, akkor
értelmeden azt az energiát (mind az érintettét, mind a személyzetét) elpazarolni a félelem
oldására, ami más területek, készségek fejlesztésére is fordítódhat.
Természetesen lesznek olyan helyzetek, amikor szükséges foglalkozni a problémával.
Ha a gyermek az ugató kutyától rohanva menekül, akár forgalmas úttestre is kiszalad, vagy
csak úgy juthatunk el az iskoláig, hogy út közben hat-hét alkalommal is olyan udvar mellett
kell elhaladnunk, ahonnan mérgesen vicsorít ránk egy állat, akkor nem hanyagolható a
probléma. De ezekben az esetekben is célszerű az elvárást - azaz a végeredményt —
körültekintően átgondolni. Érdemes-e megbarátkoztatni olyan valakivel a kutyákat, aki majd
alkalomadtán nem tudja megítélni, hogy melyik kutyához mehet oda és simogathatja meg, és
melyikhez veszélyes közelíteni. Ebben a helyzetben ugyanis újabb feladatot adtam mind
magamnak, mind a személynek: meg kell tanítanom arra, hogyan tudja eldönteni, melyik állat
veszélyes és melyik nem az —lássuk be, ez elég kemény feladat. Emellett — és ez sem
elhanyagolható probléma —potenciális veszélynek tettem ki azt az embert, akinek az épségért
tulajdonképpen én felelek.

Legyünk mindig körültekintőek a célviselkedés meghatározásakor. Mielőtt a beavatkozást

megkezdjük, alaposan gondoljuk át, hogy ha valaki azt teszi, amire megtanítottuk, akkor
milyen eredményekre és következményekre számíthatunk a sikeres terápia végén.

67
 Az is nehézséget okozhat, ha olyan célviselkedés mellett döntünk, amiről a későbbiekben
kiderülhet, hogy szintén nem funkcionális, illetve nem adekvát. Ilyen esetekben is a rosszul átgondolt
tervezés akadályozza a hatékony munkát. Autizmusnál ez talán még inkább nehezíti a
nemkívánatos viselkedések kezelését. Tudjuk, hogy a tanulási, általánosítási nehézségek miatt
a legtöbb esetben rendkívül nehéz elérni és megszilárdítani egy-egy készséget. Azt is tudjuk,
hogy a megtanult készség sokszor erősen megszilárdul, jó oktatási stratégiák esetén biztosan
számíthatunk arra, hogy az elsajátított tudást alkalmazni fogja az autizmussal élő személy.
Erre gyakran építenek az autizmus-specifikus pedagógiai módszerek, tantervek.
Az is előfordulhat, hogy mire megtanulja a személy azt, hogy milyen viselkedést várunk el tőle
a^ adott szituációban, a viselkedés elfogadhatatlanná vált. Ez legtöbbször az életkor változásával
kapcsolatos probléma —egyszerűen megfogalmazva: „kinövi a viselkedést”. Ezért van az,
hogy sok esetben inkább a magasabb életkor elvárásának megfelelő, kicsit felnőttesnek tűnő
viselkedést tanítunk inkább, mint hogy rövid idő eltelte után ismét változtatni legyünk
kénytelenek. Például, ha egy 10-11 éves kislányt arra igyekszünk megtanítani, hogyan
üdvözöljön másokat, akkor lehet, hogy nem érdemes azt tanítani neki, hogy a felnőtteknek,
időseknek „Csókolom”-mal kell köszönni. Gondoljunk arra, hogy néhány év múlva, milyen
furcsán fognak nézni erre a fiatal lányra a férfiak, ha „Kézit csókolom”-ot mond nekik.
Mindenki számára könnyebb, ha rögtön a „Jó napot kívánok” formát tanítjuk, még akkor is,
ha ez egy gyermek szájából kicsit furcsának hat: néhány éven belül teljesen megfelelő lesz.
Nehéz megtalálni a tanítás során azt az egyensúlyt, hogy a gyermeket gyermeki
viselkedésre tanítsuk, illetve mindenkit az életkori normáihoz közelítő készségekre és
viselkedésekre (hiszen minden életkorban a tipikus fejlődést igyekszünk megközelíteni). De
vannak szempontok —pl. az autizmussal élő személyek tanulási nehézségei —, amelyek miatt
sok esetben kénytelenek vagyunk eltérni ettől a gondolatmenettől, és helyette a fenti
megközelítést követni.

Fontos, hogy a célviselkedés ugyanazt a funkciót tudja betölteni, mint „elődje”, a problémás
viselkedés, illetve, hogy a megajánlott alternatíva (pl. egy nemkívánatos viselkedés
elmaradásáért kapott jutalom) lehetőség szerint azonos megelégedést nyújtson az egyénnek.
Amennyiben ez nem teljesül, akkor a beavatkozás, illetve a terápia kudarcra van ítélve, hiszen
a gyermek/felnőtt nem fogja feladni egy számára fontos tevékenység véghezvitelét, és tenni
helyette egy olyan dolgot, amire nem motivált.

68
II. 4. 2. 3. Mely paramétereit lehet megváltoztatni egy nemkívánatos viselkedésnek?

Ha tudjuk, hogy mit szeretnénk tenni a problémás viselkedéssel, akkor a következő

feladatunk a cél eléréséhez szükséges tervek kialakítása. Általában - mint a tanítás többi
területén is — a célokat rövid távú terveken keresztül valósítjuk meg. A tervezés nagyon
fontos eleme a viselkedésmódosításnak is, a rövid távú célok kitűzése, a kis lépésekben
történő haladás lehetővé teszi a rosszul megválasztott célok, eszközök vagy eljárások
korrigálását. Emellett, a fejlődés egyéni ütemét figyelembe véve tudunk haladni: ha kell
lassítunk, ha lehetséges gyorsítunk a tempón. Mindig felmerül a kérdés (pl. szülőkben,
pedagógusokban), hogy egy megajánlott eljárással mennyi időt vesz igénybe egy
nemkívánatos viselkedés befolyásolása. Erre sohasem lehet korrekt választ adni, csak annyit
mondani, hogy a gondos tervezéssel, a megfelelően kiválasztott eszközökkel és módszerekkel
lehet biztosítani, hogy a személy a képességeihez mért legnagyobb és leggyorsabb fejlődést
érje el.

Amikor meghatározzuk a fejlesztési célokat, akkor a következő elvárásaink lehetnek

egy viselkedéssel kapcsolatban:
- vannak viselkedések, amelyeknél arra kell, illetve tudunk számítani, hogy
csökkeni fo g a gyakoriságuk egy megfigyelt időintervallumban. Nem hiába jegyezzük
fel az egyes viselkedések releváns kiterjedéseit (ld. II. 2. 2. fejezet), például azt,
hogy valaki két óra leforgása alatt hányszor köpött a földre, az ebéd során
hányszor nyúlt bele kézzel a szomszédja tányérjába, vagy egy nap alatt hány
alkalommal ütötte fejét a szekrénybe.
Fontos a megfigyelt időintervallum hosszúságát előre meghatározni. A
viselkedés típusa, illetve annak gyakorisága általában segít abban, hogy reális
időtartamot válasszunk ki. A fenti példák közül az ebéd során mutatott
nemkívánatos viselkedés elég egyértelműen meghatározza, hogy mikor célszerű
azt megfigyelni: az ebédelés során. De a többi viselkedésnél is viszonylag
könnyen eldönthető, hogy mennyi időn keresztül, illetve mely szituációkban
érdemes a gyakoriságukat megfigyelni. Ahogyan azt a II. 2. 2. fejezetben írtuk, a
fejlesztés során fontos adat lesz, hogy merre mozdul a gyakoriság (csökken, vagy
nő).
- Más esetekben a viselkedések időtartamától várjuk majd, hogy a beavatkozás során
csökkeni fog. Például, hogy valaki naponta hány órát tölt a vonatpályaudvarokon,

69
 hány percen keresztül sikoltozik, vagy mennyi időn keresztül beszél folyamatosan
a számára nagyon érdekfeszítő vízvezetékek kapcsolódási rendszeréről vagy a
város metróhálózatáról.
- A viselkedések intenzitása legtöbb esetben nem önálló összetevőjét képezi a
cselekvéseknek, és sokszor a gyakoriság vagy a hosszúság csökkenésével egyben
az adott cselekvés intenzitása is gyengül. Ettől függedenül előfordulhat, hogy pusztán
a viselkedés gyengítése a cél. Például, ha egy fiatalember erőteljes, zavaró
mozdulatokat végez a kezével, megtanítható arra, hogy mozgását olyan kontroll
alá vonja, amely hatására fel sem tűnik furcsa viselkedése (pl. a busz többi
utasának).
Kérdés, hogy az esetek nagy részében érdemese-e csak azt célul kitűzni, hogy a
problémát okozó viselkedés intenzitását gyengítsük.

II. 4. 3. Felmérések

A célviselkedések teljesíthetőségét a szituáció — és elsősorban az érintett

gyermek/felnőtt —felmérésével határozhatjuk meg.

A felmérések segítségével ítélhetők meg azok a feltételek, amelyekre elengedhetetien

szükségünk van a fejlesztés —jelen esetben a problémás viselkedés kezelése során. Ennek fő
területei:
• a személy funkcionális készségei,
• a személy nagyobb készségterületeinek egyes részei, vagy részlegesen kialakult
készségei,
• a személy mely készségeit milyen fokú önállósággal tudja alkalmazni,
• ezeket a készségeket hány féle helyzetben, szituációnként milyen fokú önállósággal
tudja alkalmazni.

A készségek felméréséhez számos, az autizmussal élő személyek tanításának,

fejlesztésének más területein is alkalmazott pedagógiai-pszichológiai, formális és informális
eljárás áll rendelkezésünkre (pl. Quill, 2000; Schopler és munkatársai, 2005). Ezek a
problémás viselkedések kezelése során is alkalmazhatóak. A készségfelmérésekhez általában

70
életszerű helyzeteket igyekszünk teremteni, és ebben megfigyelni és feljegyezni, értékelni az
érintett reakcióját.
Egy másik lehetőség, ha az autizmussal élő személyt a természetes közegében (pl.
családban, óvodai, iskolai csoportjában, munkahelyen, lakóotthonban), a napi rutin közben

Szülői/gondozói interjúk segítségével is használható információkhoz juthatunk. Ebben

az esetben célszerű néhány szempontot figyelembe venni, annak érdekében, hogy valid és —a
lehetőségekhez mérten —objektív adatokat kapjunk:
- Olyan személyt válasszunk interjúalanynak, aki jól ismeri az autizmussal élő
gyermeket/felnőttet, sok időt tölt vele, tehát alkalma nyílik arra, hogy bőséges és
változatos helyzetekből származó saját tapasztalatai alapján válaszoljon a
kérdésekre.
- Az interjú során igyekezzünk nyílt végű kérdéseket feltenni (pl. „Meséljen arról,
hogy mit tesz XY, amikor reggelizni szeretne!”), a zárt végűek helyett (pl.
„Megkenni-e a kenyeret?”). Próbáljuk úgy terelni a beszélgetést, hogy a válaszadó
sok konkrét példát tudjon mondani a személy készségeire vonatkozóan. Csak
azokat a példákat értékeljük, amelyekről a válaszadó úgy számol be, hogy ő
figyelte meg, tapasztalta. Amelyeket csak másoktól hallott (pl. arról, hogy egy-egy
készség megbízhatóan kialakult), azokat mellőzzük, illetve győződjünk meg arról,
hogy a „másodkézből” származó információ valóban helytálló-e.

II. 4. 3.1. A személy erősségeinek, készségeinek hatása, valamint ezek felmérése

Mint minden fejlesztés során, a problémás viselkedések befolyásolásánál is nagyon

fontos ismerni az autizmussal élő személy képességeit, hiszen ezek az elvárható
viselkedéseket erősen befolyásolják. Azért is kell tudni, hogy az illető milyen képességekkel és
tudással rendelkezik, mert ezek ismeretében sok esetben magára a nemkívánatos viselkedésre
is magyarázatot kaphatunk. Ha valaki nem ismeri a betűket, akkor nem várhatjuk el tőle,
hogy írott szabályfüzetek segítségével tájékozódjon a szociális helyzetekben. De a nagyon
fiatal gyermek, vagy a komoly tanulási nehézséggel küzdő személy helytállását sem célszerű a
nap végére tartogatott, késleltetett jutalommal honorálni.

71
 A célviselkedés megjelölésekor tisztában kell lenni azzal, hogy rendelkezik-e a
személy azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé teszik számára, hogy teljesíthesse azt. Ha
túlzott elvárásokat támasztunk, túl nehéz célt tűzünk ki, akkor nem számíthatunk sikeres
kimenetelre, ami semmilyen szempontból, és senki számára nem tekinthető hatékony
viselkedésmódosító beavatkozásnak.

Érdemes pontos feljegyzéseket készíteni a következőkről:

• milyen helyzetekben jelentkezik leginkább a problémás viselkedés,
• milyen helyzetekben jelentkezik a legritkábban,
• melyek azok a készségek, amelyekkel már rendelkezik a személy (érdemes
számításba venni mindent, amit teljesíteni tud: pl. el tud mosogatni, tudja
kezelni a dvd-lejátszót, fel tud seperni, szóképekkel tud kommunikálni, stb.),
mindezeket úgy célszerű megjelölni, hogy milyen segítséggel képes megtenni
(pl. fizikai vagy szóbeli irányítással vagy teljesen önállóan),
• ezek közül a készségek közül melyek azok, amelyek a célviselkedés részét
képezik, illetve módosítva elfogadható viselkedéssé válhat,
• melyek azok a dolgok, tevékenységek, melyeket a gyermek/felnőtt szívesen
fogad vagy megcsinál (pl. szeret zenét hallgatni, megteríteni a csoport
számára, szereti a csokoládét),
• melyek azok a szituációk, amelyekben biztonságban érzi magát, így jó terepet
nyújthatnak a tanításhoz (pl. jobban érzi magát, ha rajta kívül csak négy-öt
személy tartózkodik a szobában) ,
• milyen, a tanuláshoz elengedhetetlen képességekkel rendelkezik (pl. hány
percig tud koncentrálni, ülve maradni, kooperálni, mások közelségét
tolerálni).

Ezeken kívül fontos tudni, hogy az adott gyermek/felnőtt milyen kommunikációs

(beszédértése és kifejező kommunikációja milyen szintű), önmenedzselési, szociális és
problémamegoldó készségekkel rendelkezik, illetve milyen az önkontrollja (Zarkowska &
Clements, 1994).

72
II. 4. 3. 2. A személy preferenciáinak felmérése

A sikeres viselkedésmódosításhoz elengedhetedenül szükséges annak ismerete, hogy

a személy mit kedvel, azaz milyen motivációs bázissal számolhatunk. A motivátorok
meghatározása nélkül nem tudunk hatékony jutalmazási rendszert kialakítani, és alkalmazni.
Ide tartoznak az előző, II. 4. 3. 1. alfejezetben már ismertetett olyan tevékenységek,
amelyeket az autizmussal élő személy szívesen végez, hiszen sokukat jutalomként is
felhasználhatjuk (pl. ha valaki szeret zenét hallgatni, akkor zenei különlegességeket
ajánlhatunk fel neki, de az is lehet, hogy a zenehallgatást önmagában jutalomként
alkalmazzuk).

Ezek mellett érdemes összegyűjteni azokat a dolgokat, amelyek láthatóan motiváló

erejűek a gyermek/felnőtt számára. A motivátorok megfigyelésére és felmérésére a később
ismertetetendő (lásd II. 5. fejezet), problémás viselkedést felmérő eszközök alkalmasak
(Zarkowska & Clements, 1994). Emellett gyűjthetünk erre vonatkozó információkat a
személy környezetéből: készíthetünk interjút az őt legjobban ismerőktől, illetve a felmérés
során szisztematikusan tesztelhetjük, magát az illetőt is.
A tesztelést elvégezhetjük a következő módon. Egy sor —lehetőség szerint minél
több — potenciálisan megerősítő tárgyat ajánlunk fel a személynek két vagy három
darabonként. Minden alkalommal regisztráljuk a választását. A tárgyakat úgy csoportosítjuk,
hogy a megajánlás során mindegyik szerepeljen mindegyikkel, valamint a pozíciójukat is
érdemes variálni (ami előbb a jobb kezemben volt, azt most a ballal emelem fel). így kapunk
egy olyan listát, amelybe azok a dolgok, tevékenységek tartoznak, amelyeket az illető
feltehetően erősen preferál (Zarkowska & Clements, 1994). Ez a módszer csak azokban az
esetekben alkalmazható, amikor a személy érti a választási helyzetet. Emellett tisztában kell
lennünk azzal, hogy két nagyon csábító dolog közül sokszor igen nehéz választani.
A fenti, informális eljáráshoz hasonló, további strukturált felmérő módszerekből is
választhatunk (pl. Bondy, 1996).

A jutalmazás, jutalmak témakörét bővebben a jegyzet III. részében tárgyaljuk.

73
II. 4. 3. 3. A célviselkedés feltételeinek felmérése

A problémás viselkedés felmérése során az is tesztelendő és átgondolandó, hogy az

elvárt, megfelelő viselkedést milyen körülmények között képes megvalósítani a személy.
Ehhez ismerni kell az eddig már tárgyalt személyes feltételeket (képességeket,
preferenciákat), valamint fel kell ismerni azokat a környezeti körülményeket, amelyekben
elvárható a kívánt viselkedés teljesítése.
Ilyenkor ismét összegyűjtjük és ebből a nézőpontból elemezzek azokat a szituációkat, amelyben
gyakran tapasztalható a problematikus viselkedés, illetve meghatározzuk azokat a helyzeteket,
amelyekben nem vagy csak nagyon ritkánjelenik meg.

A felmérések elvégzése után érdemes egy adatlapon rögzíteni tapasztalatainkat.

Például használhatjuk az alábbi táblázatot (Zarkowska & Clements, 1994 nyomán).

74
 Erősségek listája
Név:
Életkor:
Dátum:
Készségek:
A készség, amit tud: Ehhez igényel-e segítséget, ha igen,
milyet:
1. 1.
2. 2.
3. 3.
4. 4.
5. 5.

Amit szívesen csinál:

1.
2.
3.
4.
5.

Azok a körülmények, szituációk, amelyekben könnyebben elvárható a megfelelő

viselkedés:
1.
2.
3.
4.
5.

Tanulásának feltételei (figyelem, kooperáció, preferált jutalom):

1.
2.
3.
4.
5.

75
II. 5. A P R O B L É M Á S V ISE L K E D É SE K JE G Y Z Ő K Ö N Y V E Z É SE , AZ EREDM ÉNYEK
E LE M ZÉSE

Ebben a fejezetben megkíséreljük összegyűjteni az autizmusnál leggyakrabban

tapasztalható, illetve a legspecifikusabb problémás viselkedéseket. Megpróbálunk
magyarázatokat adni az egyes problémák hátterére. Ezután ismertetünk egy olyan módszert,
amelynek segítségével hatékonyan lehet ezeket a viselkedéseket feltérképezni, hátterüket
elemezni; leírjuk a problémás viselkedés jegyzőkönyvezésének módszerét, valamint a
jegyzőkönyvekből nyert adatok értékelésének menetét.

II. 5.1. A leggyakrabban tapasztalható problémás viselkedések

A problémás viselkedéseket több szempontból is lehetne csoportosítani (pl. az

autizmusnál fennálló sérült területek alapján, a cselekedet veszélyessége vagy hatásai alapján,
stb.). Igazából mindig az adott feladat vagy cél határozza meg a csoportosítás szempontjait —
ha egyáltalán szükséges/értelmes egy ilyen kollekciót összeállítani.
Teljes képet természetesen nem célunk és nem is lehetséges adni, nem feladatunk egy
„probléma katalógust” létrehozni. Ez ugyanis nem viszi közelebb az olvasót a jegyzet eredeti
céljához: ahhoz, hogy fel tudjuk ismerni, és hatékonyan, egyénre szabottan befolyásolni a
problémás viselkedéseket. Ugyanakkor hasznosnak érezzük példákon keresztül illusztrálni
gondolkodásmódunkat; mint ahogy ezt eddig is gyakran megtettük az előző fejezetekben is.
A következő táblázat néhány, típusosnak nevezhető nemkívánatos viselkedést,
viselkedéstípust mutat be (elsősorban Schopler, 2002 alapján).

76
 Nemkívánatos
típusviselkedések
1. szokatlan érdeklődés
2. korlátozott érdeklődés
3. sztereotip viselkedés
4. ragaszkodás
5. kényszerek
6. verbális rituálék
7. kooperációs nehézségek
8. nem megfelelő szociális
időzítés
9. autoagresszió
10. heteroagresszió
11. verbális agresszió
12. destruktivitás
13. visszahúzódás, izolálódás Több éve nem hagyja el a szobáját.
1. szobatisztaság
2. önápolás
4. étkezés
5. alvás
Példák
Mindenkinek leveszi a cipőjét, megszagolja a lábát.
Egy zsinórt rázogat órákon keresztül.
Csak térképeket rajzol.
Ismeri az összes ország címerét (csak ezzel foglalkozna, ha
tehetné).
Feltűnő repkedő kézmozdulatokat végez.
Minden tárgyra megkérdezi: „Mi ez?”, általában nem vár
választ a kérdésére.
Sorba rendezett kisautóit nem lehet elmozdítani.
A lakásban minden nyitott ajtót becsuk.
Mielőtt belép a szobába, háromszor oda-vissza lép a küszöbön
át.
Bármihez hozzáér, utána kezet mos —akár naponta ötvenszer
is.
Szó szerint ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, s ezekre szó
szerint a megszokott válaszokat várja —ellenkező esetben
zaklatottá válik, esetleg dühkitöréssel reagál.
Csak néhány pillanatra ültethető le a munkaasztalhoz.
Nem veszi kézbe az eszközöket.
Beszélgetőpartnerétől mondat közben elfordul, továbbmegy.
Zavarba ejtő megjegyzéseket tesz —jól hallhatóan.
Haját foltokban kitépi.
Kézfejét véresre rágja.
Megmar másokat.
Társaiba belerúg.
Másokra becsmérlő kijelentéseket tesz.
Támadó jellegű kifejezéseket mond (pl. „Megöllek.”)
Könyveket széttép.
Többi gyerek építményét, játékát szétrombolja.
Nehezen tűri el, ha az ebédlőasztalnál vele egy időben más is
étkezik.
Önkiszolgálási problémák
Csak pelenkába hajlandó székletét üríteni.
Teljesen inkontinens.
Nem hajlandó tisztálkodni, megfürdeni.
Hajmosásnál sikít, megrúgja azt, aki segíteni próbál neki.
Nem ehető dolgokat megeszik (pica).
Csak egy bizonyos márkájú joghurtot fogyaszt, minden egyéb
ételt elutasít.
Felborult az alvásritmusa: hajnali 3-4 órakor alszik el, délben
ébred.
Szinte alig alszik, naponta átlagosan 3-4 órát.
77
II. 5. 2. A problémás viselkedések mögött húzódó okok

Az autizmussal élő emberek problémás viselkedéseit lényegében a károsodott

területek (ti. a kommunikáció, a szociális készségek, valamint a rugalmas gondolkodás és
viselkedésszervezés) mentén csoportosíthatjuk, hiszen gyökereik — azaz az okok — ezen
területek minőségileg eltérő fejlődésében, hiányosságaiban rejlenek. Nem hiába használja
több kiváló, autizmussal foglalkozó szakember a jéghegy hasonlatot a problémás
viselkedések szemléltetésére (pl. Peeters, 1997; Schopler, 2002). Ezzel a hasonlattal ugyanis
pontosan lehet érzékeltetni, hogy amit látunk, tapasztalunk —tehát a problémás viselkedés —
mögött (vagy a jéghegy hasonlatból kiindulva, inkább alatt) nehezen hozzáférhető, gyakran
láthatatlan, a „vízszint” alatt meghúzódó okok állnak. Az is érezhető, hogy a mutatott
viselkedések csak a kisebb — bár kétségtelenül a látványosabb, és a környezet számára
nagyobb gondot okozó — részét képezik a nehézségeknek. Tudjuk (mert megtanították
nekünk fizika órán, illetve sok legendás hajóbaleset felhívta már rá a figyelmet), hogy egy
jéghegynek a víz fölé emelkedő, kilátszó része csupán körülbelül az egytizedét, -kilencedét
képezi az egész hegynek.

A kisfiú sírása mögött többféle ok lehet: fagyit szeretne enni, kisautójával szeretne játszani, vagy valaki néhány
perce megütötte. A közös ezekben az, hogy a gyermek sír, illetve, hogy a sírásának oka a viselkedéséből nem
következik egyértelműen.

Mint a tengerben úszó jéghegy víz alatti kiterjedése, a problémás viselkedések okai is
igen nagy részét érintik a személyiségnek, mondhatni áthatják azt. Ha idáig eljutott az olvasó,
akkor már gyaníthatja, hogy a mélyben rejlő okok nem mások, mint az autizmus spektrum

78
zavar — nem véletlenül: perva^ív fejlődési ^avar — következtében megjelenő nehézségek. A
diagnosztikus munka során —természetesen a longitudinális fejlődés és az anamnézis adatai
mellett —a viselkedés megfigyelésével, elemzésével tudjuk azt alátámasztani, vagy cáfolni,
hogy az autizmus diagnózis fennáll-e. A pedagógiai munka során sok ilyen viselkedés a
problémás viselkedés kategóriájába fog tartozni, azaz a tünetek egy része fogja képezni a
nemkívánatos, kezelendő viselkedések halmazát.

Ezek átgondolása és észben tartása a mindennapi munka során nagymértékben

segíthet a valódi okok azonosításában. Aki tisztában van azzal, hogy az autizmus okozta
sérülések állnak a mutatott viselkedés hátterében, az nem vagy csak ritkábban fog abba a
hibába esni, hogy félreértelmezze a látottakat. Például arra a kisgyerekre, aki nevetve üti meg
társait, szüleit, ráadásul úgy, hogy azzal minél nagyobb fájdalmat okozzon, nem fogja azt
gondolni, hogy gonosz, vagy „megszállta az ördög” (sajnos még a mai napig is találkozunk
ilyen véleményekkel, nem segítve a szülők, hozzátartozók amúgy sem könnyű helyzetén!).
Ehelyett tudni fogja, hogy ennek a viselkedésnek - vagyis magának a kisgyereknek - az igazi
célja a figyelemfelhívás vagy az interakció feletti kontroll élményének a keresése lehet,
emellett egy látható, számára nagyon érdekes —de sajnos semmiképpen nem megértett és
átérzett —válaszreakció kiváltása (ebben az esetben például az, hogy akit megüt, az elsírja
magát).

Az okok keresése közben mindig tartsuk észben az autizmus tüneteit, alapvető jellemzőit és
jellegzetességeit: az erősségeket és a nehézségeket egyaránt!

II. 5. 3. A problémás viselkedések jegyzőkönyvezése

A problémás viselkedések feltérképezésére szintén használhatjuk a már tárgyalt

szülői/gondozói interjú-technikát. Sok esetben, más lehetőség híján kell ezt alkalmaznunk.
Érdemes betartani a II. 4. 3. fejezetben leírt, interjúkészítésre vonatkozó szabályokat. Ebben
az esetben arra is rá kell kérdezni, hogy a probléma kezelésére eddig milyen módszereket
alkalmaztak, egy-egy módszert hány alkalommal és milyen gyakorisággal próbáltak ki, és
milyen eredményekkel jártak ezek a próbálkozások.

79
 Ebben az esetben is számolni kell a technika megbízhatatlanságával: indirekt
információkat vagyunk kénytelenek elemezni, és ezek az információk gyakran autizmus terén
nem képzett embertől származnak. Az is nehezíti a munkát, hogy az összegyűjthető példák
gyakran nem friss élményeket írnak le, hanem régebben történt eseményeket. így sajnos, még
a leggondosabb interjúfelvétel esetén is —mindenki igyekezetének ellenére — az objektív
adatok helyett sok interpretációhoz jutunk. Az is gátolja a pontos adatokhoz jutást, hogy az
interjúalanynak nagyon nehéz feladat a kontextus egészét megfelelően és pontosan felidézni.

Alkalmazhatjuk a videóra rögzített inádensek megfigyelésének, elemzésének módszerét is.

Ebben az esetben ugyan a szakember a saját szemével látottakra tud hagyatkozni, de a nyert
adatok validitását nagymértékben befolyásolja a felvétel minősége (pl. a technikus mit vett
fel, hova fókuszált, mennyire látható és értelmezhető az egész szituáció; ezek mellett vannak
olyan körülmények, amelyeket a videofelvétel nem tud közvetíteni: pl. hőfok, szagok, stb.).

Megkísérelhetünk mi magunk létrehozni olyan szituációkat, amelyekben tapasztalataink

szerint nagy valószínűséggel jelentkezik az incidens. Ezt elsősorban abban az esetben
érdemes alkalmazni, amikor a természetes környezetben (ld. alább!) történő megfigyelés nem
szolgált magyarázattal a viselkedés okaira vonatkozóan, vagy egy nagyon specifikus faktor (pl.
kiváltó, eredmény) látszik előhívni a viselkedést, és ez a faktor csak ritkán jelenik meg a
természetes szituációkban. Ha ezt az eljárást választjuk, mindig nagyon ügyelnünk kell arra,
nehogy felesleges, és nehezen elviselhető stresszt okozzunk a megfigyelt személynek.

Az okok azonosításának a leghatékonyabb módja a természetes, mindennapi szituációban

történő megfigyelések végzése. Ehhez rendelkezésünkre áll egy jól strukturált eljárás, amely a
S.T.A.R. Modellre épül. A II. 3. fejezetben szisztematikusan bemutattuk a viselkedés, és a
viselkedés kontextusának összetevőit, ezek egymásra gyakorolt hatásait. A nemkívánatos
viselkedések jegyzőkönyvezése során az ott leírtakat a gyakorlatban kell alkalmazni.

A jegyzőkönyvezés alapvető szabályai a következők:

• Egyszerre csak egy — a rangsor megállapítása után prioritást élvező —

nemkívánatos viselkedését szabad jegyzőkönyvezni.

80
 • Minden egyes alkalmat, amikor a problémás viselkedés megjelenik, rögzíteni
kell az űrlapon.
• A jegyzőkönyvezést viszonylag hosszú időn keresztül - min. 2-3 hét, ritkábban
jelentkező viselkedéseknél 3-4 hét (Zarkowska & Clements, 1994) — kell
végezni, ahhoz, hogy értékelhető mennyiségű adathoz juthassunk.
• A megfigyeléseket pontosan, viselkedéses terminusokban kell rögzíteni, ügyelve
arra, hogy ne a jegyzőkönyvező interpretációi kerüljenek a jegyzőkönyvbe.
• A jegyzőkönyvet nem kell feltédenül mindig ugyanannak a személynek
vezetnie, de fontos, hogy mindenki, aki rögzít egy-egy incidenst, pontosan
ismerje a S.T.A.R. Modellt.
• A incidenst azonnal rögzíteni kell: ha van rá lehetőség, akkor az incidensben
éppen nem szereplő, harmadik személynek; ha nincs, akkor —ha olyan típusú a
viselkedés, ami ezt lehetővé teszi —az incidens alatt, ha ez nem megoldható,
akkor közvedenül azt követően.
• Érdemes minél hosszabb időszakban végezni a megfigyelést, ha erre nincs
lehetőség, akkor ki kell választani a problémás viselkedés szempontjából
potenciálisan veszélyeztetett időszakot.
• Célszerű egy ilyen, vagy hasonló űrlapon rögzíteni a szituációkat (lásd alább).

Név:
Dátum:
Megfigyelés időtartama: ........................................ ..-tó i.................. .........................-ig
Időpont Körülmények Kiváltó Cselekedet Eredmények Rögzítő
személy
1.

2.

Stb.

81
E jegyzőkönyv használatakor további szempontokat, illetve javaslatokat is érdemes
figyelembe venni:

• Az átláthatóság érdekében ügyeljünk arra, hogy az egyes helyzetek viszonylag

jól elkülönüljenek. Ez nagy segítséget nyújthat majd a jegyzőkönyv
értékelésekor.
• Pontosan jegyezzük fel az időpontot (pl. 8 óra 12 perc, 8 óra 43 perc, stb.),
illetve hosszabb időtartamú viselkedés (pl. folyamatos hangos sikítás) esetén
egy „...-tói ...-ig” feljegyzést érdemes írni az „Időpont” oszlopba. Ha így
teszünk, akkor a gyakoriságra, hosszantartóságra vonatkozóan nincs további
teendők a jegyzetelésnél, hiszen az időpontokat utólag átnézve pontos
információink lesznek arról, hogy a viselkedés a megfigyelt időszakban hány
alkalommal, milyen gyakran, illetve milyen hosszan jelentkezett.
• A „Körülmények” oszlopban minden személyes és környezeti feltételt fel kell
tüntetni. Természetesen ez nagyon nehéz, sőt néha kivitelezheteden feladat -
például gondoljunk a személyes körülményekre vonatkozó ismereteinkre!
Mégis meg kell próbálni, hogy a viselkedés szempontjából relevánsnak tűnő,
valamint a szituációnak jól látható (pl. hányán voltunk, mekkora a helyiség,
stb.), értelmezhető faktorait feltüntessük. Előfordulhat, hogy a későbbiekben
egy, számunkra a jegyzetelés idején irrelevánsnak tűnő tényezőben találjuk meg
a nemkívánatos viselkedés okát.
• Természetesen azokat a feltételeket, amik minden, a személy fejlesztéséért
felelős szakember számára egyértelműek (hiszen általában team dolgozik
együtt), nem kell minden alkalommal részletezni. Ha mindenki tudja, hogy az
öltöző egy kb. 4x2 m-es helyiség, benne 6 db. szék, 6 db. szekrény és 6 fogas
van, és a konyha meg a csoportszoba között található, akkor elegendő azt írni,
hogy: „az öltözőben vagyunk”. Ilyen esetekben akkor érdemes ennél
pontosabb adatokat megadni, ha a korábbiakhoz képest valami változás
tapasztalható az addig megszokottakhoz képest (pl. még három szék bekerült a
helyiségbe, tehát most 9 db. szék van). Ez azért fontos, mert előfordulhat, hogy
a viselkedést pont a változás hívta elő, valamint a szakmai team éppen hiányzó
tagjai is értesülnek a pontos körülményről.

82
 \
• A „Kiváltó” oszlopába azt a tényezőt jegyezzük fel, aminek hatására —vagyis
erre adott válaszként —megjelent a viselkedés.
• Ne feledjük: nem minden esetben, sőt a legtöbb esetben nem a kiváltó a
viselkedés oka!
• A jegyzőkönyvben a „Cselekedet” oszlopba mindig ugyanaz fog kerülni —
hiszen a befolyásolandó viselkedésről gyűjtünk információkat —, de érdemes azt
feljegyezni (pl. mellette vagy alatta zárójelben), hogy aktuálisan kombinálódott-
e más viselkedéssel. Például, ha a sikítást jegyzőkönyvezzük, írjuk fel, ha
emellett még más problémás viselkedés megjelent (pl. közben belecsípett
pedagógusába), de semmiképp ne térjünk át a kísérő viselkedés (jelen esetben a
csípés) jegyzőkönyvezésére.
• Azt is fontos minden incidensnél jelezni, hogy a cselekvés milyen intenzitással
jelent meg.
• Az „Eredmények” oszlopba minden olyan tényezőt jegyezzünk fel, amely a
viselkedés következtében megváltozott a szituációban, illetve amit az illető elért
a tettével.
• Minden egyes incidens feljegyzését jó, ha szignálja az, aki rögzítette, mert így
utólagosan könnyebb egyeztetni, ha mégis pontadan információk kerültek a
jegyzőkönyvbe.

83
íme egy rövid példa a helyesen, viselkedéses megfogalmazásokkal leírt incidensre —a teljes
jegyzőkönyv egyeden részletét kiragadva:

Név: I. Róbert
Dátum: 2008. május 15.
Mep-fip-velés időtartama: 8.45 -t ó i 12.50 -íp -
Időpont Körülmények Kiváltó Cselekedet Eredmények Rögzítő
személy
1. (...) (...) (...) (...) (...)

2. 1013 Tí%prai%unk. Négy Egyik pedagógus R. 2x beleharap Pedagógusa leteszi a

tanuló ül az asztalnál, R. felé mutatja a a saját kézfejébe, tálat az asztalra.
két tanáruk szolgáljafe l narancsos tálat, úgy, hogy Azt mondja: „Hagyd
a tízórait. Az asztalon megkérdezi: meglátszik a abba!”
kétféle gyümölcs tálban, „Kérsz fogsora a kezén. Másik pedagógus R.
kancsóban víz narancsot?” (Közben sikít, kezét, melyben az almát JM
R. éppen almát eszik. lábával a földön tartjafinoman a fiú
dobog) szájához irányítja.
R. folytatja az
almaevést.

3. (...) (...) (...) (...) (...)

s tb .

A problémás viselkedés jegyzőkönyvezése a napi rutinmunka mellett nagyon nehéz

feladatnak tűnhet. Eleinte valóban plusz energiát igényel a pedagógustól, ám ha a
viselkedéses terminusokat sikerül jól elsajátítani, illetve néhány jegyzőkönyvet már
elkészítettünk és végigvittünk néhány viselkedésmódosító beavatkozást is, olyan rutinra
tehetünk szert, amellyel már nem tűnik nagy fáradtságnak alkalmazni ezt a technikát. Annál is
inkább, mert amit a szakirodalom állít, azt saját munkánk során is megtapasztaltuk: hogy az
eljárás hatékony.

A későbbiekben, amikor már sikeresen azonosítottuk a viselkedés fenntartóit, és

bevezettük a változtatásokat —tehát megkezdtük a beavatkozást —ugyanezen az űrlapon
tovább kell folytatni a jegyzőkönyvezést, és a nyert adatokból megállapítani a beavatkozás
hatékonyságát.

84
II. 5. 4. A jegyzőkönyv adatainak értelmezése

Ha megfelelő időn keresztül (min. 2-3 hét), kitartóan jegyzőkönyveztük a viselkedést,

akkor egy olyan adathalmazhoz juthatunk, amelyben szépen kirajzolódik, hogy melyek azok a
faktorok, amelyek mindig, vagy majdnem mindig jelen vannak a szituációban, és melyek
azok, amelyek véledenszerűen, egyszer-egyszer részesei a helyzetnek. Láthatjuk majd, hogy a
kontextus mely részében tapasztalható azonosság, azaz mi közös a megjelenés
környezetében. Bármi, ami nagyjából azonosnak értelmezhető az adatok alapján, jelentheti a
problémás viselkedés okát. Ez azért fontos, mert nem csak a probléma okát találtuk meg —
azt, hogy miért csinálja a gyermek/felnőtt, amit csinál —, hanem azt lokalizáltuk is a
kontextuson belül. Ez pedig a beavatkozás megtervezéséhez ad fontos támpontot, hiszen
megmutatja, hogy a szituáció mely részén kell változtatni annak érdekében, hogy a
nemkívánatos viselkedést módosítsuk.

Biztosan fogunk találni olyan elemeket is, amelyek nem igazán meggyőző
mennyiségben regisztrálhatóak, vagy nagyjából egyenlő hangsúllyal látszanak szerepet játszani
a kontextusban. A logikára hagyatkozva a legtöbbször előforduló faktorban célszerű
azonosítani a problémás viselkedés okát. Ha nincs olyan szerencsénk, hogy találunk egy
szignifikánsan megjelenő tényezőt, akkor érdemes lehet még egy kis időt szánni a
feltérképezés folytatására, tehát néhány napig még folytatni a jegyzőkönyvezést, vagy a
fentebb, a II. 5. 3. fejezetben ismertetett teszthelyzetet létrehozni.

Természetesen nem ritka jelenség, hogy egy kihívó viselkedés hátterét nem egyetien
ok képezi, hanem több tényező tartja fenn azt. Tehát gyakori, hogy nem egyetlen okot
keresünk, illetve találunk.

Az összegyűjtött és kiértékelt információkat célszerű egy, a következő oldalon

láthatóhoz hasonló táblázatban összegezni (Zarkowska & Clements, 1994).

85
 A problémás viselkedés jellemzői
Név:_________________
A problémás viselkedés:

A következő eredm ényeket éri el vele:

1 .
2 .
3.
4.
5.

Ezek a kiváltók szokták elindítani:

1 .
2 .
3.
4.

Ilyen környezeti körülm ények között szokott előfordulni:

1.
2 .
3.
4.
5.
6 .
Feltehetően ilyen szem élyes körülm ények hatására fordul elő:
1 .
2 .
3.
4.

.
5.
6

A személy következő nehézségeivel látszik összefüggeni:

Kommunikáció:

Szociális:

Kognitív, tanulási:

Önkiszolgálás /önellátás:

Egyéb megfigyelés, megjegyzés a problémás viselkedéssel kapcsolatban:

86
II. 5. 5. A célviselkedés kialakításának feltételei

A viselkedés kontextusának alapos feltérképezése és az okok azonosítása után a

célviselkedés kijelölése a következő feladat. Ennek szempontjait az előző, II. 4. fejezetben
tárgyaltuk részletesen.
Ahogy a nemkívánatos viselkedések környezetét, úgy a kialakítandó, elfogadható
cselekedetek kontextusát is pontosan ismerni kell. Ez utóbbit lehetőség szerint tudatosan, előre
meg kell tervezni. Ehhez szükségünk van azoknak a személyes és környezeti feltételeknek az
ismeretére, amelyekkel számolni tudunk, illetve amelyek hiányában a kijelölt viselkedés nem
lehet célviselkedés. A II. 4. fejezetben ismertetett felmérések eredményeire támaszkodva
lehet a kialakítandó viselkedések ezen feltételeit megítélni.

87
 III. 1. A P R O B L É M Á S V ISE L K E D É SE K B E FO LY Á SO LÁSÁ H O Z H A SZ N Á LH AT Ó
T E C H N IK Á K

Az autizmussal élő személyek tanítása, fejlesztése során a kutatási eredmények

jelenlegi „állása” szerint a leghatékonyabb eljárások'a speciális pedagógiai és pszichológiai
módszereken alapuló technikák. Ezek képezik az autizmus-specifikus fejlesztés egyik
legfontosabb alapját. Emellett az egyéni szükségleteknek megfelelően és autizmushoz
adaptálva alkalmazhatunk úgynevezett kiegészítő terápiákat is. Természetesen az autizmus
Spektrum zavarok esetében is léteznek olyan, etikai és tudományos szempontból erősen
kifogásolható eljárások, amelyek hatékonysága nem bizonyított vagy egyenesen cáfolt.
A problémás viselkedések kezelésének elvei nem különböznek az autizmus-terápia
általános alapelveitől, sőt kifejezett cél, hogy a bármely területen történő beavatkozás
egységes módszertanra épüljön. Majdnem minden esetben olyan eljárást, tanítási módszert és
eszközt használunk a nemkívánatos viselkedések megoldásához, amelyeket más
tanítási/fejlesztési helyzetekben is alkalmazunk. Gyakran semmi más dolgunk nincs, csak
elővenni arra vonatkozó tudásunk, hogyan kell egy autizmussal élő személynek megtanítani
valamit (pl. fogat mosni, vagy színt színnel egyezetni). Mint ahogyan az előző fejezetekben
többször megfogalmaztuk, nagyon sok esetben viselkedésmódosítás címén nem is teszünk
mást, mint új készséget tanítunk. Ha valaki sikítva tudja csak jelezni, hogy segítségre van
szüksége, akkor meg lehet tanítani a környezet számára elfogadható viselkedések
alkalmazására (pl. egy kommunikációs kártya átadására, vagy arra, hogy szóban közölje, mit
szeretne); felváltva ezzel a nemkívánatos viselkedést.
Ennek a fejezetnek a témáját illetően nagyon egyszerű dolgunk van, hiszen igazából
csak utalnunk kell a többi autizmussal —abból is elsősorban annak terápiájával, módszereivel,
és ezek specifikusságával — foglalkozó szakirodalmakra, tapasztalatokra. A mi feladatunk
elsősorban az, hogy a problémás viselkedések kezelésének szemszögéből rendszerezzük újra
a már megismert eljárásokat, valamint ezek néhány, e téma szempontjából releváns vagy
specifikus elemére hívjuk fel a figyelmet.
III. 1. 1. A problémás viselkedések befolyásolására leggyakrabban
alkalmazott eljárások és technikák

Ahogy ezt jegyzetünk második részének első fejezetében már jeleztük, a

nemkívánatos viselkedések feltérképezése és elemzése mindig viselkedéses megközelítésben
zajlik.

A viselkedésmódosításnak is az esetek nagy részében viselkedéses alapjai vannak, de

természetesen vannak olyan problémás viselkedések, amikor nem, vagy nem csak ezeket a
módszereket használjuk (ld. II. 1. fejezet).

A következő alfejezetekben az autizmussal élő személyek problémás viselkedéseinek

befolyásolása során leggyakrabban használt technikákat foglaljuk össze.

III. 1 .1 .1 . A tolerancia kiépítése

Két módszer létezik arra, hogy valakivel sikeresesen elfogadtassunk olyan feltételeket,
környezeti ingereket, amelyeket valamilyen oknál fogva nem szívesen fogad el, illetve sok
esetben menekül előle: a fokozatos hozzászoktatás és a deszenzitizáció. A két módszer
alapjai azonosak, a deszenzitizáció egy kicsit módosított, finomított változata a
hozzászoktatásnak. Az általános pszichoterápiák során elterjedten alkalmazott eljárások,
főként.félelmek, fóbiák kezelésében. Emellett — természetesen megfelelően adaptálva —
mindkettő sikeresen alkalmazható az autizmussal élő személyek problémás viselkedéseinek
kezelésében is.
A módszer fontos előnye, hogy egyik alapvető jellegzetessége — ahogy ez az
elnevezéséből is kiderül —a fokozatosság. Ez lehetővé teszi, hogy a terápiás munka ütemét az
egyéni szükségletek és az elért eredmények alapján határozzuk meg; és ezt az ütemet, ha
szükséges akár lépésenként korrigáljuk. Előre meg kell határozni (és menet közben ezt
szükség esetén értelemszerűen megváltoztatni), hogy mekkora lépésekre célszerű bontani az
eljárást. Nyilvánvalóan a probléma pontos ismeretében lehet kijelölni azt, hogy mihez, és
milyen lépésekben szeretnénk hozzászoktatni az illetőt. A rosszul kiválasztott ütem vagy

92
lépésnagyság is azonnal érzékelhető (pl. az egyén reakciója, viselkedésének megváltozása
alapján), és szintén korrigálható. Az is előfordulhat, hogy visszalépésre van szükség, és ismét
csak az előző fázis elvárásait tudjuk a személy felé támasztani. Ha ilyen helyzet áll elő, akkor
ne tétovázzunk megtenni ezt a lépést, hiszen a terápia egészét tekintve valószínűleg
korántsem visszalépést, hanem egy sikeres viselkedésmódosítás egyik lépését tettük meg.
Ez az eljárás —a fokozatossága, szisztematikussága miatt —nagy biztonságot ad mind
a szakembernek, mind az érintett személynek. Ha megfelelő körültekintéssel alkalmazzuk,
akkor menet közben sok helyen van mód a korrigálásra, illetve nem enged olyan gyors
haladást, hogy az az eredeti problémát meghaladó nehézséget eredményezze. Egyszóval: nem
fordulhat elő, hogy többet ártunk, mint használunk a beavatkozás során.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:

• Ragaszkodás a% állandósághoz megszokott rutinokhoz■ Ezekben az esetekben az új

szituációkat, vagy addig elutasított dolgokat (pl. ételeket, tárgyakat, szenzoros
ingereket) próbálunk elfogadtatni.
Gyakran találkozunk olyan problémával, hogy egy autizmussal élő
kisgyermek ragaszkodik édesanyja jelenlétéhez elalvásakor, van, aki egész
alvásideje alatt (pl. mihelyt az édesanya megmozdul, elindul saját ágya felé, a
gyermek megébred, és kezdődik elölről az altatási rutin, vagy a sírás). Ennek a
nehézségnek többféle változatával találkoztunk már. Például van, aki a szüleivel
egy ágyban alszik évek óta, de előfordul, hogy valaki ahhoz ragaszkodik, hogy
valamelyik szülője az egész éjszakát a szobájában—például egy gumimatracon —
töltse.
Ilyen esetekben kitűzhetjük azt az elérendő hosszútávú célt, hogy a
gyermek a terápia végén a saját szobájában, a saját ágyában, egyedül töltse az
egész éjszakát. A részcélokat is célszerű meghatározni. Például kezdőlépésként
azt, hogy mi legyen az első alkalommal az elvárásunk —az, hogy először csak
beszélgetünk arról (vizuális információkkal megtámogatva), hogy anya holnap
este távolabb teszi le az alvómatracát; de az is lehet az első állomás, hogy együtt
kijelöljük azt a pontot, amennyivel távolabbra húzzuk a következő este anya
matracát. A módszer alkalmazása során elengedheteden, hogy az autizmussal élő
gyermek/ felnőtt számára érthető módonjeleztük előre a változtatást.

93
 A fenti esetben az eljárás az anya fokozatos térbeli távolítása, amely az
első lépése lehet annak, hogy a gyermek egyszer majd egyedül, saját szobájában
töltse éjszakáit.

• ¥ élelmek, fóbiák befolyásolása.

Előfordul, hogy a feladat éppen az, hogy valaminek a közeledését vagy közelségét
kell elfogadtatni. Autizmussal élő személyeknél is gyakran tapasztalhatók erős
félelmek, szorongás; nem ritkán a környezet számára indokolatlannak tűnő
félelmekkel is találkozhatunk. Minden egyes esetben el kell dönteni, hogy a
félelem oldását milyen eszközökkel szeretnénk elérni.
Olyankor, amikor a félelem forrása és a személy értelmi kapacitása azt
lehetővé teszi, megoldásként választhatjuk a megértésen alapuló kognitív
stratégiák tanítását. El lehet valakinek azt magyarázni, hogy például az ütvefúró,
borzalmas hangja ellenére nem okoz semmilyen sérülést, ha a biztonsági
szabályokat betartva használjuk, vagy nem nyúlunk hozzá, és a hangja sem olyan
zavaró, ha fülvédőt viselünk, amíg működtetjük, stb.
Amikor ilyen stratégiát nem vehetünk igénybe (mert a gyermek/felnőtt
nem érti meg a magyarázatainkat, illetve az okok nehezen magyarázhatóak,
esetleg nem pontosan tisztázottak), akkor megpróbálkozhatunk a
hozzászoktatással. Természetesen azt még a beavatkozás elején érdemes
átgondolni, hogy egyáltalán célszerű-e, vagy kell-e az adott félelmet kezelni (ld. II.
4. fejezet!). Lesznek olyan esetek (pl. lehet, hogy a fúró is pont ilyen), amikor az,
hogy valaki fél egy erős hangtól, nem kíván befolyásolást. Ilyen, ha ritkán fúrunk,
vagy ha lehetőségünk van arra, hogy amíg működik a fúró, ne tartózkodjunk
hallótávolságban.
Végül maradnak azok az esetek, amikor mégis úgy döntünk, hogy a
környezet bizonyos elemeit meg kell szokni, úgy kell mellettük vagy velük létezni,
hogy ez ne okozzon a személy számára folyamatos szorongást vagy
stresszhelyzetet. Tehát fokozatosan hozzászoktatjuk a félelmet, szorongást keltő
ingerhez.

Fontos, hogy az eljárás során az egyén számára biztosítva legyen egy nyugodt,
stresszmentes állapot. Ez csak úgy érhető el, hogy eleinte nincs a közelében a számára zavaró

94
inger. így a hozzászoktatás során először általában eltüntetjük a szituációból a félelem
forrását, majd fokozatosan hozzuk vissza a helyzetbe azt. Ügyelni kell arra, hogy mindig csak
annyit közelítsünk, amennyit a gyermek/felnőtt még el tud viselni. Ehhez egy előzetes
felmérés segítségével meg kell azt határozni, hogy a személy milyen toleranciaszinttel
rendelkezik az adott ingerrel szemben (pl. hány percig, milyen hangerővel vagy milyen
távolságból bírja még elviselni a fúrót). Mind térben (tehát a távolság csökkentésével), mind
időben (a helyzetben tartás idejének növelésével) apránként támasztunk egyre nagyobb
elvárást. Ha mégis azt tapasztalnánk, hogy az illető nagyon nyugtalanná válik a helyzetben,
akkor mindent kövessünk el, hogy megnyugodjon. Ha úgy tűnik, nem sikerül megnyugodnia,
akkor távolítsuk el az ingert. Ellenkező esetben az, amit elfogadtatni kívánunk, averziót válthat
ki, munkánk pedig sikertelen lesz. Emellett azokat a helyzeteket mindig erősen támogassuk,
amikor a személy közel bír maradni az ingerhez (bíztassuk, jutalmazzuk!).

Tehát, a fokozatos hozzászoktatás során apránként elfogadtatható valakivel egy,

számára addig nehezen elviselhető inger. Ezt úgy érhetjük el, hogy az ingert egyre közelebb
visszük az illetőhöz, akitől egyre több ideig várjuk el, hogy elfogadja jelenlétét. Mindezt egy, a
személy számára biztonságot nyújtó környezetben, sok megerősítést (állandó szóbeli biztatás,
ha kell megnyugtatás, és jutalmazás) használva, lehetőleg relaxált állapot elérése és fenntartása
mellett lehet kivitelezni.

A deszenzitizáció célja, felhasználhatósága lényegében megegyezik a fokozatos

hozzászoktatáséval. Az eljárás menete, felépítése is nagyon hasonló. De, amíg a fokozatos
hozzászoktatás során a fent leírt módszerrel fogadtatunk el egy, az illető számára
nemkívánatos ingert, addig a deszenzitizáció sokkal jobban épít a relaxációra, az önkontroll
kiépítésére (pl. stresszes helyzetben ösztönzi a relaxációs technikák alkalmazását) (Clements
& Zarkowska, 2007). Emellett nagy szerepet szán annak, hogy a személy megértse és bele
tudja magát élni a számára kényelmetlen szituációba (Howlin, 2001) — pl. a tanítási
helyzetben fel tudja idézni, mit érez, ha meglát egy pókot. Ez többek között azért fontos,
mert a deszenzitizáció menete nem csupán az, hogy a félelem tárgyához közelítjük az egyént,
hanem sokkal távolabbról indítja el a folyamatot. Megkeresi a legtávolabbi kapcsolatot az
elutasított ingerrel, innen indul és fokozatosan halad a terápia. így általában az első
alkalmakkor maga a félelmet okozó valódi inger nincs is jelen a szituációban (pl. csak egy
kutya képe van nálunk, arról beszélgetünk, az élő állat nincs a közelünkben).

95
 A következő táblázatban egy példát foglaltunk össze a tolerancia kiépítésének
folyamatára. Egy olyan kisfiú étkezési nehézségeinek megoldásához használtuk az eljárást,
akinek az évek során fokozatosan leszűkültek az étkezési szokásai: két éve csak otthon volt
hajlandó étkezni, más helyszínen még az otthonról vitt ételt sem fogadta el.
Minden egyes problémás viselkedés befolyásolásának menete egyénre szabottan
történik. Az alábbi táblázat egy valós esetről szól, és jól látható, hogy a probléma kezelése
során hogyan keveredik a fent ismertetett két technika: a fokozatos hozzászoktatás és a
deszenzitizáció.

A Z ÉTKEZÉSI SZOKÁSOK KITERJESZTÉSE

1. Szociális-kommunikációs fejlesztő foglalkozáson tanárával olyan szociális történeteket dolgoznak

fel, amely étkezéssel kapcsolatos: miért eszünk, milyen helyszíneken szoktak az emberek étkezni, stb.

2. Szintén a fejlesztő foglalkozáson videofelvételek, filmbeli étkezési jelenetetek feldolgozása.

3. A fejlesztő foglalkozás során a kisfiú saját, illetve a környezetében élők étkezési szokásaira írt
történetek feldolgozása.

4. Agyermek, nem otthoni helyszínen egy térségben tartózkodik olyanokkal, akik étkeznek (pl.
ebédelnek).

5. A gyermek is az asztalnál ül, amíg a többiek étkeznek.

6. A gyermek is kap terítéket, vagy megterít magának, de rá van bízva, hogy kér-e ételt.

7. A kisfiú tányérjába minimális ételt m ernek (egy mokkáskanálnyi, célszerű könnyen lenyelhető
ételt, pl. levest vagy pürét, de mindenképp számára ismerős és kedvelt ételféleséget), ezt elvárják,
hogy elfogyassza.___________________________________________________________________________

8. A z étel mennyiségét fokozatosan növelik.

A deszenzitizáció során csak akkor lehet a következő elvárást kijelölni, amikor az

előző helyzet (a fenti leírásban például az, hogy a kisfiú a szobában tartózkodjon addig, amíg
mások megebédelnek) problémamentesen elfogadható a személy számára. Ez minden terápia
során teljesen egyéni tempót jelent, így szinte lehetetlen —de talán nem is szükséges —előre
megjósolni, meddig tart egy-egy beavatkozás.

96
 A következő személyeknél alkalmazhatók ezek az eljárások:
- A fokozatos hozzászoktatás tulajdonképpen minden autizmussal élő
személynél sikerrel alkalmazható.
- Azokban az esetekben, amikor deszenzitizáció során a tudatosan elért
relaxált állapotot és az önreflexiót is felhasználjuk, elsősorban jó értelmű,
magasan funkcionáló, iskoláskorú, és annál idősebb személyeknél alkalmazható ez a
technika. Alacsonyabban funkcionáló embereknél és fiatal gyermekeknél is
használhatjuk a deszenzitizációt, ám ilyenkor a relaxált állapot elérésben maga
a kliens kevésbé tudatos —ez elsősorban a terapeuta feladata —, illetve kevésbé
építünk mélyebb belátásra, önreflexióra.

III. 1.1. 2. Modellálás

A modellálás során mintát nyújtunk a pozitív viselkedésről. Ez egyrészt azért fontos,

mert pontosan azt tesszük, és ezzel egyben megmutatjuk, amit elvárunk az illetőtől
célviselkedésként. De nem csak viselkedésmintát adunk, hanem a viselkedés hatásait is
demonstrálni tudjuk. Visszatérve a fenti példához, amikor a kisfiú együtt van olyanokkal, akik
étkeznek, ha képes rá, két dolgot figyelhet meg ebben a helyzetben: 1. lehet máshol is enni,
mint otthon, és ez hogyan történik; 2. senkinek semmi baja, nehézsége nem származik abból,
hogy pl. az iskolában étkezik.
Modellviselkedést úgy is szolgáltathatunk, hogy beszámolunk arról, hogy amikor
cselekszünk, az ránk milyen hatással van, éppen mit érzünk (pl. azt mondjuk az étkezés
végén: „Nagyon ízlett az ebéd.”).

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:
A legtöbb helyes, kulturálisan és társadalmilag elfogadott viselkedés bemutatható és
demonstrálható. Ezért fontos az, hogy az autizmussal élő személyeket támogatók,
tanítók, velük együtt élők - mint ahogyan az a szocializálódó kisgyermeket
körülvevő személyektől is elvárás - viselkedésükkel, megnyilvánulásaikkal a
mindennapi élet, mindennapi szituációiban folyamatosan mintát adjanak az
elfogadható viselkedésekről. Egy problémás viselkedés terápiája során ezt ki lehet

97
 élezni úgy, hogy az adott elfogadható viselkedést átmenetileg hangsúlyosabbá
tesszük saját repertoárunkban.

A következő személyeknél alkalmazható ez az eljárás:

A modell-követésnek vannak kritériumai. Képesnek kell lenni arra, hogy megértsük, a
másik éppen valami olyat tes%, amit nekem is meg lehet vagy meg kell tennem az adott
szituációban. Azt is ki kell tudni választani a másik cselekvései közül, hogy melyik az, amit
utánozni kell. Meg kell érteni, hogy a másik azt a dolgot a%ért tes^i, hogy én is megtegyem.
Ezután tudni kell utánozni azt, amit a modell csinált. Tehát, több olyan képességre is szükség
van a modell-követés során, ami autizmusban gyakran sérült.

A fentiek miatt csak azoknál a személyeknél használható a modellálás technikája, akik

• képesek az utánzásra,
• képesek megérteni a másik azon szándékát, hogy az éppen mintát nyújt nekik,
• és képesek arra, hogy kiválasszák az utánzandó viselkedést.

'T ' í 5 - ¡¡S í'

Ha valaki minden keze ügyébe kerülő könyvet széttép, annak bemutathatjuk azt, hogy hogyan kell a könyveket
lapozni, olvasni.

III. 1.1. 3. Ignorálás

Az ignorálás egyszerűen fogalmazva a figyelem megvonását jelenti. Ezzel az eljárással

a környezetnek azt az elemét igyekszünk kiiktatni, amely megerősítésként hat a viselkedésre
(gondoljunk a S.T.A.R. Modellre!). Ha ez az inger a szituációban tartózkodók figyelme, akkor
célravezető lehet ettől a figyelemtől megfosztani a cselekvőt. Az ignorálás, miután az addigi

98
megerősítés megszűntetésével a cselekvés értelmét veszti, hosszútávon hatékonyan oltja ki,
azaz szünteti meg a cselekvést.
Célszerű olyankor folyamodni ehhez a technikához, amikor az egyéb, a pozitív
viselkedést ösztönző eljárások önmagukban nem vezettek sikerre, illetve nem alkalmazhatóak.
Itt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ki kell egészíteni az eljárást - pl. alternatív
viselkedések tanításával, kontrollélmény biztosításával, hiszen soha nem csak azt mutatjuk
meg, mit ne csináljon, hanem azt is mit csináljon helyette.

Mielőtt a technika alkalmazása mellett döntünk, érdemes néhány szempontot

átgondolni.
• Az ignorálás hosszútávon hatékony, de a terápia elején minden esetben a viselkedés
felerősödéséhez, tehát romláshoz vezet. Ez érthető: addig (és valószínűleg már elég
hosszú ideje szinte minden alkalommal), az illető a cselekedettel elérte célját, azaz
megkapta környezte figyelmét, vagy a számára fontos reakciót. Nehéz lesz az új
helyzetet elfogadnia, illetve — sok esetben —megéretnie. Ezért erőteljesebben fog
próbálkozni. Eddig csúnyát mondtam és mindenki hangosan kiabált velem,
miközben pirosra változott az arca, és kerekebb lett a szeme. Most ez nem történik
meg, de vajon miért? Nem mondtam elég hangosan és nem hallották meg? —akkor
mondom hangosabban! Éppen mást csináltak, és ezért nem hallották? — akkor
többször elismédem, egyszer csak megkapom, amit várok!

Ilyen hatások és meggondolások miatt történik az, hogy a figyelemmegvonás következtében

a problémás viselkedések a beavatkozás elején felerősödnek és gyakoribbá válnak, és csak
később, általában fokozatosan szűnnek meg.

• Az ignorálás csak akkor hatékony, ha következetesen, minden alkalommal

megvonjuk a cselekvéstől, illetve a személytől a figyelmet.
• Lehetőség szerint a környezetnek egyformán kell —illetve ebben az estben éppen,
hogy nem kell — a viselkedésre reagálnia. Ha vannak olyanok, akik képesek
következetesen ignorálni a cselekvést, de emellett mások erre nem vagy csak
részlegesen (pl. néha igen, néha nem reagálnak) képesek, az komolyan hátráltathatja a
munkát. Emellett ez az érintett személynek is jelentős nehézséget okoz: össze fog
zavarodni, nem fogja érteni a felé támasztott elvárást.

99
Az ignorálás technikáját csak akkor alkalmazzuk, ha a fentieket figyelembe véve mi magunk,
és a szituáció többi tagja lelkileg (pl. nem fog senki idegösszeroppanást kapni a folyamatosan
hangosan káromkodó gyermektől), valamint a technika kivitelezéséhez is maximálisan
felkészültnek érzi magát.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre, illetve helyzetekben

lehet vagy célszerű alkalmazni:
• Csak és kizárólag olyan viselkedés ignorálható, amely nem járhat a személy vagy a
környezetében élők megsérülésével.
• Olyan viselkedéseknél célszerű alkalmazni, amit a környezetfigyelme tartfenn, hosszú
időn keresztül megerősítve azokat.
• Olyan esetekben alkalmazható, amikor a környezet minden tagja tudja vállalni azt,
hogy ignorálja a viselkedést (a kortársak nem mindig alkalmasak erre, vagy nem
etikus elvárni tőlük, hogy ne reagáljanak furcsa viselkedésekre, így pl. egy óvodai
csoport gyakran nem alkalmas terep ehhez a technikához).
• Vannak olyan helyszínek, ahol nem elvárható, hogy valakinek egy nemkívánatos
viselkedését figyelmen kívül hagyjuk. Furcsa lenne mindenki számára, ha belépne
egy iskolai osztályba, ahol egy tanuló fel-alá járkálva káromkodik, és erre senki
nem reagál, mindenki úgy teszi a dolgát, mintha a világ legtermészetesebb
módján viselkedne ez a tanuló.

A következő személyeknél alkalmazható ez az eljárás:

Ez a módszer tulajdonképpen bárkinél alkalmazható, inkább a viselkedés jellege
és a környezet határozza meg felhasználhatóságát (ld. fentebb).

III. 1.1. 4. Terelés

Az elterelés is hatékony módja lehet a viselkedésmódosításnak. Sokszor észre sem

vesszük, hogy az elterelés technikáját alkalmazva próbálunk valakit rávenni arra, hogy valami
helyesebb dolgot cselekedjen, ahelyett, amire éppen készül. Amikor a kisgyerek valami
huncutságot igyekszik elkövetni, akkor a rutinos anyuka általában nem azzal bajlódik, hogy

100
hangosan azt kiabálja: „Hagyd abba!” vagy „Ezt azonnal fejezd be!”. Tudja, hogy sokkal
hasznosabb, ha valami hasonlót mond: „Gyere gyorsan, nézzük meg, mit csinál apa a
kertben!”, vagy „Segíts nekem meglocsolni a virágokat!”.

Az elterelés során tulajdonképpen azt igyekszünk elérni, hogy a gyermek/felnőtt ne

találkozzon a szituáció azon elemeivel, amelyek hatására vagy eredményeképpen
nemkívánatos dolgokat cselekszik.
Fontos, és nagyon hasznos előnye ennek a technikának, hogy egy másik, elfogadható
viselkedésre sarkallja a személyt, úgy, hogy egyben segítséget nyújt neki ahhoz is, hogy mi legyen e%_
a cselekedet. Természetesen ebben az estben csak olyan tevékenységre terelhetjük át az illetőt,
amit el tud végezni. Ha olyan viselkedésre próbáljuk rávenni, aminek kivitelezése meghaladja
a képességeit, az újabb konfliktust eredményezhet, illetve jelentős stresszt okozhat az
autizmussal élő személynek.
Ezzel a módszerrel az is elkerülhető, hogy nyilvánvalóvá kelljen azt tenni, hogy
érzékeljük: a másik valami nem helyes viselkedésre készül, vagy tesz éppen. Ez néha hasznos
lehet, hiszen ebben az esetben nem kap semmilyen figyelmet egy nemkívánatos cselekedet.
A technika előnyei mellett vegyük észre azt is, hogy a terelést olyan esetekben
alkalmazzuk, amikor a nemkívánatos viselkedés már megjelent, illetve pillanatokon belül
megjelenik. Mivel nem a problémás viselkedés okaira, hanem „csak” magára a viselkedésre
fókuszál, így nem tekinthetjük igazi problémakezelésnek. Ez nem jelenti persze, hogy
egyáltalán nem hasznos alkalmaznunk a terelést, de mindenekelőtt az okokat figyelembe
vevő preventív technikákat preferáljuk.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:
• Olyan viselkedéseknél érdemes ezt a technikát alkalmazni, amelyeknek megoldása
nem igényel kognitív stratégiákat: nem kell, vagy nincs alkalmunk különösebben
magyarázkodni, hogy miért nem teszünk valamit (pl. miért nem harapdáljuk saját
kezünket). Gyakran az autoagress^ív megnyilvánulásokat kezelhetjük ezzel a
technikával.
• A figyelemfelhívó viselkedések egy részénél is használhatjuk. Az elterelés során nem az
addig bevált megerősítő lesz a reakció a viselkedésre, hanem egy olyan figyelmet

101
 kap az illető, amely egyben hozzásegíti egy adekvátabb, elfogadhatóbb cselekvés
produkálásához.

A következő személyeknél alkalmazható ez az eljárás:

Minden olyan autizmussal élő személynél alkalmazható ez az eljárás, aki elfogad
bármilyen típusú irányítást (verbális irányítástól a fizikai promptig).

A következő helyzetekben nem vagy nem kizárólagosan ezt a technikát célszerű

alkalmazni:
• Elsősorban jó képességű autizmussal élő gyermekeknél/felnőtteknél fordulhat
elő, hogy különféle problémás viselkedések kezelésében a megértésre és a
belátásra kell a nagyobb hangsúlyt fektetni. Ez hosszabbtávon szociális
fejlődésükre, adaptálódásukra pozitívabb hatással van, mint az, hogy aktuálisan
megakadályoztunk egy konfliktushelyzetet (azaz eltereljük őket).
Például nézzük a következő példát: egy fiatalember rendszeresen kényes
megjegyzéseket tesz a szomszéd nénire. Ismerve ezt a szokását a család
készenlétben áll, és amikor a néni megjelenik, minden alkalommal valaki
odaugrik: „Gyere nézzük meg, hátha már elkezdődött a kedvenc
tévéműsorod!”. Ebben a helyzetben ennek a fiatalembernek nyilván többet
segíthetünk azzal, hogy megtanítjuk kinek, mit illik mondani. Talán még arra is
megtanítható, hogy miért nem teszünk sértő megjegyzéseket másokra, és mit
érez az, akit sértegetnek.
• Vannak olyan viselkedések (pl. kényszerek, rituálék), amelyeknél szintén nem
célszerű kizárólag ezt a technikát alkalmazni. Egy időre mindenkinél elérhető,
hogy egy számára megnyugtató, kellemes tevékenységgel felhagyjon, de
önmagában az, hogy eltereljük ettől a cselekedettől, nem oldja meg a problémás
viselkedését —hiszen igénye a megnyugvásra fennmarad. Ezzel a technikával
nem mutattunk neki arra alternatívát, hogyan érheti el ugyanazt az állapotot (pl.
relaxált, nyugodt állapot), amit a leállított viselkedéssel el tudott érni.
• Az arousal- vagy a hormonális szinttel összefüggő cselekedetek
befolyásolásánál sem célszerű csak az elterelést használni. Ugyanis ha nem
sikerül olyan alternatív viselkedést vagy stratégiát ajánlani, amely e funkciók

102
 szabályozásában ugyanazt eredményezi, akkor az általános aktivitási szint nem
tud megváltozni, tehát a viselkedés előidézője továbbra is jelen marad.

III. 1. 1. 5. Viselkedésformálás (shaping)

A shaping finom eljárás arra, hogy már létező - de nem feltétlenül megfelelő vagy
funkcionális —készségekre, megnyilvánulásokra építve hozzon létre új viselkedéselemeket.
Gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy egy készség aktuálisan egy nemkívánatos
viselkedésként funkcionál. Ilyenkor hasznos a shaping-technika alkalmazása. Komoly előnye,
hogy a kialakítandó viselkedésnek csírái, egyes elemei már léteznek a személy repertoárjában,
tehát nem a „nulláról indulva” kell egy elfogadható tevékenységet kialakítani.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:
Bármely olyan problémás viselkedésnél alkalmazható, amelyben található
olyan elem, amely funkcióba vihető, illetve ráépítve egy elfogadható alternatív
viselkedés alakítható ki.

A következő személyeknél alkalmazható ez az eljárás:

Azoknál használható ez a technika, akik mutatnak olyan készségeket, amiből
kialakítható adaptív viselkedés, és elfogadják a tanítási helyzetet és az
irányítást.

á
Ha valaki minden keze ügyébe kerülő könyvet széttép, annak a tépésre irányuló kézmozdulatát átalakíthatjuk a
könyv lapozgatásává.

103
III. 1. 1. 6. Kognitív stratégiák
(Rutter, 2005; és Attwood, 2002 nyomán)

A kognitív stratégiák lényege, hogy a problémás viselkedések megváltoztatása során

nagy szerepet szán az autizmussal élő személy értelmi kapacitására építő megértésnek. Ennél
az eljárásnál úgy kívánjuk a nemkívánatos cselekedeteket befolyásolni, hogy közben
azonosítjuk a személy számára, illetve igyekszünk megértetni vele a következőket:
• melyik viselkedése nem elfogadható,
• ez a viselkedés miért nem elfogadható,
• milyen hatással van a viselkedés másokra,
• milyen hatásai vannak vagy lehetnek a későbbiekben a személyre magára, ha így
viselkedik,
• melyek azok a viselkedések, amelyek elfogadhatóak az adott szituációban, ezeknek
milyen hatásaik vannak.

Természetesen a viselkedés jellege és a személy képességei erősen befolyásolják azt,

hogy ezek közül melyek azok az elemek, amelyek megtaníthatok. A kognitív eljárásokat
általában a szociális fejlesztés során alkalmazzuk, sokszor célzottan egy-egy problémás
viselkedésre fókuszálva. De az is gyakori, hogy —a feltérképezett hiányzó készségeket alapul
véve — egy általános autizmus-specifikus szociális fejlesztésben tanulja meg az illető az
elvárásokat, helyes viselkedéseket, megelőzve sok problémás viselkedés kialakulását.

Kognitív stratégia például a szabályok alkalmazása. Ezek általában írott szabályok,

amelyek arra vonatkoznak, hogy egy szituációban mik azok a dolgok, amelyek megtehetők, és
mik azok, amelyek nem. Az alacsony szimbólumszintet értő gyermekeknél például lehet
alkalmazni rajtolt szabályokat, bár előfordulhat, hogy ilyen esetekben a szabály megértése nem
biztosított.
Lehet arról szabályokat alkotni, hogy hogyan lehet viselkedni a vonaton utazás
közben. Például: „Ha van hely, lehet ülve utazni.” „Ha nincs ülőhely állni kell.” „Lehet az
ablakon kinézni.” „Lehet olvasni.” „Lehet anyával beszélgetni.” stb. Viszont a következőket
nem lehet: mások ölébe ülni, az ablakon kihajolni, kiabálni, az ajtó lépcsőjére ülni, mások
táskájába belenézni, stb.

104
 A szabályok alkotásánál ügyeljünk arra, hogy a „nem lehet” kategóriában azokat a
lehetőségeket soroljuk csak fel, ami már megtörtént, vagy potenciális veszélyét látjuk annak,
hogy az illető esetleg megteszi. Minden lehetséges nemkívánatos cselekedetet összegyűjtése,
annak megtam'tása szükségtelen és persze leheteden. Ráadásul, ha ezzel kísérletezünk,
elképzelhető, hogy ödetekkel szolgálunk egy-egy viselkedés kipróbálásához.
Ezzel szemben a „mit tehetek” szabályokhoz igyekezzünk minden olyan alternatívát
felsorolni, amit az illető az adott helyzetben cselekedhet, és meg is tud tenni (pl. óvodás
gyermeknek ne adjunk olyan javaslatot, hogy a vonaton lehet regényt olvasni). Minél több
pozitív viselkedés megadásával célszerű ödetet és választási lehetőséget adni arra, hogy mik
tehetők meg a szituációban.

Ha valaki minden keze ügyébe kerülő könyvet széttép, azt vizuálisan emlékeztethetjük (pl. egy kommunikációs
kártya segítségével) arra, hogy a könyveket nem szabad széttépni.

Kapcsolódó eljárás az egyes szituációkra vagy élethelyzetekre vonatkozó

stratégiák használata. Ezt olyan szituációkra használjuk, amikor az autizmussal élő személy
érzi, hogy az számára nehéz, de önállóan nem találja a helyzet hatékony megoldásának
módjait. Stratégiák segítségével megtanulható mások reakcióinak értelmezése, figyelembe
vétele, és saját viselkedésünk, válaszreakcióink ehhez alkalmazkodó kiválasztása.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:

• Kényszerek, rituálék befolyásolására.

 A következő személyeknél alkalmazhatók ezek az eljárások:
Elsősorban jó értelmi képességekkel rendelkező, és iskoláskorú vagy annál
idősebb autizmussal élő gyermekeknél/felnőtteknél lehet ezeket az eljárásokat
használni.

III. 1.1. 7. Time-out

A time-out az adott szituációból történő időszakos eltávolítást jelenti. Elsősorban

akkor használjuk, amikor fennáll annak a veszélye, hogy valaki a viselkedés következtében
megsérülhet (a személy maga, vagy valaki a környezetében), vagy valaki —esedeg egy kortárs,
aki hasonló nehézséggel küzd —pánikba eshet. Ilyenkor egy rövid, előre meghatározott és a
gyermek/felnőtt számára is jelzett időre kiemeljük őt a közösségből, és egy nyugodt,
ingerszegény helyre irányítjuk, ha kell vele maradunk.

A time-out használata, mint önálló viselkedésmódosító eljárás nem javasolt, a

következők miatt:
• nem arra fókuszál, hogy a személy mit csináljon a nemkívánatos viselkedés helyett,
• a legtöbb esetben ösztönzi a nemkívánatos viselkedést, mert annak megerősítéseként működik.
Ha valakit mindig egy számára megnyugtató, komfortérzetet biztosító helyre
visznek, amikor például fejét a falba üti, akkor olyan helyzetekben (pl. ha zavarja
a tömeg, vagy az osztályban tartózkodó egyik társának hangja), adekvátabb
eszközök híján a bevált viselkedéssel (fejét falba veri) fogja ezt jelezni.
• A time-out csak akkor eredményezheti egy nemkívánatos viselkedés
megszűnését, ha az illető igényli azt a társaságot, ahonnan kiemeljük. Ebben az
esetben viszont ezt az eljárást büntetésként alkalmaztuk, ami nem elfogadható
módja a viselkedésmódosításnak (erről később bővebben a III. 3. fejezetben).

Összességében tehát, csak akkor alkalmazzuk ezt az eljárást, amikor más technika éppen nem
használható — például a szituáció aktuális alakulása miatt —, illetve önálló eljárásként való
használatátfeltétlenül igyekezzünk elkerülni.

106
III. 1.1. 8. Egyéb alkalmazható eljárások

A következőkben röviden ismertetünk két olyan terápiás eljárást, amelyek nem

autizmus-specifikusak, de előfordulhat, hogy kiegészítő terápiaként szükséges lehet
alkalmazásuk. (Más, a viselkedés problémák kezelésének nézőpontjából nem releváns
kiegészítő terápiákat itt most nem tárgyalunk.)

Gyógyszeres terápia. Vannak olyan esetek, amikor a megfelelően kiválasztott gyógyszer

elengedheteden ahhoz, hogy a specifikus terápiákkal megfelelő eredményeket érjünk el,
mintegy „hozzáférhetővé teszik” a gyermeket/felnőttet (pl. fejlesztő munka megkezdését
akadályozó figyelemzavar, hipermotilitás, mély depresszió) (Clements, Zarkowska, 2007).

Jelenleg nem tudunk olyan gyógyszeres terápiáról, amely célzottan az autizmus

befolyásolására alkalmas, így helyettesíthetné az autizmus-specifikus beavatkozást. A
gyógyszeres terápiák alkalmazása tehát a legtöbb esetben csak a fejlesztés feltételeit hivatott
előteremteni.

Arra alkalmas személyeknél — elsősorban jóértelmű autizmussal élő fiataloknál,

felnőtteknél — használhatók szupportív pszichoterápiák, melyeknek részét képezhetik a
problémás viselkedést célzó, fókuszált ülések is. Természetesen ezek a terápiás ülések
autizmushoz adaptáltak és nem a klasszikus mélylélektani pszichoterápia megközelítését
alkalmazzák.

III. 1. 2. További hasznos technikák

A következőkben néhány további, az autizmussal élő emberek viselkedésének

módosításában hatékonyan alkalmazható technikát ismertetünk (Schopler, 2002 alapján).

107
III. 1. 2.1. Alternatív viselkedések tanítása

Az alternatív viselkedések tanításáról már igen sok szót ejtettünk. Fontos, hogy az
alternatív viselkedés időben összeegyeztethetetien legyen a nemkívánatos viselkedéssel. Ez
jelentheti egy új készség tanítását vagy a nemkívánatos viselkedés helyett egy, már létező készség
alkalmazásának ösztönzését.

Ezt a módszert a következő problémás viselkedésekre lehet vagy célszerű

alkalmazni:
Bármilyen problémás viselkedés helyettesíthető alternatív viselkedéssel.

A következő személyeknél alkalmazható ez az eljárás:

Bármely autizmussal élő személy megtanítható új, elfogadható viselkedésekre.

i.«SSL*
\w 4,

Ha valaki minden keze ügyébe kerülő könyvet széttép, akkor felajánlhatunk neki olyan dolgokat —pl. régi
újságokat - amiket széttéphet a könyvek helyett.

III. 1. 2. 2. A nemkívánatos viselkedés elhagyásának ösztönzése

Ebben az esetben azt jutalmazzuk, hogy valaki egy maghatározott időszakban, vagy
egy meghatározott helyszínen nem produkálja addigi nemkívánatos viselkedését. Fontos,
hogy az elvárások mindenki számára konkrétak, érthetőek legyen (pl.: a matematika óra alatt
egyszer sem szabad kiszaladni a teremből). Emellett a személy számára teljesíthető legyen: ha
a felmérés eredménye az, hogy az illető a matek óra alatt eddig ádagosan 15 alkalommal
kiszaladt, akkor első lépésként nem támasztható elé az a követelmény, hogy egyszer sem
szaladhat ki. Ilyenkor például az óra első 5 perce után megjutalmazzuk, ha a helyén maradt.

108
Ha ennek hatására továbbra is sikerül a teremben maradnia, akkor újabb öt perc múlva
szintén megjutalmazhatjuk, de fontos, hogy az eredeti, erre az alkalomra szóló megállapodást
ne rúgjuk fel: az óra többi részében nem elvárás, hogy a tanuló a helyén maradjon, de
sikerességében fontos őt megerősíteni.
Ezt a technikát csak úgy érdemes alkalmazni, hogy közben ösztönözzük a helyes
viselkedésformák megjelenését az adott helyzetben.

III. 1. 2. 3. Társas helytelenítés

A társas helytelem'tés fontos szerepet tölthet be, főként jóértelmű autizmussal élő
fiatalok és felnőttek viselkedésének módosításában. Sokszor hasznos, ha az illetőnek nem
csak elmagyarázzák egy tanítási helyzetben, hogy miért problémás, amit tesz, hanem
megtapasztalja azt a környezetében élők reakcióiból. Ezért eredményes lehet, ha a
helytelenítést egy kicsit felerősítve, és az illető számára jól értelmezhetően tesszük a terápia
során. Például a sztereotip mozgásokat végző fiatalember érzékelheti, hogy megdöbbenve
néznek rá a buszon, és ennek hatására igénye lehet arra, hogy megpróbáljon változtatni.
Ilyenkor meg lehet őt erősíteni abban, hogy tényleg furcsa látványt nyújt (akár videóról
visszanézve vele saját viselkedését), ugyanakkor —természetesen - segíteni kell őt abban, mit
tegyen a furcsa mozgások helyett.

III. 1. 3. A problémás viselkedések befolyásolása közben alkalmazott

speciális módszerek
(Clements & Zarkowska 2007 alapján)

A fent leírt technikák használata közben számos, az autizmus-specifikus oktatás

részét képező eljárást alkalmazunk. Ezek közül a jutalmazásról bővebben a III. 3. fejezetben,
a speciális eszközökről és fejlesztő programokról pedig a III. 4. fejezetben írunk.
A következőkben néhány olyan pedagógiai módszerről ejtünk szót, amely szintén
fontos a problémás viselkedések megváltoztatásához. Természetesen ezek a technikák
önmagukban általában nem elegendőek, egymással, és más, jól bevált technikákkal
kombinálandóak.

109
III. 1. 3. 1. Visszacsatolás

A beavatkozások során nagyon fontos annak folyamatos visszajelzése, hogy a

személy éppen mit tesz, illetve, hogy viselkedése milyen minőségű. Azt is fontos jelezni,
milyen érzelmi állapot olvasható le arcáról, és hogy ezek az érzelmi állapotok milyen
eredményekkel járhatnak. Leggyakrabban szükséges egyértelművé/konkréttá tenni a
kapcsolatot egy cselekvés (pl. belerúgtál egy kőbe), és a következményes belső állapot (fáj a
lábad) között.
A visszacsatolásokat gyakran —ahol ezt a nyelvi színvonal lehetővé teszi —szóban
adjuk, de megállapításainkat hasznos valamilyen vizuális támogatással is kísérni (írás, képek,
fotók). A közlések komplexitását és formáját mindenképp az illető beszédértési/szimbólum
megértési szintjéhez igazítsuk.

III. 1. 3. 2. Önkontroll és önellenőrzés

A fenti visszacsatolásokkal elérhető, hogy a gyermek/felnőtt megtanulja értelmezni és

értékelni saját érzelmeit. Erre építve alakíthatók ki olyan stratégiák, amelyek segítségével
valaki képessé válhat saját érzelmeinek monitorozására, kontrollálására. Sok esetben az
önkontroll-technikák kialakítása is kivitelezhető. A jó önkontroll, hatékony önszabályozás az
autizmussal élő személyeket is nagyban hozzásegítheti a fizikai és szellemi jóllét eléréséhez, s
emellett egyes beavatkozási technikák alkalmazásakor (pl. deszenzitizáció) elengedhetetlen.
Sajnos autizmusban a legtöbb esetben ezek megtanítása, használata nehezített, olykor
markánsan korlátozott. Mégis törekedni kell arra, hogy az önismeret és az önszabályozás
lehetséges legmagasabb szintjét érjük el (különösen az úgynevezett magasan funkcionáló
autizmusban).

III. 1. 3. 3. A környezet módosítása

A környezet átalakításával elérhető egy olyan optimális szituáció megteremtése,

amelyben a problémás viselkedés nagy valószínűséggel nem fog megjelenni.

110
 Egyik formája a környezet adaptálása, benne a% autizmus-speáfikus feltételek megteremtése
(pl. tér-idő struktúra létrehozása, alternatív kommunikációs eszközök bevezetése, stb.).
Másik formája, amikor a problémás viselkedésre fókuszában adaptáljuk a^ adott környezetet.
Például nem látható helyre tesszük azokat a tárgyakat, amelyek hatására megjelennek
nemkívánatos viselkedések, vagy átmenetileg törhetetlen étkészletet használunk, ablaküveget
törhetetlen fóliával bevonjuk, stb. Tehát, úgy alakítjuk át a környezetet, hogy a
gyermek/felnőtt ne érhesse el az addig megszokott eredményt. Például, ha a papírtányért
földhöz vágja, az nem fog összetörni, mint addig a porcelánok; de ebben az esetben az sem
történik meg, hogy a közelben lévők izgatottan szaladgálni kezdenek az összetört tárgyak
miatt. Sokszor előfordul, hogy ezekre a változtatásokra csak átmenetileg van szükség, de
mindig ügyeljünk arra, nehogy túl korán helyezzük vissza a viselkedést előhívó tárgyakat a
gyermek/felnőtt környezetébe.

Ha valaki minden keze ügyébe kerülő könyvet széttép, akkor átalakíthatjuk környezetét úgy - pl. minden
könyv eltávolításával hogy ne legyen alkalma erre.

III. 1. 3. 4. Promptok

A környezetnek minden olyan elemét, amely közelebb visz valakit ahhoz, hogy egy
elvárt cselekvést véghezvigyen (pl. helyesen megoldjon egy feladatot, vagy felhúzza a kabátja
zipzárját), promptnak nevezzük. Ez lehet fizikai segítség (a személy kezét fogva felhúzzuk
együtt a zipzárt), lehet szóbeli irányítás (pl. folyamatosan mondjuk, hogy mi után mit
csináljon a másik: Fogd meg a kabátod alját! —Kapcsold össze a zipzárt! —Fogd meg a zipzár
húzóját! —...... stb.). De azt is promptnak tekintjük, ha a szemünkkel intünk a kabát felé, és
ezzel elindítjuk a kívánt mozdulatot; valamint amikor egy zipzár rajzának felmutatásával, vagy
egy folyamatábra segítségével emlékeztetünk valakit arra, hogy fel kell húznia a zipzárt.

111
 Annak ellenére, hogy jelen tanulmányunkban nem célunk a promptolás technikájának
részletes bemutatása (bővebb információért lásd pl. Quill, 2000; vagy Mesibov, Shea,
Schopler, 2008), szeretnénk néhány autizmus specifikus szempontra felhívni a figyelmet:
• Verbális promptok adása autizmusban nem ajánlott, egyfelől, mert kevéssé
támogatják az elsajátítandó viselkedések belsővé válását, másrészről, mert
elhalványításuk igen nehéz (olykor lehetetlen).
• Az autizmussal élő emberek viselkedés-szervezésében és gondolkodásában
tapasztalható rugalmatlanság miatt különösen óvatosnak kell lennünk, amikor a
promptolást választjuk, hiszen ezek a viselkedést elindító ingerek mereven
„hozzátapadhatnak” a kívánt cselekvésekhez, így meggátolhatják azok spontán
megjelenését.
• Törekednünk kell arra, hogy a feltétlenül szükséges promptokat amilyen gyorsan csak
lehet, szisztematikusan vonjuk vissza, halványítsuk el (természetesen mindig szem
előtt tartva kliensünk egyéni tempóját, szükségleteit).

A viselkedésmódosítás során a megfelelő szintű promptok és segítségek használata,

azok időben történő elhalványítása ugyanúgy szükséges, mint a különböző új készségek
tanításánál. Alkalmazásuk módja is megegyezik a tanítás során történő használatukkal.

A fenti technikákat, eljárásokat végignézve látható, hogy sok probléma befolyásolására nem
csak egy eljárást célszerű alkalmazni, hanem ki kell választani azokat a technikákat,
eszközöket, amelyeket egyénre szabottan kombinálva a leghatékonyabb beavatkozás vihető
véghez.

112
 III. 2. A MEGFELELŐ STRATÉGIA KIVÁLASZTÁSÁNAK SZEMPONTJAI, A
BEAVATKOZÁS MENETE

A beavatkozás megtervezése során is az eddigi munkához — azaz a probléma

meghatározásához, feltérképezéséhez és elemzéséhez — hasonlóan, szisztematikusan kell
haladni. Az okok azonosítása a legtöbbször hozzásegít ahhoz, hogy a szituáció mely elemét
(pl. a körülményeket, a kiváltót, vagy az eredmények valamelyikét) célszerű megváltoztatni.
Az okok, a problémás viselkedés jellege, illetve emellett az érintett személy képességei
együtt határozzák meg, milyen technikák és eszközök alkalmazhatók a beavatkozásban.

III. 2.1. A viselkedésmódosítás alapvető szempontjai

A nemkívánatos viselkedések kezelése során az elsődleges feladat - és egyben a

leghatékonyabb megoldás —az incidensek, vagy a problémás viselkedések megjelenésének
lehetőség szerinti megelőzése. Ugyanúgy, mint a betegségeknél, a preventív terápiákra és
technikákra kell a hangsúlyt fektetni.
Mint már többször említettük, az autizmus-specifikus környezet megteremtése, a
speciális fejlesztés megkezdése már önmagában sok problémás viselkedés megoldását
eredményezi. Tehát, minden „külön terápia” — és egyben energia-befektetés — nélkül a
nemkívánatos viselkedések egy része megoldódik. Ha valaki átgondolja az autizmus-
specifikus fejlesztés eszközeit és céljait, ezek egymásra gyakorolt hatását, akkor ezt a
megállapítást teljesen magától értetődőnek fogja érezni. Hiszen (ahogy már szintén több
alkalommal utaltunk rá), a problémás viselkedések jelentős részének oka a társas megértési,
kommunikációs és rugalmas viselkedésszervezési nehézségekben rejlik.

Ha az autizmussal élő személy nehézségeihez és erősségeihez, illetve egyéni

szükségleteihez igazodó autizmus-specifikus fejlesztésben/terápiában részesül, és
autizmushoz adaptált környezetben él, akkor problémás viselkedéseinek jelentős
része megoldódik.

Prevenciónak tekinthető az is —noha a fentiekhez viszonyítva szűkebb, fókuszáltabb

értelemben - , amikor ismerve egy-egy problémás viselkedés megjelenési körülményeit,
megpróbálunk arra törekedni, hogy ezek a körülmények a lehető legritkábban fordulhassanak

113
elő. Más szóval a helyzeteket adaptáljuk az egyéni igényeknek megfelelően. Például, ha valaki
gyakran tör össze berendezési tárgyakat, akkor dönthetünk úgy, hogy nagyon kevés
összetörhető, vagy dobálható eszközt hagyunk hozzáférhető közelségben, ezzel lecsökkentve
annak lehetőségét, hogy nemkívánatos módon viselkedjen.
Mindkét helyzetben — tehát amikor új készségeket tanítok, illetve amikor egy-egy
potenciális incidens-helyzetet próbálok kikerülni — a hangsúlyt arra fektetjük, hogy a
nemkívánatos viselkedés ne jelenjen meg. Az első esetben elérhetővé válik, hogy a megtanult,
és a személy által hatékonyan alkalmazott képességek segítségével a negatív viselkedésformák eleve
meg sem jelennek. Ezek olyan nemkívánatos viselkedések, amelyekkel a speciális tanítás és
környezet hiányában nagy valószínűséggel egyszer szembe kellett volna néznünk.

Amikor problémás viselkedést igyekszünk megváltoztatni, akkor elsősorban a^t

hangsúlyosuk, hogy mit várunk el a%illetőtől. Mit csináljon a jelenlegi, nem megfelelő cselekedet

Tapasztalataink szerint az autizmussal élő emberek gyakran azért tesznek olyan

dolgokat, amiket nemkívánatosnak értékelünk, mert nem tudják, vagy éppen nem jut az
eszükbe, hogy adekvátabb megnyilatkozásokkal is elérhetőek lehetnek céljaik. Ilyen
estetekben pontosan és érthető formában kell megmutatni nekik, melyek azok a viselkedések,
amelyek megfelelőek az adott szituációban.
A leggyakrabban az okozza a problémát, hogy az autizmussal élő gyermek/felnőtt
sajátos nehézségeiből adódóan nem képes spontán elsajátítani azokat a viselkedéseket,
amelyek a környezet számára elfogadhatóak —hiszen legtöbbször azzal sincs tisztában, hogy
mások „fejében” léteznek elvárások, illetve, hogy a közösségi viselkedésnek vannak íratlan
szabályai. A laikus környezet gyakran értedenül (s olykor ellenségesen és intoleránsán) áll az
előtt a jelenség előtt, amikor egy értelmes, okos, sokszor kifejezetten jó teljesítményre képes
ember elemi társas szabályokat sért meg. Ilyenkor azt is nehéz elfogadni, hogy szisztemadkus
tanításra, tanulásra van szükség, amely éppen olyan jelentős erőfeszítéseket kíván, mintha az
akadémikus készségek fejlesztése volna a cél.

A problémás viselkedések kezelése során a hangsúlyt mindig annak kommunikálására

fektessük, hogy az illetőtől milyen cselekvést várunk az adott szituációban.

114
 Természetesen akadnak olyan helyzetek is, amikor célszerű az illetőnek jelelni, hogy mely
cselekvése az, amit problémásnak ítélünk meg, és nem szeretnénk, hogy megtegye. Elsősorban jó
képességű autizmussal élő személyeknél lehet a szociális fejlesztés egyik fontos célja, hogy
egy-egy cselekedetről képesek legyenek eldönteni, hogy az helyes vagy nem helyes, valamint
azt átérezni, megtanulni, hogy viselkedéseinknek milyen hatásai lehetnek társainkra.
Gyengébb értelmi kapacitással bíró embereknek is sokszor fontos megjelölni (természetesen
számukra befogadható, érthető módon jelezve: például tiltó kártyát felmutatva, vagy gesztus­
segítséggel), hogy mely viselkedésükkel okoznak környezetüknek nehézséget, vagy milyen
esetben nem teljesülnek a „kialkudott” jutalom feltételei.
Sokszor kénytelenek vagyunk egy viselkedésre — főként, ha az veszélyes — azzal
reagálni, hogy gyorsan és határozottan tiltjuk azt. Ha a személy megérti szándékunkat, akkor
ez hatásos lehet, de ebben az esetben is csak arra vonatkozóan adtunk információt, hogy
miről szeretnénk őt lebeszélni.

Az esetek egy részében a tiltás azonnali és pozitív hatást eredményezhet (t.i. az illető
nem hajtja végre a problémás viselkedést), de ez önmagában soha nem elegendő, hiszen
nem segíti elő az elfogadható viselkedésmódok megtalálását és elsajátítását.

A kiválasztott technika bevezetése lehetőség szerint mindig egyéni tanítási helyzetben

történjen. Az autizmussal élő személyek problémás viselkedéseinek kezelése tulajdonképpen
egy plusz tantárgynak tekinthető. Ezt hívhatjuk egyéni autizmus-specifikus szociális
fejlesztésnek —hiszen az esetek nagy részében tulajdonképpen erről van szó.

Új technikát bevezetni, illetve a nemkívánatos viselkedéseket módosítani csak előre

megtervezetten célszerű. A tervezés magába foglalja, hogy milyen technikát alkalmazunk, milyen
reakciókat adunk — illetve milyeneket nem adunk — a helyes, illetve a problémás
viselkedésekre.

A. már kialakult inádens során el kell kerülni, hogy a személy számára új eljárásokat
alkalmaznunk, illetve új elvárásokat támasszunk. A konfliktushelyzet kevéssé alkalmas a tanításra:
valószínűleg a szituáció egyik szereplője sincs ehhez megfelelő lelkiállapotban, emellett a
hirtelen változtatás feltehetően újabb konfliktusokhoz vezethet.

115
 Az elvárásokat, reakciókat a szakmai team minden tagjának, illetve —még akkor is, ha a
beavatkozás első fázisában még nem vesznek részt — a szülőknek is ismernie, és következetesen
alkalmaznia kell.

Mindig olyan elvárásokat szabad csak támasztani, amiről tudjuk, hogy sikeresen kivitelezhetek.
Az elvárások meghatározásához szükséges a személy toleranciaszintjének, illetve a problémás
viselkedés erősségének ismerete.
Fontos úgy meghatározni az elvárásokat, hogy az kevesebb legyen, mint amit jelenleg
az adott gyermek/felnőtt teljesíteni tud. Ha nem így teszünk, akkor a beavatkozás első, igen
nehéz fázisában nem tudjuk őt megjutalmazni, nem élhet át sikerélményt, illetve nem tud
pozitív viselkedésformákat tanulni —azaz nem lehet sikeres a viselkedésmódosítás.
Például, ha felmérésünk alapján valaki két óra leforgása alatt ádagosan húszszor a
földre köp, akkor nem támaszthatunk olyan elvárást felé, hogy két óra alatt egyszer sem
köphet. Ehelyett a következőt tesszük: alapul véve azt, hogy jelenleg kb. hat percenként köp,
akkor az első elvárásunk az lehet, hogy ha három percig sikerül nem köpni, akkor meg lehet
őt jutalmazni.

Sokkal hatékonyabb az a terápia, melynek során az elvárást sikerül teljesíteni, így az illetőt
meg lehet jutalmazni, azaz érzékeltetni lehet vele, hogy megéri megfelelni a kéréseknek.

Ennek az ellenkezője viszont soha nem hatékony. Ha valaki sorozatosan nem tud
megfelelni az elvárásoknak, akkor nem fogja azt megtapasztalni, hogy milyen a környezete
számára elfogadható módon viselkedni, élni. A környezet pedig nem tudja őt kompetens,
együttműködő személyként tisztelni.

III. 2. 2. A viselkedésmódosítás menete

Mint már azt az előző fejezetben összegeztük, a megfelelő technika és eszközök

kiválasztása egy sok szempontot, és a problémás viselkedés sok aspektusát figyelembe vevő
munkafolyamat eredménye. A viselkedésmódosítás során is nagyon fontos az egyénre
szabottság és az autizmus-specifikusság.

116
 A következő táblázatban röviden összegezzük a problémás viselkedések kezelésének
folyamatát. Ha szükséges, a beavatkozás bizonyos fázisai az egyes esetekben értelemszerűen
felcserélhetőek.

A P R O B L É M Á S V I S E L K E D É S E K KE Z E L É S É NE K MENETE

1. A viselkedés kategorizálása: miért, és milyen szempontból tekinthető problémás

viselkedésnek.

2. Az egyén összes problémás viselkedésének összegyűjtése.

3. A problémás viselkedések beavatkozási sorrendjének meghatározása, a sürgősség

szempontjából a prioritások megállapítása.

4. A személy készségeinek, erősségeinek és nehézségeinek feltérképezése.

5. A befolyásolni kívánt problémás viselkedés feltérképezése (S.T.A.R. technika)

6. A viselkedés okainak azonosítása.

7. Az elérendő pozitív viselkedés meghatározása.

8. A pozitív viselkedés feltételeinek feltérképezése, a szükségletek összegyűjtése.

9. A beavatkozási technika (technikák) kiválasztása.

10. A beavatkozás során használt eszközök kiválasztása, kialakítása.

11. A pozitív viselkedés környezeti feltételeinek (pl. segítők száma) megteremtése.

12. A beavatkozás kivitelezése során alkalmazandó eszközök (pl. jutalmak, szabályok, stb.)
megismertetése, használatuk megtanítása a személynek.

13. A célviselkedés megvalósításához szükséges hiányzó készségek tanítása a személynek.

14. A beavatkozás elindítása.

15. A beavatkozás során a viselkedés folyamatos monitorozása (további jegyzőkönyvezés),

változásának regisztrálása.
16. Szükség eseten az eljárás elemeinek korrigálása: pl. új technika választása, hatástalanná
vált jutalom lecserélése; azonosított okok felülbírálata.

117
 III. 3. A JUTALMAKRÓL ÉS A MEGERŐSÍTÉSEKRŐL

A jutalmazás és jutalmak kiválasztásnak alapelveiről jelen fejezetben nem kívánunk

részletes leírást adni, hiszen ezeket kimerítően tárgyalják az autizmus-specifikus fejlesztéssel
foglalkozó szakirodalmak (Clements & Zarkowska, 2007; Peeters, 1997; Schopler, 2002).
A következőkben kifejezetten a problémás viselkedések szempontjából fontos
tényezőket, valamint a jutalmazási, viselkedés-megerősítési lehetőségeket foglaljuk össze.

III. 3.1. Miért jutalmazunk?

Fontos pontosan érteni és elfogadni, milyen szerepe van a jutalmazásnak az

autizmussal élő személyek nemkívánatos viselkedéseinek befolyásolásánál. A problémás
viselkedések a legtöbb esetben a következő okokból jönnek létre (ahogy az előző
fejezetekben ezt már többször, részletesen leírtuk): mert a személy csak ezt tudja tenni célja
elérésének érdekében vagy, mert csak ez a viselkedéses lehetőség^«/ estébe.
Ez a nemkívánatos viselkedések létrejöttének természetesen nagyon sematikus és
sarkos megfogalmazása. Egy jellegzetességre mégis tökéletesen rávilágít: az adott
szituációban az autizmussal élő személy is általában a%t cseleks^i, ami számára a legkönnyebben

Ebből a megközelítésből kiindulva a nemkívánatos viselkedések következő jellemzőit

azonosíthatjuk (Clements & Zarkowska, 2007):
• általában azonnali és a gyermek/felnőtt nézőpontjából pozitív eredményekkel járnak,
• a személy számára általában könnyen kivitelezhető és
• jól begyakorolt viselkedésminták.

Ha mindez igaz, akkor a problémás viselkedések kezelése során az autizmussal élő

személyt éppen arra igyekszünk rávenni, hogy egy számára nehezebben kivitelezhető, esetleg
több kényelmetlenséget okozó viselkedést mutasson —noha az a környezete számára sokkal
elfogadhatóbb. Amíg ez így van, addig muszáj valamilyen formában jelezni neki, fontos és
tiszteletreméltó az, hogy igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Emellett —nem utolsó sorban
—vonzóvá kell tenni számára azt, hogy olyan dolgokat cselekedjen, amikre magától nem
cserélné le az addig bevált módszereit.

118
 A viselkedésbefolyásolások során részben ezért vezetünk be tudatosan alkalmazott
megerősítőket. A leghasznosabb a pozitív megerősítők használata, és ezek közül is a jutalmazás.

A személy sikeres megfelelésére — azaz az elvárt viselkedés használatára — adott pozitív

környezeti reagálás (pl. jutalom) hatékonyan segíti az autizmussal élő személy integrálódását,
javíthatja mind a saját, mind a körülötte élők életminőségét.

III. 3. 2. Mivel és hogyan jutalmazunk?

A következő kérdés az, ha jutalmazunk, akkor mit használhatunk fel jutalomként.

Általánosságban a jutalmakról elmondható, hogy minden csak akkor, és csak addig
tekinthető jutalomnak, amíg az illető számára értéket hordoz, azaz jutalomértékű. Minden
ember — tehát feltehetően mi magunk is — élete során számtalan dolgot, cselekvést,
lehetőséget, bizonyos személyek figyelmét, társaságát, stb., jutalomként él meg. Majd egyszer
csak azt veszi észre, hogy az addig áhított jutalmak iránt elvesztette érdeklődését. De azt is
megtapasztaljuk, hogy ilyenkor újabb dolgok kelti fel figyelmünket, tartják fent
motiváltságunkat.

Az autizmussal élő személyek számára is léteznek motiváló erejű, jutalomértékű

dolgok. A szakemberek sokszor panaszkodnak, hogy tanítványuk motiválatlan, nagyon
nehezen vehető rá tanulásra, vagy viselkedésének megváltoztatására. Ilyenkor a legtöbb
esetben valójában arról van szó, hogy nem sikerült megfelelően azonosítani a tanuló
motivációs bázisát, és nem jó jutalmakat ajánlunk neki fel a tanítás során. Sok esetben
valóban nagyon nehéz megtalálni azokat a feltételeket, amik alkalmasak a jutalom
képviselésére. Ettől még valószínűleg léteznek azok a jutalmak, amelyek a személy számára
fontosak lennének. Nem hiába képezi részét a S.T.A.R Modellbe ágyazott beavatkozási
tervnek a személy motiválhatóságának felmérése (II. 4. fejezet).
A terápiás munka során feltédenül számításba kell venni, hogy az autizmussal élő
személyek számára többnyire nem a szokványos jutalmak motiváló erejűek. Ennek egyik jellegzetes
példája, a szociális jutalmak alacsony motivációs értéke, hiszen az autizmus okozta naiv
tudatelméleti problémák miatt ezek megértése kétséges, így általában nem is jelentenek valódi

119
jutalmat. Ezzel szemben gyakoriak az olyan jutalmazási lehetőségek, amelyekkel a
mindennapi élet során ritkán találkozunk.

Ha valaki irtózik attól, hogy Ha valakinek egy elektromos

megsimogatják a fejét, akkor ezt nem
használhatjuk annak jelzésére, hogy
elégedettek voltunk azzal, amit tett.
kapcsolóval örömet tudunk szerezni,
akkor bátran ajánljunk neki ilyen
jutalmat — természetesen minden
esetben meggyőződve arról, hogy az
átadott jutalommal nem sodorjuk
veszélybe kliensünket!

Minden estben és minden személynél el kell azt fogadnunk, hogy csak a számára
értékelhető jutalmakat és jutalmazási formákat tudjuk használni a terápiás munka során. Még
akkor is, ha számunkra bizarrnak, nem jutalomértékűnek, esetleg tőlünk idegennek tűnik,
amit alkalmaznunk kell.

A fentiek ellenére az autizmussal élő emberek jutalmazása során is igyekszünk a

környezet számára megszokott jutalmakhoz közelíteni. A tárgyi jutalmak mellett mindigjelen
kell lennie a szociális megerősítéseknek is (pl. mosoly, dicsérő szó; ám ha például a simogatást
valamilyen oknál fogva nem tűri/kedveli kliensünk, akkor az nem társítható!), remélve, hogy
egyszer majd ez utóbbiak valódi motivációs értékkel bírnak. A szociális jutalmak megértése
és elfogadása lehet az autizmussal élő személy szociális-kommunikációs fejlesztésének egyik
célja.
Amiatt is megkönnyítheti a terápiás munkát a szociális jutalmak használata, mert
általában a szakemberre is jó hatással van, ha egy saját maga számára elfogadott formában is
megerősítheti kliensét. De nem szabad elfelejteni: amíg az autizmussal élő számára ez a
forma nem hordoz jutalomértéket, addig a neki tetsző jutalmakat is alkalmazni kell.

120
 A viselkedésmódosítás során a jutalmakat —amikor ennek lehetőségét érezzük, és
nem veti vissza a terápiás munkát —fokozatosan elhalványítjuk (ugyanúgy, mint a tanítás során a
segítségeket, promptokat). Erre azért van szükség, mert nem egy jutalomfüggő
viselkedésrepertoárt próbálunk kialakítani, hanem a személy által interiorizált helyes szociális
viselkedéseket. Persze ez csak abban az esetben alakítható ki, ha a viselkedésmódosítás
szorosan összefonódik a kognitív és a szociális fejlesztéssel.

III. 3. 2. 1. Milyen legyen a jutalom?

Mielőtt azt sorra vennénk, melyek azok a dolgok, amelyeket jutalmazásra lehet vagy
célszerű használni, összegezzük a jutalmak felé támasztott elvárásokat.
• A jutalom mindig annak képviseljen jutalomértéket, akinek szánjuk. Ne aszerint
válasszunk jutalmazási formát, hogy véleményünk szerint mi csábító, hanem
mérjük fel a személy preferenciáit. Ha valaki irtózik a tömegtől, hangos bulitól,
akkor ne egy születésnapi party kilátásba helyezésével próbáljuk meg őt
motiválni. Ezzel szemben, ha imád vezetékeket fényképezni, akkor
beígérhetünk egy olyan kirándulást, ahol sok villanyoszlop és vezeték van (pl.
egy vonatpályaudvarra, vagy egy villamoserőmű környékére).
• Ügyeljünk arra, hogy a jutalom megjelelő értéket képviseljen. A túl kicsi
jutalommal senki nem motiválható megfelelően: „nem éri meg erőfeszítést
tenni érte”. Ezzel szemben a túl nagy jutalom, ugyan eleinte biztosan csodát
tesz, de több bukatóval is szolgál:
1. Nagyon nehéz lesz a későbbiekben elhalványítani — azaz
fokozatosan visszavenni, elvárva az illetőtől, hogy egyre
kevesebbért ugyanazt a viselkedést nyújtsa.
2. Az eltúlzott jutalomra szükség esetén nagyon nehéz „ráígérni”,
nagyobbat kínálni.
3. Igen nagy megterhelést (pl. anyagi) jelenthet a környezetnek,
például a családnak, osztályközösségnek.

121
A megfelelő jutalom kiválasztása mindig nehéz feladat, de fontos rátalálni, mert a jól működő
jutalmazási rendszer a hatékony viselkedésbefolyásolás alapkövetelménye.

• Figyeljünk arra, hogy az alkalmazott jutalom ne veszítse el a jutalomértékét. Ez

gyakran bekövetkezik, természetes jelenség, hogy valaki telítődik egy addig
számára fontos dologgal. A szakember feladata, hogy erre felfigyeljen, és
időben módosítson a jutalmakon.
• A jutalmakat a személy számára érthető formában (mi lesz a jutalom, mit jelent a
jutalom —pl. a két zseton két, a számítógép előtt töltött percet képvisel - , mi az
a viselkedés, amiért cserébe kapom), előrejelelve kell alkalmazni.
• A jutalomként használt dolgokat átmenetileg meg kell vonni a személytől a
viselkedésmódosításon kívüli szjtuááókban. Ellenkező estben —tehát, ha máshol is
hozzájuthat az áhított dologhoz —az nem marad jutalomértékű, „inflálódik”,
így hiába próbáljuk a terápiás célokra felhasználni. Ezért szükséges a
gyermek/felnőtt életének beavatkozáson kívüli helyszínein (pl. otthon,
nagymamánál, stb.) a jutalmazásra használt tárgyakat/tevékenységeket a terápia
alatt mellőzni.
• Annak ellenére, hogy a viselkedésmódosítás irodalmában jól ismert az a
jelenség, amikor a nem minden alkalommal történő, következeden megerősítés
ösztönzi egy-egy viselkedés megjelenését (Clements & Zarkowska, 2007),
autizmussal élő gyermekek és felnőttek terápiájában a jól érthető jutalmak
következetes használata ajánlott.

III. 3. 2. 2. Mit használhatunk jutalomként

Ahogyan azt már fentebb említettük, az autizmussal élő személy jutalmazására nem
minden esetben a szokványos jutalmak a megfelelőek. Számos tényezőt kell figyelembe
vennünk akkor, amikor kiválasztjuk, hogy mely jutalmat vagy jutalmakat, milyen
kombinációban használjuk majd a beavatkozás során:
• Autizmussal élő kliensünk értelmi szintjétől, preferenciáitA.

122
 ■ A preferenciák behatárolják, hogy mely jutalmak közül válogathatunk.
■ Az értelmi kapacitástól függ, hogy csak azonnali jutalmakat
alkalmazhatunk, vagy építhetünk a késleltetett jutalmak használatára is.
Alacsonyan funkcionáló személyek, vagy nagyon fiatal gyermekek nem
értik a késleltetett jutalmakat, hiszen nem látják, vagy az idő múlásával
elvesztik a kapcsolatot a jutalom és a jutalmazott cselekedet között.

• A z autizmussal élő gyermekifelnőtt környezetének lehetőségeitől.

Vannak olyan jutalmak, melyek árát nem tudja a környezet megfizetni. De lehetnek
olyan terepek, helyszínek is, ahol nem tudjuk a megfelelő jutalmazást kivitelezni (pl. a
jelenlévő kortársak miatt).

Néhány hatékonyjutalmazásiforma:
• Közvetlen tárgyi jutalmak. Lehetnek ízletes csemegék (ételek, italok). Fontos,
hogy ezek a jutalmak ne legyenek túl nagyok (pl. egyszerre egy egész tábla
csoki), csak kis falatkák. Érdemes az ételjutalmakat csak akkor alkalmazni,
amikor más bázisra nem építhetünk, vagy csak ritkán (pl. előreláthatóan nagyon
stresszes helyzetben: nehéz tanítási szituáció, orvosi vizsgálat, erős változás)
használni. Olyan egyéb tárgyakat, apró ajándékokat is felajánlhatunk, amit a
gyermek/ felnőtt szívesen fogad. Ilyenek például az érdeklődési körébe tartozó
játéktárgyak (pl. kisautók, dínók, de néha számunkra egészen furcsa dolgok:
csapok, nyomtatott áramkörtáblák, stb.), matricák, stb.

• Közvetett tárgyi jutalmak. Minden, ami értéket képvisel, és egy későbbi

időpontban vagy meghatározott mennyiségben összegyűjtve beváltható
valamire (szintén tárgyra, vagy tevékenységre). Ilyen jutalmak az osztályzatok,
piros pontok, zsetonok. Fontos, hogy mindenki számára - de aki kapja és aki adja
azoknak mindenképpen - egyértelmű legyen, és azonos értéket képviseljenek
ezek a szimbólumok; valamint a beváltás feltételeit is előre tisztázni kell minden
esetben. Persze, az is előfordulhat, hogy egy szimbólum (pl. piros pont, jó
érdemjegy) önmagában jutalomértékű az autizmussal élő tanulónak is. Ilyen
esetben bátran lehet ezeket ugyanúgy alkalmazni, mint a többi tanulónál. (A
zsetonok használatáról, jellemzőiről bővebben a III. 4. fejezetben.)

123
 • Elfoglaltságbeli jutalmak. A nemkívánatos viselkedések megváltoztatásáról
szóló fejezetben már tárgyaltuk azt a lehetőséget, amikor ezeket a
viselkedéseket felhasználhatjuk jutalmakként (ld. II. 4. 2. 1. fejezet). Olyan
elfoglaltságokat is felajánlhatunk, amikről tudjuk, hogy kedveltek: közös
beszélgetést, sétát, kedvenc játékhoz való hozzájutást, számítógép-használatot,
stb.

• Szociális jutalmak. Annak ellenére, hogy a legtöbb autizmussal élő ember

számára ezek ritkán hordoznak jutalomértéket, a beavatkozásban természetesen
használjuk ezeket (ld. fentebb). Ez elsősorban a társas készségek fejlesztését
célozza, hiszen annak megértését tanítjuk, hogy mit jelent egy dicsérő szó,
mosoly, stb., —azaz, milyen értéket képvisel és közvetít a szociális jutalom.

III. 3. 2. 3. A leggyakrabban használt jutalmak formái és hatásai

A jutalmak, attól függően, hogyan használjuk őket meghatározzák, hogy kiknél

lehetnek hatásosak, és mely személyeknél nem alkalmazhatók.

• Azonnali jutalmak. Ezeket a jutalmakat rögtön, ahogy gyermek/felnőtt

sikeresen teljesítette az elvárást, átadjuk. Ezt elsősorban olyan személyeknél
használjuk, akik nem értik, ha a jutalom átadását egy későbbi időpontra toljuk,
viselkedésük azonnali megerősítésével tudjuk csak jelezni, hogy helyes volt,
amit tettek. Alacsonyan funkcionáló személyeknél, és/vagy fiatal (óvodás korú,
vagy fiatalabb) gyermekeknél az azonnali jutalmazás hatékony. Emellett jobb
értelmi kapacitású, idősebb autizmussal élő embereknél is hasznos lehet az
azonnali jutalmazás, általában a terápiák kezdetén, vagy olyan elvárásnál,
amelynek teljesítése láthatóan nagy nehézséget okoz.

• Késleltetett jutalmak. Valójában itt nem arról van szó, hogy a megerősítés,
helyeslés nem azonnali. Fontos, hogy ezekben az esetekben se maradjon el az
azonnali reakció, hiszen tanítási helyzetben vagyunk: elfogadható viselkedést

124
 tanítunk, tehát azonnal minősítenünk és az illető felé közvetítenünk kell a
viselkedéséről alkotott véleményünket. Ugyanakkor az igazi jutalmat jelentő
dologhoz csak egy későbbi időpontban, esedeg több teljesített elvárás után jut
hozzá a személy —aktuálisan csak egy szimbolikus jutalmat (pl. zsetont) kap.
Ezt a megerősítési formát azoknál tudjuk alkalmazni, akik értik a
megjutalmazott esemény és a jutalom közötti kapcsolatot akkor is, ha ez időben
távol van egymástól. De ilyen esetekben sem célszerű túl távolra helyezni a
jutalmat (pl. ha egész héten /hónapban/ sikerül betartani a megállapodást,
akkor a hétvégén /vagy még később/ ...), hiszen ne felejtsük el: problémás
viselkedést korrigálunk éppen, és ez mindenkinek, de az érintett személynek
mindenképpen nagyon nehéz helyzet! A túl távoli időpontra időzített jutalom
általában elveszíti értékét, tehát a gyermek/felnőtt a jelen pillanatban nem lesz
érdekelt abban, hogy egy távoli cél eléréséért erőfeszítéseket tegyen.

A jutalom és a jutalmazott esemény/viselkedés különféle kapcsolatban lehetnek.

Ebből a nézőpontból közelítve a megerősítések a következőképpen csoportosíthatóak
(Clements & Zarkowska, 2007 nyomán):
• A feltétel nélküli megerősítés jellemzője, hogy a személy számára pozitív,
kellemes esemény nincs kapcsolatban a teljesített elvárással. Két úton fejti ki a
hatását:
■ ha az illető számára fontos dolgot (pl. kedvenc időtöltést: séta,
zenehallgatás) gyakrabban elérhetővé tesszük (elérhető helyre tesszük a
lejátszót, gyakrabban megyünk sétálni), akkor nem fogja azt az addigi
módon, például problémás viselkedéssel szorgalmazni.
■ ha a fenti módon járunk el, akkor az incidensmentes időszakokat
jelentősen meg tudjuk növelni. Ez, és az, hogy valakinek biztosítjuk,
hogy számára kedvelt tevékenységgel töltse napját - természetesen, ha
ez megengedhető és kivitelezhető - , jelentősen javíthatja az illető
általános hangulatát, amely a konfliktusok kialakulásának esélyét
csökkentheti.
• A feltételes megerősítés során a helyes viselkedést jutalmazzuk.
■ az egyszerű, közvetlen megerősítésekről az azonnali jutalmaknál írtunk. A
jutalom lehet természetes eredménye egy adekvát viselkedésnek. Például, ha

125
 valaki sikítás helyett egy kommunikációs kártya átadásával kéri el az
almát és azt meg is kapja, akkor természetes módon erősítettük meg
viselkedését. A pozitív viselkedésformát ilyenkor nem kell még egy
plusz jutalommal (pl. az alma mellé még csokival is) honorálni. Az
autizmussal élő emberek kommunikációs fejlesztése során nem
véletlenül építenek arra, hogy a spontán kommunikációból (ami
általában és elsősorban az alapvető igények kielégítésére — előző
példánknál az evésre —irányul) kiinduló interakciók a leghatékonyabb
tanítási helyzetek (lásd pl. Bondy, 1996). Ezekben az esetekben nincs
szükség külön jutalmazásra, ettől válhat nagyon életszerűvé és
hatékonnyá ez a megközelítés.
■ A problémás viselkedések kezelésénél is jó, ha találunk olyan
motivációt, amely természetes megerősítője a cselekedetnek.
* Abban az esetben, amikor nem vagyunk a fenti, irigylésre méltó
helyzetben, használunk jutalmakat (ld. fentebb ennek lehetőségeit).
■ A zsetonokra épülő jutalmazási rendszerek lehetnek egyszerűek, de
komplex zsetonrendszerek is léteznek (ld. később).

III. 3. 3. A büntetésről néhány szó

Büntetések alkalmazása sok problémát és nehézséget hordoz magában.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a büntetések tudatos alkalmazása a
viselkedésmódosítás során határozottan nem ajánlott, kerülendő eszköz. Ennek
alátámasztására röviden összefoglaljuk a büntetések jellemzőit.
• A büntetés nem ösztönzi a helyes viselkedést, csak az aktuális nemkívánatos
cselekedetet állítja le.
• Önmagában nem segít, hogy az illető megértse, miért nem teheti azt, amit éppen
szeretne.
• A büntetés legtöbb formája etikai problémákat vet fel. Részben, mert a
legtöbbször személyiségi jogokat sért. Másrészt, mert elkerülni általában
mindenki olyan dolgokat próbál, amik számára kellemetlenek, esetleg félelmet
keltőek, averzív hatásúak. Semmi esetre sem etikus mesterségesen létrehozni és

126
 büntetésként alkalmazni olyan helyzeteket, amelyek a másikban rossz élményeket
keltenek. Ráadásul mindezt csupán abból a célból, hogy valamilyen elfogadható
dologra próbáljuk őt rávenni, megtanítani.
• Gyakori, hogy a büntetés csak egy szituációban, vagy csak a szituáció egy
elemének (pl. a tiltó/büntető személy) jelenlétében szünteti meg a viselkedést.
Tehát, nem magára a nemkívánatos cselekményre hat.

Amiért mégis szót ejtünk a büntetésekről, annak oka, hogy van néhány eset, amely ha
tetszik, a büntetés enyhe formájának tekinthető. Bár a leírásokból majd kiderül, hogy
valójában inkább jutalommegvonásról, vagy jutalom visszavételről van szó. Ez a technika
ugyan kevésbé hatékony, mint a jutalmazás, de gyakran elkerülhetetlen része annak, ha tiszta,
jól érthető elvárásokhoz társítunk bejósolható, következetesen alkalmazott jutalmakat.

• A büntetésnek talán a legenyhébb formája, amikor a már megkapott jutalomból

visszaveszünk. Ez elsősorban a komplexebb jutalmazási eljárásoknál (pl. zsetonok
gyűjtése) alkalmazható. Mint ahogyan pontosan meg kell határozni, hogy egy
pozitív cselekedetért mennyi jutalom jár, azt is szabályozni kell a terápia elején,
hogy az elvárás nem teljesítése mennyi jutalom-visszavételt jelent.
• A jutalommegvonás során a megajánlott jutalom nem is kerül a gyermek vagy felnőtt
tulajdonába, mert nem sikerült úgy teljesítenie, hogy az átadható legyen. Ez a
megoldás sokszor teremt nehéz helyzetet, mind az érintett, mind a terapeuta
számára, ezért hasznosabb arra törekedni (pl. reális elvárás kijelölésével), hogy a
jutalom átadható legyen.
• Egy nemkívánatos viselkedés esetleges anyagi vonzatainak rendezésében (pl. a
károk megfizetésében, a helyreállításban) való részvétel jó terápiás hatású lehet.
Itt is arra kell ügyelni, hogy a megjelölt részvállalás a személy számára teljesíthető,
illetve életkorának, intellektuális színvonalának megfelelő legyen.

Ezek az eljárások elsősorban a jó értelmű, autizmussal élő embereknél lehetnek

hasznosak. Segítségükkel kialakítható a saját cselekedetek önértékelése, azok
következményeinek megértése, illetve az ezekre történő rálátás. Valójában elsősorban emiatt
érdemes ezeket az eljárásokat alkalmazni, és nem büntető hatásuk miatt.

127
 III. 4. N é h á n y a u t i z m u s - s p e c if ik u s e s z k ö z a p r o b l é m á s
VISELKEDÉSEK KEZELÉSÉHEZ

A következőkben néhány, az autizmus-specifikus beavatkozás - elsősorban a

kommunikációs-szociális fejlesztés — során használt eszközt és azok nemkívánatos
viselkedések befolyásolása közben betöltött szerepét tárgyaljuk röviden (részletesebb
leírásukat lásd pl. Mesibov, Shea, Schopler, 2008; Peeters, 1997).
Az eszközök szinte mindegyikét egyénre szabottan kell kialakítani, általában több
szimbólum-szinten elkészíthetők, így jelentősen megnő felhasználhatósági lehetőségük.
Természetesen bizonyos képesség-hiányok vagy sérülések nem teszik lehetővé minden
eszköz, mindenkinél egyforma hatékonysággal történő alkalmazását.

Az autizmus spektrum zavaroknál a viselkedésmódosítás során leggyakrabban

használt segédeszközök:

(1) Szabályfüzetek. Ezek a kognitív stratégiák alkalmazása során, a helyes viselkedések

modulálására alkotott szabályok vizualizálására alkalmas füzetek. Készülhetnek írásos
formában, rajzos formában, esetleg tárgyakkal (bár ez utóbbi használata nehézkes, inkább csak
egy-egy szabály jelzésére szolgál, tehát itt füzetről nem beszélhetünk).
Az írott szabályok olyan mondatok, amelyek röviden, lényegre törően, de az illető
számára jól értelmezhetőn fogalmazzák meg azt, hogy mit lehet, vagy mit nem lehet tenni.
A rajzolt szabályok a személyhez illeszkedő (t.i. milyen képet —fényképet, sematizált rajzot,
stb. —tud értelmezni) képekkel szolgáltatnak információt. A korlátozó szabályokat a rajzok
áthúzásával jelezzük.
A tárgyas szabályok használatakor, a nem helyes megoldást szimbolizáló tárgyat
szintén át lehet húzni, vagy —ha ez nehezen értelmezhető a személy számára —a technikát
gesztusokkal (bólintással, fejrázással, tiltó kézmozdulattal) is célszerű integrálni.

A szabályok tehát jelölhetik, hogy mit kell vagy lehet tenni, de olyan szabályokat is
alkalmazhatunk, amelyek azt „mondják meg”, hogy mit nem tehetünk.

A füzetek szolgálnak arra, hogy ezeket a szabályokat egybe fűzzük. Célszerű egy
füzetet egy problémára fókuszáltan használni, így elég azt aktuálisan akkor magánál tartania
kliensünknek, amikor olyan helyre megy (pl. buszon való viselkedés szabályozásánál az

128
utazáskor), olyan időpont van (pl. étkezések alatt), amikor a problémás viselkedés jellemzően
megjelenik. Érdemes könnyen kezelhetőre készíteni a füzetet: pl. egy helyre gyűjteni és
„füllel” jelezni benne a „mit tehetek” és a „mit nem tehetek” szabályok helyét.

A szabályfüzetek csak azoknál a személyeknél használhatók, akik értik a szabályokat

és megtanulták a füzetet használni. Ezeket egyéni fejlesztés keretében kell megtanítanunk. A
kliensünk számára addig ismereden, új szabályok teljesítését soha ne várjuk el anélkül, hogy
megtanítottuk volna azok jelentését, alkalmazását!

(2) Én-könyvek. Az Én-könyv olyan eszköz, amelyet szintén a szociális fejlesztés során,
esősorban az önismeret kialakítására, fejlesztésére használjuk. Ez is létezhet több szimbólum­
szinten: írott, fényképes, rajzos, illetve ezek vegyesen.
Ezekben a könyvekben leírható tulajdonosának jellemzése, többek között az is, hogy mik a
gyengeségei, milyen helyzetekben hogyan szokott viselkedni, reagálni. Jó eszköze lehet a
viselkedésmódosításnak.

(3) Szociális történetek (Gray, 1994 és Howlin, 2001). Szociális történetek segítségével
sokszor hatékonyan feldolgozhatok az aktuális problémás viselkedések is. Az a
leghasznosabb, ha a gyermek/felnőtt életéből vett problémákat —lehetőleg napra készen —
igyekszünk segítségükkel feldolgozni. Ez azért is hatékony lehet, mert friss élmények
felhasználásakor építhetünk kliensünk saját viselkedésével kapcsolatos tapasztalataira,
tudására —még akkor is, ha ezek csak töredékesek és nem alapulnak mélyebb megértésen.

(4) Védőfelszerelések. Sérülést okozó viselkedéseknél gyakran szükséges védőruházat (a

viselkedéstől függően mind a személynek, mind a körülötte tartózkodóknak). A védőruházat
egyrészt megakadályozhatja a fizikai sérüléseket, másrészt meggátolhatja (pl. egy bukósisak),
hogy a személy bizonyos számára fontos (és viselkedését megerősítő) szenzoros ingerekhez
jusson.

129
 IV. B e f e je z é s

Jegyzetünk alapos megismerése arra elegendő, hogy az elkötelezett szakemberek

megismerkedjenek a viselkedéses megközelítés és viselkedésmodifikáció alapelveivel, s
remélhetőleg az is érthetővé válik, miért ajánljuk ezt az ellenőrizhető és szisztematikus
módszertant. Amikor saját munkájuk során, klienseik nehezen értelmezhető, problémás
viselkedéseinek kezelésébe, megelőzésébe kezdenek, szembesülni fognak azzal a sokszor
emlegetett ténnyel, hogy az autizmusnak számtalan arca van, s egyetlen, mindenkire érvényes
receptkönyv sem létezik. Az itt összefoglalt ismeretek keretet és gyakorlati segítséget adnak
majd a kreatív és egyénre szabott munkához, amelynek eredményei — ha valóban a
viselkedéses megközelítés követelményeinek megfelelően dolgozunk —világosak, objektívek
és ellenőrizhetőek lesznek. Ugyanakkor feltédenül hangsúlyozzuk, hogy az itt ismertetett
alapelvek nem kizárólag az autizmussal élő emberek problémás viselkedéseinek
értelmezésében és kezelésében segítenek, hanem alkalmazásuk minden beavatkozás
hatékonyságát és megbízhatóságát növeli.
 F e l h a sz n á l t ir o d a l m a k

A ttw ood, T. (2002) Különös gyerekek. Anim us Kiadó, Budapest.

Baron-Cohen, S. & Bolton, P. (2000) Autizmus. Osiris Kiadó, Budapest.

Bondy, A . (1996) The Pyramid Approach to Education: An integrative approach to teaching children and adults
with autism. Pyramid Educational Consultants, Inc. Newark.

Clements, J. (2005) People with Autism behaving Badly. Helping People with ASD Move Onfrom Behavioural
and Emotional Challenge. Jessica Kingsley Pub.
Clements, J. & Zarkowska, E. (2007) Viselkedés problémák és auti^mus spektrum \avarok. Kapocs

K önyvkiadó, Budapest.

Cornick, M. & Jordan, R. (1996) Challenging Behaviour. /SEEP 78/ Distance Education: Autism Adults

University o f Birmingham.

Hardman, J. & M cDonnell, A . (1996) Understanding Challenging Behaviour. /SEEP 103/ Distance

Education: Autism Adults University o f Birmingham.

Herbert, M. (2005) Behavioural Therapies; in: Volkm ar, F. R., Paul, R., Klin, A ., Cohen, D. (eds)

(2005) Handbook ojAutism and Pervasive Developmental Disorders, 3.rd Edition. W iley, N ew Jersey; p.

900-920.

H owlin, P. (2001) Autizmus. Felkészülés a felnőttkorra. Kapocs Könyvkiadó, Budapest.

Jordan, R. (2007) Autizmus társult értelmi sérüléssel. Kapocs Könyvkiadó, Budapest.

M esibov, G. B. & Shea, V. & Schopler, E. (2008) A% autizmus spektrum zavarok TEACCH szemléletű
megközelítése. Kapocs Könyvkiadó, Budapest.

Peeters, T. (1997) Autizmus. Az elmélettől a gyakorlatig. Kapocs Könyvkiadó, Budapest.

Quill, K . A . (ed.) (2000) Do-watch-listen-say: Social and co?nmunication intervention fo r children with autism.
Paul H Brookes Publishing Company, Baltimore.

Schopler, E. (2002) Életmentő kézikönyv szülőknek. Kapocs Könyvkiadó, Budapest;

Schopler, E., Lansing, M.D., Reichler, R..J. & Marcus, L.M. (2003) Psychoeducational Profilé: Third

Edition (PEP-3).

Yule, W . (1985) Behavioural approach, In. Rutter, M., H ersov, L., (eds) (1985) Child and Adolescence
Psychiatry. Modem Approaches, 2.nd Edition. Blackwell Scientific Publications, p. 794-808.

Zarkowska, E. & Clements, J. (1994, 2nd edition) Problem Behaviour and People with Severe Eeaming
Disabilities: The Star Approach Chapman Hall, London.