FORDÍTOTTA

NAGY NÓRA
 Jayne Ann Krentz: Dawn in Eclipse Bay
Jove Books, New York, 2001

Copyright © 2001 by Jayne Ann Krentz

Hungarian translation © Nagy Nóra, 2012

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

Bízz bennem
Csiszolatlan gyémánt
Féktelen vágyak
Fény vagy árnyék
FényVarázs
Ha leszáll az éj
Holdfénypart
Holtomiglan, holtodiglan
Igaz vagy hamis
Misztikus szerelem
Most vagy soha
Örökkön-örökké
Reménysugár
Titkos tehetségek
Tökéletes társak
Tűz és víz
Viharos szenvedély
Zabolátlan szívek
Kedves Olvasó!

Isten hozta újra Holdfényparton, ahol a Harte-Madison-

viszály kihunytnak vélt tüze szikrát vet, és látványos
tűzijátékkal kecsegtet. Lillian Harte sikeresen irányította
házasságközvetítő ügynökségét, de utolsó ügyfelével
sehogy sem boldogul. Természetesen bárki előre
megmondhatta volna a városban, hogy Gabe Madison
számára soha nem fog tökéletes párt találni.

Rossz nyelvek sok mindent pletykálnak, és sem a Harte,

sem a Madison család tagjai nem állják meg, hogy be ne
avatkozzanak a robbanással fenyegető helyzetbe. Igaz,
nyílt titok, hogy ha szerelemről van szó, a Harte-ok és
Madisonok mindig is a rögös utat járták.

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem

azon olvasóim leveleit, akik megírták, hogy élvezték a
trilógia első kötetét. Azoknak, akik csak most
kapcsolódnak be, üzenem: ne aggódjanak, mindegyik
történet megáll a maga lábán. Kisvárosban vagyunk…
nem fognak eltévedni.

Üdvözlettel:

Jayne
Donnak és Joannek ajánlom – boldogan éljetek, míg meg
nem haltok
 1

– Kirúgsz? Engem? – állt meg Gabe Madison a szőnyeg

közepén. Markáns vonásain hitetlenkedés és felháborodás
látszott. – Nem rúghatsz ki. Ügyfél vagyok. Ügyfeleket nem
szokás kirúgni.
– Nálam szokás. – Lillian Harte egyenes háttal ült
patinás, múzeumba illő íróasztala mögött, ujjait mereven
összekulcsolta a sima üveglapon. Minden erőfeszítésére
szüksége volt, hogy megőrizze a nyugalmát. – Jó néhány
hónapja mást sem teszek.
– Kirúgni alkalmazottakat szoktak, nem ügyfeleket. Mi
nem jut eszedbe? Ha jól sejtem, azért vagy itt, hogy társat
keress az ügyfeleidnek – mutatott körbe Gabe a drága
berendezésen és az ablak mögött felsejlő portlandi
felhőkarcolókon. – És ehhez ügyfelekre van szükséged.
Akiket nemhogy nem rúgsz ki, hanem inkább magadhoz
édesgetsz.
– Némelyik ügyfélnél több a kár, mint a haszon.
A férfi fenyegetőleg összehúzta zöld szemét. – És
szerinted én közéjük tartozom?
– Attól tartok, igen. – Lillian szétnyitotta a két kezét, és
hátradőlt a székén. – Nézd, őszintén sajnálom.
– Persze. Látom. – A férfi mosolya hűvös volt.
– Tévedés volt az egész, Gabe. Már akkor mondtam,
amikor rábeszéltél, hogy kössek szerződést veled a Minden
Stimmel nevében. Mondtam, hogy valószínűleg nem fog
működni. Te mégis ragaszkodtál hozzá, hogy
nyilvántartásba vegyelek.
Ami nem volt meglepetés, gondolta Lillian. Mi mást
lehet várni egy olyan férfitól, aki átkos családi örökségét
egészen biztosan nem azzal küzdötte le, hogy beletörődött a
nemleges válaszba, amikor létrehozta a Madison
Kereskedőház néven azóta is sikeresen működő befektetési
mamutvállalatát. Csak egy Harte, például ő fogta fel egy
ilyen teljesítmény értékét. Csak egy Harte tudhatta, mennyi
mindenen kellett keresztülmennie Gabe-nek, míg három
nemzedék kudarca után megalkothatta a maga mesterművét.
Lillian apja úgy tartotta, hogy Gabe a sikerét az
önfegyelemnek, ennek a Madisonoknál rendkívül ritka
erénynek köszönhette. Ám e néhány hét alatt, míg Gabe a
Minden Stimmel ügyfele volt, Lillian úgy érezte, hogy Gabe
megtanulta lehűteni köztudottan forró Madison-vérét. Soha
nem látott kíméletlenséggel uralkodott magán, olyannyira,
hogy Lillian szerint jó néhány teljességgel normális emberi
érzést is kiölt magából. Gabe-en látszott, hogy megtiltja
magának az erős érzelmeket. Lillian biztosra vette, hogy
sokkal nagyobb árat fizetett a győzelemért, mint bárki
sejthette.
Gabe viszonylag könnyen elmosolyodott, de nevetni
nem nevetett. Mint aki nem tudja, hogyan érezze jól magát.
Lillian bosszúsnak látta már, bosszús volt most is, de azt
nem látta, hogy kikelt volna magából. Női megérzése azt
súgta, hogy Gabe vonzódik a szebbik nemhez, de bizonyára
soha nem engedte meg magának, hogy átlépje a fizikai
kielégülés és az őrületbe hajló szenvedély határát. Lillian le
merte volna fogadni, hogy Gabe Madison soha nem engedte
meg magának, hogy vállalja a szerelem kockázatát.
És azt várja tőle, hogy feleséget találjon neki? Erre
semmi esély.
 – Részemről nem volt tévedés – mondta Gabe. –
Pontosan tudtam, mire készülök és mit várok, amikor
aláírtam a szerződést. Te hibáztál. Ötször.
– Az már önmagában jelez valamit mindkettőnk
számára, hogy mind az öt randevúd balul ütött ki – mondta
Lillian békítőleg.
– Nekem biztosan jelez valamit. Egészen pontosan azt,
hogy ötször melléfogtál.
Lillian előre tudta, hogy nem lesz könnyű ez a
beszélgetés, de arra nem számított, hogy a férfi ennyire köti
az ebet a karóhoz. Végtére is egyértelműen kiderült, hogy
nem jött be a terve. A józan ész azt sugallná, hogy az ügyfél
ilyen helyzetben beérje pénze visszatérítésével.
Gabe azonban eltökélte, hogy nem hullik ki az ügyfelek
rostáján, és Lillian kezdte kissé kényelmetlenül érezni
magát. Későn jutott eszébe, hogy Gabe megszokta, hogy
küzd a céljáért; ismerte annyira, hogy tudja, harc nélkül
nem adja fel.
Lillian az asztalára könyökölt; két ujja között egy tollat
egyensúlyozott, hogy időt nyerjen érvei
felsorakoztatásához. Soha semmi nem egyszerű egy
Madison és egy Harte között, emlékeztette magát. A két
család ifjabb sarjai szívesen tettek úgy, mintha őket már
egyáltalán nem érintené a nagyapáik közötti
ellenségeskedés, mely sok évvel ezelőtt tönkretette virágzó
vállalkozásukat. Csakhogy tévedtek. Az akkori csörték
három nemzedékkel később is visszhangot vetettek, és Gabe
volt az élő bizonyíték arra, hogy a múlt még mindig kísért.
– Úgy érzem, én teljesítettem a szerződésben vállalt
kötelezettségeimet – mondta Lillian. – Öt randevút hoztam
össze neked három hét alatt.
– Nagy ügy. Öt randevú, amikor én hatra fizettem be.
– Mind az öt alkalommal panaszkodtál. Nézetem szerint
egy hatodik lehetőség csak időpocsékolás lenne mindhárom
fél számára.
 – Arról az öt elfuserált találkáról te tehetsz. – A férfi
állkapcsa megfeszült. – Vagy a számítógépes programod.
De mindegy is, a lényeg, hogy a jelöltek nem illettek
hozzám.
– Valóban? – Lillian jól begyakorolt félmosolyt
villantott a férfira. – Nem fér a fejembe, hogy miért ne
lettek volna tökéletes jelöltek. A számítógépes elemzés
szerint a nők, akikkel összehoztalak, több mint nyolcvanöt
százalékban megfeleltek az elvárásaidnak.
– Csak nyolcvanöt százalékban? Akkor itt van a kutya
elásva. – Gabe kedvetlenül elvigyorodott. – A helyzet az,
hogy sem te, sem a számítógéped nem végzitek jól a
dolgotokat. Egyetlen százszázalékos jelöltet sem találtatok
nekem.
– Ébredj fel, Gabe. – Lillian két ujjának precízen
kiszámított mozdulatával letette a tollat. – Száz százalékig
tökéletes összeillés nem létezik. Én számítógépes
programmal dolgozom, nem varázspálcával.
– Jó, akkor legyen kilencvenöt. – A férfi szétnyitotta a
tenyerét. – Velem lehet alkudni. Rugalmas vagyok.
– Rugalmas? Te? – Lillian néhány másodpercig
értetlenül bámult a férfira, majd lenyelte a készülő nevetést.
– Meg ne sértődj, de körülbelül annyira vagy rugalmas,
mint egy acélrúd.
És éppannyira kemény is, tette hozzá gondolatban. A
munkaruhája: a drága acélszürke öltöny, a szénfekete ing,
az ezüst-ónix árnyalatú mandzsettagombok, az ezüstfekete
csíkos nyakkendő szinte már legendává lettek az észak-
nyugati üzleti életben, mely a lezserebb stílus felé tartott.
Az ódivatúan elegáns külső azonban kevésnek bizonyult az
erős tűzön edzett vasakarat álcázására.
E vasakarat az első pillantásra szembeötlött; legalábbis
Lillian számára nyilvánvaló volt. Benne volt a férfi
ragadozóra emlékeztető, ösztönösen kecses mozgásában.
Benne abban, ahogy tartotta magát, és benne volt hűvös,
távoli, óvatosságot tükröző nézésében: mindig résen állt,
akkor is, ha szemlátomást ellazította magát. E férfi minden
porcikájából koncentráció sugárzott, mégpedig olyan
erővel, hogy láthatatlan aurát vont köré. E férfi semmit nem
tett hirtelen fellángolásból; az önuralom mestere volt.
Leginkább az aggasztotta, ismerte el magában Lillian,
hogy Gabe erőteljesen hat rá; mondhatni, lenyűgözi.
Lillian voltaképpen egész életében ismerte Gabe-et. A
férfi az oregoni tengerparti kisvárosból, Holdfénypartról
származott, ahol a Harte-ok családi nyaralója is volt. Fiatal
lány korában időről időre összefutottak a kisvárosban –
csakhogy a fiú Madison volt, és mindenki tudta, hogy a
Madison család férfi tagjai nehéz esetek. Rendes lányoknak
sok mindent elnéztek, de egy Madisonnal akkor sem
randizhattak. Ez áthághatatlan akadályt jelentett a bonyolult
családi örökségből és abból kifolyólag, hogy a férfi öt évvel
idősebb volt nála. A fal csak akkor omlott le, amikor Lillian
húga, Hannah néhány hónappal ezelőtt egybekelt Gabe
öccsével, Rafe-fel. Az esemény megdöbbentette,
egyszersmind megörvendeztette az itt élőket, akik rögtön
találgatásokba bonyolódtak, hogy ezzel vajon véget ér-e a
Harte-Madison család hírhedt viszálya. A válasz még
váratott magára.
Lilliant felzaklatta és önmaga számára is érthetetlenül
nyugtalanította, amikor Gabe beállított az irodába, de azzal
vigasztalódott, hogy hamarosan túlteszi magát rajta. Ám
amikor a férfi néhány héttel később ismét felbukkant, el
kellett ismernie magában, hogy voltaképpen várt rá. Maga
sem tudta, miért, de hideg zuhanyként érte, amikor Gabe
kijelentette, hogy üzleti ügyben jött: kizárólag mint ügyfél
érdeklődött.
Lillian ennek ellenére nem tagadott meg magától egy-két
érdekes ábrándot.
Természetesen megkérte Gabe-et, hogy töltse ki a hosszú
kérdőívet, hogy az információkat betáplálhassa a
számítógépébe. Lillian ekkor fogta fel, hogy a férfi
mennyire reménytelen eset. Művészlelkek kíméljenek.
Vélhetőleg ez volt a kevés őszinte válaszok egyike.
– Nem én tehetek róla, hogy zsinórban öt alkalmatlan
jelölttel hoztál össze – mondta Gabe.
– Öt kitűnő jelölttel hoztalak össze. – Lillian fölemelte
egyik öklét. – Mind az öt rendelkezik felsőfokú
végzettséggel – nyitotta ki a hüvelykujját. – Mindegyik
belül volt a megadott életkoron – pattant fel a mutatóujja. –
Mind az öten sikeresek és anyagilag függetlenek – nyílt ki
a középső ujj. – Egyiküknek sem volt kifogása az ellen,
hogy reprezentáljon melletted az üzletfeleid szórakoztatása
alkalmával – ugrott elő a gyűrűsujj. – Végül, a kérésednek
megfelelően, nem nevezheted egyiket sem művészléleknek.
– Mind az öten félreérthetetlen érdeklődést mutattak a
vagyoni helyzetem iránt.
– Miért ne mutattak volna? Te is egyértelműen
érdeklődtél az ő anyagi helyzetük iránt. Nem túlzás azt
állítani, hogy ügyet csináltál belőle. Kifejezetten jól szituált
hölgyet kerestél.
– De csak azért, mert nem akarom, hogy a leendő
feleségem a pénzemért jöjjön hozzám. – Gabe sarkon
fordult, és fel-alá járkált a helyiségben. – És még valami:
mind az öt megsértődött, amikor említettem, hogy
ragaszkodom a házassági vagyonjogi szerződéshez.
– Az ég szerelmére, minek hoztál föl ilyesmit rögtön az
első randevún?
A férfi mintha nem is hallotta volna a kérdést. –
Ráadásul mind az öt nő hosszú dél-franciaországi
üdülésekről és hawaii nyaralóról beszélt. En nem szoktam
egy hónap szabadságot kivenni.
– Szoktál egyáltalán szabadságra menni?
– Vállalatot vezetek, az isten áldjon meg.
– Huh. – Hát akkor a nyaralás sztornó. Tényleg jó fej.
De Lillian megállta, hogy a véleményének hangot adjon.
 – Még valami – fordult vissza a férfi. – Mind az öt nő
mellett az volt az érzésem, hogy rengeteg pénzt és nem
utolsósorban figyelmet kellene fordítanom rá.
– Miért, magadra nem kell?
Gabe őszintén meglepődött, hogy valakinek ilyesmi
egyáltalán eszébe juthat. – Hát persze hogy nem. Mint az
imént is mondtam, én rendkívül rugalmas vagyok.
Lillian hirtelen előredőlt. – Ide figyelj, Gabe. Mind az öt
nő, akivel összehoztalak, azt állította, hogy az első fél óra
múltán látszott rajtad, hogy unod magad és
türelmetlenkedsz.
A férfi megvonta a vállát. – Körülbelül ennyi idő alatt
derült ki, hogy ismét alkalmatlan feleségjelölttel hoztál
össze.
– Muszáj volt lopva az órádra pillantani, még mielőtt az
előételt kihozták?
– Nem lopva pillantottam az órámra, de alkalmasint
megnéztem, mennyi az idő. Na és? Az idő pénz.
– Továbbá abban is egyetértett mind az öt nő, hogy a
romantika szó hiányzik a szótáradból.
– Ezek a találkozások nem a romantikáról szóltak. –
Gabe undorodva a levegőbe csapott. – En üzleti
tárgyalásnak fogtam fel őket.
– Üzleti tárgyalásnak – ismételte Lillian tárgyilagosan. –
Furcsamód azonban a másik fél nem így állt hozzá.
– Feleséget keresek, nem barátnőt.
– Értem. – Lillian finoman megköszörülte a torkát. –
Mind az öt nő azt mondta, hogy amikor nagy nehezen
megindult a beszélgetés közöttetek, azonnal zsákutcába
torkollott, mert te láthatóan a fejedbe vetted, hogy a
pénzedért mennének hozzád.
– Te se gondolnál másra, ha mindenki, akivel
randevúzol, megkérdezné, hogy mennyit fektettél
részvényekbe, mennyit kötvényekbe és ingatlanba. – Gabe
elgondolkodva hallgatott. – Lehet, hogy fel kellett volna
bérelnem egy alteregót ezekre a randevúkra – szólalt meg
kisvártatva.
– Na persze. Valóban úgy a legcélszerűbb elkezdeni egy
tartós kapcsolatot, hogy másnak adod ki magad. Csak hogy
tudd, nemegyszer randevúztam olyan férfiakkal, akik
számomra kellemetlenül érdeklődtek az anyagi helyzetem
iránt. Ne felejtsd el, hogy Harte-nak hívnak.
– Persze. Tényleg. Harte Vállalatok.
– Pontosan. Aki ismer, tudja, hogy a bátyám, a húgom és
én szép kis részesedést öröklünk a családi vállalkozásból.
Ráadásul a Minden Stimmel sem megy rosszul.
A férfi körbenézett az elegánsan berendezett irodában. –
Hallottam, hogy nem akárkik az ügyfeleid. És nem is
akármilyen díjat számolsz fel a szolgáltatásodért.
– Egyszóval az anyagi hátterem meglehetősen
kívánatosnak tűnt egy bizonyos férfitípus számára –
mosolygott hűvösen Lillian a férfira. – De attól még nem
általánosítok. Nem hiszem azt, hogy minden fickónak, aki
randira hív, a pénzem kell, és nem én.
– Jó neked – motyogta Gabe. – De egy kicsit naiv vagy,
nem gondolod?
Lillian alig állta meg, hogy ne csikorgassa a fogát. –
Nem vagyok naiv.
A férfi vállat vont, és az ablakhoz lépett; kitekintett a
Willamette folyó parti eső áztatta városrészre. Lillian
követte a tekintetét; látta, hogy a fények lassan kigyúlnak.
Tél vége volt, gyorsan sötétedett. Itt északnyugaton ez volt
a hosszú, végtelen nyári napok ára: a rövid délutánok
nyújtották be a számlát.
– Jó, lehet, hogy a Madison Kereskedőház miatt van
üldözési mániám, ha nősülésről van szó – ismerte el Gabe
csendesen. – Volt már egy-két forró helyzet, amit nehezen
úsztam meg.
– Na ne mondd. Higgyem el, hogy azért nem nősültél
meg eddig, mert attól félsz, hogy a nőknek csak a pénzed
kell? – Lillian most nem is igyekezett kitörölni a kételyt a
hangjából. – Ezt nem egykönnyen veszem be. Nem voltál
mindig sikeres és gazdag, sőt. Pontosan tudom, hogy
honnan indultál, vagy te már elfelejtetted?
A férfi a sötétedő városra leereszkedő párát nézte. –
Amikor még nem volt elég pénzem, túlságosan lekötött a
Madison Kereskedőház ahhoz, hogy komoly kapcsolatot
kezdeményezzek.
– Ezt elhiszem.
Rövid ideig mindketten hallgattak.
– Nem csak óvatosságból nem nősültem meg eddig.
– Hanem?
– Nem éreztem sürgős késztetést, hogy kövessem a
családi hagyományt.
Lillian összehúzott szemmel nézett a férfira. – Pontosan
melyik hagyományra gondolsz?
– A családunk híres a zűrös kapcsolatokról és a válásról.
A házasságkötésben nem vagyunk sikeresek.
Lillian kihúzta magát a székében. – Ne haragudj, de ez
idejétmúlt kifogás. Az öcséd véget vetett ennek a Madison-
hagyománynak azzal, hogy elvette a húgomat. Rafe és
Hannah házassága tökéletes lesz.
– Nagyon magabiztosnak látszol.
– Ebben a kérdésben az is vagyok.
Gabe a válla fölött hátrapillantott a nőre; a szemében
őszinte kíváncsiság csillant. – Hogyhogy? Nem raktad őket
egymás mellé a számítógépedben. Honnan veszed ennyire
biztosra, hogy működni fog a házasságuk?
– Érezni, amikor velük vagy – válaszolta Lillian
csendesen. – Kötődnek egymáshoz. Nem hinném, hogy
bármelyikük is másra vetné a szemét, amíg megvannak
egymásnak.
– Ezt inkább érzed, igaz?
– Nevezd női megérzésnek, ha akarod.
 – A megérzés nem illik egy olyan nőhöz, aki
számítógéppel párosítja össze az embereket. Nem
gondoltam volna, hogy erősséged a megérzés.
Lillian megmerevedett. – Minden nő szereti azt hinni
magáról, hogy működnek a megérzései. – Lillian érezte,
hogy veszélyes vizekre eveznek. – Miért, te nem hiszed,
hogy működni fog a házasságuk?
– Ó, dehogynem – vetette oda Gabe mintegy mellékesen,
ami meglepte Lilliant. – Működni fog.
A férfi hangjából kicsendülő magabiztosság egy
pillanatra visszarántotta Lilliant a földre. – Hogyan? Épp az
imént vádoltál meg azzal, hogy a megérzéseimre
hagyatkozom. Mitől vagy ennyire biztos benne, hogy tartós
lesz a házasságuk?
– Nem megérzés, annyi szent.
– Hát akkor?
– Egyszerű logika. Először is nyilvánvaló, hogy Rafe
szenvedélyének célpontja Hannah. Márpedig tudod, mit
állítanak a Madisonokról.
– Semmi nem állhat egy Madison és a szenvedélye
útjába – skandálta Lillian, kihangsúlyozva minden szótagot.
– Így van. Ehhez jön még, hogy a te családod híresen
sikeres a házasság-témában. Soha nem hallottam olyan
Harte-ról, aki elvált volna. És szerintem ez jó előjel Rafe és
Hannah számára.
– Értem. – Lillian úgy döntött, hogy ideje témát váltani.
– Úgy látszik, ebben a kérdésben egyezik a véleményünk.
Akkor miért vitatkozunk?
Gabe elfordult az ablaktól, és fel-alá járkált a szobában.
– Nem vitatkozunk. Csak azt kérdeztem, hogyan lehetsz
ennyire magabiztos, ha egyszer nem tápláltad be őket a
számítógépedbe.
Lillian feszengve pillantott az asztalán fekvő laptopra.
Nem árulhatja el, hogy már hónapokkal ezelőtt rájött: nem
kizárólag a számítógépes program a társkeresésben elért
sikere záloga. Ez a felismerés azonban túlságosan kínos volt
ahhoz, hogy bárkinek említse, pláne egy Madisonnak. Neki
is épp elég feladat lesz megbirkózni vele.
Amikor Lillian ráébredt, hogy a sikeres társkeresés
érdekében legalább annyira hagyatkozik a belső
megérzéseire, mint a nem kevés józan észen alapuló
számítógépes elemzésre, egyre kínosabban érezte magát.
Végül is óriási felelősséggel tartozott minden egyes ügyfele
iránt: életük egyik legfontosabb döntésének meghozatalában
segédkezett nekik. A tévedés lehetősége minden nappal
egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállára. És bár
katasztrófa még nem történt, mostanában az a bizonytalan
érzése támadt, hogy borotvaélen egyensúlyoz.
Ideje, hogy kiszálljon, mielőtt bekövetkezik a
katasztrófa.
Lillian kész volt váltani. A társkeresés miatti aggályai is
emellett szóltak, mégsem ezért döntött úgy, hogy lehúzza a
rolót, mégpedig minél előbb.
Lillian nem repesett a boldogságtól, hogy hamarosan be
kell jelentenie szándékát a családjának. Tisztában volt vele,
hogy a Harte-ok nem fogják a keblükre ölelni. De a terve
készen volt; már csak Gabe Madison állt az ő és új hivatása
útjában. Ő volt az utolsó ügyfél a listán.
Balszerencséjére azonban úgy látszott, hogy nehezebb
lesz megszabadulni a férfitól, mint képzelte.
Gabe megállt az íróasztal előtt, félrehajtotta elegáns
szabású zakójának egyik szárnyát, és az övébe akasztotta a
hüvelykujját.
– Tisztázzuk a tisztázandókat – mondta. – Azért akarsz
kidobni, mert én Madison vagyok, te pedig Harte.
Lillian a mennyezetre emelte a tekintetét, hátha az
küldene egy kis béketűrést és kitartást. Ám mivel nem
érkezett segítség, sóhajtott egyet.
– Ennek semmi köze ehhez – mondta. – Fikarcnyit sem
érdekel a két család közötti viszálykodás. És ha érdekelne
is, akkor sem használnám ürügyként ahhoz, hogy töröljelek
a listámról éppen most, amikor az öcséd és a húgom
egybekeltek.
– Az ő házasságkötésük nem változtathatja meg a
véleményedet a Madisonokról.
– Az ég szerelmére, Gabe, a nagyapáink szították a
viszályt. Ez a régi őrület engem teljesen hidegen hagy.
– Valóban? – A férfi metszően éles mosolyt villantott a
nőre. – És komolyan képesnek tartasz a hosszú távú
kapcsolatra?
Lilliannek ennyi gúny már sok volt. Sokat nyelt azóta,
hogy Gabe beállított az irodájába, és kérte, hogy vegye fel
az ügyfelei listájára. Arról nem is beszélve, hogy szétzúzta
magántermészetű ábrándjait.
– Szerintem tökéletesen képes vagy hosszú távú
kapcsolatra – mondta Lillian. – És ahogy látom, már tart is a
kapcsolat.
– Miről beszélsz? Nincs viszonyom.
– Dehogy nincs. Nagyon is komoly, hűséget követelő,
sziklaszilárd kapcsolatod van a Madison Kereskedőházzal.
– A Madison Kereskedőház a cégem – mondta Gabe. –
Még jó, hogy hűséges vagyok hozzá. De ennek semmi köze
a nősüléshez.
– A cég a szenvedélyed, Gabe. Az egész eddigi életedet
erre tetted föl.
– Na és?
– Madison vagy. – Lillian most már végképp
elkeseredett. – És az imént világítottál rá, hogy semmi nem
állhat egy Madison és a szenvedélye közé.
– A francba, hogy mindig ide lyukadsz ki! – A férfi
kirántotta a hüvelykujját az övéből, és az íróasztalra
nyomta. – Azért van előítéleted velem szemben, mert a két
család régen összekülönbözött.
– Nem a családunk múltja jelenti a gondot. – Lillian
érezte, hogy gyűlik benne az indulat, és az a kellemetlen
gyanúja támadt, hogy el is pirult. Vélhetőleg a pirosnak nem
a legszebb árnyalatával. – Személy szerint te jelented a
gondot.
– Azért mondod ezt, mert nem feltételezed rólam, hogy a
sikeres cégem után egy feleség mellett is képes lennék
elkötelezni magam?
Lilliannek ezen el kellett gondolkoznia egy pillanatig.
– Ezt nem állítanám – válaszolta végül óvatosan. – De
azt igenis hiszem, hogy át kell gondolnod a prioritásokat, ha
azt akarod, hogy a kapcsolatod működjön.
– Nevezd meg a prioritásokat.
Lillian felsóhajtott. – Teljesen el vagy tévedve, Gabe.
– Próbálok logikus, észalapú, tudományos módon
feleséget találni. És azt hittem, hogy ha valaki, akkor te
méltányolni fogod ezt a fajta megközelítést.
– Miért? Azért, mert Harte vagyok? Mert ti, Madisonok
azt hiszitek, hogy minden Harte-nak jeges víz folyik az
ereiben vér helyett?
– Azért, mert számítógépes házasságközvetítéssel
foglalkozol. Sokan gondolják úgy, hogy a munkád a téma
hidegvérű megközelítését kívánja.
A francba. Nem fogja hagyni, hogy Gabriel Madison
fölébe kerekedjen a saját irodájában. Elvégre Harte,
márpedig egy Harte nem tűrhet effajta viselkedést egy
Madisontól.
– Az intelligens, logikus alapokra helyezett társkeresés
és a hidegvérű partnerkeresés között ég és föld a különbség
– mondta Lillian, hangsúlyozva minden szót.
– Én a hidegvérű kategóriába tartozom, igaz?
– Nézd, te töltötted ki a kérdőívet, amelyről betápláltam
az adatokat a gépembe.
Néhány pillanatig csend volt. A férfi félig lehunyt
szemhéja mögül nézett Lillianre.
– Miért, nem jól töltöttem ki a kérdőívet? – kérdezte
halkan.
 Lillian megkopogtatta a kinyomtatott lapokat. – Ennek
alapján robotot keresel, nem feleséget.
– Ez badarság. – A férfi kihúzta magát, és végigszántott
sötét haján. – Ha az idétlen programod erre a
következtetésre jutott, akkor beszerezhetnél egy
komolyabbat.
– Nem hinném, hogy a program hibája.
– Még hogy robotot? – ingatta a fejét a férfi. – Lehet,
hogy emiatt csúszott félre az az öt találka, amit szerveztél
nekem. Mert öt robottal hoztál össze. Ha jobban
meggondolom, mind az öt túl sovány volt, és nagyon is
gépiesen próbáltak belekukkantani a pénztárcámba.
– Pontosan azt kaptad, amit akartál, legalábbis a kérdőív
szerint – mondta Lillian negédesen. – Teljesen
érzelemmentes volt minden válaszod, kettőt kivéve: hogy
kerüljük az általad művészléleknek nevezett típust, és hogy
ragaszkodsz a házassági szerződéshez.
– Miért baj az, ha hiányzik a válaszokból az érzelem?
– Mindenekelőtt azért, mert így rendkívül nehéz hozzád
illő párt találni.
– Pedig azt hittem, éppen hogy megkönnyíti a dolgot, ha
kivesszük az érzelmeket a pakliból.
– Ne érts félre – mondta Lillian. – Én is hiszek abban,
hogy logikus úton helyes közelíteni a házasság témájához.
A vállalkozásomat is erre építettem. De te túlzásba viszed
az érzelemmentességet. Úgy vadászol feleségre, mintha
alkalmazottat keresnél a Madison Kereskedőház egy
megüresedett ügyintézői állására.
– Miért baj ez? – A férfi smaragdzöld tekintete
megkeményedett, a hangja még jobban lehalkult. – Csak
azért, mert Madison vagyok, ebből következően nem
tehetek semmit anélkül, hogy érzelmileg bele ne
keveredjek?
– Elég ebből. – Lillian kikapcsolta a laptopját. – Ennek
semmi köze ahhoz, hogy Madison vagy. Nem várhatod el
tőlem, hogy megtaláljam a hozzád illő párt, ha bizonyos
vonatkozásokban következetesen elrejted előlem az őszinte
érzelmeidet.
– Elrejtem az érzelmeimet?
– Igen. – Lillian lehajtotta a laptop fedelét, és asztala
egyik fiókját kihúzva elővette a válltáskáját.
– Egy pillanat. Azzal vádolsz, hogy szándékosan
árnyaltam egyes válaszaimat a kérdőíven?
– Nem. – Lillian felállt, és a vállára vette a táskát. – Nem
gondolom, hogy árnyaltad a válaszaidat. Azt gondolom,
hogy mindenben hazudtál a házassági szerződést és a
művészlelkek kérdését kivéve.
– Miért hazudtam volna azon az ostoba kérdőíven?
– Honnan tudjam? Ezt egy terapeutával kellene
megbeszélned. Ha akarod, összehozlak egy ilyen
szakemberrel. Ebben az épületben van az irodája, három
emelettel lejjebb. Dr. J. Anderson Flint a neve.
Gabe arckifejezése megkeményedett. – Nagyon gyorsan
kivágtad a nevét.
– Nyilván azért, mert épp őrá gondolok. – Lillian római
számos, olajzöld számlapú karórájára pillantott. – Éppen
hozzá igyekszem.
– Te terapeutához jársz?
– Úgy is mondhatjuk. – Lillian az íróasztala mögötti kis
szekrényhez lépett, és elővette csuklyás, bokáig érő
esőköpenyét. – Anderson kutatást végez egy könyvéhez, és
beszélgetni akar velem.
– Miért?
– Mert olyan emberekre specializálódott, akiknek…
huh… fizikálisan van problémájuk a partneri
kapcsolatukban.
– Más szóval szexuális terápiát végez?
Lillian érezte, hogy újra elvörösödik. – Igen, azt hiszem,
a szexuális terápia teszi ki a praxisának nagy részét.
 – És beszélgetni akar veled. Nos, Holdfényparton sokan
meglepődnének, ha tudnák.
– Ne legyél közönséges. – Lillian felvette a laptopját, és
egy vízhatlan tokba csúsztatta. – A Minden Stimmel
ügynökségnél nagyon magas a sikeres közvetítések aránya.
Anderson úgy gondolja, a számítógépes program a siker
kulcsa. És ennek a programnak az elvét szeretné
felhasználni a hosszú távú kapcsolatot kereső pároknak
készítendő útmutatóhoz.
– Az én esetem nem emeli a sikeres közvetítéseid
számát.
– Nem. – Lillian felvette a laptopot, és megkerülte az
asztalát. – Elismerem, hogy te a kudarcaimat gyarapítottad.
A legtöbb ügyfelem azonban elégedett a Minden Stimmel
szolgáltatásaival.
És addig akarok kiszállni, amíg így éreznek, gondolta
Lillian az ajtó felé menet.
Gabe levette a viharkabátját a fogasról. – Az én
véleményem akkor is az, hogy hibás a programod.
– Mostanáig ezt fejtegetted. – Lillian kinyitotta az ajtót.
– Éppen ezért felmentelek a Minden Stimmel ügynökséggel
kötött szerződésed alól.
– Te nem felmentesz, hanem kirúgsz.
– Értsd, ahogy akarod. – Lillian lekapcsolta a villanyt,
alvilági sötétséget bocsátva a helyiségre.
– Mi az ördög? Várj egy kicsit, a francba. – Gabe
felkapta a monogrammal díszített bőr aktatáskát a fogas
alól. – Nem zárhatod rám csak úgy az ajtót.
– Nem rád zárom, hanem bezárom az irodámat. – Lillian
kilépett a folyosóra, és célzatosan csörgette a
kulcscsomóját. – Mondtam, hogy dr. Flint vár.
Gabe magára vette a viharkabátját, de nem gombolta be.
– Nagyon igyekszel, nehogy lekésd az időpontodat azzal a
szexológussal. Még mindig nehezemre esik elhinni.
 – Nincs időpontom, csak beugrom hozzá. Fontos
mondandóm van, nem mintha ez rád tartozna. Továbbá
egyáltalán nem tetszik a gúnyos hangvételed. Jobb, ha tőlem
tudod, hogy Anderson nagyon érti a szakmáját.
– Valóban? Profi szexuálterapeuta. – Gabe kilépett a
folyosóra. – Akkor illene némi tiszteletet mutatnom.
Állítólag ez a legősibb mesterség. Nem, várj csak, lehet,
hogy keverem valamivel.
Lillian nem méltatta válaszra. Gyors mozdulattal bezárta
az ajtót, és a táskájába tette a kulcsot. Sarkon perdült, indult
a liftek felé.
Gabe lépést tartott vele. – Szeretnélek emlékeztetni,
hogy még tartozol nekem egy lehetőséggel.
– Tessék?
– Csak öt nővel találkoztam. A szerződésben hat randevú
szerepelt.
– Ne aggódj, visszakapod a befizetett összeg egyhatodát.
– Nem a pénz kell, hanem a hatodik lehetőség.
– Jobban jársz, ha a pénzt viszed. – Lillian megállt a
liftek előtt, és megnyomta a hívógombot. – Így legalább
kapsz valamit.
Gabe a falra tapasztotta a kezét a nő feje mellé, közel
hajolt hozzá, és fenyegetően lehalkította a hangját, hogy
Lillian háta lúdbőrzött.
– Azt hadd döntsem el én – mondta Gabe célzatosan. –
Feltételezem, hogy nem örülnél egy pernek.
Lillian a férfi felé fordult; meglepetten vette észre, hogy
milyen közel van hozzá.
– Zsarolsz? – kérdezte.
– Csak kilátásba helyeztem egy lehetőséget.
Lillian hűvös mosolyt villantott a férfira. – Már látom is
az újságok címlapját. A Madison Kereskedőház ügyvezető
igazgatója perrel fenyegeti a házasságközvetítő ügynökséget
egy randevú elmaradása miatt. Ez finoman szólva is
nevetséges.
 – Tartozol nekem azzal a találkával.
– Ugyan már, Gabe. Mindketten tudjuk, hogy nem
indítasz pert ellenem. A sajtó lejáratna, és ez nem hiányzik
neked. Gondold meg, mennyit veszítene a céged az
imázsából.
Gabe hallgatott; úgy nézett a nőre, ahogy a római
gladiátorok méricskélhették egymást az összecsapás előtt. A
lift ajtaja halk sziszegéssel kinyílt. Lillian gyorsan
megfordult, és beszállt.
Gabe belépett mögötte.
Lillian megnyomta Anderson emeletének számát, majd a
földszintet is, noha nem mert reménykedni benne, hogy
Gabe elérti a célzást, és a liftben marad, miután ő kiszállt.
Lillian a műszerfalra szegezte a tekintetét, majd nézte,
ahogy az ajtó bezárul. Érezte Gabe jelenlétét a háta mögött;
a férfi betöltötte a szűk helyet, elszívta előle az oxigént,
hogy ő alig kapott levegőt.
– Ismerd el – mondta Lillian, amikor nem bírta tovább a
hallgatást. – Hazudtál a kérdőíven.
– Ennek semmi köze a kérdőívhez. Tartozol egy
randevúval.
– Nem az igazat írtad, hanem azt, amit szeretnél annak
hinni.
A férfi szemöldöke megrándult. – Van különbség?
– Ég és föld a legtöbb esetben.
A liftajtó kinyílt; Lillian gyorsan kilépett.
Gabe kicsusszant mögötte. Ennyit arról, hogy talán bent
marad, és lemegy a földszintre.
– Mégis mit képzelsz? – reccsent Lillian a férfira. –
Mondtam, hogy Flint doktorhoz megyek.
– Megvárom, amíg végzel.
– Azt nem teheted.
– Miért nem? Nincs várószobája?
– Ezt már tényleg nem hiszem el.
 – Nem megyek el addig, amíg meg nem ígéred a hatodik
randevút.
– Majd beszélünk róla. Hívj fel holnap.
– Még ma fogunk beszélni róla.
– Ezt visszautasítom. Már tényleg agresszív vagy.
– Egy ujjal sem értem hozzád.
Nem fog lesüllyedni erre a szintre, gondolta Lillian.
Érett, kifinomult nő, ráadásul Harte is, és a Harte-októl mi
sem áll távolabb, mint hogy jelenetet rendezzenek. Az
ilyesmi a Madisonokra vallott.
Ha nem akar ráordítani Gabe-re, egyetlen lehetősége, ha
úgy tesz, mintha itt se lenne, mintha nem követné
árnyékként a folyosón. Csakhogy ez nem volt könnyű.
Egyértelmű, hogy elpuskázta a szerencséjét a Minden
Stimmellel, gondolta Lillian rosszkedvűen. Nem szállt ki
időben. Bárcsak egy nappal azelőtt lehúzta volna a rolót,
hogy Gabe beállított az irodájába.
Lillian kinyitotta a dr. J. Anderson Flint névtáblával
jelzett ajtót, és belépett a várószobába. Gabe a sarkában;
akár egy méregdrága fekete viharkabátba öltöztetett
Drakula.
Lillian akkor döbbent rá, hogy a helyzet tovább
romolhat, amikor észrevette, hogy Anderson titkárnője,
Mrs. Collins nincs a helyén; számított rá, hogy az idegen nő
jelenléte arra készteti Gabe-et, hogy viselkedjen.
Lillian körbenézett a derűs, homokszínűre festett szobán,
remélve, hogy megpillantja valahol a titkárnőt. De csalódnia
kellett.
Hatvanas évekből származó, kemény, hangos rockzene
fojtott ütemei szűrődtek át a belső szoba fapaneljei mögül.
Lillian rossz előérzete egyre nőtt; maga sem tudta az
okát.
– Úgy néz ki, Anderson titkárnője korábban hazament
ma – mondta. – Anderson valószínűleg a jegyzeteivel van
elfoglalva.
 – Vagy a rockzenével.
– Anderson kedveli a klasszikus rockot.
– Jól ismered, igaz?
– A múlt hónapban ismerkedtünk össze a földszinti
kávézóban. – Lillian halkan bekopogott a belső ajtón. – Sok
közös vonásunk van. Hasonló a szakmai érdeklődésünk.
– Igen? – kérdezte Gabe. – Nem hinném, hogy hallana
ilyen hangerő mellett. Rendesen bömbölteti.
A zene eleve hangos volt, és percről percre erősödött.
Lillian elfordította a kilincsgombot, és kinyitotta az ajtót.
Úgy állt ott, mint aki gyökeret eresztett. J. Anderson
Flint a kanapén feküdt anyaszült meztelenül, egy nagyon
piros, nagyon parányi rövidnadrágot leszámítva, mely
tökéletesen látni engedte az erekcióját. Két keze a
csuklójánál össze volt kötve a feje fölött, a szemét kötés
takarta.
Erős testalkatú nő állt fölötte feszes bőr kezeslábasban,
hosszú, fekete kesztyűben és tűsarkúban. Egyik lábát a
kanapé hátán, a másikat a dohányzóasztalon tartotta. Háttal
állt az ajtónak, de Lillian látta, hogy a jobb kezében apró
bársonyostort fog, a balban pedig szögekkel kivert kutya-
nyakörvet.
Egyikük sem hallotta az ajtónyitást, mert a rockszám az
eddiginél is hangosabb fináléjához közeledett.
Lillian próbált volna mozdulni, de hiába. Mintha egy
lézerkard fénypászmája a földhöz szegezte volna.
– Jól hallottam? Hasonló szakmai érdeklődést mondtál
az előbb? – motyogta Gabe Lillian bal fülébe.
A férfi leplezetlenül élvezte a helyzetet, és ez
megszabadította végre Lilliant a láthatatlan varázserőtől,
mely addig fogva tartotta. Levegőt vett, és sikerült
megfordulnia. Gabe azonban elállta az útját, le nem véve
tekintetét a kanapén folyó jelenetről, majd elmosolyodott.
– Bocsáss meg – mondta Lillian rekedten, és mindkét
kezét a férfi mellkasára téve próbálta eltolni az útjából.
 Gabe előzékenyen oldalra lépett, egyidejűleg becsukta az
ajtót a nő mögött.
A zene ebben a pillanatban érte el minden eddiginél
hangosabb tetőpontját.
Lillian hátra se nézve menekült az ízléses váróteremből a
folyosóra. Gabe a lift előtt érte utol. A folyosó csendje
kísértetiesnek hatott.
– Flint doktor minden bizonnyal a gyakorlati terápiában
hisz – jegyezte meg Gabe. – Csak azt nem értem, hogy
akarja bevonni a számítógépes programodat a kezeléseibe.
Ez nem lehet igaz, gondolta Lillian. Minden bizonnyal
hallucináció áldozata, olyasmi történhetett vele, amitől
másvalaki megrögzötten nekilátna öszeesküvés-elméleteket
gyártani. Az is lehet, hogy egy titkos ügynökség a kormány
megbízására vegyi anyagokat csempészett az ivóvízbe
kísérletezés céljából.
Vagy egyszerűen kezd kicsúszni a lába alól a talaj.
Stresszes időszakot élt át mostanában, nehéz volt
meghoznia a döntést, hogy bezárja a Minden Stimmel
ügynökséget, és pályát változtat. Az sem segített, hogy
Gabe-et az ügyfelei között tudta.
Minden bizonnyal az ivóvízzel való titkos kísérletezés és
a stressz együttes hatása festette elé azt a rémes látomást az
imént Anderson irodájában.
– Szerintem jót tenne neked egy ital – mondta Gabe.
 2

A járdán az alkony eső utáni, kísérteties fényei a már égő

lámpákkal együtt valószerűtlen hangulatot adtak a városnak.
Mintha álomban sodródnának tova, gondolta Gabe. Úgy
tetszett, ők ketten az egyedüli valóságos, hús-vér lények a
hátborzongató fények és árnyak kísértetvilágában.
A különös, páraszerű ködben Lillian repdeső,
szivárványszínekben játszó esőkabátja úgy foszforeszkált,
mint holmi túlvilági drágakövekből szőtt köpeny. Gabe
késztetést érzett, hogy kinyújtsa a karját, és magához húzza,
érezze teste melegét, beszívja az illatát.
Egyre rosszabb a helyzet, gondolta. Ez a zsigereiből
előtörő vágy őszintén meglepte, amikor először szembesült
vele Rafe esküvőjén. Azzal nyugtatta magát, hogy nem tart
soká. Múló szexuális vonzódás. Vagy talán a szerzetesi élet
által felfokozott lázas képzelet hozadéka; amióta nekilátott
ugyanis a feleségkeresésnek, eltökélten megtartóztatta
magát.
Amikor Jenniferrel jó néhány hónappal korábban
szakítottak, helyesnek érezte az elhatározását, hogy
tartózkodik a szextől. Nem akarta, hogy egy olyan felszínes
valami, mint a kéj felülírja agya döntéseit egy ennyire
fontos ügyben. A bonyodalmak elkerülése érdekében
szántszándékkal határozott úgy, hogy ideiglenesen inaktív
állapotban tartja a szexuális életét.
 Ám mintegy hat másodperccel azt követően, hogy a két
külön világban megélt jó néhány év után megpillantotta
Lilliant, késztetést érzett, hogy felülvizsgálja a döntését.
Szerencsére maradt annyi józan esze, hogy belássa: ez a
kaland nem lenne a legjobb ötlet. Lillian Harte, a Harte-ok
és Madisonok között pedig mindig is bonyolult volt a
viszony. Gabe ezért kompromisszumot kötött: nem hívta
randevúra a nőt, inkább bejelentkezett a társkereső
irodájába. Rendkívül sok idejébe tellett meggyőznie magát,
hogy egy profi cég a megoldás. Mi lehet ennél jobb és
hatékonyabb módja a társkeresésnek?
A kétesélyes helyzet azonban hamar katasztrofálissá
változott. Öt végtelennek tűnő estét töltött öt kifejezetten
vonzó és sikeres nővel. Mind az öt estén végig azzal kínozta
magát, hogy mennyivel izgalmasabb lenne a dolog, ha
Lillian ülne vele szemben a gyertyafényes asztalnál.
A legkülönösebb mindebben az volt, hogy
gyerekkorában, Holdfényparton mindig csak a Harte lányt
látta benne. De ha őszinte akar lenni, abban az időben
kizárólag a Harte-Madison ellenségeskedés miatt szétesett
óriáscég újjáépítéséről álmodott.
A Harte-ok hamar magukhoz tértek a csőd után, sőt
felvirágoztatták a családi vállalkozásukat, míg az ő családja
tehetetlenül vergődött, tovább pusztítva önmagát, ami csak
olaj volt az őt emésztő tűzre.
Gabe az érettségi utáni napon otthagyta Holdfénypartot,
hogy a nagyváros és a főiskola kínálta mozgástérben valóra
váltsa álmát. A cégépítés évei alatt egyszer sem találkozott
Lilliannel. Nem is gondolt rá.
Az esküvő óta azonban másra se tudott gondolni.
Ha ez csupán fizikai vonzódás, akkor minden, csak nem
felszínes. Ha pedig több annál, akkor nagy a baj, mert
Lillian nem az a típusú nő, akit elképzelt feleség gyanánt.
Amióta feleséget keres, most először fordult meg a fejében,
hogy kis időre szüneteltethetné a dolgot; csak addig, amíg
elrendezi magában ezt a visszás helyzetet Lilliannel. Muszáj
koncentrálnia, márpedig Lillian ezt nem tette lehetővé.
Gabe arra ocsúdott fel, hogy megállnak egy keresztútnál.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Hogy te hova mész, azt nem tudom, de én haza –
hangzott a csuklya miatt némileg fojtott hangú válasz.
– Mit szólnál hozzá, ha beülnénk valahova, és
meghívnálak a már említett italra? Meg kell mondanom,
hogy miután láttam, hogyan dolgozik a kollégád a
páciensével, én is felhajtanék valamit.
– Ne merészelj még egyszer előhozakodni azzal a
dologgal, Madison.
Gabe elmosolyodott, és megfogta a nő karját. – Gyere,
meghívlak – mondta, és egy kis bár felé kormányozta.
Lillian benézett az üvegablakon; a barátságosan
megvilágított belső tér hívogatóan hatott. – Lehet, hogy
igazad van. Egy pohár bor jót fog tenni.
Lillian elhúzta a kezét, és fürge, határozott léptekkel
megindult az ajtó felé; nem nézett hátra, hogy a férfi követi-
e.
Gabe épp csak annyival ért előbb oda, hogy kinyithassa
előtte az ajtót. Lillian azt se mondta, hogy köszönöm, csak
elviharzott mellette.
A bárt lassan megtöltötték a munka után betérők. A
gázkandalló vörösen izzó, vidám fénye vonzotta őket. Tábla
hirdette a helyi sörfőzdék kínálatát és kimért minőségi
borok féltucatnyi fajtáját. A falon kézzel írt étlap függött,
tenger gyümölcseiből készült előételeket és kedvezményes
árú koktélspecialitásokat kínált a délutáni üresjáratra.
Gabe ismerte ezt a bárt; csak néhány sarokra volt a
Madison Kereskedőház központját is befogadó irodaháztól,
és be-betért néha munkából jövet, mivel otthon úgysem
várta senki.
– Gyakran beülsz ide? – kérdezte Gabe, miután
letelepedtek egy faparavánnal elválasztott bokszba.
 – Nem. – Lillian kézbe vette az ízléses kis borlapot, és
figyelmesen tanulmányozta. – Miért kérded?
– Portland kisváros, sokféle szempontból. Csoda, hogy
az útjaink eddig nem keresztezték egymást – mondta a férfi,
semleges társalgási témát keresve.
Lillian a homlokát ráncolva nézte a borlapot. – Nem sok
időt töltöttem itt az utóbbi években.
– Hol éltél a főiskola elvégzése óta?
– Igazán akarod tudni?
– Persze. – Gabe azon kapta magát, hogy minden
érdekli, ami a nővel kapcsolatos, de jobbnak látta, ha ezt
egyelőre titkolja.
Lillian vállat vont, és letette a borlapot. Mielőtt azonban
válaszolhatott volna, megérkezett a pincér, és felvette a
rendelést. Lillian egy pohár chardonnay-t kért, Gabe egy
sört.
A pincér távozott; csönd telepedett rájuk. Gabe azon
tűnődött, hogy megismételje-e az iménti kérdését, amikor
meglepetésére Lillian beszélni kezdett.
– A főiskola után Seattle-ben dolgoztam egy darabig –
mondta. – Aztán Hawaiira költöztem. Egy évig éltem ott.
Onnan Kaliforniába mentem, majd vissza Seattle-be.
Oregonba visszatérve döntöttem el, hogy megnyitom a
Minden Stimmel ügynökséget.
– Az összes helyen házasságközvetítéssel foglalkoztál?
Lillian bizalmatlanul nézett a férfira. – Miért kérded?
– Jó ideje nem láttalak. Csak hogy pótoljam a
mulasztást.
– Nekünk semmi pótolnivalónk nincs az égvilágon. Alig
ismerjük egymást.
Ez már majdnem vicces, gondolta a férfi.
– Én most már Harte is vagyok, te pedig Madison –
mondta Gabe. – Az öcsém feleségül vette a húgodat.
Ismerjük egymást, nekem elhiheted.
 A pincér kihozta az italt, aztán magukra hagyta őket.
Lillian ivott egy kortyot a borból, majd a kis szalvétának
pontosan a közepére állította a poharat. Gabe úgy érezte, a
nő viaskodik önmagával, hogy mennyit áruljon el az
életéről.
– A hivatalos verzió a Harte családon belül az, hogy az
utóbbi néhány évben önmagamat kerestem – mondta végül.
– És a nem hivatalos verzió?
– Hogy kissé habókos vagyok.
Nem feleségnek való, gondolta Gabe. Valószínűleg a
pénz is kifolyik a keze közül. Gabe nem randevúzott
habókos nőkkel, és üzleti kapcsolatra se lépett velük. Ha
tudta volna, hogy a Minden Stimmelt is egy szeszélyes
nőszemély tartja fenn, nem jelentkezik be.
De akkor mit keres itt mellette?
A francba. Ez nem volt jó ötlet. Ha volna esze,
fejvesztve menekülne ki az ajtón. Az önvédelem vészjelzése
arra késztette, hogy az ajtó felé pillantson.
Egy fenét, gondolta Gabe, és visszafordult Lillian felé.
Bőven lesz még ideje a menekvésre.
– Nem vettem észre, hogy bármelyik Harte-nak is
keresnie kellett volna önmagát – mondta kis idő múlva. –
Éppen hogy azt a benyomást keltitek, hogy ti a
születésetektől fogva tudjátok, hova akartok eljutni az
életben. Sőt azt is, hogyan.
– Ez mindenkire igaz a családban – ráncolta Lillian az
orrát. – Mégis van egy kivétel. Én.
– Igazán? Milyen értelemben?
Lillian a bort nézte a poharában. – Legyen elég annyi,
hogy még nem találtam meg a helyem.
– Pedig a jelek arra mutatnak, hogy a Minden Stimmel
nagyon is sikeres.
– Az igaz – rántotta meg Lillian a vállát közönyösen. –
Ha üzleti sikerről beszélünk, abban nincs hiba.
Gabe üres tekintettel meredt rá.
 – Miért, van másmilyen siker is? – kérdezte.
Lillian tekintetében bosszúság villant. – Persze hogy
van.
Gabe hátradőlt. – De ugye nem egyenlő azzal, hogy a
munkádban találd meg önmagadat és a lelki nyugalmadat?
– Nem fogadod el, hogy a munka a boldogság és az
önkiteljesedés forrása lehet?
– Azt nem fogadom el, hogy bizonyos emberek a
munkát szórakozásnak tekintik. A munka, az munka. –
Gabe szünetet tartott. – Valószínűleg ezért is hívják
munkának, és nem szórakozásnak. De sokan vannak, akik
ezt nem értik.
– Te biztosan érted – mondta Lillian.
– Mire célzol?
– Gyerekkorod óta éjt nappallá téve dolgoztál, hogy
sikerre vidd a Madison Kereskedőházat. – Lillian
kényszeredetten elmosolyodott. – Holdfényparton azt
beszélték, hogy te kilógsz a családotokból.
– Kilógok?
– Mert előfordulhat, hogy sikeres leszel. És be is
bizonyítottad, hogy igazuk volt, ugye?
Hogy a bánatba kanyarodott vissza a beszélgetés fonala
őhozzá?
– Én csak annyit bizonyítottam – mondta Gabe óvatosan
–, hogy eljuthatsz, ahova akarsz, ha teszel érte.
– És te nagyon el akartál jutni oda, ahol most vagy,
ugye?
Gabe nem tudta, mire vélje ezt a váltást; ivott egy újabb
kortyot, hogy időt nyerjen, és előállhasson valami
stratégiával.
– Áruld el nekem, Gabe, mit csinálsz, ha szórakozni
vágysz?
– Szórakozni? – A kérdés megint vakvágányra terelte a
férfit; lázasan törte a fejét a stratégián.
 – Amennyire megítélhetem, neked nincs más az
életedben a munkán kívül. És ha a munkát nem tekinted
szórakozásnak, hova mész, mit csinálsz, ha jól akarod
érezni magad?
Gabe a homlokát ráncolta. – Úgy állítod be, mintha soha
nem tenném ki a lábam az irodámból.
– Miért, kiteszed?
– Most is itt vagyok, nem igaz? Márpedig ez a bár nem
az irodám.
– Tény és való, hogy ez a bár nem az irodád. Mondd
meg nekem, most szórakozol?
– Nem szórakozni jöttem ide. Azért vagyunk itt, mert J.
Anderson Flint doktor úr irodájánál téged erőteljes
sokkhatás ért, és úgy gondoltam, egy pohár bor ebben a
helyzetben felér az orvossággal.
– Te azért lógsz a nyakamon, mert ki akarod csikarni a
hatodik találkát. De jobb, ha föladod. Nem lesz ilyen.
– Majd meglátjuk.
– Ide figyelj, Madison. – Lillian előrehajolt, és résnyire
szűkítette a szemét. – Azért nem lesz hatodik találka, mert a
Minden Stimmel ügynökség bezárt.
– Na és. Majd beszélünk róla hétfőn, ha kinyitsz.
– Úgy értem, örökre bezárt. Ma volt az utolsó
munkanapom. Ma délután ötkor a cégem megszűnt létezni.
Érted már?
Komolyan beszél, gondolta Gabe. – Az ember nem zár
be csak úgy egy nyereséges vállalkozást.
– Az ember nem, de én igen.
– Mi lesz az ügyfeleiddel?
– Te vagy az utolsó. – Lillian megemelintette a poharát.
– Igyunk terád. Sok sikert a robotod megtalálásához.
– Nem robot. Feleség.
– Akármi légyen is. – Lillian ivott egy kortyot.
– Miért szállsz ki az üzletből, ha egyszer olyan sikeres?
 – Anyagilag sikeres – dőlt hátra Lillian. – De az nem
minden.
– A fenébe. Te tényleg csak transzcendens tapasztalatnak
tudod elképzelni a munkát?
– Csak annak. – Lillian az asztalra támasztotta a
könyökét, állát a tenyerébe ejtette. – De térjünk vissza
tehozzád és a szórakozáshoz.
– Mintha épp az előbb világítottál volna rá, hogy a kettő
nem említhető egy napon.
– Akkor beszéljünk a Madison Kereskedőházzal való
viszonyodról.
– Viszonyom? A szeretőmnek vagy valami ilyesminek
képzeled a céget?
– Én mindenesetre azt látom benne.
Gabe kezdett bosszankodni. – Ez a szakvéleményed?
– Ne felejtsd el, hogy társkeresésre specializálódtam.
Első pillantásra ráismerek az összeillő párokra. Áruld el,
pontosan mit kapsz a Madison Kereskedőháztól?
Gabe óvatos lett. – Hogy mit kapok tőle?
Lillian intenzív, ártatlanul érdeklődő tekintettel csüggött
rajta. – Például úgy tartod, hogy a céggel való viszonyod
helyettesíti a szexet?
Mégiscsak egy Harte, emlékeztette magát Gabe. Ne
legyek Madison, ha hagyom, hogy ő kerekedjen felül.
– Jobb, ha tőlem tudja, tisztelt hölgyem, hogy a szexet
semmi nem pótolhatja. A Madison Kereskedőháztól én nem
szexet kapok, hanem pénzt, mégpedig sokat.
– Meg hatalmat – tette hozzá Lillian kissé túlzottan is
készségesen. – Mert a kettő rendszerint együtt jár, igaz?
– Hatalmat? – ismételte a férfi tárgyilagosan.
– Persze. Befolyásos embernek számítasz itt
Portlandben. Ismersz boldog-boldogtalant, benne vagy nem
egy fontos jótékonysági szervezet elnökségében. Tudod, kik
az üzleti élet és a politika fő szereplői. Az emberek
hallgatnak rád. Ezt hatalomnak hívják.
 A férfi egy pillanatig gondolkozott, majd megvonta a
vállát. – Az igaz, hogy ott ülök egy csomó testületi ülésen.
– Ne játszd meg, hogy nem tudod, miről beszélek. Nem
hiszem, hogy azért dolgoztál volna ennyit, azért csináltál
volna a Madison Kereskedőházból ilyen fontos és
befolyásos céget, hogy ne facsarj ki belőle valami
személyre szóló nyereséget. Nem pénzre gondolok.
– Tudod – mondta a férfi –, az ilyen témájú társalgás
nem az erősségem.
– Nahát, ki gondolta volna?
– Most én következem – mondta Gabe. – Mivel
foglalkoztál az elmúlt években?
– Az egész életrajzomat óhajtod?
– Csak a főbb pontokat.
Lillian összeérintette két hüvelyk- és két mutatóujját
úgy, hogy háromszöget formázott a pohár talpa körül, és
belenézett a borba.
– Akkor lássuk – kezdte. – A főiskola után néhány évig
egy múzeumban dolgoztam.
– Miért váltottál?
– Nem egyezett az ízlésünk a közönséggel, márpedig egy
múzeum akkor sikeres, ha vonzza a közönséget. Nem
voltam túl kreatív a kiállítások rendezésében.
– Mert nem azok a témák érdekeltek, amelyekkel a
közönséget kellett volna odacsalogatnod.
– Lehetséges. Ezt követően különböző galériáknak
dolgoztam. Hiába éreztem rá, hogy mit lehet eladni,
személy szerint engem nem azok a műtárgyak vonzottak,
amiket a legtöbb vásárló keresett.
– Nehéz megmaradni az olyan üzletben, ahol nem azt
kínálod a vásárlóknak, amit venni akarnak.
Lillian ajka bánatosan lebiggyedt. – Furcsa mód a galéria
tulajdonosa ugyanezt mondta.
– Mi következett eztán?
 Lillian lassan körbeforgatta a borospoharat az ujjai
között. – Megpróbálkoztam a belsőépítészettel. Egy darabig
ment is, de aztán egyre többször keveredtem vitába az
ügyfeleimmel. Nem tetszett nekik, amit a lakásukba és az
irodájukba javasoltam.
– Mindig mondtam, hogy nincs rosszabb az olyan
ügyfélnél, akinek határozott elképzelése van a dolgokról.
– Így igaz. Úgyhogy megint váltanom kellett, de még
mielőtt léptem volna, bemutattam egy ügyfelemet, egy
software-tervezőnőt az egyik barátomnak. Gondoltam, hogy
jól összeillenek, és nem is tévedtem. Az esküvő után a
software-es ügyfelem kitalálta, hogy tervez egy társkereső
programot, és lelkesen neki is látott. Érdekesnek találtam az
ötletet, ráálltam, hogy megcsináljuk. Konzultáltunk
szakértőkkel, én megterveztem a kérdőívet, ő a technikai
részt. Amikor elkészültünk, kifizettem, és beindítottam az
üzletet.
– Így kerültél a társkeresés-bizniszbe? Mondhatni
belecsöppentél?
– Félelmetes, ugye?
Gabe lassan kifújta a levegőt. – Hát, őszintén szólva az.
– Nem te vagy az egyetlen az utóbbi időben, aki ezt
mondta. Látod, hogy soha nem készültem erre. Miután a
volt ügyfelem kész lett a programmal, kipróbáltam néhány
ismerősömön, ahogy esik, úgy puffan alapon. Nem
mondhatom, hogy nem volt sikere. Az ismerőseim
randevúztak egymással, jól érezték magukat, majd egy-két
eljegyzésről is tudomásom lett. Egyszerre azon kaptam
magam, hogy benne vagyok a társkereső-bizniszben.
– A mindenit! – vakarta meg az állát Gabe. – Biztos
vagy benne, hogy ez törvényes?
– Jobb, ha tőlem tudod, Madison, hogy bárki indíthat
társkereső szolgáltatást.
– Ahogy a szexterápiát is, igaz?
 – Ne merészelj még egyszer előhozakodni azzal a
dologgal – fenyegette meg Lillian a férfit.
– Nagy a csábítás.
– Próbálj ellenállni neki. – Lillian ajkán gonosz mosoly
villant. – Most, hogy tudod a kíméletlen igazságot, azaz,
hogy egy amatőr kezébe helyezted a sorsodat, talán jobb
belátásra térsz, és nem erőlteted azt a hatodik randevút.
– Szó sincs róla. – Gabe felvette a sörét, ivott egy nagy
kortyot, majd visszaállította az üveget az asztalra. – Előre
kifizettem. Ragaszkodom hozzá.
– Mondták már, hogy nagyon makacs vagy? –
grimaszolt Lillian.
– Mint minden Madison. – Gabe a nőt figyelte. – Mihez
kezdesz most? Úgy értem, miután megszervezed a hatodik
randimat és bezárod a Minden Stimmelt?
– Fogalmam sincs. Talán jelentkezem a Madison
Kereskedőház egyik helyettes ügyvezetői állására.
– Kár lenne a fáradságért. Valami azt súgja, hogy ott sem
húznád sokáig.
– Valószínűleg igazad van. Én önálló típus vagyok, nem
szeretek mások felügyelete alatt dolgozni. Szeretem magam
hozni a döntéseket, és meghatározni az időbeosztásomat.
Előbb-utóbb óhatatlanul kioktatnálak, hogy hogyan vezesd
a cégedet.
– Én meg kénytelen lennék fölmondani neked.
– Hát persze. És én leírhatnék egy újabb
karrierlehetőséget – legyintett Lillian.
– Mennyire fontos neked Flint?
– Mondtam már, hogy ne is említsd a nevét – nézett
Lillian a férfira, de a hangjából már kihunyt a korábbi tűz.
Gabe megérezte, és úgy döntött, hogy nyomul tovább. –
Ha volt köztetek valami, akkor elhiszem, hogy a bőrszerkó
látványa traumát okozhatott.
– Semmi nem volt Anderson és énközöttem, legalábbis
nem úgy, ahogy gondolod – mondta Lillian határozottan. –
 Nem állítom, hogy nem élveztem a társaságát néhány
alkalommal, de a kezdet kezdetén tudtam, hogy nem a
személyem érdekli.
– Hanem a programod.
– Igen.
– Segítesz neki a könyvével?
– Nem.
– A mai jelenet hatására gondoltad meg magad?
– Nem. – Lillian a borospohár mellé kapott apró
szalvétát kezdte hajtogatni, míg ki nem adott egy absztrakt
formát. – Jó néhány nappal ezelőtt döntöttem így, és ezt
akartam ma délután megmondani neki.
– Miért másítottad meg az eredeti tervedet?
– Más dolgokkal van tele a fejem.
Gabe elég értekezletet, elég stratégiai játékot tudott maga
mögött ahhoz, hogy érezze, ha az ellenfele köntörfalaz. És
ahhoz is volt elég tapasztalata, hogy tudja, mikor célszerű
forszírozni valamit, és mikor kell hagyni, hogy a dolgok a
saját medrükben folyjanak tovább.
– Ha már itt vagyunk – mondta –, akár vacsorázhatnánk
is.
Lillian felpillantott az origamihajtogatásból. –
Vacsorázni?
– Mindketten megéheztünk. Hacsak nincs más terved.
– Nincs – mondta a nő lassan. – Nincs más tervem.
Gabe hazakísérte Lilliant egy szép téglaépület legfelső
emeletéig. Amikor a nő megfordult, hogy elköszönjön tőle,
Gabe bepillanthatott a folyosóra és a nappaliba. A
mennyezetnél fehér bordűrrel díszített, meleg hatású, sárga
falakat látott, és egy élénkbordó kanapét, melyre sok, nagy
mintás bársonypárna volt halmozva. Bíborvörös fotel ívelt
karfája látszott ki az ablak mellől. Zöldessárga és bordó
színű, mintás szőnyeg széle kandikált elő egy modern, üveg
dohányzóasztal alól.
 A rikító színek és minták meglepő együttesének
ízléstelennek kellett volna hatnia, de furcsamód mégis
minden tökéletesen összeillett. Ez zavarta a férfit, de volt
valami, ami még ennél is jobban aggasztotta.
Számos kép függött a sárga falakon; nem keretezett
reprodukciók vagy poszterek, hanem szemlátomást eredeti
festmények. Ez valóban rossz jelnek tűnt: Lilliannek fontos
volt annyira a művészet, hogy saját véleménye legyen róla.
Gabe egyik képet sem látta jól a bejárati ajtóból, de az
volt a benyomása, hogy erős fény és sötét, éles árnyékok
kontrasztja határozza meg őket. Visszagondolt a bárban
folytatott beszélgetésükre, arra, hogy Lillian múzeumoknak
és galériáknak is dolgozott.
Gabe-re nyomott hangulat telepedett; kénytelen volt
hinni a szemének. Lillian és a művészet elválaszthatatlanok
voltak egymástól.
– Köszönöm az italt és a vacsorát – mondta Lillian
udvariasan.
Gabe kényszerítette magát, hogy levegye a tekintetét az
ijesztő lakásbelsőről, és a nőre koncentráljon; érezte, hogy
Lillian figyeli, szinte olvas a gondolataiban.
– Nincs mit – mondta. – Örültem a szerencsének.
Lillian egyik kezével megfogta a kilincset, hogy behúzza
az ajtót. Ám egyszerre számító kifejezés jelent meg az
arcán. – Tudod, ha jobban meggondolom…
– Ne is mondd tovább – tiltakozott Gabe.
– Mit ne mondjak?
– Nem úszod meg ilyen könnyen a hatodik randevút. Ez
a vacsora nem számít annak. Maradt egy rendezetlen ügyem
a Minden Stimmel ügynökséggel.
A nő ajka feszes vonallá keskenyedett. – Az első naptól
fogva nehéz ügyfél voltál, Madison.
– Mindig ilyesmiket vágnak a fejemhez. De szerencsére
lepereg rólam.
 3

Lillian Octavia Brigthwell kifejezésteli arcát figyelte,

miközben a nő a festményt vizsgálta. A galéria
tulajdonosából elragadtatás és feszült koncentráció
sugárzott.
Octavia a stúdió közepén állt, vörös haja izzott a
mennyezeti világítás erős fényében. Karcsú alakja
megfeszült az összpontosítástól; mintha egészen beleveszett
volna az előtte fekvő képbe.
Az is lehet, hogy nem tetszik neki a festmény, és nem
tudja, hogyan közölje velem a rossz hírt, gondolta Lillian.
Ám azonnal ráncba is szedte magát a negatív gondolat
miatt. Többnyire pozitív gondolkodású, optimista embernek
tartotta magát, de azt is tudta, hogy sérülékeny, ha a
művészetéről van szó.
Az egész művészvilágból egyedül Octavia látta eddig az
alkotásait, mostanáig ugyanis csak a családtagjainak és
néhány közeli barátjának mutatta meg őket.
Lillian mindig is rajzolt és festett. Nem emlékezett olyan
időre, amikor ne lett volna kéznél egy vázlatfüzet.
Gyerekkora óta rajongott a vízfestményekért,
pasztellképekért. Olyan természetesen vette kézbe az
ecsetet, ahogy más a kést és a villát. A családja csak
hobbinak tekintette a művészkedést, de Lillian tisztában volt
az igazsággal: a festés létszükséglet volt számára, akár az
étel, az ital és a friss levegő.
 Lillian pénzügyi mágusok és vállalkozók világába
született. Nem mintha a Harte család nem tartotta volna
nagy becsben a művészetet; egyes tagok kifejezetten
műgyűjtőknek számítottak. Csakhogy úgy tekintettek a
műtárgyakra, mint bármilyen más befektetési tárgyra. Egy
Harte nem tarthatta életcéljának, hogy művész legyen.
Lillian álmodott ugyan róla, de az álmát megtartotta
magának.
Mostanáig.
Most elérkezettnek látta az időt, hogy álmát valóra
váltsa. Érezte, hogy készen áll rá: valami megváltozott
benne. Érezte, hogy munkájában új távlatok nyíltak, új
rétegekre figyelt fel, amelyek a múltból hiányoztak.
Lillian biztos volt abban, hogy mostantól főfoglalkozású
festőként akar élni, csak azt nem tudta, hogy lenne-e
kereslet a műveire. Annyi Harte-üzleti érzék mindenképpen
szorult belé, hogy tudja: a művészet ugyanolyan árucikk,
mint bármi más. És ha nincs kereslet a munkájára, nem fog
tudni művészként megélni.
Az anyagi sikerhez egy elismert műkereskedő
támogatásán és hozzáértő marketing-tevékenységén át
vezetett az út. Lillian az intuíciójára hagyatkozva döntött
úgy, hogy Octavia Brigthwellnek mutatja meg a képeit.
Octavia a portlandi Élénk Víziók nevű befolyásos galéria
tulajdonosa és fenntartója volt, és volt stúdiójuk
Holdfényparton is.
– Nos? – kérdezte Lillian, amikor már nem bírta tovább
a feszültséget. – Mi a véleménye?
– Hogy mi a véleményem? – Úgy tűnt, Octaviának
erőfeszítésébe kerül levennie tekintetét a festményről. – Az,
hogy rendkívüli munka, olyan, mint a többi festménye az
Éjfél és pirkadat sorozatában.
Lillian megnyugodott kissé. – Akkor jó. Nagyszerű.
Köszönöm.
 Ocatvia visszafordult a festményhez. – Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy sikerre vigyem a kiállítását. Azt
akarom, hogy igazi nagy durranás legyen.
– Nem tudom, hogyan fejezhetném ki a hálámat,
Octavia.
– Szóra se érdemes. Közös érdek. Az az érzésem, hogy
nem csak a maga karrierje fog felívelni, ha bemutatom a
műveit a galériámban. Az enyém legalább akkora löketet
kap.
– Akkor jó – nevetett Lillian.–Nem is tartom fel tovább,
végezze a munkáját. Szerdán indulok Holdfénypartra.
– Valóban megteszi? Valóban bezárja a Minden
Stimmelt?
– Igen, de ezt egyelőre ne hangoztassa. – Lillian karba
tett kézzel szemlélte a stúdió falán függő képeket. – Még
nem találtam ki, hogyan hozzam kíméletesen a családom
tudtára.
– Gondolom, mindenképpen sokkhatást vált ki vele.
– Akkorát talán nem, mint amikor Nick bejelentette,
hogy a Harte Vállalatok igazgatása helyett főfoglalkozásban
krimiket fog írni. Pedig a nagyapám arra számított, hogy
Nick veszi át a cég irányítását, miután apám visszavonul.
De persze senki nem lesz elragadtatva, ha bejelentem, hogy
főállásban festeni akarok. A Harte-ok nem művésznép,
hanem üzletemberek.

Lillian fél órával később, a hóna alá csapott laptopjával, az

esőkabát csuklyáját jól a fejébe húzva gyors léptekkel haladt
a Minden Stimmel ügynökséget is magában foglaló
irodaépület felé. Gondolatai továbbra is az Octaviával
folytatott beszélgetésen jártak, így csak akkor vette észre a
tagbaszakadt férfit, amikor az eléje lépett.
– Maga Lillian Harte, igaz? – kérdezte a férfi
ellenségesen.
 A dühös hangtól Lilliannek rögtön kiszáradt a szája.
Megállt a forgalmas járda közepén, és magában hálát adott
azért, hogy jó sok ember van körülötte.
A fölébe tornyosuló férfi a negyvenes évei közepén
járhatott; mackós alkata, jellegtelen vonásai és ritkuló,
rövidre nyírt haja volt. A szemét nem látta Lillian, mivel
sötét napszemüveg takarta. Mire való ez egy ilyen borús,
esős napon, gondolta Lillian, bár az biztos, hogy fenyegető
külsőt kölcsönöz neki.
– Ismerjük egymást? – kérdezte Lillian óvatosan.
– Nem. – A férfi súlyos állkapcsa megrándult. – De én
ismerem magát, hölgyem. Maga házasságközvetítő, igaz?
Lillian magához szorította a laptopját. – Honnan tudja?
A férfi ajka lebiggyedt. – Jó néhány napja figyelem.
Lillian érezte, hogy izzad a tenyere a hirtelen rémülettől.
– Követ engem? Ehhez nincs joga. Fel fogom jelenteni a
rendőrségen.
– Semmi törvénybe ütközőt nem tettem – nézett rá
utálkozva a férfi. – Csak biztos akartam lenni a dolgomban.
– Miben akart biztos lenni?
– Hogy a magáé a Minden Stimmel házasságközvetítő
ügynökség.
– Miért fontos ez magának?
A férfi közelebb lépett. – Mert maga vette el tőlem
Heathert. Összehozta valakivel, ne is tagadja. Pár napja
fölhívtam. Arra gondoltam, adok neki még egy esélyt, érti?
Erre azt mondja, hogy férjhez megy ahhoz a fickóhoz,
akivel maga összeboronálta. Azt hiszi, szerelmes belé. Én
meg azt hiszem, maga megfertőzte az agyát.
Lillian gerincén jeges borzongás futott végig. – Heather
Summersről beszél?
– Heather velem járt, amíg maga a fülébe nem tette a
bogarat, hogy én nem vagyok neki elég jó. Maga tehet róla,
hogy otthagyott.
 Lilliannak minden erejére szüksége volt, hogy megálljon
a lábán. – Kicsoda maga?
– Witley a nevem. – A férfi még egy lépést tett feléje, az
arca eltorzult a dühtől. – Campbell Witley. Heatherrel
összetartoztunk, amíg maga kavarni nem kezdett. Mindent
tönkretett.
Lillian megint gyorsan körbepillantott, hogy
megnyugtassa magát, nincs egyedül a járdán. Akkor
határozottan Campbell Witleyre nézett.
– Kérem, nyugodjon meg, Mr. Witley. Valóban
jelentkezett nálam egy Heather nevű nő, de amikor
kitöltötte a kérdőívet, azt állította, hogy nem tartozik
senkihez. Az ügyfeleimnek feltételként szabom, hogy
egyedülállóak és függetlenek legyenek, amikor aláírják a
szerződést.
– Nem érdekel, mit írt Heather a nyavalyás űrlapjára. –
A férfi maga felé fordított, zömök mutatóujjával
megkopogtatta a mellkasát. – Én velem járt.
Lillian jól emlékezett Heatherre. Félénk, nyugodt
típusnak látszott, aki nagyon nehezen bírta volna egy
Witleyhez hasonlóan agresszív férfi mellett.
Lillian arra is emlékezett, hogy Heathert mintha
kicserélték volna az első randevú után. Ted Baker csendes,
igyekvő férfi volt, kimondott úriember. Operába hívta
Heathert, és azonnal egymásba szerettek.
– Érdekelne – kérdezte Lillian –, hogy maga szereti-e az
operát, Mr. Witley?
– Mi köze hozzá?
– Heather operarajongó. Csak érdekelt volna, hogy van-e
közös érdeklődési területük.
Witley ajka vékony vonallá préselődött. – Azt állítja,
hogy nincs bennünk semmi közös, csak mert én nem nézek
nyamvadt operákat? Ez baromság. Heatherrel nagyon sok
közös vonásunk van. Többféle labdajátékot játszottunk.
Elvittem kempingezni és vadvízi evezésre. Sok mindent
csináltunk együtt.
– De ez mind magának szerzett örömet. És nem úgy
tűnik, mintha sok olyasmit csináltak volna, ami neki lett
volna kedvére.
– Honnan tudja, hogy neki mihez van kedve?
–A kérdőívről, amit adtam neki. Nagyon
lelkiismeretesen kitöltötte. Az opera valósággal a
szenvedélye, de a filmfesztiválokat is kedveli.
– Moziba is vittem Heathert. Kétszer is láttuk a
Csatazóná-t.
Reménytelen, gondolta Lillian. Campbell Witley
valószínűleg soha nem fogja fel, és még kevésbé törődik
bele, hogy Heatherrel nincs közös érdeklődési területük.
– Sajnálom, hogy gondjai támadtak, Mr. Witley, de
biztosíthatom, hogy semmi részem nem volt a kapcsolatuk
felbomlásában – mondta.
– Egy csodát nem volt. Ha maga nem avatkozik be,
Heather még mindig velem járna.
– Mikor bomlott fel a kapcsolatuk?
Witley dühösen ráncolta a homlokát. – Aznap este,
amikor másodszor láttuk a Csatazóná-t. Amikor hazavittem,
azt mondta, nem akar többé találkozni velem. Vajon miért?
– Azt állítja, hogy a Csatazóna vetítése után szakítottak.
Emlékeim szerint a filmet tavaly, ősz elején mutatták be.
Tele volt a város a plakátjával.
– Na és!
– Heather csak decemberben jelentkezett az
ügynökségemnél. Januárban hoztam össze az említett
úriemberrel.
– Kit érdekel, hogy mikor jelentkezett a nyavalyás
ügynökségénél?
–Azt próbálom igazolni ezzel, hogy a cégemnek semmi
köze a kapcsolatuk felbomlásához – magyarázta Lillian
türelmesen. – Heather jóval azután keresett fel, hogy
szakítottak.
– Ne hímezzen-hámozzon itt nekem. Heather rég
visszajött volna hozzám, ha maga nem hozza össze valaki
mással.
– Nem hinném – mondta Lillian a lehető
legkíméletesebben. – Nem úgy néz ki, hogy maguk ketten
nagyon összeillettek volna. Magának olyan típusú hölgyre
van szüksége, aki szívesen tartózkodik a szabad levegőn,
szeret túrázni és kempingezni. És nem fél vitába szállni
magával.
– Ez mutatja, hogy mennyire ért ahhoz, amit csinál. Épp
azt szerettem Heatherben, hogy soha nem veszekedett
velem.
– Gondolom, tudta, hogy nem lenne sok értelme.
A férfi arca megrángott. – Mit akar ezzel mondani?
–Az az érzésem, hogy nem figyelt rá eléggé, Mr. Witley.
– Ez hazugság. Igenis figyeltem rá.
–Tegye a kezét a szívére: meri azt állítani, hogy Heather
egyszer sem jelezte magának, hogy jobban szeretne operába
menni, mint kempingezni?
– Lehet, hogy előhozakodott párszor az operával –
grimaszolt Witley –, de mondtam neki, hogy felejtse el. Én
halálra unom azt a kékharisnya dolgot. Kiráz tőle a hideg.
– Más szóval Heather mindent megtett a maga kedvéért,
maga viszont semmiben nem kedvezett neki. Nem találja
úgy, hogy ez ellehetetlenít egy kapcsolatot?
– Mondtam, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk –
emelte fel a hangját Witley. – Maga pedig tönkretette.
Mitől érzi úgy, hogy joga van beavatkozni mások életébe,
Lillian Harte? Nem bánhat úgy az emberekkel, mint a
kísérleti nyulakkal. Ezért még megfizet.
Lillian maga elé tartotta a laptopját, akár egy pajzsot. –
Nem bánok velük úgy.
 – Egy nyavalyás számítógép dönti el, hogy ki
találkozzon és házasodjon össze kivel? És még azt meri
állítani, hogy nem úgy bánik velük, mint a labirintusban
tévelygő patkányokkal? Maga olyan, mint valami őrült
tudós egy filmben. Mintha maga tudná, hogy mi a legjobb
mindenkinek.
– Mr. Witley, akkor tudom folytatni önnel a vitát, ha
lehiggad.
Lillian megpróbálta egy lépéssel kikerülni a férfit, de az
elállta az útját.
– Nem forgathatja fel fenekestül az életemet, hogy aztán
lelépjen – mondta. – Nem volt joga hozzá, hogy elvegye
tőlem Heathert. Érti? Nem volt joga, a fenébe is.
– Bocsásson meg, de mennem kell – mondta Lillian, egy
hirtelen mozdulattal kitért balra, és berontott egy nagy
áruház üvegajtaján. Odabent majd lesz biztonsági őr, ha
segítségre lenne szüksége, gondolta.
De Campbell Witley nem ment utána. Lillian megállt a
kozmetikumok előtt, és a válla fölött hátrapillantva próbálta
kideríteni, hogy a férfi még mindig ott posztol-e a járdán.
Ám Witley eltűnt.
Lillian lepillantott a csillogó üveglap alatt sorakozó
elegáns csomagolású arckrémekre. Őrülten vert a szíve, és a
gyomra is furcsán viselkedett.
Mitől érzi úgy, hogy joga van beavatkozni mások
életébe, Lillian Harte? Nem bánhat úgy az emberekkel, mint
a kísérleti nyulakkal. Ezért még megfizet.
Lillian nem foghatta ezt a gyomorforgató, már-már
pánikra hasonlító érzést csak a Campbell Witleyvel való
iménti találkozásra, bármennyire kínos volt is. Hetek óta
küzdött ennek az érzésnek az első jeleivel, és részben azért
is döntött úgy, hogy bezárja a Minden Stimmelt.
– Segíthetek? – kérdezte egy gondoskodásra termett
asszony a pult másik oldaláról.
 Lillian felpillantva ráeszmélt, hogy az eladónő nem
orvost akar hívni. Hanem szívesen eladna neki valamit.
– Hm, nem. – Lillian minden erejét összeszedte, hogy
válaszolni tudjon. – Nem, köszönöm. Csak nézegetek.
Az eladónő mosolya kissé fakult, mint mindig, ha az
ember kimondja ezt a szót.
– Szóljon, ha bármiben segíthetek – mondta még az
eladónő, majd egy bizalomra érdemesebb vásárlóhoz lépett.
– Köszönöm. Szólok.
Lillian elfordult. Végigkanyargott a többi kozmetikumos
polcsor, majd a kiegészítők között, végül a cipőosztályt is
maga után hagyva az áruház másik oldalán ment ki az
utcára.
Félve nézett körül a járdán, de Campbell Witley eltűnt.
Viszont valamelyik este egészen hazáig követte, tehát
tudja, hol lakik. Ez ijesztő.
Lillian megpróbált egyenletesen lélegezni, és céltudatos
lépésekkel indult az irodaépület felé. Egyértelműen
helyesen döntött, amikor elhatározta, hogy bezárja az
ügynökségét.
Nem sokkal később kilépett a liftből. A folyosó közepén
ismerős alakra lett figyelmes, aki a Minden Stimmel ajtaja
előtt várta. J. Anderson Flint volt az.
Lillian előtt azonnal megjelent a pénteki jelenet, minden
apró részletével együtt, beleértve a piros alsónadrágot, így
jársz, ha egy művész szemével nézed a világot, gondolta:
emlékszel olyan dolgokra is, amelyeket a legjobb lenne
elfelejtened.
Lillian erős késztetést érzett, hogy visszaugorjon a liftbe,
mielőtt becsukódik az ajtó, de végül megindult az irodája
felé. Tudta, hogy dolga van Andersonnal, és nem old meg
semmit, ha most megszökik. Előbb vagy utóbb beszélnie
kell vele.
Anderson nem vette észre rögtön, elmélyülten nézte
elegáns fekete-arany karóráját.
 – Jó napot, Anderson.
Anderson az ismerős hang felé fordult, és elmosolyodott.
Lilliannek nem először fordult meg a fejében, hogy
Anderson jól eljátszhatná a bölcs, megértő, mindentudó
terapeuta szerepét egy szappanoperában. Az arccsontja és az
álla mindenképpen tévészerepre predesztinálta. És a szeme
is illett volna hozzá. Nagyon kék szemével azt a benyomást
keltette, hogy beléd lát. A harmincas évei végén járt, de
sokkal bölcsebbnek és érettebbnek látszott annál. Sűrű,
szabályos alakzatra vágott, idő előtt őszülő haja és
milliméteres pontossággal nyírott kecskeszakálla csak
erősítette ezt a benyomást.
Anderson most konvencionálisabban volt öltözve, mint
amikor Lillian legutóbb látta. Szürke, sűrű szövésű garbót,
sötét, méretre készült nadrágot és papucscipőt viselt. Lillian
emlékezett rá, hogy amikor egyszer együtt kávéztak, azt
mondta, hogy ha öltönyt és nyakkendőt vesz, azzal feszültté
és gátlásossá teszi a pácienseit. Lillian önkéntelenül
eltűnődött, hogy vajon most is a piros alsónadrág van-e
rajta, de elhessentette a gondolatot.
– Lillian! –A férfin láthatólag elömlött a
megkönnyebbülés. – Már kezdtem aggódni. Mindjárt
tizenegy óra. Többször is áttelefonáltam, aztán mivel nem
vetted fel, jobbnak láttam, ha feljövök.
– Jó napot, Anderson. – Lillian a zárba csúsztatta a
kulcsot, és egyetlen mozdulattal kinyitotta az ajtót. – Mára
nem volt előjegyzésem, úgyhogy kihasználtam az időt, és
elintéztem néhány személyes ügyet.
– Értem.
Lillian felkapcsolta a villanyt, és az íróasztalához ment.
– Van valami konkrét célja a látogatásodnak?
Anderson követte az irodába. – Gondoltam, együtt
vacsorázhatnánk ma este.
– Köszönöm, de sajnos nem megy. – Lillian
bocsánatkérő mosollyal nézett a férfira, és az íróasztalára
tette a laptopot. – Egész nap sok dolgom lesz, és estére is
marad belőle.
– Épp az imént mondtad, hogy mára nincs előjegyzésed.
– Elmegyek egy időre a városból.
– Nem is említetted, hogy utazni készülsz.
– Nem nyaralni megyek. Pályát változtatok.
– Pályát? – visszhangozta Anderson aggodalmasan. – Mi
történt? Nem értem ezt az egészet, Lillian. Feszültnek tűnsz.
Baj van?
– Nincsen baj, Anderson. Csupán arról van szó, hogy a
családi nyaralóban töltök egy kis időt Holdfényparton.
– Mennyi időre utazol el?
– Egy hónapra.
A terapeuta Lillianre bámult. Lillian arra gondolt, hogy
akkor sem lepődhetett volna meg jobban, ha azt közli vele,
hogy kolostorba vonul.
– Értem. – A férfi látható erőfeszítést tett, hogy
összeszedje magát. – Ó, erre nem gondoltam. A Minden
Stimmel nem fogja megsínyleni a hosszú távollétedet?
– Mostantól addig maradok távol, amíg akarok,
Anderson. A Minden Stimmel péntek délután bezárt.
A férfinak ezúttal valóban leesett az álla.
– Nem értem – mondta, és lerítt róla, hogy valóban nem
érti. – Hogy gondolod ezt?
– Úgy, ahogy hallottad. Lehúztam a redőnyt.
– De hát ez képtelenség – dadogta. – Nem sétálhatsz
egyszerűen ki a Minden Stimmelből.
– Miért nem?
– Mindenekelőtt azért, mert túl sokat belefektettél már. –
Anderson körbemutatott. – Az irodádba. A programodba.
Az ügyfeleidbe.
– A bérleti díjam a jövő hónapban lejár. Azt, amit a
programba fektettem, már többszörösen visszakaptam. Az
ügyfeleim számát pedig egy főre csökkentettem – mutatta
Lillian az ujján. – Elismerem, hogy még nem jöttem rá,
hogyan tudok megszabadulni tőle, de biztosan találok
megoldást.
– Mi lesz a közös tervünkkel?
– Ez a másik, Anderson. Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, de nem segíthetek neked a könyveddel.
A férfi megmerevedett. – Valami nagyon nincs rendjén.
Ez a viselkedés abnormális, nem vall rád. Egyértelmű, hogy
történt valami.
Lillian az íróasztal szélére ült, és a férfira emelte a
tekintetét. – Anderson, nagyon kellemetlen dolog történt ma
délelőtt. Egy Campbell Witley nevű férfi megállított az
utcán. Az egyik ügyfelemmel járt régen, és nagyon ki van
rám akadva, amiért én ismertettem össze a barátnőjét egy
másik pasival. Hitted volna?
– Mi köze ennek a Witleynek a döntésedhez?
– Ellentmondást nem tűrőn kijelentette, hogy nem áll
jogomban a számítógépes programommal összekutyulni
mások életét.
– Ez nevetséges.
– Mégis hajlok rá, hogy higgyek neki.
Anderson értetlenül bámult rá.
– Hogy érted ezt?–kérdezte élesen. – Miért mondasz
ilyet?
Lillian a lecsukott laptopot bámulta, s közben azon
gondolkodott, hogyan magyarázza el. Valószínűleg nem
fogja elhinni, hogy a program csak az ő megérzéseivel és jó
adag józan ésszel párosítva működik. Korábban ő sem hitte
el.
Ki kell találnia egy gyakorlatiasabb magyarázatot,
amivel lerázhatja a férfit.
– Hibás a program – mondta végül. Végül is, ez nincs
messze az igazságtól, gondolta.
– Hibás? Biztos vagy benne?
– Igen.
 – Nem értem. Sikeres volt a vállalkozásod. Sok átlagon
felüli ügyfeled volt.
– Vakszerencse, attól tartok – vont vállat Lillian. – Ne
felejtsd el, hogy még nem készült hosszú távú statisztika,
mert nem töltöttem el elég időt a szakmában. Könnyen
lehet, hogy hosszú távon az általam összehozott párok
kapcsolatai sem bizonyulnak tartósabbnak, mint azoké, akik
nélkülem találtak egymásra.
Anderson töprengve nézett Lillianre. – Azt hiszem,
értem a problémát – mondta nagy sokára.
– A probléma az – mondta Lillian határozottan –, hogy
nem mondhatjuk, hogy Campbell Witleynek nincs igaza.
Nincs jogom beavatkozni mások életébe. Különben is
nagyon nyomasztott már.
– Nyomasztott?
– Többször elgondolkodtam rajta, hogy mi történne, ha
tévednék, és két össze nem illő embert boronálnék össze.
Persze átfogó háttértanulmányokat készítek, mert biztos
akarok lenni a dolgomban, hogy mindegyik ügyfelemnek
tiszta az erkölcsi bizonyítványa, és szellemileg nagyjából
rendben van. De mi van, ha valami elkerüli a figyelmemet?
Érted, hogy ebből óriási katasztrófa lehet?
Anderson józanul bólintott. – Értem.
– Tényleg?
– Igen. – A férfi a zsebébe süllyesztette a kezét, és
hintázott rojtokkal díszített papucscipője sarkán. – Hogy
őszinte legyek, nekem is szándékomban állt felhozni ezt a
témát.
– Komolyan mondod?
– A legkomolyabban. Csak jobban meg akartalak
ismerni, mielőtt előhozakodok egy ilyen kényes kérdéssel.
Végül is a Minden Stimmel a te ügynökséged.
Van valami atyai a mosolyában, gondolta Lillian.
– Milyen kényes kérdést? – kérdezte Lillian óvatosan.
 A férfi a laptopra pillantott. – Mint tudod, egy ideje
érdeklődöm a programod iránt, de be kell vallanom, hogy
aggodalomra adott okot a szakmai felügyelet hiánya.
Lillian felkészült a döfésre. – A szakmai felügyelet
hiánya?
– Legyünk őszinték, Lillian. Te nem vagy képzett
pszichológus. Nincs képzettséged és tapasztalatod a klinikai
pszichológiában és a szaktanácsadásban. A programod
érdeme, hogy ennyire sikeres voltál. De én is úgy tartom,
hogy a párkapcsolatok létrehozása hatalmas felelősség és
nem mentes a kockázatoktól. Meggyőződésem, hogy egy
ilyen érzékeny programot kizárólag hozzáértőknek lenne
szabad használniuk.
– Értem. Például olyan hozzáértőnek, amilyen te vagy.
– Igen. És ha valóban kiszállsz a buliból, szívesen tennék
neked vételi ajánlatot a programra és a munkád során
felgyűlt aktákra.
Lillianben megállt az ütő. Erre végképp nem számított.
Meg sem fordult a fejében, hogy a programot eladja
Andersonnak. Nála hamar kiderülne, hogy önmagában nem
működik. Kiszámíthatatlan, hogy mennyit hibázna, mire
rájön, hogy nem csodaprogram.
– Nem – jelentette ki. – Mondtam már, hogy hibás.
– Úgy érted, vírusos?
– Nem vírusos – válaszolta Lillian, és igyekezett úgy
fogalmazni, hogy ne oszlassa el a homályt –, egyszerűen
nem működik jól.
– Biztosra veszem, hogy elég szakmai tapasztalattal
rendelkezem ahhoz, hogy megbirkózzam néhány apróbb
fogyatékossággal. Korrekt ajánlatot szeretnék tenni, és
remélem, meg tudunk állapodni a mindkettőnk számára
elfogadható feltételekben. Mit szólnál például egy bérleti
szerződéshez?
– A Minden Stimmel programja nem eladó.
– Lillian, legyen magadhoz való eszed.
 – Ne haragudj, de döntöttem.
A férfi a homlokát ráncolta. – A Witleyvel való
beszélgetésed valószínűleg nagy traumát okozott. Nagyon
feszült vagy. De azt hiszem, ha majd lenyugszol, belátod,
hogy túlreagáltad a dolgot.
Lillian leszállt az asztaláról, az ajtóhoz ment, és kitárta. –
Ha megbocsátasz, Anderson, még nagyon sok a dolgom.
Holnapután el akarok utazni. Fejezzük be ezt a beszélgetést.
A férfi habozni látszott, aztán belátta, hogy hiába érvelne
tovább. – Jó, akkor később még beszélünk róla.
Kár a gőzért, gondolta Lillian, de azért megpróbálkozott
egy kulturált mosollyal.
A férfi továbbra is habozott, de értette a célzást, és
kilépett a folyosóra. Ott megállt.
– Lillian, ha…
– Viszontlátásra, Anderson – mondta Lillian, és a férfi
orrára csukta az ajtót.
Jó érzés volt.
Valószínűleg eltúlozta a reakciót, de nem törődött vele;
Gabe, Witley és Anderson megnehezítették a hetét, joga van
a túlzott reakciókhoz.
Lillian visszament az íróasztalához, felvette a telefont, és
tárcsázott egy ismerős számot.
Nella Townsend a második csöngésre felvette.
– Townsend Nyomozóiroda.
– Én vagyok, Nella.
– Szia, Lil. Miben segíthetek? Nézzek utána egy új
ügyfelednek?
– Nem teljesen. Egy Campbell Witley nevű férfiról
szeretnék információt.
– Nem ügyfeled?
– Nem. Az egyik ügyfelem exe.
Rövid hallgatás után Nella megkérdezte: – Baj van?
– Nem tudom. Éppen azt szeretném, ha kiderítenéd.
– Oké, mit tudsz róla?
 – Nem túl sokat. A múlt év őszéig rendszeresen
találkozott Heather Summersszel, az egyik ügyfelemmel. Őt
leinformáltad, mielőtt aláírta a szerződést.
– Értem. Elvileg hamar meglesz, valószínűleg benne
hagytam a nő aktájában. A nap végére talán elkészülök egy
előzetes jelentéssel.
– Nagyszerű. Hazafele beugrom érte. Köszi, Nella.
Nagyon sokat segítesz vele.
– Szívesen. Szabad vagy ma este?
– Csomagolnom kell.
– A csomagoláshoz energia kell, és az nem megy evés
nélkül. Vacsorázz velünk.
– Oké, viszek bort.

Délután fél hatkor Lillian belesüppedt egy vastagon

párnázott fotelba Nella nappalijában, és lerúgta a cipőjét.
– Hú, de kivagyok! Az egész napomat elvette, hogy
összecsomagoljam az irodámat. Pedig reméltem, hogy
kettőre végzek. Hogyan gyűlhet fel ennyi minden egy
irodában?
– Az élet egyik nagy rejtélye.
Nella felvett egy kék irattartót az asztalról, és megindult
vele Lillian felé. Farmert és élénksárga, galléros blúzt viselt.
Arany nyaklánca meg-megcsillant sötét bőrén. Rövidre
vágott fekete haja szorosan a fejére volt fésülve, kiemelve
érdekes fejformáját.
Nella leült Lilliannel szemben, egyik lábát maga alá
húzta, és kinyitotta a dossziét.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a számítógéped
merevlemezén tárolod az anyagaidat – mondta Lillian.
– Az ügyfeleim anyagai valóban ott vannak, de amellett
még rengeteg papírmunka adódik. Számlák, levelezés, a
házfelügyelőnek szánt cetlik, az irodát bérbe adó cégtől
kapott üzenetek, és ki tudja még, mi minden. Az összes
iratot végignéztem, egy részét kiselejteztem, a másikat
megtartottam. – Lillian nagyot sóhajtott. – De végeztem
vele, és a Minden Stimmel ezennel megszűnt létezni.
– Gratulálok – mondta Nella. – Na és milyen érzés?
– Jó, de még jobb lenne, ha garanciát kaphatnék arra,
hogy Campbell Witley nem sorozatgyilkos.
– Úgy érzem, teljesen tiszta eset. – Nella a jegyzeteibe
pillantott. – A hadseregben kezdte, ahogy gyanítottad.
Kitüntetéssel szerelt le, és folytatta apja építési
vállalkozását. Kifejezetten sikeresen működtette. Hat évig
nős volt, majd elvált. Gyereke nincs. Nincs nyoma büntetett
előéletnek, sem annak, hogy elkövetett volna bármilyen
erőszakos cselekményt, és körözést sem adtak ki ellene.
– Pontosan ezt akartam hallani – mondta Lillian.
– A volt feleségét is sikerült felhajtanom. Azt mondja,
Witley basáskodó típus, és alkalmasint kissé hangos is, de
nagyon meglepte, hogy bárminemű erőszakosságot
feltételezek róla. Szó szerint azt mondta, hogy „ártalmatlan”
fickó.
– Nagyszerű.
Nella becsukta a dossziét, és komolyan nézett Lillianre.
– Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne tudna veszélyes
lenni, ha a helyzet úgy hozza.
– Tudom. De azt hiszem, ezt bármelyik férfiról el lehet
mondani.
– Nagyon igaz. – Nella az ajkába harapott. – Amit
mondtam, az csak a felszín. Nem volt időm elmélyedni az
ügyben. Folytassam a nyomozást holnap?
– Szerintem nem szükséges. Engem megnyugtat, hogy a
volt felesége kiállt mellette. Köszönöm, Nella. Nagyon
sokat segítettél. Nyugodtabban alszom így.
Kulcs fordult a zárban, mire Nella feltápászkodott. –
Charles lesz. Ideje, hogy kibontsuk azt a bort.
 Lillian Nella férje felé fordult, és üdvözlésképpen
odaintett. Charles belépett az ajtón, karján papírzacskó
kenyérrel, kezében aktatáska.
Charles vékony, fekete bőrű, komoly tekintetű, sötét
szemű férfi volt; az aranykeretes szemüvegtől iskolázott
ember benyomását keltette. Megcsókolta a feleségét, és
odaadta neki a kenyeret. Nella eltűnt a konyhában.
Charles Lillianre mosolygott, miközben levette a
felöltőjét. – Hallom, a Minden Stimmel bezárását
ünnepeljük ma este.
– Igen. Végre megléptem a nagy lépést. Mától
hivatalosan főállású festő vagyok. Vagy állástalan,
munkanélküli, attól függően, honnan nézzük a dolgot.
Charles komolyan bólintott. – Nella irodája megsínyli a
döntésedet, de mint már többször mondtam, ha valaki
házasságközvetítéssel foglalkozik, csak idő kérdése, hogy
mikor akasztanak pert a nyakába.
Nella kilépett a konyhából, kezében tálca, rajta bor és
sajt. – Te jogász vagy, Charles. Szerinted azért is pert
akaszthatnak valaki nyakába, mert végigmegy az utcán.
– Az utca veszélyes hely. – Charles elvette az egyik bort.
– Igyunk a művészetre – emelte meg a poharát.
 4

– Nagyon tetszik, ahogy átalakítottátok a helyiségeket –

mondta Lillian. – Sokkal tágasabbak és levegősebbek. –
Kinyitotta a sarokapartman kettős üvegajtaját, és kilépett az
erkélyre. – A kilátás is csodás.
Lillian húga, Hannah elégedetten hordozta körbe a
tekintetét az apartmanon, majd ő is kilépett az esti hűvösbe.
– Nem volt olcsó mulatság bevezettetni a vizet az összes
szobába – mondta. – És az erkélyajtók beszerelése is nagy
munka volt, de szerintem be fogja hozni az árát. Azért az
árért, amit egy éjszakáért felszámítunk itt Álmodlakban, be
kellett látnunk, hogy kijár a vendégeknek a luxus és a
maximális kényelem.
Lillian a korlát köré fonta egyik karját. – Most már
beindul, ugye? Működni fog az étterem és a panzió.
Hannah szórakozottan tekintett a nővérére. – Nem hittél
benne?
– Dehogynem. Mindketten annyira magatokénak
éreztétek ezt az ötletet, hogy tudtam: nem bukhattok bele.
– Isabel néninek köszönhetjük – mosolygott Hannah. –
Bár be kell vallanom, hogy amikor megtudtam, hogy a fél
kúriát Rafe-re hagyta a végrendeletében, nem voltam
ennyire hálás.
Lillian tekintete végigsiklott az öblön. Gyorsan
sötétedett. Feltámadt a szél, és az eső félreismerhetetlen
illatát hozta magával, újabb vihart jósolva. Lillian mindig is
szerette ezt az időszakot a csipkézett oregoni partvidéken:
az évszakok erős ellentétei megmozgatták művészi
fantáziáját. A fenyegetően tomboló viharok elűzték a
nyaralóvendégeket, és a helyiek visszakapták a városukat.
A móló üzletei és a kevés olcsó kis étkezde bezárt a
hosszú téli hónapokra. Nyáron ugyanezek a
vendéglátóhelyek zsúfolásig teltek portlandi és seattle-i
nyaralóvendégekkel. De télen, ha az ember beült egy
étterembe, általában ismerte a szomszéd asztalnál ülőket,
kivéve, ha a közeli Chamberlain Főiskola diákjai vagy a
Holdfényparti Politikatudományi Intézet szemináriumának
vendéghallgatói voltak. Mindkét intézmény a kisvárosra
néző domboldalon kapott helyet.
A téli napokon az esőt hozó szél felkorbácsolta az öböl
vizét, az apró beszögellések forrongó üstre emlékeztettek, a
sziklákon épült, az időjárás szeszélyeinek kitett üdülők
olyan hatást keltettek, mintha meglapultak volna a vihar
korbácscsapásai alatt. A széllöketeket gyakran ragyogó, ám
hűvöskés napsütést és kristálytiszta levegőt hozó időszakok
váltották fel. Volt egyfajta energia a télben, mely merőben
különbözött a szeszélyes, ködös nyaraktól, gondolta Lillian.
Aznap este tiszta volt az ég. Lillian az erkély magasáról
jól látta az öböl félkörívét, melynek legtávolabbi pontján
fénypöttyök jelezték a kisváros és a kikötőhelyek hollétét.
Egy másik fényfüzér a mólót világította meg.
A Panoráma út lendületes íve hűen követte a sziklás part
kanyarulatait. A műút a város szélén, a nagy öböl északi
csücskét jelentő Rejtett-öböl mellett kezdődött,
összeköttetést biztosítva a sziklaszirteken elszórtan
meghúzódó nyaralók, strandépületek meg a kisváros között.
Elvezetett Lillian szüleinek nyaralója, majd Álmodlak
mellett, egészen a Napnyugta-fokig, az öböl legdélebbi
pontjáig.
Ismerős táj ez, gondolta Lillian, mely egész eddigi életét
végigkísérte. Az utóbbi években nem töltött itt sok időt,
ennek ellenére rögtön otthon érezte magát, amikor délután
ideérkezett.
A Harte-ok három generációval ezelőtt gyökeret vertek
ezen a településen; legalább olyan mélyen gyökereztek itt,
mint a Madisonok.
Lillian a dereka köré fonta a karját az este hűvösében. –
Isabel néni a kezdetek kezdetén tudta, hogy ti egymásnak
vagytok teremtve Rafe-fel.
– Ha ez igaz, akkor ő volt az egyetlen – ingatta a fejét
Hannah. – A magam részéről inkább azt gondolom, csak
reménykedett benne, hogy egymásnak vagyunk teremtve.
Arról álmodott, hogy általunk megszüntetheti a két család
közötti ellentétet. Rómeót és Júliát látta bennünk, csak
vidámabb befejezéssel. Abban a reményben hagyta ránk
Álmodlakot, hogy valóra válik álma a Harte-ok és
Madisonok újraegyesítéséről.
– Akárhogy is, de bejött.
– Nem kizárt, hogy volt valami ösztönös érzéke a
társkereséshez – mondta Hannah mintegy mellékesen. –
Ami tovább öröklődött a családban.
– Nem hinném.
– Lil, mi van veled? Ne érts félre, nagyon örülök neked.
Jól tetted, hogy kivettél egy kis szabadságot. De ne felejtsd
el, hogy a húgod vagyok, és minden érdekel, ami veled
történik.
Nincs értelme tovább titkolózni, gondolta Lillian.
Hannah úgy ismeri, mint a tenyerét. Bár sokban
különböztek, mindig közel álltak egymáshoz. Hannah
majdnem két évvel volt fiatalabb, de kettejük közül őt
tartották a józanabbnak és céltudatosabbnak a családban,
legalábbis addig, amíg be nem jelentette, hogy Rafe
Madisonhoz megy feleségül, és panzióvá változtatja
Álmodlakot.
Az igazsághoz azonban hozzátartozott, hogy a rá nem
jellemző, bolondos ábránd reálisnak bizonyult. Egyértelmű
volt, hogy Rafe és Hannah boldogok együtt, és nem a
fellegekben jártak, amikor kitalálták, hogy panziót nyitnak.
– Bezártam a Minden Stimmelt – mondta Lillian.
Hannah szórakozottan nézett rá. – Mennyi időre?
Néhány napra? Pár hétre? Netán egy egész hónapra?
– Örökre.
Hannah-nak szüksége volt egy kis időre, hogy felfogja és
feldolgozza a hallottakat, s akkor halkan füttyentett.
– Te jó ég – mondta.
– Szerintem is.
– Pont amikor apa és anya már kezdtek beletörődni,
hogy házasságközvetítéssel foglalkozol.
– Nem biztos, hogy valaha is beletörődtek volna –
sóhajtott Lillian. – Még mindig kínos nekik bevallani a
barátaik előtt, hogy miből élek. A vállalkozásomat kezdettől
fogva gyanúsnak találták. Szerintük még az esküvőszervező
ügynökség is tisztességesebb megélhetési forrás, amit te
működtettél a panzió előtt.
– Oké, elismerem, hogy anya és apa kissé hóbortosnak
találták az ötletedet, de te sikeres voltál, és ezt ők sem
tagadhatják. Hosszú listád volt az ügyfelekről. A fiatal,
jómódú számítógépőrülteknek nincs ellenükre a komputeres
házasságközvetítés gondolata. Tisztes bevételre tettél szert,
és ez a mi családunkban sokat nyom a latban.
– Ha anya és apa a házasságközvetítést hóbortosnak
vélik, akkor nem tudom, mit fognak szólni a következő
tervemhez.
– Nos? – billentette Hannah kissé félre a fejét. – Ne
csigázz.
– Hosszú történet.
– Minden apró részlet érdekel. – Hannah elhallgatott,
amikor reflektor tűnt fel Álmodlak kocsifelhajtóján. – De
látom, még türtőztetnem kell magam. Megjött a vacsora.
 Erős motor finomra hangolt, halk morgása szállt feléjük
a sűrűsödő sötétben. Elegáns Porsche húzott végig a
kocsifelhajtón.
A kocsi a panzió főbejárata előtt fékezett le, és a motor
kisvártatva leállt. Kinyílt a sofőrülés ajtaja: Hannah férje,
Rafe szállt ki a Madison család összes férfi tagjára jellemző
könnyed, férfias lazasággal.
Mögötte izgő-mozgó, szürkésfekete Schnauzer ugrott ki
a nyitva hagyott ajtón. A kutya megállt, és felszimatolt az
erkélyre.
– Hello, Winston! – kiáltott le Lillian. – Gyönyörű vagy,
mint mindig.
Winston hálásan ugrált egy kicsit, minden bizonnyal a
kötelességét tudta le ezzel. Aztán felügetett a lépcsőn, és
eltűnt a terasz kiugró teteje alatt.
Rafe két zacskót emelt ki a kocsi hátuljából.
– A legjobbkor jöttetek, fiúk – mondta Hanna. – Már
arra gondoltunk, hogy beugrottatok a Teljes
Napfogyatkozásba sörözni meg billiárdozni.
Rafe a könyökével belökte a Porsche ajtaját, és felnézett.
A szokásos Madison-mosolyát villantotta a két nőre: csábos,
de bajt ígérő mosolyt.
– Sajnálom, hogy késtünk egy kicsit – mondta. –
Belebotlottam egy régi haverba, aki történetesen erre járt
ma délután. Meghívtam vacsorára. Remélem, nem
haragszotok érte.
– Kiről van szó? – Hannah egyszerre kíváncsi lett.
– Egy fickóról, akit jól ismerek.
Rafe a kocsifelhajtó alsó vége felé pillantott. Lillian
követte a tekintetét: újabb fényszóró közeledett a panzió
felé.
Sötétzöld Jaguár siklott végig a felhajtón, és megállt a
Porsche mellett.
Lilliannek baljós előérzete támadt: a korlátba
kapaszkodott, és előrehajolt, hogy jobban lásson.
 – Nem – motyogta. – Csak nem…
Hannah meglepetten nézett a nővérére. – Mi baj?
Mielőtt Lillian válaszolhatott volna, kinyílt a Jaguár
ajtaja. Gabe szállt ki, és mindjárt az erkélyt kémlelte.
– Helló, Lillian – mondta túlságosan is lazán. – Látom,
téged is meghívtak vacsorára. Nem meglepő ez a véletlen
egybeesés?
– Véletlen egybeesés nem létezik – mondta Lillian
komoran.
– Nem először hallom ezt.
Lillian magán érezte Rafe és Hannah érdeklődő
tekintetét. – Mit keresel itt? Ne próbáld meg bemesélni
nekem, hogy támadt egy ötleted, és hosszú hétvégét csinálsz
magadnak.
– Egy dolgot feltétlenül tudnod kell rólam. – Gabe
körbekerülte a Jaguárt, a lépcső felé véve az irányt. –
Semmit nem teszek hirtelen felindulásból. Valószínűleg
Rafe-re értetted az előbbi megjegyzésedet. Róla tudják,
hogy képes bevadulni, és akkor őrült ötletei támadnak.
– Hé, énrám ne nézz! – tiltakozott Rafe azonnal. – En
házas ember vagyok. Lenyugodtam, és kizárólag Hannah
hatására vadulok be, és akkor támadnak őrült ötleteim. Igaz,
szívem? – pillantott fel az erkélyre.
– Igaz, de csak amíg a te érdekedet szolgálják! – kiáltotta
le Hannah, de a hangjában melegség és nevetés bujkált.
Gabe megállt a legalsó lépcsőfoknál, és felnézett
Lillianre. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy
megszökhetsz előlem?
Lillian a korlátnak nyomta az ujját. – Felajánlottam,
hogy visszafizetem a pénzedet.
– Nem a pénzemet akarom, hanem azt, amire befizettem.
– Ezt nem hiszem el – mondta Lillian.
Rafe egyik csizmás lába már az alsó lépcsőn volt, de
megállt, és kérdőn nézett a bátyjára. – Miről van szó?
Érdekesnek hangzik.
 –Tartozik nekem egy randevúval – magyarázta Gabe. –
Hatért fizettem, és csak ötöt szervezett meg nekem.
– Ez nem igaz – mondta Lillian hangosan.
– De igaz – állította Gabe előbb Rafe-re, majd Hannah-ra
pillantva. – Az aláírt szerződésem is bizonyítja.
Rafe és Hannah nem tudta leplezni, milyen jól mulatnak,
és ettől Lillian késztetést érzett, hogy megvédje magát. –
Hazudott a kérdőíven.
– Ezt csak azért mondod, hogy rám hárítsd a kudarcot,
pedig te fuseráltad el a randevúimat. Sok szónak is egy a
vége: még jár nekem egy randevú.
– Sok sikert! – vágott vissza Lillian. – De a Minden
Stimmel már senkinek nem szervez randevút. Az ügynökség
bezárt. Máshol kell kereskedned.
Gabe elindult fölfelé a lépcsőn. – Senki nem teheti meg,
hogy lenyúlja a pénzemet, az áruval meg adós marad.
– Te jó ég! – Lillian jobban kihajolt a korláton. – Ez
nevetséges. Nem gondolhatod komolyan, hogy ekkora
felhajtást csinálsz egy nyamvadt randevú miatt.
– Ha üzletről van szó, mindig mindent komolyan
gondolok – mondta Gabe, aztán elnyelte a ház.
– Ilyen az én bátyuskám – mondta Rafe bocsánatkérő
mosollyal, amely inkább sikeredett gúnyosra. – Ő lehetne a
szerzője annak a könyvnek, hogy „Hogyan kerüld el, hogy
csőbe húzzanak egy üzleti tárgyaláson”. Tudtad, hogy ez a
mániája?
Mielőtt Lillian kifejthette volna a véleményét Gabe
üzleti stílusáról, Rafe is eltűnt az erkély alatt.
– Hát – szólalt meg Hannah elgondolkodva. – Érdekes
fordulatot vettek az események.
– Ez nem érdekes, hanem erősen elfajzott viselkedés. –
Lillian kínosan érezte magát; továbbra is az immár üres
kocsifelhajtóra szegezte a tekintetét. – Szerinted Gabe nem
dilizett be egy kicsit, amióta elköltözött Holdfénypartról?
Lehet, hogy a vállalkozásával járó gondok túl nagy stresszt
jelentettek neki.
– Nem hinném, hogy a vállalkozása miatt lenne ilyen
furcsa – mondta Hannah. – Szerintem arról van szó, hogy ő
is Madison.
– Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani.
– Valami azt súgja, hogy több van közöttetek az üzleti
szerződésetek miatti vitánál.
– Akár hiszed, akár nem, minden rendben ment az
elején, amikor bejelentkezett a Minden Stimmelbe.
Akkoriban már nem vettem fel új ügyfeleket, de ő
komolynak és eltökéltnek tűnt. Gondoltam, kivételt teszek,
igaz, nem mondhatjuk róla, hogy a család régi barátja lenne,
de mindenesetre régóta ismerjük, és temiattad meg Rafe
miatt még közöm is van hozzá. Miért ne, gondoltam. Akkor
még jó néhány helyes nő adatai benne voltak a gépemben.
– Mi nem stimmelt?
– Hogy is mondjam? – Lillian maga elé tartotta mindkét
kezét, felfelé fordítva a tenyerét. – Gabe megismertette
velem a poklok poklát.

– Nincs más választásunk, ki kell költöznünk legalább

három hétre – mondta Hannah egy órával később, miközben
a nagy kerámiatálat nyújtotta Lilliannek az asztal fölött. – A
Willis fivérek pokoli felfordulást csináltak. Már a
vízszerelés is épp elég lett volna.
– Szó nélkül elzárták a vizet, és végeláthatatlan ideig
voltunk kénytelenek kerülgetni az előcsarnokban a
szerelvényeket – mondta Rafe. – Rémálmaimban már
fénylő porcelán vécékagylók végtelen sora kísértett.
– Ennek ellenére azzal nyugtatgatjuk egymást, hogy
milyen szerencsések vagyunk, amiért a Willis fivérek
elvállaltak bennünket – vette át a szót Hannah. – Fent a
domboldalon új szárnnyal bővítik az intézetet, és
aggódtunk, hogy odacsábítják őket. De szerencsére külsős
építési vállalkozókat hívtak.
– Végül csak kihúztuk valahogy a rengeteg vécékagyló
között – mondta Rafe –, de amíg fellakkozzák a fapadlót és
kifestik a szobákat, muszáj kiköltöznünk.
– Értem. – Lillian egyik kezével elvette a tálat, és jó
adagot szedett magának a Rafe által hozott joghurtos-kapros
uborkasalátából. – A por és a festékszag megártana
Winstonnak.
– Nekünk se tenne éppen jót – jegyezte meg Rafe
szárazon. – Különben is ránk fér egy kis kikapcsolódás,
mielőtt megnyitunk. Leugrunk Kaliforniába egy borkóstoló
körútra a Napa-völgybe. Legalább véglegesíthetem az
éttermünk itallapját.
– Újabb megdöbbentő egybeesés. – Gabe az illatos
burgonyacurrybe mártotta fekete kenyere csücskét. – Én is
most döntöttem úgy, hogy kiveszek néhány nap
szabadságot.
Rafe szemöldöke megrándult. – Jól teszed. Épp ideje.
Rég nem mozdultál ki az irodádból.
– Mindenki ezt mondja – állította Gabe semleges
hangon.
Lillian megmerevedett. – Három-négy napot itt
szándékozol tölteni Holdfényparton? Ez komoly?
Rafe ezt már nem állta meg nevetés nélkül. – Ne aggódj,
Lillian, nem fog sokáig itt lézengeni, ha ettől tartasz. Kis
ideig ellakhat Mitchell házában, legalábbis amíg Mitchell
vissza nem tér Hawaiiról. De attól kezdve meg lesznek
számlálva a percei. Ki merem jelenteni, hogy negyvennyolc
órán belül egymás torkának fognak ugrani.
– Valóban? Két nap elég hozzá?
– Persze. Garantáltan. Mitchell legelőbb is megmossa
Gabe fejét, hogy csak a Madison Kereskedőháznak él. Gabe
erre odavágja neki, hogy szálljon le róla. Nem telik bele egy
óra, és Gabe már csomagol.
 Lillian ettől megnyugodott kissé. Hihető volt, amit Rafe
mondott. A három Madison köztudomásúlag makacs és
keményfejű férfiember volt, és emiatt szinte sem másod-,
sem többedmagukkal nem tudtak összezárva élni
huzamosabb ideig.
– Igazat beszélsz. – Gabe könnyedén megrántotta egyik
vállát. – Legfeljebb egy-két napig bírom Mitchellel egy
fedél alatt.
Rafe Lillianre kacsintott. – Megmondtam.
– Ha hiszitek, ha nem, mostanában még jobban kioktat,
mint eddig – folytatta Gabe, és szomorúan megrázta a fejét.
– Utólag be kell látnom, nagy hiba volt számítógépet
ajándékozni neki.
– Viccelsz? – kacagott Rafe. – Hiszen imádja. Szereti,
mint galamb a tiszta búzát.
– Van hozzá adottsága, abban nincs hiba – ismerte el
Gabe. – Csak nem úgy használja, ahogy reméltem.
Lillian villája megállt a levegőben. – Miért, mire
számítottál, hogy fogja használni?
– Jóravaló, egészséges célra, hogy művelődjön. Úgy
képzeltem, sok boldog órán keresztül elszórakozik az
időseknek készült pornóoldalakon. Ehelyett rászokott, hogy
naponta e-mailezzen nekem.
Rafe elvigyorodott. – Szerintem könnyen kitalálom,
hogy miről.
– Sok mindenről ír, de mindegyik levelében oda lyukad
ki, hogy véleményezi az üzleti- és a magánéletemet.
Lillian megköszörülte a torkát. – Feltételezem, hogy
egyiket sem helyesli.
A Gabe hangjából kihallatszó erős érzelmi kötődés
meglepte Lilliant. Bármilyen viszony volt is Gabe meg a
nagyapja között, biztos, hogy többről volt szó, mint Gabe
bosszantásáról. Gabe-en őszinte fájdalom látszott.
– Nem – mondta halkan. – Nem helyesli.
 – Sajnálom, ha úgy tervezted, hogy nálunk alszol –
mondta Hannah kedvesen. – De ahogy te is látod, hatalmas
a kupleráj. Nem lehet itt lakni, amíg a padlókkal nem
végeznek.
– Tudom. – Gabe szedett Rafe saját készítésű
paradicsomcsatnijából.
Rafe figyelmesen nézett a bátyjára. – Hogy képzeled,
szerinted meddig maradsz Mitchellnél?
– Egyáltalán nem megyek Mitchellhez. – Gabe kivárt. –
Kibéreltem a Buckley-villát.
– Mennyi időre? – riadt meg Lillian.
– Egy hónapra.
Döbbent csend követte a bejelentést.
– Komolyan kiveszel egy egész hónapot? –
hitetlenkedett Hannah.
– Párszor be kell mennem a városba, van egy-két ügy,
amit nem tudtam kitörölni a naptáramból – mondta Gabe. –
Nekem kell például beszédet mondanom az egyik volt
főiskolai tanárom tiszteletére rendezett banketten. De nem
látom be, miért ne intézhetném innen a Madison
Kereskedőház ügyeit. Magammal hoztam a
számítógépemet, a faxomat, és végszükség esetén ott a
telefon.
– Nem hiszem el – mondta Lillian élettelenül. – Itt
valami bűzlik.
– Igaza van – mondta Rafe. – Ez tényleg fura. Nem
érdekel, hogy mennyi tehetséged van a
telekommunikációhoz. De azt tudom, hogy elvonási
tüneteket fogsz produkálni, rád jön a remegés vagy valami
ilyesmi, ha egy hónapig be se dugod az orrodat az irodádba.
Gabe hallgatott, ette a currys krumplit.
– A fenébe. – Most már Rafe is kíváncsi lett. – Ez
tényleg komoly?
 Gabe szeme gúnyosan megvillant. – Kiskorom óta
ismersz. Emlékszel egyetlen olyan esetre, amikor nem
gondoltam komolyan, amit mondtam?
– Nem, ezt nem állíthatom.
Lilliant rettenetes balsejtelem szállta meg; Gabe-et
figyelve megérezte, hogy veszélyt rejtő örvények
kavarognak a nyugodtnak és fegyelmezettnek tűnő felszín
alatt.
– Nem arról van szó, hogy kicsikard a hatodik találkát a
Minden Stimmeltől, igaz? – kérdezte. – Az előbb csak
ugrattál azzal a képtelenséggel. Azért vagy itt, mert tényleg
ki akarsz kapcsolódni egy kicsit.
Gabe megint megvonta a vállát, de nem szállt vitába.
– Rendben vannak a céged dolgai? – kérdezte habozva
Hannah Gabe-től.
Lilliant meglepte a kérdés, bár értette, miért aggódik
Hannah. Ha valaki akár csak egy kicsit is ismerte Gabe-et,
tudta, milyen sokat jelent neki a cég. A Madison
Kereskedőházat fenyegető veszély érthetővé tenné mostani
különös viselkedését.
Lillian azonban biztosra vette, ha bármilyen kicsi gond
lenne is a cég háza táján, Gabe a nap huszonnégy óráját ott
töltené, amíg minden tökéletesen nem működik ismét. Egy
készülő katasztrófa esetén nem venne ki egy hónap
szabadságot, és költözne le a tengerpartra.
– A cégemmel minden rendben van. – Gabe zavartalanul
evett tovább.
– Csak? – próbálkozott Rafe.
Gabe lenyelte a falatot, majd hátradőlt, és letette a
villáját.
– Nincs csak – mondta. – Szükségem van egy kis időre,
hogy másvalamire is koncentrálhassak végre, ne csak a
munkára. Nem szívesen ismerem el, de Mitchellnek lehet,
hogy igaza van. Lehet, hogy túlságosan sokat foglalkoztam
a munkámmal az elmúlt pár évben.
 – Kiégtél – mondta Lillian halkan.
Mindenki Lillianre nézett. Gabe és Rafe azzal az üres,
bamba arccal, mely a férfiakra jellemző, ha egy viselkedés
pszichológiai magyarázatát hallják. De Hannah azonnal
bólintott, mint aki mindent ért.
– Igen, persze – mondta. – Szerintem is. Lilnek igaza
van. Úgy tűnik, kiégtél.
– Nekem úgy tűnik, csak locsogtok itt összevissza –
mondta Gabe. – Hogy jut eszetekbe ez az őrültség?
– Gondolj bele – kezdte Lillian türelmesen. – Hatalmas
mennyiségű fizikai és szellemi energiát fektettél éveken át a
Madison Kereskedőházba. Nem titok, hogy túlfeszítetted
magad a siker érdekében. A hosszú ideig tartó, intenzív
koncentrálás megviseli az embert.
– Honnan tudod te azt? – kérdezte Gabe megtévesztőén
negédesen. – Abból, amit a múltkor meséltél a gyors
állásváltásaidról, az derül ki, hogy sehol nem maradtál
addig, hogy kiéghettél volna.
A férfi közönséges, durva megjegyzése úgy csapott
közéjük, mint távoli villámlás. Hannah és Rafe nyilván nem
értették az éles visszavágás okát.
Lillian attól tartott, hogy Rafe talál valamit mondani a
bátyjának, amit jobb, ha nem mond, és megpróbálta
eloszlatni a viharfelhőket.
– Igazad van, valóban sokszor változtattam állást –
mondta Gabe-nek. – De képzeld, létezik olyan, hogy
szabad szellem. Fura, ugye?
– Mi ebben a fura? – kérdezte Gabe.
– Sokan vannak, akik inkább belőled nézték volna ki,
hogy ezen a téren rekordot döntesz.
– Mert Madison vagyok?
– Igen. – Lillian pengeéles mosolyt villantott a férfira. –
Míg én az állandóság mellett voksoló, kitartó és
hosszútávra tervező Harte vagyok. – Lillian a többiekhez
fordult. – Javasoltam Gabe-nek, hogy vegyen fel a Madison
Kereskedőház egyik ügyvezetőjének, de nemet mondott a
kalandos életrajzom miatt.
Gabe hátranyúlt, és egyik karját a széke háttámláján
nyugtatta. Mindvégig Lillianen tartotta a tekintetét. – Nem
ezt mondtam. Nem ezért nem vennélek fel.
– Hanem miért? – kérdezte Hannah kíváncsian.
– Lillian kijelentette, hogy rövid időn belül ki akarna
oktatni, hogyan vezessem a céget. Mire én: ha valóban ez
történne, ki kellene rúgnom. Egyetértettünk, hogy jobb bele
se kezdeni az egészbe, ha előre ismerjük a végkifejletet.
– Amint látjátok, közös nevezőre jutottunk abban, hogy
nem próbálkozom a Madison Kereskedőháznál. Arra
végképp semmi szükségem, hogy újabb rövid távú
munkával gazdagítsam az életrajzomat.
A feszültség oszlóban volt, ahogy Lillian remélte.
Hannah ráharapott a végszóra, és ügyesen új témára terelte a
szót.
– De ha jól értem, most, hogy bezártad a Minden
Stimmelt, állást keresel – mondta Hannah.
– Nos, nem igazán.
– Munkanélküli segélyre mész? Olyan Hartre-ról még
nem hallottam – szólt közbe Gabe.
– Nem megyek munkanélküli segélyre.
– Akkor betársulsz a családi vállalkozásba? – vonta fel
Rafe kíváncsian a szemöldökét.
– Eszembe nem jutna. Nem csak azért nem, mert
képtelen lennék együtt dolgozni az apámmal. A fő gond az,
hogy szeretem, ha a magam ura vagyok.
Gabe előredőlt, és az asztalra ejtette a karját. – Oké,
feladom. Mihez kezdesz most?
– Festeni fogok.
– De hát eddig is festettél – jegyezte meg Hannah.
– Mostantól főállásban csinálom. Ha minden jól megy,
profi leszek.
 Mindhárman úgy bámultak Lillianre, mintha azt
jelentette volna be, hogy indulni készül a következő
elnökválasztáson.
Hannah felnyögött. – Nehogy azt meséld nekem, hogy
azért számoltad föl a Minden Stimmelt, mert a művészetnek
akarod szentelni magad!
– Azért számoltam föl a Minden Stimmelt, mert a
művészetnek akarom szentelni magam.
– Anya és apa ki lesznek bukva. – Hannah hátradobta
magát a székén. – Nagyapáról nem is beszélve.
– Tudom – mondta Lillian.
Rafe a kávéskancsóért nyúlt. – És miből gondolod, hogy
meg tudsz élni belőle?
– Nemsokára kiderül, hogy működik-e vagy sem.
Octavia Brightwell néhány héten belül kiállítást rendez a
festményeimből a portlandi galériájában.
– Én azt tanácsoltam volna, hogy ne add föl a biztos
munkádat – mondta Rafe fanyar mosollyal. – De amint
látom, elkéstem.
– Így van. Elkéstél – mondta Lillian.

Gabe a panzió széles verandájának korlátjánál állt, és nézte,

ahogy Lillian autójának hátsó lámpája távolodik a
kocsifelhajtón. Rafe egy közeli oszlopnak támaszkodott.
Winston a lépcső tetején hevert, mancsa lelógott, füle és
orra érzékenyen követte az éjszaka hangjait és illatait.
Hannah visszamenekült a konyha kellemes melegébe.
– Ha egy egész hónapig Holdfényparton maradsz, akkor
meg is oszthatom veled az itteni híreket – szólalt meg Rafe
kis idő múltán.
– Ne fáradj. Nem igazán érdekel a pletyka.
– Marilyn Thornleyról lenne szó.
Gabe néhány másodpercig kutatott az emlékezetében,
míg végül derengeni kezdett a nő alakja, akivel a főiskola
utáni években járt. Marilyn Caldwellnek hívták akkoriban, a
környék egyik legtehetősebb családjából származott.
Caldwellék Portlandben lakiak, de a Harte-okhoz hasonlóan
ők is fenntartottak egy házat Holdfényparton. Meg egy
harmadikat a kaliforniai Palm Springsben.
Marilynnek kitűnő ösztöne segített a választásban. Gabe
tudta, hogy őbenne is látta hosszú távon a nagy lehetőséget,
ám Trevor Thornley előtt sokkal biztosabb jövő állt.
Marilyn átható tekintettel alaposan felmérte a két férfit, és
úgy döntött, hogy Thornleyhoz köti az életét.
Gabe nem neheztelt rá; nem hibáztathatta a döntéséért.
Józan, üzleti érzékre utaló lépés volt. Trevor akkor éppen a
gyorssávban hajtott a közéletben; már akkor nyilvánvaló
volt, hogy rendelkezik a média és a köz figyelmének
megszerzéséhez és megtartásához szükséges karizmával,
simulékonysággal és fellépéssel. Előre látszott, hogy ha
valami nagy katasztrófa nem jön közbe, messzire jut, talán
egészen Washingtonig. Csak a pénz hiányzott hozzá,
mégpedig sok pénz, ezt pedig Marilyn családja készségesen
szolgáltatta. Megérte befektetni egy olyan vőbe, aki jó úton
volt ahhoz, hogy tekintélyes politikai tényező legyen.
Thornley meglepetés-bónuszt is kapott: Marilynről
kiderült, hogy kitűnő kampánystratéga. A Holdfényparti
Politikatudományi Intézet politikailag kiművelt stábjával
vezényelte Trevor karrierépítésének minden egyes
mozzanatát, és felesége irányítása alatt Trevor fokról fokra
feljebb került a ranglétrán. A múlt ősszel bejelentette, hogy
szenátori posztra pályázik.
Általános meglepetésre azonban Hálaadásnap előtt nem
sokkal kiszállt a versenyből. Gabe a sajtóban mindössze a
gyanús, mindenre ürügyként szolgáló személyes okokból
magyarázatot találta.
– Mi van Marilynnel? – kérdezte Gabe.
 – Nem hallottad? Válnak. Marilyn a múlt hónapban
ideköltözött a családi nyaralójukba. És van egy irodája az
intézetben.
– Nekik dolgozik?
Rafe megrázta a fejét. – Nem. A saját politikai karrierjét
kezdte építeni.
– Huh. Nem igazán lep meg. Marilyn született politikus.
– Az. Csak van egy kis bökkenő.
– Mi az? – kérdezte Gabe.
– Az a szóbeszéd járja, hogy Thornley karrierje
fölemésztette a családi vagyon tekintélyes részét, és a család
úgy döntött, hogy egyelőre nem fektet több tőkét a
politikába. Állítólag nem fogják támogatni, legalábbis addig
nem, amíg nem bizonyítja, hogy győzni tud.
– Más szóval pénzre van szüksége.
– Igen. Mégpedig igen sokra – mondta Rafe
jelentőségteljesen. – És ez azért jutott eszembe, mert neked
van, ami neki kell. Számíts rá, hogy megkeres, mihelyt
megtudja, hogy a városban vagy.
– Köszönöm, hogy vigyázol rám, de ne aggódj. Egy
dolgot egészen biztosan gyorsan megérzek: ha egy nő a
pénzemet akarja.
Rafe kinézett a sötét öbölre. – Ti ketten jártatok egy
időben.
– Az régen volt.
– Az igaz. – Rafe a zsebébe süllyesztette a kezét. – De ne
mondd, hogy nem figyelmeztettelek.
– Oké.
Újabb szünet következett. Gabe érezte, hogy az öccse
agya más vágányra kalandozik.
– Tényleg egy egész hónapra kibérelted a Buckley-
villát? – kérdezte Rafe kis idő múltán.
– Igen.
 – Bevallom, nem vall rád egy ilyen lépés. Gondolod,
hogy Lilliannek igaza van? Kiégtél vagy valami ilyesmiről
van szó?
– A Madisonok nem égnek ki. Vagy te hallottál már
olyan Madisonról, aki kiégett?
Rafe eltűnődött. – Nem. Robbanékony jellemekről
azonban hallottam. Volt, akit a belső tűz emésztett föl. És
persze olyan is akad, aki elemésztette önmagát. De olyanról
nem hallottam, aki kiégett volna.
– Én sem.
– Lilliannel hogy vagytok?
– Miből gondolod, hogy van köztünk valami?
– Készséggel elismerem, hogy nem én vagyok a
legérzékenyebb, legempatikusabb, a részletekre leginkább
figyelő fickó a világon.
– Persze hogy nem. Mert Madison vagy.
– De még én is láttam rajtad ma este, hogy amikor
Lillianre néztél, ugyanaz a kifejezés jelent meg az arcodon,
mint amikor a Madison Kereskedőház számára kötsz egy
fontos üzletet.
– Te mondtad, hogy nem vagy érzékeny és empatikus,
nem figyelsz a részletekre.
– Azért teljesen vak sem vagyok – mondta Rafe. – Ezt az
arckifejezést soha nem láttam rajtad, amikor más nővel
voltál.
– Lillian és az üzlet két külön dolog.
– Ezt tartsd jól észben, mert az a gyanúm, hogy ha üzleti
befektetésnek nézed, hamar meggyűlik vele a bajod.
Gabe Winstonra nézett. – Hallod? Mostantól az öcsém
vezeti a pszichológus válaszol rovatot.
Winston Gabe felé billentette a fejét, és értelmesen
nézett a férfira. Ezt mindig igen ügyesen adta elő.
Rafe az üres kocsifelhajtót bámulta. – Sejtettem, hogy
egyszer kudarcot vallasz.
– A Madison mivoltomból kifolyólag?
 – Valószínűleg nem terajtad múlik. Benne van a
génekben vagy ilyesmi. Tudod, már sajnálom, hogy
Hannah-val és Winstonnal elutazunk holnap. Érdekes lett
volna látni.
– Micsodát?
– A bukásodat.
 5

A vihar jött, majd reggelre el is múlt. Tiszta, és az

évszakhoz képest enyhe, tizennégy fok körüli hőmérsékletre
virradtak.
Gabe megállt a sziklapart tetején, és lepillantott a
Holtkéz-öbölre. Apály volt, az öt ujjat formázó sziklasor,
melyről az öböl a nevét kapta, most kilátszott a vízből. A
sziklák alján lyukak és likacsos horpadások sötétlettek, apró
barlangok és üregek bejáratait jelezve, melyeket a természet
vájt alattuk.
Lillian a vízparton ült, egy réges-régen oda került
vándorkövön. A téli nap megcsillant sötét haján. Gabe-en
végigömlött a reménykedés, és kiélezte az érzékeit.
Alsótestét ismerős érzés feszítette.
Lillian meleg fekete legginget viselt, mely kiemelte
lábszárának lágy kanyarulatát és kecses bokáját.
Narancsaranysárga pulóverének nyakrésze kilátszott a
sötétpiros dzseki alól. A haja összecsavarva a tarkójára volt
tűzve.
Elmélyülten hajolt a térdére fektetett vázlatfüzet fölé.
Gabe az elmúlt este Rafe és Hannah panziójában
megtudta a szörnyű igazságot: Lillian nem művészlélek.
Hanem egyenesen művész.
Gabe a nő rajzoló kezének fürge, céltudatos mozdulatait
figyelte; a finom, kecses összeszedettség, amellyel a ceruzát
fogta, egészen elbűvölte. Boszorkány varázslat közben.
 Sirály rekedt kiáltása törte meg a bűvöletet, mely a
sziklához szegezte a férfit. Felhajtotta fekete-cserszínű
felöltőjének gallérját, és gyors léptekkel megindult lefelé a
kavicsos ösvényen, a makacs vágytól hajtva, hogy mielőbb
beteljesítse önnön végzetét. Ez is Madison-örökség lehet,
gondolta.
Lillian akkor vette észre, amikor a rövid partszakaszt
alkotó köves részre ért. Fölkapta a fejét, majd oldalra
billentve nézett Gabe-re. Mintha megmerevedett volna a
sziklán. Varázslat közben meglepett boszorkány. Hűvös
óvatosság érzett ki belőle.
Lehet, hogy jogosan tart tőle; Gabe sem értette, mi
történik közöttük. Elhatározta, hogy lassabb tempót diktál,
és laza, nemtörődöm, barátságos hangot üt meg.
– Mióta álltál ott fönt? Kémkedtél utánam? – kérdezte
Lillian.
– Te aztán tudod milyen a meleg fogadtatás!
– Nem gondoltam, hogy van valaki a közelben.
Megijesztettél.
– Ne haragudj. Reggelente edzeni szoktam. Mivel itt
nincs konditerem a közelben, gondoltam, egy kiadós sétával
pótolom.
– És pont erre kellett sétálnod?
A férfi elmosolyodott. – Személy szerint nekem szól a
kötekedés, vagy reggel mindig ilyen harapós kedvedben
vagy?
Lillian habozott, majd viszonozta a mosolyt. – Most én
kérek elnézést. Nem kellett volna rád támadnom.
Mostanában kicsit feszült vagyok.
– Újabb véletlen egybeesés. Én is.
– Nem vagyok meglepve. – Lillian úgy nézett a férfira,
mint aki mindent ért. – Biztosan, mert kiégtél.
– Látom, kész a minden részletre kiterjedő elemzés és
diagnózis. – Gabe leült az egyik közeli sziklára. – Azért
vagy feszült, mert én is idejöttem Holdfénypartra?
 – Nem – válaszolta Lillian.
– Hazudsz.
Lillian bosszús tekintetet vetett a férfira. – Ez az igazság.
Több okból is feszült vagyok, de ennek semmi köze hozzád.
– Például?
– Soroljam?
– Rajta.
Lillian ajka kemény vonallá préselődött. – Akkor
kezdjük. Jelenleg nincs állásom, mert bezártam a cégemet.
– Te tehetsz róla.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetsz rá. Izgulok, hogy
milyen fogadtatása lesz a kiállításomnak.
Gabe erre nem tudott mit mondani, úgyhogy hallgatott.
– Továbbá volt egy-két kellemetlen afférom
Portlandben, mielőtt eljöttem. Még mindig nyomasztanak.
Nem tudom, megfelelően kezeltem-e azokat a helyzeteket.
– Milyen afférok?
Lillian elnézett az ötujjú szikla fele. – Anderson
felkeresett. Nem vette jó néven, amikor mondtam neki,
hogy nem akarok a könyvében segíteni.
– Persze hogy nem. Említetted neki, hogy láttad a piros
alsónadrágjában?
– Természetesen nem.
– Jól tetted. Én emiatt nem aggódnék túlzottan. Mi volt a
másik eset?
– Egy Campbell Witley nevű férfi megállított az utcán,
és közölte velem, hogy nincs jogom beleártani magam
mások dolgába.
Volt valami a hangjában, ami arra késztette Gabe-et,
hogy komolyan vegye a hallottakat. – Ez a Witley rád
ijesztett?
Lillian habozott. – Lehet. Egy kicsit.
– Ki ez a fickó?
 – Egyik ügyfelem morgós kedvű exbarátja. Nem örült
neki, hogy összehoztam a volt barátnőjét egy másik pasival,
bár egyértelmű volt, hogy nem illettek egymáshoz.
Gabe a nő arcát fürkészte. – Megfenyegetett?
– Nem.
– Leinformálom – nyúlt Gabe a zsebébe a mobiljáért. –
A Madison Kereskedőháznak van nyomozószolgálata.
– Köszönöm, de fölösleges. A Townsend-ügynökség
már utánanézett, és Witley sem erőszakos, sem egyéb
törvénybe ütköző cselekedetet nem követett el soha.
– Biztos ez?
– Igen. Tényleg rendben van. Nella Townsend érti a
dolgát. A fickónak egyszerűen elborult az agya. Szerintem
az zavart meg, hogy igaza volt.
– Badarság.
– Azt hányta a szememre, hogy beavatkozom mások
életébe, és így is van. Egy hivatásos házasságközvetítőre
óriási felelősség hárul. Mi van akkor, ha nagyot hibáztam?
Hátrányosan befolyásoltam emberek jövőjét.
– Ne rágódj ezen. Te tanácsadó voltál, az emberek a
tanácsadásért fizettek. Ők maguk hozták meg az életüket
befolyásoló döntéseiket. Egyszerű üzleti tranzakció történt.
Semmi okod rá, hogy bűntudatod legyen.
Lillian hallgatott egy darabig, a férfi szavain tűnődött. –
Van érzéked hozzá, hogy lecsupaszítsd a dolgokat,
Madison – mondta végül derűsebb hangon.
– Ebben tényleg jó vagyok. – Gabe előrehajolt, hogy
megnézze a rajzot. – Szabad?
Lillian szó nélkül nyújtotta a vázlattömböt.
Gabe egy darabig szótlanul tanulmányozta a rajzot; azon
kapta magát, hogy minél tovább nézi, annál erősebb benne a
vágy, hogy még tovább nézze.
A kép a Holtkéz-öblöt ábrázolta, de úgy, ahogy Gabe
soha életében nem látta, vagy legalábbis nem tudott róla.
 Vibráló intenzitás áradt ebből a kis darab természetből –
határtalan, ősi erő sötét ígérete. Ez az erő szólt hozzá,
megérintett valamit a lelke legmélyén; tudatosította benne,
hogy a sejtjeivel mindörökre kötődik ehhez a vad
életerőhöz.
A francba. Mindez egy egyszerű vázlat miatt. Ez
rosszabb volt, mint gondolta. Lillian jó festő. Nagyon,
nagyon jó.
– Egy dologban biztos vagyok – mondta Gabe végül. –
Csak az idődet pocsékoltad a házasságközvetítéssel. Ez a te
igazi hivatásod.
– Ez még nem jelenti azt, hogy meg is veszik a képeimet
– mondta Lillian.
– Nem. – Gabe visszaadta a vázlattömböt. – De az még
nem változtat azon, hogy te erre születtél. Kérdezhetek
valamit?
– Mit?
– Le tudnál mondani a festésről?
– Lemondani? Úgy érted, örökre?
– Mondjuk jönne valaki, és azt mondaná, hogy minden
pénzt megad neked, ha megígéred, hogy nem rajzolsz és
festesz többé. Elfogadnád a pénzt, és megtartanád az
ígéretedet?
– Nem. – Lillian lepillantott a vázlatra. – Előbb vagy
utóbb muszáj lenne elővennem. Ez belső kényszer, nem az
én választásom.
– Én is így képzeltem. – Gabe sóhajtva fújta ki a levegőt.
– Tehát nem mondasz le róla, akkor sem, ha lesz új állásod.
– Így van.
– Művész vagy.
– Így van – mondta Lillian ismét. – Gondolom.
Lillian kissé ijedtnek látszott. Tűnődőnek. Mintha
meglepték volna a kérdések.
 Gabe a hullámok robajlását hallgatta; már becsaptak a
barlangokba, kezdődött a dagály. Hamarosan a szikla ujj
hegyei látszanak csak ki a vízből.
– Neked a Madison Kereskedőház lehetett ilyen az évek
folyamán – mondta Lillian lassan. – Belső kényszer.
Valami, amit muszáj csinálnod.
– Lehet.
– Hogyhogy?
– Ki tudja? – Gabe fölvett egy kavicsot, elhajította, hogy
pörögve szállt a habokba. – Talán csak be akartam
bizonyítani, hogy egy Madison is tudhat olyant, amit ti,
Harte-ok annyira jól csináltok.
– Micsodát?
– Nem elfuserálni a dolgokat.
Lillian arra a pontra nézett, ahol a kő eltűnt a vízben. –
Azt állítod, hogy mindent, amit elértél, az összes sikeredet
a mi családunkkal való versengés motiválta?
– Legalábbis részben – vont vállat Gabe. – Kezdetben
mindenképpen. Gyerekkoromban azt láttam, hogy ti, Harte-
ok ügyesebbek vagytok annál, hogy elrontsátok az
életeteket. Mi viszont ebben voltunk jók. A ti üzletetek jól
ment, a családotok működött, a szüleitek együtt éltek. Még
ilyet!
Lillian erre nem válaszolt; nem volt rá szükség.
Mindketten ugyanolyan jól ismerték egymás családjának
történeteit, mint a sajátjukat. Gabe apja, Sinclair szobrász
volt, szenvedélyesen szerette a munkáját és a modelljét,
Natalie-t. Gabe és Rafe ennek a szenvedélynek a
gyümölcsei voltak.
A szülők közötti viszony követte a családi
hagyományokat; hosszú, viharos, magas hőfokon égő
szenvedély volt. Sinclair soha nem látta értelmét, hogy a
vállára vegye a kisstílűnek ítélt házasság terhét. Gabe biztos
volt benne, hogy a szüleik szerették egymást a maguk
sajátos módján, ám a családi hátterüket véletlenül sem
nevezhették stabilnak, de még átlagosnak sem.
A két fiú a maga módján birkózott meg a szélsőséges,
kiszámíthatatlan, mindenkire befolyással bíró apa és a
gyönyörű, temperamentumos anya miatt rájuk hárult
nehézségekkel. Rafe önmaga és mások előtt is megjátszotta,
hogy fikarcnyit sem törődik a jövőjével. „A pillanatnak élj”,
így hangzott a jelmondata, legalábbis amíg kis híján le nem
tartóztatták emberölésért.
Gabe tudta, hogy ő a másik végletet választotta. A
koncentráció és a rend iránti érzék volt a két fegyvere a
forgandó szerencse és a gyermekkorát felkavaró sokféle
érzelem ellen. Azzal, hogy létrehozta a Madison
Kereskedőházat, eldöntötte, hogy gránitból fogja kifaragni a
jövőjét.
– És még? – kérdezte Lillian.
– Hogyhogy és még?
– Nem hiszem, hogy csakis a családommal való
versengés késztetett ekkora hajtásra.
Gabe elhessentette a mélázó hangulatot, mely régi,
elnyűtt kabátként burkolta be. – Nem vagyok önelemző
típus.
– Ó, persze, milyen igaz. Hogy is felejthettem el? Pedig
ezt egyértelműen leírtad a Minden Stimmel kérdőívén.
– Minden bizonnyal.
– Ha jól emlékszem – folytatta Lillian –, az „egyéb
megjegyzések” rovatba azt írtad, hogy természettől fogva
észelvűnek és realistának tartod magad. És felszólítottál,
hogy ne tékozoljam a drága idődet holmi elitista tudós
nőkre vagy hibbant agyú ezoterikusokra.
– Ha-ha.
Lillian becsukta a vázlattömböt. – Azt is kijelentetted,
hogy nem akarsz az általad művészléleknek nevezett nőkkel
ismerkedni.
A bánatba.
 – Javíts ki, ha tévedek – folytatta Lillian –, de az volt a
benyomásom, hogy az „egyéb megjegyzések” rovat volt
talán az egyetlen olyan rész a kérdőíven, ahol többé-
kevésbé igazat írtál. Vagy azokat a válaszaidat is
kiszínezted?
Most már tényleg témát kellett váltani.
– Van ennivalód otthon a nyaralótokban? – kérdezte
Gabe.
Lillian pislogott; nem fogta fel azonnal a kérdést. – Éhes
vagy? – kérdezett vissza.
– Mindjárt éhen halok. Reggel jutott eszembe, hogy
nincs otthon kávé. És egy falat ennivaló sem. Elfelejtettem
venni tegnap.
– Azt akarod, hogy meghívjalak reggelizni?
– Miért ne? Jószomszédi viselkedésre vallana. Ha nekem
lenne otthon kávém, pirítósom és talán még egy kis
mogyoróvaj hozzá, meghívnálak.
– Mogyoróvaj?
– Meglepne, ha tudnád, mi mindent lehet kezdeni vele.
– Aha. Hát, sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Én
sem vettem tegnap semmit. Úgy terveztem, hogy bemegyek
ma a városba, és beszerzek valamit abban a pékségben,
amelyről Rafe áradozott tegnap este.
– A Fénytestben? – Gabe felállt. – Jó ötlet. Az öcsém
tudja, mi a jó. Mindig szerette a hasát.

Lillian maga sem értette, miért hagyta Gabe-nek, hogy

elkísérje a városba. Biztosan azért, mert aznap különös
hangulatban volt. De amikor beléptek a pékség ajtaján, a
frissen sült kenyér mennyei illata minden kétségét eloszlatta
a döntése helyessége felől. Lillian akkor eszmélt rá, hogy
farkaséhes.
Senki nem tudott sokat a Szép Új Világ csoportról, akik
egy éve költöztek a városba, és pékséget nyitottak a móló
mellett Fénytest néven. Ezek a fiatalok hosszú, színes
köpenyben jártak, az ókori egyiptomi és római műtárgyak
ihlette ékszereket viseltek, és túl derűseknek tűntek ahhoz,
hogy valóságosak legyenek. Azt állították magukról, hogy a
Jövő Történelmének Hírnökei.
A város lakói Rafe és Hannah szerint először
iszonyodtak tőlük, nem is kicsit, sőt egyes negyedekben az
új jövevények kifejezett riadalmat keltettek. A városi tanács
is kifejezte aggodalmát amiatt, hogy őrültek vertek tanyát
Holdfénypart közepén. A Holdfényparti Napló
szerkesztősége üzenetet tett közzé, melyben melegen
ajánlotta a hatóságoknak, hogy tartsák a szemüket az
újonnan jötteken.
Csakhogy egy olyan városban, amelynek az egyetlen
péksége három éve bezárt, a Jövő Történelmének Hírnökei
csakhamar bizonyították, hogy egyvalamihez biztosan
értenek: istenien sütnek.
Tíz óra körül járt az idő, amikor Lillian és Gabe
megérkeztek. A kevés asztalt körbeülték a vendégek: helyi
lakosok, a ritka téli vendégek némelyike, és farmer- és
vászonnadrágos fiatalok, a Chamberlain Főiskola hallgatói.
A helyiek mintegy vezényszóra az ajtó felé fordították a
fejüket, amikor Lillian belépett Gabe-bel a sarkában. Lillian
úgy érezte, olvas a gondolataikban. Hannah és Rafe néhány
hónappal korábban kötött házassága izgalomba hozta és
sokáig abban is tartotta az egész várost. Erre itt egy újabb
Harte nő egy Madison férfival. Folytatódik a csoda?
– Lehet, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet – suttogta
Lillian Gabe-nek.
– Ne légy nevetséges. – Gabe megállt a pult előtt, és a
művészien elrendezett süteményeket szemlélte. – Ilyenkor
csak a Teljes Napfogyatkozás van még nyitva. Ott még
ennyire sem akarnál reggelizni, nekem elhiheted.
 – Igazad van. Különben is, ha egy hely azzal reklámozza
magát, hogy „Ahová nem süt be a nap”, nem lehet valami
kívánatos reggelizőbár.
– Szerintem se. És ezek a kukoricás muffinok nagyon jól
néznek ki. Én kettő ilyent fogok enni. Te mit kérsz?
– Mindenki minket bámul.
– Tényleg? – Gabe kíváncsian körbenézett, udvariasan
odabólintott az ismerősöknek, majd visszafordult a pulthoz.
– Na és? Te Harte vagy, én Madison. Ha ezt a kettőt egymás
mellé rakod ebben a városban, jó esélyed lesz rá, hogy
megbámulnak.
– Téged nem zavar?
– Nem.
– Na persze – dünnyögte. – Mert Madison vagy.
– Pontosan.
Gabe a pult mögött álló hosszú, halvány színű ruhába
öltözött, középkorú asszonyra nézett; őszülő haját fehér
kendő takarta, köpenyén ódivatú fehér kötényt viselt. A
nyakában kifli alakú amulett függött láncon.
– Legyen önnel a jövő történelmének fénye – mondta
udvariasan az asszony.
– Köszönöm – mondta Gabe. – Viszont kívánom. Két
kukoricás muffint és egy csésze kávét kérek. – Gabe
hátranézett a válla fölött. – Tudod már, mit kérsz, Lillian?
Lillian előrelépett. – Egy croissant-t kérek. És zöld teát.
– Helyben fogyasztják vagy elviszik? – kérdezte az
asszony.
– Helyben – válaszolta Gabe.
– Nahát, ismerős hangok! – recsegte egy whisky- és
szivarízű hang a függöny mögül.
Lillian magába fojtott egy nyögést, és mosolyt erőltetett
magára az ajtónyílásban megjelenő tagbaszakadt, robusztus,
terepszínű katonai gyakorlóruhát és csizmát viselő asszony
üdvözlésére. Arizona Snow rég túl volt már azon a koron,
amit idősnek szokás nevezni, mégis annyi energiája volt,
hogy a fiatalok is megirigyelhették volna. Nem véletlenül.
– Ezt nevezem tökéletes időzítésnek – mondta Arizona
Snow látható elégedettséggel.
– Jó reggelt, A. Z. – köszönt Gabe. – Mi újság az
összeesküvés-bizniszben?
– Azok a tökfejek fenn az intézetben csöndben voltak
egy darabig, miután az öccse és Hannah lakatot tettek a
szájukra, de megint forrósodik a helyzet. – Arizona sugárzó
mosolyt küldött Lilliannek. – Jó újra itt látni magát a
városban.
– Én is örülök, hogy találkozunk – udvariaskodott
Lillian, majd a pékség felé intett. – Mi dolga van itt?
– A szokásos heti eligazítás a Hírnököknél. – Arizona
lehalkította a hangját, jelezve, hogy bizalmas információt
oszt meg. – Jó néhányszor beszéltem velük, mire pár
hónappal ezelőtt rájöttem, hogy nem naiv fickók, mint
mindenki más errefelé. Értik a dörgést.
– Örülök, hogy valaki érti – mondta Gabe.
Arizona kissé előrehajolt, tekintetét végigjáratta a
termen, majd intett Lilliannek és Gabe-nek. – Jöjjenek.
Elmondom a friss tényállást.
– Huh, köszönjük, Arizona – mondta Lillian gyorsan. –
De elég zsúfolt a mai napunk. Ugye, Gabe?
– A tiedet nem ismerem. – Gabe letett néhány pénzérmét
a pultra. – De én nem sietek sehova.
– Nem? – Lillian legvadabb álmában sem hitte volna
Gabe-ről, hogy hajlandó leereszkedni abba a rókalyuknyi
alternatív világba, amelyet Arizona Snow az otthonának
nevezett.
Gabe fölvont szemöldökkel nézett Lillianre. – Miért? –
kérdezte szórakozottan.
– Mintha… hm… a telekommunikációról említettél
volna valamit – próbálkozott Lillian.
– Az megvár.
 Arizona Lillianre hunyorított, mint aki mindent ért. –
Kezdetben Hannah és Rafe sem sokat törődtek azzal, hogy
mi folyik fent az intézetben. Mire érdekelte őket, már késő
lett.
Lillian belátta, hogy veszített. Próbált hihető ürügyet
találni, de semmi sem jutott eszébe. A végső ellenérv az
volt, hogy a Harte-ok és Madisonok le voltak kötelezve
Arizona Snow-nak. Igaz, hogy több mint különc volt az
öregasszony, de az ő kínos pontossággal vezetett naplója
vezette nyomra Rafe-et és Hannah-t, akik végül megtalálták
a gyilkost.
– Pár percet valóban maradhatunk – adta meg magát
Lillian.
– Jobb félni, mint megijedni – húzta el előttük Arizona a
függönyt.
– Ez tény – mondta Gabe, majd fogta a muffinokat meg
a kávéját, és körbekerülte a pultot.
Lillian kényszeredetten vette fel a maga süteményét és a
teáját, és ment utána.
Arizona behúzta mögöttük a függönyt. Lillian
legyökerezett az elébe táruló látványtól: a nagy
munkaasztalt három férfi és két nő állta körbe.
Mindegyikük Hírnökstílusban volt öltözve, köpenyt és
ősinek tűnő ékszert viseltek. Különböző korúak voltak: a
legifjabb egy férfi volt, aki szépen összefogta hosszú haját
egy higiéniai sapka alatt. Lillian huszonöt-huszonhat
évesnek tippelte. A legidősebb ősz hajú, matróna alkatú nő
volt. A legtekintélyesebbnek egy magas, borotvált fejű férfi
tűnt, akinek egész külseje méltóságot sugárzott.
Arizona elfoglalta a helyét az asztalfőn, és acélkemény
tekintettel nézett végig a körülötte állókon.
– Gabe, Lillian, ismerkedjenek meg Fotonnal,
Szivárvánnyal, Hajnallal, Virradattal és Jelzőtűzzel. –
Arizona jelentőségteljesen nézett a Hírnökökre. – Gabe és
Lillian a barátaim. Megbízhatnak bennük, ha én mondom.
Az igazság az, hogy mindenkiben megbízhatnak ebben a
városban, akit Harte-nak vagy Madisonnak hívnak.
Lillian bólintott; elhatározta, hogy udvariasan fog
viselkedni. – Jó napot kívánok.
Gabe köszönés helyett lazán biccentett. Letette a
csészéjét egy közeli asztalra, és beleharapott az egyik
muffinba.
– Jóféle kukoricás muffin – mondta.
Foton válaszolt, a borotvált fejű, vezetőnek tűnő férfi: –
Köszönjük. Mindent megteszünk, hogy az összes
termékünkbe átáramoltassuk a jövő történelmének fényét.
De mi is csak emberek vagyunk. Minden erőfeszítésünk
ellenére megesik, hogy negatív gondolataink szintén
belekerülnek a tésztába.
– A fény a titkos alapanyag, igaz? – Gabe fölvette a
maradék muffint. – Nálam bejön – mondta, és a süteménybe
harapott.
Arizona fogott egy nagy sütőtűt, és finoman
megkopogtatta vele az asztalt.
– Elég a csevegésből – mondta. – Fontos információim
vannak. Nincs veszteni való időnk. Ennek a városnak, sőt az
országnak a jövője forog kockán.
Mindenki engedelmesen közelebb lépett az asztalhoz.
Arizona hangosan megköszörülte a torkát.
– Ahogy mondtam is, mielőtt Lillian és Gabe hangját
meghallottam a függöny mögött, napnál világosabb, hogy
miért építik az új szárnyat az intézetnél. Hivatalosan persze
azt mondják, hogy irodáknak és előadótermeknek kell a
hely. – Arizona elhallgatott, és körbehordozta a tekintetét a
hallgatóságán. – De szerintem a jelenlévők közül mindenki
tudja, hogy ez újabb hazugság a részükről.
Lillian az asztalon kiterített térképet nézegette; a város
fölötti domboldalt ábrázolta, ahol a Holdfényparti
Politikatudományi Intézet épülete állt. A térkép mellett jó
néhány, valószínűleg nagy látószögű objektívvel készített
fénykép hevert szétszórtan. A képeken egyértelműen
látszott az építkezés: Lillian ki tudott venni egy teherautót
és valami elektromos berendezést.
Gabe a fényképek fölé hajolt. – Szép nagy látószögű
felvételek, A. Z.
– Köszönöm. – A. Z. arcán büszke mosoly áradt szét. –
Az új biztonsági fényképezőmmel készítettem őket. Eredeti
VPX–5000-es. A legújabb modell, a 4000-es gyártmány
utóda. Nagy képfelbontás, fényérzékenység, sőt éjjellátó is.
És igazán szép bőrtok tartozik hozzá.
– Nem szeretném, ha naiv, ostoba libának tűnnék fel –
mondta Lillian –, de miért olyan biztos benne, hogy nem
irodáknak és előadótermeknek építik az új szárnyat?
– Számos érv szól ellene – bökött Arizona a térképre a
sütőtűvel. – Először is, jelentősen megnőtt a forgalom
errefelé az utóbbi fél évben.
– A városon kívüli forgalomra gondol? – kérdezte Gabe.
– Persze.
– Huh. – Gabe beleharapott a második muffinba. – Ez
valóban gyanakvásra ad okot.
– Az ég szerelmére! – szólt közbe Lillian. – Köztudott,
hogy az intézet jó ideje gyorsan fejlődik. Rendszeresen
tartanak szemináriumokat, politikaelméleti előadásokat, és
fogadásokat is rendeznek. Ezenfelül ugródeszkaként
szolgáltak Trevor Thorney kampányához. Természetes,
hogy mindez nagy forgalommal jár.
Arizona ferde pillantást vetett Lillianre. – Megmondom,
mi ez: álca. Ez a sok politikai duma meg szeminárium arra
jó, hogy álcázzák mindazt, ami valójában folyik. Ráadásul a
forgalom azután sem csökkent, hogy Thornley visszalépett,
és kiszállt a kampányból. Nem, kedvesem. Rövid ideig volt
egy kis csönd, aztán több jármű jött és ment, mint eddig
bármikor.
 – Ez valóban ok az aggodalomra – következtetett Gabe.
– A megnövekedett forgalmon kívül mi utal még titkos
hadműveletre?
– Ugyan, menj már… – dünnyögte Lillian, de senki nem
figyelt rá.
– Az építkezés nagy részét nem idevalósiakkal
végeztetik – mondta Arizona baljóslatúan.
– Hallottam én is. – Gabe közelebbről megszemlélt egy
másik fényképet. – Az öcsém szerint a Willis fivéreket
teljesen mellőzték.
– Így van, és ez is jelent valamit, igaz? – kérdezte
Arizona.
– Pontosan mit jelent ez? – kérdezte Lillian óvatosan.
– Egészen pontosan azt, hogy nem akarják, hogy itteni
ember belelásson a mesterkedéseikbe – mondta Arizona. –
Ezt jelenti.
– Valószínűleg tudták, hogy a Willis fivéreket nem
vesztegethetik meg, és nem fognak hallgatni, ha valami
gyanúsat látnak – mondta Gabe. – Mindenki tudja, hogy ők
ki merik nyitni a szájukat.
Lillian késztetést érzett, hogy jó erősen rálépjen Gabe
futócipőjére; nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafogja
magát.
– Ha jobban meggondoljuk, teljesen logikus, hogy nem
hívták a Willis fivéreket – vetette közbe Lillian gyorsan. –
Hannah és Rafe panziójában dolgoztak hónapokon át, nem
is lett volna idejük az intézet számára.
Ügyet sem vetettek rá. Ennyit az észérvekről, gondolta
Lillian.
– Az éjszakai és a nappali teherszállítás megnőtt
mostanában – folytatta Arizona. – Titokban figyeltem a
rakodóhelyüket néhány napig. Egy csomó képet készítettem
a VPX-5000-esemmel. Elképesztő, mennyi felszerelést és
építőanyagot hordtak össze.
– Jó minőségű műszaki cikkeket? – kérdezte Gabe.
 – Gondolhatja. Többtonnányit.
Gabe felpillantott a fényképről. – Na és a fűtő- és
szellőzőberendezések? Légkondicionálás?
Lillian Gabe-re meredt, de a férfi nem törődött vele.
Kezdi beleélni magát a játékba, fogta föl Lillian döbbenten.
Élvezi a helyzetet.
Arizona helyeslő pillantást vetett Gabe-re. – A múlt
héten kezdték lepakolni őket. Filmre vettem.
Gabe megcsóválta a fejét. – Ez nem jó jel.
A Hírnökök mormogtak valamit maguk közt, vélhetően
egyetértettek az iménti következtetéssel.
– Hogy érted, hogy ez nem jó jel? – Lillian érezte, hogy
egyre ingerültebb a hangja, de nem tudott tenni ellene.
Kezdett igazán kétségbe esni. – Minden nagy, modern
középületben nélkülözhetetlen a sok számítógép, a nagy
fűtőberendezések és a légkondicionáló.
Lilliant már egyenesen levegőnek nézték.
–A biztonsági rendszerüket hármas szintűre becsülöm –
folytatta Arizona. – Körbekerítették az építési területet.
– Mi sem természetesebb – vélte Lillian. – Az intézetnek
más se hiányzik, mint hogy beperelje őket valaki, aki hasra
esett egy halom csőben.
– Vannak biztonsági embereik? – kérdezte Gabe.
– Igen. De a legegyszerűbb biztonsági őröknek álcázva –
válaszolta Arizona. – Fegyvert nem láttam náluk.
Valószínűleg tudják, hogy az feltűnne egy ilyen
kisvárosban, ahol nem történik sok bűneset. Gondolom,
kivárnak, és csak a nagy tett után kapcsolnak kettes
fokozatra, és fegyverezik fel az őreiket.
Lillian megmarkolta a croissant-ját, amelyhez hozzá sem
nyúlt. – Miről beszél? Milyen nagy tettről?
– Mindannyian tudjuk, mi történik ott fent – mondta
Arizona. – A baj az, hogy még nincs bizonyítékunk.
Fokozom a titkos megfigyelést, és megpróbálok olyan
képeket készíteni, amit átadhatunk a médiának.
 – Ön igazi hős, Arizona. – Foton leplezetlen csodálattal
nézett az asszonyra. – Ön nélkül sejtelmünk sem lenne az
egészről. Ki tudja, mikor lepleznék le a projekt transzfert?
Lillian meglepetten látta, hogy Arizona elpirul.
– Csak a kötelességemet teljesítem.
– Az önhöz hasonló embereknek köszönhető, hogy
ebben az országban még van demokrácia – mondta Gabe.
– Bocsánatot kérek – tartotta fel Lillian az egyik kezét. –
Mint Holdfénypart naiv, ártatlan balekjeinek egyetlen jelen
lévő képviselője, szeretnék feltenni egy kérdést.
– Tessék – mondta Arizona.
– Mire gondol, mi folyik pontosan az intézetben, A. Z.?
Mi ez projekt transzfer, amit az előbb említett?
Arizona csalódottan cöcögött. A Hírnökök szomorúan
csóválták a fejüket, látva, hogy Lillian nem fogja fel a
nyilvánvalót.
Lillian a szeme sarkából látta, hogy Gabe belemosolyog
a kávéscsészéjébe.
– Azt hittem, a napnál is világosabb – mondta Arizona. –
A roswelli ufóval és az 51-es körzettel megbízott
kormányzati titkos ügynökség úgy érezte, hogy túl nagy
érdeklődés veszi körül őket. Gondolom, az Internet tett be
nekik. Miután felkerültek rá a műholdas felvételek, tudták,
hogy gondban lesznek. És valószínűleg ekkor láttak neki az
új terv készítésének.
Gabe egyetértően bólintott. – Az volt az érzésem, hogy
az a sok rejtélyes tűzeset akkoriban Új-Mexikóban nem a
véletlen műve volt.
– Igaza van – helyeselt Arizona. – Ahol ezek feltűnnek,
ott a véletlen baleset kizárva.
– Milyen új tervnek? – kérdezte Lillian.
Arizona a csizmájában előre-hátra hintázva, komor
tekintettel meredt maga elé. – Egyértelműen arra készülnek,
hogy a földönkívüliek testét, melyeket jelenleg az 5l-es
körzetben tárolnak lefagyasztva, továbbá a csészealjak
roncsait a másik bolygó technikájával együtt ide szállítsák
Holdfénypartra.
 6

Gabe beszállt Lillian kocsijába a jobb első ülésre, és

becsukta az ajtót. – Ha jobban meggondolod, van benne
valami.
– Miben? – Lillian indított, és belenézett a visszapillantó
tükörbe.
– Hogy ideszállítják azokat a fagyasztott
földönkívülieket és az ufóik maradványait. Kinek jutna
eszébe Holdfényparton keresni őket?
– Tudtam. Ugye, jól szórakoztál? Adtad a lovat A. Z.
alá. Hogy folytassa ezt az őrült összeesküvés-elméletét.
– Nem mintha mondhattam volna bármit is, amivel
elveszem tőle a kedvét. Mindenki tudja, hogy a saját külön
világában él.
– De nem zavar, hogy rátukmálta magát a Hírnökökre? –
Lillian hátramenetbe kapcsolt, és tolatott. – Egy elszigetelt
összeesküvés-elmélet-mániás még hagyján. De most
szerzett magának egy csomó lelkes hívet a városban.
– Igazad van. – Gabe gyászosra igazította a hangját. –
Elgondolni is rossz.
– Az ég szerelmére. – Lillian visszatekerte a kormányt,
és kihajtott a parkolóból. – Feltett szándékod, hogy viccet
csinálsz belőle?
– Nézd az én szempontomból.
– Na és mi a te szempontod?
 – Ha egy titkos ügynökség földönkívüliek holttestét és a
járműveik maradványait átszállítja Holdfénypartra, az
érdekes fordulatot jelenthet.
– Miben?
– A hatodik randevú tekintetében, amellyel tartozol.
– Hm. – Lillian a Panoráma út kanyargó ívére
koncentrált. – Erre nem gondoltam. Merhetem remélni,
hogy betársulsz A. Z. vidám kis bandájába, és lemondasz
arról, hogy behajtsd rajtam a tartozásomat?
– Nem éppen. A helyzet az, hogy soha nem mondok le
semmiről, amit előre kifizettem.
Lillian megmarkolta a kormányt. – Gabe, mondtam
neked, hogy visszaadom a pénzedet.
– Nem a pénzről van szó.
– Hah. Nálad mindig a pénzről van szó. Ezt már a kezdet
kezdetén világossá tetted. Nem ismerek még egy ilyen
üldözési mániás pasit, aki ennyire betegesen félne attól,
hogy a pénzéért mennek hozzá.
– Nincsen üldözési mániám.
– Egy csodát nincs. Ebben legalább olyan reménytelen
eset vagy, mint A. Z. a kormány titkos összeesküvéséről
szóló elméletével.
Gabe összehúzta magát az ülésén, és kinézett az öböl
szürke vizére.
– Nem vagyok reménytelen eset.
A férfi hangjában addig érezhető száraz, gúnyos szín
mostanra eltűnt. Lillian ránézett, próbálta megérteni a
hangulatváltozás okát, de a férfi elfordította a fejét, és
profiljának merev éléből semmit nem lehetett kiolvasni.

Lillian nem sokkal később lekanyarodott a főútról, és

végighajtott a Buckley-villához vezető keskeny, kerekek
taposta ösvényen. A viharvert nyaraló a part szikláira néző
szeles meredély tetején gubbasztott. Zsebkendőnyi udvarát
teljesen benőtték a fák. A redőny megsárgult, a veranda
kidőlt jobbra. Az egész házra ráfért volna a festés.
Egyedül a kocsifelhajtón parkoló ragyogó Jaguár mutatta
az élet jelét.
Lillian megállította a kocsit a megroggyant veranda
előtt.
– Köszönöm a fuvart – kapcsolta ki Gabe az övet.
– Szívesen.
Gabe kinyitotta az ajtót, de nem mozdult, csak bámult ki
a szélvédőn.
– Tényleg úgy gondolod, hogy üldözési mániám van? –
kérdezte csendesen.
Ez egyre rosszabb, gondolta Lillian. Gabe láthatóan még
jobban belesüllyedt a különös hangulatába.
– Fogalmazzunk úgy, hogy túlzottan aggaszt, hogy a
leendő feleséged a pénzed miatt menne hozzád – mondta
Lillian kedvesen.
– Túlzottan?
– Énszerintem.
– Téged pedig nem.
– Mit nem?
– Neked nincs üldözési mániád a Harte Vállalatok miatt.
Lillian nagy lélegzetet vett. – Nem állítom, hogy nem
fordul meg időnként a fejemben. Mint már mondtam neked,
randevúztam néhány férfival, akik adtak okot aggodalomra
ilyen téren. De igyekszem a józan eszemre hallgatni. Nem
gondolom azt, hogy mindegyik férfi, akivel
megismerkedem, csak a családi vállalkozás miatt érdeklődik
irántam.
– Azt azért megállapítom, hogy te sem mentél még
férjhez.
Lillian érezte, hogy megfeszül az állkapcsa. – Abból,
hogy szingli vagyok, egyáltalán nem következik az, hogy
betegesen félnék attól, hogy valaki az örökségemért akar
feleségül venni.
 – Akkor miért vagy még szingli?
Lillian a homlokát ráncolta. – Miért érdekel ez téged?
– Bocsánat. Nem tartozik rám. – Gabe kinyitotta az ajtót,
és kiszállt. – Majd még találkozunk.
– Gabe?
– Tessék. – A férfi megállt, és kissé lehajolt, hogy
belásson a kocsiba.
– Jól… jól vagy?
– Persze.
– Mit csinálsz ma?
– Nem tudom. Még nem döntöttem el. Lehet, hogy
sétálok egyet a parton. Megnézem az e-mailjeimet. Vagy
utánanézek pár dolognak. – Gabe szünetet tartott. – És te
mit csinálsz?
– Festek. Ezért jöttem ide.
– Helyes. – Gabe megfogta az ajtót.
Lillian habozott, küzdött a hirtelen jött ötlet ellen. Nem
sikerült.
– Gabe, várj.
– Mi az?
Ostoba vagyok, gondolta Lillian. Attól, hogy Hannah
hozzáment Rafe-hez, ő nem tartozik felelősséggel a
Madison család összes tagjáért. Gabe képes gondoskodni
magáról. Ha lenne esze, most hagyná, hogy a férfi menjen a
dolgára.
Ám Lilliant zavarta, hogy valami nincs rendjén Gabe-
bel. Nem vallott rá, ahogy beleélte magát Arizona játékába,
és ez a hirtelen rosszkedv sem illett a képbe. Neki most nem
itt kellene lennie.
A kiégés a depresszió egyik megnyilvánulási formája,
emlékeztette magát Lillian.
– Gondoltál már a vacsorára? – kérdezte, mielőtt
óvatosságra inthette volna magát.
– A vacsorára?
 – Délután még egyszer beugrom a városba, és rendesen
bevásárolok. Ha nincs más terved ma estére, hozhatok egy-
két dolgot, aztán együtt összeütünk valamit.
– Messze nem vagyok olyan szakács, mint Rafe –
figyelmeztette Gabe.
– Kevesen főznek úgy, de én is boldogulok a konyhában.
Mit szólsz? Érdekel az ajánlatom, vagy van már más
terved?
– Egyvalamim nekem biztosan nincs. Tervem –
válaszolta Gabe. – De ha már mész vásárolni, hoznál
mogyoróvajat?
– Jó, hozok.
– Ne spóroljunk a kalóriával. Akkor várlak vacsorára.
Gabe határozott mozdulattal becsukta az ajtót, felment a
lépcsőn, és eltűnt a lakatlannak ható házban, mielőtt Lillian
kitalálhatta volna, hogyan másszon ki a veremből, melyet az
imént ásott magának.

Alkonyult, amikor Gabe meghallotta a motorzúgást a

kocsifelhajtó felől. Öröm áradt szét minden porcikájában.
Kikapcsolta a laptopját, lehajtotta a fedelét, és felállt.
Kinézett az ablakon, az eget kémlelte. Szinte magán
érezte az óceán felől érkező hatalmas felhők súlyát. Úgy
látszik, ma később jön a vihar. Tökéletes időzítés.
Végigment a kopott szőnyegen, kinyitotta a bejárati
ajtót, és a verandára lépett. Az autó láttán azonnal elhalt
benne az izgalom. A legújabb típusú Mercedes volt, nem
Lillian Hondája.
A kocsi megállt a lépcső előtt, és azonnal nyílt a
vezetőülés ajtaja: vonzó, kisportolt nő szállt ki; mézszőke
haja divatosan rövidre volt nyírva. Méretre készült, drága
nadrágot és halvány színű selyemblúzt viselt. A fülében
diszkrét ezüstfüggő. Hosszú nyakát nyomott mintás, egyedi
tervezésű, fáradtbordó sál fogta keretbe.
 Marilyn Caldwell nem változott sokat, amióta Marilyn
Thornleynak hívják, gondolta Gabe, legfeljebb annyit, hogy
még feltűnőbb, még magabiztosabb lett az évek során. A
tekintély és a fontosság láthatatlan aurája vette körül; ha
belépett valahová, nem lehetett nem észrevenni.
Marilyn meglátta Gabe-et a verandán, és ragyogó
mosolyt villantott rá.
Gabe nem vette úgy, hogy a személyének szól ez a
mosoly. Marilyn mindig így ragyogott, ha összetalálkoztak
valamely társasági eseményen, melyre mindketten
hivatalosak voltak. Ahogy Rafe előre megmondta, sok
minden volt ebben a nőben, amit politikusok nagyra
becsülnek. Marilyn éveken át fáradhatatlanul kereste a
támogatókat Trevor Thornley számára. Most a saját
kampányára gyűjtött.
A körülmények ismeretében nem meglepő a látogatása,
gondolta Gabe.
– Gabe! – Marilyn hosszú, céltudatos léptekkel
megkerülte a Mercedest. – Hallottam, hogy a városban
leszel egy darabig.
Most már fürgébben kapkodta a lábát, fel a lépcsőn,
egyenesen a férfi elé.
Gabe későn fogta fel Marilyn szándékát, de gyorsan
hátralépett. Mégis elkésett: Marilyn már átkarolta a nyakát,
a fejét megbillentve készült a puszira. Gabe az utolsó
pillanatban ösztönösen elfordította a fejét. Marilyn ajka az
állát súrolta.
A pusziszkodás váratlanul érte Gabe-et; Marilyn eddig
soha nem próbálkozott ezzel a mutatvánnyal, igaz, most
találkoztak először azóta, hogy a válást nyilvánosságra
hozták.
Marilyn elengedte Gabe nyakát, és nem adta jelét, hogy
észrevette volna a férfi elhúzódását. A politikusoknak
vastag bőr van az arcukon.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta Marilyn.
 – Te is jól nézel ki.
Marilyn kérdőn pillantott rá. – Úgy érted, egy olyan
nőhöz képest, akit a férje megalázott azzal, hogy
visszalépett a szenátori jelöltségtől, és aki egy undorító
válás közepén tart?
– Nehéz éved lehetett.
– Az biztos. Jó stresszes. Rám járt a rúd az utóbbi
időben. – Marilyn kinyitotta a bejárati ajtót. – Gyere,
menjünk be. Hideg van itt kint. Mindjárt jön a vihar.
Gabe az órájára pillantott. – Várok valakit. Bármelyik
pillanatban itt lehet.
– Lillian Harte-ot?
Tudhattam volna, gondolta Gabe.
Marilyn gurgulázó kacagást hallatott. – Meglepődtél? Az
egész város tudja, hogy reggel az első utatok a Fénytest
pékségbe vezetett.
– Nem így történt.
– Mennyire komoly az ügy? Lefekszetek egymással?
Marilyn lazán vetette oda a túlontúl is személyes kérdést,
emlékeztetve a férfit, hogy mennyire közel álltak
egymáshoz egykor. Gabe azon kapta magát, hogy meg
akarja védeni Lilliant valami ködös fenyegetettségtől,
melyről maga sem tudja pontosan, hogy micsoda. Az is
lehetett, hogy a nagyapja által kisgyerekkorában belénevelt
férfietikett tört elő belőle. A Madisonok nem pusziszkodnak
és nem tárgyalnak ki bizalmas dolgokat. Mitchell ezt
idejekorán beléjük plántálta.
Egyébként sincs rá oka, hogy pusziszkodjon ezzel a
nővel, és beavassa abba, ami csak őrá tartozik, emlékeztette
magát Gabe.
– Nem – mondta. – Véletlenül találkoztunk a parton.
Nem siettünk sehová, és megörültünk egymás társaságának.
Semmi különös.
 Marilyn a férfira kacsintott. – Ne aggódj, nem borítom
fel az estéteket. Csak be akartam köszönni egy régi
barátnak.
Gabe még egyszer kipillantott a kocsifelhajtóra; nem
látszott Lillian autója. Kényszeredetten követte Marilynt a
kis házba.
– Te jó ég, ennél jobb vityillót nem találtál? – grimaszolt
Marilyn az ütött-kopott berendezés láttán. – Nem éppen a te
stílusod, igaz?
– Amíg Rafe és Hannah Álmodlakja meg nem nyit,
nincs sok igényes bérlemény Holdfényparton, de ezt
ugyanolyan jól tudod, mint én. Két lehetőségem volt: vagy
ez, vagy a nagyapám háza. – Gabe elengedte az ajtót, mire
az lassan becsukódott mögöttük. – Mivel tudtam, hogy az
nem működne, ezt választottam. Itt minden megvan, ami
kell.
– Például?
– Egyedüllét.
– Oké, értem a célzást. Randid van Lillian Harte-tal, és
útban vagyok. – Marilyn királynői méltósággal ereszkedett
az elhasznált kanapé karfájára. – Ígérem, nem maradok
sokáig. De beszélnem kell veled, Gabe.
Gabe nem ült le, hogy jelezze, nem marasztalja a
látogatóját. Vállával a falnak dőlt, és összefonta a karját a
mellén. – Mi ez az egész, Marilyn?
– Tudod te azt. Sok minden van mögöttünk. Kész
történelem.
– A történelem soha nem volt erősségem. Elfelejted,
hogy üzleti szakirányra jártam a főiskolán.
– Hallottam, hogy bejelentkeztél Lillian
házasságközvetítő irodájába.
– Ki mondta?
– Carole Rhoades. Akkor ismertem meg, amikor tavaly ő
is szerzett támogatókat a cégénél Trevornak.
 Gabe-nek azonnal beugrott a név. Carole Rhoades az öt
nő egyike volt, akivel Lillian összehozta.
– Portland valóban kisváros, igaz? – jegyezte meg Gabe.
– Majdnem olyan kicsi, mint Holdfénypart.
– Nem a város nagysága számít, hanem a mozgásteredé.
– Marilyn keresztbe tette hosszú lábát. – Az olyanok, akik
egy Madison Kereskedőházhoz hasonló vállalkozást
tartanak fent, szűk társaság keretein belül mozognak.
– Látom, többet kéne kimozdulnom. Hogy tágítsam a
mozgásteremet.
– Hallom, a Carole-lal való randevú kudarc volt –
kuncogott Marilyn.
– És én még azt hittem, kellemes estét töltöttünk együtt.
– Azt mondta, tízre már haza is ért, és még egy italra se
mentél fel hozzá. És lerítt rólad, hogy szívesebben töltötted
volna az estét az íróasztalodnál.
– A bánatba. A nők kitárgyalják maguk között az
ilyesmit?
– Hát persze.
– Jobb lesz, ha ezt észben tartom. – Gabe alig
észrevehetően maga felé fordította a csuklóját, hogy lássa az
időt. – Rátérnél a lényegre? Hogy miért jöttél?
Marilyn mosolya a helyén maradt, de egy árnyalattal
mintha merevebb lett volna.
– Úgy teszel, mintha engem kizárólag az üzleti érdek
hozhatna ide.
– Amikor csak összefutottunk az elmúlt években, mindig
arra kértél, hogy támogassam Trevor kampányát.
– Amit te rendre elutasítottál.
– A Madisonok nem arról híresek, hogy politikai
kampányokat támogatnak.
– Tisztában vagyok vele, hogy Trevort soha nem
támogattad, de egy és más változott azóta…
A hátsó ajtó felől határozott kopogtatás hallatszott,
félbeszakítva Marilyn mondandóját.
 Gabe ellökte magát a faltól. – Úgy néz ki, a vendégem
gyalog jött, nem kocsival.
Gabe keresztülment az ódivatúan berendezett konyhán,
és kinyitotta a hátsó ajtót.
Lillian az üvegezett hátsó verandán állt, telepakolt
bevásárlótáska a karján. Bár még nem esett, ugyanaz a
csuklyás, szivárványszínekben játszó esőkabát volt rajta,
amit Gabe Portlandből ismert. A nyitott kabát alatt fekete
garbót és fekete nadrágot viselt, valamint egy türkizkék
tunikát.
– Azt hittem, kocsival jössz – mondta Gabe köszönés
helyeit.
– Előbb ideértem gyalog.
– Majdnem sötét van.
– Na és? Holdfényparton vagyunk, nem nagyvárosban.
– Ide hallgass, te bátor hölgy, több eszed is lehetne
annál, hogy kivilágítatlan, ritkán lakott partszakaszon
sétálgatsz sötétedés után.
– Óhajtod elvenni a bevásárlótáskát, vagy álldogálunk
még itt egy darabig, hogy kioktathass arról, mit ne tegyek?
– Add ide azt a nyamvadt táskát.
– Tényleg jó hangulatban vagy ma este.
– Hívatlan vendég jött az előbb. – Gabe elvette a táskát,
és oldalt lépett. – Marilyn Thornley. Nem marad sokáig.
– Akkor jó, mert csak két személyre számoltam a
vacsorával.
A bevásárlótáska súlya nem erre vallott, de Gabe nem
vitatkozott, szó nélkül a pultra tette a zacskót.
Marilyn jelent meg a konyhaajtóban; ugyanazt a ragyogó
mosolyt villantotta Lillianre, mint nemrég Gabe-re.
– Lillian! Rég nem találkozunk. Örülök, hogy látlak.
– Helló, Marilyn. Tényleg régen találkoztunk – búgta
Lillian negédes hangon.
 – Nem szeretném zavarni az estéteket – mondta Marilyn
–, csak hallottam, hogy Gabe a városban van. Gondoltam,
beköszönök neki.
– Támogatót keresel? – kérdezte Lillian könnyedén. –
Azt beszélik, hogy most, hogy Trevor kiszállt, te veted bele
magad a politikába.
Rövid, kissé kínos csend következett, de egyik nő
mosolya sem halványodott el.
– Gabe-bel épp arról beszélgettünk, hogy milyen
gyorsan terjed a hír ebben a városban – mondta Marilyn
némi éllel.
– Délután összetalálkoztam Pamela McCallisterrel a
Fulton-féle szupermarketben – mondta Lillian. – A férje,
Brad a Chamberlainen van, de dolgozik az intézetben is.
Tőle hallotta, hogy már megszervezted a kampánystábodat,
és Claire Jensent tetted meg kampányfőnöknek.
– Ismered Claire-t?
– Igen. Nem sokszor láttam az utóbbi években, de a
főiskola alatt ugyanabban az étteremben dolgoztunk egy
nyáron át. Már akkor tudta, hogy érdekli a politika.
– Claire nagyon sokat dolgozott Trevor stábjával. Sok
tapasztalatot gyűjtött. Szerintem képes rá, hogy kampányt
vezessen.
– Amint hallom, jó esélyed van bekerülni a
törvényhozásba.
Újabb kínos csend követte a kijelentést. Gabe ezalatt
lesegítette Lillianról az esőkabátját.
– Igen – ismerte el végül Marilyn.
– Sokba lesz – dünnyögte Lillian.
– Igen – mondta Marilyn ismét. – A politika drága
dolog.
Lillian a pulthoz ment, és kivett a bevásárlótáskából egy
sötétzöld brokkolit tartalmazó zacskót. – Trevor kampánya
nyilván fölemésztette az anyagi forrásaitok nagy részét.
– Igen.
 – A Thornley-kampánnyal a média is sokat foglalkozott.
Egy vagyonba kerülhettek a tévés hirdetések.
– Valóban – mondta Marilyn halkan. – A reklám vitte el
a költségvetés nagy részét. Már az elején tudtuk, hogy drága
lesz, de tévé nélkül nem lehet választást nyerni. – Marilyn
szünetet tartott. – A vége felé adódtak váratlan költségek is.
A Marilyn hangjából áradó düh meglepte Gabe-et és
Lilliant; mindketten ránéztek.
– Olyan kevés választott el a sikertől! Olyan nagyon
kevés! – mondta Marilyn keserűen.
– Sajnálom, hogy rossz vége lett – mondta Lillian
csendesen. – Nagy csapás lehetett.
– Nem kell megjátszanod, hogy nem tudsz a történtekről
– mondta Marilyn. – Biztos vagyok benne, hogy hallottad a
szóbeszédet a videókról.
Gabe összenézett Lilliannel. Mindketten hallották, hogy
a videóknak nyomuk veszett, amikor a Holdfényparti Napló
előző szerkesztőjét néhány hónappal ezelőtt letartóztatták.
Az eltűnt filmeken Trevor Thornley állítólag tűsarkúban és
női alsóneműben parádézik.
– Úgy hallottam, hogy megsemmisítették azokat a
filmeket, már ha léteztek egyáltalán – mondta Gabe
közömbösen. – Senkiről nem tudok, aki látta volna őket.
–Az a szemétláda Jed Steadman azt hazudta, hogy meg
se nézte, hanem rögtön megsemmisítette őket. De készített
másolatokat. – Marilyn hangja megkeményedett a nehezen
kordában tartott haragtól. – Megzsarolta Trevort a
börtönből. Azt mondta, a perköltségre kell a pénz.
Gabe lassan kifújta a levegőt. – Erre céloztál az előbb a
váratlan kiadással? Hogy lefizettétek Jed Steadmant?
– Steadmannek volt annyi esze, hogy nem engem
keresett meg – mondta Marilyn. – Trevorral vette fel a
kapcsolatot. Ez az idióta meg kifizette, amit kért. Nem
akartam elhinni. Amikor értesültem róla, hogy hagyta magát
megzsarolni, egyből tudtam, hogy vége a kampánynak. De
Trevor azt hitte, el lehet tussolni. Fel sem fogta, mire megy
ki a játék.
– Mire te kihátráltál mellőle, Trevor pedig kénytelen volt
kiszállni a versenyből – következtetett Lillian.
– Nem volt más választásom. Egyértelmű volt, hogy
Trevor elindult lefelé a lejtőn, de ez nem jelentette azt, hogy
engem is le kell húznia. – Marilyn Gabe-re nézett. – A
politika sokban hasonlít az üzleti életre. Tudni kell időben
kiszállni a süllyedő hajóról.
– Nagyon igaz – mondta Gabe higgadtan. – Látom a
párhuzamot.
Marilyn pislogott, most fogta fel, hogy túl messzire
ment. – Ennyit a velem történtekről. De későre jár. Hagylak
benneteket vacsorázni. Örülök a találkozásnak.
Marilyn elfordult a konyhapulttól, és a bejárati ajtó felé
indult.
Gabe Lillianre nézett; az felvonta a szemöldökét, de nem
szólt.
– Kikísérlek a kocsidhoz – mondta Gabe Marilynnek.
Néhány lépéssel utolérte, és együtt mentek ki a verandára.
A napnyugta utolsó színeit gyorsan mozgó viharfelhők
takarták el. Gabe felkapcsolta a lámpát a verandán. A szél
időközben felerősödött; a fenyők ágai hajladoztak a
kocsifelhajtó két szélén.
Marilyn ápolt kezével eligazgatta a haját. A Mercedesét
nézte, nem a férfit.
– Gondolkoztál azon, hogy mi lett volna, ha annak idején
nem szakítunk? – kérdezte elgondolkodva.
– „Soha ne nézz vissza” – ez áll a legközelebb a
Madison család mottójához.
– Nem nősültél meg.
– El voltam foglalva az elmúlt néhány évben.
– Igen, tudom. Én is. Jó lenne, ha a magamévá tudnám
tenni a családi mottótokat. – Marilyn szája szöglete
legörbült. – Szinte belebetegszem, ha arra gondolok,
mennyi időt elvesztegettem Trevorra. Utólag el se hiszem,
hogy ekkorát hibáztam. Hogy lehetettem ilyen ostoba,
Gabe?
– Mindannyian a lehető legjobb döntést igyekszünk
meghozni az adott pillanatban rendelkezésre álló
információk birtokában. Soha senkinek nem lehet elég
információja ahhoz, hogy biztos lehessen döntése
helyességében.
– Külön utakon jártunk egy ideig – mondta Marilyn. –
De most mintha ismét összetalálkoznának ezek az utak.
Furcsa az élet, nem igaz?
– Furcsa.
Marilyn kinyújtotta a karját, és könnyedén, épp csak az
ujj hegyével megérintette Gabe arcát. – Szép estét kívánok
Lilliannel.
– Köszönöm. Meglesz.
– Tudod, ha bárki azt jósolta volna pár nappal, hónappal
vagy évvel ezelőtt, hogy vonzónak fogod találni Lilliant,
nevettem volna rajta. De most, hogy válófélben vagyok,
más fényben látom a nő-férfi viszonyt.
– Fura jószág a fény. Tudtad például, hogy ha teszel a
kukoricás muffin tésztájába, fantasztikusan finom lesz tőle?
– Már értem, hogy miért találod vonzónak Lilliant,
Gabe.
– Vigyázz visszaúton, míg rá nem érsz a főútra. Sok eső
lehetett itt a múlt hónapban. A kocsifelhajtót is kimosta a
víz.
–A két család története rendesen össze van gubancolva.
– Azt hiszem, szól a mobilom. – Gabe sorra megütögette
a zsebeit.
– Ne felejtsd el, hogy jól ismerlek régről. Tisztán
emlékszem, hogy a saját sikereidet mindig a Harte
Vállalatokhoz mérted. El tudom képzelni, milyen nagy
lehetőség feleségül venni Lilliant, és a cégük harmadát a
Madison Kereskedőházhoz csatolni. Ez lenne a végső
győzelem, igaz?
– Biztos bent hagytam azt az átok mobilt a házban.
Gabe hátralépett a félig nyitott ajtó felé.
– Tudom, hogy nem érdekel a tanácsom – mondta
Marilyn. – De a közös múltunk emlékére mégis mondok
valamit. Ne nősülj azért, hogy bizonyíts magadnak valamit,
vagy mert úgy gondolod, hogy megérné bekebelezned a
Harte Vállalatok egyharmadát. Én úgy mentem hozzá
Trevorhoz, hogy a házasságunknak köze nem volt a
szerelemhez. Ez volt életem legnagyobb hibája.
Marilyn lement a lépcsőn, beszállt a Mercedesbe, és
elhajtott.
Gabe várt, amíg a fényszórók belevesznek a sötétbe;
hallgatta a szél zúgását, érezte a vihar közeledtét.
– Támogatod a kampányát? – kérdezte Lillian.
Gabe lassan megfordult; első gondolata az volt, hogy
vajon mióta állhatott Lillian a szúnyogháló túloldalán.
– Nem hiszem. – Gabe kinyitotta az ajtót, és belépett a
kellemesen meleg házba. – Kezdhetjük készíteni a vacsorát?
– Persze. Megjött az étvágyam. Az egész napot azzal
töltöttem, hogy berendezzem a műtermemet a nyaraló
vendégszobájában. Farkaséhes vagyok – mondta Lillian,
majd eltűnt a konyhában.
Vajon hallotta, amikor Marilyn arról beszélt, hogy a
Harte Vállalatok részesedéséért venné feleségül?
Gabe megállt a konyhaajtóban. Sokféle zöldség volt a
pulton a brokkolin kívül. Műanyag csomagolású parmezán
sajt és egy csomag spagetti hevert mellette.
– Úgy nézem, ezzel még van mit tenni – mondta Gabe.
– Mindketten elég értelmes emberek vagyunk. Szerintem
össze fogjuk hozni. – Lillian kézbe vett egy kést, és
szeletelni kezdett egy paprikát. – Tölthetnél egy kis bort.
Attól jobban megy a munka.
 – Jó ötlet. – Gabe kihúzta a fiókot, és elővett egy
dugóhúzót.
Lillian a paprikára koncentrált.
Most mondanom kellene valamit, gondolta Gabe, de
nem tudta, mit vár tőle a nő. Mennyit hallott vajon?
– Marilyn pár perccel előtted érkezett – szólalt meg
végül Gabe. – Csak úgy.
– Visszajön még. Neked megvan az, ami neki kell.
– Tudom. A pénz. Nem te vagy ez első, aki figyelmeztet
rá.
Lillian egy tálba öntötte a paprikaszeleteket. – Ő nem a
pénzedet akarja.
– Dehogynem. Egy csomó pénzre van szüksége a
kampányához.
– Nem azt mondom, hogy nem jönne neki kapóra a
pénzed. De neki igazából kell valaki, akiben tökéletesen
megbízhat, olyan férfi, aki támogatja a célja elérésében.
Szüksége van valakire, akinek az erejét és befolyását
hozzáteheti a maga hatalmához. Akinek a céljai nem
ütköznek az övéivel, és aki nem fog versenyezni vele.
A dugó halk pukkanással ugrott ki az üvegből. – Ezt a
sok mindent abból az öt percből szűröd le, amíg beszélgettél
vele?
– Igen. Már elfelejtetted, hogy társkereső ügynökségem
volt?
– Á, persze. Hajlamos vagyok megfeledkezni a társtaláló
képességedről.
– Gúnyolódj csak. De állítom, hogy benned sok minden
megvan abból, amit ő a jövendő férjében keres. – Lillian
szünetet tartott, és enyhén oldalra billentette a fejét. – És
mondok még valamit.
– Mit?
– Benne is sok van abból, amit te keresel egy nőben a
Minden Stimmel kérdőíve szerint. Úgyhogy egy árnyalattal
talán őszintébb voltál a válaszadásban, mint gondoltam.
 Gabe kitöltött két pohár cabernet-t, és magában örült,
hogy nem remeg a keze. – Marilynnel már kipróbáltuk
egymást. Nem működött.
– Komolyan beszélek. – Lillian letette a kést, és elvette
az egyik borospoharat. – Marilyn sok elvárásodnak megfelel
a felsoroltak közül. Tehetős a családja. Még ha beszüntették
is a kampányuk támogatását, szép kis vagyont fog örökölni
a Caldwellektől. Azonkívül nem elitista tudós nő, és nem is
hibbant Szép Új Világ hírnök. – Lillian kivárt egy
pillanatot. – És nem is művészlélek.
Gabe a hűtőnek támaszkodott, és a bort lötykölte a
pohara alján. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Gondolod,
hogy összeillenénk, ha még egyszer megpróbálnánk?
Lillian a spagettisdobozért nyúlt. – Nem.
– Ez határozott kijelentés volt. Szeretem, ha a
házasságközvetítők tudják, mit beszélnek. És szerinted
miért nem illenénk össze?
– Mert hazudtál a kérdőíven.
– Szerinted.
– Ebben a kérdésben csak az én véleményem számít –
mondta Lillian higgadtan. – Én értek hozzá, tudod, ugye?
 7

Nem sokkal tíz óra után leszakadt az ég. Ideje indulni,

gondolta Lillian. Az egész este sűrűsödő, feszült izgalom
már a lelke legmélyét is elérte; tehetetlen volt a levegőben
jelen lévő hullámok ellen. Ha marad, még a végén azon
kapja magát, hogy flörtölni kezd Gabe-bel.
Lillian kiterítette a kártyáit. – Gin.
– A francba. Már megint. – Gabe a közöttük lévő párnára
dobta a lapjait. A kanapé hátának dőlt, és gonoszkodva
nézett a nőre. – Nem is tudtam, hogy beléd is szorult egy kis
versenyszellem.
– Ne felejtsd el, hogy Harte vagyok. Mindannyiunkba
szorult valamennyi. Különben is a te ötleted volt ez a gin
römi.
– Nem koncentráltam. Mással volt tele a fejem.
– Na persze. Mindenki ezt mondja, ha veszít. – Lillian
kinézett a sötétbe. – Jobb, ha indulok. Csak rosszabb lesz az
idő.
Gabe föltápászkodott a megereszkedett kanapéról. –
Hazaviszlek.
Egy kicsit azért marasztalhatott volna, gondolta Lillian.
De valószínűleg így a legjobb. Legalább már a kedve javult;
beteljesítette a küldetését.
– Köszönöm. – Lillian gyorsan felállt, hirtelen sürgető
kényszert érzett, hogy kívül legyen az ajtón.
Túl sokáig maradt, gondolta. Előbb fel kellett volna
állnia. Nem tudta, mikor vagy hogyan történhetett, de
egyszerre csak magán érezte az érzékiség súlyos leplét.
Lassan, fokozatosan burkolta be az este folyamán; a meleg,
vastag redők eddig pillekönnyűnek tűntek.
Lillian eltűnődött, hogy Gabe vajon érez-e hasonlót. Ha
igen, akkor tökéletesen leplezte.
Gabe már az ajtóban állt, kezében az ő esőkabátja.
Minden bizonnyal csak ő érzi, hogy a vihar energiája ide
gyűl, ebbe a kis helyiségbe.
A legokosabb, ha azonnal hazamegy, és lefekszik aludni.
Lillian egy pillanatra megtámaszkodott az egyik szék
támlájában, majd céltudatosan megindult a férfi felé.
– Akartam valamit kérdezni – szólalt meg Gabe, amikor
Lillian melléje ért.
Lillian a hátát fordította feléje, hogy fel tudja segíteni a
kabátot. – Mit?
– Azért hívattad meg magad ma este, mert úgy
gondoltad, hogy lógatom az orrom, vagy más szándékod is
volt?
Lillian megdermedt; ujjai, mellyel a kabát széléért nyúlt,
kinyújtva lebegtek a levegőben.
– Nem mintha nem értékelném a jószomszédi gesztust –
mondta Gabe.
– Mindketten ráértünk ma este. – Lillian kifejezetten
bosszús volt. – És valóban szomszédok vagyunk. Úgy-
ahogy. És valóban rossz hangulatban voltál ma reggel,
mindezek miatt jó ötletnek gondoltam a vacsorát. De ha
kifogásod van ellene, ígérem, nem fordul elő többé.
– Huh. Te aztán tudod meresztgetni a karmaidat.
– Harte vagyok.
– Persze. Csak annyit akartam jelezni, hogy nincs
szükségem anyáskodásra. Jobban örülnék, ha más terved
lenne velem.
Gabe a nő vállára borította a kabátot, de nem lépett el
mellőle. Olyan közel állt hozzá, hogy Lillian érezte a
testmelegét. Keze a vállán maradt, Lillian érezte a súlyát és
erejét.
– Más tervem? – Lillian természetellenesen igazgatta
magán a kabátot, hogy félszegségét leplezze. – Például
segítsek A. Z.-nek bizonyítani, hogy titkos
kormányügynökség fagyasztott földönkívülieket
szándékozik az intézetbe csempészni?
Gabe megszorította Lillian vállát. – Olyasmire
gondoltam inkább, hogy elcsábítasz.
Lillian kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta, amikor
rájött, hogy nem tudja, mit mondhatna erre.
– Érted, csak hogy egy kicsit jobb kedvre derüljek. – A
férfi hangja érdesebbé vált; Lillian veszélyt szimatolt. –
Nem különbözne sokban attól, hogy meghívatod magad
vacsorára csak azért, hogy ne legyek egyedül. Újabb apró
jótékonyság.
– Már épp eleget adtam.
– Ennyit az önzetlen kedvességről.
Gabe félrehúzta Lillian haját, és megcsókolta a tarkóját.
Lillian gerincén bizsergés futott végig. A szoba színei ezer
árnyalatra bomlottak: Lillian a szivárvány belsejében találta
magát.
– Gabe.
– És én még azt hittem, megsajnáltál – mondta a nő
tarkójába. – Azt hittem, őszintén aggódsz amiatt, hogy
kiégtem.
– Nézd, Gabe…
– Van még egy kérdésem – mondta.
– Felejtsd el.
– Nem lehet. Hetek óta marcangol. Tudnom kell a
választ arra, hogy te kitöltötted-e már a saját kérdőívedet, és
végigfuttattad-e a gépeden, hogy számodra talál-e párt?
A kérdés váratlanul érte Lilliant. Felborította, akár egy
erős hullám, ledöntötte a lábáról, eltompítva az érzékeit.
Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy összeszedje magát.
 – Igen beszédes lettél egyszerre – motyogta.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
Lillian érezte, hogy ég az arca. A francba. – Nem
tartozom válasszal.
– Ah. Szóval megpróbáltad. Sejtettem. Ki tudna
ellenállni? Kéznél volt a programod, tálcán kínálta a sok
lehetőséget. Mi történt? Nem volt alkalmas jelölt a listádon?
Nehéz elhinni.
– Mondtam már – suttogta Lillian –, hogy a program
nem tévedhetetlen.
– Lehet, hogy nem, de akkor is nagyon nagy százalékban
megbízható. Ezt te magad mondtad, amikor bejelentkeztem.
Mi történt? Nem tetszettek, akiket kiválasztott neked?
Lillian kinyújtotta a kezét; és megfogta a kilincset. –
Vigyél haza, Gabe.
– Vagy bepánikoltál? Egy dolog a megérzéseidre és a
kérdőívek eredményeire hagyatkozva hozzásegíteni
másokat ahhoz, hogy életre szóló döntést hozzanak. – Gabe
lassan megfordította Lilliant, hogy szemben álljon vele. –
És más dolog ugyanezekre támaszkodva olyan döntést
hozni, amely a te életedről szól.
– Gabe…
– Talán ott hibáztál, hogy túlságosan is előretekintettél a
jövőbe – mondta a férfi halkan. – Én is ugyanezt a hibát
követtem el. Lehet, hogy mindkettőnknek a rövid távú
elképzelésekre kellene inkább koncentrálnunk.
Lillian nyelt egyet. – Mennyire rövid távra gondolsz?
– Egyelőre érjük be a ma éjszakával. – Gabe
megcsókolta a nő nyakát. – Reggel majd újraértékeljük a
helyzetet.
Lillian megmerevedett. – Én nem vagyok a kaland híve.
– Látod, már megint hosszú távra gondolkodsz.
– Azzal nem mész semmire, ha beszólsz – mondta
Lillian. – Nálam sem a cikizés nem jön be, sem a gúny.
 – Persze hogy nem. Mert Harte vagy. – Gabe a nő
homlokának nyomta a homlokát; hüvelykujja végigsimított
Lillian állán. – Akkor mi jön be?
Lillian nagy lélegzetet vett, magába szívta a vihar
körülöttük vibráló energiáját, és felvértezte magát vele.
– Ismerd el, hogy hazudtál azon a kérdőíven – mondta.
– Mi köze van annak az istenverte kérdőívnek ahhoz,
ami közöttünk történik?
– Végigfuttattam a válaszaidat a programomon, és
összehasonlítottam az én válaszaimmal. Ha teljesen őszinte
válaszokat adtál, akkor rossz hírem van, Gabe: egyáltalán
nem illünk össze. Rövid távon sem.
Gabe mozdulatlanná merevedett két-három szívverés
idejére.
– És ha nem voltam teljesen őszinte? – kérdezte.
– Akkor természetesen nem érvényes a következtetés.
Gabe lassan elmosolyodott. – Végig hazudtam azon a
kérdőíven.
Lillian megnyalta az alsó ajkát. – Isten bizony?
– Madison becsületszavamra mondom – lehelte Gabe a
nő ajkára.
– Tudtam. – Lillianben szétáradt az elégedettség;
mindkét karját a férfi nyaka köré fonta. – Biztos voltam
benne. Még abban a kérdésben is, hogy…?
A férfi ajka az övére zárult, mielőtt befejezhette volna a
kérdést. Hosszú, kemény, mély volt a csókja; olyannyira
mély, hogy Lillian minden másról megfeledkezett.
A szivárvány színei egyre erősödtek körülötte, szinte
fájdalmat okozott a nagy ragyogás, vakította; le kellett
hunynia a szemét.
Lillian viszonozta a csókot, csókolta a férfi meleg,
kemény, hihetetlenül szexi száját. Mindent beleadott,
minden belső tartalékát felélte, ugyanúgy, mint amikor
festett; együtt szárnyalt a látvánnyal, igyekezett
megörökíteni a vásznon, mielőtt elpárologna.
 Esőcseppek koppantak a ház tetején; az ablaktáblákat
rángatta a szél. Az elektromosság ívvé feszült a levegőben;
az éjszaka élt, és nagyon élt Lillian is.
Homályosan érezte, hogy az esőkabát lecsúszik a
válláról, s aztán már csak azt vette észre, hogy a lába nem
éri a talajt: Gabe a karjaiban tartja.
A férfi mellkasához fordította az arcát, ízlelgette a
férfitest illatát és karjának erejét, és egyik kezének
kinyújtott ujjait a mellkasának nyomta. A pulóver bolyhai
alatt kemény és sima volt a teste.
Gabe a parányi hálószobába vitte, és leengedte az
ódivatú mennyezetes ágyra. Lillian érezte, hogy a cipője
puhán a szőnyegre hull. Gabe fölegyenesedett, egyetlen
lendületes mozdulattal lerántotta magáról a pulóvert, és
elhajította, hogy fennakadt az ágy támláján.
Ledobta a nadrágját és az alsóját, de közben egy
pillanatra sem vette le a tekintetét Lillianről. Mozdulatai
gyorsak és kíméletlenül határozottak voltak. Az izgalomban
lévő férfitest látványa azonnali, zsigeri hatással volt
Lillianre: érezte, hogy forró nedvesség ömlik szét az
ágyékában.
Gabe kihúzott egy fiókot; fémes fólia reccsent a
sötétben.
A következő pillanatban ott volt vele az ágytakarón,
fölébe tornyosult, két karja közé szorította. Az öreg ágy
nyikorgott a súlya alatt. Ha Lillian ebben a pillanatban
lerajzolta volna, sötét fény, éles árnyékok és tengernyi
mélységes mély titok adta volna ki a képet.
Gabe lehúzta Lillian tunikáját a fején át, és kikapcsolta a
szatén melltartót. Amikor a melléhez ért, az izgalom élénk
színek újabb hullámát öntötte Lillianre; alig kapott levegőt;
minden érzéke kiélesedett, készen állt az élmény
befogadására.
Gabe egyik lábát a nő két combja közé csúsztatta, ajkát
súlyos, kábító csókban tapasztotta az ajkára.
 Lillian a férfi vállába kapaszkodott, csupasz bőrébe
nyomta az ujjait. Gabe kemény teste elfogta a másik
szobából beszüremlő kevéske fényt. Lillian hallotta, hogy
odakint zúg a szél; mágikus erőteret hozott létre, mely távol
tartotta tőlük a világot. Legalábbis egyelőre.
A férfikéz akcióba lendült; Lillian nadrágja eltűnt, és
hamarosan követte a női alsó is.
Gabe keze végigsimított a hasán, és ment egyre lejjebb, a
forró, nedves és várakozásteli nyílás felé. Úgy simított rajta
végig, mintha most ő lenne a festő, ő vinné fel rá a színeket
szenvedélyesen és precízen. Beletanul a művészetébe.
Lillian szólni akart, hogy lassabban; időre lett volna
szüksége, hogy hozzászokjon a nyers testiség emez
ismeretlen szintjéhez, időre, hogy kiélvezze ennek az
elképesztő szivárványnak minden árnyalatát és
vonalvezetését.
De az idő kívül esett a hatáskörén, ahogy annyi más is
azon az estén. Felsikoltott, amikor az ujj az érzékeny pontra
talált. Nem bírta tovább.
Hevesen összerándult a teste; a szivárvány lüktetett.
Neonfények, pezsgő kékek és dicső, szemfájdító
égővörösek töltötték meg fénnyel az árnyakat. Lillian
képtelen volt gondolkodni; képtelen volt arra, hogy
benyomásokat vagy érzelmeket ismerjen fel.
Megérezte magában a keménységet, és ezzel új színek
miriádja ömlött a vászonra. Titokzatos, néven nem
nevezhető árnyalatok, melyeket eleddig csak álmában látott.
Érezte a férfitest izmainak és csontjainak merev
feszültségét a bőr alatt, és tudta, hogy már az a test sem ura
önmagának. Amikor elömlött, határtalan erőt szabadított fel
bennük.

Jóval később, amikor Lillian felébredt, az tudatosult benne

legelőször, hogy mozdulni sem bír: Gabe súlyos karja a
derekán, izmos lába a combján, teljesen az ágyhoz volt
szegezve.
A viharos szél elállt; ez volt a második észrevétele. Az
eső halkan kopogott még a tetőn, és a sötét is változatlanul
mélynek érzett az ablak mögött, de a kinti világ sokkal
csendesebbnek, nyugodtabbnak hatott.
Lillian nyugodtan feküdt, mert tudta, ha megmozdul,
felébreszti Gabe-et, és nem volt benne biztos, hogy akarja-e.
Legalábbis egyelőre. Végig kellett gondolnia néhány dolgot
anélkül, hogy bármi elvonná a figyelmét.
Most, hogy feloldódott a szenvedély káosza, közelebbről
meg kellett vizsgálnia, hogy mi történt közöttük. Az élet
egyszerre igen bonyolulttá vált.
Mielőtt azonban az új problémán törte volna a fejét, meg
akarta szerezni magának azt az örömöt, hogy magába szívja
az ezernyi apró benyomást, amit a korábbi események
hevében és a nagy felfordulásban nem volt képes számba
venni és kiélvezni. Ennyi járt neki.
Emlékek és benyomások hozták új izgalomba az
érzékeit. A szex Gabe-bel ugyanolyan széteső, izgalmas és
végső soron ugyanolyan zavaró volt, mint az az
áramütéshez fogható felismerés, amely akkor vágott néha
belé, amikor egy látomást próbált vászonra tenni. Az
intenzív érzékenység e ritka pillanataiban már látta a kész
festményt lelki szemei előtt. Ezek a képek azonban olyan
gyorsan, megállíthatatlanul váltották egymást, hogy
képtelen volt ebben a tempóban festeni. Lillian megtanulta,
hogy a lényegi részekre koncentráljon, a látvány
leglényegére, mert tudta, hogy a kevésbé fontos részekre
még visszatérhet.
Most éppen ezt csinálta: az apró részleteket szedegette
össze, amelyek elkerülték a figyelmét a szenvedélyes
összecsapás alatt. Az, ahogy Gabe ujjai a combjára
forrottak. Vagy ahogy a foga súrolta az egyik mellbimbóját.
Ahogy a nyelve…
 – Ébren vagy? – kérdezte Gabe.
– Igen.
Gabe fészkelődött egy kicsit, hogy Lillian
kényelmesebben simulhasson teste hajlatába. – Min
gondolkodsz?
Lillian a párnába somolygott, és nem válaszolt.
Gabe megcirógatta a vállát. – Mondd el.
– Azon gondolkodtam, vajon miért hazudtál a kérdőíven.
– Nem bírsz továbblépni, ugye?
– Nem.
– Még jó sokszor az arcomba vágod ezt, igaz?
– Igen.
– Oké. Mit gondolsz, miért hazudtam?
Lillian felkönyökölt; lepillantott a mellette fekvő férfira,
próbált az arcáról olvasni a sötétben. Nem ment. – Azt
gondolom, azért nem voltál őszinte, mert tudat alatt nem
akartad, hogy párt találjak neked. Úgy rendezted, hogy
biztosan kudarcot valljak.
– Huh. Mi értelme lett volna, ha egyszer befizettem azt a
sok pénzt, hogy megismerjem a hozzám illő nőket?
Lillian a férfi csupasz mellkasára tette a kezét. –
Valószínűleg azért, mert a végső pillanatban a Madison-
génjeid fellázadtak az ellen, hogy egy nővel való bizalmas
viszonyhoz ilyen racionális, észelvű, logikus módon
közelíts.
– A családi örökségre utalsz, miszerint mindig a
rögösebb utat választjuk?
Lillian végighúzta az ujjhegyét Gabe göndör haján. – A
Madisonok arról ismerszenek meg, hogy a rögösebb utat
választják.
– Nagyon igaz. – Gabe végigsimított a nő fejének ívén. –
Egy dolgot szeretnék még kijelenteni, mielőtt néhány óra
múlva felkelünk, és reggelit készítünk.
– Mi az?
– A ma este nem számít a hatodik találkának.
 Lillian egy pillanatig fel sem fogta a szavak jelentését.
Aztán olyan erővel vágott az agyába a felismerés, hogy
egyszerre tovatűnt a kellemes, félálombeli állapot. Hirtelen
felült, mire Gabe keze lecsúszott a csípőjéről. Lillian
ráeszmélt, hogy meztelen, és a melle elé húzta a takarót.
– Akkor mondok valamit – nézett a férfira. – Együtt
vacsoráztunk, és utána lefeküdtünk. Ha ez neked nem
randevú, akkor kíváncsi lennék, hogy mit nevezel annak. Ez
mindenképpen jóval több, mint ami bármelyik randevúmon
történt mostanában.
– Azért jöttél át ma este, mert megsajnáltál, igaz? A
jószomszédi cselekedet nem minősül randevúnak.
A düh, fájdalom és felháborodás váratlanul csapott le
Lillianre. Azon vette észre magát, hogy olyan érzelem
veszélyes szikláján egyensúlyoz, amelynek létéről néhány
perccel ezelőtt még tudomása sem volt.
– Nehogy azt hidd, hogy azért feküdtem le veled, hogy
kirángassalak a mélabús hangulatodból.
– Pedig segített. – Gabe Lillian csípőjére tapasztotta a
kezét, és gyengéden megszorította. – Sokat javult a kedvem.
– A francba, Gabe, ne csinálj úgy, mintha a szexet egy
kalap alá lehetne venni a… a römivel. Az egyik játék. A
másik nem az.
Rövid csend állt közéjük. Gabe vajon gondolkodik azon,
amit ő az előbb mondott? Lillian megmerevedett.
Lehetséges, hogy ennek a férfinak a szex és a römi egyre
megy? Lehet, hogy neki mindkettő csak arra jó, hogy a
szabad idejét valahogy eltöltse?
Lehet, hogy bolondot csinált magából.
– Az egyik játék, a másik nem az – ismételte Gabe
nyomatékkal. – Ezt vegyem tesztkérdésnek, igaz?
– Igen – válaszolta Lillian összepréselt szájjal. – És ha
rosszul válaszolsz, a sorsod meg van pecsételve.
– Oké, oké, de adj egy percet. – Gabe olyan feszülten
koncentrált, mint a kvízjátékosok, ha százezer dollár a tét. –
 Az egyik játék. A másik nem az. Az egyik játék. A
másik…
– Gabe, légy szíves…
– Gondolkozom, tényleg gondolkozom.
Lillian füle csengeni kezdett. Csak nem lehetett olyan
ostoba, hogy lefeküdt egy férfival, aki a szexet pusztán
időtöltésnek fogja fel egy esős éjszakán egy kisvárosban,
melynek szegényes a kínálata a szórakozás terén. Ennyire
nem ismerhette félre Gabe Madisont. Hisz végül is a társ-
közvetítés a hivatása.
Gabe meleg tenyere elindult felfelé a csípőjén,
végigkövette dereka ívét, majd lehúzta magára, hogy végül
Lillian elnyúlt a férfi mellkasán. Gabe egyik lábát a nő két
combja közé szorította. Lillian ismerős nyomást érzett, és
tudta, hogy merevedik megint.
Gabe egy kezébe fogta a nő fenekét. – Megvan.
Az érzéki nevetés visszarántotta Lilliant a földre: Gabe
ugratta, ő pedig túlreagálta a dolgot. Jó lesz, ha kézbe veszi
a helyzetet. Éretten és intelligensen cselekszik.
Lillian minden erejét összeszedve magára parancsolt,
hogy hátralépjen az őt elnyelni készülő láthatatlan érzelmi
szakadék széléről. A füle már nem csengett. Mély lélegzetet
vett, és kikényszerített egy hűvös mosolyt.
– Hallgatom a választ – mondta.
– A gin römi a játék, ugye?
– Gratulálok. Helyes válasz.
Gabe végighúzta ujjai hegyét a nő fenékvágatán.
Váratlanul a hátára hengerítette, és ránehezedett.
– Mégis mit képzelsz?
– Átveszem a nyereményemet.

Sok idő eltelt, mire Lillian megmozdult, és a férfira

támaszkodott.
 –Tudod – mondta –, volt még egy ok, amiért úgy
döntöttem, hogy itt maradok.
Gabe belemosolygott a sötétbe; keze Lillian hajában
motozott.
– És mi az az ok?
– Kíváncsi voltam, mihez kezdesz a mogyoróvajjal.
– Megmutatom.
– Most rögtön?
– Most sem kevésbé alkalmatlan, mint máskor. Megjött
az étvágyam.
 8

Gabe a kocsifelhajtón végigdübörgő jármű erős motorzajára

ébredt. Kinyitotta a szemét; esős reggel szürke fénye
szűrődött be az ablakon. Lillian nem mozdult mellette.
Leghőbb vágya, gondolta, hogy maradhasson, ahol és
ahogy van: Lillian gyönyörű ívű fenekével az ölében. De a
kinti motorzaj elvette tőle ezt a lehetőséget.
Gabe fájó szívvel, óvatosan kimászott a meleg női test
mellől, mely megrángott kissé, mintha tiltakozna. Gabe
fölébe hajolt, és csókot lehelt a vállára. Lillian felsóhajtott,
és mélyebben süppedt a párnába.
Gabe felállt, és miközben a nadrágjáért nyúlt,
megszemlélte az ágyában fekvő női testet. Nagyon jól
festett ott; mintha odatartozott volna.
A nagy jármű lefékezett, leállt a motor.
Gabe kilépett az előszobába, és kilincsre zárta az ajtót. A
bejárati ajtó felé menet gyorsan körbenézett a nappaliban,
nem maradt-e áruló jel. Tekintete megakadt a sok színben
játszó esőkabáton; fölkapta, és a gardróbba gyűrte.
Mire kinyitotta az ajtót, és megpillantotta az ismerős
terepjárót a kocsifelhajtón, nagyapja már a verandán állt.
– Mi ez az egész? – dörrent unokájára Mitchell, és a
nyomaték kedvéért nagyot koppantott a botjával. – Mit
vettél már megint a fejedbe, Gabe Madison?
A francba.
 Gabe gyorsan felmérte a helyzetet. Lillian gyalog jött
tegnap este, tehát a kocsija nem árulhatja el. Mitchell talán
nem is tudja, hogy itt töltötte az éjszakát.
Vagy mégis?
A kisváros komoly hátrányt jelenthet a magánéletre
nézve.
Ha kételyeid vannak, húzd az időt.
– Neked is jó reggelt – mondta könnyedén. – Mikor
érkeztél vissza?
– Tegnap este. Elég későn.
– Bev hol van?
Bev Bolton, a Holdfényparti Napló néhai
szerkesztőjének özvegye elkísérte Mitchellt Hawaiira. Bev
Portlandben élt, és Mitchell jó néhány hónapja bejárogatott
hozzá. De annyira titkolta a viszonyukat, hogy Gabe és Rafe
hetekig azt hitték, hogy a városi látogatásoknak
egészségügyi oka van: arra következtettek, hogy a
nagyapjuk valami betegséget hallgat el előlük. Amikor az
igazság kiderült, előbb mindketten meglepődtek, aztán
nagyon megkönnyebbültek.
– Bev továbbutazott Kaliforniába az unokáihoz –
válaszolta Mitchell. – És most hallani akarom, hogy mi
történik itt.
– Nem sok minden. – Gabe ásított, és szórakozottan
megdörzsölte a mellkasát. Hideg volt itt kint. Legalább egy
inget kikaphatott volna a gardróbból. – Sokat esik.
– Ne térj el a tárgytól. A nagyapáddal beszélsz, ha nem
tudnád. Ma reggel a pékségben, kávéztam, és legalább fél
tucat emberen látszott, hogy alig várják, hogy
elújságolhassák: Marilyn Thornley kocsiját látták itt tegnap
este vacsoraidőben.
Gabe mély lélegzetet vett. A gyomrát eddig összeszorító
feszültség lassan fölengedett. Mitchell nem tudott Lillianről;
Marilyn miatt jött.
– Hát most nincs itt, igaz? – kérdezte Gabe.
 Kijjebb lépett a verandán, és behúzta maga után az ajtót.
A tető széléről csöpögött a víz. Nemigen lehetett több tíz
foknál. Gabe igyekezett nem törődni a hideggel. Mennyi idő
alatt hűl ki az emberi test?
Nincs más választása, ki kell húznia. Nem kockáztathatja
meg, hogy bemenjen ruháért. Mitchell jönne utána az
előszobába, Lillian fölébredne a mozgásra, valószínűleg
előbújna a hálóból, és akkor elszabadulna a pokol. Vége
lenne a világnak, itt és most.
Ki kell találnia valamit, mégpedig minél előbb.
Fontossági sorrendet kell felállítania.
Az első napirendi pont: megszabadulni Mitchelltől.
Gabe a terepjáróra pillantott, és lazán odaintett Mitchell
hűséges mindenesének, Bryce-nak, aki türelmesen várt a
kormány mögött. Bryce katonásan biccentett üdvözlésül.
Gabe visszafordult a nagyapjához. – Milyen volt
Hawaii?
– Jó – vonta össze a szemöldökét Mitchell. – Hawaii
mindig jó. De nem azért jöttem, hogy a vakációmról
beszélgessünk.
– Próbáltam udvarias lenni.
– Egy fenét. Köntörfalazol. Ne húzd az időmet. Nem ma
jöttem le a falvédőről. Tudni akarom, mi van közted és
Marilyn Thornley között.
– Semmi, ami bárkit is érdekelhetne, beleértve
jómagamat is. – Gabe összefonta a karját a mellén. Nincs
fontosabb a tiszta lelkiismeretnél, ha az öregemberről van
szó.
A kettejük között vibráló feszültség viszonylag új keletű
volt. Gabe nem tudta volna pontosan megmondani, mikor
kezdődött; talán valamikor az utóbbi két év alatt. Egy
biztos: Rafe esküvője óta jelentősen erősödött.
Régen, amikor a szüleik halála után Rafe és ő
Mitchellhez költöztek, aránylag kevés konfliktus volt Gabe
és a nagyapja között. Rafe volt a lázadó, ő ölre ment
Mitchellel minden apróság miatt.
Visszatekintve Gabe tudta, hogy ő nem azért lépett
másik útra, hogy a nagyapja kedvére tegyen, hanem mert
célja volt az életével. Az éltette, arról álmodott, hogy
bizonyítsa: egy Madison is lehet sikeres. Már a
középiskolában felvett egy kurzust, amelytől azt várta, hogy
megtanítsa arra, hogyan érje el a célját. Kettejük közül neki
voltak jó jegyei, ő tartotta távol magát mindenféle
botránytól, és ő végzett főiskolát – csak azért, mert a Harte-
ok is így éltek. Ők voltak a példakép Gabe számára. Gabe
már gyerekkorában felismerte, hogy a hagyományos
Madison-életszemlélet semmi jóval nem kecsegtet.
Végül elérte a célját. Olyan mamutvállalkozást épített
fel, mely vetekedett a Harte Vállalatokkal, sőt nem telik
belé sok idő, és nagyobb lesz nála.
Gabe nem azért építette föl a cégét, hogy nagyapja
elvárásainak megfeleljen, de Mitchell elismerése a siker
egyik örömteli hozadéka volt. Igaz, számított is rá.
Amikor Gabe rájött, hogy Mitchellnek már semmi nem
számít, amit ő elért az életben, különös üresség támadt
benne. Ezen a reggelen azonban rádöbbent, hogy düh tölti
ki az űrt.
Honnan veszi az öreg a jogot, hogy beleszóljon az
életébe?
Mitchell hunyorogva fürkészte Gabe arcát. Bármit látott
is rajta, némileg megnyugtatta.
– Marilyn nem maradt soká?
– Nem – válaszolta Gabe szelíden.
– Tudod, hogy válnak – mondta Mitchell.
– Hallottam.
– Azt beszélik, most ő indul a választásokon.
Gabe maga mellé ejtette a karját, és megfogta a nedves
korlátot. A fenébe is, tényleg hideg van. Még pár perc, és
vacogni fog. – Tegnap mondta, amikor beköszönt.
 – Tudod, hogy mit akar, ugye?
– Persze. Ne aggódj, Mitch, én se ma jöttem le a
falvédőről. Egyértelmű, hogy Marilyn olyasvalakit keres,
aki pénzeli a politikai pályafutását.
– Úgy hallom, az apja besokallt, mert rengeteg pénzt
fektetett Thornley kampányába. Azt mondják, nem fog még
egyszer a zsebébe nyúlni, még a saját lánya kedvéért sem.
– Aztán majd meggondolja magát. Mindig mindenben
Marilyn mögött álltak.
Mitchell bólintott. – Az a nő valahogy mindig kicsikarta,
amit akart, már kislány korában is. De nincs olyan politikus,
akinek ne lenne kevés a világ minden pénze. Kapóra jönne
neki egy gazdag férj, akinek ráadásul kapcsolatai is vannak.
Úgy néz ki, te is szóba jössz.
– Semmi kedvem egy politikusasszony férjének lenni.
Ha ezt ő még nem tudja, hamarosan megérti. Marilyn okos
nő.
– Volt köztetek valami egy darabig. Talán abban
reménykedik, hogy felcsiholja a régi tüzet.
– Akármi volt is, régen volt – vont vállat Gabe.
– Ne számíts rá, hogy könnyen feladja.
– Oké, nem számítok rá.
Mitchell sólyomszeme ravasz tekintettel meredt az
unokájára. – Tudod, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne,
ha megnősülnél.
Gabe szorosabban markolta a korlátot, de hallgatott.
– Marilyn Thornley nem jönne ide vacsoraidőben, ha nős
ember lennél – mondta Mitchell.
Gabe ránézett. – Ne kezdd már megint.
– Egy korodbeli férfi már legyen házas ember. Én a te
korodban már rég nős voltam.
– Alicia vagy Janine volt az első választottad? Várj csak,
Alicia a harmadik volt, igaz? Akkor tán Susan lehetett?
Trish nem, mert egyszer mondtad, hogy nem ő volt az első
szerelmed. Akkor mégiscsak Janine lesz.
 Mitchell a padlónak koppantotta a botját. – A lényeg,
hogy nős voltam.
– És elvált. Nem is egyszer. Két válás és két jövőbeli
házasság között.
– Jó, hát egyszer vagy kétszer elfuseráltam a dolgot.
– Összesen négyszer.
– Elég ebből! – csattant fel Mitchell. – Akkor tanulj az
én hibámból.
– A Madisonok soha nem tanulnak a hibáikból. Családi
örökség.
Mitchell fölemelte a botját, és úgy fogta az unokájára,
mint egy tőrt. – Tudod, mi a te bajod? Teljesen rosszul
közelítesz a házassághoz.
– Te aztán szaktekintély vagy a témában.
Mitchell felhorkant. – Tudnod kellene, hogy nőt nem
úgy keres az ember, ahogy a befektetéseit intézi.
– Erre már én is rájöttem. Ezért is jelentkeztem be a
Minden Stimmelbe.
– Mit vársz egy komputertől? – dühöngött Mitchell. –
Nem azt mondom, hogy Lillian Harte nem okos hölgy. A
Harte-ok nem ostobák. És azt sem állítom, hogy nem ért
ahhoz, amit csinál. De az biztos, hogy egy számítógéptől
nem várhatod a megoldást.
– Miért nem?
– Mert Madison vagy. Ha nőkről van szó, egy Madison a
zsigereire hagyatkozik, nem az agyára.
– Nézd meg, hova vezetett ez! – vágott vissza Gabe. –
Három nemzedéknyi elfuserált kapcsolathoz.
– Rafe végre megtörte a balszerencsés sorozatot. –
Mitchell leengedte a botot. – És tőled is ezt várom. De
ahhoz abba kell hagynod ezt az állandó vacakolást a
Madison Kereskedőházban, hogy a fontosabb feladatra
koncentrálhass.
Ez betett.
 Gabe érezte, hogy az arcába szökik a Madison-vér;
vérmérséklete a nyári villámlás meglepő erejével ütött rajta,
sistergett és lobot vetett, kicsapott az ablaktalan üregből,
ahol eleddig bezárva és leláncolva tartotta az önuralom
kikezdhetetlen fennhatóságának zálogául.
Gabe elengedte a korlátot, és Mitchellre támadt.
– Vacakolok a Madison Kereskedőházzal? Vacakolásnak
nevezed azt, amit az utóbbi években véghez vittem?
Szerinted vacakolok a Madison Kereskedőházzal?
Mitchell hunyorgott; az apró árkok aggodalmas
ráncokká mélyültek a szeme sarkában. – Higgadj le, fiam.
Hallgass az észérvekre. Azért beszélgetünk.
– Vacakolásnak nevezed egy olyan vállalkozás
felépítését, mely a tavalyi évben sok millió dolláros
forgalmat bonyolított?
– Ide hallgass, Gabe, nem erről van…
– Talán elfelejtetted, hogy a Madison Kereskedőház
részvényeid jelentik a bevételed elsődleges forrását?
– Ördög és pokol, itt nem pénzről van szó.
– Nem pénzről? Mást se hallottam tőled
gyerekkoromban, mint hogy a Harte–Madison jó viszony
hogyan romlott el, amikor Sullivan Harte-tal egymásnak
estetek egy nő miatt. Ha ezerszer nem mondtad el, akkor
egyszer sem, hogy hogyan mentél csődbe, mert Claudia
Banner bolondot csinált belőled is meg Harte-ból is.
– Semmi köze ehhez annak, ami a Harte-ok és
Madisonok között történt annyi évvel ezelőtt.
– De a Harte-ok talpra álltak, mert képesek voltak az
üzletre koncentrálni, és megvolt hozzá a kellő eltökéltségük
is. Ezt te is megtehetted volna, nem igaz, Mitch? Mégsem
tetted. Inkább megnősültél. Újra és újra.
– Ha nem vennéd észre, a nagyapáddal beszélsz.
Tiszteletet követelek.
 Gabe csípőre tette a kezét. – Bebizonyítottam neked és
az egész nyamvadt világnak, hogy egy Madison is lehet
annyira sikeres, mint egy Harte.
– Nem azt mondtam, hogy nem sikeres a Madison
Kereskedőház. De itt most nem az a lényeg, hogy
nyereséges-e a céged vagy sem.
– Kíváncsi vagyok, akkor is azt mondod-e, amikor
legközelebb fölveszed a negyedévi osztalékodat.
– Hagyjuk már a pénzt. – Mitchell az egyik oszlopnak
koppintottá a botját. – Most a fontossági sorrend
helyreigazításáról van szó.
– A Madison Kereskedőház azért sikeres, mert
mindvégig tisztában voltam a fontossági sorrenddel.
– Ha tisztában lettél volna, mostanra nős ember lennél.
Nekem meg lenne unokám.
– Ne akard megszabni nekem, hogy mit kezdjek az
életemmel, Mitch.
– Valakinek csak fel kell világosítani.
– És gondolod, hogy te vagy a megfelelő személy?
Nyílt az ajtó.
Gabe megmerevedett; halványan érezte, hogy Mitchell
is.
– Jó reggelt, uraim – köszönt Lillian a szélfogó
miféléről. – Szép napunk van, igaz?
Gabe a hajába túrt; más se hiányzott.
Nagyapja némán nézett maga elé. Gabe azon tűnődött,
vajon hogyan fogadja az események új fordulatát.
Mitchell úgy állt ott, mint aki legyökerezett, és úgy
bámult Lillianre, mintha sellő lenne, aki most bukkant ki az
öböl habjaiból.
Gabe ránézett Lillianre, és gyorsan felmérte a helyzetet.
A fekete nadrág volt rajta és a tegnap esti türkizkék tunika.
Nappali viselethez kissé feltűnő, de tulajdonképpen elmegy,
különösen Mitchell szemében, aki nem foglalkozik a
divattal. Lillian összefogta és takarosan feltűzte a haját.
Nem festette ki magát, de ebben semmi szokatlan nem volt;
Gabe emlékei szerint soha nem vitte túlzásba a sminket.
Kis szerencsével Mitchell azt is feltételezheti, hogy
Lillian most érkezett; azért jött, hogy együtt reggelizzenek.
Lillian szórakozott érdeklődéssel nézett egyik férfiról a
másikra.
– Zavarok? – kérdezte udvariasan.
Egyikük sem válaszolt.
– Kissé hűvös van itt kint – mondta kisvártatva. –
Jöjjenek be, főzök kávét – ajánlotta, és sarkon fordult. – Ne
felejtsék el behívni Bryce-t is! – kiáltott hátra a válla fölött.

Bryce fogta a kávéscsészéjét, és egy katonás „Köszönöm,

asszonyom” morrantással már kívül is volt az ajtón.
Visszaült a terepjáróba.
– Bryce nem társas típus – mondta Mitchell.
Lillian leült a kanapéra. – Látom.
Lillian közönyösen nézte Gabe-et; az ablaknál állt, két
kézzel fogta a bögréjét. Míg Lillian kitöltötte a kávét, ő
eltűnt a hálószobában, majd néhány perc múltán sötét
flanelingben jött elő; a feltűrt ujj alatt jól látszott erős karja.
A nyakába fekete kendőt kötött; fázhatott kint a verandán,
gondolta Lillian.
A parányi szobában vibrált a félbeszakított
veszekedésből visszamaradt feszültség.
Amikor Lillian felébredt a heves vitára, az ösztöne azt
diktálta, hogy gyorsan öltözzön fel, és osonjon ki a hátsó
ajtón. Biztosra vette, hogy Gabe ennek örült volna
leginkább.
Meg is tette volna, amivel önmagát beleértve mindenkit
megkímél a mostani kínos jelenettől, de az előszoba felé
menet hallotta Gabe kiabálását. Vacakolok a Madison
Kereskedőházzal? Vacakolásnak nevezed azt, amit az utóbbi
években véghezvittem?
 A férfi hangjából kicsendülő sértettség és fájdalom
megállásra késztette; már nem érezte úgy, hogy a
legokosabb lenne eltűnni a hátsó ajtón.
Mitchell Lillian arcát fürkészte. – Igazat beszélnek a
városban? Itt marad egy darabig?
Lillian ivott egy korty kávét. – Igen.
– A családi nyaralójuk nincs messze innen.
– Rövid séta a sziklaparton.
Mitchell számítóan nézett Lillianre. – Szóval azért sétált
át ide, hogy együtt kávézzanak?
– Igen, azért – válaszolta Lillian.
Gabe megfeszítette izmait az ablak mellett, mint aki
felkészül csatára.
Lillian úgy tett, mint aki nem vette észre. Voltaképpen
igazat mondott Mitchellnek, bár mellőzte az apró
részleteket, a séta pontos napját és óráját, de ez már nem az
ő baja volt. Ha Mitchell inkvizítort játszik, csak tegye.
Mitchell Madison, ő pedig Harte, és nem kötelessége
mindent rögtön kitálalni.
Mitchell kinézett az ablakon a párás szürkeségbe, és
aggodalom suhant át az arcán. – Elég nyirkos ma az idő a
sétához.
– Igen, valóban nyirkos – ismerte el Lillian. – De mit
várjon az ember ilyenkor télen?
Gabe kortyolt egyet. Eddig nem szólalt meg, de érezte,
hogy Mitchell átlátszó faggatózása egyre szítja a benne
sistergő indulatot. Remélte, hogy lesz annyi esze, hogy nem
robban ki megint.
– Micsoda véletlen egybeesés, hogy maga és Gabe
egyszerre vettek ki szabadságot! És mindketten itt töltik
Holdfényparton.
– Valóban – értett egyet Lillian.
– Meddig marad? – tudakolta Mitchell.
Gabe erre már odafordult. – Mi közöd hozzá, hogy
meddig szándékozik maradni?
 Mitchell mogorván nézett az unokájára. – Udvarias
csevegést próbálok folytatni, ha nem vetted volna észre.
– Na persze – mondta Gabe. – Még hogy udvariasat.
Éppen te.
Lillian megköszörülte a torkát. – Voltaképpen jó darabig
itt szándékozom maradni, mert bezártam a portlandi
vállalkozásomat.
Mitchell figyelme azonnal Lillianre irányult. – Bezárta a
házasságközvetítő ügynökségét?
– Igen.
Mitchell elgondolkozott. – Akkor maga lesz az.
– Tessék?
Mitchell megrántotta a vállát. – Az, akit a papája betanít
a Harte Vállalatok vezetésére. Soha nem hittem volna, hogy
pont magát. Nem akarom megsérteni, de maga mindig olyan
hóbortosnak tűnt.
– És mi még azt hittük, hogy a hóbortosságom családi
titok.
Mitchell elengedte a füle mellett a megjegyzést; teljesen
lefoglalták a saját gondolatai. – Bár ha azt vesszük, nem is
annyira meglepő. Gondolom, már csak maga maradt,
miután Hannah a panzióval van elfoglalva, a bátyja pedig
hátat fordított a cégnek a krimik kedvéért.
– Az igazat megvallva nem apámnak fogok dolgozni.
Azért zártam be a Minden Stimmelt, hogy minden időt a
festésnek szentelhessek.
– Festésnek? Mit fest? – Mitchell értetlenül nézett rá. –
Házakat? Kocsikat?
– Festményeket.
– Festményeket. – Ha Mitchell az előbb értetlenkedett,
akkor most azt se tudta, hová legyen a döbbenettől. – Igazi
festményeket? Amilyeneket a múzeumokban látni?
– Nagy szerencsének tekinteném, ha az enyémeket is
múzeumokban lehetne látni. – Lillian megérezte, hogy Gabe
furcsán néz rá, és dobolni kezdett a bögréjén. – Octavia
Brightwell néhány héten belül megnyitja az első
kiállításomat Portlandben.
Mitchell megrázta a fejét. – Ördög és pokol. Ez minden
eddigin túltesz. Feltételezem, a családja és a nagyapja falra
mászik ettől az ötlettől. Épp elég baj, hogy író van a
családban. Most még egy igazi művésszel is meggyűlik a
bajuk.
– Még nem mondtam nekik, hogy festeni szándékozom –
mondta Lillian óvatosan. – Igazából még azt sem tudják,
hogy bezártam a Minden Stimmelt.
– Ne aggódjon, tőlem nem fogják megtudni – mondta
Mitchell. – De sokért nem adnám, ha légy lehetnék a
falukon, amikor közli velük, hogy kiszállt az üzletből, és
felcsap festőnek.
Lillian megmerevedett. – Meg fogják érteni.
– Lehet, hogy megértik, de az biztos, hogy nem lesznek
elragadtatva. – Mitchell majdhogynem diadalmasan
gurgulázó nevetést hallatott. – Sullivan vért izzadt, mire a
Harte Vállalatokat összerakta, miután a közös cégünk
szétesett. És a maga apja erre tette föl az egész életét.
Mindenki arra számított, hogy a három gyerek valamelyike
átveszi a céget, és vezeti egy emberöltőn át. Erre maguk
szép sorban kihátrálnak belőle.
Igaza van, gondolta Lillian. De neki ma reggel igazán
semmi szüksége nincs rá, hogy bűntudatot érezzen.
– Nick fiát, Carsont lehet, hogy érdekelni fogja az üzleti
élet, ha megnő – mondta.
– Hány éves is most a bátyja fia?– horkant fel Mitchell.
– Négy? Öt?
– Öt.
– Akkor az még legalább húsz év, mire átveheti a Harte
Vállalatokat, feltéve hogy egyáltalán hajlandó lesz rá –
hunyorgott Mitchell. – Az apjuk elmúlt hatvan. Nem várhat
addig, hogy átadja a céget a következő nemzedéknek.
 – Nyílt titok, hogy apám vissza akar vonulni néhány év
múlva – mondta Lillian. – Anyámmal együtt egy
jótékonysági szervezetet akarnak létrehozni, mely hátrányos
helyzetű fiataloknak tanítana üzleti ismereteket.
– Ha ki akar szállni, nincs más választása, vagy eladja a
vállalatát, vagy beolvasztja egy másik cégbe. – Mitchell az
ajkát harapdálta. – Bármelyiket választja is, egy szekérderék
pénzt keres vele, de a Harte Vállalatoknak mindenesetre
befellegzett.
– Ez csak üzlet – bukott ki Lillianből.
– Csak üzlet, ó, egek! – Mitchell belekortyolt a kávéjába,
és lassan lejjebb engedte bögréjét. – A Harte Vállalatokról
van szó, nem holmi jelentéktelen kisvállalkozásról.
Lillian érzékelte, hogy Gabe elfordul az ablaktól. Előbb
Gabe-re, majd Mitchellre pillantott. Egyforma zöld szemük
volt; Lillian háta lúdbőrzött, ha belenézett.
Most fogta fel, hogy a Harte Vállalatok sok éven át tartó
sikere sokkal inkább szálka volt a Madisonok szemében,
mint az ő családja gondolta.

Tíz perccel később Gabe Lillian mellett állt az elülső

verandán, és Mitchellt figyelte, hogy beül a terepjáróba.
Bryce sebességbe tette a behemót kocsit, és kifordult a
főútra.
Egy ideig szótlanul nézték, ahogy esik az cső.
– Arra gondoltam, hogy adok neked egy lehetőséget –
szólalt meg Gabe.
Lillian összefonta a karját a mellkasán. – Milyen
lehetőséget?
– Tudod, van az a hatodik randevú, amivel tartozol
nekem.
– Az a hatodik randevú csak a te megrögzött agyadban
létezik. Abból soha nem lesz semmi.
– Komolyan beszélek.
 – Én is.
Gabe nézte, ahogy a terepjáró eltűnik a fák mögött. –
Szükségem van egy partnerre ahhoz a portlandi banketthez,
amit a múltkori vacsorán említettem. Amit a volt
professzorom tiszteletére rendezünk. Szabad vagy hétfőn?
Lillian fél fordulatot tett, és kifürkészhetetlen arccal
nézett a férfira. – Teneked ez az ideális randevú? Hosszú,
unalmas beszédekkel fűszerezett, rágós húsú, üzleti
vacsora?
– Az egyik hosszú, unalmas beszédet én fogom tartani.
Eljössz velem vagy nem?
– Gondolkodom rajta.
– De ne sokáig gondolkodj. Hétfő reggel bemegyek
Portlandbe, hogy legyen egy kis időm az irodámban a
vacsora előtt. Úgy tervezem, hogy éjszakára bent maradok,
és kedden jövök vissza ide.
– Hmm.
– Ezt hogy értsem?
Lillian vállat vont. – Ha Portlandben maradunk estére,
akkor legalább beugorhatok a műtermembe, és
összeszedhetek egy-két dolgot, ami ott maradt. Látom már,
milyen hasznom származna a kirándulásból.
– Oké, vettem az adást. Nem volt túl romantikus a
meghívásom, az igaz.
– Beérem a romantikátlan meghívással is. Így legalább
világos, hogy nem a hatodik, szerződésbe foglalt, kifizetett
randevúdról van szó.
– Nevezd, aminek akarod.
– Rendben – mondta Lillian kurtán, és kinyitotta a
szélfogót. – És van még egy dolog, amit tudnod kell, mielőtt
bemegyünk Portlandbe erre a nagy eseményre.
– Micsodát?
– Úgy érzem, mindkettőnknek lehetőséget kell adnunk
magunknak arra, hogy elemezzük ennek a kapcsolatnak az
irányát.
 Gabe megmerevedett. – Mit jelentsen ezt?
– Egyszerű szavakkal?
– Igen, én abból értek.
– Azt jelenti, hogy nincs több szex, legalábbis egyelőre.
Időre van szükségem, hogy átgondoljam, mi folyik itt. És
úgy vélem, neked is gondolkodnod kell.
Gabe szótlanul nézett Lillianre.
– Ez gondot okoz neked? – kérdezte Lillian.
– Ugyan. Gondolkodni még tudok. Folyton ezt csinálom.
Néha két-három gondolatom is támad egy nap folyamán.
– Feltételeztem, hogy megbirkózol a feladattal.
– Most éppen arra gondolok, hogy valószínűleg a
Mitchell-lel való előbbi jelenet miatt mondod, hogy nem
akarsz szexet egy darabig.
Lillian habozott. – Lehet, hogy segített összerendezni a
dolgokat, hogy az ő hangjára ébredtem. De ne őt hibáztasd.
Volt néhány dolog, amin tegnap este is el kellett volna
gondolkodnom.
– Például micsodán?
– Ragaszkodsz a válaszhoz?
– Kíváncsi vagyok rá.
Lillian a szélfogóra tette a tenyerét. – Azt akarom, hogy
mindketten tudjuk, mit csinálunk.
– Ez azt jelenti, hogy te nem tudod, mit csinálsz? Vagy
azt gondolod, hogy én nem tudom, hogy mit csinálok.
– Én festeni jöttem Holdfénypartra, te pedig azért, hogy
összeszedd magad. Egyikünknek sem állt szándékában
viszonyt kezdeni.
Gabe-be beléhasított a felismerés.
– Megijedtél attól, ami az éjjel történt közöttünk, igaz? –
kérdezte halkan.
Lillian körmei kis domborulatokat nyomtak a
szélfogóba.
– Lehet, hogy mindkettőnknek félni kellene egy kicsit,
Gabe.
 – Ha Mitchell miatt aggódsz, felejtsd el. Biztosan
bevette, hogy most jöttél át kávézni. Nem tudja, hogy itt
töltötted az éjszakát.
Lillian lepillantott a kocsifelhajtó aljára, ahol a terepjáró
nemrég eltűnt.
– Tudja – mondta.

– Hol ez az átkozott telefon? – kérdezte Mitchell.

Bryce egyik kezét levette a kormányról, benyúlt a két
ülés közé, előhúzta a mobilt, és szó nélkül Mitchellnek
nyújtotta.
Mitchell előkereste az olvasószemüvegét, előhalászta a
jegyzetfüzetét a zsebéből, kinyitotta, és rábökött egy
telefonszámra. Gondosan beütötte a számot, és ellenőrizte a
kijelzőn, hogy nem hibázott. Nem kis feladat volt ez neki;
az ízületi gyulladás sok mindent megnehezített a régi szép
időkhöz képest.
– Miért ilyen nyamvadt kicsi gombokat csinálnak? –
kérdezte.
– Az emberek szeretik a kis telefonokat – mondta Bryce.
– A kis telefonokhoz kis gomb dukál.
– Ezt költői kérdésnek szántam. – Mitchell a füléhez
tette a telefont, és hallgatta, ahogy kicsöng. – Nem vártam
választ.
– Ha kérdez, én válaszolok – mondta Bryce.
– Gondolhattam volna.
– Igen, uram, gondolhatta volna.
A telefon már harmadszor csöngött.
– Ördög és pokol – mérgelődött Mitchell. – Miért nem
veszi már fel? Nincs időm arra, hogy…
A negyedik csöngetés megszakadt.
– Halló? – szólt bele Sullivan Harte a telefonba.
Mitchell elégedetten morrantott egyet a hűvös, csikorgó
hang hallatán. Sullivannel nem volt sok dolguk egymással a
Harte-Madison viszony elmérgesedése és a Fulton-féle
szupermarket előtti legendás utcai verekedés óta. Hannah és
Rafe pár hónappal ezelőtt kötött esküvőjéig nem is szóltak
egymáshoz. De van, amit az ember nem felejt el, gondolta
Mitchell. És annak a férfinak a hangja, aki mellett vállvetve
harcolt a poklok poklában, közéjük tartozott.
– Mitch vagyok.
– Mi a baj? – kérdezte Sullivan azonnal.
– Az unokád hetyeg az én unokámmal.
Rövid csend következett.
– Ide hallgass, Mitch – nevetett Sullivan. – Tekintve,
hogy házasok, ez nem akkora újság.
– Nem Hannáról és Rafe-ről beszélek.
Újabb rövid csend következett.
– Akkor mi az ördögről beszélsz? – Sullivan hangjából
kikopott a derű.
– Lillianről és Gabe-ről.
– Az a kurvapecér! – mondta Sullivan nagyon halkan.
– Rám érted vagy az unokámra?
– Kurvapecér.
– Így már világos – mondta Mitchell. – A kérdés az,
hogy mit teszel?
– Gabe a te unokád.
– Lillian pedig a te unokád. A múltkor én tettem rendbe
a dolgot. Most te következel.
– Te tetted rendbe a dolgot? Mire gondolsz, te…
Mitchell megnyomta a piros gombot, a mondat közepén
félbeszakítva Sullivant. Aztán Bryce-ra nézett, és
elvigyorodott.
– Azt hiszem, jól fogunk mulatni – mondta.
 9

Claire Jensen ledobta tömött, bőr aktatáskáját a műanyag

székre, és elhelyezkedett a bokszban Lilliannel szemben.
Kipirult és kissé ki is fulladt.
– Bocs, hogy késtem – mondta. – Marilyn meg akarta
beszélni a holnapi interjú pontjait, és a Holnap Vezetőinek
„nyitott ház” programján is kellett még változtatnunk. Hé,
milyen jól nézel ki, Lil!
– Köszi. Te is. És örülök, hogy újra látlak. Rég nem
találkoztunk.
– Tényleg rég.
Claire felnevetett; Lillian úgy érezte, mintha nem is évek
teltek volna el a legutóbbi találkozásuk óta. Claire mindig jó
társaság volt: okos, energikus nő, csak úgy bugyogott benne
a sok terv és ötlet.
– Igazad van – mondta Lillian. – Tényleg nagyon rég.
Hova lett ez a sok idő?
– Repül az idő. Nem mintha nem lettünk volna
mindketten rendesen elfoglalva az utóbbi években.
Főiskolás korukban ismerték meg egymást; Claire a
Chamberlainre, Lillian egy portlandi főiskolára járt, de a
vakációkat Holdfényparton töltötte a családjával. Egyik
nyáron mindketten pincérnősködtek egy parti étteremben.
Claire-nek szüksége volt a pénzre. Lilliannek szigorúan
véve nem a pénz kellett, hanem a munka. A Harte-ok
szentül hittek a szigorú munkaerkölcsben: mindegyik Harte
csemetére nézve kötelező volt a nyári munka.
 Kezdetben Claire-t és Lilliant nem sok minden kötötte
össze, de a szűkmarkú vendégek és a faragatlan nyaralók
között töltött hosszú órák összekovácsolták őket. Munka
után együtt maradtak, és fontos dolgokról beszélgettek:
fiúkról és a jövőről, ahogy akkor látták.
Claire volt az első és sokáig az egyetlen ember, akinek
Lillian említette a nagy álmát: hogy festő lesz. A Harte-okra
jellemző céltudatossággal készült álma megvalósítására, de
mivel ismerte családja véleményét a művészlét kérdésében,
otthon nem beszélt róla. Izgalmas volt azonban megosztani
a titkát olyasvalakivel, aki értette az őrült álmokat.
Claire-nek ugyancsak őrült álma volt abban az időben: a
politikában akart karriert csinálni.
– Nem sokat változott ez a hely, igaz? – nézett körbe
Claire a Snow Kávéházban. – Pontosan úgy néz ki, mint
amikor idejártunk főiskolás korunkban.
A Snow Kávéház mindig is Arizona sajátságos világát
tükrözte, gondolta Lillian. A falakon rockegyüttesek
megfakult poszterei és az új-mexikói 5l-es körzet meg
Roswell környékéről készült műholdfelvételek nagyításai
függtek. A vendégek jobbára a Chamberlain Főiskola
diákjai közül kerültek ki.
– És vajon az ételek? – kérdezte Claire. – Azok sem
változtak?
– Nézzük meg. – Lillian kiemelte a műanyag bevonatú
étlapot a szalvétatartó és a fűszertartó közül, és a kínálatot
tanulmányozta. – Most is van vegetáriánus burgerük,
szalmakrumpli és többfajta kávé.
– Alapdolgok főiskolások számára. Arizona tisztában
van a vendégei igényével – mondta Claire. – Annyira
örülök, hogy megkerestél. De honnan tudtad, hogy hol
találsz? Én azt sem tudtam, hogy a városban vagy.
– Találkoztam Pamela McCallisterrel a Fulton-féle
szupermarketben. Ő említette, hogy fent vagy az intézetben,
Marilyn Thornley kampányát intézed. Hogy halad?
Gondolod, hogy be tud állni Trevor helyére?
– Egészen biztosan – állította Claire. – És abban is biztos
vagyok, hogy sokkal jobban fog ott mutatni, mint a férje.
– Tessék?
– Nem hallottad, milyen híresztelések keringtek azután,
hogy Trevor kiszállt? – Claire előrehajolt, és lehalkította a
hangját. – Azt beszélik, hogy Trevor magas sarkúban és női
fehérneműben szexeit.
– Ja, azokra a híresztelésekre gondolsz.
Claire hátradőlt a székén. – A kampánystábtól szivárgott
ki a pletyka, hogy azért kellett kiszállnia a versenyből, mert
megzsarolták holmi videókkal, amiken fodros alsóneműben
parádézik. Sokkolta az embereket, érted, ugye?
– A kampánystáb nem is sejtette?
Claire felsóhajtott. – Persze hogy nem. Mindig
mindenről a stáb értesül utoljára.
– Miért döntött úgy Marilyn, hogy jelölteti magát?
– Mindig is nagyon ambiciózus volt, de szerintem eddig
megelégedett a jelölt feleségének szerepével. A háttérember
hatalmával.
– Hallottam, hogy jó sok pénzt fektetett Trevor
kampányába a családja vagyonából.
– Ez igaz. – Claire vágott egy grimaszt. – Magunk között
szólva, majd' szétrobbant a dühtől, amikor Trevor
befuccsolt. Soha senkit nem láttam még így őrjöngeni. Az
egyik délután véletlenül hallottam a veszekedésüket. Azt
mondta Trevornak, hogy majd megmutatja, mire képes, ha ő
indul a választáson. Meg mennyi időt pocsékolt rá. Másnap
bejelentette a stábnak, hogy elválnak.
– Te hogy lettél a kampánystáb vezetője?
– Jókor voltam jó helyen. Sokat dolgoztunk együtt
Marilynnel a férje kampányában. Ismert engem, tudta, mit
várhat tőlem. Olyasvalakit keresett, akire rábízhatja a
kampányát. Amikor felajánlotta a lehetőséget, rögtön
ugrottam. Ez a nő még sokra viszi.
– És téged is visz magával, igaz?
– Látom, érted a dörgést – nevetett Claire, majd a vigyor
tűnődő mosollyá szelídült az arcán. – Tudod, fura dolog ez.
Régen, amikor politikai karrierről álmodoztam, Oregon
állam legdinamikusabb női szenátorának képzeltem magam.
Aztán rájöttem, mennyi pénz kell még egy legalja posztra
való jelöléshez is, nem beszélve egy állami vagy országos
hivatalba szóló pályázatról. Ma nincs pénzed, nincs sok
esélyed. Ezért döntöttem úgy, hogy a színfalak mögött
építem fel magamnak a jövőt.
– Még mindig arról álmodsz, hogy képviselő leszel?
Claire határozottan megrázta a fejét. – Nem. Szeretem,
amit csinálok. A jó kampány hatalmat ad, és nagy
mozgásteret biztosít. És nem buksz nagyot akkor sem, ha
nem jön be. A képviselőjelölt úgy eltűnik a föld színéről,
mintha soha nem is létezett volna, de a jó stratéga
egyszerűen továbblép a következő kampányra.
– Örülök, hogy összejöttek a dolgaid, Claire.
– Én is, hogy neked. Különben mi újság? Meddig
maradsz itt?
– Egy hónapig.
– Egy teljes hónapig? – kérdezett vissza Claire
meglepetten.
– Végre elszántam magam, bezártam a Minden
Stimmelt. Minden időmet a festésnek szentelem, és
meglátom, mi lesz belőle.
Claire ajka némán szétnyílt, és kerek o-t formázott. – Jól
teszed. Mindig mondtam, kockázat nélkül nincs siker. A
családi nyaralóban laksz?
– Igen.
– Fura, hogy ti Harte-ok es a Madisonok is vissza-
visszajöttök Holdfénypartra – jegyezte meg Claire. –
Hannah és Rafe már állandó lakosok itt.
 – Szeretnek itt lenni.
– Mondok valamit: ott fent az intézetnél alig várják,
hogy megnyisson az Álmodlak. Jelen pillanatban, ha
vendégek érkeznek a Holnap Vezetői-szerű
szemináriumokra és fogadásokra, kénytelenek vagyunk
valamelyik egyszerű motelben elszállásolni őket a főút
mellett.
– Tavaszra tervezik, hogy nyitnak, ha minden jól megy.
Persze csak ha a Willis fivérek nem hagyják cserben őket.
Claire elmosolyodott. – Micsoda emberek azok! Pár hete
gyakorlatilag térden állva könyörögtem, hogy jöjjenek ki
hozzám, mert eldugult a vécé. Kisebb vagyonnal is felért,
amit kértek. Persze tudták, hogy kénytelen leszek kifizetni.
 10

Hétfő reggel tíz előtt néhány perccel Gabe megállt Lillian

házának a bejárata előtt.
– Hétre érted jövök – mondta, amikor Lillian kiszállt.
Lillian megállt, és benézett a nyitott kocsiajtón.
Gyomra összerándult a feszültségtől. A férfin a jól
ismert Gabe Madison üzleti páncélzat volt: acélszürke
felöltő és nadrág, ezüst-ónix mandzsettagombos
szürkésfekete ing és ezüst-fekete csíkos nyakkendő. Ahogy
mozdult a keze a kormánykeréken, sötétszürke mandzsettája
hátrébb húzódott, és kilátszott ezüstösen fénylő karórája a
bal csuklóján.
Jól néz ki, gondolta Lillian. Izgatóan. Erős, zsákmányra
éhes hím, de uralkodik magán. Nem is gondolná az ember,
hogy ki van égve. De miért nincs ennek látható jele?
– Jó – mondta. – Készen leszek.
Lillian fürge léptekkel ment a bejárathoz, és beütötte a
kódot. Gabe megvárta, míg Lillian eltűnik a kapu mögött, és
csak aztán hajtott el belvárosi irodája felé.
Gabe-nek nem volt igaza, amikor ma reggel azzal
vádolta, hogy fölöslegesen problémázik a kapcsolatuk miatt,
gondolta Lillian, miközben elfordította a kulcsot a lakásajtó
zárjában. Igenis igazat beszélt, amikor valamelyik reggel
megpróbálta elmagyarázni neki az álláspontját.
Mindkettejüknek át kell gondolniuk a dolgokat; nem
bízhatnak abban, hogy helyesen ítélik meg a helyzetet.
 Egy érzelmi válsággal küzdő férfi nincs abban a
helyzetben, hogy döntsön a személyes kapcsolatairól, ő
pedig élete fontos fordulópontjához érkezett, és nem
hiányzott, hogy egy pszichésen labilissá vált férfival
keveredjen viszonyba.
Minden bizonnyal az a legjobb, ha azt az éjszakát
véletlen kalandnak könyveli el.
Mindez olyan logikusnak tűnt; akkor miért érezte mégis
úgy, hogy nyomasztja saját világos okfejtése?
Lillian kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásába. Hamar
megtették a hosszú utat Holdfénypartról, rendelkezésére állt
az egész nap, hogy rendbe rakja, amit szétszórva hagyott
napokkal ezelőtt, amikor elmenekült a városból. Sok dolga
volt aznap, kezdve azzal, hogy eldöntse, mit vesz fel az esti
bankettre.
A lakásból az a fajta fülledtség áradt, ami hamar
megtelepedett, ha akár csak néhány napig nem lakták.
Lillian végigment a szobákon, ablakot nyitott, hogy
beengedje a friss levegőt.
A nappalival kezdett, majd átment az előszobán a
hálószobába. A küszöbön egy homályos, furcsa érzés
megállásra késztette.
Valami szokatlan volt a szobában. Valami, ami nem volt
helyénvaló.
A művész szemével nézett körbe, koncentrált az apró
részletekre. Az ágy bontatlan volt. A ruhásszekrény ajtaja
zárva. A komód fiókjai betolva.
A ruhásszekrény ajtaja be volt zárva. Teljesen.
Lillian gondolatai a tükrös gardrób körül jártak; hosszú
ideig bámulta a zárt ajtókat.
Biztos volt benne, hogy félig nyitva hagyta, mivel a sín
elakad, ha teljesen bezárja.
Majdnem biztos.
 Sietős volt neki azon a reggelen, amikor indult
Holdfénypartra, figyelmeztette magát. Lehet, hogy
akaratlanul teljesen benyomta az ajtót.
Lillian a szekrényhez ment, megfogta a fogantyút, és
megpróbálta kinyitni. Beszorult, pontosan úgy, ahogy eddig
mindig az utóbbi két hónapban. Megmarkolta a fogantyút,
összeszedte az erejét, és megrántotta.
A zár néhány pillanatig ellenállt, majd visszaugrott a
helyére. Lillian hátralépve megszemlélte a szekrény
tartalmát. A ruhák ugyanabban a sorrendben sorakoztak a
vállfákon, mint amikor a minap csomagolt. A pulóveres
műanyag dobozok érintetlennek tűntek a polcokon.
Nevetséges, gondolta Lillian. Túlzottan élénk a
képzelete.
A fogantyúért nyúlt ismét, hogy becsukja az ajtót, de
megfagyott az ereiben a vér, amikor megpillantotta a
zsírfoltot a fémkeret melletti tükrön.
Lillian a folt fölé tette a kezét; a folt pontosan oda esett,
ahova a tenyere alja érne a kereten, ha megpróbálná erővel
becsukni az ajtót. De a jel kissé magasabban volt, mint amit
ő hagyott volna, ha megfogja a keretet.
Pontosan ott, ahol egy férfi vagy egy nála néhány
centivel magasabb nő tenné a tenyerét.
Lillian ijedten hátralépett.
Valaki járt a szobájában.
Végy nagy lélegzetet. Gondolkodj logikusan.
Betörés.
Lillian megperdült, és még egyszer végigjártatta a
tekintetét a szobán. Semmi nem hiányzott.
Lillian visszafutott a nappaliba, és felrántotta a házimozit
rejtő szekrény ajtaját. A drága berendezés a helyén volt a
polcon.
Óvatosan végigment az előszobán, a műteremnek
használt kis vendégszobáig. Megállt a küszöbön, és
körbenézett. Ebben a szobában a legértékesebb darab a
művészien tervezett üvegváza volt, melyet előző évben a
szüleitől kapott a születésnapjára; a váza narancsvörös
fényben izzott az asztal melletti polcon.
Egyértelmű, hogy túlbonyolítja a dolgot. Az is lehet,
hogy Gabe miatt ilyen feszült.
Végy még egy nagy lélegzetet. Gondolkodj, hátha
eszedbe jut valami.
A takarítószemélyzet.
Lillian további értesítésig lemondta a takarítószolgálatot,
de lehet, hogy elírták a dátumot, és pénteken kijöttek a
szokott időben. Van kulcsuk a lakáshoz.
Ez logikus volt. Lehet, hogy egyikük megpróbálta
becsukni a ruhásszekrény ajtaját. De egy takarítónő biztosan
letörölte volna a zsírfoltot a tükörről.
Az is lehet, hogy siettek, és nem vették észre.
A telefon villogása zökkentette ki Lilliant a
gondolataiból. Most jutott eszébe, hogy nem nézte meg,
jött-e üzenete a távozása óta. Végre átlépte a küszöböt, az
asztalához ment, és beütötte a kódot.
A telefon két hívást jelzett, mindkettőt két nappal
korábban, este tíz és tizenegy között rögzítette. A telefonáló
mindkét esetben kivárta, míg a csipogó hang megszólal, de
üzenetet nem hagyott.
Lillian megborzongott. Hallgatta a nagy ürességet,
mielőtt a vonal megszakadt, és úgy képzelte, hogy még az
ismeretlen telefonáló lélegzetvételét is hallja.
Gondolkodjunk logikusan: két téves szám egymás után.
Nem sokan hagynak üzenetet, ha téves számot hívnak.
Ez őrület. Valamit tennie kell, mégpedig gyorsan.
Felkapta a telefont, és beütötte a takarítószolgálat
számát. Mindjárt választ is kapott a kérdésére.
– Igen, kiküldtük a személyzetet múlt pénteken –
mentegetőzött a titkárnő. – Elnézést kérünk. Kárpótlásul
felajánlunk egy ingyenes alkalmat, amikor újra megrendeli
a szolgáltatást.
 – Nem történt semmi. Csak azt akartam tudni, hogy önök
jártak-e a lakásomban.
Lillian letette a telefont, és várta, hogy a szívverése
normálisra lassuljon. Sokáig kellett várnia.

Lillian végül a fekete miniruhát választotta a bankettre. A

szállodai terem zsúfolásig megtelt az üzleti világ és a
főiskola meghívottjaival. Lillian a főasztalnál ült a
professzor felesége mellett, és elbűvölten hallgatta Gabe
beszédét. Azt eddig is tudta, hogy fontos neki ez az
esemény, de arra nem számított, hogy ennyire őszinte,
bensőséges szavakat fog hallani tőle.
– Mint a ma este itt jelenlévők többségére, énrám is nagy
hatással volt Montoya professzor úr…
Gabe fesztelenül állt a hallgatóság előtt, két kezét a
pódium keretén nyugtatta, és jegyzet nélkül mondta a
beszédét.
– Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amelyen
utolsó éves koromban Montoya professzor úr behívatott a
szobájába, hogy megvitassuk a következő öt évre szóló
tervemet, melyet minden túlzás nélkül inkább vizionálásnak
kellett volna neveznem…
Gabe a nevetés miatt pillanatnyi szünetet tartott.
– „Gabe”, mondta akkor Montoya professzor úr
„őszintén kétlem, hogy ezzel a tervvel akár csak egy
üdítőspult felállításához elegendő tőkét is képes lesz
előteremteni…”
A mondat végét elnyelte a hangos nevetés. A taps alatt
Dolores Montoya, őszes fekete hajú, élénk asszony,
Lillianhez hajolt, és a fülébe súgta: – Nagy szerencse, hogy
a bizottság Gabe-et jelölte ki a beszéd megtartására. A
hasonló alkalmakkor a meghívottak fele általában már
alszik, mire az, akinek a tiszteletére a bankettet rendezik,
nekikezd a beszédének. Gabe legalább ébren tartja őket.
 Lillian nem vette le a tekintetét Gabe-ről. – Higgye el,
ma nem fognak elaludni. Ez az este nagyon fontos volt neki.
Eddig nem is tudtam, hogy mennyire.
– A férjemtől nemegyszer hallottam, hogy Gabe volt a
legcéltudatosabb diákja – mondta Dolores.
Gabe folytatta a beszédét.
– Örömmel jelentem, hogy végül sikerült felállítanom az
üdítőspultomat, és működik is…
A szerénykedést további kuncogás kísérte. A Madison
Kereskedőháznak és az üdítőspultnak nagyjából annyi köze
volt egymáshoz, mint az evezős csónaknak az
atomtengeralattjáróhoz, gondolta Lillian.
– … elsősorban annak köszönhetően, amit Montoya
professzor úrtól tanultam. Visszatekintve elmondhatom,
hogy nem pusztán a piac lanyhulására és a hisztérikus
befektetők megnyugtatására vonatkozó gyakorlati
tanácsokat vittem magammal a batyumban, amikor az
osztályterméből kiléptem a nagybetűs életbe. – Gabe egy
pillanatot kivárt. – Ennél sokkal mélyebbre ható és
fontosabb dolgot kaptam tőle. A távlatokban való
gondolkozást.
A hallgatóság feszülten figyelt.
– Montoya professzor úr nemcsak azt értette meg velem,
hogy hogyan működik az üzlet egy szabad országban, de azt
is, hogy mi, akik az üzletből élünk, mivel tartozunk szűkebb
közösségünknek és az országnak. Rányitotta a szemem a
minket összekötő kapcsolatok rendszerére. Mélyreható és
időtálló útmutatást adott arra vonatkozóan, hogy miként
tartható fenn a siker zálogául szabott lelkület és szabadság.
Megtanított rá, hogy senki nem boldogulhat légüres térben.
És a magam részéről örökké hálás leszek érte. Átadom a
szót Roberto Montoya professzor úrnak.
Roberto Montoya tapsvihar közepette lépett a pódiumra;
ezúttal maga Gabe kezdte a tapsot, mely általános ovációba
ment át. Lillian azon vette észre magát, hogy a többiekkel
együtt áll és tapsol.
Nem csoda, hogy Montoya professzor fontos volt Gabe
számára, gondolta Lillian. Az a gyerek, aki a családjában
nem talált sikeres, követendő mintát, általa lett az
északnyugat egyik legsikeresebb üzletembere. Útjába került
valaki, aki megmutatta, hogyan jut előbbre, és ő figyelt rá.
– Nekem kellene könnyeznem – nyújtott Dolores
Lilliannek egy zsebkendőt.
– Köszönöm. – Lillian gyorsan felitatta a könnyeit, s
közben megnyugodva gondolt rá, hogy a fény a pódiumra
esik.
A taps elhallgatott, és a vendégek visszaültek a helyükre.
A reflektor már Roberto Montoyát világította meg. Gabe a
sötétben visszament Lillian mellé. Lillian érezte, hogy a
férfi rövid ideig rajta felejti a tekintetét, és kíváncsian
kémleli. Lillian remélte, hogy nem látta, amikor az imént a
szemét törölgette.
Gabe lassan feléje hajolt, mintha meg akarná kérdezni,
hogy mi a baj. Szerencsére azonban a figyelmét elvonta
Montoya professzor, aki abban a pillanatban kezdte a
beszédét.
– Mielőtt az unalmas részhez érnénk – mondta Montoya
–, van valami, amit szeretnék kijelenteni. Én valóban sok
dolgot tanítottam Gabriel Madisonnak, de van egyvalami,
amit nem én tanítottam neki. – A professzor szünetet tartott,
és a főasztal felé fordult. – Azt nem én tanítottam neki,
hogyan öltözzön. Ezt maga tanulta.
Döbbent csend következett, majd a tömeg örömteli
kiáltásokat hallatott.
– A bánatba – motyogta Gabe félig belenyugvással, félig
szórakozott arckifejezéssel.
Montoya professzor visszafordult a hallgatóságához. –
Öt évvel ezelőtt, amikor rá akartam beszélni Gabe-et, hogy
vegyen részt egy programban, mely betekintést ad a
végzősöknek a helyi üzleti vállalkozásokba az utolsó
szemeszterük alatt, azt kérdezte – és tisztán emlékszem a
pontos szavaira –, tehát azt kérdezte, hogy „mi a csodát
tanítsak én ezeknek a gyerekeknek az üzletről, amit öntől
nem tudnak megtanulni?”.
Rövid szünet következett. Montoya a mikrofonra hajolt.
– „Tanítsa meg nekik, miként öltözködjenek, hogy
sikeresek legyenek”, válaszoltam.
Újabb nevetési hullám csapott fel; Montoya kivárt, majd
folytatta. – És ő komolyan vette, amit mondtam. Azóta
minden évben, amikor hozzá küldöm a végzősöket, elviszi
őket a szabójához. Mi több, feltűnés nélkül állja a számlát
azok helyett, akik nem engedhetik meg maguknak az első,
rendkívül fontos üzleti öltönyt. Ma este néhány pártfogoltja
apró meglepetéssel szeretne kedveskedni neki, hálából
azért, amit tőle kaptak.
A reflektor hirtelen a színpad túlsó végében álló két
fiatalemberre és fiatal nőre irányult. Mindhárman egyforma
acélszürke öltönyt viseltek, hozzá szénfekete inget és
fekete-ezüst csíkos nyakkendőt. Mindhárman hátrafésülték
a hajukat a homlokukból. Három pár ezüst-ónix
mandzsettagomb és rozsdamentes acélból készült karóra
csillant meg a fényben.
A jobb oldalon álló Gabe Madison-hasonmás kezében
ezüstpapírba csomagolt, fekete szalaggal átkötött doboz
volt.
A három fiatal szorosan egymás mellett lépdelve a
színpad elejére jött, mire a vendégek ismét nevetni és
tapsolni kezdtek.
Gabe a tenyerébe ejtette az arcát. – Ezt nem élem túl.
A Gabe-öltönyös fiatal nő a mikrofonhoz lépett. –
Mindannyian hálával tartozunk Mr. Madisonnak a Madison
Kereskedőházban felkínált lehetőségért. A legtöbben olyan
családból származunk, ahol ismeretlenek az üzleti élet
íratlan szabályai. Ő azonban megtanított bennünket e titkos
ismeretekre. Önbizalmat adott nekünk. Ajtókat nyitott meg
előttünk. És valóban, összeismertetett a szabójával, és
tanácsokat adott az öltözködésre vonatkozóan.
– Ma este úgy szeretnénk kimutatni a hálánkat Mr.
Madisonnak – vette át a szót az egyik fiatalember –, hogy
mi segítünk neki egy olyan területen, amelyen ő kevésbé
otthonosan mozog…
Az ezüstpapíros dobozt tartó Madison-hasonmás széles
mozdulattal lekapta a doboz fedelét. A fiatal nő belenyúlt,
és egy megfakult pólót, kopott farmert és elhasznált
futócipőt emelt ki belőle.
– … a laza péntek délutánokra – fejezte be a mikrofonnál
álló fiú a mondatot.
A teremben visszhangzott a nevetés és a taps. Gabe
felállt, és visszament az emelvényhez, hogy átvegye az
ajándékát. Széles mosolyt villantott három hasonmására.
Lillianbe ebben a pillanatban vágott belé a felismerés:
Gabe-ről lerí, hogy pályája csúcsán áll; olyan férfi, akit
barátai és riválisai egyformán tisztelnek, aki nagyon is tud
mit kezdeni a hatalmával az üzleti világban, aki népszerű, és
mindig tudja, mit csinál.
Aki a legkevésbé sem kelti egy kiégett, meghasonlott
ember benyomását.
 11

Egy órával később, amikor Gabe kinyitotta a Jaguár jobb

első ajtaját, Lilliannek hirtelen ötlete támadt; jóformán bele
sem gondolt, mindjárt kimondta, ami eszébe jutott:
– Megállnánk egy pillanatra a műtermemnél? – kérdezte.
– Délután ott felejtettem pár dolgot.
– Persze.
Gabe becsukta az ajtót, körbekerülte a kocsit, levette a
felöltőjét, és a hátsó ülés homályába dobta. Beült a kormány
mögé; Lillian navigálta, de az volt az érzése, a férfi magától
is tudja. A kocsi szép simán fordult ki a parkolóból, és
bekanyarodott a sarkon.
Nem sokkal később megálltak egy téglaépület előtt,
amelyben Lillian műtermet bérelt.
– Nem tart soká – mondta Lillian.
– Nem sietünk.
Gabe kiszállt, és kinyitotta a jobb első ajtót. A kapuhoz
mentek, és a férfi megvárta, míg Lillian beüti a biztonsági
kódot.
Szótlanul mentek föl a második emeletre. A kulcs már a
zárban volt, amikor Lillian megérezte, hogy gyorsabban ver
a pulzusa. Valami homályos balsejtelem a légzését is
szabálytalanná tette.
Miért hozta ide Gabe-et, tűnődött Lillian. Honnan a
késztetés? Miért akarta megmutatni neki a műtermét éppen
ma este? Ő üzletember, semmi köze a művészlelkekhez.
 Lillian kinyitotta az ajtót, és nyúlt a villanykapcsoló felé.
Kettőt nyomott meg a hatból, szándékosan félhomályban
hagyva a műterem jó részét.
Gabe körbenézett.
– Szóval itt dolgozol – mondta semleges hangon.
– Igen. – Lillian a tekintetével követte, ahogy Gabe
lassan körbejár a falaknak döntött vásznak előtt. – Itt festek.
Gabe megállt az Isabel nagynénit ábrázoló festménynél.
Isabel egy fonott székben ült Álmodlak télikertjében, és a
tengert nézte.
Gabe hosszasan szemlélte a festményt.
– Emlékszem, néha láttam ezt a kifejezést Isabel arcán –
szólalt meg végül. Ösztönös mozdulattal meglazította a
nyakkendőjét, és kigombolta az inge felső gombját. Közben
nem vette le a tekintetét a képről. – Mintha valami olyasmit
nézne, amit csak ő lát.
Lillian a tekintélyes méretű munkaasztalához ment,
egyik csípőjét nekitámasztotta, és kézbe vett egy
vázlatfüzetet és egy ceruzát. – Mindenki néz így egyszer-
egyszer. Talán azért, mert mindannyian egy kicsit másképp
látjuk a dolgokat, amikor kitekintünk a világba.
– Lehet.
Gabe levette és a nadrágzsebébe süllyesztette az
ezüstónix mandzsettagombokat. Most is lezserek és
ösztönösek voltak a mozdulatai; a hivatalos estély után
ellazuló férfi könnyedsége jellemezte őket.
Gabe továbblépett a következő képhez, s miközben
átment a szobán, felgyűrte az ingujját, hogy látszott sötét
szőre a karján.
Lillian rajta felejtette a szemét egy darabig; élvhajhász és
rendkívül vonzó férfi benyomását keltette kilazított
nyakkendőjével és nyitott ingnyakával. Ám leginkább az
nyűgözte le Lilliant, ahogy a festményeit nézte; a feszült
figyelem arra utalt, hogy zsigeri kapcsolat van közte és a
képek között. Lehet, hogy nem szereti a művészlelkeket, de
fogékony a művészetre. Akaratlanul is reagál rá.
Lillian rajzolni kezdett; a félhomály ösztönzőleg hatott
rá.
– Mindent komolyan gondoltál, amit Montoya
professzorról mondtál, igaz? – kérdezte föl sem nézve a
vázlatfüzetéről.
– Ha van olyan, hogy mentor, akkor nekem ő nagyon
közel áll hozzá. – Gabe egy parki padon pihenő öregembert
ábrázoló képet nézett. – Kisvárosból érkeztem ide, azt sem
tudtam, mit kezdjek magammal. Nem tudtam, mi illik és mi
nem. Hiányzott belőlem mindennemű kifinomultság,
árnyalat. Nem voltak kapcsolataim. Azt tudtam, hova
akarok eljutni, de azt nem, hogy hogyan. Ő adta a kezembe
a szerszámokat, amelyekkel a Madison Kereskedőházat
felépítettem.
– És most azzal rovod le a tartozásodat, hogy évente
fogadod a diákjait a cégedben.
– A cég is profitál belőle. A fiatalok energikusak és
lelkesek, és ha akad közöttük nagy tehetség, akkor mi
fedezzük fel őket.
– Komolyan? Én apámtól azt hallottam, hogy a szakmai
gyakorlaton lévő diák csak nyűg a cég számára. Nagyon
idegesítők tudnak lenni.
– Nem mindenki született csapatmunkára.
Lillian kezében megállt a ceruza. – Például én sem.
Gabe bólintott. – Például te sem. És nagy
valószínűséggel a testvéreid sem. Mindhárman erős,
független jellemek vagytok, vállalkozó szelleműek.
Ambiciózusak és tehetségesek vagytok, de alkalmatlanok
arra, hogy kollektívában dolgozzatok, legalábbis üzleti
téren.
– És gondolod, hogy te annyira más lennél? Mondd meg,
őszintén, Gabe, ha a Madison Kereskedőháznak nem a
tulajdonosa, vezetője és ügyvezető igazgatója lennél, csak
az igazgatóhelyettese, akkor is ott dolgoznál?
– Nem – hangzott rövid hallgatás után az őszinte és
határozott válasz.
– Egyszer azt mondtad, hogy nem mindenki született
arra, hogy nagyvállalatnál dolgozzon. – Lillian apró, gyors
mozdulatokkal árnyékolt a papíron. – De arra sem alkalmas
mindenki, hogy vállalkozást vezessen. Te erre születtél,
igaz?
Gabe végre levette a tekintetét a vászonról, és a műterem
túlsó végében rajzoló Lillanre nézett. – Erre születtem
volna? Ezt még nem hallottam. A legtöbben azt mondanák,
hogy arra születtem, hogy harmincéves korom előtt
tönkretegyem magam.
– Természet adta tehetséged van a vezetésre és az
irányításra, ezért tudod motiválni az embereket és
előteremteni az anyagi forrásokat a célod eléréséhez. –
Lillian a vállát kissé elfordítva a férfi állkapcsának szögét
vizsgálta. Szerette volna feltérképezni a szeme körüli
árnyakat is. – A magad módján te is művész vagy. Rá tudod
venni az embereket, hogy lássák a célodat, és veled együtt
el akarjanak jutni oda. Nem csodálom, hogy sikerült
összeszedned az indulási tőkét a Madison
Kereskedőházhoz. Ahogy képzelem, bekopogtattál valami
nagyfejes kapitalista vállalkozó irodájába, és szemléletesen
lefestetted előtte, milyen óriási nyereséggel számolhatna, ha
támogatna téged.
Gabe nem mozdult. – Az egyáltalán nem volt nehéz.
Mármint lefesteni az öreg hölgynek, hogy mekkora tőkére
van szükségem.
Lillian fölkapta a fejét.
– Öreg hölgy? – kérdezett vissza óvatosan.
– Isabel nagynénédtől kaptam a Madison Kereskedőház
elindításához szükséges tőkét.
Lillian kis híján leesett az asztaláról.
 – Ezt nem mondod komolyan. – A ceruza megállt a papír
fölött, hegyével fölfelé. – Isabel támogatott téged?
– Igen.
– Soha egy szóval sem említette egyikünknek sem.
– Nyilván így tartotta jónak – vont vállat Gabe.
Lillian az információt emésztette.
– Elképesztő – mondta nagy sokára. – Mindannyian
tudtuk, hogy a Harte-Madison viszály elsimítása az álma.
Hannah meg van győződve róla, hogy ezért hagyta a
végrendeletében Álmodlakot felesben rá és az öcsédre. De
azt nem értem, hogy téged miért támogatott? Ennek mi köze
a régi viszály rendezéséhez?
– Szerintem érezte, hogy a Madison család húzta a
rövidebbet, amikor a közös vállalat csődbe ment.
Gondolom, el akarta kissé egyengetni a terepet Rafe-nek és
nekem.
– De amikor a Harte-Madison cég sok évvel ezelőtt
tönkrement, minden elveszett. Mindkét család csődbe ment.
– A te családod sokkal hamarabb kiheverte a csapást,
mint az enyém. – Gabe az előtte lévő festményt nézte. – Azt
hiszem, mindketten tudjuk, hogy miért. És Isabel is tudta.
Lillian elpirult. El kellett ismernie, hogy a kemény,
állhatatos Harte-ok a szoros családi kötelékeik, a
munkaerkölcsük, a gyerekek taníttatására helyezett
hangsúly jóvoltából sokkal szilárdabb alappal rendelkeztek
ahhoz, hogy összeszedjék magukat, mint az ingatag,
bizonytalan légvárakat építő Madisonok.
– Ez igaz, elismerem – mondta Lillian. – Isabel tehát a
maga csendes módján a pénzével akarta egyengetni előtted
az utat.
– Feltételezem, hogy igen.
– Akkor mi volt a nehéz?
– Nehéz?
– Azt mondtad, a céged indításához szükséges tőkét nem
volt nehéz megszerezni. Akkor mi volt nehéz?
 Gabe szája legörbült, ahogy az emlékezetében kutatott. –
A szerződést megszövegezni úgy, hogy Isabel visszakapja
a pénzét, plusz kamatot és részesedést is a nyereségből.
Nagyon ellene volt. Azt akarta, hogy egyszerűen fogadjam
el ajándékba a pénzt.
– Amire te nem voltál hajlandó.
– Nem.
Madison-büszkeség, gondolta Lillian, de nem mondta ki.
Folytatta a rajzot; Gabe továbblépett a következő képhez.
– Tévedtem veled kapcsolatban, igaz? – Lillian az ujja
hegyével maszatolta a rajzon az árnyékot.
– Tévedtél?
– Ma este a banketten megértettem, hogy teljesen téves
következtetésre jutottam veled kapcsolatban. És te egy
szóval sem tiltakoztál. Meghagytál a tévhitemben.
Gabe a szokott kifürkészhetetlen mosolyával nézett rá. –
Nehéz elképzelni olyan Harte-ot, aki téved egy Madisonnal
kapcsolatban. Annyira jól ismertek minket.
– Igen. Épp ezért lep meg, hogy tévedtem. Igenis tévútra
jutottam.
– Milyen téves következtetésre gondolsz?
Lillian fölpillantott; találkozott a tekintetük. – Te nem
égtél ki.
Gabe nem szólt; állhatatosan nézte a nőt.
– Miért nem szóltál? – Lillian újra a rajzára
összpontosított, több mélységet és árnyékot akart. – Mert
nem volt ellenedre, hogy azt higgyem rólad, hogy kiborított
a stressz? Azt akartad, hogy sajnáljalak?
– Nem. – Gabe megindult a keretezetlen vásznak közötti
sötét kis folyosón. – Egy biztos: nem akartam, hogy sajnálj.
– Akkor mit akartál? – Lilian ceruzája száguldott a
papíron, mintha önálló életre kelt volna, ahogy Lillian
tébolyultan igyekezett megragadni a benyomásokat, és
fény-árnyék játékával láthatóvá tenni őket.
 Gabe megállt Lillian előtt. – Azt akartam, hogy ne
élettelen gépet láss bennem. Arra számítottam, ha
lelkibetegnek tartasz, akkor esetleg eszedbe jut, hogy én is
ember vagyok.
Lillian a rajzára pillantott, majd lassan letette a ceruzát.
– Mindig is tudtam, hogy ember vagy – mondta.
– Biztos? Nekem nem ez volt az érzésem. Miután
nemegyszer megjegyezted, hogy robotot keresek
feleségnek.
Gabe a vázlattömbért nyúlt; Lillian hagyta, hogy kivegye
a kezéből, és közben az arcát figyelte: mit szól a róla készült
rajzhoz.
A rajz a néhány perccel ezelőtti Gabe-et mutatta, amint
áll az egyik vászon előtt, lazán zsebre tett kézzel, nyitott
ingnyakkal, a nyakkendő lóg a nyakában. Fényárnyékban
áll, arcát kissé elfordítja. Az előtte lévő festményt nézi,
melyet csak ő lát. Akármit lát is rajta, az mélyíti az árnyakat
körülötte.
Lillian Gabe arcát figyelte; abból, ahogy az állkapcsa
megfeszült, és finom redők jelentek meg a szája
szögletében, tudta, hogy a férfi érti, miért a sok árnyék.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Gabe
visszaadta a képet.
– Oké – mondta. – Látod bennem az embert.
– Te pedig azt látod, amit beletettem a rajzba, igaz?
– Nem lehet nem észrevenni.
– Sok ember nem látna mást ezen a rajzon, mint hogy
egy alak áll egy vászon előtt. De te mindent értesz. – Lillian
körbemutatott a műtermet szegélyező vásznakon. – Érted,
mi minden van a képeimben. Úgy teszel, mint aki lenézi a
művészetet, de valójában van érzéked hozzá.
– Életem első tíz évében sok időt töltöttem egy
műteremben. Gondolom, hat az emberre, ha a fogékony
évei alatt ilyesmivel van körülvéve.
 – Hát persze. Szobrász apa mellett nőttél fel, akinek a
mamád volt a modellje. – Lillian letette a vázlatot maga
mellé. Bűntudat és kétségbeesés hasított belé. – Ne
haragudj, Gabe. Tudom, hogy kiskorodban elveszítetted a
szüleidet. Nem akartam bolygatni a fájó emlékeket.
– Ne aggódj. Ezek tények, nem te találtad ki őket.
Különben is azt hittem, egyértelműen értésedre adtam, hogy
nem akarom, hogy sajnálj. Az megtörné a Harte– Madison
viszály dinamikáját, nem gondolod?
– De igen. Márpedig az nagy hiba lenne. – Lillian kivárt.
– Gabe? – kérdezte bizonytalanul.
– Tessék.
– Amikor azt írtad a Minden Stimmel kérdőívére, hogy
kerülni akarod a művészlelkeket, akkor igazat mondtál,
ugye?
– Azt hittem, már tisztáztuk, hogy mindenben hazudtam
azon a kérdőíven.
– De nem hiszem, hogy ebben hazudtál. A szüleid miatt
mondtad ezt? Mindenki tudja, hogy nem adták meg neked
és Rafe-nek a biztos otthon érzését.
Gabe kis ideig hallgatott.
– Évekig annak tudtam be mindazt, ami rossz volt a
gyerekkoromban, beleértve a szüleim halálát, hogy
mindketten a művészvilágban éltek – mondta végül. –
Lehet, hogy gyerekfejjel vonzott a vad, minden önuralmat
nélkülöző, temperamentumos művészi személyiség rejtélye.
Legalábbis jobban, mint az alternatíva.
– Mi volt az alternatíva?
– Az, hogy mi, Madisonok komoly hátránnyal küzdünk;
hogy hírből sem ismerjük az önuralmat.
Gabe Lillianre nézett. – De te nem az a fajta
temperamentumos, énközpontú művész vagy, akinek a
művészet mellett semmi más nem fér az életébe.
– Oké. Akkor azt hiszem, egyetértünk abban, hogy
egyikünkre sem illik a róla festett kép.
 – Miért hívtál ide ma este, Lillian? Tudom, hogy nem
azért, mert itt felejtettél valamit.
Lillian körbetekintett a festékfröccsös műtermen. –
Talán arra voltam kíváncsi, hogy viszonyulsz igazából a
művészlelkekhez.
Gabe fölemelte a kezét, és végighúzta a fekete ruha
leomló nyakrészén. Az ujjai Lillian nyakán matattak. –
Nézzük a valódi tényállást. Azt már megállapítottuk, hogy
nem tartasz gépnek.
Lilliannek elállt a lélegzete a férfi érintésétől. – Te pedig
nem tartasz engem művészléleknek.
– Mi következik ebből?
– Nem tudom – suttogta Lillian.
Gabe lejjebb hajtotta a fejét, míg ajka Lillian ajka fölé
nem ért. – Szerintem utána kéne járnunk, nem gondolod?
– A szex valószínűleg nem a legjobb módja, hogy
megtudjuk a választ.
Gabe lassan, hosszasan csókolta; amikor fölemelte a
fejét, Lillian vad vágyat látott a tekintetében. Érezte, hogy
az ő vére is felforrósodik.
– Tudsz jobb módot? – kérdezte Gabe.
Lillian nyelt egyet. – Pillanatnyilag nem.
Gabe a fekete miniruha szegélye alá tette a kezét, Lillian
térdére, és mosolyogva feljebb tolta a szoknyarészt. Lillian
megfogta a nyakkendő két végét, és magához húzta a férfit.
Gabe úgy reagált a felhívásra, ahogy a cápa ejti el a
zsákmányát: gyorsan és célratörőn, mielőtt az
visszamenekülne a sekélyesbe.
Gabe egy pillanat alatt Lillian két térde között volt,
combjával tárva szét a lábát, megnyitva magának az utat. A
fekete ruha eddigre csípőmagasságba tolódott, és csak egy
éjfekete csipkebugyi állta a férfikéz útját. Nem sokáig.
Lillian érezte, hogy a selyem átnedvesedik az érintéstől.
Belekapaszkodott a nyakkendő két végébe, és beszállt a
menetbe.
Gabe jó idő elteltével tért magához a jóllakott elégedettség
állapotában. Legalábbis a pillanatnyi érzéseket tekintve.
Felült a dolgozóasztal szélén; Lillian szétszóródott
rajzlapok, ecsetek és festéktubusok között feküdt, a
bankettre készített szép kontya kibomlott. A főasztalnál oly
elegánsnak és ízlésesnek ható fekete ruha mostanra
érdekesen szexi és kétségtelenül kevésbé ízléses módon
összegyűrődött. De így is nagyon jól áll neki, gondolta
Gabe.
A nyakkendő most az ő torka helyett Lilliané köré volt
tekeredve. Gabe elvigyorodott, amikor eszébe jutott, hogyan
gabalyodtak bele a szeretkezés közepette.
Lillian megmozdult. – Mit bámulsz?
– Egy műalkotást.
– Hmm. – Lillian elismerően bólintott. – Műalkotást. Ezt
hamar rávágtad, Madison.
– Nem vártad ezt a szellemi frissességet egy olyan
férfitól, akinek az előbb elszállt az agya, ugye?
– Te jó ég! Az az agyad volt? – kérdezte Lillian alamuszi
mosollyal. – Nem is vettem észre.
– Ismerd el, hogy csak le kellett csapnod a labdát –
mosolygott Gabe.
– Elismerem. Jól játszol, ezt tudod te is, ugye?
– Pillanatnyilag a jónál sokkal jobban. – Gabe lehajolt,
és megcsókolta Lillian csupasz csípőjét. – Lehengerlőn. Na
és te?
– Azt hiszem, túlélem a játszmát. – Lillian felkönyökölt,
és megszemlélte magát. – De a ruhámnak vége.
– Biztos vagyok benne, hogy van még belőle ott, ahol
vetted.
– Valószínűleg. Az áruházak tele vannak kis fekete
miniruhákkal. – Lillian ekkor vette észre a nyakkendőt a
saját nyaka körül. – Ez meg hogy került ide? – vonta fel a
szemöldökét.
Gabe leugrott az asztalról, megállt, és nyújtózott egyet. –
Vannak kérdések, amelyekre jobb nem keresni a választ.
Gabe tekintete egy falnak támasztott vászonra esett;
figyelmesen megnézte, miközben felhúzta a nadrágján a
cipzárt, és becsatolta az övét. Ez is a maga nemében
egyedülálló, erőteljes alkotás volt, a fény-árnyék intenzív
jelenléte, árnyékok zavaró hatása. Gabe úgy érezte, a kép
világa magához rántja, ahogy Lillian többi képe is. Magára
kellett parancsolnia, hogy le tudja venni róla a tekintetét.
Gabe elfordította a fejét; az érzéki, kacér nevetés, amely
egy pillanattal ezelőtt még Lillian szemében ragyogott,
mostanra eltűnt. Lillian ugyanúgy nézte őt, ahogy ő a
festményt, mintha attól tartana, hogy az a világ magába
szívja.
– Ez most azt jelenti, hogy viszonyunk van? – kérdezte.
Kíváncsi, udvarias, higgadt, egyszerű kérdés volt.
Lillian szándékosan nemtörődöm arckifejezése láttán
Gabe addigi elégedettsége elszállt. Bármi van is közöttük,
messze van attól, hogy kész ténynek tekinthessék.
– Igen – válaszolta. – Szerintem jobban tesszük, ha ezt
viszonynak nevezzük. Nem nagyon van más választásunk.
Lillian lassan felült, és lelógatta a lábát az asztalról. –
Miért mondod ezt?
Milyen kicsi, kecses a bokája és szép ívű a lábfeje, vette
észre Gabe. A körme skarlátvörösre volt festve. Újabb
meglepetés: Gabe soha nem tartotta magát a női lábak
szakértőjének.
Visszament az asztalhoz, megfogta Lilliant a derekánál,
fölemelte, és talpra állította. De a földön sem engedte el. –
Mert olyan szerencsétlen dolog lenne úgy számolnunk,
hogy egyéjszakás kaland, kétéjszakás kaland, nem?
– Akkor mindketten rendkívül sekélyes és felszínes
embernek tűnnénk.
 – Márpedig azt nem engedhetjük – vágta rá a férfi
gyorsan. – Gyere, menjünk a te lakásodba. Aludnunk is
kellene egy kicsit, hisz hosszú út vár ránk holnap, míg
Holdfénypartra nem érünk.
 12

A szikrázó, ám csalóka napsütés fényt bőven bocsátott

Holdfénypartra, de meleget annál kevesebbet. A víz
felszínén apró fehér habszilánkok csillantak. Az élénk szél
újabb vihart ígért. Gabe és Lillian a nyaralóba menet
áthajtottak a városka üzleti negyedén. Lilliannek feltűnt,
hogy az egyetlen benzinkútnál egy teherautó körül
csoportosuló emberek steppelt mellényekbe és vastag
széldzsekikbe bugyolálták magukat.
Sandy Hickson, a benzinkút tulajdonosa felfigyelt Gabe
kocsijára, és odaintett neki. A mellette állók arra fordultak,
és az autót kémlelték. Lillian bent ült ugyan, de még onnan
is látni vélte a nyílt találgatást a tekintetükben.
Egy Harte és egy Madison nem mehet úgy át
Holdfényparton, hogy ne vonna magára kíváncsi
tekinteteket.
– Kisváros – jegyezte meg Gabe, de a hangja nem
árulkodott arról, hogy zavarná a figyelem megnyilvánulása.
– Túlságosan is az.
– Nem mintha itt túl sok szórakozási lehetőség
kínálkozna a tél közepén. Mintha nekünk lenne társadalmi
kötelezettségünk izgalmat hozni a városba.
– A Madisonok mióta törődnek a társadalmi
kötelezettségeikkel?
– Amióta Harte-okkal töltjük az időnket. Rossz hatással
vagytok ránk.
 Amikor Lillian nem sokkal később belépett a családi
nyaralójukba, egyből észrevette, hogy villog az
üzenetrögzítő. Gabe is látta. – Van egy sejtésem. Mitchell
leadta a drótot.
– Nagyon úgy néz ki. Valószínűleg az anyám lesz az.
Óriási. – Lillian letette a festőszerekkel teli dobozt. – Majd
később megnézem.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a családod üzleti útra
ment San Diegóba.
– Ez igaz is. De ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a
pletyka olyan gyorsan terjed a Harte-ok és Madisonok
között, mint a tűz, különösen az esküvő óta.
– Mindketten tudtuk, hogy ez nem marad sokáig
titokban. De végül is két felnőttről van szó.
Túl filozofikus megközelítés, gondolta Lillian. És túl
optimista is. Mintha nem is lenne akkora ügy beadni nekik,
hogy összejöttek. Mégpedig rendesen. Mintha nem lenne
nagyobb jelentősége, mint egy sétának a parkban.
– Igen – mondta. – Itt már mindenki felnőtt.
Gabe leállította a bőröndöt az előszobában, és arcán
udvarias érdeklődéssel Lillianre nézett. – Elkél a segítség?
– Egy Madisontól? Azzal csak olajat öntenénk a tűzre.
– Mi abban igazán tehetségesek vagyunk.
– Legközelebb majd szólok, ha tüzet akarok gyújtani. De
most tűzoltásról van szó.
– Nagy tűz ez ahhoz, hogy kioltsd.
Lillian nem tudta, hogy ezt figyelmeztetésnek vegye
vagy újabb humoros megjegyzésnek. Rövid gondolkodás
után az utóbbi mellett döntött. .
– Felnőtt vagyok – mondta. – Én hozom az életemet
érintő döntéseket, és ezzel a szüleim is tisztában vannak.
– Ha-ha. – Gabe-en látszott, hogy nincs meggyőzve, de
sarkon fordult, és indult az ajtó felé. – Ha nincs szükséged a
segítségemre a mamád megnyugtatásában, akkor már itt
sem vagyok. Vacsoránál találkozunk.
 Elképesztő, amilyen természetesen ezt mondja, gondolta
Lillian. Készpénznek veszi a közös vacsorát, és
kimondatlanul ugyan, de az együtt töltött éjszakát is. Egész
egyszerűen belegyalogol a napirendjébe, és otthonosan
mozog benne.
De hát egyetértettek abban, hogy viszonyt kezdtek.
Akkor miért berzenkedik ellene?
Hamar kész volt a válasz: hiába bizonygatja magának,
hogy felnőtt, az igazság az, hogy a Gabe-bel való viszony
veszélyes ügy.
– Elmehetnénk valahova vacsorázni – javasolta Lillian
hirtelen ötlettől vezérelve.
A nyilvános helyen elköltött vacsora inkább hasonlít a
randevúra; azt könnyebben kézben tudja tartani. A randevú
átláthatóbb, szertartásosabb, nem hatja át az a fajta magától
értetődő bensőségesség, ami a közös vacsora megfőzését és
a konyhaasztalnál való elfogyasztását belengi. A randevú
lehetővé teszi, hogy távolságot tartson. Az is belefér, hogy
utána elmennek a férfi lakására, és vadul, szenvedélyesen
szeretkeznek. Egyesek ezt teszik randevú után. Legalábbis
Lillian így hallotta. – Jó.
Lilliannek az volt az érzése, hogy Gabe kitalálta, mi jár a
fejében, de nem vitatkozott, szó nélkül kilépett a verandára.
– Jövök érted. Fél hét megfelel?
– Én is átmehetek hozzád – lépett ki Lillian is a
küszöbre. – Közel van gyalog.
– Nem. Addigra sötét lesz, és nem akarom, hogy
sötétben egyedül mászkálj.
– Itt nincs ok aggodalomra. Nem mondhatjuk, hogy
Holdfénypart a bűnözés fellegvára lenne, különösen nem a
tél közepén.
– Holdfénypart más, mint gyerekkorunkban. Nem csak a
nyaralók okoznak gondot. A Chamberlain Főiskola
terjeszkedik, az intézet szintúgy. Nem szeretném, ha
egyedül bolyonganál napnyugta után.
 Lillian az ajtófélfának támasztotta a vállát, és összefonta
a karját a mellén. – Mindenkivel a főnököt játszod?
– Nem a főnököt játszom, csak óvatos vagyok.
– De azért szereted kézben tartani a dolgokat, igaz?
– Persze, de mutass olyan embert, aki nem. – Gabe ajka
súrolta Lillian ajkát. – Jobb, ha beletörődsz, oké?
– Oké. Most az egyszer.
Gabe elégedetten bólintott, és lement a lépcsőn. – Akkor
jövök érted. Jó festést.
– Te mit csinálsz ma délután?
Gabe megállt, és hátrapillantott a válla felett. –
Utánanézek az Interneten egy lehetséges új ügyfelünknek.
Miért?
Lillian grimaszolt egyet. – Jó szórakozást.
– Azt hittem, már érthetően elmagyaráztam, hogy amit a
Madison Kereskedőház számára csinálok, az munka, nem
szórakozás. – Gabe lassú, kívánatos Madison-mosolyával
nézett Lillianre. – A szórakozás utána következik. Majd
megmutatom, hogy az milyen.
Gabe a Jaguárhoz ment, kinyitotta az ajtót, és beült a
kormány mögé.
Nemrég tévesen azt hitte, hogy Gabe kimerült, mert azt
állította, hogy nem szórakoztatja a Madison Kereskedőház
vezetése, gondolta Lillian. És a férfinak tulajdonképpen
igaza volt. De a munka sem a legtalálóbb szó rá, bár Gabe
legszívesebben ezt használta. Az igazság az, hogy a
Madison Kereskedőház a szenvedélye.
A szenvedély azonban korántsem szórakozás. A
szenvedély komoly dolog.
Lillian mindig is ösztönösen érezte a különbséget,
amikor festett. Kezdte úgy érezni, hogy ez a Gabe-bel való
kapcsolatára is igaz. Hogy komoly.
Visszament a házba, becsukta az ajtót, és a telefonhoz
lépett, hogy meghallgassa az üzeneteit. Kettőt jelez, vette
észre. Az elsőt az anyja hagyta, ahogy számított is rá.
 Jobb, ha gyorsan túlesik rajta. Összeszedte a bátorságát,
és tárcsázta a San Diegó-i hotelszoba számát.
Itt már mindenki felnőtt.
Eliane Harte a második csengésre felvette, és az anyákra
jellemző módon rögtön a tárgyra tért.
– Mi folyik ott Holdfényparton? – kérdezte minden
bevezetés nélkül.
– Hosszú történet.
– A nagyapád telefonált tegnap, és hosszasan
beszélgetett az apáddal. Nem állítanám, hogy vidám,
könnyed csevegés volt. Évek óta nem estek így egymásnak.
Sullivan azt állítja, hogy bezártad a Minden Stimmelt. Igaz
ez?
– Igen.
– De miért, édesem? – Elaine hangja elkeseredetten,
begyakorolt módon felcsapott, ahogy csak az anyák hangja
tud szerte a világon. – Mikor olyan jól ment.
Elaine nem tette hozzá, hogy végre, de a szó ott volt,
kimondatlanul is, a mondat végén.
– Nagyon jól tudod, hogy miért, anya.
Rövid hallgatás után Elaine sóhajtott.
– A festés miatt – mondta ki végül.
A csalódottság mintegy varázsütésre eltűnt a hangjából,
vette észre Lillian. Az okos anyák felismerik, hogy mikor
váltsanak taktikát.
– Régóta készültem már rá, anya. Látnom kell, hogy
megy-e.
– De nem lenne okosabb fenntartani az ügynökséget,
amíg nem tudod biztosan, hogy megélsz a művészetből?
Mindig is festettél este és a hétvégeken.
Lillian a kanapéra dobta magát, és föltette a sarkát a
dohányzóasztalra. – Úgy érzem, elérkezett az idő, hogy a
művészet a fontossági sorrend élére kerüljön. Minden
figyelmemmel erre szeretnék koncentrálni. Márpedig a
Minden Stimmelben eltöltött nap után fáradt vagyok, nem
marad energiám a munkámra.
Munkám. Ő is ezt a szót használta, vette észre Lillian
kissé meglepetten. Akárcsak Gabe, ezzel utal arra, ami
fontos. A festés nem csupán hobbi. Nem szórakozás.
Hanem szenvedély.
– És ha nem úgy megy, ahogy tervezted? – kérdezte
Elaine. – Akkor újra megnyitod a Minden Stimmelt? Még
megvan a programod és az ügyfeleid jegyzéke, igaz?
– Most nem tudok ezzel foglalkozni, anya. Másra kell
koncentrálnom.
– Ez pont olyan, mintha apád vagy a nagyapád mondta
volna. – Elaine habozott, majd tovább puhatolózott. –
Sullivan mást is mondott apádnak. Azt állítja, hogy te és
Gabe… találkozgattok.
Lillian a feszültség ellenére fölnevetett. – Feltételezem,
hogy nem így mondta.
Elaine megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, a „hetyeg”
szót használta.
– Tudtam. – Lillian levette a sarkát az asztalról, és
kiegyenesedett. – Mitchell Madison leadta a drótot
nagyapának. Érdekes, hogy mindjárt neki kellett szólnia,
nem? Kíváncsi lennék, miért tette.
Újabb rövid hallgatás következett.
– Akkor igaz? – kérdezte Elaine komoran.
– Attól tartok. – Lillian a vállát görnyesztve a telefonra
hajolt. – De én szívesebben mondom úgy, hogy
„találkozgatunk”, mint hogy „hetyegünk”.
– Mitchell és Sullivan generációja férfiszemmel másként
látja ezeket a dolgokat. És a szókincsük is más.
– Gondolom.
– Ha szabad kérdeznem, Gabe hogyan látja a
kapcsolatotokat?
Itt már mindenki felnőtt.
 – Még nem kérdeztem tőle. Legalábbis így szavakkal
nem. Nézd, anya, tudom, hogy jót akarsz, de ez a
magánügyem. Tökéletesen képes vagyok kézben tartani az
életemet.
– Ha a Harte-ok és a Madisonok összejárnak
Holdfényparton, az nem magánügy – vetette ellen Elaine.
– Jó, ezt elismerem. De akkor is képes vagyok kézben
tartani a dolgokat.
– Biztos vagy benne?
– Persze hogy biztos. Nem vagyok már kisiskolás. Sőt
főiskolás sem. Jó ideje kiléptem ebbe a ronda nagybetűs
életbe, és boldogulok is benne.
– De eddig nem kellett megbirkóznod egy Madison
okozta bonyodalmakkal.
– Gabe nem olyan Madison, mint a többi, ezt ne felejtsd
el. Főiskolát végzett, és sikeres vállalkozást működtet.
Emlékszem, gyerekkoromban apa egyszer azt mondta, hogy
Gabe az egyedüli kivétel a szabály alól, mely szerint az
összes Madison kudarcra született.
– Igen, édesem, tudom. – Rövid hallgatás után Elaine
folytatta. – De köztünk szólva, én éppen Gabe miatt
aggódtam a legjobban.
Lillianben megfagyott a vér. – Te aggódtál?
Elaine egy pillanatig hallgatott; a lánya szinte hallotta,
ahogy a múlton töpreng.
– És nem csak én aggódtam miatta – mondta végül
Elaine. – Isabellel gyakran beszélgettünk róla. Gabe már
kisfiú korában annyira magának való volt. És túlzás,
amennyi önuralma volt: soha nem dühödött fel, nem volt
vele baj az iskolában. Jó jegyeket hozott. Ez már
természetellenes volt.
– Úgy érted, egy Madisonhoz képest?
– Nem. Bármelyik kisfiúhoz képest.
– Ó.
 – Mintha mindig meglett volna mindenről a külön
elképzelése. Visszatekintve úgy néz ki, mintha már akkor
kitalálta volna, hogy mamutvállalatot fog létrehozni.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Lillian. – Be kellett
bizonyítania magának valamit. De végül elérte a célját.
– Akit egy életcél hajt, nem változik azután sem, amikor
mindenki úgy látja körülötte, hogy elérte a célját. A
tapasztalatom szerint az ilyen embert továbbra is hajtja
valami. Egy mélyen benne gyökerező erő.
A Madisonok és a szenvedélyük.
– Anya, figyelj, tényleg nem…
– Nem akarok beavatkozni a magánéletedbe, de akkor is
az anyád vagyok.
– Tudom – sóhajtott Lillian. – És azt kell tenned, amit
egy anyának tennie kell.
– Szerintem abból kellene kiindulnod, hogy Gabe nem
változott meg.
– Tessék?
– A Madison Kereskedőház volt a legfontosabb az
életében. És még mindig az. A céltudatossága, akaratereje,
amivel eljutott oda, ahol jelenleg tart, csak csiszolódott az
évek során.
– Hogy jön ez ide?
– Úgy – mondta Elaine nyersen –, hogy ha úgy döntött,
hogy találkozgattok, ahogy te nevezed, akkor nagy
valószínűséggel megvan rá az oka.
Lillian gyomra összeszorult. – Azt akarod a
tudomásomra hozni, hogy Gabe csak a szex miatt
érdeklődik irántam?
– Nem. – Elaine kivárt. – Őszintén szólva azt gondolom,
hogy az ő anyagi helyzetében és pozíciójában minden ujjára
jut egy nő, ha neki úgy tetszik.
Lillian összerándult. Az volt az érzése, hogy anyjának
igaza van. – Remélem, nem oda akarsz kilyukadni, hogy
perverz kielégülést okoz neki, ha viszonyt folytat egy Harte-
tal. Nem akarom elhinni, hogy annyira elvetemült vagy
éretlen lenne, hogy így akarjon felülkerekedni.
– Nem.
Lillian gyomrából kiállt a görcs. – Nem tenne ilyet csak
azért, hogy visszavágjon egy Harte-nak. Hiszen az öccse is
Harte lányt vett el. Még nagyapa se hitte volna…
– Nem – mondta Elaine megnyugtató, de határozott
hangon. – Nem hiszem, hogy Gabe azért csábítana el, hogy
visszavágjon azért a nevetséges régi viszályért. Gabe hosszú
távú stratégiában gondolkodik, nem alkuszik meg a rövid
távú előnyökért.
Lillian kezdte jobban érezni magát. – Akkor mire akarsz
kilyukadni, anya?
– Mindössze annyit akarok mondani, hogy légy óvatos,
édesem. Apáddal sokat beszélgettünk mostanában.
Egyértelmű, hogy a Harte Vállalatokat vagy el kell adnunk,
vagy be fog olvadni egy másik vállalatba, amikor Hampton
néhány év múlva nyugdíjba vonul. Egyikőtök sem akarja
átvenni a céget, apátok pedig nem akarná, hogy
kényszernek érezzétek.
– Tudom. Nagyon rendes tőle, hogy nem nyomaszt
minket ezzel.
– Rajta épp elég nyomás volt a ti korotokban. Ezért nem
akarja, hogy ti is ugyanúgy járjatok, mindegy, mit szól
ehhez Sullivan.
– Micsoda? – Lillian ledermedt. – Apa azért vette át a
céget, mert nagyapa ráerőszakolta?
–A Harte–Madison felbomlása óta a nagyapád minden
erejével azon volt, hogy összehozza a Harte Vállalatokat.
Mindig is tudtuk, hogy Hampton lesz az utódja. Apád
valóra váltotta Sullivan álmát, de ez nem az ő álma volt.
– Értem.
Lillian felállt, és a telefont jól megmarkolva az ablakhoz
ment. A fehér tajtékok látványától mintha megértett volna
valamit. Mintha fellebbent volna egy fátyol: bepillantást
nyert a családtörténet egy apró momentumába, melynek
eddig a létezéséről sem tudott.
– Hampton nem akarta, hogy bármelyikőtöknek is
másvalaki álmát kelljen valóra váltania – folytatta Elaine. –
És ezt már jó néhány éve közölte a nagyapáddal.
– Akkor hát apa áll a háttérben? Mindig csodálkoztam,
hogy miért törődött bele ilyen könnyen nagyapa, hogy
egyikünk sem mutat érdeklődést a Harte Vállalatok iránt.
Azt hittük, Sullivan keménysége szelídült az idők folyamán.
– Nem túl valószínű. – Elaine halk, nőies horkantást
hallatott. – Apád nem egyszer vérre menő vitát folytatott
Sullivannel. Figyelmeztette, hogy nem fogja engedni, hogy
bármelyikőtöket rákényszerítse, hogy családi dinasztiává
tegyétek a céget. Hampton azt akarta, hogy mindhárman
szabadon megválaszthassátok az életpályátokat.
– Apa nem érezte úgy, hogy neki megadatott a választás
joga?
– Fiatalkorában nem – válaszolta Elaine. – De azóta sok
minden megváltozott. Hamptonnal úgy látjuk, az élet rövid
ahhoz, hogy másvalaki álmával töltsük. Apádnak vannak
tervei a jövőre nézve, és komolyan rajta van, hogy
sikerüljön. Sullivan épp elég sokáig uralta a családot. Tehet
a Harte Vállalatokkal, amit akar, mi Hamptonnal kiszállunk.
Elaine hangjából nem lehetett nem kihallani a kőkemény
eltökéltséget és elégedettséget. Anyja új arca, gondolta
Lillian.
– A jótékonysági szervezetre gondolsz, amit alapítani
szándékoztok, igaz? – kérdezte Lillian.
– Igen. Apád alig várja, hogy belevághasson.
– Értem. – Lillian kipislogta az öböl látképét
elhomályosító párát a szeméből. – Gondolom, Hannah, Nick
és én soha nem tudjuk leróni a tartozásunkat apának azért,
hogy tartotta miattunk a hátát Sullivannek.
– Így van – mondta Elaine célzatosan. – De igazából
nem erről akartam beszélni. Azt szeretném, ha megértenéd,
hogy Gabe Madison nagyon okos, nagyon avatott
vezérigazgató. A hír szélsebesen terjed a mai világban.
Gabe tisztában van azzal, hogy a Harte Vállalatok nem
húzza sokáig családi vállalatként.
– És akkor?
– Vélhetőleg abból indul ki, hogy vagy eladjuk a
cégünket, vagy beolvasztjuk egy másik vállalatba. De ha
elvesz téged…
– Állj. – Lillian nem kapott levegőt. – Stop. Ne gyere
nekem azzal, anya, hogy azért visz az ágyába, hogy
megkaparintsa a Harte Vállalatok egyharmadát!
Súlyos csönd lett a vonalban.
– Annál azért több kell ahhoz, hogy megkaparintsa a
vállalatunkat – mondta végül Elaine. – Ahhoz feleségül is
kell vennie, nem gondolod?
Lillian látta, hogy gyorsan közeleg a vihar: a szél be-
becsapott az ereszek alá. Fenyegető párafátyol lepte el az
öblöt; a víz acélszürkén hullámzott.
– Nézd a dolog jó oldalát, anya. Gabe eddig egy szót
sem szólt az esküvőről. És le merem fogadni, hogy nem
vagyok az esete.

Lillian gépies mozdulatokkal föltette a teavizet, s közben

megpróbált kiigazodni a telefonbeszélgetést követő,
nyugtalanító kérdések özönén. Mire a víz felforrt,
valamennyire összeszedte a gondolatait.
Gondolkozz józanul, parancsolt magára, miközben
kitöltötte a zöld teát a bögréjébe. Igazat mondott az
anyjának: Gabe még csak utalást sem tett a házasságra. Úgy
látszott, megelégszik azzal, hogy viszonyuk van, nem is
akar többet.
Másfelől viszont nem állíthatta, hogy sikeresen
megfejtette Gabe Madison személyiségét. Általában oly
megbízható érzékelői megzavarodtak, ha a férfi hangulatát
kellett megfejteniük. Tegnap estig például tévedésben élt:
szentül hitte, hogy Gabe-et kimerítette a stressz.
Lillian bement a műtermébe a bögrével, és a
festőállványra állított üres vásznat nézte. Festeni jött
Holdfénypartra, de eddig szinte csak odáig jutott, hogy
kicsomagolta a festéket és az ecseteket. Néhány vázlatot
készített ugyan, de az aligha nevezhető komoly munkának.
Gabe-bel kezdődött kapcsolata teljesen elvonta a figyelmét.
Lillian kézbe vette a ceruzáját, próbált rajzolni, hátha
bejut abba a térbe, melyben a kép egyszer már alakot öltött
körülötte, merőben más világot teremtve.
Csakhogy képtelen volt koncentrálni, így inkább
visszament a konyhába, hogy újra megtöltse a teásbögréjét.
Félúton járt a nappaliban, amikor észrevette, hogy villog
az üzenetrögzítője. Eszébe jutott, hogy a gép valóban két
üzenetet jelzett, és ő csak az édesanyjáét hallgatta meg.
A telefonhoz lépett, és lejátszotta.
– Mitchell Madison vagyok. Beszélnünk kell.
Már csak ez hiányzott, gondolta Lillian. Most már
biztos, hogy aznapra elfelejtheti a festést.

Délután Lillian belépett Mitchell Madison kertjébe, és

érdeklődve körbenézett. Amióta az eszét tudta, csodákat
meséltek a buja páfrányok, egzotikus gyógyfüvek és
burjánzó rózsatövek fantáziabirodalmáról. Holdfényparton
sok éven át tartotta magát az az általános nézet, hogy
Mitchell kertje a leglátványosabb a városban. Most, a tél
közepén is földi paradicsomnak tűnt, pedig egyetlen bokor
sem virágzott. A kertészkedés volt Mitchell szenvedélye, és
mindenki tudta, mire képes egy Madison, ha a
szenvedélyéről van szó.
Lillian végigment a sűrű páfrányok és gyönyörűen
gondozott virágágyások útvesztőjében. Az eső utáni párás
föld gazdag illatokat lehelt. Az ösvény túlsó végében
terjedelmes melegház homálylott. A tejüveg falak mögött
árnyék mozgott.
Lillian kinyitotta az ajtót, és belépett az illatos, párás
melegbe. Mitchell egy derékmagas padon sorjázó agyag-
cserepek fölé hajolt; az arca feszült figyelmet tükrözött.
Egyik kezében kis metszőolló, a másikban ültetőbot volt.
Földes, strapabíró kötényének zsebei kertészszerszámoktól
dagadoztak. Úgy látszott, teljesen lekötik a növényei.
– Megkaptam az üzenetét, Mr. Madison – szólt be
Lillian a küszöbről.
Mitchell fölnézett; ősz szemöldöke borzasan meredt
előre a félelmetesnek ható sasorr két oldalán. – Na,
megérkezett. Jöjjön be, és csukja be az ajtót. Hideg van
odakint.
Lillian belépett az üvegházba, mire becsukódott mögötte
az ajtó. – A hangján úgy hallottam, hogy sürgős. Baj van?
– Ördög és pokol, persze hogy baj van. – Mitchell letette
a metszőollót meg az ültetőbotot, és lehúzta a kesztyűjét. –
Sullivanre akartam hárítani ezt a dolgot, de ahogy látom,
semmit nem tett, hogy rendezze ezt a kuplerájt. Úgy nézem,
nekem kell kézbe vennem.
– Miről van szó?
– Csak sorjában. Komolyak a tervei Gabe-bel, vagy csak
szórakozik vele?
Lillian ledermedt. Ez rosszabb, mint gondolta. Egy
pillanatig úgy érezte, megfojtja a sűrű levegő. Minden erejét
össze kellett szednie, hogy ne meneküljön ki az üvegházból.
– Tessék?
– Velem ne játsszon, fiatalasszony. Nagyon jól tudja,
miről beszélek. Ha az a szándéka, hogy összetörje Gabe
szívét, szeretném előre tudni.
– Hogy én? Én törném össze Gabe szívét? – Lillianben
váratlanul elömlött a harag. – Miből gondolja, hogy ennek a
leghalványabb esélye is fennáll?
 Madison fojtottan felhorkantott. – Maga az ujja köré
csavarta az unokámat, és ezt nagyon jól tudja. A kérdés az,
hogy mi a szándéka vele?
– Ez nevetséges. Csak azért, mert találkozgatunk…
– Találkozgatnak? Huh. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy
sokkal több van maguk között holmi találkozgatásnál.
Gondolja, hogy itt nem tűnik föl, ha kettesben elszöknek
Portlandbe egy pásztorórára? Ördög és pokol, még csak
titkot sem csinálnak belőle.
– Ön ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a pletykának
senki nem parancsolhat megálljt itt Holdfényparton.
– Bennünk a maguk korában volt annyi tisztesség, hogy
nem mások szeme láttára hetyegtünk.
Őszintén dühös az öreg, fogta fel Lillian, és komolyan az
ő nyakába akarja varrni a felelősséget. Az öregember
rosszkedve csak rontotta az övét.
– Én nem így hallottam, Mr. Madison. Nálunk az a hír
járta, hogy mindenki tudta a régi szép időkben, kinek csapja
a szelet. És éppen hogy a Madisonok keringetik a legtöbb
pletykát itt Holdfényparton.
– Változnak az idők. Most másképp van minden.
– Az, hogy most nem úgy van, mint régen, nem változtat
a múlton.
– Gabe-ről beszéltünk. – Mitchell csípőre tette a kezét. –
Ő nem olyan Madison, mint a többi.
– Folyton ezt hallom, de honnan tudjam, hogy igaz-e?
– El kell hinnie, ha én mondom.
Lillian hűvös mosollyal nézett az öregre. – És miért
hinnék önnek?
– Nézze, én tudom, mi mindent nem fog soha megérteni
az unokámból. Gabe kissé bonyolult jellem.
– Kissé. Enyhén szólva.
– A lényeg, hogy nem akarom, hogy sérüljön. Ha maga
nem gondolja komolyan a dolgot, azt akarom, hogy hagyja
békén, mielőtt ő belelovallná magát.
 – Abból, hogy találkozgatunk – mondta Lillian
összeszorított szájjal –, nem következik, hogy az unokája
szerelmes belém.
– Más lenne a helyzet, ha Portlandben henteregnének.
Az fikarcnyit sem érdekelne. De Gabe otthagyta a cégét,
maga után jött Holdfénypartra, és ez azt jelenti, hogy neki
komolyak a szándékai.
– Te jó ég, ezt úgy mondja, mintha a cég lenne a
felesége, én meg a szeretője.
Mitchell bólintott. – Nincs messze az igazságtól, ha
jobban meggondolja.
– Nézze, jobb, ha tőlem tudja, hogy Gabe nem hagyta ott
a Madison Kereskedőházat. – Lillian széttárta a karját. –
Egyszerűen csak kivett egy kis szabadságot.
– Lószart. Bocsássa meg az erős szóhasználatot. Gabe
nem vesz ki szabadságot csak úgy. Főleg nem egy hónapra.
Azért hagyta ott a cégét, mert maga elszédítette. Ez az
egyetlen magyarázat.
– Elismerem, hogy ez igazán romantikus lenne, de nem
ez történt. Jó sokan az itteniek közül, nem is szólva a
családomról, nagyon szívesen felvilágosítanák önt, hogy
milyen valós ok áll Gabe szabadsága mögött.
– Na és szerintük mi az a valós ok?
– Biztos vagyok benne, hogy ön is hallotta a
szóbeszédet. Bizonyos körök úgy tartják, hogy Gabe azért
akar engem feleségül venni, mert akkor ráteheti a kezét a
Harte Vállalatok egy jó részére.
Mitchell a nőre meredt; őszintén megdöbbent. – Maga
megőrült, asszony? Egy Madison nem nősül pénzért.
– Lehet, hogy a legtöbb Madison nem. De épp most
mondta, hogy Gabe más, mint a többi.
Mitchell felhorkant. – Annyira azért nem más.
– Nézze, mindannyian tudjuk, hogy a Madison
Kereskedőház a legfontosabb Gabe életében. Az ő műve.
Éveken át sok áldozatot hozott miatta, küzdött érte,
dédelgette. Miért ne vonzódna olyasvalakihez, aki
jelentősen hozzá tudna tenni élete főművéhez?
– Ha az a fajta lenne, aki a pénzéért vesz el egy nőt,
akkor már rég elvette volna Marilyn Thornleyt. Ő aztán
vagyonos családból származik.
Lillian a homlokát ráncolta. – Én úgy tudtam, hogy azért
szakítottak, mert Marilyn Thornleyt választotta Gabe
helyett, és nem azért, mert Gabe nem akarta volna elvenni.
– Ördög és pokol. Hát még mindig nem érti? Azért
mentek szét, mert Gabe egyértelműen értésére adta, hogy
fontosabb neki a Madison Kereskedőház. Márpedig az a nő
nem tűri, hogy valami fontosabb legyen nála.
– Én sem, Mr. Madison.
– Maga Harte. Maga megérti, ha az üzlet az első.
– Nem. Őszintén szólva nem értem meg.
– Dehogynem. Nézze, maga is tudja, hogy Gabe minden
figyelme magára irányul, és ez azt jelenti, hogy halálosan
komoly a dolog. Legalábbis Gabe számára. Én én tudni
akarom, hogy maga hogy érez Gabe iránt. Hajlandó
feleségül menni hozzá?
Lillian hátralépett, és ösztönösen a kilincsért nyúlt. – Mr.
Madison, ez a vita teljességgel elméleti. Csak hogy tudja,
házasságról még nem esett szó köztünk.
– De nagyon úgy néz ki, hogy fog. Mégpedig igen
hamarost, ha jól ismerem Gabe-et. Nem az a fajta, akinek
megalszik a tej a szájában. Különben nem lenne ott, ahol
van.
– Én nem lennék ebben annyira biztos, Mr. Madison. –
Lillian ujjai megtalálták a kilincset, és szorosan rázárultak.
– Csak hogy tudja: Gabe egyértelműen kijelentette, hogy
nem akar művészkedő feleséget. Lesz szíves nem
elfelejteni, hogy én művész vagyok, tehát ez eleve kizárja a
házasságot, nem gondolja?
– Nem. Legalábbis egy Madison esetében. A Madisonok
nem gondolkoznak logikusan, ha szerelemről van szó.
 Ki kell jutnia innen, gondolta Lillian. Úgy érezte,
mindjárt felrobban. – Hadd jelentsek ki valamit. Ha, és
ismétlem, ha Gabe valaha is előállna a házasság
gondolatával, biztosra akarom tudni, hogy a személyem
fontosabb neki a vállalkozása gyarapításánál.
– És ezt hogy a csodába fogja bebizonyítani?
– Bánom is én. Az már nem az én gondom, hanem az
övé. Feltéve persze, ha önnek lesz igaza, ami korántsem
biztos.
– Ördög és pokol, kutya legyek, ha ez nem tipikus Harte-
viselkedés. Bizonyítékot követel arra, amit képtelenség
bebizonyítani. Tudja, mit gondolok? – fenyegette meg
Mitchell. – Azt, hogy maga csak játszani akar vele. Kicsit
cicáznak, aztán fel is út, le is út, mert magának nem
komolyak a szándékai.
Lillian időközben kinyitotta az ajtót, de volt valami a
férfi hangjában, ami megállásra késztette. – Nem komolyan
aggódik Gabe miatt, igaz?
– Dehogynem. Jogom van hozzá, hogy aggódjam. Az
unokám, a francba. Lehet, hogy nem a legjobb
nevelőszülőjük voltam, miután a szüleik meghaltak, de amit
tudtam, megtettem, hogy egyengessem az útjukat. Felelős
vagyok Gabe-ért. Az én dolgom, hogy vigyázzak rá.
Lillian az öregember arcát fürkészte. – Gabe-nek az az
érzése, hogy önt nem érdekli, hogy sikeres vállalkozást
hozott létre.
– Hogy a fenébe ne érdekelne! – hördült fel Mitchell. –
Nagyon is büszke vagyok rá, amit azzal a céggel tett.
Megmutatta maguknak, Harte-oknak és az egész világnak,
hogy egy Madison is tud kezdeni magával valamit.
Bebizonyította, hogy ha egy Madison akarja, ő is össze
tudja szedni magát, hogy ez a név nem egyenlő azzal, hogy
bármihez nyúl, elfuserálja, ahogy én és az ő apja.
Rövid, sűrű csend következett.
 – Mondta ezt neki valaha? – kérdezte Lillian halkan. –
Mert szerintem megérdemelné, hogy tudja.
Mitchell szája kinyílt, de szó nem jött ki rajta.
Lillian sarkon fordult, és kilépett a kertbe.

Gabe egy darab kagylót mártott a piros, fűszeres szószba. –

Hallom, kimentél Mitchellhez ma délután.
Lillian elcsodálkozott kissé; a villa megremegett a
kezében, de megmarkolta, és a tányérján lévő nagy halom
káposztasalátába szúrta.
– Kitől hallottad? – kérdezte.
Ez őrület, gondolta Gabe. Mi folyik itt?
Aznap reggel, amikor elindultak Portlandből,
kifejezetten jól érezte magát. Megnyugodott, mintha végre
kézben tartaná ezt a kapcsolatot. Megnyugtatta magát, hogy
sok minden tisztázódott.
Mindketten egyetértettek abban, hogy viszony kezdődött
közöttük. Ennél egyszerűbb és őszintébb nem is lehetett
volna a helyzet.
De most, hogy visszaérkeztek Holdfénypartra, minden
tovább bonyolódott. Hasonló gondolatok jártak Gabe
fejében, miközben a háttérből odaszűrődő
beszélgetésfoszlányokat és edénycsörgést hallgatta. A
Rákszirom zajos, vidám helynek számított, és amíg Rafe és
Hannah nem nyitották meg Álmodlakot, ez volt a
legalkalmasabb egy finom vacsora elköltésére. Szép kilátás
nyílt az öbölre, az asztalokon az évszakhoz illő abroszon
chiantis üvegekben kis gyertyák égtek. Szalagavatók és
anyák napja estéin nem lehetett itt üres asztalt találni.
Kézenfekvő választásnak tűnt az aznapi vacsorához.
Kicsit túl kézenfekvő, döbbent rá Gabe az imént, amikor
Marilyn Thornley bevonult a kíséretével, és elfoglalta a
hátsó rész tágas bokszát.
 – Belefutottam Bryce-ba a benzinkútnál. – Gabe a
szájába tette a rákot, majd némi rágás után lenyelte. –
Említette, hogy jártál náluk. Bryce-ra nem jellemző, hogy
csak úgy beszámoljon egy jelentéktelen látogatásról. Nem
szószátyár típus. Nyilván úgy gondolta, hogy fontos.
Lillian habozott, de aztán megrántotta a vállát. –
Nagyapád hagyott üzenetet a rögzítőmön. Azt mondta,
beszélni akar velem, és én átmentem hozzá. Jelen
körülmények között ezt találtam a legelőzékenyebb
megoldásnak.
– Mit akart?
– Azt hiszi, hogy kivetettem rád a hálómat, és női
bájaimmal csapdába csallak s a többi s a többi. Minden jel
szerint attól tart, hogy összetöröm a szívedet.
Gabe-nek sikerült lenyelnie a rákot, de kevés híja, hogy
nem kezdett fuldokolni és köpködni tőle.
– Ezt mondta? Hogy attól fél, hogy összetöröd a
szívemet?
– Aha.
– Hát, ördög és pokol.
– Ezt is mondta nemegyszer.
– Ez azért egy kicsit kínos.
– Tudni akarta, hogy tisztességesek-e a szándékaim –
folytatta Lillian egykedvűen.
Gabe kényszerítette magát, hogy újabb rákot szúrjon a
villájára. – És mit válaszoltál?
– Ugyanazt, amit anyámnak, amikor arról kérdezett,
hogy mi van köztünk.
Percről percre bonyolódott a helyzet.
– Konkrétabban? – kérdezte a férfi.
Lillian a vizespoharáért nyúlt. – Azt, hogy a tisztes
szándék kérdése még nem merült fel köztünk, és nem is
valószínű, hogy fel fog.
– Mindkettejüknek ezt mondtad?
– Igen. Miért, ez igaz, vagy nem?
 – Beszéljünk róla most? – kérdezte Gabe.
Lillian elpirult, és lopva körbepillantott, vélhetőleg
biztos akart lenni benne, hogy senki nem hallotta Gabe
kérdését. – Ez nem vicc.
– Nem is annak szántam.
– Az ég szerelmére, Gabe, halkabban.
– Halkan beszélek. Inkább te kiabálsz.
– Tudod, erre semmi szükség. Nehéz napom volt ma.
Azért jöttem Holdfénypartra, hogy dolgozzam, és eddig az
égvilágon semmit nem csináltam.
– Nem megy a festés? – kérdezte Gabe.
– Milyen festésről beszélsz? Kezdem azt hinni, hogy
vissza kell mennem Portlandbe, ha festeni akarok.
– Lazíts. Kissé feszültnek tűnsz ma este.
– Nem vagyok feszült – motyogta Lillian.
– Ha te mondod. De jobb, ha tőlem tudod, hogy nagyon
úgy nézel ki.
Lillian látványos mozdulattal letette a villát. – Ha te
ilyennek képzeled a laza estét, én… – Lillian elhallgatott, és
megmerevedett a székén. – Ó, a francba.
– Mi baj? Észrevetted Marilynt? Egyszer már láttam,
amikor bejött. Miatta ne aggódj, el van foglalva. A stábjával
tanácskozik a hátsó bokszban. Nem hiszem, hogy ma este
sok vizet zavarna itt nálunk.
– Nem Marilyn jött be. – Lillian meredten bámulta az
ajtót. – Hanem Anderson.
– Flint? Ő meg hogy kerül ide? – Gabe megfordult, és
követte Lillian tekintetét. Való igaz, J. Anderson Flint állt a
hostess mellett. – Bár ki tudja? Szinte meg sem ismerem így
felöltözve.
– De mi dolga van Holdfényparton?
– Tulajdonképpen előre lehetett tudni. – Gabe
visszafordult a tányérjához. – Utánad jött.
– Erre az égvilágon semmi oka nem volt.
– Én egyre azért tudnék gondolni.
 Lillian szemöldöke felszaladt. – Mi az?
– Meg akarja venni tőled a társkereső programodat,
emlékszel?
– Ó, az teljesen kiment a fejemből. De mondtam neki,
hogy nem eladó.
– Ő valószínűleg úgy gondolja, hogy rá tud beszélni.
– Már csak ez hiányzott.
Gabe ismét elfordult, hogy megnézze Flintet, és
Anderson ebben a pillanatban vette észre Lilliant; ajka a rég
elveszített, s most meglelt barátnak kijáró mosolyra
húzódott. Egy legyintéssel lerázta a hostesst, és megindult
az asztaluk felé.
– Teutánad jött, az nem vitás – mondta Gabe.
Lillian a szalvétát gyűrögette. – Nem hiszem el, hogy
ennyire kell neki az a program.
– Sok pénzt kerestél azzal a programmal, és nyilván
csábítja a lehetőség.
Lillian összevonta szemöldökét. – Neked tényleg egyből
üldözési mániád lesz, ha pénzről van szó, ugye?
– Nem mániás vagyok, hanem óvatos.
– Óvatos, te…?
– Lillian! – Anderson megállt az asztaluk mellett, mielőtt
Lillian befejezhette volna a mondatot. – Ezt a meglepetést!
– Azzal a látható szándékkal hajolt le hozzá, hogy
megpuszilja, de Lillian kissé elfordította a fejét, amivel
elkerülte a bizalmas üdvözlést. – Mit keresel itt?
– A Chamberlain Főiskola konferenciájára jöttem.
Délután érkeztem. A város mellett lakom egy motelben.
Emlékszem, mondtad, hogy kiveszel egy kis szabadságot, és
Holdfénypartra jössz. Találkozhatnánk egyszer, amíg itt
vagyok. – Anderson a kezét nyújtotta Gabe-nek. – J.
Anderson Flint vagyok. Nem hinném, hogy ismerjük
egymást.
– Gabe Madison. – Gabe lassan fölemelkedett, és
egykedvűen megrázta a másik férfi kezét. – Hivatalosan
még nem találkoztunk, de egyszer már láttam önt. Nem
hiszem, hogy emlékezne rá. Nagyon el volt foglalva.
– A Madison Kereskedőház tulajdonosa? Ez valóban
kellemes meglepetés. Lillian ügyfele netán?
– Tulajdonképpen…
– Barátok vagyunk – szólt közbe Lillian élesen. –
Mindkettőnket Holdfényparthoz köt a múltja, és a húgom
Gabe öccséhez ment férjhez. A két családot sok szál
kapcsolja össze.
– Értem. – Anderson figyelmét továbbra is Gabe kötötte
le. – Meddig marad a városban?
– Amíg szükséges – válaszolta Gabe.
Mozgolódás hallatszott az étterem bejárata felől;
Gabe-nek feltűnt, hogy megváltozott az általános
hangulat. A bejáratnál egy vonzó nő élénk beszélgetést
folytatott a hostess-szel.
– Ő Claire Jensen. – Lillian hangja aggodalomról
árulkodott. – Marilyn új kampányfőnöke. Nagyon úgy néz
ki, hogy baj van.
Igaza lehet, gondolta Gabe, még ilyen messziről is
látszott, hogy Claire vonásai eltorzultak a dühtől.
Gabe-nek az is feltűnt, hogy Marilyn kijött a bokszából,
és sietős léptekkel a bejárat felé indult. Az ajka feszes,
eltökélt vonallá keskenyedett.
– Huh – mondta Lillian. – Elég vészesnek néz ki a
helyzet.
– Menjen az utamból! – csapott fel Claire hangja, hogy
az általános hangzavaron át is hallatszott, és megpróbálta
félretolni a hostesst. – Mondani akarok valamit annak a
kurvának, és nem távozom addig, amíg meg nem mondtam.
Marilyn ekkorra ért a hostess dobogójához, és karon
fogta Claire-t.
– Én majd elrendezem – mondta Marilyn a hostessnek.
 – Eressz el, te szuka! – dühöngött Claire. – Vedd le
rólam a mocskos kezed. Fel foglak jelenteni. Ezt nem
teheted meg.
Marilyn időközben félig kitolta az ajtón, és néhány
másodperc múlva mindkét nő kint volt az esőben.
Az étteremben síri csönd volt néhány pillanatig, majd
egyszerre izgatott susmutolás kezdődött.
– Nem Marilyn Thornley volt ez a hölgy? – Andersonon
látszott, hogy meg van illetődve. – Annak a politikusnak a
felesége, aki kiszállt a szenátorságért való versenyből?
– Hamarosan csak a volt felesége. – Lillian nem tudta
levenni a tekintetét az étterem csukott bejáratáról. – És
valami azt súgja, hogy Claire Jensen már csak a volt
kampányfőnöke. Szegény Claire. Kíváncsi lennék, mi
történt. Úgy látszott, minden bejön neki az új állásában.
Kis idővel később nyílt az ajtó, és Marilyn lépett be.
Nyugodtnak látszott, mint akinek semmi köze az iménti
botrányhoz. A hostess mellett megállt, váltott vele néhány
halk szót, majd egyenesen Gabe és Lillian asztala felé vette
az irányt.
– Ismered? Ismered Marilyn Thornleyt? – kérdezte
Anderson gyorsan.
– A családjának évek óta ebben a városban van a
nyaralója – mondta Lillian. – De Gabe sokkal jobban
ismeri, mint én.
Gabe Lillianre nézett; a tekintetével igyekezett
elhallgattatni, amit Lillian ragyogó „ugyan, menj már”
pillantással viszonzott.
Marilyn odaért hozzájuk.
– Sajnálom az iménti kis jelenetet – mondta. – Ma el
kellett bocsátanom Claire-t. Még nem tudta feldolgozni a
helyzetet.
– Az elválás mindig fájdalmas, nem igaz? – kérdezte
Anderson együttérzéssel. – Szabad legyen megjegyeznem,
hogy nagy rátermettséggel kezelte az előbbi jelenetet.
Ügyesen kézbe vette az irányítást, mielőtt elszabadult volna
a pokol. Ez a kulcsszó. A helyzet kézben tartása.
– Valakinek tennie kellett valamit, mielőtt Claire elrontja
mindenki vacsoráját. – Marilyn Andersonra mosolygott, és
kecsesen nyújtotta a kezét. – Marilyn Thornley.
Anderson úgy nézett rá, mint akit megigéztek. – J.
Anderson Flint. A Chamberlain konferenciájára jöttem.
Nagyon örülök a találkozásnak, Mrs. Thornley.
– Kérem, hívjon Marilynnek.
– Ezer örömmel.
Kezd émelyítővé válni ez az egész, gondolta Gabe.
– Megvan már az új kampányfőnököd? – kérdezte Gabe.
– Épp most állítok össze egy néhány főből álló listát –
válaszolta Marilyn. – És a lehető leghamarabb bejelentem a
döntésemet. Rosszabbkor nem is jöhetett volna. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy akár egyetlen pillanatot
is veszítsek.
Anderson az ajtó felé tekintett, szemöldöke
aggodalmasan megrángott. – Remélem, az eddigi
kampányfőnöke nem fog kellemetlenkedni. A sértődött
alkalmazottak veszélyesek tudnak lenni.
– Claire viselkedni fog, ha rájön, mi az érdeke –
jelentette ki Marilyn. – Örültem a találkozásnak, Mr. Flint.
Gabe és Lillian barátait mindig szívesen látjuk az
intézetben. Nézzen be bármikor, ha kedve tartja, és vigyen a
kampányanyagomból.
– Mindenképpen benézek – ígérte Anderson gyorsan.
Marilyn kurtán biccentett. – Nagyszerű. Nem zavarom
tovább a vacsorátokat. Szép estét kívánok.
Marilyn elindult a hátsó boksz irányába; Anderson le
nem vette róla a szemét.
– Lenyűgöző nő – sóhajtotta. – Igazán lenyűgöző. Olyan
erőteljes és tekintélyt parancsoló. Tele van energiával. Ilyen
emberekre van szükségünk a közszolgálatban.
 Lillian szórakozottan nézett maga elé, majd elfogta Gabe
tekintetét.
– Tökéletes pár – motyogta úgy, hogy a háttérzaj
ellenére hallani lehetett.
Gabe elvigyorodott. – A szakértő szemével nézve?
– Magától értetődik.

Mielőtt Lillian nekifogott a mentegetőzésnek, Gabe már

tudta, hogy nem fogja vele tölteni az éjszakát.
– Most tényleg aludni akarok – mondta Lillian, amikor
kiléptek az étteremből. – Reggel korán szeretnék kelni,
hogy nekilássak végre a munkának.
– Na persze. Nem az anyáddal és a Mitchellel való
beszélgetés tett be? – Gabe a kelleténél kissé
határozottabban nyitotta ki a Jaguár ajtaját. –
Összezavartak.
Lillian becsusszant az első ülés sötét mélyére. – Ennek
semmi köze hozzájuk. Egyszerűen szükségem van egy kis
nyugalomra.
– Magától értetődik. Nyugalomra.
– Mondtam már, hogy semmit nem festettem, amióta
idejöttem. Ha ma nálad alszom, holnap legkorábban délben
kezdhetek neki.
– A világért sem szeretném elvenni a legtermékenyebb
óráidat a festéstől.
Gabe becsukta az ajtót – ismét kissé határozottabban a
kelleténél.
 13

– Csak egy cég – mondta Hampton a vonal másik végén.

– Egy fenét. – Elég a családi veszekedésből, döntötte el
Sullivan, és szó nélkül letette a telefont.
Igazán hozzászokhatott volna már ehhez az érzéshez,
miután nemegyszer összeütközésbe került önfejű fiával, ha
a Harte Vállalatok jövőjének kérdése felmerült. Hampton
kitűnően igazgatta a céget, de egyáltalán nem érdekelte,
hogy az utána következő generáció mihez kezd vele. Mintha
egyáltalán nem számítana.
Sullivan sokára fogta fel, hogy Hampton számára a
Harte Vállalatok nem több, mint üzlet, és a vállalat
igazgatása sem több, mint egy állás. Igazán elismerésre
méltón végezte a munkáját, de minden gátlás nélkül képes
lesz felállni a székéből egy napon, és hátra sem néz többé.
Hampton valójában pontosan ezt tervezte, mégpedig az
elkövetkező két év folyamán. Sullivan mondott egy cifrát a
bajsza alatt, és a botjáért nyúlt. Még mindig nem tudta
elhinni, hogy miután a fia keményen dolgozott azért, hogy a
céget felvirágoztassa, alig várja, hogy nyugdíjba vonuljon,
és egy jótékonysági alapítványnak szentelje minden
energiáját.
Sullivan a maga részéről úgy gondolta, hogy a
jótékonykodás az ember háza táján kezdődik.
Csak egy cég.
Mi ütött ebbe az egész családba? Nem látják, hogy egy
ilyen szabású vállalat már műalkotás? Hogy mennyi
fantázia és verejték kellett ahhoz, hogy létrejöjjön?
Megannyi gondosan kalkulált kockázat és előrelátó
stratégia! A Harte Vállalatoknak lelke volt. Küzdött a
fennmaradásért, és végül meg is maradt a vadonban, ahol
sok kis- és nagyvállalat elenyészett.
És most, mivel egyik unokát sem érdekli a cég, eladják,
vagy eltűnik egy éhes ragadozó hatalmas szájában.
Sullivan a nappali hideg terrakotta csempepadlójának
koppantotta a botját, de ettől nem szűnt benne az
elkeseredettség.
Csak egy cég.
Sullivan megállt a medencére néző, mennyezetig érő
franciaajtó előtt.
Rachel az utolsó körét úszta. Sullivan figyelte, ahogy
siklik a türkiz vízben, és a dühe lassan elpárolgott. Újfent
tudatosodott benne, mennyire kötődik ehhez a nőhöz.
Megnyugszik, ha csak látja, és bár számára is érthetetlen,
egyszerre összeszedettnek érzi magát. Az évek múltával
egyre inkább tudatosult benne, hogy Rachel segített neki
megtalálni önmagát. Nagyon sok mindent azért tudott meg
magáról, mert vele élt mindezen évek alatt.
Sullivan kinyitotta az üvegtáblás ajtót, és kilépett a belső
udvarra. Késő délután volt. A sivatagi nap hosszúra nyúlt
sugarai már nem léptek át a ház fölött; a medencét jótét
árnyék borította. A távolban a hegyek körvonalai élesen
kirajzolódtak a hihetetlenül kék arizonai ég hátterében.
Sullivan kivett két üveg behűtött forrásvizet a szabadtéri
grill melletti kis hűtőszekrényből, és leereszkedett a
nyugágyra. Letekerte az egyik üveg kupakját, nagyot
kortyolt a vízből, és várta, hogy Rachel kijöjjön a
medencéből. Ha vele beszélt, az mindig segített neki tágabb
összefüggéseiben szemlélni a dolgokat.
Rachel a lépcsőhöz ért, és kilépett a gyöngyöző vízből.
Sullivan elnézte, ahogy lehúzza az úszósapkát rövidre
vágott ezüstszőke hajáról, és megcsodálta fehér-fekete
fürdőruhás alakját. Ennyi idő után is érezte a szexuális
vonzódást. Rachel mindössze öt évvel volt fiatalabb nála, de
valahogy megállt az öregedésben, legalábbis az ő szemében.
Halála napjáig kívánni fogja. Sőt valószínűleg azután is.
Rachel megindult feléje az udvaron. – Látom, nincs jó
híred – mondta, és lebiggyesztette a száját.
– Fogalmam sincs, kitől örökölt ennyi makacsságot.
– Biztosan nem tőled.
Rachel felemelte fehér frottír fürdőköpenyét,
beleburkolózott, és leült Sullivan mellé. A férfi nyújtotta a
vizes üveget; Rachel elvette, letekerte a kupakját, és ivott
egy kortyot. Ültek egymás mellett, és a napfényben fürdő
hegyeket nézték. Sullivan elnyúlt a nyugágyban.
– Hampton és Elaine szerint Gabe feleségül akarja venni
Lilliant, hogy rátegye a kezét a Harte Vállalatok egy
jelentős részére – szólalt meg Sullivan kis idő múltán.
– Te mit gondolsz?
– Egyetlen általam ismert Madisonnak sem volt annyi
esze, hogy pénzért házasodjon.
– Ez igaz. De mindenki állítja, hogy Gabe más, mint a
többiek. A cége a szenvedélye. Azért építette, hogy
bizonyítson magának és mindenki másnak. Neki
ugyanolyan fontos a cége, mint a Harte Vállalatok neked.
– Tudom – grimaszolt Sullivan. – De hogy egy vagy két
unokám miért nem érzi feladatának, hogy fenntartsa a
családi vállalatot? Hampton tehet róla, hogy egyikük sem
mutatott iránta minimális érdeklődést sem.
– Hampton nem akarta, hogy ugyanaz a nyomás
nehezedjék rájuk, mint ami őrá nehezedett gyerekkorában.
– Egy fenét volt az nyomás. Egyszerűen csak
irányítottam egy kicsit.
– A születése pillanatában a fejébe ültetted, hogy ő lesz a
Harte Vállalatok örököse. Dresszíroztad, elhitetted vele,
hogy hálás lehet neked érte, és hogy be kell bizonyítania,
hogy nem olyan léhűtő, mihaszna alak, mint Mitchell fia.
Hampton azért vette át a céget, hogy a kedvedre tegyen, és
ezt te is tudod.
– Miért baj ez? Nagyon ügyesen gyarapította a társaság
vagyonát. Nem irányíthatta volna ilyen jól, ha nincs üzleti
érzéke.
– Hampton tehetséges, abban nincs hiba. De most arra
akarja használni a tehetségét, hogy létrehozza az
alapítványát. Elég volt neki a Harte Vállalatokból, és nem
akarja, hogy bármelyik unokádat az akarata ellenére
belekényszerítsd.
Sullivan felnyögött. – Azt tudtam, hogy Hannah és
Lillian minden valószínűség szerint nem fogja vállalni a cég
igazgatását, de abban reménykedtem, hogy Nick végül
átveszi a stafétabotot. Föl nem foghatom, miért fontosabb
neki az, hogy krimit írjon. Egy ilyen okos fiú írogatásra
fecsérli az idejét, amikor egy Harte Vállalatok méretű céget
is vezethetne.
– Mindhárom gyerek a maga útját járja, és ez így helyes.
– Rachel megveregette Sullivan vállát. – Egyébként meg
neked is tetszenek Nick krimijei.
Sullivan elmerengett egy pillanatig. – Talán a kis
Carlson néhány év múlva mutat majd érdeklődést az üzlet
iránt – reménykedett. – Okos gyerek.
– Az ég szerelmére, hisz csak ötéves. Az még nagyon
messze van, hogy akár csak rágondoljon is arra, hogy a
nyakába vegyen egy ilyen felelősséget. Azt meg nem
várhatod Hamptontól, hogy még húsz évig húzza az igát,
hátha a dédunokád egy szép napon a helyébe áll.
Sullivan a háttámlának nyomta a fejét, úgy fontolgatta a
lehetőséget.
– Neked mindig is működtek a megérzéseid – mondta
végül Sullivan. – Gondolod, hogy Gabe Madison feleségül
akarja venni Lilliant, hogy megkaparintsa a cégünk egy
részét?
 Rachel meglepő módon habozott egy csöppet, homlokát
gond redőzte.
– Jelen körülmények között ez reális lehetőség –
válaszolta nagy sokára. – A két fiú közül szerintem Gabe-re
hatott inkább a tehernek beillő az örökség, amit Mitchell
magával cipelt a Harte-Madison felbomlása után. Gabe-et
évekig az motiválta, hogy megmutassa önmagának és a
világnak, hogy versenyre tud kelni egy Harte-tal. A Harte
Vállalatok ráadásul a versenytársa is.
– Csak időnként. A két cég többnyire külön utakon jár.
– Érzésem szerint amennyiben Gabe esélyt lát rá, hogy
az ellenőrzése alá vonja a Harte Vállalatok egy részét, nem
fog ellenállni sem érzelmi, sem pedig üzleti okokból.
– A Madisonok végső bosszúja, igaz?
– Nem állítom, hogy szántszándékkal, bosszúból tenné.
Ha van is rá oka, az nem tudatos.
– Még hogy nem tudatos, édes kis madaram! – Sullivan
nagyot kortyolt a forrásvizéből, majd leengedte az üveget a
földre. – Ha üzletről van szó, Gabe Madison pontosan tudja,
mit miért tesz.
Rachel kinyújtotta a lábát a nyugágyon. – Az az ostoba
viszály. Nehéz elhinni, hogy még mindig kihat mindkét
családra.
Sullivan hallgatott.
Rachel a medencét nézte. – Gondolsz néha rá?
Ha Rachel ezen a csendes, elgondolkozó hangon beszélt
hozzá, Sullivan mindig nagyon figyelt. Azt jelentette, hogy
Rachel mondandója komoly.
– Kire? – kérdezte a férfi, és próbálta kitalálni, merre
kanyarodik a beszélgetés fonala.
– Claudia Bannerre. Aki tönkretette a Harte-Madison
társaságot és a barátságodat Mitchellel. Mindig is úgy
tartottam, hogy nagyon szép nő.
Sullivan maga elé képzelte a sok évvel ezelőtti Claudiát,
kis ideig nézte, majd megvonta a vállát.
 – Helyes kis vörös nőcske volt. De szúrt, mint a tövis.
Mitch is, én is akkor léptünk ki a nagybetűs Életbe, és
mindketten azon voltunk, hogy megcsináljuk a
szerencsénket. Claudia megmutatta, mit tegyünk. Ez, meg a
csinos kis vörös feje igazán vonzó párosítás egy nőben.
– Szerelmes voltál belé?
Sullivan egyszerre úgy érezte, aknamezőre tévedt.
– Akkor azt hittem, az vagyok – mondta. – De igen
hamar másként gondoltam, amikor lelépett a Harte-Madison
teljes vagyonával, és csődbe vitte a vállalatot. Szegény
Mitchell fennakadt a horgán. Nem bírta elhinni, hogy
Claudia mindkettőnket átvert. Meg volt győződve róla,
hogy Claudia révén akartam megkaparintani a cég Mitchre
eső részét.
– Akkor történt az a hírhedt verekedés a Fulton-féle
szupermarket előtt, és innen számítódik a Harte-Madison
család közötti viszály kezdete.
– Rég volt ez, Rachel. Mitch is, én is fiatalemberek
voltunk, és fiatalemberek csinálnak ostobaságokat.
– Azt mondtad, úgy hitted, szerelmes voltál Claudia
Bannerbe.
– Egy darabig.
– Nem tudod biztosan, hogy szeretted vagy sem?
Sullivan a hegyeket nézte. – Ma már biztosan tudom,
hogy nem szerelem volt, amit éreztem iránta.
– Miért vagy most ennyire biztos benne?
– Mert csak azóta tudom, hogy milyen az igazi szerelem,
amióta téged ismerlek.
Rachell gyorsan a férfi felé fordította a fejét; látszott
rajta, hogy meglepődött. Akkor halkan felnevetett, áthajolt a
két nyugágy közötti kis résen, és könnyű csókot lehelt a
férfi ajkára.
– Jól válaszoltál – mondta.
– Köszönöm. Szerintem is.
 Még igaz is, gondolta Sullivan. És abban is biztos volt,
hogy a sok együtt töltött év után ezt Rachell is tudja.
 14

Különös gonddal választotta meg az öltözékét; fontos volt,

hogy a kívánt benyomást keltse. Annyi minden múlott ezen.
Végignézett a ruhásszekrény nem túl bőséges tartalmán.
Sajnos a legjobb ingeit és nyakkendőit Portlandben hagyta,
nem számított rá, hogy szükség lehet rájuk a tengerparti
kisvárosban. De teljesen készületlenül sem jött. Soha nem
volt teljesen készületlen, és ezt a meglátogatandó hölgy
tudomására akarta hozni.
Alapos fontolgatás után kiválasztotta a szeméhez illő
világoskék inget és egy olasz kötött pulóvert, amelyben
szélesebbnek tűnt a válla. A nadrág és a papucscipő jól
ment a pulóverhez.
Megállt a tükör előtt, és a hatást szemlélte. Lehetne jobb
is. Levette a pulóvert, és visszament a szekrényhez
nyakkendőért és a kordbársony zakóért. A nyakkendő a
tisztelet jele. A kordbársony zakó pedig azt jelképezi, hogy
mélyen gondolkodó elme.
Elégedetten lépett ki a szobából, és egyenesen a
parkolóba ment. Beszállt a kocsijába, és a Holdfényparti
Politikatudományi Intézethez hajtott.
Tíz perc sem telt belé, már a titkárnő asztala előtt állt.
– Mrs. Thornleyhoz jöttem – mondta.
A titkárnő végigmérte; a tekintetében megfért egymás
mellett a bizalmatlanság és bocsánatkérés. Minden
bizonnyal veleszületett tehetség.
– Meg van beszélve?
 – Nincs, de, kérem, adja át a névjegykártyámat. Biztos
vagyok benne, hogy Mrs. Thornley fogad.
A titkárnő a kártyára pillantott, elolvasta a ráírt rövidke
üzenetet, majd felállt, és az asztala mögötti csukott ajtóhoz
lépett.
A férfi megvárta, amíg a titkárnő eltűnik az ajtó mögött,
majd megnézte magát a névtábla fényes, krómozott alsó
részében.
Az ajtó kinyílt, mire gyorsan fölegyenesedett.
– Mrs. Thornley fogadja önt, dr. Flint.
– Köszönöm.
Mély lélegzetet vett, felkészült a mélységes csalódásra,
ha netalán rosszul mérte volna föl a nőt előző este. Olyan
váratlanul történt minden az étteremben.
Belépett az ajtón, bezárta maga mögött, és szembenézett
a végzetével.
A nő ráemelte a tekintetét az asztala mögül; nem állt fel,
ott ült arany gombos, nagy válltömésű, piros kötött
kardigánban. Szórakozottan forgatta ujjai között az imént
kapott névjegykártyát.
Anderson egy pillantással felmérte az iroda bútorzatát:
minden első osztályú. A hölgynek volt stílusa és ízlése. A
tágas helyiség ablakai a városkára néztek; a távolban az
öböl vize fénylett.
Az iroda hátuljából is nyílt egy ajtó; résnyire nyitva
hagyták, és Anderson motoszkálást hallott mögüle.
Valószínűleg egy ügyintéző vagy beszédíró. Íróasztal fiókja
csapódott.
– Kérem, foglaljon helyet, dr. Flint – mondta Marilyn. A
hangjából hűvös, magabiztos határozottság áradt.
Anderson érezte, hogy forrósodik a vére. Nem csalt a
tegnap esti megérzése: valóban egy csoda ez a nő. Istennő.
Anderson leült az egyik elegáns fekete bőrbevonatú
székre. Marilyn rámosolygott.
Soha nem látott csoda.
 – Beszélnünk kell – mondta Anderson.

– Megtudtam, hogy viszonya van Trevorral – mondta

Marilyn. A nyaraló ablakához ment, és kinézett az öbölre. –
Ezek után nem tarthattam magam mellett, mint
kampányfőnököt.
– Valóban fura lett volna – ismerte el Lillian, és az
órájára pillantott. A délelőtti munkának annyi. Álmában
sem számított rá, hogy amikor ajtót nyit, Marilynnel találja
magát szemközt. Miért pont hozzám jött, tűnődött. Soha
nem büszkélkedhetett azzal, hogy bármelyik politikusnak a
bizalmasa lett volna.
– Azt tudtam, hogy dug valakivel, de azt hittem,
valamelyik kislánnyal a stábjából. Egy kis senkivel. Isten a
megmondhatója, nem az első alkalom lett volna.
Hallgatólagos egyezség volt köztünk ebben a kérdésben.
Amíg diszkréten csinálta, nem törődtem vele.
Marilyn más ma délelőtt, gondolta Lillian. Nem az a
hadvezér, akinek vér helyett fagyálló folyik az ereiben.
Sokkal inkább olyan nőnek tűnik, aki megtudta, ki a volt
férje szeretője. Sértett. Dühös. Neheztel.
– És is hallottam ilyen kapcsolatokról – mondta Lillian
semleges hangon.
Marilyn ajka legörbült. – Úgy mondtad ezt, mint aki
ellenzi az ilyesmit.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy én nem szeretnék
ilyen íratlan szerződésen alapuló házasságban élni.
– A családi vállalat érdeke előbbre való a leendő férj
kiválasztásakor, igaz?
Lillian nagy nehezen megőrizte a nyugalmát. – Nem
értem, miért nekem meséled el ezt, Marilyn. Nem tartozik
rám.
– Nem érted? Beszélnem kellett valakivel, és senkit nem
ismerek ebben a városban, akiben megbízhatnék.
Legalábbis ennyire személyes ügyben. Magától értetődik,
hogy a stábom előtt titkolnom kell. Gyönge és érzelmes
nőnek tartanának, ha elmondanám. – Marilyn nagy levegőt
vett, és kifújta; láthatóan küzdött, hogy összeszedje magát.
– Ne haragudj. Hiba volt arra utalnom, hogy a Harte
Vállalatok miatt mennél férjhez. Nem volt helyénvaló.
Lillian ismét a pultnak dőlt. – Felejtsd el. Nem te vagy
az első, aki azt állítja, hogy Gabe csak a családi vállalat
miatt érdeklődik irántam.
– Akkor sem volt illő, és bocsánatot kérek. Nem vagyok
a legjobb formámban. A helyzet az, hogy bár tudtam, hogy
Trevor megcsal valakivel, soha nem gondoltam volna, hogy
Claire az.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
– Hogyan tudtad meg?
– Merő véletlen volt. Valamelyik nap régi számlákat
rendezgettem, hogy adatokat gyűjtsek a válóügyvédem
kérésére. A kezembe került néhány bizonylat Trevor banki
utalásairól. Először arra gondoltam, hogy a kampányhoz
kapcsolódó hivatalos költségeket utalta Claire-nek, de
valami azt súgta, hogy nézzek jobban utána. Mint kiderült, a
számlákat olcsó szállodák állították ki több hónap alatt.
Trevor és Claire minden esetben Mr. és Mrs. Smith néven
jelentkeztek be. Hitted volna?
– Ciki.
– Nagyon is. Ha már beleástam magam, alaposabban
megnéztem egy-két szokatlan nyugtát is. Ha szexről van
szó, Trevornak megvannak a maga… hmm… különcségei.
Claire minden jel szerint partnere volt ebben.
– Értem. És mit mondott Claire, amikor kérdőre vontad?
– Természetesen tagadta. Azt állította, hogy Trevor más
nővel volt, nem vele.
– De te nem hittél neki.
 – Nem. – Marilyn fáradtan dörzsölgette a homlokát, ami
nem volt jellemző rá. – Magától értetődik, hogy
menesztenem kellett. Te nem ezt tetted volna a helyemben?
– Csak ha teljesen biztos vagyok benne, hogy igaz.
Jobb lett volna, ha nem nyit ajtót, gondolta Lillian.
Vagy legalább nem hívja be Marilynt. Csakhogy
képtelen volt figyelmen kívül hagyni a másik nő
tekintetéből sütő sivárságot és fájdalmat. Ez kihozta belőle a
testvériesség érzését.
– Tudom, nem tettem jól, hogy idejöttem – mondta
Marilyn. – Nem volt jogom rád borítani ezt. De ma reggel,
amikor felébredtem, nagy szükségét éreztem, hogy
beszéljek valakivel, és más nem jutott eszembe. Miköztünk
van egy kapocs.
– Tessék?
– Gabe.
– Gabe? Ez kissé túlmegy azon, amit közös kapocsnak
nevezhetünk, nem gondolod?
Marilyn az ablakpárkányra tette az egyik kezét. – Ne
aggódj, nem akarom elvenni tőled.
– Ó, köszönöm. Igazán hálás vagyok érte.
– Én az eszemmel intézem a női dolgaimat – mondta
Marilyn. – És nem pocsékolom az időmet arra, hogy a falba
verjem a fejem. Nem kell vetélytársat látnod bennem.
– Hát, hogy őszinte legyek, eddig nem is úgy gondoltam
rád.
– Amikor megláttalak benneteket együtt a Buckley-
villában, egyszerre tudtam, hogy nincs esélyem
felmelegíteni a régi viszonyt Gabe-bel. Te olyat tudsz adni
neki, amit én nem.
Lillian gyomra görcsbe merevedett. – Feltételezem, a
Harte Vállalatokra gondolsz.
– Biztos vagyok benne, hogy a cégnél többről van szó –
mondta Marilyn. – Gabe valószínűleg téged is vonzónak
talál.
 – Komolyan gondolod?
Marilyn sóhajtott egyet. – Eláruljak egy apró titkot?
Annak idején a te családodat és a vállalatotokat hibáztattam
azért, hogy szétmentünk Gabe-bel.
Lillian megmerevedett. – Aha.
– Időről időre eltűnődöm azon, mi lett volna belőlünk, ha
Gabe nincs annyira oda azért, hogy versenyre keljen
veletek. Ki tudja, talán tartós viszony is kialakulhatott volna
köztünk.
Elég a testvérieskedésből, gondolta Lillian. Megtette,
amit a lelkiismerete parancsolt.
– Ha megbocsátasz, Marilyn, sok mindent terveztem ma
délelőttre – mondta, és ellépett a pulttól.
Marilyn bocsánatkérőn nézett rá. – Igen, persze. Ne
haragudj. Nem azért jöttem, hogy a múltat bolygassuk.
– Valóban?
– Igen. Egyszerűen beszélni akartam valakivel. –
Marilyn sűrűn pislogott, és az ujja hegyével kitörölt néhány
könnycseppet a szeme sarkából. – Túl sok történt
mostanában, kezdve a válással. Aztán lefoglalt a
kampányom megszervezése, erre most kiderül, hogy a
kampányfőnökömnek viszonya van Trevorral.
Lillian habozott. – Mostanában kijutott neked a
stresszből. Rád férne egy kis pihenés. Menj el valahova, és
pihend ki magad, mielőtt ezerrel nekimész a nagy hajrának.
– Nem engedhetem meg magamnak. Legalábbis most
nem. – Marilyn kihúzta magát. – Jelenésem van
Washingtonban a napokban, úgyhogy jobb, ha szoktatom
magam a stresszhez. Sajnálom, hogy rád rontottam. Nem
tartozik rád.
– Felejtsd el. Én is elfelejtem. – Lillian ellépett a másik
nő mellett, és kinyitotta a bejárati ajtót. – Sok sikert a
kampányodhoz, Marilyn.
 – Köszönöm. – Marilyn kilépett a verandára, és lement a
Mercedeséhez. Mielőtt beült, még visszapillantott Lillianre.
– Remélem, rám fogsz szavazni.
Lillian nézte, ahogy elhajt, majd lassan becsukta az ajtót.
Az asztalhoz ment, fogta a teásbögréjét, bevitte a
vendéghálószobába, és megállt az állványra helyezett
vászon előtt.
Hosszú ideig nézte az üres fehér teret a teáját szürcsölve,
megpróbálta visszajuttatni magát abba a másik világba, a
víziók birodalmába. Reménytelen volt. A valódi világról
kerengő gondolatok elálltak az utat.
– Eláruljak egy apró titkot? Annak idején a te
családodat és a vállalatotokat hibáztattam azért, hogy
szétmentünk Gabe-bel.
Lillian feladta a hiábavaló próbálkozást. A konyhába
ment, kivett egy üveg bort és némi sajtot a hűtőszekrényből,
és egy papírzacskóba csomagolta.
Aztán felment a hálószobába, kiválasztott egy hálóinget
és fehérneműt a komódból, és egy bőrtáskába tette. A
fürdőben gyorsan összepakolta a legszükségesebb dolgokat,
és a kis cipzáros neszesszert a bőrtáska tetejére dobta.
Levitte a táskát a földszintre, a másik kezével fölkapta a
bort, a sajtot meg egy blézert tartalmazó papírzacskót, és
kiment az oldalsó kijáraton.
Éles, erős szél csapott az arcába; a hullámok zúgása
felhallatszott a Holtkéz-öböl felől. Már sötétedett.
Lillian a Buckley-villa fele indult a sziklafal tetején.
Épp emelte a kezét, hogy kopogjon, amikor Gabe már
nyitotta a hátsó ajtót. A férfi első pillantása a degeszre
tömött táskára esett.
– Ahogy elnézem, maradsz egy ideig.
– Gondoltam, itt maradok éjszakára, ha nincs ellene
kifogásod.
Gabe ajka lassú mosolyra húzódott, smaragdzöld
szemében melegség és érzékiség.
 – Ohó – mondta.
Lillian belépett a konyhába.
– A világért sem akarom eljátszani ezt a váratlan
szerencsét, de csak fúrja az oldalam a kíváncsiság. – Gabe
elvette a táskát és a papírzacskót. – Mitől gondoltad meg
magad?
– Ma eljött hozzám Marilyn. Tudod, az egy dolog, ha az
anyám és a nagyapád beleszól az életembe. Nekik van joguk
hozzá, tekintve, hogy a családhoz tartoznak. De hogy a volt
barátnőd is ezzel próbálkozzon, az túlmegy minden határon.
Valahol meg kell húzni a vonalat.
Gabe becsukta az ajtót, és a nőre nézett. – Marilyn
meglátogatott?
– Igen.
– Miért?
– Többek között azért, mert, mint mondta, szüksége volt
rá, hogy elmondja valakinek, miért rúgta ki Claire-t.
– És miért?
– Úgy gondolja, hogy Claire-nek viszonya van
Trevorral.
– Gondolja vagy tudja?
– Fogalmazzunk úgy, hogy meg van győződve róla. –
Lillian kigombolta az esőköpenyét. – Mindenesetre ezek
után nem bízhat meg Claire-ben. Úgyhogy kirúgta.
Gabe elvette a köpenyt; az érintésétől a szivárvány
minden színében játszó vízesés hullott a földre.
– Miért ekkora ügy ez? – kérdezte. – Marilyn válik
Thornleytól. A kapcsolatuk szerelem helyett amúgy is
Trevor politikai pályafutásán alapult. Miért veszi annyira a
szívére, hogy a volt férjének viszonya volt Claire-rel, ami
lehet, hogy nem is igaz?
– Az ég szerelmére, Gabe! Te el tudnád képzelni, hogy a
személyi titkárod a feleségeddel hál?
Gabe nem gondolkozott a válaszon.
– Én megölném, akárki is az, ha a feleségemmel hál.
 A megkérdőjelezhetetlenül eltökélt kijelentés Lillian
elevenjébe vágott. – Értem.
– De én nem vagyok politikus – folytatta Gabe. – És a
politikusok mások.
Lilliannek erről eszébe jutott Marilyn zavart viselkedése.
– Nem vagyok benne biztos, hogy annyira mások lennének.
– Marilyn rólam is beszélt?
– Ó, igen.
– Mit mondott?
– Azt, amit mindenki. Hogy az irántam való
érdeklődésed a Harte Vállalatoknak is szól.
Gabe ránézett; Lillian semmit nem tudott kiolvasni a
tekintetéből. – És ettől érezted úgy, hogy átjössz ma
délután?
– Azért jöttem át, mert itt akarok lenni.
– Ezt örömmel hallom. De gondolom, számolsz vele,
hogy nem érsz haza holnap délig.
– Nem mintha itt Holdfényparton tudnék dolgozni.
 15

Lillian másnap ebéd után ért vissza a nyaralójukba, ahogy

Gabe megjósolta. A férfi visszakísérte a sziklás úton, és
hosszú, ráérős csókkal búcsúzott a bejárati ajtó előtt.
– Tudom, szükséged van rá, hogy fess ma délután –
mondta. – Átjöhetnék én ma este. És a változatosság
kedvéért én hozom a bort a vacsorához.
Lillian belépett a házba, és a szélfogó ajtaján át a férfira
mosolygott. – Az jó lesz.
Gabe lazán búcsút intett, és lement a lépcsőn. Lillian
nézte, ahogy eltávolodik a sziklás úton, kezét mélyen a
zakója zsebébe süllyeszti, sötét haját borzolja a szél. Komor
viharfelleg sötétlett az öböl fölött, és gyorsan haladt a part
felé.
Az éjjeli szerelmeskedés emléke apró szikrákat gyújtott
Lillianben. De másvalami is égett benne: egy hosszú
gyújtózsinór, melynek végén fájdalmas robbanás
fenyegetett, amikor végre felnő ehhez a nagyon is felnőtt
kapcsolathoz.
Ne tervezz túlzottan előre. Mindig csak a következő
napra. Egyelőre ennyit tehetsz. Ennyit merhetsz tenni.
Gabe-nek igaza van: szüksége van rá, hogy fessen.
Beakasztotta a blézerét a ruhásszekrénybe, és átment az
előszobán a vendégszoba felé. A nappali közepén azonban
észrevette, hogy villog az üzenetrögzítő, mire irányt váltott.
A telefonasztalhoz érve megnyomta a lehallgatás gombot.
 Őszintén meglepődött, amikor meghallotta Arizona
Snow rekedt suttogását.
– … egy intézeti kém végig a sarkamban volt. A
nyavalyásnak volt annyi esze, hogy ne jöjjön olyan közel,
hogy lássam az arcát, de tudom, hogy most is itt van
valahol, és figyel. Érzem a jelenlétét. Nyilván látott, amikor
az intézet körül szaglásztam, és tudja, hogy figyelemmel
követem az új szárnyra vonatkozó terveket.
Most azért hívom, mert nem tudom Gabe számát. Egy
fülkéből telefonálok a mólóról. Nem kockáztathatom, hogy
minden kényes részletet rámondjak a masinájára. Innen
hazamegyek, és begubózom.
Beszélnem kell magával és Gabe-bel. Hallottam, hogy
összeköltöztek, úgyhogy ha maga megkapja ezt az üzenetet,
gondolom, ö is. Az én házam az egyetlen hely a környéken,
ahol biztonságban tudhatjuk magunkat. Jó lenne, ha
mielőbb kijönnének. Forrósodik a helyzet.
Mennem kell. Viszlát.
Tompa reccsenés hallatszott; Arizona sietve akasztotta
vissza a telefont.
Lillian a rögzítőre meredt. – Tudod – mondta
fennhangon csak úgy a világba –, azért jöttem ide, hogy
találjak egy derűs, kedves helyet, ahol festhetek végre.
Fogta a telefont, és beütötte Gabe mobilszámát. A férfi
az első csöngésre fölvette.
– Madison, tessék.
Lillian hallotta a szél és a hullámok fojtott zúgását.
Valószínűleg félúton járhat.
– Fontos dologban zavarlak? – kérdezte.
– Attól függ, mit nevezel fontosnak. Egy induló
kisvállalkozás kérvényét fontolgatom. Ötmilliót kérnek,
mégpedig azonnal. Te mit válaszolnál rá?
– Ötmilkó? Bagatell.
– Értékelem a szakértői tanácsot.
 – Küldöm a számlát. – Lillian az öböl fölött mozgó sötét
árnyakat figyelte. – Nincs kedved valami ennél izgalmasabb
dologhoz?
– Például?
– Megvédeni Holdfénypartot az intézet kémei ellen.
– Fagyott földönkívüliekkel is lesz dolgunk?
– Valószínűleg.
– Pillanatnyilag nincs más dolgom, miután lelomboztál a
pitiáner ötmilkós kis üzletemmel. Mindjárt visszaérek a
házhoz. Kocsiba ülök, és megyek érted.

A vihar akkor tört ki, amikor Gabe lefelé kanyargott az

Arizona hajlékához vezető meredek, mély keréknyomok
szabdalta úton. Nem akart arra gondolni, hogy mit tesz ez az
út a drága kocsija alvázával.
– Azt mondta, követik? – kérdezte.
– Igen.
– Leírta az illetőt?
– Nem. – Lillian a keskeny utat figyelte. – Csak annyit
mondott, hogy intézeti kém. De zavartnak tűnt a hangja,
Gabe. Ezért idegeskedem miatta. Évek óta ismerem A. Z.-t,
de eddig mindig nyugodt volt, és teljességgel kézben
tartotta a képtelen összeesküvés-elméletét. Soha nem
éreztem rajta, hogy félne vagy akár csak elbizonytalanodna.
– Lehet, hogy csak kihagyott az agya. Még mélyebbre
süllyedt a fantáziavilágában.
– És a tuti szélsőségességtől a tuti őrületig jutott?
– Nem kizárt.
Lillian összefonta a karját a mellkasán. Feszült volt.
Egyre jobban aggódott, ahogy közeledtek Arizona hajléka
felé.
– Ne aggódj, mindketten tudjuk, hogy nincs semmi baj –
mondta Gabe.
 – Igazából A. Z. elmeállapota miatt aggódom. Nem
tudom, nem a pékségben dolgozók tehetnek-e róla, ha
kifordult önmagából.
– Ha tényleg kitört rajta az elmebaj, akkor igazad van –
ismerte el Gabe. – Akkor nagy bajban vagyunk. Nem
hinném, hogy sikerülne rábeszélni, hogy vizsgáltassa ki
magát egy csöndes kis pszichiátrián.
– Soha nem bízná rá magát egy pszichiáterre. És a
szanatóriumot se neki találták ki.
– Tényleg nem. – Gabe a következő éles kanyarra
koncentrált. – Nem sok mindent tehetünk egy olyan
emberért, aki nem hajlandó elfogadni a segítséget. Persze az
más, ha veszélyes önmagára vagy másokra.
– Azért ne írjuk még le. Úgy beszélünk róla, mintha
reménytelen eset lenne, pedig nincs rá bizonyítékunk. Ne
felejtsük el, hogy még a légynek sem ártott.
– A tudomásunk szerint.
Lillian fürkész pillantást vetett a férfira. – Miért mondod
ezt?
– Senki nem tud a múltjáról, mármint arról, hogy hol élt,
mielőtt felbukkant Holdfényparton. Emlékszem, még
középiskolás koromban megkérdeztem Mitchellt, de csak
megvonta a vállát. Azt mondta, neki is joga van a maga
titkaihoz, amíg senkinek nem árt.
– És ez a lényeg – mondta Lillian. – Legjobb
tudomásunk, sőt értesüléseink szerint soha nem
veszélyeztetett sem embert, sem más tulajdonát.
Gabe bevette az utolsó szűk kanyart is, és előttük állt a
kis lak. Eső és szél verte-rázta a kopottas házikó fölé hajló
vaskos faágakat. Arizona ócska járgánya egy tisztáson
parkolt.
Gabe lefékezett a teherautó mögött, és leállította a
motort.
 – Legalább itthon van, és nem az intézet körül leskelődik
a VPX-5000-esével – mondta Gabe, majd kikapcsolta az
övét, és hátranyúlt a zakójáért és Lillian esőkabátjáért.
– Azt mondta, begubózik itt egy kicsit. – Lillian felvette
az esőköpenyt, és a fejére húzta a csuklyát. – De ha
belegondolsz, ez nem vall rá. Mindig jön-megy és
szaglászik. Azt mondja, szereti, ha a gonoszok tudják, hogy
rajtuk tartja a szemét.
– Ez igaz.
Gabe is felöltözött, és kinyitotta az ajtót. Hiába húzta a
fejére a csuklyát, az erős szél az arcába csapta az esőt,
összevizezve a haját.
Lillian nem várta meg, amíg kinyitja neki az ajtót; a
következő pillanatban már ő is a Jaguár előtt állt.
Gyors léptekkel megindultak a veranda kínálta fedél felé.
Gabe kettesével szedte a lépcsőfokokat, és megállt a bejárati
ajtó előtt. Lillian melléje lépett; patakokban folyt a
kabátjáról az esővíz.
Csengő hiányában Gabe néhányszor az ajtóhoz
koppantottá a sast formázó sárgaréz kopogtatót.
Az ajtó nem nyílt ki. Nincs ebben semmi meglepő,
gondolta Gabe. Egyetlen igazi üldözési mániás sem nyitna
ajtót anélkül, hogy megnézné, ki áll a másik oldalán.
– A. Z.? Gabe és Lillian van itt! – kiáltott be.
Az ajtó erre sem nyílt ki. Gabe a legközelebbi ablakra
pillantott: a fémredőny le volt húzva.
– Megkaptam az üzenetét! – kopogtatta meg Lillian a
redőnyt. – Minden rendben?
A szél és az eső korbácsolta a házikót. Gabe tudta, hogy
Lillian egyre jobban felizgatja magát, és el kellett ismernie,
hogy a bentről áradó mélységes csönd már őt is aggasztja.
Gabe megpróbálta benyomni a súlyos, acélkeretes ajtót.
Nem engedett.
– Nem fiatal már – mondta Lillian. – Remélem, nem
történt baja.
 – Mire gondolsz?
– Szívrohamra vagy szélütésre. Vagy el is eshetett
odabent.
– Nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy jól van.
Valószínűleg bezárkózott a háborús szobájába, és nem hall
minket.
– Nézzük meg a hátsó ajtót. – Lillian megfordult, és
eltűnt a veranda sarkán.
– Várj! Lassabban, a francba. – Gabe gyors léptekkel
ment utána. – Ne felejtsd el, hogy ez az asszony mániás
összeesküvő. Ki tudja, milyen csapdákkal rakta körbe a
házát.
– Meg akarom nézni, hogy van-e olyan ablaka, amelyre
nem szereltetett fémredőnyt. Nem értem, hogy miért…
Lillian nem fejezte be a mondatot; a hátsó ajtó előtt
heverő test láttán elakadt a szava.
– A. Z.! – Lillian előreugrott. – Ó, édes istenem, Gabe,
ettől tartottam. Szívrohamot kapott!
Lillian letérdelt Arizona mellé, hogy kitapintsa a
pulzusát a nyakán.
Tekintete akkor az asszony feje melletti deszkákon lévő
vérfoltra tévedt, és megdermedt.
– Ez nem szívroham. – A mobil ekkor már Gabe
kezében volt, nem is emlékezett rá, mikor vette elő a
zsebéből. Gyorsan beütötte a mentők számát.
– Igazad van – mondta Lillian. – Nem szívroham.
Elesett, és bevágta a fejét. – Ujjai vigyázva keresték
Arizona ütőerét. – Lélegzik, de nincs magánál. A vérzés
nem tűnik túl súlyosnak.
– Jobb, ha nem mozgatod.
Lillian bólintott. Lekapta a kabátját, és igyekezett úgy az
idős asszony vaskos teste alá igazítani, hogy a lehető
legkényelmesebb legyen. Gabe közben megadta a szükséges
információkat a mentőszolgálatnak.
 Gabe akkor vette észre a felborult kovácsoltvas
virágállványt, amikor kinyomta a telefont.
Lillian aggódva hajolt A. Z. fölé. – Arizona? En vagyok
az, Lillian. Hívtunk segítséget. Minden rendben lesz. Hall
engem?
Arizona felnyögött. A szempillája megrebbent, és
Lillianra nézett.
– Mi történt? – motyogta.
– Valószínűleg megcsúszott és elesett. Hogy érzi magát?
– Rosszul.
– Gondolom – mondta Lillian kedvesen. – De hamarosan
jobban lesz.
Arizona lehunyta a szemét, és motyogott valamit.
– Mit mondott? – kérdezte Lillian.
– Nem estem el.
– Biztosan nem emlékszik tisztán – mondta Lillian. – Ez
természetes is, ha valaki így bevágja a fejét. Ne aggódjon
miatta.
Arizona idegesen intett egyet, de szólni nem szólt.
Lillian felpillantva látta, hogy Gabe őt nézi.
– Mi az? – kérdezte a férfitól.
– Én sem hiszem, hogy elesett – mondta.
– Miből gondolod?
– Nem vagyok nyomozó, de nagyon úgy néz ki, hogy
valaki fejbe vágta azzal a virágtartóval.
 16

Arizona kórházi szobája előtt álltak az emberektől nyüzsgő

folyosón. Monitorok búgtak és csipogtak, képernyők fénye
villogott. A modern technika remekelt. Holdfénypart Városi
Kórháza halad a korral, gondolta Gabe.
Feltűnt neki, hogy azok, akik fel vannak szerelkezve
névcímkével és sztetoszkóppal, céltudatosan, magabiztosan
jönnek-mennek, és kissé túlteng bennük az adrenalin.
Akiken viszont se névcímke, se sztetoszkóp nem volt,
szemlátomást aggódtak. Látogatók, gondolta Gabe. Ő és
Lillian is ebbe a kategóriába tartozott. Az aggódok közé.
Sean Valentine, Holdfénypart rendőrfőnöke egy
harmadik kategóriába tartozott. A kórházi dolgozókhoz
hasonlóan céltudatos és határozott volt, de nem úgy tűnt,
mint aki élvezi az adrenalin túltengését. A szeme és a szája
körül mély árkok húzódtak, melyeknek semmi közük nem
volt Arizona helyzetéhez. Sean mindig úgy nézett ki, mint
aki a legrosszabbtól tart. Gabe úgy gondolta, hogy ez a
rákövült arckifejezés a nagyvárosban töltött időkből maradt
vissza, amikor még Seattle-ben volt zsaru.
– Valószínűleg munka közben zavart meg egy betörőt,
amikor hazaért – mondta Sean. – Az a szemét meg biztos
fölkapta a keze ügyébe eső első súlyos tárgyat, és fejbe
vágta vele.
– Akárki volt is, nem idevalósi lehet – mondta Gabe. –
Az egész város tudja, hogy egy tank és egy faltörő kos is
kevés lenne ahhoz, hogy betörjék az autóját.
 – Az is lehet, hogy egypár nagyokos főiskolás jó bulinak
tartotta, hogy megpróbálkozzon vele néhány sör után –
gondolkodott Sean hangosan. – Vagy véletlenül odatévedt
valaki, és nem vette észre, hogy valóságos erődítménnyel
van dolga.
– Meg is halhatott volna. – Lillian egész testéből áradt a
düh, és minden szavát áthatotta. A feszültség egy pillanatra
sem szűnt benne.
– Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem volt nagy
az ütés – mondta Sean. – Kapott egy kis agyrázkódást, de
azt mondják, hamarosan rendbe jön. Néhány napig bent
tartják megfigyelésre.
Lillian a férfira nézett. – Biztos benne, hogy nem kell
komolyan vennünk a rögzítőmön talált üzenetet?
– Én mindent komolyan veszek – mondta Sean. – Már
csak hivatalból is. De meg kell mondanom, nem érzem úgy,
hogy nagyon utána kéne mennem A. Z. állításának, hogy
intézeti kém követi. Az ő világában mindenütt intézeti
kémek nyüzsögnek, és kivétel nélkül mindegyik őt követi.
– Ebben van igazság – ismerte el Lillian kénytelen-
kelletlen.
– És még valami – folytatta Sean. – A. Z. logikájában
van egy kis hiba. Ha abból indulunk ki, hogy az intézet
valóban fizet kémeket, egyiknek sem kéne követnie A. Z.-t
ahhoz, hogy megtudja, hol lakik. Az egész város tudja, hol
van az a kis ház. Ha pedig valaki ki akarná deríteni, elég, ha
kérdezősködik a Fulton-féle szupermarketben vagy a
videókölcsönzőben.
– Senki nem állítja, hogy A. Z. logikája megállja a helyét
egy alaposabb vizsgálódás esetén – mondta Gabe.
Sean kényszeredetten elmosolyodott. – Nem is.
Lillian gyilkos pillantást vetett mindkét férfira. – A. Z.
másik világban él, de az ő világában logikus és következetes
az érvelése.
Sean gyanakodva nézett a nőre. – Ezt hogy értsem?
 – Úgy, hogy A. Z. megijedt valamitől annyira, hogy
keressen egy telefonfülkét, és üzenetet hagyjon a
rögzítőmön. Ha csak teheti, kerüli az ilyesmit, mert
meggyőződése, hogy az összes telefont lehallgatják. Ezért
nem tart telefont a házában.
– Az intézeti kémek hallgatják le? – kérdezte Sean
udvariasan.
– Igen – mondta Lillian boldogtalan ábrázattal.
– Úgy gondolom, ha nincs ellene kifogásuk, maradok a
megzavart betörő-elméletemnél. De ha bármilyen
használható információt megtudnak, amikor beszélnek vele,
azonnal értesítsenek.
Sean odabólintott Gabe-nek, majd sarkon fordult, és
megindult a kórházfolyosón. Lillian a tekintetével követte,
amíg el nem fordult a sarkon, aztán Gabe-re nézett.
– Igaza lehet, ugye? – kérdezte.
– Minden bizonnyal. – Gabe habozott, de aztán folytatta.
– El kell ismerned, hogy ebből könnyebb kiindulni, mint
egy felgöngyölíthetetlen kormányzati összeesküvésből.
Ilyen helyzetekben a zsaruk szívesebben választják a
könnyebb utat, mert többnyire az adja meg a helyes választ.
– Tudom. Ráadásul A. Z.-ről van szó. Akármi is a
válasz, annyira nem lehet titokzatos, mint amennyire ő
gondolja. Gyere, nézzük meg, hogy van.
– Jó, menjünk.
Gabe belépett Lillian mögött Arizona szobájába. Az
asszony feküdt az ágyon. Milyen más most ebben a kórházi
hálóingben, gondolta Gabe. Évek óta ismerte, de soha nem
látta másban, mint katonai terepruhában és bakancsban.
Mindig furcsamód kortalannak, életerősnek és energikusnak
tűnt, de most, ahogy itt feküdt ősz haján a fehér kötéssel,
kiszolgáltatottan, nagyon is szembeötlő volt idős kora.
Hirtelen düh csapott Gabe-be. Milyen ember vág fejbe egy
idős asszonyt egy kovácsoltvas virágtartóval?
 Egy, a névtáblája szerint Jason névre hallgató ápoló A.
Z. fölé hajolt, és megmérte a pulzusát. Amikor végzett,
nagyon óvatosan a lepedőre tette az asszony kezét, és indult,
hogy megy. Arizona nyugtalanul mozgott az ágyon, de a
szeme csukva volt.
– Családtagok? – kérdezte Jason halkan.
– Nem. – Lillian az ágy felé pislantott. – Szerintem
nincsen családja. A barátai vagyunk. Hogy van?
– Erős fejfájás gyötri, és zavart az elméje. Nem mindig
tudja, mit beszél. De ez természetes egy ilyen erős ütés
után.
– Akik nem ismerik A. Z.-t, azok zavartnak tartják,
olyannak, aki nem mindig tudja, mit beszél – mondta Gabe.
– Egyébként mondott valamit?
Jason megrázta a fejét. – Csak valami VPX-5000-est
emleget folyton.
– Az az új fényképezője – mondta Lillian. – Nagyon
fontos neki.
Arizona megmozdította a fejét a párnán; az arca eltorzult
a fájdalomtól. Az orcája beesett kissé. – Lillian? Gabe?
– Mi vagyunk itt, A. Z. – Lillian az ágyhoz lépett, és
megpaskolta Arizona kezét. – Ne aggódjon, hamarosan
jobban lesz.
– A VPX–5000-esem. – Arizona hangjából most
hiányzott a szokásos életkedv. Mintha egy százéves asszony
hangja lett volna. – Nem találom.
– Ne foglalkozzon most ezzel – nyugtatta Lillian. – Majd
megtalálja, amikor hazaengedik.
– Nem. – Arizona megragadta Lillian kezét bütykös
ujjaival. – Azt mondják, valaki leütött. Biztos az intézeti
kém. Lefogadom, hogy elvitte a VPX-5000-esemet. Vissza
kell szereznem. Nem kerülhet illetéktelen kezekbe. Képek.
Az új szárnyról. Ki fogják törölni őket.
Gabe az ágy végéhez lépett, és a vasnak támaszkodott. –
Mondok valamit, A. Z. Lilliannel visszamegyünk a
házához, és megkeressük a fényképezőjét. Lehet, hogy bent
hagyta a teherautóban.
– Muszáj, hogy megtalálják. – Arizona szempillája
lecsukódott. – Az nem lehet, hogy azok a disznók
megszerezzék.

Egy órával később, miután Gabe átkutatta Arizona

kisteherautóját, becsukta a vezetőülés ajtaját, és zsebre
vágta a kulcsot. Lillian akkor lépett ki a ház
verandalépcsőjére.
– Nincs meg? – kérdezte.
– Nincs. Te sem találtad meg?
– A veranda minden szegletét végigkutattam, sőt a
virágágyásokat is körülötte. Szerintem elvitték. Borzasztó
lesz, ha megtudja. Annyira odavolt azért a fényképezőért.
– Akkor igaza lehet. Aki leütötte, nyilván ellopta. Tán
azt gondolta, hogy kaphat érte pár dollárt.
– Ha van esze, nem Holdfényparton akarja pénzzé tenni
– mondta Lillian. – Sean Valentine lesben áll, de mindenki
más is a városban.
– Majd körbenézek az Interneten – ajánlotta Gabe. –
Talán találok hasonló gépet.
Lillian hálás mosolyt küldött a férfi felé. – Az nagyon jó
lenne.
Mennyire tetszik neki, ha így mosolyog rá, gondolta
Gabe. Nagyon is tetszett. Ennek a mosolynak különös
hatása volt rá. Hosszan, lassan beszívta a levegőt, majd
megérintette Lillian karját.
– Későre jár – mondta. – Mindjárt sötét lesz. Menjünk
hozzád, és együnk.

Újabb vihar csapott le, amikor Gabe megállította a kocsit a

nyaraló előtt. Lillian felhúzta az esőkabát csuklyáját,
kinyitotta az ajtót, kiugrott, és rohant a verandára; Gabe a
nyomában. Lillian az ajtó előtt lerázta a vizet az
esőkabátjáról, és a retiküljében kotorászott, a kulcsot
kereste.
Kinyitotta az ajtót, és rögtön a hátsó bejárat felé ment,
hogy felakassza a kabátját, hadd száradjon meg.
Gabe követte, és ő is levette a zakóját. Lillian a hátsó
szélfogónál nem bajlódott azzal, hogy felkapcsolja a
villanyt, az előszobából beszűrődő fényben ki tudták venni
az ablak alatti fém akasztókat.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta Lillian –, de
én farkaséhes vagyok.
– Kinyitom a bort, te meg elkészítheted a salátát.
– Rendben. – Lillian érezte, hogy nyirkos huzat jön
valahonnan, és megborzongott. – Hideg van itt. Befűthetnél,
mielőtt… – de nem fejezte be a mondatot.
– Mi az?
– Nem csoda, hogy hideg van. Nyitva a hátsó ajtó. Nem
hiszem, hogy elfelejtettem volna bezárni. Bár igaz, hogy
mostanában feledékeny vagyok.
Lillian odalépett az ajtóhoz, hogy becsukja.
– Várj – mondta Gabe halkan, és az ajtóra mutatott.
Gabe felkapcsolta a villanyt, majd Lillian mellett ellépve
az ajtókerethez hajolt.
– A francba.
– Mi az? – hajolt oda Lillian is. – Valami baj van?
– Igen. Tény és való, hogy baj van. Nagyon úgy néz ki,
hogy nem csak A. Z.-nél jártak ma illetéktelen személyek.
Lillian szó nélkül, hitetlenkedve meredt a felfeszített
zárra és a fa ajtókeretet elcsúfító mély vésőnyomokra.
– Biztos, hogy semmit nem vittek el? – kérdezte Sean
Valentine már másodszor.
– Nem. Amennyire meg tudom ítélni – válaszolta
Lillian.
 Gabe a konyhapultnak támaszkodott, onnan figyelte
Lilliant; egy hokedlin ült, a térdét felhúzva, talpát a felső
keresztrúdon támasztva.
– Végignéztem az egész házat – tette hozzá. – Semmin
nem látszik, hogy hozzányúltak volna. Persze nem is tartunk
itt értékes dolgokat, mert sokszor hetekig vagy akár
hónapokig nem jön ide senki a családból. A régi tévé és az
üzenetrögzítő megvan, és az is, amit Portlandből hoztam: a
festéshez szükséges eszközök és a ruháim.
– Azokat egy betörő nehezen tudná pénzzé tenni. – Sean
a jegyzeteit nézte. – Tudja, ezek az alakok nem arról
híresek, hogy nagy rendet hagynának maguk után.
Általában felforgatják azokat a helyeket, ahova beteszik a
lábukat. Lehet, hogy megzavarták, mielőtt be tudott volna
jönni. Például egy autó vagy egy kutyát sétáltató ember.
Gabe elgondolkozott a hallottakon. – Gondolja, hogy
miután ide nem sikerült bejutnia, keresett egy
elhagyatottabb helyet, és így került A. Z.-hez?
– És ott is meglepték. Csak annyira tellett az idejéből,
hogy leüsse Arizonát, és elvigye a becses fényképezőjét –
bólintott Sean. – Ebben lehet valami – tette hozzá, és
becsukta a jegyzetfüzetét. – Egész nap érdeklődtem, de
eddig senkinek nem tűnt fel gyanúsan viselkedő idegen.
Persze attól még lehetett valamelyik főiskolás kölyök vagy
egy nem idevalósi, akit senki nem látott. A fényképezőben
bízom a leginkább. Ha az előkerül, akkor nyomon vagyunk.
– Különben semmi remény, ugye? – kérdezte Lillian
rosszkedvűen. – Úgy hallottam, az efféle betörőket ritkán
sikerül elkapni.
– Ez nagyvárosokban így van, de kisebb helyeken, ahol
korlátozott a gyanúsítottak száma, nem feltétlenül. – Sean a
felöltője zsebébe tette a jegyzetfüzetet, és indult az ajtó felé.
– Jelentkezem, ha találok valamit. Addig is javíttassák meg
a hátsó ajtót.
Lillian bólintott. – Holnap elhívom a Willis fivéreket.
 Sean megállt az ajtónál. – Az emberek általában félnek
egy betörés után. – Rövid, de jelentőségteljes pillantást
vetett Gabe-re. – Jó lenne, ha nem maradna egyedül ma
éjszaka.
Lillian egy baziliszkusz tekintetével meredt a
nyomozóra, és úgy ült a konyhaszéken, mint aki odakövült.
Sean is megmerevedett; de hát mit várjon az ember,
gondolta Gabe, egy baziliszkusz képes rá, hogy a tekintete
erejével kővé változtasson egy embert.
– Úgy értem, megnyugtatóbb az ön számára, ha Madison
itt marad – motyogta Sean. – Akkor nem fél.
Lillian egyre nézte a nyomozót.
– Jó, nem marad egyedül. – Gabe ellökte magát a
konyhapulttól. – Kikísérem.
Gabe maga sem tudta, miért érzi kötelességének, hogy
Seant megmentse. Talán mert két hím összetart, gondolta.
Vagy nem tetszett neki, ahogy Lillian reagált Sean
utalására, hogy együtt hálnak. Lillianről lerítt, hogy kiakadt,
és ez valamiért bosszantotta Gabe-et.
Sean megköszörülte a torkát. – Igen. Mennem kell.
Dolgom van.
Gabe néhány hosszú lépéssel átment a konyhán, és
kinyitotta az ajtót, mire a rendőrfőnök odaért.
Kilépett a verandára Sean után, és behúzta az ajtót.
Megálltak a sárga fényben, és a felhajtón parkoló autókat
nézték.
– Attól tartok, kicsit belenyúltam a kettejük dolgába –
mondta Sean.
– Bele.
– Sajnálom.
Gabe megfogta a korlátot. – Nem mintha titok lenne.
– Az effajta titok nem marad sokáig titok itt
Holdfényparton. Különösen, ha egy Harte-ról és egy
Madisonról van szó.
– Tudom – mondta Gabe.
 Sean elgondolkodva nézett rá. – A városban azt beszélik,
hogy a Harte Vállalatokban való részesedésért akarja
feleségül venni.
– A szóbeszéd igen ártalmas is lehet.
– Nekem mondja? Igyekszem meg se hallani, ha a
munkámról van szó, de egyszer-egyszer előfordul, hogy
bedőlök. – Sean felhúzta a dzsekije cipzárját, és lement a
lépcsőn. – Hamarosan jelentkezem.

Gabe jóval később arra ébredt, hogy eső veri a tetőt.

Mindjárt tudta, hogy Lillian ébren van.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen.
– Mi a baj?
– Nem tudom.
– Ettől tartottam. – Gabe felkönyökölt, és megérintette
Lilliant. – Azért buktál ki, mert Sean Valentine tudja, hogy
együtt vagyunk? Édesem, ez kisváros, és nem is próbáltuk
titkolni.
– Nem erről van szó. – Lillian összekulcsolta a kezét a
feje mögött, és a sötét mennyezetet bámulta. – Úgy értem,
nincs ínyemre, hogy Sean és mindenki más azt hiszi, hogy
azért vennél feleségül, hogy megszerezd a Harte Vállalatok
harmadát…
– Valentine ezt nem mondta. Csak annyit állapított meg,
hogy viszonyunk van.
– Nem mondta, de gondolta. És az igazat megvallva
kezdek hozzászokni, hogy mindenki ezt gondolja.
Gabe eltűnődött, hogy ez jó-e vagy rossz. Vajon az a jó,
ha Lillian azt hiszi, hogy a kapcsolatuk úgy jó, ahogy van?
– Akkor nem a pletyka miatt nem tudsz aludni.
– Nem.
– Akkor miért? A betörés miatt?
– Igen.
 Gabe a puha, meleg testre tette a kezét. – Nincs miért
aggódnod. Bedrótoztam a hátsó ajtót, és különben is, ha az a
fickó elsőre nem talált semmit, amit elvitt volna, nem
valószínű, hogy visszajön.
– Tudom.
Gabe-nek nem tetszett a válaszból kiérződő
nyugtalanság. – Mi baj?
– Hasonló történt Portlandben is.
Gabe megmerevedett. – Betörtek hozzád?
– Akkor vettem észre, amikor bementünk a városba a
Montoya-ünnepségre. Utána az volt az érzésem, hogy valaki
járt a lakásomban.
Gabe hirtelen felült. – Miért nem szóltál? Kihívtad a
rendőrséget?
– Nem. Nem volt rá bizonyíték. Az ajtót nem feszítették
fel, mint itt. Semmit nem vittek el.
– Biztos?
– Igen. Arra gondoltam, hogy a takarítók lehettek.
Felhívtam őket, és valóban jártak nálam. Elfelejtették, hogy
lemondtam a szolgáltatást. De volt egy folt a hálószobai
ruhásszekrény tükrén és…
– És?
– Semmi és. Csak a ma este történtek után
elgondolkoztam rajta.
– Emlékszel, azt mondtam, hogy gyakran a
legegyszerűbb válasz a leghelyesebb? Nagyon úgy tűnik,
hogy a takarítók hagyták azt a foltot a tükrön. Megesik.
Amíg nincs erőszakos behatolásra utaló jel, és nem hiányzik
semmi a lakásból, szerintem nem hozhatjuk kapcsolatba az
itteni betörést azzal, hogy a portlandi takarítók
eltévesztették az időpontot.
– Biztosan igazad van. Szerintem csak egy kicsit
felidegesítettek a történtek. Tudod, hogy mostanában a
festéshez sem jutottam hozzá.
 Gabe visszafeküdt, és magához húzta Lilliant, aki
bevackolta magát melléje. Gabe lassan simogatni kezdte,
keze végigsiklott a hátgerincén a csípője ívéig, kiélvezve a
női test melegét és érzéki domborulatait.
– Tudom, mire van szükséged – suttogta. – Ihletre.
– Igazad lehet. – Lillian egyik karját a férfi köré fonta. –
Sajnos nem mindig könnyű rátalálni.
Gabe ismét végighúzta rajta a tenyerét, ízlelgetve
borzongását. Majd a hátára fordította, és fölébe került. – Jó
hírem van: most minden energiámat a művészet
szolgálatába tudom állítani.
 17

Másnap déli tizenkettő előtt nem sokkal Lillian Gabe-et

meg a Willis fivéreket figyelte a hátsó szélfogót az
előszobától elválasztó kis közlekedőben. A három férfi
ünnepélyes arccal állta körül a felfeszített zárat. Arcuk
komor volt, visszafogott hangjukban komolyság. Csak egy
férfi tud így nézni, gondolta Lillian. Ha működésképtelen
szerkezettel szembesül.
– Pancser munka. – Torrance Willis lehajolt, és
közelebbről megszemlélte a feszítésnyomokat az
ajtókereten. – Egy profi egyetlen karcolás nélkül kinyitotta
volna ezt a zárat. Mit mondasz, Walt?
Walter előrehajolt, hogy jobban lásson. – Igen. Tényleg
pancser volt.
Lillian magába fojtott egy mosolyt. A Willis fivérek
egypetéjű ikrek voltak, de a stílusuk és a megjelenésük
pontosan egymás ellentéteivé tette őket. Walter a simára
borotvált arcával, gondosan vasalt munkaruhájával és
gépies, pontos mozdulataival ügyes kis robotra
emlékeztette. Torrance ezzel szemben zseniálisan lezser
volt. Hosszú, mindig gubancos haját lófarokban hordta. A
ruháit sokéves olaj-, festék- és zsírfoltok borították
narancsvörös csíkokkal tarkítva, mely pizzaszósz lehetett
valamikor.
– Sean Valentine is ezt mondta. – Gabe is megszemlélte
a lyukat. – Nem mintha ezzel előbbre lennénk.
 – Ha ugyanaz a disznó tört be ide, mint aki leütötte
Arizonát, akkor már túl van árkon-bokron – mondta Walter.
– Bolond lenne itt kóvályogni Holdfényparton, amikor már
nyakán vannak a zsaruk.
– Remélem, hogy így van – mondta Gabe. – De a
legfontosabb az, hogy mielőbb kerüljön valami erre az
ajtóra. Nem akarom, hogy Lillian egy bedrótozott ajtó
mögött töltsön még egy éjszakát.
– Mi sem természetesebb. – Torrance szórakozottan
megvakargatta a piszkos munkainge ujja alól elővillanó
kígyótetoválást. – Idejövet megálltunk a barkácsboltnál, és
megvettük, amire szükség lesz. Egy perc, és meg is van.
Walter eközben elővett néhány szerszámot egy fényes
szerszámtartó dobozból. – Nem tart soká. Be is tömjük
ezeket a lyukakat, és lefestjük a fal színére.
– Nagyszerű – mondta Lillian. – Nagyon megköszönöm.
Tudom, hogy mennyire el vannak foglalva Álmodlakban.
– Rafe és Hannah is azt mondták volna, hogy ez előbbre
való – mondta Walter. – De el kell ismernünk, hogy minden
percünket lefoglalják.
– Ez igaz – mondta Torrance. Fémesen csengő és
recsegő hang jelezte, hogy nekilátott a törött zár
kipiszkálásának. – Walttal még árajánlatot sem készítettünk
az intézet új szárnyának munkálataira. Tudtuk, hogy
úgysem lenne rá időnk.
– Nem mintha kértek volna tőlünk árajánlatot. – Walter
kicsomagolta az új zárat. – Perry Decatur intézi most
odafönt ezeket a dolgokat. Ha nem muszáj, nem hívja a
helybéli mesterembereket. Egyértelmű volt, hogy
máshonnan bérel fel vállalkozókat. Azt állítja, azok
versenyképesebbek.
– Mintha a pénz előbbre való lenne a minőségi munkánál
– morgott Torrance. – Manapság nincs nagy becsben a
mesterségbeli tudás.
– Meg egy apró munkát sem kaptak? – kérdezte Gabe.
 – Nem. – Walter a helyére illesztette az új zárat. – Azért
azt nem állíthatjuk, hogy időnként nem csurran-cseppen
valami. Sokan dolgoznak ott a helybéliek közül, ők
ismernek bennünket, és szólnak, ha gondjuk adódik a
vízszereléssel, vagy ki kell cserélni egy meleg vizes tartályt.
Azok a flancos vállalkozók lenézik az ilyen babra munkát.
– Claire Jensen mondta, hogy magukat hívta, amikor
eldugult a vécéje – mondta Lillian.
– Így is volt. – Walter jelentőségteljes pillantást váltott
Torrance-szel, és mindkét férfi elvigyorodott.
– Mi olyan vicces ebben? – kérdezte Gabe.
– Nem sok minden. – Torrance elővett egy fúrót. – Csak
amikor Claire fürdőszobájában voltunk, észrevettük, hogy
fogamzásgátlót és egy csomag óvszert tart a csap alatt.
Lillian szemöldöke megrándult. – Nem gondolják, hogy
kissé illetlenség körbeszaglászni valakinek a
fürdőszobájában, aki azért hívta magukat, hogy vizet
szereljenek?
Walterben volt annyi tisztesség, hogy elpiruljon. – Igaza
van. Nem lett volna szabad szóba hoznunk.
– Miért nem? – ellenkezett Torrance. – Nem mintha nem
tudtuk volna. Az a nő mindig is aktív társasági életet élt, ha
így jobban tetszik. A régi szép időkben is. Emlékszel, hogy
tette-vette magát Larry Pulton körül?
– Persze – válaszolta Walter. – Szokásuk volt, hogy
bemásznak Pulton apjának furgonjába, és annyit csinálták,
mint a nyulak.
Lillian fölegyenesedett az ajtó mellett. – Larry
Fultonnal? De hisz ő nős!
– Ez még azelőtt volt, hogy elvette Sheila Grovest, és
beült az apja vegyesboltjába – mondta Walter. – Még
főiskolás korában. Szerinted is így volt, Torrance?
– Igen, nagyjából. Amint hallom, Claire nem változott
sokat az évek folyamán.
 – Szerintem ennyi pletyka elég mára Claire-ről – mondta
Gabe.
Halkan mondta, amit mondott, de a másik két férfi abban
a pillanatban témát váltott. Lillian somolygott magában.
Köztudomású volt, hogy beszélhettek az emberek, amit
akartak a Madison-férfiakról, egyet biztosra lehetett venni:
nem vágtak fel a kalandjaikkal. És ezek szerint az sem
érdekli őket, hogy más férfiak mit fecsegnek össze a nőkről.
Lillian ezt a fajta régi vágású lovagiasságot rendkívül
megnyerő vonásnak tartotta egy férfiban.
 18

Másnap reggel Arizona megtartotta a titkos eligazítását a

gyöngén megvilágított kórtermében. Hitelesen játssza a hősi
haláltól épp hogy csak megmenekült harcost, gondolta
Lillian. A kötések most jól álltak neki. A szemében csillogó
eltökéltség jelezte, hogy az állapota gyorsan javul.
Lillian megkönnyebbült, hogy Arizona sokkal jobban
néz ki. Fél órája, épp, amikor a reggeli végén tartottak,
csöngött a telefon, Arizona hívta őket a tanácskozásra.
Egyvalaki volt még jelen: Foton a Fénytest pékségtől.
Derűsen és némán állt a sarokban furcsa köpenyében és
ékszereiben. Borotvált feje zölden csillogott a közeli
monitor fényében. Elmenne földönkívülinek is, gondolta
Lillian.
– En úgy képzelem – mondta Arizona –, hogy az intézeti
kém követett hazáig, mert kifigyelt, miközben a rutinköröm
alatt fényképeket készítettem. Tudják, heti három délelőttön
bejárom az egész várost. Az intézetet természetesen naponta
ellenőrzöm. Valószínűleg lekaptam valamit, amit titokban
akartak tartani, és ez a pofa kihasználta a lehetőséget,
leütött, és magával vitte a VPX–5000-esemet.
– Ne eméssze magát emiatt, A. Z. – mondta Gabe. –
Nemsokára lesz egy másik gépe, és folytathatja a
mindennapi nyomozó munkáját.
– Törődöm is a fényképezővel! – legyintett Arizona. –
Most, hogy biztosan tudjuk, hogy nyomon vagyunk, a
következő lépés, hogy behatoljunk.
 Ez ijesztően hangzik, gondolta Lillian.
– Behatolni? – ismételte meg óvatosan. – Hova?
– Természetesen az új szárnyba. Ide hallgassanak. –
Arizona lehalkította a hangját. – Nincs más választásunk. A
saját szemünkkel kell meggyőződnünk arról, hogy mi folyik
ott bent. Úgy tippelem, nagy lépést tettek előre.
Lillian őszintén megrémült. – Én nem hiszem, hogy lett
volna rá idejük…
– Valószínűleg a légkondicionáló berendezésekkel
együtt vitték be őket – mondta Arizona.
– Ha ez valóban így van – mormogta Foton –, akkor
annak, aki bemegy, egy nagy fagyasztószekrényt kell
keresnie az új szárnyban.
– Igen. – Arizona mocorgott egy kicsit a párnákon,
biztos, ami biztos, az ajtóra nézett, majd ismét lehalkította a
hangját, hogy már csak rekedt suttogásnak hallatszott.
Odaintette őket magához. – Jöjjenek olyan közel, amilyen
közel csak tudnak. Az intézet nagy valószínűséggel kémeket
tart a folyosón. Könnyen álcázzák magukat kapusnak vagy
beteghordozónak.
Lillian elnyomott egy sóhajt, és engedelmesen az ágy
fölé hajolt; Gabe és Foton követték a példáját.
– Mindannyian tudjuk, hogy sem engem, sem a
Hírnökök közül senkit nem engednek be az intézetbe. –
Arizona jelentőségteljes pillantást vetett Lillianre és Gabe-
re. – Úgyhogy csak maguk ketten jönnek számításba.
Lillian az ágytámla rácsába kapaszkodott. – Egy pillanat,
A. Z. Mi tapasztalatlanok vagyunk az effajta munkában.
– Sebaj, majd kitanítom magukat a bevetés előtt.
– Hogy juttat be minket? – kérdezte Gabe érdeklődve.
Lillian lázasan igyekezett magára vonni a figyelmét, de a
férfi úgy tett, mintha nem venné észre.
– Úgy gondolom, hogy a Holnap Vezetőinek nyílt napja
kitűnő alkalmat teremt rá – mondta Arizona. – Maguknak
könnyű lesz meghívót szerezni, tekintve, hogy az egyikük
Harte, a másikuk Madison. Perry Decatur és az intézetbeliek
odalesznek a megtiszteltetéstől, ha számíthatnak magukra.
Mindketten potenciális adományozók.
Foton komoran bólintott. – Kitűnő terv.
– Lehet, hogy bejön, A. Z. – mondta Gabe.
– De az új szárnyat nem nyitják meg addigra. – Lillian
kétségbeesetten próbált józan ésszel küzdeni a készülő
őrültség ellen. – Nem fogunk bejutni.
– Talán nem is lesz olyan nehéz – vetette ellen Gabe. –
Mindenki a fogadással lesz elfoglalva. Mi meg
észrevétlenül lelépünk, és becserkésszük az épülő új részt.
– Ezt megbeszéltük – mutatta fel Arizona a hüvelykujját.
– Maguk ketten bemennek a nyílt napra.
– Na és a fényképezőgép? – kérdezte Lillian gyorsan. –
Nekünk nincs.
– Addig bőven beszerezhetünk egy olyan kis eldobható
fényképezőt a mólón – jegyezte meg készségesen Gabe.
– Egy olyan vacakkal semmire se mennek – mondta
Arizona. – Odaadom maguknak a régi VPX-4000-esemet.
Jó kis gép az is. Nem tud annyit, mint az 5000-es, de erre jó
lesz. Ne felejtsék el, hogy egyértelmű bizonyítékra van
szükségünk arról, hogy az új szárnyban rejtették el a
lefagyasztott földönkívülieket.
 19

Gabe belátta, hogy hiába is próbál dolgozni, ezért leállította

a laptopot, fogta a kabátját, és lement a partra. Jó ideig
gyalogolt, igyekezett kiverni a fejéből a bolond álmot,
amelyre felébredt az éjszaka közepén. Felfeszített zárakra és
a Willis fivérek vigyorgó ábrázatára emlékezett; nem
kimondottan rémálom volt, de nem járt messze tőle.
Megállt a víz szélénél, és a parti szélre ráfekvő sirályt
figyelte. Általában nem tulajdonított jelentőséget az
álmainak. Nem hitt a megérzésben, a jelekben és a
hasonlókban.
Az előérzetek azonban egészséges tisztelettel kezelte; jó
szolgálatot tettek az üzletkötésekben.
Aznap reggel újra meg újra hallani vélte J. Anderson
Flint étteremben mondott szavait: „Sértődött alkalmazottak
veszélyesek tudnak lenni.”
Fia ezt összekapcsolta az álmában látott képekkel, igazán
kínos érzése támadt.
Mi van, ha Lillian első megérzése igaz? Ha a betörésnek
semmi köze ahhoz, ami Arizonával történt, inkább a
portlandi lakásba való behatolással kapcsolható össze?

A kopogtatás akkor zavarta meg, amikor nekilátott volna a

festékkeverésnek. Lillian csüggedt beletörődéssel tette le a
kis keverőlapátot. Hogy is gondolta, hogy ma dolgozhat
végre?
 Óvatosan nyitotta ki az ajtót.
Gabe állt a küszöbön, egyik kezét az ajtókereten
nyugtatva. A kocsija nem látszott. Fekete-cserszínű
széldzseki volt rajta, farmer és edzőcipő. Sötét haját
összeborzolta a szél, a párás levegő kissé meg is
nedvesítette.
– Beszélnünk kell. – Gabe belépett az előszobába, és
lehámozta magáról a dzsekijét.
A hűvös, komor arcot látva Lillian elfojtotta a váratlan
látogatásokról kikívánkozó megjegyzését.
– Mi a baj? – kérdezte ehelyett.
– Gondolkodtam azon, amit Flint mondott Claire-ről.
Lillian elvette a férfitól a dzsekit. – Miért, mit mondott?
– Azt, hogy a sértődött alkalmazottak veszélyesek
tudnak lenni. Innen jutottam oda, hogy esetleg a volt
ügyfelek sértődött partnerei is ebbe a kategóriába
tartozhatnak.
Lillian rábámult; ahelyett hogy felakasztotta volna a
dzsekit, egyre gyűrögette a kezében. – Campbell Witleyre
célzol?
– Igen. – Gabe eltűnt a konyhában. – Van kávéd?
Lillian végre vállfára tette a dzsekit, beakasztotta a
ruhásszekrénybe, és Gabe után ment a konyhába.
– Mire gondolsz? – Lillian nézte, ahogy Gabe vizet tölt a
kávéfőzőbe. – Hogy Witley járt volna itt?
Gabe levette a kávétartó tetejét. – Ez megmagyarázná a
lakásodba való behatolást is.
– Feltéve, ha behatolás történt egyáltalán.
Gabe bólintott. – Feltéve.
Lillian megborzongott. – Akkor Witley rám szállt.
– Tudom. – Gabe darált kávét kanalazott a filterre, és
bekapcsolta a gépet. – Nem akarlak megijeszteni. Sean
Valentine-nak valószínűleg igaza van: egy nem idevalósi
ütötte le A. Z.-t, miután megpróbált hozzád betörni. De azt
sem zárnám ki teljesen, hogy az itteni és a portlandi betörés
között is kapcsolat van.
– Ez megmagyarázná, hogy semmit nem vittek el. Aki
csak rád akar ijeszteni, az nem lop.
Gabe keresztülment a konyhán, és két kezébe vette
Lillian arcát.
– Nézd, ennek igazán könnyű a végére járni –mondta. –
Elég megtudnunk, hol volt Witley, amikor Holdfényparton
betörtek hozzád. Nem lehet túlságosan nehéz kinyomozni,
hogy van-e alibije. Ha van, akkor Valentine elmélete
érvényes, és nem idevalósi a betörő.
Lillian nyelt egyet. – Nekem eszembe sem jutott, hogy
csak rám akarnak ijeszteni.
– Nekem sem, amíg szöget nem ütött a fejembe Flint
elejtett mondata.
– Felhívhatom Nella Townsendet, aki az ügyfeleimnek
szokott utána nézni. Ő kipuhatolja, van-e Witleynek alibije.
– Jó, hívd fel. Én beszélek Valentine-nal. Tudja ő is,
hogy miről van szó. De én azt olvastam, hogy az efféle
ijesztgetők nagyon ravaszok tudnak lenni. Igazán
körmönfontak. Nehéz rájuk bizonyítani, hogy
törvényellenes dolgot cselekszenek.
Lillian az ajkába harapott. – Tudom.
– A saját szememmel akarom látni azt a pofát.
– Micsoda?
– Találkozni akarok vele. Hogy feltegyek neki néhány
kérdést – mondta Gabe.
– Nem. – Lillian megrémült. – Azt nem lehet.
– Ne aggódj, édes. Sok dolgom volt olyan emberekkel,
akiknek volt takargatnivalójuk. Van gyakorlatom abban,
hogy megérezzem, ha hazudnak.
– Megőrültél? – kiáltott Lillian a férfira. – Nem
szállhatsz szembe Witleyvel egyedül. És ha valóban ilyen
tapadós alak? Akkor nagyon veszélyes is lehet.
 Gabe először meglepődött, aztán öröm látszott az arcán.
– Féltesz?
– Persze hogy féltelek. Ne sértődj meg, Gabe, de volt
ennél már jobb ötleted is.
– Bemegyek Portlandbe, és találkozom azzal a fickóval.
Ne aggódj, ha valóban rád szállt, akkor rám nem lesz
veszélyes. Az effajta fickók csak a kiszemelt áldozatukra
lesnek, másokra nem.
– Ide hallgass, nem akarom, hogy egyedül találkozz vele.
Ha nem tudlak lebeszélni arról, hogy Portlandbe menj,
akkor veled megyek.
– Nem. – A szó, és az, ahogy Gabe kimondta, nem tűrt
ellentmondást. – Nem akarom, hogy a közelébe kerülj.
– Witley tagbaszakadt férfi, és a hadseregben is volt.
Építkezéseken melós. Felfogod, mit jelent ez?
– Azt, hogy péppé ver. Phűű. Te tényleg nem bízol a
férfiúi képességeimben, igaz?
–A férfiúi képességeidnek semmi köze ehhez – mondta
Lillian. – Nem akarom, hogy ilyen kockázatot vállalj
énmiattam, és ezt a legkomolyabban mondom. Nem
mehetsz oda egyedül, és ez az utolsó szavam.
Gabe habozott. – Azt hiszem, találok valakit, aki jó lesz
hátvédnek.
Lillian alig kapott levegőt. – Hátvédnek? – ismételte
óvatosan.
– Ismerem a fickót. Tagbaszakadt. Ő is volt a
hadseregben. És egy darabig építkezésen is dolgozott.
– Én is ismerem?
– Igen.

– Hadd halljam még egyszer, miért megyünk egészen

Portlandig, hogy találkozzunk ezzel a Witley nevű fickóval?
– mondta Mitchell, miközben becsatolta a biztonsági övét.
 – Hosszú történet. – Gabe feltette a napszemüvegét, és
indított. – Elképzelhető, hogy Witley követi Lilliant.
Megbíz egy nyomozót, hogy utánanézzen, hol járt a pofa az
utóbbi néhány napban, de én személyesen is akarok beszélni
vele. Lillian kijelentette, hogy egyedül nem enged oda. Én
viszont nem voltam hajlandó őt magammal hozni. Te vagy a
kompromisszum.
– Ördög és pokol! – kiáltott fel Mitchell vidáman. – Ez
jó mókának látszik. Lehet, hogy lesz egy kis csihi-puhi?
– Nem valószínű. De azért ne add fel a reményt.
 20

Lillian az üres vászonra bámult, tudta, most még kevésbé

valószínű, hogy ihletett hangulatba kerüljön, mint mielőtt
Gabe beállított.
A gondolata mindegyre a Portlandbe tartó két férfihoz
kanyarodott.
Megszólalt a telefon a nappaliban; Lillian hagyta a
vásznat, és ment, hogy felvegye.
– Lillian? Nella vagyok. Megkaptam az üzenetedet. Mi
történt?
– Köszi, hogy visszahívtál. – Lillian leült a kanapé
karfájára. – Van itt egy kis bökkenő. Emlékszel arra a
Witley nevű pofára, akit a múltkor leinformáltál nekem?
– Persze. – Nella szünetet tartott. – Történt valami?
– Lehet. De lehet, hogy nem. Ki tudnád nyomozni, hogy
kitette-e a lábát Portlandből az elmúlt néhány nap során?
– Nem tűnik megoldhatatlan feladatnak. Miről van szó,
Lil?
– Semmit nem tudok biztosra. – Lillian gyorsan
összefoglalta a történteket.
– Utánanézek – ígérte Nella. – Addig is vigyázz
magadra, jó? Ezek a fickók nem érik be ennyivel.
– Hogy érted ezt?
– Egyre rosszabbul hangzik, amit mondtál. Ami eztán
következik, az még rátehet egy lapáttal. Tégy meg nekem
egy óriási szívességet. Zárd be az összes ajtót és ablakot, és
tartsd is zárva, amíg a barátod vissza nem ér, vagy amíg én
nem mondom neked, hogy tiszta a levegő. Mihelyt
megtudok valamit, hívlak.
– Köszi.
Lillian letette a telefont, és visszament a műterembe.
Az üres vászon mintha egy másik világban trónolt volna,
ott, ahova ő nem jut el a mai napon.

Piros autó állt meg a kocsifelhajtó tetején, épp amikor

Lillian újabb bögre teát töltött volna magának. A negyediket
aznap délután. Az ablakhoz lépve látta, hogy Claire Jensen
száll ki tengerészkék ingben és farmerban, és feljön a
lépcsőn.
Más se hiányzott. Mintha nem zavarták volna ma még
eleget. Lillian letette a teásbögrét, és ment ajtót nyitni.
– Szia. – Claire úgy nézett ki, mint aki nem aludt sokat
az elmúlt néhány napban. – Beszélnem kell valakivel.
Bejöhetek pár percre?
Már megint ez a testvériségérzés. Mennyit kötelessége
ebből egy nőnek adni magából, hogy ne érje szó a ház
elejét?
– Persze – tárta ki Lillian az ajtót. – Épp most főztem
teát. Kérsz?
– Igen, az jólesne. Köszi.
Claire belépett az előszobába, levette a kabátját, és
Lilliannek adta, hogy felakassza.
– Gyere, üljünk le a konyhában – hívta Lillian.
– Gondolom, tudod, hogy Marilyn kirúgott.
– Hallottam.
– Ettől még nincs vége a világnak. – Claire
összekulcsolta a kezét az asztalon, és kinézett az ablakon. –
Kampányfőnökökkel gyakran megesik, hogy kirúgják őket.
Foglalkozási ártalom.
– Biztos vagyok benne, hogy találsz valami mást.
 – Persze. Majd adódik valami. Nem ez zavar, hanem a
múltkori incidens a Ráksziromban. Az egész város a szájára
vett. Soha életemben nem éreztem magam ennyire kínosan.
A legrosszabb az egészben az, hogy csak magamat
hibáztathatom.
Lillian kivett egy másik bögrét a szekrényből. – Pár nap
alatt lecseng az egész.
– Ma sem tudom, mi késztetett arra, hogy utána menjek
az étterembe, és így nekiessek. Szerintem úgy feldühödtem,
hogy nem tudtam gondolkodni. Azzal vádolt, hogy
lefekszem Trevorral, el tudod te ezt képzelni?
Lillian kitöltötte a teát. – Gondolom, nem volt vele
afférod.
– Viccelsz? Csodáltam Trevor politikai pályafutását, de
ennél tovább nem mentem. Profi vagyok, nem bújok ágyba
az ügyfeleimmel.
Lillian letette Claire elé a teát. – Ezt nyilván honorálják a
munkádban.
– Képzelheted. – Claire a teáját fújta. – Különben meg a
híresztelések szerint Trevor szeret női fehérneműben és
tűsarkúban parádézni. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de
személy szerint én nem vágyom egy ilyen pasira.
– A női fehérnemű és a tűsarok nekem is elvenné a
kedvemet. Most mihez kezdesz?
– Néhány nap múlva elmegyek a városból. Azt tervezem,
Seattle-ben újrarendezem a soraimat. Ott vannak
kapcsolataim. De nem azért jöttem, hogy nyavalyogjak.
Vagyis nem csak ezért.
– Miért jöttél?
Claire letette a bögréjét. – Marilyn mindig is igyekezett
mindenbe beleszólni, és egy kicsit mániás is. Engem ez
soha nem zavart túlzottan, az ember számít erre egy
határozott alkatú jelöltnél. De meg kell, hogy mondjam,
hogy miután megvádolt Trevort és engem, megfordult a
fejemben, hogy nem veszítette-e el minden realitásérzékét.
Mert ha igen, akkor jobb, ha vigyázol.
– Én? De mire vigyázzak?
– Észrevettem, hogy kissé túlságosan érdeklődik a Gabe
Madisonnal való kapcsolatod iránt. Talán azért, mert most
válik. De úgy érzem, több is van ebben ennél.
Megszólalt a telefon. Lillian rohant, hogy felvegye; arra
számított, hogy Nella hívja vissza azzal, hogy minden
rendben.
Motorhang hallatszott a háttérben.
– Halló?
– Witley felszívódott. – Gabe nagyon monoton hangon
beszélt. Talán túlságosan is monoton hangon. – Nincs a
lakásán. Néhány napja senki nem látta. A nyomozód talált
már valamit?
– Nem. – Lillian erősen markolta a telefont.
– Most hol vagy?
– Megyünk vissza Holdfénypartra. Mindjárt négy óra.
Hét körül ott kéne, hogy legyünk.
– Vacsorával várlak benneteket.
– Most, hogy biztosan tudjuk, hogy Witley eltűnt,
szerintem nem ülhetsz otthon egyedül. Nem tudjuk, hol jár,
és mit forgat a fejében.
– Az ég szerelmére, este hétig csak nem esik bajom.
Most itt van velem Claire Jensen, úgyhogy nem vagyok
egyedül.
A háttérből beszélgetésfoszlányok hallatszottak;
Mitchell mondott valamit Gabe-nek, jött rá Lillian.
Aztán Gabe ismét a telefonba beszélt. – Mitchell át
akarja küldeni hozzád Bryce-t bébiszitternek, amíg vissza
nem érünk.
– Erre semmi szükség. – Lillian az órájára pillantott. –
Ide figyelj, én megőrülök itt. Ki kell mennem a városba,
veszek valamit vacsorára. Azonnal indulok, miután Claire
elment. Bevásárlás után beugrom A. Z.-hez a kórházba.
Azzal lefoglalom a gondolataimat, és nem is leszek egyedül.
Hívj fel a kórházban, amikor beértek a városba, és
találkozunk a nyaralónknál. Így nem leszek sokáig egyedül.
Gabe habozott. – Rendben. De eszedbe ne jusson a
parton sétálni, jó?
– Mintha azt mondtad volna a múltkor, hogy nem akarsz
rám ijeszteni.
– Meggondoltam magam. Úgy képzelem, jobban
vigyázol magadra, ha félsz.
– Ne aggódj, nem fogok egyedül sétálgatni.
– Akkor jó. Hamarosan találkozunk.
Lillian kinyomta a gombot, és letette a telefont.
Claire kérdőn tekintett rá. – Baj van?
– Az igazat megvallva én magam sem tudom. Történt
néhány kisebb incidens a napokban. Például betörtek ide,
míg a régi Buckey-villában voltam Gabe-bel.
Claire a homlokát ráncolta, és lassan letette a bögréjét. –
Elvittek valamit?
– Nem. Sean Valentine szerint ugyanaz a fickó volt, aki
megpróbálta kifosztani A. Z. házát.
– Hallottam róla. Az egész város erről beszél. Úgy
tartják, nem helybéli volt.
– Tudom. De az aggasztó ebben az, hogy a portlandi
lakásomban is találtam behatolásra utaló nyomokat. Onnan
sem vittek el semmit. Gabe ebből arra következtetett, hogy
a tettes egy Witley nevű fickó lesz.
– Ki ő?
– Az egyik ügyfelem volt barátja.
– De miért jutna eszébe betörni a lakásodba éppen itt?
– A háttérben az áll, hogy engem hibáztat azért, hogy
tönkrement a kapcsolata a barátnőjével.
– Azért, mert összehoztad a lányt valaki mással?
– Igen.
– Huh. És azóta rád szállt?
 – Lehetséges. De remélem, hogy nem. Tudod, egy
barátnőm férje egyszer azt mondta, hogy ha
házasságközvetítéssel foglalkozom, csak idő kérdése, mikor
akasztanak egy pert a nyakamba. Erre azért nem
számítottam.
– Mi is tartunk az ilyen alakoktól, akiket nem lehet
lekoptatni. A jelöltek biztonságát veszélyeztetik. Mindig
rohangál körülöttük egy-két őrült. De be kell vallanom, a te
munkádban meglep az ilyesmi.
– A volt munkámban.
Claire nagyot sóhajtott. – És még azt hittem, hogy
nekem vannak gondjaim.
– A házasságközvetítők élete soha nem unalmas.
– Azt látom. – Claire felállt. – Legalább itt van Gabe
Madison, és vigyáz rád. Rosszabb is lehetne a helyzet.
– Ebben van valami.
– Jobb lesz, ha megyek. Látom, kisebb gondod is
nagyobb annál, mint hogy én milyen jelenetet rendeztem a
Ráksziromban. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.
– Ne aggódj, vigyázok. – Lillian is fölállt, és kikísérte
Claire-t az előszobába. Elővette a kabátját a szekrényből, és
odanyújtotta. – De akartál mondani valamit.
– Mit? Ja, igen. – Claire belebújt a kabátjába. – De olyan
semmiségnek tűnik ehhez a téged követő alakhoz képest.
– Mit akartál mondani?
– Marilynről valamit. Nem azért mondom, de komolyan
úgy gondolom, hogy mániákus. Ha ehhez hozzáteszed azt,
hogy milyen eltökélt nő, aki mindig megkapja, amit akar,
akkor ajánlom, hogy jól gondold meg minden lépésedet.
– Miért?
– Mert neked van valamid, amit ő megkívánt – mondta
Claire.
– Mi az?
– Gabe Madison.
– Ördög és pokol. – Mitchell Gabe-et figyelte, ahogy
kinyomja a telefont. – Jó kis slamasztikába kerültünk, igaz?
– Lehet. Az biztos, hogy nekem nagyon nem tetszik,
hogy Witley eltűnt.
Mitchell egy pillanatig némán meredt az unokájára.
Ugyanazt az eltökélt koncentrációt látta az arcán, mint
amikor tizenkét éves korában a leckéjét írta a
konyhaasztalnál. Fikarcnyit sem változott, gondolta
Mitchell. Gabe mindig is kilógott a Madisonok közül. De
azért mégsem olyan nagyon.
– Nem Witleyre gondoltam. Azt elintézzük. Hanem arra
a kapcsolatra, ami közted és Lillian között van.
– Kapcsolat?
– Én nagyon úgy látom, hogy nyakig benne vagy, és
egyre mélyebbre süllyedsz.
Gabe óvatosan bevett egy kanyart, majd kiérve gyorsított
kissé. – Miről beszélsz?
Mitchell szórakozottan masszírozta fájós térdét; azon
gondolkodott, hogy bevette-e a gyulladáscsökkentő
tablettát. Kissé zűrös volt ez a nap.
– Beszéltem Lilliannel – mondta Mitchell.
– Hallottam. Ebbe ne üsd bele az orrod, Mitch. Ez az én
dolgom, és nem tartozik rád. Nincs jogod beavatkozni.
– Hogyne lenne jogom. A nagyapád vagyok.
Mitchell az utat figyelte. Most, hogy kiértek a városból,
gyérült a forgalom. Szürkült; a fehér felfestések már
belenyúltak a sötétbe.
Mitchell felkészült, hogy megvívja a harcát a régi
emlékekkel. Akárhol volt és akármit csinált is, mindig
kísértették ebben a napszakban: pontosan akkor, amikor az
éjszaka közeledtét már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Mitchell tapasztalatból tudta, hogy amikor vége az
átmenetnek, és sűrű lesz a sötét, a kísértetek eloszlanak, és
huszonnégy órán keresztül nyugta lesz tőlük.
 Ha otthon volt, a legszívesebben egy whiskyvel
fegyverezte fel magát ellenük. Itt azonban semmi
használható nem akadt a keze ügyébe. Nem baj, majd
elbánik velük így is. Nem először.
Az árnyak kiemelkedtek a mélységekből, pontosan,
amikor az idejük eljött. Alkonyati lepel alatt poshadó,
halálszagtól bűzlő, zsigerig hatoló félelemmel teli vadon
elevenedett meg. A legrosszabb az volt, hogy az éjszaka
elkerülhetetlen, és hogy hajnalig nincs remény a
menekülésre.
Sullivannel együtt azért húzták ki annak a pokoli
éjszakának a legvégéig, mert mindketten felfogták, hogy az
életük múlik azon, hogy felül tudnak-e kerekedni a pánikon.
Mindketten megértették, hogy elég egy pisszenés vagy a
legkisebb moccanás, és végük. Amint egymás mellett
lapultak a kíméletlen sötétben, sikerült szavak vagy
mozdulatok nélkül is megerősíteniük egymásban ezt a
reménytelenséget. És ugyancsak szavak és mozdulatok
nélkül sikerült visszatartaniuk a másikat, hogy ne csússzon
bele a szakadékba, ahol a félelem az úr, és ahonnan valóban
nincs menekvés.
Ő is, Sullivan is megérték a hajnalt. Sokan nem voltak
ilyen szerencsések.
Mitchell eltöprengett, hogy vajon Sullivan is
végigcsinálta-e minden este ezt a szertartást. A várakozást,
tudva, hogy az éjszakát feltartóztatni nem lehet.
– Pontosan mit mondtál Lilliannek? – kérdezte Gabe.
Mitchell megvárta, míg eltűnik a fény, képtelen volt
másfelé nézni. – Kerek perec megmondtam neki, hogy úgy
látom, te teljesen belezúgtál, és nem akarom, hogy
fölöslegesen összetörje a szívedet.
– Ezekkel a szavakkal?
Mitchell visszagondolt az üvegházbeli beszélgetésre. –
Nagyjából igen.
 – Utalt arra Lillian, hogy szándékában áll… hm…
összetörni a szívemet? – kérdezte Gabe.
Mi az ördög történik ilyenkor? Mintha soha nem akarna
besötétedni.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolta.
Gabe meredten bámulta az előttük kanyargó utat. –
Pedig ez nem vall rá. Pontosan mit mondott, Mitch?
– Ideges lett, amikor azt mondtam, hogy nem akarom,
hogy sérülj. Szerinte éppen hogy őt fenyegeti ez a veszély,
mivelhogy mindenki szerint csak a Harte Vállalatok miatt
kezdtél vele.
Gabe bólintott. – Tudom, miért mondja ezt. Mostanában
tényleg sokan ezzel jönnek.
– Ez természetes is, a körülményeket tekintve.
– Minden bizonnyal.
– De mondtam neki, hogy ezt felejtse el. Mondtam, hogy
te Madison vagy, és a Madisonok nem nősülnek pénzért.
Nincs bennük ennyi gyakorlati érzék, ha jobban
belegondolunk.
– Ez jó. – Gabe várt egy pillanatot. – Na és ő mit
mondott erre?
– Azt, hogy te mindenki szerint kilógsz a családból.
Mondtam, hogy ez igaz, de azért nem mindenben lógsz ki.
– Mit mondott még?
– Hát, nem is tudom. Azt hiszem, én mondtam azt, hogy
a te szenvedélyed a Madison Kereskedőház, és hogy semmi
nem állhat…
– … egy Madison és a szenvedélye útjába. Igen, erről
tudok. Nem mondott még valamit?
Végre teljes volt a sötét; elnyelte a fantomalakokat.
Mitchell lassan kifújta a levegőt. – Úgy tűnt, azt hiszi,
hogy én rossz véleménnyel vagyok rólad.
– Milyen értelemben?
– A cégedhez való viszonyodról.
 Gabe megmarkolta a kormányt. – Az elmúlt másfél
évben folyton azzal jöttél, hogy túl sok időt vesztegetek a
cégemre. Lehet, hogy igazad van.
Mitchell kettőt is nyelt, mielőtt megszólalt volna. –
Ördög és pokol, fiam, a semmiből hoztad létre azt a
vállalatot. Véres verejtékkel építetted föl, hogy megmutasd
ennek a nyomorult világnak.
– Mit mutattam meg?
– Nagyon jól tudod, hogy mit. Az ördögbe is, miután
létrehoztad azt a céget, senki nem mondhatja, hogy minden
Madison arra született, hogy elcsesszen mindent, amihez
csak hozzányúl.
– És ezt te akkora teljesítménynek tartod?
– Hogy a fenébe ne. – Mitchell az utat bámulta. – Ez
fontosabb, mint hiszed.
– Hogyhogy?
– Miután létrehoztad a cégedet, már nem rebesgették azt,
hogy elcsesztem mindkét unokám életét, ahogy annak
idején az apádét is.
Kristályos csend borult a kocsi belsejére.
– Tényleg ezt mondták? – kérdezte Gabe egy idő után. –
Ezt vágták az arcodba?
– Olyan is volt, de a legtöbbször a hátam mögött
vádoltak ezzel. Egyöntetűen alkalmatlannak tartottak arra,
hogy felneveljelek benneteket, miután Sinclair megölte
önmagát és az anyátokat azon a rohadt motoron.
– Huh.
– Azt mondták, rossz példát mutatok a fiúknak. –
Mitchell megdörzsölte az állát. – Nem tagadhatom, hogy
igazuk volt. De mi az ördögöt tettem volna? Nem volt senki,
aki elvégezte volna helyettem ezt a feladatot.
– Ki is hátrálhattál volna. Mondjuk felszívódsz. És a
szociális munkások gondjaira bízol.
– Egy fenét. Az ember nem adja oda az államnak az
unokáit.
 – Vannak, akik ezt teszik.
– A Madisonok nem tesznek ilyet.
Gabe ajka halvány mosolyra húzódott. – Értem.
Mitchellbe beléhasított a felismerés, hogy hiába akart
megmagyarázni néhány dolgot, nem tudta, hogy kezdjen
bele. Nem volt a szavak embere.
– Azt akarom valahogy kihozni ebből az egészből –
mondta –, hogy neked több eszed volt annál, hogy az én
rossz példámat kövesd. Te kezdtél magaddal valamit, Gabe.
A cégeddel megtörted a gonosz varázslatot, vagy bármi lett
légyen is, ami folytonos kudarcra kárhoztatott bennünket.
– Dehogy.
– Mit dehogy? Te pontosan ezt tetted, és ezt jól jegyezd
meg.
– Nem én törtem meg a gonosz varázslatot – mondta
Gabe. – Hanem te.
– Én?
– Hát nem érted? Te változtál meg apa halála után. És
ezzel más jövőt kínáltál Rafe-nek és nekem.
 21

Lillian leállította a motort a kocsifelhajtón, kinyitotta az

ajtót, és megnézte az óráját a belső lámpa gyönge fényénél.
Gabe és Mitchell még nem érkeztek meg, de bármelyik
percben itt lehetnek. Amikor Gabe nemrég hívta, már a
külvárosban jártak.
Mielőtt elment, égve hagyta a lámpát nemcsak a
verandán, de a lakás több helyiségében is, és a nyaraló most
meleg, barátságos fénnyel hívogatta. Lillian előkészítette a
kulcsát, kivette a két bevásárlótáskát, melyek tele voltak a
Fulton-féle szupermarketből származó finomságokkal, és
felment a verandára. Kis ügyeskedéssel sikerült kinyitnia a
bejárati ajtót anélkül, hogy le kellett volna tennie a táskákat.
Belépett az előszobába, berúgta az ajtót maga mögött, és
becipelte a szatyrokat a konyhába. A ház érthetetlen módon
hidegnek tűnt.
Lillian biztos volt benne, hogy megfelelő hőmérsékletre
állította a termosztátot, mielőtt elment.
Kínos érzés fogta el; akkor is a huzatra figyelt föl
először, amikor feltörték a hátsó bejáratot.
A nappali ajtajához ment, és bekémlelt. Semmi nem tűnt
fel. Lehet, hogy valamelyik emeleti ablak maradt nyitva
résnyire.
Csakhogy a huzat nem a lépcső felől jött, hanem a
földszinti előszoba felől.
Ahol a műterme volt.
 Lillian felindultan futott a vendégszoba felé. Már az
előszobasarokból észrevette, hogy az ajtó félig nyitva, és
emlékezett rá, hogy pontosan így hagyta. De a résen át is
látta, hogy valami nagyon nincs rendjén odabent.
Lillian megborzongott, de nem a hidegtől. Rettegve tárta
ki az ajtót.
A műterme fenekestül fel volt fordítva. Az állványra
készített üres vászon csíkokra szaggatva, a szőnyegek,
ecsetek, keverőkések szanaszét hevertek a padlón. És
mindenen festék: sok-sok tubus festék kinyomva a falon és
a padlón. A palettája felfordítva az ágyon. A vázlatfüzetéből
ki voltak tépve és gombócba gyűrve a lapok.
Végre rájött, honnan jön a huzat: az ablakot betörték.

Gabe úgy érezte, minden porcikája megdermed, amikor

megpillantotta Sean Valentine terepjáróját a kocsifelhajtón.
Csak amikor észrevette, hogy Lillian a verandán
beszélget Valentine-nal, vett levegőt ismét. Lefékezett, és
leállította a motort. – Baj van.
– Igen, látom – nézte Mitchell is a verandára. – Nem
valószínű, hogy Sean véletlenül tévedt volna erre.
Gabe kinyitotta a kocsiajtót, és a lépteit megnyújtva
igyekezett a veranda felé. Sean és Lillian ránéztek.
– Mi történt? – kérdezte Gabe.
– Nagyon úgy néz ki, hogy Lilliannél ismét tiszteletét
tette a múltkori látogató – mondta Sean.
– Csak most felfordította a műtermemet – mondta Lillian
reszketeg hangon.
Mitchell is felért a lépcsőn a botjára támaszkodva, és a
homlokát ráncolta. – Nem esett baja? – kérdezte Lilliantől.
– Nem – válaszolta Lillian halvány mosollyal. – De
tényleg nagy felfordulást csinált. A padló, az ágytámla, a
fal, minden össze van kenve festékkel.
 Sean komolyan nézett Gabe-re. – A múltkor nem vettem
komolyan, amikor azt mondta, hogy Witley követi a
hölgyet, Madison. De miután láttam, hogy mit művelt abban
a szobában, hajlamos vagyok hitelt adni a feltevésének.
Menjünk be, és nézzük, miből indulhatnánk ki.

– Majd én megmondom, miből indulhatnánk ki. A nagy

büdös semmiből – mondta Mitchell, amikor egy órával
később végre leülhettek a vacsorához. – Hogy a bánatba bírt
ekkora galibába keveredni ezzel a házasságközvetítéssel? –
hunyorított Lillianre.
– Ha én azt tudnám! – Lillian fölemelte a boros poharát.
– Egy barátom egyszer azt mondta, csak idő kérdése, hogy
mikor akasztanak a nyakamba egy pert. De azt senki nem
mondta, hogy titkos követő is benne lehet a pakliban.
– Nem aggassza magát emiatt. – Mitchell kedvtelve
látott neki az olajban sült zöldségnek. – Portlandben könnyű
követni valakit. Ott senki nem veszi észre, ha egy fickó
lézeng ott, ahol semmi keresnivalója. De más itt,
Holdfényparton, ahol egy nem idevalósi azonnal feltűnik,
különösen az évnek ebben a szakában.
–Az öregemnek igaza van – mondta Gabe. – Ha Witley a
városban van, Sean Valentine hamar elkapja.
– Addig meg ne izguljon – tette hozzá Mitchell. – Gabe
majd vigyáz magára.
Lillian Gabe-re meredt; a férfi szokott csábító
mosolyával nézett vissza rá. – Minden mozdulatodat
követni fogom.
Lillian belebámult a borba. – De mit tehet Sean, ha
megtalálja is Witleyt? Hallottam, milyen nehéz
rábizonyítani valakire, hogy követ valakit.
Gabe és Mitchell némán összenéztek.
Lillian szemöldöke megrándult. – Tehet valamit is
ellene?
 Gabe megvonta a vállát. – Ne aggódj Witley miatt. Ha
Sean tehetetlen, mi majd kitalálunk valamit Mitch-csel.
Lillian megmarkolta a poharat. – Mire gondolsz?
– Mi Madisonok elég kreatívak vagyunk – nyugtatta
meg Mitchell kedélyesen.
Lillian egyikükről a másikukra nézett, és ismét
végigfutott rajta a borzongás. Mindkét férfi ajkán a laza,
nyugodt Madison-mosoly. Nyilván neki címzik, hogy
megnyugtassák. De a tekintetük nagyon mást üzent. Valami
óriási veszélyt.

Lillian nem ellenkezett, amikor Gabe azt javasolta, hogy

menjenek hozzá vacsora után. Nem szívesen hagyta a
nyaralót őrizetlenül, de kiverte a víz a gondolatra, hogy ott
kellene töltenie az éjszakát. Tudta, hogy le sem hunyná a
szemét.
Amikor Lillian kilépett a fürdőszobából, Gabe a
hálószoba ablakában állt, kinézett a sötétbe. Csak a farmerja
volt rajta. Csupasz hátának és vállának izmos, erős
kontúrjától Lillian ujjai rögtön viszketni kezdtek, és ceruzát,
papírt kívántak. De más testrésze is feléledt, vette észre.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Érdekes beszélgetésem volt ma Mitchellel az autóban
hazafelé. – Gabe nem fordult el az ablaktól. – A Madison
Kereskedőház fontosabb neki, mint mutatja.
– Ó. – Lillian összefogta magán a fürdőköpenyt, és leült
az ágy végére. – Ezt tőlem is megtudhattad volna.
– Azt mondta, a cégem a bizonyíték ország-világ előtt,
hogy ő nem rontott el mindent Rafe és az én nevelésemben.
Lillian emésztette a hallottakat. – Értem, hogy a te
sikereddel igazolja önmaga előtt, hogy nem rontotta el a
neveléseteket. Te mit mondtál erre?
Gabe elengedte a függönyt, és szembefordult Lilliannel.
– Hogy az ő érdeme, hogy Rafe és én vittük valamire.
 – Aha.
– És ez az igazság. Évek óta tudom, de szerintem még
soha nem mondtam neki.
– Igaz, hogy a Madison Kereskedőház fontos a
nagyapádnak, de te és Rafe sokkal többet jelentetek neki a
cégnél.
Gabe leült a nő mellé, előredőlt, és lazán a térdére ejtette
a kezét. A komód fölötti tükörben látta magukat.
– Mitchell komolyan fél attól, hogy összetöröd a szívem
– mondta Gabe.
Lillian halkan fölnevetett. – Biztosítottad arról, hogy ez
nem túl valószínű?
Gabe nem válaszolt.
Lillian megmerevedett. – Gabe?
– Tessék.
– Nem hagytad meg abban a hitében, hogy valóban
előfordulhat, hogy összetöröm a szíved, igaz?
– Dehogynem. – Gabe könnyedén, mintegy mellékesen
dobta oda a választ, mintha kész tény lenne. – Madison
vagyok.
Lillian most valóban ledermedt; levegőt sem vett jó
néhány pillanatig, majd erősen koncentrált, hogy némi
oxigént juttasson a tüdejébe.
– Így akarod a magad finom, közvetett módján tudtomra
adni, hogy a kapcsolatunkat többnek tartod rövid afférnál? –
suttogta.
– Már a kezdet kezdetén több volt, mint egy affér.
Lillian hangja elhalkult. – De az elején egyetértettünk
abban, hogy nem illünk össze.
– Ti, Harte-ok valószínűleg többet aggódtok ilyesmi
miatt, mint mi, Madisonok – vont vállat Gabe.
– De te állítólag más vagy, mint a többi.
Gabe fölegyenesedett ültében, megfogta Lillian vállát, és
szelíden ledöntötte az ágyra, majd fölébe hajolt, és
megcsókolta a nyakát.
 – Annyira azért nem – mondta.

Másnap reggel visszamentek a nyaralóba, hogy rendet

rakjanak a stúdióban. A rögzítőn Nella rövid és célratörő
üzenete fogadta őket. „Hívj vissza.”
Lillian azonnal beütötte a számot.
– Mit találtál? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Hol voltál? Hajnali hat óta hívlak.
Lillian Gabe-re pillantott. – Elmentem itthonról.
– Ó, valóban? – Nella hangjában vidámság bujkált. –
Nem hittem volna, hogy Holdfénypart van annyira érdekes,
hogy egy agyonhajszolt városi lányt reggelig
szórakoztasson.
– Nella…
– Megtaláltam Witleyt. – Az évődő hangszínt mindjárt
hatékony, üzleti hang váltotta fel. – Sziklaszilárd alibije van
minden napra, amelyet Holdfényparton töltöttél.
– Mi az?
– Egy haverjával búvárkodik a Karib-tengerben. A Szent
Tamás-sziget egyik szállodájába jelentkeztek be.
Leellenőriztem néhány helyi búvárirodánál, és a szobáját is
felhívtam. Ott volt, Lil. Semmiképp sem repülhetett vissza
tegnap Oregonba, hogy onnan elautózzon Holdfénypartra,
és ma reggel még vissza is érjen a szigetre.
– Értem. – Lillian Gabe-re nézett, aki feszült
figyelemmel követte a beszélgetés hallható részét. – Nem
tudom, hogy ez jó hír-e vagy rossz, mert akkor a nulláról
kell kezdenünk. Mindenesetre köszi, hogy utánanéztél.
– Szívesen. Különben minden jel szerint hatott rá, amit a
múltkor mondtál neki az utcán. Hosszan beszélgettem vele.
Azt mondta, valószínűleg igazad van, és neki valóban nem
otthon ülő típusra van szüksége, nem egy fennkölt
művészlélekre.
Lillian felnyögött. – Azt mondta, művészlélek?
 – Aha. És most már ő is belátja, hogy Heather Summers-
szel nem illettek össze.
– Hála a jó égnek.
– Van még valami, amiben segíthetek?
– Egyelőre nem, de tudjalak elérni, ha kell.
Nella habozott. – Nincs még valaki a tarsolyodban, aki
valamiért zaklatni akarna? Egy régi partnered például?
– Nincs senki.
– Biztos vagy benne?
– Te tudod a legjobban, hogy milyen volt társasági
életem az elmúlt egy évben, Nella. Finoman szólva is
unalmas.
Gabe fölvonta a szemöldökét, de Lillian nem
foglalkozott vele.
– Mi nyomozók azt tartjuk, ha egy kép nem mond
semmit, rajzolj egy másikat. Lehet, hogy más
perspektívából kellene nézned ezeket a történéseket.
– A gond az, hogy nem találok más nézőpontot.
Nella habozott. – Tudod, ha tegnap nem dúlták volna fel
a műtermedet, azt mondanám, hogy valaki azért tört be a
lakásodba és a műtermedbe, mert keresett valamit.
– De rá nem tudok gondolni, hogy mi lehet az.
Mondtam, hogy semmit nem vittek el.
– Ezek a kirakós darabkák nem adnak ki semmit, Lil.
Nagyon vigyázz magadra.
 22

Az elsötétített folyosót tejüvegű ajtók szegélyezték.

Messziről fojtott beszédhangok hallatszottak; a
keresztfolyosó nagy fogadóterme felől érkeztek. A Holnap
Vezetői nyílt napja javában tartott.
Lillian Gabe mögött állt az árnyékban. Haja kecses, sima
kontyba volt feltűzve. Testhezálló, éjkék, sztreccses
anyagból készült ruhát viselt, mely minden mozdulatára
vele mozgott, és szexi, szíjas magas sarkút.
Gabe sok minden mással el tudta volna tölteni az estét a
fagyasztott földönkívüliekre való vadászat helyett, de
szólította a kötelesség.
Az Arizonától kapott nagy fényképezőre pillantott. –
Készen állunk a bevetésre.
– Még mindig azt gondolom, hogy ez kifejezetten rossz
ötlet – motyogta Lillian. – Mi lesz, ha elkapnak, amint az új
szárnyban leskelődünk?
– Ha bárki utunkat állja, ami fölöttébb valószínűtlen,
tekintve, hogy mindenki a fogadáson tolong, akkor azt
mondjuk, hogy érdekel minket az építkezés. Nagy ügy.
Komolyan azt gondolod, hogy valakinek is eszébe jutna
elkapni egy Harte-ot és egy Madisont, aki véletlenül az
intézet egy másik folyosójára tévedt?
– Sose lehet tudni.
– Sokkal valószínűbb, hogy inkább arra kérnek, hogy
adakozzunk. Nyugodj meg. Kissé feszült vagy ma este.
 – Nehéz hét áll mögöttem, erre most fagyasztott
földönkívülieket kell keresgélnem. Jogomban áll feszültnek
lenni. Ne felejtsd el, hogy ehelyett a művészettel kellene
foglalkoznom.
– Ne vedd úgy a szívedre. Fogd fel performanszként.
Akcióművészeti irányzatnak – ajánlotta Gabe.
– Hát jó. Akkor performansz.
– Bemegyünk, készítünk néhány felvételt az üres
irodákról, aztán kijövünk. Holnap átadjuk a képeket A. Z.-
nek, és ő szőheti tovább a szívének kedves összeesküvés-
elméletét. Mi megtettük, amit lehetett.
– És ha egy őr megállít, mit mondasz, miért van nálunk
fényképező?
– Tiszta sor – válaszolta Gabe. – Azt, hogy akartunk
néhány fotót emlékbe a fogadásról.
– De az ég szerelmére, ez bonyolult gép, kémek
használnak ilyet. Senki nem veszi be ezt.
– Bízzál bennem. Tudok játszani, ha muszáj.
– Hát jó – törődött bele Lillian még mindig mogorván. –
Essünk túl rajta, és menjünk vissza a nyílt napra.
Lillian hosszú, eltökélt léptekkel indult meg az új szárny
felé. Gabe felvette a tempót, s közben egyre azon
csodálkozott magában, hogy milyen ügyesen mozog ez a nő
abban a szexi cipőben. Egyre mélyebbre hatoltak az intézet
belseje felé. A nyílt nap ünnepségének moraja már alig
hallatszott a hátuk mögött. A sötét folyosó végén
furnérlemezből rögtönzött ideiglenes ajtó választotta el az
új, még befejezetlen szárnyat a főépülettől. Építési terület
feliratú, lazán csüngő szalag zárta el előttük az utat. Gabe
lehajolva átbújt alatta, és nyitni próbálta az ajtót; az nyílott
is.
– Szerencsénk van. – Gabe kitárta a furnérlemez ajtót, és
félreállt, hogy Lilliant beengedje. – Kész vagy behatolni
oda, ahol egyetlen Harte és Madison sem járt még?
Lillian belépett a festetlen folyosóra, és megállt.
 – Elkezdhetnéd a fényképezést, nem? – kérdezte halkan.
– Igazad van.
Gabe a legközelebbi ajtóhoz lépett, és kinyitotta. A
parkoló lámpáiból beszűrődő fényben egy kétségtelenül
irodának szánt üres szoba körvonalai tűntek elő.
– Egyetlen lefagyasztott földönkívülit sem látok itt –
mondta Gabe.
– Micsoda meglepetés! – Lillian az ajtó élének
támasztotta a hátát. – Igyekezz azzal a fényképpel. Még egy
csomó szoba hátravan.
Gabe fölemelte a súlyos VPX-4000-t, és készített egy
felvételt. Felvillant a vaku, egy pillanatra erős fényt
bocsátott a kis helyiségre, majd szinte azonnal rájuk zárult a
sötét.
– Nagyszerű – mondta Lillian. – Most az orromig se
látok.
– Tényleg jó erős ez a kis masina, ugye? Gabe pislogott
néhányat, hogy megszabaduljon a szeme előtt villódzó
pöttyöktől. – Legközelebb csukd be a szemed, amikor
fényképezek.
Gabe a következő ajtóhoz lépett a folyosón, kinyitotta,
és lefényképezte az üres, csak részben festett szobabelsőt.
Amikor végzett, továbbment a következő ajtóhoz, és
megismételte az eljárást.
Egy idő után rutinszerűvé vált a folyamat. Ajtónyitás, a
csupasz iroda lefényképezése, ajtó becsukása. A következő
ajtónál ugyanez elölről.
– Nem hiszem, hogy A. Z. el lesz ragadtatva ezektől a
képektől – jegyezte meg Lillian a folyosó felénél. – Annyira
a szívügye, hogy leleplezze a kormány mesterkedését, és
rájuk bizonyítsa, hogy lefagyasztott földönkívülieket
szállított nagy titokban Holdfénypartra.
– Ne aggódj A. Z. miatt. Ne felejtsd el, hogy hivatásos
összeesküvő, és egy profi mindig talál valamit, amiből
tovább szőheti az elméletét.
 Gabe eközben nyitotta a soron következő ajtót, fölemelte
a VPX-4000-t, és lenyomta a megfelelő gombot.
Amikor a vaku felvillant, női sikoly hangzott fel. Ez nem
Lillian hangja, állapította meg Gabe. Valaki másé. Bent
vannak a szobában, mégpedig nem fagyasztott
földönkívüliek, hanem meleg emberi testek.
Az erős fényben két alak körvonalazódott: piros
rövidnadrág alatt komoly merevedést fölmutató férfi és
fekete bőrmelltartóban és magas sarkú, fekete csizmában
mellette álló nő.
J. Anderson Elint és Marilyn Thornley.
– Egek – mondta Gabe. – A. Z.-nek igaza volt. De a
helyzet még annál is rosszabb, mint gondolta. Mi lesz, ha
megtudja, hogy két fagyasztott földönkívüli emberformájú
lény fölengedett?
Két vagy három másodpercig mindenki szótlanul
bámulta a többieket. Marilyn tért magához először,
bizonyítva a született politikus kitűnően működő ösztöneit.
– Azonnal add ide azt a gépet! – kiáltotta.
– Sajnálom, de nem az enyém, nem adhatom oda. –
Gabe gyorsan hátralépett az ajtó felé. – Magántulajdon,
márpedig a magántulajdon alkotmányos köztársaságunk
egyik alappillére. Nem volna helyénvaló.
– Azt mondtam, ide azzal az átkozott fényképezővel! –
sipította Marilyn, és Gabe-nek rontott.
– Add oda neki ezt a vackot, az ég szerelmére! – mondta
Lillian, kikapta a fényképezőt Gabe kezéből, és úgy dobta
Marilyn felé, ahogy fokhagymát és ezüstkeresztet hajítanak
egy vámpír után, hogy elriasszák.
– Tűnjünk innét! – Lillian megragadta Gabe karját, és
kivonszolta a folyosóra. – Most rögtön.
Lillian futva indult visszafelé. Gabe-nek igencsak ki
kellett lépnie, hogy le ne maradjon, de közben arra is volt
ideje, hogy megcsodálja az előtte mozgó női alakot.
 – Nem hittem volna, hogy egy nő ilyen gyorsan tudjon
tipegni magas sarkúban – mondta.
Mire a főépülethez értek, Gabe annyira nevetett, hogy
véletlenül nekiment az építési terület feliratú szalagnak, és
elszakította; a két vége a padlón tekergett.
– A. Z.-nek igaza volt – préselte ki magából a néhány
szót nagyokat fújtatva. – Valóban különös dolgok történnek
az új szárnyban.
Lillian megállt, és rámeredt; még mindig kapkodta a
levegőt a friss sokk hatása alatt. Fura arckifejezéssel, némán
bámult rá; mintha most látna először nevetéstől hétrét
görnyedt embert, gondolta Gabe.
– Mit nem adnék érte, ha így lefényképezhetnélek –
mondta, majd előrelépett, és ajkával könnyedén súrolta a
férfi ajkát. – És én még azt hittem, hogy két lábon járó
depresszió vagy.

Másnap reggel Lillian még mindig azon törte a fejét,

hogyan adják be az új hírt Arizonának. A konyhapultnál állt
Gabe házában, a férfit figyelte, amint mogyoróvajat ken a
Fénytestből származó két szelet kovásztalan kenyérre, és
számba vette a lehetőségeket.
–Mondhatnánk azt, hogy elvesztettük a fényképezőjét –
próbálkozott Lillian. – Vagy hogy ellopták a kocsiból.
Gabe nem nézett föl. – Vagy megmondhatnánk az igazat.
– Ne nevettesd ki magad. Ezt senki nem venné be, még
A. Z. sem.
– Ebben van valami. – Gabe egy tányérra tette a kész
pirítóst. – Van, ami egyszerűen minden logikának
ellentmond.
– De van, ami eltussolható. Más se hiányzik, mint hogy
Marilyn bepereljen bennünket. – Lillian kitöltötte a kávét. –
Valami hihető magyarázattal kéne előállnunk, különben
még a végén A. Z. új összeesküvés-történetbe fog az újabb
veszteség indoklására.
Gabe elvett egy szelet pirítóst, és beleharapott. – Azért
azt el kell ismerned, hogy nem alaptalanul állítaná, hogy
véletlen egybeesés.
– Tessék?
– Gondolj csak bele. Két kémfényképezője is eltűnt, az
egyiket erőnek erejével lopták el, a másikat egy fekete bőr
melltartós politikusnő kobozta el. Mindkét fényképező egy
olyan nő tulajdonában volt, aki elkötelezett híve a
Holdfényparti Politikatudományi Intézetben folyó titkos
kormányzati tevékenység felderítésének. Mi következik
ebből?
– Jót mulatsz ezen, igaz?
Gabe elmosolyodott, és ivott egy korty kávét. – Ilyen jól
rég nem mulattam.
– Nagyszerű. Igazán örülök. De mi a túrót mondjunk A.
Z.-nek?
– Bízd rám, majd én elintézem. Szerintem az igazságból
fogok kiindulni. Mivel A. Z a maga szája íze szerint csűri-
csavarja a történetet, úgysem fog ráismerni senki.
Lillian is harapott egyet a pirítósából. Kis ideig rágta,
majd nyelt egyet.
– Már tegnap is akartam kérdezni valamit – mondta.
– Mi az?
– Marilyn régen is fekete bőr melltartót hordott, amikor
jártatok?
– Az tényleg régen volt – mondta Gabe. – Nem
mindenben megbízható az emlékezetem. De nagyon
valószínűnek tartom, hogy a fekete bőrszerkó újítás.
Valószínűleg a politikusi pálya tartozéka.
– Valószínűleg. – Lillian a megkezdett pirítósát bámulta.
– A mogyoróvajas pirítós tényleg a specialitásod.
– Ugye? Természet adta tehetségem van hozzá.
– Marilyn Thornley kobozta el a fényképezőt? – Arizona
széttárta az ujjait, és lapáttenyerével a háborús szobájának
asztalára laminált domborzati térképre csapott. – A
mindenit! Ettől tartottam. Vagy velük van, vagy őt is
behúzták a csőbe.
Lillian kis híján felnyögött. Ez nem kezdődik jól. Jó hír
viszont, hogy Arizona visszatalált régi önmagához. Még
mindig be volt kötve a feje, de nem látszott, hogy bármi
visszamaradt volna a sérüléséből.
– Személy szerint – mondta Gabe –, én a második
variációra szavazok. Nem tartom valószínűnek, hogy
Marilyn belekeveredjen egy halott földönkívüliek és UFOK
titkainak felgöngyölítésébe. Túlságosan leköti a saját
politikai kampánya.
Arizona hunyorogva latolgatta a lehetőséget. –
Feltételezem, maga jobban ismeri, mint bárki más.
– Szerintem is – helyeselt Lillian élénken.
– Nem hinném, hogy sokat változott volna – mondta
Gabe. – Egyetlen ügynek kötelezte el magát, és azt úgy
hívják, hogy Marilyn Thornley.
– Igaz, hogy már jó néhány éve benne van a politikában
– mondta Arizona. – Ami magyarázatul szolgál arra, miért
fekszik le fűvel-fával.
Lillian lelki szemei előtt egy pillanatra felvillant
Anderson a piros alsónadrágban. – Minden bizonnyal.
– Hozunk helyette másik gépet, A. Z. – ajánlotta Gabe. –
Addig is érje be a jelentésünkkel. A megjegyzés rovatba az
tartozik, hogy ütésálló laboratóriumi felszerelésnek nyoma
sem volt az új szárnyban, és fagyasztott földönkívüliekbe se
botlottunk. Ha ezeket az idegen testeket már beszállították
az intézetbe, akkor jól elrejtették őket.
– Képzelem – bólintott Arizona bölcsen. – Tudhattam
volna, hogy nem megy az olyan könnyen. Áskálódnunk kell
tovább, lehet, hogy a szó szoros értelmében, ha azt a
laboratóriumot a föld alá rejtették.
– Már a gondolatára is hideglelést kapok – motyogta
Lillian.
– Nem adom fel – nyugtatta meg őket Arizona. –
Mindenesetre köszönöm a felfedező munkát. Maguk nélkül
nem boldogultam volna. Sajnálom, hogy soha nem lesz
részük nyilvános elismerésben, amit pedig nagyon is
megérdemelnének. De inkognitóban kell maradnunk.
– Megértjük – mondta Gabe.
Arizona bólintott. – Azt akarom, hogy tudják: élő
legendák lesznek azok körében, akik az igazságot keresik az
összeesküvés e végtelen útvesztőjében.
– Ez nekem bőven elég – vágta rá Lillian gyorsan. – És
neked, Gabe?
– Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer élő legenda
leszek – válaszolta Gabe.
– Nekünk egyáltalán nem hiányzik a nyilvános elismerés
– tette hozzá Lillian, hogy egyértelművé tegye a helyzetet. –
Tökéletes elégtétel, ha tudjuk, hogy megtettük hazafias
kötelességünket. Igazam van, Gabe?
– Igen – állt föl Gabe. – Ha ezt szellőztetnénk, annak
katasztrofális következménye lenne, mert ha
lelepleződnénk, mint titkos ügynökök, akkor soha többé
nem segíthetnénk a titok felgöngyölítésében.
Lillian már a küszöbön állt. – Ezt pedig mindenképpen
szeretnénk elkerülni.
– Nagyon helyes – mondta Arizona. – Soha nem tudni,
mikor kényszerülünk rá ismét, hogy segítségül hívjuk
magukat.

Lillian tudta, hogy valami zavarja Gabe-et. A múlt éjszakai

nyomozást és a délelőtti, Arizonával való egyezkedést
végigkísérő szórakozott mosoly lekopott róla. Amikor
Lillian nemrég felhívta, hogy sétáljanak egyet a parton, nem
mondott nemet, de érződött, hogy az agya egészen máshol
jár.
A parti ösvény tetején találkoztak. Lilliannek rögtön
feltűnt, hogy Gabe ismét a nyugodt, távoli önmaga. Végre
rájött, hogy a férfi visszafogottsága nem depresszióra vagy
kiégettségre utal, hanem azt jelenti, hogy fontos dolgon
gondolkodik.
Végre fejlődött, végre jobban megérti Gabriel Madison
titokzatos természetét.
Gabe könnyed léptekkel haladt mellette, kabátgallérja
feltűrve, keze a zsebében. Lillian ráismert erre a
lelkiállapotra: így néz ki az ember, ha erősen töpreng
valamin. Ő maga is épp elég gyakran megélte ezt; leginkább
akkor tört rá, ha küzdött, hogy belelásson egy képe
legbelsejébe. Nem értette, hogyhogy eddig nem tűnt fel neki
ez a hasonlóság.
Lillian nem próbálta meg kirángatni a férfit abból a
távoli világból, amelyben révedezett; beérte azzal, hogy
erős tempót diktált mindkettejüknek. Jött az ár, apró
pocsolyák képződtek előttük a sziklafelszín mélyedéseiben.
Lillian óvatosan kerülgette a kisodródott fatuskókat és a
viharos szél hordta törmeléket.
Gabe akkor szólalt meg először, amikor a
Napkoronakapu, a part fölé magasodó sziklaboltív
közelében jártak.
– Mennyire ismered te Flintet? – kérdezte minden
bevezető nélkül.
A kérdés meglepte Lilliant.
– Andersont? – kérdezett vissza, majd megállt. – Alig-
alig. Körülbelül hat hónapja költözött ugyanabba a portlandi
irodaépületbe, ahol a cégem működött. Amint mondtam,
csak néhányszor beszélgettünk szakmai természetű
dolgokról. Semmi több.
 – Azt mondtad, meg akarta venni a párkereső
programodat.
– Én pedig mondtam neki, hogy nem eladó – vont vállat
Lillian.
– Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy akkor
máshogy szerzi meg magának – mondta Gabe.
– Hogyhogy máshogy? – kérdezte Lillian, de aztán
kapcsolt. – Te jó ég! Csak nem gondolod, hogy Anderson
megpróbálta volna… ellopni? De hát…
– Ma reggel felhívtam a főiskola központi irodáját. Sem
ezen, sem a következő héten nem rendeznek konferenciát.
Flint hazudott, amikor azt állította, hogy szemináriumra jött
a városba.
– Biztos vagy ebben?
– Teljesen biztos.
Lillian megindult, és magában számba vette a
lehetőségeket. – Oké, lehet, hogy csak kitalálta ezt a
konferenciát. Még azt is elhiszem, hogy énutánam jött, hogy
rávegyen, hogy adjam el neki a programot. De azt nem
tudom elképzelni, amint betör a lakásomba és a családi
nyaralónkba.
– Miért nem? Neked van valamid, amire ő vágyik.
Miután nem vagy hajlandó eladni neki, az ő gondolkodása
szerint nem sok választása marad.
– Ez igaz, de… – Lillian most szinte vonszolta magát,
próbálta felfogni a fejleményeket. – De Anderson
szexuálterapeuta, az ég szerelmére.
– Nem régóta.
Lillian hirtelen megállt. – Hogy mondtad?
– Miután beszéltem a főiskolával, felhívtam néhány
portlandi ismerősömet, és az Interneten is utánanéztem. Az
intézet, ahonnan Flint papírjai származnak, rendelésre
dolgozik.
– Hogy érted ezt?
 – Papírgyár. Fizetsz, és ők már küldik is a kért
bizonyítványt.
– Akkor az egész terapeuta cucc-humbug?
– Maradjunk annyiban, hogy az alma matere nem a
minőségi oktatásáról híres.
Lillian előtt felvillant az Anderson várószobájában látott
nők képe, és megborzongott. – És még én hittem azt, hogy
veszélyes talajon mozgok. Hogy egyszer még pert
akasztanak a nyakamba.
– Fura, hogy pont te jössz a perrel.
– Miért?
– Mint kiderült, Flint azután találta ki, hogy
szexuálterapeuta lesz, miután jogi problémái adódtak az
előző foglalkozásában.
Lillian felnyögött. – Igazából jobb szeretném nem tudni,
de mégsem állom meg, hogy meg ne kérdezzem: mit
csinált, mielőtt átváltozott volna szexuálterapeutává?
– Egy szövetkezetet irányított, mely nagy pénzeket
fektetett be internetes cuccokba, amelyek nyomtalanul
eltűntek.
– Azt állítod, hogy Anderson csaló?
– Nem. Abból, amit ma reggel kinyomoztam róla, az
derül ki, hogy ezt még soha nem bizonyították rá. Úgy
tűnik, tehetsége van ahhoz, hogy a törvényes és
törvénytelen cselekedetek határmezsgyéjén mozogjon. De
az effajta fickó gondolkodás nélkül képes ellopni egy
számítógépes programot.
– Óriási. – Lillian kihúzta a kezét a zsebéből, és széttárta
a karját. – Akkor most mi a következő lépés?
– Úgy gondolom – mondta Gabe –, legjobb, ha
személyesen beszélünk J. Anderson Flinttel.

A motel semmiben nem tért el a Holdfénypart környékén

kanyargó tengerparti utat pöttyöző számos másától. A
szobák közvetlenül a külső járdára nyíltak. Három ajtó előtt
kocsi parkolt, kettő közülük sáros terepjáró volt. A
harmadik ragyogó tisztára mosott modern Lincoln.
Gabe a parkoló túlfelén állította le a Jaguárt, és alaposan
megnézte a kék Lincolnt.
– Mibe fogadjunk, hogy ez az övé?
Lillianben nőtt a feszültség; követte a férfi tekintetét.
– Ha alaptalanul vádolod, azt nehéz lesz kimagyarázni –
mondta.
– Mondtam, hogy bízd ezt rám.
– Nem lehet, és ezt te is tudod. Anderson az én gondom.
– Helyesbítek. – Gabe kinyitotta az ajtót, és kiszállt. – A
mi problémánk.
Gabe becsukta az ajtót maga mögött, mielőtt Lillian vitát
kezdhetett volna vele.
Lillian szó nélkül szállt ki a Jaguárból. Gabe kettőt
koppantott a hetes számmal jelölt ajtón; Anderson azonnal
kinyitotta. Szürke nadrágot és a szeméhez és a kocsijához
illő kék pulóvert viselt. Nem látszott rajta, hogy meg lenne
lepve.
– Gondoltam, hogy előbb-utóbb eljönnek – mondta.
Lillian boldogtalan képpel nézett rá. – Azért jöttünk, mert
beszélnünk kell, Anderson.
– Magától értetődik. – Flint kitárta az ajtót. – Jöjjenek
beljebb. De remélem, nem tart soká. Egy óra múlva
megbeszélésem lesz Marilynnel.
Lillian óvatosan lépett át a küszöbön. – Megbeszélés?
– En leszek az új kampányfőnöke.
– Nem értem. – Lillian pillanatnyi habozás után
megkockáztatta a kérdést. – Téged tesz Claire posztjára?
– Marilyn tegnap este hozta meg a döntését – mondta
Anderson.
– Ja, akkor ebben a döntéshozatalban zavartuk meg –
lépett be Gabe is a kis szobába. – Amikor új
kampányfőnököt választott magának. Most már értem.
Eddig nem tudtam mire vélni a dolgot.
– Tartsa meg magának a szánalmas kis vicceit! –
Anderson arcvonásait eltorzította a nyers düh. Meglepő
erővel csukta be az ajtót. – Nincs időm az olcsó poénjaira.
– Gratulálok, Anderson – szólt közbe Lillian halkan. –
Nem is tudtam, hogy érdekel a politika.
– Nem is érdekelt, amíg Marilynnel nem találkoztam. –
A férfi szemében különös fény csillant. – Egyértelmű, hogy
szüksége van rám.
Ezt komolyan is gondolja, futott át Gabe agyán. Mi ez az
egész?
Lillian figyelmesen nézte Andersont. – Miért mondod,
hogy Marilynnek szüksége van rád?
– Marilyn nagy kaliber, de abból, ahogy hirtelen
felindulásból kirúgta Claire Jensent, világosan látszik, hogy
kevés a tapasztalata és nem eléggé megfontolt. Én
biztosítom ezeket az erényeket a kampányában.
– Értem – mondta Lillian.
Gabe a csukott ajtónak dőlt, és karját a mellén
összefonva szemügyre vette a szobát. A vékony
ágytakarótól a kifakult virágmintás függönyökig minden a
megkopott, elhasznált motelszobák egyforma hangulatát
árasztotta. Gabe sejtette, hogy ez nem elégíti ki J. Anderson
Flint igényét, de nem volt sok választása a szállás terén; kár,
hogy Álmodlak nem nyílt még meg. Hannah és Rafe
lefölözhettek volna róla egy kis hasznot.
– Ha beszállsz Marilyn kampányába, akkor feladod a
portlandi praxisodat? – kérdezte Lillian.
– Magától értetődik. – Anderson hangja türelmetlenséget
tükrözött.
– Mi lesz a pácienseiddel? – érdeklődött tovább Lillian.
– Csak úgy magukra hagyod őket?
– Vannak más terapeuták is. Biztos vagyok benne, hogy
a pácienseim megtalálják a számításukat.
 – Annyira biztosan, mint eddig – szólt közbe Gabe.
Anderson ferde szemmel nézett rá. – Van, ami
fontosabb. Az új kampányfőnöknek haladéktalanul a régi
helyére kell állnia. A legkisebb késlekedés katasztrofális
következményekkel járhat Marilynre nézve.
– Persze – mondta Gabe. – Értem, hogy az átmenetnek a
lehető legsimábbnak kell lennie. És hogy ez mekkora
áldozat a maga részéről.
– Marilyn sikere sokkal fontosabb az én személyes üzleti
ügyeimnél.
– Ha maga mondja.
– Marilyn nagyon sokat tud adni ennek az országnak. –
Anderson zengő hangja megtelt őszintének ható
lelkesedéssel. – Én tudok neki segíteni abban, hogy kihozza
magából, amit lehet.
– Hazafias kötelességének érzi, hogy Marilynt
megválasszák képviselőnek, igaz? – kérdezte Gabe.
Anderson arcvonásai feszessé váltak. – Erre nincs időm.
Látom, hiába is várnék arra, hogy felfogja, mi minden forog
kockán. Térjünk inkább az üzletre.
Lillian megköszörülte a torkát. – Nem azért jöttünk,
hogy üzletről beszéljünk.
Anderson utálkozó hangot hallatott a torka mélyéről. –
Nem tegnap jöttem le a falvédőről. Pontosan tudom, miért
kerestek meg. Hogy garanciát vállaljak a jövőre nézve.
Lillian őszintén meglepődött. – Milyen értelemben?
– Természetesen Marilyn megkeresésére gondolok. –
Anderson nem nézett Lillianre; továbbra is Gabe-nek
szentelte minden figyelmét. Mindhárman tisztában vagyunk
vele, hogy ha megválasztják, nagy befolyása lesz. És maguk
biztosítékot akarnak arra nézve, hogy majd annak idején a
közelébe férkőzhessenek. Igazam van, Madison? A maga
pozíciójában kapóra jöhet néhány befolyásos barát.
Lillian Andersonra bámult. – Te semmit nem értesz.
 – Dehogynem. – Anderson röpke tekintetet vetett rá. –
Mi a baj? Madison nem mondta el neked, hogy mi a célja
azokkal a képekkel?
– De hisz nincs nálunk kép – tiltakozott Lillian. – Nem
emlékszel rá, hogy Marilyn elvette a fényképezőt?
– Ne etess ezzel a maszlaggal. Tudom, hogy két gép is
volt tegnap este.
– Miből gondolja? – kérdezte Gabe.
– Az egyiket első szóra átadták Marilynnek, amikor
kérte. – Flint ívbe görbítette a kezét. – Erre egy okot tudok
elképzelni: van egy tartalék.
– Ez nem igaz – méltatlankodott Lillian.
– Régi trükk. – Anderson egy unott legyintéssel elintézte
a tiltakozásukat. – Ha az embernek két gépe van, akkor van
ideje, hogy elkerülje a kínos konfrontálódást. Az áldozat
meg van győződve róla, hogy elkobozta a bűnjelet
tartalmazó fényképezőt, és mire megtudja, hogy van még
egy sorozat, már késő.
– Nagyon otthon van a témában – mondta Gabe.
– Nem szóltam róla Marilynnek, mert gondoltam, hogy
kiborítaná. Most azonban, hogy a kampányfőnöke lettem,
kötelességem foglalkozni az esettel. Egyértelmű, hogy nem
engedhetem, hogy ugyanolyan ócska zsarolási trükkel törjék
derékba a pályafutását, mint ami a férjéét is tönkretette.
– Hogy merészeli feltételezni rólunk, hogy ilyesmire
vetemednénk? – Lillian most már kifejezetten dühös volt. –
Nem azért jöttünk, hogy megzsaroljuk Marilynt.
Anderson mintha nem is hallotta volna. – Nyugodtan
mondja el, Madison, mit kér, és gondom lesz rá, hogy
megkapja, azzal a feltétellel persze, hogy megsemmisíti
azokat a képeket.
– Mi csak egy dolgot kérünk – mondta Gabe
kihangsúlyozva minden szótagot. – Őszinte választ.
Anderson szemöldöke megrándult; szemlátomást nem
értette a dolgot. – Mire válaszoljak?
 – Maga tört be Lillian portlandi lakásába?
Anderson egy pillanatra megmerevedett, aztán hirtelen
kipattant a székéből. Szó szerint rázkódott a
felháborodástól.
– Elment az esze? – sziszegte. – Miért tettem volna
ilyet?
– Hogy megszerezze a számítógépes programját –
mondta Gabe. – Megspórolhatja a színészkedést. Jól
játszik, de annyira azért nem jól.
– Nem törtem be a lakásába – mondta Anderson, minden
szót természetellenesen megnyomva.
– És itt, a holdfényparti nyaralójukba? – kérdezte Gabe.
– Feltételezem, hogy az is maga volt, de elismerem, hogy
van némi zavaró tényező az Arizona Snow-t ért inzultus
miatt.
– Soha nem is hallottam ezt a nevet – mondta Anderson
a fogát csikorgatva.
– Lehet, hogy valóban nincs összefüggés a két eset
között – mondta Lillian Gabe-nek.
A férfi azonban megrázta a fejét. – Nem tudom. Nehéz
elhinni, hogy véletlen egybeesés lenne.
– Márpedig olyan, hogy véletlen egybeesés, igenis van –
jelentette ki Lillian.
Anderson megperdült, es szembenézett Lilliannel. –
Hagyják ezt abba. Mind a ketten, értik? Nem vádolhatnak
senkit ártatlanul. Semmit nem tudnak bizonyítani.
– Ebben igaza van – mondta Gabe.
Anderson megkönnyebbült; láthatóan összeszedte magát.
– Tudtam.
– Éppen ezért vezetett első utunk magához, és nem a
zsarukhoz. Persze ha szívesebben venné, ha Marilynhez
mennénk, azt is megtehetjük. Lehet, hogy érdeklődéssel
hallaná, hogy leendő kampányfőnöke milyen jogi
visszásságokba keveredett, amikor az Interneten árult.
 Anderson arcán rémület suhant át. – Marilyn soha nem
hallgatná meg magukat.
– Ebben csak ne legyél annyira biztos – mondta Lillian.
– Kifejezetten jól ismerik egymás Gabe-bel, és a szoros
múltbéli kötelékre alapozva Marilyn valószínűleg hallgatna
Gabe-re, ha ő azt javasolná, hogy válasszon más
kampányfőnököt magának.
– Ezt nem tehetik meg – dadogta Anderson. – Nincs
joguk hozzá. Soha semmit nem bizonyítottak.
– Mi mindössze annyit akarunk, hogy elismerje, hogy
maga túrta fel Lillian holmiját, mert meg akarta szerezni a
párkereső programot – figyelmeztette Gabe.
Anderson váratlanul az ablak felé fordult, és üres
tekintettel kibámult a motel parkolójára.
– Nem törtem be Lillian. lakásába, és a nyaralójukba
sem – mondta végül, ismét gondosan megnyomva minden
szót.
– Ne lovagoljunk a szavakon. – Gabe a másik férfi arcát
fürkészte. – Az lehet, hogy nem úgy tört be a lakásba.
Lehet, hogy szerzett kulcsot, vagy úgy, hogy elvette Lillian
kulcscsomóját, és másoltatott egyet, vagy átverte a
gondnokot vagy a házfelügyelőt.
Lillian döbbenten nézett Gabe-re. Nyílt az ajka, mintha
mondani akarna valamit, de aztán némán becsukta.
– A nyaraló már problémásabb eset – folytatta Gabe. –
Mivel ahhoz nem volt kulcsa, kénytelen volt felfeszíteni az
ajtót. Másodszor az ablakot törte be. Addigra nyilván
eljutott magához az elméletünk, miszerint Lilliant követi
valaki; kisvárosban gyorsan terjed az ilyesmi. Erre
fenekestül felfordította a műtermét, hogy arra terelje a
figyelmet. Nem akarta, hogy azt higgyük, más célja is lehet
a betöréssel.
– Nem követek senkit.
– Nem is állítottam ilyet – mondta Gabe. – De,
gondolom, maga is megérti, hogy Marilyn nem kötheti a
jövőjét egy olyan kampányfőnökhöz, aki eljátssza, hogy
embereket követ. Vagy aki lakásokba és nyaralókba tör be.
Rossz fényt vetne rá, tudja.
– Ez aljas hazugság. Nem forgattam fel Lillian
műtermét. Nem tehetik ezt velem.
– Mi csak az igazságot akarjuk – ismételte Gabe.
– A francba, nem fogom hagyni, hogy mindent
tönkretegyenek nekem.
Anderson váratlanul elfordult az ablaktól, és Gabe-nek
rontott.
– Ne, Anderson! – kiáltotta Lillian. – Hagyd abba! Ezzel
nem oldasz meg semmit.
Anderson azonban már magánkívül volt. Gabe ellépett
az első támadás elől, de Anderson meglepő sebességgel
megperdült, és újra nekirontott Ezúttal Gabe sarokba
szorult, egyik oldalt a televízió, másik felől a lámpa állta
menekülése útját.
Gabe az egyetlen kiút mellett döntött: elhajolt a feléje
lóduló ököl elől, és Anderson keze a falnak csapódott, oda,
ahol Gabe feje volt egy pillanattal azelőtt. Anderson
megrándult; Gabe hallotta, hogy felszisszen.
Gabe elkapta Anderson lábát, és erősen megrántotta,
amitől mindketten nagy puffanással a szőnyegre estek,
előbb Anderson, majd Gabe őrá. Anderson vadul küzdött,
gondolkodás nélkül, tehetetlen dühében vagdalkozott, a
sarkával kalapálta a padlót, míg végül sikerült behúznia
egyet Gabe bordái közé, majd vonaglott tovább, hogy
kiszabadítsa magát.
Gabe végül a szőnyeghez szegezte, és egész súlyával
ránehezedett, hogy moccanni se tudjon.
Anderson megadta magát, és felnézett a másik férfira.
Gabe érezte, hogy olyan erőtlen lett egyszerre a két keze
között, ahogy a hurrikánt hagyja el az ereje ugyanolyan
hirtelen, ahogy érkezik.
 – Nem akarom, hogy bántódása essen, érti?–Anderson
hangja elcsuklott. – Kérjen, amit akar, csak ne bántsa őt.
– Ide hallgasson, Anderson, senki nem akarja, hogy
Marilynnek bántódása essen. Mi csak az igazat akarjuk
hallani. – Gabe erősebben markolta a másik férfi vállát. –
Mindent mondjon el a betörésekről.
– Rendben. Oké, valóban bementem Lillian lakásába. De
nem törtem be, a bánatba is. A takarítószolgálat embereivel
jutottam be.
– Ilyen könnyen ment?
Anderson bólintott. – Könnyen. Azt mondtam nekik,
hogy egy villanyszerelési munka miatt hívtak ki. Az
egyenruha és a kitűzőn olvasható név bizalmat kelt az
emberekben.
Lillian közelebb lépett; Gabe érezte, hogy mennyire meg
van döbbenve. Aztán Lillian kezére pillantott; olyan erősen
összeszorította az öklét, hogy egészen kifehéredtek az
ujjízületei. A hangja azonban meglepően nyugodt volt.
– Annyira kellett az a párkereső program, Anderson? –
kérdezte. – De hisz mondtam, hogy attól nem lehet csodát
várni. Egyszerű személyiségelemző program, amit mindig
jó adag józan ésszel kombináltam.
Anderson Lillianre pillantott. – Nem az a nyavalyás
társkereső program kellett nekem, te liba. Hanem az
ügyfeleid adatai.
– Az ügyfeleimé?
– Még mindig nem érted? – Anderson ismét azt az
undorral teli hangot hallatta. – A bánatba is, neked tényleg
fogalmad sincs, mi minden van a birtokodban? Hogy
mennyit ér az ügyfeleidről készült adatbázis? Részletes
háttérinformációval rendelkezel a város legtehetősebb,
legsikeresebb, legbefolyásosabb mágnásairól! Mit a város!
Az egész állam mágnásairól!
– De mihez kezdenél ezekkel az információkkal?
 – Kérdezd meg a barátodtól. Biztos vagyok benne, hogy
ő tudja, mit ér az ilyen információ manapság.
– Kész vagyont. – Gabe eleresztette Andersont, és felállt.
– A megbízható adatbázis a legértékesebb cikk ma a piacon.
Vállalkozások, befektetők, politikusok, jótékonysági
szervezetek, és még sorolhatnám, ki mindenki tartja sokra,
és gondolkodás nélkül megadják az árát, ha olyan emberhez
nyitnak kiskaput, akiből kinézik, hogy hajlandó mélyen
belenyúlni a zsebébe.
Lillian Anderson szemébe nézett. – Akkor az csak ürügy
volt, hogy a készülő könyvedben segítsek, ugye? Mindvégig
az ügyfeleim adatbázisára fájt a fogad. Kinek akartad
eladni?
Anderson lassan felült, és a fájdalomtól megvonaglott az
ajka. – Nem volt végleges listám. Még dolgoztam rajta,
amikor bejelentetted, hogy bezárod a Minden Stimmelt.
Amikor felfogtam, hogy komolyan beszélsz, első
gondolatom az volt, hogy megszerzem az adatokat.
Felajánlottam, hogy megveszem a programot, mert arra
számítottam, hogy benne lesz az ügyfeleid jegyzéke. De te
nem voltál hajlandó eladni.
– Ezért próbáltad meg ellopni.
– Nem akartam ellopni azokat az átkozott fájlokat. –
Anderson sértett képet vágott. – Csak ki akartam másolni
magamnak.
– És ez nem egyenlő a lopással? – kérdezte Lillian.
Anderson álla megfeszült. – Neked már úgysem volt
szükséged ezekre az adatokra.
– És amikor Portlandben nem találta a fájlokat, követte
Lilliant ide Holdfénypartra – vette át a szót Gabe. – Aznap
este, az étteremben felismerte a tálcán kínálkozó
lehetőséget: Marilyn Thornley. A tökéletes alany, akinek az
információkat szánja. Politikus, akinek igencsak szüksége
van a tehetős, adakozó kedvű polgárok jegyzékére.
 Anderson arcára egy pillanatra visszatért a vadság. –
Szüksége van azokra a nevekre és információkra.
Lillian szólásra nyitotta a száját; Gabe nem tudta, mit
akar mondani, de hirtelen úgy érezte, elég ebből, és
határozottan megrázta a fejét. Lillian vette az üzenetet, és
csöndben maradt.
– Menjünk innen – mondta Gabe.
Lillian még egyszer visszanézett Andersonra, majd az
ajtóhoz ment.
– Egy pillanat. – Anderson a televízió szélébe
kapaszkodva felhúzta magát. – Most mi a tervük? Marilyn
nem tudhat erről az egészről. Semmi köze hozzá.
– Ne aggódjon, Flint. – Gabe kinyitotta az ajtót. – Egy
szót sem fogunk neki szólni. Mondtam magának, hogy
csakis az igazság érdekel bennünket. Ezzel részünkről
lezártnak tekintjük az ügyet, feltéve, ha békén hagyja
Lilliant. De ha egyetlen lépést is tesz, hogy megszerezze a
számítógépét, feljelentem a rendőrségen, és az egész balhét
megszellőztetem a sajtóban.
Anderson arcán látszott, mennyire elborzadt. – Marilyn
belebukna egy ilyen botrányba. Ez nagyon kényes ügy.
– Tudom – mondta Gabe. – De szavamat adom, ha
békén hagyja Lilliant, részünkről lezárjuk az ügyet.
– Esküszöm, hogy a tájékára se megyek a házának még
egyszer. – Anderson hangjában kétségbeesés bujkált. –
Megígérem.
– Akkor megegyeztünk – mondta Gabe.
Gabe az ajtóhoz vezette Lilliant, majd onnan ki, a
járdára. A hűvös, nyirkos szél a szemetet kergette a
parkolóban.
– Lillian, várj egy pillanatot. – Anderson megállt a
küszöbön. – Ha meggondolnád magad, az ügyfeleid adataira
tett ajánlatom továbbra is áll.
– Felejtsd el, Anderson. Azok a fájlok már nincsenek
meg.
 – Nem hiszem el, hogy törölted őket. Gondold meg még
egyszer az ajánlatomat. Részletes információid vannak
olyan fickókról, mint a Lydd-Zone szoftver Tom Lyddje és
az itt álló Madisonról is. Ezek az adatok rengeteg pénz
érnek.
– A Lydd-fájlról nem tudok nyilatkozni – mondta Lillian
halkan. – De a Gabe-ről való információimmal senki nem
tudna kezdeni semmit.
Anderson a homlokát ráncolta. – Miért nem?
– Mert a legtöbbje nem igaz – mondta Lillian. – Az
egész kérdőíven hazudott, amit kitöltött a Minden Stimmel
számára.
 23

Gabe úgy érezte, le kell ülnie valahol, ahol gondolkodhat.

És egy kávét is kaphat hozzá. A legközelebbi bárhoz
hajtottak, mely Snow Kávéház névre hallgatott. A helyiség
végében találtak egy szabad bokszot; Lillian teát rendelt,
Gabe nem adta alább egy dupla eszpresszónál.
Arizona szokásos vendégserege nyüzsgött körülöttük,
főleg a Chamberlain főiskola hallgatói, de őket most nem
zavarta senki. Arizona nem állt a pult mögött. Gabe úgy
képzelte, otthon ül a háborús szobájában, és stratégiát gyárt
az intézeti titkos, föld alatti laboratóriumok felderítésére.
– Gondolod, hogy most tényleg békén hagy? – kérdezte
Lillian egy idő után.
– Igen.
– De nem hitte el, hogy megsemmisítettem az ügyfeleim
fájljait.
Gabe ivott egy kortyot az erős feketéből, majd letette a
kis csészét. – Tényleg kitörölted?
– Mindjárt az első nap, hogy idejöttem. Úgy képzeltem,
addig nincsenek biztonságban az ügyfeleim bizalmas adatai,
amíg benne vannak a számítógépben. Úgyhogy kivettem a
merevlemezt, és dagálykor bedobtam a Holtkéz-öbölbe. A
számítógépet a kocsim csomagtartójában hagytam.
Gondolom, most is ott van.
– És az adatok csak azon a merevlemezen voltak?
– Igen.
 – Gondolom, ezzel az üzleti titok kérdése meg van
oldva.
– Azért csináltam.–Lillian felsóhajtott. – Visszatekintve
úgy érzem, előbb is rájöhettem volna, hogy Anderson meg
akarja szerezni azokat a fájlokat. De mivel csak a programot
emlegette, azt hittem, a társkeresés érdekli. Logikus
mellékszálnak tűnt a szexuális terápia mellett.
– Mivel tudta, hogy mennyire bizalmasan kezeled az
ügyfeleid adatait, nem vallhatta be, hogy sokkal inkább a
háttér-információra van szüksége.
– Még mindig zavar egy dolog – mondta Lillian lassan. –
Ha elismerte, hogy járt a portlandi lakásomban, miért nem
vallotta be, hogy betört az itteni nyaralóba?
– Mert tudja, hogy a lakásodban nem hagyott nyomot.
Ahogy mondta is, szerelőnek álcázva jutott be, és csak
körbenézett. Semmit nem vitt el, nem történt kár. Tanúi is
vannak, hogy nem lopott el semmit, a takarítók ezt
igazolhatják. És te sem tettél feljelentést a rendőrségen.
Semmi veszítenivalója nem volt azzal, ha bevallja, hogy járt
nálad.
– Viszont itt, Holdfényparton jól látható nyoma maradt
az erőszakos behatolásnak, és feljelentést is tettem Sean
Valentine-nál.
Gabe bólintott. – Ráadásul köztudott, hogy Sean
Valentine keresi A. Z. támadóját, és feltételezi róla, hogy
köze van legalább az egyik betöréshez. Flint nem
kockáztathatja, hogy bevallja: akár csak egyszer is járt a
nyaralótokban.
– Pedig csak ő lehetett. Más nem tudott róla, hogy a
számítógépemben tárolom a fájlokat.
Gabe elmélyülten nézte a kávéscsészét. – És miután
megismerte Marilynt, még inkább meg akarta szerezni
azokat a fájlokat.
– Nyilván rögtön a megismerkedésük után említette
neki, és gyorsan szállítania kellett az anyagot. Úgyhogy
kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és erőnek erejével
behatolt a nyaralónkba.
– Igen. – Gabe ösztönös mozdulattal az oldalához kapta
a kezét, ahol a bordája még mindig sajgott.
Lillian tekintete követte a mozdulatot, és ijedten
megkérdezte: – Jól vagy?
– Te jó ég, csak nem csinált Anderson valami bajt?
– Mondtam, hogy jól vagyok, Lillian. – Gabe
visszaengedte a kezét az asztalra.
– Biztos?
– Biztos.
– Nem kéne orvossal megnézetni az oldaladat?
– Nem.
– Oké, ne nézz ilyen morcosan. Csak aggódtam.
– Köszönöm. – Gabe kortyolt egyet a kávéjából.
– Félelmetes volt, amit csináltatok. – Lillian
megborzongott. – Az igazat megvallva teljesen váratlanul
ért, hogy Anderson neked rontott. Ezt nem hittem volna
róla. Olyan fajtának tűnt, aki mindenből kidumálja magát.
– Ha az ember szerelmes lesz, megváltozik.
– Szerelmes? – Lillian az asztalra tette a teáscsészét, és
meghökkenten nézett Gabe-re. – Anderson? Megőrültél?
Kibe lenne szerelmes? Te jó ég, csak nem Marilyn
Thornleyba?
– Dehogynem.
– De hát alig ismeri.
– Megesik az ilyen.
Lillian hátradőlt a székén. – Bele kell őrülni! J.
Anderson Flint beleszeretett Marilyn Thornleyba.
– Te mondtad, hogy tökéletesen összeillenek.
– Igen, de viccből. Vagy majdnem.
– Pedig ez komoly.
Lillianen látszott, hogy töpreng valamin. – Lehet, hogy
igazad van. Nagyon szem előtt tartotta Marilyn érdekeit,
igaz? Kíváncsi lennék, Marilyn hogyan viszonyul hozzá.
 – Nem tudom. De ha megvan a magához való esze,
megtartja kampányfőnöknek. Anderson ragaszkodó.
Marilyn mindenben számíthat rá.
– Olyan, amilyennek egy kampányfőnöknek lennie kell.
Vagy egy férjnek. Kíváncsi leszek a folytatásra.
– Igen.
– Lillian Gabe-re mosolygott az asztal fölött. – Fura, ha
jobban belegondolsz.
– Abba, hogy mi van közöttük?
– Nem. Abba, hogy előbb megérezted, mint én. Pedig ez
állítólag az én asztalom. Miből jöttél rá?
– Férfi megérzés. – Gabe kiitta a megmaradt kávét, és
letette a csészét. Nem fogja megmondani az igazat.
Egyelőre még nem. Épp elég feladat neki is kezelni ezt a
dolgot.
– Rossz érzésed van miatta, ugye?
– Mi miatt?
– Amiért rátaláltál a gyenge pontjára, és nyomást
gyakoroltál rá, hogy valljon be mindent.
Gabe meglepetten fölnézett. – Nem.
– Biztos?
–Tisztázzunk valamit. – Gabe félretolta az üres csészét,
és összefonta a két karját az asztalon. – Engem egyedül az
érdekel, hogy téged megvédjelek. Flint érzelmei fikarcnyit
sem érdekelnek.
Lillian a férfi arcát fürkészte. – Értem. De ha ez így van,
akkor miért vagy most olyan fura?
– Nem vagyok fura. – Gabe kitekintett a bokszból. –
Megittad a teádat? Akkor menjünk.
Lillian egyik kezével átnyúlt az asztal fölött, és megfogta
a férfi kezét. Gabe nem mozdult, minden idegszála
megfeszült a női ujjak melege alatt.
– Gabe, ne haragudj. Tudom, hogy mennyi mindent
tettél értem, és nagyon hálás vagyok neked.
 Düh hevítette a férfi vérét, éppúgy, ahogy a harci kedv
nem sokkal azelőtt. De elnyomta a hirtelen támadt indulatot,
abba a belső zugba menekült előle, ahova mindig, ha úgy
érezte, kezd kicsúszni a helyzet irányítása a kezéből.
– Hát a hálád végképp nem hiányzik – mondta.
Lillian olyan hirtelen kapta el a kezét, mintha megégette
volna.
– Nem úgy értettem – mondta mereven.
Gabe kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen. –
Tudom. – Aztán felállt, és a pénztárcájáért nyúlt. –
Hazaviszlek.
– Jó. – Lillian kisietett a bokszból, és a következő
pillanatban kívül volt az ajtón. Egyszer sem nézett hátra.
Gabe nézte, ahogy elrohan. Ezt jól megcsináltad,
Madison. Ezt tényleg elfuseráltad.
 24

Gabe azon gondolkodott, hogy kikapcsolja a számítógépet

és átmegy Lillianhez ebédelni, amikor motorhangot hallott a
kocsifelhajtó felől.
Kinézett a bejárati ajtón; nagy, fekete Lincoln állt meg a
lépcsők előtt. A kormány mögött férfi ült olcsó, sötét
öltönyben, egyik fülében aranykarikát viselt. Fogadott sofőr
lehetett.
Nyílt a hátsó ajtó: Sullivan Harte szállt ki rajta.
Ez nem jó jel, gondolta Gabe.
Sullivan mondott valamit a sofőrnek, majd megindult a
veranda felé.
– Nem is tudtam, hogy a városban van – mondta Gabe
köszönés helyett.
Sullivan botjának hegye koppant az első lépcsőn. –
Beszélnünk kell.
– Tartottam tőle. – Gabe kitárta az ajtót. – Azért jött,
hogy megmondja, ha sikerül Lilliant rávennem a
házasságra, akkor tesz róla, hogy egy centet se örököljön a
Harte Vállalatokból?
– Nem egészen.
Sullivan ellépett Gabe mellett.
Gabe kipillantott a limuzinra. A sofőr már elővett egy
papírkötésű regényt, és úgy látszott, jól elvan a kocsiban.
Gabe követte hívatlan vendégét a házba, és becsukta az
ajtót.
– Kávét?
 – Jólesne egy csészével. – Sullivan az íróasztalt
vizsgálgatta, melyen egy halom papírlap mellett a
számítógép búgott halkan. – Komolyan innen próbálja
irányítani a Madison Kereskedőházat?
– Nem próbálom irányítani, hanem irányítom. Bámulatra
méltó a technológia. – Gabe bement a konyhába.
– Mennyi ideig tud távol maradni az irodájától? –
kérdezte Sullivan.
– Ameddig kedvem tartja. – Gabe kitöltött egy csésze
kávét, és bevitte a nappaliba. – Azért jött ide, hogy a
modern technika vívmányainak köszönhető távigazgatásról
beszélgessen velem?
– Nem.
– Nem is feltételeztem – mondta Gabe.

Mitchell olyan erővel csapta le az újságot, hogy a kis asztal

táncra perdült vékonyka lábain. Morc képpel nézett Bryce-
ra, aki az imént állított be a Fénytestbe a hírrel.
– Mire alapozza azt, hogy Sullivan Harte a városban
van?
– A saját szememmel láttam pár perce. Egy limuzin
hátsó ülésén ült – mondta Bryce. – Elhaladtak mellettem,
miközben a benzinkútnál tankoltam. Minden bizonnyal
Portlandbe repült, és bérelt autóval jött ki. Gondoltam,
megmondom, biztosan érdekli.
– Még jó, hogy érdekel. – Mitchell fogta a botját, és
fölállt. – Merre tartott?
– Ráfordult a Panoráma útra. Lehet, hogy a Harte-ok
nyaralójához ment.
– Vagy a régi Buckley-villához, ahol most Gabe lakik. –
Mitchell némi aprót dobott az asztalra. – Mibe fogadjunk,
hogy azért ette ide a fene, hogy ráijesszen az unokámra?
– A fogadást felejtse el. Soha nem fogadok a Harte-okra
vagy a Madisonokra. Túlságosan kiszámíthatatlanok.
Lillian a friss vásznat nézte az állványon, miközben az
utolsó ecsetjét tisztította. Gabe portréjába kezdett bele a
portlandi műteremben készült vázlat alapján. A sok komor
árnyék és erős, éles fények uralta kép volt az első műve,
amióta Holdfénypartra érkezett. Elégedett volt vele. Ma
délután végre elérte az ihlet. Épp ideje volt.
Az ecseteket egy tartóba állította, hogy leszáradjanak, és
az órájára pillantott. Meglepetten állapította meg, hogy
mindjárt két óra. Gabe azt ígérte, hogy dél körül átjön
ebédelni, de ő szokása szerint elveszítette minden
időérzékét abban a másik világban, ahol a látomás az úr.
Lehet, hogy közbejött valami: üzleti ügy vagy egy
telefonhívás.
Lillian kinézett az ablakon. Az öbölben fehér tarajokat
vetettek a hullámok, de esőnek nem volt jele. Jólesne egy
kis friss levegő a hosszú munka után. A különösen
termékeny órákat követő túlhajtottság feszültté tette;
kikívánkozott, hogy lenyugodjon. Egy rövid séta a
sziklákon megteszi, és akkor valószínűleg összefut Gabe-
bel is.
Lillian előtt romantikus kép villant fel: látta magát,
amint a férfi karjaiba repül a szélsöpörte szirtfok tetején.
Fölöttük sirályok köröznek. Gabe sötét haját felborzolja a
friss szél, ő pedig szexinek, és nagyon szabadnak érzi magát
mezítláb, a leheletvékony ruhájában.
A kép hatására elgondolkodott, töltse-e az időt az
átöltözéssel, levegye-e festékfoltos farmerét és hosszú
farmeringét. Akkor eszébe jutott, hogy alig tizenegy-két fok
van odakint, és a sziklákon sok az apró kavics. Ennyit a
mezítlábról és a pókhálóvékony ruháról.
Lillian futócipőt vett, kiemelt egy fekete farmerdzsekit a
ruhásszekrényből, és kiment a hátsó ajtón.
 A sziklaparton minden olyan volt, amilyennek képzelte:
tomboló, egyszersmind erőt adó. Az öbölben habosan
kavargott a tengervíz. A város festőien hatott a háttérben. A
levegő tiszta volt és éles. Csak Gabe hiányzott; nem jött
vele szemben az ösvényen.
Kínos érzés szállta meg Lilliant, elnyomta a jól végzett
munka lelkes örömét. Mire kiért a fák közül, és a régi
Buckley-villa hátsó bejáratához lépett, kifejezetten rossz
előérzet szállta meg.
Körbekerülte a házat, hogy Gabe Jaguarja a
kocsifelhajtón van-e. Ott volt, csakhogy egy másik autó,
egy sötét limuzin mellett. Sofőr ült benne, de
beletemetkezett a könyvébe, és nem vette észre őt.
Nyugalom, parancsolt magára Lillian. Biztosan üzleti
ügyben érkezett valaki. De a szorongása csak nem csitult,
maga sem tudta, hogy miért. Valahogy semmi nem volt a
helyén.
Lillian visszament a hátsó bejárathoz, halkan kinyitotta,
és belopakodott a konyháig. Ha Gabe egy fontos ügyféllel
tárgyal, jobb, ha nem zavarja.
A szomszédos szobából beszűrődő halk hangoktól
azonban álló helyében legyökerezett; egyik hang sem volt
idegen.
Egyszerre minden a helyére került, és Lillianben forrni
kezdett a düh. Berontott a szobába.
Sullivan és Gabe a kanapén ültek. Előttük az alacsony
asztalon bőrkötéses iratgyűjtő és egy halom nyomtatott irat
hevert.
– Nagyapa, mi jut eszedbe?
Sullivan fölkapta a fejét, és olvasószemüvegén keresztül
az unokájára pillogott. Lillian fogadni mert volna rá, hogy
elpirult.
– Lillian.
Gabe szó nélkül ránézett, majd visszadőlt a kanapé
sarkába, egyik karját a párna tetején pihentetve.
 Lillian nem törődött Gabe-bel; minden figyelmét
Sullivannek szentelte.
– Mit keresel itt? – támadt rá. – De nem, ne is fáradj a
magyarázkodással. Pontosan tudom, hogy miért jöttél.
Sullivan úgy pislogott a szemüvege alatt, mint egy
bagoly. – Tényleg tudod?
– Olyan nyilvánvaló, mint ezek a papírok itt az asztalon.
– Lillian közelebb lépett az asztalhoz. – Azért jöttél, hogy
megvesztegesd Gabe-et. Vagy hogy elrettentsd. Melyik áll
közelebb az igazsághoz?
– Egyik sem, édesem – válaszolta Sullivan csillapítólag.
Lillian érzékelte, hogy egy nagyobb jármű áll meg a
kocsifelhajtón, de nem törődött vele.
– Azt hiszed, azért akar feleségül venni, hogy
megszerezze a Harte-vagyon egy részét, igaz? Mit kínálsz
neki azért, hogy félreálljon az utamból? Vagy netán
megfenyegetted?
Kivágódott a bejárati ajtó; Mitchell rontott a szobába.
– Ki fenyegeti az unokámat? – mennydörögte. A
szemöldökét morcolva megállt a szoba közepén, álla
megfeszült, és Sullivanre meredt. – Mit keresel te itt, Harte?
– Nem egészen azt, amire gondolsz. A látszat csal –
mondta Sullivan.
– Nem hiszem – jelentette ki Lillian. – Beszéltél anyával
és apával, igaz? Tőlük tudod, hogy járok Gabe-bel, és ebből
arra következtettél, hogy szemet vetett a Harte Vállalatokra.
– Ha már a következtetéseknél tartunk… – szólt közbe
Gabe szelíden.
– Te csak maradj ki ebből az egészből! – szólt rá Lillian.
– Ebbe nincs beleszólásod. Ez az én ügyem és a nagyapámé.
– És az enyém – bökött Mitchell a hüvelykujjával a
mellkasára. – Rólam se felejtkezzetek el. Ebben én is benne
vagyok.
– Persze – mondta Gabe szárazon. – Nem is tudom, hogy
feledkezhettem meg rólad.
 Lillian ismét a nagyapjára összpontosított. – Gondolom,
azt hiszed, hogy az én érdekemben cselekszel. Tudom,
mindenki azt hiszi, hogy Gabe-nek a családi vállalatunk
kell. De ez képtelenség.
Mindhárom férfi rámeredt.
– Képtelenség? – ismételte meg Sullivan óvatosan.
– Igen. Teljes képtelenség. – Lillian Gabe-re mutatott. –
Soha nem lenne képes rá, hogy üzleti okokból nősüljön.
Mert Madison, és ők nem tesznek ilyet.
Sullian megköszörülte a torkát. – Mindig is úgy tudtam,
hogy Gabe különbözik a többi Madisontól.
– Annyira azért nem – vágott vissza Lillian. – És őt nem
lehet megvesztegetni vagy ráijeszteni. A Madisonoknál ez
nem működik.
– Igaza van – mondta Mitchell. – Ha Gabe feleségül
akarja venni, akkor nem tudod pénzzel vagy fenyegetéssel
eltántorítani a szándékától.
– Ráadásul van egy mindennél fontosabb kérdés –
folytatta Lillian. – Anyának is mondtam a telefonban, hogy
Gabe soha egy szóval sem említette a házasságot. Igaz vagy
nem igaz, Gabe?
– Igaz – ismerte el Gabe.
– Akkor miről beszélünk? – Sullivan a botjába
kapaszkodva nagy nehezen felhúzta magát a roskatag
kanapéról, és a szeme villámokat szórt, ahogy Gabe-re
nézett. – Egész eddig azt hittem, hogy komolyak a
szándékai az unokámat illetően. Ha azt hiszi, hogy maga
mellé állok akkor is, ha csak bizonytalan időre
összeköltözik vele, akkor nagyon téved.
– Nem úgy terveztem, hogy bizonytalan időre
összeköltözöm vele – mondta Gabe.
Mitchell felvonta a szemöldökét. – Te tulajdonképpen
miért jöttél, Sullivan?
– Amíg olyan udvariatlanul nekünk nem estetek –
válaszolta Sullivan –, az üzleti ajánlatomat ismertettem
Gabe-bel. Természetesen ez csak addig volt érvényes, amíg
abban a hitben voltam, hogy feleségül veszi Lilliant.
Mitchell gyanakodva méregette a másik öreget. – Mit
tartalmaz ez az üzleti ajánlat?
Gabe Lillianre nézett. – A nagyapád lefestette előttem,
hogy milyen anyagi előnyökkel járna, ha feleségül
vennélek. Mert ahogy te is tudod, a Harte Vállalatok
harmada a hozományod.
– Előnyök? – Lillian értetlenül meredt a nagyapjára. –
Úgy érted, hogy azért akartad lefizetni, hogy feleségül
vegyen?
– Mindössze az értésére akartam adni, hogy szívesen
látjuk a családban – mondta Sullivan jóindulatúan.
– Ördög és pokol! – Mitchell halkan füttyentett. –
Jobban tettem volna, ha kezdettől fogva rád bízom az
egészet. Nem néztem ki belőled, hogy ennyi józan ész
szorult beléd.
Lillian őszintén megdöbbent. – Akkor nem azért jöttél,
hogy megvesztegesd? Hanem azért, hogy megvásárold
nekem a szerelmét? Ennél megalázóbb dolog soha
életemben nem történt velem.
Sullivan megmerevedett. – Miért lenne megalázó? Azt
hittem, te is akarod Gabe-et.
– Az ég szerelmére, nagyapa! Ez úgy hangzik, mintha én
a hozomány mellé járnék. Ha feleségül vesz, és megkapja a
családi vállalat egyharmadát, mindenki azt fogja hinni, hogy
a pénzért tette.
– Épp ezért utasítottam vissza az ajánlatot – mondta
Gabe halkan.
Lillian megperdült, és Gabe szemébe nézett. –
Visszautasítottad?
– Ördög és pokol! – Mitchell feltartotta egyik kezét. –
Hogy tehettél ekkora ostobaságot? Megkaphattad volna a
hölgyet és vele együtt a vállalat harmadát. Ezt hívjuk úgy,
hogy dupla nyereség.
 – Mi más választásom lett volna? – intett Gabe a
dohányzóasztalon halomban álló papírokra. – Ha ezt
aláírom, Lillian mindig is abban a hitben lesz, hogy az
örökségéért vettem el.
– Nem, nem leszek – vetette közbe Lillian gyorsan.
Gabe ránézett. – Értékelem, hogy bízol bennem, de
sajnos nem fogadhatom el a vállalatotok harmadát
hozományba. Épp akkor magyaráztam Sullivannek, hogy
miért nem, amikor jöttetek.
– És ha lemondok a részesedésemről? – kérdezte Lillian.
Sullivan rámeredt. – Nem fogom hagyni, hogy kisétálj
az örökségedből, ifjú hölgy. Nem lenne helyes. Minden
energiámat felemésztette, hogy tető alá hozzam azt a
vállalatot. Teneked, Hannah-nak és Nicknek.
Rettenetes csapás lenne a nagyapja számára, ha
visszautasítaná a ráeső részt, fogta fel Lillian.
– Nagyon úgy néz ki, hogy csak átok rajtam ez az
örökség – motyogta Lillian.
– Attól függ – mondta Gabe.
Lillian a férfira emelte reménykedő tekintetét. – Mitől?
– Van egy kiskapu. Ha beleegyezel, hogy hozzám jössz
feleségül, a családod pedig ragaszkodik hozzá, hogy
elfogadd az úgynevezett hozományt, akkor letétbe
helyezheted a részesedésedet leendő gyermekeink számára.
Lenne ez ellen kifogása, Sullivan?
Sullivan elgondolkodott. – Azt hiszem, ez megoldás
lehetne a problémára.
Lillianben az öröm megannyi szivárványszínű buborékja
pattant szét.
– Részemről rendben – suttogta.
Gabe felállt. – Akkor igent mondasz? Hozzám jössz
feleségül?
Mitchell is, Sullivan is lélegzet-visszafojtva figyelt.
Olyan most, gondolta Lillian, mintha az egész világ
mozdulatlanná merevedett volna az ő válaszát várva.
 – Persze – mondta halkan. – Mi mást tehetnék azok után,
hogy lemondtál a családi vállalkozásunk egyharmadáról? Ez
annyira madisonos gesztus volt. De nem akarom, hogy
miattam úgy érezd, ez a kötelességed. Erre komolyan
semmi szükség. Tudom, hogy nem vagy hozományvadász.
Gabe a szokásos lassú mosolyával ajándékozta meg, épp
csak kivillant a foga. – Drágám, ha meg akarom szerezni a
Harte Vállalatokat, megveszem az egész nyavalyás céget
tokkal vonóval, amikor a papád pár év múlva el akarja adni.
Mindenki döbbenten meredt rá. Lillian a nagyapjára
nézett, mire Sullivan elmosolyodott. Lillian érezte, hogy
bugyborékol benne a nevetés.
– Hát persze! – kuncogott. – Miért is nem gondoltam
erre! Nyílt titok, hogy a vállalat hamarosan eladó lesz.
Megveheted apától, amikor nyugdíjba vonul. Semmi
hajcihő, semmi bonyodalom, össze se kell házasodnunk.
– Nekem elhiheted – mondta Gabe –, hogy sokkal
egyszerűbb lenne így az egész.
Mitchell felhorkant. – Erre én sem gondoltam.
– Valószínűleg azért nem, mert nem erősséged az üzlet,
Mitch – mondta Sullivan. – Az első pillanattól kezdve
világos volt, hogy Gabe-nek nem kell feleségül vennie
Lilliant ahhoz, hogy megszerezze a családi vállalatunkat.
Elég, ha vár egy pár évet, és megvásárolja.
Gabe megfogta Lillian csuklóját. – Gyere, menjünk ki
valahová, ahol meg tudjuk beszélni, ami csak mi kettőnkre
tartozik. – Kinyitotta a bejárati ajtót, és kivezette Lilliant a
verőfényes délutáni napsütésbe.
Lesétáltak a partra; némán haladtak egymás mellett,
amíg le nem értek a víz széléig.
– Komolyan gondoltad? – szólalt meg végül Lillian.
– Soha semmit nem gondoltam még ilyen komolyan. –
Gabe megszorította Lillian kezét. – És te komolyan
gondoltad, hogy feleségül jönnél hozzám?
 – Igen. De nem kell lemondanod a családi vállalatunk
harmadáról énmiattam. Úgy értem, nagyra értékelem a
nagyvonalú gesztust, de nincs rá szükség. Tényleg.
– De igenis szükség van rá.
– Miért?
Gabe megállt, és szembefordította magával Lilliant. –
Mert Madison vagyok. És egy Madison visszautasítja egy
több millió dolláros cég ajánlatát egy nőért, akit szeret. Ez
bele van kódolva a génjeibe.
Egy nőért, akit szeret.
– Ó, Gabe. – A boldogság miriád, ragyogó színe pezsgett
benne, diadalt ülve minden addigi borongáson. Lillian a
férfi karjába vetette magát. – Annyira szeretlek!
Gabe megcsókolta.
Néhány apró részletet leszámítva, például hogy a
vízparton álltak, nem a sziklán, vagy hogy cipőben volt és a
pókhálóvékony ruha is hiányzott, hajszálra az a romantikus
jelenet játszódott le, amely Lillian fantáziájában, amikor
elindult, hogy találkozzon szerelmével.
Tökéletesebb már nem is lehetne.

Sullivan számba vette az ülőalkalmatosságokat Mitchell

nappalijában, és az ablak előtt álló nyugszéket választotta.
Nagy sóhajjal beleereszkedett, és kinézett a nagy vízre.
Fogyott a fény; soha nem szerette ezt a napszakot.
– Majdnem sikerült mindent elfuserálnunk, nem igaz? –
kérdezte.
– Mi ez a többes szám? – Mitchell a másik kopott
nyugszékbe telepedett. – Te egyedül fuseráltad el majdnem
a dolgukat. Mégis hogy képzelted, hogy megvásárolod
Gabe-et a Harte Vállalatok egyharmadával?
– Te mondtad, hogy rendezzem el a dolgukat.
– De az ember nem üzleti szerződéssel rendezi el egy
Harte és egy Madison dolgát.
 – Ez tűnt logikusnak. Egyértelműen látszott, hogy Lillian
akarja Gabe-et, én pedig csak annyit akartam, hogy a fiú
lássa, milyen előnye származna ebből a házasságból. –
Sullivan kinyújtotta a lábát, de összerándult, amikor az
ízületei tiltakoztak. – Hogy bírod ezt a nyirkos, hideg időt
egész évben?
– Megszoktam. Puhány lettél, amióta Arizonában élsz.
– Nem puhány, hanem bölcs. Ha lenne eszed, te is a
sivatagba költöznél.
– Nekem jó itt Holdfényparton. – Mitchell a támlának
nyomta a fejét. – Ma este vissza akarsz menni Portlandbe?
– Elég volt ennyi autókázás egy napra. Az embernek
elmacskásodik a térde a sok üléstől.
– Tudom, miről beszélsz. – Mitchell szórakozottan
megvakarta egyik térdét. – Jut eszembe, ha maradsz a
városban egy darabig, nálam is ellakhatsz.
– Miért tenném ezt?
– Ha a nyaralótokba mész, zavarod Gabe-et az
udvarlásban. Útban leszel.
– Lehet, hogy mégis elfogadom az ajánlatot. Hadd
csicseregjenek a madárkák – kuncogott Sullivan.
Mitchell gyanakodva méregette a másik férfit. – Mi
olyan mulatságos?
– Ha belegondolok, mit szól a város, ha megtudják, hogy
nálad szállok meg…
– Hah. – Mitchell is elvigyorodott. – Valószínűleg azt
fogják hinni, hogy kiverjük egymás fogát.
– Valószínűleg.
– Most, hogy ezt megbeszéltük, talán elmondhatnám, mi
minden történt itt a távollétedben.

Negyedórával később Sullivan úgy nézett ki, mint aki

mindjárt felrobban. – Miért nem szólt nekem senki a
betörésekről? Sejtésem sem volt róla, hogy Lillian
veszélyben van.
– Nyugodj meg. Ahogy mondtam is, minden
elrendeződött. Gabe elrendezte Flintet helyetted.
– Akkor is szólnotok kellett volna.
– Gabe eloltotta a tüzet, mielőtt bárkinek feltűnt volna,
hogy mekkora lánggal ég. – Mitchell feltápászkodott a
székéről. – Bryce hamarosan elkészül a vacsorával.
Szokásom inni előtte egy-két pohárkával. Ha jól
emlékszem, neked is volt ilyen szokásod.
– Még mindig megvan.
Mitchell a bárszekrényhez ment, kivett egy üveget, és
whiskyt töltött két pohárba. Aztán Sullivanhez lépett, és szó
nélkül nyújtotta az egyiket.
Kortyolták a whiskyjüket, és nézték, ahogy sűrűsödik a
sötét az ablak túloldalán.
Ennyi év után is, gondolta Sullivan, mennyire jó itt ülni
és együtt megélni a félhomályt azzal az egyetlen emberrel,
aki érti, hogy miért olyan nehéz órája ez a napnak.
– Azt mondják, az emlékek megkopnak, ahogy öregszik
az ember – mondta Mitchell kis idő múlva.
– Akik azt mondják, hazudnak.
 25

Lillian leparkolt Claire piros autója mögött, kiszállt, és

végigment a kavicsos kocsifelhajtón a verandalépcsőig. A
kis piros kocsi minden ajtaja nyitva volt, a csomagtartó
nemkülönben, melyet két bőrönd és egy irattartó doboz
foglalt el.
A bejárati ajtó abban a pillanatban kivágódott, hogy
Lillian emelte a kezét, hogy kopogtasson. Claire a fejét
leszegve lépett ki a verandára, hatalmas bőrönddel
birkózott. Tréningruha és futócipő volt rajta, haját lófarokba
fogta össze.
Rádiós talk show műsorvezetőjének éles, erőteljes
hangja szólt a házból; politikáról volt szó.
– Segítsek? – kérdezte Lillian a rádiót túlkiabálva.
Claire ijedten megállt, és levegő után kapkodott.
Rémülten pillantott fel.
– Lil – mondta, és elengedte a bőrönd fogantyúját. – Ne
haragudj, nem hallottam a kocsidat. Miért jöttél?
– Mondtad, hogy ma utazol el. Gondoltam,
megkérdezem, tudok-e segíteni a csomagolásban.
– Köszi. – Claire a csomagtartóra pillantott, majd a
bőröndjére, amely eltorlaszolta a bejáratot. – Alábecsültem
a feladatot. Nem hittem volna, hogy ennyi cucc összegyűlik
Holdfényparton. A fontosabbakat magammal viszem, a
költöztetők kettőre jönnek a többiért.
– Mondd, hogy mit csináljak.
 – A dolgozószobával már végeztem, épp nekiálltam a
hálószobának és a fürdőnek. Ha összepakolod a konyhát,
örökre lekötelezel.
– Nagyon szívesen. – Lillian átlépett a küszöbön.
Claire követte. Először is az asztalhoz lépett, és
lekapcsolta a rádiót. A hirtelen beállt csendet mindketten
kínosnak érezték.
– Nagyon jó barátnő vagy – szólalt meg Claire. – Nem
úgy, mint mások. Tudnék neveket említeni. A csapat egyik
tagja sem vette a fáradságot. Mint kiderült, mindegyiküknek
akadt valami dolga az utolsó percben. De nem lep meg.
– Claire…
– Tudtad, hogy ha kirúgnak egy politikai kampány
csapatából, azonnal levegőnek néznek? Mint amikor a rossz
oldalon álltál a középiskolában.
Lillian megköszörülte a torkát. – Hol vannak a
kartondobozok?
– A konyha melletti mosókonyhában. Válogass
kedvedre.
Lillian a konyha felé vette az irányt. – Főtt kávét találsz
a pulton! – kiáltotta utána Claire. – És croissant-t is a
Fénytesttől. Tudod, ez a pékség fog egyedül hiányozni
ebből a városból.
– Megértem. Tényleg zseniálisak.
Lillian belépett a konyhába, és kinyitotta a szekrényeket.
Gyors pillantással felmérte a tartalmukat, hogy ki tudja
számítani a feladat nagyságát, majd indult a mosókonyhába
dobozokért.
A kis helyiség zsúfolásig megtelt a különböző apró-
cseprő holmikkal, melyek a legtöbb háztartásban felgyűlnek
egy mosókonyhában. A régi mosógép és szárítógép fölötti
polcon szappan, fehérítő, ablaktisztító és folttisztító
kavalkádja sorakozott. A sarokban felmosóvödör,
törlőrongy és seprű volt, mellette kosár, tele mindenféle
ronggyal.
 Az üres kartondobozok a mosógép és a szárítógép
tetejére voltak halmozva. Lillian elvett kettőt, bevitte őket a
konyhába, majd nekilátott, hogy módszeresen kiürítse
Claire konyhaszekrényét.
Hirtelen indíttatásból jött ide, maga sem tudta volna
megmondani az okát, de remélte, hogy itt majd megtudja.
Fél órával később ölében a két telepakolt kartondobozzal
átment a nappaliba, onnan az előszobán át abba a szobába,
melyet Claire dolgozószobának használt. Az íróasztal és az
iratszekrény még ott volt, bár kiürítve.
Claire felbukkant az előszobában; pipereholmikkal teli
dobozt cipelt.
– Máris végeztél a konyhával?
– Nem. Csak madzagot keresek.
– A nappaliban találsz ragasztószalagot az asztalon.
– Köszi.
– Nem tudom, mihez kezdtem volna ma nélküled –
mondta Claire, miközben ellépett Lillian mellett a bejárati
ajtó felé menet. – Amikor legközelebb Seattle-ben jársz,
feltétlenül hívj fel. Elviszlek vacsorázni.
– Jó, felhívlak.
Lillian megvárta, amíg Claire kívül volt az ajtón, aztán
beosont a hálószobába. A ruhásszekrény összes ajtaja tárva-
nyitva, az ablak alatt álló komód fiókjai kihúzva, könnyen
fel tudta térképezni a terepet. Lillian először a cipőket nézte
végig. A magas sarkúakkal és a topánkákkal nem húzta az
időt, inkább az ismerős papucscipőt kereste.
Azonban sehol nem látta. Lehet, hogy Claire már
elcsomagolta. Lillian kinyitotta az egyik dobozt, mely még
nem volt leragasztva.
Felhangzottak Claire léptei a veranda felől. Lillianben
nőtt a harci idegesség, reszketni kezdett a keze.
Ennek így semmi értelme, csak az idejét pocsékolja.
Hagyta, hogy a tető rácsukódjon a dobozra, és kisietett a
hálószobából, indult vissza az előszobán át.
 De elkésett; Claire már a nappaliban járt, a
dohányzóasztalon heverő ragasztószalagot nézte.
Hátrafordulva észrevette Lilliant, és az arcán árnyék suhant
át.
– Nem találtad meg a ragasztószalagot? – kérdezte.
– Beugrottam egy kicsit a fürdőszobába. – Lillian nem
állt meg, bár a szíve hevesen vert. – Mindjárt kész vagyok a
konyhával – mondta, majd elvette az asztalról a
ragasztószalagot.
– Nagyszerű.
Lillian nagy levegőt vett, és fürgén, de nem feltűnő
gyorsasággal visszament a konyhába. Letérdelt a dobozok
mellé, és nekilátott, hogy leragassza őket.
Hallotta Claire lépteit a folyosó felől; egyre halkultak,
ahogy távolodtak a hálószoba felé.
Meddig zakatol még így a szíve, tűnődött Lillian.
Egyértelmű, hogy nem való neki az effajta kutakodás, de az
is tény, hogy nem egyhamar adódik még egy ilyen alkalom
arra, hogy kielégítse a kíváncsiságát.
Végzett a két dobozzal, felállt, és ment a mosókonyhába
újabb dobozokért. A pulzusa végre kezdett normálisan
verni. Félretett két nagy dobozt, hogy hozzáférjen egy
kisebbhez, mely épp megfelelő méretnek tűnt az ezüstnemű
számára.
Akkor vette észre a tengerészkék ruhadarabot a kosárnyi
rongy tetején, amikor melléje tette a két nagy dobozt. A kék
ruhadarab nem volt sem szakadt, sem elhasznált. Éppen
hogy újnak nézett ki.
És ismerősnek. Lilliannek volt szeme a színekhez, és
emlékezett rájuk.
Ismét gyorsabban kezdett verni a pulzusa, a szíve
egyenesen dübörgött.
Ne izgasd fel magad. Valószínűleg semmi különös, csak
egy darab rongy.
 Lillian óvatosan belenyúlt a kosárba, kézbe vette a
tengerészkék rongydarabot, és kirázta. Ing volt; Claire
aznap viselte, amikor beugrott hozzá, hogy figyelmeztesse,
Marilyn még mindig vágyik Gabe-re.
Nem látszott, hogy bármi baja lenne az ingnek; nem volt
elszakadva, ki sem lyukadt, érthetetlen volt, hogy miért
került a hitvány ruhák halmára. Lehet, hogy véletlenül esett
ki a mosott ruhák közül, gondolta Lillian.
Lillian körbeforgatta az inget, hogy a hátulját is
megvizsgálja. A jobb mandzsettán látott piros festékfolttól a
lélegzete is elállt.
– A fenébe – suttogta.
Azért jött ide ma reggel, hogy talán választ kaphat
valamire. Az ember vigyázzon a vágyaival.
– Na mi a helyzet? – Claire megállt a küszöbön. – Kell
még doboz? Van…
Elhallgatott, amikor észrevette a festékfoltos inget
Lillian kezében. A tekintete rögtön a foltos mandzsettára
vándorolt.
– Te túrtad föl a műtermemet. – Lillian a mosógépre
tette az inget. – Tudtam, hogy kell lennie valahol valami
bizonyítéknak. Ha sok festék kerül az ember kezébe,
majdnem biztos, hogy a ruhájára is jut belőle.
Claire arcából kifutott a vér; kétszer is nyelt, mire meg
tudott szólalni.
– Semmit nem tudsz rám bizonyítani – dadogta. –
Semmit az égvilágon, érted?
– Valószínűleg nem is. Csak ha megtartottad a VPX-
5000-t. De biztos vagyok benne, hogy volt annyi eszed,
hogy megszabadulj tőle. Az öbölbe dobtad? Mert én azt
tettem az ügyfeleim adataival.
Claire szeme megtelt könnyel; úgy látszott, mindjárt
összeomlik.
– Arizonát kihagyhattad volna ebből – folytatta Lillian. –
Semmi köze nem volt hozzá. Felfogod, mi történhetett
volna, ha egy kicsit nagyobb erővel ütöd fejbe? Arizona
idős asszony, Claire. Meg is ölhetted volna.
– Nem akartam leütni, de nem volt más választásom.
– Nem volt más választásod? Mit nem mondasz? Senki
nem kényszerített rá, hogy leüsd és elvedd a fényképezőjét.
– El kellett vennem tőle azt a gépet. – Claire keze ökölbe
szorult. – Nem érted? Felvételek voltak benne.
– Lekapott, amikor betörtél hozzám?
– Csak akkor vettem észre, amikor indulófélben voltam.
A közeli erdőben parkoltam, de amikor indultam, láttam,
hogy a teherautója az út túloldalán áll. Ő nem volt benne,
amiből arra következtettem, hogy nyilván az idióta köreit
rója. Tartottam tőle, hogy meglátott, amikor kijöttem a
nyaralótokból.
– Az ég szerelmére, Claire, te is ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy egyáltalán nem számított volna, ha a
nyaralónk közelében lát. Soha senkit nem érdekel, hogy A.
Z. miket állít, és milyen új teóriákkal áll elő. Mindenki
tudja, hogy lökött.
– Nem sokkal később kijött az erdőből, és a kezében volt
az az átkozott gép. Bepánikoltam. Természetesen senki nem
hitt volna neki, ha azt állítja, hogy látott engem kijönni a
nyaralótokból a feljelentés napján. Az emberek tudják, hogy
mennyire ellenséges mindenkivel szemben, aki az
intézetnek dolgozik. De igenis hittek volna neki, ha
dátumozott fényképeket mutat rólam, bizonyítva, hogy
kilépek a házatok hátsó ajtaján kezemben egy
kerékabronccsal.
– Ezért követted hazáig, és vártál a kínálkozó alkalomra,
hogy elvedd a fényképezőjét? Tudta, hogy követik.
– Egy darabig figyeltem, de tudtam, hogy előbb-utóbb
visszamegy az erődítményébe. Úgyhogy megelőztem,
elrejtettem a kocsimat a fák között, és a hátsó verandán
vártam rá a fáskamra mögött.
– Előre eltervezted, hogy rátámadsz.
 – Nem. – Claire letörölte a könnyeit a kézfejével. – Nem
terveztem meg előre semmit. Képtelen voltam logikusan
gondolkodni. Valami olyasmit képzeltem, hogy meglepem,
amikor bemegy a házba. Nem akartam mást, csak a
fényképezőt.
– Valamiért mégis hátramentél a hátsó ajtóhoz. Amikor
megérkezett, megörültél a kínálkozó alkalomnak, felkaptad
a virágállványt, és leütötted Arizonát.
– Nem akartam, hogy kórházba kerüljön. – Claire hangja
szűköléssé vékonyodott. – El kell hinned nekem.
Egyszerűen csak le akartam ütni. Hogy elengedje a
fényképezőt.
– Arizona agyrázkódást kapott miattad, Claire. Meg is
ölhetted volna.
– Mondtam, hogy nem szándékoztam bántani – szipogott
Claire. – És azt sem tudod bizonyítani, hogy elvettem tőle a
gépét. Ezek csak szavak.
– Persze. – Lillian a szárítógépnek dőlt, és mindkét
kezével megfogta a fémszegélyt. – És mivel magunk között
vagyunk, gondolom, lehet még néhány kérdésem. Honnan
jött az ötlet, hogy nálam keresd az ügyfeleim adatait? Neked
jutott eszedbe, vagy Anderson pottyantott el valamit?
Claire elvörösödött a dühtől; az arca színe már-már
elérte az ingén maradt festékfolt vörösét.
– Ó, Flint, az a szarházi. Hallottam, amikor említette
Marilynnek a fájlokat, rögtön aznap, hogy felkereste az
intézetben. Szó szerint kérkedett velük, és ezzel akarta
rávenni, hogy neki adja az én állásomat. Megígérte, hogy
megszerzi neki az adatokat.
– Értem.
– El kell ismernem, ami nyilvánvaló. Marilyn nem
ostoba. Azonnal felfogta, milyen értéket jelentenek azok a
fájlok.
– Anderson bevallotta neki, hogy el akarja lopni őket?
 – Dehogy. Annyit mondott, hogy már van stratégiája
arra, hogy hogyan szerezze meg őket. Megnyugtatta
Marilynt, hogy minden részletre kiterjed a figyelme.
– Te hol voltál, míg ők ezt tárgyalták?
– Az íróasztalomat pakoltam a szomszédos irodában.
Marilyn becsukta az ajtót, de én egyszerűen beindítottam a
hangfelvevőt. – Claire ajkán keserű mosoly jelent meg. – Ez
volt ugyanis az egyik feladatom. Hogy felvegyem Marilyn
fontos emberekkel való beszélgetéseit. Azt tervezi, hogy
egyszer majd kiadja a memoárjait.
– És aztán úgy döntöttél, hogy megelőzöd Flintet, ugye?
Claire megvonta a vállát. – Azt mondta, a
számítógépeden van. Elég könnyű feladatnak tűnt. És én
ugyanúgy hasznát tudtam volna venni, mint ahogy Flint
tervezte.
– Hogy felkínáld valakinek cserébe egy állásért?
– Igen. Bármelyik észak-nyugati jelölt minden pénzt
megadna a felső tízezer köréből való bizalmas adatokért. –
Claire szemét ismét elhomályosította a könny. – De nem
találtam a számítógépedet, amikor felfeszítettem a hátsó
ajtót. Ráadásul ott lézengett Arizona a nyavalyás
fényképezőjével, amikor kijöttem. Minden félrecsúszott.
Egy csomó kockázat a nagy semmiért. Ez nem fair.
– Aznap beugrattál hozzám, hogy figyelmeztess, hogy
vigyázzak Marilynnel. Gabe közben felhívott Portlandből
jövet, és te hallottad a beszélgetésünket, kihámoztad belőle,
hogy valaki követ. És akkor hirtelen nagyon ideges lettél,
emlékszel? Felfogtad, hogy már nem hisszük azt, hogy
valami jöttment hóbortos alak tört be hozzám. Úgyhogy
visszajöttél még egyszer, és felforgattad a műtermemet,
hogy alátámaszd az elméletünket.
– Nagyon megijedtem. Eszméletlenül féltem.
Holdfényparton vagyunk, és ha itt egy Harte és egy
Madison nyomást gyakorol Sean Valentine-ra, akkor ő
rendesen nekilát a nyomozásnak. És fogalmam sem volt,
hogy az hova vezet. Gondoltam, megúszom a dolgot, ha
mindenki egy hóbortos alakra gyanakszik, aki egyszer csak
fogja magát, és felszívódik.
– Ó, Claire. – Lillian megcsóválta a fejét. – Hogy
képzelhetted ezt?
Claire hangjában keserűség bujkált, amikor
visszakérdezett. – Hogy találtátok ki?
– Leginkább azt mondhatnánk, hogy kizárásos alapon.
Gabe és egy magánnyomozó leinformálták az egyetlen
lehetséges alakot, akiről feltételeztük, hogy követ. Amikor
Andersont kikérdeztük, ő tagadta, hogy betört volna hozzám
Holdfényparton. Kitartóan tagadta.
Claire majd' felrobbant dühében. – És ti hittetek annak a
szarházinak?
Lillian megvonta a vállát. – Az nem vallott rá, hogy
felfeszítse a zárat. Anderson az a fajta, aki addig hímez-
hámoz, amíg eléri, amit akar.
– Na és Marilyn? Rá is gondolhattatok volna. Neki volt
leginkább szüksége azokra az adatokra.
– Marilyn nem kertel, hanem kerek perec megmondja,
mit akar. Te viszont arról vagy híres, hogy köntörfalazol.
Claire összerezzent. – Hogy érted ezt?
– Marilynnek igaza volt, amikor azt állította, hogy
viszonyod volt Trevor Thornleyval, ugye?
– Mondtam már neked, hogy soha nem feküdtem le
Trevorral.
– Nem hiszek neked.
Claire bizonytalanul nézett Lillianre. – Miért nem?
– Mert megtudtam, hogy kavartál Larry Fultonnal az
apja kocsijában azon a nyáron, amikor én Larryvel jártam.
– Larry Fulton. – Claire álla leesett. – De hát mikor volt
az! Még főiskolások voltunk!
– Tudom. Már akkor biztos voltam benne, hogy van
valakije rajtam kívül, csak azt nem tudtam, hogy te vagy az.
A Willis fivérek nyitották fel a szememet néhány nappal
ezelőtt. Nekik köszönhetem, hogy kiismertelek, Claire.
Most, hogy végre feltettem a megfelelő kérdéseket,
helyükre kerültek a dolgok.
Claire kihátrált a mosókonyhából, de nem vette le a
tekintetét Lillianről. – Ebből semmit nem tudsz bizonyítani.
– Csak ezt tudod hajtogatni. – Lillian ellépett a
mosógéptől. – Nem is vitatom. Azért jöttem ma ide, hogy
választ találjak a kérdéseimre, nem azért, hogy
letartóztassalak.
– Tűnj innen.
– Épp ez volt a szándékom. – Lillian átment a nappalin,
de a bejárati ajtónál megállt, és hátranézett a válla fölött. –
De van még egy kérdésem.
– Azt mondtam, tűnj innen.
– Egyszer azt mondtad, Trevor odavan a tűsarkúért és a
női fehérneműért, és hogy az ízlése kiábrándító. Felteszem,
ebben is hazudtál?
– Gyűlöltem az elvárásait, legalábbis ami az öltözködést
illeti. De az az ember a szenátori cím várományosa volt.
Gondoltam, elnézhetek neki egy-két hóbortot, ha cserébe
szenátorfeleség lehetek.
– Tényleg kilátásba helyezte, hogy ha megválasztják,
elválik Marilyntől és téged vesz el?
– Megígérte. – Claire lepillantott a kezében tartott,
gyűrött kék ingre. – Ahogy Larry Fulton is megígérte, hogy
szakít veled, és aztán megtartjuk az eljegyzést. Semmi nem
a tervek szerint alakul, és ez nem fair, érted? Nem fair, hogy
nekem semmi nem jön be.

Gabe fel-alá járkált a nyaraló konyhájában. – Nem lett volna

szabad egyedül odamenned.
– Mondtad már, nem is egyszer. – Lillian a
konyhaasztalra könyökölt, és a kézfejére támasztotta az
állát. – És én is mondtam, hogy hirtelen ötlettől vezérelve
mentem oda.
– És ha rád támadt volna?
– Nem az a fajta.
– Soha nem lehet tudni.
– Gabe, Claire tudja, hogy semmit nem vagyunk képesek
rábizonyítani.
– Sajnos.
– Feltételezem, hogy az ilyen helyzetekben várjuk azt,
hogy beteljesedjen a karma.
– A karma soha nem teljesedik be a Claire-féléken. A
karma egy nagy kalap szar. Az ilyen Claire-félék mindig
megússzák.
Lillian kinézett az ablakon. – Nem állítanám, hogy
Claire sok mindent megúszott volna az élete során. Maga
mondta, hogy neki soha nem jött be semmi. Mindegyik
terve dugába dőlt. Larry Fulton ugyan szakított velem, de
nem őt vette el, hanem Sheilát. Trevor Thornley
tönkrement, úgyhogy Claire-ből nem lett szenátorfeleség.
Marilyn kampányából is kipottyant. Mindent összevetve
Claire-re nem mondaná az ember, hogy neki áll a világ.

Másnap reggel autóba ültek, és behajtottak a városba

croissant-ért és kávéért. Gabe megállt a Fénytest
parkolójában, és bekémlelt a barátságosan megvilágított
helyiségbe. Maroknyi vendég ült az ablakok mögött. A
Jaguar mellett Mitchell nagy terepjárója, Arizona
teherautója és Sean Valentine szolgálati kocsija parkolt.
– Kicsit nagy a felhajtás odabent – mondta Gabe. –
Menjünk máshová?
– De máshol nem kapni ilyen croissant-t. – Lillian a
fejére húzta az esőkabát csuklyáját, és nyúlt a kilincs után. –
Gyere, megoldjuk.
 – Nem vagyok benne annyira biztos. – Gabe minden
lelkesedés nélkül nyitotta ki a vezetőülés ajtaját. – Kicsit
korán vagyunk még egy Harte-Madison-jelenethez.
– Ugyan. Ahhoz soha nincs elég korán.
Gabe behúzott nyakkal sietett Lillian mögött a
szemerkélő esőben a bejárathoz.
Amikor beléptek, Gabe rögtön megérezte, hogy izgatott
a hangulat. A szokásosnál élénkebben morajlott a helyiség.
Gabe első gondolata az volt, hogy Mitchell és Sullivan
közös kávézása izgatta fel a kedélyeket, de aztán rájött,
hogy nem igazán a Seannel és Bryce-szal üldögélő két
öregember áll az érdeklődés középpontjában.
Ahogy számítani lehetett rá, minden fej a nyíló ajtó felé
fordult. Lillian hátratolta a csuklyáját, és ragyogó mosolyt
villantott a bent ülőkre. Gabe kurtán biccentett, és mindjárt
a pult felé indult. Kávé nélkül nem küzd meg Mitchellel és
Sullivannel.
– Történt valami? – kérdezte a rendelést felvevő
Hírnököt.
– Nem hallotta?
Mielőtt azonban Gabe megtudhatta volna, mi történt,
lebbent a függöny az alkalmazott mögött, és Arizona intett
sürgetőleg.
–Jöjjenek ide hátra maguk ketten – suttogta. – Mi majd
megtartjuk itt az eligazítást.
Gabe Mitchellre és Sullivanre nézett; elmélyülten
beszélgettek Seannel. Úgy látszik, nem sürgős, hogy
odamenjünk hozzájuk, gondolta; Arizona „eligazítása”
szórakoztatóbb kilátásnak tűnt. Gabe Lillianre pillantott, aki
vállat vont, és indult a pult mögé.
Gabe fogta a kukoricakenyerét, és ment utána.
Hírnökök ismerős csoportja vette körül a nagy
munkaasztalt. Foton is köztük volt, és mindannyian
komolyan bólintottak, amikor Lillian és Gabe beléptek.
– Jó reggelt! – köszönt Gabe.
 – Történt valami? – kérdezte Lillian.
Arizona az asztalra koppantott egy sütőtűt. – Fölöttébb
érdekes fejlemény történt röviddel ezelőtt. A média és a
helyi hatóságok, Sean Valentine-t is ideértve természetesen
bevették az intézet által tálalt változatot, de hát mit várjon
tőlük az ember. – Arizona megcsóválta a fejét. – Szegény
ütődöttek.
Gabe egyik vállát a falnak támasztotta, és élvezettel
ízlelgette a kukoricakenyerét. – Pontosan mi történt?
– A hivatalos változat szerint Claire Jensen balesetet
szenvedett, amikor tegnap elhagyta a várost. Jelenleg a
holdfényparti kórházban ápolják.
– Jó ég! – Lillian Arizonára bámult. – Jól van?
– Sean szerint eléggé összetörte magát, de felépül. Sean
kivizsgálta a balesetet. Azt mondja, Claire száguldozott az
esőben, és egy kanyarban elveszítette az uralmát a járműve
felett. De mi tudjuk, mi az igazság.
Az asztal körül állók bólintottak.
Lillian megköszörülte a torkát. – Na és mi az igazság?
– Napnál világosabb. Claire látott valamit, amit nem lett
volna szabad látnia fent az intézetben. Valószínűleg rátalált
a föld alatti laboratóriumra, mire ezek megrendezték a
balesetet, hogy megszabaduljanak tőle. Claire szerencséje,
hogy elfuserálták a dolgot.
Lillian Gabe-re nézett. – És még te mondod, hogy nem
hiszel a karmában.
– Helyesbítek – mondta Gabe. – Jó pap holtig tanul.
Karon fogta Lilliant, és visszavezette a függöny előtti
helyiségbe. Számos szempár kísérte útjukat a kis asztal felé,
melynél Mitchell és Sullivan ült Bryce és Sean
társaságában.
Lillian lehajolt, és megpuszilta a nagyapját. – Jó reggelt,
nagyapa.
– Jó reggelt, édesem.
 Gabe odabólintott a két öregnek. – Örülök, hogy nem
vertétek ki egymás fogát.
– Az ember ebben a korban már kétszer is meggondolja,
hogy kockára tegye-e a megmaradt kevés fogát – mondta
Sullivan.
Lillian üdvözölte a többieket, és leült nagyapja mellé.
– Arizona elmondta a maga verzióját? – kérdezte
Mitchell az unokájától.
Gabe letette a kávéját és a félbehagyott kukoricakenyeret
az asztalra, és odahúzott egy széket. – A. Z. szerint az
intézeti összeesküvők rendezték meg a balesetet.
Sullivan kuncogott.
– El kell ismerni, hogy ő mindig sokkal érdekesebben
tálalja a helyi híreket, mint én – mondta Sean.
– Szóval baleset történt? – kérdezte Lillian.
– Minden kétséget kizáróan. – Sean beleharapott egy
nagy lekváros süteménybe. – Nagyon sürgős lehetett neki,
hogy maga mögött hagyja ezt a várost. Legalább hetvennel
hajtott bele abba az Erickson-háznál levő kanyarba.
Bryce megcsóválta a fejét. – Köztudott, hogy az nagyon
veszélyes kanyar – mondta ünnepélyesen.
– A mentősök mondták, hogy amikor kiszedték a
kocsijából, őrült dühös volt rájuk. – Sean lenyelte a falat
süteményt, és ivott rá a kávéjából. – Egyfolytában azt
hajtogatta, hogy mennyire nem fair ez az egész.
 26

Az Élénk Víziók Galéria holdfényparti részlegének

fogadásán Sullivan Mitchell mellett állt kezében egy pohár
pezsgővel, és elnézte a Lillian és a festményei körül
hömpölygő tömeget.
– Azért ez elmarad a portlanditől – jegyezte meg
Mitchell. – Ide csak a Napló jött ki. De hát mit várjunk,
Holdfénypart nem a nyugati világ művészeti fővárosa.
– Portlandben minden a reklámról és a médiáról szólt –
emlékeztette Sullivan Mitchellt. – Pontosan úgy történt
minden, ahogy Octavia Brightwell megjósolta. Lilliant
megismerték a gyűjtők és a múzeumok meg a képtárak
dolgozói, akik számítanak valamit a szakmában. De
Holdfényparton különlegességnek számít ez az alkalom.
– Látszik az ittenieken, hogy tetszik nekik – vigyorgott
Mitchell. – Nézd meg, hogy kiöltöztek, és nyakalják a
pezsgőt. Azt nem tudom, mennyit értenek a művészethez,
de az biztos, hogy jól érzik magukat.
A jelenlévők szinte kivétel nélkül helybéliek voltak: a
Willis fivérektől a Fénytest fura öltözetű alkalmazottaiig
mindenki eljött. Sullivannek erős volt a gyanúja, hogy nem
a művészet szeretete csalt ide ennyi embert egy esős estén,
hanem az általános kíváncsiság, mely a Harte-okat és
Madisonokat övezte. Az emberek tudták, hogy mindkét
család jelen lesz az eseményen, és az is köztudomású volt,
hogy Gabe és Lillian eljegyezték egymást.
 Az ajándék ital és apró falatkák csak hab volt a tortán a
többség számára.
– Ki hitte volna, hogy egy Harte művészi pályára lép? –
mélázott Mitchell fennhangon.
– Ki hitte volna, hogy a ti családotokban akad valaki, aki
nyereséges céget képes működtetni?
– Meg kell adni, Octavia tud partit rendezni. – Mitchell
elvett egy sajtos hasét. – Minden első osztályú, az utolsó
szemig. A ma esti vendégek többsége észre se vette volna,
ha olcsó pezsgőt és másodosztályú ételt kap, de Octavia
nem garasoskodott, ugyanaz a felhozatal, mint Portlandben.
Sullivan kortyolt a pezsgőjéből. – Erre befizetek.
– Haha.
– Mi az?
– Nem tudom nem észrevenni, hogy minden jel szerint
igencsak összemelegedett az unokáddal, Nick-kel.
Sullivan követte Mitchell tekintetét a tömeg fölött, míg
észre nem vette a fekete-fehér ünneplőbe öltözött Nicket
Octavia mellett a galéria túloldalán.
Több mint komoly, gondolta. Ahogy ott álltak és
beszélgettek, az meghitt, bizalmas viszonyra utalt. Nick
lazán a falnak támasztotta egyik kezét Octavia feje fölött,
kissé a nő felé is dőlt, hogy széles válla diszkréten, de
egyértelműen elzárta Octaviát a körülöttük állóktól.
Sullivan megértette a testbeszéd üzenetét, és tudta, hogy a
teremben minden férfi érti, ha csak tudat alatt is: a hírvágyát
beteljesítő férfi üzeni a világnak, hogy „ez a nő ma este az
enyém”.
– Ó, barátom – mondta halkan. – Ő is kezdi.
– En nem aggódnék a helyedben – mondta Mitchell
vidáman. – Ahogy mondtam, Octavia helyes fehérnép.
– Vörös hajú.
– Na és? Mi bajod van a vörös hajúakkal?
– Valahogy ismerősnek tűnik nekem ez a nő, Mitch.
 – Mert nem először látod. Hannah és Rafe esküvőjén is
ott volt. És a múlt heti portlandi fogadáson is láttad.
– Nem úgy értem. Máshogy ismerős.
– Hogyan?
– A vörös haja, az arcéle. A tartása. Nézd már meg
alaposabban, ember. Nem emlékeztet valakire?
Mitchell sokáig szemlélte Octaviát.
– Ördög és pokol! – mondta végül. – Le se lehet tagadni
a hasonlóságot. Fura, hogy eddig nem vettem észre.
– Lehet, hogy ezért tetszett meg neked rögtön.
– Ördög és pokol – ismételte meg Mitchell, ezúttal
őszintén meglepve. – Mi lesz még ebből?
– Ne tőlem kérdezd – mondta Sullivan. – De erősen
kétlem, hogy a véletlen műve.
– Szerintem sem az. – Ámulatféle csillant Mitchell
szemében. – Szó nincs véletlenről. De mondok valamit.
Ajánlom Nicknek, hogy rendesen viselkedjen vele.
– Mi közöd hozzá, hogyan viselkedik vele?
– Octavia egy szem maga van a világon. Nincs családja,
akik védelmezhetnék.
– És te magadra vállalod a feladatot? – kérdezte
Sullivan.
– Valakinek csak el kell vállalnia. Az unokádról az a hír
járja, hogy falja a nőket, és a laza kapcsolatok kedvelője.
– Egyszerűen csak nem találta meg azt, aki betöltené az
Amelia után maradt űrt.
– Ahogy hallom, nem igazán töri magát, hogy feleséget
találjon – jegyezte meg Mitchell. – Inkább a kötetlen
kapcsolatot keresi a barátnőinél, melyben nem esik szó
gyűrűről, szertartásokról és fogadalmakról. Úgy hallottam,
bizonyos körökben Keményszívű Harte-nak nevezik.
–A bánatba, semmi közöd az unokám szerelmi életéhez.
– Nem fogom hagyni, hogy cicázzon Octaviával, érted?
– Mitchell álla megfeszült. – Ez a hölgy nem lesz a
játékszere. Ajánlom, hogy add ezt az értésére, különben
megbánja.
Sullivan komor tekintettel méregette a terem túlsó
végében álló párt.
– Ebből még bonyodalmak származhatnak – mondta
végül.
– Nem is kicsik.
Sullivan nem tudta volna megmondani, hogy pontosan
mi jár Mitchell fejében, de fogadni mert volna rá, hogy az ő
gondolatai is a körül a jelenet körül forognak, melyre igen
jól emlékezett. Közös múltjuk egyik jelenete volt ez:
hátborzongató, kísérteties emléke a napnak, amelyen a
miniszoknyás, égővörös hajú nő tűsarkúban betipegett a
Bay Street-i irodájukba azzal, hogy mindkettejüket
dúsgazdaggá teszi.
Most mindkét öregúr elbűvölten nézte Octaviát.
Kétségtelen, gondolta Sullivan, hogy tagadhatatlan a
hasonlóság Claudia Bannerrel, a titokzatos lénnyel, aki
annyi évvel ezelőtt lángra lobbantotta és megperzselte őket,
és a feje tetejére állított körülöttük mindent, mielőtt eltűnt
volna a Harte–Madison társaság tőkéjével.
– Kicsoda Octavia Brightwell, és mit keres
Holdfényparton? – kérdezte Sullivan alig hallhatóan.
 27

Lillian hallotta a lépcsőn, majd a folyosón közeledő

férfilépteket. A műtermében volt, folytatta az ecsetek
tisztogatását. A könnyed, sima, céltudatos léptek
eltökéltségre vallottak. Gabe Madison lényéből sokat
megértett az, aki látta a mozgását.
Lillian letette az ecseteket, és ment ajtót nyitni. Gabe
megállt előtte. A zakóját a kocsiban hagyta, a
mandzsettagombjait is letette már. Szénfekete ingének
gallérja nyitva volt, az ezüst-fekete nyakkendő lazán lógott.
Gabe nem mosolygott.
– Késtél. – Lillian lábujjhegyre állt, hogy megpuszilja.
– Ühüm. – A férfi egyik karjával átkarolta, amikor épp
elhúzódott volna, és egy hosszú, lassú, vérpezsdítő csók
erejéig magához vonta.
Amikor végre elengedte, Lillian kipirult és lélegzetért
kapkodott. Látta, hogy lusta, csábos fény villan a férfi
szemében, és egyszerre tudta, hogy nem csak őt érintette
meg a csók.
– Köszi, erre nagy szükségem volt – mondta Gabe. –
Egy olyan délutánon, mint a mai.
– Mi történt?
– Mitchell, Sullivan és az apád bejelentés nélkül
beállítottak az irodámba, épp, amikor azt terveztem, hogy
indulok. Szó szerint rajtam ütöttek.
Lillian elfintorodott. – Mit akartak?
 Gabe nem válaszolt azonnal. Megállt a legújabb, még
befejezetlen kép előtt, mely Lillian anyját, nagyanyját és őt
magát ábrázolta. A három alak a Napkorona-kapu körül állt,
állhatatos tekintettel néztek a kép szemlélőjére, melybe
belesűrítették saját életkoruk minden velejáróját, s a
láthatatlan, de annál kézenfekvőbb összetartozást.
Gabe hosszasan nézte a képet.
– Nagyon jó vagy – mondta végül. –Tényleg nagyon jó.
– Köszönöm, de eltértél a tárgytól.
– Vállalatigazgató vagyok. Természetes hajlamom van
rá, hogy kerüljem a kínos témát.
Lilliannek nem tetszett ez a hang. – Mit akartak tőled,
Gabe?
– Új üzleti ajánlattal álltak elő.
– Ejha.
– Én is ezt mondtam.
– Gabe?
– Fúziót ajánlottak.
Lillian rábámult; beletellett néhány másodpercbe, amíg
meg tudott szólalni. – Fúziót? Hogy a Madison
Kereskedőház és a Harte Vállalatok összeolvadjon?
– Igen.
– Te jó ég!
– És a két cégnek egyenlő arányban lenne benne tőkéje.
Családtagok csak az új formációban lehetnének
részvényesek. Az igazgatói testületben azonos számban
képviseltetné magát mindkét család. Én lennék az
ügyvezető igazgató.
– Egek!
– Sok minden szól a fuzionálás mellett – folytatta Gabe,
mintha egy befektető prospektusából olvasná. – A cég
tőkéje egyik napról a másikra megduplázódna, és ezáltal
kiterjeszthetnénk a tevékenységeink körét és skáláját.
Lehetőségünk lenne kibővített vezetői és konzultációs
szolgáltatásokat kínálni az ügyfeleinknek.
 – Ó. – Lillian érezte, hogy bugyog benne a nevetés, és
gyorsan a szája elé kapta a kezét.
– Másfelől azonban ez rémálom, legalábbis nekem.
– Megértem. – Lillian letett róla, hogy legyűrje a kitörni
készülő nevetést. – Már a gondolatától, hogy egy nagy
csapat igazgatósági tagot és kizárólag Harte-okból és
Madisonokból álló részvényeseket irányítson, minden
elővigyázatos, okos ügyvezető igazgató halálra rémülne.
– Nekem mondod?
– De te Madison vagy. Fogadok, hogy még csak nem is
pislogtál vagy nyeltél egyet. Szóval minek fogjuk nevezni
ezt az új céget?
– A javaslat az, hogy legyen Harte-Madison a neve.
Gondolom, apád ötlete. Nosztalgiázás a régi Mitch és
Sullivan által alapított cég újraélesztéséről. Én azonban
nagyon ellene voltam.
– Akkor most mi lesz?
Gabe elfordult a portrétól, és Lillian mellé lépett,
rávillantotta csábos Madison-mosolyát, kivillantva hibátlan
fogsorát. Lillian szíve rögtön hevesebben vert.
– Madison–Harte, magától értetődik – mondta.
– Hát persze. Tetszik a hangzása.
– Szerinted is jól hangzik, ugye?
Gabe átkarolta, és magához vonta Lilliant. Szája a
szájára tapadt, és a csók ismét bizonyította, hogy semmi
nem állhat egy Madison szenvedélyének útjába.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó Barna Imre igazgató
Tördelte a Könyves Műhelyház Bt.
Nyomta a Kinizsi Nyomda
Felelős vezető Bördős János igazgató
Készült Debrecenben, 2012-ben
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

A könyvet F. Nagy Barbara tervezte

Művészeti vezető Gerhes Gábor
Készült 17,61 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 07 9466 4
www.europakiado.hu