írta: Ali Hazelwood

A mű eredeti címe: CHECK & MATE

Fordító: Stier Ágnes

Szerkesztő: Valuska Sára

Nyelvi korrektor: Horváth Anikó
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Ali Hazelwood
© Stier Ágnes
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző és a G. P. Putnam's Sons engedélyével készült, ami a Penguin Random House
LLC imprintje.

Borítóillusztráció: lilithsaur
Borítódizájn: Vikki Chu, Rita Frangie

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 499 604 0 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1703

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H; Tel.: (62) 548-444 e-mail: info@maxim.co.hu; web:
www.maximkiado.hu Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Zoltán
 Sarah A.-nak és Helennek,
mindig ők lesznek a kedvenceim.
 Prológus

- MEGBÍZHATÓ FORRÁSBÓL TUDOM, hogy Z-generációs

szexszimbólum vagy.
Majdnem elejtem a telefonomat.
Oké, tényleg elejtem a telefonomat, de megmentem, mielőtt
belecsobbanna egy ammóniával teli mérőedénybe. Aztán körülnézek a
kémiateremben, és azon tűnődöm, vajon más is hallotta-e.
A többi diák vagy üzenetet ír, vagy a felszerelésével piszmog. Mrs.
Agarwal az asztalánál úgy tesz, mintha dolgozatokat javítana, de
valószínűleg erotikus Bili Nye fanfictiont olvas. Az ecetsav remélhetőleg
nem halálos szaga száll fel a padomról, de az AirPodom még a fülemben
van.
Senki sem figyel rám, sem a videóra a mobilomon, úgyhogy
megnyomom a Lejátszás gombot a folytatáshoz.
- Két hete írták a Time magazinban. A címlapon. Az arcképed és a felirat:
„Egy Z-generációs szexszimbólum''. Milyen érzés?
Arra számítok, hogy Zendayát látom, Harry Stylest, esetleg Billie Eilisht.
Az egész BTS-t egyetlen kanapéra zsúfolódva valamelyik késő esti
talkshow-ban, amivel a YouTube-algoritmus úgy döntött, hogy megetet,
miután a pH-kísérlet oktatóvideója véget ért. De csak valami pasi. Sőt,
inkább csak egy fiú. Nem illik oda a piros bársonyszékbe a sötét ingével, a
sötét nadrágjával, a sötét hajával, a sötét arckifejezésével. Teljesen
kifürkészhetetlen, amikor mély, komoly hangon azt mondja:
- Rossz.
- Tényleg? - kérdezi a műsorvezető, Jim, James vagy Jimmy.
 - A Z-generáció rész stimmel - válaszolja a vendég. - A szexszimbólum
nem annyira.
A közönség bekajálja az egészet, tapsolnak és huhognak, és ekkor
olvasom el a szöveget. Az áll ott, hogy Nolan Sawyer. A leírásban
elmagyarázzák, kicsoda, de nincs rá szükségem. Lehet, hogy az arcot nem
ismerem fel, de nem emlékszem az életemnek olyan pillanatára, amikor ne
ismertem volna a nevét.
íme, a Királygyilkos: a világ legjobb sakkozója.
- Hadd mondjak valamit, Nolan! Az okos az új szexi.
- Még mindig nem biztos, hogy ez rám vonatkozik. - A hangja annyira
száraz, hogy azon filózom, a sajtosa hogyan dumálta rá erre az interjúra. De
a közönség és a műsorvezető is nevet. Előrehajol, egyértelműen leveszi a
lábáról ez a fiatalember, akinek olyan a teste, akár egy sportolónak, úgy
gondolkodik, mint egy elméleti fizikus, a nettó vagyona meg annyi, mint
egy szilícium-völgyi vállalkozónak. Szokatlan, jóképű csodagyerek, aki
nem fogja beismerni, hogy különleges.
Kíváncsi vagyok, Jim-Jimmy-James hallotta-e, amit én. A pletykát. A
szóbeszédet. A sötét híreszteléseket a sakk aranyifjáról.
- Egyezzünk meg abban, hogy a sakk az új szexi. És te tetted azzá. A sakk
reneszánszát éljük, amióta játszani kezdték Valaki kommentálta a
partijaidat, és vírusként terjedt el a TikTokon - az íróim azt mondják,
SakkToknak hívják -, és most minden eddiginél többen tanulnak játszani.
De kezdjük az elején! Nagy-mester vagy, ez a legmagasabb fokozat, amit
egy sakkjátékos elérhet, és nemrég nyerted a második világbajnoki címedet
- a műsorvezetőnek le kell néznie a kártyájára, mert a sima nagymesterek
nem olyan híresek, mint Sawyer - Andreas Antonov ellen. Gratulálok!
Sawyer egyet biccent.
- És most lettél tizennyolc. Mikor is?
 - Három nappal ezelőtt.
Három nappal ezelőtt én tizenhat lettem.
Tíz évvel és három nappal ezelőtt kaptam az első sakk készletemet -
rózsaszín és lila műanyag figurák -, és elsírtam magam örömömben. Egész
nap azzal játszottam, mindenhová magammal vittem, aztán alvás közben azt
ölelgettem.
Most már arra sem emlékszem, milyen érzés gyalogot tartani a
kezemben.
- Nagyon fiatalon kezdtél játszani. A szüleid tanítottak?
- A nagyapám - feleli Sawyer. A műsorvezető elképed, mintha nem
gondolta volna, hogy Sawyer ezt elmondja, de gyorsan visszanyeri a
hidegvérét.
- Mikor jöttél rá, hogy elég jó vagy ahhoz, hogy profi legyél?
- Tényleg elég jó vagyok?
A közönség megint nevet. A szememet forgatom.
- Kezdettől fogva tudtad, hogy profi sakkozó akarsz lenni?
- Igen. Mindig tudtam, hogy semmit sem szeretek annyira, mint
megnyerni egy sakkpartit.
A műsorvezető felvonja a szemöldökét.
- Semmit?
Sawyer nem habozik.
- Semmit.
- És...
- Mallory? - Egy kéz pihen meg a vállamon. Összerezzenek, és kitépem
az egyik fülesemet. - Szükséged lenne segítségre?
- Nem! - Mrs. Agarwalra mosolygok, a telefont a hátsó zsebembe
csúsztatom. - Most fejeztem be az oktatóvideót.
 - Ó, tökéletes! Mindenképpen vegyél fel kesztyűt, mielőtt hozzáadod a
savas oldatot!
- Úgy lesz.
A többiek majdnem végeztek a kísérlettel. Ráncolom a homlokomat,
sietek, hogy behozzam a lemaradást, és pár perccel később, amikor nem
találom a tölcséremet, és kiöntöm a szódabikarbónámat, már nem gondolok
többet Sawyerre, sem arra, milyen volt a hangja, amikor azt mondta, soha
semmit nem akart annyira, mint a sakkot. És alig több mint két évig
eszembe sem jut. Addig a napig, amíg először nem játszunk.
És felmosom vele a padlót.
ELSŐ RÉSZ

Nyitások
 Első fejezet

Két évvel később

EASTON OKOS, MERT INGYEN bubble tea ígéretével csal elő. De buta
is, mert nem várja meg, míg a csokikrémes-sajthabos teámat iszogatom,
mielőtt azt mondja:
- Kérnék egy szívességet.
- Nem. - Rávigyorgok. Kiveszek két szívószálat a tartóból. Az egyiket
felajánlom neki, de ügyet sem vet rá.
- Mai, még csak nem is hallottad, mit...
- Nem.
- Sakkról van szó.
- Hát, akkor... - köszönetképpen rámosolygok a lányra, aki a
rendelésemet nyújtja. Tavaly nyáron kétszer, talán háromszor randiztunk, és
halvány, kellemes emlékeim vannak róla. Az ajkán málnás ajakír. Bon Iver
dorombol a Hyundai Elantrájában. Puha kéz, hideg a felsőm alatt. Sajnos az
említett emlékek egyikében sem szerepel a neve. De a teámra azt írta, hogy
Melanie, úgyhogy semmi gond.
Egymásra villantunk egy röpke, titkos mosolyt, és Eastonhöz fordulok.
- Akkor duplán nem.
- Hiányzik egy játékos. Egy csapatversenyre.
- Nem játszom többé. - Megnézem a telefonomat. 12:09 van. Még
huszonegy perc, mielőtt vissza kell mennem a műhelybe. Bob, a főnököm
nem éppen kedves, megbocsátó ember. Néha kétlem, hogy egyáltalán
ember. - Ezt igyuk meg kint, mielőtt a délutánt egy Chevy Silverado alatt
töltöm.
- Ne már, Mai! - Easton haragosan néz rám. - Ez sakk. Még játszol.
Amikor a húgom, Darcy hatodikos tanárnője bejelentette, hogy elküldi az
osztály tengerimalacát egy „északi farmra”, és Darcy nem tudta kideríteni, a
farm valóban létezik-e, úgy döntött, elrabolja. A malackát, nem a tanárt. Így
az elmúlt évben együtt éltem Elrabolt Góliáttal, és ezt az időt azzal
töltöttük, hogy megtagadtuk tőle a vacsoránk maradékát, mivel az
állatorvos, akit nem engedhettünk meg magunknak, térden állva könyörgött
nekünk, hogy fogjuk diétára. Sajnos Góliát hátborzongatóan képes
bámulással megadásra bírni az embert.
Pont, mint Easton. Az arckifejezésükből ugyanaz a tiszta, hajthatatlan
makacsság árad.
- Nem én! - A teámat szopogatom. Isteni! - Elfelejtettem a szabályokat.
Mit is csinál a kis lovacska?
- Nagyon vicces!
- Nem, komolyan, melyik is a sakk? A vezér meghódítja Catant anélkül,
hogy elhaladna a go...
- Nem azt kérem, hogy azt csináld, amit régen.
- Mit csináltam régen?
- Tudod, amikor tizenhárom voltál, és az összes kölyköt megverted a
Paterson Sakk-klubban, aztán a tiniket, végül a felnőtteket? És New
Yorkból hoztak embereket, hogy megalázd őket? Arra nincs szükségem.
Igazából tizenkettő voltam, amikor ez történt. Jól emlékszem rá, mert apa
ott állt mellettem, a keze melengette a csontos vállamat, és büszkén
kijelentette: Egyetlen partit sem nyertem Mallory ellen, mióta egy éve
betöltötte a tizenegyet - Rendkívüli teremtés, igaz? De ezt nem jegyzem
meg, helyette lezuttyanok egy fűfoltra egy alig élő rézvirágokkal teli
virágágyás mellé. Senkinek sem kedvence az augusztus New Jersey-ben.
- Emlékszel, mi volt a bemutatópartijaim felénél? Amikor majdnem
elájultam, és mindenkinek megmondtad, hogy lépjen hátra...
- És odaadtam neked a gyümölcslevemet. - Easton leül mellém.
Rápillantok a tökéletesen kihúzott szárnyas tusvonalára, aztán az olajfoltos
kezeslábasomra, és klassz, hogy van, ami sosem változik. A maximalista
Easton Pena, akinek mindig van egy terve és hozzá egy zűrös társa, Mallory
Greenleaf. Első óta osztálytársak vagyunk, de nem igazán beszéltünk
egymással, mielőtt tízévesen csatlakozott volna a Paterson Sakk-klubhoz.
Bizonyos szempontból már teljesen kiforrott volt. Már akkor is az az
elképesztő, makacs szerzet volt, aki ma is.
Te tényleg szívesen játszol ezzel a szarral? - kérdezte, amikor összeraktak
minket egy partira.
Te nem? - kérdeztem vissza döbbenten.
Dehogy. Csak sokféle tanórán kívüli tevékenységre van szükségem. A
főiskolai ösztöndíjak nem nyerik el magukat. Négy lépésben mattot adtam
neki, és azóta is imádom.
Vicces, hogy Eastonnek soha nem volt annyira fontos a sakk, mint
nekem, de sokkal tovább kitartott mellette. Milyen fura szerelmi háromszög
a miénk!
- Akkor tartozol a gyümölcsléért. Gyere el a tornára! - utasít. -
Szükségem van egy négyfős csapatra. Mindenki más nyaral, vagy nem
tudja, mi a különbség a sakk és a dáma között. Még nyerned sem kell. És
jótékonysági esemény.
- Milyen ügyet támogat?
- Számít az?
 - Persze. Egy jobboldali agytröszt kap pénzt? A következő Woody Allén
filmet támogatjuk? Vagy egy kitalált betegséget, mint a hisztéria vagy a
gluténérzékenység?
- A gluténérzékenység nem kitalált.
- Tényleg?
- Igen. És a torna... - Vadul pötyög a telefonján. - Nem találom, de
rövidre zárhatnánk ezt? Mind a ketten tudjuk, hogy igent fogsz mondani.
Sötéten nézek rá.
- Nem tudjuk.
- Talán te nem.
- Nekem van gerincem, Easton.
- Hogyne. - Agresszívan, kihívóan rágja a tápiókagolyóit, hirtelen inkább
hasonlít grizzlymedvére, mint tengerimalacra.
Egyértelműen emlékszik kilencedikre, amikor rádumált, legyek az
alelnöke, amikor az osztályelnökségért indult. (Veszítettünk. Súlyos vereség
volt.) És tizedikre, amikor Missy Collins pletykákat terjesztett, és engem
kért meg, hogy törjem fel a csaj Twitterét. Tizenegyedikre is, amikor Mrs.
Bennettet játszottam a Büszkeség és balítélet musicalben, amit ő írt és
rendezett. Dacára a jobbik eszemnek és a féloktávos hangterjedelmemnek.
Valószínűleg végzősként is benne lettem volna valami idiótaságban, ha a
dolgok otthon nem... Hát, pénzügyi szempontból nem állnak túl rózsásan.
És emiatt nem a műhelyben dolgoznék minden szabad másodpercemben.
- Tudjuk, hogy képtelen vagy nemet mondani - jegyzi meg Easton. -
Úgyhogy csak mondj igent!
Megnézem a telefonomat. Még húsz perc van a szünetemből. Ma rekkenő
a hőség. Már benyakaltam a teámat, és érdeklődve nézem az övét.
Harmatos dinnye, a második kedvenc ízesítésem.
- Sok dolgom van.
 - Micsoda?
- Randizom.
- Kivel? A húsevő növényes pasival? Vagy a Paris Hilton hasonmással?
- Egyikkel sem. De majd találok valakit.
- Ne már! így együtt lehetünk, mielőtt elmegyek főiskolára.
Felülök, a könyökéhez ütöm a könyököm.
- Mikor indulsz?
- Alig két hét múlva.
- Micsoda? Most érettségiztünk, kábé...
- Kábé három hónapja? Augusztus közepéig Coloradóba kell érnem az
orientációra.
- Ó! - Mintha felébredtem volna a kora délutáni szunyókálásból, és már
sötét lenne. - Ó! - ismétlem kicsit döbbenten. Tudtam, hogy eljön ez, de
valahol a húgom mononukleózisa, az anyám kórházban töltött hete, a másik
húgom mononukleózisa, és a sok bevállalt extra műszak között biztosan
elveszítettem az időérzékemet. Ez rémisztő. Soha
nem volt olyan, amikor nem egy városban éltem Eastonnel. Soha nem
volt olyan, hogy ne találkozzunk hetente egyszer, hogy Dragon Age-et
játsszunk, a Dragon Age-et beszéljünk, vagy Dragon Age végigjátszásokat
nézzünk.
Talán új hobbikra van szükségünk.
Megpróbálkozom egy mosollyal.
- Azt hiszem, repül az idő, ha az ember jól érzi magát.
- És így van, Mai? Jól szórakozol? - Összehúzott szemmel néz rám, és
felnevetek. - Ne nevessl Folyton dolgozol. Amikor nem, a húgaidat
furikázod, vagy orvoshoz viszed az anyukádat, és... - A kezével végigsimít
sötét fürtjein, és kócosán hagyja. Ez jól jelzi, mennyire ingerült. Tízes
skálán hétre saccolnám. - Te voltál a legjobb az osztályunkban. Matekzseni
vagy, és bármit meg tudsz jegyezni. Három ösztön
díjajánlatot kaptál, az egyikkel velem jöhetnél a Boulderre. De úgy
döntöttél, nem jössz, és most úgy tűnik, itt ragadtál, nem látszik a vége,
és... tudod, mit? A te döntésed, és tisztellek érte, de legalább
megengedhetnéd magadnak, hogy egy szórakoztató dolgot tegyél.
Egyvalamit, amit élvezel.

Nézem a kipirult arcát egy, két, három másodpercig, és majdnem nyitom

a szám, hogy elmondjam, az ösztöndíjak ugyan kifizetik a főiskolát, de a
ház jelzálogát nem, sem a testvéred görkorcsolyatáborát, vagy a másik
húgod elrabolt kisállatának C-vitaminnal dúsított tápját, sem semmit, ami
ahhoz kell, hogy elolvadjon a gyomrod mélyére tapadt bűntudat. De csak
majdnem. Az utolsó pillanatban félrenézek, és a „félre” éppen a telefonom
felé irányul.
12:24 van. Francba!
- Mennem kell.
- Mi? Mai, mérges vagy? Nem akartam...
- Nem. - Rávillantok egy vigyort. - De vége a szünetemnek.
- Csak most értél ide.
- Aha. Bob nem rajong az emberséges beosztásért és a munka-élet
egyensúlyért. Van rá esély, hogy nem tervezed meginni azt a teát?
Elég erősen forgatja a szemét ahhoz, hogy meghúzza egy izmát, de felém
nyújtja az italát. Összeöklözünk, amikor elsétálok.
- Szólj majd a tornáról! - kiáltja utánam Easton.
- Már megtörtént.
Nyögés. Aztán komolyan, jelentőségteljesen utánam szól:
- Mallory - amitől megfordulok, hiába fenyeget Bob leheletének bűze,
ahogy rám ordít, mert elkéstem. - Figyelj, nem akarlak kényszeríteni
semmire. De régen az egész életed a sakk volt. És most még egy jó ügyért
sem akarsz játszani.
- Mint a gluténérzékenység?
Megint a szemét forgatja, én meg nevetve kocogok vissza a melóba. Alig
érek oda időben. Összeszedem a szerszámaimat, aztán eltűnök a Silverado
alatt, amikor rezeg a telefonom. Képernyőkép egy szórólapról. Az áll rajta:
Klubok olimpiai csapatversenye. NYC vidéke. Együttműködő partner az
Orvosok Határok Nélkül.
Elmosolyodom.

MALLORY: oké, ez jó jótékonyság

BRET EASTON ELLIS: Megmondtam. És:

Elküld egy webdokilinket a gluténérzékenységről, ami úgy tűnik, valóban

létezik.

MALLORY: oké, szóval TÉNYLEG van ilyen

BRET EASTON ELLIS: Megmondtam.

MALLORY: Ugye tudod, hogy ez a jelmondatod

BRET EASTON ELLIS: Az az „Igazam volt" lenne. Szóval jössz a tornára?

Felhorkanok, és majdnem azt írom, hogy nem. Majdnem emlékeztetem,

pontosan miért nem sakkozom soha többé.
De aztán elképzelem, hogy hónapokig távol lesz főiskolán, én meg itt
vagyok egyedül, és próbálok beszélgetni a legutolsó Dragon Age
végigjátszásról valami random randipartneremmel, aki csak smárolni akar.
Arra gondolok, hogy hazajön hálaadásra. Talán felnyírt haja lesz,
vegánságra vált, odalesz a tehénmintáért. Talán új ember lesz. A szokásos
helyeinken fogunk találkozni, nézzük a szokásos sorozatainkat, pletykálunk
azokról, akikről szoktunk, de nem lesz ugyanaz, mert addigra új emberekkel
találkozott, új dolgokat látott, új emlékeket szerzett.
Félelem nyilall a mellkasomba. Félelem, hogy meg fog változni, ki fog
virágozni, és soha többé nem lesz ugyanaz. De én igen. Itt fogok stagnálni
Patersonban. Nem fogjuk kimondani, de tudni fogjuk.
Úgyhogy azt gépelem:

MALLORY: ok. utolsó hepaj

BRET EASTON ELLIS: Látod? Igazam volt.

MALLORY: ö

MALLORY: Azzal fizeted vissza, hogy jövő héten te viszed a húgaimat a táborba,
hogy több műszakot vállalhassak.

BRET EASTON ELLIS: Mai, ne!

BRET EASTON ELLIS: Mai, kérlek! Bármi mást.

BRET EASTON ELLIS: Mai, RÉMISZTÖEK.

MALLORY:

- Hé, Greenleaf! Nem azért fizetlek, hogy az Instagramot böngészd vagy

avokádós szendvicseket vegyél. Láss munkához!
A szememet forgatom. De csak belül.
- Rossz generáció, Bob.
- Tök mindegy. Láss munkához!
Az overálomba csúsztatom a telefonomat, sóhajtok, és pontosan ezt
teszem.
- MAL, SABRINA BELECSÍPETT akarómba, és pöcsleheletnek nevezett!
- Mai, az előbb beleásított az arcomba az undorító, büdös,
pöcsleheletével!
Felsóhajtok, tovább készítem a húgaim zabkásáját. Fahéj, fölözött tej,
cukor nélkül vagy jön a „Ledöflek, Mai. Hallottál már arról, amit
egészségnek hívnak?” (Sabrina). Mogyoróvaj, sajátmárkás mogyorókrém,
banán és „Tennél bele még egy kis mogyorókrémet, légyszi? Próbálok
harminc centit nőni nyolcadik előtt!” (Darcy).
- Mallory, Darcy az előbb rámfingott!
- Nem, Sabrina baromarc, aki seggtávolságba helyezte magát.
Szórakozottan lenyalom az olcsó mogyorókrémet a kanálról, és arról
fantáziálok, hogy körömlakklemosót öntök a zabkására. Csak egy cseppet.
Talán kettőt.
Lenne néhány hátránya, például annak a két embernek a korai halála,
akiket a világon a legjobban szeretek. De az előnyök? Verhetetlenek. Nem
kapnék többé éjközepi, valószínűleg veszett lábujjharapást Góliáttól. Soha
többé nem kellene ádáz szóbeli bántalmazás elviselnem azért, mert
kimosom Sabrina pink melltartóját, rossz helyre teszem Sabrina pink
melltartóját, állítólag ellopom Sabrina pink melltartóját, és nem követem
Sabrina pink melltartójának hollétét. Soha többé nem bámulnának rám
ijesztően Timothée Chalamet poszterei a falakról.
Csak én lennék, ahogy a bökőmet élesítem a New Jersey-i börtöncellám
békés csendjében.
- Mallory, Darcy totál kakipaca...
Leejtem a kanalat, és a fürdőszobába masírozom. Kábé három lépés. A
Greenleaf-rezidencia kicsi és nem túl hitelképes.
 - Ha nem fogjátok be - mondom a legkeményebb, reggel nyolc órás
hangomon -, elviszlek titeket a termelői piacra, és elcseréllek titeket
szőlőre.
Valami fura dolog történt tavaly. Szinte egyik napról a másikra a két édes
kis gombóckám, akik addig legjobb barátok voltak, rivális mocsári
banyákká változtak. Sabrina tizennégy lett, és úgy kezdett viselkedni,
mintha túl menő lenne ahhoz, hogy genetikailag hozzánk tartozzon. Darcy
pedig tizenkettő lett, és... nos, Darcy ugyanolyan maradt. Mindig olvas,
mindig koraérett, mindig jobb megfigyelő, mint az a saját érdeke lenne. És
azt hiszem, Sabrina ezért használta a pénzét arra, hogy új zárat vegyen, és
kirúgja őt a közös szobájukból. (Én fogadtam be Darcyt, ez Timothée
Chalamet Mona Lisa-hatású szemének és a közelgő veszettségnek az oka.)
- Te jó ég! - Darcy a szemét forgatja. - Nyugi, Mallory!
- Igen, Mallory. Lazítsd el a popsilyukad!
Ja, igen. Az egyetlen eset, amikor ezek a hálátlanok ki tudnak jönni
egymással? Amikor összefognak ellenem. Anya azt mondja, ez a pubertás.
Én arra hajlok, hogy az ördög szállta meg őket, de ki tudja? Azt biztosan
tudom, hogy a könyörgés, a könnybe lábadt szem, sőt, ha csak észszerű
próbálsz lenni velük, nem hatásos technikák. A gyengeség bármilyen
kimutatott jelét megragadják, kihasználják, és végül zsarolással mindig
rávesznek, hogy nevetséges dolgokat vegyek nekik, például Ed Sheeran-
testpárnákat, vagy tengerimalacoknak szánt végzős kalapokat. A mottóm:
uralkodj félelemmel! Sose tárgyalj ezekkel a hormonokkal túlfűtött,
anarchikus, vérszomjas cápákkal.
Istenem, annyira imádom őket, hogy sírni tudnék!
- Anya alszik! - sziszegem. - Esküszöm, ha nem maradtok csendben,
felírom a pöcslehelet és a baromarc szavakat a homlokotokra alkoholos
filccel. És így küldelek ki titeket a világba.
 - Ezt talán átgondolhatnád - jegyzi meg Darcy, felém lóbálva a fogkeféjét
-, vagy rád uszítjuk a Gyermekvédelmi Szolgálatot.
Sabrina bólint.
- Valószínűleg még a rendőrséget is.
- Megengedheti ő magának a jogi költségeket?
- Kizárt! Sok szerencsét a túlhajtott, alulfizetett, kirendelt
védőügyvédeddel, Mai.
Nekidőlök az ajtófélfának.
- Na, most egyetértetek valamiben.
- Mindig egyetértettünk abban, hogy Darcy egy pöcslehelet.
- Én nem... te luvnya!
- Ha felébresztitek anyát - fenyegetőzöm -, mindkettőtöket lehúzom a
vécén...
- Ébren vagyok! Nem kell eldugítani a csöveket, édesem. - Megfordulok.
Anya végigcsoszog a folyosón, ingatagon áll a lábán, és összeszorul a
gyomrom. A reggelek durvák voltak az elmúlt hónapban. Igazából egész
nyáron. Visszapillantok Darcyra és Sabrinára, akik legalább most képesek
bűnbánó képet vágni. - Na, most, hogy már a tyúkokkal keltem,
megölelhetem a kedvenc matrjoska babáimat?
Anya szeret azzal viccelődni, hogy a húgaim és én a tejfelszőke
hajunkkal, mélykék szemünkkel és ovális, rózsás arcunkkal egymás kicsit
kisebb verziói vagyunk. Talán Darcy örökölte az összes szeplőt, Sabrina
pedig teljesen magáévá tette a képfilteres kinézetet, én meg... Ha nem lenne
annyi ötdolláros bohón sikkes szerelés a jótékonysági boltban, nem úgy
néznék ki, mint egy Alexis Rose cos- player. De emellett is kétségtelen,
hogy a három Greenleaf lányt sütiformával készítették. És nem anyáéval,
tekintve az egykor sötét, most már őszülő haját és napbarnított bőrét. Ha
bánja is, hogy ennyire apára ütöttünk, sosem említi.
 - Miért vagytok fent? - kérdezi Darcy homlokánál, aztán továbbmegy
Sabrinához. - Edzésetek van?
Sabrina ledermed.
- Én csak jövő héten kezdek. Valójában soha nem fogok kezdeni, ha
valaki nem írat be a Junior Görkorcsolya Egyesületbe, aminek a határideje
jövő péntek...
- Péntekig befizetem a pénzt - nyugtatom meg.
Borúlátóan, bizalmatlanul néz rám. Mintha már túl sokszor törtem volna
össze a szívét a pocsék szerelői fizetésemmel.
- Miért nem fizethetsz ma?
- Mert szeretek veled játszadozni, mint pók a prédájával. És mert extra
műszakokat kell vállalnom a műhelyben, hogy ki tudjam fizetni.
Sabrina összehúzza a szemét.
- Nincs meg a pénz, igaz?
Kihagy a szívverésem.
- Persze, hogy megvan.
- Mert gyakorlatilag felnőtt vagyok. És McKenzie azon a fagyasztott
joghurtos helyen dolgozik, úgyhogy megkérhetném, hogy...
- Nem vagy felnőtt. - Fizikai fájdalmat okoz a gondolat, hogy Sabrina
aggódik a pénz miatt. - Sőt, az a pletyka járja, hogy gyíkarc vagy.
- Ha már dolgokat kérünk és érünk el - szakít félbe Darcy fogkrémmel
teli szájjal -, Góliát még mindig magányos és depressziós, és barátnő kell
neki.
- Hm. - Gyorsan végiggondolom, mennyi ürüléket tudna termelni két
Góliát. Jaj! - Egyébként Easton volt kedves felajánlani, hogy jövő héten
elvisz titeket táborba. És nem kérem, hogy legyetek jók, normálisak vagy
akár csak tűrhetőek a kedvéért, mert vele is szeretek játszadozni. Szívesen.
 Kimegyek a fürdőszobából, és becsukom magam mögött az ajtót, de még
észreveszem, ahogy a húgaim tágra nyílt szemmel egymásra néznek.
Régóta és szenvedélyesen imádják Eastont.
- Ma cukin nézel ki - mondja nekem anya a konyhában.
- Kösz! - Megmutatom neki a fogamat. - Fogselymeztem.
- Szép. Zuhanyoztál is?
- Hűha, nyugi! Nem vagyok divatinfluenszer.
Anya felnevet.
- Nem a kezeslábasodban vagy.
- Overallnak hívják. De koszi a próbálkozást. - Lenézek a fehér pólóra,
amit betűrtem egy sárga hímzett szoknyába. - Nem a műhelybe megyek.
- Randi? Rég volt már.
- Nem randi. Megígértem Eastonnek, hogy... - Elhallgatok.
Anya fantasztikus. A legkedvesebb, legtürelmesebb ember, akit csak
ismerek. Valószínűleg nem bánná, ha elmondanám neki, hogy egy
sakktornára megyek. De ma reggel botot használ. Az ízületei duzzadtnak és
gyulladtnak látszanak. És három éve nem használtam az s betűs szót. Miért
szakítanám meg most ezt a sorozatot?
- Pár hét múlva elmegy a Boulderre, úgyhogy együtt lógunk New
Yorkban.
Anya arckifejezése elsötétül.
- Bárcsak meggondolnád magad azzal kapcsolatban, hogy folytasd a
tanulást...
- Anya! - nyafogok a legmegbántottabb hangon, amire csak képes
vagyok.
Több próbálkozás és sok tévedés után rájöttem, hogyan érhetem el, hogy
anya leszálljon rólam. Arra célozgatok, hogy egyáltalán nem akarok
főiskolára menni, és valahányszor felhozza a témát, tragikusan fáj, hogy
nem tartja tiszteletben a döntéseimet. Lehet, hogy nem ez az igazság, és
nem rajongok azért, hogy hazudok neki, de az ő érdekében teszem. Nem
akarom, hogy a családomban bárki azt higgye, bármivel is tartozik nekem,
vagy bárkinek bűntudata legyen a döntéseim miatt. Nem kellene, hogy
rosszul érezzék magukat, mert ebből semmiről sem ők tehetnek.
Kizárólag én.
- Igaz. Igen, bocsánat. Hát, izgalmas, hogy együtt lógsz Eastonnel.
-Az?
- Persze. Fiatal vagy, tizennyolc éves dolgokat csinálsz. - Sóvárogva néz
rám. - Csak örülök, hogy kivettél egy szabadnapot. YALO, meg ilyenek.
- Az YOLO, anya.
- Biztos vagy benne?
Nevetek, miközben felkapom a táskámat, és arcon csókolom őt.
- Este jövök. Megleszel egyedül a hálátlanokkal? Három lehetséges kaját
hagytam a hűtőben. És Sabrina totál dög volt múlt héten, úgyhogy, ha
McKenzie meghívja őt, ne hagyd, hogy átmenjen hozzájuk!
Anya felsóhajt.
- Ugye tudod, hogy te is a gyerekem vagy? És hogy nem kellene itt
rostokolnod, hogy velem együtt legyél szülő?
- Hé! - Megjátszom, hogy a homlokomat ráncolom.
- Nem végzek jó munkát? Törjek bele még több allergiagyógyszert a
hárpiák reggelijébe?
Azt akarom, hogy anya megint nevessen, de ő csak a fejét csóválja.
- Nem tetszik, hogy meglepődőm azon, ha adsz magadnak egy
szabadnapot. Vagy, hogy Sabrina rád néz, amikor pénzre van szüksége. Ez
nem...
- Anya. Anya! - Olyan őszintén mosolygok rá, amennyire tudok. -
Esküszöm, minden rendben.
 De valószínűleg nincs. Mármint bármi is rendben.
Van valami borzasztóan nem - rendben abban, hogy a családom
memorizálta a reumatoid artritisz Wikipédia oldalát. Hogy az anya szája
körüli ráncokból tudjuk, rossz napja lesz-e. Hogy tavaly el kellett
magyaráznom Darcynak, hogy a krónikus azt jelenti, örökké.
Gyógyíthatatlan. Nem fog elmúlni.
Anyának mesterdiplomája van biológiából, és orvosi író. És piszok jó.
Egészségügyi oktatóanyagokat, élelmiszer- és gyógyszerügyi
dokumentumokat, menő kutatási tervezeteket ír, amik több millió dollárt
nyernek az ügyfeleinek. De szabadúszó. Amikor apa velünk volt, és anya
rendszeresen tudott dolgozni, ez nem jelentett gondot. Sajnos ez többé nem
játszik. Egyes napokon a fájdalom olyan erős, hogy alig tud kikelni az
ágyból, nemhogy projekteket vállalni, és a hihetetlenül nyakatekert
társadalombiztosítási fogyatékossági kérvényét eddig négyszer utasították
el. De legalább én itt vagyok. Legalább megkönnyíthetem számára a
dolgokat.
Úgyhogy talán, csak talán, nem lesz baj. Tényleg.
- Pihenj, rendben? - A két kezembe fogom az arcát. Kábé hét szürke
karika van a szeme alatt. - Bújj vissza az ágyba! A lényecskék majd
elszórakoztatják magukat.
Ahogy kimegyek, hallom Sabrina és Darcy nyivákolását a konyhában a
zabpelyhük miatt. Az agyamba vésem, hogy tankoljak fel
körömlakklemosóból, aztán amikor látom, hogy Easton kocsija befordul a
sarkon, integetek neki, és végigszaladok az utcán.
És azt hiszem, így kezdődik életem hátralevő része.
 Második fejezet

- EZ EGY SVÁJCI rendszerű verseny. Úgy nagyjából. De

nem igazán.
Easton maga köré gyűjti a csapatunkat, mintha ő lenne Tony Stark, aki
eligazítást tart a Bosszúállóknak, de elmés egysorosok helyett a Paterson
Sakk-klub kitűzőit osztja ki nekünk. Biztosan van vagy háromszáz ember a
Fulton Stall Markét második emeletén, és csak én nem kaptam meg a
lazaelegancia-memót.
Hoppá.
- Mindegyikünk négy partit játszik - folytatja. - Mivel ez jótékonysági
rendezvény, és mivel a tornán amatőrök is részt vehetnek, a FIDE-ranglista
használata helyett a játékosok a saját maguk által bevallott képességeik
alapján kerülnek párba.
A FIDE-nek, a World Chess Federationnek, azaz a Nemzetközi
Sakkszövetségnek (a betűszó miért nem WCF? Nem biztos, de gyanítom,
hogy a francia nyelvhez van köze, akárcsak a betűszó „fídéj” kiejtéséhez...)
bonyolult rendszere van a játékosok képességi szintjének meghatározására,
és annak alapján rangsorolják őket. Mindent tudtam róla, amikor hétévesen
a sakk megszállottja voltam, és nagykoromban sellő és nagymester akartam
lenni. Viszont mostanra a bürokratikus cucc nagy részét elfelejtettem,
valószínűleg kiszorították a hasznosabb információk, például hogy hogyan
a legjobb krimpelni egy sorkapcsot, vagy a Hogyan ússzunk meg egy
gyilkosságot első három évadának cselekménye. Csak arra emlékszem,
hogy ranglistapont szerzéséhez a FIDE által szponzorált versenyeken kell
részt venni. Amit persze időtlen idők óta nem csináltam, mert időtlen idők
óta nem játszottam.
Négy éve, öt hónapja és két hete, és nem, nem alacsonyodom le addig,
hogy számoljam.
- Szóval magunknak kell jelentenünk a tudásszintűnket? - kérdezi Zach.
A Montclairben elsős, azután csatlakozott a Paterson Sakk-klubhoz, miután
én elmentem, és vannak ambíciói, hogy profivá váljon. Egyszer találkoztam
vele Oscarnál, és nem rajongok érte, többek között azért, mert hajlamos
beszélgetéseket kisiklatni a FIDE-ranglista- helyezése (2546) random
emlegetésével, mert képes órákon át monologizálni a FIDE-
ranglistahelyezéséről (2546), és mert képtelen megérteni, hogy nem akarok
vele randizni, mindegy, mennyi a FIDE-ranglistahelyezése (2546).
De ő még mindig jobb, mint a negyedik tagunk, Josh, aki azokról a
többszöri célozgatásairól híres, miszerint Easton kicsit kevésbé lenne
meleg, ha legalább egyszer smárolna vele.
- Mivel én vagyok a csapatvezető, már elintéztem, és bejelentettem a
szinteket - közli velünk Easton. - Már...
- Miért te vagy a vezető? - kérdezi Zach. - Nem emlékszem, hogy
tartottunk volna választást.
- Akkor csapatdiktátor vagyok - sziszegi Easton. A pólómra erősítem a
kitűzőt, hogy elrejtsem a mosolyomat. - Malloryt a legmagasabb
kategóriába tettem.
Leejtem a karomat.
- Easton, alig játszottam már vagy...
- Zach is a legmagasabban van. Én a harmadik legmagasabban - folytatja
ügyet sem vetve rám. Aztán Joshra néz, és a hatás kedvéért megáll. - Te a
legalacsonyabban.
Josh szívből elneveti magát.
 - Viccet félretéve, melyik kategóriába... - Easton tovább nézi, olyan
komolyan, mint a halál és az adók, és a fiú végül lesüti a szemét.
- A PSK ismeri a keresési előzményeidet? - kérdezem Eastont, amikor
már csak Retten vagyunk, és a terem felé tartunk.
- Miért?
- Kizárt, hogy szabad akaratodból vagy itt ezzel a kettővel. Szóval vagy
megtudták a csápos pornót, vagy...
- Nincs csápos pornó. - Lángoló tekintettel néz rám. - A klub vezetője
megkért, hogy állítsak össze egy csapatot. Nem mondhattam nemet, mert
ajánlólevelet írt a fősulihoz. Egyszerűen kihasználta a tényt, hogy tartozók
neki egy szívességgel. - Átfurakszik két öltönyös férfi mellett, hogy
eljusson a torna területére. - Mint te, amikor rám lőcsölted a húgaidat.
- Ezt érdemled, amiért ide hoztad Zachet a seggébe dugott bástyájával
együtt.
- Á, Zach. Bárcsak tudnánk, mi a FIDE-ranglistahelyezése!
Felnevetek.
- Talán meg kellene kérdeznünk tőle, és...
Besétálunk az ajtón, és elakad a hangom.
A nyüzsgő teremben a zaj elhalkul, majd elnémul.
Emberek sétálnak körülöttem, mellettem, nekem, de én földbe
gyökerezett lábbal állok, ledermedve, képtelen vagyok arrébb mozdulni.
Asztalok. Számtalan asztalt toltak össze, hogy hosszú, párhuzamos
sorokat alkossanak, sok-sok sort, amiket kék-fehér terítő borít, és mindkét
oldalukon összecsukható székek állnak, és minden két szék között...
Sakktáblák.
Több tucat. Több száz. Nem jók, még az ajtóból is látom, hogy régiek és
olcsók, a bábuk csorbák és rosszul faragottak, néhány mező piszkos és
elszíneződött. Körülöttem mindenfelé ronda, össze nem illő készletek. A
teremben érződő szag olyan, mint egy gyerekkori emlék ismerős és
egyszerű illatjegyekkel: fa, filc, verejték és állott kávé, apa aftershave-jének
bergamottillata, otthon, tartozni valamihez, árulás, boldogság és...
- Mai? Jól vagy? - Easton homlokráncolva rángatja a karomat. Szerintem
nem most kérdezte először.
-Aha. Aha, én... - Nagyot nyelek, az segít. A pillanat megtörik, a
szívverésem lelassul, és csak egy lány vagyok, talán kicsit remegő
térdekkel. Ez csak egy terem, amiben állok. A sakkfigurák csak cuccok.
Dolgok. Van világos, van sötét. Van, amelyik bármelyik szabad mezőre
léphet, mások nem annyira. Kit érdekel? - Innom kell valamit.
- Crystal Light van nálam. Epres. - Odaadja a kulacsát. - Undorító!
- Srácok! - jön oda hozzánk Zach a hátunk mögül. - Ne akadjatok ki, de
naggggyon nagy neveket láttam itt sétálgatni. Nemzetközi arcok.
Easton eltúlzottan kapkod levegő után.
- Harry Styles?
- Mi? Nem.
- Malala?
- Nem.
- Úristen, Michelle Obama? Szerinted dedikálja a zsebalkotmányomat?
- Nem... Rúdra Lal. Maxim Alekszejev. Andreas Antonov. Yang Zhang.
Híres sakkozók.
- Áh! - Easton bólint. - Szóval hétköznapi, egyáltalán nem híres
emberek?
Imádom nézni, ahogy Easton húzza Zach agyát, de én igenis ismerem
ezeket a neveket. Nem tudnám arcról beazonosítani őket, de a leglázasabb
sakkmegszállott korszakomban tanulmányoztam a játszmáikat könyvekben,
szimulációs szoftvereken, YouTube-oktatóvideókon. A régi benyomások
gyorsan a felszínre törnek az agyamban, mintha a rég nem használt
szinapszisok dadogva felébrednének.
Lal: változatos nyitások, pozicionális játék.
Antonov: trükkös, de technikás.
Zhang: számító, lassú.
Alekszejev: még fiatal, egyenetlen teljesítményű.
Félresöpröm az emlékeket, és megkérdezem:
- Mit keresnek egy amatőr tornán?
- A versenyigazgatónak jó kapcsolatai vannak a sakkvilágban, egy jóhírű
New York-i sakk-klub tulajdonosa. Ráadásul a győztes csapat húszezret kap
az általuk választott jótékonysági célra. - Összedörzsöli a kezét, mint egy
rajzfilmgonosz. - Remélem, játszhatok a nagyágyúk ellen!
- Szerinted legyőzheted őket? - Easton szkeptikusan felvonja a
szemöldökét. - Ők nem profik?
- Nos, edzek - Zach nem létező morzsákat söpör le a zakójáról. - A
ranglista-helyezésem 2546 - a szemünket forgatjuk -, és Lal nincs éppen
csúcsformában. Láttátok veszíteni Sawyer ellen az Ubud Internationalen két
hete? Kínos volt,
- Sawyer ellen mindenki kínos - jegyzi meg Josh.
- Nos, sokan kínosak ellenem.
Easton szeme rángatózik.
- Sawyerhez hasonlítod magad?
- Azt mondják, hasonló a játékstílusunk...
Köhögéssel rejtek el egy horkanást.
- Tudjuk, kivel párosítottak minket össze?
- Nagyjából. - Easton feloldja a telefonját, és mindenkinek elküld egy
képernyőképet a szervezők e-mailjéről. - Nem tudjuk, kivel kerülünk
szembe, mivel ez csapatverseny. De Mai, te vagy a PSK elsőszámú
játékosa, és összepárosítottak a Marshall Sakk-klub elsőszámú játékosával.
Ötödik sor, harmincnegyedik tábla. Jó hír, te vagy a világos. Az első kör öt
perc múlva kezdődik. Az időkorlát kilencven perc, aztán jön a második kör.
Úgyhogy indulnunk kéne. - Easton a karomat rángatja. - Nem akarjuk
megváratni Lalt egy alapos seggberúgással, igaz, Zach?
Nem tudom, hogy Zach felismeri-e a cinkelést. Felfújja magát, és a
táblájához masírozik, én meg azon filózom, hogy az egojaként funkcionáló
antianyagból álló feketelyuk mikor szívja magába a naprendszert.
- Figyelj! - suttogja Easton, mielőtt elválnak útjaink. - Túl magas
kategóriába soroltam magamat. Valószínűleg kábé öt lépésben
tönkrevágnak, de semmi baj. A PSK csak annyit akart, hogy legyünk jelen,
és azt teljesítettem. Ezzel azt akarom mondani, hogy bárkivel is játszol, ha
hagyod, hogy gyorsan elintézzen, beugorhatunk Dylan édességboltjába, és
visszaérhetünk a második kör előtt.
- Te fizetsz?
- Legyen.
- Egy olyan sütibe töltött macaront?
- Naná!
- Áll az alku!
Amennyire berozsdásodtam, nem lesz nehéz gyorsan mattot kapni, mint
egy totál lúzer. Helyet foglalok a harmincnégyes táblánál, a világos oldalon,
és figyelem, ahogy körülöttem megtelnek a székek, az emberek kezet
ráznak, hallgatom a bemutatkozást és a csevejt, ahogy mindenki a kezdés
bejelentésére vár. Senki sem figyel rám, és csak... megteszem.
A királyért nyúlok. Kézbe veszem. Érzem kevéske, tökéletes súlyát a
kezemben, és halványan elmosolyodom, ahogy végigsimítom a korona
sarkait.
 A hülye, haszontalan, semmirekellő király. Alig léphet egy mezőt, iszkol,
hogy elbújjon a bástya mögé, és annyira, de annyira könnyű sarokba
szorítani. A vezér hatalmának törtrésze csak az övé. Semmi, az égvilágon
semmi a királysága nélkül.
Összeszorul a szívem. Legalább lehet vele azonosulni.
Visszateszem a királyt a helyére, és nézem a bábuk alkotta látképet. A
sakk triviális, ám monumentális tájképét. Jobban ismerem, mint a kilátást a
gyerekkori szobámból (semmi különös, egy elromlott trambulin, egy csomó
csökönyös mókus és egy sárgabarackfa, ami soha nem tanult meg
gyümölcsöt hozni). Jobban ismerem, mint a saját arcomat a tükörben, és
képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet, még akkor is, amikor elhúzzák
az előttem lévő széket, és akkor is, amikor az egyik versenyigazgató
bejelenti, hogy kezdődik az első kör.
Az asztal megmozdul, ahogy az ellenfelem helyet foglal. Nagy kéz
nyúlik be a látómezőmbe. És épp, amikor kényszeríteném magamat, hogy
visszatérjek az ábrándozásból, és megrázzam, hallom, hogy egy mély hang
azt mondja:
- A Marshall Sakk-klub elsőszámú játékosa, Nolan Sawyer.
 Harmadik fejezet

NEM NÉZ RÁM.

A kezét nyújtja, de a táblát nézi, és a pillanat törtrészéig fogalmam sincs, mi
folyik itt, hol vagyok, vagy hogy mit keresek itt. Nem tudom, hogy hívnak.
Nem. Várjunk! Azt mégis tudom.
- Mallory Greenleaf - dadogom, és kezet fogok vele. Teljesen körbefogja
az enyémet. A szorítása rövid, meleg és nagyon-nagyon határozott. - PSK.
Vagyis Paterson. Klub. Izé, sakk-klub. - A torkomat köszörülöm. Azta!
Igazán ékesszóló. Tök érthető. - Örülök, hogy megismerhetlek - hazudom.
Azonnal viszonozza a hazugságot egy „Szintén”-nel, és továbbra sem néz
fel. Csak felkönyököl az asztalra, a tekintetét a bábukra szegezi, mintha a
személyem, az arcom, az identitásom teljesen irreleváns lenne. Mintha csak
a tábla világos oldalának kiterjesztése lennék.
Lehetetlen. Ez a srác nem lehet Nolan Sawyer. Vagy nem az a Nolan
Sawyer. A híres. A szexszimbólum, bármit jelentsen is az. A srác, aki pár
éve világelső volt, és most...
Fogalmam sincs, most mi jár Nolan Sawyer fejében, de lehetetlen, hogy
velem szemben üljön. Az emberek körülöttünk nem túl visszafogottan
bámulják őt, és rájuk akarok ordítani, hogy ő itt csak egy hasonmás. Sokan
járkálnak közöttünk. Manapság hasonmáscunami van.
Az megmagyarázná, miért ül itt, és nem csinál semmit. Nyilván ennek a
bizarr Nolan Sawyernek fogalma sincs, hogyan kell játszani, azt hitte, ez
egy madzsongtorna, és azon tűnődik, hol vannak a kövek és...
Valaki a torkát köszörüli. A mellettem ülő játékos az, egy középkorú
férfi, aki nem törődve a saját partijával inkább az enyémet stíröli, a tekintete
jelentőségteljesen jár köztem és a bábuim között.
Amik a világosak.
Francba! Enyém az első lépés. Mit csináljak? Elöl kezdjem? Melyik
bábut használjam?
Gyalog e4-re. Tessék. Kész. A leggyakoribb, unalmas...
- Az órám - suttogja Sawyer szórakozottan. A gyalogomat nézi.
- Tessék?
- El kell indítanod az órámat, különben nem reagálhatok. - Unottnak és
hangyányit bosszúsnak hangzik.
Teljesen megalázottan pipacsvörösre váltok, és körülnézek. Nem találom
azt a hülye órát, aztán valaki - Sawyer - pár centit felém tolja. Ott volt a
jobb kezemnél.
Tökéletes. Klassz. Ez most nagyszerű pillanat lenne, hogy a padló
futóhomokká alakuljon. És élve elnyeljen.
- Bocsánat! Izé... tudtam az óráról. De elfelejtettem, és... - És szeretném
szemen döfni magam azzal a ceruzával. A tied? Kölcsönkérhetem?
- Semmi gond. - Lép egyet, gyalog e5-re. Elindítja az órámat. Aztán
megint én jövök, és... a francba, újra és újra lépnem kell. Nolan Sawyer
ellen. Ez igazságtalan. Egy vicc.
Gyalog a d3-ra talán? Majd miután leüti a bábumat, egy másik gyalog a
c3-ra. Állj, mit művelek? Csak... nem egy dán csellel próbálkozom Nolan
Sawyer ellen, ugye?
A dán csel az egyik legagresszívabb nyitás a sakkban - cseng a fülemben
apa hangja. Az első néhány lépés során elveszítesz két bábut, aztán gyorsan
támadásba lendülsz. A legtöbb jó játékos megtanulta megvédeni magát. Ha
tényleg muszáj használnod, mindenképpen legyen egy jó terved azutánra.
Gyorsan végiggondolom a nem létező tervemet. Hát, nagyon jól jönne
egy hányóvödör, de helyette csak sóhajtok, és beletörődőén előretolom a
futómat, mert minél több, annál jobb.
Ez katasztrófa! Küldjétek segítséget!
Ezután teszek öt lépést. Aztán még kettőt, ekkor Sawyer elkezd nyomást
gyakorolni rám, kitartóan támad a vezérével és a huszárjával, és úgy érzem
magam, mint az egyik bogár, ami néha betéved Góliát ketrecébe.
Leszorítva. Összenyomva. Mint akinek vége. A gyomrom összeszorul,
jéggé fagy, sikamlós, és meddő percekig bámulom a táblát, keresem a kiutat
ebből a kalamajkából, ami egyszerűen nincs ott.
Aztán mégis.
Három lépés kell hozzá, és elveszítem szegény viharvert futómat, de
kiszabadítom magam. A nyitás rémülete lassan régi, ismerős érzéssé olvad.
Sakkozok, és tudom, mit csinálok. Minden lépés után lecsapom Sawyer
óráját, és kíváncsian felnézek rá, bár ő sosem teszi ugyanezt.
Mindig kifürkészhetetlen. Megfejthetetlen. Nem kétlem, hogy komolyan
veszi a játékot, de távolságtartó, mintha messziről játszana, egy cellába
zárva az egyik bástyája tetején. Itt van, de nem igazán itt. A mozdulatai,
amikor megérinti a bábukat, precízek, gazdaságosak, erősek. Utálom
magamat, amiért ezt észreveszem. Magasabb, mint a mellette ülő férfiak, és
utálom magam, amiért ezt is észreveszem. A válla és a bicepsze pont jól
töltik ki a fekete ingét, és amikor felgördíti az ingujját, észreveszem az
alkarját, és hirtelen hálás vagyok, hogy sakkozunk, és nem szkanderozunk.
Ezért utálom magam a leginkább.
A Mallory-utálat parti nagyban tombol, aztán Sawyer lép a huszárjával.
Utána túlságosan lefoglal, hogy megpróbáljak visszaemlékezni arra, hogyan
lélegezzek, így elfelejtem magamat korholni.
Nem arról van szó, hogy rossz lépés. Egyáltalán nem az. Ami azt illeti,
hibátlan lépés. Látom, mit tervez vele: újra lépni, megnyitni engem,
kényszeríteni a sáncolásra. Sakkot adni négy vagy öt lépésben. Kést szorít a
nyakamhoz, és nekem annyi. De...
De szerintem lehetséges, hogy máshol a táblán...
Ha kényszeríteném...
És nem vonulna vissza a...
A szívem hevesen ver. És nem védekezem. Helyette előrelépek a saját
huszárommal, kicsit kótyagosan, és először... Te jó ég, ötvenöt perce ezt
csináljuk? Az hogy lehet?
A sakk miért mindig ilyen érzés?
A legelső alkalommal azóta, hogy elkezdtük, amikor felnézek Sawyerre,
észreveszem valaminek a nyomát. Ott van, ahogy mozdul a válla, ahogy telt
ajkához szorítja az ujjait, ott egy apró jel, hogy talán tényleg mégis itt van.
Játssza ezt a játékot. Velem.
Vagyis ellenem.
Egy szempillantás alatt elmúlik. Lép a vezérével. Leüti a futómat.
Megállítja az órát.
Lépek a huszárommal. Elkapom a gyalogját. Megállítom az órát.
Vezér. Óra.
Ismét huszár. Kiszárad a szám. Óra.
Bástya. Óra.
Gyalog. Nagyot nyelek, kétszer. Óra.
Bástya leüti a gyalogot. Óra.
Király.
Sawyernek kell néhány másodperc, hogy rájöjjön, mi történt. Néhány
másodperc, hogy végigfusson minden lehetséges forgatókönyvön a fejében,
az összes úton, ahogy ez a parti alakulhat. Tudom, mert látom, hogy
felemeli a kezét, hogy lépjen a saját vezérével, mintha az bármit is
számíthatna, mintha ki tudna szabadulni a támadásomból. És én is tudom,
mert meg kell köszörülnöm a torkomat, mielőtt azt mondom:
- Én... Sakk-matt.
Ekkor néz fel először a szemembe. A szeme sötét, tiszta és komoly. És
néhány fontos, rég elfeledett dologra emlékeztet.
Nolan Sawyer tizenkét évesen harmadik lett egy tornán egy rövid
sáncolással kapcsolatos igazságtalan bírói döntés miatt, és válaszul
lesodorta a bábukat a tábláról a karjával. Tizenhárom évesen második lett
ugyanazon a tornán. Ekkor az egész asztalt felborította. Amikor tizennégy
volt, üvöltözött Antonovval vagy egy lány, vagy egy elutasított döntetlen
miatt (a pletykák nem értenek egyet), és nem emlékszem, hány éves volt,
amikor egy korábbi világelsőt pöcsfejnek nevezett, amiért az szabálytalan
lépéssel próbálkozott egy bemelegítő parti alatt.
Arra viszont emlékszem, hogy hallottam a sztorit, és fogalmam sem volt,
mi lehet az a pöcsfej.
Sawyert minden egyes alkalommal megbüntették. Lehordták.
Szenvedélyes véleménycikkek tárgya lett a sakkmédiában. És
mindannyiszor tárt karokkal fogadta vissza a sakk-közösség, mert mondom,
mi a helyzet. Több mint egy évtizeden át Nolan Sawyer sakktörténelmet írt,
újraalkotta a mércéket, felhívta a figyelmet a sportra. Hol marad a móka a
játékban, ha a legjobb kimarad? És ha a legjobb néha seggfejként
viselkedik... hát, minden megvan bocsátva.
De nincs elfelejtve. A közösségben mindenki tudja, hogy Nolan Sawyer a
mérgező maszkulinitás szörnyű, szeszélyes, rosszkedvű szobra. Hogy a
sakk történetének legrosszabb vesztese. Bármelyik sport történetének. A
történelem történetének.
Ami, mivel az előbb ellenem veszített, némi gondot jelenthet.
 A parti kezdete óta először veszem észre, hogy tucatnyi ember áll
körülöttünk, sugdolóznak egymással. Meg akarom kérdezni, mit néznek -
talán vérzik az orrom, gond van a ruhámmal, vagy egy tarantula van a
fülemben -, de túlságosan lefoglal, hogy Sawyert bámuljam. Követem a
mozdulatait. Megbizonyosodom róla, hogy nem vágja hozzám a sakkórát.
Nem könnyű megfélemlíteni engem, de inkább kihagynám a sakk-matt
okozta traumás agysérülést, ha úgy döntene, hogy egy összecsukható széket
a fejemen tör szét.
Bár meglepő módon megelégszik azzal, hogy csak néz. Az ajkai kicsit
szétválnak, a szeme csillog, mintha egyszerre lennék valami furcsa és
ismerős, zavaros, rendkívüli és...
Néz. Miután huszonöt lépésen át ügyet sem vetett rám, most csak néz.
Higgadt. Kíváncsi. Nyugtalanítóan nem dühös. Valami fura jut eszembe. A
legjobb játékosok mindig cuki beceneveket kapnak a sajtótól. A művész. A
sakk Picassója. A cselek Mozartja. Nolan beceneve?
A Királygyilkos.
A Királygyilkos előrehajol, ha csak egy leheletnyit is, és az intenzív,
áhítatos arckifejezését sokkal fenyegetőbbnek érzem, mint egy
összecsukható széket a fejemen.
- Ki... - kezdi, és képtelen vagyok elviselni.
- Köszönöm a partit! - bukik ki belőlem, és aztán, bár kezet kellene
ráznom vele, alá kellene írnom a pontozólapot, játszani még három partit,
mindezek dacára felpattanok.
Nem szégyen visszavonulni a bábuiddal, ha sarokba szorítanak, és így
kijuthatsz - mondogatta apa. Nem szégyen ismerni a játékod korlátáit.
A székem felborul, amikor elrohanok. Hallom a csikorgó hangot, de
akkor sem állok meg, hogy felállítsam.
 Negyedik fejezet

- MAL?
- Mal.
- Maaaaaal!
Pislogva felébredek. Darcy az orromhoz nyomja az orrát, a szeme
Galápagos-kék a reggeli fényben.
Ásítok.
- Mi folyik itt?
- Fúj, Mai! - Darcy hátrahőköl. - A leheletednek miért van olyan szaga,
mint egy borznak párzási szezonban?
- Nekem... minden rendben?
- Igen. Ma reggel megcsináltam magamnak a zabkásámat. Elfogyott a
mogyorókrém.
Felülök, vagy valami ahhoz hasonlóval próbálkozók. Kidörzsölőm az
álmot a szememből.
- Tegnap még több mint fél üveggel volt...
- Ma meg elfogyott. Ez az élet körforgása, Mai.
- Anya és Sabrina jól vannak?
- Aha. McKenzie és az apukája felvették Sabrinát. Anya jól van. Felkelt,
aztán visszafeküdt, mert rázós reggele volt. De valaki az ajtóban vár.
- Valaki az...?
A tegnapi emlékek lassan felszínre törnek.
Sawyer királya, amit sakkban tart a vezérem. Megbotlottam a járdán,
ahogy a vonathoz futottam. írtam Eastonnek egy kitalált vészhelyzetről,
aztán kikapcsoltam a telefonomat. A fakó városi táj a vonat ablakán túl
sakktáblává alakult. Aztán az este további részében Veronica Mars-maratont
tartottam a húgommal, és minden más kirepült a fejemből.
Nem akarok dicsekedni, de jól megy a kategorikus gondolkodás. Azzal
együtt, hogy mindig a legjobbat választom az étlapról, ebben vagyok a
legtehetségesebb. Évekkel ezelőtt így tettem túl magam a sakkon. És így
sikerül túlélnem minden egyes napot anélkül, hogy mindenfélén kiborulnék.
Vagy kategorikus gondolkodás, vagy csődbe megyek az inhalátor
vásárlásban.
- Mondd meg Eastonnek, hogy...
- Nem Easton az. - Darcy elvörösödik. - Bár áthívhatnád. Esetleg ma
délután...
Nem Easton?
- Akkor kicsoda?
- Egy random valaki.
Felnyögök.
- Darcy, megmondtam, ha egy millenarista restaurációs keresztény
gyülekezettől kopogtatnak...
- ...udvariasan elmondjuk nekik, hogy az örök megváltás számunkra
felfoghatatlan, tudom, de ez most valaki más. Név szerint téged keres, nem
a családfőt.
- Oké. - A homlokomat vakarom, - Oké, mondd meg neki, hogy egy perc,
és ott vagyok!
- Csúcs! Ja, és ez tegnap jött. Anyának címezték, de... - Felém nyújt egy
borítékot. Még mindig csipás a szemem. Pislognom kell, hogy elolvassam,
de amikor megteszem, összeszorul a gyomrom.
- Köszönöm!
- Ez egy felszólítás, igaz?
 - Nem.
- Hogy fizetnünk kell a jelzálogot?
- Nem, Darcy.
- Megvan a pénz?
Mosolyt erőltetek magamra.
- Ne aggódj emiatt!
Bólint, de mielőtt kimegy, azt mondja:
- Zsebre tettem, amikor a postás kihozta. Anya és Sabrina nem látta. - A
szeplők az orrán zavaros szívet formálnak, és az egyetlen neutronnal, ami
jelenleg működik az agyamban, azon morfondírozom, mennyire
igazságtalan, hogy emiatt kell aggódnia. Tizenkét éves. Amikor én voltam
tizenkettő, az életem a bubble tea-ről és a legfontosabb sakkos weboldal
frissítéséről szólt.
Piszkos sortot húzok és a tegnapi pólót. Tekintve Darcy finom
visszajelzését úgy döntök, hogy öblögetek szájvízzel, miközben
bekapcsolom a telefonomat. Rájövök, hogy 9:13 van, és milliónyi értesítés
vár. Megszabadulok a randialkalmazások üzeneteitől, az Instagram- és
TikTok-értesítésektől, a fontos hírektől. Végiggörgetem az Eastontől kapott
üzeneteket (rémült áradat, amit az követ, hogy: Esszé kérdés: Milyen Nolan
Sawyer illata? Legalább két bekezdésben, és egy kép róla, ahogy
bosszúszomjasan beleharap egy süti-makaronba), aztán kimegyek.
Nem tudom biztosan, kire számítok. Tuti nem egy magas, pixie-frizurás
nőre, akinek egészkaros tetkója és megszámolhatatlanul sok piercingje van.
Mosolyogva megfordul, és az ajka merész, tökéletes vörös. A húszas évei
végén járhat, talán idősebb.
- Bocs - mutat a cigarettájára. A hangja halk és vidám. - A húgod azt
mondta, alszol, és azt hittem, később jössz. Ugye nem kezdesz cigizni, mert
én dohányzom?
 Azon kapom magam, hogy visszamosolygok.
- Kétlem.
- Jó. Sosem lehet tudni, amennyire befolyásolhatóak a fiatalok. -
Elnyomja a csikket, becsomagolja egy szalvétába, vagy azért, hogy ne
szennyezze a környezetet, vagy hogy elrejtse a DNS-ét.
Oké, nem nézhetek több Veronica Marsot.
- Te vagy Mallory, ugye?
Félrebillentem a fejemet.
- Találkoztunk már?
- Nem. Defne vagyok. Defne Bubikoglu, de ha nem beszélsz törökül,
nem próbálnám meg kiejteni. Örülök, hogy találkoztunk! A rajongód
vagyok.
Felnevetek. Aztán rájövök, hogy komolyan beszél.
- Tessék?
- Bárki, aki úgy elgyepálja Nolan Sawyert, mint te, annak életem végéig
jár a csodálatom. - Nagy mozdulatokkal magára mutat. - Ingyen házhoz
szállítást is vállalok.
Ledermedek. Jaj, nem! Nem, nem. Ez meg mi?
- Sajnálom! Nem engem keresel.
A homlokát ráncolja.
- Nem te vagy Mallory Greenleaf?
Hátralépek.
- De. De gyakori név...
- Mallory Virginia Greenleaf, aki tegnap játszott? - Előveszi a telefonját,
pötyög rajta, aztán mosolyogva felém tartja. - Ha ez nem te vagy, akkor
komoly gondod van a személyiséglopással.
Megnyitott egy videót. Egy TikTok egy fiatal nőről, aki a vezérével
mattot ad Nolan Sawyernek. Hirtelenszőke haja oldalt az arcába hullik, a
szemfestéke elkenődött.
Nem hiszem el, hogy Easton nem szólt, hogy szarul néz ki a
szemfestékem.
Azt sem hiszem el, hogy megcsinálták ezt a hülye videót, és több mint
húszezer like-ot kapott. Van egyáltalán húszezer ember, aki sakkozik?
- Egyébként mi volt ez a drámai távozás? - kérdezi a nő. - Rossz helyen
parkoltál?
- Nem. Oké, ez tényleg én vagyok. - Végighúzom a kezemet az arcomon.
Kávé kell. Meg egy időgép, hogy visszamenjek akkorra, amikor igent
mondtam Eastonnek. Vagy talán még messzebbre mehetnék, csak hogy
kinyírhassam az egész barátságunkat. - A parti... mázli volt.
Defne a homlokát ráncolja.
- Mázli?
- Aha. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha én valami... sakktehetség lennék,
de nem játszom. Sawyer biztosan valamilyen gödörben van, és... -
Elakadok. Defne csak nevet és nevet. Úgy tűnik, nagyon vicces vagyok.
- Úgy érted, a jelenlegi sakkvilágbajnok? Aki merő véletlenségből a
jelenlegi rapid- és villámsakk-világbajnok is? Gödörben?
Összeszorítom a számat.
- Lehet a jelenlegi bajnok, de attól még lehet rossz hónapja.
- Nem valószínű, mert múlt héten megnyerte a svéd sakkbajnokságot.
- Hát - küszködöm -, elfáradt a sok győzelemben és...
- Csajszi, elég! - Defne előrelép, és valami kellemesen citrusos illatot
érzek a dohányillattal keveredve. - A világ legjobb játékosát győzted le.
Teljesen elaltattad egy nagyon jó partiban. Ahogy cselt színleltél? Ahogy
kiszabadítottad magadat? A vezéred? Ne becsüld le magad, és ismerd el a
sikered! Szerinted Nolan fele ilyen visszafogott lenne? Szerinted bármelyik
pasi az lenne?
 Defne kiabál. A szemem sarkából látom, hogy Mrs. Abebe, a
szomszédom, az udvaráról néz minket, tekintetéből egyértelműen kisüt a
Megmentselek? kérdés. Finoman megrázom a fejemet. Defne nagyon
szenvedélyes, nagyon hangos pomponlánynak tűnik. Azt hiszem, még
kedvelem is. Annak ellenére, hogy azért van itt, hogy a sakkról beszéljen.
- Nem lehetek az első, aki győzött Sawyer ellen - válaszolom. Ami azt
illeti, tudom, hogy nem vagyok. Tanulmányoztam a játékát, amikor még...
tanulmányoztam partikat. Antonov-Sawyer, 2013, Róma. Sawyer-Shankar,
2016, Seattle. Antoni-Sawyer, 2012...
- Nem, de régen volt már. És amikor mások nyernek ellene, az azért
történik, mert hülye hibákat követ el, amit most nem tett, vagyis nem láttam
nála hibát. Te csak egyszerűen... jobb voltál.
- Én nem...
- Nem mintha ez lenne az első győzelmed, ha sakkról van szó.
Értetlenül rázom a fejemet.
- Hogy érted?
- Hát, lecsekkoltalak, és... - A mobiljára pillant. A tokján az áll: Sakk és
matt! galaxisos háttéren. - Vannak cikkek arról, hogy tornákat nyertél itt, a
környéken, és képek rólad, ahogy bekötött szemmel szimultán bemutatót
tartasz. Egyébként nagyon cuki gyerek voltál! Meglep, hogy nem játszottál
ranglistatornákon, mert ász lettél volna.
Lehet, hogy elpirulok.
- Az anyám nem akarta - mondom, anélkül, hogy igazából tudnám, miért.
Defne szeme elkerekedik.
- Az anyád nem támogatja, hogy sakkozz?
- Nem, semmi ilyesmi. Ő csak...
Anya imádta, hogy játszom. Még a szabályokat is megtanulta, hogy
követni tudja a sakkal kapcsolatos véget nem érő karattyolásomat. De attól
sem riadt vissza, hogy szembe szálljon apával. A gyerekkorom
nagyrészében a Greenleaf- házban a legnépszerűbb sláger az volt, ahogy
apa ragaszkodott hozzá, hogy aki olyan jó számmanipulációban és
mintafelismerésben, mint én, azt profivá kellene nevelni. Anya azt
válaszolta, hogy nem akarja, hogy kiskoromtól meg kelljen birkóznom a
ranglistás sakk hiper versenyszellemű, hiperindividualista világával.
Sabrina előjött a szobájából, és tompán azt kérdezte: Ha befejeztétek a vitát
a kedvenc gyereketekről, esetleg talán vacsorázhatnánk? A végén
megegyeztek, hogy ranglistás tornákon akkor kezdek játszani, ha tizennégy
leszek.
Aztán tizennégy lettem, és minden megváltozott.
- Nem érdekelt.
- Értem. Archie Greenleaf lánya vagy, igaz? Azt hiszem, találkoztam
vele...
- Elnézést! - szakítom félbe élesen. A torkomban felgyűlő keserű íz miatt
jóval élesebben, mint ahogy szándékomban állt. Amiket mond, az olyan,
mintha kihantolnának egy hullát. - Elnézést - ismétlem gyengédebben. -
Volt... Van oka, amiért idejöttél?
- Igaz, persze. - Ha a nőt bántja is a nyers modorom, nem mutatja.
Helyette azzal lep meg, amit utána mond: - Azért jöttem, hogy állást
ajánljak neked.
Pislogok.
- Állást?
- Aha. Pillanat. Kiskorú vagy? Mert ha igen, akkor az egyik szülődnek
valószínűleg...
- Tizennyolc vagyok.
- Tizennyolc! Főiskolára mész?
- Nem. - Nagyot nyelek. - Végeztem a sulival.
 - Akkor tökéletes. - Úgy mosolyog, mintha ajándékot adna. Mintha
mindjárt boldog lennék. Mintha az a gondolat, hogy boldoggá tesz engem,
boldoggá tenné őt. - Mondom, mi van. Egy sakk-klubot vezetek. A
Zugzwangot Brooklynban, ott a...
- Hallottam róla. - Lehet, hogy a Marshall a legrégebbi klub New
Yorkban, de az utóbbi pár évben a Zugzwang arról lett ismert, hogy a
kevésbé tradicionális tömeget vonzza. Van TikTok csatornája néhány virális
videóval, közösséget megmozgató tartalommal, vetkőzősakk-tornákkal.
Halványan emlékszem, hogy hallottam egy többé-kevésbé vicces
rivalizálásról a Marshall és a Zugzwang között. Ami megmagyarázná az
örömét, amiért megvertem Sawyert, egy Marshall-tagot.
- Szóval néhány tagunk úgy dönt, hogy a túlnőtt sakkagyukat olyasmire
használják, ami nem sakk, és... nos, kimennek a nagyvilágba, pénzügyi és
más jövedelmező, erkölcstelen területeken találnak állást, egy vagon pénzt
keresnek és ííííímádják az adójóváírásokat. Röviden, van egy csomó
adományozónk. És idén létrehoztunk egy ösztöndíjat.
- Ösztöndíjat? - Alkalmazni akar, hogy tartsam számon az
adományozókat? Azt hiszi, könyvelő vagyok?
- Egyéves fizetést jelent egy olyan játékos számára, akiben megvan a
potenciál, hogy profivá váljon. Akit a mi költségünkön mentorálunk és
versenyekre küldünk. A fő cél erős kezdést biztosítani ígéretes fiatal
sakkozóknak. A másodlagos cél, hogy popcornt falhassak, miközben
megint elagyabugyálod Nolant. De az nem kötelező.
Az orromat vakarom.
- Nem értem.
- Mallory, szeretném, ha idén te lennél a Zugzwang ösztöndíjasa.
Nem értem meg azonnal a szavakat. Aztán igen, és mégis újra és újra
latolgatnom kell azokat a fejemben, mert nem vagyok benne biztos, jól
hallottam-e.
Az előbb fizetést ajánlott fel azért, hogy sakkozzak?
Ez durva. Hihetetlen. Ez az ösztöndíj olyan, mint egy álom.
Megváltoztatná az életemet. Minden, amire a tizennégy éves Mallory
Greenleaf csak vágyott.
Nagy kár, hogy a tizennégy éves Mallory Greenleafnek nyoma sincs.
- Sajnálom! - mondom Defnének. Továbbra is ragyogó, vidám arccal néz
rám. - Mondtam már, hogy nem játszom.
A ragyogó, vidám arckifejezés kicsit elsötétül.
- Miért?
Kedvelem őt. Tényleg kedvelem, és egy pillanatig majdnem fontolóra
veszem, hogy elmagyarázom neki a dolgokat. A dolgokat. Az életet. A
húgaimat, anyát és a görkorcsolya tagdíját. Bobot, hogy szélvédőlapátokat
cserélek, és azt, hogy nekem nem egyéves ösztöndíj kell, hanem egy meló,
ami jövőre is ott lesz, a következő évben és az azutániban is. Apát, az
emlékeket, és az éjszakát, amikor megesküdtem magamnak, hogy végeztem
a sakkal. Örökre.
Túl soknak tűnik ez így első találkozásra, úgyhogy sűrítem az igazságot.
- Egyszerűen nem érdekel.
Azonnal lesújtja a dolog. Kicsit ráncolja a homlokát, és sokáig méreget,
mintha rájönne, hogy talán van valami, amit nem tud rólam. Há!
- Mondok valamit - szólal meg végül. - Elindulok. A vasárnap csúcsidő a
Zugzwangban. Sok az előkészület. De adok pár napot, hogy gondolkodj
rajta...
- Nem fogom meggondolni magam...
- ... közben meg elküldöm e-mailben a szerződést. - Megsimogatja a
vállamat, és újra körülölel a citromos illata. Észreveszem, hogy az egyik
tetkója egy sakktábla, rajta partiban lévő bábukkal. Talán egy híres játszma,
de nem ismerem fel.
- Én... Nem tudod az e-mail-címemet - mondom neki. Már a kocsijánál
van, 2019-es Volkswagen Bogár.
- Ó, dehogynem! A torna adatbázisából.
- Melyik torna?
- A tegnapi. - Búcsút int, miközben beül a vezetőülésre. - Én szerveztem.
Nem várom meg, hogy elhajtson. Megfordulok, visszasétálok a házba, és
úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy anya az ablakból figyel engem.
 Ötödik fejezet

KÖRÜLZÁRTAK. OSTROMOLNAK. KÖNYÖRTELENÜL támadnak

minden oldalról.
Honda Civic, amiből szivárog a hűtőfolyadék? Fölöttem.
Jelzálog-levél a hitelintézettől? A hátizsákomban.
Sabrina üzenete, amiben emlékeztet, hogy a görkoridíj pénteken
esedékes, és ha nem fizetem ki, akkor az élete romokban hever majd? A
telefonomon.
Bob szupergonosz jelenléte, aki dühöng, mert nem voltam hajlandó
rálőcsölni egy felesleges fékmelót egy harmadikos gimisre? Mindenütt
érződik a műhelyben.
Easton, aki folyton úgy nyafog nekem, mintha én lennék a helyi
kongresszusi képviselője? Valahol a Civic mellett.
Sikeresen kerültem őt három napig. Most szerda van, beállított a
műhelybe, és nincs hova visszavonulnom. Kivéve a folyamatosan szivárgó
hűtőfolyadék alá.
- Úgy viselkedsz, mint valami totál eszelős - mondja huszadszor. - Nyersz
Sawyer ellen, aztán elszaladsz? Pénzt utasítasz vissza, hogy sakkozhass?
- Figyelj! - mondom, aztán elhallgatok. Részben azért, mert a szivárgás
erősödött. Részben, mert már tíz perce kifogytam a magyarázatokból.
Stabil, hosszútávú állásra van szükségem, ami mellett vállalhatok extra
műszakokat, ha szűkösen jövünk ki a pénzből. Itt kell lennie Patersonban,
ha esetleg történne valami anyával, és a húgaimnak szüksége lenne rám.
Nem akarom, hogy újra beszippantson a sakk. Ezt a három dolgot
korlátozott módon lehet máshogyan megfogalmazni. - Jövő szerdán indulsz,
ugye?
Ügyet sem vet rám.
- Az emberek beszélnek a partidról. Újraelemzik a ChessWorld.com-on.
Olyan szavakat használnak, hogy mestermű, Mai. Zach folyton linkeket
küldözget.
Befoltozom a hűtőt, kigördülök a Civic alól, meglátom Easton Coloradói
Egyetemes topját, és fintorgok az orommal. Kicsit korainak tűnik.
- Zach végül játszott Lal ellen?
- Most érdekel a torna? - A szemét forgatja. - Nem. De valószínűleg így a
legjobb, mert minden egyes partiját elveszítette. - Kárörvendően
mosolygok, de ő az ujját rázza felém. - Hé, Zach legalább nem hagyott
játékos nélkül, mert kiborult, hogy Nolan Sawyer rákacsintott!
Fújtatok.
- Először is, komolyan kétlem, hogy Nolan Sawyer valaha is kacsintott,
valaha kacsintani fog, vagy egyáltalán ismeri a kacsint szó jelentését. -
Felállók, a kezemet a kezeslábasom fenekébe törlőm. Nem engedhetem
meg magamnak, hogy Sawyer komoly, intenzív arckifejezésére gondoljak.
Oké, talán álmodtam arról, hogy egy sakktábla túloldaláról néz engem, ami
spontán lángba borult. Arról, hogy odalöki nekem a sakkórát, halványan
mosolyog, és a mély hangján azt kérdezi: „Tudod, hogy Z-generációs
szexszimbólum vagyok?” Arról, hogy feldönt, ahogy az emberek a
királyukkal teszik, amikor feladják a meccset, majd makacsul a kezét
nyújtja, mert szeretne felsegíteni. Oké, talán a múlt héten három különböző
álmom is volt Nolan Sawyerrel. És akkor? Pereljetek be! Küldjétek az
alvásrendőrséget! - Másodszor vészhelyzet volt.
- Elfelejtetted lekapcsolni a tűzhelyet a kukta alatt, mi?
 - Valami olyasmi. Hé, ki akarok menni a reptérre, amikor te... - Bob
hangja felharsan a főműhelyben, és a homlokomat ráncolom. - Várj itt egy
pillanatot! - mondom, és elrohanok megnézni a túlságosan ismerős zajt.
Régen a nagybátyám Bob tulajdonostársa volt a műhelyben, és már jóval
azelőtt itt dolgoztam nyaranta, hogy engednie kellett volna, hogy láb alatt
legyek. Mindig is intuitívan álltam a dolgok megjavításához, annak
kiderítéséhez, hogy a különböző alkatrészek hogyan állnak kapcsolatban
egy nagyobb rendszerben, elképzeltem, hogyan dolgoznak együtt, mint egy
nagy egész építőkockái, kiszámoltam, hogy ha az egyiket megváltoztatjuk,
az hogyan hat a többire. Nagyon hasonlít a sakkra, mondogatta apa, és nem
tudom, igaza volt-e, de Jack bácsi örült, hogy ott vagyok mellette. Aztán
már nem volt ott többé. Egy héttel a ballagásom után, amikor éppen
elkezdtem teljes állásban neki dolgozni, azt a szerencsétlen döntést hozta,
hogy eladja a részét Bobnak, és az észak-nyugati partvidékre költözik a
„kaliforniai tarisznyarákok kedvéért”. Ennek következtében most az a
szerencse ér, hogy csakis Bobnak felelek.
Én mázlista!
Azt látom, hogy egy ismeretlen nő előtt áll csípőre tett kézzel, két oldalán
a két másik szerelője. Mindenki morcosnak tűnik.
Sőt, dühösnek.
- ... egy olajcseréért, és azt mondták, kábé 50 dolcsiba kerül majd, nem
kétszáz...
- Az a motoröblítés miatt van.
- Mi az a motoröblítés?
- Amire az autónak szüksége van, hölgyem. Talán elfelejtettük említeni,
amikor elhozta a kocsiját. Kivel beszélt?
- Egy lánnyal. Szőke, kicsit magasabb nálam...
 - Én vettem fel. - Az ügyfélre mosolygok, és belépek, nem törődőm Bob
dühös tekintetével. - Valami gond van?
A nő a homlokát ráncolja.
- Nem említette, hogy a kocsimnak szüksége van motor... akármire.
Nekem erre nincs pénzem.
Végigpillantok a műhelyben álló autókon, próbálom beazonosítani a nőt.
- Egy 2019-es Jetta szedán az, igaz?
- Aha.
- Nem lesz szüksége motoröblítésre. - Megnyugtatóan rámosolygok. A nő
kétségbeesettnek tűnik, agyai a pénz miatt. Ezzel tudok azonosulni. - A
kocsiban jóval kevesebb van ötvenezer mérföldnél.
- Tehát a motoröblítésre nem volt szükség.
- Egyáltalán nem. Biztos vagyok benne, hogy ez tévedés, és... - Elakadok,
amikor rájövök, hogy mit mondott. Volt. - Elnézést, úgy érti, a motoröblítést
már megcsinálták?
A nő acélos tekintettel fordul Bobhoz.
- Nem fizetek olyan munkáért, amiről még a saját szerelője is azt
mondja, hogy szükségtelen volt. És többé nem jövök ebbe a műhelybe. De
szép próbálkozás.
Kevesebb, mint egy perc alatt rendezi az ötvendolláros számlát. A
műhelyben sűrű és csúnya a feszültség. Állok a pultnál, iszonyatosan cikin
érzem magam, míg a Jetta el nem hajt. Aztán Bobhoz fordulok.
Micsoda meglepetés, pipa.
- Sajnálom! - mondom a bűnbánat, a dac és a dicsekvés keverékével. Az,
hogy Bobbal dolgozom, egyértelműen összetett, többrétegű érzéseket kelt
bennem. - Nem tudtam, hogy már kész az öblítés, különben nem mondtam
volna, hogy szükségtelen. Úgy tűnt, nincs pénze a...
 - Ki vagy rúgva - mondja Bob anélkül, hogy rám nézne, még mindig a
bankkártyás tranzakcióval babrál.
Biztosan nem jól hallottam.
- Tessék?
- Ki vagy rúgva. Kifizetem, amivel tartozom, de nem akarom, hogy
visszagyere.
Pislogva nézek rá.
- Te miről...?
- Elegem van belőled! - üvölti, felém fordul, és megindul az irányomba.
Két lépést hátrálok. Bob nem magas és nem is nagy, de gonosz. - Folyton
ezt csinálod.
A fejemet rázom, a többi szerelőre pillantok, remélem, hogy
közbeavatkoznak. Csak megkövült arccal néznek minket, én meg...
Nem veszíthetem el ezt az állást. Lehetetlen! Van egy levél a táskámban,
egy üzenet a telefonomon, és állítólag a tengerimalacok depressziósak
lesznek, ha nem francos párokban élnek.
- Figyelj, sajnálom! De több mint egy éve itt dolgozom, és a nagybátyám
nem...
- A nagybátyád már nincs itt, én pedig végeztem veled. Nem elég, hogy
soha nem hozol össze felülértékesítést, de még azt sem hagyod, hogy én
csináljam? Szedd össze a cuccodat!
- De nem az a dolgom! Az a dolgom, hogy megjavítsam az emberek
kocsiját, nem az, hogy olyan dolgokat adjak el nekik, amire nincs
szükségük.
- Már nem a dolgod.
- Igaza van, nem rúghatja csak úgy ki. - Megfordulok. Easton a hátam
mögött áll a legjobb most kijavítalak arckifejezésével. - Léteznek
jogszabályok, hogy védjék az alkalmazottakat az igazságtalan
felfüggesztéstől...
- Szerencsére Miss Szőkeség itt eleve nem is volt bejelentve.
Ettől Easton befogja. És a felismeréstől, hogy Bob azt csinálhat velem,
amit csak akar, én is befogom.
- Szedd össze a cuccodat, és menj! - mondja még egyszer utoljára, bunkó,
ellenszenves és kegyetlen, mint mindig. Nem tehetek ellene semmit.
Teljesen, totálisan kiszolgáltatott vagyok, és ökölbe kell szorítanom a
kezemet, hogy ne karmoljam szét az arcát. Kényszerítenem kell magam,
hogy elsétáljak, vagy széttépem.
- És Mallory?
Megállók, de nem fordulok vissza.
- A motoröblítés költségét levonom abból, amivel tartozom neked.

HA SZÓ SZERINT VESSZÜK, még soha nem ragadott magával sárlavina,

a testemet nem vonszolta le érdes, sziklás hegyoldalon, hogy aztán az alján
kössek ki, és felfaljanak a vaddisznók. Viszont el tudom képzelni, hogy ha
hasonló helyzetben találnám magam, az sem lenne fájdalmasabb, mint a
kirúgásom utáni hét.
Több oka is van. Egyrészt nem akarom, hogy anya vagy a húgaim
aggódjanak, vagyis nem árulom el nekik, hogy Bob kirúgott, így keresek
egy búvóhelyet napközbenre, míg másik munkát keresek. Nem könnyű,
tekintve, hogy még mindig augusztus van New Jersey-ben, és az ingyen
helyek légkondival és wifivel nem túl gyakoriak Urunk 2023.
esztendejében. Azon kapom magam, hogy újra felfedezem a Patersoni
Közkönyvtárat. Nagyon keveset változott hétéves korom óta, alulfizetett
keblére ölel engem és a viharvert laptopomat.
 Isten áldja a könyvtárakat!
- Kimerítő vizsgálatot követően - mondom a telefonba Eastonnek
csütörtök este egy alig gyümölcsöző kutatással töltött nap után -
felfedeztem, hogy nem lehet számlákat Candy Crush aranyrudakkal
kifizetni. Szörnyű! Ezen kívül ahhoz, hogy felvegyen valaki
autószerelőnek, aki nem a rákkedvelő nagybátyám, olyan klassz dolgok
kellenek, mint bizonyítványok és referenciák.
- És olyanok neked nincsenek?
- Nincsenek. Bár megvan az a Mallory, az autószerelőnő képregény, amit
Darcy rajzolt nekem nyolcévesen. Szerinted az talán számít?
Easton felsóhajt.
- Ugye tudod, hogy van más lehetőséged?
Nem törődőm vele, és a következő napot azzal töltöm, hogy keresek
valami mást, bármi mást. Paterson a harmadik legnagyobb város New
Jersey-ben, a fenébe is! Kell lennie állásnak, bármilyen állásnak számomra,
a fenébe is! De az Egyesült Államokban itt a harmadik legnagyobb a
népsűrűség, vagyis sok a vetélytárs. A fenébe is!
Szintén a fenébe is: a piros számok, amik aznap éjjel rám kacsintanak,
amikor meglesem az online bankszámlát, amihez anya hozzáférést adott,
amikor apa kikerült a képből. A gyomrom összeszorul.
- Szia! - mondom Sabrinának, amikor egyedül találom a nappaliban.
Zsebre dugom a kezemet, hogy ne tördeljem. - A görkoridíjról van szó.
Felnéz a telefonjából, a szeme rémülten tágra nyílik, és kibukik belőle:
- Ugye kifizeted?
A szemem viszket az egész napos monitorbámulástól, és egy pillanatig -
egy szörnyű, rettenetes, zavaros pillanatig - haragszom rá. A gyönyörű,
intelligens, tehetséges tizennégy éves húgomra, aki nem tudja, nem érti,
milyen keményen próbálkozom. Amikor én lettem tizennégy - konkrétan a
hülye szülinapom hülye napján -, minden megváltozott, és elvesztettem
apát, elveszítettem a sakkot, azt az ént, aki voltam, és azóta csak
próbáltam...
- Mai, légyszi, lehetne, hogy ezt az egy dolgot ne cseszd el nekem?
Az „ahogy minden mást” nem hangzik el, és a düh táguló buborékja
bűntudattá robban. Bűntudattá, hogy Sabrinának kérnie kell azt, ami jár
neki. A hülye döntéseim nélkül gond nélkül megengedhetnénk magunknak
a tandíjait.
A torkomat köszörülöm.
- Keveredés volt a hitelintézetnél. Holnap elmegyek, és megkérdezem, de
tudnál hosszabbítást kérni? Csak pár napot.
Sabrina higgadtan néz rám.
- Mai.
- Sajnálom! Fizetek, amint tudok.
- Semmi gond. - A szemét forgatja. - A határidő jövő szerda.
- Tessék?
- Csak pár nappal korábbra mondtam, mert ismerlek.
- Te kis... - Megkönnyebbülten kapkodok levegő után, és lehuppanok a
kanapéra, hogy megcsikizzem. Harminc másodperc alatt sikerül ölelésbe
vonnom, nevet, közben olyasmiket mond, hogy fúj, undi, meg Komolyan,
Mai, leégeted magadat!
- Miért van régi könyv és almaié szagod? - kérdezi. - Van almalevünk? -
Némán bólintok, kimegyek a konyhába, hogy töltsék neki egy pohárral, és a
torkom összeszorul amiatt, hogy mennyire imádom a húgaimat, és milyen
keveset tudok adni nekik.
Aznap éjjel a levelezőm elővarázsol egy elhalasztott e-mailt a
defne@zugzwang.com-tól. Öt napja érkezett. Válasz? Sokáig bámulom, de
nem nyitom meg.
 Szombaton és vasárnap kapok egy kis levegőt. Pár meló - kerti munka
egy szomszédnál, akinek néha bébiszitterkedem, kutyasétáltatás, és jó, hogy
van egy kis készpénzem, de ez nem fenntartható, nem hosszútávú, a
jelzáloggal nem megy.
- Egyszerűen ki kell fizetni - mondja a hitelintézet ügyintézője hétfő
reggel, amikor megmutatom neki az emlékeztető, sürgős, hátralékod van, és
nem gondoskodsz a családodról, te, a társadalom felesleges tagja-levelet. -
Lehetőleg mindhárom esedékes hónapot. - Végigmér. - Hány éves vagy? -
Nem hiszem, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál, de nem számít, mert a
tizennyolc bőven fiatal, még akkor is, ha mindennek érződik, csak annak
nem. Talán csak egy gyerek vagyok, aki felnőttet játszik. - Talán hagynod
kellene, hogy ezt az anyukád intézze - mondja az ügyintéző, és nem rideg.
De anyának szörnyű hete van, az egyik legrosszabb, mióta kezdetét vette a
diagnózisa rémálma, és valószínűleg megint változtatnunk kell a
gyógyszerein, de az drága. Azt mondtam neki, pihenjen, mindent kézben
tartok, extra műszakokat vállalok.
Tudod, mint egy hazudozó.
- Fáradtnak látszol - mondja nekem Gianna, amikor aznap este beállítok
hozzá, kétségbeesetten vágyva a figyelemelterelésre, hogy ne gondoljak a
pénzre. Együtt jártunk differenciálszámításra. Együtt tanultunk éppen ebben
a házban, ami egy kész palota, és nagyjából egy percig dolgoztunk a
függvényekkel, és két órán át nagyon jól szórakoztunk a szobájában. A
szülei elmentek a városból egy vitorlázásra, ő pedig alig egy hét múlva
indul egy kisebb főiskola bölcsészkarára. Hasan, a másik jó barátom az
azutáni héten.
- A fáradt az alapbeállításom - mondom neki erőltetett mosollyal.
Amikor hazaérek - közel sem annyira ellazulva, mint reméltem,
meglátom Easton üzenetét (Csak fogadd el az ösztöndíjat, Mai), és
kényszerítem magam, hogy ránézzek a szerződéstervezetre.
Jó pénz. Jó munkaidő. Az ingázás nem lenne ideális, de nem lehetetlen,
amint a húgaim sulija elkezdődik. Defne talán rugalmas beosztást is
megengedne.
Így is sok mindent kell végiggondolni. Egyrészt a sakkal kapcsolatos
érzéseimet, amiket nem tudok elválasztani az apával kapcsolatos
érzéseimtől. Összekeveredtek, összebogozódtak. Fájdalom. Megbánás.
Nosztalgia. Bűntudat. Gyűlölet. Mindenekelőtt düh. Annyi düh van
bennem. Hegyek vannak belőle, egy egész lángoló táj egyetlen haragmentes
szeglet nélkül.
Haragszom apára, haragszom a sakkra, ezért nem játszhatok. Elég
egyértelmű.
És ha ezt félretesszük, vagyok egyáltalán elég jó? Azt tudom, hogy
tehetséges vagyok, túl sokszor, túl sokan mondták ahhoz, hogy ne legyek
az. De évek óta nem edzettem, és őszintén hiszem, hogy Nolan Sawyer
legyőzése (aki a legutolsó álmomban letört egy darabot a vezéréből, és úgy
ajánlotta fel nekem, mint egy KitKatet), nem volt más, mint szerencse.
Mellettem a dupla ágyon Darcy úgy horkol, mint egy alvási apnoés
középkorú férfi. Góliát a ketrecében céltalanul bolyong. A tény az, hogy a
versenysakk egy sport, és mint más sportoknál is, a csúcson kevés a hely.
Mindenki tudja, hogy kicsoda Usain Bolt, de a világ tizenötödik
leggyorsabb futóját mindenki leszarvasgombázza, pedig ő még mindig
piszok gyors.
Az étkezdében, ahol felszolgáltam régen, teltház van, a helyi bolt pedig
talán keres segítséget, de a kezdő pozíciók minimálbéresek. Nem elég.
Ezen a híren morfondírozok, és nyafogok a telefonban.
- Figyelj, te makacs ribanc, csak fogadd el az ösztöndíjat, és tettess! -
mondja Easton dühösen, kedveskedve, és hirtelen megint félek. Hogy
teljesen el fog felejteni, soha nem érek Colorado és az emberek nyomába,
akiket ott ismer meg. Mindjárt elveszítem öt, tudom, hogy így van. Annyira
elkerülhetetlen, előre elrendelt konklúziónak tűnik, hogy nem is fáradok
azzal, hogy hangot adjak a félelmeimnek.
Inkább azt kérdezem:
- Hogy érted?
- Elfogadhatod a pénzt egy éven át, és játszhatsz a legjobb tudásod
szerint, de úgy, hogy közben nem érdekel a sakk. Ne gondolj rá a
szabadidődben! Nem kell megszállottságnak vagy mindent uralónak lennie,
mint mielőtt az apukád... Csak blokkolóóra be, blokkolóóra ki. Közben
megszerezheted az autószerelői képesítést,
- Há! - mondom a többé-kevésbé álnok terve hallatán. -Há!
- Szívesen. Meg tudod csinálni?
- Micsodát?
- Hogy nem különc eszelős leszel valamivel kapcsolatban?
Elmosolyodom.
- Tisztázatlan.
Szerdán indul, mintán beugrik hozzám elbúcsúzni. Csak azt képzeltem,
hogy más lesz. Hogy a reptéren búcsúzunk el, és a gépe után nézek, ahogy
felszáll, de annak semmi értelme. Tizennyolc évesek vagyunk. Vannak
szülei, nem ágyhoz kötöttek, még mindig együtt vannak, akik
gondoskodnak róla, kiviszik a reptérre, és fizetnek neki egy szép kollégiumi
szobát az egyetemi megtakarításából, amihez nem kellett hozzányúlniuk,
amikor a régi bojler időszerűen, de szívet tépően kilehelte a lelkét.
- El kell jönnöd látogatóba - mondja Easton.
- Aha - mondom, bár tudom, hogy nem fogok.
- Amikor visszajövök, elmegyünk New Yorkba. Veszünk macaront, amit
nem érdemelsz meg.
 - Alig várom! - mondom, tudva, hogy nem fogunk.
Csak sóhajt, mintha pontosan tudná, mit gondolok, megölel, utasít, hogy
minden nap írjak neki, és vigyázzak az STD-kkel. Darcy, aki szívalakú
szemekkel téblábol körülöttünk, megkérdezi, az minek a rövidítése.
Sokáig figyelem az utcát, miután az autó eltűnt. Mély lélegzetet veszek,
mindent kiürítek a fejemből, megengedek magamnak egy ritka, gyönyörű,
fényűző pillanatnyi békét. Egy üres sakktáblára gondolok. Csak a világos
király áll a kezdő mezőn. Egyedül, szabadon, fenyegetés nélkül.
Legalább szabadon vándorolhat.
Aztán bemegyek, kinyitom a laptopomat, és megírom az üzenetet, amiről
azóta tudom, hogy meg fogom írni, amióta ez a sárlavinahét elkezdődött.

Helló Defne!

Az az ösztöndíj játékban van még?

MÁSODIK RÉSZ

Középjáték
 Hatodik fejezet

8:55 - Érkezés a Zugzwangba! A társalgóban van kávé és

bagel, szolgáld ki magad! (A szivárványszínűt ne edd meg, az
Delroy-é, a klub egyik nagymesteréé. Morcos lesz, ha a kajájában kevesebb
mint Öt szín van.)
9-10 - A mellékelt nyitóvariációk memorizálása
10-11 - A mellékelt végjátékok memorizálása
11-dél - A régi játszmák/taktikák listájának átnézése
dél-13 - Szünet. (Mellékelem a közeli kajáldák listáját, amik tetszhetnek
neked. Csel, a klub macskája úgy fog rád nyávogni, mintha a Würm-
glaciális időszak óta nem evett volna. Ez csupán jól begyakorolt, álnok
színjáték. Ne érezd úgy, hogy muszáj vele megosztanod a húsos ebédedet!)
13-14 - Kijelölt ellenfelek partijainak elemzése
14-15 - Logikus gondolkodás és pozicionális sakk áttekintése
15-16 - Edzés szoftverrel/adatbázisokkal
16-17 - sze.-pé. Találkozó egy nagymester trénerrel, hogy túllépjünk a
gyengeségeken.
Ha szükséges, mindenképpen tarts rövid szünetet, hogy megőrizd a
koncentrációdat! Edzőterem: heti 4-5 nap, -30 perc. Maradj hidratált, és
használj naptejet, minimum 30 faktorost (felhős időben is, a napsugarak
nem így működnek)!

Átnézem a beosztást, amit Defne az előbb adott nekem, hogy biztosan azt
olvastam-e, amit olvastam. Aztán felnézek, és azt mondom:
- Hm.
 Defne szélesen mosolyog. A rúzsa ma pink, a blúza Spice Girls témájú,
és a pixie-frizuráját látva fognám a legközelebbi svájci bicskát, és levágnám
a saját hajam. Menőnek látszik vintage, erőlködés nélküli módon.
- Hm?
- Csak annyi, hogy ez piszok sok... - A torkomat köszörülöm. Az ajkamat
harapdálom. Az orromat vakarom. - Sakk?
- Tudom. - Még szélesebben mosolyog. - Klassz, ugye?
A gyomrom összeszorul. Miért nem tetteted? - kérdezte Easton, és ma
reggel a vonaton, az új, másfél órás ingázásom alatt ezt mantraként
ismétlem magamnak. Ez egy meló. Ez csak egy meló. Délután öt után egy
másodpercig sem fogok a sakkra gondolni. A sakk és én évekkel ezelőtt
szakítottunk, és nem vagyok valami vigyorgó csitri, aki visszafogadja a
csaló exét, miután az dobta a bálon lassúzás közben. Csak annyit fogok
belőle csinálni, amennyit muszáj.
Csak arra nem számítottam, hogy a szükséges mennyiség trillió csomóval
egyenlő.
- Aha. - Mosolyt erőltetek magamra. Lehet, hogy nem repesek attól, hogy
itt vagyok, de Defne megment engem és a családomat az aluljárótól. És
nem vagyok egy hálátlan kis szaros, remélem. - Van... testedzés terv is?
- Te nem edzel?
Önként nem izzadtam az utolsó tesiórám óta, gimi harmadikban, azt
hiszem. De úgy tűnik, őt meglepi, hogy lajhár vagyok, úgyhogy
kozmetikázom az igazságot.
- Nem olyan gyakran.
- Többet akarsz majd. A legtöbb sakkozó minden nap edz, hogy növelje a
kitartását. Hidd el, szükséged lesz rá, amikor egy hétórás parti közepén
jársz!
 - Hétórás parti? - Soha, semmit nem csináltam hét órán át egyhuzamban.
Még az alvást sem.
- A játékosok kábé hatezer kalóriát égetnek el naponta, mialatt egy tornán
játszanak. Röhejes. - Int, hogy kövessem. - Megmutatom az irodádat. Nem
bánod, hogy osztoznod kell, ugye?
- Nem. - Ma reggel a szobatársam többször a párnámra fingott, mert meg
mertem kérni, hogy ne gyakoroljon xilofonon fél hatkor. - Megszoktam.
A Paterson Sakk-klub egy szoba a szabadidőközpontban, ahol
fájdalmasan villognak a lámpák, linóleumlapok állnak ki a padlóból, és
annyi azbeszt van, ami három generáció agyát is kisüti. Arra számítottam,
hogy a Zugzwang nagyjából ugyanolyan lesz, de minden sarokban
napsütötte keményfa padló van, drága bútorok és modern, csúcsminőségű
monitorok. Tradíció és technológia, új és régi. Vagy alábecsültem, hogy
mennyi pénzt lehet keresni a sakkal, vagy ez a hely csak a maffia fedőcége.
Majdnem elakad a lélegzetem, amikor Defne megmutatja nekem a
könyvtárat, ami mintha egyenesen Oxfordból került volna ide, még ha
kisebb léptékben is. Hosszú sorokban állnak magas polcok, elegáns létrák,
és valami, amiről a Hollywoodi ingatlanosok kétszeri megnézése után
állíthatom, hogy félemeletnek hívják, és...
Könyvek.
Annyira... sok... könyv.
Annyira sok olyan könyv, amiket apa is felhalmozott a nappali polcain,
hogy aztán gyorsan elpakoljuk régi Amazon-dobozokba, amint megszületett
a néma döntés, hogy eltöröljük a jelenlétét.
- Akkor használod a könyvtárat, amikor csak akarod - mondja Defne. -
Több itteni kötet rajta van az olvasmánylistádon. És közvetlenül az irodád
mellett van.
 Ez így van. Az irodám szemben van a folyosón, és most tényleg
szégyentelenül levegő után kapkodok. Három ablak, a legnagyobb íróasztal,
amit valaha láttam, különféle sakk-készletek, amik valószínűleg drágábbak,
mint egy epehólyag a feketepiacon, és...
- Csendet kérek!
Megfordulok. Az enyémmel szemközti asztalnál egy haragos tekintetű
férfi ül. A húszas éveiben jár, de szőke hajvonalában már mély ívek
látszanak. Egy előrehaladott sakkparti van előtte és három nyitott könyv.
- Szia, Oz! - Defne vagy nem veszi észre a pasi ráncolt homlokát, vagy
nem érdekli. - Ő itt Mallory. Övé lesz az üres asztal.
Néhány másodpercig Oz úgy bámul rám, mintha a kibelezésemről
fantáziálna, és a vastagbelemből szeretne sálat horgolni. Aztán felsóhajt, a
szemét forgatja, és azt mondja:
- A telefonod mindig le van némítva, rezgés nincs. A számítógép is le van
némítva. Használj néma egeret! Ha látod, hogy gondolkodom, és
megzavarsz, be fogom tolni a bábuimat az orrodba. Igen, az összesét. Nincs
járkálás, miközben a partijaidat gondolod végig. Nincs parfüm, forró ételek
vagy csomagolás. Nincs szipogás, tüsszentés, nehézlégzés, dudorászás,
böfögés, szellentés vagy mocorgás. Ne szólj hozzám, kivéve, ha stroke-ot
kapsz, és hívnom kell a mentőket! - Elgondolkodó szünet. - Bár, ha szólni
tudsz nekem, akkor valószínűleg egyedül is tudsz tárcsázni. Megértetted?
Nyitom a számat, hogy igent mondjak. Aztán eszembe jut a „nincs
beszéd”-szabály, és lassan bólintok.
- Kitűnő! - Grimaszol felém. Úristen, az egy mosolyt - Üdv a
Zugzwangban! Biztosan remekül kijövünk majd.
- Oz az egyik helyi nagymesterünk - suttog a fülembe Defne, mintha ez
megmagyarázná a viselkedését. - Kellemes első napot! - Az integetése
kicsit túl élénk, tekintve, hogy egyedül hagy valakivel, aki meg fog
korbácsolni, ha csuklóm, de amikor Ozra pillantok, ő újra a partiját
bámulja. Pfú?
Fogom a rakás listát, amit Defnétől kaptam, kiveszem a könyveket a
könyvtárból, bekapcsolom a számítógépet, a lehető legkevesebb zajjal
leülök a szép, ergonomikus székbe (a műbőr nyikorog, amitől Oz biztosan a
határán van, hogy megszabadítson a porhüvelyemtől), kikeresem azt a
fejezetet, amit be kell magolnom a Modern sakknyitások tizenötödik
kiadásából, aztán...
Hát, olvasok.
Számomra nem új a könyv. Apa idézett részeket a kezdőcselekről és a
pozicionális játékról a megnyugtató, mély baritonján, nem törődve a
háttérben sivákoló Darcyval és Sabrinával, vagy anyával, aki a konyhából
figyelmeztetett, hogy kihűl a vacsora. De az évszázadokkal ezelőtt volt. Az
a Mallory semmiről nem tudott semmit, és semmi közös nem volt benne és
a mai Malloryban. És egyébként tényleg meg kell tanulnom ezt a sok
mindent? Nem logikával kéne végigvinnem egy partit?
Röhejesen sok melónak tűnik, és a nap folyamán nem javul a helyzet.
Tízkor átváltok Dvoretzky Végjáték kézikönyvére. Tizenegykor a Mikhail
Tal élete és játszmái kerül sorra. Érdekes cucc, de csupán olvasni erről kábé
olyan, mintha egy kézikönyvet olvasnánk a kötésről anélkül, hogy egyszer
is kötőtűhöz nyúlnánk. Teljesen értelmetlen. Időről időre eszembe jut, hogy
Oz létezik és felnézek, de ő mozdulatlan, ugyanazt olvassa, mint én, csak
úgy tűnik, ő nem agyai azon, ennek mi értelme. A keze ellenzőként van a
homlokán, és látszólag annyira koncentrál, hogy majdnem kísértésbe esem,
hogy megkérdezzem: „Bástyák, igaz?”
De egyértelműen nem azért van itt, hogy barátokat szerezzen. Amikor
elmegyek ebédelni (lekváros, mogyoróvajas szendvics, igen, Defne listája a
környék kajáldáiról elképesztő. Nem, nincs pénzem, hogy beüljek valahová
enni), az asztalánál van. Pont, mint amikor visszaérek, pont ugyanabban a
testhelyzetben. Bökjem meg? Ellenőrizzem, hogy beállt-e a hullamerevség?
A délután nagyjából ugyanilyen. Olvasok. Sakkgépeket indítok a
laptopon. Néha hosszú szüneteket tartok, hogy gereblyézzem a zenkertet,
amit az asztal előző használója itt hagyott.
A vonaton hazafelé Easton Játszd meg magad-tanácsára gondolok. Nem
lesz nehéz. Nem fogok újra beleszeretni a sakkba, úgy nem, ha nem
játszom, és csak távoli, elvont lehetőségekről olvasok.
- Hogy ment az új meló, édesem? - kérdezi anya, amikor belépek a házba.
Elmúlt hat, és a család vacsorázik.
- Remekül! - Ellopok egy borsót Sabrina tányérjáról, ő erre megpróbál
leszúrni a villájával.
- Nem értem, miért kellett állást váltanod - mondja Darcy dacosan. - Ki
rendezne inkább bocsa versenyeket öregeknek ahelyett, hogy kocsikat
bütykölne?
Konkrét oka van, miért hazudok a családomnak az új állásomról,
méghozzá:
Nem tudom.
Nyilván a sakk apával kapcsolatos fájdalmas emlékekhez kötődik. De
nem vagyok biztos benne, hogy ez feljogosít-e egy egész új munkahely
kitalálására: egy nyugdíjas szabadidőközpont New York Cityben felvett,
mert egy egykori randipartnerem beajánlott. És mégis, amikor elmondtam
anyának, hogy otthagytam a műhelyt, a hazugság csak úgy kicsúszott a
számon.
Gondolom, nem fog számítani. Egy meló az meló. És ez a mostani
ideiglenes, amit az ajtóban hagyhatok, amikor hazajövök.
- Az idősek kedvesek - mondom Darcynak. Sabrinával ellentétben, aki
pillanatnyilag levegőnek néz, és olyan erővel gépel egy üzenetet, hogy
megerőlteti a hüvelykujját, ő repesve hagyja, hogy ellopjam a borsóját.
- Az öregeknek fura szaguk van.
- Pontosítsd, mi öreg.
- Nem t’om. Huszonhárom?
Anyával összenézünk.
- Hamarosan te is öreg leszel, Darcy - mondja.
- Igen, de én a majmokkal fogok élni, mint Jane Goodall. Es nem fogok
fiatalokat felfogadni, hogy jöjjenek a parkba, és segítsenek galambokat
etetni. - Felélénkül. - Láttál cuki mókusokat?
Kilenc körül csendesen kisurranok, amikor az egész ház alszik. Hasan
kocsija a feljáró végében parkol, a belső fények lágyan bevilágítják jóképű
vonásait. Egész nyáron ezt csináltuk, és amikor odahajol egy laza pusziért,
mintha lenne egy rutinunk, mintha ez egy randi lenne, arra gondolok, talán
jó, hogy hamarosan elmegy.
Ez nekem nem igazán fér bele. A többi mellett nem.
- Hogy vagy?
- Jól. Te?
- Remekül. Ebben a szemeszterben lesz pár nagyon menő kurzusom.
Azon gondolkodom, hogy választok főszakot: az orvosi antropológiát. -
Hallgatom, bólogatok és nevetek a megfelelő helyeken, miközben ő egy
olyan professzorról mesél, aki egyszer meghágottat mondott megvádolt
helyett, de abban a pillanatban, ahogy a kocsi leparkol, adok neki egy
gumit, aztán elsuttogott szavak, elsietett mozdulatok, összeránduló és
elernyedő izmok következnek.
Easton, aki meglepően romantikus és fájdalmasan monogám, egyszer
megkérdezte: Közel állsz hozzájuk?
Kikhez?
Akikkel kavarsz. Közel érzed magad hozzájuk?
 Nem különösebben. Vállat vontam. Kedvelem őket. Barátok vagyunk. A
legjobbat kívánom nekik.
Akkor miért? Nem lennél inkább kapcsolatban?
Az igazság az, hogy biztonságosabbnak tűnik, ha nem. Tapasztalataim
szerint az elköteleződés elvárásokhoz vezet, az elvárások pedig
hazugságokhoz, fájdalomhoz és csalódáshoz, amiket inkább nem
tapasztalnék meg, és másokra sem kényszeríteném rá. De továbbra is
szeretem a szexet, mint szabadidős tevékenységet, és hálás vagyok, hogy
nagyon nyitott gondolkodású családban nevelkedtem. A Greenleaf-házban
nincs „a tested templom, ideje, hogy beszéljünk”-szarság. Anya és apa
szinte kínos őszinteséggel beszéltek a szexről, mintha hitelkártyát
igényelnének. Valószínűleg ki akarod próbálni, vannak előnyei és hátrányai,
légy felelősségteljes. Itt a fogamzásgátló. Itt vagyunk, ha lennének
kérdéseid. Szeretnél egy diagramot? Biztos vagy benne?
Apa már majdnem két éve elment, amikor Alesha Conner szégyenlősen
rám mosolygott a tanterem túlfeléről, aztán összeért a kezünk egy
lacrossemeccsen, majd nevetgélve behúzott balról a második fülkébe a
kémialabor melletti mosdóban. Ügyetlen volt, új és jó. Mert jó érzés volt, és
mert egy pillanatig csak... én voltam. Nem Mallory, valakinek a lánya, a
testvére, aki hibákat követ el, hanem Mallory, a kifulladt, a bugyiját
felhúzó, aki még egy utolsó nyomot hagy, ahogy kiszívja Alesha bőrét.
Számomra semmi sem fér bele a családomon kívül. Nem fér bele, hogy
magammal törődjek, nem mintha megérdemelném. De klassz röpke,
ártalmatlan, elégedett szórakoztató pillanatokat lopni. Búcsút inteni
Hasannak alig harminc perccel azután, hogy felvett, ellazulva ágyba bújni,
úgy, hogy hónapokig gondolni sem akarok rá.
A múlt heti riadalom után minden rendben. A jelzálog kifizetve (vagyis a
legrégebben esedékes hónap), ahogy a görkorcsolyaedzés díja is, és minden
rendben. Azt álmodom, hogy Mikhail Tal erős orosz akcentussal azt mondja
nekem, hogy menjek ki a folyosóra, hívjam a 911-et, és minden rendben.

A MÁSODIK NAP NAGYJÁBÓL ugyanolyan. Hosszú ingázás, olvasás,

memorizálás. Filózás azon, hogy Defne miért és hogyan állíthatott nekem
össze ilyen fura ütemtervet. Fontolgatom, hogy írok Eastonnek, és kikérem
a véleményét, de mióta múlt héten elment, nem beszéltünk, és félek, hogy
zavarom, miközben... nem tudom, sörpongozik, felfedezi a leninista
marxizmust, vagy édesnégyest nyom a kollégiumi diákfelelőssel, aki merő
véletlenségből egy sapioszexuális szőrimádó. Easton tudja, mit hagyott
hátra, de nekem fogalmam sincs róla, hogy mit csinál, mivel versenyzőm,
vajon már elfelejtett-e. Ez FOMO? Jaj! Bárhogy is van, inkább nem
keresem, és így nem leszek szomorú, ha nem reagál. Ráadásul lehet, hogy
Oz rohamot kap az üzenetírásom zajától.
Újrajátszom Bobby Fischer partijait, átrágom magam egy, az Aljechin-
védelem előnyeiről és hátrányairól szóló disszertáción, tanulok a Lucena-
pozícióról a gyalog és bástya a bástya ellen-típusú végjátékban. Olyan, mint
a sakk felhígított verziója, amiből kiszívtak mindent, ami izgalmas. Mintha
kivennénk a tápiókagyöngyöket a bubble teabői: nincs baj azzal, ami
maradt, de csak tea.
De nem érdekel, mert ez csak egy meló. És szerda reggel még mindig
csak egy meló, amikor belépek az irodámba, és Oz már ott van, ugyanabban
a pozícióban, mint tegnap. Meg akarom kérdezni, hogy hazament-e aludni,
de nem fogom, mert nem akarom kinyomatni a szememet, úgyhogy csak
négy órán át olvasok a királyvédelemről. Ebédidőben kimegyek a parkba,
és az ingázós könyvemet olvasom (Szerelem a kolera idején, elég szomorú).
Amikor visszajövök, elvileg a gyalogszerkezetről kellene tanulnom, de
helyette lopva Ozra pillantok - még mindig ugyanabban a pozícióban, vajon
naponta öntözni kellene? -, és a könyvemet belerejtem egy nagyobbá, hogy
tovább olvashassak Fermina kérdéses romantikus döntéseiről. Négykor
majdnem fogom a táskámat, és elindulok az állomás felé, amikor bevillan:

sze.-pe. Találkozó egy nagymester trénerrel, hogy túllépjünk a

gyengeségeken.

A napirendben nincs benne, hogy hol.

- Oz, ha találkoznod kellene egy nagymesterrel, hova mennél?
Három napja először néz fel. A tekintete lángol, az orrlyuka kitágul. Ki
fogja akasztani az állkapcsát, felfal, aztán felold a gyomorsavában.
- Könyvtár - mordul fel. Átsietek a folyosón, mielőtt statisztikává válnék,
és arra számítok, hogy a szivárványszerető Delroy-jal találkozom. Viszont a
szobában az egyetlen ember Defne, aki egy hatalmas faasztalnál ül.
- Helló! Talán rossz helyre jöttem. Oz azt mondta...
- Oz megszólalt?
- Kényszer hatására.
Sokatmondóan bólint.
- Elvileg az egyik nagymesterrel találkozom, és...
- Én vagyok az.
- O. - Elpirulok. - Én... nagyon sajnálom. Nem gondoltam, hogy te... -
Nagymester. Még jobban elvörösödöm. Miért nem gondoltam erre? Mert
menőn néz Iá? Sok menő ember sakkozik - és én nem a kilencvenes évek
tinifilmjeinek egyik nagyképű sportolója vagyok. Azért, mert ő vezeti ezt a
helyet? Egy sakk-klub vezetéséhez egy sakkozó kell. Mert még soha nem
hallottam róla? Nem mintha a sakkszaklap havi számai ott lennének a
fürdőszobámban. Mert nő? Egy csomó női nagymester van.
Úristen, Easton erre gondol, amikor internalizált nőgyűlöletről beszél?
 - Jól vagy? - kérdezi Defne.
- A, igen,
- Úgy festesz, mint aki igen szenvedélyes belső monológot folytat éppen.
Nem akartam megzavarni.
- Én... - A homlokomat vakarom, és leülök vele szemben. - Mindig
szenvedélyes belső monológokat folytatok. Megtanultam levenni magamról
a hangot.
- Nagyszerű! Milyen volt az első pár napod?
- Remek!
Néhány pillanatig csak méreget. Ma macskás a szemfestéke, és
skorpióformájú karperecét visel a felkarján.
- Fussunk neki újra! Milyenek voltak az első napjaid?
- Klasszak! - Tovább bámul. - Nem, komolyan. Klasszak, esküszöm!
- Rossz pókerarcod van. Ezen majd dolgoznunk kell a tornák előtt.
A homlokomat ráncolom.
- Miért gondolod, hogy...
- Ha valami nem működik a tréningprogramodban, szólj!
- Minden oké. Sokat olvasok. Végigmegyek a listán, amit adtál,
sakkgépeket keresek. Jó móka.
- De?
Fújtatva felnevetek.
- Nincsen de.
- De?
A fejemet rázom.
- Semmi, esküszöm! - De Defne tovább bámul, mintha sikertelenül
titkolnám a kétes, gyilkos múltamat előle, és hallom, ahogy hozzáteszem. -
Csak...
- Csak?
 - Ez... - Valami rám üvölt, hogy ne mondjam el neki. Ha elmondod neki,
az azt jelenti, hogy érdekel a dolog. Ami nem igaz. Csinálhatod ezt
félgőzzel, Mai. Képes vagy rá. - Csak... Ha az, hogy elolvasom ezt a csomó
mindent, elvileg a játékom fejlesztéséért történik, hát, nem biztos, hogy
sikeres. - Defne arckifejezése nem olyan nyílt, mint általában, és nem
tudom, hogy azért, mert a helyeslésére vágyom, vagy csak a pénzére, de
azon kapom magam, hogy bepánikolva visszakozom. - Biztos vagyok
benne, hogy tudod, mit csinálsz. A tanulás fontos, jó régi játszmákról
olvasni, átnézni a nyitásokat. De ha az ember soha nem játszik sakkot...
A kezemet tördelem az asztal alatt. Defne hosszan, kimérten néz, aztán
mosolyogva vállat von.
- Oké - mondja.
- Oké?
- Játsszuk!
Közénk húz egy készletet, a világos az én oldalamon, és elrendezi a
bábukat. Aztán int, hogy kezdjek.
- Ma nem használunk órát, oké?
- Áh... oké.
Az elején szinte izgatott vagyok. A sakkról olvasni játék nélkül komolyan
felhúzott, kicsit olyan, mintha répát lógattak volna az orrom előtt. Most
végre ehetek, és rohadt jó lesz. Igaz?
Nem igaz. Mert hamar rájövök, hogy ez egyáltalán nem olyan, mint a
Sawyer elleni partim. Nem tudom azonnal megfogalmazni a különbséget,
de nagyjából harminc perccel később, amikor a bábuk már fejlődtek, és
zajlik a játszma, jövök rá, mi hiányzik.
Sawyerrel volt egy különös feszültség. Feszítő, szívverést elállító tánc
formálódott agresszív támadásokból, gyors rajtaütésekből, és abból, hogy
megszállottan próbáltunk túljárni a másik eszén. Ez... egyáltalán nem
hasonlít hozzá. Megpróbálom izgalmasabbá tenni a dolgokat azzal, hogy
kezdeményezek, olyan fenyegető lépéseket teszek, amiket Defne nem
hagyhat figyelmen kívül, de... Hát, így is figyelmen kívül hagyja. Védi a
bábuit, őrzi a királyát, tesz néhány csendes várakozó lépést, és ennyi.
Negyvenöt perce játszunk, amikor megpróbálkozom egy áttöréssel.
Annyira meg akarom törni a védelmét, hogy kicsit felelőtlen leszek, és
elveszítem a futómat. A gyomrom összeszorul az unalom és a rettegés
keverékétől, és egy darabig megint biztonságit játszom, de nem. Valaminek
történnie kell. Például a huszárja. Túlterhelt. Túl sok másik figurát kell
védenie. Ha leütöm a bástyámmal...
Francba. Defne leüti a gyalogomat. Most két bábum oda és...
- Döntetlen?
Felnézek. Döntetlent ajánl? Kizárt. A homlokomat ráncolom, válaszra
sem méltatom, és újabb támadással próbálkozom. Későre jár. Ha nem érem
el a következő vonatot, a szokásosnál később érek haza, Darcy és anya
csalódott lesz. Sabrinát nem nagyon fogja érdekelni, de...
- Sakk.
Defne vezére célba veszi a királyomat. Annyira lefoglalt a támadás, hogy
nem vettem észre. De még mindig...
- Azt hiszem, befejezhetjük - mondja, és úgy mosolyog rám, ahogy
általában, őszinte kedvességgel, vidáman, önteltség bármi jele nélkül, bár
mindketten tudjuk, hogy fölem kerekedett. - Érted a lényeget.
Zavartan pislogok.
- A lényeget?
- Mi történt az előbb, Mallory?
- Nem... tudom. Játszottunk. De te... ne vedd sértésnek, de nem sok
mindent csináltál. A játékod...
- Konzervatív volt.
 - Hogy mi?
- Biztonsági játékot játszottam. Óvatosát. Még akkor is, amikor olyan
helyzetben voltam, hogy előnyre tehettem volna szert, nem tettem.
Védekeztem. Ami összezavart téged, aztán bosszantott, aztán alapvető
hibákat követtél el, mert unatkoztál. - Az állásra mutat. - Számomra ez
könnyű, mert formális sakkoktatásban nőttem fel. Na, most, sokkal jobb
játékos vagy nálam...
Sötéten nézek rá.
- Nyilván nem.
- Akkor hadd fogalmazzak másként! Tehetségesebb vagy. Láttam
videókat a játszmáidról, az ösztöneid, ha támadásra kerül sor,
fantasztikusak. Nagyon emlékeztet... nos - bánatos mosollyal csóválja a
fejét - egy régi barátomra. De vannak olyan alapok, amiket az összes top
játékos ismer. És ha te nem ismered, bármelyik ellenfél, aki szilárd
technikai alapokkal rendelkezik, könnyen felhasználja ellened. És nem
fogod tudni használni a tehetségedet.
Megemésztem, amit mond. Aztán lassan bólintok. Hirtelen úgy érzem,
mintha lemaradtam volna. Mintha elpazaroltam volna az elmúlt négy évet.
Ami...
Nem. Hoztam egy döntést. A legjobb döntést. Lemaradtam az úton, ami
egyébként hova is tart?
- Nem segít, hogy vénség vagy - teszi hozzá Defne.
A homlokomat ráncolom.
- Tizennyolc éves és hat hónapos vagyok.
- A legtöbb profi jóval fiatalabban kezd.
- Nyolc éves korom óta játszom.
- Aha, de a szünet, amit tartottál? Nem jó. Mármint ez... - a táblára mutat
- kínosan könnyű volt számomra.
 Az arcom elvörösödik. Lenyelek valami keserűt és rozsdást, hirtelen
eszembe jut, mennyire utálok veszíteni.
Nagyon.
- Akkor mihez kezdjek?
- Azt hittem, sosem kérdezed meg. Neked... - Mosolyog, előhúz egy
papírlapot a hátsó zsebéből, és odanyújtja nekem. Széthajtogatom. - ...ez
kell.
- Ez a beosztás, amit hétfőn adtál.
- Aha. Véletlenül kettőt nyomtattam. Nagyon örülök, hogy kapóra jön,
utálok papírt pazarolni. Szóval se perc alatt formába hozunk. Akkor, ha
minden egyes dolgot megcsinálsz erről a listáról. És a találkozóinkon
átnézünk mindent, amit tanultál, hogy biztosan jó úton járj.
Fantasztikus. Tesztelni fognak.
Újra a listára nézek, mindarra, amiket minden egyes nap meg kell tennem
egy egész évben. A tervemre gondolok, hogy megjátszom. Fermina
megkérdőjelezhető romantikus döntéseire. Defne várakozó, biztató
mosolyára.
Le akarom fejelni az asztalt. De csak felsóhajtok, és bólintok.
 Hetedik fejezet

OZ NEM BESZÉL HOZZÁM két hétig, aztán igen, és ki

akarom nyírni.
Kedd reggel van. Az asztalomnál bámulom a zenkertet, egy 1972-es
Fischer-Szpasszkij partit játszok újra fejben, amikor azt mondja:
- Szóval jössz a Philly Openre.
Felriadok. Aztán azt sziszegem:
- Tessék?
Rettenetesen, borzasztóan, irracionálisán idegesít, hogy az áttöréshez
ennyire közel zavar meg. Ma korábban, miközben Darcy zabkásáját
csináltam (Nevezd a nevén, mogyorókrém, aminek a tetejére zabpelyhet
szórtak, dohogta Sabrina, miközben beleharapott egy zöldalmába), rájöttem,
hogy Fischer elkövetett egy hibát, amit Szpasszkij kihasználhatott volna.
Azóta csak ezen gondolkozom, biztosra veszem, hogy ha a sötét a
huszárral...
- Én vezetek - mondja Oz. - Hatkor indulunk.
Miért beszél? Annyira idegesít!
- Hova vezetsz?
- Phillybe. Beléd meg mi ütött?
Levegőnek nézem, újra a visszajátszásra koncentrálok a délutáni
találkozónkig Defnével. Elkezdtem várni az üléseinket. Részben azért, mert
ő az egyetlen felnőtt ember, akivel anyán kívül beszélek, de azért is, mert
őszintén szükségem van rá, hogy sakkcuccokat elemezzen velem. Minél
több energiát feccölök abba, hogy megtanuljam a technikai dolgokat, annál
jobban lesújt rám, milyen keveset tudok, és mekkora szükségem van egy
tanácsadóra. Azt hiszem, ezért vannak a nagymestereknek coachai, trénerei
és hasonlók.
- Átbeszélhetnénk egy játszmát? - kezdek bele abban a pillanatban, ahogy
belépek a könyvtárba, Defne felé csúsztatva a füzetemet. - Elakadtam a...
- Először beszéljünk a Philly Openről!
Ledermedek.
- Philly micsoda?
- Philly Open. A torna. Az első tornád, most hétvégén.
Pislogok.
- Én...
Félrebillenti a fejét.
- Te?
Ó. Ó?
- Kétlem, hogy... Kizárt... - nagyot nyelek. - Szerinted készen állok?
Vidáman mosolyog.
- Őszintén, egyáltalán nem.
Klassz!
- De, ez túl jó lehetőség. Philly közel van, és ez nagyon neves, nyílt torna.
- Csak halvány sejtelmem van arról, ez mit jelent, Defne biztosan ezért
folytatja. - Vonzza az elit játékosokat, a világ tíz legjobb játékosát, de
egyben beengedi a ranglista nélküli játékosokat is a ranglistás szekcióba, az
olyanokat, mint te. És kieséses torna. Mindegyik parti vesztese kipottyan, a
győztes továbbjut. Így nem maradnak a nyakadon középszerű játékosok,
csak azért, mert jelenleg nincs ranglistád. Feltéve, hogy többször nyersz. -
Vállatvon. Az egyetlen tollas fülbevalója vidáman csilingel. - Elkísérlek.
Legeslegrosszabb esetben csak bolondot csinálsz magadból.
Szipi-szuper!
 így találom magam Oz piros Mini Hatchének anyósülésén szombat
reggel. A hátsó ülésen Defne a torna szabályait sorolja, ahogy éppen az
eszébe jut, a hangja túl hangos a reggel hét órához.
- Természetesen „fogott bábu lép” és „fogott bábu leüt” szabály van. Ha
rajtad a sor, és megérintesz egy bábut, lépned kell. Minden lépésedet
rögzítened kell a pontozólapon, számtani formában. Ne beszélj az
ellenfeleddel, hacsak nem te jössz, és döntetlent ajánlasz! Sáncoláskor csak
az egyik kezedet használd, és először a királyhoz érj hozzá! Ha konfliktus
vagy nézeteltérés támad, hívd oda az egyik versenyigazgatót, hogy oldja
meg, soha ne balhézz a...
- Mit művelsz? - hördül fel Oz. Követem a tekintetét a fóliázott lekváros-
mogyoróvajas szendvicsemig, amit az előbb vettem ki a táskámból.
- Izé... kérsz belőle?
- Ha azt - vagy bármi mást - megeszel a kocsimban, levágom a kezeidet,
és megfőzöm a vizeletemben.
- Éhes vagyok.
- Akkor éhezz!
Az arcom belső oldalát harapdálom. Őszintén, szerintem vicsorgók rá.
- De ez az érzelmi támogatást adó szendvicsem.
- Akkor kapj idegösszeomlást! - Indexel, és olyan erővel fordul balra,
hogy majdnem beverem a fejem az ablakba.
A Philly Open egyáltalán nem olyan, mint a New York-i jótékonysági
torna, és ennek az első jele, hogy itt a sajtó. Nincsenek röhejesen sokan,
mint a paparazzik Taylor Swift körül kábé 2016-ban. De jelentős tömeg
gyűlt össze újságírókból, operatőrökből és fotósokból a tornának otthont
adó Pennsylvaniai Egyetem Mérnöki karának folyosóján. Kicsit szürreális.
- Gyilkosság történt, vagy ilyesmi? - kérdezem.
Oz a szokásos túl hülye vagy ahhoz, hogy élj-pillantását küldi felém.
 - Tudósítanak a tornáról.
- Az a tévképzetük, hogy ez az NBA?
- Mallory, legalább tegyél úgy, mintha valamennyire tisztelnéd a sportot,
amiből élsz!
Nem téved.
- De a torna csak egy óra múlva kezdődik.
- Valószínűleg csak reménykednek, hogy megpillanthatják...
Valaki belép az előcsarnokba, és Oz arra fordul, minden- lei mással
egyetemben. Támad egy kis felfordulás, amikor az újságírók akcióba
lendülnek. Nem sokat látok. Egy magas, sötét hajú fejet, aztán még egy
magas sötét hajú fejet, mindketten átnéznek a kamerákon és a
mikrofonokon, és egyenesen a lift felé tartanak. Nem tudom kivenni, hogy a
sajtó mit kérdez, csak homályos szavakat, amiknek együtt nem sok értelme
van: formában, díj, Baudelaire, győzelem, szakítás, résztvevők,
világbajnokság. Mire lábujjhegyre állok, a liftajtók bezáródtak. Az
újságírók csalódottan morajlanak, aztán lassan szétszélednek.
Egy részem eltűnődik, ki volt az. Egy másik, az, amelyiknek fura,
ártalmas álmai vannak sötét szemekről és a vezéremre fonódó nagy
kezekről, szinte biztos benne, hogy...
- A regisztrációtok rendben van, srácok. - Defne megjelenik, és átadja
nekünk a nyakba akasztós kitűzőinket. - Menjünk el a szállodába, hagyjuk
ott a cuccainkat, aztán jöjjünk vissza a nyitóünnepségre!
Bólintok, remélve, hogy besuvaszthatok egy mikroalvást, amikor egy
mikrofonos idősebb úr lép párat felénk.
- Oz Nothomb nagymester? - kérdezi. - Joe Alinsky vagyok a
ChessWorld.com-tól. Van ideje egy rövid interjúra?
- Oz jelenleg huszadik - suttogja a fülembe Defne, miközben Oz
kedélyesen válaszol a kérdésekre a formájáról, a felkészüléséről, a
reményeiről és a kedvenc játszma előtti nasijairól (meglepő fordulat:
gumimaci).
- Huszadik?
- Huszadik a világon.
- Miben?
- Sakkban.
- A, persze.
Defne bátorítóan mosolyog. Tekintve, hogy majdnem egy évtizeden át a
sakkban éltem és lélegeztem, és hogy még mindig mennyi mindenre
emlékszem magáról a játékról, meglepően keveset tudok a profi sakk
részleteiről, valószínűleg anya ranglistás sakk-moratóriuma miatt. De Defne
sosem érezteti, hogy totális idióta vagyok, még akkor sem, amikor totál
idióta kérdéseket teszek fel.
- A világ legjobb húsz játékosa fontos. Ők azok, akiknek sikerül a váltás
a versenysakkból a profik közé.
- A kettő nem ugyanaz?
- Jaj, nem! Bárki lehet versenysakkozó, de a profik a sakkból élnek. A
pénzdíjakból, szponzorációkból, cégek támogatásaiból tartják el magukat.
Elképzelek egy Mountain Dew Super Bowl reklámot egy sakkozóval.
Mountain Dew: A nagymesterek itala.
- Oz is ösztöndíjas?
- Az ellenkezője. Fizet néhány nagymesternek a Zugzwangnál, hogy
eddzék.
- O. - Ezen eltöprengek. - Van mellékállása? - Talán Instacart
élelmiszerfutár hajnali kettőtől ötig? Az megmagyarázná az állandó
rosszkedvét.
- Nincs. Viszont van apja, aki igazgató a Goldman Sachs-nál.
 - Á! - Észreveszem, hogy a ChessWorld.com újságírója csinál egy képet
Ozról, és gyorsan kilépek a képből.
Hülyeség. Sabrina és Darcy holnapig barátokkal vannak. Anya jobban
érzi magát, és néhány szakszövegen dolgozik, ami hoz némi áhított pénzt.
Azt mondtam nekik, hogy a napot Coney Islanden töltöm barátokkal, aztán
Giannánál éjszakázok. Szóval tényleg hazudok nekik arról, mit csinálok, de
az kizárt, hogy a ChessWorld.com-on megjelenő Ozról készült kép
hátterében meglátva rájönnek, igazából hova mentem.
Paranoiás vagyok. Mert fáradt vagyok és éhes. Mert Oz nem hagyta,
hogy megegyem a szendvicsemet. Szörnyeteg!
- Hé! - mondja Joe Alinsky. Hirtelen nem törődik Ozzál, és összehúzott
szemmel néz rám. - Nem te vagy a lány, aki...
- Bocs, Joe, fel kell frissülnünk a torna előtt! - Defne megragadja az
ingujjamat, és kivonszol az épületből. A reggeli levegő máris túl forró.
- Hozzám beszélt?
- Starbuckshoz van kedvem - mondja Defne elsétálva. - Akarsz
Starbucksba menni? Én állom.
Meg akarom kérdezni tőle, mi folyik itt. De kivis-csillag- gyümölcsös
jeges limonádét jobban akarok, úgyhogy utána iramodom, és úgy, ahogy
van, ejtem a témát.

AMIKOR LEÜLÖK AZ ELSŐ játszmámhoz egy olyan férfival szemben,

aki a nagyapám lehetne, a szívem kalapál, a tenyerem izzad, és nem tudom
abbahagyni az ajkam harapdálását.
 Nem tudom biztosan, mikor történt. Tíz perccel ezelőttig jól voltam,
körülnéztem a zsúfolt teremben, lenéztem a lila nyári ruhámra, eltűnődtem,
hogy ez vajon megfelelő sakköltözet-e, vagy hogy egyáltalán érdekel-e.
Aztán a versenyigazgatók bejelentették a kezdést, és most itt vagyok. Félek,
hogy csalódást okozok Defnének. Félek a savanyú íztől a torkomban,
valahányszor veszítek.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen ideges, de no para, mert így
is nyerek tizenkét lépésben. A férfi sóhajt, kezet ráz velem, és marad
negyvenöt elütni való percem. Körbesétálok, tanulmányozom az érdekes
állásokat. Aztán lövök egy képet a teremről, és elküldöm Eastonnek.

MALLORY: Ezért téged hibáztatlak.

BOULDER EASTON ELLIS: Hol vagy?

MALLORY: Valami tornán Phillyben.

BOULDER EASTON ELLIS: Haver, te a Philly Openen vagy???

MALLORY: talán, hogy bánik veled a felsőoktatás?

BOULDER EASTON ELLIS: Éjszakánként három órákat alszom, és csatlakoztam

egy imprócsoporthoz. Szabadíts meg a szenvedéseimtől!

MALLORY: LMAO mesélj az impróról.

Easton válaszának kis pontjai ott ugrálnak a képernyő alján, aztán eltűnnek,
és sosem jelennek meg újra. Sem öt perc múlva, sem tíz. Elképzelem, hogy
egy új barát odasétál hozzá, és megfeledkezik rólam. Már posztolt pár
selfie-t az Instagramra a szobatársaival.
 A zsebembe csúsztatom a mobilomat, és megyek a következő körre, amit
szintén könnyedén megnyerek, ahogy a harmadikat és a negyediket is.
- Fantasztikus! - lelkendezik Defne, miközben megosztozunk egy zacskó
Twizzlers cukron a kampusz kertjében. Lopva elszív egy cigarettát, amit
úgy gyújtott meg, hogy Csak szólok, nem jó viselkedésre mutatok példát. -
De ez kieséses torna. Minél többször nyersz, annál jobbak lesznek az
ellenfeleid, annál nehezebb lesz. - Észreveszi, hogy a homlokomat
ráncolom, és a vállamhoz koccantja a vállát. - Ez a sakk, Mallory.
Aprólékosan tervezték, hogy mindannyian gyötrődjünk.
Igaza van. Belekóstolok a dologba a nap utolsó partijánál, amikor azt
veszem észre, hogy elveszítek egy bástyát, aztán egy futót egy olyan nő
ellen, aki hátborzongatóan hasonlít a középiskolás könyvtárosnőmre. „Nem
Mrs. Larsen” izgő-mozgó, szorongó játékos, akinek a végtelenségig tart,
amíg lép, és nyöszörög, valahányszor támadom. Hol a pontozólapomra
firkálgatok, hol azt érzem, hogy az állatkertben vagyok, a lajhár ketrecét
bámulom, azt várva, hogy megmozduljon. A játszma a kör végéig húzódik,
amikor mindkettőnknek elfogy az ideje.
- Döntetlen - közli a versenyigazgató közönyösen, a táblánkat nézve. - A
sötét továbbjut.
Az én vagyok. Azért jutok a következő körbe, mert előnytelen helyzetben
voltam. Tudom, hogy a döntetlen rendkívül gyakori a sakkban, de csüggedt
vagyok, frusztrált. Nem, dühös vagyok. Magamra.
- Egy csomó hibát vétettem. - Dühösen belemarkolok a szárított
barackba, amit Defne adott nekem. Bele akarok rúgni a falba. - Bástya c6-ot
kellett volna lépnem. Háromszor elkaphatott volna, láttad, mennyire
közeljutott a királyomhoz a futójával? Iszonyat volt. Nem hiszem el, hogy
egy sakktábla háromméteres közelébe engednek.
- Győztél, Mallory.
 - Katasztrófa volt. Ezért járna szövetségi segély. Nem érdemeltem meg a
győzelmet.
- Szerencséd, hogy a sakkban a megérdemelt és a nem megérdemelt
győzelem egyre megy.
- Nem érted. Elszúrtam egy csomó...
Defne a vállamra teszi a kezét. Elcsendesedem.
-Ez. Ez, amit most érzel. Emlékezz rá! Palackozd! Táplálkozz belőle!
- Tessék?
- A sakkozók ezért tanulnak, Mallory. Ezért játszunk vissza partikat, és
memorizálunk nyitásokat ilyen megszállottan.
- Mert utálunk remizni?
- Mert utáljuk azt érezni, hogy kevesebbet tettünk a lehető legjobbunknál.
A szálloda öt perc sétára van a campustól. A szobámban nincs semmi
említésre érdemes, kivéve egyvalamit, az egyedüllétet. Nem emlékszem,
mikor feküdtem utoljára úgy ágyban, hogy ne lett volna a közönségem egy
tizenkét éves kobold és az a háromezer éves démon, aki megszállt egy
tengerimalacot. Ki kellene használnom. Fontolgatom, hogy megnézek egy
filmet. Aztán azt, hogy előkapom a telefonomat, megnyitom a
randialkalmazásokat, és match-eket keresek Philly környékén. Tökéletes
kötöttségek nélküli lehetőségek. És az orgazmusok javítják a hangulatomat.
Helyette kibámulok az ablakon, a fejemben újrajátszom az utolsó
partimat, miközben lassan lemegy a nap.
Ez olyan, mint amikor egyszer véletlenül szexüzit küldtem anyának.
Vagy mint az a nap, amikor az egész szurkolólánycsapat éppen akkor sétált
be, amikor úgy tettem, mintha az Erővel nyitnám ki az automata ajtót. Mint
felsőben, amikor besétáltam a tanári mosdóba kezet mosni, és láttam, hogy
Mr. Carter ül a vécén és sudokuzik. Valahányszor valami nagyon égő dolgot
csinálok, az incidens után napokig nagyon megalázónak érzem a dolgot.
Éjjel lehunyom a szemem, az agyam pedig visszaránt a szégyenem mély
kutjába, és elborzasztó jeleneteket vetít kínzó részletességgel a
szemhéjamra.
(Túldramatizálom? Talán. De szexüzit küldtem az anyámnak. Ilyenkor
szabad.)
A neuronjaim ragaszkodnak a kínos helyzet minden szilánkjához, nem
engedik el a hibákat, amiket a játszmák alatt vétettem. Nyertem, jó, de a
második partiban úgy lógva hagyni a huszáromat... Szörnyű. Undorító.
Visszatasz...
Valaki kopog.
- Defne megkért, hogy vigyelek el az összejövetelre, és mutassalak be a
többieknek - mondja Oz, amikor ajtót nyitok. A telefonját bámulja.
- Az összejövetelre?
- Van lent egy fogadás azoknak a játékosoknak, akik továbbjutottak a
második napra. Defne nem mehet, mert csak versenyzőknek szabad. Van
ingyen kaja és pia. - Felnéz és végigmér. - Hány éves vagy?
- Tizennyolc.
Dohog valamit arról, hogy pisiseket bébiszittel, és hogy nem a rohadt
Mary Poppins.
- Valószínűleg van üdítőjük valahol a hűtőben. Gyere!
Nem tudom pontosan, mit várjak egy sakkos bulitól. Eastonön kívül
sosem lógok a PSK-sokkal, de mindig csendesnek és menekülésre
vágyóknak tűntek. Viszont az itteni játékosok inkább látszódnak
üzletembereknek, akik méretre szabott öltönyt viselnek, és pezsgőspoharak
fölött nevetnek. Nyoma sincs kötött kardigánoknak, és senki nem siratja a
Csillagközi romboló korai kaszáját. Mind nagyhangúnak és magabiztosnak
tűnnek. Fiatalok. Gazdagok. Tudják, hol a helyük a világban.
 Az egyikük észreveszi Ozt, és otthagyja a csoportját, hogy odajöjjön
hozzánk.
- Gratulálok, hogy betörtél a top 20-ba! - Rám pillant, először
szórakozottan, aztán fürkészően, végül hosszan. Kellemetlen borzongás fut
végig a hátamon. - Nem tudtam, hogy hozhatunk magunkkal kísérőt.
Ja, igen. A teremben lévők 98%-a férfi.
- Ő a húgod? - A pasi korombéli lehet, és elméletileg jóképűnek kellene
lennie klasszikus, egészséges módon, de van benne valami irritáló, van
valami nyugtalanító a kék szemében, amitől kiráz a hideg.
- Hogy a fenébe lenne ő a húgom? - kérdezi Oz.
- Nem t'om, haver. - Vállat von. - Ő szőke. Te szőke vagy. És túl dögös
ahhoz, hogy a barátnőd legyen.
Ledermedek. Tuti rosszul hallottam.
- Mallory sakkozó, haver. - Oz hangjából süt a megvetés. Bármilyen
ellenszenvet is érez irántam, az Irodafoglaló iránt, az semmi ahhoz képest,
amit ez iránt a pasi iránt érez.
Szóval mégsem utál engem. Még a legjobb barátja is lehetek. Milyen
szívmelengető!
- Ha te mondod. - A fickó tökéletesen használja a nyelvet, még ha kicsit
akcentusosan is. Halványan észak-európai. - Nos, édesem, ezt a partit
azoknak rendezték, akik megnyerték a játszmáikat, szóval... várjunk csak! -
Hátrahajol, látványosan méreget. - Te vagy az a lány, aki tönkreverte
Sawyert a jótékonysági tornán?
- Én...
- Igen, te vagy az! Srácok, ez az a csaj, aki megalázta Sawyert!
Nem tudom pontosan, mi történik, vagy miért, de azok (férfiak, csupa
férfi), akikkel Észak-Európa csevegett, érdeklődő pillantásokat küldenek
felénk, aztán közelednek.
 - Mit csináltál a játszma előtt? - kérdezi egy, a harmincas éveiben járó
magas férfi. Az akcentusa olyan erős, hogy alig értem, mit mond. - Nekem
is jól jönne ilyen mázli.
- Sawyernek nagyon rossz napja volt?
- Valami kivágottat viseltél? Az a trükk?
- Sawyer tudja, hogy a lány itt van?
- Hát, a csaj még él. Szóval nyilván nem.
Mindenki nevet, én pedig... lebénulok. Zavarban vagyok. Úgy bámulnak,
mintha egy alig élő húsdarab lennék, és a könnyű csipkeruhámban buta
gyereknek érzem magam, akit kiállítottak, aki nem illik ide. Nem vagyok
fonnyadt virágszál, és a Bobbal töltött évek alatt bőven kijutott nekem a
csörtékből az idősebb, szexista férfiakkal, de ezek az emberek egyszerűen
annyira... annyira otrombán, nyíltan bunkók. Nem is tudom, mit válaszoljak
a...
- Bocsássatok meg - Oz könyökön ragad és elrángat -, keresünk valami
kaját, és talán olyanokat, akik nem totál seggfejek.
- Jaj, ne már, Nothomb!
- Tanuld meg elviselni a viccet!
- A lány hadd maradjon, fogadok, hogy meg akar ismerni minket.
Oz után botorkálok, a szám kiszáradt, a kezem remeg. Elrángat egészen a
terem túlfelére, egy előételekkel megrakott asztalhoz. Azt hiszem, sokkot
kaptam.
- Ezek kik voltak?
- Malte Koch és a csatlósai.
A fejemet rázom. Gyötrőm az agyamat. A neve ismerősen hangzik, de
nem tudom pontosan...
- Az elmúlt néhány évben világranglista második. És feltehetőleg
születése óta seggfej. A kicsit idősebb fickó, aki azt kérdezte, hogy Sawyer
tudja-e, hogy itt vagy, Cormenzana, a hetedik, a magas szerb, Dordevic,
valahol a harmincadik körül van, de a többiek kábé annyira lényegesek,
mint egy dülledt szemű betontömb. Kis szarosok, akik arról híresek, hogy
Koch ánuszát nyalják. - A szemét forgatja, és oda sem nézve a baconnel
töltött gombák után nyúl. Oz Nothomb - váratlan fordulat - érzelmi evő. -
Nem akartalak bemutatni téged. Senkinek soha nem kellene beszélni velük.
Ha engem kérdezel, egy szupertitkos marsi bányakolónián lenne a helyük.
Sajnos soha, senki nem kérdezi. - Egy pillanatig a gombát rágja, aztán
fojtottan azt motyogja: - Bocs az előbbiért!
Eltűnődőm, vajon ez-e élete első bocsánatkérése. Az biztos, hogy úgy
hangzik.
- Nem a te hibád. De ez... Azt hiszem, utálom őket.
- Aha, szerzek neked a klub laminált kitűzőjéből. - Engem figyel. -
Elsírod magad?
- Nem.
- Könnyezni fogsz?
- Nem. Jól vagyok. Csak... - Nekidőlök a hátam mögötti falnak. - Minden
nővel ilyenek?
Oz felhorkan.
- Nézz körül! Hány nőt látsz? - Nem kell körülnéznem. Inkább egy darab
kenyérhéjra olvasztott brie sajtért nyúlok. - A sakkban a legtöbb nő úgy
dönt, hogy kihagyja ezeket az eseményeket, és csak női tornákon indul.
Fogadok, kíváncsi vagy, miért.
- Hatalmas rejtély. - A sajtot egy szalvétára teszem. Nincs étvágyam. -
Mit jelentett az, hogy még élek?
Oz felsóhajt.
- Koch és a bandája imádják, hogy bolondot csináltál Sawyerből, mert
utálják őt. De azt is utálják, hogy elsőre legyőzted, mert Koch szereti magát
Sawyer életen át tartó riválisának gondolni.
- De nem az?
- Nem kelhet versenyre vele. Sawyerrel igazából senki sem tud
versenyezni. Majdnem egy évtizede ő dominál. Mármint... - egy fél
kaszinótojást pottyant a szájába - Koch kiváló játékos, még ha
következetlen is. Vannak fantasztikus pillanatai. Remikre kényszerítette
Sawyert, és egyszer még ahhoz is közeljárt, hogy legyőzze. De végső soron
össze sem lehet hasonlítani őket.
Gyötrelmes lehet egyik partit veszíteni a másik után.
- Koch ezt nem tudja?
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudja, de láttad, milyen emberek
adják az udvartartását. Az a sztorijuk, hogy Sawyer valami szupergonosz,
aki kiszámíthatóvá tette a sakkot azzal, hogy verhetetlen. Mintha nem ő
lenne az oka, hogy az elmúlt néhány évben a sakk ennyire nagy szám lett a
fiatalok körében. Úgy beszélnek, mintha Sawyer lenne Thanos, Koch meg
Tony Stark. - A szemét forgatja. - Egyértelmű, hogy mindketten Thanosok.
Oz Nothomb - váratlan fordulat - Marvel-fan.
- Már megint... felsősök vagyunk?
Oz vállat von.
- Nagyjából. Koch tényleg csak egy gyerek, aki zabos, mert a végén
mindig kinyiffan a „megdugnád, elvennéd, kinyírnád” játékban. Közben
Sawyernek jut az összes figyelem, komolyan bankot robbant, bekerül a
Time Legbefolyásosabb... listájára, és lefekszik a Baudelaire-ekkel, vagy
kikkel...
- Baudelaire-ek?
- Aha. Az a kísérleti rockbanda...
- Tudom, kik a Baudelaire nővérek. - Sabrina megszállott rajongójuk.
Nekem is tetszik a zenéjük. - Sawyer lefekszik velük?
 - Igen. És Koch ezt magának akarja. Szép is lenne!
Felrobban a fejem.
- Sawyer... Sawyer melyik Baudelaire-rel...?
- Nem tudom, Mallory. Nem nézek valóságshow-kat.
- Igaz. - Megszeppenve félrenézek. Erre rá kell gugliznom. Ölni tudnék
azért, hogy előkapjam a mobilomat. - Nos, úgy tűnik, a top tíz tele van
seggfejekkel.
- Leginkább csak Koch és Cormenzana az. És Sawyer, de Ő jobb kaliber.
Nem fogok neki barátságkarkötőt csinálni, de bármikor inkább egy olyan
záróizom-összerántóan félelmetes fickót választok, mint Sawyer, egy olyan
eső után sárban nyálkát szürcsölő sikamlós seggfej helyett, mint Koch.
Mindketten egyedien szörnyűnek tűnnek - gondolom, miközben egy férfi
vaníliás fánkokat vesz el az asztalról, és elsiet, nem lelkesedik az ánusz
témáért.
- Egyébként - zárja Oz - a top tízben mindenki más kevésbé ütni való.
Halványan elmosolyodom.
- A „kevésbé ütni való” a „kedves” Oz-nyelven?
Felvonja az egyik szemöldökét.
- Ez meg mit jelentsen?
- Hát, nem te vagy a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam.
- Maga vagyok az istenverte öröm, Greenleaf. És csak mondom, te és én
egyformán dögösek vagyunk.
Csak kábé harminc percig maradok a fogadáson. Oznak igaza van, a
sakkvilágban nem mindenki pöcs. Sokaknak bemutat, akik nem sértegetnek,
nem zaklatnak szexuálisan, és nincs messiásméretű felsőbbrendűségű
komplexusuk. De a baráti társasága pár évvel idősebb nálam, és elveszek a
beszélgetésben, amikor a feleségeik és az egyetemi oktatásuk kerül szóba.
Néha érzem magamon Koch bandájának sanda pillantását, és nem igazán
tudok ellazulni, úgyhogy jó éjszakát kívánok, és visszamegyek a szobámba,
készen arra, hogy az este további részében magamat korholjam a hibáim
miatt.
Aztán meglátok egy táblát a liftben. Három szó az ötödik emelet mellett.
Beltéri medence & edzőterem. Odamegyek anélkül, hogy átgondolnám. A
medencéhez vezető bejárat kinyílik a kulcskártyámtól. Amikor belesek,
azonnal körülvesz a hőség, a klórszag és a csend.
Imádok úszni. Vagy bármi is az, amit én úszásként csinálok. Órákig
lebegek, és néha fuldokló kölyökkutyaként megmoccanok. És itt ez a
csodálatos, üres medence.
Probléma: nincs fürdőruhám. Az elnyűtt bikini, ami egy kosármérettel
ezelőtt is alig volt jó rám, valahol a fiókomban lapul otthon, és Góliát
valószínűleg ebben a pillanatban használja a feneke törlésére. Viszont van
fehérneműm, ami gyakorlatilag bikini. És nagyon vágyom az úszásra.
Úgyhogy nem gondolkodom rajta túl sokat. A ruhámat áthúzom a
fejemen, lerázom a szandálomat, és a legközelebbi padra dobom. Aztán
hangos, béna csobbanással beugróm.
Minimalizálnom kell a ballépéseimet - mondom magamnak tizenöt
perccel később, a vízben lebegve és a mennyezetet bámulva. A hullámok
tükörképe a mennyezeten egy rossz, torz sakktábla. A széleskörű tudást
kéne megcéloznom, mert nem valószínű, hogy egy év alatt nagy mélységekig
jutok. Több szokatlan vonalat kéne megjátszanom.
Mire kimászok, jobb hangulatban vagyok. Ma elcsesztem, de majd a
fejlődésre koncentrálok. Ha ismerem a gyengeségeimet, alakíthatom a
tréningemet. Amúgy is röhejesen sokat készülök.
Csak kamuzol ebben az ösztöndíjban - emlékeztet egy hang. Vagy az
enyém, vagy Eastoné.
 Hát, igen - válaszolom dacosan. Fogom a ruhámat és a cipőmet,
kidörzsölöm a klórt a szememből. - De aláírtam egy egyéves szerződést,
úgyhogy akár...
Földbe gyökerezik a lábam.
Már nem vagyok egyedül. Valaki közvetlenül előttem áll. Valaki
mezítláb, akin fürdőnadrág van. Felnézek, és feljebb, és feljebb, még
feljebb, és...
A gyomrom összeszorul. Nolan Sawyer bámul le rám, a két szeme között
kicsit ráncolja a homlokát. Elámulok attól, hogy... fitt. A mellkasa. A válla.
A bicepsze. Senki, aki naponta órákat tölt azzal, hogy pár grammos bábukat
tologat a sakktáblán, nem nézhet ki így.
- Én... Helló! - dadogom. Mert pont ott áll, és nem tudom, mi mást
mondhatnék.
De nem válaszol. Csak lenéz, nézi a most átlátszó melltartómat, a
bugyimat, ami tele van apró szivárványokkal. A hőmérséklet emelkedik. A
gravitáció is. Aggódom, hogy a lábam nem tart meg.
Aztán eszembe jut, hogy Koch barátja mit mondott: Sawyer tudja, hogy a
lány itt van?
Hát, a csaj él, szóval nyilván nem. Elfog a félelem.
Nolan Sawyer utál engem. Nolan Sawyer meg akar ölni, Nolan Sawyer
azzal a lelket tépő intenzitással néz le rám, amit azoknak tartogat, akiket
milliónyi vérszomjas medve erejével gyűlöl.
Nem törte el egyszer egy másik játékos orrsövényét? Emlékszem,
hallottam sztorikat. Valami történt egy torna után és...
Darabokra fog szaggatni? A helyi hullaház nem fogja tudni, hogyan
rakjon össze? Hívniuk kell majd egy olyan profi sminkest, az egyik olyan
YouTube-os szépséggurut, akik mindig egymást ékező videókat csinálnak...
- Jööööööööööövöööööööööööööök!!!
 Valaki elrohan mellettünk, elmosódó sötét bőr és vörös fürdőnadrág,
aztán cunamiszerű csobbanással becsapódik a medencébe. Sawyer valami
olyasmit dohog, hogy „A francba, Emil!”, és ez a menekülés esélye, amire
vártam. Eliszkolok, a lábam nekicsapódik a nedves padlónak. Az ajtóban
vagyok, amikor elkövetem azt a hibát, hogy hátranézzek. Sawyer engem
bámul, az ajkai szétnyílnak, a szeme a sötétnél is sötétebb.
Tehát az egyetlen logikus dolgot teszem: az arcába csapom az ajtót, és
addig rohanok, amíg a szobámba nem érek, csöpög rólam a víz az ágyra.
Másodszor találkoztam Sawyerrel. És másodszor vonulok vissza, mint
egy lekötött huszár.
 Nyolcadik fejezet

ROSSZUL ALSZOM, OLYAN ÁLMOKBA ragadtam, ahol a

sakkos baklövéseimet sötét, ítélkező szemek figyelték, és túl korán
ébredtem arra, hogy görcsöl a bal lábam.
- Utálom az életem! - dohogok, miközben kibicegek a fürdőszobába, és
azt fontolgatom, hogy levágom a lábam egy húsbárddal. Aztán rájövök,
hogy pont megjött.
Lenézek a rosszul időzítő, nem együttműködő, áruló testemre, és
megesküszöm, hogy bosszúból soha többé nem etetem leveles zöldséggel.
Ezt neked, te kis ribanc!
Egy másik nyári ruhát csomagoltam mára, kék, csipkeszegélyes, fodros
ujjú darabot, de amint felveszem, eszembe jut Malte Koch kihívó pillantása.
Valami kihívó volt rajtad?
Másodikban Caden Sanfilippo, egy harmadikos, akit általános suli óta
ismertem, és akinek az volt a kitűzött küldetése, hogy pöcs legyen, elkezdte
kiröhögni az öltözködésemet. Az az elméletem, hogy belezúgott Eastonbe,
és úgy próbálta felhívni magára a figyelmét, hogy a legjobb barátnőjét
idegesíti, mert a zaklatás aznap véget ért, hogy Easton coming outolt.
Akárhogy is, amikor csak besétáltam a fizikaórára, Caden olyan kreatív
dolgokat mondott, mint Helló, granola! vagy Jó reggelt, diszkonthippi,
vagy Ez nem egy biopiac. Hosszú hónapokig ezt csinálta. És mégsem
gondoltam egyszer sem, hogy változtatok a divattal kapcsolatos
döntéseimen.
De ma benézek a tükörbe, és azonnal leveszem a ruhámat.
 - Mert nyomatni fogják a légkondit - mondom magamnak a farmeremet
és a flanelingemet igazgatva, de nem nézek a saját szemembe, mielőtt
lemegyek a földszintre.
Az első játszmámat könnyen megnyerem, úgy is, hogy vízi hullának
érzem magam. A tegnap esti kínos szereplésem után minden lépésemnél
nagyon alapos vagyok. Kicsit elfogyasztja az időmet, de kifizetődik, hogy
kevésbé vagyok vakmerő.
- Merde! - suttogja az ellenfelem, aztán felém dobja a kezét, valószínűleg
azért, hogy beismerje a vereségét. Vállat vonva elfogadom.
A második ellenfelem késik. Egy perc. Kettő. Öt. A világossal játszom,
és a versenyigazgató biztat, hogy tegyem meg az első lépést, és indítsam az
órát, de az pöcs húzásnak tűnik.
Ahogy zajlanak a kiesések, a fordulónkénti partik száma csökken, csak
néhány embert látok, mindenki messzi asztaloknál, és észreveszem, hogy a
megmaradt játékosok nagy része korombéli vagy csak kicsit idősebb.
Eszembe jut valami, amit Defne mondott a múltkor, amikor ellenőrizte,
hogy fejlesztettem-e az edzéstervemet (nem). A sakk a fiatalok sportja,
fizikailag, mentálisan, kognitívan annyira megterhelő, hogy a legjobb
nagymesterek közül a legtöbben hanyatlani kezdenek a harmincas éveik
elején. Minél többet tréningezek, annál inkább elhiszem.
Hogy teljen az idő, virágokat rajzolgatok a pontozólapra, és az e-mailre
gondolok, amit Darcy iskolája küldött. Két dióallergiás gyerek van az
osztályában, és a lekváros-mogyoró-vajas szendvics nem megengedett.
Napraforgómagos vajat javasolnak, de nemnulla számú okom van azt hinni,
hogy ha Darcynak nem ízlik, írni fog a gyermekvédelmiseknek, hogy
mérgezem öt...
- Borzasztóan sajnálom! - mondja egy brit akcentus. Egy magas férfi
behajtogatja magát a velem szembeni székbe. - Sor volt a mosdónál, és
három csésze kávét ittam. Az éhezők, viadala semmi a férfimosdóhoz
képest egy sakktornán. Emil Kareem vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
Kihúzom magam.
- Mallory Greenleaf.
- Tudom. - A mosolya nyílt és barátságos, a foga elefántcsontfehér a
simára borotvált sötét bőre mellett. Filmsztárosan jóképű, és ezzel tisztában
van.
- Találkoztunk már? - kérdezem.
- Nem. - A férfi megint mosolyog, és a gödröcske a bal orcáján elmélyül.
Van benne valami ismerős, és nem jut eszembe, mi az, csak amikor a
harmadik lépésnél tartunk.
Ő a pasi a medencénél. Aki futott. Piros fürdőnadrágban. Aki vízzel
borította be Nolan Sawyert és engem, és kiutat kínált nekem. Valószínűleg
mérlegelnem kellene ennek az információnak a következményeit, de Emil
túl jó játékos ahhoz, hogy hagyjam az agyamat elkalandozni. A stílusa
megfontolt, pozicionális, agresszív előretörésekkel. Jó pár lépésre van
szükségem, hogy hozzászokjak, és még többre, hogy értelmes
ellentámadásba lendüljek.
- Greenleaf - mondja önbecsmérlő mosollyal, amikor leütöm a vezérét -,
legyél irgalmas, jó? - Ő az első játékos, aki beszél hozzám egy parti alatt, és
fogalmam sincs, mit válaszoljak. A sakk egyértelműen tönkrevágja a
szociális képességeimet.
- Lám, lám, lám. - Sarokba szorítottam, és szinte elégedettnek tűnik. -
Látom, miért beszél folyton rólad - morfondírozik. Vagy talán nem. Nem
egészen értem a szavakat. Megint rám mosolyog, kedvesen, barátságosan.
A barátja akarok lenni.
- Profi vagy? - kérdezem.
- Nem. Nekem van életem.
 Felnevetek.
- Mivel foglalkozol?
- Végzős vagyok az NYU-n. Közgáz. - Félrebillentem a fejem, hogy
megnézzem magamnak. Azt hittem, korban közelebb vagyunk. -
Tizenkilenc vagyok, de pár évfolyamot átugrottam - mondja a
gondolataimban olvasva.
- Nagymester vagy?
- A tornának ebben a szakaszában mindenki az. Téged kivéve - mondja
rosszindulat nélkül és nagy lelkesedéssel. - Sokakat fogsz sírva a férfi
mosdóba küldeni.
- Inkább olyannak tűnnek, akik kulccsal végigkarcolják a kocsimat.
- Csak a barmok. Hadd találjam ki, találkoztál Kochhal?
Bólintok.
- Ne törődj vele! Szánalmas kis pondró, mindig keserű, mert egyszer
felállt neki az országos csatornán.
- Na, ne!
- Ó, de igen! Díjátadó a montreali sakktornán. A pubertás egy dög, ahogy
az internet is. Mámként megőrizték az örökkévalóságnak. Ahogy azt is,
amikor egy egész partit lejátszott Kaszparov ellen úgy, hogy egy orbitális
fika lógott az orrából. Ijesztő volt az a szar.
A szám elé kapom a kezemet.
- Ez a szupergonosz eredetsztorija.
- Nem könnyű csodagyerekként a kamerák előtt felnőni. Az újságírók
könyörtelenek. Amikor Koch tizenhat évesen úgy döntött, hogy
kecskeszakált növeszt? Mindenki fényképezte. Senki sem szólt neki, hogy
úgy nézett ki, mint a saját alultáplált, vashiányos ikertestvére.
Kitör belőlem a nevetés, egy igazi, az első a torna kezdete óta, vagy talán
már azóta, hogy Easton elment. Emil kedves, kíváncsi arckifejezéssel néz.
 - A pasinak esélye sincs - mondja rejtélyesen.
A torkomat köszörülöm.
- Régóta játszol?
- Egy örökkévalóság óta. A családom kiskoromban költözött az Egyesült
Államokba, úgyhogy a lehető legjobb oktatásban részesültem. De ezekkel
az emberekkel ellentétben - körbemutat a teremben - én csak észszerű
mértékben szeretem a sakkot. Inkább dolgoznék a pénzügyi világban, és
néha a szórakozás kedvéért játszanék tornákon. Az sem segít, ha a legjobb
barátod a legjobb játékos, akit a sportág az elmúlt pár száz évben látott.
Folyton elnyeri tőlem a Pókember-akciófiguráimat. Az ilyesmi
átgondoltatja az emberrel a prioritásait.
A homlokomat ráncolom.
- Hogyan...
- A világos jut tovább - mondja a versenyigazgató félbeszakítva minket. -
A következő forduló tíz perc múlva kezdődik.
Utálom rövidre zárni a csevejt Emillel, még jobban, amikor kint
megtalálom Defnét, aki a rosszkedvű, duzzogó, háborgó Oz mellett ül.
- Mi történt? - kérdezem.
- Az esküvőszervezőm kifogyott a bazsarózsából. Szerinted mi történt?
Kikaptam. - Dühösen néz rám. - Ez az egész torna lehetett volna egy e-mail.
A fejemet vakarom. Meg akarom kérdezni Defnét, hogy maradt-e nála
nasi, de nem tűnik jó pillanatnak.
- Lefogadom, hogy nagyon kemény parti volt.
- Ne atyáskodj felettem!
Gyorsan befogom a számat, és egyet hátralépek.
- Láttam, Kareemmal kerültél össze - jegyzi meg Defne. - Kitűnő játékos.
- Az.
- Hogy ment?
 Nyugtalanul körülnézek, mérlegelem, mekkora az esélye, hogy Oz rám
támad. Valószínűleg elbírok vele, de mi van, ha előkap egy sarlót a
zsebéből? Egyértelműen hordozható sarlós típus.
- Nagy szerencsém volt. Nem volt nagy formában, szóval...
- Úristen! - Defne felpattan. - Győztél'?
- Biztos vagyok benne, hogy csak...
A nyakamba borul.
- Ez fantasztikus, Mai! Mit ácsorogsz itt?
- Csak egy játszma volt. Én nem...
- Bejutottál a negyeddöntőbe?
Várjunk csak!
- Várj!
Mi van?
- Mi van? Kizárt, hogy már a negyeddöntőknél tartunk.
- Rápillantottál egyáltalán a táblára? - kérdezi Oz csípősen.
- Nem... tudom pontosan, hol van. Játszmáról játszmára haladtam...
- Gyöngyöt a disznók elé - dohogja Oz.
A homlokomat ráncolom.
- Te most disznónak neveztél...
Defne visszahúz az épületbe, izgatottan locsog a FIDE- helyezésemről.
Arra számítok, hogy visszavezet a tornának otthont adó nagy terembe, de
vesz egy éles bal kanyart.
- Hova...
- A negyeddöntők odabent vannak. - Hosszan méreget. - Akarsz
sminkelni?
- Miért akarnék sminkelni?
- Jaj, nem muszáj. Nem akartam arra célozni, hogy kellene. -
Bocsánatkérőn néz rám. - Fantasztikusan nézel ki. Mindig. A test egyébként
is csak húsos héj, amiben elidőzünk, míg a halandó síkon mozgunk. Nem
kell felcicomáznod magad a kamerák kedv...
- A kamerák?
- Aha. Sok közeli felvétel. Gyere, késésben vagyunk!
Az új helyszín kisebb, elegánsabb és zsúfoltabb. Több tucatnyi szék telik
meg gyorsan, és az emberek izgatottan sugdolóznak, mintha mindjárt
levetítenék a következő Halálos iramban filmet. Az összes szék egy
emelvény felé néz, rajta egymás mellett sorban négy tábla. A sakk-
készletek elegánsak. Az órák elegánsak. Még a vizes palackok is elegánsak.
Fiji? Három dolcsi egy palack. Ez komoly?
- A kamerák felvesznek minden egyes párost és a táblájukat, és a
játszmákat közvetítik azokon az emelvény mögötti nagy képernyőkön. És -
oldalra mutat - a kommentátorok ott vannak.
- Kommentátorok?
- Ne aggódj! Különböző streaming-szolgáltatóknak és tévécsatornáknak
dolgoznak. Nem kell hallgatnod, ahogy narrálják minden ballépésedet. -
Jézusom! - A torna igazgatója felhív majd a színpadra, de...
- Akkor lássuk! - kezdi egy műsorvezető. - Egyes tábla Malte Koch és
Hja Miroszlav. Kettes tábla, Mallory Greenleaf és Bénul Jackson. Hármas
tábla, Li Wei és Nolan Sawyer. Négyes tábla...
Feltámad bennem a szorongás. Defnéhez fordulok.
- Mi történik, ha nyerek?
Defne zavartan néz rám.
- Továbbjutsz az elődöntőbe.
- Ki ellen?
- Az ellen, aki játszmát nyer. Miért? Mi a gond?
Mi a gond? Mi a gond?
- Defne, nem akarom, hogy ellene...
 - Kérem, a sakkozók jöjjenek a színpadra, és álljanak egymás mellé
néhány képre!
A térdem meginog, Defne bátorítóan biccent felém. Bátorítóan mosolyog.
Aztán amikor egyértelművé válik, hogy a lábaim betonból vannak, és nem
áll szándékukban megmoccanni, bátorítóan meglök. A rettegésem közepette
felbaktatok az emelvényre, totál arra számítok, hogy megbotlom a lépcsőn.
Ez lesz az én „ Jennifer Lawrence az Oscaron”-pillanatom. A nyilvános
balesetek papnője. Talán le is hányom magam, csak a poén kedvéért.
A negyeddöntősök sorának végére állok, Koch mellé (aki manapság
tényleg mindenkit beengednek ide-pillantással néz rám), és két ember
távolságra a másik játékostól, attól, aki magasabb a többieknél, attól, aki
nagyon ráncolja a homlokát, és aki indulatos.
Nem vagyok hajlandó a nevére gondolni.
- Greenleaf, igaz? - kérdezi tőlem a versenyigazgató. Kísértésbe esem,
hogy letagadjam, de bólintok. Nem nehéz kitalálni, hogy én vagyok az
egyetlen versenyző, akit nem ismer, mivel én senki vagyok Senkiföldjéről.
Arról nem is beszélve, hogy az egyetlen lány. Vigyázok, hogy ne nézzek a
közönség felé. A vakuvillanások zaja és a suttogás éppen elég rossz. -
Kettes tábla. Jobb oldalon.
Odamegyek, leszegem a fejemet. Nem akarnám megkockáztatni, hogy
sötét, mélabús szemekkel találkozzak.
Bénul Jackson legalább három évvel fiatalabb nálam, és előcsalja
belőlem az egyik legjobb sakkot, amit valaha játszottam. A lépéseinek van
bizonyos eleganciája, a támadásainak szépsége, a védekezése stílusos, és
majdnem elfeledtetik velem, hogy ez életem legnyilvánosabb pillanata. Apa
egyszer azt mondta: Kétféle sakkozó van, a harcos és a művész. Jackson az
utóbbi.
És fájdalmasan lassú is.
 A többi partim alatt, amikor az ellenfelem túl lassan döntött egy lépés
mellett, felálltam, körbesétáltam, kicsit nyújtózkodtam, talán még meg is
lestem az érdekes állásokat a közeli táblákon. Viszont az emelvényen nem
merem. Mi van, ha megcsúszom? Mi van, ha túl lassan állok fel és
elájulok? Mi van, ha a tamponom átázik a farmeromon? Malte Koch és a
korai merevedése intő jel lehet mindannyiunk számára. Úgyhogy csak
körülnézek, a kommentátorasztalra, a függőleges vonalra Jackson
homlokán, az annotált pontozólapomra. Feljegyzem a lépéseimet, a
margókon firkálok. Virágokat. Szíveket.
Mélyen ülő, sötét, intenzív szemeket.
Elvörösödve megálljt parancsolok magamnak. Szerencsére Jackson ezt a
pillanatot választja, hogy leüsse a bástyámat, és beleessen a csapdámba.
Túlságosan művész, nem annyira harcos. Négy lépéssel győzők, és a fiú
zavart, értetlen mosollyal ráz velem kezet.
- Lenyűgöző! - mondja. - Figyelemreméltó. A stílusod emlékeztet a... - A
tekintete elvándorol valahová a vállamon túl. A fejét csóválva elakad, aztán
elhagyja az emelvényt. Amikor Defnét keresve körülnézek, több újságíró
kíváncsian méreget. Lehunyom a szememet, és elsuttogok egy néma imát a
sakk panteonjának félisteneihez. A következő partim ne Sawyer ellen
legyen! Légyszi! Feláldozok egy elrabolt, depressziós tengerimalacot az
oltárotokon.
Csak akkor jövök rá, hogy tévedtem, amikor az asztalokat felállítják az
elődöntőhöz. Valaki bejelenti, hogy Sawyer a következő partiját Ettienne
Poisy ellen játssza. Kutatok az agyamban, hogy az biztosan nem az én
nevem-e - pfú! -, vidáman elindulok a táblám felé, és remélem, hogy Darcy
nem lesz túl dühös rám, amikor lemészárolom a kisállatát.
Ekkor látom meg, hogy Malte Koch ül a világos oldalon.
Hirtelen földbe gyökerezik a lábam.
 Nem. A-a. Ki van csukva. Nem játszok valami pöcs ellen, akinek a
gender-felfogása valahol az 1930-as évekből ered. Kizárt, hogy...
- Minden rendben? - kérdezi a versenyigazgató, észrevéve a
habozásomat.
Inkább innék meg egy flakon Axe sprayt, miközben veszett mosómedvék
lakmároznak a csontvelőmből, mint hogy ezzel rohadékkal üljek szemben.
- Igen. - Nagyot nyelek.
Koch mosolya valószínűleg a legütnivalóbb dolog, amit valaha láttam, de
az, ahogy a bábuival bánik a táblán, szintén esélyes. Valahányszor új
mezőre lép, azt kis nagyzolással teszi, mintha elnyomna egy cigicsikket.
Ettől szeretném megnyúzni, és az irhájával áthúzatni anya kanapéját.
Aztán megszólal.
- Szóval bejutottál az elődöntőbe.
- Nyilván.
- A „Kívánj valamit!” jótékonysági programmal vagy itt? Körbement egy
űzi arról, hogy hagyjunk nyerni, amit soha nem kaptam meg?
Lépek a gyalogommal a spanyol megnyitás variációjára reagálva, amit
használ, és amiről merő véletlenségből orrvérzésig olvastam az elmúlt két
hétben. Egész biztos vagyok benne, hogy szabályellenes, hogy szóljon
hozzám, míg rajtam a sor. Egész biztos, de sajnos nem holtbiztos.
- Tudtad, hogy a kieséses tornákat hirtelen halálnak is hívják? Mármint
amikor veszítesz, tulajdonképpen halott vagy.
Az állam megfeszül.
- Szükséges ez a társalgás?
- Miért? Idegesít?
- Aha.
Újabb vigyor.
- Akkor igen, az.
 El akarom vágni a fékvezetékét. Csak kicsit.
- Tudod - folytatja lazán -, jobban szeretem, amikor a nők a saját
tornáikon maradnak. Szerintem a dolgoknak van egy természetes rendje.
Felnézek, és édesen rámosolygok.
- Én jobban szeretem, amikor a férfiak befogják a szájukat, és feldugják a
bástyájukat a seggükbe, de nyilván nem mindig kaphatjuk meg, amit
akarunk.
Koch szélesebben mosolyog. Felemeli a kezét, hogy jelezze a
versenyigazgatónak, hogy jöjjön közelebb.
- Elnézést, megkérné Ms. Greenleafet, hogy kerülje a sértő nyelvezet
használatát?
Az igazgató lesújtó pillantással néz rám.
- Ms. Greenleaf, ön új itt, de követnie kell a szabályokat. Mint mindenki
másnak.
- De... - Villámgyorsan befogom a szám, az arcom lángok
Megölöm. Ki fogom nyírni Malte Kochot. Vagy a második legjobb
dolgot teszem, megsemmisítem a nyavalyás királyát.
Valószínűleg.
Talán.
Ha sikerül.
A legrosszabb, hogy nem lep meg, hogy miért ő a második legjobb a
világon. Kiváló játékos. Megpróbálom lekötni a vezérét, de kivágja magát.
Megpróbálom uralni a centrumot, de visszalépésre kényszerít.
Megpróbálom szétzúzni a védelmi vonalát, de nemcsak kivédi a
kísérleteimet, de saját támadást is indít, amivel majdnem sakkot ad a
királyomnak.
Nagyon veszélyes játékos - mondom magamnak.
 Azon túl, hogy a legnagyobb szemétláda, akivel valaha találkoztál - teszi
hozzá bennem egy hang. Halkan felnevetek, és még agresszívabban
játszom.
A partink sokkal tovább tart a többinél. Eltelik hetven perc és továbbra is
csatározunk. Megszereztem a vezérét, megszerzem a vezérét de ő meg
bástyámat és a huszáromat, és sűrű, betonszerű félelem kezd kavarogni a
gyomrom mélyén. Kiver a víz.
A tarkóm ég, a hajam a bőrömhöz tapad.
- Mi szél hozott? Jöttél megnézni, hogyan kell csinálni?
Koch hangja elég halk ahhoz, hogy a mikrofonok ne halljak. Nem
hozzám beszél.
- A lány kevesebb, mint öt lépésben elkap téged – mondja egy mély,
magabiztos hang a hátam mögött. Felismerem, de nem fordulok meg, még
akkor sem, amikor távolodó lépteket hallok.
Sawyernek tévképzetei vannak. A győzelem közelében sem vagyok.
Szinte semmit sem tudok kezdeni ezzel az állással. Igaz, Koch is nagyjából
ugyanebben...
Ó.
Ó.
Hirtelen van értelme. Kevesebb mint öt lépésben. Igen. Igen, csak meg
kell...
Lépek a gyalogommal. Csendes, biztonságos lépés, de Koch szeme
összeszűkül. Fogalma sincs, mit csinálok, és arra treníroztam őt, hogy sunyi
támadásokra számítson. Úgy nézi a sakktáblát, mintha egy második
világháborús kód lenne, én pedig hátradőlök, és ellazulok. Fogom a
tollamat, lejegyzem a lépésemet, megpróbálkozom Góliát portréjával a
pontozólapon, hogy elüssem az időt. Az a hülye jószág tényleg beférkőzött
a szívembe...
 Koch lép a huszárjával. Azonnal válaszolok a futómmal, és még jobban
összezavarom. Ezt megismétlem minimális variációkkal, újra és újra,
aztán...
Lejárt az idő - jelenti be a versenyigazgató. Koch tágra nyílt szemmel,
összeszorított ajkakkal felnéz. Leesik neki, mi a szándékom. - Döntetlen. A
sötét jut tovább.
Koch állkapcsa megfeszül. Az orrlyukai kitágulnak. Úgy bámul rám,
mintha az előbb elloptam volna az ebédpénzét, és tollas boát vettem volna
belőle magamnak. Amit - legyünk őszinték - nagyjából meg is tettem.
Hirtelen halál - tátogom neki.
- Átvágtál - köpi ki.
- Miért? Idegesít?
- Igen!
Elmosolyodom.
- Akkor igen, átvágtalak.
Negyvenöt perc szünet van a döntő előtt, amit Defnével és Ozzál töltök
egy füves részen a hibiszkuszbokrok árnyékában. A Koch elgyepálásából
származó bizsergés gyorsan elpárolog, és másfajta félelem támad bennem.
A következő partim Sawyer ellen lesz. És mivel az agyam almaszószból
áll, folyton a szigorú arckifejezésére gondolok. Arra, hogy a klórtól
elnehezült levegő begöndörítette a nyakán a haját. Arra, ahogy a telt ajka
majdnem megmozdul, mintha mondani akarna valamit...
- Első torna, és bejutsz a döntőbe - dohog Oz, dühösen millió darabra tör
egy gallyat. - Átkozott csodagyerekek!
- Tizennyolc vagyok - jegyzem meg.
- Sakkgyerek vagy. Csecsemő. Beledughatnám a mellbimbómat a szádba,
és nem tudnál belekapaszkodni.
Defne szemöldöke felszalad.
 - Nem tudtam, hogy van tejed, Oz.
- Csak annyit mondok, hogy igazságtalanul briliáns. A csodagyerekek
annyira alsóbbrendűek. Tudod, mi a menő? A kemény munka. A
megpróbáltatások. Az olyanok, mint te és Sawyer a jó agyatokkal és
végtelen tehetséggel vagytok a valódi plebsz.
Vidám pillantást váltok Defnével. Lehet, hogy Oz nem kedvel engem, de
az biztos, hogy én kezdem megkedvelni.
- Játszottál valaha Sawyer ellen? - kérdezem tőle.
- Persze. Kölyökkora óta.
- Nyertél valaha?
Oz kelletlenül félrenéz, felszegi az állát.
- Igazából nem. De egyszer döntetlent ajánlottam neki, es ő fontolgatta,
hogy elfogadja.
- És te? - kérdezem Defnét.
Szinte biztos vagyok, hogy az „Aha, igen”-je kicsit feszült.
- Bármi tipp, hogy hogyan ne csináljak hülyét magamból?
- Kezdj a spanyol megnyitással vagy a Caro-Kann-nal! Sáncolj korán! -
Rá nem jellemzően komoly, tartózkodó. - Megleszel. Tudod, mihez kezdj
Nolannel. - Kíváncsi vagyok, miért hívja Sawyert a keresztnevén, amikor a
sakkvilágban a vezetéknév tűnik bevettnek.
- Feltéve, ha egyáltalán akarsz nyerni - mutat rá Oz. - Mivel nadrágba
csinálósan rémisztő, bunkó módon kiviharzik sajtókonferenciákról, falakba
öklöz, és egyszer szarfoltnak nevezett egy versenybírót. Ráadásul mind
tudjuk, milyen gének öröklődnek abban a családban, szóval...
- Oz! - Defne hangját még soha nem hallottam ennyire élesnek.
- Mi van? Igaz. Sawyer nagyapja és Sawyer is forrófejű seggfejek.
- Gyerek volt. Egyedül Kochhal volt erőszakos, ami miatt alig lehet
hibáztatni, és évek óta nem csinált ilyet - vág vissza Defne. - Amikor
kikapott Mallorytól, csak ült ott, bámult utána és... - Defne vállat von, és a
szemembe néz. - Nem kell visszafognod magad, Mai. Nagyfiú. Bármit is
csinálsz, Nolan el tudja viselni. - Halványan mosolyog. - Valószínűleg
akarja is.
Kétlem, hogy Nolan „Érzelmek szabályozására képtelen” Sawyer bármit
is akarna tőlem. Valószínűleg a semmiért húzom fel magam. Alig tudja,
hogy létezem, nem emlékszik, hogy valaha játszottunk, és tegnap éjjel csak
azért bámult meg, mert félmeztelenül fürödtem egy medencében, mint
valami zizi lány, aki a lámpaoszlopokhoz beszél.
A játszma rendben lesz. Eseménytelen. Nem nagy ügy. Mikroügy.
Nanoügy. Valószínűleg veszíteni fogok, mert Nolan Sawyer az Nolan
Sawyer, és bár az agyam kompetitív fele (vagyis az egész) utálja a
gondolatot, nem számít. Végigkamuzom ezt az ösztöndíjat ...
- Mallory, van egy perced?
Valaki mikrofont nyom az arcomba, amint visszatérek a terembe. Úgy
tűnik, a sajtó megtriplázódott, vagy talán úgy érződik, mert a korábbi
újságírók körémgyűlnek, megkérdezik, mi a hátterem, a Zugzwangban
készülök-e, mi a stratégiám az utolsó játszmához, és a személyes
kedvencem?
,,Milyen érzés nőnek lenni a sakkban?"
- Bocsássanak meg! - mondja Defne udvarias mosollyal, majd közém és a
kamerák közé csusszan, és átfurakodunk a tömegen. Fényképek készülnek,
kommentárt kérnek, és csak egy menekülőút van.
Fel a színpadra.
Sawyer már ott van. Vár. A sötét oldalon ül, minden mozdulatomat
követi. Nyugtalanítónak érzem magamon a tekintetét. Van valami túl éles,
túl mohó, szinte kapzsi a szemében. Mintha a parti csak mellékes lenne, és
miattam jött volna ide.
 Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy tényleg utál.
Örül, hogy ott vagyok, ahol könnyen darabokra szedhet, bosszúból azért,
mert legyőztem.
- Fel fog szeletelni, - beken balzsamecettel, és minden falatot kiélvez.
Higgadj le! Ez a túlbuzgó képzeleted műve. Mint amikor madarakat látsz
az égen, és önkéntelenül azon filOzol, hogy ez vajon egy, a fejed fölött
köröző keselyűcsalád-e. Sűrű, meleg feszültség fakad bennem. Sawyer
intenzív fickó. Valószínűleg tényleg nem kedvel, de csak kicsit. Lazán. Úgy
mellékesen.

Kényszerítem magam, hogy odamenjek hozzá, egyik lépés a másik után.

Vakuk kattognak, a tömeg morajlik, és végre odaérek az asztal világos
oldalára.
Sawyer feláll.
Nyújtom a kezem.
Azonnal, szinte mohón megszorítja. Egy leheletnyit túl sokáig tartja. A
tenyere meleg, meglepően érdes.
- Mallory - suttogja. A hangja mély, komor a fényképezőgépek kattogása
mellett, és beleborzongok. Valami forró és elektromos nyal végig a
gerincemen.
- Helló! - mondom. Képtelen vagyok elengedni a tekintetét.
Nem kapok levegőt?
- Helló. - Ő nem kap levegőt?
- Helló - ismétlem, mint egy totál idióta. Csak le kéne ülnöm, nagyon le
...
- Elnézést! - Egy ismeretlen hang szól közbe. Sawyerre koncentrálok, így
kell egy kis idő, hogy eljusson hozzám. - Miss Greenleaf, sajnálom.
Beszélnünk kell.
 Megfordulok. A versenyigazgató szabadkozó, zaklatott arccal nézi a
kézfogásunkat.
- Tévedés történt, Miss Greenleaf. - A torkát köszörüli.
- Nem fogja lejátszani ezt a partit.
 Kilencedik fejezet

ABBAN A FYRE FESZTIVÁL ÚJRAJÁTSZÁSBAN, ami

az életem, valószínűleg semmin nem kellene meglepődnöm
ebből az egészből. De még én sem tudom elhinni, egyszerűen képtelen
vagyok elhinni, hogy három hete kezdtem sakkozni, és máris drámába
keveredtem.
Komolyan, mi a fene?
Tweetelnek rólad - suttogta Defne pár perce. Ez csalás. Mindenki a te
oldaladon áll.
Vakon bólintottam, émelyítően hálás vagyok, hogy sem az anyám (túl
józan), sem Darcy (túl fiatal), sem Sabrina (túl TikTokos) nincs fent a
Twitteren. Kellett volna nekem egy sakkos álnév. Quinn von Bástya.
Huszárik McBástya. Huszárella Black.
- A lány nyert. - Defne, aki a tréneremként mutatkozott be a
versenyigazgatónak, tíz perce küzd értem. Ott állok mellette, alig követem a
beszélgetést.
- Így van, igen - válaszol az igazgató, aki Kaphatnék egy kis fentanilt?
szinten elgyötörtnek látszik. A beszélgetést levitte a színpadról, látszólag
azért, hogy távol legyen a kameráktól, de a sajtó úgy köröz körölöttünk,
akár a piráják.
Ez a sakkdráma, amibe belekeveredtem? Úgy tűnik, adja a tévé.
- De léteznek szabályok - folytatja az igazgató -, és az egyik az, hogy a
pontozólapra csakis a lépések jegyezhetők fel. Ms. Greenleaf több dolgot írt
és... hát, rajzolt az övére, és...
 - Ne már, Russel! - Nyilván múltjuk van Defnével. - Ez az első tornája.
Fogalma sem volt.
- Mindazonáltal az ellenfele panaszt tett. Ahogy az jogában áll.
Tíz szempár fordul Koch felé, aki higgadtan figyel minket a vigyorgó
személyiségzavara tetőfokáról. Fölém kerekedett, és elő akarom főzni,
aztán megetetni a New Jersey-i levelibékákkal.
- Egyáltalán mi értelme a nincs firka szabálynak? - kérdezem Defnétől az
orrom alatt.
- Hogy megakadályozzák, hogy a sakkozók jegyzeteket csempésszenek
be, amik segítségükre lehetnek az ellenfelükkel szemben. De... - felemeli a
hangját - ezt már időtlen idők óta nem tartatták be. Ez olyan, mint azok a
Nem ehetünk sült csirkét villával!-szabályok.
- Mit rajzolt? - kérdezi Sawyer, a mély hangja szinte lusta.
Mert, hogy a dolgok igazán kellemetlenek legyenek, Nolan Sawyer és a
menedzsere - csinos harmincas, vöröshajú no - részt vesznek ebben a
beszélgetésben. Sawyer kihúzza magát, a karját keresztbe teszi a mellkasa
előtt, fekete zakót visel a fehér, nyakban nyitott ingje felett. Piszok vonzó -
fecsegi bennem egy kéretlen, időszerűtlen hang.
Elhallgattatom.
Legalább az, ahogyan Sawyer viselkedik Kochhal, kézzel fogható
bizonyítéka annak, hogy rühelli. Még mindig nem tudom biztosan, hogy
irántam mit érez, de még ha utál is, akkor is csak leszakadó második
vagyok az ellenszenvében.
- Tessék! - Defne elé tartja a pontozólapomat, és elvörösödőm.
- Nem értem, hogy ha rajzol egy... - a lapom margójára néz, a szemöldöke
felszalad - macskát, az hogyan segített neki megnyerni a partit.
- Az egy tengerimalac - motyogom, és tucatnyi sötét pillantást kapok az
erőfeszítésemért.
 - Sajnos a szabály általánosan fogalmaz - magyarázza Russel. - Én nem
foganatosítanám, de ha Ms. Greenleaf ellenfele - Mr. Koch - arra kér
minket...
- Ez baromság - tér vissza Sawyer a laphoz közönyösen.
- Mi az. Sawyer? - kérdezi Koch. A vigyora szélesebb. - Félsz, hogy le
foglak győzni?
Sawyer ezért áll most mellém? Mert engem tart a legveszélytelenebb
ellenfélnek? A csalódottság indái kanyarognak a gyomromban, de
emlékeztetem magam, hogy nem érdekel sem a sakk, sem a nagyra nőtt
kisfiúk, akik játszák. Kamazok. Ezt csak kamuzom.
- Csak rohadtul fogd be, Koch! - mondja Sawyer lassan, inkább bosszús,
mint dühös, mintha Koch egy szúnyog lenne, amit elhesseget. - Ha kiejted
Malloryt - mondja, mintha joga lenne a keresztnevemhez, mintha képes
lenne egy szóval elérni, hogy elpiruljak -, nem játszom.
Russel elsápad. Az, ha a legjobb játékos visszalép a tornádtól,
valószínűleg nem fest túl jól.
- Ha visszalép, Mr. Koch automatikusan elnyeri az első helyet.
- Nekem megfelel - mondja Koch.
Sawyer egy pillanatig csendben van. Aztán keserűen rázza a fejét. Az
állkapcsa megfeszül, és arra számítok, hogy azt teszi, amiről ismert. Ordít.
Jelenetet rendez. Összetör pár dolgot.
De nem. Hosszú, megfejthetetlen pillantással fordul felém. Aztán azt
suttogja:
- Utálom ezt a szart! - és felmegy a színpadra, hogy újra elfoglalja a
helyét.
Russel megkönnyebbülten ellazul. Alig állok ellen a késztetésnek, hogy
elgáncsoljam Kochot, amikor követi Sawyert a színpadra.
 - Undorító! - mondja nekem Defne. A szemét az élőben közvetítő
monitorokra szegezi, miközben a játszma megkezdődik. - Mekkora gyökér!
- Aha. Őszintén, mennünk kéne. Nem akarom nézni, ahogy Koch játszik.
Mit művel Sawyer?
Furcsa mintázatban mozgatja a vezér oldali huszárját. Előre-hátra, aztán
megint. Egy rakás haszontalan, csendes lépés, miközben Koch komolyan
támadásba lendül. A világossal.
- Ö... - Defne lassan elmosolyodik. - Ó, Nolan! Te kis mocsok!
- Mit csinál?
- Két lépés előnyt ad Kochnak.
- Az mi?
Defne az egyik kezével eltakarja a nevetését. A terem megtelik kaotikus
suttogással.
- Azt mondja Kochnak, hogy még hátrányból is le tudja győzni.
- Ez...
- Komoly oltás.
- És vakmerő. Mármint... mi van, ha veszít?
De nem. Mármint nem veszít. Annyi lépésben nyer, amit csak kínosnak
lehet nevezni, leginkább Koch számára, aki még a díjátadón is feldúlt a
dühtől, amikor Russel, a versenyigazgató, akinek alkoholproblémái lesznek,
átad Sawyernek egy ötvenezer dolláros csekket.
A szemem úgy kidülled, hogy valószínűleg műtétre lesz szükség.
- Ötvenezer dollár?
- Hát, ez csak egy nyílt torna - magyarázza Defne. - Tudom, hogy kis
összeg, de...
- Az egy zsák pénz! - Majdnem fuldoklóm a nyálamtól. Nem számítottam
rá, hogy a díjak ilyen magasak. Mi ez, az OnlyFans?
 Akaratlanul is követem Sawyer mozdulatait, amikor lejön a színpadról. A
sajtó azonnal körbeveszi, kérdezgetni kezdik, de a felemelt kezére azonnal
hátrálnak, mintha megriasztaná őket ez a legendásan rapszodikus,
kiszámíthatatlan húszéves. És aztán... Aztán egy gyönyörű, hosszú fekete
hajú lány fut felé, és megöleli. Látom, hogy a lány nevet, látom, hogy
Sawyer elereszt egy félmosolyt, látom, hogy átkarolja a lány vállát, és a
kijárat felé tartanak. Félrenézek, mert... nem akarom elkapni a tekintetét,
hogy a végén felfalja a lelkem. Eltöprengek, mennyire rossz lehet Sawyer
barátnőjének lenni a vérmérséklete és a Baudelaire- pletykák miatt, amikor
egy sötét hajú, BBC-kitűzős fiatal nő közelít hozzám. Nyitom a számat,
hogy azt mondjam, ne, kérlek, ne kényszeríts, hogy interjút adjak, de ő
szólal meg először.
- Mallory? Eleni Gataki vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Nem igazán...
Követi a tekintetemet a kitűzőjéig.
- Én nem azért vagyok itt... Csak gyakornok vagyok.
- Ó! - Ellazulok.
- Hát, egyelőre. Remélem, egy nap sakkot közvetíthetek a BBC-nek.
Egyébként csak szólni akartam, hogy elképesztően játszottál ezen a tornán.
Máris a rajongód vagyok. Köztünk szólva a BBC jelenlegi sakk-
kommentátora unalmas, régivágású pasas, aki csak ugyanarról a három
fickóról ír, de megpróbálom összehozni, hogy az első cikkemet rólad írjam.
Nem rólad rólad, hanem a sakkozási stílusodról. Lebilincselő és
szórakoztató.
Meghökkent a lelkesedése. Mivel fogalmam sincs, hogyan válaszoljak,
szinte megkönnyebbülök, amikor Russel félbeszakít minket, hogy egy
pillanatra négyszemközt beszélne velem.
- Sajnálom a korábbit! - Átad egy borítékot. - Itt az elődöntős díja.
 Kinyitom, arra számítok... nem tudom, mire. Egy brossúrára, hogy
hogyan használjuk hatékonyan a szicíliai védelmet. Egy kuponra két óra
tanácsadásra egy sportpszichológussal. Lilo & Stich matricákra.
Nem egy csekkre. Tízezer dollárról.
Ez nyilván tévedés. És mégis az első, kapzsi ösztönöm az, hogy zsebre
teszem. Elrejtem. Megszökök vele.
Akarom ezt a pénzt. Ó, miket tudnék csinálni vele! Zéró hónap
hátralékom lenne a jelzálogból. Megtakarítási számlát nyithatnék. Fizetnék
az autószerelői bizonyítványaimért. Igent mondhatnék Darcynak és
Sabrinának, amikor legközelebb valami triviális szart kérnek, amire
rákattantak. Görkorcsolyát. Slime-ot. Zongoraleckéket. Egy pamuttopos
plüss tamarint.
Úristen, mennyire akarom ezt a pénzt! Annyira, de annyira, hogy meg
kell szabadulnom tőle. Azonnal.
- Mondanom kell neked valamit - szólok Defnének. Kezet mos a
meglepően üres női mosdóban. - Én... Adtak nekem egy csekket. Tévedés,
azt hiszem. Tízezer.
- Az az elődöntős pénzdíja. - Defne kicsit küzd a szappanadagolóval. -
Nem láttad az infót a torna honlapján?
A tornának van honlapja?
- Én... - Pislogok. Tíz... Ezer... Dollár. Úristen. Nem lehet. Ezt neki kéne
kapnia. - Tessék. - Előrenyújtom a csekket. - Te szponzoráltál. A tied.
- A-a. Te kerested. Bár lehet, hogy adóznod kell belőle. Beszélj a
könyvelőddel!
A könyvelőmmel. Hogyne. Azzal, aki épp a Seychelles-szigeteken
vakációzik a fedezeti alapkezelőmmel.
- Hozom a kocsit, hogy elindulhassunk haza, de Mai - Defne
jelentőségteljesen néz rám. - A világbajnokság díja kétmillió dollár. A
Challenger versenyeké százezer. Csak, hogy biztosan tudd, mert utálod a
tornák honlapjait. - Kacsintva távozik, és sokáig bámulom a csekket.
Komolyan át kell dolgoznom a „kamuzd végig a sakkot!”- tervet.
 Tizedik fejezet

DEFNE UTASÍT, HOGY HÉTFŐN maradjak otthon, hogy

kialudjam a „sakk-másnaposságot” és a „tornaélményt . Ritka szabadnap,
amikor a húgaim nincsenek láb alatt, és amikor vasárnap este ágyba bújok,
szentül megfogadom, hogy délig a párnámon fogok nyáladzani, aztán
pizsamában elmegyek az autós Krispy Kreme-be, hogy megvegyem a
súlyomat fánkban, majd a kilencven százalékát megeszem anyával,
miközben Gyűjtögetőket nézünk a YouTube-on.
Csúfos kudarcot vallók.
Olyan okokból, amiknek köze lehet a táskám belső zsebében lapuló
csekkhez, fél nyolckor fent vagyok, végiggörgetem a ChessWorld.com-ot,
végigböngészem az összes partit, amit Malte Koch valaha játszott.
Sok van belőlük, és piszok jó játékos.
De vannak kihasználható gyengeségei is. Félkómás vagyok, a szemem
csupa csipa, mégis találok hibákat a játékában. Valamint van egy új
ősellenségem. Jobban szeretem, amikor a nők a saját tornáikon maradnak.
Életcélom, hogy elismételjem neki a szavakat, mialatt mattolom a
haszontalan, felfuvalkodott királyát.
- Léééééégyszi, vigyél el minket suliba! - kéri Darcy, miután hátat fordít
nekem, hogy felém finghasson. Ez az új reggeli rituáléja. A kocsiban lyukat
beszél a hasamba: a hím csikóhalak hordják ki az utódaikat, a medúzák
halhatatlanok, a disznók orgazmusa harminc percig tart. (Az agyamba
vésem, hogy tegyek fel szülői védelmi szoftvert). Sabrina csendben ül, a
fülében fülhallgató, fejével a telefonjához hajol. Próbálok visszaemlékezni,
hogy mondott-e valamit ma reggel. Aztán próbálok visszaemlékezni, hogy
mikor beszélgettem vele utoljára.
Mmm.
- Hé - mondom, amikor kiteszem -, egy órával előbb végzel, mint Darcy,
igaz?
- Aha. - Dacosnak hangzik.
- Akkor korán eljövök érted.
- Miért? - Most dacosnak és kétkedőnek hangzik.
- Csinálhatunk valamit együtt.
- Például mit? - A dacosság még ott van, de rejlik benne valami más is.
Remény és talán kis izgalom. - Ihatnánk kávét azon a sarki helyen.
- Oké. De koffeinmenteset - teszem hozzá.
A homlokát ráncolja.
- Miért?
- Túl fiatal vagy a koffeinhez. - A ráncok elmélyülnek. Elveszítem őt. -
Segíthetek a házidban - ajánlom, próbálom újra felébreszteni a lelkesedését.
- Folyton kávét iszom. És évek óta egyedül csinálom a házimat. Ha nem
vetted volna észre, már nem vagyok nyolc, Mai. - Sabrina a szemét forgatja,
és tudom, hogy elveszítettem. - Majd egyszerűen együtt lógok a suli mellett
a többi görkoris lánnyal, hogy ne kelljen két utat megtenned. - Köszönés
nélkül kicsusszan a kocsiból, ahol füstölgők, míg a hitelintézethez nem
érek.
Szeretném betenni a csekket a családi számlára, de nem tudok olyan
hihető indokot találni, amihez nem kellene említenem a sakkot. Anya,
megnyertem a lottót. Túl sokáig mikróztam Darcy zabkásáját, és gyémánt
lett belőle. Titkos szőrimádó erotikus írói karrierem van. Aha. Nem.
Kifizetem az esedékes számlákat, a maradékot beteszem a számlámra, és
elintézek pár dolgot, ami általában anya reszortja lenne. És míg bevásárlás
közben sorban állva, az újrahasznosító központban, a könyvtár visszavételi
pultjánál, vagy míg arra várok, hogy anya befejezze a munkát és együtt
ebédelhessünk, vagy bármikor, amikor csak tíz percem van magamra, azzal
töltöm, hogy Koch játszmáit elemzem a telefonomon, hát...
Nem kellene. Határok, meg minden. A sakk csak egy meló, és ma
szabadnapos vagyok. ígéretet tettem magamnak.
De semmi baj - vágja rá egy hang. A pénzdíjra gondolsz. Nem leszel újra
a sakk szerelmese. Határozottan kiszerettél belőle.
Aha. Pontosan. Konkrétan.
A délután közepén felveszem a húgaimat, és agresszíven magával ragad a
hetedikosztályos mozis univerzum, ami le- bilincselőbb, mint egy brazil
szappanopera.
- ... szóval Jimmy azt mondta, „a kanalasorvosság-pink- től okádnom
kell”, mire Tina azt mondta, „A pólóm kanalas- orvosság-pink”, Jimmy
meg: „Nem, a pólód jó pink”, erre Tina ráguglizott a kanalasorvosság-
pinkre, és ugyanolyan színű volt, mint a pólója, Jimmy meg megkérdezte:
„Mit akarsz, mit mondjak?”, Tina meg. „Valid be, hogy utálod a pólómat!”.
- És Jimmy mit mondott? - kérdezem, és megállók a fel- hajtón, őszintén
jól szórakozom.
- Tökre...
- Van egy pasi a verandán - szakít félbe minket Sabrina.
- Valószínűleg a postás - mondom szórakozottan. - Mit csinált Jimmy?
- Az ott nem a postás - közli Sabrina. - Mármint bárcsak!
Odanézek, amerre mutat. Aztán azonnal annyira belesüppedek a
vezetőülésbe, amennyire tudok,
- Francba!
- Mondhatsz te olyat előttünk, hogy francba? - kérdezi Darcy.
- Ja, mi történt a megfelelő viselkedés pedagógiai modellezésével?
 Lehetetlen. Ő nincs itt. Nem lehet. Hallucinálok. Paranoid tévképzeteim
vannak. Igen. A Twizzlersben lévő vegyi anyagoktól. Az a sok festék.
- Mai. Mai?
- Mi ütött belé?
- Talán stroke? Lassan elér egy bizonyos kort.
- Hívd a 911-et!
- Rajta vagyok.
- Ne, Sabrina, ne hívd a 911-et! Csak azt hittem, láttam...
- Újra a verandára pillantok. Még mindig ott van.
Nolan...
Sawyer...
Ott...
Van...
A...
Verandámon.
Mármint vagy Sawyer, vagy egy, a bőrébe bújt űrlény. Valahol a második
lehetőségnek szurkolok.
- Ismered őt? - kérdezi Sabrina.
- Az biztos, hogy úgy néz ki, mint aki ismeri - mondja Darcy. - Ő is az
egyik szexbarátod?
- Talán a zaklatója - tippel Sabrina.
- Mai, van egy zaklatod?
Sabrina felhorkan.
- Nem hagytad, hogy nézzem a Te-t, mert tizennégy vagyok, most meg
rájövök, hogy saját zaklatod van?
- Rohanjuk le? Vajon a vér foltot hagy a fán?
- Nem! - Felemelem a kezemet. - Ő nem a zaklatom, csak egy... barátom.
- Aki talán utál. Ha megfojtva találtok rám, nézzetek utána a hitelkártya
költéseinek. Találni fogtok kötelet. Vagy sok fogselymet. - Igazából egy
kolléga.
Darcy és Sabrina hosszan, veszélyesen összenéz. Aztán egy túlontúl
lelkes Menjünk, ismerjük meg! kiáltással kiugranak a kocsiból. Utánuk
sietek, remélem, hogy ez csak egy élénk álom.
Vagyis rémálom.
Nolan nekidől a verandának, a karját összefonja a mellkasa előtt. A
tekintete úgy jár hármunk között, mintha kiélvezné a hasonlóságot, ami
mindig megdöbbenti az embereket, és megálljt kell parancsolnom
magamnak, nehogy kibukjon belőlem, Ők a húgaim, nem a lányaim. Igen,
az emberek feltételeznek. Sawyer farmert és sötét pólót visel, és talán mert
sehol nincsenek sakktáblák, sem versenybírók, sem újságírók, szinte nem is
hasonlít magára. Sportoló is lehetne. Egy fociösztöndíjas főiskolás. Egy
szigorú, jóképű fiatalember, aki (állítólag) nem randizik egy Baudelaire-rel,
aki (megerősítve) nem hívott egy riportert pöcsfejnek, mert az arra célzott,
hogy a játéka fáradtnak látszott.
- Mai barátja vagy? - kérdezi tőle Darcy.
Sawyer oldalra billenti a fejét. Őt fürkészi. Nem mosolyog.
- Te Mai barátja vagy?
Ha a világ igazságos lenne, Darcy és Sabrina lealáznák, és elűznék őt a
telkünkről. Mégis úgy kuncognak, mint általában Easton jelenlétében. Mi
a...
- Hogy hívnak?
- Nolan.
- Én Darcy vagyok. Mint Mr. Darcy. Ő pedig Sabrina. Mint Sabrina Fair.
Mai nem kapott irodalmi nevet, mert... nem tudjuk biztosan, de gyanítom,
hogy a szüléink vetettek rá egy pillantást, és úgy döntöttek, lejjebb adnak az
elvárásaikból. Azt mondja, együtt dolgoztok.
 Sawyer bólint.
- Igen.
- A nyugdíjas központban?
Nolan értetlenül habozik. Először néz rám. Látja, hogy mindjárt
pánikrohamot kapok. Aztán azt mondja:
- Hol máshol?
- Etetsz néha mókusokat?
- Csajok - szólok közbe -, szóljatok anyának, hogy hazaértünk, oké?
- De Mai...
- Most!
Húzzák a lábukat, és becsapják a szúnyoghálós ajtót, mintha egy
fantasztikus délutántól fosztanám meg őket, ami során Sawyert
bámulhatnák. Csak amikor hallótávolságon kívül kerülnek, akkor engedem
meg magamnak, hogy újra rá koncentráljak.
Azt hiszem, kicsit patthelyzet van. Én őt nézem, ő engem néz, és
mindketten viszonylag mozdulatlanok vagyunk. Felmérünk. Tapogatózunk.
Én menekülőutakat keresek. Aztán megkérdezi:
- El fogsz futni?
A homlokomat ráncolom.
- Tessék?
- Általában elszaladsz előlem. Most is így lesz?
Igaza van. És egyben bunkó.
- Általában elveszted a királyodat velem szemben. Most is így lesz?
A célom egy éles, ütőeret elmetsző szurka volt. De Sawyer olyasmit tesz,
amire nem számítok: elmosolyodik.
Miért mosolyog?
- Hol szerezted meg a címemet?
- Nem volt nehéz.
 - Aha, ez nem igazi válasz.
- Nem. Nem az. - Megfordul, végignéz a kerten. A rozsdás trambulinon,
aminek a kidobásával nem fáradok, a kajszifán, ami túl ostoba ahhoz, hogy
gyümölcsöt hozzon, a furgonon, amit havonta egyszer megfoltozok. Kicsit
zavarba jövök, és utálom magam érte.
- Akkor kaphatok rendes választ?
- Értek a számítógépekhez - válaszolja titokzatosan.
- Meghackelted a Nemzetbiztonságot?
A szemöldöke felszalad.
- Szerinted a nemzetbiztonságiak gyűjtik az otthoni címeket?
Nem tudom.
- Van oka, hogy itt vagy?
- Tényleg egy nyugdíjas központban dolgozol? - Újra rám néz, - A sakk
mellett?
Felsóhajtok.
- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem.
- Hazudsz a húgaidnak, mi?
- Nem jó említeni a sakkot a családomban. - És ezt... miért mondom el
neki?
- Értem. - Az alkarjával a korlátnak támaszkodik, ráérősen dobol az
ujjaival. - Tudod, egyszer játszottam apád ellen.
Ledermedek. Kényszerítem magam, hogy ellazuljak.
- Remélem, nyertél. - Remélem, lealáztad őt. Remélem, sírt. Remélem,
fájt neki. Hiányzik.
- Igen, - Habozik. - Sajnálom, hogy ő...
- Mallory? - Anya kihajol az ajtónyíláson. Miközben apáról beszélünk. A
francba, a francba... - Ki a barátod?
 -Ö... - Lehunyom a szemem. Anya valószínűleg nem hallotta. Semmi baj.
- Ő a kollégám, Nolan. Együtt dolgozunk, és... azt terveztük, hogy
bekapunk valamit, de elfelejtettem, úgyhogy ő csak... most indul.
Nolan anyára mosolyog, egyáltalán nem olyan, mint az a dacos, nagyra
nőtt gyerek, akinek ismerem.
- Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Greenleaf!
- Jaj, nagy kár! Nolan, van kedved itt maradni vacsorára? Van kajánk
bőven.
Tudom, mit lát Nolan: anya a negyvenes évei végén jár, de idősebbnek
látszik. Fáradt. Törékeny. És tudom, hogy anya mit lát: egy fiatalembert, aki
a magasabbnál is magasabb, és még jóképű is. Udvarias is. Beállított, hogy
meglátogassa a lányát, aki sokat randizik, de soha nem hoz haza senkit. Sok
a félreértés lehetősége ebben a helyzetben. Azonnal véget kell vetni neki.
Erre gondolok, amikor nyitom a számat, hogy megmondjam anyának,
Nolan nem igazán maradhat. Erre gondolok, amikor Nolan csak a
másodperc törtrészével gyorsabb, és azt mondja:
- Köszönöm, Mrs. Greenleaf, szívesen.

OTT ÜL, AHOL RÉGEN APA.

Ami nem jelent sokat, mert az asztalunk kerek. És logikus, mert balkezes,
ahogy én is. Egymás mellett kell lennünk, hogy ne vágjuk könyökön a
jobbkezeseket. Mégis van valami eszméletlenül fura abban, hogy Nolan
Sawyer állkapocskiakasztó falatokat eszik anya vagdaltjából, befal egy
adagot, kettőt, szed még magának zöldbabot, komolyan bólint, amikor
Darcy, akit lenyűgöz az étvágya, megkérdezi:
- Bélférges vagy?
 Nolannek egyértelműen ízlik anya főztje. Mély, gyomorból jövő hangot
hallatott az első falat után, ami arra emlékeztetett, hogy...
Elvörösödtem. Senki más nem figyelt.
- Régóta dolgozol a nyugdíjas központban, Nolan? - kérdezi anya.
Ledermedek, villára tűzök egyetlen zöldbabot. Nolan térdéhez nyomom a
térdem az asztal alatt, hogy jelezzem, hallgasson.
- Nem kell beszélnünk a...
- Egy ideje - válaszolja Sawyer simán.
- Szereted?
- Egyszer fent, egyszer lent. Régen szerettem, de kicsit... egyforma, és
igazából gondolkodtam, hogy felmondok. Aztán megjött Mallory. - A térde
hirtelen visszalöki a térdemet. - Most megint szeretem.
Anya oldalra billenti a fejét.
- Biztosan szorosan együtt dolgoztok.
- Közel sem annyira, mint szeretném.
Te... jó... ég... Te... jó... ég.
- Mallory milyen a munkában? - kérdezi Darcy. - Az öregek szeretik őt?
- Az a hír járja róla, hogy zsebre teszi a pudingokat. - Mindenki úgy
bámul rám, mintha az a gyógyszercég-igazgató lennék, aki az egekbe
emelte az alapvető gyógyszerek árát. - És hogy nyilvánosan szokott
majdnem meztelenkedni.
Anya szeme elkerekedik.
- Mallory, ez aggasztó...
- Viccel. - Erősen vádlin rúgom Nolant. Úgy tűnik, nem érdekli, viszont a
két lábfeje csapdába ejti az enyémet. - Róla az a hír járja, hogy szörnyű a
humorérzéke. - A lábam most összegabalyodott a lábával. Király. Király!
- Oké. - Sabrina leteszi a poharát. - Én előreszaladok, és megkérdezem,
mert mind tudni akarjuk. Ti szexeitek?
 - Te jó ég! - Eltakarom a szememet. - Te jó ég!
- Sabrina - korholja anya -, ez nagyon illetlen kérdés. - Felém fordul. - De
egyébként igen?
- Tejó ég! - nyögők fel.
- Nem - válaszolja Nolan két falat vagdalt között. Harmadik adag.
Te...
Jó...
Ég.
- Talán ma este fogtok szexelni? - kérdezi Darcy. - Ezért jöttél át?
A tizenkét éves húgom, aki egy kitömött rókával alszik, az előbb
megkérdezte a világ legjobb sakkozóját, hogy azért jött-e át, hogy
megkettyintsen. Nolan pedig tárgyilagosan csak annyit válaszol:
- Valószínűtlen. És nem, nem azért jöttem.
- Tudtad, hogy Mai fiúkkal és lányokkal is szexei? - teszi hozzá Darcy. -
Nem buktatom le, azt mondta, bárkinek elmondhatom.
Nolan rám pillant. Villámgyorsan.
- Nem tudtam.
- Nem érdekli, Darcy. És csak, hogy tudd, az nem azt jelentette, hogy
„légyszi, menj, mondd el mindenkinek”.
- Kérsz még vagdaltat, Nolan? - szól közbe anya, és kimegy a konyhába,
amikor Nolan hálásan bólogat.
- Szóval, Nolan - folytatja Sabrina -, te is szexelsz fiúkkal meg
lányokkal?
- Jézusom! - A lelki szemeim előtt felvillan az egész Baudelaire család
képe. - Oké, atomot hajítok erre a beszélgetésre, és emlékeztetlek, hogy
nem kérdezhetsz meg olyanokat, akiket alig ismersz a szexuális
orientációjukról vacsora alatt. Sem soha.
- Talán nem bánja - közli Sabrina. - Bánod, Nolan?
 - Nem - válaszolja figyelemreméltóan higgadtan.
Sabrina győzedelmes mosolyt villant rám. Testvérgyilkosság. A
testvérgyilkosság az egyetlen opció. Ráveszem Darcyt, hogy segítsen
eltüntetni a testet. Vagy anyát. Vagy Góliátot.
- Szóval fiúk és lányok?
Nolan a fejét rázza.
- Nem.
- Leginkább lányok?
- Nem.
- Leginkább fiúk?
- Nem.
Sabrina egy pillanatig összezavarodik, aztán felderül.
- Nem akarod kizárni a nembináris embereket!
- Szóval - szól közbe Darcy -, ti mikor fogtok szexelni?
Nolantől a „Nehéz megmondani” egyszerre szólal meg az én „Soha!”
felkiáltásommal, és teljesen elnyeli.
A kezembe temetem az arcomat.
- Fogadok, hogy Mallory nagyon jó benne. Az biztos, hogy sokat
gyakorol.
Nolan hosszan, fürkészően rám néz, amit kegyesen félbeszakít, hogy
anya visszatér még több vagdalttal.
- Van testvéred, Nolan? - kérdezi. Még soha nem voltam ennyire hálás a
témaváltásért.
- Két féltestvérem van. Fiúk, apai ágon.
- Hány évesek?
Nolan hunyorog, mintha próbálna visszaemlékezni egy távoli
információra.
- Valahol a tinikoruk elején tartanak. Talán fiatalabbak.
 - Nem vagy biztos benne?
Nolan vállat von.
- Sosem látom őket.
Anya a homlokát ráncolja.
- A legtöbb ünnepet biztosan az anyáddal töltőd.
Halkan felnevet. Vagy talán felhorkan.
- Évek óta nem láttam egyik szülőmet sem. Általában meghív magához
egy barátom.
- Miért nem találkozol a szüléiddel? - kérdezi Darcy.
- Ez... véleménykülönbség. A karrierem miatt.
- Nem tetszik nekik a nyugdíjas központ?
Nolan elfojt egy mosolyt, és komolyan bólint.
- Az szomorú - mondja Darcy. - Én minden év minden hetének minden
napján látom a családomat.
- Az is szomorú - motyogja Sabrina. - Nem bánnék egy kis teret.
Darcy vállat von.
- Nekem tetszik, hogy mindig együtt vagyunk. És mindent elmondunk
egymásnak.
A sokatmondó pillantása miatt szeretném ivarmirigyen rúgni Nolant, de a
lábam még mindig a lábai között ragadt, úgyhogy fontolgatom, hogy inkább
belefojtom magam a mártásba. Lassú, tápláló, finom halál.
Nem tudom pontosan, hogyan történik, vagy milyen gálád tetteket
követtem el előző életeimben, hogy ezt a megaláztatást érdemlem, de
vacsora után Nolant rábeszélik, hogy maradjon, „csak még egy kicsit!
Léééégyszii”, és tévézzen a húgaimmal.
- Szereted a Riverdale-t? - kérdezi Sabrina lelkesen. Darcyval
közreveszik Nolant, Góliát pedig ott van az ölében. (- Milyen furcsán
ismerős jószág! - mondta Nolan, amikor a húgom a kezébe tette. - Azon
tűnődöm, nem láttam-e mostanában egy portrét róla... - Majdnem szemen
szúrtam a villával.) Anya nekidől az ajtófélfának, nem tetszik, hogy milyen
élvezettel nézi a jelenetet. Elküldték szendvicsjégkrémért, aztán
visszaküldték, amikor csokisat hoztam epres helyett.
- Soha nem néztem Riverdale-t.
- Úristen! Oké, szóval, ő Archie, ő a főszereplő, de Jugheadet mindenki
jobban szereti, mert helló, Colé Sprouse, és van ez a gyilkosság, ami...
- Cuki - suttogja anya, miközben bepakolom a mosogatógépet.
- Colé Sprouse?
- Nolan.
Fújtatok. Nem sikerül olyan felháborodottnak látszanom, mint szeretném.
- Nem, nem az.
- És úgy tűnik, remek ízlése van.
- Mert gyomorpumpányi mennyiséget evett a vagdal- todból?
- Leginkább azért. Csak másodsorban azért, mert úgy tűnik, képtelen
levenni a szemét a mit sem sejtő lányomról.
Kilencvenhárom százalékban biztos vagyok benne, hogy mindjárt letesz
egy napalmbombát az alagsorunkban, de ezt nem mondom anyának. Vagy
talán ki akar rabolni minket. Le fog lépni a családi aprós üveggel, amint
nem figyelünk. És a maradék vagdalttal.
Még mindig fogalmam sincs, mit keres itt. Azt kérdezi a húgaimtól, hogy
„Melyik karakter Riverdale?” azon a megnyugtató, bemondóhoz illő
hangján, amitől vihorásznak és az alkarjára csapnak, én meg azt akarom,
hogy hagyja el a házat. Most rögtön.
És mégis több mint egy óra telik el, mire anya emlékezteti Darcyt, hogy
be kell fejeznie az angol házit, Sabrina pedig bezárkózik a szobájába, hogy
videochateljen a kőris barátaival arról, hogy Emmalee-nek kellene a
„jammernek” lenni, és egyébként is, mi ütött az edzőbe mostanában?
 - Lefekszem - mondja anya csöppet jelentőségteljesen. Kinézek az
ablakon. A nap még nem ment le.
- Nolan is indul.
- Nem muszáj. - Anya ragyogóan rámosolyog, és a botjára támaszkodva
elsétál.
- De igen! - kiáltok utána.
A hallgatózást kinézem a családomból, úgyhogy amikor Nolan kijön
utánam a házból, elsétálok egészen a kajszifáig. Ebben az évszakban alig
több mint egy maréknyi levél van a satnya ágakon, annyi, mint bármikor
máskor.
Csípőre tett kézzel Nolan felé fordulok. Alkonyaikor még a szokásosnál
is félelmetesebb, az arca élei és ívei drámaian csapnak össze.
Őszintén, ennek semmi értelme. Nem kellene őt ennyire jóképűnek
látnom, mert egyszerűen nem az. Az orra túl nagy. Az álla túl határozott. Az
ajka túl telt, a szeme túl mélyen ül, azok az arccsontok túl... túl
valamilyenek. Még csak gondolnom sem kellene erre.
- Most, hogy megettél kábé tizenkét disznót az anyám vagdaltjának
formájában, elmondanád esetleg, miért vagy itt?
- Tutira darált marha volt. - Az egyik legmagasabb ág után nyúl.
Könnyedén eléri. - A családod azt hiszi, hogy járunk?
- Ki tudja? - Valószínűleg. - Gondot jelent?
Azt akarom, hogy igent mondjon, aztán a képébe akarom vágni, hogy az
ő hibája, amiért bejelentés nélkül beállított. Keresztülhúzza a
számításaimat.
- Ki nem szeret egy jó kis kamurandit?
Felvonom a szemöldökömet.
- Meglep, hogy ismered a fogalmat.
- Egy barátom óriási Lara Jean fan. Kábé hat filmjét ültem végig.
 Úgy érti, a barátnője.
- Csak három van.
- Többnek tűnt.
Annyira magabiztos. Olyan könnyedén laza. Azt hinnéd, egy közismerten
rossz vesztes indulatkezelési problémákkal, aki az idejének kilencven
százalékában ellenkező színű futó végjátékokat tanulmányoz, nem remekel
társas szituációkban. És mégis.
A több hegynyi magabiztosságra gondolok, ami biztosan benne van.
Bármiből is fakad. Nézz rá! - mondja a fejemben a hang. Tudod, honnan
fakad.
Jaj, fogd be!
- Mit keresel itt, Nolan?
Elengedi az ágat. Nézi, ahogy néhányat rugózik, aztán megállapodik a
sötétedő ég előtt. Amikor felém nyúl, kész vagyok körrúgással állkapcson
találni, de kisimít egy laza hajtincset az arcomból. Még mindig szédülök a
röpke érintéstől, amikor azt mondja:
- Sakkozni akarok.
- Nem kereshettél volna valakit New Yorkban? El kellett autóznod
egészen New Jersey-ig? - Felteszem, az övé az Ababéék háza előtt parkoló
Lucid Air. Mert persze, hogy álmaim kocsija az övé.
- Szerintem nem érted. - A szemembe néz. Azt hiszem, mozog a torka. -
Veled akarok sakkozni, Mallory.
Ó.
Ó?
- Miért?
- Tegnap neked kellett volna ott lenned. Az... Ott voltál. Előttem, a tábla
túloldalán. - Összeszorítja az ajkait. - Neked kellett volna ott lenned.
 - Aha, hát... - Jó móka lett volna, ha én vagyok. A megbánás összeszorítja
a bensőmet, és az a sanda gyanúm, hogy ennek semmi köze a pénzdíjhoz,
csakis ahhoz, hogy ez ellen a pasi ellen - ez ellen a rosszkedvű, jóképű, fura
pasi ellen -játszottam a legszórakoztatóbb sakkot egész életemben. - Malte
Koch mást gondol erről.
- Koch jelentéktelen.
- Ő a világ második legjobb sakkozója.
- Neki van a második legtöbb ranglistapontja - javít ki Nolan.
Emlékszem, hogyan alázta meg Kochot tegnap, és azt mondom:
- Belegondoltál már, hogy Koch talán kevésbé lenne ekkora hatalmas
seggfej mindannyiunkkal, ha hetente pár percig úgy tennél, mintha benne
lennél az ősellenségről szóló tévképzeteiben?
- Nem.
- Értem. - Elfordulok. - Hát, ez jó móka volt, de.,.
A keze az alkalomra kulcsolódik.
- Játszani akarok.
- Hát, én nem játszom.
Felszalad a szemöldöke.
- Azt nehéz elhinnem.
Elvörösödőm.
- Nem játszom, csak a munkahelyemen.
- Nem játszol, csak ha a Zugzwangnál vagy? - Nolan egyértelműen
szkeptikus. És továbbra is fogja a csuklómat.
- Vagy egy tornán. A szabadidőmben soha. Ami azt illeti, szabadidőmben
próbálok egyáltalán nem gondolni a sakkra, te meg igazából lehetetlenné
teszed, szóval...
Felhorkan.
- Folyton a sakkra gondolsz, Mallory, és ezt mind a ketten tudjuk.
 Kinevetném, de egész nap Koch partijain agyaltam, és ez betalál.
Kiszabadítom magam, nem törődőm a bőre ott maradó melegével, és
kihúzom a vállam.
- Talán te igen. Talán te teljesen függő vagy. Talán te műanyag zacskóba
csomagolsz sakk-készleteket, és elrejted a vécétartályban, mert csak arra
tudsz gondolni. - Eszembe jut a Baudelaire-pletyka, és kettőnk közül
biztosan nem Nolannek nincs élete. De már túl messzire mentem ahhoz,
hogy megállják, - De néhányan játéknak tekintjük a sakkot, és élvezzük a
munka és a magánélet egyensúlyát.
Nolan közel hajol. Az arca csak centikre van az enyémtől.
- Sakkozni akarok veled - ismétli. A hangja halkabb. Közelibb. Mélyebb.
- Kérlek, Mallory!
Van benne valami nyíltság. Sebezhetőség. Hirtelen fiatalabbnak tűnik,
mint amilyennek ismerem, egy fiú, aki megkér valakit, hogy tegyen meg
valamit, ami nagyon-nagyon fontos számára. Nehéz nemet mondani.
De nem lehetetlen.
- Sajnálom, Nolan. Nem játszom ellened, hacsak nem egy tornán történik.
- Nem. - A fejét rázza. - Nem várhatok addig.
- Tessék?
- Alig van ranglistapontod. Évekig nem jöhetsz majd meghívásos
versenyekre vagy szupertornákra, a következő nyílt verseny csak tavasz
végén lesz...
- Nem igaz - tiltakozom, bár igazából fogalmam sincs. A makacs,
kelletlen, szinte aggódó arckifejezése elárulja, hogy valószínűleg mégis
igaz.
Valami megmozdul a gyomromban.
- Miért? - kérdezi. - Minek ez a munkán kívül nincs sakk-szabály
marhaság?
 - Nem tartozom neked magyarázattal. - Akkor miért adsz neki egyet? -
De... nem szeretem a sakkot. Nem úgy, mint te. Csak meló, amihez
visszatértem, és... - Vállat vonok. Feszültnek, természetellenesnek érzem. -
Egyszerűen így akarom.
Némán fürkész engem. Aztán:
- Azért, mert az apád...
- Nem. - Lehunyom a szemem. Hangos üvöltést hallok a fülemben, dobok
zakatolnak a halántékomnál, melyek néhány lassú, mély lélegzetre
elhalkulnak. Kicsit. - Nem. - Állom a tekintetét. - És kérlek, soha többé ne
hozd szóba az apámat!
Nolan egy pillanatig úgy fest, mint aki nem hagyja annyiban. Aztán
bólint.
- Odaadom neked a pénzt.
- Tessék?
- Odaadom neked a torna pénzdíját. Amiért versenyezned kellett volna.
- Komolyan beszélsz?
- Igen.
- Ha legyőzlek, adsz nekem ötvenezer dollárt.
- Odaadom akkor is, ha én nyerek.
Felnevetek.
- Baromság.
- Nem hazudok. Ötvenezer dollár nekem semmi.
- Aha, hát... - Az, hogy az alsó középosztálybeli ház és kajszifa kombó
előtt mondja, fáj. - Cseszd meg!
Megint elsétálok, és most nem kapja el a csuklómat. De nem is kell neki,
hisz két lépéssel előttem terem, köztem és a ház között áll. A nap lement, és
a kert korom sötét. - Úgy értem, hogy jól állok pénzzel. Fizetek, hogy játssz
velem.
 - Miért? Mert nem tudod elviselni, hogy valaki jobb nálad? Olyan vagy,
mint Koch, képtelen vagy elviselni, hogy egy nő jobb nálad?
- Tessék? - Őszintén elborzad. - Nem. Egyáltalán nem vagyok olyan,
mint ő.
- Akkor miért?
- Mert... - majdnem morog. - Mert én... miattad... - Hirtelen elakad, és pár
lépést elsétál. Frusztrált, meddő karmozdulatot tesz, ezt felismerem a ritka
sakkos vereségeiről.
Akkor, azt hiszem, nyertem.
- Figyelj, Nolan! Sajnálom... nem fogok játszani veled. - Számítok a
csalódott arckifejezésére. Az érzés tükörképére a mellkasomban nem
annyira. - Nem személyes. De megesküdtem magamnak, hogy tartom a
távolságot a sakktól.
Köszönés nélkül megfordulok, és visszasétálok a házba, egészen a
szobámig utálom magam a fura veszteségérzésért a gyomorszájamnál;
Hülye vagyok. Nolan egyszerűen utálja a gondolatot, hogy egyszer
játszottunk, és veszített. Nem vagyok különleges. Ez nem rólam szól.
Hanem róla. A státuszáról. A bizonytalanságairól. Dominálnia kell.
Bemegyek a szobámba. Lüktet a fejem, és alig várom, hogy lefeküdjek.
Alig várom, hogy a nap véget érjen.
- Nolan elment?
Darcy hangja megijeszt. Elfelejtettem, hogy itt lesz, házit ír az asztalánál.
- Igen. Haza kellett mennie.
- Hát, ez érthető.
Bólintok, a pizsamámat keresem.
- Biztosan nagyon elfoglalt. Hisz ő a világ elsőszámú sakkozója.
 Tizenegyedik fejezet

PISLOGOK.
Megint pislogok.
Újra pislogok, és a másodperc törtrésze alatt döntök: hazudok.
- Összekeverted valaki mással, kicsim. - Köhögők. - Kell segíteni a
háziban?
- Nolan Sawyer, igaz?
- Csak két ember, akiknek ugyanaz a neve. - Legyintek a kezemmel. -
Mint amikor oviba jártál, és volt vagy négy Madison Smith a...
Megfordítja a tabletjét. Nolan Wikipédia oldala az egy nagyfelbontású
fotóval, amin haragosan néz le egy sakktáblára. Bármennyire is szeretném
tagadni, tagadhatatlanul ugyanaz, aki nemrég kifosztotta a
vagdaltkészletünket.
Pislogok.
Megint pislogok.
Újra pislogok, és újabb döntést hozok a másodperc törtrésze alatt, megint
hazudok. Darcy tizenkét éves. Ki tudom magam dumálni ebből.
Drámaian levegő után kapkodok.
- Na, ne! Komolyan beszélsz? - Szörnyű színésznő vagyok. Mint egy
általános iskolás. - Sosem említette. Meg kell kérdeznem tőle, amikor
legközelebb...
Elhallgatok, mert Darcy átnavigál egy másik oldalra. Egy kép, ami két
embert ábrázol. Nolan sötéten magasodik a tábla egyik oldalán, kezet ráz
egy szőke lánnyal, aki pont olyan flaneltopot visel, mint az enyém. Egyikük
sem mosolyog, vagy beszél, de úgy néznek egymás szemébe, ami szinte
intim, és...
A szemem az oldal címére siklik. Kicsoda Mallory Greenleaf, a sakk új
feltörekvő játékosa?
- Basszus!
- Van rólad egy egész cikk.
- Basszus.
- És képek.
- Basszus.
- És egy videó is, bár azt nem tudom elindítani. Blokkolva vannak a
felugró ablakok?
- Basszus, basszus, basszus! - Persze, hogy ez a szar fent van a neten. A
sajtó mindenhol ott volt, mit hittem, mit csinálnak a felvételekkel, albumba
ragasztgatják? - Basszus!
- Abba kellene hagynod a káromkodást tizenkét évesek előtt. Mrs. Vitelli
szerint az agyam még képlékeny. Valószínűleg fiatalkorúak
javítóintézetében kötök ki, ha akár csak még egyszer káromkodsz.
- Basszus!
- Így megy a levesbe még egy ígéretes fiatal nő.
Kikapom a tabletet Darcy kezéből. A ChessWorld.com- on jelent meg a
cikk. A fejléce azzal dicsekszik, hogy A legnagyobb sakkweboldal, több
mint 100 millió látogató havonta.
Felnyögök.

...ranglista nélküli sakkozóként indult a tornán, de mindenkit

meglepett azzal, hogy egyetlenpartit sem veszített. Greenleaf, aki
jelenleg a Zugzwangnál készül Defne Bubikoglu nagymesterrel, az
egy éve elhunyt Archie Greenleaf nagymester (legmagasabb FIDE
ranglistahelyezés: 97) lánya. Múlt héten a NYC Jótékonysági Tornán
 a lány legyőzte a világelső Nolan Sawyert. Sawyernek esélye nyílt a
visszavágásra a Philly Openen, de...

Az ágyra dobom a tabletet. Remeg a kezem.

- Hogy találtad ezt?
Darcy vállat von.
- Házit csináltam.
- Házit.
- Genealógia-hét van. írnom kell az apai dédszüleimről, téged meg anyát
nem kérdezhettelek meg, mert mindketten fedett hadművelet üzemmódba
mentek át, valahányszor megemlítem apát, úgyhogy rágugliztam Archie
Greenleafre, és bocs, ha... - Darcy hangja éles lesz, és úgy fest, mint aki
mindjárt elsírja magát. Összefacsarodik a szívem.
- Oké, semmi baj. Nem csináltál semmi rosszat, kicsim. Esküszöm, nem
vagyok mérges! És... - Igaza van, nem igazán beszélünk apáról, vagy arról,
hogy mi történt vele. Talán kellene? Talán nekem kellene apáról beszélnem
Darcyval? Nem anyának, neki ez fájdalmas lenne. Az én felelősségem.
Ez így fair, tekintve, hogy eleve az én hibám, hogy már nincs itt.
Letérdelek Darcy elé, és megfogom a kezét.
- Akarsz apáról beszélni?
- Most nem. - Zavarba ejtő, mennyire elönt a megkönnyebbülés. - De azt
tudni szeretném, hogy mi ez a Zugzwang ösztöndíjas dolog.
Ebbe szépen belesétáltam.
- Az egy... állás. Fizetnek azért, hogy tanuljak a sakkról. Egy évig.
- És a nyugdíjas központ? - A szeme elkerekedik. - És a. galambok?
- Nincsenek... vagyis vannak galambok, sok, több mint amire szükségünk
van. De nincs nyugdíjas központ.
- Anya és Sabrina tudják? Csak nekem hazudtál?
- Nem. - Erőteljesen rázom a fejemet. - Senki sem tudja.
 Darcy megkönnyebbültnek tűnik. A másodperc törtrészéig.
- Szóval pénzért sakkozol?
- Igen.
- Az nem szerencsejáték?
- Tessék?
- És a szerencsejáték nem illegális?
- Én...
- Ezért hazudsz? Mert a szerencsejáték-maffiának dolgozol?
- Nem szerencsejáték. Ez sport. - Észreveszem a felvont szemöldökét.
Ismeri az atletikus képességeimet. - Úgy, ahogy.
- Akkor miért nem akarod, hogy tudjuk?
-Vannak... dolgok, amikre talán nem emlékszel, mert nagyon kicsi voltál,
amikor történtek, de...
- Mert apa régen sakkozott.
Felsóhajtok.
- Igen, részben. Csak meg akarlak védeni titeket valamitől, ami fájdalmat
okozhat.
- Nem vagyok törékeny, vagy...
- De én igen. És Sabrina is, bár lázadó korszakában van, és letagadná. És
anya... Sok fájdalmas dolog történt, Darcy. De most boldogok vagyunk.
- Sabrina legtöbbször csak duzzog.
Felnevetek.
- Igaz. Csak gondoskodni akarok mindannyiótokról.
- És mégis elhoztad a Királygyilkost a házunkba.
- Honnan tudsz egyáltalán...
- A Wikipédia oldala nagyon alapos. Tudtad, hogy egyszer
jótékonyságból játszott Jeff Bezosszal? Húsz másodperc alatt megverte,
aztán megkérdezte, hogy a sakktábla melletti vizespalack pisilésre van-e.
 - A munkásosztály igazi hőse. Darcy...
- És van egy rakás fanfiction az AO3-on, leginkább arról, hogy valami
Emil Kareemmel smárol, de...
- Mi? Honnan tudod, mi az a fanfiction?
- Folyton azt olvasok.
- Tessék?
- Nyugi! A PG-13-as cuccokat.
- A PG szülői felügyeletet jelent, vagyis azt, hogy egy szülőnek - nekem -
ott kellene lennie melletted.
Darcy oldalra billenti a fejét.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy nem vagy a szülőm?
Mély lélegzetet veszek.
- Figyelj, Darcy, azért tartottam titokban...
- Úristen! Mai, ez most a mi titkunk! - Hirtelen nagyon fel van spannolva.
- Nem. Nem akarom, hogy titkolózz anya elől...
- Nem baj - vágja rá. - Akarom!
- Darcy, te voltál oda a vacsoránál azért, hogy mindent elmondunk
egymásnak. El fogom magyarázni anyának...
- Te mondtad, hogy fájdalmat okozhat neki. És akarom, hogy legyen
közös titkunk. Valami, ami csak a miénk.
Nézem a reménykedő, csillogó szemét, azon tűnődöm, vajon
elszigeteltnek érzi-e magát. Hiszen sokat vagyok New York Cityben.
Sabrinát nem lehet elcsalogatni a telefonjától, anyának pedig túl kevés az
energiája ahhoz, hogy sokat legyen vele. Ráadásul, ha elmondanám az
igazságot, az egy egész Pandora-silót nyitna ki. És eléggé biztos vagyok
benne, hogy sem anya, sem Sabrina nem keres rám a neten.
- Oké - mondom. Szörnyű ötlet, de Darcy a levegőbe öklöz. Aztán az
arcán számító kifejezés jelenik meg.
 - De annak ára lesz.
A szemem összeszűkül.
- Komolyan? Megzsarolsz?
- Csak arra gondolok, hogy a reggeli zabkásámba jól jönne még egy
evőkanál mogyorókrém. Fél? Egy teáskanál? Légy szí?
A fejemet csóválva megölelem.

NEM LÁTOM ÚJRA NOLANT.

Mármint nem soha. De hetekig nem látom és nem is hallok róla, kivéve
egy kedd délutánt, amikor trend lesz a sakk - Twitteren, miután
megfeledkezett egy virtuális tornáról, és öt perc késéssel jelent meg a
kamera előtt, amikor még csak félig húzta fel a pólóját.
(#Királygyilkosnagyondögös). Az, hogy feltűnik a hiánya az életemben,
kissé idegesít. Talán még jobban idegesítene, de életemben nem voltam
ennyire elfoglalt.
A Philly Open után Defne változtatott a napirendemen. Több időt tervez
be nekem a nagymesterekkel (köztük Ozzál, aki imádja ezt), hogy a
játékom konkrét gyengeségeire koncentráljunk. Online sakkot is játszat
velem, hogy előrébb lépjek a ranglistán, és naponta vannak partijaim a
Zugzwang támogatóival.
- Neked jobban megfelel, ha a gyakorlatban tanulsz - mondja nekem.
Igaza van. A játékom gyorsan fejlődik, a pozíciókat és a stratégiákat
gyorsan elsajátítom.
- Ki gondolta volna, hogy ha szándékosan fejlesztünk egy őstehetséget,
akkor az említett tehetség javul – jegyzi meg Oz csípősen. Bosszúból egy
egész zacskó chipset eszem meg az asztalomnál.
Az időm jelentős részében régi partikat játszom újra.
 - Kösz, hogy nem vetted meg a tejszínt, amit kértem - puffog Sabrina,
miután egy órát kóvályogtam kábán a bolt sorai között, azon tűnődve, vajon
Szalov kiszabadíthatta volna-e a huszárját ’95-ben. Annyit edzek, hogy úgy
tűnik, képtelen vagyok kikapcsolni, még álmomban sem. Az agyam hátsó
részét sakkpozíciók foglalják el, és miután éjszakákon át forgolódtam
Karpov végjátékai miatt, szinte örülök az engem frusztráltan bámuló sötét,
mélyen ülő szemekkel teli röpke álmoknak.
Szeptember utolsó hetében a reggeli levegő hűvös, és előveszem a
kedvenc kék sálamat, azt, amit Easton csinált nekem rövid kötögetős
korszakában. („Néhány szem hiányzik. Költői szabadság, meg minden.")
Lövök egy selfie-t és elküldöm neki, dühös leszek, amikor az egyetlen
válasza egy lusta szív emoji. Rájövök, hogy több mint egy hete nem
beszéltünk, és még sötétebben nézek, amikor nem válaszol arra, hogy Hogy
ityeg? Amikor egy órával később pittyeg a telefonom, elönt a remény, de
csak Hasan az, azt kérdezi, van-e kedvem összefutni vele a hétvégén.
Nem tudom pontosan, miért, de nem válaszolok olvasás után.
Amikor besétálok az irodámba, Oz most először nem ül az asztalánál.
- Egy tornán van - magyarázza Defne.
Szinte duzzogok.
- Én miért nem mentem?
- Mert a ranglistahelyezésed a Föld magjánál tart. A legtöbb torna vagy
csak meghívásos, vagy szigorú részvételi feltételei vannak.
Teljesen duzzogok.
- Példátlan helyzetben vagy, Mai. A legtöbb játékos belenő a játékba, és a
ranglistájuk nő velük együtt. De még ha semmi mást nem csinálsz, csak
nyersz a sakkban, és egyenesen a konzervből eszed a tonhalat, akkor is el
fog tartani pár évig, amíg elérsz odáig, ahol a ranglistahelyezésed tükrözi a
tényleges képességeidet. - Vállon vereget. - De beneveztelek a Nashville
Openre október közepén. A pénzdíj ötezer dollár, de nyerni fogsz. A top
sakkozók arra nem mennek el. - Habozva harapdálja az alsó ajkát. -
Megkerestek még egy lehetőséggel, de...
- Milyen lehetőséggel?
Defne az ajkát harapdálja.
- Ismered a Sakkolimpiát?
Pislogok.
- Olyan igazából nem létezik, ugye?
- Dehogynem.
- Mondjuk, hogy hiszek neked. Mi az?
- Csak egy csapattorna. Nem igazi olimpia, de hasonló forma,
nemzetenként egy csapat, csapatonként négy fő. Öt nap. Idén Torontóban
rendezik, november első hetében. Van útleveled? - Bólintok. - Emil
felhívott, és megkérdezte, hogy...
- Emil? Kareem?
- Aha. A gond az, hogy a Pasternak International közvetlenül utána van,
Moszkvában, és az sokkal nevesebb torna.
- Nevesebb, mint az olimpia. - Kamunak tűnik.
- Hát, tudod, milyen a profi sakk. - Defne biztosan sejti, hogy nem
tudom, sőt tudja, mert folytatja: - A végén minden a pénzről szól. A
Pasternaknak röhejesen nagy a díjazása, nem úgy, mint az olimpiának, és a
legtöbb profi meg szupernagymester nem akar a semmiért fáradni. Vagyis
nem a semmiért. Van trófea. Jól néz ki, olyasmi, mint egy serleg. Azt
hiszem, lehet belőle gabonapelyhet enni. Levest. Salátákat, ha nem zavar,
hogy a villa fémnek koccan...
- Ki van az amerikai csapatban Emilen kívül?
- Nem tudom biztosan. - Defne kicsit feszültnek tűnik. - Talán Tanú
Goel?
 - Akarod, hogy elmenjek?
- Én... - Hátul a fejét vakarja, és visszacsúszik az ingujja, előbukkan a
sakktáblatetkója. A pozíciókat tanulmányozom, miközben úgy tűnik,
döntésre jut. A világos bástyával támad, a sötét elveszítette két gyalogját. -
Remek lehetőség lenne számodra, hogy javítsd a ranglistahelyezésedet,
tapasztalatot szerezz, kapcsolatokat építs. - Elmosolyodik. A beszélgetés
alatt először. - Szeretnélek téged küldeni, ha belefér az idődbe.
Pár órával később a vacsoraasztalnál ülök a családommal, egy
tirannoszauruszos csirkefalatka farkát falatozom, és amilyen lazán csak
tudom, megemlítem:
- A nyugdíjas központ megkért, hogy kísérjem el a lakókat egy
kirándulásra.
- O! - Anya felnéz a tányérjából. - Hova?
- Torontóba. Novemberben, öt napra. - Érzem, hogy Darcy tekintete
lyukat éget belém. Életbevágó titkot őrizni egy csacsogó tizenkétévessel
egyáltalán nem olyan jó móka. - Másfélszeres pénzt fizetnek. És király
lenne látni Kanadát. Holnapig válaszolnom kell nekik...
- Várjunk! - Sabrina leteszi a telefonját az asztalra. Határozottan. - Te
bulizni fogsz Torontóban, és magunkra hagysz minket? Komolyan?
Pislogok, megdöbbent a pánik és a düh keveréke a hangjában.
- Én csak...
- Mi van, ha Góliátot sürgősen állatorvoshoz kell vinni? Mi van, ha Darcy
feldug egy Monopoly figurát az orrába, és be kell vinni a sürgősségire? Mi
van, ha el kell mennem egy görkorcsolya-találkozóra, stoppoljak?
- Előtte mindent elrendeznék - kezdem, épp, amikor Darcy megszólal:
- Semmit sem dugtam az orromba ötéves korom óta! - anya pedig
megjegyzi:
- Én is itt leszek, Sabrina.
 - Darcy idióta, az idióták pedig kiszámíthatatlanok, Mai. Es ez a
vészhelyzetek lényege, nem lehet felkészülni rájuk. Mi van, ha anya
visszaesik? Ki fog gondoskodni róla? Menynyire egoista...
- Sabrina! - Anya általában gyengéd hangja csíp, mint egy ostor. - Kérj
bocsánatot a testvéreidtől!
- Semmi olyat nem mondtam, ami nem igaz...
- Sabrina.
Nagy székcsikorgatással és trappolással távozik. A helyiségre csend
borul, és pár másodperc múlva a folyosón becsapódik egy ajtó.
Anya pontosan három lélegzetvételig lehunyja a szemét. Aztán azt
mondja:
- Mallory, persze, hogy menj el! Megleszünk.
A fejemet rázom. Mélyen legbelül tudom, hogy Sabrinának igaza van.
Végtére is, én emlékeztetem folyton, hogy milyen törékeny anya egészsége.
Nem kéne meglepődnöm, hogy kiakad a gondolatra, hogy elmegyek.
- Nem. Őszintén...
- Mallory. - Anya a kezemre teszi a kezét. Még mindig a villát
szorongatja, aminek a végén ott a félig megevett csirkefalatka. - Arra
kérlek, mondd meg a főnöködnek, hogy mész, rendben?
Bólintok. Aztán egész éjszaka álmatlanul, keserűen ezen gyötrődőm.
Sabrina szavai gyűlöletesen csengenek a fülembe. Dühös vagyok.
Bűntudatom van. Forrongok. Szomorú vagyok.
Egoista. Nem érti, mekkora áldozatokat hozok a családomért? Azt hiszi,
én akartam, hogy ne járjak többé iskolába? Azt hiszi, élvezem, hogy tudom,
négy év múlva Eastonnek diplomája és karrierje lesz, én meg benne
ragadok valami minimálbéres sehova nem vezető melóba? Hogy egyre
jobban eltávolodunk majd, ahogy telik az idő, ahogy elfeledve
hátramaradók? Őszintén, Sabrina csessze meg!
 De a te hibád, hogy a családod ebben a helyzetben van - emlékeztet az a
visszataszító kis hang. Minden joga megvan, hogy dühös legyen rád. És
nem csak pénzdíjas tornákon akartál versenyezni? Miért akarsz egyáltalán
Torontóba menni?
Hogy jobb legyen a ranglistád! Hogy a jövőben tornákra járhass!
Nem azért, mert annyira élvezted a versenyszerű sakk izgalmát, aminek a
rabja lettél Philly óta? Király! Csak biztosra akartam menni.
Jaj, fogd be!
Most mondtad magadnak, hogy fogd be, de menj csak, azt hiszem.
Reggel úgy ébredek, hogy nagyon szeretnék bocsánatot kérni Sabrinától
azért, hogy... nem tudom. Talán, hogy négy éve tönkretettem az életét? Ám
a szobája üres.
- McKenzie anyukája elviszi az iskolába - magyarázza Darcy. -
Olyasvalakihez képest, akinek az a legnagyobb félelme, hogy nincs, aki
elvigye a sürgősségire, Sabrina, a tini ribanc elég ügyesen talál magának
fuvart hirtelen.
- Először is, ne használd ezt a szót! - mosolyogva közelebb lépek, és
hátrasimítom a fürtjeit. Mintha egy szeplős, fiatalító Snapchat-filterbe
néznék. - Másodszor, ugye tudod, hogy Sabrina szeret téged? Igazából nem
gondolja, hogy idióta vagy.
- Elhiszem, hogy szeret, és azt gondolja, hogy idióta vagyok. Mert ő
idióta. - Végigmér. - Egyébként szerintem nem vagy egoista, Mai. Mármint
fukarul méred a mogyorókrémet, nem tanúsítasz Timothée Chalamet-nek
neki kijáró csodálatot, és objektíven nézve hazug vagy. De nem hiszem,
hogy egoista lennél. - Érzem, hogy gombóc gyűlik a torkomba. Aztán
Darcy a homlokát ráncolja. - Bár nem vagyok száz százalékban biztos
abban, hogy jól tudom az egoista szó jelentését.
 Pár órával később Defne irodájában vagyok, ami kicsit olyan, mint a
tulajdonosa, színes, boldog, és tele van olyan mütyürökkel, amiknek nem
kellene összeillenie, de valahogy mégis passzolnak.
- Jó reggelt! - mosolyog az asztalánál. - Elloptad Delroy szivárványszínű
bageljét? Nagyon pipa.
- Nem. Csak most értem ide.
- O. Akkor miben segíthetek?
A torkomat köszörülöm. Akkor rajta!
- Megmondanád Emilnek, hogy szívesen mennék az olimpiára?
 Tizenkettedik fejezet

ÉRZEM NOLANT, MIELŐTT MEGLÁTOM.

Az egyik pillanatban azzal küszködöm, hogy a sporttáskámat feltegyem a
LaGuardia futószalagjára, és azon agyalok, hogy a Greenleaf-klán miért
nem ruházott be soha valamibe, aminek kereke van (vagy súlyzókészletbe a
felsőtest erősítéséért), a következőben valaki elveszi tőlem, könnyedén
felemeli, és ráteszi a szalagra.
Megfordulok, de a testem már tudja, mintha az atomjaim máshogyan
rezegnének, amikor a közelben van. Ami valószínűleg csak azt jelenti, hogy
a jelenlététől sugárfertőzést kapok.
- Helló, Mallory - köszön. Napszemüveg van rajta és sötét póló, de a
hangja ugyanaz. Ugyanúgy néz ki. Magas. Mosoly talán.
Helyes.
Pár pattanás, az kell neki. Egy bibircsók, hogy megtörje az arca tökéletes
tökéletlenségét.
- Helló! - préselem ki magamból.
Több mint két hónapja nem voltam a közelében. Két hónap sakk, sakk és
sakk. Perlekedtem a húgaimmal, orvoshoz vittem anyát, aztán újra sakk.
Aztán Oz bámult rám, megzavarva abban, hogy ránézzek a Tinderre, aztán
sakk. Megnyertem a Nashville Opent és egy másik online tornát is. Még
nem veszítettem meccset, de a ranglistán még az 1900-dik helyig sem
jutottam. Van egy kis motor a koponyám sarkában, ami folyton pozíciókon,
gyalogszerkezeteken és centrumelméleteken dolgozik.
- Te... repülsz valahova? - kérdezem, miután túl sokáig volt csendben.
Szinte kapkodom a levegőt. Remélem, nem betegszem le pont az olimpia
előtt.
A szája sarka megremeg.
- Erre valók a repülőterek.
Felhúzom magam a kifulladásomból.
- Az is lehetne, hogy most érkeztél. Vagy kijöhettél valakiért. Vagy
lehetsz olyan, mint Tom Hanks abban a filmben, aki a terminálon él a
cinkes bevándorlási papírok miatt. - A torkomat köszörülöm. - Hová
repülsz?
Nolan félrebillenti a fejét.
- Komolyan?
Komolyan mi?
- Arra az orosz tornára mész?
- Nem jöttél rá?
- Mire kéne...
- Greenleaf! - Emil Kareem megjelenik, és úgy ölel meg, mintha a rég
elveszett húga lennék. Van vele egy lány, egy szupermodell, aki a divathétre
érkezett a LaGuardiára. Pillanat, ismerős. A Philly Openről. Nolan
barátnője, akit megölelt? Nem tudom, de engem ő is úgy ölel meg, mintha a
rég elveszett húga lennék.
- Mallory, annyira örülök, hogy benne vagy a csapatban! Nem hiszem el,
hogy értelmes beszélgetést folytathatok majd, ami nem a fantasy football
körül forog. Várj, benne vagy a fantasy footballban?
Elképesztő illata van. Levendula, azt hiszem.
- Én... nem biztos, hogy tudom, mi az.
- Pfú!
- Greenleaf, ő itt Tanú Goel. Neki sincs fogalma, mi az a fantasy football
- mondja Emil. - És persze Nolant ismered. Nyáron rommá verted.
 Nolanre pillantok. Úgy tűnik, nem bánja, hogy emlékeztetik erre, sőt az
ellenkezője. Ami önmagában is idegesítő. Én akarok lenni a púp a hátán,
ahogy ő az enyémen. Azt akarom, hogy ő álmodjon az én hülye szememről.
- Ti ismeritek egymást? - kérdezem a tekintetemet Nolan és Emil között
járatva.
- Sajnos - mondják egyszerre, aztán hosszan, testvériesen összenéznek, és
ekkor esik le.
Nolan benne van a csapatban.
Nolan Torontóba jön.
Velünk.
Sakkozni.
Az olimpián.
Emil sosem mondta. Mert soha nem kérdeztem. Felvettük a kapcsolatot,
hogy megbeszéljük a repülőt és a szállást, de mindig azt gondoltam, bárki is
a negyedik tag, még nem hallottam róla.
Mert Defne azt mondta, hogy az összes szupernagymester kihagyja az
olimpiát, és a Pasternakra megy.
Mert idióta vagyok.
Egy nagyon ideges idióta, akinek meg kell birkóznia az idegességével a
biztonsági ellenőrzés és a gépre szállás közben. Nem vagyok
önbizalomhiányos típus, de úgy érzem, kívülálló vagyok mellettük.
Barátságosak (kivéve Nolant, aki a szokásos kifürkészhetetlen önmaga), és
próbálnak bevonni a beszélgetésbe (kivéve Nolant, aki a szokásos csendes
önmaga), de egyértelmű, hogy ők évekig memorizálták egymást. A belsős
vicceik megfejthetetlenek, elbújnak az érthetetlen utalások sűrű tüskebokra
mögött. A dinamikájuk is jól kitaposott ösvénynek tűnik, több ösvénynek,
ami változó szövetségekből és egészséges adag cikizésből áll.
 - Komolyan azt veszi meg? - kérdezi Emil, amikor Tanú választ egy
csomag Werther’s Originalt. - Hány éves vagy te?
- Hagyd békén! - suttogja Nolan, kifizeti a Werther’st és a mogyorós
M&M’st egy fekete hitelkártyával. - A Jell-O saláta elfogyott.
Még öt perc sem telik el, és két különböző csapat is felismeri Nolant,
mint „az a sakkos srác az összes Tiktokban”. Ez selfie-khez és
autogramokhoz vezet, majd két gyönyörű nő gyorsan leírja a telefonszámát
szalvétákra, mintha ő lenne Justin Bieber vagy ilyesmi. Tanú és Emil úgy
tesznek, mintha sorban állnának, hallhatóan megkérdezik:
- Uram, a legnagyobb rajongója vagyok. Imádom, hogy negyedik
lépésben mindig sáncok Aláírná, kérem, az alsónadrágomat?
(Nolan meglepően jól viseli ezt az egészet, és azonnal eldobja a
szalvétákat).
Aztán, míg a felszállásra várunk, Emil elkezd Candy Crushozni a
telefonján.
- Ez most komoly? - kérdezi Tanú. Félig Nolan mellkasának dől, akinek a
karja lazán átkarolja a derekát. Kerültem, hogy őket nézzem, azt mondtam
magamnak, hogy nem érdekel, miről sugdolóznak meghitten. - A világ
legkifinomultabb játékának tudósai vagyunk, és Candy Crusht játszol?
Nolan, mondj valamit!
Nolan vállat von.
- Igazságtalannak tűnik belerúgni, amikor egyértelműen a földön van.
- A Candy Crush valójában igen intelligens játék - erősködik Emil. - Van
benne stratégia.
Tanú felnyög.
- Uramisten! Bocs, Mallory, cserélhetnénk helyet? Elkeli mondanom
Emilnek, mekkorát téved. Méghozzá most rögtön.
 így találom magam az ablakülésen Nolan mellett, Tanú és Emil hangosan
vitatkoznak a zselészínekről a folyosó túloldalán. Nolan profilját nézem,
hirtelen megszeppenek. Aztán eszembe jut, hogy teletömte magát anya
vagdaltjával, és megkérdezte Sabrinát, hogy a Jughead kereszt- vagy
vezetéknév-e.
- Szóval mi a helyzet?
Értetlenül fordul hozzám.
- Ti hárman valami poliamor kapcsolatban vagytok?
- Te most megkérdezted, hogy lefekszem-e mindkét csapattársammal? -
Felvonja a szemöldökét. - Elmegyek a FIDE HR-jéhez.
- Mi? Ne, ne menj a HR-re!
- Átlépsz egy határt, Mai.
- Te jöttél az otthonomba, és megettél egy csomót a
szendvicsjégkrémjeimből.
- Igaz. - Csettint a nyelvével. - Megbocsáthatatlan. Menj és jelents!
A szememet forgatom.
- Tökmindegy. Szóval kijár kivel?
- Senki sem jár senkivel. Legalábbis már nem.
Tanúra és Emilre pillantok. A lány ellopta a srác telefonját, és dühösen
néz rá, a nyelve kikandikál a fogai közül, miközben zseléhalakat párosít.
Emil őt nézi, meglepően komor.
- Ők voltak együtt?
Nolan némán bólint.
- Aztán más-más iskolába mentek. Tanú kivette a hetet, de a Stanfordra
jár. Emil az NYU-ra.
- Értem. Régóta ismered őket?
- Egy örökkévalóság óta. Együtt készültünk a... - Elakad, - Aztán úgy
döntöttek, hogy a profi, sakk nem nekik való.
 - Az mikor volt?
- Emilnél három éve. Tanúnál korábban.
Eltűnődöm, hogy vajon ők-e Nolan Eastonjei. És mivel egyre kevesebbet
hallok Eastonről és olyan dolgokról, amik egyre triviálisabbnak tűnnek,
kicsúszik a számon a kérdés:
- Fura érzés? Hogy ők főiskolára mentek, te pedig nem?
Nolan egy pillanatig elgondolkodik.
- Néha. Néha úgy érzem, hogy olyan életek felé haladnak, amiket én soha
nem érthetek meg igazán. Néha egyszerűen örülök, hogy nem kell
elolvasnom a Szép reményeket, vagy tanulni egy trigonometria vizsgára.
Elmosolyodom.
- Egész biztos vagyok, hogy trigonometria a gimiben is van.
- Tényleg?
- Aha. Te nem vetted fel?
Nolan kinyitja az M&M’sét, és megkínál vele.
- Magántanuló voltam.
- A sakk miatt?
- Sok okból. És fogalmam sincs, mi az a koszinusz. - Belepottyant egy
sárga M&M’st a szájába. Amikor lenyeli, ugrál a torka, erős, lenyűgöző
mozdulat, amit azért veszek észre, mert... Meghibbanok?
- Túléled. Szóval Emil és Tanú a távolság miatt szakított, de még mindig
odavannak egymásért?
- És nem hajlandók bármit is kezdeni ezzel.
- Sok sóvárgás, gondolom.
- Tényleg sok szorongó éjszakai telefonhívást kapok, amikor az a kérdés,
hogy Tanú miért lájkolta az előbb valami stanfordi úszó félmeztelen képét
az Instagramon, vagy ki az a luvnya, aki folyton duettezik Emillel a
TikTokon.
 - Fogadok, hogy remekül csábítasz vissza embereket a szakadék széléről.
- Jobb lennék benne, ha tudnám, mi a fene az a TikTok-duett.
Felnevetek. Emil és Tanú rám pillant, aztán úgy néznek össze, amit nem
tudok megfejteni.
- Féltékeny voltál, amikor összejöttek?
- Féltékeny? - Úgy tűnik, Nolan meglepőnek találja a kérdést.
- Aha, mármint úgy tűnik, közel álltok egymáshoz. És mindketten nagyon
vonzóak... - Lángol az arcom. Azt hiszem, Nolan észreveszi, mert a szája
sarka megremeg.
- Nem voltam féltékeny. Nem értettem, hogyan lehet valaki annyira oda a
gondolatért, hogy egyedül van egy szobában egy másik emberrel sakktábla
nélkül.
- És most érted?
Hosszan néz rám a napszemüvegén át.
- Most már igen. - Elfordul. - De ha téged bármelyikük is érdekel...
- Nem azért kérdeztem - bukik ki belőlem. - Ráadásul nem jövök össze
olyanokkal, akikkel dolgozom. Zűrössé teszi a dolgokat. - Igazából
mostanában senkivel nem jövök össze. Meglepően aszályos pár hónap volt
ez. Talán a sakk kinyírja a libidómat?
- Zűrössé?
- Aha.
- Hogyhogy?
- Túl nagy közelség. Az embereknek ötletei támadnak. Azt hiszik, rájuk
akarom szánni az időmet. A mentális energiámat.
Nolan engem méreget.
- És ahhoz téged túlságosan lefoglal, hogy a családodról gondoskodj.
- Ezt meg honnan tudod?
 Nem válaszol, csak a sötét lencséken keresztül fürkész engem hosszú
másodpercekig, míg már nem bírom tovább a hosszúra nyúló csendet, és
megkérdezem:
- Egyébként mit keresel itt? Nem mész arra a meghívásosra jövő héten?
- Érdekelnek a terveim?
Az egyértelmű válasz: igen.
- Nem hívtak meg, ugye? Tudják, hogy hozzá fogsz vágni egy sakktáblát
egy bíróhoz, és egyetlen biztosító sem engedné, hogy ott legyél.
- Torontóból megyek Moszkvába. Pénteken.
- Mindkét tornán részt veszel?
A legjobb Miért, az nehéz? vállrándítását adja.
- Defne azt mondja, végigcsinálni két ilyen nagy tornát ilyen közel
egymáshoz bárki agyát kinyírná. És hogy a legtöbb nagy játékos nem látja
az olimpia értelmét... - Eszembe jut valami. - Nem azért vagy itt, mert én...?
Nem azért vagy itt, mert én itt vagyok, ugye?
Ne már. Mai! Nem azért van itt, mert még mindig odavan a gondolatért,
hogy ellened játsszon. Kizárt. Együtt akar lógni a barátaival. Talán
hazudott, és odavan Tanúért. Vagy Emilért. Vagy mindkettőért. Nem az én
dolgom. Kit érdekel...
- De - válaszolja.
A belső monológom elakad.
- Tessék?
- Az ok, amire gondolsz. - A hülye, mély hangja. Áh. - Azért vagyok itt.
- Nem tudod, mit gondolok.
Elmosolyodik.
- Igaz.
- Nem, komolyan. Nem tudod.
- Oké.
 - Ne hajtogasd tovább! Ne tégy úgy, mintha tudnál olvasni a
gondolataimban, és...
A stewardess a kocsiját tolja, megkérdezi, kérünk-e egy italt. Azután
csendben vagyunk. Nolan előre bámul, én meg dacosan kortyolgatom az
üdítőmet, és arra gondolok, hogy nem.
Nem tudhatja.
 Tizenharmadik fejezet

KÉT FONTOS KÜLÖNBSÉG VAN az olimpia és egy

szokványos torna között. Doppingtesztelnek minket (aha, van benne
pohárba pisilés is), és csapatként versenyzőnk. Továbbra is egyedül játsszuk
le az összes partinkat, de a pontjaink összeadódnak. A legerősebbként
Nolané az első tábla. De aztán engem, a legkevésbé tapasztalt játékost
választottak másodiknak (többször megkérdezem Emilt, hogy ez jó ötlet-e.
Tágra nyílt szemmel rám néz, és puffog, hogy: „Ne már, Greenleaf!”)
Más érzés tudni, hogyha bármilyen győzelmet is sikerül elérnem, az
értünk lesz, és nem számít, mennyire átmeneti és elvont lesz is ez a mi.
Klassz, amikor Emil pacsizik velem, miután idővel nyerek az észt játékos
ellen, vagy Tanú homlokon csókol, mert éppcsak megúsztam egy döntetlent
Szingapúr ellen. Még Nolan hosszú, elgondolkodó, elidőző pillantásai sem
zavarnak. Ő mindig gyorsan megveri az ellenfeleit. Aztán keres valami
meleg innivalót a csapat többi tagjának, ül a táblánk mellett, vagy ott áll
valahol az ellenfelem háta mögött. A tekintete köztem és a játszma között
jár, sötéten, fókuszáltan, és oly módon mohó, amit nem igazán értek.
Nem öklöz a levegőbe, amikor nyerek. Még azt sem mondja nekem, hogy
jól csináltam. Csak biccent egyet, mintha minden egyes győzelmemre
számítana, és a belém vetett hite sziklaszilárd lenne. Mintha ugyanúgy
csodálná a jó játékomat, mint az este lemenő napot.
Az ezzel járó nyomásnak bosszantónak kellene lennie. De hízelgőnek
találom egy ilyen kaliberű játékos rendíthetetlen bizalmát, ami még jobban
bosszant. Tehát azt teszem, ami a legjobban megy: nem gondolok rá.
 És nem nehéz. Torontó gyönyörű, és a torna légköre jópofa. Hátizsákok
mindenhol, a játékosok a földön ülnek, és otthonról hozott szendvicseket
bontanak ki, olyanok, akik évek óta nem találkoztak, ölelgetik egymást a
fordulók között. Fiatalos, nincs nagy nyomás, olyan, mintha egy tanulmányi
kiránduláson lennék, ahol kitűnő sakk van múzeumok helyett. Farmert és
nagyméretű pulcsit hordok anélkül, hogy alulöltözöttnek érezném magam.
- De ne legyél öntelt! Eddig mázlink volt - mondja Emil, miközben
visszafelé sétálunk a szállodába az első nap végén. Nolan a hátán viszi
Tanút, mert „nagyon szeretném, Nolan”. - Egyik erősebb csapattal sem
találkoztunk még.
- Melyikek azok?
- Kína, India, Oroszország. És még vagy tizenkettő.
- Egyébként ki a jelenlegi bajnok?
- Németország. De idén nem lesznek erősek, úgy, hogy Koch már
Moszkvában van.
- Ezért tűnt az észak-amerikai kontinens a szokásosnál sokkal
kellemesebbnek - dohog Nolan.
- A menedzsered még mindig pipa, mert eljöttél az olimpiára? - kérdezi
Emil.
- Nem tudom, mert nem fogadom a hívásait - Nolan vállat von.
Tanú kuncogva megkérdezi Nolan hátáról:
- Emlékszel, amikor évekkel ezelőtt meglökted Kochot, kicsit
megütötted, ő meg az anyja után kezdett kiabálni?
- Az egyik legbecsesebb emlékem.
- A könnyek. A pánik. Tök megérte a büntetést, amit a FIDE sózott rád.
- Miért ütötted meg? - kérdezem, bár milliónyi okot el tudok képzelni.
- Nem igazán emlékszem - motyogja Nolan szinte túl lazán.
- A nagyapádat emlegette - mondja Tanú. - Szokás szerint.
 - Á, igen. - Nolan állkapcsa megfeszül. - Szereti olyan szarokról jártatni a
száját, amiről fogalma sincs.
Egy hostelben szállunk meg, négy külön hálószobában, amelyeknek
közös lakótere és fürdőszobája van. Tegnap éjjel eltűnődtem, hogy Nolan
„Mr. Ötvenezer dollár nekem semmi” mit szól ehhez, de ha rangon alulinak
is találja a szállást, nem említi. Korán ágyba bújtam, aztán órákon át
hallgattam a halk, meghitt hangokat, ahogy a többiek beszélgettek, és kicsit
féltékeny lettem. írtam Eastonnek (Hogy ityeg? A szívedet is kihányod a
vécécsészébe?), és végiggörgettem a TikTokját, amíg a válaszra vártam, ami
sosem jött meg.
Sok a dolga, semmi gond.
Az első nap után kidőlök a kanapén vacsora előtt, mielőtt még egyáltalán
hazatelefonálhatnék. Álomtalan, kimerült, boldog alvás ez, halványan futók
és bástyák siklanak lágyan egy nagy táblán. Úgy ébredek fel, hogy ágyba
dugtak, és még mindig az előző napi ruháim vannak rajtam. Valaki levette a
cipőmet, töltőre rakta a telefonomat, és tett egy pohár vizet az
éjjeliszekrényemre. Valaki gondoskodott rólam.
Nem kérdezem meg, kicsoda.
A második nap nagyjából ugyanolyan. Délelőtt megnyerjük az összes
meccsünket, Emil kivételével, aki veszít Sierra Leone ellen.
- Így kell kinyírni a szériánkat, seggfej - mondja neki finoman Nolan az
ebédünknek szánt poutine felett, és lebukik, hogy elkerülje a sült krumplit,
amit Emil dob felé.
Tanú bólint.
- Mondtam neked, hogy olyasvalakit kellett volna magunkkal hozni, aki
tudja, hogyan kell sáncolni. - Sajnos Tanú túl lassan húzza le a fejét.
Nolan felém bök az áliával.
- Te jössz, Mallory.
 - Én jövök?
- Hogy beleállj Emilbe. Ez hagyomány.
- Értem. - Lenyelek egy darab sajtot. Az orromat vakarom. - Emil ez...
nem volt szép...
Nolan a fejét csóválja.
- Szánalmas.
- Komolyan, Mai? - korhol Tanú. - Ez a legjobb, amire képes vagy?
- Mai egyértelműen olyan jó ekézésben, mint amennyire én voltam jó
Sierra Leone ellen.
- Másban tehetséges - mondja Nolan, és a szemembe néz, - Például
tengerimalac-rajzolásban.
A kezembe rejtem a mosolyomat, de kényelmesebben érzem magam
velük. Nolan megközelíthetőbb a barátai szűrőjén át fogyasztva, még akkor
is, ha még mindig van valami félelmetes a kikerülhetetlen, gyakran csendes
jelenlétében. Valami, ami mindig izgalomban tart.
Ahogy az ellenfeleink erősebbek lesznek, több vereséget és döntetlent
gyűjtünk be, leginkább Emil és Tanú. Szeretek nyerni - imádok nyerni -, de
a csapattársaim vereségei nem zavarnak annyira, és Nolan ugyanilyen. A
harmadik nap második játszmájában Jakub Szymanski Lengyelországból a
tizedik lépésnél bakot lő, és rekordidő alatt gyűjtöm be a győzelmet.
Elpislogom a szentimentális érzést, hogy győztem, kicsit nyújtózkodom,
aztán odaállok közvetlenül Nolan mögé. Most először végeztem előbb nála,
így először nézhetem, ahogy játszik. Ő következik, és hátradől a széken,
nyakát kicsit behajlítja, karjai a mellkasán. Aztán lép a bástyájával, a nagy
keze oda nem illően elegáns, és lenyomja az órát.
Az ő partijait még tanulmányoznom kell. Defne választja ki, hogy melyik
játszmákat elemezzem, és Nolantől egyet sem láttam a listámon. Mégis
lehetetlen bármit is tudni a sakkról anélkül, hogy lenne elméleti fogalmam
róla, mint játékosról. Híresen ravasz, agresszív, változatos. Aktív. Mindig
valami kockázatosat tesz, hogy növelje a nyomást. A stratégiái impulzívnak
tűnhetnek, spontánnak, de hosszú távúak és tekervényesek, szinte lehetetlen
megtörni őket. Könyörtelenül kihasznál minden előnyt, pozíciót, zavaró
tényezőt. Emlékszem, hogy olvastam a sakkozók egy tulajdonságáról, amit
bosszantóságnak neveznek. Képesek nem csak jól játszani, de trükkökkel
rávenni másokat, hogy rosszul játszanak. Nolannek minden híresztelés
szerint bőven kijutott ebből. És amikor az ellenfél eljut a középjátékig,
belémélyeszti a fogát, és kiszívja a vérét.
Tényleg ő a Királygyilkos.
Nézem, ahogy előretör, körbeveszi a centrumot, egyszerre mozgatja a
huszárt és a futót, letarol mindent, ami az útjába kerül, és...
Elakad a lélegzetem. Szédülök. Összezavarodom. Ennyire gyönyörűek a
lépései. Kegyetlen és megállíthatatlan. Egyszer legyőztem, de azt is tudom,
hogy talán nem fogok még egyszer győzni, annyira jó. És van még más is.
Én gyakorlatias sakkozó vagyok, mindig arra koncentrálok, hogy a lehető
leggyorsabban végezzek az ellenfelemmel, nem pedig a játék művészetére
és eleganciájára. De Nolan játéka bámulatos. Ötezer év múlva
archeológusok sírni fognak a gyönyörűségtől. Bár ha nem állunk le a
karbonkibocsátással, a világ csak egy kupac hamu lesz, úgyhogy talán
időkapszulába kéne tennünk. Küldjük ki az űrbe, hogy a földönkívüliek
megvizsgálják. Osszuk meg az univerzum többi részével...
- Jól vagy? - kérdezi Tanú.
- Én... Igen. - Nem vettem észre. Bár ott volt közvetlenül mellettem.
- Olyan voltál, mint aki transzba esett.
- Nem. Csak...
- Aha, Nolan játéka ilyen. Nolan úgy általában. - Halkan felnevet. -
Régen annyira szerelmes voltam belé, hogy azt hittem, belehalok, ha nem
házasodunk össze, és nem lesz négy pufók gyerekünk, akiket olyan
nyitócselek után nevezünk el, amiket már senki sem használ. - Elkerekedik
a szemem. - Jaj, ne aggódj, voltam vagy tizenkettő. Őt meg baromira nem
érdekelte az egész. - Vállat von. - Azt hittem, egyáltalán nem képes a
törődésre, mielőtt... Elméletben nagyon nagy játékosnak kellene lennie a
való életben is, de valójában nem az. - Bátorítóan mosolyog. Meg akarom
kérdezni, hogy miért feltételezi, hogy aggódom, vagy mit jelent a mielőtt,
de Nolan belemélyeszti a méregfogát a lengyel királyába, és Tanút
túlságosan lefoglalja az éljenzés.
Jó kedvem van a nap utolsó meccséig. Szerbia. Mert valamelyik
sakkistenség utál, a második versenyzőjük olyasvalaki, akire emlékszem
Koch bandájából még a Philly Openen. Dordevic, tájékoztat a névtábla, és
hirtelen eszembe jut, mit kérdezett tőlem azon az estén.
Mit csináltál a játszma előtt? Nekem is jól jönne ilyen mázli.
- Greenleaf - mondja, a gúnyos mosoly egyértelmű jele a Koch-
kapcsolatnak.
Megesküszöm magamnak, hogy eltiprom. És kábé az első percben állom
a szavam, könnyedén hárítom a támadásait, és megszerzem a közép felett az
uralmat. Aztán idéz Koch Kicsi Rohadékok Kézikönyvéből, és azzal vádol,
hogy szabálytalan lépést teszek.
- Nem igaz - tiltakozom.
- Ha előtte megmozdítottad a bástyát...
- De nem mozdítottam.
- Bíró!
A szememet forgatva hagyom, hogy jelezzen a legközelebbi hivatalos
személynek, egy szőke nőnek, aki bólint, és odasétál hozzánk.
Azonnal felismerem őt. A gyomrom szaltózik egyet, aztán olyan
betontömbbé fagy, ami leránthatna a padlón keresztül. Helyette egy
négyéves beszélgetés foszlányai úsznak a fejembe.
Ki volt az a nő?
Senki.
De te...
Senki, Mai.
- Igen? - kérdezi a nő Dordevicet, és lüktető üvöltést hallok a fülemben.
Mindent tudok róla. A nevét, a korát, még a címét is. Vagy legalábbis a
néhány évvel ezelőttit. Lehet, hogy elköltözött azóta. Lehet, hogy már nem
dolgozik a bankban, lehet, hogy nem a Pure Barre-ban edz, lehet, hogy...
- Ez nem szabálytalan - közli a nő Dordeviccsel, aki gesztikulálva fejezi
ki a nemtetszését. Az egész testem reszket, és nem tudok odafigyelni.
- Jól vagy? - kérdezi egy hang a fülemben. Nolan az. Most fejezte be a
partiját. - Mai?
Nyújtom a remegő kezemet Dordevic felé.
- Döntetlen? - ajánlom fel. Most először. Az arckifejezése zavartról
bizalmatlanra változik, majd megkönnyebbülté, amikor elfogadja.
Mindketten tudjuk, hogy ha folytattuk volna, nyerek, de... képtelen vagyok
rá. Most nem megy.
- Mégsem akkora tehetség? - röhög. Én már a mosdó felé rohanok,
amikor hallom, hogy Nolan lepöcsfejezi. Remegve megmosom az arcom.
Emlékeztetem magam, hogy minden rendben, mert nem történt semmi.
Évekkel ezelőtt volt. Nem történt semmi. Semmi sem történt. Semmi...
- Mi a baj? - kérdezi Nolan abban a pillanatban, ahogy kilépek a
mosdóból. Várt rám, és arccal majdnem nekimegyek a mellkasának.
- Én... Bocs a döntetlenért!
- Nem érdekel. Ki volt a bíró?
A francba! Észrevette.
- Senki. Én csak... - Megkerülöm, de a keze a felkaromra fonódik.
 - Mallory. Nem vagy jól. Mi történt az előbb? - A hangja határozott.
De az enyém is az.
- Kell egy perc, Nolan. Kérlek, megtennéd...
- Mr. Sawyer? - Egy csapat sakkozó közeledik felénk. - Hatalmas
rajongói vagyunk. Kaphatnánk esetleg egy autogramot...
Megragadom a lehetőséget, és eliszkolok Nolantől, Heather Turcotte-tól,
a sakktól. A hostelben bezárkózom a szobámba, lefekszem, mély
lélegzeteket veszek, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Talán, ha a saját dolgoddal törődtél volna, ebből semmi... Nem.
Megint kiürítem az agyam, ezúttal végleg, és lassan álomtalan, áldásos
alvásba merülök.
Az éjszaka közepén ébredek fel, lassan a régi önmagam vagyok. Amikor
kisurranok, hogy használjam a mosdót, barna zacskót találok az ajtóm előtt.
Van benne egy szendvics, egy Fanta és egy zacskó Twizzlers.
 Tizennegyedik fejezet

AZ UTOLSÓ NAP TÖKÉLETES kombinációja a kihívást jelentő sakknak,

a magas tétnek és a csapatmunkának. Azt már tudjuk, hogy nincs elég
pontunk az aranyhoz, de ha jól játsszuk ki a lapjainkat, még feljuthatunk a
dobogóra.
És így is lesz. Azt a vezetői döntést hoztam, hogy az előző napi
eseményeket kiverem a fejemből, és a játékra koncentrálok. Az ellenfelem a
Muzio-csellel próbálkozik. Egy rövid időre összezavarodom, aztán eszembe
jut, hogy átvettem Defnével, és pontosan tudom, mit tegyek. Nem igazán
rúgjuk seggbe Oroszországot, de kicsit elfenekeljük. Az éremátadó
ceremónián mind felférünk a dobogó legalsó fokára, a fülemben a nemzeti
himnusz összekeveredik a fényképezőgépek kattogásával. Tanú magához
húz, Emil azt kiabálja, hogy „Ezek vagyunk mi!", Nolan pedig félig
elégedett, félig feddő pillantást küld felénk. Úgy érzem, a része vagyok
valaminek. Úgy, ahogy már nagyon régóta nem.
Ez egy hülye sakktorna. Megesküdtem, hogy nem érdekel, és mégis
boldog vagyok. A tömegben kiszúrom Eleni Gatakit a BBC-től, felfelé
fordított hüvelykujjat mutat nekem, és vidáman visszaintegetek neki. Azt
hiszem, kezdek ismerősöket szerezni a sakkvilágban.
- Gyere, Mai, a sajtó interjút akar tölünk! - kiáltja később Tanú.
- O... Ami azt illeti, inkább nem.
- Miért? Ez a CNN! Andersen Cooper így lesz a legjobb barátom.
- Szerintem már ott van neki Andy Cohen.
 - Jönnöd kell! - erősködik. - Miattad nyertünk. Jaj, engedd le a
szemöldöködet, Emil, tudod, hogy ez igaz!
- Tényleg ne!
- De...
- Nem akarja - mondja Nolan higgadt, de határozott hangon. Hálás
pillantást küldök felé. Úgy néz vissza, mintha vagy nem vette volna észre,
vagy nem érdekelné a hálám. Azon tűnődöm, hogy frusztrálóan, totálisan
képtelen vagyok megfejteni őt, amikor valaki megkocogtatja a vállamat.
- Ms. Greenleaf. - Egy idősebb férfi az szürke öltönyben. A szakálla kerti
törpe hosszúságú, az akcentusát nem tudom megfejteni. - Gratulálhatok a
győzelméhez?
- O... persze. - Keresek egy nem bunkó megoldást arra, hogy
megkérdezzem, kicsoda, de nem találok. - A csapat érte el.
A férfi bólint.
- De messze maga volt a csapat leglenyűgözőbb játékosa.
- Nolannél nem jobb.
A férfi felnevet. A tekintete azonban éles.
- Manapság nehéz lenyűgözőnek látni Sawyert. Hozzászoktatott minket
egy bizonyos szintű teljesítményhez. Egyesek azt is mondják, tönkretette a
sakkot.
A homlokomat ráncolom, azokra az emberekre gondolok, akik az utóbbi
néhány napban felismerték őt, és elmondták neki, hogy azután kezdtek
sakkozni, hogy látták őt játszani.
- Szerintem ez nem igaz. - Nolan Sawyer nevében védekezem?
Bármelyik pillanatban elkezdhetnek békák potyogni az égből. - Láthatóvá
és népszerűvé tette a sakkot.
- Az biztos. De mindig nyer. Évek óta nincs riválisa, és az emberek ritkán
vonódnak be olyan sportba, aminek az eredménye előre eldöntött. Én csak
tudom. Én szervezem a Challenger versenyeket.
- Ó! - Ismerősen hangzik, de nem tudom, miért, és nem is érdekel.
Kényelmetlenül érzem magam ettől a férfitól, a sólyomszerű tekintetétől, és
a furcsa dolgoktól, amiket Nolanről mond.
- Sajnálom! - intek valahová a hátam mögé. - Találkoznom kell a
csaparttársaimmal.
- Sokat hallottam mostanában magáról, Ms. Greenleaf. Azt hittem, a
pletykák túlzóak, de... - A pillantása hosszú és méregető. Át akarom ölelni
magam. - Szaladjon! A barátai várják. Bárkik is azok.
Jaj!
Elsétálok, a telefonomra nézek, hogy elfoglaltnak tűnjek. Találok egy
üzenetet Defnétől (Jó voltál, kölyök.) és egy milliót Darcytól. Úgy tűnik,
mindketten azzal töltötték az elmúlt négy napot, hogy frissítgették a
ChessWorld.com-ot.

DARCYFENÉK: BRONZ!!!!!!!!

DARCYFENÉK: Te és Nolan szereztétek

a legtöbb pontot az egész olimpián. Össze kéne házasodnotok, és gyereket
vállalnotok. A lányotok nagyon jó lesz a sakkban.

DARCYFENÉK: Vagy pocsék. Végigvonszolja magát az életen a nyomasztó

csalódás súlya alatt. Idős korodig utálni fog téged. Elveszi a kocsikulcsaidat,
és berak egy otthonba abban a pillanatban, hogy nem figyelsz.
Visszavonulás!

DARCYFENÉK: Holnap estére otthon leszel, ugye? Hiányzol. Sabrina csak annyit
beszél hozzám, hogy „fúj."

MALLORY: Persze. És amikor azt mondja, „fúj", igazából úgy érti, hogy szeretlek,
vagy ilyesmi.

MALLORY: milyen ajándékot kérsz kanadából?

 DARCYFENÉK: Egy társat Góliátnak.

Felsóhajtok. És aztán a levegő kiszalad a tüdőmből, mert Tanú megint

megölel, levendulafelhő vesz körül.
- Utolsó este Torontóban! Tudod, ez mit jelent, ugye?
- Arra gondoltam, talán sétálunk a belvárosban...
- Jaj, nem! Kizárt! - Hátrahúzódik, és két kezébe fogja az arcomat. A
szemei éjszakai csillagok, amik izzanak az izgalomtól. - Ma este, Mallory,
Skittlest játszunk!

A SKITTLES OLYAN, MINT a sakk.

Igazából a Skittles az sakk. Óra vagy pontozólap nélkül, félig üres sörös
doboz okkal és nálam idősebb Salt-N-Pepa dalokkal körülvéve, a csillagos
eget vetítő LED-projektor fénye alatt, amit egy belga lány hozott
„hotelszoba-avató ajándéknak”.
Ez olyan, mint egy multikulti egyetemi buli üvegezés helyett sakkal.
Olyan okokból, amiket Tanú és Emil szervezőkészségének és Nolan
hírnevének tulajdonítok, pont a mi közös helyiségünkben zajlik. Órák óta
folyamatosan jön és megy az embertömeg, blitzet, rapidot és Fischer
Randomot játszanak.
Meg vetkőzős sakkot.
- Az ivás korhatára tizenkilenc, Mai - mondja Tanú, amikor másodszor
mondok nemet egy gyümölcslére. Kábé tíz perce veszítette el a futóját és az
egyik zokniját. - Szabályos! Mint az en passant ütés. Vagy az átváltozás!
Vagy a rövid sán... Francba, annyira sajnálom! - A poharának tartalmát
ráönti arra az olasz srácra, akit Nolan tegnap legyőzött, aztán gyorsan azzal
folytatja, hogy bajszot rajzol egy cuki japán fiúra, teljesen megfeledkezik a
tizennyolc éves lényemről.
Újra a rapid partimra koncentrálok egy Srí Lanka-i lány ellen, akivel
azután haverkodtam össze, hogy észrevettem a Dragon Age-es Silasos
kitűzőjét. Nagyon csinos, remek játékos, és a pár hónappal ezelőtti Mallory
rámozdulna. Mindenre megesküdtem, hogy nem fogok szórakozásból
játszani. Igen, pontosan azt csinálom. Nem, nem akarok beszélni róla.
-... amikor Nolan ellopott egy fekete huszárt Kaporani táblájáról a GE
tornáján, és mindegyik parti húsz percet csúszott a keresés miatt?
- Az Gibraltár után volt, amikor Kaporani sűrített ecetre cserélte a
vizemet.
- Azt már megbosszultuk a csillámbombával. Hónapokig csillámlott.
Az emberek nevetnek. Emil és Nolan taktikai csapatsakkot játszik a
kanapén, régi barátok és rajongók veszik körül őket. Például ott egy lány,
aki majdnem olyan szőke, mint én, és összegömbölyödik Nolan mellett.
Nehéz megmondani, ő mit érez ezzel kapcsolatban, mivel annyira a
partijára koncentrál. A kezével biztosan végigszántott a haján, mert kicsit
kócos, és hihetetlenül vonzó.
Ez is olyasmi, amiről inkább nem szeretnék beszélni.
- Király lehet vele játszani - mondja a Sri Lanka-i lány a tekintetemet
követve.
Félrenézek.
- Néha pöcs tud lenni - mondom, bár velem nem igazán volt az.
A lány halkan, füstösen felnevet. Nagyon a zsánerem.
- Minden zseni az. Hallottam, hogy 190 az IQ-ja. Talán magasabb, de a
vizsgálatok nem tudják mérni.
- Nem úgy eszi a vagdaltot, mint akinek 190 az IQ-ja - dohogom
ellenségesen.
 - Tessék?
- Semmi. Egyébként sakk-matt. - Felállók, a leggingsembe törlőm a
kezemet, és felhagyok a félgőzös csábítási terveimmel. Nem megy igazán
szívből, vagy talán túl fáradt vagyok a szexhez. - Szuper volt megismerni
téged. Holnap korán kelek, és...
- Hová mész, Mai? - bukkan fel Tanú a semmiből. - Még éjfél sincs.
- Jaj, ne is törődj velem! Csak holnap reggel ajándékot kell vennem a
húgomnak, szóval...
- De ne most menj! Nem kérsz pizzát?
- Pizzát?
- Igen, együnk pizzát!
- Eléggé fáradt vagyok, és...
- Akkor megvesszük, és hazahozzuk! - Megfordul, és részegen elordítja
magát. - Ki akar eljönni egy éjféli pizzázásra?
Talán, mert Tanú a buli lelke, vagy mert a pizza egyértelműen a legjobb
kaja a világon, de fél perc alatt kikapcsolják a zenét, és a közös
helyiségünkből mindenki eltűnik, kivéve engem.
Talán belül nyolcvan éves vagyok, de áldásos a csend.
- Nem jössz? - kérdezi az ajtóból a szőke nő, aki korábban Nolannel volt.
Az akcentusa nagyon szép. De soha nem beszéltünk igazán, úgyhogy nem
tudom, miért akarná tudni, hogy én...
- Nem.
Riadtan megpördülök. Nolan, a lány Nolanhez beszélt. Aki még mindig a
kanapén ül.
- Biztos?
Nolan egy pillantásra is alig méltatja.
- Teljesen.
 Valószínűleg utálja a pizzát. Csak autentikus szicíliai calzonét eszik, ami
olyan paradicsomból készül, ami az Etna szájánál nő.
Tökmindegy. Ágyba bújok.
- Nolan, amikor Tanú visszajön, megmondod neki, hogy elmentem
aludni? - Elhúzok a székek, a sakk-készletek, a kanapé mellett. - Jó...
Nolan keze elkapja a csuklómat. Túlságosan meglepődőm ahhoz, hogy
kiszabadítsam magam.
- Játsszunk egy kicsit, Mallory!
Lefagyok. Kővé dermedek. És ez alkalommal kiszabadulok.
- Mondtam neked, hogy nem...
- ... játszol tréningen és tornákon kívül. Igen. De egész este játszottál
tréningeken és tornákon kívül. Öt különböző emberrel.
Felhorkanok.
- Számoltad?
- Igen. - Felnéz rám. Néha csillagok táncolnak át az álkapcsa vonalán és
az arccsontjain. - Tutira vettem, hogy az este végén Bandara szobájában
fogsz kikötni.
- Bandara?
- Ruhi Bandara. Az előbb játszottatok.
Hátrálok egy lépést, és nem vagyok hajlandó elismerni, hogy eljátszottam
ugyanezzel a gondolattal. Helyette azt mondom:
- Nem akarok ellened játszani.
- Az baj, mert én nagyon szeretnék ellened játszani.
Megborzongok, mert olyan, mintha mást mondott volna. Mintha...
Nem tudom.
- Már megtetted.
- Egyszer.
- Egyszer elég volt.
 - Egyszer az semmi. Több kell.
- Biztosan sokan vannak, akik játszani akarnak. Akik valószínűleg
fizetnének csak azért, hogy veled szemben ülhessenek.
- De én veled akarok, Mallory.
Nagyot sóhajtok, aztán félrenézek. Igaza van, már az összes „munkán
kívül semmi sakk”-szabályomat megszegtem. Akkor ennek miért állok
ellent ennyire?
Talán mert láttam őt játszani. Láttam, mennyire briliáns, hogy egy
pillantással lát át állásokat, olyasmiket tesz, amiket én nem is értek. Ha
játszanánk, veszítenék. És igen, utálok veszíteni, de ez aligha lenne fair
parti. Szóval a világ elsőszámú sakkozója jobb, mint az idei vonakodó
Zugzwang-ösztöndíjas? Nagy ügy. Annyira nagy hír, mint Michael
Phelpsnél lassabbnak lenni kétszáz méter pillangón.
Akkor talán valami más zavar. Nem az, hogy veszítenék, hanem, hogy
tudná, hogy kikaptam.
Igen. Ez az... érdeklődés, megszállottság, elképedés, amit úgy tűnik,
irántam érez, azért alakult ki, mert legyőztem. Egyszer. Veleszületetten jó
vagyok a sakkban, de nem jobb annál, aki ugyanolyan veleszületetten jó és
évtizedek óta profi szinten készül. Játszanánk, ő nyerne, és aztán pont
ugyanolyan lennék, mint bárki más, akit Nolan Sawyer legyőzött.
Az érzés, hogy rabul ejtettem, azonnal elhalványulna, és...
Az jó lenne, nem? Nem tetszik, hogy Nolan Sawyer betoppan az
otthonomba, és a Riverdale-ről beszél a húgaimmal, igaz? Bele kellene
egyeznem, hogy játszom, és az véget vetne ennek, bármi legyen is ez.
És mégis.
- Nem - hallom magamat.
Nolannek mozog az állkapcsa.
 - Hát, legyen. - Ellazul, és átnyúl az üvegek, sakkfigurák, félig megevett
chipses zacskók felett, fog egy ceruzát, és a német sakkszövetség
szórólapját. - Ülj le!
- Megmondtam, hogy...
- Kérlek! - mondja, és valami a hangjában megállít. Próbálok
visszaemlékezni, mikor hallottam tőle ezt utoljára. Egyszerű szó ez a kérlek,
igaz?
- Jó. - Leülök vele szemben, a lehető legtávolabb. Ezt kapom, amiért
nemet mondtam a pizzára. - De nem fogok játszani, szóval...
- Sakkot.
- Tessék?
- Azt mondtad, nem fogsz sakkozni. Nem említettél semmi mást, szóval...
- Felém fordítja a szórólapot. Rajzolt egy háromszor-hármas rácsot, az
egyik négyzetbe tett egy X-et, és...
Felnevetek.
- Amőba? Ez komoly?
- Hacsak nincs a kezed ügyében Unó? Dáma? Operáció?
- Ez rosszabb, mint a Candy Crush.
Nolan elmosolyodik. Féloldalasán.
- Ne mondd el Tanúnak, vagy újabb rajzszöget tesz a párnám alá!
- Újabbat? - Vidáman csóválom a fejemet. - Nem akarhatsz tényleg
amőbázni.
Vállat von, és nagyot kortyol az IPA söréből.
- Emelhetnénk a tétet. Hogy szórakoztató legyen.
- Nem fogok pénzért játszani.
- Nem kell a pénzed. De játszhatnánk kérdésekért.
- Kérdésekért?
 - Ha én nyerek, feltehetek neked egy kérdést, bármilyen kérdést, te pedig
válaszolsz. És fordítva.
- Mit akarhatnál kérdezni tőlem, amit...
- Áll az alku?
Rossz ötletnek tűnik, de nem tudom pontosan, miért, úgyhogy bólintok.
- Áll. Öt perc. Aztán lefekszem. - Kikapom a ceruzát a kezéből, és leírom
az O-mat.
Az első három játék döntetlen. A negyediket megnyerem, és kegyetlenül
mosolygok. Tényleg imádok nyerni.
- Szóval nyertem egy kérdést?
- Ha akarod.
Nem tudom biztosan, mit kérdezzek, de nem akarom elveszíteni a
díjamat. Egy pillanatig gyötrőm az agyamat, aztán választok.
- Mi az a Challenger torna?
Nolan felvonja a szemöldökét.
- Olyasmit kérdezel tőlem, amire könnyen ráguglizhatsz? - Kicsit zavarba
jövök, de folytatja: - Az a torna, ami meghatározza, hogy melyik sakkozó
fog szembekerülni a regnáló sakkvilágbajnokkal.
- Aki te lennél?
- Jelen pillanatban.
Halkan felhorkanok.
- És az elmúlt hat évben.
- És az elmúlt hat évben. - A hangjában nincs hencegés. Sem büszkeség.
De először jut eszembe, hogy ő ugyanannyi idősen lett sakkvilágbajnok,
mint amikor én örökre hátrahagytam a sakkot. Ha csak pár évig kitartok,
sokkal korábban találkoztunk volna. Teljesen más körülmények között. - A
Challengereken tíz játékos szerepel, akik úgy kvalifikálják magukat, hogy
megnyernek más szupertornákat vagy a magas FIDE-ranglistájuk miatt
választják ki őket. Egymás ellen küzdenek. Aztán pár hónappal később a
győztes megküzd a világbajnoki címért.
- Azért, aminek a díjazása kétmillió dollár?
- Idén három.
Kihagy a szívverésem. Fel sem tudom fogni, mit jelentene az a pénz a
családomnak. Nem mintha nyernék Nolan ellen egy több napos meccsen.
Vagy, hogy eljutnék a Challengerre, mert nem hívnak meg szuper tornákra,
a ranglistahelyezésem pedig jelenleg egy darab rágóval lóg együtt a cipőm
talpa alatt.
Kicsit túl erősen markolom a ceruzát, és újabb rácsot rajzolok. Az agyam
biztosan még mindig a pénznél jár, mert a következő kört Nolan nyeri.
A szememet forgatom.
- Máshol jártam fejben. Nem igazán érdemelsz...
- Miért hagytad abba a sakkot?
Ledermedek.
- Tessék?
- Szeptemberben, Philly után azt mondtad, nem az apád halála az oka,
hogy abbahagytad a sakkot. Akkor mi volt az?
- Sosem egyeztünk meg, hogy a kérdések...
- Megegyeztünk, hogy bármilyen kérdés. - Nolan állja a tekintetemet, a
hangjában enyhe kihívás. - Persze bármikor kihátrálhatsz a játékból.
Pontosan azt kellene tennem. Kiszállni, és egyedül hagyni Nolant a
hülye, tolakodó kérdéseivel. De nem tudom rávenni magam, és pár
másodpercnyi ajakharapdálás után, és mert éget a vágy, hogy a következő
O-mat a bőrébe vájjam, azt mondom:
- Apa és én elhidegültünk egymástól valamennyi idővel - három évvel,
egy héttel és két nappal - a halála előtt. Azóta nem játszottam többé.
- Miért hidegültetek el?
 - Ez két kérdés. És ha megint nyersz, nem firtathatod tovább ezt a
kérdést.
Nolan a homlokát ráncolja.
- Miért nem?
- Mert azt mondom - vágom rá. Egy pillanatig hallgat, de jól érti a
hangsúlyomat, mert bólint.
Azután játszunk pár döntetlent. Mármint huszonhárom játszmát.
Világossá válik, hogy egyikünk sem akar kérdésre válaszolni, és amikor
megnyerem a huszonnegyedik játékot, Nolan előhívja a hagyományos
önmagát azzal, hogy a tenyerével az asztalra csap. Őszintén, jó érzés.
Elpazaroltam a challengeres kérdésemet, úgyhogy igencsak
elgondolkodom, hogy mit szeretnék megtudni róla. Valamit a Kochhal való
kapcsolatáról talán? A Baudelaire- sztoriról? A nagyapjáról? Van valami,
amiről hetek óta agyalok, de túl soknak tűnik.
Másrészt ő kérdezett apáról, én pedig bosszúszomjas vagyok. Talán még
álnok is.
- Otthon, amikor Sabrina megkérdezte tőled, hogy kivel szexelsz, te...
ellentmondásos dolgokat mondtál, és... - Elakadok.
- Mi a kérdés? Hogy kivel szexelek?
Gyorsan bólintok. Lángol az arcom. Máris bánom a dolgot.
- Senkivel.
He?
- Tessék?
- Nem szexelek. Legalábbis sosem csináltam.
Kell pár pillanat, míg felfogom a szavakat. Hogy tényleg felfogjam, hogy
Nolan Sawyer, a Királygyilkos könnyedén beismeri, hogy húszévesen szűz.
Nem mintha azzal bármi baj lenne. De...
Nem. Félreértettem. És mi van a Baudelaire-dologgal?
 - Soha nem szexekéi - ismétlem.
- Nem - mondja magabiztosan, higgadtan, mint akinek nincs mit
bizonyítania senkinek, mintha nem érdekelné senki, csak saját maga.
Legalábbis itt, ma este, velem.
- O! - Úgy érzem, óvatosan kell lépkednem. - Szóval te...? Mármint
boldog vagy így, vagy azt kívánod...? - Még jobban elvörösödőm.
Megsajnál.
- Szeretnék-e szexelni?
Megint bólintok. Jézusom, képes vagyok beszélni. Jobb vagyok ennél.
- Nem. - Még csak el sem gondolkodik rajta. - Mostanáig nem akartam.
- Mi... mi változott mostanában?
Egy hosszú pillanatig néz engem.
- Nekem azt mondták, nincs extra kérdés. - A szája sarka megremeg egy
mosolytól. - Ráadásul hallom, hogy neked kettőnknek is elég szex jut.
Felnyögök.
- Alig... Soha ne higgy el semmit, amit Darcy mond!
- Nem mintha baj lenne. - Újabb rácsot rajzol. Én még mindig zavarban
vagyok, és azonnal nyer. - Mit fogsz csinálni az ösztöndíj végén?
- Mit tudsz az ösztöndíjamról?
- Nem válaszolunk kérdésekre kérdésekkel!
A szememet forgatom.
- Autószerelő állásokat fogok keresni. Van ötleted?
- És a sakk? Egyszerűen nem játszol többet?
- Aha. - Ellopom a ceruzát a kezéből. - Számomra nincs jövő a sakkban.
Nolan felhorkan.
- Nem lehet, hogy egyszerűen...
- Kérdés megválaszolva. Következő kör. - Nolan bosszúsan, makacsul
néz, és azonnal győz. Hogyan? Iszik, én meg nem, mégis én kalandozom el.
- Tök mindegy. - A szememet forgatom. - Nincs firtató kérdés.
Felém hajol az asztal felett, a sötét szeme őszinte, a bőrén csillagok
táncolnak.
- Tudod, mennyire elképesztő vagy?
Nem kapok levegőt. Átmenetileg. Úgyhogy kényszerítem magam, hogy
nevessek.
- Komolyan? Erre pazarolod a kérdésedet?
- Komolyan beszélek. Felfogod, mennyire kivételes vagy, Mallory?
- Miről...
- Soha nem láttam ahhoz foghatót, amit a sakkal csinálsz. Soha.
- Én... Te tízszer jobb vagy nálam. Egyszer legyőztelek, amikor a
világossal játszottam, és valószínűleg könnyű partira számítottál.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. - Még jobban előrehajol. Szappan és sör
illata van, meg valami jó és sötét. - Tudod te, mennyire rohadtul jó vagy?
Állom a tekintetét.
- Igen, tudom. - Szinte fáj beismerni. A határtalan tehetségemet, valamit,
amire esküt tettem, hogy nem követek. Ezt az ígéretet igenis szándékomban
áll megtartani. - Zavar, hogy ennyire jó vagyok?
- Nem. - Nem hazudik. Hazudik valaha? - Talán kellene. De... - Hagyja,
hogy az a de titokzatosan lebegjen.
- Miért?
Nolan csettint a nyelvével.
- Nem érdemeltél ki kérdést. - Új rács. Új játék. Újabb győzelem
Nolannek. Most rajtam a sor, hogy ököllel az asztalra csapjak. Nolan üvege
- most már üres - nekikoccan az olcsó műanyagnak, és bosszúság tör fel a
torkomból. Francba ezzel a játékkal!
- Csalsz? - kérdezem csípősen. Dühösen.
 - Nem. De lenyűgöző, mennyire leromlik a teljesítményed, amikor
elveszíted a hidegvéredet. Ezen talán szeretnél dolgozni.
- Nem veszítem el a hidegvéremet, és az amőbateljesítményem alig...
- Kérdés - szakít félbe, és új él hallatszik a hangjában. - Miért teszel úgy,
mintha nem akarnád ezt?
- Ezt?
Körbemutat maga körül. De aztán azt mondja.
- A sakkot. Miért teszel úgy, mintha nem akarnál játszani?
- Nem ismersz engem - berzenkedem. - Csak nem szeretem annyira a
sakkot.
Nolan halvány mosollyal rázza a fejét, és újabb rácsot rajzol, aztán
könnyedén győz, amikor bénázok. Remeg a kezem, és annyira elegem
van...
- Te is érzed, igaz, Mallory? - A hangja sürgető. Halk. - Amikor játszol,
ugyanazt érzed, amit én.
A fogamat csikorgatom.
- Fogalmam sincs, mit érzel. A sakk egy hülye társasjáték, és...
- Egy hülye társasjáték, de a tied. Látom, hogyan nézel a bábukra. Ez a te
világod, igaz? Amit magadnak választottál, bőven a határaidon belül. Ebben
lehetsz a királynő. A király. A huszár. Ami csak akarsz. Vannak szabályok,
és ha elég jól megtanulod azokat, akkor irányíthatod. Megmentheted a
bábukat, amik fontosak neked. Nagyon más, mint a való világ, igaz?
Hogy merészel úgy tenni, mintha ismerne, mintha...
Utálom őt.
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire dühös. Epe kavarog a
gyomromban. Kitépem a szórólapot a kezéből, és újabb rácsot készítek,
közben majdnem eltépem a papírt. Hét próbálkozásba telik, de végre
nyerek.
 - Te mi a fenét akarsz tőlem?! - csattanok fel, és sötét tekintettel közelebb
hajolok.
Nolan felvonja az egyik szemöldökét.
- Mert nem értem! - szinte üvöltök. - Mit keresel itt, ha jövő héten tornád
lesz? Miért feltételezed, hogy mindent tudsz rólam? Miért érdekelnek
egyáltalán a sakkal kapcsolatos gondolataim... - Dühös, szörnyszerű
hanggal fejezem be.
Ha ez hatással is van Nolanre, nem mutatja ki.
- Azt hittem, kezded kapisgálni.
- Nem. Csak áruidei, mit akarsz, és...
Hangos zaj.
Az ajtó felé fordulok. Tanú és a többiek besétálnak, csomó elviteles
pizzát tartanak a kezükben, akciós pepperoniról és ajókáról kiabálnak
valamit. Észreveszem, milyen közel vagyok Nolanhez, és hátrahúzódom. Ő
tovább néz, az ajkán leheletnyi mosoly játszik.
- Asszem, a játéknak vége - mondja, és feláll, hogy segítsen Tanúnak. - Jó
éjszakát Mallory! És sok szerencsét!
 Tizenötödik fejezet

DARCY IMÁDJA A TENGERIMALACOS KAPUCNIS

pulcsit, amit vettem neki („bár ez kibúvó, mivel Góliát nem akar majd egy
2D-s malackával közösülni”), és még Sabrina is le van nyűgözve az új
juharleveles korijától, aminek a beszerzése miatt majdnem lekéstem a
gépet, és ami majdnem nem fért bele a csomagomba.
De az irántam érzett szeretete jön-megy. „Te vagy a legjobb!”, mondja
nekem szerdán, miután elviszem kocsival McKenzie-hez. De csütörtökön,
amikor sírva találom a nappaliban valami miatt, amit McKenzie a közösségi
médián írt, akkor: „Miért kell ennyire kíváncsinak lenned? Miért nem tudsz
soha a saját dolgoddal törődni?”
- Ha egy árokban találják a hullámat - mondom anyának -, mondd azt a
rendőrségnek, hogy neki ne nézzenek utána! Valószínűleg ő tette, de nem
akarom, hogy börtönben töltse az egész életét.
- Nem csak veled ilyen. Az egész világra dühös.
- Én is ilyen durva voltam tizennégy évesen? - Ez annyira nevetséges
kérdés. Még mindig tizennyolc vagyok, de olyan ősöregnek érzem magam,
mint a hölgy a Titanicból. Kivéve, amikor összehasonlítom magam
Eastonnel, és úgy érzem, beragadtam a tinédzserkorba.
- Egyszer megkértelek rá, hogy ne hagyd többé nyitva a mogyoróvajas
üveget, és diktátornak neveztél.
Felnyögök.
- Darcy is ilyen lesz?
- Aha. - Anya megsimogatja a vállamat. - Bár ő a mogyorókrémes üveget
hagyja majd nyitva.
 Viszont mindent egybevetve arra a zavaró felismerésre jöttem haza az
utazásból, hogy nem történtek életveszélyes vészhelyzetek, és hogy
nélkülem a családom... jól boldogult. Félig sokkot kapok, félig
megkönnyebbülök.
Oz és Defne a Pasternakon vannak, ami azt jelenti, hogy leginkább
felügyelet nélkül vagyok. Arra kellene használnom az extra időt, hogy
utolérjem magam a García Márquez olvasó maratonon, amire a
Goodreadsen jelentkeztem, memorizáljam a világ fővárosait, hányászöldre
fessem a hajamat. Igazából bármire. Helyette Nolan partijait
tanulmányozom.
Az utolsó torontói közös esténk dühe rideg ellenszenvvé csillapodott.
Nolan sok mindent mondott rólam - köztük néhány dolog igaz volt - merő
véletlenségből. Az elromlott óra naponta kétszer pontos. Akkor sem volt
hozzá joga. A kérdezős játék hülyeség volt. Remélem, soha többé nem
látom. Valószínűleg nem is fogom.
De akkor is tanulmányozni akarom az idegesítő mesterműveket, a
játszmáit, és viszket a kezem, hogy megnézzem őket a sakkgépen.
Dőzsölők a mennyei képességében, hogy kifárasztja az ellenfeleit,
megfosztja őket az aktív játéktól, aztán lecsap, mint egy tigris. Több mint
enyhe megszállottságot érzek, és valószínűleg ezért gondolok rá, amikor az
egyik appon match-elek egy Alex nevű sráccal.

ALEX: Helló!

MAL: imádom a kutyát a profilképeden, egy pitbull?

A telefonom azonnal pittyeg a válasszal, de percekig túlságosan lefoglal,

hogy a kanapén elheverve elemezzem a berlini védelem Sawyer-változatát
ahhoz, hogy megnézzem.
 ALEX: Aha. Hogy vagy?

Hogy vagyok? Ez elég fura kérdés. Visszagörgetek a profilképéhez, arra

gondolok, hogy kicsit ismerős. Cuki. Sötét haj. Sötét szem. De nem annyira
sötét. Nem annyira sötét, mint...

MAL: találkoztunk már?

ALEX: Most viccelsz?

Nem. Nem viccelek. Szerencsére emlékeztet, mielőtt be kellene

ismernem.

ALEX: Egy suliba jártunk. Egy évvel feletted jártam. Elhívtalak a végzős bálba.

O. Az az Alex, csak most arcszőrzete van. Emlékszem. Annyira... szelíd

volt. Valószínűleg ezért nem gondoltam rá azóta.

MAL: bocs, nem ismertem fel a képed, hogy vagy?

ALEX: Jól! A Rutgersre járok. Hát te?

MAL: nem járok suliba

ALEX: Kihagysz egy évet? A profilképed alapján jót tesz neked. Mindig nagyon dögös
voltál, de most...

A következő üzenet három tűz emoji. Tekintve, hogy miért vagyok ezen
az appon, valószínűleg hízelgőnek kellene találnom ahelyett, hogy... pff.
Helyette azon gondolkodom, hogy Nolan hogyan csinálná ezt. Az online
jelenlétet. A csajozást. Valószínűleg rosszul. Hisz szűz, nem? Tök béna
lenne.
 De annyira nehéz elképzelni, hogy bármit rosszul csinál. A sötét,
figyelmes szemével, ahogy a nagy keze precízen, céltudatosan a
sakkfigurákra záródik, a hangjával, ami mindig olyan óvatos, a gyönyörű,
briliáns stratégiáival. Kivehetetlen szavakat motyogott az olimpia alatt,
amikor hibát vétett, vagy megbánt egy lépést. Néha felállt a tarkómon a
szőr, és ennek nem kellett volna kellemesnek lennie, de én...
A telefonom megint csipog, és riadtan ránézek. Elfelejtettem, hogy a
kezemben van.

ALEX: Van kedved a közeljövőben talizni, dumálni?

Úgy érti, kavarni. Bár illendően, finoman fogalmaz. Fogadok, hogy

Nolan nem lenne ilyen visszafogott. Fogadok, hogy valami olyasmit
mondana, hogy „szexuális aktust létesíteni”, és...
Úristen.
Uram... isten.

MAL: igazából talán jobb, ha nem. túlontúl lefoglal a meló, fent sem kéne
lennem a neten. nagyon sajnálom, hogy pazaroltam az idődet.

Lenémítom a telefonomat, és amikor rezeg Alex válasza, nem is fáradok

azzal, hogy megnézzem. Mi a fenéért gondolok Nolanre épp most,
miközben valaki mással beszélek meg találkozót? Mit keres a fejemben?
Ennyi volt. Befejeztem. Ez nyugtalanító. Zavaros. Hülyeség. Példátlan.
Nincs több Nolan-parti. Nincs több Nolan. Nekem muszáj... Nem
gondolhatok folyton rá.
Holnaptól kezdve, mondom magamnak, miközben várok, hogy a zuhany
vize eléggé felmelegedjen. Nem nézem meg többé a partijait. Kiirtom öt.
Holnaptól kezdve.
Tényleg elhiszem. Amíg el nem jön a holnap.
A CIKK A VANITY FAIRBEN jelenik meg.
Ami már önmagában is probléma, mivel a hónapra elfogytak az ingyen
cikkeim. Ez azt jelenti, hogy amikor Easton elküldi nekem (Kavartok? Jó tudni, hogy a Vanity
Fairből kell értesülnöm az öribarim szerelmi életéről!!!), látom a címet (Sawyer második a
Pasternak meghívásos versenyen, remizik Kochhal a hullámzó utolsó partiban), és semmi mást.
Épp most ébredtem, miután egész éjjel forgolódtam. Odakint még
mindig sötét van, a telefonom ragyogása bántja a csipás szememet, Góliát
pedig büszkén nyalja a fenéknyílását valahol a bal fülemnél.
Tényleg rühellem az életem.

MALLORY: nincs hozzáférésem a cikkhez, túl hosszú, nem olv.

MALLORY: Egyébként hogy vagy? Egy nagylábú elrabolt és a feleségévé tett?

BOULDER EASTON ELLIS: Ezt el AKAROD olvasni.

MALLORY: csóró vagyok és utálom jeff bezost.

BOULDER EASTON ELLIS: Az a Washington Post és HASZNÁLJ INKOGNITÓ

MÓDOT jesszus mi Ütött beléd. Boomer.

Az inkognitó mód működik, és ezt én hogyhogy nem tudtam? Azon

filózok, hogyan aknázzam ki ezt az újonnan szerzett tudást, amikor
megakad a szemem a cikk első bekezdésén.

...hogy úgy tűnt, Sawyer rá nem jellemzően nincs formában. Persze,

ha a világelső nincs formában, akkor még mindig jobb, mint a
 legtöbb szupernagymester. De sokan meglepődtek, amikor második
lett az év egyik legfontosabb versenyén. És nem vett részt a díjátadón.
„Fáradtnak tűnt", mondta egy interjúban Andreas Antonov, a grúz
nagymester. „Ami nem meglepő, tekintve, hogy egy éjszakai járattal
érkezett egyenesen Torontóból, és az első meccsét egy órával a
landolás után játszotta." Sawyer döntése, hogy részt vesz az olimpián
sokat vitatott téma volt a sakk-közösségben. Ő volt az egyetlen top 20-
as játékos, aki így döntött.
„Ez történik, ha a sakkot a barátnőd mögé helyezed", mondta a
ChessWorld.com-nak Koch, a Pasternak győztese. „A sakk Sawyer-
korszakának vége. Jövő hónapban győzni fogok a Challengeren,
aztán megnyerem a világbajnokságot.”
Bár Sawyer nem beszél nyilvánosan a magánéletéről, úgy tűnik, Koch
Mallory Greenleafre célzott, egy tehetséges játékosra, aki némi
figyelmet keltett a Philadelphia Open óta. Greenleaf jelenleg 1892. a
ranglistán, de gyorsan halad felfelé. Az olimpián Greenleaf és Sawyer
az amerikai csapat tagjai voltak Tanú Goellel (295. hely) és Emil
Kareemmel (84. hely) együtt, és harmadik helyen végeztek. A tornán
kívül is látták őket együtt (lásd a képet)...

A linkre kattintok, ami átvisz a rohadt Page Sixre. Egy kép Nolanről és
rólam az utolsó torontói esténkén, ahogy amőbázunk egy félhomályos
szobában. A fejemet lehajtom, a kezemben ceruza. Nolan engem néz,
általában kiismerhetetlen arcán furcsán gyengéd kifejezéssel.
Ki készítette ezt? Mikor? Miért?

...Sawyer, aki igazi rocksztár, állítólag egy másik sakkozóval, Mallory

Greenleaffel jár. A párost rajtakapták egy meghitt pillanatban késő...
 Ó, basszus. Nem, nem, nem. Ó, basszus, basszus!
Kipattanok az ágyból. Ez rossz. A rossznál is rosszabb. A legrosszabb.
Mihez kezdjek? Hogyan kérjek visszavonást a Vanity Fairtő].? Van egy
menedzserük, akivel eljátszhatom, hogy Karén vagyok?
Nolan. Nolan tudni fogja. Ezt ő is helyre akarja majd hozni. Kapcsolatba
kell lépnem vele, de hogyan? Nincs meg a száma. Meg kellene idéznem egy
bástyákból álló pentagrammal, vagy... Emil!
írok neki egy üzenetet, aztán eszembe jut a torontói napirendje. Nem
koránkelő típus. Ki tudja, mikor ébred fel, és nem várhatok az
örökkévalóságig, amikor valaki téved velem kapcsolatban az interneten.
Úgyhogy a kezemmel végigszántok a hajamon, és azt teszem, amit bárki
más tenne. Ráguglizok Nolanre. Több eredményt kell átfésülnöm, mint
amennyinek bárkihez tartoznia kéne, aki alig húsz éves, beleértve egy
Tumblr postot, ahol macska, és egy részletes erotikus fanfictiont, ahol Percy
Jacksonnal hatvankilencedik egy hippokamposzon. Aztán végre találok
valami hasznosat. Egy cikket arról, hogy Nolan nagykorúsítja magát a
családjától, és egy tribecai penthouse-ba költözik.
És mivel az internet ijesztő hely, ami nem hisz a határokban, van ott egy
cím.
Úgy tűnik, én sem hiszek a határokban. Odamegyek, hogy beszéljek vele.
Több mint egy óra lesz. Addigra Emil válaszol, én meg majd írok
Nolannek, hogy a környéken vagyok. Menjünk a Starbucksba, hogy
beszéljünk a sakkról, és egy lehetséges hitelrontási perről egy nagy
médiummal szemben! A kávét én állom! Tökéletes terv.
Csak kicsit teszi kevésbé tökéletessé, hogy Nolan lakásának épületében
találom magam, és Emil még mindig nem válaszol, és nem fogadja a
hívásaimat sem. Mert még mindig alszik. A portás vet egy pillantást a
túlméretezett pulcsimra, amit felkaptam a piszok bohó ruhámra, és kész
kidobni az épületből.
Bizonytalanul mosolygok.
- Mr. Sawyerhez jöttem.
A portás arckifejezése egyértelműen azt üzeni, ismerlek titeket,
sakkgruppik, és nem fogok habozni, hogy zavarjam ezzel a rendőrséget.
Ettől kicsit meg akarok halni.
- Kérem...
- Azt az utasítást kaptam, hogy ne engedjek fel váratlan látogatókat.
- De én... - Eszembe jut valami. Amitől nagyon meg akarok halni. - Most
jött vissza Oroszországból, és meg akartam lepni őt, mert én vagyok a... -
Ne öklendezz! Mutasd meg a jó portásnak a Page Sixes cikket! - Barátnője.
Látja? - Látja a képet, ami fent van az interneten, ezért biztosan igaz?
Két perccel később a negyediken vagyok, és amikor kinyitja az ajtót, arra
gondolok, hogy Nolannek sokkal jobb biztonságiakra van szüksége.
Totál úgy terveztem, hogy rázúdítok egy tirádát, és követelem, hogy kérje
meg a... sajtosát? Sajtos csapatát? Masszőrét? Hogy kérjen meg valakit,
hogy hozza rendbe ezt a katasztrófát. De amikor ott áll előttem, a haja
kócos, a bőre fehér, mint a fal, a fehér pólója és a kockás pizsamanadrágja
pedig gyűrött a matractól, önkéntelenül azt mondom...
- Úgy festesz, mint egy hulla.
- Mallory? - A kéz tövével dörzsöli a szemét. A hangja rekedt az alvástól,
és még valami mástól. - Ez is egy álom?
- Nolan... jól vagy?
- Gyere az ágyba! Ez hülye helyzet. Sokkal jobban szeretem, amikor mi...
- Nolan, beteg vagy?
Pislog. Az arckifejezése kitisztul.
- Tényleg itt vagy?
 - Igen. Mi bajod?
Nolan a tarkóját vakarva nekidöl az ajtófélfának, mintha nem teljesen
uralná az ortosztatikus egyensúlyát.
- Nem biztos - motyogja. - Minden vagy semmi.
Nolan lakása hatalmas, háromszor akkora, mint a házunk, hatalmas
nyitott tér, széles ablakokkal, keményfa padlóval és könyvespolcokkal. A
folyosó közepén nyitott bőrönd hever magára hagyva, egy közeli asztalon
egy kupac könyv, köztük Emily Dickinson, Donna Tartt és egy monográfia
a makedón falanxról. Mindenütt ott az a mély, összetett illat, amit mostanra
Nolannel asszociálok... de jobb. Erősebb. Dekonstruálva a különböző
rétegeire.
Követem őt, miközben beljebb vezet a lakásban, és próbálok nem
kíváncsiskodni az életterével kapcsolatban, nem bámulni a széles vállaira
tapadó pamutot. Fura itt lenni. Mintha az a különös atmoszféra, ami minden
helyiségből árad, ahova Nolan Sawyer belép, itt desztillálva, kondenzálva, a
falakra és a padlóra öntve koncentrálódna.
Ez a rögtönzött kirándulás talán nem volt bölcs döntés.
- Lázas vagy? - kérdezem a konyhában.
- Lehetetlen megmondani.
Felvonom a szemöldököm.
- Hadd meséljek neked a hőmérő technológiáról!
- Á, igen. Elfelejtettem. - A helyzet az, hogy szerintem nem okoskodik.
Nézem, ahogy megfog két normál méretű bögrét, amik szinte komikusán
kicsinek látszanak a kezében (az egyiken a felirat: Emil első számú kis
ribanca), egy doboz gabonapelyhet, és egy fél doboz tejet, ami láthatóan
megsavanyodott. Úgy nyújtja felém a nem Emiles bögrét, mintha egy feles
whiskeys pohár lenne.
 - Nolan, te... - Lábujjhegyre állok, hogy elérjem a homlokát. Lángol.
Ilyen közelről alvás és friss izzadtság illata van. Nem kellemetlen.
- Annyira hűvös a kezed - mondja megkönnyebbülten lehunyva a szemét.
El akarom venni a kezem, de csapdába ejti a sajátja alatt.
- Maradj! - Hozzám hajol, a lélegzete meleg, érzem ki- cserepesedett
ajkát a halántékomnál. - Sosem maradsz.
- Nolan, beteg vagy. Ezzel kezdenünk kell valamit.
- Igen. Igaz. - Kiegyenesedve elhúzódik tőlem. - Reggeli. Utána mintha
kicseréltek volna.
- Ez után? Neked tápanyag kell, nem mikrofánk alakú ételfesték.
- Csak ez van.
- Ez komoly?
Vállat von.
- Távol voltam valahol. Kanadában?
- Oroszországban voltál. És egy csomó tálka van abban a kredencben. Ki
eszi bögréből a gabonapelyhet?
- Ó. - Bólint. Lassan összerogy, aztán a homloka a konyhaszigeten pihen.
- Ki az a Kredenc?
Megcsípem az orrnyergemet. Jó ember vagyok. Felszedem Mrs. Abebe
szemetét, amikor a szél kiborítja, rámosolygok a kutyákra a parkban, sosem
poénkodom azokon, akik azt mondják, hogy ledegradál. Nem érdemlem
ezt. És mégis.
- Figyu, maradj itt! Azt ne edd meg! Mindjárt visszajövök.
A kanapéhoz vonszolom, erős izmai nehezek és tűzforrók. Kevesebb
mint tíz perc alatt leszaladok, elköltőm egy kis európai ország GDP-jét a
sarki bodegában, és visszatérve azt látom, hogy Nolan alszik.
Teréz anya vagyok. Reinkarnálódtam. Kell egy glória a fáradozásaimért.
 - Ezt vedd be! - Nolan kanapéja óriási bútordarab, de mégis túl rövid
neki. Nevetséges.
- Ez méreg?
- Gyorsan oldódó ibuprofen.
- Mi az a szag?
- A hónaljad.
- Nem, a jó.
- Főzök.
Felpattannak a szemei.
- Csirkelevest készítesz.
- Amit meg sem érdemelsz.
- A semmiből?
- Nagyon könnyű, és a konzerv cuccnak ólommérgezés és kétségbeesés
íze van. Egyébként jössz nekem negyvenhárom dollárral. Igen,
felszámolom az érzelmi támogatást nyújtó Snickerst, amit magamnak
vettem. Küldheted Venmóval, de kérlek, a megjegyzés sorba ne írd azt,
hogy Drogokral Csak... szundíts egyet! Majd felébresztelek.
De nem teszi. Nem szundít. Ül a konyhaszigetnél, és engem figyel
üveges, elégedett tekintettel, ahogy csendesen sürgők-forgok. Tényleg nem
zavar. Az, hogy engem néz, általában fura, kényelmetlen dolgokat művel
velem, de ma... talán csak imádom ezt a konyhát. Nagy, otthonos és
modern, minden nap használni akarom. Polgári házasságot akarok kötni
vele, és egyben vele együtt adoptálni egy egész falka inkontinens shar peit.
- Mit keresel itt? - kérdezi húsz perccel később. Mivel hatnak a
gyógyszerek, kicsit jobban magánál van.
- Van ez a cikk a Vanity Fairben - magyarázom szórakozottan, miközben
sárgarépát darabolok. Most, hogy itt vagyok, és gondoskodom Nolanről a
meleg lakásában, aminek olyan illata van, mint neki és a vigaszkajáknak,
nehéz ugyanazt a felháborodást éreznem, mint egy órával ezelőtt. - Arról,
hogy kikaptál Kochtól.
- Remiztem Kochhal. De Liutól tényleg kikaptam, aki ezután nyert
Oblansky ellen, és döntetlent játszott Antonov- val, úgyhogy második
lettem a tornán...
- Igen, biztos vagyok benne, hogy hosszabb a farkad, mint Kochnak, de
koncentráljunk a problémára, ami az, hogy Koch azt monda a Vanity
Fairnek, hogy mi járunk, és a Page Six képeket hozott le rólunk Torontóból,
és most, a világnak bármilyen kicsi kockaszázaléka is foglalkozik a sakkal,
ők azt hiszik, hogy van köztünk valami.
- És nincs?
Szúrós szemmel fordulok felé.
- Te nem csinálsz valamit. Te mondtad.
- Azt is mondtam, hogy „mostanáig”.
Kihagy a szívverésem.
- Sokkal jobban ki kellene akadnod ezen. Mivel a halálodon vagy,
elnézem neked, de majd tiszta vizet kell öntenünk a pohárba.
- Persze. Csak nyugodtan.
- Mit jelentsen ez? Együtt. Együtt fogjuk csinálni. Kiadhatunk egy
sajtóközleményt. Költhetünk arra, hogy felírassuk az égre. Valamit.
- Én nem fogom. De te megteheted.
Sötéten nézek rá.
- Hogy érted, hogy nem? A húgom, a barátaim mind el fogják olvasni a
cikket, és azt fogják hinni, hogy igaz.
- Örömmel írok a barátaidnak, FaceTime-ozok velük, vagy írok nekik az
égre, hogy elmagyarázzam a helyzetet. De nem fogok a magánéletemről
beszélni a sajtóval.
- Miért?
 - Mai, tudom, hogy ez kiborító, de velem nem először történik. Nem lehet
harcolni a sajtóval, amikor tévednek. Csak levegőnek nézheted őket. A
sakk-klub első szabálya, hogy soha ne guglizz rá magadra!
Ráteszem a levesre a fedelét, és karba tett kézzel nekidőlök a pultnak.
- Tutibiztos, hogy a sakk-klub első szabálya az, hogy a világos lép
először. És megértem, hogy megégetted magad a Baudelaire-pletykával,
de...
- Arra a szarságra céloztam, amit a nagyapámról hoztak le. - Bárgyú
tekintettel néz rám. - Mi a Baudelaire-pletyka?
Elfordítom a tekintetemet. Ciki, hogy én tudok róla, ő meg nem. Úgy
hangzik, mintha engem jobban érdekelne a szerelmi élete, mint őt magát. -
Csak... azt mondták, hogy jártál az egyik Baudelaire-rel.
- Ó, igen. A nővérek, igaz? Emil mesélt róla.
- Igaz?
Nolan szemöldöke felszalad.
- Tudod, hogy nem.
Igaz. Tudom.
- Akkor hogyan indult a pletyka?
- Az egyikük ott volt valami partin, amire a menedzserem miatt mentem
el, amikor még hallgattam rá. Ez valószínűleg elég volt.
A szigetre könyöklők, és utálom, mennyire érdekel a dolog
- Melyik Baudelaire?
- A neve J-vel kezdődött, azt hiszem.
Felsóhajtok. Mindegyiküknek J-s neve van.
- És mi történt? Dumáltatok, és te nem akartál... tudod.
- Te akarnál?
- Ha tehetném? Hogy a viharba ne!
Nolan oldalra billenti a fejét.
 - Miért tennéd?
- Hogy érted?
- Mit nyernél vele?
Vállat vonok.
- Bejön a szex. Jó móka. Jó érzés, néha nagyon jó. Főleg, amikor olyan
hangulatban vagy, és vonzó vagy érdekes emberekkel csinálod. Nem
szégyellem.
- Ne is! - mondja, de tudom, hogy nem teljesen érti. A szex, a vágy, ezek
olyan dolgok, amiket még csak kezd kapisgálni. - És mi van azzal, hogy
közelebb érzed magad valakihez? Hogy kapcsolódtok?
- Talán. Biztos vagyok benne, hogy a szex különböző dolgokat jelent
különböző embereknek, és mindegyik érvényes. - Elhessegetem a tegnap
este és Alex emlékét, mintha egy gyümölcslégy lenne. - De az emberi
kapcsolat rész... Én nem azért csinálom. Rizikós.
- Rizikós? Hogyhogy?
Vállat vonok, nem akarom elmagyarázni.
- Arra nincs szükségem. Elég elfoglalt vagyok.
Úgy bólint, mint aki tudja.
- Gondoskodsz a családodról, igaz?
Felvonom a szemöldökömet.
- Nem a te Baudelaire-viszonyodról beszéltünk?
- Nem igazán emlékszem, mi történt. Mi... Pillanat!
- Mi az? - Tágra nyílt szemmel közelebb hajolok.
- Kaszparov ott volt.
- A korábbi világbajnok?
- Aha. Játszani akart velem.
- És?
- Hogy érted, hogy és? Játszottam.
 - Tisztázzuk! Inkább azt választottad, hogy egy öregemberrel sakkozz,
mint egy numerát?
Úgy néz rám, mintha egy zárdában lévő apáca lenne, én meg a Bitcoint
magyaráznám neki.
- Felfogtad, hogy Kaszparov volt az?
Felnevetek. Aztán újra. Aztán tovább nevetek, a homlokomat a
tenyeremnek támasztom, és arra gondolok, hogy amikor nem totál pöcs,
Nolan igazából cuki. Amikor felnézek, megfogja egy hajtincsemet, és az
ujjhegyei között morzsolja, mintha selyem lenne. A tekintete még mindig
kicsit üveges, úgyhogy engedem neki.
- Legalább az volt életed legjobb játszmája? - kérdezem.
A szemembe néz.
- Nem. Nem volt az.
- Akkor melyik volt az?
Tovább bámul. Kósza borzongás fut végig a gerincemen, ami a jó ég
tudja, honnan ered. Aztán megszólal a konyhai időzítő, és mindketten
félrenézünk.
A levest az „Emil első számú kis ribanca” bögrébe teszem, mert ezt a
látványt megérdemlem.
- Ez jó - mondja Nolan az első kanál után, sértően meglepettnek hangzik.
- Nem olyan jó, mint anyukád vagdaltja, de...
Megcsípem a bicepszét, amin szinte nincs is fogás, mert az izmai
szétfeszítik a pólója ujját, és feltűnik a féloldalas mosolya. Négy adagot
szed, amit kisfiúsán eszik meg, miközben én a Snickersemet majszolom, és
úgy teszek, mintha nem hízelegne a dolog. Az adrenalinrohamom
csillapodik, és a testem kezd emlékezni, hogy kevesebb mint öt óra alvást
kapott tőlem, koffeint viszont nem.
- Te főzöl? - kérdezem szórakozottan.
 - Ritkán. És középszerűen.
- És mégis a tied a legjobb konyha, amit valaha láttam. - A fejemet
csóválom. - Kicsit pofátlanul sok pénzt lehet keresni a tornákkal.
- Igaz, de én befektetésialap-baba voltam. Rád bízom, hogy ez erkölcsileg
jobb vagy rosszabb.
- Kedves a szüléidtől.
- A nagyapámtól - javít ki. - Ez a lakás régen az övé volt.
- O. - Az ajkamba harapok, arra gondolok, vajon akarom-e tudni. - Az a
nagyapád volt, aki...
- Aha. Alti sakkozott, megörült, és majdnem megölt, amikor tizenhárom
voltam. - A mosolya halvány, nem olyan keserű, mint amire számítottam.
Összerezzenek.
- Nem a legjobb így beszélni a mentális egészségről - mondom
semlegesen.
- Igaz. A nagyapám, akinél a frontotemporális demencia gyorslefolyású,
viselkedészavaros variánsát diagnosztizálták. Ez jobban hangzik? - Nem
válaszolok. Aztán hozzáteszi: - A frontotemporális demenciának van
öröklődő változata, tudtad?
Kinyitom, aztán becsukom a számat. Van benne valami távoli, aminek
nem sok köze van a lázához. Óvatosnak kell lennem.
Nolan Sawyer gondoskodásra szorul. Kamunak tűnik. Mégis...
- Attól félsz, hogy veled is megtörténik?
Humortalanul fújtatva felnevet.
- Tudod, mi a vicces? Régen rettegtem tőle, de tudom, hogy nem így lesz.
Mert elvégeztettem a genetikai vizsgálatokat, amint nagykorúsíttattam
magam. De az apám - amennyire tudom - nem csináltatta meg a
vizsgálatokat, és amíg többé már nem fogadtam a hívásait, minden nap
elmondta nekem, minden egyes nap, hogy ha tovább sakkozok, úgy végzem
majd, mint a nagyapám. Mintha ez lett volna a gondja. Hogy túl sokat
sakkozott.
- Ez... ostobaságnak hangzik.
- Aha, hát, az ostoba emberek ostobaságokat mondanak.
Nem néz a szemembe. Lebámul az üres bögréjébe, a két könyöke a
márványpulton pihen, és érzem, hogy közelebb hajolok. Nolan érzékenynek
tűnik, és nem akarom megkockáztatni, hogy megérintsem, de szeretnék itt
lenni. Vele.
Ilyesmit Eastonnel csinálok, amikor maga alatt van. Darcyval,
Sabrinával, amikor hagyják. Kicsit közelebb jutok az udvariasnál.
Osztozunk ugyanazon a levegőn. Hagyom, hogy összekeveredjen az
illatunk. Megteszem a húgaimért és a barátomért, és most ezért a hórihorgas
sakkvilágbajnokért, akit úgy tűnik, éppen meggyógyítok.
Furák vagyunk mind a ketten.
- Ez a lakás, amit rád hagyott... Nagy egyetlen embernek - motyogom.
- Ide akarsz költözni? - A hangja olyan, mint az enyém, meghitt.
- Naná! Majd eladom a hasnyálmirigyem. Az fedezi az első háromhavi
lakbért.
- Nem kell lakbért fizetned. Csak válassz egy szobát!
- És a társaságommal fizetek? Megmentve attól, hogy egyedül vacsorázz
a gyertyatartós húszméteres cseresznyefa asztalnál, mint Bruce Wayne?
- Általában állva vacsorázom ott, az előtt a sakktábla előtt.
- Meglep, hogy egyáltalán vacsorázol. És nem csak a riválisaid
könnyeivel tartod fenn magad.
Újra mosolyog, és úristen!
Sértően, egyedien, lesújtóan jóképű.
Hátralépek egyet, a táskámért nyúlok, kidobom a Snickers papírját.
 - A maradék leves a hűtőben van. Öt óra múlva vegyél be még egy
lázcsillapítót! És hívj át valakit, hogy ha kidőlsz, észrevegye, mielőtt a
patkányok megennék a beleidet.
- Te itt vagy.
- Itt voltam. Most elmegyek.
Nolan láthatóan leereszt, és valami együttérzéshez hasonló mar belém.
- Emil hol van? - kérdezem.
- Nem fogom felhívni Emilt, mert náthás vagyok. Lefoglalják a
félévzárók, és hogy napi három órában ácsingózik Tanú. után.
- Akkor valaki mást.
Nolan a fejét rázza.
- Megleszek.
- Nem leszel. Félholt voltál, amikor ideértem.
- Akkor maradj!
- Máris kések a Zugzwangból. Én...
Rám néz azzal a sötét, tiszta tekintetével, és egyszerűen képtelen vagyok
elmenni. Nem tudom itt hagyni. Mi van, ha kiszárad és meghal? Akkor az
én hibám lesz? Nem adom meg a szellemének az elégtételt, hogy
Greenleaf-nők nemzedékeit kísérthesse. Életben tartom ezt a barmot.
- Mivel mindkettőnk munkájának része a sakk, játszanunk kéne egy partit
- mondja, miközben üzenetet írok Defnének, hogy közbejött valami sürgős.
- Csak, hogy produktív tagjai legyünk a kapitalista társadalomnak.
- Szép próbálkozás.
- Bevált?
- Nem. Nolan, még mindig hullának látszol. Csak aludj, amíg én arra
fecsérelem a napomat, hogy Dragon Age végigjátszásokat nézek a wifiden.
- Dragon micsoda?
 És így találom magam Nolan bőrkanapéján, mesélek neki az elfekről,
tojásfejekről és a világvégéről, amit enyhít a videó és Nolan jelenléte.
- Ez jobban tetszik, mint a Jughead-sorozat - mondja a tizedik percnél.
Elégedetten ásítok.
Aztán újabb tíz perccel később mélyen alszom.

A KORA DÉLUTÁNI NAPFÉNY vakító, de nem érdekel. Nem törődőm vele, mert
a legmennyeibb takaró vesz körül. Hibátlan, A+, 12/10, öt csillagos
Amazonos vélemény. Melegen tart, a kanapé hátához nyom, erős és nehéz,
a kemény és a puha tökéletes keveréke. Leginkább kemény, de jó
értelemben. Még egy láb is becsusszan a lábaim közé, a karja pedig a
mellkasomra fonódik. Szinte lehetetlenné teszi, hogy megmoccanjak, de
nem bánom, mert úgy érzem, minden oldalról védve vagyok a
támadásoktól. Mint a király, ha jó a sakk.
Soha nem hagyom el ezt a helyet. Most itt élek, a mennyországban.
Kinyitom a szememet, hogy szemrevételezzem az új királyságomat, és...
Nolan van itt. Engem néz. És valami azt mondja bennem, hogy pánikba
kellene esnem, de csak annyit tudok mondani:
- Helló!
- Helló! - köszön vissza, és szinte érzem a hangja érdességét az
ajkaimnál. Hihetetlenül telt és jó illata van.
- Helló! - ismétlem ostobán, mindketten mosolygunk, a levegő édes
közöttünk, a szeme, az orra és az ajka hirtelen közelebb van, és...
Valami rezeg, és visszacsobbanok a valóságba. Fészkelődőm Nolan
szorításában, hirtelen felülök.
- Ne törődj vele! - utasít, de én vele nem törődőm.
Mi történt az előbb? Istenem! Még soha nem aludtam valaki mással.
Soha. Így nem. Nem... Mi folyik itt?
 És a rezgés folytatódik.
-Azt hiszem... a telefonom... - Itt van. Hogy vesszük fel? Piros? Nem,
zöld. - Halló?
- Mai? Jól vagy? - Defne.
- Igen. Bocs, hogy nem jövök be, én...
- Láttad az újságot?
O, francba. A cikk.
- Én... Ne aggódj miatta! Hazugság, nem fekszem le Nolannel. - Nolan
felvonja a szemöldökét. Akarja továbbra is a derekamra fonódik, és belül
meghalok. - Mármint mi nem...
- Ennek semmi köze Nolanhez.
- Ó. - Huh. - Akkor mi az?
- A Challenger, Mai. Téged választottak az egyik idei résztvevőnek.
 Tizenhatodik fejezet

„...A SAKKDRÁMA ÁLTALÁBAN UNALMAS, de ez talán

tényleg szaftos. Elmagyaráznád a közönségünknek, hogy mi a helyzet a
világbajnokságon?"
„Mondom, mi a helyzet, Mark. A tíz emberből, akik bejutnak a
Challenger tornára, kilencet vagy a ranglista alapján választanak ki, vagy
mert kvalifikációs tornákat nyernek meg. A tizediket - a szabadkártyást - a
FIDE választja ki. Általában így oldják meg, hogy bevegyenek egy top tízes
játékost, aki valamilyen okból nem jutott be. Idén mindenki azt hitte, hogy
Antonov lesz a szabadkártyás. Vagy Zemaitis. Vagy Panya, bár neki
februárban gyereke születik, amikor a világbajnokságot rendezik, és
valószínűleg nemet mondott volna. Ehelyett a bizottság múlt héten egy
alacsony ranglistás, tapasztalatlan játékost választott. Nos, hogy
igazságosak legyünk, Greenleaf tehetséges sakkozó, aki nagyon ígéretes. De
csak pár hónapja játszik a profik között, és még nem bizonyított.
Figyelemreméltó teljesítményt mutatott az olimpián, de őt választani a
Challengerre olyan, mint megkérni egy harmadikost, hogy játsszon egy
NFL-meccsen. A tornát a hálaadás utáni héten rendezik Las Vegasban, és
sokan kétlik, hogy a lány sikeres lehet más, nagy sakkozókkal szemben.”
„Egyesek azt mondják, azért választották őt, mert nő?”
„Sok szó esik a női reprezentáció hiányáról a profi sakk világában, és
Greenleaf meghívása erre lehet válasz. De sok nő rendelkezik magasabb
ranglistahelyezéssel és több tapasztalattal, akik kiérdemelték azt a helyet.
Ezért néhányan arról spekulálnak, hogy nem azért, mert nő, hanem mert
egy bizonyos sakkozó nője.
„Pikáns!”
„Aha. Nolan Sawyer... Hallottál Sawyerről, igaz?
„Hogyne."
„Ö a sakk koronahercege, valódi rocksztár. Annyira befolyásos a
sportban, hogy talán nyomást gyakorolt a FIDE-re, hogy egy konkrét
játékost válasszanak a Challengerre. Olyan helyzetekben fotózták le
Greenleaffel, amik..."
„Értem a célzást."
„Arra mérget veszek! Szóval az emberek kíváncsiak, hogy...” - Ne kínozd
magad, Mai!
Felnézek az iMacemből. Defne dől neki az ajtófélfának, az ezüstös
orrpiercingje megcsillan, miközben aggódva néz rám.
- És ha úgy döntesz, hogy tovább kínzód magad, használnád a
fejhallgatódat? - Néz rám sötéten Oz az asztalától. - Néhányan közülünk
nem tanulatlan csodagyerekek, akikről tévesen azt feltételezik, hogy Nolan
Sawyer új ágyasa. Néhányunknak gyakorolni kell a sakkot,
- Én csak... - A halántékomat masszírozom. - A Today show miért beszél
a sakkról? Nem fontos dolgokkal kellene foglalkozniuk? A
rétegrepesztéssel, a Mars fenntartható terraformálásával vagy Malala
könyvklubjával?
Oz pislog.
- Néztél te valaha kábeltévét?
Felnyögök, és lefejelem az asztalt.
Tudom, hogy Sabrina-szintűen dacos vagyok, de kiérdemeltem a jogot,
mert a november szívás. Mindenki azt hiszi, hogy valami Nolan-grupie
vagyok, aki kifeküdte magának az utat a sakkba. Easton túlságosan imádja
Coloradói ahhoz, hogy hazajöjjön hálaadásra... Ijesztő három pont a
bizonytalan mondat végén, ami a barátságunk. És valaki, akivel együtt
jártam felsőbe, írt egy üzenetet, hogy megkérdezze, hogy „most tényleg
profi softball játékos vagyok-e, aki terhes egy holland fehérnemű modell
hármasikreivel.” így terjednek a pletykák, de akkor is egyértelmű jel, hogy
a nevem túlságosan közszájon forog, és anya és Sabrina bármelyik nap
rábukkanhat a titkos karrieremre.
Úgyhogy ja. A dacos most meghatározó személyiségjegyem. Inkább
vagyok dac, mint nő, aki képes bármelyik pillanatban teljes szívvel
szomorkodni.
- Vissza kellett volna utasítanom a meghívást - motyogom a fényezett
fának.
- A díj százezer dollár - emlékeztet Oz csípősen. - Már beszéltünk az
adólevonásról, a nettó bevételről, és a jelzálogösszeg nagyságáról, amit
megengedhetsz magadnak, amikor teljesen odavoltál múlt héten. Nem azért
varázsoltam elő neked a kalkulátorappot, hogy most visszalépj.
- Csak... olyan kínos. Az emberek azt mondják az országos csatornán,
hogy túl gyenge vagyok ahhoz, hogy túléljem a telet.
- Néhányan azt is mondták ugyanazon az országos csatornán, hogy a
kaliforniai erdőtüzeket űrlézerek kezdték. - Oz a szemét forgatja. - Figyelj,
nem arról van szó, hogy nem akarok támaszt nyújtani az érzékeny
idegeidnek, de mint korábban említettem, inkább meghalnék egy szigonyra
döfve, miközben céklát termesztek, mint hogy az emberi érzelmek
katyvaszával...
- Oz - szakítja félbe Defne -, magunkra hagynál minket pár percre?
- Tessék?
- Malloryval magányra van szükségünk. Hogy katyvaszról beszéljünk,
meg hasonlók.
 - De minden cuccom itt van. Mit csináljak?
- Nem tudom. Menj céklát termeszteni? Keress egy szigonyt? Gyere
vissza fél óra múlva! Gyerünk-gyerünk!
Defne a főnököm, de még soha nem éreztem ennyire a főnökömnek, mint
most, ahogy komoly arccal megkerüli az asztalomat, és ügyes szökkenéssel
felül rá vidáman csilingelő fülbevalók, citrus- és dohányillat felhőjében.
Úgy néz, mintha mindjárt komoly beszélgetésünk lenne, és eszembe jut,
hogy az elmúlt néhány nap gyötrelmei exponenciálisan még
hányingerkeltőbbek lennének, ha kirúgnának.
Francba!
- Tudom, hogy nyafogok, de ígérem...
- Igazuk van, Mai.
- Kinek van igaza?
- A FIDE tényleg azért választott téged, mert nő vagy. - Megáll, hagyja,
hogy felfogjam a szavait. - A Nolan-dolog persze baromság. Közel sincs
akkora befolyása a FIDE-re, és biztosan a képek megjelenése előtt hozták
meg a döntést. Nem tudom, mi történik köztetek...
- Semmi!
Ez nagyjából igaz. Nem láttam Nolant, amióta kirohantam a lakásából
három hete az internet által kiváltott pánikomban, bár megszerezte a
számomat (felteszem, Emiltől), mert írt nekem. Először olyasmiket, hogy
Megint elfutottál, igaz? és Mallory, jól vagy? meg Csak beszélni akarok
veled. Aztán pár nappal később, miközben Darcy chia tarajos süljét
öntöztem: Cormenzana mindig a spanyol megnyitással kezd. Sok hasonló
üzenet követte kicsi tanácsokkal (Kotov vs. Pachman, 1950) és nagyokkal
(Tegyél róla, hogy hidratálj!).
Nem válaszolok. Soha nem válaszolok, mert...
Mert nem akarok.
 Mert nem vagyunk barátok.
Mert a kanapéján ébredve a reakcióm az volt, hogy belefúrjam magam az
ölelésébe. Egy horrorfilm tizenhárom szóban.
Nem válaszolok, de olvasni olvasok. És a dacrohamok között azt teszem,
amit ajánl, mert bosszantóan jó tanácsok. Azt mondom magamnak, hogy
csak azért segít nekem, mert utálja Kochot, de nem fáradok azzal, hogy
megpróbáljam elhinni.
Amúgy sem nyernék a Challengeren. Hiszen csak azért választottak,
mert...
- Azt mondtad, a FIDE tényleg azért választott, mert nő vagyok?
Defne bólint. Aztán pontosít:
- Nem csak azért. De nagy szerepet játszott benne.
- Miért? Egy csomó nő játszik.
- Mit tudsz a nőkről a sakkvilágban?
- Nem sokat. - Emlékszem Koch gúnyolódására Philly- ben. Jobban
szeretem, amikor a nők a saját tornáikon maradnak. - Csak azt, hogy
vannak külön tornák csak nőknek.
- Nagyobb dolog ez ennél. Vannak külön ligák, külön ranglisták.
Ellentmondásos téma. Egyesek szerint ezeknek a ligáknak nem kellene
létezniük, mert visszatartják a nőket, és arra utalnak, hogy nem tudnak
megállni a lábukon a férfi játékosokkal szemben. Mások ezzel nem értenek
egyet, és meg akarnak őrizni egy teret, ahol nem érezzük úgy, hogy
zaklatnak minket, vagy hogy kevesebbek vagyunk.
- Te mit gondolsz?
Defne felsóhajt.
- Szerintem ez egy igazi ördögi kör. Itt nem lehet nyerni, és részben ezért
hagytam abba a versenyszerű sakkot, és döntöttem úgy, hogy a fókuszban...
továbbra is a sakk marad, de az a része, amitől nem akarok ledöfni egy
tollpárnát egy vajazókéssel. Az drága cucc.
Nem idegen számomra a nyílt és rejtett szexizmus. Egy szerelőműhelyben
dolgoztam Bobnak, és állandóan voltak idióta gondolkodású férfiak,
szóval...
Kivéve, hogy nem. Nem így volt.
- Nem emlékszem, hogy ilyen volt, amikor gyerekként játszottam -
mondom Defnének. - Talán, mert nem voltam a ranglistán, vagy mert apa
védett tőle, de a sakk nem mindig volt férfidominált sport.
Defne bólint.
- Amikor kicsi voltál, mindenkit lenyűgözött a sakk, és senki sem
foglalkozott a nemeddel, igaz?
“ Igaz.
- Valószínűleg pont lemaradtál az érdekes részről. Amikor a gyerekek
felnőnek, elkezdenek felnézni a nagyságokra, de aztán rájönnek, hogy
Kaszparov, a kedvencük, egyszer azt mondta, hogy egyetlen nő sem tud
elnyújtott csatát megnyerni.
Összerezzenek.
- Komolyan beszélsz?
- Egyszer egy torna után elmentem vacsorázni más játékosokkal. Valaki
előszedett egy YouTube videót, Fischer egyik régi interjúját, amiben azt
mondta, hogy a nők hülyék, és rosszul sakkoznak. Mindenki viccesnek
találta. - Defne lenéz a cipőjére, rá nem jellemzően visszafogott. - Tizenhét
éves voltam. És nagymester. És az egyetlen nő az asztalnál.
- Én... A francba, Defne! - Felállók, és piszok dühös vagyok. Fiatalabb
volt, mint én most vagyok. Egyedül pöcsfejekkel. - Fischer amúgy is
dühöngő antiszemita volt. Nem volt joga...
 - Nem Fischer volt a bántó, hanem az, hogy a korombeli fiúk jó poénnak
tartottak A női sakkozó oximoron feliratú pólót hordani. A fájdalmas rész az
volt, hogy a FIDE nem kezdett az egésszel semmit. Én meg ott vagyok,
tornákra járok, egyre többet veszítek, gyakran ezekkel a sakkozó
haverokkal szemben, akik arról poénkodnak, hogy a női agy túlságosan
hajtogatott ahhoz, hogy valóban felfogja a királyvédelmet, és elkezdek azon
gondolkodni, hogy igazuk lehet. Hány női nagymester van, egy százalék?
Az semmi. Talán tényleg kevesebbek vagyunk. Talán tényleg kell nekünk
speciális liga.
- Te... - Elárulva pislogok rá. - Tényleg így gondolod?
- Gondoltam. Egy ideig. És minél inkább így gondoltam, annál többet
veszítettem. Ami azt illeti, sakkszünetet tartottam. Főiskolára mentem,
megszereztem a mesterdiplomámat. Tudtad, hogy mesterdiplomám van?
Most hogy igen, kérlek, ne mondd el senkinek, ez a szinte szégyenletes
titkom. Szóval, azt gondoltam, hogy végeztem a sakkal. Aztán egy napon
olvastam egy tanulmányról. Néhány európai tudós fogott egy rakás nőt, és
online sakkot játszattak velük férfi ellenfelek ellen hasonló
ranglistatartományban. Amikor a nők nem ismerték az ellenfelük nemét, a
partik ötven százalékát megnyerték. Amikor a női sakkozókkal elhitették,
hogy az ellenfelük nő, a partijaik ötven százalékát megnyerték. Amikor azt
mondták nekik, hogy férfiak ellen játszanak, a teljesítményük visszaesett.
De igazság szerint az ellenfelek mindig ugyanazok maradtak. - Vállat von.
A fülbevalói újra csüggedten csilingelnek. - Ha nő vagy, ez a rendszer
szétszed. Eléri, hogy kételkedj magadban, és otthagyd a sakk-klubot, hogy
helyet adj azoknak, akik valóban tehetségesek. Oz, Emil, Nolan... még a jók
is, nem tudják, milyen érzés. Nem tudják, milyen, ha azt mondják, hogy a
veleszületett dolgod a második legjobbnak lenni. - Hirtelen Defne
arckifejezése csintalanná változik. - De ez nem igaz. És amint ezt tudjuk,
nem vehetik el tőlünk. Másnap, miután elolvastam a tanulmányt, elmentem
megcsináltatni ezt. - Kibújtatja a karját a kardigánjából. A sakktábla-
tetoválás meghajlik a bicepszén.
- Mi ez?
- Moszkva, 2002. Az utolsó állás a partiban, amit Polgár Judit megnyert
Garri Kaszparov ellen. Annak a bosszantó dolognak a dacára, amit a fickó
egyszer Polgár „tökéletlen női pszihéjének” nevezett.
Felnevetek. Nevetek, és egy jó percig abba sem hagyom.
- Ez... ez elképesztő.
- Tudom. - Defne is nevet. Aztán elkomolyodik az arca, és megfogja a
kezemet. - Mallory, én ebben a világban nőttem fel, és tudom, hogyan
gondolkodnak ezek a seggfejek. Leszámolás zajlik. A vén főszerek a FIDE-
nél rájönnek, hogy nem tarthatják távol a nőket a sakktól, és lehetőségnek
látnak téged. Egy kívülálló, aki nagy port kavar nagy eseményeken.
Azokkal a nőkkel ellentétben, akik évek óta képben vannak, a döntésüket
indokolhatják azzal, hogy a pontszámod csak azért alacsony, mert új vagy,
de egyben elég ígéretes is, hogy meghívjanak. Használhatnak téged a
jóságuk jeleként. De ismerem őket. Tudom, hogy azt is gondolják, hogy
nem lehetsz annyira jó. Hogy a győzelmeid valószínűleg mázlik voltak, és
hogy nem fogod megnyerni a Challengert.
Valami összeszorul a gyomromban. Nem ugyanezt mondogatom
magamnak hetek óta? Hogy nem versenyezhetek. Hogy készületlen vagyok.
Hogy nem vagyok annyira jó. Nem fogok nyerni, ez az agyam
alapbeállítása. Mert... tapasztalatlan vagyok. Mert nem akarom vagy nem
érdemiem. Mert nő vagyok?
Tudod, mennyire elképesztő vagy? - kérdezte tőlem Nolan Torontóban.
Igent mondtam, bár mélyen legbelül mégis azt hittem, hogy nincs bennem
semmi különleges. Akkor melyik az igaz?
 Defne szemébe nézek. Mindig támogat. Mindig őszinte. Nála nincs
hajthatatlan, mérgező pozitivitás.
- Szerinted meg tudom nyerni a Challengert? - kérdezem kicsit remegve a
válasza gondolatára.
Megfogja a másik kezemet is, és érzem, hogy tart. Úgy érzem,
megnyugtat. Erősebbnek érzem magam.
- Mallory, szerintem meg tudod nyerni a világbajnokságot.
 Tizenhetedik fejezet

KOCSI VESZ FEL MINKET a Las Vegas-i reptéren, és elvisz

minket a Westgate-hez. A liftben egy hivatalosan festő FIDE-alkalmazott
mesél nekem a sajtóteremről, a VIP- pihenőkről és a napi étkezési
költségkeretről, ami totálisan megalázza a Greenleaf család havi bevásárlási
keretét. Fekete dombornyomásos boríték vár a párnámon. Meghívó a
megnyitógálára, amin jelen lesz Nevada kormányzója és Azerbajdzsán
amerikai nagykövete is, mivel ő fogja megtenni a szertartásos nyitólépést.
Ennyire nagy ügy a Challenger. Annyira nagy, hogy muszáj eltűnődnöm,
vajon a regnáló világbajnok is itt van-e. Aztán azonnal felpofoznám magam
ezért a gondolatért.
Mivel az, hogy Nolanre gondolok, csak problémák forrása lett.
- Tuti nincsen dress code? - kérdezem Defnét a szomszédos erkélyen.
Bárcsak Darcy és Sabrina itt lenne! Anya is imádna a röhejes fényűzésen
poénkodni. De ők otthon vannak, azt a hazugságot dédelgetik, amit
hagytam nekik („meglátogatom Eastont a Boulderen”). Anya
megkönnyebbült, hogy megint vele lógok. Sabrina utál, mert
„énközpontúbb vagy, mint egy dartstábla”. Darcy olyan intenzíven követ a
neten, hogy a Szilícium-völgy részvényei kétszáz pontot emelkednek.
Én meg itt vagyok egyedül. Vagyis majdnem.
- Nincs dress code - válaszolja Defne. - Bár valószínűleg inges-zakós
felvonulás lesz. Sok szürke.
- Vegyek egy fekete ceruzaszoknyát?
- Ha akarsz. De hiányozna, ha nem az egyik alapszínű topodban látnálak
a színpadon.
Elvigyorodom, hirtelen elönt a szeretet.
 - Mázlid van, hogy bepakoltam.
A gálára betettem egy szűk ruhát, amit Easton vett nekem a Goodwillben
hét dollárért. Mivel az életem egy szar McMuffin, és mivel feladtam, hogy
megpróbáljam nem megenni, nem lep meg, amikor az első, akivel
találkozom, az Koch.
- Lám, lám, lám - mondja, mint egy rosszul megírt Austin Powers
főgonosz. - Nocsak, kit fújt ide Sawyer pöcse és a FIDE kevésbé
szerencsések felé tanúsított szánalma.
- Nagyon drága, Malte? - kérdezem elvéve egy csokival borított epret egy
tálcáról.
- Micsoda?
- A vintage szexizmus, amit állandóan hordasz.
A szeme összeszűkül, és közelebb lép.
- Nem tartozol ide, Greenleaf. Te vagy az egyetlen, aki nem érdemelte ki
a helyét a Challengeren. Egy senki vagy.
Félre akarom lökni. Be akarok neki húzni. Az orrába akarom tömni az
epret. De a teremben nyüzsög a sajtó. Látok PBS-kamerákat, kábeltévés
mikrofonokat. A szart is ki fogja közvetíteni az eseményből a
ChessWorld.com, valószínűleg élőben streamelik, ahogy a játékosok a
szemöldöküket szedik. Nem hibázhatok.
Úgyhogy édesen mosolygok.
- És mégis, amikor legutóbb ezzel a senkivel játszottál, ez a senki
győzött.
Sarkon fordulok, és keresek egy alkoholmentes italt, élvezem a képet,
ahogy Koch szemöldöke remeg. Nem találom Defnét, és egyik ismerősömet
sem, de hamar megismerkedek más játékosokkal. A torna körmérkőzéses,
naponta egy parti. Vidám zongoraszám hallatszik, és odalebegek az
asztalhoz, alig várom, hogy tömjem a búrámat, amikor valaki hátulról
megölel.
- Sziiiiiiiiia!
- Tanú!
- Ez a ruha - mondja nekem az élénkzöld hímzett cuccra nézve. - Igazán
dögös!
- Tanú, ezt már megbeszéltük. - A háta mögött Emil a fejét csóválja, és
odahajol, hogy megöleljen. - Nem vihetem őt sehova, Greenleaf. Nem
tudom, miért tartok ki.
- Srácok, mit kerestek itt? Nem kéne suliban lennetek?
- Suli, suli - Tanú legyint. - Szabadon élünk. Nem kötnek minket a
modern mindennapok kötelezettségei.
- Téli szünet - magyarázza Emil.
- Á!
- Megfigyelőnek jöttünk. Akkorra, amikor Nolan a világbajnokságra
készül.
- Ó! Nolan itt van?
- Mai, neked is szeretnénk segíteni - mondja Tanú. Nem válaszol nekem.
- Segíteni?
- A legtöbb játékos egy sereg edzőpartnerrel van itt. Téged csak Defne
kísért el, igaz?
Az edzőpartnerek a játékosok asszisztensei, akik segítenek nekik edzeni
és készülni, régi partikat elemezni, új támadási és védekezési stratégiákkal
állnak elő.
- Defne, aha. És... - És Nolan. Nolan üzenetei. Amik úgy tűnik,
válaszolnak a kérdéseimre, mielőtt feltenném azokat. Nem mintha
beismerném. - Oz Nothomb azt mondta, beszélhetek vele a stratégiáról.
 - Akkor hadd segítsünk! Találkozhatunk reggelente. Átnézzük az
ellenfeled gyenge pontjait és erősségeit. Pár megnyitást. Mai, nagyon
tehetséges vagy, és ez fontos lehet.
- Nolan vett rá titeket erre?
Egy pillanatra összenéznek.
- Figyelj - mondja Emil -, Nolan talán azt akarja, hogy nyerj, de mi is. -
Lebiggyeszti a száját, mint egy gyerek. - Az a poutine, amit együtt ettünk
Torontóban, nem jelentett neked semmit?
És így találom magam egy 1HOP falatozóba menet Defnével másnap
reggel hétkor. Tanú és Emil már osztozkodnak egy vaníliakrémmel töltött
francia pirítóson, és ha Defnének szüksége van bemutatásra... hát nem.
Szorosan megöleli őket, és megkérdezi Tanút, hogy megy neki a Stanford,
mikor lett frufruja, és mi van a macskájával. Fontolgatom, hogy kérek egy
rajzolt ábrát, honnan ismer mindenki mindenkit, amikor Emil előkap egy
táblát, és olyan éles tekintettel, mint egy NFL-edző, azt mondja.
- Thagard-Vork. Dán. Harminchat éves. Kitűnő pozicionális játékos, bár a
virágkorán jócskán túl van. Szeret d4 és c4-gyel nyitni.
- De néha fura dolgokat művel a vezérével, e4, c5, Vh5. Azt látnod kell,
Mai! Őrület!
Tényleg az. És három órával később, amikor fura dolgokat művel a
vezérével, és pontosan tudom, hogyan válaszoljak, még nagyobb őrületnek
érzem.
A nevem és mellette az USA zászlaja ott van mindenütt. Nem
odacelluxozott papírokon, hanem rányomtatva az asztal oldalára, a
panelekbe, a székre, mintha valaki egy csomó pénzt költött volna a
Kinko’sban. Öt asztal áll a színpadon, és ötszáz tök csendes ember ül a
közönségben. Mindenütt az élő stream képernyői, az üres pillanatokban
baljós grafikonok futnak rajta.
10 sakkozó.
 9 nap.
45 mérkőzés.
1 győztes.
Zum zum zuuum.
A sajtó ott gyülekezik minden sarokban, de tiszteletteljes, távolságtartó
modorban, mintha a sakkozókat nem lehetne zavarni. A monitorra
pillantok, miközben Thagard-Vork a huszáromat nézi. Mindegyik játékos
ugyanúgy fest, kis katonák semleges színekben elgondolkodva néznek le
semleges színű kis táblákra. Kivéve a lányt a negyedik asztalnál, aki kirí,
mint egy fehér holló a jégszőke hajával és a türkizszínű pulcsijával.
Mosolyogva lehunyom a szemem, és nyerek anélkül, hogy bármikor
veszélybe kerültem volna. Tizennyolc lépésembe telik.
- A lány vagy egymillió mérfölddel előttem járt - mondja Thagard-Vork a
meccs utáni elemző sajtótájékoztatón. Az első interjúm. Megpróbáltam
kihagyni, de az egyik rendező megmutatta nekem a menő kitűzőjét, és
közölte, hogy „Kötelező.” - Amikor feláldozta a huszárját... - A fejét
csóválva néz a visszajátszó monitorra. Észreveszek egy hülye forgót a
homlokomon. - Millió mérfölddel előttem járt - ismétli.
- A parti kihívást jelentett - hazudok a műsorvezetőnek.
Nem lazulok el teljesen, míg egyedül nem vagyok a liftben, távol az
összes kamerától.
A sakkgépek olyan erősek manapság, olyan gyorsan találják meg a
tökéletes lépést, hogy az elektromos berendezések, sőt az órák - francba, az
ajakbalzsam - nem megengedettek a tornán, hogy megakadályozzák a
csalást. Ami azt jelenti, hogy a telefonom az éjjeliszekrényen töltődik, tele
értesítésekkel. Amikor visszaérek a szobámba, Darcyét nyitom meg először.

DARCYFENÉK: Hogy lehet az egész hajad szögegyenes, kivéve egyetlen

tincset a homlokod közepén?
 Felnevetek.
Még nyolc parti van hátra.

MEGNYEREM A KÖVETKEZŐ PARTIT (KAWAMURA, USA; 8.) hála egy félig nyitott
vonalnak, és az azutánit (Davies; UK; 13.), bár öt órámba telik.
A harmadik nap végére első helyen állok a tornán Kochhal és Sabirral
együtt. Az összes többi játékos vagy vereséget szenvedett vagy
megelégedett remikkel. A sajtó ekkor dönt úgy, hogy a tiszteletteljes
távolság nem elég, és elkezdenek a pihenő körül körözni, ahol Defnével
üldögélek, és pisztáciás Oreót eszek.
Szomjasnak látszanak. Cápaszerűnek.
- Talán interjút kellene adnod. Mielőtt sarokba szorítanak a falatozóban
Tanillal - morfondírozik.
- Tanillal?
- Tanúval és Emillel. Ez a párnevük. Mindegy, a többi résztvevő ad
interjút. Neked is ugyanezt kellene tenned.
- Már így is csinálom a partik utáni elemzéseket.
- Nem érted. Nem a sakkodról akarnak tudni. Hanem rólad.
És így találom magam egy CNN-mikrofon előtt, ami pár centire lóg a
számtól. Égett műanyag és kölni illata van. Vagy talán az újságírónak.
- Milyen érzés a challengertorna sötét lovának lenni?
Mi is az a sötét ló?
- Az... klassz.
- Furcsa egyetlen nőnek lenni?
- Az a furcsa, hogy ilyen kevés nő van a sakkban. De nem érzem furán
magam.
- Egy nagymester lánya. Mit mondana, ha itt lenne?
 Rendkívüli hír: hivatalosan utálok interjút adni.
- Nem tudom, mert nincs itt. - Jobb, ha Darcy ezt soha nem látja.
- És Nolan Sawyer? Ő mit érezne, ha a végén ön győzne, tekintve a
kapcsolatukat?
Nincs kapcsolat.
- Jó kérdés. Meg kellene kérdeznie tőle.
- Sokan úgy gondolják, hogy a végén ön és Koch marad. Ehhez mit szól?
Nem tudom pontosan, miért ezt a pillanatot választom, hogy a kamerára
nézzek. És nem tudom biztosan, miért hajolok kicsit közelebb a
mikrofonhoz, aminek tényleg rossz szaga van.
- Nem félek Kochtól - jelentem ki. - Hiszen egyszer legyőztem.
- Talán dolgozhatnánk az interjúadási képességeden - mondja Defne
másnap reggel a falatozóban Tanillel (egyre jobban tetszik). Szokásuk lett
elhozni egy listát nyitásokról és pozíciókról, amiket meg akarnak mutatni.
A listán három különböző kézírás van, de úgy teszek, mintha nem venném
észre. Az elemzéseik okosak, pontosak, briliánsak, annál is jobbak, mint
amit két tehetséges sakkozótól várok, akik soha nem jutottak fel igazán a
csúcsra. Úgy teszek, mintha ezt sem venném észre.
Az első döntetlenemet a negyedik napon érem el Petek (Magyarország;
4.) ellen. A játék egy kusza Najdorf szicíliai, amiről tudtam, hogy ezt fogja
játszani, hosszú, agyzsibbasztóan unalmas szakaszokkal, és megpróbálom
meglepetéssel olyan visszavonulásra kényszeríteni, amit egyszer Defne
tanított nekem, amikor utánanéztünk Paco Vallejo játszmáinak. Ilyen közel
kerülök a győzelemhez - ennyire közel -, de hat óra után, amikor a kezét
nyújtja felém, és döntetlent ajánl, elfogadom.
- Így a legjobb - mondja nekem Defne másnap. - Máskülönben kimerült
lettél volna. - De az ötödik partimban is remizek, aztán a hatodikban és a
hetedikben, és amúgy is kimerült vagyok, kimerült az aggodalomtól és az
önmagámban kétkedéstől, és mert utálom a kihagyott lehetőségeimet.
Végül is nem vagyok jó. Közepes játékos vagyok. Defne tévedett. Nolan
tévedett. A CNN-t hirtelen kevésbé érdekli, hogy interjút készítsen velem.
Lehajtott fejjel hagyom ott a meccs utáni elemzést, és alig tudom
megköszönni Eleninek a BBC-től, amikor mosolyogva elárulja, hogy
nekem szurkol. Talán, ha lépek egy Lindsay Lohant, és szétverem a
szobámat, attól majd jobban érzem magam?

DARCYFENÉK: Kochnak van még egy győzelme, de egy veresége is Sabir ellen.
Még van esélyed. Nagyon is.

DARCYFENÉK: Bár az segítene, ha holnap megvernéd Sabirt.

MALLORY: babám, tudod egyáltalán, hogyan kell sakkozni?

DARCYFENÉK: Nem kell tudnom, hogyan mozog a kis pap ahhoz, hogy megértsem a
pontozási rendszert.

Egy órán át elterülök az ágyban, és sajnálkozom, amikor valaki felküldet

egy tányér tésztalevest és három Snickerst a szobámba. Nem vagyok
hajlandó az eredetén gondolkodni, befalom az egészet, és aztán, amikor a
gyomrom tele van, a bőröm meleg, a számban pedig ott marad a csoki édes
íze, mély, álomtalan alvásba zuhanok.
Másnap kipihenten ébredek, és győzök Sabir ellen a Trompowskyval.

A VÉGÉN TÉNYLEG KOCH és én maradunk.

Sabir egy ponttal marad le mögöttünk, de mivel csak egy parti marad, ő
akár a Jupiteren is repeszthet réteget. Valami túlhajtott gyakornok az IT-
részlegről új grafikonokat szed elő, a monitorokon most Kochról és rólam
vannak képek az előző mérkőzésekből. Az ajkamba harapok. Koch a
mennyezetet bámulja. Ő behunyja a szemét, én a körmömet rágcsálom.
Még csak nem is tudtam, hogy ezt csinálom. De az elmúlt héten többet
néztem magam kamerán át, mint az elmúlt évtizedben. Valahányszor azt
látom, hogy a hajvégeimmel játszom, le akarom döfni magam, és felborítani
a monitorasztalt. Helyette udvariasan mosolygok, és azt mondom a
mérkőzés utáni elemzés házigazdájának:
- Ott a huszár e5 járt a fejemben. De aztán a d4-et választottam.
Gondoltam, úgy nagyobb a nyomás.
Defne azt mondja, a Good Morning America foglalkozott velem egy
rövid anyagban. Az NPR interjút kér, Terry Gross. Legalább húsz
autogramot kérnek tőlem, ami - jövök rá kábé a hetediknél - ugyanaz az
aláírás, mint amit a bankban használok, így jelentős a személyiséglopás
kockázata. Egy Etsy bolt pólókat, pulcsikat, kezeslábasokat árul a stilizált
arcképemmel. Eleni a BBC-től hord egyet.
Az embereknek tuti elment az esze. Nem igazán értem. Lehet, hogy
tudathasadásos, de attól, hogy Koch régi partijaira koncentrálok, jobb lesz.
Anya este felhív, megkérdezi, hogy tetszenek a hegyek, és el akarom neki
mondani, annyira el akarom neki mondani, hogy összeszorul a gyomrom,
sírni szeretnék, és szétszedni ezt az egész szállodát. Az embereknek le kell
állniuk, leállni, leállni azzal, hogy rám néznek, és azt kérdezik, milyen a
formám, és azt kívánom, bár anya itt lenne, azt kívánom, bár apa itt lenne,
azt kívánom, bár ne érezném magam ennyire egyedül.
Helyette Sabrina jövő heti születésnapjáról beszélünk, hogy a hátizsák,
amit rendeltem neki, bármelyik pillanatban megérkezhet, és anya vegye át a
csomagot.
- Attól tartok, mindig elfelejtem neked mondani - fejezi be végül anya -,
de szeretlek. És nem is lehetnék büszkébb rád. - Vissza akarom mondani
neki, hogy mennyire szeretem, mennyire hiányzik, nem csak az, hogy a
közelben legyen, de... az, hogy valakinek a lánya legyek, akiről
gondoskodnak, akit megvédenék. De rossznak tűnik hozzátenni ezt a kis
igazságot a sok hazugsághoz, úgyhogy leteszem, és ülök a matrac szélén, a
fejemet a kezembe temetem, mint valami elgyötört akcióhős a kilencvenes
évek egyik filmjében, és arra gondolok, hogy majd szólnom kell neki. A
sakkról. Abban a pillanatban, hogy hazaérek, így lesz. Ha addig nem pillant
meg a rohadt Good Morning Americában.
Megtorlóm a szemem, és leballagok a földszintre, hogy ellopjak egy
szendvicset a pihenőből. A torna néhány résztvevője ott ül, esznek-isznak,
nevetnek. Mindannyian játszani fognak holnap, de számukra kicsi a tét. Az
ő tornájuknak vége.
Davies, a brit fickó, akit a második napon megvertem, észrevesz és
közelebb int. A más sakkozókkal történt korábbi nem hivatalos találkozóim
megtanítottak rá, hogy... csak ignoráljam, de nem tehetek hihetően úgy,
mintha nem láttam volna őt. A caprese paninimet szorongatva odamegyek
hozzá, a Nem is ide való valamilyen változatára számítok. A csapat
elcsendesül.
- Greenleaf, kellene tőled valami.
Felkészülök.
- Igen?
- Egy szívesség. Nem kérdés.
Még jobban felkészülök.
- Mi az?
- Lennél szíves holnap lemészárolni Kochot?
Mindenki nevet. Rajtam. Velem?
- Tessék?
- Nagyon hálásak lennénk, ha szarrá tudnád alázni - teszi hozzá valaki.
 - Valahányszor veszít, egy sárkány aranytéglát tojik.
- A szex klassz, de hallottad már Koch halk nyöszörgését, amikor mattot
kap?
- Alapvetően - beszéli túl a többieket Davies -, utáljuk őt, mint emberi
lényt, és élvezzük, bármilyen boldogtalanságot is tudsz okozni neki.
- Kérlek, Greenleaf, ne firkálj a pontozólapra!
Ez alkalommal, amikor mindenki nevet, csatlakozom.
- Nahát! Én meg azt hittem, egyedül vagyok a viszolygásommal.
- Kizárt. Hatalmas pöcs mindannyiunkkal.
- És a hülye trükkjei. Amikor ócsárol egy játszma alatt, miközben te
koncentrálni próbálsz.
- Vagy amikor elkezd körözni a sakktábla körül. Én a következő lépésen
gondolkodom, ő meg elszédít.
- Neked csak néhány hónapja van dolgod vele, nekünk a kölnikorszakát
is el kellett viselnünk.
- Savage Christian Diortól. Jézusom!
- Úszott benne.
- Én tutira veszem, hogy megitta.
Nevetve csóválom a fejemet.
- Szeretnék nyerni. Csak nem tudom, tudok-e.
- Te alkimista vagy - mondja Thagard-Vork kedvesen. - Azt tehetsz, amit
csak akarsz, Greenleaf. - Elpirulok.
- Hé, Greenleaf! - Ez Kavamura. - Fenn vagy Discordon? - Discordon?
- Az üzenő appon. Van egy szerverünk a legtöbb top húszas játékossal.
Dumálunk a sakkról, pletykálunk a FIDE- ről, a szokásos. Szívesen
küldenék egy meghívót.
- Ó! - A nyakamat vakarva körülnézek. Ezek a srácok az én korom és
harminc között vannak. Illenék én oda egyáltalán? - Nem vagyok top
húszas.
Felnevetnek. Valaki azt mondja, „Még.”, erre még jobban nevetnek.
- Egyébként Koch nincs benne. Ami szuper, mert egy egész csatornánk
van, ami róla szól.
- És inkább szarnánk üveget naponta kétszer, minthogy önként dumáljunk
vele.
- A szeretetnyelvünk a Koch-ellenes mérnek. - Újabb nevetés.
- Nolan szintén nincs benne.
- De őt meghívtuk. Nemet mondott.
- Aha, Sawyert nem utáljuk. Bár régen kis szaros volt - mondja Petek.
- Csak tinédzser volt - mondja Kawamura. Újabb röhögés. Az akcentusok
és intonációk keveréke szinte dallamos, és kicsit kultúrálatlannak érzem
magam. Az anyanyelvemen is alig beszélek. Nem igazán tudom a
különbséget a megríkat és a megsirat között, és folyton elfelejtem, mit kell
külön és egybe írni.
- De Sawyer nem fontos - magyarázza Davies. - Őt nem tudjuk legyőzni,
senki, kivéve téged. Úgyhogy szeretünk úgy tenni, mintha nem létezne.
Petek a torkát köszörüli, és összeesküvőn felém fordul, lehalkítja a
hangját.
- Kérlek, ne mondd el Sawyernek, hogy azt mondtam, hogy régen kis
szaros volt. Nagyon fitt, nekem pedig feleségem van és két gyönyörű
lányom otthon, akiknek nagyon hiányoznék. Sakkozni tanítom őket, és
neked drukkoltak a partink alatt. Ami azt illeti, nem bánnának egy
autogramot.
- Miért mondanám... Ó. Ó. Nem, Nolannel... igazából nem járunk.
Barátok is alig vagyunk. Ne higgy a sajtónak!
- Általában nem is hinnék. De azt hittem, ez igaz lehet, mivel Sawyer
beállított a Challengerre. Általában nem teszi. Elnézést. Szeretnél látni egy
képet a családomról?
Ahogy az lassan szokásommá válik, előrehajolok, hogy lássam a képet,
és úgy teszek, mintha a többit nem hallottam volna.
 Tizennyolcadik fejezet

A MECCS KÖZTEM ÉS Koch között csúszik, mert

rekordmagas az igény az élő közvetítésre, és valamit állítani kell a FIDE
honlapjának kapacitásán. Körülbelül húsz percig tart helyrehozni, amit
lehunyt szemmel töltök a pihenőben. Próbálok nem gondolni semmire, de
kritikus pozíciók képei villannak fel a szemhéjam mögött, beragadnak az
agyamba, és nem tudok szabadulni tőlük.
Kochhal ketten vagyunk a színpadon. A hosszúujjú fehér maxiruha van
rajtam, amit Darcy és Sabrina „a Halott menyasszony szerelésemnek” hív,
csak azért, mert anya kedvence.
Azt hiszem, kell egy ölelés.
De azt is hiszem, hogy meg tudom nyerni, ha nem leszek totál Bob Ross
a pontozólapomon.
Azt teszem, amit Tanil (Úristen, beragadt!) ajánlott, és a spanyol
megnyitással kezdek. Kochnak ezzel a megnyitással a legrosszabb a
statisztikája, és örömmel játszom a világossal. Ő a berlini védelemmel
reagál, mire én az anti-Berlinnel. Még néhány lépés, és Koch röviden
sáncok
Ekkor kezdődnek a gondok.
- Fogott bábu lép. Futó - mondja, miközben épp a huszárommal lépnék.
Felpillantok. Rájövök, hogy most először nézek rá a parti kezdete óta.
Szinte kézzelfogható megvetést érzek iránta.
- Hogy mondod?
- Fogott bábu lép. Ha hozzáérsz egy bábuhoz, lépned kell vele. Tudom,
hogy nem ismered a sakkszabályokat, de...
 - Alig súroltam a futót az ujjam hátsó felével.
- Az érintés, nem?
A közönség nem hall minket, de azt látják, hogy beszélünk, és kíváncsi
moraj jut el a színpadig. Koch pontosan tudja, hogy hülye pillanat „fogott
bábu lép”-et kiáltani, de pontosan tudom, mit akar elérni: hogy a
versenyigazgatóhoz forduljak, és kivágjam a hisztit. Mivel nekem kell majd
védekeznem, azt reméli, hogy bármi is történik ezután, az eléggé felzaklat
ahhoz, hogy a továbbiakban destabilizálja a játékomat.
Nem azt mondom, hogy ő a legrosszabb emberi lény a világon. Biztos
vagyok benne, hogy rosszabbak lógnak az 8chanen vagy a British
Petroleum igazgatótanácsában. De Malte Koch - legyünk őszinték - a
legpocsékabb ember, akivel valaha találkoztam.
Kifújom a levegőt, és a futómra nézek. Nem terveztem lépni vele, de...
De.
Defne rajong azért, hogy a királyt a futópárral támadjuk. Egyszerűen
imádja ezt, annyira, hogy egy rakás ilyen partit tanulmányoztam. Ami azt
jelenti...
Összeszorítom az ajkam, és lépek a futóval.
- Tessék! - Édesen mosolygok, elindítom az óráját. A szeme döbbenten
elkerekedik, és jó érzés.
Gyorsan fölénybe kerülök. Nincs esély befejezni a partit, de telnek a
percek, aztán az órák, és leginkább én kezdeményezek, uralom a centrumot,
támadásokat építek fel az oldalakon. Koch - és ezt fáj az agyamnak és a
szívemnek beismerni - kiváló pozicionális játékos, ki tudja védeni a kis
csapdákat, amiket kihelyezek, a fenyegetéseket, amiket előkészítek, a
kombinációkat, amiket összehozok. Ő viszont nem gondolkodik annyira
előre, mint én, és csak idő kérdése, hogy elkapjam.
 Talán ő is tudja. Kezd ideges lenni, abból ítélve, hányszor áll fel járkálni.
Fészkelődő játékos, de ez sok, még tőle is.
Optimistának érzem magam, mohó remény ébred bennem. Sikerülni fog.
Meg tudom csinálni. Menni fogok a világbajnokságra. Játszani fogok...
Nolan ellen.
Izzó érzés ragad el, az öröm és izgalom keveréke. Valami teljesen új és
vakmerő végre átszakítja a gátat. Bármilyen lehetetlennek is hangzik, nem
engedtem meg magamnak, hogy gondoljak rá, vagy álmodjak róla.
Korábban nem ismertem be magamnak, mennyire ott akarok ülni Nolannel
szemben, köztünk egy sakktáblával. Mennyire a szemébe akarok nézni,
miközben azokat az elképesztő, varázslatos dolgokat műveli, amikre csak ő
képes. Az ellenfele akarok lenni. Szét akarom szedni a stratégiáit, vissza
akarom verni a támadásait, és terrorizálni akarom a sajátjaimmal, ki akarok
csorbítani minden kis taktikai döntést, míg rám nem néz, és újra azt nem
mondja, „Tudod, mennyire elképesztő vagy?” Olyan illata lesz, mint a
kanapéján, szappan, bőr, alvás és az az egyedi illata. Mosolyogni fog,
halványan, féloldalasán, én meg majd visszamosolygok rá, egyikünk sem
fogja vissza magát, és tökéletes játszma lesz, hogy...
Koch hátradől a székén, lép a vezérrel, elindítja az órámat. Visszatérek az
agyamból, bármi volt is ez.
A homlokomat ráncolom. Azt hittem, a bástyámat veszi célba, vagy
megtör egy vonalat. De olyan helyre lépett a vezérével, amire nem
számítottam, úgyhogy a táblát tanulmányozom. Lehetne... nem. Két
lépésben sakkot adna. De még mindig meg kell támogatnom a huszáromat.
Ha nem... ez kész káosz. Katasztrófa. Nem. Visszavághatnék a másik
futómmal, bár Koch könnyen blokkolná az átlót. És ott van az is, hogy
három lépésben átváltoztat királynővé. Eddig ez nem igazán volt probléma,
de most, hogy a vezére ott van, az mindent megváltoztat. Ott nem igazán
tudok visszavágni.
De máshol tudok, abban biztos vagyok.
Újra a táblát pásztázom, dekonstruálok minden pozíciót, minden lépést,
minden kombinációt, listázom a hosszútávú fenyegetéseket, lehetőségeket
elemzek, keresem azt az egy döntést, ami a végén megmenti a haszontalan
királyomat, amit biztosan bármelyik pillanatban megtalálok.
Bármelyik pillanatban.
Amikor feljövök levegőért, ötvenhét perc telt el az órán, és nem találok
kiutat ebből a lekötésből.
Mert nincs.
Kiszárad a szám. Fáj a torkom. Ha megmozdítanék egy bábut, remegne a
kezem.
Mert ha megmozdítanék egy bábut, azzal vereségre kárhoztatnám
magam.
Felnézek Kochra, és látom a szemében, az árulkodó, kegyetlen
mosolyában. Csak azt várta, hogy lesújtson rám a felismerés, hogy vége.
Végig körbe-körbe jártam, és a partvonalról figyelt. Diadalmasan. Jól
szórakozik.
A túlságosan nagy közönség felé fordulok. Tengernyi arc, akiket soha
nem fogok ismerni, és a szemem megakad Defne ismerős haján. Pinkre
melírozta, nagyon csinos. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani, amikor ennek
az egésznek vége lesz. Biztosra veszem, hogy tudja a megfelelő szavakat.
Csak azt sajnálom, hogy használnia kell őket.
Hosszú, mély lélegzetet veszek. Aztán kényszerítem magam, hogy
visszanézzek Kochra, és kényszerítem magam, hogy kimondjam, amit
muszáj.
- Feladom.
 Tizenkilencedik fejezet

ELTŰNŐDÖM, HOGY A PINCÉRNŐ AZ IHOP

falatozóban furcsának találja-e, hogy a szokásos időpontnál tizenkét órával
később bukkanunk fel. Leteszi a kávésbögréinket az asztalra, és a szeme
sem rebben arra, hogy láthatóan mennyire sokkban vagyunk mindannyian,
sem arra, hogy milyen szorosan Defne és Tanú között ülök a bokszban.
Aztán eltűnik a konyha gyomrában, és soha többé nem látjuk.
Ezer százalékos borravalót kellene adnunk neki.
- Lehetetlen. - Velem szemben Emil a fejét rázza. Előtte a táblája, rajta a
partim végső állása. Nagyon tapintatos, Emil. Hogy te mekkora
empátiabajnok vagy! Fontold meg a tanácsadói karriert! Tanú rászólt,
amikor elkezdett előrámolni, de megráztam a fejem, és Tanú elhallgatott. A
kép amúgy is beleégett az agyamba.
- Ez volt a tökéletes lépés - Emil hangja félig tiszteletteljes, kétharmad
rémült. - Lekötötte a bábuidat. Döbbenetesen hosszú távú következményei
lettek. Lekötötte az aktív és az inaktív bábuidat. Ez... Soha nem láttam
semmi ehhez hasonlót. Kochtól biztosan nem.
Utálom a nevét. Utálom, ahogyan a lelketlen vigyorára emlékeztet,
amikor feladtam, az önteltségére a végtelen kötelező sajtó tájékoztató alatt,
a csalódottságra a többi versenyző, a közönségben ülő nők, sőt még néhány
riporter arcán is. Tudtam, hogy kimutatod a sebezhetőségedet - suttogta a
fülembe. Mondd meg Sawyernek, hogy ő a következő!
- Nem csináltál semmit rosszul - mondja nekem Defne. - Nem követtél el
hibát. Egészen amíg... Gyönyörűen játszottál, Mai!
- De számít ez? - kérdezem. Nem keserűen. Csak kíváncsian.
 Felsóhajt. A Nem igazán az egyértelmű válasz.
- A második hely díja így is ötvenezer. És az a tied.
Bólintok. Mindig is az volt a cél, hogy pénzt keressek a családomnak. A
cél az anyagi biztonság volt, a sakk csak az eszköz, hogy eljussak oda, mint
egy öreg, viharvert autó, amivel már nem akartam semmit kezdeni, de azzal
kellett haladnom a küldetésem során a sárga köves úton. Az utóbbi fél
órában eleget tettem ahhoz, hogy megoldjam az összes anyagi gondunkat,
és még többet. Ünnepelnem kellene, nem egy IHOP-ban üldögélni, és
megpróbálni nem elsírni magam pár hülyeség miatt.
És mégis.
Úgy érzem, zuhanok. Mintha soha többet nem érnék földet.
- Ha attól jobban érzed magad, az egész VIP-társalgó felhördült, amikor
feladtad. - Tanú hangja aggodalommal teli. Meg kéne nyugtatnom, hogy jól
vagyok, de nem tudom levenni a szememet a sötét vezérről. - Senki sem
számított erre Kochtól. Esküszöm, mindannyian... - Elakad. Egy hosszú
árnyék jelenik meg a táblán, és valaki becsusszan a bokszba Emil mellé.
Felnézek, és reszketegen felnevetek. Nolan a szokásos farmer-póló
kombójában van. A haja kezd hosszúra nőni, és mint mindig, amikor hosszú
idő után látom, meglep, mekkora helyet foglal el, az asztalnál és a fejemben
is.
- Seggfej! - mondom szenvtelenül.
Felvonja az egyik szemöldökét.
- Ezt nem érdemeltem.
- Végre előbújtál.
- Tudtad, hogy itt vagyok.
Tíz perccel ezelőttig tagadtam volna, de igen. És tetszett a gondolat, de
ezt nem fogom beismerni sem neki, sem magamnak. Ma már eleget
kutattam a lelkemben. Ideje kicsit félretenni a lélekásást.
 - Nem szóltunk neki - közli sietve Tanú.
- Így is tudta. - Nolan nem néz rá. Nem néz senkire, csak rám, és a vér az
arcomba szalad.
- Igen. Volt az a fura szag.
Nolan halkan és mélyen felnevet, és a következő másodpercben én is
nevetek, és a többiek úgy néznek ránk, mintha meghibbantunk volna. Talán
így is van.
- Mit gondolsz Kochról? - kérdezi tőle Defne, miután befejeztük. Úgy
tűnik, ő sem lepődik meg Nolan jelenlétén.
- Remélem, a golyóin ül - válaszolja. - Azon kívül semmit.
- Komolyan? Nem gondolsz semmit a fickóról, pedig átrepülted az
országot, hogy kiakadj rajta?
- Nem ezért jöttem Vegasba. - Vállat von. - Koch egy koszos vécékefe
emberi megfelelője, és nem változott a tíz évben, amióta ismerem. Kíváncsi
vagy még a véleményemre?
Egy részem meglepve hallja, hogy Nolan és Defne úgy élcelődik, mintha
egész életükben ismerték volna egymást. De nem teszek fel firtató
kérdéseket a másik részem miatt, amit túlságosan lefoglal az önsajnálat.
- De mit gondolsz a játszmáról? - firtatja Defne, és valami változik Nolan
tekintetében, ami talán csalódás, elégedetlenség, kiábrándultság. A zuhanás
érzése csúnyábbá és ridegebbé változik.
- Hogy szeretnék négyszemközt beszélni Malloryval. Magunkra
hagynátok minket?
Defne felhorkan.
- Nem hagylak egyedül vele.
- Miért?
- Azért.
- Ez nem válasz.
 - Ő az én felelősségem.
- Tud beszélni a maga nevében. És ugye tudod, hogy voltunk már
kettesben? Többször is.
- Nem úgy - vágom rá sietve. - Nem voltunk úgy kettesben. - Mindenki
furán néz rám, és nem tudom, miért pirulok el. Nolannek kellene izgalomba
jönnie. Az az ő dolga.
Defne rám néz.
- Akarsz beszélni Nolannel, Mai? Kettesben?
Nem. Igen. Nem.
- Igen.
- Visszasétálok vele a szállodába - mondja Nolan. - Nem kell itt
maradnotok.
Kell hozzá némi helyezkedés, de végül egyedül maradunk a bokszban.
Mi, Emil táblája és hat különböző ízű gofriöntet. Újra a sötét vezérre
pillantok, és várom, hogy Nolan megszólaljon.
Talán azt mondja majd, hogy tévedett velem kapcsolatban, hogy soha
nem voltam elképesztő, hogy többé nem küld nekem tanácsokat. Kísértésbe
esem, hogy magyarázkodjak, hogy bocsánatot kérjek, azt mondjam, minden
tőlem telhetőt megtettem, és ha az nem elég, ez van. Talán nem először nem
vagyok elég, de fáj, ahogy az összes többi is.
De Nolan nem mond semmit. A keze átvándorol az asztalon, és azt
hiszem, ráteszi a kézfejemre. Helyette egybefűzi az ujjainkat.
Egyszerű, laza érintés. Igazából alig-érintés, de felmelegít és lenyugtat,
épp annyira, hogy felnézzek, amikor azt mondja:
- Légy az edzőpartnerem!
- Én... mi?
- Legyél az edzőpartnerem!
 - Nolan - összezavarodva rázom a fejemet. - Milliónyi edzőpartnered van,
nem akarhatod, hogy...
- Öt van. És téged akarlak.
Lüktet a halántékom.
- Miért?
- A világbajnokság februárban lesz. Edzenem kell, hogy legyőzzem
Kochot. Rád van szükségem.
- Nem. - Koch nem Nolan riválisa, hanem az ellensége. Mindkettőnket
cserbenhagytam azzal, hogy veszítettem. - Nincs rám szükséged.
Valószínűleg fel sem kell készülnöd Koch ellen. Az előbb kikaptam tőle,
úgyhogy valószínűleg én vagyok az utolsó, akitől...
- Én sem láttam.
A torkomon akad a lélegzetem.
- A vezér. Néztem a partit, és ugyanúgy védtelen voltam, mint te,
Mallory. Én... - Nagyot nyel. - Nem számítottam rá, aztán nem láttam a
kiutat. Én is feladtam volna.
Kifújom a levegőt.
- Az hogy lehet? Pár hónapja legyőzted.
- Nem tudom. Előfordult már, hogy sakkozók évek után fejlődnek, és
nagyokat ugranak. De ez... sakkgépszintű ugrás volt. Tökéletesen
megtervezve, hogy szétszedjen minden lépést, minden egyes
kezdeményezésedet, pedig te rohadt jól sakkoztál. Ilyesmivel számítógép
állna elő. - Nolan feldúlt. Mindig forrófejűnek gondoltam, de amióta
ismerem, most először látom őszintén zaklatottnak valami miatt. Őszintén
bizonytalannak. - Mallory, ha ilyen szinten játszik, meg fogja nyerni a
világbajnokságot.
Az ujjai továbbra is erősek, melegek az ujjaimnál.
- De nekem sem sikerült.
 - Tudom. De találjuk ki együtt! - Előrehajol, a tekintete lángolva tartja
foglyul az enyémet. - Legyél az edzőpartnerem! Segíts legyőzni azt a
rohadékot!
- Én... ha az edzőpartnered leszek, nem fogok egyfolytában veled edzeni?
Mindent tudni fogok. Olyan jól fogom ismerni a stílusodat, hogy nehezen
fogsz újra meglepni. Ha az edzőpartnered leszek, ismerni foglak.
Gyönyörű, megfejthetetlen félmosoly játszik az ajkán.
- Azt hiszed, nem akarom, hogy megismerj?
- Nolan...
Megfordítom a kezünket, és lenézek a tenyerére. Sokkal nagyobb, mint
az enyém. A vonalak és sávok nagyon mélyek. Annyira könnyű lekövetni
az ujjhegyemmel, követni a forrásig.
Én... egyszerűen nem tudom. Hogy ez vajon rossz ötlet-e. Hogy elég jó
vagyok-e. Hogy mi ez a ragyogó, leláncoló valami, ami úgy tűnik, közelebb
húz Nolanhez. Nem tudom, hogy kibírom-e, hogy a közelében legyek, és
nem tudom, kibírom-e, ha nem.
Semmit sem tudok, de valamit meg kell kérdeznem.
- Nolan?
- Hm?
- Miért jöttél Vegasba?
Az ujjai szorosabban fonódnak az ujjaimra. A szívem cigánykerekezik.
- Mallory, azért jöttem, mert te itt vagy.
 Huszadik fejezet

- ... HA HUSZÁR g5-re...

- ...akkor a futó...
- ...de az a gyalog...
- ...ag7...
- ...nem, ha vigyázni akarsz a királyodra...
- ...van ez a sáncolásnak nevezett dolog...
- Hát... hé, srácok?
Nolannel két agresszív, bosszús, egybecsengő „Mi van?”- nal fordulunk
Tanúhoz.
Odahajol, a keze az ajtófélfán, inkább szkeptikus, mint megilletődött. A
haját kócos kontyba fogta fel, és magas alakján lóg a túlméretezett koalás
kezeslábas. Szemüveget visel, vagyis kivette a nappali kontaktlencséjét,
vagyis...
- Tizenegy negyven van. Ugyanabban a testhelyzetben vagytok kettő óta,
és úgy tűnik, remekül megvagytok, de ha esetleg úgy döntenétek, hogy egy,
a század közepén élt ukrán nagymester hőstettei nem elég táplálóak, van
csirkés pite a hűtőben.
Nolan szúrós szemmel néz rá.
- Miért nem hívtatok minket vacsorázni?
- Hívtunk. Háromszor. Mindig csak felnyögtetek. Felvettem és
összemixeltem a Dragosteával a TikTokra. Akarjátok látni?
- Jó éjt. Tanú! - köszön Nolan. A lány elég jól ismeri ahhoz, hogy
elillanjon, amikor feláll. - Együnk!
 - Várj! – A pólója ujját megrángatva megállítom. - Ezt be kell
fejeznünk...
- Enned kell. Gyere!
Amikor elmondtam Darcynak, hogy a december és a január egy részét
Nolan házában töltöm New York állam északi részén (igen, van neki egy,
igen, azt dohogtam, hogy „Fizessenek a gazdagok!”, amikor Nolan ezt
elmesélte), borúlátóan nézett rám, és megkérdezte:
- Bölcs dolog egy erdei faházba menned a Király gyilkossal? - Hetek
teltek el, és még mindig nem tudom biztosan, mi a válasz. Ülök a
konyhapulton, és Nolant nézem, ahogy eszik, állva, ridegen, gyorsan,
mintha szenet lapátolna egy kazánba, az agya egyértelműen még a partinál
tart, amit elemeztünk.
Bámulatra méltó a fegyelme.
Korábban ébred, később alszik el, keményebben dolgozik, mint bárki,
akit életemben láttam. A szigor, ahogy magával bánik, az eltökélt,
fáradhatatlan makacsság, ahogy a sakkgépeket bámulja, szétszed,
visszakövet, kombinál, projektál. Fáradhatatlan, tántoríthatatlan.
Hajthatatlanul, szinte megszállottan működik. Ez az acélkemény
állhatatosság furcsán vonzó tulajdonság.
Nem mintha azokból többre lenne szüksége.
Öt másik edzőpartnere van, Tanú és Emil, akik a házban laknak, és három
másik, a harmincas éveikben járó férfi nagymester, a nyitások és a
gyalogstruktúrák szakértői, akik hetente párszor jönnek és mennek. Nolan
mindegyikünkkel edz, hogy problémákat oldjon meg, Koch-partikat
elemezzen, átnézzék az ő régi játszmáit szoftverrel, és az enyémeket is,
gyenge pontokat keressenek, de a többiekkel töltött ideje szinte csak
mellékesnek tűnik. Rövid közjátékoknak a velem töltött napjai tengerében.
 Azért, mert vannak dolgok, amiket nem látnak. Kombinációk és taktikák,
amik nekik nem jutnak eszükbe, és úgy tűnik, csak a mi kettőnk agyában
kattannak be.
- Menjünk, nézzünk Doom Patrolt, míg a felnőttek dolgoznak! - mondta
Emil egyik éjjel, miután világossá vált, hogy senki sem tudja tartani velünk
a lépést.
De van még valami más is. Reggelente első dolgom mezítláb
végigbaktatni a keményfa padlón, tudva, hogy a reggelizősarokban találom,
és kész vagyok elmondani neki, bármilyen megvilágosodásom is volt alvás
közben. A szeme végigpásztáz minden helyiséget, ahová belép, csak akkor
csillapodik le, amikor a tekintete megállapodik rajtam, és néha elönt a
késztetés, hogy lesimítsam a tarkóján nővő fürtöket.
Továbbra sem játszunk egymás ellen. Tanulmányozzuk, elemezzük,
szétbontjuk, újrajátszuk más emberek partijait, de sosem játszunk olyan
meccset, ami a miénk. És mégis. Valami történik, de nem tudom, micsoda.
A dolog köztünk sokrétegű, bonyolult, töredezett, még soha nem
tapasztaltam hasonlót. Hiányzik belőle egy barátság otthonossága, egy
kavarás könnyedsége, bármi másnak a távolságtartása.
Talán Nolannek csak random pasinak kellene lennie, nem riválisnak, nem
barátnak, nem több mint barátnak, csak egy pasinak, aki jól sakkozik. Egy
pasinak, aki a fejemben él, és úgy tesz, mintha a saját fejében élne.
- Holnap kölcsönkérhetem a kocsidat? - kérdezem. Kábé egy órányira
vagyunk Patersontól. Nagyjából hetente egyszer hazalátogatok.
Karácsonykor, szilveszterkor. Amikor anyának szüksége van rám, ami az új
gyógyszerekkel, amiket megengedhetünk magunknak, ritkán fordul elő. Azt
hiszi, hogy jól keresek, és megspórolom az ingázást azzal, hogy éjszakai
műszakokat vállalok a nyugdíjas központban, és... A pénz rész legalább
igaz. Nolan jól fizet az edzőpartnereinek.
 - Persze. Hová mész?
- Otthon töltöm a napot. Darcy szülinapja lesz.
Nolan egy zsömléért nyúl.
- Jöhetek én is?
- Nem kell elemezned mondjuk Capablanca alsófokú
makaróniművészetét?
Vállat von.
- Szabadnapom lesz.
- És egy tizenhárom éves születésnapi vacsoráján akarod tölteni?
- Vagdalt lesz?
- Biztos vagyok benne, hogy anya tud keríteni egy keveset. - Az arcát
fürkészem. A jóképű, annyira ismerős arcát. - Nem akarod a szabadnapodat
Tanillal tölteni?
Nolan elgyötörtnek tűnik.
- Ne gyere te is azzal a páros névvel! Ráadásul a szobám az övék mellett
van. Egyáltalán nem fognak hiányolni.
Emil és Tanú újra együtt vannak, amit mostanra a keleti part minden nem
hallássérült lakója biztosan tud.
- Tényleg hangosak.
- Vagy az, vagy bálnahangokra szexeinek.
Felnevetek.
- Akkor is elmehetnél... síelni? Mandzsettát hordani? Totál ledöbbenni?
Bármit, amit ti gazdagok a nyaralóitokban csináltok.
Sötét pillantást küld felém, de eljön, és a húgaim annyira örülnek, hogy
látják, mintha Jungkooknak örülnének. Az interjújára gondolok, amit
évekkel ezelőtt láttam, hogy milyen szigorúnak és távolságtartónak látszott,
és alig ismerek rá a nyílt mosolyú fiúra, aki PetSmart ajándékkártyát ad
Darcynak, hagyja, hogy Sabrina kétórányi görkorcsolyás videót mutasson
neki, és aki felvonja a szemöldökét az asztalunkon látható majochupra.
- Easton hogy van? - kérdezi anya, miközben rendet rakok a konyhában.
- Remekül - hazudom. A szívem kicsit magába fordul. Az igazság az,
hogy fogalmam sincs. Az ünnepeket Delaware-ben töltötte a nagyszüleivel,
és több mint négy hónapja nem láttam őt, és nem hallottam a hangját. Az
Instagram- leskelődésem alapján gyanítom, hogy egy Kimly nevű illetővel
jár. Megkérdezhetném, de az olyan, mintha beismerném, mennyire
eltávolodtunk, mert egy réges-régi jobb időben minden kajájáról küldött
nekem képet.
- Jól elvan velük - mondja anya azt figyelve, ahogy Nolan Sabrina
tönkrement Polaroidját javítja a nappaliban. - Biztosan az ápolási
tapasztalat miatt a nyugdíjas központban. Lefogadom, hogy nagyszerűen
olvas romantikus regényeket az öregeknek ezen a hangon.
Persze inamba szállt a bátorságom, hogy elmondjam neki az igazat. Nem
megyek el a világbajnokságra, vagyis a média érdeklődése úgy olvadt el
irántam, mint cukor a forró vízben. Egy senki vagyok. A senkiknek nem
kell fájdalmat okozni másoknak kényelmetlen igazságokkal.
- Aha. Tényleg életre kelti a ficsúrokat.
Anya halkan felnevet.
- Még most sem vagytok együtt?
- Nem.
- Biztosan?
Szembefordulok vele.
- Persze. - Nincs tapasztalatom az elkötelezett kapcsolatokkal, de azt
tudom, hogy nem magától alakulnak. Az ember vagy benne van egyben,
vagy nincs. És ha benne van, tud róla. Hogy lehetne...
 - Elnézést kérünk. - Meleg kezek kulcsolódnak a derekamra, és pár centit
arrébb tolnak, hogy helyet csináljanak
a konyhaajtóban. - Darcy megtanít, hogyan kell csészés sütit csinálni.
- Bögrés sütit - javítja ki a húgom türelmes sóhajjal. - Anya, van
cukrunk?
Anya szeme Nolan kezére siklik, ami továbbra is a derekamra simul,
aztán újra a szemembe néz. Azt mondja Darcynak:
- A hűtő melletti szekrényben - a mosolya sokatmondó, és nagyon-
nagyon idegesítő.
Sabrina egyszer sem szól hozzám, de sikerül sarokba szorítani a
szobájában épp, mielőtt indulok.
- Minden rendben? - kérdezem. Csupán hetekkel ezelőtt a kép az
éjjeliszekrénye felett még engem ábrázolt, ahogy a hátamon viszem egy
tökföldön. Most egy kollázs: a görkoris csapata, néhány barátja a suliból,
még egy Polaroid is, amin anya és Darcy grimaszol.
Engem eltöröltek.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt! De nagyon jól keresek ezzel az ottalvós
dologgal.
- Jó neked - mondja szórakozottan, a fiókjában turkálva egy kőris pólót
keres, amit Nolannek ígért, mivel rajtam úgyis túl nagy.
- Anya hogy van?
- Jól.
- Jó. És Darcy?
- Jól. Igazából egész elviselhető, ha nem vagy itt. Biztosan rossz hatással
vagy rá.
Elfojtok egy szemforgatást.
- És te?
- Jól vagyok.
 Felsóhajtok.
- Sabrina, figyelnél rám hatvan másodpercig?
Végre felnéz. Bosszús.
- Anya jól van. Darcy jól van. Én jól vagyok. Az egész rohadt világ jól
van.
- Komolyan beszélek. Számítok rád, hogy állód a sarat, szólj, ha szükség
van rám, és...
- Ó, most érdekel? - Kék szemében könnyek csillognak. Egy pillanatig
őszinte fájdalmat látok benne, és összeszorul a szívem. De minden eltűnik
egy pillanat alatt, és az arckifejezése félig nemtörődöm, félig kemény. Talán
a többit csak képzeltem.
- Tessék? - kérdezem.
Odasétál hozzám. Még mindig van pár centi előnyöm vele szemben. Fog
még nőni? Úristen, tizenöt éves!
- Jól vagyunk, Mai. Nélküled is működünk.
- Hát, amikor legutóbb elmentem, elég feldúlt voltál, szóval...
- Jól vagyunk. Hagyd a hatalmi játszmáidat! Senkinek sem kell állnia a
sarat. Anya, Darcy és én emberek vagyunk, és tudunk vigyázni magunkra.
Nem házikedvencek, akiket etetni és sétáltatni kell. - A pólóval a kezében
elmegy mellettem. Elönt a bosszúság. Komolyan? Komolyan? Ezt
érdemlem? Rácsapok az ajtófélfára. Csak szálka megy tőle a tenyerembe.
Amikor indulunk, integetnek nekünk a verandáról.
- Gyere vissza hamar, Nolan! - kiáltja Darcy.
- És ne érezd úgy, hogy magaddal kell hoznod Malloryt!
- teszi hozzá Sabrina csípősen.
- Ez meg mi volt? - kérdezi Nolan, amikor úton vagyunk.
- Úgy érted, hogy a húgom szeretne belefojtani egy hordó mézsörbe?
Nolan szája megremeg.
 - Éreztem némi ellenségeskedést.
- Nem tudom biztosan. - Felsóhajtok. - Minden tőlem telhetőt megteszek
érte. Teszek róla, hogy mindene meglegyen, amire szüksége van, és ne
kelljen semmi miatt aggódnia.
- Talán ez a baj.
- Hogy érted?
- Amikor a húgaiddal vagy, úgy viselkedsz, mintha a te felelősséged
lennének. Szinte mintha te lennél a szülő. Darcynál működik, de Sabrina
talán úgy érzi, hogy gyerekként kezeled. - Vállat von. - Talán csak azt
akarja, hogy a nővére légy.
- Te mit tudsz egyáltalán a lány testvérekről?
- Semmit. Te mit tudsz az ingerült védekezésről?
Önkéntelenül felnevetek, aztán egy ideig hallgatok. Nolan úgy vezet,
ahogyan játszik, egyenletesen és koncentráltan, és most az egyszer nem
vagyok nyugtalan, amiért nem én ülök a volánnál. Hagyom, hogy a
tekintetem az utcai lámpák fénykörére vándoroljon, a hó ránehezedik a
fenyőfákra, Nolan határozott keze a sebváltón, mintha egy futóval haladna a
táblán.
A sakkra gondol. A Koch-partira, amit ma reggel elemeztünk, a
vezércsellel, amit elveszített Davies ellen három évvel ezelőtt. Tudom. Nem
tudom biztosan, hogyan tudom, mi van Nolan fejében, vagy hogy mikor
kezdődött, de itt tartok. És tudom.
- A huszár e5 hülye lépés volt - mondom.
Nolan rögtön kapcsol.
- Koch támadásai sokszor visszaütnek. Vagyis... - Vállat von. -
Visszaütöttek. Mielőtt spenótot evett, és lett egy továbbfejlesztett változata.
- Jó stratégia lehet felhergelni, hogy agresszív legyen.
- Aha.
 Bánatosan gondolok a taktikákra, amiket Nolan ellen használnék, ha én
lennék a kihívója. Annyira kiszámíthatatlan játékos, mindig a hosszútávú
előnyökre gondol, a látszólag néma lépésekre, amiket később, váratlanul
aknáz ki. Hallottam, hogy a kommentátorok azt mondják, hasonló a
stílusunk, de szerintem egy óceán választ el minket. Én szeretem megfojtani
az ellenfelemet, lassan kifárasztani, megfosztani az aktív játéktól és az
összes támadási lehetőségtől, amíg már csak ketten vagyunk, én és a
királya.
De Nolan tudná, hogyan bánjon el velem. Hogy mire figyeljen. Hogy
megverjem őt, meg kellene tanulnom elengedni a pillanatnyi pozicionális
előnyöket, és nagyobb, nyílt kockázatokat vállalni, már az elejétől. Nézem,
ahogy a nyakát nyújtogatja, erős izmai megfeszülnek a bőre alatt, és arra
gondolok, hogy talán működne, hogy belecsábítsam egy hibába. Talán nem,
de megőrizné az éberségét. Azzal a hosszú, sokatmondó pillantásával nézne
rám. Sőt, mosolyogna. Rám mosolyogna, én meg visszamosolyognék,
miközben leütném a királyát.
Ügy hangzik, mint egy álom. Képzelgés.
- Darcy behúzott a szobájába - mondja Nolan -, és összeesküvőn azt
suttogta, hogy „tudatában van”.
- Anyával és Sabrinával ellentétben ő guglizik. Valószínűleg a dark
weben lóg. Regisztrálja Góliátot a Malacka-Tinderre.
- Megkért, hogy tanítsam meg sakkozni.
- Darcy? - Felélénkülök. - Komolyan?
- Azt mondta... menő cucc lány?
Felnevetek.
- Menő lánycucc. Tényleg meg kéne próbálnod kicsit a neten lógni. - A
legtöbb top tízes játékosnak van Twitch és YouTube-csatornája. Nolannek
Twittere és Instagramja. Mindkettőnél csupa nagybetűvel ott a biojában,
hogy NEM NOLAN SAWYER KEZELI. Lefogadom, hogy a közösségi
médiásának elege lett abból, hogy az emberek privát üzenetben meztelen
képeket küldözgetnek. - Egyébként miért nem vagy a neten?
- Túl sokat vagyok a neten.
- Hogy érted?
- Vannak rólam képek hétévesen, amikor fikát bányászok az orromban,
miközben Nakamurával játszom. Kivágtam a hisztit, mint egy
elkényeztetett vakarcs egy vereség után tizennégy évesen.
- Ó!
- Mindegyünknek vannak ciki fázisai, ahogy felnövünk, de az enyémeket
megörökítették az örökkévalóságnak. Bárki, aki fent van a neten, és rám
keres, az talál bőven.
Eszembe jutnak Emil szavai: Nem könnyű csodagyerekként a kamerák
előtt felnőni.
- Bánod? A bajkeverő hírneved.
- Úgy érted, a totál rohadék hírnevem? - Halkan felnevet. -
Megérdemeltem. Az voltam. A jövőben csak próbálhatok más lenni.
Sikerrel is jár. Igyekszem felidézni incidenseket a közelmúltból, és nem
találok semmit.
- Még mindig dühös leszel azokra, akik legyőznek.
- Ezt gondolod? - Nolan a fejét rázza. - Magamra leszek dühös. Amiért
hibázok. Mert nem a lehető legjobb voltam. És valahányszor te elszúrod,
ugyanezt érzed.
- Nem igaz. Én...
Vet rám egy oldalpillantás, és elcsendesülök. Tökmindegy.
- Megmutattam Darcynak, hogyan lépnek a bábuk - mondja Nolan
csendesen.
- Hogyan?
 - Volt egy készlet az ágy alatt. Rózsaszín és lila.
Lehunyom a szemem. Összeszorul a gyomrom.
- Azt hittem, attól megszabadultam.
- Neked kellene tanítanod őt.
- Minek kellene megtanulnia?
- Mert meg akar tanulni. Te vagy a példaképe.
Felhorkanok.
- Mallorinyának hív, és folyton a „Legbénább Greenleaf” grafikákat
csinál rólam Photoshoppal, amit én egyébként illegálisan töltöttem le neki.
Hálátlan.
- Olyan akar lenni, mint te.
- Sosem fogom tanítani őt.
- Miért?
Elfordulok. Az út elhagyatott, és a fenyők egyre sűrűbbek.
- A sakk rossz ötlet.
- Miért?
- Látod, hová juttatott engem.
- Ide juttatott. Hozzám.
A vér az arcomba szalad, de Nolan hangja tárgyilagos, nem célozgat.
Nem úgy érti. Úgy érti... nem is tudom.
- Te láttad meg őt, igaz? - kérdezi Nolan. Értetlenül nézek vissza rá.
- Tessék?
- Az apádat. Valami történt közte és aközött a nő között, aközött a bíró
között az olimpián. Te jöttél rá. Az anyukád kirúgta Őt. Felteszem, néhány
évig elhidegültetek. Később pedig megtörtént a baleset.
Kiegyenesedem. A biztonsági öv rászorul a pulcsimra.
- Honnan... honnan tudod? Mikor...?
 - Nem tudtam. De emlékeztem pár pletykára, amik a tornákon keringtek
akkoriban Archie Greenleafről. A többire... egyszerűen rájöttem.
- Rájöttél? Hogyan?
- Apróságokból. A reakciód az olimpián. Egyértelműen szereted a sakkot,
de bebeszéled magadnak, hogy utálatos dolog. Felelősnek érzed magad a
családodért, de nem csak a húgaidért, az anyádért is. - A hangja higgadt,
nyugodt, mintha egy unalmas tankönyvet olvasna fel az osztálynak. -
Folyton úgy viselkedsz, mintha bűntudatod lenne valami szörnyűség miatt.
Mintha nem érdemelnél mást, mint morzsákat.
Én. Az unalmas tankönyv én vagyok.
- Mert tényleg bűnös vagyok - bukik ki belőlem. Meglepem saját
magamat. Ezt eddig soha, senkinek nem mondtam ki hangosan. De ha nem
szóltam volna anyának Heather Turcotte-ról, ha apa nem megy el otthonról,
ha nem lett volna oka, hogy részegen vezessen hajnali háromkor... Ha...
ha...
Ha.
- Tudtad - mondja Nolan társalgási stílusban -, hogy a nagyapám miattam
került intézetbe?
- Ez mit... Nem, nem tudtam.
- Egy ideje furán viselkedett. Nagyon illetlen dolgokat mondott és tett,
néha nyilvánosan. A szüleim megtudták, de azt hiszem, csak a nagyapám
idős korának tulajdonították. Én meg sokat voltam vele akkoriban, úgyhogy
falaztam neki, amikor tudtam. Őszintén azt hittem, csak többet kell aludnia,
vagy valami ilyen szarság, De aztán... születésnapja volt. Elmentem a
lakására, oda, ahol te is jártál. Felmentem az emeletre - ugyanaz volt a
portás, mint most, le sem szarta a dolgot -, és beengedtem magam. Volt
számára egy ajándékom, egy sakk-készlet, amit én csináltam. Kilenchó-
napnyi fafaragás.
 Jobbra indexelve befordul a lehajtóra. Biztosan hazaértünk. Majdnem.
- Előző nap találkoztunk. Minden áldott nap találkoztunk, de ez
alkalommal nem ismert meg. Vagy igen, de azt hitte, rossz szándékaim
vannak. Gondolom, sosem fogom megtudni. Nem volt erőszakos ember, de
kés volt nála. Láttam, hogy előveszi, és azt hittem... zellert akar szeletelni?
Rohadtul nem emlékszem. De helyette a szemembe nézett, rám rontott, és a
vágás mély volt. Össze kellett varrni, vagyis kórházba kellett mennem,
vagyis jelentést kellett írni, és ennyi volt. Az apám megkapta azt, ami ahhoz
kellett, hogy bezárassa. Azt mondta, így lesz a legjobb, és talán így is volt,
de nem ezért csinálta. Mindig utálta az apját azért, mert fontosabb volt neki
a sakk, mint ő valaha.
Nolan hangja cinikus. Mintha annyit járt volna a fejében ez a történet,
olyan gyakran elmondta volna magának, hogy mostanra kívülről tudja.
Minden nap erre gondol. Minden órában. Azért tudom ezt, mert ott vagyok
a fejében.
- Én adtam az apámnak azt a hatalmat. A nagyapám pedig egy intézetben
halt meg, totál begyógyszerezve. Ezt akarta volna a legkevésbé, és ezzel
minden nap minden másodpercében együtt kell élnem. Úgyhogy, amikor
bűntudatról beszélsz...
- Mi... nem. Nem. - Nolan felé fordulok. A biztonsági öv a mellembe vág.
- Nem a te hibád. Megtetted, ami tőled telt, tekintve, hogy... hány éves
voltál?
- Tizennégy. Te hány éves voltál, amikor láttad az apádat?
Lehunyom a szemem. Mert nem ugyanaz. Egyáltalán nem. De Nolan úgy
beszél, mintha talán az lenne, de nem érdemlem, hogy szabaduljak, és...
Hirtelen nagyon dühös leszek. Robbanásszerűen, izzón dühös.
Nolan... manipulált engem. Úgy tett, mintha megnyílna, és helyette
belőlem csinált... a fene tudja, mit. Feláldozta a vezérét, hogy mattoljon, és
hogy merészeli? Hogy merészel eljönni az otthonomba, és úgy elemezni a
családomat, mintha valamilyen játék lennénk?
- Kapd be, Nolan!
Az arckifejezése kifürkészhetetlen, de nem lepődik meg.
- Mondtam valamit, ami nem igaz?
- Kapd be! Mit tudsz egyáltalán a családokról?
- Ez a gond? Hogy amit mondtam, igaz?
- Ne próbálj többet... csapdába ejteni. Mattolni. Lehet, hogy mindennél
jobban sakkozni akarsz velem, de az nem jogosít fel, hogy...
- Nem mindennél jobban - suttogja hosszú pillantással. Feldühödve nem
törődők vele.
- Ez van? Annyira nyerni akarsz ellenem, hogy ott szerzel pontokat, ahol
tudsz? Amőba? Olcsó feltételezések a családomról?
- Nem...
- A családomban senkit sem szúrtak le. Befoghattam volna a számat, és
minden rendben lett volna. Lehetett volna az én titkom, az én terhem, és
senki sem tudta volna, vagy szenvedett volna miatta. Anyának lenne
egészségbiztosítása, a testvéreimnek pedig olyan családja, amilyet
érdemelnének, és apa élne... - Elakadok. Mély, reszketeg lélegzetet veszek.
- Nem ismersz engem, sem a húgaimat, sem az anyámat, és az biztos, hogy
nem ismered az apámat. Úgyhogy ne próbálj úgy tenni, mintha mi bármiben
hasonlítanánk, vagy mintha amit én tettem, összehasonlítható lenne azzal,
ami veled történt.
- Egyikünkkel sem vagy fair - közli higgadtan. Talán igaza van, de már
nem érdekel.
- Tudod, mit? - Az öv a torkomba vág. Elönt a düh, a düh... Nolan iránt.
Mondjuk Nolan iránt. - Cseszd meg! Játszani fogunk. Ma éjjel. Játszani
fogjuk ezt a hülye sakkjátékot, te meg abbahagyod a fotelpszichológiát.
 - Én... - Nolan elakad, felfogja, amit mondtam. Mozog a torka. - Nem
mondod komolyan.
- Ha nem érdekel...
- De igen. - Mohónak hangzik. Fiatalnak. - De igen. - Aztán hallgat,
mintha félne, hogy megriaszt, és meggondolom magam. Alig néz rám, míg
a kocsi leparkol, az utasoldali ajtó becsapódik, a kabátjaink a nappali
sarkába repülnek. Általában egymással szemben dolgozunk, de Nolan a
dohányzóasztalra teszi a táblát, és egymás mellett ülünk a kanapén. Mert ez
nem valaki más játékának elemzése, és tisztának kell lennie.
Éjfél van. A fűtés órák óta ki van kapcsolva, de nem fázom.
- Oké? - kérdezi komolyan, hogy a játék biztosan kölcsönös
megegyezésen alapuljon.
Tudod, mi nem alapult konszenzuson? Amiket az apámról mondtál.
- Lehetsz a világos - mondom élesen, várakozón, azt akarom, hogy
megsértődjön.
- Köszönöm - válaszolja az irónia bármi jele nélkül. - Arra szükségem
lesz.
Ettől még jobban utálom, és a hülye megnyitását is, gyalog e4-re. Én
szicíliaival válaszolok. A szememet forgatom, és a c6-ra teszem a
huszáromat, hogy eltereljem egy kevésbé népszerű, speciális vonalra,
amelyet halvány emlékeim szerint Defnével tanulmányoztunk. Ez a
Rossolimo variáció.
Nagy a nyomás, nagyon gyors, és Nolan nem törődik semmivel, nem
habozik, még csak nem is pislog a félhomályban. A homloka sima. A keze
biztos. A térde súrolja a térdemet, nem minden mozdulatnál, de néha. Úgy
tűnik, nem veszi észre, és utálom őt. Ügyetlen, nehézkes, esetlen, összetört
szerzetnek érzem magam mellette. Sérültnek, átlátszónak, nyitottnak,
mintha Nolan bele tudna nyúlni a koponyámba, kiszedegetni a múltam éles,
fájdalmas szilánkjait, és a véremet fakasztani.
Aztán elveszítek egy gyalogot, és hülyének is érzem magam.
- Basszus! - motyogom.
- Ez csak egy gyalog - mondja Nolan halkan, anélkül, hogy felnézne.
- Fogd be! - Remegő ujjakkal lépek előre a huszárommal, aztán nem csak
egy gyaloggal kevesebb. Védtelenül hagytam a futómat, elcsesztem a
sáncolási lehetőségeimet. Nézem, ahogy Nolan ráérősen leveszi a bábumat,
és oldalról azonnal megtámadom a bástyámmal, ez fájni fog neki. Csakhogy
felborítok két bábut, és teljesen elnézem, ahogy a vezére közelít a
királyomhoz, és basszus, basszus, basszus...
- Mallory. - Nolan a kezemre teszi a kezét, csapdába ejti a térdemen.
Felnézek a jóképű, utálatos arcába. - Sajnálom, amit mondtam! Túlléptem
egy határt.
Nem akarom hallani.
- Folytassuk a partit!
- Nem tudom, hogy mentek a dolgok az apáddal...
- Folytassuk... a... partit!
Nolan a fejét rázza.
Keserűen felnevetek.
- Állítólag hónapok óta epekedtél ezért a partiért...
- Nem ezért epekedek, és befejezheted a magadnak való hazudozást erről.
Így nem akarok veled játszani.
- Szóval most tökéletes körülmények kellenek ahhoz, hogy játssz?
Rendezzem át a bútorokat? Hozzak zsályát a szobába? Szólj, hogy mik a
fontos igényeid, mit akarsz, és...
- Tudod, mit akarok rohadtul, Mallory? - Előrehajol, hirtelen nagyon
pipa. - Azt akarom, hogy ne legyél itt!
 Felháborodottan kapkodok levegő után.
- Cseszd meg! Te kértél meg, hogy legyek az edzőpartnered...
- Azt akarom, hogy máshol legyél! Eddz a saját edzőpartnereiddel
ellenem készülve! Hogy valódi partit játszhassunk Olaszországban. Az
igazit. - Nolan tekintete lángol. A keze még mindig a kezemen. Nyom.
Meleg. - Lehet, hogy a jelenléted a házban az oka, hogy felkelek reggel, de
abbahagyhatjuk a tettetést, hogy ezt a helyzetet bármelyikünk is akarná,
vagy szüksége lenne rá.
Lehunyom a szemem. Igaza van. Ez... rossz. Ez teljesen rossz.
- Ez volt az egyetlen esélyünk - suttogom. - És elcsesztem. -Ahogy
mindent elcseszek. Barátságokat. Családokat.
- Lesznek más tornák. - Nolan mély, megnyugtató lélegzetet vesz. - Két
év múlva újra lesz világbajnokság...
- Nyár után már nem fogom ezt csinálni.
Nagyot nyel.
- Oké, hát... Ez van. - Elfordítja a tekintetét. Aztán visszafordul felém, és
az arckifejezése gyengédebb. - Sajnálom! Igazad van. Semmit sem tudok a
családokról. Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésemet, hogy abbahagyhasd
életed legrosszabb partiját! Csak... menjünk aludni! Fáradtak vagyunk.
Lenézek a táblára. A sötét pozíciója amatőr, meggondolatlan káosz.
- Úristen, mi ütött belém?
- Átmeneti globális emlékezetvesztés, csak erre tudok gondolni.
Felnevetek, és a haragom úgy olvad el, mint hó a napon. Nolan is nevet,
és érzem a lélegzete melegét az arcomnál. Ennyire közel vagyunk.
- Sajnálom! Ezt a partit.
Apró aranypettyek vannak a szemében. Vannak szeplői, halványan,
szétszórva, csak néhány, és... szépek. Fincsi.
- Sajnáld is!
 Kuncogok. A torkomat köszörülöm.
- Talán arrébb akarnál húzódni. Mivel mások is vannak a házban.
Nolan zavartnak tűnik.
- És?
- Bejöhetnek. Azt hihetik, hogy smárolunk, vagy ilyesmi.
Nolan elmosolyodik.
- Nagyobb valószínűséggel gondolják azt, hogy egy en passant miatt
gyilkoljuk egymást...
Az agyam rövidzárlatos lesz. Talán mert késő van, vagy mert
elveszítettem a futómat kevesebb mint tíz lépésben egy megalázó parti
során. Talán Nolan tiszta, ismerős illata miatt. Csak azt tudom, hogy az
egyik pillanatban őt nézem, a másikban nem... mert előrehajolok, és a
szájára szorítom a számat egy...
Csókban.
Nincs mellébeszélés. Így hívják ezt az ügyetlen, gyerekes puszit. Nolan
Sawyert csókolom, és...
Elborzadva hátrahőkölők.
- Sajnálom! Sajnálom, én... - Felpattanok. A térdem felborítja a táblát, a
bábuk szétszóródnak. A számhoz emelem az ujjam, és fura.
Más. Valami megváltozott,
- Mallory.
- Nem tudom, miért csináltam. Én csak... annyira sajnálom! - Nolan úgy
bámul rám, mintha én lennék a szoba gravitációjának középpontja, mintha
rajtam kívül soha semmi nem létezett volna térben és időben. Ettől a szívem
a torkomban dobog, újra meg akarom őt csókolni, el akarok rohanni a
francba.
- Fogott bábu lép-szabály - suttogja Nolan. Ő is feláll. Ahányat én
hátralépek, ő annyit előre.
 - Én... tessék?
- Megérintettél. Most nem hagyhatod abba. Fogott bábu lép-szabály.
- Én... Ez nem sakk. - A hátam akadálynak ütközik. - Bármikor
abbahagyhatom.
- Akkor csak ne hagyd abba! - Nolan két kezébe fogja az arcomat. Fölém
magasodik, csapdába ejt a falnál, és én... nem bánom. Ami megijeszt. -
Kérlek, Mallory!
- Ez... Fejezzük be a partit! Azt mondtad, játszani akarsz.
- Azt mondtam, vannak dolgok, amiket jobban akarok.
Szorosan lehunyom a szemem, de Nolan annyira itt van. Érzem az illatát,
érzem a lényem minden pórusában.
- Nem te választottad Kaszparovot egy numera helyett? -kérdezem
ingerlékenyen, nyöszörgősen. Amikor kinyitom a szemem, halványan
mosolyog.
- És azt hiszed, azért, mert veled kevésbé akarok játszani, mint
Kaszparovval?
- Persze. Mi másért... Ó. - Újra lehunyom a szemem. - O.
- Megcsókolhatlak?
- De a játszmánk...
- Feladom. Te nyersz. Megcsókolhatlak?
- Nem! Mármint... miért?
- Mert akarom. - Türelmes. Miért én vagyok kész roncs, miközben ő
türelmes? - Te nem?
- Én...
Akarom? Nem nagy ügy. Nolan lazán a legjóképűbb pasi, akivel valaha
találkoztam, én meg nem vagyok egy olyan a csókolózás túl intim, csináljuk
hátulról-Tinder különc. Sok mindent csináltam, és semmit sem bánok.
Szóval mi állít meg?
 Talán az, hogy túlságosan akarom - gondolom. Aztán hallom magamat,
ahogy hangosan kimondom, miközben lábujjhegyre állok, és megint azt a
fura dolgot csinálom, azt a könnyed puszit az ajkára, amitől úgy érzem
magam, mintha tizenhárom lennék, és a tornaterem mögé lopakodnék. De
most nem kell felpofoznom magamat azért, mert tök fura vagyok, mert
Nolan visszacsókol.
Nem jó benne. Nem azonnal. Nem rossz, de van egy habozó pillanat,
amikor elakad a kapcsolat, amikor azt hiszem, a csók egyszerűen nem fog
működni. Nem így van megírva. Két hajó elhalad egymás mellett az
éjszakában, mennek a maguk útján, alig kerülik el egymást.
De aztán tesz valamit. Talán oldalra billenti a fejét. Igazít a szorításán.
Határozottabban hozzám simul, és minden megváltozik. A hajója
nekiütközik a hajómnak, és a hátam a falhoz simul, és ó, akarja a dolgot.
Nagyon-nagyon akarja. Ugyanannyira akarja, mint én. Tudom abból, ahogy
a lába a lábaim közé csusszan, és a falhoz szegez, abból, ahogy a keze a
csípőmre vándorol, magabiztosan, mint a sakktáblán. A torkából feltörő
hangból.
Jól csinálja. Meleg, határozott, alapos, jó íze van, és...
Nyílik egy ajtó valahol a házban. Nevetés. Léptek. Felkapcsolódik a
folyosói lámpa. Meglököm Nolan vállát, és épp időben vállunk szét.
- O, visszaértetek. - Emil. Az ajtóban áll, gyorsan megköti a köntösét. -
Mit csináltok?
Nolanre pillantok, arra gondolok, hogy Emil az ő barátja. Őt kellene
terhelnie annak, hogy hihető kifogással álljon elő. A gond az, hogy Nolan
engem bámul, a pupillája kitágul, az ajka telt és... csókolt?
- Hát, mi csak... - A torkomat köszörülöm. Óvatosan Emilre mosolygok. -
Arról a Koch-játszmáról beszéltünk, ami...
 - Egy szót se többet, Greenleaf! - Emil a hűtőhöz megy. - Nem
terelődhetek el, vagy Tanú kinyír. Kajáért küldött. - A karjába tornyozza a
maradék pizzát és három cupcake-et, aztán köntössuhogással és gondtalan
„Jó éjt!”-tel eltűnik.
Újra egyedül maradok Nolannel.
Nolannel, aki továbbra is bámul.
- Későre jár - mondom, kerülve a tekintetét. Zavarban vagyok. Egy csók
miatt. Tényleg visszavedlek tizenhárom évessé. - Fáradt vagyok. Én...
Nolan bólint, és fura dolgot tesz, felém nyújtja a kezét. Nyugodtan.
Némán. Mintha azt várná, hogy elfogadjam. És pontosan ezt teszem. Az
ujjai közé csúsztatom az ujjaimat, és amikor végigvezet a folyosón, megáll,
hogy lekapcsolja a lámpát, megszeppenve követem. Elsétálunk Tanú ajtaja
mellett, anélkül, hogy reagálnánk a bentről hallatszó fojtott nevetésre, el
Emil üres szobája mellett, el az összes többi mellett, beleértve az enyémet
is, aztán a szobájában vagyunk, aminek olyan az illata, mint a tiszta bőr,
döbbenetesen jó sakk és a kanapéja a városban.
Nolan lazán leveszi a farmerjét, látom hosszú, izmos végtagjait.
- Mit művelsz? - bukik ki belőlem. Nem néz rám, csak megszagolja a
pólóját, és úgy dönt, a szennyeshalomba való.
- Lefekvéshez készülődőm.
- Én... - Mi folyik itt? Miért követtelek? Mi... folyik... itt...? - Miért nem
vagy ideges?
- Mi miatt?
-Amiatt, hogy... - sután mutogatok kettőnk között - emiatt az egész miatt.
Rám pillant.
- Nem tudom. Helyesnek érzem. Ráadásul nem gyakran leszek ideges.
Defne egyszer mesélt nekem egy felmérésről, amikor monitorozták a top
sakkjátékosok szívverését fontos játszmák alatt. Mindig Nolané volt a
leglassabb. A legegyenletesebb. Ezért van az, hogy ő áll előttem bokszerben
és Combria Sakk 2019-pólóban, én meg remegek, mint a nyárfalevél?
- Akarod ezt? - kérdezi.
- Nem. Vagyis igen. Vagyis nem nem akarom. De... az előbb a semmiből
csókolóztunk, és úgy tűnik, neked ez oké, és...
Nolan vállat von.
- Nekem nem a semmiből jött.
- Nem?
- Hónapokkal ezelőtt elfogadtam ezt, Mallory. Talán, amikor először
játszottunk.
Nagyot nyelek.
- Nem értem.
Nolan közelebb jön. Két lépéssel ott áll előttem, és érthetetlen okokból
remegek. Kisebb földrengés zajlik bennem, húsz királyt borít fel, és Nolan
egyszerűen újra a kezébe fogja az arcomat.
- Itt vagyok neked, Mallory. Semmi rossz nem fog történni.
Megengedheted magadnak, hogy akard ezt, mert már a tiéd. A tied vagyok.
Úristen, Úristen, istenem, istenem1. Még jobban remegek.
- Én... Mi... Dugni fogunk?
Szándékosan próbálom felidegesíteni. És nem működik.
- Nem. Aludni fogunk.
Lefekszünk, és valahogy sima ügy. Leggings van rajtam, puha póló,
semmi ékszer, és ezért érzem magam ilyen kényelmesen. Nem azért, mert a
fejem a méhkasán pihen, a lábai összegabalyodnak a lábaimmal, és érzem
lassú, egyenletes szívverését, mint egy meleg órát a fülem alatt.
- Még arcot sem mostam - mondom neki. Még mindig remegek, bár
csendesebben. Totál kész vagyok.
- Semmi baj. Antonov nyerte meg Combriát 2019-ben.
 Reszketegen nevetek.
- Azt... hiszem, nem tudok aludni.
- Akarsz egy esti mesét? - A keze gyengéden fésüli a hajamat a
halántékomnál. - A címe „Polgár Anand ellen, 1999”. Úgy kezdődik, hogy
e4, c5.
Felnyögök. De mosolygok, amikor megkérdezem:
- És aztán?
- Huszár f3, d6, d3.
- Mmm.
- Aha.
- És aztán?
- Huszár üti d4-et. Huszár f6. Huszár c3...
Elalszok a parti közepén, életemben másodszor valaki karjaiban,
életemben másodszor Nolan Sawyer karjaiban.
 Huszonegyedik fejezet

MÁSNAP DÉLUTÁN HÁROMIG NOLAN kevesebb mint

15 szót szól hozzám.
Miért huszár a5?
Feláldozható lenne a vezér.
És a személyes kedvencem: Eszem egy muffint, te is kérsz?
Talán az előző éjszakát hallucináltam. Talán a csókunk álom volt. Talán
ahogy az üres szobájában ébredtem, az éjjeliszekrényen egy bögre forró
kávéval... talán ellenőriznem kéne a...
- Mit gondolsz, Mai? - kérdezi Tanú. A hangjából ítélve nem először.
- Miről?
- Erről az állásról. Mit tennél? - A táblára pillantok. Egy tavalyi Koch-
játszmát elemzünk. Eltöprengek.
- Gyenge. A baloldal kihasználható.
- Aha, Nolan is azt mondta.
Felnézek rá, és azonnal elpirulok. Mert úgy tűnik, most ezt csinálom,
vagyis azon stresszelek, hogy egy pasit, akivel még csak le sem feküdtem,
többé nem érdeklem, mert kész csőd vagyok, mert forgolódom éjszaka,
mert a reggeli leheletemnek olyan a szaga, mint egy halétterem mögötti
kukának.
Ez feltérképezetlen terület. Egy egész új galaxis. Ahhoz szoktam hozzá,
hogy azzal foglalkozzak, hogy anya, Darcy, Sabrina, Easton mit gondol
rólam. Nincs hely másnak, és...
- Egyetértesz, Greenleaf? - kérdezi Emil.
A francba!
 - Bocs, mivel?
- Azzal, amit Nolan mondott.
Nolan tekintete kifürkészhetetlen.
- Túl későn sáncolt - ismétli.
A táblára pillantok.
- Vagy egyáltalán nem kellett volna sáncolnia - mondom, és úgy teszek,
mintha nem lennék zavarban.
- Koch annyira hullámzó. - Emil a halántékát dörzsöli. - Hogy tud egy
ember katasztrofális ballépésektől szinte zseniális lépésekig eljutni, mint
Greenleaf ellen? Mintha két totál különböző játékos lenne.
- És melyik lesz Olaszországban? - kérdezi Tanú.
Senki sem válaszol. Nolan a távolba mered, és úgy nézek rá, mint egy
idióta. Késő estig Koch végjátékait elemezzük. Mire Nolan és Emil
felállnak vacsorát csinálni, a nap már órák óta lement.
- Január végéig maradsz, igaz? - kérdezi tőlem Tanú halkan. A többiek
arról vitatkoznak, hogy a tésztát forrás előtt kell-e vízbe dobnia. (Nolan:
„Kit érdekel? így gyorsabb lesz.” Emil: „Te... - és ezt nem tudom eléggé
hangsúlyozni - ízlés nélküli paraszt vagy.”)
- Ez a terv. Te nem?
- Csak a szemeszter kezdetéig.
- O. - Arra gondolok, hogy Nolannel egyedül leszünk a házban. - Ó.
- Defne majd persze jön, és segít - folytatja.
A homlokomat ráncolom. Defne azért egyezett bele, hogy Nolan
edzőpartnere legyek, mert azt mondta, remek edzés lenne nekem, de...
- Nem gondoltam, hogy ilyen közel állnak.
- Ó, szuper közel. Mind a ketten Nolan nagyapjával készültek, mielőtt...
na. De Nolannek továbbra is rád van szüksége. Nem mutatja, de Koch
kiszámíthatatlansága idegesíti. Szüksége van valakire, aki neki fontos, és
akinek ő is fontos. Mint te, tudod?
Istenem!
- Tanú, Nolan és én... - A fejemet rázom, és közelebb húzódom, a szék
szélén ülök. - Azt hiszem, bizonyos értelemben tényleg közel állunk, de
nem vagyunk... együtt.
- Ó, tudom, hogy a kapcsolatok furák. - A mosolya megnyugtató. -
Gyakorlatilag mi sem vagyunk együtt Emillel, mert... na. Nem mintha
megérdemelne, de leginkább a távolság szívás. De Nolan nagyon odavan
érted.
- Ez... - A fejemet rázom. - Ez bonyolult.
Tanú a zavartság és a vidámság keverékével felnevet.
- Hát, nem tudom, mi a helyzet, de soha nem láttam olyan nyugodtnak és
boldognak, mint amikor a közelben vagy, szóval...
- Hé, akartok kettő kettő ellent játszani? - szakít félbe Emil. - Négyen
vagyunk, szóval két csapat.
Gyorsan végiggondolom a lehetséges variációkat. Vagy Nolan ellen
lennék, vagy...
- Majd én leszek Malloryval! - kiált be Nolan a konyhából.
Tanú felhúzza a szemöldökét, és lehunyom a szemem. Pár másodperccel
később is csukva van, amikor Nolan visszaér a konyhából, és ahelyett, hogy
egy szabad helyre ülne le, felemeli az egyik lábát, és becsúsztatja közém és
a székem táblája közé.
Majdnem a torkomon akad a levegő. Nolan mindig sok helyet foglal el,
és ez nem fog működni. Fel fogok borulni.
Vagy jó leszek itt az ölében. A kéz, amit nem foglal le, hogy bőszen a
mezőik közepére igazgassa a sötét bábukat, lazán a hasamon pihen,
szétterül rajta. Ugyanaz a kéz, ami tegnap éjjel... most is magabiztos,
megnyugtató. Jó érzés. Még jobb az illata. Tanú szemöldöke egy
milliméterrel feljebb kúszik, Emil pedig d4-re lép a gyalogjával, nem
zavarja, hogy a legjobb barátja combjai között ülök.
- Akarsz kezdeni? - suttogja Nolan ajka a fülkagylómnál.
Megborzongok. Aztán bólintok, és a hajam súrolja az állát. A bőröm
felforrósodik, és túl ideges vagyok, hogy gondolkodjak, így az első dolgot
teszem, ami az eszembe jut.
Huszár f6-ra.
Csak akkor jut eszembe, hogy Nolan mennyire utálja a Grünfeldet,
amikor felnyög, és belemélyeszti a fogát a fülcimpámba.

ÖT PARTIT JÁTSZUNK. NOLANNEL egyet kivéve mindet megnyerjük,

és ez az én hibámból történt. A lógó vezér.
- Az... nem semmi lépés volt - mondja Tanú előrelépve a huszárával,
Nolan torkából pedig fojtott hang tör elő, és a nyakam görbületébe rejti az
arcát, mintha képtelen lenne nézni a káoszt, amit okoztam. El akarom
sziszegni neki, hogy ha nem húzna magához a hasamra tett kezével, talán az
agyam nem lenne latyakos. De a lélegzete csiklandozza a tarkómat, és
miközben mindenki nagyban gondolkodik a következő lépésen, és a szoba
elcsendesül, érzem a meleg szívverését a hátamnál.
Soha, senkihez nem voltam ennyire közel szex nélkül.
Soha, senkihez nem voltam ilyen közel szexszel sem.
Es soha nem voltam ennyire összezavarodva egy sakkjátszmában, az
életben, és a legrosszabb, hogy nem hinném, hogy Nolan játszadozik velem.
Néha az álla a vállamon pihen, kisfiúsán, természetesen, és tudom, hogy
csak azt teszi, ami jólesik neki. Csak véletlenül épp elvonja a figyelmemet.
 Ó mondja először, hogy „Megyek, lefekszem”, amikor Tanú felajánlja,
hogy betesz egy filmet. Bepakolja a mosogatógépet, és szórakozott
integetéssel a szobájába indul, én meg ott maradok a hiánya és Emil
szenvedélyes véleménye között Aronofsky filmográfiájáról. Egy lufi
vagyok, másodpercről másodpercre egyre nagyobb, feszesebb és teltebb,
robbanásra készen.
Úgyhogy felpattanok. Hátrahagyom az Aronofsky-eszmecserét, és
végigsétálok a folyosón. Nem fáradok azzal, hogy kopogjak, csak kinyitom
az ajtót, és belépek Nolan szobájába. Nem a legjobb ötlet, mert épp akkor
vette le a pólóját, és csak farmer van rajta.
Háttal nekidőlök az ajtónak. A francba! Mit művelek?
- Az a lógó királynő - mondja halvány mosollyal, mintha az, hogy
berontok, olyan természetes lenne, mint a naplemente. Fitt és izmos.
Eltűnődőm, mikor van ideje edzeni, hogy így nézzen ki. - Bár biztosra
veszem, hogy Tanú és Emil értékelték a győzelmet.
- Elmagyaráznád, kérlek?
- Elmagyaráznám?
- A tegnap éjszaka - zavartan gesztikulálok -, aztán a ma reggel, aztán
ma, ma este, az előbb.
Nolan oldalra billenti a fejét.
- Igen. Az idő tényleg így működik.
- Nem, én... - Szorosan lehunyom a szemem. - Utálom ezt.
- Mit utálsz?
- Hogy itt kérdezem... hogy a fejemben vagy, és én... - Végigsimítok az
arcomon. - Nem. Figyelj... Nem érdekel. Nem kellene, hogy érdekeljen,
hogy vajon te... Egyáltalán nem kellene rád gondolnom. Van egy családom,
akikről gondoskodnom kell. Szarságokat elintézni. De megcsókolsz, aztán
levegőnek nézel, mintha mi sem történt volna...
 - Aha. - Nolan keresztbe teszi a kezét. - Olyat te lépsz, igaz?
- Tessék?
- Te nézel levegőnek embereket. Hátrahagyod őket, mielőtt ők hagynak el
téged, igaz? Hogy megkíméld magadat a megalázó megpróbáltatástól, hogy
megismerjenek.
- Ez nem fair. - Ellököm magam az ajtótól. Járkálni kezdek a szobában. -
Ez más. Én általában nem... Feladataim vannak. Nincs időm ábrándozni,
Nolan. Nem terelhetik el a figyelmemet olyanok, akiknek nincs szükségük
rám, aztán te... te...
A szemem megakad valamin az asztalán, egy halom sakk-könyv alá
rejtve, ami hasonlít ahhoz, amilyeneket apa félretett, hogy helyet csináljon
nekem a kanapén.
A német sakkszórólap. Torontóból. Arról az éjszakáról, amikor mi...
- Az amőbalap.
- Tessék? - Nolan odaáll a hátam mögé. - Ja, igen.
Az éjjeliszekrényen van, mint egy trófea. Elvitte Torontóból Moszkvába,
a New York-i lakásába, ide. Melegség árad szét a gyomromban.
Ellenállok neki. Az arcom belső oldalát harapdálom. Aztán megadom
magam, és megkérdezem:
- Miért tartottad meg?
- Te jutsz róla eszembe.
A karja a mellkasomra fonódik, éppen a melleim alatt, és lehunyom a
szemem.
- Miért tartasz meg valamit, amitől rám gondolsz?
Érzem, hogy vállat von.
- Mert úgyis rád gondolok, Mallory.
Megfordulok. Megtörőm a kapcsolatot. Ez elviselhetetlen. A közelsége.
A vonzás felé, mélyen a gyomromban. Ezt kerülöm. Valamit, amiről tudom,
hogy csak hazugságokkal és árulással végződik. Láttam már korábban
megtörténni.
- Mit akarsz tőlem, Nolan és... abbahagynád a mosolygást?
- Nem. - Szélesebben vigyorog.
- Komolyan beszélek, ha nem abbahagyod a mosolygást...
- Ez nem fenyegetés. Nyelvtanilag még csak nem is helyes mondat.
- Mit akarsz tőlem? Mi mit... - A kezembe temetem az arcomat. Ez túl
fájdalmas. Túl járatlan út. Túl rizikós és zavaros. - Nem értem, mit keresel a
fejemben.
- Te is benne vagy az enyémben. De én tudom, miért.
Felnyögök, és ráveszem magam, hogy ránézzek. Már nem mosolyog.
- Csak... mit akarsz tőlem?
- Mindent akarok. - A hangja nyugodt. Tárgyilagos. Pőre, úgy, aminek
semmi köze a ruháihoz. - Teljesen benne vagyok. - Lassan lehajol, míg a
homloka a homlokomhoz ér. A szemei egybeolvadnak, pont az orrán. Csak
a légzésünk hangját hallom, és valami a helyére kattan bennem. - És te,
Mallory?
Nem válaszolok. Helyette azt teszem, amit tudok: felemelem az állam,
hogy megcsókoljam, és ugyanolyan jól működik.
Még jobb, mint tegnap. A karjai csapdába ejtenek a komódnál, a karom a
nyaka köré fonódik. Póló van rajtam, és a két kezem megérinti széles hátát,
ami sima és napmeleg- forró. Kinyitom a számat, és megnyalja az alsó
ajkamat, aztán a nyelve a nyelvemhez csusszan, ügyetlenül, forrón,
kitartóan és mennyeien. A tehetetlen, mohó torokhangok, amiket
mindketten hallatunk talán kínosak, de nem baj.
Még akkor sem, ha soha többé nem kapok levegőt.
- Lassíts! - mondom neki. - Csak...
 - Minden nap minden másodpercében erre gondolok. - A tenyere
felkúszik a hátamon, és a testem olyan a kezében, akár egy gyalog.
Megfordít minket, aztán a vetetten ágyon landolunk, az összegabalyodott
takarók a gerincembe mélyednek. - A leggyönyörűbb sakkot játszod, amit
valaha láttam, és közben arról álmodom, hogy alattam vagy. Ez rohadt
zavaros.
Mindkettőnkön túl sok ruha van, és hirtelen elfog a türelmetlenség.
Csupaszságot akarok. Bőrt akarok, több bőrt. Közelebb akarom őt,
tökéletesen, ragacsosan. Kemény a hasamnál, és a párosunk egyszerre
ismerős és lélekcsupaszítóan meghitt, mint még soha semmi.
- Neked... - A kezem lecsúszik a hasizmán, eléri a farmerje derekát, és
végre ott van, a habozás jele, a bizonytalanság, amire számítottam tőle. -
Ne? - kérdezem.
A torka ugrál, ahogy nyel. Telt ajka a másodperc törtrészéig megremeg.
- Tényleg létezel? - A levegő megduzzad, túlárad köztünk. - Néha félek,
hogy csak képzeltelek. Néha azt hiszem, csak a fejemben létezel.
- Itt vagyok - suttogom. Folyékony forróság tava vagyok.
- Fogalmam sincs, mit csinálok - mondja, megharapva a fülem alatti
mélyedést.
Beleborzongok.
- Segíthetek - mondom neki, akkor is, ha az idegsejtjeim péppé forrnak.
- Igen?
- Kicsit olyan, mint a sakk. Én teszek valamit... - Lassan kigombolom a
farmerje első gombját. Inkább érzem, mint hallom, hogy a lélegzete a
torkán akad. - És te is teszel valamit.
Feltolja magát a karjával, és lenéz rám, mint aki leltároz, dönt, hogy hol
kezdje. A mutatóujját beakasztja a pólóm szegélyébe, és felfelé húzza, pont
a melltartóm alatt megáll. Úgy érzem, percekig bámulja a köldökömet,
aztán azt mondja:
- Oddszokat akarok. Mert most csinálom először.
- Előnyt szeretnél?
- Két lépést.
Felnevetek. Aztán kijózanodom, amikor a fejem fölé szegezi a kezemet,
úgy, ami azt sejteti, hogy talán nem tudja, mit csinál, de vannak tervei,
fantáziái, stratégiái, gazdag belső világa, amit használni fog, és...
- Remélem - mondom komolyan -, ezt is annyira fogod szeretni, mint a
sakkot.
- Azt hiszem - mondja Nolan halvány mosollyal -, hogy máris így van.
 Huszonkettedik fejezet

KORA REGGEL ÉBREDÜNK FEL. Csomó lassú, álmos

dolgot művelünk a kezünkkel, ami nagyon jól esik, és éppenséggel nem kell
hozzá óvszer. Nekem csak egy volt, a hátizsákomban maradt a jó ég tudja,
mióta. Nolannek egy sem volt. Úgy tűnik, nagyon becsaptuk magunkat
azzal, hogy ez nem fog megtörténni. Elalszom a mellkasán, átkarol, érzem,
ahogy kapkodó légzése nyugodtabbá lassul, aztán elragad az álom.
Nolan telefonjának rezgése az éjjeliszekrényen akkor ébreszt fel minket
újra, amikor a nap magasan jár. Nolan óriási ásítással válaszol.
- Igen? - A hangja túl hangos. Vagy talán nem. Talán mert
összegabalyodtunk, a bőrünk összeér, a lábunk összekuszálva, a szabad
keze a hajamba túr, és a válla mélyedésében tart. - Azért, mert tényleg
aludtam. Aha. Igen. Persze. - Közönyösnek hangzik. Mint Nolan mennyei,
meleg verziója, ami hajnali háromkor folyton arra utasított, hogy ne
mocorogjak. Ez nem a való élet. - A-a. - Hátrahúzódom, hogy lássam
résnyi, fáradt szemét és telt ajkát. Fantasztikus az illata. A bőre alá akarok
merülni. Be akarok kúszni a lábai közé, elidőzni a széles mellkasán. Én...
- Persze. Itt van. Hadd kérdezzem meg tőle!
Nolan a vállához szorítja a telefont. A szemein elkerekedik.
- Mi? - suttogom. - Ne mondd neki, hogy itt vagyok! Azt fogja hinni,
hogy én...
Nolan zavartan néz rám.
- Hogy itt vagy?
Felnyögök, és visszabújok a nyakába.
 - Van egy jótékonysági esemény. Valaki azt akarja, hogy együtt játsszunk,
az ellenfél... - Nolan újra megfogja a telefonját. - Ki ellen játszanánk? -
Pattogós női hangot hallok a túloldalon. - Valakivel a tech iparból - mondja
nekem, aztán újra a telefonba: - Megint Bili Gates az? Elle, ő rosszul
sakkozik. Nem tudok egy percnél hosszabb partit játszani... Aha.
Visszahívlak. - Félredobja a telefont, és magához húz, a fejünkre borítja a
takarót.
A külvilág eltűnik.
- Ki az az Elle? - kérdezem.
- A menedzserem. - Nolan a fülem mögé tűri a hajamat. - Mit mondjak
neki?
- Mikor lesz ez?
- Csak tavasszal.
- Miért a tech ipar?
- Úgy tűnik, tele van olyanokkal, akik rá vannak görcsölve a sakkra.
Meglepően logikus.
- Miért van menedzsered?
- Minden profinak van. Neked is kell egy.
Nem leszek profi, Nolan. Te is tudod.
- Ajánlanád Elle-t?
- A francokat! Menekülj!
Felnevetek.
- Én... gondolkodhatok rajta? A jótékonysági dolgon.
- Persze.
Elhallgatunk, körbevesz minket a puha gyapjúágynemű, hihetetlenül
közel vagyunk. A tegnap éjjel tényleg megtörtént? - tűnődöm, úgy érzem,
beleragadtam egy álomba. Veled is megtörtént, ahogy velem?
Aztán azt suttogja:
 - Jó reggelt! - miközben csókot nyom a homlokomra, és minden kezd
melegnek, veszélyesen jónak és igaznak tűnni.

NOLANNEK NINCS PÓKERARCA, NEM is képes hazudni, trükközni

vagy rejtőzködni. Nem is áll szándékában.
Halvány mosollyal követi a mozdulataimat, valahányszor ellépek a
sakktáblától, hogy hozzak egy pohár vizet. Megcsókol a hűtőnél, miközben
a három nagymester tőlünk másfél méterre a francia védelemről beszélget.
Kézen fog és kihúz, hogy odakint sétáljunk, miközben lemenőben van a
nap, mintha hirtelen fontosak lennének számára az egészséges szokások.
Bár azt mondhatnám, hogy bánom, de imádom minden másodpercét.
Nolanben van valami különös, fájdalmasan őszinte magabiztosság. A
tegnap éjszaka jó volt, nagyon jó, de neki ez volt az első alkalom, a mi első
alkalmunk, zűrös és tökéletlen, tele elsuttogott kérdésekkel és benézett
próbálkozással. A keze, vakmerő volt rajtam, de tapasztalatlan és
bizonytalan is. Más pasik ma fuldokolnának a törékeny férfiasságukban, de
Nolan csak mélyen, őszintén boldognak tűnik.
De ha visszaemlékszem, milyen hangokat adtam ki, ahogy a torkomon
akadt a levegő... azt hiszem, ragyogó visszajelzéseket kapott.
- Nem hiszem el, hogy három éve Evans-cselt használt - mondja a Koch-
partiról, amit az előbb elemeztünk. A lábnyomai a hóban majdnem kétszer
akkorák, mint az enyémek.
- Aha... Rossz döntés volt, hiszen Thagard-Vork tönkrevágta.
- Akkor is. Az Evanst azon a héten láttam utoljára, amikor sakkozni
tanultam.
Elmosolyodom.
 - Az egyébként mikor volt?
- Micsoda? - Nolan kíváncsian néz rám.
- Mikor tanultál meg sakkozni?
- Nem emlékszem. Tuti, hogy fent van a Wikipédián.
- Aha. De a húgommal ellentétben nem vagyok hajlandó elolvasni.
Határok, meg ilyenek. - A kabátját rángatva megállítom. Az Ő kesztyűje
van rajtam, mert nagyon hideg van, és elfelejtettem elhozni az enyémet. A
kezem eltörpül benne, és Nolan mosolyog a látványon. - De akkor is tudni
akarom,
- Voltam vagy... ötéves? De valójában nem értettem. Csak amikor már
jócskán elmúltam hat.
- A nagyapád tanított?
- Nagyjából - Sok embert edzett akkoriban, és én csak... Benne akartam
lenni a dolgok sűrűjében. Ő volt a legmenőbb ember, akit ismertem, és azt
akartam, hogy figyeljen rám.
- És a szüleid ezt nem akarták?
Nolan vállat von.
- Az apám egy seggfej. És még ha nem is lenne az, belőle hiányzik a
sakkgén. Amikor kicsi voltam, órákon át gondolkodtam kirakósokon,
Legókon, játékokon, agyaltam rajtuk, elemeztem, és ő nem értette, miért.
Azt hitte, valami baj van velem. Járatott mindenféle sportra. És egész jó
voltam bennük, mert magas voltam és gyors, de azok soha...
- Nem voltak a sakk?
Nolan bólint.
Apára gondolok. Arra, hogy ő az ellenkezője volt, állandóan a sakk felé
tolt. Arra, hogy ha még élne, valószínűleg ugyanúgy elhidegültünk volna
egymástól, mint Nolan és az apja. Nagyon más utak, ugyanaz az eredmény.
- Utálod a szüléidét?
 Nolan halkan felnevet.
- Nem hiszem. Nem sokszor gondolok rájuk. Egy ideje nem. - Nagyot
nyel. - Valahogy így még jobban fáj.
A kabátja zsebébe süllyesztem a kezemet. Nolan kifújja a levegőt, fehér
gomoly a késő délutáni levegőben.
- Amikor a nagyapám mellettem volt, nem számított, mert ő megértett.
Olyan volt, mint én gyerekkoromban, vagy nagyon hasonló. Amikor a
szüleim elváltak, többé nem érezték úgy, hogy gondoskodniuk kell rólam.
Anya újraházasodott. Aztán apa is. Aztán az új felesége terhes lett, ami
szinte megkönnyebbülést jelentett. Mellékes gondolat lettem, és hetekig a
nagyapámmal maradhattam. Csak mi ketten voltunk. Sakkoztunk, megint
sakkoztunk. Megint sakkoztunk.
- Nyertél valamikor?
- Jaj, nem! Sokáig nem. Kilenc-tíz éves koromig nem. Aztán igen, és
szinte féltem. Nagyapa ugyanúgy utált veszíteni, mint én. Azt hittem, dühös
lesz. De... - Nolan a fejét csóválja. - Azt hiszem, akkor láttam a
legboldogabbnak.
- Akkor talán mégsem utált annyira veszíteni, mint te.
- Azt hiszem... - Nolan megáll, úgyhogy én is. A szemembe néz. -
Egyszer azt mondta nekem, hogy néha, bizonyos emberekkel nem a
győzelem vagy a vereség a lényeg. Hogy van, akivel csak a játékról szól.
Bár nagyon sokáig nem igazán hittem el neki.
- Igen? - Elfordítom a tekintetem a lemenő nap felé. - Én még mindig arra
gondolok, hogy kikaptam Kochtól. Minden nap. Minden órában.
- Tudom.
- Ne olvass többet a gondolataimban! - Hasba bököm. Elkapja a kezemet,
és magához húz. - Te hogyan dolgozod fel a vereséget?
- Sehogy.
 - Szóval csak szarul érzed magad? Minden alkalommal?
- Alapvetően utálnod kell veszíteni ahhoz, hogy top játékos legyél. A
gének tuti ugyanabban a kromoszómában vannak.
- Ezért vagy pocsék vesztes?
- Aha. És azért vagy te is az.
Elmosolyodom.
- Nem fogok hazudni, ez megerősít. Gyerekkoromban nem értettem,
hogy Easton miért viseli olyan lazán, hogy annyi partit veszít. Engem
közben a remik is letargiába löktek.
- Easton?
- O. A legjobb barátnőm. - Nagyot nyelek. - Vagyis egykori?
Nolan félrebillenti a fejét.
- Leütötte a vezéredet?
- Nem... Elment. Fősulira. Coloradóba.
-Á!
- Aha. Azóta nem sokat hallok felőle. - Felsóhajtok. - Te hogy tartod a
kapcsolatot Tanúval és Emillel?
- Ez nem ugyanaz. Emil továbbra is New Yorkban van, és utálja a
koleszt, vagyis mindig nálam lóg. És tudod, Tanú milyen. Keményen
dolgoznom kéne azon, hogy őt lekoptassam.
- Aha. - Igyekszem nem túl féltékenynek tűnni. - Easton unalmasnak és
érdektelennek gondol most, hogy én nem... Nem is tudom. Nem
sörpongozom vele?
- Ezt mondta neked?
- Nem. De tudom.
- Lehet, hogy csak feltételezés?
- Nem.
 Bólint, és tetszik, hogy nem próbál hazudni nekem. Meggyőzni, hogy az
egészet csak képzelem.
- Gondoltál rá, hogy kérdőre vonod?
- Nem. Én... Nem kell a sajnálata. Azt akarom, hogy azért legyen velem,
mert azt akarja.
- A, igen. - Bólint, mint aki érti. Az állát leereszti a kabátja felhúzott
nyakába. - Szeretsz te irányítani.
- Mire célzol?
- Szeretsz fölényben lenni. Úgy érezni, hogy teszel valamit másokért.
Hogy te irányítasz.
- Nem. - A homlokomat ráncolom. - Egyáltalán nem erről van szó.
- Szerintem könnyebb neked együtt lenni másokkal, amikor azt érzed,
hogy nekik van szükségük rád, nem neked rájuk. Kevésbé kockázatos.
Kevésbé zűrös, ugye?
- De ez nem igaz. Mármint Sabrina szerint a családomnak már csak
pénzre van szüksége tőlem. És Easton vonult le a térképről. Te pedig...
neked pedig holtbiztos, hogy nincs szükséged rám...
- De van.
Felhorkanok.
- Menj már! Milliónyi edzőpartnered van, és egy sereg barátod, akik
imádnak, Tanú és Emil, Elle, a szexi menedzser, a sajtó, az egész világ...
- Mallory. - Nolan megállít. Az arca komoly. - Magányos sport a sakk.
Lehet, hogy van körülötted egy csapat, de amikor igazán számít, egyedül
vagy. Egyedül játszol. Egyedül veszítesz és nyersz. Hazamész, és egyedül
vagy. - Figyeli a fogyatkozó fényt, a szeme sötétebb, mint valaha. Aztán
visszanéz rám, egy sápadt hajtincset a fülem mögé tűr, és olyasmit kérdez,
amire nem számítok: - Eljössz velem Olaszországba?
- Olaszországba?
 Nolan bólint.
- A világbajnokságra.
- Én... Miért?
Mozog a torka.
- A nagyapám velem volt az elsőn, hat évvel ezelőtt. De azóta mindig
egyedül voltam.
- De Tanú és Emil ott lesznek, és...
- Igen. De... - Látom a fogaskerekeket az agyában, mintha zavaros,
megragadhatatlan érzést próbálna megfogalmazni. - Ők egymással lesznek
ott.
Valahogy pontosan értem, mire céloz. Én is érzem, akarom mondani.
Ugyanezt érzem. Mintha körülöttünk mindenki ugyanannak a kötőszövetnek
lenne a része, te meg csak sodródnál. Kötetlenül.
A szívem gyorsabban ver, mert ez olyan, mint egy határkő. Fogott bábu
lép-döntés, amit soha többé nem vonhatok vissza. Ha igent mondok, akkor
Nolannel valami más leszünk. Valami együtt. Több mint a részeink összege.
Akkor nem. A nemnek kellene lennie az egyetlen lehetséges válasznak.
Nem kell megígérnem, hogy bárki mellett ott leszek. Vannak prioritásaim.
Kötelességeim. De...
- Akarod, hogy ott legyek? - kérdezem.
Azonnal bólint.
Megfogom a hideg tenyerét, két kezemmel felemelem, és lágy csókot
nyomok a közepébe, ahol a sorsvonal a fej és a szív között fut.
- Akkor ott leszek. - Felmosolygok rá, épp, amikor a nap utolsó sugarai
belevesznek a hóba. - Érted.
AZNAP ESTE, MIUTÁN MEGNÉZTÜK Koch néhány közelmúltban
lejátszott Challenger meccset sakkgépek ellen, ahelyett, hogy sokáig
fennmaradnánk az eredményeken agyalni, úgy döntünk, hogy nyolckor
ágyba bújunk, és eszembe jut, hogy talán kicsit rossz az időzítés.
Keményen edzenünk kéne. A stratégiára, taktikára, előkészületekre
koncentrálni.
Nem bámulni egymást az asztal túlfeléről.
Nem elszundítani Tanú szenvedélyes beszéde alatt arról, hogy a Velvette
jogilag nem sajt, és halványan, kéretlenül, ők nélkül összemosolyogni.
Nem kéne feleslegesen összeérnie az ujjainknak, amikor Nolan odaadja a
tányért a mosogatógéphez.
Es leginkább nem kellene egymásra zuhannunk abban a pillanatban,
amint a szobájában vagyunk, az ajtó fája sima a hátam alatt, ő elölről
hozzám simul, miközben vadul csókolózunk. A dolog mechanikája ismerős,
de a bennem forrongó türelmetlenség új. Az érzés, hogy még egy külön
töltött perc is túl sok. Ugyanezt a mohóságot látom Nolan- ben.
- Még mindig nincs gumink - mondom neki, mire ő felmordul a
torkomnál. Aztán pár centit hátralép.
- Szerzek egyet Emiltől..,
- Ne! Ne!
- Miért?
- Jobban szeretném, ha nem tudnák.
- Mallory. - Nolan csókot nyom az arccsontomra. Az orromra. - Tudják.
- Aha, de nem tudják tudják, és... - Most én nyögők fel. - Holnap
menjünk el egy drogériába!
- Holnap? - Hátrahúzódik, és olyan elborzadóan, túlzóan nem tetszik neki
a dolog, hogy muszáj nevetnem, és lecsókolni az arckifejezését.
- Közben csinálhatunk más dolgokat.
 Az ujjai végigfutnak a gerincemen, lassan masszíroznak minden egyes
dudort.
- Például mit? Lapátoljunk havat? Számos színezőzzünk?
Nevetek a szájánál.
- Rengeteg lehetőség van.
- Kérlek, sorold fel nekem! Nagyon új vagyok ebben. - A keze
becsusszan a farmerom derekánál, és élesen kifújom a levegőt.
- Szabálytalan lépés.
- Hívjuk a versenybírót?
- Csak ha... - Csörög a mobilom, és Nolan felnyög. Nyöszörgők, matatok
kettőnk között, hogy elővegyem a zsebemből.
- Defne az - mondom. Déjà vum van. Hónapokkal ezelőtt Nolan
kanapéján. Defnének rettenetes, fasztorlasz időzítése van.
- Ne törődj vele! - utasít Nolan, és örömmel dobom a mobilt a komódra,
és újra egymáson vagyunk, esetlenül, koordinálatlanul, mohón, aztán Nolan
előttem térdel, és gombolni kezdi a nadrágomat. - Szóval - mondja a
csípőcsontomnak - Ezek a dolgok, amiket csinálni fogunk. Lehetne, hogy
én...
A telefonom, megint. Nem, Nolané. Most az ő telefonja rezeg.
- Basszus! - mordul fel. Előveszi a zsebéből, és az enyém mellé dobja.
De a tekintetem a kijelzőre siklik, és ledermedek.
- Várj! Defne az.
Egyszer sem telefonált, amióta idejöttünk, csak néha írt üzenetet. És
most...
Megtorpanunk.
Nolan mobilja nem rezeg tovább. A következő pillanatban az enyém újra
csörögni kezd.
 Hosszan egymásra nézünk, mindketten zihálunk. Nolan mélyen,
frusztráltan felnyög, és a hasamba rejti az arcát. A kezei a derekamra
kulcsolódnak, kicsit remegnek. Ezt hallgatólagos engedélynek veszem,
hogy felvehetem.
- Szia, D... - Nolan feltolja a pólómat, és a köldökömet harapdálja. A
lélegzetem elakad. Kuncogok, sóhajtok, próbálom eltolni őt. Aztán a kör
újraindul. - Szia, Defne! - nyögőm ki végre. Nolan megnyal a köldököm
alatt. - Hogy vagy...
- Mallory, úton vagyok érted. Azonnal vissza kell jönnöd New Yorkba!
 Huszonharmadik fejezet

- HOGY ÉRTED, HOGY Koch csalt? Túl sok kamera volt

ott, hogy...
- Valaki átnézte a felvételeket...
Defne hangja szemcsés a kihangosítón keresztül, a háttérzaj erősödik és
gyengül, miközben az autópályán halad. Nolannel az ágyon ülünk, egymás
szemébe nézünk, de az arckifejezése kifürkészhetetlen. A haja még mindig
zilált az ujjaimtól.
- Emlékszel, hogy folyton felállt járkálni? Elrejtett egy okosórát a
könyökénél. Otthagyta a táblát, talált egy helyet, ahol nincsenek kamerák,
és azzal kommunikált... hát, azt nem tudjuk, kivel. Feltehetőleg valakivel,
aki hozzáfért egy sakkgéphez. De elszámolta magát, mert két alkalommal
látták ezt a videón. És egyszer közvetlenül az előtt, hogy utoljára lépett
ellened.
- A rohadék! - dühöng halkan Nolan. Az állkapcsa megfeszül, egyik nagy
keze ökölbe szorul a takarón.
- Mit jelent ez? - kérdezem Defnét. - A világbajnokság szempontjából.
- A FIDE még nem tett hivatalos bejelentést. Koch pedig továbbra is
tagadja, és perekkel fenyegetőzik. De, Mai, a bizonyíték terhelő. Ki kell
zárniuk őt.
- Szóval, ha Kochot kizárják... - Mérlegelem a következményeket.
Csalódás szorítja össze a mellkasomat. - Vagyis Nolan alapból nyer? És
hagyjuk abba az edzést? - A gondolat letaglózóbb, mint kellene. Egy
hosszú, néma pillanatig szembenézek ezzel, miközben Nolan tovább néz a
kifürkészhetetlen tekintetével, Defne pedig hallhatóan lélegzik.
 - Mai - kezdi -, te...
- Nem ezt jelenti - szakítja félbe Nolan.
- Akkor mit? - Homlokráncolva, zavartan nézek Nolanre.
- A Challengert nem játszhatták le újra.
- Nem is kell - jelenti ki Nolan higgadtan.
A tér megtelik elektromosággal közöttünk, hirtelen mágneses mező
támad, aztán megértem.
Nem is kell, mert már van második helyezett.
Valaki, aki nyerni készült, aztán kikapott Kochtól.
Én.
- De mi... Nolan és én... - Izgatottan rázom a fejemet. - Nolannel együtt
edzünk.
- Ezért jövök érted, Mai. Ott leszek pár...
Nolan leteszi a telefont. A mobil rögtön újra felrezeg, de nem
foglalkozunk vele. Nolan egy pillanatig, tíz évig a szemembe néz, nekem
meg fogalmam sincs, mit érezzék. Mit gondoljak.
- Sajnálom, én... - Felállók az ágyról, és a komódra halmozott könyvekre
néznek, cikáznak a gondolataim.
Ha Defnének igaza van, ha a FIDE tényleg felkér, hogy legyek a kihívó...
Hárommillió dollár. Az kifizeti a jelzálogot, anya gyógyszereit, a húgaim
főiskolai tandíját. A francba, az én főiskolai tandíjamat. Egy életre rendben
lennénk.
De színt kellene vallanom anyának és Sabrinának. Talán megutálnak. És
ott a nagy gond, Nolan. Három perccel ezelőtt megpróbáltam bejutni a bőre
alá. Hetekig az edzőpartnere voltam, Tanulmányoztam a gyengeségeit, a
stratégiáit, a taktikáit. Ha most kihívnám, az olyan lenne, mint kirabolni őt
azzal a kulccsal, amit ő adott át nekem megőrzésre. Teljesen etikátlan.
Jaj, istenem!
 El sem tudom képzelni, mennyire le lehet sújtva. Menynyire rémült lehet.
Mennyire elárulva érezheti magát, hogy kihasználom, amit megtanultam a
játékáról.
Megfordulok és felnézek rá, meg akarom nyugtatni, hogy nem fogom ezt
tenni, meg akarom ígérni, hogy nem teszem, és azt látom, hogy Nolan...
Mosolyog?
- Mi... Miért látszol ennyire boldognak?
- Mert ez tökéletes. Mert te vagy az. - Széles vigyorral közelebb lép.
Annyira vigyorog, hogy feltűnik egy ritka gödröcske. - Meg kell tennem.
Veled.
- Én... nem. Nem tehetjük.
- Szerintem megtehetjük. - Nolan felém nyúl, és engedem neki.
- Gondolkodnom kell.
- Persze. Gondolkodj! Gondolkodj hangosan! - Mosolygó ajka a
nyakamhoz préselődik. - Gondolkodj, miközben megcsókollak! Mindenhol.
- Felnevetek. Aztán az ujjai lesiklanak a farmerem gombjához. Elakad a
lélegzetem, hogy mennyire akarom ezt. Vele. - Lehet... Van az az álmom,
hogy hagysz...
- Ha... - Hátrahúzódom, hogy a mohó, boldog arcába nézzek. Hirtelen
ugyanolyan boldog vagyok, mint ő. Megtörténik. Mi ketten. Én, ő és egy
sakktábla. - El kell mennem?
- Nem.
- De nem edzhetünk együtt a...
- Akkor nem fogunk. Én ebben a szobában készülök majd. Tiéd a ház
többi része.
- De akkor is... ismerem a stratégiáidat, Nolan. Ismerem a
felkészülésedet. És... - Két kezembe fogom a jóképű, makacs, repeső arcát.
Megharapom az alsó ajkát, mert nem bírom megállni. - Ez kész káosz.
Miért vagy ennyire boldog?
A mosolya meg sem rezzen.
- Nem tudod?
A szívem egymillióra pörög fel. Szinte kiszakad a mellkasomból, annyi
mindent érzek iránta. Nem akarok elmenni. Vele akarok lenni. Vele akarok
aludni ebben az ágyban. Arra akarok ébredni, hogy magához húz. Meg
akarom enni a túlfőtt tésztát, amit főz, osztozni akarok a fogkrémén, és
kívülről akarom ismerni a hangulatait.
- Nolan - suttogom az ajkának.
- Mallory.
- Ne ijedj meg - mondom leginkább magamnak, - de azt hiszem, hogy
talán én...
Kivágódik az ajtó.
- Úristen, Ő szent kisjézus, srácok láttátok... Jaj, bocs!
Nolan tehetetlenül felnyög. Kell egy perc, mire kigabalyodunk
egymásból, és Tanúhoz fordulunk, aki az előbb kopogtatás nélkül berontott.
- Koch? - kérdezi Nolan. A hangja rekedt. A keze megérinti a derekamat,
mintha képtelen lenne elválni. Odasimulok hozzá, mert megtehetem.
- Csalt! Az a madáragyú pöcs! Tudhattuk volna, hogy gépeket használ!
Elvigyorodom.
- Tényleg tudhattuk volna.
- Es az a TikTok? Az már a pöcsség netovábbja!
Nolan pislog.
- Milyen TikTok?
Tíz másodperccel később Koch (@bigKoch, utálom) egy fal előtt beszél,
amin egy komoly, róla készült portré pöffeszkedik. A német akcentusa
erősebb a szokásosnál.
 „Nem csaltam. A képeket manipulálták, és az ügyvédeim már kapcsolatba
léptek a FIDE-vel. Elmegyek Velencébe, hogy feltöröljem Sawyerrel a
padlót.”
Mögöttem Nolan halkan felhorkan.
- Ó, most posztolt egy újat - mondja Tanú. - Nézzük, mennyire mélyre
képes süllyedni!
„Nem lennék meglepve, ha Sawyer csapata állna emögött. Nagyon fél
attól, hogy szembenézzen velem, mert tudja, hogy valószínűleg veszíteni fog.
Próbálja megakadályozni, hogy megtörténjen. Például nem csak szerzett a
barátnőjének egy helyet a Challengeren, de Greenleaf ösztöndíját is fizette
a Zugzwang- nál. Ez egyértelmű kísérlet, hogy manipulálja, ki legyen az
ellenfele, és elkerüljön engem, a legerősebb játékost, azért, hogy
megtarthassa a világbajnoki címét.
Felháborodottan fújtatok.
- Egyszerűen kiállhat oda, és olyasmiket mondhat, amik tényszerűen
hamisak? Mármint jogilag?
Tanúra pillantok, aki jogra jár, abban reménykedem, hogy azt mondja, „A
francokat!”. De csak egy tágra nyílt szemű, bűntudatos arcot látok, amitől a
bennem lévő melegség utolsó morzsája is megfagy.
- De téved - mondom félig kijelentve, félig kérdezve. - Ez nem igaz.
Nolannek semmi köze az ösztöndíjamhoz. Nem juttatott be a Challengerre.
Ö...
Megfordulok. Nolan hallgat, a sötét szeme a szokásosnál is sötétebb. A
fejemet rázom.
- Nem. - Nagyot nyelek, és üveg gördül le a torkomon. - Nem!
- Mai. Nolan, annyira sajnálom! - bukik ki Tanúból.
- Kimennél egy percre? - kéri meg Nolan.
 - Fogalmam sem volt, hogy megemlíti... Azt sem tudtam, hogy egyáltalán
tudja...
- Tanú - ismétli Nolan, és a lány egy szempillantás alatt ott sincs, az ajtó
becsukódik, és az agyam megfeneklik. Ez... nem. Nem. Csessze meg!
- Defne tudta? - kérdezem. - Hogy te fizettél? Mert homályosan több
támogatót említett nekem, hogy...
- Tudta - jelenti ki Nolan higgadtan.
Összeszorítom a fogamat.
- Értem. Hát, Tanú is tudta, úgyhogy gondolom, Emil is benne volt, és
mivel elért Kochhoz...
- A Zugzwangnak tett adományomról tájékoztatnom kellett a FIDE-t.
Gondolom, Koch így jött rá. De ennek semmi köze hozzánk, mi...
- Minden szempontból köze van hozzánk! - Az elmúlt hat hónap buli volt,
ahová én értem oda utoljára. Vagy talán végig itt voltam, bekötött szemmel
bezárva a szekrénybe. - Jó móka volt eljönni a házunkba tudva, hogy
miattad éghet a villany?
Talán hálásnak kellene lennem, de csak becsapottnak érzem magam.
Manipuláltnak. Mint amikor apa megcsókolt egy nőt a versenybírói
társalgóban egy Hoboken-tornán, és azt mondta, hogy semmiség.
Hazudtál nekem. Hogy tehetted?
- Tényleg azt hiszed, hogy valaha így gondolnék erre, Mallory? - Nolan
keze ökölbe szorul, majd ellazul. Végigsimít a haján. - A leggyönyörűbb
sakkot játszottad, amit valaha láttam. Meg akartam neked adni a
lehetőséget, hogy...
- Honnan tudtad egyáltalán, hogy el fogom fogadni?
- Nem tudtam. Csak reméltem. Abban a lepukkant műhelyben dolgoztál,
és kellett egy kiút.
 - Mit tudsz egyáltalán a lepukkant műhe... Úristen! - Hátralépek, mintha
gyomorszájon vágott volna. - Valahogy kirúgattál Bobbal?
Nolan bosszúsan széttárja a karját.
- Ki a fene az a Bob?
Nem hiszek neki. Nem tudok hinni neki, többé nem.
- Volt bármi közöd ahhoz, hogy nyáron elveszítettem a munkámat?
- Nem, de rohadtul azt kívánom, bár lett volna, Mallory. - Nolan
türelmetlenül fújtat. - Bár nekem lenne köszönhető, hogy kizökkentél az
életből, amivel megelégedtél.
Levegő után kapkodok.
- Eltartom a családomat, Nolan! Nem megelégedtem, stabilitásra volt
szükségem miattuk. - A hangnemem rég túl van a civilizálton. Nolan
közelebb lép, az orrlyuka kitágul, az arca pár centire az arcomtól.
- Így könnyebb, nem? Mögéjük bújni. A családodat szép kis párnaként
használod önmagad és a való élet között.
Felszegem az állam.
- Hogy merészeled? Anya beteg és a húgaim...
- Gondoskodnak róluk, ahogy most is. Jó ideje. És mégis továbbra is
kifogásként használod őket, hogy az égvilágon semmit se kezdj az
életeddel, a tehetségeddel, ezzel a dologgal köztünk...
- „Ezzel a dologgal köztünk”? Úgy érted, azzal, hogy dugtunk? Mert az
nyilván nem jelent semmit. Vagy azzal, hogy hónapok óta hazudsz nekem?
Azzal, hogy manipuláltál, hogy visszatérjek a sakkhoz, megcsináljam a
Challengert, az ellenfeled legyek a világbajnokságon? Mert elképzelni sem
tudom, mi másra célozhatsz...
- Szeretlek! - mondja Nolan egyszerűen. Nem kétségbeesett könyörgés,
hanem higgadtan közölt tény. A szeme olyan közel van, hogy
megszámolhatom a különböző sötét árnyalatokat benne, és ettől elönt a
vörös köd.
Nem először hallom olyasvalakitől, hogy szeret, aki mögött óceánnyi
hazugság van már.
- Nem - válaszolom élesen -, nem szeretsz. Ha szeretnél, elmondtad volna
az igazat. Ha szeretnél, megértenéd, hogy a családom mindig első lesz
számomra. Ha szeretnél, nem játszottál volna az életemmel, csak hogy
kiválaszthasd a következő ellenfeledet a világbajnokságra...
- Jézusom, Mallory, én nem... - Nolan mély lélegzetet vesz, küzd, hogy
lehiggadjon. - Figyelj, tudom, hogy nem tetszik, és ezt tiszteletben tartom,
de kezdesz őrültségeket beszélni.
- Te csak tudod, milyen az - mondom higgadtan. Ridegen. És még akkor
is, amikor látom, hogy valami megtörik Nolan tekintetében, csörtetek
tovább. - Nem szeretsz senkit, csak magadat! Manipulatív vagy és önző.
Egyedül vagy, mert a családod utál. És most én is utállak.
Hirtelen nyílik az ajtó, de nem kell odanéznem, hogy tudjam, ki az. A
tekintetemet Nolan gyönyörű, megbántott, hazug arcára szegezem, és teszek
róla, hogy beleégjen az agyamba az a fájdalom, amit ebben a pillanatban
érzek. Megjöttek. A hazugságok, az árulás, a csalódás, amiket vártam.
Sose inogj meg, Mallory! Sose higgy! Sose bízz senkiben!
A szívem remeg, és elég erősen ragadom meg ahhoz, hogy megfojtsam.
- Helló, Defne! - köszönök, büszke vagyok a hangom határozottságára. -
Tökéletes időzítés. Indulhatunk.
 Huszonnegyedik fejezet

FAGYOTT UJJAIMAT ZSEBRE DUGOM, mély lélegzetet veszek, és nem

sikerül nem túl türelmetlennek hangzanom, amikor azt mondom:
- Esküszöm, hogy a frizurád tökéletes, és a hajgumid színben illik a
topodhoz. Most már indulhatunk?
Sabrina ráérősen belakkozza a haját, megigazítja a rúzsát, fogja a
hátizsákját, és úton az ajtó felé megáll előttem.
- Elképesztő, hogy elmentél... - ránéz a karórára, amit nem hord - hetekre,
és sikerült tökéletesen működnünk, és elkésnünk a suliból - újabb
megjátszott óraellenőrzés - összesen nullaszor. - Megkocogtatja az állát. -
Szinte mintha nem lenne szükségünk rá, hogy ugráltass minket. Van min
gondolkodni, mi?
Elsuhan mellettem. Sóhajtva követem, ropogós havon lépkedek a kocsi
felé.
Mintha nem repesne értem.
Igaz, senki sem repes értem. Darcy a három éjszakán, mióta Defne
hazahozott, Sabrina szobájában aludt. Úgy tűnik, a dühe amiatt, hogy nem
megyek a világbajnokságra, befoltozta a köztük évek óta húzódó
szakadékot. Anya a fáradtság, az aggódás és a gyanakvás keveréke amiatt,
hogy hetekkel korábban hazaértem, mint hogy a „dupla pénz az éjszakai
műszakokért a nyugdíjas központban” elvileg véget ért volna. Még Mrs.
Abebe is dühösen néz rám, amiért túl korán lapátoltam a közös feljárónkon,
és felébresztettem a kisgyerekét.
 De ez így oké. Igazából nagyon passzol, mert én sem repesek senkiért.
Easton csessze meg, amiért arra az Adam Driver belebokszol falba mémre
nem reagál, és hárítja a kísérleteimet, hogy újra beszéljünk. Csessze meg
Sabrina és Darcy, amiért azt éreztetik, hogy nem látnak szívesen otthon,
aminek a jelzálogát én fizetem. Csessze meg Tanú, Emil és Defne, amiért
mind benne voltak az életem bábjátékában, és csessze meg Nolan, amiért...
Rá gondolni sem szeretek. Most csak én vagyok. És az emberek, akik
utálnak, az emberek, akiket utálok, és persze az autószerelői bizonyítvány
vizsgái, amire végre jelentkeztem. Az egyetlen dolog, amit megígértem
magamnak, hogy megteszek az ösztöndíj alatt. Nem az, hogy megtanulom a
Stafford-cselt, hogy azzal hitegetem magam, hogy félig beleszerettem egy
manipulatív hazudozóba, hanem az, hogy biztosítsam a családom jövőjét.
Újra a jó úton járok. Túlvagyok a sakkon. Megszabadultam a zavaró
tényezőktől. Én irányítok.
A délelőttjeimet a vizsgaközpontban töltöm, nyakig merülök a
feleletválasztós kérdésekbe a fűtésről és a légkondiról. Automata váltóról.
Motorjavításról és teljesítményről. Fékekről, felfüggesztésről és
kormányzásról. Elektronikai rendszerekről.
Aztán elmegyek bubble tea-t venni, és becsempészem a könyvtárba. Új
mélypontként most ismét hazudok a családomnak arról, hogy bejárok a
kamumelómba, vagyis el kell ütnöm az időt délután ötig. Legalább
utolérem magam a García Márquez olvasó maratonon. Az online csoport
többi tagja decemberben továbblépett Haruki Murakamira, de nem vagyok
feladós típus.
Legalábbis nem hiszem.
DARCYVAL HÚSZ PERCE VÁRUNK a kocsiban, amikor úgy döntök,
hogy elegem van.
Bármikor máskor boldogan hagynám Sabrinát együtt lógni a kőris
barátnőivel tizenöt fokban, mialatt Darcyval dumcsizunk, és üvöltjük a
dalokat a rádióból, az összes elhangzó szerelem szót fingra változtatva. De
Darcy vagy túl dühös rám azért, mert nem vagyok hajlandó vele a sakkról
beszélni (a csendkirály negyedik napja, tényleg egyre érettebb), vagy
túlzottan lefoglalja, hogy a Látnod kellene koronábant olvassa, és nem
figyel rám. Eltölthetnek egy kis időt mobilon, de megtanultam a leckét.
Amikor médiaérdeklődés zúdul rád, valószínűleg bölcs dolog távol maradni
a közösségi médiától.
Úgyhogy kiszállok a kocsiból, és átkiáltok az edzőterem félig üres
parkolóján:
- Sabrina, ideje indulni!
- Aha. - Kuncog, és a barátnője, McKenzie telefonját bámulja. - Egy
pillanat...
- Tíz perce kaptál egy pillanatot! Tedd be a segged a kocsiba!
A szemforgatást, a vállat megemelő sóhajt alig veszem észre. De azt,
ahogy McKenzie előrehajol, hogy suttogjon valamit a fülébe, Sabrina
elsuttogott válaszát, hogy mindketten röhögcsélnek, miközben felém
néznek... azt nehéz figyelmen kívül hagyni. Érzek valamit, ami harag lehet
a gyomrom mélyén, és emlékeztetem magam, hogy tizenöt éves. A frontális
lebenye? Csak nagy adag sütitészta. És ha Darcyval azzal töltik az utat,
hogy a Riverdale-ről csacsognak, ám legyen.
Bőven lefoglal, hogy elfehéredő ujjpercekkel markoljam a kormányt.
- Kell egy fuvar Totowába egy találkozóra szombaton - mondja Sabrina,
amikor hazaérünk, miközben a fagyasztóbán kotorászom maradék csirke
után.
 - Mit szólnál ahhoz, hogy légyszi? - dohogom.
- Nem hozzád beszéltem.
- Hát, anya nem tud...
- Nagyon jól vagyok az új gyógyszerrel, Mai. - Anya mosolyog.
Sabrinára. - Elviszlek.
- Király! - Sabrina arcon csókolja anyát, és együtt eltűnnek a folyosón.
Ott maradok a konyhában, zöldséget aprítok a kajához, és azon tűnődöm,
hogy vajon a távollétemben a családom túllépett-e a dolgokon, amikre
szükségük volt tőlem, és akarnak-e engem még egyáltalán.
Azon tűnődöm, mi mást vett még el tőlem a sakk.
Anya, Darcy és Sabrina a nappaliban beszélgetnek - úgy tűnik, ez új suli
utáni rituálé -, amikor valaki kopog. Lesöpröm a mogyoróhagymát az
ujjaimról, és az ajtóhoz megyek, arra számítok, hogy Mrs. Abebe az, hogy
álljak arrébb a kocsival.
Rosszabb. Annyival rosszabb, hogy kiosonok, és becsapom az ajtót a
hátam mögött. Csak egy póló van rajtam, és nagyon hideg van, de
kétségbeesett idők, hipotermiás eszközök.
- Mit keresel itt?
Oz körülnéz a verandámon, a kezét a kabátja zsebébe csúsztatja, a felső
ajka undorra húzódik.
- Itt élsz?
- Aha. - A homlokomat ráncolom. - Te hol élsz? Egy manhattani
toronyházban?
- Igen.
Nem tudom, mire számítottam.
- Oké, hát... gratulálok. Van oka, hogy itt vagy, Oz?
- Csak beugrottam köszönni. Dumálni kicsit. - Vállat von, a szemét a
rossz trambulinra szegezi. - Megnézni, hogy készen állsz-e már kihúzni a
fejedet a seggedből.
Pislogok.
- Tessék?
- Csak benéztem, hogy még mindig úgy viselkedsz-e, mint egy nagy,
nyivákoló csitri, aki egyedül van az egész világ ellen. Van fejlemény?
Megint pislogok.
- Figyelj, tudom, hogy a taplóság a védjegyed, de...
- Szerintem az igazából a tied.
- Tessék?
Zöld szeme megkeményedik.
- Az elmúlt hét bármelyik pillanatában fontolóra vetted, hogy a döntésed,
hogy az elmúlt harminc év legnagyobb FI- DE-botrányát struccpolitikával
kezeled, talán olyat is érint, aki nem te vagy?
- Ami történik, annak hozzám semmi köze. Koch csalt. Jó neki. - A
lélegzetem fehérre festi a levegőt. - Végeztem a sakkal.
- Á, igen. Végeztél. Mert brü-hü-hü, a pasid állta a fizetésedet anélkül,
hogy bármit is kért volna cserébe, és nem szólt neked. Tőlem vizesre
sírhatod a párnádat.
Ledermedek.
- Fogalmad sincs, mit...
- És nem is érdekel. Dühös akarsz lenni Sawyerre, amiért nem avatott be?
Csak tessék! Hajítsd ki a PS5-jét az ablakon, leszarom. - Közelebb lép. -
Azért jöttem, hogy Defnéről beszéljek, és arról, hogy mindazok után, amit
érted tett, tönkreteszed az életét.
- Nem teszem... -Átkarolom magam. A libabőr kövér kis hegyeket formál
a karomon. - Nem.
- Ő tevékenykedik az edződként és a menedzseredként. Vagyis a FIDE
vadászik rá, hogy erősítse meg a részvételi szándékodat.
 - Hát, végeztem a sakkal, és mindenkivel, akinek köze van hozzá.
Megmondhatja nekik, hogy nem.
- Ó, igen, persze. Majd egyszerűen megmondja nekik, hogy „Bocs,
skacok, Mai összebalhézott a pasikájával, és lelécel”. Semmi hatással nem
lesz a hitelességére és a sakkközösségben betöltött helyére, hogy a sakkozó,
akiért kezeskedett, eltűnt a föld színéről. Hogy a játékosról, akiért eget-
földet megmozgatott, hogy bejuttassa tornákra, kiderült, hogy egy önző,
különc...
- Pillanat, mi van? Ez nem igaz. Én mindig csak nyílt tornákon vettem
részt.
Oz felhorkan.
- A nyílt nem azt jelenti, hogy szívesen látnak bárkit, aki besétál az
utcáról. Akkor is van válogatási folyamat, az embereknek bizonyítaniuk
kell az ajánlásaikat, amikből neked egy sem volt. Defne tett róla, hogy
játszhass Phillyben és Nashville-ben. Fizetett, hogy odamehess, és hagyta,
hogy a teljes keresetedet megtartsd. És most a FIDE azt fontolgatja, hogy
elveszi a Zugzwang akkreditációját, mert Defne sztárjátékosa nem hajlandó
részt venni a világbajnokságon, mert... - Szúrós szemmel néz rám. - Miért
is?
Felbugyog bennem a harag.
- Defne hazudott nekem.
- Á, igen. - Oz a szemét forgatja. - Pontosan hogyan is?
- Nem mondta el, hogy Nolantől kapta a pénzt.
- Bár megkérdezted. Micsoda álnokság tőle.
- Nem kérdeztem, de...
- Persze, hogy nem. Hallottad, hogy a pénz támogatóktól jön, újabb
kérdést nem tettél fel, most meg eltiprod őt a magas lóról.
Sötéten nézek rá.
 - Oz, egyáltalán minek jöttél ide? Honnan tudod mindezt? Defne miért
mondaná el neked, hogy... - Úgy néz rám, mintha én lennék a legéletlenebb
kés a fiókban. És az is vagyok. - Pillanat! Te és Defne nem...?
Oz ügyet sem vet rám.
- Szerinted a sakk-klubok jövedelmező vállalkozások? Hogy Defne
bankot robbant? Gondold újra! Azért vette meg a Zugzwangot, mert olyan
környezetet akart teremteni, ahol mindenkit szívesen vár a sakk. Hogy
megakadályozza, hogy mások azt érezzék, amit ő. És támogatókra kell
támaszkodnia. Sawyer évek óta az egyik ilyen támogató, és mondom, mi
volt. Igen, ő adta a pénzt, hogy megtaláljanak, és felajánlják neked az állást.
De amikor te visszautasítottad az ösztöndíjat, Defne elkezdett más
lehetséges játékosokat keresni szponzorációra. Mert Sawyer adománya csak
ennyi volt, adomány, kötöttségek nélkül.
Nagyot nyelek.
- Köze volt ahhoz, hogy elveszítsem az állásom. Abban biztos vagyok. -
Majdnem.
- Talán. - Oz vállat von. - Sawyerből kinézném. De Defnéből? Ő soha,
semmit nem akart tőled, csak azt, hogy lássa, hogy sikert érsz el. Ezért
nincs itt, hogy felhívja rá a figyelmedet, hogy milyen hisztis kis ribanc
vagy, és nem perel be szerződésszegésért. De nekem nincsenek ilyen
aggályaim, Mai. Engem nem érdekel, ha azért jössz vissza, hogy a Szerelem
a kolera idején-t olvasd, mialatt a Modern sakk megnyitásokat kellene
tanulmányoznod. Tartozol Defnének azzal, hogy végigcsinálod az évet. És
hogy beszélsz vele a világbajnokságról. Segítesz neki megbirkózni a FIDE-
vel anélkül, hogy megaláznák.
Hátralép. Az őt körülvevő állandó ellenséges légkör kicsit enyhül, és
most az egyszer inkább nyíltnak tűnik, mint bosszúsnak.
 - Figyelj, nagyon igyekszem nem megtudni dolgokat a körülöttem lévő
emberekről, de... Hallottam az apádról. Tudom, hogy gondoskodsz a
családodról. Tudom, hogy olyasmikkel küzdesz, mint - az állóval az udvar
felé mutat - az a rozsdás trambulin. De ha kicipzározod a segglyukadat, és
kiveszed onnan a fejed, talán rájössz, hogy az élet több annál, mint hogy
sajnálod magad. - Egyet biccent, aztán sarkon fordul, elegánsam lesétál a
veranda csúszós lépcsőjén.
Nézem, ahogy elsétál. Összetett érzés kavarog bennem, harag, ami
nagyon hasonlít a bűntudatra. Nem kértem, hogy Defne edzzen. Nem
kértem Nolant, hogy támogasson. Csak annyit kértem, hogy apa ne csalja
meg anyát a szemem láttára, ne haljon meg, anya ne legyen beteg, az életem
normális legyen. Hogy merészel Oz a kiváltságai alpesi magaslatából úgy
kezelni engem, mintha én lennék az elkényeztetett kislány?
- Nem ismersz engem! - kiáltok utána. Klisé, ez vagyok én.
- És nem is igazán érdekel. - Oz kinyitja a Minije ajtaját. - Akkor nem, ha
ez vagy te.
Amikor nekiroskadok az ajtó belső oldalának, a házat lehetetlenül
forrónak érzem. Mély lélegzetet veszek, és megparancsolom magamnak,
hogy higgadjak le.
Lényegtelen, hogy Oz mit gondol rólam, mert ő és a sakk eltűnnek az
életemből. Talán valamikor majd felhívom Defnét, Tudatom vele, hogy
örökre kiszálltam. De két nappal ezelőtt azt álmodtam, hogy minden egyes
ember, akivel az elmúlt hat hónapban találkoztam, rám mutat és nevet.
Átlósan mozgattam a bástyámat, azt hittem, a futó. Senki sem javított ki,
még Defne sem. Ott volt az első sorban, Nolannel kacarászott.
Szóval, ja. Még nem állok készen, hogy keressem.
A szememre szorítom a tenyeremet, és visszamegyek a konyhába, hogy
befejezzem a vacsorakészítést. Megállók az ajtóban, és senki sem vesz
észre.
- ... kicsit undorító - mondja Darcy az edényre pillantva. - Mármint... fúj?
- Szuper egészségtelen azzal a rengeteg olajjal - jegyzi meg Sabrina. -
Talán főzőtanfolyam kellene neki a szüli- napjára, anya.
- Ez kedves ötlet, Sabrina. Imádni fogja.
- Nem veszek neki ajándékot - morgolódik Darcy.
- Látom, mivel próbálkozott. De ehhez a recepthez nem comb való -
töpreng anya. - Talán csirkemell. Vagy sertéshús.
- Ezt nem akarom megenni - motyog Sabrina, és ebben a pillanatban
érzem, hogy megtörténik: mintha egy véres és vörös kemény kis buborék
aprót pattanna a fejemben.
- Akkor ne edd meg. - mondom. Tágra nyílt szemmel egyszerre
pördülnek meg mindhárman. - Ami azt illeti, miért nem te csinálod a
vacsorát?
Sabrina habozik. Aztán a szemét forgatja.
- Jesszus! Nyugi, Mai!
- Aha. - Bólintok. - Majd lenyugszom. Majd nem mosogatok többet.
Majd nem vásárolok be többet. Majd nem keresek több pénzt kajára.
Lássuk, az hogy fog tetszeni.
- Az tökre rendben van. - Sabrina csípőre teszi a kezét. - Hetekig távol
voltál, és elképesztően jól megvoltunk.
- O, tényleg? - Mintha megforgatnának egy kést a mellkasomban. -
Elképesztően jól megvoltatok?
- Megszabadultunk ettől a fura diktatúrától, ahol még csak nem is
tehetünk megjegyzést a vacsorára - mondja Sabrina, és látom, hogy anya
szóra nyitja a száját, hogy megfeddje, de gyorsabb vagyok.
- Akkora dög vagy - hallom magamat.
 Szörnyen hangzik a konyha csendjében. Anya döbbenten hallgat, Darcy
pedig konkrétan hátralép. De Sabrina szeme összeszűkül, és állja a sarat.
Úgyhogy folytatom:
- Hálátlan dög vagy! Mivel más sem csinálok, mint furikázlak, és
gondoskodom róla, hogy a tagdíjaid ki legyenek fizetve.
- Ebből semmit sem kértem!
- Akkor a rohadt életbe, ne fogadd el, Sabrina! Menj, és csináld azt, amit
én! Hagyd ott a sulit, hagyd ott a drága görkorcsolyázást, lássuk, mennyire
kedvel McKenzie, a kis haverod, amikor ő fősulin van, te meg nem! Mondj
le minden kis apróságról, amit szeretsz, hogy gondoskodj a pimasz, hálátlan
húgodról - mutatok Darcyra -, aki egyébként szintén hatalmas dög.
- Mallory - szól közbe anya szigorúan. - Ebből elég!
- Tényleg? - Ránézek. A látásom elhomályosul, ugyanaz a forróság
perzseli, mint a gyomromat. - Nem mintha te sokkal jobb lennél, mert most
épp te is dög vagy.
- Elég!
Anya éles hangját sűrű, szörnyű csend követi.
Ez a végzetem, hirtelen visszatérek testembe. És így hallok minden
szörnyűséget, amit az előbb mondtam, mint egy magnószalagon, és
elviselhetetlen. Túlságosan rémült vagyok, dühös, túlságosan le vagyok
sújtva, hogy egy percig is maradjak.
- Úristen. Én... én...
A fejemet rázva megfordulok. Elhomályosuló látással a szobámba
botorkálok.
Az előbb az anyámat, a tizenhárom és tizenöt éves húgomat, akiknek az
életét én tettem tönkre... ledögöztem. Az arcukba vágtam, amit értük tettem,
annak ellenére, hogy nem is lett volna rá szükség, ha én nem vagyok.
 Becsukom magam mögött az ajtót, az ágyamra hanyatlók, és
szégyenkezve a kezembe temetem az arcomat.
Sosem sírok. Nem sírtam, amikor elmondtam anyának, hogy apa mit tett.
Nem sírtam, amikor apa összecsomagolta a cuccát, és elment. Nem sírtam,
amikor reggel fél hatkor felhívott minket az autópálya-rendőrség. Nem
sírtam, amikor visszautasítottam az ösztöndíjajánlatokat, amikor Bob
kirúgott, Defne kocsijában sem visszafelé Nolan házától. Sosem sírtam,
még amikor akartam sem, mert amikor megkérdeztem magamtól, hogy
jogom van-e azokhoz a könnyekhez, a válasz mindig nem volt, és könnyű
volt megálljt parancsolni magamnak.
De most zokogok, a kezembe temetem az arcomat, és hangosan
óbégatok, hisztérikusan, kövér könnycseppek gördülnek le az arcomon,
tócsába gyűlnek a tenyeremben. Egyszerre az elmúlt néhány év nagyon
valóságosnak tűnik. Minden kudarcom, minden hibám, a rossz döntéseim.
Az összes veszteség, a percek, az órák, amiket azzal töltöttem, hogy
szembementem az élettel, a ténnyel, hogy apa többé nincs itt... Az egész a
torkomon akad, piszkos rongyok és üvegdarabok, fullasztóak,
gyomorforgatóak, és hirtelen nem tudom, hogyan fogom elviselni akár még
egy fél másodpercig is a fájdalmat, hogy mivé lettem én.
Aztán a matrac besüpped közvetlenül mellettem.
Meleg, vékony kéz telepszik a vállamra.
- Mallory - mondja anya. A hangja türelmes, de határozott. - Próbáltam
neked annyi teret adni, amennyire szükséged van. De azt hiszem, ideje,
hogy beszéljünk a világbajnokságról.
 Huszonötödik fejezet

SOK MINDEN JUT ESZEMBE, amit anyának mondhatnék.

Sajnos mindet elnyelik a csuklásaim.
Szerencsére úgy tűnik, anya olvasni tud a gondolataimban.
- Igen - mondja higgadtan, és hátratűri a nedves hajamat az arcomból. -
Tudom.
- H-hogyan?
Elmosolyodik.
- Darcy abban a pillanatban elmondta nekem, ahogy rájött. De jóval
előtte tudtam, hogy valami van. - Vállat von. - A munkaidőd logikátlan
volt, a történeteid olyanok, mint amiket olyanok találnak ki szórólapokat
olvasva, akik sosem jártak nyugdíjas központban. És... van benned valami,
amikor a sakk jár a fejedben. Mintha más ember lennél. Sokkal boldogabb
ember. - A mosolya bánatos lesz. - Mai, beszéltek rólad a Good Morning
Americában. Azt hitted, nem fog felhívni az összes távoli unokatestvérem,
hogy tényleg be kellene festetned a hajadat?
Felnyögök. Két csuklás között. Anya halkan felnevet, és fél karjával
közelebb húz, mintha nem utálna azért, mert azok hatvanhét százalékát,
akiket szült, dögnek neveztem.
- Azt hiszem, rosszul csinálom - mondja gyengéden. - Talán, mielőtt a
vébéről beszélnénk, beszélnünk kellene az apádról.
Azonnal a fejemet rázom.
- Nem, én... sajnálom. Nagyon túlléptem egy határt. Nem kell...
- De igen. - Anya összeszorítja a száját, és az arckifejezése elszomorodik.
- Több mint egy év eltelt, és vállalom a felelősséget azért, hogy korábban
nem tettem meg. Sokáig azt hazudtam magamnak, hogy ezzel szívességet
teszek neked. Hogy mélyen megbántódtál, és nem kell még egy trauma.
- Nem igaz. - Megtorlóm a szememet, és sírósan felnevetek. - Nem
engem ért trauma. Téged csaltak meg. Sabrina és Darcy nőnek fel apa
nélkül. Én tettem róla, hogy ez megtörténjen. Itt én vagyok a dög.
- Nem, nem, nem. - Anya lesújtva rázza a fejét. - Látod? Ezért kellett
volna megbeszélnünk ezt. Ezekért nem te vagy a felelős. Tudod, kicsoda? -
Szünet. A szeme csillog a késő délutáni fényben. - Az apád. Az apád hozott
néhány szörnyű, kegyetlen, átgondolatlan döntést. És részben azért nem
beszélek veletek róla annyit, amennyit kellene, mert még ennyi év után is
nagyon nehéz megbarátkoznom azzal, hogy a vége felé milyen ember lett.
De téged soha nem foglak felelősnek tartani semmiért.
- Pedig kellene. Az én hibám. Ha én nem...
- A történetünket nem a „ha” és a „de” írja. Bár, ha ezt a játékot akarod
játszani, ha nem szóltál volna nekem arról, amit a tornán láttál, úgyis
rájöttem volna. Mert apád nem először csinált ilyet. És az alkoholproblémái
hosszú múltra nyúltak vissza, kétszer kapták el ittas vezetésért a balesete
előtt, szóval, még akkor is, ha itthon élt volna, jó esély van rá, hogy ami
történt, az amúgy is megtörtént volna.
Reszketeg lélegzetet veszek, és apára gondolok. Hogy mennyire
hiányzik. Hogy tehette ezt velünk?
- Sabrina engem hibáztat érte. És igaza van...
- Nem, ez nem igaz.
Az ajtóra pillantok. Sabrina az ajtófélfának dől, és sötéten néz rám.
- Tudom, hogy így van. - Megint zokogok. - És minden jogod megvan
hozzá. Elloptam tőled apát, és...
- Nem hibáztatlak, te dög. És soha nem is tettem. - A lábfejét nézi. -
Viszont ismerem a vöröskeresztes-hajlamaidat, és hogy szokásod Atlasz-
stílusban válladra venni az univerzumot. - Nagyot nyel. - Szóval lehet, hogy
kihasználtam a tudást, hogy magadat hibáztatod minden egyes apróságért.
Amikor felhúztál.
Anya felsóhajt.
- Sabrina!
- Bocsánatot kérek, oké? - szólal meg dacosan. - Nem gondoltam, hogy
ennyire rossz érzés ez neked. Nem mintha bármikor is kimutatnál
érzelmeket. De kicsit tényleg a te hibád. Régen jó móka volt veled lógni.
Együtt csináltunk mindenfélét anya, apa és Darcy nélkül, és azt éreztem,
összetartozunk. Úgy kezeltél, mint egy embert. Most mintha mindenért be
akarnál árulni. Parancsolgatsz, felsőbbrendűen viselkedsz, mintha próbálnál
anya lenni. Most inkább kezelsz gyerekként, mint amikor gyerek voltam... -
A hangja elcsuklik, és gyorsan behúzza a nyakát, hogy elrejtse a könnyeit. -
Talán dög vagyok, de hálátlan az nem. Ami azt illeti, nagyon hálás vagyok.
Tudom, hogy mennyi mindent csinálsz, és ha nem próbálnál meg titkolózni,
talán ki is tudnám mutatni. De ha akarod, küldhetek neked köszönőkártyát,
vagy...
Szipogva elakad, és fel akarok állni, oda akarok menni megölelni, el
akarom neki mondani, hogy minden rendben, és nem kell a hülye kártyája,
csak hagyja abba a sírást. De anya keze a kezemre kulcsolódik.
- Amikor abbahagytad a sakkot, Mai, feltételeztem, hogy azért, mert az
apád tettei túl fájdalmassá tették számódra. Feltételeztem, hogy egyszer
visszatalálsz hozzá, amint meggyógyultál. És amikor úgy döntöttél, hogy
nem mész főiskolára... Őszintén sértettnek és megbántottnak tűntél,
valahányszor megpróbáltalak lebeszélni róla, ezért azt mondtam
magamnak, hogy felnőtt vagy, olyan döntéseket hozol, amik számodra a
legjobbak, és ezt tiszteletben kellett tartanom.
 - De amikor Darcy szólt nekem az ösztöndíjról, először jutott eszembe,
hogy talán más okai voltak. Hogy talán a legfőbb célod az volt, hogy engem
megvédj valamitől, és ha így áll a helyzet... Hadd mondjak neked valamit!
Amikor a sakkra gondolok, nem Archie-ra vagy a többi nőre gondolok. -
Anya a könnyein át mosolyog. - Amikor a sakkra gondolok, a fantasztikus
legidősebb lányom jut eszembe, aki azt csinálja, amit imád, és közben
fenéken billent másokat. - Az álla megremeg. - Néztelek a Challengeren,
Mai. Hosszú órákon át, amikor olyan gyönyörű voltál a - könnyesen
felnevet - Halott menyasszony-ruhádban. És bár semmit sem értettem
abból, amit csináltál, annyira büszke voltam rád...
Többé nem bírok ránézni. Egyetlen szót sem bírok elviselni, úgyhogy
megölelem. Erősebben, mint kellene, tekintve az ízületi problémáit. Anya
viszonozza, a karja a karom körül, mint régen, amikor kicsi voltam, és
szükségem volt az anyukámra. Aztán amikor egy dacos „Jó, legyen!”-t
hallok, és Sabrina karja is körénk fonódik, egésznek érzem magam úgy,
mint már több mint négy éve nem.
- Így kell elérni, hogy kívülállónak érezzem magam, dögök.
- Darcy! - mondjuk mind egyszerre, mind ugyanazon a rosszalló hangon.
- Mi az? - A vállát vonogatja az ajtóban. - Gondoltam, most gazdagon
használjuk ezt a szót a társalgásban. Hogy ízesebb legyen.
- Egyáltalán nem - mondja neki anya.
- Istenem! - dohogja Sabrina, elhúzódva tőlünk. - Ebben a házban nincs
magánélet.
- Persze, hogy nincs - közli Darcy. - Parányi, meg a falak vécépapírból és
teafilterből vannak. Mallory, lennél szíves megnyerni azt a hülye
világbajnokságot, és elköltöztetni minket a dáma-pénzdíjadból?
Sötéten nézek rá.
- Egyébként remekül őrzői titkokat.
 - Gyakorlatilag azt, hogy nem tartottam meg a titkot, titokban tartottam
előled.
Ezt végiggondolom, miközben letörlöm az arcomat. Aztán akaratomon
kívül lenyűgözve bólintok.
- Hát - anya megsimogatja a térdemet -, most folytathatjuk azzal, hogy
beszélünk arról a jóképű „munkatársadról a nyugdíjas központban”.
- Igen. Nolannel tényleg fejmasszás ASMR-re alszotok el, ahogy a
Twitter állítja? - kérdezi Sabrina.
- Mi? Nem! Mi nem... Én nem... - Megtörlöm az arcom a ruhaujjammal,
ami ezután tele lesz valamivel, ami gyanúsan úgy néz ki, mint a takony.
Tényleg kell szülői felügyelet tűzfal - mondom majdnem. Aztán eszembe
jut, mit mondott Sabrina arról, hogy próbálok a szülője lenni.
- Szakítottatok? - kérdezi. - Mit művelt?
- Ö... hazudott nekem.
- A, igen. Hazugság. Odáig te sosem süllyednél le. - Anya hangja
gyengéd, de így is összerezzenek tőle. - Halljuk azt a hazugságot!
Mesélek neki Defnéről, az ösztöndíjról és Koch TikTokjáról. Miután
befejeztem, anya mély lélegzetet vesz, és azt mondja:
- Figyelj, kedvelem Nolant. És amikor láttalak titeket együtt... Azt
hiszem, jót tesz neked. De ez nem róla szól. Hanem a sakkról és rólad. -
Megszorítja a kezemet. - Jól kerestél a tornákkal, amiken részt vettél. Az új
gyógyszereim jól hatnak, és hetek óta rendszeresen tudok dolgozni. A
dolgok sokkal jobban állnak, mint akár csak hat hónappal ezelőtt.
Értékelem, amit értünk tettél, de most ideje arra koncentrálni, amit te
akarsz. A bűntudat és a felelősség súlyos terhek, Mallory. De el is
bújhatunk mögéjük, és nem teheted ezt többé. Viszont szabadon azt teheted,
amit szeretsz. Ami talán az, hogy soha többé még csak nem is gondolsz a
sakkra, és Boulderbe költözöl, hogy Eastonnel lehess. Talán autószerelő
leszel. Talán egy évig hátizsákkal járod a világot. Amit csak akarsz. De a te
döntésednek kell lennie. A te választásodnak kötöttségek nélkül. És hogy
ezt megtedd, magadba kell nézned, és őszintének kell lenned azzal
kapcsolatban, hogy mit akarsz. És igen, tudom, hogy ez rémisztő. De az élet
túl hosszú ahhoz, hogy félj.
Sírósan felhorkanok.
- Úgy érted, túl rövid.
- Nem. Éveken át cipelted a haragot, lebeszélted magad olyan dolgokról,
amik boldoggá tesznek? Ez lassan múlik el.
Darcyhoz és Sabrinához fordulok. Egyforma árnyalatú kék szemmel
néznek rám, egyformán komoly arccal, egyforma vékony, szőke tincsek
keretezik csinos arcukat.
- És még valami - mondja anya. - Ha szükséged van valamire, szabad
kérned. Isten a tudója, mi kérhetünk. De tudom, hogy nem megy jól neked,
úgyhogy felajánlom: bárhogy is döntesz, hogy mit teszel a sakkal, az
életeddel... ott lehetünk melletted? Mostantól része lehetünk az életednek?
Nem tudom rávenni magam, hogy igent mondjak.
De talán így is fejlődőm, mert legalább bólintani sikerül.
MÁSODIK RÉSZ

Végjáték
 Huszonhatodik fejezet

DARCY a NYOLCÓRÁS REPÜLÖUTAT Olaszországba

azzal tölti, hogy Őzt faggatja a világbajnokság részleteiről.
- Mikor kezdődik? - Öt nap múlva.
- Akkor miért megyünk ilyen korán? - Hogy Mallory megszokja az
időzónát.
- Hány játszma? - Tizenkettő.
- Hány órás egy játszma? - Nincs időkorlát.
- Szóval átcsúszhatnak a következő napra? - A számítógépek korában
élünk, a partikat többé nem lehet félbeszakítani, különben a játékosok
egyszerűen bekapcsolnának egy sakkgépet, és az kiértékelné az állásaikat.
- Ki nyer? - Aki a legtöbb partin győz.
- Mi van, ha remiznek? - Ezért van tizenkét parti.
- És mi van, ha az öööösszes partiban remiznek? - Tiebreakek lesznek,
ami rapid sakkjátszmákat jelent, és...
Oz sötéten néz.
- Ezen a gépen van wifi. Nem tudod kiguglizni, vagy ilyesmi?
- Anyától nem kapok okostelefont tizennégy éves koromig.
- Mrs. Greenleaf - mondja Oz anyának, aki velem és Defnével ül a
középső sorban. - Venni fogok egy mobiltelefont a legkisebb gonosz
manójának.
- O, arra semmi szükség!
- Ragaszkodom hozzá - válaszolja Oz, és lehúzza az alvómaszkját.
- Anya - nyafog Sabrina -, ha Darcy ajándékot kap Őztől, én is akarok
egyet!
 - Csak fogd be a szád! - Oz agresszívan füldugót tesz be, pont időben,
hogy kizárja a húgaim hangos „Éljen!”-jét.
Mellettem Defne a homlokát ráncolja.
- Be kell valljam, a tie breakek aggasztanak kicsit. Az elmúlt hónapban a
hét minden napján napi tíz órát készültünk, és mégis alig volt idő, hogy a
sima sakkot gyakoroljuk. A rapid és a villám egyáltalán nem került
terítékre. - Vállat von. - Ez van. Reméljük, hogy nem kerül rá sor. - Az
ezüst fügefalevél fülbevaló, amit akkor vettem neki, amikor nem hagyta,
hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért egy ribanc voltam, csinosan
himbálódzik a fülében. Legrosszabb esetben is csak ribike - mondta, aztán
megölelt, a citromillata savanyúan édes volt az orromban. El kellett volna
mondanom, honnan jön az ösztöndíj. Azt akarom, hogy tudd, én melletted
vagyok.
Hiszek neki. Mert, ahogy azt Oz olyan kedvesen elmondta, végre eléggé
ellazítottam a záróizmomat ahhoz, hogy úgy viselkedjek, mint egy
érzelmileg érett személy. Kicsit megzavar, hogy jó adag könyörgés után Oz
beleegyezett, hogy az edzőpartnerem legyen. Ugyanúgy zavarba hoz, hogy
Defnével talán van köztük valami. Tudni akarom, de nem akarom
megkérdezni. Amíg összeszeded a bátorságodat, addig ez Schrödinger
kufirca - mondta Sabrina sokatmondó- an. Csak bólintani tudtam, büszke
voltam rá, hogy érti az elméleti fizikát.
A Marco Polo reptér duty free boltjában, miközben ásítozva kifizetem a
Kinder termékeket, amiket Darcy választott, egy lány I Romé pulcsiban
megállít egy képre.
A szemem sem rebben. Több mint egy hónap telt el, mióta hivatalosan
elfogadtam a FIDE felkérését, hogy legyek a kihívó, és egy rakás a
játszmáimról szóló, futótűzként terjedő TikTok után ez gyakran
megtörténik. Sorbanállás közben a boltban. A közlekedési felügyeletnél,
amikor sorban álltam Sabrina jogsijáért. Miközben kocogni próbálok Defne
edzésterve szerint.
Oz szerint kell nekem egy médiateam. Darcy szerint el kellene mennem a
Celeb Survivorbe, ha valaha felkérnek. Szerintem csak mosolygok, és
autogramot adok, amire csak kérnek. Egy nyugtára, egy doboz
krumplikarikára, egy emlékezetes alkalommal egy piszkos Nike zoknira.
Ha a húgaim velem vannak, próbálnak rákerülni, bármilyen selfie is készül.
Mindenki engedi nekik, mert piszok cukik.
- Szerinted nyerni fogsz? - kérdezi I Romé boldogan gördülő
magánhangzókkal. Nincs szívem megmondani neki, hogy komolyan
kétlem. Hogy piszkosul be vagyok szarva.
- Ki tudja?
- Hát, remélem, nyersz. Első táblás voltam a sulis csapatban. Volt egy
Polgár Judit-poszter a szobámban. Sosem hittem, hogy megélem, hogy egy
nőt látok a világbajnokságon, tekintve, hogy a pasik milyen szörnyűek
tudnak lenni a sportban. És tudom, hogy van köztetek valami Nolan
Sawyerrel, és biztosan kicsit szomorú, hogy ellene kell játszanod, de ne
kíméld őt, jó?
Elmegy, mielőtt eszembe jutna a válasz. A pulcsija hátán rám kacsint a
Colosseum.
- Az? - kérdezi Darcy.
Lenézek az édességre, amit már eszeget, és ami felkavaróan víziló
formájú.
- Tessék?
- Szomorú? Nolan ellen játszani?
Mély lélegzetet veszek. Néhány pillanatig elnehezül a szívem,
fájdalmasan összefacsarodik, ami megbánásra emlékeztet. Újra formába
rázom, aztán átkarolom Darcy vállát.
 - Gyere! Keresztül kell mennünk a vámon. Derítsük ki, hogy elcsesztem-
e a vízumunkat, és vissza kell-e fordulnunk!

A VILÁGBAJNOKSÁG LÓGÓJA ZAVARBAEJTÖEN, váratlanul, ijesztően ronda.

Bámuljuk. Egy stilizált pacák összegabalyodik egy másik, ugyanolyan
stilizált pacák végtagjaival. Az ölükben csíkos, picassós sakktábla. És
majdnem nem veszem észre a csupa nagybetűs GREENLEAF feliratot a
táblán.
- Asszem... ő visz el minket - mondom.
- Tuti biztos, hogy az a harmincötös pozíció a Káma Szutrában - dohogja
Sabrina, amiből az lesz, hogy anyának el kell magyaráznia Darcynak, mi az
a kreatív együttlét.
Azt hiszem, úgy képzeltem, hogy Olaszországban meleg lesz, de a
februári hideg majdnem olyan csípős, mint otthon. A sós szél hideg, a
hajam összekócolódik a hajón, és engedem, hogy Darcy a kockás kabátom
alá bújjon, miközben csatornára néző gyönyörű házakra mutogatunk.
Romantikus, gondolom. Sosem szoktam használni ezt a szót, de a lagúna
körül futó utcácskák és hidak, a kőházakat lágyan nyaldosó víz mind olyan
szép, annyira felfedezésre kész.
- Szerinted Mrs. Abebe menetrendszerűen eteti Góliátot? - kérdezi.
A nap lemenőben. Késői gépet választottunk, hogy az alvási ciklusunkat
csak minimálisan vágjuk tönkre, de mintha így lett volna megírva. Anya, a
húgaim, Velence naplementekor. Én.
Tudtam, hogy szükségük van rám. De az idei év előtt sosem értettem
igazán, nekem mekkora szükségem van rájuk.
- Azt hiszem, Góliát túszul ejtené a lányát, ha nem - mondom neki. - De
írhatok neki, hogy mi a helyzet, oké?
 A hajó egy kis dokknál tesz ki minket a szálloda előtt. A rettenetes FIDE-
logó ott van mindenütt, és fontolgatom, hogy letakarom Darcy szemét,
Sabrináét, anyáét, agresszív e-mailt küldök, visszafordulok és elhajózok, de
lebénít a fényűzés.
- Ez egy kastély? - kérdezi Darcy.
- Nem, ez... - pislogok. - Talán?
- Ezt ugye nem mi fizetjük? - kérdezi anya.
- A FIDE állja. Szarják a pénzt. Bocs, kakilják, kakilják a pénzt. -
Odaadja a bőröndjét egy mosolygó hordárnak egy mesterkélt „Grazie”-vel,
én pedig azon tűnődöm, hogy hány havi jelzálogot állna egy ellopott
hamutartó.
Arra számítok, hogy osztozom a szobán Darcyval, de Sabrina befogadja
őt egy határozott „Szükségünk van rá, hogy pihenj, nyerj, és eleget keress
ahhoz, hogy szponzoráld a görkorcsolya csapatomat” kíséretében.
- Új mezeket fognak venni - teszi hozzá Darcy. - És én leszek az új
kabalaállatuk. Tengerimalac-jelmezben.
- Hm. - Összeszorul a szívem, mint mindig, amikor azt feltételezik, hogy
nyerni fogok. Nem olyan egyszerű - akarom ordítani. Nehéz. De csak
próbálnak támogatóak lenni. - Úgy hangzik, hogy ti ketten ezt átbeszéltétek.
- Ó, terveink vannak a pénzeddel.
A lakosztály úgy néz ki, mintha A kis hableány szárazföldi részében
szerepelne, tele baldachinnal, fényűző szőnyegekkel, antik bútorokkal, és
olyan faliképekkel, amik régebbiek, mint a majom őseim. De üres is,
hiányzik belőle valami, amit nem tudok megfogalmazni. Kipakolok
háromhétnyi, koránt sem elég meleg ruhát, felállítom a sakktáblán a
Korcsoj Karpov ellen 1978-as partit, amit a repülőn tanulmányoztam,
képeket csinálok a kanálisokról a boltíves ablakból, aztán rájövök, hogy
minden egyes ember, akinek elküldeném, most pont ugyanezt látja.
 Becsusszanok az ágyba, órákon át forgolódom, beismerem magamnak,
hogy túl valamilyen vagyok ahhoz, hogy elaludjak, kicsusszanok.
Van egy nagy medence a földszinten, ami az elegáns brossára szerint
teljesen felfutott, és kevesebb, mint öt percen belül belecsobbanok. A vizet
a tengerből szűrték, és inkább só-, mint klórszaga van. Hagyom, hogy az
ingyen kapott Nashville Open póló, amiben aludni próbáltam, hullámozzon
körülöttem, és nézem a csillagokat.
Ha felidézném, hogy mikor voltam utoljára medencében, veszélyes útra
tévednék, tele elviselhetetlen dolgokkal, amikre nem szívesen gondolok.
Úgyhogy azelőttre emlékszem vissza. Easton és én az egyik szomszédja
házára vigyáztunk. A végzős év előtti nyár volt, az a medence tele volt
bogarakkal és valamivel, amiről nem voltam hajlandó elhinni, hogy
mókuskaki. Easton folyton azt ismételgette, hogy „Fúj!”, de sikerült
rábeszélnem, hogy dugja bele a lábát. Egy órán át lebegtem, miközben ő
vizsgafelkészítő kérdéseket olvasott fel hangosan kamu francia akcentussal.
Két hónapja nem hallottam felőle. Augusztus előtt a rekordunk két nap
volt. Ingadozom aközött, hogy dühös legyek, rosszkedvűen a legjobbakat
kívánjam neki és a lánynak, akivel Instagram-hivatalosak, és aközött, hogy
ledöbbenjek, amikor azon kapom magam, hogy majdnem elküldök neki egy
Dragon Age TikTokot, dacára annak, hogy mostanában nem történt köztünk
semmi.
Kockázatos dolog a múltra koncentrálni. A jövő, a teljes megaláztatás,
ami négy nap múlva vár rám, még kockázatosabb. A most az, ahol vagyok:
jéghideg csillagok, langyos víz, és Korcsoj megmagyarázhatatlan bástya a1-
re lépése kavarog a fejemben.
Éjnek évadja van, amikor kimászok, reszketek a medence mellett a hideg
levegőn. A szálloda összes lámpája le van kapcsolva, kivéve egyetlen
ablakot. Azt hiszem, látok egy magas sziluettet a függönyökön át, de
biztosan káprázik a szemem.
Egyet pislogok, és amikor kinyitom a szememet, már nem maradt mit
látni.
 Huszonhetedik fejezet

- A KÖVETKEZŐ HÁROM NAPOD tök szabad, úgyhogy

csak lefuttatjuk a partijaidat sakkgépeken, és gyenge pontokat keresünk. A
mérkőzés előtti napon kezdenek besűrűsödni a dolgok. A délelőtt a tiéd
lesz, de aztán délután sajtótájékoztató. Este pedig nyitógála, de elég, ha
csak megjelensz. - Defne rám mosolyog a reggelizőasztal túloldaláról. Ma
reggel előjött a szobából, amin vagy osztozik Ozzál, vagy nem. Sabrina azt
tátogta, hogy „Schrödinger”, és majdnem megfulladtam a nyálamtól.
- Defne, miért ennyire üres ez a hotel? - kérdezi anya.
Csak mi vagyunk a tengerre néző étkezőben, és egy kisebb hegynyi
pelyhes, meleg, ragacsos Nutellás croissant. Darcy annyit evett, hogy fel
kellett mennie ledőlni kicsit, mielőtt indulnak az üveggyár-látogatásra. Soha
többé nem fogjuk tudni újra rábeszélni a zabkására.
- A Hotel Cipriani nem nyit ki március közepééig, úgyhogy a FIDE
kibérelte előszezonban. Néhány évente itt tartják a világbajnokságot.
Mindig el akartam jönni, de eddig soha nem volt rá esélyem. De gondolom,
lassan majd szállingóznak az emberek. Szervezők, tudósítók, FIDE-fejesek.
A jelenlegi bajnok és a csapata.
Defne nem néz a szemembe. Összeszorul a szívem.
- Aztán ott vannak a sakkszuperrajongók, akik mindig felbukkannak,
általában a Szilikon-völgyből és techesek. A sajtó néhány képviselője is itt
száll meg, bár a legtöbb újságírónak olcsóbb szállása lesz, és hajóval
érkeznek a mérkőzésekre. - A fejét rázza. - Még mindig nem hiszem el,
hogy idén az NBC közvetíti az eseményt. Mi vagyunk mi, az NFL? A
curlingliga?
 Sóvárogva integetek a családomnak, amikor felszállnak a Muranóba tartó
buszra, aztán Defnéhez fordulok, készen arra, hogy lehord, mert
időzavarban képtelen vagyok kiegyenlíteni nehéz állásokat.
- Az én szobámban csináljuk vagy a tiédben? - kérdezem. Kíváncsi
vagyok, hogy kihasználhatom-e a helyzetet, hogy megoldjam az Ozne-
rejtélyt egyszer* s mindenkorra, de az egyik portás megállít.
- Vannak tréninghelyiségek a játékosoknak - mondja. Erős olasz akcentus
érződik tökéletes angolságán. - Megmutassam?
Átvezet minket egy sor meglepően gyönyörű és zöld kerten.
- Sajnálattal mondom, hogy ebben az évszakban nem a legszebbek.
Giardini Casanovának hívjuk.
- Mint a férfiprosti? - suttogja nekem Defne.
Vállat vonok, éppen akkor, amikor a recepciós bólint.
- Mint a legendás szerető, pontosan. És jövő héten itt tartják majd a
mérkőzést. - Egy építményre mutat a kertek közepén, ami kicsit egy
melegházra hasonlít. Egyszerű kocka, de mind a négy fala és a mennyezet
is üvegből készült. A belseje üres, csak egy faasztal áll ott két székkel és
egy egyszerű sakk-készlettel.
A szívem a torkomban dobog.
- Teljesen fűtött, természetesen. És hangszigetelt. - A férfi mosolya
megnyugtató. - Ez az ötödik bajnokság, melynek otthont adunk.
- Rengeteg kameraállvány és lámpa van mindenfelé. - Defne széles
mosollyal vállon vereget. - Ne aggódj! Segíthetek a forgóval.
Az edzőszobánk egy kerengő alatt van, egy faajtó mögött. Odabent sakk-
készletek vannak, laptopok, amikkel kapcsolódhatunk a sakkgépekhez, meg
egy rakás nyitásokról és középjátékokról szóló könyv.
- Ez hihetetlen! - Defne végigsimít az ujjaival egy üvegkészleten. -
Komolyan féltékeny vagyok.
 - Aha. Nem lep meg, hogy sok bajnokságot tartanak. Felkészültek.
Lefogadom, hogy...
Észreveszem a képet a falon, és elfelejtettem, mit akartam mondani. Két
férfi, ugyanabban az üvegházban állnak, ami mellett az előbb elmentem
odakint. Az egyik majdnem kopasz, a másiknak sötét haja és halvány
mosolya van. Kezet ráznak egy kifejlett parti felett, és a sötét - a kopasz
férfi - biztosan feladta. Két lépésre van a mattól, az összes bábuja
katasztrofálisan le van kötve, vagy kegyetlenül fogságba esett. A másik
játékos tekintete zárkózott és szigorú, szinte zavarbaejtően ismerős, és egy
pillanatig megmagyarázhatatlan ólomsúlyt érzek a mellkasomon.
Aztán elolvasom alatta a feliratot: Sawyer vs. Gurin, 1978.
Sakkvilágbajnokság,
- Ő...
- Aha. - Defne mellém lép.
- Ismerted őt?
- Edzettem vele.
Igaz. Aha.
- Milyen volt?
- Nagyon pozicionális. Sötéttel majdnem mindig a Najdorf szicíliait
játszotta...
- Mármint milyen ember?
- Ó. Lássuk csak! - Összeszorítja a száját, a szemét a fényképre szegezi. -
Csendes. Kedves. Száraz, csípős humorérzékkel. Őszinte, szinte túlságosan
is. Makacs. Néha zaklatott. - Mély lélegzetet vesz. - Ő az oka, hogy megvan
a Zugzwang.
- Hogy érted?
- Ő adta a pénzt, hogy megvegyem. Azt hittem, kölcsön, de amikor vissza
tudtam volna fizetni, nem fogadta el.
 Úgy hangzik, mint akit ismerek: nagylelkű, szarkasztikus, rosszul
hazudik.
Komor tekintetű.
Fogadok, nem tudta, mit kezdjen egy nemmel. Fogadok, hogy céltudatos
volt, agyafúrt és kifürkészhetetlen. Fogadok, hogy karizmatikus volt, de
egyben arrogáns és makacs. Konok és nehezen érthető, hülye, bosszantó,
fontos, idegesítő, nagyon erős függőséget okozó azon az ijesztő, elszabadult
módon, nagyon barátságos és gyengéd, nagyon vicces, igaz, kegyetlen, akin
lehetetlen túllenni...
- Mai?
Elhúzódom a képtől.
- Aha.
- A tréninged... Amit csinálunk, az, hogy tanulmányozzuk a játékodat, az
jó. A gyengeségeidre fókuszálni szintén jó. De tényleg meg kéne néznünk
néhányat az ő...
- Nem - szakítom félbe. Többé már nem Marcus Sawyer- ről beszélünk,
de nem kell kimondani.
- Nem értem, miért nem vagy hajlandó...
- Nem.
Defne fújtat.
- Ez így fair. És el is várják. Ez nem csak egy torna, Mai, ez a
világbajnokság, a mérkőzés a két legjobb élő sakkozó között. Az
ellenfeledre gondolva kellene csiszolnod a képességeidet, nem régi
partikkal és a saját stílusod túlelemzésével. Ő valószínűleg a te partijaidat
elemzi, és kétlem, hogy arra számít, hogy te nem...
- Nem - mondom utoljára, és Defne ugyanúgy tudja, hogy végleges,
ahogy én. - Folytassuk a tervek szerint!
Defne a homlokát ráncolja. De azért bólint.
ROSSZUL MEGY A KONSZOLIDÁLÁS.
Túl korán támadok. Vagy túl későn.
Nem vagyok elég határozott, kivéve, amikor annyira határozott vagyok,
hogy elszúrom az előnyömet.
Nem tudok kényelmesen átváltani végjátékra.
Túlságosan a kedvenc nyitásaimra építek, ez főbűn, mert a játékosnak,
akinek kedvence van, annak gyengesége van.
Az oldalakra kellene koncentrálnom, hogy elfoglaljam a centrumot.
És:
- Ez a parti Chuang ellen - mondja Oz. - A vezéred teljesen nyitva volt.
Nem azt mondom, hogy válts át védelmi minisztériumra, de...
- Oké. Oké, én... - A szememet dörzsölöm. - Igazad van. Térjünk vissza a
gépekhez! Úgy érzem...
- Elmúlt éjfél, Mai. - Defne a fejét rázza. - Le kellene feküdnöd.
Francba.
- Oké. Holnap reggel...
- Két napja be vagyunk ide zárva, Mai.
Igaz. Rövid kajaszünetekkel és alkalmankénti vendégekkel. Anya beugrik
homlokon csókolni. Sabrina beront egy elemzés közben, hogy megmutassa
nekem a The Cut egyik cikkét, amiben az újságíró könyörög, hogy „legyek
vele durva”, Darcy beugrik, hogy megkérdezze, hogy a kék topja az én
bőröndömben van-e (ott volt), és hogy megmutassa nekem a csinos új
medálját.
Úgy hívják, murrina!
Gyönyörű szép! Néztem a színes virágköröket. Honnan van?
N... Anya vette nekem!
 - Azt hiszem, szünetet kellene tartanod - mondja Defne.
- Hogy érted?
- Holnap vedd ki a délelőttöt! Aludj sokáig! Talán menj el valahová a
húgaiddal! Egy napod marad a meccs előtt, aminek a felében nyüzsögni fog
a sajtó.
Homlokráncolva jár a tekintetem közte és Oz között.
- Folyton azt hajtogatjátok, hogy olyan zártak az állásaim középen,
mintha dáma lenne.
- Igen, de azzal most semmit sem tudunk kezdeni.
- Oké. Jó. Valószínűleg igazad van. - Próbálok nem durcázni, miközben
az ajtóhoz megyek. A combjaim fájnak a túl sok üléstől.
- Hékás!
Megfordulok. Oz összepakolja a készleteket, és kikapcsolja a
számítógépeket. Látom Marcus Sawyer fényképét a háttérben, éles
kontrasztban Defne pixie-frizurájával.
- Igen?
- Egyszer már mondtam. De ha elfelejtetted volna... Szerintem meg tudod
nyerni a világbajnokságot. Szerintem bármit megtehetsz, amit a fejedbe
veszel.
Halvány mosollyal elsétálok.
Nem biztos, hogy hiszek neki. Szinte biztos, hogy nem.
A hotelben egyre többen vannak, annyira, hogy nehéz körbesétálni úgy,
hogy elkerüljem a rögtönzött interjúkat, fényképkéréseket, az embereket
olyan pólóban, amin az én nyavalyás arcom van. Valószínűleg ezért nem
jöttem többször elő a tréningszobából. Ilyen közel járunk a bajnokság
kezdetéhez, és egyre inkább úgy érzem magam, mint egy csaló, egy kölyök
a felnőttek asztalánál, mintha a tintát sem érném meg, amivel kinyomtatják
a nevemet. Nem vagyok elég jó. Nem érdemlem ezt. Pocsékul megy az
éjszakai támadás a Caro-Kann ellen. Egyszer hallottam az Első nő a sakk-
világbajnokságon szavakat, és azóta próbálom azokat kizárni a fejemből. Ez
azt jelenti, hogy ha vesztek, az minden nő kudarca lesz? Ez azt jelenti, hogy
hirtelen több lettem, mint csak önmagam? Fogalmam sincs, és ebből
semmivel sem tudok megbirkózni. Ezért nem is teszem, és arra fókuszálok,
hogy miért nem tudtam ma reggelig a Raphael-variációról.
Egészségesnek hangzik, igaz?
Most késő éjjel legalább a hely olyan áldásosán csendes, mint amikor
megérkeztünk. Elsétálok a recepciós pult előtt, és az egyik portás integet
nekem.
- Megérkezett a szobatársa - tájékoztat. - Az Államokból.
Megállók.
- Tessék?
- Megérkezett a barátja. - A liftre mutat. Lehet, hogy van itt egy kicsi
nyelvi akadály.
- Én... Mi? Hol?
A nő elmosolyodik.
- A szobája.
Zakatol a szívem, ahogy felszáguldok a lépcsőn. Tényleg van valaki más
a szobámban? Csak egyetlen ember érkezhetett volna ma este az Egyesült
Államokból.
De ő nem.
Nem tenné.
Nem is beszéltünk.
Mondtam pár dolgot, amit nagyon bánok, és Ő valószínűleg...
Lenézek a remegő kezemre, úgy érzem, mintha a DNS- spiráljaim
kicsavarodnának. Megragadom a kilincset, és kinyitom az ajtót, csak hogy
legyek túl rajta, mielőtt egy aneorizma tönkrevágja az agyamat.
 Valaki elterül a bevetett ágyamon.
Megáll a szívem.
Aztán újraindul a megkönnyebbülés és valami más keverékével.
Aztán megint kiakad.
- Mai, ez a szoba nagyon menő! - mondja egy hang az ágyról. - Nagyon
feltörsz az életben, te ribi! És az egész azért van, mert nyaggattalak, hogy
foglalkozz a gluténérzékenység fontos témájával.
Lehunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Megint kinyitom.
És inkább nyöszörgőm, mint kérdezem:
- Easton?
 Huszonnyolcadik fejezet

A HAJA SOKAT NŐTT augusztus óta, jóval a válla alá ér.

Sötétebbnek és fényesebbnek látszik, mint nyáron, miután a
nap kiszívta és a tengervíz begöndörítette a hajvégeit. Ennek talán meg
kellene lepnie, de mégsem teszi.
Koszi, Instagram-kukkolás.
- Miért... Mit keresel itt?
Átfordul az ágyon, aztán feltolja magát a könyökére.
- Sabrina írt üzenetet.
- Sabrina?
Bólint.
- Magas? Szőke? Tinédzser? Agresszívan dacos?
- Tudom, hogy Sabrina... - A fejemet rázom. - Üzenetet írt neked?
- Elkövettem azt a hibát, hogy megadtam neki a számomat, mielőtt
elmentem New Jersey-be. Azon a héten, amikor végig furikáztam őket.
Téged hibáztatlak érte.
- Üzengettél a tizenötéves húgommal?
- Nem. Csak elolvastam a tizenötéves húgod üzeneteit, amikor
TikTokokat küldött táncoló emberekről, ami nem érdekel, vagy TikTokokat
a görkorcsolyáról, ami döbbenet, de még kevésbé érdekel. De pár hete rólad
írt. Úgyhogy válaszoltam.
Lassan helyrejövök a majdnem-stroke-ból. Easton itt van. Az én
oldalamon az ágyon, anélkül, hogy egyáltalán levette volna a cipőjét.
Réges-rég nem beszéltünk. Évezredek óta.
Lehet, hogy morcos vagyok.
 Karba fonom a kezem a mellkasom előtt.
- Nem Coloradóban kéne lenned?
- Kéne, ha vóna.
Összehúzom a szemem. Talán a morcos nem a jó szó.
- Meglep, hogy el tudtad vonszolni magadat a fősulitól, hiszen annyira
imádod. - Olyan csípősen beszélek, hogy összerezzenek.
Oldalra billenti a fejét.
- Nem emlékszem, hogy valaha valami ilyesmit mondtam volna.
- Nem kellett mondanod.
- Olvasol a gondolataimban?
- Olvasom az Instagramodat.
- Á, igen. - Megfontoltan bólint. - Tényleg az Instagramon öntöm ki a
szívemet, és vallom be a legmélyebb fájdalmaimat.
Lesütöm a szemem, úgy érzem magam, mint egy idióta a legkicsinyesebb
fajtából.
- Mármint - teszi hozzá vállvonogatva - értem, hogy miért mondod ezt.
Nem mintha én nem ugyanezt gondoltam volna.
- Tényleg? - Újra savanyúan nézek fel. - Én nem frissítettem az Instámat,
mióta lefotóztam azt az óriási leopárd- molylepkét három éve.
- Nem ám. De az embernek nem kell a közösségi média, hogy lépést
tartson a nagy Mallory Greenleaf hollétével. Akkor nem, ha a Jezebel egy
egész cikket ír a ruhatáradról.
- Nem, nem írtak. - Kifújom a levegőt. Francba! - írtak?
- Vagy négyet. Mindegy. - Easton megint forgolódik az ágyon, aztán kiül
a matrac szélére. - Van valami rendkívül megalázó abban, ha rájössz, hogy a
hosszú évek óta legjobb barátnőd először randizik valakivel, és nem vette a
fáradtságot, hogy szóljon...
- Nem randizom...
 - ...vagy hogy elfelejtette megemlíteni, hogy megnyerte a Philly Opent,
hogy kiválasztották a Challengerre, hogy most már a világ legjobb
sakkozójának cimborája, hogy az ellenfele lesz a világbajnokságon...
folytassam?
Nem válaszolok. Csak nézem, ahogy feláll, és elém lép. Tucatnyi kis
puzzledarabka túlórázik a fejemben, hogy a helyükre kattanjanak.
- Tudod... - A halántékát vakarja. Barna szeme komoly és gyönyörű. -
Amikor egyre kevesebbet írtál, azt gondoltam, túlvagy rajtam. Volt ez a
szupermenő ösztöndíjad, egy objektíven dögös pasid, pénzdíjak, és te...
Jézus, Mai, híres vagy, ez nagyon fura. És gondoltam, én csak... lejártam.
Kinőttek.
- Én...
- De aztán... - Felemeli az ujját. - Aztán Sabrina írt, hogy mekkora egy
búvalbélelt alak vagy, és eszembe jutott valami nagyon fontos.
Nagyot nyelek.
- Micsoda?
- Hogy idióta vagy.
Összerezzenek.
- Mondom, mi van - folytatja. - Mindig is ilyen voltál, és nem tudom,
hogy felejthettem el. Még mielőtt az apád azt tette, amit tett, akkor sem
akartál teher lenni. Nem akartad magadat másokra erőltetni. Mindig is
hagyd el őket, mielőtt elhagynak típusú ember voltál. És normál esetben
hamarabb leesett volna, mit művelsz, de én is kicsit elvesztem a
gondolataimban. - Benedvesíti az ajkát. - A fősuli... nem könnyű. Néha nem
is olyan mókás. És elég magányos. És felszedtem majdnem három kilót.
Most bevág a melltartóm.
- Aú!
 - Semmi gond, rendeltem újakat. A lényeg az, hogy túlságosan elfoglalt
voltam ahhoz, hogy rájöjjek, te csak próbálod előre feldolgozni a
költözésemet azzal a sakkagyaddal. - Elhallgat. Nézem, ahogy a lábujjával
leveszi a cipőjét. - Azt hiszem, amikor elmentem, te féltél, hogy túllépek
rajtad. Úgyhogy úgy döntöttél, hogy te hamarabb leszel túl rajtam.
- Nem...
- Talán nem tudatosan, de...
- Mármint nem döntöttem így - mondom rekedten. A bosszúságom utolsó
nyomát is elmossa valami, ami veszélyesen hasonlít a könnyekhez. - Én
csak azt hittem...
Easton felsóhajt. Egyszer vállon vereget. Aztán visszamegy az ágyhoz,
újra elterül a takarón. Még mindig az én oldalamon, de legalább mezítláb.
Fogalmam sincs, mit tegyek, úgyhogy azt választom, ami természetes.
Leveszem a cipőmet, megkerülöm a matracot, és letelepszem az üres
oldalán. Mindketten megfordulunk a párnán, szembenézünk egymással, és
lehetnénk egy pizsipartin nyolc, öt, három, két évvel ezelőtt. Akárhányszor,
akárhol.
- Szóval... - A torkomat köszörülöm. - Azzal a nagyon dögös csajjal
randizol?
- Kimlyvel?
- Aha.
- Mai, annyira odavagyok érte. Annyira cuki! Nem az én súlycsoportom.
Bólintok.
- Kicsit tényleg nem. - Easton rásóz a karomra, és mindketten nevetünk,
ami nem csak jókedvűnek, de megkönnyebbültnek is hangzik. Aztán
kibukik belőlem. - Maradsz a bajnokságra?
- Csajszi, azt hiszed, azért jöttem Olaszországba, hogy dumáljunk egyet,
és most sarkon forduljak?
 - Sulid van.
- Megleszek.
- Nem kérhetlek meg, hogy vegyél ki két hetet a kedvemért.
- Semmi gond. Hiszen én ajánlottam fel.
Lehunyom a szememet, érzem, hogy dagad a mellkasom.
- Szeretlek! És sajnálom! És hiányoztál. - Megint könnyezem. Mintha az,
hogy egyszer sírtam, átszakított volna egy egykor építészetileg nagyon
stabil gátat. Múlt hónapban zokogtam, miközben a My Girl-t néztem,
zokogtam, miután Darcy tanára azt mondta nekem, hogy a húgom
tehetséges, és akkor is, amikor Sabrina megnyerte a versenyét. Mostanra
sírós lettem. Talán mindig is az voltam.
- Te is hiányoztál.
- Easton, én... - szipogok. - Sosem fogom megnyerni ezt a hülye
bajnokságot.
- Talán nem. De nem számít. Azt teszed, amit mindig is a legjobban
akartál, olyanok gyűrűjében, akik szeretnek, miközben osztozol a szobádon
szerény személyemmel, akit egyébként újra lidércnyomások gyötörnek
éjjel. Mázlid van. - Az ujjaim közé fonja az ujjait, mint kiskorunkban. -
Mai, már nyertél.
Így alszunk el, a kezem a kezében, a hajunk összegabalyodik a párnán.

A KÖVETKEZŐ DÉLELÖTTÖN TURISTÁSKODOM Eastonnel, és a barátságunk is

remekül érzi magát.
Kicsit rázósan indul. Megkérdezzük a portástól, hogy jutunk el a Trevi-
kúthoz, mire egy megbotránkozó pillantással és a felismeréssel találkozunk,
hogy az igazából Rómában van, kábé ötszáz kilométerre, délre. De jobb
lesz, amikor sikerül eljutnunk a Szent Márk térre, megcsipked minket egy
galambfalka, és végül vadul dörzsöljük a madárszart a ruhánkról.
Miután a második ember is autogramot kért tőlem, veszünk két olcsó,
szívalakú napszemüveget, és háromnegyed órán át keresünk egy murrinát
Kimlynek. Megkérdezzük a bolttulajdonost, „Mi illik legjobban
olyasvalakihez, akinek a kedvenc énekes/dalszerzője Taylor Swift, és a
kedvenc rendezője Ari Aster?”, és magunkra maradunk, amikor úgy tesz,
mintha nem tudna angolul. Megeszünk három reggelit. „Mint a hobbitok”,
hajtogatjuk baci di damát, bignet és frittellét falatozva. Nem annyira vicces,
de már az is megrészegítő, hogy együtt vagyunk, és két hídon át ezen
nevetünk.
Nézzenek oda!
Ki hitte volna?
Én nem.
Épp selfie-t próbálunk csinálni a Ponté di Rialtón, amikor Kimly küld
egy egyszerű Helló, milyen Olaszország? - üzenetet.
A híd zsúfolásig tele van turistákkal, akik próbálnak jó kilátást találni, de
húsz percig foglaljuk a helyet a korlátnál, megalkotva a tökéletes választ.
- Azt ne küldd el... és tedd hozzá, hogy hiányzik neked! - erősködöm, és
próbálom ellopni Easton telefonját.
- Túl tapadós.
- Küldött neked egy szívet.
- Egy zöld szívet, ami nem jelent semmit.
- Úristen! - Felnevetek. - Hülye vagy. Imádom!
- Fogd be! - Easton arca kipirul, és nem csak a hidegtől. - Egyébként
mikor beszélünk Sawyerről?
- Soha. - Elfordítom a tekintetemet, újra végignézek az egymás mellett
álló szép házakon, és a Canal Grandéra nyíló pazar kilátáson.
 - Ha!
- Nincs miről beszélnünk.
- Azt kétlem. - A könyökével meglöki a könyökömet. - Hol tartotok?
- Sehol. - Easton várakozóan néz rám. Próbálok nyitottabb és őszintébb
lenni az igényeimmel és az érzéseimmel kapcsolatban, úgyhogy azt
mondom: - Nem beszéltünk a Koch-dolog óta. Rájöttem, hogy ő fizette az
ösztöndíjamat. Ezen nagyon összebalhéztunk, és ennyi.
- És neki ez oké? Hogy ennyi?
- Nolan... - Elakadok.
Ez az első alkalom. Ez az első alkalom, hogy hangosan kimondtam a
nevét a vitánk óta. Az első alkalom, amikor megengedem magamnak, hogy
tudomást vegyek róla és az új, fura alakú lyukról, amit a mellkasomban
hagyott. Olyan, mint egy vart szedegetni. Felnyitni egy sebet, végre
beismerve, hogy sosem gyógyult be.
- Azt hiszem, mindketten mondtunk olyasmiket, amiket megbántunk. -
Nagyot nyelek. - Olyasmiket, amikről tudtuk, hogy fájni fog. - Megint
nyelek. - Leginkább én.
- Ez történik, amikor olyasvalakivel balhézol, aki megért téged.
Lehunyom a szememet. Az emlékeztető, hogy Nolan mennyire megért,
olyan, mintha hasba vágnának.
- Azzal vádoltam, hogy ő intézte el, hogy Bob kirúgjon.
Easton felhorkan.
- Hogy mi?
- Csak gyanúsnak tűnt az időzítés.
Kitör belőle a nevetés. És nevet. És tovább nevet. Egy francia
turistacsoport gyanakodva méregeti, de kijózanodik, amikor meglátja a
sötét pillantásomat.
 - Csajszi, ott voltam, amikor minden gallyra ment. Tutira veszem, hogy
nem ez történt. Bob majd beledöglött, hogy kirúgjon, amióta csak a
nagybátyád elment. Te nem bírtad a túlárazó stílusát, és teljesen pótolható
voltál.
Bosszúsan félrenézek. Aztán először ismerek be valamit hangosan, és
magamnak is.
- Tudom.
- Tudod?
- Igen. De akkor is jogom van mérgesnek lenni azért, mert nem szólt az
ösztöndíjról.
- Oké, de az egyáltalán nem ugyanaz. Mármint, ha kirúgatnak, azzal
elvesznek tőled valamit. Az ösztöndíj ad neked valamit. A kettőt össze sem
lehet hasonlítani, és...
- Tudom - ismétlem összeszorított fogakkal. Ez nem hiányzott Eastonből.
Ahogy olvas a gondolataimban. Csak annak örülök, hogy Nolannel nem
ismerik egymást, és nem is fogják. - A legrosszabb, hogy... amikor
megvádoltam, még csak le sem tagadta. Csak azt mondta... - Nagyot nyelek.
- Mit mondott?
- Hogy bárcsak ő tette volna - Felsóhajtok. - Hogy fel kellett rázni az
életemből.
Easton bólint. A komp kürtje megszakítja a köztünk nyúló csendet.
- Hát, tudod, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy egyet- értsek befektetési
alapos fehér srácokkal, de... Itt talán adnom kell neki egy pirospontot.
- Istenem! - Felnyögök, és a felkarjaim közé hajtom a fejemet. - Miket
mondtam neki. Róla. A családjáról. Én csak... Annyira dühös voltam,
Easton.
- Kire voltál dühös, Mai? Nolanre? Az apádra? Az életre? Magadra? Az
összes előbb említettre?
 Nem akarok szembenézni a válasszal erre a kérdésre. Úgyhogy csak
Easton vállára hajtom a fejemet, hagyom, hogy simogassa a hajamat, és
hetek óta először eszembe jut, hogy mennyire kedveltem Nolant, még akkor
is, amikor nem. Hogy hogyan nevettem, és nyugtalanítóan, csábítóan úgy
éreztem, hogy lát engem. Az izgalom, ahogy néztem játszani, és a remegő
szívem, ahogy láttam aludni. A furcsa megkönnyebbülés, amikor
beismertem, hogy vele akarok lenni. És aztán a harag, amiért ezt
megengedtem magamnak.
Hetek óta először be tudom ismerni:
Bárcsak néhány nyitáson kívül mást is váltottunk volna!
Fogalmam sincs, hogyan üljek vele szemben tizenkét játszmán át.
Holnap kezet kell ráznom vele, mielőtt még az első parti egyáltalán
elkezdődne, és viszketnek az ujjaim, olyan kétségbeesetten akarom ezt.
Nolan biztosan a közelben van, ezen a szigeten, és érzem a csontjaimban a
jelenlétét. Érzem őt a gyomromban.
- Easton, azt hiszem, elszúrtam - mondom.
- Aha. - Easton bólint. - De azt gondolom, talán amiatt, ami az apáddal
történt, hajlamos vagy azt hinni, hogy amikor az emberek elszúrják, akkor
ennyi volt. Nem kapnak második esélyt. És néha ez igaz is, de máskor... -
Vállat von. - Itt vagyok. A családod itt van. Nolan... - Nem folytatja.
Ezért felsóhajtok. Easton is sóhajt. És sokáig csak hallgatjuk a sirályokat,
nézzük, ahogy a csónakok fehér csíkokat festenek a kanálisban, és úgy
teszünk, mintha sehol sem kellene lennünk egy óra múlva.

Huszonkilencedik fejezet
KICSIT ÚGY LÉPEK BE a sajtótájékoztatóra, ahogy Meghan Markle
tenné. Két FIDE-tag között, akiknek a nevét nem értettem, a nyomomban
egy megtermett férfival, akinek, gyanítom, köze van a biztonságiakhoz. A
vakuk abban a pillanatban villannak, ahogy belépek a terembe, de
visszafogottabban, inkább középszerű politikus bejelenti, hogy
esélytelenként indul az elnökválasztáson, mint a BTS landol a LAX-en.
Ott és akkor tudom, hogy soha, de soha, de soha nem fogom megszokni
ezt. És hogy valószínűleg nem kellett volna felvennem a zöld Chucks
cipőmet, ami lyukas a bal kisujjamnál.
Néhány újságíró az első sorban üdvözöl. Soha nem találkoztam velük, és
mégis úgy mosolyognak rám, mintha egy távoli unokatestvér lennék, akit
csak esküvőkön és keresztelőkön látnak, de azért kedvelnek. Ez... fura.
Sokkal furább, mint amikor az átlagos sakkrajongók autogramot kérnek.
Soha, de soha, de soha.
- Helló, emberek! - Zavartan integetek, és körülnézek. Nincs itt senki,
akit ismerek. Ahhoz sajtóbelépő kellett, és Defne nem kapott. Egyedül
vagyok egy zsúfolt olaszországi teremben, ami csupa antik bársonyfüggöny,
és a legrosszabb még csak most...
Az utolsó sorban valaki vigyorogva integet nekem. Eleni az a BBC-től,
félig beborítja a kisebb heggyel vetekedő felszerelés, amit magával cipel.
Egyértelműen továbbra is gyakornok. Visszamosolygok rá, és kicsit jobban
érzem magam.
Az emelvényen álló asztal hosszú és keskeny, három mikrofonnal és
névtáblával. A középsőt már elfoglalta a moderátor, egy középkorú férfi,
aki éppenséggel a FIDE számtalan alelnökének egyike, és akire halványan
emlékszem a Challengerről. A jobboldalin az én nevem áll, és oda ülök le.
Az utolsó a moderátor balján üres, amikor megérkezem.
És egy percig üres marad.
 Kettőig.
Két és félig.
Háromig, és már én is kicsit késésben voltam, mert a komprendszer nem
egészen egyértelmű, és Eastonnel szükségünk volt egy negyedik reggelire.
Most már majdnem tíz perc csúszásban vagyunk, ezért az újságírók - és
több tucat van belőlük - úgy sugdolóznak, mintha ez egy botrányosan
pikáns viktoriánus bál lenne.
Pánikba esve nézek a moderátorra.
- Ne aggódjon! - suttog összeesküvőn, egy fehér papírlap mögé rejtve a
beszélgetésünket. - Nem mer nem megjelenni. Vele már tanultunk a
korábbiakból.
- Hogy érti?
- Utálja a sajtóeseményeket, és mindig megpróbálja kihagyni azokat.
De... - a hátunk mögé mutat, a szponzorokkal és márkákkal díszített
panelekre - a FIDE sok pénzt keres velük, főleg idén. Úgyhogy magas
büntetéseket írunk Sawyer szerződéseibe, ami lehetetlenné teszi, hogy
kerülje ezeket. - Ravaszul, igaz melegen rám mosolyog, és leereszti a
papírt, aztán a torkát köszörülve a mikrofonhoz fordul. - Nos, emberek, úgy
tűnik, akad egy kis késés. Mi lenne, ha Ms. Greenleaffel elszórakoztatnánk
önöket egy sakkpartival? Én leszek a világossal.
A moraj hangosabb lesz. Körülnézek, nem látok készletet, aztán rájövök,
mi a terve, amikor bemondja a mikrofonba:
- D4.
- Ó. - Az orromat vakarom. - Hát, d5?
- C4. - A férfi csillogó szemmel fordul az újságírókhoz. - Vajon elfogadja
a cselemet?
Általában nem teszem. Általában elhárítom a vezércselt e6-tal, aztán
szilárd állást alakítok ki, de a férfi annyira reménykedőn néz, és az emberek
imádják az elfogadott kihívásokat, úgyhogy széles mosollyal azt
válaszolom.
- C4, üti a gyalogot.
Az emberek éljeneznek. Szélesebben mosolygok. A feszültség kicsit
enyhül a teremben, amikor a moderátor felnevet, és elégedetten bólint.
- E3 - mondja, és fontolgatom, hogy huszárral f6-ra lépek csak a móka
kedvéért, amikor...
Nyílik egy ajtó.
Nem az, amelyiken bejöttem, hanem az oldalsó, amit észre sem vettem. A
kamerák újraindulnak. Egy vöröshajú nő, akit felismerek a Philly Openről -
Nolan menedzsere, aki biztosan jobban tud sajtóbelépőt szerezni - fürgén
besétál a terembe, nem tűnik épp boldognak, és közvetlenül mögötte...
Azt hittem, sikeresen megerősítettem a védelmemet. Mert eltöltöttem azt
a három percet Eastonnel a mosdóban, követve az utasításait, hogy hogyan
készüljek fel. Kihúztam a vállam, mély lélegzetet vettem, és amikor
erősködött, elismételtem, hogy nagylány vagyok, megbirkózom azzal, hogy
újra találkozom az exszemmel egy tucatnyi ország nagy tévétársasága előtt.
Oké, Easton, nem. Ez kontraproduktiv.
Így is azt hittem, hogy jól leszek. De amikor Nolan belép a szokásos sötét
póló, sötét nadrág kombóban, lesütött szemmel, és rövidebb hajjal, mint
amibe legutóbb beletúrtam, nem vagyok jól.
Egyáltalán nem vagyok jól.
Nolan nem pillant felém, egyszer sem. Higgadtan fellép az emelvényre,
és amikor egy nő a negyedik sorból azt kérdezi:
- Késtél, Nolan. Minden rendben? - ő csak annyit válaszol:
- Aha. - Könnyed magabiztossággal beszél a mikrofonba. Csinált már
ilyet. Lehet, hogy utálja, de egy évtizednyi tapasztalata van hozzám képest.
- Lerobbant a kocsim - teszi hozzá, és mindenki nevet.
 Ökölbe szorítom a kezemet az ölemben, amíg biztos vagyok benne, hogy
nem remeg. Mire a moderátor mond néhány bevezető szót, és kiválasztja az
első kérdést, összekapom magam. Legalább egy kicsit.
- Kari Becker, DPA. Nolan, nem tett nyilatkozatot Malte Koch csalási
botrányával kapcsolatban. Igazságos a hároméves eltiltás, amit kapott? És
mit gondol róla?
- Próbálok egyáltalán nem gondolni rá. - Az emberek nevetgélnek. - És a
FIDE dolga eldönteni, mi fair.
- Lucia Montresor, Ansa. Nolan, milyen formában van a Pasternakhoz
képest?
Nolan félig fújtat, félig összerezzen.
- Rosszabb nem lehet, igaz?
Újabb nevetés. Nolan nem sokat változott az évekkel ezelőtti talkshow-
interjú óta, amiről eszembe jut Mrs. Agarwal és a szódabikarbóna. Nolan
még mindig karizmatikus, szinte akarata ellenére. Továbbra sem akar itt
lenni, ezt be is ismeri, és mégis sikerül lazán, sármosan, egyszerűen
navigálnia a kérdések között.
Figyelem, ahogy nem néz rám, és összeszorul a szívem.
- És egy kérdés Mallorynak: Ez az év volt az áttörésed. Milyen érzés itt
lenni?
- Ez... - Mindenki felém fordul. Kivéve Nolan, aki továbbra is egyenesen
előrenéz a tömegre.
Utál engem. Azért, amit mondtam. Amiért elmentem. Elcsesztem, utál
engem, és igaza van.
- Megtiszteltetés. - Mosolyogni próbálok. - Boldog és hálás vagyok.
- AFP, Etienne Leroy, egy kérdés mindkettőtöknek. Közeli
családtagjaitok játszottak egykor magas szinten, de többé már nincsenek
velünk. Ettől nagyobb a jelentősége a bajnokságnak?
 Ledermedek. Nem tudok apáról beszélni. Vagyis az elmúlt hónap
megmutatta számomra, hogy tudok beszélni apáról, de nem akarok beszélni
róla több tucat ember előtt, akik...
- Nem - mondja Nolan tompán, megmentve mindkettőnket. A moderátor
újabb újságírót választ, és elönt a megkönnyebbülés.
- Reuters, Chasten. Nolan, az a pletyka járja, hogy Ms. Greenleaf tagja
volt az edzőpartneri csapatának, mielőtt a csalási botrány napvilágra került,
és ő lett a kihívó. Szeretné megerősíteni vagy tagadni mindezt?
- Nem különösebben, nem.
Nevetés.
- Bárhogy is van, egyesek szerint az, hogy edzőpartner volt, igazságtalan
előnyhöz juttatja Ms. Greenleafet.
Nolan vállat von.
- Ha egyesek úgy gondolják, hogy igazságtalan előnyre van szüksége,
akkor jobban oda kell figyelniük, amikor játszik.
A teremre morajló csend ereszkedik. A szívem a fülemben dobog.
- Mallory, Fox News. Te vagy az első nő, aki kijutott a világbajnokságra.
Ezt minek tulajdonítod?
- Én csak... - Az ajkamba harapok. - Csak annak, hogy nem hagyományos
úton jutottam el a sakkig. És nem kellett annyira elszenvednem ennek a
környezetnek a szexizmusát, mint a legtöbb női játékosoknak. Nem volt
esély, hogy elvegyék a bátorságomat.
- Szóval nem gondolod, hogy jobb vagy, mint az összes nő, aki előtted
érkezett?
- Nem, egyáltalán nem. Én...
- Alikor, mivel sosem vettél részt szupertornán, mi tesz alkalmassá arra,
hogy ma itt legyél? Miért te, és nem valaki más?
Nagyot nyelek.
 - Én csak...
Semmi. Mázlim volt. Ez tévedés. Nem vagyok elég jó, és...
- Ember - horkan fel Nolan a mikrofonban -, Mallory konkrétan
megnyerte a kvalifikációs tornát, hogy itt legyen. Tartsd a lépést, jó?
Fox News lehordva lesüti a szemét. Nolanre pillantok, aki úgy bánik a
tömeggel, mint egy stand up komikus. Az emberek nevetnek, páran még
tapsolnak is, mert szórakoztatónak találják és kedvelik öt, még akkor is,
amikor nem kedvelhető. Rájuk akarok ordítani: Tudom. Jártam már így.
Még most is ez a helyzet.
- Mallory? Ismét az AFP. A Nolannel folytatott múltbeli romantikus
kapcsolatod bonyolultabbá teszi számodra ezt a bajnokságot? Lesz hatással
a játékodra?
Hát...
Valószínűleg hülyeség, de tényleg nem gondoltam, hogy eljutunk ide.
Biztos vagyok benne, hogy a moderátor sem, mert érzem, hogy megfeszül
mellettem.
Majdnem Nolan felé fordulok. Mert legyünk őszinték, az összes többi
kemény, nehéz kérdést, amiben én talán megbotlanék, ő meghallgatta,
kivédte, visszaverte. De ezt... egyszerűen nem teheti. És bár valószínűleg
tagadhatnám, hogy a kapcsolatunk bármikor is romantikus volt, vagy
egyenesen megtagadhatnám a választ, sőt, akár elmondhatnám az igazat is.
Erre nem vagyok felkészülve. Úgyhogy a könnyű kiutat választom, és
hallom, ahogy azt mondom:
- Nem.
Úgy visszhangzik a morajló teremben, mint egy pofon, és azonnal vissza
akarom szívni. Nolanre akarok nézni, és azt mondani...
Nem tudom, mit. De semmi gond, mert nem kapok esélyt.
 - Rendben - szakít félbe a moderátor. - Úgy tűnik, fogy az időnk. Azt
hiszem, mára befejezzük, de...
- Egy utolsó kérdés. Trent Moles, New York Times. A sportszerűség
jegyében elmondanák mindketten, hogy mit csodálnak legjobban az
ellenfelük játékában?
A moderátor habozik, mint aki tudja, hogy ez a kérdés rossz ötlet. Aztán
balra néz.
- Természetesen. Szeretnél válaszolni a kérdésre?
Nolan nem szeretne. Legalábbis ezt feltételezem, amikor továbbra is
hátradől a székén, mintha újra New Yorkban lennénk, és azt figyelné, hogy
Emilnek nem sikerül kovászt készíteni, mintha nem figyelné keselyűként az
egész világ, és a tucatnyi, a kezének, gödröcskéinek és megnyitásainak
szentelt Instagram-oldal.
De aztán megmozdul. Nézem, ahogy előrehajol, csak pár centit, aztán
megint, és egy pillanatra levegőt vesz, mielőtt belebeszél a mikrofonba:
- Mindent - mondja. - Egyszerű. Határozott.
Szívszorító.
Ezt egy pillanatnyi csend követi. Most először senki sem nevet. Senki
sem beszél. Senki sem firkál jegyzeteket a noteszébe. Senki sem emeli fel a
kezét, hogy újabb kérdést tegyen fel.
A szívem kétségbeesetten préselődik a mellkasomhoz.
A moderátor a torkát köszörüli, és felém fordul.
- Mallory - kérdezi -, mit csodálsz leginkább Nolan játékában?
- Én...
Mit csodálok a leginkább? Mit?
Annyira dinamikus.
A végsőkig harcol, felhasznál minden figurát, minden pillanatot, minden
erőforrást, kivérezteti a sakktáblát.
 Halálos és aprólékos.
Szórakoztató, érdekes és kiszámíthatatlan.
Egy kaland.
És ahogy ráncolja a homlokát, amikor azon gondolkodik, hogy a
következő lépése hogyan legyen a lehető legpusztítóbb és legkaotikusabb.
Ettől el akarom húzni a napellenzős sapkáját. Le akarom simítani. A lehető
legjobb sakkomat akarom játszani, és...
- Mallory?
Felnézek a Fiji vizespalackomból. Millió szem szegeződik rám. Nagyot
nyelek.
- Rendben. Én...
Nem találok szavakat. Megrohannak az érzelmek, elvesztem,
megzavarodtam. És a moderátor bólint, aztán kedvesen mosolyog.
- Hát, gondolom, az ő válasza semmi. - Néhány erőltetett nevetés. Aztán
több újságíró emeli a kezét, egy utolsó kérdésért, amiből nem lesz semmi.
- Köszönöm, hogy eljöttek, emberek. Természetesen lesznek hosszabb
sajtótájékoztatók minden egyes mérkőzés után, úgyhogy izgatott vagyok,
hogy...
Egy FIDE alkalmazott megkér, hogy álljak fel. Megfogja a könyökömet,
hogy levezessen az emelvényről. Követem őt Nolan széke mellett, és
amikor a kezem súrolja a lapockáját, nem tudom, hogy véletlen vagy
kétségbeesés.
Kilépek a teremből, tudva, hogy Nolan egyszer sem nézett rám.

KEVESEBB, MINT TÍZ PERCIG maradok a gálán, Az ötödik

bruschettámat majszolom, és a nyakamat nyújtogatom, széles vállakat és
rövidre nyírt sötét fürtöket keresve, amikor Defne a csuklómra tett kézzel
elterel.
- Oké, megmutattad magad. Most elmegyünk. - Élénkvörös rúzsa
udvarias mosolyra húzódik, miközben a tömegben cikázik.
- De csak most értem ide. És a bruschetta elképesztői
- És kilencre ágyban kell lenned, mivel holnap játszod a karriered
legfontosabb partiját.
- Igen? Mert amennyire tudom, tizenkettő vár rám.
- Az első adja meg az alaphangot, Mai.
- Én... Nem bunkóság elmenni?
- Talán. - Felhúz a lépcsőn. - De az ellenfeled arra sem vette a fáradságot,
hogy megjelenjen. Amíg a bunkósága elhomályosítja a tiedet, nyertél.
így van rajtam pizsama 8:53-kor, ágyban vagyok, a fejem alatt párna.
Easton becsusszan a saját oldalára az ágyon, Darcy összegömbölyödik
közöttünk, Sabrina pedig letelepszik a matrac végében.
Igazi pizsamaparti.
- Az edzőm szerint öt percen belül aludnom kéne - jegyzem meg.
- Á, igen. - Sabrina fel se néz a telefonjából. - Defne meg is fog
büfiztetni?
- Ugyan, Sabrina! - szól rá Easton. - Tudod, hogy először a pelenkáját
kell kicserélni.
Iszonyú sokáig vitatkozunk azon, hogy mit nézzünk a 8K-s tévén. Aztán
feladjuk, hogy találjunk legalább egy olyan filmet, amit nem vétóz meg
legalább egyvalaki, és megelégszünk azzal, hogy random YouTube videókat
nézzünk. Kilenc évszázadnyi meglepően erőszakos görkorcsolyás videó
után, ami miatt aggódni kezdtem Sabrina agyának épsége miatt, Easton
megáld engem egy Dragon Age végigjátszással. Egy pillanatig olyan, mint
régen, mi ketten, és Solas, a seggfej a képernyőn. Amikor megfordulok,
hogy rámosolyogjak, azt látom, hogy ő már rám vigyorog. Aztán eszembe
jut valami, és a mosolyom eltűnik.
- Mi az? - kérdezi.
- Semmi. Csak... - Vállat vonok. - Egyszer megnéztem egyet Nolannel.
- Egy végigjátszást? Az a csodálatos fiú odavan a DA-ért?
- Nem igazán.
- A. Egyébként láttam a sajtótájékoztatódat. Szépen el- játszottad, hogy
totál utálod őt, még akkor is, amikor csakis szuperkedves dolgokat mondott
rólad.
- Nem igaz.
- De igen. - mondja Darcy és Sabrina kórusban, közben egy pillanatig
sem veszik le a tekintetüket a tévéről.
- Tök mindegy. - A szememet forgatom. Mert igazuk van. - Ő nem
igazán... Talán közepesen kedves dolgokat mondott, de ne dőljetek be! Nem
vett tudomást a jelenlétemről.
- Mmm - bólint Easton. - Te gondoltál rá, hogy először te ismerd el az
övét? Hogy esetleg azt mondd, „Hé mizu? Nem gondoltam ám komolyan a
sok szörnyű dolgot, amit rólad mondtam.”
- Aha. - A torkomat köszörülöm. Félrenézek. - Nem.
- Öt is dögnek hívtad? - kérdezi Darcy.
Felszegem az állam, és felnyögök.
- Nem vagyok hajlandó erről a témáról bárki olyannal beszélni, aki
tizennyolc év alatti, vagy olyannal, aki tizennyolc év feletti, de huszonöt
percig kell a lelkére beszélni, hogy hozzárakjon egy szív emojit egy
üzenethez - jelentem ki. De tíz perccel később, miközben egy texasi hölgy
meggyógyít egy sebesült denevért (Darcy választása), elkezdek üzenetet
írni. A legutóbbi kék buborék dátuma január 9., az éjszaka közepén. A
válasz a tőlem jött Emil vagy nagyon jó a szexben, vagy kibelezi Tanutra az
volt, hogy Úgy érted, nem egy ködkürt ébresztett fel? Egy félmosollyal azt
írom:
beszélhetünk?
Aztán kitörlöm. És újra írok:
igazad van néhány dologban, talán nem mindenben, de túlrea
Törlés.
tudtad, hogy a 2016-os Lal elleni partidban kihagytál egy mattot. De szép
királynővé változtatás.
Töröl, töröl, töröl.
sajnálom a
Törlés.
helló.
Nem nyomok rá a törlésre. De ott hagyom a szövegdobozban, és amikor
a mellkasomhoz szorítom a mobilomat, és újra a tévét nézem, sokkal
nehezebbnek érzem, mint valaha.
 Harmincadik fejezet

EGY MECCS UTÁN - általában az egyik olyan

sajtótájékoztató közben, aminek mindig azt hiszem, hogy
tizenkét nézője lesz, de helyette több százezer hozzám hasonló kocka
streameli - az emberek megkérdezik, hogy egy konkrét pillanatban, a parti
egy konkrét fordulatánál hogyan döntöttem el, mit tegyek. Honnan tudtad,
hogy fel kell áldoznod a gyalogodat? Miért az a csere? A bástya e6
tökéletes volt, hogyan jutott eszedbe?
Az emberek kérdeznek. És én csak annyit mondhatok, egyszerűen
tudtam.
Talán ösztön. Valami velem született, ami segít, hogy a sakk teljes alakká
álljon össze. Egy alapvető megérzés a gyomromban, hogy milyenek
lehetnek a dolgok, ha egy bizonyos utat követek.
A bábuk egy történetet mesélnek nekem. Képeket rajzolnak, és
megkérnek, hogy színezzem ki. Mindegyik a több száz lehetséges lépéssel,
a több milliárd lehetséges kombinációval olyan, mint egy gyönyörű
gombolyag fonal. Kibonthatom, ha akarom, aztán másikkal összefonva
gyönyörű faliszőnyeget alkothatok. Újat.
Ideális esetben győztes faliszőnyeget.
Ha apa nincs, ez az ösztön durva maradt volna bennem, bontatlan. Ha
nem lett volna a sok év kemény munka, a gyakorlás, tanulmányozás,
elemzés, gondolkodás, újra- élés, megszállottság, sakkozás, sakkozás,
sakkozás, az ösztöneim alig érnének valamit. Ha nem lenne Defne, miután
négy évig szunnyadt mindez, rejtve maradt volna.
 De akkor is az enyém lenne. Ha máshogy lenne, az ösztönöm akkor is az
ismeretlenek összegabalyodott labdája lenne bennem, ami felébreszt hajnali
három óra öt perckor életem legfontosabb napján, lüktet bennem, kiráncigál
az ágyból.
Még csak nem is emlékszem rá, hogy elaludtam. A TV még megy, a
Netflix nyomatékosan megkérdez, hogy még mindig nézzük-e a Riverdale-
t, és fogalmam sincs, hogy a testvéreim miért döntöttek úgy, hogy
beszivárognak a szobámba ahelyett, hogy visszatértek volna a saját
túlárazott szobájukba. Az ágyból való kimászáshoz Cirque du Soleil-szintű
koordinációra és egy majdnem kificamított bokára van szükség. Miután
pisiltem és megittam, ami a vizespalackomban maradt, nem vagyok elég
motivált, hogy visszamásszak.
Próbálok csendben maradni, miközben felveszem Easton CU Boulder
pulcsiját. Pont a sortom alá ér, és valószínűleg fognom kéne egy kabátot és
vastag nadrágot, de nem fáradok azzal, hogy felkapcsoljam a lámpát valami
meleget keresve, inkább kimegyek a szobából.
A folyosók némák és hidegek. A tenger csendes. Nincsenek kompok,
hajók, sirályok, egész Velence mélyen alszik. Lemegyek a lépcsőn, a
márványpadló fénylő pinkje és fehérje jég a meztelen lábam alatt, a hajam
röpdös a vállamon.
Nem tudom, hová megyek, de a gyomromban érzem, hogy helyes. Ez jó,
egyedül lenni az éjszakai tengeri széllel, felfedezni a kihalt kerteket,
beszívni a fű és só illatát. Fényeket látok a távolban, a kis üvegházban, ahol
az elkövetkező két hetet fogom tölteni, elmerülve a sakkban és a
szívfájdalomban. Reszketve követem a kőösvényt, az elkövetkezendő
tizenhárom alkalomból először megyek fel a lépcsőn. Eltűnődőm, hogy ha
eljön a reggel, a drága nyugalom, amit most érzek egy halom csupasz
ideggé gabalyodik-e össze.
 Megállók, amikor meglátom őt, de nem ijedek meg. Talán meg kellene
lepődnöm, hogy ott látom őt - a helynek, az időnek, a véletlennek nem
igazán van értelme -, de az ösztönöm azt súgja, hogy minden rendben.
Ezért vagyok itt, Nolan miatt.
Háttal áll nekem, egy ismerős kép előtt magasodik. Marcus Sawyer képét
behozták az üvegházba, három másik veszi körül. Az összes világbajnok,
akit itt, Velencében koronáztak meg. Holnap, amikor az első parti kezdetét
veszi, körülveszik a versenyzőket. Őket is a történelem részévé teszik.
Nézem Nolan vállának laza vonalát, és a következő lépésemre gondolok.
Arra gondolok, hogy megfordulok.
A hideg végtagjaimra gondolok, és a rakás húgra a szobámban.
A kócos hajára gondolok, a doboz gyümölcsös gabonapehelyre, és a tágra
nyílt szemére, amikor azt mondta: Kaszparov ott volt.
Arra gondolok, ahogy a köldökömet simogatja az orrával, hogy szeret a
skót megnyitással kezdeni, és hogy annyira szerettem vele lenni, hogy talán
kicsit megijedtem.
Nagyon megijedtem.
Ezután a következő lépésem az, hogy sétálok tovább. Vízszintesen egy
szabad ösvényen. Mint egy bástya tenné. És Nolan... biztosan hallja, hogy
kinyitom az üvegajtót és belépek, de nem fordul meg. Nem is vesz
tudomást rólam. Továbbra is a nagyapja képét fürkészi, sötét szemekkel a
sötét szemeket, makacs állal a makacs homlokot. Amikor megállók
közvetlenül mellette, elég közei ahhoz, hogy érezzem a forróságát, azt
mondom:
- Tanulmányozom a partijait - ő egyszerűen azt válaszolja, hogy:
- Igazán?
Hiányzott a hangja. Vagy hiányzott, ahogy a hangja cseng, amikor csak
ketten vagyunk és senki más. Telt. Halkabb a szokásosnál. Nincsenek
rétegei és élei. Hiányzott, hogy hagyjam átfolyni magamon.
- Mert képtelen voltam tanulmányozni a tieidet.
- Az uncsi.
Reszketegen felnevetek.
- Nem, csak... Menj már! Tudod.
Nolan bólint, továbbra is a képet nézi. A lágy fények gyönyörűen
játszanak a bőrén.
- Tényleg tudom.
- Aha. Mindegy. - A fülem mögé tolom a hajamat. Szeretnék a szemébe
nézni, de az nem fog megtörténni. Akkor nem, ha így folytatjuk. Akkor
nem, ha ő nem néz rám. - A kedvencem az volt, amikor Honcsaruk ellen
játszott valamikor a nyolcvanas évek elején. A Tata Steelen, amikor még
úgy hívták, hogy...
- Hoogovens?
- Aha.
- Azt a partit, amikor döntetlent ajánlott, bár vesztes helyzetben volt?
- Aha. - Kuncogok. - Eszelős lehetett, hogy Marcus Sawyer ezt csinálja.
Az embernek muszáj azt feltételeznie, hogy ő lát valamit, amit te nem.
- Igen. Még mindig nem hiszem el, hogy Honcsurak elfogadta ahelyett,
hogy felpofozta volna. - Nolan szeretetteljesen csóválja a fejét. - Istenem!
Milyen seggfej húzás!
- Egyértelműen családi vonás - mondom. Nolan halkan, sóvárogva
felnevet, és azonnal szeretném visszaszívni, és bokán rúgni magam.
Sajnálom...
Nem úgy értettem...
Hazudtam, amikor...
- Egyértelmű.
 - Nem. Nem, én... - Eltakarom a szememet a kezemmel. Kész vagyok.
Nagy zűrt kavarok. - Nem akartam... De meg kell mondjam, hogy szerintem
nem vagy seggfej. Sem manipulatív. Sem önző, sem... - Olyan, akit nem
szeretnek. - Sem a legtöbb olyan dolog, amilyennek New Yorkban
neveztelek. Vagy talán kicsit igen, de nem jobban, mint bármelyik másik
sakkozó az univerzumban. Nem jobban, mint én. - Próbálok mély lélegzetet
venni, és a levegő majdnem kijut fájó tüdőmből. - Tényleg nem gondoltam
komolyan egyik dolgot sem, amit mondtam. És amikor „őrültnek”
neveztelek... Amiatt nagyon szégyellem magam. Én...
Nem tudom, mi voltam. De Nolan igen.
- Dühös voltál. Fáradt. Fájt neked, és azt akartad, hogy nekem is
ugyanúgy fájjon. Rettenetesen féltél.
Lehunyom a szemem.
- Tényleg rettenetesen féltem.
Nolan bólint. Továbbra sem néz rám.
- Sosem akartalak manipulálni, de... visszafizetheted nekem az
ösztöndíjat, ha attól jobban érzed magad. Úgy nem tartozol majd nekem
semmivel, és megszabadulhatsz tőlem.
Összeszorul a gyomrom.
- Szeretnéd, ha visszafizetném?
Nolan halkan, visszafogottan felnevet, és végre felém fordul. Az éjszakai
levegő kiszalad a tüdőmből.
- Hogy vagy, Mallory?
- Én... Jól. - Mint kiderült, én nem bírok a szemébe nézni. Most én
tanulmányozom Marcus Sawyer makulátlan öltönyét. - Nem tudom, hogy
jól vagyok-e. De... jobban, vagyok, mint voltam - teszem hozzá, mert azt
hiszem, Nolan valódi választ akar. - Ez... Igazad volt. Arról, ahogy
viselkedtem, főleg a családommal. De javulnak a dolgok. Vagyis... - A
nyakamat vakarom. - Én próbálok jobban lenni. Kevésbé
iránytásmániásként úton a mártírság felé, inkább mint egy... ember?
Nolan egy pillanatig méreget. Aztán érzem, hogy előremozdul, és
ledermedek, mozdulatlan vagyok, feszült. Várakozó. Nolan megfoghatná a
kezemet. Magához húzhatna. Átkarolhatná a nyakamat, és megcsókolhatna
olyan erővel, ahogy egyszer tette.
De csupán elvesz egy kiszabadult hajtincset, ami az ajkamhoz tapadt,
kiegyenesíti, és azt mondja;
- Úgy tűnik, Darcy és Sabrina is jól van.
Szédülök. Csalódott vagyok.
- Találkoztál velük?
- Egyik nap elmentünk sétálni. És elvittem őket fagyizni ma reggel.
- Nem szóltak - mérgelődöm.
- Nagyon titkos volt. Mivel nekem azt mondták, hajlamos vagy
cirkuszolni.
Még sötétebben nézek.
- Ezért késtél a sajtótájékozóról?
Nolan bólint.
- Darcynak minden egyes ízt meg kellett kóstolnia, mielőtt eldöntötte, mit
kér. Ami bajos, mert Olaszországban nincs olyan, hogy kóstoló.
- Ökölharcba kellett keveredned egy testes, aranyláncos fickóval?
- Attól függ. Az többé vagy kevésbé lenne menő, mint hogy
megvesztegettem ötven euróval?
Belenevetek a kezembe. Utána Nolanre nézek, aki megint komoly.
- Nolan...
- Én is sajnálom. Amiket mondtam. Nem volt jogom arra célozni, hogy
amit a családodért teszel, az nem helyes. És tudom, hogy el sem tudom
képzelni, amin az apáddal keresztülmentél.
 - Ami azt illeti, szerintem el tudod.
Kényelmetlenül sokáig néz engem. Galaxisok haladnak át a sötét
szemében, és eltűnődőm, hogy ez a pillanat eltarthat-e egy évszázadig.
Hogy az univerzum lehet-e csak ő meg én, ahogy megértjük egymást egy
végtelen időhurokban.
- Aha. Talán igen.
A torkomat köszörülöm. Oké. Lássuk!
- Annak szellemében, hogy elismerem, hogy elrejtőztem... egy rakás
dolog mögé - leginkább anya, a húgaim és apa mögé -, és hogy azt, amit
meg kellett tennem, pajzsként használtam; megpróbálom gyakorolni, hogy
kimondjam, amit én akarok. Azért, hogy a saját életemet éljem.
- Jó.
- Aha. Például, most már tudom, hogy továbbra is sakkozni akarok.
Profiként. Azt akarom, hogy ez legyen a munkám.
Nolan szája megremeg. A szeme elkerekedik azzal a kisfiús csillogással,
amit annyira megszerettem tőle.
- Igen?
- Igen. Szóval ezt fogom tenni. Legalábbis megpróbálom. És... A
barátnőm, Easton itt van, ami klassz. És kibékültünk. De miután elmegyünk
innen, akkor is beszélni akarok vele minden nap. Úgyhogy egyszerűen... én
fogom felhívni. Én teszem meg. Ha nem tudunk egymás dolgairól a
halálunk napjáig, az nem azért lesz, mert nem próbálkozom.
Nolan bólint.
- Jogos.
- És apáról is beszélek otthon. Lassan. De egyre többet. Megnéztem
néhány partiját. Megmutatom őket Darcynak, amikor sakkozni tanítom.
Mert bár a rosszat nem felejthetem el, azt akarom, hogy továbbra is
emlékezzünk a jóra.
 Pontosan tudja, miről beszélek. Látom a szomorú mosolyából.
- Helyes.
- És... - Lenyelem a gombócot a torkomban, a szinte fagyos lábujjaim
begörbülnek. - És olyasmiken is gondolkodtam, mint sors, véletlenek és a
múlt. Nyálas, tudom. És talán soha nem gondoltál rá, de amikor gyerek
voltam, te pedig egy alig idősebb gyerek, mindketten sakkoztunk,
ugyanazon a vidéken. És valamilyen okból soha nem találkoztunk, de el
kell gondolkodnom azon, hogy talán voltunk egy tornán vagy ugyanannál a
klubnál, csak más részlegen. El kell gondolkodnom, hogy talán
ugyanazokkal a sakk-készletekkel játszottunk, egymás után. El kell
tűnődöm, hogy így volt-e megírva, és csak alig kerültük el egymást. Mert
amikor abbahagytam a sakkot, ennyi volt. Végleg. Évek teltek el, és nekünk
ennyi lett volna, csak olyanok lettünk volna, akik egy hajszállal elkerülték
egymást, semmi több. De megtörtént Defne tornája, és az... egy második
esély volt. - Mély, reszketeg lélegzetet veszek. - Nem hiszem, hogy hiszek a
sorsban. Az erős megnyitásokban és középjátékban hiszek, amik
kezdeményezőkészséget mutatnak, és a gyors átvezetésekben a végjátékba.
De nem tudok nem eltűnődni azon, hogy talán az univerzum üzenni akart
nekünk valamit, és...
- Nem hiszem el, hogy az egészet úgy kezdted, hogy „talán soha nem
gondoltál rá”. - Nolan hangja száraz és jókedvű, és többé nem tudom
magamban tartani a szavakat.
- Veled akarok lenni - préselem ki magamból. Remegek. Aztán, amikor
ettől a beismeréstől nem robban fel semmi, határozottabban megismétlem. -
Veled akarok lenni. Amennyire képes vagyok rá. Amennyire akarsz engem.
Kimondtam. Kint van. Kiszabadítottam, és éles szemmel figyelem
Nolant, választ várva, bármilyen érzelmi reakciót. De a sötét szempár
kifürkészhetetlen, mint mindig.
 - Örülök, hogy ezt mondtad - válaszolja. Mintha egy jó sakklépést
dicsérne. Mintha nem ez lett volna életem legvakmerőbb lépése.
- Miért?
Halvány mosollyal néz engem. Alig észrevehető, mégis sikerül
megbillentenie az egész Földet.
- Mert most elmondhatom ugyanezt.
Lehunyom a szemem, úgy érzem, minden atomom szeizmikus eseményt
él át. De Velence továbbra is nyugodt a boszorkányok órájában, és Nolan
forrósága nagyon közel van, körülvesz, megtart, jobban, mint azt valaha
hittem volna.
- Amikor utoljára beszéltünk, sok mindent mondtam, ami nem igaz. Es
elfelejtettem azt az egyet, ami igaz. Ami az, hogy boldog vagyok veled. A
New York-i napjaink...
Úgy tűnik, Nolan kicsit mulat azon, hogy nem vagyok képes kifejezni az
érzelmeimet.
- Jók voltak?
- Aha. Nagyon. És szeretnék többet. Sokkal többet. Kezdjük... most, ha
lehet. Bár... - Körülnézek, és fojtottan felnevetek. - Részemről pocsék az
időzítés.
Nolan elmosolyodik.
- Nem tudom, hogy egyetértek-e.
- Miért?
Nolan a tábla felé biccent a fejével.
- Pont sok időt készülünk együtt tölteni.
- Igaz. Ez van. - A tarkómat vakarom, hogy ne érintsem meg őt. Akarom.
De talán nem kéne, de akarom. - Egyébként... mivel te nem vagy újonc,
mint én, van valamilyen tanácsod?
Nolan elgondolkodva félrebillenti a fejét.
 - Mindenképpen reggelizz!
- Rendben. Reggeli.
- Valamit, amiben van fehérje, ha lehet.
- Oké. - Várom, hogy folytassa. A homlokomat ráncolom, amikor nem. -
Komolyan, ennyi? Őrződ a tanácsokat?
Nolan vállat von.
- Csak ennyi van.
- Ne már, Nolan! Három ilyet csináltál végig.
- Aha. De ez más, mint bármelyik más bajnokság.
- Miért?
Felnézek rá, ahogy engem néz, és elönt valami, amit nem tudok
megfogalmazni.
- Mert amikor veled vagyok, Mallory, minden más. Amikor veled
vagyok, inkább sakkozni akarok, mint nyerni.
A szemem könnybe lábad, de nem vagyok szomorú. Hosszú-hosszú ideje
először milliónyi dolog vagyok, de szomorú nem.
- Tudod - mondom közelebb lépve. Aztán lépek még egyet Aztán
odalépek hozzá, és mintha egy új világba lépnék. Az életem új korszakába.
- Sok sakkelméletet olvastam. Nagy, nehéz könyveket. És mind azt mondja,
hogy ha megfejtik a sakkot, lejátsszák a tökéletes partit, az unalmas lesz.
Mert mindenképpen döntetlennel végződik.
Érzem Nolan mosolyát a szívverésében.
- Igazán?
Bólintok.
- Hát akkor... - A karja rám fonódik. Az ajka a hajamba beszél. A
mellkasa hullámzik a fülem alatt, és ösztönösen tudom, ahogy sakkozni is
tudok, hogy itt van a helyem. - Szórakoztató lesz bizonyítani nekik, hogy
tévednek.
 Harmincegyedik fejezet

HAT ÉS FÉL ÓRÁVAL később Velence polgármestere, egy

magas, dús, fekete szakállú és nehezen kimondható
vezetéknevű férfi leteszi a vezérem gyalogját a d4-re a sakkvilágbajnokság
szertartásos nyitólépéseként.
A kamerák kattognak.
A nézők tapsolnak.
A hullámok türelmesen betörnek a lagúnába.
Aztán a polgármester elmegy, becsukja maga mögött az üvegajtót, és a
kertre békés csend borul.
Én (Mallory Greenleaf; USA; világranglista-helyezés: 1843) az
ellenfelemre pillantok (Nolan Sawyer; USA; világranglista-helyezés: 1).
Azt látom, hogy már engem néz, sötét szemében meleg mosollyal.
 Epilógus

Két évvel később

A KÖVETKEZŐ SAKKVILÁGBAJNOKSÁG
ÉS AMIRŐL MINDENKI BESZÉL
- ITT A MAGYARÁZAT

írta Eleni Gataki, a BBC vezető sakkújságírója

A következő sakkvilágbajnokság, ami március 15-én veszi kezdetét, a

legnézettebb lesz a történelemben. Jócskán. Ez egy kétévente megrendezésre
kerülő esemény, amit - folyton fejlődő formában - jóval azelőtt rendeztek meg
először, hogy bármelyikünk is megszületett volna (az első vébé New York
Cityben zajlott 1886-ban). És mégis bizton állíthatjuk, hogy a legtöbb ember
idén hallott először a sakkvilágbajnokságról. De mi változott, és mi az az öt
tényező, ami miatt hirtelen annyit beszélnek egy sakkpartiról, mint a Super
Bowlról? Nos, kezdjük a nyilvánvalóval!

NOLAN SAWYER, JELENLEG A VILÁG ELSŐSZÁMÚ SAKKOZÓJA

Nagy az esély, hogy ha valaki csak egyetlen sakkozóról hallott életében, az

Fischer, Kaszparov vagy Sawyer. Az egykori világbajnok, Marcus Sawyer
unokája, Nolan Sawyer (22), gyerekkora óta szenzáció. Valószínűleg láttak róla
fényképeket, ahol imádni való, és nála négyszer idősebbeket győz le
nyolcévesen, vagy halhattak a szörnyű vérmérsékletéről, vagy azt a történetet,
hogy megverte (nemcsak a sakkban) a kegyvesztett sakkozót, Malte Kochot
(bár ez csak meg nem erősített híresztelés), vagy ismerős lehet abból az évből,
amikor 15 évesen felkerült a Time magazin 100 legbefolyásosabb ember
listájára. A lényeg, hogy valószínűleg hallottak róla. És hírnevét csak növelte...

MALLORY GREENLEAF, AKI... LÉTEZIK.

A hamarosan 21 éves Mallory Greenleaf jelenleg az 5. legjobb a világon... és
mégis ő a világbajnok. Ez meglepőnek tűnhet, de míg a világbajnok egy konkrét
torna győztese, a ranglistahelyezés az összes parti összessége, amit egy
sakkozó lejátszik.
De ne hagyják, hogy Greenleaf „szerény” ötödik helyezése becsapja önöket.
Csak azért nincs magasabban rangsorolva, mert szokatlan úton jutott el a
sakkig. A New Jersey-ben érettségiző Greenleaf, akinek egy nagymester volt az
édesapja, helyezés nélküli tornákon játszott 5 és 14 éves kora között, aztán 18
évesen tért vissza a sakkhoz, épp időben ahhoz, hogy a legutóbbi
világbajnokságon diadalt arasson, amit két éve rendeztek az olaszországi
Velencében. Greenleaf a tizenkettedik partin győzte le Sawyert, tizenegy remi
után. Az első nőként, aki nemcsak kvalifikálta magát a világbajnokságra, de
meg is nyerte azt, szerepelt a szalagcímekben. Nyilván a sakktudása miatt, de
azért is, mert...

NOLAN SAWYER ÉS MALLORY GREENLEAF... NOS, NEM

EGYÉRTELMŰ

Rengeteget pletykálnak a két sakkozó kapcsolatáról, de azokat nem erősítették

meg, mivel sem Sawyer, sem Greenleaf nem válaszol a magánéletüket firtató
kérdésekre. Ezzel együtt rendszeresen fotózzák őket kézen fogva. Greenleaf
Instagram posztja szerint, amikor tavaly ősszel elvitte a húgát a Brown
Universityre, Sawyer ott volt. Hozzájuk közel álló források elárulták, hogy együtt
élnek ugyanabban a tribecai lakásban, ami egykor Marcus Sawyeré volt. És
persze ott volt az a hosszú ölelés közöttük, ami kamerák előtt történt, miután
Greenleaf legyőzte Sawyert a világbajnokságon (megjegyzendő, hogy egy olyan
sportban, ahol a játékosok kézfogásra szorítkoznak). Ott van az is, hogy három
hónappal ezelőtt úgy tűnt, hogy Sawyer odahajolt és játékosan megharapta
Greenleaf fülét, amikor elsétált a döntő parti után a Lineras Nemzetközi
Sakktornán, ahol legyőzte a lányt. Sok jel ad táptalajt a spekulációknak, de az
továbbra is kérdés, hogy vajon hamarosan Sawyer és Greenleaf lesznek-e az
elsőszámú sakkcsalád, vagy csak jó barátok. És mégis...

NOLAN SAWYER ÉS MALLORY GREENLEAF

HAMAROSAN EGYMÁS ELLEN FOGNAK JÁTSZANI.
Amikor Sawyer dominált az idei challengertornán, így megszerezte a helyét
Greenleaf kihívójaként Montrealban, annak a lehetősége, hogy a következő
világbajnokság romantikus történet lesz, izgalmas volt. Lehet, hogy ők ketten
csak jó barátok? Igen, kétségtelenül. De mi van, ha nem? Mi van, ha azon túl,
hogy ellenfelek, reggelente egymás mellett mosnak fogat, és tudják, hogy
milyen kaját rendel a másik? Mi van, ha olvasnak egymás gondolataiban a
sakktába felett, vagy belsős vicceik vannak a másik gyengeségeiről?
A gondolat egyszerűen lenyűgöző. És valószínűleg ez az oka, hogy az elmúlt
két évben ennyi embert érdekel a sakk. Először ennek a két tehetséges
játékosnak a nagyszerűsége vonzotta őket, aztán úgy döntöttek, hogy ők is
megtanulnak sakkozni, aztán rájöttek, hogy...

A SAKK IGAZÁBÓL MENŐ.

Minden sakkal kapcsolatos tárgy eladása - készletek, órák, kiegészítők,

tananyagok, online tanfolyamok, appok - meredeken emelkedett a legutóbbi
világbajnokság után, és a hullám nem csillapodik. A legfeltűnőbb, hogy a sakk
iránti érdeklődés évtizedek óta először magasabb a nők, mint a férfiak körében.
Sőt, soha nem volt még ennyi nő és nem-bináris személy a FIDE Top 500
listáján. „Azért, mert úgy érezzük, hogy a környezet egyre kevésbé ellenséges
számunkra”, mondta el nekünk Defne Bubikoglu, Greenleaf legfőbb edzője és a
Zugzwang sakk-klub tulajdonosa. A klubja virágkorát éli, hivatalosan is
megelőzte a Marshallt, New York City nagymúltú sakk-klubját a létszám
tekintetében.

ÖSSZEGEZVE...

Nem tudjuk, mi történik majd a világbajnokságon. De azt igen, hogy az azt

övező körülmények miatt minden eddiginél többen fognak bekapcsolódni, és
évtizedek óta először sakkozók közismertté válnak. És akár igazak a
világbajnokság szaftosabb, romantikus aspektusai, vagy csak pletykák, az tény,
hogy vonzó a történetük.
És ha nagyon „shipelik” őket és „hinni akarnak”, örülhetnek a következő
apróságnak. Három héttel ezelőtt egy jótékonysági rendezvényen Nolan Sawyer
- aki hírhedten rossz vesztes - nem állt meg válaszolni újságírói kérdésekre. De
szemtanúk beszámolója szerint, amikor megkérdezték, hogy mit érez a
lehetőséggel kapcsolatban, hogy Mallory Greenleaf elég pontot gyűjt ahhoz,
hogy elhódítsa tőle a világelsőséget, csak mosolygott, és elsétált.
 A szerző utószava
A tanulmány a gendersztereotipiákról és a sakkteljesítményről, amit Defne
említ a könyvben, valódi. Maas et al. publikálta 2008-ban a European
Journal of Social Psychologyban, aztán több más kutatócsoport is
megismételte a következő évtizedben. Érdekesség, hogy ez a tanulmány
ébresztette fel az érdeklődésemet a sakk iránt.
2008-ban, amikor próbáltam eldönteni, hogy mire fókuszáljak a
szakdolgozatomban, az egyik órámon találkoztam a sztereotípiafenyegetés
fogalmával. Amikor az emberek olyan helyzetben találják magukat, ahol a
társadalmi csoportjukat sztereotipikusan alsóbbrendűnek tartják, nagyobb a
valószínűsége, hogy rosszul teljesítenek (nagyon ajánlom, hogy nézzétek
meg Claude Steele eredeti tanulmányát a témával kapcsolatban, és bármit
Nalini Ambady csoportjától, de ha paywallba ütköztök, a Wikipedia
bejegyzés is megteszi). Azonnal felkeltette az érdeklődésemet a gondolat,
és örömmel tudtam meg, hogy működik egy, a sztereotípiafenyegetéssel
foglalkozó kutatócsoport az egyetememen. Elkezdtem olvasni a
tanulmányaikat, reméltem, hogy meggyőzhetem az egyik professzort, hogy
adjon tanácsokat, belefutottam a sakktanulmányba, és a többi már
történelem. Oké, talán nem történelem, de gyerekként megtanultam
sakkozni (nagyon rosszul), ám a sakkozókon nem gondolkodtam sokat. A
nemi különbségekről nem tudtam, de miután igen, elkezdtem várni, hogy
megszűnjenek. Egy, a sakk világában játszódó történet ötlete évekig
mocorgóit az agyamban, 2021-ig. Szorongva vártam az első felnőtt
regényem megjelenését, és végre volt időm megírni „a sakk-könyvemet”.
Teljesen őszintén, amikor a sakkról van szó, erősen (NAGYON ERŐSEN)
éltem a költői szabadsággal, hogy haladjon a történet (cselekmény a
realizmus előtt?), és ha észrevetted... nagyon sajnálom. Remélem, így is
tudtad élvezni Mallory és Nolan útját.
(És ha érdekel, a prof a végén segített nekem!)
 Köszönetnyilvánítás
Ez az ötödik vagy hatodik könyvem (te jó ég!!!), és kezdek kifogyni az
ötletekből, hogyan írjam meg könnyedén a köszönetnyilvánítást, úgyhogy
tessék, egy lista:

• Thao Lenek, az elképesztő ügynökömnek, aki támogatott, és azt

mondta, itt az ideje, hogy végre megírjam a sakk-könyvemet. Nem
akarom Oscarosra venni a figurát, de tényleg ő a kősziklám a
könyvkiadás kegyetlen világában, és teljes bizonyossággal állíthatom,
hogy nélküle elpusztulnék, mint egy, a kegyetlen elemeknek
kiszolgáltatott csupasz turkáló.

• Sarah Blumenstocknak, a szakasztörést utáló szerkesztőmnek, aki

beleegyezett, hogy kockáztat a young aduit regényemmel, bár felnőtt
regények szerkesztője (mintha tudott volna a bénító szorongásomról
és a változástól való félelmemről).

• Liz Sellersnek. Egyébként ő találta ki a bástyás poént. Legyen ez a nő

a PRH vezér igazgatója most rögtön, légyszi!

• Polo Orozcónak, aki pótolhatatlan tanácsokat adott nekünk Sarah-val,

ami segített, hogy a könyv a lehető legjobb formájában legyen a
legjobb közönség számára.

• A marketing- és sajtos csapatomnak a Berkley-n: Bridget O’Toole,

Kim-Salina I, Tara O’Connor, Kristina Cipolla. Hálás vagyok értük,
 és mindenért, amit tesznek, akkor is, ha még mindig nem teljesen
értem a különbséget a marketing és a publicitás között.

• Christine Legonnak és Natalie Vielkindnek, a vezető szerkesztőimnek,

valamint Jennifer Myersnek, a produkciós szerkesztőmnek, és Laurel
Robinsonnak, a szerkesztőmnek.

• Lilithnek, aki ismét a tökéletes borítót alkotta meg, mert nem képes
másra, csak nagyszerű dolgokra, valamint Vikki Chunak és Rita
Fragie-nek, aki a borítót tervezte.

• Cindy Hwangnak (a főszerkesztőmnek) és Erin Galloway-nek (a

sajtosomnak). Ők a legjobbak.

• Mindenki másnak a Berkley-nél és a Putman Young Readersnél.

• Mindenkinek az SDLA-nél, főleg Andrea Cavallaró-nak, Jennifer

Kimnek és Jess Wattersonnak.

• Csodás filmügynökeimnek, Jasmine Lake-nek és Mirabel

Michelsonnak.

• A barátaimnak. Tudják, kicsodák, és valószínűleg már amúgy is unják,

hogy a nevüket olvassák a köszönetnyilvánításban.

• Taylor Swiftnek. Tudod, mit tettél, Taylor.