Robin LaFevers

Sötét diadal
Írta: Robin LaFevers
A mű eredeti címe: DarkTriumph

Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vájná Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Várhidi Gyula
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Robin LaFevers 2013

© Bozai Ágota 2014
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2014

A kiadvány a Rights People, London engedélyével készült.

Borítóterv: © Richard Jenkins

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 515 8 (puhatáblás), kiadói kód: MX-877
ISBN: 978 963 261 516 5 (keménytáblás), kiadói kód: MX-878

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H ;
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített

változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 Az én személyes védőszentjeimnek:

Nancy Warnernek,
mert időről időre összefoltoz engem, hogy újra bevethessem
magam a küzdelembe;

Erin Murphynek,
aki néha tisztábban látta ezt a történetet,
mint én magam;

Kate O’Sullivannek,
állhatatos támogatásáért és lelkesedéséért;

valamint Mary Hershey-nek,

aki biztonságos helyet alakított ki, ahol a nehéz
és félelmetes beszélgetéseket lefolytathattuk.
 Személyek
Lady Sybella, a halál szolgálóleánya
ISMAE Rienne, a halál szolgálóleánya
Annith, novícia Mortain kolostorában
Az APÁTASSZONY
Alain D’albret, breton nemes, hatalmas birtokai vannak Franciaországban
Pierre D’albret, egyik fia
Julián D’albret, másik fia
Charlotte D’albret, tízéves lánya
Louise D’albret, hétéves lánya
Bertrand DeLur, gárdakapitány d’Albret magánhadában
Jamette De Lur, a lánya
Tephanie ,udvarhölgy Lady Sybella mellett
Madame FRANcoiSE Dinan, a hercegnő egykori nevelőnője
Jean RlEUX, Bretagne marsallja, a hercegnő egykori tanítója
Tilde, szobalány
ODETTE, a húga
JuLLlERS báró, breton nemes
VlENNE báró, breton nemes
Ives Mathurin báró, breton nemes
Benebic De Waroch, a Warochi Rémlovág, breton nemes, a birodalom lovagja
Yannic, porkoláb
Guion, breton földműves
Bette, a felesége
Jacques, a fiuk
Anton, a fiuk

Szénégetők
Erwan, a vezetőjük
Graelon, lázadó
Lazare, lázadó
WlNNOG, lázadó fiatalember
Malina , lázadó nő
A bretagne-i udvar és nemesség
Anne, Bretagne hercegnője, Nantes, Montfort és Richmont grófnője
II. Francis HERCEG (elhunyt)
LoMBART BÁRÓ, breton nemes
Gavriel Duval, breton nemes
Jean De Chalon, Oránia hercege
MlCHAULT Thabor, Rennes városőrségének parancsnoka
DuNOIS tábornagy, a breton hadsereg főparancsnoka
Phillipe Montauban, Bretagne kancellárja
Rennes püspöke
VIII. Károly, Franciaország királya
Anne DE Beaujeu, Franciaország régense
I. Miksa, német-római császár, Ausztria főhercege, Anne hercegnő egyik kérője
Sir de Brossé, fegyveres lovag
Sir Lorril, fegyveres lovag
Sir Lannion, fegyveres lovag
Sir Gaultier , fegyveres lovag
St. Mer apátnője
Sámson, a kovács fia
Claude, a favágó fia
 NANTES, BRETAGNE, 1489

Nem tudatlan, zöldfülű kezdőként érkeztem Szent Mortain ko­lostorába. Mire odaküldtek,
három halálnak voltam okozója, és volt két szeretőm is. Mégis volt néhány dolog, amit
megtanít­hattak nekem: Serafina nővér a mérgezés művészetét, Thomine nővér azt, hogy
miként kell bánni a gyilkos pengékkel, Arnette nővér pedig azt, hogy hol a leghatásosabb
lecsapni ezekkel a pengékkel, azaz úgy mutatta meg az emberi test legsebezhetőbb pontjait,
ahogy egy asztronómus a csillagos égboltra mutatva magyaráz.
Ha legalább annyira megtanítottak volna arra is, hogyan kell végignézni, ahogy ártatlanok
pusztulnak el a szemem láttára, mint ahogy a gyilkolásra, akkor sokkal jobban
felkészülhettem volna arra a rémálomra, amelybe beletaszítottak.
Megállók a kanyargó lépcső alján, figyelek, figyelnek-e. A márványpadlót mosó cselédlány, az
ajtófélfának dőlve szu­nyókáló apród...bármelyikük lehet kém. De még ha egyi­küknek sem
feladata engem figyelni, meglehet, hogy valaki hajlandó fecsegni valamilyen kegy lehulló
morzsáit remélve.
Az elővigyázatosság mindenekfelett. Inkább felmegyek a déli lépcsőn, aztán vissza a földszinti
nagy előcsarnokba, onnan közelítem meg az északi tornyot. Nagyon gondosan azokra a
helyekre lépek, ahol a cselédlány éppen felmosott, és hallom, hogy halkan szitkozódik. Az jó.
Most már biztos, hogy meglá-tott engem, és ha kérdezik, emlékezni fog rám.
A földszinti csarnokban szolgák téblábolnak. Akiket nem zavartak el, serényen végzik
teendőiket, vagy bölcs patkányok­ként meghúzzák magukat valahol, ahol nincsenek szem
előtt.
Amikor végre elérem a palota északi szárnyát, nem látok senkit. Megszaporázom lépteimet,
az északi torony felé sietek, de olyan sűrűn pillantok hátra, hogy kis híján megbotlom egy
apró alakban. A legalsó lépcsőn üldögél.
Átkozódnék, már a nyelvemen van, de sikerül türtőztetnem magam. Lenézek. Látom, hogy
gyerek. Kicsi lány.
- Mit keresel te itt? - kérdem szigorúan. Minden idegszá-lam megfeszült, ez a váratlan
akadály nem sok jót jelent. - Hol van az anyukád?
A lányka könnyes ibolyaszín szemmel néz fel rám; félelem markol gyomromba. Hát senki
nem figyelmeztette, milyen ve-szélyes ilyen szép kislánynak egyedül bolyongani ezeken a
fo-lyosókon? Legszívesebben felemelném és megráznám, és meg-ráznám az anyját is, és
ráüvöltenék, hogy ez nem biztonságos; veszélyes ezeken a lépcsőkön ülni, ebben a
kastélyban lenni. De nem szólok. Inkább mély levegőt veszek és hallgatok.
- Az anyukám meghalt - szól a gyermek magas, remegő hangon.
A lépcsőre nézek, ahol első feladatom vár, de nem hagyha­tom itt ezt a gyereket.
- Hogy hívnak?
- Odette - feleli. Nem tudja, félnie kell-e tőlem.
- Nos, Odette, ez a hely nem játszásra való. Senki nem vigyáz rád?
- A nővérem. De most dolgozik, és ilyenkor nekem el kell bújnom, mint egy kisegérnek.
A nővére legalább nem ostoba.
- De ez nem jó búvóhely. Látod, én is milyen könnyen rád találtam.
A kislány ekkor néz rám először, félénk mosollyal, és abban a pillanatban annyira emlékeztet
az én húgomra, Louise-ra, hogy a lélegzetem is elakad. Gyorsan gondolkodom; visszavezetem
a nagy előcsarnokba.
Siess, siess, siess, siess - sürget a gondolat, mintha kopóként járna a nyomomban.
- Látod azt az ajtót?
Bólint, bizonytalanul néz rám.
- Menj be rajta, aztán le a lépcsőn! A kápolnába jutsz. Az a legjobb búvóhely. - Mivel pedig
d’Albret és emberei sosem men­nek a kápolnába, a legbiztonságosabb is. - Ki a nővéred?
-Tilde.
- Jó. Megmondom Tildének, hol vagy, hogy érted mehes-sen, ha végzett a munkájával.
- Köszönöm — mondja Odette, aztán eltűnik az előcsarnok-ban. Legszívesebben elkísérném a
kápolnába, de már így is azt kockáztattam, hogy elkések, és emiatt nem tudom teljesíteni a
rám rótt feladatot.
Visszafordulok, kettesével veszem a lépcsőfokokat. A lép­csőfordulóból nyíló vastag
faajtónak új zárja van, nehezen jár, mert nem használják. Lassan nyitom, nehogy
megreccsenjen, nehogy valaki észrevegyen.
Ahogy kilépek a hideg téli napsütésbe, metsző hideg szél kap a hajamba, kitépi a haj hálóból.
Az óvatosság miatt drága időt vesztettem, és imádkozom, hogy ne csak azért jöjjek fel ide,
hogy szeretteimet meghalni lássam.
Sietek az oromzatos falra, lenézek az alanti mezőre. Lova­gok kis csoportja vár, nyeregben;
egy még kisebb csoport azzal a féleszű Rieux marsallal. Rögtön felismerem a hercegnőt,
kecses tartással ül szürke poroszka lován. Nagyon törékenynek és ki­csinek tűnik;
elképzelhetetlen, hogy kis vállaira vegye királysá­gunk sorsát. Lenyűgöző, hogy ez idáig
sikerült visszatartania a francia megszállást; a csodával határos, hogy mindezt sikerült úgy
elérnie, hogy tanácsadóinak fele elárulta.
Jobbra mögötte Ismae, aki szívemből nővérem és talán vér szerint is az, ha igaz, amit a
nővérek a kolostorban róla mond­tak. Ereimben hevesebben kezd lüktetni a vér, de nem
tudom,hogy az örömtől, hogy mégsem késtem el, vagy a rémülettől, mert tudom, hogy mi
következik.
Csak Ismae-t figyelem; minden félelmemet és aggodalma-mat rájuk összpontosítva, mint egy
katapultból kilőtt követ.
Felém sem pillant.
A vár mélyéből kelet felől halk morajlás hallatszik, ahogy a kapurostélyt felhúzzák. Ezúttal,
amikor figyelmeztetést küldök felé, karomat is mozdítom, mintha egy csapat kacsát
hessegetnék cl. Remélem - imádkozom -, hogy a kötelék, amely még létezik közöttünk,
lehetővé teszi, hogy megérezzen engem.
De tekintetét egy pillanatra sem mozdítja el az előtte álló hercegnőről, és kis híján felkiáltok
a bosszúságtól. Menekülj! - kiáltja elmém. - Ez csapda! Aztán, amikor már attól tartok, hogy
le kell vetnem magam az oromzatról, hogy felfigyeljen rám, Ismae felnéz.
Menekülj! - könyörgök neki, majd ugyanazzal a karmozdu-lattal jelzek, mint korábban.
Megérti. Elkapja pillantását rólam, a keleti kapu felé néz, aztán megfordul, és kiált valamit a
mellette álló harcosnak, az én testem pedig elernyed a megkönnyebbüléstől.
A mezőn álló kis csapat életre kel; parancsokat ordítanak egymásnak. Ismae ismét előre
mutat, ezúttal nyugat felé. Jól van. Meglátta a csapda második karját. Most csak
reménykedhetek, hogy figyelmeztetésem nem késett el.
Amint Rieux marsall és emberei rájönnek, mi történik, meg-fordítják lovaikat, és
visszavágtatnak a városba. A hercegnő és kísérete mozdul, új alakzatot alkotnak, de még ott
vannak a me­zőn.
Meneküljetek! A szó mellkasomban dörömböl, de nem me-rem kiejteni; attól félek, hogy
hiába állok távol, a toronyban, valaki a kastélyban meghallja. Előrehajolok, megragadom a
párkányzat hideg, reszelős kövét, olyan erővel, hogy felsérti kezem csupasz bőrét.
D’Albret csapatainak első vonala látóterembe ér, féltestvé­rem, Pierre is ebben az előőrsben
van. Aztán amikor már tel-jesen biztos vagyok benne, hogy túl késő, a hercegnő csapata
kettéválik, és alig tizenketten szembeszállnak a támadókkal. Tizenkettő kétszáz ellen. Erőtlen
nevetés tör fel belőlem ön­kéntelenül, de a hangot elviszi a szél, mielőtt bárki meghallaná.
A hercegnő és két férfi ellovagol, de Ismae tétovázik. Aj-kamba harapok, nehogy felkiáltsak.
Nem gondolhatja, hogy segíteni tud a halálra ítélt lovagoknak! Ügyük teljesen remény-telen,
és még a mi képességeink sem segíthetnek a tizenkettőn, akik bátran lovagolnak a halálba.
- Menekülj!
Ezúttal hangosan kimondtam, de ahogy nevetésemet, ezt is felkapta a hideg, metsző szél, és
a magasba vitte, ahol senki nem hallhatta meg. Az sem, akit figyelmeztetni akartam, de az
sem, áld megbüntetett volna árulásomért.
Ám valami talán mégis eljuttatta figyelmeztetésemet Ismaehez, mert végre megfordította
hátasát, és a hercegnő után vág­tatott. A mellemet szorító vasabroncs valamelyest enged,
mert nehéz végignézni, ahogy a férfiak meghalnak, azt azonban nem tudnám elviselni, ha
Ismae is ott pusztulna el.
Vagy ami ennél is rosszabb: ha élve fognák el.
Pia ez megtörténne, inkább én ölném meg, mintsem d’Albret kénye-kedvére hagyjam, mert
ő nem lenne hozzá kö­nyörületes. Semmiképpen nem lenne méltányos vele azok után, hogy
Guérande-ben tönkretette a terveit, és kis híján kibelezte, mint egy halat. Sok napja volt arra,
hogy bosszúját borotvaélesre fenje.
Ostobaság tőlem, hogy tovább maradok ott az oromfalon. Távoznom kellene most azonnal,
amíg semmiképpen nem ve-hetnek észre, de képtelen vagyok elfordulni attól, amit látok.
Mint megáradt folyó zúgó vize, úgy özönlenek d’Albret erői a hercegnő testőrcsapatára.
Mennydörgés a hang, ahogy páncélok csattannak össze, pi- kék döfnek át pajzsokon, kardok
találkoznak.
Meglep, milyen hevesen harcolnak a hercegnő emberei. Ügy küzdenek, mintha maga Szent
Camulos szelleme szállta volna meg őket, úgy szántanak a rájuk özönlő sokaságban, ahogy a
földműves vág rendet az érett, szálas gabonában. Valami csoda folytán sikerül magukat
tartani, és így elég hosszú ideig hátrál­tatják d’Albret erőit ahhoz, hogy a hercegnő
kíséretével a fák védelmébe érjen. Ott hiába vannak d’Albret emberei túlerőben, előnyük
elenyészik, ha faágak elől kell lehúzódniuk.
Kelet felől trombitaszó hallatszik. Elkomorulva nézek arra­felé; attól tartok, hogy d’Albret egy
harmadik haderőt is odaren­delt. De nem; a csapat a rennes-i helyőrség fekete-fehér
zászlajá­val érkezik; élénken kiemelkedik ez a lobogó a kék ég hátteréből; tucatnyi új ember
lovagol a zűrzavarba. Amikor a hercegnő és a többiek eltűnnek a láthatáron, végre
fellélegezhetek.
Ám az új csapatok beavatkozásával is megsemmisítő a vere­ség. A hercegnő csapatának
nincs esélye, ilyen túlerővel szem­ben semmiképp. Kezem fegyverért bizsereg, de a nálam
lévő kések ilyen távolságból semmit nem érnek. Ha íj lenne nálam, azzal nagyobb hatást
érhetnék el, de az íjat lehetetlen észrevét-lenül magunknál hordani, így csak tehetetlenül
nézem az ese-ményeket.
D ’Albret csak a csapda hadműveletet tervelte ki: gyors ki­rohanás, aztán az elfogott
hercegnővel bevonulni. Amint rájött, hogy a préda elszökött, és vele elillant a meglepetés
előnye, jelt ad katonáinak, hogy vonuljanak a vár falai mögé mielőbb. Jobb a veszteségeket a
lehető legjobban csökkenteni, mint még több embert veszteni ebben a félresikerült cselben.
Odalent a küzdelemnek szinte vége. Csak egy katona foly-tatja a harcot, egy nagydarab
katona, akinek nincs érzéke olyan gyorsan meghalni, mint a többieknek. Sisakját levágták
fejéről, páncélját három nyíl fúrta át, behorpadt tucatnyi helyen. Páncél inge szakadt, a
vágásoknál erősen vérzik, de így is harcol, szinte emberfeletti erővel veti magát az ellenség
tömegébe. Legszíve­sebben szólnék neki: Minden rendben. A hercegnő már biztonságba ért.
Békével meghalhatsz, és akkor te is biztonságban leszel.
Feje felfelé rándul az éppen kapott ütéstől, és a nagy távol­ságon át is találkozik tekintetünk.
Vajon milyen színű a szeme, és milyen gyorsan homályosodik el, amint a Halál magához
ra-gadja?
Aztán d’Albret egyik embere előrelendül, és leszúrja a lovag hátasát. A harcos hosszú,
keserves üvöltéssel esik el, és ekkor, ahogy a hangyák lepik el a húst, ellenségei ráözönlenek.
A férfi halálkiáltása egészen a toronyig hangzik, szívem köré gyülemlik, és hív, hív, hogy én
is...
Vad vágy fog el, irigy vagyok arra a lovagra és a mindentől mentes feledésre, amely magához
vonzza. Már szabad, mint az égen gyűlő keselyűk. Milyen könnyen jönnek és mennek,
mi-lyen messze magasan a veszély felett repülnek. Nem tudom, képes leszek-e visszamenni
saját kalitkámba; rácsa hazugság, gyanú és félelem. Ez a kalitka annyira sötét, olyan mély
árnyak vannak benne, hogy akár a halál is lehetne.
Előrehajolok, a párkányzat két foga közé nyomulok, teste­met a kőfal fogja közre. A szél
köpönyegembe kap, megemel, mintha azt jelezné, hogy fel tudna vinni, repülhetnék rajta,
vele, mint a madarak vagy a lovag lelke. Menjünk! - kiáltja nekem. Elviszlek messze, messze.
Legszívesebben nevetnék, annyira mámorító ez az érzés. Ugorj, elkaplak - súgja csábítón.
Vajon fájna ? - tűnődöm az alanti éles sziklákra nézve. Erezném, amikor a kövekre
csapódom? Behunyom a szememet és elképzelem, ahogy suhanok a légben lejjebb, lejjebb,
lejjebb, ha-lálom felé.
Vajon tényleg bekövetkezne? A kolostorban Mortain szol­gáló nővérei olyan fukarul
osztogatták tudásukat, mint fösvény a garasát. Nem értem teljes mértékben, milyen
hatalommalruházott fel engem a Halál. Ráadásul a Halál már kétszer eldo-bott magától. Mi
van akkor, ha a harmadik alkalommal is ezt teszi, és egész életemet nyomorékon,
tehetetlenül, a körülöttem lévők kegyelmének kiszolgáltatva kell eltöltenem? Ettől a
gon-dolattól vadul megrázkódom, és egy lépést távolodom a faltól.
- Sybella?
Újabb rémület szorítja mellkasomat, kezem a szoknyaredők közé rejtett keresztért nyúl; nem
szokványos feszület, hanem ravaszul álcázott tőr, amelyet a kolostorban terveztek nekem.
Miközben hátrafordulok, szemem tágra nyílik, mintha nagyon izgatott lennék valamiért, és
ajkam merész mosolyra húzódik.
Julián az ajtóban áll.
- Mit keresel idekint? - kérdi.
Hagyom, hogy szemem felcsillanjon, mintha örülnék, hogy látom, nem döbbenet tört volna
rám. Aztán ismét a bástya felé fordulok, és összeszedem magam. Minden saját
gondolatomat, minden valódi érzésemet mélyen eltemettem, mert bár Julián a
legkedvesebb közülük, nem ostoba. És mindig is jól tudott az arcomról olvasni.
- Nagyon kíváncsi voltam - felelem, és ügyelek arra, hogy izgatott, doromboló hangon
szólaljak meg. Minden rosszban van valami jó. Legalább csak azután talált rám, hogy
figyelmez-tettem Ismae-t.
Hozzám lép a fal mellé, olyan közel, hogy könyökünk összeér, és fanyar, csodálkozó pillantást
vet rám.
- Nézni akartad?
Megvető grimaszt vágok.
- Nem számít. A madár kirepült a hálóból.
Julián elkapja tekintetét rólam, és kinéz a mezőre.
- A hercegnő elmenekült?
- Attól tartok, igen.
Gyorsan visszapillant rám, de pajzsként viselem arcomon a megvető kifejezést.
- Hát, nem fog örülni neki - jelenti ki Julián.
- Nem. És mi fizetjük meg a kudarc árát. - Ránézek, mintha csak akkor vettem volna észre,
hogy nem harci öltözéket visel. - Miért nem vagy a többiekkel a mezőn?
- Azt a parancsot kaptam, hogy maradjak itt.
Hirtelen félelem markol szívembe. Vajon d’Albret ilyen kö­zelről figyeltet?
Julián a karját nyújtja felém.
- Vissza kell érnünk a nagyterembe, mielőtt visszatér. Rámosolygok, karjához lépek, és
hagyom, hogy szinte a keblemhez érjen. Ez az egyetlen hatalmam felette; lassanként
adagolom ezt a kegyet, hogy ne kelljen marokkal kapnia utána.
Amint a torony ajtajához érünk, Julián hátrapillant a bás-tyára, aztán kifürkészhetetlen
pillantással néz rám.
- Senkinek nem mondom meg, hogy idefent voltál. Vállvonással nyugtázom a bejelentést,
mintha egyáltalán nem számítana nekem. Mindazonáltal attól tartok, e szívességét még meg
kell fizetnem.
Máris sajnálom, hogy nem ugrottam le, amikor esélyem lett volna rá.
Sietős léptekkel haladok Julián oldalán; nem hagyom, hogy elmém végiggondolja a
lehetőségeket és megriadjon. Fejemet büszkén tartom, arcomon egyértelműen látszik a
körülöttem levők iránti megvetés. Ami azt illeti, ez nem is színlelés, mert szinte mindenkit
gyűlölök itt, d’Albret udvaroncaitól a gerinc­telen breton kisurakig, akik nem tanúsítottak
semmilyen ellen­állást, amikor elragadta hercegnőjük kastélyait. Gyáva, talpnya­ló,
szolgalelkű alakok egytől egyig.
Julián megáll a nagyterem előtt, megvárja, hogy néhány visszatérő elhaladjon mellettünk, így
a lehető legkisebb az esély, hogy belépésünket észreveszik. Bár örülök, hogy titkomat
meg­tartani szándékozik, csak találgatni tudok, milyen árat követel tőlem ezért.
A nagyteremben szótlan szolgák sietnek dolgukra; bo­rostömlőket cipelnek, megrakják a
tüzet, igyekeznek az urak minden kívánságát kitalálni, mielőtt szidalmat vagy büntetést
kapnak azért, hogy nem vették észre a feladatot sokkal előbb. Kis csoportok beszélgetnek az
előcsarnokban halkan, óvatosan. Nyilván eljutott már hozzájuk a hír, hogy d’Albret csele nem
vált be, és diadal nélkül tért vissza.
Az egyetlen személy a csarnokban, akinek nincs annyi jó ér-zéke, hogy az óvatosság
darócköpönyegét magára vegye, az az idióta Rieux marsall. A kandalló előtt járkál fel-alá, és
keservesen méltatlankodik Madame Dinannak, hogy d’Albret tönkretette az ő becsületét
azzal, hogy az ő fehér zászlaja alatt csapdát állított a hercegnőnek. Éppen ő beszél a
becsületről, aki a hercegnő tanítója és gyámja volt... egészen addig, amíg elárulta,
d’Albretpártjára állt, és együtt igyekeztek meggyőzni a fiatal hercegnőt, hogy nincs más
választása, csak azt tenni, amit ők kívánnak tőle.
A hercegnő azonban mindannyiuknak meglepetést okozott.
Fülsüketítő patadobogás hallatszik az udvarról, ahogy a fér­fiak visszatérnek, aztán a katonák
zajonganak. Kardok káosza; letett fegyverek csörgése, bőrnyikorgás, páncélingek és páncélok
bongása. Többnyire győzelmi kiáltásokkal és nyers nevetéssel térnek vissza, de ma nem így
van. Ma a férfiak hátborzongatóan szótlanok.
Az ajtó ádáz csattanással nyílik. Gyors, nehéz léptek ha­ladnak végig a kőpadlón
sarkantyúpengéssel. Az egész terem - Rieux marsall is - elcsendesedik, várják a közeledő
vihart.
A szolgák diszkóinak szem elől, a gyávábbak valami kifo­gást hebegnek, amelynek ürügyén
elhagyják a termet.
Szinte tapintható a jelenlévők vágya, hogy valahol máshol legyenek. Minden erőmmel
igyekszem lábamat nem mozdí­tani a kőpadozatról, nem fordulni sarkon, nem futni fel a
lép­csőn az emeleti helyiségek biztonságába. Bűntudatom azon­ban azt követeli, hogy
maradjak, és mutassam meg d’Albret előtt, hogy nincs semmi félnivalóm. Bár szeretnék, nem
mene-külök, hanem Julián füléhez hajolva, súgva kérdem.
- Szerinted Madame Dinan és Rieux marsall szeretők?
Bár kérdésem hallatán Julián mosolyog, megszorítja a karo-mat. Bosszúsan, komoran
elrántom tőle. Túl jól ismer engem. Túlságosan is jól.
Aztán d’Albret jelenlétének ereje ereszkedik ránk. Beviharzik a nagyterembe, mint pusztító
tűzzivatar. Vér, verejték, sár bűze érkezik vele. Arca sápadt a dühtől, szakálla így még
természetellenesebben feketének tűnik. Szorosan a nyomában fegyverhordozója, Bertrand
de Lur gárdakapitány, majd egy tucat hadúr és kísérő. Közülük ketten, Julliers és Vienne báró
a hercegnő vazallusai voltak, de annyira buzgón igyekeztekd’Albret iránti hűségüket
kimutatni, hogy önként vállalkoztak a feladatra, és részt vettek a csapdaállításban, bár
nagyon is jól tudták, mit tervez d’Albret hűbérúr nőj ükkel.
Ezért nagy örömömre szolgál, hogy Mortain mindkettőjü­ket a halál jelével jelölte meg.
Sötét, árnyékszerű folt van hom­lokukon. A hercegnőnek sikerült elmenekülnie, és
megláttam ezt a két jelet; ez a nap egyáltalán nem sikerült rosszul.
- Miért mosolyogsz? - kérdi Julián.
Elvonom tekintetemet a két férfiről.
- Mert ez elég szórakoztató lesz - súgom, alig egy léleg­zetvételnyivel azelőtt, hogy d’Albret
hangja korbácsként hasít végig a termen.
- Küldjenek embereket minden toronyba! Nézzék meg, van-e fent valaki, akinek nem kellene
ott lennie! H a figyelmez-tetést küldtek, akkor azt minden bizonnyal az északi toronyból
adták le.
A falhoz nyomom hátamat, és azt kívánom, bárcsak az apá-cák megtanítottak volna nekünk
valami varázslatot, amellyel láthatatlanná tehetnénk magunkat.
- Hozzák elém Pierre-t! - folytatja d’Albret. - A nyugati kaputól gyorsabban kellett volna
előrontania. Meglehet, az ő késlekedése miatt nem sikerült a tervem. - Kinyújtja a kezét,
apródja lehúzza jobb páncélkesztyűjét. Mielőtt az apród a má­sikat is lehúzhatná, d’Albret
megfordul, újabb parancsot üvölt. Az apród kartávolságon kívülre ugrik, aggódva vár, fél
közelebb húzódni, de jobban fél attól, hogy nem tud fazonnal rendelke-zésre állni, amikor
szükség lenne rá.
- Egy szakasz ember lovagoljon a hercegnő után, jelentése­ket kérek minden cselekedetéről,
minden mozdulatáról és vé­delmezőiről. Ha esély nyílik elfogására, haladéktalanul tegyék
meg! Aki elhozza hozzám, bőkezű jutalomban részesül.
Miközben de Lur megismétli e parancsokat embereinek, egy másik apród is készenlétben áll,
hogy egy kehelynyi bort adjond ’A lbret kezébe, m ég m ielőtt külön kérnie kellene. D ’A lbret
a kehelyért nyújtja kezét, és mind izgatott várakozással figyeljük, hogy csillapítja szomját.
Madame Dinan előrelép, mintha nyug­tatni akarná, aztán meggondolja magát.
Miután a gróf kiitta italát, egy hosszú percig bámulja a kelyhct, aztán a kandallóhoz csapja. A
kristály éles csattanása visszhang­zik a néma teremben. D ’A lbret lassan visszafordul a terem
felé; a csenddel ugyanolyan fortélyosan bánik, mint a karddal; hagyja, hogy a hangtalanság
szorosabbra feszüljön, mint a dobbőr.
- Hogyan sikerült a rennes-i katonáknak éppen akkor oda-érni? - Hangja megtévesztően
nyugodt; sokkal félelmetesebb, mintha üvöltözne. - Hogyan lehetséges? Áruló van
közöttünk?
A terem csendes; mindenkinek több esze van annál, mintsem e kérdésre válaszolni merjen.
Tudjuk, hogy sok áruló van közöt­tünk, de egy fiatal lányt könnyű elárulni. Más kérdés, hogy
van-e valaki, akinek volt bátorsága d’Albret ellen árulást elkövetni.
Rieux marsall ökölbe szorítja a kezét, és egy lépést tesz d’Albret felé. Dinan a kezét mozdítja,
hogy megállítsa, de Rieux túl gyors. Mon Dieu, vagy ő a legbátrabb ember, akivel valaha
találkoztam, vagy a legnagyobb bolond.
- Hogyan lehetne bárki áruló, amikor senki nem ismeri a terveit, uram? - kérdi Rieux.
D ’Albret tekintete lassan Rieux ökölbe szorított kezére csúszik.
- Ez a döntés az utolsó pillanatban született meg.
- Akkor is tájékoztatnia kellett volna! Szavamat adtam a hercegnőnek, hogy garantáljuk
biztonságát a tárgyalás során.
Merde! Ez az idióta nem érzi, hogy élete homokja éppen lepereg az óra nyakán, miközben
ellentmond a hadúrnak?
DAlbrct teljes figyelmét Rieux-re fordítja. Julián teste meg-feszül mellettem.
- Pontosan ezért nem kapott tájékoztatást. A szavát adta, ennek következtében
akadékoskodott és sipákolt volna, mint valami vénasszony.
Rieux egy szót sem szólt. Nem tudom, vajon azért-e, mert megdöbbent d’Albret válaszától,
vagy mert végül rájött, milyen veszélybe keverte magát.
- Ráadásul tudjuk, hogy milyen sikerrel nyerték meg az Ön érvei - mondja d’Albret, hangja
gúnyos élt kap. - Ostoba had-vezér, áld egyetlen taktikával akar háborút nyerni.
Aztán d’Albret arca megváltozik, oly gyorsan, ahogy a kén­eső; már nem megvető, hanem
fenyegető.
- Tudomást szerzett erről a tervről és figyelmeztette, ugye? Hogy megvédje a hercegnő
erényét, ugye?
Rieux hátrahőköl. Akármit látott d’Albret szemében, végre megdöbbent.
- Nem - feleli gyorsan, határozottan.
D ’A lbret egy gyötrelmesen hosszú pillanatig a szemébe néz, aztán visszafordul a terem felé.
- Hogyan történhetett meg, hogy a rennes-i helyőrség a megmentésére sietett? Miért most?
Miért ma? Miért éppen ezen az órán? - A gróf szeme vésszel villan. - Az egyetlen ma-gyarázat
az, hogy áruló van a sorainkban.
A rennes-i csapatok érkezése legalább elvonta figyelmét az északi toronyról. Egyelőre.
- A hercegnő és Dunois hírt hoztak a franciákról - vált témát Rieux hirtelen.
D ’Albret felkapja a fejét. Vár.
- Azt mondják, hogy a franciák átkeltek Bretagne határán, és elfoglaltak három breton
várost; köztük Ancenis-t.
A ncenis éppen Rieux marsall saját birtoka. D ’A lbret ajkát csücsörítve nézi, csak nézi a
marsallt.
- Kétségtelen, hogy Dunois csak el akarta vonni az ön figyelmét - mondja D ’Albret, majd
Bertrand de Lurnek kiált: - Küldjenek oda embereket; derítsék ki, igaz-e ez a hír!
De Lur bólint, de mielőtt parancsot adhatna, d’Albret újabb utasításokat ad.
- Amikor ezzel végzett, kérdezze ki az embereket! Tudja meg, elment-e valaki a múlt héten
innen Rennes-be! Ha igen, amint visszatérnek, hozzák elém őket kikérdezésre!
A fegyveresek elhallgattak. Néhányan elsápadtak. Mert d’Albret kikérdezési módszerei
közismerten hírhedtek. Rémálom.
De Lur kurtán bólint, aztán siet az úr parancsait kiadni. A nagy teremből kifelé menet rám
pillant és kacsint. Úgy te-szek, mintha nem venném észre, inkább féltestvéremre, Pierre- re
figyelek, ahogy a távozó parancsnok mellett belép. Sisakja a hóna alatt, álla felszegve, arcán
kellemetlen kifejezés. A bal szemöldökén húzódó fehér heg billogjegyként világít.
- Mi történt? - szólal meg, és leveszi kesztyűjét. - Hogyan sikerült elmenekülnie?
D ’A lb ret felkapja a fejét.
- Úgy, hogy maga késett az embereivel.
A vádra Pierre megtorpan; egymással viaskodó érzelmek torlódnak arcán, ami mulatságos is
lehetne, ha a helyzete nem volna olyan súlyos.
- Polgárok állták utunkat; a kapukat próbálták eltorlaszolni, és ezzel megakadályozni, hogy
csatlakozzunk Önhöz a mezőn.
D ’A lbret egy hosszú pillanatig nézi, csak nézi; próbálja eldönteni, hazudik-e.
- Meg kellett volna ölnie őket.
- Azt tettem - feleli Pierre; telt, érett ajka mogorván, daco-san mozdul.
- Akkor gyorsabban meg kellett volna ölnie őket - mordul d’Albret.
Kis híján keserű nevetés fakad torkomból. A bátyám nem öl neki elég gyorsan. A végén
azonban d’Albret kurtán bólint; nála ez a dicséret jele.
A feszült pillanatot felbolydulás zajai szakítják meg, ahogy a visszatérő katonák vagy fél tucat
férfit terelnek a nagyterembe; ránézésre a legalantasabb szolgáknak tűnnek.
D ’Albret ajkához érinti ujját.
- A toronyban találták őket?
De Lur belerúg egyikükbe, aki az ő ízléséhez képest nem hunyászkodott meg eléggé.
- Nem. De ezek nem voltak munkára beosztva éppen, és nincsenek tanúk, akik
bizonyíthatnák, hol voltak a támadás alatt.
D ’Albret kíváncsi keselyűként oldalra fordítja fejét. Lassan megközelíti a hercegnő szolgáinak
kis csapatát.
- Ezek szerint nagyon hűségesek vagytok, ugye? - kérdi; hangja lágy, mint a legfinomabb
bársony.
Senki nem válaszol. D ’Albret mosolyra húzza ajkát. Végigfut a hátamon a hideg.
- Nekem megmondhatjátok, mert én a hűség nagy tiszte­lője vagyok.
A legidősebb minden erejével igyekszik egyenesen állni, de nyilvánvaló, hogy megverték, és a
lába nem engedelmeskedik.
- Igen, milord - feleli büszkén. - Születésétől fogva szol­gáljuk a hercegnőt, és ezt a szolgálatot
most sem szándékoztuk feladni.
- A franciák nem tudtak megvenni benneteket arannyal?
Behunyom a szememet és imádkozom, hogy ez a vén bo-lond térjen észre, vigyázzon a
szájára, és saját biztonsága érde-kében hallgasson végre el. De túlságosan belelovallta
magát, hogy megvédje a becsületüket.
- Minket nem, uram. ; D ’Albret egy lépéssel közelebb lép hozzá; az ember fölé magasodik,
végigméri a csoportot.
- Melyikőtöknek jutott tudomására a mi kis meglepeté­sünk, és lopózott ki, hogy
figyelmeztesse a hercegnőt?
- Egyikünk sem tudta - feleli az öreg, és én megkönnyeb-bülten felsóhajtok. Ám az a vén
bolond még mindig a hűségét fitogtatja. - De ha tudtuk volna, értesítettük volna.
D ’Albret idegesen néz Pierre-re.
- Hogyan hibázhattuk el?
Fivérem vállat von.
- A legjobb csapda sem kapja el elsőre az összes patkányt, uram.
D ’Albret minden figyelmeztetés nélkül hátrarántja acél lánckesztyűs kezét, és pofon vágja az
öreget. A szolga nyaka hallható reccsenéssel hátracsuklik. Julián megragadja a keze-met,
erősen, figyelmeztetően, hogy maradjak csendben, és ne mozduljak. És bár legszívesebben
rávetném magam d’Albret-re, nem mozdulok. Ahogy a legutolsó hős lovag megállta a helyét,
úgy én sem mozdulhatok. A Halál szolgálóleányaként a helye-men kell lennem, hogy
lecsaphassak, amikor eljön az idő. Külö­nösen most fontos ez, amikor d’Albret nyílt
árulásának hatására nyilván meg fog jelenni rajta a jel, amire már hat hónapja várok.
Ráadásul az öreg már halott; dühöm nem szolgálná a javát. Imát mormolok távozó lelkéért.
Ez a legkevesebb, amit tehetek, bár közel sem elég.
Rieux marsall dühödten lép előre, de mielőtt megszólal­hatna, d’Albret felüvölt.
- Megkíméltem a nyomorult életeteket! - Hangja meny-dörgésként visszhangzik a teremben;
a többi szolgának végre van annyi magához való esze, hogy rémületükben összehúzzák
magukat. - És ez a hála?
Acél sikolt, ahogy kivonja kardját. Gyomrom apró labdaccsá rándul, elindul felfelé torkomon,
de mielőtt akár egyetlen figyel­meztető hangot is adhatnék, a kard a kuporgó emberek közé
csap. Vér fröccsen a padlóra, a második csapás elintézi a többit.
Észre sem veszem, hogy előrelépek, míg meg nem érzem, hogy Julián karja a derekam köré
fonódik és mozdulatlanul tart.
- Vigyázz - súgja.
Behunyom a szememet és várom, hogy csillapodjon zsigereim háborgása. Julián megbök,
szemem kinyílik, óvatosansemleges kifejezést veszek arcomra. D ’Albret álnok pillantása van
rajtunk, ajkam széleit kissé széthúzom, megemelem, mintha némiképp szórakoztatna a
mészárlás, amit az imént a szemünk láttára végrehajtott.
- Bolondok - súgom. Jó, hogy már nincs szívem, mert ha lenne, most biztosan megszakadna.
- Julián! - kiált d’Albret, és érzem, hogy Julián összerezzen. Ellép mellőlem. - Igen,
apámuram!
- Gondoskodj róla, hogy itt feltakarítsanak! Te pedig, leá-nyom - szól d’Albret, és tompa
fekete szeme egyenesen engem néz; nagy fegyelemmel a szemébe nézek, és arcomon nem
láthat mást, csak enyhe mosolyt - gondoskodj Madame Dinanról! At-tól tartok, elalélt.
Ahogy ellépek a kőfal biztonságából, hogy teljesítsem apám parancsát, azt kívánom - bár
nem túlságosan -, hogy Julián bárcsak ne talált volna rám a toronyban. Ha apánk rájön, hogy
mit tettem, ugyanolyan könnyen megöl engem, ahogy azokat az embereket lekaszabolta.
Bár talán nem olyan gyorsan.
Követem az ájult Madame Dinant vivő lakájokat a hölgy szobá-jába; gondolataim és
mozdulataim lassúak, vontatottak, mintha sárban gázolnék. Önfegyelmem minden erejével
igyekszem vi-selkedni, visszafogni magam. Nem botladozhatok, nem hebeg-hetek, mint
valami féleszű.
Madame Dinan szobájába érünk; a lakájokkal az ágyra he-lyeztetem, aztán kiparancsolom
őket a szobából. Nem vagyunk szövetségesek, Madame Dinan és én; csak egymás titkainak
tu-dói vagyunk, ami teljesen más dolog.
Ügy került az életünkbe, hogy elmenekült; nem akart többé a hercegnő nevelőnője lenni;
annak a hercegnőnek nem akart többé nevelőnője lenni, akit úgy elárult, hogy annál
nagyobb árulás talán nem is létezhet. D ’Albret a saját lányai nevelésé­nek felügyeletével
bízta meg. A felügyelet nagyrészt távolból történik; levelek és közvetítők útján, kivéve, ha
valami tragédia történne; akkor igyekeznie kell személyesen megjelenni, hogy elsimítsa az
esetleges gondokat.
Fektében öregebbnek látszik; arcán nem feszül az a hamis vidámság, amelyet mintegy
álarcként visel. Kifőzöm ingvállát, hogy könnyebben lélegezzen, majd leveszem róla a nehéz,
or-mótlan fej díszt. Nem azért, mert ez hozzájárult ahhoz, hogy el-ájult, hanem is azért, mert
tudom, nagyon sérti a hiúságát, hogy öregasszonyosra őszült a haja. Elég kis büntetés ez, de
egyelőre ezt tudom megtenni.
Arcon csapom, hogy magához térítsem; az ütés talán egy kissé erősebb a kelleténél.
Lélegzete megakad, felriad. Kettőt pislog, próbálja felmérni, mi történt, aztán felül.
Visszanyomom.
- Nyugalom, madame. Pihenjen!
Szeme tágra nyílik, amikor meglátja, ki gondoskodik róla. Körbenéz a szobában és észleli,
hogy csak ketten vagyunk. Az a furcsa pillantás ismét rám irányul, mint riadt pacsirta reppen
el.
- M i történt? - kérdi.
Mély torokhangon szól, és arra gondolok, vajon részben ezért vonzódik-e hozzá d’Albret.
Egyesek szerint még akkor kezdődött egymás iránti vonzalmuk, amikor a hölgy még ifjúsága
virágjában pompázott, két teljes évvel volt nálam fiatalabb.
- Elalélt, madame.
Hosszú, csontos ujjaival keble előtt, ingvállán matat.
- Nagyon meleg lett.
Könnyeden és könnyedén hazudik; ez nagyon bosszant. Le-hajolok, arcunk közel ér;
hangomat kedvesre, negédesre fegyel-mezem, mintha csak a divatról beszélnénk. - Nem a
melegtől ájult el, madame, hanem attól, hogy ártatla­nokat mészároltak le a szeme láttára.
Nem méltóztatik emlékezni?
Újra behunyja a szemét, arcából kisápad a maradék szín. Jó. Tehát emlékszik.
- Hűtlenségükért lakoltak halállal.
- Hűtlenség? Miféle hűtlenség? Ráadásul Ön ismerte azokat az embereket, madame! -
mordulok rá. - Évekig szolgálták Önt is hűségesen.
Szemhéja hirtelen felnyílik.
- Mit kellett volna tennem? Nem mintha bármiben megakadályozhattam volna!
- De meg sem próbálta, madame!
Dühös tekintetünk egy pillanatig összefonódik.
- Ön sem, kisasszony.
Szavai mintha a gyomromba marnának. Attól tartok, hogy arcul csapom. Hirtelen felállók, a
komódhoz megyek, amelyen tégelyekben krémeket, szelencékben púdert, kristályfiolákban
parfümöket tart, a szépítőszerek között matatok.
- De nem én vagyok a kedvence, az egyetlen hang, akire hallgat. Ezt a szerepet Ön töltötte
be, madame, amióta az esze-met tudom.
Végre találok egy lenvászon kendőt. Vizet öntök rá a kancsóból, megnedvesítem, aztán
visszatérek mellé, és a homlokára helyezem, illetve inkább csapom.
Összerezzen és rám bámul.
- Gyengéd ápolása könnyen a vesztemet okozhatja, kisasszony.
Leülök, szoknyámmal foglalatoskodom; attól tartok, megérzi, milyen közeljár az igazsághoz.
Titkaink súlyosan megülepedtek a szobában; nem csak azok a titkok, amelyeket egymásról
mind-ketten tudunk, hanem azok is, amelyeket egymás elől gondosan titkolunk. Sem Rieuxn,
sem rajta nem jelent meg a jel, és ez legalább annyira gyötör engem, mint az, hogy d’Albret
is jeltelen.
Amikor újra megszólalok, már képes vagyok nyugodtan szólni.
- És a hercegnő? Pólyás korától Ön gondoskodott róla. Hogyan volt képes hagyni, hogy
d’Albret ilyen csapdát állítson neki?
Behunyja a szemét az igazság elől, gyors fej rázással hárítja szavamat.
- Csak azt akarta, amit neki ígértek.
Nyílt tagadása olyan, mintha kovaszikra érne a taplóhoz; ha-ragom újra felizzik.
- Az volt a terve, hogy elrabolja, megerőszakolja, elháltnak nyilvánítja a házasságot, majd
megtartsa a menyegzőt.
Nem először jut eszembe, hogy d ’Albret olyan nyerse Madame Dinannal is, ahogy másokkal,
vagy valami érzelmi szál köti össze őket...
Felemeli kis, hegyes állát.
- A hercegnő elárulta őt! Hazudott neki! Az apja neki ígérte. Csak azt tette, amit minden férfi
megtenne, ha egy ígéretet kell betartatnia!
- Mindig is kíváncsi voltam, mivel áltatja magát, hogy éj-szakánként aludni tudjon.
Félek, hogy óhatatlanul olyasmit mondok, amivel megtöröm érzékeny fegyverszünetünket,
ezért felállók és az ajtó felé indulok.
- Ez az igazság!
A mindig elegáns és kifinomult Madame Dinan úgy riká-csol, mint valami halas kofa. Bár az,
hogy sikerült kizökkente-nem nyugalmából, nem kis eredmény, de nem mossa ki lelkemből a
nap keserűségét.

Nem könnyű, nem is kellemes feladat ellenőrizni, hogy d’Albret viseli-e a jelet. Ismae szerint
az istenség ezzel biztosítja, hogy alázatosak maradjunk; olyan helyen jelöli meg a férfiakat,
ahol nem könnyen látható. Szerintem ez az istenség ferde humora, és ha valaha sötét színe
elé állhatok, ezt feltétlenül felpanaszolom.
Ám a mai nyilvánvaló árulás után d’Albret végre biztosan a halál jelét viseli magán. Ez az
egyetlen ok, amiért elfogadtam, hogy visszaküldjenek, mert az apátasszony megígérte, hogy
d’Albret testén megjelenik a jel, és én ölhetem meg.
Ez egyszer a szerencse velem van, mert a szobalány nem m ás, mint Odette nővére, Tild e . Ez
azt jelenti, hogy van valami, amit alkualapként felhasználhatok. A konyhában találom.
Ép­pen forró vizet tölt kannákba az úr fürdőjéhez. Amikor elmon­dom, mire van szükségem,
riadt őzike tekintettel néz rám.
- De ha a gróf úr meglátja, kisasszony... - tiltakozik.
- Nem fog meglátni - biztosítom. - Hacsak el nem árulod a rejtekhelyemet. Ha nem leszel
olyan ostoba, hogy ezt tedd, akkor egyikünknek sem esik baja.
Ajkát harapdálja; már így is kifeslett a bőre, folyton rágcsálja az aggodalomtól.
- És elviszi innen Odette-et? A lehető leghamarabb?
- Igen. Kicsempészem holnap reggel, amikor az első szállítmány érkezik a konyhára. A kimenő
szekéren bújtatom el.
Akkor is kijuttatom onnan, ha Tildével nem sikerül meg-egyeznünk. A gyermek nagyon
emlékeztet a saját húgaimra, akik - ha nem folyamodok hasonlóan rafinált machinációkhoz -
most itt lennének velem ebben a viperafészekben.
Ez volt a legnagyobb veszekedésem apámmal hat hónapja, amióta a kolostor kényszerített,
hogy visszatérjek az ő háztar­tásába. Tavaly ősszel, amikor Guérande-ba készült utazni, hogy
ügyét a bárók tanácsa elé terjessze, azt tervezte, hogy minden gyermekét m agával viszi. M a
g a mellett akarta tudni őket, hogy aztán saját céljaira használhassa fel igénye szerint.
Hosszan és erősen érveltem, hogy a kis Louise túl fiatal - és beteg - az uta-záshoz. És hogy
Charlotte hamarosan fiatal hölggyé serdül, túl szép ahhoz, hogy katonák közelében legyen.
Apám semmibe vette az érveimet, és nevelőjüket utasította, hogy alaposan verje el őket -
csak azért, hogy engem büntessen ezzel -, aztán paran-csot adott, hogy csomagoljanak az
útra.
De bármire hajlandó lettem volna, hogy megvédjem húgaimat d’Albret sötét befolyásától.
Arra is, hogy megmérgezzem őket.
Nem végzetesen. Bár én nem vagyok immunis a mérgekre, mint Ismae, nagyon figyeltem
Serafina nővér méregtani előadá­sain, és csak annyit használtam, amennyitől húgaim és
nevelő­nőjük túlságosan beteg lett az utazáshoz.
Az angolnapástétomra fogtam.
A kis Odette legalább olyan veszélyben van, mint a húgaim, de nincs meg az a védelme, amit
nekik a nemesi születésük biz-tosít.
Tehát mindenképpen biztonságba juttatom, ezt azonban Tildének nem mondom meg.
- Hát jó - feleli Tilde végül. Kölcsönvett szolgálólányruhá-mat és fejkendőmet nézi. - Látom,
már beöltözött a szerepre.
Biztató mosollyal nézek rá, pedig legszívesebben kicsavar-nám azt a csontos nyakát, hogy
elhallgasson végre, és nekilás-sunk a feladatnak. Ám ez nem nyugtatná meg.
Egy rézkorsót nyom a kezembe. Tele van gőzölgő vízzel, és olyan nehéz, hogy kis híján
elejtem; aztán valahogy meg tu­dom ragadni a fogantyút. Együtt indulunk fel a hátsó lépcsőn
d’Albret hálószobája felé.
Út közben más szolgákkal nem találkozunk. Ami azt illeti, amióta d’Albret átvette ezt a
helyet, a szolgák többsége igyek­szik a lehető legkevesebbet mutatkozni. Szinte
láthatatlanok, mint a mesebeli elvarázsolt kastély személyzete.
Amint beérünk, leteszem a korsót a kandalló elé állított kád mellé, és rejtekhelyét keresek.
Két fal faragott faburkolatú, a másik kettőt finom bíbor­arany falikárpitok takarják. Ezek felé
indulok, egy díszesen fa-ragott láda mögé, amely elrejti lábamat, ha a függöny mögül
kilátszana.
- Ne feledd, hogy bármi történik is, ne nézz ide!
Tilde felnéz, újra rémület csillan szemében.
- Mi történhetne, demoiselle? Azt mondta, semmi sem fog történni, hogy ön csak...
- Úgy értem, bármennyire is nyugtalan leszel, illetve bármit tesz a gróf, ne nézz ide. Az
mindkettőnkre halálos lehet.
Szeme egy pillanatig nagyon tágra nyílik, és attól tartok, hogy teljesen elveszti önuralmát.
- A húgod miatt... - emlékeztetem, remélve, hogy ezzel megerősíthetem elhatározását.
Reményem jónak bizonyult. Határozottan bólint, és hoz-záfog, hogy megtöltse a kádat.
Becsusszanok rejtekhelyemre, a selyem falikárpit mögé, és imádkozom, hogy ne ez legyen a
szemfedőm.
A kőfal hűti hátamat; a függöny nagyon enyhén szétnyílik. Ha egy kicsit behajlítom a
térdemet, meg sem keli érintenem a selymet, hogy belássak a szobába.
Alig néhány pillanat telhetett el azután, hogy elhelyez-kedtem rejtekemben, máris zajt hallok
az ajtó felől. Tildemegdermed, majd folytatja a munkát. A kannából vizet önt a kádba.
A szoba ajtaja ekkor hangos csattanással kinyílik. Bevonul d’Albret gróf, mögötte néhány
kísérő, köztük féltestvéreim, Pi- erre és Julián. Bár egyazon szülőktől származnak, egyáltalán
nem hasonlítanak egymásra. Pierre olyan, mint az apám: ro­bosztus testű, nyers modorú.
Julián az anyjukra hasonlít; kül­seje, modora finomabb. D ’Albret lecsatolja a kardját,
Bertrand de Lur előrelép, hogy átvegye tőle. - Azt akarom, hogy még egy csapat ember
lovagoljon Rennes-be ma éjjel - utasítja d’Albret a kapitányt.
- Azt akarom, hogy a lehető leggyorsabban jussanak be a városba, vegyüljenek el a polgárok
között. Megbízható szemekre és fülekre van szükségem, hogy megbosszuljam a város
árulását.
Szívem hevesen kezd verni.
- Ahogy óhajtja, uram - feleli de Lur, azzal az egyik ládára helyezi a kardot.
D ’Albret megrázza bikaerős vállát, és fivérem, Pierre ugrik elő, hogy elkapja a köpönyeget,
mielőtt a földre hull.
- Tegyenek jelentést a város közhangulatáról, a helyőrségről, az élelmiszerkészletekről. Tudni
akarom, hogy a város kiállna-e egy ostromot, és ha igen, mennyi ideig. Fel kell deríteniük, ki
van a hercegnő pártján, ki a franciákén, és kinek a hűsége eladó még.
- Vegye úgy, hogy megtörtént, uram - mondja Lur.
Pierre előrehajol, félig lehunyt szemhéja alatt írisze csillan.
- És a hercegnőnek szóló üzenet? Mikor küldjük el?
D ’Albret keze villan, mint a maró kígyó feje, gyorsan lecsap, visszakézről szájon teremti
Pierre-t.
- Adtam engedélyt, hogy erről beszélj, kölyök?
- Nem, milord.
Pierre letörli a vért felhasadt ajkáról; sértetten néz fel ap-jára. Kis híján megsajnálom, de
olyan nagyon igyekezett, hogypontosan olyan legyen, mint d’Albret, hogy nem érzek iránta
mást, csak megvetést.
A szobában néma csend honol, és moccanok, hogy jobban lássam d’Albret alakját. Tildét
nézi, aki nagyon vigyázva a gő­zölgő kancsó vizet figyeli, amit a kádba önt.
- Hagyjatok magamra, fürödni akarok - szól d’Albret a tár­saságra.
Néhányan sokatmondó pillantásokat vetnek Tildére, majd sietve távoznak.
Látom, hogy Tilde szép lenvászon főkötője megremeg; mert a lány remeg a félelemtől. D ’A
lbret két lépést tesz felé, és elő­ször látom teljesen. Ujjait Tilde álla alá feszíti, felemeli a
fejét, hogy a szemébe nézhessen.
- Ugye több eszed van annál, mintsem egy szóval is említsd bárkinek, amit a szobámban
hallasz?
Tilde nem néz rá.
- Elnézést, uram. Kérem, beszéljen hangosabban. Apám olyan gyakran ütött pofon nagy
erővel, hogy rosszul hallok.
O, okos lány! Nagyot nő a szememben; de ez a fortély nem lesz elég ahhoz, hogy
megmeneküljön.
D ’A lb re t egy hosszú pillanatig nézi, csak nézi.
- Értem - mondja, és Tilde oldalra hajtja,a fejét, mintha erőlködne, hogy meghallja, amit
mond. A hadúr még néhány pillanatig nézi, aztán elengedi az állát.
D ’A lbret oldalra nyújtja a karját; szó nélküli parancs, hogy vesse le róla az inget. Amikor
Tilde közelebb lép, hogy átemelje az inget az úr fején, d’Albret tekintete fel-lé jár karcsú
testén és látom a pillanatot, amikor feltámad benne a vágy. Az a rohadt disznó megfekteti,
mielőtt parancsot ad, hogy öljék meg.
Ezek után meg kell találnom a módját, hogy ne csak a húgát csempésszem ki a palotából,
hanem őt is. Hacsak nem lesz le­hetőségem korábban megölni d’Albret grófot.
Tilde leveti róla az inget, és ellép tőle.
onlít, bőre sápadt szürkésfehér, mint a halbőr, de pikkelyek helyett sprőd fekete szőr borítja.
Undoromat elnyomva szem-lélem testét. Mortain minden bizonnyal megjelölte már.
Ám a sok szőr között sehol sem látom a jelet, amit kere­sek. Nincs sötét folt, nincs árnyék,
semmi, ami megengedné, hogy Mortain áldásával ölhetném meg ezt a szörnyeteget. Túl
veszélyes lenne szemből támadni rá. Talán Mortain azt akarja, hogy a hátába döfjek tőrt,
vagy tűvékony pengével szúrjak tarkó tájt a fejébe.
D ’Albret kifuzi nadrágját, kilép belőle, be a kádba. Nyakamat nyújtom, hogy lássam a hátát,
de ebből a szögből nem látom.
Tilde ellépne a kádtól, de d’Albret gyors mozdulattal el-kapja a kezét. Tilde megdermed,
moccanni is fél. D’Albret lassan, végig Tilde szemébe nézve behúzza a finom női kezet a
kádba; ajka a kéj reményétől elernyed.
Kérlek, Mortain, ne! Ezt nem tudom végignézni, ha ez tör-ténik, meg kell ölnöm, akár van
rajta jel, akár nincs.
Felriadt galambrajként rebben gondolataimba az apácák minden figyelmeztetése: azzal, ha
Mortain áldása nélkül ölök, olyan embert, akin nincs jel, halhatatlan lelkemet
veszélyez­tetem. Örökre elragadtatik tőlem, és arra kárhoztatik, hogy az örökkévalóságig
bolyongjon.
De nem állhatok csak úgy ott, nem nézhetem végig, ahogy megerőszakolja. Még nem tudom,
mit tegyek, egész testemet sürgető viszketés gyötri rejtekhelyemen; késeimért nyúlok. Éles
kopogás dermeszti kis híján megtett léptemet.
- Mi az? - mordul d’Albret.
- Madame Dinan, milord.
D ’A lbret eldobja magától a női kezet - vajon T ild e m eg-könnyebbült sóhaját hallom, vagy a
sajátomat -, aztán az ajtó felé int. A szobalány siet kinyitni az ajtót, beengedi Madame
DinanA hölgy bosszús pillantást vet a fiatalabb, szebb szolgálólányra.
- Távozz! - parancsol rá. - Majd én kiszolgálom a gróf urat.
Tilde nem várja meg, hogy dAlbret kifejezze egyetértését; szótlanul kioson a szobából; ezzel
is azt bizonyítja, hogy nagyon helyén van az esze.
Amikor kettesben maradnak, d’Albret kiszáll a kádból, és tisztán látom a hátát. A víz úgy
zúdul le a fekete szőrök között, mint a sziklákon át hömpölygő víz. De nincs rajta jel. Egyetlen
olyan folt vagy árnyék sem, amit jelnek vehetnék.
Ökölcsapásként sújt le rám a csalódás; rosszul vagyok. Nem csak a gyomrom kavarog, a
szívem is fáj. Nagy keserűséget érzek. Ha ezen a férfin nincs jel, lehetséges, hogy Mortain
nem is létezik?
E gondolat nyomán sokkal kellemesebb felismerés tör elő. Ha Mortain nem létezik, hogyan
fenyegethetne az a veszély, hogy kiesek a kegyeiből?
De vajon biztos vagyok abban, hogy nem létezik? Elég bi-zonyos? Annyira bizonyos, hogy
kockára tegyem halhatatlan lelkem sorsát?
Mielőtt ebben elhatározásra jutnék, hirtelen kinyílik a szoba ajtaja, és d’Albret felkapja a
fejét.
- Ki az?
Rieux marsall hangjában enyhe undor hallatszik.
- Elnézést a kellemetlenségért...de kémeink visszatértek Ancenis alól.
- És nem várhatott a hír reggelig? - kérdi d’Albret.
Szinte biztosra veszem, hogy d’Albret megüti Rieux-t azért, amiért ilyen otrombán rárontott,
de mégsem teszi. Rieux vagy nagyon szerencsés csillagzat alatt született, vagy d’Albret-nek
valahogy szüksége van erre az emberre, és még nem szándéko­zik eltakarítani a föld színéről.
- Nem várhatott. Amit Dunois mondott, igaz. A franciák elfoglalták Ancenis városát. Azonnal
csapatokat kell küldenünk, hogy segítsünk megvédeni.
- Kell? - kérdi d’Albret, és újabb csend következik, amitől mintha jeges szilánkok marnának
testembe.
- Természetesen!
A függöny résén át látom, hogy Madame Dinan elkomorul; szoknyáját simítja le sokadszor,
bár egyetlen ránc sem látható rajta.
- Hát legyen - feleli d’Albret, azzal megengedi, hogy Madame Dinan köntöst adjon rá, aztán
Rieux felé fordul. - A kardját!
Kezét nyújtja. Szívem vadul ver. Ez a bolond most megcsi-nálta. Túl gyakran bosszantotta fel
d’Albret hadurat.
Rieux marsall tétovázik. D’Albrét ajkához emeli az ujját, mintha titkot osztana meg vele.
Képtelen vagyok ezt végig-nézni; mert bár nem érdekel Rieux sorsa, ez az ember legalább
megpróbált ragaszkodni a becsületkódex betűjéhez és szellemé­hez. Balra fordítom
tekintetemet, nem nézek ki a függöny résén, ahonnan néztem őket.
Emlékszem a vérre. ..
Legszívesebben befognám a fülemet, mint amikor gyerek voltam, de nem akarom elengedni
késeim markolatát.
Acél pengése hallatszik, ahogy Rieux kivonja kardját, majd tompa csattanás, amikor d’Mbret
a kezébe kapja. Egy pillanat­nyi csend. Aztán halk suhanás. A penge a levegőbe hasít. Majd
tépődés reccsenő hangja. Tőlem jobbra a selyemfüggöny ketté-hasad. Meglepett csend ül a
szobára, ahogy a függöny alsó fele lassan a földre omlik.
A lehető legmozdulatlanabbul állok, balra húzódva, és imádkozom, hogy a függöny
fennmaradt darabja mögött meg ne lássanak. Szívem vad vágtába kezd mellkasomban.
Nagyon közel volt. Nagyon, nagyon közel.
- Mi aggasztja, uram?
- Mintha hallottam volna valamit. Egyébként is utálom ezt a falikárpitot. Gondoskodjanak
róla, hogy eltávolítsák, mirevisszajövök. Most menjünk, halljuk, mi mondanivalójuk van
ké-meinknek.
Aztán olyan hirtelen, hogy a lélegzetem is eláll, mind ki-mennek a szobából, és ott maradok,
a maradék drapéria mögött, remegek és a hűlő vízzel teli kádat bámulom. Behunyom a
sze-memet, és megborzongok, hogy milyen közel voltam a halálhoz.
Legalább gyors lett volna.
Akkor is remegek, amikor rögtön d’Albret szobájából a szolgák szállására megyek, és a
padlón alvó testeket nézem. A helyiség ideges, hideg verejtéktől és rossz lehelettől bűzlik;
sokan zsúfo-lódtak össze itt. Annyian, hogy puszta létszámuk miatt meleg van; a testek
maguknak fűtenek. Tildét keresem, de annyi fiatal nő fekszik takarókba bugyolálva,
fejkendőben - és mindenfé­le más melegítők alatt -, hogy ez lehetetlen feladatnak tűnik.
Akkor Odette-et kell megtalálnom. De alig néhány gyerek van odabent, és mindegyik kisfiú;
apródok, akiket a palota küldönc-ként alkalmaz, elhozni ezt-azt, üzeneteket vinni-hozni. Ez
azt jelenti, hogy Odette nincs itt.
Talán még mindig a kápolnában van. Istenem, csak még időben odaérjek! Imádkozom és
hangtalanul kiosonok a sze­mélyzeti szállásról; sietek végig a csendes, kőlapos folyosón, hogy
ott keressem őket.
Amint belépek a kápolnába, tudom, hogy nem vagyok egye-dül. Valahol a közelben két
pulzus lüktet. De nem csak ők a tár­saságom. A jeges hidegség leple borul a helyiségre.
Nyugtalan rebbenések moccannak nesztelen bőrömön, mintha molylep­kék szálldosnának.
Kísértetek. Úgy vonzza őket az élet melege, ahogy méheket a nektár. Nem is kell keresnem
Odette-et és Tildét; a kísértetek mohón lebegnek rejtekhelyük fölött.
Odasietek, kezemmel elhessegetem a kísérteteket. Tilde az alvó Odette-et öleli; lassan
felnéz. Arca elgyötört, falfehér. Megkönnyebbül, amikor meglát.
- Attól féltem, már nem is jön - súgja.
Komoran nézek rá, pillantásommal korholom, hogy nem hitte el, hogy teljesítem az
ígéretemet.
- Mondtam, hogy eljövök, ugye? Előbb a személyzet szállásán kerestelek. Itt vagyok. Fogom a
kislányt, amíg fel-öltözöl.
Tilde csodálkozva megdermed.
- Miért?
Leteszem a batyut az egyik padra. Férfiruhák vannak benne; a legyilkolt szolgákról leszedett
ruhák, de ezt nem mondom el neki. Megfogom az alvó Odette karját.
- Nem érnéd meg itt a reggelt - közlöm vele, óvatosan, hogy hangom tárgyilagos maradjon. -
Azok után semmikép­pen, hogy hallottad d’Albret terveit. Mindkettőtöket azon­nal ki kell
csempésznem innen.
Arca ellágyul, ajka megremeg, és attól félek, hogy bárme-lyik pillanatban felzokoghat.
- Siess! Meglehet, az éjjel még átkozni fogsz.
Leveti ruháját, felveszi azt, amit én hoztam neki. Amikor készen van, felébresztjük az alvó
Odette-et, és ráédesgetjük a szokatlan ruhát. Minden túl nagy neki; előveszem tőrömet,
hogy lenyessem a nadrág szárát; mindketten összerezzennek a félelemtől.
- Débile! - mordulok rájuk. - Nem azért jöttem ilyen messzire, nem azért kockáztatok ennyit,
hogy megöljelek ti-teket. Maradjatok nyugton!
Odette félelmében mozdulatlanul áll, míg lenyesek nad-rágja szárából annyit, hogy ne essen
el benne.
- Most pedig maradj nagyon nyugodtan! - figyelmezte­tem. Mielőtt Odette vagy Tilde
tiltakozhatna, lenyesem dús, göndör haját.
- A hajam! - kiált fel; jobb kezével rézszínű hajzuhatagá- nak csonkját tapogatja.
- Ne butáskodj! - korholom. - Az csak haj, és visszanő, de ma este csak akadályozna. El kell
hitetned mindenkivel, hogy fiú vagy. Melyik apródot kedveled a legjobban?
Orrát ráncolja.
- Egyiket sem.
Jó kislány, gondolom.
- Akkor melyiket találod a legundokabbnak?
- Patou-t - feleli tétovázás nélkül.
- Tökéletes. Tégy úgy, mintha te lennél Patou. Mindent olyan undokul csinálj, mint ő.
Utánozd. Ügy járj, ahogy ő. Ha köpködni szokott, köpködj te is. Muszáj ezt tenned ma este.
Nyugtalanul néz rám. Hozzá hajolok.
- Ez egy játék. Mindenkit be kell csapnod a palotában. Be kell bizonyítanod, hogy egy lány
ügyesebb, mint egy fiú. Meg tudod tenni?
Tildére néz, aki bólint, aztán visszafordul felém, és megkönnyebbülten látom az arcán, hogy
már nem fél annyira.
- Igen - súgja olyan halkan és erőtlenül, hogy senki nem gon­dolná fiúnak.
Tildéhez fordulok.
- Próbáld úgy intézni, hogy ne szólaljon meg! A hangja el-árulja. - Ekkor újra felemelem a
tőrömet. - A te hajaddal is ezt kell tennem.
A szolgálólány meg sem rebben; közelebb lép, hogy elérjem a haját.
- Soha nem tudom megfizetni, amit értünk tesz - súgja.
- Csak meneküljetek el - mondom, miközben haját lenye-sem. - Az éppen elég fizetség.
Egy órával később már biztonságban ülnek a trágyásszekéren. Odette előbb hangosan
tiltakozik.
- De ez dagyom bütös - mondja, orrát befogva.
Tildére pillantok.
- Figyelmeztettelek, hogy nem fogjátok megköszönni ne-kem; de ez az egyetlen szekér,
amely éjszaka kimegy a várból, és biztonságban eljuttat a városba, úgy, hogy senki nem
kérdez semmit.
- Nem baj - mondja Tilde a sálon át, amit arca elé kötött, hogy ne érezze annyira a szagot.
Egy pillanatig egymás sze-mébe nézünk; megriaszt a hála, amit tekintetében látok, és arra
gondolok, hogy mégis maradt bennem a jónak valami szikrája. Megragadom a kezét, és
megszorítom.
- Légy erős! Amint a városba értek, menjetek a Szent Brigantia kolostorba. Mondd meg
nekik...mondd meg nekik, hogy a Szent Mortain kolostor apátasszonya kéri, adjanak nek-tek
menedéket.
Tilde szeme erre tágra nyílik, de mielőtt bármit mondana, a trágyásszekér kocsisa kiált:
- Egész éjjel tereferélnek, vagy indulhatok végre a dol-gomra?
- Hallgasson... megkapta a fizetségét - emlékeztetem. Kiköp.
- Semmit nem ér, ha nem jutok ki innen.
Ez igaz.
Nézem, ahogy távolodnak. Szinte emésztő vágy fog el, hogy utánuk menjek. Ki az
istállóudvarról, az őrtornyon túlra, a város utcáira, ahol elvegyülhetek a tömegben. Egy
lépést teszek, majd még egyet, aztán megállók. Ha velük megyek, d’Albret egy egész
századot küld utánunk. Tilde és Odette esélye nagyobb a sikerre, ha én nem vagyok velük.
Ráadásul nekem is küldetésem van itt, és tetszik az utolsó lovag, aki ma délután
feltartóztatta d’Albret embereit. Nem me­gyek el innen, amíg nem teljesítettem a
feladatomat.

Nem sokkal korábban feküdtem le; félig sem járhatott le a ho­mokóra, amikor elkezdődött az
ajtómon a kaparászás. Előszörhalk volt, mint amikor levelek susognak a szélben, vagy ágak
súrlódnak a falon. Mozdulatlanul fekszem az ágyban, figyelme-sebben fülelek. Megint az a
hang. Ezúttal határozottabb. Szí-vem hevesen ver, felemelem fejemet a párnáról.
Kreccs, kreccs, kreccs, csendj kreccs, kreccs, kreccs.
Julián az. A titkos jelet használja, amit még gyerekkorunk-ban találtunk ki, réges-rég, több
életnyi múltban. Ma este azon-ban nem gyerekes játékot akar játszani.
Mélyen a matracba bújok, fiilemre húzom a takarót, aztán hallom a halk neszt, ahogy a
reteszt próbálja. Nagyon moz-dulatlanul fekszem, légzésemet fegyelmezem, és imádkozom,
hogy hagyja az ajtót és menjen el. Megkönnyebbülök, amikor ez bekövetkezik.
A nesz így is belopózik éjszakámba, és álmaimat rémálommá keseríti.
Reggel arra ébredek, hogy két udvarhölgyem ront be a szobám­ba. Jamette de Lur elsőként;
csak annyi időre áll meg, hogy nyit­va tartsa az ajtót Tephanie Blaine-nek, aki küszködve,
tálcán hozza a reggelimet.
- Hallotta? - kérdi Jamette.
Hiú, ostoba lány, nagyon szereti a szenzációs híreket és a pletykát, és kissé túlságosan kedvét
leli abban, hogy kiestem d’Albret kegyéből.
- Nektek is jó reggelt - mordulok rájuk.
Hirtelen ráeszmél, hol a helye; kissé elpirul, kelletlenül tér­det hajt, előírás szerint.
- Jó reggelt, demoiselle.
- Mely híren szörnyülködtök ily viháncolva?
Nem is tudja, mit tegyen; tagadja, hogy viháncolt bármilyen híren, vagy rögtön ossza meg
velem. Az elmondás kényszere győz.
- Tegnap felfedezték és megsemmisítették az árulók és lá-zadók egy fészkét! Ha nem
cselekedtek volna nagyon gyorsan, mindannyiunkat lemészárolhattak volna álmunkban.
Szóval ezt a történetet terjesztik d’Albret-ék. Tephanie halk csörrenéssel teszi le a tálcát.
- Éjjel eltűnt egy szolgálóleány is.
Lerúgom magamról a takarót, már talpon vagyok.
- Nahát, a várban milyen mozgolódás volt, amíg én alud-tam! Az a szolgálólány biztosan csak
elrejtőzött a szeretőjével.
Tephanie döbbenten néz rám. Látom, hogy igazán megriadt.
- Tűvé tették érte az egész kastélyt, és sehol sem találták.
Jamette hátraveti a fejét, és kezembe adja a köntösömet.
- Vannak, akik azt mondják, hogy az árulókkal szövetke-zett.
Débile ! Tudhattam volna, hogy ez következik. A nnyira lekötött, hogy mielőbb kijuttassam
őket a várból, hogy nem gondoltam az időzítésre.
- Úgy hallottam, megölték, mert látott valamit, amit nem kellett volna látnia - mondja
Tephanie, és egy csésze langyos bort ad a kezembe.
Erre felkapom a fejemet; ránézek, arcát figyelem, de úgy tűnik, nem sejtető célzatossággal
mondja.
- Ezt hol hallottad?
Vállat vont.
- A szolgák beszélték, amikor a reggelijéért mentem a konyhába, demoiselle.
Nem mondok semmit, a bort kortyolom; kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam.
Jamette szeme tágra nyílik.
- Lehet, hogy a kísértetek vitték el.
Kis híján felsóhajtok. Csak azért kellett lemondanom a további alvásról, hogy jól informált
maradjak és tudjam, mi történik a kastélyban?
- Milyen kísértetek? - kérdem.
- Az öregtorony kísértetek Abban a toronyban valósággal nyüzsögnek. Sokan hallották, hogy
a kísértetek nyöszörögnek, sikoltoznak, és egyéb szörnyű hangokat hallatnak éjszaka.
Tephanie keresztet vetett, aztán felém fordult.
- Itt a tiszta alsóruhája, demoiselle.
Leteszem a bort, lerázom magamról a köntöst. Tephanie elpirul zavarában, ahogy segít
felvennem a ruhadarabot.
- Demoiselle egyre soványabb - hebegi. - Többet kellene ennie.
Bár azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen figyelmes, valami megmagyarázhatatlan okból
meghat, hogy észrevette.
- Nem áll jól önnek a sötét szín. Mindig sötétet visel - mondta Jamette, magában mintás
fekete brokátruhát tartva elém. - Túlságosan sápasztja.
Ezzel arra akar utalni, hogy világosabb a hajam és a bőröm, mint az övé.
- Attól tartok, hogy a Szent Brigantia kolostorában töltött idő jelentősen csökkentette
bennem a fényűzés igényét - felelem. Amióta újra itt élek d’Albret udvartartásában, csak
komor szí-neket viseltem; nem azért, mert feltámadt bennem a jámborság, hanem
tiszteletből d’Albret minden meggyilkolt áldozata iránt.
Tephanie átadja ezüstövemet, amelyről különleges feszüle­tem lóg, és segít megkötni a
derekam körül. A láncon kilenc üveg rózsafüzér-gyöngy is van, mindegyik méreggel töltve.
- Ha sietünk, még odaérünk a reggeli misére, demoiselle - mondja.
Rápillantok.
- Akarsz misére menni?
Vallat von.
- Alkalmasnak tűnik a mai nap.
- Tephanie, kisegerem, mit követtél el, hogy bűnbocsánatért kellene imádkoznod?
Kisgyerekes bűnei lehetnek; édességet vagy új ruhát kívánt. De zavartan elpirul, és engem
mardos a bűntudat, hogy így évő- dök vele.
- Menj! - küldöm el. - Siess, hogy odaérj a misére!
Elkomorul.
- Úgy érti, demoiselle, menjek egyedül?
- Én nem kívánok bűnbocsánatért imádkozni.
- Bár a mennyei Atya a tudója, erre mindenkinél nagyobb szüksége van - mormogja Jamette.
Úgy teszek, mintha meg sem hallanám, de szemtelenségei hosszú lajstromához írom.
- Várj - szólok Tephanie után. - Igazad van. Lázadók és kísértetek ólálkodnak minden
sarokban, nem biztonságos a kas-tély falai között járni.
Nem értik az iróniát, ám az igazság az, hogy több félniva-lónk van azoktól, akik
védelmezőinknek mondják magukat, mint a lázadóktól vagy a szellemektől.
Megigazítom szoknyámat, aztán egyik ládámhoz lépek, ki­veszek két kis tőrt, és
visszafordulok feléjük.
Tephanie szeme tágra nyílik.
- Hogyan jutott ezekhez? - kérdi.
- A fivéreimtől, liba. Mit gondoltál? Tessék - nyújtom felé az egyiket. - Viseld az öveden,
láncon. Te is - nyújtom Jamette felé a másikat. - Most pedig siess, mert lekésed a misét -
mon-dom Tephanie felé fordulva.
- Na de...
- Ha vége a misének, csatlakozz hozzánk. Az emeleti szo-bában leszünk. - Rájöttem, hogy
sosem megy el, hacsak nem utasítom, ezért hozzátettem: - Távozhatsz.
Pillanatnyi tétovázás után térdet hajt, aztán még mindig ké-sét szorongatva kisiet a
szobámból.
Miután távozott, leülök, hogy Jamette megfésülhessen és frizurába rendezze hajamat. Ami
azt illeti, én magam jobban meg tudom csinálni, de bosszantja, hogy engem kell szolgálnia,
ezért élvezem, hogy rábízhatom ezt a feladatot is. Szinte nem éri meg, mert szándékosan
nem bánik finoman a hajammal, és vannak napok, mint a mai is, amikor egyenesen attól
tartok, hogy kitépi az összesét. Ettől felébred bénnem a vágy, hogy viszontlássam Annitht és
Ismae-t. Bárcsak velük lehetnék! Az ő kezük gyengéd, vigasztaló. Nem is szólva arról, hogy
el-méjük borotvaéles. Elfog a keserűség; szívem elfacsarodik a vá­gyódástól.
Ahogy a tükörben bosszúsan pillantok hátra, Jamette-re, észreveszem az új gyűrűt az ujján.
Gyöngy és rubin. Kétségtelenül jutalom, hogy minden mozdulatomról beszámol apámnak.
Nem tehetek róla, gyűlölöm ezért; csapdában érzem magam; fojtogató a légkör. A tudattól,
hogy mindenről, amit teszek, amit mondok, beszámol neki, alig kapok levegőt.

Miután felöltöztem és elfogyasztottam reggelimet, nem tehe-tek mást, fel kell mennem az
emeleti szalonba, és csatlakoznom kell a többi hölgyhöz. Ma nem kockáztathatok meg
semmilyen kémtevékenységet, mert apám és emberei minden bizonnyal a szokottnál is
nagyobb éberséggel lesznek a következő napokban. Meg kell elégednem azzal, amit tegnap
elértem; mert nem kis előrelépés, amit tettem, emlékeztetem magam. Megmentettem a
hercegnőt d’Albret csapdájából, valamint Tildét és Odette-et biztonságban kijuttattam a
várból. Számos olyan hét van, ami­kor nem adatik meg ilyen győzelem.
Beletörődő sóhajjal veszem magamhoz hímzőkosaramat. Legalább valami szórakoztató
időtöltéssel foglalhatom le el­mémet: eltervezem, hogyan ölhetem meg a két megjelölt
bárót. Mosolyogva nyitom szobám ajtaját, és kis híján belebotlok...
- Julián! - mondom; addigi örömöm menten porrá és ha-muvá lesz. - Mit keresel itt ilyen
korán?
- Jó reggelt akartam kívánni neked, szép húgom -Jamette-re pillant, aki boci szemekkel néz
rá. - Egy pillanatra négyszem-közt kell beszélnünk, ha megbocsát.
Jamette csalódottnak tűnik; térdet, fejet hajt, aztán mielőtt kitalálhatnék valamit, hogy
magam mellett tartsam, kimegy.
- Mi az? - kérdem. Arcom csupa aggodalom.
Julián arca óvatos, kifürkészhetetlen.
- Hol voltál tegnap éjjel?
Szívem fájdalmasan veri bordáimat.
- Itt, a szobámban...és te?
Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.
- Akkor miért nem nyitottál ajtót, amikor kopogtam?
- Altatót vettem be, mert szörnyű fejfájás gyötört.
Julián tekintete meglágyul, felemeli kezét, egy hajtincset a helyére illeszt.
- Ha tudtam volna, csillapíthattam volna a fejfájásodat.
Sok titkom van a mérleg másik serpenyőjében, nála; így visszamosolygok rá, és játékosan
megpaskolom a vállát.
- Legközelebb kopogj hangosabban.
Mosolyából tudom, hogy hisz nekem. Ahogy felemeli a ke-zemet és hosszan csókolja, már
vagy századszor azon csodálko-zom, hogyan engedhette a kolostor, hogy a családomhoz visz-
szatérjek.
Egy hete esik az eső, és csapdában vagyunk a várban, d’Albret gróffal és dühöngő gyanúival;
mindenki meg van zavarodva. Én a többieknél is jobban, mert feladatom van, meg kell ölnöm
két embert, és szívesen teljesíteném kötelességemet, ám ez szinte lehetetlen így, hogy
ennyien vannak láb alatt.
Mivel időm bőven van, és szinte csak idővel rendelkezem, alaposan átgondoltam a
lehetőségeimet. Arnette nővér úgy hitte, hogy az én felfegyverzésem jelenti a legnagyobb
kihívást neki, mert a Halál szolgálóleányai közül oly keveseknek kellett ilyen sokáig
megtévesztő szerepet játszani. Közel egy tucat tőrt adott nekem; többségük hosszú és
vékony, könnyen elrejthető. Útközben négyet elvesztettem; kénytelen voltam
áldozataim­ban hagyni őket. Van egy vastag arany karkötőm, amelyben nyakszorító drót van,
de nincs íjam és dobókorongjaim, mert azokat túl nehéz elrejteni és kimagyarázni.
Mivel ezek a bárók apám szövetségesei, óvatosnak kell len-nem. Ha meggyilkolt férfiakat
hagyok magam mögött, d’Albret felforgatja a kastély, hogy megtalálja a tettest. A szúrt seb
okozta halál kimagyarázható hadfiak közötti veszekedéssel vagy rabló- támadással, de a
fojtás soha. És két ilyen incidens biztosan fel­keltené d’Albret gyanakvását.
Bár a méreg a legkevésbé kedvelt fegyverem, gyakran ez a legjobb választás, ha az óvatosság
megkívántatik. Ráadásul, mi-vel a pestis nemrégiben ütötte fel a fejét Nantes városában,
elég könnyű lesz azt a látszatot kelteni, hogy ezek a férfiak egysze­rűen megbetegedtek és
meghaltak.
A mérget eljuttatni hozzájuk azonban a szokásosnál sokkal nehezebb. Nem csempészhetem
egyszerűen az ételükbe, mivel a nagy ebédlőben esznek, a többiekkel, és bármennyire is
gyűlö­lök mindenkit itt, nem akarom a kastély egész népét megmér­gezni. Legalábbis
egyelőre.
Megtehetném, hogy az Éji suttogás nevű méreggel készült gyertyát helyezek hálószobáikba,
de nagy az esélye annak, hogy valami szerencsétlen szolga gyújtja meg nekik a gyertyát,
be-szívja a halálos füstöt, én pedig nem akarok több ártatlan halált látni.
Lehetséges lenne meglátogatni egyiküket egy flaska mér-gezett borral és a csábítás
ígéretével, de ez mindkettőjüknél nem lehetséges. Ráadásul elég nehéz lenne megvalósítani,
mert Jamette úgy tapad rám, mint tüske a puha húsba. Julián is a szokásosnál jobban figyel
azóta, hogy rajtakapott az északi to-ronyban.
Ezek szerint Szent Arduinna kelepcéje a megfelelő méreg, de nagyon gondosan kell
kiválasztanom, mely személyes tár-gyukat mérgezzem meg; biztosnak kell lennem abban,
hogy azt csak az áldozatok érintik.
Julliers adja meg a választ. Nagyon kényes a kezére, és több kesztyűje van, mint ahány
ruhám. Egyik éjjel elég könnyen tá­vozni tudok a nagyteremből; beosonok mindkét báró
szobájába, miközben ők a többiekkel vacsoráinak, és vadászkesztyűik bel­sejét
megmérgezem. így is kévésén múlt; a nagyterembe vissza-felé menet Jamette-tel
találkozom.
- Hol volt, demoiselle? - kérdi.
- Az árnyékszéken - felelem kurtán. - Legközelebb invitáljalak magammal?
Fintorog, aztán felveszi velem a lépést. A kis tégelynyi méreg súlyos a zsebemben; legjobb
lenne azonnal a szobámba menni. Ám mivel Jamette kis híján rajtakapott, nincs más
választásom, mint visszatérni a nagyterembe, bűnöm bizonyítékával.
Két nap múlva az eső végre eláll, és mindenki nagyon szeretne kijutni a palotából, amit már
kezdtünk börtönnek érezni. Julián, Pierre és néhány báró, köztük Julliers és Vienne
vadászatot szer-vezett, és nem volt túl nehéz rávenni engem, hogy udvarhölgye-immel
együtt tartsak velük. Természetesen nem szükséges jelen lennem a vadászaton ahhoz, hogy
hasson a méreg, de szeretem, ha látom munkám eredményét.
Ráadásul attól tartok, megbolondulok, ha akár csak néhány órára nem jutok ki végre a
várból.
A vadászok lovagolnak elöl, utánuk a hajtok és a vonyító, ugató, kötelékükről szabadulni
akaró kutyák. Úgy helyezkedek, hogy Julliers és Vienne közelében legyek, de gondosan
elkerü-löm, hogy rájuk figyeljek, nehogy valaki észrevegye.
Pierre remélte, hogy szarvast lőhet, de szarvasnak nem akad-tak nyomára. Ez talán jó is volt
így, mert egy teljes hét esőzés után a talaj ázott és sáros; ha őz nyomába erednek, a lovak
köny- nyen megbotolhatnak, és annak lábtörés lehet a vége. Inkább kis vadra megyünk, ezért
magunkkal visszük sólymainkat.
Az én sólymom a karomon ül; élénk vörös-kék tollal díszí­tett kis bőrcsuklya fedi a szemét,
így képes nyugodt maradni a nagy nyüzsgésben is. Julián ajándéka volt a tizenkettedik
szüle-tésnapomra. Amikor elmenekültem a kolostorba, három teljes évig gondozta, mintha
tudta volna, hogy visszatérek. Amikor valóban visszatértem, a madár annyira hozzászokott,
hogy csak az ő karjára szállt, az enyémre nem.
Amint kiérünk a város falán, sólymom izgatott lesz, jobbra- balra forgatja a fejét, a
lábbéklyójához kötött apró ezüstcsen­gettyűk csengenek.
Pontosan arra a helyre értünk, ahol a hercegnő emberei nem sokkal korábban halálukat
lelték, és az jut eszembe, vajon az érzékeny teremtés érzi-e a halál jelenlétét. Fülemben az
utolsó lovag szívszorító kiáltása cseng, és ettől nyugtalanság tör rám.
- Minden rendben?
Felnézek. Julián közelebb léptetett hozzám.
Rápillantok, vigyázva, nehogy meglássa rajtam, mennyire izgatott és bosszús vagyok.
- Azon kívül, hogy a társaság fele féleszű idióta? Igen, kü­lönben minden rendben.
Mosolyog.
- Örülök, hogy mégis eljöttél. Különben meghaltam volna az unalomtól. Nem lévén más
szórakozás, kénytelen lettem volna lelőni az egyik bárót. Mindenki nagyon hálás lenne, ha
tudnák, a te jelenléted mentette meg őket a haláltól.
Szavaira nyugtalanság vesz rajtam erőt. Vajon találgat? Gya­nítja, hogy én állok az utóbbi
hónapokban a társaságunkban bekövetkezett szórványos halálesetek mögött? Kegyetlen
mo-solyra húzom ajkamat.
- Miattam ne fogd vissza ebbéli késztetésedet. Én is úgy vagyok vele, hogy rám férne egy kis
szórakozás.
Julián felnevet; öblös, könnyed hang, amely nagymértékben oldja aggodalmaimat.
- Elég szórakoztató látni, ahogy Vienne báró feleségét Pi- erre a férj szeme láttára csábítja el.
Megkeresem Pierre-t tekintetemmel. Botrányosan flörtöl egy begyes, karmazsinvörös
bársonyruhás hölggyel. Önkénte-lenül arra gondolok, mit lát benne az a hölgy. Pierre izmos,
erős férfi, mint az apánk, egyenes szálú fekete haját hosszúra hagyva viseli. Ajka telt, vörös,
szinte lányos.
Pierre és köztem régre nyúlik vissza a gyűlölet. Tizenkét éves korában bizonyítani akarta,
hogy már nem fiú, hanem fel­nőtt férfi; ezt pedig azzal kívánta demonstrálni, hogy rám
eről­tette az első csókot. Kilenc éves voltam ekkor.
Annyira megdöbbentett a csók, annyira visszataszítónak ta-láltam, hogy személyemben
megsértett, hogy az általam ismert egyetlen módon álltam bosszút: visszacsókoltam. Nem
egysze­rűen akkor csókoltam vissza, amikor ajka az ajkamon volt. Inkábbmegvártam, amíg
egyszer apánk-urunk páncéljának tisztításával foglalatoskodik, akkor odaosontam hozzá,
ahogy a belső szobalánytól, Marié - tól láttam, ahogy egy katonával csinálta ... tehát hirtelen
két tenyerem közé fogtam Pierre sima arcát, és nyálasán ajkon cuppantottam.
A bal szemöldöke fölötti sebhelyet azóta viseli, mert apánk kardjának hüvelyével vertem
fejbe, amikor újabb csókot akart rám erőltetni.
Ritkán van alkalmam, hogy Pierre-nek hálás legyek, ezen a napon azonban kifejezetten így
éreztem. Ha Pierre éppen Vienne feleségének teszi a szépet, a férj halálát nem az én ter-
hemre írják, hanem az övékre.
Pajkos mosollyal nézek Julianre.
- Mennyi ideig tart, míg Vienne rájön , hogy Pierre éppen felszarvazza?
Julián visszamosolyog rám.
- Már nem sokáig , mert Pierre nem élvezi igazán a helyzetet, amíg a báró orra alá nem
dörgölheti.
Mivel éppen a báróról beszélünk, ránézhetek, és pillantásom Jullierst is befogja. Érzem gyors
szívverésüket; mintha a távolban két ló vágtatna, olyan messze, hogy valójában nem le-het
hallani. Julliers homlokán verejték gyöngyözik, de Vienne esetében a rosszullét legkisebbje le
sem mutatkozik. Még. Termetesebb, mint Julliers, így biztosan több méregnek kell
felszívódnia a testében, mielőtt a tünetek érezhetően megjelennek.
Mielőtt Julián vagy én bármit mondhatnánk, a fővadászmester megfújja kürtjét. Ideje
vadászni.
Leveszem sólymomról a csuklyát, kitárja szárnyát, repülésre kész; éles, fürkésző szeme a
mezőt kémleli. Felreppentem ka­romról; fájdalmasan irigy vagyok rá a szabadságért, ahogy
magasra reppen az égen, köröz egyszer, kétszer, prédát kutat.
Nekem azonban meg van a saját prédám. Mindkét báró sápadt, bőrük hamuszürke, Julliers
bal karja petyhüdten lógteste mellett. Ha végtagbénulást tapasztal, akkor már nem tart
sokáig.
A fővadászmester ismét megfújja kürtjét, a vadászok sza-badon eresztik a kutyákat; a falka
előrelendül, a bozótos felé, felriasztani a vadat. A megzavart fogolymadarak riadt
szárny-csattogással reppennek fel.
Ekkor a sólymok, mint a katapultból kilőtt kő, nehéz zuhanásban csapnak le a prédára az
égről. Halk puffanások következnek eztán.
Ám egy sólyom, az én madaram még repül. A bozótosból felriasztottak egy mezei nyulat is.
Szerencsétlen állat halálsi­kolya élesen hasít az erdő csendjébe; testem minden idegszála
megfeszül, mert a haldokló nyúl hangja megdöbbentően hason­lít az emberi haldoklás
hangjaihoz.
Ahogy sólymom elindul visszafelé, kinyújtom karomat, és visszafojtott lélegzettel várom,
melyikünk karjára száll. Az enyémre. Ezt jó ómennek veszem.
Még egyszer a két báró felé pillantok, és ismét azon csodálkozom, miért jelölte meg Mortain
őket, d’Albret grófot pedig miért nem. Julliers és Vienne bűne eltörpül az ő bűneihez képest.
Ez önmagában arra késztetne, hogy megkérdőjelezzem Mortain létezését, ha nem akarnék
annyira hinni Benne, mert ha nem Ő az apám, akkor d’Albret az, amit pedig képtelen lennék
elviselni.

A délelőtti vadászat örömeitől kipirulva indulunk,vissza a várba. Julliers a lovászára bízta a

sólymát, hogy ő vigye inkább, Vienne pedig kótyagosan kushad a nyeregben. Bár örülök,
hogy a méreg hat, kissé sajnálom, hogy nem használhatom késeimet. Sokkal gyorsabb és
tisztább halált okoznak, és nincs gusztusom az elpu- hult, elkényeztetett bárók hosszadalmas
haláltusáját végignézni.
Mindenki elégedett a délelőttel, kivéve Jamette-et, akinek kis vándorsólyma csak egy pockot
fogott.
- Szerencse, hogy nem csak azt ehetjük, amit elejtettünk - évődök vele.
Bosszúsan néz rám, mire hangosan felnevetek.
Már a városfal közelében járunk, amikor érzem, hogy valaki figyel engem. Nem Julián, mert
Jamette éppen nagyon igyek-szik beszélgetésbe elegyedni vele.
Nem is Pierre, aki teljes mértékben kihasználja hölgye fér-jének gyengélkedését, és
gyakorlatilag mindenki szeme láttára szinte szeretkezik Vienne asszonyával. Hátrapillantok,
de senkit nem látok.
Aztán hátrafordulok a nyeregben. Annyira közel lennének a francia csapatok, hogy kémeik
láthatnak? Vagy a rennes-i hely­őrség néhány tagja maradt hátra, hogy figyelje d’Albret
embe-reinek mozgását?
Vagy nem élő embert érzek, hanem valakinek a lelkét azon férfiak közül, akik oly erőszakos
halált haltak ezen a csatatéren?
Még egyszer hátra pillantok. Holló rebben egy távoli fáról közelebb. Bal szárnya görbe,
mintha egyszer el lett volna törve.
Merde.
Hirtelen hátrafordulok a nyeregben. Az én hollóm. Amit Widon a nővér megmentett és
kalitkában tartott, amikor a kolostorba érkeztem. Ezt a rémült, sebesült madarat használta
arra, hogy kirángasson abból a mocsárból, amelybe lelkem bele-süppedt. Ha nincs a holló,
még mindig ott lennék.
A kolostor üzenetet küldött nekem. Négy hosszú hónap telt el azóta, hogy legutóbb
hallottam felőlük, és már majdnem feladtam a reményt, hogy újra jelentkeznek. De most ...
most üzenetet küldtek. Lelkem repes, magasra rebben, mint az imént a sólymok. Talán
Vereda nővérnek látomása volt, és látta, amit én nem: d’Albret halálát.
- Nyugtalannak tűnsz.
Julián hangja zökkent ki álmodozásaimból. A holló a lehető legrosszabb időzítéssel érkezett.
- Egyáltalán nem vagyok nyugtalan.
Jamette mindig féltékeny, ha Julián rám figyel. Ebbe is mu-száj beleütnie az orrát.
- Miért követi az a holló, demoiselle? - kérdi.
- Tévedsz - korholom. - Nem engem követ. Szerintem a zsákmányodat, a pockot akarja
megszerezni.
- Nem, nem - mondja, és kezem viszket, hogy arcul csap-jam. - Ont követi, demoiselle. Nézze!
A holló egy közelebbi fára repül.
- Nahát! Ez a hitvány holló nem fogja fel, hogy messze nem méltó húgom figyelmére? - Julián
keze mozdul, a sólyom csuklyáját készül levenni. - Majd én elzavarom ezt az utálatos
teremtményt! - Ne! - szólok rá élesen.
Szemöldöke rebben, kérdőn néz rám; hűvös mosollyal viszonzom.
- Mit csináljak egy hollóval? Süttessem pitébe Jamette poc-kával? Ráadásul sebesült vagy
más baja van - mondom unott hangon. - Épeszű holló nem merészkedne sólymokhoz ilyen
kö-zel. Látod, hogyan tartja a szárnyát? Hagyd szerencsétlent. Vagy - teszem hozzá
mosolyogva, kihívón - inkább próbáld befogni nekem. Úgy én győzök, mert előbb érek a
kastélyba, mint te.
Ezzel a kihívással megsarkantyúzom lovamat, és vágtatok előre. Egy pillanat múlva a többiek
követnek.
Hagyom, hogy Julián győzzön.

Amikor a várba érünk, sólymomat átadom a várakozó szolgá-nak, aztán leszállók a lóról.
Tekintetem a horizontot pásztázza, a hollót keresem, és attól félek, hogy mindenki előtt a
vállamra száll. Ki kell gondolnom valamit, hogy elvegyem tőle az üzene­tet, de ne lássa a
várnép fele.
Jamette az istálló közelében időzik; még mindig Juliannel akar flörtölni. Tephanie-t nem
látom sehol. Talán eltöltheteknéhány pillanatot a szobámban egyedül, az ablakomhoz
csá-bíthatom az átkozott teremtményt elég időre ahhoz, hogy el­vegyem tőle az üzenetet.
Hagyom, hogy a többiek nyugodtan szórakozzanak; belépek a palotába, elindulok a lépcső
felé.
Senki nem követ. Szerencsém kitart. A szobámba érek, és még nincs ott senki. Egyenesen az
ablakhoz lépek, kinyitom az ablakszárnyat...de a hollónak nyoma sincsen. Várok még né-hány
pillanatot, azt akarom, hogy megtaláljon, aztán bosszúsan felsóhajtok. Már éppen
becsuknám az ablakot, koppanást hal­lok és fekete szárny rebben. Túl késő. Hallom, hogy
Jamette és Tephanie már szobám ajtajánál ját. Nagyon gyorsan becsukom az ablakot,
elhúzom a vastag bársonyfüggönyt.
- Mit csinál, demoiselle? - kérdi Jamette, amint belép a szo-bámba. - Nagyon sötét van
idebent.
Halántékomra szorítom kezemet.
- Fáj a fejem — felelem morcosán.
Tephanie kerek arcán őszinte aggodalom jelenik meg. Hoz­zám siet.
- Hozzak gyógyteát? Levendulavizet?
Elküldhetném őket gyógyteáért vagy levendulavízért, de ahhoz elég egy ember. Ráadásul
Jamette úgyis ott maradna a folyosón és hallgatózna.
- Pár pillanattal ezelőtt még jól volt, demoiselle - mutat rá.
Metsző pillantást vetek rá.
- Valóban, Jamette? Rám figyeltél, hogy ezt így tudod?
Elpirul; emlékeztető, hogy milyen rosszul teljesítette szolgá­latát személyem mellett.
Aztán döntést hozok.
- Kimegyek.
Jamette bámul.
- De hiszen fáj a feje!
- Valóban fáj. Azt hiszem, a sipító hangod és kedvenc, éme­lyítő szagú parfümöd miatt van
szükségem friss levegőre.
Rögtön becsukja a száját, és bennem a lelkiismeret nagyon halvány szikrája izzik fel, mert
Jamette illata nem rossz. Aztán eszembe jut, hogy minden mozdulatomról beszámol
apámnak, és a megbánás rögtön elillan.
Feltámad a szél, az erős lökések bizonyítják, hogy február szeszélyes hónap. A remény úgy
táncol bennem, ahogy a levelek és ágak kavarognak az udvaron. Lehet, hogy d’Albret oly
módon van megjelölve, hogy nem látom, de Vereda nővér képes látni. Sötét örömmel tölt el
a gondolat, hogy végre léphetek ellene. Ha végre megölhetem, a hercegnő és a királyság
biztonságban lesz az ő mohó becsvágyától és brutalitásától. Talán elérhetem, hogy a húgaim
visszatérjenek a kolostorba, és befejezzék tanulmánya-ikat. Nem azért, hogy a gyilkolás
művészetére képezzék őket, hanem azért, mert amit az apácák tanítanak nekünk, az
nagyjá-ból az, amit minden nemes hölgy tanul. Akkor a húgaim bizton-ságban lennének
Pierre-től és Juliántól is. Bár nem hiszem, hogy Julián valaha ártana nekik. Legalábbis nem
szándékosan.
A kert kihalt; egy lélek sem jár odakint, mert senki sem olyan bolond, hogy erre a kietlen
helyre jöjjön. Mély levegőt veszek, élvezem az egyedüllétet. Szinte sohasem lehetek
egymagámban, mindig van velem valaki: az udvarhölgyeim, a fivéreim, apám udvaroncai.
Vágyom a magányosságra. Es a szabadságra. Felné-zek, próbálom újra érezni azt a
szárnyalást, amit akkor éreztem, amikor a sólymom elreppent karomról. De nem megy.
Vad szárnycsapás rebbent vissza a földre, ahogy a holló leül elém egy ágra, aztán oldalra
fordítja a fejét, mintha azon csodál-kozna, mi tartott ilyen sokáig.
- Rossz madár! - korholom, de tudja, hogy nem gondolom komolyan, és közelebb ugrik.
Ahogy az ág felé lépek, látom, hogy az üzenet szorosan a lábára van kötve, és fekete viasszal
borították, így nagyon közel kell lenni hozzá, hogy az ember megláthassa.
Kihúzom tőrömet hüvelyéből, a madár tiltakozón károg.
- Másképpen nem tudom levenni rólad, te buta teremt-mény! - Egy gyors nyisszantás, a viasz
elmorzsolódik, és le tu­dom tekerni a lábáról. Ahogy a derekamon lógó tőrhüvelybe rejtem, a
holló rám néz, jutalmat vár. - Sajnálom, ma semmit nem tudok adni neked. M o s t menj!
Gyorsan! Mielőtt mindkettőnk vesztét okozod. - Tapsolok neki, hogy menjen el, felrep-pen,
de csak egy bokornyit távolodik. - Hess! - mondom, mire rosszalló károgással az égre
szárnyal, és eltűnik a várfal fölött.
- Varjakkal beszélget, demoiselle?
Bertrand de Lur mély hangjától majdnem felugróm ijedtemben. Ám a meglepetés
mozdulatát arra használom, hogy kecsesen megperdüljek és szembeforduljak vele.
- Még boszorkányhírbe keveredik - mondja.
Fejemet oldalra billentem, gúnyosan mosolygok rá.
- Még jobban? Hiszen eddig is ilyen hírben álltam.
Fejét kissé előrehajtva gondolkodik szavaimon.
- Mindazonáltal nem biztonságos egyedül idekint lennie, demoiselle.
Bár hangja lágy és udvarias, van valami abban, ahogy a demoiselle szót mondja...úgy hangzik,
mintha vádolna. Vagy ta­lán csak azért tűnik így, mert kéjvágya olyan tömény, hogy elér
hozzám és körülvesz, mint sűrű szövésű köpönyeg. Mióta érez így?
- Hol van a kísérete? - kérdi kemény hangon.
Bár nem szeretem Jamette-et, nem tehetem ki annak a ve-szélynek, amit tekintetében
villanni látok.
- Azt parancsoltam nekik, hogy maradjanak a szobámban. Fáj a fejem, friss levegőt kell
szívnom.
Körülnéz a kert félreeső részén; tekintetét semmi nem kerüli el.
- Azt gondolná az ember, hogy demoiselle szépsége füle-mülét vagy kenderikét vonz, nem
egy ótvaros hollót.
Ekkor közelebb lép, és ettől nyugtalanság fog el. Olyan rom­lottnak néz, hogy veszi a
bátorságot, és hozzám közeledik úgy, hogy nem fél apám megtorlásától?
- Nem biztonságos egyedül idekint lenni; sok fegyveres van a várban. Bármelyikük
megláthatja önt, és késztetése támadhat, hogy kihasználja magányos sétáját.
Még egy lépést tesz felém.
Mivel mielőbb szeretnék távol lenni tőle, fegyelmezem ma­gam, és egy lépést teszek előre,
amíg csak egy kartávolság van közöttünk. Egyenesen a szemébe nézek.
- Komolyan azt hiszi, hogy bármelyik férfi olyan bolond lenne, hogy így kihívja maga ellen
apám bosszúját? Nyilván nem szeretnék, ha a zsigcreiket kilógatnák a vár falára.
Hosszú pillanatnyi csend következik, aztán bólint.
- Igaza van, demoiselle. Jöjjön, apjához kell kísérnem.
A félelem hideg remegése csusszan gyomromba.
- Apámuram említette, mit kíván tőlem?
Gyűlölöm magam a kérdésért, mert gyengeségemet mutatja, de önkéntelenül kiszaladt a
számon. Nem bölcs dolog felkészü­letlenül lépni d’Albret odújába.
- Nem osztotta meg velem ebbéli szándékát.
De tudja. Látom a szemében, hogy tudja; nagyon mohónak, kéjvágyónak, kárörvendőnek
tűnik a tekintete. Eszembe jut a kolostor üzenete, amit tőröm hüvelyébe rejtettem, és apró,
titkos mosolyt engedek meg magamnak, ahogy karon fog, és elindu-lunk vissza, a palotába.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg d’Albret lakosztályába érünk; az jut eszembe, mit érezhet
egy ember, akit éppen a vesz­tőhelyre vezetnek. Mennyi ideig figyelt engem -de Lur, mielőtt
felfedte jelenlétét előttem? Vajon csak azt látta, hogy elhessen­tem a hollót, vagy talán azt
hihette, hogy etetem? Esetleg látta, hogy elveszem az üzenetet a madár lábáról?
És d’Albret? Talált valami okot, amivel összefüggésbe hoz a hercegnő elmenekülésével?
Annyira óvatos voltam! Olyan na­gyon, nagyon óvatos! Továbbra is minden tőlem telhetőt
meg-teszek azért, hogy elhitessem vele, mennyire el vagyok kötelezve az ügye mellett, hogy
ne gyanakodjon rám, amikor végre csele-kedhetek. Azzal igyekszem csillapítani szüntelen
aggodalma­mat, hogy elképzelem, hogyan ölhetném meg d’Albret grófot. Nagy elégtételt
adna, ha kövér nyakát szorítódróttal vehetném kezelésbe, és kifacsarhatnám belőle az
életet. Vagy hatalmas fe-hér hasát felvágnám, ahogy a halat szokás belezni. Ezek a
mód-szerek azonban veszélyesek, mert közel kell kerülöm hozzá, ám félelmetes ereje van,
így könnyen felülkerekedhetne rajtam. A méreg vagy az íj a legbiztonságosabb.
Elég hamar elérjük a célt; de Lur kapitány bejelenti érke-zésemet. Bárcsak szívem ne
kalapálna olyan vadul, ki-kihagyva egy-egy dobbanást! Fejemet büszkén magasra emelve
lépek a szobába.
D ’A lbret jelenléte olyan átható, hogy Francis herceg elegáns palotájának pompáját is
sikerült beszennyeznie. Minden; a fres-kók, a kandallópárkányok faragott szarvasfejei is
morbidnak, kissé fenyegetőnek hatnak.
Mélyen térdet, fejet hajtok.
- Mit tehetek önért, apámuram?
Mivel a túlzott alázatosság és vak engedelmesség hamisnak hatna, felnézek rá úgy, hogy
tekintetemben egy halvány árnya-latnyi gúny vegyül, ahogy rideg, tompa szemébe nézek.
- Az én tékozló leányom kegyeskedik meglátogatni engem. Hol volt? - kérdi d’Albret a
kapitányt, de végig az én szemembe néz.
– A kertben. Egy varjúval beszélt.
D ’Albret felvonja egyik vastag, fekete szemöldökét, én pedig vállat vonok, mintha kissé
felháborodnék.
- Szent Brigantia kolostorában megtanultam nagyra be-csülni a természet vad
teremtményeit, milord.
Ezt a hazugságot eszeltük ki, az apátasszony meg én, hogy megmagyarázzuk d’Albret
udvartartásából való hosszú távollétemet: hogy visszavonultam Brigantia nővéreihez
gyógyulni, tanulni.
D ’Albret undorral horkan fel.
- Elpuhultál náluk. - Az egyik ajtónállóhoz fordul. - Menj, nézd meg, ott van-e még az a
madár; ha igen, fogd meg! Lehet, hogy feltálaltatom neki vacsorára.
Enyhe undor fog el, de az idétlen madár talán már régen messze jár. Ha puszta
kegyetlenségből arra kényszerít, hogy megegyem a hollómat, visszaöklendezem, mégpedig
gondoskodóm arról, hogy az okádás d’Albret finom szattyánbőr csizmá­jára jusson.
Ez a gondolat némi bátorsággal tölt el, és végre őszinte fölé­nyességgel tudok ránézni.
Az őr bólint és távozik.
- Motozd meg! - adja ki d’Albret az utasítást de Lur kapi­tánynak, aki bizonytalan pillantást
vet a hadúrra. A gróf bólint, mire de Lur lassan elmosolyodik, aztán elém áll. Az a kéjesen
vigyorgó disznó a váltamra teszi a kezét, aztán lejjebb húzza a karomon, és végigtapogatja
bőrömet a ruha ujja alatt.
Nem vagyok hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy megborzongjak érintése alatt.
Inkább azzal foglalom le magam, hogy elgondolom, mi van akkor, ha de Lur akadályoz abban,
hogy végrehajtsam a zárda utasítását, hogy megöljem d’Albret grófot. Álékor őt is
megölhetem.
Amikor keze a bal csuklómra kötött tőrhüvelyhez ér, szem­öldöke meglepetten húzódik fel.
- Mi az?
- Csak a tőröm, milord. Ugye nem gondolja, hogy egy d’Albret fegyvertelenül kószál a
várban?
Elkezdi felfelé tűrni ruhám ujját.
- Óvatosan! - figyelmeztetem. - Nagyon éles.
Egy pillanatra megáll. Miközben még azt igyekszik eldön-teni, hogy ezzel fenyegettem-e, a
tőrért nyúlok. Amint ujjaim a markolatra fonódnak, óvatosan tenyerembe csúsztatom az
apró, összetekert üzenetet, mielőtt kihúznám a pengét.
De Lur nyugtalanul nézi élét, aztán két ujját a derekamon lógó bőr hüvelybe dugja és matatni
kezd. Nyugtalan pillantást vetek d’Albret felé.
- Illendő, hogy ennyire élvezi?
- Azt mondtam, motozd meg, nem azt, hogy hágd meg - mordul rá d’Albret. - Hogy tetszene,
ha ugyanezt tenném a te lányoddal, mi?
Félreérthetetlen a fenyegetés; de Lur mozdulatai kevésbé alaposak lesznek.
Mindazonáltal amikor tomporomhoz ér, képtelen megállni, hogy bele ne csípjen. Amikor
eszembe jut, hogy még mindig nálam van a kés, minden erőmmel vissza kell fognom magam,
hogy ne dőljem a zsigereibe. Inkább úgy teszek, mintha vissza akarnám tenni a hüvelyébe, de
nem vonom vissza eléggé a pen-gét. A penge hegye felszántja az arcát.
Káromkodik, eltaszít, kezét az arcához kapja.
- Figyelmeztettem, hogy éles.
Orrlyuka dühösen kitágul. D ’A lb ret-re pillant.
- Nincs nála semmi, csak egy kis tőr. És nincs benne semmi jó érzés.
Mosolygok, mintha nagy örömmel töltene el, amit mondott. D ’Albret int neki, hogy lépjen
hátrébb.
- Nyilván nagy örömet okoz neked, hogy végre találtam va-lamit, amivel hasznodat vehetem,
leányom.
Szívem kihagy egy dobbanást, megdermedek a félelemtől; mert tudom, hogy d Albret nézete
szerint a nők két célra hasz-nálhatók: arra, hogy fiúgyermeket szüljenek neki, és hogy kéj
vá-gyát kielégítsék. Saját lányai esetében kegyesen megenged egy harmadikat is:
alkualapként használni őket olyan házasságok­hoz, amelyek az ő vagyonát és hatalmát
növelik.
A kolostortól kapott üzenet ad bátorságot, hogy fejemet fel-emelve bájos mosollyal nézzek
rá.
- Nem jut eszembe nagyobb öröm annál, milord, mint az, ha szolgálatára lehetek.
- Még nem tudom, de fel kell derítenem, ki árulta el terveinket a hercegnőnek, és ki adott
neki figyelmeztetést. Köze­lebbről akarom szemmel tartani a nantes-i bárókat. Meglehet,
egyikük színleli az irántam való hűséget, és minden tervemet jelenti neki. Ezzel a gyanúval
férkőzz Mathurin báró közvetlen, testi közelébe.
Arcizmom sem rezdül. Ezzel önmagát is alulmúlja. Politikai céljai érdekében prostituálja a
saját lányát?
- Az a duplatokájú, hájas ember? Nem igazán hiszem, hogy bizalmas viszonyba kellene
kerülnöm vele ahhoz, hogy kiszed­jem belőle a titkait - jegyzem meg könnyeden.
D Albret előrehajol, fekete szakálla megremeg.
- Tehát visszautasítod?
- Természetesen nem.
Szívem rögtön hevesebben ver, mert jól tudom, mi történik azokkal, akik bármiben nemet
mondanak neki.
D ’A lbret oldalra hajtja fejét.
- Ne mondd azt nekem, hogy szűziesen vonakodsz a fel-adattól, mert tudjuk, hogy ez
mekkora hazugság.
Szavaival mintha arcon csapott volna; az emlékek hosszú, fájdalommal terhes folyosójára
tántorodok. Olyan borzalmasak ezek az emlékek, hogy látásom elhomályosul, majd elmém
el­botorkál tőlük.
- Csak arra akarok rámutatni, milyen sok módszer létezik arra, hogy kiszedjük belőle azt, amit
ön tudni akar.
Válaszommal elégedetten dől hátra székében.
- Mellette fogsz ülni a vacsoránál.
Mielőtt további utasításokat adhatna, belép a főkomor­nyikja. A hosszú utazástól fáradt,
csapzott és piszkos futárt ve­zet be. D ’Albret int a kapitánynak és nekem.
- Távozzanak!
De Lur kikísér a teremből.
Kétségbeesés és düh forrong bennem, de nem hagyom, hogy felszínre kerüljenek. Bár
d’Albret ezzel kifejezetten értésére adta embereinek és vazallusainak, hogy olyan
utálatosnak tart, hogy nem garantálja a védelmemet, még nem szabad pá-nikba esnem. Az
alsó karomra rögzített tőrre helyezem keze­met; megnyugvást találok abban, hogy ott van,
és szobámba sietek.
Szobámba érve azt látom, hogy Tephanie és Jamette nyugtala­nul sugdolózik, és mindkettő
szörnyen megkönnyebbül, hogy viszontlátnak. Irracionális módon őket okolom azért, ami ma
délután történt velem.
- Készítsetek nekem fürdőt! Azonnal! - adom ki a paran-csot kurtán.
Amint hozzálátnak a feladat teljesítéséhez, öltözőszobámba húzódok, előveszem az üzenetet
rejtekhelyéről. Kezem remeg, ahogy kibontom a tekercset, óvatosan, az emésztőluk fölé
tartva bontogatom, nehogy valaki megtalálja a fekete viasz maradvá-nyait, és ezt
bizonyítékként ellenem fordítsa. Remélem, hogy a rég várt utasítás van benne. Az üzenet
természetesen titkosírás-sal van írva. Türelmetlenségemet visszafojtva gyorsan számolom a
szükséges csúsztatásokat, de nincs nálam tinta, sem pergamen, ezért túl sokáig tart
megfejteni.
- Demoiselle, a fürdője készen áll. Rosszul van?
- Jól vagyok — felelem bosszúsan Tephanie aggódó kérdésére. - Kivéve, hogy nem hagytok
békén.
- Bocsásson meg, demoiselle - feleli bátortalanul, én pedig újra az üzenettel foglalkozhatok.

Drága Leányunk!
Úgy hisszük, hogy Lord d’Albret foglyul ejtette Waroch bárót.
A hercegnőnek nagy szüksége van Warochi Kémlovagra, ha azt szeretné, hogy reménye
legyen fegyveres erőtfelvonultatni dAlbret vagy a franciák ellen. Ezért azt'a parancsot adjuk,
hogy derítsd fel, valóban életben van-e, és ha igen, találd meg a módját, hogy
kiszabadulhasson, és gondoskodj arról, hogy azonnal Rennes városába juthasson.

Etienne de Froissard apátasszony

Ezt alig hiszem el. Egész testem felforrósodik, majd lehűl, és megint láz önti el. Megfordítom
az üzenetet, remélve, hogy valami elkerülte a figyelmemet, aztán még egyszer
végigszámo-lom a kódot. Az üzenet akkor is ugyanaz. Nem a dAlbret meg-ölésére szóló
parancs.
Olyan erős düh hatalmasodik el rajtam, hogy kiszorul a levegő tüdőmből. Az apátasszony azt
ígérte, hogy az isteni bosszú esz­köze lehetek, hogy d’Albret-re saját lánya rója a méltó
büntetést.
Ez az ígéret tartott vissza attól, hogy az apátasszony arcába nevessek, amikor közölte
szándékát, hogy visszaküld dAlbret udvarába. Ez az ígéret késztetett arra, hogy
megkétszerezzem igyekezetemet és képzésem utolsó heteiben, mielőtt elhagytam a
kolostort, szorgalmasan megtanuljam a gyilkolás művészeté­nek minden fogását.
Ám ennél is fontosabb, hogy ez az ígéret adott értelmet minden eddigi szenvedésemnek,
mindennek, amit eddig ki kellett állnom. Ha nem az isteni szándék alakítja az életemet, akkor
szerencsétlen áldozat vagyok. Újra feltámad bennem a harag, olyan sötéten és áthatón, hogy
attól tartok, megfulladok a súlya alatt.
Kilépek a kolostorból. Az apátasszony nem kényszeríthet, hogy itt maradjak. Távoli szigetén
meg sem fogja tudni, hogy távoztam körükből.
Ám dAlbret meg fogja tudni.
És nincs biztonságos hely ezen a földön előle, mert a keze messzire elér; Bretagne-ban és
francia földön bárhol a nyo-momra akad. Sehol sem lehetnék biztonságban, kivéve talán
Rennes városának falai között, de ott sem, ha d’Albret úgy dönt, hogy megostromolja a
várost. így nem tehetek mást, lapulok, mint egy esztelen üregi nyúl. Komoran, végtelenül
terül el előttem jövőm. A kolostor becsa­pott engem, és most d’Albret szajhát csinál
belőlem, ahogy ocsmány kelepcéket vet ellenségeinek.
Nem. Kezem ökölbe szorul, összegyűröm az üzenetet, és az emésztőlukba dobom. Nem.
Amikor kilépek öltözőfülkémből, nem is veszek tudomást udvarhölgyeim aggódó
arckifejezéséről; letépem magamról a ruhát, mielőtt vetkőzni segíthetnének. Egy teljes óráig
sikálom bőrömről apám és az apátasszony mocskos áskálódásait.

Nem tudom, hogyan fogom kibírni a vacsorát. Önkéntelenül arra gondolok, hányán tudnak
arról, hogy milyen szerepet osz­tott rám d’Albret. Ugyanígy nem tudom, kihez rendel
legköze-lebb. Ahhoz az idióta Rieux marsallhoz? A szótlan és komoly Rogier Blaine-hez?
Amint belépek az ebédlőbe, d’Albret pillantása rám vetül; hideg és halott, mint tányérján a
hús. Kihúzom magam, fejemet büszkén felszegve beszélgetek Tephanie-val az emelvény felé
menet, aztán térdet, fejet hajtok. Mosolyom csillogó, mint az üveg... de éppoly törékeny is.
Ám d’Albret saját komor hangu-latába merülve int, hogy üljek Mathurin báró mellé.
Az asztal felé menet elgondolkodom: Hogyan lehet megölni egy ilyen szörnyeteget, mint
d’Albret, akinek szinte emberfe­letti ereje van és pokolian fortélyos? Vajon egyáltalán
megte­hető, ha nem maga a Halál istene akarja? Hogyan férkőzhetnék hozzá közel? Hogyan
altathatnám el éberségét? Különösen úgy, hogy nem használhatom, nem fogom használni
leghatékonyabb fegyveremet, a csábítást.
Ahogy leülök a báró mellé, szeme felcsillan.
- Rám mosolygott a szerencse, demoiselle. Minek köszönhe-tem a megtiszteltetést, hogy
ilyen gyönyörű asztaltársam lehet?
Legszívesebben megráznám és figyelmeztetném, hogy egy-általán nem megtiszteltetés,
hanem halálos ítélet. Ám csak bá-josan mosolygok rá.
- Részemről a szerencse, uram - felelem, aztán megemelem boroskupámat, és felét kiiszom.
Remélem, hogy figyelme nemtérül el kebleimről, és nem veszi észre: az asztal alá kell innom
magam, hogy képes legyek társaságát elviselni.
- Kipihente a mai vadászat fáradalmait?
A kérdéstől kis híján félrenyelek.
- Hogy kipihentem-e, milord? - Minden akaraterőmet be kell vetnem, hogy hangomban ne
hallatsszon gúny. - A vadászat egyáltalán nem olyan fárasztó.
Vállat von.
- Vienne és Julliers báróknak az volt. Kimentették magukat a vacsoráról és lefeküdtek. - Nos,
én nem vagyok olyan puhány, mint ők.
- Én sem - mondja. - Ami azt illeti, délután egészen fel-pezsdült a vérem - teszi hozzá, és
semmi kétség afelől, hogy mire gondol. Ez nagyon is rendben van így; nem is kell nagyon
erőlködnöm, hogy kelepcébe csaljam ezt az ostoba bájgúnárt.
Trillázó kacagás vonja figyelmemet az asztal másik oldalára, ahol Jamette úgy csüng Juliánén,
mint bolha a kutyán. Julián megérzi, hogy nézem; felpillant, tekintetünk találkozik. Fanyar,
enyhén gúnyos mosollyal néz rám. Vajon tudja? Nem tudom. Vajon sejti, hogy apánk mire
utasított engem? Nyilván gyanít valamit, mert tudja, hogy nem állhatom az olyan dagadt
pojácá­kat és piperkőc ripacsokat, mint Mathurin.
Jamette észreveszi, hogy Julián már nem figyel rá, és követi pillantását. Szeme összeszűkül,
és ekkor veszem észre, hogy új brosstűt visel; arany napsugarak, közepén rubin. Arra
gondolok, vajon mely titkom elárulásával érdemelte ki.
Úgy határoztam, hogy mégis elmegyek a Mathurinnel meg-beszélt randevúra. Sőt, eljátszom
a rám osztott szerepet is... egy bizonyos pontig. Aztán amikor megtudtam mindent, amit
megtudhattam, véget vetek neki. Mármint a találkozónak. Ha nagyon tiltakozik és eszébe jut,
hogy folytatásra kényszeresen, annál jobb, mert önvédelemből megölhetem. Gyilkos
hangu-latban vagyok.
Amikor elérem a találkozó helyszínéül kijelölt szobát, megállók, csak annyi időre, hogy
alacsonyabbra húzzam dekoltá-zsomat és fellazítom hátamra omló hajamat. A nagyon buzgó
Mathurin báró már odabent van; pulzusa olyan hevesen ver a kéj vágytól, hogy alig hallom
saját gondolataimat.
- Látta valaki idejönni, demoiselle? - kérdezi, amikor belépek.
- Nem - biztosítom, aztán közelebb lépek, megrázom hajamat. Megfogja az egyik tincset.
- Mint az ébenfekete selyem - mormogja, ujja között dörzsölve hajamat.
Kéjvágya mámorító parfüm, mert pontosan tudom, mi a teendő a vággyal. Ujjamat
könnyedén végighúzom mellénye hasítékán, ajka megnyílik, lélegzete elakad. Aztán átölelem
a nyakát, és a tarkójára simuló hajjal kezdek játszani.
- Fogadni mernék, hogy minden meghódított hölgyének ezt mondja.
Meglepetten pislog, mintha még soha senki nem vádolta volna szoknyavadászattal. Kezemet
emelve nagy fehér tokáját simogatom.
-Tudja, mitől lett az én apámnak olyan rosszkedve ma este? - kérdem. - Délután találkoztam
vele. Akkor még nagyon is jókedve volt.
Es bár a báró és én kettesben vagyunk, óvatosan körbepil­lant, mielőtt válaszol. Nem olyan
ostoba, mint amilyennek látszik.
- Jelentést kapott, hogy a hercegnőt ma Rennes városában megkoronázták.
Bár ez a hercegnőnek nagyon jó hír, attól tartok, a korona nem menti meg őt d’Albret
agressziójától. Csak és kizárólag egy erős férj mentheti meg, akinek többezres hadserege is
van, hogy a hercegnőre és országára való igényét megfelelően alátámassza. Eszembe jut,
vajon él-e még az udvaronc, aki ezt a hírt hozta neki, mert az én apámuram a küldöncök
megkímélésének nem híve.
- Ön rábízná d’Albret grófra Bretagne kormányzását? — kérdem, és megborzongok. - Mert
engem eléggé megfélemlít a hatalma. Nem tudom elképzelni, hogy az egész hercegségre
rátegye a kezét.
Ahogy e szavakat kimondom, érzem, hogy Mathurin vágya lohadni kezd, ezért gyorsan témát
váltok, hogy elvonjam figyel-mét. - Nincs sok időnk. Udvarhölgyeim hamarosan keresni
fog-nak.
Erre cselekvésre szánja el magát; kigombolja mellényét, majd finom lenvászon ingét. Amikor
meglátom a sötét árnyékot mellkasán, lelkem szárnyal. Meg van jelölve! így minden sokkal
egyszerűbb. Elmosolyodok. Ez az első igazi mosoly, amely az­nap ajkamat érte. Közelebb
lépek, háttal a fal felé fordítom, kö­zelebb a kőhöz, hogy ne kelljen testének teljes súlyát
viselnem, amikor megölöm.
Am alig húzom elő ruhaujjamba rejtett tőrömet, felszisszen, levegő után kapkod; arcán
csodálkozó, szinte sértett kifejezés.
- Mi az? Mi a baj? - kérdem súgva; nem akarom megtörni a hangulatot.
Nem válaszol; mellkasához kap, mintha fájdalma lenne, az-tán vér buggyan ki ajkán. Édes
Mortain! Rohama van?
Úgy rogy össze, mint az akasztófáról levágott ember; tel-jes súlyával rám nehezedik; kis híján
hanyatt esem. Nagy, sötét, szárnyas valami reppen el tőle.
Ezt utálom a legjobban a gyilkolásban; hogy el kell visel­nem az áldozat lelkének kényszerű
közelségét, ahogy lelkem-hez ér, miközben elhagyja az élettelenné vált testet. Ez legalább
annyira megdöbbentő és kéretlen, mint első csókom. Meg­acélozom akaratomat, és
hagyom, hogy rám zúduljon a képek áradata: D ’Albret vastag karja a báró vállán, ahogy
hamis biz­tonságérzetbe ringatja. Önelégültség, hogy őt választotta, nem Julliers vagy Vienne
bárókat. És a legmélyebben a lelkiismeret moccanása, hogy elárulta a fiatal hercegnőt, azzal
a hamis bizo­nyossággal áltatta, hogy d’Albret jó férje lenne.
A báró élettelen teste hirtelen oldalra dől; magas, sötét alak áll előttem, kezében csöpögő
kard.
- Julián! - súgom. Csontig, velőig megráz a döbbenet.
- Elfelejtetted, húgom? Az enyém vagy.
Szavaitól hideg borzongás fog el, kezemet összefonom derekam előtt, tenyeremet
könyökömre simítom, hogy ne remegjen.
- Csak az enyém! - súgja, mintha szerelmesen suttogna a fülembe. - Senki nem érinthet
nyálas szájával, senki nem tapo-gathatja mocskos kezével a testedet.
Lenéz a holttestre, csizmája hegyével belerúg.
- Ez a förmedvény pedig különösen nem.
Most már értem, mit jelentett az a pillantás a vacsoránál. A megtorlás ígérete.
Gyorsan és könnyedén veszem fel a szerepet, amit játsza-nom kell. Ami azt illeti, legalább
olyan ügyes vagyok ebben, mint bármelyik alkimista, csakhogy én nem ólomból csinálok
aranyat, hanem félelmemet merészséggé változtatom, és ez vitathatatlanul nagyobb
mutatvány. Bosszús mosollyal nézek rá, és a teljes hatás kedvéért hátravetem hajamat.
- Azt gondoltad, ez történik, Julián? Tényleg olyan jól is-mersz engem, mint állítod?
Forrongó dühe némiképp csillapul.
- Akkor mit keresel itt?
Hát nem hallotta? Oldalra hajtom fejemet.
- Apánk feladatul parancsolta nekem, hogy női csáberőm felhasználásával próbáljak
megbizonyosodni arról, hogy Mathurinnak szándékában áll-e őt elárulni a franciáknak.
Allán megfeszül egy izom.
- És te maradéktalanul teljesítetted volna ezt a parancsot?
Válaszul felmutatom a kezemben tartott kést.
Tekintete mélyen a szemembe ég, mintha pupillám mélyéről akarná kiperzselni az igazat.
- Valóban?
Felnevetek. Önkéntelenül.
- Azt hiszed, szívesen enyelegnék ezzel a hájas, tokás bájgúnárral? Julián nem igazán hiszel az
ízlésemben; ám az is lehet, hogy bennem.
A padlóra ejti kardját, átlép a testen, megragadja a vállamat. Szívem a bordáimhoz dobban,
ahogy megfordít és hátamat a falnak támasztja. Közel hajol.
- Esküszöl?
Szívem túl gyorsan dobog; nem érezheti rajtam a félelem szagát. Ezzel a félelemmel szítom
dühöm tüzét. Ellököm ma-gamtól. Durván.
- Úgy viselkedsz, mint valami eszelős. Esküszöm Istenre és mind a kilenc szentjére. Most
pedig eressz! Fáj.
Hangulata, mint a kéneső, gyorsan változik. Megragadja szabad kezemet, ajkához emeli.
- Nem lett volna szabad kételkednem benned.
Lehelete langyos a bőrömön; megfordítja kezemet, ajkát csuklóm fonákjára nyomja.
- Valóban nem lett volna szabad - felelem, azzal elhúzom a kezemet; megkönnyebbülök,
amikor érzem, hogy elengedi. Biztosra akarok menni, hogy nem ragadja meg újra, hajamat
igazgatom. - Hogyan magyarázom meg ezt apánknak?
Julián ekkor a halott Mathurin grófra pillant.
- Azt mondjuk, hogy bűnös volt, ahogy apánk gyanította, és tetten érted. Nem volt más
választásod, mint megölni, mielőtt újabb üzenetet küld a hercegnőnek. - Újabb üzenetet?
Julián tekintete elviselhetetlen.
- Természetesen...mert megtudtad, hogy ő figyelmeztette a hercegnőt a csapdánkra, ezért
nem sikerült őt foglyul ejtenünk.
Vonakodva elismerem, sőt, csodálom, milyen ötletesen használja Julián ezt előnyünkre.
Illetve az én előnyömre, mert megint megtalálta a módját, hogy megmentsen d’Albret
haragjáról. Ám ez egyben új veszélyeket jelent, mert ebből arra kell következ­tetnem, hogy
Julián gyanítja, én küldtem azt a figyelmeztetést.
- Majd én gondoskodom a holttestről - teszi hozzá.
Homlokomat ráncolva, morcosán jegyzem meg:
- Ez a legkevesebb, amivel tartozol nekem azok után, hogy nem hittél bennem.
Megragadja a kezemet.
- Egy csókot! - könyörög. - Csak hogy bizonyítsd, nem vagy rám dühös.
Gondolkodom azon, hogy visszautasítom, de gyáva vagyok, és nem merem; ilyen
körülmények között nem. Olyan sokat tudhat legveszélyesebb titkaim közül. A félelem lüktet
ereim-ben, ahogy lehajol, és ajkát ajkamhoz érinti. Engedem, hogy elmém messze lebegjen
testemtől, ahogy Mathurin lelke is elhagyta a testet. Csak így vagyok képes elviselni Julián
érintését.
Nem a testvérem. Nem a testvérem.
Ezért is ragaszkodom olyan erősen Mortainbe vetett meg­tépázott hitemhez. Ha valóban
Mortain a nemzőapám, akkor Julianben és bennem egyetlen csepp közös vér sincs.

Julián visszaküld a szobámba. Ő ott marad, és feltakarítja a miatta keletkezett koszt. Gyorsan
mozdulok, mint zsinóron rán-gatott marionettfigura; olyan üresnek, kizsigereltnek érzem
ma-gam, mint a vacsorára felszolgált hal.
Amikor végre szobámba érek, csak egy alantas cselédlányt találok ott, aki megrakja a tüzet
éjszakára. Meglát és elsiet; attól retteg, hogy ha egy pillantást vetek rá, menten varanggyá
válto­zik vagy megütöm, amiért velem egy levegőt mert szívni.
Apám szolgáit ennél kevesebbért is büntették.
Rögtön az élénksárga lángok melegéhez lépek, a lehető legközelebb, amennyire merek.
Kezem remeg, csontjaim borzongnak; minden idegszálam azt sikoltja, hogy meneküljek
innen.
A suhogás jut eszembe, amelyet Mathurin lelke hallatott, ami-kor elhagyta a testet. Olyan
mélyen, olyan erősen kívánom magamnak ugyanezt, hogy ez a vágy pengeként hasít belém.
Eszembe jut, ahogy ott álltam a torony ormán, és éreztem a szabadság má- morító
szédületét, ahogy a szél ígérte nekem, hogy elvisz messze, messze. Vajon ezt érzi a lélek,
amikor kiszabadul a földi testből?
Ekkor Tephanie lép be; nagy, idétlen léptekkel csoszog a padlón. Sietve térdet, fejet hajt,
majd mellém lép.
- Demoiselle! Annyira sajnálom, hogy magára hagytam! Azt hittem...
Nem éppen elegáns mozdulattal legyint.
Túlságosan kimerült és csüggedt vagyok ahhoz, hogy megszidjam.
- Ez többé ne forduljon elő - mondom fáradtan.
Homlokát aggodalom ráncolja.
- Demoiselle... Rosszul érzi magát?
- Csak fáradt vagyok.
- De hiszen remeg! Hadd adjak önnek valami meleg italt!
Hagyom, hogy körülöttem sürgölődjön, és amint kezembe adja a kelyhet, felhajtja
ágytakarómat, hogy megmelegítse ágyamat.
Miközben halkan csoszog a szobában, a kandalló előtt állok, a bort kortyolgatom, várom,
hogy múljon a remegés. Nagyon szeretnék fürdőt venni, de túl késő van és túl nagy figyelmet
vonnék magamra. De Mathurin vérétől és Julián csókjától ki­bírhatatlanul mocskosnak érzem
magam.
- Demoiselle?
Felnézek, Tephanie a hálóköntösömet tartja elém.
- Segítsek levetkőzni?
- Igen.
Gyengéd mozdulatokkal segít levetnem ruháimat. Jamette-tel ellentétben ő tudja, hogyan
maradjon csendben; megnyugta-tónak találom társaságát. Amint leteszi ruhámat, a kehely
bort ékkövekkel díszített kis ládámhoz viszem és felnyitom a tetejét. Leteszem a kelyhet,
előveszek egy kis kristályfiolát. Altató, amit Serafina nővér búcsúajándékul adott, amikor
elhagytam a ko-lostort. Nem mondta, de láttam, nem örül annak, hogy az apát-asszony olyan
hamar elküld engem, és tudta, hogy ha egyáltalán aludni akarok, segítségre lesz szükségem.
Egy pillanatig fontolgatom, hogy a fiola teljes tartalmát boromba öntsem. Ha mind
megiszom, soha többé nem ébre­dek fel. A gondolat, hogy elalszom, és nem kell törődnöm a
dAlbret, az apátasszony, sem a Julián miatti gonddal, csábító sziréndalnak hat.
De mi van akkor, ha a Halál megint elutasít? Ha most sem vesz magához? Akkor kénytelen
leszek erőtlenül, sebezhetőén feküdni, míg lábadozom. Ez pedig mindennél rémítőbb
gondolat.
Ráadásul mi van akkor, ha a lovag valóban életben van... mi lesz vele, ha én meghalok? Két
cseppet öntök boromba, aztán visszateszem a fiolát a ládikába, és bezárom.
Ami ennél is fontosabb: ha meghalok, ki öli meg d’Albret grófot? Mert Mortain jele ide vagy
oda, meg kell halnia.
Tephanie végzett az ágymelegítéssel, hozzám lép, hogy ki­vegye a hajtűket hajamból. Ahhoz
képest, hogy milyen esetlenül jár és milyen fura, meglepően könnyed érintéssel kezdi
kifésülni hosszú tincseimet. Behunyom a szememet; hagyom, hogy a gyengéd simítások
némiképp eloszlassák félelmemet. Gon-doskodása arra emlékeztet, hogy Ismae, Annith és én
hogyan fésültük egymás haját a kolostorban. Édes Mortain, mennyire hiányoznak nekem!
Hirtelen hátra fordulok.
- Ma éjjel itt alszol velem.
Megáll a levegőben a mozdulat, meglepetten néz rám.
- Demoiselle?
Nem mondhatom meg neki, hogy szükségem van rá, hogy társaságára vágyom, inkább
mással indoklom:
- Nem érzem jól magam, kell valaki, aki éjszaka figyel rám és ápol.
Csodálkozik, de mintha elégedettséggel töltené el ez a kérés. Az együgyű lány azt hiszi, ez
valami nagy kegy, nem pedig egy gyáva grófkisasszony elkeseredett lépése. Én pedig nem
cáfo-lom meg ezt az elképzelését.

Aznap éjjel, amikor Julián kapar az ajtómon, Tephanie felkel és megnézi, ki az. Nem hallom,
mit mond neki, mert kissé szédülök Serafina nővér altatócseppjeitől, de jelenléte elég, hogy
Julián távozzék az ajtóm elől.
- Fivére érdeklődik, hogy jól érzi-e magát, demoiselle. Azt mondta, vacsoránál fejfájásra
panaszkodott neki, és csak meg akart bizonyosodni arról, hogy már elmúlt.
- Elmúlt - mondom, és odébb húzódok, hogy övé lehessen a legmelegebb hely. Legalább
ennyit megérdemel, amiért elker-gette a szörnyeket.
Amikor másnap reggel felébredek, első gondolatom a lovag, akit az apátasszony ki akar
szabadíttatni velem. Almaimban kísért fájdalmas üvöltése, ahogy lerohanták.
A kolostorban is hallottuk a Warochi Rémlovag hírét, és hogy milyen képessége van
honfitársait - nemeseket és köz-embereket egyaránt - a herceg oldalára állítani, és hogy
ennek köszönhetően már három csatát megnyertünk.
Ahogy Tephanie halk horkolását hallgatom, arra gondolok, miért foglalta le képzeletemet
ennyire az elesett lovag. Vajon azért, mert olyan vitézül harcolt a lehengerlő túlerő ellen?
Vagy egyszerűen azért, mert nem sokkal a halála előtt a szemébe néz­tem?
Mert valóban meghalt. A saját szememmel láttam, hogy... ó, de éppen akkor jelent meg
Julián. Nem láttam a lovag élettelen testét. És azt mondják, a harci vágytól égő férfiak súlyos
sérülé-seket szenvedhetnek, mégis életben maradhatnak.
Amikor tegnap éjjel lefeküdtem, megfogadtam, hogy figyelmen kívül hagyom az apátasszony
üzenetét. De most csak arra tudok gondolni, hogy ez a nemes lovag ott rothad d’Albret
vár-börtönében, vagy ennél is rosszabb történik vele.
Hideg lábamat Tephanie lábához dugom, és végre megmoc-can. Micsoda naplopó! Kétszer
pislog, kiveri az álmot a szemé­ből, aztán eszébe jut, hol van és leivel.
- Demoiselle! Bocsánatáért esedezem! Elaludtam.
- Tudtad, hogy horkolsz? - kérdem, és nagyon szórakoztat, hogy elpirul.
Elkapja tekintetét.
- Elnézést kérek. Ki kellett volna rugdalnia az ágyból, vagy hasonló módon felébresztenie.
- Nem mondtam, hogy zavar, csak azt, hogy horkolsz.
Nem tudja, mit mondjon erre, így kiugrik az ágyból, térdet, fejet hajt, és a köntösömért siet.
Éppen segíteni akar, hogy felvegyem, amikor Jamette lép a szobába; fecseg és locsog, mint a
vízfolyás:
- Vienne és Julliers bárót holtan találták a szobáikban ma reggel...
Rögtön becsukja a száját, amikor meglátja, hogy egymás mellett állunk, alsóingben.
Pislog, szája megint kinyílik, aztán becsukódik, ahogy a sza-vakat keresi. Mivel Jamette
nagyon idegesít, ujjamat Tephanie álla alá illesztve gyengéden magam felé fordítom a fejét.
- Köszönöm, Tephanie. Mindent köszönök.
Tephanie rákvörösre pirul, és kis híján felnevetek, amivel el-rontanám a hatást, amelyet oly
gondosan igyekeztem kialakítani.
Szegény Jamette képtelen eldönteni, hogy megdöbbenjen vagy irigy legyen.
- Szóval kik ezek a bárók, akiknek szobájában tegnap éjjel jártál? - kérdem ábrándosán.
- Nem én jártam náluk! - csattan fel. - A szolgák jelentet­ték, hogy álmukban elvitte őket a
pestis.
- Hoznál egy kis vizet? Szeretnék megmosakodni - mon-dom álmosan ásítva.
- Szerinted mi is elkapjuk? - kérdi Tephanie. - Úgy értem, a pestist.
Jamette olyan perzselő, gyűlölettel teli pillantást vet Tephanie-ra, hogy azt csodálom,
szegény hálótársam nem her­vad el ott helyben. Valóban felettébb zavartnak tűnik, és elsiet,
hogy az öltözködést az öltöző szoba magányában fejezze be.
Jamette a dühe miatt képtelen óvatos lenni, szétlocsolja a vizet.
- Figyelj oda arra, amit csinálsz! - figyelmeztetem. - Külön-ben az éles nyelveddel nyalatom
fel, amit kilötykölsz.
Tekintetünk találkozik, és látom benne az összes sértést és vádat, amit legszívesebben rám
zúdítana. De nem szól, csak ma-gában mormog.
- Legalább már tudom, miért nem vesz tudomást arról a néhány férfiről, aki felfigyel Önre.
Ujjamat végighúzom Jamette karján.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy féltékeny vagy, ki-csim?
Teljesen új módszert fedeztem fel, hogyan mehetek Jamette idegeire; több órányi jó
szórakozásnak ígérkezik.
Elrántja a karját.
- Dehogyis! - Elfordul, a szoba másik végébe megy, a pol-cos szekrényhez lép. - Melyik ruhát
óhajtja viselni ma?
- A sötétszürke szatént, a fekete alsóruhával.
Segít felöltöznöm, de mozdulatai merevek, és a lehető leg­kevesebbszer ér testemhez.
Amikor fűzőmet fűzi, olyan szoro­san húzza a zsinórt, hogy kis híján eltöri bordáimat.
Hirtelen elhúzódok tőle, megragadom a kezét.
- Óvatosan! Az a feladatod, hogy segíts, nem az, hogy nyo-morékká tegyél!
Csak bámul rám, és érzem, hogy az indulat lüktet ereiben. Tephanie ezt a pillanatot választja,
hogy bebotorkáljon a szo­bába; övét igazítja a helyére, felcsatolja rá a tőlem kapott kis tőrt.
- Ebből elég legyen! M a délelőttre valami sokkal szórakoztatóbbat találtam ki magunknak.
D’Albret és a helyőrség nagy része azt tervezi, hogy Ancenis városába megy, és visszafoglalja
a franciáktól Rieux marsall hűbéri birtokát. Ez azt jelenti, hogy ez a nap tökéletes mindenféle
titkokat kipuhatolni.
- Mit mondtál, honnan jönnek a kísértethangok? Én is szeretném hallani.
Mert a kísértetek nem adnak ki hangot. A bebörtönzött ra-bok azonban igen.

Kiderült, hogy a kísértetek állítólag az öregtoronyban kísérte-nek, pontosan ott, ahonnan a

csatát figyeltem. Ráadásul az a leglogikusabb hely, ahol foglyokat lehet tartani, mivel jó
messze van a vár lakórészeitől; arrafelé alig jár valaki.
Egyik udvarhölgyem sem kíván kísértetekkel szembenézni, ezért mindketten úgy határoznak,
hogy a torony melletti kápolná-ban várnak meg engem, és az éjszaka elhunyt bárók lelki
üdvéért mondanak imákat. Ez tökéletesen megfelel szándékaimnak, mert inkább egyedül
szimatolnék körbe, távol fürkésző tekintetüktől.
Az öregtorony közel kétszáz évvel korábban épült. A köve­ket megviselte az idő, a torony
tetejére ráfér a javítás. Próbálom kinyitni a nehéz faajtót, de zárva van.
Szívem hevesebben ver az izgalomtól. Amikor legutóbb itt jártam, még nyitva volt.
Őrszemet nem állítottak az ajtóhoz, ezért benézek a vas­tag falba vágott egyik lőrésen. A
toronyban kísértetek vannak; a szellemek dermesztő jelenlétét érzem; hideg fuvallatként
áram-lik ki az ablakon. Ám a kísértetek nem csörögnek; nem hallat-nak hangot egyáltalán.
Hátrapillantok az udvar felé. Szolgák és fegyveresek járnak erre, elegen ahhoz, hogy ne
merjem feltörni a zárat.
A kísérteties hidegségről tudomást sem véve figyelek, hogy érzek-e szívdobbanást
odabentről, de bármennyire is igyek­szem, képességeim nem hatolnak át tizenkét könyöknyi
tömör kőfalon. Felmászom a keskeny futóhídra vezető kanyargós külső lépcsőn, majd
lábujjhegyre állva belesek egy másik lőnyíláson.
A kis fénysugár alig érinti a félhomályt, senkit nem látok oda­bent. Sem őrt, sem foglyot; az
életnek semmijeiét nem érzékelem.
Egy pillanat. Ekkor valami halk nesz ér el hozzám...mintha a föld melyéből törne fel... aztán
hördülés. Vagy sóhaj. Vagy talán csak a szél. De mivel nincs más, amit érzékelhetnék,
nyögésnek nevezem. És bár nagyon gyenge, felvidít. Meg kell találnom a módját, hogy a
sötétség leple alatt, amikor nem láthat meg senki, kinyissam a zárat vagy ellopjam a kulcsot.
A feladat így is lehetetlen; de ha itt kell ülnöm és semmit nem tehetek azon kívül, hogy
parancsokra várok, attól biztosan megőrülök. Megint.
Ráadásul szeretném hinni, hogy képes vagyok valamire azon kívül, hogy gyilkolok és
szajhának tettetem magam.

Amikor visszatérek a kápolnába a többiekért, egyedül találom Tephanie-t. A főhajóban

térdel. Az oltár mögött, a feszület alatt kilenc kis fülke van, bennük egy-egy régi szent
képmása: Szent Mortain; Dea Matróna és lányai, Amourna és Arduinna; Szent Mer; Szent
Camulos; Szent Cissonius; és az egyik kedvencem, Szent Salonius, a tévedések védőszentje.
Egy pillanatra elgondolkodom, nem kellene-e áldozati ajándékot hagynom Mortainnek.
Vajon sejti, hogy hitem kezd meginogni? Apró, gyatra védelem a még rémületesebb gondolat
ellen, hogy egyáltalán nem létezik? Mit is kérhetnék Tőle egyébiránt?
Szabadulást. Ezért imádkozom.
Drága Mortain, kérlek., szabadíts ki ebből a rémálomból\ amely­ből én magam nem találok
menekülést.
Aztán bosszúsan szusszanok; megriasztom szegény Tephanie-t. Már vagy hat hónapja
mondogatom ezt az imát, és-tessék, hova ju-tottam?! Nem; az igazság az, hogy Mortain
elhagyott engem vagy nem is létezik.
De ha ez valóban így van, akkor d’Albret az apám. Vigaszta­lóbb inkább abban hinni, hogy
Mortain elhagyott engem.
Most, hogy a férfiak a franciákat dúlják Ancenis városában, d’Albret udvartartásának hölgyei
nem a nagyteremben, hanem a téli szalonban étkeznek. Ez kisebb, meghittebb terem. És
lé-nyegesen melegebb.
Madame Dinan büszkén tölti be a várúrnő szerepét; az asztalfőn áll és várja, hogy mindenki
megérkezzen. Kis híján elkések, és ezért megrovó tekintettel néz rám, de ez a legkevésbé
sem aggaszt. Tekintetem a derekán függő vastag kulcskarikára rebben.
D ’Albret kulcsai.
Elkapom tekintetemet, mielőtt észrevehetné érdeklődése­met; a vacsora ideje alatt a
hölgyekkel tereferélek. Ám gondola-taim végig a kulcsok körül forognak, és arra gondolok,
mennyi-vel könnyebb lenne átkutatnom a tornyot, még mielőtt d’Albret visszaérkezik.

Egy teljes órát várok, míg mindenki nyugovóra tér. Várakozás közben kinyitom ékszeres
ládikómat, amelyben néhány olyan tárgyat tárolok, amelyet a kolostorból hoztam
magammal. Serafina nővér gondoskodott arról, hogy jól fel legyek szerelve mesterien
álcázott mérgekkel. Egy kristályfiolában olyan csillámpor van, amellyel a hölgyek a szemüket
szokták festeni. Az enyémnek azonban sokkal nagyobb hatása van. Van egy kis
aranyszelen-cém, benne arzénes púder, és egy kis tégely Szent Arduinna kelepcéje nevű szer,
égési sebekre való kenőcsnek álcázva. Van egy aranyfonálból készült hajhálóm, amelynek
dísze egy tucat fehér gyöngy; mindegyikben a bosszú nevű méreg rejlik.
Kiveszek a szelencéből egy papírtölcsért, amelyben a Serafina nővér által Éji suttogásnak
nevezett méreg van. Egy teljes cso-mag elég ahhoz, hogy megöljön egy termetes férfit. A fele
végez egy nővel. Egy csipetnyi elég ahhoz, hogy Madame Dinan át­aludj a az éjszakát.
A kis csomagot az alsó karomon viselt tőr tokjába rejtem, majd megkeresem a csizmát,
amelyet a kolostor személyesen nekem készíttetett. A legfinomabb bőrből varrták; olyan
halkan tudok járni benne, mint valami árnyék. Elhagyom szobám biz-tonságát, elindulok
Madame Dinan lakosztálya felé.
Egyszer, még tízéves koromban d’Albret annyira meghara­gudott kedvenc vadászebére azért,
mert nem sikerült megölnie egy tizenkét ágú agancsos szarvast, hogy az ebet vadászijával
lőtte át. A hűséges eb felvonyított a fájdalomtól, majd hátsójá­ban a nyílvesszővel d’Albret
felé vonszolta magát, és nyüszítve könyörgött bocsánatért. D ’A lbrct megszánta, és egy m
ásodik lövéssel megszabadította szenvedéseitől.
Undorral tör rám a felismerés, hogy pontosan olyan vagyok, mint az a kutya: bár a kolostor
súlyosan megsebzett, még min­dig kutyahűséggel teljesítem a nővérek parancsait.
Nem, nem - mondom magamnak. Ezt nem a kolostorért teszem, hanem a lovagért. Annak a
férfiúnak a kitartása akkora túlerővel szemben a legnemesebb dolog volt, amit valaha
láttam. Ha életben van, sokkal jobb sorsot érdemel, mint amely d’Albret várbörtönében rá
várhat.
Amikor Dinan szobájába érek, megállók, és fülemet az ajtó-hoz tapasztom. Megnyugtató,
hogy csak egy pulzus lüktetését hallom odabentről.
A zsanérok jól olajozottak; nem nyikorognak, amikor ajtót nyitok. Amint bejutok, óvatosan az
ágyhoz lépdelek, és elhú-zom a súlyos bársonyfüggönyt. Madame Dinan nem mozdul.
Előveszem a papírtölcsért rejtekhelyéről, kiemelek belőle egy csipetnyi Éji suttogást, és
hangtalanul az arcába fújom. Gyorsanmozdulok, hogy ne lélegezzem be a halálos port,
behúzom az ágy baldachinját.
A következő néhány pillanat nagyon lassan telik, mivel nincs más tennivalóm, mint várni,
hogy a méreg hasson. Végre mélyebben lélegzik. Amikor halkan horkolni kezd, tudom, hogy
a por hatott.
Ezután az ablakhoz lépek, széthúzom a vastag függönydra-périát, és annyi holdfényt engedek
be, hogy megvilágítsa a kutatás területét. Szerencsére d’Albret kulcsai nincsenek elrejtve; ott
hevernek az ágy melletti kis faragott asztalon. A leggyorsabb az lenne, ha az egész
kulcskarikát magamhoz venném, de nem tudom, mit fogok találni, és mennyi ideig leszek
távol. Okosabb csak azt a kulcsot elvenni, amelyre szükségem van, hátha feléb­red, mielőtt
visszaérek.
A kulcsokat a tenyerembe szorítom, hogy ne csörögjenek; megkeresem azt, amely a
legvalószínűbben nyitja azt a bizonyos ajtót. Szinte minden kulcs fényes és új, mint maga a
palota; ám egy vaskulcs réginek tűnik. Nagyobb, mint a többi, rozsdája sö­tét vérnek tűnik az
ezüstös fényben. Nyilvánvalóan ez az a kulcs, amit keresek. Leveszem a karikáról, a többit
visszateszem az asztalra. Újra az ablakhoz lépek, behúzom a függönyt, hogy a szobában ismét
teljes sötétség legyen, majd távozok.
Könnyeden mozgok, szinte lélegzetvisszafojtva osonok le a lépcsőn a földszintre. Nem
sóhajthatok fel megkönnyebbülten, amíg el nem érem az udvarra vezető ajtót. Ott is hosszú
percekig várok, telik a drága idő, míg biztos lehetek benne, hogy nincsenek szabályos
időközönként járőröző őrszemek odakint. Csak akkor lépek ki.
Az udvart csend tölti meg, mint sűrű bor a kupát, és a palota fehér kövei félelmetesen
fehérek a holdfényben. Előremozdu­lok, megkerülöm a nagy lépcsőházat, és átkozom a
kövek fe-hérségét, amelyek éles kontúrral jelenítik meg sötét alakomat. Vérem hevesen
lüktet, testem minden izma, minden idegszála megfeszül. A z óvatosság sürgető szüksége
bizsereg nyelvem t ö -vén, mintha buborékoló, folyékony ezüstöt ittam volna.
Ám kiderül, hogy nincs semmi félnivalóm. Alig néhány ka-tona maradt a várban, a többiek
mind elmentek d’Albret-vel Ancenis városába, a szolgákat pedig teljesen megfélemlítették,
így nemigen van szükség őrszemekre.
A torony ajtajához érve hideg, komor, remegő érzés fog el, mintha láthatatlan denevérek
tanyáját bolydítottam volna fel, de ez a rezgés túl erős - és túl hideg - ahhoz, hogy olyan
élénk lényektől eredjen, mint a denevér, de túl halk ahhoz, hogy ba­goly mozgása legyen. Ez
a hideg belém ivódik, és a jegességtől kezem annyira remeg, hogy csak harmadszori
próbálkozásra si-kerül a kulcsot a zárba illesztenem.
A z ajtózsanérok, amelyeknek a régiség és a rozsda miatt nyi-korogniuk kellene, olyan halkan
járnak, mint a moly szárnya. Beosonok, becsukom magam mögött az ajtót.
A lőrésen át halvány holdfény szűrődik be; a sötét árnyak fi-noman, verdesve lebegnek.
Azok, amelyek nem körém gyűlnek, lefelé lebegnek. Ezek szerint lent van; mert a kísértetek
az élet melegéhez és kényelméhez vonzódnak.
A lépcső keskeny körben kanyarog lefelé; kezemet a falra ta­pasztom támasztékul. Nem
lenne szerencsés, ha lezuhannék és kitörném a nyakamat. A kő itt durvább és a folyó
közelségétől nedvesebb; a lépcsőket kissé lekoptatta a kor.
A lépcső alján újabb bezárt ajtó. Merde! A z összes kulcsot magammal kellett volna hoznom!
De nem. Ez a kulcs illik a második zárba is. Úgy vacogok, hogy kis híján összecsattognak a
fogaim, és azzal áltatom magam, hogy ez nem a félelemtől, hanem a hidegtől van, amikor
elfordítom a kulcsot, és lassan kinyitom az ajtót.
A szag ér el hozzám elsőként. Kosz, penész, száradt vér és emberi mocsok bűzös elegye.
Felkészülök a legrosszabbra, de csak egy előszobát találok. A helyiség másik oldalán újabb
ajtóáll, keskeny vasrácsokkal fedett, magas ablakú. Halvány fény pislog odabent. Nagyon
csendesen, ahogy az engem követő kí­sértetek, átkelek a kis helyiségen.
Amikor a harmadik ajtóhoz érek, a falhoz lapulok, nehogy a rácsokon át meglássanak.
Tizenkét szívdobbanásnyi ideig várok, de senki nem jön.
Lassú mozdulatokkal, erős szívdobogással a rácshoz óvako­dom és belesek.
Egyetlen fáklya vet halvány fényt a sötét helyiségbe; a kőfa­lon árnyékok táncolnak, cikáznak.
Valaki mozog odabent és fur-csa, artikulálatlan hangokat hallat. Igazából úgy néz ki, mint egy
kis gnóm vagy törpe valami tündérmeséből, de aztán észlelem, hogy egyszerű ember, csak
összegörnyedt vagy lehajolt. Először azt hittem, táncol vagy viháncol, aztán rájöttem, hogy
béna a lába, és csak így tud mozogni. A viháncolás pedig rágás; száraz, penészes kenyeret
eszik. Undorral fordulok el tőle, a helyisé­get szemlélem. Sörös krigli, éjjeli edény, fapriccs,
amin aludni és ülni lehet. A helyiség végében pedig egy újabb átkozott ajtó.
Megint elhúzódom, a falhoz lapulok újra. Ennyi a lovag börtöne? Négy zárt ajtó - amelyből
kettőt ugyanaz a kulcs nyit - és egy nyomorék öregember? Vajon a fogoly életben van még?
Gondolkodom, figyelek, aztán grimaszt vágok saját kérdésem ostobaságán. Természetesen
még életben van; különben nem állítottak volna őrt - még ilyen kis gnómot sem - hullára
nem kell vigyázni.
Kivéve, ha azt akarják, senki ne tudja meg, hogy meghalt.
Lélegzetemet visszafojtva hagyom, hogy érzékeim behatol-janak a zárt helyiségbe. Érzem,
hogy a torz testű kis ember szíve erősen, egyenletesen ver. Az ajtó mögül lassabban,
erőtlenebbül egy másik pulzust érzek. A lovag életben van, legalábbis egyelőre.
Mintha érezné, hogy őt keresem, a fogoly felhördül.
A kis testű őr a cellaajtóhoz csoszog, és a rácson át mély to­rokhangot hallat befelé. A fogoly
hangosabban hördül, a hangotnehéz láncok éles csörgése követi. Ezek szerint béklyóban van,
és e láncok keltette zaj adja a kísértetekről szóló pletykák alapját.
Maradok még, egy ideig figyelek; próbálom kitapasztalni az őr ritmusát: mikor alszik, milyen
mélyen, és el szokta-e hagyni őrhelyét. El szokta. A helyiség sarkába állított éjjeliedénybe
vizel. A keleti fal mellett tárolják élelmiszerkészleteit és egy kis hordó sört. Időnként megáll,
a fogolyra mordul, de nem tudnám megmondani, hogy biztatásként vagy gúnnyal. Annyi
ideig maradok, ameddig csak maradni merek; aztán óvatosan elhúzódom a rácsos ajtótól.
Nem lenne jó, ha most óvatlanul belerúgnék egy kőbe, vagy lábam csosszanna. Ahogy
elindulok felfelé a lépcsőn, úgy érzem, ez elég jó munka volt egy éjszakára. Tudom, hol van a
lovag, tudom, hogy él, és miképpen őrzik.
Azt nem tudom azonban, hogyan hozom ki onnan úgy, hogy mindketten életben maradjunk.
Amikor visszatérek szobámba, nem bújok ágyba. Az asztalhoz megyek, és kiveszem a
gyertyatartóból a két vastag, fehér gyer­tyát, majd a piszkavasat a tűzláng közelébe tartom.
Nagyon ra-vasz dolog, mert nem akarom, hogy a gyertyaviasz elolvadjon, csak azt, hogy
formázhatóra lágyuljon. Amikor úgy ítélem meg, hogy készen van, elvonom a tűztől. Gyorsan
dolgozom, mielőtt kihűl; a torony kulcsát a puha viaszba nyomom úgy, hogy mély
lenyomatot képezzen. Ugyanígy meglágyítom a második gyer­tyát, és az elsőre nyomom.
Amint ezzel készen vagyok, késsel levakarom a felesleges vi­aszt, hogy az öntőmintám a
lehető legkisebb legyen. A lekapart viaszt a tűzbe dobom, az öntőmintát az egyik ékszeres
erszé-nyembe rejtem.
Hosszú, nyugtalan utam van vissza, Madame Dinan szobá-jába, de út közben kezd
körvonalazódni fejemben a terv; olyan gyenge és vékony, mint a pókháló.
Ezidáig követtem a kolostor és Mortain kívánságait, de semmi mást nem okozott, mint
tragédiát. Ami ennél is roszszabb: d’Albret még mindig él, és gonoszságát ontja az országra.
Ideje betöltenem a szerepet, amit az apátasszony nekem szánt, akár parancsot ad rá, akár
nem. Ha van rajta jel, ha nincs: megölöm.
De előbb megpróbálom kiszabadítani a foglyot. Ha - mint gyanítom - túlságosan súlyosak a
sérülései ahhoz, hogy elér-hessen Rennes városába, megkönyörülök rajta, és véget vetek
szenvedéseinek, mert biztos vagyok abban, hogy az ő helyében én is ezt kívánnám.
Reggel meggyőzöm Tephanie-t és Jamette-et, hogy be kell mennünk a városba. Nem
mehetek egyenesen egy kovácshoz, nem követelhetem, hogy készítsen nekem kulcsot,
hacsak nem akarok számtalan kérdést magamra zúdítani. Ezért azt mon-dom
udvarhölgyeimnek, hogy ötvösmestert kell találnom, mert kedvenc ezüstövem javításra
szorul. Jamette tudni akarja, hogy miért nem látta korábban, ha az a kedvencem. Tephanie
siet megmentésemre.
- Azért, mert elszakadt, te ostoba!
Annyira izgatott a kirándulás gondolatától, mint valami kis-gyerek, és arról fecseg, hogy a
katonák majmot láttak a városban.
Bár a türelmetlenség arra késztet, hogy induljunk mielőbb, Jamette és a kísérő őrök miatt
kényszerítem magam, hogy néz-zek körül az utcai árusok és boltosok portékája közt.
Megál-lók, élénkvörös szatént dörzsölök ujjaim között, és zöld bársony vastag, puha
tapintását csodálom. A boltosok pénzt szimatol­nak, körénk gyűlnek, mint legyek a mézre.
Úgy teszek, mintha komolyan érdekelne egy vég kék damaszt. Jamette egész végig nagyon
figyel, mintha minden mozdulatomat, minden egyes szavamat emlékezetébe vésné. Várom,
mikor húz elő ruhaujjá­ból egy darab pergament, mikor kezdi el feljegyezni észleléseit;
kétségtelenül megtenné, ha tudna írni.
Végre elérünk az ezüstművesek utcájához; kalapácsaik gyors koppanásainak hangja olyan,
mintha jégeső zuhogna. Ügy te­szek, mintha ezüst csecsebecséket akarnék venni, valójában
azonban olyan ezüstművest keresek, aki elég bátor, megbízható, és feltételezhető róla, hogy
nem rohan a várba, az új várúrhoz, jutalom reményében elfecsegni ezt a megbízást. A
harmadik műhelyben találok ilyen embert, legalábbis remélem, hogy olyan.
Közeledtünkre az ezüstműves leteszi kalapácsát, feláll, elő­relép és meghajol. Középkorú
férfi, arca egykedvűséget mutat, keze erős és durva a sok sebtől, amit a forró fém okozott;
bőrének ráncaiba ezüstpor tapadt. A műhelyt söprő asszony - nyil-ván a felesége - sietve
mellé lép.
Ahogy az ezüstműves közelebb lép, a mögöttünk álló fér­fiakra néz. Kellemes üdvözlő
arckifejezése óvatos gyanakvássá változik, amint felismeri, hogy kísérőink a d’Albret-ház
színeit és címerét viselik. Felesége oldalba böki, és igyekszik rezzenés-telenül kellemes
mosollyal nézni rám.
- Mivel lehetünk szolgálatára, nemes hölgyem? - kérdi az ezüstműves rideg hangon, amely
ellentétben áll szavaival.
- Van egy övem, amelyen elszakadt egy lánc. De aranyból van. Dolgozik arannyal is?
- Igen - feleli halkan, lassan, mintha vonakodna beismerni, ha emiatt kívánok műhelyében
időzni.
A nő kevésbé vonakodó.
- Az arany túl értékes, hogy közszemlére tegyük, milady, de a férjem ugyanolyan jól dolgozik,
mint bármely ötvösmester a városban. - Az a magabiztos, de tartózkodó büszkeség, ami-vel
ezt mondja, megmagyarázhatatlan erővel hat rám. Nagyon meghatónak találom.
Az ezüstműves mester azonban bosszús pillantást vet hitve­sére; ebből tudom, hogy nem
szívesen lát minket. Tehát nagyon is alkalmas arra a feladatra, amire gondolok. - Láthatnám
néhány munkáját? - kérdem.
- Természetesen, milady. Rögtön kihozok néhányat muta-tóba.
Feltartom kezemet.
- Egy pillanat. Szeretném látni a műhelyt, mielőtt döntök. Nem hagyom az értékeimet
disznóólban.
A jó asszony erre összevonja a szemöldökét, de kinyitja a műhely ajtaját és térdet, fejet hajt.
- Hamarosan visszajövök - mondom a többieknek.
Az ezüstművessel a legtávolabbi munkaasztalhoz lépünk, a feleség kimenti magát azzal, hogy
hozza férje munkáit mutatóba.
Átadom a mesternek az övemet. Gyakorlott szeme és biztos keze végigtapogatja a darabot,
ahogy kilazult láncszemeket, repedéseket keres. Úgy állok, hogy testemmel takarjam a
töb­biek elől, mit csinálunk. Az ötvösmester a szemöldökét rán­colja.
- Ennek semmi baja...
- Csss - csitítom halkan. Közelebb lépek hozzá, mintha va-lamit mutatna nekem. - Nem ez a
megbízásom magának. Egy kulcsot kell lemásolni. - Kihúzom a kisebb bársonyerszényt az
övemen lógó nagyobból, és átadom neki a két kis darab viaszt. Fél szemmel engem figyelve
kinyitja, megpillantja a kulcslenyomatot. - Nem vagyok kovácsmester, milady...
Rámosolyogva, élesen szólok:
- Úgy gondolja, nem tudom elolvasni a cégérét? A kulcs ajándék valakinek. Egy nagyon
különleges embernek — tar-tózkodó mosollyal nézek rá, hogy pontosan arra gondoljon,
amire én akarom. Rosszallóan elkomorul, ajka mozdul, látom, hogy vissza akarja utasítani, de
ekkor előveszek egy másik, kisebb erszényt. - Megfizetem a munkáját... és a hallgatását.
Felesége éppen ekkor tér vissza néhány finom művű arany övlánccal, diadémmal, finoman
cizellált kelyhekkel és rózsafü-zérekkel. Amikor meglátja az erszényt, arca felderül. Átadom
neki, mielőtt a férje visszautasíthatná a munkát; tudom, hogy amint az asszony ráteszi a
kezét, mint minden jó gazdasszony, ő sem ereszti.
- Ó, és még valami... - mondom, mintha éppen akkor ju-tott volna eszembe. Az ötvös rám
néz; láthatóan feszeng, és azt kívánja, bárcsak hagynám már el az üzletét. - Három óra múlva
visszajövök... az övláncért.
- Milady! - tiltakozik. - Három óra egyáltalán nem elég idő.
- Ó, de biztosan úgy csinálja, hogy elég legyen, ugye?
Tekintetünk találkozik.
- Természetesen, milady. Ügy intézem.
A nap hátralévő részét az üzletek kínálatának nézegetésével töltjük Nantes városában.
Jamette rózsaszín szalagot és arannyal szőtt hajkötőt vásárol magának; önkéntelenül arról
áb-rándozom, hogy azzal kellene megfojtani. Tephanie mindenre mohó szemekkel néz, mint
egy éhes gyerek, és a végén veszek neki egy szép fésűt. Azzal győzködöm magam, hogy ezt
csak azért teszem, hogy Jamette irigykedjen.
Három órával később Nantes katedrálisának harangjai mindenkit a délutáni imára hívnak.
Még Jamette is kielégí­tette vásárlási mániáját; testőreink szörnyen unatkoznak, így hát
visszamegyünk az ezüstműves műhelyéhez.
Feleségével már vár minket; helytelenítőn, tartózkodón néz rám. Az ötvös egy szót sem szól;
nyilván számolja a perceket, hogy mikor szabadulhat meg végre tőlem. Most is úgy állok,
hogy a többiek ne láthassák a munkapadot.
- Elkészült az övem? - kérdem élénk hangon.
- Ahogy parancsolta, milady - azzal az övvel együtt a ke-zembe adja a kis bársonyerszényt.
Még meleg az elkészült kulcs forró fémjétől. Ahogy átveszem tőle, ujjaimmal megszo­rítom a
kezét. - Ha bárkinek beszél erről, az életem, és a maga élete is annyit ér, mint a
kandallóhamu.
Egy pillanatra a szemembe néz, aztán elkapja tekintetét.
- Pontosan tudom - mormogja. - Mert ez nem hálószobakulcs.
Igyekszik elhúzni a kezét, de erősebben fogom.
Nem tudom miért, de hirtelen erős késztetést érzek, hogy ennek az egyszerű, becsületes
embernek megmutassam, hogy van bennem jó érzés.
- A palotában nem mindenki a gróf híve.
Minden mesterkéltség eltűnik rólam, hogy láthassa "az őszinteséget szavaim mögött.
Egy pillanatig csak néz, aztán bólint. Megértette.
- Köszönöm. - Igazi mosollyal nézek rá ezúttal, és megszo-rítom a kezét. Pislog. - Többé nem
hozok semmilyen veszélyt magára és a családjára. Esküszöm.
Megkönnyebbülés árad szét arcán, az övemről lógó nagyobb erszénybe csúsztatom a
kulcsot, és távozom.
D ’Albret és emberei még nem tértek vissza Ancenis városából, amikor nyugovóra térünk.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig tart, míg Jamette és Tephanie levetkőztet, és elvégzik
úrnőjük lefektetésének szertartását. Az, hogy Jamette úgy fecseg, mint egy tébolyodott
szarka, egyáltalán nem gyorsítja az idő múlását. Végre befejezik az szöszmötölést és
távoznak.
Amikor egyedül maradok, ládámhoz lépek, és a kevés mé-reg között olyat keresek, amely
gyorsan és kegyesen öl, ám ilyet nem találok. Némelyik kíméletes, de lassan öl; amelyek
gyorsan hatnak, túl nagy fájdalmat okoznak ahhoz, hogy kegyesnek le-hessen nevezni azt a
halált.
Inkább kedvenc késemet és a fenőkövet veszem kézbe, majd a kandalló mellett élesíteni
kezdem. Még mindig nem tudha-tom, hogy a fogoly képes-e megülni a lovon, képes-e lóval
bár­milyen távolságot megtenni, sőt, azt sem, hogy egyáltalán esz­méleténél van-e. Ha nincs
jó állapotban, akkor a hercegnőnek nem lehet hasznára. Hacsak mártírhalált szenvedett
testét nem tudja arra használni, hogy a hozzá hű erőket fegyverbe szólítsa.
Nem lesz rajta jel, de ez engem már nem érdekel.
Régebben rémisztőnek találtam a gondolatot, hogy olyan embert öljek meg, akin Mortain
jele nem látható, de már nem félek attól, hogy kiesek kegyeiből. Különösen azóta nem, hogy
e kegyről való kevés tudásom elég kegyetlennek bizonyult. Mindig is az volt a legnagyobb
félelmem, hogy amint elkezdek Mortain parancsa helyett saját belátásom szerint ölni,
ugyanarra az erkölcsi szintre kerülök, amelyen d’Albret áll. Ám az elmúlt néhány nap alatt
azon gondolkodtam, vajon mennyiben más,ha az ember a Halál vagy egy kegyetlen gyilkos
leánya. Olyan kicsinek találtam a különbséget, hogy ebben inkább én döntök; azt teszem,
ami a nagyobb jót eredményezi.
Újra eszembe jut az apácák figyelmeztetése, hogy engedet-lenség esetén milyen sors vár a
lelkemre, ám az apácák nem ér-tik, hogy az én életem már így is földi pokol, vagyis a
pokolbeli szenvedés egyik formáját a másikra cserélni nem igazán elret­tentő.
Egy teljes óra elteltével felöltözöm, és magamhoz veszem a kiválasztott eszközöket. Az Éji
suttogás nevű méreg és a meg­élesített tőr mellett két másik késsel és egy fojtódrótos
karpe-reccel, valamint halálos feszületemmel fegyverkezem fel. Ha a lovagnak ma éjjel meg
kell halnia, akkor a várbörtönből rögtön d’Albret hálószobájába megyek, ahova könnyű lesz
bejutnom így, hogy nincs á várban. Amint bejutottam, egyszerűen meg­bújok ott és várom.
Valamikor neki is aludnia kell. Ha elalszik, cselekszem.
Valószínűleg nem élem túl, de legalább megpróbáltam, és egyben bizonyíthatom, hogy a
sötétség, ami benne lakozik, ben-nem is megvan.
Nem ilyen menekülésért imádkoztam, de ez is menekülés.
Ajtómhoz érve figyelek; a folyosón halvány szívdobbanást érzek. Vajon a folyton utánam
kémkedő Jamette az? Vagy egy új őr, akit apám állított ajtóm elé?
Gyorsan vagy fél tucat hazugságot és kifogást találok ki, az-tán nyitom az ajtót.
Tephanie az. Szorosan köpenyébe burkolózva, mint valami bőrös kolbász, úgy fekszik.
Küszöbömön alszik.
Lenézek az együgyű lányra; bár jelenléte meglepő, vele könnyen zöld ágra jutok, ha
észrevesz. Halkan becsukom ma­gam mögött az ajtót, átlépek rajta, és elindulok le a lépcsőn,
a földszint felé. Nem érzem, hogy őrszem lenne a közelben, kilé­pek az éjszakába.
Majdnem telihold van, ezer gyertya fényével világítja be a palota udvarát. Szívem erősen
megdobban, ahogy árnyék suhan át fölöttem, majd eltűnik a külső udvar fáinak koronái közt.
Ba-goly. Csak egy bagoly; vacsorára vadászik.
Egy pillanatot várok; meg akarok bizonyosodni arról, hogy a mozgás nem keltette fel senki
figyelmét, majd a palota fala mentén elindulok az öregtorony felé. Szokatlan nyugalom tör
rám. Szívem mélyén tudom, hogy helyes, amit tenni készülök. Az érzés, bár szokatlan,
nagyon megnyugtató. Kezem ezúttal nem remeg, amikor kihúzom a kulcsot a derekamra
függesztett kis erszényből, és a zárba illesztem.
Elégedettséggel tölt el a halk, kattanó hang, és szívből hálás vagyok az ezüstműves mester
munkájáért. Amint belépek, kö-rülvesznek a torony szellemei; jeges jelenlétük hidege
csontig, velőig hatol. Megborzongok.
Támasztékul az omladozó falhoz tapadva haladok lefelé. A kulcs a földszinti ajtót is nyitja. És
ott állok az utolsó ajtó előtt. Oldalra lépek, hogy a porkoláb ne lásson. Hallom, hogy csoszog
a padlón, értelmetlenül motyog magában.
Amikor biztosan nincs az ajtó közelében, lassan a rácshoz hajolok és belesek. Ha elég közel
tudnék jutni söröskorsó-jához, altatómból dobhatnék bele egy adagot; de túl messze van az
ajtótól. Egyetlen lehetőségem, hogy odahívom ma­gamhoz, és az Éji suttogás port
használom. Csuklya van a fejemen, nem fog felismerni, ha magához tér. Önkéntelenül arra
gondolok, vajon szívességet teszek-e neki azzal, hogy nem ölöm meg ott helyben. Jó esély
van arra, hogy d’Albret rajta tölti ki a haragját, ha a rabot holtan találják; büntetése gyors
lesz és brutális.
Kivéve, ha a rab elég jól van ahhoz, hogy lóra üljön. Akkor a porkolábnak csak annyi kára lesz,
hogy néhány óráig kótyagos marad. Legalábbis legközelebbi látogatásomig, amikor kiviszem
onnan a lovagot.
Amint előveszem az Éji suttogás papírtölcsérét az övemen lógó bársony bugyellárisból,
lépteket hallok hátam mögött a lépcsőn. Visszadugom a csomagot rejtekhelyére,
megragadom tőröm nyelét és megfordulok, a lépcsővel szemben megállók.
A magas, sötét alak hitetlenkedő, komor tekintettel néz.
- Sybella?
Merde! Nem egyszerű őrszem, hanem Julián. Három halk lépést tesz felém, megragadja a
karomat.
- Mit keresel itt?
A haragon túl igazi félelmet látok szemében.
- Hát visszajöttél! - olyan meggyőző az öröm a hangom-ban, hogy szinte magam is elhiszem.
Kacéran mosolygok rá. - Honnan tudtad, hogy hol találsz meg?
- Máshol nem találtalak, ezért arra gondoltam, hogy az egyetlen helyen kereslek, ahol nem
kellene lenned. - Enyhén megrázza karomat. - El sem tudod hinni, milyen veszélynek tetted ki
magadat.
- Nem tudtam aludni a kísértetcsörömpöléstől. Tudtad, hogy ebben a toronyban kísértetek
vannak?
- A szobádból hallottad a kísértetek zsivajgását? - kérdi hitetlenkedve, tágra nyílt tekintettel.
- Természetesen nem - felelem, szempillám alól kilesve. - A kápolnába mentem, és azért
imádkoztam, hogy biztonságban visszaérj. Akkor hallottam meg a csörömpölést.
Arcának markáns ráncai kissé kisimulnak.
- Nagyra becsülöm, hogy imádkozol, de veszélynek tetted ki magadat azzal, hogy olyan
helyen imádkoztál, ahol nem kel-lene.
- Honnan tudhattam volna, hogy imáim ilyen gyorsan meghallgatásra találnak? - mosolygok,
mintha őszinte hála töl­tene el. Aztán újra elkomorulok. - A kísértetek, Julián. Érzed őket? -
Hagyom, hogy remegés fusson át testemen; láthatóan megborzongok. Ez elég könnyű, mert
a nyughatatlan holtakszelleme fagyos köpönyegként tapad rám, és félelem lüktet ere-imben,
gondoskodom róla, hogy ez tekintetemben is látsszon. - Azoknak a foglyoknak a kísérteiéi,
akik gyónás és utolsó kenet nélkül haltak meg itt. - Ekkor halk lánccsörgés hallatszik. Az első,
amelyet azon az éjszakán a fogoly hallatott. Megragadom Julián karját. - Ott! Hallod? Éjjel
belopózhatnak a szobánkba, és kiszívhatják lelkünket a testünkből.
A hatás kedvéért keresztet vetek.
Julián egy hosszú pillanatig csak néz, aztán nyilvánvalóan döntésre jut.
- Tessék! Hadd mutassam meg neked ezeket a kísérteteket.
Elengedi a karomat, aztán egyszer kopog a rácsos ajtón.
Léptek csoszognak felénk. Julián rám néz.
- Hogyan jutottál be ide?
Pislogok, mintha nem érteném a kérdést.
- Kinyitottam az ajtót és beléptem.
- Az lehetetlen - mordul.
Sötét szempár pillant ki a rácson. Felnéz, hogy az arca lát-ható legyen, aztán csörgés,
csattanások hallatszanak, a retesz ki nyílik.
Érdekes, hogy a porkoláb olyan könnyen kinyitja fivérem-nek az ajtót. Mennyire van Julián
beavatva d’Albret bizalmába? Sejtettem, hogy érintőlegesen részt vesz d’Albret akcióiban;
csak annyira, hogy ne keltsen figyelmet maga iránt, de ezt az elképzelésemet ezek után át
kell értékelnem.
Az ajtó kinyílik, és a furcsa, kistermetű férfi torz meghajlás­sal köszön.
- Ez nem kísértet, hanem egy nyomorék öreg. Vagy egy gorgó - mondom, az őrre nézve.
Julián bosszús pillantást vet rám, aztán karon ragad, és be-felé vonszol; a helyiség felénél
járunk, amikor szabad kezemmel befogom orromat.
- Ez pedig kifejezetten nem másvilági bűz - jegyzem meg.
- Tessék - szól Julián, azzal a másik ajtó elé állít, aminek tetején szintén ugyanolyan rács van,
mint az első ajtón. - A kí-sérteted - mondja, azzal levesz egy fáklyát a falról, és bedugja a
rácsok között.
- Édes Jézus! - sóhajtok fel. A férfi felhördül, és próbál el­fordulni a fényességtől. Arca
deformálódott, csupa zúzódás, fel-dagadt, véres. Félig meztelen, testét cafatos rongyok
fedik. Bal karján két nagy seb sötéten levedzik. El nem tudom hinni, hogy ez ugyanaz a
személy, aki két hete olyan vitézül harcolt a her­cegnő támadói ellen. D’Albret újabb nemes,
nagyszerű embert tett tönkre. - Ki ez? - kérdem undorral. Nem nagy trükk elérni, hogy
hangom undorral csengjen, mert a fogollyal úgy bántak, mint a legmegátalkodottabb
bűnözővel; az emberiesség minden szabályát megszegték. Mi a legöregebb, tehetetlen
kutyánkkal sem bánnánk így.
- Fogoly a csatatérről. Most gyere. Ha valaki megtudja, hogy itt jártál, nem hiszem, hogy meg
tudlak védeni apánk haragjától.
Azzal Julián visszateszi a fáklyát a falra, és kivezet a várbör­tönből.
A cellából kijutva mélyeket lélegzem a jó levegőn.
- Apámuram váltságdíjat akar kérni érte?
- Nem.
- Akkor miért nem öli meg?
- Azt hiszem, van valami régi történet kettőjük között, és apánk különleges bosszút tervez.
Azt hiszem, arra akarja hasz­nálni ezt az embert, hogy üzenetet küldjön vele a hercegnőnek.
Könnyed hangon válaszolok.
- Ez az ember a cellából sem tudna üzenetet kivinni, nem hogy Rennes városába.
- Félreértesz. A lovag lesz az üzenet. Amikor felakasztott, kibelezett, felnégyelt teste eljut a
hercegnőhöz, az figyelmez­tetésként hat, hogy legerősebb és leghűségesebb emberei sem
szegülhetnek d’Albret akarata ellen.
A terv elvetemültségétől felfordul a gyomrom. De csak mo­solygok, és játékosan oldalba
bököm Juliánt.
- Nahát! Ezek szerint apánk teljesen megbízik benned. Hogyan sikerült ilyen magasra jutnod
nála?
Elérünk a lépcső tetejére. Julián tudomást sem vesz kérdé­semről. Megfordul, szembenéz
velem.
- Hogyan jutottál be, Sybella?
Nagyon komoly a hangja. Olyan, amilyen hangot akkor üt meg velem, amikor azért aggódik,
hogy veszélyben vagyunk.
- Az ajtó nem volt bezárva - felelem. - Másképpen kellett volna lennie? Ha igen, kérdezd meg
az őröket, ki járt itt leg­utóbb, mert amikor én ide jöttem, nem volt zárva.
Láthatóan még nem sikerült meggyőznöm. Közelebb lé­pek hozzá, nem törődve a lelkemből
feltörő mély undorral. Karomat nyaka köré fonom és lábujj hegyre állok; ajkam a fü­léhez ér.
- Az igazat mondom. De megmotozhatsz, ha akarsz. Jó já-ték lenne.
Szívem olyan hevesen ver, az a csoda, hogy nem hallja. Fé-lek, hogy mégis meghallja, ezért
azt az egyetlen dolgot teszem, amiről feltételezem, hogy elvonja figyelmét. Ajkamat ajkára
si-mítom.
Szeme tágra nyílik a csodálkozástól; átölel, és amikor kö-zelebb von magához, olyan közel,
hogy szívünk egymáson do- bog, egész hosszában érzem testét. Csak annyi időre húzódik el,
hogy a nevemet lihegje.
Nem a testvérem. Nem a testvérem.
Amikor újra hozzám hajol, hogy folytassa a csókot, hirtelen hátralépek, ököllel mellére
csapok, és rámordulok:
- Legközelebb ne hagyj el ilyen sokáig - duzzogok. Ha azt hiszi, hogy benne vagyok a játékban,
ő is játszani fog. Ha úgy hiszi, hogy visszautasítom, ellenem fordul. Lélegzetvisszafojtva
várom, hogyan alakul hangulata.
Kissé meglepetten pislog, ebből tudom, hogy a veszély pil­lanata elmúlt.
- Mi a helyzet Mathurinnal? - kérdem, hogy teljesen másra tereljem figyelmét. - Apánk
megelégedett a magyarázattal?
- Igen. Ami azt illeti, elégedett volt, hogy olyan gyorsan cse-lekedtél és érvényesítetted
érdekeit.
Julián szinte mosolyog, mert tudja, mennyire nem egyeztet­hető ez össze velem.
- És a többiek? Visszajöttek már?
- Nem. Előrelovagoltam. Siettem vissza hozzád.
Hangja kissé vádló tónusú, szeme mély, sötét tó ezen a fény-telen helyen. Nem tudom, az
igazat mondja, vagy jobban bele-merült apám játékaiba, mint azt sejtettem.
De nem, Julián nem. O az egyetlen az egész családban, aki legalább annyira gyűlöli apánkat,
mint én. Ám ő is változott az alatt a három év alatt, amit a kolostorban töltöttem, és ez
aggaszt engem, mert nem ismerem őt olyan jól, mint egykor ismertem.
Ráadásul volt már, hogy elárult engem. Semmi nem garan-tálja, hogy nem teszi meg újra.
Hosszú és feszült az út vissza a szobába, mert egy szót sem sz-lunk egymáshoz. Oldalvást
pillantok rá, de arcát árnyék rejti előlem.
Vajon elhitte a magyarázatomat? Kitalálta, mi volt eredeti szándékom azzal, hogy a
várbörtönbe mentem? Nem, az nem lehet, mert én sem voltam biztos abban, hogy mit
akarok. Bár most, hogy láttam, milyen gyenge és sebesült a fogoly, egyre kevésbé vagyok
biztos abban, hogy megmenthető az élete, nem­hogy nyolcvanmérföldnyire, Rennes
városába tudjon lovagolni, ahol a hercegnő várja.
Amikor a palota lakórészébe érünk, Julián bólint az ajtónál álló új őrszemnek. Az emeletre
menet a lépcsőn Julián figyel­mét elterelni szándékozó kétségbeesett csókom a levegőben
lóg közöttünk. Attól félek, merész kihívásként értelmezte. Mit fog tenni, ha a szobámba
érünk?
Megállunk a szobám ajtajánál, és bár tudom, hogy Julián azt várja, nyissam ki végre,
megfordulok, mintha jó éjszakát kíván-nék neki.
- Örülök, hogy épségben visszaértél - súgom.
Közelebb lép, hozzám hajol, megszagolja a hajamat.
- Tudod, hogy gyűlölöm, amikor távol vagy tőlem. Vissza-jöttem, amint tudtam.
Mellére simítom kezem, kabátja aranypaszományával ját-szom, hogy visszatartsam a
közelebb húzódástól.
Nem hatásos. Mintha nem is lenne a kezem kettőnk között, ajka a hajamról lejjebb csúszik,
egészen ajkamig. Kétségbeesés tör rám, és nagyon erőltetem elmémet, hogy kitaláljak
valamit,amivel saját vágyát ellene fordíthatnám, de semmi nem jut az eszembe. Most nem.
Fáradt vagyok, fázom, és még a tettenérés miatti pánik lüktet ereimben.
Aztán Mortain szentségének legyen hála, mögöttem kinyí-lik az ajtó, és kis híján beesek a
szobába. Julián felkapja a fejét, szemében sötét düh villan. Hirtelen megfordulok, hogy
lássam, ki szakította félbe enyelgésünket; közvetlenül Julián előtt aka­rok állni, amíg haragja
lecsillapodik.
Tephanie az. A kedves, furcsa, édes Tepbanie! Julianre pil-lant, aztán vissza rám.
Szemrebbenés nélkül hazudik az érde-kemben.
- Azt kérte, demoiselle, hogy várjam meg ébren.
- Valóban. Köszönöm, Tephanie.
Hangom nyugodt, egyenletes és a bosszúság halvány tónu-sától feszes, hiszen Julián az adott
helyzetben ezt várná cl.
Julianre pillantok, mintha szabadkoznék túlzottan köteles-ségtudó udvarhölgyem miatt.
Haragja csillapodott; helyette gú-nyos kifejezés jelenik meg szemében.
- Késő van, és biztosra veszem, hogy udvarhölgyed is sze­retne aludni egy kicsit, mielőtt
kivilágosodik. - Azzal Tephanie-hoz fordul. - Elmehet.
Szoknyám mögött megragadom a karját; vasmarokkal tar-tom. Udvariasan meghajol, majd
azt feleli:
- Nem érzem ezt kényelmetlenségnek, uram; nagy megtisz-teltetésnek tartom, hogy a
grófkisasszonyt szolgálhatom, ahogy parancsolja.
Fejemet oldalra hajtva Julianre nézek.
- Hallottad ezt, bátyámuram? Megtiszteltetésnek tartja, hogy szolgálhat, ahogy parancsolom.
Előbb rám néz, aztán Tephanie-ra, és látom a szemében, mely pillanatban fogja fel, hogy
elvesztette ezt a csatát.
- Ilyen rajongással nem vehetem fel a versenyt. Jó éjszakát kívánok a hölgyeknek.
Aliután Julián távozik, belépek szobámba, és kis híján ösz- szeroskadok. Térdem elgyengül,
zsigereim elernyednek, egész testemben remegek.
- Demoiselle? - Tephanie egyszerű arcára kiült az őszinte aggodalom. - Jól érzi magát?
- Igen.
Mivel nem vagyok biztos abban, hogy már képes vagyok uralkodni vonásaimon, inkább nem
nézek fel.
Nem is figyel arra, amit mondtam; mellém siet. Felkészülök rengeteg kérdésére, de meglep;
mert nem szól semmit. Egysze­rűen megfogja jéghideg kezemet, és két tenyere között
próbálja felmelegíteni.
Van valami az érintésében, egyszerű mesterkéletlenségében, amitől legszívesebben sírva
fakadnék. Vagy talán a nagy ijedség utóhatása ez.
Julián megint beavatkozott; meghiúsította tervem megvaló-sítását, lerombolta nehezen
megszerzett elhatározásomat. Ami ennél is rosszabb: gyanítom, hogy jobban be van avatva
d’Albret bizalmába, mint gondoltam. Milyen messzire mehet hűsége? Melyik vágy erősebb
benne? Az, hogy biztonságban legyek, vagy hogy apánkat szolgálja?
És a lovag! Édes Jézus, mit terveznek vele?! Fölakasztják, kibelezik és felnégyelik. Ez a lehető
legaljasabb kínzás. A nya-kánál fogva akasztják fel, de nem olyan sokáig, hogy meghaljon.
Levágják a kötélről, mielőtt átcsúszna abba az édes állapotba, amikor az ember már nem tud
semmiről. Aztán felvágják a hasát, kiszedik a beleit, és mindezt végig kell néznie; végtelen
leleményességgel tartják életben és eszméleténél. Amikor ezzel végeztek, a földre lökik,
kezét-lábát lovakhoz kötik és az álla-tokat vágtába ugrasztják, és húzzák, míg a test szét nem
szakad.
Attól félek, hogy elhányom magam; elűzöm magamtól a gon­dolatot. Tephanie megérzi
borzongásomat; csak annyi időre lép el mellőlem, hogy hálóingemet magához vegye, aztán a
kandallómellett gyorsan segít levetkőzni. Bebújtat a tiszta ruhába, egy kupa melegített bort
nyom a kezembe, aztán bemelegíti az ágyat.
Amikor végzett, térdet, fejet hajt, de még mindig nem néz a szemembe.
- Óhajt még valamit, demoiselle?
Nézem lehajtott fejét és kipirult arcát, és arra gondolok, va­jon mitől olyan hűséges, amikor
mások olyan nagy örömüket lelik abban, hogy kegyvesztett lettem. Ö pedig hűséges és
ha-tározott; makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy szolgáljon, annak ellenére, hogy Juliannek
ez kifejezetten ellenére volt.
- Maradj!
Parancsnak szántam, de attól tartok, inkább könyörgésnek hat.
Meglepetten pislog, aztán ismét térdet hajt, jelezve, hogy tudomásul vette kérésemet.
Miközben lefeküdni készül, én a ta-karó alá bújok. A melegített téglák sem csillapítják
végtagjaim remegését.
Vajon a rab fázik a várbörtönben? Vagy túl van már a tudat határán, és semmit sem érez?
Az ágy bemélyed, ahogy Tephanie bemászik hozzám. Adok neki egy pillanatot, hogy
elhelyezkedjen, aztán visszabújok a melegbe, ahogy a kísértetek kívánkoznak az éltető
melegséghez.
Amint végre megszűnik a remegés, és elindulok az álom mélységébe, lágy, gyengéd ajak
nyomódik hajamhoz. Lehet, hogy ez csak álom. Akárhogy is, olyan, mint a bűnbocsánat
ígérete.
Apám és emberei visszaérnek ebédre. Nem szántak időt mosa­kodásra; lovak, verejték és
alvadt vér szagától bűzlenek, de nem ezért megy el rögtön az étvágyam, hanem attól, hogy
d’Albret láthatóan olyan jó kedvében van. Mert csak akkor ilyen vidám, ha valami nagyon
ocsmány dologra készül. Ahogy elfoglalom helyemet az asztalnál, Julián figyelmeztető
pillantást vet rám. Vigyázz!
Azzal, hogy Julián rajtakapott a várbörtönben, minden jól kigondolt tervem hamuvá lett.
Most már nem szabadíthatom ki a Rémlovagot, nem menthetem meg a sorstól, amit neki
szán­tak. Valószínűleg megkettőzték az őrséget a toronynál. Ráadásul Julián pontosan tudná,
ki a tettes.
Bár mivel valószínűleg nem élném túl a próbálkozást, azt hiszem, a dolognak ez a része nem
számít túl sokat. Ujjaim a jobb kezemen viselt gyűrűre tévednek. Fekete metszett obszidián,
benne egyetlen adag méreg. Nekem készült.
D ’Albret félelmetes időzítéssel éppen ekkor fordul felém; szemében ragadozó vigyor villan.
- Mit csináltál, amíg távol voltam?
Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne pillantsak Julianre. Csak nem mondta el
d’Albret-nek, hogy a várbörtön-ben látott?
Nem, persze, hogy nem. Mert ha elmondta volna, d’Albret szakálla nem lenne borzas. Ez a
jóindulat jele. Fia ideges, a szakállát simogatja. Ügy érzem, a szerénység és alázatosság a
leg­megfelelőbb hozzáállás ez esetben, legalábbis addig, amíg nem tudom pontosan, miről
van szó.
- A kastélybeli hölgyekkel múlattam az időt, és bementünk a városba megnézni, milyen
látványosságokat kínál.
Iszik egy korty bort, közben végig engem néz. Hagyja, hogy növekedjen a csend - és
nyugtalanságom -, míg idegeim patta-násig feszülnek.
- És meg kellett javíttatnom az egyik derékláncomat - mondom, mert akár az is lehet a célja,
hogy ellenőrizze, előadá-som megfelel-e annak, amit Jamette közölt vele.
- Na és - kérdi boroskupájával gesztikulálva - milyennek találtad a várost? Jól bántak veled?
Rangodnak megfelelően?
Arca kifürkészhetetlen, és nem tudom eldönteni, csapdába sétálok-e bele, vagy tényleg
kíváncsi.
- A városiak nagyon előzékenyek voltak, bár az ötvösök munkája már nem olyan, mint régen.
Bólint, mintha nem is számított volna másra.
- És milyen a hangulat a városban? Folyton dohognak, hogy a katonáim végiglovagolnak az
utcáikon, de a városiak mindig így viszonyulnak a katonákhoz. Ahogy téged fogadtak, jobban
mutatja, kinek az oldalán állnak.
Visszagondolok az ötvösre és arra, hogy mennyire vonako-dott teljesíteni kérésünket. A
pástétomárus ideges pillantásaira, és hogy a boltosok milyen gyanakvóan néztek ránk. Vállat
vonok.
- Eléggé szolgálatkészek voltak.
Jamette megfordul, és meglepetten néz rám. Ekkor látom meg új csecsebecséjét; finom
aranyláncról kerek, rózsaszín gyöngy lóg homloka közepén.
- Az ezüstműves kis híján nem volt hajlandó kiszolgálni - közli.
Hirtelen nem tudom, hogy fecsegő nyelvét vagy túl figyel­mes szemét akarom-e először
kitépni a helyéből. Nem hiszem, hogy elég közel volt az ezüstműveshez, hogy hallja, amit
egy-másnak mondtunk.
- Attól tartok, tévedsz. Csak abbéli kételyét fejezte ki, hogy el tudja-e végezni a munkát az
általam megszabott idő alatt.
- Ó! - hebeg kissé zavartan.
Visszafordulok apám felé; biztos akarok lenni abban, hogy az ezüstműves nem lesz
kegyvesztett nála.
- Udvarias volt, egy kicsit maradi. A felesége nagyon szol-gálatkésznek bizonyult.
- Kár - mondja apám.
Rieux marsall meglepetten néz rá.
- Ez nem jó dolog?
Apám vigyorog; a vigyor az egyik legrémületesebb gesztusa.
- Okot kerestem, példát statuálni, hogy nem adják meg nekünk a tiszteletet.
Hideg borzongás fut végig gerincemen; gondolkodom, mit tehetnék, hogy elvonjam a
figyelmét az ezüstművesről. Váratlan forrásból érkezik segítség.
Pierre, aki már túl sok bort ivott, poharát emeli.
- Inkább a hercegnővel kellene példát statuálnunk, és Rennes városa ellen vonulnunk!
Vienne báró felesége ül mellette elhanyagoltan, elfeledetten. Ügy néz ki, mint aki az elmúlt
néhány napban tíz évet öregedett; nem tudni, az ok a férje halála vagy Pierre kitüntető
figyelme.
Julián ferde szemmel néz rá.
- Csakhogy túl jól el vannak látva, és könnyen kiállják az ostromot. Ott állnánk a csatatéren,
mint az idióták.
- A mi akaraterőnkkel seregünk semmilyen helyzetben nem tűnne idiótának.
Julián figyelmeztetően int az apródnak, aki a boroskancsót tartva éppen Pierre kupáját készül
újra tölteni.
- Az akaraterő semmit nem jelent, ha nem tudunk a város­falon belülre jutni.
D ’Albret ravasz képet vág, és boroskupája peremén kezdi végighúzogatni az ujját.
- Ó, de mi van akkor, ha van segítségünk odabentről? — kérdi, és szívem összeszorul. Ezek
szerint a hercegnő nem tisz­tította meg a tanácsot minden árulótól? Ügy tudom, senki sem
maradt ott. Minden áruló ennél az asztalnál ül.
- Segítség? - kérdi Rieux nyilvánvaló csodálkozással.
D ’Albret elnyújtja a pillanatot; kiissza boroskupáját, és megvárja, míg a pohárnok újratölti.
Csak azután folytatja:
- Embereket küldtem, hogy szivárogjanak be a zsoldosok közé, akiket Dunois bérelt fel a
hercegnő csapatainak megerő­sítésére. Azt a parancsot kapták, hogy úgy alakítsák a
dolgokat, ahogy nekünk kedvező. A város sérülékeny pontjaira kell beosz­tást szerezniük
maguknak: a kapukhoz, a hidakhoz, a kanálisok-hoz, olyan helyekre, ahol bejutást tudnak
nekünk biztosítani. Amint ezekre a helyekre kapnak beosztást, számos emberünk lesz az ő
zsoldjában, akiket saját céljainkra tudunk felhasználni. Amint eljön a megfelelő idő, ki tudják
nyitni nekünk a város­kapukat. Ha csapataink már odabent vannak, elég könnyű lesz a
közvetlen őrségét legyőzni, és a saját embereinket állítani a helyükre. A hercegnő szentélye
hamar a börtönévé válik.
Vigyorog. Foga ragyogóan fehér a fekete szakáll mögött.
Nyilvánvaló, hogy d’Albret tomboló hatalomvágya csak ha­lált hoz, semmi mást. A
gondolattól, hogy csapatai rárontanak Rennes városára és megszállják, keserű epe áraszt el,
és gyom-rom összeszorul.
Pierre üdvözlésre emeli kupáját.
- Eljött az idő, hogy elküldjük üzenetünket, milord?
D ’Albret nem mozdul, és egy hosszú pillanatig attól tartok, hogy kupáját Pierre felé hajítja.
- Holnap, te tapló! Holnap küldjük el neki az üzenetünket.
Úgy tűnik, a sebesült lovag kifutott az időből.
Juliánt a kandalló előtt hagyom, egy széken elnyúlva. Feje hátrahanyatlott, szája tátva. Szinte
halottnak tűnik. Valóban gon­doltam rá - egy pillanatra megfordult a fejemben hogy
meg-ölöm, de a végén nem tudtam rászánni magam. Azok után, amit tett, nem. Túl sok
mindent éltünk át együtt, egymás szövetsége-sei voltunk, amikor senki más nem állt ki
mellettünk.
Ráadásul túl sokan haltak meg azok közül, akik valaha sze­rettek; ő még életben van.
Szédülni fog és rosszul lesz a túladagolt altatótól, de nagyon is megérdemli, mivel hívatlanul
jött hálószobámba. A gondolat, hogy már nem kell elviselnem, hogy éjjelente az ajtómat
kaparja, elég ahhoz, hogy könnyebb léptekkel, vidámabban haladjak.
Miután magamhoz vettem minden fegyveremet - a késeket, a tőröket, a fojtódrótokat -,
ldosontam szobámból. Úgy érzem magam, mint egy vándor üstfoltozó; minden
munkaeszközöm nálam van: a mérgek, a fegyverek. Szerencse, hogy nem csörög léptemre a
holmi, ahogy lefelé megyek a lépcsőn.
Nagyon kevés lehetőségem van, és nem hibázhatok. Végre kielégíthetem vágyamat, hogy
megöljem d’Albret grófot - vagy legalábbis megkísérlem. Ha nem sikerül - és erre is nagy az
esély -, ennél is fontosabb, hogy a lovag életben maradjon, mert el kell kerülnie a sorsot,
amit d’Albret tervezett neki, és el kell juttatnia a figyelmeztetést a hercegnőnek, mégpedig
mielőbb.
Én vagyok az egyetlen, áld meg tudja állítani d’Albret grófot. Ám az én esélyeim is soványak,
mivel tervem egy súlyosan sebesült lovagra és saját csekély képességemre épül.
A palotában szinte minden szolga és fegyveres alszik, ami-kor szobámból az udvarra megyek.
Nem volt könnyű, és min­den mérget elhasználtam hozzá hajhálóm és rózsafüzérem
üveggyöngyeiből. Az összesét a személyzet vacsorájába tettem, amikor az még a bográcsban
Totyogott. Az ilyen nagyon hígított dózistól az egész helyőrség aludni fog, de csak néhány
óráig. Amikor felébrednek, olyan érzésük lesz, mintha egy marha-csorda gázolt volna át
rajtuk, de életben maradnak.
Szívesen megmérgeztem volna az egész társaságot, mert ha apámhoz hűségesek, akkor
szemernyi ártatlanság és jóindulat sincsen bennük. De az, hogy ilyen sok embert megöljek,
nagyon hasonlít azokra a gaztettekre, amelyeket d’Albret szokott elkö­vetni. Inkább
megelégszem azzal a biztos tudással, hogy milyen bajban lesznek, amikor eljön a reggel, és
éjszakai tevékenységem következményeire fény derül.
Csak a keleti kapu őrsége jelenthet gondot, mert ők még nem vacsoráztak. Velük kell valamit
tennem, hogy a foglyot a várakozó szekérhez vezessem.
A szekér nagyon drága volt, mivel az éjszakai pöcejárat kocsisa nem szívesen veszíti el
megélhetése forrását. Ám amikor elég sok ékszert mutattam neki, végül beleegyezett, hogy
kiüríti a szekeret, és titokzatos rakományát kiviszi a kapun. Természetesen nem a saját
ékszereimmel fizettem, hanem Jamette csecsebecséivel. Elég könnyű volt belopózni a
szobájába, és elvenni egy marokkal azok-ból, amelyeket az ellenem való kémkedés révén
szerzett.
Ahogy egyre közelebb jutok a toronyhoz, a titkok, az óva-tosság, a fenntartott illúziók és
meggyőzőén elmondott hazug­ságok súlya lehullik vállamról, és nagyon könnyűnek érzem
ma-gam; csodálkozom, hogy nem lebegek az udvar felett.
Elérem az öreg tornyot, a kulcsot a zárba illesztem. Vérem olyan hevesen lüktet ereimben,
hogy alig veszem észre, amint a bent ácsingózó szellemek megindulnak felém; dermesztő
jelen-létük alig hat rám a pillanat hevében.
A lépcső alján csak annyi időre állok meg, hogy szememre húzzam a csuklyát, ne lássák
arcomat, és majdnem felnevetek ettől a gesztustól. A mai éjszaka után már nem számít. Ám
a régi szokások nehezen múlnak, és ha már a fejemre húztam, úgy hagyom.
Sokat gondolkodtam azon, mi legyen a porkolábbal. M e g ­lepő módon vonakodom megölni,
mert minden gyilkosság, amit Mortain áldása nélkül követek el, újabb lépés afelé, hogy
elfogadjam azt a gonoszt, amelyet d’Albret jellemében gyűlölök. De nem kockáztathatom,
hogy ez meghiúsítsa a tervemet, mert ha a lovag túlságosan sérült ahhoz, hogy Rennes-be
lovagol-jon, nem lesz más választásom, mint véget vetni szenvedéseinek, mert kétségtelenül
eleget szenvedett már.
Ráadásul, ha nem járok sikerrel, és d’Albret túléli az éjsza­kát, a büntetés, amellyel a
porkolábot sújtja, olyan borzalmas lesz, hogy a kis ember biztosan azt kívánja, bárcsak halt
volna meg. így szemlélve egyértelmű, hogy szívességet teszek neki, ha megölöm.
Amikor benézek a rácson, úgy érzem, valami istenség mo-solyog próbálkozásomon, mert a
porkoláb a padlón fekszik és mélyen alszik. Ha oda tudok jutni hozzá úgy, hogy nem ébred
fel, akkor könnyen elbánok vele.
Halkan belépek a börtönbe. A fogoly cellájából nem hal­latszik nesz, a torz testű börtönőr
nem moccan. Tökéletes. Közelebb lopakodók, felemelem késemet, kész vagyok elvágni a
torkát. Ám mielőtt lesújthatnék rá, a kis démon felugrik, az üres söröskriglivel támad rám.
Szisszenve hárítom az ütést. A porkoláb felmordul, szembe­néz velem, és a meglepetésszerű
támadás esélye elszáll.
- Engedelmeskedjen, és túl lesz rajta - mondom óvatosan, hogy hangomat ne emeljem fel. -
Nem tudja megakadályozni, hogy megtegyem, amiért jöttem.
Rátámadok, de elugrik. Hogyan lehet egy ilyen esetlen, torz test ennyire gyors? A cellaajtó
előtt a földre veti magát.
Torz arcáról tekintetemet egy pillanatra sem véve változta-tok tervemen.
- Nem fogom megölni magát. Csak egy időre elaltatom. Csak annyi időre, amíg kiszabadítom
a foglyot. Lesz a fején egy dudor, azzal megmagyarázhatja a többieknek, hogy túlerő győzte
le, és nem volt képes megakadályozni a szökést.
A „szökés” szó hallatán a kis ember mozdulatlanná dermed, és oldalra billenti fejét. Hosszú
pillanat telik el így, majd óvato-san ellép az ajtótól és int.
Mi ez? Valami trükk?
A kis ember int, hogy nyissam ki az ajtót. Bólogat és moso-lyog. Legalábbis mosolynak
gondolom, mert ráncos, nyomorék arcán nehéz ezt megállapítani.
- Azt akarja, hogy kiszabadítsam? - kérdem.
Hevesen bólogat, és újabb lépést hátrál.
Fogalmam sincs, mi a célja, de az idő halad, és ki kell ta­lálnom valamit. DAlbret hamarosan
elindul Madame Dinan szobája felé, sőt, lehet, hogy már ott is van; ott kaphatom el a
legnagyobb eséllyel úgy, hogy nem számít támadásra.
- Rendben. Jöjjön velem - mutatok a cella felé.
Nem kockáztatom, hogy bezárjon a fogoly mellé, aztán se-gítséget hívjon. Boldogan bólint,
de elfut, mint valami pók.
Szemmel tartom, közben újra előveszem a kulcsot, és kinyi­tom a cellaajtót. Orrfacsaró a
bűz, de tudomást sem veszek róla; gyorsan a sarokba lépek, ahol a fogoly a földön fekszik.
Óriás termetű férfi. Elszáll minden remény, hogy el­vonszoljam bárhova is, nemhogy a
lépcsőn feltámogassam. Közeledtemre meg sem moccan, de a kis gnóm is mozdulatla-nul
feküdt, ezért nagyon óvatos vagyok. Néhány pillanat múlva sem mozdul, ezért csizmám
orrával biztatom. Semmi.
Hangot hallok a hátam mögül. Tőrrel a kezemben azonnal hátraperdülök. De csak a kis gnóm
az. Áll és néz. Szemem összeszűkül.
- Meghalt?
Fejét együttérzőn ingatja, aztán kezét arcához illesztve jelzi, hogy alszik.
- Tud járni? - kérdem élesen.
Az öreg tétovázik, aztán kezét előre-hátra mozgatva jelez. Egy kicsit. Talán. Szívem elszorul.
Semmiképpen nem tudom felvonszolni. M e r de. Hogyan üzenjek a hercegnőnek?
Letérdelek a lovag mellé, hogy megnézzem, mennyire sérült. Arca bal oldalán hatalmas vágás
húzódik. Nem lehetek biztos benne, de úgy látom, hogy az nem új, hanem régi sérülés. Arca
többi része is sérült, helyenként alvadt vértől szennyes, színe furcsa sárgászöld. Először attól
félek, hogy rothad a húsa, de aztán látom, hogy egész arca egy hatalmas seb. Bal lábán
súlyos vágás, bal kezén kettő. Mély levegőt veszek, vállát érintem.
- Hahó! Ébresztő! Mennünk kell.
Megmoccan, felmordul, de ennyi. Némi átkozódás után újra próbálkozom; vasmarokkal
fogom alsó karját és megrángatom.
- Jöjjön, maga nagydarab ökör! Nem tudom kivonszolni innen!
Hatalmas feje oldalra billen, majd néhány ujjnyira elemel-kedik a padlótól. Szeme kinyílik és
rám hunyorog. Nem tud-nám megmondani, hogy látása homályos-e a fejsebe miatt, vagy
egyáltalán nem lát engem. Hátrapillantok a börtön őrére, áld egyáltalán nem börtönőr.
- Jöjjön ide és segítsen nekem!
Odaugrik hozzánk, a lovag másik oldalára áll, és megragadja a karját. Mordulások, sürgetések
és káromkodások köze­pette sikerül felültetnünk a foglyot, de ennyi. Kezd erőt venni rajtam
a csüggedés; dermesztőbb, mint a körülöttem csapkodó szellemek. Sebei elfertőződtek,
magas láza van. Ha valahogy ki is tudom vinni innen, egyáltalán nem vagyok biztos abban,
hogy nem hal meg a rossz vértől úton Rennes felé. Mégis meg kell próbálnom. Bólintok a
gnóm felé; mindketten felállunk,megpróbáljuk magunkkal vonni a foglyot, hasztalan. Mintha
magát a börtönt akarnánk elmozdítani.
Majdnem sírva fakadok a tehetetlenségtől. Ha biztosabb lennék abban, hogy meg tudom ölni
d’Albret grófot ma éjjel, véget vethetnék a rab szenvedéseinek, de így nem tehetem. D
’Albret túlélési ösztöne félelmetesen erős, és ha nem sikerül kioltanom az életét, valakinek
figyelmeztetnie kell a hercegnőt, mi készül ellene.
Ráadásul milyen kegyetlen isten az, aki megfoszt egy fér­fit a csatatéren való dicsőséges
haláltól, és hagyja, hogy egy várbörtönben rothadjon el? Ha behunyom a szememet, még
látom gyönyörű lován, ahogy harcolt, mielőtt leterítették. Milyen bátran küzdött! Egy
pillanatra sem torpant meg, akkor sem, amikor hatalmas túlerővel tört rá az ellen!
Ez az! Meg kell találnom a módját, hogy felszítsam harci kedvét, amely olyan bátor tettekre
ösztönzi a csatatéren! Ez az egyetlen lehetőség, hogy kijuttassam innen.
A börtönőrre nézek, bólintok, majd visszafordulok a sebe­sült felé.
- Keljen fel! - mordulok rá. — A hercegnő veszélyben van.
Erre felkapja a fejét.
- Ha nem kel fel most rögtön, perceken belül rátámad az ellenség. Keljen fel! - Morog,
rángatom a karját. - Itt fog nyö-szörögni a padlón és sír, mint egy gyerek, miközben a
hercegnő veszélyben van?
A porkoláb rémülten néz rám, fejét ingatja, mert a vadál-lat éledezni kezd a lovagban. Vér
tolul arcába, szemében tűz villan.
- Magát sosem választották volna a hercegnő védelmezői közé, ha tudták volna, milyen
gyenge - súgom a fülébe.
És ekkor megtörténik: ahogy az óceánból nagy hullám ke-letkezik, úgy áll a lovag a lábára.
Egy pillanatra meginog, de visszanyeri egyensúlyát, aztán felüvölt és rám veti magát.
Fürgén elugrom útjából. Amint ellépek mellőle, kis híján orra esik, de a kis gnóm porkoláb a
lovag hóna alá fúrja magát, és nem engedi, hogy elessen.
Dühös és zavart, mint bika a mezőn. Hol egyikünkre, hol másikunkra néz, mintha nem tudná,
kit támadjon először.
- Jöjjön - szólítom, mielőtt észhez térne. - A hercegnő erre van. Ha sietünk, talán időben
odaérünk hozzá.
És ami azt illeti, ez nem is hazugság.
E szavaknak olyan hatása van, mintha lándzsát döftek volna az oldalába. Egy lépést tesz
előre, aztán felmordul; arca eltorzul a fájdalomtól. Mivel lába kis híján összeroskad alatta,
tudom, nincs más választásom, mint megint segíteni neki, és remélni, hogy nem öl meg ott
helyben. Visszalépek mellé, és a hóna alá állok, karját tartva támogatom. De nagyon súlyos;
kis híján földre dönt. Megfeszítem a térdemet, hátamat, és a porkoláb-bal együtt
támogatjuk. Abból, ahogy nekünk dől, tudom, hogy nem támogathatjuk végig, de mintha
eltűnt volna belőle a harci kedv. Vállam, karom zsibbad a súlyától. Ha nem tudjuk moz­gásra
késztetni, mind a hárman itt halunk meg, mint patkányok a csapdában.
Félelem és düh ad sürgető élt hangomnak.
- Hagyná, hogy a hercegnőt elfogják, miközben maga itt lógatja a lusta tagjait és kókasztja a
fejét? Mozduljon!
Az ember mély hördüléssel előrelendül; egyetlen nagy, cso­szogó lépéssel majdnem az
ajtónál vagyunk. Szabad kezemmel leemelem az egyetlen fáklyát a falról, és imádkozom,
hogy ne borítsam lángba magam vagy a foglyot. De szükségünk van a fényre, mert a lépcsőn
korom sötét van, és tapogatózva sem­miképpen nem tudjuk feljuttatni. Ami azt illeti, az első
lépcső­foknál az is kérdésessé válik, hogy akár fény mellett fel tudjuk támogatni.
A gnóm mormog, hördül, és int, hogy menjek előre. Ahogy előrelépek és a fáklyát tartom
nekik, hogy lássák, hova lépnek,látom, hogy a porkoláb bebújt Rémlovag hóna alá; emberi
man­kóként támasztja. A fogoly jobb lába erős, így feljuthat a lép­csőn, bár bal karja
hasznavehetetlenül lóg oldala mellett. Jobb karját a falhoz feszíti, és felugrik a következő
lépcsőfokra; sú­lyát, amit karja nem tart meg, a porkoláb tartja. A fogoly arca eltorzul a
fájdalomtól, és imádkozom, hogy ne ájuljon el, mie­lőtt a szekérhez érünk.
- Siessen! — sürgetem. — A hercegnőt ebben a pillanatban is az ellenség környékezi.
Látható, milyen kínt okoz neki, hogy nem juthat el a herceg­nőhöz, és nagyon sajnálom, hogy
ez fáj neki, de súlyosbítanom kell a kínjait. A gyengeség most egyikünknek sem válik javára.
Megáll, szünetet tart; verejték gyöngyözik homlokán. Tü-deje zihál, mint a kovács fújtatója.
Már csak négy lépcsőfok van hátra.
- Hogyan öli meg őket? - kérdem halkan. - Azokat, akik a hercegnőt fenyegetik? - Újabb
lépcsőfokot halad. - Javaslom, puszta kézzel végezzen velük, hogy a kigúvadó szemükbe
néz­hessen, ahogy kiszorítja tüdejükből a levegőt. - Az óriás karja alól a gnóm porkoláb
enyhe rémülettel pillant rám, de nem érdekel, mert újabb lépcsőfokot nyertünk, és már
hátamon érzem a hűvös éji levegőt. - Esetleg egyenként szakíthatná le kezüket, lábukat.
Halk mordulással tolja fel magát az utolsó lépcsőn. Kezemet kinyújtva jelzem, álljanak meg,
mert attól félek, a Rémlovag ki­ront az ajtón, és egyenesen egy elhaladó őrszembe botlunk.
De a falnak dől, behunyja szemét; a porkoláb a karját veregeti.
Kölesek az udvarba. Sötétség van odakint, semmi más.
- A keleti kapu felé kell mennünk. Ott csak két őrszem van. Amint elintéztem őket,
észrevétlenül át tudunk menni a hídon. Lovas kocsi vár ott, ami elviszi magukat a
hercegnőhöz.
A gnóm szeme tágra nyílik a meglepetéstől, aztán elmoso­lyodik. Legalábbis mosolynak
gondolom. Túlságosan grimasz­nak tűnik ahhoz, hogy biztos lehessek benne.
- Meg tudja tenni? - kérdem. Nagyon nem tetszik, hogy ilyen ügyekben ehhez a titokzatos
porkolábhoz kell folyamod-nom kérdéssel. - El tudja vinni Rennes városába?
Olyan hevesen bólogat, hogy attól tartok, eltörik a nyaka.
Odakint könnyebb a haladás. Egyrészt azért, mert nincs több lépcső, másrészt mert a lovag a
vastag falhoz támaszkod­hat. Lassan, csoszogva haladunk előre. Vállam feszülő bőre sür­get,
hogy siessünk, de nem tudunk gyorsabban menni. Ami azt illeti, az is csoda, hogy idáig
eljutottunk.
Egyszer hátrapillantok. Az egyik emeleti szoba ablaka vilá­gok Remek. Ezek szerint d’Albret
még mindig Madame Dinan társaságában időzik. Vajon kit állított őrnek? Mert mindig két
emberrel őrizteti az ajtót, valahányszor meglátogatja szeretőjét. Remélem, egyikük de Lur
kapitány, mert nagyon szívesen talál­nék valami ürügyet, hogy megölhessem őt.
Amikor a fal végéhez érünk, meglátom a kis őrházat és a két őrt. Nem posztóinak, hanem
halkan beszélgetnek.
- Tessék! - kis sárga-fekete kelmét adok a gnóm kezébe. - Szükségük lesz erre, hogy
kijussanak a városból. A kocsiban van némi ellátmány és néhány ékszer, amit
felhasználhatnak arra, hogy megvásárolják, amire szükségük lehet. Tegyék ki a pestis-zászlót
a kocsira, így senki nem állítja meg, nem kutatják át ma-gukat. Megértette?
Bólint, hogy felfogta, amit mondtam. Intek neki, hogy ma-radjon nyugton, amíg nem jelzek,
aztán előrelopakodok.
Az őrök morgolódnak, hogy nem jött a váltás, és próbálják el-dönteni, hogy ott maradjanak-
e, vagy menjenek el a kapitányhoz.
Ügy tapadok a falhoz, mint valami árnyék. Beállók az első őr mögé. Muszáj megölnöm. Nem
kockáztathatom, hogy riadót fójjanak, és fogalmam sincs, mennyi ideig hat az altató és
mi-lyen mélyen alszanak a többiek.
Azt mondogatom magamnak, hogy ezek a halálok szüksé-gesek. Másképpen nem juthat át a
lovag az őrposzton, és had’AIbret emberei, nyilván amúgy is bűnösek, valami szörnyű tettet
biztosan elkövettek.
Tervem leggyengébb eleme az, hogy miként öljem meg az első őrt úgy, hogy a második őr ne
szerezzen jelenlétemről tu­domást. A gyorsaság és az észrevétlenség a leghatásosabb
fegy­verem; mert ha a második őr meglát, valószínűleg riadóztatja társait, mielőtt
elhallgattathatnám.
Egyszerre csak egy dologra figyelj, emlékeztetem magam, majd halkan kilépek
rejtekhelyemről. Leemelem a zsinórt övemről, öklöm köré csavarom, és óvatosan az első
őrszem felé haladok. Megtekerem a zsinórt egyszer, kétszer, hogy biztosan ne csússzon meg.
Amikor már közvetlenül mögötte vagyok, cselekszem. Az őr megérzi jelenlétemet, felém
fordulna, de há-tulról odalépek hozzá, gyorsan a nyaka köré tekerem a zsinórt, és teljes
erőmből megrántom.
A férfi meglepetésében megvonaglik; fegyvere a földre csör- ren, ahogy a zsinórt akarná
torkáról lefejteni. Még szorosabban húzom, és közben térdemet a hátába nyomom, hogy
jobban fe-szüljön a gerince, és kapkodó könyöke ne érje el a bordáimat.
Ám a fegyver csörrenése felkeltette a másik őr figyelmét. Szeme tágra nyílik, amikor meglát
engem. Kardjáért nyúl, egy lépést tesz felém. Átkozódok, mert az első ember még kapá­lózik,
és túl sok ideig tart a haláltusája. Nem engedhetem el annyi időre sem, hogy legalább
dobókéssel megvédjem ma­gam. A felriasztott őr kardot ránt és rám ront. A haldokló őrt
magam elé rántom pajzsul, hogy némi védelmein legyen. Ek-kor halk puffanás hallatszik. A
támadó megmerevedik, aztán térdre rogy. Eldől, mint a kivágott fa. Felpillantok. A gnóm áll
kissé távolabb, jobb kezében parittya leng, torz arca elé-gedetten kisimul. Ekkor végre az én
áldozatom is a halálba ernyed. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elzárjam elmé­met, ne
észleljem, ahogy lelke kiszáll a testéből. Elengedem a fojtózsinórt.
A porkoláb bólint, mintha azt mondaná: „Nincs mit”, bár nem mondtam köszönetét. Aztán
int, hogy menjek. Mintha ő vezetné ezt a menekítést.
Bosszúsan toppantok, és sietünk vissza a falnak támaszkodó lovaghoz. Szeme csukva, arca
sápadt az eddigi erőfeszítéstől. Nem tudnám megmondani, hogy azért-e, mert a harci
szel-lem elhagyta, vagy azért, mert még lüktet ereiben. Mortainhoz imádkozom, hogy az
utóbbi eset legyen, különben sosem sike-rül átkísérni azon a hídon.
Ám mivel tudata már nem homályos, ez a legjobb alkalom, hogy átadjam neki az üzenetet.
- Figyeljen, mert ez fontos! Ha eljut Rennes-be, meg kell mondania a hercegnőnek, hogy
d’Albret embereket juttatott be a városba, akik kinyitják neki a város kapuit, ha elérkezik az
idő. Észben tudja tartani, hogy ezt elmondja neki?
Mer de! Nem tudom megítélni, vajon egyetértése jeléül bó­lint, vagy a feje egyszerűen
oldalra bicsaklik. Bosszúsan fordu-lok a gnómhoz.
- Értette, amit mondtam?
Bólint. Felsóhajtok. Ezzel kell beérnem.
Vállamra igazítom a nehéz kart, aztán elindulunk a hosszú és fáradságos úton, az udvaron át.
A hídnál a lovag leemeli vállamról a kezét, a híd káváját használja inkább mankónak. Nem
vitatkozom vele, inkább előresietek, hogy meggyőződjem, va­lóban ott van-e a kocsis, ahol
ígérte, hogy megadjam neki az utasításokat és az ígért fizetség másik részét.
Először nem látom a kocsit, és szívem elszorul a csalódott-ságtól, mert ezt az embert
semmivel nem lehet további járásra édesgetni. Aztán újra odanézek és meglátom; mélyen az
árnyék-ban áll, a városfal mellett; a hámban két csökött öszvér. A kocsis azonban sehol.
Nyilván úgy döntött, hogy a megígért fizetség fele jobb, mint az egész, legalábbis ha elég
hosszú ideig akar élni, hogy el is költhesse.
Visszanézek, hol tartanak a férfiak a hídon, de a közepén megálltak. Hát nem fogják fel,
milyen közel voltunk ahhoz, hogy lebukjunk? Nincs időnk ácsorogni és a látnivalókat
meg-bámulni. Visszanézek a palotára és látom, hogy Madame Dinan szobájának ablaka már
sötét. Hamarosan oda kell jutnom, amíg a gróf az ágyban hentereg vele, és másra nemigen
figyel.
Sietek vissza a többiekhez.
- Gyorsan! El kell jutnunk a szekérig, mielőtt meglátnak minket! Az őrségváltás bármelyik
pillanatban ideérhet!
A porkoláb szomorú arccal néz rám, fejét ingatja. Nem hiszi, hogy a fogoly még egy lépést
képes lenne megtenni. Bámulok rá, és azt kívánom, bárcsak beszélni tudna, hogy ő
biztathatná a foglyot gyorsabb haladásra. Nem hittem volna, hogy képes lennék magam
jobban gyűlölni, mint addig gyűlöltem, de kény­telen voltam belátni, hogy tévedtem.
Borzasztó dolgokat mond-tam szerencsétlen, sebesült lovagnak.
- Keljen fel! Hogy merészel aludni, amikor a hercegnő nagy veszélyben van?
Szeme rebben, semmi több. Nagy aggodalom vesz rajtam erőt, és fegyvertáram
legkegyetlenebb darabját vagyok kényte-len bevetni.
- Bekerítik a hercegnőt azok az emberek. D ’Albret embe­rei. Tudja, mit mondanak d’Albret-
ről? Tudja, hogyan bánik az asszonyaival?
A porkoláb int nekem... az arcomra mutat. Lágyság látszik tekintetében. Nem értem, miért.
Aztán megint int, és kezemet arcomhoz érintem. Nedves. Csak bámulok, és letörlöm
magam-ról a nedvességet.
- Ha maga képtelen megmoccanni a hercegnő kedvéért, a gróf összemarcangolja a durva,
szőrös kezével, megerőszakolja testét...
A lovag olyan hangon bömböl fel, hogy a várakozó öszvé-rek megugranak. Ellöki magát a
faltól és előrelendül. A kistestűporkoláb igyekszik a szekér felé támogatni gyámoltját, de a
lo-vag ellenáll, inkább rám támadna. Riadtan felnézek, tekintetünk találkozik. Szeme halvány
ezüstszürke, észlelem, mielőtt ökle az állkapcsomhoz ér, és minden elsötétül.
Lassan felfogom, hogy álmodom, mert biztonságban érzem magam, és olyan kényelmes
helyem van, mint egy csecsemő­nek a bölcsőben. Illetve talán csecsemőnek a tengeren ringó
hajón.
Pontosabban nagyon háborgó tengeren hánykolódó hajón, igazítom ki saját észlelésemet,
amikor csikorgó huppanástól egész testemben megrázkódom. Próbálom kinyitni a
szememet, de olyan, mintha összevarrták volna a szemhéjamat. Amikor végre nagy nehezen
sikerül felnyitnom, csak a halványodó csillagokkal teleszórt sötét eget látom.
A kilenc szent nevében, hol vagyok?
Gondolkodni próbálok, emlékezetemben kutatok, ahogy a bankárok a pénzoszlopokat
számolják újra és újra. A lo-vag. A szekérhez kísértem éppen és akkor... Micsoda? Rossz
előérzetem van. Fészkelődök, fel akarok ülni. A mozdulattól gyomrom úgy kavarog, mintha
angolnák ficánkolnának benne. Éppen időben hajolok ki a szekér oldalán, és erősen hányok.
Amikor kiadtam magamból mindent, ami kikívánkozott, fejem lüktetése szűnik annyira, hogy
képes vagyok nekifogni környezetem feltérképezéséhez. Orromat erős trágyaszag csapja
meg; az jut eszembe, hogy ismét okádni fogok. Az éjszaka szellője élénksárga zászlót
lobogtat.
Döbbenten pillantok körül. A lovag mozdulatlanul, élette-lenül fekszik mellettem, miközben
a szekér bukdácsol velünk az úton. Nincsenek házak, sem üzletek, sem várfalak. Nincs semmi,
csak a lágy dombokkal hullámzó vidék és tanyák, amerre a szem ellát.
Azon az átkozott szekéren vagyok! A lovag...megütött en-gem. Leütött, sonka formájú nagy
öklével, és valami okból magával vitt . . . ő és a porkoláb.
Nem. Neeeem! Ismét körülnézek, és próbálom összeszedni magam. Mennyi ideig voltam
eszméletlen? Néhány pillanatig ? Órákig? Ami ennél is fontosabb: Milyen messze vagyunk
Nantes városától? Talán nem túl késő visszamenni.
Ám akármilyen erősen hunyorgok és pislogok, nem látom a város falait. Ez azt jelenti, hogy
minden tervem - és nehezen elért elhatározásom - hamuvá lett. A mellettem heverő
hatal-mas ogre olyat tekert Fortuna kerekén, hogy nem tudom már újra megragadni.
A fogoly meg sem mozdul mellettem, pedig rendkívül cifra szitkok szaladnak ki számon, de a
kocsis, vagyis a porkoláb hát­rapillant és megböki fejfedőjét. Ez a vidám gesztus még jobban
feldühít. Nagy nehezen felállók, tudomást sem véve a mozdula­tot követő émelygésről. A
szekér ekkor nagyot döccen, és majd-nem kiesek. Megragadom a bakpad hátulját, és
egyáltalán nem kecses mozdulatokkal előremászom a porkolábhoz. Megvárom, hogy
elmúljon a szédülés, csak azután támadok rá.
- Mit tettek? - kérdem felháborodottan, amikor végre megtudok szólalni. - Nem lett volna
szabad magukkal jönnöm. Mindent tönkretettek!
A kis gnóm vállat von, és hüvelykujjával az eszméletlen lovagra mutat.
A szekér alján elnyúlt ormótlan testre pillantok. Hogyan merészelte? Milyen zavaros
gondolat kavarodott fel lázas agyában, amely arra vezette, hogy magával vigyen?
Legszívesebben hátraugranék, és alaposan elverném a port nyavalyás bőrén. De csak ökölbe
szorítom kezemet, körmöm a tenyerem húsába váj, és remélem, hogy a fájdalomtól kitisztul
az agyam. Az, hogy így megfosztottak oly régi vágyam beteljesülésétől, hogy bosszút
állhassak d’Albret grófon, és amikor már majdnem megtehettem, így elragadtak...szinte
kibírhatatlan. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne üvöltsék fel hátravetett fejjel,
mint valami farkas, ne kiáltsam ki haragomat Istenre és minden szentjeire.
Aztán hirtelen, mint az üst, amelynek minden vize elforrt, elapad az én haragom is, és csak
üresnek érzem magam, mint egy katlan. Egyetlen esélyem, amelyre hónapokig... nem, évekig
vártam, helyrehozhatatlanul elveszett. Soha többé nem leszek olyan helyzetben, hogy
bosszút álljak d’Albret-n.
Soha többé. A szavak úgy csörögnek tudatomban, mint két kődarab egy vödörben.
Ám ez egyben azt is jelenti, hogy nem mehetek vissza...nem küldhetnek vissza... mert még a
kőszívű apátasszony tu­datáig is eljut, milyen lehetetlen lenne újra elnyernem d’Albret
bizalmát.
Ami azt jelenti...hogy megszöktem.
Gondolkodni próbálok. Életem tizenhét éve alatt hallot­tam valakiről, akinek sikerült volna
elmenekülnie d’Albret elől? Nem. A feleségeinek, a gyermekeinek sem sikerült, ahogy
el­lenségeinek sem. Csak a hercegnőnek, neki azonban kétszer is; egyszer Guérande-ban,
másodszor pedig éppen két hete Nantes városa előtt.
Bár meglehet, az istenek oltalmazzák a hercegnőt, nem hi-szem, hogy engem is
oltalmaznának, a legkisebb mértékben is tennének bármit értem. Eddig sosem tették.
Megmenekülni. A szó olyan érett és csábító, mint a nyár első gyümölcse; annyira, hogy el kell
tántorodnom tője, és emlékez­tetem magam, hogy a remény nem más, mint az istenség
esz-köze arra, hogy gúnyolódjon rajtunk.
Egy pillanatot adok magamnak, aztán még egyet, hogy összeszedjem magam, aztán a
mellettem ülő porkolábhoz fordu­lok. Úgy teszek, mintha az utóbbi egy mérföldön át nem
háborogtam, nem dühöngtem volna; nyugodt hangon kérdezem:
- Hogy van a foglya?
Ráncos arcán megkönnyebbülés rezdiil, lelkesen bólint. Hát-rapillantok; nem igazán
érzékelem, hogy a lovag állapota ilyen lelkesedésre adna okot, de nem mondok semmit.
Mivel minden más lehetőségem kimerült, úgy tűnik, a legjobb, amit tehetek, az, hogy
eljuttatom a lovagot Rennes városába. Lehetőleg élve.
Ezzel a gondolattal eszembe jut még valami. Semmi nem fog sikerülni, ha d’Albret ránk talál,
mert könnyen lehet, hogy ebben a pillanatban is üldözésünkre gyűjt erőket. Szerencsére
minden katonája még néhány óráig rosszul van, okádnak, szédelegnek, és nem hiszem, hogy
személyesen lovagolna ki üldö-zésünkre.
A távolban valahol kakas kukorékol. Hamarosan álmos földművesek kászálódnak ki
vackukból, és nekifognak a földet túrni. Meglátnak minket. Ezt nem kockáztathatjuk.
- Menedéket kell találnunk - mondom a porkolábnak.
Bölcsen bólogat, mintha már gondolt volna erre.
- Üldözni fognak minket - figyelmeztetem. - Olyan mene-déket kell találnunk, amely
rendesen el van rejtve, az útról nem látható.
Egész éjszaka haladtunk, de ezt a távolságot könnyen meg-teheti apám valamelyik embere
néhány óra alatt egy erős, gyors lovon.
A porkoláb ismét bólint, egy távoli facsoportra mutat, majd arrafelé fordítja a szekeret.
Nézem torz, ráncos arcát. Vajon megbízhatok benne? Vagy századszor csodálkozom a lovag
és a porkoláb közötti furcsa kapcsolaton. Vajon a Warochi Rémlovag személye bátorságot és
hűséget vált ki azokból is, akiknek őrizni kellene őt? Mert apám biztosan a leghűségesebb
embereit bízta meg az értékes fogoly őrzésével, ám a porkoláb nemcsak hogy nem próbálta
megaka-dályozni a szökést, hanem csatlakozott hozzánk.
Remélhetőleg nem kockáztatott nagyon sokat, és nem csak azért jött velünk idáig, hogy
eláruljon minket.
Ám éppen hajnalhasadáskor régi kőkunyhót pillantunk meg. Messze van a főúttól; ami azt
illeti, bármilyen úttól mesz- sze van, érzékelem, amikor a szekér kereke kövön zökken. Jól el
van rejtve a kis erdőben. A gnóm megállítja a szekeret, és a fák között vár. Szürke kőből épült
kisebb kúria; minden jel szerint elhagyatott. Tevékenységnek semmi nyoma az udvarban;
nin­csenek csipegető csirkék, mekegő kecskék, a kéményből nem száll fel füst. Szinte túl
szép, hogy igaz legyen, hogy ez a jól rej-tett hely tényleg néptelen, és ránk vár. Még mindig
nem igazán értem a porkoláb célját. A ház felé biccentek.
- Menjen és nézze meg, van-e valaki odabent!
Gyors bólintása némiképp meggyőz arról, hogy ez mégsem csapda. Ám könnyen lehet, hogy
valaki, aki átfésüli a terepet, ide is benéz ellenőrizni, tiszta-e a terep.
Amíg az öreg nem bizonyul teljesen megbízhatónak, akár ő is lehet az ellenőrző ember.
Miközben körülnéz, én az épület háta mögé viszem a sze-keret, és újra elfog a félelem
helyzetem miatt. Vajon próbáljak meg visszatérni Nantes városába, hogy befejezzem a
magamra rótt feladatot? Amint elköteleztem magam egy cél mellett, nem könnyű csak úgy
kilépnem belőle.
Mondhatnám azt, hogy a Rémlovag elrabolt engem.
Csakhogy tudják, milyen gyenge és sebesült volt, és az én te­vőleges szerepem az egyetlen
magyarázat a kábult őrségre. Attól tartok, elég egyértelmű, hogy benne van a kezem.
Ekkor egy halk hang szólal meg bennem: lehet, hogy Mortain egyszerűen meghallgatta
imáidat. Nem lehet az egész ilyen egy­szerű. Persze semmi... semmi a világon... nem ilyen
egyszerű.

Menedékünk a néhai herceg egyik kisebb vadászkastélya, ahová legmegbízhatóbb

embereinek maroknyi csapatával vagy ked­venc szeretőjével elhúzódhatott. A mi céljainkra
tökéletesen megfelel: masszív, és az úton járó felületes szemlélő nem láthatja. Ami ennél is
fontosabb: soha nem hallottam, hogy d’Albret vagy bármelyik embere beszélt volna róla, ez
pedig némi re­ményt ad arra, hogy nem tudnak létezéséről.
Amint a börtönőr nagy lendülettel kijön és jelzi, hogy senki nincs odabent, a fejünk felett
lebegő sötét felhők kiadják ter­hüket, és elered az eső. A lovag azonban, bár sebesült és
beteg, mégiscsak hatalmas testű férfi.
- Nem tudjuk bevinni - mondom a porkolábnak.
Erre a gnómszerű ember megrázza, de a lovag meg sem moccan. Aggodalom vesz rajtam
erőt, hogy talán meghalt, mell­kasára pillantok, és megkönnyebbüléssel látom, hogy
emelkedik-süllyed. Lélegzik. A porkoláb még erősebben rázza, de in­tek, hogy hagyja abba.
Felnézek az esőre; kövér cseppek hullnak arcomra. A fogoly fürdetése nagyon fáradságos
feladat lehet, és vödörszám kellhet hozzá víz.
- Hagyjuk, hogy az eső elvégezze helyettünk a munka ne­hezét. Nem hideg eső. Hadd mossa
le a börtön mocskának egy részét, mielőtt bevisszük.
A porkoláb morog, mintha nagy sértés lenne ez gazdájának, vagy jelentős fájdalmat okoznék,
de tudomást sem veszek róla; a szekér oldaláról gyorsan leveszek két csomagot, és
megindulok az épület felé. Hajön utánam, ha nem, nekem mindegy.
Miközben a porkoláb a lovag mellett marad, gyorsan be-járom a kis kastélyt, hogy a saját
szememmel győződjek meg arról, valóban nincs ott senki. A hátsó ajtó közvetlenül a kan-
dallós nagy konyhába nyílik. Mögötte a hall; az emeleten három szoba. Mindegyikben csak a
legelemibb bútorzat, a kandallók-ban rég kihűlt hamu.
Mivel szóba sem jöhet, hogy felcipeljük a lovagot a lépcsőn, rögtönzött asztalt kell
felállítanunk a konyhában. Az ajtóhoz lépek. Látom, hogy a porkoláb a szekér mellett ázik,
mintha a bőrig ázás valahogy csökkentené az egykori fogoly kényelmet-lenségét. Intek, hogy
jöjjön hozzám.
Amikor elég közel ér, száraz rongyot adok neki, hogy szárítkozzon meg.
- Asztalt kell felállítanunk idebent, de nem tudom egyedül megmozdítani.
Nyögve, morogva vonszoljuk be a kecskelábú ebédlőasztalt a konyhába, és két takarót
terítünk rá, amelyeket a házban talál­tam. Az erőfeszítés kiűzi csontjaimból a hideget.
- Lássuk, be tudjuk-e hozni - mondom némi beletörődés­sel, mert előre látom sanyarú
sorsunkat: olyan nehéz lesz, mint csökönyös szamarat szolgálatra bírni.
Odakint az eső nemcsak lemosott némi koszt a betegről, ha­nem fel is ébresztette
szendergéséből. Ahogy a porkoláb és én lenézünk rá, a szekér két oldaláról, felpislog ránk;
sűrű szempil­láján víz csorog. Amikor meglát engem, tekintete elhomályo­sul; zavartnak
tűnik, és hirtelen az én haragom is feltámad újra; izzó düh tombol bennem, amiért
megfosztott prédámtól... az egyetlen tettől, amely értelmet adhatott volna annak a rengeteg
szenvedésnek, amit az elmúlt hat hónapban kellett kiállnom.
- A hercegnő személyes parancsára segítettem magának, és tessék, mivel hálálta meg? Azzal,
hogy tönkretette az én gondo-san felépített tervemet.
Szeme tágra nyílik a csodálkozástól.
- Mostantól, amíg biztonságban el nem juttatom Rennes városába, pontosan azt és csakis azt
fogja tenni, amit én mon­dok! Megértette? Különben itt hagyom megrohadni az esőben.
- Mit tettem tönkre? - kérdi. Hangja nyers, darabos, mint a sziklaomladék.
- A tervemet, amit hat hosszú hónapig tartott kiötölnöm. Miért? Miért csinálta? - kérdem.
- Mit?
Gyenge államat érintem.
- Miért hurcolt magával?
Fejét ingatja, mintha próbálná rendbe szedni gondolatait.
- Utolsó emlékem, hogy egy akaratos, idegtépő hang dühös hazugságokat vág a fejemhez.
- Én voltam - közlöm a legnagyobb udvariassággal.
- Ön? - Rettenetesen csodálkozik, mintha nem tudná összeegyeztetni azt a hangot azzal, amit
maga előtt lát.
- Igen, maga fajankó! Csak úgy tudtam mozgásra ösztö-nözni, hogy felvonszolja magát a
lépcsőn, egészen a szekérig.
- Rám akarja lőcsölni a kudarcot? Önnek elment a józan esze? - Senkinek nem volt jobb
ötlete arra, hogyan lehetne ki­hozni a várbörtönből. Egyszerűen a rendelkezésemre álló
esz-közöket használtam.
- Szerencséje van, hogy egy kék folttal megúszta - pillant államra; mintha nagyon igyekezne
felidézni valamit. - Ráadásul úgy tűnt, mintha félne valamitől - mormog.
Tátott szájjal bámulok rá.
- Nahát! Magának elment a józan esze? Küldetésem volt... annak semmi köze a félelemhez.
Ez hazugság. Valóban nagyon féltem, és borzasztóan restel-lem, hogy így látott.
Sápadt, mint egy hulla. Nehezen lélegzik. Valahogy mégis felül a kecskelábú asztalra; a
porkoláb segít neki hanyatt feküdni. Be-hunyja a szemét; látható, hogy ez a kis tevékenység
is nagyon kifárasztotta. Merde! Meglehet, azért nem térhetek vissza Nantes városába, mert
ennek az embernek szüksége van csekély gyógyító tudományomra, és egy kicsit az istenek
szerencseadományára is, hogy elérhesse Rennes kapuját. Ha meghal az úton, akkor tényleg
nem lesz semmi eredménye rengeteg munkámnak és áldozatom-nak. Leakasztok egy vödröt
a kampóról, a porkoláb kezébe adom.
- Fogja! Vízre van szükségünk, hogy befejezzük a mosdatást. És hozza he a kocsin hagyott két
csomagot.
Zokszó nélkül fogja a vödröt, és visszamegy az esőbe. Kive­szem a tűzszerszámot az egyik
batyuból, és a kandallóhoz me­gyek tüzet rakni. A felhők miatt valószínűleg nem lehet majd
látni az útról a füstöt, ami esetleg a fák fölé ér. Elővigyázatos­ságból azonban csak kis tüzet
rakok, csak akkorát, hogy forró vízbe márthassam a gyolcsot, amit majd a lovag sebeire
teszek borogatásként.
Amikor a porkoláb visszaér, előbb a két csomagot teszi le a másik kettő mellé, aztán azzal
foglalja el magát, hogy vizet tölt a vödörből egy régi ónedénybe. Rongyot nyomok a kezébe.
- Fejezze be a mosdatást, amíg én ellátom a sebeit. Vágja le róla a ruhát, ha muszáj.
A porkoláb ismét engedelmesen teljesíti, amit mondok neki. Ez némiképp megnyugtató.
Aztán barátságos csendben dolgozunk együtt; a porkoláb mosdatja a foglyot, a fogoly
összeszedi az erejét, hogy feltegyeazokat a kérdéseket, amelyeket kavarogni éreztem
gondolataiban, én pedig mustárral elegyített szilfakéregport keverek el a forró vízzel, és
imádkozom, hogy sérülései ne legyenek súlyosabbak an-nál, amiket az én csekély
tudásommal gyógyítani tudok.
Amikor az előkészületekkel végzek, lassan felállók. Ideje megnézni, mennyire súlyos a
helyzet.
A férfi lába éppen lelóg az asztalról; arca még mindig hamu-szürke a fekete-zöld horzsolások
alatt, és olyan vidáman ronda, amilyennek először láttam. Arca ragyás, egyik oldalon hosszú
heg húzódik rajta. Orra eltört, többször is; egyik fülcimpája be-szakadt. Ez akkor sem múlik
el, ha a zúzódások lelappadnak és elhalványulnak.
Masszív, mint egy vadkan teste; csupa dagadó izom és erős ín . Ha valamely szobrásza
brutális erőt akarná megformázni, ilyen tettet faragna. Alig van rajta ép bőrfelület; sebek és
hegek borítják; a friss vörösek keverednek az ezüstös régebbiekkel.
Nem jellemző rám, de csodálom, milyen sebesüléseket szenvedett ez az ember.
És még él.
Közelebb lépek; kezem mintha magától mozdulna, ujjaimat könnyeden, óvatosan
végighúzom elgyötört húsán.
- Hogyhogy még életben van? - csodálkozom. - Engem szinte lehetetlen megölni.
Mély hangja a gerendákig betölti a helyiséget. Pillantásom az arcára rebben; észre sem
vettem, hogy hangosan beszéltem. Tekintete, bár fájdalommal telt, nagy értelmet mutat;
félelmetesen világos íriszéről a farkasok szeme jut eszembe.
- Ó!…. Jó ezt tudni. így nem kell annyira aggódnom, miközben kitisztítom a sebeit.
Szemöldöke rebben.
– Ön?
Az élénk kék szempár tetőtől talpig végigmér; nem buján, hanem hűvös mérlegeléssel.
Feltűnően körbenézek a konyhában.
- Valaki másra gondolt? A porkolábjára talán? Nyilván megtette volna már, ha képes lenne
rá.
A porkoláb felé mutatok, áld nyugtalan tekintettel figyelte szóváltásunkat, és intek neki.
Pillanatnyi tétovázás után a ke-zembe adja a gyolcsot, és bár félek, hogy esetleg túl durvák
lesznek mozdulataim, a lehető legkíméletesebben igyekszem lemosni a beteg arcát; újabb
koszréteget távolitok el róla. Megjelenése egyáltalán nem javul, de megkönnyebbüléssel
nyugtá-zom, hogy a piszok alatt nincs súlyos vágás, sem törés.
A felső karján végigfutó hosszú, mély vágás következik. Nem hatol csontig, nem vágott el
egyetlen inat, se ízületet, de mélyen ki kell tisztítani, ami egyikünknek sem lesz kellemes. Bal
vállán a két szúrt seb elfertőződött, gyulladásban van. A gyolcsot ujjamra tekerem, óvatosan
kitörölgetem; bent maradt szálkákat, vasszilánkokat keresek. A beteg fel-felszisszen, de tűri. -
Ezek szerint nincsen benne szálka, vagyis könnyen kitisz­títható. Ügy tűnik, a nyílhegyek nem
értek fontos inakat.
Bólint, de nem szól.
Törzsén több zúzódás és duzzanat látszik. Óvatosan végig­tapogatom őket. Felszisszen, majd
ép kezével megragadja a ke-zemet. Meglep, milyen finom az érintése, mennyire ellentétben
áll ez teste méretével.
- Nem kell meggyötörnie a bordáimat, ha azt akarja tudni, el vannak-e törve. Én is
megmondhatom: igen.
- Rendben. Akkor már csak a lábát kell megvizsgálnom, és az a sérülés aggaszt a legjobban.
A porkoláb túlságosan lusta... vagy szemérmes volt ahhoz, hogy eltávolítsa az óriás
lovaglónadrágját, így aztán derékövem­ről kis kést akasztok le, és gyorsan levágom az ázott,
piszkos kordovánbőrt. Ahogy szét akarom nyitni, félresöpri a kezemet. Csodálkozva nézek
fel; arca kipirult, láthatóan zavarban van. Önkéntelenül elmosolyodok. A Warochi Rémlovag
elpirult!
- Ugyan már! Láttam már ilyet.
Szeme tágra nyílik a meglepetéstől, és én határozottan szét­húzom a bőrnadrágot combján.
A porkoláb felszisszen. Döbbenetében? Alig kapok levegőt. - Olyan súlyos? - kérdi a lovag.
Combja teljes hosszában vörös és feldagadt, és érintésem alatt nagyon forró. A sebből bűzös
genny szivárog, felfelé és lefelé is vörös csíkok indulnak ki belőle. Felpillantok; halvány
mosollyal néz, és nem először jut eszembe, hogy talán mindat­tól, amit ki kellett állnia,
tényleg elment a józan esze. A sebet szemlélem.
- Elég rosszul néz ki. Szerencséje, hogy nem vagyok sebész, ezért akkor sem tudnám levágni,
ha akarnám.
- Nem is engedném.
- Nem igazán hiszem, hogy abban az állapotban lenne, hogy bármiben is megakadályozhatna
- mordulok rá, és mielőtt vi­tatkozni kezdhetne, csitítóan felemelem a kezemet. - Nem
fo-gom levágni, de az sem lesz kellemes, amit muszáj megtennem.
A lovag engem néz.
- Kicsoda Ön, hogy ilyen sokat tud a csatasebekről? Még nem találkoztam olyan nemes
hölggyel, aki úgy kezeli a sebeket, mint egy felcser.
Idő kell, hogy kigondoljak valamit; a lobogó tűzhöz megyek, az edényből bugyborékoló forró
folyadékot merítek. Mit mondjak ennek az embernek? Ezen tűnődöm, miközben az
előkészí­tett lengyolcsba kezdem kanalazni a gyógyfőzetet és agyagot. DAlbret lánya vagyok,,
te idétlen! És éppen ezzel intézted el\ hogy a világ végére is üldözni fog minket. Á m úgy
érzem, nem vagyok képes kikürtölni, ki vagyok valójában. Ami azt illeti, szárma-zásomat
igyekszem messze, messze magam mögött hagyni, el-temetni mélyen, mint egy holtat, és
soha többé nem beszélni róla. Ráadásul, ha megtudja, ki vagyok, nem fog bízni bennem, és
nem engedi, hogy biztonságba juttassam. Mégis mondanom kell neki valamit.
Eszembe jut az első alkalom, amikor megpillantottam lent a mezőn a hercegnő társaságában.
- Ismae barátnője vagyok.
- Ismae! - Fel akar könyökölni, aztán felszisszen, és az asz-talra hanyatlik. - Honnan ismeri
Ismae-t?
Érzem, hogy engem néz; figyel, mérlegel, de én nagyon gon-dosan csak arra figyelek, hogy a
puha lenvásznat a leforrázott gyógynövényekre hajtogassam.
- Ugyanabban a kolostorban nevelkedtünk.
Pillanatnyi csend következik; azt hiszem, ennyi idő alatt megérti, miről van szó, de nem.
- Ha Önt orgyilkosnak nevelték, miért van itt velem? Miért ápol engem?
Képtelen vagyok türtőztetni magam; ajkam fanyar mosolyra húzódik, ahogy visszalépek
mellé.
- Biztos lehet benne, hogy én is többször feltettem ezt a kérdést magamnak. Azt a parancsot
kaptam, hogy juttassam vissza biztonságban Rennes városába, hogy tovább szolgálhassa a
hercegnőt. - Felnézek, állom fürkésző tekintetét. - Gúnyos megjegyzéseimnek ez a része
tehát igaz volt.
Hosszú pillanatig nézünk egymás szemébe, aztán a lovag kurtán bólint. Megértőn?
Megbocsátón? Nem tudom.
- Hát jó.
Mosolyog, nagyon kedves, lehengerlő mosollyal; legszíve­sebben visszamosolyognék rá. De
inkább a forró borogatást nyomom a sebére.
Erősen felszisszen, úgy szívja be a levegőt, hogy attól tartok, lenyelte a nyelvét. Arca
elvörösödik a hőtől, a fájdalomtól és az erőfeszítéstől, hogy ne kiáltson fel hangosan.
- Nem azt mondta az imént, hogy nem akar megölni? - szólal meg végül kínnal.
- Nagyon sajnálom. Ez az egyetlen módja, hogy lehúzzuk a fertőzést, és ne haljon bele a
vérmérgezésbe.
- Legközelebb szóljon.
- Szólok. Most a vállára teszek egyet.
Megint felnyög, de nem olyan erősen, mint korábban. Ez jó jel. Ezek szerint a seb nem
annyira lobos, és remélhetőleg sok­kal gyorsabban fog gyógyulni. Megint ránézek, látni
akarom, hogyan viseli.
- Ezekbe a sebekbe más ember belehalt volna.
Fehér foga egy pillanatra kivillan.
- Szent Camulos ajándéka. Mi hamar felgyógyulunk.
Miközben a borogatás kiszívja a rossz nedveket a testéből, a karját vizsgálom.
- Ezt ki kell tisztítani - figyelmeztetem. - Mégpedig na-gyon alaposan.
Betegem homloka ráncba szalad.
- Tegye meg, amit csak kell, hogy úgy használhassam a ka-romat, mint annak előtte.
A következő óra egyáltalán nem kellemes. Nedves gyolcsot simítok a varra, hogy felpuhuljon
a sebfelület, kicserélem a bo-rogatást.
- Kér egy kis bort vagy erősebb szeszt fájdalomcsillapítóul? - kérdem, de igen vehemensen
megrázza a fejét.
Amikor egy heg eléggé felpuhult, nedves gyolccsal gyengé-den letörlöm a sebet borító
piszkot, gennyet, varrdarabokat. - Nem is mondta, hogy ilyen sokat tud a sebek ellátásáról -
szól a lovag.
Bosszúsan nézek rá.
- O, hogy miért nem ájult el inkább a fájdalomtól!
- Szeretem a fájdalmat, abból tudom, hogy még életben va- gyök.
Bár csodálom szellemét, emlékeztetem magam, hogy elpocsékolt erőfeszítés megkedvelni
egy olyan embert, aki sérülése­ibe valószínűleg úgyis belehal.
- Maga tényleg olyan őrült, amilyen hírben áll.
Elvigyorodik.
- Ön hallott rólam?
Komoran nézek rá.
- Hallottam az elmeháborodottról, áld úgy ölti magára a harci lázat, mint más a páncélt, és
kirohan a csatamezőre egy­maga százak ellen.
Kényelmesebben elhelyezkedik a takarón.
- Ezek szerint tényleg hallott rólam - mondja mély, elége-dett hangon. - Aúúú! - Bocsásson
meg, de a sár és kavics túl mélyen van a sebben.
Áldott csendben dolgozom egy ideig, és azon csodálkozom, hogy egy ilyen ronda férfinak
hogyan lehet ennyire elbűvölő a mosolya. Bosszant, hogy ilyesmire gondolok; felállók, kést
raga-dok. A seb begyulladt, a gennyet el kell távolítani.
- Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, hogy honnan ért ennyire a sebgyógyításhoz.
- Túl sokat beszél. Feküdjön nyugodtan, és próbáljon gyorsan meggyógyulni, jó? - mordulok
rá, és késsel a kezemben visszalépek mellé. - Hosszú út áll előttünk, és az állapota miatt
lényege­sen lassabban tudunk haladni. Ami azt illeti, nagy valószínűséggel foglyul ejtenek
minket, ha nem lesz hamarosan jobban.
A Warochi Rémlovag felmordul, és érzem, hogy a porkoláb erősen figyel. Nem tudom,
mennyit sejt abból, hogy Julián tár­saságában jártam először a várbörtönben.
- Lehetséges, hogy Ön titkol valamit?
Csak azt, hogy ki vagyok valójában.
- Nem. Csak csendben szeretek dolgozni. Ám ha ragaszkodik hozzá... a kolostorban
megtanították, hogyan lássunk el kisebb sérüléseket.
Láthatóan kételkedik.
- Ez nem kisebb sérülés.
A bűzlő heg mentén húzom végig késem élét. Könnyen megnyílik, mint virág a napon.
- A fivéreim is lovagok. Gyakran voltak ilyen sérüléseik, amiket ápolni kellett.
- A kicsi húguknak? - kérdezi fogcsikorgatva.
- Nagyon közel állunk egymáshoz. - És persze apám nem alkalmazott orvost, fivéreim pedig
szégyelltél^ volna azt a kato-naorvost elhivatni, aki azokat a sérüléseket kezelte, amelyeket
közvetve vagy közvetlenül apám okozott a katonáknak. - Most, hogy válaszoltam a
kérdésére...
Felhorkan.
- Ez nem válasz.
- .. .most az én kérdésemre kell válaszolnia. - Óvatosan néz rám. - Kicsoda a kísérője, kedvenc
gnómja, és hogy lehet az, hogy d’Albret gróf porkolábja hűségesebb a fogolyhoz, mint a
grófhoz? Mert nemcsak hagyta magát elszökni... hanem segí-tett is nekem.
Hirtelen minden könnyedség és jó humor eltűnik Rémlovag arcáról.
- Meglehet, nem akart hátramaradni, és elszenvedni d’Albret büntetését.
- Lehet azonban, hogy nem ez a helyzet - jegyzem meg csalódottan, mert tudom, hogy nem
ez az ok, vagy legalábbis csak részben ez.
- Mit tud Ön d’Albret grófról? - kérdi.
- Többet, mint szeretnék - mormogom, és egy újabb boro-gatást helyezek karjára, hogy a
forró gyógynövénypakolás le-húzza a gyulladást.
- Jól teszi, ha fél tőle. Nem biztonságos a közelében lenni, még egy olyan sokat tudó hölgynek
sem, mint ön.
Erősen türtőztetnem kell magam, hogy az arcába ne neves­sek. Ö figyelmeztet arra, hogy
milyen veszélyt jelent d’Albret!
- Nem szükséges aggódnia. Mindent tudok d’Albret gróf­ról. A viselt dolgairól szóló
történetek gyorsabban terjedtek a palotában, mint a rendes évi pestis. Az egyik öreg
hölgykedvenc szórakozása volt, hogy d’Albret első feleségének tör­ténetével rémisztgetett
minket. Hallotta?
Tágra nyílt, ártatlan szemmel nézek le rá.
Kurtán bólint.
- O, hát, mindenki ismeri az első feleségének történetét. Valóságos legenda lett; vérmesen
nyughatatlan férjek és fáradt matrónák mesélik, amikor azt szeretnék elérni, hogy felesé-gük
vagy a rájuk bízott fiatal hölgy engedelmességre hajoljon. „Meséltem már d’Albret gróf első
felesége, Jeanne történetét?” - kérdezik. „Azt hitte, elmenekülhet hitvesi kötelességei elől;
hazaszökött a családjához, fivérénél könyörgött menedékért. Nos, a bolond bátyjának több
esze lehetett volna, minthogy férj és feleség közé áll, de sajnálta a húgát, és beleegyezett,
hogy védelmet nyújt neki, mert a hölgy azt állította, hogy férje ke-gyetlenül bánik vele. Ám
ez a d’Albret - mondják gyakran cso-dálattal - nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle, ami jog
szerint az övé; ilyesmit holmi morbihani bárótól végképp nem tűrhet el. Egy teljes
zászlóaljnyi katonával egyenesen a báró birtokára vágtatott, betört a kapun, és lemészárolt
minden fegyverest, amikor azok még csak a fegyvereiket keresték. Lóval léptetett be a
nagyterembe; ebédlőasztalánál szúrta le a bárót, majd saját hites feleségét, bár az
kegyelemért könyörgött neki.”
Miközben a történetet mondom, érzem, hogy reményem egyre gyengül. O, mit is gondoltam
magamban? D ’Albret elől nincs menekvés. Csak annyit értem el, hogy késleltettem az
el-kerülhetetlent.
- „Hogy biztosan ne végezzen félmunkát - folytatom -, d’Albret megölte a báró feleségét, két
kicsi fiukat és a csecs- szopót, akit a báróné a mellén tartott.” - Szívem elszorul a cse­csemő
miatt. - Miután hallják ezt a történetet, a feleségek álta-lában engedelmeskednek hites
uruknak.
Felnézek, és azt látom, hogy a Rémlovag arca kemény, mint a kő.
- Tehát igen; tudom, mire képes d’Albret.
Leveszem a borogatást, megkönnyebbülten látom, hogy a duzzanat máris lejjebb ment.
Aztán a szeszes flaskáért nyúlok.
- Ez egy kicsit csípni fog - figyelmeztetem. Hazugság. Mert úgy fogja égetni, mint a tűzláng,
de képtelen vagyok ezzel az emberrel tovább beszélni. Tapasztalatból tudom, hogy a remény
az istenek gúnyolódása velünk, emberekkel, és gyűlölöm, hogy ez a férfi valahogy ezt érezteti
velem.
Rémlovag ajka akkor mozdul, amikor a flaskát megdöntőm.
- A húgom a hatodik felesége volt...
A szesz nyers húst ér; a fájdalomtól üvöltve ugrik fel az asz-talról, aztán végre elájul.
Döbbenten nézek az előttem eszméletlenül elterülő óriásra. A húga d’Albret felesége volt?
Az hogyan lehetséges? Milyen kusza hálót szőttek körénk az istenek?
Nézem a göröngyös, sebes arcot, és d’Albret hatodik felesége, Alyse arcvonásait keresem
benne. Említette, hogy van öccse, de nehéz elképzelni, hogy ugyanabból az anyaméhből
kerültek ki.
Tudom, hogy nem leszek képes aludni; Rémlovag beisme-rése úgy gyötör, mint nyáron a
bögölyök. Szólok a gnóm por­kolábnak, hogy én fogok őrködni először. Bár a vadászkastély
eléggé rejtve van a kíváncsi szemek elől, nem merünk engedni az éberségből.
Nem vitatkozik; lefekszik, összegömbölyödik a földön a kandalló előtt, és olyan könnyen
alszik el, hogy azt csak cso-dálni tudom. Csak ekkor, amikor senki más nem látja, engedem
magamnak, hogy Alyse-re gondoljak.
Haja olyan vörösesszőke volt, mint a róka szőre, arca szep­lős; fivéreim azt mondták róla,
hogy himlőragyás, de nem az volt, és én nagyon szépnek találtam. Mindig virágot hozott a
házba; nem csak a díszkertünkből, hanem a mezőről is. Még rügyező ágakat is a kertünkben
álló gyümölcsfákról; emiatt a szolgálók azt gondolták, hogy ostoba.
Ennél is vidámabb dolog volt, hogy mosolyt és nevetést ho-zott a házba. Olyan volt, mintha a
nap végre kibújt volna a felhők mögül nálunk. Bátyáim kegyetlen örömüket lelték abban,
hogy kínozták és szekírozták. És Julián, nos, azt hiszem, iri­gyelte tőle hozzá való
vonzódásomat, mert minden perc, amit Alyse közelében töltöttem, őt fosztotta meg
társaságomtól.
És mindezek mellett vagy ezek ellenére, Alyse az utolsó pilla-natig kedves volt hozzám.
Az, hogy Sir Waroch az ő fivére...hát, az istenek nyilvánva­lóan jól szórakoznak a rovásomra.
Vagy... lassan ér el hozzám a gondolat... talán esélyt adnak, hogy egyensúlyba billentsem az
igazság mérlegének serpenyőit. Mert ha képes voltam megmenteni ezt az embert d’Albret
töm- löcéből, és biztonságban el tudom juttatni Rennes városába, leg­alább egy kis részét
kiegyenlítem annak az adósságnak, amellyel családjának tartozom.
Mindennél jobban szeretném végre elterelni figyelmemet ar-ról, amit az imént megtudtam,
ezért elhúzódom az alvó lovagtól, összeszedem a piszkos, levágott ruhát és az elkoszolódott
gyol-csokat. Ezeket el kell temetnünk. Illetve lehet, hogy a gnómot küldöm ki, hogy temesse
el. Ha a háztól elég nagy távolságban tud tüzet gyújtani, még d’Albret embereit is
elterelhetné tőlünk.
Miután tőlem telhetőén feltakarítottam, fenőkövet keresek elő az egyik csomagból és
kimegyek. Az eső eláll, így könnyebben meghallom a közeledő lovakat. Kihúzom egyik
tőrömet hüvelyé­ből, és végighúzom a követ az élén. Feszült idegeimre ez a halk reszelő
hang altatódalként hat. De ahogy a hullarabló folyton prédára les, az én gondolataim is úgy
térnek vissza arra az egyet-len gondolatra, amelyre gondolni sem akarok. Az istenek tényleg
túltettek magukon ezúttal, mert kevés ember van ezen a világon, akinek nagyobb hálával
tartoznék, mint Alyse-nek. És kevés em-ber van, aki ellen a családom annyit vétett volna,
mint ellene.
Lehetséges, hogy esélyt kaptam helyrehozni mindezt a rosszat?
Nem mintha ez számítana; mert Rémlovagot élve Rennes városába juttatni, úgy, hogy ne
találjanak meg minket d’Albret kémei, egyáltalán nem könnyebb attól, hogy ő Alyse fivére.
Még sokkal fontosabb azonban, hogy megtegyem , mert a királyság jövőjénél is többről van
már szó... arról a kis esélyem­ről is, hogy jóvátegyem, ami történt.
Amikor kifogyok a feladatokból, amelyek a szabadba szó-lítanak, ideje visszatérnem a
konyhába. Sok tennivaló van... új borogatást kell készíteni, tépést csinálni, tüzet szítani. Ezek
a feladatok egyáltalán nem változnak a Rémlovaggal kapcsolatos, újonnan fellelt
érzékenységem miatt. Vajon ismét említi nővé­rét, ha felébred? Ha igen, hogyan tudom
megállni, hogy ne tör­jön ki belőlem az a sok kérdés?
A konyhába lépve látom, hogy a Rémlovag szeme nyitva, és a mennyezetet bámulja.
- Ezek szerint életben van - szólok hozzá. - Ez több, mint amit remélni mertem.
Fejét felém fordítja.
- Mondtam, hogy engem nehéz megölni.
- Valóban figyelmeztetett, igen. - Érzem, hogy engem néz. Éppen újabb adag vizet teszek fel
forrni. Vajon emlékszik egy­általán, hogy Alyse nevét említette? És mit akarna egy egyszerű
orgyilkos tudni erről a kapcsolatról? Valószínűleg semmit. - Ezért nem mészárolták le a
csatatéren? Ez Szent Camulos aján­déka? Vagy azért, mert d’Albret grófnak tervei voltak
magával?
- Szent Camulos nem véd meg minket a haláltól - felelte Sir Waroch komoran. - Ahogy a
katonái sem tudták, ki alól ölték le a lovat. Ám amint d’Albret meglátta, ki vagyok... mondjuk
csak úgy, hogy nem olyan ember, aki ilyen lehetőséget kihagyna. - Egy pillanatra elhallgat,
aztán ismét megszólal. - Tudja, hogy mit terveztek velem?
Önkéntelenül felnézek, tekintetünk találkozik.
- Igen.
Bólint.
- Akkor pontosan tudja, mivel tartozom Önnek.
Feszélyez a szemében látott hála; inkább a vizesedényt nézem.
- Ne legyen olyan hálás. Ha nem lettem volna képes felno-szogatni lusta testét azon a
lépcsőn, én öltem volna meg magát, és megkíméltem volna d’Albret grófot a fáradságtól.
- Akkor meg nagyobb hálával tartozom Önnek, mert nem mindenki ismeri fel a gyors, könnyű
halál kegyelmét. - Elhall-gat, engem néz. - Hogyan csinálta volna?
Kérdése meglep.
- Úgy érti, hogyan öltem volna meg magát?
- Igen. Van kedvenc módszere az ilyesmire?
Mivel tudja, hogy orgyilkos vagyok, nincs szükség finomkodásra.
- A nyakszorító. Szeretem, hogy közelséget ad, amikor a bosszúra emlékeztető szavakat
suttogok fülükbe, miközben haldokolnak. De a maga esetében erre az alkalomra kifentem
kedvenc tőrömet.
Szemöldöke rebben.
- Engem miért nem akar megfojtani?
Célzatosan nézek vastag, izmoktól, inaktól dagadó nyakára.
- Azért, mert nincs akkora fojtódrótom - mordulok. - Plusz magának könyörületes halált
szántam. A tőr gyorsabb és ke­vésbé fájdalmas.
Ha azt hittem, hogy vallomásom megdöbbenti, és ezek után némi távolságot tart tőlem,
nagyot tévedtem, mert a nagy mélák ember harsányan felnevet.
Kedvessége - amelyet semmiképpen nem érdemiek meg - nagyon feszélyez engem.
Kicserélem a borogatást a sebén; neve-tése hamar fájdalmas hördüléssé változik.

Nem sokkal ezután kíméletesen felébresztem a gnómot, mert attól tartok, hogy ha nem
jutok hamarosan pihenéshez, vál-lon ragadom a Rémlovagot és kényszerítem, hogy
válaszoljon minden, a nyelvemre toluló kérdésemre. Ám ha ezt tenném, nem telne sok
időbe, hogy kitalálja, milyen kapcsolatban állok d’Albret gróffal.
A porkoláb fürgén talpra ugrik, még egyszer megnézi fog-lyát, aki már a páciense, aztán az
ajtó mellé ül. Elnyújtózom akandalló mellett, és imádkozom, hogy ne Alyse-ről álmodjak. Ami
azt illeti, egyáltalán nem akarok álmodni.

Hirtelen felriadok. Meglep, hogy egyáltalán elaludtam. Odakint már majdnem sötét van, a
kandallóban kialudt a tűz, kihűlt a hamu. Szinte egész nap alhattam. Felülök, és feltűnik, hogy
milyen csend van. Túl nagy csend. Talán erre ébredtem fel? Aztán meghallom. Hám halvány
neszét hallom, halk lóprüszkölést.
Rémület szorítja keblemet, talpra ugrok. A gnóm az ajtóban leskelődik, az udvart szemléli.
Egyik kezét emeli, három ujját mutatja, a másikban parittyáját tartja; akkora, mint egy fúrj
tojás.
Fiaik zizzenés hallatszik; Rémlovag megmozdul. Hozzá si-etek, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy lecsillapítsam, és csend-ben maradjon. Kinyitja szemét, de amikor látja, hogy ujjamat
ajkamhoz emelem, int, hogy menjek közelebb.
- Adjon egy fegyvert! - suttogja rekedt hangon.
- Túl beteg ahhoz, hogy harcoljon - felelem súgva.
Elkapja a karomat. Szemében eltökéltség látszik.
- Nem megyek vissza oda élve!
Egymásra pillantunk; tökéletesen értjük egymást. Bólintok, majd kihúzok egyet a bokámra
szíjazott kések közül, és átadom neki. Átveszi, majd megszorítja a kezemet, és rögtön
elengedi.
- Hányán? - kérdi.
- Hárman. Lovasok.
Szeme felcsillan, mosolyog.
- Lovak?
Visszasietek az ajtóhoz, és kipillantok. A férfiak elérték az udvart, hallom a hangjukat.
- Még mindig azt mondom, hogy el kellene indulnunk Nantes felé. Nem sokkal sötétedés
után odaérhetünk.
- Persze. Üres kézzel - mutat rá egy másik. — És nem szeret-nék én lenni az, aki elmondja
d’Albret grófnak, hogy elszöktek, és semmi jelentenivalónk nincs.
A kistermetű porkoláb fanyar mosollyal néz rám. - A fenébe, hiszen azt sem tudjuk, kit
keresünk. A lányt? A foglyot? Milyen messzire juthattak?
- Azt mondom, egyszerűen ne menjünk vissza a várba - jegyzi meg egyikük komoran. - Ki
tudja, kire hull haragja.
Ahogy a férfiak leszállnak a lóról, a kolostor tanítása jut eszembe. Szerintem nem igazán felel
meg az evilági helyzetek­nek. Önvédelemből szabad ölnöm, de vajon a veszély, amit ezek a
férfiak jelentenek, elég jelentős ahhoz, hogy önvédelemnek minősüljön? Bármennyire is úgy
döntöttem, hogy már nem ér-dekel, mit mond Mortain zárdája, tanításaikat nem olyan köny-
nyű levetni, mint egy régi ruhát.
Hiszen ezek d’Albret emberei, egyáltalán nem ártatlanok. És ha nem ölöm meg őket, a
Rémlovag sosem jut el Rennes városába. Ami azt jelenti, haláluk szükséges ahhoz, hogy
teljesí-teni tudjam a kolostor legutóbbi parancsát. Ha ez Mortainnak nem tetszik,
reklamáljon az apátasszonynál.
- Vigyázz a lovakra - mondja a vezetőjük, azzal leemeli a nyeregtáskát lováról. - Megyek,
tüzet rakok.
- Ne igyátok meg az összes bort!
A vezető vigyora fehéren villan az alkonyaiban. A másik két katona leszáll a lóról, és elindul
az istálló felé. A gnóm és én egymásra pillantunk. Amint meglátják a szekeret az
öszvérek-kel, tudni fogják, hogy itt vagyunk. Egy perccel később kiáltás hallatszik az
istállóajtóból. A kapitány megtorpan.
- Valaki van itt! - kiált a katona.
A kapitány bólint.
- Megmondjuk nekik, hogy éjszakai szállásra van szüksé-günk. - Kardja markolatára csusszan
a keze. - És elvesszük a kedvüket attól, hogy ellentmondjanak.
Ismét összenézünk a porkolábbal, nyakszorítómat mutatom, tudatva, hogy a kapitányt én
szedem le. Egyetértése jeléül bólint, és az istálló felé mutat. O azt a katonát öli meg, aki
elsőként kilépaz istállóból. A harmadik azé, aki előbb el tudja kapni. A tőröm gyorsabb
munkát végezne, de a félhomályban nem lehetek biztos abban, hogy elsőre halálos csapást
mérhetek, és nem kockáztat-hatom, hogy kiáltással figyelmeztesse a többieket.
A nyakszorító drót két végét szorosan markolva várok. A ka-pitány közeledik; üdvözlést kiált.
- Hahó! Odabent! Igénybe vennénk a vendégszeretetüket!
Mivel nem kap választ, keze elrebben a kardról. Ahogy kö­zelebb húzódik, hűvös nyugalom
fog el. Amikor már kartávol­ságban van, gyorsan előlépek az árnyékból, a nyakát átfogom a
dróttal, térdemet vesetájt a hátához feszítem, és erőért imád­kozom. Mozdulataim olyan
gyorsak és biztosak, hogy egyetlen hörgés, egyetlen suttogás sem hallatszik. Testsúlyommal
ráne­hezedek, kezét a kőfalnak nyomom.
A második katona kilép az istállóból. Szeme tágra nyílik a csodálkozástól, ahogy meglátja
kapitányát velem halálos öle­lésben. Mielőtt kardjához kaphatna, halk puffanás hallatszik; a
gnóm parittyaköve hasítja be a homlokát.
Ám a harmadik katona meghallhatott valamit, mert felajzott íjjal lép az udvarra. Ügy
fordítom a küszködő kapitányt, hogy teste pajzsként védje testemet, és felkészülök a
nyílvessző becsapódásának erős fájdalmára. Ám nem következik be. Helyette halk, suhanó
hangot hallok, mintha egy gyors röptű madár járt volna felettünk, a következő pillanatban
pedig látom, hogy kés, az én késem áll ki a katona torkából.
A hang eredőjének irányába nézek, és azt látom, hogy Rém­lovag hajol ki az ablakon. Sápadt,
mint a köd, erősen az ablak- párkányon támaszkodik, de rám vigyorog.
- Enyém a vörössárga heréit - mondja, aztán szeme fenn-akad, és a padlóra csúszik.
Merde. Remélem, nem szakadtak fel a varratai.
Amint visszaérünk az épületbe, a porkoláb az ájult Rém-lovag körül kezd tüsténkedni.
Rászólok, hogy hagyja békén,aztán lekapom az egyik takarót a kecskelábú asztalról, és
beta-karom vele az eszméletlen óriást. Azon kívül, hogy sápadt, úgy néz ki, mintha békésen
aludna. Nem is tudom, hogy legszíve-sebben belerúgnék szófogadatlanságáért, vagy
megköszönném a segítségét. Lehetetlenség életben tartani, ha nem vigyáz se-besült testére.
Felnézek, látom, hogy a kis gnóm engem néz; fejét oldalra hajtja, mintha valamin nagyon
gondolkodna.
- Menjen, hozzon a gazdájának valami új ruhát az eleset­tekről - utasítom. - És fegyvert.
Gyűjtse össze az összes fegy-vert, ami csak náluk van. Hamarosan szükségünk lesz rájuk.
A kis ember arca felderül, és rögtön elindul kifelé.
- És nézze meg, hogy a nyeregtáskáikban van-e valami en-nivaló! - kiáltok utána. Csak két
embernek, három napra elég élelmet pakoltattam. Attól tartok, kétszer annyira lesz
szüksé-günk, ha el akarjuk érni Rennes városát. Ha Ismae itt lenne, azt mondanánk, hogy az
áldott Mortain meghallgatta imáinkat, de így csak azt mondom, hozzászoktam már, hogy a
katasztrófa árnyékában mosolyog rám a gondviselés.
A kandallóhoz lépek, hogy felszítsam a tüzet, és újabb adag borogatást készítsek.
Rémlovagnak nyilván fáj ez a kezelés, de nekem sem mulatság. Kezem kivörösödött, ujjaim,
tenyerem bőre felhorzsolódott a nagy hőtől és az agyagos masszától. Leg-alább nem néz ki
úgy, mint egy nemesasszonyé.
A kis ember visszatér egy adag ruhával; végignézem a zsák-mányt, olyanokat keresek,
amelyek nagyjából jók lennének Sir Warochnak. A nyakába kést kapott katona volt a
legtermete-sebb közöttük, de az ujjasa vérfoltos lett. Ám ruhái nagy részét így is fel tudjuk
használni. A második legtermetesebb katona ujjasát választom ki. A többi jó lesz tépésnek.
- Magunkkal visszük a lovaikat - közlöm a gnómmal. - Lecserélhetjük velük az öszvéreket, így
gyorsabban haladha-tunk.
- Nem hagyom, hogy úgy cipeljenek, mint egy halom mar-harépát a piacra - mordul
Rémlovag mély hangja mögöttünk. - Nyeregbe szállók.
Lassan megfordulok.
- Ezek szerint magához tért.
- Mint látható.
Ekkor hirtelen eszembe jut Alyse, és minden kérdésem a nyelvemre tolul, és kis híján kiszalad
a számon. De sikerül tür­tőztetni magam, és inkább azt kérdezem:
- Hogyan akar nyeregben maradni, amikor az ablakon sem tud kinézni úgy, hogy el ne
ájuljon? Rennes ide még jó hatvan mérföld.
- Nem ájultam el. És az, hogy szekéren visznek, olyan érzés, mintha kővel teli zsákban
zötykölődnék az úton. Porrá őrlőd­nének a csontjaim, mire Rennes-be érnénk. Inkább
kötözzenek az egyik lóra. Úgy, még ha elájulok is, nem esem le a nyeregből.
Ekkor halvány hasonlóságot vélek észrevenni közte és nő­vére között: az állkapocs makacs
megfeszülésében nagyon ha-sonlítanak.
- Ahhoz sincs elég jól, hogy üljön; nemhogy napokig nye-regben maradjon.
- Sokkal jobban vagyok - jelenti ki makacsul. Ezúttal nagyon is Louise húgomra emlékeztet;
tüdőgyulladása volt, de semmiképpen nem akart lemaradni a karácsonyi ünnep­ségről.
- Látja? - Szabadabban mozdítja sebesült karját, mint ko-rábban. Mellé térdelek...azért, hogy
alaposabban megnézzem a sebeit, áltatom magam, de ahogy kezem fejét a homlokához
nyomom, tekintetem a tekintetét keresi; Alyse-re emlékeztető vonásokat keresek benne. Sir
Waroch szempillája nem olyan sö­tét és sűrű, de szeme majdnem olyan világoskék.
- Még mindig láza van - közlöm.
- De már nem olyan forró.
- Az igaz. - Aztán megnézem a karját. A fertőzés vörössége nagyjából a felére halványodott. -
De a többi sérülése. A bordái...
- Szorosan átköti a bordáimat, hogy ne mozduljanak el. Tudok úgy lovagolni, hogy csak egy
kézzel fogom a kantárt.
Felnézek rá; szeme hideg kék, tekintete azonban egyáltalán nem rideg.
- És a lándzsa ütötte sebe? - kérdem, a takaróért nyúlva, hogy benézhessek alá.
A seb még mindig vörös, nagyon gyulladt, duzzadt és gennyezik.
- Pokolian fog fájni - ismeri el. - De a fájdalom segít fenn-tartani éberségemet.
Ez az ember tényleg őrült; megszállta a csataláz, és csatán kívül is rajta van.
- Minden, amit a vérmérgezésről tudok, azt mondja, hogy a páciensnek nyugalomban kell
maradnia, hogy megerősödjön, és a szervezete fel tudja venni a harcot a fertőzéssel.
- Tegyen rá még egy borogatást - mondja, mintha ettől hi­hetőbb lenne a mesterkedése.
- Ezt terveztem - mondom bosszúsan, hogy az ember, aki-nek megmentéséért olyan sokat
kockáztattam, most úgy paran-csolgat nekem, mintha cselédlány lennék a házában.
Érvelését alátámasztandó közelebb hajol.
- Tudja, hogy igazam van. A kordéval sokkal lassabban tu­dunk haladni, és könnyű célpontot
jelentünk üldözőinknek, vagy a magánzó útonállóknak és a törvényen kívülieknek. Egyre
megy.
És persze igaza van. Hátrapillantok, az udvarra vezető ajtó felé, ahol a három fegyveres
holtan fekszik; beleborzongok, mi­lyen közeljárt d’Albret ahhoz, hogy felfedezze
rejtekhelyünket.
- Hát, jó - egyezek bele.
D ’Albret kivetette a hálóját, és ha nem mozdulunk, megtalál minket.
A következő órát azzal töltjük, hogy terveket szövünk. Még egy éjszakát itt töltünk, majd
amint világos van, elindulunk. Még egyszer tüzet rakok a kandallóban, új adag gyógyfüves,
agyagos borogatást forralok. Amikor a főzet már olyan forró, hogy égeti a bőrt, gyors
mozdulatokkal, hogy ne hűljön, lenvászon kendő­be töltöm. Nagyon égeti az ujjaimat.
Éppen elfordulok a kandallótól, amikor belép az udvarról a porkoláb. Összegyűjtötte d’Albret
embereinek fegyvereit. Leteszi őket Sir Waroch mellé, aztán a lohadó tűzhöz lép, hogy
valami ételt készítsen, amivel megtölthetjük üres hasunkat.
Rémlovag felszisszen, amikor a forró borogatást a vállára nyomom.
- Feküdjön nyugodtan! - szólok rá.
- Nyugodtan fekszem - mordul foga között, aztán megint felszisszen, amikor a második
borogatást combja gennyes sebére szorítom.
Bosszúsan néz rám.
- Nem kellene ennyire élveznie.
Metsző pillantást vetek rá.
- Maga meg van bolondulva, ha azt hiszi, hogy élvezem ezt a helyzetet. Itt vagyok egy
elhagyatott vadászkastélyban, társa-ságom egy ogre és egy gnóm. - Elfordulok tőle, a halott
katonák ruháiból készített tépésért nyúlok. Es meglepetten konstatálom, hogy valóban
élvezem a helyzetet. Nincsenek leskelődő plety­kafészkek, áskálódó viperák láb alatt, és nem
ólálkodnak rémál-mok az árnyékok között.
Amikor visszafordulok hozzá, nagyon'ügyelek arra, hogy ezen gondolataim közül egy se
látsszék arcomon.
- Fel tudna ülni, hogy kötést tegyek a bordáira?
Ha nem tud felülni, jobb, ha most kiderül, így változtatha-tunk a tervünkön. Egyetértése
jeléül bólint; hasizmai valósággal hullámokat vetnek, ahogy ülő helyzetbe húzza magát.
Szeme egy pillanatra becsukódik.
- Megint el fog ájulni? - Rögtön mozdulok, hogy meg-tartsam, nehogy a földre zuhanjon. Bár
ha ez bekövetkezne, nagy valószínűséggel engem is magával rántana.
- Nem - mordul válaszul.
Várok egy kicsit, hogy megbizonyosodjam, valóban ez a helyzet, aztán kézbe veszem a
tépést, és kezdem körbetekerni vele mellkasát. Több mint két hétig volt börtöncellájában, de
így is olyan vastag a mellkasa, mint egy százéves fa törzse.
- Ahhoz képest, hogy milyen éles a nyelve, a keze megle­pően gyengéd - jegyzi meg.
- Attól tartok, a sebesülése miatt érzéketlenné lett a teste, mert sok mindennek lehet
nevezni engem, de gyengédnek semmiképpen.
Egy szót sem szól, csak néz, mintha a bőrömön és csontja­imon át a lelkembe akarna látni.
Átható tekintete alatt moz-dulataim esetlenné válnak.
- Tessék - mondom kurtán. - Ezt tartsa a helyén.
Újabb tépésért nyúlok.
- A fivérei gyakran szenvedtek bordatörést? - kérdi.
- Egyszer-kétszer - felelem a második tépés tekerésével foglalatoskodva. - Ügyetlen ifjak
voltak, folyton leestek a ló-ról.
Nem nézek a szemébe. Fivéreim persze nem szoktak leesni a nyeregből. Pierre bordái akkor
törtek el, amikor tizenkét éves korában lovagi játék közben lándzsa ütötte le a lováról. Apám
addig rugdalta, míg fel nem állt, és vissza nem szállt a lovára. Sokkal jobban sérült apám
rúgásaitól, mint az eséstől.
Julián pedig... ó, Julián. Az ő bordái akkor törtek el, ami­kor engem próbált megvédeni apám
haragjától.
- Mi a baj? - kérdi Rémlovag halkan, együttérzőn.
- Semmi - mondom; azzal olyan szorosan meghúzom a kötést, hogy tiltakozón felmordul.
Csak azért aggódom, ho-gyan tesszük vissza a lovára, ha egyszer mégis leesik.
Rémlovag egy szót sem szól egészen addig, amíg a gnóm nem jelez, hogy kész a vacsora.
Megkötöm az utolsó tépést, aztán átadom Rémlovagnak a szilkét; benne valami zabkása-
szerű étel, a tetején nem éppen étvágygerjesztő valamivel. Aztán kézbe veszem az én
szilkémet.
- Szóval az embere nem ért a sebek kezeléshez, nem képes rendesen lemosni az arcát, és
nem is szakács. Pontosan kije ma-gának ez az ember? - kérdem.
Rémlovag ügyet sem vet rám; a lehető leggyorsabban igyek­szik magába lapátolni az ételt.
Ha étvágya teljesen visszatért, az jó jel. Vagy talán csak attól fél, hogy ha kihűl, ehetetlen
lesz. Ebben a félelmében messzemenően osztozom.
Amikor végzett az étellel, leteszi a szilkét, és újra rám néz.
- Yannic egykor a pajzshordozóm volt. Amikor a nővérem elköltözött d’Albret háztartásába,
parancsot adtam neki, hogy menjen vele, és rendszeresen küldjön nekem jelentéseket Alyse
testi-lelki állapotáról.
Csak bámulok, aztán Yannic felé fordulok. Biztosra veszem, hogy sosem láttam a házban, bár
ez nem is olyan szokatlan. Apámnak több száz szolgája és vazallusa van; sokukkal sosem
találkoztam.
- Ezek szerint tudott beszélni? - kérdem, de attól tartok, már tudom a választ.
- Igen - feleli Sir Waroch komoran. - És írni is.
Lenézek Yannic jobb kezére és látom, hogy három középső ujjának felét levágták, hogy ne
tarthasson tollat a kezében.
Egyikük szemébe sem akarok nézni; úgy teszek, mintha a szilkémben levő kolbászdarabbal
bíbelődnék.
Vajon d’Albret emlékezett, milyen kapcsolat van a fogoly és hatodik feleségének szolgája
között, és így akart sót hinteni a lovag sebeibe? Vagy egyszerűen csak Yannic volt az
egyetlen, aki néma és így ideális volt porkolábnak? D ’Albret-nél ezt sosem lehet tudni.
- Ez azt jelenti, hogy Yannicnak nem lenne ellenére, ha megkérnénk, rakja fel a halottakat a
szekérre és gyújtsa fel őket? Jobb lenne, ha itt tartózkodásunknak nem maradna semmi
nyoma.
A két férfi komor pillantást vált, majd Rémlovag válaszol.
- Nem. Egyáltalán nem lenne ellenére.
- Remek. Mert nem kellene elvesztegetnünk azt a lehetősé­get, hogy üldözőinket
félrevezessük. Ilyen nagy tűz füstje nyil­ván felkelti figyelmüket, a holttestek láttán pedig
felmerül ben-nük a kérdés, hogy hányán lehetünk. Ha Yannic képes lenne a szekeret egy-két
mérföldre keletre vinni, a tűz rossz felé, illetve nekünk éppen jó irányba vezetné üldözőinket.
Rémlovag vigyorog.
- Ha valaha ráun Mortain szolgálatára, biztosra veszem, hogy Szent Camulos szívesen
fogadná.
A puszta gondolat is felháborít, de ugyanakkor jóleső érzés­sel töltenek el szavai.
Másnap igyekszünk korán indulni, de a kis gnóm porkoláb és a sebesült óriás társaságában
milyen szerepem lehet? A szekér-hajtó? Olyanok vagyunk, mint a vándorkomédiások. Végre
sike-rül rendesen felhámozni, felmálházni a lovakat és - ami a legne-hezebb - a sebesült,
lomha Rémlovagot nyeregbe emelni. Még el sem hagytuk az udvart, máris elég fáradt
vagyok, de amikor mindennel végeztünk, végre megkönnyebbülten lélegzem fel.
Annak ellenére, amit Rémlovag állít, állapota messze van at-tól, hogy elég jól legyen az
utazáshoz. Legalább még két-három napig kellene a vadászkastélyban maradnunk, több időt
kellene hagyni neki, hogy felgyógyuljon, de nem merjük ezt tenni. Bár a vadászkastély elég
távol van a főúttól, és nemigen ismert, két­ségem sem fér ahhoz, hogy hamarosan d’Albret
több embere is megtalálja. Szerencsére valószínűleg nem ez lesz az első hely, ahol keresnek
minket, mert feltételezik, hogy mielőbb szeret­nénk nagyobb távolságra jutni üldözőinktől.
És ebben igazuk van. Tarkóm bizsereg, rossz óment érzek.
Fürge szellő fújta el az esőfelhőket, az ég tiszta kék. A tiszta éjszakai égen tökéletesen látszik
a trágyásszekér romjainak és rakománynak füstje közel egymérföldnyire tőlünk.
Drága Mortain, add hogy ezzel időt nyerjünk!
Ám ha Mortain mégsem hallgatná meg imánkat, jó l fel­fegyverkeztünk a d’Albret embereitől
zsákmányolt fegyverek-kel. Yannic segítségével Rémlovag átalakított egy kardhüvelyt úgy,
hogy könnyen viselhesse a hátán kardot. Kardom nekem is van, de a nyeregkápára van szíj
azva az íj mellé. Rémlovag a favágó baltáját is magához vette a vadászkastély közelében
állófahalom mellől. A bárd a nyereg bal oldalán lóg, sérült keze mellett. El nem tudom
képzelni, hogyan akarja szükség esetén előkapni.
Szótlanul lovagolunk. Rémlovag nagyon bölcsen takarékoskodik az erejével, nekem pedig túl
sok mindenen kell elgondolkodnom ahhoz, hogy üres szócséplésre vesztegetni való időm
legyen. Ha minden jól megy, négy nap múlva ott lehetünk. Feltéve, hogy a láz nem emészti el
Sir Waroch legyengült szerve­zetét, meg tud maradni a nyeregben, és d’Albret lovasai nem
találnak ránk.
Felidézem, amit erről a vidékről tudok; próbálom kigondolni, melyik a legjobb útvonal. A
vadászkastélyt ritkás erdőség veszi körül, ami nekünk nagyon is jó szolgálatot tesz,
mindazonáltal egyszer kiérünk a mezőre vagy útra, vagy ami a legrosszabb: település kerül az
utunkba. Hány embert küldhetett lei d’Albret, és merrefelé keresnek minket leginkább?
És mennyi ideig maradhat Rémlovag a nyeregben? Feje máris le-lebillen, mintha szundítana.
Az is lehet, hogy megint elájult. Hozzáléptetek, hogy megnézzem, mi van vele; meglep,
amikor felkapja a fejét, és az előttünk álló facsoportot nézi.
- Hallotta ezt?
Oldalra billentem fejemet.
- Mit?
Folytatjuk utunkat előre, de lassabban haladunk.
- Azt... - fülel, nagyon figyel. - Hangos szóváltás.
Hitetlenkedve bámulok rá, mert az én hallásom is nagyon éles, de egy nyikkanást sem
hallottam.
- Lehet, hogy a sérülése miatt cseng a füle.
Hevesen ingatja fejét, és előreugratja lovát.
- Várjon! - kantárja után kapok, de nem érem el. – Ha el akarjuk kerülni a bajt, ne a hang felé
menjünk, hanem attól minél távolabb!
Hirtelen hátrafordul, áthatóan, nagyon szúrósan néz rám.
- Mi van akkor, ha ezek d’Albret emberei? Hagyhatjuk, hogy ártatlanok lakóijának a mi
szabadságunkért?
- Természetesen nem - csattanok fel. - De nem tudok hoz-zászokni a gondolathoz, hogy a
maga istene megengedi, hogy saját szeszélye szerint öljön.
Rémlovag szeme összeszűkül, mintha a bőrömön, csonto­mon át a lelkemig látna.
- Az én istenem megengedi, hogy megmentsek ártatlano-kat. Az öné nem?
Szégyellem bevallani, hogy az én istenem nem enged ilyes-mit.
- A Halálnak nincsenek ártatlanok és bűnösök - mondom, aztán előreugratok. Megyünk a
hang felé, hajtjuk előre lovain­kat, míg meglátjuk a hang forrását. Malomház van előttünk, a
vízikereket fürgén forgatja a nemrég hullott eső vizétől meg­duzzadt patak áradata. Olyan
békésnek tűnik, mint valami idilli festmény.
- Látja? Semmi. Mehetünk tovább.
Rémlovag éppen egyetértőén bólint, amikor egy férfi lép ki a malomból. Felénk siet. Fél
nyíllövésnyire megáll.
- A malom ma zárva van - közli. - Elromlott. Javítani kell.
- Itt valami nincs rendben - súgja Rémlovag. - Ez a férfi sápadt, mint a hamu, és verejték
gyöngyöz a homlokán.
- Az a feladatom, hogy egy darabban Rennes városába vi-gyem, nem az, hogy segítsünk
minden parasztnak, akivel talál­kozunk. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy ma
reggel nagyon keményen dolgozott. Ráadásul, ha egyszer leszáll a ló-ról, nem hiszem, hogy
vissza tudjuk tenni a nyeregbe.
De valami tényleg nincs rendben. A férfi szíve nagyon gyor-san ver.
- Először is nem paraszt, másodszor pedig - Rémlovag mo-solya ragályos, mint a pestis - úgy
is tudok ölni, hogy nem szál­lók le a nyeregből.
Lovamat lassú lépésre fogom, egyáltalán nem fenyegetőn közeledek a férfihez.
- Nincs szükségünk a malomra - kiáltom neki. - Csak át-utazóban vagyunk, és a
vizestömlőinket szeretnénk megtölteni.
A molnár a kezét tördeli.
- Ez arra nem jó hely. Túl meredek a patakpart. Arra fent, nem messze, az út mentén van egy
sokkal jobb hely.
Még egyet léptetek és még egyet; ekkor még négy szívdobo-gást érzek a közelben. Az egyik
könnyebb a többinél, de olyan hevesen lüktet, mint a molnáré.
- O, de mi most vagyunk szomjasak - felelem és lelendülök a nyeregből. - Ilyen sok jó édesvíz
hangját hallani valóságos kín kiszáradt torkunknak.
Könnyed hangon szólok, minden mozdulatom könnyed; fordulok, hogy leemeljem az egyik
vizestömlőt a nyeregből. Miközben testem takarja mozdulataimat, magamhoz veszem és
felajzom az íjat is. Célzatosan pillantok Sir Warochra, ő pedig bólint. Szoknyám alá rejtem az
íjat, megfordulok, és elindulok a molnár felé.
Előresiet, idegei pattanásig feszültek.
- Ne, ne. Nem szabad...
Egyik kezemet hasamra simítom, mintha beteg lennék, és egyenesen belé botlok.
- Kit tartanak túszul? - kérdem súgva. - A feleségét? A lá-nyát?
Szeme tágra nyílik a riadalomtól; keresztet vet és bólint.
- Nem lesz semmi baj - mondom, és nagyon remélem, hogy ez nem hazugság. Ekkor fém
villanását látom a pajta ajtaja mel­lől. Egy másikat az udvarban álló fa tetején. - A pajta! -
kiáltom Rémlovagnak. Én az íjjal a fán meghúzódott emberre célzok. Hallom, hogy felhördül.
A nyílvessző a testébe fúródott. Mi­előtt a földre huppanna, leadom a második lövést. Lány
sikolt, a malomból az udvarra rohan, mögötte egy katona. íjjal célozrám, de az én
nyílvesszőm előbb indult, és mellkasába fúródik, mielőtt elengedhetné íja idegét. A lány
megint felsikolt, ahogy a katona a földre zuhan, mert őt is kis híján magával rántja. A fáról
leesett ember nem mozdul, és nem hallok szívhangot a pajtából, vagyis Rémlovag legalább
olyan jól célzott, mint én. Csak hogy biztos legyek a dolgomban, kést rántok, mielőtt a
lányhoz és az elesett katonához sietek.
Rémlovag a molnárhoz léptet lovával.
- Békével jöttünk - mondja. - Nem bántjuk magukat. Csak meg akartuk akadályozni, hogy
nagyobb baj legyen.
A molnár láthatóan megkönnyebbül, de nem egészen; meg-szólal, gyorsan beszél, zavartan
bizonygatja, hogy ő ártatlan, elmondja, hogy a katonák, ezek a gazemberek megjelentek az
ajtajuknál, dörömbölni és faggatózni kezdtek.
- Éppen felmentek a malomba, hogy kivágják a gabonás zsákokat, amikor meghallották, hogy
maguk közelednek.
Jó rejtekhely lenne, állapítom meg magamban. Hagyom, hogy Rémlovag beszéljen a feldúlt
emberrel; én a lányához for-dulok. Blúza elszakadt; piheg, nagyon gyorsan lélegzik, mintha
nagy távolságból szaladt volna; még mindig érzem, hogy szíve hevesen ver, ahogy egy kis,
riadt madár csapdos szárnyaival.
- Bántottak? - kérdem halkan.
Rám néz; szeme tágra nyílt, rémület remeg benne. Aztán fejét ingatja. Nem.
De tudom, hogy ez hazugság, akkor is, ha ezt ő még nem tudja. Ezek a férfiak hónapokra -
talán évekre - elvették tőle a biztonság érzését. Önkéntelen mozdulattal megragadom a
vál-lát.
- Nem a te hibád volt - suttogom vadul. - Te és az apád semmit nem tettetek, amivel
megérdemeltétek volna ezt; csak rosszkor voltatok rossz helyen. Nem Isten és nem az Ö
szentjei-nek büntetése ez... Csak brutális gazemberek, akik történetesen rátok támadtak.
Rémült tekintetében valami kissé megmoccan, és látom, hogy úgy kapaszkodik szavaimba,
mint fuldokló a kötélbe. Bólintok, aztán megfordulok, hogy nyílvesszőimet visszaszerez­zem.
Nem időzünk sokat. Yannic, a molnár és én felkötözzük a halottakat lovaikra, és az állatokat
magunkkal visszük.
- Még nagyobb kitérőt kell tennünk Nyugat felé, ha el akarjuk kerülni d’Albret embereit -
mondom Rémlovagnak, amikor végre elindulunk.
Rémlovag egyetértőn bólint, aztán elvigyorodik.
- Még sosem láttam hölgyet, aki annyira élvezi a munkáját, mint ön.
- A munkámat?
- A gyilkolást.
- Mire akar célozni ezzel?
Mintha csodálkozna, hogy dühöt hall a hangomban.
- Nagyon érti a mesterségét. Egyszerű bók akart lenni, semmi több.
Persze, hogy bóknak szánta. Mi másnak?
- Hány hölgy orgyilkost ismert?
- Önön kívül? Csak Ismae-t. Úgy láttam rajta, inkább meg-fontoltan, mint élvezettel végzi a
munkáját; Ön viszont valósággal felélénkül, ha tőr van a kezében.
Nagyon felzaklat ez a meglátása. Elhallgatok.
Vajon tényleg élvezem a gyilkolást? Maga az ölés okoz örömet nekem? Vagy az, hogy amikor
feladatot teljesítek, a külde-téstudat, a magasabb értelem érvényesül az én testem által?
Vagy egyszerűen azt élvezem, hogy olyasmit csinálhatok, amihez kiválóan értek, mert nagyon
kevés dologhoz értek igazán?
Mindazonáltal, amennyiben valóban a gyilkolást élvezem, mennyiben vagyok más, mint
d’Albret?
Csak Mortain választ el minket... az Ö útmutatása és áldása.
Én pedig megtagadtam azt.
Ám Rémlovag is jól öl; hatékonyan és nagy szakértelemmel, és mintha nem lenne meg benne
az a komorság, amely d’Albret grófban és bennem. Sosem találkoztam még olyan emberrel,
aki derűsen és készségesen öl, mégis vidám lelkületű.
- Hogyan állt az istensége szolgálatába? - kérdem tőle hosszú a csendet megtörve.
Rémlovag nem szól; elkomorul. Már éppen arra gondolok, vajon miért nem válaszol erre az
egyszerű kérdésre, amikor megszólal:
- Azt mondják, amikor egy férfi a harci hévtől felajzva meg- becstelenít egy asszonyt, az
erőszakos együttlétből született gyer­mek Szent Camulosé. Ilyen gyerek voltam. Az én
anyámat egy katona támadta meg, miközben a férje Károly király ellen harcolt.
- Az édesanyja mégis szerette és felnevelte, mint a többi gyerekét? - kérdem; kissé
csodálkozom ezen a könyörületes szellemen.
Rémlovag felhorkan, mintha nevetne.
- Az ég szerelmére, dehogy! Egyéves korom előtt kétszer akart vízbe fojtani, egyszer a
torkomat szorongatta. - Elhallgat. Aztán mégis folytatja. — Alyse mentett meg. Mindig éppen
a megfelelő pillanatban totyogott oda.
- Olyan régre vissza tud emlékezni?
- Ugyan! Anyám úrasszony minden adandó alkalommal a fejemhez vágta. Félt, hogy
magyarázatot kell adnia születésem­ről férjurának, de a férje nem tért vissza a háborúból.
Gascony mezején esett el, testét lándzsa döfte át. Akkor már majdnem kétéves voltam, és a
kis Alyse nagyon megszeretett. Azokban az években alig volt pillanat, hogy ne lettünk volna
együtt. Azt hiszem, attól félt, vajon mi történne velem, ha nem lenne mel-lettem. - Egy
hosszú pillanatig hallgat. - Az életemet köszön-hetem Alyse-nek, én pedig cserbenhagytam
őt.
Ekkor fel merem tenni a kérdést, amely azóta kísértett, hogy megtudtam, Alyse az ő nővére
volt.
- Miért akarta az anyja, hogy Alyse feleségül menjen d’Albret grófhoz? És d’Albret miért
akarta Alyse-t feleségül?
- D’Albret azért ragaszkodott a házassághoz, mert Alyse hozományföldjeinek egy része
határos volt az ő egyik kisebb birtokával, amelynek területét bővíteni akarta. És fiatal volt,
egészséges, sok fiút szülhetett neki. Legalábbis asszonyanyánk ezt ígérte neki.
És mivel Alyse erre mégsem volt képes, ezzel halálos ítéletét írta alá. Milyen anya az, aki
ilyesmit ígér?
- Nem akartam, hogy Alyse hozzámenjen - mondja halkan. - Nem bíztam benne, ahogy az
sem volt jó ómen, hogy Alyse előtt már öt felesége volt. Ám anyánkat elvakította d’Albret
címe és vagyona, és Alyse mindig igyekezett anyánk kedvére tenni.
Hangja elhal; a csendet olyan szomorúság tölti be, hogy képtelen vagyok megtörni.
Hagyom, hogy Rémlovag fájdalmas emlékeivel időzzön; én az utazást gondolom át. Milyen
messze kell kitérnünk Nyugat felé, hogy elkerüljük d’Albret embereit? És mikor engedjük el a
lovakat a halott katonákkal? Attól félek, hogy még mindig túl közel vagyunk a molnárhoz és a
lányához, és nem szeretném, ha a halottakat a közelükben találnák meg.
Bár nem látjuk a fák között, egyre közelebb kerülünk egy nagy patakhoz, amelyet hangja
alapján folyó méretűre duzzasz­tott a nemrég lehullott sűrű eső. A zúgó víz sziklákon
morajlik át, olyan hangosan, hogy kiáltanom kell Rémlovagnak, ha azt akarom, hogy
meghallja:
- Gázlót kell keresnünk!
Bólint; lovainkat a megfelelő irányba fordítjuk, megkerüljük a bozótost, amíg a falc végül
meggyérülnek, és a patak partjára jutunk.
Ott azonban d’Albret színeit viselő katonák itatják a lovaikat éppen.
Összesen tizenketten vannak. Ketten a vízparton térdelnek, vizestömlőiket töltik. Egy másik
katona három lovat itat, a ne-gyedik egy fa mellett vizel. Az egyetlen dolog, amely megment
minket ilyen túlerővel szemben: a katonák fele leszállt a lóról és pihen. Ez, és Rémlovag
reflexei.
Még fel sem ocsúdtam meglepetésemből, Rémlovag kivonja kardját és mielőtt
reagálhatnának, ráront a meglepett embe-rekre. Egyenesen a három legközelebbi lovasra
támad. A pa­takparton sűrű mozgolódás támad, ahogy a katonák fegyverük után kapnak.
Ahogy Rémlovag a forgatagba ugrat, testem önkéntelenül reagál. Elengedem a kantárt,
derekam mellől előrántom dobó­késeimet. Az első a hozzám legközelebb álló lovast találja
tor-kon. A második a mellette álló szemébe fúródik; a katona hát­rahőköl, lova megugrik.
Vannak napok, mint ez a nap is, amikor célzásom és időzítésem olyan pontos, hogy
lélegzetem is eláll a csodálkozástól, és biztos vagyok benne, hogy maga Mortain vezeti
kezemet.
Miközben íjamért nyúlok, Rémlovag olyan csatakiáltást hal-lat, hogy vérem szinte megfagy.
Kardja a levegőben suhint, lefe­jezi az egyik katonát, majd ugyanazzal a vágással kis híján
ketté­szel egy másikat. Mielőtt újra lendülhetne karja, egy harmadik katona is fegyvert ránt,
majd döbbenten hőköl hátra, amikor Yannic parittyaköve bezúzza a fogsorát, így
Rémlovagnak van ideje végezni vele is. íjam felajzva; a patak partján álló katonák felé
fordulok, és leszedek egyet közülük. Két másik az íja után nyúl, de nem eléggyorsak.
Nyílvesszőm eltalálja az egyiket, aki nekitántorodik a másiknak, így van időm dobókést
rántani. Az ezüstös penge süvítve szeli a levegőt, repül, repül, és a penge hegye a katona
szemgolyóján át az agyába fúródik; a patakba toccsan.
Az így nyert időt arra használom, hogy újra felajzzam íja­mat, de az egyik lovas elszakad
Rémlovagtól, és egyenesen fe­lém tart, mielőtt befejezhetném a műveletet. Elengedem az
íjat, kardot rántok, védelmül emelem magam elé.
- Lady Sybel...
Túl sokáig tétovázik, így elég időm van szó szerint a szavába vágni. Ebből tudom, azt a
parancsot kapták, hogy engem élve fogjanak el. így van némi előnyöm, mert nem érdekel, ha
megölöm őket. Ami azt illeti, imádkozom, hogy végezzem mindegyikükkel.
Az egyik megmaradt ember újra felhúzza íját, és egyenesen rám céloz. Kifogytam a
dobókésekből, Rémlovag túl messze van ahhoz, hogy segítsen. Felkiált, magára vonja a
katona figyelmét, és tátott szájjal bámulom, hogy Rémlovag a kardját dobja felé.
Nézem, csak nézem, ahogy a fegyver forog a levegőben. Markolata képen találja a katonát,
inkább megdöbbenti, nem öli meg. Ám ez a meglepetés elég a támadó Rémlovagnak; a
fejszét rántja elő, az ellenre ront, és hatalmas ütést mér a katona fejére. A megmaradt két
katonát Yannic öli meg jól irányzott parittyacsapással.
A patak partján nyüzsögnek a távozó lelkek; döbbenetesnek érzik a borzongásos, dermedt
hideget; mintha hirtelen visszatértvolna a tél. Némelyek előrerohannak, mintha a
mészárlástól igyekeznének menekülni, bár az nekik már nem árthat. Mások tétován
ácsorognak, mint a magányos gyermekek; nem tudják, mit csináljanak, csak bóklásznak, nem
is értik, mi történt velük.
Rosszul vagyok attól, hogy valahogy képes vagyok együtt érezni velük. A nem szívesen
fogadott érzéseket azzal űzöm el, hogy megpördülök, és dühösen számon kérem
Rémlovagot:
- A kilenc szentséges szent nevében, mi a fene volt ez? El-dobja a kardját? Ez Szent Camulos
valami különleges trükkje?
Vicsorít rám, én pedig teljesen megdöbbenek attól, hogy milyen vadnak látszik, foga fehérje
kivillan, vérrel fröcskölt ar-cában halvány szeme világít.
- Lelassította, ugye?
- Meglehet, csak puszta véletlen volt, hogy eltalálta - mu-tatok rá. Ilyen ostoba, gúnyos
bolondozást csatában még sosem láttam, mégis lenyűgözött.

Nem sokkal később, ahogy lenézek a hat férfi holttestére, akiket az imént öltem meg,
önkéntelenül eszembe jut: Valóban élve-zem a gyilkolást? Azt biztosan szeretem, ahogy a
fegyver és a testem egyként mozdul; élvezem a tudást, hogy képes vagyok pontosan oda
lesújtani, ahol a legnagyobb hatást érhetem el. Es persze ezt nagyon jól csinálom.
Rémlovag is. O talán még nálam is jobb, és ezért olyan okos­nak és nagyszerűnek érzi magát,
mint az oroszlán, aki ellenségei képébe bődül, és fényes nappal cserkészi be őket.
Én azonban... én sötét párduc vagyok; észrevétlenül siklóm az árnyak között; nesztelenül,
halálosan.
De mindketten nagymacskák vagyunk, ugye? Es persze minden jónak megvan a maga
árnyoldala, nem?
- A molnárhoz betért három emberre vártak? - kérdem. - Vagy ez egy külön csapat?
- Szerintem külön csapat. Látja? - Rémlovag,a patak part-ján látható patanyomokra mutat. -
Nemrégiben keltek át a ví-zen. Visszafelé mentek.
Szívem elszorul.
- Ez azt jelenti, hogy a nyugatra vezető összes utat figyelik. Kelet felé kell mennünk, onnan
közelítjük meg Rennes városát.
Ezzel azt kockáztatjuk, hogy a franciák karjába futunk, de ők legalább egyszerűen megölnek
minket, és nem próbálnakmeg visszahurcolni d’Albret udvarába. Az igazat megvallva én
inkább a franciák felé próbálnék szerencsét.

Mire éjszakai pihenőre térünk, Rémlovag arca hamuszürke a kimerültségtől, és

mordulásoknál többet alig képes mondani. Miközben tábort verünk, nehéz lenne
megmondani, melyik a nagyobb veszély: d’Albret és az átkozott emberei, vagy az, hogy
Rémlovag vérmérgezést kapott és nagyon beteg. Ügy döntök, muszáj megkockáztatnunk,
hogy egy kis tüzet rakjunk; a boro-gatás nagyon kell, de mire elkészülök vele, Rémlovag már
mé-lyen alszik. Meg sem rezzen, amikor a borogatást a sebekre he-lyezem. Ahogy lenézek
változatlanul csúnya arcára, azon kapom magam, hogy imádkozom, nehogy csak tehetetlen,
halott testét vihessem el a hercegnőnek.

Valami csoda vagy alkati makacssága következtében Rémlovag reggelre jobban van.
Mindazonáltal azt javaslom, hogy könnyű tempóban, az utaktól távol haladjunk. Amikor
ebédelni meg-állunk, kis híján úgy döntök, verjünk ott tábort éjszakára, hogy Rémlovag
kipihenhesse magát, mert megint nagyon kimerült, és combja sebéből friss vér szivárog.
Aggodalmaimra csak legyint.
- Ez jó jel, mert kimossa a rossz nedveket a sebből.
Ragaszkodik ahhoz, hogy folytassuk utunkat, mivel minél távolabb kerülünk üldözőinktől,
annál nyugodtabbak lehetünk.
Nem sokkal később a Rennes-be vezető országút közelébe érünk. Nyugtalanság fog el, mert
biztos vagyok abban, hogy d’Albret figyelteti ezt az utat, mégis valahogy át kell jutnunk rajta.
Ráadásul még d’Albret grófnak sincs elég katonája ahhoz, hogy az egész utat egyszerre
strázsálják. Reményünk, hogy talá­lunk egy őrizetlen szakaszt.
Egy ideig rejtekhelyünkről figyeljük az utazókat. Elhalad előttünk egy paraszt, aki csirkéket
visz a vállára akasztott rú-don; utána egy vándor üstfoltozó, holmija csörög. Egyiküksem
téblábol, tétovázik, nézelődik, nem hiszem, hogy kémek len­nének. Nem sokkal később
tajtékzó lovon verejtékező futár vágtat el előttünk; csak találgatni tudjuk, milyen hírt visz és
kinek.
Mivel nem követi és nem szól hozzá senki, biztonságosnak találjuk az átkelést.
Megsarkantyúzzuk lovainkat, és sietünk az út másik oldalára, mielőtt valaki más is arra
haladna. Rémlo­vag rám néz, elvigyorodik, tekintetünk találkozik. Ezen a napon először
láttam mosolyogni. Az út másik oldalán bozótosba, tüs-kés fák közé vezet, ahol északra
fordulunk.
Rápillantok, látni akarom, hogy van, és azt látom, hogy en-gem bámul.
- Mi az? - kérdem tekintetének súlya alatt nyugtalanul. Ez az ember úgy tud nézni, mintha
belelátna a megtévesztés fátylai alá. Felettébb nyugtalanító.
- Az egyik katona felismerte Ont - jegyzi meg.
Merde! Abban a nagy felfordulásban hogyan hallhatta meg éppen ezt?
- Természetes, hogy felismert - mordulok fel, mintha úgy vélném, elment az esze. - Jó ideje
élek d’Albret gróf udvarában. Mit gondol, különben hogyan lettem volna abban a
helyzetben, hogy megmenthessem magát?
Csak képzelem, vagy arca valóban kisimul kissé? Elkomorul, mintha valami rejtélyt akarna
megoldani.
- Hogyan sikerült a kolostornak elintéznie, hogy On d’Albret szőkébb társaságába kerüljön?
Minden beszámoló sze-rint nagyon gyanakvó és bizalmatlan.
- Az apátasszonynak sok politikai kapcsolata van Bretagne nemesi családjaiban.
Legdölyfösebb hangomat használom, hátha ezzel sikerül további kérdéseit hárítani.
Nem úgy tűnik. Mert Rémlovag újra szóra nyitja a száját, aztán - áldassék Mortain neve - nem
szólal meg, de fejét ol-dalra billenti. Mintha felfigyelt volna valamire.
- M i az? - kérdem.
Rémlovag felemeli a kezét, hogy álljunk meg. Ahogy meghúzom lovam kantárját, meghallom
én is: nem éppen csatazaj, férfiak kiáltoznak.
- Jaj, ne! - súgom neki. - Ugye nem játszunk megint meg-mentét? Hiszen a nyeregben
megülni is alig van ereje!
Ügyet sem vet rám. Hangtalanul ad parancsot a lovának, az ál-lat pedig engedelmesen
előrelendül; az út menti kanyargó ösvényen egyre közelebb jut a hangokhoz. Remélem, hogy
meg tudom állí-tani, ezért megyek utána; Yannic hátramarad a málhás állatokkal.
Öt lovas állt meg a tanyaház előtt.
Ketten csatalovuk nyergében ülnek, előttük dagadó, pelyhes fehér batyuk. Beletelik egy
pillanatba, amíg rájövök, hogy a nagy fehér valamik birkák. Másik két katona nagyon
igyekszik bekerí-teni egy libát, amely azonban minden erejével azon van, hogy el-meneküljön
előlük. Szinte komikus lenne a helyzet, ha a gazda és a felesége nem állna az udvaron, az
ötödik katona lándzsája előtt.
- Franciák! - szól Rémlovag és kiköp.
- Nem úgy néz ki, mintha bántanák a gazdát vagy a feleségét.
- Nem; csak kifosztják az éléskamrájukat, hogy a saját csa-pataikat etessék. - Felém fordul,
mosolyog. - Meg fog ju k aka­dályozni őket ebben.
Hitetlenkedve nézek rá.
- Nem. Nem fogjuk. Nem szállhatunk harcba minden kato-nával Nantes és Rennes között!
- Nem hagyhatjuk, hogy ezeket a szegény embereket ellen-ségünk kirabolja. Ráadásul - néz
rám mániákus vigyorral — ezt az öt francia katonát nem kell később megölnöm.
- Nem kockáztathatjuk, hogy holmi élelem miatt valami rossz dolog történjen magával.
Patt. Csak bámuljuk egymást. Aztán lova felemeli a lábát és előrelép; egy kis ág törik el patája
alatt. Hangos reccsenés vissz-hangzik, aztán a franciák elhallgatnak, a kiabálás abbamarad.
- Ki van ott? - kérdi egy éles hang.
Bosszúsan bámulok a Rémlovagra.
- Ezt szándékosan csinálta.
Tettetett bosszúsággal vigyorog.
- A ló volt az. De most, hogy jelenlétünkre fény derült, nincs más választásunk.
Leakasztja az íjat a nyeregkápáról, a tegezből három nyílvesszőt vesz elő.
Beletörődöm sorsunkba, és úgy találom, jobb, ha minél előbb túlesünk rajta.
- Közelebb kell jutnom. Ha a helyemre érek, huhogok, mint egy bagoly.
Most Rémlovag a soros a csodálkozásban.
- Nem hiszem, hogy ez biztonságos lenne.
Bosszús grimasszal nézek rá, és leszállók a lóról.
- Maga nem pesztra. Ne feledje, hogy éppen megmentem magát.
Egy közeli ágra hurkolom a kantárt, és halkan elindulok a fák között a tanyaház felé.
A francia kapitány utasítást ad az egyik libakergető katoná­nak, hogy menjen, nézze meg, mi
volt az a zaj, amit az imént hallottak. Az asszony a kezét tördeli és sír, hogy mi lesz az új
tollpárnájával, de mindezt kizárom tudatomból, miközben kivá­lasztom a megfelelő helyet
egy fa mellett, amit részben egy dús bokor takar. Előveszem késeimet, és gondosan célzok a
gazdá­hoz legközelebb álló katonára, aki a legnagyobb valószínűség­gel bánthatná.
Bagolyhuhogást hallatok, majd útjára indítom az első kést.
Ha halálos sérülést akarunk okozni, dobókéssel ebből a tá­volságból a két legjobb célpont a
torok vagy a szem. Tökéletesen célzok, a kés a katona torkába áll. A gazda feleségét
keményebb fából faragták, mint a molnár lányát, mert nem sikít, csak elug­rik a fröcskölő
vérsugár útjából.
Második késem és Rémlovag három nyílvesszője hamar vé­gez a többiekkel. Amikor mind
meghaltak, mindhárman előlé­pünk a fák közül. A gazda és felesége bő hálálkodás közepette
jön elénk.
- Hála legyen Miasszonyunknak! O küldte magukat, hogy megmentsenek minket a biztos
haláltól!
- Nem voltak halálos veszélyben - mutatok rá.
A gazdasszony erre megborzong.
- Még hogy nem voltunk halálos veszélyben?! Az éhhalál nem halálos veszedelem?
A gazda nyugtalanul pillant az útra.
- Maguk szerint jönnek még többen is?
Rémlovag követi a pillantását.
- Most még nem. De jobb lenne, ha elvinnénk szem elől a lovakat és a hullákat.
- Maga ebben nem fog részt venni - mondom, és lovammal elé léptetek, elállva útját. Amikor
vitatkozni próbál, még köze-lebb húzódok hozzá, és halkabban szólok. — Ha magával nem
törődik, legalább gondoljon arra, mit tesz velem a hercegnő és az apátasszony, ha nem élve
állítom magát eléjük, hanem csak élettelen testét juttatom el hozzájuk.
Furcsa, fájdalmas kifejezés suhan át arcán, és úgy érzem, végre megértette a veszélyt, ha azt
nem is saját magára nézve tekinti annak.
- Ráadásul mindannyiunkra szükség van, hogy leszedjük arról a lóról, és lefektessük egy olyan
helyre, ahol el tudom látni a sebeit.
A gazda feleségének keze rémületében az arcához rebben.
- Megsebesült?
- Ez egy régebbi sérülés, de nagyon súlyos. Lefektethetnénk valahol?
A gazdasszony bólint. Hagyom, hogy Yannic és a gazda lese-gítse Rémlovagot a lováról, és
követem a gazdasszonyt a házba.
Belépek, körülnézek és meglepetten látom, hogy a kívülről sze­gényesnek és lepusztultnak
tűnő tanya után a ház belseje egyáltalán nem az. A gazdasszonyra pillantok, tekintetünk
találkozik.
- Ez nem véletlen. Az, hogy ilyen közel lakunk a határhoz, és az évek folyamán olyan sok
háború és csetepaté volt, meg-tanított minket, hogyan rejtsük el jólétünket. Már amikor elég
szerencsések lehetünk ahhoz, hogy jólétben éljünk.
Megáll egy kis kamra mellett, levesz egy kulcsot a derékövén lógó kulcskarikáról, és kinyitja
az ajtót. Két fiú nyomul ki; ko-mor ábrázattal néznek.
- Legközelebb ne zárjanak be! Engedjenek minket is har-colni - mondja egyikük. Már nem
gyerek, még nem férfi; nyur-galábú, esetlen, orra túl nagy.
- Vigyázz, hogy beszélsz, és üdvözöld a vendégünket!
Mindketten csak ekkor vesznek észre. Bár nem legszebb ékszereim, hanem háromnapi úti
kosz van rajtam, tátott szájú bámulásuk elég jót tesz a lelkemnek.
A gazdasszony felnevet.
- Most menjetek, segítsetek apátoknak és a többieknek megszabadulni a hulláktól!
- Hullák?
Erre felkapják a fejüket, kirohannak a házból.
- A férjem öregember, nem jelent fenyegetést a katonákra, de nem bízhatok meg ezekben a
forrófejűekben, hogy nem csi­nálnak valami ostobaságot - mondja a gazdasszony
rosszallóan, de tekintetében látni lehet, hogy nem tudja leplezni fiai iráni- érzett
büszkeségét.
A tanyaháznak méretes konyhája van és egy nagy szobája, ahol a hosszú asztal mentén
padok húzódnak. Miközben al­kalmas pihenőhelyet keresünk Rémlovagnak, igyekszem
fel-térképezni a lehetséges kijáratokat. Meglehet, nagyon gyorsan kell távoznunk, mert nincs
semmi garancia arra, hogy a franciák nem küldenek újabb embereket társaik felkutatására.
És ha afranciák rátalálhattak erre a helyre, akkor d’Albret emberei is megjelenhetnek itt.
A főbejáraton kívül három fazsalugáteres ablak az egyetlen kijárat. És nyilvánvalóan nem
elég nagy a hely, hogy Rémlovag elrejtőzhessen.
A kandalló előtti padlóra mutatok.
- Ott jó lesz. A tűz melegen tartja, és meg tudom főzni a gyógynövényeket a borogatáshoz,
amit mindenképpen a comb-jára kell tennem.
A gazdasszony arca összerándul az aggodalomtól.
- Mennyire súlyos?
Okos, barna szemébe nézek.
- Elég súlyos. Ha annyit tudnék, mint egy felcser, megfon-tolnám, hogy levágom, de
szerencséje, hogy nem vagyok rá ké-pes. Nem lenne hasztalan egy-két imát mondani érte.
Az asszony bólint.
- Az egész család imádkozni fog érte - mondja, és biztosan tudom, hogy így is lesz.
A család annyira hálás a beavatkozásért, és úgy elámultak azon, hogy maga a hatalmas
Warochi Rémlovag mentette meg őket, hogy amint kinyílik hálájuk zsilipje, lehetetlen
megállítani. Ragaszkodnak hozzá, hogy levágják a libát, mindenképpen a királyság
legnagyobb hőséhez méltó lakomát akarnak rendezni nekünk. („Akár előbb is elkezdhetem
fosztani a tollat ahhoz a párnához” - mutat rá a gazdasszony.) Mivel mindannyiunkra ráfér
egy jó éjszakai pihenés, és nem vetnénk meg a jó vacsorát, elfogadjuk a kedves invitálást.
Rémlovagot jelentős morgások és zúgolódások közepette betámogatják a házba, és
lefektetik úgy, hogy el tudjam látni a sebeit. Egyáltalán nem tetszik neki, hogy pihennie kell,
míg a többi férfi eltünteti a francia katonák földi maradványait.
- Hagyja csak rájuk - nyugtatom. - Azokat a hullákat bárki el tudja rejteni, vagy meg tud
szabadulni tőlük, de csak maga tud a hercegnőnek segíteni, és elevenen megnyúz, ha nem a
le­hető legjobb állapotban viszem az udvarába.
Szerencsére annyira kimerült, hogy amint lefeküdt és a bo-rogatás a lábára került, elaludt. A
zúzódások már elhalványodtak, és az arcán lelappadt a duzzanat. így is olyan, nagy és ronda,
mint egy ogre.
- Nem nyerne szépségdíjat a vásáron, ugye?
Felnézek, a gazdasszony áll mögöttem, Rémlovagot bámulja.
- Másban tűnik ki - felelem élesen.
- Jaj , ne harapja le a fejemet! Nem mondtam, hogy nem éri meg a súlyát aranyban.
Ráadásul, gondolom, elég jól bánik a kardjával - mondja; hangjában enyhe gúnyt hallok;
teljesenvilágos, milyen jellegűnek feltételezi az óriással való kapcsola­tomat.
Az én még csípősebb riposztomat rohanó léptek és fémes koccanások zaja szakítja félbe; a
két fiú csörtet be, kezükben a franciáktól zsákmányolt fegyverek.
- Apa azt mondja, akár nyerhetünk is a büdös francúzusokon - jelenti a fiatalabb fiú széles
mozdulattal lendítve a nála majdnem nagyobb kardot, amellyel kis híján lefejezi fivérét.
- Nyerni, az rendben van; nincs rendben azonban, hogy megsebesítsd a bátyádat. Most
menjetek, vigyétek ezeket el!
A fiúk felmásznak a létrán a szobájukba, én pedig megyek a gazdasszony után a konyhába,
hogy segítsek neki vacsorát ké-szíteni, de elhesseget.
- A maga kései ölték meg azt a két vadállatot. Milyen köszönet lenne, ha most arra
kényszeríteném, hogy főzzön velem? Tessék! - Vízzel félig teli vödröt ad a kezembe, aztán
leveszi a vízforraló kannát a tűzről, és meleg vizet önt bele. - Menjen, mosakodjon meg.
Biztos vagyok benne, hogy jólesik a mosdás; sokat lehettek úton.
Sértésnek kellene vennem, hogy észrevette, milyen mocskos vagyok, de hálásan fogadom,
hogy végre lehetőségem lesz tisz­tálkodni. Fogom a vödör vizet, és felmegyek a
padlásszobába, hogy kihasználhassam ezt a váratlan jótéteményt.

A vacsora legalább olyan jó, mint a palotabeli lakomák. A liba nemcsak hogy tökéletesen
megsült, ropogós a bőre, a hús omlós és szaftos; van sűrű, ízletes ürüragu is, póréhagyma és
káposzta, sötét-barna kenyér, friss sajt, híg vörösbor, körtebor, sült alma tejszínnel.
A vacsora valóságos örömünnep; a gazda és felesége - Guion és Bette - nagyon jókedvűek;
ilyen az ember, ha nagy veszélytől szerencsésen megmenekül. Még Yannic is boldogan
bólogat... bár ő talán csak azért, mert tele a hasa. A gazda fiai hol a Warochi Rémlovaggal
való vacsorálás rajongó örömének adnakhangot, hol minél jobb benyomást próbálnak tenni
rá. Vagy leg-alábbis megszégyeníteni a másikat.
- Anton sikított, amikor ideértek a katonák - mondja Jacques.
Anton elpirul, erősen bordán könyökű fivérét.
- Nem is igaz! Csak elbicsaklott a hangom.
Jacques vihog.
- Persze. Mert rekedtre sikítoztad magad.
- Én legalább nem próbáltam sonkát használni fegyver-nek. Ráadásul - emeli fel kezét,
meglóbálva a zsákmányolt tőrt - legközelebb már lesz fegyverem, és a franciák nem ússzák
meg olyan könnyen. - Nem hiszem, hogy az istállóban, tehéntrágyában holtan fekvést
könnyű megúszásnak lehetne nevezni - jegyzem meg. Nagy meglepetésemre mindenki
nevet. - Az már igaz, hogy nem az - mondja Guion, poha-rát emelve. Aztán kijózanodik. - Mi
van a franciákkal, Sir Waroch? Megint háborúban állunk velük?
- Nem sok jó - szólt Rémlovag. - A hercegnőt elhagyta tanácsának fele. Rieux marsall
csatlakozott d’Albret grófhoz, és hatalmukban tartják Nantes városát a hercegnő ellenében.
A franciák ürügyet kerestek, hogy lerohanják királyságunkat, és e célból átlépték határainkat.
- Felém fordul. - Ancenis vá­rosán kívül más erődítményeket is elfoglaltak?
- Nem hallottam ilyenről. Ám d’Albret gróf nem ha­gyott fel tervével, hogy a hercegnő
menjen feleségül hozzá. - Bette-re és Guionra nézek. - A hercegnő kis híján beleesett a
csapdába, amit a gróf állított neki; az, hogy ez mégsem kö-vetkezett be, nagyrészt Sir
Waroch érdeme. Álékor szerezte a sérüléseit.
A gazda és hitvese boroskupáját emelve fejezi ki tiszteletét, amitől a Rémlovag zavartan
behúzza a nyakát.
A gazda arca ráncot vet az aggodalomtól.
- Tehát mindössze két választásunk maradt? Vagy a fran-ciák ülnek a nyakunkra, vagy
d’Albret?
Bette megborzong.
- Akkor inkább a franciák! - mondja, és ki issza italát. Érde­kes, hogy d’Albret gonosz híre
ilyen messzire elért.
- Ha Rennes városába érünk, többet fogunk tudni - mon-dom. - Ott van a hercegnő a
tanácsadóival, és kétségtelenül e pillanatokban is terveket szőnek.
- Én pedig felserkentem Bretagne derék népét, hogy állja­nak az ő ügye mellé - szól
Rémlovag, aztán felhorkanva hozzá-teszi: -Amint rendesen tudok ülni a lovon.
A fiatal Anton arca felderül a hősiesség gondolatára; fel­emeli tőrét.
- Én szívesen harcolok a hercegnőért!
Alig tudom megállni, hogy fel ne sóhajtsak. A Rémlovagnak már kérnie sem kell; máris
földművesek hajlandók mellé állni.
- Lehet, hogy arra is sor kerül, kis legény; és ha így lesz, a hercegnő biztosan nagyon örül
majd a támogatásodnak. És a tiednek is - szól Jacques-nak.
A két fiú anyjuk felé fordul, akinek arcán gyötrődés látszik; egyrészt büszke, hogy fiai
hajlandók harcolni, másrészt rosszallja ezt a kívánságukat, mert úgy tartja, még nem elég
idősek ahhoz. A gazda felesége arcára pillant, és azt mondja:
- Elég legyen ebből a komor beszédből! Egy olyan vitéz, mint Ön, biztosan ismer olyan
történeteket, amelyekkel szóra-koztathat minket.
A vacsora hátralévő részét azzal töltjük, hogy történeteket mesélünk. Rémlovag sok
történetet tud különböző csatározá­sokról; jó mesélő; Anton és Jacques szeme a dicsőség
ígére­tétől csillan. Könnyen látható, hogy az ő szerepébe képzelik magukat.
Amikor minden edényt tisztára tunkoltunk, és mindenki jól-lakott, ideje elvégezni az utolsó
teendőket lefekvés előtt. Yannicelaludt az asztalnál, ezért egyszerűen a pádon fektetjük el,
hadd aludjon ott. A tányérok, tálak csörgésétől meg sem rezzen.
Magam is csodálkozom, hogy azt szeretném, tovább tartson még ez az este. Volt részem
jobb lakomákban, elegánsabb kör-nyezetben, és szellemesebb asztaltársasággal is múlattam
már az időt. Mégis az itteni egyszerű kedvesség és öröm mámorítóbb, mint a legerősebb bor,
amelyet valaha kóstoltam. Két évvel ez­előtt kigúnyoltam volna egyszerű életüket. Most
irigylem.
- Erről majd én gondoskodom - mondja Bette. - Maga az embere sebeivel törődjön.
Tiltakozni akarok, hogy nem az emberem, de ehelyett kö-szönetét mondok neki, és nekilátok
elkészíteni még egy adag borogatást, miközben Anton és Jacques segít Rémlovagot
visszajuttatni a kandalló elé.
Mire a borogatás elkészült, mindenki felment az emeletre aludni. Az egyik fiú valami utolsó
kötekedő megjegyzést tesz fivérére, amelyet hangos feljajdulás követ, miután a sértett fél
hozzávág valamit.
- Ezt még! - szólal meg Rémlovag.
Zavartan nézek fel.
- Mit?
- Mosolyogjon. Még sohasem láttam mosolyogni.
- Magának elment az esze! Természetesen szoktam mosolyogni.
Feszélyez a tekintete; megfordulok, és kezdem eltávolítani a kötést a combjáról.
- Mennyi ideig rejtegették d’Albret udvarában?
Szívem fájdalmasan ver. Rájött, hogy ki vagyok?
- Miért kívánja ezt tudni? - kérdezem. Mozdulatom meg-dermed.
Félrenéz, megrángatja a kötést a karján.
- Arra gondoltam, talán akkor is ott volt, amikor Alyse még élt.
És kész, teljesen odavagyok. Szava szívembe szúr, és elporlasztja ellene való védelmem
maradékát. Lábára helyezem a bo-rogatást, és úgy bámulom, mintha az lenne a
legcsodálatosabb dolog a világon.
- Tudta, hogy d’Albret grófnak több felesége is volt - siet rámutatni. - Arra gondoltam, talán
Alyse-t is ismerte.
Maradj az igazsághoz a lehető legközelebb - ezt az instruk-ciót adta nekünk a kolostor a
hazugsággal kapcsolatban.
- Igen - felelem; és remélem, hogy vonakodásom nem hal-latszik a hangomban. - Ismertem,
de nem túl jól.
- Kérem, meséljen róla! - Néz, csak néz, mintha a bőröm alól akarná kihúzgálni a válaszokat.
Elkapom tekintetemet; a helyiséget szemlélem, a tüzet, bármire nézek, csak feldúlt arcára
nem. Mit mondjak neki Alyse-ről? Azt, hogy lefogyott az idegességtől és a félelemtől? Hogy
az a nyugodt, derűs nő olyanná lett, aki riadtan felugrik, ha megérintik, és a hangos zajokra
összerezzen? Hogy Julián és Pierre kegyetlenül gúnyt űztek vele, és mindenféle hangos
zajokat keltettek a közelében, amikor sötét, kihalt folyosókon mögéje lopóztak? Hogy milyen
keveset evett a halála előtti hónapokban?
Vagy azt, hogy milyen kevés lopott boldog pillanata volt? Hogy együtt mentünk földi szedret
szedni; a gyümölcs duzzadt édessége szétáradt a szánkban, leve az állunkon csörgött le és
nevettünk? Vagy, hogy a fürge csellék a lábujjainkat harapdál- ták, amikor lábunkat a
patakba mártottuk?
- Kedves volt és jámbor - felelem végül. - Soha nem feled-kezett meg arról, hogy megadja a
tiszteletet Istennek és az ő szentjeinek. Kedvenc virága a harangvirág volt, és egyik tava-szon
egy egész mezőnyi nőtt a karám mögött. A méz ízét nem szerette.
Rémlovag szívszorítóan szomorkás mosolyra húzza ajkát.
- Arra emlékszem - jegyzi meg halkan.
Persze, hogy emlékszik. Emlékeimben kutatok, vigasztalni akarom valamivel.
- Erős lelke volt, és sokat nevetett. - Legalábbis az első időkben, és ezért szűnt meg
visszafogottságom fokozatosan vele szemben, és barátkoztam össze új mostohaanyámmal
an-nak ellenére, hogy megesküdtem, soha nem kerülök közelebb d’Albret egyetlen
feleségéhez sem.
Mély csend honol a szobában, emlékeink sűrítik.
- Érte mentem.
- Tessék? - kérdem, mert biztosra veszem, hogy valamit nem hallottam jól.
- Érte mentem - ismétli Rémlovag a szavakat ugyanúgy, higgadtan, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
De nem az. Mert bár d’Albret nem egy feleségével bánt rosszul, és rengeteg vazallusát és
ártatlanokat alázott, nyomorított meg, senki, abszolút senki nem mert felszólalni az
érdekükben, és nem követelt számukra igazságot.
Világomat olyan mértékben felforgatta ez a felismerés, hogy egy percig megszólalni is
képtelen vagyok. Ezernyi kérdés tolul tudatomba, de egyik sem olyan, amelyet Mortain
szolgálóleá-nya okkal és méltón kérdezhetne.
- Mi történt? - kérdem végül, vigyázva, hogy hangom ne áruljon el. Csak az új kötést nézem,
le sem veszem a szememet róla.
- Amikor egymás után három levelem maradt megvála-szolatlan, tudtam, hogy valami nincs
rendben, ezért eltávozást kértem a hercegnőtől, és eljöttem, hogy megkeressem. Amikor
Tonquédec-be értem, nem kaptam bebocsátást. És amikor úgy döntöttem, hogy akkor a
közelben időzök, tizenkét fegyveres katona biztatott mielőbbi továbbhaladásra. - Keze a bal
arcán végigfutó hegre rebben. — Ügy gondolták, hogy kissé javítaniuk kell a
megjelenésemen.
- És életben hagyták?
Rémlovag gúnyos pillantással néz rám.
- Nem hagyás kérdése volt. Utat vágtam magamnak.
- D ’Albret tizenkét embere között?
Vállat von, aztán felszisszen, mert fáj a válla.
- Nem telt bele sok idő, míg rám jött a harci láz. - Olyan vigyor villan ajkán, amelyben két rész
halál és egy rész humor vegyül. - Nyolcat megöltem, négyet meghagytam, hogy
visszabicegjenek d’Albret elé, és elmondják, hogy jártak. - Aztán a vigyor eltűnik az arcáról,
és olyan szomorúság veszi át a he-lyét, hogy szívem kis híján megszakad. - Amint
biztosítottuk a hercegnő koronáját a franciák ellen, újabb látogatást teszek d’Albret-nél, és
számon kérem rajta ezt is.
Úgy gondolom, nagyon jó jel, hogy nem mondtam meg neki: Alyse azért halt meg, mert
megpróbált segíteni nekem.
Reggel induláshoz készülünk. Anton és Jacques nagyon lelke-sen a halott franciák lovait
akarják felnyergelni maguknak, és új fegyvereikkel velünk jönnének Rennes városába, de
nem fogadjuk el felajánlkozásukat. Még legalább harminc mérföldet kell megtennünk, úgy,
hogy d’Albret kémeit elkerüljük. Isteni szerencse kell ahhoz, hogy odaérjünk. Ami azt jelenti,
hogy túl veszélyes lenne velünk jönniük.
- Jobb lenne, ha két hét múlva találkoznánk Rennes-ben - mondja nekik Rémlovag.
Reggeli közben megállapodnak a tervben. Guion, Anton és Jacques felnyergelik a franciák
lovait, és a halottakat az álla-tok hátára kötözik. Egy címeres kabátot, amit Yannic szedett le
d’Albret egyik portyázó katonájáról, valamelyik halott katona karjára kötnek.
- így talán el lehet érni, hogy a franciák összeakasszák a baj­szukat d’Albret embereivel, és
ezzel időt nyerhetnek - mondja Guion.
Tetszetős terv, jó gondolat, de tapasztalatom szerint az iste­nek közel sem ilyen előzékenyek.
Aztán Guion és a két fiú déli irányba vezeti az eleven lovakra pakolt néhai franciákat,
miközben Rémlovag, Yannic, és én észak felé haladunk tovább. Útvonalunk Rennes városába
olyan lesz, ahogy a tű jár a kelmében; nyugat felé áthatolunk d’Albret em­bereinek hálóján,
aztán keletnek megyünk, Cháteaubriant felé, ahol a Dinan családnak vannak birtokai,
érdekeltségei, követke­zésképpen az is d’Albret területe. Nem is szólva arról, hogy
min-denütt számítani kell a franciák megjelenésére. De nincs másválasztásunk. Muszáj
haladni, különösen, ha nem akarjuk koc­káztatni, hogy d’Albret emberei lerohanják ezt a
békés családot.
Hát, talán, miután így összetalálkoztak a franciákkal, már nem annyira ártatlanok.
Úgy érzem magam, mintha a vadász kelepcéjébe kerültünk volna, és ettől önkéntelenül
feszengek a nyeregben. Mivel nem akarom, hogy lovam megugorjon alattam, erőt veszek
maga­mon, és nem mozdulok; ezt a művészetet a d’Albret környe­zetében töltött hosszú
évek folyamán sikerült tökélyre vinnem.
Átpillantok Rém lovagra. Még mindig sápadt, és úgy tűnik, nem ül olyan egyenesen a
nyeregben, mint egykor. Akármilyen erős, mégis csak ember. Az is csoda, hogy idáig eljutott,
és csak remélni tudom, hogy ereje kitart, míg Rennes városába érünk. Guion említett egy kis
kolostort, amelyet Szent Cissonius fivé-rei laknak, ott találhatunk szállást éjszakára.
Hacsak d’Albret nem gondolt arra, hogy őröket állítson ilyen helyeken.
A kolostorban, remélhetőleg vannak gyógyítószerek is, mert az én gyógyfukészleteim
vészesen megcsappantak. És bár Rém-lovag láza nem emelkedett, nem is csökkent. Ezúttal a
józan ész szavát követi, és nem pazarolja erejét. Legalábbis most nem. Ki tudja, mi történik,
ha legközelebb valami elkóborolt kecskébe vagy elveszett gyerekbe botlunk?
Érte mentem. Szavainak emléke még mindig elmémben vissz-hangzik. Nem értem, hogyan
változtat meg két egyszerű szó min­dent, mégis ez a helyzet. Mintha egyik napról a másikra
teljesen másféle világban ébredtem volna, annyira más, mint a tavasz és a tél. Az egyik
világban létezik remény, a másikban pedig nem létezik. Legszívesebben visszabújnék
fiatalabb énembe, és átad-nám Alyse-nek a tudást, ezt a kis fénylő szikrát, és megmutatnám
neki, hogyan változtatja meg ez az őt körülvevő világ sötétségéről alkotott nézetét. Vagy még
nagyobb kegyetlenség lenne felcsil­lantani előtte a reményt, hogy megmentést várjon, ami
nem jön?
Minél messzebb jutunk Nantes városától, annál erősebben gyötörnek a kétségek. Bár a
szabadság íze olyan édes, amilyen-nek álmodtam, önkéntelenül arra gondolok, vajon milyen
árat fizetünk ezért. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy az én sorsom megölni d’Albret
grófot. Bármennyire is örülök, hogy elmenekültem tőle, félek, hogy elmulasztottam
megtenni köte-lességemet, amelyet a sors rám szabott.
De nem volt más választásom, emlékeztetem magam. Azok után, hogy elkábítottam az egész
személyzetet, és kiszabadítot-tam Rémlovagot, merészen visszalovagolni a várba számomra
egyenlő lenne a lassú és fájdalmas halállal.
Ráadásul a kolostor és a nővérek közti szerepem is aggaszt. Azon a helyen, az orgyilkosok
lakta szigeten, több száz mér- földnyire, biztonságban éreztem magam d’Albret minden
ár-mányától. De ellentmondtam tanításaiknak, nem tartottam be szabályaikat,
ellenszegültem Mortain akaratának, és az én aka­ratomat helyeztem előtérbe. Mi van akkor,
ha kiközösítenek, és nem mehetek vissza többé?
Nem sokkal dél előtt a kis ökörcsapás, amelyen addig halad­tunk, kis mezőre ér. A mező
egyik oldalán az országút halad, a másikon az erdő. Lassabban jutunk előre, ám d’Albret
katonái nem kutathatják át az egész vidék minden talpalatnyi területét innentől Rennes
városáig. Ha szerencsénk van, elkerülhetjük, hogy észrevegyenek.
Ahogy közelebb érünk az úthoz, közeledő lépteket hallok. Többen vannak az utazók.
Megállók, hallgatom a távoli patado-bogást. Nem is többen vannak, hanem sokan. És szinte
vágtáz­nak. Ezek szerint nem kereskedők és nem is egyszerű utazók.
Az időzítés nem is lehetne rosszabb. Hátranézek, de már átvágtunk a mező felén, és a fák
menedéke túl messze van.
- Át kell jutnunk az úton. Gyorsan! - utasítom a többieket.
A veszély szele felriasztja Rémlovagot bóbiskolásából; meg- sarkantyúzza lovát,
előreiramodik, az út másik oldalára, az ernyős menedéket nyújtó fák és a sűrű bozótos felé.
Yannic szo-rosan a nyomában, mint molnár hátán a liszteszsák; én megyek leghátul,
gyorsabb haladásra biztatom őket.
Szerencsénk van, mert az út éles kanyarulatánál történik mindez, és bár egészen hangos már
a lószerszámok és fegyverek csörgése, a lovasokat még nem lehet látni. Ami azt jelenti, hogy
ők sem látnak minket. Teljes vágtában érünk az útra, és néhány gyors lépéssel áthaladunk
rajta. Előbb Rémlovag éri el a fák me­nedékét, aztán Yannic. Amint az én lovam lelép az
útról, éles kiáltást hallunk. Észrevették minket.
- Gyorsabban! - kiáltom a többieknek, de az erdő talaján rengeteg a lehullott faág és kiálló,
göcsörtös gyökér; kénytelenek vagyunk lassabban haladni. Rémlovag lemarad, mellém
léptet.
- Menjen vissza az útra, és lovagoljon tovább. Yannic és én elvonjuk a figyelmüket.
- Maga meg van bolondulva! - kiáltom, és lehúzódok egy alacsonyan lelógó ág elől. - Nem
hagyok magára egy sebesültet és egy nyomorékot ilyen túlerővel szemben!
- Most Önnek ment el az esze, mademoiselle. Látta, há-nyán vannak?
- Húszán. Talán többen is. Tessék!
Kis tisztásra értünk, körben magas, csipkés sziklák; néme-lyik olyan magas és széles, hogy
mindhárman elrejtőzhetünk mögöttük. Legalábbis addig, amíg készen nem állunk a
küzde-lemre.
Rémlovag ajka komor vonallá feszül, biccent Yannic felé, hogy álljon az egyik kő mögé.
Állkapcsa megfeszül; először azt hiszem, a fájdalom miatt, de aztán látom, hogy nagyon
dühös.
- Menjen! - halk, sürgető hangja parancsol. - Én majd fel­tartom őket.
Hitetlenkedve nézek rá.
- A láz elemésztette az eszét, ha azt hiszi, hogy most ott-hagyom.
Kihajol a nyeregből, mintha meg akarna ragadni, aztán meg­dermed; mintha a bordája
sajdult volna meg.
- Nem lesz kard kard elleni küzdelem.
- Tudom.
Lovamat az egyik kő mögé irányítom. A kard nem a kedvenc fegyverem, de mivel hosszabb a
pengéje, itt nagyobb haszna van. Amint a dobókéseimmel leszedek néhányat közülük... -
Nem! - Rémlovag meg akarja ragadni lovam kantárját, de nem sikerül elkapnia, és kis híján
leesik a lováról.
- Nem fogok itt állni és nézni, hogy megölik magát.
Szeme szinte lángol... azt hiszem, a haragtól... aztán meg-látom, hogy fél. Attól fél, hogy
nekem valami bajom lesz.
Aggodalma felszítja haragomat, mert nem érdemiek ilyen bánásmódot, tőle pedig különösen
nem. Nem hagyom cserben Alyse fivérét úgy, ahogy Alyse-t cserbenhagytam.
- Én pedig nem nézem tétlenül, hogy maga másodszor is meghaljon - közlöm foghegyről.
Aztán ránk találnak d’Albret emberei. Rémlovag jobb ke­zével beletörődőn előrántja a hátára
kötött kardot, bal kezével erősen markolja bárdja nyelét.
- Én pedig nem hagyom, hogy Ont élve fogják el.
Mondhatott volna sok minden mást is, de ez vigasztal a leg-jobban engem.
- Én sem hagyom, hogy magát élve kerítsék kézre - mondom, és torkom elszorul, mintha
gombóc nőtt volna benne.
Aztán széles, mániás vigyorral nézi, ahogy üldözőink előcsörtetnek a fák közül; lovaik patája
felveri az erdő talaját.
Yannic teszi meg az első dobást; a tőle megszokott pontossággal lövi ki a parittyakövet,
halántékon találja az egyik első emberi.
Az én nyílvesszőm a csapat vezetőjét éri a szeme között. Az ütés erejétől még csak meginog,
de én már elengedem az íjat és dobókéseimért nyúlok. Rémlovag a sziklafalnak háttal, a
nyeregben felállva küzd a rátámadt négy emberrel.
Bár első három késem pontosan célt ér, tudom, hogy túl sokan vannak. A nyeregkápán lógó
kardért nyúlok, de mielőtt kivonhatnám, az egyik ember rám támad. Balra húzódom
kard­csapása elől. Nem talál el. Mielőtt karját újra lendíthetné, han-gos csattanás hallatszik,
és előrebukik a lovon. Szótlan köszö-netét küldök Yannic felé, de ekkor meglátom, hogy
támadóm hátából nyílvessző áll ki. Yannicnak nincs íja.
Nincs időm megkeresni az íjászt, miközben azzal küszkö­dök, hogy kihúzzam kardomat
hüvelyéből. Vagy fél tucat ember beszorította Rémlovagot az egyik kőhöz. Jobb keze a
karddal gyorsan és pontosan vagdal, de bal kezével alig képes megemelni a bárdot. Felé
fordítom lovamat, előredöfök. Furcsa, ügyetlen szúrás, de hatásos.
Ám a katona lova megugrik, elragadja a haldokló férfit és vele a kardomat is. Merde!
Derékövemről előhúzom két utolsó tőrömet, és Rémlovagra pillantok. Magunknak
tartogassam, vagy támadjak velük? Mielőtt eldönthetném, mit tegyek, a fák irányából
nyílvesszők záporoznak ránk. Mozdulatlanná döb­benek. Miközben felkészülök az éles
fájdalomra, d’Albret öt embere megfordul, hogy szembenézzen az új támadókkal, és ekkor a
második sorozat nyílvessző reppen fel. A kis tisztás hirtelen megélénkül, csupa mozgás,
mintha életre kelnének a fák, az erdő talaja és a legendák lényei özönlenének elő. Vagy
po­kolbéli démonok. Bőrük sötét és deformálódott. Az egyiknek marhabőrből van az orra,
egy másiknak mintha fakarja lenne, egy harmadik úgy néz ki, mintha a fél arca leolvadt volna.
Akármilyen betegségük legyen is, kegyetlen hatékonysággal végzik ki d’Albret maradék
embereit; lerángatják őket lovukról, és ádáz tőrdöfésekkel ölik meg őket, vagy egyszerűen
kitekerik a nya-kukat. Alig egy tucat szívdobbanásnyi idő alatt d ’Albret minden katonája
halott, és be vagyunk kerítve.
Rémlovag felemeli lankadó kardját, de a marhabőrorrú ember kurta parancsára keze megáll
a levegőben. Fejét oldalra hajtva felnéz a fák koronája felé. Követem pillantását. Tucatnyi
íjász rejtőzik a lombok között, felajzott íjjal; ránk céloznak. Aggodal­masan pillantunk
egymásra.
A marhabőrorrú ember előlép. Kistermetű, szikár férfi; sö­tét tunikát, bőrmellényt, sűrűn
foltozott nadrágot visel. Ahogy kilép az árnyékból, látom, hogy nem is olyan sötét bőrű,
ami­lyennek először gondoltam. Piszkos. Nem, nem piszok van a bőrén, hanem por. Illetve
talán hamu. Még közelebb lép, és lá­tom, hogy nyakában vékony bőrszíjon egyetlen
bükkmakk lóg, és már tudom, kik ők. A titokzatos charbonnerie, a szénégetők csoportja; az
erdő mélyén élnek, és úgy hírlik róluk, hogy a Fe­kete Istenanyát szolgálják.
A többi charbonner is előbújik rejtekéből, olyan halkan, mintha csak a fák leveleit zizegtetné
a szél. Az íjászokkal együtt húszán vannak. Rémlovagra pillantok. Ebből nem tudjuk
kive-rekedni magunkat.
Rémlovag felegyenesedik a nyeregben.
- Nincs szándékunkban bántani benneteket. Szent Cissonius jogán és Dea Matróna
kegyelméből csak szeretnénk az éjszakái az erdőben eltölteni.
Merész csel és okos; mert bár a Fekete Istenanyát az egyház nem ismeri el, a Kilencek az ő
testvéristenségei, és nem árthat, ha az ő áldásukért folyamodunk.
Az egyik szénégető, egy pengeéles orrú és állú sovány férfi mordul a levelek között:
- Miért nem töltitek az éjszakát valami fogadóban, mint a városlakók szokták?
- Azért, mert mint láthattátok, vannak, akik rosszat akar-nak nekünk - mondja Rémlovag,
közben egy másik szénégető, egy hórihorgas, kiálló csontú férfi lép a vezető mellé, és valamit
súg a fülébe. A vezető bólint, tekintete élesen villan.
- Ki vagy?
- Benebic de Waroch.
Az ösztövér férfi, aki a vezető fülébe súgott, elégedetten bólint, és a szénégetők között
megindul a Rémlovagról való suttogás. Mert Rémlovagot hőstettei a kitaszítottak között is
híressé tették.
- És a nagy Rémlovag kit szeretne elkerülni?
- A franciákat - feleli. - És a franciák támogatóit. Leg-alábbis addig, amíg felgyógyulok
sebesülésemből, és felvehetem velük a harcot, ahogy kell.
Lélegzetem is eláll. A szénégetők is gyűlölik a franciákat, mint minden breton, és csak
remélni tudom, hogy a közös el­lenség közös célt ad. Az egyik idősebb férfi, a fakarú belerúg
az előtte heverő hullába.
- Ezek a férfiak nem franciák. De árulók, a hercegnő ellen­ségei, és el akartak fogni minket. -
Aztán Rémlovag vadembervigyorral mosolyog rájuk. - Elkelne a csapatotok a franciák elleni
harcban, ha csatlakoznátok. Megtiszteltetésnek venném, ha ilyen jó harcosok lennének az
oldalamon.
Hosszú csend következik, és közben arra gondolok, hogy a szénégetők biztosan ritkán kapnak
ilyen meghívást.
- Mi hasznunk lenne belőle? - kérdi az éles arcú ember, de vezetőjük int, hogy maradjon
csendben.
Rémlovag mosolyog.
– Az öröm, hogy megadhatják a franciáknak, ami jár nekik.
Számára a harc megától értetődik.
A vezető keze mozdul, arcához emeli, megvakarja a marha­bőr orrot, ami azt sugallja, hogy
csak nemrégiben kényszerült viselni.
- Eltölthetitek az éjszakát az erdőben, de csak a felügyele­tünkkel. Gyertek. Kövessetek.
Int a többieknek, és vagy fél tucatnyian vesznek minket kö-rül.
Síri csendben vezetnek bennünket az erdő mélyére; lovaink patájának zaját elnyeli a korhadó
levelek vastag rétege. A langa- léta ifjú alig tudja levenni rólam a szemét; amikor rajtakapom,
hogy bámul, haja tövéig elpirul.
Hatalmas, magas, vastag törzsű öreg fák vannak erre; gör­bék, göcsörtösck, mint a kor súlya
alatt meghajlott öregembe-rek. Bár még órákig nem megy le a nap, kevés fény hatol át a
sűrű lombozaton.
Végre egy nagyobb tisztásra érünk; körben hat nagy föld-halom, akkorák, mint egy-egy ház.
A földhalmokból füst go­molyog, a bent égő tüzet emberek vigyázzák. A boksák között
lecsupaszított ágakból rakott, cserzett bőrrel fedett kis sátrak állnak. A konyhatüzeket
egyszerű öltözetű asszonyok őrzik, a közelben maszatos gyerekek játszanak. Amikor kiérünk
a tisz-tásra, mindenki megáll, megszakad minden mozdulat, és min-ket néznek. A legkisebb
gyerek, egy kislány az anyjához szalad, szoknyájához bújik, és hirtelen bekapja az ujját.
A vezető, Erwan a tisztás boksáktól távolabbi részére mutat.
- Ott verjetek tábort!
Mindenki nézi, ahogy Yannic és én leszállunk a lóról, fához kötjük a kantárt, aztán segítünk
Rémlovagnak leszállni a nye­regből.
Légzése gyors, felületes.
- Megsebesült? - kérdem halkan.
- Nem - mordul rám, aztán felnyög a fájdalomtól. Mire le­emeljük a nyeregből, az egész tábor
értesül állapotáról. Yannic ésén együttes erővel vezetjük néhány lépésnyire, aztán
megtorpan, nem mozdul.
- Azt hiszem, itt jó lesz tábort verni - mondja, aztán a leg-közelebbi fába kapaszkodik, hogy el
ne essen.
- Nem hiszem, hogy megéri a reggelt - mordul a fakarú ember, mire én nagyon szúrós
tekintettel nézek rá.
A langaléta ifjú rám pillant.
- O, ne is törődjön Graelonnal, kisasszony. O már csak ilyen.
Evődő mosollyal néz az öregre. Aztán közelebb hajol hozzám.
- Már azelőtt is ilyen volt, hogy a tűz leégette a karját.
A fiatalember bája valahogy ragályos.
- Winnog vagyok, milady. Szolgálatára.
- Mintha éppen te kellenél neki - mormog valaki.
A mormogóra ügyet sem vetve legélénkebb mosolyommal nézek Winnogra.
- Köszönöm.
Aztán visszafordulok a sebesült felé, és minden erőmet össze kell szednem, hogy ne
hessegessem el a bámészkodókat. Ám ezt nyilván olybá vennék, hogy durvasággal fizetek
vendégszerete-tükért, bármily szerény legyen is.
Mozgást érzek a hátam mögött, és egy magányos szív dobo-gását. Még nem tudok bízni
ezekben a szénégetőkben; megper­dülök, kezem a feszületbe rejtett tőrre rebben.
Egy asszony áll a közelben; szeme lesütve, fejét alázato-san lehajtja. Ruhája sötét, haja, mint
a többi asszonyé, szoros kontyba fogva. Egy kis sziityő van nála.
- A sebeire - mondja. - Ez segít.
Eltelik egy pillanat, aztán elveszem tőle a szütyőt és bele­nézek.
- Mi ez? - kérdem.
- Őrölt tölgyfakéreg; megakadályozza, hogy a seblob gennyesedést okozzon. Es
kígyóbőrhamu; meggyorsítja a gyógyu­lást.
- Hogy hívnak? - kérdem.
Felnéz rám, aztán lesüti szemét.
- Maiina.
- Köszönöm - mondom, és őszintén hálás vagyok. Mert kezdek kifogyni az ötletekből, hogyan
javíthatnám Rémlovag állapotát, nehogy belehaljon sebeibe, mielőtt elérjük Rennes városát.
- Szüksége van segítségre? - kérdi félénken.
Biztosra veszem, hogy Rémlovagnak kifejezetten nem tet-szik, hogy gyengeségét mások is
látják, ám a felajánlott segít­séget ésszerűnek tűnik elfogadni; hiszen ezzel is kapcsolatot
igyekeznek kialakítani velünk.
- Igen, köszönöm. Van forró vizetek?
Bólint, majd elindul érte. Amíg megjárja az utat, gyorsan beleszagolok a szütyőbe.
Tölgyfakéreg és kígyóbőrhamu. Egy csipetnyit a nyelvem hegyére veszek, hogy
ártalmatlanságáról megbizonyosodj am.
- Nem tréfáltam, amikor harcostársnak invitáltam őket. - Rémlovag hangja dörög rám. -
Látta, milyen hévvel harcoltak? Milyen váratlan volt a taktikájuk? - Úgy örül, mint apród az
első kardjának. - Nagyon jó szövetségesek lehetnének.
- Feltéve, ha nem támadnak minket hátba - mormogom. - Közismert róluk, hogy csak a klán
törvényét ismerik és meg-bízhatatlanok, ugye?
Rémlovag egy pillanatig gondolkodik.
- Összetartanak, igen, de ez nem jelenti azt, hogy nem mél-tók a bizalomra.
Éppen ekkor tér vissza Malina; beszélgetésünk hallatán megtorpan. Együtt kezeljük a hátán
fekvő, alvást tettető Rém-lovag sebeit. Tudjuk, hogy nem alszik, mert álla meg-megrezzen,
miközben ápolni próbáljuk. Mire végzünk, a vacsora is kész, és meglepetésemre minket is
meghívnak. Ezek szerint nem fogolynak, nem túsznak, hanem vendégnek tekintenekminket.
Szeretném ezt kihasználni, ezért az egyik sajtot és a két sült csirkét, amit Bette adott nekünk
az útra, beadom a közösbe.
A szénégetők szeme felcsillan az örömtől, amikor meglátják a váratlan bőséget, és amikor
leülünk enni, megértem, miért. A vacsora valami kásaféle; híg pép... bükkmakklisztből, ha jól
sejtem. Eszek egy falatot, és önkéntelenül eszembe jut, hogy a kolostori ételeket mosléknak
neveztem, és Thomine nővér azzal fenyegetett, hogy libatömővel erőlteti belém.
Torkom elszorul; ennek az érzésnek semmi köze a bükk- makk kásához... a honvágyhoz van
köze; mert bármennyire is lázadoztam a kolostor ellen, az volt a legbiztonságosabb hely, ahol
valaha éltem. Leírhatatlanul hiányzik Ismae és Annith.
Yannic egyenletesen lapátolja a kását néma szájába, mellet-tem Rémlovag nagy étvággyal
eszik.
- ízlik? - kérdem tőle halkan.
- Nem. De nem akarom megsérteni őket.
Mivel e szavakat úgy ejtette ki, hogy közben célzatosan éles pillantást vetett alig érintett
ételemre, a továbbiakban inkább arra figyeltem, hogy addig egyem meg, amíg meleg.
A vacsora véget ért már, de a szénégetők még a tűz mel­lett ültek. Voltak, akik halkan
beszélgettek, de többségük egy­szerűen minket nézett. Az egyik fiú kis fafurulyát vett elő és
lágy, igéző dallamot kezdett fújni. Erwan hátát nagy kőnek tá-masztva, kezét karba fonva néz
minket a remegő fényben.
- Meséljenek, milyen háborút viselnek a franciákkal.
Rémlovag iszik egy kortyot a szeszből, amit adtak. Valószí­nűleg a fákról hullott harmatot
erjesztették meg valamivel.
- A mi ifjú hercegnőnket belső és külső ellenség egyszerre támadja. A hercegnő édesapjának
halála után a franciák meg-próbálták gyámságuk alá venni. O természetesen a nagyorrú
ké-pükbe nevetett. - Újabb kortyot iszik. - De nem adják fel azok a francúzusok. Tudják, hogy
fiatal és tapasztalatlan, és még nincs férjnél. Úgy gondolják, jó alkalom ez, hogy
megkaparintsákországunkat, és csak ürügyet keresnek, hogy lerohanhassanak minket, és itt
fosztogathassanak.
Erwant ez mintha nem hatná meg.
- Mit nyerünk azzal, ha harcolunk?
- Szabadságot a francia uralom alól - feleli Rémlovag egy­szerűen. Ám nyilvánvaló, hogy
ezeknek az óvatos embereknek ennél több kell. Ezt így még nem találják meggyőzőnek.
- Az életmódotokat - teszem hozzá, magamra vonva figyel-müket. - Mi, bretonok legalább
tiszteljük a jogotokat, hogy az erdőben akartok élni. A franciák ezt nem fogják tiszteletben
tartani, minden erdőt és a fát a sajátjuknak nyilvánítanak. Kény­szerítenek benneteket, hogy
drága pénzt fizessetek azért, amit most ingyen megkaptok.
Erwan még egy pillanatig szótlanul szemlél minket, aztán harsányan felnevet, előrehajol,
térdét csapkodja.
- Azt mondja, szabadság? Ez a szabadság? Hogy szenny-ben, mocsokban élhetünk az
erdőben, és minket mindenki megvet? Szabadok vagyunk azzal, hogy eladhatjuk az árunkat
olyan embereknek, akik legszívesebben úgy tennének, mintha nem is léteznénk, és mintha a
faszenet valami mesebeli manó tenné a küszöbükre?
Rémlovag rezzenéstelenül állja tekintetét.
- A franciák nem tisztelik a jogotokat ahhoz, hogy úgy él-jetek, ahogy eddig, és szabadon
vágjátok a fát. Franciaországban az embereknek sokat kell fizetniük ezekért a jogokért; nem
jár nekik születésük jogán. Es bár a ti életetek nem könnyű, mindig úgy gondoltam, hogy ti
választottátok, hogy- ti akarjátok követni Isteneteket a száműzetésbe.
A szénégető férfiak nyugtalanul feszengnek, Erwan elkapja tekintetét; már nem Rémlovag
szemébe néz, hanem a lángokat bámulja.
- Választás. Furcsa szó. Nevetséges. Apánk apjának apja vá-lasztotta nekünk ezt az életet,
ugye? Es mennyi ideig kell ezzel
a választással élnünk? - Megfordul, a takaróik alatt összebújva alvó gyerekekre néz. - Es
nekik? - kérdi. Hangja elérzékenyül.
- Mit szeretnének másképpen? - kérdem.
Meglepi a kérdés, de mielőtt válaszolhatna, Mali na szólal meg. - Azt, hogy az emberek ne
súgjanak össze a hátunk mö-gött, amikor elmegyünk mellettük; hogy ne vessenek keresztet a
jelenlétünkben, amikor azt hiszik, nem látjuk, mintha gonosz lelkek lennénk; hogy ne
űzzenek el minket a falvakból, a pia­cokról, amikor csak fésűt, hajbavalót akarunk venni a
lányaink-nak, kereket a szekereinkre.
Rám néz, dacosan, emelt fővel.
- Tiszteletet akartok - mondom. - Tiszteletet és azt, hogy ne gyalázzanak benneteket.
Tekintetünk egy pillanatra tökéletes egyetértésben találko-zik. Bólint.
- Pontosan.
- Talán ha az emberek látnák, hogy magatokénak érzitek a hercegnő és az ország sorsát...
más szemmel néznének rátok - jelenti ki Rémlovag.
- Valószínűleg nem így lenne - feleli Graelon keserűen. - Es a semmiért vesztenénk életünket.
- Mindennek van kockázata - mutat rá Rémlovag. - Ügy is veszíthettek jó embereket, ha nem
csináltok semmit.
A tűz körül összegyűltekre mutat, a hiányzó végtagúakra, elcsúfított arcúakra, akik a
szénégetés során szenvedtek sérülé-seket.
- Kérlek, meséljetek nekem a Fekete Istenanyáról - mon­dom halkan, szelíden; ezzel időt
hagyok, hogy Rémlovag szavai leülepedjenek. - Nagyon keveset hallottam róla.
Erwan felhorkan.
- Azért, mert az egyház nem ismeri el.
Malina veszi át a szót.
- Azt mondják, hogy amikor Dea Matróna és a többi Kilenc nem elég erős, hogy teljesítse,
amit imáinkban kérünk, a Fekete Istenanyához kell fordulni, mert ő hatalmas és szerető
istenség, aki kifejezetten kedvez az elesetteknek, a sebesülteknek, a sebet viselőknek és a
számkivetetteknek. Azokon a helyeken uralko­dik, ahol az élet a sötétségből és a
pusztulásból emelkedik ki. Az erdőtűz elemésztette erdőben előbújó első zöld növény, a
szemétdombon születő kis lények. Ezért nem ölelte Öt kebelére az egyház. A papok azt
mondják, hogy ebben versenyre kel az ő Krisztusukkal és a feltámadás ígéretével.
Maiina keze mozdul, megsimítja a nyakában lógó bükk- makkot.
- Az éjszaka legsötétebb, hajnal előtti órái az övéi. A pilla­nat, amikor minden remény
elveszett, és az ember mégis még egyszer remélni mer. Ez a Fekete Istenanya hatalma. Ö az,
aki a faszén ajándékát adta nekünk. Réges-rég, amikor még csak egy­szerű erdőlakók
voltunk, gondatlanul bántunk a tűzzel, és egy egész erdő lángokba borult. Napokig égett;
elpusztult minden fa, minden bokor, minden kóró, minden fűszál. Nem maradt más, csak
hamu. Legalábbis így gondoltuk. Ám a hamu alatt voltak olyan fadarabkák, amelyek csak
részben égtek el, és még megőrizték a tűz melegét. A faszén volt az Ö ajándéka, amellyel új
megélhetéshez segített minket.
Maiina felnéz a lángokról, tekintetünk találkozik.
- Tehát természetesen még mindig hódolunk neki, aki szükségünk órájában gondoskodott
rólunk és reményt adott, amikor majdnem minden elveszett.
A történet elmondását követő csendben csak a tűzben égő fahasábok reccsenéseit lehet
hallani. Nem tudnám megmondani, miért, de nagyon meghat a gondolat, hogy remény - és
élet - sarjadhat a sötétségből és bomlásból. Erre még nem gondoltam.
- Mi van akkor, ha ez a mostani helyzet is egy esély, amit az Anyaistennő tár elétek? -
kérdem.
Malina meglepetten pislog.
- Feladtátok a reményt, hogy tiszteletet vívjatok ki maga-toknak, hogy befogadjanak
benneteket, és mi mégis itt vagyunk, ezt az esélyt kínáljuk nektek?
Rémlovag előrehajol.
- Nem sokat tehetünk azért, hogy megváltozzon az egyház álláspontja, de az emberek
véleménye megfordulhat; az embe-rek pedig gyakran karolnak fel olyasmit, amit az egyház
nem szeretne. így hát megkérdezem tőletek: Csatlakoztok hozzánk?
Tekintetük találkozik a tűz fölött. Rémlovag kihívó, mégis bátorító tekintete és Erwan
kétkedő, kérdésekkel teli pillantása. Mielőtt bármelyikük mondhatna valamit, Maiina szólal
meg:
- Kérdezzük meg Tölgy testvért.
A szénégetők egyetértőn mormognak, aztán egy ősöreg ember nagy nehezen talpra áll, és
közelebb csoszog a tűzhöz. Göcsörtös, remegő kezével derékövéről lebogoz egy kis
vászon­zsákot, és nagy, formátlan barna valamit vesz ki belőle. Először hatalmas sötét
gombának gondolom, aztán amikor közelebb ér a tűzhöz, látom, hogy tölgygubacs.
Az öreg gondosan leteszi a tűz melletti egyik kőre, majd az övén lógó kis baltát akasztja le.
Behunyja a szemét, és a tűz fölé tartja a baltát, és valami ősi, számomra ismeretlen nyelven
mor­mol imát. A szénégetők is vele mondják. Amikor a mormogás elhallgat, az öreg fogja a
baltát, és meglepő erővel kettévágja a gubacsot. Mivel közel vagyok, látom, hogy a
gubacsban kis fehér kukac mocorog. Egy pillanat múlva kiterjeszti a szárnyait - ezek szerint
nem kukac, hanem gubacslégy -, és elrepül.
Az öreg felnéz a várakozó szénégetőkre.
- A Fekete Istenanya azt mondja, harcoljunk.
Ezzel a kérdés eldöntetett.

A hajnal első fényénél egy egész szénégető csapat kíséretében indulunk útnak. Ügy adódott,
hogy nagy faszénszállítmánytkell eljuttatniuk egy kovácsmesterhez Rennes városába. Én
szénégető asszonynak öltöztem, Rémlovag pedig az egyik sze­kér hátuljában ül, és az
együgyűt játssza. Yannic teljesen beillik a képbe.
A gyanakvó, mindenkivel bizalmatlan d’Albret grófnak sem jutna eszébe, hogy a szénégetők
között keressen minket.
Minden korábbi tiltakozása ellenére, miszerint szekéren hever-ve péppé zúzódik, Rémlovag a
szénégetők három szekerének egyikében elnyúlva végigalussza az utat Rennes városáig.
D ’Albret felderítői kétszer haladnak el mellettünk, és mind­kétszer csak felületesen
pillantanak a szénégetőkre; eszükbe sem jut, hogy közöttük keressenek minket. És ami a
legjobb: mire meglátjuk a város falait, Rémlovag jobban van. Nem tu-dom, vajon a korábbi
borogatások vagy Malina gyógypora kö-vetkeztében.
A katedrális harangjai éppen a késő délutáni imára haran­goznak, amikor elérjük a város
kapuját. Bár látásból sem isme­rem d’Albret minden emberét, alaposan megnézem az őröket
és mindenkit, aki a városkapu közelében van a tömegben. Nem veszem figyelembe a
parasztok görnyedtségét, a város őreinek pökhendi járását, sem ruházatukat; az arcukat
nézem; mert ha én viselhetek álruhát, akkor ők is.
El sem tudom hinni, hogy sikerült a lehetetlen. Nemcsak, hogy megmenekültünk d’Albret
fogságából, hanem sikerült el-érni, hogy nem fogtak el minket újra, és ezt még mindig nehéz
felfognom.
Rémlovag határozottan visszautasítja, hogy rakományként, faszenes szekéren vigyék be a
városba, ezért megállunk, csak annyi időre, hogy nyeregbe segítsük. Furcsa érzésem van, úgy
nyüzsög gondolataim közt, mint egy egész raj gyötrőszúnyog, és lapockáim között szinte
kibírhatatlanul viszket a hátam. Négy erős férfiember kellett hozzá, és sok morgás, hogy a
behemót újra egyenesen üljön a lován. Hamarosan, már nem kell sokatvárni, biztatom
magam. Hamarosan nem az én felelősségem lesz, hanem valaki másé... valakié, aki nálam
sokkal alkalma-sabb erre. A gondolat nem vidít fel már annyira, mint korábban.
Ahogy kis csapatunk felkészült a városkapu megközelítésére, próbáltam nem ficeregni.
Nagyon piszkosak vagyunk; mindenki csupa faszénpor, ami némiképp segíti álcázásunkat, ám
semmi nem álcázhatja Rémlovag tartását és testméretét.
- Egy kicsit rogyassza meg a vállát - figyelmeztetem.
Csodálkozva néz rám, de teljesíti kérésemet; előredönti vál­lát, gerincét meggörbíti, így
egészen slamposan ül a nyeregben.
- Miért? - teszi fel a kérdést.
- Azért, mert magát elég nehéz elrejteni, és minél tovább sikerül titokban tartani
érkezésünket, annál jobb. Jó lenne, ha dAlbret és emberei a lehető leghosszabb ideig nem
értesülné-nek arról, hogy megérkeztünk Rennes városába.
Ekkor már a kapuházhoz érkeztünk. Erwan megmondja az őröknek, hogy faszenet hozott,
mire azok intenek, mehetünk tovább. Az egyik katona nyugtalanul nézi Rémlovagot, de az
igazság az, hogy a lovag az úti fáradtságtól, a börtönlét meg-próbáltatásaitól és a még mindig
be nem gyógyult sérüléseitől valóban kicsit úgy néz ki, mint valami együgyű behemót.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor végre bejutunk a városba. Ami azt illeti, minden
izmom ellazul abban a pillanat-ban, amikor tizenkét láb vastag várfalak, hatvan mérföld és
egy egész városi helyőrség van köztünk és d’Albret között.
Az én hangulatomhoz hasonlóan a város is jókedvre derült. Szinte megittasult saját
fontosságától, hogy ez a hely a hercegnő menedéke. Ahogy én is mámoros vagyok az
örömtől, hogy si­került teljesítenem küldetésemet. Ám van némi figyelmeztetés is abban,
ahogy a dolgukra igyekvő emberek az idegenekre pil­lantanak.
A lehető legtovább maradunk a szénégetők társaságában; elhaladunk a cserzővargák bűzös
utcáján a folyó mellett, aztánfel abba a városnegyedbe, ahol a kovácsok dolgoznak. Annyi
fa­szenet használnak el, hogy a szénégetők az árából egész télen jól élhetnek. Búcsút veszünk
a szénégetőktől, Rémlovag megígéri, hogy üzen nekik, miután beszélt a hercegnővel és
tanácsadóival a tervéről, hogy a szénégetők harcba szállnak a franciák ellen.
Elindulunk a város szebb utcái felé; leveszem fejemről a szénégetők asszonyainak jellegzetes
főkötőjét, és ujjaimmal túrva megigazítom hajamat, majd leveszem vállamról a kendőt.
Annak egy tiszta sarkával letörlöm arcomról a faszénport, így már nem szénégetők
asszonyának látszom, hanem egyszerű, bár kissé piszkos cselédlánynak.
Mire a palotához érünk, esteledik, és a város őrei fáklyákat gyújtanak. Itt nem olyan, mint
Guérande-ban, ahol az ember úgy járkált ki-be, ahogy akart. Az őrök mindenkit kikérdeznek,
aki be akar lépni.
- Ez eddig nem volt - jegyzi meg Rémlovag.
- Legalább valaki törődik a hercegnő biztonságával.
Még egy akadály d’Albret kémei és a hercegnő között, és feltartóztatja őket egy időre, ha
muszáj megállniuk és bemutat-kozniuk.
- Ám nem valószínű, hogy az őrök audienciára bocsátanak a hercegnő elé, ha így nézünk ki;
legalábbis úgy nem, hogy ne kelljen részletesen elmondanunk, kik vagyunk, és a dolgok jelen
állása szerint nem szeretném bejelenteni érkezésünket ezeknek az embereknek.
Rémlovag megáll, letörli a faszénport az arcáról.
- Nem bízik bennük?
- Pontosabb azt mondani, hogy nem bízom senkiben. Nem tudom, vajon Ismae még a
hercegnő mellett van-e. Talán üzen-hetek neki.
Rémlovag az őrszemekre néz.
- Nem hiszem, hogy audienciára engednék Ismae elé, akkor se, ha itt van.
Elfintorodok, mert minden valószínűség szerint igaza van.
Rémlovag egy pillanatig gondolkodik, majd valami rejtett erszénybe nyűi, és elővesz valamit.
- Tessék. - Egy kis brosst vesz elő; Szent Camulos ezüst tölgylevele. — Ismae ezt biztosan
felismeri. Ha ő nem, Dunois tábornagy biztosan. Az őrök is. Tiszteletet tanúsítanak min­denki
iránt, aki ezt a jelet viseli.
A brosst szorosan markomban tartva leszállók a nyeregből; Rémlovag és Yannic a lovakkal
marad. A palota közelébe érek; megvárom, amíg az őr kikérdez egy városlakót, áld azért akar
bejutni, hogy találkozzon a kancellárral, és panaszt tegyen a leg-újabb adók ellen. Miután a
városlakó azt a választ kapja, hogy a kancellárnak fontosabb dolga is van éppen, nevezetesen
az, hogy megvédje a várost a franciák ostromától, nem nyer bebo-csátást. Ekkor én
következem. Az őr elfintorodik szegényes és piszkos öltözékem láttán. Mindazonáltal fejet
hajtok előtte, és nagyon bájos mosollyal nézek rá. Pislog, komorsága enyhül.
- Mit akarsz? - kérdi. - Ha mosogatólánynak akarsz állni, a konyhába menj.
Az ajtó előtt ácsorgó néhány apródra pillantok.
- Szeretnék üzenetet eljuttatni a hercegnő egyik udvarhöl­gyének.
Ekkor egy másik őr lép oda.
- Mi dolgod van neked a hercegnő egyik udvarhölgyével? - kérdi, mintha maga a gondolat is
valami vicc lenne.
Ügy határozok, hogy egy kis titokzatosság segíti ügyemet.
- Ismae Rienne nem egyszerű udvarhölgy - közlöm. - Adja át neki ezt, és kérje meg, hogy
jöjjön, amilyen gyorsan csak tud.
Nem tudom, vajon Ismae nevének említése vagy Rémlovag ezüst tölgylevelének látványa
kelti fel figyelmét. Akárhogy is, elveszi a brosst, átadja egy apródnak, valami utasítást
mormog neki. Amikor a fiú elszalad, távolabb húzódok, a fal mellett vá-rok; próbálok
fontosnak, de ártalmatlannak látszani; ez meglehetősen nehéz kombináció. Néhány pillanat
múltán az őrszem úgy gondolja, hogy nem fogok berontani, így egy kicsit enged ébersége.
A kőfalnak támasztom fejemet, és engedem, hogy az öröm szétáradjon bennem. Rémlovag
még életben van, és az egész or-szágban ezen a helyen vagyunk a legnagyobb biztonságban.
Az apátasszony az ország másik végében, a kolostorban vár; csak akkor fogja megtudni, hogy
megérkeztem Rennes városába, ha üzenetet kap. Nem küldhet új feladatra. Legalábbis egy
ideig, így nyerek egy kis időt, hogy kitaláljam, mit tegyek. A világ hirtelen tágasnak tűnik, tele
lehetőségekkel és szabadsággal.
És itt, Rennes városában senki, abszolút senki nem tudja, ki vagyok valójában, így titkaim
biztonságban vannak. Közeledő hangokat hallok; félreteszem a győzelem érzését és a
kövezett bejáró felé húzódom.
- Nem. Nem ölheted meg. Ő a hercegnő unokatestvére - szól egy szigorú férfihang.
- Annál inkább nem lehet bízni benne - felel egy női hang.
Ismae az. Elemi erővel tör rám az öröm és megkönnyebbü­lés, hogy hangját hallhatom.
- Ha valami történik a hercegnővel - folytatja Ismae -, ez az alak örökli a koronát. Ráadásul
tavaly a francia régens vendége volt. Honnan tudjuk, kihez hűséges.
- Hiszen fogva tartották! - szól a férfi; hangjából bosszúság árad.
Ismae sértetten szól:
- Miért nem maradt a tanáccsal? Az üzenet nekem szólt, nem Önnek.
Önkéntelenül elmosolyodok. Ez nagyon Ismac-re vall.
- Azért, mert az üzenet Szent Camulos pecsétje volt, őt pedig én szolgálom, nem Ön.
Aztán Ismae és az úriember megjelenik az úton és az őrszem felé sietnek.
- Ezt kitől kapta? — kérdi a nemesúr. Magas férfi. Haja sötét, teste izmos katonatest.
Az őr rám mutat. A férfi feje hirtelen felém fordul, tekintete hideg és kemény, mint a kő,
amelynek a hátamat támasztom éppen.
A férfi egy lépést tesz felém.
- Ki maga? - kérdi halk, dühös hangon.
Mielőtt válaszolhatnék, Ismae félretolja.
- Az üzenet nekem szólt, Duval. O! Sybella!
Aztán átölel, nagy szeretettel ropogtatja a csontjaimat. Viszonzom az ölelést; magam is
meglepődöm, hogy legszíveseb­ben sírva fakadnék, kisírnám magam a vállán. Életben van, és
itt van. Egy hosszú pillanatig ez éppen elég, és egyszerűen élvezem az ismerős karok
érintését.
Elhúzódik, alaposan megszemlél.
- Tényleg te vagy az?
Elmosolyodok, bár érzem, hogy félszeg ez a mosoly.
- Személyesen.
- Az tölgylevél? - kérdi a nemesember. A türelmetlenség szinte árad róla; sűrű hullámokban
sugárzik; kezében az ezüst- brosst szorongatja. Ismae említette a nevét. Duval. Vagyis a
hercegnő törvénytelen születésű féltestvére.
- Hoztam valamit - mondom nekik. - Ott - biccentek abba az irányba, ahol Rémlovag és
Yannic vár, még nyeregben.
Duval arca úgy ragyog fel, ahogy Ismae arca felderült, ami­kor meglátott engem; ám mielőtt
hozzájuk rohanhatna, megra-gadom a karját.
- Súlyosan sebesült. Amint leszedik a lóról, segítség kell és hordszék, hogy mozgatni tudják.
És tegyék ezt feltűnés nélkül. Sok hírt hozok és egyik sem jó.
Duval megérti; elkomorulva ad utasítást az őröknek, hogy hívjanak segítséget, de ne
szóljanak senkinek, aztán siet üdvö-zölni barátját.
- Megcsináltad! - súgja Ismae nagy lelkesedéssel. - Kisza-badítottad. Tudtam, hogy képes
vagy rá.
Csak bámulok.
- Ismerted a parancsomat?
Megragadja a kezemet.
- Az én ötletem volt! Csak így tudtalak kijuttatni onnan. Valahányszor Guérande-ban láttalak,
aggódtam a biztonságod és elm éd épsége miatt. Most pedig itt vagy, és az űzött remegés
eltűnt a szemedből.
Nem tudom, hogy megcsókoljam, amiért kijuttatott d’Albret környezetéből, vagy pofon
vágjam, amiért annyi gondot és bajt hozott rám. Akárhogy is, szavai nagyon igaznak
csengenek. Már nem érzem úgy, mintha az őrület határán egyensúlyoznék.
Ismae belém karol, és elindulunk a többiek felé.
- Sosem bocsátom meg a tisztelendő anyának, hogy d’Albret udvarába küldött téged. Ennyi
erővel egyenesen a pokolba is küldhetett volna.
A pánik halvány hulláma remeg át rajtam, aztán csillapodik. Ismae nem tudja - soha nem is
tudta -, ki vagyok valójában, annak ellenére, hogy olyanok vagyunk, mintha édes testvérek
lennénk. Megmenekülök a további társalgástól, amikor Rémlovag felüvölt.
- A szent fogára! Életben van? Ez hogyan lehetséges?
Duval válaszol.
- Ugyanolyan csoda, ahogy tudsz ülni azon a lovon, te nagy ökör!
Ekkor Ismae és én kénytelen vagyok hátraugrani, ahogy vagy Fél tucat ember rohan üres
hordszékkel. Ismae ekkor Duval és Rémlovag felé mutat.
- Gyere! - Elengedem a karját, és a hordszék után sietek. - Muszáj megmondanom nekik,
hogyan ápolják a sebesültet.
Rémlovag hangosan tiltakozik, váltig állítja, hogy ő nagyon is jól van; figyelmeztetem Duvalt,
hogy Rémlovagnak nemcsak magas láza van, de a lábát sem terhelheti.
Duval és a férfiak tanakodnak.
- Szent Brigantia nővéreinek kolostorába visszük. Ha valaki be tudja gyógyítani a sérüléseit,
ők biztosan - szól Duval és rám pillant, jelezve, hogy hamarosam mindenre magyarázatot
akar tőlem; aztán utasítást ad embereinek, hogyan segítsenek a derék és meglehetősen
makacs harcosnak.
De nem könnyű dolog leemelni egy sérült, másfél mázsás férfit a lováról, és óhatatlanul
előfordul lökdösődés és egymás­nak ütközés. Rémlovag a fogát csikorgatja, arca elfehéredik,
és valami olyasmit mormog, hogy úgy rángatják, mint egy zsák krumplit. Aztán az egyik férfi
keze megcsúszik, a ló megugrik, a sérült láb a ló véknya és a segítő közé szorul, és Rémlovag
elveszti eszméletét.
Felsóhajtok.
- Attól tartok, ez újabban szokásává vált - mormogom a többieknek. - Bár talán jelen
helyzetben jobb is így.
Intek Yannicnak, hogy szálljon le a lóról, hogy megmutat-hassuk az eszetlen katonáknak,
hogyan lehet leszedni a vitézt a lóról úgy, hogy ne öljük meg igyekezetünkkel.

Nyilvánvaló, hogy Duval vívódik a barátjáért való aggodalom és a húgához való hűség között.
Biztosítom, hogy Yannic ugyan-úgy képes gondoskodni Rémlovagról, mint mi magunk. Ezért
szigorúan meghagyja embereinek, mit mondjanak a Szent Brigantia kolostor nővéreinek. Azt
is megüzente, hogy nemso­kára személyesen keresi fel őket. Aztán hozzám fordul.
- Most jöjjön ! Meghallgatjuk a beszámolóját.
- Természetesen, uram.
Ami azt illeti, alig várom, hogy kiadjam magamból mindazt, amit tudok. Mintha forró
parazsat hordoznék testemben, amely lassan, belülről hamvaszt. Nem lesz nehéz ettől a
tehertől meg­szabadulni.
Ismae belém karol. Lépdelünk Duval után a palota ajtaja felé.
- Hova vezet minket? - kérdem súgva.
- A hercegnő lakosztályába, ahol éppen a tanácsadóival ta­nácskozik.
- Ilyen késői órán?
Ismae elkomorul.
- Attól tartok, minden órán.
- És a tanácsadói...megbízhatóak?
Nem mondhatni, hogy meg lettem volna elégedve gyámjai, Rieux marsall és Madame Dinan
tevékenységével.
Ismae arcizma rándul.
- Hát, igen...ezért vannak olyan kevesen.

Miközben Duval a palota folyosóinak labirintusában vezet minket, kiterjesztem érzékeimet, a

dobogó szívek, lüktető pul­zusok hangzavarára hangolódok. Mintha száz kobzos egyszerre
verné hangszerének öblös testét.
Nézem az emberek arcát is, akik mellett elhaladunk; szol­gák, csatlósok, társalkodónők,
apródok. Próbálom megérezni jellemüket.
Duval egy kis helyiség felé vezet minket, ahol két ajtónálló őr van. Amikor meglátnak minket,
félreállnak, kinyitják nekünk az ajtót. A hercegnő egy nagy asztalnál áll, mellette három férfi;
a hercegnő elé terített térképet nézik. A z egyik férfi poros úti ruhában van; nyilvánvaló, hogy
nem sokkal korábban érkezett. A második férfi püspöki öltözéket visel; úgy kereng a
hercegnő körül, mint valami kövér, skarlátvörös varangy. A harmadik sovány és komoly;
homlokát erősen gondolkodva ráncolja. Megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy e
tanácsadóit nem ismerem, ami egyben azt is jelenti, hogy ők sem ismernek engem.
Most először látom a hercegn őt közelről. Fiatal és alacsony; bőre finom, szemöldöke szép
ívű. Bár még csak tizenhárom éves, van benne valami fenséges, amely tiszteletet vált ki az
em­berből. Belépésünk zajára mindenki kérdőn néz fel.
Duval elmosolyodik; a mosoly teljesen megváltoztatja arcát.
- Rémlovag itt van. Rennes falai között.
A hercegnő összeteszi két kezét, mintha imádkozna; szemét behunyja, fiatal arcán öröm
csillan.
- Hála Istennek!
- Ami azt illeti, azt hiszem, Mortain istenségnek tarto-zunk hálával ezért - jegyzi meg Duval
száraz hangon. - Mert Mortain vezette vissza hozzánk, általa.
Ekkor rám mutat, és minden tekintet felém fordul.
- Akkor a legmélyebb köszönetemet fejezem ki Önnek és a szentjének - szól a hercegnő.
Térdet, fejet hajtva mélyen meghajlok.
- Örömmel tettem, kegyelmes hercegnő. Mindazonáltal nemcsak a nemes lovagot hoztam el,
hanem nagyon fontos hí­reket is d’Albret gróf terveiről.
- Úgy érti, hogy az az ember nem elégedett meg azzal, hogy ellopta a városomat, és úgy ül
rajta, mint valami kotlós?
- Igen, így értem, kegyelmes hercegnő. Jelenleg is számtalan tervet sző, és bármelyik nagy
haszonnal kecsegtetheti.
A hercegnő jobbján a nagy testű ember int.
- Az ég szerelmére, kérem, mondja el, mi a terve!
- D ’Albret, Rieux marsall és Madame Dinan a kegyelmes hercegnő ellenében hatalmában
tartja a várost, és bár sokan van­nak, akik hűségesek maradtak a kegyelmes hercegnőhöz,
d’Albret gróf mindent megtesz, hogy ezt...nagyon megnehezítse.
– Egy pillanat, egy pillanat. Kezdje az elején. Hogyan tud-ták elfoglalni a várost a város
őrzőitől és elöljáróitól?
Mielőtt válaszolhatnék, valami suhogó hangot hallok, mintha kígyó siklana száraz fűben.
Abban a pillanatban tudom már, miért érzem olyan kényelmetlenül magam. Nyolc
szívdo­bogást érzek, de csak hét embert látok magam előtt.
Lassan, mintha álmodnék, megfordulok, és azt látom, hogy a Szent Mortain apátasszonya áll
mögöttem. Egy távoli sarokbahúzódott, mint egy pók; ezért nem láttam, amikor beléptem.
Kék szeme hűvösen figyel, szívem ólom.
Nem menekülhettem el a múltam elől. Egész idő alatt itt várt rám.
- Üdvözöllek, leányom. - Szavai elég barátságosak, de hangja hideg. Üdvözlő csókja
dermesztő és személytelen, mint maga a Halál. - Kitűnő munkát végeztél. Nagyon örülünk,
hogy képes voltál ilyen csodálatra méltó eredménnyel teljesíteni a rád sza-bott feladatot.
Mélyen meghajlok előtte, aggodalmas tekintettel figyelem. Ismae és Annith mindig nagyon
jól megértette magát az apát­asszonnyal, és mintha őszinte szeretet alakult volna ki
közöttük. Ami azt illeti, Annith mindig olyan bánásmódban részesült, mint valami udvari
üdvöske, Ismae pedig megmentőjének te­kintette a kolostor elöljáróját, mintha az
apátasszony saját kezű­leg emelte volna ki őt nyomorult paraszti sorból.
Az apátasszony és köztem egészen más a viszony. Kölcsönös ellenszenven és
bizalmatlanságon alapul; csak a közös cél kovácsolta össze: én menedéket akartam, ő pedig
pontos és halálos fegyvert, amellyel beteljesíttetheti Mortain akaratát. Ügy bízom benne,
mint egy viperában.
Int, hogy emelkedjek fel, majd a többiekhez fordul.
- Szeretném megjegyezni, hogy Sybella nagy utat tett meg, nagy nehézségek és veszélyek
közepette. Biztos vagyok benne, hogy szeretne illőképpen megjelenni önök előtt, amikor
el-mondja történetét.
Szavainak hatására hirtelen ráeszmélek, milyen mocskosnak tűnhetek az utazás
viszontagságai után; mintha valami szikla alól előmászott lárva volnék.
A hercegnő szabadkozik, hogy nem ajánlotta fel rögtön vendégszeretetét, és ragaszkodik
hozzá, hogy frissüljek fel,mielőtt beszámolok a tanácsnak. Annyira szerettem volna már
elmondani a híreket, hogy nem is gondoltam megjelenésemre addig, amíg az apátasszony rá
nem mutatott. Az alattomos te-hén. Nyilván szándékosan tette, hogy kibillentsen lelki
egyen-súlyomból.
Zavarom tovább fokozódik, amikor az apátasszony kijelenti, hogy maga kísér a szobámba.
Ismae idegesen pillant rám, ahogy térdet, fejet hajtok a hercegnő előtt, és elindulok a
tisztelendő anya után kifelé.
Útban a szobám felé egy szót sem szól, csak egy szolgáló-nak parancsol, hogy készítsen
fürdőt, és tegye rendben a szo­bát. Magasan hordja fejét, testtartása mereven egyenes,
ahogy a nagytermen halad át. Nem tudom, azért hallgat-e, mert fél, hogy valaki kihallgatja,
amit mond, vagy ezzel is csak engem akar elbátortalanítani.
Vidám tűz lobog a szobában. A kandalló elé állították a ká-dat, két szolgálólány éppen forró
vizet önt belé. Az apátasszony gyorsan elbocsátja őket. Amint kettesben maradunk,
megfor-dul, a szemembe néz. Szép arcát eltorzítja a harag.
- Mit keresel itt, Sybella? - sziszeg. - Csak az volt a felada-tod, hogy szabadítsd ki. Nem az,
hogy elkísérd Rennes városába.
Dacosan felszegem fejemet; részben azért, hogy erőt merít­sek, részben azért, hogy
bosszantsam.
- És hogyan jutott volna el ide, amikor úgy kellett ki von­szolnom a börtönből? Napokig
ápoltam a sebeit, mire képes volt lóra ülni... azt is csak úgy, ha a nyeregbe kötözték.
Az apátasszony orrcimpája remeg a bosszúságtól, mert bár-mennyire is szeretne, nem tud
vitatkozni logikámmal. Kezét habitusa ujjába rejti, és fel-alá járkál a szobában.
- De most nincs senkink Nantes városában.
- Nem számít, tisztelendő anya, mert egyetlen árulón sem láttam Mortain jelét. Sem Rieux
marsall, sem Madame Dinan, sem d’Albret nem volt megjelölve.
Nagyon figyelem, látom-e az arcán valami jelét annak, hogy megszegte az ígéretét, miszerint
ha visszamegyek, megölhetem d’Albret grófot.
Nem látom.
- Mégis, nagyon sokat jelentett, hogy ott voltál. Valakinek tájékoztatni kell a hercegnőt.
Hirtelen elönt a düh. Mérhetetlenül mérges vagyok, amiért nem is törődik azzal, hogy csalárd
módon visszaküldött abba a földi pokolba, ahol egy ideig a halál is vonzóbb volt nekem, mint
az élet, amit ott élni kényszerültem; az élet, amire ő kényszerített olyan hazugsággal és
csábítással, amelyről tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni neki.
Egy lépést teszek felé; kezemet ökölbe szorítom, nehogy arcul üssem.
- Nagyon sokat jelentett? Nagyon sokat? Kinek? És milyen áron? Azt ígérte nekem, hogy
megölhetem d’Albret grófot. Azt ígérte, hogy Mortain megjelölte és rám vár a feladat... nem
más szolgálóleányára, hanem rám ... én mehetek vissza oda, azért, hogy megöljem. Hazudott
nekem.
Apácafátylas fejét oldalra billenti és engem néz.
- Oly csekélység, mint Mortain engedélyének hiánya, nem tartotta volna vissza azt a Sybellát,
akit én ismerek. Meglehet, mégis erősebben kötődsz d’Albret grófhoz, mint Mortainhoz. Ami
azt illeti, a grófot régebb óta ismered és szolgálod.
Szavai kiszorítanak minden levegőt a tüdőmből; annyira megdöbbenek ettől a durvaságtól,
hogy hang nem jön ki a torkomon, és csak tátogok rá, mint valami hal.
Megvetően pillant rám.
- Szedd rendbe magadat, hogy elmondhasd a fejleményeket a hercegnőnek - mondja, azzal
habitusát felcsippentve kiviharzik.

Ahogy ott állok az üres szobában, az apátasszony szavai vissz-hangzanak fejemben; úgy
befészkelik magukat gondolataimba,mint nyüvek a rothadó hullába. Romlottnak,
jelentéktelennek érzem magam, mintha nem lenne szabad ebben a szobában, eb-ben a
palotában, ebben a városban lennem. Karomat dörzsölöm, aztán abbahagyom; mintha az
apátasszony vádja lenyúzta volna rólam a bőrt.
Aztán hála Istenek és minden szentjének, feltámad bennem a harag; édes, forró
indulathullám, amely hamuvá égeti fájdal-mamat. Azt tettem, amire utasítottak, azt tettem,
amit tenni fogadtam. Sokat kockáztattam, és visszamentem a legrosszabb rémálmomba;
mindezt azért, mert hittem az apátasszonyban...hittem, hogy bár nem kedvel engem, az,
hogy Mortaint szol-gálja, biztosíték arra, hogy igazságos lesz velem; hasznos esz-köznek
tekint, semmi többnek. Ám nyilvánvaló, hogy becsap-tak, én pedig hagytam, hogy a
legrosszabb fajta bábu legyek.
Ami ennél is rosszabb: nem voltam képes véghezvinni az egyetlen cselekedetet, ami az
egésznek értelmet adott volna: megölni d’Albret grófot.
A düh olyan erővel lüktet testemben, hogy megrázkódom. Körbenézek a helyiségben,
indulatomban keresek valamit, amit összetörhetek, elhajíthatok vagy tönkretehetek úgy,
ahogy az apátasszony tönkretett engem. De nem találok semmit. Nincs tükör, nincsenek
kristálytárgyak, csak gyertyák, amelyeket nem csaphatok a falhoz, mert abból tűz keletkezne,
és bár dühös va-gyok, annyira nem tombolok, hogy felégessem a palotát, amely-ben lakunk.
Gondolom, ez jelent valamit.
Inkább az ágyhoz megyek, megmarkolom a vastag, bur-gundi damaszt baldachindrapériát,
öklömre tekerem, a kelme­csomót a számba gyömöszölöm, és teljes erőből sildtok. Olyan
édes a megkönnyebbülés, hogy minden düh és harag távozik testemből, hogy újra és újra
sildtok. Csak ezután eresztem el a gyűrött damasztot kezemből, és fordulok vissza a szoba
felé, kissé nyugodtabban.
Elhagyom ezt a helyet, elhagyom Mortain szolgálatát. Figyelmeztetem a hercegnőt d’Albret
terveire. Amint mindent elmondtam nekik, amit tudok arról, hogy szándékában áll
beférkőzni a védők közé, megtettem kötelességemet. Mi van a Mortain iránti
kötelességemmel? Felhorkanok, mint Guion disznói. Ugyan mit értem el a szolgálatával?
E döntéstől fellelkesülve hátranyúlok, megoldom ruhám szalagját, vetkőzni kezdek. Jó érzés,
hogy végre kiléphetek mocskos gúnyámból. Mezítelenül lépdelek a kádhoz; kis boldogság: a
vizet levendulával és rozmaringgal illatosították. A hercegnő legalább nem fukarkodik
vendégszeretetével. Lassan, elégedett sóhajjal merülök fürdőmbe.
A hideg téli szelek ellen behúzták a vastag függönyöket; a szobában csak a kandalló tüze és
néhány viaszgyertya világít. Ahogy ott ülök, elképzelem, hogy minden haragom kipárolog
testemből; hagyom, hogy a meleg vízbe oldódjon, mert nem le­szek képes hatékony tervet
kiötölni, ha tisztánlátásomat saját haragom homályosítja el. Előrehajolok, fejemet is a vízbe
merí­tem, hajat mosok. Ki tudja, miféle élősködőket szedtem össze az elmúlt néhány
napban, az utazás során.
Éppen amikor kiemelem a fejemet a vízből, és a cseppeket dörzsölöm ki a szememből,
kopognak az ajtón.
- Sybella?
Ismae hangjának hallatán kiszólok:
- Gyere be!
Az ajtó nyílik és csukódik, ahogy Ismae sietve a szobába lép.
- Hoztam neked tiszta ruhát - mondja, szándékosan nem néz rám, mert meztelen vagyok a
kádban.
Ismerős szemérmessége felvidít; hátradőlök, karomat a kád szélén lógatom ki, ezzel teljesen
láthatóvá válik keblem. Csak hogy zavarba hozzam. Ám túl jól ismer engem, így csak
rosszallóan néz rám.
- Megmossam a hajadat?
Szeretném. Meglepetten fedezem fel magamban az érzést, mennyire hiányzott a barátság
kedves, gyengéd érintése. Mivel nagyon kívánom, csak vállat vonok.
- Ha akarod.
Nem hiszem, hogy nem lát át rajtam, mert az egyik asztalról elvesz egy üres kancsót, és
mögém lép.
Egyikünk sem szól, ahogy a meleg víz végigöblíti fejemet és hátamon csorog le.
- Nagyon aggódtam miattad — súgja. - Annith minden nap leste a hollókat, hátha hírt kapunk
rólad, hollétedről, arról, hogy jól vagy, de semmi. És hiába hallgatózott sok ajtónál, nem
tudta kideríteni, hova küldtek téged, és mi a megbízatásod. Miután hónapokig nem tértél
vissza a kolostorba, kezdtünk félni, hogy a lehető legrosszabb következhetett be.
- Most már tudod. D ’Albret udvarába küldtek .
A hátam mögött áll, de érzem, hogy Ismae egész testében megborzong.
- Nem is értem, hogyan volt képes az apátasszony ezt kérni egy novíciától.
Egy pillanatig, egy röpke, merész pillanatig fontolgatom, hogy elmondjam Ismae-nek az
igazat...hogy a saját csal-domhoz küldött vissza... de nem vagyok biztos abban, hogy hajlandó
vagyok ezt kockáztatni... még neki sem merem el-mondani.
- írnom kell Annithnek. Nagyon megkönnyebbül, ha megtudja , biztonságban vagy. Minden
üzenetet elolvasott titokban, ami távozásod óta a kolostorba érkezett, olyan nagyon akart
va-lami hírt kapni rólad. Ha kipihented magadat, magad is írhatsz neki. Az még jobb lenne.
- írni fogok neki - felelem félszívvel; az egyszerű igazság az, hogy irigy vagyok Annithre,
nővéremre az Úrban. Még sosem irigyeltem jobban azért, hogy különleges helye van a
kolostor szívében.
- Kapott már valami küldetést, vagy még mindig hiába vár arra, hogy megkapja első kinti
feladatát?
Ismae lenvászon törölközőt ad át nekem, amellyel megszárítkozhatok.
- Hogyan jöttél rá, hogy végig az volt a tervük, hogy Annith soha ne tegye ki a kolostorból a
lábát? Üzenetet kaptam tőle nem sokkal azután, hogy Nantes városába indultál. - Közelebb
lép hozzám. - Sybella, az a szándékuk, hogy ő legyen a kolostor új látnoka. Vereda nővér
beteg; azt akarják, hogy Annith vegye át a helyét.
Ezért nem jött parancs d’Albret meggyilkolására? Nemcsak én nem láttam, hanem Vereda
nővér sem?
- Legalább biztonságban van - mondom, és arra gondolok, milyen gyakran vágytam vissza a
vastag falak közé.
- Biztonságban? - kérdi Ismae élesen. - Vagy megfojtja a bezártság? Ha emlékezeted nem
csal, felidézheted, hogy három évet is alig bírtál ki azok között a falak között, nemhogy a
tuda-tot, hogy egész életedre ott kell élned, bezárva.
Összerezzenek ettől az emléktől, és önkéntelenül csodálom, megérkezésem után milyen
keményen küzdöttem azért, hogy elmeneküljek onnan. Eszembe jut Nantes, ahogy d’Albret
ott lemészárolta a hűséges szolgákat, a rémület Tilde szemében, és az éjszakai kaparászás
ajtóm deszkáján.
- Mily bolondság volt tőlem! - felelem halkan.
Tiszta ruhát ad rám, és meglágyul tekintete.
- Tudom, hogy d ’Albret udvarában több borzalmat kellett átélned, mint bármelyikünknek.
De igazán, Sybella, nem hiszem, hogy megérted, milyen nehéz hátramaradni, otthagyatva
lenni, úgy érezni, hogy sosem kapsz esélyt képességeid bizonyítására, arra, hogy részt vegyél
abban, amit a többiek tesznek. Különösen Annith viseli ezt nehezen, aki egész életében erre
tanult, erre készült.
- Két hétig sem maradna életben a kolostor falain túl - je-lentem ki éles hangon.
Ismae csalódottan néz rám.
- Most már sosem tudja meg, ugye?
Mivel nincs szívem vitába szállni vele, inkább témát váltok.
- Mi van közied és Duval között?
Hirtelen nagyon elfoglalja magát azzal, hogy egy-egy pohár bort tölt nekünk.
- Miből gondolod, hogy van valami közöttünk?
- Abból, ahogy egymásra néztetek. És abból, hogy szót fo-gadtál neki, amikor azt mondta
neked, hogy ne öld meg, akiről beszéltetek. Tehát szerelmes vagy belé?
Ismae kis híján elejti a boroskelyhet, amit éppen átadna nekem.
- Na de Sybella!
- Te tényleg szerelmes vagy.
Átveszem a kelyhet, egy korty bort iszom, próbálom eldön­teni, mit gondoljak erről.
- Mi késztet arra, hogy ilyet mondj?
- Egyrészt az, hogy elpirultál.
A kehely szárát forgatja.
- Meglehet, csak a nagyon tapintatlan kérdéseid hoznak zavarba.
- O, nem. Te nem vagy olyan földhözragadt. Ráadásul ne feledd, ki tanított csókolózni. Duval
sokat köszönhet nekem.
Ismae képtelen visszafogni magát. Felkapja a nedves törölközőt és hozzám vágja.
- Ez bonyolult - mondja.
Valami okból Rémlovag jut eszembe. A bort forgatom a kehelyben.
- Mindig az - mondom, azzal kiiszom az italt.
- Feleségül kért.
Ez meglep, de ettől csak még jobban kedvelem ezt az embert.
- Nem vagy még mindig a disznópásztor felesége?
- Nem. Azt a házasságot nem háltuk el, és a tisztelendő anya semmissé tetette a kolostorban
töltött második évemben.
- Mit mondtál Duvalnak?
- Azt, hogy gondolkodom rajta. Mert bár szeretem, és min-dig is szeretni fogom, nagyon
nehéz ismét ilyen nagy hatalmat adni magam fölött egy másik embernek.
- Mit mond a tisztelendő anya?
Ismae az orrát ráncolja, és újratölti boroskelyhét.
- Ez is az egyik oka, amiért kiestem a kegyeiből.
- Te? Hiszen te és Annith voltatok a kedvencei.
- Nem - mondja Ismae fejét határozottan ingatva. - Nem én voltam a kedvence; a vakon hívő,
engedelmes tanítványt imádta bennem.
Ebből tudom, hogy Ismae milyen nagyon megváltozott.
Mielőtt folytathatnánk a beszélgetést, kopognak az ajtón. Ismae nyitja ki. Súgva, élénken
beszélget valakivel, aztán be-csukja az ajtót, és visszafordul hozzám.
- A tanács ülésének mára vége. Holnap folytatják. A her­cegnő húgának állapota rosszabbra
fordult, és azt kívánja, hogy keverjek altatót a kislánynak.
Homlokom ráncba rándul.
- Hiszen te méregkeverő vagy, nem gyógyító, akinek a szol­gálatait igénybe lehet venni.
Ismae szomorú mosollyal néz rám.
- Ez is, az is tánc a Halállal.
Mivel Ismae egyik ruhája van rajtam, a palota ajtónállója tisz-teletteljesen szalutál, és nem is
próbálja megakadályozni távo-zásomat. Kilépek a hideg éjszakába, elindulok a foghíjas
sorban álló fáklyák megvilágította híd felé. A fáklyák fénye az alanti sötét vízben tükröződik.
Ez a híd vezet a kolostorba is, ahol Rémlovagot ápolják. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy
nem azért hoztam el ilyen messzire, hogy Szent Brigantia nővéreinek keze között pusztuljon
el.
Elérek a kolostor főkapujához. Zárva van. A kaputól jobbra rongycsomónak látszó halom.
Beletelik egy pillanatba, amíg rájövök, hogy ez kupac az alvó Yannic; olyan hűséges, mint a
legjobb kutyák. Kétségtelen, hogy kiűzték a kolostorból, miután kiderült, hogy eléggé
egészséges férfi. Ezen a küszöbön csak be-teg vagy sebesült férfi juthat át. Fontolgatom,
hogy csengetek, és ezzel értesítem jelenlétemről az egész kolostort, aztán elvetem ezt az
ötletet. Mi van akkor, ha nem engednek be? Vagy ami még rosszabb: ha megkérdezik, mit
keresek ott. Egy pillanatra erőt vesz rajtam a bizonytalanság. Rémlovagnak biztosan nincs
szüksége rám. Most biztosan nincs, amikor hazánk legjobb gyó-gyítói gondoskodnak róla.
Megtorpanok. Miért is vagyok itt?
Rémlovag biztonságban van. Hamarosan képes lesz segíteni a hercegnőnek. Az én szerepem
az ő életében véget ért. Alysenek nem segíthettem, de őt megmentettem d’Albret-től. Ez
le-gyen elég.
Miért érzem mégis szükségét, hogy itt maradjak? Miért vo-nakodom olyan nagyon a
távozástól?
Ha nem én éreznék így, hanem valaki más, szerelemnek ne-vezném az érzést, de én... én túl
okos vagyok ahhoz, hogy újra odaadjam valakinek a szívemet. Különösen úgy, hogy ez felér
egy halálos ítélettel annak, akit szeretek.
Felszínre akar törni a régi, ismerős rémületörvény. Nem küz­dők ellene, próbálom megnyitni
magam előtte. Jöjjön.
Emlékszem a sikolyra. Es a vérre.
Eddig jutok. Ekkor az emlék fájdalommá oszlik.
Zavartan megfordulok, és elindulok a kolostort körülzáró magas fal mentén; egy alacsonyabb
szakaszt vagy hátsó ajtót keresek, amelynek zárját feltörhetem.
Ekkor látom meg a kihajló ágat. Vékony; túl vékony ahhoz, hogy elbírja egy férfi súlyát; az
apácák valószínűleg ezért nem vágták még le. Nekem azonban nem túl vékony.
Vállamra vetem köpönyegemet, majd keresek egy erősebb göböt, amin megvethetem a
lábamat. Hosszút kell lépni a következő ágig; nem sok hiányzik, hogy elérjem, ezért fel kell
másznom az ágon, de ezzel valószínűleg tönkreteszem Ismae ruháját.
Mivel a ruha is a kolostoré, nemigen bánom.
Kezem az ágra kulcsolódik, és diadal érzése önt el, ahogy felhúzódzkodom. Az ág recseg és
meghajlik, de nem törik le. Lelapulok, hogy súlyom egyenletesen oszoljon el, úgy kúszom
óvatosan, remélve, hogy az ág nem törik el, és nem zuhanok a földre, nem töröm ki a
nyakamat. Mortain nyilván nem azért hozott ilyen messzire, hogy ilyen gyalázatos véget
érjek.
Végre alattam van a fal. Lábammal rálendülök, és eleresz-tem az ágat, amely ruganyosán
felemelkedik: Körülnézek. Ez a kolostor külsőre nagyban hasonlít Szent Mortain
kolostorához. Látom a hosszú, alacsony épületet, az apácák hálótermét és a nagyobb
refektóriumot. És persze magát a kápolnát. De vajon hol tartják a betegeket, sebesülteket?
Egy, a többitől elkülönülve álló épület ablakán halvány fény szűrődik ki. Akár ott is
kezdhetném a keresést. Talán egyetlengyertya vagy olajlámpás ég, hogy az apácák láthassák
alvó be-tegeiket.
Leereszkedek a falról; zöld kertbe érek. Lábam a növé-nyekbe ütközik, nyomomban
gyógyfiivek dús illata száll; olyan növényeké, amelyeket Brigantia nővér is használ híres
főzetei­hez és tinktúráihoz.
Ugyanezekből készítjük Szent Mortain kolostorában ha­sonlóképpen hírhedt mérgeinket.
Az ösvény felé lépdelve igyekszem a lehető legkisebb kárt okozni a növényekben, aztán a
lapos, kerek lépőköveken az épü­let felé indulok, amit az ispotálynak remélek. Az ajtó
közelében megállók, a falhoz simulva az árnyékba rejtőzöm. Behunyom szememet, érezni
próbálom, hányán lehetnek odabent.
Rögtön megérzem az erős, lüktető pulzust, és kis híján el- mosolyodok, hogy Rémlovag
milyen könnyen felismerhető. Vannak odabent más pulzusok is, gyengék, erőtlenek...
bete­geké talán. A másik lassú és egyenletes pulzus talán az ápoló nővéré.
Remélem, hogy észrevétlenül beosonhatok és megnézhe-tem, hogy van Rémlovag, aztán
egyszerűen kilopózom. Ter­vemet azonban felborítja egy öreg apáca; az ajtó mellett ül, és
mozsárban halkan őröl valamit. Biztos vagyok abban, hogy nem csaptam zajt, és
hasonlóképpen biztos vagyok abban is, hogy sűrű árnyék rejt. Az apáca azonban valamire
felfigyel, mert megmoccan, felnéz. Mivel semmi értelme színlelni, ellépek a faltól, felkészülök
a magyarázkodásra, miért vagyok itt.
Szeme tágra nyílik, amikor meglátja rendi habitusomat; a mozsarat tartó keze elfehéredik.
- Kiért? - kérdi súgva. - Kiért jött?
Nem tudnám megmondani, mi dühít jobban: a félelme, vagy feltételezése, hogy megölni
jöttem valamelyik páciensét.
- Senkiért, nővér. Csak azért vagyok itt, hogy megtudjam, hogy van a Rémlovag nevű beteg.
Én kísértem ide Nantes városából, és a saját szememmel szeretném látni, hogy
erőfeszítésem nem volt hiábavaló, nem pusztul el az itteni ispotályban.
Bosszúsan szusszan, félelme elpárolog.
- Természetesen nem pusztul el az ispotályunkban. - Arckifejezése lényegesen lágyul. —
Maga az a bizonyos Alyse? Mert álmában őt szólongatja.
- Nem. Alyse a szeretett nővére. Három éve halott.
Meglep, mennyire mély csalódottság vesz rajtam erőt, ami­ért nem az én nevemet mondja.
- O! — szól az öreg apáca együttérzőn, mintha valahogy tudná, mit érzek. - Akkor bizonyára
Sybella. Ezt a nevet is em-legeti, amikor ébren van.
Az öröm rebbenésétől hevesebben ver a szívem. Komoran nézek, hogy ne lássa örömömet.
- Most azonban alszik - folytatja. - Ami azt illeti, ópium - és macskagyökér tinktúrát kellett
adnunk neki, hogy lenyugtas-suk. Azt bizonygatta, hogy a saját lábán képes távozni innen,
hogy a hercegnőnek segítsen, bár a teste ennek ellenkezőjéről nyilatkozott, és a szemét is
alig tudta nyitva tartani, nemhogy felülni lépes lett volna.
- Nem fogom felébreszteni — ígérem. - Csak meg akarok bizonyosodni arról, hogy jól van.
Az apáca bólint, engedélyt ad és mozdulok, hogy bemenjek hozzá, de megállít.
- Jut eszembe, akárki kezelte a beteg sebeit az úton, kitűnő munkát végzett. Az a férfi
nemcsak az életét, hanem a lábát is ennek az ápolónak köszönheti.
Szavai a kelleténél sokkal nagyobb örömet okoznak nekem; jól-esik a tudat, hogy a kezem
nemcsak ölni, hanem gyógyítani is tud, és minden önfegyelmemet igénybe kell vennem,
hogy örömömet ki ne mutassam. Megfordulok, elindulok Rémlovag fekvőhelye felé.
Az ispotály ágyainak harmadán fekszik beteg, többnyire öregek, gyengék. Hátborzongató a
csend. Nincs mocorgás,nyögdécselés, halk segítségkérés. Talán mindenkinek hódító szert
adtak.
Elég könnyít megtalálni Rémlovag hatalmas alakját, egy-forma fehér lenvászon takarókkal
fedetten is, mert kétszer ak-kora, mint a többi páciens. Megnyugvással látom, hogy mellette
mindkét ágy üres. így legalább egy kicsit zavartalanabbá be-szélgethetünk.
Olyan mozdulatlanul fekszik, mintha márványkőből lenne kifaragva; többnyire pirospozsgás
arcszíne most fakó a gyér fény és a fáradság miatt. Arca még csúnyábbnak tűnik, markáns
vo­násain a helyiségben világoló néhány olajmécses fénye villózik. Valószínűleg arcára simuló
dús, hegyes szempillája a legszebb.
Csodálom ezt az embert, aki elragadott abból a rémálomból, mert azt akarta, hogy ne
eshessek áldozatul d’Albret szörnyű haragjának.
Azok után sem hagyott ott, hogy harci kedvének felszítása érdekében borzalmas vádakkal
illettem. Mit lát, amikor rám néz? Egy földi boszorkányt? Házsártos sárkányt? Valami
elké-nyeztetett nemes kisasszonyt, aki azt játssza, hogy a hazát szol-gálja?
Visszanézek az ápoló nővérre és látom, hogy kisebb lángra vette olajmécsesét, és elfeküdt
priccsén; pihen, amíg valamelyik páciensének szüksége lesz rá. Mivel senki nem lát, a padlóra
ülök, hátamat az ágy keretéhez támasztom. Csend van. Nagy csend. Hallom, ahogy a levegő
ki-be jár Rémlovag tüdejében, hallom, ahogy a vér áramlik ereiben, hallom a pulzusát; erős,
egyenletes, élő. Lassan a d’Albret okozta félelem, az üldözés rettenetének egy része
kiszivárog belőlem. Ekkor Rémlovag álmában megmoccan, ép keze kicsusszan a takaró alól,
le az ágy szélén.
Kezét nézem; vastag, erős ujjait, a rengeteg sebet, heget. Képtelen vagyok türtőztetni
magam; közelebb csusszanok, mert mardos a kíváncsiság, milyen érzés lenne, ha ez a kéz a
vállamat érintené.
- Tudtam, hogy hiányozni fogok Önnek.
Csak az élethossznyi fegyelem tart vissza, hogy talpra ne ugorjak Rémlovag hangjára.
Felhorkanok, hogy leplezzem a torkomból feltörő meglepetés hangját.
- Nem hiányzott. Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem veszett kárba az
erőfeszítésem, amellyel ide hoztam.
- Bódítószert diktáltak belém - mondja dühösen.
- Azért, mert túlontúl ostoba volt; nem feküdt nyugton, hogy hagyja a testét gyógyulni.
- Ön nem adott nekem bódítószert - mutat rá.
- Azért, mert a nyüves testét el kellett juttatnom az ország egyik végéből a másikba. Legyen
nyugodt, ha az én kezelésem alatt maradt volna, itt már tőlem is bódítószert kapott volna.
- Hmmm. - Egy pillanatig egyikünk sem szól, majd felteszi a kérdést: - Hogy van a hercegnő?
- Minden bizonnyal személyesen fogja meglátogatni. Ahogy Duval és vele az egész kis tanács
is, valószínűleg.
Feszeng, takaróját rángatja.
- Nem akarom őket ilyen állapotban fogadni. Mint valami csecsemő a bölcsőben.
- Nekik maga egy hős, és szeretnének köszönetét mondani az értük hozott áldozatáért.
Újabb artikulálatlan hangot ad ki.
- Biztos, hogy maga nem álruhás ökör? - kérdem.
Válaszul megint felmordul.
- Csodálkozom, hogy amíg én aludtam, nem küldték el Önt valami más bolond lovagot
megmenteni.
- Még nem.
- Ha nem vigyáznak, hamarosan sok férfiember zárja magát várbörtönbe, hogy Ön
megmenthesse őket.
- Akkor kétségtelenül elpusztulnak ott, mert ezt én nem csinálnám még egyszer végig.
- Hol van Yannic?
- A kolostor főkapuja előtt táborozott le. A betegeken kívül nem engednek férfiembert a
kolostor falai közé.
Várom, Hogy mi lesz a következő kérdése, aztán mellkasából halk morajt hallok. Elaludt.
Halvány mosolyt engedek meg ma­gamnak, mert ha már elég jól van ahhoz, hogy évődjön
velem, akkor elég jól van ahhoz, hogy életben maradjon. Kényelmeseb-ben elhelyezkedem a
padlón, azzal az elhatározással, hogy csak néhány percig maradok.

Később álomtalan álomból ébredek. Pislogok; azt látom, hogy a lámpákban már inog a láng,
az olaj szintje veszélyesen leapadt. Még nincs reggel. Rémlovag kezének súlyát érzem még a
vál-lamon; aztán lassan, óvatosan kicsusszanok alóla; nem akarom felébreszteni.
Nem akarom, hogy tudja, pontosan hol és hogyan töltöttem az éjszakát.
A kolostor előtt megállók, a városkapu felé fordulok. Már elmehetnék. Egyszerűen
végigmehetnék ezen az utcán a város kapujáig, át a hídon, és örökre eltűnhetnék innen. Nem
kellene többé az apátasszonynak engedelmeskednem. Nem fenyegetne többé d’Albret.
Ám a keserű igazság az, hogy nincs hová mennem. Nincs ott-honom, ahová visszatérhetnék,
nincsenek rokonaim, akik befo-gadnának, a kolostor pedig ezek után biztosan bezárul
előttem.
Dolgozhatnék fogadóban szolgálóleányként...ha alkalmaz­nának. Ám ilyen nehéz időkben az
emberek nem bíznak meg idegenekben.
Megkereshetném Erwant, és a szénégetőknél próbálhatnék szerencsét. Vagy visszatérhetnék
Bette-hez, és feleségül mehet-nék egyik kedves, buzgó fiához. Bármelyikükkel egészen jól
el-boldogulnék.
Ám megesküdtek, hogy Rémlovag oldalán harcolnak a kö­zelgő háborúban.
Helyzetem komor valóságától kis híján felnevetek. Szép vagyok, művelt és mindenféle
hasznos és halálos képességgel rendelkezem, ám az egész együtt nem ér annyit, mint egy
vödör moslék.
Összehúzom magamon a köpönyeget a hideg szélben, és megyek tovább a hídon. A kapuház
közelében járok, gyorsan megigazgatom fegyvereimet, hogy a derekamra és alsó karomra
rögzített tőrkések diszkréten kilátsszanak. Jobb, ha azt gondol­ják, hogy Mortain
megbízatását hajtottam végre, mintha azt gyanítanák, hogy az éjszakát Rémlovag lábánál
összekucorodva töltöttem, mint valami szomorú kutya.
Az őrszem csak bólint. Meglátja habitusomat és fegyvere­imet; int, menjek tovább. Ügy
tűnik, a régi szentek rendjeinek megadják a kellő tiszteletet Rennes városában.
Szobámba érek; megnyugvással tölt el, hogy nincs bent senki. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
levetkőzzek; csak megla­zítom a kötőzsinórokat, bemászom az ágyba, és behúzom az ágy
baldachinját, hogy kirekesszem a reggel fényeit. Imádkozom, hogy a következő néhány
órában senkinek ne legyen szüksége rám, mert teljesen használhatatlan leszek, amíg
legalább egy ki-csit nem alhatok.
Nem sokkal később arra ébredek, hogy valaki kopog az ajtón. Fiatal szolgálólány lép be, friss
vizet hoz a reggeli mosakodás­hoz és a hírt, hogy a hercegnő tanácsadói körében várnak.
Erre a hívó szóra úgy kiugróm az ágyból és olyan gyorsan felöltözöm, mint semmilyen más
hírre, mert az igazság az, hogy nagyon szeretném már elmondani mindazt, amit tudok, és
ezzel megszabadulni a tehertől.
Amikor másodszor is kopognak az ajtón, sietve nyitom ki. Ismae és Lord Duval áll odakint.
Nem tudom eldönteni, vajon nagy megtiszteltetésnek vegyem, vagy aggódjak e kíséret miatt,
de Ismae melegen üdvözöl, és Duval tekintete is elég barátsá-gos, amitől kissé
megkönnyebbülök.
Duval szertartásosan meghajol előttem.
- Amennyiben nem tartja nagyon megterhelőnek, szeretnénk mielőbb megtudni részletesen,
mi történt Nantes városában.
- Természetesen elmondom, milord - felelem, azzal kilépek a folyosóra. Ismae biztatóan
kacsint rám.
Duval díszesebb terembe vezet, mint amelyben előző este összegyűltek. A két ajtónálló
felismeri Duvalt, üdvözlésül bó-lintanak, majd félreállnak, és ajtót nyitnak neki.
Bár megfürödtem és tiszta ruha van rajtam, még mindig va-lahogy mocskosnak érzem
magam; mintha soha nem tudnám lemosni magamról a szennyet, hogy a d’Albret család
tagja va­gyok. A térképeket félretették, az asztalon boroskancsók és szép mívű ezüst
boroskelyhek állnak.
Szemem rögtön a helyiség sarkába rebben, a tanács asztalának végére. Rémlovag ott van.
Hordszékben hozták át azispotályból, székre ültették és valami zsámolyfélét tettek eléje,
hogy lábát felpolcolva ülhessen. Ennek nem örül túlságosan, és folyton megpróbál felállni.
- Nem lenne szabad ülnöm a hercegnő jelenlétében - mor-dul.
A Szent Brigantia kolostor kék habitusát viselő apáca türel­mesen rámutat, hogy minden
tanácsnok ül.
- De én egyszerű lovag vagyok, nem tanácsnok.
- Nos - szólal meg a hercegnő, a vitát eldöntendő -, most már az. Sir Benebic Waroch,
kinevezem Ont tanácsom tagjává, hogy tanácsadóként segítsen nekem, hogyan lehet
megnyerni ezt a háborút. Mi a válasza?
Szinte komikus, milyen meglepett képet vág.
- Alázattal elfogadom, kegyelmes hercegnő - feleli, azzal mozdul, hogy felálljon és
meghajoljon, ahogy az etikett előírja, de az apáca visszanyomja a székre.
A hercegnő hozzám fordul.
- Remélem, kényelemben töltötte az éjszakát, és jobban érzi magát.
- Igen, kegyelmes hercegnő. Köszönöm figyelmességét, vendégszeretetét.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek Önért, aki olyan nagy szol-gálatot tett nekem.
Duvalnak int, aki egy székhez kísér, és kezembe ad egy ke-hely bort. Elfogadom; örülök, hogy
valami van a kezemben, és nyugtalanul pillantok a jelenlévőkre, akik közül többeknek a
ne-vét sem tudom.
Mintha kitalálná a gondolatomat, Duval szólal meg:
- Talán célszerű lenne néhány bemutatást megejteni. - Ajka nagyon kellemes mosolyra ível. -
Az apátasszonyt, és Rémlo-vagot már ismeri. Az úr Montauban kancellár, aki sok csatában
harcolt apám oldalán. Jean de Chalon, a hercegnő unokabátyja nemrégen szabadult a francia
régens fogságából. Dunois tábornagy, akit, ha jól sejtem, látott, amikor a hercegnőt lován
maga elé véve biztonságba vitte, és Rennes püspöke, áld a saját kezével tette az uralkodói
koronát a hercegnő fejére. Azt hiszem, a töb­bieket ismeri. Most pedig, demoiselle,
szeretnénk hallani, mit tervez d’Albret.
Mély levegőt veszek.
- D ’Albret nem mondott le arról a tervéről, hogy feleségül vegye a hercegnőt, és ha
szükséges, ezt akár erővel szándékozik elérni.
Dunois tábornagy felhorkan.
- Ezt nyilvánvalóvá tette már Nantes mezején, amikor csap-dát állított nekünk. Nem
gondolhat minket olyan bolondnak, hogy adunk neki még egy esélyt. Többé nem csaphat be
minket.
Hangjának lekicsinylő tónusa bosszant, de Ismae közbeszól.
- Sybella figyelmeztetett minket a csapdára - mutat rá ta-pintatosan.
Szemem sarkából látom, hogy az apátasszony szemöldöke csodálkozón rebben.
Dunois tábornagy fejet hajt.
- Akkor, úgy tűnik, még nagyobb hálával tartozunk Önnek, mert megmentett minket a biztos
katasztrófától. De a hercegnő már egészen biztosan jó helyen, biztonságban van. Itt nem kell
félnie d’Albret gróf mesterkedéseitől.
Fejemet ingatom.
- Sajnálattal vagyok kénytelen ellentmondani. Ez nem így van. Mert ez még nem a történet
vége. A gróf jelenleg is azt tervezi, hogy Rennes városa ellen vonul.
Pillanatnyi csend tölti be a helyiséget, aztán Dunois tábor-nagy a fejét ingatja.
- Nem lehet annyira bolond.
- Nem is beszélve arról, hogy ez lehetetlen - mutat rá Montauban kancellár. - A falak tizenkét
láb vastagok, ez elég védelem bármilyen támadó erő ellen, amit ránk hozhat.
Kissé előrehajolok.
- Feltéve, ha a támadás nem a várfalon belülről indul.
Újabb döbbent csend. Már mindenki csak rám figyel.
- D ’Albret gróf nem csak kegyetlen, de ravasz is. Már elküldött néhány kisebb csoportot,
hogy szivárogjanak be a városba. Amikor megvalósította, amit akart, Rennes ellen vonul, és
üzen a benti embereinek, hogy nyissák meg neki a város kapuit, le­hetővé téve ezzel
hadának, hogy felhagyjanak az ostrommal, és egyszerűen bevegyék a várost.
- De ha ezt tudjuk, meg tudjuk állítani - szól Dunois. - Több mint nyolcszáz katonánk van itt
Rennes-ben, létszámban jóval felülmúlják az ő maroknyi emberét.
- Egészen biztos ebben? Minden emberét látásból ismeri, tábornagy? Nem lehetséges, hogy
a nyolcszáz között d’Albret sok szabotőre rejtőzik?
A tábornagy állkapcsa megfeszül, de egy szót sem szól, ezért folytatom.
- Nem hiszem, hogy pontosan érti d’Albret kegyetlenségé-nek valódi jellegét. Nem lesz
könyörületes. Olyan háborút fog vívni, hogy kiirtsa a bátorságot az emberek szívéből. Nem
ejt foglyokat, nem gyakorol irgalmat, nem gyűjt váltságdíjat.
- Ez ellentétes a tisztességes hadviselés minden szabályával, demoiselle, és ez nagyon súlyos
vád - szól Montauban kancellár. - Feltételezem, jó oka van ezt mondani.
Csalódottság kavarog gyomromban, keserű, mint az epe. Miért is gondoltam, hogy hinni
fognak nekem?
- Jó oka van. - A hercegnő szólalt meg, mindenki felé fordul. - Ne feledjék, ez az ember
megpróbált csapdába ejteni en­gem, miközben jóhiszeműen tárgyaltunk Rieux marsallal. Ez
nem olyan emberre vall, aki tiszteletben tart bármilyen szabályt, bármilyen kötelezettséget.
Ráadásul Guérande falai között megpróbált testi hatalmába keríteni, és sikerrel járt volna, ha
Ismae nem akadályozta volna meg.
Ezt minden jelenlévő döbbenten hallgatja. Kivéve Ismae, Duval és Rémlovag.
- Biztos abban, hogy nem értette félre a szándékát, kegyel­mes hercegnő? - kérdi a püspök,
és legszívesebben hatalmas po-font adnék lágy, fehér arcára.
- Igen - feleli a hercegnő kurtán, határozottan.
Miközben a hallgatóság próbál felocsúdni ebből a döbbe­netből, úgy döntök, új
megközelítéssel próbálkozom.
- Elmondhatom, hogyan vették be Nantes városát? - kér­dem megtévesztően lágy hangon.
- Kérem, demoiselle - szól Dunois tábornagy. - Nagyon kí-váncsiak vagyunk.
- Rendben. - Iszom egy korty bort, megerősítem magam, aztán belekezdek. - Rieux marsall
haladt menetoszlopunk élén; a város tárt karokkal fogadott minket. Először azt hitték, a
her­cegnő tért vissza, és bár csalódottak voltak, hogy nincs az érkezők között, nem értették,
milyen ordas árulás folyik. Amint d’Albret és Rieux bevették a várat, bereteszelték a kapukat,
és a bent re­kedteket választás elé állították. Kardél előtt. Ela megtagadták a hercegnőt,
életben maradhattak. Ez volt az egyetlen választásuk.
A kandallóban égő tűz lángjait nézem.
- Lord Roscoff és Lord Vitre meghalt még azon az éjje-len. Lord Mathurin, Lord Julliers, Lord
Vienne és Lord Blaine megtagadta a hercegnőt; hűséget esküdtek d’Albret grófnak és Rieux
marsallnak.
Felpillantok, látom a hercegnő döbbent tekintetét.
- Az alantasabb szolgák hűségesebbek voltak Önhöz, ke­gyelmes hercegnő. Minden második
meghalt közülük azon az éjszakán. Amikor a városból küldöttség érkezett, és tudni akar-ták,
mi történik, katonákat küldtek a városba, hogy erőszakolják meg a polgárok lányait és
feleségeit, így biztosítva együttműkö­désüket. Nem telt bele sok idő, d’Albret
maradéktalanul érvé-nyesítette akaratát, és sajátos rémuralmát kiterjesztette a városra.
A hercegnő arca falfehér. Halántékához emeli kezét, látom, hogy ujjai remegnek.
- O, az én szegény, szerencsétlen népem! - súgja. - Annyi halál, mind miattam!
- Nem! - csattan fel Duval. - Az a sok halál d’Albret lelkén szárad, nem az Övén!
Jean de Chalon ekkor szólal meg először:
- Az ilyen fokú kegyetlenség nagy érték lehet, ha a saját ol-dalunkon áll. Figyelembe véve a
gróf úr könyörtelenségét és azt, hogy a franciák mennyire rettegnek az Ön és a gróf úr közt
létrejöhető kötelékről, talán ez a kötelék, ez a szövetég a legjobb esély arra, hogy a
hercegség független maradjon.
A hercegnő mintha magába roskadt volna valami felisme­réstől; kisebbnek, fiatalabbnak
tűnik.
- Ó, milyen bűnt követek el, amikor elvárom népemtől, hogy szenvedjenek, hogy ne kelljen
férjhez mennem! Nem hagyhatom, hogy ilyen erőszak és ennyi halál hulljon az egész
királyságra, csak azért, hogy elkerülhessek egy kellemetlen há-zasságot!
- Nem!
Duval, Rémlovag és én egyszerre kiáltunk. Egy pillanatig nagyon furcsa csend honol, aztán
Duval folytatja.
- Nem mehet feleségül ahhoz a vadállathoz!
- Szerető fivérként beszél, Duval, nem tisztán látó tanács­adóként - mutat rá a püspök. -
Ebben a helyzetben talán való-ban ez a legjobb, amit tehetünk.
Legszívesebben megragadnám ezeket a‘férfiakat a válluknál fogva, és addig ráznám őket, míg
a fogaik összekoccannak, az-tán feltenném nekik a kérdést, hogyan lehetnek ennyire vakok.
Féktelen düh kezd feltörni belőlem; harag, amiért ezek a férfiak oly készségesen
kiszolgáltatnák ezt a lányt egy olyan férfinak, mint d’Albret. Semmi nem változott: a
hatalomban levő férfiak semmi rosszat nem tudnak elképzelni a magukfajtáról.
Hirtelen saját titkaim súlya fojtogat. Ha volt valaha ok, hogy megtörjem az évek hosszú során
át tartott hallgatást, hát most eljött a pillanat: meg kell akadályozni, hogy ez az ártatlan lány
d’Albret legújabb áldozata legyen. Meg kell akadályozni, hogy egy ilyen szörnyeteg uralja az
egész királyságot.
Annyira szeretném, ha megértenék ennek az embernek velejéig gonosz természetét, hogy
megteszem az elgondolha- tatlant: szóra nyitom számat, és elmondom a titkot, amelyet
évekig rejtegettem:
- Feltették maguknak valaha is a kérdést, mi lett a gróf feleségeivel?
Torkom elszorul, mintha testem nem lenne hajlandó kiej-teni a szavakat, amelyeket oly
sokáig rejtegetett. Amit elmon-dok nekik, további kérdéseket vet fel, amelyeket Rémlovag
jelenlétében inkább nem válaszolnék meg. Ám nem tarthatok titkot, ha a titok ki nem
mondásának következménye az, hogy az előttem ülő fiatal nő sorsa visszafordíthatatlanul
tragikussá lesz.
- D’Albret nem csak kegyetlen a csatában és könyörtelen a győzelemben. Igazi szörnyeteg.
Mélyen kell keresnem a következő szavakat, mert jóval a köznapi gondolatok alatt rejtőznek.
Némelyik emlék még előttem is rejtve maradt.
- D’Albret mind a hat eddigi feleségét meggyilkolta. Nyil­ván nem ilyen sorsot szánnak a
hercegnőnek.
A beálló hosszú csendben végigfut testemen a döbbenet, hogy mit tettem. Forróság önt el,
majd hidegség, aztán ismét a hév. Halványan úgy sejtem, hogy d’Albret valami módon
meg-tudja, mit mondtam, és emlékezetembe kell idéznem, hogy hatvanmérföldnyire van.
Duval komor; látom, hogy legalább ő hisz nekem.
A többiek azonban nem. Az ő arcukon hitetlenkedést lá­tok. Montauban kancellár szólal
meg.
- Lehetséges, hogy cselekedeteit félreértelmezték vagy fél-reértették, és mindez csak
ellenséges szóbeszéd, amely azoktól indult, akik vereséget szenvedtek d’Albret gróftól.
Válaszolok. Hangom hidegebb, mint a tenger hullámai tél-víz idején.
- Kancellár úr, én képzett orgyilkos vagyok, nem szipogó fehérszemély, aki megborzong, ha
háborúról beszélnek a füle hallatára.
Fontolgatom, hogy megkérem őket, kérdezzék meg erről Rémlovag véleményét, hadd
igazolja ő szavaim valóságát, de nem ezt a titkot akarom elmondani. Megkockáztatom, hogy
rá-pillantsak és látom, hogy ökölbe szorított kezét nézi.
- Elhiszem, amit mond - szólal meg végre. - Kétségtelen, hogy a gróf úr nagy veszélyt jelent a
hercegnő személyére...ha nem is rögtön, nem sokkal az esküvő után.
Dunois feláll, lép, aztán fel-alá járkál a helyiségben.
- Nehéz elhinnem, ilyen megvetendő vádakat egy olyan emberről, aki bátran harcolt az
oldalamon és fedezett az ellen­ség elől. Mindig becsülettel harcolt.
Chalon egyetértőn bólint.
- Amivel vádolja, ellentétes a becsület írott és íratlan szabá-lyaival, a lovagiassággal, amit
mindannyian nagyra tartunk.
- Ezeket a szabályokat Ön tartja nagyra, nem d’Albret - mutatok rá. - Ezen kívül annyira biztos
Ön abban, hogy d’Albret mindig becsületesen viselkedett csatában? Sosem tette fel magának
a kérdést, miért érkezett a csapataival túl későn a Saint-Aubin-du-Cormier-i csatába?
Mert'biztosíthatom, hogy az nem volt véletlen.
- Tudtam! - mormog Duval. A hercegnő keze rebben, Duval karjára simítja tenyerét,
nyugtatón. Vagy talán belé ka-paszkodik. Nem tudhatom biztosan.
Ám a püspököt bántottam meg leginkább vádjaimmal.
- Ha mindez igaz, miért nem hallottunk mi erről? Miért kellene hinnünk Önnek? Van valami
bizonyítéka? Az ég szerel­mére, d’Albret gróf úr fivére bíboros!
Ekkor az apátasszonyra pillantok.
- Sokáig éltem a környezetében, nagyon is jól ismerem va-lódi természetét.
A püspök még mindig nem elégszik meg ennyivel.
- Akkor miért nem hozakodott ezzel elő korábban?
A tehetetlenség és hiábavalóság hulláma csap át a fejem fe­lett, de mielőtt új érvet
hangoztathatnék, az apátasszony hűvös hangja kegyelemként zendül.
- Uraim, biztosak lehetnek abban, hogy Lady Sybella az igazat mondta.
Meglep, és nagyon hálás vagyok ezért a váratlan támogatá-sért. Ám amint a
megkönnyebbülés kezd kibontakozni bennem, az apátasszony újra megszólal.
- Sybella azért tudja pontosan, mit beszél, mert ő d’Albret leánya.
Annyira megdöbbenek, hogy alig tudok lélegezni. Az sem lepett volna meg, attól sem
döbbentem volna meg jobban, ha hirtelen letépi a bőrt húsomról. Akkor sem lehetnék ennél
kiszolgálta­tottabb. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne ugorjak fel, és ne rohanjak
ki a helyiségből, ahogy minden szem rám szegeződik. Vajon Dunois tábornagy szemében az
óvatosság újabb jelét látom? Montauban kancellár tekintetében halvány megvetés villan? A
püspök szimplán dühösnek tűnik, mintha valaki felbo­rította volna gondosan felépített
világát egyszerűen azért, hogy vele ellenkezzen. Chalon arca is érdekes; szándékoltan
rezzenés­telen maszk; nyilvánvaló, hogy felélénkült az érdeklődése.
Rémlovag tekintete olyan érzés, mintha arcul csaptak volna.
Ne nézz oda, ne nézz oda, ne nézz oda! Ha nem nézek oda, nem kell látnom a megvetést és
undort, ami úgy árad belőle, mint gőz a forró katlanból.
És Ismae. Mit érezhet most? Mert őt ismerem a legrégebb óta, és soha egyetlen szót sem
mondtam neki származásomról. Egyenesen magam elé nézek, és lábammal dobogok, mintha
unatkoznék.
Ismae szólal meg először.
- Bocsásson meg, tisztelendő anyám, de Sybella nem Mortain leánya?
Legszívesebben hozzá szökellnék és magamhoz ölelném.
- Természetesen, igen, gyermekem. Mortain nemzette, ezért került kolostorunkba. Ám
életének tizennégy évében d’Albret nevelte a saját udvarában. És d’Albret egészen biztosan
a lányának tekinti.
Duval megmoccan székében, és kifürkészhetetlen pillantást vet az apátasszonyra. Ekkor
érzem meg, hogy nem bízik benne.
- Azt hiszem, ennél fontosabb kérdés, ki lányának tekinti magát Sybella. Demoiselle?
Felnézek, szürke szemét, kedves tekintetét látom. Esélyt ad nekem, hogy válaszoljak erre a
vádra, és kezdem érteni, miért rajong érte Ismae olyan nagyon.
- Életem legboldogabb napja volt, amikor megtudtam, hogy nem d’Albret a nemzőapám,
milord. Mert bármennyire sötét is Mortain, a grófhoz képest maga a szent fény sugara. Tehát
igen, Szent Mortain lányának tekintem magam.
Rémlovag mocorog székében, és lényem minden porcikája sürget, hogy ne legyek gyáva és
nézzek végre rá. De még mindig nem nézek rá, mert biztosra veszem, hogy amit látnék, még
az én kemény, megkérgesedett szívemet is összetörné.
- Akkor megegyeztünk - szól a hercegnő. - És úgy tűnik nekem, hogy ha az, amit lady Sybella
mond, akár csak kis részé­ben is valós, semmit nem veszthetünk azzal, ha ezt a lehetőséget
számításba vesszük a terveinkben. Észak felől várunk támadást, de arra az esetre, ha
tévednénk, fel kell készülnünk, ki kell ala-kítanunk valami stratégiát egy esetleges, délről
érkező támadás ellen is.
Dunois tábornagy az állát simogatja és lassan, egyetértőn bólint.
- Ezt én egészen bölcs megfontolásnak tartom.
- Nem árthat - szól a kancellár.
Ám a püspök még mindig vonakodni látszik.
- Attól tartok, ez erőt és forrásokat von el a sürgetőbb szük­ségtől.
- Mégis, elővigyázatosságból úgy tervezünk, mintha demoiselle Sybella minden szava igaz
lenne. - Azzal elfordul a püspöktől és rám néz. - Demoiselle, van valami megfontolandó
javaslata?
- Jegyességi egyezségre léptünk a német-római császárral - közli Duval. - Nyilvánosságra
hozhatnánk, ha úgy gondolja, ennek visszatartó ereje van d’Albret-re. De ha bejelentjük, a
franciák ürügyül használják ki, hogy megindítsák ellenünk a támadást.
Fejemet ingatom.
- Attól tartok, ez a bejelentés nem tartaná vissza, csak gyor-sabb cselekvésre késztetné
d’Albret grófot; mindenképpen igye­kezne megakadályozni a házasság megkötését. De
egyetértek azzal, hogy a hercegnő csak akkor lesz biztonságban, ha már férjhez ment. Meg
kell találniuk a módját, hogy a házasság rög-tön megtörténjen.
Duval fanyar mosolyra húzza ajkát.
- Ez nagyon nehéz lesz úgy, hogy a német-római császár éppen a magyarok földjén
háborúzik.
- Hadsereg nélkül, ha nincs erős férj mellette, a hercegnő elveszett.
- Demoiselle.
A hercegnő kedves hangjára felkapom fejemet, tekintetünk találkozik.
- Nagyon kimerültnek tűnik; az a parancsunk az Ön szá­mára, hogy menjen, pihenje ki magát,
hogy holnap ismét szól-hasson körünkben. Még egyszer köszönjük a nagy szolgálatot, amit
nekünk tett.
Felállók, térdet, fejet hajtok előtte. - Megtiszteltetés volt, fenséges hercegnő.
Meglepetésemre őszintének találom szavaimat. Nagyon örülök, hogy nem csak újabb
halálokkal szolgálhattam neki. Akkor is, ha a szolgálat tárgya éppen heves, dühödt tekintettel
bámul.

Az ülést berekesztették. Elindulok az apátasszony után a folyosón; állkapcsom szorosan

megfeszül. Amikor hallótávolságonkívül jutunk a többiektől, magam is meglepődök, de ő is,
mert megragadom a karját. Azonnal megtorpan, lenéz a habitusa uj-ját markoló kezemre.
Bár szívem saját merészségem hatására hevesen kalapál, várok egy kicsit, mielőtt elvonom
kezemet. Miután elengedem, az apátasszony arcomra emeli hideg kék tekin-tetét és
összevonja a szemöldökét.
- Miért? - kérdem. - Miért mondta meg nekik, ki vagyok?
Kissé összevonja a szemöldökét.
- Azért, hogy tudják, hihetnek neked.
Átható pillantással nézem, figyelem. Ilyen egyszerű? Egy­szerűen alá akarta támasztani
állításomat?
- Bár igaz, hogy származásom ismerete eloszlatta kételye-iket, úgy vélem, egyszerűen
megerősíthette volna állításomat anélkül, hogy felfedte volna valódi kilétemet.
Anélkül, hogy felfedte volna, olyan családból származom, amely kegyetlenségéről,
gonoszságáról, romlottságáról hírhedt... nem is szólva arról, hogy éppen elárultam ezt a
családot; mert sokan így fogják értelmezni, amit tettem.
Türelmetlen gesztussal mozdítja kezét.
- Nem számít, hogy tudják. Ami azt illeti, jó, ha tudják, mi­lyen erős eszközök vannak a
kolostor kezében, és milyen messzire elér a kezünk.
Kurtán bólint, aztán távozik a teremből. Ott állok, mint a kolostor érdekében feláldozott
bárány.

Gondolkodás nélkül a kastély kijárata felé indulok. Nincs szán-dékomban visszatérni

szobámba és várni, hogy Ismae megke-ressen. Nem akarom látni sértett, döbbent tekintetét.
A hideg éjszakai levegő sem csillapítja dühömet. Egész tes­tem bizsereg a tomboló haragtól;
attól félek, kitör a bőrömön. Nem tudok másra gondolni, azt teszem, ami eszembe jut:
el­indulok. El erről a helyről, el az apátasszonytól, el Rémlovag-tól, akit a titkaimmal
elárultam. Tudtam, hogy tehetségem vantönkretenni mindent, de még nekem is gyors volt
ez az ütem, ahogy ezt a bimbózó barátságot megsemmisítettem.
Tudja. Tudja, hogy annak a férfinek a lánya vagyok, aki meg­ölte az ő szeretett nővérét.
Tudja, hogy szinte minden szavam hazugság volt. Talán gondolatban most is felidézi, mit
kérdezett tőlem, és a hazugságokat, amelyeket válaszul adtam.
Tudja, hogy engem is ugyanaz a sötét anyag formált. Könnyebb lenne, ha szajhaként
bélyegeztek volna meg, vagy kitaszí-tottak volna, mint valami leprást.
Lélegzetem elakad, szememre szorítom kezemet. Ügy ér-zem, hogy tönkretettem az
egyetlen dolgot, amely az életben igazán számított nekem.
Először egyszerűen nem voltam hajlandó beismerni senki­nek - különösen a fogolynak nem,
akivel d’Albret olyan kegyet­lenül bánt hogy én is d’Albret vagyok. Aztán később, amikor
megtudtam, hogy Rémlovag kapcsolatban állt a családommal, a világon semmivel sem
lehetett volna rávenni engem, hogy beis-merjem neki, ki vagyok valójában.
Mi mást mondhattam volna neki, mint hazugságokat? Ami­kor először rákérdezett, úgy
kétmérföldnyire lehettünk Nantes városától; semmi okunk nem volt bízni egymásban.
Hogyan juttathattam volna biztonságba?
Egyetlen igazi lehetőségem Guion tanyaházában jött el, amikor Rémlovag azt kérte, meséljek
neki a nővéréről. De hiába vagyok olyan erős, hogy hidegvérrel meg tudok ölni egy fér­fit,
képes vagyok Juliannel pengeélen játszani, és fellázadni az apátasszony ellen, nem voltam
elég erős ahhoz, hogy megöljem azt a titokzatos, gyengéd valamit, ami kettőnk között
kezdett kibontakozni abban a pillanatban.
És ennek a gyengeségemnek az volt az ára, hogy most el-vesztettem Rémlovag bizalmát.
Mindent.
Nem. Úgysem lehetett volna köztünk soha semmi. Esélyt kaptam, hogy helyrebillentsem az
igazság mérlegének serpenyőit...csak egy kicsit... ennyi. Bármilyen szép is volt, hogy va­laki jó
színben lát engem, igazából sosem voltam őszinte törő­désére érdemes. Most pedig tudja,
hogy az a személy, akit látott, amikor rám nézett, nem volt valóságos, nem az igazi énemet
látta.
Mintha lényem egy része azt követelné, hogy hűtsem le ma­gam, lábam a város sötét utcáin
a folyó felé visz. Elhaladok az elegáns kő- és gerendaházak mellett, át a város főterén, és
eljutok oda, ahol az utcák már keskenyebbek, a házak egymásra támasz-kodnak, mint a
részeg katonák. A városnak ebben a negyedében nagyobb az élet, sokan vannak az utcán,
Rennes söpredéke az éj leple alatt a dolgára siet. Kisebb koldusbandák osztják meg
egy-mással a napi bevételt; részeg katonák kerülik a város éjjeli őreit, tolvajok lopakodnak az
árnyékok között, várják, hogy kihasznál-hassák azokat, akik túl gyengék vagy részegek ahhoz,
hogy észre­vegyék, ha óvatosan megszabadítják őket értékeiktől.
Az itteni tavernákban jó a forgalom; hangok áradnak az ut-cára. A városnak ezen a részén
vad erők lüktetnek, és ez pon­tosan megfelel az én lelkiállapotomnak. Emelt fővel járok,
kihívom magam ellen az árnyak között lapuló veszélyt, hadd mérjük össze képességeinket. Le
is lassítom lépteimet, hogy bizonytalannak, félénknek tűnjek...de senki sem mozdul rám.
Talán azok, akik másokat prédának tekintenek, megérzik, azt szeretném, hogy nekem ők
legyenek a préda.
Csalódottan folytatom utamat a folyóhoz, ahol a város leg-alja lakozik. Ahogy megállók a
hídon, és lenézek a sötét vízre, az igazság, amely elől napokig menekültem, úgy merül fel,
mint tó fenekéről a korhadt rönk. Nemcsak Rémlovag jó vélemé­nyére vagy tiszteletére
vágytam, hanem arra is, hogy szeressen. Az összezsugorodott, sorvadt hús, amely szívem
helyén maradt, valahogy beleszeretett.
Ez a fájdalom és megaláztatás olyan, mintha ököllel csaptak volna gyomron. Megragadom a
híd kőpárkányzatát, és a folyóvizét bámulom. Vajon milyen mély lehet? Tudok úszni, de
ru-hám és köpönyegem nehéz; egy pillanat alatt a mélybe ránta-nának.
- Milady!
Bosszant, hogy valaki megzavart. Felnézek.
Részeg katona tántorog felém. Itt a megkönnyebbülés, amit óhajtottam. Markáns arcú alak,
zsoldos talán, mert mellvértje forrázott bőrpáncél, és sem köpönyegén, sem melltűjén nincs
címer. Eléggé elázott a bortól, hogy barátságos legyen, de annyira nem, hogy ne tudja, mit
csinál. Megfordulok, szembenézek vele.
- Milady eltévedt? - kérdi. - Mert ez nem olyan része a városnak, ahol egy ilyen szép hölgy
sétálgatna.
- Gondolja, hogy nem vagyok biztonságban?
- Úgy vélem, milady, Ön nagy veszélyben van. Nagyon sok bugris és bandita van, akik
kihasználnák az alkalmat.
- De maga nem.
Elekor elvigyorodik. Kaján, kéjes vigyor.
- Én csak jót akarok Önnek.
- Valóban?
Az elején nem vagyok biztos abban, hogy megverekedni akarok-e vele vagy ágyba vinni, ám
amikor nagy, kesztyűs kezével megfogja a karomat, közelebb húz magához, felismerem, hogy
nem kéjre, hanem vérre vágyom. Dühömet és árulásomat ebbe a húsos nyakba akarom
temetni, és nézni, ahogy a vére rám fröccsen olyan forró haraggal, amely az én érzésemmel
egyenlő.
Mondhatnám azt, hogy ez Szent Mortainnak ajánlott áldo-zat. Vagy a Fekete Istenanyának.
Annak, aki meghallgatja imáimat, és ebből a rémálomból megszabadít engem.
Hozzám hajol, hogy megcsókoljon, és döbbenten kiált fel, amikor kis híján tőröm élébe
csókol. Megmered, bámul, csak bámul. Érzem, hogy szíve a torkában dobog, látom, hogy
nyakán lüktet az ér. Lassan közelebb nyomom hozzá tőrömet. Erős, nagyon erős a
kísértés...de nem tett semmi rosszat, és nincs rajta a jel. Nem rohanta le az országunkat, és
nem is d’Albret szolgálatában áll. Nem is próbált ártatlannak ártani, mert nem vagyok
ártatlan. Sokféle szabályt áthágtam életemben, de ezt nem vagyok hajlandó megtenni.
Amint tőröm hegye a nyak vékony bőréhez ér, sikoltás hal­latszik. Először azt hiszem, hogy
valaki meglátta, milyen hely-zetben vagyok, és figyelmeztetésül sikoltott, ám a sikolyt ütések
puffanása követi. Szívem gyorsabban kalapál a gondolatra, hogy a közelben valakik
verekednek, és megelégszem azzal, hogy fe­lületesen megkarcolom az előttem álló férfi állát.
Egyetlen kövér vércsepp fakad bőrén, a lábunk alatti mocs­kos kövekre hullik.
- Most pedig tűnjön el innen! - mordulok rá.
Düh villan szemében, és egy pillanatig azt hiszem, a kard-jáért nyúl.
- Vigyázzon, milyen játékokat játszik, milady - figyelmez-tet. - Nem mindenki olyan elnéző,
mint én.
Egy szót sem szólok. Amikor megfordul, és visszasétál ar-rafelé, ahonnan érkezett, én sietve
a sikoltás irányába indulok.
A folyón lejjebb, az egyik kőhíd közeléből hallatszott. Kö­zelebb érve dulakodás zajait hallom;
erősebben fogom tőrömet. Óvatosan haladok előre. A híd pillérénél, a víz közelében két
katona küzd egy nővel és egy férfival. A férfi vékony ajka felha­sadt, duzzadt; hosszú, hegyes
orra véres. A nőt a híd pilléréhez szorították, és az egyik katona a nadrágja elejét nyitja.
Egy pillanat alatt felismerem, hogy az áldozatok szénége­tők; ez még tovább szítja dühömet.
Halk léptekkel közelebb lopózom. Valahonnan ismerősek ezek a katonák, és amikor a férfit
lefogó katona megfordul, hogy barátjára vigyázzon, rám tör a felismerés. A „Szerzetes”
gúnynevű Berthelot az; azért kapta ezt a gúnynevet, mert soha nem érint nőt. Ami azt
jelenti,hogy a másik férfi nyilvánvalóan a „Szoknyabolond” Gallmau, aki viszont képtelen
békén hagyni a fehérnépeket. Mindketten d’Albret emberei, és csontjaimban érzem, nem
lehet véletlen, hogy megtaláltam őket.
Ha d’Albret két katonáját ölöm meg, jelentősen csillapodik szívem fájdalma.
Gallmau még mindig kéjesen mustrálja a nőt; nem siet, ezért úgy döntök, hogy Bertbelotra
csapok le előbb. Az árnyék­ban maradva megkerülöm a hídpillért, úgy, hogy a „Szerzetes”
mögé kerülök. Trükkös művelet lesz elvágni a torkát, miközben a szénégetőt tartja
mozdulatlanul, de a szénégető gyorsan meg­mártózhat a folyóban, hogy lemossa magáról a
vért, ha muszáj.
Maró kígyónál gyorsabban lépek előre, megragadom a ha­jánál fogva, hátrarántom a fejét,
és tőröm élét erősen lenyomva végighúzom a torkán. Elmetszem fő ereit és légcsövét is. Egy
hang nem sok, annyi sem jön ki a torkán. Amint Berthelot a földre rogy, a szénégető
hátratántorodik, és sikerül időben ki­húznia a fogásból kezét, hogy ne essen el vele. Érzem,
hogy rám pillant, érzem a pillanatot, amikor felismer, de áhítattal nézem Mortain jelét
Berthelot homlokán. Ott van. Meg van jelölve. Ekkor elmosolyodok, és Gallmau felé
fordulok, aki annyira el van foglalva kéjes tevékenységével, hogy a halál közelségéről fogalma
sincs. Amikor olyan közel érek hozzá, hogy át tudom fogni, a nő átpillant a támadó válla
fölött, meglát engem és szeme tágra nyílik. Ujjamat ajkamhoz illesztem, aztán tőröm
pengéjét a tarkócsont alatt felfelé Gallmau koponyájába döföm. Ami azt illeti, nem ez a
legalkalmasabb tőr erre a feladatra. Vé­konyabb penge könnyebben becsusszanna a csontok
között, de így is meg tudom tenni. így a nő ruháját nem teszi tönkre a vér.
A lány javára legyen írva, visszafojtja sikolyát, amikor Gallmau a karjába zuhan; aztán ellöki
magától a testet, ami a földre nyekken. Lepillantok, és leírhatatlanul boldog vagyok, amikor
látom, hogy rajta is ott van a jel, mert ez azt jelenti,hogy nem estem annyira ki Mortain
kegyéből... még mindig kinyilvánítja nekem akaratát.
Pengémet Gallmau köpönyegébe törlőm, aztán visszate­szem hüvelyébe és felállók.
- Jól van? Nem esett baja?
A vékony termetű, sötét hajú férfiban a leghevesebb szén­égetőt, Lazare-t ismerem fel. Nem
hiszem, hogy ez az incidens segít hevességét csillapítani.
- Nekem kellett volna leölnöm ezeket a disznókat - mordul.
- Legközelebb maga ölheti meg őket - biztosítom, aztán a nőtől kérdezem, hogy jól van-e.
Remegve bólint. Visszafordu-lok Lazare felé.
- Menjen, mosakodjon meg a folyóban, mielőtt bárki meg­látná így magát. Ha katonával vagy
őrszemmel találkoznak, egyszerűen mondja azt, hogy túl sok bort ivott és beletántoro- dott a
vízbe.
Egy hosszú pillanatig csak bámul. Kimondatlan gondola-tok viliódznak tekintetében. Düh,
amiért megtámadták őket, feszengő tehetetlenség, hogy egy nő mentette meg őket, zavar,
hogy nem ő állt bosszút becsületükért. De - vonakodva, mor-golódva bár - hála is. Feszesen
bólint, megfogadja a tanácsot. Miközben mosakszik, a nőt kérdezem.
- Mi történt?
- Az utolsó szállítmányt hoztuk, és éppen hazaindultunk, mert Erwan a hajnal első fényénél
indulni akart. Akkor támad-tak meg minket ezek. Elvették a pénzünket, és meg akartak...meg
akartak... és amikor Lazare próbálta megakadályozni, megverték. Köszönöm, milady.
Köszönöm, hogy éppen időben érkezett. A Fekete Istenanya gondot viselt ránk.
- Vagy Mortain - mondom. - Mert én őt szolgálom, és O vezetett engem ide, ehhez a két
emberhez.
A vadászat izgalma kezd elmúlni, érzem, hogy nagyon fá-radt vagyok. Nagyon, nagyon fáradt.
Mindazonáltal rászánomaz időt, és letérdelek a holttestek mellé. Megmotozom őket, pénzt
keresek náluk; amit találok, a nőnek adom.
- Most menj. Fogd Lazare-t, és menjetek vissza a többiek-hez.
Amint látom, hogy elindultak, én is visszamegyek a palo-tába. Lassan lépdelek; haragom
elmúltával kiüresedtem, nem érzek semmit, olyan vagyok, mint a szénné égett fa.
Szobám ajtajához érve érzem, hogy van bent valaki. Rémület fog el. Vajon Rémlovag akar
szembesíteni mindazzal, ami tör-tént? Dühös vagyok magamra, hogy ez egyáltalán eszembe
jut; övemről előhúzok egy tőrt, kinyitom az ajtót.
Csak Ismae van odabent. A kandalló előtt, karosszékben kucorog, és nem igazán tudom, hogy
megkönnyebbülést vagy csalódottságot érzek. Ahogy az ajtó becsukódik mögöttem, hal-vány
kattanás hallatszik, és Ismae megmoccan, majd pislog.
- Sybella! - talpra ugrik, két lépést tesz felém. - Hol voltál?
Nem mondhatom meg neki, hogy összetört szívemet ápol­tam, hiszen olyan erősen
igyekeztem bizonyítani neki, hogy egyáltalán nincs szívem, így csak összevonom
szemöldökömet.
- Fel akarod róni nekem, hogy miért nem mondtam el neked?
- Nem! Nem csodálkozom, hogy az apátasszony parancsot adott, ne mondd el senkinek.
Olyan szeretetet és együttérzést látok Ismae szemében, hogy kis híján elsírom magam.
- Nem az apátasszony adta parancsba - mondom. Az igazság felbugyog, mint sebből a genny.
- Sosem tiltotta meg, hogy elmondjam neked. Én csak... képtelen voltam. Különösen azok
után, hogy Guérande falai között találkoztál d’Albret gróffal.
Ismae hozzám lép, megfogja a kezemet és megszorítja. Nem tudnám megmondani, hogy
nyugtatni, biztatni akar, vagy elke-seredettségét fejezi ki így. Talán mind együtt.
- Mindenkinek vannak titkai. És sebei. Annith elmondta nekem, milyen voltam a kolostorban
töltött első éjszakámon. En sem mondtam el nektek mindent a múltamról.
- Nem?
Ismae a fejét ingatja, és nézem, csak nézem, hogy ez nem valami taktika -e , nem csak az-e a
cél, hogy vigasztaljon engem.
- Tudom, hogy férjnél voltál, és vert az apád.
Kissé megrezzen.
- Természetesen mindkét állítás igaz, de nem ez a teljes tör-ténetem. Nem beszéltem neked
a méregről, amit anyám kért a füves asszonytól, hogy kiűzzön méhéből. Arról sem, hogy
hosszú, csúnya seb van a hátamon ott, ahol ez a méreg a hú-somba égett. Nem beszéltem a
nővéremről, aki félt tőlem, és a falusi fiúkról, akik kegyetlenül gúnyoltak és csúfnevekkel
illet-tek. Hozzád hasonlóan én is örültem, hogy elmenekülhettem, és nem kívántam beszélni
róluk, és nem kívántam a kolostorbeli életemet ezekkel az emlékekkel szennyezni.
Ilyen egyszerűen adott feloldozást nekem, és kijelentette, hogy a barátságunk elleni vétek
egyáltalán nem vétek. Nincse-nek szavaim, hogy kifejezzem, milyen sokat jelent ez nekem.
Inkább mosolygok.
- Milyen gúnynevekkel illettek?
Ismae elfintorodik, és elengedi a kezemet.
- Nem volt köztük olyan, amit hangosan kimondanék.
- Szóval... miért vártál meg itt? - kérdem, témát váltva.
- Aggódtam miattad. Féltem.
- Féltél? Mitől?
Zavartan vállat von.
- Attól, hogy az apátasszony megint valami küldetésre kül-dött. Hogy elszöktél. Ilyesmi.
Végtelen sok lehetőség megfor­dult a fejemben, miközben egész éjjel itt vártam rád.
Valami meglágyul a szívemben.
- Egész éjjel itt vártál?
- Nem volt értelme elmenni, ha már egyszer ide jöttem. Gondoltam, mindenképpen
megvárom, míg valami hírt kapokrólad. - Megfordul, piszkavasat vesz a kezébe, felszítja a
kandalló parazsát.
- Hol voltál? - Ki kellett mennem a palotából, muszáj volt eltávolodnom az apátasszonytól és
a manipulációitól.
- Nem tesz jót, hogy ennyire kimerült vagy. Most pedig feküdj le. Aludnod kell. Téged
ismerve alapos okkal feltételezem, hogy az utóbbi hat napban összesen legalább hat órát
aludtál.
Elmosolyodok, hogy ilyen pontosan kitalálta.
- Nem tudok aludni. Itt nem, most nem.
- De igen. Ez a másik ok, amiért a szobádba jöttem. Hoz-tam neked altatót.
Érzem, hogy könny szúrja a szememet. Merde! Kezdek teljesen elérzékenyülni.
Megváltoztam volna? Sírós lettem? Hogy ne lássa kivörösödött szememet, hátat fordítok
neki, hogy segít­sen kifőzni ruhámat.
- És a hercegnő? Nem kell mellette lenned?
- Még néhány óráig nem .
A feszültség egy része elhagy és engedem, hogy Ismae segít­sen levetkőzni, mintha kisgyerek
lennék. Aztán ágyba bújtat és betakar. Megvárom, míg kehelybe tölti az altatót. Kiiszom.
Te-kintetünk találkozik. Nem is tudom, hogyan mondjak köszöne-tét neki, szóra sem nyitom
számat. És mert ő Ismae, egyszerűen mosolyog, és azt mondja:
- Szívesen.
Viszonzom a mosolyt, és nézem, ahogy rendet rak, elrendezi a holmimat. Amint a kolostor
megbízást ad, tilos beszélnünk róla. De Ismae már nem kötődik annyira a kolostorhoz, mint
koráb-ban, én pedig nagyon vágyom hallani, mit tapasztalt, hogy megtudjam, benne is
felmerültek-e ugyanazok a kérdések és kételyek, amelyek bennem. Az ágytakaró egy laza
szálát húzogatom.
- Mondd csak - szólítom meg mintegy mellékesen, mintha nem is lenne fontos- , szerinted
Mortain Könnye idővel elveszti a hatását?
Megáll a keze, nem simítja tovább a ruhát.
- Nem tudom. Az enyém nem vesztette el.
- Tehát még látod a jelet?
- Gyerekkorom óta látom. Csak akkor még nem tudtam, hogy az.
- Akkor miért adtak neked a Könnyből?
- Megerősítette más érzékeimet. Hirtelen képes lettem ... tudom, hogy ez őrültségnek
hangzik... érzem az emberek élet­szikráját. Érzem, hogy élnek, érzem lélegző testüket, akkor
is, ha nem látom őket.
- Nekem ez a tehetségem van meg gyerekkorom óta. - És nem egyszer megmentette az
életemet. Rádöbbenek, milyen haszontalan lenne Ismae tehetsége, a halál jegyének látása az
én körülményeim között; nekem nem arra volt szükségem, hogy a hamarosan meghalókat
észleljem, hanem arra, hogy elkerüljem az élőket, és ezt tette lehetővé az, hogy éreztem
lüktető pulzusukat. - Gondolom, hagytad, hogy az a vak öreg-asszony kis híján kiverje a
szemedet azzal a szerencsétlen kris-tállyal.
- Te nem?
- Nem. Elvettem tőle és én magam csináltam.
Ismae döbbenten néz. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha újra a régi Ismae lenne velem, aki
imádott mindent a kolostorban, és betartott minden szabályt. Aztán felnevet.
- Ó, Sybella! De szerettem volna pók lenni a falon, hogy ezt láthassam!
- Nagyon zokon vette.
- Miért akartad tudni, hogy a Könnyek hatása elmúlik-e? - kérdi szelíden.
Mély levegőt veszek.
- Azért, mert vannak olyan férfiak, akikről pontosan tudom, hogy árulás bűnébe estek...mert
a saját szememmel láttam, mit tettek... mégsem láttam rajtuk a jelet. - Felnézek,
tekintetünktalálkozik. - Ha Mortain megkegyelmez d’Albret grófnak és Rieux marsallnak,
akkor nehéz Őt szolgálnom.
Nem akartam ezt bevallani neki, de a szavak egyszerűen ajkamra jöttek.
Egy pillanatig néz, csak néz; szemében titokzatos fény csillog.
- Álltam Mortain istenség színe előtt. Találkoztam vele. Az apátasszony, sőt, talán a kolostor
is sok mindenben téved.
Értetlenül nézek rá, szívem hevesen ver.
- Te láttad Őt? Valóban létezik? - kérdem.
- Igen. És könyörületesebb, kedvesebb, mint képzelnéd. És ilyen képességeket ajándékozott
nekünk. - Kezére pillant. - Nemcsak hogy nincsenek rám hatással a mérgek, de a bőrömmel
lépes vagyok a mérgek hatását másokból kivonni.
- Igazán?
Egy pillanatig sem tétovázik, hangjában nincs semmi kétely.
- Igen.
A fal felé fordulok, úgy teszek, mintha kezdene hatni az altató-szer. Nem akarom, hogy
tekintetemben lássa a mohó kíváncsiságot.
- Mesélj nekem... az apánkról - kérem halkan, súgva.
- Szívesen. - Elhallgat, mintha össze kellene szedni a gondo-latait. Amikor újra megszólal,
hangja olyan, mintha fénnyel töltekezett volna. - Olyan nagy kedvesség van benne! És
kegyelem. Nem volt benne semmi ítélkezés és bosszú, amit tanítottak róla. Az Ő jelenlétében
annyira tökéletes egésznek és kiteljesedettnek éreztem magam, mint még soha.
Olyan bizonyosság van a hangjában, hogy önkéntelenül irigy-lem.
- Nem egyszerűen az Ő szolgálóleányai vagyunk, akinek sorsa az Ő akaratát teljesíteni. Szeret
minket.
A gondolat oly idegen tőlem, hogy felhorkanok.
- Igenis szeret! Mert Ő nem hagyhatja el a Halál birodal­mát, és nagy örömet okoz Neki, hogy
tudja: mi, akik az Ő mag­jából születtünk, magunkban tudjuk hordozni az életet.
- Ha ez igaz, miért adta feladatul, hogy árnyékban rejtőz­ködjünk, és az O sötétségébe
burkolózzunk?
Nem válaszol rögtön. Lopva hátrapillantok, és látom, hogy komoran az ablak felé néz, mintha
ott keresné kérdésemre a választ.
- Úgy hiszem, ezek nem az O kívánságai, hanem a kolostoréi.
Ezek a szavak úgy hatnak, mintha hideg jégeső csapdosná a hátamat.
- Szóval... szerintem... - gondosan válogatja szavait, mintha gyors sodrású hideg patak kövein
lépegetne át - ...a kolostor félreérti mind Mortaint, mind azt, hogy mit kíván ne-künk. Nem
tudom azonban, hogy a félreértés tudatlanságból ered, vagy tudatosan teszik.
Olyan nagy horderejű ez a kijelentés, hogy szívem szinte megáll.
- Magyarázd meg - mondom, és kisimítom a szemembe hullott hajtincseket, hogy minden
érzékemet használhassam, amikor igyekszem megérteni, milyen hatalmas jelentősége van
annak, amit mond.
- Először is O nem akarja, hogy szívünkben bosszúval vagy ítélettel cselekedjünk. Számára a
Halált megadni valakinek nagy kegy és kegyelem, mert ha nem lenne halál, az emberek
kénytelenek lennének törékeny, leromlott testben küszködni, fájdalommal, elgyötörtén,
gyengén. Ezért adta nekünk O a ke­gyelem tőrét.
- A micsodát?
Ismae csodálkozva néz rám.
- Neked nincs?
- Soha sem hallottam róla.
Ismae a szoknyája ráncai közé nyúl, réginek tűnő tőrt vesz elő. Markolata ezüsttel vert csont.
- Ez a kegyelem eszköze - mondja halkan. - Egyetlen kar-colás, és a lélek gyorsan, biztosan és
fájdalommentesen hagyjael a testet. Nem értem, miért nem adott neked ilyet
apátasszo-nyunk.
- Talán tudta, hogy d’Albret környezetében senki nem ér­demel ilyen kegyelmet. Bizonyos
lehetett abban, hogy ott én nem alkalmaznám senkin.
Ezt a gondolatot egyelőre félreteszi.
- De Sybella, megtudtam, hogy O nem azok miatt a tet-tek miatt szeret minket, amelyeket a
nevében elkövetünk. Azért szeret minket, mert az Övéi vagyunk. Az, hogy miképpen
dön-tünk bizonyos dolgokban, hogy megteszünk valamit vagy nem teszünk, hogy miként
kívánjuk szolgálni vagy nem szolgálni Öt, nem változtat ezen a szereteten.
- Ezt Ö mondta neked?
- Nem olyan szavakkal, ahogy te meg én beszélünk egy-mással, de éreztem. Ereztem, hogy az
Ö kegyelme és szeretete körülvesz, mint egy folyó, és ez kimosta a közönyt a szememből.
- Ahogy Mortain Könnyének hatására jobban értjük az Ö akaratát?
- Pontosan úgy. Csak százszor erősebben.
Megragadom a karját.
- Tehát egészen mostanáig tévedésben voltunk? Tévedtünk, amikor gyilkoltunk, mert az Ö
jelét láttuk?
- Nem mondanám, hogy tévedésben voltunk - mondja las-san, megfontoltan. - Inkább azt
mondanám, hogy nem követeli meg tőlünk, hogy jelének láttán öljünk. Azokon jelenik meg a
jel, akik hamarosan halálukat lelik; akár a mi kezünk által, akár másképpen.
- Ezt honnan tudod?
Vajon egészen eddig úgy öltem embert, hogy azt hittem, az Ő akaratát teljesítem, pedig csak
saját sötét késztetésemnek en-gedtem?
- Miután Nantes falainál megtámadtak minket, visszatér­tem a csatamezőre, hogy túlélőket
keressek az elesettek között.
- Nem voltak - jegyzem meg szigorúan. - D ’Albret nem hagy túlélőket.
- Nem voltak, de a haldokló katonák mindegyikén ott volna a jel valamilyen változatban. Az
emberek, akiket megjelöltnek láttam kislány koromban...egyiket sem idegen kéz ölte meg.
Úgy hiszem, a jel akkor jelenik meg az emberen, amikor ha-marosan meg fog halni, és ebbe
beletartozhat az is, hogy a mi kezünktől leli halálát. Azt hiszem, a kolostor abba a tévedésbe
esett, hogy rosszul ítélte meg a jel jelentőségét. Az egyszerűen azt vetíti előre, hogy mi fog
történni, nem pedig parancs, hogy cselekedjünk.
- Az apátasszony tudja ezt?
- Nem tudom - feleli Ismae halkan. - Bár nagyon dühös volt, amikor ezt felvetettem neki.
Most aludj. Hamar eljön a reggel. - Az ágyhoz lép, lehajol, homlokon csókol. - Minden, amit
Mortainnal kapcsolatban mondtam neked, így igaz. Ne kételkedj benne.
Azzal kimegy, én pedig ott fekszem, és világom átfordult mindenestől, velem együtt.
Ismae altatószere nem hat rám úgy, ahogyan kellene, mert nyugtalanul, kusza álmokkal
alszom. Gondolataim szüntelenül kavarognak, felidézem mindazt, amit az imént mondott
nekem; küzdők, hogy tört cserepeiből újra összerakjam a világot... és lássam, mi a szerepem
benne.
Nem vagyok biztos abban, hogy hiszek neki, mert Ismae mindig is hajlamos volt Mortaint és a
kolostort a lehető leg­jobb színben látni. Mindazonáltal rengeteg gondolkodnivalót adott.
Ébredéskor fejem úgy sajog, és annyira erőtlen vagyok, hogy beletelik egy kis időbe, amíg
eljut tudatomig, hogy valaki kopog az ajtón. Kikászálódok a takarók közül, talpra állok, az
ajtóhoz botorkálok. Libériás inas vár rám. Javára legyen írva, tekintete csak egy pillanatra
téved zilált öltözékemre, aztán visszarebben arcomra és ott is marad.
- A kegyelmes hercegnő hívatja Ont, hogy a lehető leg­hamarabb szíveskedjék megjelenni
nála az emeleti szalonban, demoiselle.
- Rendben. Kérem, mondja meg a hercegnőnek, hogy ha­marosan ott leszek.
A fiatalember fürge mozdulattal meghajol előttem. Mielőtt elsiethetne, megkérem, küldjön
egy szobalányt, hogy segítsen elkészülnöm.
A parancs az álom utolsó foszlányait is elűzte; aggódom, va­jon mit akar tőlem a hercegnő.
Vajon kitilt az udvarból azok után, hogy származásomról tudomást szerzett? Vagy további
titkokat igyekszik megtudni tőlem?
És ha igen, mit mondjak neki? Mert ha valakinek, neki min-den joga megvan arra, hogy
tudjon leghitszegőbb alattvalóinak cselekedeteiről, ahogy arról is, hogy milyen természetű az
a férfi, akit egyesek férjéül kívánnak.
Akármit akar, valószínűleg csak ő és udvarhölgyei lesznek a szalonban, ezért Rémlovaggal
még nem kell szembenéznem. Bár Ismae nagyon megbocsátó volt, neki és szeretteinek nem
ártott a családom. Az, hogy mennyire elárultam Rémlovagot, sokkal mélyebbre hat, sokkal
jelentősebb következményei van­nak, mint annak, hogy gyerekkori barátnők nem osztottak
meg egymással egy titkot.
Mire a szobalány megérkezett, már megmosakodtam a kan­oséban lévő vízzel; hidegsége
segített teljesen visszanyernem elmém frissességét. Magamra öltöm a másik ruhát, amit
Ismae kölcsönadott nekem. Egyszerű, dísztelen fekete selyem. Vastag derékövemre csatolom
gránátkővel kirakott nehéz aranyfeszüle­temet, és úgy ítélem meg, hogy teljesen kész
vagyok. Legalábbis a lehetőségekhez képest.
A szobalány kísér a hercegnő lakosztályába, amely két eme­lettel az én szobám felett van. Az
ajtónállónak megsúgja neve­met. Az őr bólint, kinyitja az ajtót, bejelent.
- Jöjjön be! — szól ki a hercegnő fiatal hangja.
Óvatosan belépek. Önkéntelenül hunyorgok, olyan fényes-ség árad be az ablakokon.
A hercegnő egy kerevet közelében ül, körülötte három udvarhölgy. Arról, ahogy röpke
pillantást vetnek rám, rögtön eszembe jut, vajon eljutott-e úri kisasszonyi fülükbe
származá-som híre. Vagy a tanács titokként kezeli?
A kereveten tíz év körüli fiatal lány fekszik; törékenynek, sápadtnak tűnik.
- Demoiselle Sybella! - int a hercegnő felém.
Egy lépést teszek befelé; örülök, hogy nem a vezetéknevemen szólított. Miközben mélyen
meghajlok előtte, azzal vigasztalommagam, hogy nyilván nem azért hívatott ide, hogy a
kishúga előtt megrójon.
- Jöjjön, üljön le körünkben!
Egy szabad székre mutat az ő széke és a kerevet között, és tudatosul bennem, hogy ez a
parancs inkább meghívás. .Aláza-tosan fogadom ezt a nagy kedvességet.
- Köszönöm, kegyelmes hercegnő.
Nem veszek tudomást az udvarhölgyek pillantásairól; a székhez lépdelek, amelyet a
hercegnő kijelölt nekem. Amint le­ülök, ismét rám mosolyog.
- Arra gondoltam, meghívom, töltse velünk az időt itt, de csak később jutott eszembe, hogy
talán nem hozta magával a kézimunkás kosarát, amikor elhagyta Nantes városát.
Kedves tréfáján elmosolyodok.
- Nem, kegyelmes hercegnő. Valóban nem hoztam magam­mal a hímzéseimet.
Az egyik hölgy szemöldökét összevonva előrehajol.
- Milyennek találta Nantes városát, milady?
A hercegnő ekkor az udvarhölgyre néz, és fejét ingatja, a fiatal lány felé pillantva. A hölgy
bólint; megértette. –
Olyan fenséges, mint mindig is volt; a Montfort-ház igazi dicsősége - mondom, és a
hercegnő kissé megnyugszik.
- Demoiselle, azt hiszem, még nem ismeri a húgomat. Isabeau kedves, a hölgy Lady Sybella,
hű szövetségesünk.
Szavaira elpirulok - én, aki sosem pirulok -, és megfordu­lok, hogy üdvözöljem a hercegnő
testvérhúgát. A gyermek bőre szinte áttetsző, nagy szemével bámul ki sápadt, elgyötört
arcá­ból. A szíve...a szíve lassan, gyengén ver, mintha bármelyik pil­lanatban megszűnhetne
dobogni. Rögtön az én húgom, Louise jut eszembe, aki szintén gyenge egészségével
küszködik. Ismét hálát adok, hogy húgaim apám egy távoli birtokán vannak, po-litikai
intrikáitól és befolyásától távol.
Nem szívesen fogadom a fájdalmas emlékeket, amelyeket a fiatal hercegnő látványa felkavar
bennem; megkeményítem szívemet ellene, de annyira kicsi, gyenge és bájos, hogy kép-telen
vagyok nem szeretni. Hímzése az ölében hever, ruhája mellrészét markolja, mintha nehezen
lélegezne. Hogy elvonjam figyelmét, skarlátvörös selyemfonalat kérek a hercegnőtől, és uj-
jaim mozogni kezdenek.
Tevékenységem rögtön felkelti Isabeau figyelmét.
- Mit csinál, milady? - kérdi, és kissé előrehajol, hogy job­ban lásson.
- Macskabölcsőt. Ez amolyan fonalas játék. - Ujjaim még néhányszor meghajlanak és
átbújnak a fonalon, aztán kialakul ujjaim között az állványhídszerű forma. A hercegnő arca
felde-rül, ajka csodálkozó ó-t formál.
- Tegye az ujjait oda, ahol a fonalak keresztezik egymást - mondom.
A hercegnőre pillant, aki bólintva engedélyt ad, aztán vé­kony ujjait kinyújtva tétován a
kereszteződő fonalakra csippenti.
- Kész? - kérdem.
Rám néz, aztán megint a fonálra. Bólint.
- Fogja szorosan. Húzza a kezét oldalra, és lassan húzza át a saját kezére.
Isabeau ajkára harap a nagy igyekezetben, de pontosan azt teszi, amit mondtam neki. Furcsa,
óvatos a mozdulatsor, ám a végén saját kis kezére vette át a macskabölcsőt, és arca
örömmel, diadallal ragyog.
- O, nagyon ügyes - súgja a hercegnő.
Isabeau-ra mosolygok, aki visszamosolyog rám. Már nem markolja a ruháját, és szíve
egyenletesebben ver. Ilyen volt Louise is. Saját betegsége tette nyugtalanná, a
nyugtalanság-tól pedig rosszabbul érezte magát. Ekkor szinte pörölycsapás-ként nyilall belém
a felismerés, hogy talán sosem látom viszontLouise-t és Charlotte-ot. Azok után, hogy
elárultam d’Albret grófot, ez szinte lehetetlen.
- Demoiselle? - szól a hercegnő, és aggodalmas tekintettel hajol előre.-Jól érzi magát?
- Igen, kegyelmes hercegnő. Csak próbálok felidézni egy újabb fonálfogást.
Minden gondolatot, amely húgaimmal kapcsolatos, szívem rejtett skatulyájába gyömöszölök,
láncokkal kötöm át és szoro-san lezárom.
A következő órát azzal töltöm, hogy Isabeau-t megtanítom a macskabölcső minden fogására,
miközben a hercegnő kelle­mesen társalog udvarhölgyeivel. Észrevétlenül igyekszem
meg-figyelni mindegyiküket, kikémlelni, mi lakik bennük. Mennyi ideje ismeri őket a
hercegnő? Mennyire hűségesek hozzá? Egyi­küket sem ismerem Guérande-ból, ami azt
jelenti, hogy Rennes nemesi családjaiból származhatnak. Reméljük, hogy hűségeseb­bek
hozzá, mint korábbi társasága és személyzete volt.
Ok is rám-rámnéznek. Pillantásaik apró, csípős rovarok. Nem tudnám megmondani, hogy
puszta kíváncsiságból néznek így, vagy némi rosszallás is villan szemükben.
Amikor eljön a vacsora ideje, a hölgyek elteszik hímzésüket, és ezen az estén Isabeau is jelen
lehet, mert a hercegnő jóvá-hagyta, hogy a vacsorához trubadúrok szolgáltassák a zenét, és
úgy gondolta, hogy kishúga élvezni fogja a muzsikát.
Kilépünk a szalonból; a hercegnő úgy rendelkezik, hogy egy másik hölgy kísérje Isabeau-t, ő
maga pedig mellém lép. Lép-tei kissé lassúak, módosítanom kell járásomat, hogy ne siessek
előre, és ne maradjon le tőlem. Amikor senki sincs olyan közel, hogy meghallhassa, amit
mond, közelebb hajol hozzám.
- Demoiselle, szeretném, ha tudná: köszönöm az áldoza-tot, amit értem hozott, mert az
embernek a saját családja ellen cselekedni, bármilyen jogos is, nem könnyű. Azt is szeretném
tudatni Önnel, hogy egyetlen szavában sem kételkedem, amita tanács előtt mondott. Ami
azt illeti, az Öntől elhangzottak pontosan beleillenek abba, amit fivérem és én régóta
sejtettünk. Csak azt sajnálom, hogy mindezt Önnek személyesen kellett megtapasztalnia.
Azzal gyengéden megszorítja a karomat, majd témát vált, a trubadúrokról kezd beszélni,
hogy mit hallott tehetségükről. Szinte nem is hallom, amit mond; túlságosan lefoglal, hogy a
bizalom aranyrögében gyönyörködjek.

Bár Rennes kastélyának nagyterme kisebb, mint a nantes-i, legalább olyan díszes. A dús,
faragott, keményfa falburkolatot vastag, élénk színű falikárpitok ékesítik; a helyiséget
rengeteg gyertya világítja be. Rózsa, cibet, szegfű és ámbra finom illata vegyül a levegőben,
tucatnyi szív dobbanásait érzem. Ez a szó minden értelmében támadás érzékeim ellen. Ennél
is rosszabb: a helyiségben mindenki jó hangulatban van; a vendégek öröme engem feszélyez.
Nem tanácsos ilyen boldognak lenniük, mert így az istenek talán úgy érzik, illemre kell
tanítaniuk minket, és megaláznak.
Legelőször is Rémlovagot keresem, de a ronda mamlaszt se­hol sem látom. Egész testem
ellazul a megkönnyebbüléstől, mert igazán nem szeretném, ha az egész estét azzal kellene
töltenem, hogy haragját igyekszem figyelmen kívül hagyni. Nem is szólva arról, hogy szinte
biztosra veszem: a dühe átégne a bőrömön.
A hercegnői tanács tagjai azonban teljes létszámban jelen vannak. Az apátasszony és a
püspök elmélyülten, suttogva be-szélgetnek. Mintha megérezné pillantásomat, az
apátasszony felnéz, és hűvösen bólint felém. Fejet hajtok előtte, de nem me­gyek oda hozzá.
A buzgó Dunois kapitány mély beszélgetésbe merült a kan­cellárral, sűrű, összevont
szemöldökével még inkább medvére hasonlít. M e g akarom tudni, hogyan reagál rám most,
hogy tudja, ki vagyok, ezért közelebb húzódok.
Amikor meglát, zavartan bólint köszöntés gyanánt. Vagy ta­lán hűvösen bólint, mint az
apátasszony, így bátortalanítva el, ne-hogy közelebb lépjek hozzá. Nem ismerem elég jól
ahhoz, hogy ezt meg tudnám állapítani. Montauban kancellár teljesen nyil-vánvaló, hogy
undorral pillant rám. Nem is próbálja elrejteni.
Ahogy elfordulok tőlük, kis, görnyedt alakot látok toporogni az ajtón kívül. Yannic az, akit
Rémlovag nyilván azért küldött, hogy kémlelje, mit csinálok.
Dühödten elfordulok, és körbenézek a teremben; keresek valakit, akihez csatlakozhatok és
bizonyíthatom, hogy nem bús- lakodok miatta, és nem vagyok olyan pária, amilyennek
nyilván-valóan látni szeretne.
A hercegnő unokabátyja, Jean de Chalon alig néhány lépés­nyire van tőlem. Amikor
tekintetünk találkozik, elmosolyodik, ami némiképp meglep, mivel amikor legutóbb
találkoztunk, nagyon távolságtartónak és visszahúzódónak tűnt. Ám nagyon szép férfi, és
nemesi címe van, és Yannic legalább mesélhet va-lami érdekeset a gazdájának.
Visszamosolygok Chalonra; in­kább titokzatosan, mint tűzzel, hiszen ő nem olyan férfi, akit
egyszerű fortélyokkal el lehet bűvölni.
Közelebb lép és meghajol.
- Magányosnak tűnik, demoiselle.
- O, nem vagyok magányos, milord. Csak megválogatom a társaságomat.
- Akkor ön nagyon is a kedvem szerint való. - Elvesz egy kehely bort a közelben elhaladó
apród tálcájáról, és nekem nyújtja. Ahogy átveszem a kelyhet, hagyom, hogy ujjaim fino-man
hozzáérjenek, és érzem, hogy pulzusa meglódul; felkeltet­tem az érdeklődését.
Imádkozom, hogy Yannic is lássa ezt, mert ha nem látja, ak-kor hiábavaló minden igyekezet.
Chalon mohó tekintettel néz, és egyáltalán nem csúnya férfi. Magas, ruganyosán izmos, és
olyan kecses arrogancia van benne,amit az ember egy hercegtől elvár. De ahogy ránézek,
ahogy flörtölök vele... semmit nem érzek. Kegyetlenség tőlem, hogy így kihasználom, mert
nem óhajtom vonzalmát, csak a figyel-mét, és csak annyi ideig, hogy Yannic mindenképpen
észre­vegye. Még egy pillanatig csacsogok kis ostobaságokat, aztán ellenőrzőm, hogy
Rémlovag apródja néz-e. De nem. Elment. És végre véget vethetek ennek a játéknak, mert
Chalon sima modorú, túl jól nevelt és nagyon jóképű ahhoz, hogy fenntartsa
érdeklődésemet.
Nem maradt más öröm az estében, mint nézni a kis Isabeau-t és azt, hogy mennyire örül a
zenének. De ahogy őt nézem, ismét eszembe jut Louise és Charlotte, és hogy mennyire
hiányoznak nekem. Közel egy éve nem láttam őket, azóta, hogy a biztonsá­guk iránti
aggodalom kényszere alatt kizártam őket szívemből, gondolataimból.
Isabeau fájdalmasan emlékeztet mindenre, amit fel kellett adnom, amit elvesztettem. Bár a
helyiség tele van emberekkel, hirtelen körülvesz a magány. Körülnézek, Ismae nővéremet
ke­resem, az egyetlen barátot, akim ezen az átkozott helyen van, de ellépett a hercegnő
mellől, és Duval meg ő nyilván valahol kettesben vannak. És bár nem irigylem tőle a meglelt
szerelmet, mégis végtelenül sajnálom, hogy ez a lehetőség számomra el­veszett.
Másnap reggel újabb tanácsülésre hívnak. Ez meglehetős nyugtalansággal tölt el, mert a
tanács csakis további kérdé­seket tehet fel nekem a d’Albret környezetében töltött időm­ről.
Nem is beszélve arról, hogy még mindig rémület tölt el a gondolatra, hogy ismét találkoznom
kell Rémlovaggal. Bármit megtennék, hogy ne kelljen szembenézni a tekintetében lát-ható
váddal: elviselném, hogy az apátasszony szóban ostoroz, belemennek, hogy részt vegyek
Julián piszkos játékaiban, sőt, alávetném magam d’Albret bármilyen büntetésének. Ám sok
minden lehetek, de gyáva nem. Szívem vadul kalapál, meg-feszítem vállamat, felszegem
államat, és büszkén lépek a te-rembe. Kevesebb bátorság kellett volna ahhoz, hogy Nantes
várfaláról leugorjak.
Rémlovag arca nyugodt, ajkán udvarias mosoly, de szemé-ben a legforróbb lángok
világoskékje remeg, és úgy néz rám, olyan erővel, hogy szinte testemben érzem az ütést.
Halványan mosolygok rá, majd a többiek felé fordulok.
Ugyanazok a tanácsadók, mint korábban. Ugyanott ülnek, kivéve az apátasszonyt, aki most
az asztal mellett foglal helyet, nem a helyiség távoli végében rejtőzik.
- O, itt van demoiselle Sybella - szól a hercegnő lágy, szí­vélyes hangja. Némi bátorságot ad.
Helyet foglalok a tanácsban.
- Attól tartok, komor hírt kaptunk - szólal meg Duval. - A franciák megindultak. Elfoglalták
Guingamp és Moncontour városát.
A hercegnő megszorítja a szék karfáját; ujjai elfehérednek.
- Vannak halottak, sebesültek?
- A hírekből azt a következtetést tudom levonni, hogy a franciák nem találkoztak jelentősebb
szervezett ellenállással. A biztonságukért aggódó polgárok hamar feladták a várost, az
ellenállás kis gócait a franciák könnyen felszámolták.
A hercegnő a távolba réved.
- Olyan közel vannak! És az angol csapatok? Ok is közel vannak?
- Sajnos újabb rossz hír — szól Duval komoran. — Morlaix partjainál erős viharok dúltak,
ezért az angol hajók nem értek időben partot. A hatezres sereg késik.
- Mennyi ideig tart, hogy a partraszállás után a brit csapa-tok Rennes városába érkezzenek?
- Legalább egy hétbe telik, kegyelmes hercegnő.
- Van valami jele annak, hogy a franciák előbb támadnak?
Duval vállrándítással válaszol.
- Ezt nehéz lenne megmondani. Ügy tűnik, csak betörtek a határon, és kisebb előőrsöket,
felderítőket küldenek az országba, semmi több. Azon kívül, hogy megtámadták Ancenis
városát, és időnként élelemért fosztogatnak, nem jelentettek harcokat.
Dunois tábornagy az állán dobol.
- Nem értem. Mire várnak?
- Csak arra tudok gondolni, remélik, megszegjük a vergeri szerződést - közli Duval. - Voltak
politikai csörtéink a francia régenssel, de tiszteletben tartottuk az egyezmény pontjait.
Leg-alábbis nyíltan - teszi hozzá kaján mosollyal.
- Gondolod, hogy tudomást szereztek a német-római császár-ral folytatott tárgyalásainkról? -
kérdi a hercegnő aggodalmasan.
Duval gondolkodik.
- Talán gyanítják. De hogy biztosan tudnák? Nem hiszem. Ha konkrét tudomásuk lenne a
jegyességi megállapodásról, azt mostanra már támadási ürügyül használnák.
- Ez igaz - ismeri el Dunois tábornagy. - Gondolom, túl szép, hogy igaz legyen, hogy ha
d’Albret gróf úgy dönt, Rennesvárosa ellen vonul, a franciákba ütközik, és megsemmisítik
egy-mást.
Duval bánatos mosollyal néz rá.
- Bárcsak olyan szerencsénk lenne! - Elhallgat, kezét szemléli, aztán húga szemébe néz. - Azt
mondják, kegyelmes hercegnő, hogy a rossz hírek hármasával érkeznek. - Úgy néz ki, mintha
legszívesebben öngyilkosságot követne el. Aztán megadja a harmadik csapást. - Levelet
kaptunk d’Albret gróftól.
Minden tekintet felém fordul. Igyekszem nem figyelni met­sző tekintetükre, és csak Duvaira
és a hercegnőre tekinteni, mintha magánbeszélgetést folytatnánank.
- Tudja, hogy Rémlovag itt van? - kérdem.
- Nem tett rá utalást. A levél célja az volt, hogy felszólítsa a hercegnőt, fontolja meg a
szerződés betartását, és lépjen vele házasságra, különben olyan lépésre kényszerül, amely a
herceg­nőnek nem fog tetszeni.
- Megostromolja a várost - súgom.
Duval bólint.
- Ezt nem jelenti ki nyíltan, de nekem is ez a sejtésem.
A hercegnő elsápadt erre a hírre, de ekkor láthatóan össze­szedi magát.
- Mi van a német-római császárral? Megkapta üzenetünket nehéz helyzetünkről?
- Igen. Két szárnysegédet küld segítségünkre - közli Duval; hangja az aszályos nyárnál is
szárazabb.
- Két szárnysegédet küld? - szól Dunois tábornagy. - Ezt komolyan gondolja? Csak két embert,
és nem is katonák?
- Attól tartok, így van. Azt javasolja, hogy a házasságot tá­vollétében, a küldendő tanúk általi
hitelesítéssel kössük meg, hogy ezen a szakaszon túl legyünk.
Jean de Chalon nyugtalanul fészkelődik; a hűbéruráról van szó, és talán úgy érzi, hűségét
teszik próbára.
- Biztos vagyok abban, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Súlyos harcokat vív a magyarok
földjén.
Duval ezt válaszra sem méltatja. A hercegnő ajka megfeszül, de nem mond ellent
unokabátyjának, bár úgy érzem, nagyon szeretné ezt tenni.
- A távollétben, közvetítők által kötött házasság számít az egyházi jog szerint? - kérdi a
püspöktől.
- Igen, ha megfelelően végzik a szertartást.
- De így sem lesz haderőnk, hogy megvédje ezt a szövetsé­get - mutat rá Dunois tábornagy.
- Esetleg zsoldosokkal? Mennyire lehet nehéz zsoldos csapatot toborozni?
- Nem túl nehéz - szól Duval halk, gyengéd hangon, mintha igyekezne elvenni az élét annak,
amit mondani fog. - A probléma az, kegyelmes hercegnő, hogy nincs pénzünk fizetni őket.
A hercegnő egy pillanatra tétován néz rá.
- Semmi pénzünk nincs erre? - kérdi, aztán a kancellárra néz.
A kancellár pedig megerősíti Duval megállapítását.
- Attól tartok, ez valóban így van, kegyelmes hercegnő. A hercegség anyagi helyzetét jelentős
mértékben meggyengí-tette az elmúlt két évben a franciákkal vívott háború. A kincstár üres.
A hercegnő feláll, a kandallóhoz lép, fel-alá járkál. Szinte semmi mozgástere nincs, és ezt neki
is tudnia kell. - És a családi ékszerek? Az ezüsttál? A korona...
A püspök rémülten horkan fel.
- Kegyelmes hercegnő! A koronát ne!
- Azért elég pénzt kaphatunk, hogy fizetni tudjuk a zsol-dosokat?
- Kegyelmes hercegnő! Ékszereinek egy része generációk óta a családja birtokában volt -
mondja Chalon.
Csodálkozom, hogy Chalon számon tartja, mit örökölne, ha a hercegnővel valami történne.
- Az ékszerek pótolhatók, kuzinom. Az elvesztett függetlenség azonban pótolhatatlan.
A teremben csend honol, ahogy a jelenlévők megértik, milyen jelentőséggel bírnak ezek a
szavak. Aztán Rémlovag az asztal mellett ültében előrehajol, megszólal.
- Vannak, akik ingyen harcolnának az oldalunkon.
- Kicsodák? - kérdi egyszerre Dunois tábornagy és Montauban kancellár.
- A szénégetők.
- Tréfákra nincs időnk — szól a kancellár megvetően.
Rémlovag állja a tekintetét.
- Nem tréfálok. Ráadásul már esküt is tettek, hogy mellettünk fognak harcolni.
- Csak kitaszítottak és gazemberek, akiknek az erdőben kell senyvedniük a megélhetésért.
Tudják egyáltalán, hogyan kell kézbe venni a kardot? - kérdi Montauban.
- Nem szokványos taktikákkal harcolnak, hanem a rejtőz­ködés és a váratlan rajtaütés
erejével.
Montauban kancellár szóra nyitja száját, vitázna még, ám Duval ennek elébe megy.
- Nem hiszem, hogy abban a helyzetben lennénk, hogy visszautasíthatnánk bármilyen
ajánlatot. Sir Waroch és én ké­sőbb megtárgyaljuk ezt.
Szent Mortain apátasszonya töri meg a beálló furcsa csen-det.
- És mi van d’Albret embereivel? - kérdi. Csak hosszú évek önfegyelmezési gyakorlatának
köszönhető, hogy nem rezzenek össze, mert bár Dunois tábornagyhoz intézi szavait, a
csontja-imban érzem, hogy valójában nekem szánta. - Sikerült szabó- tőröket azonosítania? -
kérdi.
A tábornagy tagadón ingatja fejét.
- Nem. Nagyon sok fegyveres van a városban az ország kü­lönböző részeiről; nem ismerek
mindenkit. Üzentem a parancsnokoknak, hogy legyenek óvatosak, de több mint nyolcezer
férfi van fegyverben, mintegy két tucat helyre elosztva, ahol segíthetnek d’Albret főerejének
megtörni a védelmünket. Időbe telik.
Megint érzem Rémlovag tekintetének súlyát magamon. Nem tudom, vajon ez a pillantás
okozza-e, vagy az apátasszony burkolt célzása, vagy az a vágyam, hogy lemossam magamról
a d Albret-bélyeget, de átgondolni sincs időm, megszólalok.
- Én felismerem őket.
Minden tekintet rám szegeződik. Egy tekintet különösen éles; mint a tört üvegcserép.
- Te, leányom?
- Ki lenne erre alkalmasabb?
A hercegnő előrehajol, tekintete komoly.
- Nem kell ezt tennie. Eddig is nagy veszélynek tette ki ma-gát miattam.
- Húgomnak igaza van. Ráadásul, ha felismerik Ont, azzal felborulnak a terveink - jegyzi meg
Duval.
Egyetértőén bólintok.
- De nem kell engem látniuk ahhoz, hogy felismerhessem őket. Egyáltalán nem nehéz dolog
álruhát ölteni.
Rémlovag szólal meg először; hangja reccsen.
- Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet lenne.
Erre felkapom fejemet. Ellenkezése olyan, mintha hasba rúgtak volna, mert bár tudom, hogy
dühös rám, nem gondoltam volna, hogy új keletű bizalmatlansága ilyen mélyen gyökerezik.
- Nem értem, lehet-e választásunk, ha felül akarunk kere-kedni ezen a helyzeten.
- Mindig van választásunk - szól Rémlovag, azzal elfordul tőlem és a többiekhez szól. -
Szerintem ez egyenesen rossz öt-let.
- Nem gondolja, hogy képes lennék rá, milord?
Olyan erővel markolja széke karfáját, hogy azon tűnődök, nem reped-e szilánkokra.
- Nagyon is jól tudom, hogy nagyon nagy tehetsége van, demoiselle. Azt azonban nem
tudom, vajon megéri-e a kockázatot.
- Mik lennének a kockázatok, milord? - kérdem. Szavaim mézédes-kedvesek, ám hamis ez a
kedvesség, ahogy az udvari-asság is.
Egy szót sem szól, csak bámul az asztal másik feléről. Gyű­lölettel néz, és ez olyan fájdalmas
nekem, amilyentől féltem.
- Ha nem bízik bennem...
- Természetesen bízik Önben, demoiselle. Ha Ön nem lett volna ott és akkor, ahol és amikor
volt, még mindig a várbör-tönben rothadna, vagy annál is rosszabb következett volna be -
szólt Duval.
- Legalább valaki emlékszik-jegyzem meg halkan, morgo­lódva. Mély levegőt veszek, hogy
némiképp megnyugodjak, és valóban, amikor ismét megszólalok, hangom nem remeg. - Ha
nem bíznak bennem, vagy túlságosan aggódnak a kockázatok miatt, a tábornagy adhat
mellém férfiakat kísérőnek. Ami azt il­leti, a terv csak úgy hatásos, ha ezt teszi, mert egy férfi
az árulók közelében maradhat, és megjegyezheti, mit tesznek, míg nekem erre nincs
lehetőségem.
Rémlovag és én egy hosszú pillanatig egymás szemébe né-zünk.
Dunois tábornagy az állát simogatja, ami annak a jele, hogy mélyen elgondolkodott.
- Nem látok benne veszélyt. És bár nagyon nem szívesen kérem Önt erre, nagyon
nyugtalanító a tudat, hogy d’Albret emberei a városban ólálkodnak, és az ő parancsát várják.
Kezd­hetnénk a zsoldos csapatokkal és a léhűtőkkel. Az ő soraikba férkőzhet be valaki a
legkönnyebben észrevétlenül.
- Egyetértek, tábornagy úr. Ezek szerint ebben megegyez-tünk. Hogyan csináljuk?
Jó egy órán át kovácsoljuk a tervet. Ez idő alatt végig maga­mon érzem az apátasszony
tekintetét. Nemtetszése némiképpmeglep. Hiszen nem éppen azt tettem, amit kíván; nem
mutat­tam meg, milyen hasznos lehet a kolostor ilyen időkben? Bár lehetséges, hogy csak
neki szabad ilyen segítséget felajánlania.
Mire végre összeáll a terv, Rémlovag sápadt. Nem tudnám megmondani, hogy sebesülésétől
vagy a dühtől. Ahogy felállunk és távozni készülünk, az apátasszony két lépést tesz felém;
ajka vékony vonallá feszül. Mielőtt bármit mondhatna, a her­cegnő szólal meg:
- Lady Sybella?
- Parancsoljon, kegyelmes hercegnő.
- Körünkben töltené a délutánt? Van néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni Önnel.
Szívem örömmel dobban; meghívásával elodázta korholásomat.
- Természetesen, kegyelmes hercegnő.
Az apátasszonyra nem is pillantva követem a hercegnőt. Ki­lépünk a teremből.
- Úgy vélem, az Ön apátasszonya nem volt megelégedve a szol-gálattal, amelyet a tanács
ülésén ajánlott fel nekünk.
- Felettébb elégedetlennek tűnt. Bocsássa meg, kegyelmes hercegnő, ha önkényesen
átléptem a rang diktálta illemen. Csak valahogy segíteni szerettem volna Önnek. Hiszen az én
csalá-dom okozta ezt a súlyos gondot.
Legnagyobb meglepetésemre a hercegnő megáll, megra­gadja csuklómat.
- Nem! - szól meglehetősen hevesen. - Önt nem tartom felelősnek d’Albret gróf
cselekedeteiért. Ha felelősnek tartanám Önt, vajon nem lennék felelős azért, amit a gróf
követett el az én nevemben?
Szótlanul nézek magam elé, nincs válaszom.
- Mondja el - súgja, kezét szorosan összefonva -, mondja el, hogyan haltak meg hű embereim
Nantes városában. Kérem. Mondja el, hogy tisztelhessem emléküket, és megemlékezhes-sek
az áldozatról, amit miattam hoztak.
Ebben a pillanatban iránta való rügyező csodálatom tiszte-letté mélyül. Nemcsak az
uralkodással járó hatalmat és előjogo­kat fogadja el, hanem vállalja a fájdalmas felelősséget
is.
- A nemesek mentek elöl. Az Ön udvarnagya, Jean Blanchet igyekezett igazi véderőt szervezni
a hercegi palotában, de Sir íves Mathurin elárulta őt. Sir Róbert Drouet elesett abban a
csatában, ahogy kéttucat olyan ember is, akiket nem ismerek. A polgárok összezavarodtak.
Hajlottak arra, hogy higgyenek Rieux marsallnak, amikor azt mondta, hogy az Ön nevében
be-szél. A polgárok csak akkor ismerték fel, mekkorát hibáztak,amikor a nemesek felleptek
ellene, ám akkor már túl késő volt, mert már megnyitották a város kapuit és beengedték.
D’Albret parancsot adott az embereinek, hogy legelőbb a polgárok házait dúlják fel, és
mindenkit tartsanak rémületben, hogy meggyengítsék esetleges ellenállásukat, és
gyökerestől ki­irtson minden szándékot, hogy valaki fellázadjon ellene. Ez a taktika pedig
bevált. A szolgák voltak a leghűségesebbek. Pólyás kora óta ismerték és szolgálták Ont. Allixis
báró, a számvevő; Guillaume Moulner, az ezüstműves; Jehanc le Troisne, a pati­kus; Pierre, a
kapuőr, Thomas, az ajtónálló; egy mosónő, a gárda tucatnyi íjásza, a kulcsár, a szakács; két
pohárnok; és a palota­őrség fele. Mind becsületes szívvel és ajkukon az Ön nevével haltak
meg.
A hercegnő szeme könnytől csillog, és megint csak csodál­kozni tudok: hiszen alig tizenhárom
éves! Fiatalabb, mint én voltam, amikor először a kolostorba érkeztem.
Nem; én sosem voltam ilyen fiatal.
Azt mondom, az egyetlen vigaszt, ami enyhítheti fájdalmát, pedig végső soron egyáltalán
nem vigasztaló.
- Az áruló Julliers, Vienne és Mathurin is halott, kegyelmes hercegnő. Végül megfizettek
bűneikért.
Felnéz, szemében vad indulat villan.
- Remek. Ha Mortain utasítaná, hogy minden árulót öljön meg így, nagy elégtétellel töltene
el.
Azt hiszi, mindegyiket én öltem meg, Mortain parancsára. Nem mondom el neki, hogy az
egyiket saját perverz fivérem féltékenysége ölte meg.

Az apátasszony azt javasolja, öltözzek szajhának, ebben az ál-ruhában keressem a

szabotőröket, de Dunois tábornagynak minden mogorvasága, nyers modora ellenére
lovagias a szíve. Hallani sem akar erről. Azt javasolja, hogy inkább mosónőnek öltözzek, és
eléggé ésszerűen rámutat, hogy a mosónőknek hasonló szabadságuk van a katonák között
járkálni. Ráadásul sok mosónő a mosáson kívül egyéb testi szolgáltatásokat is vállal, vagyis ha
a szükség úgy hozza, egy szempillantás alatt játszha-tok szajhát.
Az apátasszony biztosan azt is az én bűnömül rója, hogy Dunois tábornagy ellenzi a tervét, de
ezt nem én alakítottam így. Közelebb hajolok az ezüstözött tükörhöz, és finom
mozdu­latokkal faszénport kenek szemöldökömre; így dúsnak és for­mátlannak tűnik. Aztán
egy még kisebb darabbal a fáradtság vonalait rajzolom arcomra, majd halványan végighúzom
ujjam begyét a szemem alatt, hogy úgy tűnjön, teljesen kifáradtam a nehéz munkától. Az
átalakítást azzal fejezem be, hogy fekete viaszt kenek fogamra. Ami azt illeti, alig várom,
hogy egy ideig valaki másnak tűnhessek, akár szegény, szurtos mosónőnek. Olyan embernek,
aki nem fájdalmat, árulást, szívfájdalmat hagy maga után. Természetesen az is jólesik, hogy
ezzel akadályozha­tom d’Albret tervének megvalósulását.
A kandallóból egy marék hamut veszek ki, és gondosan ha-jamba dörzsölöm; így egy-két
árnyalattal világosabbnak és sok­kal sprődebbnek tűnik. A kezem jelenti a legnagyobb
kihívást, mert annak ellenére, hogy nemrégiben kicserzette a borogatá-sok forró vize,
finomabb és puhább, mint a mosónők keze. Ezt kiigazítandó közel két óráig áztattam erős
lúgos szappanos víz­ben. Most vörös és kicserepesedett a bőröm, és ennek megfele­lően fáj
is. Nagyon elégedett vagyok az álcázással.
- Senki sem fog felismerni - mondja Ismae. Az ágyon ül, engem figyel.
- Éppen ez a lényeg - jegyzem meg kissé fanyarul.
- Akárhogy is, az átalakulás alaposabb, mint bárki remél-hette volna.
Feláll, átadja a lenvászon főkötőt. Régi, kopott, de túl tiszta, ezért a kandallóból vett hamuval
piszkolom be. Amikor ezzelkészen vagyok, Ismac a fejemre húzza, és segít alátuszkolni a
hajamat.
- Tessék. Kész. - Egy lépést hátrál, hogy a teljes hatást lássa. Aggodalom ráncolja homlokát. -
Ugye nagyon fogsz vi-gyázni?
- A mosónőruha alatt közel fél tucat tőrt rejtettem el. - Kettő a derekamnál van, combomon
is egy-egy, egy másik a hátamon. Szinte meztelennek érzem magam a csuklómra rög-zített
tőrök nélkül, de a katonák kapkodósak, ha megragadnák a kezemet, nem akarnám, hogy
felfedezzék a kemény acélt. - Készen vagyok.
Ismae kezét maga előtt összekulcsolva hozzám lép.
- Kérlek, nagyon vigyázz magadra!
Meghatónak találom aggódását, mert ő egyike azon kevés embernek, aki őszintén szeret.
Gyorsan megölelem.
- Óvatos leszek és elővigyázatos. De ne feledd, ezek csak d’Albret emberei, nem d’Albret
maga. Nem mérhetők hozzám.
Némiképp megnyugodva mosolyog.
- Hát jó. Akkor most keressük meg Dunois tábornagyot.
Az előcsarnokban találjuk. Vele van Duval és az apátasszony is. Nem is tudom, mit érezzék;
egyrészt boldog vagyok, hogy megmutathatom az apátasszonynak, milyen jól meg tudtam
ol-dani ezt a feladatot, másrészt nem szeretnék részt venni tehet-ségemmel további
terveiben és intrikáiban.
- Édes Jézus! - mormog a tábornagy - Sosem ismertem volna fel!
Dunois maga akart elkísérni a portyázásra, de azzal túl nagy figyelmet irányított volna a
személyemre. Ezért a feladatot in­kább átruházta Rennes helyőrségének parancsnoka,
Michault Thaborra és legmegbízhatóbb embereinek szűk csapatára.
Én talán kissé kevésbé bízom bennük, mint ő, de ez a leg­jobb, amit az adott körülmények
között tehetünk.
Elérkezik az indulás ideje. Szívem hevesen dobog a várakozástól, az új kaland izgalma
bizsereg végtagjaimban. Kissé pi-masz hangulatomban vagyok, az apátasszonyhoz fordulok.
- Adná Mortain áldását a vállalkozásunkra, szentanyám?
Bár csak bosszantásként kérdem, tudom, hogy szeretném Mortain áldását, annak ellenére,
hogy az istenség és én jelenleg hadilábon állunk egymással.
Az apátasszony orreimpája megremeg a bosszúságtól, de le-hajtja fejét, és kezét zilált
hajamra teszi.
- Mortain vezessen utadon, és tartson meg sötét ölelésé-ben - szól, aztán gyorsan leveszi
rólam a kezét. így is mintha kissé nyugodtabb lennék; olybá tűnik, hogy Mortain valahogy
meghallotta, annak ellenére, hogy az apátasszony nem szívélyes velem.
A cselédbejáraton lépünk ki az épületből, de mivel késő van, és szinte mindenki lefeküdt
már, senki nem vesz észre bennünket.
Odakint első ránézésre is nyamvadt szamár vár, oldalán két-oldalt kosár. Még szennyes ruha
is van bennük.
Tbabor parancsnok halkan szól. - Meghatároztuk, melyek a város gyenge pontjai: a
kaputor­nyok, az árokfolyosó bejáratai, a hidak, a ciszterna és a folyóra néző kapuk.
- Kitűnő. Az őrjárat?
- Megkettőztük a városfalak védelmét, és a falak mentén gyakorítottuk az őrjáratozást.
- Mit javasol, hol kezdjük? - kérdem. - A keleti kapunál, aztán végigmegyünk a többi kapun.
- Rendben. Vezessen.
Thabor bólint, és határozott léptekkel elindul előre; lema­radok tőle. Emberei kissé
szétszélednek, hogy ne tűnjön úgy, mintha együtt lennénk. Nem tenne jót nekem, ha együtt
lát­nának minket, mert ugyan mi dolga lehet a várkapitánynak egy mosónővel? Tudom, hogy
megnyugvást kellene jelentsen, hogyaz őrök szemmel tartanak, de lapockám között bizsereg
a bőr. Kényszerítem magam, hogy erről ne vegyek tudomást.
A város utcái csendesek, mivel minden tiszteletreméltó és magához való ésszel bíró polgár
bezárta már az ajtaját, behúzta a spalettát, és régen lefeküdt. Ahogy a részegmód
egymáshoz dőlő, házakkal zsúfolt utcákon haladunk, a szamár patái ko­pognak a
kockaköveken; az én fülemnek túl hangos ez a zaj. Am ha az emberek hallanak is minket,
csak még mélyebben a párnák közé, dunyha alá bújnak, vagy megnézik, jól be van-e zárva az
ajtó.
A házak egyre kisebbek és rozogábbak, ahogy a palota környékéről távolodunk. Kis üzletek és
tavernák ékelődnek a kis házak közé, és az utcák itt már hangosabbak. Végre elérünk a
városfal mentén vezető hadiútra. Az éjnek ebben a szakában csak katonák lehetnek ezen az
úton. Elhaladunk három kis őrtorony mellett, majd végül elérjük a kapuházat. Thabor
parancsnok úgy megy át rajta, mintha saját dolgá-ban sietne, de majd behúzódik valami
sötétebb helyre, hogy megvárjon.
A szamarat a kapuházhoz vezetem, és megállók az ajtó előtt. Halk mormogást hallok; az
őrségben lévő férfiak törté­netekkel mulattatják egymást. Leakasztom az egyik kosarat a
szamár oldaláról, csípőmre emelem, aztán a kapu felé me­gyek. Az őr lusta tekintettel nézi
közeledtemet.
- Mit akarsz? - kérdi.
- Pierre de Foix-t keresem.
Ezt a katonát elkapta a súlyos hasmars, és jelenleg az is-potályban fekszik. Egészen biztosan
nincs szolgálatban.
- Nincs itt, menj a dolgodra.
Dühösen pillantok fel - nem is kell színlelnem -, és bosz- szúsan a kosárra csapok.
- Négy sou-val tartozik nekem a mosatásért. Nem jótéte-ményként végzem ezt a keserves,
nehéz munkát. — Közelebblépek hozzá, szememet gyanakodva hunyorítom. - Ó, talán arról
van szól, hogy ez a Pierre minden pénzét elkártyázta. Honnan tudjam, hogy nem rejtegetik itt
előlem? Szerintem az összes pénzét eljátszotta, és ezért nem fizeti meg az én tisztességes,
fáradságos munkámat.
- Még hogy tisztességes munka! - mordul az őr.
Könyörtelen vagyok, éles a nyelvem, mint egy halaskofáé.
- Azt mondta nekem, hogy ma este ennél a toronynál lesz szolgálatban. Akkor maga miért
hazudik nekem, ha nem azért, mert be akar csapni? Bepanaszolom a kapitánynál.
Mielőtt folytathatnám, az őr megragadja szabad kezemet, és magához ránt.
- Ne merj hazugnak nevezni engem, különben kénytelen leszek megbüntetni téged! Tessék.
Nézd meg a saját szemed-del! - Azzal belök a kapuház ajtaján, és nem enged ki. - Nézd meg a
saját szemeddel, hogy a férfi, akit keresel, nincsen itt, aztán tűnj el innen!
Imádkozom, hogy Thabor emberei a helyükön maradja-nak, és ne tegyenek valami
ostobaságot; gyorsan végignézek a katonák kis csoportján. Öten vannak, egyik sem ismerős.
Ekkor a hatodik ember felém fordul a szenesvödörtől, és durva gesztussal markolja ágyékán
a gatyát.
- Adhatok neked valami mosnivalót.
Egy röpke pillanatra minden moccanatlanná dermed bennem. A férfi haja gesztenyebarna,
de szakálla vörös, és felismerem. Reynaud az, apám egyik embere. Fejemet fel-szegve
gyorsan elfordulok, hogy ne lássa az arcomat.
- Kis darabokkal nem foglalkozom, csak nagyokkal - szólok vissza.
Ettől mindenki harsányan felnevet, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy az őrszem
kartávolságán kívülre lépjek, ki az éjszakába, ahol a sötétség még jobban rejti arcomat.
- Biztosan elbújt valahol — mormogok rosszkedvűen.
Az őr a kardmarkolata felé nyúl, de gyorsan elhúzódom. Közben látom, hogy két sötét
emberalak, az én őreim visszahú­zódnak az árnyékba.
Visszaérek a szamárhoz; elég hangosan morgolódok ahhoz, hogy a posztoló őr halljon, és
visszateszem a kosarat a szamár hátára. Már a következő utcán járok, amikor Thabor
parancsnok megjelenik mellettem.
- Mi történt? Miért tuszkolták be?
- Az őr azt hitte, hogy hazugnak nevezem. Mert tényleg hazugnak neveztem - mondom
mosolyogva. - De beengedett, hogy körülnézzek, és érdemes volt.
- Csak óvatosan - figyelmeztet komoran. - Személyesen fe-lelek a biztonságáért.
- Reynaud. Nem tudom, milyen nevet használ itt Rennes városában, de d’Albret egyik
embere van őrségben abban a ka­puházban. A barna hajú, vörös szakállú.
Thabor int egyik emberének, hogy maradjon hátra és figyelje. Aztán továbbmegyünk.
Nagyon örülök az első győzelemnek, és az éjszaka hirtelen sokat ígérőnek tűnik.
A ciszternatoronyban kisebb helyőrség állomásozik. Csak négy katonát találok ott; egyikük
felajánlja, hogy megveszi Pi- erre mosott ruháit, ha a gazdájának nem kell, de egyikük sem
d’Albret embere. így folytatódnak az este eseményei; egyik kapuháztól a másikig megyek.
Van, ahol egy tucat ember is van, más he-lyeken csak négy. Ám egyiküket sem találom
lehetséges szabotőrnek. Zord csüggedés tölt el, mert tudom, ha d’Albret egy embere bent
van, akkor másoknak is kell lennie itt. És meg kell találnom őket, hogy ne érezzük magunkat
úgy, mintha tehetetlenül várnánk, mikor csattan rajtunk d’Albret átkozott csapdája.
Csak a város keleti részén levő őrtornyokat jártuk végig, de már kezd hajnalodni. Fényes
nappal álruhám nem rejt. Vonakodva hagyom, hogy Thabor parancsnok kiadja az utasítást a
visszafordulásra, és elindulunk a palota felé. - Ne nézzen olyan csalódottan! - mondja. - Egyet
találtunk. Előbb-utóbb megtaláljuk a többit is. - Igen, de én inkább előbb szeretném őket
megtalálni, mint utóbb.
Ebben a pillanatban egy férfi rohan ki egy közeli ajtón; megijeszti a szamaramat, mire a
katonák a kardjukhoz kapnak. De csak egy részeg kőfaragó, aki éppen haza igyekszik.
Megál-lók. Hát persze!
- Szeretnék bemenni - mondom Thabor parancsnoknak. - Mert ha az emberek, akiket
keresek, nincsenek szolgálatban, valószínűleg valami kocsmában vagy borkimérésben
időznek.
- Ez nem szerepelt a parancsomban - feleli fegyelmezetten.
- Az volt a parancsa, hogy kísérjen, míg én a sorainkba fér­kőzött árulókat keresem. Nem az
engedélyét kérem, parancsnok úr, csak közlöm, mit szándékozok tenni.
Tekintetünk egy hosszú pillanatra találkozik, és önkéntele-nül arra gondolok, hogy Rémlovag
milyen könnyen elfogadta, hogy ilyen kockázatot vállaljak. A kétségbeesés felüti sötét fejét
lelkemben, és engedem, hogy ennek fájdalma szítsa türelmet-lenségemet.
- Nos?
Végül bólint. - De valamelyikünk önnel tart.
Legszívesebben ellentmondanék, de tudom, hogy azt hosszas vita követné, nekem pedig
nem sok időm van.
- Hát jó. Maga - mutatok a Venois nevű katonára. - Jöjjön ide. Maga lesz a társaságom ma
éjjel.
A katona a parancsnokra néz, aki egyetértőén bólint, majd elém áll. Meglazítom
nyakravalóját. Látom, hogy tiltakozna, de összekócolom a haját, aztán rántok egyet
kardszíján, ami így féloldalasán áll.
- Ne feledje, egész éjjel Rennes kocsmáit járta velem. Ezt a szerepet kell játszania. Egyik
lebujból ki, a másikba be.
Venois megint a parancsnokára néz; néma tiltakozása láttán legszívesebben képen
teremteném. Hát nem fogja fel, hány férfi könyörgött nekem olyan lehetőségért, amely most
megadatik neki? Karon ragadom, és imbolyogva a kocsma ajtaja felé vezetem.
A kocsmában ezen a késői-korai órán alig lézengenek, csak az alja népség marad ilyen helyen
pirkadatig. Három férfi gub-baszt asztallapra könyökölve, alig tudnak egyenesen maradni,
ahogy kiisszák az utolsó csepp bort kupáikból. Egy másik férfi egy szolgálólánnyal húzódott
félreeső zugba, a lány az ölében szundít. Fél tucat férfi a kandalló előtt görnyed, a halványuló
fényben kockáznak.
Mindezt jól szemrevételezem, miközben erősen Venois-ra támaszkodva egy pádhoz
igyekszünk. Venois merev, mintha nyársat nyelt volna, és csak remélni tudom , h ogy a lá
elég józan ahhoz, hogy észrevegye, azt fogja gondolni, hogy ez inkább katona mivolta, mint a
helyzettől való idegenkedése miatt van. Ekkor éles kiáltás hallatszik a kockázók felől, és
kísérőmet fino­man oldalba bököm.
- Egy kicsit görnyessze meg a vállát - súgom óvatosan. - Es csoszogjon, aztán kiáltson borért.
Megteszi, amit kértem tőle, mire bosszúsnak tűnő szolgáló­lány bólint felénk. Nagy
gondossággal terelem Venois-t egy olyan padra, ahonnan jobban láthatom a kockázókat. Az
asztalnál ülők egyikét sem ismertem fel, és bár nem ismerem látásból d’Albret minden
emberét, modoruk, tartásuk hasonló: morózusan, harcia-sán néznek a világba. A három
könyöklő egyike sem ilyen.
A kockázók jelentik az utolsó reményt, hogy az estének va-lami eredménye legyen. Várom,
hogy a szolgálólány elénk tegye a bort, aztán nagy kortyot iszom. Vizezett, savanyú, és
nagyon türtőztetnem kell magam, hogy ki ne köpjem. Nagy nehezen lenyelem, aztán Venois-
hoz fordulok.
- Szokott kockázni?
A katona vállat von, aztán felhajtja a bor felét.
- Időnként. De igyekszem távol tartani magam tőle.
Várok egy kicsit, de nem ajánlja fel, amit várok tőle. Éppen szólni akarok, hogy csatlakozzon a
kandalló előtt játszókhoz, amikor a társaságból valaki ismét felkiált; ezúttal acél is csattan.
Veszekedés tör ki. Szívem nagyot dobban, amikor a veszeke- dőlc közt felismerem Huon le
Grande-ot, aki közel olyan nagy testű, mint maga d’Albret, és legalább annyira visszataszító.
Kardját lengeti a másik két férfi felé; az egyiknek vékony sza-kálla van, és bal kezén csak
három ujja. Ypres. Mellette Gilot: alacsony, köpcös férfi, ádáz, mint egy sebzett vadkan.
Szinte fel­nevetek az örömtől, hogy ilyen elővigyázatlanok; felhívják ma­gukra a figyelmet.
Közel hajolok Venois-hoz, azt színlelem, hogy évődőn harapdálom a fülét.
- A kockázók közül hárman a keresettek közé tartoznak.
Ez mintha némiképp felélénkítené és nagyobb kedvvel játssza szerepét, ha nem is nagyobb
tehetséggel. Megmutatom neki d’Albret embereit.
Ám az éjszakának ezzel majdnem vége van; a kocsmáros hatalmas, erős öklű férfi, aki kirúgja
d’Albret összes emberét, mielőtt szétverhetnék az ivót. Az illendőség kedvéért zárórát tart,
minket is kiparancsol. Végtelen nagy veszélyben vagyok, ahogy gyakorlatilag d’Albret
embereinek sarkában kibotorká-lok a kocsmából, de álöltözetem megteszi a hatását, és
amúgy is homályos a látásuk az ittasságtól. Venois egyik kezével határo-zottan fogja a
könyökömet, a másikat kardja markolatán tartja; nem kockáztatja, hogy a harsány emberek
előnyben legyenek. Könnyű szívvel adok leírást róluk Thabor kapitánynak, és né-zem, ahogy
emberei elindulnak a sötétbe, hogy szemmel tartsák a szabotőröket.
Mivel megtaláltam a módját, hogy d’Albret-származásomat jó célra fordítsam, nagyon jó
kedvem kerekedett. Örülök az aznap esti sikernek, mert az egész városban senki nincs rajtam
kívül, aki képes lett volna felismerni ezeket az embereket. Erre csak én voltam képes.
Nehéz megbízni abban, hogy Dunois tábornagy és Thabor várkapitány emberei szemmel
tartják ezeket az embereket most, hogy tudják, kik azok, de nem szállásolhatom be a
helyőrségbe melléjük magam, ezért nincs más választásom.
Szobámba érve meglepetten, de örömmel látom, hogy Ismae vár rám. Kevésbé örülök
azonban annak, hogy az apátasszony is vele van, szintén rám vár; büszke arcát a kandalló
tüze világítja meg. Amint belépek a szobába, olyan hirtelen mozdul oldalra a feje, ahogy a
prédát észlelő héjáé.
- Nos? - kérdi élesen.
Nem hagyom, hogy megfosszon a mai éjszaka győzelmi örömétől. - Jó estét, tisztelendő
anyám!
Orrcimpája remeg, de nem reagál a nem is oly enyhe gúnyra.
- Hogy ment?
- Nagyon jól. D ’A lbret négy emberét találtuk meg. Thabor várkapitány úr rájuk állított egy-
egy embert, hogy tartsák őket szemmel, tegyenek jelentést minden mozdulatukról, de ennél
többet egyelőre nem tudunk.
Az apátasszony bólint, de nem adja meg a dicséretet, amire vágyom, és nagyon bosszant,
hogy egyáltalán vágyom a dicsére-tére. Nem dicsér. Mást mond.
- Jobb, ha alszol egy kicsit, hogy kipihent legyél a tanács holnapi ülésén.
Mivel nem bízom saját hangomban, mélyen fejet hajtok előtte. Megérzi a gesztus iróniáját,
felhorkan, aztán kivonul a szobából, becsukja maga mögött az ajtót. Amikor Ismae és én
egyedül maradunk, arcán egyszerre látszik bosszúság és öröm-teli izgalom.
- Jaj, miért kell így kínoznod?
- Hogy én kínzóm? Egyetlen dicsérő szóval, egy fél köszö­nettel sem illetett.
Ismae elkomorul, fejét ingatja.
- Tény, hogy tőled mindig megtagadott minden dicséretet és helyeslést. Nem értem, miért.
- Talán azért, mert kőszívű? - vetem fel, azzal kezemet emelem, hogy levegyem fejemről a
piszkos lenvászon főkötőt.
Ismae ajka megrándul.
- Nyilván így van. Hadd segítsek!
Hozzám lép, leveszi rólam a főkötőt, és kifűzi ruhámat. Ahogy kilépek a durva háziszőttes
kelméből, magam is megle­pődök, amikor megszólalok:
- Ismae, szerinted miért gyűlöl az apátasszony engem annyira? - Hangomat az én fülem is
fiatalnak és gyámoltalannak találja, ezért kissé gúnyosan felnevetek. - A kolostorban is voltak
összetűzéseink, de azt hittem, az csak azért volt, mert én voltam a nehéz eset tanítványa, és
próbára tettem a türelmét. Ám itt Rennes városában, miután olyan sok feladatomat
végeztem el pontosan kí-vánalmai szerint, és azok után sem kaptam semmilyen elismerést
sem tőle, rájöttem, hogy valami más is kell legyen e mögött.
Ismae fejét ingatja.
- Nem tudom. Annith mindent megpróbált, hogy meg-tudja, mi rejlik az apátasszony irántad
érzett ellenszenve mö-gött, de nem jutott semmire. Bármi volt is az ok, Annith nem lelte
írásos nyomát.
- Talán abban az átkozott kis könyvben van, amit mindig magánál hord.
- Meglehet, nincs is leírva, csak valami olyan ellenszenv, aminek csak az apátasszony
balítéleteihez van köze, semmi máshoz.
- Kaptál üzenetet Annithtől? Van valami hír róla vagy Vereda nővérről?
Rendkívül rosszkor jött, hogy a kolostor látnoka lebetege-dett, mivel így csak egy vonakodó,
tapasztalatlan látnokgyakor­nok vezérelhet minket ezekben a nagyon nehéz időkben.
- Igen! Levelet kaptam tőle ma reggel - szól Ismae, azzal egy lépést közeledik felém és
halkabban szól. - Sybella, azt ter-vezi, hogy megszökik a kolostorból.
- Megszökik? - kérdem; nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam. Annak az Annithnek,
akit én ismerek, soha eszébe sem jutna ilyen nagyon lázadó cselekedet. De ennél is
lényege-sebb, hogy okkal aggódom miatta; nem hiszem, hogy bizton-ságban lenne a kolostor
falain kívül.
- Megszökik - bólint Ismae határozottan. - Elhatározta, hogy inkább megszökik, mintsem
egész életére a kolostor falai közé legyen zárva.
- Tudod , hogy utánam ennek. N em fogják engedni, hogy csak úgy elmenjen, amikor olyan
sokat foglalkoztak vele, míg megtanulta mindazt, amit tud. Ezen kívül: kit állítanak a
he­lyére? Az utána következő legidősebb novícia a tizenegy éves Aveline.
Ismae oldalra billenti a fejét, ezzel egy'pillanatig nagyon emlékeztet Annithre.
- Mindazzal, amit a kolostorban megtanult, elég könnyen elmenekülhet előlük. Ne feledd, az
apácák többsége évek óta ki sem tette a lábát a kolostorból.
- Az igaz. De hova mehetne? És akkor ki fogja meglátni Mortain kívánságait, és ki közli azokat
velünk?
Ismae szóra nyitja a száját, aztán becsukja. Majd mégis meg-szólal.
- Hát, erre nem gondoltam - ismeri el. - Valószínűleg eljön hozzánk, ide Rennes-be, és a
hercegnő udvarában keres szolgá­latot.
- És azon nyomban összefut a mi apátasszonyunkkal?
Ismae elkomorul.
- Bárcsak a tisztelendő anya visszament volna már! Nagyon elegem van abból, hogy folyton
rosszallón néz rám.
- Nekem nem kell magyaráznod, milyen fárasztó tud lenni.
Ismae mosolyog, de mosolyában nincs vidámság.
- Valóban. Gyere, hadd mossam ki a hamut a hajadból, kü­lönben bepiszkolód az ágyneműt!
A következő két éjszakát is Tbabor kapitány embereivel töltöm; a várost járjuk, és minden
zugba benézünk, hogy megtaláljuk d’Albret összes szabotőrét. Tizenhetet ismerek fel;
mindegyi-küket szemmel tartják Thabor kapitány emberei; minden lépé-süket figyelik.
Éjszakai tevékenységem azzal az előnnyel is jár, hogy távol tart Rémlovagtól és az
apátasszony politikájától, mert napköz-ben kell aludnom ahhoz, hogy éjjel el tudjam látni azt
a felada­tot, amely oly alapvető fontosságú a város - a hercegnő - biz-tonságának
fenntartásához.
Nagy örömet okoz, hogy az ellenségkutatás hősének tekin­tenek; ez a szerep teljesen
ismeretlen nekem.
A harmadik reggelen mutatkozik meg az apátasszony iránti pimaszságom következménye. A
szobájába hívat, nagyon korán. Kikászálódok az ágyból; fejem kóvályog, alig látok, de
elkészü-lök, amilyen gyorsan csak tudok.
Amikor megmosakodva, felöltözve állok a szobámban, és megbizonyosodtam arról, hogy
egyetlen hajszálam sem lóg ki a helyéről, elindulok az apátasszony szobája felé. Ajtaján
kívülmegállók, mély levegőt veszek és lesimítom ruhámat. Emlékez­tetem magam, hogy nem
vagyok zöldfülű novícia, akit valami ártatlan lázadásért hívtak dorgálásra.
Mert most már tudom , hogy voltak ártatlan lázadások. Kira-gadtak otthonomból - bármilyen
gyötrelmekkel és borzalmak­kal teli hely volt, mégis életem első tizennégy évében csak azt
ismertem és partra tettek egy sziklás szigeten, amitől féltem, mert azt hittem, hogy a
titokzatos éji vándorok úti célja, akik a legendák szerint egyenesen az Alvilág révészei.
Annyira retteg­tem, hogy kis híján megőrültem.
A felismerés - hogy nagyon elesett és kétségbeesett voltam, amikor először találkoztam vele,
és együttérzésére vágytam in-kább, mint éles hangú bírálatára - jogos haraggal tölt el, amely
teljesen idegen számomra. Kezem mozdul, kopogok az ajtón.
- Tessék! - szól ki az apátasszony.
Államat felszegve, tettetett mosollyal lépek a szobába.
Az apátasszony az éppen érkezett hollótól veszi el az üze-netet. Nem néz fel, amikor belépek,
nem adja jelét, hogy je­lenlétemről tudomást venne. Erre a taktikára jól emlékszem a
kolostorból; számító lépés, az a célja, hogy a látogató feszen-gését növelje. Mindazonáltal
kisebb szekírozásai semmiben sem hasonlíthatók ahhoz, amit az elmúlt hónapokban el kelleti
szenvednem, és gúnyos mosolyom igazi mosolyba hajlik. Mulatságosnak találom a helyzetet.
Ahelyett, hogy türelmesen vagy idegesen várnék, a belső udvarra néző ablakhoz lépek. Nem
igazán érdekel, mi van odakint; csak azt tudom: nem akarom, hogy az apátasszony azt
gondolja, játékaival sikerült engem megfélemlítenie. Hátrapillantva azt látom, hogy
szemöldöke bosszúsan rebben - egyetlen egyszer, és folytatja az olvasást. Célomat elértem,
visszafordulok az ablak felé.
Néhány pillanattal később élénk papírsuhogást hallok, majd az apátasszony megszólal.
- Sybella!
Lassan megfordulok és szembenézek vele; az ablakon be-áradó éles fénypislogásra késztet.
- Szolgálatára, tisztelendő anyám!
- Gyere ide, hogy ne kelljen a nyakamat erőltetnem, ha be­szélni akarok veled!
- Ahogy óhajtja, tisztelendő anyám.
A szoba másik végébe lépdelek, megállók előtte, ahogy az íróasztal melletti két ülőrúd
egyikére ülteti a hollót.
- Örvendetes, hogy gondolataidat a hercegnő védelmére irányítottad. Ez azt jelenti, hogy jó a
nevelés a kolostorban.
Nem én kapom a dicséretet. Soha nem én. Csak a nevelés dicsérendő szerinte, ami pedig az
ő felelőssége.
- Ezért hívattalak ide. A következő megbízatásodról szeret­nék beszélni veled.
Szívem kihagy egy dobbanást.
- Nem is sejtettem, hogy a jelenlegi megbízatásomnak vége.
Elfordul a hollótól, egyenesen a szemembe néz.
- Vissza kell térned Nantes városába. D’Albret gróf udva-rába.
Egy pillanatra nem vagyok biztos abban, hogy jól hal-lottam-e. Aztán ostoba módon
kimondom, ami legelőször eszembe jut.
- Tisztelendő anyám nyilván tréfál.
Arca dühtől rándul görcsbe.
- Nem tréfálok. Még több részletet kell megtudnunk d’Albret terveiről, és te vagy a
legalkalmasabb a feladatra.
- Van fogalma arról, hogy a megtért és visszatért, engedel-mes, tékozló leány pozícióm
abban a pillanatban vált semmivé, amikor a fogoly eltűnt?
- Arra, hogy te is eltűnj vele, nem kaptál parancsot.
- Ezt képtelen voltam megakadályozni - emlékeztetem. Alig tudom visszafogni haragomat. -
Akárhogy is, d’Albretsosem enged vissza a környezetébe. És ha mégis, akkor nem olyan
bizalmasként, aki fontos dolgokat hallhat meg. Annak van a legnagyobb valószínűsége, amint
megpillant, megöl. Biztosra veszem, ha ez bekövetkezik, nem lesz könnyű és kellemes
halálom.
- Természetesen nem egyedül mész vissza oda. Bizonyí-tottad, hogy az álcázás mestere vagy.
Szolgálólánynak öltözve fogsz a kastélyban járni, így lesz ürügyed ajtók közelében hosszan
időzni.
Legszívesebben megráznám vékony vállát, és tenyérrel csap-nék rideg, nyugodt arcára.
- Nem hallotta, mit mondtam? D ’Albret mindenkit figyel, és mindenkit mindenkivel figyeltet.
A palota szolgáinak felét már megölte egyszerűen azért, mert azt gyanította róluk, hogy
hűségesek a hercegnőhöz. Soha nem engedne a közvetlen kör­nyezetébe egy ismeretlen
szolgálót.
Az apátasszony mélyen beszívja a levegőt, orrcimpája remeg. Az, hogy olyan láthatóan
ideges, reményt ad, hogy valóban megszívleli szavaimat.
Kezét habitusának ujjába dugja, és az ablakhoz lépdel. Nem mozdulok, igyekszem leplezni,
hogy magamban forrongok.
- Akkor jó - mondja végül. - Egyetlen céllal küldelek vissza: olyan közel kerülj d’Albret
grófhoz, hogy meg tudd ölni.
Édes Mortain! Tényleg azt hiszi, hogy másodszor is ugyan-azzal áltathat?
- Tisztelendő anyám, bár régóta szerettem volna ezt meg­tenni, nem gondolja, hogy ez
ellentmond 'mindannak, amit a kolostorban tanítottak nekem? Mert nincs rajta a jel.
Hacsak... - elhallgatok, mert hirtelen eszembe jut valami. - Annith látta?
Az apátasszony ajka elvékonyodik, kiveszi kezét a habitus ujjából. Egy pillanatig úgy hiszem,
arcon üt.
- Mi tudsz te Annith nővérről? Leveleztetek, amíg Nantes- bán voltál? Ez szigorúan tilos volt.
Annyira meglep ez a kirohanása, hogy hirtelen nem is jut eszembe más, minthogy az igazat
mondjam.
- Nem, tisztelendő anyám! Nem beszéltem vele, nem is vál­tottunk üzenetet, amióta
elhagytam a kolostort.
Lassan, láthatóan elég nehezen visszafogja haragját, és ismét az ablak felé fordul.
- Hogyan lehetséges, hogy mindazok után, amit d’Albret gróf művelt, még nincs rajta a jel? -
kérdi, mintha Annith neve szóba se került volna. - Talán egyszerűen nem látod. Vagy nem
nézted meg elég alaposan. Meglehet, a félelmed gyengévé vagy túl óvatossá tett.
Erős düh önt el, keményen küzdők, hogy visszafogjam ma­gam. Nem jó, ha kijövök a
sodromból előtte.
- Nincs rajta a jel. Higgye el, elég gyakran és elég alaposan megnéztem. Két nappal Nantes
városából való távozásom előtt anyaszült mezítelen állapotában láttam.
- Úgy tűnik, jó esély van arra, hogy azóta megjelent rajta a jel.
Megmakacsolta magát. Ekkor ébredek rá, hogy nem fogad el semmi ellentmondást, semmi
kifogást. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszakényszerítsen a maga kerítette szűk
akolba. Eljött az a pillanat, amikor választanom kell a kolostor akolja és a között, hogy
mindent magam mögött hagyok, amit eddig ismertem. Még egy utolsó érvvel próbálkozom.
- Ha megteszem, amit kért, meglehet, bejutok a palotába, és eljuthatok akár magához
d’Albret grófhoz is, megölhetem akár, de sosem jutok ki élve onnan. Arról gondoskodnak hű
emberei.
Miközben e szavakat kimondom, látom, hogy ő is tudja. Ekkor döbbenek rá: mindvégig csak
eszköz voltam neki, olyan csorbult eszköz, amit nem sajnál elveszíteni.
- Mindannyiunktól áldozatot követel Mortain szolgálata. Te pedig különösen vágytad a halált,
amióta csak kolostorunkba érkeztél. Talán Mortain így hallgatta meg imáidat.
Szavai éles fekete tüskékként sebzik szívemet, és erőt vesz rajtam az ismerős komorság és
elkeseredettség. Vajon volt már olyan novíciájuk, akit olyan készségesen feláldozott Mortain
ügyéért, mint engem? Nem. Az ő saját ügyéért; mert ez az egész arról szól, hogy dicsőséget
és elismerést hozzon a kolostornak... személyesen neki.
Ám egyben rádöbbenek, milyen szabadság van abban, hogy olyan sok titkom feltárult - így
sokkal kevesebb hatalma van felettem.
- Meglehet, többé nem vagyok alkalmas Mortain szolgála­tára, tisztelendő anyám. Mert nem
fogok visszamenni Nantes városába.
Feje oldalra csuklik, mintha arcon csaptam volna. Furcsa, milyen kevéssé ismer engem, ha
nem látta előre ezt a dacot. Pul-zusa dühödten lüktet nyakán, és ismét megfordul, kifelé
bámul az ablakon. Máris könnyebbnek érzem magam; azon tűnődök, vajon hova megyek és
mi lesz velem, belőlem, amint szabad le­szek a kolostortól és d’Albret gróftól is.
Az apátasszony mély levegőt vesz, aztán visszafordul felém. Nem értem a diadal halvány
csillogását szemében. Egészen ad-dig, amíg meg nem szólal.
- Rendben. Álékor Ismae megy helyetted.
Édes Jézus, ne Ismae-t! D ’Albret haragja még izzik, amiért Ismae tönkretette a hercegnő
ellen tervezett támadását Guérande nagytermében.
D ’Albret nem tud arról, hogy nekem is részem volt benne, különben már nem élnék.
- Nem küldheti Ismae-t - mondom nyugodt hangon, mintha csak arra mutatnék rá, hogy
valami kisebb hiba van a tervében, és nem a legjobb barátnőm életét igyekeznék
megmenteni. - Először is azért nem küldheti, mert d’Albret gróf látta őt. Ismae arca örökre a
gróf tudatába égett, miután Guérande-ban meghiúsította álnok tervét. A bárónak féldmetes,
szinte nem evilági képessége van átlátni álcázó öltözé-ken és egyéb fortélyokon.
Az apátasszonyt nem vezeti félre nyugodtságom. Már egé-szen becsalogatott a csapdájába,
és ezt ő is tudja.
- Sokféleképpen tudjuk álcázni. Levághatjuk a haját, meg-változtathatjuk a hajszínét, foltokat
ejthetünk bőrén. Órák alatt úgy el tudjuk maszkírozni, hogy öreg és elgyötört személynek
nézik.
D ’Albret sosem engedne a szeme elé olyan személyt, még szolgát sem, akire ilyen nagyon
rossz ránézni. Az ilyesmi bántja a szemét.
Még ha nem ismernék is fel, és nem ölnék meg azonnal, minden bizonnyal nagyon rosszul
bánnának vele, puszta kedv­telésből.
- Úgy vélem, ennek ellenére felismernék. Ne feledje, d’Albret sok embere látta Ismae-t, még
Duval oldalán. Ha va­lami véletlen folytán maga d’Albret nem ismerné fel, környezete
készségesen rámutatna, ki ő, hiszen ezzel előnyhöz juttathatják magukat.
Az apátasszony összekulcsolja kezét, és állát ujjain pihenteti.
- O, ez nagyon kellemetlen, mert kitűnő alkalom lett volna.
Szavaitól végigfut a hátamon a hideg, nem várok ilyen gyors visszakozást. Ám attól, amit
ezután mond, egyenesen megfagy az ereimben a vér.
- Talán ideje Annitht első küldetésére küldeni. D ’Albret őt sosem látta; a kolostoron kívül
senki nem láthatta, és ő a valaha volt legtehetségesebb novíciánk.
Ennyi erővel bárányt is küldhetné a farkasverembe, mert igaz, hogy Annith nagyon
tehetséges, de nagyon ártatlan lé-lek is, és fogalma sincs, milyen csalárdság és ámítás veszi
körül. Olyan kegyetlen az apátasszony, hogy Ismae-t vagy Annitht a biztos halálba küldi?
Biztosan blöfföl.
Szinte biztosan.
Ám elég bizonyos vagyok ebben ahhoz, hogy kockára te­gyem barátnőim életét?
Hűvös nyugalom vesz rajtam erőt, és az apátasszony szenv­telen szemébe nézek.
- Erre nem lesz szükség, tisztelendő anyám. Én megyek.
Arca kissé megenyhül.
- Remek. Örülök, hogy tudod, mi a kötelességed.
- Mikor kell indulnom?
- Kéthárom napon belül. A tanács ma délutáni ülése után többet fogok tudni.
Szédülök, egész lényem zsibbadt. Szobám felé botorkálok, na-gyon vágyom a magányra.
Úgy tűnik, a végén minden út d’Albret grófhoz vezet. Akár dühödten rontok rá, akár
félelemmel menekülök előle, az út mindig visszakanyarodik hozzá.
Ugyan miért gondoltam, hogy el tudok menekülni előle? Amikor először rádöbbentem, hogy
Rémlovaggal kell tartanom, már akkor is tudtam, hogy nincs menekülés, csak az
elkerülhe-tetlen elodázása. Ám amikor ide értem, olyan ostoba voltam, hogy teret engedtem
a reménynek, bár tudtam, hogy csak az istenek űznek tréfát velem.
Napok alatt elfeledkeztem arról, amit évek hosszú során sa-ját káromon és szenvedésemen
tanultam.
Nyilván az a sorsom, hogy d’Albret kezétől haljak meg. Az igazi kérdés azonban az, vajon ő az
én kezem által hal?
Mert már csak ennyi maradt nekem: hogy gyorsan és biztos kézzel csapjak le rá, így egészen
biztos lehessek abban, hogy előttem hal meg.
Valóban így van? Mi történne, ha egyszerűen elsétálnék? Duval biztosan meg tudja védeni
Ismae-t. Gondolataimat kopogás sza-kítja meg. Attól tartok, hogy Ismae tudomást szerzett az
apátasszonnyal való találkozómról. Sietek kinyitni. Ám csalódnom kell. Rémlovag áll a
folyosón, kezét még mindig kopogásra emelve.
Minden szó, amelyet valaha ismertem, elillan tudatomból, és tátott szájjal bámulok. Már
nem kék-zöld az arca. Haját le-nyírták. Botra támaszkodik, de minden jel szerint saját
erejéből jött ajtómhoz.
Leengedi karját.
- Tehát itt van. Már azt hittem, előlem bujkál.
Bár az elmúlt egy hét folyamán pontosan ezt tettem, felmor-dulok e felvetésre.
- Miért kellene bujkálnom maga elől?
Szemöldöke vészjóslóan lejjebb ereszkedik, és olyan metsző tekintettel néz rám, hogy
majdnem lenyesi a hajamat.
- Minden éjjel elküldtem Yannicot, hogy szóljon, szeretnék beszélni Önnel. Miért kerülte?
Hát ezért követett a kis gnóm? Vállat vonok.
- Azt hittem, nem bízik bennem, hogy felismerem d’Albret embereit, és azért küldte, hogy
ellenőrizzen. Elég világosan ki­fejtette ellenvetéseit a tanács ülésén.
Látható erőfeszítéssel nyitja összeszorított fogait, hogy megszólaljon.
- Azért elleneztem, mert túl veszélyesnek találtam.
- Ó! Ezek szerint nem dühös rám, amiért d’Albret lánya vagyok?
Nem is tudom, milyen őrültség tört rám, hogy sót dobok saját sebeimbe, de képtelen vagyok
türtőztetni magam.
- Ha jól emlékszem, elég világosan kijelentette, hogy Mortain leánya.
- Nos, igen, ez amolyan puszta formaság, mint azt az apát-asszony is nyilvánvalóvá tette
ugyanezen az ülésen.
Nagy fejét ingatja.
- Nem bízom abban a nőszemélyben. Nem egészen. Es jól tenné, ha Ön sem bízna benne.
Attól, hogy igaza van, még nem enyhülök meg iránta.
Arca ekkor meglágyul, tekintetéből eltűnik a düh villanása.
- Sybella, beszélnünk kell!
Hangjának kedvessége az, amitől eláll a lélegzetem, mert ál­maimban sem képzeltem volna,
hogy egyszer megérem, hogy így néz rám. De merde, nem engedhetem meg magamnak,
hogyegyütt érezzen velem, vagy megértsen. Most nem; mert az telje-sen tönkretenné
minden elhatározásomat, olyan gyorsan, hogy képtelen lennék ismét erőt venni magamon.
- Mit akar mondani? Annak az embernek a lánya vagyok, aki megölte az Ön nővérét, sőt, ami
ennél is rosszabb, hazudtam Önnek erről, nem is egyszer!
- Elég legyen! - mordul rám. - Ennél sokkal többről van szó.
Az, hogy ezt belátja, nagy örömmel tölt el, de ezt az örömöt kegyetlenül háttérbe szorítom.
- Azt tudom, hogy ott kellett volna maradnom, hogy meg­öljem d’Albret grófot azon az
éjszakán, de Ön ebben megaka-dályozott. Tönkretette a tervemet, és kényszerített, hogy
dol-gom végezetlenül hagyjam el a várost. Most pedig vissza kell térnem oda, hogy
befejezzem a feladatot. - Attól, hogy ezt han-gosan kimondtam, torkom annyira összeszorul,
hogy kénytelen vagyok egy pillanatra elhallgatni, mielőtt folytatni tudnám. - Sokkal
könnyebb lenne, ha nem ismerném...
Megint elhallgatok, fogalmam sincs, mit mondjak.
Ekkor újra megjelenik szemében az a vad villanás, és egy lépést tesz befelé a szobámba.
- Hogy érti azt, hogy visszatér oda? Ki adott rá parancsot?
- A kolostor. Mert Önhöz hasonlóan én is szolgálom Istenemet, és az én Istenem azt akarja,
hogy oda menjek - mondom, de amint e szavak elhagyják ajkamat, tudom, hogy az
apátasszony kívánja tőlem, hogy szembenézzek d’Albret gróffal. Nem tudom, hogy Mortain
ebben egyetért-e vele, vagy sem. Talán ez a büntetésem azért, hogy hátat fordítottam Neki
és a kolostor tanításainak.
Mielőtt tovább vitázhatnánk, apród tűnik fel. Előbb Rém­lovagra néz, aztán rám, és megint
Rémlovagra; fogalma sincs, hogy mi történik.
- Üzeneted van valamelyikünk számára? - szólítom meg.
Köhécsel.
- Igen, milady. Önt és Sir Warochot várják a tanács ülésén a hercegnő lakosztályában. Most
kell odakísérnem Önöket.
- Máris indulunk - mondom, mert ez nagyon is jókor jött. Egyáltalán nem szeretném folytatni
a beszélgetést. - Vezess!
Azzal kilépek a szobából, ezzel kényszerítem Rémlovagot, hogy lépjen hátra, hogy ne csukjam
az orrára az ajtót. Aztán megfordulok, és elindulok az apród után a folyosón. Hallom
Rémlovag mankójának koppanásait. Jön utánunk.
Mi érünk utolsóként a tanács üléstermébe. Amint az apátasszony meglátja, hogy belépek,
szeme rosszallón összeszűkül, és nem tudom, hogy ez csak nekem szól, vagy annak, hogy
Rém-lovag és én együtt érkeztünk. Duval int, hogy üljünk le, aztán folytatja.
- ...megfogadtuk Demoiselle Sybella tanácsát, és továbblé-pünk az Anne és a német-római
császár közötti házasság ügyé-ben. A szertartást ma délután tartjuk, meghatalmazottak
útján. Ez a házasság remélhetőleg némi védelmet nyújt a hercegnőnek, különösen azok után,
hogy jelentést kaptam d’Albret csapata­inak mozgolódásáról; úgy tűnik, arra készülnek, hogy
elhagy-ják Nantes városát, és Rennes ellen vonulnak. Lehet, hogy már úton is vannak, hiszen
a legutóbbi jelentés több órája indult.
Bár számítottam erre a bejelentésre, hideg félelem fut végig gerincemen. Kiszagol, rájön, hol
vagyok, ahogy megtalált ak-kor is, amikor nyolcévesen eldugtam az egyik keverék kiskutyát,
amit kedvenc vadászszukája ellett.
Csakhogy nem leszek itt. Egyenesen hozzá megyek. Talán az egyetlen hely, ahol nem keres, a
közvetlen környezete.
Ezután Dunois tábornagy szólal meg.
- Lady Sybellának hála, reményeink szerint maradéktala-nul sikerült felszámolnunk a
szabotőrök csoportját, így d’Albret grófnak nem lesz segítsége, ha ideér.
Csodálkozom, hogyan lehet ebben olyan biztos. Tizenhét embert találtunk, de mi van akkor,
ha többen vannak? Ha eset-leg vannak olyanok, akiket nem vettem észre?
- Mi van a spanyol csapatokkal? - kérdi a hercegnő; arca gondterhelt, sápadt. - Ideérnek még
d’Albret előtt?
- Ma korán reggel megérkeztek, kegyelmes hercegnő - közli Dunois tábornagy. - A
helyettesem gondoskodik bekvártélyozásukról.
Bár ez jó hír, mindannyian tudjuk, hogy ezer spanyol katona szinte jelentéktelen létszám
d’Albret seregéhez képest.
- És a zsoldosok?
- Felbéreltük őket, kegyelmes hercegnő - tájékoztatja a kancellár. - Két héten belül ide kell
érniük.
Az nem elég gyors.
A hercegnő ekkor Dunois tábornagyhoz fordul.
- Lecsendesedett a viharos idő annyira, hogy a brit csapatok partra szállhassanak?
Az a hatezer ember az egyetlen reményünk, hogy megtörjék d’Albret ostromát.
Dunois és Duval komoran egymásra néz.
- Nem sokkal ezelőtt kaptunk üzenetet, kegyelmes hercegnő - jelenti ki halkan, szomorúan. -
A franciák bevették Móriak városát.
Aggodalom telepszik a tanácsra, egymás után szisszenünk fel.
- De hát az angol csapatok!
- Pontosan. Át kell verekedniük magukat a franciákon, hogy elérhessenek hozzánk...
- Vagy lemészárolják őket ott, ahol vannak - fejezi be a mondatot Dunois tábornagy.
Néma csend honol, amíg e lehetséges katasztrófa következ-ményeit próbáljuk végiggondolni.
Úgy tűnik, szorul a hurok szegény királyságunk nyaka körül. Duval erős káromkodást nyel le;
feláll, járkálni kezd.
Rémlovag, aki az elmúlt pillanatokban olyan feszült volt, mint egy fortyogó fazék, végre
megszólal.
- Holnap indulok és Morlaix-be megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Magammal viszem a
szénégetők csapatát.
Egyenként néz a tanács tagjainak szemébe, mintha azt akarná tudni, mer-e valamelyikük
ellenkezni vele.
Montauban kancellár elkomorul, homlokát ráncolja.
- Nem támadhat meg ezer francia katonát maroknyi szén­égetővel - mondja, és önkéntelenül
arra gondolok, vajon ismeri-e Rémlovagot egyáltalán, és tudja-e, mire képes.
- Valóban nem, de eléggé elvonhatjuk a figyelmüket ahhoz, hogy esélyt adjunk a brit
csapatoknak a partraszállásra.
- Ez szerintem is lehetséges. Ez jó tervnek tűnik - mondja Duval. Napok óta először hallok
reményt a hangjában.
- Út közben fellázítom a vidéket a betolakodók ellen, akik az orrunk elől orozzák el a saját
területeinket. Talán Morlaix polgárai közül is csatlakoznak néhányan hozzánk.
- Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy nem bíz­hatjuk magunkat a szénégetőkre -
mondja Montauban kan-cellár. - Kiszámíthatatlanok, lázadó fajta. Attól tartok, akkor
futamodnak meg, amikor a legnagyobb szükségünk lenne rájuk.
Amikor a kancellárra néz, Rémlovag tekintete olyan merev, mint a befagyott tó jege.
- A szavukat adták, kancellár úr. És én a magam részéről hajlandó vagyok hinni nekik.
- De nem képzettek a hadviselés művészetében - mutat rá Chalon. - Nincs időnk kiképezni
őket.
Rémlovag előrehajol.
- Éppen ez a szénégetők harcának szépsége. Nem a hagyo­mányos taktikák alapján
küzdenek, hanem rajtütéssel, ravasz­sággal, meglepetéssel. A megtévesztés és a rejtőzködés
a legha-tékonyabb fegyverük.
- De az nem becsületes küzdelem! — tiltakozik Chalon.
- A vereségben sincs becsület - mutat rá Duval. Önkénte­lenül arra gondolok, hogy d’Albret
hadmozdulata milyen fel­tűnően egybeesik a legutóbbi francia támadással. Vajon tudta,
hogy ezzel késik az angol segítség érkezése, ezért indítja most a támadást?
- Hamarosan kiderül - szólal meg a beállt csendben az apátasszony. - Sybella nővér visszatér
eredeti posztjára d’Albret környezetébe, így tudomást szerzünk terveiről, remélhetőleg még
azelőtt, hogy megvalósításukhoz látna.
A hercegnő döbbent tekintettel fordul felém; Ismae elsápad, arca halottfehér.
- De hiszen már nem biztonságos ott lennie! Hiszen d’Albret nyilván tudja, vagy legalábbis
gyanítja, hogy ő segített Sir Waroch szökésében.
- Ez nem biztonság kérdése, kegyelmes hercegnő, hanem annak kérdése, hogy miként
szolgálhatjuk legjobban Ont, és ezáltal Mortain istent.
- Az Ön hűséges és elkötelezett szolgálata figyelmet érde­mel, tisztelendő apátasszony.
Duval hangjának feszes tónusa arra enged következtetni, hogy ő sem bízik teljesen benne.
Hosszú csend következik, majd ismét a hercegnő szólal meg.
- Attól tartok, egyet kell értenem Rémlovaggal és a kamarás úrral, uraim. Kevés esélyünk
maradt. Ügy vélem, érdemes lehetőséget adnunk ezeknek a szénégetőknek, hogy
bizonyítsák rátermettségüket.
Nem csak én indulok holnap a biztos halálba... Rémlovag is.
Amikor az ülés végre véget ér, felállók, az ajtó felé indulok. Ér-zem, hogy Ismae engem néz,
könyörög, hogy forduljak meg és nézzek rá, de képtelen vagyok. Egyszerűen nem tudom
rávenni magam. Rémlovag tekintete is lyukat éget a hátamba, olyan erő­sen, olyan hévvel
bámul, de róla sem veszek tudomást. Legin-kább szobám csendjére és magányára vágyom.
Szobámba érek, bereteszelem magam mögött az ajtót, és magamban megesküszöm, hogy
senkinek nem nyitom ki.
Gondolkodnom kell.
A legutóbbi fejlemények nagyban megkönnyítik távozásomat.
A tisztelendő anya napokig tudomást sem fog szerezni róla. Sőt, lehet, hogy hetekig nem
tudja meg. És addigra d’Albret vagy győz, vagy legyőzik; a háború kimenetele és országunk
sorsa eldől. Duval megvédi Ismae-t, és nem engedi, hogy az apátasszony helyettem elküldje
a feladatra, amikor kiderül, hogy nem indultam el. És akkor túl késő lesz, hogy Annith
indulhas-son, mert nem vennék semmi hasznát.
Jó terv. Szilárd alapú terv. A gondolattól is enyhül a mellka­somat feszítő fájdalom.
Csomagolni kezdek. Csak azokat a holmikat viszem ma­gammal, amelyek láttán a tisztelendő
anya' elhiszi, hogy való­ban a küldetésre készülök, vagyis amire egy markotányosnőnek
szüksége van. A mosónőruhát viszem, és a fegyvereimet is, ter-mészetesen. Az összes
késemet, de a míves nyakszorítós karpe-receket nem, mivel mindegyik túl finom ahhoz, hogy
egy ka­tonáknak szolgáló nő tulajdona lehessen. Ráadásul egy férfit a saját nadrágszíjával is
meg tudok fojtani.
Miközben gondosan bepakolom a késeket, amelyeket majd magammal viszek,
elcsodálkozom azon, hogy régebben hogyan alakította a d’Albret meggyilkolása iránti
vágyam az életemet, hogyan adott értelmet neki. De az régebben volt... Mielőtt is? Azelőtt,
hogy a szívem elfordult attól a vágytól, hogy ha szük­séges, meghalok a cél, d’Albret halála
érdekében.
Talán amint megszöktem, amint nem voltam a bűvkörében, elmúlt a métely, a sötét
elszántság, amely körülvett, amíg az ő környezetében voltam. Az is lehet, hogy a tőle távol
eltöltött rövid idő alatt ráeszméltem, hogy vannak dolgok, amikért ér­demes élni. Vannak jó
emberek ezen a világon, ebben a herceg­ségben. Olyanok, akik minden tőlük telhetőt
megtesznek azért, hogy megállítsák d’Albret grófot. Az ő falai között élve nagyon könnyű volt
megfeledkezni erről.
A gyors lóval vágtázás öröme vár rám, a nap, a szél arcomat simogatja. A nevetés ritka, ezért
mindennél értékesebb pilla-natait akarom. Az izgalmat, hogy észlelem Mortain jelét, és
tudom, hogy megkezdődött a vadászat. A pillantás egy ember szemében, amikor igazán lát
engem... nem csak az arcomat és a hajamat, hanem lelkem lényegét.
Fájó, kellemetlen felismerésként tör rám, hogy ennek az új életkedvnek oka részben
Rémlovag. O nem így érez, mert már emlékeztetett arra, hogy mit kínál az élet. O vidáman éli
éle-tét... lehetetlen, hogy az ember ne kívánja magának is ezt az örömet.
Ujjaim a gyűrűre tévednek, amelyet jobb kezemen viselek. Utolsó menedékem, ha a
helyzetem kibírhatatlanná válna.
Tüdőm hirtelen képtelen elég levegőt beszívni, megszédü­lök. Bármennyire szeretnék más
lenni, minden erőfeszítésem ellenére, bármennyi beszivárgott szabotőrt ismertem fel
sora­inkban, szívem mélyén még mindig attól rettegek, hogy a végén d’Albret győz. Hogy
elfoglalja és térdre kényszeríti a várost.
És a végén mindenkit.
Ó, persze harcolni fognak. Küzdenek. Az Anne hercegnő­höz hű nemesek, tanácsadók,
fegyveresek mindent megtesznek, hogy megvédjék. És e próbálkozásban meg is halnak érte,
mert d’Albret felülmúlhatatlanul képes osztani a halált.
Tisztán látom magam előtt kibontakozni mindezt.
D ’Albret saját kezűleg vág utat m agának Anne-hez; hosszú kardjával úgy szeli át őrségét,
ahogy kés a lágy sajtban csúszik. Lehetséges, hogy fivéreim is d’Albret oldalán harcolnak,
ismét kegyét keresve.
Ismae és Duval az életük árán is megvédik a hercegnőt...és éppen ezt az árat kell fizetniük
érte. Amint ez megtörtént, d’Albret bosszúját Anne ellen fordítja.
Lehet, hogy az elején nem bántja. Valószínűleg túszként tartja fogva Isabeau-t, mert nagyon
is jól tudja, kihez húz Anne szíve.
Lenézek az ágyamon heverő kis batyura. Mi van akkor, ha meg tudnám állítani, de nem
teszem? Mennyi vér az én sza-badságom ára? Vajon akkor nem veszik el éppen az, amiért
élni reméltem?
Abban a pillanatban tudom, hogy teljesítenem kell a paran-csot. Nem az apátasszony
kedvéért, nem a kolostorért, de nem is Mortainért.
Hanem azokért, akiket megszerettem.

Késő van, amikor elhagyom szobámat, hogy Ismae-t megke-ressem, de a palotában még
nagy a sürgés, mert Rémlovag tá-vozására és a közelgő ostromra készülnek. Ismae nincs a
háló-szobájában, ezért Duval palotabeli lakosztálya felé tartok. Az apátasszony szobáján és a
hercegnő lakosztályán kívül ez az egyetlen hely, ahol megtalálhatom. Úgy tűnik, szerencsém
van, mert amikor ajtajához érek, két pulzus lüktetését érzem. Halkan kopogok.
Duval nyit ajtót. Meglepettség rebben arcán, amikor meglát engem.
- Milady?
Fanyar mosollyal nézek rá.
- Ismae-t keresem.
Nehéz a sötétben megállapítani, de ha jól látom, mintha kissé elpirulna. Mintha zsenge
siheder lenne, Ismae pedig ártat­lan leányka, és az első, gyerekes szerelem lángolna köztük.
- Itt van. - Kinyitja az ajtót, hogy beengedjen, aztán megha-jol. -Távozom, hogy nyugodtan
beszélgethessenek.
- Nem. - Megragadom a karját. - Hallania kell, amit mon-dok.
- Rendben.
Megfordul, a szobába vezet; Ismae a kandalló előtt ül, bort kortyolgat. Amikor meglát
engem, rögtön leteszi a kelyhet és talpra ugrik.
- Sybella! Hol voltál? Több apródot küldtem, de egyik sem talált meg.
Némi bűntudattal jut eszembe, hogy szobám ajtaján többen kopogtak, de mindegyiket válasz
nélkül hagytam.
- Csomagoltam.
- Elmész?
Képtelen vagyok megszólalni. Bólintok.
Egy lépést tesz felém.
- Ez így nem jó - fakad ki. - Most valaki más következik. Én megyek.
Duval riadtan néz rá.
- Senki nem fog menni. Nincs szükségünk a hírekre em-berélet árán.
- Nem azért jöttem, hogy a sorsomról panaszkodjak. Azért jöttem, hogy ígérjetek meg
valamit. - Lecsúsztatom a gyűrűt ujjamról, Duvalnak adom. - Kérem, adja át ezt húgának, a
her­cegnőnek. Vegye rá, hogy viselje. Ha a védelem utolsó vonala is elesik, ez a legjobb kiút a
számára.
Duval lenéz a gyűrűre.
- Nem tehetem meg, amit javasol.
Megragadom a kezét, belenyomom a gyűrűt, és ráhajtom ujjait.
- Meg kell tennie. Bízzon bennem! A halál is jobb, mint az, ha d’Albret ráteszi a kezét a
húgára. Túl sok ideje volt, hogy ki-tervelje, mi mindent tehet, hogy megalázza, és olyan sok
fájdal­mat okozzon neki, amennyit szerinte a hercegnő neki okozott. Akármi történik, nem
hagyhatja, hogy d’Albret a hatalmába kerítse. A gyűrű általi véghez képest hosszú és
fájdalmas halála lenne.
Mintha rosszul lenne. De elfogadja a gyűrűt.
- A szavát adja? - kérdem.
A szemembe néz. Tekintetem meggyőzi.
- Igen
Valami oldódik bennem.
- Köszönöm.
- Nem...én köszönöm. Azt is köszönöm, hogy olyan sok borzalmat kiállt eddig értünk. És
őszintén sajnálom, hogy to­vábbi borzalmaknak teszi ki magát. Tudnia kell, hogy a húgom, és
mindannyian, végtelenül hálásak vagyunk ezért az áldozatért, amit értünk hoz.
Könnyek sző lenek a szemembe, de elpislogom, nem hagyom kicsordulni őket, és a tárgyra
térek.
- Ismae, azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a szúrótőreidet.
- Ajánlatom komoly. Szeretnék helyetted menni.
- Tudom. - Megfogom kezét.
- Ezért vagy nekem olyan kedves. De neked itt olyan kötelességeid - vannak, amelyeket csak
te tudsz teljesíteni. Előre látom, hogy ha a városnak nem sikerülne tartania magát, te és
Duval lesztek az utolsó védvonal a hercegnő és d’Albret között.
Átölel, és élvezem, ahogy oly közel von magához, oly nagy becsben tart. Aztán elhúzódok. -
Elég, elég. Most pedig a fegyverek...
Beszélgetünk még, aztán Ismae átadja nekem a rondellának nevezett kúp pengéjű
szúrótőröket és a méregkészletének felét. Most csak annyit kell tennem, hogy megvárom a
hajnalt. Akkor útnak indulok. Ahogy kilépek Duval szobájából, erős késztetést érzek, hogy
megkeressem Rémlovagot. ígéretet teszek magam­nak, hogy majd reggel elbúcsúzom tőle,
és mindent elmondok. Amint megvallottam neki, amit meg kell vallanom, tiszta
lelki-ismerettel nézhetek szembe a halállal.

A nap még nem jelent meg a horizonton, de én már régen felöltöztem, és az istálló felé
tartok. Tudatában vagyok annak, hogy az életemben jelen lévő minden rettegett dolog közül
az a legfélelmetesebb, hogy Rémlovagnak megmondjam a puszta igazságot.
Az istállóban találom, a lovak felszerszámozását felügyeli. Nem támaszkodik a vastag botra,
amit járását segítendő adtak a kezébe; azzal mutogat, irányítja a többieket. Vele van Yannic
is és annyi szénégető, hogy számolni sem tudom. Szívem olyan hevesen kalapál, hogy azon
csodálkozom, nem fordulnak felém a hangra, de annyira elmerültek munkájukban, hogy
néhány pillanatig meg sem látnak.
Próbálok szólni Rémlovagnak, de ahogy szóra nyitom szá-mat, torkomon nem jön ki szó.
Valami hangot mégis kiprésel-hettem ajkamon, mert Rémlovag megfordul; szeme tágra
nyílik a meglepetéstől, és ahogy a lába bírja, hozzám biceg.
- Reméltem, hogy lejön elbúcsúzni tőlünk, különben ne­kem kellett volna megkeresnem Ont.
Szívem felderül, hogy el akart búcsúzni tőlem.
- Van valami, amiről szeretnék négyszemközt beszélni.
Rémlovag összevonja szemöldökét, és utánam jön az istál-lóudvarba. Félek, hogy elveszítem
bátorságomat, lenézek a ke-zemre; olyan szorosan összekulcsolom, hogy ujjaim elfehéretek.
Engedek a szorításon.
- Van valami, amit meg kell magyaráznom magának. Sok-szor próbáltam elmondani, de
sosem volt alkalmas a pillanat.
Szeme sem rebben, de tekintete olyan kifürkészhetetlen, mint a csiszolt acél.
- Először azért nem mondtam el, mert féltem, hogy nem bízik bennem, márpedig ahhoz,
hogy biztonságban elhozhas-sam Rennes városába, arra volt szükség, hogy bízzon bennem.
Reméltem, hogy amikor ideérünk, senkinek sem kell tudnia származásomról. Nem vagyok
büszke rá. De ez nem...
- Sybella!
- Tessék!
- Tudd, hogy ha lenne más mód, hogy megtegyem, akkor ahhoz folyamodnék.
- Megtenni? Mit? — kérdezem csodálkozva.
Gyengéden néz rám, és közelebb lép, annyira, hogy azt hi-szem, meg akar csókolni. Aztán
keze villan, gyorsan és biztosan, és a világ elsötétül előttem.
Aztán csak azt érzem, hogy a pokol összes ördöge az állkapcso-mat kalapálja, pontosan az
állam alatt, de nem igazán törődök vele, mert biztonságban érzem magam. Ügy tűnik, valami
bar­langban vagyok. Meleg kőbarlangban; teljesen körülvesz, erősen hátamhoz nyomódik,
elrejt.
Halk nyerítést hallok. Talán ló. Aztán férfihangot.
- Azt nem mondta, hogy fehérszemélyt is hozunk magunk-kal.
Egy másik hang válaszol.
- Ez nem fehérszemély, te fajankó! A kapitány sosem moz-dítaná a kezét holmi lotyóért.
- Akkor mi a fene?
- Átkozott legyek, ha tudom.
- Elég legyen! - mordul egy ismerős hang.
Valaki köhécsel.
- Ha nem veszi zokon a kérdést, kapitány, mi baja a hölgy-nek?
A hang már sokkal tiszteletteljesebb.
Csend következik, aztán a barlang fala a hátam mögött eny-hén megremeg.
- Elájult.
Nagy nehezen kinyitom a szememet, aztán gyorsan becsu-kom, ahogy az éles napfény
agyamba tűz, és a rosszullét hulláma önt el. Lassan megélesedik elmém annyira, hogy
megértem, nem barlangban vagyok, hanem erős férfikarban. A keménység a hátam mögött
nem kőfal, hanem páncél mellvért. Ringó já­rással haladunk.
Küszködök, fel akarok ülni, de a két kar satuként fog, moz-dulni sem enged.
- Cssss - szól az ismerős hang. - Ne hadonásszon ennyire; még megugrasztja a lovat.
Rémlovag.
Az a kurafi megint megtette!
A világ forog körülöttem, ahogy megpróbálok felülni és a lehető legnagyobb távolságot
tartani kettőnk között, ami nem túl könnyű, hiszen ugyanabban a nyeregben ülünk.
Dühödten combjára nyomom a könyökömet, és elégedettséggel tölt cl, hogy fájdalmasan
felkiált.
- Ha még egyszer ezt csinálja velem, esküszöm, megölöm! Komolyan mondom!
És bár tényleg komolyan mondom, e szavak egyáltalán nem tűnnek olyan fenyegetőnek,
mint kellene.
A többi lovas elhúzódik, úgy tűnik, mintha kettesben len­nénk, de ez csak illúzió, mert biztos
vagyok abban, hogy fülel-nek minden szóra.
Rémlovag mellkasa ismét megremeg, és nem tudnám meg-mondani, hogy szavak törnek fel
belőle vagy nevetés; fejem túl­ságosan fáj ahhoz, hogy megforduljak és megnézzem.
Ráadásul bár a düh és bosszúság úgy háborog zsigereimben, mint gyo-morban a romlott hal,
jóleső érzés az erős karban lenni, és meg­nyugtató, hogy Rémlovag karja van köztem és a
világ között. Köztem és d’Albret között.
Merde!
- Hol vagyunk?
- Úton. Morlaix felé.
A riadalom és döbbenet az émelygés új hullámát zúdítja rám, de fogamat összeszorítva erőt
veszek magamon, és próbálok le-ugrani a lóról. Rémlovag karja fájdalmasan összezárul
köröttem.
- Meg van bolondulva? - kérd i. - Maradjon nyugton, különben leesik!
- Máshol kellene lennem!
Egy szót sem szól, de karja még szorosabban fonódik rám; olyan szorosan, hogy alig kapok
levegőt. Könnyű lenne, nagyon könnyű megadnom magam e két kar erejének. Mert éppen
ezt akarom tenni, gúnyos nevetés tör elő torkomból.
- Apám nem fog váltságdíjat fizetni értem, sem az apátasszony... ha ezt reméli elérni.
Amikor megszólal, furcsa élt érzek hangában.
- Azt hiszi ez a szándékom? Váltságdíjat kérni magáért?
- Ugyan mi másért rabolt volna el? A váltságdíj vagy a bosszú a két lehetséges ok, amelyre
gondolni tudok.
- Nem elraboltam, hanem megmentettem.
Mintha meg lenne sértődve, hogy ezt nem igazán értékelem.
- Nem kértem, hogy mentsen meg!
Páncélkesztyűs keze megmozdul, gyengéden fordítja arcomat, hogy szemébe nézzek.
- Sybella. - Nevem édes muzsikaként cseng ajkáról. - Nem engedem, hogy visszamenj
d’Albret közelébe!
Gyengéd tekintete teljesen elbizonytalanít. Ostobaság, bi-zonygatom magamnak, semmit
nem jelent. Megment minden-kit, akivel út közben találkozik.
Ám áruló szívem nem hallgat elmémre. Ahogy visszament a nővéréért, úgy tért vissza értem
is.
Attól tartok, hogy meglátja szívemben a mezítelen igazsá-got, a vágyódást, ezért elfordítom
arcomat tőle, és azt a haragot keresem magamban, amit néhány pillanattal korábban
éreztem, de már csak puszta visszhangja annak, ami volt.
- Vissza kell mennem. Muszáj - mondom, mert nemcsak őt akarom meggyőzni, hanem
magamat is. - Ha nem megyek vissza, az apátasszony helyettem Ismae-t küldi, sőt, lehet,
hogy Annitht, aki még sosem hagyta el a kolostor szigetét. Egyikük­nek sincs esélye d’Albrct
ellen. - Annyira kész voltam elfogadni sorsomat... ezúttal helyes okból. Nem bosszúból,
hanem szeretétből. És megint... ez az ember... ez a hústorony... egy gon­datlan
kézlendítéssel lerombolta nehezen megszerzett határo-zottságomat. És bár nem változtak
azok a súlyos okok, amelyek arra kényszerítettek, hogy ezt válasszam, attól félek, nem leszek
képes új életet lehelni elhatározásomba.
Az apátasszony nem bolond. Talán kegyetlen és gátlástalan, de nem bolond. Nem küldi egyik
legtehetségesebb szolgálóle­ányát a biztos halálba. Csak ijesztgetett azzal, hogy őket küldi.
Azt akarta, hogy önként vállaljam el.
- Nem vagyok hajlandó ezért kockáztatni a barátaim éle-tét - mondom halkan. - És mi van
akkor, ha az a sorsom, az a végzetem, hogy megállítsam d’Albret grófot, és nem teszem?
Egy hosszú pillanatig hallgat; vidámsága úgy tűnik el, mint a tél hava.
- Vajon tudhatjuk saját sorsunkat? Én azt hittem, az a sorsom, hogy megmentsem
nővéremet, Alyse-t, de nem jártam sikerrel, tehát nyilvánvalóan nem ez volt a sorsom.
Lehetséges, hogy nem tudhatjuk sorsunkat egészen addig, amíg kihűlt testünket a sírba nem
teszik, amíg életünk vé-get nem ér.
Bár félek, hogy igaza van, nem vagyok hajlandó feladni.
- Mi van akkor, ha Morlaix-nál nem éri el a célját?
- Nem tudhatjuk. Előbb meg kell bizonyosodnunk, milyen fordulatot vesznek az események.
- Ostoba hadvezér az, aki a győzelem minden reményét egy kosárba teszi.
- Sybella! Nem állíthatod meg. Egyedül' nem.
Szavai olyan csábítók! Attól tartok, kénytelen leszek erősen befogni fülemet, hogy ne
kísértsen.
- De muszáj! - súgom.
- O, de nincs választásod, mert elrabolt valaki, aki sokkal erősebb nálad, és nincs menekvés.
Jobb, ha ebbe szépen bele-nyugszol, és elfogadod a helyzetet. Ráadásul elhozattam a
holmidat, így az apátasszony azt fogja hinni, hogy a terveknek megfelelően elindultál Nantes
városába.
Önkéntelenül csodálom gondosságát, és lényem egy kis része reméli, hogy ez így sikerülhet.
Szabad lehetek nemcsak d’Albret gróftól, hanem az apátasszonytól is? így érezhette ma­gát
Amourna is, amikor először elhagyta az alvilágot.
Rémlovag nagy kezét fejemre helyezi, és mellkasára húzza.
- Most aludj - mondja -, különben kénytelen leszek még egyszer leütni.
Nagyon bosszantó, hogy engedelmeskedek. Bizonygatom magamnak, hogy csak azért, mert
amúgy is aludni akartam.
Amikor legközelebb kinyitom a szememet, a ló már megállt, és a nap alacsonyan jár az égen.
Éjszakai pihenőre táborozunk le.
Pislogok, ahogy Winnog botorkál felénk, és Rémlovag arra készül, hogy leadjon neki a
nyeregből. Amint Winnog a köze­liinkbe ér, a ló rúgkapál és felágaskodik, mígnem Rémlovag
a sarkát mozdítja, és valami parancsot morog. A ló ekkor nyugton marad annyi időre, hogy
lecsusszanhatok a nyeregből a szén­égető kitárt karjába.
- Mi baja a lónak? - kérdem, amint talpam biztonságban földet ér.
- Ez nem rendes ló, milady - mormog Winnog -, hanem valami istenverte teremtmény
egyenesen az alvilágból.
Rémlovag a rá jellemző eszelős mosollyal néz rám, majd a táborhely szélére vezeti a lovat,
ahol a többi állat van pányvára kötve.
- Milady, pihennie kell? - kérdi Winnog, és ekkor döbbe-nek rá, hogy még mindig a karját
szorongatom.
Rögtön elengedem.
- Köszönöm, nem. Inkább szeretném kinyújtóztatni a lá-bamat.
Bólint.
- Akkor, ha megengedi, megyek, segítek a lovaknál.
Egy pillanatra megállók, nézem a nyüzsgést, ahogy a csapat megállítja lovait és leszáll a
nyeregből. A hercegnő hadának néhány embere jó csatalovakon, pompás csődörökön
lovagol; tülekednek a jó helyekért, megpróbálják beelőzni a körülbe­lül ugyanilyen létszámú
szénégető seregletet, akik nehézkes hátaslovakon és pónikon ülnek. Egyik csapat sem hajlik
arra, hogy utat adjon a másiknak; perceken belül kitör a káosz; férfiak káromkodnak, lovak
ágaskodnak. Merde. Ha Rémlo­vagnak ilyen együttműködésre kell számítania, mérhetetlenül
ostoba volt, hogy nem engedett el, így nem hajthatom végre a tartaléktervet. Akkor is
szerencsésnek mondhatjuk magun-kat, ha egyáltalán eljutunk Morlaix-be, nemhogy
legyőzzük a franciákat, hogy a britek partra szállhassanak.
Lassan felsejlik előttem a megoldás. Rennes csak egynapi já­róföldre van, és d’Albret
leghamarabb holnap estefelé érhet oda. Ha most elszököm, éppen időben ott lehetek, hogy
észrevétle­nül csatlakozzam táborához, elvegyüljek a többi markotányosnő között, mert
biztosan ilyen szolgák is velük tartanak.
Körülnézek a tisztáson. Yannic küszködik Rémlovag dé-moni lovával, sehogy sem tudja
kipányvázni. Rémlovag már elővette a térképeit, kihajtogatta őket, és a parancsnokaival
ta­nácskozik. A szénégetők el vannak foglalva azzal, hogy komor, sértődött pillantásokat
vetnek a katonákra, a katonák pedig teljesen egyértelművé teszik, milyen megvetéssel
viseltetnek a szénégetők iránt.
Rám senki sem figyel. Újra feléled bennem az elhatározás, pedig már attól tartottam, hogy
végképp elveszett.
A lovak felé őgyelgek. Ahogy közelebb érek hozzájuk, a fák közül halk, suttogásszerű hang
hallatszik, és vagy fél tucat ember bukkan elő. Megdermedek. A katonák is. Kardjukhoz
kapnak, de Erwan szól nekik, hogy ne mozduljanak. A szén­égetők asszonyai; férjeikkel
tartottak, hogy a csapatra főzze­nek.
Az újonnan érkezettek okozta zűrzavarban kiválasztok egy almásderes heréket, amely a
táborhelytől legtávolabb legel, és mögé rejtőzöm, remélve, hogy teste némiképp fedezéket
ad.
Kezemet nyújtom, megsimogatom az állat selymes orrát, ha-gyom, hogy megszagolgasson,
mintha csak barátkozni akarnék vele. Közben körülnézek; nyerget, lószerszámot keresek.
Zabla és kantár mindenképpen kell, ha vissza akarom hajtani ezt az állatot Rennes városába.
Nyereg is jó lenne, bár szükség esetén szőrén is meg tudom ülni.
- Mindjárt visszajövök - súgom a szürkének, de alig lépek két lépést, erős kéz markolja meg a
karomat. Nagy kéz, kemény, mint a vas. - Téged is ki kell pányvázzalak, ahogy Yannic a
lo-vakat kipányvázta?
A fenébe! Miért nem tud ez a pokoli vadember a saját dol­gával törődni, hogy én is
törődhessek a saját dolgommal? Bosszúsan szusszanok, de némi megkönnyebbülést is érzek.
Dühös vagyok magamra ezért a megkönnyebbülésért, kirántom karo-mat Rémlovag
szorításából.
- Nem. Szükségtelen kipányváznia. Csak el kell engednie, hogy teljesítsem feladatomat.
Többnyire nyugodt arca most feszült és kegyetlen. Még so-sem láttam, hogy vadsága rám
irányult volna, és erőt véve maga­mon mosolygok, hogy ne lássa, mennyire nyugtalanít.
- Ezt már megbeszéltük. Itt marad velünk. Camulos tudja, hogy ebben a küldetésben szükség
van az ö n képességére, demoiselle.
Már nem Sybella. Demoiselle. Milyen rideg!
- Muszáj tartaléktervben gondolkodni, arra az esetre, ha ez a sületlen küldetés nem hozna
eredményt. És bármennyire is viszolygok az apátasszonytól, és nem bízom benne, igaza van
ab­ban, hogy minél több lehetőségünk van lecsapni d’Albret grófra és erőire, annál nagyobb
a siker esélye.
Másik keze megmozdul, megragadja a vállamat.
- Nem hagyom, hogy ilyen veszélynek tegye ki magát!
Egy röpke pillanatra a harag teljes kétségbeesésbe megy át, aztán ez a tónus elenyészik.
Fogása lazul karomon, és lassan felém hajol. Haragomat feledve nagyon, nagyon
mozdulatlanul állok.
- Ha még egyszer megüt, megölöm - súgom.
- Nem éppen ütni készülök.
Aztán keze felcsusszan, fejemre simul, kicsinek és töré-kenynek érzem magam; nem, nem
törékenynek, hanem mintha gyengéden szeretne. Mintha drága kincs lennék.
Ahogy közelebb hajol, nem mozdulok... lélegzetet sem ve-szek. Nézem, amint ajka egyre
közelebb ér hozzám, csodálom formáját; vajon hogyan lehet egy apró gödröcske ajka
sarkánál, olyan kicsi, hogy az ember meg sem látja, ha nincs hozzá elég közel...és ajka
ajkamra talál. Langyos és puhább, mint amilyen lehetne. Érzékek és érzelmek törnek rám,
amelyeknek semmi közük a megkönnyebbüléshez vagy a haraghoz. Egyszerűen akarom.
Akarom őt, az erejét, a becsületét, és átkozott könnyed­ségét. Mindezt magamba akarom
inni, mint kehelyből mézes bort, és meg akarok töltekezni ezzel.
Képtelen vagyok ellenállni; behunyom szememet, hozzá simulok és engedem, hogy
elképzeljem, lehetséges közöttünk valami.
De nem. így nem, hogy még mindig annyi titok feszül kö-zöttünk.
Lassan, elhúzódom. Testem minden erébe nem-akarás szi-várog. Szeme nyitva, boldog
kedvesség remeg tekintetében.
- Hogyhogy nem dühös rám? - kérdem súgva. - Hiszen többször becsaptam; szinte minden
szó, ami elhagyta az ajka-mat, hazugság volt.
Kétségbeesetten igyekszem valami sorompót magunk közé vonni; félek, ha ez nem sikerül, a
nyakába borulok, mint valami szenvelgő cselédlány.
Nagyot sóhajt, aztán hátralép, és egy közeli fához támaszko-dik, hogy tehermentesítse sérült
lábát.
- Először dühös voltam. Szinte tomboltam, hogy becsaptál és hazudtál nekem. Ahogy
d’Albret is becsapott és hazudott nekem. Úgy tűnt, maguk az istenek gúnyolódnak velem. Ezt
a haragot akarván szítani, végiggondoltam mindent, amit mondtál, min-dent, amit tettél. És
bár a szavaidban hazudhattál, ezt cseleke-deteidben nem tetted soha. Láttalak a
legnehezebb körülmények között, amikor egy sebesült férfit vezettél hosszú úton, egyik
vá-rosból a másikba, és közben ellenséges katonákat és hasonlóan el-lenséges
embervadászokat kellett elkerülni, és nemigen gondoltál saját kényelmedre, sem
biztonságodra. Jobban törődtél a molnár lányával és a szénégetők szorult helyzetével, mint
saját jóléteddel. És szívből mosolyogva, vidáman ölted meg d’Albret katonáit.
Csak bámulom, megszólalni képtelen vagyok, ahogy felvá-zolja nekem ezt az új Sybellát, akit
alig ismerek fel.
Hajába túr.
- Amint túltettem magam a haragon, azért voltam dühös rád, mert nem bíztál bennem
annyira, hogy megmondd az iga­zat. Ám mivel pontosan úgy reagáltam, amitől féltél, nyilván
nem adtam okot erre a bizalomra - mondja, és újra elkomorul.
- De Sybella, láttalak, amikor nehéz döntések előtt álltái; nem az emlékek hamis választása
állt előtted, hanem igazi, sorsdöntő kérdések, és te mindig jól döntöttél. Azt az utat
választottad, amely a legtöbb embernek segít, vagy legalábbis a legkevesebb-nek árt. Ezért
nem neheztelek rád.
Képtelen vagyok türtőztetni magam; kezem mozdul, arcát simítom, muszáj meggyőződnöm
arról, hogy igazi, hús-vér em-ber, és nem valami látomás, amit az én túlhajszolt elmém
kreált. Bőre meleg, borostája éles az ujjaim alatt.
- Hogyan lett ilyen nagy a szíved? - kérdem.
Valami villan tekintetében, talán fájdalom, talán egy árnya­latnyi keserűség, aztán eltűnik.
- Úgy, hogy amióta Alyse eltávozott közülünk, nem enged-tem a szívembe senkit.
Ekkor lövés dördül, majd acél peng. Egy nő sikolt.
Rémlovag ellöki magát a fától, és siet vissza a tisztásra, ahogy sérült lába engedi. Szoknyámat
felcsippentve követem.

Az egyik tábortűznél tört ki csetepaté. A szénégetők két asszo­nya áll ott nagyon nyugtalanul.
Felismerem Maiinát, de a fiata­labbat nem. Erwan, Lazare és Graelon a nők elé állt,
pajzsként. Velük szemben Rémlovag két katonája; egyikül, borotvált fejű, hideg tekintetű,
kivont karddal.
- Az ég szerelmére! - mordul Rémlovag feléjük bicegve. - Mi a fene történt?
A kivont karddal álló katona egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a szénégetőkről.
- Ezek az emberek megsértettek minket azzal, hogy kést rántottak. Csak lehetőséget adok
nekik, hogy használják a fegyvereiket - mondja mellét kidüllesztve, mint valami dühös kakas.
- Még hogy mi sértettünk meg benneteket! Ti akartátok meggyalázni feleségeinket és
testvérhúgainkat, ti akartátok őket a bokorba vonszolni, hogy kielégítsétek mocskos
kéjvágyatokat!
A második katona, Sir de Brossé hanyagul vállat von.
- Azt hittük, markotányosnők. Nem akartunk semmi rosszat.
Rémlovag keze lendül, tenyere a katona nagyon vastag ko-ponyáján csattan.
- Tedd vissza a kardodat a hüvelyébe, te idióta! Itt nincse­nek markotányosnők.
De Brossé szeme felém rebben, Rémlovag közelebb lép hozzám.
- A hölgy lady Sybella. Mortain szolgálóleánya. Ha nem akarod, hogy kibelezve végezd, mint
valami hal, javaslom,hogy a tőled telhető legnagyobb tiszteletet mutasd iránta és táborunk
minden asszonya iránt.
De Brossé zavartan vigyorog, és bocsánatkérően meghajol felém, majd a szénégetők
asszonyai felé.
- Gaultier! - csap Rémlovag a másik katonára. - Tedd el a kardodat és menj, segíts a sátrakat
felállítani!
A katona tekintete még a szénégetőkön időzik, mire Rém-lovag üstökön ragadja és megrázza.
- Elnézést mindenkitől. Sir Gaultier nagyon heves természetű, Sir de Brossé pedig nagyon
szereti a nőket. Ez nem fog megismétlődni. Nem, ha a parancsnokságom alatt kívánnak
maradni.
Amint Rémlovag elvezeti megtévedt katonáit, furcsa csend áll be.
- Folytassátok a munkát! - kiált Erwan a bámészkodókra. - Mindenkinek rengeteg dolga van!
Azzal foglalkozzatok!
Visszamegyek az egyik fához, leülök, hátamat a törzsnek támasztom, és még mindig nem
tudom, mit tegyek: maradjak a Morlaix-ba tartókkal, vagy induljak vissza Rennes felé, és
férkőzzek d’Albret közelébe.
Folyton arra gondolok, hogy nem érdemeltem meg ezt a jóságot. De én is csak emberből
vagyok, és nem vagyok biztos abban, hogy visszautasíthatnék egy ilyen ajándékot. Ráadásul,
ha az lenne a sorsom, hogy d’Albret grófot megöljem, nem tettem volna meg már az alatt a
néhány hosszú hónap alatt, amikor az udvarában éltem? Mitől lenne ezúttal más?
Már régen felhagytam a hittel, hogy az ima egyáltalán ér-telmes dolog, de most úgy tűnik,
imáim meghallgatásra talál-tak. Mintha maga Mortain avatkozott volna be az életembe,
mintha az Ő keze lenne mindebben, mintha O rántott volna ki ebből a rémálomból, és
helyezett volna oda, ahol lenni vágy-tam: Sir Waroch mellé.
Úgy határozok, hogy elfogadom az ajándékot, amelyet az istenek ajánlottak fel nekem.
Farkasüvöltés hallatszik a távolból. Jöjjön csak, gondolom. Rémlovag valószínűleg egyszerűen
visszaüvölt rá, és az állat vagy behúzott farokkal oldalog el, vagy beáll mellé harcostárs-nak,
ahogy ez velem is történt.
A felkelő nap még nem mutatta meg arcát, amikor útra kelünk, de már nincs teljesen sötét.
Mindazonáltal csak lépésben hala-dunk, amíg a nap fel nem kel; akkor Rémlovag vágtába
paran­csol minket. Küldetésünk sürgős.
Sir Waroch odaléptet minden emberéhez, mindenkit sze­mélyesen üdvözöl, és viccelődik
velük. Miután vele beszéltek, az emberek egyenesebben ülnek a nyeregben, kihúzzák
magukat; szívük úgy táplálkozik biztatással, ahogy testük kenyérrel.
Apámra gondolok, fivéreimre, és arra, hogy ők hogyan irá­nyítják embereiket. Félelemmel és
kegyetlenséggel; korbáccsal hajtják, hajlítják őket akaratukra. Ám Sir Waroch nemcsak
pél-damutatással vezet, hanem azzal is, hogy képes olyannak lát-tatni az embereket,
amilyennek ő látja őket.
Ahogy én is vágyom elhinni, hogy valóban olyan vagyok, amilyennek ő lát engem.
Megrémít, hogy mi van kialakulóban közöttünk, és hogy milyen nagyon akarom.
Iránta való érzéseim jóval az előtt keletkeztek, hogy épség­ben elértünk Rennes városába;
akkor, amikor először említette, hogy visszament a nővéréért. De az az elképzelésem, hogy ő
nem szeretne - nem lenne képes viszontszeretni -, védvonalat, áthatolhatatlan vizesárkot
húzott szívem köré, és semmitől sem kellett tartanom, mert az egész helyzet lehetetlen volt.
De most...most a szemébe nézek és látom, hogy ő lehetsé­gesnek hiszi. Ez nyilván csak azért
van, mert nem ismer engem igazán. Még mindig vannak dolgok, mégpedig nagyjelentőségű
dolgok, amelyeket nem mondtam el neki. Sir Waroch erős ésnemes szívű, én azonban nem
vagyok biztos abban, hogy elég- erős ahhoz, hogy minden titkommal együtt szeressen.
Nem tudom eldönteni, temessem el a többi titkot olyan mé-lyen, hogy ne bukkanjanak
felszínre soha többé, vagy dobjam az arcába, mint kesztyűt párbaj előtt. Jobb, ha most
gyűlöl, mintha akkor gyűlöl meg, amikor már hozzászoktam szerelméhez.
De vajon az istenek nem mutatták már meg, hogy milyen hiábavaló próbálkozás, ha
múltamat titkolni akarom? így csak egyetlen választásom maradt... és ezt felismervén azt
kívánom, bárcsak engedelmeskedtem volna az apátasszonynak, és elin­dultam volna d’Albret
gróf táborába.
- Miért olyan komor, milady?
Felnézek és látom, hogy Rémlovag lovagol mellettem. Ho­gyan mozoghat egy ilyen nagytestű
ember ennyire gyorsan? Szólni akarok, ugyanezt a kérdést feltenni neki, de magam is
meglepődökm, amikor teljesen mást mondok:
- Tudja, hogy több mint harminc férfit öltem meg?
Szemöldöke rebben, de nem tudnám megmondani, hogy vallomásom vagy az áldozataim
száma késztette csodálkozásra.
- És közülük csak tizenhatot Mortain büntetésének végre-hajtójaként - folytatom.
Mivel nem szól semmit, némiképp türelmetlenül hozzáte-szem:
- Nem egyszerűen azért ölök, mert Mortain elrendeli, ha­nem mert élvezem.
- Láttam. Én is nagy örömet lelek a munkámban. - Körül-néz. - Van itt valaki, akit meg kíván
ölni?
Nem vagyok bizonyos abban, hogy csak tréfál vagy komo-lyan beszél, ellenállok a
késztetésnek, hogy átnyúljak hozzá és megüssem. Nyilvánvaló, hogy egy olyan férfi, aki
állítólag több száz embert ölt meg csatában, az én szerény teljesítményemet nem találja
számottevőnek.Talán valami olyasmivel kellene elő­hozakodnom, amiben kevesebb
személyes tapasztalata van.
- Erkölcstelen vagyok; rengeteg férfival háltam. Talán több tucatnyival.
Az igazság azonban az, hogy csak öttel.
Sir Waroch nem néz rám, hanem hátrapillant, a lovakat és szekereket szemléli.
- A kelleténél kevesebbre becsüli magát, milady, mert úgy gondolom, egyetlen férfi sem
érdemelt oly kegyet, amelyben ré­szesítette őket.
Szavai valami fájdalmasan gyengéd húrt pendítenek meg bennem; valamit, amiről nem
kívánok tudomást venni, ezért gúnyosan felhorkanok.
- Mit tudhat ezekről a dolgokról? Rajtam kívül csak nagyon kevés fehérszemély lehetett, aki
nem futamodott meg a maga ronda képétől.
Megfordul, rám néz; a vidámság úgy csillog szemében, mint napfény a víz tükrén.
- Valóban, milady.
Aztán elléptet mellőlem. Végiglovagol a csapat mentén, meggyőződik arról, hogy nem marad
le senki, mindenki jó erő­ben van. Ott maradok a meggyőződéssel, hogy könnyebb lenne
eltántorítani a lezúdulástól, mint ezt az embert lebeszélni vala­miről.

Késő délután kis, erdős területre érünk. Védett hely, amit a szénégető előőrs szemelt ki
számunkra. A katonáknak kevéssé tetszik; zúgolódnak, hogy sötét vadon, fák és bozótos sűrű
szö-vedéke. A fák itt valóban olyan nagyok, hogy gyökereik kitüremkednek a talajból, a
felszínen kanyarognak, mintha maga a föld ősi csontjai lennének. Bár nem tudnám
megmondani, hogy miért, nyugodt vagyok ezen a helyen; jól érzem magam, mintha maga
Dea Matróna ereje hatna itt. Nem. Nem Dea Matróna, hanem a Fekete Anyaistennő. Mert
bár nem Őt imádom, ér­zem jelenlétét a talpunk alatt, a termékeny talajban, a
vastaglevéltakaróban és lehullott vastag ágak csendes rothadásában. A katonák talán éppen
ettől nyugtalanok.
Az út során csapatunk létszáma növekedett, mintha Sir Waroch valamiféle bűvös furulyás
lenne, áld úgy fújja hangsze-rét, hogy dallamára csatlakoznak hozzá a harcolni kész
fiatal­emberek. A hercegnő fegyveresein és a velünk elindult szénége­tőkön kívül még egy
tucat szénégető, két kovács, néhány favágó és kisbirtokos, valamint három jól megtermett
ifjú földműves csatlakozott hozzánk. Egyikük Guion és Bette idősebb fia, Jacques.
A tisztás hamarosan megélénkül; nagy a nyüzsgés, közel ötven ember készül tábort verni a
közelgő éjszakára. Furcsán érzem magam a bőrömben, bizsergető jó érzés tölt el; mintha a
fák nedve folyna a véremben, mintha hosszú, hideg tél után éledeznék.
Tevékenységre vágyom, és felajánlom Maiinának, hogy segí-tek vacsorát készíteni, de
elhesseget magától.
- Maga hölgy, ráadásul a gyilok mestere. Nem a kondér mellett a helye.
Megfordulok, a táborverést nézem. Szénégetők állítanak hevenyészett sátrakat a tisztáson;
mások vizet hoznak a közeli patakból, hogy a fáradt lovak ihassanak. A katonák elmentek
vadászni, az lesz a vacsora, amit lőnek. Az újoncokat is elküldték rozsét, tűzifát gyűjteni.
Mivel nem akarok tétlenül ülni, miköz­ben a többiek dolgoznak, megragadok egy átalvetőt,
és én is elindulok a fák közé.
Az erdei séta megnyugtat. A csendes mozdulatlanságban nyugodt vagyok, elégedett; ezt az
érzést alig ismerem. Szeretem ezt az életet... azt, hogy napjaimat lovaglással, estéimet
szük­séges és hasznos munkával töltöm; így nem sok időm van léha gyönyörökre vagy torz
játékokra.
Egyszerűen Sir Waroch oldalán lovagolhatok útján, elkísér­hetem, hogy bejárja a királyságot,
és sereget gyűjt a hercegnőügyének. Erre a gondolatra elmosolyodok, mert ez olyan érde­kes
elképzelés, amely eszembe sem jutna, ha nem lennék egye­dül a sűrű erdőben, ahol senki
sem lát.
Vajon valóban egyedül vagyok? Hangok és furcsa reccsenések jutnak fülembe. Óvatosan
lépdelek előre, vigyázva, nehogy száraz avarra vagy faágra lépjek, és eláruljon a zaj.
Újabb tisztásra jutok, és látom, hogy csak a táborbeli fiúk vannak ott, akik egy kis szünetet
tartanak a rőzsegyűjtésben. Két faággal kardoznak éppen. Erős fiúk, de mozdulataik
esetlenek; látszik, hogy nem szokták a fegyverforgatást. A szénégetők joggal nevezik őket
zöldfülűeknek. Elmosolyodom ügyetlensé­gük láttán, de félig sem ér arcomon a mosoly, a
hideg fut végig a hátamon. Ez nem játék; és esélyünkre gondolva hirtelen el-keseredem...
nem csak a győzelem, hanem a túlélés esélye jut eszembe.
Kilépek a fák közül.
- Ostobák! - korholom őket szigorúan. - Nem szalmabáb-bal verekedtek!
A fiúk megdermednek; arcukon zavar és dac feszül.
- Mit tud maga ezekről a dolgokról? - kérdi a favágó fia durcásan. - Milady - teszi hozzá
mintegy kiegészítésként, mintha csak akkor jutott volna eszébe.
- Úgy tűnik, többet, mint ti. Ne úgy kaszáljátok egymást, mintha búzát aratnátok! Ritmus van
abban, ahogy döfünk és hátralépünk; a támadásnak és ellentámadásnak is megvan a maga
üteme, amit tudnotok kell, különben lemészárolnak ben-neteket, mint a malacokat!
A fiatal favágó tekintetében harag villan. Megsértettem fér-fiúi önbecsülésüket, orruk alá
dörgöltem, hogy nekik nincsenek nemesi előjogaik, mert természetesen nem volt
lehetőségük kardvívást látni sem, nemhogy tanulni.
- Az alatt a három nap alatt, amíg Morlaix városához érünk, nincs időm megtanítani
benneteket a vívás művészetére. Ahhozévek kellenek. Ráadásul nincsen felesleges kardunk,
és így csak az időtöket fecsérlitek.
- Mit szeretne? Mit csináljunk? Gyűjtsünk fát? - kérdi az egyik kovács fia, és undorral belerúg
a lába alatti száraz ágba.
- Nem - felelem, és közelebb lépek hozzá. - Azt akarom, hogy tanuljatok meg néhány gyors,
halálos fogást, amivel em­bert lehet ölni; így hasznára lehettek a hercegnőnek ebben a rövid
hadjáratban.
A zöldfülűek arcán gyanakvás és remény keveredik.
- És lei szánja rá az időt, hogy megtanítsa nekünk ezeket a fogásokat, milady?
Elmosolyodok.
- Én .
Derékövemhez nyúlok, előveszem tőreimet hüvelyükből. A fiúk érdeklődése felélénkül; csak
a kovács fia marad közö­nyös, kétkedő.
- Ugyan mit tanulhatnánk a harcról egy fehérszemélytől? - teszi fel a kérdést a többieknek.
Arcukon megfeszül a kétely. Ketten felvihognak. Legszívesebben fognám a kövér fejüket, és
összeütném, mint két üres korsót.
Jacques szólal meg.
- A hölgy nem egyszerű fehérszemély, te bolond! Nem hallottad, mit mondott a parancsnok
tegnap? Mortain szolgálóleánya. - Halkabban szól. - Orgyilkos.
A kovács fia pislog.
- Ez igaz?
Válaszul fogom az együk kést és elhajítom. Csak arra van ideje, hogy meglepetésében eltátsa
a száját; köpönyegét a penge a mögötte levő fához rögzíti, pontosan a válla fölött.
- Igaz - felelem ekkor.
Aztán minden további vita helyett Jacques-hoz fordulok.
- Te leszel az én párom. A többiek nagyság szerint álljanak párba.
Jacques tétován a többiekre néz, aztán az erdő talaján cso­szogva felém tart, és kezét
esetlenül lógatva maga mellett elém áll.
Előveszem a csizmámban tartott két kést, és két másik fiú­nak adom.
- Mint egy orgyilkosnak, a ti legnagyobb erősségetek is a rejtőzködés és a ravaszság. És a
gyorsaság. Gyorsan be kell cserkészni, lecsapni, aztán eltűnni, mielőtt bárki észrevehetné,
hogy egyáltalán ott jártatok. Ez azt jelenti, hogy azon kívül, amit ma este tanítok nektek, meg
kell tanulnotok halkan mozogni. Mo st olyanok vagytok, mint egy ökörcsorda, amely az
erdőn csörtet át. Mindenképpen tanuljatok meg zaj nélkül járni, hogy titok­ban csaphassatok
le az ellenségre, ha kell.
- Abban nincs becsület! - horkan fel az egyik favágó.
Egy szempillantás alatt odalépek hozzá, leoldom nadrágszíját, és nyaka köré tekerem, olyan
szorosan, hogy felkeltsem figyelmét.
- Abban sincs becsület, hogy odadobod az életedet. Külö­nösen nem, ha a hercegnőnek
minden emberre szüksége van, ha meg akarjuk nyerni a közelgő háborút.
A fiú hallhatóan nyeldekel, aztán bólint. Megértette. Ellé­pek tőle, visszaadom a nadrágszíját.
- Ráadásul, ha igaz, amit mondtok, Mortain szolgálatában sincs semmi becsület, de biztos
vagyok benne, hogy ilyen váddal nem hozakodnátok elő.
Hevesen bólogatnak.
- Most pedig az első lecke. Embert leggyorsabban és leghalkabban úgy lehet ölni, ha
elvágjátok a torkát... itt. - A saját torkomon mutatom, elhúzom ujjamat azon a helyen. - Ez
nem csak az élet kioltására kiváló pont, de egyben el is némítjuk az illetőt, így nem kiálthat
fel, nem riaszthat másokat. - Olyan könnyen tanítom meg nekik a fogásokat, amelyeket a
kolos-torban nekem tanítottak úgy, mintha csak ruhát váltanék. - így.
Tegyétek a kezeteket a torkotokra. Tapintsátok ki a bemélye-dést. Az a pont, ahova szúrni
kell, háromujjnyira, feljebb van.
- Nézem, ahogy mind a torkukat tapogatják. - Jó. Most meg-mutatom a helyes mozdulatot
hátulról.
- Rajtam? - kérdi Jacques remegő hangon.
- Igen - mondom, és igyekszem nem elmosolyodni. - De a kés nyelével, nem a hegyével.
A következő órát azzal töltöm, hogy az ifjúságnak megta­nítom a legalapvetőbb, de
legkegyetlenebb fogásokat. Hogyan kell elvágni egy ember torkát; hogyan kell hátulról
támadni úgy, hogy egyetlen csapás halálos legyen; mi a legjobb testhelyzet, ha meg akarunk
fojtani valakit, úgy, hogy kapálózásával ne gyen-gíthesse a szorítást. Közel sem tudunk annyi
ideig gyakorolni, ameddig szeretnénk, mert szükség van a tűzifára, ha enni aka­runk. Még
ügyetlenek és darabosak a mozdulataik, de legalább már van némi tudásuk, amit használni
tudnak.
Azon az éjszakán, amikor végre leülünk enni, úgy érzem, megérdemeltem az ételt.
Vacsora után, amikor a tábortűz már alig parázslik, tábori hálóholmimat keresem. Valaki -
feltételezem, hogy Yannic - gondosan két nagy fagyökér közé helyezte, úgy, hogy fektémben
a fa védelmezzen, mintha bölcsőben aludnék. A kimerültség­től szinte szédülök, aztán
csodálkozva pislogok, amikor látom, hogy párnámon egy csokor rózsaszín virág hever.
Úgy tűnik, megbocsáttattak bűneim. Legalábbis azok, ame­lyekről Sir Warochnak tudomása
van.
Később, amikor mindenki lepihent éjszakára, egy nagy, ormót-lan árnyék lép el a kihunyó
tűztől, és indul felém.
- Úgy nézel ki, mint kisded a bölcsőben - mondja Sir Waroch.
A két oldalamon púposodó gyökerekre pillantok, gondolko-dom egy kicsit; tetszik a hasonlat.
- Dea Matróna ölel magához.
Szinte biztos vagyok abban, hogy érzem, amint a gyökerek lüktetve szívják az életadó
nedveket a földből.
Sérült lábát kímélve a fa mellett ereszkedik lejjebb és mel-lém ül.
- Befejezted a vallomásodat legsötétebb oldaladról?
Örülök, hogy ilyen könnyű szívvel el tudja fogadni korábbi vallomásomat; nyilván az istenek
ajándékozták nekem ezt a tökéletes pillanatot, hogy megosszam vele a többit. Hálás va-gyok,
hogy sötétség vesz körül minket, mindent árnyékba borít, mintha magát az életet némítaná
el.
- Sajnálatos módon nem. - Mélyet sóhajtok. - Figyelmez­tetem, hogy annak a nőnek udvarol
éppen, aki az Ön nővérének haláláért felelős.
Eltelik egy pillanat, és még egy, és még mindig nem mond semmit. A sötétbe bámulok, arcát
igyekszem látni, jelet kere-sek, hogy vallomásom összezavarta-e, vagy az undortól képtelen
megszólalni.
- Hallotta, amit mondtam?
- Igen. - A szó lassan hangzik fel, mintha nagy mélységből kellene felhozni. - De azt is tudom,
hogy hajlamos vagy a legsö-tétebb színben feltüntetni magad. Hány éves voltál akkor?
- Tizennégy - hebegem.
- A te kezed mérte a halálos csapást?
- Nem.
Sir Waroch elgondolkodva bólint.
- Megmondanád nekem, hogyan tudta volna egy tizennégy éves kislány egyes egyedül
bármiben is meggátolni d’Albret grófot?
- Szólhattam volna valakinek - felelem gyötrődve.
- Ugyan kinek? - mordul Rémlovag dühösen. - Kinek szól-hattál volna? Kinek lett volna
eszköze és hatalma megkötni d’Albret kezét? A katonáinak, akik felesküdtek a szolgálatára?
A vazallusainak vagy a szolgáinak, akik hasonló esküt tettek? Senki nem szállt volna szembe
egy olyan veszélyes, hatalmas úrral, mint d’Albret egy gyerek szavára!
- De ...
- Mindaz, amit tettél...vagy nem tettél... a túlélést szol-gálta. Ha szóltál volna valakinek, azzal
csak felhívtad volna magadra a figyelmet, megtudták volna, hogy tudod, mi folyik d’Albret
körül, és ezzel még nagyobb veszélybe sodortad volna magadat.
- Nem csak erről van szó. Barátságtalan voltam vele, és ne­vettem, amikor fivéreim
bosszantották Alyse-t, és kegyetlen tré­fákat űztek rovására. Olyan hangosan nevettem, mint
ők.
Sir Waroch álla megfeszül, és nyilvánvaló, hogy végre sike-rült kegyetlenségem mértékét
beláttatnom vele.
- És mi történt volna, ha nem ezt teszed?
- Alyse-nek lett volna egy igaz barátja, áki mellette áll; nem olyan, aki a legkisebb
fenyegetésre elszalad.
Megmozdul, közelebb húzódik, arcomhoz olyan közel, hogy annál közelebb már nem
jöhetne.
- Ha nem nevettél volna a kegyetlenkedésen, te lettél volna a következő célpont. - Kezét
emeli, int, nehogy kiáradjon belő­lem a szó. - Ne feledd, láttalak aludni és tudom, mennyi
sötétség kísért. És egészen biztos vagyok abban, hogy ebből nagyon kevés a te sötétséged.
Ismét azt mondom, hogy mindaz, amit tettél...vagy nem tettél... a túlélést szolgálta.
Egy hosszú, feszült pillanatig bámuljuk egymást, aztán ha-ragom fellángol.
- Miért nincs magában annyi jóérzés, hogy belássa, nem ér-demiek ilyen megbocsátást?
Felnevet. Harsány, humortalan hang.
- Azt hiszem, akit én szolgálok, majdnem olyan sötét, mint a te istened, milady. Én senkit sem
ítélhetek meg.
Mélyen a szemébe nézek, a megvívott csaták, harci vágyak borzalmainak halvány
tükröződését látom, és hirtelen rám tör a felismerés. Legalább részben tényleg ismeri a
sötétséget, ami nap mint nap gyötör.
Egy ideig ülünk a mélyülő éjben. A tűznek csak halvány fénye ér el hozzánk, arca így szinte
csak egymáshoz érő sötét síkokból áll.
- Mondd el, ha akarod, hogyan halt meg a nővérem - szólal meg végre.
Bár minden joga megvan arra, hogy ezt tudja, szívem do-bogása hirtelen vadul meglódul,
mellkasomat mintha nagy kéz markolná. De Édes Mortain, legalább ennyivel tartozom neki.
Behunyom szememet, és próbálom megragadni az emléket, de mintha vastag ajtó lenne
előttem; nem tudok bejutni. Próbálom kinyitni, rángatom, de ekkor fájdalom nyilall
homlokomba, és szí-vem olyan hevesen ver, hogy attól félek, összezúzódik bordáimon.
Emlékszem a sikolyra. És a vérre.
És aztán nincs más, csak tátongó feketeség, amely azzal fenyeget, hogy egészben emészt el.
- Képtelen vagyok - súgom.
Arcán valami megváltozik; szinte érzem csalódottságát.
- Nem, nem - sietek magyarázni. - Nem megtagadom, nem félénkségből. Egyszerűen nem
emlékszem. Nem teljesen. Csakapró részletekre. És amikor túl erősen próbálom felidézni az
emléket, nincs más, csak feketeség.
- Van valami, amire emlékszel?
- Sikoltozásra. És vérre. És valaki megütött engem. Ekkor jöttem rá, hogy én sikoltottam. - A
mellkasomat szorító óriás kéz kipréseli az összes levegőt tüdőmből. Fekete foltok kezde­nek
táncolni szemem előtt. - Másra nem emlékszem.
Hosszú pillanatig néz, csak néz, és éveket adnék az életem­ből, ha láthatnám az arcát, ha
tudhatnám, mire gondol. A sötét-ségben nagy, meleg keze megfogja kezemet, és
legszívesebben sírva fakadnék, amikor megértem, mit jelent ez.

A Morlaix-ba vezető út kellemetlenül közel vezet el családom otthonához. A kastély északi

irányban néhány mérföldnyire van, és a puszta tudattól, hogy milyen közel járunk, egész
tes-tem bizsereg a nyugtalanságtól. Sir Waroch egy szót sem szól, de látom, hogy tekintete
időnként abba az irányba rebben, és önkéntelenül arra gondolok, vajon mit érez.
Szerencsére elered az eső; először csak lágy, kövér cseppek hullanak, majd ha­mar
özönvízszerű zápor kerekedik, így kénytelenek vagyunk gondolatainkat más irányba terelni. A
pihenőt, megállást ilyen körülmények között sem engedhetjük meg magunknak, ezért
megyünk tovább az úton. Bár senki nem panaszkodik, úgy tűnik, csak a szénégetőknek nincs
ellenükre ez az idő. Délre az erdő talaja csupa sár, csak nagyon lassan haladunk előre. Ám
haladnunk kell, amíg csak menni tudunk. Muszáj. Mert d’Albret mostanra valószínűleg
Rennes városa előtt táborozik, és jelt ad a városba csempészett embereinek. Édes Mortain,
add, hogy ne maradjon egy sem leleplezetlen! És ha még-is maradt közülük valaki a várban,
reméljük, hogy Duval és Dunois elég éber.
Amikor a második ló fetreng a sárban, és egy óráig tart, míg kiássuk a kocsi kerekét, Sir
Waroch úgy dönt, hogy ki kell várnunk valahol a vihar végét, és előőrsöt kell küldenünk, hogy
va-lami menedékhelyet keressenek nekünk.
Kisvártatva visszatérnek. - Innen egy mérföldnyire északra van egy barlang - közli Lazare. -
Elég nagy, mindannyian beférünk. A lovak is.
De Brossé lova nyugtalanul toporog. - Ősi barlang, milord. Régi oltárok vannak benne, a falán
furcsa jelek. Nem hiszem, hogy a Kilcncek jó néven vennék, ha birtokukat háborítanánk.
Felnevetek; leginkább azért, hogy ne hallják, úgy fázom, hogy vacog a fogam. - Köztünk
legyen szólva, a Halált, a Háborút és a Fekete Anyaistennőt szolgáljuk. Mit gondol,
melyiküktől kell félnünk?
De Brossé zavartan behúzza a nyakát; Sir Waroch parancsot ad, hogy induljunk a barlang
felé. Szinte remélem, hogy az a nyílás egyenesen a pokolba vezet, mert ami azt illeti,
mindenki-nek nagyon is jól jönne némi meleg.
A csapat fele sem ért még be a barlangba, a szénégetők már fák­lyákat és tábortüzeket
gyújtanak. A barlang valóban hatalmas. Kétszer annyian is beférnének, mint ahányan
vagyunk.
Hatalmas dobogás, megkönnyebbülés, bőrnyikorgás és ló­szerszám csengő, súrlódó hangja
hallatszik, ahogy ötven lovas lekászálódik a nyeregből, és nekifog, hogy helyet keressen
ma-gának és a lovaknak.
Amint leszállók lovamról, és a kantárt Yannic kezébe adom, elindulok a barlang fala mentén;
járkálnom kell, hogy helyre-álljon a vérkeringés a lábamban. Azt is tudni szeretném, kinek a
hajlékában töltjük az éjszakát. A szénégetők a Fekete Anya­istennő méhének nevezik ezt a
helyet, ami lehetséges, de más isteneket imádtak itt, mégpedig nemrégiben.
A barlang legmélyén régi oltár van. A fáklyák alig vetnek ennyi fényt ilyen messzire, de én
látom az apró csontok körvo-nalát. Régi áldozat maradványai. A barlang falain régi rajzokra
pislákol a fény: lándzsa, vadászkürt, nyílvessző. Csak akkor is­merem fel, kinek a szentélye ez,
amikor meglátom a hatalmas vadkanon lovagló nőalakot. Egészen biztosan Arduinna istennő
lakja; vadásztársaival itt pihenhet meg vadászatai során. így megnyugodván visszatérek a
barlang-elejébe, ahol a töb-biek nyugtalanul álldogálnak; nem tudják, hogy kényelembe
he-lyezzék magukat vagy meneküljenek.
Leginkább a legfiatalabb férfiak, a földművesek, favágók és kovácsok fiai a legzaklatottabbak.
A szénégetők nem félnek ettől a helytől, a fegyveres katonák pedig elég fegyelmezettek
ahhoz, hogy ne mutassanak ilyen félelmet, bár olyan biztosanérzem rajtuk a rettegés szagát,
mint a verejtékbűzt. Ám a zöld­fülűek, az újonc fiúk szorosan egymás mellett állnak, zárt
cso­portban, riadtan, vad tekintettel néznek körül; a félelemtől és a hidegtől remegnek.
– Arduinna - jelentem be. - A barlang Szent Arduinna lak-helye. Nem Mortainé, nem
Camulosé, nem is a Fekete Anyais­tennőé. — Gyilkos pillantást vetek Graelon felé, aki
mintha ki-igazítana.—A szerelem istennőjének lakhelye. Nincs mitől félni.
Bár ez egészen biztosan hazugság, mert a szerelemtől én jobban félek, mint a haláltól vagy a
csatától, ám ezeknek a fi-ataloknak ezt nem kell tudniuk. Erre a hírre Sámson felnevet, és
Gislára pillant, aki éppen Maiinának segít az üstöket a tűz fölé akasztani. Már csak ez
hiányzott. Az, hogy a kéj istennője szállj a meg ezeket a férfiakat így, hogy csak fél tucat nő
van közöttük.
- Gyerünk! - szólok élesen. - Vegyétek magatokhoz fegy-vereiteket, és gyertek a barlang
végébe, ahol nagyobb a hely!
Sámson, Jacques és a többiek csak bámulnak.
- Itt?
- Azt hiszitek, olyan sokat tudtok, hogy elmulaszthatjátok a gyakorlást?
- De itt nincs elég hely!
- Dehogy nincs! Most pedig gyertek utánam, ha nem féltek. Sámson, Brúnó, hozzatok
fáklyákat!
Természetesen senki nem ismeri el, hogy fél, előttem pedig különösen nem, így a barlang
mélyére vezetem a fiatalok csapa-tát, és utasítom a fiúkat, hogy helyezzék a fáklyákat a falra.
A barlang legmélyére állok, mert bár a barlang nyilvánvalóan Arduinna szentélye, Mortain
hideg leheletét érzem nyakamon. Nem tudom, miért olyan erős a halál istenségének
jelenléte itt, és nem hagyom, hogy a fiúk hátat fordítsanak neki.
Hosszas morgolódás és zúgolódás után a fiúk végül elfoglal-ják helyüket.
- Kezdjétek - utasítom őket, és a hidegtől dermedt, ügyet­len kezük mozdul; végigcsinálják a
gyakorlatokat, amelyeket korábban tanultunk. Fél órán belül elfelejtik a hideget, a félel-met,
és csak arra figyelnek, hogy legyőzzék ellenfelüket.
Annyira csak rájuk koncentrálok, úgy vigyázok, nehogy va-lamelyikük véletlenül megölje a
társát, hogy eltart egy ideig, míg észlelem a nézőközönséget. Sir Waroch közel egy tucat
ka­tonája gyűlt oda, és karba font kézzel, hunyorítva nézik a fiúkat.
- A kovács fiára fogadok - mondja de Brossé. - A hosszú hajúra.
- Állom a fogadást. Szerintem a fejszés fiú győz.
Erszények susognak, pénzérme csörren, fogadások köt-tetnek. Katonák mulatsága láttán
felháborodok; ez nem játék. Meglehet, a fiúk élete függ attól, amit itt tanulnak. Ráadásul az
újoncoknak nem hiányzik a figyelemelterelés, az, hogy igazi katonák veszik körül őket.
Legalábbis én így gondolom; egészen addig, amíg nem lá-tom, hogy a fiúk a szívükre veszik a
katonák figyelmét. Mert Sámson végre kezdi komolyan venni a gyakorlást; homloka ráncot
vet, annyira figyel. Már Jacques sem aggódik annyira azon, hogy sérülést okoz ellenfelének,
és végül sikerül olyan testhelyzetbe birkóznia, hogy a nyaka köré tekerje a bőrszíjat.
Éljenzés hallatszik, és Jacques félénk mosollyal néz körül. Aztán Claude lopózik mögé, és a
nyakához nyomja tőre mar­kolatát. Újabb pénzcsörgés. Nem tudom, vajon mulatságosnak
találjam, vagy dühös legyek azért, hogy a katonák véleménye nagyobb súllyal esik latba, mint
az enyém.
- Újra! - adom ki a parancsot. - Claude, most próbálj nem nevetni, amikor elmetszed
ellenfeled torkát.
Aznap a vacsora elég vidám. A katonák felének erszénye ne-hezebb a fogadások után, és az
újoncok büszkesége is hasonló mértékben nőtt. Mintha a szénégetők is megnyugodtak volna
egy kicsit.
A férfiak lassanként elvonulnak a tüzek mellől, lefekszenek a barlang talaján. Sir Waroch
közelít hozzám. A barlang belse-jében, hátul ágyaztam meg magamnak; szeretnék úgy
helyez-kedni, hogy én legyek a halál gyenge, de borzongató hidege és a többiek között. Érzik,
bár nem tudják, mi az.
- Holnap megérkezünk Morlaix városába - mondja Rémlo-vag, és mellém telepszik.
Próbálok tudomást sem venni arról, hogy testéből milyen hő árad; úgy teszek, mintha nem
észlelném, mennyire közel van. Annyira, hogy ujjaim megérinthetik, de azt színlelem, hogy
ezt megtenni nem vágyom egyáltalán.
- Tudom.
Sir Waroch keze megmozdul, megfogja kezemet. Nagy, ke-mény keze van, tenyere egész
felületén hegek húzódnak.
- Szép munka volt, ahogy kiképezted az újoncokat.
- Tudom.
Válaszomra felnevet. De igaz. Tudom, hogy jót tettem.
Fejét ingatja.
- Attól tartok, elvesztettem a parancsnoki érzékemet. Egy orgyilkosnak sikerült végül
összekovácsolni őket, nem nekem.
- Ugyan már, túloz és gúnyolódik. Egyáltalán nincs tehetsé-gem ahhoz, hogyan kell
férficsapatot összekovácsolni.
Ujjait ujjaim közé fűzi, majd lassan ajkához emeli kezemet és megcsókolja.
- Sosem gúnyolódnék veled. Az igazat mondom.
Ez a legerősebb vigasztalás, a legnagyobb biztonság, amit valaha éreztem... ahogy a kezemet
fogja, ahogy ebben az érin-tésben becsületesség és ígéretek vannak. Végtelenül hálás
va­gyok, hogy ezt kapom tőle azok után, hogy milyen titkokat fedtem fel előtte.
Legszívesebben örökké fognám a kezét, nem engedném el soha.
Utunk negyedik napján dél körül megpillantjuk Morlaix váro-sát. Nem vonulunk egyenesen a
város alá, hanem a folyó túlpart-ján maradunk, ahonnan a fallal körülvett város bástyáit
látjuk.
Sir Waroch észak felé irányítja a csapatot. Minél északabbra haladunk, annál jobban változik
a táj. A dús mezők és sűrű er­dők helyét bozótos és magas, szálas füvű rétek veszik át, a
le­vegőben sós víz illata száll. A távolban hallom a sziklás parton csattanó hullámok moraját.
Rémlovag a csapat főerejének azt az utasítást adja, hogy verjenek tábort a keletre látható
ligetesben. Két katonát és két szénégetőt maga mellé rendel, és engem is. Olyan kanyargó
ös­vényen haladunk, amely legfeljebb őzcsapás lehet, és észleljük, hogy a tengerpart felé
tartunk. Amikor feltűnik a sziklás part, régi apátság épületét látjuk és mellette még ősibb
állóköveket. Sir Warochra pillantok.
- Szent Mer?
Rémlovag bólint.
- Szent Mer apátasszonya folyamatosan tájékoztatta Duvalt. O és tanítványai értekeztek a
brit hajókkal, és figyelték a fran-ciák csapatmozgásait is a környéken.
Fegyelmezem magam; szívem hevesebben dobog... nem a félelemtől, hanem várakozó
izgalommal. Szent Mer vén vízi boszorka, illetve istenség; haja tengeri hínár, csontjait
uszadék fa alkotja. Vad, megzabolázhatatlan, játékos és halálos, szép és ret­tentő.
Kielégíthetetlen a férfivágya, gyakran egyenesen a hajók fedélzetéről ragadja el őket, lerántja
a víz mélyére, majd amikor végzett velük, kiköpi őket.
Kilencéves koromban, jóval azelőtt, hogy bármit hallottam volna születésem körülményeiről
és származásomról, Öt vá-lasztottam magamnak. A korombeli lányok többsége Amourna
istennőt imádta, de én nem tudtam mit kezdeni vele; az ő gyen­géd szerelmét hazugságnak
tartottam, ami arra szolgál, hogy a lányok engedelmesek és türelemmel reménykedők
legyenek. Egy ideig Arduinna felé fordultam, mert ő volt az egyetlen is­tennő, aki fegyvert
visel, és ez nagyon tetszett nekem, de végül Ö is csalódást okozott nekem. Ügy tűnt, a szüzek
védelmezője­ként legalább annyiszor veszített, mint ahányszor győzött.
Ezért választottam Szent Mert. Vad természete hívogatott. A viharokkal akartam táncolni,
ahogy Ö. Azt akartam, hogy én választhassam ki, melyik férfit engedem magamhoz, és
amikor kedvemet leltem bennük, egyszerűen elbocsátom őket. Nem mintha abban a hitbe
ringattam volna magam, hogy bármilyen öröm lehet férfi és nő között, de annyit meséltek
ilyesmiről, és költők oly sokszor megénekelték, hogy úgy éreztem, ha létezik, nekem is ki kell
vennem a részemet belőle.
Leginkább azt szerettem volna, ha engem is úgy félnek, ahogy Szent Mert félik; hogy a férfiak
nagy tisztelettel és kö-rültekintéssel bánjanak velem, és féljék, mi várhat rájuk, ha nem így
viselkednek velem.
Az apátsághoz érve leszállunk lovainkról; kinyílik az ajtó, és kilép egy fonnyadt öreg hölgy.
Kezében Szent Mer szent szigo-nya, nyakában vagy egy tucat sor szívkagyló zsinórra fűzve; ez
jelzi, hogy ő a kolostor apátasszonya.
Sir Waroch meghajol előtte, ahogy Sir Lannion és Sir Lorril is. Én mélyen térdet, fejet hajtok.
A szénégetők bizonytalanul néznek körül, majd ők is térdet hajtanak.
- Jöjjenek be, szívesen látjuk Önöket - mondja az apátasszony. A szigonnyal int, mire két lány
lép elő az ajtóból, hogy lovainkról gondoskodjanak: Szent Mer leányai; az istennőtől
születtek, apjuk valamely tengerbe fulladt férfi.
Kíváncsiság tölt el. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki szintén istentől született.
Szent Camulos nem számít, mert ő nem állítja, hogy ő nemzette követőit, egyszerűen
elfogadja, akik az O nevében fogantak.
A lányok bőre kissé áttetsző, mintha több időt töltenének a hullámok között, mint a nap
alatt. Hajuk hosszú, dúsan omló; egyikük szőke, a másik sötétbarna. Ahogy közelebb érek,
látom, hogy mezítláb vannak, és lábujjaik között finom úszóhártya lát-ható, ez Szent Mer
jele. Amikor átadom az egyik lánynak lovam kantárját, rám mosolyog. Fogai enyhén
hegyesek.
Üdvözlésül és köszönettel bólintok, aztán sietek az apátasszony után a kolostor épületébe.
Fogadóterme szerény; nincs benne semmi luxus, amiben pedig a Szent Mortain kolostor
apátasszonya bővelkedik. Hűs, tiszta vízzel kínál, semmi mással.
- A hercegnő személyes köszönetét hozom, a segítségért, amit számára méltóztatott adni -
mondja Sir Waroch udvaria-san, és csodálattal tölt el, hogy új oldaláról látom.
Az apátasszony bólint, a szívkagylók összecsörrennek.
- Megteszek mindent, ami hatalmamban áll, hogy orszá-gunk szabad maradjon.
- Van valami új hír? A britek továbbra is a part közelében horgonyoznak?
- Igen, de egyre fogy az élelmük. A helyiek közül néhányan csónakkal kieveztek hozzájuk, de a
franciák megneszelték, és íjászokkal kezdték lövetni őket, ezért ez abbamaradt.
- És Morlaix városa?
- Közel ötszáz francia katona állomásozik a városban, két-száz a folyótorkolatnál. A
legnagyobb problémát maguknak az jelenti majd, hogy a franciák az öböl bejáratánál
állították fel az ágyút. Nem tudom, hogy elérhetik-e a hajókat, de a kapitányok mintha azt
gondolnák, hogy igen, ezért nem húzódnak köze-lebb.
Sir Waroch a szénégetőkre pillant, akik elmosolyodnak és bólintanak. Aztán újra az
apátasszony felé fordul. - Az ágyúik nem jelentenek problémát. Könnyen el tudjuk venni
tőlük, hogy a hajók átjuthassanak. Jobban aggódom ami­att, hogyan tesszük a lehető
legnagyobb mértékben harckép­telenné a lehető legtöbb franciát a városban, nehogy a
briteket partraszállás közben mészárolják le.
Az apátasszony az egyik magas ablak közelében álló asztal-hoz megy.
- Itt a város térképe - mondja, és csatlakozunk hozzá.
- Itt - mutat az apátasszony a térképre -, úgy tudom, itt van a helyőrség és a katonák
kvártélya.
A délután hátralévő részét tervezéssel töltjük. Próbálunk ki­találni egy olyan stratégiát,
amely a siker reményével biztathat. Közben végig olyan érzésem van, hogy az idő úgy
morzsolja fel a siker esélyét, ahogy a víz elmossa a partot. D ’Albret valószínű­leg már Rennes
alá ért. Remélhetőleg nem maradt a városban szabotőr, aki beengedné; ebben az esetben a
város kitart.
Késő délután van már, amikor visszaérünk a többiekhez. Tá­vollétünkben szorgoskodtak, így
teljesen felállították a tábort. Elénk sürgölődés folyik: nyergeket, lószerszámot sikálnak,
pen-géket élesítenek, fegyvereket ellenőriznek. Szinte vibrál a levegő a várakozástól;
mindenki ugyanúgy érez, de semmi jele annak a fanyar ellenszenvnek, ami azóta kísértett
minket, amióta el-hagytuk Rennes városát. Nem tudom, az-e ennek az oka, hogy
ideiglenesen békét kötöttek egymással, vagy egyszerűen a közös ellenségre kell gondolniuk.
Leszállók a lovamról, és átadom Yannicnak a kantárt...csak akkor látom meg a jeleket. Annak
a katonának a homlokán... a nevét sem tudom. Winnogon is ott a jel; látom, ahogy elhalad
mellettem, és vidáman int nekem.
Az újoncokat keresem tekintetemmel. A tisztás másik olda­lán találom őket; gyakorolnak.
Henri és Claude is viseli a jelet. Jacques is. Több mint egy tucat emberen látom, és végigfut a
hátamon a hideg, amikor megértem, mit jelent ez.
Ismae-nek igaza volt. Ezek az emberek nem lehetnek orszá-gunk árulói. Annak sincs semmi
értelme, hogy Mortain egyszerre jelölje meg őket, ha mindegyiküket nekem kellene
.megölnöm. Csak azt jelentheti, hogy meg fognak halni. M a éjjel, vagy nagy valószínűséggel
holnap, amikor megostromoljuk Morlaix városát.
Bár egész nap semmit nem ettem, hányinger tör rám. Rosszul vagyok.
Sir Waroch.
Rettegek, hogy mit láthatok, de kétségbeesetten tudni aka-rom; Rémlovagot keresem. Már
magához hívatta a kapitányokát, és elmondja nekik, mit sikerült megtudnunk. A többiekkel
nem törődök; tekintetem a csúnya arcot pásztázza, amely szí­vemhez oly közel került. Bár
egy fokkal sem szebb, mint volt, és sötét borosta borítja, nincs rajta jel.
Kis híján felkiáltok az örömtől, ám de Brossé és Lorril hom-lokán ott a jel, és ez nagyon
elszomorít. Bár tudtam, hogy ebben a csatában emberek fognak meghalni, nehéz... olyan
nagyon nehéz... tudni, hogy a csatából nem fognak visszatérni.
Leülünk a Yannic felállította kis térképasztal mellé Rémlo­vag és a többiek közé. D’Albret
egykori porkolábjára nézek, és megkönnyebbüléssel látom, hogy nincs rajta a jel.
- Három támadási pont lesz - mondja Sir Waroch. - Két csapatot északra küldünk, hogy
távolítsák el az ágyúkat az öböl két oldaláról. Erwan, a csapat fele a te szénégetőidből álljon.
A második védelmi vonal az erős lánc, amit az öböl keskeny bejáratánál kifeszítettek. Ezt is
tám adni fogjuk. Ha le tudjuk vágni, a kisebb brit hajók egyenesen bejuthatnak a városba, és
ott szállhatnak partra a britek. A legnagyobb csapat azonban itt fog lecsapni. Lazare és
Graelon kidolgozott egy tervet, hogyan béníthatjuk meg a francia csapatokat.
Lazare keskeny, komoly arcán ritka mosoly jelenik meg.
- Kifüstöljük őket - mondja.
Bátor és elkeseredettségről árulkodó terv, és éppen ezért si­keres lehet. A szénégetők az éj
leple alatt megtámadják az alvó garnizont, két ablakot felgyújtanak, a helyiség gomolygó
füst-tel telik meg. így már csak egy ablak marad, ahonnan tizenkét ember magasságából
lehet leugrani a várfalon kívülre... csak ott menekülhetnek. Sok csont fog törni, bár annyian
nem halnak meg, aminek maradéktalanuk örülhetnénk, de ez a leggyorsabb módja annak,
hogy megszabadítsuk a várost a franciáktól, és a britek partra szállhassanak.
- Mondják meg az embereiknek, hogy aludjanak egy kicsit - adja ki a parancsot Sir Waroch. -
Éjfélkor indulunk, ígyjóval hajnal előtt intézhetjük ellenük az első támadást, amikor a franciák
még semmit sem gyanítanak.
Ahogy a kapitányok távoznak embereikhez, hogy továbbít-sák nekik a parancsot, Sir Waroch
mellé állok.
- Hogyan csinálod? - kérdem a távozókat nézve. - Hogyan vagy képes embereket küldeni a
halálba?
Rémlovag meglepetten néz rám.
- Tudod, hogy meg fognak halni?
Nem nézek rá, de bólintok.
- De Brossé és Lorril meg van jelölve. Es még egy tucat ember; köztük Winnog és Jacques.
- Nem mind áruló.
- Valóban nem. Ezért teszem fel a kérdést: Hogyan vagy képes rá?
Nem szól; nézi az embereket, akiket a halálba küld.
- Megesküdtem, hogy az életem árán is védelmezem a her­cegnőt. Senkitől nem kérek olyat,
amit én magam ne lennék hajlandó megtenni. Úgy hiszem, ezért a célért érdemes harcolni.
- Valóban?
Jacques-ra nézek, aki Sámsonnál és Brúnóval nevetgél; arról henceg, hogyan fogja kitüntetni
magát a holnapi ütközetben.
Rémlovag egy hosszú pillanatig hallgat. Aztán megszólal.
- Ez a legnehezebb dolog, és csak később tudjuk meg. Van, hogy sokkal később.
Egy ideig mind a ketten hallgatunk; gondolatainkba feled-kezünk. Végül én fordulok hozzá.
- Mi az én szerepem a holnapi támadásban? - Üres tekin-tete láttán karba fonom kezemet és
rámordulok. — Nem gon-dolhatod, hogy csak itt ülök, és az asszonyokkal várom, hogy a
férfiak visszatérjenek a csatából. - Látom, hogy pontosan ezt reméli. Nehogy megérezze,
mennyire meghat a törődése, aggo­dalma, gúnyosan szólok: - Nem mondhatod a Halál
szolgálóle-ányának, hogy ez túl veszélyes.
Felsóhajt, hajába túr.
- Gondolom, valóban nem; bár szeretném. - Ekkor felém fordul, kék szemével áthatón néz,
tekintete szinte szúr. - Látnád a jelet magadon, ha rajtad lenne?
- Nem tudom — ismerem el; kérdése kíváncsivá tesz. — De valamiben biztos lehetsz. Nem
halok meg, amíg d’Albret vere­séget nem szenved.
Az észak felé tartó két csapat hagyja el a tábort először, mert nekik kell a leghosszabb utat
megtenniük. Az egyik csapatot Sir Lannion vezeti, a másikat Sir Lorril. Annyi szénégető van a
csapatokban, ahány katona, mert nemcsak az a terv, hogy meg­öljék az ágyút őrző, kezelő
embereket, hanem az is, hogy az ágyúkat tegyék működésképtelenné. Kis ideig szóba kerül,
hogy a franciák ellen fordítsuk őket, de ez lehetetlen feladat úgy, hogy a város polgáraiban és
javaikban ne essen kár, azt pedig semmi-képpen nem akarjuk.
Képtelen vagyok elvonni tekintetemet a vidám, nyurga Winnogról és a homlokán látható
halvány fekete jelről. Minden józan megfontolás ellenére megkeresem Lazare-t, akit szintén
az ágyút támadó csapatba osztottak be.
Amikor meglátja, hogy felé közelítek, gyanakvón pillant rám.
- Mi az? - kérdi.
- Azt akarom, hogy nagyon figyeljen Winnogra.
- Winnogra? Maga meg van bolondulva, ha azt hiszi, hogy csaló vagy áruló.
- Nem gyanúsítom semmi ilyesmivel - felelem élesen. - Azért mondom, mert rajta van a halál
jele.
Lazare sötét szeme félelemmel és bámulattal tágul.
- Maga látja az ilyesmit?
- Igen; ez az egyik tehetség, amit az én istenem nekem ado-mányozott.
Lazare pillantása felfelé rebben, mintha a saját homlokát akarná megnézni. Alig tudom
megállni, hogy el nem mosolyodjak.
- Magán nincs ott a jel. Nem tudom, hogy sikerülhet-e ki-játszanunk a Halált, de hajlandó
vagyok megpróbálni. Figyelje, és igyekezzen biztonságban tartani, ahogy a feladat engedi.
Lazare fanyar, vad mosollyal néz rám.
- Ha van valaki, aki ki tudja játszani a Halált, az a Fekete Anyaistennő. Vigyázni fogok
Winnogra. És köszönöm.
Tekintetünk egy hosszú pillanatra egybefonódik, aztán csat-lakozik a csapathoz; Winnog
közelébe áll.
Nem menthetek meg mindenkit, csak az ártatlanokat, akik nem értik teljesen, milyen
kötelességet vállaltak magukra, ami­kor beálltak közénk. Őket megpróbálom menteni.
Ezután az én csapatom indul. Nyugat felé tartunk, ahol a folyó közvetlenül a város előtt
elkeskenyedik; a hajók feljutá-sát akadályozó lánc a célpontunk. Az a feladat, hogy a folyóba
süllyesszük, így az angolok behajózhatnak. Sir de Brossé vezet minket, és bár nem
mondhatnám, hogy kedvelem, nagyon kel-lemetlen érzés, hogy nem mondhatok neki
semmit, pedig látom rajta a halál jelét. Mégsem vagyok képes hallgatni. Nem sokkal
indulásunk előtt megszólítom. Ajka egyik végét lusta mosoly­ban emeli.
- Milady?
- Csak figyelmeztetni szeretném, hogy legyen óvatos.
Kezét a mellkasára simítja.
- Milady szíve megenyhült irántam?
Bosszúsan szusszanok.
- Nem. Csak ne csináljon semmi ostobaságot, ha nem akarja megöletni magát.
Csodálkozva ráncolja homlokát.
- Azon leszek, milady.
Kurtán bólintok, majd hátramaradók, hogy ellenőrizzem késeimet és Ismae hegyes
döfőtőrét, és hogy az íjam bizto­san rögzült láncán. Mielőtt csatlakozhatnék a többiekhez, Sir
Waroch lép mellém.
- Biztos, hogy nem maradsz itt? Nem várnád meg itt, míg visszatérünk?
- Biztos. Jacques és a többiek közelében kell maradnom. Nem szeretném, ha nekem kellene
elmondanom az anyjának, hogy elvesztette a fiát.
Bólint. Megértette. És bár rajta nincs ott a halál jele, szívem a torkomban dobog; aggódom
érte a veszély miatt, aminek kite-szi magát, amíg nem vagyok mellette. Szemében valami
hátbor­zongató belső fény ég; olyan, mintha kék lángok fénylenének. Közelebb lép, karomra
simítja kezét.
- Találkozunk ennek a másik oldalán; mert ami köztünk van, az félig sem befejezett.
- Az istened mondatja ezt veled?
Vigyorog.
- Nem ... A te istened.
Azzal lehajol és gyors, de heves csókkal illeti ajkamat. Hév és vágy lobban bennem, és valami
olyan jóleső, édes érzés, hogy megnevezni sem merem. Azzal elmegy; nagy léptekkel indul a
főhadat vezetni a város ellen.

Negyed hold úszik az égen, csak annyi fényt áraszt, hogy látjuk, hova lépjünk, de annyit nem,
hogy láthatók legyünk; akkor sem lehet észrevenni minket, ha kilépünk a fák menedékéből.
Akkor vagyunk a legsebezhetőbbek, amikor átkelünk az észak felé ve­zető úton, de mivel a
vidéket a franciák tartják megszállás alatt, a közemberek ilyenkor inkább ágyban maradnak,
zárt ajtók, ab-lakok mögött.
Csak nyolcán vagyunk, de így is túl soImák tűnik. Eddig csak egyedül harcoltam, legfeljebb
hármasban, Rémlovag és Yannic oldalán. Máris hiányzik a kis porkoláb kiváló célzó- és időzítő
képessége.
Az éjszaka kiszívott minden színt a környezetünkből, így körülöttünk minden ezüst, szürke és
fekete árnyékokba borul.
A magas fák is csak sötétebb árnyékok és foltok az égbolt előtt. Az újoncok jól elvegyülnek a
többiek között; büszke vagyok rá-juk, hogy nem csapnak nagyobb zajt, mint de Brossé és a
ka­tonáik. Nyugtalanságuk és izgatottságuk sűrű felhőként veszi körül őket.
Végül az öbölre néző egyik kisebb dombnál állunk meg. A dombon mintegy koronaként
kisebb facsoport áll. Megköt­jük lovainkat, és javaslom, hogy Claude maradjon hátra őrizni az
állatokat. Morgolódva vállalja a feladatot, de ha ő odafent van, a veszélytől távol, akkor lent
eggyel kevesebb emberre kell figyel-nem. Óvatosan, a fák között mozogva a domb széléhez
húzó­dunk; lépteink zaját tompítja a dús fű. Lenézve látjuk a kis, négy­zetes kőépítményt,
ami a lánccsévét tartja. Mögötte az öböl vize ezüstös, mozdulatlan, mint a csiszolt tükör. A
vastag, nehéz lánc végighúzódik a vízen; a másik oldalon az erdő egészen a partig ér.
De Brossé int két emberének, hogy menjenek előre; eltűn­nek, leosonnak a hegyen, hogy
megtudják, hányán őrzik a lánc­csévét és pontosan hol vannak. Mögöttünk az egyik ló halkan
prüszköl, és hallom, Claude mozdul, hogy lecsillapítsa.
Alig néhány percet várunk, de óráknak tűnik, míg a két fel­derítő visszatér. Halkan
beszélgetnek de Brossé kapitánnyal. Legalább hat katona és három íjász van odabent. De
lehet, hogy többen vannak. A megjelölt Jacques-ra és de Brosse-ra nézek, és azon tűnődöm,
mit gondolna Mortain, ha tudná, azt tervezem, hogy meghiúsítom akarata megvalósulását.
Nem az ösvényen haladunk, hanem kissé dél ielé, szarvas-csapáson lépdelünk át a
harasztoson.
Brúnó és Sámson hátramarad, mert szükségünk van erős karjukra a lánc elkötéséhez.
Jacques és én előreosonunk, és annyi őrszemet szedünk le, ahányat csak tudunk, mielőtt
felfedeznek minket. Amint riadót fújnak, de Brossé a többi katonával előugrik, és szemtől
szembe támad.
Szerencsére a franciák őrsége a végéhez közeledik és fárad­tak. Talán egy kissé önteltek is,
mert hátukat fának támasztva halkan beszélgetnek. Nem figyelek arra, amit mondanak, nem
akarom beengedni a tudatomba. Ha hallom, hogy borról, koc­kajátékról vagy nőkről
beszélgetnek, nem könnyebb őket meg­ölni. Jacques-hoz hajolok.
- Szedd le a bal oldalit, én végzek a két jobb oldalival.
Bólint. Egész testében reszket, és lassan, kúszva elindul célpontja felé. Kihúzok egy
nyílvesszőt a tegezből és övembe tűzöm, hogy gyorsan hozzáférjek, majd előveszem a
tőrömet.
Halkan, mint az árnyék, megközelítem a célt. Nagy figyelem-mel hallgat valami történetet,
amit a társa mesél. Egyre közelebb kúszok. Amikor fejét hátravetve felnevet, halkan
előlépek, átnyú­lok előtte és elmetszem a torkát. A lélek majdnem olyan gyorsan illan el
belőle, mint a társára széles sugárban ömlő vér. Míg a m á sik férfi döbbenten nézi haldokló
barátját, gyorsan beillesztem a nyílvesszőt, célra emelem az íjat, és elengedem az ideget.
A nyílvessző a szeme között találja el. Hátranyekken. Mögöttem Jacques és az íjásza
haláltáncféle mozgásba gabalyodott. Ismét előveszem késemet, és hozzájuk sietek. Az íjász
keze Jacques nyakára fonódott, a fiú szeme kidülledt a félelemtől. Bette és Guion arca jelenik
meg előttem. Elpislogom ezt a láto­mást, egy lépést teszek előre, hátulról ragadom meg az
íjászt, és felfelé irányuló mozdulattal a lehető legmagasabbra nyomom a pengét, hogy
siettessem e világból való távozását.
Ahogy keze elernyed, lehull Jacques nyakáról, és teste a földre nyekken, lelke úgy távozik,
mint mocsárból a pára. Nem rá figyelek, hanem Jacques-ra, aki nehezen lélegzik és nyakát
dörzsöli; tekintetünk a halott felett találkozik, aztán Bette és Guion fia megfordul, és a
bokorba okád.
Nem akarom zavarni; letérdelek, pengémet a francia katona ujjasába törlőm. Lehet, hogy
Jacques most nagyon zavarban van, de legalább él.
A kőházból kiáltás hallatszik, majd fémek pengése, ahogy de Brossé az embereivel az őrökre
támad.
- Gyere! - szólítom Jacques. - Mennünk...
Dühös kiáltás vág szavamba, ahogy egy férfi, egy másik íjász bukkan elő a fák közül. Elég
hosszú ideig áll, míg leveszi íját a válláról, nyílvesszőt illeszt, felajzza az íjat és egyenesen
Jacques-ra céloz.
Szerencsére nem vesz észre engem; az árnyékban guggolok halott barátja mellett. Ekkor
talpra ugrok, és a lendületet ki-használva Jacques támadójára vetem magam.
Teljesen váratlanul éri a támadás; rázuhanó testem kiüti az íjat kezéből, lába felmondja a
szolgálatot. Amint a földre zuha­nunk, elhúzódom tőle, és késem pengéjét végighúzom a
torkán, majd elgördülök a vérsugár útjából.
A vér hevesen lüktet ereimben; talpra ugrok, az árnyékba bá-mulok, figyelek, hátha újabb
támadó rejtőzik a közelben. Eltelik egy hosszú pillanat, majd egy másik, és senki nem bukkan
fel. Ekkor Jacques felé fordulok, aki még mindig térdel; tágra nyílt szemmel nézi, csak nézi az
elesett íjászt.
A jel eltűnt a homlokáról. - Menj! - A lüktető félelemtől nyers a hangom.
- Menj Claude-hoz, és a lovakhoz! Nemsokára mi is megyünk.
Nem kérdez, csak bólint és engedelmeskedik. Amikor a ve-szélyen kívülre ér, a cséveházhoz
indulok, ahonnan kardok pen­gése és erős baltacsattogás hangja hallatszik.
Amikor az ajtóhoz érek, azt látom, hogy mind a négy fran­cia őr halott, Sámson és Brúnó
pedig szinte teljesen kivágták a lánctartó facsévét a talapzatáról. Nem elég egyszerűen
leen­gedni a láncot; gondoskodnunk kell arról, hogy ne lehessen újra kifeszíteni, mielőtt a
britek áthajóznak rajta.
Az érdes kőfelülethez támasztom hátamat, pihenek; az erdőt figyelem, nincsenek-e még
rejtőzködő franciák oda­bent.
Hatalmas reccsenés hallatszik, ahogy a cséve végre kitörik helyéből. Az óriási lánc hatalmas
fémkígyóként siklik, nyiko-rog le az eltörött csévebakról. Mintha hatalmas harang szólalna
meg, ahogy a sziklához csendül. Aztán halk morajjal csúszik vé-gig a köves parton és az öböl
fenekére süllyed.
Egy pillanatig csak állunk és nézzük; a csend a fülünkbe cseng.
- Ezzel végeztünk - szólal meg de Brossé. - Menjünk vissza a városba, nézzük, szükség van-e a
segítségünkre ott.
Kidugja a fejét a kőházból, majd int, hogy kövessük. Alig két lépést tesz, szisszenő hang
hallatszik és de Brossé, valamint a mögötte levő katona hanyatt esik; nyakukból nyílvessző áll
ki.
- Feküdj! - kiáltom a többieknek, és én is lehasalok. Az aj-tóhoz kúszom, kilesek, de senkit
nem látok. - Sámson, add a köpenyedet!
Szó nélkül leveti válláról, átadja nekem. Összecsavarom és kidobom az ajtón.
Még földet sem ér, máris újabb nyílvesszősuhanás hallatszik.
- A folyó túloldaláról lőnek - mondom. - És itt ragadtunk, teljesen kiszolgáltatva. így
levadásznak minket.
Ki kell találnunk valamit, amivel elég hosszú ideig fedez-hetjük magunkat, hogy elérjük a
cséveház mögötti ösvényt. Ott már nem láthatnak minket, de addig nyílt célpont vagyunk.
De Brossé két emberének szólok.
- Át tudnak lőni a folyó másik oldalára?
Egyikük vállat von.
- Igen, de nem tudom, mennyire lenne pontos.
- Úgy is jó. Csak arra van szükség, hogy egy kissé lelassítsuk a nyilaikat. Brúnó? Sámson?
A két fiú előlép; arcuk komoly; a kaland minden izgalma eltűnt róluk bajtársaik halála láttán.
- Hasaljatok le, kússzatok a ház másik oldalára, az elesett franciákhoz. Ha eléritek őket... - ezt
nehéz utasításba adni,hiszen mégiscsak az ellenségeink - .. .emeljétek fel a holttesteket, és
használjátok őket pajzsként a nyílvesszők ellen. Hozzátok őket ide, és akkor az ő
fedezékükben együtt juthatunk ki innen.
Nagyon becstelen dolog holttestet így használni, és a mi halottainkkal ezt nem tenném.
Brúnó szeme annyira tágra nyílik, hogy kilátszik a fehérje, és ördögűző jelet vet magára.
Kezem hirtelen mozdul; megra-gadom vastag, húsos karját és megrázom.
- Én is legalább annyira viszolygok ettől, mint te, de öten vagyunk itt, és azt akarom, hogy
élve kerüljünk ki innen. Képes vagy megtenni, vagy kérjek rá valaki mást?
Végre bólint, és lazítok szorításomon.
- Később mondhatunk értük imát, ha ez megnyugtatja a lelkedet.
Intek a két katonának, hogy foglalják el lőállásukat. Amikor íjaikkal a túlpartra céloznak,
jelzek a fiúknak, hogy kússzanak. Első mozdulatukra de Brossé emberei lőni kezdik a
túlpartiakat.
Lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy Sámson és Brúnó kínosan lassan, óvatosan halad a
halott franciák felé. Minden mozdulat azt a kockázatot rejti, hogy egy nyílvessző a testükbe
fúródik, és folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy egyikükön sem láttam a
halál jelét. Ettől azonban nem könnyebb a várakozás.
Végre visszatérnek borzalmas terhükkel. Mi pedig kilépünk az éjszakába, és ellenségeink
testét pajzsként használva mene-külünk a biztonságba. De Brossé megmaradt katonái
parancs-nokukat és másik társukat húzzák magukkal.
A domb taréján hagyjuk a holttesteket, ahol Claude és Jacques a lovakkal várakozik. Nem
számít, hogy észrevették minket, mert a láncot nem lehet újra felhúzni, legalábbis addig
nem, amíg új csévét nem építenek.
Ám lehetséges, hogy a franciák már a város felé tartanak, és nem akarjuk, hogy riadót
fújjanak, mielőtt Sir Waroch és aszénégetők elvégezték volna feladatukat. Egyik
leghatásosabb fegyverünk a meglepetés ereje.
Amint mindannyian nyeregben vagyunk, az újoncoknak pa-rancsot adok, hogy induljanak
vissza a táborba halottainkkal, de Brossé két katonáját pedig magamhoz rendelem. Ha úgy is
vé­lik, hogy furcsa egy nőtől parancsot elfogadni, e véleményüknek bölcsen nem adnak
hangot. Vágtában haladunk Morlaix városa felé, hogy odaérjünk, mielőtt éjszakai
tevékenységünk eredmé-nyének híre megy.
A város csendes, a kapuk még zárva. Semmi jele annak, hogy megerősítették volna az
őrséget, riadót sem fújtak. Erősen meg­húzom a szárat, visszafogom a lovat, megállunk,
mielőtt az őrök megláthatnának minket.
- Maradjanak itt, és lőjenek ki minden íjászt a túlpartról, aki figyelmeztetni akarná a várost -
mondom a két megmaradt katonának. - Ha szerencsénk van, a vaktában lövöldözéssel
leg-alább néhányat sikerült megsebesíteni.
Remélve, hogy teljesítik parancsomat, náluk hagyom a lova-mat, és a kolostor ablaka felé
indulok, amit a terv szerint nyitva hagytak nekünk.
Az éjszaka csendes, suttogás sem hallatszik, riadónak, figyel-meztetésnek semmi jele.
Önkéntelenül aggódni kezdek, hogy valami balul sikerült, hogy a tervbe hiba csúszott, vagy
elkapták őket, mielőtt elérték volna a katonák szállását.
Végre meglátom a füstöt; sötét oszlopként száll fel a város fölé. Ujjaim végre ellazulnak, nem
szorítom már ökölbe. A füst- oszlop egyre vastagabb lesz, a szürkeségbe halvány
narancssárga ragyogás vegyül. Megrakták a tüzeket. Behunyom szememet és elképzelem,
ahogy a sűrű, fojtó füst gomolyog az alvó franci­ákra; álmukban szájukba, orrukba száll,
megköhögteti őket, ful­dokolnak, levegőért kapkodnak.
- Tűz van! - kiált fel valamelyikük, felébresztve a többie-ket, és őrült, kaotikus kapkodás
kezdődik, ahogy a hálóteremből menekülni akarnak.
De csak egy ablak lesz nyitva. A többi ablak vagy el van tor-laszolva, vagy fojtogató füst
gomolyog, így a franciáknak nincsmás választásuk, mint az egyetlen menekülési lehetőséget
ki-használva leugrani az alanti kemény földre, a városfal védelmén kívül.
Közeledek az apátsághoz. Szent Mer apátasszonya meg-ígérte, hogy nyitva hagynak nekünk
egy ablakot, és ez valóban így van. Gyorsan bemászok, és senkit nem látok, ezért a népte- len
folyosókon a városi kijárat felé tartok.
Odakint az utcák szinte kihaltak; csak helyenként van némi küzdelem. Csak annyi időre állok
meg, hogy egy elesett katoná­tól elvegyek néhány nyílvesszőt. Fegyverzetemet így
kiegészítve jobban érzem magam. Megyek tovább.
A garnizon közelébe érve csatazajt hallok. A falhoz lapulva közelebb óvakodok. Először senkit
nem látok, de ahogy sze-mem hozzászokik az éji sötéthez, látom, hogy három francia íjász áll
szembe egy csapat szénégetővel, akik felborított szekér mögött kerestek menedéket.
Szerencsére öt nyílvesszőm van. De gyorsnak kell lennem, és nem vehetnek észre. Nesz
nélkül ellépek a faltól, lehúzó-dom a garnizon falához közeli kút kávája mögé. Két
nyíl­vesszőt a számba veszek, a harmadikat az íj idegére feszítem, célzok és lövök. Az áldozat
meglepetten kiált fel. Két társa körülnéz, de annyira a szénégetőkre figyeltek, hogy nem
lát­ták, honnan jött a lövés. Gyorsan befeszítem és kilövöm a második nyílvesszőt is.
A második íjász is elesett, de mielőtt a harmadik vesszővel is felajzhatnám íjamat, az utolsó
francia megfordul, és felém lő. Hallom, ahogy a nyílvessző a kút vasán koppan. Ekkor, amíg
újra felhúzná fegyvere idegét, lövök.
Halántékon találom. Egy pillanatig várok, hogy megbizo-nyosodjam róla, nincsen több íjász,
aztán intek a szénégetőknek, hogy elmúlt a veszély.
Minél közelebb érek a rakparthoz, annál hangosabb a csa-tazaj. A franciák minden bizonnyal
rájöttek, hogy támadásunkcélja átengedni a briteket, és úgy döntöttek, hogy a rakparton a
végsőkig kitartanak.
Már csak két nyílvesszőm maradt, de késeim súlyát meg­nyugtatónak találom.
Az utca végére érve három halotton kell átlépnem. Halott franciák jelzik az utat a rakpartra.
Kilépek a sikátorból és meg-dermedek. Sir Waroch egyedül vív; szúr, vág, csapkod. Tizen-két
ellenféllel harcol. Bátorsága - vagy ostobasága - lélegzet­elállító. Nem törődik saját
biztonságával, ahogy az ellenséget kaszabolja. Ami azt illeti, lehet, hogy éppen ez ad neki
olyan előnyt mások felett, mert senki sem gondolná, hogy ilyen koc­kázatot mer vállalni.
Vonakodó csodálattal csóválom fejemet, utolsó nyílvessző­immel felajzom íjamat, és
elengedem az ideget. Két ellenfelét szedem le.
Rémlovag oldalra sem pillant. Bokám mellől előhúzom egyik késemet, eldobom az éjszakába;
az egyik francia katona nyakában áll meg a penge. Meginog, megadva Rémlovagnak a
szükséges szöget, hogy végezhessen vele.
A következő pillanatban szemem sarkából heves mozgást látok. A britek! Megérkeztek az
első hajók! A révkalauz még ki sem kötötte az első hajó kötelét a rakparti kikötőbakra, a brit
katonák már özönlenek a partra. Két hétig voltak összezárva hajóikon, ennyi ideje forr a
haragjuk.
Ahogy a friss haderő behatol a városba, a megmaradt francia katonák - akik nem ugrottak le
a városfalról - rájönnek, hogy túlerővel állnak szemben, és gyorsan megadják magukat,
lete-szik a fegyvert.
D’Albret hamarosan hatezer brit katonát kap a hátába, és beszorul a britek és Rennes védői
közé. A hercegnőnek így jó esélye van a győzelemre.
Mi pedig némi időt nyertünk.
A táborban Sir Waroch a sebesültek ápolása közben talál meg engem. Mocskosán, véresen,
de vigyorogva lép ki az éjszaka sö­tétjéből. Önkéntelenül visszamosolygok rá, mert bár nem
volt rajta a halál jele, folyton rémképek gyötörtek, hogy meghal. El­húzódom a sebesültektől,
hogy üdvözlésünk ne zavarja őket.
- Hát megtette. Sikerült - mondom, de hangom elveszik, ahogy erős karjával átölel, felkap és
forogni kezd velem.
- Mi tettük meg. Én, te, a szénégetők. Együtt.
- Tegyen le! - mondom, nevetésemet visszafojtva.
Letesz a földre, de karját nem vonja el. Sőt, lehajol és ajkát ajkamra tapasztja. Kéjes csók,
örömteli és diadalmas. Ám egy pillanat múltán a győzelem érzésének helyét valami más veszi
át. Valami csodálatos és törékeny.
Sir Waroch keze felcsusszan a derekamon, erősen, szilárdan tartja hátamat, mint a biztos
támfal, bármi történjen is, mozdu-latlanul.
Másik keze azonban tovább mozdul, arcomhoz ér; érdes, heges kezével olyan gyengéden
érinti arcomat, hogy kis híján sírva fakadok. Mert életemben nem először csókolóztam, de
nem éreztem még ilyesmit. Mintha lenyeltem volna egy mor-zsát a napból; fénye, melege
eljut lelkem minden zugába, elűzi az árnyékokat.
Megadom magam ennek a csóknak... megadom magam a férfi erejének, bátorságának,
puszta jóságának.

Nem sokkal később nagy nehezen a többi férfi is visszatér. Nyugtalanul nézem őket; Winnog
sovány, langaléta alakját keresem. Nem találom. Lazare-t igen. Tekintetünk találkozik; kurtán
ingatja fejét. Winnog nem tér vissza, és Lazare arcán látszik a gyötrődés; a felelősség, amit
kéretlenül a vállára raktam. Nem volt szép tőlem. Mert kik vagyunk mi, hogy a Halál útjába
álljunk? Még én, az Ö szolgálóleánya is csak egy embert tudtam megmenteni a háromból az
én csapatomban.
Győzelmünk ellenére a táborban aznap éjjel komor a hangu­lat, mert a győzelemért meg
kellett fizetni. Winnog és de Brossé mellett elvesztettük Sir Lorrilt, hat katonát és hét
szénégetőt. De Brossé és Lorril testét hazaviszik a családjukhoz, ott, a családi kriptában
temetik el őket. A hat katonát kora reggel temetik. Most ott fekszenek a földön, gondosan
letakarva a fák alatt.
Ám Winnog halála van ránk a legnagyobb hatással; a furcsa, langaléta fiú mindig vidám volt,
a rosszat soha semmiben, sen­kiben nem látta, és mosolygós volt. A szénégetők azonban
nem temetik el a halottaikat. A testeket a Fekete Anyaistennőnek ajánlják. Kiválasztanak egy
tisztást, messze a fáktól, egy ősi ál­lókő közelében, és olyan gonddal, pontossággal kezdik
építeni a halotti máglyát, ahogy a boksákat rakják. Mintha szavak nélkül egyeztek volna meg,
a katonák egyenként állnak fel pihenőhe­lyükről, és a szénégetőkhöz csatlakozva megadják a
tiszteletet bajtársaik halottainak. Erwan érinti a fáklyát a máglyához; a tűz ropog és sziszeg,
ahogy a száraz gyújtóson és ágakon átégeti magát.
Néhány pillanat múlva már az egész máglya lángokban áll; aranyló és vörös lángnyelvek
nyaldossák a férfiak testét. Nagyon forró tűz. Nem tudom, vajon valami különleges fogás,
amit a szénégetők erre az alkalomra használnak, vagy csak amiatt van, hogy halotti
máglyának nagy tüzet kell rakni. Olyan nagy a hő­ség, hogy hátra kellett lépnünk, különben
elevenen égünk meg. Sűrű fekete füst gomolyog az éjszakai égre, a Fekete Anyaisten­nőhöz
viszi a szénégetők lelkét.
Amikor a tűzből nem maradt más, csak füstölgő hamu és parázs, visszatérünk a táborba. A
férfiak nem ülnek külön, mint addig, hanem együtt maradnak a szénégetők a katonákkal.
Hal­kan beszélgetnek. Az élet nem tudta közösséggé formálni őket; a Halál igen.
Önkéntelenül arra gondolok, hogy Winnog na-gyon elégedett lenne ezzel az eredménnyel. A
legarrogánsabb katona, Sir Gaultier is figyelmesen hallgatja Erwant. Mindenúgy történt,
ahogy Rémlovag ígérte nekik. Vagy talán az ő Fe­kete Anyaistennőjük ígérete volt... a
kétségbeesés hamujában megbocsátást és elfogadást találtak.
Ha ők képesek voltak rá, talán én is.
Sir Warochot a többiektől távol találom; a máglya füstölgő zsarátnokát nézi. Még mocskos;
sár és vér borítja; szeme vörös. Ke­serűen bánom, hogy feltettem neki a kérdést, hogyan
képes ha-lálba küldeni embereket; mert nyilvánvalóan nagyon megviseli.
Léptem neszére felnéz.
- Ezután hova megyünk? - kérdem, olyan hangon, mintha az imént csókolóztunk volna.
- Guingampba. Egy francia helyőrség tartja ellenőrzése alatt a várost, és azt hiszem, e
győzelem után lázadást szíthatunk, és visszafoglalhatjuk az erődöt. De pihenünk egy-két
napot, hogy méltóképpen eltemethessük halottainkat. Azért is várunk, mert hagyok időt,
hogy győzelmünk híre elérhessen a városba.
- Hajlandó lennél holnap reggel kilovagolni velem? - kérde­zem. Mély levegőt veszek,
kezemet összekulcsolom hátam mö-gött, hogy ne lássa, mennyire remeg. Ilyen sokáig
tartott, amíg eldöntöttem, hogy méltó megtudni utolsó titkomat. - Van még valami, és ezen
kívül nincs más, amit még nem osztottam meg veled, amit most szeretnék elmondani neked.
De ezt látnod kell.
Bármennyire is szeretnék már túl lenni azon, hogy megosztom Rémlovaggal utolsó titkomat,
húgaimat is nagyon szeretném látni. Közel egy éve nem találkoztunk, és annyira hiányoznak,
ahogy anya vágyik a gyermekei után, mert rajtuk kívül nincs a családomban vidám, jó lélek.
Dél körül megállunk egy tavernánál, hogy a lovak pihen-jenek, és mi is együnk valamit. Elég
csendes hely, álmos kis falu, és egészen biztos vagyok abban, hogy senki nem ismer fel.
Mindazonáltal óvatosságból a helyiség távolabbi végében álló asztalt választok.
Éppen ebédelünk, amikor új vendégek érkeznek. Ránézésre földművesek. Nem is figyelek
rájuk egészen addig, amíg nem kezdenek a környék eseményeiről beszélni.
- ... Lord d’Albret csapata alig öt napja járt itt...
Ezt hallván úgy érzem, hogy a föld megnyílik alattam. Fel-állók, asztalukhoz megyek.
- Mit mondott? - kérdem komoran.
A két férfi úgy néz rám, mintha meg lennék őrülve.
- Csak azt, hogy Lord d’Albret ötven embere vágtatott erre úgy öt napja. A birtokára mentek.
Tonquédec-be.
Megfordulok, elindulok az ajtó felé. Nem, nem, nem... zakatol szívem mellkasom mélyén.
Charlotte-ot ne! Louise-t ne!
Sir Waroch feláll az asztaltól, utánam jön.
- Mi az? Mi történt?
Alig pillantok rá, lerántom a szegről köpönyegemet, vállamra kerítem.
- D’Albret és az emberei jártak itt öt napja.
Elkomorul.
- M i okból tehették? Nyilván minden emberére szüksége van Rcnnes alatt!
Fejemet ingatom.
- Mondtam, hogy ostoba hadvezér, aki minden reményét egyetlen tervbe veti. - Felsóhajtok,
megfordulok, a szemébe né-zek. - Tonquédec-ben nőttem fel; két húgom most is ott van.
- Attól félhet, hogy a hercegnő elraboltatja őket, és váltság­díjat követel értük?
Felnevetek; keserű, reszelős hang tör fel torkomoból, fül­sértő, sikolyszerű hang.
- Nem. Ő akarja túszul felhasználni őket. Ellenem.

Tonquédec felé egész úton igyekszem táplálni magamban a re-ményt, ám a kegyetlenségnek,

amit d’Albret a lányokkal szemben alkalmazhat, csak képzeletem szab határt. És az, hogy
ismerem.
Vágtába sarkantyúzom a lovat, az sem érdekel, ha a többiek nem tudnak lépést tartani
velem. Yannic és a katonák hamaro-san lemaradnak, de Sir Waroch még mellettem lovagol.
Talán csak megnyugtató közelsége véd meg attól, hogy ezer darabra hulljak.
Egy pillanatra belegondolok, hogyan érezhet, hiszen éppen arra a helyre megyünk, ahol
nővére meghalt, de ettől csak az elkeseredettség újabb hulláma tör rám, ezért igyekszem
tudo-mást sem venni róla. Imádkozom - könyörgök - Mortainhoz, hogy húgaimnak ne essen
baja. Hogy tévedjek. Hogy csak újabb emberekért vezetett csapatot Tonquédec-be.
Am szívem mélyén tudom, hogy ez hamis remény.
Amikor elérjük a birtokot, semmi mozgást nem látunk a kastélyhoz vezető hosszú, kanyargós
úton. Nem járnak rajta va-dászok, nem látunk távozó csoportokat. A mellvédeken nincsen a
szokásosnál több őr; pedig így lenne, ha d’Albret még a kas­télyban tartózkodna.
A kapuőr meglepődik, amikor meglát minket, de beenged. Amikor beérünk a kihalt
várudvarra, az udvarmester szalad ki; siet üdvözölni engem. Megfogja lovam kantárját.
- Lady Sybelk!
Nem várok lovászra, leszállók.
- A húgaim, Charlotte és Louise. Hol vannak? Látnom kell őket.
Tétova zavar rebben az udvarmester arcán.
- De hiszen elmentek, milady. Nantes városába.
Elmentek.
Ez a tény előbb találja el testemet, mintsem elmém be tudná fogadni. Megingok. Kezem
remegni kezd, térdem meginog.
Elmentek.
Mintha valami szörnyeteg feltépte volna mellkasomat és ki-tépte volna szívemet; most üres
és tompán kong, mint...
- Demoiselle?
Mintha valahonnan távolról hallanám a hangot, és alig jut tudatomba, ahogy a fájdalom
forró ezüstként ég át rajtam, fü-lemben lüktet, mintha kijáratot keresne.
Vissza kell hoznom őket.
Ennél tovább képtelen vagyok eljutni a gondolkodásban; a lovak felé fordulok. Nagy kéz
ragadja meg a karomat. Visszatart.
Megperdülök, tőrt rántok.
- Eresszen!
Sir Waroch mintha tudomást sem venne a pengéről; köze­lebb húz magához, mintha horogra
akadt hal lennék; páncéllal fedett mellkasához emel.
- Napokkal ezelőtt elmentek - mondja halkan. - Nem érhetjük őket utol az úton.
A tőrt ruhám ráncai közé rejtem, és az udvarmesterre pillantok.
- Mennyi ideje távozott apám a húgaimmal?
- Három napja, milady. De nem apjaura volt... hanem a fiatalúr, Julián.
Ettől a második döbbenettől megtántorodom, egy-két lé­pést önkéntelenül hátrahőkölök.
- Julián?
- Igen, milady. Julián úr és apjaurának vagy nyolcvan em-bere.
A rémület sötét, jéghideg magja ered meg zsigereimben. Apám számos okból elvihette
húgaimat... De Julián? Csak egy okból tehette ezt, mégpedig azért, hogy csapdát állítson
nekem. O mindenkinél jobban tudja, mennyire szeretem Charlotte-ot és Louise-t.
Vagy apánk parancsára hurcolta el őket? Mintha kérdésemre válaszolna, az udvarmester
megszólal.
- A fiatalúr azt kérte, hogy ha Ön megjelenne itt, milady, adjak át valamit.
Egy lépést teszek felé.
- Mi az? Hol van?
Apródot küld a dolgozószobája asztalán heverő dobozért, én pedig türelmetlenül, fel-alá
járkálva várom. Éppen szólni akarok a lovásznak, hogy nyergeljenek friss lovakat, de Sir
Waroch int, hogy ne tegyem.
- Nem - szól halkan. - Nem távozhatunk most rögtön. Pi­henned kell, és időre van szükséged,
hogy összeszedd magad. Nem száguldhatsz végig a vidéken, mint valami rosszul irány-zott
nyílvessző.
Bár Rémlovag pontosan azt mondta, amit szívem mélyén én is tudtam, rámordulok:
- Ezt nem gondolja komolyan! Hogyan pihenhetnék, ami-kor veszélyben vannak?
Együtt érző tekintete újabb csapás, mert persze ő is saját tapasztalatból ismeri ezt ez érzést.
Pontosan ezt érezte, amikor Alyse elment és d’Albret felesége lett.
És most az emlékek révén másodszor is át kell élnie ezt.
Tenyeremet szememre szorítom; azt kívánom, bárcsak tud-nék sírni, bárcsak kiömölhetne
belőlem a rettentő fájdalom.
De nem tudok sírni.
Hogyan mondhatnám meg most neki? Ez az utolsó titok közöttünk, reméltem, hogy
ajándékként tárhatom elé. De már nem lehet. Most már csak keserűséget, kétségbeesést
adhatnék neki.
Nem hajlandó figyelembe venni határozott szándékomat, hogy távolság legyen közöttünk, Sir
Waroch ismét magához von.
- Amíg úton vannak, nincsenek veszélyben, különösen, ha ilyen nagy kísérettel utaznak -
mondja. - Ügy vélem, egyébként sincsenek valós veszélyben...egyszerűen felhasználják őket,
hogy téged visszakényszerítsenek apád oldalára. Lóhalálában vágtattunk ide, te pedig alig
állsz a lábadon. Ráadásul valami tervet kell kitalálnunk.
Az udvarmester visszatérte ment meg a Rémlovaggal való vitától. Kis fadobozt hoz. Gyönyörű
ébenfa, elefántcsont bera-kással. Kis meghajlással adja át nekem, és... rettegek kinyitni.
Megerősítem szívemet, aztán felemelem a fedelét.
Két hajtincs, vörös bársonybélésen. Az egyik aranyszőke, Louise haja; a másik sokkal
sötétebb, Charlotte-é. Egy harma-dik tinccsel vannak összefonva: Julián fényes fekete
hajával.
Gyorsan rácsapom a dobozra a fedelet, hasamhoz szorítom, mintha el akarnám rejteni, de a
látvány már elmémbe égett. Tel­jesen egyértelmű a párhuzam. Összefont hajtincsünket
irántam való rajongása jeleként kardja markolatában őrzi. Émelygés fog el; úgy érzem,
menten rosszul leszek.
- Jól van, milady? - kérdi az udvarmester aggódón.
Sir Waroch válaszol helyettem.
- Nagyon sietve jöttünk ide, és milady kimerült. Ennyi. Hozzon egy kis bort - rendelkezik. - És
egy szolgálót.
Szólni akarok, hogy nincs szükségem ilyen dédelgetésre, de lélegezni is alig tudok, nemhogy
beszélni. Erős kéz nyom le, alacsony fal mellett ülünk. Sir Waroch lehajol, és a fülembe súg.
- Nézőközönségünk van.
Figyelmeztető szavainak olyan hatása van, mintha hideg vízzel öntöttek volna arcon.
Természetesen igaza van. Ráadá-sul fogalmam sincs, hogy hányán vannak a kastélyban, akik
vak hűségből vagy egyszerűen félelemből d’Albret pártján vannak.
Ahogy kihúzom magam, az udvarmesterre nézek. Vajon csak a hogylétem iránti aggódást
látok a szemében? Vagy van benne alattomosság is? És a többiek. Körülpillantok, látom a
fegyvere­seket. Körülbelül tucatnyian vannak, és eléggé nyugodtnak tűn­nek. Ha rám
vonatkozó parancsot kaptak is, a parancs nem úgy szól, hogy ha meglátnak, fogjanak el.
Rémlovag tekintetét kerülve erőt merítek és felállók.
- Nagyon meghatott a kedves ajándék, amit fivérem hagyott itt nekem — mondom az
udvarmesternek. — Nagyon fáradt va-gyok. Szeretnék lepihenni egy kicsit a szobámban, ha
lehetsé-ges. O, és lovasaink követnek. Ha megérkeznek, gondoskodjon róluk és hátasaikról.
- Természetesen, milady. - Ekkor egy szolgáló lép az ud-varra, kezében tálca. Felismerem
Heloisc-t. Örömmel üdvözöl, és kezembe adja a boroskupát. Egy kortyot iszom, és színlelem,
mintha felfrissítene.
- Kérem, gondoskodjon Waroch báró úrról. A hosszú út után mindketten szeretnénk
lepihenni.
Legalább bátyám üzenetének szennyét le kell mosnom ma-gamról, hogy tiszta legyek, amikor
elindulok húgaimért.

A személyzet minden hibája és megkérdőjelezhető hűsége elle­nére a dolgát jól végzi, és

példás a rend a kastélyban. A szobám olyan, mintha soha nem hagytam volna el.
- A déli vendégszobában szállásolja el a báró urat - utasítom Heloise-t. Ez az egyik legszebb
szoba, és ezzel megadjuk neki a rangjához illő tiszteletet...és közel van az én szobám­hoz. ..
alig kétajtónyira.
Amint elhelyezkedem szobámban, Heloise kiadja az utasítást két szobalánynak, hogy
készítsenek fürdőt nekem a kan­dalló elé, majd segít levetkőznöm.
- Milyennek találtad a fivéremet, Heloise? Jó hangulatban volt? Tudom, hogy apámuram
mostanában nagyon gondter-helt.
- O, igen, milady. Lord Julián nagyon vidám volt, és rend-kívül örült, hogy viszontláthatja
testvérhúgait. Ami azt illeti, velük való találkozásának öröme láttán az jutott eszembe, hogy
ugyanolyan boldog, mint amikor az Ön társaságát élvezheti.
Elég ártatlanul mondja mindezt, de a szavak jelentésétől gyomrom görcsbe rándul.
- És Louise? Milyen volt az egészsége mostanában?
Csend. Csend. Még mindig csend. Csak egy pillanat, de a rémület szívembe markol.
- Nem erősödött meg, milady, az biztos. De reméljük, ahogy eljön a tavasz, visszatér jó
egészsége.
Megfordulok, hogy láthassam a szemében, igazat mond-e.
- Elég jól volt ahhoz, hogy útra keljen?
Barna szemébe nézve a kétely árnyékát látom.
- Julián úr minden bizonnyal így ítélte meg. Gondoskodtam róla, hogy jól takarják be
plédekkel és prémekkel, és meghagy­tam, hogy lehetőség szerint mindig tegyenek friss
meleg téglát a lábához. Lady Charlotte is megígérte, hogy gondoskodik róla.
És biztosan gondoskodni fog róla, ehhez nem fér kétség, de még csak tíz éves, ő is gyerek.
Miután megfürödtem és felöltöztem, kiküldőm segítőimet a szobából, mondván, pihennem
kell. Nem pihenek azonban, ha­nem a kandalló előtt járkálok fel-alá, és azon gondolkodom,
mi lenne húgaim kiszabadításának legjobb módja. Vajon van benn-fentes szövetségesem? Ha
Julián csak apám parancsát teljesíti, valószínűleg rá tudnám édesgetni, hogy segítsen nekem,
de attólfélek, saját elhatározásából cselekedett. Mert mi más magyaráz-ná a hajfürtöket?
És ha kiszabadítottam is őket - feltételezve, hogy közben nem ölnek meg minket -, hova
vihetném húgaimat? Hol lenné-nek biztonságban?
A kolostorban. A válasz úgy jön hozzám, mintha suttogást hozna a szellő.
De vajon ott biztonságban lennének? És az apátasszony? Charlotte-ra és Louise-ra gondolok;
nagyon mások, mint én. Aztán eszembe jutnak a kolostorbeli fiatalabb lányok, és tudom,
hogy ott elég biztonságban lesznek. Néhány röpke évig én is biztonságban élhettem ott.
Ez csak a legelnagyoltabb, legelemibb terv, de ez is valami.
Kinézek az ablakon, örömmel látom, hogy a nap már ala­csonyan jár az égen. Minél előbb jön
el az éjszaka, annál előbb távozhatok. Ám ahogy az árnyékok hosszabbodnak szobám-ban,
megjelennek régi emlékeim. Sötét emlékek. Nem kívánok egyedül maradni velük, ezért
elhatározom, hogy megkeresem Sir Warochot. Ideje megtudnia az utolsó titkot, ami
közöttünk áll. Talán ettől ő is olyan sürgősen indulni akar, mint én.
Kopogok ajtaján, majd belépek. Rémlovag éppen tiszta ingbe bújik, és nagyon felháborodik.
- Sybella! Nem jöhetsz be ide! A személyzet...
- Cssss - csitítom. - Elfelejted, hogy ezek d’Albret szolgái; nincs olyan indiszkréció és
istentelenség, amit ne láttak volna. In­kább azon lepődnének meg, ha nem keresnélek fel a
szobádban.
Csak pislog; nem igazán tudja, mit mondjon erre; látom, hogy szempilláján még vízcseppek
csillognak. Egy pillanatig nem szól, aztán rákérdez.
- így, hogy senki nem hallja, megmondanád, mi a jelentő­sége azoknak a hajfürtöknek?
Rágondolni is olyan, mintha ököllel csaptak volna a gyom-romba.
- Üzenet. Az én testvérbátyámtól, Juliántól. - Torkom összeszorul mindattól, amit mondani
akarok neki. Inkább mást mondok. - Kardja markolatában az én hajamból és az ő hajából
összefont tincset tart. Ez egy üzenet...
Itt elakad a szavam; képtelen vagyok rávenni magam, hogy hangosan kimondjam, mit jelent.
De Sir Waroch nem bolond, és amikor nagy keze ökölbe szorul, tudom, hogy kitalálta, mit
jelent ez az üzenet. Most. El kell mondanom neki, mielőtt a bátorságom ismét elhagy.
— Van valami, amit tudnia kell. Louise húgom... ő Alyse lánya.
Sir Waroch szótlanul néz, mintha nem hallotta volna, mit mondtam. Aztán arca egyre
vörösödik.
- Mit mondtál? — kérdi súgva; úgy néz, mint éhező a lerá­gott csontot.
- Louise a nővéred lánya.
Rémlovag még egy pillanatig néz, csak néz; gondolatai úgy suhannak át arcán, mint súlyos,
sötét viharfelhők az égen. Re­mény, amikor rádöbben, hogy Alyse nővéréből maradt még
va­lami, aztán undor... nem... düh, amikor rádöbben, hogy őt is elvették tőle. Ugyancsak egy
ördögfajzat d’Albrct.
- Miért nem mondtad ezt korábban?
- Bizonyosnak kellett lennem abban, hogy el tudod viselni, el tudod fogadni, hogy d’Albret-
vér folyik az ereiben. Amint biztosan tudhattam, hogy ezt nem rovod fel nekem, úgy ítéltem
meg, hogy már nyugodtan elmondhatom. Azt hiszem, bujkált bennem a gondolat, hogy
biztonságba viszem őket. Legalább Louise-t. Talán a te birtokodra. De megint elkéstem.
Az én szeretetem, szerelmem halálos ítélettel ér fel.
- Mit gondolsz? Rögtön meg akarja ölni őket?
- Van más mód is arra, hogy fájdalmat okozzon nekik - mondom halkan.
Hirtelen felém fordul, rám néz. Arca fehér, mint a mész.
- Ahogy téged bántottak.
Nem kérdés, hanem felismerés. Düh torzítja vonásait, te-kintete vad. Mély hörgés hallatszik
mellkasából, de visszafojtja. Inkább megfordul, és ököllel az ablakkeretre csap; az ólomüveg
megcsörren.
Lélegzetvisszafojtva várok; nem tudom, lénye melyik része irányítja éppen.
Amikor visszanéz rám, a vad tűz már eltűnt szeméből, de arca mintha szürke kőből lenne
faragva.
- Megölöm őket. Egytől egyig.
- Nem hiszem, hogy a lányokat valódi veszély fenyegetné. Még nem.
Sir Waroch szemöldöke összerándul, és hitetlenkedve mor-dul. Ekkor felsóhajtok, mert ezt a
titkot nem terveztem meg-osztani vele.
- Julián . . . Julián a maga ferde módján szeret engem. Azt hiszem, egyszerűen így akarja
felhívni magára a figyelmemet. Ráadásul, ami köztem és a bátyám között van, az legalább
any- nyira az én hibám, mint az övé.
Az ablakhoz lépek, az udvarra nézek kifelé. Alkonyodik, a várőrök felkészülnek a közelgő
éjszakára.
- Pierre bátyám hibája volt, mint oly sok más. Tizenegy éves koromban esténként kaparászni
kezdett a hálószobám ajtaján; így akarta bizonyítani, hogy felnőtt férfi lett. Először azt
hittem, kísértetek, de aztán rájöttem, hogy Pierre, és csipkedő, puhatoló ujjai és mohó ajka
sokkal jobban megriasztott, mint bármilyen kísértet. Az első éjszakán a takaró alá bújtam, és
azon gondol-kodtam, hogyan tudnám távol tartani magamtól. Aztán azt tettem, amit mindig
tenni szoktam, hogy megvédjem magam. Nagyot fordítottam Fortuna kerekén, és úgy
határoztam, hogy saját lépését ellene fordítom. Másnap éjjel, amikor jött és az aj-tómat
kaparta, hangosabban és követelőzőbben, mint valaha, Julián szólt ki neki: „Mit akarsz?”
Persze majdnem elrontottuk a hatást azzal, hogy elnevettük magunkat, de párnát
szorítottunk a szánkra, hogy ne hallatsszon ki semmi.
Meg kell értened; Julián nem csak a bátyám, hanem a leg­jobb barátom volt. Az első
emlékem a szoknya volt; sprőd gyapjú vagy félgyapjú szoknyában toporogtam mezítláb
akonyha kőpadlóján. De a második emlékem Julián. Az, ahogy kicsi, négyéves kezével bevont
a családba. Kedves tekintete és arca; mindig volt egy mosolya nekem. Órákat töltöttünk
együtt; elbújtunk és titkos játékainkat játszottuk; olyan játékokat, amit senki más nem értett,
és senkit nem is érdekelt, mit csinálunk. Julián nagyon sokat kockáztatott, hogy elrejtsen a d
Albret-ház kegyetlenségei és borzalmai elől, és tette azt azóta, amióta csak járni tudtunk.
Mindenekelőtt ő volt az első barátom. Mindig erősebbek vol­tunk együtt; azt hittem, ez is
olyan lesz, mint a többi, nem más.
Bárcsak vissza tudnék lépni az időben, valahogy megállítani, visszafordítani a homokóra
pergését. Ha csak életem egyetlen röpke pillanatát másként élhetném meg, ha másként
választ-hatnék, más irányt venne az életem! Ha Isten szentjei valóban léteznének, biztosan
adtak volna valami figyelmeztetést, valami jelet, sugallatot, hogy cselekedeteim hatására az
életem olyan úton indul el, amelyet nem szeretnék választani.
Ilyen volt az a pillanat, amikor szobámba hívtam Juliánt, mert nem vettem észre, hogy Julián
teste is fejlődni kezdett, vagy hogy az én testem olyan hatással lesz rá. Szívem mindig is csak
hozzá húzott, és sosem gondoltam volna, hogy ez más lesz.
Sir Waroch még mindig kifele néz az ablakon, így könnyebb volt folytatnom.
- De rögtön félresiklott... szörnyen, nagyon rossz irányt vett. Magamban, mélyen, legbelül
úgy éreztem, hogy valami rothadás indult lelkemben. És mégis, Julián olyan boldog volt tőle,
és ez bátorságot adott neki, hogy szembeszálljon Pierre-rel, minden próbatételen, amely elé
d’Albret állította őket. És nem voltam tudatában, milyen sokkal tartozom neki azért, hogy oly
sokszor megmentett. így aztán, bár nem mondtam neki igent, nemet sem mondtam.
Julián ujjai akkor nem csíptek vagy böktek, hanem gyen­géden, évődőn simogattak...olyan
érzéseket keltettek bennem,amilyent soha nem éreztem még. És nem is képzeltem volna,
hogy ilyen hatalmam lehet egy férfi fölött... Nekem, aki szüle-tésem óta ki voltam
szolgáltatva nekik.
De nem láttam, milyen furcsa kanyart vesz kapcsolatunk, és kis híján semmivé teszi mindazt
a jót, amit egykor együtt éltünk át.
Felnézek Sir Waroch arcára. Eltorzult a...rémülettől? Elke­seredéstől? Képtelen vagyok
meghatározni, mit gondolhat vagy érezhet ebben a pillanatban. Lenéz hatalmas, heges
kezére.
- Mennyire gyűlölhetsz minket!
Csak bámulok rá, próbálom megérteni, milyen játékot játszik.
- De az én hibám volt! - súgom. - Az én gyengeségem és...
Erre felkapja a fejét.
- Micsoda? Az, hogy szükséged volt arra, hogy valaki sze-ressen? Hogy védelmezzen? És hogy
ezért a bátyád ilyen dézsmát követelt? Ilyen árat senkinek nem kellene fizetnie ezért. És
megint csak azt mondom: csoda, hogy nem gyűlölsz minket, csoda, hogy egyáltalán a
látványunkat el tudod viselni.
Csodálkozom, hogy milyen könnyen feloldozott; egy lépést teszek felé, nagy kezét kezembe
fogom.
- Téged nem, mert úgy különbözöl tőlük, mint napfény a sötét éjszakától.
Volt valami az én szavaimban, ami olyan erővel hatott rá, mint az ő szavai rám, és látom,
hogy meg akar csókolni, de nem teszi és én... én képtelen vagyok rávenni magam, hogy
megcsókoljam; most nem, amikor ajkamon még szemérmetlenségem és feslettségem
vallomása csüng. A pillanatban érezhetően sűrűsödik valami furcsa feszélyezettség; valami,
ami még sosem volt közöttünk.
Nem bírom tovább; visszafordulok a szoba felé, az ágy füg-gönyeit igazgatom.
- Kora hajnalban indulunk?
- Igen - feleli Rémlovag. - Szerinted d’Albret táborába vit­ték őket Rennes alá? Vagy Nantes-
ban őrzik, amíg a gróf visszatér?
- Szerintem Nantes-ban, még d’Albret sem akarhatja a csa­tatér közelében tudni lányait.
- Rendben. Hajnalban indulunk Nantes-ba.
Rémlovag az ablak felé fordulva áll, én fel-alá járkálok a kis szobában; magamban listát
készítek, milyen előkészületeket kell tenni az induláshoz. Nem sokat. Eleimet kell magunkhoz
venni és lovakat váltani. A személyzetet nem is kell értesíte-nem, hogy távozunk; reggelre,
amikor felkelnek, egyszerűen nem leszünk ott.
- Alyse itt van eltemetve? - kérdi Sir Waroch még mindig az ablakon nézve kifelé.
Egész testemben megremegek.
- Igen.
Elfordul az ablaktól, tekintete révedő, üres.
- Szeretném látni.
Ezer másik helyre mennék szívesebben, mert a gondolattól, hogy arra a helyre menjek, a
rémület karmai markolnak zsigereimbe, de nem tagadhatom meg tőle, hogy felkeresse
nővére végső nyughelyét.
- Várj itt. El kell hoznom a kulcsot.

Kilépünk a kastélyból a friss tavaszi estébe; egyikünk sem szól, gondolatainkba merülve
lépdelünk át a belső udvaron, át a ka­pun, a hátsó épületekhez. Sűrű, sötét felhők lebegnek
az égen, és imádkozom, hogy inkább ma éjjel, mint holnap hullajtsák le terhüket, mivel a
vihar haladásunkat jelentősen lassítaná.
Minél közelebb érünk a kastély temetőjéhez, annál erősebb görcsbe rándulnak izmaim;
legszívesebben elkerülném ezt a helyet. Térdem megremeg az erőfeszítéstől, hogy menjek
még tovább, ne forduljak meg, és ne fussak el.
Kinyitom a régi, rozsdás kaput; ritkán használt vasalása til­takozva nyikorog. Szívem erősen
dobog, kapkodom a levegőt, mintha versenyt futnék valamivel. Sir Waroch kérdőn néz rám.
- Ott - mutatok a temetőkert végében álló hatalmas mau-zóleumra.
Komor, félelmetes hely; nem vigaszt akar hozni, hanem a pokol és kárhozat démonait
megidézni; mert d’Albret biztos abban, hogy feleségei ezt érdemlik azért, mert bizonyos
módon nem sikerült örömet okozniuk.
Az épület szürke márvány; falait ördögök és groteszk figurák ábrázata díszíti. Az ajtó fölötti,
sötétebb kőből faragott szemöl­dökidomon gorgófők láthatók.
- Olyan, mint maga a pokol - mordul Sir Waroch.
- Annak szánták.
Homlokom mögött erősödik a nyomás, ahogy lehajolok és a rozsdás zárba illesztem a
kulcsot. Rendkívül erős vágy fog el, hogy elmeneküljek. Fegyelmeznem kell magam, hogy
gyűrjem le rémületemet és fordítsam el a kulcsot. A zár kinyílik. Fogcsikor­gatva emelem a
kallantyút, vállamat az ajtónak feszítem.
Könnyedén kinyílik. És ott vannak a kísértetek; hidegek, élettelenek,
körbezsonganak...suttogó hangjuk már érthetetlen, de kívülről tudom, mit mondanak,
ismerem minden vádjukat. Ott van az első felesége, Jeanne, aki úgy gondolta, el tud
mene­külni férjétől, és bátyjánál menedékre talál, de egész családjára halált hozott. Aztán
Julián, Pierre és Gábriel anyja, Fran^oise. Gábriel meghalt, amikor egyszer apjával kilovagolt.
Csak ketten voltak. Egyesek azt mondják, leesett a lóról és nyakát törte, de ezt kevesen
hiszik.
Ott az én anyám, Iselle, akinek egyetlen bűne az volt, hogy egymás után két leánygyermeket
szült neki. A nővérem szerencsés volt, halva született. És ott van a következő fele­sége,
Jehanne, aki szeretőt merészelt tartani, és Blanche, aki­nek hasa nagyra nőtt, mintha
gyermek növekedne benne, de nem gyermek volt, hanem daganat. Mivel gyermeket szülni
nem tudott, d’Albret számára nem volt hasznos többé. És utána Alyse.
Az egyik kísértet nem vesz tudomást rólam; Sir Waroch felé tart, körülötte szálldos.
- Mi az? - kérdi Rémlovag, amikor önkéntelen borzongás rázza meg nagy testét.
- Alyse - mondom. - A nővéred kísérteié. Itt - mutatok egy hosszú fehér márványkoporsóra. -
Ez a sírja.
Sir Waroch kezét nyújtja kezemért. Bár teste hatalmas, bár tudom, hogy rettenthetetlenül
bátor, fájdalmasan sebezhetőnek tűnik.
Megfogom felém nyújtott kezét; nem tehetek másként.
Tudom, hogy másfelé kellene néznem, hagynom kellene, hogy gyászával egyedül legyen, de
képtelen vagyok rá. A kedves hölgy, akit egykor ismertem, a kulcs ehhez a gyengéd
vadem-berhez, aki elragadta a szívemet. Ráadásul, ha nem nézek oda, arról árulkodna, hogy
gyáva vagyok, mert muszáj szembenéz-nem azzal, hogy családom milyen szenvedés okozója
volt.
Amikor a koporsó mellé ér, elengedi a kezemet, lehajtja nagy fejét, behunyja szemét; a gyász
görcsébe torzul arca, keze ökölbe szorul. Érzem haragja áradását, ahogy lüktet vénáiban.
Letérdel, és önkéntelenül odalépek hozzá, de tétován; félek, hogy mind-azok után, amit az
én családom az ő családjával tett, nem engedi, hogy mellette legyek.
De nem tiltakozik. Megfogja kezemet, és közelebb húzó-dik hozzám; feje a hasamhoz ér.
Sokáig maradunk így. Nem tudom, mennyi ideig. De elég hosszan ahhoz, hogy szívének heves
dobogása csillapodjon, és lassú, egyenletes ritmust ver-jen... mint a temetési dob szó.
Amikor elhúzódik tőlem, látom, hogy némiképp megnyugodott. Az én ereimben azonban
nem csitul a rémület lüktetése.
Végre feláll, leporolja térdét. Aztán megáll, pillantása az Alyse melletti kis síremlékre rebben.
Csodálkozva néz rám.
- Alyse... ő a második gyermeke?
Lassan, bár testem minden izma azt sikoltja, hogy ne moz-duljak arra, kényszerítem magam,
hogy a kis márványkopor-sóra nézzek. Szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik
mellkasomból. Vadul törnek elő a rég elzárt emlékek, mélyről. Ahogy a víz szakítja át a gátat,
fülemben dübörög a vég, és elol­vasom a kőbe vésett nevet.
- Nem - préselem ki a hangot torkomon, saját hangomat alig ismerem meg. - Azt a gyermeket
én szültem.
Emlékszem a sikolyra...
Mintha valaki kinyitotta volna a száját, és a pokol minden kínja áradt volna ki rajta. Csak
akkor vettem észre... amikor apám arcon csapott... szándékkal, erősen... és a hang
megszakadt... csak akkor vettem észre, hogy én sikoltottam.
És a vér. Emlékszem a vérre. Mintha az egész ágyat sötét bíborfestékbe mártották volna.
Csak ennyire emlékeztem arról a napról. De most, most minden hirtelen rám tör újra... a
kétségbeesés és szívfájdalom hatalmas fekete árja.
A kicsinyem. Méhemből született magzatom. Kevés emlé-kem van róla, de azok is e mögött
az ajtó mögött voltak elzárva ily sokáig.
- Amint a karomba adták, abbahagyta a sírást. Emlékszem apró kezére, még apróbb
körmeire, ahogy meglepő erővel szorí­totta hüvelykujjamat.
Rózsabimbó ajkát csücsörítette; langyos anyatejet akart mo-hón apró testébe szívni.
Alig néhány pillanatot tölthettünk együtt, az én kicsim meg én.
- Nem tudom hogyan... talán valami földöntúli képességgel... hallotta meg d’Albret, hogy az
én kicsim születése u tán felsírt. Rögtön a szobámba jött. Felnéztem fölöttem tornyosuló
alakjára, borzas fekete szakállára, és tudtam, ha engedi, hogy megtartsam a gyermekemet,
bármit megteszek, amire csak kér. Éppen meg akartam mondani neki, éppen, amikor
teljesen és feltétel nélkül be akartam hódolni neki, hozzám lépett és elsza-kította a
gyermeket keblemtől.
Olyan kicsi volt az én gyermekem, hogy a feje belefért d’Albret tenyerébe, és rémülten
láttam, milyen vigyázatlanul fogja, de meg sem szólaltam, mert féltem szembeszállni vele. Az
ablakhoz vitte az én gyermekemet, a fénynél alaposan meg-nézte apró, finom arcvonásait.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem; reméltem, hogy őt is olyan csodálattal tölti el az én
csecsemőm tökéletes rózsabimbó ajka, pici orra, és a sötétkék szeme, mint engem.
Aztán tekintetét elemelte az én kicsimről és rám nézett. „Reméltem, hogy a kölyök Julián
ágyékából való.” Abban a pillanatban tudtam, mit akar tenni. Kiugrottam volna az ágyból,
küzdöttem. „Ne hagyják! Vegyék el tőle!” - üvöltöttem, de természetesen egyetlen szolga
sem akadt, aki szembe mert volna szállni vele.
Felnézek Sir Waroch döbbent arcára.
- Csak Alyse. O volt az egyetlen, aki hajlandó volt moz-dulni érdekemben, hogy megmentse
az én gyermekemet. Rá­vetette magát, próbálta kiragadni a gyermeket d’Albret kezéből, ám
d’Albret leütötte, és Alyse a földre zuhant, feje egy nehéz, faragott szék lábába ütődött. Csak
napokkal később tudtam meg, hogy ettől az ütéstől meghalt.
Aztán d’Albret az én kicsi gyermekem törékeny nyakára szorította vastag ujjait, és eltörte a
csigolyáit. Miután végzett, csecsemőmet a padlóra hajította, és kiment a szobából.
Ekkor kezdődött a sikoltozás. És a vér. Bár csak később tud­tam meg, hogy az én szülésem
vére volt.
- Ezután nagyon kevésre emlékszem. Erős, gyengéd kezek visszatettek az ágyba. Számba
édes-keserű szirupot kanalaztak, lefojt torkomon. Aztán sötétség. Áldott, áldott sötétség.
Egyet-len csepp bíborszínt sem láttam.
Később megtudtam, hogy apám két nappal később kilovagolt. Minden bizonnyal ez mentette
meg az életemet, mert az Öreg Nonne nem vállalt volna olyan kockázatot értem, ha azapám
a közelben lett volna. De apám Madame Dinan közönyös gondjára bízott, őt pedig nem
érdekelte, hogy nem kelek fel az ágyamból, és egy falatot sem eszem. De az öreg Nonne
gondot viselt rám. O sokat, néha túl sokat beszélt hozzám, és noszoga-tott, és piszkált és
korholt; nagyon igyekezett visszaédesgetni az élők birodalmába; olyannyira, hogy azt hittem,
megbolondulok.
Lehet, hogy valóban megbolondultam.
Vajon az őrület vezetett arra, hogy egy éjszaka kilopózzam az istállóba, leakasszak a
kampóról egy vastag, erős kötelet, meg­csomózzam és a nyakam köré kössem? Vajon az
őrület készte­tett arra, hogy kötéllel a nyakamban leugorjak a szénapadlásról, és így vessek
véget életemnek?
Én azt mondom, hogy nem őrület volt, hanem bátorság. Ezt mondtam akkor, és ezt mondom
most is. Volt bátorságom meg-szabadítani a világot legalább egy elvetemült, velejéig romlott
d’Albret-ivadéktól, mert ha olyan vagyok, mint az apám, akkor minden porcikámban
ugyanolyan elvetemült vagyok, mint ő, és legalább annyira megérdemlem a halált. Ha őt
nem tudom megölni, legalább megszabadíthatom a világot saját mocskos létezésemtől.
Ám a zuhanás nem volt elég mély, hogy eltörje a nyakcsigolyá-mat, így ott lógtam a hurkon,
és azon tűnődtem, mennyi idő, amíg végre meghalok; de az öreg Nonne megtalált, és
levágott a kötélről. „Menj el!” - ezt mondtam neki. Nem akadályozhatta meg. Tudtam, hol
találok még kötelet, és kitalálom, legközelebb hon-nan ugorhatnék nagyobbat.
Nem tehet semmit, amivel megakadályozhatná, hogy meg-tegyem, legalábbis így gondoltam.
Amíg el nem mondta: „Nem ő az apád.” Szavaitól minden mozdulatlanná csendesedett
bennem, és napok óta először csillapodott kissé a keserűség.
Akkor elmondta születésem körülményeit; hogy én vol-tam anyám utolsó esélye, hogy fiút
szüljön. Első gyermeke,egy kicsi lány, halva született. De anyám túljárt d’Albret eszén, mert
miközben életet adott nekem, megszökött szeretőjével, a Halállal.
Utánuk akartam menni; kék testtel, alig élve kerültem ki az anyaméhből; a köldökzsinór a
nyakamra tekeredett, de a Halálnak nem kellettem. Az öreg Nonne dörzsölgette kezemet,
lábamat, és a számba fútt, így próbálta az élet szikráját felszítani hideg, ernyedt testemben.
És sikerült neki.
- O vitt el téged Szent Mortain kolostorába? - kérdi Sir Waroch.
Valahogy a karjában vagyok; ölel, hátam mellkasához simul.
- Igen. Ekkor küldtek a kolostorba. Először nagyon vad vol­tam. Nem hibáztatom a nővéreket,
hogy dühösek voltak rám. De végül megnyugodtam, és kezdtem elhinni, hogy ott végre
menedéket találtam. Volt célom; egy hely, ahol sötét tehetsé-gemet jó célra fordíthatom. És
kezdetben valóban jó célt szol­gáltam. Számos árulót öltem meg, mielőtt még elárulhattak
volna minket a franciáknak. De aztán... - Hangom megremeg, mert az igazság az, hogy még
mindig nem tudom elhinni, ami történt. - Az apátasszony visszaküldött d’Albret udvarába.
Azt mondta, lehetséges megfordítani a háború kimenetelét, segí­tői ezen dolgoznak, és ott
kell lennem d’Albret környezetében, hogy folyamatosan tájékoztassam őket a gróf
szándékairól.
Rémlovag nem szól, csak szorosabban ölel, mintha az idő távlatában is védeni akarna.
- Vitatkoztam vele. Küzdöttem ellene. Kérleltem és könyö-rögtem, de nem könyörült rajtam,
ragaszkodott ahhoz, hogy végrehajtsam parancsát. És azt az egy csalétket lengette előt­tem,
amiről tudta, hogy mindenképpen akarom: biztosra vette, hogy Mortain megjelöli a bárót, és
megölhetem. Sőt, azt állította, Vereda nővér, a kolostor látnoka már látta is. Ezért
engedelmes-kedtem neki; visszatértem d’Albret udvarába, de kiderült, hogy hazugság volt ez
is.
- Ki volt a gyermek apja? - kérdi Sir Waroch.
- Josse, a kovács fia. Alyse próbált segíteni nekünk, hogy el-szökhessünk. Segített kigondolni,
mit tegyünk és előkészületeket tenni; arra is gondolt, milyen kifogással álljon elő
magyarázatul, ha napokig nem látnak a kastélyban. Ám d’Albret így is rájött.
Nem szerettem Josse-t, de a szabadságot, amit kínált, igen.
Julián árult el minket.
- Úgy futtatták végig az úton, mint egy kutyát, aztán lán-dzsával döfték át. így halt meg Josse.
Engem megkötöztek, mert minden erőmmel küzdöttem; úgy vittek vissza.
Érzem Sir Waroch haragját; ereiben lüktet. De nem szól. A szálldosó kísértetekre figyelek,
akik közelebb húzódtak, amíg elmondtam mindezt.
Ott van Alyse, akitől Louise-t kaptam és a nevetést. És Frangoise, aki Juliánt adta nekem, aki
előbb barátom, játszó­társam, jó testvérem volt, aztán ellenségemmé lett. Anyám, aki életet
adott nekem. És Jeanne, akinek története, mint már fel-ismerem, nem óvatosságra intett,
hanem a bátorságról szólt; az ő bátorságáról, mert inkább szembe mert nézni a halállal,
mint-sem borzalmakkal terhes életet éljen.
Mert d’Albret minden rémtette közül - márpedig sok ilyet lehetne sorolni - azok a
legborzalmasabbak, amelyeket ezek el­len az ártatlanok ellen követett el; őket árulta el a
legaljasabban, akiket pedig szeretnie és védelmeznie kellett volna, hozzájuk hűnek lenni,
velük szentül élni esküdött. Ezek a bűnök megtor­lást érdemelnek.
Ha lett volna kétségem az iránt, hogy Sir Waroch elég erős-e ahhoz, hogy elviselje múltam
minden rémségét, ezek a kételyek most eloszlanak. Feltárult utolsó titkom is, és ő még
mindig úgy tart a karjában, mint aki soha nem akar elereszteni.

Valamire felébredek. Először azt hiszem, az ezüstös holdfény szivárog be az ablakon, vetül az
ágyra. Aztán halk hangot hallók; a téli fák kopár ágai nyikorognak a szélben. Bár nem hallom
a nevemet, tudom, hogy a hang engem hív; int, hogy menjek, lépjek közelebb, és félek.
Félek, hogy d’Albret halott feleségei-nek kísérteiéi hívnak számadásra.
De ekkor megint megszólal a hang, és tudom, hogy men-nem kell. Halkan felemelem a
takarót, lábamat a padlóra simí-tom és felkelek.
Harmadszor is megszólal a hang, és olyan, mintha zsinór lenne a szívemre kötve, és valaki
maga felé húzna. Cipőmbe lé­pek, vállamra terítem köpönyegemet, és kiosonok szobámból.
Éjnek évadja van, minden csendes. Amióta az eszemet tu­dom, ez az első alkalom, hogy nem
érzek félelmet apám házá-ban. Nem tudom, vajon Sir Waroch miatt van-e ez, aki a közel-ben
alszik, vagy a hívogató túlvilági hang hatása. Talán egysze­rűen azért nem érzek félelmet,
mert már nincs mit vesztenem.
A kastély folyosóin senki sem jár, a nagyterem is kihalt. Az ajtónál őrszemek állnak, ám mivel
a sötétség lánya vagyok, az árnyékok a barátaim, és kihasználom őket, hogy ne lássák
hala-dásomat.
Odakint az éjszaka meglehetősen hidegre fordult. Mortain fagya, így nevezik a földművesek
ezt az időt; váratlan fagy, amely a csírázó, rügyező növényeket fenyegeti.
Ekkor értem meg, ki hív. Szorosabbra húzom magamon a köpönyeget, meggyorsítom
lépteimet; nem is lepődöm meg, amikor a halk suttogás a temetőbe vezet.
A halványodó holdfény ezüstös fénybe vonja a temetőkertet, de engem a legsötétebb rész
vonz, ahol az árnyékok a legmé-lyebb sötétek. Magas, sötét alak lép onnan elő. Tetőtől talpig
feketébe öltözött, illata a frissen szántott kora tavaszi mezőké. Hirtelen szívembe nyilall a
felismerés: ő az én igazi apám. Eb­ben a pillanatban eltűnik minden kétely, hogy létezik-e
egyál-talán, eloszlik minden félelem, hogy engem d’Albret sötét vére szennyez. Ahogy a
mezőn egyenesen anyjához szaladó bárány,úgy tudom, hogy én az Övé vagyok. Ettől olyan
hála és alázat tölt el, hogy legszívesebben térdre rogynék előtte és főhajtással köszönteném.
De ahogy ránézek, az évekig tartó fájdalom és szenvedés feltör belőlem, és a düh korbácsa
csattan.
- Most? Csak most jössz hozzám? Hol voltál, amikor fél-tem és rettegtem, és igazán
szükségem lett volna Rád? Hol vol­tál akkor, amikor d’Albret sorozatban gyilkolt
ártatlanokat?
Aztán amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen eltűnik a harag.
- És miért hagytál el engem? Amikor eljöttél anyámért, mi-ért nem vittél engem is magaddal?
Az utolsó kérdést súgva teszem fel.
- Anyád kívánsága volt, hogy élj. - Hangja, mint a havat, fagyot hozó hideg, északi szél. - Nem
csak azért imádkozott, hogy férjétől szabaduljon, hanem azért is, hogy más nők ne
jut-hassanak ugyanerre a sorsra. Ez az imája vezetett cl hozzá, ezért jelen voltam
születésedkor, hogy biztonságban juss át erre a vi-lágra, és elvigyem anyádat, ahogy ígértem.
- Tehát nem löktél el magadtól?
Hangja mind a lehullva haldokló száraz levelek zizegése; be-tölti elmémet, nem hagy helyet
más gondolatnak.
- Soha.
- De vétettem ellened, és önfejűén cselekedtem, nem a Te akaratodat teljesítettem. Nem
érdemiek büntetést ezért?
- Nem. Mert te az én leányom vagy, és ahogy nem büntet-nélek meg, ha virágot szednél a
kertemből, úgy nem büntetlek meg azért sem, mert levegőt veszel. Ráadásul a férfiak, akiket
megöltél, megérdemelték a halált. Ha nem érdemelték volna, a kés nem talált volna célba, a
nyílvessző röptében hullik le, a méregpohár érintetlen marad.
- A jel nem azt jelenti, hogy cselekedjünk?
Ekkor rádöbbenek, hogy nem is hallom a hangját, hanem érzem; mintha gyönyörű
falikárpitot terítene ki elém, és meg-értéssel tölt el.
Amikor az ember halála közeledik, lelke megérik, és fel-készül arra, hogy leszedjék. Ezt az
érettséget egyesek látják. Ahogy a lélek érik, kezd gyengülni a testhez való köteléke, ahogy a
gyümölcs is beérik, hogy lepottyanjon az ágról. Ám amint ugyanannak a fának sem egyszerre
esik le minden gyü­mölcse, úgy előfordul, hogy egy-egy gyümölcs kitart, és egész télen az
ágon marad.
És mint a kertekben szorgoskodók, O sem tud mindenre figyelni. Ahogy a szél, az eső, a nap
sem. És ahogy ezek az ele-mek formálják a gyümölcsöt a fán, olyan sok elem befolyásolja az
ember életét, ezért halálát is.
Mozdul, hideg kezét a fejemre simítja, és eltölt engem az O kegyelme; kiégeti belőlem
d’Albret sötét gonoszságának lelkemet súlyosító minden maradványát, és nem marad más,
csak a szép sötétség. A titokzatosság, a misztérium, a kérdések, a vég-telen éjszakai égbolt, a
föld mély barlangjainak sötétje. Ekkor válik bizonyossá, hogy amit Rémlovag mondott, igaz:
túlélő va­gyok, és d’Albret sötét billoga rajtam csak álruha volt, amelyet azért kellett
viselnem, hogy elvegyülhessek közöttük. Annyira nem lelkem valódi alkotója, mint a
köpönyeg vállamon vagy ék-szereim. És ahogy a szerelemnek két oldala van, úgy a Halálnak
is. Mert Ismae kegyes halált hoz, az O kegyelmével szolgál, én nem; mert engem nem arra
teremtett.
Minden halál, amelynek tanúja voltam, minden borzalom, amelyet át kellett élnem, formált
engem; életem formált azzá, aki vagyok: a Halál igazsága. Ha nem tapasztaltam volna meg
mindezt, akkor nem égne bennem olyan erősen a vágy, hogy védelmezzem az ártatlanokat.
Ott, a sötétben, apám kegyelmének védelmében lehajtom fejemet és sírok. Siratok mindent,
amit elvesztettem, de sira-tom azt is, amit megtaláltam; öröm és bánat könnyei elegyed-nek.
Engedem, hogy eltöltsön az O nagy szeretetének fénye, kiégesse belőlem d’Albret
sötétségének minden nyomát.
Sir Waroch nem sokkal hajnal előtt talál meg. Nem kérdez. Se­gít talpra állnom. Mortain
jelenlétének nincs más nyoma, csak egy kis dérfolt a földön.
Nem. Ez nem igaz. Mert az O jelenléte teljesen átformált engem. Eltűnt a félelem, a kétely, a
szégyen, ahogy a száraz le­veleket elsodorja a téli vihar. Csak a tiszta, erős ágak maradnak.
Már tudom, miért nem volt d’Albret testén jel, és már tu-dom, miért nem halt még meg. Ami
ennél is jobb: van valamim, ami nem volt még sosem: hitem. Hitem magamban, hitem
Mortain istenben. De legfőképpen: hitem van a szeretetben is. A gyűlöletet nem lehet
gyűlölettel legyőzni. Sötétséggel sem lehet meghódítani a gonoszt. Csak a szeretetnek van
olyan ha­talma, hogy mindkettőt meghódítsa.
Ennek a szeretetnek ereje még erősen lüktet bennem, ami­kor útra készülünk, hogy
megmentsük húgaimat.
A lovakat nem kímélve vágtatunk Nantes városa felé; csak akkor állunk meg, amikor olyan
sötét van, hogy nem látjuk magunk előtt az utat, és rögtön indulunk, amint eléggé
kivilágosodik. Sir Waroch kísérete Yannic, Lazare és két katona. Nincs sok idő beszélgetésre,
mert minden este halálos fáradtsággal fekszünk tábori takarónk alá, és álomtalan álomba
zuhanunk.
Amikor Rennes közelébe érünk, Sir Waroch elküldi a két katonát üzenettel Duvalnak és a
hercegnőnek. Délnek fordulván eszembe jut, hogy ez volt-e végig a sorsom, hogy d’Albret
gróf-fal Rémlovag oldalán nézzek szembe, mert nyilvánvaló, hogy mindkettőnk istenének
ereje szükséges ahhoz, hogy legyőzzük. Vagy... Lazare-ra pillantok, akinek hátasa erősen
küzd, hogy lépést tartson a mi erősebb lovainkkal... két isten kell hozzá és maga a Fekete
Anyaistennő.

Mire Nantes közelébe érünk, összeállt a tervünk. Nagyon erős a késztetés, hogy menjünk
egyenesen a város alá, és rontsunk be a kapun, a palotába. Ám semmi esélyünk a
győzelemre, ha ilyen kimerültén szállunk szembe d’Albret gróffal. Ami azt illeti, ak­kor is alig
van esélyünk, ha teljesen kipihentük magunkat, és nagyon jól felkészültek vagyunk, ezért
megállunk az elhagyott vadászkastélyban, ahol közös utunk kezdődött; reméljük, hogy még
nem foglalta el senki. - Üres - jelenti be Rémlovag, amikor a felderítésből vissza-tér. - Úgy
tűnik, mi jártunk itt legutóbb, azóta senki.
Erre a hírre vártunk. Megsarkantyúzzuk lovainkat, és elin-dulunk az istálló felé. Alig kell nekik
biztatás, mert állataink isugyanolyan fáradtak, mint mi; készségesen indulnak a szénaillat és
a pihenés ígérete felé.

Bármennyire fáradt vagyok, nem jön álom a szememre. Forgo-lódom, az ágy kötélzete
tiltakozón nyikorog. Csak a másnapra tudok gondolni és arra, hogy húgaimat biztonságba kell
helyez­ni. Azon tűnődöm, hol tartják őket, és ki az őrizőjük. Remél­hetőleg a palota számos
szobájának valamelyikében vannak, és nem a várbörtönben, mert Louise egészsége hamar
leromlik, ha olyan nedves, miazmás helyen tartják. És bár meglehet, d’Aibret egyáltalán nem
szereti Louise-t, nem szeretne alkutárgyat vesz-teni ebben a játszmában.
Olyan erős az indulás vágya bennem, hogy attól tartok, az ágyhoz kell kötöznöm magam.
Valóságos kínszenvedés itt, egyedül várni a reggelt, amikor végre cselekedhetek.
De nem vagy egyedül, súg egy halk hang a szívemben. Nagy, hatalmas szerelem vár a
szomszéd szobában.
Hirtelen szeretnék fulladásig belemerülni abba a szere-lembe, pajzsként magam elé venni,
páncélként magamra venni kételyeim ellen. Nem is gondolkodom, csak lerúgom magamról a
takarót, felkelek, kilépek a folyosóra.
Amikor megállók az ajtó előtt, kétségeim utolérnek. Vajon fékezhetetlen kéjvágyó, feslett
nőszemélynek tart? Nyilvánva­lóan nem, mert meghallgatta minden szörnyű titkomat, és
meg sem rezzent. Lehetetlen nem csodálni ezt a végtelen adományt.
Kopogok, majd megnyitom az ajtót.
A szobában sötét van, csak egy halvány holdsugár világít be az ablakon az ágyra. Beléptemre
Sir Waroch a kardjáért kap, aztán megszakad a mozdulat.
- Sybella?
Halkan becsukom magam mögött az ajtót.
- Csak öt férfival háltam, nem több tucattal. Hárommal azért, mert muszáj volt, eggyel azért,
mert azt hittem, megmenthet engem, az ötödikkel azért, hogy elég közel kerülhessek hozzá
és megöljem.
Egy szót sem szól; ujjaimat nézi, amelyekkel alsóingemet oldom.
- Sosem háltam férfival szerelemből. - Állom tekintetét. - Mielőtt meghalok, legalább egyszer
szeretném szerelemből tenni. - Szeretsz?
- Igen, te esetlen fajankó! Szeretlek.
Felsóhajt.
- Édes Camulos! Éppen ideje volt.
Önkéntelenül felnevetek.
- Ezt hogy érted?
- Azóta szeretlek, hogy rácsaptad azt az undorító agyagos borogatást a lábamra, és rám
parancsoltál, hogy gyógyuljak.
- Olyan régóta?
- Túl ostoba voltam ahhoz, hogy ezt korábban felismerjem, de igen. Azóta.
- Mikor jöttél rá, hogy így érzel? - kérdem, de zavarban vagyok, hogy ilyen szánnivalóan
ostoba kérdést kell feltennem.
Elgondolkodva hajtja oldalra fejét.
- Akkor, amikor az apátasszony elárulta, hogy d’Albret lá­nya vagy.
Tátva marad a szám a döbbenettől.
- Akkor ismerted fel, hogy szeretsz?
Felemeli a kezét, mintha megadná magát.
- Nem felismerés kérdése volt. Egyszerűen éreztem. Meg­lehetősen nagy horderejű, nem
várt bonyodalomként ért. Ezért lettem olyan dühös; azt hittem, az istenek valami durva
játékot játszanak velem.
Hitetlenkedve ingatja fejét.
- Ez azt jelenti, hogy hajlandó vagy velem hálni?
Hangom sokkal inkább gyengének, mint csábítónak hang-zik.
Lábát átlendíti az ágy peremén, arca komor.
- Sybella, mindazok után, amit férfiaktól el kellett szenved-ned, nem kell ezt megtenned.
Nem kell nekem adnod a testedet, hogy elnyerd szerelmemet. Már a tiéd .
- Tudom - felelem súgva. - De nem akarok úgy meghalni, hogy legalább egyszer ne
szeressenek igazán.
Feláll, hozzám lép. Mindig elfelejtem, mennyivel tornyosul fölém. Talán azért, mert sosem
nézek rá félelemmel. Keze mozdul, kisimítja a kósza hajtincseket arcomból, mintha úgy
tisztábban látná, mintha tisztábban akarna látni engem. Ettől az egyszerű gesztustól még
sebezhetőbbnek érzem magam, mint attól, hogy egy szál alsóruhában állok előtte.
- Azt akarom, hogy helyes okból legyél együtt velem. Nem azért, mert úgy érzed, muszáj
megtenned, vagy mert félsz, hogy meg fogsz halni, hanem mert teljes szívedből, egész
testeddel kívánod.
Szemébe nézek... csak részben emberi, ahogy én is csak részben érzem emberinek magam.
Ha van ember a földön, aki megérti . . . és el tudja fogadni a bennem rejlő sötétséget, az
éppen Sir Waroch.
- Ki lenne erre méltóbb, mint Waroch Rémlovagja?
Közelebb von magához, pillantása ajkamra siklik. Körülvesz teste melege, érzem szíve
dobogását. Lehajtja fejét, ajkunk majdnem találkozik. Mivel tétovázik, lábujjhegyre állok,
áthidalom a távolságot, és ajkamat ajkához szorítom. Csókunk édes és nyers és mohó. Én
vagyok mohó. És ő. Kétéletnyi idő érlelte ezt a vágyat.
Méltóság van benne és igazság. Áldott helyesség. A szégyen fekete szalagja nem lobog
bennem. Nem sikolt nem, nem, nem-et hang a fejemben. Nem kell behunynom a szememet,
és azt képzelni, hogy a valóságtól százmérföldnyire vagyok.
Keze lefelé mozdul, ujjai végighúzódnak nyakamon, és örömmel tölt el heges kezének
érdessége, amely kéz nemcsak ölni, hanem gyengéden simogatni is tud. Másik keze a
derekamon köröz, majd lassan felfelé kúszik bordáimon; keblem alatt áll meg. Homlokát
homlokomhoz simítja, zihál.
- Biztos vagy benne? - kérdi súgva.
Ekkor hallom meg hangjában az „ezt nem tudom elhinni” gondolat halvány tónusát.
- Ritkán voltam olyan biztos valamiben, mint most - felelem.
Ekkor ajka újra ajkamra simul, és kitör a köztünk addig elfoj-tott, visszafogott hév. Meg
mindig nem a sötétség örvénye. Helyette igazi vágy ébred testemben, olyan bizonytalan és
suta, mint egy újszülött csikó. Mintha saját végtagjaim ismeretlenek lennének számomra,
mozdulataim gyengék, ingadozók. Én, áld olyan tapasztalt és pontos vagyok
mozdulataimban, most nem tudom, mi van velem. De nem bánom, nem is törődök vele,
mert mindaz, am i volt, már csak távoli emlék. Már nem számít más, csak mi ketten. Csak mi.
Ez a pillanat. Keze a testemen. Elegyedő léleg­zetünk. Szívünk oly közel van egymáshoz, hogy
egyként dobog.
Szédítő hirtelenséggel kap fel, karja bölcsőjében ringat; a meglepetéstől felnevetek.
- Mit csinálsz?
Vigyorog.
- Mindig is szerettem volna elragadni egy szép hölgyet és kedvemet tölteni rajta.
- Úgy vélem, át kellene gondolnod, ki az, aki kedvét tölti a másikon - sóhajtom, és magam is
meglepődök, mennyire élve­zem, ahogy karjával körülfog és lép velem.
Amikor az ágyhoz érünk, gyengéden lefektet, tekintetével pásztáz. És bár ez a különleges
képessége, hogy a lelkembe lát, ebben a pillanatban én is belélátok; nincs benne kétely, sem
bizonytalanság. .. és tudom, hogy akarom ezt. Öt akarom. Kezem mozdul, megfogom kezét,
lehúzom magamhoz.
- Ha nem tudod, hogyan kell kedvedet tölteni bennem, bol-dogan megtanítalak.
Ekkor megint felnevet, és ajkamat ajkára szorítom, hogy ra-gyogó nevetése az utolsó sötét
helyet is betöltse bennem.
És akkor a nevetés elhalkul, és egy röpke pillanatra eszembe jut a szénégetők története, és
biztos vagyok abban, hogy nem Amourna és nem is Arduinna, hanem egyenesen a Fekete
Anya­istennő áldása van ezen az éjszakánkon; az O ajándéka az új kez­det.

Reggel arra ébredek, hogy Rémlovag vastag karja szorosan ölel. Egy pillanatra eszembe jut,
hogy olyan, mint az erdő nagy fáinak földbe kapaszkodó gyökerei.
Tudom, hogy fel kellene ébresztenem, hogy fontos, lehetetlen feladat áll előttünk, de mohón
kívánom, hogy még egy pillanatig maradjon köztünk ez a varázslat, élvezni akarom, csak még
egy kicsit. O, nem olyan varázslat ez, amilyent költők zengenek sze­relmes dalaikban, hanem
más, sokkal erősebb mágia.
Nézem, csak nézem az arcát. Szebb lett, mint amilyennek először, a várbörtönben láttam,
mégis kedvesebb nekem, mint a sajátom.
Szeme éppen ekkor nyílik ki, és rajtakap, hogy őt figyelem.
- M i az?
Kora reggeli hangja érdes, mint két egymáshoz dörzsölt kő.
- Azon tűnődtem, hogy most, miután háromszor megcsókol­talak, nem változol-e délceg
herceggé.
Gyors, könnyű mosolya láttán szívem valósággal táncol.
- Sajnos, kénytelen beérni a varanggyal, milady. .
- O, ami azt illeti, szeretem a varangyokat. - Azzal lehajolok, megcsókolom orra hegyét.
Nyilván ez a legostobább, legidétlenebb dolog, amit életemben elkövettem, de nem bánom.
- Az olyan va-rangyokat is szeretem, akik végigalusznak egy egész napot.
Újabb csókot lehelek arcára, aztán nagy nehezen kikászálódok az ágyból.
Azt sem bánom, hogy néz, miközben öltözködöm.
Amikor a konyhába érek, Lazare felnéz a késélesítésből; figyel­mét semmi nem kerüli el,
szinte mezítelennek érzem magam előtte.
- Valaki nagyon boldog ma reggel - szólal meg vigyorogva.
- Valaki annyira érezni akarja a hideg acél csókját, hogy azt simogatja, pedig még meg sem
reggelizett.
Mosolya kiszélesedik, mert az, hogy még nem rántottam rá kést, meglátásának igazát
bizonyítja.
- Nem kellene szekeret kerítened vagy ilyesmi? - kérdem.
Az ablak felé biccent.
- Már itt van. Volt köztünk, aki nem lazsált egész délelőtt.
Kinézek, és a három másik szénégetőt látom egy faszénnel megrakott szekér mellett.
- Rendben. Akkor induljunk!
A stratégia, amely olyan jól bevált, amikor Rennes városába utaztunk, nyilván Nantes
kapujánál is beválik. Egy pillanat alatt feltűzöm hajamat, eltakarom a vászonfőkötővel, és
vékony réteg szénport kenek arcomra, kezemre. Elváltoztatott külsőm szinte láthatatlanná
tesz, mert a kapuőrök kevés figyelmet fordítanak a pórnépre; a földművesekre ügyet sem
vetnek, még kevésbé figyel­nek a megvetett szénégetőkre.
Ám Sir Waroch hatalmas termete túl jellegzetes. Ezúttal a kocsira fektetjük, daróccal takarjuk
be és egy réteg faszenet szó-runk rá. Lazare a boksaépítésnél megszokott módon
szellőzőcsa­tornát készít neki, amelyen át levegőhöz juthat.
Átjutunk a városkapun. Alig pillantanak ránk. Lazare egye­nesen egy ismerős kovácshoz vezet
minket; jó barátok, és biztosít minket, hogy a kovács készséggel segít nekünk. Bár nem ápol
szoros kapcsolatot a szénégetőkkel, nyilván egyáltalán nem tet­szik neki, hogy d’Albret
megszállta a várost.
Tervünk első részét sikeresen teljesítve ideje megmosakod­nom, és meglátogatnom Szent
Brigantia kolostorát, amely a pa-lotával szemben áll.
Rögtön bevezetnek az apátasszony dolgozószobájába. íróaszta-la mögött ülve fogad.
Nagytermetű hölgy, majdnem olyan ma­gas, mint egy férfi; homloka széles, nagy értelemről
árulkodik; szemhéja vastag. Belépek a helyiségbe, ő pedig rögtön int az engem kísérő
novíciának, hogy kifelé menet csukja be az ajtót maga után; aztán hátradől székén és néz.
- Mit kíván Mortain egyik leánya azoktól, akik Brigantiát szolgálják?
- Nem hivatalos ügyben jöttem, tisztelendő anyám. A segít-ségét kérem, hogy megmentsünk
két fiatal lányt. D ’Albret gróf elragadta őket, és aggódom miattuk.
- Ha ez így igaz, van is aggódnivalója - jegyzi meg halkan.
- Ahhoz, hogy biztonságba tudjuk helyezni őket, be kell jutnom a palotába. A Brigantia
apácák habitusa kitűnő ál­ruha lenne nekem, hogy feltűnés nélkül beléphessek a palo­tába.
- Egyedül akarsz menni, leányom?
- Nem. Lesznek segítőim.
- Akkor nem csak egy habitusra lesz szükséged.
Önkéntelenül elmosolyodom a gondolatra.
- Nem, tisztelendő anyám. Két férfi lesz a kísérőm.
Az apátasszony erre összevonja szemöldökét.
- És kik ők? - Egyikük Sir Waroch.
- Az a Sir Waroch, a Rémlovag, aki néhány héttel ezelőtt oly bátran kiállt a hercegnőnkért?
- Igen.
- Akkor van egy titok, amit megosztok veletek, leányom.Titkos alagút húzódik kolostorunktól
a palotáig. A néhai herceg építtette. Miután ő és a családja kis híján a franciák fogságába
estek, amikor az ellenség a sok dúlás egyike során lerohanta a várost, mérnökeivel titkos
menekülőutat építtetett a palotából, hogy leányai soha ne kerülhessenek többé olyan közel
ahhoz, hogy foglyul ejtsék őket. Használhatjátok ezt az alagutat a lányok kiszabadítására.
Ügy tűnik, az istenek áldása van ezen a küldetésen; alig tu­dom türtőztetni magam, hogy ne
ugorjak át az íróasztalon, és ne ölelgessem meg Szent Brigantia kolostorának apátasszonyát.
- Ez nagyszerű megoldás egy nyugtalanító problémára. Kö­szönöm.
- Tehát ez csak egy menekítési küldetés? - kérdi. Éles szem-mel néz, csak néz.
Állom tekintetét.
- Ez a lényege annak, hogy be akarunk jutni a palotába.
- Rendben. Bár ha más lehetőség adódik, remélem, kihasz­náljátok. Legyetek nagyon
óvatosak. DAlbret és emberei három napja tértek vissza nagy hirtelenséggel Rennes városa
alól. Akár-mit terveztek, nem sikerült elérniük; a gróf és emberei nagyon rossz kedvükben
vannak.
Ez jó hír, mert ez nyilván azt jelenti, hogy az árulók nem tud-tak segíteni neki, nem nyíltak
meg előtte a város kapui.
- Azért ilyen csendes itt minden. A polgárok házaikba hú-zódtak; bezárták boltjaikat, nem
akarnak találkozni d’Albret gróffal és embereivel, amikor azok ilyen ingerlékenyek.
Valami okból az ezüstművesre gondolok, aki a kulcsot készí­tette nekem.
- Ezt nagyon bölcsen teszik.
Feláll, a sáncárokra néző ablakhoz lép.
- Van még valami, amit tudnod kell, leányom. Megbízható jelentések szerint a francia régens
nagy haderővel a folyó men­tén, innen alig tizenöt mérföldnyire táborozik.
Olyan közel!
- Azt tervezték, hogy d’Albret távollétében, amíg ő Rennest ostromolja, megszállják a várost?
Az apátasszony a fejét ingatja.
- Nem tudom, mert a futárok gyorsan és nagyon rosszked­vűen jártak d’Albret és a franciák
között már legalább két hete. Akármi is legyen a terv, együtt akarják véghezvinni.
Felém fordul.
- Ezt nem azért mondom, hogy elvegyem a kedveteket, ha-nem azért, hogy tartsátok nyitva a
szemeteket és a fületeket. Biztos vagyok abban, hogy a hercegnő nagyon hálás lenne, ha a
lányok kiszabadítása közben megtudnátok egyet és mást arról, hogy mi készül. Most menj,
hozd a társaidat, és amikor mind itt vagytok, magam vezetlek a titkos átjáróhoz.

Az alagút hosszú és sötét; az olajlámpás, amit az apátasszonytól kaptunk, csak annyi fényt
ad, hogy orra ne essünk. A falak sötét kőből vannak rakva, a közeli folyó és a sáncárok miatt
nyirkos-ság csöpög. A sötétség a lámpás szinte minden fényét felemész-ti. Olyan, mintha
valami ősi legenda kígyószörnyetegének hosz- szú, sötét gyomrába léptünk volna.
Amikor a halvány fényben végre kő lépcsőházat észlelünk, rögtön megszaporázzuk
lépteinket, és felsietünk a lépcsőn. Az apátasszony szerint, mivel a herceg tudatában volt
annak, hogy bármely ellenséges betörés esetén az ő lakosztályát foglalják el legelőször, a
folyosó abba a szobába nyílik, amelyben a hercegnő és Isabeau kisgyermek korában lakott.
Halkan nyomom le a kilincset, lassan nyitom az ajtót...de újabb fafalba ütközöm. Nem fal,
hanem egy szekrény nagy hát-oldala. Az ajtót a szobába állított ágy mögött helyezték el, így
az ágy baldachinja is takarja. Olyan keskeny a kijárat, hogy csak egy ember fér el, bár Sir
Waroch kénytelen oldalvást fordulni, úgy is csak szűkén tudja átpréselni magát.
Yannic a biztonság okáért a folyosón fog várni, készenlétben parittyával és hosszú tőrrel;
nem merjük kockáztatni, hogy me-nekülési útvonalunkat lezárja az ellenség.
A hálószoba kis szalonra nyílik, és bár nem érzek odabent szívdobogást, megállók . Mintha
láthatatlan sorompó tartana vissza; önkéntelenül eszembe jut, mi mindent kellett kiállnom e
falak között, bár szívem tudja, hogy ez most más. Én is más va-gyok. Kényszerítettek, hogy
rejtsem el valódi énemet önmagam elől is... Van olyan kutya, amely nem fél a közelben
ólálkodó farkastól? És a farkaskölyöknek is meg kell adni az esélyt, hogy felnövekedjen. Ez a
gondolat leszi lehetővé, hogy kilépjek a sza­lonba. Sir Waroch halkan lép a nyomomba.
Az ajtónál kilesek; megnézem, vannak-e őrök a folyosón, de senkit sem látok.
- Itt kell várakoznod - mondom Rémlovagnak. - Legalábbis addig, amíg megtudom, hol
vannak, és hányán őrzik őket.
Szeme csalódottan villan, mert nem szokott hozzá, hogy tétle-nül álljon, miközben mások
veszélynek teszik ki magukat, de tudja, hogy egyelőre a rejtőzködés a legjobb fegyverünk,
nem a nyers erő.
A folyosón lehajtott fővel járok, és remélem, hogy az apácafátyol elrejti arcomat, nem is
merhet fel senki arra járó. Minél jobban eltávolodok az ajtótól, annál erősebb az érzés, hogy
va-lami nagy súly nehezedik rám. Nem olyan, mint régebben, hogy légzésem válik nehezebbé
tőle; inkább előre hajt, mint a hajót a part felé sodró nagy hullám.
Kétajtónyi távolságot sem haladok, amikor hangokat hallok; tiszta, magas gyermekhangokat.
A harmadik szobából ered a hang. Az ajtó előtt nincsenek őrök, ezért mély levegőt veszek,
felvértezem magam a tudattal, hogy Mortain leánya vagyok, aztán kopogok az ajtón. A
hangok elhallgatnak.
- Tessék!
Tephanie az. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Már attól féltem, hogy Madame Dinan vagy
maga Julián őrzi a lányokat.
De nyilvánvaló: nem számítottak arra, hogy észrevétlenül be-hatolok az oroszlán
barlangjába.
Belépek a szobába; vigyázok, hogy fejemet ne emeljem fel; kezemet habitusom ujjába
csúsztatom, a rejtett kések köze-lébe, hátha gyorsan szükségem lesz rájuk.
- Dicsértessék - köszönök elváltoztatott, mélyebb hangon. - Widona nővér vagyok Szent
Brigantia kolostorából. Azért küldtek, hogy megvizsgáljam a Louise nevű gyermeket. Azt
mondták, lázas tüdőzsugora van.
Tephanie közelebb lép. Látom a szoknyája alól kikandikáló egyszerű barna cipőjét.
- Nem tüdőlob, nem. De folyton köhög, és mintha gyenge lenne a tüdeje. Gyógyító
segítségéért nagyon hálásak lennénk.
- Természetesen segítek, ha tudok - mondom, és becsu-kom az ajtót magam mögött, majd
lassan felnézek.
Louise ismer fel először. Leugrik a kerevetről, ahol babá­ival játszott; hozzám szalad, megölel.
Magamhoz ölelem, kis karjának illatát érzem. Lesoványodott, törékeny lett és arca
egészségtelenül vörös. Tephanie csodálkozva és némi rosszallással nézi, aztán döbbent
tekintete arcomra rebben. Szája tátva marad a meglepetéstől, arcához kap.
- Milady!
Mutatóujjamat ajkamhoz emelem, és imádkozom, remé-lem, hogy nem változott, hogy
továbbra is hűséges hozzám és a lányokhoz.
Charlotte lassan felkel a kerevetről. Komor, barna szemé­vel engem, csak engem néz,
tekintete nem mozdul arcomról.
- Tudtam, hogy eljössz - mondja, ahogy neki is ölelésre tárom karomat. Merev léptekkel jön
hozzám, de nem ölel meg, mint Louise. O mindig is távolságtartó volt; magamhoz vo-nom.
Csak ekkor, vállamra borulva oldódik fel.
Tephanie az ajtó felé pillant.
- Milady, nem biztonságos, hogy itt van. Azt mondják... borzalmas dolgokat mondanak Önről.
Rámosolygok.
- Egy része igaz lehet. De most azért jöttem, hogy a lá-nyokat biztonságba vigyem.
Tephanie keresztet vet.
- Akkor imáim meghallgatásra találtak.
- Neked is velünk kell jönnöd, Tephanie, különben súlyos büntetést kapsz a lányok
eltűnéséért.
Őszinte tekintettel néz rám.
- A világ végére is követném, milady.
- Rendben. Akkor kövess minket a biztonságba.
Leteszem a lányokat, de Louise lába meginog. Elengedem Charlotte kezét, és ölbe veszem
Louise-t.
- Hozd a köpönyegüket. És a cipőjüket. És amennyi meleg ruhát csak gyorsan találsz. Nincs
sok időnk.
Tephanie bólint, és a szoba másik végében álló szekrényhez siet.
A lányokhoz fordulok.
- Nagyon, nagyon csendben kell maradnunk. Ha valaki meglát minket, mindenképpen meg
akarnak állítani, és lehet, hogy soha, soha nem látjuk egymást. Megértettétek?
Mindketten komoran bólintanak. Tephanie kezében ru-hákkal lép vissza hozzánk.
- Felöltöztessem őket, milady?
- Nem. Elég sok időnk lesz, amikor már biztonságban le-szünk. Tudod ezt mind hozni?
- Igen. És Ön? Egészen végig ölben akarja vinni Louise-t? Éppen indulni készülünk, amikor zajt
hallok az ajtó felől.
Megfordulok. Jamette bámul ránk.
- Hát visszajött? Reméltem, hogy soha nem tér vissza ide.
- Egy perc, és itt sem vagyok. A lányok és én elmegyünk. Soha többé nem kell látnod engem.
Bizonytalanság rebben jellegtelenül bájos arcán, és a gyűlölet­nek, amit egykor iránta
éreztem, nyomát sem találom magamban.
- Gyere velünk, ha akarsz. Nem kell itt maradnod.
- Nem. - Szinte köpi a szót. - Én nem árulom el apámat. Az Ön apját sem.
Hirtelen aggódom érte; félek, hogy apáink haragjának teljes ereje az ő buta fejére hull.
- Ne légy ostoba; ők nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy ugyanolyan hűek legyenek
hozzád, mint te hozzájuk, és amint meghallgatják, amit elcsacsogsz nekik, kitekerik a
nyaka-dat. Gyere velünk! Új életed lehet, amelyben nincs hazugság és árulás.
Keserűség villan a szemében; egy lépést közeledik hozzám; szoknyáját markolja.
- Nem akarok új életet. Mindig az Ön életét akartam. Azt, ahogy mások csodálják; a
figyelmet, a gazdagságot... mindez az enyém lesz, ha Ön eltűnik innen.
- Ha ezt akarod, csak annyit kell tenned, hogy félreállsz az utunkból.
Fejét ingatja.
- Ez nem olyan egyszerű, és ezt Ön is pontosan tudja. Ször­nyű büntetést kapok, ha nem
akadályozom meg, hogy távozza-nak.
Ebben igaza van. Megfordul, elindul kifelé; utána nyúlok, de Louise nehéz, így nem vagyok
elég gyors. Jamette kilép, és futva indul a folyosón.
A többiekhez fordulok.
- Mennünk kell. Most!
A folyosó még csendes, de pillanatokon belül jönnek mások. Szorosan ölelem Louise-t,
Charlotte kezét fogom, és a hálószoba felé rohanok velük, ahol Sir Waroch várakozik. Ha az
őrök ránk találnak, mielőtt biztonságba jutunk, Rémlovag az egyetlen re-ményünk.
Amikor beérünk a szobába, Rémlovag felnéz; tekintete olyan heves, hogy én is megrettenek.
Pillantása csak Louise-t foga be.
Charlotte a szoknyámhoz bújik, de Louise kíváncsian nézi.
- Ön kicsoda? - kérdi tiszta, csengő hangon. Sir Waroch rám néz, tanácstalanul; gyötrődő
tekintettel.
- Ne félj tőle, Louise.
- Nem félek - feleli kissé sértődött hangon.
- Jó. Mert nagyon közel állt az édesanyádhoz, és akármi történjen, gondoskodik róla, hogy
biztonságba juss. És rád is ugyanúgy vigyáz - mondom Charlotte-nak. Aztán megfordu-lok, és
csak Sir Warochra figyelek. - Sietnünk kell - figyelmez-tetem. - Észrevették, és Jamette
elszaladt, nyilván riadóztatja az őröket.
Sir Waroch bólint, és kissé meglepődik, amikor kezébe adom Louise-t.
- Muszáj valamivel elterelni a figyelmüket, hogy ne fedez­zék fel ezt a menekülőutat. Itt kell
maradnom - közlöm hatá-rozottan. Riadt tekintete láttán sietek hozzátenni: - Ennek a
szobának a közelébe sem jöhetnek, különben felfedezik a titkos folyosó bejáratát, és
perceken belül rátok találnak.
- Nem hagylak itt!
A szeme! Ö, a szeme! Olyan düh és kín van tekintetében, hogy szívem kis híján megáll. Két fő
erénye van: a becsület és a hűség; és most azt kérik tőle, hogy egyiket szándékosan szegje
meg.
Louise megérzi haragját, nyugtalanul mocorog karjában, ez-zel újra magára vonja a
figyelmet. Ezt előnyömre kihasználvakezébe adom Charlotte kezét, gyorsan megcsókolom
mindkét lányt, és a hálószoba felé tuszkolom őket.
- El kell vinned őket, biztonságba. Minden más várhat.
- Visszajövök - jelenti ki, majd hozzám hajol és heves, ér-zelmes csókot nyom ajkamra,
mintha ígéretének erejét akarná éreztetni velem.
Fegyelmezem magam, nem nézem, ahogy az alagút felé indulnak, hanem megfordulok, és
levetem a kék apácahabi­tust, nehogy d’Albret-nek eszébe jusson megbüntetni Szent
Brigantia kolostorát. Az egyik szekrény mélyére dugom, és kile­sek a folyosóra. Közeledő
lépteket hallok, de még távol vannak, és senkit sem látok, ezért kilépek a folyosóra, és
futásnak eredek az ellenkező irányba.
Mögöttem egyre hangosabb a léptek zaja, de ha lejutok a földszintre, talán kijutok
valamelyik ajtón, és az udvaron elve­gyülhetek a szolgák között. Teljes erőmből rohanva érek
el a lépcsőhöz, ám reményemet gyorsan eloszlatja a felém tartó erős léptek zaja.
Nem az őrség, nem katonák, nem is de Lur gárdakapitány, hanem Julián.
- Sybella! - hangjában remény és figyelmeztetés cseng. - Hát visszajöttél!
- A húgainkért jöttem.
- Sybella - keze mozdul, karon akar ragadni.
Elhúzódom.
- Nem. Nem! - És így, hogy végre nemet tudtam mondani neki, képtelen vagyok elhallgatni.
Mintha kitört volna belőlem az ellenkezés hatalmas vihara, amelynek sötét felhői évekig
gyülemlettek lelkemben. - Nem, nem, nem.
Szemöldöke aggódva ráncba szalad, és újra megpróbálja megragadni a karomat.
- Ne érj hozzám! - Kirántom karomat kezéből, zihálva lé­legzőn.
Döbbenten néz rám.
- Mi a baj?
- Te. Mi . A szerelem , amiről azt hiszed, megvan közöttünk .
Enyhén megrázza fejét, mintha a hallásával lenne valami gond.
- Ezt nem mondod komolyan.
Olyan értetlen zavar érződik hangjában, mint kisfiú korá­ban. Szívembe markol ez a hang.
- De igen - felelem súgva.
- Miért szöktél el?
Bár titkolni próbálja, kihallatszik a fájdalom.
Mit mondjak neki? Beszéljek neki a kolostorról és az itteni munkámról? Vagy egyszerűen
mondjam azt neki, ami a szíve-men van, az okot, hogy egyáltalán miért mentem a
kolostorba?
- Azért, mert a lelkem haldoklóit itt, Julián. Egy pillanattal sem tudtam tovább itt élni.
- De terveink voltak. Azon munkálkodtam, hogy elnyerjem apánk bizalmát, hogy birtokot
adományozzon nekem. Akkor együtt élhetünk, olyan életet, amelyről gyerekkorunkban
ábrán-doztunk.
- Te álmodoztál róla, Julián, nem én.
Bár halkan, szelíden mondom, hátrahőköl, mintha megütöt­tem volna.
- De beszéltünk róla, együtt terveztük...
- Ez akkor volt, Julián, amikor még kicsik voltunk... amikor nem tudtuk, hogy testvérek nem
házasodhatnak össze, és nem lehetnek gyermekeik. Ami köztünk történt, nem volt
helyénvaló...
- Miért kellene törődnünk azzal, hogy mit mond a világ? Nem értik, milyen kötelék van
közöttünk. Nem tudják, milyen borzalmakat álltunk ki együtt. Ha te nem lettél volna, nem
éltem volna túl, Sybella. Te tartottad bennem az életkedvet.
Behunyom szememet.
- Én sem éltem volna túl nélküled; de ez nem jelenti azt, hogy helyes, amire kérsz. Csak azért
tettem, mert attól féltem, hogy elveszítelek; attól féltem, hogy többé nem védelmezel, és
nem leszel a barátom.
Döbbent csendben néz rám, mintha még sosem látott volna igazi valómban.
- Mindig a barátod voltam, és mindig védelmeztelek volna.
-Julián, hiszen te elárultál engem! Beárultad a kovács fiát és megöletted!
Szeme tágra nyílik, zihál.
- Megmentettelek attól a sorstól, hogy egy kovács kurvája légy...hogy neki szülj mocskos
kölyköket, és fáradságos mun-kával, küszködve kelljen élned. Megmentettelek attól, hogy
egész életedben rettegned kelljen, nem talál-e meg apánk, mert addig üldözött, addig
keresett volna, míg meg nem talál. Ezt biztosan tudod.
- Ha minden úgy igaz, ahogy te mondod, akkor hogyan jut-hatott eszedbe, hogy a húgainkat
felhasználd ellenem?
- Apám parancsára mentem értük.
- És a hajtincsek? Mi volt az ajándékod, Julián, ha nem fenyegetés?
- Azt hiszed? Azt hiszed, ilyent tennék?
- Igen - felelem súgva.
- Azt hiszem, jó kifogásokba és szép hazugságokba csomagolnád, de csak azért, hogy magad
elől is elrejtsd valódi szándékodat.
- Csak tudatni akartam veled, hogy vigyázok rájuk, védel­mezem őket, ahogy rád is
vigyáztam, és téged is védelmeztelek annyi éven át. És ez a köszönet.
Még most sem tudom, hogy valóban az igazat mondja, vagy csak hiszi, hogy az igazat
mondja.
Egyikünk sem szól, és a csendben újra meghallom a gyor­san közeledő csizmás lábak
dobogását. Egy lépést teszek Julián felé.
- Ha ideérnek, mondd nekik, hogy te találtál rám, és lefog­tál. Húzd elő a kardodat, hogy
meggyőzőbb legyen!
Julián a fejét ingatja, és ellép mellőlem.
Követem lépését, majd saját kezűleg húzom ki kardját hüve­lyéből, és a kezébe nyomom.
- Tedd, amit mondtam!
Éppen kardhegye elé léptem, amikor de Lur gárdakapitány, Jamette és fél tucat katona ér a
lépcsőfordulóba.
- Ott van! - kiált Jamette. - De hol vannak a többiek?
- Milyen többiek? - kérdi Julián, aztán rám néz, majd Jamette-re és megint rám.
- Tephanie és a lányok - mondja Jamette. - Sybella azt mondta, együtt mennek el.
- Én csak őt találtam. Hol látta őket legutóbb?
- A kis szalonban?
De Lur biccent, a katonák fele visszafordul a kis szalon felé. Aztán Julianhez szól.
- Megállította? Vagy segíteni akart neki éppen? Az ember Önnél sosem tudhatja.
Julián tekintete sziklára fagyott zúzmaránál is hidegebb.
- Olyan biztos ebben, de Lur? Mi van akkor, ha apám mindenkinél jobban bízik bennem, és
okos játékot játszottunk, hogy Sybella húgomat előcsalogassuk?
Tekintetem Julián arcára rebben, de nem tudnám megmondani, blöfföl-e vagy komolyan
beszél.
De Lur mintha meg sem hallotta volna, amit mondott, hozzám fordul.
- Kegyelmes édesapja tudta, milyen csalit kell a csapdába tenni, és most itt van, demoiselle.
Sajnálatos módon alkalmat­lan időpontot választott visszatérésére, mivel d’Albret gróf urat
máshová szólította sürgető kötelessége.
Hitetlenkedve összevonom szemöldökömet, remélve, hogy ez a gúny ráédesgeti, hogy
mondja el, mi dolga van a bárónak.
- Sürgetőbb még annál is, hogy bosszút álljon tékozló leá­nyán?
- Annál is sürgetőbb.
Ezernyi lehetőség fordul meg gondolataimban, próbálok ki­ötölni valamit, hogy ezt a javamra
fordítsam.
- Akkor vigyen Rieux marsallhoz.
Mert benne legalább maradt némi jóérzés és becsület. Ha azóta nem változott.
De Lur vigyorog.
- A jó marsall már nincs körünkben. Nem volt gyomra ah-hoz, amit meg kellett volna tennie.
Nem tudom, vajon ez azt jelenti, hogy elváltak útjaik, vagy Rieux halott.
- Kénytelen lesz a kastély tömlöcének vendégszeretetét él-vezni, amíg kegyelmes édesapja
vissza nem tér, demoiselle. - Embereihez fordul. - Hozzátok!
Két katona lép elő, kétoldalt megragadják a karomat. Min-denképpen szeretném megtartani
a késeimet, ezért elrántom kezemet tőlük, mielőtt hozzám érhetnének.
- Semmi szükség arra, hogy úgy vonszoljanak, mint egy zsák lisztet.
De Lur vigyorog, majd végighúzza kezét az arcán húzódó halvány, gyöngyházfehér hegen.
- De igen, milady.
Nem tetszik, amit a szemében látok; kétségbeesett pillantás­sal Julianre nézek, de ő éppen
gondolataiba merült. Láthatóan fájdalmas gondolatok gyötrik. A katonák ismét
megragadnak, megérzik két csuklómon a tőröket. De Lur parancsot ad, hogy vegyék el tőlem,
és megmotoznak, hogy van-e ezeken kívül fegyverem.
Megint el kell viselnem érintését, megint éreznem kell forró leheletét a nyakszirtemen,
megint hallanom kell, ahogy léleg-zete gyorsul. Egy szót sem szólok, csak nézem. Nem
igazántudom, hogy közelharcban legyőzném-e, de szoros küzdelem lenne, és nyilvánvalóan
súlyos sérülést okoznék neki. O vagy az emberei kénytelenek lennének önvédelemből
megölni. De nem vagyok biztos abban, hogy már kész vagyok elfogadni a halált. Addig nem,
amíg van esélyem, hogy d’Albret közelébe juthatok.
Ahogy a várbörtönbe kísérnek - oda, ahol egykor Sir Waroch volt szívem úgy kalapál, mintha
tábori dobot ver-nének odabent, dobhártyámon lüktet a ritmus, mert ez minden rémálmom
közül a legrosszabb: megint tehetetlenül, d’Albret kénye-kedvének kiszolgáltatva lenni.
Hosszú, sötét az éjszaka. Páni rémület próbál legyűrni, de féken tartom; tudom, ha megadom
magam neki, ha engedem, hogy a félelem eluralkodjon rajtam, attól csak gyengébb leszek. A
ret­tegést d’Albret ugyanúgy fegyverként használja, mint a kardot; halálos pontossággal
tudja adagolni, megtöri az akaratot, meg- roppantja a lelket.
A torony kísértetei körülöttem verdesnek; testem melege vonzza őket. Erőt veszek
magamon, elmémet kiürítem, nem moccanok, hátha meghallom, hátha elmondják nekem
történe-tüket.
De nincs semmi; csak enyhe nyugtalanság bizsereg tudatom-ban; nincs fájdalmas kiáltás,
nincs bosszúért könyörgés, nincsenek átélt borzalmakról suttogott történetek. Ezek a
kísértetek sokkal idősebbek, mint a többi; jóval d’Albret előtt itt voltak. Meglehet, nem ölték
meg őket, hanem maguktól haltak meg itt.
A csendes megértés úgy ér el, mintha lágy szellő fújna, és tudom, már tudom, miért nem
csak a földi testből távozó lel­ket látom, hanem az itt időző nyugtalan szellemeket is. Ha én
vagyok a Halál igazságtevője, magától értetődik, hogy hallom történetüket is.
Az élők felé fordítom figyelmemet, és arra gondolok, mi­lyen rossz cselekedetekről suttognak
nekem. Jamette csak ál-dozat; túlságosan fél ahhoz, hogy meglássa saját kalitkájának rácsait.
És Madame Dinan? Valaha ő is ártatlan lélek volt, de már nem az. Túl gyakran nézett félre,
szándékosan nem látta meg d’Albret cselekedeteinek valóját, így átlépte az ártatlanság és
bűnösség határát.
És Julián? Ő nem Mortain gyermeke, és nagy erőt örökölt, mégis oly sokszor elutasította,
hogy az legyen, azt tegye, amit d’Albret akart; olyan erősen küzdött a d’Albret-bélyeg ellen,
hogy más bélyeget vett magára. Nem úgy, mint Pierre, aki telje-sen alávetette magát a gróf
akaratának.
Juliántól mindig kedvességet és szerelmet kaptam, míg Pi­erre és d’Albret csak
kegyetlenséget és fájdalmat volt képes adni nekem. Olyan sok szörnyűséget éltünk át együtt,
életünk olyan sok szörnyűséggel volt tele, hogy irántam érzett torz szerelme szinte
helyénvalónak tűnt. Szinte. És Julián a maga módján vé­delmezett engem... Pierre-től.
Tudom, hogy szeretet kell ahhoz, hogy legyőzzem az előt­tem tornyosuló szörnyet, de nem
tudom, hogyan mutassam ki ezt a szerctetet. Úgy szállok szembe vele, hogy biztos vagyok
Mortain szeretetében, Sir Waroch szerelmében és a húgaim iránti szeretetben, de nem
tudom, hogyan változtassam ezt olyan fegyverré, amit ellene használhatok.
Most bíznom kell az istenben, akinek vére az ereimben fo­lyik, és akitől természetemet
örököltem. És bár nem annyira sötét és elvetemült, mint d’Albret természete, attól még
sötét. És erős. És remélhetőleg a győzelem halvány lehetőségét kínálja. Muszáj, hogy legyen
hitem, de nehéz; sokkal nehezebb, mint kétségbe esni.
Kulcs csörren a zárban. Felriadok. Minden erőmmel fegyelmez­nem kell magam, hogy ne
ugorjak talpra, ne siessek a rácshoz kinézni. Lassan állok fel.
Amikor végre kinyílik az ajtó, két katona vonul be, kirángat­nak a külső helyiségbe. Ott van de
Lur.
- Ideje szembenéznie apja ítéletével, demoiselle.
Egy szobába vezetnek, ahol maga Madame Dinan vár... és Jamette. Két szolgálólány tölt vizet
a kádba.
Dinan rám sem pillant, az ablakon néz kifelé.
- Vetkeztessétek ki azokból a rongyokból! - rendelkezik.
A két szolgálólány előlép, aggódón szemlélnek, de nem ne­hezítem meg a dolgukat, mert ami
történik, nem az ő hibájuk. Egész idő alatt Jamette-et figyelem, remélve, hogy
feszélyezhe­tem, mert az ő kétszínűsége juttatott ide.
- Csak annyit kellett volna tenned, hogy a másik irányba indulsz - súgom neki. - És örökre
kiléphettél volna az itteni életedből. Julián talán még haragudna is rám, hogy segítettem
megszökni neked... de most az ő szemében mártír leszek, és az emlékemmel sokkal
nehezebb lesz versenyezni.
Szeme tágra nyílik, Madame Dinan felé pillant, hogy ő is hallotta-e, de az idős hölgy még
mindig kifele néz.
Sokat öregedett, amióta legutóbb láttam. Finom csontjain megereszkedett a bőr. Tekintete
már nem csupán ideges, hanem zavart. Mintha megérezné tekintetemet... felém fordul, de
még mindig nem néz a szemembe.
- Égessétek el a rongyait - utasítja a szolgálólányokat. - És ültessétek a kádba!
- Nincs szükség rá. Egyedül is meg tudom tenni - mondom, azzal belépek a meleg vízbe és
kézbe veszem a szappant.
Amint a szolgálólányok távoznak, Dinan felém fordul.
- Te ostoba lány! Mindent tönkretettél!
- Ezt hogy érti?
- Mivel d’Albret tervei ellenére nem tudta bevenni Rennes városát, más lehetőségekhez
kellett folyamodnia.
- Olyan lehetőségekhez, amelyek hatására Rieux marsall is elpártolt tőle?
Tudomást sem vesz kérdésemről; mintha meg sem hallotta volna.
- Mivel a hercegnő házasságot kötött a német-római csá­szárral, d’Albret grófnak nem
maradt más választása, mint... - elhallgat, Jamette-re pillant. - Menj, hozd a ruháját!
Jamette az etikett szerint szabályosan térdet, fejet hajt, majd kisiet a szobából, hogy
teljesítse az utasítást.
Szent Brigantia apátasszonyának szavaira gondolva csak né-zek rá, kezemben megáll a
szappan.
- Ezen egyetlen megmaradt lehetőség miatt folytatott tár­gyalásokat apám a francia
régenssel?
Keze megáll, már nem markolássza lenbatiszt zsebkendőjét, és látom, hogy körmei tövig le
vannak rágva.
- Mit tudsz te erről?
Vállat vonok.
- Csak azt, hogy ilyesmit pletykálnak.
Halvány mosolyra húzza száját.
- Tudnod kell, hogy van más módja is, hogy átvegye az or­szág irányítását, ha a hercegnő
nem tartja tiszteletben a korábbi egyezséget.
Tekintetem másfelé rebben, hogy ne lássa, mennyire fel­zaklatnak szavai, mert ha d’Albret a
francia régenssel konspirál, abból a hercegnőre csak tragédia következhet. És miért mondja
nekem Dinan ezt? Azért, mert tudja, hogy meg fogok halni, és ezt a titkot magammal viszem
a sírba? Vagy a hűségnek maradt némi szikrája benne, és megveti d’Albret döntését?
Ám nincs lehetőség további kérdéseket feltenni, mert ek­kor visszatér Jamette az egyik
ruhámmal. Aranyszállal hímzett bíborvörös bársony, és azon tűnődöm, vajon azért
választotta-e ezt, mert ezen nem látszik a vér.
De Lur nagy örömét leli abban, hogy hátraköti a kezemet, és a nagyterembe vezet. Amikor
bekísérnek, egyenes tartás-sal, büszkén lépek be. A terem tele van cTAlbret híveivel és
vazallusaival. Körülnézve köztük nem látom a nantes-i ura-kat, cTAlbret új szövetségeseit.
Távoztak? Puszta gyanakvásból mindegyiküket megölte? Vagy Rieux marsallal tartott
min­denki, akiben még egy csepp jóérzés maradt? Nem tudom, de a jelen lévő katonák és
vazallusok d’Albret grófhoz évek óta hűségesek. Ok azok, akik szó nélkül mellette álltak,
amikor meggyilkolta hat feleségét, akik készségesen teljesítették pa-rancsát, hogy a teljes
behódolásig tartsák rémuralom alatt a várost, erőszakolják meg a polgárok asszonyait,
égessék fel ott­honaikat. ő k azok, akik felhajtották és lemészárolták az összes szolgát, áld a
hercegnőhöz hű maradt; úgy irtották őket, mint a patkányokat. Akármit is tervez d’Albret
nekem, tőlük segít­séget nem várhatok.
De Lur előrelök, és mivel kezem hátra van kötve, alig tudom megtartani egyensúlyomat.
D’Albret az emelvényen nagy karos-székben terpeszkedik. Jeges dühe abból látszik, hogy
igyekszik fenségesen viselkedni, de láthatóan alig tud uralkodni magán. Ám újonnan meglelt
célom olyan élénken lobog lelkemben, hogy félelemnek nincs helye. Vagy lehet, hogy már
nem érde-kel. Különösen abban a tudatban, hogy a Halál nem hagyott el engem, és nem fog
ellökni magától, ha itt letelt az időm.
Ráadásul, ha félnék, sem adnám meg d’Albret grófnak az örömet, az egyetlen élvezetet,
amelyet tőlem akar... hogy meg­hunyászkodjak neki, és a lába előtt fetrengve könyörög ele.
Hűvösen nézek rá, mintha őt állították volna elém, hogy elszámol­tassam bűneiért.
Kihúzza magát, ridegen végigmér.
- Sok mindenért kell felelned. Kétszer is elárultad a her­cegnővel kapcsolatos terveimet...
megszöktél a foglyommal, és elraboltad gyermekeimet a saját házamból. Nincs a világon apa,
akinek ilyen árulást kellett elszenvednie saját gyermekétől. - Feláll székéből, elém lép. - Mit
csináltál a foglyommal? Tudod, terveim voltak vele. Hagytad, hogy meghágjon, mint a kovács
fia?
Rosszul vagyok attól, hogy így beszél arról, ami köztem és Sir Waroch között történt.
- A fogoly semmit nem jelentett nekem. Megbízás volt, semmi más.
Lassan, vizslatón körbejár.
- Szóval megbízás. Ezek szerint szajha vagy?
Hirtelen nagyon akarom, hogy tudja. Azt akarom, hogy tudja, kit szolgálok valójában, és mit
tettem, hogy ellenkezzek vele, keresztezzem a terveit.
- Hát nem találta még ki? Nem a maga lánya vagyok. Anyám a halálos ágyán a Halált
imádkozta magához, inkább, mintsem magával éljen házasságban, és engem maga Mortain
nemzett.
Feltűnő csend áll be. Nem hallatszik más hang, csak tenye­rének csattanása arcomon. Fejem
oldalra csuklik, vér ízét érzem.
- Akkor nyilván nem lesz büntetés visszatérni a szívednek oly kedves Halál kebelére. Ki kell
találnom valami más módot, hogy megfizessek mindazért a szomorúságért, amit nekem
okoztál.
Tudom, hogy itt abba kellene hagynom. Hallgatnom kellene, ki sem nyitni a számat, de túl
hosszú ideig voltam néma tanú ebben a környezetben. Többé nem maradok szótlan.
- Nemcsak hogy a Halál lánya vagyok, hanem az ő szolgálóleánya is. A szövetségeseit és
leghűbb parancsnokait ért balesetek nem egyszerű balesetek voltak; azok az emberek az én
kezem által haltak meg, a Halál parancsát teljesítettem és általa a hercegnő akaratát.
D ’Albret ekkor elmosolyodik. Meglep. Fülemhez hajol.
- Abban, hogy a gyilkosságot valami régi szentre kened, hasonlítasz hozzám - mondja olyan
hangon, amelybe mintha egy árnyalatnyi büszkeség vegyülne. - Csak magadat bolondítod.
Szégyen és kár, hogy nem tudtunk együttműködni, te meg én.
Mosolygok, miközben hangot ad legmélyebb félelmem-nek, amely egész életemben gyötört.
Lehet, hogy D’Albret a Halállal játszik. Lehet, hogy ebben jó játékos, de én a Halál vér szerinti
leánya vagyok.
- Nem - felelem erős, magabiztos hangon. - Nem vagyunk hasonlók. Sosem voltam olyan,
mint Ön. Mert bár Ön azt hiszi, hogy uralma van a Halál felett, és képes Öt saját akaratára
hajlítani, én a Halál akarata vagyok. Sosem öltem ártatlan embert, sosem öltem saját
kedvemre. Csak olyan férfi-akat gyilkoltam meg, mint Ön; a Föld arcának szégyenfoltjait.
- Szégyenfolt lennék? Majd meglátjuk. - Két ujja közé fogja egyik haj tincsemet. - Nagyon
tetszik a gondolat, hogy családom vérrokonságba kerüljön a Halállal. Akkor nyilván semmi
nem állhat ellen akaratomnak.
D’Albret érintésének puszta gondolatától rosszul vagyok, az pedig, hogy mire vezethet ez,
elmondhatatlan undorral és rémülettel tölt el. A csuklómat szorító kötelet feszítem, de
moccanásnyit sem enged. Átkozom magam, hogy felfedtem előtte, az arcába vágtam valódi
származásomat, tudhattam volna, hogy mennyire mohón igyekszik kipuhatolni mások
gyenge pontját, hogy ezt aztán fegyverként használja ellenük.
D’Albret vigyorog, elengedi hajtincsemet, és végighúzza ujját az arcomon; mintha simogatna.
Önkéntelenül megbor-zongok érintése alatt, attól, amit a szemében látok.
- Mivel, mint kiderült, nem az én leányom vagy, akár te le-hetnél a hetedik feleségem. Nos?
Madame Dinanra pillantok, de arca merev maszk.
D ’A lbret rám kacsint, m ajd m egpaskolja az arcomat.
- Nem lesz kifogása. Tudod, meddő és megérti, hogy fiákat kell nemzenem birtokaim
biztosítására.
Azzal megragadja az államat, úgy, hogy moccanni sem tudok, és ajkát brutális, fájó csókban
ajkamra szorítja. Savanyú epe to-lul fel torkomban, ahogy foga feldagadt ajkamhoz
dörzsölődik. Amikor megnyalja ajkam felrepedt sebét, megremegek az undor­tól, testem
minden idegszála sikolt. Tilalmas. Rettenetes. Mivel nincs más eszközöm, hogy visszavágjak,
teljes erővel beleharapok.
Hátrahőköl, sötét düh tombol benne. Felemeli a kezét, hogy megint megüssön...
- Ne!
Julián hangja cseng a teremben.
D’Albret rideg, szenvtelen tekintetét Julianre fordítja.
- Úgy állok bosszút, ahogy nekem tetszik.
- Nem, milord - szól Julián ismét.
D ’A lbret oldalra billenti fejét. Fiát szemléli.
- Nem tudod elviselni, hogy más is rátegye a kezét, ugye?
- Nem erről van szó.
- Magadnak kívánod? Sok mindent megbocsátanék neked, ha örökösöket nemzenél nekem,
akiknek ereiben a Halál vére csörgedezik.
Lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy Julián elfogadja-e az ajánlatot.
- Nem - feleli, és nem d’Albret grófra néz, hanem rám. Ahogy tekintetünk a távolságon át
összefonódik, tudom, hogy döntött... úgy döntött, hogy inkább bátyám lesz, mint szere-tőm,
és ettől csendes öröm tölt el. Mindig akkor voltunk a leg­erősebbek, amikor együtt néztünk
szembe gyötrelmeink okozó­ival. Ám a következő pillanatban boldogságom elenyészik,
mertlátom, milyen árat fog fizetni ezért. Homlokán kezd megjelenni a jel.
- Várj, Julián! - elindulok felé, ám de Lur visszaránt.
Julián ellép d’Albret mellől, hozzám jön, elém áll, míg alig karnyújtásnyira vagyunk
egymástól.
- Emlékszel, amikor gyerekek voltunk... és féltél a sötét­től... Emlékszel, mit ígértem neked?
- Igen.
Torkomat annyira elszorítja a bánat, hogy a hangom alig hallható suttogás. Mert azt ígérte,
hogy ha felnő, lemészárol minden szörnyet.
- Komolyan gondoltam. Csak azt sajnálom, hogy nem tettem meg előbb.
- Ha megteszed, meghalsz.
Ajka olyan szomorú, vágyódó mosolyba húzódik, hogy szí-vem kis híján megszakad.
- Attól tartok, hogy lelkem egy része...a legjobb része... évek óta halott.
Lágy csókot lehel homlokomra... testvéri csókot... aztán hátralép és d’Albret felé fordul.
- Valóban hajlandó vagy meghalni érte, fiam?
Julián válaszul kardot ránt. Kitűnő vívó, de nincs meg benne az a kegyetlenség, amellyel
d’Albret harcol. El sem tudom hinni, hogy itt kell állnom, és kénytelen vagyok tétlenül nézni,
ahogy az ember, aki a leghosszabb ideig szeretett, most meghal ezért a szerelemért. Lehet,
hogy végig ez volt d’Albret szándéka, mert biztosan tudja, nem találhatna ki kegyetlenebb
büntetést annál, mintsem végignézzem, ahogy védelmemre kelve Julián meghal.
Acél csikordul, ahogy d’Albret kardot ránt, és de Lur ka­pitány kihúz a férfiak alkotta körből.
Az egész terem elcsen­desedik. Aztán Julián gyors vágásokkal tör előre, ám d’Albret brutális
erejű szúrással válaszol, és Julián kénytelen hátraugrani, különben felnyársalná a penge.
Nagy figyelemmel nézik egymást, én pedig közben csuk-lómat hajlítom, ujjaimmal próbálom
elérni a csomót, de nem sikerül. Körülnézek, de csak kemény, szenvtelen arcokat látok.
Rémlovag el fog jönni.
De túl későn ér ide.
A tömeg elismerően mordul, és éppen időben pillantok vissza a harcolókra, hogy lássam:
d’Albret két gyors ütést mér Julián fejének két oldalára. Ekkor az a sejtelmem támad, hogy
d’Albret csak játszik vele, és nem akarja megölni. Legalábbis még nem.
Julián figyelme éppen annyi időre terelődik el, hogy d’Albret a közelébe lépjen, és két dühödt
ütést mérjen bordáira. Felda­gadt ajkamra harapok, nehogy kitörjön belőlem a zokogás;
at-tól félek, hogy az még jobban elvonná Julián figyelmét. Ivétrét görnyed, arca eltorzul a
fájdalomtól, zihál, és a vágás nyomán, mellényén vér szivárog.
A körülállók örülnek ennek az első vérnek; arcukon kaján mosoly virít. Ahogy a küzdelem
irányát követve toporognak, uj- jakat érzek hátrakötött kezemen. Elhúzódom, attól tartok,
hogy valamelyik katona határozta el, hogy külön utakon próbálkozik, aztán megérzem, hogy
női kéz érintett. Egy pillanat múlva va­lami éles, kemény tárgy csusszan kezembe.
Kés.
Hátrapillantok és látom, hogy Jamette húzódik vissza a tö-megbe. Bár engem nem szeret,
Juliánt igen. De mit kezdjek egy apró késsel? Vajon Jamette azt kívánja, hogy szabadítsam
meg szenvedéseitől? Vagy reméli, hogy magamon használom, ezzel vége szakad a
küzdelemnek?
Előrenézek a férfiakra, és óvatosan felcsúsztatom két tenye­rem között a kést úgy, hogy
hegye a kötélnek feszüljön. Aztán nekifeszülök, vágni kezdem.
D ’Albret már nyíltan játszik Juliannel; egy gyors szúrás itt, egy szúrás ott, hirtelen vágás a
karon. Julián zavartan oldalra lep,aztán felfelé lendíti a pengét; behatol d’Albret védvonala
mögé, és majdnem... majdnem ellenfele hasába döf, ám d’Albret a leg-utolsó pillanatban
oldalra lép. A nézők hangulata ismét válto­zik; nemtetszésük szinte érezhető; mert Juliánt
nem kedvelik. Sosem volt közéjük tartozó, mint Pierre.
Julián fárad, már nem olyan gyors, mint az elején. Minden erőmmel igyekszem elvágni a
kötelet; ujjaim görcsbe rándultak és csúszósak a vértől, mert megvágtam magam.
Előnyét kihasználva d’Albret nagy erővel lendíti kardját. Julián azonban gyorsan lebukik, így a
penge a levegőben kaszál, aztán d’Albret meglepettségének rövid pillanatát kihasználva mér
ütést a gróf oldalára; olyan hangosan csattan, hogy biztosra veszem, d’Albrct legalább egy
bordája eltört. Bár legszíveseb­ben felkiáltanék az örömtől, hallgatok, mert a hanggal
figyelmet vonnék magamra.
Aztán Julián felhagy azzal, hogy megpróbáljon szabályos, becsületes módon harcolni;
előrelendül, felemeli kardját, és le­csapni készül, úgy, hogy a vágás egyenesen d’Albret arcát
érje, de az öregebb férfi hátralép és visszahőköl, mert a tömeg teret enged neki, és a csapás
célt téveszt. Még ha Julián valami csoda folytán túlélné is a harcot, nem vagyok biztos abban,
hogy a gróf emberei engednék elmenni.
És még mindig nem tudtam átvágni azt az átkozott kötelet.
Julián tucatnyi sebből vérzik, és ha tartozott a sorsnak va­lamivel azért, mert engem
szeretett, már biztosan megfizetett.
A következő csapásoknál kénytelen vagyok másfelé'nézni, mert Julián olyan fáradt, hogy
minden mozdulatnál attól tartok, az lesz az utolsó. Még egyszer megrántom a kötelet,
remélve, hogy már eléggé átvágtam, de még kitart.
Amikor megszűnik a pengék csengése, felnézek. Julián erő­sen zihál; érzem fáradt, nehézkes
szívverését, ahogy igyekszik lépést tartani a támadással, és táplálni renyhedő testét, és
szívem sajog érte. Aztán d’Albret nagy erejű, gyors támadásba lendül,de Julián a csodával
határos módon hárítani tud minden csa-pást, egy vad lendítésig, ami kis híján lefejezi. Az
utolsó pil-lanatban tudott csak elhúzódni, de jobb arcát a penge hegye csontig bemetszi.
Legszívesebben odarohannék hozzájuk, oda- állnék Julián elé, hogy véget vessek d’Albret
játékának. Észre sem veszem, hogy egy lépést tettem előre; csak akkor eszmélek rá, amikor
de Lur visszaránt. Ránézek és imádkozom, legalább addig éljek, hogy d’Albret után őt is
megöljem.
Ha megölöm d’Albret grófot. A küzdelem alábbhagy. Julián megtántorodik, kardot tartó karja
egyre lejjebb ereszkedik, már a földön húzza a pengét.
Ám d’Albret nem forszírozza a támadást. Megszólal.
- Istenemre, most véget vetek ennek!
Aztán magasan feje fölé emeli kardját. Ám nem Julián felé vág, hanem elfordul, és egyenesen
felém lendít. És lelkem egy része örül. Örülök, hogy nem kell végignéznem még egy
szeret-tem halálát.
De Julián, a mindig nagyon gyors eszű Julián, átlátja d’Albret szándékát. Elém ugrik, a penge
az ő mellkasába fúródik. Sötét szeme tágra nyílik a csodálkozástól...és a fájdalomtól. Ahogy
felkiáltok és a kíntól kétrét görnyedek, végre elszakad csukló-mon a kötél.
Ahogy Julián teste a földre rogy, az egész terem elcsendese-dik, a férfiak hátralépnek. Nem
azért, mert tisztelték Juliánt...saját bőrüket féltik, mert nehéz lenne kiszámítani, hogyan
rea­gál minderre d’Albret.
A beálló csendben térdre rogyok Julián mellett. Mozdula-tának ereje kiütötte a kardot
d’Albret markából; mellkasából áll ki. Bíbor vérben ázik, bőre a Halál arcánál fehérebb. Lelke
va­dul verdes halandó testének csapdájában; kétségbeesetten sza­badulna az emésztő
fájdalomtól. Julián szólni akar, de vértelen ajka képtelen megformálni a szót.
- Drága bátyám, tévedtél. Lelked legjobb része még mindig él.
Lehajolok, ajkamat homlokához érintem. Megbocsátás és búcsú.
Amint ezt megtettem, a lélek kirebben a testből, mintha csak az én engedélyemre lett volna
szüksége a szabaduláshoz. És szabad. Végre, végre kiszabadult abból a sötét világból,
amely-ben oly régen lakozott.
Csizma koppan a márványpadlón, aztán d’Albret magaso­dik fölénk. Csizmás lábával Julián
testébe rúg.
- Fiam halálát is bűneid lajstromára kell vésnünk.
Nézem Julián szegény, sebesült testét és ekkor megértem.
Ahhoz, hogy d’Albret grófot legyőzzem, nekem jobban kell szeretni, mint ahogy ő gyűlölni
tud.
És így érzek. Szívem megtelik szeretettel, amelynek han-got adni túlságosan féltem, mert
attól tartottam, hogy d’Albret mások ellen használja csak azért, hogy ártson nekem. De már
elmentek; mindenki elment; nem árthat már nekik. Csak én maradtam.
Julián kardja alig néhány ujjnyira van kezemtől. Most, észlelem a lehetőséget. Most! A
bennem lakozó hatalmas szeretettől vezetve mozdul kezem, megragadom a fivérem vérétől
még ragadós markolatot, és felfelé döfök, mélyen d’Albret hasába szánva a szúrást.
D’Albret éppen időben veszi észre szándékomat. Rögtön kirúgja a kardot kezemből, aztán
egy gyors mozdulattal torkon ragad.
Mosolygok. Tudom, hogy d’Albret nem ölhet meg így, hiszen születésemkor a nyakamra
tekeredett a köldökzsinór, és életben maradtam. És még nálam van a kés, amit Jamette
adott... amit korábban én adtam neki.
Mosolyom nem rebben; d’Albret felé hajolok, mintha jólesne, hogy nyakamat markolja.
Erősen megragadom a késmarkolatát, és tizenhét év tehetetlen keserűségétől vezérelve,
azok nevében, akiket szerettem és szenvedni kellett látnom, előrántom hátam mögül a kést,
hasába döföm, és teljes erőm­mel megrántom felfelé.
D’Albret szeme tágra nyílik a döbbenettől; kezének szorítása lanyhul nyakamon. Kissé
csodálkozik, mintha képtelen lenne el-hinni, amit tettem. Aztán megint felfelé rántom a
pengét és meg­forgatom; azt akarom, hogy károsítson minden szervet, amit csak ér, ahogy ő
károsított minden életet, amelyhez köze volt.
Kezem vérétől egyre mocskosabb és ragadósabb lesz, és nézem, ahogy szeme fakul,
legszívesebben felüvöltenék, kiki­áltanám győzelmemet. De hang nélkül kirántom a pengét,
és d’Albret teste a földre zuhan.
Még most is, a hogy zsigerei a drága fehér márványpadlóra omlanak, még most sem követeli
magáénak a Halál; nem jelenik meg homlokán a jel. Soha nem is fog megjelenni. Ezt is igazi
apámtól tudtam meg azon az éjszakán: d’Albret grófot nem látják szívesen a Halál
birodalmában. Mortain ezt az ígéretet tette d’Albret minden áldozatának; hogy a gróf
kitiltatik az alvilágból; testének az a sorsa, hogy ne nyelje el a föld, a felszínen rothadjon,
lelke nyugtalanul bolyongjon az idők végezetéig.
Ekkor Madame Dinan rohan mellé, és a kiomló beleket igyekszik visszatuszkolni a hasüregbe;
finom, fehér kezét friss és alvadt vér szennyezi. Orvosért sikolt, és lelki szemeimmel lá-tom,
hogyan tölti élete hátralévő részét: d’Albret grófot és az ő természetellenesen borzalmas
sebét igyekszik ápolni.
Újra az elesett Julián arcára nézek; fehér és mozdulatlan, mint a márvány.
Ekkor értettem meg, hogy Julián szerelme volt e győzelem kulcsa. Irántam való szerelme, Sir
Waroch szeretete Alyse iránt és az, ahogy húgaimat szeretem - és az a szerelem is, amit
Jamette érzett Julián iránt -, mindez együtt vezetett minket eddig a pillanatig; egyik a
másikba fonódott, mint a lánc szemei.
És most d’Albret végre halott. Én pedig szabad vagyok.
Dinan felnéz és néz, csak néz.
- Fogják el!
Tehát egyelőre mégsem vagyok szabad. Még mindig körül-belül ötven férfi van itt, és
mindegyikük úgy bámul rám, tekin­tetükben erőszak villan, brutális természetük
megnyilvánulása, fenyegetés. Vajon mit reméltem? Azt, hogy d’Albret halálával
megszabadulnak sötét késztetéseiktől, és örülnek a szabadság­nak? Nem; mert hasonló a
hasonlónak örül, és a zsák megtalálja a foltját; most pedig vérre és bosszúra szomjas
grimasszal néz-nek. Ráadásul magyarázatot kell adniuk Pierre-nek, hogy mi történt itt.
Szorosan markolom a kést. D’Albret m ár senkit nem bánthat... sorsom beteljesedett. Nem
fogom megadni magam annak, amit a körülöttem tobzódó dühös férfiak tekintetében
villanni látok. Lassan felemelem a kést és hegyét torkomhoz nyomom.
Látván, mit szándékozom tenni, egy férfi előlép. Fölém ma­gasodik, csuklyája takarja arcát.
Próbálok szorításából szaba-dulni, de legalább olyan gyors, amilyen magas és erős. Abban a
pillanatban, amikor ujjai csuklómra fonódnak, amikor bőrét érzem... tudom.
Fejem mozdul, élénk kék szempárt látok; elemi indulat vil-lan benne.
Rémlovag.
Sir Waroch látványa olyan örömmel tölti el szívemet, hogy attól félek, menten kiugrik a
helyéből. D ’Albret embereinek öltözékét viseli, és bőrbe tekert csomagot ad kezembe.
Álruhája révén némi időt nyerünk, és amíg teste eltakar, és más nem látja, gyorsan
kigöngyölöm tőreimet. Mivel nincs idő arra, hogy szabályosan, hüvelyükkel együtt
felcsatoljam e fegyvereket, a pengéket egysze­rűen átszúrom a szoknyám vastag anyagán,
hogy ki ne essenek.
- Idehozni! - parancsolja de Lur kapitány.
Amikor már teljesen felfegyverkeztem, Sir Waroch ádáz mosollyal néz rám.
- Vágd le rólam a lovagi köntöst, mert nem mocskolom be istenem nevét azzal, hogy d’Albret
színeiben harcoljak.
Nem tudom hibáztatni ezért. Késem hegyét a kelme alá feszítem és félbe vágom, óvatosan,
nehogy a penge túl mélyre menjen. Sir Waroch lerázza magáról, majd kardot ránt. A férfiak
egy röpke pillanatig azt hiszik, hogy velem szembe akarja használni.
- Készen vagy? - kérdi.
- Csak rád vártam.
Megint elmosolyodik, aztán megfordul, hogy szembenézzen az őt körbevevő férfiakkal és
kitör a káosz. Amint de Lur ka-pitány egy lépést tesz felénk, halk hangot hallunk, aztán szeme
fennakad, és összeesik. Egy kis kő koppan a földre.
Yannic.
Aztán Rémlovag vérfagyasztó kiáltást hallat, ahogy elönti a harci láz. Megragadja kardját és
balra csap, hogy a penge köz­tem és d’Albret katonái között legyen.
Rúgok. Lábam a legközelebb álló ember gyomrába csapódik, magasan, ahol kipréseli a
levegőt tüdejéből. Mindkét kezemben tőrt fogok, és tudom, érzem, hogy a teremben levő
összes gyű­lölet nem ér fel a lelkemet eltöltő szeretet és szerelem elegyé­vel. Hatalmas
erővel tölt el, végtagjaimban feszít, bizsereg, kiűz belőlem minden bánatot és fáradságot;
mintha nem vér, hanem valami szent fény lüktetne ereimben.
De nem szent fény, csak én vagyok, teljes valómban, és nem félek attól, áld és ami vagyok;
készséggel teljesítem a feladatot, amire születtem.
A gróf emberei rendezték soraikat és Sir Warochra ron­tanak. Kivédi az első támadást,
kardok pengnek, fülsüketítő a fegyvercsörgés.
Jól megmarkolom tőreimet, ahogy egy másik katona ront rám kivont karddal. Könnyedén,
mintha csak Annith nővérrel gyakorolnék, lebukok pengéje alá, közel kerülök hozzá,
kartá­volságba, aztán tőrömet torkába döföm. Még nem ért földet teste, amikor egy másik
katona felé fordulok. De ez az imént tanúja volt annak, amit tettem, leengedi pengéjét, hogy
kivédjen még egy ilyen támadást. Ezért megfordítom késemet, a hegyé-nél fogom meg és
felé hajítom. A szemgolyót szeli át a penge, a katona térdre zuhan.
Két másik katona közeledik, megfordulok, szembeszállók velük. Lelassul az idő, ahogy kés
hegyéről sűrű vér cseppen. Kicselezem őket, kitérek csapásuk elől, de egyetlen mozdulatot
sem tervezek tudatosan. Mintha testemet kitöltené valami, ami oly hűvös és sötét és
tévedhetetlen, mint az árnyék. Ez vagyok én, teljes valómban. Zabolátlan, nyers erő; és
földöntúli kegye-lem tölt el, amely kimondhatatlan örömmel áramlik bennem.
Szemem sarkából látom, hogy a harci láz teljesen eluralko-dott Rémlovagon, és úgy vágja át
magát a rárontó őrök csapa­tán, ahogy az eke halad a szántón. Hiszen istenek ivadékai
va-gyunk, szenvedéssel teli múltunk megedzett minket, és emellettistenünk emberi ésszel
elképzelhetetlen tehetséggel is megaján-dékozott minket.
Nem tudom, mennyi ideig harcolunk, de lassan, mintha valami mély kút aljzatáról húznának
fel, észlelem, mi van kö-rülöttem. Most, hogy abbahagytam a harcot, olyan üresnek érzem
magam, mint egy levetett kesztyű. D ’Albret emberei­nek több mint fele holtan fekszik
lábunknál. Másik fele azon-ban a visszavonulásnak nem adja jelét. Sőt, ketten erősítésért
mentek.
Nincs több tőröm, lehajolok, a padlón heverő egyik holt ka­tona kardját veszem el, aztán Sir
Waroch felé fordulok. Nehe-zen lélegzik.
Tekintete már fele olyan harcias, mint volt. Ajka mozdul, szólni akar, de robbanás rázza meg
az épületet; a föld remeg a lábunk alatt. Mintha tucatnyi ágyút sütöttek volna el egyszerre.
Rémlovag megragadja a karomat, az ajtó felé vonszol.
- Mi volt az? - kérdem.
- Lazare és a szénégetői.
- Itt?
- Úgy gondolta, szükségünk lehet valami figyelemeltere-lésre. Úgy gondoltuk, nem szükséges
a hercegnő saját fegyvereit az ellenség kezében hagyni, hogy ellene használják.
Ekkor újabb robbanás hallatszik.
- És a lányok?
- Brigantia kolostorában vannak. Az apátasszony megesküdött, hogy nem adja ki őket
senkinek, csak neked vagy nekem, vagy a hercegnő közvetlen parancsára.
Mire a katonák magukhoz térnek a döbbenettől, és újra tá­madásra csoportosulnak, azt
látják, hogy Sir Waroch és én az ajtó felé tartunk.
Futásnak eredünk.
A palota főbejáratánál szolgák kis csoportja les ki az ajtón; összesúgnak, de nem mozdulnak,
hogy megállítsanak minket.
Odakint az udvaron hunyorgok a ragyogó napfényben. Ka-tonák állnak és figyelnek;
próbálják meghatározni, honnan jön a támadás; nem fogják fel, hogy saját tüzérségük
eszközei és készletei semmisültek meg. Zavart tanácstalanságukat kihasz-nálva Sir Waroch a
keleti kapu felé indul. Nem akarunk azon-ban több figyelmet magunkra vonni, ezért futás
helyett inkább csak gyors léptekkel haladunk. Ám Sir Waroch egy fejjel maga-sabb a legtöbb
férfinál, én pedig vérvörös ruhában vagyok; nem telik bele sok idő és észrevesznek. Ráadásul
d’Albrct emberei; pontosan tudják, milyen büntetés vár rájuk, ha nem sikerül megállítaniuk
minket. Az ismeretlen támadók helyett rögtön felénk fordul figyelmük, és a kapu felé
mozdulnak, hogy elzár­ják menekiilőutunkat.
Sir Waroch egy pillanatra sem torpan meg, csak irányt vált, és a bástyaoromzatra vezető
lépcső felé fut. Nem tudom, mit terve­zett, de vakon követem. Ekkor újabb kiáltás hangzik
mögöttünk.
Hátrapillantok és látom, hogy az íjászokat riadóztatták, és sorba rendeződnek az udvar
közepén.
Szerencsére a lépcsőt kőív takarja, amely némi védelmet je­lent, és mivel a lépcső keskeny, a
katonák kénytelenek lesznek kettesével felfelé nyomakodni, ami felettébb lassítja az
üldözést.
Ám amikor felérünk az oromzatra, gyorsan észlelem, hogy nincs hová mennünk. Kérdőn
pillantok Rémlovagra, aki egy szót sem szól, csak fut tovább, míg a legtávolabbi toronyhoz
nem érünk, amely a folyó fölött magasodik.
Újabb kiáltás hallatszik lentről; lenézek, és azt látom, hogy az íjászok felajzzák íjaikat. Sir
Waroch megáll, felém fordul.
- Le kell ugranunk.
Lenézek az alant hömpölygő, megáradt folyóra.
- Ha leugrunk, meghalunk.
- Rajtam van a jel?
Homlokára pillantva megnyugvással látom, hogy nincs rajta sötét folt.
- Nincs - felelem csodálkozva.
- Akkor sikerülni fog. Bízz bennem.
Amint kezét nyújtja, három nyílvessző suhan el mellettünk.
Üldözőink lépteit egyre hangosabban halljuk, ahogy a lép­csőn rohannak felfelé. Hamarosan
felérnek a párkányzatra, és olyan közel lesznek hozzánk, hogy nyílvesszőjük nem téveszt célt.
Megragadom Sir Waroch kinyújtott kezét. Boldog mosoly jelenik meg arcán, szinte szép.
Ajkához emeli kezemet, meg-csókolja.
- Ne engedd el. És erősen rugaszkodj el, jó messze legyünk a faltól.
Bólintok. Aztán néhány lépést hátrálunk a peremtől. Mély levegőt veszünk, megtöltjük
tüdőnket. Kiáltás hallatszik, amint az egyik katona a mellvédhez ér. íjász. Célozni készül.
Nekifutunk, és elrugaszkodunk.
A fal távol, gyorsan siklik felfelé, és repülünk. Nem engedjük el egymást, de kapálózunk, és
szabad kezünket forgatjuk, ahogy a szélmalom lapátját forgatja a szél; így próbálunk a sekély
víz­től a lehető legmesszebb kerülni. Sir Waroch mániákusan mo-solyog, mintha puszta
akarata életben tarthatna minket.
Aztán hideget érzek, kemény ütés koccantja össze fogaimat, és a levegő bugyborékolva száll
kifelé tüdőmből, ahogy a víz összecsap a fejem fölött.
A fagyos víz lehúz a homályos mélységébe. Sötét van, nem lá-tok, nem tudom, merre van
felfelé. Eszembe jutnak a történe-tek, amelyeket kicsi koromtól hallottam arról, hogy Szent
Mer egyre mélyebbre csábítja a tengerészeket birodalmába, egészen addig, míg nem
találnak vissza.
Ez nem a tenger, hanem folyó.
Próbálok a felszínre kapálózni, de nehéz ruhámat már át-itatta a víz, ólomnehéz lett; úgy húz
lefelé, mintha horgonyt kötöttem volna magamra. Ám így is erősen küzdők, hogy a fel­színre
kerüljek és szabadon ússzak. A víz sötét, homályos, sze­mem előtt buborékok kavarognak,
mint hópelyhek viharban. És még mindig lefelé húz valami. Lerúgom cipőmet, szoknyám
zsinórjával bajlódom, le akarom vetni, de a zsinór nedves, ke-zem ügyetlen, és bármennyire
próbálom, nem tudom kibontani a szoros, átnedvesedett csomót. Tüdőm ég az igyekezettől,
hogy ne lélegezzek, de nem tudom, mennyi ideig tudom még vissza­tartani a levegőt. Fekete
pontok táncolnak szemem előtt.
Legalább attól a sorstól megmenekültem, amit d’Albret szánt nekem. És megmenekültem
embereinek vad bosszújától is. Abban a tudatban halok meg, hogy Charlotte és Louise
biz­tonságban van, és d’Albret többé nem árthat senkinek.
Talpam a folyó lágy, iszapos fenekére ér, és még mindig túl makacs vagyok; nem nyitom meg
tüdőmet; tudom, hogy nem a vágyott levegő áramlana be, hanem víz.
Tüdőm már majdnem görcsbe rándult, már kis híján enge­dek az erőnek, és izmaim
mozdulnak, hogy belélegezzem, ha más nincs, a vizet, amikor jeges kéz ragad meg. Először
szívemaz örömtől dobban, mert azt hiszem, hogy Sir Waroch az, de túl hideg ahhoz, hogy
emberi kéz lehessen. Vajon apám jött el értem, hogy hazavezessen?
De nem számít. Kapálózom és küzdők; hagyom, hogy a kéz a felszín felé húzzon, segítek neki,
remélve, hogy felérünk, mi­előtt tüdőm megadná magát. De fázom, nagyon fázom. Kezem
már nem engedelmeskedik akaratomnak, kicsúszik a kézből.
Egy pillanatig lebegek, aztán újra süllyedni kezdek... aztán egy kéz - melegebb kéz - megragad
és húz, és én teljes erőmből kapálózok, hogy a felszínre jussak.
Fel, fel, felfelé. Húz. Már biztos vagyok abban, hogy tüdőm kifakad, végre hangos
loccsanással áttörünk a víz felszínén. Nagy kortyokban nyelem a levegőt, és a vizet taposom.
Oldalra nézek és látom, hogy Sir Waroch ugyanezt teszi, de ő nehezeb­ben kap levegőt, mert
folyamatosan mosolyog. Amikor végre sikerül egyenletesen lélegeznünk, lenyúl és levágja a
szalagokat, amelyek súlyos szoknyámat tartják, és a vérvörös ruhadarab las-san elmerül a
folyóban. Aztán megfordulunk és úszni kezdünk; hagyjuk, hogy az erős áramlat elragadjon
minket, messzire vi-gyen a vártól.
Azokra gondolok, akiket szerettem és elvesztettem, és tu-dom, hogy végre nyugalomra
találtak. Én pedig... előttem van az egész élet, és most először érzem úgy, hogy életemet
nem a félelem és sötétség tölti lei, hanem szerelem és a jövő ígérete.
És Sir Waroch. Önkéntelenül elmosolyodok. Végre becsülni tudom a gondviselő istenek
tréfáját, nevetését.
Míg a Gyilkos kegyelem történelmi környezetben játszódott, Sybella története
személyesebb, csak érintőlegesen foglalkozik a kor politikai eseményeivel. Ezért ebben a
könyvben egy kicsit szabadabb kezet adtam magamnak.
Ahogy a Gyilkos kegyelem történetében, ebben is sok szereplő történelmi alak, és a
történelmi eseményeket nagy vonalakban úgy ábrázoltam, hogy azok a korabeli valóságnak
megfelelnek. A hercegnő valóban Rennes városába vonult vissza a tanáccsal, és a franciák
megszállták Bretagne határvidékét, és számos bre-ton várost elfoglaltak.
A legnagyobb írói szabadságot abban engedtem meg ma-gamnak, hogy nagyon
összesűrítettem az időt. Bár e történet­ben említett valós események jó része 1489-ben
történt, utána hosszabb, mintegy másfél éves szünet következett, amikor nem történt
semmi lényeges a politikában. A franciák városokat fog-laltak el, amelyeket a bretonok
maguknak követeltek. Követek találkoztak és tanácskoztak a politikai protokoll betartásával;
ettől azonban elég száraz lett volna a történet. Annc számos helyre ellátogatott országában,
népét látogatta, miközben a franciák továbbra is Bretagne határai mentén ólálkodtak;
alkal­mat és lehetőséget kerestek, hogy betörjenek az országba. Anne 1490 végén ment
feleségül a német-római császárhoz; az eskü­vőt követek útján, a császár távollétében
tartották; ezzel megszegték a vergers -i egyezményt. így tulajdonképpen egy évbe sűrítettem
1490 és 1491 eseményeit, hogy könnyebb legyen összeszőnöm a történet fonalait.
A legsúlyosabban talán Anne legkitartóbb kérője, Alain d’Albret gróf esetében tértem el a
valóságtól. Tény, hogy ötvenes éveiben járt; termetes és bősz megjelenésű, nyers modorú
férfi volt. Anne nevelőnője, Madame Dinan valóban az ő féltestvérevolt, és folyton arra
próbálta édesgetni a fiatal hercegnőt, hogy menjen a grófhoz feleségül. Mindezt a korabeli
krónikákból vettem. Az is történelmi tény, hogy Anne annyira undorodott tőle, hogy
dekrétumot bocsátott ki, miszerint nem hajlandó fe-leségül menni hozzá, függetlenül attól,
hogy milyen dokumen-tumot írattak alá vele gyermekként. Az ragadta meg képzele-temet,
hogy valaki, aki annyira elkötelezett országa iránt, ilyen erős személyes ellenszenvet fejez ki
hivatalos iratban.
Ehhez jött a Bretagne legendái iránti érdeklődésem és ku­tatásom; a Kékszakáll típusú
történetek közül kettő is innen ered. Az egyik történet szereplője Átkozott Conomor, a
má-siké Gilles de Rais. Amikor Sybella először megjelent a Gyilkos kegyelem történetében, és
olyan megtört, olyan elgyötört volt, tudtam, hogy biztosan valami szörnyű trauma érte; így
álltak össze az elemek, és ez a történet lett belőlük.
Az 1491 végén történt események után d’Albret gróf mintha eltűnt volna a történeti
évkönyvekből; csak haláláról emlékez­nek meg, 1528-ban. Álékor már nyolcvan éves is
elmúlhatott, ami abban az időben rendkívül magas kornak számított.
D’Albret gróf legidősebb fia, Jean d’Albret Navarra királya lett; lánya, Charlotte d’Albret
pedig Cesare Borgia felesége.