Fordította

SARLÓS ZSUZSA
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2005
 Barbara Taylor Bradford: To be the Best
Doubleday, New York, 1988

Copyright © Barbara Taylor Bradford 1988

Hungarian translation © Sarlós Zsuzsa, 1993

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

ANGYAL
BÍZVA BÍZZÁL
EGY GAZDAG NŐ
HÁROM HÉT PÁRIZSBAN
KATIE DIADALA
KEZDD VELEM ÚJRA AZ ÉLETED
A LEGKÜLÖNB UNOKA
MÁS SZÍV, MÁS LÉLEK
A MÚLT KÖDÉBEN
SZERELEM EGY MÁSIK VÁROSBAN
TITKOS SZERELEM
VESZÉLYES ISMERETSÉG
 ELŐSZÓ

Ha velem akarsz dolgozni, a legkülönb légy.

És hogy a legkülönb légy, gerincesnek kell lenned.
EMMA HARTE
Paula hajnalhasadás előtt hagyta el Pennistone Royalt.
Sötétben hajtott ki a magas vaskapun, és a felláp felé tartva balra
fordult. Mire a Pennine dombok láncát átszelő útra ért, már változni
kezdett az ég. Antracitszürke tömege lassan ametisztbe, rózsaszínbe,
hideg és elhalványuló zöldbe ment át, és a láthatáron, a felláp sötét
pereme mögül ezüstszilánkokként tűntek fel a nap első sugarai. Kí-
sérteties napszak volt - se nappal, se éjszaka -, és a néma, tágas felláp
üresebbnek és távolibbnak tűnt, mint valaha. Majd váratlanul feltörő
sugárzás és az Anglia északi részére oly jellemző kristálytiszta fény
töltötte be az eget, és hirdette az új nap kezdetét.
Paula letekerte az ablakot, mély lélegzetet vett, majd hátradőlt, s
megkönnyebbülten, egyenletes gyorsasággal hajtott. Az ablakon be-
áramló levegő hűvös volt, de hisz idefent évszaktól függetlenül min-
dig hűvös van; ez a hely aligha alkalmas az időjárás megítélésére.
Paula tudta, hogy ismét fullasztóan meleg nap lesz, és örült, hogy
ilyen korán indult el Fairleybe.
Augusztus vége a hangavirágzás ideje Yorkshire-ban, és a vad, la-
katlan felláp lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Az a felláp, amely az
év nagy részében komor és ijesztő, ma reggel teljes szépségében tün-
dökölt, hullámzó lila és bíborvörös tenger, amerre a szem ellát. Paula
hirtelen megállította a kocsit, kiszállt, körülnézett. Milyen lenyűgöző,
elképesztő táj. Érezte, hogy a torka elszorul. A nagyi fellápja, mor-
mogta, Emma Harte-ra gondolva. Ugyanúgy szeretem, ahogy ő sze-
rette… és ahogy leányaim, Tessa és Linnet megszerették.
Paula egy pillanatig a kocsi mellett állt, gyönyörködött a tájban:
nézelődött és hallgatózott. Hallotta az ég, a felhők felé szárnyaló
pacsirták éles trilláit, távolabbról meg a bércekről lezúduló kis patak
csobogását. A hűvös, tiszta levegőben hanga, áfonya, vadvirág és
páfrány illata keveredett. Egy pillanatra behunyta szemét, majd meg-
rohanták az emlékek, fölemelte fejét, és felnézett. A napsütötte,
porcelánkék ég tágas kupoláján kis fehér felhők úszkáltak. Újabb
szép nap kezdete, mosolygott magában. Derűs időben semmi sem
hasonlítható a felláphoz - semmi a világon. Régen nem járt idefent.
Túlságosan régen. Itt vannak a gyökerei, akár nagyinak, gondolta, és
még egy percig időzött, elárasztották az emlékek, visszavitték a
múltba…
Hirtelen megfordult, beült Aston Martin DB 2-4 kocsijába, és to-
vábbhajtott a felláp kanyargós útján, és egy óra múlva leereszkedett
az alant fekvő völgybe, Fairleybe. Kora reggel lévén, a városka még
szunnyadozott. Senki nem járt az utcán. Paula a szürke kőből emelt,
négyszögletes román kori tornyú és színes üvegablakú ősi templom
előtt parkolt le. Kiszállt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. A hátsó ülés-
hez támasztott kartondobozból kiemelte a nyári virágokkal megtöltött
vázát, és térdével lökte be az ajtót.
Két kézzel fogva a vázát, átnyomakodott a templom melletti temető
kapuján.
A kikövezett ösvényen lépdelt, amíg a legtávolabbi, különálló, ár-
nyas, végtelenül csöndes sarokhoz ért. Itt, az ódon, mohlepte kőfal
mellett, egy göcsörtös szilfa árnyékában néhány sír állt. Paula egy
darabig az egyik sírkőre meredt.
A sötétzöld márványba vésett név: Emma Harte, alatta az évszám-
ok: 1889-1970.
Tizenegy éve, gondolta Paula. Ma tizenegy éve hunyt el. Hová lett
ez az idő? Oly gyorsan lepergett… mintha tegnap még élt és virult
volna; tele energiával vezette üzletbirodalmát, és mindnyájunknak
dirigált a maga utánozhatatlan módján.
Közelebb lépett nagyanyja sírjához, lehajolt, letette a virágot, majd
felegyenesedett, és kezét a sírkövön nyugtatva a távoli dombok felé
nézett. Tekintete elkalandozott, egy másodpercre gondolataiba me-
rült.
Tennem kell valamit, nagyi, egy drasztikus lépést, ami nem tetszene
neked. De biztos vagyok benne, hogy megértenéd az okát… hogy
valami újat akarok teremteni, kizárólag a saját erőmből. Az én he-
lyemben ugyanezt tennéd. Tudom. És sikerülni fog. Muszáj. Nem két-
séges.
A csöndbe mennydörgésként hasított a toronyóra ütése; Paula ösz-
szerezzent, kizökkent álmodozásából.
 Újabb egy-két perc után elfordult Emma sírjától, és tekintetét vé-
gigfuttatta a többi sírkövön. Először David Amory, azután Jim
Fairley sírkövén… apja… férje… akik tíz éve nyugszanak itt. Mind-
ketten túl fiatalok voltak ahhoz, hogy meghaljanak. Paula szívét
olyan éles fájdalom járta át, hogy elakadt a lélegzete, és szíve megtelt
a régi, ismerős bánattal. Összeszedte magát, megfordult, és tovább-
ment az ösvényen, elnyomta az emlékek keltette fájdalmat és szomo-
rúságot. Az élet az élőké, emlékeztette magát.
Gyors lépteit csak egyszer lassította le, amikor a templom közelé-
ben fekvő magánparcellához ért. A vaskerítéssel körülvett területen
Jim őseinek sírjai domborultak… Adam és Adele… Olivia… Gerald.
Milyen sok Fairley… és milyen sok Harte van itt eltemetve. Két csa-
lád, amelynek élete három nemzedéken összefonódott… keserű vi-
szály kötötte össze őket… szeretet és gyűlölet és bosszú és házas-
ság… és végül halál. Itt fekszenek, együtt a végső nyughelyen, a
szélfútta felláp árnyékában, végre megbékélve a jóságos anyaföld-
ben…
Becsukódott mögötte a temetőkapu, Paula kiegyenesedett, vállát
hátravetette, és a kocsihoz sietett, új elszántsággal, határozott arckife-
jezéssel lépkedett. Annyi kihívás, annyi teljesítendő feladat vár rá.
Beült a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett, mert hosszú útnak
nézett elébe.
A mellette lévő ülésen hevert az útra előkészített kazetta. Betette a
magnóba, és felhangosította. Mozart Jupiter szimfóniájának hangjai
töltötték be a kocsit… Dús, melodikus, tele jókedvvel és életöröm-
mel és - számára legalábbis - szárnyaló reménységgel. Egyik ked-
vence volt. Tessa vette neki néhány hete. A legújabb felvétel. A Ber-
lini Filharmonikusokat Herbert von Karajan vezényli. Paula behuny-
ta szemét, átengedte magát a zene varázsának. Már az első taktusok
lenyűgözték… allegro vivace… mintha szárnyakat kapott volna.
Eltelt egy perc, majd még egy, míg Paula végül kinyitotta a szemét,
beindította a motort, és legurult a dombról a Londonba vezető Ml-es
autópályához vezető Leeds-Bradford útra. Harminc perc múlva már
rá is kanyarodott, és mindjárt látta, hogy a forgalom csekély. Az úton
csak néhány személyautó; teherautó egy se. Ha szerencséje van, és
továbbra is ilyen simán megy minden, négy órán belül az íróasztala
mögött ülhet a knightsbridge-i Harte Áruházban.
Beletaposott a gázba, gyorsított, tekintete az útra tapadt.
A szimfónia crescendóvá dagadt, elcsitult, majd ismét emelkedett,
varázslatos szépségébe burkolta Paulát, akit elöntött a boldogság.
Szelleme felélénkült. Tisztán látta az előtte álló hónapokat, lelke mé-
lyéig hatoló biztonsággal tudta, hogy helyénvaló az, amit cselekedni
szándékozik.
Gyorsított. Az Aston Martin repült, mintha szárnya nőtt volna. Él-
vezte ezt a nagyszerű járművet, hogy úrrá lehet rajta… a kocsin, ön-
magán, a jövőn. A terv készen állt. A főműve. A lehető leghamarabb
végrehajtja. Bombabiztos terv. Nem csúszhat hiba a számításba…
 Szerelmesek és idegenek

Ne nevezz senkit ellenségnek, de sose szeress idegent.

STELLA BENSON

A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert ez által némelyek,

tudtokon kívül, angyalokat vendégeltek meg.
PÁL APOSTOL: A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL

Szerelmemé szívem, és az övé enyém,

Jó cserét csináltunk: egymásnak adtuk,
Ő értem dobog, és őérte én:
Előnyösebben nem köthetni alkut.
SIR PHILIP SIDNEY (Kiss Zsuzsa fordítása.)
 1.
Paula szokott fürge lépteivel érkezett londoni áruházának irodájába,
több dossziét emelt ki kézitáskájából, majd a sarokban álló terebélyes
íróasztalhoz ült. Ebben a pillanatban vette észre az antik porcelán-
lámpához támasztott sárgásbarna borítékot.
„S. k. felbontásra” állt rajta, nyilvánvalóan nem postán jött; azonnal
felismerte a kézírást. Megremegett az örömtől. Izgatottan nyúlt a
borítékért, felnyitotta az arany és jade papírvágó késsel, és kivette a
kétrét hajtott üzenetet.
Az írás lendületes volt.
„Várlak Párizsban. Ma este. Foglaltam neked helyet a British Air-
ways 902-es, 18.00-kor induló járatára. Alig várom, hogy lássalak. A
szokott helyen. Ugye nem okozol csalódást?”
Paula összevonta a szemöldökét. Az üzenet hangneme ellentmon-
dást nem tűrő, parancsoló, mintha feltételezné, hogy Paula szót fo-
gad. Enyhe bosszúság lett rajta úrrá a férfi fölényeskedése miatt, és
elszállt az öröm, ami egy pillanattal azelőtt a boríték láttán elfogta.
Természetesen nem megy el. Nem mehet. Gyerekeivel kell töltenie a
hétvégét, ahogy tervezte, ahogy akarta.
A cédulát szorongatva dőlt hátra a széken, és a semmibe meredt, a
férfira gondolt. Basáskodó… beképzelt… ilyen jelzők jutottak eszé-
be. Kétségtelen, hogy ráillenek. Szája körül halvány mosoly játsza-
dozott. Mulattatta a meghívás, és erős kísértést érzett, hogy elfogad-
ja. Valld be, boldogan töltenéd vele a hétvégét Párizsban. De hiszen
boldogan tennél meg sok minden mást is, amit mind-mind elmulasz-
tasz, emlékeztette egy halk hang a lelke legmélyén. És újból mosoly-
gott, ezúttal fanyar mosollyal, kissé sajnálkozva, tudván, hogy sosem
engedhet a vágyainak. Erre még csak gondolni sem szabad. Első a
kötelesség. Emma Harte-nak ez a szabálya gyerekkora óta belérög-
ződött, jóllehet néha azt kívánta, bárcsak ne sulykolta volna olyan
erősen belé. De nagyi alaposan megregulázta, megtanította, hogy a
gazdagság és hatalom felelősséggel jár, és ezt zokszó nélkül kell el-
viselni, függetlenül attól, hogy mekkora terhet jelent. És minthogy
Paula már majdnem harminchét éves volt, nem valószínű, hogy jel-
leme megváltozzék.
Kihúzta magát, a cédulát visszacsúsztatta a borítékba, sóhajtott.
Végtelenül vonzó és csábító volna egy romantikus közjáték kedvenc
városában ezzel a különleges, rendkívüli férfival. De végképp lehe-
tetlen. Nem, nem utazik Párizsba, erre a szerelmet, örömöt, együtt-
létet ígérő hétvégére. Ehelyett gyermekeihez megy, mint jó anyához
illik. Gyermekeinek szükségük van rá. Végül is: két hete nem látta
őket. Igaz, őt sem látta…
- A kutyafáját! - morogta hangosan. - Bárcsak ne küldte volna a le-
vélkét. - Kibillentette egyensúlyából, hirtelen nyugtalanság fogta el,
méghozzá akkor, amikor nem engedheti meg magának, hogy bármi
elterelje a figyelmét. Az előtte álló hónapokban - sorsdöntő hóna-
pokban - rendkívüli bonyodalmak várnak rá.
Később majd felhívja, közli, hogy nem mehet; töröltetni kell a
helyfoglalást is. Sőt, most rögtön fel kellene hívnia a British Air-
wayst.
Amikor a kagylóért nyúlt, csöngött a telefon.
Gyorsan felemelte, beleszólt, és az ajtóra nézett, amelyen titkárnő-
je, Jill sietett be egy csésze kávéval.
- Helló, Paula, én vagyok - szólt unokatestvére, Alexander a vonal
másik végén. - A leedsi áruházban kerestelek, és kiderült, hogy pont
azon a napon, amikor én idefent vagyok, te Londonban tartózkodol.
- Jaj, drága Sandy, de sajnálom, hogy elkerültük egymást - vála-
szolta, majd befogta a kagylót, megköszönte Jillnek a kávét, aki mo-
solyogva eltűnt.
- Yorkshire-ban voltál tegnap este? - kérdezte Paula.
- Igen. Fél hét körül érkeztem.
- Akkor még az áruházban voltam. Ha akkor rögtön fölhívsz, együtt
vacsorázhattunk volna.
- Nem jött volna össze. Tudod, a lehető leghamarabb Nutton Prio-
ryba kellett érnem. A birtok intézője holnap szabadságra megy, és
sok mindent meg kell beszélni. - Alexander elhallgatott, a torkát kö-
szörülte. - Te voltál a nagyi sírjánál ma reggel… azok a te virágaid,
Paula?
- Igen. Nagyon korán mentem ki, mielőtt Londonba indultam.
 - Én meg rögtön utánad - nevetett halkan. - Gondolom, a sors nem
akarta, hogy ma találkozzunk. Hát… a veszteség az enyém.
Paula nagyon szerette unokatestvérét, megérezte lelkének minden
rezdülését. Most valami furcsát fedezett fel a hangjában, valamit, ami
nyugtalanította. - Sandy, valami problémád van? - kérdezte gyorsan.
- Akarsz valamiről beszélni velem?
Szempillantásnyi habozás után határozottan közölte: - Nem, nem,
egyáltalán nem! Csak arra gondoltam, hogy jó lett volna együtt ebé-
delni. Hetek óta nem láttalak. Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy…
de hiányolom azokat a kis négyszemközti beszélgetéseket.
Paula figyelmesen hallgatta, igyekezett hangjából kihallani azt a
hanghordozást, amit egy pillanattal korábban észlelt, de nyoma sem
volt. Alexander hangja a megszokott volt - egyenletes és fegyelme-
zett, mint mindig.
- Igen, nekem is hiányoznak, de ez a nyár egy kicsit zsúfolt volt, ál-
landóan Dél-Franciaországba röpködtem és vissza, és közben helyt
kellett állnom az üzleti fronton. És figyelj: ha már elkaptalak, van
valami, amit időtlen idők óta a fejedre akarok olvasni. - Gyors léleg-
zetet vett, és egy árnyalattal szigorúbb hangon folytatta: - Nagyon
haragszom rád! Idén alig jöttél le Cap-Martinba, hogy velünk legyél,
holott ez a te villád! Emellett, azt hiszem, hogy…
- Nem te vagy ebben a családban az egyetlen dolgozó! - vágott
vissza a férfi kurtán, majd sietve folytatta: - Nekem is rengeteg dol-
gom volt, ezért nagyon kérlek, ne rágd a fülem. Emily már amúgy is
halálra szekál. Kezd az idegeimre menni.
- A húgod azt gondolja, hogy nem pihensz eleget. Szeretné, ha lazí-
tanál, ha jobban élveznéd az életet. Én történetesen szívből egyetér-
tek Emilyvel.
Alexander eleresztette a füle mellett Paula megjegyzéseit és szem-
rehányó hangját. - Gondolom, a hét végén lemész a villába, ugye?
- Igen. Holnap reggel kilenckor repülök Nizzába, és hétfőn korán
térek vissza. Sandy! Isteni ötletem támadt! Miért nem jössz velem?
Te is tudod, hogy nagyon élveznéd, és a gyerekek borzasztóan örül-
nének neked. No meg Emily is…
- A következő néhány napot biz’ isten muszáj Nutton Prioryban töl-
tenem. Szívesen veled mennék, de most a birtokkal kell foglalkoz-
nom. Mit szólnál ahhoz, ha kedden együtt ebédelnénk? - mondta
sürgető hangon.
- Nem érek rá - jajdult fel Paula. - Kedden kora reggel New Yorkba
repülök, és a hét végén New Yorkból Sydneybe. Egész szeptember-
ben távol leszek.
- Ó. Értem.
Csalódása annyira nyilvánvaló volt, hogy Paula rögtön megkérdez-
te: - Miért ne rögzítenénk már most egy októberi találkozót? - Beszéd
közben kinyitotta és fellapozta előjegyzési naptárát. - Mit szólnál
október első szerdájához?
- Biztosan jó lesz, de hadd nézzem meg a zsebnaptáromat. Várj egy
kicsit.
Paula fölemelte a csészét, a forró kávéba kortyolt.
Sandy a rákövetkező pillanatban ismét a vonalban volt, tiszta, vi-
dám hangon közölte: - Ráérek. Akkor októberben találkozunk. Alig
várom.
- Én is! És Sandy…
- Igen?
- Vigyázz magadra.
- Te is. Üdvözlöm a villa minden lakóját.

***

Miután letették a kagylót, Paula a kávét iszogatta, összeráncolt hom-

lokkal nézte a telefont, az unokatestvérén töprengett.
Őszintén sajnálta, hogy hagyta a nyarat elmúlni úgy, hogy nem
erőltette jobban Sandyt: jöjjön velük a Riviérára. De vajon jót tett
volna, ha többet noszogatja? Valószínűleg nem. Emily végül is hús-
vét óta igyekszik bátyját teljes erőbedobással rávenni, hogy jöjjön le
a Villa Faviolába. Alexander kétszer odarepült, de csak nagyon rövid
időre, kizárólag azért, hogy húgának örömet szerezzen. Ezt Paula
éppoly tisztán látta, mint Emily.
Ezzel együtt furdalta a lelkiismeret, rájött, hogy az utóbbi időben
elhanyagolta Alexandert. Annyi mindennel kellett az elmúlt évben
megbirkózni; annyi minden vette igénybe szabad idejét, fosztotta
meg a társasági élettől. Sandy is a Paula által magára erőltetett kö-
nyörtelen munkatempó áldozata. Szegény Sandy, a szomorú igazság
az - és ezt őszintén be kell vallani -, hogy nem jutott számára idő.
Talán ezért volt olyan furcsa a hangja. Nem, egyáltalán nem ez az
ok. Az a szokatlan hanghordozás (amelyről tudta, hogy nem képze-
lődés) egészen egyszerűen a feszültség. Nem, annál is több. Aggoda-
lom? Igen, ez az. Aggodalom. És ez bajt jelent.
Amikor erre rádöbbent, összeszorult szívvel gondolta: valami nincs
rendben Sandyvel.
Furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Különös érzés volt, megriadt
tőle; feszülten ült, aggódva kérdezte magát: vajon mi lehet a baj.
Homlokát ráncolva, villámgyorsan ismét végigfutott az eshetősége-
ken. A Harte Vállalkozásoknál semmi nem hibádzik; Emily tudna
róla, és elmondaná. Sandy egészsége rendben. Az biztos, hogy nin-
csenek anyagi gondjai. S ha nem udvarol is komolyan senkinek (erről
Emily, aki a családban mindenkiről mindent tud, szintén tudna), lát-
hatóan, ha éppen szükségét érezte, nem szűkölködött női társaságban.
Társadalmi élete nem volt nagyon látványos. De úgy látszik, így
akarta, manapság ilyen életformára vágyott.
Milyen magányos lehet, töprengett Paula, és ki tudja, hányadszor
kívánta, bárcsak Sandy újranősült volna.
Azután, hogy Maggie-t Chamonix-ban elsodorta a lavina, Sandy
nagyon hosszú ideig vigasztalhatatlanul gyászolt. Majd lassan-lassan
magához tért, visszanyerte önuralmát, és aprólékos gonddal újra fel-
építette egyéniségét. De mintha egyéniségének darabkáit új, egészen
más mintába öntötte volna. Azóta nem a régi.
A lavina mindnyájunkat érintett, emlékeztette magát Paula, és ezút-
tal fivérére, Philipre gondolt. Ő is ott síelt azon a napon. De ő volt az
egyetlen, aki megmenekült… az egyetlen túlélő. Azután anyjára
gondolt, aki elvesztette férjét. És én elvesztettem apámat; és gyerme-
keim elvesztették apjukat. Igen, a lavina tönkretette az egész csalá-
dot. Valamennyiünket megkárosított és visszavonhatatlanul megvál-
toztatott. Azóta is furcsán viselkedik a család minden egyes tagja…
Leginkább én, gondolta, és megkísérelte elhessegetni az előző pil-
lanatban rátört nyugtalanságot. Elragadná a fantáziája? Sandy meg ő
végül is gyerekkoruk óta nagyon közel állnak egymáshoz. Ha való-
ban komoly baja lenne, telefonon elmondta volna. Fölöslegesen izgu-
lok - döntötte el, és levette a napirendről Alexander miatti aggódását.
Az asztalán heverő papírokat nézte.
Gyors pillantással felmérte, hogy semmi sürgős teendője, és ettől
megkönnyebbült. A pénteken felmerülő problémák általában megza-
varták és tönkretették a hétvégi pihenőket. Ez nem volt akkora baj
télen, mint nyáron, amikor a gyerekek hosszabb időt töltöttek otthon,
és Paula távolléte nyomasztotta őket. Féltékenyen óvták, alig várták a
vele töltött hétvégeket, és éppúgy, mint ő maga, rossz néven vették,
ha közbejött valami.
Paula átnézte a reggeli postát és Jill emlékeztetőjét (amely részletes
szerkezeti változtatásokat javasolt a tervezőszalonban), ellenőrizte a
beszerzési utasításokat, majd a telexekért nyúlt. Ezek mind a New
York-i áruházból jöttek, amerikai titkárnőjétől, Madelana O’Sheatól.
Előző éjjel érkeztek, és csak egy igényelt sürgős választ.
Sárga írótömbjét maga elé húzva, Paula megszövegezte a választ.
Amikor végzett, kinyitotta a Yorkshire-ból magával hozott legvasta-
gabb dossziét, és kivette a tetején fekvő papírlapot. E pillanatban
egyedül ez érdekelte. Ez tartalmazta mesteri tervének legfontosabb
pontjait. Egyetlen ív papír… de kulcsa annyi mindennek… kulcsa a
jövőnek.
Pillanatokon belül annyira belemerült a munkába, annyira lefoglal-
ta, hogy további feljegyzéseket rójon a papírra, hogy Sandyről telje-
sen megfeledkezett. Hónapokkal később nagyon is élesen merült fel
emlékezetében ez a nap. Élesen, tisztán eszébe jutott, mennyire
nyugtalanította az a pillanat, és forrón óhajtotta, bárcsak jobban hall-
gatott volna ösztöneire. Keservesen bánta, hogy nem vette rá: öntse
ki Sandy a szívét. A megváltoztathatatlant nem tudta volna megvál-
toztatni, de legalább útiterveit megmásíthatta volna. Ily módon segít-
hetett volna Sandyn, pusztán azáltal, hogy szükség esetén kéznél van.
De ezen a perzselő augusztusi napon, 1981-ben Paula mindezt nem
tudta, és a baljós előérzetet erőnek erejével elfojtotta. Nagyanyjához
hasonlóan benne is megvolt az az irigylésre méltó tulajdonság, hogy
az üzleti prioritásokra koncentrálva minden mást ki tudott kapcsolni.
Most is ezt tette: lehajtott fejjel, a papírra szögezett tekintettel mind
mélyebben merült el munkájában - minden másról megfeledkezett.
 ***

Húsz perc elteltével emelte fel a fejét. Összefűzte jegyzeteit, és a

dossziéba tette az ív papírral együtt; ezután íróasztala középső fiók-
jába zárta a dossziét. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy mindenre
gondolt, minden eshetőségre felkészült, a másodperc egy töredékéig
még kezében tartotta a kulcsot, majd gondosan az aktatáskájába tette.
A széket hátratolva felállt, nyújtózott, átvágott a szobán, szükségét
érezte a mozgásnak. Teste elzsibbadt, csontjai megmerevedtek az
üléstől - előbb az Aston Martinban, majd itt az íróasztalnál. Az ab-
lakhoz ment, elhúzta a függönyt, lenézett a Knightsbridge-re, észre-
vette, hogy a szokottnál is erősebb a forgalom - a nyári hónapokban,
péntekenként ez mindig így van.
Megfordult, és elégedetten nézett körül. Gyerekkora óta szerette ezt
az irodát, otthonosan érezte magát falai között. Eszébe se jutott, hogy
változtasson rajta, amikor nagyanyjától megörökölte, és ezért lénye-
gében mindent érintetlenül hagyott. Elhozta néhány saját emléktár-
gyát és gyerekei fényképét. Ez minden.
Az iroda kellemes légkörének valódi titka az volt, hogy sokkal in-
kább hasonlított egy angol vidéki ház szalonjához, mint egy olyan
helyiséghez, ahol üzletek köttetnek. Emma Harte szándékosan alakí-
totta ilyenné hatvan-egynéhány évvel ezelőtt, amikor ridegebb tár-
gyak helyett értékes György kori bútorokkal és angol olajfestmé-
nyekkel rendezte be. A pamlagok és székek huzata, a függönyök
klasszikus bútorkretonból készültek - élénk színeik felvidították a
fenyőborítású falakat, s az antik porcelánlámpák és értékes nippek
még inkább hangsúlyozták az eleganciát. A helyiség nemcsak deko-
ratív volt, hanem tágas és kényelmes is, szépséges ódon Adam-
kandallójában hűvös napokon mindig lobogott a tűz. Paula sose unta
meg varázsát, és mindig elragadtatással töltötte el, amikor egy elő-
ször itt járó látogató rácsodálkozott szépségére és különlegességére.
Nagyi, mint minden mást, ezt is tökéletesen alkotta meg, gondolta
Paula, miközben a kopott, de felbecsülhetetlen értékű Savonnerie
szőnyegen járkált fel-alá, majd megállt a faragott kandalló előtt.
Nagyanyja felette lógó képmását nézte; Emma fiatalasszony korában
készült. Még mindig nagyon hiányzott neki, de már régóta megvi-
gasztalta a tudat, hogy Emma tovább él benne… szívében és emléke-
iben.
A bájos, de elszánt arc láttán hallatlan büszkeség fogta el. Emma
különleges, egyedülálló teljesítményére gondolt. A nagyi üres kézzel
indult, és létrehozta a világ egyik legnagyobb üzletbirodalmát… mi-
csoda hihetetlen bátorság kelthetett hozzá, amikor annyi idős volt,
mint én. Nekem is ilyen bátornak, erősnek és eltökéltnek kell len-
nem. Nem riadhatok vissza attól, amit tennem kell… mostani ter-
vemnek éppúgy sikerülnie kell, ahogy az ő terve sikerült. Agyában
csak úgy száguldottak a gondolatok, megbizsergette az előtte álló
feladat.
Visszament íróasztalához, hisz a napi munkát folytatni kell.
Beszólt a házi telefonba: - Jill…
- Igen, Paula?
- A holmimat ugye felhozták a kocsiból?
- Igen, már egy ideje itt van, de nem akartam zavarni. Behozhatom?
- Igen, kérem.
Jill a rákövetkező pillanatban bedugta világos gesztenyebarna fejét,
és belépett, egyik kezében magasra tartva hozta Paula ruhástáskáját,
másikban a bőröndöt. Jill magas, jó alakú, atléta típusú fiatal nő volt,
látható könnyedséggel fogta a kért holmikat.
- Beteszem ezeket az öltözőbe - mondta, és a szomszédos helyiség-
be ment.
- Köszönöm - szólt Paula, és amikor titkárnője visszatért, így foly-
tatta: - Üljön le, kérem, egy pillanatra. Néhány dolgot meg kell be-
szélnünk.
Jill Marton bólintott, helyet foglalt az íróasztal másik oldalán, me-
leg, okos, barna szemével figyelte Paulát. Több mint öt éve dolgozott
neki, és azóta is szüntelenül csodálta, minduntalan bámulta rendkívü-
li energiáját, állóképességét, buzgalmát. A szemben ülő nő valóságos
erőmű, okos, éleslátású, gyakran vakmerő. Jillnek még soha nem volt
ilyen főnöke. Azok az áruházi alkalmazottak, akik ismerték a legen-
dás hírű Emmát, azt állították, hogy Paula az az alma, amely nem
esett messze a fájától. Jill gyanította, hogy ez az igazság, hogy az
általa annyira csodált vonásokat főnöke a Harte áruházlánc híres ala-
pítójától örökölte.
 Igen, ez mind a géneknek tulajdonítható, gondolta Jill, miközben
lopva figyelte Paulát.
- Ja igen, itt van… a tervezőszalonról írt feljegyzése - mondta Pau-
la, az asztalon lévő papírok között matatva.
Jill kihúzta magát, éberen figyelt. - Remélem, rendben van.
- De még mennyire. Az ajánlatai kitűnőek. Nincs hozzáfűznivalóm.
Azonnal nekiláthat a szerkezeti és egyéb változtatásoknak. Csodákat
művelhet a részlegnél.
A bók hallatán Jill fülig vörösödött, és kitörő örömmel vette vissza
a feljegyzést, amit Paula a fényes asztallapon feléje csúsztatott.
- Úgy örülök, hogy egyetért - sugárzott.
Paula viszonozta mosolyát. - Később küldje el ezt a telexet Made-
lanának. Itt a reggeli posta is… maga is látta, hogy nincs benne
semmi fontos. Könnyedén elintézi. Ezeket a beszerzési utasításokat
ellenjegyeztem - bökött rájuk világospiros körmével, azután megkér-
dezte: - Feljöttek-e már a rajzolótól a múlt héten megrendelt hirdeté-
sek tervei?
Jill a fejét rázta. - Még nem, de ebéd után itt lesznek az asztalon.
Az előbb beszéltem Alison Warrennel, majdnem készek már.
- Helyes. És ha már az ebédről van szó: Michael Kallinski vissza-
szólt-e? Tudatta-e, hogy hol találkozunk?
- Nemrég telefonált. Nem akarta, hogy zavarjam, mert nem sokkal
az érkezése után telefonált. Ezért nem kapcsoltam be. Negyed egykor
itt lesz.
- Ó - Paula az órájára nézett, felállt, az öltözőszobába ment, az aj-
tónál megállt, gyűrött vászonnadrágját nézte. - Akkor sietnem kell az
átöltözéssel. Le akarok menni az áruházba, utánanézni néhány do-
lognak, mielőtt Michael megérkezik, és nincs sok időm. Elnézést.
Jill összeszedte az asztalon lévő iratokat, és az irodája felé indult.
- Szóljon, ha szüksége van valamire.
- Szólok - mondta Paula, és becsukta maga mögött az ajtót. Emma
idején irattár volt itt, de Paula átalakította, tükörajtajú, mennyezetig
érő ruhásszekrényeket csináltatott ide, kitűnő világítást szereltetett
fel, és fésülködőasztalt tétetett be. Most eléje ült, ismét kikészítette
arcát, megfésülködött, majd kibújt a blúzból, nadrágból és szandál-
ból, amiben Yorkshire-ból idáig hajtott.
 Pillanatok alatt átöltözött: Christina Crowther alkotta számára a si-
ma, elegáns szabású, fekete santungselyem kosztümöt; hozzá hosszú
ujjú fehér selyemblúzt öltött, áttetsző fekete harisnyát és magas sarkú
fekete lakkcipőt. A hozzá viselt ékszer ugyanolyan egyszerű, de ha-
tásos volt: nyaka körül három sor, elöl gyémántcsattal összekapcsolt
igazgyöngy és nagy gyémántokkal keretezett, mabé gyöngy fülbeva-
ló.
Megnézte magát a tükörben, és elégedetten nyugtázta a látottakat.
A kosztüm hibátlan és komoly, de nem túl szigorú, ennélfogva töké-
letes viselet az áruházban, ugyanakkor elég sikkes ahhoz, hogy ele-
gáns étteremben ebédeljen benne. És nem kétséges, hogy elegáns
helyre mennek. Michael mindig a legjobb éttermekbe vitte.

***

A személyzeti felvonón érkezett le a földszintre.

Paula áthaladt az ékszerosztályon, és a kozmetikai részleg felé tar-
tott, közben körülnézett.
Az áruház ma délelőtt tömve volt.
A tízórai nyitás pillanatától kezdve délután hatig mindig tele volt
vevőkkel. Az évtizedek során London egyik nevezetessége lett, ter-
jedelmes bejárati ajtóin át özönlött a nép a világ minden sarkából,
hogy körbejárja hírneves termeit, akár egyszerű bámészkodóként,
akár vásárlóként.
Paula imádta a nyüzsgést, a sürgés-forgást, a tömeget, a hangza-
vart, a sok külföldit, a levegőben vibráló izgalmat. Bármily rövid
időre volt is távol, mindig újból megdobogtatta a szívét - és ez a ma
délelőtt sem volt kivétel. Az áruházláncnak fontos szemei voltak a
yorkshire-i üzletek csakúgy, mint a párizsi és a New York-i, de az
itteni a „vezérhajó”, és Paula ezt szerette legjobban.
Emma Harte 1921-ben nyitotta meg.
Három hónap múlva ünnepük fennállásának hatvanadik évforduló-
ját. És micsoda ünneplés lesz! Hódolat nagyanyja, a világ egyik leg-
nagyobb kereskedője, tisztelgés hatvan év legkiválóbb kereskedelmi
tevékenysége előtt. Eredményeit a világ egyetlen városának egyetlen
áruháza sem múlta felül. A knightsbridge-i Harte a legjobb. A maga
nemében páratlan. Legenda.
A lelkesedés, hogy kedvenc tartózkodási helyén lehet, új lendületet
adott lépteinek, amikor az illatszerek részlegéhez ért, és megállt.
Mint mindig, most is sasszemmel fürkészte, talál-e valami hiányos-
ságot, de nem lelt. Szívből örült neki. Ezt a részleget nemrég újítot-
ták fel Paula saját elképzelései szerint, és szerénytelenül elismerte,
hogy az eredmény káprázatos.
Szecessziós stílusú üvegfalak, rengeteg tükör, króm- és ezüstsze-
relvények tömege, kristálycsillárok és falikarok… ezek együttese
döbbenetes hatást keltett. A kozmetikumok, parfümök és szépítősze-
rek tökéletes hátteréül szolgáltak. Fényűző csábítása ellenállhatatlan-
ná tette: olyanra tervezték, hogy pazarlásra késztesse a vevőt, és ez
be is vált: Paula már akkor tudta, hogy sikere lesz, amikor még csak
a tervezőasztalon létezett.
A jó kereskedés és a jó marketing, ez mindennek a titka, mondta
magában, és élénk léptekkel folytatta útját a fehérneműosztályon át a
cipőosztályra. Nagyon élvezte ezt a délelőtti sétát az áruházban… a
világ legremekebb nagyáruházában. Ez volt erejének forrása, erős
vára, büszkesége és öröme. Egyszóval: mindene.

Ma délelőtt immár másodszor vizsgálgatta valaki beható pillantással

Emma portréját.
A férfi, aki előtte megállt, harmincas évei vége felé járt, haja szö-
kés, szeme világoskék, arca napbarnított. Körülbelül száznyolcvan
centi magas volt, de sovány, karcsú alkata miatt magasabbnak tűnt.
Ruházata is magasabbnak mutatta. Fehér inget viselt, borvörös se-
lyem nyakkendőt, a legfinomabb importált nyersselyemből készült
sötétkék öltöny oly tökéletesen simult alakjára, hogy nyilvánvaló
volt: a Savile Row legjobb szabójánál készült.
A férfit Michael Kallinskinak hívták. Összeszűkült szemmel nézte
az életnagyságú vásznon olajjal festett csábos alakot, és gondolatai a
nagy erejű Emma Harte körül jártak.
 Milyen furcsa, hogy arról a nőről, aki több mint tíz éve (pontosab-
ban ma tizenegy éve) halott, még mindig úgy beszélnek, mintha élne
- és nemcsak a szűkebb családban, hanem szélesebb körökben is. Az
Emma-szerű, karizmatikus és éles elméjű személy, aki életében oly
nagy hatást gyakorolt mindenkire, feltehetően halhatatlan. Mindenre
rányomta bélyegét: személyi kapcsolataira, a nemzetközi üzleti életre
és számos jótékonysági tevékenységre.
Michael hátrább lépett, fejét félrebillentve próbálta megállapítani,
hány éves lehetett Emma, amikor ez a portré készült. Valószínűleg
közel a negyvenhez. Szépen metszett arca, hibátlan bőre, rőtarany
haja és káprázatosán zöld szeme minden kétséget kizáróan bizonyí-
totta, hogy fiatalasszonyként mekkora szépség volt.
Nem csoda, hogy az ő nagyapja is őrületesen beleszeretett, olyany-
nyira, hogy feleségét és gyerekeit is hajlandó lett volna - legalábbis a
családi pletykák szerint - elhagyni érte. És ahogy apjától értesült,
nem David Kallinski volt az egyetlen férfi, akit megbabonázott.
Blackie O’Neillt is elbűvölte.
A három testőr. Így nevezte magukat Emma: nagyapját, Blackie-t
és önmagát. Azokban a régmúlt időkben, a századfordulón hihetetlen
volt ez a trió… egy zsidó, egy ír katolikus és egy protestáns. Ők
azonban szemmel láthatóan nem sok ügyet vetettek rá, hogy az em-
berek mit gondolnak róluk és barátságukról, és hosszú életük során
mindvégig elválaszthatatlan barátok maradtak. És micsoda legyőzhe-
tetlen triónak bizonyultak. Három óriási, a fél világot átfogó üzletbi-
rodalmat alapítottak, és három terebélyes dinasztiát, amely nemze-
dékről nemzedékre erősödött.
De az igazi kezdeményező, cselekvő és mozgató Emma volt, őben-
ne volt a legtöbb képzelőerő és vállalkozó szellem, s a két férfi az ő
nyomában lépkedett. Apja legalábbis mindig így mesélte, és
Michaelnak nem volt oka kételkedni. Saját tapasztalatból is tudta,
hogy Emma egyedülálló volt. Ami a három klán fiatalabb tagjait ille-
ti, mindegyikükön rajta hagyta bélyegét. Kitörülhetetlen bélyegét,
ahogy Michael apja mondogatta.
Michael magában mosolyogva emlékezett arra, hogy milyen volt
Emma harminc-egynéhány évvel ezelőtt… amikor összegyűjtötte és
a Gémtanyára szállította a gyerekeket a tavaszi és nyári szünetekben.
Háta mögött „tábomok”-nak hívták, a scarboroughi házat pedig „ka-
tonai tábor”-nak becézték. Valamennyiüket próbára tette, beléjük
nevelte saját életfilozófiáját, rávezette őket a becsület, az integritás, a
csapat-szellem, a játékszabályok megtartásának fontosságára, és
egész ifjúságukban bőkezűen osztotta köztük szeretetét, megértését
és barátságát, és valamennyien jobb emberek lettek attól, hogy akkor
ismerték.
Szeretetteljes mosoly terjedt szét Michael arcán, kezét homlokához
emelve tisztelgett a portrénak. Emma volt a lehető legjobb… ahogy
lányunokái is a legjobbak. Ritka fajta ez a Harte asszonynép - mind
azok, és kiváltképp Paula.
Az ajtónyílás zajára sietve megfordult.
Paula láttán arca felderült.
- Sajnálom, hogy megvárattalak! - szabadkozott Paula, és odasietett
hozzá.
- Nem késtél, én jöttem korábban - válaszolt. Melegen átölelte,
majd eltolta magától, és az arcába nézett. - Remekül nézel ki. - Válla
fölött a festményre nézett, majd ismét Paulára. - Egyre inkább hason-
lítasz a legendás hölgyhöz.
Paula felnyögött, és tréfásan rémült arcot vágott.
- Ó, istenem, Michael, már te is kezded? Kérlek. Már épp elegen
hívnak a hátam mögött a hasonmásnak, legalább te ne mondjad. -
Megrázta a fejét: - Igazán nem ezt várom egy jó baráttól…
Michael nevetésben tört ki. - Néha valóban azt gondolom, hogy va-
lamennyien hasonmások vagytok. Mindnyájan… Emily és Amanda
és te is. - A portréra nézett: - Mellesleg, mikor festették ezt a képet?
- 1929-ben. Miért?
- Próbáltam kitalálni, hogy akkor Emma hány éves lehetett.
- Harminckilenc. A negyvenedik születésnapja előtt készült.
- Hmm. Nagyjából eltaláltam. És milyen szép volt akkor, ugye? -
Paula nem is válaszolhatott, mert Michael vigyorogva folytatta: -
Tudod-e, hogy te meg én rokonok lennénk, ha David otthagyta volna
nagyanyámat, és megszökött volna Emmával?
- Hagyjuk ezt a régi történetet - mondta könnyed kacajjal Paula,
gyorsan íróasztala mögé ment, leült, és hozzáfűzte: - Egyébként úgy
érzem, hogy rokonok is vagyunk. Te nem?
 - De igen.
Michael utánament, és a Paulával szemközti székre ült.
Rövid szünet után Michael csöndesen megjegyezte: - Lehet, hogy
egynémely családban a vér vízzé válik, de ez a mi három klánunkra
nem érvényes. Nagyszüleink gyilkolni is képesek lettek volna egy-
másért, és azt hiszem, hogy ezt a fajta hűséget a mi nemzedékünkre
is áttestálták. Nem gondolod?
- De igen, azt hiszem. - Csörgött a telefon, és Paula felemelte a
kagylót. Köszönt, egy percig hallgatott, majd vékony ujjaival befogta
a kagylót: - A harrogate-i áruház igazgatója van a vonalban. Egy kis
türelmet kérek.
Michael bólintott, hátradőlt, és miközben várta, hogy Paula befe-
jezze, ugyanolyan komolyan tanulmányozta a nőt, mint néhány perce
a festményt.
Michael Kallinski több mint két hónapig nem látta Paulát, és éppen
a távollét miatt most valósággal mellbe vágta, hogy milyen kísérteti-
esen hasonlít Emmához. A színei persze mások. Paula haja szénfeke-
te, szeme mély sötétkék. Azonban örökölte Emma tiszta, szépen met-
szett vonásait és hajának nevezetes, mélyen a homlokába nyúló, V
alakú növését, amely rendkívül hatásos volt a távol ülő nagy szeme
fölött. Az idő múlásával a két nő egyre inkább összeolvadt; Michael
szemében majdhogynem azonossá vált. Lehet, hogy ez összefügg
Paula szemének kifejezésével, modorával, tömör stílusával, gyors,
mindig sietős mozgásával és azzal a szokásával, ahogy nevetni tudott
saját baklövésein. Ezek a jellemvonások, csakúgy, mint üzleti maga-
tartása, Emma Harte-ra emlékeztették.
Egész életében ismerte Paulát, de furcsamód csak akkor ismerte
meg igazán, amikor már mindketten a harmincas éveikben jártak.
Gyerekkorukban egyáltalán nem kedvelte; úgy vélte, hogy barát-
ságtalan, rátarti és mindenkivel szemben közömbös, kivéve unoka-
testvérét, a kis gömböc Emilyt, akivel örökké anyáskodott, és termé-
szetesen Shane O’Neillt, akinek mindig igyekezett kedvében járni.
Michael a háta mögött „Bezzeg kislánynak” hívta; ő volt a hibátlan,
akit mindig dicsértek, akit a szülők mindig példának hoztak fel saját
gyerekük előtt. Fivére, Mark, más nevet adott neki: „Az erény minta-
képe.” Ő meg Mark titokban kinevették, háta mögött csúfolták, de
hisz a három klán minden leánygyermekét kigúnyolták, sose akartak
velük lenni, mindig csak a többi fiúval. Philip, Winston, Alexander,
Shane és Jonathan voltak a banda tagjai, a legjobb haverok azokban a
napokban.
Csak az utóbbi hat évben ismerte meg Paulát közelebbről, és rájött,
hogy a dörzsölt, keményen dolgozó, briliáns elméjű nő hűvös maga-
tartása és veleszületett kifinomultsága mély érzelmeket rejt. Zárkó-
zott magatartása csak arra szolgál, hogy félénkségét és tartózkodását
leplezze; ezeket a vonásokat értette félre gyerekkorukban.
Michael számára valóságos megrázkódtatás volt, hogy Paula egé-
szen más, mint gondolta. Döbbenetére rájött, hogy nagyon, nagyon
emberi. Sebezhető, szeretetteljes, a végsőkig hűséges és odaadó csa-
ládjához és barátaihoz. Az utóbbi évtizedben rettenetes dolgokon
ment keresztül, olyasmiken, ami másokat tönkretett volna. De Paulát
nem. Nagyon szenvedett, de erőt is merített a balszerencséből, kö-
nyörületes asszonnyá vált.
Amióta együtt dolgoztak, közelebb is kerültek egymáshoz; Paula
erős támogatója volt üzleti ügyekben, és szövetséges mindenben,
amiben szüksége volt rá. Michaelban most felmerült, hogy Paula
barátsága nélkül nem tudott volna kilábalni tönkrement házasságá-
ból, túllépni rettenetes személyi problémáin. Paula mindig készsége-
sen meghallgatta, ha telefonon nyakába zúdította a bajait, és amikor a
helyzet súlyosabbra fordult, szakított rá időt, hogy leüljenek egy po-
hár italra vagy egy ebédre. Különleges helyet vívott ki magának
Michael életében, és a férfi ezért mindig hálás lesz.
Minden sikere, kifinomultsága, önbizalma mellett Paulában volt
valami megnyerő kislányosság, ami Michael szívéig hatolt, arra
késztette, hogy szívességeket tegyen neki, hogy a kedvében járjon.
Most is ezért törte magát New Yorkban. Bárcsak befejezné már ezt a
véget nem érő beszélgetést a harrogate-i áruházzal, hogy beszámol-
hasson neki a legújabb hírekről.
És ekkor a beszélgetés hirtelen véget ért.
Paula letette a kagylót, elfintorodott.
- Elnézést - szabadkozott. Hátradőlve, szeretetteljes hangon folytat-
ta: - Örülök, hogy látlak… és milyen volt New York?
 - Szédületes. Mozgalmas. Nyakig merültem a munkába, ottani üz-
leti tevékenységünk erősen fellendült. De néha élveztem is, egykét
hétvégére kiszabadultam a városból. - Michael közelebb hajolt: -
Paula…
- Igen, Michael? - vágott közbe, felfigyelve a férfi hangjában rezgő
izgalomra.
- Azt hiszem, megtaláltam… azt, amit az Államokban kerestél.
Paula izgatott lett. Kissé előredőlt, türelmetlenül kérdezte: - Családi
vagy részvénytársaság?
- Családi…
- Eladó?
- Megfelelő ár ellenében minden eladó - villant huncutul Michael
szeme.
- Gyerünk, ne cukkolj! Felkínálták eladásra?
- Nem. De ez manapság, a felvásárlások korában nem sokat számít.
Meg lehet környékezni a tulajdonosokat… az nem kerül semmibe.
- Hogy hívják? Hol van? Mekkora?
- Lassan a testtel, egyszerre csak egy kérdésre tudok válaszolni -
kuncogott Michael. - A cég neve Peale and Doone, és a Középnyu-
gaton van. Nem nagy, mindössze hét áruháza van… kertvárosi áru-
házak. Illinois-ban és Ohióban. De bevezetett cég: 1920-ban alapítot-
ta két skót, akik áttelepültek az Államokba, és eleinte csak skót áruk
importjával foglalkoztak. Tudod: gyapjúval, kockás szövetekkel és
takarókkal, kasmíranyagokkal és hasonlókkal. A negyvenes és ötve-
nes években bővítették a választékot. De portékájuk nem kelendő, és
a cég vezetési gondokkal küszködik. Értesülésem szerint azonban az
anyagi helyzete szilárd.
- Honnan szerezted róluk az értesülést?
- Egy ügyvéd barátomtól, aki egy Wall Street-i jogi irodával áll
kapcsolatban. Megkértem, hogy kutasson fel egy eladó áruházláncot,
és ő chicagói kollégáján keresztül értesült erről a cégről. A barátom
úgy véli, hogy örömest eladják.
Paula bólintott. - Kik a részvényesek?
- Mr. Peale és Mr. Doone örökösei.
- De arra semmi biztosíték, hogy el akarják adni.
 - Ez igaz. A részvényesek viszont gyakran nem is tudják, hogy a tu-
lajdonukat el akarják adni, amíg valaki meg nem környékezi őket.
- Valóban. Érdemes tovább vizsgálódni.
- De még mennyire! És noha az áruházlánc nem nagy, neked éppen
megfelelhet.
- Kár, hogy odakint vannak a prérin. Sokkal jobban ínyemre lenne
olyan nagy város, mint Chicago vagy Cleveland.
Michael szúrós pillantást vetett rá. - Figyelj, a te üzleti érzékeddel
és szakértelmeddel bárhol kialakíthatod a saját ízlésednek megfele-
lőt. Jól tudod. Emellett mi bajod a prérivel? Rengeteg pénzt lehet
odakint keresni.
- Igen, teljesen igazad van - vágta rá gyorsan Paula, hirtelen rájött,
hogy hálátlannak tűnhet a férfi szemében. - Tudnál-e további értesü-
léseket szerezni?
- Később felhívom New York-i barátomat, és megkérem, hogy
nézzen utána a dolognak.
- Ő tudja-e, hogy én érdeklődöm az áruházlánc iránt?
- Nem, de ha akarod, megmondhatom neki.
Paula nagyon gyorsan és határozottan szólt: - Ne. Azt hiszem, nem
akarom. Legalábbis pillanatnyilag nem. A nevem említésére egekig
szökhet az ár. Mármint, ha lesz ára.
- Értettem. Egyelőre hallgatok.
- Kérlek… és köszönöm, hogy fáradoztál az érdekemben. - Meleg,
őszinte mosollyal tette hozzá: - Igazán jólesik.
- Mindent megtennék érted, Paula, a világon mindent - válaszolt a
férfi rajongó tekintettel. Majd a karórájára pillantott. - Ó, későre jár!
- közölte, és máris felállt. - Remélem, nem bánod, de az öregem
meghívatta magát az ebédünkre.
- Dehogyis bánom. Tudod, hogy imádom Ronnie bácsit.
- Biztosíthatlak, hogy az érzés kölcsönös. Az öregúr bálványoz…
Te vagy a fény az életében.
Paula felkapta a fekete lakktáskáját, és átvágott a szobán. - Akkor
gyerünk. Nem szeretném megváratni.
Michael karon fogta, és kivezette az irodából.
A felvonón lefelé menet apja és Paula járt az eszében, az a különle-
ges kapcsolat, amely kettejük között az utóbbi néhány évben kiala-
kult. Az öregúr úgy bánt vele, mintha saját szeretett lánya lenne, Pau-
la ugyanakkor nagyon nagyra becsülte. Paula úgy viselkedett, mintha
Ronnie volna a világ legokosabb embere - és természetesen az is
volt. Apa lett Paula rabbija, gondolta magában mosolyogva Michael,
és ő pótolja számára Emmát. Nem meglepő, hogy némelyek furcsáll-
ták ezt a barátságot, és féltékenyek voltak. Ő maga nagyon örült ne-
ki, Paula ugyanúgy űrt töltött be apja életében, mint Ronnie az övé-
ben.

Sir Ronald Kallinski, a Kallinski Iparvállalatok igazgatótanácsának

elnöke kényelmes léptekkel haladt át a vállalati székház lenyűgöző
márvány előcsarnokán.
Magas, karcsú, feltűnő jelenség, erősen őszülő szénfekete hajjal,
komor arccal. Szemének színét apjától, Dávidtól és nagyanyjától,
Janessa Kallinskitól örökölte: a világos, búzavirágkék szempár döb-
benetesen hatott a sötétre sült arcon.
Sir Ronald híres volt arról, hogy soha senki nem látta még kócosán
vagy ziláltan; bármilyen körülmények között, mindig tökéletesen
ápolt, elegánsan öltözött volt. Aznap délben szénszürke, mellényes
öltönyt viselt, makulátlan fehér inggel és gyöngyszürke selyem
nyakkendővel. Noha közel járt a hetvenhez, olyan egészséges és
energikus volt, hogy sokkal fiatalabbnak látszott.
Miközben a tágas előtéren átballagott, kedvesen odabólintott né-
hány embernek, akik köszöntötték, és megállt, hogy megcsodálja az
előcsarnok közepén álló Henry Moore-szobrot. A hátrahajló alakot ő
vette a nagy angol szobrásztól, aki történetesen szintén Yorkshire-
ban született és nevelkedett. Sir Ronald éppoly büszke volt észak-
angliai származására, mint zsidó identitására.
Egy pillanatig elgondolkodva állt a tetszetős bronzszobor előtt,
majd kitárta a forgóajtót, és kilépett az utcára. Két lépés után meg-
torpant, visszahőkölt a rettenetes melegtől. Eddig nem észlelte, hogy
milyen meleg nap van.
Sir Ronald nem bírta a meleget. Odafent az igazgatósági részen (a
Kallinski nevet viselő óriási irodaház legfelső emeletén szépen be-
rendezett szobák sorában) a légkondicionálásnak és a gondosan el-
függönyözött ablakoknak köszönhetően állandóan jéghideg volt. Az
irodaháznak ezt a részét az ott dolgozók Antarktisznak hívták. Doris,
aki tizenkét éve titkárnősködött mellette, ugyanúgy hozzászokott,
mint a többi, egy-két éve ott dolgozó vezető, és mindegyikük felha-
gyott a panaszkodással. A hideg ellen egyszerűen meleg szvetterek-
kel védekeztek. Sir Ronald még télen is lehetőleg hűvösen tartotta
irodáját és otthonait; jegesebben nem merte, mert tartott közvetlen
beosztottjai, családja és barátai heves tiltakozásától.
Reggel még úgy gondolta, hogy gyalog sétál majd el a Connaught
Hotelbe; most örült, hogy meggondolta magát, és előállíttatta kocsi-
ját a garázsból. Perzselő, nyomasztó forróság volt odakint, aligha
alkalmas idő arra, hogy végigballagjon a Mayfair nyüzsgő utcáin.
Sofőrje abban a pillanatban észrevette, amikor kilépett az épületből,
és mereven kihúzta magát a kocsi hátsó ajtajánál.
- Sir Ronald - üdvözölte tiszteletteljes főhajtással, és szélesebbre
tárta az ajtót.
- Köszönöm, Pearson - válaszolt kis mosollyal Sir Ronald, és beült
a borvörös Rolls-Royce-ba. - A Connaughtba megyünk.
A kocsi elhúzott a járda mellől, utasa hátradőlt, és maga elé bámult.
Örült, hogy Paulával és Michaellal ebédelhet. Paulát több hete nem
látta, fia meg több mint két hónapot töltött New Yorkban. Mindkettő
hiányzott neki… más-más módon.
Ez a fia volt a jobbkeze, alteregója, kedvence. Kisebbik fiát, Mar-
kot is nagyon szerette; de Michael volt a szíve csücske. Maga sem
tudta, miért. Hogy lehet ilyesmit megmagyarázni? Néha azt gondolta,
azért, mert fia nagyon hasonlított az apjára; nem külsőleg - megjele-
nésében, világos bőrével és szökés hajával sokkal angol-szászabbnak
hatott David Kallinskinál. Jellemében és személyiségében hasonlí-
tott, és Sir Ronaldot ugyanolyan bajtársi viszony fűzte annak idején
apjához, mint most a fiához. Michael gyerekkora óta így volt ez, tá-
volléteit egyre jobban megszenvedte, gyakran volt magányos, amikor
elsőszülöttje utazgatott.
Ami pedig Paulát illeti, ő volt az a lánygyermek, aki sosem adatott
meg neki, jobban mondva pótolta saját lányát, aki kisgyerek korában
meghalt. Második gyermekük, Miriam (aki Michael után és Mark
előtt született) idén töltené be a harmincnégyet, ha ötéves korában el
nem viszi az agyvelőgyulladás. Mennyit gyászolták Helennel; nem
értették, miért ragadta el tőlük ily korán a sors. „A gondviselés útjai
kifürkészhetetlenek”, mondta akkor Sir Ronald anyja, de ezzel a hit-
vallással ő maga csak öregkorában tudott megbékélni.
Emmán kívül Paula a legokosabb asszony, akit valaha ismert;
nagyra becsülte éles eszét, gyors felfogását, üzleti érzékét. Ugyanak-
kor időnként nagyon nőies volt, és ez a nőiesség is éppoly tetszetős
volt Sir Ronald szemében, mint amennyire élvezte, hogy Paula időn-
ként kikéri a véleményét és tanácsát. Csodálta. Ugyanolyan jó anya,
mint amilyen sikeres üzletasszony. Kemény utat tett meg, emelt fő-
vel, szinte soha meg nem botlott.
Annak idején azt kívánta, bárcsak saját menye félig olyan gyakorla-
tias és józan volna, mint Paula. Valentine-nal az volt a baj, hogy egy
másik világban élt. Kissé felszínes volt, és örökké elégedetlen. Soha
semmi nem volt elég vagy elég jó neki - Ronald erősen együtt érzett
Michaellal. Az évek során fia csalódottsága egyre nagyobb lett, és
végül bekövetkezett az elkerülhetetlen, heves robbanás. Ronaldot ez
nem lepte meg. Sose hitte, hogy Valentine a megfelelő feleség Mic-
hael számára, és nem azért, mert siksze* - Ronald nem adott a vallási
különbségekre -, hanem mert olyan felületes volt, olyan értéktelen.
Ronald ezt első pillanattól fogva látta, de hogy mondhat meg az em-
ber ilyet egy szerelmes fiatalembernek. Nos, hosszas huzavona és
tetemes anyagi áldozat árán sikerült a válást lebonyolítani. Michael
szerencsére elérte, amit akart: sima bontópert és a három gyerek:
Julian és két húga, Arielle és Jessica közös felügyeletét.
Sir Ronald komor arca mosolyra derült, amikor két kis lányunoká-
jára gondolt. Ha Helen élne, milyen boldog lenne. De felesége nyolc
évvel ezelőtt meghalt. Azóta is érzi hiányát, és amikor 1976-ban Ha-
rold Wilson javaslatára lovaggá ütötték, örömét csak az tompította,
hogy Helen nem érte meg ezt a napot.
E nagy megtiszteltetés őszintén meglepte. Sohasem kérte, sohasem
futott utána, nem is próbálta megvásárolni azáltal, hogy nagy össze-
geket fordított jótékonyságra. Ronald emberbarát volt, sok pénzt ál-

*
Nem zsidó nő. (jiddis)
dozott arra, amit fontosnak tartott: orvosi kutatásokra és művészetek-
re, de diszkréten, minden felhajtás nélkül.
Hízelgő volt ott szerepelni a miniszterelnöki kitüntetettek listáján,
kivált, mivel mindenki tudta, hogy megérdemelte. A Kallinski Ipar-
vállalatok Nagy-Britannia egyik legnagyobb és legsikeresebb vállal-
kozása volt, és mint ilyen, nemcsak ezreknek biztosított munkahe-
lyet, hanem jelentős exportőre is volt az angol termékeknek. Ronald
Kallinski egész életét erre a célra áldozta, és büszke volt a teljesít-
ményére. Nyilvánvaló, hogy hazája is büszke volt rá, hiszen ezért
kapta a lovagi rangot.
Sir Ronald ezt nagy megtiszteltetésnek tartotta. Nem ő volt az első
yorkshire-i zsidó, akit lovaggá ütöttek; hálás miniszterelnökök az
évek folyamán másokat is részesítettek ebben a megtiszteltetésben…
például Montague Burtont és Rudolph Lyonst. De ő olybá vette,
mintha ő volna az első, különösen, amikor a Kallinski család múltján
töprengett. Nagyapjára, Abrahamra gondolt, aki a múlt században
menekült el a pogromok sújtotta Oroszországból, a leedsi gettóban
talált menedéket, és idővel szabóságot nyitott a North Streeten. Az a
kis műhely a John Barran cégnek dolgozott (miután Singer feltalálta
a varrógépet, ez volt Leeds első konfekcióüzeme), s az a műhely volt
a kezdet, a több milliárd fontot érő Kallinski Iparvállalatok magva.
Egyetlen bánata a kitüntetés átadásánál az volt, hogy büszkeségén
és boldogságán nem osztozhat feleségével, Helennel, Abrahammal,
Daviddel, Emmával és Blackie-vel. Ők különösen méltányolták vol-
na a Buckingham-palotában lezajlott ceremónia jelentőségét, őszin-
tén átérezték volna, milyen magasra emelkedett a Kallinskiak csilla-
ga azóta, hogy Abraham, a fiatal kijevi menekült először tette lá,bát
Anglia földjére 1880-ban.
A Rolls-Royce hirtelen megállt a Carlos Place-en.
Sir Ronald felriadt gondolataiból, és előrehajolt: - Legyen szíves fél
három körül értem jönni, Pearson - mondta, amikor a Connaught
Hotel egyenruhás portása a kocsihoz lépett, kinyitotta az ajtót, és
kisegítette.
Agyon Sir Ronaldozták, amíg a bejárattól az ebédlőig és a fia által
rezervált asztalig ért, de szeme körül kis mosolyráncok gyűltek. Öt
évvel ezelőtt elképzelni sem tudta, hogyan fog hozzászokni e titulus-
hoz. De hamarosan megszokta.
Száraz sherryt rendelt, ivott egy kortyot a jeges vízből, amit a pin-
cér letett elé, majd kényelmesen elhelyezkedve várta Paulát és Mic-
haelt.

***

Sir Ronald későn vette észre őket.

Paula és Michael már egész közel voltak, és Paula elképesztően ha-
sonlított a fiatal Emmához.
Amikor még közelebb ért, Ronald észrevette, hogy új frizurája van,
és ez még fokozza az amúgy is feltűnő hasonlatosságot. Fényes feke-
te haját egész rövidre vágatta; sikkes volt, a legújabb divatot követte,
de Ronaldot az 1930-as évekre emlékeztette. Ifjúkorának filmcsilla-
gaira… és az elegáns Emmára, akit már gyerekkorában ismert és
csodált.
Felállt, Paula kinyújtott kezét két kézbe fogta, viszonozta széles,
szeretetteljes mosolyát, arcon csókolta. A meleg üdvözlés után leül-
tek egymás mellé, és élénk beszélgetésbe kezdtek.
Michael az asztal túloldalára ült, intett a pincérnek. Miután Paulá-
val megrendelték az aperitifet, az étlapot kérte.
Paulához fordult: - Te mindig sietsz, úgyhogy javasolom, rendel-
jünk… utána nyugodtan beszélgethetünk.
- Miért is ne? - nevetett Paula, és átvette a főpincértől az étlapot.
Emez az asztal körül téblábolt, elmondta, hogy milyen különleges-
ségekkel szolgálhat, és hogy mit ajánl. Paula és a két férfi az étlapra
pillantott, majd mindketten elfogadták a főpincér javaslatát. Mind-
hárman posírozott hideg lazacot rendeltek uborkasalátával, hozzá egy
üveg Sancerre-t.
Miközben rendeltek, már hozták is az aperitifeket, letették Paula és
Michael elé, és amint a főpincér távozott, Sir Ronald felemelte poha-
rát. Egyenesen Paulára nézett: - Nagyanyád emlékére.
- Emmára - szólt Michael.
Paula rájuk mosolygott. - Igen, a nagyira.
Koccintottak és ittak.
 Paula egy pillanat múlva megszólalt: - Ronnie bácsi, gondoltam,
hogy eszedbe jut, milyen nap van ma.
- Mindkettőnknek eszébe jutott - mondta Michael.
- Hogy tudná bárki elfeledni egy ilyen kiemelkedő egyéniség halá-
lát - jegyezte meg Sir Ronald. - És milyen büszke lenne rád, drágám.
Nem okoztál neki csalódást; csodálatosan megőrizted az álmát.
- Remélem, hogy így van… arra törekedtem, hogy megőrizzem és
gyarapítsam azt, amit ő épített.
- Meg is tetted - mondta Sir Ronald, és meleg tekintetet vetett rá. -
Ugyanolyan zseniális kereskedő vagy, mint Emma volt. Az évek
során nagy képzelőerőről tettél tanúságot, és csak dicséret illeti min-
dazt, amit az áruházakkal műveltél.
- Köszönöm, Ronnie bácsi - mosolygott hálásan Paula.
- Egyetértek mindazzal, amit apa mond - jelentette ki határozottan
Michael. Italába kortyolt, majd a pohár pereme fölött Paulára kacsin-
tott.
Paula ibolyakék szeme huncutul csillogott. - Elfogult vagy, Micha-
el. Ami azt illeti, azok vagytok mindketten.
Sir Ronald hátradőlt, és bizalmas hangon közölte: - Az egyik ok,
amiért meghívattam ide magam, az, hogy a tanácsodat akarom kérni,
drágám.
- Hogyan adhatnék én tanácsot neked? - kérdezte kíváncsian Paula.
- Hiszen te vagy a legbölcsebb ember, akit ismerek.
Sir Ronald nem válaszolt; úgy tett, mintha e megjegyzést meg se
hallotta volna. Arcán elgondolkodó kifejezés jelent meg; kortyolt
egyet, azután hosszú, óvatos pillantást vetett Paulára. - Igenis, ad-
hatsz tanácsot. Alexanderre vonatkozóan. Pontosabban nem is a ta-
nácsodra, hanem a véleményedre volnék kíváncsi. - Kis ideig hallga-
tott, majd megkérdezte: - Mit gondolsz, Sandy hajlandó lenne eladni
a Lady Hamilton céget a Kallinski Iparvállalatnak?
Paula erre igazán nem számított, egészen megdöbbent, és egy pil-
lanatig némán meredt Sir Ronaldra. - Biztosra veszem, hogy nem
hajlandó. Ez a konfekciórészleg rendkívül fontos a Harte Vállalkozá-
sok számára. És ami azt illeti, a Harte áruházaknak is.
- Igen, Sandy meg te is nagy becsben tartjátok, mert a Lady Hamil-
ton konfekciót kizárólag a Harte forgalmazza - mondta Sir Ronald.
 Michael közbeszólt: - Hátha mégis eladná - a megfelelő árért a
megfelelő vevőnek. Legyünk őszinték, Sandy rettenetesen túlterhelt
ama családi perpatvar óta, amikor Jonathant és Sarah-t kirúgta. Ő
meg Emily ki se látszanak a tennivalókból, nagyon keményen meg-
dolgoznak azért, hogy a Harte Vállalkozások prosperáljanak.
- Nem is tudom - vágott közbe Paula -, nekem úgy tűnt, hogy egész
jól megbirkóznak vele.
- Mi mindenesetre hajlandók lennénk a le|magasabb árat fizetni érte
- erősködött Michael.
- Nem kétlem - válaszolt nyugodtan Paula amiként azt sem, hogy
Sandynek esze ágában sem lesz megválni tőle, bármennyit kínáltok
is. - A fiatalabb Kallinskiról az idősebbre nézett, és fokozódó kíván-
csisággal kérdezte: - Miért akarjátok megvenni a céget, Ronnie bá-
csi?
- Mert saját női divatrészleget szeretnénk - magyarázta Sir Ronald -
és mi látnánk el a Harte áruházakat női konfekcióval, ugyanúgy,
ahogy mi szállítjuk a férfikonfekciót. Eladni a szállodákban lévő
Harte butikoknak, és ami ugyanolyan fontos: erős exportvonalat ki-
építeni.
- Értem - bólintott lassan Paula.
- Ahol a ti üzleteitek vannak, ott nyilvánvalóan nem foglalkoznánk
értékesítéssel - mutatott rá Michael. - Mi csak a közös piaci orszá-
gokra gondoltunk…
- Franciaországot kivéve - szakította félbe Sir Ronald -, minthogy
áruházatok van Párizsban.
- Ó, tudom, hogy az én üzletemet nem rontanátok, ez magától érte-
tődik - mormolta Paula. - És megértem, miért szeretnétek megvenni,
nagyon ésszerű. De - pillantott Michaelra - tudod, hogy Sandy mi-
lyen konzervatív, és mennyire ragaszkodik a hagyományokhoz. E két
jellemvonása is hozzájárult, hogy a nagyi reá bízta a Harte Vállalko-
zásokat. Nagyi tudta, hogy biztos kezekben lesz, mert Sandy sosem
tesz majd olyat, amivel az alapokat megrendítené. Például nem fog
eladni egy nagyon-nagyon értékes részleget - fejezte be tárgyilago-
san, de szája szélén mosoly bujkált.
A két férfi nevetett.
- Telitalálat - mondta Sir Ronald.
 - Igen, pontosan tudom, miféle ember Sandy - ismerte el fészkelőd-
ve Michael. - Ezért javasoltam apának, hogy előbb a te véleményedet
kérjük ki.
E percben érkezett oda a pincér az előétellel, és Michael témát vál-
toztatott. A következő néhány percben egyéb dolgokról csevegtek; a
pincér után az italos töltött kóstolót Michaelnak a behűtött fehérbor-
ból. Michael megkóstolta, elégedetten bólintott. - Remek - mondta,
és ezután az italos a többiek poharát is megtöltötte.
Sir Ronald és Paula is belekortyolt, mindketten dicsérték friss,
könnyű, száraz ízét, majd Sir Ronald letette talpas poharát. - Jó étvá-
gyat - mondta, felemelte villáját, és a lazacba szúrta.
- Jó étvágyat - válaszolt majdnem egyszerre Paula és Michael.

***

Egy darabig csendben ettek, aztán Paula egyszer csak egyik férfiról a
másikra nézett, és kíváncsian megkérdezte: - Ronnie bácsi, Michael,
miért nem indítjátok be saját női konfekcióvonalatokat? A szükséges
források kétségkívül rendelkezésetekre állnak.
- Erre is gondoltunk, drágám - ismerte el Sir Ronald. - De őszintén
szólva szívesebben vennénk meg egy jól bevezetett márkát. Tudod,
hogy az sokkal könnyebb. Rengeteg időt takaríthatnánk meg - és
persze pénzt is, ami egy új termék hirdetésének és bevezetésének
előfeltétele.
- Rengeteg gyártó boldogan élne a lehetőséggel, hogy a Kallinski
cégnek szállítson.
- Ebben egészen biztos vagyok - nézett rá jelentőségteljesen Sir
Ronald. - De engem azért érdekel a Lady Hamilton márka, mert oly
sok évvel ezelőtt Emma és az apám találta ki. Apám mindig elfogult
volt azzal a részleggel szemben, azután is, hogy részvényeit eladta
Emmának. Be kell vallanom, hogy nekem is szívügyem.
Paula Sir Ronald karjára tette elegáns, tökéletesen manikűrözött
kezét, és gyengéden megszorította. - De Alexandernek semmi oka rá,
hogy azt a részleget eladja… legalábbis én nem tudok róla. Amanda
évek óta sikeresen vezeti. És mihez kezdene, ha Sandy eladná azt a
részleget? - ráncolta ívelt fekete szemöldökét. - Munka nélkül ma-
radna, és ezt a tényt Sandy nem hagyhatja figyelmen kívül. Tudod,
hogy mennyire törődik a húgával.
- Nem kell okvetlenül elveszítenie munkahelyét - jelentette ki siet-
ve Michael. - Amanda szédületesen jól dolgozik. A vállalatnál ma-
radna, és nekünk dolgozna.
Paula nem válaszolt. Az uborkasalátát piszkálgatta, és magában hir-
telen elismerte, hogy ha a Lady Hamilton márkát valaha is eladnák,
elsősorban Kallinskiék jönnének számításba. Bizonyos mértékig jo-
gosultak rá.
Sir Ronald szalvétájával megtörölgette a száját. - Szeretnék egy
elméleti kérdést felvetni.
- Mégpedig? - nézett rá kíváncsian Paula: vajon mi következik
most?
- Tegyük fel, hogy Alexander hajlandó eladni, sőt el is akarná adni.
Megtehetné? Vagy csak a többi részvényes beleegyezésével?
- Ó, nem. Emilyről van csupán szó, ő meg mindennel egyetért, amit
a fivére akar. Ez mindig is így volt.
Sir Ronald szemében csodálkozás villant, hátradőlt, és elgondol-
kodva nézett Paulára. A következő pillanatban lassan így szólt: -
Csak Emily… De biztosan emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt azt
mondtad nekem: méltatlan viselkedésük ellenére, és azzal együtt,
hogy kidobták őket, Sarah és Jonathan még mindig részvényese a
Harte Vállalkozásoknak.
- Valóban. Megkapják az osztalékot, a vállalati jelentéseket és mér-
leget, de a hatalmuk nulla. Ha jobban belegondolok, Emilynek sincs
hatalma.
Sir Ronald még jobban elképedt.
Ennek láttán Paula közölte: - Hadd magyarázzam meg.
Apa és fia bólintottak, és Sir Ronald így szólt: - Kérlek, drágám.
- Nagyanyám a Harte Vállalkozások ötvenkét százalékát hagyta
Sandyre. A fennmaradó negyvennyolc százalékot három részre osz-
totta: Emily, Jonathan és Sarah egyenként tizenhat százalékhoz ju-
tott. Sandy, mint az igazgatótanács elnöke és főrészvényes, bármit
megtehet a vállalatban és a vállalattal. A nagyi döntött így. Mert mi-
közben azt akarta, hogy a jövedelemből mind a négyen részesülje-
nek, tudta, hogy a hatalomnak, a négy unokatestvér közötti civako-
dást elkerülendő, Sandy kezében kell lennie. Úgy érezte, hogy Sandy
ezt megszolgálta és meg is érdemelte. Azért is őrá bízta, mert tudta,
hogy kívánságainak mindig eleget fog tenni.
- Ó, igen, látom a logikát mindabban, amit nagyanyád tett. - Sir
Ronaldot mindig újból lenyűgözte a néhai Emma Harte okos straté-
giája. - Emma, mint mindig, ezúttal is eszes volt és körültekintő.
Nem kétséges, hogy Sandy néhány nehéz helyzetet is átvészelt, és az
utóbbi pár évben csodálatra méltó munkát végzett.
Michael gyorsan hozzáfűzte: - Nézd, Paula, tudom, őszinte meg-
győződésed, hogy Sandyt nem érdekli az eladás, és talán igazad is
van. Legalábbis ami a mostani véleményét illeti. De lehet, hogy
meggondolja magát, és karcsúsítani akarja a Harte Vállalkozásokat…
a jövőben… - Michael elhallgatott, tűnődő arckifejezéssel kérdezte: -
Nem?
Makacskodása mosolyt fakasztott Paula arcán. - Szóval minden-
képpen beszélni akarsz vele, felvilágosítani, hogy a Kallinski Ipar-
vállalatok készen állnak átvenni a Lady Hamilton márkát, ha valaha
is el akarná adni. Ezt akarod mondani? - kérdezte nevetve.
- Pontosan ezt - bólintott Michael. - Ugye nincs ellene kifogásod,
hogy apa beszéljen vele?
- Persze hogy nincs. Semmi kár nem származik abból, ha Alexan-
der megtudja, hogy érdeklődtök a részleg iránt. - Az idősebb férfi
felé fordult: - Ronnie bácsi, a hétvégére felmész Yorkshire-ba?
- Igen, drágám.
- Akkor meg kocsikázz át Nutton Prioryba, és beszélgess el vele.
Odahaza, vidéken Sandy mindig felenged.
- Azt hiszem, így lesz - mondta Sir Ronald. - És köszönet neked,
nagyon segítőkész voltál.
Michael lebilincselő mosolyt röpített Paula felé. - Igen, köszönjük,
nagyon hálásak vagyunk. - Miközben borát kortyolgatta, világoskék
szemében töprengő kifejezés jelent meg, és egy pillanat múlva meg-
kérdezte: - Mellesleg és puszta kíváncsiságból: Sarah Lowther még
mindig annak a francia festőnek a felesége? Vagy már soha nem hal-
lasz róla?
- Közvetlenül nyilvánvalóan nem, mert Jonathannal együtt kiebru-
daltam a családból - mormolta elborult arccal Paula. - De úgy hat
hónappal ezelőtt láttam egy francia képeslapban, azt hiszem a Paris
Match-ban egy cikket Yves Pascalról. A sok fotó között volt egy,
amely Sarah-t, Yves-et és ötéves lányukat, Chloét ábrázolta. Úgy
látszik, Mougins-ben, Dél-Franciaországban laknak. Egy öreg pa-
rasztházban élnek, ott van a férfi műterme. A férfi a francia művészet
fenegyereke, nagyon nagy, nagyon sikeres festő.
- Ami azt illeti, átkozottul jó festő - mondta Michael -, noha nem az
én ízlésem szerint való. Minthogy a francia impresszionisták festé-
szetén nevelkedtem, ez az ultramodern kacat teljesen hidegen hagy.
Én már csak Monet, Manet, Sisley és Van Gogh festészeténél mara-
dok.
Paula egyetértett.
- És ha már Sarah-nál tartunk, mi történt bűntársával, Jonathan
Ainsleyvel? Még mindig a Távol-Keleten bujkál?
- Azt hiszem, igen, de erről még Sandy sem tud bizonyosat - mond-
ta Paula halk, szenvtelen hangon. - Emily barátai hol Hongkongban,
hol Szingapúrban látták. Osztalékát és a Harte Vállalkozások mér-
legkivonatát egy londoni könyvvizsgáló cég veszi át. - Paula savanyú
arcot vágott. - Nekem csak az számít, hogy ide ne dugja a pofáját.
Ahogy Emma mondaná, csakhogy megszabadultunk ettől a szemét-
től.
- Soha nem értettem, hogy miért tette, amit tett - rázta csodálkozva
a fejét Michael. - Mekkora marha volt. Minden lehetősége megvolt,
és mindent eldobott magától.
- Talán abban bízott, hogy sose fogják rajtakapni - vélte Sir Ronald.
- De az egészen biztos, hogy ezzel a nőszeméllyel itt nem számolt -
nézett a szeme sarkából Paulára, megveregette a kezét, és kuncogva
fűzte hozzá: - Nem kétséges, hogy méltó ellenfélre talált benned,
drágám.
Paula is igyekezett nevetni, de nevetése erőltetett, mesterséges volt,
ezért rögtön abbahagyta. Nagyon kedve ellen való volt ez a beszélge-
tés unokatestvéréről, halálos ellenségéről, Jonathan Ainsleyről.
De Michael tovább erőltette: - Tehát a családban nem tudja senki,
hogy miből él Jonathan?
Paula szeme elsötétült. Hosszan, figyelmesen nézett Michaelra;
összeszorította ajkát - ezt a szokást évekkel ezelőtt vette át nagyany-
jától. A rákövetkező pillanatban élesen közölte: - Jonathan Ains-
leynek nincsenek megélhetési gondjai, minthogy igen tetemes hasz-
not húz a Harte Vállalkozásokból. - Újabb rövid szünet után hozzá-
tette: - És soha senki nem érdeklődött személyi vagy üzleti ügyei
iránt… mert egyikünk sem kíváncsi arra, hogy mi történt vele. - Pau-
la homlokát ráncolta, és Michaelra meresztette ibolyakék szemét: -
Miért ez a hirtelen támadt érdeklődés?
- Nem tudom. Évek óta nem gondoltam rá, és most váratlanul elfo-
gott a kíváncsiság - vallotta be szégyenkező vigyorral.
- Engem nem. - Az étteremben meleg volt, de Paula hirtelen meg-
borzongott. Soha nem felejtette el Jonathan utolsó szavait… „Ezért
még megkapod a magadét, Paula Fairley! Sebastian meg én még el-
kapunk” - ordította, és oly nevetségesen rázta felé az öklét, mint egy
Viktória kori dráma cselszövője. Nos, Sebastian Cross többé nem
„kaphatja el”, mert ő már meghalt. De Jonathan, ha tudná, megtenné.
Néha rémálmok gyötörték, rémálmok, amelyekben unokatestvére
förtelmes dolgokat követ el ellene. Kétségtelen, hogy minden kitelik
tőle. Mindenre képes. Ezt gyerekkora óta tudja róla. Egyszer, néhány
éve, bevallotta Sandynek, hogy tart tőle, de ő kinevette, és azt mond-
ta: felejtsd el Jonathant. Sandy emlékeztette, hogy Jonathan szájhős,
és mint minden szájhős, gyáva. Ez igaz; mindazonáltal soha nem
bírta kitörölni emlékezetéből a napot, amikor Sandy kirúgta Jonat-
hant. Túl könnyű volt felidézni fenyegető pillantását, az arcát eltorzí-
tó gyűlöletet, és Paula azóta is ösztönösen érezte, hogy Jonathan ha-
láláig kérlelhetetlen ellensége marad. Azóta tíz év telt el, egyszer
sem látta (a családból senki sem találkozott vele), mégis mélyen ben-
ne rejtőzött a félelem.
Hirtelen észrevette, hogy Michael és Sir Ronald figyelnek rá, vár-
ják, hogy mondjon már valamit. Michael felé fordult, és a lehető
legkönnyedébben közölte: - Jonathan úrfi mihaszna fráter, és minél
kevesebb szó esik róla, annál jobb.
- Igazad van, drágám - mormolta sir Ronald. - Észrevette, hogy az
Ainsleyről folytatott társalgás közben Paula viselkedése megválto-
zott, ezért idejét látta, hogy témát változtasson. Lelkesen mondta: -
Megkaptam a meghívásod a vacsorabálra, amelyet az áruház fennál-
lásának hatvanadik évfordulójára adtok, és alig várom, hogy ott le-
gyek. Mesélj, milyen más ünnepséget tervezel?
- Szívesen, Ronnie bácsi, néhány igazán különleges eseményt szer-
vezünk. - Elhallgatott, mert a pincér megállt az asztal mellett. - De
előbb talán rendeljük meg a desszertet - mondta, és az étlapot tanul-
mányozta.
- Jó ötlet. Sörbetet javaslok - mondta Sir Ronald. - Minden máshoz
túl meleg van.
Paula bólintott. - Michael, te is azt kérsz?
- Nem, csak kávét.
Amikor a pincér távozott, Michael elismerően mérte végig Paulát.
Vigyorogva jegyezte meg: - Úgy tűnik, te bármit ehetsz, egyetlen
dekát sem hízol… nekem bezzeg vigyáznom kell magamra.
Paula a fejét rázva együtt nevetett Michaellal. - Szerintem épp elég
karcsú vagy.
Ronnie bácsihoz fordulva folytatta az előbb félbeszakadt beszélge-
tést, lelkesen sorolta, milyen ünnepségeket tartanak majd az év során
a knightsbridge-i áruházban.

***

Michael hátradőlt, borospoharát forgatta. Paula szavait csak fél füllel

hallgatta.
Gondolatai a Lady Hamilton márka körül forogtak; milyen végtelen
lehetőségeket rejtene magában, ha sikerülne visszavásárolni a Harte
Vállalkozásoktól. Néhány éve Amanda Linde, Sandy féltestvére ter-
vezi a modelleket, és Michael szerint sokkal jobb divat-tervező, mint
Sarah Lowther valaha is volt. Ruhái könnyen és kényelmesen visel-
hetők, mégis különleges eleganciát sugároznak, mert felismerhető
rajtuk a különleges Harte-vonal. Biztos volt benne, hogy ezek a ru-
hák ugyanolyan könnyen értékesíthetők a kontinens többi országá-
ban, mint Franciaországban.
Sir Ronald és Paula tovább csevegett az áruházi évforduló ünnep-
ségeiről. Hangjuk halk sustorgás volt, alig hallható a zsúfolt étterem
általános zajongásában.
Visszajött a pincér, felszolgálta a desszertet, kitöltötte a kávét.
 Michael fölemelte csészéjét, továbbra is a tehetséges Amandára
gondolt. Ha most vagy később megveszik a Lady Hamilton márkát,
Amandának kell a vezető divattervezőnek és a részleg ügyvezető
igazgatójának maradnia. Ez elengedhetetlen. Ha nem akarna nekik
dolgozni, ellenállhatatlan csábításokkal kell majd rávenni…
Hirtelen felharsant Paula nevetése, és széttépte Michael gondolata-
inak fonalát. Telt, torokból jövő, furcsán szexis nevetés volt; Micha-
elt arra késztette, hogy sietve fölemelje a fejét.
Az asztalon át ránézett. Paula a sörbetet kanalazta. Egy kevés a fel-
ső ajkára tapadt, nyelve hegyével lenyalta, és tovább evett. Michael
elbűvölten nézte, és ezenközben különös fizikai vonzódást érzett
iránta. Ez az érzés kiborította. Mozdulatlanul ült, lesütötte szemét, és
a kávéscsészébe bámult.
Mire végre felnézett, Paula végzett a desszerttel, arcát Michael apja
felé fordítva válaszolt annak kérdésére. Michael pislogott, egyáltalán
nem értette önmagát. Megbolondult, hogy így gondol Paulára?
A Paula mögötti ablakon ragyogó napfény tűzött be, és vibráló
fénybe vonta - mintha reflektorfényben állna egy színpadon. Színei
elevenebbek, mint valaha… a fekete haj, az ibolyaszínű szem… a
kissé lesült, aranyszínű, nyári barackhoz hasonló finom arcbőr…
milyen vibrálóan eleven és mennyire vonzó e pillanatban.
Michaelt, aki eddig mindig csak testvéri szeretetet érzett Paula
iránt, hirtelen heves vágy fogta el, hogy lefeküdjön vele. Acélos erő-
vel fogta vissza hirtelen támadt érzelmeit, és lehajtotta a fejét, ne-
hogy arcáról vagy szeméből ez a vágy leolvasható legyen. Miért? -
kérdezte önmagát. Annyi éve ismerem, és miért épp most akarom
ágyba vinni? Mereven nézett az asztal közepén lévő kis virágvázára,
kifejezéstelen arccal próbálta érzelmeit elnyomni.
- Én a jövő héten Párizsban leszek, útban Biarritz felé - mondta Sir
Ronald -, és ha akkor te is ott leszel, együtt vacsorázhatnánk.
- Nem, én nem leszek a jövő hét végén Párizsban - felelt Paula,
majd hirtelen elhallgatott. - Az iskoláját! - kiáltott, megrándult, eszé-
be jutott az asztalán fekvő cédula. Elfelejtette töröltetni a hely-
foglalást a Párizsba induló repülőre.
- Valami baj van? - kérdezte aggódva Sir Ronald.
 - Nem, nem, semmi - nyugtatta meg Paula, és elhatározta, hogy ab-
ban a pillanatban, amint irodájába visszatér, telefonál a British Air-
waysnek. - Valamit elfelejtettem elintézni ebéd előtt, de sebaj, igazán
semmi baj.
Michael, akinek sikerült elnyomnia Paula iránti erotikus érzelmeit,
csodálkozva nézett apjára. - Mit keresel ilyenkor Biarritzban? Az
évadnak vége van már.
- Tudom, hogy vége… azért megyek, hogy megnézzek egy Fabergé
műhelyében készült orosz cári húsvéti tojást - közölte sugárzó arccal.
Rájuk mosolygott. - Párizsi műkereskedőmnek van ott egy ügyfele.
Egy nagyon idős hölgy. Fehérorosz. Végre hajlandó eladni azt a mű-
remeket. És magától értetődően szeretnék elsőnek ott lenni, mielőtt
Malcolm Forbes, az amerikai kiadó vagy más komoly gyűjtő hírét
veszi, és elhalássza előlem. - Sir Ronald a karórájára pillantott, és
mielőtt Michael szólhatott volna, sietve folytatta: - Erről jut eszembe,
negyedóra múlva Wartskinál kell lennem. Kenneth Snowman a na-
pokban megvett egy cigarettatárcát, amely II. Miklós cár tulajdona
volt. Fabergé műhelyének egyik legnagyobb mestere, Percsin tervez-
te, és megígértem, hogy ma délután odaugrom és megnézem.
- Nagyon örülök, apa, remélem, hogy mindkettőhöz hozzájutsz -
mondta őszinte lelkesedéssel Michael. Tudta, hogy ilyen szép tár-
gyak gyűjtése milyen fontos az apjának. Ami eleinte szórakozás és
hobbi volt, idővel komoly szenvedéllyé vált. A Kallinski Fabergé
Gyűjtemény híres lett, gyakran mutatták be együtt a Sandringham
Gyűjteménnyel, amelyet VII. Edward király és Alexandra királyné
(Maria Fjodorovna cárné testvére) kezdett el, később Mary királyné
folytatta, és most II. Erzsébet királynő tulajdona.
Michael az apjára mosolygott. - Minthogy sietsz, majd én rende-
zem a számlát - szólt, és intett a pincérnek.
Sir Ronald Paulára pillantott. - Ha előbb leteszel a Wartskinál, a so-
főröm visszavisz az áruházba.
- Köszönöm, Ronnie bácsi, nagyon jó lesz.
- Michael, elvihetünk téged is?
- Köszönöm, de nem, inkább sétálok egyet - mondta Michael, aki
nem akart a szükségesnél tovább Paula közelében maradni.
 4
Paula mégis elment Párizsba.
Hirtelen elhatározás volt, akkor született, amikor visszatért az áru-
házba. Háromkor felemelte a kagylót, a British Airwayst kezdte tár-
csázni, hogy a helyfoglalást lemondja, majd hirtelen meggondolta
magát, és a kagylót a helyére tette.
Nagy sietve befejezte munkáját, néhány selyemruhát bedobált a
táskába, és Heathrow-ra hajtott, hogy a hatórás gépet elkapja. Alig tíz
perce volt a beszállásig; sima és gyors útjuk volt (hátszéllel mentek),
és pontosan hatvanöt perccel a felszállás után landoltak a Charles de
Gaulle repülőtéren.
Késedelem nélkül megkapta a csomagját, gyorsan átment a vámon,
és most kényelmesen hátradőlt a sofőr vezette kocsiban, amit Shane
küldött elébe, és amely Párizson átszáguldva randevújuk felé vitte.
A Kallinskikkal elfogyasztott ebéd után Paula most kezdett lazítani.
És ezenközben rájött, hogy nem is volt olyan hirtelen elhatározás,
hogy átjön Párizsba… az első pillanattól, hogy Shane levélkéjét elol-
vasta, tudta, hogy így lesz. Már akkor fait accompli volt, igaz? Hát
persze. De egyszerűen nem volt hajlandó bevallani önmagának, min-
denféle kötelességre és felelősségre hivatkozott.
Az ülés sarkába támaszkodott, keresztbe vetette hosszú, formás lá-
bát, és ajka körül mosoly játszadozott, amikor eszébe jutott az, amit
sok-sok évvel ezelőtt nagyanyjától hallott: „A nő mindig szalad, ha
az igazi férfi hívja, függetlenül attól, hogy kicsoda a nő, mennyi fele-
lősség terheli. Nem kétséges, hogy egy szép napon bele fogsz esni
ugyanabba a csapdába, mint én, amikor a nagyapáddal megismerked-
tem. Jegyezd meg, amit mondok” - mondta a mindentudó nagyi. És
szokás szerint ezúttal is igaza volt.
Paula arcán továbbra is mosoly vibrált, miközben az ablakon kiné-
zett. A London és Párizs közti egyórás időeltolódás miatt itt már
majdnem kilenc óra volt, sötétedni kezdett.
A kocsi jó tempóban hagyta maga mögött a Boulevard de Cour-
celles-t, lassítás nélkül sorolt be az Étoile forgalmába, és szédületes
iramban kerülte meg a nemzet nagyságát hirdető Diadalívet. Paula
beleborzongott. Hogyan képesek ezek a gyors kocsik, amelyek úgy
hajtanak, mintha Grand Prix-n vennének részt, megúszni összeütkö-
zés és nagyobb katasztrófa nélkül? Majdnem lehetetlennek tűnt.
De kocsijuk hirtelen kikerült a tumultusból, az összeérő lökhárítók,
sivító kerekek és vadul dudáló kürtök tömegéből; a Champs-Elysées-
re értek, és Paula lélegzete, mint mindig, most is elállt a tündöklő
sugárút láttán.
Akárhányszor tért vissza Párizsba, mindig eszébe jutott az első al-
kalom. És minden újabb útja és minden egyes alkalom olyan örömte-
li volt, hogy tovább mélyítette a város iránti érzelmeit. Kedvenc vá-
rosa a Fény Városa, a világ legszebb városa iránti szeretetét át- meg
átszőtték az emlékek. Újból felelevenedett a múlt és mindazok, akik
vele voltak, és akik oly különlegessé tették ezeket az alkalmakat: a
nagyi, Paula szülei, fivére, Philip, lánya, Tessa és unokatestvére,
Emily, akivel lánykorában annyi kellemes kiruccanásra jöttek át.
Ő is a fontos párizsi emlékekhez tartozott. Hamarosan találkoznak,
és Paula elhatározta: nem rontja el a hétvégét a gyerekek fölötti ag-
godalommal vagy sajnálkozással amiatt, hogy meggondolta magát,
és a gyerekek helyett a férfit választotta. Ez nem lenne tisztességes,
és egyébként is: minden sajnálkozás hiábavaló időpocsékolás.
A Rond-Point-hoz értek, előttük a II. Ramszesz korából származó
és Luxorból ideszállított egyiptomi obeliszk, a vakító lámpák fényé-
ben fürdő óriás négyszögletes tér, a Place de la Concorde közepén.
Micsoda látvány… örökre beléivódott, lélegzetelállító kép. Nagyon
örült, hogy újra láthatja, és hogy megkérte a sofőrt: a hosszabbik
úton vigye a szállodába.
De perceken belül beértek a Piacé Vendôme-ra, arra a csöndes, kel-
lemes térre, amelyet a XIV. Lajos korában épült, tökéletesen arányos
épületek szegélyeztek, és megálltak a Ritz előtt. Paula kiszállt, és
miközben köszönetét mondott, a poggyászt a sofőr gondjaira bízta.
Fürge léptekkel haladt át a tágas, elegáns előtéren, a se vége, se
hossza galérián, amelyben Párizs legjobb üzletei mutogatták portéká-
ikat, és a szálloda Rue Cambon felé eső részére igyekezett - a szállo-
dának ezt a részét côté Cambon-nak hívták, a másik részt, ahol Paula
bement, côté Vendôme-nak. Amikor a kisebb előtérbe ért, felvonóba
szállt, a hetedik emeleten lépett ki, és futva ment a folyosón Shane
lakosztályáig. Feszült izgalommal ért az ajtóhoz. Az ajtó kissé nyitva
volt, mintha odabenn őrá várnának, és Paula bement, halkan becsukta
az ajtót, és zihálva nekidőlt.
Shane íróasztala mögött állt, zakó nélkül, fehér ingének ujja feltűr-
ve, sötét nyakkendője meglazítva. Telefonon beszélt, napbarnított
kezével intett, Paula láttán arca felderült. Egy darabig arra figyelt,
amit a vonal túlsó végén mondanak, majd gyorsan, halkan megje-
gyezte: - Merci, Jean-Claude, à demain - és letette a kagylót.
Egyazon pillanatban indultak egymás felé.
Paula észrevette a kis XV. Lajos korabeli asztalkán a jegesvödör-
ben álló pezsgősüveget, mellette a két kristálypoharat, és könnyed
hangon mondta: - Biztos voltál benne, hogy eljövök, ugye?
- Természetesen - nevetett -, hisz nekem nem lehet ellenállni.
- És szörnyen szerény is vagy.
A szoba közepén találkoztak, a másodperc töredékéig mereven néz-
ték egymást.
- Pedig majdnem nem jöttem… - mondta gyorsan Paula -
…aggódtam… a gyerekek miatt… szükségük van rám…
- Madame, a férjének is szüksége van önre - kinyújtotta karját, és
magához ölelte. Fölé hajolt, szenvedélyesen szájon csókolta, Paula
viszonozta csókját, belékapaszkodott, és Shane hosszú percekig ke-
ményen, szorosan magához ölelte.
- Ó, Shane - suttogta a férfi mellkasához simulva - a tiéd vagyok.
- Igen, tudom. - Hátrább lépett, a vállát fogta, és Paula felfelé fordí-
tott arcába nézett. Lassan ingatta a fejét.
- De mindig nyüzsögnek körülötted - folytatta nevetve, lágy hangon
-, gyerekek, rokonok, titkárok és beosztottak és soha nem lehetünk
eleget magunkban, soha nem vagyunk kettesben. Ezért döntöttem
úgy kora reggel, amikor Párizsba repültem, hogy Jean-Claude-dal
találkozzam, hogy ezt a hétvégét együtt töltjük. A szokott tömkeleg
nélkül. Rövidke együttlét, mielőtt New Yorkba utaznál. Jogunk van
hozzá, nem?
- De igen, de még mennyire - mondta szomorkás kis mosollyal
Paula. - A reptérről jövet megfogadtam, hogy nem hozom szóba a
gyerekeket, és alig pár perce vagyok itt és máris…
 Shane gyöngéden befogta tenyerével Paula száját. - Csitt! Tudom,
hogy mennyire szeretnéd látni elutazásod előtt a gyerekeket, és fogod
is.
- Ezt hogy érted? - kérdezte Paula zavarodottan.
- A ma meg a holnap a miénk. Vasárnap reggel Kevin levisz repü-
lővel a Riviérára, így a vasárnapot és a hétfőt odalent töltheted a
kölykökkel. És egy nappal később indulsz New Yorkba, kedd helyett
szerdán. Rendben?
- Ó, drágám! Hát persze hogy rendben! Micsoda ragyogó ötlet, és
milyen drága vagy, hogy kigondoltad: hogyan szerezhetsz örömöt
nekik is, meg nekünk is.
- Ha nem tudnád, az én gyerekeim is - vigyorgott a férfi.
- De te az utóbbi két hétben egymagad birkóztál meg velük, éppen
elég lehetett.
- Így igaz… bizonyos mértékig. Másfelől, nagyon vágynak utánad,
és nem akarok csalódást okozni nekik, és azt se akarom, hogy te azt
higgyed: végletesen önző pasas vagyok. Ezért hajlandó vagyok meg-
osztozni rajtad az utódokkal… végül is öt vagy hat hétre itthagysz
bennünket.
Paula szeretettel nézett fel rá. - Igen, így van… - Elhallgatott, ha-
bozott, majd lágyan kérdezte: - Patrick hogy van? Rendben? - Ag-
gódva ráncolta szemöldökét, tiszta, szép szeme befelhősödött.
- Remekül, örül az életnek, a nap minden percét élvezi, rengeteget
játszik - közölte Shane nagyon határozottan. - Drágám, kérlek, ne
aggódj annyit. - Paula álla alá nyúlt, arcát fölfelé billentette, és hoz-
zátette: - Patrick igazán nagyon jól elboldogul.
- Sajnálom, Shane, hogy túl sokat izgulok miatta, de olyan kicsi,
olyan bátortalan… és olyan más. A többiek időnként olyan féktele-
nek, és mindig attól félek, hogy valami baj éri, ha a szokott környe-
zetéből kikerül…
A mondat félbemaradt, Paula nem akarta szavakba foglalni azt a fé-
lelmét, hogy elsőszülöttjüknek bármi baja eshet. A hétéves Patrick
lassú volt, szellemileg visszamaradott, és Paula óhatatlanul aggódott
miatta, ha nem volt állandóan éles és gondos szeme látóterében.
Jóllehet Shane maga is óvta a fiukat, ugyanakkor folyvást megrótta
Paulát túlzott aggodalma miatt. Szíve mélyén Paula tudta, hogy
Shane-nek igaza van, és igyekezett legyűrni szorongását, úgy bánni
Patrickkel, mintha tökéletesen normális lenne, olyan, amilyen ötéves
húga, Linnet és féltestvérei, a tizenkét éves ikrek, Lorne és Tessa, a
Jim Fairleytől született gyerekei.
Shane, aki behatóan figyelte, és megértette bonyolult érzéseit, bi-
zakodó mosollyal mondta: - Eddig nem említettem, de odalent a vil-
lában Linnet valódi kismama módjára bánik Patrickkel. Apró, de
nagyon szerető szárnya alá vette, és távollétedben valósággal uralko-
dik rajta. És tudod, hogy Lorne hogy viszonyul Patrickhez… imádja.
Úgyhogy minden rendben van, drágám, és… - kopogtak. Shane el-
hallgatott, kiszólt, hogy „szabad”, és az ajtóhoz sietett.
Kellemes külsejű londiner nyitott be Paula csomagjával, és Shane
gyorsan elintézte: a hálószobába irányította. Megmutatta, hová tegye
le a poggyászt, és borravalót adott neki.
Mihelyt megint kettesben maradtak, Shane az asztalhoz sietett, a
pezsgősüveg dugójának fémborítását kezdte lehámozni.
- Ide figyelj. Ennyit a gyerekekről. Tökéletesen jól megvannak
Emilyvel és Winstonnal.
- Igen, igen, hát persze, drágám.
Paula gondolatai egy pillanattal azelőtt legkisebb gyermekére tere-
lődtek, kuncogni kezdett, és szeme sarkában nevetőráncok jelentek
meg. - Szóval végre kibújt Linnet igazi természete? Mindig gyanítot-
tam, hogy örökölt valamennyit Emma erélyes természetéből, tábor-
noki adottságok vannak benne.
Shane felnézett, elfintorodott, a szemét forgatta. - Még egy tábor-
nok a családban! Ó, istenem, azt hiszem, nem bírom elviselni! Ösz-
szes nőm egyetlen mentsége, hogy mind olyan szemrevalók. - Paulá-
ra kacsintva mondta: - Mellesleg, Emily csókoltat. Az előbb, amikor
felhívtam, hogy közöljem, eltérítettelek Párizsba, és csak vasárnap
megyünk le a villába, nagy örömmel hallotta, hogy kettesben le-
szünk. Isteni ötletnek tartotta, és üzeni, hogy ne nyugtalankodj. És
most mit szólnál egy pohár remek pezsgőhöz, mielőtt vacsorázni
mennénk?
- Csodás ötlet, drágám.
Időközben Paula a pamlagra kuporodott, lerúgta cipőjét, lábát maga
alá húzta, és hátradőlve figyelte Shane-t.
 Akár négy napig voltak távol egymástól, akár két hétig, Paulát
mindig megremegtette Shane látása, lenyűgözte puszta fizikai jelen-
léte. Ebbe ugyanúgy belejátszott a férfi egyénisége, rendkívüli ka-
rizmája, mint magassága, termete, egész jóképű lénye. Emma Harte
tizenhat évvel ezelőtt, a férfi huszonnegyedik születésnapján kijelen-
tette, hogy Shane O’Neillből intenzív vonzerő sugárzik, és ez ma
éppoly érvényes volt, mint akkor. A legkáprázatosabb férfi.
Júniusban ünnepelte negyvenedik születésnapját, élete virágában
volt, és úgy is nézett ki. Erőteljes alkat, széles hát és masszív váll,
ruganyos és karcsú, a dél-franciaországi tartózkodás alatt sötétbarná-
ra sült. Halántékán leheletnyit őszült, de ez furcsa módon nem öregí-
tette. Sőt, a barna bőr mellett az ősz hajszálak még jobban hangsú-
lyozták erős, férfias arcának fiatalságát. És hajával ellentétben, baju-
szán egyetlen ősz szál nem mutatkozott, ugyanolyan szénfekete volt,
mint mindig.
Egész életemben ismertem, és iránta érzett különleges érzelmeim
jottányit sem változtak, gondolta elmerülve Paula. Az egyetlen férfi,
akit valaha is szerettem. Az egyetlen, akit valaha is szeretni fogok…
életem végéig… férjem, szeretőm, legjobb barátom.
- Hé, Babkaró - szólította gyerekkori becenevén nagyon elkalan-
doztál. - Odanyújtotta pezsgőspoharát, melléje ült a pamlagra, és
gyors, kérdő pillantást vetett rá.
- Elméláztam - válaszolta. Koccintottak.
Shane közelebb hajolt, és erősen Paula arcába nézett. - Emma egye-
tértett volna ezzel a mi hétvégénkkel… Ugyanolyan vérbeli romanti-
kus lélek volt, mint én.
- Milyen igaz.
- Ma többször gondoltam rá, és hirtelen rádöbbentem, hogy milyen
gyorsan telik az idő. Igazán rémisztő, hogy rohannak az évek. Mintha
csak tegnap lett volna, hogy mindnyájunknak parancsolgatott.
- Pontosan ugyanezt gondoltam ma reggel a temetőben!
Pillantásuk találkozott - először kissé döbbenten, majd értőn moso-
lyogtak egymásra. Gyakran előfordult, hogy ugyanazt gondolták, ha
nem voltak együtt, akkor is, vagy ha együtt voltak, az egyik hirtelen
kimondta azt, amire a másik gondolt.
 Kisgyerekként Paula szent meggyőződése volt, hogy Shane olvas a
gondolataiban - és még mindig ezt vallotta. De ez már nem lepte meg
- egymás részei voltak, olyan közel álltak egymáshoz, hogy teljesen
természetes volt, hogy ugyanazon a hullámhosszon vannak.
Ránézett, és majdhogynem meglepődve mondta: - Szinte hihetet-
lennek tűnik, hogy novemberben lesz tíz éve annak, hogy összeháza-
sodtunk.
Shane könnyedén megérintette az arcát. - De így van, és minden
egyes napnak volt értelme, egyet sem hagytam volna ki, még az iga-
zán rosszakat sem. Inkább vagyok veled - bármi körülmények között
-, mint nélküled.
- Igen, ugyanígy érzek én is - mondta Paula, miközben szeme
mélységes, megingathatatlan szerelmet sugárzott.
Shane viszonozta a szilárd tekintetet, briliáns fekete szemének pil-
lantása hasonló érzelmekről árulkodott.
Csend telepedett közéjük.
Együttérző, harmonikus csönd, az a fajta hallgatás, amire gyakran
sor került köztük, ha rájöttek, hogy érzelmeik közvetítéséhez fölösle-
gesek a szavak.
Paula hátradőlt, italát kortyolgatta, és hirtelen arra gondolt: milyen
is lenne az élet Shane nélkül, s ettől megremegett. Shane adott igazi
értelmet életének. Shane volt életének veleje, erős sziklája, számára ő
az egyetlen, és ez fordítva is igaz. Paula örült, hogy Shane kitalálta
ezt a hétvégét, hogy kettesben tölthetik ezt a kis időt, mielőtt az Ál-
lamokba és Ausztráliába utazna. Magában mosolygott: imádta
Shane-t ezért az okos, mesteri húzásért.
Shane észrevette, mint illan el a nap feszültsége Paula arcáról, és ez
megörvendeztette a szívét. Gyakran aggódott miatta, tudván, hogy
milyen keményen dolgozik, de sose szólt bele a dolgába. Paula
olyan, mint Emma. Könyörtelen munkatempója ellen tiltakozni fö-
lösleges erőfeszítés - csak felbosszantaná.
Széles hátát a XVI. Lajos korabeli kék bársonypamlag sarkának
támasztotta, élvezte az italt; végre ő is elengedhette magát, első ízben
azóta, hogy ma reggel a villából megérkezett. Attól a perctől kezdve,
hogy a gépről leszállt, egészen Paula érkezéséig, Jean-Claude
Soissonsszal, az O’Neill Hotels International franciaországi vezető-
jével tárgyalt. De nem hagyja, hogy az üzlet akár a ma estét, akár a
holnapi napot megzavarja - ezért nem szállt meg a saját szállodájá-
ban. Amikor magának akarta Paulát, nyugodt órákat akart vele ket-
tesben, mindig a Ritzben bérelt luxuslakosztályt. Tudta, hogy itt sen-
ki sem zavarja őket.
Mint Paula egy pillanattal ezelőtt, most Shane mosolygott magá-
ban: a következő harminchat órára gondolt, az együttlétükből fakadó
örömre és arra, hogy kizárólag kettesben lesznek.

***

Különleges kötelék fűzte össze e két embert.

Ez a lelki egybeolvadás, ez a szoros kapcsolat, ez a kötelék már
gyerekkorukban fennállt, és amikor felnőttként egymásra találtak,
teljesen kivirágzott.
Egy ideig, Paula és Jim Fairley félresikerült házassága idején,
Shane haragudott Paulára, de kapcsolatuk igazából sosem szakadt
meg. Amikor barátságuk ismét helyreállt, és végre szeretők is lettek,
mindkettőjüket mélyen megrázta az egymás iránt érzett fizikai szen-
vedély ereje. De felismerték, hogy ez az igazi, hogy egymásnak te-
remtődtek, és életükben először érezték magukat teljes embernek.
Shane rádöbbent, mennyire jelentéktelen volt összes addigi szerel-
mi kalandja, és megértette: Paula nélkül nincs értelme az életének.
Paula meg végre megtudta, hogy Shane az egyetlen férfi, akit valaha
is szeretett, meglátta, milyen üres és tartalmatlan a kapcsolata
Jimmel, és hogy ebben a hazugságban tovább élni olyan lenne, mint-
ha megölné magát. Belátta, hogy ahhoz, hogy megmentse életét, ön-
becsülését és ép elméjét, véget kell vetnie ennek a házasságnak.
Tudta, hogy Jim nem könnyen egyezik bele, de vehemens dühkitö-
rései, kicsinyesen gyűlölködő viselkedése megdöbbentette. Nagy
harcok dúltak közöttük, összeakaszkodtak, és nem jutottak dűlőre.
Az egyik legválságosabb időszak közepén Jim hirtelen fogta magát
és Chamonix-ba utazott, hogy a Paula szülei által bérelt chalet-ben
töltse a téli vakációt. Paula rettenetesen dühös volt, amiért életük
ilyen döntő szakaszában elmegy síelni. És azután jött a lavina, amely
megtizedelte a családot, és Paulának már nem kellett a válás miatt
aggódnia: huszonhat évesen özvegy lett.
Jim halála Paula és Shane közé állt. Paula szakított vele, mert sú-
lyos lelkifurdalás gyötörte. Idővel azonban észre tért, ismét a régi
önmaga lett. Felkereste, közölte, hogy élete hátralévő részét vele
akarja tölteni; azonnal kibékültek, mert Shane O’Neill egy pillanatig
sem szűnt meg szeretni őt.
Két hónappal később összeházasodtak - Emily és Winston Harte
voltak a tanúik.
És szívük mélyén mindketten tudták, hogy sorsuk beteljesedett.

***

Hangosan ütni kezdett a fehér márvány kandallópárkányon álló antik

aranyozott bronzóra.
Mindketten meglepetten összerezzentek, az órára néztek, és Shane
felkiáltott: - Szent isten, már fél tíz, és háromnegyed tízre foglaltat-
tam asztalt az Espadonban. El tudsz készülni negyedóra alatt, drá-
gám?
- Igen, természetesen - mondta Paula, letette poharát, nyújtózott, és
elnyomott egy ásítást.
Shane szigorúan nézett rá. - Rettenetesen fáradt vagy - mondta ag-
gódva. - Milyen figyelmetlen vagyok. Nem megyünk sehová. Forró
fürdő kell neked, lánykám, méghozzá azonnal. Ma este idefent ka-
punk be valamit.
- Ne butáskodj, semmi bajom - szólt Paula, és ismét ásított. - Hát,
hogy őszinte legyek, nehéz napom volt - ismerte be. - Talán igazad
van: együnk itt.
- Tudom, hogy igazam van.
Beszéd közben Shane felállt, lehajolt, kézen fogta és felsegítette.
Karját válla köré fonta, és a hálószoba felé vezette. - Bárcsak ne ad-
tam volna szabad hétvégét Kevinnek, és érted küldtem volna a gépet.
- Én meg örülök, hogy elengedted! - mondta Paula, és éles, majd-
nem rosszalló pillantást vetett rá. Kedvelte Kevin Reardont, és tudta,
hogy irántuk való odaadásában a pilóta gyakran elhanyagolta magán-
életét. - Kevin hetek óta számít arra, hogy holnap este ott lehet a ba-
rátnője születésnapi ünnepségén. Egyébként is, kiváló küldönc, nem?
Ugye Kevin hozta ma reggel a leveledet az áruházba?
- Igen, ő - vigyorgott Shane, miközben a hálószobába tuszkolta. -
Gyerünk, vetkőzz le, vegyél forró fürdőt, és amíg elnyújtózol, meg-
rendelem a vacsorát. Mit kívánsz?
- Amit akarsz… rád bízom, drágám.
- Mit szólnál egy hidegtálhoz… néhány jó falathoz és újabb üveg
pezsgőhöz?
Paula vidáman nevetett. - Ha még több pezsgőt iszom, azt hiszem,
el fogok ájulni.
- Engedélyezem - válaszolt Shane. - Itt a férjed, aki vigyáz rád.
- Igaz. Méghozzá egészen különleges férjem - lábujjhegyre állt, és
arcon csókolta.
Shane átkarolta, egy pillanatra szorosan magához ölelte, megcsó-
kolta feje búbját, majd hirtelen elengedte, és arrébb lépett.
- Azt hiszem, okosabb, ha jó fiú vagyok, és megrendelem a vacso-
rát, különben ki tudja, mi lesz. Végül is két teljes hete élek megfoszt-
va tőled, és be kell vallanom, hogy rettenetesen hiányoztál, szerel-
mem…
- Ó, drága Shane - mondta lassan, nagyon halkan -, igen… értem,
mire gondolsz.
Hanghordozása megváltozott, arcán fellángolt a vágy, és Shane
azonnal közelebb lépett.
Paula a kezét nyújtotta.
Shane megragadta.
Kezük mind szorosabban kulcsolódott össze, és egy pillanat alatt
egymás karjában voltak. Shane Paula száját kereste, érezte, hogy
izzik az arca, és a tudat, hogy a nő mindig ugyanúgy kívánja őt,
ahogy ő kívánja Paulát, heves szívdobogást váltott ki belőle. Hosszú,
mély csókot váltottak, Shane nyelve Paula szájába hatolt, a nőé vi-
szont; majd nyelvük megállt, soha ilyen boldognak nem érezték ma-
gukat.
Paula hirtelen remegni kezdett, együtt imbolyogtak, mint akik
megmámorosodtak - és persze azok is voltak, majd egymást átkarol-
va az ágy felé botorkáltak.
Shane vetkőztetni kezdte.
 Paula az ágyon várt rá, tekintete a férfi arcán, miközben az ledobta
ingét és nadrágját. Alig bírt magával, annyira vágyott rá, és amikor
látta, hogy a férfi mennyire izgatott, hátgerince belebizsergett.
És amikor Shane látta, hogy az ibolyaszín szempár belefeketedik a
vágyba, olyan heves kívánás fogta el, hogy fejébe tolult a vér, a szíve
vadul kalapált. Mámorosan, szédülten borult az ágyra és nyúlt el
Paula oldalán.
Fél könyökére támaszkodva hajolt föléje és nézett az arcába.
Paula feltekintett rá.
Tekintetük hosszú percekig, imádattal kapcsolódott össze, majd
Shane két ujja végigsimogatta Paula orcáját, szemöldökét, orrát és
száját; ujjhegyével cirógatta ajkának vonalát, azután széjjelnyitva
ajkát, a nyelvéhez ért. Paula szopogatni kezdte a férfi ujja hegyét, s e
kis gesztus érzékisége tűzlánggal borította el Shane-t; lecsapott a
szájára. Csókja kemény és követelőző volt, fogaik összekoccantak, és
Shane mind nagyobb szenvedéllyel csókolta, miközben ujjait levette
ajkáról, és végigjáratta hosszú nyaka elegáns vonalán. Az ujjak ott
sem időztek sokáig: telt mellét dédelgették, azután lapos hasára
csúsztak, míg végül combja közé értek.
Lassan, gyöngéden simogatták, oly pillangókönnyedén, mintha
nem is érintenék. De Shane érezte, hogyan horgad fel bársonyos si-
masága, és tovább simogatta, tapogatta, amíg ujjhegye elért ahhoz a
becses részhez, asszonyisága forrásához.
Paula szorosan hozzásimult, kinyújtotta karcsú ujjait, és ugyano-
lyan gyöngéden kezdte simogatni. Shane merevedése fokozódott;
Paula simogatása váratlanul felgyorsult. Shane visszafojtotta a torká-
ból feljövő kiáltást; Paula érintése nyomán egész teste lüktetett. Meg-
ragadta csuklóját, lefogta a kezét, növelte ujjai nyomását, és Paula
megfeszült, teste megmerevedett. Shane ujjai továbbhatoltak, mind
mélyebbre a bársonyos redőkben, amíg meghallotta a Paula torkából
feltörő nyögést.
Szaténsimaságú, kemény és felfelé álló melle fölé hajolt, szájával
először az egyik, majd a másik megkeményedő mellbimbót harapdál-
ta. Paula egyre jobban vonaglott; sóhajtozott, újból és újból Shane
nevét suttogta. Kinyújtotta kezét, megragadta a férfi tarkóját, sűrű
hajába túrt, majd növekvő izgalmában ujjait a férfi széles vállába
vájta.
Paula megmerevedett, és levegő után kapkodott. Csodás melegség
töltötte el. A férfi egyre gyorsabban simogatta, érintése mind fürgébb
lett, és Paula felkiáltott: - Shane, ó, Shane, drága férjem, úgy szeret-
lek! - Ő meg vágyteli hangon a nyakába susogta: - Te vagy az igaz
szerelmem, Paula, az én igaz szerelmem. Gyere, drágám, hadd tegye-
lek magamévá. - És Paula elakadó lélegzettel bólintott, és még szoro-
sabban markolta a vállát.
Shane azt gondolta, felrobban, amikor Paula puha szirmokat bontó
egzotikus virágként kinyílt, Shane nevét nyöszörögte, és remegett.
Shane már nem bírta magát visszatartani, beléhatolt, ügyesen magáé-
vá tette, ugyanolyan hőség öntötte el, mint Paulát.
Mindkettőjüket egyformán ragadta magával a hevület. Paula átka-
rolta, és még szorosabban ölelte - ő meg a nő teste alá csúsztatta ke-
zét, magához vonta, és egyesültek, eggyé váltak.
Amikor Shane még mélyebbre hatolt, teljesen átadta magát a közös
örömnek, hirtelen azt gondolta: teherbe akarom ejteni. Szeretnék
még egy gyereket.
Ez a váratlan gondolat annyira felvillanyozta, hogy még hevesebbé
vált; szenvedélyét Paula zabolátlan szenvedéllyel viszonozta, és
csakhamar a megszokott ritmusban szeretkeztek. De Shane úgy érez-
te, hogy a ma este valahogy első szeretkezésük emlékét idézi fel, és
az eltelt évek egy szempillantás alatt a semmibe vesztek. Ismét Con-
necticutban volt, a hajdanvolt pajtában, és magáévá tette úgy, ahogy
erre éveken át (amíg Paula egy másik férfi felesége volt) vágyako-
zott. Úgy szerette, ahogy soha senki mást, ahogy a sors egymásnak
szánta őket.
És azután fölért… fel a fényességbe… a fénybe, amely körülölel-
te… amelynek közepén ő állt… őrá várt… gyerekkori álmainak
álomgyermeke. És most az övé. Soha semmi nem választhatja el őket
többé. Együvé tartoznak az idők végeztéig, az örökkévalóságig.
Súlytalannak érezte magát… mind magasabbra és magasabbra
szállt… az időtlen fénybe emelkedett… a végtelenségben lebegett.
És magával vitte őt, a világot tartotta a két karja között, nevén szólí-
totta, úgy, ahogy Paula őt.
 És együtt sodródtak az eksztázis hullámain a vibráló aranyfénybe…
amely elvakította őket… majd újból láttak… és, ó! az áldott nyuga-
lom…

***

Shane hirtelen felébredt.

Jobbra fordult, és az ágy melletti órát nézte. A halvány fényben lát-
ta, hogy majdnem hajnali öt óra van.
Paula halkan pihegett mellette.
Shane fél könyékre támaszkodott, Paula fölé hajolt, finoman, na-
gyon gyöngéden megsimogatta az arcát - ügyelt, nehogy kimerült
álmából felébressze -, és egy hajfürtöt simított ki a homlokából.
Shane ezután háton fekve kinyújtózott, szemét behunyta, de csakha-
mar rájött, hogy nem tud olyan könnyen, gyorsan elaludni, mint ko-
rábban gondolta volna. Teljesen éber volt. Igaz, az elmúlt néhány
órában igen mélyen aludt, mint mindig, ha Paulával volt - mintha
elégedettebb és nyugodtabb lenne, ha vele van. És ez persze így is
volt.
Oldalt fordult, szorosan Paula testéhez tapadt. Ez a nő az élete, és
most, hogy itt fekszik mellette a sötétben, szíve mélyén imádta őt, és
azon töprengett, sikerült-e vajon anyává tennie. Hetekkel ezelőtt
megállapodtak, hogy Paula abbahagyja a fogamzásgátló tabletta sze-
dését.
Ma éjjel beléplántálta magvát, és fohászkodott: bárcsak megtermé-
kenyülne, és virágjából gyermek fakadna… A szerelem igazi gyer-
meke, a testi szenvedély és a szellemi egyesülés csúcsán fogant te-
remtmény. Patrickre gondolt, és elnyomott egy sóhajt. Mélységesen
gyöngéd és óvó féltéssel szerette kicsi fiát, de rettenetesen bánkódott,
hogy elsőszülöttjük nem épeszű. Ezeket az érzéseket nem merte
megosztani Paulával, mert attól tartott, hogy csak növelné az anyai
fájdalmat. Állandóan magában hordozta, valahogy mégis sikerült
lepleznie bánatát Paula előtt.
Shane ösztönösen felemelte jobb karját, átkarolta Paulát, közelebb
bújt, arcát illatos hajába temette, eltöltötte a szerelem. Behunyta a
szemét, álomba ringatta magát. Igen, gondolta, itt az ideje a követke-
ző gyermeknek. Mielőtt elszenderedett, eszébe villant: nem ez volt-e
az igazi oka annak, hogy Paulát Párizsba csábította?

5
A Villa Faviola Roquebrune-Cap-Martin városában állt, hozzávető-
leg félúton Monte-Carlo és Menton között.
Cap-Martin kis félszigetének végén, saját kicsi parkjában állt, hátát
fenyőfák védték, számtalan magas ablaka a tengerre nézett.
Az 1920-ban épült bájos öreg ház terjedelmes, levegős, kellemes
volt, kanyargós felhajtóját fenyőfák szegélyezték, széles zöld pázsitja
a teraszról indult, és megkerülve az úszómedencét, a sziklás hegyfo-
kig és a mögötte villódzó Földközi-tengerig ért.
Külső falait halvány sárgadinnyeszínre festették, de annyira hal-
ványra, hogy majdnem homokszínű volt, az ablakot beárnyékoló
ponyvatetők élénkebb sárgája erősebben virított a hófehér zsalugáte-
rek fölött.
A ház oldalán tengerre néző széles terasz húzódott meg. Fehér kő-
ből és márványból készült, és azt a benyomást keltette, mintha köny-
nyedén lebegne a viruló kertek fölött, ahol virágok tobzódtak ezernyi
színben, és szökőkutak csillogtak a párás napsütésben. A teraszon
szétszórva több fehér fémasztal állt, dinnyeszínű napernyővel; hozzá-
illő fehér székek, napellenzős hintaszékek és kisebb zsámolyok,
mindegyiken krémszínű párnák. Minthogy csak ilyen sápadt színeket
alkalmaztak, a homlokzat lágy színeit semmi sem törte meg.
Emma Harte az 1940-es évek végén, a II. világháború befejezése
után vette meg a villát, eredetileg ő hozta létre a kerteket a ház körül
és a pázsit egy-egy részén. De az utóbbi években Paula még több
virágot és szegélynövényt telepített: virágzó kis fák, bokrok és egzo-
tikus növények kavalkádját, és a kertet oly széppé tette, hogy a Côte
d’Azur széltében-hosszában beszéltek róla.
A villa belsejének tágas, hűvös szobáit szűrt napfény töltötte be,
bútorai egyszerűek, de elegánsak voltak. Bájos régi francia paraszt-
bútorok (sötét fafajtákból vagy kifehérített tölgyből), terjedelmes
kanapék, kényelmes székek, karosszékek és kerevetek kaptak itt he-
lyet. Itt-ott, egy-egy kis asztalon cserepekben fokföldi ibolya, rózsa-
szín és fehér ciklámen, valamint a legfrissebb könyvek és képeslap-
ok.
A magas fényű parkett vagy rózsaszín eres krémszínű márványpad-
ló csupaszon tündökölt; helyenként régi Aubusson vagy rusztikus,
nyersgyapjú szőnyegek borították. A ház egészében a sápadt, hűvös
színek domináltak. A krém-, vanília- és fehér szín uralkodott a fala-
kon, ismétlődött a függönyökön, a székek és pamlagok huzatán; he-
lyenként a sárgadinnye és sárgabarack különböző variációi élénkítet-
ték. Imitt-amott feltűnt a franciák által annyira kedvelt tejeskávészín
is.
Az egybemosódó színű szobákra olyan híres, kortárs francia festők
romantikus-lírai képei hoztak élénk színeket, mint Epko, Taurelle és
Bouyssou, valamint a terjedelmes Baccarat kristály vázákból kicsor-
duló kerti virágok tömege.
De egyetlen szoba sem volt olyan elegáns vagy lenyűgöző, hogy a
vendégek vagy a gyerekek feszengtek volna benne, mintha múzeum-
ban lennének. Ellenkezőleg: Emma vakációs otthonnak tervezte a
házat, ahol mindenki jól, kellemesen érzi magát. Mindenkit barátian
fogadtak a napsütötte szobák, a hívogató, fenyők árnyékolta park, a
pompás kertek.
Faviolát összes berendezésével együtt Alexander Barkstone örököl-
te Emmától - csupán a benne lévő impresszionista festményeket
hagyta nagyanyja Philipre. De Alexander ritkán látogatott oda, szíve-
sebben időzött yorkshire-i birtokán. Főként húga, Emily és családja
használta, valamint unokatestvérei, Paula O’Neill és Anthony
Dunvale, házastársaikkal és gyerekeikkel. Szezon végén hosszabb
hétvégeket töltött itt Alexander anyja, Elizabeth és francia férje,
Marc Deboyne.
De mindannyiuk közül Emily ragaszkodott szenvedélyesen a Villa
Faviolához.
Kislányként gyerekkorának legboldogabb óráit töltötte itt imádott
nagyanyjával, és mindig úgy tartotta: elvarázsolt, mágikus hely ez.
Minden emelet minden szobájának minden zegzugát, a park és a kert
és a sziklás szirt alatti tengerpart minden centiméterét ismerte. Miu-
tán 1970 júniusában férjhez ment unokatestvéréhez, Winston Harte-
hoz, a Riviérára mentek nászútra, és házaséletük első két hetét a vil-
lában töltötték. A csodás, gondtalan napok, a romantikus esték olyan
boldogságban teltek, hogy Emily szeretete a villa iránt még jobban
elmélyült, és azóta is menedéke volt a legkülönbözőbb időkben, ta-
vasszal és télen, magányosan vagy Winstonnal. A nyári hónapokat
meg mindig itt töltötte három gyerekével, Tobyval, Gideonnal és
Natalie-val. Soha nem unta meg, és tudta, hogy soha nem is fogja; a
világ legtökéletesebb helyének tartotta.
Ezzel szemben Sandy, felesége halála után, egyre ritkábban kereste
fel a villát. 1973-ban, látván, hogy Emily mennyire szereti, megkérte,
hogy vegye át, és ő vezesse. Megkönnyebbült, és örült, hogy Emily
azonnal, lelkesen beleegyezett.
Emily óhatatlanul rányomta egyéni bélyegét az évek során, de nem
próbált angol vidéki házat kreálni belőle. Ehelyett minden lehetséges
módon megtartotta gall jellegét, sőt utánozhatatlan ízlésével még
jobban hangsúlyozta provence-iasságát. De bármennyire belegaba-
lyodott is az utóbbi nyolc évben, soha nem felejtette el, hogy a villa a
bátyja tulajdona, soha nem tekintette sajátjának. Bizonyos értelem-
ben mégis az övé volt - a rengeteg idő, gondoskodás és szeretet okán
-, és nem kétséges, hogy mindenki Emilyt tekintette a Villa Faviola
várúrnőjének.
Emma Harte életében a napi teendőket egy helybéli asszony, Ma-
dame Paulette Renard látta el. Emma 1950-ben alkalmazta, és a nő a
magánparkban lévő, la petite maison-nak nevezett, bájos, tágas
gondnoki házban lakott. Húsz éven át odaadóan gondoskodott a
Harte családról.
De amikor Emma 1970-ben meghalt, Madame Paulette úgy döntött,
hogy számára is eljött a visszavonulás ideje, s a teendőket és kulcso-
kat lányára, Solange Brivet-re bízta, aki addig egy szálloda gondnok-
nője volt. Madame Paulette özvegyasszony volt, a Brivet házaspár és
gyermekeik már jó néhány éve vele laktak a gondnoki házban, úgy-
hogy távozása sem felfordulással, sem szomorú búcsúvétellel nem
járt. Minthogy a villa mellett lakott (a veteményesen kellett csupán
átvágnia), Madame Paulette mindig kéznél volt szakszerű tanácsaival
és tapasztalatával.
Az utóbbi tizenegy évben a Villa Faviola gondozása és működteté-
se Brivet-ék családi ügyévé vált. Solange férje, Marcel volt a fősza-
kács, három lányuk közül kettő, Sylvie és Marie, komorna, fiuk,
Henri pedig az inas és „totum factum”, Marcel két unokaöccse, Pier-
re és Maurice a kertész. Ez utóbbi kettő minden reggel átjött kis Re-
nault-jával Roquebrune-ből, magukkal hozva egy további családta-
got, Odile-t, az unokatestvérüket, aki a konyhában segédkezett Mar-
celnek. Ő hozta anyja pékségéből a családi reggelinél melegen fel-
szolgált friss péksüteményeket és a kemény héjú, hosszú francia ke-
nyeret, amit a gyerekek annyira szerettek.
Madame Solange (mindenki úgy nevezte) a közeli Monte-Carlo-
ban, az Hotel de Paris-ban tanulta ki a szakmát, és a villát is nagyvo-
nalú riviérai stílusban vezette; mintha egy nagy szállodát igazgatna -
hatékonyan, odafigyelve minden részletre, ugyanolyan szerető oda-
adással, mint Madame Paulette; és a hosszú évek során tökéletes volt
az összhang Emilyvel, nagyon ritkán vagy lehet mondani, soha nem
rúgták össze a port.
Emily gyakran mondogatta: „az Ég küldte Solange-ot”. Ezen az
augusztusi hétfő reggelen is ezt mormolta, amikor a konyhába sietett,
megállt a közepén, és elégedetten bólintott.
Előző este tartották szokásos évadzáró búcsúvacsorájukat. A tágas,
régimódi konyhában ennek nyoma sem látszott. A nyeles lábosok és
fazekak megszokott helyükre akasztva csillogtak, a fehérre súrolt
asztalok, a vörös téglapadló és minden más tökéletesen tiszta volt, és
minden a szokott helyén.
Solange bizonyára alaposan meghajszolta családját, hogy minden
így ragyog, gondolta Emily, akinek eszébe jutott, milyen látványt
nyújtott ez a konyha tegnap este, az utolsó vendég távozása után.
Mosolyogva poharat vett elő a szekrényből’ a hűtőszekrényhez ment,
Vichy-vizet öntött magának, és pohárral a kezében átvágott az élés-
kamrán és az ebédlőn, majd a franciaablakon át kilépett a teraszra.
Szandáljának kopogása volt az egyetlen zaj a meleg, nesztelen lég-
ben.
Mindig Emily kelt fel elsőnek - néha hajnalban.
Élvezte a rövid magányt, mielőtt a család felébred, és a személyzet
megérkezik. Szeretett egyedül lenni, örülni a szunnyadozó ház lágy
csendjének, a földközi-tengeri táj kora reggeli illatának és színeinek.
 Ilyenkor intézte a magával hozott hivatali munkát. Jegyzeteket ké-
szített londoni titkárnője számára (akivel hetente többször beszélt
telefonon), összeállította az aznapi menüt, és eltervezte a gyereksereg
foglalkoztatását. De gyakran előfordult, hogy csak elüldögélt csönde-
sen a teraszon, örült, hogy néhány percig elmélázhat, mielőtt megin-
dul a napi sürgés-forgás, és lerohanja a gyerekek kaotikus csapata.
Amikor csak a maga három gyerekével kellett foglalkoznia, nem
volt olyan nehéz, de amikor Paula négy és Anthony három gyermeke
is itt volt, magával hurcolva további süvölvényeket is: mintha egy
fegyelmezetlen ifi labdarúgócsapat lábatlankodott volna a Villa Fa-
violában. De Emilynek megvolt a maga módszere, és sokkal köny-
nyebben elbánt velük, mint bárki más. Nem véletlen, hogy háta mö-
gött a gyerekek „törzsőrmesternek” hívták.
A Vichy-vizet kortyolgatva, a terasz széléig ment, s a korlátra tá-
maszkodva a kerteken túl fekvő tengert nézte. Hullámos volt, sötét
acélkék, fölötte az égen baljóslatú szürke felhők tornyosultak.
Emily remélte, hogy nem lesz újabb időváltozás, olyan, mint a múlt
héten, amikor a Rhône völgye felől fúvó száraz északi szél, a mistral
több napig tartó kellemetlen időt okozott. A gyerekek kivétel nélkül
mind izgágák, rosszkedvűek és nehezen kezelhetők voltak. Solange
persze a mistralt okolta, emlékeztette Emilyt, hogy ez a szél minden-
kit kiborít. Emily egyetértett, és mindketten megkönnyebbültek,
amikor végül elcsitult. Az időjárás jobbra fordult - és vele a gyerekek
hangulata is. Sokkal nyugodtabbak voltak, szinte visszanyerték régi
önmagukat. Emily is lazított. Azokon a hihetetlenül szeles, szomorú
napokon ő is ideges és ingerlékeny volt. Valószínűleg sok igazság
van abban, amit Solange - meg a helyi lakosok - tartanak a mistral és
annak az emberekre gyakorolt furcsa hatása felől. Órájára pillantott.
Húsz perccel múlt hat. Kilencre pávakék lesz az ég, kisüt a nap, és a
tenger oly csöndes lesz, mint egy kis tó, gondolta Emily, az örök
optimista, aki ebben is a nagyanyjára ütött.
Ellépett a korláttól, az asztalhoz ment, amelyen ott feküdtek a ko-
rábban kihozott iratok, és leült. Ami a munkát illeti, első a Hong-
kongba tervezett utazás. A Harte Vállalkozások export-import válla-
lata, a Genret részére készül árut vásárolni. Kinyitotta naptárját, elle-
nőrizte, hogy milyen dátumokat írt be feltételesen szeptemberre.
Többször előre-hátra lapozgatott, gondosan tanulmányozta az időbe-
osztást, ceruzával bejelölte, hogy milyen változtatásokat tervez; ezu-
tán az új útiprogramról megszövegezte feljegyzését londoni titkárnő-
jének, Janice-nak.
Néhány pillanattal később, amikor egy erős hideg kéz markolta
meg a vállát, majdnem elállt a szívverése. Összerezzent, gyorsan
hátrafordult, szeme tágra nyílt a döbbenettől. - Úristen, Winston!
Hogy osonhattál ide ilyen hangtalanul! Megrémítettél!
- Sajnálom, drágám - kért bocsánatot a férfi, majd lehajolt, és arcon
csókolta. - Jó reggelt - fűzte hozzá, miközben átsétált a teraszon, és
háttal a korlátnak dőlve meleg mosolyt röpített felé.
Emily visszamosolygott. - És mondd csak, mit keresel itt ilyen ko-
rán? Máskor tíz előtt sosem lehet életet verni beléd.
Winston felvonta meztelen vállát, a magával hozott törülközőt a
korlátra dobta. - Ma reggel nem bírtam aludni. De tudod, a nyári szü-
net végén mindig így vagyok vele. Úgy értem, szeretnék mindent
belezsúfolni az utolsó néhány napba, kiélvezni minden percet, ép-
púgy, mint a gyerekek.
- És mint én.
- Igen, igaz… annyira szereted ezt a helyet. De a hely is szeret té-
ged… itt valósággal kivirágzol.
- Köszönöm, nagy jó uram.
Winston az Emily előtt álló poharat nézte. - Úgy látom, vizet
iszol… nem főzöl kávét?
Emily a fejét rázta. - Nem - mondta nagyon határozottan. - Mert ha
kávét főzök, akkor pirítóst is készítek, és megkenem vajjal meg lek-
várral, és amikor Odile hétkor megérkezik azzal a káprázatos péksü-
temény-rakománnyal, ismét nekilátok reggelizni, másodszor, és na-
gyon jól tudod, hogy vigyáznom kell az alakomra.
- Szerintem szédületesen nézel ki, Mrs. Harte - mondta kuncogva,
és rávigyorgott. - Nagyon kívánatos vagy.
- Jaj, Winston, ilyenkor?
- Miért ne? Még mindig nagyon korán van… gyere, drágám, búj-
junk ágyba.
- Ne csacsiskodj, ezer elintéznivalóm van ma reggel.
 - Nekem is - jelentette ki a férfi könnyedén, majd jelentőségteljes
pillantást vetett rá, és tovább vigyorgott. Majd arca hirtelen megvál-
tozott, tekintete felmérte Emilyt, s a látvány tetszett neki. Emily har-
mincnégy éves volt, és Winston véleménye szerint az egyik legcsino-
sabb nő a világon. Haja szőkébb, mint valaha, bőre barna, és briliáns
zöld szemében (amely annyira hasonlított Winston szemére) élénk
intelligencia és a kizárólag rá jellemző életöröm csillogott. Bikinijét
citromzöld és rózsaszín vászon ingruha takarta, elképesztően fiatal-
nak, frissnek és kellemetesnek tűnt ma reggel.
- Winston, miért bámulsz ilyen mereven és szemtelenül? Mi baj?
- Semmi. Csupán csodállak. És azt gondolom, hogy olyan vagy,
mint egy jó ízű fagylalt… szívesen felfalnálak.
- Ó, menj már! - nevetett Emily, de elvörösödött, lehajtotta fejét, és
mereven nézte előjegyzési naptárát.
Rövidke csend támadt.
Winston elnyomta mosolyát - szórakoztatta és megörvendeztette,
hogy tizenegy évi házasság után még mindig tud neki olyat mondani,
amitől elpirul; de hiszen épp ezért szereti, imádja kislányos mivoltát,
nőiességét és lágyságát. Milyen furcsa, gondolta, hogy olyan kemény
az üzleti életben, miközben olyan lágyan nőies egyéniség. Éppolyan,
mint Paula - és ilyen volt Emma néni is. Természetüknek ez a kettős-
sége okozza, hogy a Harte asszonyok mind olyan egyéniek; Winston
erre rég rájött.
Emily fölemelte fejét. Azonnal észrevette férje töprengő arckifeje-
zését, és megkérdezte: - És most mire gondolsz?
- Azon tűnődtem, hogy minek szorgoskodsz ilyen kora reggel -
mormolta Winston, és az asztalhoz ballagott. A szemben lévő székre
huppant, és mélyen Emily szemébe nézett.
- Hogy érted ezt?
- Minek veted rá magadat a munkára ma, amikor a hétvégén amúgy
is Londonban leszel? Érdemes?
- Valójában nem dolgozom, csak a hongkongi és kínai bevásárló-
utam időpontját próbálom egyeztetni - magyarázta Emily. - Ha nem
az eredeti terv szerint, szeptember 6-án indulok, hanem 10-én, ott
leszek addig, amíg Paula - Sydneyből jövet és az Államokba menet -
odaérkezik. Tegnap délután beszélgettünk róla, és rájöttünk, hogy
milyen jó lenne együtt tölteni néhány napot Hongkongban. Kicsit
lazsálni… elintézni a karácsonyi bevásárlást… utána együtt repül-
hetnénk New Yorkba, és ott töltenénk egy-két napot, mielőtt hazatér-
nénk Angliába. Mi a véleményed?
- Ha neked megfelel, nekem semmi kifogásom ellene. Október első
hetében kell Kanadában lennem. Gondolom, hazaérsz, mielőtt én
elutaznék.
- Természetesen. Figyelembe vettem kanadai utadat is, épp ezért
terveztem így.
- Remek, drágám - mosolygott Winston, felállt, és a törülközőért
ment. - Nos, ha nem esik meg a szíved szegény férjeden, és nem ké-
szítesz neki egy csésze kávét, elmegyek úszni, mielőtt a félelmetes
kis fenevadak hordája elárasztja a terepet, és mindent letarol, amit
csak lát.
Férje arckifejezése láttán Emily elnevette magát. - Ó, drágám, nem
is olyan rosszak - ellenkezett; hirtelen szükségét érezte, hogy meg-
védje a fiatal nemzedéket.
- De, igen, azok! Többnyire kibírhatatlanok! - Szélesen elvigyoro-
dott. - Ezzel együtt be kell vallanom, hogy szeretem őket… különö-
sen a saját három kölykömet. - Gyorsan megpuszilta, szó nélkül az
úszómedence felé tartott, hanyagul lóbálta a törülközőt, és vidáman
fütyörészett.
Emily elnézte, ahogy megy, s arra gondolt: milyen fittnek és egés-
zségesnek látszik a lesült arcával és testével, a déli napsütéstől kisző-
kült vöröses hajával. Ez a vakáció jót tett neki. Winston rendkívül
keményen dolgozott, ő vezette a yorkshire-i Egyesült Lapkiadó Vál-
lalatot és annak kanadai leányvállalatait, és Emily mindig nyúzta,
hogy lazítson egy kicsit. De Winston ügyet sem vetett felesége in-
telmeire, annyit jegyzett meg csupán, hogy valamennyien úgy dol-
goznak, mint a megszállottak, ami természetesen igaz is volt. Nagyi
ilyennek nevelte őket. Emma megvetette a lazsálókat; ennek követ-
keztében mindannyian buzgó mócsingok lettek.
Milyen szerencse, hogy Winston az enyém, töprengett Emily; hát-
radőlt, emlékei magukkal ragadták, s a napi menü összeállítása né-
hány perc késedelmet szenvedett.
 Néha, amikor a múlton merengett, eszébe jutott, hogy az utolsó pil-
lanatban „kapta el”, mielőtt egy másik nő elhalászta volna az orra
előtt. Tizenhat éves kora óta szerelmes volt Winstonba. Harmad-
unokatestvérek voltak. Nagyapja és druszája, Winston Harte, Emma
fivére volt. Gyerekkorukban - jóllehet Winston öt évvel idősebb volt
nála - a legjobb barátok voltak. De Winston felnőtt korában alig vett
róla tudomást, és eszébe se jutott, hogy ez a vonzó fiatal nő a szerel-
mese lehetne.
Winston a legjobb barátjával, Shane-nel ment Oxfordba, s ott
mindketten csakhamar híresek lettek arról, hogy szédületes szoknya-
vadászok. Szertelen viselkedésük majd’ mindenkit megbotránkozta-
tott. Emily valósággal sajgott a féltékenységtől és a vágytól - bárcsak
ő lehetne az egyik lány, akit Winston üldöz és ágyba cipel. Csak a
nagyi volt derűlátó; Emma egyszerűen csak nevetett, megállapította:
legényemberek, majd kitombolják magukat. Winston és Shane nem
tehetett olyat, amit Emma Harte rossz néven vett volna. Nagyon ked-
velte mindkettőjüket.
És így Emily távolról bálványozta Winstont, remélve, hogy egy
szép napon majd csak felfigyel rá. De nem így történt, és Emily mély
bánatára Winston egyszer csak erősen belegabalyodott egy környék-
beli lányba, Alison Ridleybe. A három klánban 1969 elején azt
pletykálták, hogy hamarosan eljegyzi, és Emily úgy érezte, megsza-
kad a szíve.
Majd minden megváltozott. Csodás véletlen, hogy Winston felfi-
gyelt rá 1969 márciusában, Paula és Jim Fairley ikreinek keresztelő-
jén. Mégpedig Shane Paulára vetett pillantása miatt, ami kiborította
Emmát. Pennistone Royal könyvtárába szólította Emilyt és Winstont,
s ott faggatta őket Shane érzelmei felől. Amikor vége lett a kérde-
zősködésnek, kimentek a kertbe, hogy magukhoz térjenek, és Wins-
tont egyszer csak elfogta a vágy, hogy megcsókolja. Cselekedete
ugyanolyan hirtelen volt, mint amilyen váratlanul érte Emilyt. Emily,
bármennyire szerette is, elképedt intenzív testi fellángolásukon,
ahogy ott ültek összeölelkezve a tó melletti kis padon. Mind-
kettejükkel szédületesen és csodálatosan fejre állt a világ.
Winston - a Harte-okra jellemző módon - nem vesztegette az időt.
Amint szerelmük kivirágzott, szakított Alisonnal; röviddel ezután
megkérdezte Emily nagyanyját, eljegyezheti-e unokáját. Emma bele-
egyezett, szívből örült a házasságnak. Egy évvel később, amikor a
nagyi hazatért Ausztráliából, Pennistone falvának régi templomában
megtartották az esküvőt. Nagyi csodálatos fogadást adott Pennistone
Royal kertjében, és ezzel kezdetét vette Emily élete Winston olda-
lán… ennél jobb házasságot elképzelni sem lehet.
Emily elégedetten sóhajtott, gondolatai visszatértek a jelenbe, föl-
emelte tollát, és kezdte összeállítani az ebéd menüjét. Amikor vég-
zett, nekilátott a vacsora kitervelésének, de hirtelen más ötlete tá-
madt. Ma este ő meg Winston, Paula és Shane átkocsikáznak
Beaulieu-be, és a La Reserve-ben fognak vacsorázni. Négyesben. A
horda nélkül. Ez sokkal békésebb lesz. No meg romantikusabb.
Winstonnak tetszeni fog, gondolta, és mosolygott magában.

- Hülye! Esztelen, ostoba hülye! Nézd, mit csináltál! Összespriccel-

ted és tönkretetted a gyönyörű festményemet! - ordította torkasza-
kadtából Tessa Fairley; szeme villámokat szórt Lorne-ra, dühös póz-
ba vágta magát, és fenyegetően rázta felé az ecsetjét.
- Az úszómedence pereme aligha alkalmas hely arra, hogy felállítsd
a festőállványt és itt fessél - válaszolt gőgösen, dühös pillantását vi-
szonozva Lorne. - Különösen, mivelhogy mindenki ki-be ugrál. A te
hibád, hogy a vízfestmény elmázolódott. És még valami: nem va-
gyok ostoba hülye.
- Nem, hanem ostoba kretén - vágott vissza tizenkét éves ikertest-
vére, s közben rémülten kapkodott levegő után. - Hagyd abba, Lorne
Fairley! Ne ugrálj! Ó! Ó! Te disznó! A többi képet is tönkretetted. Ó,
istenem, mind csurog. Mama… Mama… szólj rá Lorne-ra, hogy ne
bántsa a képeimet - jajveszékelt.
- Nekem ez kell - jelentette be tárgyilagosan Linnet, és lekapta
Tessa nagy sárga szalmakalapját a festőállvány melletti székről, vö-
rösesszőke fürtjeire nyomta, és boldogan elslattyogott, maga mögött
húzva spárgán egy gumikacsát, és folyton visszatolva a szemére csú-
szó kalapot.
- Hozod vissza azonnal, te szemtelen!
 Ötéves húga rá se hederített, és Tessa felkiáltott: - Láttátok ezt?
Engedélyem nélkül elvitte a kalapomat. Mama… Mama… Ez a gye-
rek rettenetesen el van kényeztetve. Te meg papa tönkretettétek. Re-
ménytelen…
- Nagyképű, nagyképű, Tessa nagyképű, ugyanolyan, mint Lornie,
Lornie-t utánozza - csúfolkodott éneklő hangon Gideon Harte a me-
dence viszonylagos biztonságából.
- Ezt a nevetséges megjegyzést visszautasítom - húzta fel az orrát
Lorne, egy gumimatracra hengeredett, arcát Homérosz Iliász-ába
temette.
- Hozd vissza a kalapomat! - sikítozott és toporzékolt Tessa.
- Ó, az isten szerelmére, hagyd békén - szólt egy hang a víz alól, és
a medence szélén felbukkant Toby Harte rőtarany feje. A tízéves
kisfiú rámosolygott kedvenc leány-unokatestvérére, Tessára, majd
kiemelkedett a vízből, óvatosan, nehogy festményeit bevizezze és
haragját magára vonja. - Végül is, Linnet csak egy icipici bébi.
- Nem vagyok bébi - közölte egy tompa hang a széles szalmakalap
alól.
- És mit izgatod magad annyira, Tess? Csak egy ócska szalmakö-
teg, amit a nizzai piacon vettél - vélte Toby.
- Nem is igaz! Gyönyörű! Ráment az egész heti zsebpénzem!
- Ez is bizonyítja, milyen buta vagy - kiáltott a nyolcéves Gideon.
- Mit tudsz te bármiről, Gideon Harte! Ugyanolyan kretén vagy,
mint a testvérem.
- Ez az egyetlen ostoba szó, amit ismersz, te ostoba? - kiáltott visz-
sza Gideon, és kinyújtotta rá a nyelvét.
- Szemtelen! - visított Tessa. - Te is egy elkényeztetett kölyök
vagy.
- Ó, fogjátok már be a szátokat - dorgálta őket unott hangon Toby. -
Figyelj, Tess, kölcsönadnád az egyik régi Beatles-albumodat?
- Melyiket? - kérdezte óvatosan Tessa, miközben az erős napfény-
től hunyorogva nézett rá.
- A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band-et.
- Ó, nem, azt nem adhatom kölcsön! Az már… klasszikus. Amikor
Amanda néni nekem adta, megmondta, hogy egyszer majd nagyon-
nagyon értékes lesz. Már a mi születésünk előtt az övé volt. De..,
hát… mert rólad van szó, kivételt teszek, így…
- Klassz, kösz, Tess - vágott közbe Toby, és szeplős arca felragyo-
gott.
-…ha akarod, kibérelheted óránként tíz pennyért - fejezte be Tessa,
ugyanolyan méltóságteljes hangon, mint amilyen pózba vágta magát.
- Óránként tíz penny ért! Rablás! - mérgelődött Toby. - Nem, kö-
szönöm. Nem járulok hozzá, hogy kapitalista legyen belőled.
- Ebben a családban mindenki kapitalista - jelentette ki öntelten
Tessa.
- Na, mindegy. Majd felteszem az új Bee Gees-lemezemet.
- Ahogy tetszik.
- Paula néni. Paula néni… Idén nyáron igazi kis dörzsölt nősze-
mély lett a lányod - közölte Toby, és megvető pillantást küldött
Tessa felé.
- Mama… levetem a nadrágomat, teljesen átnedvesedett! - kiáltotta
a szalmakalap mélyéről Linnet.
- Látod, mit mondtam, mama - kacarászott Tessa. - Linnet az egyet-
len ötéves az ismerőseim között, aki még mindig bepisil.
- Nem igaz! Nem pisiltem be! - visított a tiszta hangocska; kalapját
hátratolta, és előbukkant kerek, piros arcocskája.
- Paula néni kérem, kaphatok egy gyömbéres süteményt? - kérdezte
a hároméves Natalie Harte, és még mielőtt megtilthatták volna, bele-
harapott.
- Mama! Nézz oda! A sárban huzigálta a csodálatos szalmakalapot.
Hagyd abba, te kis szörnyeteg! Azonnal hagyd abba! Mama, szólj rá!
Mama… ide sem figyelsz. Ha azt a kalapot a medencébe dobod,
Linnet O’Neill, megöllek! Gideon! Kapd el a kalapomat! Gyorsan,
mielőtt elsüllyed!
- Oké, elkapom, de ez sokba fog neked kerülni.
Tessa eleresztette a füle mellett a fenyegetést. - Utolérlek, Linnet -
visított a kicsiny, gömbölyű alak után, aki szaporán igyekezett az
öltöző felé.
- Mama… Mama… leszel szíves rászólni Tessára, hogy ne sivít-
son, mint egy sziréna? Rettenetesen megfájdult tőle a fejem - szólt
bágyadtan a matracon fekvő Lorne.
 - Paula néni, Natalie felfalta az összes gyömbéres süteményt - kö-
zölte India Standish, és unokatestvéréhez fordulva szigorú hangon
kioktatta, amennyire az a hét évéből kitellett: - Rosszul leszel. Na-
gyon-nagyon rosszul, de úgy kell neked, te kis falánk.
- Ezt neked adom, India - mondta megnyerő mosollyal Natalie, na-
pozója zsebéből ragacsos csokoládédarabkát húzott elő, megtörölget-
te, és a nagyobb kislánynak nyújtotta, akit bálványozott.
- Pfuj! Nem kell. Olyan gusztustalan!
- Paula néni, valami halott dolog van a medence fenekén - kiáltotta
Gideon, aki most bukkant fel a mélyből, és diadalmasan lengette az
elázott kalapot.
- Ó, istenem! Mama, Linnet tönkretette a drága kalapomat. Mama,
hallod, mit mondok?
- Hol az a halott valami? - kérdezte Patrick, lehasalt a medence szé-
lén, sötét fejét a víztükör fölé tartotta, hogy a mélybe nézhessen.
- Nem látom.
- Alá kell buknom érte - magyarázta Gideon, és fürge kis delfinként
merült alá.
- Elfogadsz-e óránként öt pennyt a Beatles-lemezért? - alkudozott
reménykedve Toby.
- Nyolc pennyt… talán.
- Nem, kösz, Dörzsölt Kisasszony. Dugd a…
- Ó, mama. Mama, nézd! Egy madár. Halott! - kiáltotta Patrick.
- Ó, szegény kis madár. Temessük el. Eltemethetjük?
- Paula néni, kérlek, szólj rá Gideonra, hogy dobja el azt az undorí-
tó, gusztustalan tárgyat - szólt a tizenegy éves Jeremy Standish -, az
egekig bűzlik, és megfertőzi a levegőt.
- Nem igaz! - kiáltott unokatestvérére Gideon. - Paula néni, ugye
eltemetjük, úgy, ahogy Patrick szeretné? Paula néni, hahó! Paula
néni, ugye eltemethetjük?
- Mama, eltemethetjük a kismadarat?
- Mama, nekem száraz nadrág kell.
- Anyu, nézz már Linnetre. A levegőben lóbálja a nadrágját. Mama.
Mama! Anyu!
- Tessa, az isten szerelmére, hagyd abba ezt a sikítozást - kiabált
Lorne. - Hogy koncentráljak Homéroszra, ha folyton itt ordibálsz a
fülembe? Nagyon örülök, hogy a jövő héten már visszamehetek az
iskolába, és távol leszek tőled. Undok kis istencsapása vagy.
- Ha apa meghallja, hogy káromkodsz, majd jól kikapsz.
- És ki fogja neki elárulni, te pletykafészek?
- Még soha nem árulkodtam rád, te félkegyelmű.
- Ha én félkegyelmű vagyok, akkor te is, mert az ikertestvérem
vagy.
- A közelembe ne hozd azt a gusztustalan, büdös valamit, Gideon,
mert orron váglak - fenyegetőzött Jeremy.
- Paula néni! Paula néni! Natalie hányik! Tudtam, hogy rosszul lesz
- visított India.
- Gideon Harte, figyelmeztetlek! Ne gyere közelebb, mert összever-
lek.
- Paula néni, szólj rá Tobyra, hogy eresszen el! - visított Gideon. -
Bánt!
- Utána én következek - szólt fenyegető vigyorral Jeremy.
- Mami, mami, ne hagyd, hogy a fiúk verekedjenek - sikított
Linnet.
Paula ledobta a könyvet, és mérgesen felugrott.
Haragosan szidni kezdte őket, de hangját elnyomta a meleg levegő-
ben terjengő erőteljes dübörgés, csak amikor annak visszhangja elcsi-
tult, tudta megkérdezni: - Ez meg mi a csuda volt?
- A gong - válaszolt Linnet.
- Gong? - kérdezte elképedve, és azonnal észrevette, hogy a gyere-
kek mennyire megszelídültek.
- Micsoda gong? Kinek a gongja?
- Emily néni gongja - magyarázta Lorne -, ott vette…
- A hegyi házban - szólt közbe gyorsan Tessa, majd felvilágosította
elképedt anyját: - A ház tulajdonosa, az öreg néni meghalt, és két
héttel ezelőtt kiárusították a hagyatékát. Mindnyájan felmentünk
Emily nénivel. Úgy gondolta, találunk valami alkalmi vételt.
- De nem találtunk mást, csak a gongot - morgott Jeremy.
- A mama jeladásra használja - magyarázta Toby. - Egy gongütés
jelzi a reggelit, kettő az ebédet, három a vacsorát és…
 - És amikor üti és üti és üti, ahogy most is, az azt jelenti, hogy ki-
kapunk - vallotta be Linnet, és elfintorodott. - Mert rosszak vagyunk.
Mert valami rémeset csináltunk.
- Értem - mondta Paula, és tekintetével felmérte a gyereksereget.
Szemmel látható volt, hogy mindegyik - még a legzabolátlanabb is -
kellőképpen megszeppent. Elfordult, hogy mosolyát ne vegyék észre,
és arra gondolt: milyen okos ez az Emily.
- Megkapjuk a magunkét - mormolta Lorne, azzal felugrott és elol-
dalgott.
- Igazad van - helyeselt Toby. - Gyerünk, lépjünk le, mielőtt anyám
ránk sóz valami ostoba feladatot. Vagy ami még rosszabb, kitalál egy
hasznos foglalkoztatást.
Az idősebb gyerekek pillanatok alatt Lorne és Toby, a két banda-
vezér nyomába eredtek, nyaktörő sebességgel rohantak le a szikla
alatt elterülő partszakaszra. A medence mellett csak Patrick, Linnet
és Natalie maradt Paulával.

***

Végre csend lett.

Paula megkönnyebbülten hanyatlott vissza a nyugágyba; el volt ra-
gadtatva, hogy - ma reggel első ízben - békességben és csendben
pihenhet. Mindent elkövetett, hogy figyelmen kívül hagyja a gyere-
kek lármáját, távol tartsa magát örökös veszekedéseiktől (ahogy azt
az évek során megtanulta), de csak addig bírta, amíg Toby meg
Gideon össze nem verekedett, Jeremy pedig ugrásra készen nem állt.
Ezt már nem tűrhette volna el. Anthony és Sally Dunvale legidősebb
fia gyengélkedett, és kora reggel, amikor Anthony hazautazott Íror-
szágba, szavukat vette, hogy vigyáznak rá, nehogy megerőltesse ma-
gát. Paula tudta, hogy ha Jeremy kék foltokkal tér haza, az anyja
majd szemrehányást tesz Paulának és Emilynek. Unokatestvérük,
Sally, sokat fontoskodott elsőszülöttje, a Dunvale grófi cím, birtok és
vagyon örököse miatt.
Paula mély lélegzetet vett, éppen ki akarta oktatni kislányát, hogy
nem illik a bugyiját mások előtt levenni, amikor észrevette a gyep
között kanyargó ösvényen lesiető Emilyt.
 - Halló! - kiáltott integetve Emily.
Paula visszaintett.
Emily egy pillanat múlva megállt, és jelentőségteljes pillantást vál-
tott Paulával. Mindketten hahotáztak.
- Tudom, hogy zajos, de nagyon hatásos.
- De még mennyire - helyeselt Paula. - Még soha nem tapasztaltam,
hogy ilyen gyorsan elhallgattak volna. Soha. Jó befektetés volt.
- Igen, annak bizonyult - kuncogott Emily. - Az ég szerelmére, ak-
kora lármát csaptak, csodálkozom, hogy nem fájdult bele a fejed. A
konyhába felhatoló lárma miatt alig bírtam megbeszélni Marcellel a
mai menüt.
- Mama, én rosszul lettem - ráncigálta Emily szoknyáját Natalie.
- Hányottam.
- Nagy lány vagy már, ne beszélj úgy, mint egy kisbaba. Úgy kell
mondani: hánytam - javította ki Emily. Aggódva nézett legkisebb
gyermekére, kezét a homlokára tette. - Jobban vagy, angyalkám?
- Nem tudom, mama.
- Azért hányt, mert felfalta az összes gyömbéres süteményt - közöl-
te Linnet.
Paula szigorúan rendreutasította. - Tudod, hogy milyen csúnya do-
log árulkodni. És ne feledjük, hogy te is rosszalkodtál ma reggel.
Először a medencébe dobtad Tessa kalapját, utána meg mindenki
szeme láttára levetted a bugyidat. Nagyon haragszom rád, és szégyel-
lem magam miattad. - Paula rosszallóan rázta a fejét, igyekezett, bár
nem sok sikerrel, nagyon mérges képet vágni, és hozzátette:
- Büntetést érdemelsz, és csak azért nem kaptál eddig, mert még
nem találtam ki a megfelelőt.
Linnet alsó ajkába harapott, bűnbánó képet vágott, és - nagyon böl-
csen - egy szót se szólt.
Emily a lányára, majd unokahúgára nézett, azután Paulára pillan-
tott. - Miért is csinálok ennyi butaságot? Miért engedtem el mindkét
gyereklányt kölnit venni Grasse-ba? És éppen ma, amikor egy kicsit
pihenhettél volna, mielőtt New Yorkba utazol. Sajnálom, Paula.
- Semmi baj, kedvesem, minden rendben.
Emily sóhajtozva fogta meg Natalie kezét. - Gyere, menjünk be,
hozzuk rendbe a pocidat. Te is gyere, Linnet, vegyél tiszta bugyit.
 - Kösz, Emily - feküdt vissza nyugágyába Paula.
- Egykor ebédelünk - mondta Emily -, és estére asztalt foglaltattam
a La Reserve-ben. Négyünknek.
- Nagyon remélem, hogy négyesben leszünk - nevetett Paula. -
Remek ötlet. Időtlen idők óta nem voltam ott… egyik kedvenc he-
lyem.
- Igen, tudom - derült fel Emily. Elindult, majd hirtelen megállt, és
válla fölött visszaszólt: - Ja, és mellesleg ma délután Monte-Carlóba
kell mennem. Megragasztattam egy törött antik porcelánt. Nem jössz
velem? Néhány perc alatt végzek Jules-nél, utána mászkálhatnánk
egy kicsit a városban, és meguzsonnázhatnánk az Hotel de Paris-
ban… Elnézhetnénk a járókelőket, úgy, mint annak idején a nagyi-
val.
- Nagyon jó ötlet, szívesen veled megyek.
Emily arca felragyogott, majd a kicsiket ösztökélte, hozzájuk ha-
jolva beszélt velük, miközben a villa felé igyekeztek.
Paula elnézte őket, az Emily kezét kétoldalt megragadó két kis-
lányt. Linnet és Natalie nagyon hasonlított egymáshoz, bárki testvé-
reknek vélhette volna őket: mindketten a híres Harte-színeket örököl-
ték - Emma vörös haját, élénkzöld szemét, hamvas bőrét. Káprázatos
gyerekek. Két kis Botticelli.
Patrick jött oda, megállt Paula mellett, megérintette a karját, és je-
lentőségteljesen az arcába nézett. - Mama…
- Mi van, drágám?
- Mama… szegény kismadár. Gid elvitte. Nem lesz temetés - ingat-
ta szomorúan a fejét.
- Dehogynem lesz - mondta Paula gyöngéden, kezébe vette a szur-
tos kis gyerekkezet, és Patrick angyali szépségű arcába nézett. A
fekete O’Neill-szempár ezúttal ragyogó élénk volt, nem olyan kifeje-
zéstelen és üres, mint többnyire. Paula szíve örömtől dobbant.
Biztató mosolyt vetett fiára. - Tudom, hogy Gideon vissza fogja
hozni a madárkát, és elkérjük Madame Solange-tól egyik régi kek-
szesdobozát, beletesszük a madárkát, és ebéd után eltemetjük. Ígé-
rem, drágám.
Patrick félrebillent fejjel tanulmányozta az anyját. - A kertben? -
kérdezte, és lassan, bátortalanul elmosolyodott.
 - Igen, a kertben. Drágám, nézd csak, ki jön ott!
Patrick megfordult, és amikor meglátta Shane-t, arca felderült, ke-
zét kihúzta anyja kezéből, és apja elé futott.
Paula aggódva kiáltott: - Patrick, vigyázz, el ne ess!
Patrick nem válaszolt. Rohant, ahogy lábacskája bírta, és tele to-
rokból kiabálta: - Apa! Apa! Apa!
Shane magához ölelte, feldobta a levegőbe, majd vállára vette, és
mindketten vidáman nevetve szaladtak a medence felé. Patrick Shane
vállán ülve kiáltozott: - Gyia, gyia. Jó kis lovacska. Gyia, gyia!
- Úszni megyünk. Rendben, drágám? - kérdezte Shane. Letérdelt,
és óvatosan leeresztette Patricket.
- Hogyne, természetesen - kiáltott vissza Paula.
Fölegyenesedett, kezével elárnyékolta szemét, hogy jobban láthassa
őket.
Shane a medence sekélyebb végébe ugrott, szorosan átkarolta
Patricket, és mindjárt játszadozni kezdtek a vízben, nevetve ugrán-
doztak, arcuk kigyúlt az örömtől és az izgalomtól.
Ilyen távolról fia ugyanolyan, mint bármely normális hétéves kis-
fiú, gondolta Paula; a baj az, hogy értelmi szempontból örökre hét-
éves marad. Fizikailag növekszik és korosodik, de szellemi képessé-
gei nem fejlődnek tovább. Javulás nem várható; felhagytak minden
reménnyel. Amikor először rájöttek, hogy Patrick szellemileg visz-
szamaradott, Paula önmagát okolta; valami baj van a nagyapjától
örökölt génekkel. Paul McGillnek és törvényes feleségének,
Constance-nak volt egy törvényes fia Ausztráliában, és ez a fiú (aki
néhány éve halt meg) ugyancsak szellemileg visszamaradott volt.
Paula annyira bebeszélte magának, hogy közölte Shane-nel: nem mer
több gyereket vállalni. De Shane nevetségesnek tartotta Paula elmé-
letét, és ragaszkodott ahhoz, hogy felkeressék Charles Hallingby
professzort, az ország legjobb genetikusát.
Mindkettőjüket megvizsgálták, és az eredmény egyértelműen ki-
mutatta, hogy sem Paula, sem Shane nem hibás. Patrick állapota
megmagyarázhatatlan, természeti csapás. Hallingby professzor, aki a
család történetét is tanulmányozta, rámutatott, hogy Paula nagyapjá-
nak fia valószínűleg azért volt szellemileg visszamaradott, mert
Constance a terhesség alatt is súlyos alkoholista volt. Ezt a lehetősé-
get nem egy ízben felvetette Paula anyja, Daisy is. Paula végül elis-
merte, hogy a professzornak és Daisynek igaza lehet. A tudat termé-
szetesen felszabadította. Röviddel ezután ismét teherbe esett, és
Linnet tökéletesen normális gyermek lett.
Paula egyformán szerette gyerekeit, igyekezett nem kivételezni, de
szíve legmélyén tudta, hogy érzelmeiben Patrick különleges helyet
foglal el. Imádta e balsorsú gyermeket, részben talán éppen balsorsa
miatt, amely annyira sebezhetővé és Önállótlanná tette.
Hála istennek testvérei is végtelenül szerették és óvták. Paula gyak-
ran gondolt rá, milyen szívszaggató lenne, ha megvetnék vagy magá-
ra hagynák - ahogy az néha előfordul olyan családoknál, ahol ilyen
gyerek van. De Lorne, Tessa és még a kis Linnet is éppen annyira
óvták, mint ő meg Shane; és így bántak vele unokatestvérei is. A
család egyetlen gyermeke sem éreztette soha Patrickkel, hogy más,
mint ők. Tragédia, hogy a kis Patrick nem született épelméjűnek - de
Paula felismerte, hogy kedves, szerető lénye annyi mindent ellensú-
lyoz, annyira belopta magát a család szívébe, hogy mindnyájukból a
legjobb tulajdonságokat csalta elő.
Egy beteg gyerek olyan, mint a megsebzett szív, amely sose heged
be, gondolta Paula. Sóhajtott, és mereven kihúzta magát, igyekezett
bánatát elnyomni, miközben a vízben ugrándozó két sötét hajú fejet
nézte. A férje, a fia. Mennyire szereti mindkettőjüket - e szeretettől
néha a szívverése is elállt.
Jó volt elnézni, mennyire élvezik a pancsolást. Shane tudott nagyon
gyöngéden és óvatosan bánni Patrickkel, vagy, mint most, féktelenül,
s a vidám, elragadtatott visongásokból Paula megtudhatta, hogy a
kisfiú nagyon élvezi az együttlétet imádott apjával. Végtelen boldog-
ság töltötte el, és elnyomta az egy pillanattal azelőtt feltört bánatot.
Paula hátradőlt, elégedetten hunyta be a szemét, de mihelyt Wins-
ton hangját meghallotta, ismét kinyitotta, és felült.
Winston műanyag poharakat hozott egy nagy tálcán, mögötte köte-
lességtudóan baktatott unokaöccse, Giles Standish, húgának,
Dunvale grófnőjének második fia. Giles két kezében óvatosan tartot-
ta a nagy kancsó limonádét.
 - Bon jour, Tante Paula. Voilà. Ici citron presse pour toi* - mondta
a kilencéves Giles, aki, mint a nyár folyamán mindig, most is felvá-
gott franciatudásával. Külön nyelvtanára volt, és ha csak tehette,
franciául beszélt, s ezzel is bosszantotta a többi gyereket, akik bizony
elmaradtak mögötte. De folytonos ugratásuk lepergett róla; egyéni-
ség volt, nem is törődött velük, és akkor beszélt franciául, amikor
akart.
Giles egy árnyékban álló asztalra tette a kancsót, és udvariasan fél-
reállt, utat engedve nagybátyjának.
- Drága Giles, ez igazán pompás frissítő. Pontosan erre van szüksé-
gem, ez a hőség teljesen kiszárít. Szüleid rendben elutaztak?
- Igen, de a nizzai repülőtér zsúfolásig tele volt, ugye, Winston bá-
csi? - kérdezte ezúttal angolul Giles.
- Rémes volt - erősítette meg Winston, miközben limonádét töltött
egy pohárba, és odanyújtotta Paulának. - Teljes káosz. Életemben
ennyi embert nem láttam. Sally és Anthony hálás volt Shane magán-
repülőgépéért. Bevallom, hogy az a gép valódi istenáldása. Nagyon
örülök, hogy Emily meg én is használhatjuk, amikor a hét végén ezt
a hordát hazavisszük. Giles, nem kérsz egy pohárral?
- Nem, nagyon szépen köszönöm. - Giles körülnézett: - Paula néni,
hol van Jeremy és India?
- Azt hiszem, leszaladtak a partra a banda többi tagjával.
- Hu, remek! Fogadni mernék, hogy oursint horgásznak vagy ke-
resnek. Én is lemegyek! - rikoltotta izgatottan. - Paula néni, Winston
bácsi, elnézést kérek - mondta, és ugrándozva vágtatott át a gyepen, a
tengerhez vezető hosszú lépcsősor felé.
Winston utánanézett, majd azt mondta Paulának: - Ennek a kölyök-
nek van az egész bandában a legjobb modora. Boldog lennék, ha a
többiek közül néhányan - különösen az enyéim - feleilyen illedelme-
sen viselkednének. - Egy közeli székbe ült, nagyot kortyolt a limoná-
déból. - Emily elmondta, hogy korábban pokoli banzájt csaptak.
- Igen, kezdtek egy kicsit elvadulni. De Emily, azzal a csodálatosan
hatékony gonggal, véget vetett a civódásnak. - Szeme sarkából uno-
katestvérére pillantott, és felnevetett. - Jellemző Emilyre, hogy ilyen

*
Jó napot, Paula néni. íme! Itt a számodra kinyomott citromlé (kicsit hibás franciasággal).
képtelen ötlettel áll elő. De bevált, és be kell vallanom, boldog len-
nék, ha én is úgy tudnék bánni a gyerekekkel, mint ő.
- Mindannyian boldogok lennénk - vigyorgott Winston.

7
- Imádom a régimódi, századvégi stílusban épített, ragyogó, grandió-
zus szállodákat - mondta Paulának Emily, amikor délután befordul-
tak a Place Casinóra Monte-Carlóban. - Tudod, az olyanokat, mint az
itteni Hotel de Paris, a nizzai Negresco, a párizsi Ritz és a bécsi Im-
perial.
- Nem is szólva a scarboroughi Grandról - karolt bele nevetve Pau-
la. - Nagyon jól emlékszem, hogy amikor kicsik voltunk, menynyire
ragaszkodtál ahhoz a helyhez. Örökké nyúztál, hogy oda menjünk
délutáni teára, alig vártad, hogy kövér kis pofidat teletömjed uborkás
szendvicsekkel, tejszínhabos süteményekkel és tejszínes eperkrém-
mel - ugratta, miközben ibolyaszínű szeme vidáman csillogott.
Emily megborzongott, és fájdalmas képet vágott. - Úristen, meny-
nyi hizlaló kaja! Nem csoda, hogy azóta is vigyáznom kell az ala-
komra. Gyerekkoromban túlzabáltam magam! - Paulára vigyorgott: -
Meg kellett volna akadályoznod, hogy annyit egyek.
- Hogy tehettem volna! Minden erőmmel azon voltam, hogy a
Grand Hoteltől távol tartsalak, mindenféle cselt bedobtam, emlék-
szem, egyszer azt mondtam, hogy nincs nálam pénz. De neked, mint
mindenre, erre is kész válaszod volt… „Firkálj a számlára, úgy,
ahogy a nagyi csinálja”, szoktad volt mondani. Nagyon leleményes
gyerek voltál.
- Te is.
Egyszerre torpantak meg, egyszerre néztek egymásra mosolyogva:
eszükbe jutottak a gondtalan, boldog napok, amikor együtt nőttek fel
Yorkshire-ban és Londonban. Rövid, meghitt szünet után Emily szó-
lalt meg: - Igazán szerencsések voltunk, ugye? Olyan csodálatos gye-
rekkorunk volt, és különösen, amikor a nagyival voltunk.
- Igen, a lehető legjobb gyerekkorunk - helyeselt Paula. - Ő pedig a
legjobb nagymama.
 Ismét nekieredtek, ki-ki saját gondolataiba mélyedve - átvágtak a
kellemes terecskén; az Hotel de Paris felé tartottak, amely a tér túlsó
végében állt, szemben a híres Casinóval.
Csodálatos délután volt, a napsütésben fürdő azúrkék eget bárány-
felhők pettyezték, a tenger felől friss szellő szállt. Meglibbentette
nyári ruhájuk szoknyáját: tulipánkehelyre formálta. Felduzzasztottá a
kikötőben horgonyzó hajók fehér vitorláit, vidáman játszadozott tar-
ka zászlóikkal.
Emily púderkék Jaguárján hajtottak át kora délután Monte-Carlóba.
Előtte családi ebéd volt a villa teraszán, és eltemették a halott kisma-
darat a kertben; az eseményen, Patrick megelégedésére, mindenki
részt vett.
Monacóba érkezve letették a kocsit, és a Jules et Cie üzletbe men-
tek, ahhoz a régiségkereskedőhöz, ahová Emily gyakran vitt javításra
régi porcelántárgyakat. Ezúttal egy Limoges tálat. A bájos öregúr
hosszasan csevegett velük antik porcelánról és üvegről, megmutatta
nekik saját ritkaságait, és egy ideig az üzletben nézelődtek. Majd
végigmentek a főbb utcákon, és a kirakatokat nézték, mielőtt délutáni
teára betértek a híres szállóba.
- Képtelenül nagystílű, egy kicsit csiricsáré, de ellenállhatatlan, le-
galábbis számomra - mondta Emily, miközben megállt az Hotel de
Paris előtti járdán, felnézett az épületre, és magában nevetgélve felfe-
lé indult a lépcsőn. De nevetése szinte azon nyomban elhalt, és olyan
szorosan megragadta Paula karját, hogy unokatestvére összerezzent,
és követte Emily pillantását.
Magas, lángolóan vörös hajú nő jött szembe velük lefelé a lépcsőn;
eleganciája vitathatatlanul francia. Nagyon sikkes, kitűnően szabott
fehér selyemruhát viselt, egyik vállára tűzött fekete selyemrózsával,
magas sarkú fekete-fehér cipőt, hozzáillő táskával és fehér kesztyű-
vel. Egyik kezében széles karimájú - fekete szalmakalap, másikkal
egy három év körüli, ugyancsak tiszta fehérbe öltözött, ugyanolyan
fényes, vörös hajú kislány kezét fogta. A nő a gyerek fölé hajolva
mondott valamit, és nem vette őket észre.
- Jézus Mária! Sarah! - kapkodott levegő után Emily, és ismét meg-
szorította Paula karját.
 Paula lélegzete is elállt, válaszolni se bírt, és arra is képtelen volt,
hogy Emilyvel együtt megforduljon és elrohanjon.
A következő másodpercben egymás mellé értek. A három nő ugya-
nazon a lépcsőfokon állt, egymásra meredt, és annyira elképedtek,
hogy lábuk földbe gyökerezett, egy szót se bírtak kinyögni.
A kényelmetlen csendet Paula törte meg.
- Helló, Sarah - mondta csöndesen. - Jól nézel ki. - Elhallgatott,
mély lélegzetet vett. - És ez bizonyára a kislányod… Chloe, nemde?
- mondta erőltetett mosollyal, és lenézett a gyermekre, aki felfelé
fordította komoly és kíváncsi arcát. És közelebbről szemügyre véve,
Paula látta, hogy ez a gyermek Emma Harte valódi leszármazottja.
Sarah visszanyerte önuralmát, és gyilkos pillantást vetett Paulára.
- Hogy mersz megszólítani! - kiáltott, cseppet sem titkolva gyűlöle-
tét és megvetését. - Hogy merészelsz barátságos gesztust tenni felém.
- Közelebb hajolva Paula arcába sziszegte: - Micsoda pofátlanság
úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna köztünk, mindaz után,
amit velem tettél, te rohadt kurva.
Az arcára kiülő leplezetlen gyűlölet és fenyegető modora miatt Pa-
ula ijedten visszahőkölt.
- Ne merészelj hozzám és az enyéimhez közeledni! - kiáltotta vér-
vörös arccal. Gutaütésesen nézett ki, hangja szükségtelenül hangos és
éles volt. - És te sem vagy jobb, mint ő, Emily Harte - húzta el meg-
vetően vérvörös ajkát. - Ti ketten fordítottátok ellenem nagyit, és
kikutyapicsáztatok abból, ami jog szerint nekem járt volna! Mindket-
ten tolvajok vagytok. Takarodjatok az utamból! Mind a ketten!
Szorosabban markolva gyermeke kezét, Paula és Emily közé fura-
kodott, majdnem feldöntve Paulát. És lendületesen, egyetlen hátrave-
tett pillantás nélkül megindult a lépcsőn lefelé. A gyermek sietve,
botladozva próbált lépést tartani vele. - Maman, maman, attendez!*
Paulát kiverte a hideg, gyomra összeszorult. Valósággal lebénult,
moccanni is képtelen volt. Majd hirtelen ráébredt, hogy Emily szoro-
san fogja a karját.
- Hűha! - mondta Emily. - Ez rémes volt. Sarah nem változott,
ugye?

*
Mama, mama, várjon! (francia)
 - Nem, egyáltalán nem - tért magához Paula. - Emily, gyerünk be,
mindenki minket bámul. - Paula lerázta Emily kezét, felrohant a lép-
csőn, és be a szálloda ajtaján, minél nagyobb távolságot akart terem-
teni önmaga és a jelenetet figyelő járókelők között. Megalázódnak
érezte magát, belül még mindig remegett.
Emily utánaszaladt, és az ajtón túl megtalálta remegő unokatestvér-
ét. Karon fogta, és beljebb vonszolta. - Vigasztaljon, hogy senki is-
merős nem volt azok között, akik látták és hallották ezt a jelenetet.
Felejtsd el. Gyere, igyunk egy teát. Mindkettőnknek jót fog tenni.
A tágas előtérben egy elkülönített asztalhoz ültek, és amikor a teát
megrendelték, Emily hátradőlt, és nagyot sóhajtva mondta: - Micso-
da undok jelenet volt.
- Igen. Csúnya. És zavarba ejtő. Alig hittem a fülemnek, amikor el-
kezdett kiabálni, mint egy halaskofa - és milyen förtelmes dolgokat
vágott a fejünkhöz.
Emily bólintott, és óvatos pillantást vetett Paulára. - Mi a csudának
álltál szóba vele?
- Mi mást tehettem? Szemtől szemben álltunk. Te is tudod, hogy
rettenetesen kínos helyzet volt - válaszolt Paula, és elhallgatott. Ar-
cán elgondolkodó kifejezés jelent meg, és lassan ingatta a fejét. - Azt
hiszem, egy kicsit mindig sajnáltam Sarah-t. Jonathan eszköze volt,
és bizonyos értelemben áldozata. Átejtette, kihasználta őt és pénzét.
Sosem gondoltam, hogy olyan aljas, mint Jonathan. Csak meglehető-
sen ostoba.
- Ami az ostobaságot illeti, egyetértek, de nem sajnálom, és te se
sajnáld. - Közelebb hajolva folytatta: - Ide figyelj, Paula, te túlságo-
san rendes vagy, mindig igyekszel tisztességesen ítélni, mindenkivel
együtt érezni és mindenki más szempontját figyelembe venni. Ez
nagyon helyénvaló, ha olyasvalakiről van szó, aki megérdemli. De én
úgy gondolom, hogy Sarah nem érdemli meg. Ostoba vagy sem, tud-
ta, hogy helytelen dolgot művel, amikor Jonathant támogatja, pénzzel
járul hozzá a magánvállalkozásához. Ezzel a Harte Vállalkozások és
a család ellen tevékenykedett.
- Igen, így van - ismerte el Paula. - Mégis, úgy vélem, inkább osto-
ba, mint rosszindulatú, és bizonyos vagyok benne, hogy bedőlt Jo-
nathannak.
 - Lehet, hogy így volt. - Emily hátradőlt, lábát keresztbe vetette. -
Nem furcsa, hogy mindeddig nem futottunk össze Sarah-val? Végül
is a Paris Match cikke szerint már öt éve Cannes közelében lakik,
Mougins-ben, ami igazán nincs messze.
Paula hallgatott.
Kis idő múlva Emily szemébe nézett, és azt mormolta: - Az is fur-
csa, hogy pénteken - évek óta először - említette Michael Kallinski
Sarah-t meg Jonathant és…
- Miért? - vágott közbe Emily.
- Kíváncsiságból. Tegnap mondtam neked, hogy a Lady Hamilton
ruhákról beszélgettünk. Így hát természetesen felmerült Sarah hollé-
te. Mégis… - Paula elhallgatott, a fejét rázta.
- Mégis micsoda? - sürgette a választ Emily.
- Eszembe jutott, hogy a róluk folytatott beszélgetés majdhogynem
látnoki volt. - Paula furán, kissé idegesen felnevetett, és jelentőség-
teljesen nézett Emilyre.
- De még mennyire az! Nagyon remélem, hogy Jonathannal nem
futunk össze. A vele való találkozást bizonyára nem tudnám olyan
békésen megélni, mint ezt a mostanit.
- Én sem - Paula önkéntelenül megremegett, érezte, hogy tarkóján
feláll a szőr, és karja libabőrös lesz. Hátrébb húzódott, alsó ajkába
harapott, nem örült, hogy Jonathan nevének említése ennyire feldúl-
ja.
Szerencsére ekkor érkezett oda teli tálcával a pincér. Paula örült,
hogy figyelme elterelődik, mikor a pincér eléjük helyezte a csészéket
és a tányérokat, és sebesen beszélni kezdett franciául Emilyhez, akit
szemmel láthatóan ismert. A felkínált, ízletes süteményeket Paula
visszautasította, és lopva Emilyre nézett: vajon unokatestvére enged-
e a kísértésnek.
Emily vágyakozva nézett a finomságokra, de ő is elutasítóan rázta a
fejét, és miközben Paula a teát töltötte, megszólalt: - Ne gondold,
hogy nem ettem volna mindegyikből - mert ettem volna. Boldogan
felfaltam volna az összes csokoládés éclairt és a vaníliás szeleteket,
de láthattad, milyen erősen ellenálltam. Méghozzá az alakom miatt.
Meg Winston miatt. Szereti, ha karcsú vagyok, ezért vasakarattal
visszautasítom a krémes süteményekhez hasonló rusnya hizlaló dol-
gokat. Büszke lehetsz rám - mondta kitörő nevetéssel.
- Winston is büszke lehet - nevette el magát Paula. Hirtelen támadt
vidámságuk segített eloszlatni az iménti jelenet kellemetlen utóízét.
Hangulatuk megváltozott. Kisvártatva arról kezdtek beszélgetni,
hogy hogyan, mivel fogják tölteni azt a néhány napot a jövő hónap-
ban, amikor együtt lesznek Hongkongban.
Később, teázás közben Paula azt mondta: - Shane meg te helyesen
gondoljátok, hogy jó lenne, ha magammal vinném Ausztráliába
Madelanát.
- Jaj de örülök, hogy egyetértesz. Ha valóban baj van az ottani bu-
tikokkal, ő nagyon nagy segítség lesz.
- Így van, és azt hiszem, örömmámorban fog úszni, ha velem jöhet,
nem gondolod?
- Ki ne örülne - csodálatos utazás lesz, és egyébként is: Madelana
odaadó híved.
- Igaz. Jól tettem, hogy egy éve titkárnőmmé léptettem elő. Felbe-
csülhetetlen értéknek bizonyult. - Paula a karórájára pillantott. - Öt
óra… New Yorkban tehát délelőtt tizenegy. Később majd felhívom,
megmondom neki, hogy magammal akarom vinni. Nagyon kemé-
nyen kell e héten dolgoznia, mindent elintéznie ahhoz, hogy szomba-
ton velem jöhessen, tehát minél hamarabb értesítem, annál jobb.
- Ha akarod, innen is felhívhatod - javasolta Emily, aki az „intéz-
zük el azonnal” híve volt.
- Nem, fölösleges. Ráérek, majd a Faviolából hívom. A hatórás
időkülönbség bőven hagy időt.
Emily bólintott, majd minden átmenet nélkül megszólalt: - Fogadni
mernék, hogy az a ruha Givenchy-modell volt.
- Kétségtelen. Sarah mindig ízlésesen öltözködött.
- Hm. - Emily elgondolkozott, néhány percig a semmibe bámult,
végül megkérdezte: - Gondolod, hogy szokott híreket kapni Jonathan
felől?
- Fogalmam sincs.
- Vajon mi lehet vele? Hol él? - gondolkodott hangosan Emily.
 - Nem is érdekel. Ha nincs ellenedre, beszélni sem akarok róla. Na-
gyon jól tudod, hogy Jonathan Ainsley nem tartozik kedvenc témáim
közé - válaszolt Paula élesen.
- Jaj, elnézést, drágám - bosszankodott Emily, amiért megint szóba
hozta az unokatestvéreket. Sietve témát változtatott: - Hát akkor fize-
tek, és elindulunk hazafelé, hogy minél hamarabb felhívhasd Made-
lanát.
- Helyes, menjünk.

Az a fajta nő volt, akit a férfiak kétszer is megbámultak. És ami azt

illeti, a nők is.
Nem mintha Madelana O’Shea feltűnő szépség lett volna. Nem volt
az. De benne volt az, amit a franciák je ne sais quoi-nak* hívnak, az a
meghatározhatatlan valami, ami különlegessé tette, és amitől - bár-
merre ment - utána fordultak.
A ma este sem volt kivétel.
Madelana a Harte Fifth Avenue-i áruháza előtt állt, türelmesen vá-
rakozott a röviddel azelőtt irodájából megrendelt rádiós taxira. Csü-
törtök este nyolc óra volt, s az áruház még mindig nyitva. A ki- és
besietők mindegyike lopott pillantást vetett rá: vajon ki lehet ez az
elegáns, méltóságteljes teremtés.
Körülbelül százhetvenhárom centi magas, karcsú, nyúlánk fiatal nő,
hosszú formás lábbal. Szív alakú arcát vállig érő dús, gesztenye-
barna haj keretezte. Arca kissé túl csontos volt ahhoz, hogy csinos-
nak lehetett volna nevezni, de a sima homlok, az élesen kiugró, ma-
gas járomcsontok, az enyhén szeplős, finom vonalú arisztokratikus
orr nemes származásról árulkodott. Szája széles, ír száj, telt, érzéki
alsó ajakkal; ha elmosolyodott, arca csak úgy sugárzott. A legel-
bűvölőbb, legvonzóbb a szeme volt. Hatalmas, távol ülő, kalcedonra
emlékeztető halványszürke szempár, szokatlan színét és fényét a fe-
lette kirajzolódó sötétbarna szemöldök még jobban hangsúlyozta.
Rendkívül intelligens szempár; időnként acélos eltökéltséget tükrö-

*
Tudom is én, mi.
zött, de e két szem nevetni is tudott, és néha titkolt nyugtalanságról
árulkodott.
Jó érzéke volt az öltözködéshez, minden nagyszerűen állt rajta.
Személyisége bélyegét viselte minden, amit magára öltött; lett légyen
a mód, ahogy a nyakára kötött egy sálat, lehajtotta kalapja karimáját,
dereka köré kötött egy hosszú keleti selyemövet, vagy antik gyöngy-
sort aggatott szép vonalú nyakára. És ez a sikkes megjelenés és a
karcsú alkat tette oly megnyerő egyéniséggé.
Fullasztóan párás, nyárközépi este volt, a nyomasztó melegben
mindenki nyúzott, kimerült volt, aki a Fifth Avenue-n vánszorgott,
vagy a járda szélén állt, taxira vagy zöld lámpára várva.
De nem így Madelana O’Shea. Egyszerű kerek nyakkivágású és há-
romnegyedes ujjú, jól szabott krémszínű selyemtunikája az egyenes
fekete selyemszoknyával olyan makulátlan volt, mint amikor mun-
kába indult reggel; hűvösség áradt belőle, mint akit a meleg nem
érint, és elegáns volt, mint mindig.
A borszínű taxi az áruház elé húzott, és ahogy Madelana könnye-
dén megindult felé, léptei gyermekkori balett- és szteptánc leckékről
árulkodtak. Madelana hajlékony volt, táncoshoz illő mozgékonysága
csak növelte rendkívüli vonzerejét.
Kinyitotta a taxi ajtaját, betette a terjedelmes Harte bevásárlótáskát,
és becsusszant melléje.
- A nyugati 24. utcába megyünk, ugye, asszonyom?
- Igen, a Seventh és Eighth Avenue között, az utcasor közepére.
- Oké, asszonyom.
Madelana hátradőlt, kezét az ölében tartott fekete lakktáskán nyug-
tatta, gondolatai, mint mindig, függetlenül attól, hogy hol van és mit
csinál, most is száguldottak.
Paula hétfő délután hívta fel Dél-Franciaországból azzal, hogy ma-
gával viszi Ausztráliába, azóta mintha maratoni futásban venne részt.
Be kellett fejezni a folyó ügyeket, lemondani a jövő hétre tervezett
üzleti és magánmegbeszéléseket, terveket készíteni arra az esetre, ha
hosszabb ideig lenne távol, és összeválogatni az utazáshoz szükséges
ruhákat és kiegészítőket.
Paula szerdán kora reggel érkezett a Concorde géppel New Yorkba,
és egyenesen az áruházba ment. Mindketten két teljes napig úgy dol-
goztak, mint a megszállottak, valóban csodát műveltek, s így holnap
már viszonylag normális üzleti nap vár rájuk, szombaton meg elin-
dulnak távoli útjuk első állomása felé. Ma este még átnézi a bevásár-
lótáskába gyömöszölt iratokat, intézkedik, holnap este pedig nekilát a
csomagolásnak.
Időben elintézek mindent, gondolta Madelana, és elégedetten,
megkönnyebbülten bólintott. Kinézett az ablakon, de a Times Square
csiricsáré villogását és szennyét, a zsebtolvajokat, házalókat, narkó-
sokat, kábszerárusokat, titkosrendőröket, magukat kellető kurvákat
alig vette észre. Miközben a taxi ezen az ócska, lerobbant városré-
szen átfurakodott, és lefelé tartott Chelsea-nek, Madelana gondolatai
a világ túlsó részén jártak.
Először Sydneybe, azután Melbourne-be és esetleg Adelaide-be
utaznak, aztán vissza Sydneybe, ahol idejük nagy részét töltik majd.
Paula szavaiból úgy vette ki, hogy rengeteg tennivalójuk lesz, nehéz
két-három hét vár rájuk. De ez a kilátás nem nyugtalanította. Ő meg
Paula O’Neill nagyon jól összedolgoztak, kezdettől fogva mély egye-
tértés alakult ki köztük.
Eszébe ötlött, s nem is először, milyen furcsa, hogy ő, a szegény
sorsú, déli, ír-amerikai katolikus család származéka és főnöknője, az
arisztokratikus angol nő, a világ egyik legnagyobb vagyonának örö-
köse, a nemzetközi hírnévnek örvendő üzletasszony, mennyi min-
denben hasonlítanak egymáshoz. Mindketten a munka megszállottjai,
energiájuk kifogyhatatlan, minden részletre odafigyelnek, fegyelme-
zettek, odaadok és rendkívül jó szervezők. Következésképpen nem
mentek egymás idegeire, nem okoztak egymásnak problémákat,
mindig egy ütemre léptek. Mintha Fred Astaire-rel vagy Gene Kelly-
vel táncolna az ember, gondolta mosolyogva - a hasonlat tetszett ne-
ki.
Egy éve, amióta Paula személyi titkárnője, egyetlenegyszer sem hi-
bázott, és remélhetőleg nem is fog; különösen nem az előtte álló
ausztráliai úton. Madelana jövőjének kulcsa Paula kezében van. Cél-
ja, hogy egy szép napon a Harte New York-i áruházának elnöke le-
gyen, és Paula segítségével el is fogja érni.
Becsvágy. Tele volt becsvággyal, és örült neki. Előnynek tartotta,
nem hátránynak. Ez a becsvágy hajtotta idáig, ahol ma áll. Apja
időnként panaszkodott emiatt, de anyja bájosan a férjére mosolygott,
és a háta mögött lányára kacsintott, helyeslőn bólintott, és arra báto-
rította, hogy használjon ki minden lehetőséget.
Bárcsak élnének még a szülei. És kishúga, Kerry Anne, aki négy
évet élt. És Joe meg Lonnie. Két fivére Vietnamban pusztult el. Oly
nagyon hiányoztak neki, ugyanúgy, mint húga és szülei, és időnként
úgy érezte: nincsenek gyökerei, családja eltűnésével megszűnt élete
központja. Szorosan összetartozó család volt, nagyon szerették egy-
mást. Madelana felsorolta magában az utóbbi évek veszteségeit, bá-
natára gondolt, és szíve összeszorult. Eltökélten fojtotta el gyászát.
Mély lélegzetet vett, úrrá lett önmagán és érzelmein - ezt gyakorol-
ta azóta, amióta négy évvel ezelőtt eltemette az apját. Csak akkor
érezte igazából a magányt, amikor apja a sírban feküdt, csak akkor
fogta fel teljes mélységében, hogy nincs már családja, kivéve Agnes
nénit, apja testvérét, aki Kaliforniában élt, és akit alig ismert.
A taxi a Jeanne d’Arc Rezidencia előtt állt meg. Kifizette a sofőrt,
jó éjt kívánt, megragadta a bevásárlószatyrot, és kiszállt. Gyorsan
felszaladt a lépcsőn, be az épületbe.
Abban a pillanatban, ahogy belépett, megkönnyebbült.
Ez a hely annyira ismerős és meghitt… amikor New Yorkba jött, itt
kapott szobát, és itt maradt három évig. Még mindig otthonaként
gondolt rá, jóllehet most már saját lakása van a keleti 80. utcában.
Áthaladt a kis bejárati halion, és jobbra, az iroda felé tartott.
- Helló, Mairéad nővér - köszönt a pult mögött álló, esti ügyeletes
apácának. - Hogy tetszik lenni?
- Madelana, örülök, hogy látlak! Jól vagyok, nagyon jól - válaszolt.
Beszédét ír tájszólás tette dallamossá, mosolygott, és gömbölyű ar-
cán gödröcskék jelentek meg. Madelana a nővér kedvence volt, min-
dig nagyon örült, ha láthatta ezt a bájos fiatal lányt, aki szüleinek
(isten nyugosztalja őket) becsületére vált, és aki minden módon bi-
zonyítéka volt a jó katolikus nevelésnek.
- Bronagh nővér vár rám - mosolygott vissza Madelana. A nagy
Harte bevásárlószatyrot a pultra tette, kivett belőle egy ajándékcso-
magot, és megkérdezte a nővért: - Itt hagyhatom a táskát?
 - Természetesen. Bronagh nővér meghagyta, hogy menj fel a kert-
be. Pár perc múlva ő is ott lesz. Értesítem, hogy megérkeztél. -
Mairéad sugárzó arccal emelte fel a kagylót, és tárcsázni kezdett.
- Köszönöm, nővér - mormolta Madelana, és a kis, fülkényi felvo-
nóhoz ment, amely a negyedik emeletre viszi; onnan lépcsőn megy
tovább az épület tetejére.

***

A tetőkert, meglepetésére, üres volt.

Kellemes nyári estéken a Rezidencián lakó lányok némelyike fel-
jött ide beszélgetni, egymással és a nővérekkel barátkozni, egy pohár
bort vagy gyümölcslét kortyolgattak, olvasgattak, vagy egyszerűen
csak élvezték a magányt.
Bájos hely volt, a falakon kúszó repkénnyel, rácsokra futtatott vad-
szőlővel, kőurnákban nevelt élénkpiros és rózsaszín muskátlival,
cserepekben halvány és élénksárga begóniával; a nővérek zöldsége-
ket is termesztettek itt. Imitt-amott székek és asztalkák; barátságos,
hívogató légkör.
Madelana megállt Szűz Mária szobra előtt, amelyet nyaranta min-
dig virágtömeg vett körül, és eszébe jutott, hogy amikor bennlakó
volt, milyen gyakran gondozta ő is ezeket a virágokat. Mindig úgy
gondolt a világnak erre a pontjára, mint egy oázisra, zöldeket növelő
szívderítő helyre, Manhattan betonrengetegében; itt mindig jó érzés,
lelki megnyugvás töltötte el.
Az egyik asztalhoz suhant, letette az ajándékot és a kézitáskáját, és
a város felé néző székre ült. Egyenesen előtte, Chelsea összevissza
háztetőinek és kéményeinek erdeje, és a kisebb felhőkarcolók közül
kimagaslott a két óriás, az Empire State és a Chrysler épülete.
Alkonyodott, és a levendula és szürke árnyalatokban fürdő ég las-
san elsötétült; tintafoltként terjedt rajta a mély kobaltkék, és fokoza-
tosan eltörölte a halványabb árnyalatokat. Kigyúltak a két épületóri-
ást megvilágító lámpák - de nagyságuk addig nem lesz igazán érzé-
kelhető, amíg el nem feketül az ég. Akkor domborodnak majd ki
igazán, akkor villódznak az ég mélysötét bársonya előtt - ettől a lát-
ványtól Madelana lélegzete mindig elállt.
 Még télen is szeretett ide feljönni. Meleg ruhába burkolózva bebújt
egy védett sarokba, csodálta a két rendkívüli építményt s az egyedü-
lállóan szépséges város körvonalait.
A Chrysler fokozatosan karcsúsodó, elegáns, szecessziós motí-
vummal díszített tornyát mindig tiszta fehér fény világította meg,
kiemelve építészeti szépségét, míg az Empire State fényei az évad és
az ünnepek szerint változtak. Hálaadás napján a legfelső két emeletet
s a föléjük magasodó karcsú tornyot borostyán-, arany- és narancs-
szín árasztotta el; karácsonykor piros és zöld. A zsidó ünnepeken
fehér és kék, húsvétkor sárga, St. Patrick napján* zöld, július negye-
dikén pedig piros-fehér-kék. És ha építészetileg valójában a Chrysler
volt a szebbik, ünnepi szivárványszíneivel az Empire State volt a
lenyűgözőbb.
- Jó estét, Madelana - szólt az asztalhoz igyekvő Bronagh nővér.
Kezében két pohár fehérbort hozott.
Hangja hallatán Madelana felugrott.
- Helló, nővér - mosolyogva odasietett, átvette a neki felkínált po-
harat, és a két nő szívélyesen kezet fogott, majd együtt ült az asztal-
hoz.
- Remekül nézel ki - mondta Bronagh nővér, a leszálló alkonyban
fürkészve a lány arcát.
- Köszönöm. Jól is érzem magam.
Koccintottak és kortyoltak.
- Ezt magának hoztam - mondta egy pillanat múlva Madelana, és az
ajándékot átcsúsztatta az asztallapon.
- Nekem? - Bronagh nővér szeme vidáman csillogott szemüvege
mögött, arca mosolyban fürdött.
- Ezért jöttem ma este… hogy elhozzam az ajándékot és elköszön-
jek. A jövő héten ugyanis nem lehetek itt a búcsúpartin. Ausztráliá-
ban leszek.
- Ausztráliában! Úristen, olyan messze. De gondolom, nagyon iz-
galmas út lesz. Sajnálom, hogy nem leszel itt a partin… hiányozni
fogsz. Mindig hiányoltunk, ha nem tudtál részt venni a mi kis össze-
jöveteleinken. És köszönöm az ajándékot, nagyon kedves tőled. Ki-
bonthatom?
*
Az írek védőszentjének napja.
 - Természetesen - mondta nevetve Madelana, aki élvezte, hogy a
nővér mennyire örül az ajándékának.
Bronagh nővér kibogozta a sárga szalagot, lehámozta a papírt, és
fölemelte a Harte címkét viselő ezüst keménypapír doboz tetejét.
Több réteg selyempapír alatt három, különböző nagyságú, sötétkék
selyemből készült és világosabb selyemmel szegélyezett piperetáskát
talált.
- Ó, milyen csinosak! - kiáltott fel Bronagh nővér. Az egyiket ki-
vette, ide-oda forgatta, kinyitotta a cipzárját, és belenézett. Madárka-
arcán öröm villant fel, megfogta és megszorította Madelana kezét. -
Nagyon köszönöm, drágám, épp erre van szükségem.
- Örülök, hogy tetszik. Olyasmit akartam hozni, ami nemcsak mu-
tatós, hanem hasznos is - mosolygott Madelana. - Ismerem… tudom,
hogy szereti a hasznos holmit. Úgy gondoltam, hogy ezek nagyon
jók lesznek az utazáshoz. - Az asztalra könyökölt, ujjai közt a boros-
poharat forgatta. - Mikor indul Rómába?
- Szeptember tizedikén. Már nagyon izgulok. Nagy kihívás lesz az
ottani rezidencián dolgozni. További öröm, hogy nincs messze a Va-
tikántól, és így közel leszek a Szentszékhez. - Sugárzó arccal tette
hozzá: - Be kell vallanom, csak úgy repestem, amikor Marie-The-
resa nővér engem választott.
- Itt azonban mindenkinek, így nekem is hiányozni fog.
- Te is hiányozni fogsz nekem, Madelana, és a többi volt bentlakó
is, aki időként meglátogat, valamint az itt élő lányok és nővérek. -
Rövid szünet támadt. Bronagh nővér szemén bánat suhant át, könny-
párás lett, majd megköszörülte a torkát, fölegyenesedett, megigazí-
totta fehér blúzának gallérját. Meleg mosolyt röpített Madelana felé.
- Mesélj az ausztráliai utazásról. Hirtelen jött ugye?
- Igen. Üzleti útra megyek főnökömmel, Paula O’Neill-lel. Szom-
bat reggel indulunk Los Angelesbe, ott éjszakázunk, mert Paula úgy
véli, mindketten jobb állapotban érkezünk, ha megszakítjuk az utat.
Vasárnap este tízkor repülünk a Quantas járattal Sydneybe.
- Meddig leszel távol?
- Két-három, esetleg négy hétig. Lehet, hogy Paula hamarabb visz-
szatér, és engem ott hagy, hogy végére járjak a dolgoknak. A szállo-
dákban lévő Harte butikokról van szó. Paulát izgatja, hogy vezetésük
nem tökéletes. Az igazgató beteg, és a helyettese, naponta váltakoz-
va, hol pánikba esik, hol hibát hibára halmoz.
- Jó munkát végeztél a Harte-nál. Büszke vagyok rád.
- Köszönöm. Maga is tudja, hogy mennyire fontos számomra a kar-
rier… - Madelana elhallgatott, habozott, és az asztalon nyugvó kezét
nézte. Röviddel ezután halkabban, elgondolkozva folytatta: - De az
elmúlt évek kemény munkája segített féken tartani bánatomat, lebírni
a gyászt… - halkult el a hangja.
A nővér két kezébe fogta Madelana kezét, így nyugtatgatta. - Igen,
tudom. De erős hited is segített. Soha ne feledd, hogy Istennek meg-
vannak a maga útjai, és soha nem rak ránk nagyobb terhet, mint
amekkorát elbírunk.
- Igen, ezt már sokszor mondta nekem. - Madelana erősebben szorí-
totta Bronagh nővér kezét. Rövid csend támadt köztük. Ezután
Madelana fölemelte fejét, halványan rámosolygott a jámbor és jószí-
vű középkorú asszonyra, aki annyi szeretettel bánt vele, különös
gondoskodással vette körül.
- El kellett jönnöm, hogy még egyszer lássam, mielőtt Rómába
megy, és szívem mélyéből megköszönjem, hogy átsegített rettenetes
bánatomon és gyászomon, hogy olyan szívélyesen fogadott, amikor
ide érkeztem. Bátorságot öntött belém.
- Nem, nem, ez nem igaz - tiltakozott sietve a nővér. - A bátorság
benned volt, már akkor is lényednek része volt. Mint ahogy most is
az. És mindig is az lesz. Én csupán annyit tettem, hogy rámutattam,
benned él, megértettem veled, hogy nem kell mást tenned, mint erőt
meríteni ebből a bátorságból.
- Igaz… de soha nem tudom eléggé megköszönni azt, amit értem
tett. És mindazt, amire tanított - különösen önmagamat illetően.
- Mindig nagyon kedves voltál szívemnek, gyermekem - válaszolt
elérzékenyülve Bronagh nővér. - Ha nem ezt az életutat, Isten szolgá-
latát választottam volna, hanem férjhez mentem és lányom lett volna,
pontosan olyannak szerettem volna, mint te vagy.
- Ó, Bronagh nővér, milyen nemes gondolat, köszönöm, szívből
köszönöm! - Madelanát érzelemhullám öntötte el, szemébe könnyek
tolultak, pislogott, félt, hogy elsírja magát. Most döbbent rá igazán,
mennyire fog neki hiányozni a nővér.
 - Belém vetett hite oly fontos volt - mondta Madelana. - Anyám is
így hitt bennem. Ő is mindig bátorított. Úgy igyekszem, hogy ne
okozzak csalódást.
Bronagh nővér sápadt ajkán édes mosoly suhant át, és lassan, min-
den szót hangsúlyozva így szólt: - A legfontosabb, hogy magadnak
ne okozz soha csalódást.

9
Hosszú, forró utat tett meg Madelana a Rezidenciától a keleti 84.
utcáig, és aznap először izzadt meg kényelmetlenül, amikor végül
kiszállt a kis bérház előtt, ahol lakott.
- Helló, Alex - köszöntötte vidáman a portást, aki kisegítette a taxi-
ból.
Barátságos választ kapott, s a portás gyönyörködve nézte, hogyan
siet, szokott könnyed lépteivel a bejárathoz. Még mielőtt az ajtót
kitárhatta, Madelana már be is suhant; mintha csak repülne. Lába alig
érintette az előtér márványpadlóját.
A postaládánál megállt, kiszedte postáját, majd a felvonóba lépett,
és megnyomta a tizenhetedik emelet gombját. Amikor a kulcsot az
ajtóba tette, bent csöngött a telefon. Besietett - a telefon kitartóan
éles hangja megtörte a lakás hűvös csendjét.
Felkattintotta a parányi előszoba lámpáját, holmiját minden további
nélkül a padlóra csapta, és a telefonhoz szaladt.
A készülék az apró előszobából nyíló sárga-fehér nappali szoba
íróasztalán állt. Felkapta a kagylót, beleszólt, de senki sem válaszolt.
A kagylóból az üres vonal hangja hallatszott; a hívó nyilvánvalóan
egy pillanattal előbb tette le a kagylót.
Semmi baj, gondolta, ha fontos, úgyis újra hív. Vállat vont, letette a
kagylót, majd tétován nézett a készülékre. Tűnődött, vajon nem Pau-
la hívta-e, valami üzleti ügyben, ami az utolsó pillanatban jutott
eszébe. Vagy mert elfelejtettek valamit. Nem valószínű, hiszen
majdnem tíz óra. Azonnal letett arról, hogy főnökét felhívja. Indoko-
latlan cselekedet lenne, és egyébként is, Paula mindig korán lefeküdt
aznap, amikor New Yorkba érkezett, hogy az időveszteséget behoz-
za.
 Madelana megborzongott, ekkor döbbent rá, milyen hideg van.
Egész nap a legerősebb fokozaton ment a légkondicionálás, és a la-
kás, akár egy jégszekrény. De szervezete csakhamar hozzászokik, és
ez a hűvösség jól fog esni Manhattan zsúfolt, füllesztő, párás utcái
után.
Visszament a ledobott holmikért, bevitte a nappaliba, a sárga bár-
sonypamlagra ült, és átnézte a postát. Nem volt semmi fontos benne,
az üveg és réz kávézóasztalkára tette, felállt, és a szomszédos háló-
szobába ment, hogy átöltözzön.
Egy-két perc múlva ismét előbukkant, mezítláb, hosszú rózsaszín
vászonkaftánban, és a konyhába sietett, hogy könnyű vacsorát készít-
sen magának, mielőtt a hazahozott munkának nekiesne.
Kis lakásának konyhája hosszú volt és keskeny. Egy éve, amikor a
lakást kibérelte, hajókonyhára emlékeztette. Éppen ezért különböző
kék árnyalatokkal, rengeteg fehérrel és élénkpiros színfoltokkal de-
korálta. Tengeri témájú nyomatok borították a falakat: bostoni bálna-
halászhajók, XIX. századi vitorlások, Mississippi folyami hajók,
óceánjárók és modem jachtok. Mind-mind rézkeretben, és némely
főzőeszköz is rézből készült; a tűzhely és a mosogató fölött lógó nye-
les edények fényesen csillogtak.
A konyha egyik végébe, az ablak alá, kicsi, lehajtható asztalt és két
tonettszéket helyezett el - gyors étkezéshez ideális hely. Az ablak-
párkányon elhelyezett virágcserépben pelyhes páfrány nőtt. A kony-
ha vidámsága és bája sokkal inkább Madelana találékonyságának és
ízlésének, mint a ráköltött pénznek volt köszönhető.
Madelana szeme az egyik, jachtot ábrázoló színes nyomatra tévedt.
Elmosolyodott, mert barátnőjére, Patsy Smithre gondolt. Patsy bos-
toni lány volt, ugyanakkor lakott a Rezidencián, mint ő, és két évvel
ezelőtt meghívta a Smith család nyári lakába, Nantucketbe a július 4-
i hosszú hétvégére. E négy csodálatos napon rengeteget vitorláztak,
és Madelana szívből élvezte a vízi élet minden percét. Új, felvilla-
nyozó élmény volt, maga is elcsodálkozott, mennyire vonzódik a
hajózás és a tenger iránt.
Egyszer talán újból elmegyek, gondolta, és a hűtőszekrény felé for-
dult, hogy kivegye a salátához szükséges hozzávalókat.
Háta mögött megszólalt a falitelefon. Felemelte. - Halló?
 - Szóval végre otthon vagy.
- Ó, Jack, szia. Igen, épp.
- Lemondtad a találkozónkat, mondván, hogy dolgozni akarsz -
szakította durván félbe. Zengő hangjából rosszkedv áradt. - De én
egész este hívtalak, kicsikém, te meg nem voltál otthon.
A vádló hang hallatán Madelana megdermedt, rossz néven vette,
hogy a férfi nyilvánvalóan ellenőrzi. De mély lélegzetet vett, és vi-
szonylag nyugodt hangon válaszolt: - A Rezidenciára kellett men-
nem, elbúcsúzni Bronagh nővértől.
- Ez is van olyan jó kifogás, mint bármi más.
- De igazat mondtam, és kérlek, ne viselkedj így velem. Egyáltalán
nincs ínyemre.
- Azt várod, hogy elhiggyem, hogy valóban ott voltál? Meglátogat-
tál egy apácát? - Erőltetetten nevetett: - Ugyan már, bébi…
- Nem szoktam hazudni - vágott közbe mérgesen. Emeltebb és hű-
vösebb hangon tette hozzá: - És azt sem szeretem, ha hazugsággal
vádolnak.
Jack ezt a megjegyzést eleresztette a füle mellett. - Miért nem áru-
lod el, valójában kivel voltál ma este?
- Bronagh nővérrel. - Szorosabban markolta a kagylót, hogy lecsil-
lapodjék. Elkeseredettsége fokozódott, türelme csökkent.
Jack ismét nevetett, ezúttal gúnyosabban. - Csakugyan Bronagh
nővérnél?! Na, ki vele, bébi, ne játszd nekem, az ártatlant. Jackkel
beszélsz. Velem. Jackkel. A szeretőddel. Aki a nagy Ő az életedben.
De vajon az egyetlen-e? Ez itt a kérdés.
Madelana ekkor jött rá, hogy nemcsak megint ivott, hanem alapo-
san berúgott. Beszéde nem vált ugyan elmosódottá, de az ivás jeleit
manapság Madelana immár könnyen felfedezte. Jack gunyoros lett,
kötekedő, gyanakvó és bizonytalan. Élvezte, hogy heccelheti, és ez-
zel még jobban felingerelte. Jack nem bírta az italt. Az utóbbi néhány
hónapban a lány rájött, hogy csak a határozottság segít, hogy csak
akkor kerekedhet felül, ha úgy bánik a férfival, mint egy szigorú taní-
tónő. De ő nem kívánt felülkerekedni. Egyenjogú, kiegyensúlyozott
kapcsolatra vágyott, amelyben egyikük sem manipulálja vagy elle-
nőrzi a másikat.,,
 Szigorú, hűvös hangon mondta: - Jó éjszakát, Jack. Menj aludni.
Reggel felhívlak.
A vonal másik végén hirtelen csend támadt.
Hallotta, amint Jack felszisszen, mintha meglepné, hogy a lány vé-
get akar vetni a beszélgetésnek.
Madelana nagyon határozottan és az eddiginél is hűvösebb hangon
megismételte: - Jó éjszakát.
- Hé, várj egy percig, volna kedved holnap együtt vacsorázni? Egy
gyors, csöndes kis vacsorára gondoltam. Nálam. Vagy nálad. Vagy
valahol a környékeden. Ugye, beleegyezel, drágám - unszolta sokkal
kevésbé ellenséges, majdhogynem bűnbánó hangon.
- Tudod, hogy nem érek rá. Mondtam már, hogy péntek este cso-
magolnom kell. Talán elfelejtetted: szombat reggel Ausztráliába uta-
zom.
- Hát persze! Természetesen! Folyton elfelejtem, hogy te vagy az a
karrierre vágyó kicsi lány, aki szívét-lelkét a munkába öli. Vagy
mondjuk, hogy nagylány. Ez jobban passzol, nem? Ó, igen, de meny-
nyire: nagy karrier. Nagy állás. Nagy ambíciók. Csak egyet árulj el,
bébi: hideg éjszakákon a munkád fog ágyba bújni veled? - Erőltetet-
ten nevetett. - Kétlem. Nem nagy karrierre van szükséged, bébi, ha-
nem egy erős férfira. Olyanra, mint én. Figyelj, isteni ötletem támadt.
Miért ne mehetnék át hozzád most rögtön, és…
- Túl sokat ittál, Jack Miller! Részeg vagy, mint egy kefekötő! Fe-
küdj le - utasította haragosan -, reggel felhívlak. - Halkan letette a
kagylót, holott legszívesebben lecsapta volna. Megalázottnak érezte
magát - megbántott volt és dühös.
Elviselhetetlen, hogy így bánik velem, mormolta magában; kinyi-
totta a szekrényt, kis fémszűrőt vett ki. Dühösen tépdeste apróra a
salátát, a mosogatóban álló szűrőbe dobta, és ráengedte a vizet.
Mogorván nézett maga elé, gondolatai Jack Miller körül forogtak.
Hülye, gondolta, és én még nagyobb hülye vagyok, mert fenntar-
tom ezt a kapcsolatot. Hetek óta tudom, hogy ez így nem mehet to-
vább. Gyors léptekkel sietünk a semmibe. Kibírhatatlan, hogy ki akar
sajátítani, hogy folytonosan gyanúsítgat. Tűrhetetlenek az utóbbi
hetekben mind gyakoribb ittas jelenetek.
 Zavartan a hajába túrt. Teljesen kihoz a sodromból. A fenébe is,
miért kell lenyelnem mindezt?
Kihúzta a fiókot, éles szeletelőkést vett elő, de annyira remegett a
keze, hogy letette, mert félt, hogy megvágja magát.
Hosszú percekig a mosogatónak támaszkodott, míg végre sikerült
némileg lecsillapodnia.
Köztünk mindennek vége.
E váratlan gondolatra, mely célba találó nyílként hasított agyába,
feszültsége engedett. Lassan-lassan remegése is alábbhagyott.
Ez az igazság. Semmi sem maradt már. Legalábbis számára nem. A
férfi iránti szexuális vágya is alaposan csökkent. Lehetetlen viselke-
dése egyre inkább elriasztotta attól, hogy ágyba bújjék vele. Elhatá-
rozta, hogy amint Ausztráliából visszatér, szakít vele. Kár az időmet
rápazarolni, gondolta. A magam életét kell élnem. Nem bébiszit-
telhetek örökké Jack Millernél - pedig hónapok óta ez megy. Nem,
jobb, ha holnap közlöm vele. Ez így sokkal tisztességesebb, mintha
hetekig váratnám. No de miért akarok tisztességes lenni vele? Ez a
tökfilkó az utóbbi időben alaposan megtáncoltatott.
Madelana elgyötörten sóhajtott. Manapság Jack mintha büntetni
akarná. Vagy valaki mást büntet? Talán saját magát? Hónapok óta
nincs munkája, és ez nagyon bántja. Amíg dolgozott, egészen más
ember volt. Teljes ember. Nem járt egyik bárból a másikba a have-
rokkal, egy csepp alkoholt nem ivott.
Szegény Jack, gondolta, és mérge hirtelen elpárolgott. Annyi min-
den szól mellette. Jóképű, vonzó, tehetséges, ragyogó előadó. De
mindezt eltékozolja, legurítja a torkán. Az italozás zavarta Made-
lanát; ez emelt közöttük válaszfalat. Ha kijózanodott, csupa bűnbánat
volt és bocsánatkérés, de ezzel már nem húzta ki a részegsége köz-
ben Madelanába szúrt fullánkokat, nem szüntette meg a bánatot, amit
okozott.
Arra gondolt, hogy a férfi inkább szánni-, mint elítélnivaló. Broad-
wayi színész, majdnem sztár, virtuóz előadó, aki nagyon nagy lehet-
ne, ha akarna; elmehetne Hollywoodba, meghódíthatná a filmvász-
nat, ugyanúgy, mint erősségét, a prózai színpadot. Nagyon jóképű -
ezüstarany haja, tiszta fényű, átható kék szeme megragadó - rendkí-
vül fotogén. Elbűvölő filmsztár lehetne - ha akarná. Barátai gyakran
mondogatták Madelanának, hogy egy Paul Newman lehetne belőle.
Mindig a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze: „Akkor miért nem
az?”, de sose kérdezte. Igen, barátai csodálták Jack Millert… az a
fajta színész, akit a színészek csodálnak. A legjobb. Ugyanabba a
kategóriába tartozik, mint Al Pacino vagy Jack Nicholson. De Made-
lana úgy érezte, valami hiányzik belőle, hiba van a jellemében. Ha
más vérmérséklete lenne…
Hiányzik belőle a lendület, nem elég becsvágyó. Talán ezért pisz-
kálja örökké, ezért veszi rossz néven a karrierjét… mert Made-
lanában túlteng a becsvágy, míg benne nyoma sincs. Lehet, hogy
valaha volt, de ma már nincs.
Madelana rájött valamire, és elnevette magát. Jack azért vette rossz
néven a karrierjét, mert szíve mélyén hímsoviniszta. A maga zavaros
módján nemegyszer tudtára adta ezt.
Felemelte a kést, szeletelni kezdett egy paradicsomot, és örömmel
állapította meg, hogy már nem reszket a keze.

***

Később, amikor már megette a csirkesalátát, a nappaliban hörpölget-

te jeges citromos teáját, bekapcsolta a tévét, de sem az ostoba filmet
nem nézte, sem a hangra nem figyelt.
A párnáknak dőlve rájött, hogy sokkal jobb a kedélye, könnyebb a
lelke. A mellkasát szorító érzés eltűnt, és be kellett vallania, hogy
azért érzi jobban magát, mert végre eldöntötte: szakít Jack Millerrel.
Az elmúlt félórában arra is rájött, hogy ez az elhatározás egyáltalán
nem volt olyan gyors vagy hirtelen, mint eddig képzelte. Már egy
ideje el akarta vágni ezt a köteléket, de egyszerűen nem volt hozzá
bátorsága.
Vajon miért? Azért-e, mert attól tartott, hogy megint teljesen magá-
ra marad?
Patsy Smith visszament Bostonba, és Madelanának nem sok közeli
barátja maradt New Yorkban. Kemény munkája és hosszú munkaide-
je miatt alig maradt ideje összejárni azzal a néhány barátnőjével, aki-
ket ismert és kedvelt.
De Jackkel más volt a helyzet.
 Minthogy színész volt, este tíz után ért rá - miután a függöny le-
gördült. Különös időbeosztásuk valahogy jól összeillett.
Madelana hetente többször maradt késő estig az áruházban, vagy
hazavitt munkát, és otthon dolgozott, így este tizenegykor együtt
vacsorázhattak Joe Allen éttermében vagy Sardinál. Más estéken,
előadás után gyakran feljött hozzá, Madelana vacsorát készített, és
Jack ott éjszakázott; a vasárnapokat pedig rendszerint együtt töltötték
Jack lakásán.
De amikor nem kapott szerepet (mint most is), minden este vele
akart lenni, nem volt tekintettel a lány munkájára. Márpedig ez tel-
jességgel lehetetlen volt, Madelana makacsul ragaszkodott a maga
időbeosztásához, nem engedett, és ekkor kezdődtek a bajok. Jack
szenvedélyesen szerette a színpadot; bizonyos szempontból ez állt
élete középpontjában. Ugyanakkor képtelen volt felfogni, hogy a
lány számára ugyanolyan fontos a maga munkája, mint neki az övé.
Ez okozta az összeütközést.
Patsy mutatta be őket egymásnak. Két éve ismerte Jacket, igazán
szerette, ő volt az egyetlen, aki közel került hozzá, amióta Manhat-
tanben él. Ilyenformán akárha a családja lenne, és talán ezért is ra-
gaszkodott hozzá, amikor ösztönei azt súgták: meneküljön.
Család, gondolta ismét, ízlelgette a szót, majd hátrafordult, és a
pamlaghoz támaszkodó asztalkán álló, bekeretezett színes fényképre
nézett. Rajta voltak mind… fivérei, Joe és Lonnie, ő maga, ölében
Kerry Anne-nel, és a szülei. Milyen fiatalnak tűnnek mindnyájan,
még a szülők is, mennyi öröm és szeretet sugárzik az édes arcokról.
Családját bizonyára elbűvölte volna Jack Miller, szórakoztatónak és
szeretetre méltónak találták volna - mert az is volt -, de nem helyesel-
ték volna, hogy őt választja barátjának.
Szülei és testvérei a maga nemében páratlannak tartották Made-
lanát, nagy tetteket vártak tőle. Különösen az anyja, aki, amióta Ma-
delana csak az eszét tudta, mindig azt hajtogatta: „Te leszel az, pin-
durkám, aki még sokra viszi.” Édes, dallamos hangján mondogatta,
amelyből nem veszett ki az ír tájszólás. „Te vagy a legokosabb,
Maddy, tehetséges vagy… tündérek álltak a bölcsődnél, drágám.
Aranylányka vagy, Maddy.”
 Madelana mozdulatlanul, mintegy kővé meredten ült a pamlagon,
fülében az ő hangjukat hallotta oly tisztán, elhatárolhatón, egyéni-
en… Joe… Lonnie… Kerry Anne… és anya… és apa…
Mind halottak, mégis oly közeliek.
Mindegyikük hátrahagyott benne egy-egy darabkát. Mélyen a szí-
vébe ágyazva, mindvégig vele voltak. És oly jó emlékeket dédelge-
tett; ezekből táplálkozott, ezekből nyert erőt.
Egy ideig, mintha transzban lenne, álmodozott, a múltba révedt,
majd megrázta magát, és felállt. Elzárta a tévét, előszedte gitárját, és
leült.
Meztelen lábát maga alá húzva, megpengette és felhangolta a húro-
kat, majd könnyedén játszani kezdett - a családjára gondolt, újraélte a
velük töltött boldog időt. Az O’Shea család mindegyik tagja muziká-
lis volt, az évek során sok kellemes estét töltöttek együtt, különböző
hangszereken játszva, egymással harmonizálva vagy szólót énekelve.
És most csöndesen, alig hallhatóan kezdte Madelana zümmögni azt
a régi balladát, amit hajdanában a fivéreivel énekelt, és amikor bele-
jött, és eltalálta ritmusát, hangja tisztán, hangosan szólt a csöndes
lakásban.

Vén Smoky tetején, hó közt odafönn

Nem várt meg engem, volt-nincs szeretőm,
Szeretni édes, de válni keserves,
Tolvajnál komiszabb a hűtlen szerelmes,
Tolvajnak nem kell több, csak a holmijaid,!
A hűtlen szerető a sírodba taszít. (
Vén Smoky tetején, hó közt odafönn
Nem várt meg engem, volt-nincs szeretőm.
WALTER LEARNED (Kiss Zsuzsa fordítása.)

10
Amikor Kentuckyból New Yorkba érkezett, ezüst sevrócsizmát vi-
selt. Ez 1977 őszén történt, huszonhárom éves volt. Száraz humorér-
zékkel „szegény falusi kislányként, mucsai nemtudomként” jellemez-
te önmagát, holott az ellenkezője volt igaz.
 Teljes neve Madelana Mary Elizabeth O’Shea, Lexington közelé-
ben született, Kentucky állam szívében 1954 júliusában.
Fiona és Joe O’Shea első lánya volt, születésének pillanatától fogva
imádták. Két bátyja volt: ifjabb Joseph Francis Xavier, aki apja után
kapta a nevét, és aki Madelana születésekor tizenegy éves volt,
Lonnie Michael Paul pedig hét. Mindkét bátyja imádta, szeretetük -
tragikusan rövid életük során - egy pillanatig el nem halványult.
Gyerekkorában mindenki dédelgette és becézgette; valóságos cso-
da, hogy nem rontották el. De ez nem kis mértékben Madelana erős
jellemének és kedves természetének volt köszönhető.
Apja harmadik generációs ír-amerikai, ízig-vérig kentuckyi, anyja
viszont Írországban született, és 1940-ben, tizenhét évesen jött Ame-
rikába. Fiona Quinnt idősebb nővére és bátyja ültette hajóra, és küld-
te a Lexingtonban élő rokonsághoz, hogy az Európában dúló háború-
tól megmeneküljön. „A hazai rögből evakuáltak” - mondta derűs
mosollyal, csillogó zöld szemmel. Élvezte, hogy unokatestvérei és
azok barátai körülrajongják az új rokont.
Joe O’Shea 1940-ben huszonhárom éves volt, apja kis családi épí-
tőipari vállalkozásának mérnöke, továbbá Fiona unokatestvérének,
Liamnak legjobb barátja. Liam házában ismerkedtek meg, és Joe
azonnal beleszeretett a magas, karcsú lányba; soha nem találkozott
még ilyen csinos arcocskával, ilyen káprázatos mosollyal. Udvarolni
kezdett neki, és Fiona hamarosan azon kapta magát, hogy viszonozza
érzelmeit. 1941-ben összeházasodtak.
Louisville-be mentek nászútra, Lexingtonban telepedtek le, és
1943-ban - alig néhány héttel azután, hogy Joe áthajózott Angliába,
hogy részt vegyen az európai harcokban - megszületett az első fiuk.
Joe először Angliában állomásozott, később, 1944. június 6-án -
részt vett a normandiai partraszállásban. Szerencsés volt; túlélte a
partraszállást és a szövetségesek további harcait az európai hadszín-
téren - épen és egészségesen tért haza 1945-ben, egyenruháján a
büszkén viselt Bíbor Szív kitüntetéssel.
Visszatérve a polgári életbe, ismét részt vett apja vállalkozásában,
és az O’Shea család élete lassan visszatért a megszokott kerékvágás-
ba. 1947-ben született Lonnie, majd hét évvel később Maddy. Fiona
és Joe úgy döntött, hogy nem akar több gyereket - a meglévő három-
nak szeretné a lehető legtöbbet nyújtani. Különösen, mivel kiszámol-
ták, hogy mennyibe fog kerülni a két fiú és Maddy felsőoktatása.
Amikor Joe apja nyugdíjba ment, Joe vette át a kis családi vállalko-
zás vezetését, amiből tisztességesen megéltek. Nem voltak szegé-
nyek, de gazdagok sem. „Tűrhető anyagi körülmények között élünk”
- jellemezte helyzetüket Joe, de mindig hozzátette: „De semmi ok az
ünneplésre vagy pazarlásra.”
Joe O’Shea jó férj és apa volt, Fiona gyöngéd, szerető feleség, a
legbüszkébb anya; boldog, mélységesen odaadó családot alkottak.

***

Az ifjabb Joe, Lonnie és Maddy elválaszthatatlanok voltak. Fiona

„rettenthetetlen trió”-nak nevezte őket.
Madelana fiúsán viselkedő lányként nőtt fel, mindenben utánozta
fivéreit; együtt úszott és pecázott velük a patakban, vadászott és má-
szott a dombokon, minden kiránduláson velük tartott, mindig állta a
sarat.
Kedvenc sportja a lovaglás volt - kitűnő lovas lett.
Minthogy apja különböző munkákat végzett Lexington környékén,
versenylótelepeken, Madelana kora gyerekkorától jól megülte a lo-
vat.
Szerette és megértette a lovakat. Apjához és fivéreihez hasonlóan
imádta a lóversenyeket, legnagyobb öröme abban tellett, ha végig-
nézhette a Kentucky Derbyt. És ő éljenzett a leghangosabban, ha
kedvenc lovuk nyert.
Egészen korán elhatározta: nem hagyja, hogy fivérei megelőzzék,
és bátyjai, akik imádták, és rendkívül büszkék voltak szépségére,
intelligenciájára, függetlenségére és merészségére, minduntalan báto-
rították. De anyjuk, farmernadrágja és kockás munkainge, lármás,
fiús viselkedése láttán, rosszallóan rázta a fejét, és megpróbálta nőie-
sebb irányba terelni.
- Maddy O’Shea, mi lesz belőled? - kérdezgette elkeseredve. - Hát
hogy nézel ki… Ebben a viseletben mindenki azt hihetné rólad, hogy
lovászfiú vagy, míg barátnőid olyan csinosak és nőiesek a helyes kis
ruháikban. Nem akad majd rendes fiú, aki neked udvarolna, nem,
ilyen külsővel nem, lányom. Ha ‘nincs más megoldás, beíratlak Miss
Sue Ellen tánciskolájába, hogy szert tegyél némi illemre, bájra és
nőiességre. Esküszöm, hogy megteszem. Figyelmeztetlek, lányom.
Maddy ilyenkor hátravetette gesztenyebarna haját, nagyot nevetett -
már sokszor hallotta ezt a fenyegetést. És megölelte anyját, megígér-
te, hogy megjavul, aztán a konyhaasztalhoz ültek, forrón párolgó
kakaót ittak, hosszasan beszélgettek, és mindig a legjobb barátok
voltak. Végül is, csak hogy anyja kedvében járjon, Madelana elment
Miss Sue Ellen tánc- és illemtaniskolájába, balettet és szteptáncot
tanult. Kiderült, hogy jó érzéke van a tánchoz, hamar elsajátította a
könnyű, elegáns mozgást, a táncos, fürge bájt, ami attól fogva örökké
jellemezte.
Felnőttként, visszatekintve, Madelana vigaszt nyert a tényből, hogy
neki meg fivéreinek olyan csodálatos gyermekkoruk volt. Anyjuk
elszántan sulykolta beléjük a katolikus vallást, apjuk meg a fegyel-
met. Keményen megdolgoztatták őket az iskolában és otthon - a ház-
ban és a ház körül -, de ez volt élete egyik legboldogabb időszaka, és
ez tette azzá, amivé lett.
Senki sem volt jobban meglepve, mint Fiona, amikor 1964 vége fe-
lé kiderült, hogy ismét teherbe esett, és a következő évben, negyven-
egy éves korában megszülte Kerry Anne-t.
Jóllehet a gyermek váratlanul jött, örömmel fogadták, keresztelőjén
nagy ünnepséget csaptak. Örömüket némileg beárnyékolta, hogy a
fiatal Joe-t behívták katonai szolgálatra Vietnamba, és hamarosan
indulnia kellett. Az amerikai hadsereg közlegénye volt, és alig hu-
szonkét éves.
Előfordul néha, hogy tragédiák sorozata ér megmagyarázhatatlanul,
felfoghatatlanul egy családot. Ez történt az O’Shea család esetében
is.
A fiatal Joe Danangban pusztult el 1966-ban, egy évvel a behajózá-
sa után. Lonnie, aki a tengerészeknél szolgált, ugyancsak Vietnam-
ban, 1968-ban, a Tet-offenzíva idején vesztette életét. Huszonegy
éves volt.
Újabb szörnyű csapás következett: a kis Kerry Anne mandulaműté-
tet követő szövődményekbe halt bele 1970-ben, röviddel ötödik szü-
letésnapja előtt.
 A rettenetes bánattól sújtott, kábult Fiona, Joe és Maddy egymásba
kapaszkodva próbált úrrá lenni fájdalmán az öt rövid, végzetes év
alatt elszenvedett szörnyű veszteségen. Úgy érezték, hogy minden
csapás kegyetlenebb, mint az előző volt, elviselhetetlennek tartották
a szenvedést. Fiona sosem tért igazán magához, örök életében gyá-
szolt. Ennek ellenére - és noha szerette volna maga mellett tudni
egyetlen élő gyermekét - ragaszkodott ahhoz, hogy Madelana foly-
tassa egyetemi tanulmányait. Tizennyolc éves korában beíratta a
New Orleans-i Loyola Egyetemre.
Madelana már évek óta vágyakozott arra, hogy bejusson erre a kis,
jezsuiták által vezetett egyetemre. Ennek ellenére nem akarta ott-
hagyni szüleit, különösen az anyját, aki annyira csüggött rajta, s ezért
szívesen lemondott volna eredeti tervéről.
De Fiona hallani sem akart róla - régóta dédelgetett álma volt, hogy
Madelana egyetemre kerüljön. Fiona akkor már tudta, hogy rákban
szenved, de Madelana elől - Joe-val együtt - gondosan titkolták.
Négy évvel később azonban, amikor Madelana főiskolai tanulmá-
nyai a vége felé közeledtek, Fiona már olyan állapotban volt, hogy
betegségét nem leplezhette tovább. És Maddy a Loyolában töltött
utolsó hónapokban kétségbeesetten igyekezett úrrá lenni a bánatán;
ebben a rettenetesen fájdalmas időszakban csak az hajtotta, hogy
nem okozhat csalódást az anyjának.
Fiona végül megérte, hogy Maddy 1976 nyarán megkapta a keres-
kedelmi ügyviteli diplomát. Két hónapra rá elhunyt.
- Kerry Anne halála volt az utolsó szög anyád koporsóján - hajto-
gatta Joe azon a télen. Végül Maddy úgy érezte, apja már megállítha-
tatlan a kétségbeesés lejtőjén.
Volt, hogy csak ült, és Maddyre meredve, könnyes szemmel kér-
dezgette: - Nem volt elég, hogy egyik fiamat a hazának áldoztam?
Miért kellett Lonnie-nak is odavesznie? Miért? - És mielőtt lánya
válaszolhatott volna, haraggal és keserűséggel tette hozzá: - Semmi-
ért, ez az igazság. Joe és Lonnie fölöslegesen halt meg.
Valahányszor így beszélt, Maddy a kezét fogta, és vigasztalni pró-
bálta, de a kérdésekre sem magának, sem apjának nem tudott vála-
szolni. Az amerikaiak többségéhez hasonlóan ő sem értette, miért is
harcolnak Vietnamban.
 Az egyetem elvégzése után a lexingtoni Shilito Áruház irodáján he-
lyezkedett el.
Gyerekkorában fiúsan viselkedett, a női dolgok egyáltalán nem ér-
dekelték, de tízes éveinek végén beleszeretett az öltözködésbe, és
rájött, hogy jó érzéke van a divat iránt. Vonzotta a kiskereskedelem,
és már az egyetemen eldöntötte, hogy ezen a téren akar karriert csi-
nálni.
Munkája a Shilito Áruház marketingosztályán érdekesnek, sokat
ígérőnek bizonyult. Teljes erőbedobással dolgozott, idejét megosztot-
ta az áruház és a családi otthon között; továbbra is az apjával lakott.
1977 elején Joe állapota már egyre jobban aggasztotta. Fiona halála
óta mind morózusabbá és fásultabbá vált, és - feleségével ellentétben
- a vallásban sem talált vigaszt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy fiai
értelmetlenül haltak meg. Maddy gyakran lelt rá úgy, hogy a nappali
kandallóján álló fényképeket nézte bánatos, értetlen szemmel, beesett
arccal.
Maddy szíve sajgott érte, minden tőle telhetőt megtett, hogy kizök-
kentse fájdalmából, értelmet adjon életének - mindhiába.
Tavaszra már csak árnyéka volt régi önmagának, a hajdanvolt, jó-
vágású vidám fickónak. Májusban szívrohamot kapott, és meghalt, és
Maddy rettenetes fájdalmak közepette rádöbbent, hogy apja halála
igazából nem is érte váratlanul. Mintha szándékosan hívta volna a
halált, hogy mielőbb egyesülhessen a túlvilágon Fionával.
Temetése után Maddy átnézte apja üzleti ügyeit. Mindent rendben
hagyott maga után, lányának alig maradt tennivalója.
A kis építkezési vállalat évek óta nyereséges volt, és Maddy a gé-
peket, anyagokat és a cég jó hírnevét Pete Andrewsnak, apja társának
adta át, aki meg akarta venni önmagának és a maroknyi régi alkal-
mazottnak. Szívet tépő fájdalommal adott túl a szülői házon, amely-
ben felnőtt, anyja bútorai nagy részén, és egy lexingtoni bérlakásba
költözött.
Nem sokkal később rájött, hogy képtelen itt tovább folytatni életét.
Bármennyire szerette is a vidéket, bármennyire vérévé vált is, mind
nehezebb volt elviselni az egymást követő napokat. Ahol járt, ahová
nézett, az ő arcukat látta… a szülőket, Kerry Anne-t, az ifjabb Joe-t,
Lonnie-t. Vágyakozott utánuk, a múlt után, régi életük után.
 Apja halála a korábban eltávozottak miatt sajgó sebeket is feltépte.
Tudta, hogy el kell mennie. Lehet, hogy egyszer majd visszatér,
örömét leli a múlt felidézésében. De most el kell mennie, minél
messzebbre. Sebei túl mélyek, érzelmei túl hevesek ahhoz, hogy a
családi emlékekből vigaszt nyerjen.
Sebeit csak az idő gyógyíthatja be - csak annak múlásával tud em-
lékeivel megbékélni, megvigasztalódni.
Ekképp határozta el, hogy Északra költözik, New Yorkban kezd új
életet.
Nagyon bátor volt.
Se munkahely, se ismeretség, se összeköttetések - Manhattanbe ér-
ve legalább lesz tető a feje fölött. Ezt még indulása előtt elintézte.
A Kentuckyban alapított tanítórend, az Isteni Gondviselés Nővérei
(az egyik első Amerikában alapított ilyen rend) rezidenciát tartott
fenn New Yorkban. Névleges összegért bérelhettek itt szobát a világ
minden tájáról érkezett katolikus lányok és fiatal nők.
És ide, a Jeanne d’Arc Rezidenciára érkezett Madelana 1977 októ-
berében.
Egy héten belül megtelepedett, és kezdte kiismerni magát.
Az apácák melegszívűek és segítőkészek voltak, a lányok barátsá-
gosak, a Rezidencia kellemes, kényelmes, jól vezetett intézmény.
Szobái négy emeleten helyezkedtek el, minden emeleten tusoló és
fürdőszoba. Kicsi, de szépséges kápolna, ahol a bennlakók és a nővé-
rek imádkoztak vagy meditáltak, mellette a közös helyiségek: könyv-
tár és tévészoba. Az alagsorban konyha meg étkezde, mosókonyha,
valamint tároló a személyi holmiknak.
Maddy első dolga volt, hogy megtakarított pénzét, negyvenezer
dollárt bankba (csekkszámlára és takarékbetétre) elhelyezze. Ezután
negyedik emeleti szobájába saját telefonkészüléket szereltetett fel.
Ezt a folyosón szemben lakó Patsy Smith javasolta, mondván, hogy
megkönnyíti az életét.
Ezután kezdett munkát keresni.
Amióta úgy határozott, hogy a kereskedelemnek szenteli életét,
Maddy ideálja az elhunyt Emma Harte, minden idők egyik legna-
gyobb kereskedelmi nagymogulja volt. Az utóbbi években mindent
elolvasott róla, amihez csak hozzájutott, és a New York-i Harte
Nagyáruház volt az egyetlen hely, ahol dolgozni szeretett volna. De
amikor ott jelentkezett, kiderült, hogy nincs felvétel. Azonban jó
benyomást keltett a személyzeti igazgatóban, s az megígérte, hogy
amint valami megfelelő állás kínálkozik, azonnal értesíti. Életrajzát
és kérvényét nyilvántartásba vették.
A városban töltött harmadik hét végén sikerült a Saks Fifth
Avenue-i áruházában elhelyezkednie.
Pontosan egy évre rá adódott lehetőség a Harte-nál. Madelana
azonnal lecsapott rá, boldog volt, hogy itt dolgozhat, fél éven belül
elismerték munkáját. És felhívta magára Paula O’Neill figyelmét.
Paula „kiszúrta” a marketingosztályon, jó benyomást tett rá
Madelana személyes stílusa, kellemes viselkedése, hatékonysága és
intelligenciája. Ezután elhalmozta különmegbízásokkal, majd áthe-
lyeztette az igazgatóságra. Egy évre rá, 1980 júliusában, személyi
titkárnőjévé nevezte ki - voltaképpen neki találták ki ezt a munka-
kört.
A nagy előléptetés s az ezzel járó tetemes fizetésemelés révén
Madelana eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy saját lakást
béreljen. A keleti 80. utcában lelt rá, ide szállíttatta a kentuckyi rak-
tárházban tárolt személyi tárgyait. S így elköltözött a Rezidenciáról;
fájó szívvel mondott búcsút Bronagh nővérnek és Mairéad nővérnek.
Az új lakásban az első vacsorát egy vasárnap este főzte Jack és
Patsy tiszteletére, közvetlenül Patsy Bostonba költözése előtt.
Remek, ünnepélyes este volt, Jack szórakoztatta és nevettette őket.
De az est vége felé Patsy meg ő kicsit nekikeseredtek az elválás mi-
att. Megígérték, hogy nem szakadnak el egymástól, és azóta is hűsé-
gesen, állandóan leveleztek.
Az előléptetéssel Madelana élete alaposan megváltozott, teljesen új
világ nyílt meg előtte. Paula átvitte Londonba, hogy a híres
knightsbridge-i Harte Áruház belső mozgatórugóival megismerked-
jék; felkereste a Harte yorkshire-i és párizsi áruházait is. Paula két-
szer elvitte Texasba, noha ott a Sitex ügyeiről volt szó, nem a Harte-
ról. Madelana rájött, hogy mennyire élvezi az utazást, az új helyeket,
új ismeretségeket.
Paula magántitkárnőjeként eltöltött első éve gyorsan elszállt, tele
izgalommal, kihívással, folyamatos sikerrel, és nagyon hamar rájött,
hogy megtalálta végleges helyét az életben. A New York-i Harte-nál,
ahol csillaga fenn ragyog.

11
A kedvenc régi népdalok éneklése megnyugtatta Madelana idegeit.
Végre megbékélt magával.
Korábban arra számított, hogy Jack Miller vissza fogja hívni. Ret-
tegett tőle. De nem hívta fel. Most végre békesség töltötte el, tökéle-
tesen megnyugodott. Felállt, félretette a gitárt, és az ablak mellett
lévő íróasztalhoz ült.
Ott sorakoztak az áruházból hazahozott, feldolgozásra váró iratok.
Elhelyezkedett, az órára nézett, látta, hogy majdnem éjfél van. De ez
most nem számított: teljesen éber volt, tele energiával. Mindig erős
oldala volt a kitartás, és tudta, hogy két-három óra alatt könnyedén
végezhet.
Tollat ragadott, hátradőlt, a falat nézte, egy percig gondolkodott.
Figyelmét hirtelen megragadta a falon függő tűhímzéses szalag,
amit anyja varrt neki kislány korában. Lexingtoni hálószobájában az
ágya fölött függött, és egyike volt azon holmiknak, amelyeket magá-
val hozott New Yorkba.
„Nem bomlik fel napod, ha imádsággal keretezed”, hímezte anyja
királykék gyapjúval a bézs anyagra, s a szalag szélét apró, élénk szí-
nű virágokkal ékesítette.
Madelana mosolyogva idézte fel imádnivaló anyja képét. Azt hi-
szem, büszke lenne rám, büszke lenne arra, amit magamból kihoz-
tam, arra, ahol ma állok. Tudom, hogy Jacket nem venné jó néven.
Azt hiszem, én sem. Már nem. Reggel felhívom, felajánlom neki,
hogy ebédeljünk együtt, és közlöm vele, mondta magában, vissza-
vonva korábbi döntését. Ez így tisztességes. Nem szakíthatok vele
telefonon.
Letette a tollat, és az irattartók között matatott: a divatbemutatóra
vonatkozó jegyzeteit és anyagát kereste.
Az irattartók mindegyike a Harte áruházak fennállásának hatvana-
dik évfordulóját előkészítő ünnepségekre vonatkozott. Paula egysze-
rű, de találó témát választott: A dzsesszkorszaktól az űrkorszakig:
hatvan év divatos öltözködése.
A New York-i program kidolgozásával Madelanát bízta meg, ő volt
a felelős a különböző események és bemutatók megtervezéséért, és
sok-sok hónapon át szálltak oda-vissza az Atlanti-óceánon át a tele-
xek. Ötleteit Paula hol elfogadta, hol elvetette. Madelana árut rendelt,
kampányokat indított be, hirdetéseket adott fel, katalógusokat és
meghívókat tervezett. Rengeteg munka, gondolat és odaadás rejlett
ezekben a dossziékban, és ma éjjel meg kell írnia az utolsó néhány
emlékeztetőt minden eseményről és kampányról.
Maddy saját, különleges ötletei között szerepelt az Illatok Hónapja;
a szecessziós korszak divattárgyainak bemutatása; valódi és hamis
ékszerek felvonultatása - a szecessziótól napjainkig a világ legneve-
sebb ékszertervezőinek tárlata. Köztük Verdura, Cartier cégétől Je-
anne Toussaint, Renée Puissant-nak, a Van Cleef and Arpels tervező-
jének régebbi munkái; a jelen nagyjai közül Alain Boucheron és Da-
vid Webb. Úgy döntött, hogy az olcsóbb ékszerek között kiemelt
helyet kapnak Kenneth Jay Lane egyedülálló bizsui és remek utánza-
tai, valamint egy összeállítás a harmincas évek strassz ékszereiből.
Végül a divatra vonatkozó dossziét nyitotta fel. Ez tartalmazta a
londoni áruházban jövő tavaszra tervezett divatkiállítás információit
és részleteit. Maddy rábeszélte Paulát, hogy 1982 végén a kiállítást
hozzák át New Yorkba. Paula beleegyezett, majd javasolta, hogy
bővítsék ki: kérjenek hozzá kölcsön ruhákat olyan amerikai nőktől,
akik egyszer-másszor szerepeltek a „legjobban öltözött nő” listáján.
Vagy akiknek a legnevesebb - élő vagy holt - divattervezőktől van
ruhájuk. És Madelana ezt a feladatot nagy sikerrel hajtotta végre.
A divatkiállítás magvát azok a ruhák alkották, amelyek valaha
Emma Harte tulajdonát képezték, és amikre Emma mindig oly gon-
dosan vigyázott. Paula is ügyelt rájuk a tíz vagy tizenegy évvel eze-
lőtt a londoni áruházban tartott Divatfantázia kiállítás óta.
Emma ruhái között voltak olyanok, amelyeket a húszas évek elején
kreáltak. Óriási rókagallérral díszített barna bársony estélyi kabát
Paquintól, rövid estélyi ruha, hátán hatalmas masnival (1926-ban
tervezte Poiret), és egy kék meg zöld gyöngyökkel kivarrt hosszú
estélyi ruha Vionnettől. Ez szemmel láthatóan rendkívül jó állapot-
ban volt, szédületesen mutatott a fényképen, amit a londoni áruház
küldött át. Madelana szerint mintha ki sem ment volna a divatból.
A többi rajz és fénykép között válogatva, Emmának a húszas évek-
ből származó Chanel-kosztümjeit választotta ki, rengeteg francia és
angol divatszalonban készült kalapot, Lanvin-, Balmain- és Balen-
ciaga-öltözéket, két pliszírozott selyem estélyi ruhát Fortuny-tól,
estélyi nadrágkosztümöket Molyneux-től,- tökéletesen szabott kabá-
tot Pauline Trigére-től (amit az ötvenes években varrtak, de ma is
olyan sikkes, mint akkor). További modern ruhák - Dior, Givenchy,
Yves Saint Laurent, Bill Blass és Hardy Amies alkotásai.
Maddy jegyezni kezdte, hogy milyen sorrendben akarja a rajzokat
és fényképeket megjelentetni a katalógusban. Már mozgósította a
művészeti részleget, és azok mindjobban sürgették az illusztrációkat.
Maddy egyik kedvence egy bűbájos Mainbocher estélyi ruha volt,
amelyről Paula elmondta, hogy nagyapja, Paul McGill vásárolta
Emmának New Yorkban 1935-ben. Két vállán epolettként selyemvi-
rág füzér, ugyanolyan selyemvirágokból készített muffal.
Madelana hosszasan tanulmányozta a fényképet, amely ebben a ru-
hában ábrázolta Emmát. Istenem, micsoda gyönyörű nő volt, mor-
molta magában, és elhatározta, hogy a katalógust ezzel a képpel in-
dítja.
Miután végzett a ruhákkal, feljegyezte az Illatok Hónapjára vonat-
kozó adatokat, majd nekiesett a szecessziós műtárgyak kiállításának,
és utoljára hagyta az ékszerbemutató végső részleteit.
Újabb másfél órán át megszakítás nélkül dolgozott, biztosítandó,
hogy távolléte alatt ne legyen fennakadás.
Hajnali kettőkor kis konyhájában állva várta, hogy a neszkávéhoz
szükséges víz felforrjon. Visszatérve a nappaliba, nekigyürkőzött az
újabb, egyórás munkának.
Nos, gondolta íróasztalához ülve, ha Emma Harte tudott megállás
nélkül dolgozni - én is tudok. Végül is éveken át ő volt számomra a
lelkesítő példa, a bálvány, mindenben utánozni szeretném.
 12
- Hogy bírtál mindezzel végezni? - kérdezte Paula, miután előbb a
dossziékra, majd Madelanára pillantott.
- Fél négyig fennmaradtam.
- Ó, Maddy, igazán nem kellett volna. Befejezhettük volna együtt a
gépen, s a végső utasításokat leadhattuk volna telexen Ausztráliából.
- Miközben így szólt, maga is megkönnyebbült, hogy nem lesz rá
szükség.
- De jobb így, nem? Könnyebb lesz a butikokkal foglalkozni, ha ezt
már letudtuk.
- Igaz - helyeselt Paula. - Minden elismerésem a tied, nagyon ke-
ményen dolgoztál. - Ibolyaszínű szeme összeszűkült, behatóan vizs-
gálgatta a másik nő arcát, majd elnevette magát: - S ami még figye-
lemreméltóbb, az arcodon nyoma sincs a virrasztásnak.
- Nincs? - Madelana együtt nevetett a főnökével, akit nemcsak cso-
dált és tisztelt, hanem szívből kedvelt is. - Köszönöm, nagyon kedves
vagy.
Paula megveregette a dossziékat. - Tetszik nekem, ahogy ennyiféle
terméket és árut összekapcsoltál. Ezzel a módszerrel nagymértékben
megerősítetted az én eredeti elképzelésemet. Hogy őszinte legyek,
amikor eszembe ötlött, hogy „A dzsesszkorszaktól az űrkorszakig”
nevet adjam hatvanadik évfordulónknak, azon töprengtem, nem túl
széles-e a skála. De te segítettél bebizonyítani, hogy nem az, és egy
lépéssel tovább is mentél a londoni áruház marketingosztályánál.
Ezért volt annyira izgalmas végigolvasni a forgatókönyvedet.
Paula szilárdan hitt abban, hogy el kell ismerni mások érdemeit,
ezért hozzátette: - Gratulálok. Nagyszerű dolgokat eszeltél ki, el va-
gyok ragadtatva.
Madelanát elégedettség töltötte el, arca mosolyban úszott. - Köszö-
nöm, Paula, de ne feledjük, hogy az ötletet te eszelted ki, s az nagyon
nagy kihívást jelentett. És valójában minden adott volt, csak ki kellett
bányászni a könyvekből és az aktákból.
- Az okos kis fejedről nem is beszélve! - Fölemelte az Illatok Hó-
napja dossziét, kinyitotta, és kiemelte belőle a legfelső lapot.
 Rápillantott. - Ez az anyag tényleg lebilincselő. Én például sose
tudtam, hogy Chanel az ötöst tartotta szerencseszámának, ezért ne-
vezte el első parfümjét Chanel No. 5-nek. Azt sem tudtam, hogy Jean
Patou 1931-ben kreálta a Joy parfümöt, meg hogy Jeanne Lanvin
1927-ben rukkolt elő az Arpège-zsel. Íme a világ három leghíresebb,
még mindig rendkívül népszerű parfümje, jóllehet ötven éve vannak
forgalomban.
- A minőség mindig maradandó - mondta Madelana. - És arra gon-
doltam, hogy ezek a kis fura parfümösüvegek érdekesek is lehetnek.
Talán felhasználhatjuk propagandaanyagként vagy a hirdetésekben.
- De még mennyire! Nagyszerű ötlet! És szólj a művészeti osztály-
nak, készítsenek róluk rajzokat, és tegyék ki az illatszerosztályon.
- Oké. Ha már az illusztrációknál tartunk: ráérsz egy percre? Sze-
retnék megmutatni valamit, amit én készítettem, és beleegyezéseddel
felhasználnám itt az áruházban.
- Gyerünk, nézzük meg. - Paula felugrott, és a szomszédos helyi-
ségbe követte Madelanát.
Az egyik sarokban, a Fifth Avenue-ra néző ablak mellett festőáll-
vány állt. Madelana felemelt egy skiccet, és az állványra tette. - Ezt
rajzoltatnám selyemzászlókra és raknám ki áruházszerte, és hálás
lennék, ha most nyomban igent vagy nemet mondanál. A zászlókat
ugyanis ma vagy legkésőbb hétfőn kell megrendelni, ha azt akarjuk,
hogy az ünnepségek decemberi megnyitójára készen legyenek.
- Értem. Hadd lássam.
Madelana leszedte a kartont borító selyempapírt, és félreállt.
Paula a feltűnő betűkkel írt szövegre meredt: A dzsesszkorszak-tól
az űrkorszakig: 1921-1981.
Az óriás szlogen alatt kisebb alcím: Hatvan év divatja és eleganciá-
ja a Harte-nál.
Paula tovább tanulmányozta.
Ez az ő szlogenje volt, e szavakat ő írta le egy évvel ezelőtt, amikor
tervezni kezdte az évforduló ünnepségeit és különleges eseményeit.
Ez a terv csak annyiban különbözött a londonitól, hogy a betűk mö-
gött halványan feltűnt Emma Harte profilja.
Paula hallgatott; elgondolkozva nézte.
 Madelana lélegzetvisszafojtva, feszült figyelemmel, aggódva várt.
Paula hallgatott, és Madelana nyugtalanul kérdezte: - Nem tetszik?
- Hogy őszinte legyek, nem is tudom - habozott Paula. Körbejárt,
minden szemszögből megnézte a skiccet. - De igen… igen… azt hi-
szem, tetszik - mondta végül határozottabb hangon. - De nem szeret-
ném, ha nagyanyám képe minden zászlón szerepelne. Kissé ízléste-
len és túlzás lenne. Nem szeretném túlzásba vinni. De minél tovább
nézem, annál inkább úgy vélem, hogy bizonyos mennyiségben hasz-
nálható lenne… a londoni és a párizsi áruházak nagy előtereiben és
az itteni földszinten. Ó, és a leedsi áruházban is: ez elengedhetetlen,
hiszen ott kezdődött minden.
- Biztos vagy benne? Mintha kicsit még mindig bizonytalan lennél.
- Nem, nem, egészen biztos vagyok. Megrendelheted a zászlókat,
sőt, hozzáveheted a többi áruházba valókat is. New Yorkban megcsi-
náltatjuk, s ha készen vannak, expressz légipostával küldjük Lon-
donba és Párizsba.
- Jó ötlet. És örülök, hogy a tervekkel egyetértesz. Mindenkit felvil-
lanyoz majd, hogy ennyire tetszenek neked, és nekifoghatunk az ér-
demi munkának.
Paula halványan mosolygott. - Hát akkor, azt hiszem, a különleges
eseményekkel végeztünk is. Gyere egy percre vissza az irodámba,
szeretnék megbeszélni veled valamit.
- Igenis - mondta Maddy, és utána sietett. Vajon mi aggasztja? Pau-
la hangjából hirtelen nyugtalanság áradt, ami teljesen szokatlan volt -
ennélfogva aggasztó.

***

Paula az íróasztalához ült.

Madelana meglehetősen izgatottan foglalt helyet a szemben lévő
szék szélén.
Paula összetette kezét, s egy pillanatig ujjai hegyére meredt, majd
megszólalt: - Szeretnélek bizalmamba avatni, de hangsúlyoznom
kell, hogy az ügy bizalmas. Shane-nek vagy Emilynek még nem em-
lítettem, tulajdonképpen azért, mert még nem volt alkalmam rá.
Minthogy azonban te közvetlenül mellettem dolgozol, gondoltam,
hogy azonnal tudomásodra hozom.
- Megbízhatsz bennem, Paula. Soha senkivel nem beszélek a dolga-
idról. Nem szokásom.
- Tudom.
- Az utóbbi néhány nap során többször hívott telefonon egy bizo-
nyos Harvey Rawson; biztosan tudsz róla, hiszen a hívások közül
néhányat te kapcsoltál be hozzám.
Madelana bólintott.
- Egy Wall Street-i ügyvédi iroda tagja, és Michael Kallinski barát-
ja. Valamilyen munkát végzett számomra. Magánjellegű munkát.
- Jogi problémáid vannak?
- Nem, nem. Már jó ideje szerettem volna terjeszkedni az Egyesült
Államokban… Harte áruházakat létrehozni szerte az országban, ezért
egy meglévő áruházlánc átvételét terveztem. Michael tudott róla, és
tapogatózni kezdett - természetesen a nevem említése nélkül. A múlt
héten kapott hírt Harvey Rawsontól egy eladó kisebb kertvárosi áru-
házláncról. Mielőtt New Yorkba indultam, beszéltem Michaellal, és
közöltem vele: elárulhatja Harveynak, hogy én vagyok az érdekelt
fél, velem lépjen közvetlen kapcsolatba.
- Tehát Harvey Rawson képvisel téged a felvásárlásban - jelentette
ki Madelana, és kihúzta magát.
- Ott még nem tartunk. De ő képvisel engem, ő tárgyal velük, anél-
kül, hogy a nevem fölmerülne.
- Igen, értem. Ha tudnák, hogy te vagy az, csillagokig emelkedne
az ára. Azt hiszem, nagyon okos, előrelátó lépésre szántad el magad.
- Madelana arcára kiült az izgalom, türelmetlenül előrehajolt. - Hogy
hívják? Hol vannak az áruházak?
- Peale and Doone, hét áruházuk van Illinois-ban és Ohióban. Ere-
detileg nem ilyenre gondoltam - nagyobb városokat szerettem volna.
Kezdetnek azonban megfelel.
- Részvénytársaság?
- Nem, magáncég, és a jövő héten Harvey kipuhatolja, hogy a tu-
lajdonosok érdekeltek-e az eladásban, és akkor léphetünk. Harvey
érintkezésben lesz velem és Michaellal, mindkettőnél megvan az
ausztráliai útitervünk, legalábbis annak az előre betervezett része -
fejezte be, és hátradőlt.
Madelana tudta, hogy a beszélgetésnek ezzel vége. Felállt. - Kö-
szönöm, hogy elmondtad és megosztottad velem a tervedet. Nagyon
jólesik, alig várom, hogy együtt dolgozzunk rajta.
- Helyes. Reméltem, hogy örülni fogsz neki. Szeretném, ha szoro-
san együttműködnénk. - Paula is felállt. Felemelte a dossziékat, és
visszaadta Madelanának.
A két nő együtt ment át a szobán, megállt Maddy irodájának ajtaja
előtt és egymás felé fordult.
- Úgy tűnik végeztél, tehát ha nem akarsz, nem kell visszajönnöd
ebéd után. Ma már nincs szükségem rád, és a hátralevő időben bizto-
san rengeteg a tennivalód.
- Ó, köszönöm, nagyon kedves tőled, de egészen biztosan visszajö-
vök, és egyébként is a sportosztályon szeretnék venni néhány szabad-
időruhát az útra. Nem te mondtad, hogy repüléshez ez a legkényel-
mesebb?
- Úgy is van - nevetett Paula -, és ha nem nagyon elegáns is, de an-
nál praktikusabb. És ne felejts Reebok- vagy teniszcipőt hozni. Los
Angelestől Sydneyig - széljárástól függően - tizenhárom vagy tizen-
négy órás az út, s az ember úgy érzi, mintha minden testrésze meg-
dagadna. Arról nem is beszélve, hogy szabadidőruhában az alvás is
sokkal kényelmesebb.
- Akkor hát gondoskodni fogok a megfelelő öltözékről, miután
Jackkel megebédeltem - Madelana hirtelen elhallgatott, arcára szo-
rongás ült ki.
Paula észrevette. Homlokát ráncolta, szelíden, gyöngéden kérdezte:
- Valami baj van?
Madelana a fejét rázta. - Nem igazán - kezdte, és hirtelen újból el-
hallgatott. Paula meg ő erősen kötődtek egymáshoz, mindig nyíltan
és őszintén beszéltek. - Helytelen, hogy ezt állítom, mert nem igaz.
Kapcsolatunk nagyon félrecsúszott, szakítani akarok. Lezárni az
ügyet, mielőtt elutaznék. Ezért ebédelek vele.
- Sajnálom - mormolta Paula, rokonszenvező mosolyt villantott fe-
lé, és könnyedén megérintette a karját. - Azt hittem, hogy minden
rendben van köztetek. Legalábbis ezt a benyomást keltetted bennem,
amikor utoljára beszélgettünk, még Londonban.
- Akkor még rendben is volt, és sok szempontból nagyon kedves
fickó. De erős konfliktusok támadtak köztünk. Manapság neheztel
rám, rossz néven veszi a karrieremet - mondta a fejét rázva. - Az
egésznek nincs jövője.
Paula hallgatott, eszébe jutott, mit mondott neki Emma, amikor ha-
sonló helyzetben volt. Halkan megszólalt: - Sok évvel ezelőtt, amikor
első házasságom bajba került, nagyanyám olyan tanácsot adott, amit
azóta sem felejtettem el. Azt mondta: „Ha nem boldogultok egymás-
sal, ne rettenj vissza attól, hogy véget vessél a kapcsolatnak, amíg
elég fiatal vagy ahhoz, hogy újat kezdjél, másnak oldalán keresd a
boldogságot.” Nagyi nagyon bölcs asszony volt. Én csupán megis-
mételhetem szavait, hozzáfűzve: bízzál az ösztöneidben. Ahogy is-
merlek, az ösztöneid még sosem hagytak cserben.
Paula gyors, átható pillantást vetett rá, és így folytatta: - A magam
részéről azt hiszem, hogy helyesen cselekszel. Ez a legjobb, amit
tehetsz.
- Tudom. És köszönöm az együttérzést. Még ma egyszer s minden-
korra szakítok. Utána meg a pályafutásomra akarok koncentrálni.

13

Az óriási, szilárd, fekete üveg- és acélépítmény roppant monolitként

magaslott fel, háttérben az azúrkék éggel. Gazdagságról és kiváltság-
ról, presztízsről és hatalomról tanúskodott a világméretű üzletbiro-
dalmat alapító atyák fénylő emlékműveként.
McGill Toronynak nevezték, és Sydney város sziluettje fölött ural-
kodott.
A férfi, aki ezt a rendkívüli, szépséges építményt elgondolta és
megépíttette, régimódi mágnás módjára viselkedett: innen, erről az
elegáns, korszerű parancsnoki hídról, korát meghazudtoló okosság-
gal, bölcsességgel és tisztességgel uralta, ellenőrizte és vezette összes
tulajdonát.
Valódi uradalma ez a fekete torony volt.
 Kora reggeltől késő estig dolgozott itt, s a munkahét folyamán
gyakran itt is aludt. Igazgatósági irodái és magánlakosztálya egymás
fölött voltak az épület két legfelsőbb emeletén.
Ezen a hétfői késő délutánon a férfi háttal állt az óriási üvegablak-
nak, magánirodája üvegfalának, amelyről Sydney öblére és városára
nyílt kilátás. Félrebillent fejjel, összpontosítástól szűkülő szemmel
figyelmesen hallgatta látogatóját, a fiatal amerikai üzletembert.
Emma Harte unokái közül mindig is ő volt a legjóképűbb; most,
harmincöt évesen, Philip McGill Amory élete virágában, hatalma
teljében volt. Áradt belőle az egyéni varázs; nemzetközi üzleti körök
és a sajtó rejtelmes erőt tulajdonított neki; sokak szemében talány
volt. Anyjához és húgához hasonlóan ő is Paul McGill színeit örököl-
te: ugyanaz a fényes fekete haj, lilába hajló titokzatos kék szempár és
ugyanaz az életerő, férfias külső és magasság, ami nagyapját annyira
ellenállhatatlanná tette.
Divatosan szabott, könnyű homokszínű gabardinöltönyt viselt, sö-
tétkék inge gallérjától csiszolt üvegfényű sötétbarna cipője sarkáig
tökéletesen ápolt volt.
- Hát ennyi a történet - mondta látogatója. - És mielőtt néhány mil-
lió dollárt - úgy értem, amerikai dollárt - befektetnék, gondoltam,
átugrom ide, hogy a tanácsát kérjem. Mielőtt Londonból eljöttem,
Shane azt mondta, ha szükségesnek érzem, okvetlenül keressem fel,
mert maga mindenkinél többet tud az opálbányászatról.
Philip jót nevetett.
- Ez nem egészen így van. Attól tartok, hogy sógorom túlzásra haj-
lamos, de az igaz, hogy ebben a szakmában, is eléggé járatos vagyok.
Sok más mellett opálbányászattal is foglalkozunk. Egyik leányválla-
latunkat, a McGill Bányavállalatot dédapám 1906-ban alapította,
néhány évvel azután, hogy Lightning Ridge-ben rábukkantak a híres
feketeopál-mezőre. De visszatérve a kérdésére, azt hiszem, hogy nem
a legjobb tanácsot kapta. A maga helyében óvatosan lépnék, kétszer
is meggondolnám, befektessek-e abba a szindikátusba, amiről be-
szélt.
Steve Carlson kihúzta magát, kérdő pillantással nézett Philipre. -
Gondolja, hogy átejtenek? - kérdezte ideges fejhangon, ijedt szem-
mel.
 Philip a fejét rázta. - Nem, nem, egyáltalán nem - vágta rá gyorsan,
határozottan. - De hallottunk erről a Jarvis Lannerről, és bár tudomá-
sunk szerint eléggé megbízható, aligha alkalmas arra, hogy tanácsot
adjon: hol bukkanhat opálmezőkre odakint a vadonban.
- Ő nem így beszélt önmagáról.
- Lehet, hogy nem, de az ég szerelmére, ő is csak egy pommy
jackeroo!
Carlson zavarba jött. - Pommy jackeroo. Az micsoda?
Philip hiába próbálta nevetését elnyomni. - Elnézést, nem akartam
ausztrál szlenggel megzavarni. Azt jelenti: zöldfülű angol bevándor-
ló.
- Ó, értem - bólintott Carlson -, néhány nappal ezelőtt felmerült
bennem a gyanú, hogy Jarvis Lanner nem akkora szakértő, mint ami-
nek vallja magát, s ezért jöttem futva magához.
Philip hallgatott. Íróasztalához lépett, mögéje állt, végigmérte a fia-
talembert. Sajnálta. Ennél zöldfülűbbet aligha lehet találni. Segíteni
szeretett volna rajta, és a megbeszélésnek is végét akarta vetni, ezért
így szólt: - Azt hiszem, a legjobb lenne, ha összehoznám néhány jó
nevű bányaszakértővel és geológussal. Ők a helyes irányba terelik
majd. Akarja, hogy elintézzem?
- Jaj, nagyon és igazán méltányolom, hogy időt és fáradságot paza-
rolt rám. De csak úgy kíváncsiságból szeretném megkérdezni: ön
hogyan vélekedik Queenslandről mint opállelőhelyről? Gondolja,
hogy olyan jó eredményt ígér, mint amit velem elhitettek?
- Nem állítanám.
Philip leült, írómappát húzott maga elé, aranyfóliáért nyúlt. - Sok
talajkutatótól és bányásztól hallhatja, hogy a queenslandi mezők még
mindig sokat ígérők, és ez bizonyos mértékig igaz is. De kétlem,
hogy értékes kövekre bukkanna. Azok nagyon ritkák. Azon a terüle-
ten természetesen rengeteg a közönséges opál, Jarvis Lanner ebben
nem hazudott. De hangsúlyozom: közönséges opál. Maga azt mond-
ta, hogy minőségi kövekre vágyik.
- Igaz. - Carlson felállt, az asztalhoz ment, és a szemközti székre
ült. - Mr. Amory, maga szerint hol vágjak bele?
- Sokfelé el lehet kezdeni - válaszolt könnyed vállrándítással Phi-
lip; nem akarta magát elkötelezni, hogy később esetleg felelősségre
vonhassák azért, mert rossz tippet adott. De udvariatlannak sem akart
látszani, ezért azt mondta: - A mi vállalatunk még mindig folytat
bányászatot Lightning Ridge-ben és Coober Pedyben. Ez utóbbi
Ausztrália legnagyobb opálközpontja, innen jönnek a mi csodálatos,
áttetsző opáljaink. Aztán ott van a dél-ausztráliai Mintabie. A kutatók
nagyon sikeresen bányásznak ott 1976 óta.
- Szóval egy új lelőhely?
- Nem, már 1931-ben felfedezték, de a vízhiány, a nehéz körülmé-
nyek, az ócska gépek majdnem lehetetlenné tették, hogy kicsalogas-
sák a földből az opált, és sok-sok évig akadályozták az igazi bányá-
szat beindítását. A föld méhét a mostani korszerű berendezésekkel
sikerült feltárni. Mindenesetre megadom az említett szakértők nevét
és telefonszámát. Menjen, és beszéljen velük. Biztos vagyok abban,
hogy jó tanácsokat kap tőlük. Azt is meg tudják mondani, érdemes-e
befektetnie abba a szindikátusba, amelyet Lanner ajánlott.
- Gondolja, hogy az a csoport nem oké?
- Sose állítottam, hogy valami baj lenne velük, csupán azt mond-
tam: fontolja meg jól, befektet-e náluk - emlékeztette a férfit Philip. -
És rámutattam, hogy Lanner nem a legjobb tanácsot adta. - Halvá-
nyan mosolygott, és anélkül, hogy Caríson válaszára várna, elnézést
kért, újból az aranytollhoz nyúlt, és sebesen írni kezdett.
- Természetesen, írjon csak - mondta, igaz, kissé elkésve, Steve
Carlson; hátradőlt, és behatóan tanulmányozta Philipet. Nagy hatást
tett rá ez a férfi, aki ilyen hamar, minden felhajtás nélkül fogadta.
Igaz, a legjobb ajánlólevéllel jött. Az is igaz viszont, hogy az Amory
kaliberű és hatalmú nagyiparoshoz ugyancsak nehéz személyesen
bejutni, még akkor is, ha az ajánlólevél családtagtól származik. Álta-
lában túl elfoglaltak, nyakig beletemetkeznek pénzügyeikbe és fő-
könyveikbe, nem érnek rá, hogy tanácsot kérő idegenekkel foglal-
kozzanak. Majd mindig beosztottjaikhoz utasítják őket. De ez a cow-
boy épp ellenkezőleg, ez a meglehetősen tisztességesnek látszó, jó
modorú, minden nagyképűségtől mentes fickó. Egy órával ezelőtt,
amikor meglátta, valósággal sóbálvánnyá meredt. Philip McGill
Amory olyan átkozottul jóképű, hogy Hollywoodban kellene filmfel-
vevő előtt állnia, és nem egy íróasztal mögött. Ez a jóképű arc, ez a
varázslatosan kék szem, a csillogó fogak, a sötétbarnára sült bőr -
szinte hihetetlen. És micsoda szédületes öltönyt visel, méretre szabott
voál inget, nem is beszélve a zafír mandzsettagombról. Ez a pasas
életnagyságnál is nagyobb, inkább néz ki szupersztárnak, mint üzlet-
embernek. Arra azonban nem számított, hogy Amory bajuszt visel.
Ezzel az elragadó bajusszal olyan, mint egy hajóutasokat meg-
kopasztó hamiskártyás… nem, inkább, mint egy kalóz.
Steve Carlson elnyomta a torkából feltörő nevetést: eszébe jutott,
hogy manapság rengeteg tengeri rabló szeli a Nagy Üzlet vizeit. De
tudomása szerint Amory nem tartozik a kor modern rablói közé, akik
más vállalatokra lecsapnak, hogy saját céljaikra használják fel. Nem
szorul rá, hogy másokat kifosszon, háta mögött egy ekkora, nem is
milliókat, milliárdokat érő üzletbirodalommal, a McGill Társasággal,
amivel eljátszadozhat, és ami lefoglalja.
Carlson ültében fészkelődött, elgondolkozó pillantással méregette
Philipet. Fogadni mernék, hogy szédületes a magánélete, igazi csődör
lehet, gondolta a fiatal amerikai némi irigységgel elegy csodálattal.
Ezzel a fizikummal és kinézettel, ezzel a hatalommal és dohánnyal,
minden nőnek csoroghat a nyála utána. Jaj, istenem, mit nem adnék,
ha egyetlen estére bebújhatnék abba a méretre készült olasz cipőjébe.
Philip beszólt a házi telefonba: - Maggie?
- Igen?
- Mr. Carlson menni készül. Egy listát adtam neki. Lenne szíves a
nevek mellé írni a telefonszámokat?
- Természetesen..
Philip megkerülte az asztalt.
Carlson felugrott, átvette a papírlapot; Philip az ajtóig kísérte.
Erősen megrázta a fiatalember kezét. - Sok szerencsét, Mr. Carlson.
És sok sikert.
- Köszönöm, Mr. Amory. Nagyon hálás vagyok, hogy időt szánt
rám és jó tanácsokat adott.
- Örömmel - válaszolta Philip, és intett a titkárnőjének, aki vára-
kozva állt asztala mellett. - Legyen szíves, gondoskodjon Mr. Carl-
sonról. - Ezután belső szentélyébe húzódott, és határozott mozdulat-
tal becsukta maga mögött az ajtót.
Végre egyedül, jaj de jó, ballagott Philip az üvegfalhoz, és kinézett
a kikötőre. Tavaszelő volt, ragyogó idő. Vitorlások száguldottak a
szélben a csillogó vízen, tarka pillangóvitorláik egyenesen kifeszítve,
fővitorláik oldalt hajtva, hogy a hátszelet elkaphassák.
Milyen szépséges látvány… Milyen fenségesen mutat a távolban a
Sydney-öböl hídja, a száguldó fehér jachtok, a színes pillangóvitor-
lák, a napsütötte, csillogó tenger és oldalt az Operaház, páratlan
szépségű fehér fél kupola tetőivel, amelyek innen úgy néztek ki, mint
egy századokkal ezelőtti spanyol hajó óriási vitorlái - előttük a kék
tenger, mögöttük a púderkék ég.
Philip szemében mosoly bujkált. Gyerekkora óta szerette ezt a vá-
rost, nem hitte, hogy volna a világon szebb látvány, mint Sydney
kikötője. Mindig gyönyörűséggel töltötte el, különösen, ha innen
nézte.
Amikor elfordult az ablaktól, eszébe véste, hogy ellenőriztetni kell
saját versenyjachtjának spinakker-jét. A nagy hátszélballon pókhá-
lóvékony nejlonból készült, ügyelni kell rá és a többi vitorlára is.
Kesernyésen mosolygott. Költséges hobbi a versenyvitorlázás. Egy
ilyen hajó teljes felszerelésének költsége megközelíti az egymillió
ausztrál dollárt.
Kopogtak. Nyílt az ajtó, és személyi titkára, Barry Graves dugta be
vigyorogva a fejét. - Bejöhetek?
- Hát persze - mondta Philip, és asztalához ment.
- A fiúnak hiányzik egy kereke? - kérdezte felvont szemöldökkel.
A két férfi cinkosan összenevetett.
- Nem, nem ütődött, csak fiatal és tapasztalatlan. Rájött a kaland-
vágy. Nyilvánvalóan hallotta valahol, hogy Ausztrália adja a világ
opálbányászatának kilencvenöt százalékát, és elhatározta, hogy átjön
szerencsét próbálni és örökségét opálba fektetni.
- Megint egy jackeroo - sóhajtott Barry. - Szegény szerencsétlen.
Azt hiszem, minden bokorban akad egy. Mi köze hozzá Shane-nek?
- Tulajdonképpen semmi. Carlson sógora vezető tisztségviselő a
New York-i O’Neill Internationalnél, és Shane szívességet akart ten-
ni neki. A fiú elment hozzá Londonba, és Shane azt tanácsolta: kér-
dezzen meg engem, mielőtt valami bolondságot csinál.
- És milyen jól tette. - Barry az asztal mellett téblábolt, majd sietve
folytatta: - Csak azért jöttem, hogy elköszönjek. Ha már nincs szük-
séged rám, szeretnék lelépni. Ma este bizottsági ülést tart a tenisz-
klub.
- Eredj csak.
- Kösz. Ja és még valami: küldjék kocsit holnap reggel a repülőtér-
re, hogy Paulát behozza?
- Nem, köszönöm, szükségtelen. Anyám gondoskodik róla.
- Remek. - Barry az ajtó felé indult. Menet közben megállt, és hát-
rafordult: - Te se maradj túl sokáig.
- Nem fogok. Hamarosan kikocsizom Rose Baybe, anyámnál va-
csorázom.
- Üdvözlöm Daisyt.
- Átadom.
- Akkor holnap.
Philip bólintott, és az asztalán lévő iratokkal kezdett foglalkozni.
Hat óra előtt beszólt a házi telefonba, és hazaküldte Maggie-t.
- Köszönöm, Philip.
- Legyen szíves, hívja fel a garázst, és szóljon Kennek, hogy hétkor
legyen a bejárat előtt.
- Azonnal. Jó éjszakát.
- Jó éjszakát, Maggie. - Kikapcsolta a házi telefont, és azzal a szor-
galommal és odaadással folytatta a munkát, amit nagyanyja évekkel
ezelőtt belésulykolt.

***

Philip 1946 júniusában született, és amint napvilágra jött, apja, anyja

és a család minden egyes tagja egyetértett: úgy kell felnevelni és útját
egyengetni, hogy ő vezesse majd az ausztráliai McGill Vállalkozáso-
kat.
Paul McGill 1939-ben, miután egy majdnem halálos kimenetelű
autóbaleset következtében félig megbénult, szíven lőtte magát. Előtte
új végrendeletet írt, és minden vagyonát Emma Harte-ra hagyta, aki
tizenhat éven át élettársa volt.
Óriási személyes vagyonát, saját birtokát és egyéb ausztráliai, ang-
liai és amerikai tulajdonát közvetlenül Emmára hagyta - tegyen vele,
amit akar. De ausztráliai üzletbirodalmát és az amerikai Sitex Oil
többségi részvénypakettjét (a vállalatot ő alapította Texasban) va-
gyonkezelői joggal hagyta Emmára; a tulajdonjog egyetlen gyerme-
küké, Daisyé, illetve Daisy leszármazottjaié.
1939-től 1969-ig Emma maga vezette a McGill Társaságot, hol
közvetlenül, Sydneyből, hol a távolból, Londonból. Sikeresen igaz-
gatta azoknak a megbízható kollégáknak a közreműködésével, akik
haláláig szolgálták Paul McGillt. Ezek a férfiak a konglomerátumba
tömörült különböző vállalatok ügyvezető igazgatói, végrehajtották
Emma utasításait, és felelősek voltak a napi teendők elvégzéséért.
Ezek a teendők rendkívül változatosak voltak: az opál- és ásványbá-
nyászattól a szén termeléséig kihasználatlan területek beépítésétől és
közművesítésétől kereskedelmi ingatlanok értékesítéséig terjedt, és
beletartozott a családi juhtenyésztő telep Coonamble-ban.
A McGill család mérhetetlen üzleti vállalkozásai (amelyek felelős-
sége most Philip vállát nyomta) ezzel a teleppel kezdődtek. Új-Dél-
Wales egyik legnagyobb juhtenyésztő telepét Dunoonnak hívták,
1852-ben alapította Andrew McGill, Philip ükapja, a skót tengerész-
kapitány, aki szabad akaratából telepedett le a világ túlsó végén. A
McGill Társaságot pedig Philip dédapja, Bruce McGill alapította,
majd nagyapja, Paul teremtette belőle a világ egyik legfontosabb
vállalatát.
Philip egész kicsi fiú volt, amikor Emma mesélni kezdett neki
Ausztráliáról, a különleges földrész csodáiról, szépségéről és gazdag-
ságáról. Hosszan ecsetelte nagyapja kalandos életét, olyan szépen,
olyan szemléletesen, annyi szeretettel beszélt Paulról, hogy a kisfiú
szinte maga előtt látta; néha úgy érezte, mintha személyesen ismerné.
Amikor nagyobb lett, Emma megmagyarázta, hogy Paul üzletbiro-
dalma - ami miatt Emma olyan gyakran utazik Ausztráliába - egyszer
majd Philipé és Pauláé lesz, de vezetése Philipre hárul.
Philip hatéves volt, amikor Emma először vitte magával szüleivel
és húgával együtt Sydneybe, és amint a lábát a földrészre tette, azon-
nal beleszeretett. Ez a szeretet azóta sem halványult el.
Angliában nevelkedett, nagyapja régi főiskoláján, Wellingtonban
tanult, de tizenhét éves korában fellázadt. Közölte Emmával és szüle-
ivel, hogy abbahagyja tanulmányait, esze ágában sincs egyetemre
menni. Határozottan kijelentette: ideje, hogy beletanuljon az üzleti
életbe, amelyben - ha már elég idős lesz - vezető szerepet fog játsza-
ni.
Apja beadta a derekát, lemondóan vállat vont, tudta, hogy úgysem
sikerül lebeszélni.
Emma hasonló álláspontra helyezkedett. Maga mellé vette Philipet;
az első napon mosolygott magában, mert tudta, hogy Philipnek fo-
galma sincs, hogy mi vár rá. És így elkezdődött Emma könyörtelen
betanítási programja, amely tökéletes odaadást igényelt. Emma szi-
gorú volt, akkurátus, valóságos zsarnok. Mindenben kiváló teljesít-
ményt, szorgalmat és összpontosítást követelt, és Philip élete Emma
kezében volt mindaddig, amíg Emma üzleti erkölcstanát el nem sajá-
tította.
Emma ugyanakkor rendkívül tisztességes volt, és Philip idővel
megértette, hogy az állandó noszogatás (ami őt, húgát és unokatest-
véreit érte) arra szolgál, hogy akkor is megálljának a saját lábukon,
amikor Emma már nem lesz mellettük, hogy irányítsa és óvja őket.
A betanítás évei alatt Philip gyakran utazott Emmával Ausztráliába,
és amikor csak tehette, szabadságát is ott töltötte; állandóan ellátoga-
tott Dunoonba, hogy a lehető legtöbbet elsajátítsa a juhtenyésztő te-
lep tudnivalóiról. Emma néha vele tartott, s ekkor Philip még jobban
érezte magát, mert Emma olyankor a régi napokra, a Paullal itt töltött
időkre emlékezett, és Philipet ezek a történetek mindig rabul ejtették.

***

Philip 1966-ban, húszéves korában települt át Ausztráliába.

Emma akarta, hogy első kézből ismerje meg az üzletbirodalmat,
amelyet majd elnök-vezérigazgatóként vezetni és ellenőrizni fog.
Három év elmúltával Philip bebizonyította, hogy kiérdemelte Em-
ma bizalmát.
Emma nem volt túlzottan meglepve, mert tudta, hogy Philip, aki az
ő okosságát, yorkshire-i ravaszságát örökölte, ugyanúgy képes min-
den helyzetben felülkerekedni, mint ő. Ráadásul nagyapjának nem-
csak külsőre volt kiköpött mása: éleselméjűségét és üzleti zsenijét is
örökölte.
 Philip csakhamar beásta magát Sydney üzleti és társadalmi életébe,
jó körülményeket teremtett magának Ausztráliában. A McGill ősök
országa, amely gyerekkori látogatásai óta annyira lebilincselte és
izgatta, valódi otthonává vált. Sehol másutt nem akart élni.
Philip útját Emma két megbízottja, Neal Clarke és Tom Patterson
egyengette, ki is vívták őszinte tiszteletét és ragaszkodását. Ha azon-
ban valamiben bizonytalan volt, vagy válságnak nézett elébe, Em-
mához fordult. Nagyanyja 1970-ben bekövetkezett halála után Emma
helyébe Philip apja lépett: ő lett bizalmasa és belső tanácsosa. David
Amory idő előtti halála az 1971. januári lavinában nemcsak szeretett
apjától, hanem bölcs tanácsadójától és iránymutatójától fosztotta meg
Philipet.
Philip az év márciusában, amikor a lavina által okozott kisebb sérü-
lésekből felgyógyulva visszatért Sydneybe, súlyos gondokkal küsz-
ködő huszonöt éves fiatalember volt. Nemcsak apját gyászolta, de a
jövőt illetően tele volt aggodalommal. Hatalmas üzleti vállalkozást
kellett vezetnie, óriási felelősséget vállalnia, és Emma meg apja halá-
lával teljesen magára maradt.
Terheit nem tudta megosztani a mindig odaadó és hűséges Paulával
sem, akinek megvoltak a maga gondjai.
Paula unszolására anyjuk, Daisy, vele utazott ugyan Ausztráliába,
de férje halála porig sújtotta. És noha a McGill Társaság névleg az
övé volt, soha nem foglalkozott az üzlettel, és Philip tudta, hogy nem
kaphat tőle segítséget; sőt, neki kell anyját támogatnia.
De ezektől a problémáktól eltekintve is, életének ebben a szakaszá-
ban súlyos érzelmi válsággal küzdött: a túlélő lelkiismeret-furda-
lásával.
Nagyon nyomasztó érzés túlélni a lavinát, amely a család más tag-
jait elsodorta - Philip is így érzett. Erősen vergődött, képtelen volt
kibékülni magával. Miért épp ő maradt életben, míg a többiek meg-
haltak? Ez a kérdés tolult fel benne állandóan.
És nem volt rá válasz.
Lassan rájött azonban, hogy meg kell birkóznia ezzel a traumával,
és ha egyáltalán lehetséges, túltenni magát rajta. Anyjának és húgá-
nak szüksége van rá. A Társaságot is tovább kell vezetnie - emlékez-
tette magát szüntelenül a következő hónapokban. Ily módon a jövőre
koncentrálva remélte, hogy egy szép napon kiderül, miért és mi cél-
ból maradt éppen ő életben.
Ereiben Emma Harte és Paul McGill vére folyt: Philip kemény, ki-
tartó dolgozó volt, nyugtalan érzelmeit legyűrve, minden energiáját a
McGill üzletbirodalom erősítésére fordította. Munkába fojtotta gond-
jait, bajait, beérte azzal, hogy a munka töltse ki nappalait és éjszakáit.

***

És így 1981-re Philip McGill Amory lett Ausztrália egyik vezető

nagyiparosa. Elismerten fontos férfiú, olyan, akivel számolni kell.
Az Emma halála óta eltelt tizenegy év alatt váltakozó szerencsével
működött. De szilárdan állt a kormánykeréknél, útja felfelé vezetett.
Megszabadult a ráfizetéses vállalkozásoktól, biztos alapokra helyezte
tulajdonát, felvásárolt egyéb vállalatokat, amelyek vasércet bányász-
tak, és természeti forrásokat aknáztak ki, és beszállt a tömegkommu-
nikációba: napilapokat és magazinokat, rádió- és tévéállomásokat
szerzett meg.
Philip vezetése alatt az elődei által alapított és felfejlesztett, vala-
mint az Emma elnöklése idején határtalanul megerősített vállalat
minden eddiginél nagyobb hatalommal és anyagi gyarapodással vá-
gott neki a nyolcvanas éveknek.

***

Philip asztalán többször csöngött a telefon. Fölemelte a kagylót.

- Igen? - szólt bele órájára nézve.
- Mr. Amory, itt Ken. A kocsi előállt.
- Köszönöm, Ken azonnal lent leszek. - Philip letette a kagylót, né-
hány kimutatást, egyéb iratokat és a The Asian Wall Street Journal-t
aktatáskájába süllyesztette, bekattintotta a zárat, és kiment.
Borvörös Rolls-Royce-a a Bridge Streeten állt a McGill Tower
előtt. A motortetőhöz támaszkodva várt rá Ken, aki öt éve sofírozta.
- Jó estét, Mr. Amory - mondta Ken, és kinyitotta a hátsó ajtót.
 - Helló, Ken - válaszolt Philip, és beült. A rákövetkező pillanatban
elindultak, és Philip odaszólt: - Rose Baybe megyünk. Mrs. Rickards
házához.
- Igenis.
Philip elhelyezkedett a puha, bézs színű bőrülésen; eltökélt szándé-
ka volt, hogy lerázza magáról a napi gondokat.
Szemét behunyta, lazított, feszültsége lassan oldódott. Paulára gon-
dolt, örömmel töltötte el, hogy húga holnap reggel Sydneybe érkezik.
Hiányolta. Anyja is. Philip rögtön Daisyre gondolt. Már egy hete
nem látta, mert Daisy Perthbe utazott férjével, Jason Rickards-szal,
és csak tegnap késő este tértek haza. De kétségtelen, hogy alig bír
magával, oly türelmetlenül várja Paulát.
Philip tudta, hogy anyja boldogságára manapság csak az vet hal-
vány árnyékot, hogy lányától és unokáitól olyan messze él. De hála
istennek: itt van neki Jason.
Mekkora szerepet játszik az életben az időzítés, töprengett Philip.
1975-ben mutatta be anyját a perthi nagyiparosnak, amikor Jason
végre érzelmileg is túl volt a három évvel korábbi zűrös váláson, és
amikor anyja is már túltette magát a gyászon, és nyitott volt egy új
kapcsolatra. Rengeteg tennivalójuk és kötelezettségük ellenére mind-
ketten magányosak voltak, és örültek, hogy egymásra találtak. És
azután - láss csodát! - Philipen kívül mindenki meglepetésére egy-
másba is szerettek, és egy évvel később összeházasodtak.
A házasság láthatóan jól sikerült. Jason markáns arcán állandó mo-
soly bujkált, Daisy meg valósággal sugárzott - őszintén legyűrte gyá-
szát. De hisz anyja mindig is bölcs asszony volt.
A Philip apjának halálát közvetlenül követő években mindent meg-
tett, hogy új életet teremtsen magának Ausztráliában. Philipnél ő volt
a ház asszonya, majd kialakította saját társaságát, ezután nagy ambí-
cióval és odaadással vetette magát a jótékonysági, különösen a
gyermekekkel foglalkozó tevékenységbe. Ez rendkívüli módon ki-
elégítette, értelmet adott életének.
Mint Ausztrália egyik leggazdagabb embere, Paul McGill egyetlen
gyermeke, óriási vagyon örököse, és maga is félig ausztrál, Daisy
meggyőződéssel vallotta, hogy feladata és felelőssége: jót tenni. Élet-
re hívta a McGill alapítványt, milliókat biztosított orvosi kutatásra,
gyermekkórházakra és oktatásra. Igen, anyjának jót tett Sydney, és
Sydneynek jót tett, hogy anyja ott él.
Külön jutalom volt számára - és mindannyiuk számára - Jason
Rickards. Mindenki nagyon kedvelte, az egész család a keblére ölel-
te. Jason gyermektelen volt; szívvel-lélekkel belevetette magát az
adoptált nagyapa szerepébe, és Paula gyermekei imádták.
Igen, kettejük találkozása jól időzített volt, töprengett Philip. És
szerencséjük volt… óriási szerencséjük.
Szemét kinyitotta, fölegyenesedett, bánatosan mosolygott. Ha nők-
ről volt szó, ő mindig rosszul választott időpontot, soha nem volt
szerencséje. Épp ellenkezőleg. De nem nagyon izgatta. Nősülni
semmi kedve, jobb szereti az agglegényéletet. Végül is ennél rosz-
szabb sorsa is lehetne.

14

Lonc, glicínia, futórózsa és eukaliptusz illatát sodorta be a nyitott

franciaablakon beáramló balzsamos esti fuvallat… a szobában meg
Daisy szokott kedvenc parfümje, a Joy halvány illata érződött.
A háttérben, a sztereón Chopin etűdje szólt, a szelíd nyugalmat
árasztó barack-, fehér és halványzöld színű szalont selyem lámpaer-
nyős asztali lámpák lágy fénye világította meg.
Philip és anyja szemben ült az ébenfából kézzel faragott antik kínai
kávézóasztalkánál; konyakot kortyolgattak az együtt elfogyasztott
pompás vacsora után. Fernando, a filippínó főszakács Philip kedvenc
halételével rukkolt elő, Daisy meg rumos-mazsolás-tejszínhabos pis-
kótával: gyerekkori kedvencével. Most étellel-itallal eltelve, tökéle-
tesen elégedetten dőlt hátra a kényelmes pamlagon.
Az öblös konyakospohárba szimatolt, méltányolta az ital erős,
majdnem kemény bukéját. Kortyolt egyet, nyelvével ízlelgette, majd
a poharat két keze közt melengetve ismét hátradőlt, időről időre bó-
lintott, odaadóan figyelt anyja lágy hangjára.
- És mivel Jason csütörtökön tér vissza Perthből, arra gondoltam,
hogy jó lenne hétvégére felvinni Paulát Dunoonba, nem gondolod?
És ugye te is velünk jössz?
Philip homlokát ráncolva letette a poharat.
 - Hát azt hiszed, hogy lesz kedve rögtön továbbutazni, miután a fél
világot átrepülte? Erősen kétlem. - Ingatta a fejét, és elvigyorodott. -
Amellett, ahogy én a testvéremet, a te lányodat ismerem, szombaton
már beáll a taposómalomba, megpróbál rendet teremteni a Sydney-
O’Neillben. Ne feledd, hogy ezért repül ide.
- Igen, de azért is, hogy minket lásson! - vetett rá szigorú pillantást
Daisy. (Vajon egyik gyerekem se gondol soha másra, mint az üzlet-
re? Nem kétséges. Az anyámra ütnek.)
Daisy arckifejezése megváltozott, töprengő lett, és a rákövetkező
pillanatban megszólalt: - Lehet, hogy igazad van. Tényleg hajszás
lenne. Akkor talán a jövő hétvégét tölthetnénk a juhtenyésztő tele-
pen.
- Igen, miért ne - helyeselt Philip.
Daisy élénkkék szeme vidáman villant, előrehajolt, arca tele lelke-
sedéssel és ügybuzgalommal. - Jason meg én úgy döntöttünk, hogy
az eredetinél egy hónappal többet töltünk Angliában. December he-
lyett november elején indulunk, és csak január végén jövünk vissza.
Három hónap… annyira vágyom rá; London és Pennistone Royal;
karácsony Yorkshire-ban Paulával, Shane-nel és az unokákkal meg a
család többi tagjával - maga a mennyei boldogság. Minden olyan
lesz, mint régen… amikor anya még élt.
- Igaz - mondta Philip. Szemöldökét felhúzva kérdezte: - Jason
megengedheti magának, hogy olyan hosszú ideig távol legyen?
- Természetesen. Ez is egyik oka annak, hogy az utóbbi hetekben
annyi időt tölt Perthben, biztosítandó, hogy minden simán menjen
akkor is, ha ő nincs ott. Egyébként is: ugyanúgy megbízik a munka-
társaiban, mint te. - Fiára mosolygott: - Ugye te is jössz? Úgy értem,
karácsonyra Angliába.
- Hát, nem biztos - kezdte, de anyja arckifejezése láttán hirtelen el-
hallgatott. - Remélem, drága mama, hogy sikerül elszabadulnom -
mondta diplomatikusan; nem volt kedve ilyen jó előre elkötelezni
magát vagy bármit megígérni, amit később az anyja majd az orra alá
dörgöl.
- De Philip, el kell jönnöd! Megígérted Paulának! Megfeledkeztél a
Harte fennállásának hatvanadik évfordulójáról? Ott kell lenned a
szilveszteresti táncos vacsorán. Mindenki ott lesz, hogy nézne ki, ha
épp te nem lennél ott.
- Mindent elkövetek, oké?
- Igen, rendben - válaszolt Daisy csöndesen, a pamlag nagy párnái-
ra dőlt, lesimította selyemruhájának szoknyáját, és elnyomott egy
sóhajt. Azután felnézett, behatóan tanulmányozta fiát, hangulatát
próbálta kilesni - vajon szóba hozza-e jelenlegi barátnőjét. Időként,
különösen, ha magánéletéről van szó, nagyon érzékeny.
Elhatározta, hogy megkockáztatja, és halk, közömbös hangon
mondta: - Ha mégis eljönnél, talán magaddal hozhatnád Veronicát.
Olyan helyes teremtés.
Philip elnevette magát, fura pillantást vetett az anyjára.
Daisy meglepődve, zavartan viszonozta: - Miért, mi van?
Philip kuncogva, levegő után kapkodva nyögte ki: - Jaj, anyám,
több brosúrával le vagy maradva. Jó néhány héttel ezelőtt szakítot-
tam Veronica Marsdennel. Vége… kész… kaput.
- Nem is mondtad - bosszankodott Daisy. - Ó, drágám, annyira saj-
nálom. Mint mondtam, valóban nagyon kedves teremtés, és őszintén
szólva azt hittem, hogy ez az ügy komoly. De sebaj, a te dolgod, Pip
- mormolta fia gyermekkori becenevét.
Majd kérdő tekintettel megkockáztatta: - Esetleg elhoznád a jelen-
legi barátnődet?
- Nincs jelenleg barátnőm. És kérlek, ne próbálj folyton megnősíte-
ni! - kiáltotta Philip bosszúsan. Anyja tekintetén látszott, hogy meg
van bántva, ezért szelídebb hangon, könnyed nevetéssel fűzte hozzá:
- Csak azért akarod, hogy csőbe húzzanak, hogy egy csomó unokád
legyen itt Ausztráliában.
- Van benne némi igazság - ismerte el Daisy.
Fölemelte csészéjét, ivott egy korty citromos teát, és gondolataiba
merülve elhallgatott. Törte a fejét, vajon a fia miért szakít mindig a
megfelelő lánnyal a kapcsolat döntő pillanatában. Eszébe jutott
Selena, akivel Veronica előtt járt, és aki tavaly, szakításuk után eljött,
hogy meglátogassa. Selena bizalmasan bevallotta, az az érzése, hogy
Philip azonnal szakít, amint egy kapcsolat komolyra fordul, vagy
még inkább, amint felmerül annak a veszélye, hogy komolyra for-
dulhat. Igaza volt-e vajon? Daisy újabb sóhajt nyomott el. Fia lega-
lább annyi fejtörést okoz neki, mint másoknak. Vannak, akik azt
mondják rá: kész talány - ez volna az igazság?
Philip behatóan figyelte. - Hé, mama, mit forgatsz a fejedben?
Szinte látom, ahogy forognak a kerekeid.
- Semmit, drágám, igazán semmit - felkacagott, és bizalmasan
mondta: - Csupán azt kérdeztem magamtól: megnősülsz-e valaha.
- Elterjedt rólam, hogy én vagyok a legnagyobb playboy a nyugati
világban. Szándékomban áll megőrizni ezt a kitüntető címet. - Szájá-
hoz emelte a konyakospoharat, pereme fölött - huncut arckifejezéssel
- anyjára kacsintott.
- Ilyen munkatempó mellett aligha nevezhető valaki playboynak.
Merő túlzás, ezt a címkét a sajtó aggatta rád, csupán azért, mert olyan
kívánatos parti vagy.
Daisy megmoccant, keresztbe vetette hosszú lábát, és komolyra
fordítva a szót folytatta: - De nem tudom elviselni a gondolatot, hogy
későbbi éveidben magadra maradsz. Számodra rettenetes kilátás, és
számomra sem nagyon vigasztaló. Semmiképp sem szeretném, ha
zsémbes agglegény válna belőled.
Szünetet tartott, átható pillantást vetett fiára, remélte, hogy szavai
termékeny talajra hullnak. - Olyan, mint a szegény John Crawford -
fejezte be, családi ügyvédjükre célozva. John szerelmes volt belé,
David halála után feleségül kérte. De ő csak barátságot érzett John
iránt, semmi mást.
- Igen, szegény John - helyeselt Philip. - Szánalomra méltó eset.
Gyanítom, hogy még mindig ácsingózik utánad. De hogy én zsémbes
leszek? Soha. Egy életen át fiatal és vidám maradok a nők mellett. -
Szemtelenül vigyorgott anyjára. - Tudod, hogy szól a mondás… vál-
tozatosság az élet sója, és nekem majd gondom lesz rá, hogy vén
totyakosként is csinos kislány kapaszkodjék a karomba.
- Nem is kétlem - nevetett vele Daisy. De magában elgondolkodott,
vajon ezek a futó kalandok, a számtalan nő végső soron kielégíti-e
majd a fiát. Ha ezt akarja, talán igen. Másfelől viszont oly sokat ve-
szít azáltal, hogy nem nősül meg. Szerette volna folytatni a társal-
gást, komolyan megvitatni fia magánéletét, jövőjét és - örökösök
híján - a McGill Vállalkozások jövőjét. De ösztöne és józan esze azt
sugallta, hogy hagyja abba. Philip végül is harmincöt éves, nem tar-
tozik felelősséggel senkinek, csak önmagának, és könnyen lehet,
hogy rossz néven veszi anyja kutakodását.
A szomszédos könyvtárszobában megszólalt a telefon, és egy pilla-
nattal később Rao, Daisy filippínó inasa megjelent a nappali boltíves
ajtajában.
- Bocsánat, madame, Mr. Rickards keresi.
- Köszönöm, Rao - szólt Daisy, és fiára pillantott: - Mindjárt jövök.
Daisy felállt, és kisietett; halk selyemsuhogás, leheletnyi parfümil-
lat kísérte.
Philip csak nézett.
Óhatatlanul arra gondolt, milyen fiatalnak látszik az anyja ma este.
Májusban ünnepelte ötvenhatodik születésnapját, de évekkel fiata-
labbnak látszik. Alakja karcsú, majdnem lányos, bájos arca szinte
ránctalan, s minthogy egész életében óvakodott az erős napsütéstől,
megőrizte hibátlan angol arcbőrét. Még mindig friss és fiatalos, nem
öregíti a fekete hajában megbúvó néhány ősz fürt sem. Feltűnően
fiatalos - de hisz Emma is milyen jól tartotta magát.
Philip a konyak utoljánál tartott, amikor Daisy visszatért.
- Jason üdvözöl. Elmondtam, mi a véleményed arról, hogy Paulát
tüstént elvonszoljuk Coonamble-ba, és ő egyetért, szerinte sem volna
helyes. Talán adhatnánk szombaton Paula tiszteletére egy kis vacso-
rapartit. Egyetértesz? Ugye eljössz?
- Természetesen! A világért sem mulasztanám el, hogy a jó öreg
Babkaróval lehessek. Anya, figyelj, nagyon szeretném, ha átnéznéd
velem az anyagi beszámolókat és a főkönyvi kivonatokat. Magam-
mal hoztam, és szeretném veled együtt…
Daisy félbeszakította. - Nagyon jól tudod, hogy fölösleges. Hal-
vány fogalmam sincs az üzleti dolgokról, de te mégis állandóan rám
tukmálod ezeket a papírokat.
- De anya, a McGill Társaság a te vállalatod.
- Lárifári! Csak névleg az enyém, egyébként te is jól tudod, hogy a
tiéd és Pauláé. Én pedig tökéletesen megbízom benned. Az ég sze-
relmére: anyám éveken át oktatott téged. Ő tökéletesen megbízott az
ítéletedben és üzleti érzékedben, csakúgy, mint én.
 - Köszönöm e kedves bizalmi szavazatot, de ragaszkodom ahhoz,
hogy belenézzél a papírokba. Azonnal hozom. - Kisietett, majd rög-
tön visszatért az aktatáskával.
Daisy kényszeredetten átvette a papírokat, kényelembe helyezte
magát a pamlagon, és lassan olvasni kezdte, noha csupán azért, hogy
a fia kedvében járjon.
Philip a maga részéről hallgatagon ült, és figyelte, arra gondolt, mi-
lyen jól áll neki ez a selyemruha. A ruha különleges, a kertben virág-
zó glicíniához hasonló kékesbíbor színe hangsúlyozta szemének kék-
jét. Ugyanígy hatott a fülében és nyakán viselt zafír ékszer, amit -
mint vacsora közben elmondta - nemrég kapott Jasontól. Szerencsés
ember ez a Jason Rickards, gondolta Philip, majd amikor anyja föl-
emelte sötét fejét, és ránézett, kis mosollyal újabb ívet nyomott a
kezébe.
- Ó, istenem, hagyj már békén - nyöszörgött grimaszolva Daisy. -
Tudod, hogy semmi értelme, nekem ez kínai.
Philip csak vigyorgott. Mindig ez a régi mese.
- Hadd magyarázzam meg - mondta, és anyja mellé ült. A követke-
ző félórában türelmesen végigszántott vele a kimutatásokon, meg-
próbált minden egyes tételt a lehető legegyszerűbben megmagyaráz-
ni, ahogy azt már évek óta tette.

***

Aznap este már nem ment vissza a városba.

Ehelyett Point Piperbe, saját házába ment. Korábban odatelefonált,
közölte házvezetőnőjével, hogy későn megy haza, ne várják. A ház-
vezetőnő és a személyzet többi tagja saját szállására ment; Philip
tizenegykor szállt ki kocsijából.
Egyenesen a dolgozószobájába ment, aktatáskáját a pamlagra dob-
ta, a bárszekrényhez lépett, konyakot töltött. Kezében az itallal ki-
ment a teraszra, a korlátnak dőlt, kortyolgatott, és kinézett a korom-
sötét éjszakában láthatatlan óceánra.
Fejében anyja szavait forgatta.
Anyja szeretné, ha megnősülne, mert nem akarja, hogy magányo-
san végezze. Röhej. Attól, hogy valaki nős, még nem biztos, hogy
nem magányos. Sőt: csak annál magányosabb lehet. Soha nem volt
nős, de megesett, hogy hosszabb ideig együtt élt egy nővel, és mód-
jában állt meggyőződni róla, hogy egy másik személy társasága
alapvetően semmin sem változtat. Nem oldja a lélek magányát.
Évek óta bohém életet él. Daisyt ez aggasztja, és ő megérti, miért.
De nem tud változtatni rajta. Sóhajtott. Az utóbbi időben túl sok nő
fordult meg túl rövid idő alatt az életében - még nekem is átkozottul
sok, fogta el hirtelen az undor.
Tárgyilagosan vizsgálva életét, rájött, hogy olyan sivár, mint a
Nagy Homoksivatag. Egyetlen nővel sem sikerült tartalmas kapcso-
latot kialakítania. Soha. De valójában számit-e? Rég eldöntötte, sok-
kal egyszerűbb, ha beéri a szexszel. A fizikai kapcsolat kevésbé bo-
nyolult. Egyébként is, természeténél fogva magányos farkas. És lega-
lább önmagával békében megvan.
Miközben az utolsó csöppig kiitta poharát, és visszament a házba,
Philip McGill Amory nem tudhatta, hogy élete hamarosan bizonyos
értelemben jobbra, bizonyos értelemben rosszabbra fordul. Örökre.

15

- El akarom adni a Sitex-részvényeket.

Paula bejelentése bombaként robbant anyja ízléses barackszínű sza-
lonjának csöndjében, és rájött: önmagát ugyanúgy megdöbbentette,
mint anyját és fivérét.
Daisy és Philip láthatóan elképedt, egyikük sem szólt, csak perce-
kig bámultak rá.
Paula hol az egyikre, hol a másikra nézett. Nem volt szándékában
ma este megmondani nekik, s végképp nem ilyen kurtán-furcsán, de
mivel visszaszívni már nem tudta, legalább meg akarta magyarázni.
Mély lélegzetet vett, de mielőtt folytathatta, anyja törte meg a rö-
vid, kényelmetlen szünetet.
- Nem értelek. Miért akarod hirtelen eladni a részvényeket?
- Több okból, de főképp azért, mert az olajárak jelentősen csökken-
tek, és minthogy a világpiac telített, az az érzésem, hogy tovább es-
nek. Egyébként is tudod, hogy a Sitex évek óta púp a hátamon, tehát
azt gondoltam, hogy egyszer s mindenkorra lerázom. Eladom negy-
venszázalékos részesedésünket, és kész.
- Értem - mormolta összevont szemöldökkel Daisy. Fejét elfordítva
Philipre meredt.
Philip viszonozta anyja kérdő tekintetét, de nem szólt semmit.
Felállt, a franciaablakhoz lépett, Sydney távolból hunyorgó fényeit
nézte. A McGill Torony, hátterében a csillagos éggel, éjszaka is ural-
ta a város sziluettjét.
Paula váratlan bejelentése zavarba ejtette - töprengett, vajon mi le-
het az igazi ok. Lassan megfordult, és miközben visszaült, alaposan
végigmérte húgát. Arca lesült ugyan, de nyúzottnak és fáradtnak lát-
szik; ágyban lenne a helye, nem pedig üzleti megbeszélést folytatni
ilyen késői órán. Paula szeméből kiolvasta, hogy várja észrevételét.
- A helyzetnek változni kell, Paula, általában változik is - mondta
végül. - Az olajárak mindig hullámzanak, néha vadul, és vélemé-
nyem szerint, ha a részvényeket el akarjuk adni, szerencsésebb idő-
pontot kell kivárni. Olyat, amikor a legtöbbet kaphatjuk értük, nem
gondolod? Például, amikor kevés az olaj, és magas az ára.
- És az mikor lesz? Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy jelenleg
olajbőség van a világon - sóhajtott Paula, és fáradtan ingatta a fejét. -
A raktárakban százezrével hevernek a teli hordók, de a világ olaj
iránti kereslete 1979 óta tizenöt százalékkal csökkent - amióta az
olajkartellek mesterségesen felnyomták az árakat. Mély meggyőző-
désem, hogy a kereslet tovább fog csökkeni, egyre lejjebb, lejjebb és
lejjebb megy. Majd meglátod, hogy a mostani tendencia több évig
folytatódik… becslésem szerint 1985-ig.
- Ugyan, drágám, rendkívül sötéten látsz - nevetett Philip.
Paula nem válaszolt. Hátradőlt, a nyakát dörzsölte, nagyon fáradt
volt, és megint azt kívánta: bárcsak ne szólt volna.
Daisy lányára emelte nyugtalan, kék szemét. - De én megígértem
anyámnak, hogy soha nem adom el a Sitex-részvényeket, ahogyan ő
is megígérte annak idején Paulnak. Paul intette, hogy ragaszkodjék
hozzájuk, erősködött, hogy bármi történjék, soha ne adja ki a kezéből
és…
- Változnak az idők, mama - vágott közbe Paula.
 - Igen, változnak, nem tagadom. Viszont nagyon furcsán, mondhat-
nám kínosan érzem magam a gondolatra, hogy eladjuk érdekeltsé-
günket a Sitexben.
Paula éles pillantást vetett Daisyre: - Fogadni mernék, hogy ha a
nagyi élne, velem értene egyet - hangsúlyozta, és elnyomta ásítását.
Szédült, bizonytalanul érezte magát, a szoba hirtelen összefolyt a
szeme előtt - úgy érezte, ha nem kerül hamarosan ágyba, itt esik ösz-
sze, a barackszínű pamlagon. De Philip újabb mondókába kezdett, és
Paula erőnek erejével próbált figyelni rá.
- Mit számít, ha a részvények egy-két vagy akár három-négy évig is
alacsonyabb osztalékot hoznak. Anyának nincs szüksége erre a jöve-
delemre - fejtette ki Philip.
- Philipnek tökéletesen igaza van - helyeselt Daisy. - Mindenesetre,
azt hiszem, igazán fölösleges most meditálni ezen. Olyan kimerült-
nek látszol, mint aki mindjárt összeesik. Nem meglepő, tegnapi érke-
zésed óta szokásod szerint túlhajszoltad magad - dorgálta szelíden.
Paula pislogott. - Igazad van, és az időeltérés is általában a második
estén szokott ledönteni a lábamról. - Alig bírta nyitva tartani a sze-
mét, majd’ elmerült a kimerültség hullámai között. - Azt hiszem, le
kell feküdnöm. Most azonnal. Elnézést, nem kellett volna most bele-
kezdeni… majd máskor folytatjuk ezt a beszélgetést a Sitexről.
Nagy nehezen felállt, jó éjszakát puszit adott anyjának.
Philip, aki ugyanabban a pillanatban ugrott talpra, átkarolta, és a
szalonon át az előtérbe kísérte.
Megálltak a lépcső aljánál.
- Felkísérjelek, Babkaró? - kérdezte kedves, testvéri szeretetet su-
gárzó tekintettel.
Paula a fejét rázta. - Ne bolondozz, Pip, nem vagyok olyan rokkant,
hogy ne tudnék egyedül felmenni a hálószobámba. - Tenyerével elta-
karta a száját, szünet nélkül ásított, majd megragadta a korlátot, és az
első lépcsőre lépett. - Ó, istenem, remélem, hogy eljutok a hálószo-
báig… nem kellett volna bort innom a vacsorához.
- Úgy alszol majd tőle, mint a bunda.
- Ma éjjel nem kell semmiféle altató - mormolta, majd előrehajolt,
és arcon csókolta bátyját. - Jó éjszakát, kedves.
 - Jó éjszakát, drága Paula. Holnap együtt ebédelünk. Fél egykor ta-
lálkozunk az Orchidea teremben. Oké?
- Ahogy gondolod.
Szobájába érve Paula olyan holtfáradt volt, hogy alig maradt ereje
levetkőzni és lemosni arcáról a sminket. Nagy nehezen sikerült, pil-
lanatokon belül selyem hálóingbe bújt, és megkönnyebbülten zuhant
az ágyba.
Amint feje a párnát érintette, belátta, hogy taktikai hibát követett el:
rossz időpontot választott a Sitex megvitatására. De hirtelen beléhasí-
tott a felismerés: tudta, hogy anyja soha nem egyezik bele a részvé-
nyek eladásába, bármit mond is Paula. Ez pedig messzemenő hatás-
sal lesz terveire.
Tényleg így lesz? Elalvás előtti utolsó gondolata nagyanyja felé
szállt. „Nemcsak egyféleképpen lehet a rókát megnyúzni” - szokta
volt mondani Emma. Erre emlékezve Paula elmosolyodott, szemhéja
megrebbent és lecsukódott.

***

Másnap reggel csend uralkodott a Sydney.-O’Neill Hotel Harte bu-

tikjának hátsó irodájában.
Paula és Madelana egymással szemben ült a nagy íróasztal mellett;
lehajtott fejjel egy-egy főkönyvet böngésztek.
Először Madelana nézett fel.
- El nem tudom képzelni, hogyan tudott Callie Rivers ilyen zűrza-
vart teremteni - mondta Paulának. A fejét rázta, arca maga a hitetlen-
kedés. - Valami perverz zsenialitás kell ahhoz, hogy ilyen összevisz-
szaság keletkezzék.
Paula felnézett, és elfintorodott: - Vagy ő nagyon ostoba, és én fog-
tam mellé, amikor alkalmaztam, vagy az utóbbi hónapokban beteg-
sége annyira elhatalmasodott, hogy azt sem tudta, mit csinál.
- Biztosan a betegség az oka, és nem te. Annyira jó szemed van,
hogy a hozzá nem értést azonnal felfedezed - jelentette ki Madelana,
és határozott mozdulattal lecsapta az előtte fekvő főkönyv fedelét. -
Háromszor is átmentem a számokon - kétszer számológéppel és egy-
szer kézzel. Attól tartok, igazad van. Ez a butik ráfizetéses - méghoz-
zá erősen az.
Paula mély lélegzetet vett, kiengedte a levegőt, felállt, és néhány
percig töprengő arccal járkált. Visszament az asztalhoz, fogta a két
főkönyvet, az iratszekrénybe helyezte, bezárta, és a kulcsot szürke
vászonblézerének zsebébe süllyesztette.
- Gyerünk, Maddy, menjünk a raktárba, talán ott kitalálunk valamit.
- Jó ötlet - állt fel Madelana. Paula nyomában kiment az irodából, a
háromszintes butik központi előterébe.
- Odalent leszünk, Mavis - vetette oda Paula a helyettes vezetőnek,
és anélkül, hogy megállt volna, a szálloda előterébe nyíló nehéz
üvegajtó felé tartott.
- Igenis, Mrs. O’Neill - válaszolt halkan Mavis. Paula után nézett,
és arcára kiült az aggodalom.
Madelana is biccentett feléje.
A sötétzöld márvány előtéren áthaladva, Madelana így szólt: - Pau-
la, azt hiszem, Mavisszel tulajdonképpen nincs más baj, mint az,
hogy nem biztos a dolgában. Callie Riversnek sose lett volna szabad
megtennie őt helyettesévé. Nem tud ekkora feladattal megbirkózni, a
fantáziája is kevés. Mindazonáltal: becsületes, és ez nagyon sokat
számít.
- Igazad van - helyeselt Paula. Fürgén belépett az éppen nyitva álló
liftbe, és megnyomta az alsóbb szintet jelző gombot. - Callie teljes
káoszt hagyott rá, és ő nem tudta, hogyan hozza rendbe. - Paula a
szeme sarkából Madelanára pillantott. - Nem hiszem, hogy Mavis
volna felelős mindezért. Csak azt kívánom, bár lett volna annyi esze,
hogy mindent elmondjon. Tudhatta volna, hogy bármikor felhívhat,
vagy leadhat egy telexet.
A két nő kilépett a felvonóból, és Paula így folytatta: - Legyünk
őszinték, ha a szálloda igazgatója nem említi néhány héttel ezelőtt
telefonon Shane-nek, ma sem tudnánk semmiről.
- Igaz. Jó, hogy észrevette, hogy baj van, és hogy Mavis pánikba
esett, és tehetetlenül csetlik-botlik. Azt hiszem, időben érkeztünk
ahhoz, hogy a teljes összeomlást elkerüljük.
- Egyetértek - mormolta Paula.
 A Harte butik raktára a szálloda félemeletén volt, több helyiségből
állt. A bejáratnál iroda irattárral, íróasztallal, székekkel és telefonké-
szülékekkel, mögötte több nagy raktárhelyiség. Fogasokon ruhák
tömege, fiókokban a kiegészítők: bizsuk, sálak, kalapok, övék, kézi-
táskák és cipők.
Madelana elfintorodott, miközben ő meg Paula a zsúfolt állványok
között járkálva másodszor is felmérték a készletet. Panaszosan
mondta főnökének: - Óriási munka lesz csökkenteni ezt a mennyisé-
get. Rosszabb, mint tegnap gondoltam.
- Nekem mondod? - válaszolta Paula elkeseredetten. - Rettegve
gondolok arra, milyen titkokat rejthetnek amott azok a fiókok. - A
fejét rázta, bosszúsága ismét felszínre tört. - Részben az én hibám.
Hagytam, hogy Callie rábeszéljen, hogy többféle olcsóbb árut is tart-
sunk a Lady Hamilton vonal mellett. Állította, hogy jobban ismeri
ezt a piacot, mint én, és amilyen hülye voltam, szabad kezet adtam
neki. És most itt állunk, bámuljuk a többi gyártótól vásárolt és azóta
is a nyakunkon maradt ruhákat.
- Azt hiszem, engedményes vásárt kellene szervezni, amint azt teg-
nap javasoltad.
- Igaz. Szabadulni kell a régi készlettől, beleértve a tavalyi évadról
maradt Lady Hamilton ruhákat is. Mindent kidobni. Az egyetlen,
amit tehetünk - és aztán elölről kezdjük az egészet. Ma délután tele-
xezek Amandának, utasítom, hogy küldjön annyi Lady Hamilton
ruhát, amennyit csak bír. Légifuvarral. Természetesen tavaszi és nyá-
ri ruhákra lesz szükség, mert itt most kezdődik a szezon. - Paula el-
hallgatott, a ruhákra meredt, szemében aggodalom villant.
- Mi baj? - kérdezte Madelana, aki mindig azonnal megérezte Paula
hangulatának változását.
- Remélem, hogy sikerül megszabadulni ezektől, és legalább vala-
mennyit, akármennyit visszakapunk.
- Ó, ebben biztos vagyok! Van egy ötletem… miért ne hirdetnénk
meg az Engedményes Vásárt. Nagy E-vel és nagy V-vel a knights-
bridge-i Harte vásárának hű másaként. Ez a világ leghíresebb en-
gedményes vására - miért ne húznánk hasznot belőle. Az itteni rek-
lámügynökség biztos ki tud találni valamilyen jó hirdetést. - Maddy
egy pillanatig gondolkodott, majd lelkesen folytatta: - Azt hiszem,
hogy valami ilyesmit kellene a vásárlóközönség tudtára adni: „Nem
kell Londonba utazni a Harte szezonvégi kiárusítására. Itt van az orra
előtt.” Nos, mit gondolsz?
Ez volt az első őszinte mosoly, amit Paula ma reggel megeresztett.
- Isteni ötlet! Ma délután felhívom a hirdetési ügynökségnél Janet
Shiffet, és ráállítom, hogy rögvest fogjon hozzá egy jó szlogen meg-
szövegezéséhez. Most meg gyerünk, essünk neki a ruháknak, és
szedjünk össze a kiárusításhoz, amennyit csak lehet.
Több sem kellett Madelanának. Egy másik állványhoz sietett, és
nekiesett a válogatásnak.

***

A Sydney-O’Neill Hotel Orchidea termét tartották a város egyik leg-

szebb éttermének. Nagyon divatos hely volt, a jobb társaság odajárt,
hogy lásson és lássák.
A szálloda legfelső emeletén volt, két fala a padlótól a mennyezetig
színtiszta üveg - mintha lebegne a kék ég és a messze alatta elterülő
tenger között, s mérföldekre ható átfogó panorámát nyújtott.
Két másik falán lélegzetelállító, kézzel festett óriás fehér, sárga, ró-
zsaszín és cseresznyepiros orchideák, körös-körül magas, henger
alakú üvegvázákban, kínai porcelán tartókban és az asztalokon ki-
sebb vázákban valódi orchideák.
Erre a teremre Paula különösen büszke volt, mert Shane találta ki,
aktívan együttműködött tervezésében az építészekkel, amikor a szál-
lodát tető alá hozták. Külföldi szállodákban Shane előszeretettel al-
kalmazott valamelyik előtérben, étteremben vagy bárban helyi motí-
vumokat: állatokat, madarakat vagy virágokat; minthogy Ausztrália
erdeiben és síkságain bőven termett orchidea, ez a virágfajta nagyon
megfelelt Shane elképzeléseinek. A virág különböző formáiból és
méreteiből, pompás, vibráló színeiből változatos dekorációt lehetett
alkotni.
Paula az elegáns, napsütötte étteremben ült, ásványvizet kortyolga-
tott, elragadtatva szemlélte környezetét. Most döbbent rá, hogy már
elfelejtette, milyen káprázatosak a valódi orchideák; a szálloda vi-
rágkertésze a lehető legszebben rendezte el a csokrokat. Lelkes ker-
tész lévén, Paula óhatatlanul arra gondolt, milyen jó lenne, ha otthon,
Angliában bíbelődhetne ezekkel az egzotikus csodákkal.
- Hol jár az eszed? - kérdezte Philip.
- Bocsánat, elábrándoztam… arra gondoltam, lehetne-e orchideát
termeszteni Pennistone Royalban, de azt hiszem, nem lehet.
- Dehogynem! Építtess melegházat… tudod, olyat, amilyenben pa-
radicsomot termesztenek. - Philip kuncogott, élénkkék szeme pajko-
san villant, és így ugratta Paulát: - Végül is, annyi a szabad időd
mostanság.
Paula rámosolygott: - Bárcsak lenne… a kertészkedés azonban na-
gyon megnyugtat. És miért ne építtetnék melegházat? Nagyon jó
gondolat.
- Szent ég, mit tettem? - nyögött fel mímelt rémülettel Philip. -
Shane megöl.
- Ne félj, nem öl meg, szereti, ha kertészkedek, mindig ellát új ve-
tőmag-katalógusokkal, magvakkal, hagymákkal és hasonlókkal. Köz-
löm vele, hogy karácsonyi ajándékul melegházat kérek. Mit szólsz
hozzá? - nevetett, szeme oly vidám volt, mint fivéréé.
- Ha nem ő ajándékoz meg vele, akkor majd én. - Philip hátradőlt,
és így folytatta: - Mellesleg, mielőtt eljöttem az irodából, anya hívott
fel. Nagyon örül, hogy Dunoonban töltöd a hétvégét. De ha nem tud-
nád, engem meghazudtoltál.
- Ezt meg hogy érted?
- Amikor anya először fölvetette, hogy oda akar csábítani, én erős-
ködtem, hogy nem lesz kedved a tizennégy órás repülőút után újabb
útra. Be kell vallanom, kicsit meglepett, hogy beleegyeztél. Méghoz-
zá anya szerint azonnal. Azt hittem, hogy szombaton keményen
fogsz dolgozni a butikban. Csak nem akarod azt mondani, hogy má-
ris felszámoltad az ottani zűrzavart? - kérdezte felvont szemöldökkel.
- Nem teljesen, de a legjobb úton haladok afelé.
- Klassz! És most szépen mondj el mindent.
Paula elmondta az eddigieket, azután így folytatta: - Jövő héten
lesz a kiárusítás, azután a Londonból sebtében hozatott Lady Hamil-
ton ruhákkal és tartozékokkal átrendezem a kirakatokat, és új hirde-
tési kampányt indítok. Az előttünk álló tavaszi-nyári szezonban, azt
hiszem, viszonylag rövid idő alatt talpra állíthatom az üzletet.
 - Szédületes kereskedő vagy - bólintott Philip. - Ha te nem tudod
megtenni, senki más sem tudja. És mi lesz a vezetővel? Ugye nem
veszed vissza?
- Nem tehetem, jóllehet elhiszem, hogy az elkövetett hibák néme-
lyike rossz egészségi állapotának tulajdonítható. Elvesztette a bizal-
mamat, és tudom, hogy agyonizgatnám magam, ha újra ő állna a bu-
tik élén.
- Nem hibáztatlak. Mi van a melbourne-i és az adelaide-i butikok-
kal? Azokat nem érinti a dolog?
- Szerencsére nem. Az ottani szállodák igazgatói szerint semmi baj
velük. Hála az égnek, már nem tartoztak Callie-hez. Emlékszel,
mondtam neked, hogy nemrég új rendszert vezettem be: minden ve-
zető önállóan tevékenykedik, és csak nekem tartozik felelősséggel.
De ha már itt vagyok, a jövő hét folyamán odarepülök, hogy meg-
nézzem, minden rendben van-e.
- Jó ötlet. És az itteni butikhoz sem lesz nehéz új vezetőt találni. Er-
refelé rengeteg a jól képzett szakember.
- Igen, értesültem róla. Hétfőn elkezdem a jelöltek rostálását, s ha
elutazásomig, néhány hét alatt, nem találok megfelelőt, Madelana
O’Shea majd folytatja helyettem. Ő mindenesetre egy darabig itt
marad még, összedolgozik a hirdetési ügynökséggel, megszervezi és
sínre teszi a butikot. Hiszek az ítélőképességében, és teljes mérték-
ben megbízom benne.
- Már mondtad. Szeretném valamikor megismerni.
- E hét végén alkalmad lesz rá. Meghívtam Coonamble-ba. Velünk
tartasz holnap este?
- Nem érek rá. Ti anyával repültök Jason gépén, én meg vasárnap
reggel érkezem. Örülök, hogy a hétvégén együtt leszünk. Jót fog ten-
ni neked. Két nap teljes pihenés, rengeteg friss levegő.
Paula halványan mosolygott, áthajolt az asztalon, és fivére szeme
közé nézett. Komolyabbra vált hangon kérdezte: - Gondolod, hogy
anya megváltoztatja véleményét a Sitex-részvényeket illetően?
- Nem - válaszolt gyorsan Philip. - Apja iránti érzelmei erősen ösz-
szefonódnak a részvények ügyével. Pont olyan jól tudod, mint én,
hogy bálványozta az apját, és nem búja magát rávenni, hogy apja
akarata ellenére cselekedjék. És azt hiszi, pontosan ezt tenné, ha el-
adná a részvényeket. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de történetesen
ez az igazság.
- De az isten szerelmére, ez Paul több mint negyven évvel ezelőtti
kívánsága volt! - kiáltott hevesen Paula. - Ma, nagyihoz hasonlóan,
egészen másként ítélné meg a helyzetet.
- Meglehet, de tudom, hogy anya rendíthetetlen. - Philip fürkésző
pillantást vetett Paulára: - Egyébként, miért akarod eladni a részvé-
nyeket? Miért nyugtalanít annyira?
Paula egy pillanatig habozott, bevallja-e az igazat, de úgy döntött,
hogy nem szól róla. - Tegnap este felsoroltam az okokat - mondta
közömbös hangon -, de az a helyzet, hogy torkig vagyok Marriott
Watsonnal és igazgatótanácsi cimboráival. Mindent megtesznek,
hogy elgáncsoljanak, az életemet megnehezítsék.
Philip furcsálló pillantást vetett rá. - De Paula, mindig is ezt tették,
nincs benne semmi új, nemde? Nagyival is mindig ellenkeztek. -
Bosszúsan nézett, megdörgölte az állát, és egy pillanatig gondolko-
dott. - Ha tényleg az idegeidre mennek, talán megmagyarázhatnám
anyának és…
- Nem, nem, ne tedd - vágott a szavába Paula. - Felejtsd el, amit az
eladásról mondtam. Majd megbirkózom Watsonnal és az igazgatóta-
náccsal.
- Igen, tudom, meg fogsz birkózni, ahogy eddig is tetted. Egészen
egyformák vagyunk. Képtelen vagy nem teljesíteni feladatodat, el-
lenkezik a természeteddel. Most pedig rendeljük meg az ebédet -
mosolygott rá szeretettel.

16
Madelanát a függönyökön át beszűrődő napsütés ébresztette fel. Pis-
logva ült fel a mennyezetes antik ágyban, riadtan és megzavarodva,
azt se tudta, hol van. Amikor szeme hozzászokott a szűrt, lágy fény-
hez, körülnézett, apróra felmérte a kellemes szobát, és eszébe jutott,
hogy Dunoonban van, McGillék juhtenyésztő telepén, Coonamble
mellett.
Elfordította fejét, a taftterítős éjjeliszekrényen lévő kis útiórára né-
zett, és látta, hogy nagyon korán van, alig hat óra. De nem számít:
hajnali keléshez szokott. Egyébként is, Daisy tegnap este közölte,
hogy akkor kel fel, amikor akar, érezze magát otthon; a házvezetőnő
negyed hétkor lesz a konyhában. Attól kezdve a reggelizőasztalon
talál frissen készített gyümölcslevet, kávét, teát, pirítóst és gyümöl-
csöt. Hét után, amikor egyik vagy másik szakács befut, kérhet meleg
reggelit, fűzte hozzá Daisy.
Madelana visszahajtotta a takarókat, kiugrott az ágyból, és a szom-
szédos fürdőszobába ment zuhanyozni.
Tíz perccel később bukkant elő fehér fürdőköpenyében. Az ablak-
hoz ment. Mindkét ablak redőnyét felhúzta, kinézett a kertre. A nö-
vények vadul zöldelltek, a virágágyak szegélyeit ezerszínű virágok
látványos tömege borította, s a lankás pázsitot ugyanilyen, terjedel-
mes központi virágágyak szakították meg. Ragyogó napsütés volt, az
élénk-kék égen maroknyi vattacukor felhő úszkált.
Madelanát ismét elöntötte az izgalom és a várakozás érzése, amit
előző esti érkezésekor tapasztalt, alig várta, hogy kimenjen és körül-
nézzen. Kiváltképp a kertben akart sétálni - tudta, hogy kialakításá-
ban Paula is szerepet játszott.
A két nagy ablak között elhelyezett, vese alakú öltözőasztalhoz ült.
Mielőtt kifestette magát, dús gesztenyebarna haját fésülte, és közben
erre az egyedülálló helyre gondolt, ahová hétvégére Paula, Daisy és
Jason társaságában lejött.
Dunoon egyáltalán nem hasonlított arra, amit Madelana várt vagy
elképzelt.
Körülbelül ötszázhetven kilométerre volt Sydneytől; Új-Dél-Wales
északnyugati síkságán feküdt. Jason Rickards vállalati lökhajtásos
gépén gyors és rövid volt az út. Tegnap délután ötkor hagyták el
Sydneyt, és hat után Dunoon magánrepülőterén landoltak.
Ott Tim Willen jószágigazgató várta őket jókedvűen, nevetve, tré-
fálkozva segített a pilótának és a légikísérőnek berakni poggyászukat
egy régi kombiba. Tíz perccel később, amikor a reptéren áthajtottak,
Madelana meghökkenve látta, hogy az óriási hangárokban többféle
repülőgép és két helikopter áll.
Meglepetésének hangot is adott, mire Daisy megmagyarázta, hogy
légi úton könnyebb a birtokot körbejárni, különösen, ha valami várat-
lan, sürgős eset adódik. Már a gépen felvilágosította, hogy a teljes
gőzzel működő gazdaság több ezer mérföldön terül el; a levegőből
kisebb királyságnak tetszett. Emez állítás igazát a repülők és helikop-
terek látványa még jobban alátámasztotta.
Az udvarház öt mérföldre volt a reptértől, és odafelé menet
Madelana tekintete valósággal az ablakra tapadt, nem győzött a látot-
takon álmélkodni. Előző este Daisy mutatta meg az érdekesebb pon-
tokat, miközben a kombi a széles, a birtokot részben átszelő, részben
körülvevő kátrányos makadámúton szaladt.
Egy helyütt kisvárosra emlékeztető épületcsoport mellett haladtak
el. Madelana megtudta, hogy itt vannak a hodályok, ahol a juhokat
nyírják, a Dunoonban tenyésztett és felnevelt merinóbárányokról
nyírt nyersgyapjú-tárolók, az aklok, a kovácsműhely, a telep húsellá-
tását szolgáló kisebb vágóhíd, a bárány-, juh- és marhaoldalas fa-
gyasztóházak. Több nagy pajtában takarmányt, szénát és gabonát
tárolnak. Oldalt víztorony áll, meg a generátor, ahonnan saját áram-
mal látják el az egész telepet.
Az épületektől kissé távolabb több bekerített legelő, ezeket helyen-
ként terebélyes aranyszínű szilfák és füzek árnyékolják. A dús füvön
szarvasmarhák és lovak legelésztek elégedetten, s a bukolikus, beke-
rített legelők fölötti dombon, aranyszilfák és vastag törzsű öreg töl-
gyek között vonzó házak csoportja látszott.
Tim lassított, hogy Madelana mindent jobban lásson, és elmondta,
hogy itt lakik ő meg a felesége, a telep részlegvezetői és az udvarház
belső személyzetének néhány tagja; a házak melletti teniszpálya és
úszómedence kizárólag az ő részükre épült.
Negyed mérfölddel arrébb a lovak idomítására szolgáló fedett és
nyitott lovardák, a közelben meg nagy istállók álltak.
Ezek az épületek elbájolták Madelanát. Alacsony, zegzugos, erősen
rusztikus, sötétszürke és fekete kőből épült, részben kúszónövények-
kel borított épületek voltak. Nagyon ódonnak tűnnek, mondta
Daisynek, aki elmagyarázta, hogy az istállókat 1920-ban építtette
apja, Paul McGill.
A repülőtérről az udvarházig vezető úton a táj mély benyomást tett
Madelanára. Nem számított ilyen szépséges vidékre, nem hitte volna,
hogy Ausztrália ilyen dúsan zöldellhet. Amíg ide nem érkezett, azt
hitte, hogy a kontinens meddő, száraz kopár vidék - a tengerparti
nagyvárosok mögött csupa sűrű bozótból áll.
De Dunoon káprázatos volt. Elragadó, hullámzó dombok között fe-
küdt, a nyájas lankák zöld völgyekbe, bekerített tágas legelőkbe és
ligetekbe torkolltak. Valódi idillikus táj volt ez, sötét, zsíros földjét
átszelte a Castlereagh folyó - itt minden dúsan tenyészett.
Fél mérföld hosszú feljáró vezetett az udvarházhoz, s abban a pilla-
natban, amint az aljára értek, Daisy letekerte az egyik ablakot. A
kombit azonnal átható citromillat töltötte be. - Ez az Eucalyptus
citriodora - magyarázta Daisy, és a fölöttük magasló, az utat kétfelől
szegélyező fákra mutatott. - A házig érnek, és nagyon illatosak. - És
Paula hozzáfűzte: - Ha bárhol a világon citromillatot érzek, azonnal
Dunoon jut eszembe.
- Megértem - bólintott Madelana, és mélyen beszívta az erős, édes
citrusillatot.
Teljes kivilágítással fogadta őket a leszálló alkonyaiban az udvar-
ház. Amikor Madelana kilépett a kombiból, és felnézett a házra, va-
lósággal megszédült, annyira megrohanták a hazai emlékek. Nosztal-
gia töltötte el, szorongatta a torkát, alig bírta visszaszorítani feltörő
könnyeit. Dunoon udvarháza az amerikai Dél nagy ültetvényeinek
háború előtt, klasszikus stílusban épült udvarházaira emlékeztette.
Csodálatos volt.
Homlokzata nagyrészt fehérre festett fából és sötétvörös téglából
állt. Négy oldalát széles verandák szegélyezték, nyáron védték az
erős naptól, de a téli hónapokban beengedték a fényt. A homlokzati
veranda szélén nyolc elegáns fehér oszlop állt, négy-négy a fényezett
mahagóni bejárati ajtó oldalán. A magas, tetszetős oszlopok az eme-
leten körbefutó teraszig értek.
A fehérre festett udvarház hűvös nyugalmához nagymértékben
hozzájárult a dúsan zöldellő glicínia és a mögötte álló árnyas fák
tömege. Óriás fehér és rózsaszín azáleabokrok szegélyezték a kavi-
csos felhajtótói kezdődő pázsitot, s a sima, tágas zöld fűben helyez-
kedtek el a virágágyak.
Madelana odabent fölfedezte, hogy a belső kiképzés méltó párja az
udvarház külsejének. A szobák bútorzata válogatott antik darabokból
állt; kristálycsillárok, szépséges régi szőnyegek és csodálatos fest-
mények - sok-sok francia impresszionista kép - ékeskedtek itt. Ké-
sőbb megtudta, hogy a gyűjtemény - amelyben Monet-, Van Gogh-,
Gauguin-, Cézanne- és Degas-képek is voltak - eredetileg Emma
Harte tulajdonát képezte.
Paula vezette fel a lépcsőn a bájos hálószobába, amely az övé mel-
lett volt. Színei: halványbarack, citrom és sápadtkék. Tágas és leve-
gős volt, magas mennyezettel, fehér márványkandallóval s a falakon
Dunoont ábrázoló akvarellekkel. A szoba fénypontja a baldachinos
ágy; a kandalló előtt kétszemélyes ülőhely és két szék állt.
Mindenfelé friss virággal töltött vázák; a virágok a kinti kertek ve-
gyes illatával töltötték be a szobát. Most reggel kicsit túl erősen illa-
toztak, de Madelana nem bánta.
Megnézte magát az öltözőasztal tükrében, még egyszer végighúzta
haján a fésűt, majd a szekrényhez ment, testre szabott szürke
flanelnadrágot, fehér selyemblúzt és kézzel kötött kékesszürke mo-
herkabátkát vett elő.
Felöltözött, lábára barna bőrmokaszint húzott, felcsatolta aranyórá-
ját, fülébe apró arany Tiffany fülbevalót akasztott, és kiment a háló-
szobából.

***

Fél hét múlt, amikor betaszította a reggelizőszoba ajtaját, és bekuk-

kantott.
Nem látta a tegnap este megismert házvezetőnőt, Mrs. Carrt, de or-
rát megütötte a kávé, friss meleg kenyér és érett gyümölcs csábító
illata. Észrevette, hogy ezeket egy távolabbi asztalra, egy cirkuszi
bohócot ábrázoló festmény alá helyezték. A nyolcszögletű szoba
közepén álló kerek asztalt friss fehér organditerítő borította, rajta
négy virágmintás porcelánteríték.
Madelana a távolabbi asztalhoz ment, és egy csésze feketekávét töl-
tött magának. A bohócot ábrázoló festményt nézte. Ó, ez egy Picas-
so, gondolta, és meg sem lepődött. Dunoonban már semmi sem lepte
meg. Varázslatos hely.
Csészével a kezében ült le a hátsó veranda lépcsőjére, lassan kor-
tyolgatta, élvezte a fű és a bokrok illatát, az eukaliptuszfák mindent
betöltő citromos aromáját, hallgatta a természet csendjét. A csöndet,
amelyet csak kis madarak csicsergése és a lágy szellőben zizzenő
levelek neszezése tört meg.
Mekkora békesség van itt. Effajta békesség csak vidéken található,
Madelana már el is felejtette, hogy létezik ilyen. Mekkora élvezet,
gondolta, és behunyta szemét, teljes lényével átadta magát a gyönyö-
rűségnek. És hirtelen rájött, hogy gyerekkora óta nem érzett ilyen
békességet.
Kicsivel később visszament a házba, helyére tette a csészét és csé-
szealjat, majd a bejárati hallba ment. Az előbb, amikor kikészítette
magát, arra gondolt, hogy a ház előtti kertben jár majd egyet, de most
habozott.
Az előtér túlsó oldalán volt a képtár. Tegnap este Paula megmutatta
az ajtaját, de bemenni már nem volt idő, mert siettek átöltözni a va-
csorához. Miközben felfelé mentek a csinos, kanyargó lépcsőn, Paula
közölte: - A képtárban a McGill ősök képmásai függnek, de van ott
egy rendkívüli festmény Emmáról is. Mielőtt elutaznál, azt meg kell
nézned.
Előző esti kíváncsisága ismét feltámadt, és Madelana elhatározta,
hogy megnézi Emma portréját, és csak utána megy sétálni.
A magas mennyezetű, egyik végén óriási ablakkal ellátott képtár
sokkal hosszabb volt, mint gondolta. A fényezett fapadló pőre volt, a
falak fehérre festve, középen hosszú, sötét tölgy ebédlőasztal, rajta
nagyméretű kínai porcelán lószobor - Madelana szerint újabb párat-
lan értékű antik darab.
Végigsietett a termen, a többi portréra alig vetett egy pillantást, az
Emma Harte-ot ábrázoló képet kereste.
Amikor végre odaért, elállt a lélegzete. Ahogy Paula mondta: rend-
kívüli volt, annyira élethű és annyival jobb, mint amiket a Harte áru-
házakban látott - még a Pennistone Royalban lévőt is felülmúlta.
Hosszasan meredt rá, megcsodálta életszerűségét, a felülmúlhatat-
lan ecsetkezelést. Valószínűleg az 1930-as években készült, Emma
az akkori divat szerinti, fehér szaténból szabott estélyi ruhát viselt, és
Madelana úgy érezte, hogy ha kezét kinyújtaná és megérintené, való-
di szatént érezne. Emma nyakán, fülében és csuklóján smaragdok
szórták sugaraikat, négyszögletes smaragdgyűrű tündökölt bal kezén,
s a kövek a villogó zöld szempár színét visszhangozták.
Milyen kis keze volt, álmélkodott közelebb lépve Madelana. Olyan
apró, majdhogynem gyerekkéz.
Az Emma melletti kép elegáns, fehér frakkba öltözött, sötét bőrű,
jóképű férfit ábrázolt. Madelana még sose találkozott ilyen átható
szép szempárral; arca erős, megkapó, bajsza fekete, állán erős vágás.
Clark Gable, gondolta Maddy, majd elmosolyodott, mert tudta, hogy
ez nem lehet a néhai filmsztár. Kétségtelenül Paul McGill.
Félrefordított fejjel, gondosan tanulmányozta a festményt: vajon
milyen férfi lehetett? Nem kétséges, hogy Emma Harte méltó párja
volt.

***

A bejárati hallban hetet ütött az állóóra, amikor Philip leszaladt a

lépcsőn.
A tágas halion átvágva igyekezett a reggelizőszoba felé, amikor
észrevette, hogy a képtárba vezető szárnyas mahagóniajtó kissé nyit-
va van. Odament, hogy becsukja, és azonnal észrevette a bent álldo-
gáló fiatal nőt. A terem túlsó oldalán állt, nagyapja képe felé hajolt,
azt tanulmányozta, és Philip rájött, hogy a nő minden bizonnyal Pau-
la amerikai jobbkeze.
A nő, mintha megérezné jelenlétét, gyorsan megfordult. A küszö-
bön meglátta Philipet, szeme tágra nyílt, arcára döbbenet ült ki. Der-
medten bámult. És Philip visszabámult rá.
Philip élete abban a pillanatban megváltozott.
Úgy érezte, hogy a lány fényben úszik. Nemcsak a nagy ablakon
beáradó fényes napsütésben, hanem a belőle sugárzó fényességben.
Sugárzó lény volt.
Azonnal tudta, hogy akarja, és meg is fogja kapni. Philip nem értet-
te, honnan tudja, de villámcsapásként hasított belé, és tagadhatatlan
igazságként vette tudomásul.
Lassan lépdelt előre, lovaglócsizmája hangosan csattant a fapadlón,
s a zaj elviselhetetlen volt, förtelmes erővel hatolt át a lányt beburko-
ló tökéletes csendességen. Madelana mozdulatlanul állt, mintha alig
lélegezne, mereven nézte, és Philip le nem vette szemét az arcáról.
Idegen volt, mégis tökéletesen ismerős, és Philipet a predesztináció
- a sors - érzete töltötte el, amikor végül megállt előtte.
A lány felnézett, lassú, bátortalan mosollyal, és Philip tudta, hogy
valami rendkívüli történik most vele, s ami a legfontosabb, hogy épp
itt, saját házában történik, az egyetlen helyen, amit igazán szeret e
földtekén. Madelana továbbra is felmosolygott rá, s ő úgy érezte,
mintha válláról nagy teher gördülne le; minden fájdalma megszűnt,
és mélységes békesség töltötte el.
Halványan, mintha távolról jönne, hallotta saját hangját: - Philip
vagyok, Paula bátyja - mondta, és csodálkozott, hogy hangja milyen
kiegyensúlyozott.
- Madelana O’Shea.
- Gondoltam.
A lány kezet nyújtott, s ő erősen megragadta - tudta, hogy egész
életében erre a lányra várt.

17

Philipnek nehezére esett, hogy a lány kézét elengedje, de végül meg-

tette.
Madelana azonnal zsebre vágta a kezét. Bőrén érezte a férfi erős uj-
jainak szorítását, mintha beleégette volna lenyomatát. Topogott, és
elfordította a fejét. Megijedt Philip McGill Amorytól.
Philip behatóan figyelte. - Úgy meglepődött, amikor meglátott az
ajtóban. Sajnálom, nem akartam megijeszteni.
- Egy pillanatig azt hittem, hogy Paul McGill hirtelen életre kelt…
Mondatát Philip vibráló nevetése szakította félbe; a csöndes falak
visszaverték - szeme sarkából a festményre nézett, de nem reagált.
- Azonkívül - folytatta Madelana - Paula azt mondta, hogy maga
csak déltájt érkezik Sydneyből.
- Meggondoltam magam, tegnap este iderepültem. Fél tizenkettő-
kor érkeztem, de már mindenki ágyban volt.
Madelana némán bólintott, továbbra is mereven nézte.
 - Nagyon alaposan tanulmányozta nagyapám portréját. - Félszegen
mosolygott, fényes kék szemében nevetés és incselkedés bujkált. -
Felfedezett valamit? Talán jellemének titkait?
- Arra gondoltam, hogy nagyon különleges ember lehetett, igazi
férfi, ha meg tudta nyerni és feleségül venni Emma Harte-ot.
- Abból, amit nagyanyám róla mesélt, kiviláglott, hogy Paul Mc-
Gillben megvolt mindaz, amit maga vagy én el tudnánk róla képzel-
ni. Gyanítom, hogy annál is több. - Rövid ideig hallgatott, majd sze-
lídebb hangon folytatta: - De valójában soha nem házasodtak össze…
Paul felesége nem volt hajlandó elválni. Így saját kezükbe vették
sorsukat, fütyültek a konvenciókra, és tizenhat-tizenhét évig együtt
éltek. Paul 1939-ben bekövetkezett haláláig. Amit tettek, gondolom,
abban az időben valósággal botránynak számított, de ők nem törőd-
tek vele. - Philip vállat vont. - Mélységesen szerették egymást, őrüle-
tesen boldogok voltak, és nyilvánvaló, hogy nem bántak semmit. És
persze imádták egyetlen gyermeküket, az anyámat. - Újabb rövid
hallgatás után Philip így folytatta: - Anyám természetesen törvényte-
len gyerek.
Madelana meghökkent. - Nem tudtam sem erről, sem a többiről,
amit most elmondott. Paula soha nem beszélt nagyanyja magánéleté-
ről. Minden, amit róla hallottam vagy olvastam, kizárólag üzleti
eredményeiről szólt.
- Valódi sikersztori, ugye? Annyira megelőzte korát. Ragyogó és
valóban emancipált nő, aki sok sorstársának mutatta az utat… a nagy
üzletbe, a részvénytársaságok világába. És én örülök neki. A magam
részéről nem tudom, mihez kezdenék vállalataimban női vezetők
nélkül. Biztos vagyok benne, hogy mára már mindenki megfeledke-
zett Emma magánéletéről - kuncogott Philip. - Végül is oly régen
történt. Emma mostanra mesebeli figurává lett. Legendává. Családon
belül és kívül sokan őrzik áhítattal emlékét… nem szeretnék, ha be-
szennyeződne. - Ajkát összeszorította, fejét rázta. - Ami engem illet,
természetesen semmi sem szennyezheti be Emma imázsát, legkevés-
bé az, hogy nem törvényes feleségként élt azzal a férfival, akit őszin-
tén, teljes szívből szeretett.
- Egyetértek. De a felesége miért nem akart Paultól elválni?
 - Vallása - amely nagyon is kapóra jött - megakadályozta. Cons-
tance McGill római katolikus volt, és nekem az az érzésem, hogy -
Paul kínzása végett - egyszerűen az egyház és annak tanításai mögé
bújt. Neki nem kellett Paul, de azt sem akarta, hogy másé legyen.
Teljesen biztos: nem akarta, hogy boldog legyen, ezért, véleményem
szerint, egy sereg papot és rengeteg vallási halandzsát sorakoztatott
fel, csak hogy a valós tényeket elkenje.
- Ó…
Philip, aki behatóan figyelte Madelanát, észrevette, hogy a szemé-
ben furcsa kifejezés jelenik meg. Amilyen érzékeny volt, ösztönösen
tudta, hogy hibát követett el. - Megbántottam… maga, ugye, római
katolikus?
- Igen, az vagyok, de nem bántott meg. Becsületszavamra.
- Nagyon sajnálom.
- Igazán semmi baj… - szava elakadt. Felnézett.
Pillantásuk találkozott. Állhatatosan nézték egymást. Egyikük sem
bírt elfordulni. Hosszan hallgattak.
A világító, ezüstös, furcsán átlátszó szempárba nézve Philip megér-
tette, hogy valóban semmi baj. Madelana pontosan azt mondta, amit
gondolt, és mindig azt fogja mondani. Mert nem ismer ravaszságot;
nyílt és őszinte. Philip örült neki. Ismét felmerült benne az érzés,
hogy ismeri… mintha egyszer régen ismerte volna, útjaik elváltak, és
most megint rátalált. Olyan meghitten, kényelmesen érezte magát
vele, mint még soha, egyetlen nővel sem. Akarom őt, gondolta im-
már másodszor ma reggel. És az a célom, hogy megkapjam. Csak
óvatos, nagyon óvatos légy, intette egy belső hang.
Madelana, akit a varázslatos kék szempár lebilincselt, szintén fur-
csa, eddig ismeretlen érzésekkel telt el. Torka kiszáradt, összeszorult,
mellkasát mintha abroncsba fognák, belül reszketett. Fizikailag és
érzelmileg olyan erősen reagált Philipre, mint még soha senkire, Jack
Millerre sem. De hiszen soha nem találkozott olyannal, mint Philip
McGill Amory. Olyan férfias, olyan megnyerő. Végzetesen megnye-
rő. Kibillentette egyensúlyából, és ami még rosszabb, megrémítette.
Maga sem tudta megmagyarázni, miért jött rá a sírhatnék. Gyorsan
elfordította fejét, megtörte összefonódó pillantásuk varázsát. Remeg-
ni kezdett, és mivel félt, hogy a férfi észreveszi, a képtár másik végé-
be ment.
Torkát köszörülve, hátra nem nézve megkérdezte: - És ez melyik
ős?
Philip követte. Szorosan mögéje állt, beszívta hajának, parfümjének
illatát. Fűszeres, majdhogynem pézsmaillatú volt, Philip kihívónak
érezte. Hirtelen elkapta a vágy, hogy átölelje, óriási erőfeszítéssel
tartotta vissza magát.
Fojtott hangon magyarázta: - Ja, ez Andrew, a skót hajóskapitány,
aki önkéntes telepesnek jött 1852-ben Ausztráliába; a mellette lógó
portré feleségét, Tessát ábrázolja. Andrew volt az alapító atya, ő te-
lepedett le itt, ő kezdte a juhtenyésztést, és ő rakta le e ház alapjait.
Dunoonnak nevezte el, mert úgy hívták azt a helységet Skóciában,
ahonnan elindult.
- Nagyon szép ház - mormolta rekedt hangon Madelana; oly erősen
érezte Philip fizikai közelségét, hogy alig bírt megszólalni.
- Köszönöm… én is így gondolom. Az udvarháznak lényegében
Andrew fia, Bruce, a dédapám adta ezt a külsőt, amely az amerikai
Dél régi házaira emlékeztet. Az 1900-as évek elején járt Amerikában.
Ő építette az új oszlopos homlokzatot, amely Georgia és Virginia
ültetvényeseinek udvarházát utánozza.
- Meg Kentuckyét… az otthonomra emlékeztet.
Philip eléje állt, hogy az arcát lássa, és meglepetten felvonta sötét
szemöldökét: - Onnét való?
Madelana bólintott.
- De egyáltalán nem délies a kiejtése.
- A magáé se kifejezetten ausztrál - válaszolt, és találkozásuk óta
első ízben elnevette magát, s ezzel enyhült a benne növekvő feszült-
ség. - Lexingtonban születtem és nevelkedtem.
- Akkor bizonyára lovak között nőtt fel. Ugye? És tud lovagolni?
- Igen.
Philip szeme kigyúlt, élénken felkiáltott: - Akkor menjünk lovagol-
ni! Most. Meg akarom mutatni a környéket, belovagolni a terepet…
tegnap este, különösen alkonyat után nem sokat láthatott belőle. -
Madelana öltözékét nézte. - Minden bizonnyal találunk itt megfelelő
nadrágot és csizmát.
 - Elhoztam a saját lovaglóöltözékem - mondta, majd megmagyaráz-
ta: - Mielőtt eljöttünk New Yorkból, Paula közölte, számítsak rá,
hogy valószínűleg lejövünk ide hétvégére. Pontosan megmondta,
hogy milyen ruhát hozzak.
- Okos lány a testvérem - vigyorgott. - Gyerünk, mire várunk!
Megragadta Madelana kezét, kivonszolta a képtárból, s a bejárati
hallban közölte: - Amíg átöltözik, felhajtok egy csésze kávét a
reggelizőszobában. Ott várom.
- Pár perc múlva lent leszek - mondta halkan; a férfi vonzereje ma-
gával ragadta.

***

Madelana, ígéretéhez híven, tíz perc alatt odalent volt.

Philipnek kellemes meglepetést szerzett, hogy olyan gyorsan meg-
jelent az ajtóban. Mindig ingerelték az olyan nők, akik sokat vaca-
koltak a hajukkal és az arcuk kikészítésével, piszmogtak és megvá-
ratták. A Harte asszonyokhoz szokott, akik keveset szépítkeztek, de
mindig jól néztek ki, és örült, hogy Madelana ezekre hasonlít.
Amikor felkelt, és odament hozzá, szemében bámulat villant. Tet-
szett neki Madelana öltözete. Nyilvánvaló, hogy valódi lovas, nem
amatőr, aki csak a cicomára ad, és nem veszi komolyan a lovaglást.
A ruhája árulta el mindezt. Férfiszabású, piros-lila kockás gyapjúblú-
za és krémszínű térdnadrágja jó állapotban volt (de semmiképp sem
új), fekete csizmája, amely ugyanolyan fényes, mint Philipé, hasz-
nált, nyilvánvalóan többéves.
Philip elégedett mosollyal fogta meg a könyökét, vezette ki a ház-
ból, a hátsó udvaron át a garázshoz.
Egy helyütt nyitott fedélszínben fal mellett álló régi autók mellett
sétáltak el. Philip megkérdezte: - Tegnap este melyik úton hajtottak a
házhoz?
- Tim Willen a főúton hozott. Sok mindent láttam a telepből: a juh-
hodályokat, a gyapjúnyírót, a teljes üzemi területet és azt a kerítéssel
körülvett lakótelepet.
 - Remek… akkor azonnal nekivághatunk a környéknek, nem pisz-
mogunk, hanem jó nagyot lovagolunk - jelentette ki, miközben bese-
gítette sötétkék Maserati kocsijába.
Mialatt Madelana öltözött, Philip letelefonált az istállóba, és mire a
lány által tegnap este annyira megcsodált régi épületekhez értek, a
lovakat már felnyergelték.
Philip bemutatta Madelanának Mattét, a főlovászt, majd a bok-
szokhoz kísérte. - Ez itt Gilda - nyitotta ki a boksz ajtaját, és kivezet-
te a derest. Odanyújtotta a kantárt. - Ez itt a magáé. Szelíd, de van
benne spiritusz, nem lesz unalmas rajta lovagolni.
Philip arrébb lépett, ellenállt a kísértésnek, hogy Madelanát nye-
regbe segítse.
- Köszönöm, gyönyörű ló - mondta elégedetten Madelana. Megsi-
mogatta a fiatal kanca orrát és fejét, hozzádörgölőzött, majd a fülébe
súgott, barátkozni próbált, úgy, ahogy évekkel ezelőtt a kentuckyi
lovászok megtanították, hogyan kell egy idegen lóval bánni. E ját-
szadozás után néhány perccel Madelana úgy érezte, már elég jól is-
merik egymást, bal lábát a kengyelbe tette, és a nyeregbe lendült.
Az élénken figyelő Philip a szakértelem láttán elismerően bólintott,
mosolygott magában. Ő is felszállt fényes, ébenfekete csődöre, Black
Opal nyergébe, és előrelovagolt, ki a macskaköves istállóudvarról, át
a főúton és lefelé a kis liget felé kanyargó ösvényen.
Egymás mögött haladtak az aranytölgyek és fűzfák árnyékolta kes-
keny ösvényen, és csakhamar tágas rétre értek, ahol könnyű szellő
libbent a zöld fű fölött. Egy ideig egymás mellett ügettek, majd Phi-
lip váratlanul vágtába kezdett, megsarkantyúzta lovát, és lehagyta
Madelanát.
- Gyerünk, Gilda lányom, gyerünk, kedvesem - búgta Madelana,
kissé kiemelkedett a nyeregből, lova nyakára hajolt, azután állva vág-
tatott Philip után.
Utolérte, és együtt vágtattak több szomszédos réten, ugrattak át ke-
rítéseken, fej fej mellett rohantak, amíg Philip végre lassított, és lé-
pésre fogta lovát.
Madelana azonnal utána, tudta, hogy a vezetést át kell engednie,
mert ő idegen terepen, ismeretlen környezetben mozog.
Amint nyugodtabban lélegeztek, egymásra néztek.
 - Remek volt. Maga nagyszerű lovas - állapította meg Philip. - De
most lassítanunk kell, legelőhöz érkeztünk.
- Értem.

***

Lassan haladtak a szépséges tájon, a réteken és lankákon legelésző

nyájak és csordák mellett. Elporoszkáltak a mindenütt jelen levő
aranyszilfa- és eukaliptuszligetek mentén; mély és bájos völgybe
érve rövid ideig követték a Castlereagh folyó kanyargó ezüstszalag-
ját, és végül lassú léptekkel kaptattak fel a Dunoont övező dombokra.
Időnként váltottak csak szót.
Madelana néha feltett egy kérdést, Philip hellyel-közzel felvilágosí-
totta valamiről, de nagyjából-egészéből hallgattak.
Ez tetszett Philipnek. Nem szeretett folyton beszélni, gyakran volt
befelé forduló és elgondolkozó, s a szünet nélkül fecsegő nők az ide-
geire mentek. Madelana szótlansága balzsamként hatott. Minden
tekintetben tudatában volt a lány jelenlétének, de természet adta zár-
kózottságát ez nem zavarta. A maga részéről nem érzett kettejük kö-
zött feszélyezettséget. Sőt: az együtt lovaglás puszta tényétől köny-
nyebb és boldogabb volt, mint valaha.
Hasonlóképpen érzett Madelana is.
Az aggodalom és feszültség, ami a képtárban elfogta, már az átöl-
tözés során enyhült, most meg, itt a szabad levegőn, majdnem telje-
sen eltűnt.
Új-Dél-Wales a lehető legtávolabb volt ugyan Kentuckytól, mégis
otthonosabban érezte magát, mint bármikor az eltelt négy év alatt,
amióta imádott szülőföldjét elhagyta. A kert csendje, amely ma reg-
gel oly erősen hatott rá, ezen a végtelen vidéken még sokkal inkább
felerősödött, s a mindent elárasztó békesség benne is nyugalmat kel-
tett. És mert fölengedett, váratlanul megbékélt önmagával és Philip-
pel.

***

Majdnem két óra hosszat lovagoltak Philip birtokán.

 Végre arra a helyre értek, ahová Philip indulásuk óta tartott.
Dunoon legmagasabb pontja volt, a meredek emelkedőn Philip mu-
tatta az utat. A dombtetőre érve leugrott lováról, és a ló mellett állva
várta a kissé lemaradt Madelanát.
A lány is felért a dombtetőre, ügyesen, gyakorlott lovas módján
bánt lovával. Philip mindazonáltal szerette volna lesegíteni, de ismét
visszafogta magát. Félt hozzáérni.
Miközben Madelana könnyedén a fűre ugrott, Philip odaballagott a
terebélyes tölgyhöz, amelynek öreg ágai óriás, csipkés, zöld naper-
nyőként borultak a dombtető fölé.
- Ükapám több mint száz évvel ezelőtt ültette ezt a tölgyet - mondta
Madelanának -, és ez a kedvenc helyem. Emma hozott fel ide elő-
ször, amikor még egész kicsi fiú voltam - ő is szerette. Köröskörül
mérföldekre lehet látni. Nézzen körül! - kiáltotta, és széttárta két kar-
ját. Majd kezével ernyőt formált a szeme fölé, a hullámzó terepet
nézte, hangjában büszkeség és szeretet zengett: - Nincs a világon
még egy ilyen hely, legalábbis nekem.
- Káprázatosán gyönyörű - hagyta helyben őszinte meggyőződéssel
Madelana. Mintha itt, Dunoonban minden élénkebb lenne… az ég
sokkal kékebb, a felhők fehérebbek, a fű és a fák zöldebbek, a virá-
gok színesebbek. Philipnek igaza volt, amikor a völgyben lovagolva
kijelentette: ez maga az Éden. Madelana mélyeket lélegzett. Idefent a
levegő kristálytisztán üdítő volt.
Philip ledobta széles karimájú kalapját, kezével dús, fekete hajába
túrt. - Pihenjük egyet, mielőtt visszaindulnánk - javasolta, a földre
mutatott, és leült.
Madelana bólintott, és szintén leült, élvezte a napsütésben tett hosz-
szú lovaglás után az árnyas fa sötétzöld hűvösét.
Egy darabig mindketten hallgattak, majd Philip megszólalt: - Cso-
dálatos érzés lehetett az, amit egymás iránt éreztek, nem gondolja?
- De igen - mondta Madelana, aki azonnal felfogta, hogy a férfi Pa-
ulra és Emmára céloz.
- Volt-e valaha ennyire szerelmes?
- Nem. És maga?
- Nem. - Philip elhallgatott, gondolataiba merült, és Madelana
csöndben üldögélt.
 - Férjnél van? - kérdezte hirtelen.
- Nem… soha nem is voltam.
Philip a szeme sarkából ránézett. Szerette volna megkérdezni, van-
e valakije, de nem merte. E beszélgetés máris sokkal intimebb, mint
akarta.
Madelana mintha érezte volna, hogy Philip titokban figyeli, feléje
fordult, és hosszasan, rezzenetlenül a szemébe nézett.
Philip rámosolygott.
Madelana viszonozta mosolyát. Majd felhúzta térdét, állát rátá-
masztotta, és álmodozva nézte a fehér felhőkkel ékes kék eget.
Philip hátradőlt, fejét a fa göcsörtös törzsének támasztotta. Ösztö-
nösen tudta, hogy Madelana tudja, mekkora nőcsábász. Elnyomott
egy sóhajt. A múltban ez sose zavarta. Most igen.

18

Hirtelen hidegre fordult az est; erős szél fújt a Dunoon fölötti dom-
bok felől, vadul ráncigálta, felduzzasztotta a függönyöket, és lehűtöt-
te a hálószoba levegőjét.
Paula didergett, felállt az öltözőasztal mellől, és becsukta az abla-
kot.
Visszaülve nyakára erősítette igazgyöngy láncát, felvette mabé
gyöngy és gyémánt fülbevalóját, majd hátradőlve nézegette magát a
tükörben. Nem rossz, gondolta, egy harminchetedik évéhez közeledő,
agyonhajszolt vállalatvezetőhöz és négy gyermek anyjához képest.
Fejét elfordítva nézte az öltözőasztalon álló színes fényképet. A
képet Emily tavasszal készítette Pennistone Royal teraszán, rajta
Shane meg ő Lorne-nal, Tessával, Patrickkel és Linnettel. A szíve
alig észrevehetően összeszorult, amikor két kisebb gyermekére gon-
dolt; más-más módon, de mindkettő annyira érzékeny, és oly nagy
szükségük van rá.
Reggel, amikor Shane-t felhívta, a gyerekek ágyban voltak, és mé-
lyen aludtak. Az Ausztrália és Anglia közötti időkülönbség miatt
Paula tulajdonképpen egy nappal előbbre volt. Pennistone Royalban
péntek éjfélt mutatott az óra. Shane akkor tért haza Beck House-ból,
ahol Winstonnal vacsorázott. Emily már elutazott Hongkongba, hogy
a Genret részére végezze a bevásárlást, és a két legjobb barát nyilván
élvezte a ritka alkalmat, hogy agglegényként együtt vacsorázhat.
Paula örült, hogy hallhatta Shane szerető és bátorító hangját, és
megtudta, hogy otthon minden rendben. Lorne és Tessa megszokta
az intézetet, és a nörsz, aki egyhetes szabadságon volt a Tóvidéken,
ismét átvette a parancsnokságot a gyerekszobában.
- Semmi probléma, drágám, minden rendben - mondta Shane, és
hangja oly tisztán hallatszott, mintha a szomszéd szobából beszélt
volna. - A hétvégét itt töltöm a kölykökkel, vasárnap este indulok
Londonba. És figyelj, angyalom, ma hírt kaptam apától. Telefonált,
és közölte, hogy ő meg anya egészen biztosan hazajönnek karácsony-
ra, így a kis Laura is velünk lesz. Merry és Elliot is elfogadta meghí-
vásunkat. Úgy tűnik, egész tömeg lesz idefent Yorkshire-ban… min-
den olyan lesz, mint régen, amikor még élt Blackie és Emma. Pom-
pás karácsonyunk lesz.
Paula el volt ragadtatva. További félórán át csevegtek a karácsonyi
tervekről, a gyerekekről és egyéb családi ügyekről, és Shane meg-
ígérte, hogy néhány nap múlva felhívja. Amikor letette a kagylót,
Paula sokkal jobban érezte magát. Útjain rettenetesen hiányolta
Shane-t és a gyerekeket, családjától távol soha nem volt egészen
nyugodt. Igyekezett nem izgulni, de folyton szorongott, és gyanította,
hogy ez már nem is fog megváltozni. Ilyen a természete, és ilyen is
marad.
Órájára pillantott, látta, hogy még tíz perce van a vacsora előtti po-
hár italig. Felállt, lesimította selyem koktélruhájának szoknyáját, és
az íróasztalhoz ment, az ott heverő papírok között matatott. Köztük
volt a karácsonyi ajándékok listája, amelynek már korábban nekilá-
tott Sydneyben. A Shane családjának szánt nagyobb ajándékok már
szerepeltek rajta, de a harisnyába rejtendő vagy a fa alá helyezendő
apróságok még hiányoztak. Most, hogy a többiek is eljönnek
Yorkshire-ba, gondoskodni kell ezekről is, no meg más, megfelelő
kisebb ajándékokról is. Paula úgy tervezte, hagy a karácsonyi bevá-
sárlást Hongkongban intézi - ott találkozik tíz nap múlva Emilyvel.
Miközben az asztal fölé hajolva sebesen jegyzetelt, Shane szülei
jártak az eszében. Nagyon örült, hogy Bryan és Geraldine többhetes
vívódás után úgy döntött, mégis eljön Angliába decemberben. Bryan
öt évvel ezelőtti szívrohama óta Barbadoson éltek. Bryan az idő nagy
részét pihenéssel töltötte (Shane ragaszkodott hozzá, hogy legalább
félig-meddig visszavonuljon), de szemmel kísérte a Karib-tengeri
O’Neill szállodákat.
Paulának nagyon hiányoztak, mindnyájuk életében nagy volt az űr,
amióta az O’Neillek külföldön éltek. Miranda is hiányzott. Paula
meg Shane húga gyerekkoruk óta jó barátnők voltak, és noha időként
sikerült New Yorkban találkozniuk, sokat morgolódtak amiatt, hogy
kevés az egymásra szánt idő. Merry volt az O’Neill Hotels Internati-
onal rendkívül elfoglalt amerikai igazgatója, és most, hogy férjhez
ment Elliot Jameshez, a neves amerikai építészhez, minden szabad
percét vele akarta tölteni manhattani és connecticuti otthonaikban.
Következésképpen egyre ritkábban járt Angliába, üzleti útjait is rö-
vidre fogta. „Átugrom, és már szaladok is vissza” - tréfálkozott
Merry.
Most ismét egy fedél alá gyülekeznek az O’Neillek és a Harte-ok.
Sir Ronald Kallinski és Michael is elfogadta a karácsonyi vacsorára
szóló meghívást, így - évek óta első ízben - mindhárom klán képvise-
lői együtt lesznek. E gondolatra Paula vidáman elmosolyodott.
Összekapcsolta és irattáskájába süllyesztette a listákat. Ha akad né-
hány szabad perce ma este vagy holnap reggel, további jegyzeteket
készít: kijelöli a vendégek hálószobáit, összeállítja az ünnepi menüt,
és felírja, kiket akar meghívni a különböző partikra. A karácsony
ugyan csak három hónap múlva esedékes, de ez nem túl hosszú idő,
ha meggondolja, mi mindent kell addig elintéznie. Úgy tudja csak
megállni a helyét, ha mindent előre megtervez és - szervez, így ne-
velte fel nagyanyja, és néha azon töprengett: vajon nem ebben rejlik-
e sikerének valódi titka.

***

Néhány perccel később, amikor lement a nappaliba, azt hitte, ő az

első. Akkora csönd fogadta.
De Jason Rickards lépett be a verandáról, becsukta és bezárta a
franciaablakot, és sarkon fordult. Szikár barna arca Paula láttán fel-
vidult.
 - Helló, drágám - sietett oda hozzá.
A karcsú, nyúlánk férfi járásán meglátszott, hogy sok évet töltött
lóháton, napbarnított arcán, hogy állandóan a szabadban tartózkodik.
Halántéka őszült. Hatvanas évei elején járt, de fíatalabbnak látszott.
Tengerészkék kasmírzakót viselt sötétszürke nadrággal, fehér inggel
és sötétkék nyakkendővel - Paula látta, hogy feszélyezetten érzi ma-
gát. Mintha zavarná az ünnepélyes öltözék; valószínűleg jobban
örülne, ha farmerban, lovaglócsizmában és nyitott ingben lehetne.
Jason megállt Paula előtt, egyik kezét megfogta, és megperdítette.
- Hűha, milyen csinos vagy! A piros éppoly jól áll neked, mint
anyádnak.
- Kösz, Jason. - Paula felmosolygott rá, karját karjába fonta, így
mentek a kandallóhoz. - Egyébként anya hol van?
- Odafent öltözik. Pillanatokon belül itt lesz. Gyere, drágám,
igyunk egyet. Mit kérsz?
- Ha az, amit ott az ezüstvödörben látok, pezsgő, akkor azt.
- Rendben. - A tálalóhoz ment; a tálcán likőr, poharak, jegesvödör
és pezsgő állt. Ügyesen kinyitotta a Louis Roederer Crystal-üveget.
Paula szeretettel nézte. Nagyon megszerette Jasont, csodálta, hogy
olyan józanul szemléli az életet. Mértéktelenül tisztelte, nemcsak
annak okán, hogy remek üzletember, hanem természet adta tulajdon-
ságaiért is. Kedves és gondos volt. Paula - csakúgy, mint Philip -
nagyon örült, hogy anyja hozzá ment feleségül. A származásuk közti
különbség ellenére nagyon jól kijöttek; Jason odaadó férjnek bizo-
nyult. Jason önerejéből lett az, aki lett. Első házasságkötésekor már
nem volt fiatalember. Felesége hétévi együttélés után rákban meg-
halt; utána jött a második, rövid, szerencsétlen házassága. „A harma-
dik az igazi” - mondogatta, és Daisyvel kölcsönösen rajongtak egy-
másért. Paulát néha fiatal szerelmespárra emlékeztették.
Paulának Baccarat talpas pohárba töltött pezsgőt, magának meg
whiskyt szódával. - Átkozottul nagy a szél odakint. Fogadni mernék,
hogy Sydneyben vihar tombol.
- Remélem, hogy nem jön el idáig - mondta Paula, miközben átvet-
te a poharat.
 - Nem hinném, és ha elér is, csakhamar elcsitul. Tavasszal mindig
számíthatunk egy kis záporra. Ne félj, holnap szép, derűs napunk
lesz. - Koccintottak. - Csirió.
- Csirió, Jason.
A kandalló előtt álldogáltak; jól érezték magukat egymás társasá-
gában.
Jason hirtelen fürkésző pillantást vetett Paulára. - Mintha nagyon
elégedett lennél önmagaddal, ahogy itt állsz, és csendesen moso-
lyogsz. Anyád azt mondaná: olyan képet vágsz, mint a macska, ame-
lyik most nyelte le a kanárit - kuncogott.
Paula elnevette magát. Jason sok kifejezést átvett Paula anyjától -
ezek majd’ mindegyikét Daisy is az anyjától tanulta, de hiányzott
belőlük Emma csípős hanghordozása.
- A karácsonyi ünnepek alakulása nagy örömmel tölt el, ez minden.
Most, hogy Shane szülei és húga is eljönnek, ez lesz évek óta a leg-
nagyobb összejövetel.
- Anyád aggódik, mert…
- Miért aggódom? - kérdezte a küszöbről Daisy, és a Joy parfüm il-
latába és bíborszín selyembe burkolva besuhant.
- Szédületesen nézel ki, szívem! - kiáltott Jason, sötétbarna szeme
csupa szeretet és csodálat. Daisyhez sietett, belekarolt, és a kandalló-
hoz vezette. - Mit hozzak neked, szívem? Pezsgőt vagy vodkát to-
nikkal?
- Pezsgőt kérek.
- Jasonnak igaza van, valóban káprázatosán nézel ki - jelentette ki
Paula. - Évek óta nem láttalak bíborszín ruhában. Remekül áll, és
ezek a szenzációs opál ékszerek nagyszerűen mennek hozzá. Újak?
- Köszönöm a bókot, drágám, igen, újak. Csütörtök este kaptam
Jasontól. Az ő bányájából valók, Coober Pedyből.
- Lightning Ridge-ből - javította ki vigyorogva Jason. - Ezek na-
gyon ritka, fekete opálkövek.
- Kösz - vette el Daisy az odanyújtott poharat. - És szerinted mi mi-
att aggódom? - ismételte meg a kérdést.
- Philip miatt.
Daisy a homlokát ráncolva leült a pamlagra, felemelte poharát: -
Csirió.
 - Csirió - mondta egyszerre Paula és Jason.
Daisy kortyolt egyet, s a pohár pereme fölött kérdő pillantást vetett
a férjére. - És miért aggódom miatta?
- Mert olyan nehezen kötelezi el magát, hogy karácsonykor velünk
jöjjön Angliába - magyarázta Jason. - Paula épp most jegyezte meg,
mennyire örül, hogy együtt lesz az egész család, s én épp elmondani
készültem: fivére még nem határozott.
- Hát én azt hiszem, hogy eljön - mormolta Daisy apró, de sokat-
mondó mosollyal.
- Azt hiszed? - lepődött meg Jason, és Daisyre meredt. - Mi történt,
szívem, hogy megváltozott a véleményed? Csütörtök este, amikor
Perthből hazatértem, tehát alig két nappal ezelőtt még nagyon hatá-
rozottan állítottad az ellenkezőjét.
- Ma délben Paula meghívta Madelanát a Harte évforduló ritzbeli
táncestélyére, valamint a közös karácsonyi ünnepségre Yorkshire-ba.
És Madelana, ugye, elfogadta a meghívást?
- Igen, igaz. - Paula kissé meghökkent, homlokát ráncolta. - De mi
köze ennek bármihez?
Daisy hátradőlt, először lányára, majd férjére mosolygott: - Sok
köze van ahhoz, hogy Philip decemberben Angliába jön.
Paula és Jason rámeredt, de egyikük sem szólt.
- Nem vettétek észre, hogy néz Philip Madelanára? Persze csak ak-
kor, ha azt hiszi, senki sem látja. És azt sem vettétek észre, hogyan
viselkedett vele… a medencénél, az ebédnél, a délutáni teánál? Hogy
mennyire gondoskodó. Arról nem is beszélve, hogy egész délelőtt
együtt lovagoltak. Legalább négy órán át.
- Jaj, mama, biz’ isten, olyan romantikus lélek vagy! Egyszerűen
csak szívélyes vendéglátó. Végül is te okítottad a jó modorra. Philip
úriember. - Paula hitetlenkedve nevetett. - Csak egy napja ismeri!
Még annyi sincs, az ég szerelmére!
- Hát aztán? - kortyolt ismét a pezsgőből Daisy.
Paula anyjára, majd szemöldökét felvonva Jasonra nézett.
Jason jót kuncogott. - Én csak egy órája ismertem anyádat, amikor
rájöttem, hogy feleségül akarom venni, és őszintén bevallom, szilár-
dan eltökélt szándékom volt, hogy megszerezzem magamnak. Úgy
gondolom, egy férfi és egy nő első látásra tudja, hogy egymásnak
teremtették őket, tudja, mit érez a másik iránt. Ez olyan… olyan ösz-
tönféle. És az idő, mint olyan nem sokat számít. Évekig ismerhetsz
valakit, de soha nem ismerheted igazán, nem érzel iránta semmit.
Vagy hirtelen találkozol valakivel, és bumm! Ez az! - Daisyre nézett.
- Mi is az a francia kifejezés, szívem?
- Coup de foudre… villámcsapás, váratlan ütés… azt jelenti: szere-
lem első látásra. És teljesen igazad van, Jason, mindenben egyetértek
veled - mosolygott rá szeretettel.
- Madelana és Philip - mormolta Paula -, na ne! - Szíve elszorult.
Imádta fivérét, de semmiképp sem óhajtotta, hogy Madelanába gaba-
lyodjék. Madelana érdekében. Féltette, nem akarta, hogy bárki fáj-
dalmat okozzon neki. Emellett fontos tervei voltak vele.
Paula hangsúlyozottan mondta: - Lehet, hogy Madelana felkeltette
az érdeklődését, de tudod, anya, hogy viszonyul a nőkhöz. Számára
minden bokorban akad egy. Nekem is elmondta számtalanszor, te
meg mindenki másnál jobban tudod, hogy abban a pillanatban szakít,
mihelyt a kapcsolat komolyabbá válna a hentergésnél a szénában.
Nagyon nem szívesen mondom ki, hogy Philip csak egy éjszakára
marad meg egy nő mellett.
- Jaj, igazán, hogy mondhatsz ilyet! Veronica Marsdennel majdnem
három hónapig járt - kiáltott hevesen, de visszafogott hangon Daisy.
Paula felnyögött. - Hát igen, körülbelül ennyi ideig tart egy-egy vi-
szonya, ugye? Három hónapig. Őszintén remélem, hogy nem kezd ki
Maddyvel, mert csak szívfájdalmat okozna neki, és azt nem tudnám
elviselni. Éppen elég bánat érte már az életben. Nagyon kérlek, anya:
ne bátorítsd. Ígérd meg.
Daisy arca megnyúlt. - Igen, azt hiszem, szokás szerint igazad van,
Paula. - Nagyot sóhajtott. - Ó, istenem, annyira kedvelem azt a lányt.
Úgy örültem, amikor láttam, hogy Philip milyen lelkes… - hangja
akadozva elhalkult.
- Mama, ígérd meg, hogy nem bátorítod Philipet - erősködött Paula.
- Nagyon komolyan gondolom.
Daisy gyorsan bólintott. Figyelmét nem kerülte el Paula komoly,
majdhogynem fenyegető arckifejezése. - Megígérem. - Daisy rájött,
hogy lánya csupán azt ismétli, amire ő maga is gondolt a hét elején,
és gyomra összeszorult. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy fia élete
végéig playboy legyen. Milyen üres, felszínes élet vár rá.
- Jó lenne, ha ezt a témát minél előbb abbahagynánk. Bármely
percben itt lehetnek mind a ketten - mondta Jason.
- Helyes - egyezett bele gyorsan Daisy. - És ugye, nem valami
szép, hogy így beszélünk róluk?
- Nem - mormolta Paula; nyugtalan volt, nem értette, miért nem
vette észre Philip viselkedését, a figyelmet, amit állítólag Madela-
nának szentelt. Pauláról úgy tudták a családban, hogy sasszeme van,
figyelmét soha semmi el nem kerüli. És most feltette magának a kér-
dést: gyengült-e a megfigyelőképessége.
Jason a tálalóhoz lépett, újratöltötte poharát, és megkérdezte: - Pau-
la, mellesleg mikor szándékozol Hongkongba utazni?
- Körülbelül tíz nap múlva. Attól függ, hogy mit találunk Mel-
bourne-ben és Adelaide-ben. Madelana meg én szerdán szándéko-
zunk odarepülni. Amint végeztünk a sydneyi kiárusítással. Miért
kérded?
- Az egyik igazgatóm, Don Metcalfe nagyjából ugyanakkor utazik
a koronagyarmatra. Felötlött bennem, hogy talán elvihetne bennete-
ket a vállalat lökhajtásos gépén.
- Nagyszerű lenne - nyugtázta mosolyogva Paula. - Természetesen,
ha egybeesnek az időpontok.
- Don indulhat szeptember 21-, 22- vagy akár 23-án, ahogy neked a
legjobban megfelel.
- Nagyon köszönöm, majd szólok.
- Még nem árultad el, drágám, hogy minek mész Hongkongba - ve-
tett rá kérdő pillantást Daisy.
- Hogy Emilyvel találkozzak. Ő ott van már, bevásárol a Genret ré-
szére, és gondoltuk, hogy jó mulatság lenne együtt tölteni néhány
napot, pihenni, karácsonyi ajándékokat vásárolni. Utána együtt me-
gyünk New Yorkba, majd egy-két nap múlva Concorde-dal haza
Londonba.
Daisy egy kicsit kétkedve mosolygott. - Nem értelek, Paula. A vi-
lág egyik legnagyobb áruházláncának a vezetője vagy, és erre Hong-
kongba mész bevásárolni. - A fejét ingatta: - Szerintem semmi értel-
me.
 Paula hamiskásan mosolygott anyjára: - Sokkal murisabb dolog
külföldön vásárolni - elhallgatott, mert meglátta a küszöbön álló
Madelanát. - Hát itt vagy? Már aggódtam, vajon mi történhetett ve-
led. Gondoltam, kutató expedíciót küldök érted - ugratta szeretettel-
jes arckifejezéssel.
Tekintettel az előbbi beszélgetésre, három figyelő, kíváncsi szem-
pár szegeződött Madelanára, aki a szokott, könnyed mozgással lépett
be, hosszú lábán meglibbent a szépen szabott elegáns ruha.
- Elnézést a késésért - szabadkozott. - Gondoltam, kicsit lepihenek,
de azon nyomban elaludtam. Valószínűleg a friss levegő meg a lo-
vaglás hatása. Időtlen idők óta nem ültem lovon.
- Holnap majd megérzi - figyelmeztette Jason. - Komoly izomláza
lesz. Ma este vegyen nagyon forró sós fürdőt, az kicsit enyhíti. Tu-
dom, hogy a házvezetőnő temérdek doboz Epsom-sót tart a konyhá-
ban. Lefekvés előtt kérünk majd tőle egy-két dobozzal. És most mit
inna? Pezsgőt?
- Köszönöm, Jason, de most inkább ásványvizet kérek - mondta, és
Paula mellé állt a kandallóhoz.
Paula megnézte Madelana koktélruháját. Pompás szabása volt, se-
lyemsifonból és sima bársonyból készült, világosszürke színe ki-
emelte a lány szemének ezüstös csillogását. - Ez a ruha maga a tö-
kély. Ugye, Trigère-től való?
- Igen, és köszönöm a bókot - mosolygott fónöknőjére. - Te is na-
gyon elegáns vagy… hajói látom, ez egy Christina Crowther-kreáció.
- Igaz, de régi modell. Néhány évvel ezelőtt hagytam itt. De ugye
nem ment ki a divatból? Pauline Trigère ruháihoz hasonlóan Chris-
tina modelljei is időállók.
Daisy elismerően mosolygott Madelanára. - Paula a számból vette
ki a szót, rendkívül csinos vagy. - Megveregette a pamlagot, és hoz-
záfűzte: - Gyere, kedves, ülj ide mellém.
Madelana szót fogadott, és ők ketten azonnal élénk beszélgetésbe
merültek: ruhákról és a különböző New York-i, párizsi és londoni
divatdiktátorokról csevegtek.
Paula továbbra is a kandalló előtt álldogált, csak fél füllel figyelt
oda. Határozott érzése volt, hogy anyja igenis biztatni fogja Philipet,
hogy udvaroljon Madelanának (ha ugyan ez a szándéka), annak elle-
nére, hogy az ellenkezőjét ígérte. Anyja kétségbeesetten szerette vol-
na rávenni a nősülésre, és szemmel láthatóan úgy vélte: Madelana az
ideális menyjelölt.
Jason egy pohár ásványvizet hozott Madelanának, másik kezében a
pezsgősüveget tartotta. Megtöltötte Paula, majd Daisy poharát, és a
tálalóhoz menet visszaszólt: - Philip késik. Remélem, hogy a telepen
minden rendben van. Nagyon erős, majdnem viharos szél fúj.
- Biztosan semmi baj - mondta Paula. - Ó, már itt is van.
Egy pillanattal később Philip megjelent, közömbös arccal, mint
akinek a világon semmi gondja. Elnézést kért a késésért: - Tim
Willen a vártnál hosszabb ideig feltartott a telefonnál.
- Problémát okoz az időjárás? - kérdezte Jason.
- Nem, semmi baj. Minthogy már ott állsz az üveg mellett, töltenél
nekem egy whiskyt jéggel, pajtás?

19

Lassan a testtel, intette egy óvatos belső hang Philipet. De ezen a

szerda estén, tíz nappal azután, hogy Dunoonban megismerte Made-
lanát, azon töprengett, hogy nem fogta-e túlontúl vissza magát.
Átvágott a McGill Torony tetején lévő lakása nappaliján, szórako-
zottan nézett ki az ablakon, most az egyszer nem is látta a kikötő
csodálatos látképét, amit annyira szeretett. Gondolatai teljesen lefog-
lalták.
Ösztönösen tudta, hogy nem siettetheti Madelanát, nem akarta,
hogy nőcsábász híre elriassza. Nem kétséges, ha azt hiszi, újabb tró-
fea lenne csak Philip gyűjteményében, azonnal elmenekül. De Philip
ritkán tudott másra gondolni. Teljesen megigézte, és a vágy, hogy
közelebbről megismerje, akkora feszültséget keltett benne, hogy
időnként úgy érezte: mindjárt felrobban.
Hamarabb kellett volna lépnem, gondolta komoran; sajnálta, hogy
késlekedett, mert érezte, hamarosan kifut az időből; Madelana nem-
sokára elutazik. Paula jelenléte viszont megnehezítette a dolgát, nem
is tudott volna gyorsabban cselekedni.
A Dunoonban töltött hétvégén nővére Madelana gardedámjának
nevezte ki magát. Vasárnap egyetlen pillanatra sem hagyta őket ma-
gukra. Bármerre mentek, ő is velük tartott, s a következő héten ma-
gával vitte Madelanát Melbourne-be és Adelaide-be, és csak péntek
este tértek vissza Sydneybe.
Távollétükben Philip elhatározta, hogy megmutatja Madelanának
Sydney nevezetességeit; azt gondolta, hogy ha bensőségesen nem is,
de legalább jobban megismeri. De Paula a városban tett kiruccanáso-
kon is velük tartott. Igaz, hogy jól múlatták az időt, de nem úgy,
ahogy azt Philip eredetileg eltervezte. Nem akarta elcsábítani
Madelanát, de azt gondolta, hogy egy kis könnyű flört alkalmas lesz
a lány hajlandóságának kipróbálására.
Az elmúlt napokra gondolva kis gúnyos mosoly jelent meg Philip
szája sarkában. Paula keményen igyekezett, hogy soha magukra ne
hagyja őket, anyja meg mindent megtett, hogy Madelana karjába
taszítsa. Természetesen ügyelve, hogy ennek látszatát is elkerülje; de
Philip átlátott Daisy diszkrét kis mesterkedésein. Paula ébersége mi-
att azonban ezek a mesterkedések sajnos sorra megbuktak.
Nővére ma reggel végre elutazott Hongkongba.
Ő vitte ki a repülőtérre, és útközben közölte, hogy meg akarja hívni
Madelanát vacsorára.
- Igen, gyanítottam - mondta Paula.
Rövid csend támadt köztük, majd Philip kifakadt: - Madelana hu-
szonhét éves, felnőtt nő, arról nem is szólva, hogy rendkívül intelli-
gens, és alkalmas arra, hogy maga döntsön. Nem kellett volna helyet-
te gondolkodnod… ez nem tisztességes sem velem, sem vele szem-
ben. És annyira nem jellemző rád, kedves.
Nővére azonnal bocsánatot kért, beismerte, hogy Philipnek tökéle-
tesen igaza van, és igyekezett viselkedését megmagyarázni. - Nagyon
is törődöm Madelanával. Egyike a legkiválóbb teremtéseknek, akik-
kel valaha találkoztam, és nem bírnám elviselni, ha mindenki közül
éppen te tennél olyat, amivel fájdalmat okozol neki. - Röviden vázol-
ta Madelana múltját, a családját sújtó tragédiákat, rettenetes veszte-
ségeit - Philipet a hallottak mélyen megrázták. Megígérte Paulának,
hogy nem fog fájdalmat okozni a lánynak, és ezt az ígéretet meg is
kívánja tartani.
Órájára nézett. Hét negyvenet mutatott, ideje indulni. A csupa ab-
lak faltól elfordulva átsietett a tágas, modem, fehér és krémszínű
nappalin, és ugyanolyan gyors léptekkel szelte át a márvány előteret.
Végre kettesben lesz Madelanával - alig várta, hogy ott legyen.
Amikor magánfelvonóján leereszkedett, hirtelen eszébe jutott: fo-
galma sincs, hogy érdekli-e Madelanát vagy sem. A lány viselkedése
sem gondolatairól, sem érzelmeiről nem árulkodott; nyugodt, szürke
szeméből semmit sem bírt kiolvasni. Az egyetlen, ami biztos: őt ér-
dekli a lány. Könnyen lehetséges, hogy közeledését Madelana vissza-
taszítónak tartja és elutasítja.
Philip hűvös kék szemében fanyar mosoly villant. Hamarosan kide-
rül, hogyan viszonylik hozzá…

***

Madelana lakosztálya a Sydney-O’Neill Szálló harmincadik emele-

tén volt. Az épület sarokrészére esett, és nappalijának L alakban ter-
peszkedő ablakai széles panorámát kínáltak.
Madelana az egyik ablaknál állva az Operaházat és a Sydney-öblöt
átszelő hidat bámulta. Majdnem nyolc óra volt, s az esti sötétséget
csillagok ezrei és a város milliónyi fénye törte meg.
Ez a látványosság már annyira ismerős volt, hogy kezdte magát
otthonosan érezni, beleszeretett Sydneybe és lakosaiba. Gyorsan rá-
jött, hogy kedveli a józan, nyíltszívű és barátságos ausztrálokat, és
Philipen keresztül megértette, hogy csípős humoruk egyszerűen vé-
dekezés a nagyképűség és kérkedés ellen. - Ez még a korai telepesek-
től, különösen a londoni cockneyktól ered - magyarázta Philip.
Madelana a pamlaghoz ment, és leült. A kávézóasztalkán kitereget-
ve heveitek a fényképek, amelyeket a hétvégén a városnézésen készí-
tettek. Szortírozni kezdte, a legjobbakat kiválogatta, hogy a délután
vásárolt albumba tegye.
A hétvégére emlékezve elmosolyodott. Itt egy kép, ami róla meg
Pauláról készült a Taronga Park állatkertjében. Egy, a kicsinyét a
zsebében hordó kenguru mellett állnak, és Madelana megint rádöb-
bent, hogy a kenguru - keskeny, érzékeny arcával, bánatos szemével
- mennyire emlékeztet egy őzikére. A szombat reggel tett állatkerti
látogatásig nem tudta, hogy ezek ilyen szelíd állatok. A kép jól sike-
rült, félretette, hogy később majd az albumba tegye.
 Kézbe vette a képet, amit ő csinált Philipről és Pauláról a tarongai
esőerdő-madárházban; a háttérben ékkőszínű papagájok és más brili-
áns, egzotikus madarak láthatók. Ez is bekerül az albumba. Ezután
ahhoz a kisebb csomag fényképhez nyúlt, amit Philip jachtján, a
Sarabandon készítettek. Philipnek két jachtja volt. Az egyik, a
Dunoon, kizárólag versenycélokat szolgált, a másikat, a Sarabandot
sétahajózásra és szórakozásra használta. A remekbe szabott és felsze-
relt hajón hat férőhely és állandó személyzet volt.
A hétvége legjobb napja, Madelana számára, a vasárnap volt. Na-
gyon élvezte a hajókázást, ahogy elhúztak Philip háza mellett Point
Pipernél, és Daisy meg Jason otthona előtt Rose Baynél. Nagyon
szerette a tengert, rettentően élvezte a vízen tett kirándulást. Elhatá-
rozta, hogy ezek a képek kapnak díszhelyet az albumban, kiszedett
maroknyit a hármukat ábrázoló fotók közül, és kiterítette maga elé.
Figyelmét Philip egyik képe ragadta meg, fölemelte, és rövid ideig
tanulmányozta.
New Yorkból való elutazásuk előtt Paula nem sokat mesélt az öcs-
cséről; ami keveset Madelana tudott róla, azt különböző magazinok-
ból szedte össze. Most, a kezében lévő képre meredve rájött, hogy a
lapok illusztrált cikkei messze elmaradtak a valóságtól. A személyes
találkozás lenyűgözte. Valami mélységesen vonzó volt benne, ami
annyira feldúlta, mint még soha senki. Az első pillanattól kezdve,
amikor Dunoonban meglátta, jelenlétében bizonytalannak érezte ma-
gát - úgy elakadt a lélegzete, mintha gyomorszájon vágták volna.
Közelebbről vizsgálgatva a fényképet, óhatatlanul arra gondolt,
hogy Philip milyen fessen, magával ragadóan néz ki a Saraband fe-
délzetén állva. A háttérül szolgáló fehér vitorlák hangsúlyozták lesült
arcát, élénk színeit. Vasárnap szeles idő volt, fekete haja kócos, ne-
vető kék szemét összehúzta, védekezésül az éles napfény és a csillo-
gó tenger ellen. Milyen ellenállhatatlannak tűnik.
Madelana erősen vonzódott hozzá, s ez több okból is zavarba hozta
és aggasztotta. Főnöknője öccse - ettől eltekintve is kevéssé valószí-
nű, hogy érdeklődne Madelana iránt. Óriási hatalma van, óriási va-
gyona, rendkívül vonzó, ennélfogva a világ bármely nőjét megkap-
hatja. Ezt a tényt igazolta playboy hírneve. Egy Madelana-féle dol-
gozó nő, aki nem tagja annak a nemzetközi társaságnak, amelyben
Philip mozog, aligha lehet egy romantikus közjáték célpontja. Nem is
akarna az lenni. Semmiképp sem vágyott egy múló flörtre. Nem
olyan fából faragták. Nem, Philip McGill Amory nem az a fajta férfi,
akibe egy magafajta lány belegabalyodhat. Túlságosan veszedelmes,
óhatatlanul bánatot és szívfájdalmat okozna.
Semmi szükségem újabb gondokra jóképű, problematikus férfiak-
kal, gondolta, amikor Jack Miller jutott eszébe. Az első a karrier.
Egyébként is, tíz nap múlva elutazom és kész. Előző nap szerencsére
találtak a butiknak megfelelő vezetőt. A fiatal nő megfelelt Paula
kívánalmainak, máris beállt dolgozni egyheti próbaidőre. Ha minden
jól megy, hamarosan visszautazom New Yorkba… messzire, jó
messzire Mr. Amorytól.
Íróasztalán csöngött a telefon. - Halló?
- Itt Philip. A hallban várom.
- Azonnal lent leszek - mondta, és letette a kagylót. Felkapta a tás-
káját, selyemsálját meg az ajtókulcsot, és kiment.
Lefelé a liftben azon töprengett, vajon a ma este hogy alakul. Philip
meghívását józan ítélőképessége ellenére és csak azért fogadta el,
mert olyan kedves volt; délelőtt, amikor meghívta, igazán csak egy
kicsit erősködött. Már státusa miatt sem bánthatja meg a férfit. De
amióta a juhtenyésztő telepen kilovagoltak, először lesz vele kettes-
ben, s ez szerfölött idegesítette.
Mihelyt kilépett a liftből, azonnal megpillantotta.
Philip sötétkék zakót, halványkék inget és nyakkendőt, valamint
szürke nadrágot viselt. Magassága, megkapó külseje, veleszületett
önbizalma és tekintélye magára vonta az emberek tekintetét.
Amikor észrevette Madelanát, kezét üdvözlésre emelte, és gyors
léptekkel sietett felé.
A lányt ugyanolyan feszültség fogta el, mint annak idején a képtár-
ban, majdnem elbotlott a sima márványpadlón. De összeszedte ma-
gát, arcára mosolyt erőltetett; amikor az előtér közepén találkoztak,
mosolyogva nyújtott kezet.
Philip megfogta, kissé megszorította és gyorsan elengedte. Moso-
lyogva mondta: - Örülök, hogy látom. Szokás szerint nagyon csinos.
- Elismerő pillantással mérte fel a lány bő fekete gyapjúszoknyáját és
a méretre szabott fehér selyemblúzt.
 - Köszönöm. Maga mondta, hogy öltözzek egyszerűen.
- Igaz - mormolta, miközben az előtéren átkísérte. Ezután megma-
gyarázta: - Doyle-nál rendeltem asztalt. Ez egy tengerparti halven-
déglő. Nagyon egyszerű hely, nagyon kellemes, náluk kapható a leg-
jobb sült hal sült krumplival egész Sydneyben, arról nem is beszélve,
hogy onnan látható legjobban a város sziluettje.
- Káprázatosan hangzik.
Kimentek az utcára. Philip borvörös Rolls-Royce kocsija közvetle-
nül a szálloda előtt állt; besegítette Madelanát, a másik oldalra került,
beszállt, beindította a motort, és elhúzott a járda mellől.
- A vendéglő odakint van a Watson-öbölben - közölte -, az út kö-
rülbelül fél óra. Úgyhogy nyugodtan helyezkedjen kényelembe, pi-
henjen, és élvezze a zenét. - Beszéd közben bekapcsolta a műszerfal-
ba süllyesztett magnót, és a kocsit Mel Torme hangja töltötte be; a
Holdfény Vermontban című dalt énekelte.
Madelana igyekezett a felszólításnak eleget tenni, meg se kísérelt
csevegni. Nem tudta, mit is mondhatna. Hirtelen pánik fogta el, torka
kiszáradt. Nem tudta, hogyan fogja túlélni ezt az estét. Itt, a férfi
mellett, ilyen közel hozzá, rettenetes félelem fogta el, és sajnálta,
hogy meghívását elfogadta.
- Lazítson - szólt rá Philip, mintha olvasna gondolataiban. Szeme
sarkából a férfira nézett, és idegesen nevetett.
- Megtettem.
- Nem hiszem.
Madelana hallgatott. Ajkát harapdálta.
Ezúttal Philip nevetett - ugyanolyan idegesen, mint az előbb
Madelana.
Végül halkan megszólalt: - Gyanítom, hogy mindketten túl kemé-
nyen dolgozunk, és magának ugyanolyan nehéz napja volt, mint ne-
kem. Egy darabig eltart, amíg az ember fölenged. Én nem voltam
eléggé előrelátó… indulás előtt innunk kellett volna valamit a szállo-
da bárjában.
- Igazán jól vagyok - nyugtatta meg Madelana, miközben rájött,
hogy ez részben igaz is. Páni félelme lassan alábbhagyott. Egyébként
is, ostobaság az egész. Philip, hála istennek, nem tudhatja, hogy
mennyire vonzódik hozzá. Az utóbbi néhány napon nyájas volt vele,
de kifürkészhetetlen. Philip meg nyilvánvalóan udvariaskodott csu-
pán, Paula megbízásából vigyázott rá. Nem kétséges, hogy főnöknője
kérte meg: vigye el valahová. Paula mindig oly gondos, annyira
ügyel Madelana közérzetére.

***

A Doyle étterem külső megjelenésre viktoriánus emlékeket ébresz-

tett. Az emeletes épület vörös téglából és bézs színű kőből épült, fe-
hérre festett, faragott korlát szegélyezte az emeleti balkonokat, s az
oszlopos előcsarnok két oldalát is ugyanilyen motívumok díszítették.
Odabent egyszerűen berendezett, világos, vidám helyiségek - a kör-
nyezet angol kocsmára emlékeztetett.
Amikor beléptek, a helyiség zsúfolt volt, de Philipet rögvest egy
csöndes sarokasztalhoz vezették. A partra és a látóhatár homályos
széléig húzódó sötét tengerre lehetett látni. Philip ragaszkodott ah-
hoz, hogy Madelana arra a székre üljön, ahonnan a városra látni. És
ahogy korábban kifejtette: Sydney látványa valóban lélegzetelállító
volt, a McGill Torony uralta a láthatárt.
Philip egy üveg Pouilly-Fuissé-t rendelt; a pezsgő száraz, hideg és
frissítő volt. Kortyolgatás közben kikérdezgette a butik új vezetőjéről
és arról, hogyan sikerült a kiárusítás. Madelana itt biztos talajon
mozgott, és beszélgetés közben még inkább fölengedett. Philip is.
Megválaszolta a lány kérdéseit saját opálbányáiról, beszélt az opál-
bányászatról általában, és hosszasan ecsetelte az általa vezetett óriás
cég különböző részlegeinek munkáját. Madelanát lebilincselte a
McGill Társaság szervezete, teljes odaadással figyelt, mint mindig,
most is izgatta a nagy üzlet. Mire észbe kaptak, már majdnem eltelt
egy óra.
- Azt hiszem, ideje lenne rendelni - mondta Philip, amikor a pin-
cérnő harmadszor sündörgött oda asztalukhoz.
Madelana egyetlen pillantást vetett a menükártyára. - Ugyanazt ké-
rem, mint maga.
- Sült hal sült krumplival… mi a véleménye? - vigyorgott.
- Remek. Köszönöm.
 Rendelés után apróra kikérdezgette Madelanát, hogy milyen mun-
kát végez Paula mellett a New York-i Harte Áruházban, és Madelana
elmondott néhány részletet, például: hogyan tervezi és szervezi az
áruházak hatvanadik évfordulójára szánt különleges eseményeket.
Amikor befejezte, Philip nevetve rázta a fejét. - És én még azt hit-
tem, hogy egyedül Paula a munka megszállottja! Szavamra, maga
ugyanolyan, mint ő!
- Én is azt hiszem - helyeselt Madelana. Ő is nevetett, élvezte, hogy
kettesben lehetnek; korábbi aggályai teljesen szertefoszlottak.
- És mondja csak: e munkatempó mellett mennyi ideje jut a magán-
életre? A barátja nem tiltakozik?
- Nincs barátom.
- Ó - vonta fel Philip a szemöldökét. - Egy ilyen lánynak… aki
ilyen szép… ilyen okos… - nem fejezte be, csak nézte behatóan.
Madelana eleresztette füle mellett a bókokat. Halkan megjegyezte:
- A minap szakítottam.
- Sajnálom.
- Ne sajnálja. Jól tettem… Elhibázott választás volt.
Philip összevonta fekete szemöldökét. - Hogy érti ezt?
- Összetévesztettem a személyiséget a jellemmel.
- Ah, értem - mondta. Tetszett neki az okos meghatározás. De fur-
dalta a kíváncsiság: milyen lehetett a férfi, akivel Madelana együtt
járt, és ezért tovább puhatolózott: - Mivel foglalkozik?
- Színész. Méghozzá tehetséges. A Broadway színházaiban játszik.
- Híres? Lehet, hogy ismerem?
- Talán… esetleg. Jack Miller.
- Hát persze, láttam egy darabban néhány éve, amikor New York-
ban jártam. Azt hiszem, Eugene O’Neill darabjában.
Madelana bólintott.
- Miért szakítottak?
Madelana az ajkát harapdálta, fejét félrefordította.
Rövid szünet után ismét a férfi szemébe nézett, és halványan elmo-
solyodott. - Papám szokta volt mondani: „Semmi sem olyan kiábrán-
dító és kijózanító, mint egy piás pacák.” Nincs ennél igazabb mondás
- mondta erős tájszólással.
 Ez a hirtelen, délies kiejtés nagyon tetszett Philipnek; lágy volt, be-
hízelgő, nagyon nőies. - Ezt igazán úgy mondta, ahogy a ken-
tuckybeliek beszélnek. Bevallom, egyetértek a papájával az iszákos
férfiakkal kapcsolatban.
- Nemcsak az italról volt szó - tért vissza Madelana a New York-i
kiejtésre. - Jack kicsit mindig furcsán viselkedett… neheztelt rám a
munkám miatt. Saját bevallása szerint is hímsoviniszta, rosszallta a
karrieremet. Egyszóval…
Ekkor érkezett a pincérnő az étellel, és Madelana témát változtatott,
a jachtversenyzésről kérdezgette Philipet. Minthogy ez volt Philip
kedvenc sportja és egyetlen igazi hobbija, boldogan mesélt róla. És
amikor befejezte, Madelana elmondta, hogy mennyire szereti a ten-
gert, és hogy milyen boldog volt, amikor a Smith családdal vitorláz-
hatott Nantucketben.
- Patsy Smithszel a Rezidenciára érkezésem első napján ismerked-
tem meg, és azonnal összebarátkoztunk. Még most is tartjuk a kap-
csolatot, noha ő visszament Bostonba.
- Mi az a Rezidencia? - kérdezte két falat között Philip.
És Madelana mesélni kezdett Bronagh nővérről meg a többi apácá-
ról, arról, hogy milyen az élet a Rezidencián, és milyenek voltak az
első napjai New Yorkban.
Philip gondosan figyelt, időnként bólintott, a vidám epizódoknál
nevetett. De egyetlenegyszer sem szakította félbe. Madelana ma este
valóban megnyílt előtte, első ízben tárt fel sok mindent magáról, és
Philip is erre bátorította. Mindent tudni akart róla. Egyre jobban be-
leszeretett.

***

Később, kávézás közben, Philip hirtelen így szólt: - Nem volna ked-
ve a hét végén lejönni Dunoonba? A sok szaladgálás, a nehéz munka
után jót tenne magának. És egyben ez az utolsó lehetőség, mert a
jövő hét végén ugye elutazik.
- Igen, így van. - Fölemelte csészéjét, belekortyolt.
Philip egy percig várt, majd nógatni kezdte. - Ugye eljön. Úgy
örülnék… olyan nagyon örülnék.
 Hangjának furcsa árnyalata arra késztette Madelanát, hogy mélyeb-
ben a szeme közé nézzen, s valami olyasmit látott meg benne, amit
előszörre nem tudott kibogozni. Azután ösztönösen megérezte, hogy
a férfi érdeklődik iránta - mellkasa hirtelen összeszorult. Nem bírt
megszólalni. Torka kiszáradt. Ráébredt, hogy Dunoonba menni any-
nyi, mint a tűzzel játszani. Ennélfogva vissza kell utasítani, merő
önvédelemből. Ez az egyetlen bölcs dolog, amit tehet.
- Igen, nagyon szívesen elmegyek. Nagyon köszönöm, Philip. -
Amint e szavak elröppentek a szájából, hátradőlt, annyira meglepő-
dött saját magán, saját következetlenségén. Bolond vagy, gondolta.
Bajt zúdítasz a fejedre.
Philip arca felragyogott. - Holnap délután lerepülhetünk.
- Nem, nem, akkor még nem mehetek. Dolgom van a butikban.
Szombatig nem mozdulhatok.
- Akkor pénteken - makacskodott a férfi, és mélyen a szemébe né-
zett. - Péntek reggel lejöhet. A butikban nem lesz probléma. Ne iz-
guljon már annyit.
Madelana nagyot nyelt, maga se tudta, hogy miért fogadta el a
meghívást. - Legalább néhány órára be kell mennem - alkudozott.
- Oké, ha ragaszkodik hozzá. De Ken tizenegyre ott lesz magáért,
és kiviszi a repülőtérre. A gépem várni fogja, s ha délben elhagyja
Sydneyt, ebédre már a telepen lehet. - Philip mélyen a szemébe mo-
solygott, két kezébe fogta a lány kezét.
Madelana bólintott; egy szót sem mert kinyögni.

20
Philip ledobta magáról ronggyá ázott szvetterét és ingét. Egyik, majd
másik csizmás lábát a csizmahúzóba akasztotta, gatyára vetkőzött, és
a fürdőszobába rohant: csontig átfázott.
Forró vízzel lezuhanyozott, addig folyatta magára a gőzölgő vizet,
amíg nem érezte, hogy vérkeringése ismét pezseg, és melege nem
lett. Kilépett a zuhanyozófülkéből, megtörülközött, fürdőköpenybe
bújt, és a mosdóhoz ment. A tükör elé állt, megfésülte nedves haját,
arcára kölnit hintett, és Madelanára gondolt.
 Milyen kár, hogy a vihar, körülbelül egy órával ezelőtt, hirtelen ki-
tört. Megrövidítette lovaglásukat. A Dunoon fölötti dombokon jártak,
és Philip érezte, hogy a lány feszültsége a békés tájon enyhülni kezd.
Kétségtelen, hogy ma nyugodtabb lelkiállapotban van. Tegnap, ami-
kor délidőben megérkezett, nagyon hallgatag volt és annyira feszült,
hogy Philip egy adott pillanatban azt hitte, mindjárt összeroppan. A
nap hátralévő részében is nyugtalan volt, este azonban némileg föl-
engedett, szemmel láthatóan élvezte közös vacsorájukat Tim és Anne
Willennel.
Mikor vasárnap délután lovagolni indultak, könnyed, majdnem vi-
dám volt, ismét őszintén kitárulkozott, és Philip érezte, hogy egyre
jobban bizalmába fogadja. Olyannyira, hogy a férfi már-már megval-
lotta, milyen érzelmekkel viseltetik a lány iránt, amikor az időjárás
hirtelen megváltozott. Az ég megtelt felhőkkel és elsötétült. Szakadt
az eső, ők lóra pattantak, és nyaktörő sebességgel vágtattak az istál-
lók felé. Még így is húsz percbe tellett, amíg odaértek. Matt és egy
másik lovász várt rájuk, azonnal elvezették a lovakat; Philip és
Madelana pedig bőrig ázva, vacogó foggal ült be a Maseratiba, hogy
minél hamarabb az udvarházba érjen. Madelana falfehér volt, nem
bírta leküzdeni remegését; a házba rohantak. Hálószobája felé tartva
Philip reménykedett, hogy Madelana nem fázott meg.
Néhány percig a kandalló tüzénél melegedett, majd az italokkal teli
fekete lakk kínai szekrénykéhez ment. Konyakot töltött két kis talpas
pohárba, az egyiket felhajtotta, majd felöltözött: vastag skót gyapjú-
pulóverbe meg zokniba és meleg szürke gyapjúnadrágba bújt. Lábára
barna mokaszint húzott, majd fogta a másik poharat, és kiment.
A következő pillanatban Madelana ajtaja előtt állt. Kopogni akart,
de rövid ideig habozott: hagyott-e a lánynak elég időt, hogy nedves
ruháit levesse, lezuhanyozzon és átöltözzön. Úgy gondolta, igen, és
halkan bekopogott.
- Szabad.
Philip a küszöbön tétovázott.
Madelana a kandalló előtt a földön kucorgott, hátát a pamlagnak
vetette; tréningruhában és vastag zokniban volt, teát szürcsölgetett.
Philip kérte meg a házvezetőnőt, hogy küldjön a lánynak teát.
 - Gondoltam, nem árt, ha iszik ebből - nyújtotta felé a konyakospo-
harat. - Ez jobban felmelegíti.
- Köszönöm - a csészealjra tette a teáscsészét. - Igen, szívesen meg-
iszom. - Kicsit hallgatott. - Nagyon köszönöm - ismételte.
Philip lábával csukta be az ajtót, odament és átnyújtotta a poharat.
Miközben átvette, ujjaik összeértek. Madelana megrezzent, hátrább
húzódott, még szorosabban simult a pamlaghoz. Tekintetét Philipre
emelte.
Odakint még mindig zuhogott. Madelana nem gyújtott lámpát, s a
tompa fényben, a ropogó tűz lángjainál légies látványt nyújtott. A
vibrálásban izzó arca törékenynek látszott, óriási szeme ragyogott.
Philip nem bírta levenni róla a tekintetét.
Mereven nézték egymást. Philip egy szempillantásig úgy érezte,
hogy mélyen a lány lelkébe lát. Végül lesütötte a szemét. Nem tudta,
meddig bír magán uralkodni, ezért szó nélkül sarkon fordult, az ajtó-
hoz ment, vacsoráig magára akarta hagyni. De akarata ellenére még
egyszer megfordult, szeme önkéntelenül a lány szemét kereste.
Madelana szilárdan, komolyan viszonozta Philip hosszú, átható pil-
lantását. Arca végtelenül nyugodt volt. Nem moccant, nem szólt. Síri
csend telepedett közéjük.
Philip egy lépést, majd újabb lépés tett felé. - Magával akarok ma-
radni - mondta váratlanul elfúló hangon. - Kérem, ne küldjön el.
- Nem küldöm el.
Először azt hitte, nem jól hall, szeme összeszűkült.
Madelana letette a poharat, fölemelte karját, kezét a férfi felé nyúj-
totta.
Ő visszasietett, karcsú kezét kezébe fogta, szájához emelte, ajkával
végigsimította a hosszú ujjakat. Majd mellé térdelt.
- Ó, Maddy - ejtette ki száján először a lány becenevét. - Ó, Maddy.
- Philip - suttogta a lány alig hallhatóan.
Philip magához vonta. Karjába vette, a lány hozzásimult, folyvást a
nevét hajtogatta, s ő egyre szorosabban ölelte. Egyik kezével a haját
simogatta. Szája a szájára tapadt, úgy csókolta, ahogy megismerke-
désük első percétől csókolni szerette volna - mélyen, hevesen, szen-
vedélyesen, nyelve úgy hatolt be a szájába, mintha azon keresztül
akarná teljes egészében birtokolni. Madelana viszonozta csókjait,
nyelve a nyelvét simogatta, és Philip rájött, hogy a lány szenvedélye
ugyanolyan heves, mint az övé. Ez a tudat végtelen izgalomba hozta.
Tudta, hogy már nincs visszaút. Szeretkezniük kell, most, azonnal,
itt, a kandalló előtti szőnyegen. Nincs vesztegetni való idejük…
amúgy is túl sok időt vesztegettek már el. Maga alá vonta, kezét a
ruhája laza felső része alá csúsztatta. Amikor keze a lány melléhez
ért, Madelana nagyot sóhajtott; a férfi gyöngéden dédelgette, ujja
hegyével a mellbimbóját simogatta. Majdnem azonnal érezte, hogy
megmerevedik, s ez még inkább feltüzelte. Húzni kezdte róla lefelé
az öltözéke felső részét.
Madelana felült, maga vetkőzött le. Philip letépte a maga ruháit.
Egyszerre csak teljesen meztelenül feküdtek egymás mellett a sző-
nyegen. Ismét csókolózni kezdtek, még vadabbul, még mohóbban,
miközben kezük éhesen vágyakozva tapogatózott a másik testén:
érinteni akarták egymást, felfedezni, simogatni, felizgatni. Mindjob-
ban kívánták egymást.
Philip heves vágyaira a lány ugyanolyan hevesen reagált. Nyíltan
értésére adta, hogy ugyanolyan veszettül kívánja őt, mint ő a lányt.
Ráhengeredett, és beléhatolt. Érezte, hogy Madelana teste megfeszül,
levegő után kapkod, majd fölenged.
A lány kétfelől ölelte, föléje emelkedett, arcába nézett. Kívánsággal
és vággyal teli arc volt, szemének vad lángolása az ő érzelmeit tük-
rözte - a meglepetéstől és örömtől Philip lélegzete is elállt.
Philip lassú ritmusban kezdett mozogni. Nagyon lassan, nagyon ta-
pasztaltan, s a lány felívelő teste az övéhez tapadt.
Egyre gyorsuló ritmusban mozogtak, szenvedélyük teljes odaadás-
ba olvadt; mind szédítőbb magasságba szárnyaltak, elvesztették ön-
uralmukat. Philip napok óta erről a percről álmodott. Ez az álom
most valósággá vált, és ő képtelen volt visszatartani magát. Egész
mivoltában a lányé lett. Szája ismét mohón lecsapott rá. És Madelana
vele tartott a szédítő magasságban, hirtelen a férfi nevét kiáltotta,
megfeszült, azután együtt jutottak fel a csúcsra, és együtt zuhantak a
fehéren izzó hőbe.
Madelana keze és lába selymes satuba fogta Philip testét. Egybe-
forrtak, egyetlen lénnyé váltak…
 ***

Kimerülten, mozdulatlanul feküdtek egymás karjában. A némaságot

csak zihálásuk, a tűzben parázsló hasábok pattogása és valahol a hát-
térben tiktakoló óra ketyegése törte meg.
Először Philip moccant. Arcát a lány dús gesztenyeszín hajába rejt-
ve, a nyakába suttogta: - Azóta kívánlak, amióta a képtárban először
megpillantottalak.
Madelana nem felelt, mire megkérdezte: - Nem tudtad?
- Nem - súgta. De kis mosollyal bevallotta: - Én is kívántalak.
- Nagyon jól palástoltad.
- Te is.
Felnevettek, de azonnal elhallgattak, és gondolataikba merültek.
Röviddel ezután Philip elengedte, felállt, megragadta Madelana kar-
ját, és fölsegítette. Egyik kezét dereka köré fonta, és ott álltak, a kan-
dallótűz fényében megbabonázva nézték egymást. Philip a lány álla
alá nyúlt, lehajolt, könnyen, gyengéden szájon csókolta, majd a ko-
nyakospohár után nyúlt. Megkínálta, de Madelana a fejét rázta. Phi-
lip több kortyot ivott, az asztalra tette a poharat, és amikor a tágas,
mennyezetes ágy felé vezette, megszólalt: - Remélem, nem gondo-
lod, hogy én is iszákos vagyok…
Madelana nevetett, nem szólt semmit, a takaró alá bújt. Philip kö-
vette, és karjába vette. Madelana hozzásimult, vállát a férfi széles
mellkasán nyugtatta - ritkán érzett öröm töltötte el. Nemcsak Philip-
nek nyújtott gyönyört, ő maga is beteljesedett és felszabadult. A na-
pok óta felgyülemlett feszültség eltűnt. Mintha békesség, elégedett-
ség és boldogság burkolta volna be. És mindez Philipnek, az ő lényé-
nek köszönhető.
Philip továbbra is erősen ölelte, arcával a tarkóját, haját, a lapockái
közötti mélyedést simogatta. Meglepve tapasztalta, hogy ismét fel-
gerjedt. Lerúgta a takarót, felkönyökölt, és a lányra nézett.
Madelana sugárzó arccal mosolygott.
Philip visszamosolygott, az arcát simogatta. A szeme csupa érze-
lem. Az igazság az, hogy szereti. A legelső nap beleszeretett. Örült,
hogy éppen Dunoonban találkoztak, hogy itt szeretkeztek először.
Milyen jó, hogy ez a sorsdöntő fordulat a saját házában következett
be. Tudta, hogy örökre szeretni fogja. Ez nem futó kaland. Soha töb-
bé nem lesz más nő az életében.
- Elgondolkoztál - mondta fürkésző tekintettel Madelana.
- Túl gyorsan rohantalak le - hajolt restelkedve föléje. - Sajnálom…
egyszerűen nem bírtam tovább. De napok óta érted sajgott minden
porcikám… rólad álmodoztam.
- Csodálatos voltál.
- Lehet, hogy csak elfogult vagy, drágám.
Száját a mellére szorította, csókolgatni kezdte, miközben keze be-
barangolta a lány testét. Bőre selyemsima, a tűz fényében halvány
rózsaszín. Megcsodálta a ruganyos, karcsú, szépen formált testét,
hosszú lábát, az érintésétől megkeményedő gömbölyű, kéjes melle-
ket.
Fejét felemelve, száját szájára tapasztotta, és szenvedélyesen meg-
csókolta. Ujjával végigsimította gyomrát és hasát, mígnem keze a
lány combjai között pihent. Könnyedén, nagy szakértelemmel simo-
gatta, és a lány keze kinyúlt, ő is simogatni kezdte. Amikor érezte,
hogy Madelana teste megfeszül, eltolta kezét, beléhatolt, szenvedé-
lyük ereje ismét elsodorta őket.
Hosszú ideig szeretkeztek, utána Philip felállt, a kandallóhoz ment,
és öltözni kezdett.
Madelana elnézte, és azt gondolta: milyen szép férfi. A teste csodá-
latos. Száznyolcvan centinél magasabb, széles vállú, domború mell-
kasú; nincs rajta egyetlen fölösleges deka, bőre alaposan lesült.
A lányban hirtelen az a furcsa érzés támadt, hogy valaha… nagyon
régen, ismerte a férfit. Döbbenetes, hogy mennyire ismerős. Mégis,
idegenek egymásnak… jóllehet most már intim idegenek.
Philip visszament, az ágy szélére ült, megsimogatta Madelana ha-
ját. Fölé hajolt, könnyedén megcsókolta. - Maddy drága, ez csak a
kezdet.
- A vég kezdete… - hirtelen elhallgatott, szeme elkerekedett - saját
szavai nagyon meglepték.
- Milyen furcsán beszélsz - nézett rá rosszallóan Philip. - Hogy ér-
ted ezt?
- Nem is tudom. Csak úgy átsuhant az agyamon, és gondolkodás
nélkül kimondtam.
 - Hallani se akarok semminek a végéről - legyintett a férfi nevetve,
karjába vette, és szorosan magához ölelte. Majd elengedte, és felállt.
- Hamarosan találkozunk odalent. Nem kell kiöltöznöd, kettesben
leszünk.
- Igenis.
Philip távozása után egy ideig feküdt még. Feje mellett, a párnán,
mélyedés jelezte, hol volt az előbb a férfi feje, és ő kinyújtotta kezét,
megérintette, azután arrébb csúszott, és arcát a párnába temette. Tőle
illatozott… hajától és kölnijétől. Madelana sírni kezdett. Rettenetes
veszteségérzet kerítette hatalmába, és félt.

21
Hongkong csillogott. Csupa szín és fény és mozgás és zaj.
Paulát - attól a pillanattól fogva, hogy Jason Rickards magángépe
öt nappal ezelőtt letette a Kai Tak reptéren - rabul ejtette a brit koro-
nagyarmat varázsa.
Tizennégy éve nem járt itt, és közben elfelejtette, hogy valójában
milyen. Minden szempontból lenyűgöző.
Az égbe szökő felhőkarcolók, a léghűtéses bevásárlóközpontok, a
butikok, a bankok és irodaházak, az ízléses éttermek és az elegáns
szállodák Manhattanre emlékeztették. De emellett Hongkongnak
megvolt a maga egyedülálló ritmusa, gyors, lüktető, izgalmas,
nyüzsgő tempója.
Minden mozgásban volt körülötte. Bárhová nézett, állandó volt a
lüktetés. Óriási lökhajtásos gépek szárnyaltak a Victoria-csúcs fölötti
párás kék égen; vitorlások és kínai lakócsónakok, jachtok és dzsun-
kák, légpárnás hajók és kompok szelték a kikötők vizét a Központ és
Kowloon között; az utcán gépkocsik, villamosok, autóbuszok és rik-
sák száguldoztak; és mindenütt emberek, ügyeit intéző, nyüzsgő tö-
meg. Hongkong túlnépesedett. A szárazföldön és a tengeren mind
kevesebb volt a hely, és annyi ember hemzsegett, olyan fülsiketítő
zajt csapott mindenütt, hogy Paula beleszédült.
Mégis: mindezek ellenére és legnagyobb meglepetésére talált né-
hány kedves, nyugodt, békés helyet… a Kowloon és Kína között
elterülő dombokon… a templomokban és szentélyekben… és a
kompkikötő közelében, ahol minden reggel kínai férfiak csoportja
végezte a tai csit, a hagyományos, lassú mozgású, meditatív kínai
tornát.
Paulát leginkább az éles ellentétek döbbentették meg, ezek gyako-
rolták rá a legmélyebb benyomást.
Nincs a világon még egy ilyen szűk terület, ahol ennyire egymás
mellé szorulna a mérhetetlen gazdagság és a nyomasztó szegénység,
a lélegzetelállító szépség és az undorító mocsok. Pompázatos előke-
lőség és veszedelmes alvilág félelmetes egymásmellettisége; ősi,
gazdag családok szoros közelségben élnek nyomorúságos menekül-
tekkel. Hongkongban együtt volt minden: öröklött vagyon és rabló-
vezérek, több mint száznegyven éves brit uralom és gyarmati ha-
gyományok, újgazdagság, káprázatos sikertörténetek, észbontó bom-
ba üzletek. És a világ egyik legmagasabb öngyilkossági aránya.
Paulát rabul ejtette. Megértette: miért olyan hihetetlenül vonzó itt
élők és látogatók szemében egyaránt.
Paula érkezéséig Emily a félsziget kowlooni oldalán lakott; be-
vásárlókörútjai során mindig ugyanabban a szállodában szállt meg.
Kína könnyen elérhető volt, innen folytatta üzleti tárgyalásait, és
innen kiindulva kereste fel a gyárakat, amelyek termékeiből válogat-
hatott.
Paula Don Metcalfe-fal jött a Rickards International gépén. A Paula
érkezését megelőző estén Emily átköltözött Hongkong szigetére, a
központi körzetben lévő híres Mandarin Szálloda óriási, pompás lak-
osztályába.
- Végeztem az üzleti ügyekkel, és a központ sokkal kényelmesebb,
itt a legjobb vásárolni - magyarázta Paulának. - Itt van Ázsia vásárlói
paradicsoma, és egyébként is azt hiszem, hogy neked is sokkal érde-
kesebb Hongkong szigetén lakni. - Paula egyetértően bólintott: -
Ahogy gondolod. Rád bízom magam.
Emily olyan szoros programot állított össze, hogy lélegzetvételnyi
idejük sem maradt. Paula azonban mindenben lelkesen benne volt: a
városnézés, vásárlás, különböző éttermek és elegáns szállodák egé-
szen lázba hozták, nem is beszélve az éjszakai klubokról.
Emily első este a Gaddihoz vitte vacsorázni. Hongkong legjobb eu-
rópai éttermének tartották, és tulajdonosa, Rolf Heiniger, hírnevének
megfelelően, maga volt a megtestesült szaktudás és figyelmesség;
vendégeit a legfinomabb ételekkel és italokkal kínálta.
Másnap délelőtt Emily kedvenc butikjaiban, üzleteiben, piacain és
galériáiban nézelődtek és vásároltak. - Ne feledd, hogy régi Kína-
szakértő vagyok - mondta széles vigyorral Paulának -, bízzál ben-
nem, és a legelőnyösebb vételekhez jutsz. Jó minőségű holmikhoz,
megfelelő áron.
- Ó, tökéletesen megbízom benned - nevetett Paula -, már kisgye-
rekként is sasszemed volt. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy
nagyi rád ruházta a Genretet.
Több kimerítő napon át végezték a karácsonyi bevásárlást, az érté-
kesebb ajándékok mellett a harisnyába töltendő és a fa alá kerülő
apróságokig. Volt közte minden: gyöngy, jade ékszer, mandzsetta-
gomb, hímzett selymek és brokátok, kínai estélyi kabátkák és magas
nyakú, oldalt felhasított szoknyájú földig érő ruhák, gyönggyel hím-
zett estélyi táskák, különleges fajátékok, rekeszzománcos tárgyak,
kézzel hímzett fehérnemű, csecsebecsék és nippek.
Emily ragaszkodott ahhoz, hogy okvetlenül látogassanak el a Köz-
pont fölött fekvő Hollywood Roadra, és Paula hamarosan rájött, hogy
igaza van. Igen sok jelentős, antikvitásokat áruló üzlet és művészeti
galéria volt ebben az utcában, és kirakatnézés közben Paula egyre
lelkesebb lett. Vett egy ódon nefritvázát a keleti műtárgyakat gyűjtő
Jasonnak, Daisynek meg szépséges antik jade gyöngysort.
A vásárlások közti szünetekben különleges éttermekben ettek egzo-
tikus finomságokat. Emily egyéb, lenyűgöző kirándulásokat is prog-
ramba vett. Elvitte Paulát az Aberdeen kikötőbe, ahol családok százai
éltek és dolgoztak dzsunkákon és lakóhajókon; az Új Területekre a
kowlooni oldalon; felautóztak a párás Victoria-csúcsra, ahonnan a táj
látványában gyönyörködtek; végül templomokat és szentélyeket ke-
restek fel.
Hongkongba menet Paula útitársa, Don Metcalfe közölte: az utolsó
napon, mielőtt New Yorkba indulnak, szeretné meghívni vacsorára őt
meg Emilyt. És ezt előző este meg is tették. Légpárnás hajón értek át
alig ötven perc alatt Macauba, a Pearl folyó torkolatánál fekvő portu-
gál enklávéba, ahol előkelő étteremben vacsoráztak, és utána sorra
felkerestek néhány híres kaszinót. Emlékezetes este volt. Nagyon jól
mulattak Donnal, aki folyvást nevettette és szórakoztatta őket; külö-
nösen Emilyt dobta fel, aki még soha nem járt Macaun, holott mindig
vágyott arra, hogy eljusson oda.
Kora hajnalban, amikor végre holtfáradtan ágyba rogyott, Paulában
felötlött, hogy néhány nap alatt elképesztően sokat megélt. A hong-
kongi tartózkodás minden percét élvezte, s az, hogy kettesben lehe-
tett Emilyvel, kivételes jutalom volt. Lánykorukban tett közös utazá-
saikra emlékeztette, és Paula ismét fiatalnak, vidámnak, majdhogy-
nem gondtalannak érezte magát.

***

Ez a mai az utolsó nap Hongkongban - az éjszakai járattal indulnak

New Yorkba. Emily úgy döntött, hogy ma még meg kell nézni Kow-
loonban a káprázatos Regent Szállót, onnan megcsodálni Hongkong
szigetének páratlan panorámáját. Ezért ott ebédelnek. Paulának na-
gyon korán kellett felkelnie, hogy a csomagolással is végezzen, de
megérte a fáradságot. Az ebéd és a kilátás sokáig élt emlékezetében.
Ebéd után komphajón visszamentek a Központba. Emily a szállo-
dába sietett, befejezte a csomagolást, Paula meg az ékszerészhez,
ahol tüneményes fülbevalót látott - Emilynek szánta karácsonyi aján-
dékul.
Bent az üzletben úgy alkudozott, ahogy azt Emilytől az utolsó né-
hány nap során eltanulta. Meglepetten és elragadtatva vette tudomá-
sul, hogy a vártnál jóval kedvezőbb áron jutott hozzá. És most, ami-
kor megtette a szállóig tartó rövid utat, a kis siker nagy elégedettség-
gel töltötte el.
Amikor átsietett a Mandarin előterén, rájött, hogy húsz percet ké-
sett. Ezért egyenesen a találkozó helyére, a hajótársalgót utánzó bár
felé tartott, amely galériaként lebegett az előtér fölött a félemeleten.
Paula felszaladt a lépcsőn.
Emily meglátta, és integetett.
Paula visszaintett.
A rá következő pillanatban már ott is ült egy kényelmes széken,
szemben Emilyvel.
 - Elnézést a késésért. Kifutottam az időből - mondta bocsánatkérő
mosollyal.
- Semmi baj. Én is nemrég érkeztem, és tudod, mennyire szeretem
ezt a helyet. Mintha hajón lennék… ezek a kerek, réz hajóablakok, ez
a mahagóniburkolat… ó, és mielőtt elfelejteném - Emily kinyitotta
táskáját, belekotort, és két kis borítékot húzott elő: - Ezek vártak rád
a lakosztályunkban.
- Ó, telexek! Köszönöm. - Paula elvette, kinyitotta az elsőt, gyorsan
átfutotta, majd a másikat olvasta el. Kiábrándultan biggyesztette aj-
kát. Az egyik Londonból érkezett, Michael Kallinskitól, a másik
New Yorkból, Harvey Rawsontól, és lényegében mindkettő ugyanar-
ról szólt: a kis középnyugati áruházláncot, a Peale and Doone-t az
utolsó pillanatban elhalászták az orra elől. Elég baj, gondolta - jó
kiindulópont lett volna terjeszkedési programomhoz. Az is igaz vi-
szont, hogy az áruházak fekvése miatt sose lelkesedett értük annyira,
mint Michael. Ettől a gondolattól kissé megvigasztalódott.
Emily erősen figyelte Paulát. - Valami baj van otthon?
- Nem, nem, semmi - válaszolt gyorsan. - Ezek üzleti telexek.
- Ó. Kitől? - kíváncsiskodott Emily.
- Az egyik Michaeltól, a másik egy Wall Street-i ügyvédtől, akit
megbíztam egy feladattal. Egy üzletkötéssel, amit nem sikerült nyél-
be ütni - mosolygott halványan. - És most rendeljünk. Azt hiszem, én
ismét eperteát kérek; nagyon megszerettem.
- Én is azt iszom - Emily hátrafordította szőke fejét, elkapta a pin-
cér tekintetét, és intett neki.
Rendeltek, majd Emily áthajolt az asztal fölött, okos zöld szemével
Paula szemébe nézett. - Milyen üzletkötés nem sikerült? - Paula hall-
gatott, mire Emily megjegyezte: - Bizonyára fontos volt. Láttam az
arcodon, mennyire bosszant.
- Valóban csalódtam - bólintott Paula. - Egy kisebb áruházláncot
akartam vásárolni az Államokban. Hajszálon múlott, hogy sajnos
lemaradtunk.
- Miért akarsz további áruházakat venni? - csodálkozott összevont
szemöldökkel Emily.
- A Harte amerikai terjeszkedését szeretném elérni. Úgy véltem,
ennek legjobb módja egy meglévő áruházlánc felvásárlása.
 - A nagyi megelégedett egy amerikai áruházzal. Te miért akarnál
többet?
- Mert az idők alapvetően megváltoztak. Ezt te is ugyanolyan jól
tudod, mint én. Terjeszkednem kell, manapság csakis így maradhat
fenn egy kereskedő.
- Véleményem szerint túl nagy fába akarod vágni a fejszédet - bök-
te ki szokott őszinteségével Emily.
Paula nevetett. - Nem emlékszel, hányszor mondta nagyanyánk,
hogy neki, egész életén át, számtalanszor mondták ugyanezt, de ő rá
sem hederített.
Emily, aki eleresztette füle mellett e megjegyzést, határozottan
mondta: - Fogadni mernék, hogy Shane egyetért velem. Ő hogyan
vélekedik erről az expanziós tervről?
- Hogy őszinte legyek, nem volt alkalmam elmondani neki. A nyár
annyira zsúfolt volt Dél-Franciaországban, és nem is lett volna ér-
telme szóba hozni, amíg egy megvásárolható áruházlánc fel nem
tűnik. És az a hét - mielőtt Ausztráliába utaztam - nagyon mozgalmas
volt.
- Nem hinném, hogy az ötlet tetszene neki. Épp elég dolgod van a
londoni, párizsi, yorkshire-i Harte áruházakkal, a Sitex Oillal és a
szállodákban lévő butikokkal.
- A szervezés mindennek a kulcsa, szokta volt mondogatni a nagyi,
és egy szervezni tudó nő kezében tarthatja a világot.
- Igaz, ezt mondta. Ennek ellenére nem hiszem, hogy Shane örülne
neki. És még valami: nem hiszem, hogy a nagyi, ha élne, egyetértene
ezzel az ötlettel.
- Ostobaság! Már miért ne értene egyet! Ő meglátná, mi az értelme
annak, amit tenni akarok - jelentette ki élénken, magabiztosan Paula.
Közelebb hajolt Emilyhez, és ecsetelni kezdte a Harte áruházak jövő-
jét az Egyesült Államokban.
Emily figyelmesen hallgatta, időnként bólintott.
Olyan elmerülten beszélgettek, hogy egyikük sem vette észre a fér-
fit, aki a társalgóba vezető lépcsősorról élénken figyelte őket.
A két nő láttán a lába földbe gyökerezett. Csakhamar magához tért,
sarkon fordult, leszaladt a lépcsőn, átsietett az előtéren, és a főbejára-
ton át távozott.
 ***

A férfinak fejébe szaladt a vér, őrületes düh fogta el, amint ide-oda
cikázva végigszáguldott a Pedder Streeten, sietségében majdnem
fellökte a járókelőket. Minél hamarabb minél távolabb akart kerülni a
Mandarintól.
Pontosan két perccel azután, hogy a szállodából távozott, már an-
nak a felhőkarcolónak a felvonójában állt, ahol vállalata, a Janus and
Janus Holdings Ltd. volt. A mellékbejáraton ment be, elkerülte a
nagy külső irodákat, ahol alkalmazottjai dolgoztak, végigsietett a
hosszú folyosón, és kinyitotta magánirodájának ajtaját.
Az ajtó antik kínai bútorokkal ékes előtérbe vezetett, innen kettős
mahagóniajtó nyílt a belső, luxusberendezésű magánszobába, amely-
nek egyik síküveg fala káprázatos kilátást nyújtott a Victoria-öbölre.
Egyenesen a kis, tükrös bárszekrényhez ment, tömény vodkát töl-
tött magának. Bosszúsan tapasztalta, hogy amikor a poharat a szájá-
hoz emelte, keze reszketett. Felhajtotta, íróasztalához ment, beszólt a
házi telefonba.
- Igen, uram - válaszolt angol titkárnője.
- Peggy, szóljon, kérem Lin Wunak, hogy álljon a Daimlerrel a be-
járat elé. Ma korábban megyek haza. És most hozza be a postát, hogy
aláírjam.
- Igen, uram, azonnal.
Kifürkészhetetlen arckifejezést erőltetett magára, leült, és várta,
hogy tomboló dühe csillapodjék.

22
Haragja csak nem akart csitulni.
Tovább tombolt, miközben a Daimler felvitte otthonába, a Victoria-
csúcsra; s innét se tágított, elegáns kétszintű lakásának könyvtár-
szobájából, miközben átnézte magánlevelezését. Hosszú ideje nem
érzett ekkora haragot, s a ténytől, hogy a két nő látása ennyire felin-
gerelte, valósággal megijedt. Háborgott - és okkal. De ezt az érzést le
kell küzdeni, nem engedheti meg, hogy az érzelmek elhomályosítsák
tisztánlátását, ítélőképességét megrontsák.
Mélyet lélegzett, félretette a mintegy féltucatnyi társasági meghí-
vót, köszönő- és egyéb magánlevelet, hátratolta az antik rózsafa asz-
tal előtt álló faragott rózsafa széket, és a galériába ment.
Ebből a hosszú, tágas előtérből nyílt a lakás többi szobája; végéből
lépcső vezetett az emeletre. Átvágott a kecsesen ívelő előtéren a sza-
lon felé, s közben arra gondolt, hogy milyen békét áraszt ez a galéria
irodájának nyüzsgése után. Mindig örömet talált benne. Padlója fé-
nyesre csiszolt pácolt ébenfa, fehér falain elmúlt századok kínai mes-
tereinek remekei.
Megállt egy tusrajz előtt. Sun Kehong műve 1582-ből. Megigazí-
totta, majd hátrébb lépve hosszú percekig nézegette. Mosolyogva
bólintott - nagyra becsülte kifinomultságát, eleganciáját, egyszerű
szépségét.
Lassan továbbsétált, megcsodálta a nagy gonddal összeszedett mű-
gyűjteményt. A galériában bútor alig volt, csak az egyetlen ébenfa
konzol. Rajta mintás porcelánváza fedővel a Kuanlong korszakból,
kétoldalt két Sang stílusú fehér nefritkos. A galéria túlsó, keskenyeb-
bik végén sárgaréz láncokon függő üvegpolcon felmérhetetlen értékű
ritka bronztárgyak a Ming-dinasztia korából.
A műtárgyakat mennyezetbe süllyesztett pontlámpák világították
meg; csak ezek adtak fényt, emiatt ez a helyiség homályos, árnyas,
nyugodt volt. Ott időzött, hagyta, hogy a békesség csontig átjárja,
háborgó lelkét megnyugtassa, úgy, ahogy azt az évek során elsajátí-
totta.
Kis idő múltán, a szalonba menet, arca megváltozott, felvidult, fe-
szült vonásai ellazultak. Megállt a küszöbön.
Alkonyodott, és a csúcsról leszállt a köd. A hosszú üvegfalon át
kissé elmosódottan látszott Hongkong, a Victoria-öböl és a vízen túl
Kowloon. Az ismerős látvány elmaszatolódott, felismerhetetlen lett,
szürkéskékbe és fehérbe burkolózott - ezek a színek ódon kínai por-
celánok elhalványult mázára emlékeztették. Ah Kom, a kínai házve-
zetőnő, aki kezdettől fogva gondoskodott róla és otthonáról, már ko-
rábban meggyújtotta a selyem lámpaernyős faragott jade-lámpákat,
tüzet gyújtott, és ez a tökéletesen arányos, kecses, levegős szoba me-
leg, lágy fényben úszott. Mintha tárt karokkal várná gazdáját.
A terjedelmes, halványkék, levendula és szürke thaiföldi selyem-
mel bevont pamlagok és székek színeit fekete vagy sötétvörös lakko-
zott fából készült szekrénykék, fiókos szekrénykék és asztalkák el-
lensúlyozták. Bármerre nézett, ritka szépségű tárgyat látott. Ezek a
tárgyak sokat jelentettek neki. Felüdítették, helyrebillentették a lelki
egyensúlyát.
Most is úgy érezte: megkönnyebbül, mindjárt rendbe jön; átlépdelt
az antik kínai selyemszőnyegen, és a pamlagra ült. Tudta, hogy Ah
Kom unokahúga, Mi-Szin azonnal itt lesz a jázminteával; bármikor
tért is haza, félóra múltán felszolgálták a teát. Ez is szertartás volt,
mint idekint annyi minden.
Alig gondolta végig, kezében tálcával sietve belépett a hagyomá-
nyos fekete selyemruhába öltözött szép arcú, jó alakú kínai lányka.
Mosolyogva és hajlongva rakta le elé a teát egy alacsony asztalká-
ra.
A férfi szívélyes bólintással köszönte meg.
A lány mosolyogva és hajlongva távozott.
Kicsiny, papírvékony porceláncsészébe öntötte az illatos teát, gyor-
san kiitta, másodszor is töltött, lassan kortyolgatta, hagyta, hogy el-
méje megnyugodjon és kiürüljön. Megitta a harmadikat, a csészét a
sötétvörös lakktálcára helyezte, fejét a pamlag háttámlájára hajtotta,
és behunyta a szemét.
Fokozatosan a düh utolsó foszlánya is elszállt.

***

Félig elszunnyadt, és riadtan ült fel, amikor hatot ütött a kandalló-

párkányon álló antik zenélőóra.
Felkelt, kinyújtóztatta hosszú tagjait - ekkor jutott eszébe, hogy
Lady Susan Sorrell vacsorapartijára van meghívása, tehát sürgősen
zuhanyozni kell és átöltözni.
Talpra szökött, átsietett a szalonon, de hirtelen megtorpant a fara-
gott kínai lakkparaván előtt álló hosszú konzolnál. A rajta elhelyezett
ezüstkeretes fényképek élesen csillogtak a közeli lámpa fényében.
Apja fényképére meredt, majd tekintete egy kisebb, egy nőt ábrázoló
képre vándorolt.
Iránta érzett gyűlölete soha nem lankadt. Most újból fellángolt - de
türelmetlenül elnyomta. Újonnan támadt nyugalmát ne zavarja sem-
mi, és ne rontsa el a mai estét, amelyre napok óta készülődik.
Esze ágában sem volt megtartani az Ő fényképét otthonában, ahol
minden egyes tárgy tökéletes volt, személyesen kiválogatva általa, a
tökéletességre törő egyén által. De érzelmeit legyőzte a józan ész,
amikor évekkel ezelőtt váratlanul rábukkant egy régi kofferba dugott
ócskaságok között. Már majdnem eldobta, amikor rájött, hogy mi-
lyen hasznos lehet.
Ahhoz, hogy az ember Hongkongban befusson, két dolog szüksé-
geltetett: státus és a tekintély látszata. Emiatt semmiképp sem ártott,
hogy tudták róla: a néhai milliárdosnő, Emma Harte unokája. Ma
este azonban nem bírta elviselni ennek az ördögi öregasszonynak a
látványát, ezért képét hátrább tette, a mögé a fotó mögé, amely apját
ábrázolta a parlament épülete előtt. Itt az is hasznára volt, hogy Ro-
bin Ainsley, köztiszteletben álló munkáspárti politikus, képviselő,
volt államtitkár fia. Családi kapcsolatai révén fogadta be a helyi tár-
saság krémje.
Jonathan Ainsley visszament a könyvtárszobába, íróasztalához ült,
zakója zsebéből kulcskarikát vett elő, és az egyik kulccsal kinyitotta
a legalsó fiókot. Előszedte a Harte jelzésű dossziét, kinyitotta, és
végigfutotta a legfelül fekvő papírlapot, ami tele volt az általa írott
apró számoszlopokkal.
Diadalmasan elmosolyodott, és halkan kuncogott. A számok láttán
nemegyszer nevetett elégedetten: ezek mutatták ki, hány részvénye
van a Harte áruházakban. Évek óta vásárolt részvényeket svájci ban-
károkon és más pénzintézeteken keresztül a londoni tőzsdén. Ma már
jelentős részvényese a Harte áruházláncnak, jóllehet erről csak ő tud.
Behajtotta és az asztalra tette a dossziét, hátradőlt, és élvezettel
dörgölgette kezét. Paula O’Neill egyszer majd hibát követ el. Senki
sem tévedhetetlen. Még ő sem. És akkor lecsapok rá.
Újabb, ezúttal névtelen dossziét húzott elő a fiókból, és több ívet
szedett ki belőle. Részletes jelentések egy londoni nyomozóirodától,
amelynek évekkel ezelőtt adott megbízást.
 Jonathan 1971 óta figyeltette folyamatosan unokatestvérét, Paula
O’Neillt. Soha semmiféle ocsmányság nem merült fel - Jonathan
nem is számított rá. Célja elérése érdekében viszont szüksége volt rá,
hogy a lehető legtöbbet tudjon meg róla és életéről, családjáról, bará-
ti köréről és üzleti tevékenységéről.
Időről időre figyeltette, jelentést kért Alexanderről és Emilyről. Pa-
ulához hasonlóan makulátlanok voltak. Egyébként: nem is nagyon
érdekelték. Mindaddig, amíg unokatestvérei nyereségesen működte-
tik a Harte Vállalkozásokat, és ő negyedévenként megkapja a csinos
kis summáról szóló csekket, a dolognak ez a része nem izgatja. Az ő
kiszemelt áldozata Paula O’Neill.
A londoni irodától érkezett utolsó jelentést nézte. Ebben az állt,
hogy Paula augusztus végén a Villa Faviolában volt; valószínűleg
ezért lepődött meg annyira, amikor meglátta a Mandarin Szállóban.
Nyilvánvaló, hogy vagy Ausztráliába tart, vagy onnan vissza Angliá-
ba.
A fene egye meg, gondolta. Visszarakta a dossziékat, bezárta a fió-
kot, és kisietett, a hálószobába vezető lépcsőn igyekezett felfelé -
nem akart újból dühbe gurulni. Felforrt a vére, ha erre a kurvára gon-
dolt.
A lépcső tetején megállt, mély lélegzetet vett, kifújta, kiűzte agyá-
ból Paula bosszantó képét.
Jonathan arra számított, hogy inasa a hálószobában vár rá, és meg-
lepve tapasztalta, hogy a szoba üres. Tai Lingnek nyoma sem volt, de
Jonathan ágyán kiterítve ott feküdt plasztronja, mellette fekete nyak-
kendő és fekete selyemzokni. Tai Ling kétségkívül odalent van a
mosodában, a szmokingot vasalja át, és minden percben itt lehet.
Magában dudorászva sétált a Ming-dinasztia korabeli fiókos szek-
rényhez, zsebéből kiszedte kulcsait, hitelkártyáit, levéltárcáját és
pénzét; vetkőzni kezdett.
Otthona többi szobájához hasonlóan a hálószoba is rendkívül ízlé-
sesen volt berendezve, hangsúlyozottan kínai bútorral és páratlan
értékű keleti műtárgyakkal: visszafogott volt, férfias, kissé hideg és
szigorú. És azok a nők, akiket itt ágyba vitt, hamar rájöttek, hogy a
környezet Jonathan természetét visszhangozza.
 Sötétkék kínai selyemköntöst vett ki a szekrényből, belebújt, a
szomszédos fürdőszobába ment, és azon töprengett, vajon kit hívott
meg Susan a mai vacsorára azzal a kizárólagos szándékkal, hogy
neki bemutassa. A minap, amikor felhívta, erősen titkolózott. De a nő
érdekesnek ígérkezett. Susan jól ismerte az ő ízlését.
Jonathan sóhajtott, ismét arra gondolt, mennyire hiányzik a majd’
egy évig folytatott viszony. Kapcsolatuk kizárólag szexuális volt -
mindkettejüknek megfelelt így. Intellektuális szinten is élvezték
egymás társaságát, ugyanakkor nem kavarták fel őket mélyebb ér-
zelmek. Csupán szex és intelligens duma. Jonathan szerint ez tökéle-
tesen elég.
Három hónappal ezelőtt, amikor Susan közölte, hogy a férje gya-
nakszik, ezért viszonyuknak véget kell vetni, Jonathan azonnal bele-
nyugodott. Akkor még nem tudta, hogy Susan hiánya mekkora űrt
okoz majd az életében. Nem is annyira a szex hiányzott (noha igen jó
volt az ágyban is), minthogy manapság a szex bárhol a világon köny-
nyen hozzáférhető árucikk. A beszélgetések hiányoztak, a szócsaták,
közös angol neveltetésük, társadalmi hátterük.
De nem akarta Susant kapacitálni vagy viszonyukat újrakezdeni.
Legkevésbé sem vágyott arra, hogy „a harmadik fél” legyen egy zű-
rös válóperben, vagy olyan megvilágításba kerüljön a korona-
gyarmaton, mint egy undok kis botrány egyik főszereplője. Végül is
ez az otthona, ahol megbecsült személyiség.
Megnézte magát a mosdó fölötti tükörben, kezét végigfuttatta az ál-
lán. Ma nagyon korán kelt: hétkor munkareggelije volt, előtte fallab-
dázott; állán szőke sörte ütközött. Végigfuttatta rajta a villanyborot-
vát. Eközben mellékesen unokatestvéreire, Paula O’Neillre és Emily
Harte-ra gondolt. Hirtelen elöntötte a büszkeség: gratulált magának a
tizenegy év alatt elért eredményekért. Nagy utat tett meg.

***

Jonathan Ainsley 1970-ben érkezett Hongkongba; azonnal érezte,

hogy megtalálta természetes környezetét, szellemi otthonát.
 Izgalommal, titokkal, kalanddal, intrikákkal teli légkör fogadta.
Bármi és minden lehetségesnek látszott. Mi több: pénzszagot szima-
tolt. Rengeteg pénz szagát.
Sebeit nyalogatva érkezett a Távol-Keletre; szégyenletes módon
rúgták ki a Harte Vállalkozásoktól, ahol az ingatlanrészleget vezette.
Alexander dobta ki, Paula meg kiközösítette a családból. És utána
mindenért Paulát okolta. Úgy hitte, Alexandernek nem lett volna
mersze ahhoz, hogy Paula bátorítása és támogatása nélkül szembe-
szálljon vele.
Mielőtt elhagyta Angliát, három dolgot tett. Felmondta társulását
Sebastian Cross-szal; érdekeltségét a Stonewall Propertiesben remek
áron eladta Sebastiannak; londoni és yorkshire-i ingatlanait árverésre
bocsátotta, és jó kis nyereségre tett szert.
Amikor világ körüli útjára indult, két cél vezérelte: óriási vagyont
gyűjteni és bosszút állni Paulán.
Ifjúsága óta vonzotta a Kelet világa. Bűvöletbe ejtették a különféle
vallások, filozófiák, szokások; művészete, dekoratív tárgyai, bútorai
esztétikai gyönyörűséget okoztak neki. Ezért, mielőtt a végcélul kije-
lölt Hongkongban letelepedett, bekóborolta a Keletet. Önkéntes
száműzetése első hat hetében összevissza vándorolt, nézelődött, él-
vezte a turistalétet. Megfordult Nepálban és Kasmírban, vadászgatott
Afganisztánban, kényelmes utat tett Thaiföldön.
Mielőtt elhagyta Londont, gondosan begyűjtött néhány ajánlóleve-
let citybeli és ingatlanpiaci barátaitól. Röviddel a Mandarin Szállo-
dába való érkezése után kezdte felkeresni a levelek címzettjeit. A
második hét végéig már több mint fél tucat bankárral, földtulajdo-
nossal és építkezési vállalkozóval ismerkedett össze, továbbá nem
kevés spekulánssal, akiket azonban kétes, barátkozásra alkalmatlan
egzisztenciáknak tartott.
Két férfihoz vonzódott erősebben, egy angolhoz és egy kínaihoz.
Külön-külön, saját indítékból és önös céljaik, elérésére határoztak
úgy, hogy segítenek Jonathannak, és ez a segítség rendkívül értékes-
nek bizonyult. Martin Easton, az angol, ingatlanberuházással foglal-
kozott; Van Csin Csiu köztiszteletben álló bankár volt. Saját körében
mindkettő nagy szakmai és társadalmi befolyással bírt, de Jonathan
hozta össze őket.
 Pontosan négy héttel azután, hogy repülőgépe Hongkongban lan-
dolt, elkezdte üzleti tevékenységét. Új kapcsolatai segítségével kicsi,
de vonzó irodahelyiséget talált a Központban, és három alkalmazottal
indult: egy angol titkárnővel, egy kínai telek- és építkezési szakértő-
vel és kínai könyvelővel. Megalapította saját vállalatát, a Janus and
Janus Holdings Ltd.-t. Janus a görög mitológiában a kapuk védőiste-
ne, a kezdet és a vég ura, és Jonathan - gondolván, hogy nagyon
megfelel az adott körülményeknek - rejtett gúnnyal választotta ki ezt
a nevet.
Hongkongi indulásakor mellészegődött a szerencse, és több mint
egy évtizede ki is tartott mellette.
Ez volt hatalmas sikerének titka, továbbá két igen tekintélyes barát-
jának és támogatójának iránymutatása és oltalma. Fontos szerepet
játszott az időzítés is.
A véletlen úgy hozta, hogy 1970-ben, amikor Jonathan a korona-
gyarmatra érkezett, fellendülőben volt az ingatlanpiac és az építke-
zés. Minthogy szakterülete épp az ingatlanüzlet volt, azonnal tudta,
hogy jó helyre pottyant. Elég dörzsölt volt ahhoz, hogy a nagy lehe-
tőséget felismerje, a szerencsejátékos ösztönével és bizonyos mérvű
bátorsággal felfegyverkezve ugrott fejest az üzleti életbe - majd’
minden fillérjét kockára tette, ráadásul azt a pénzt is, amit angol meg
kínai barátja a Janus and Janusba fektetett.
Később jött rá, hogy - képletesen szólva - egyszerűen nem tudott
rossz lóra tenni. Mindig ő nyert.
Már az első fél évben tetemes nyereséget vágott zsebre, és 1971-
ben, amikor Hongkongban kitört a nagy építkezési láz, alaposan
megvetette már a lábát. Hirtelen fellendült a hongkongi tőzsde for-
galma is, és másokhoz hasonlóan, Jonathan is belevetette magát. Vál-
lalatát részvénytársasággá alakította át, s a részvényekből újabb
pénzhez jutott.
Két tanácsadója, akik egymástól függetlenül irányították, néhány
hónappal később azt tanácsolták, hogy lassítson. 1971 végén és
1972-ben még mindig sok üzletet kötött, de 1973 elején csökkentette
befektetését a hongkongi értéktőzsdén. Van Csin Csiu, aki mindenre
éberen figyelt, és mindenről tudott, Eastonnál óvatosabb volt, és Jo-
nathan (nagyon bölcsen) pontosan követte tanácsát.
 Mindenesetre az eddigiek is nagyon jól fizettek, és most már neki-
láthatott, hogy a nyereségből felhalmozza saját tekintélyes vagyonát.
Attól a pillanattól kezdve soha nem nézett hátra.
1981-re olyan hatalomra tett szert, amellyel számolni kellett a
hongkongi és a távol-keleti üzleti világnak. Sokszoros milliomos,
irodaház-felhőkarcoló, kétszintes lakás a Victoria-csúcson, több érté-
kes gépkocsi és egy egész sor versenyló tulajdonosa.
Néhány éve megvásárolta Martin Easton tulajdonrészét (amaz
Svájcba vonult nyugdíjba), de - két hónappal ezelőtt bekövetkezett
haláláig - továbbra is szoros kapcsolatban maradt Van Csin Csiuval.
Az apa helyét az Amerikában nevelkedett fiú, Tony Csiu vette át, és
Jonathan együttműködése a bankkal töretlen volt. Egyéb magán-
beruházásai biztos helyre mentek, a Janus and Janus sziklaszilárdan
állt a lábán.
Eltekintve az üzleti élettől, társadalmilag is kimagasló szerepet ját-
szott, egyike volt a legkívánatosabb európai agglegényeknek - min-
denki nagy fogásnak tekintette. De eddig egyetlen nőnek sem sikerült
ráakaszkodnia.
Néha maga is elcsodálkozott, hogy mennyire megfoghatatlan: va-
jon ez abból ered-e, hogy túl finnyás, kizárólag a tökéletességre tö-
rekszik, ha arra gondol, milyen nőt akarna feleségül venni? Ilyen nő
talán nem is létezik. Ő viszont nem tudott változtatni az elvárásain.

***

Tökéletes, gondolta hirtelen Jonathan, amikor eszébe jutott a jelző,

amit Susan Sorrell használt az aznap esti vacsoraparti hölgyvendégé-
nek leírására.
- Éppen neked való, drága Jonny - mondta őszinte hangon Susan. -
A nő mennyei. Egyszerűen tökéletes. - Jonathan nevetett, további
információt követelt, de Susan mindössze annyit mormolt: - Nem,
nem, nem mondok semmit. Még a nevét sem árulom el. Várj, és
majd meglátod. - Nos, hamarosan meglátja.
Megnézte magát a szekrényajtó teljes alakot mutató tükrében. Ki-
egyengette csokornyakkendőjét, megigazította a fehér szmoking szi-
varzsebét díszítő fekete selyem zsebkendőt, és berakta a mandzsetta-
gombokat.
A harmincöt éves Jonathan erősen hasonlított nagyapjára, Arthur
Ainsleyre, Emma második férjére. Arthur szőke haját és színeit, vilá-
gos szemét, csiszolt, kifinomult vonásait örökölte; ő is magas volt,
karcsú és rendkívül angolos. Megnyerő külsejének maga is tudatában
volt - az évek jót tettek neki.
De bármilyen vonzó, jóképű volt is, jelleme az elmúlt évtized alatt
alig változott. Ugyanolyan fondorlatos volt, mint valaha, és kétség-
bevonhatatlan sikere ellenére mélységesen megkeseredett amiatt,
hogy kirúgták a Harte Vállalkozásoktól. Legbensőbb érzelmeit azon-
ban jól palástolta természetes nyájassága, a kínai barátaitól eltanult
kifürkészhetetlensége és lebilincselő, bájos modora.
A csuklóján lévő papírvékony Patek Philippe órára nézett. Mindjárt
hét. Néhány perc és indulnia kell, de fél óra alatt odaér Recluse
Baybe, Susan házához. És végre találkozik a titokzatos hölggyel, akit
Susan lelt neki.
Mosolyogva sietett ki a hálószobából és szaladt le a lépcsőn. Re-
mélte, hogy csakugyan olyan lesz, amilyennek Susan leírta, remélte,
hogy valóban tökéletes. De ha nem, az se baj. Néhányszor randevúz-
nak, és majd meglátja, mi sül ki belőle. Nyilvánvaló, hogy a nő most
érkezett Hongkongba. Idegen. És az idegenek, ugyebár, mindig iz-
galmasak.

23
Azonnal észrevette.
A nappali túlsó végében állt, a teraszra nyíló franciaablak tövében,
és Elwin Sorrell-lel, Susan amerikai bankár férjével beszélgetett.
Mielőtt belépett, Jonathan egy pillanatig tétovázott a küszöbön,
alaposan szemügyre vette. Arcát profilból látta, árnyékban is volt,
így nehéz volt eldönteni, szépséges-e vagy sem.
Ekkor Susan hirtelen meglátta Jonathant, odasuhant, hogy üdvözöl-
je, és Jonathan - mint oly sokszor a múltban - azt gondolta: ím, itt az
igazi szépség! Vörös haja ámbraszín glóriaként vette körül gyönyörű,
nyugodt arcát; nevető kék szeme élénken ragyogott.
 - Jonny drágám - kiáltotta közelebb érve -, el se tudtam képzelni,
hol késel.
Arcát csókra nyújtotta. Jonathan gyors, felületes puszit lehelt rá, de
karját bensőségesen megszorította. - Mindössze néhány percet kés-
tem - mondta. Ezután alig hallhatóan suttogta: - Nem jönnél el egyik
délután a lakásomra? Vagy az irodámba? Ahol kettesben lehetnénk.
Hiányoztál.
Susan nevetve megrázta a fejét, körülnézett, szélesen mosolygott. -
Nem merek - mormolta, és mélyen a férfi szemébe nézett. Karját
karjába öltve, vidáman nevetve, fennhangon folytatta: - Ja igen, nem
is mondtam még, hogy Elwin meg én holnapután néhány hónapra
San Franciscóba utazunk. Ez a ma esti vacsora olyan búcsúpartiféle;
a legkedvesebb barátainkat hívtuk meg.
- Mindnyájunknak hiányozni fogtok - vette a lapot Jonathan, ami-
kor észrevette, hogy több vendég figyeli őket.
A pezsgőt tálcán körbehordozó kínai inastól elvett egy poharat,
megköszönte, és Susanra emelte. - Most pedig mesélj nekem a titok-
zatos hölgyről. Ő az, ugye, aki ott áll a küszöbön Elwinnel?
- Igen, de nem sokat tudok róla mondani, mert én se ismerem. Egy-
szer találkoztunk csupán, Betsy Androtti házában, a múlt héten. Le-
nyűgöző hatást tett rám. Rendkívül vonzó, bájos, jó megjelenésű és
intelligens. Magától értetődik, hogy azonnal rád gondoltam.
- A telefonban a „tökéletes” kifejezést használtad.
- Úgy is gondolom. Legalábbis számodra az. Van benne valami,
ami nagy hatással lesz rád. Tudod, Jonny, jól ismerlek.
Jonathan szája titkos nevetésre görbült, és megkérdezte: - Betsy
semmilyen felvilágosítást nem adott róla?
- Ő sem ismeri. Valamilyen idelátogató bankár kíséretében érkezett
a vacsorára. A pasas, azt hiszem, német. És állítólag ő is csak tavaly
nyáron ismerkedett meg vele valahol Dél-Franciaországban. Vagy
Szardínián? Ó, istenem, magam sem tudom.
- Tehát ennyire titokzatos a hölgy?
- Igen, azt hiszem - nevetett Susan. - Viszont ettől még murisabb,
ugye? Egyébként is, szoros kis csoportunkban egy idegent mindig
nagy kíváncsiság vesz körül, nem gondolod? - Huncutul nézett rá, és
választ sem várva, sietve folytatta: - Lehet, hogy felkelti egyik-másik
magányos férfi érdeklődését. Ezért akartam azonnal lecsapni rá,
meghívni a ma esti vacsorára és feltálalni az én drága Jonnymnak.
- Milyen gondos vagy - nézett rá tűnődve a másodperc töredékéig,
majd halkan mormolta -, inkább téged akarnálak.
- De én férjnél vagyok - vágott vissza a nő ugyanolyan halkan. -
Elwin felesége vagyok, és örökre az is maradok.
- Nem menyegzőre invitállak meg, csak az ágyamba, kedvesem.
Susant szerfölött mulattatta a megjegyzés, kis grimaszt vágott, de
nem válaszolt.
- Mellesleg, mit keres ez a titokzatos hölgy Hongkongban? Világot
látni jött?
- Ideköltözött. Elmondta nekem, hogy kis régiségkereskedést és ga-
lériát nyitott a Hollywood Roadon.
- Valóban? - kapta fel a férfi a fejét. - Milyen régiségeket árul?
- Azt hiszem, jade-et. Az az érzésem, hogy valódi szakértő. Ezért is
gondoltam, hogy jól megértitek majd egymást. Gyere, drágám, ne
rostokoljunk itt a küszöbön. Odaviszlek, és bemutatlak. Végül is el-
sősorban ezért hívtam meg. Neked. Mielőtt más fiatalurak lecsapná-
nak rá és elhalásznák az orrod elől.
- Gyerünk - követte Jonathan a ház asszonyát, volt szeretőjét, a
szoba túlsó végébe.
Jonathan láttán Elwin Sorrell arca felderült. Jó barátok voltak, és
Jonathan meg volt győződve arról, hogy egy pillanatig sem gyanako-
dott kettejük viszonyára.
A két férfi melegen üdvözölte egymást, majd Susan azt mondta: -
Arabella, hadd mutassam be Jonathan Ainsleyt. Jonathan, ez a hölgy
Arabella Sutton.
- Helló - nyújtott kezet a lány -, örülök, hogy megismerhetem.
Jonathan megfogta és megrázta a feléje nyújtott kezet. Elmosolyo-
dott. - Én is nagyon örülök. - Elhallgatott, majd hozzáfűzte: - Maga,
ugye, angol?
- Igen.
Egymásra meredtek, felmérték egymást.
A lány középen elválasztott vállig érő ezüst-arany haja tökéletesen
egyenes szálú volt, simán keretezte arcát és nyakát. Rendkívül sápadt
volt, orcáján egy csepp szín sem mutatkozott. Mintha alabástromból
faragták volna; éles vonásai határozottan kirajzolódtak. Orra kes-
keny, pofacsontjai magasan fekvők, kerek állán gödröcske, széles,
érzéki szája vérvörösre festve. Ez a száj a nagyon sápadt arcban az
első pillanatban döbbenetesen hatott, de valahogy jól állt neki. Fiatal,
középmagas, karcsú nő, elegáns, fehér selyemruhájáról lerítt, hogy
Párizs egyik előkelő divatszalonjában készült.
Harminc, harminckét év körül lehet, gondolta Jonathan: vonásai in-
kább érdekesek, mint szépek. A szeme a legfeltűnőbb: nagy, hosszú-
kás szempár, majdnem, de nem egészen mandula alakú. Éjsötét, ki-
fürkészhetetlen.
Arabella ugyanolyan behatóan tanulmányozta Jonathant, mint a fér-
fi őt.
Rengeteget hallott róla, tudta, hogy neves családból származik, a
legendás Emma Harte unokája. Azt azonban nem gondolta, hogy
ilyen megnyerő. Jóképű, szőkesége lenyűgöző. Ápolt, elegáns, aurája
meghatározhatatlan. Azután rájött, hogy igenis meghatározható. Egy
olyan ember lénye sugárzik belőle, aki tekintélyhez, hatalomhoz és
pénzhez szokott - és mindahhoz, ami pénzen megvehető.
A férfi tetszett neki.
Jonathannak a nő nemkülönben.
- Ismerkedjenek meg közelebbről - mondta Susan. - Gyerünk,
Elwin, foglalkozzunk többi vendégünkkel is.
Arabella és Jonathan kettesben maradt. Jonathan a lány könyöke
alá csúsztatta egyik kezét, és az üres teraszra vezette. - Milyen külön-
leges ékszert visel, Arabella.
Arabella lenézett a faragott jade gyöngysoron függő hosszúkás, fa-
ragott jade-medalionra. - A Daoguang-korszakból származik. Na-
gyon, nagyon régi.
- Tisztában vagyok vele. Susan mesélte, hogy antikvitásokkal, fő-
leg jade-holmikkal kereskedik.
- Igaz. Jade-del és faragott nefritdarabokkal.
Jonathan elégedetten mosolygott magában: csak a valódi szakértő
tudja megkülönböztetni a jade kétféle megjelenési formáját. - És hol
szerzi be? Hongkongban, a többi kereskedőtől? Vagy Kínában?
- Mindkét helyen. Sanghajban találtam néhány csodálatos darabot,
például ilyen jade ékszereket - pergette ujjai között a gyöngysort -,
valamint szelencéket és vázákat. Múlt héten néhány több száz éves
nefrit övcsatra bukkantam, és gyűjtögetni kezdtem a színes pekingi
üvegholmikat is, főként a sötétsárgákat.
- Nagyon bölcsen tette. Ezeket igen nehéz megmunkálni, ezért egy-
re drágábbak. Mellesleg: érdekelnének azok a nefrit övcsatok. Szíve-
sen fölkeresném az üzletében, hogy megnézzem. Esetleg holnap le-
hetséges volna?
- De hisz hivatalosan még meg sem nyitottam: eddig csak vásárol-
tam, felhalmoztam a készletet. A hivatalos megnyitót hétfőhöz egy
hétre tartom. - A férfi kiábrándultsága láttán hozzátette: - De azért
jöjjön el holnap. Még nagy a rendetlenség, de szívesen megmutatok
néhány különlegesen szép, ritka darabot, amihez az utóbbi hónapok-
ban sikerült hozzájutnom.
- Nagyon örülnék. Utána velem vacsorázna? - Pillanatnyi habozás
után Arabella bólintott, és megköszönte a meghívást.
- Hat óra körül ott leszek - ha megkaphatnám a címet. Susantól úgy
értesültem, hogy maga valódi kínai jade- és régiségszakértő. Hol
tanulta?
- Ó, hát csak úgy magamtól, és nagyon sokat hozzáolvastam. Az
utóbbi három év alatt, különböző időszakokban, részt vettem londoni
Sotheby’s különböző szaktanfolyamain. - Nevetve rázta a fejét: - De
aligha vagyok szakértő, inkább csak járatos a témában. És remélem,
hogy itt Hongkongban sokat tanulhatok.
- De még mennyit - mormolta a férfi, és elfordította a fejét, hogy a
lány ne lássa ragadozópillantását.
- Susan elmondta, hogy magának is nagyon értékes kínai gyűjte-
ménye van, közte néhány csodálatos bronzalkotás.
- Igaz. Volna kedve megnézni? Holnap, a vacsora előtti pohár italt
megihatnánk nálam. Eljönne?
- Nagyon kedves. Köszönöm.
- Hová való? - változtatott hirtelen témát.
- Hampshire-be. Apám orvos. Maga meg, ugye, Yorkshire-ba?
- Oda is - mosolygott savanykásan, kezét a lány könyöke alá csúsz-
tatta, és a nappaliba terelte. - Azt hiszem, most már ideje csatlakozni
a többiekhez. Még nem is üdvözöltem a barátaimat. Magát se sajátít-
hatom ki.
 Arabella felmosolygott rá, és magában arra gondolt: milyen köny-
nyen ment az egész, mennyivel könnyebben, mint gondolta. Elöntöt-
te a siker mámoros érzete, egy rövid pillanatig a férfit nézte. Majd
arrébb suhant, Vance és Marion Campbellhez, akiket futólag ismert,
és akik idehozták. Eltökélt szándéka volt, hogy a parti után velük
távozik.

***

Arabella a vacsoraasztalnál szembekerült Jonathannal, akinek így

módjában állt titokban állandóan figyelni őt.
Jonathan balján, az asztalfőn, Susan ült, jobbján pedig Marion
Campbell. Igyekezett mindkettőhöz elég figyelmes lenni, hogy ne
tartsák modortalannak.
Főként azonban Arabella Suttont figyelte és hallgatta - a nő sokfé-
leképpen lenyűgözte. Rekedtes hangja rabul ejtette; megjelenése de-
lejes hatással volt rá, de Elwinre éppúgy, mint a másik oldalán ülő
Andy Jonesra.
Jonathan megfigyelte, hogy milyen kiegyensúlyozott, szép beszé-
dű, mennyi mindenben járatos, nemcsak a kínai művészetben. Tet-
szett neki intelligenciája, kifinomultsága. Nyilvánvaló, hogy sokat
utazott, sokat látott - és Jonathannak ez imponált. A sete-suta, tapasz-
talatlan nőkkel nem tudott mit kezdeni, sem ágyban, sem azon kívül.
Jobban szerette, ha a nő mindenben egyenrangú társ - hozzá illő.
Minél tovább tanulmányozta, annál inkább rájött, hogy nagyon
szép. Szokatlan, izgalmas szépség. Arca a gyertyafényben furcsán
titokzatos, szexuálisan vonzó.
Érzékiséget árasztott a kerek arc tökéletes vonala, kökényszínű
szemének mélysége, telt ajkának ragyogása, az ezüst-arany haj se-
lyemfénye. Jonathan rendkívül erotikusnak találta; nemcsak arca és a
fehér selyemruha alatt kígyózó tökéletes teste árasztott szexualitást,
hanem a keze is.
Jonathan még soha életében nem látott ilyen kezet. Rendkívüli volt.
Karcsú, nagyon fehér, keskeny ujjakkal, s a hosszú, kifogástalanul
manikűrözött körmök ugyanolyan vérvörösek voltak, mint hívogató
szája.
 Testén akarta érezni e kezet. Kívánta a nőt. A csábítás gondolata
annyira erőt vett rajta, a várakozás annyira felhevítette, hogy mielőtt
még agyát átprogramozhatta volna, erős erekciója támadt. Ilyesmi
iskolás kora óta nem fordult vele elő. Milyen különös, gondolta, mi-
közben elöntötte a forróság.
Tekintetét elfordította az elbűvölő Arabelláról, és Andy Jonesszal
kezdett a sportról beszélgetni.

***

- Miért tetted ezt? - súgta Jonathan Susan fülébe vacsora után, ami-
kor átmentek a nappalin. A kandalló mellett állva várták a filippínó
inast, aki a kávét hordta körbe.
- Mit tettem? - kérdezett vissza a nő, és gyorsan körülnézett, hogy
megállapítsa: Elwin figyelmét mások kötik le.
- Hogy ezt a nőt kerítetted nekem - válaszolta Jonathan, miközben
többször megsimogatta Susan hátát, és a feneke fölötti mélyedésen
nyugtatta kezét.
- Ne csináld, valaki megláthat - suttogta.
- Ki vele, halljam. Ugye ez felizgat?
- Egyáltalán nem! - sziszegte. Hirtelen haragra lobbant, és szem-
befordult Jonathannal. Majd gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét,
közömbös arcot vágott, mély lélegzetet vett, és nyugodt hangon foly-
tatta: - Talán azért tettem, mert bűntudatot érzek a szakításunk miatt.
Jóvá akarom tenni. Igen kedvellek, nagyszerű szerető voltál. Minden
szeretőim közül a legkülönb. Emellett most első ízben kerítettem
neked - ha már ezt a rút kifejezést használtad. Nekem jobban tetszik
az a szó, hogy „bemutattam”.
Jonathan vigyorgott, nem szólt, azon tűnődött, vajon milyen lenne e
két nőt egyszerre ágyba vinni. Érdekes és izgalmas együttes volna
Arabella és Susan. De tudta, hogy egyikük se volna rá hajlandó. Ha
szexről van szó, az angol nők egyáltalán nem vállalkozó kedvűek. És
különösen ez a kettő - egy gróf lánya meg egy orvosé. Semmi esély.
- Ugye, igazam volt, Jonny? Ugye, Arabella valóban tökéletes?
- Látszólag valóban az - egy másodpercig kivárt, gondosan Susan
szemébe nézett, és halkan, sokatmondóan folytatta: - Valódi értéke-
lést azonban csak akkor adhatok, ha lehántom róla ezt az elegáns
ruhát, és ágyba viszem.
Tekintetét mereven Susan arcára szegezte, és a nő szemének mé-
lyén hirtelen megvillant valami. Féltékenység? Harag? Vagy talán e
kettő együtt? Tetszett neki az ötlet, hogy - bárha kismértékben is -
megbántotta. Házastársi botrányba keveredni ugyan nem lett volna
ínyére, de alapjában véve pukkasztotta, hogy Susan úgy dobta el,
ahogy eldobta.
Fájó csend telepedett közéjük.
Kicsivel később Susan nevető hangon folytatta: - Milyen kár, hogy
nem leszek Hongkongban, és nem fogom hallani a beszámolódat.
- Valószínűleg itt leszel még.
- Ó - nézett rá meglepetten.
- Holnap késő délután felkeresem Arabella üzletét. Utána hozzám
megyünk egy vacsora előtti pohár italra. Ott fogyasztjuk el az intim
kis vacsorát is. És lehet, hogy az est folyamán még intimebb dolgok-
ra is sor kerül. Remélem. Nagyon remélem.
- Disznó - sziszegte a nő halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a
férfi is meghallja.
- De szerelmem, ezt az egészet te kezdted - vágott vissza Jonathan
vigyorogva. Most jött rá, hogy örül: Arabella Sutton kihívást jelent.
Régóta nem volt része kihívásban.

***

Sokkal később Jonathan mélázva, mozdulatlanul ült hálószobájának

ablakában, a megszámlálhatatlan csillaggal teleszórt, felhőtlen éjsza-
kai eget nézte. A szobában teljes sötétség honolt, csak a nagyon fé-
nyes telihold ragyogott be ezüst csillogással.
Ujjai között sárgás jade-kavicsot forgatott, dörzsölgetett. Ez volt
Jonathan talizmánja, a szerencsét hozó féldrágakő, amit állandóan
magánál hordott, amióta lábát a brit koronagyarmat földjére tette.
Sokáig a két nőre gondolt, akikkel ma találkozott.
Az egyik: unokatestvére, Paula O’Neill. A másik az idegen: Ara-
bella Sutton.
 Más-más módon, de nem hagyták nyugodni. Két dolgot ígért meg
magának:
Az elsőt tökreteszi.
A másodikat meghódítja, és birtokba veszi.
E fogadalmak megtétele után mélyet sóhajtott, nagy elégedettség
töltötte el. Felállt, kibújt sötétkék kínai selyemköntöséből, és lassan
az ágyhoz ballagott. Öntelten mosolygott. Semmi kétség afelől, hogy
sikert arat.
Mindkettő csak idő kérdése.
Szentek és szörnyetegek

Erősb vonzás, vágy reszketeg,

S szent is lehet vagy szörnyeteg.
WALTER LEARNED (Kiss Zsuzsa fordítása.)

…gyermek szeme fél csak a falra festett ördögtől.

SHAKESPEARE: MACBETH (Szabó Lőrinc fordítása.)

Vaksors ajándéka kincs és hatalom,

de a jóság erényeink szülötte.
HÉLOISE (Kiss Zsuzsa fordítása.)
 24
Óriási siker volt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az estély elkezdődött, Paula tudta,
hogy varázslatos lesz minden.
Minden pontosan bevált.
A Harte tervezőrészlege Paula külön utasításai szerint díszítette fel
a Claridge nagy báltermét, és az eredmény káprázatos volt. Egészen
különleges. Félrevetve minden komolyságot, minden hagyományt,
Paula olyan színösszetételt rendelt, amelyben az ezüst, a fehér és a
kristály dominált; ezüstlaméból készültek az abroszok, ezüst gyertya-
tartókban lobogott a magas fehér gyertyák lángja, különböző fajtájú
hófehér virágok töltötték meg a kristályvázákat. További fehér virá-
gok (liliomok, orchideák, krizantémok és szegfűk) álltak hatalmas
vázákban körös-körül, és csordultak a sarokban álló ezüsturnákból.
Ez a sok ezüstös csillogás mintha téli jégpalota volna, gondolta Pa-
ula, mégis különleges, semleges háttérül szolgál a színes estélyi ru-
hákba bújt csodás ékszereket viselő nőknek és a kifogástalan szmo-
kingba bújt férfiaknak.
Attól is el volt ragadtatva, hogy mindenki, akit csak meghívott, el-
jött erre a nagyon különleges partira; családtagok és közeli barátok, a
Harte áruházak és a Harte Vállalkozások vezetőségi tagjai, díszven-
dégek és hírességek.
Ismét körülnézett, és megint megállapította, hogy kiváltképp a csa-
lád nőtagjai tündökölnek ma este.
Unokatestvére, Sally, Dunvale grófnéja szarkalábkék taftruhában, a
híres Dunvale zafír ékszerekkel, amelyek színe szeme kékjét tükrö-
zi… Emily valóságos látomás sötét rubinpiros selyemben, a fenséges
rubin és gyémánt nyaklánccal és fülbevalóval, amit Winstontól ka-
pott karácsonyra… Emily féltestvérei, Amanda és Francesca, vidá-
man és csinosan - az egyik liláspiros sifonban, a másik bíborvörös
brokátruhában… élénkvörös hajú sógornője, Miranda, divat terén a
legönállóbb lélek, rozsdaszín szatén, vállpánt nélküli zsákruhában,
hozzáillő hosszú stólával, nyakán előke nagyságú, sűrűn szőtt antik
topáz és briliáns nyaklánc.
Paula most a három nővérre nézett.
 Egy közeli asztalnál beszélgettek. Paula anyja, Daisy, sötétzöld si-
fonban, a csodálatos McGill-smaragdokkal, amelyeket Paul ajándé-
kozott Emmának közel fél évszázada… Edwina néni, az idősebb,
özvegy Dunvale grófné, aki hetvenes éveiben jár, hófehér hajú, töré-
keny, mégis fenségesen elegáns fekete csipkeruhájában és a Fairleyk
gyémánt nyakláncával, amit Emmától kapott azon az utolsó karácso-
nyon.
E kettő Emma Harte legfiatalabb és legidősebb lánya, akiket - több
mint valószínű - az is összeköt, hogy mindkettő törvénytelen, és
hogy Paula anyja mélységes szánalommal viseltetik idősebb nővére
iránt. Köztük a középső lány, a törvényes születésű… Elizabeth néni.
Hollófekete hajú szépség, feleannyinak látszik, mint ahány éves,
döbbenetes jelenség ezüstlamé ruhában, vagyont érő rubinokkal,
gyémántokkal és smaragdokkal.
Emma Harte gyermekei közül csak e három nővér volt ma este je-
len. A két fiút, Kit Lowthert és Robin AinSleyt Paula nem hívta meg.
Évek óta nemkívánatos személyek voltak, mert álnok módon visel-
kedtek Emmával, és álnokok a gyermekeik is: Sarah és Jonathan.
Viperafészek, jutott eszébe nagyanyja szava. Milyen igaza volt!
Paula igyekezett kivetni gondolataiból a család e megvetésére méltó
tagjait; kár időt pazarolni rájuk. Felemelte poharát, ivott egy korty
pezsgőt.
Az estélynek lassacskán vége. Holnap az egész város erről a táncos
vacsoráról beszél, a knightsbridge-i Harte Áruház fennállásának hat-
vanadik évfordulóját ünneplő megemlékezés-sorozat első eseményé-
ről. Minden újság tele lesz vele. A káprázatos környezet, a remek
ételek, italok, a divatházak kreációi, a csillogó ékszerek, a díszven-
dégek, Lester Lannin és zenekara… mind-mind hozzájárult a nagy R
betűs Ragyogáshoz, amelynek sem a sajtó, sem a nagyközönség nem
tud ellenállni.
Paula örült. A jó hírverés alaposan fellendíti az áruház forgalmát.
Mosolygott magában. Újév előestéje volt. 1981 utolsó napja. Egy új
év kezdete - reményei szerint a nagyanyja által alapított áruházlánc
új és briliáns korszakának kezdete is.
Székében hátradőlve néma fogadalmat tett: a következő évtizedben
minden eddiginél jobban felfuttatja az áruházakat. Tartozik ezzel
nagyanyjának, aki annyira megbízott benne, és saját lányainak, akik
egyszer majd öröklik az áruházakat.
Gondolatainak füzérét Shane szakította meg, aki eddig Jason
Rickardsszal és Sir Ronald Kallinskival beszélgetett. - Olyan benyo-
mást keltesz, mint aki mérföldekre elkalandozott. - Megfogta a kezét,
és közelebb hajolt: - Nyugodj meg. Az estély óriási siker, mindenki
remekül szórakozik. Nagyszerű a parti.
Paula sugárzó mosolyt villantott férjére. - Ugye az! Annyira örülök,
hogy a Claridge báltermét választottam a Ritz magánlakosztályai
helyett. Ez sokkal jobban bevált.
Shane bólintott. Majd félig nyögve, félig nevetve közölte: - Ho-hó!
Itt jön Michael! Már megint elvisznek, holott alig néhány perce ültél
le.
- Alaposan lefoglalnak ma este, ugye? Tény, hogy kissé fárasztó,
de én vagyok a vendéglátó, és ez a kötelességem. - Elnevette magát:
- Előre kitáncolom magam az egész jövő évre. Remélem, hogy soká-
ig ez lesz az utolsó parti. Majd emlékeztess, drágám, hogy ne tervez-
zek hasonlót - komoly szavainak ellentmondott mosolygó arca és
csillogó szeme.
Shane imádattal nézett fel rá, arcát rajongás töltötte el. Azt gondol-
ta: amióta ismeri, soha nem látta még ilyen káprázatosnak. Hosszú
ujjú, kerek nyakú, egyenes szoknyájú, gyönyörűen szabott éjkék bár-
sonyruhát viselt, amit Christina Crowther egyenest neki tervezett. A
ruha hangsúlyozta magas és karcsú alakját. Egyik vállán a nagy, ár-
vácska formájú brosstű, amit Shane rendelt Alain Boucheron párizsi
ékszerésznél. Zafírból készült, s ugyanúgy kiemelte szemének kékjét,
mint a hozzáillő zafír fülbevaló. Shane karácsony előestéjén ajándé-
kozta meg az ékszerekkel, és leolvasta arcáról, hogy mennyire örül
neki, mennyire el van ragadtatva - jóllehet pazarlása miatt megpiron-
gatta. - Végül is megépítetted nekem az orchidea-üvegházat. Az is
elég lett volna. - Shane mosolygott, és közölte, hogy az üvegház
költségeihez a gyerekek is hozzájárultak, az az ajándék közös.
Michael állt meg Paula széke mellett. - Gyere, mozogjunk egy ki-
csit, Paula… az első lassú számot nekem ígérted, és szerintem ez az.
Lehet, hogy nem is lesz több. - Megragadta Shane vállát. - Ugye nem
bánod?
 - Nem nagyon örülök - vágott vissza Shane gyorsan, de tréfálkozó
hangon -, minthogy azonban rólad van szó, nem emelek kifogást.

***

- Szerencsés fickó ez a Philip - mondta a táncparkettre menet Paulá-

nak Michael -, gyönyörű nő a felesége.
- Valóban szerencsés - helyeselt Paula.
- De az ő nyeresége a te veszteséged.
- Bizonyos szempontból igazad van - nevetett Paula. Michael válla
fölött az Idegenek az éjszakában dallamára táncoló öccsét és fiatal
feleségét nézte. - De az is igaz, hogy Philipet még sose láttam ilyen
boldognak. Imádják egymást. És lehet, hogy én elvesztettem minden
idők legjobb munkatársát, viszont nyertem egy nagyon szeretetre
méltó sógornőt.
- Hmm - mormolta Michael, és közelebb húzódott Paulához. De
mindjárt leállította magát, elhúzódott, rájött, hogy túl messzire megy,
amikor ilyen szorosan tartja a karjában. Paula közelsége mindig fel-
izgatta, és ez az összefonódás a táncparketten igencsak veszélyes.
Legalábbis rá nézve. Túl szoros ez a fizikai közelség. Pletykálkodás-
ra is okot adhat. Emellett: bármennyire tréfálkozott is Shane, tekinte-
tét egész este le nem vette róla. Lehet, hogy Shane gyanakszik - de
Paula semmiképp. Naivan, mit sem sejtőn, továbbra is úgy bánik
vele, mint egy pár házicipővel; ő a gyerekkori barát, a régi ismerős, a
bizalomgerjesztő, a megbízható. És Michael nem kívánta tudtára
adni, hogy másként érez iránta.
- Maddy egyébként továbbra is nekem fog dolgozni, ha hazamen-
nek Sydneybe. Kineveztem az ausztráliai Harte-részleg ügyvezető
igazgatójának. Ő felügyeli majd az O’Neill-szállodák butikjait -
mondta Paula. - De kétségtelen, hogy New Yorkban nagyon fog hiá-
nyozni. Boldogságuk viszont nagyon fontos nekem… ez a leglénye-
gesebb. - Fejét hátrahajtva Michael arcába mosolygott: - Tudod, ezek
ketten őrületesen szerelmesek egymásba.
- Még a vak is látja.
Néhány percig szótlanul táncoltak.
 Michael elfintorodott. Bárcsak neki lenne olyan magánélete, sze-
mélyes boldogsága, mint Philip Amorynak. De neki nem volt ekkora
szerencséje. Első házassága félresikerült, és azóta se talált magához
illő nőt. Nem tudja: szerelmes-e Paulába, vagy csak vágyait gerjeszti.
Nem kétséges, hogy szexuális vonzódást érez iránta, szeretné lefek-
tetni. De hogy ez szerelem lenne? Nem biztos.
Elnyomva e gondolatot, megszólalt: - Amióta Philip és Madelana
összeházasodott, Daisy csak úgy úszik a boldogságban.
- Így van. December elején házasodtak össze New Yorkban, és a
családot csak utólag értesítették. A mamát persze ez nagyon bántotta
- mindnyájunknak csalódást okozott. De a tudat, hogy csökönyös,
playboy fia végre lehorgonyzott valaki mellett, eltörölte a csalódást.
- Szerettem volna díszvacsorát adni a tiszteletükre, de Philip az
imént közölte, hogy néhány nap múlva nászúira indulnak.
- Igen. Bécsbe, Nyugat-Berlinbe, majd Dél-Franciaországba és a
Villa Faviolába.
- Philip mindig szerette a bécsi Imperialt, amióta a nagyi gyerekko-
runkban odavitt minket. Ő meg Emily azt vallják, hogy a világ egyik
legnagyszerűbb szállodája, és azt akarta, hogy Madelana is megis-
merje. A királyi lakosztályban fognak lakni, az a legpompázatosabb.
Maddy javasolta, hogy utána Berlinbe, majd a Villa Faviolába men-
jenek. Emily meg én rengeteget meséltünk neki arról a helyről.
Maddy egyébként is a nagyi megszállottja, rettenetesen kíváncsi
minden egyes helyre, ahol ő lakott. Így természetesen Faviolát is
látnia kell.
Michael nevetett. Mélységesen megértette, mitől megszállottja
Madelana Emma Harte-nak. Életében és halála óta is annyi a rajon-
gója - ettől vált legendás nagyasszonnyá. Michael feszültsége várat-
lanul alábbhagyott. - Még nem volt módom rá, hogy megmondjam
neked, Paula, Emma néni büszke lenne rád ma este. Csodálatos partit
rendeztél, hosszú ideje nem láttam párját, és…
- Lekérem a hölgyet. Szabad, öregem? - kérdezte széles vigyorral
Anthony.
- Valahányszor felkérlek, valamelyik férfi rokonod azonnal elragad
tőlem - morgolódott Michael, miközben átengedte Dunvale grófjá-
nak. - Ma este kétségkívül te vagy a bálkirálynő.
 Paula nevetett, és huncutul rákacsintott.
Michael arrébb lépett, ment, hogy Amandát megkeresse.
Anthony karjába kapta Paulát, és a táncparkett közepe felé sodorta.
Néhány pillanat múlva megkérdezte: - Mit gondolsz, rá tudlak-e be-
szélni téged meg Shane-t, hogy a közeljövőben gyertek át egy hosszú
hétvégére Írországba? Időtlen idők óta nem voltatok nálunk Clon-
loughlinban, pedig Sally meg én nagyon örülnénk, ha eljönnétek.
Magatokkal hozhatnátok Patricket és Linnetet is.
- Milyen pompás ötlet. Kösz a meghívást. Január végén talán elme-
hetünk. Beszélek Shane-nel. Hajói tudom, egyikünk sem tervez újabb
külföldi utat.
- Mekkora változás! - mondta nevetve Anthony. - Ti ketten rosz-
szabbak vagytok, mint két cigány, örökké kódorogtok a világban,
ide-oda kószáltok és nyüzsögtök. Alig bírlak követni.
Mielőtt Paula válaszolhatott volna, Alexander érintette meg Ant-
hony vállát. - Teljesen lefoglalod a hölgyet. Most én következem.
Ezzel átkarolta Paulát, és máris odébb suhantak. Anthony megle-
petten, tátott szájjal nézett utánuk.
Eleinte hallgatagon táncoltak, örültek, hogy együtt lehetnek. Gye-
rekkorukban is szerettek együtt táncolni. Akkor is egy ütemre léptek,
úgy mint most.
Alexander halkan mormolta: - Nagyon köszönöm.
- Mit köszönsz? - kérdezte zavartan.
- A karácsonyt Pennistone Royalban és ezt a mai estét. Kis időre
visszaforgattad az óramutatót, annyi szép emléket hoztál vissza… a
múlt emlékeit… azokét, akiket igazán szerettem. Nagyi… az én drá-
ga Maggie-m… az apád…
- Ó, Sandy, milyen szomorúan szólsz! Én meg azt akartam, hogy a
karácsony és a ma este mindegyikünknek örömöt szerezzen. Nem
akartam, hogy…
- És nagyszerű sikert arattál! Minden csodás volt. Egyáltalán nem
vagyok szomorú. Épp ellenkezőleg.
- Biztos? - kérdezte aggódva.
- Egészen biztos - hazudta mosolyogva.
Paula cserébe meleg, szerető mosollyal ajándékozta meg, szoro-
sabban hozzásimult, erősebben fogta a vállát. Ez az unokatestvére
különösen közel állt hozzá, és eltökélt szándéka volt, hogy a jövőben
többet törődik vele. Paulára ugyanakkora szüksége van, mint húgára,
Emilyre. Sandy valójában nagyon magányos. Ezt most jobban érezte,
mint valaha.
Sandy maga elé bámult; örült, hogy a félhomályos és zsúfolt tánc-
parketten vannak, mert alig bírta leplezni komor pillantását, szájának
elgörbülő vonalát. De Paula nem láthatta az arcát, senki más nem
figyelt rá, és ennek nagyon örült. Vége lett a táncnak, s ő - nagy
megkönnyebbülésére - egyszer sem botlott meg.
Sandy halálra volt ítélve, és csak hetek kérdése, hogy ezt a többiek
is megtudják. Meg kell tudniuk. Nincs más választása, mint közölni
velük. Előre rettegett attól a naptól…

***

- Nos, Paula, te mit gondolsz? Megbirkózhat-e egy mai nő minden-

nel: karrierrel, házassággal és gyerekekkel? - kérdezte kötekedőn,
csillogó szemmel Sir Rónáid.
- Csak abban az esetben, ha Emma Harte unokája - tréfálkozott csú-
fondáros kis mosollyal Paula.
Sir Ronald és az asztalt körülülő többi vendég kuncogott. - De ko-
molyra fordítva a szót - folytatta Paula -, a nagyi megtanított minket
a jó szervezésre, és ez az én titkom és Emilyé is. Válaszom tehát:
igen, egy mai nő mindennel megbirkózhat, feltéve, ha gondosan
megtervezi az életét, és kiváló szervező.
- Sokan nem értenek egyet veled, azt mondják, hogy két területen
helytállhat, de három helyen semmiképpen sem. Ne érts félre, drá-
gám, én helyeslem azt az életmódot, amit te meg Emily folytattok.
Mindketten kiválóak vagytok.
- Itt jön Maddy… kérdezzük meg, hogy ő mit gondol… ha valaki
megtestesíti a nyolcvanas évek modem nőjét, akkor ő az.
Több szempár szegeződött az asztalhoz közeledő Madelanára és
Philipre. Madelana villogott és ragyogott; Pauline Trigére modelljét
viselte: hullámzó bíborszínű bársonyfodrokkal díszített sötétbíbor
sifonruhát. Hozzá káprázatos briliáns és igazgyöngy rövid gyöngy-
sort, hozzáillő lelógó fülbevalóval - Philiptől kapta nászajándékba.
Haját felfelé fésülve viselte, és - ha lehet - még feltűnőbb volt, mint
valaha. Természetes bájához új, szeretetre méltó komolyság járult.
Úgy kapaszkodott férje karjába, mintha soha nem akarná elenged-
ni; Philip meg a büszke birtokos arckifejezésével lépett az asztalhoz.
- Üljetek ide - mosolygott rájuk Paula.
- Gratulálok, drágám - szólt Philip. - Pazar estély volt. Micsoda jó
ötlet, hogy Lester Lannin zenekarát áthozattad az Államokból.
- Kösz, Pip. - Paula Madelanához fordult: - Figyelj, drágám,
Ronnie bácsi épp most kérdezte, hogy vajon a modem nő megbir-
kózhat-e mindennel… házassággal, karrierrel, gyerekekkel, és én azt
mondtam, hogy erre a kérdésre csak te felelhetsz… a karrierre törek-
vő nő, aki most ment férjhez.
- Remélem, hogy minden az enyém lehet - nevetett Madelana, és
szeme sarkából Philipre pillantott. - Philip azt akarja, hogy dolgoz-
zam tovább, építgessem a karrieremet, és azt hiszem, hogy azt a szü-
lés után is folytatni akarom.
- Nekem minden jó, ami a feleségemet boldoggá teszi - hangsú-
lyozta Philip. Megfogta Madelana bal kezét, amelyen ott díszlett a
platina karikagyűrű és a tökéletes, harminckarátos briliánsgyűrű,
amely csak úgy szikrázott a gyertyafényben.
Madelana viszonozta Philip kezének szorítását, Paulára, majd Sir
Ronaldra nézett, és csöndesen mondta: - Azt hiszem, tanult nő szá-
mára nagyon nagy pazarlás felhagyni a karrierrel csak azért, mert
szült. Azt hiszem, mindkettőt meg lehet oldani… ügyesség kérdése.
És természetesen, bizonyos mértékig, a nőtől függ.
- Ez az! Az utolsó keringő! - kiáltott Shane.
Felugrott, körbement, és karon ragadta Paulát. Elvezette, és így
szólt: - Ezt a táncot senki másnak nem engedtem volna át, szerel-
mem.
- Mindenki mást visszautasítottam volna.
Egymás karjába simultak, Shane szorosan átkarolta. Paula bizton-
ságban érezte magát az ölelő karok között - ugyanúgy, mint mindig,
gyerekkoruk óta. Ők ketten szerencsések. Annyi mindenben osztoz-
tak. A mély és maradandó szerelemben. Gyerekeikben. Közös érdek-
lődésükben. A közös neveltetésben, és Shane oly jól megérti őt.
Megérti, hogy követnie kell vezérlő csillagát, hogy ő Emma Harte
örököse. Kár, hogy nem mondta meg néhány perccel ezelőtt Sir Ro-
naldnak, hogy egy nő igenis megbirkózhat mindennel, ha megfelelő
férj áll mellette.
Futólag Jimre gondolt. Jim alakja teljesen elhalványult, emléke
csak töredékesen élt, elmosták a halála óta bekövetkezett események,
elmosta az idő, és eltakarták azok, akiknek szerető körében most él.
Nem is emlékszik, hogy volt idő, amikor nem volt Shane felesége.
De az évek úgy rohannak. E hirtelen gondolattól fejét hátravetve né-
zett fel a férfira.
Shane összevont szemöldökkel nézett vissza rá.
- Mi baj?
- Semmi, drágám. Csak arra gondoltam, hogy hamarosan új év
kezdődik, és az is, mint az összes többi, egy szempillantás alatt elte-
lik.
- Milyen igazad van, szerelmem. Gondolj viszont arra, hogy 1982
csak az első éve annak a fél évszázadnak, amit együtt fogunk tölteni.
- Ó, Shane, milyen szép gondolat.
Shane ajka Paula orcáját súrolta, karját szorosabbra vonta a dereka
körül, több ízben megpörgette és a bálterem közepére lendítette. Pau-
la mosolygott magában; mennyire szereti! Majd körülnézett: a család
tagjait, legszűkebb baráti körét kereste. A klánok igazi összejövetele
volt ez… együtt voltak a Harte-ok, az O’Neillek, a Kallinskik.
Látta anyját táncolni Jasonnal - ugyanolyan szerelmesen néztek
egymásra, mint a Philip karjában álmodozón ringatózó Madelana.
Apósa, Bryan, anyósával táncolta a régimódi keringőt, és amikor
elhúztak mellettük, Geraldine rákacsintott. Emily és Winston érkezett
a táncparkettre, szorosan a nyomukban Michael Amandával. Paula
látta nagynénjét, Elizabethet, amint rajongva nézi francia férjét, Marc
Deboyne-t, aki szemmel láthatólag úgy érzi magát, mint hal a vízben;
még az idős Edwina néni is hagyta magát táncba vinni az óvatosan,
gálánsán vezető Sir Ronald által.
A zene hirtelen elhallgatott, és Lester Lannin beleszólt a mikrofon-
ba: - Hölgyeim és uraim… majdnem éjfél. A szálloda rádiója a BBC
hangját közvetíti. Hallgassuk csak… a Big Bent hallják… megindul
a visszaszámlálás éjfélig.
 Mindenki megállt, a teremben tökéletes csönd uralkodott. A West-
minster nagy harangja szünet nélkül kongott. Amikor az utolsó ha-
rangütés is elhalt, a zenekar élénk dobpergésbe kezdett. Shane meg-
ölelte, megcsókolta Paulát, boldog új évet kívánt, ezután ugyanezt
tette Philip és Madelana.
Paula meleg szívvel viszonozta Madelana ölelését.
- Hadd ismételjem még egyszer… légy üdvöz a családban. És le-
gyen ez a kezdete sok-sok boldog éveteknek.
Madelanát mélyen megindították e szavak, de mielőtt válaszolha-
tott volna, a zenekar rázendített a Régi szép idők-re.
Paula és Philip kétfelől karon ragadták, magukkal húzták a kör kö-
zepére, és együtt kezdtek énekelni.
Új családja kebelén Maddy érezte, hogyan árad feléje szeretetük, és
nem is tudta: hogy érhette ekkora szerencse, hogy közéjük tartozhat.
De most már köztük van, és ezért örökre hálás lesz. Végre megválto-
zott minden.

25

Egymás mellett feküdtek; Madelana feje Philip vállán nyugodott.

Sötét és csöndes volt a hálószoba; Philip halk szuszogása hallatszott
csupán, a selyemfüggönyök halk zizegése és az antik provence-i
szekrényen álló aranyozott bronzóra tiktakolása. Januárhoz képest
enyhe, majdnem tavaszias idő volt, és Philip az imént kinyitotta a
magas ablakot. A beáramló éjszakai levegő friss volt és hűvös, ma-
gával hozta a Földközi-tenger sós illatát és Faviola növényeinek zöld
szagát.
Madelana kicsússzam az ágyból, az ablakhoz lopózott, párkányára
támaszkodva nézett ki a kertre, élvezte a mindent beborító késő éj-
szakai csendet. Felnézett; sötét pávakék, majdnem fekete volt az ég,
milliárd csillaggal teliszórt óriás bársonybaldachinhoz hasonlított,
tágas ívben terült el a föld fölött. A felhők, amelyek korábban a hol-
dat takarták, eloszlottak, s a telihold tökéletes, tiszta gömbként vilá-
gított.
Madelana elégedetten sóhajtott. Tíz napja vannak itt a villában,
Bécs és Berlin után kipihenik magukat. Amióta megérkeztek, csak
lustálkodnak: szeretkeznek, későn kelnek, sétálgatnak a kertben és a
parton, kellemes autóutakat tesznek. Idejük nagy részét a villában
töltik, ahol Solange tyúkanyóként sürög-forog körülöttük, Marcel
pedig nagy fantáziára valló, rendkívül ízletes ételekkel táplálja őket;
mindig valami meglepetéssel szolgál.
És olvasnak, és zenét hallgatnak. Madelana néha gitározik Philip-
nek, és kedvenc countrydalait énekli. Philip elragadtatva hallgatja,
Madelana meg örül - jólesik, hogy tetszik neki ez a muzsika.
- Mennyei boldogság volt ez a tíznapos semmittevés, az, hogy kizá-
rólag az enyém voltál - mondta neki előző reggel Philip, és ő elárulta,
hogy ő is így érez.
Faviolában különleges nyugalom honolt - ugyanúgy, mint Dunoon-
ban -, és Madelana rengeteg erőt és örömöt merített e két hely csend-
jéből és természeti szépségéből. Dunoon. Most már ez az otthona,
csakúgy, mint a McGill Torony tetején lévő lakosztály. Legjobban
mégis a juhtenyésztő telepet szerette. Szerelem volt ez első látásra.
Ahogyan Philipbe is beleszeretett. És Philip is őbelé.
Megremegett, karja libabőrös lett, amikor első szeretkezésük jutott
eszébe. Az ágyban fekve a férfi párnájába sírt, amikor az kiment,
mert bármennyire próbálta is elképzelni a jövőt, közös jövőjüket,
nem látta. Milyen ostoba volt aznap… és mekkorát tévedett. Igenis
volt jövője Philip McGill Amory oldalán. A felesége lett. És mint
Paula mondta, 1982 csak az első a rájuk váró sok boldog év soroza-
tában. Egy egész élet áll előttük.
Szereti… annyira szereti, hogy időnként alig bírja elviselni. Ha
nem volt mellette, rettenetes veszteséget érzett, valódi fizikai fájdal-
mat, olyan szorítást a szíve körül, ami csak akkor múlt el, ha Philip
visszatért. Szerencsére tavaly október óta alig voltak távol egymás-
tól. Hirtelen, előzetes figyelmeztetés nélkül toppant be New Yorkba
(két héttel azután, hogy Madelana Sydneyből elutazott), pimaszul
besétált Madelana irodájába. Szája fülig szaladt, de szemében aggá-
lyos pillantás ült; Madelana rögtön észrevette.
Elhurcolta ebédelni a „21”-es vendéglőbe, majd vacsorázni a Le
Cirque-be - isteni volt megint vele lenni. Amikor integetve otthagyta
a sydneyi repülőtéren, hirtelen rádöbbent, hogy milyen fontos neki.
Hazafelé a hosszú repülőúton olyan vágyakozás támadt benne, ami-
ről tudta, hogy soha el nem múlik. Soha, amíg csak él. Philip iránti
szerelme minden mást háttérbe szorított - ha választani kell, a karri-
erjéről is lemond érte.
Az első New York-i estén, amikor egybefonódva feküdtek
Madelana hálószobájában, Philip megkérte a kezét. Madelana habo-
zás nélkül igent mondott.
Késő éjszakáig beszélgettek, jövőjüket tervezték. Philip ragaszko-
dott ahhoz, hogy eljegyzésüket titokban tartsák. - Nem akarok nagy
felhajtást - magyarázkodott. Minthogy Madelana bizonyos tekintet-
ben éppoly makacs volt, mint ő, rávette, hogy legalább Paulának
árulják el. - Gondoskodnia kell az utódomról. Nem akarom és nem is
fogom pácban hagyni. Ahhoz túlságosan jó volt hozzám. Emellett ez
nem az én stílusom. Felelősséggel tartozom neki és önmagamnak.
Philip megértette. Ennek ellenére rámutatott, hogy úgy is találhat
utódot, ha nem értesíti előre Paulát, és ebben olyan makacs volt,
hogy Madelana végül kénytelen volt engedni - nem is kellett nagyon
messzire mennie. A marketingosztályon dolgozó Cynthia Adamson
az ő pártfogoltja és egy ideje Paula kedvence volt. A fiatal nő igen
sokat ígérő, gyors felfogású, intelligens, szorgalmas és odaadó híve
volt Paulának és az áruháznak.
Maddy tudta, hogy ha ő kilép, munkájának nagy részét Cynthia át
tudja venni, rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek révén
idővel Paula jobbkezévé válhat. Ettől kissé megnyugodott, és min-
dent megtett, hogy az esküvőig hátralévő időben egyre jobban be-
vonja munkakörébe Cynthiát.
Philip a hónap végéig maradt, majd néhány hétre, üzleti ügyben,
hazament Ausztráliába, és végül november végén érkezett vissza
New Yorkba.
Abban a pillanatban, ahogy megérkezett, közölte, hogy most rögtön
egybekelnek. A nagy esküvő, az egész család összeterelése túl sok
időbe telne, és túl nagy izgalommal járna. - Én azt hiszem, hogy
szólni kéne nekik, időt adni, hogy átjöjjenek. Legalább anyádat érte-
síteni kellene. Meg Paulát. - Maddyt bántotta, hogy a családot kizár-
ják.
De Philip tántoríthatatlan volt. - Nem, nem vagyok hajlandó meg-
várni, amíg mindenféle tervet kieszelnek, és átveszik az irányítást.
Most azonnal el akarlak venni - nevetett, és könnyedén hozzátette: -
Hát nem érted, hogy attól félek, hogy elveszítelek? Azonnal oltár elé
akarlak vezetni. - A nevető arc, a gondtalan hanghordozás ellenére
Madelana észrevette, hogy tiszta kék szemében aggodalom felhőzik.
Azonnal beleegyezett mindenbe, amit akart… csak hogy eltűnjön a
szeméből a félelem. Nem bírta elviselni, hogy Philip bármitől szo-
rongjon.
És így december elején a St. Patrick-katedrálisban csendben össze-
házasodtak, római katolikus szertartás szerint, és az esküvőn min-
dössze Madelana bostoni barátnője, Patsy Smith volt jelen, valamint
Miranda O’Neill és férje, Elliot James. Madelana elegáns hófehér
gyapjúruhája és kabátja Trigére szalonjában készült; kezében laza
rózsaszín és sárga orchideacsokor. Esküvő után Philip a Le Greno-
uille-ba vitte őket ebédelni.
- Azt hiszem, azonnal hozzákezdhetünk a házasélethez - tréfálko-
zott Philip, amikor hazaértek lakosztályukba, a Pierre Szállóba. És
csak szeretkezés után járult hozzá, hogy családját felhívják.
Először Daisyvel beszéltek, aki Pennistofife Royalban tartózkodott,
majd Paulával a Belgrave téren. Philip anyja és nővére nem nagyon
lepődött meg, annál inkább örültek, és sajnálták, hogy nem vehettek
részt az esküvőn. Mindketten elégedettek voltak az új családtaggal.
Madelana az óceánt áthidaló telefonvonalon keresztül is érezte, mi-
lyen őszintén szeretik.
Ekkor kezdődött az új élete.
Philip mélységesen, halálosan szerelmes volt belé. Ez nemcsak fi-
zikai szenvedélyében, gyöngédségében és kedvességében nyilvánult
meg, hanem abban is, ahogy ajándékokkal elhalmozta, szemérmetle-
nül kényeztette - és ezer más módon is. Az eljegyzési gyémántgyűrű,
az igazgyöngy és gyémánt nyaklánc, a hosszú fülbevaló az ajándék-
halmaznak csak a kezdete volt. Egyebek követték… szőrmék,
Hermès táskák, divatszalonban készült ruhák. De az is előfordult,
hogy egy pár kesztyűt hozott, egy selyemsálat, könyvet, magnószala-
got, üveg parfümöt, csokor ibolyát vagy egyéb apró, de sokatmondó
ajándékot.
 Madelana új életének legfontosabb eleme a férje volt. Philip betöl-
tötte a szívében tátongó űrt, olyan biztonságérzetet és együvé-
tartozást adott, hogy többé nem volt magányos.
Időnként megcsipkedte magát, hogy megbizonyosodjék: nem ál-
modik. Hogy ez valóság, hogy Philip létezik.
Nem hallotta, Philip mikor kelt fel, és összerezzent, amikor átölel-
te. Döbbenten nézett fel rá.
Philip megpuszilta a feje búbját. - Mit keresel itt az ablaknál? Meg-
fázol, drágám.
Madelana szembefordult vele, és megérintette az arcát. - Nem tud-
tam aludni, ezért felkeltem, hogy megnézzem a kertet. Olyan gyö-
nyörű a holdfényben. Azután töprengeni kezdtem…
- Min töprengtél? - szakította félbe.
- Mindazon, ami az utóbbi néhány hónapban történt. Olyan, mint az
álom. Néha rám tör a rémes érzés, hogy felébredek, és kiderül, hogy
semmi sem igaz, és te nem is létezel.
- De én nagyon is létezem, drágám. És ez nem álom. Hanem való-
ság. A mi valóságunk. - Szorosabban magához vonta, meztelen mell-
kasához szorította, haját simogatta. Hosszú percekig hallgattak, majd
ismét megszólalt: - Soha nem ismertem ekkora békességet. Vagy
ilyen nagy szerelmet. Imádlak, Maddy. És azt akarom, hogy tudd:
mindig melletted leszek. Soha többé nem lesz más nő az életemben.
- Tudom, Philip. Ó, drágám… annyira szeretlek…
- Hála legyen az égnek! Én is szeretlek.
Philip lehajolt, gyöngéden szájon csókolta.
Madelana hozzátapadt.
Philip önkéntelenül is végigcsúsztatta kezét a nő hátán, bájos, kerek
kis fenekét simogatta. Madelana szatén hálóinge sima, hűvös, nagyon
erotikus volt. Még erősebben magához szorította, és egy pillanat alatt
felgerjedt.
Madelana remegni kezdett, ismét elfogta a vágy, érezte a férfi vá-
gyát, noha rövid ideje szeretkeztek. Ez mindig így volt, mindig heve-
sen vágyakoztak a másik kezének érintésére. Madelana eddig nem
ismerte ezt a valósággal fájó, mindent felemésztő fizikai vágyat, ezt a
mindent elborító szenvedélyt, az állandó szükségét annak, hogy bir-
tokoljon és birtokba vegyék. Soha életében nem találkozott ilyen
mélységes, erős érzelmekkel.
Tűzláng csapott át rajta, combjától indult felfelé, egész testét el-
árasztotta. Már az orcája is lángolt. Philip mellkasát csókolgatta, szo-
rosan átölelte, ujjait a lapockájába mélyesztette, széles hátát simogat-
ta.
A testéből felcsapó hőség majd’ felemésztette Philipet. Melle után
nyúlt, simogatni kezdte, eközben nyakát, majd száját csókolgatta.
Mély, érzéki csókokat váltottak; olyan összeforrva álltak az ablak
előtt, mintha soha nem akarnának elválni. Végül a férfi nem tudta
többé türtőztetni magát, ölbe kapta, és az ágyhoz vitte.
Kibújtak hálóruháikból, és Philip erős, de gyöngéd kezét végigfut-
tatta Madelana karcsú testén; csodálta szépségét. Holdfény árasztotta
el a szobát, s a lágy, tompa fényben Madelana bőre ezüstösen csillo-
gott - éterinek, nem e világból valónak tűnt.
Philip föléje hajolt, a két melle közti mélyedést csókolta, ajkát vé-
gigfuttatta hasán - Madelana beleremegett. És azután gyorsan egy-
máséi lettek, és sokáig szeretkeztek.

***

Madelana két nappal később árulta el neki.

Gyémántkeményen sugárzó nap volt. A felhőtlen ég tiszta azúrkék,
a Földközi-tenger csillogó lazúrszín, aranygomb a világító, de mele-
get nem adó nap. A levegő kissé csípős, érződött benne az Alpok
hava.
Vastag pulóverbe és meleg kabátba burkolózva ültek a napsütötte
kertre néző teraszon. Nemrég tértek vissza a sétából, most az ebéd
előtti aperitifet fogyasztották. Philip a következő hetekre tervezett
utazásokat ecsetelte. Maddy figyelt, hallgatott, a megfelelő pillanatra
várt. Rövid csönd támadt köztük.
- Azt hiszem, nem kellene Rómába mennünk - törte meg a csöndet.
- Jobb lenne, ha visszatérnénk Londonba.
Philip ránézett, hetek óta nem tapasztalt feszültséget érzett a hang-
jában. Felvonta fekete szemöldökét. - Miért, drágám?
 Madelana a torkát köszörülte, és halkan mondta: - Már néhány nap-
ja szeretnék mondani valamit… furcsa érzésem van… - elhallgatott,
torkát köszörülte, és rövidke habozás után folytatta:
- Azt hiszem, állapotos vagyok.
Philip egy pillanatig meglepetten nézett, majd szélesen elmosolyo-
dott, és élénkkék szeme örömtől szikrázott. Izgatott hangja ugyanar-
ról árulkodott, mint az arckifejezése: - Hát ez csodálatos hír, Maddy!
A legjobb, amióta közölted: hozzám jössz feleségül.
Feléje nyúlt, karjába vette, gyöngéden megcsókolta, majd fejét
mellkasához szorította, és a haját simogatta.
Pillanatnyi meghitt csönd után így szólt: - Csak gondolod? Nem
vagy biztos benne?
Madelana elhúzódott, arcába nézve bólintott. - Meglehetősen biztos
vagyok. Minden jel erre vall, és tudom, hogy ha az orvos megvizsgál,
megerősít hitemben. Ezért szeretnék Olaszország helyett Londonba
menni.
- Tökéletesen igazad van. Ezt kell tenni. Ó, Maddy, ez csodálatos!
- Akkor hát örülsz neki? - kérdezte halkan.
- De még mennyire. Te nem? - kérdezte zavartan.
- Természetesen… csupán féltem, hogy talán túl korainak gondo-
lod.
- Mit? Hogy fiam legyen és örökösöm? Tréfálsz? Nagyon örülök.
- Lehet, hogy lány lesz…
- Akkor lány lesz és örökösnő. Ne feledd, Emma Harte unokája va-
gyok, aki - ha örökösökről volt szó - nem tett különbséget férfiak és
nők között. Nagyapám, Paul sem. Te is tudod, hogy ő nevezte ki
örökösévé anyámat.
Madelana halványan mosolyogva bólintott.
De olyan hallgatag volt, hogy Philip hirtelen abbahagyta az ujjon-
gást, kutatón nézett rá, azután megkérdezte: - Mi a baj, drágám?
- Semmi. Igazán semmi.
Nem egészen nyugtatta meg. - A karriered izgat? Jövőd az ausztrá-
liai Harte-nál?
- Nem.
Philipet nem győzte meg; sietve folytatta: - Mert ezért fölösleges
izgulni. Semmi kifogásom az ellen, hogy tovább dolgozzál. Nagy-
anyám állapotosan is eljárt dolgozni, csakúgy, mint Paula és Emily;
sem Shane, sem Winston nem vette rossz néven. A mi családunkban
ilyenek a férfiak, mert minket a híres matriarcha nevelt és oktatott.
- Ezt mind tudom, drágám.
- Akkor meg mi baj? Olyan hallgatag vagy, annyira rosszkedvű.
Madelana szorosan Philip kezébe kapaszkodott. - Napok óta nem
mertem elárulni neked, féltem, hogy majd azt mondod: rossz az idő-
zítés, túl hamar jön a gyerek, több időre lenne szükségünk kettesben,
hogy jobban megismerjük egymást. Lehet, hogy attól tartottam: talán
bosszankodni fogsz, talán engem fogsz okolni.
- Mindketten felelősek vagyunk.
- Igaz - mosolygott rá remegő szájjal. - Annyira szeretlek, Philip…
te vagy a mindenem. És azt akarom, hogy boldog légy velem… hogy
tessem neked… mindig.
Philip észrevette, hogy könnyek szöknek a gyönyörű szürke szem-
párba, és szíve összefacsarodott. Szelíden végigsimította arcát: - Tet-
szel nekem. Mindenképpen. És nagyon boldoggá teszel. Te vagy az
életem. És a bébi is az életem lesz.
Váratlanul hátravetette fejét, hahotázni kezdett - a kettejük közötti
hangulat teljesen megváltozott.
Madelana elképedve kérdezte: - Mit nevetsz?
- Ki hitte volna, hogy ez a százszázalékos nemzetközi playboy va-
lódi házasemberré és várandós apává válik?
Maddy vele nevetett. Philip mindig el tudta oszlatni aggodalmait,
felderíteni lelkét.
Philip felugrott, kézen fogta, és talpra állította. - Gyerünk, drágám,
menjünk be! Telefonálni kell.
- Kinek?
- Természetesen a családnak.
- Oké.
Egymást átkarolva mentek a teraszra nyíló franciaablak felé.
Madelana megtorpant, és Philip felé fordult.
- Amint megvizsgált a londoni nőgyógyász és eltöltöttük az anyád-
nak ígért néhány napot Yorkshire-ban, szeretnék hazamenni, Phi-
lip… Ausztráliába. Az otthonunkba, Dunoonba.
 A férfi szorosan magához vonta, e szavakért csak még inkább
imádta. - Igen, drágám, hazamegyünk, és felkészülünk első gyerme-
künk fogadására…

***

Félórával később még mindig a telefonon lógott.

Először Yorkshire-t hívta - Daisyvel és Jasonnal beszélt -, azután
Londont, ahol Paulával közölte a nagy újságot. Madelanát is mindun-
talan a készülékhez szólította.
Csak úgy özönlöttek a gratulációk, áradt a szeretet, Daisy valóság-
gal eksztázisba esett, annyira örült, hogy ismét nagymama lesz.
Philip most épp írországi unokatestvérével, Anthonyval fecsegett.
Madelana erre nem számított; el nem tudta képzelni, hogy Philip,
aki annyira magának való, aki ragaszkodott a titkos eljegyzéshez és
esküvőhöz, ezt a hírt most világgá kürtöli. Madelana elméje hirtelen
megvilágosodott: most már tudta, hogy miért nem hívta meg esküvő-
jükre a családot Philip: őt akarta fölös szívfájdalomtól megkímélni.
Philipnek óriási családja van - neki mindenkije meghalt.
Milyen fájdalmas lett volna számára az a nap… Philipet az esküvőn
körülveszik szerettei; ő meg egyedül lett volna, családjából senki
sem állt volna mellette azon a nagyon különleges és fontos napon. És
ő vágyódott volna a szülei és testvérei után.
Philip megértette… természetesen megértette… hirtelen minden
megvilágosodott.
Madelana összekucorodott a nagy, kényelmes pamlagon, onnan
hallgatta, onnan figyelte, miközben azt gondolta: milyen rendkívüli
férfi. Az üzleti életben csavaros eszű, ragyogó, kérlelhetetlen, de
magánéletében oly érzékeny és gyöngéd lelkű.
Madelana pislogott, hátradőlt, fejét féloldalt fordítva próbálta tár-
gyilagosan nézegetni. Milyen jóképű. Színei döbbenetesen élénkek -
a fényes, sötét haj, a fekete bajusz, a lesült arc, a hihetetlenül kék
szem. Életnagyságnál nagyobbnak tűnik. És annyira élénk és eleven,
ezekben a percekben valósággal sugárzik.
 Mindig ilyennek kell lennie, mint ma, gondolta Madelana. Tele ne-
vetéssel és élettel és vidámsággal. És én ne legyek az, aki neki fáj-
dalmat okoz…

26
Arabellának nem volt kétsége afelől, hogy Sarah alfélé bitorlónak
tartja.
Nem, ez túl erős kifejezés, gondolta, és türelmetlenül elhajította a
képes újságot - nem bírt odafigyelni. Én a… betolakodó vagyok.
Igen, ez a helyes kifejezés. Amíg meg nem jelentem az életében,
Sarah teljesen lefoglalta, valahányszor Európába jött. Az a nő szeret
a középpontban lenni, ez a mai ebédnél is nyilvánvalóan kiderült.
Arabella felállt, a mougins-i parasztház vendéglakosztályának be-
rendezett nappalijában az ablakhoz ment, és kinézett.
Lemenőben volt a nap, és a ház körüli kertekben a virágok és bok-
rok titokzatos, majdnem hátborzongató alakot öltöttek. A halványuló
fényben a párás-ködös, szürke és opálos derengés mindent elborított,
a fehér kerítésen túl az almáskert fái testetlenné váltak.
Megborzongott, melankólia töltötte el, hirtelen elszomorodott. Mie-
lőtt azonban teljesen úrrá lett rajta ez az érzés, lerázta magáról.
Semmi oka a szomorúságra. Mindene megvan. Ajkán titkos kis mo-
soly rebbent. Hát, ha még nem mindene, de a legjobb úton halad afe-
lé.
Sarkon fordult, visszatért a kandallóhoz, megint elhelyezkedett a
pamlagon, élvezte a lobogó hasábok melegét és vidám pattogását.
Szerette a tüzet. Volt benne valami vigasztaló… talán azért, mert
gyerekkorára emlékeztette, a nagy ódon házra Hampshire-ben, ahol
felnőtt.
Néhány percig töprengett, terveket eszelt ki a következő néhány
hétre, és a ma reggeli érkezés óta sokadszor körülnézett: ismét meg-
csodálta a szobát.
A nappaliban és a belőle nyíló hálószobában érintetlenül hagyták a
régi, sötét mennyezeti gerendákat, a derékmagasságig fából ácsolt
fehér falakat és az ódon téglakandallókat. Az enyhén ferde mennye-
zet alatt ez az emeleti lakosztály lakályos és igen jellegzetes volt. A
tejeskávészínű, faltól falig érő vastag gyapjúszőnyegen nagyszerűen
mutatott az óriási pamlag és a székek virágos angol vászonhuzata,
valamint a magasfényűre csiszolt francia parasztbútor. Ugyanez a
tejeskávészínű szőnyeg folytatódott a hálószobában. Az ágynemű, az
antik fejtábla párnázata és a függőleges bordával osztott ablakok
függönye Porthault vászon.
Mint egy virágoskert, oly friss volt a lakosztály - a különböző virá-
gos minták nagyon jól illettek egymáshoz - és végtelenül kényelmes.
A parasztházra egy vagyont költhettek, minden szobája ízlésről,
szakértelemről, biztos szín- és tervezési érzékről tanúskodott.
Lehet, hogy Sarah Lowther Pascal máshoz is ért - de hogy jó ott-
hont tud teremteni, az biztos. Csodákat művelt ezzel a régi, a Cannes
fölötti domboldalon terpeszkedő parasztházzal; kitűnő érzékkel ren-
dezte be, egyedülálló szépséget alkotott belőle. És a háztól kissé tá-
volabb eső lepusztult pajtákból egyetlen óriási, tökéletes műtermet
kreált Yves számára - összeépíttette, és központi részén üvegtetővel
fedette be, hogy minél több fény érje.
A parasztházban mindenütt Yves Pascal festményei lógtak. Meré-
szek voltak és modernek, nem Arabella ízlése szerint valók; ő a régi
mestereket és a hagyományos festészetet kedvelte. De a nemzetközi
művészeti világban hatalmasságnak számított, festményei nagyon
nagy keresletnek örvendtek, és magas áron keltek el; nyilvánvaló,
hogy ha Arabella nem is, mások szerették a festményeit.
De megismerkedésük pillanatától kezdve kedvelte az apró, izmos
francia emberkét. Páváskodó volt, hencegő és izgága. Ezzel együtt
csak úgy áradt belőle a francia báj. Arabella nem egészen értette
Sarah-hoz fűződő kapcsolatát. Fényévnyire voltak egymástól. Mégis:
imádta feleségét és gyermeküket, Chloét - ez azonnal szembeszökő
volt.
Jonathan elmondta, hogy a kislány külsőre és színeiben a nagyany-
jára ütött. A négy hónap alatt - amióta megismerkedtek - nem sokat
árult el önként Emma Harte-ról. De Sarah-nak egy megjegyzéséből
arra következtetett, hogy összevesztek unokatestvérükkel, Paula
O’Neill-lel. Ebéd után megkérdezte Jonathant, hogy mi ez a családi
ellenségeskedés, és ő motyogott valamit arról, hogy Paula ellenük
fordította nagyanyjukat; rávette, hogy végrendeletén változtasson.
Jonathan hirtelen olyan komor, sőt dühös lett, hogy Arabella néhány
csitító szó után ejtette a témát. Nem akarta még jobban felhergelni -
még soha nem látta ilyen mérgesnek.
Gondolatai Jonathan körül forogtak.
Arabellával elhitették, hogy nehéz lesz Jonathant behálózni. De
nem így történt. Jonathan rögvest és mélyen beleesett, lelkesen kö-
rüludvarolta Hongkongban. Arabella eleinte nagyon tartózkodó volt.
Majd lassan kinyílt, szellemileg és fizikailag egyaránt. Feltárta intel-
ligenciáját, jártasságát a művészetek és régiségek terén, kifinomult
ízlését; ugyanakkor megkísértette fizikailag. A baráti jó éjszakát pu-
szik fokozatosan mentek át hevesebb csókolózásokba, ölelkezésbe,
majd mind intimebb érintkezésbe, míg végül alávetve magát a férfi
heves vágyának, hagyta magát ágyba vinni.
Soha nem alakoskodott, nem állította, hogy szűz, tudtára adta, hogy
más férfiak is voltak már az életében. De gondosan rámutatott, hogy
nagyon válogatós, nem fekszik le bárkivel, és mielőtt komolyabb
viszonyba bonyolódnának, szeretne tisztába kerülni a saját és a férfi
érzelmeivel. Jonathan nagyra becsülte őszinteségét, és bevallotta:
csak olyan nők érdeklik, akik annyira tapasztaltak és jártasak, mint ő
maga. Épp ezért türelmet tanúsított Arabella iránt.
Arabella kökényszínű szeme ravaszul csillogott. Ő aztán járatos.
Tudja, hogyan kell számtalan módon örömet szerezni… olyan úton-
módon, amiről a férfi nem is álmodik. Arabella nem akarta, hogy
Jonathan megtudja: mennyire tapasztalt a szerelem művészete terén.
Azt akarta, hogy előbb teljesen megittasuljon, mélyen belészeressen -
azután fogja csak olyan magasságokba emelni, amilyenekről csak ő
tud.
És így lassan vezetgette, apránként avatta be… Jonathan meg nap-
ról napra jobban belebolondult. Kedvesebb lett, nem bírt betelni Ara-
bellával, sem az ágyban, sem ágyon kívül. Folyton mellette akart
lenni.
Arabella a bal keze gyűrűs ujján hordott sima arany karikagyűrűt
nézte - a tűz fényében szépen csillogott. Jonathan nagy gyémántgyű-
rűvel akarta megajándékozni, de ő ezt az egyszerű, régimódi arany-
gyűrűt kérte, mondván, hogy ez jobban jelképezi a házasságot. Jo-
nathant e kijelentés meglepte és meg is rendítette.
 Tonyt mintha fejbe vágták volna, amikor hírét vette, hogy ilyen
gyorsan, már karácsony előtt összeházasodnak, és utána azonnal Eu-
rópába indulnak nászútra. Megdöbbent, amikor rájött, hogy Arabella
hónapokig nem lesz elérhető távolságban. Valósággal kijött a sodrá-
ból. Arabellát viszont nagy elégedettséggel töltötte el, hogy most az
egyszer visszafizethet a bosszantó egykedvűségért.
Új férje Párizsba akarta vinni. De Arabella múltjában annyi minden
kötődött ahhoz a városhoz, annyi keserű emlék, hogy egyáltalán nem
örült volna az ott töltött mézesheteknek. Azt sem kockáztatta volna
szívesen, hogy belebotoljék egy régi ismerősbe. Nem akart olyan
barátokkal találkozni, akik rég kiléptek az életéből, sem olyan emlé-
keket felidézni, amelyek rég kihűltek és megáporodtak. Így hát meg-
győzte Jonathant, hogy nagyobb örömüket lelik majd Rómában, és
utána elmehetnének a dél-franciaországi Mougins-ba, hogy felkeres-
sék Jonathan unokatestvérét, Sarah-t, akiről annyi szeretettel szokott
volt beszélni. A férfi el volt ragadtatva, és készségesen beleegyezett.
Rómában nagyon jól mulattak. Minthogy Arabella úgy ismerte a
várost, mint a tenyerét, ő mutatta meg neki, vitte el a legfelkapottabb
- hétköznapi turisták által nem ismert - éttermekbe és klubokba, a
helyi jó társaság és a nemzetközi előkelőségeit kedvenc helyeire.
És a szerelemben nagyon alkalmazkodó volt, eleget tett Jonathan
minden vágyának, és ettől a férfi nagyon boldog volt.
Rómában újabb nászajándékkal lepte meg: egy különleges gyöngy-
sorral az Örök Városban töltött utolsó estéjükön. Nagy, fekete igaz-
gyöngyökből álló egyetlen gyöngysor, amelynek közepén tízkarátos
gyémántról krémszínű, csepp alakú igazgyöngy függött.
Arabellának volt ugyan néhány saját ékszere, de a fekete igaz-
gyöngysor minden eddigit felülmúlt. Kivéve azt az óriási, burmai
rubinokkal és gyémántokkal kirakott eljegyzési gyűrűt, amit ugyan-
csak Jonathantól kapott.
Hetet ütött a kis útióra - hangja kizökkentette álmodozásából Ara-
bellát. Meglepetten látta, hogy már hét óra van. Jonathan, aki
Cannesba ment Yves-vel, azt ígérte, hogy fél nyolcra itthon lesz. Fel
kell készülnie fogadására.
 A hálószobába sietett, a szekrényből kávészínű csipkével szegélye-
zett, átlátszó fekete sifon hálóinget vett elő, majd a fürdőszobába
ment, hogy átöltözzék és felfrissítse magát.
Néhány perccel később - a csábító hálóingben és a hozzáillő fekete
sifon fésülködőköpenyben, amely felhőként lebegett körülötte - az
öltözőasztal elé ült. Ezüst-arany haját napközben szigorú kontyban
hordta; most kiszedte a hajtűket, és leengedte, hogy szabadon lengjen
az arca körül, le a háta közepéig. Fényesre kefélte.
Előrehajolva vizsgálgatta magát a tükörben. Időnként megdöbbent
saját szépségétől, attól, hogy egyetlen ránc sincs a szeme körül,
semmi sem árulkodik koráról. Bőre feszes, arcbőre hibátlan. Az élet
nem hagyott rajta nyomot, semmi sem csorbította fiatalságát és szép-
ségét. Még amikor náthás volt, vagy egyéb apró bajjal küszködött,
akkor is virágzóan egészségesnek látszott. Milyen szerencsés. Har-
mincnégy événél sokkal fiatalabbnak tűnt.
Papír zsebkendővel letörölte ajkáról az élénkpiros rúzst, kipirult ar-
cára alapozókrémet és annyi színtelen púdert rakott, amíg nagyon
sápadt, majdnem vászonfehér nem lett. Szemének természet adta
mandulaalakját fekete festékkel hangsúlyozta. A szemhéjára kent
fekete árnyék, majd a szemöldök alatti bíbor és ezüst vonások nyo-
mán szeme óriási, fénylő fekete széndarab lett. Ajkára színtelen kré-
met kent, bőségesen behintette magát azzal a pézsmaillatú parfüm-
mel, amit Jonathan annyira szeretett. Ezután kiemelte bőrtokjából és
nyakára erősítette a fekete igazgyöngysort. Jonathan szerette, ha ék-
szert visel az ágyban. Ez is a szertartáshoz tartozott.
A szekrényhez ment, kinyitotta, és megnézte magát az ajtó belső
falára erősített tükörben. Meg volt elégedve a tükörképével. Olyan
fiatalnak tűnik, mint egy tizenhat éves kislány, arca merő ártatlanság
és ígéret. Ezzel ellentétben teste egy csábító nőé, formás, érzéki, in-
gerlő.
Mellén feszült a fekete sifon. Az átlátszó sifonon és csipkén keresz-
tül homályosan látható volt mellbimbója és annak sötét udvara.
Hongkongban csináltatta a hálóinget, a varrónő úgy szabta rá, hogy a
megfelelő helyeken a lehető legizgatóbban simuljon testéhez.
 Magas sarkú, fekete szaténpapucsba bújt, és átment a nappaliba,
ahol egy percig a kandalló tüzénél melegedett, majd férjére várva
kinyújtózott a kétkarfás párnázott szófán.
Teltek-múltak a percek, és Arabella rájött, hogy alig várja Jonat-
hant, jóllehet, csak néhány órája ment el. Remélte, hogy kedve lesz
szeretkezni, mielőtt lemennek vacsorázni.
E gondolatok annyira meglepték, hogy hirtelen felült, homlokát
ráncolta, és rágyújtott.
Dohányzás közben agya sebesen járt, sejteni kezdte, hogy meny-
nyire tetszik neki Jonathan szőkesége, kedves modora, finomsága,
angol volta. Mekkora változás, micsoda könnyebbség egy angol fér-
fival lenni a sok idegen után. Tetszett neki iránta mutatott élénk ér-
deklődése, szenvedélye, szexuális jártassága. Férje, Jonathan Ainsley
volt olyan jó szerető, mint az eddigiek, sőt, valamennyi közül a leg-
jobb.
Hirtelen felmerült benne a gyanú, hogy kezd beleszeretni, és ez
még inkább meglepte.

***

Jonathan negyedórával később sietett be a nappaliba. Lámpa alig

égett, de a kandallóban lángoló hasábok rózsaszín fényt árasztottak.
Arabella a kandalló előtt állt, és Jonathan azt gondolta: milyen
rendkívülien néz ki ma este. Lába földbe gyökerezett.
Megállt a szoba közepén, rábámult, felmérte szépségét, érzékiségét.
Milyen hívogató ebben a fekete sifon neglizsében. Az átlátszó anya-
gon keresztül halványan kivehető az alakja… a magas, telt mell, a
karcsú derék, a szőke vénuszdomb. Jól állt neki a fekete: kihozta
semmihez se fogható bőrének krémszínét, a villódzó, csodálatos sző-
ke hajzuhatag ezüst fényeit.
Arabella kis mosollyal nyújtotta felé a karját.
Fekete pillantása égette, soha nem látott kifejezést talált benne.
Bármit jelentett is ez a kifejezés, felizgatta Jonathant. Növekvő vágy-
gyal közeledett felé.
- Hiányoztál, drágám - mormolta halk, fojtott hangon Arabella,
amikor a férfi odaért.
 - Nem voltam el olyan sokáig - válaszolta. Ezzel együtt örült a nő
szavainak. Kinyúlt, átkarolta, szájon csókolta. Azután eltolta magá-
tól, két kézzel keményen fogta a vállát, mélyen az arcába nézett.
- Mi van?
- Olyan nagyon, nagyon szép vagy ma este, Arabella. Azt hiszem,
még soha nem láttalak ilyen szépnek.
- Ó, Jonathan….
Föléhajolt, megcsókolta a mélyedést a nyakán, miközben válláról
lecsúsztatta a fésülködőköpenyt. A padlóra hullt. Utána a hálóing
csokorra kötött vállpántját bogozta ki, és ez a darab is fodrozódva
hullott Arabella lábához.
Most már meztelenül állt előtte, csupán karcsú nyakát ékesítette a
fekete gyöngysor.
Jonathan hátralépett. Minden nő közül, akit valaha ismert, Arabella
volt a legtapasztaltabb, ennélfogva a legizgalmasabb, a legkívánato-
sabb… Gyűjteménye minden műtárgya közül ő a legszebb darab, a
legértékesebb zsákmány… a legnagyobb érték. Maga a tökély. És az
ő tulajdona. Egészen az övé. Nem, ez így nem igaz. Arabella még
mindig elhallgat valamit. Ez meglepő. De hamarosan teljesen az övé
lesz, egészen átadja magát. Bízott erejében… a nő fölötti hatalmá-
ban.
- Valami baj van, Jonathan? Olyan furcsán nézel rám.
- Semmi baj. Csupán csodálom, hogy milyen szépséges vagy…
pusztán ezzel a fekete gyöngysorral. Milyen fehér mögötte a tested. -
Miközben így szólt, kinyújtotta a kezét, egyik ujjával a mellét simo-
gatta.
Hirtelen úgy érezte, hogy felrobban. Rettenetes izgalomba jött. Ar-
ca vérbe borult, remegve lépett közelebb, nyaka köré vonta a karját,
kikapcsolta a nyakláncot.
- Így most sokkal jobb - mondta, zsebébe csúsztatva a gyöngysort. -
Nincs szükséged díszítményre. Úgy, ahogy vagy, tökéletes vagy…
mint a legfinomabb alabástromból faragott görög szobor.
Levetette és egy székre dobta sportzakóját. Azután kézen fogta és a
pamlaghoz vezette Arabellát. - Gyere, feküdjünk itt egy darabig. Sze-
ressük és élvezzük egymást. Szeretnélek még jobban megismerni,
még inkább birtokba venni. És így haladni tovább… mind tovább.
Megengeded?
- Igen - suttogta fojtottan -, ha te is megengeded.
- Ah, Arabella, mennyire és hányféleképpen hasonlítunk egymás-
hoz, te meg én. Két bűnöző, egy pár - kuncogott halkan.
Tekintetével a szemébe mélyedt. Egyik kezével a nőt nyomta le a
párnák közé, a másikkal saját ingét kezdte kigombolni.

27
- Nem tudom, hogyan mondjam el nektek - fogott hozzá Alexander.
Húgáról, Emilyről, unokatestvéreire, Paula O’Neillre és Anthony
Standishre, Dunvale grófjára nézett.
Ők hárman a kandalló előtti két pamlagon ültek, kortyolgatva az
italt, amit az imént töltött ki nekik.
- A helyzet az, hogy hetek óta töröm a fejem, hogyan öntsem sza-
vakba, mi módon magyarázzam meg…
Hangja elcsuklott, felkelt, átvágott a szalonon, a mennyezetig érő,
ív alakú hatalmas ablakhoz ment, ahonnan mayfairi házának kis kert-
jére nyílt kilátás. Hirtelen azt kívánta, bárcsak ne hívta volna át őket,
bárcsak ne kellene elmondani… hevesen kívánta, hogy egyszerűen…
hadd menjen minden a maga útján. De ez elképzelhetetlen.
És nem is tisztességes. Túl sok mindenről kell dönteni, túl sok jogi
vonatkozású kérdést elintézni.
Feszült volt, mereven tartotta magát, zakója alatt válla meggörbült.
Mély lélegzetet vett, összeszedte bátorságát. Soha életében nem volt
még ilyen nehéz dolga.
Emily, aki mereven figyelte, amint belépett, észrevette hangjának
és testtartásának feszültségét. Egész életükben szokatlanul közel áll-
tak egymáshoz, és bátyját úgy ismerte, mint önmagát. Ösztönösen
érezte, hogy valami nagy baj van.
Riadtságát legyűrve megszólalt: - Rettenetesen komoly vagy,
Sandy.
- Igaz - válaszolt, továbbra is kinézett az ablakon, nem tudta, ho-
gyan fogjon hozzá. A januári alkonyat növekvő homályában a ker-
tecske - feketéllő, kopár fáival, a londoni koromtól maszatos hóval
borított üres virágágyakkal - szomorúan, elárvultan nézett ki. Olyan
komor, gondolta, mint az ő hangulata.
A három unokatestvér várta, hogy Alexander folytassa, hogy meg-
magyarázza: miért hívta ide őket, miért ragaszkodott ahhoz, hogy itt
gyűljenek össze ma este. Háta mögött érteden, aggódó pillantásokat
váltottak.
Paula Anthonyra nézett, kérdőn vonta fel szemöldökét.
A gróf vállat vont, széttárta kezét, így jelezve zavarát.
Paula ezután a szemben ülő Emilyt nézte. Emily összeszorította aj-
kát, hevesen rázta a fejét, ezzel jelezte értetlenségét. - Én sem tudom,
hogy miről van szó - tátogta némán. A következő pillanatban torkát
köszörülve, hangosan szólt: - Sandy, drágám… Nagyanyánk mindig
azt mondta, hogy ha valakinek súlyos vagy kellemetlen mondaniva-
lója van, a legegyszerűbb, ha hirtelen kiböki. Nem volna jó, ha így
tennél?
- Nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik - válaszolt csöndesen
fivére.
- Bármi problémád van, tudod, hogy minden erőnkkel melléd ál-
lunk - biztatta Anthony.
Alexander sarkon fordult, hátát a nagy ablaknak vetette, és elgon-
dolkozva nézte hármukat. - Igen, tudom, és nagyon köszönöm -
nyögte ki végül. Ajkán egy pillanatra halvány mosoly rebbent, de
azonnal el is tűnt.
Paula, aki élénken figyelte, valami furcsa idegenséget vélt a kék
szempár mélyén felfedezni, és szíve összeszorult. - Valami nagyon
nagy baj van… ugye… ugye így van, Sandy?
- Mindig büszke voltam magamra, hogy minden problémával meg
tudok birkózni. De ez… - képtelen volt a mondatot befejezni.
Paulának ekkor eszébe jutott a tavaly augusztus végi telefonbeszél-
getés. Akkor reggel megérezte, hogy Sandynek valami baja van, de
később azzal hessegette el a gondolatot, hogy bizonyára csak saját
élénk képzelete játszott vele. De ezek szerint igaza volt. Szorosan
összekulcsolta kezét, rettenetes idegesség és balsejtelem gyötörte.
- Azért kértelek, hogy gyertek ide… mert annyi éven át oly közel
álltunk egymáshoz, olyan különleges kapcsolat fűz mindegyikő-
tökhöz - kezdte lassan Alexander. Kicsit várt, mély lélegzetet vett. -
Vannak bizonyos problémáim. Gondoltam, hideg fejjel megvitathat-
juk, és talán segíttek nekem néhány döntésben.
- Természetesen segítünk - mondta Anthony. Unokatestvére na-
gyon szokatlanul viselkedett, és ez mélységesen megriasztotta. Tisz-
ta, nyílt tekintetét a másik férfira szögezte, pillantásából szeretet és
odaadás sugárzott. A múltban is átsegítették egymást néhány nehéz
pillanaton, és nem kétséges, hogy ez’a jövőben is így lesz. Előreha-
jolva, unszolva kérdezte: - Üzleti ügy? Vagy családi?
- Személyes.
Ellépett az ablaktól, lassan átvágott az elegáns, stílbútorral beren-
dezett szalonon, visszaült a székre, ahonnan néhány perccel ezelőtt
felállt. Tudta, hogy nincs értelme tovább halogatni. Egyszerűen meg
kell mondani.
Hosszú sóhaj hagyta el ajkát. Visszafogottan mondta: - Nagyon be-
teg vagyok… hamarosan meghalok.
Megkövülten meredtek rá. Ilyen szörnyűségre nem számítottak.
Belekábultak.
Alexander sietve folytatta: - Sajnálom, hogy ilyen nyersen közöl-
tem. De megfogadtam Emily tanácsát. És tudjátok, nagyinak igaza
volt. Valóban ez az egyetlen mód… kibökni minden kertelés nélkül.
Paulát annyira megrázta a hír, hogy nem bírt megszólalni. Vakon
tapogatózott Anthony keze után.
Anthony megfogta, és tenyerével beborította. Ugyanúgy elképedt,
mint Paula. Teljesen tanácstalan volt. Nem talált szavakat. Végtelen
szomorúság töltötte el. Milyen borzasztó, hogy ez történjen az élete
virágjában lévő szegény fickóval. Neki nagyon fog hiányozni. Hány-
szor nyújtott neki segítséget az évek során. Különösen akkor, amikor
feleségét, Mint, holtan találták a tóban. Anthony whiskyspohara után
nyúlt - sürgősen innia kellett.
Emily hamuszürke lett a megrázkódtatástól.
Mozdulatlanul ült, hitetlenkedve meredt fivérére, szeme elsötétült a
fájdalomtól. Mintha minden vérét kiszívták volna. Majd kicsit össze-
szedte magát, felállt, és fivéréhez ment; széke mellé térdelt, kezébe
csimpaszkodott.
 - Sandy, ez nem igaz! Nem lehet igaz! - kiáltotta halkan, de heve-
sen. - Ó, kérlek, mondd, hogy nem… - hangja elcsuklott, elhallgatott,
zöld szemét elfutották a könnyek. - Kérlek, mondd, hogy nem igaz!
- Sajnos igaz - mondta a lehető legszilárdabb hangon -, és nem tu-
dok rajta változtatni, Gombóckám.
A régi becenév felidézése majd megfojtotta; rég elfelejtett gyerek-
kori emlékek tolultak fel. És eszébe jutott: bátyja hogyan védte, ho-
gyan vigyázott rá, torka összeszorult, és szívét mintha vaspántba
fognák. Behunyta szemét, próbált megbirkózni a tragikus, ijesztő
hírrel.
- Azt mondod, hogy meg fogsz… meg fogsz halni? - alig bírta a
szót kimondani, mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna: - De
mitől? Mi bajod? Én teljesen egészségesnek látlak. Mi bajod van?
- Akut myeloid leukémia… amit akut granulocid leukémiának is
neveznek.
- De hát az biztosan gyógyítható! - kiáltott fel Anthony, és arcára
hirtelen remény költözött. - Az orvosi tudomány - különösen a rák
terén - óriási léptekkel halad, és talán…
- Erre nincs orvosság - szakította félbe Alexander.
- De miből áll? És mi okozza?! - kiáltott szokatlan fejhangon
Emily.
- A csontvelőben keletkező fehér vérsejtek rosszindulatú elváltozá-
sa - magyarázta a férfi türelmesen. Már annyira kiismerte magát,
hogy betegsége minden apró részletével tisztában volt. - Ezek a sej-
tek pedig sokkal gyorsabban szaporodnak és tovább élnek, mint a
normális sejtek. Egyszerűen szólva: romboló hatásúak. Ahogy szapo-
rodnak, elözönlik a csontvelőt, behatolnak a vérkeringésbe, és idővel
megtámadják a szerveket és a szöveteket.
- Ó, istenem, Sandy - szólt Paula, és elhallgatott. Elárasztották az
érzelmek. A szavak, amelyeket ki akart mondani, a torkán akadtak.
Nagy nehezen sikerült erőt vennie magán, és néhány perc múlva
folytatta: - Úristen, hogy sajnállak, drágám! Itt vagyok melletted,
mindnyájan veled vagyunk, éjjel vagy nappal, bármikor, ha szüksé-
ged van ránk.
- Igen, tudom, és számítok is rá.
 - Nem lehet megállítani a folyamatot? - kérdezte Paula szánalom-
mal teli szemmel.
- Nem lehet.
Emily hirtelen kitört: - Bizonyára elmentél London legjobb orvosa-
ihoz, de tovább kellene keresgélni. Tényleg muszáj. Mi volna, ha
elmennénk az Államokba? Például a Sloan-Kettering Intézetbe, New
Yorkba? Bárhová. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, tennünk kell vala-
mit.
- Egyetértek veled - szólt Anthony. - Biztos, hogy valahol van rá
gyógyír. Akárhol. Én sem bírok beletörődni, Sandy. És nem is aka-
rok. - Elfordította fájdalomtól torzult arcát.
Alexander nagyon határozottan rázta a fejét. - Megértem, hogy mit
éreztek. Eleinte én is pontosan így voltam vele. Először reményekkel
telten kerestem gyógymódot, de a remény csakhamar átcsapott elke-
seredésbe, azután haragba, végül beletörődésbe. Mert tudjátok… -
elhallgatott, mély lélegzetet vett, és lassan folytatta. - Nem lehet raj-
tam segíteni. Higgyétek el, igenis felkerestem London, New York és
Zürich legjobb specialistáit. Az én betegségem halálos. Kezelést ter-
mészetesen kapok, de a kór megállíthatatlan.
Komor csendben ültek.
Alexander hátradőlt, megkönnyebbülten, hogy végre elmondhatta
nekik. Már egy ideje megadta magát sorsának, de nagyon aggasztot-
ta, hogyan fogadják majd családtagjai, és különösen Emily.
Húga és unokatestvérei pedig próbálták megemészteni a szívszag-
gató hírt, és egyidejűleg úrrá lenni érzelmeiken. Más-más módon
mindhárman szerették Alexandert, és noha nem tudták, e pillanatban
ugyanarra gondoltak: miért éppen Alexandert sújtja ily kegyetlenül a
sors. A legfinomabb, a legkedvesebb, a legszeretőbb embert. A le-
geslegjobbat. Bármikor bármilyen problémával hozzá fordulhattak -
ha szükség volt rá, mindig kéznél volt, gyerekkoruktól mind a mai
napig. Ők hárman vallották: Alexander az egyetlen igazán jó ember,
akit ismernek. Ha valakit szentnek lehet nevezni, akkor ő az.
Paula szólalt meg először: - Ugye már néhány hónapja tudod?
Alexander bólintott, ivott egy korty fehérbort.
- Tavaly augusztus végén jöttél rá, hogy beteg vagy?
 - Nem, októberben. De majdnem eltaláltad. Honnan tudtad? - nézett
rá kérdőn.
- Nem tudtam - válaszolt komor arccal -, de aznap, amikor felhívtál
Leedsből (Fairleyben éppen elkerültük egymást), az a furcsa érzésem
támadt, hogy valami nincs rendben. Olyan különös volt a hangod,
hogy azonnal megkérdeztem, van-e valami problémád. Emlékezz
csak, azt mondtad, hogy nincs. Ezért én sem törődtem vele tovább,
gondolván, hogy csak a képzeletem játszott velem.
- Aznap reggel nagyon éles volt a hallásod - mormolta Alexander. -
Rosszul éreztem magam, beszélni szerettem volna veled. Akkor már
mutatkoztak az első tünetek. Idegesített, hogy olyan fáradékony va-
gyok, és ha valamihez erősebben hozzáértem, azonnal vérezni kezd-
tem.
Alexander felállt, a borosüvegért ment, újratöltötte Paula, Emily és
a maga poharát, és az üveget visszavitte a tálalón álló ezüst jégvö-
dörbe.
A többiek csendben várakoztak, előre rettegtek attól, amit még hal-
lani fognak.
- Szeptember végén nagyon sokat dolgoztam a birtokon - folytatta,
miközben leült -, és egyre kevésbé értettem a dolgot. Lehetséges,
hogy egyik napról a másikra vérzékennyé váltam? Azután október
elején rémes fekélyek keletkeztek a számban. Nagyon megijedtem,
és ezért mondtam le, Paula, tervezett közös ebédünket. Nagy nehezen
rászántam magam, hogy orvoshoz menjek. Ő azonnal elküldött egy
specialistához a Harley Streetre. A belgyógyászati és a szövettani
vizsgálatok egyértelműen kimutatták a betegséget.
- Azt mondod, hogy kezelés alatt állsz - vetette közbe Anthony. -
Nyilvánvaló, hogy segít, van némi hatása. Nem látszol betegnek. Egy
kicsit sápadt vagy, talán lefogytál, de…
- A kezelés csupán arra jó, hogy talpon maradjak.
- Miféle kezelést kapsz? - kérdezte Emily.
- Vérátömlesztést. Időről időre antibiotikumokat is, hogy csökken-
jen a fertőzés veszélye.
- Értem - harapdálta Emily alsó ajkát. - Azt mondtad: a kezelés se-
gít, hogy talpon maradj… de… de… meddig? - kérdezte remegő
hangon. Reszketett a bátyja életéért.
 - Legfeljebb négy-öt hónapig. Ennél a fajta leukémiánál egy évnél
nem sokan húzzák tovább.
- Nem bírom elviselni! - remegett Emily szája. - Hogy éppen te! Ez
nem tisztességes. Ó, Sandy, te nem halhatsz meg! - Próbálta lenyelni
könnyeit, tudta, hogy Alexander erősnek akarja látni, ugyanolyan
bátornak, mint amilyen ő maga. De Emily képtelen volt rá.
Felugrott, és kirohant, érezte, hogy még egy pillanat és teljesen
összeomlik.

28

Emily a bejárati hallban, a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott,

tetőtől talpig remegett. Arcát könnyek áztatták: némán siratta bátyját.
Alig harminchét éves. Képtelen volt beletörődni a gondolatba, hogy
hamarosan elveszítheti.
A rákövetkező pillanatban halkan nyílt és csukódott a szalon ajtaja.
Emily érezte, hogy Alexander átkarolja. Bátyja maga felé fordította,
zsebkendőt vett elő, és felitatta a könnyeit.
- Gyerünk, Gombóckám, végy erőt magadon. A kedvemért. Nem
bírom elviselni, hogy ilyen szomorúnak lássalak. Rajtam nem segít.
Tudom, hogy rettenetes megrázkódtatás volt, viszont hogyan lehetne
könnyedébb hangon közölni egy ilyen hírt? Hogy mondod meg
azoknak, akiket szeretsz, hogy meg fogsz halni?
Emily nem bírt válaszolni. Szemét újból elfutották a könnyek, arcát
bátyja mellére hajtotta, szorosan hozzásimult.
Alexander nagyon szelíden mondta: - Örülök, hogy emlékeztettél a
nagyi véleményére. Arra, hogy nyíltan ki kell mondani. Segített ösz-
szeszedni a bátorságomat és megszabadulni a tehertől. Hetek óta
halasztgatom.
Alexander megsimogatta Emily haját és rövid szünet után folytatta:
- Nagyon sokáig titkoltam előtted a betegségemet. Azonban hamaro-
san erősen látható lesz, tehát meg kellett tudnod. És egy csomó min-
dent el kell intézni. Most. Nem lehet tovább halasztgatni… szalad az
idő, különösen, ha az ember fékezni próbálja.
Emily nagyot nyelt, szeretett volna erős lenni, ami igencsak nehe-
zére esett. Mozdulatlanul, behunyt szemmel állt.
 Kis idő múltán valamennyire magához tért, és azt mondta: - Soha
semmi nem lesz ugyanolyan, Sandy, azután, hogy… elmentél. Mihez
kezdünk? Velem mi lesz? - Amint kimondta, rájött, önző szavak, de
már nem szívhatta vissza. Elhangzottak, és csak rontana a helyzeten,
ha bocsánatot kéme.
Alexander halkan, biztatón mondta: - Minden rendben lesz, Emily.
Folytatni fogod az életet, azzal az erővel és bátorsággal, amely min-
dig is megvolt benned… A nagyitól örökölt lelkierővel. Ő tanított
helytállásra, amikor kislány voltál. És ott van neked Winston meg a
családod. - Alexander nagyot sóhajtott, és úgy suttogta Emily hajába,
mintha hangosan gondolkozna: - Francescával is minden rendben
most, hogy férjhez ment Oliverhez, de Amanda miatt aggódom. Any-
nyira sebezhető, oly könnyen befolyásolható. Ugye, majd vigyázol
rá? - Most első ízben remegett meg kissé a hangja. Arcát elfordította,
azután tenyere mögött köhécselt.
- Ígérem, hogy vigyázok rá, drágám - mondta Emily.
Így álldogáltak néhány percig.
Alexander még közelebb vonta magához, összeszedte fogyó erejét,
tudta, hogy a következő félórában sok mondanivalója lesz még. Nem
örült neki. De meg kell lennie - és ahogy korábban eltökélte, a leg-
jobb mód, ha minél tárgyilagosabban számol be minden elintézniva-
lóról.
Emily az ölelő karokból megérezte, hogy milyen sovány, mennyire
lefogyott. Kissé arrébb húzódott, lopva rápillantott, észrevette sá-
padtságát, a halványlilás árnyékokat a szeme alatt, és szíve összeszo-
rult. Nem értette, hogy eddig miért nem figyelt fel a betegség látható
jeleire, és szidta magát, hogy nem figyelt jobban testvérére az utóbbi
néhány hónapban.
Alexander elengedte, még egyszer elővette zsebkendőjét, és meg-
szárította nedves orcáját. Szemében halvány mosoly villant. Milyen
szőke és apró és kecses. Olyan, mint egy törékeny drezdai porcelán.
De kemény, mint az acél, vasakarata a nagyanyjáéra emlékeztet. És
Alexander tudta, hogy most maga alatt van, de hosszú távon minden-
ki támasza lesz. Számíthat rá. Emma Harte-hoz hasonlóan ő is kara-
kán ember.
 Emily érezte, hogy Alexander behatóan nézi. Viszonozta pillantá-
sát, és mintha olvasna gondolataiban, közölte: - Ne aggódj, összesze-
dem magam.
Alexander rámosolygott, és bólintott.
Emily kis szünet után halkan, vontatottan folytatta: - Nemcsak cso-
dálatos fivérem voltál, hanem apám, anyám és legjobb barátom is. Te
voltál… a mindenem. Még soha nem mondtam el neked, hogy mit
érzek irántad, de azt akarom, hogy tudd…
- Nagyon jól tudom, hogy mit érzel - szakította félbe gyorsan. To-
vábbi érzelmi kitöréseket most már nem bírt elviselni. - És én is na-
gyon szeretlek, Emily. És most menjük vissza a többiekhez. Sok
mindent meg kell beszélni. Biztosítani a jövőt.

***

- Üzleti ügyekről akarok először beszélni. Pontosabban a Harte Vál-

lalkozásokról - közölte Alexander, amikor ismét a kandalló köré
gyűltek.
- Természetesen. Ahogy akarod - válaszolt Paula. Szeme piros és
könnyes volt, a magára erőltetett nyugalom ellenére árulkodó. Nyil-
vánvaló volt, hogy unokatestvérei távollétében sírt, de most teljesen
összeszedettnek tűnt.
- Volt időm végiggondolni a dolgokat - kezdte Alexander -, és a
végső döntés meghozatala előtt szeretném ezeket veletek megosztani.
A véleményeteket akarom hallani, mielőtt a terveket beindítanám.
- De nekem semmi részem a családi vállalkozásokban - figyelmez-
tette azonnal Anthony. - Biztos, hogy nem zavarok?
- Nem, egyáltalán nem. Egyébként is, te vagy Emma Harte legidő-
sebb unokája, és neked kellene…
- De Paula a család feje! - tiltakozott Anthony. - Hála istennek.
Őszintén szólva, nem is örülnék neki, ha én volnék az.
Alexander fanyarul mosolygott. - Megértelek. De hogy folytassam,
te vagy a legjobb barátom, és röviden: azt akarom, hogy itt legyél.
Mondjuk, az erkölcsi támogatás kedvéért.
A gróf bólintott, felállt, a tálalóhoz ment, újabb adagot töltött ma-
gának. Paulára és Emilyre nézett: - Nem kértek?
 Mindkét nő a fejét rázta.
- És te, Sandy?
- Kösz, nekem még van.
Alexander megvárta, amíg Anthony leül. Ezután Emilyhez fordult:
- Sajnálom, hogy Winston távollétében voltam kénytelen összehívni
ezt a megbeszélést, de holnap kórházba megyek kezelésre. Winston-
nak, mint a yorkshire-i és a kanadai lapok kiadójának itt kellene len-
nie, viszont ez a mostani megbeszélés nem érinti az általa vezetett
részlegeket.
- Meg fogja érteni - hajolt előre Emily, zöld szemével fivérére pil-
lantva. - Meddig leszel kórházban? - kérdezte aggódva.
- Néhány napig csupán, és emiatt ne aggódj. A kezelés valóban se-
gít. Most szeretném folytatni. Tudom, hogy mondandóm nyugtalaní-
tó, de nagyon kérlek benneteket: ne boruljatok ki. Mindent szavakba
kell önteni, mindent rendben akarok rátok hagyni… azt hiszem, ez
Harte családi vonás.
- Az elmúlt hetekben minden oldalról megvizsgáltam a Harte Vál-
lalkozásokat - magyarázta elgondolkozó hangon -, el akartam dönte-
ni, hogy mit csináljak a vállalattal. Mérlegeltem, ne adjam-e el, és ne
forgassam-e meg a piacon a rajta nyert több száz millió fontot. Azu-
tán arra gondoltam, hogy csak egyes részlegeket adnék el, másokat
megtartanék. És ekkor eszembe jutott, hogy mennyire nem vagyok
tisztességes veled szemben, Emily.
Mielőtt húga szóhoz jutott volna, sietve folytatta: - Végül is te ve-
zeted az egyik legjövedelmezőbb részleget, a Genretet, és te vagy a
másik nagy részvényes…
- Eltekintve Jonathantól és Sarah-tól - szólt közbe Emily. - De azt
hiszem, ez most lényegtelen.
- Így van. Arra viszont rájöttem: helytelen, hogy a megkérdezésed
nélkül akarok dönteni. És fölöttébb helytelen az az eredeti feltétele-
zés, hogy nem akarod te magad vezetni a Harte Vállalkozásokat.
Néhány nappal ezelőtt újabb gondolat ötlött fel bennem… a betegsé-
gem ismeretében nagyi vajon hogy rendelkezne? Bizonyára nem
akarná, hogy eladjuk. A vállalat az egész család számára túl fontos
ahhoz, hogy lemondjunk róla. Egyetértetek?
 - Igen - nyögte ki Emily, aki mind tisztábban látta, mit tartogat
számára a jövő - a bátyja nélkül.
- Paula, neked mi a véleményed? - kérdezte Alexander.
- Mindenben tökéletesen igazad van - próbált semleges hangon vá-
laszolni. - Nagyinak erősen a szívéhez nőtt a vállalat. Ő is azt akarná,
hogy Emily legyen az utódod. Erre gondoltál, nem?
- De igen. Azt gondolom, hogy Emilyt néhány héten belül az igaz-
gatótanács elnökévé és ügyvezető igazgatóvá kell megtenni. Ily mó-
don simán lezajlik a hatalom átadása, és én leléphetek. Méghozzá,
remélem, hamarosan.
- A Genret vezetésével meg, gondolom, Amandát szeretnéd meg-
bízni - vetette fel Emily.
- Ha egyetértesz. És az egyik eladandó részleg a Lady Hamilton
márka.
- Feltételezem, hogy Kallinskiéknak - szólt Paula.
- Igen - Alexander a torkát köszörülte, poharáért nyúlt, kortyolt
egyet. - Ha bárki jogosult e márkanév megvásárlására, akkor Ronnie
bácsi az. Érzelmi okokból, no meg azért is, mert együttműködésünk
ezzel a családdal több, mint hetven éve tart. Véleményem szerint a
három klán tartson össze. Mindketten tudjátok, hogy Ronnie bácsi
hajlandó megadni az általunk kért árat. Ez cseppet sem izgat. Egyet-
len aggályom, hogy neked, Paula, nem okoz-e gondot, mert a Harte
Vállalkozások vezetésébe nincs ugyan beleszólásod, de a Harte áru-
házakat és butikokat a Lady Hamilton-vonal látja el divatcikkekkel.
- Tavaly augusztusban, amikor ezt a lehetőséget megvitattuk
Ronnie bácsival, szavát adta, hogy továbbra is szállítanak nekünk,
méghozzá exkluzív alapon.
- Nos, Emily? - vonta fel kérdőn szemöldökét Alexander.
- Semmi kifogásom ellene. De mi lesz Amandával? Nagyon szereti
ezt az általa vezetett részleget.
- Tudom, hogy szereti, de biztos vagyok benne, hogy megérti: e vá-
ratlan körülmények szükségessé tesznek néhány változtatást, a válla-
lat bizonyos mértékű karcsúsítását. Nagyi felfogása szerint a válla-
lathoz, mint olyanhoz kell hűségesnek lenni, nem csak a saját rész-
leghez. Amanda is tudja, meg te is, hogy én is ezt a nézetet vallom.
Mellesleg: a Genret ugyanolyan kihívást jelent majd Amandának,
mint amilyet neked jelentett tizenkét évvel ezelőtt, amikor Len Har-
veytól átvetted.
- Igen… ez igaz…
- Mi baj, Emily? - nézett rá kérdőn Alexander -, mintha erősen ha-
boznál.
- Az aggaszt, hogy nem nagyon értek a Harte Vállalkozások ingat-
lanrészlegéhez.
- Ez igazán nem probléma. Azon a poszton Thomas Lorring a
jobbkezem, valójában évek óta ő vezeti. Ezt te is nagyon jól tudod -
nézett rá hosszan, szigorúan. - És ugyanúgy fog tovább dolgozni
melletted, amikor átveszed tőlem… és át fogod venni, ugye?
- Természetesen. - Emily megborzongott, nehezen birkózott meg a
gondolattal, hogy bátyja nyomdokába kell lépnie. Bárcsak olyan len-
ne minden, mint tegnap volt. Bárcsak itt lenne Winston; kár, hogy
nincs itt, kár, hogy csak a jövő héten tér haza. Ez a gondolat még
mélyebb kétségbeesésbe taszította.
- Nagyon helyes döntéseket hoztál, Sandy - mondta Paula.
Alexander felállt, az ablakhoz ment, szórakozottan kinézett a kert-
re. Megszólalt anélkül, hogy hátrafordult volna: - Azt hiszem, az
adott helyzetben ezek a leglogikusabb lépések. - Néhány percig
mozdulatlanul állt a magas ablak előtt.
Senki sem szólt.
Alexander ezután visszatért a kandallóhoz, hátát a lobogó lángok-
kal melegíttette.
Majd minden előzetes bejelentés nélkül, erőteljes, tárgyilagos han-
gon közölte: - Ami a végrendeletemet illeti: ezt a házat Francescára
hagyom, birtokomat Amandára. A Villa Faviola természetesen a tiéd,
Emily.
- Ó, Sandy - akadt el Emily hangja. Egyetlen szót sem bírt kinyög-
ni. Torka összeszorult. Elfojtotta feltörő könnyeit.
Alexander sietve folytatta: - Személyi vagyonom ötven százaléka
hármótoké, másik fele a család gyerekeié. Paula és Anthony gyerekei
éppúgy részesülnek belőle, mint Emily kicsinyei.
Megértőn bólogattak.
Anthony elfordította fejét, nem akarta, hogy Alexander lássa meg-
indultságát. A szemben lévő falon lógó képet nézte.
 Paula idegesen forgatgatta jegygyűrűjét, kezére meredt, és arra
gondolt, hogy milyen kiszámíthatatlan az élet. Éppen ma délután
nyugtázta elégtétellel az utóbbi időben elért eredményeit. És máris
milyen boldogtalan, tele búval és bánattal a szeretett unokatestvér,
egyúttal drága jó barát és fontos üzlettárs idő előtti halála miatt.
Sandy végzetes betegségének következményei nagyon sokrétűek,
valósággal kiszámíthatatlanok.
Alexander folytatta. Ma este végezni akart mindennel, hogy ne le-
gyen még egyszer szükség ilyenfajta beszélgetésre. - Most pedig
beszéljünk a Harte Vállalkozásokban levő részesedésemről. Ponto-
sabban: a részvények ötvenkét százalékáról, amit a nagyi rám ha-
gyott. Emily, te kapsz harminckét százalékot, Amanda meg húszat.
Francesca nem kap belőlük, mert ő nem dolgozik a vállalatnak.
- Igen, értem… köszönöm - mondta Emily a tőle telhető legnyu-
godtabb hangon. - De azon töprengek… elég tisztességes Amandá-
val, drágám? - szelíd hangon kérdezte, nem akart Alexanderrel vitat-
kozni, de ugyanakkor szerette volna, ha féltestvére is teljes részesévé
válik a Harte Vállalkozásoknak. Végül is idővel ők ketten fogják
vezetni.
- Azt hiszem: a lehető legtisztességesebb - vágta rá gyorsan Ale-
xander. - Nagyanyánk ragaszkodott ahhoz, hogy ez a vállalat egyet-
len személy felügyelete alá tartozzék, hogy ne legyen viszálykodás
köztünk; én is ezt szeretném folytatni, ezért osztom meg így a rész-
vényeket. Ugyanúgy te leszel a legnagyobb részvényes és a Harte
Vállalkozások feje, ahogy most én vagyok. - Hangja szokatlanul szi-
lárd és rendíthetetlen volt, sem kételynek, sem további vitának nem
volt helye.
Emily nem válaszolt. A tűzbe bámult, mindent elborító fájdalmával
küszködött, még mindig nem bírta felfogni, hogy fivére már nem
sokáig lesz körükben, hogy jövő ilyenkor már halott lesz. Nehéz volt
a szíve, megint feltámadt benne a vágy férje megnyugtató jelenléte,
biztonságot adó érzelmei iránt. Végre megszólalt Anthony. - Ha vége
a kezelésnek, szeretném, ha eljönnél, és ameddig lehet, nálunk ma-
radnál Clonloughlinban.
- Szívesen. Jót fog tenni nekem, ha veletek lehetek. Azután meg
Emilyvel akarok néhány héten át dolgozni, végigvezetni a munka
minden fázisán. Jelzem, meggyőződésem, hogy bekötött szemmel is
meg tudod csinálni.
Emily beharapta ajkát, gyorsan bólintott, néma könyörgéssel nézett
Paulára.
A feszült pillanatot Paula hidalta át azzal, hogy meleg, derűs han-
gon megkérdezte: - Sandy, tehetek érted valamit? Bármit, ami meg-
könnyítené az életed?
- Azt hiszem, semmit, de köszönöm. Várj csak! Egyvalami van,
amit mind megtehettek - nézett végig rajtuk intelligens, világoskék
szemével: - Szeretném, ha hallgatnátok a betegségemről. Nem aka-
rom, hogy családi beszédtéma legyen, és semmiképp nem vágyódom
rokonszenv-nyilvánításokra és arra, hogy megnyúlt, szomorú arcokat
lássak magam körül.
Emily szemében ijedség villant. - Méltányolom érzelmeidet, és
megpróbálom nem elárulni Winstonnak - mondta remegő hangon -,
bár nagyon nehezemre esik…
- De neki természetesen elmondhatod! - közölte bátyja. Paulára és
Anthonyra nézett. - Ti meg persze elárulhatjátok Shane-nek meg
Sallynek. Eszem ágában sem volt kizárni őket - csak a gyerekeket.
Szeretném, ha egyelőre Amanda és Francesca sem tudná.
- És anyu? - kérdezte Emily. - Előle is eltitkoljuk?
- Ó, igen, de még mennyire - mondta lehajtott fejjel Alexander.
- Jobb, ha anyu nem tud semmiről. A legkisebb apróságtól is kibo-
rul, és engem is csak kiborítana.
A György kori tálalóasztalhoz lépve Alexander felemelte a fehér-
borral telt üveget, és odavitte a nőkhöz. - Nos, ennyi az egész -
mondta, és újratöltötte talpas kristálypoharukat. - Azt hiszem, min-
dent megtárgyaltunk. Mellesleg, figyelmeztetlek, Emily, hogy John
Crawford ismeri a tényállást. Nyilvánvaló, hogy mint ügyvédemnek,
tudnia kell mindenről, és segíteni fog minden egyes jogi kérdésben,
ha és amikor én már… nem leszek köztetek.
- Igenis - mondta Emily nagyon halkan. Ölében összekulcsolta ke-
zét, és azt kívánta: bárcsak ne célozna fivére állandóan a küszöbönál-
ló katasztrófára.

***
- Borzalmas teher volt, amit egyedül kellett cipelned - mondta rövid-
del később Anthony.
Emily és Paula már elment, s a két férfi együtt végzett az itallal,
mielőtt vacsorázni indult.
Átható pillantást vetve unokatestvérére, a gróf hozzáfűzte: - Nekem
már hamarabb elárulhattad volna.
- Lehet. De hogy őszinte legyek, először nekem kellett megbirkóz-
nom betegségem gondolatával. Mint már korábban kifejtettem, a
legkülönbözőbb érzelmek tomboltak bennem: hitetlenkedés, düh,
frusztráltság és aztán a beletörődés. Majd ismét a harag és a fruszt-
ráltság kerekedett felül, később a teljes tehetetlenség. Hosszú ideig
hintáztam az érzelmi libikókán, és magától értetődik, hogy addig
senkinek sem szóltam, amíg erőt nem vettem magamon. Emellett
minden úton-módon gyógymódot kerestem. Hamarosan azonban
rájöttem, hogy nincs teljes gyógyulás, csak kezelés és a hátralévő idő
kihasználása.
Halványan mosolygott, és vállat vont: - Most már beletörődtem, és
elfogadom a megmásíthatatlant. Ezért voltam képes elmondani nek-
tek ma este. És most, hogy ezen a megpróbáltatáson is túl vagyok,
elengedhetem magam, és kihasználhatom a hátralévő néhány hóna-
pot…
- Igen - mondta Anthony, majd rájött, hogy képtelen folytatni.
Gyorsan kortyolt egyet. Milyen rettenetes kár érte, gondolta, és fel-
tette magának a kérdést: hasonló körülmények között tudna-e ő is
ilyen bátorsággal és méltósággal viselkedni. Nem volt biztos benne.
Óriási jellemerő kell ahhoz, hogy valaki ilyen rendkívüli nyugalom-
mal nézzen szembe közelgő halálával.
- Jaj, Anthony, ne nézz már ilyen komoran! És kérlek, ne legyél ér-
zelgős! Nem bírnám elviselni… épp elég nehéz volt megküzdeni ma
este Emily érzelmeivel. Tudom, hogy milyen keserves mindnyája-
toknak… de közel sem olyan keserves, mint nekem.
- Elnézést. Bocsáss meg, öregem.
- Nincs mit megbocsátani… azt akarom, hogy minden a lehető leg-
normálisabb legyen. Ez nagyon megkönnyíti a helyzetemet. Arra kell
törekednem, hogy ne törődjek a betegséggel, folytassam a minden-
napi életet, ahogy csak lehet. Különben maga lesz a pokol.
- Ugye eljössz hozzánk?
- Igen, úgy két hét múlva.
- Nagyszerű. Sally meg én nagyon örülünk majd neked. Mit gon-
dolsz, meddig maradhatsz nálunk?
- Tíz napig vagy talán két hétig. - Alexander lenyelte az utolsó kor-
tyot, poharát a kandalló melletti asztalkára tette. - A Mark klubban
foglaltam asztalt kilenc órára. Talán hamarosan elindulhatnánk, va-
csora előtt innánk egyet a bárban…
A szalonnal szomszédos könyvtárszobában csöngött a telefon. Ale-
xander átsietett, és egy pillanat múlva visszatért: - Téged keresnek…
Sally hív Írországból.
- Igen, már vártam. Kösz.
- Ne mondj neki semmit. Nem telefontéma - utasította Sandy.
- Eszem ágában sincs - biztosította Anthony, miközben átvágott a
szobán, és a kettős mahagóniajtón a könyvtárszobába lépett.

***

Alexander magára maradt. Leült az egyik pamlagra, és lehunyta a

szemét.
Az utolsó néhány óra nagyon megerőltető volt, minden erejét ki-
szívta. A többiek keményen küszködtek ugyan, hogy ne mutassák
érzelmeiket, hogy bátrak legyenek, de valójában - amint azt előre
látta - teljesen megzavarodtak. Ezért is rettegett attól, hogy elmondja
nekik. Ezen a megpróbáltatáson csak szenvtelenül és tárgyilagosan
tudott úrrá lenni.
Ő már egykedvűen fogadja a halált, beletörődött sorsába, és épp
ezáltal tudja legközelebbi rokonait hozzásegíteni, hogy ugyanígy
viselkedjenek. A legnehezebben Emily fogja elviselni. Gyerek- és
kamaszkorukban oly közel álltak egymáshoz, mint két fél dió. Bizo-
nyos értelemben egymás támaszai voltak. Anyjuk akkoriban oly csa-
podár volt, férfiról férfira szállt, a legkétesebb alakokhoz ment fele-
ségül. És jószívű, de gyenge akaratú apjuk, akit tönkretett a félresike-
rült házasság, alig vett tudomást létezésükről. Alexander nagyot só-
hajtott. Mekkora katasztrófa volt apja élete. És anyjáé is. De nem
katasztrófa-e maga az élet?
Azonnal elhessegette a gondolatot. Ma este nem akart mély filozó-
fiai elmélkedésekbe merülni, amire az utóbbi időben oly hajlamos
volt. Nagyi rossz néven venné, mondta magában, és Emma Harte-ra
emlékezve elmosolyodott. Milyen legyőzhetetlen volt mindvégig. Az
ő élete a valódi győzelem. Na, ennyit az elméletekről… de némelyek
talán kárhozatra és tragédiára ítéltettek.
Kinyitotta a szemét, és pislogva körülnézett. A lámpafényben, a
kandalló tüzénél ma este csodaszép a szoba. Maggie közvetlenül
házasságkötésük után újíttatta fel ezt a szobát, amely az év bármely
szakában nárcisz- és kankalinsárga, sápadtkék és zöld színeivel az
angol tavaszt idézte fel. Valahányszor újra kellett dekoráltatni, ismét
ezeket a színeket alkalmazta. Maggie halála óta mindig…
- Nem vagy jól? - hajolt aggódva föléje Anthony.
- Semmi bajom - ült fel Alexander -, csak pihenek… az utóbbi né-
hány óra kissé megerőltető volt.
- Természetesen. Gyere, induljunk.
Tíz percen belül úton voltak a Charles Street, a klub felé.
Hűvös, szeles este volt, Alexander behúzta a nyakát, zsebre vágta a
kezét, kissé didergett. - Hogy van Sally?
- Szokás szerint nagyon jól. Üdvözöl. - Elmondtam neki, hogy ná-
lunk fogsz vendégeskedni… a többit nem árultam el.
- Helyes.
Hallgatva mentek tovább. Anthony hirtelen, mintha magában be-
szélne, megjegyezte: - Mégis mondott valami furcsát…
- Mégpedig? - nézett rá kíváncsian Alexander.
- Elmondta, hogy Bridget folyton nyúzza... tudni akarja, hogy mi-
kor megyek haza. Sally szerint türelmetlenül várja, hogy velem be-
szélhessen. Ma valósággal izgatott volt, mondta Sally.
- Ez tényleg furcsa. Ha nem haragszol, elárulok neked valamit: ki-
csit mindig hóbortosnak tartottam a házvezetőnődet.
- Valóban? Hmm. Talán az is… és egy kicsit túlteng a fantáziája,
mint az írek többségének. Hát, biztos nem nagyon fontos - vont vállat
Anthony, amikor átszelték a Charles Streetet.
 De tévedett. A tíz évvel ezelőtt történtek éledtek fel, hogy ismét
háborgassák.

29
Anthony visszatérésének első reggelén Clonloughlinban esett az eső.
Az ólomszürke égre meredő fák sötét vázát és a ház magas kémé-
nyeinek kemény vonalait enyhe köd burkolta be.
A szélesen elterülő gyepen kanyargó ösvényen haladt. Arra gon-
dolt, hogy az udvarház szimmetrikus, harmonikus arányai, a felfelé
szárnyaló ablaksor és a bejáratot ékesítő négy fehér oszlop még ezen
a szomorú téli napon is jól mutat. A György kori méltóságteljes ud-
varház csodás park közepén állt egy emelkedőn, temérdek ablaka jó
kilátást nyújtott mindenfelé. Egyik tizennyolcadik századi ősének
bolondos ötlete volt, hogy a háznak háromszázhatvanöt ablaka le-
gyen - az év minden napjára jusson egy. Az ötletet Anthony titokban
megtapsolta. A sok ablak a maga nemében páratlan volt; különös
bájjal ruházta fel az udvarház külsejét, belsejéből meg mindenünnen
látni lehetett az idilli tájat; szépséges szobáit egész éven át fénnyel és
levegővel, nyáron meg szűrt napfénnyel árasztották el.
Anthony büszke szenvedéllyel szerette az udvarházat. Ősi otthona
volt, az egyetlen hely, ahol élni kívánt. Itt született negyvenöt évvel
ezelőtt, és itt is fog meghalni, ha eljön halála órája. És fia, Jeremy lép
majd a helyébe, és folytatja a Standishek évszázadok óta töretlen
vonalát.
Alexander jutott eszébe, és ugyanolyan szomorúság lepte el, mint
előző este, amikor elmondta Sallynek. Felesége Cork repülőterén
várta, de a szomorú hírt sem érkezésekor, sem hazafelé menet nem
mondta el - csak amikor hálószobájukban magukra maradtak.
Sallyt rettenetesen megrázta - zokogott, Anthony alig győzte vi-
gasztalni. Hogy magukat megvigasztalják, részletes terveket ková-
csoltak Sandy itt-tartózkodásának idejére. De később, amikor karjai
közt elaludt, Anthony érezte, hogy Sally arcát könnyek áztatják.
Sally és fivére, Winston, Yorkshire-ban együtt nőtt fel Sandyvel és
Emilyvel. Nagyon közel álltak egymáshoz; Sandy volt kilencéves
fiuk, Giles egyik keresztapja.
 Anthony most balra fordult, megkerülte a házat, és a hátsó ajtón lé-
pett be. A kis belső verandán levetette és a fogasra akasztotta esőtől
csöpögő vízhatlan kabátját és szövetsapkáját. Támlátlan székre ült,
lehúzta zöld gumicsizmáját, barna papucscipőbe bújt, és a hátsó átjá-
rón át a könyvtárba sietett.
Nagyon csendes volt a ház.
Kora reggel volt, hét óra, Sally meg a kisebb gyerekek még alud-
tak. Az ablak melletti íróasztalhoz ülve maga elé húzta a postát: az
egy hét alatt, amíg üzleti ügyben Londonban járt, temérdek levele
halmozódott fel.
Amíg a házvezetőnő meg nem szólalt, meg sem hallotta, hogy be-
lépett.
- Jó reggelt, uram - mondta Bridget O’Donnell minthogy tegnap
olyan későn érkezett, nem gondoltam volna, hogy ma ilyen korán
kezd. Elnézést, hogy még nem gyújtottam be.
- Jó reggelt, Bridget - nézett fel röpke mosollyal Anthony. - Semmi
baj. Nem fázom.
- Már forr a teavíz. Azonnal begyújtok, és rögtön hozom a teát és a
pirítóst.
- Köszönöm - mormolta, a papírokra nézett, töprengett: megkér-
dezze-e, hogy miről akar vele beszélni, majd a hallgatás mellett dön-
tött. Először inkább erőt merít a könnyű reggeliből. Bridget néha
nagyon bőbeszédű, rendkívüli türelmet igényel. Ma reggel nem volt
hozzá hangulata.
Hallotta, ahogy serceg a gyufa, majd nagy hussanással meggyullad
a papír és a faforgács, s a lángok felcsapnak a széles kéménybe. Utá-
na fújtató zaja hallatszott, fém súrlódott kőhöz, amikor a rácsot a
kandalló elé húzta. Bridget végre kiment.
Anthony a fia kézírásával címzett levél után nyúlt. Jeremy a kará-
csonyi szünet után most tért vissza a kollégiumba, és miközben apja
feltépte a borítékot, kíváncsi volt, vajon mi mondanivalója van leg-
idősebb fiának és örökösének. Nem kétséges, hogy megint pénzt kér.
A tizenegy éves kisfiúk örökké pénzhiányban szenvednek.
Anthony mosolygott. Jeremy éppen olyan, mint ő volt ennyi idős
korában. De néha gondot okozott neki. Fizikailag gyenge volt, távol-
ról sem olyan egészséges, mint öccse, Giles, vagy a húga, India.
 Anthony folytonosan ellenállt a vágynak, hogy úgy kényeztesse,
ahogy Sally.
Gyorsan átfutotta a levelet. A szokásos kapkodó beszámoló Jeremy
dolgairól, az utolsó napok történéseiről, majd egy aláhúzott utóirat:
Kérlek, azonnal küldj pénzt, kérlek, apa, kérlek!
Bridget a vártnál hamarabb megérkezett a reggelizőtálcával, és kö-
zeledtére Anthony letette a levelet.
- Hová tegyem, uram?
- Ide, az asztalra - válaszolta, és félretolta a papírokat.
Bridget letette, majd megkerülte az íróasztalt, és megállt Anthony-
val szemben.
Anthony felemelte a kannát, teát öntött az öblös csészébe, tejjel
ízesítette, majd az őt mereven bámuló Bridgetre pillantott: - Mondani
akar valamit?
- Igen, Lord Dunvale. Valami nagyon fontosat.
- Most?
- Igen, uram, azt hiszem… szeretném tisztázni… ma reggel. Ant-
hony elnyomta sóhaját. - Rendben. - A megvajazott pirítóst vastagon
megkente dzsemmel, beleharapott, ivott rá egy korty teát. A házveze-
tőnő hallgatott. Anthony rászólt: - Gyerünk, ki vele! És ne álldogál-
jon ott, tudja, hogy azt utálom! Üljön le, kérem!
Bridget leereszkedett egy székre, ölében idegesen tördelte a kezét,
sötétkék szemét a férfira függesztette.
A gróf végzett az első pirítóssal, és még mindig várt. Végül felvon-
ta szemöldökét.
- Nem tudom, hogyan mondjam el… - kezdte lassan Bridget, és
mondat közben hirtelen megállt.
Anthony lecsapta a szájához emelt csészét, és riadtan nézett rá. Né-
hány nap alatt másodszor kezd valaki ezzel a bevezetővel egy mon-
datot. Először Sandy, most meg Bridget - rossz előjel. - Nekem iga-
zán mindent elmondhat, végül is gyerekkorunk óta ismerjük egy-
mást.
A házvezetőnő bólintott: - Háát, lordságod… a mondanivalóm…
háát, Lady Dunvale-lel kapcsolatos.
- Ó. - Meglepődött, szeme összeszűkült.
- Nem a mostani Lady Dunvale-ról. Az elsőről.
 - Anyámról?
- Nem, nem az özvegy grófnéról. Az első feleségéről… Lady Mi-
nerváról, uram.
Anthony döbbenten dőlt hátra, és hosszú, beható pillantást vetett
Bridgetre. - Miről?
- A… ööö… ööö… haláláról.
Anthony egy pillanatig se szólni, se moccanni nem bírt. Ösztönö-
sen érezte, hogy valami rémség következik, és mély lélegzetet véve
kérdezte: - Fontos, hogy most beszéljünk a haláláról… ennyi idővel a
történtek után?
- Igen - válaszolt tömören Bridget.
- Miért? - bukott ki belőle önkéntelenül a kérdés, holott nem akarta
hallani a választ:
- Mert nem akarom, hogy tovább nyomja a lelkiismeretemet. El
kell mondanom, valójában mi történt… évek óta cipelem ezt a terhet;
álmaimban is üldöz.
Anthony szája kiszáradt.
- A halottszemle tévedett: nem öngyilkosság volt.
Anthony a homlokát ráncolta, nem értette, hogy a nő mire céloz. -
Azt akarja mondani, hogy Lady Dunvale beleesett a tóba, hogy bale-
set volt, ahogy én mindig is állítottam? Hogy nem önkezével vetett
véget életének?
- Nem, nem lett öngyilkos… - Bridget elhallgatott, összeszorította
ajkát, és azt motyogta: - Betették a vízbe.
- Kicsoda? - kérdezte alig hallható hangon.
- Michael Lamont. Azon a végzetes szombat estén nagyon össze-
vesztek, és ő megütötte. A lady elesett, arcát Lamont nappalija kan-
dallójának rézrácsába verte. Emlékszik, volt az arcán egy horzsolás.
A halottszemlén a kórboncnok és Brennan doktor említette is. Egy-
szóval Lamont nem tudta életre kelteni. Eszméletlen volt. Pillanato-
kon belül rájött, hogy a lady meghalt. Lamont azt mondta, hogy szív-
rohamot vagy ilyesmit kapott. Az egész délután és este folyamatosan
megivott tömény szesz és az állandóan szedett nyugtatók… ezek
együttesen ölték meg, mondta. Ezért felkapta, és betette a tóba, hogy
eltüntesse a nyomokat, és másnap arra hajtott, úgy tett, mintha ő fe-
dezte volna fel a holttestet… majd feljött az udvarházba, hogy önnel
közölje: baleset történt, és ő értesítette a rendőrséget, és soha senki
nem gyanakodott rá. Önre viszont gyanakodtak - legalábbis
McNamara őrmester.
Mint derült égből a villámcsapás, úgy érték ezek a szavak Ant-
honyt. Rendkívül élesen és világosan emlékezett minden apró rész-
letre. Mintha egymás után többször gyomorszájon vágták volna,
egész testében remegni kezdett, keményen összekulcsolta kezét,
hogy ne reszkessen, mélyeket lélegzett. - És honnan tudja mindezt? -
kérdezte végül.
- Találkoztam őladységével délután, amikor Waterfordból Clon-
loughlinba jött. Tudja, gyakran járt a birtokra, annak ellenére, hogy
ön kitiltotta, és folyamatban volt a válóper. De Lady Min nem bírt
távol maradni, annyira szerette a birtokot. Gyakran meglátogatott
engem. És őt. Aznap délután együtt teáztunk, és a lady öt körül elhaj-
tott, azt mondta, lemegy a tóhoz… mindig, már kislány korában is
vonzotta a tó. Lordságod emlékszik, hogy piknikeltünk ott hármas-
ban, amikor gyerekek voltunk. Mindenesetre: ön látta a kis piros ko-
csiját a tó partján, azután, hogy a dzsipje bedöglött. Ön a hosszabbik
gyalogutat választotta, hogy ne kelljen találkoznia vele. Őladysége is
gyalog ment… Michael Lamont házához. Nekem azt mondta, hogy
vele fog vacsorázni, de hozzáfűzte, hogy éjszakára nem marad ott.
Tudja lordságod…
Bridget nagyot nyelt, azután lélegzetvétel nélkül folytatta, csak úgy
ömlöttek belőle a szavak - … viszonyuk volt. Lady Min azt mondta,
hogy fél tizenegykor még beszól a konyhába, hogy elköszönjön. So-
ha-soha nem ment úgy el a birtokról, hogy be ne köszönt volna. De
már fél tizenkettőre járt, és ő még mindig nem jött meg, erre aggódni
kezdtem, és lementem Lamont házához.
Bridget elhallgatott, arca eltorzult, majdnem elsírta magát. Gyerek-
koruk jutott hirtelen eszébe: milyen közel álltak egymáshoz… ő meg
Lady Minerva Glendennig, Rothmerrion grófjának lánya és a fiatal
Lord Anthony Standish, Dunvale jelenlegi grófja. Milyen rég volt. És
mégis, oly tisztán látja, mintha csak tegnap lett volna - azok voltak
élete legszebb évei.
Anthony merőn nézte. Látta eltorzult arcát, szemében a fájdalmat,
és már majdnem kifejezésre juttatta együttérzését, de hirtelen, maga
sem értette, miért, meggondolta magát. Nyersen szólt rá: - Folytassa.
Mondjon el mindent. Tudnom kell.
Bridget nagyot nyelt, és bólintott. - Amikor Lamont ajtajához ér-
tem, az zárva volt, és a függönyök behúzva, de kihallatszott minden.
Üvöltöttek, rémes sikolyokat hallottam, csúnya dolgokat vágtak
egymás fejéhez, és őladysége… nagyon részeg volt. Teljesen elvesz-
tette a fejét. És aztán hirtelen minden elcsitult. Tökéletes csend lett.
Megrémültem. Dörömböltem az ajtón, bekiabáltam, hogy én vagyok
az, és Michael beengedett. Nem volt választása. Emellett tudta, hogy
Lady Min milyen közel áll hozzám. Amikor megláttam a padlón,
elállt a szívverésem. Odarohantam, próbáltam-életre kelteni. De már
meghalt. Akkor ötlötte ki Lamont, hogy beteszi a tóba, hogy úgy
nézzen ki, mintha belefulladt volna. Mert látja, kérem, nem akarta,
hogy ön megtudja: évek óta Lady Min szeretője. Félt, hogy ha meg-
tudja, kirúgja. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az
állását. És még ha nem volt is közvetlen köze Lady Min halálához,
olybá tűnhetett, mintha lenne. Ezt mondta nekem. És folyvást ezt
hajtogatta, mondván, hogy a közvetett bizonyíték erősen terhelő le-
het.
- Az isten szerelmére, miért nem jött fel az udvarházba, hogy ne-
kem szóljon? - tajtékzott Anthony. - Miért állt Lamont oldalára? -
Bridget összeszorította ajkát, és hallgatott.
Anthony látta dacosan előreugró állát, jégkék szemében a hajlítha-
tatlanságot, és tudta, hogy kár minden szóért. Bridget gyerekkorában
is akaratos, nehéz ember volt; az évek során vajmi keveset változott.
Ha nem volt hajlandó hallgatását Min halálakor és az utána követke-
ző hosszú évek során megtörni, most sem erőszakolhatja ki belőle.
Székében hátradőlve gondosan tanulmányozta az előtte ülő nőt.
Szerette volna legyűrni haragját, azt a vágyat, hogy alaposan meg-
rázza. Aztán hirtelen olyan rémes gondolata támadt, amit legszíve-
sebben azonnal elnyomott volna, képtelen volt szembenézni vele.
Mégis, nagyon lassan és megfontoltan feltette a kérdést: - Miért volt
olyan biztos benne, hogy Lady Min valóban meghalt? - Előrehajolt,
acélkemény tekintetét a nő szemébe fúrta. - Lehet, hogy csupán esz-
méletlen volt. Ez esetben Michael Lamont ölte meg azzal, hogy élve
a tóba dobta.
 - Nem, nem, halott volt, tudom, hogy nem élt! - kiáltott izgatottan,
tágra nyílt, lángoló szemmel. - Tudom, hogy halott volt! - erősködött
majdnem hisztérikusan.
- Nem emlékszik a kórboncnok tanúvallomására? Stephen Kenmarr
doktor elmondta, hogy a boncolásnál nagy mennyiségű altatót és
alkoholt talált a vérében és vizet a tüdejében. Ebből jutott arra a kö-
vetkeztetésre, hogy halálát fulladás okozta. És minthogy a tüdeje tele
volt vízzel, nem lehetett halott, amikor a tóba került. Tudomásom
szerint holttest nem szív magába vizet.
Amikor a célzást megértette, Bridget elsápadt. Nővérként szerette
Minervát, az első pillanattól fogva, ahogy gyerekként megismerte,
anyáskodott fölötte.
- Nem! - sikoltotta. - Nem élt! Halott volt. Sohasem bántottam vol-
na. Szerettem. Szerettem. Ön tudja ezt. A víz csak azután szivárogha-
tott a tüdejébe.
Lehetséges volna? - töprengett Anthony. Attól függ, hogy meny-
nyivel előbb halt meg. Elgyötörten dörzsölgette homlokát, a házveze-
tőnőre nézett, és csendes, nagyon fegyelmezett hangon kérdezte: - A
teste meleg volt-e még, amikor Lamont a tóhoz vitte?
Bridget bólintott. A feltételezés annyira megrázta, hogy szólni sem
bírt.
- A hullamerevség a halál beállta után kettő-négy órával jelentke-
zik. Feltételezem, hogy a halál után rövid ideig, legfeljebb félóráig
még bejuthat a víz a tüdőbe. De hogy később nem, abban egészen
biztos vagyok. Pontos választ azonban csak a kórboncnok adhat -
mondta halkan, mintha hangosan gondolkozna.
Bridget rámeredt, kezét tördelte.
Hosszú, síri csend támadt. Kettejük között szinte kitapintható volt a
levegőben lógó feszültség.
Végül Anthony szólalt meg. Farkasszemet nézve házvezetőnőjével,
megkérdezte: - Miért határozott úgy éppen most, hogy elmondja?
Hogy ennyi év után mindent bevall? Mi vitte rá, Bridget O’ Donnell?
- Mondtam már… Nem bírtam tovább a lelkifurdalást… azt, hogy
ön ne tudja az igazat, Lady Min halálának valódi körülményeit. Tud-
tam, hogy mennyire bántotta… a tudat, hogy zavart lelkiállapotban
öngyilkosságot követett el. Évekig vádolta önmagát, évekig hitte,
hogy azzal kergette halálba, hogy elhagyta, és beadta a válópert. És
abban is biztos voltam, hogy azt hitte: Miss Sally Harte-hoz fűződő
viszonya hozzájárult felesége halálához.
Anthony szeme megrebbent. Mindebben volt némi igazság.
Bridget kemény pillantást vetett rá. - Azt akartam, hogy végre
megnyugodjék - fejezte be.
Nyavalyát akartad, gondolta Anthony, aki egy percig sem hitt neki.
Azután elméje hirtelen megvilágosodott, és mindent megértett. Nyil-
vánvaló, hogy Bridgetnek viszonya volt Michael Lamonttal. De
Lamont néhány napon belül örökre elhagyja Clonloughlint. Ameri-
kába megy, hogy Mrs. Alma Berringernek, a fiatal amerikai özvegy-
nek dolgozzék. A nő egy évig bérelt házat Lady Min apjának volt
birtokán, de most visszatért saját lótenyésztő telepére, Virginiába.
Lamont és Mrs. Berringer kapcsolatban állt egymással, de hogy ez a
kapcsolat mennyire bensőséges, arra Anthony csak akkor jött rá,
amikor Lamont egy hónappal ezelőtt felmondott, és közölte, hogy
átköltözik az Államokba.
Anthony felállt, a hatalmas kőkandallóhoz ment, felemelte a pisz-
kavasat, és megigazgatta a hasábokat. Eltöprengett. Biztos, hogy
igaza van. Lassan sarkon fordult, szembekerült Bridgettel, behatóan
tanulmányozta. Bridget sose volt szép, de fiatalabb korában lángoló
vörös haján, tejfehér bőrén és búzavirágkék szemén megakadt az
ember szeme. Feltűnő színei, hosszú lába és hajlékony alakja mindig
felkeltették a férfiak érdeklődését. De a kor sajnos nem volt kegyes
hozzá. Vörös haja barnásszürkébe, majd őszbe váltott, alakja elvesz-
tette hajlékonyságát. Csak a fényes kék szempár maradt változatlanul
élénk és fiatalos. És ahogy Anthony látta: nagyon számító. Igen,
Bridget O’Donnell már gyerekkorában is kétszínű és másokat rava-
szul irányító teremtés volt. Furcsa, hogy mostanáig nem döbbent rá:
hogy uralkodott szegény Min fölött.
- Van egy régi közmondás - jelentette ki visszafogott, jeges hangon.
- „A pokol sem lehet borzalmasabb az elutasított asszonynál.”
- Sajnálom, uram, de nem értem.
- Maga szerelmes Lamontba. Szerelmes az első naptól kezdve,
hogy idejött a birtokra. Ezért segített neki, ezért védte feleségem ha-
lála óta. És miután ő meghalt, maga kezdett viszonyt vele. És most,
hogy egy másik nő miatt elhagyja, bosszút akar állni rajta. Valódi
bosszúállás lesz, ugye, ha a hátába döfheti a kést? Erről van szó,
nemdebár?
Bridget elutasítóan nézett. - Nem - mondta határozottan. - Nem er-
ről van szó. Egyszerűen azt akartam, hogy ön megnyugodjék, és ne
vádolja magát többé Lady Min haláláért.
- Nem - mondta hűvösen, egészen őszintén -, már évek óta nem vá-
dolom magam. Maga most azért mártja be Lamontot, mert ő fiata-
labb és csinosabb szeretőre talált. Legyünk őszinték: ejtette magát.
E szavakra Bridget mélyen elpirult, a kezét nézte.
Anthony tudta, hogy telibe talált.
Pillanatnyi szünet után Bridget halk, nyomott hangon kérdezte: -
Mi a terve Michael Lamonttal? Kérdőre vonja?
Anthony pár pillanatig merőn nézte, majd lassan átment a szobán,
visszatért íróasztala mögé. Áthajolt fölötte, és mélyen belenézett az
átható pillantását oly óvatosan viszonzó kék szempárba.
- Nyilvánvaló, hogy kérdőre vonom. A felhozott vádak mellett nem
lehet szó nélkül elmenni. Amint ezt maga is nagyon jól tudja. Hiszen
elsősorban ezért mondta el. - Rövid szünet után folytatta: - Lehet
azonban, hogy elmegyek a rendőrségre is, és újból megindíttatom a
nyomozást a feleségem halála ügyében. Nem tudom, felötlött-e ma-
gában, hogy segítséget nyújtott egy hirtelen és kérdéses haláleset
bizonyítékainak meghamisításában. És eskü alatt hamisan vallott.
Továbbá: ha első feleségem még élt, amikor Michael Lamont a tóba
dobta, akkor maga is cinkostárs. Gyilkosságban.

***

Amint Bridget visszatért a konyhába, Anthony telefonált Corkba. A

beszélgetés tíz percig tartott - főleg a hívott fél beszélt. Amikor csen-
desen letette a kagylót, Anthony arca sápadt, arckifejezése komor
volt.
A kandallópárkányon álló órára nézve felállt, kiment a könyvtárból,
és a folyosón át a belső verandára ment. Gumicsizmába és vízhatlan
kabátba bújt, levette a fogasról a szövetsapkát, és kiment a házból.
 Az égre nézett. Az eső elállt, de az ég felhős volt, és könnyű pára
lengedezett. Gyors léptekkel haladt a Michael Lamont háza felé ve-
zető úton. A ház egy ligetben állt a szántóföld mellett, néhány méter-
re a tótól. A főbejárathoz érve kopogás nélkül berontott, átszáguldott
a hallon és a nappalin, egyenesen a dolgozószobába.
Lamont, a sötét hajú, zömök, de jóképű férfi asztala mögött ült, a
birtok nagy főkönyvébe vezetett be adatokat. Meglepetten nézett fel,
amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és asztalán a léghuzat szertefújta a
papírokat.
- Jó reggelt, Lord Dunvale - köszönt barátságosan, és cserzett arcá-
ra mosoly ült ki. Anthony komor arckifejezése, dühödt testtartása
láttán mosolya lehervadt.
- Valami baj van? - állt fel a székből.
Anthony először nem válaszolt. Belépett, szilárdan becsukta maga
mögött a tömör tölgyajtót, és nekidőlt. Jeges tekintettel méregette az
intézőt. Lamont majdnem húsz évig állt alkalmazásában - mindig azt
hitte, kívül-belül ismeri, és most hirtelen rájött, hogy egyáltalán nem
ismeri, azt sem tudja, hogy mi mozgatja. Megbízható, odaadó mun-
katársnak, jó barátnak tekintette. Most meg undor fogta el, ha ráné-
zett.
Végre megszólalt: - Bridget igen furcsa történetet tálalt fel kora
reggel. A néhai Lady Dunvale haláláról.
A másik férfit meglepetésszerűen, készületlenül érték e szavak:
rámeredt, száját szóra nyitotta, majd becsukta. Gyorsan felkelt az
asztaltól, a szoba távolabbi részébe indult, a kandalló felé, hogy mi-
nél nagyobb távolságra legyen a lordtól. Cigarettáért nyúlt, rágyúj-
tott, s csak azután fordult meg, hogy szembenézzen vele.
Arckifejezése bizonytalan volt, sötétbarna szemében rettegés ült. -
Mire céloz? - kérdezte végül.
- Bridget mindent elmondott, minden apró részletet bevallott arról,
ami azon a tragikus estén ebben a házban zajlott. - Anthony előrelé-
pett, közelebb az intézőhöz, hosszasan, behatóan nézett a szemébe.
A rezzenetlen tekintet hatására Lamont összerándult. Pislogva el-
fordította fejét, mélyet szívott a cigarettájából.
- Mitől volt olyan biztos benne, hogy Min, miután összeesett, meg
is halt? - kérdezte nyersen Anthony. - Maga nem orvos…
 Lamont vérvörös arccal, dühösen kiáltotta: - Halott volt! Igenis ha-
lott volt! - Váratlanul köhögni kezdett, néhány percen át rázta a kö-
högés. Amikor lélegzetét visszanyerte, kijelentette: - Lehet, hogy
nem vagyok orvos, de meg tudom állapítani, ha valaki nem lélegzik.
- Ismét megszívta a cigarettáját, majd idegességtől remegő hangon
hozzátette: - Próbáltam feléleszteni, szájból szájba lélegeztetni, de
már nem élt. Szerettem. Nem úgy, mint maga.
Anthony újabb lépést tett előre. Két kezét oldalához szorította, a
halvány reggeli fényben csuklója fehéren virított. Boldogan belevág-
ta volna öklét Lamont vörös, piás képébe - szétverte volna a felis-
merhetetlenségig. De ellenállt a kísértésnek, mesterien uralkodott
magán.
- Maga nem tudja, mi az, hogy „szeretni”, Lamont. Maga egy
szoknyavadász, kétszínű rohadék, minden tisztességes nő veszedel-
me.
- Maga beszél nekem szoknya vadászatról?! És maga? - vicsorgott
Lamont. - Maga taszította az én karjaim közé Minervát, akit éveken
át elhanyagolt, miközben más nők után futkosott.
Anthony mereven tartotta magát. A legszívesebben megint neki-
ment volna Lamontnak. Lassan mondta: - Miért nem jött értem, ami-
kor a feleségem összeesett? Vagy miért nem hívott orvost? Miért
egymaga intézkedett? Viselkedése lelkiismeretlenségre, felelőtlen-
ségre vall.
Michael Lamont nem volt briliáns elme, de józan paraszti ésszel
felfogta, hogy Bridget O’Donnell alaposan bemártotta. Úgy döntött:
nincs értelme hazudni, s ezért a színtiszta igazságot vallotta, amikor
azt motyogta: - Féltem. Attól féltem: ha rájön, hogy mi volt köztünk,
kirúg. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt az állást elveszít-
sem. Attól is tartottam, hogy esetleg engem fog okolni a haláláért.
Nem egy ártatlan ember vesztét okozta már a közvetett bizonyíték.
Hát nem érti, hogy nem volt más választásom, muszáj volt minden
nyomot eltüntetnem? - fejezte be nyöszörögve.
Kiábrándulás és undor öntötte el Anthonyt, miközben jeges tekinte-
tét le nem vette az intézőről. - Felfogni sem bírom, hogyan tudott
ennyi éven át a szemembe nézni, azzal a tudattal, hogy milyen rémes
dolgot művelt, azzal a tudattal, hogy mindenkinek hazudott, csak
hogy a saját bőrét mentse. Hitvány alak maga, Lamont. Szörnyeteg.
Lamont nem válaszolt. Milyen ostoba volt, hogy már évekkel eze-
lőtt nem ment el a birtokról. Bridget O’ Donnell miatt maradt, aki a
markában tartotta. Sose bízott benne igazán, és úgy látszik, jól tette.
Amikor kölcsönös egyetértéssel véget vetettek hosszú viszonyuknak,
Lamont azt hitte, hogy végre megszabadulhat tőle. És azt is elhitte,
hogy Bridget nem neheztel rá. Tévedett. Abban a pillanatban, ahogy
egy másik nő tűnt fel körülötte, Bridget, mint a vipera, belemart,
hogy tönkretegye. Sikerült.
- Legszívesebben úgy összeverném, hogy egy életen át megemle-
getné - mondta Anthony -, de egy ujjal sem nyúlok magához. Ráha-
gyom a törvényre.
Lamont összerándult, gondolatainak lánca megszakadt. Anthony-ra
bámult: - Micsoda, mit mond?
- Szándékomban áll újból megindítani a vizsgálatot a feleségem ha-
lála ügyében. Úgy hiszem: maga ölte meg Lady Dunvale-t. Azt aka-
rom, hogy meglakoljon érte - mondta hűvösen.
- Megőrült, teljesen megőrült! - ordította kiguvadt szemmel, féle-
lemtől eltorzult arccal Lamont. - Nem tudja, mit beszél. Mint az a
rengeteg vacak gyógyszer ölte meg, amit folyton szedett. Összeesése
után néhány perccel meghalt.
- Ez az, amiben téved - mondta gyilkosan halk hangon Anthony. -
Valóban eszméletlen volt, és ezt az állapotot a töméntelen szesz és
nyugtató okozta. De amikor a tóba dobta, igenis élt, és…
- Nem hiszem! Hazudik! Most találta ki!
- Nem hazudok - vágott vissza Anthony vadul. - Bridget vallomása
után bizonyos orvosi tényekkel nem voltam teljesen tisztában. Ezért
felhívtam Cork kórházának kórboncnokát, Stephen Kenmarr doktort.
Ő boncolta fel Mint, ő fedezte fel, hogy tüdeje tele volt vízzel, és
vallotta a halottszemlén, hogy halálát fulladás okozta.
Anthony szünetet tartott, majd nagyon lassan, nagyon nyomatéko-
san fejezte be mondókáját: - Kenmarr doktor megerősítette gyanú-
mat… hogy halott ember nem lélegezhet be vizet. Ennélfogva: Min
élve került a tóba. Maga fojtotta meg.
 Michael Lamontot kiverte a veríték, Anthony rettenetes vádja any-
nyira megrázta, annyira fejbe vágta, hogy alig tudott talpon maradni.
Imbolygott, a kandalló peremébe kapaszkodott. Az, hogy közvetlen
oka volt Min halálának, borzalmasan lesújtotta. Az évek folyamán a
hazugság szüntelenül kínozta. Az, hogy félrevezette környezetét,
nem hagyta nyugodni, állandó lelkiismeret-furdalást és bűntudatot
okozott.
- Nem, Dunvale, nem! Nem volt pulzusa, nem vert a szíve - tiltako-
zott kiabálva. Hangja elcsuklott, szeme megtelt könnyel, teljesen
kiborult. - Soha nem akartam bántani - zokogta. - Szerettem. Beszél-
jen újból Bridgettel. Kérem! Kérem! Ő majd megerősíti, hogy igazat
mondok. Min halott volt… és Bridget O’Donnell tudja ezt.
- Értse meg, hogy életben volt!
- Nem! Nem! - Lamont őrülten hadonászva, gutaütéses arccal ro-
hant neki Anthonynak. Hirtelen rettenetes fájdalom hasított halánté-
kába és fél arcába, de lendületét ez sem fékezte. Anthonyra támadt.
Ezenközben újabb, vakító fájdalomhullám csapott át rajta. Vére a
fejébe tolult, szeme előtt elsötétült a világ. Elterült a padlón, és ott
maradt mozdulatlan.
Anthony döbbenten nézett le rá, lába gyökeret vert, moccanni sem
bírt. Amikor Lamont nekitámadt, észrevette a hirtelen jött ijesztő
változást, és azonnal rájött, hogy valószínűleg szélütés érhette.
Anthony összeszedte magát, lehajolt, kitapogatta Lamont pulzusát.
Szaggatott volt, alig érezhető - de a szíve vert.
A telefonhoz sietett, és felhívta a birtokhoz tartozó falu kórházát.
- Itt Dunvale - mondta az ügyeletes nővérnek. - Kérem, küldjön
azonnal mentőkocsit az intéző házához. Michael Lamontot, azt hi-
szem, szélütés érte. De még él. Ha sietnek, valószínűleg megment-
hetjük.
Hogy igazság szolgáltassék, gondolta Anthony, amikor letette a
kagylót.

30
- Fel kell vásárolnom! - kiáltott Paula, és szorosabbra fogta Michael
Kallinski karját -, bűn lenne, ha hagynám kicsúszni a markomból.
 - Igen, az lenne - pislogott rá a szeme sarkából Michael -, azonban
hatszázötvenmillió dollár nem csekélység.
- Igaz. De ha meggondolod, hogy mit kapok érte, nem is olyan na-
gyon sok. Jó nevű, nagy presztízsű, rendkívül értékes ingatlanokkal
és nyereséggel rendelkező áruházláncot. Épp ilyenre vágytam. Kö-
szönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. - Közelebb hajolt, izga-
lomtól fűtött hangon mondta: - A Larson-lánc egyes szemei akkor
sem felehetnének kedvezőbb helyen, ha személyesen válogattad vol-
na össze őket. Westchester, Philadelphia és Boston látja el a keleti
tengerpartot, Chicago és Detroit a Középnyugatot, Los Angeles és
San Francisco a nyugati partot. Ami engem illet: az üzlet az égben
köttetett.
- Ha sikerül tető alá hozni.
Paula keményen ránézett. - Lehet, hogy nem sikerül? - kérdezte.
Hangja azonnal megváltozott, beárnyékolta a hirtelen aggodalom.
- Fiaskó mindig lehetséges, Paula, de azt hiszem, hogy ebben az
adott esetben nincs mitől félned. Tudomásom szerint senki más nem
akarja őket felvásárolni, és New York-i ügyvéd barátom úgy értesült,
hogy az igazgatótanács elnöke bármikor készen áll a tárgyalások
megindítására. És annál az áruházláncnál Millard Larson szava dönt,
mert ő a legnagyobb részvényes, valamint az igazgatótanács elnöke.
A helyedben minél előbb New Yorkba utaznék.
- Egyetértek, és mennék is, de legjobb esetben is csak két hét múlva
indulhatok. Lorne és Tessa holnap jön haza húsvéti szünetre az inté-
zetből. Úgyhogy épp most nem utazhatok el.
- Ó, istenem, teljesen megfeledkeztem a húsvétról! Hasonló prob-
lémáim vannak, így nekem is itthon kell maradnom.
- Ó. Te is az Államokba készültél? - kérdezte zavarodottan.
- Gondoltam, hadd legyek kéznél, ha szükséged volna rám - ma-
gyarázta a férfi lelkesen, derűs arccal. - Végül is én mutattalak be az
üzletet összehozó ügyvédnek, én bukkantam rá a Larson áruházlánc-
ra, és indítottam be az egész gépezetet. Emellett nekem is van némi
üzleti ügyem New Yorkban, és ha veled tartok, hogy úgy mondjam,
két legyet üthetek egy csapásra - mondta bizalmas mosollyal. Paula
nem válaszolt, erre megkérdezte: - Mit szólnál hozzá?
 - Hát… ööö… azt hiszem, jó lenne. - Paula rájött, ez így nem va-
lami meggyőző, erre gyorsan bólintott. - Hát igen, persze, miért ne -
mondta határozottan.
- Remek, akkor megegyeztünk - szólt a férfi elragadtatva; gratulált
magának a cseles kis manőverhez. El volt ragadtatva a gondolattól,
hogy kettesben lehet Paulával New Yorkban. De a lehető legközöm-
bösebb hangon mondta: - Azt hiszem, jó lenne, ha most már apa kiál-
lításával foglalkoznánk. Az utóbbi tíz percben igencsak furcsa pillan-
tásokat vet ránk. Az az érzésem, hogy kicsit megsértődött.
- Biztosan - nevetett Paula. - Nagyon neveletlenül viselkedünk,
hogy itt állunk a terem közepén, és elmélyülten beszélgetünk. Nem-
csak apádat és a vendégeket mellőzzük, hanem a kiállított, rendkívül
értékes műtárgyakat is. Gyerünk, menjünk apádhoz! Ő maga akar
körbevinni a kiállításon, elmesélni minden egyes darab történetét. Be
kell vallanom, hogy meg vagyok lepve. Nem is képzeltem, hogy ek-
kora Fabergé-gyűjteménye van.
- Nem minden kiállított tárgy az övé. Kölcsönadott gyűjteményéből
a királynő, az anyakirályné, Kenneth Snowman (Fabergé legnagyobb
angol szakértője) és Macolm Forbes, aki ugyanolyan szenvedélyes
gyűjtő, mint apa.
- Tudom. Apád elmondta. Mindazonáltal apád gyűjteménye csodá-
latos.
- De mennyire! És volt, ami lekösse érdeklődését - az üzleti ügye-
ken kívül - az utóbbi néhány évben.
Paula és Michael együtt ment végig a hosszú szalonon, a Királyi
Művészeti Akadémia egyik galériájában, ahol ezen az áprilisi estén
tartották a Fabergé-kiállítás megnyitóját. A kiállítást jótékony célra
szervezte Sir Ronald Kallinski, és a galéria zsúfolva volt vendégek-
kel.
Pincér állt meg előttük.
Michael két poharat vett el az ezüsttálcán felkínált pezsgőből, kö-
szönetét mormolt, és az egyik pohár Dom Pérignont átnyújtotta Pau-
lának.
Sir Ronald észrevette, hogy közelednek felé, kivonta magát az őt
körülvevő kis csoportból, és elébük sietett:
 - Tudom, hogy ti ketten nyakig benne vagytok az üzletben, és rit-
kán gondoltok bármi másra, de az én kiállításom megnyitója alatt is
muszáj üzleti tárgyalást folytatni? - kérdezte bosszankodva. Majd
tekintete ellágyult és vidáman csillogott, miközben karon fogta és
körbevezette Paulát - mérge tüstént elpárolgott.
- Gyere, kedvesem. Van néhány újabb szerzeményem, amiket még
nem láttál. Te sem, Michael - pillantott hátra a fiára.
- Hetek óta várom az alkalmat - jelentette ki teljes őszinteséggel
Michael. - Sajnálom, hogy annyira elmerültünk az üzleti ügyekben.
Bocsánatot kérek, apa.
- Meg van bocsátva, fiam - válaszolt rögvest Sir Ronald; friss lép-
tekkel haladt, oldalán Paulával, Michael engedelmesen kullogott mö-
göttük. Hirtelen megállt egy tárló előtt.
- Ez a darab nem az enyém. Sajnos, hadd tegyem hozzá. Őfelsége,
a királynő kegyeskedett kölcsönadni. Kedvenc tárgyaim egyike. Mo-
zaiktojásnak hívják, és azt hiszem, ez a legékesebb Cári Húsvéti To-
jás. II. Miklós cár 1914 húsvétjának reggelén ajándékozta meg vele
Alekszandra Fjodorovna cárnét. Mint látod, pókhálóvékony platina-
héja drágakő virágokkal van „ki hímezve”… rubin-, zafír-, gyémánt-
és smaragdvirágokkal, amelyeket igazgyöngysorok vesznek körül.
Most nyitva áll. És nézd azt a kis aranyállványt a cári gyerekek mini-
atűr szépiaportréjával.
- Káprázatos - hajolt közelebb Paula - Ha a tojást becsukják, akkor
az állvány a belsejében rejtőzik?
- Pontosan. - Sir Ronald karon fogta, lassan haladva csodálták meg
a többi kiállított műremeket. - A Fabergé-tárgyaknak ez adja külön-
leges szépségét, ez mutatja a mester zsenialitását: ezek a furcsa,
gyakran varázslatos meglepetések, amiket a tojás belseje rejt. Mint az
a kis aranykakas az átlátszó kék-email Cári Húsvéti Tojáson, amely
valaha a nagyanyádé volt - emlékeztette mosolyogva Sir Ronald.
Paula visszamosolygott. - Ó, igen, az a tojás gyönyörű, legalábbis
nekem nagyon tetszik. És örülök, hogy te nyerted el az árverésen, és
most a te gyűjteményedet gyarapítja. Így legalább a klánok tulajdona
maradt.
- Azt hiszem, sose felejtem el azt a Sotheby’s-aukciót. Mekkora
versengés folyt azért a tojásért! És milyen izgalmas volt. És micsoda
öröm, hogy végül az enyém lett. Természetesen itt van. Gyere, néz-
zük meg, aztán menjünk át a másik terembe. Ott is van jó néhány
lélegzetelállító mestermű; a Fabergé-műhelyben készültek a tragikus
véget ért Romanovoknak.

***

- Nem tudtam, hogy Amanda is eljön a kiállításra! - mondta megle-

pődve kis idő múlva Michael. Ő látta meg elsőnek az ajtóban;
Amanda tekintete körbejárt, nyilvánvalóan őket kereste.
- Ó, elfelejtettem megemlíteni - mormolta Paula -, küldtem neki
meghívót, és ő közölte, hogy ha egy mód van rá, eljön.
- Érte megyek, és idehozom - szólt Michael, és elsietett.
Paula tekintete követte, mosolygott magában, majd Michael apjára
nézett, és kacsintott.
Sir Ronald egy pillanatig Paula szeme közé nézett, majd lassan
kérdezte: - Ha nem tévedek, sadchent játszol? Házasságközvetítőt?
- Miért is ne? - válaszolt nevetve. - A lány teljesen bele van esve…
hát nem lenne gyönyörű, ha Michael viszonozná érzelmeit?
Sir Ronaldot a közlés először meglepte, majd megörvendeztette.
- Gyönyörű lenne - bólintott. - Amanda nagyon szeretetre méltó
fiatal hölgy. És okos is. Emily és Alexander nagyszerűen betanítot-
ták. Ezért volt olyan könnyű átvenni tőle a Lady Hamilton-vonalat.
De ezt persze te is nagyon jól tudod, kedvesem. Épp a minap mond-
tam Emilynek, hogy nagyon jó benyomást tett az embereimre, és
mindnyájan sajnáljuk, hogy nem marad nálunk, hogy itt vezesse to-
vább a vállalatot. Emily megmagyarázta, hogy szüksége van Aman-
dára a Harte Vállalkozásoknál, s én ezt megértem. Mégis… - elhall-
gatott, és mély bánat suhant át az arcán.
Paula tudta, hogy Alexanderre gondol; unokafivére beavatta titkába
Ronnie bácsit. Paula is elkomorult. Sandy március elején vonult visz-
sza, és most Emily az igazgatótanács elnöke és ügyvezető igazgató.
Amanda előbbre lépett, a Genret vezetője lett, míg Winston továbbra
is saját részlegét, a Yorkshire-i Egyesült Lapkiadót és annak leány-
vállalatait vezette, amelyeknek részben tulajdonosa is volt. Ők hár-
man szorosan összedolgoztak, és a Harte Vállalkozások ugyanolyan
hatékonyan működött, mint mindig, de Paula tudta, hogy Alexander
rettenetesen hiányzik nekik. Neki magának is hiányzott - Alexander
birtokára visszavonultan élt, csupán telefonon érintkeztek, igaz, na-
gyon gyakran.
- Helló, drágám - üdvözölte melegen Amandát -, káprázatosan né-
zel ki.
- Köszönöm, Paula - mosolygott rá Amanda, és arcon csókolta.
- Helló, Ronnie bácsi. Sajnálom, hogy elkéstem, de ma este ször-
nyű volt a forgalom.
- Semmi baj, drágám - mondta Sir Ronald, kézen fogta, és gyors
csókot lehelt az arcára. - Michael fiam, lennél szíves egy pohár pezs-
gőt hozni Amandának?
- Természetesen. Tüstént itt leszek.
Amanda Paula felé fordult, így Sir Ronaldnak alkalma nyílott rá,
hogy egy pillanatra titkon megfigyelje. Magas, karcsú, szőke, igen
csinos fiatal nő, erősen hasonlít féltestvérére, Emilyre. Jól szabott
piros selyemkosztümöt visel, egyik kihajtóján Viktória kori gyémánt
brosstűvel és antik gyémánt fülbevalóval. Sikkes, de nem hivalkodó,
gondolta Sir Ronald, és igen jól nevelt. Hirtelen más szemszögből
nézte: mint lehetséges jövendő családtagot. Az ötlet nagyon tetszett
neki. Amanda intelligens, bájos, társaságkedvelő, s mint Emma min-
den unokája, tökéletesen jó modorú lány - ideális társa lenne
Michaelnak. Pontosan ilyen feleségre volna szüksége. Izgalomba
hozta az a lehetőség is, hogy a Kallinski és a Harte klán, házasság
révén, végre egyesülhet. Bátorítani fogja ezt a kapcsolatot - nyilván-
való, hogy Paulának hasonló szándékai vannak. Igen, Amandának és
Michaelnak össze kell házasodniuk. Később majd hosszan elbeszél-
get erről Paulával: együtt dolgozzák ki az akciótervet. Michaelt
gyöngéden, óvatosan kell e kapcsolatba terelni. Ha nőkről van szó,
fia hajlamos a habozásra. Már nagyon régen elvált. Túl régen él
egyedül.

31
Számára még mindig a kert volt a legvarázslatosabb hely. Gyerekko-
ra óta örömmel töltötte el a vetés és a palántázás, a metszés és a ka-
pálás. A kerti munka mindig megnyugtatta, mindig jobb kedvre derí-
tette.
Rég rájött arra is, hogy mindig kertészkedés közben támadnak a
legjobb gondolatai. Ez a mai, húsvét utáni áprilisi délután sem volt
kivétel; Pennistone Royal virágágyai derűs napfényben fürödtek,
könnyű szellő fújdogált, hűvös és felhőtlen volt a púderkék ég.
Paula, miközben egy új sziklakért kialakításán munkálkodott, üzleti
dolgaira gondolt, különösen az amerikai Larson áruházláncra. A tár-
gyalás első szakasza megkezdődött már; s jövő héten találkozik New
Yorkban Millard Larsonnal, tárgyalóasztalhoz ülnek, és megállapod-
nak az eladás, illetve felvásárlás határidejében és feltételeiben.
Amikor először ötlött fel benne, hogy bővíti amerikai tevékenysé-
gét (jóval azelőtt, hogy a Larson-féle lehetőség felmerült), rögtön
elhatározta, hogy az esetleges felvásárlás költségeit saját vagyonából
fedezi.
Hatszázötvenmillió dollár, gondolta, miközben a sziklakertbe tele-
pítendő alpesi növények között válogatott. Nem kétséges, hogy ren-
geteg pénz - napok óta azon töpreng, melyik anyagi kombináció len-
ne a legmegfelelőbb.
Paula sóhajtott magában. Ha anyja tavaly beleegyezett volna, hogy
eladja a Sitex-részvényeket, nem lenne semmi gondja. Nagyapja vég-
rendeletének kikötései szerint Paula meg fivére, Philip automatiku-
san hozzájutott volna az eladásból eredő érték egyharmadához, min-
degyikük több száz millió dollárhoz. De anyja makacsul ragaszkodott
a részvényekhez, és továbbra sem hajlandó azokat eladni. Paula hó-
napokkal ezelőtt rájött, hogy - ha megtalálja a megfelelő áruházlán-
cot - máshonnét kell a pénzt előteremtenie.
Többféle lehetőséget fontolóra vett, majd egyenként elvetette őket,
és minduntalan visszatért az eredeti ötlethez. A legjobb megoldás, ha
eladja az Emmától örökölt Harte-részvények tíz százalékát. Két-
háromszázmillió dollárhoz juthat általuk, anélkül, hogy vagyonát
csorbítaná. Változatlanul ő marad a legnagyobb részvényes (negy-
venegy százalékkal) a Harte áruházláncban, és övé az elnöki és az
ügyvezető igazgatói poszt is. A pénz többi részét könnyedén felvehe-
ti a bankoktól jelzálogkölcsönök formájában.
 Többnapi habozás után most hirtelen döntött. Ezt fogja tenni. És
azonnal be is indítja. Hétfő reggel, mihelyt leedsi irodájába ér, azon-
nal felhívja brókerét.
Aggódó, tépelődő arckifejezését mintha elfújták volna - elmoso-
lyodott, mosolyogva helyezte el a kiválasztott palántákat a szikla
apró hasadékaiba.
- Mami! Mami!
Patrick hangja hallatán gyorsan felemelte fejét. Patrick és húga,
Linnet, lélekszakadva rohantak a kavicsos úton, amely Pennistone
Royal hátsó teraszáról kanyarodott lefelé.
Puha szövetkabátjuk és sáljuk alatt mindketten szvettert és farmer-
nadrágot viseltek, és Paulának örült a szíve, hogy ilyen egészségesek
és jókedvűek. Különösen Patrick. Szeméből már néhány hete eltűnt
az az aggasztó, üres nézés. Paulában ismét feléledt a remény, hogy a
fiúcska, ha kismértékben is, de javulóban van. Annyira szerette ezt az
érzékeny, sérült, szépséges gyermeket.
- Patrick! Vigyázz! Elesel! - kiáltott. - Te is, Linnet! Lassabban! Ne
féljetek, nem megyek el. - Beszéd közben felállt, fölemelte a kerti
szerszámokkal teli kosarat, és óvatosan lemászott a kőkupac tetejé-
ről.
Patrick nekirohant, belécsimpaszkodott, nehezen lélegzett, és leve-
gő után kapkodott.
Paula elsimította sötét haját a homlokáról, és csöndesen csitítgatta:
- Jaj, jaj, milyen szeleburdi vagy! Hogy rohansz, én…
- Pöfögtem, mami - szakította félbe, ráemelte komoly kis arcát. -
Linnet is pöfögött.
- Nem igaz! - tiltakozott hevesen Linnet.
Patrick nem törődött vele. - Lovacska, mami. Patrick lovacskát
akar.
Paula nem értette. Kérdőn nézett hatéves lányára, aki gyakran tol-
mácsolta Patrick szavait.
- A padláson lévő lovat akarja - magyarázta Linnet. - Én azt mond-
tam, hogy nem veheti el apu engedélye nélkül, és apu azt mondta,
hogy téged kérdezzünk meg.
- Lovacska a padláson? Mi a csudáról beszéltek?
- A hintaló… az, amelyik zenére jár körbe és körbe és körbe.
 - Ja, körhinta! Most már értem - mosolygott rájuk Paula. - Én nem
is emlékszem, hogy lenne körhinta a padláson. De minthogy láttátok,
bizonyára van.
- Egy nagy ládában - folytatta izgatottan Linnet. - Most láttuk. Apu
megengedte, hogy a délutáni séta után a padláson játsszunk.
- Valóban? - Paula lehúzta a kertészkesztyűt, a kosár tetejére dobta,
megfogta a kis kezecskéket, és visszavezette a házba a gyerekeket.
Hamarosan mindhárman a régi ládákban turkáltak; ezek a ládák sok
éve hevertek Pennistone Royal padlásán. Patrick máris birtokba vette
a körhintát. Paula megmutatta, hogyan kell a kis kulccsal felhúzni.
A „Körhinta-keringő” dallamára mozogtak le-fel a körhinta tavacs-
kái, és a kisfiú el volt ragadtatva - öröm volt látni boldog, lelkes ar-
cát.
Linnet és Paula otthagyták, hadd játsszon egyedül a körhintával,
míg ők ketten derékig turkáltak a következő ládában.
Izgatottan válogattak a játékok tömegében: nagy, festett, fából fa-
ragott katonát találtak, egy doboz kockát, borzas mackót (egyik karja
és mindkét szeme hiányzott), több kitömött állatfigurát, kirakós játé-
kok tömegét, egy doboz ólomkatonát és különböző rongybabákat.
Paula keze a láda alján járt, amikor egy csodaszép porcelánbabába
ütközött, és amikor kiemelte, a meglepetéstől és örömtől elállt a lé-
legzete. Nagyon jól emlékezett erre a babára. Nagyanyjától kapta, és
nagyon vigyázott rá, minden más játékánál jobban szerette. Sok év-
vel ezelőtt, amikor (Jim halála után) Long Meadow-ból átköltözött
Pennistone Royalba, nagyon gondosan elcsomagolta. Tessának akar-
ta ajándékozni, de a lavinát követő zűrzavaros évben teljesen megfe-
ledkezett róla.
Térden állva emelte fel a babát, simította le aranyfürtjeit, igazította
meg kecses ekrüszínű csipkeruháját. Elképesztő, hogy milyen jó ál-
lapotban van, majdnem újnak tűnik.
Linnet erősen figyelte, vágyakozva nézte a babát. - A tiéd volt,
mami? - kérdezte végül.
- Igen, drágám, az enyém. A nagyanyámtól kaptam, amikor annyi
idős voltam, mint te most.
- Emma nagyitól?
Paula bólintott.
 - Akkor, ugye, nem adod oda senkinek? Ha Emma nagyitól kaptad?
- mondta komolyan Linnet, a babára függesztve szemét.
- Hát, lehet, hogy odaadnám egy kislánynak, akiről tudom, hogy
gondját viselné, ugyanúgy dédelgetné, ahogy én tettem.
- Tessának - szögezte le kicsit szomorúan Linnet.
- Nem. Azt hiszem, hogy azt a kislányt Linnetnek hívják.
- Ó, mami! Mami!
- Itt van, drágám, a tiéd - nyújtotta át a babát Paula. - Én Florabelle-
nek hívtam.
- Akkor én is úgy fogom hívni. - Linnet feltápászkodott, ragyogó
szemmel, széles mosollyal vette át a babát. - Köszönöm, mami, na-
gyon köszönöm. - A babát szorosan magához ölelve Paulának dőlt,
orrocskáját arcához nyomta. - Szeretlek, mami - suttogta. - Jaj, de jó
szagod van. Mint egy csokor virágnak. - Fejét félrebillentve vizsgál-
gatta Paulát. Majd kis kezével gyöngéden megérintette Paula arcát. -
Ugye nem fogsz elveszni? - kérdezte váratlanul szomorkásan, majd-
nem ijedt hangon.
- Hogy érted ezt? - vonta össze szemöldökét Paula.
- Néha, amikor várunk, hogy hazagyere, apu azt mondja: azt hi-
szem, anyátok elveszett. Nem tudom, hol lehet. - És akkor az ablak-
hoz megy, és kinéz. És én izgulok, amíg haza nem jössz, és Patrick is
izgul, legalábbis azt hiszem.
- Ó, drágám, az csak olyan szólásmondás. Nem jelenti azt, hogy
tényleg elvesztem - mosolygott lányára biztatón.
- Komolyan mondod, mami?
- Természetesen.
- Ó. Akkor minden rendben.
Paula megsimogatta kislánya vörös-arany haját, és a padlón ülve
nézte, hogyan játszik a babával. Milyen könnyű örömöt szerezni egy
gyereknek, gondolta. Nem kell hozzá más, mint szeretet és gondos-
kodás és kedvesség és figyelem. A gyerek kívánalmai igazán nem
bonyolultak. Bárcsak ilyenek volnának a felnőttek is…
- Szóval itt bujkáltok! - kiáltott a küszöbről Shane; mindhárman
felriadtak.
 Paula felkászálódott. - Mindenféle pompás kincset találtunk a lá-
dákban - magyarázta, és férjéhez sietett. - Körhintát Patricknek és
régi babámat, Florabelle-t Linnetnek.
Shane bólintott, átkarolta feleségét. - De most már, azt hiszem, le
kell mennünk… a nörsz bekészítette a teát a gyerekszobába… min-
denkinek.

***

- Olyan jó mulatság volt, a gyerekek is nagyon élvezték - mondta

Shane Paulának, amikor átöltöztek vacsorához. - Időtlen idők óta
nem teáztunk velük a gyerekszobában. Gyakrabban kellene.
- Tökéletesen igazad van, drágám - helyeselt Paula. Előrehajolt, öl-
tözőasztalának tükrébe nézett, és az ezüsthátú hajkefét még egyszer
végigsimította csillogó fekete haján. Letette a hajkefét, világospiros
rúzst kent a szájára, majd beszórta magát kedvenc parfümjével,
Christina Crowther Kék Gardéniájával. - Úgy örülök, hogy Patrick
olyan szépen fejlődik, ugye te is?
- De mennyire. Sok mindenben javult. Egy csomó dolgot megért.
Ez az új házitanító érdeme - Mark csodákat művel.
- Igen, így van.
Shane sötétkék zakóba bújt, megigazította nyakkendőjét, és átsétált
a szobán. Paula mögé állt, kezét könnyedén a vállára tette, és a tü-
körből rámosolygott.
- Szépséges vagy, Babkaró - mondta oldalvást vigyorogva. - Úgy-
hogy hagyd abba a pimpillázást. Gyere, menjünk az emeleti szalon-
ba. Már korábban bejegeltem néhány üveg pezsgőt. Gyere, igyunk
egyet, mielőtt Emily és Winston vacsorázni jönnek.
- Remek ötlet - mondta Paula, hátratolta a széket, felállt, kinyújtotta
karját, és arcon csókolta Shane-t. - De neked általában remek ötleteid
vannak.
Kart karba öltve mentek át a szomszédos helyiségbe.
Pennistone Royal emeleti szalonja volt Emma Harte kedvenc szo-
bája az ódon yorkshire-i házban, és Paula ugyanúgy szerette, mint a
nagyanyja. Lenyűgöző szerkezetére és csodás bútoraira semmiképp
sem illett a „szalon” megnevezés, de - nem tudni, miért - mindenki
így hívta. Rendkívül tágas, pompázatos volt, magas mennyezete I.
Jakab-stílusú, míves gipszrózsákkal díszített. Mennyezetig érő ólom-
keretes ablakok, köztük kiugró ablakfülkével díszesen faragott, kife-
hérített tölgykandalló, a padló fényes parkett. A szalont harmonikus
szépség, kifinomult jó ízlés jellemezte, barátságos volt és kényelmes,
diszkréten elegáns.
Paula sose érezte szükségét, hogy változtasson rajta, szentség-
törésnek vélte volna, ha megteszi, a szoba tehát majdnem ötven éve
változatlan volt. Valójában olyan, mint annak idején, amikor Emma,
a harmincas években, először berendezte. A kankalinsárga falakat
minden évben ugyanarra a színre festették, szükség szerint cserélték
a bútorok huzatát és a drapériákat.
A kandalló fölött lógott Turner páratlan szépségű, ködös kékkel és
zölddel festett tájképe, rajta kívül csupán két másik olajfestmény volt
a szalonban: Sir Joshua Reynolds fiatal nemesurat, illetve feleségét
ábrázoló kitűnő portréja. A három festmény tökéletes harmóniában
volt a György kori antik bútorokkal, a Savonnerie szőnyeggel és a
Chippendale vitrinben elhelyezett ritka porcelánokkal. A szoba kö-
zepén, egymással szemben, két óriási virágmintás sárga huzattal bo-
rított pamlag, köztük mahagóni uzsonnaasztal; az antik porcelánlám-
pákat krémszínű selyem lámpaernyők árnyékolták, mindenütt ezüst
és kristály ragyogott.
Minden lámpa égett, és óriási tűz lobogott a kandallóban. A porce-
lánvázákba helyezett nárciszok, jácintok a tűz melegétől kinyíltak,
elvegyülő illatuk betöltötte a szobát.
Paula az egyik pamlagra ült, és megállapította, hogy a szoba még
soha nem volt olyan szép, mint ma este. Alkonyodott, és a megvilá-
gítás változott. Odakint, a magasan szárnyaló ablakokon túl, az ég
ametisztbe és mélybíborba hajló, lilával szegélyezett tengerészkék
lett. Erős szél támadt, rázta a fákat, távoli dörgés jelezte, hogy vihar
közeleg.
De itt, ebben a tetszetős szobában békesség és nyugalom uralko-
dott. Paula számára a szalon az időtlenséget, az állandóságot jelentet-
te. A múltját, valójában egész életét, a sok dédelgetett emléket…
gyerekkorának, ifjúságának, felnőtt nővé válásának emlékeit. És kö-
rülötte azok emléke, akikhez legközelebb állt… az élők és a holtak…
apja és nagyanyja… anyja… Philip… ifjúságának különleges jó ba-
rátai… unokatestvérei: Emily, Winston és Alexander. És Shane em-
lékét is őrzi ez a szoba. Az otthon, gondolta. Ez a szalon jelenti az
otthonomat, a gyökereimet - ugyanazt, amit nagyanyámnak jelentett.
Ezért nem tudnék boldogan élni sehol másutt…
- Mennyiért árulnád el, hogy mire gondolsz? - tornyosult föléje
Shane, kezében gyöngyöző pezsgővel. Paula összerezzent.
- Ó, köszönöm, drágám - vette el a poharat -, azon méláztam, hogy
milyen bájos ez a szoba, és mennyire tele van a múltunkkal.
- Kisgyerekkorunk óta életünk minden napjával - koccantotta poha-
rát Pauláéhoz.
Szerető megértéssel mosolyogtak egymásra, majd Shane a másik
pamlaghoz ment, leült, és a dagadt párnáknak támasztotta hátát.
Paula előrehajolt, rászegezte ibolyakék pillantását. - Ha már a
múltnál tartunk, Shane, én az utóbbi néhány napon a jövőre gondol-
tam. Határozott szándékom, hogy megveszem az Államokban a
Larson áruházláncot.
Shane élesen ránézett. Fekete szemének kifejezése árnyalatnyit vál-
tozott, aggódóvá vált, de fegyelmezett, nyugodt hangon mondta: - Ha
ez a szándékod, örülök, hogy végre rászántad magad. - Magában azt
gondolta: túl sok felelősséget vállal. De soha nem avatkozott bele
felesége üzleti ügyeibe; semleges és pártatlan maradt. Ez is egyik
alapja volt házasságuk szilárdságának.
- Hatszázötvenmillió dollár tisztességes ár egy áruházláncért -
mondta elgondolkozva Paula. Kérdőn felvonta szemöldökét: - Ugye?
- Igen, egyetértek - bólintott Shane.
- Nos, mindenesetre… elhatároztam, hogy saját pénzemből, magam
veszem meg - nézett egyenesen Shane szemébe.
Shane a másodperc töredékéig elámult, döbbenten bámult rá, de
hamar összeszedte magát, és nyugodtan kérdezte: - Valóban? És mit
akarsz eladni, hogy készpénzhez jussál?
- Bankkölcsönt veszek fel, jelzálogkölcsönt az áruházak ingatlanai-
ra, hozzátéve az áruházlánc néhány egyéb vagyontárgyát. Így körül-
belül háromszázmillió dolláros kölcsönhöz jutok. A másik felét pedig
Harte-részvényeim tíz százalékának eladásából fedezem.
 - Paula! Jól meggondoltad? - kérdezte majdnem kiáltva. - Nem túl
kockázatos? Eszem ágában sincs az üzleti ügyeidbe beleszólni, drá-
gám, de ezek a Harte-részvények nemcsak erős fegyvert, hanem biz-
tonságot is jelentenek, mert biztosítják a vállalat feletti teljhatalmat.
Ha ötvenegy százalékod tíz százalékát eladod, részesedésed csökken,
és kihívásnak teheted ki magad.
- Ne légy ostoba! Ugyan ki merne kihívást intézni ellenem - neve-
tett. - Az igazgatótanács és a részvényesek teljes erejükkel támogat-
nak, mögöttem állnak. Jóságos ég, hiszen enyém az áruház. Álmában
sem jutna eszébe senkinek, sem a tanács tagjainak, sem a részvénye-
seknek, hogy harcba szánjanak ellenem. Én vagyok a Harte, ugya-
núgy, ahogy Emma volt az.
- Hát… nem is tudom… - fogott hozzá Shane, majd elhallgatott.
Végül is megszegte a szabályt, az esküvőjük napján tett fogadalmat.
Megfogadta, hogy soha nem ad neki üzleti tanácsot, és mind ez ideig
nem is adott. Különben sem fogadná meg - ebben túlságosan is ha-
sonlít Emma Harte-ra. Paula konok és önálló. És ítéleteiben általában
csalhatatlan, akár a nagyanyja volt. Shane mély lélegzetet vett, le-
gyűrte a kísértést, hogy vitatkozni kezdjen.
- Az arcodról látom, hogy szándékod végleges - mondta óvatosan. -
Bizakodó vagy, eltökélt, határozottságod bámulatra méltó. Ilyennek
kell lenni, ha az ember kockázatos vállalkozásba kezd. - Rámosoly-
gott, és őszinte szívvel mondta: - Teljes erőmmel mögötted állok.
- Ó, Shane, drágám, köszönöm… köszönöm… hogy hiszel ben-
nem. Ez olyan sokat jelent nekem. Épp a minap mondtam is
Michaelnak.
- Igazán?
- Elmondtam, hogy remélem, helyesled, amit tenni szándékozom. -
Bólintott. - Mellékesen ő is New Yorkban lesz a jövő héten, akkor,
amikor én.
- Véletlen egybeesés…? - nézett rá szúrósan, összeszűkülő szem-
mel.
- Nem, drágám, nem az. Michaelnak is dolga van New Yorkban
ebben a hónapban, de útitervét úgy alakította át, hogy egybeessen az
én látogatásommal. Úgy gondolja, hogy ott kell lennie, ha segítségre
lenne szükségem a Larson-felvásárlásnál.
 Shane megdermedt, feszülten ült a pamlagon, és egy pillanatig
hallgatott. Azután a torkát köszörülte. - A múltban soha nem volt
szükséged segítségre. Senkitől. Miért épp most?
Paula vállat vont, nevetett. - Most sincs szükségem rá, de Michael
mutatott be Harvey Rawson ügyvédnek, és ő bukkant rá a Larson
áruházláncra. Michael gondolja úgy, hogy ott kell lennie, és én nem
akarom megbántani azzal, hogy visszautasítom.
- Értem.
Shane felugrott, a konzolhoz ment, nem akarta, hogy Paula meglás-
sa, milyen méregbe gurul. Újabb pohár pezsgőt töltött magának, el-
nyomta feltörő féltékenységét, igyekezett közömbös arcot vágni.
Michael az utóbbi időben az idegeire ment. Ösztönösen érezte, hogy
a férfi másként érdeklődik Paula iránt, mint ahogy azt a nő tudni véli.
Fenntartás nélkül megbízott Paulában, tudta, hogy felesége teljes
szívéből szereti. De Michael Kallinskiban már nem bízott annyira.
Semmiképp sem akarta, hogy Paula New Yorkban kínos vagy zavar-
ba ejtő helyzetbe kerüljön - pedig elképzelhető. Vagy ez a félelem
alaptalan? Régi barátja végül is úriember tán, nem?
Hirtelen elhatározásra jutott, és felesége felé fordulva ragyogó mo-
solyt villantott rá. - Meglepetésnek szántam, de most már elárulha-
tom: a jövő héten én is New Yorkba megyek - rögtönzött. - Mirandá-
nak szüksége van rám odaát. Tudom, hogy a gyerekek érdekében
általában nem szoktunk egyszerre utazni, de ez az út elkerülhetetlen;
néhány komoly probléma vár azonnali megoldásra.
- Nagyszerű! - kiáltott fel ragyogó arccal Paula. - Patrick és Linnet
nagyon jól meglesz a nörsszel és Markkal… - Paula elnevette magát:
- Történetesen Amanda is az Államokban lesz, a Genretnek vásárol
be. Úgy tervezem, hogy néhány vacsorapartit adok tiszteletére… és
Michael tiszteletére. Ha nem tudnád, Amanda teljesen beleesett, és
Ronnie bácsi meg én úgy véljük: tökéletesen összeillenek.
- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy Michaelt pillanatnyilag ér-
dekli a házasság - jegyezte meg Shane. Visszaballagott a pamlaghoz,
s leült. - Miután az előző házassága így összeomlott. Abban viszont
egyetértek veled és Ronnie bácsival, hogy Amanda ideális társa len-
ne. - Shane megkönnyebbülten dőlt hátra, s mintegy utógondolatként
hozzáfűzte: - Azt hiszem, mégis jobb lenne, ha, szokás szerint, külön
repülnénk.
- Hát igen, persze, jobb lenne. Egyébként… - Paula elhallgatott,
mert nyílt az ajtó, és Tessa lépett be.
- Jó éjszakát - intett nekik csókot a küszöbről -, indulok Melanie
partijára. A bátyja most jött értem kocsival.
- Csak nem akarsz így elmenni? - kiáltott Paula, és felállt.
- Hogy érted ezt, mami? - ráncolta össze lánya a homlokát.
- Nagyon jól tudod, hogy értem - intette magához. - Gyere köze-
lebb, látni akarlak.
- Csak egy kis pirosítót tettem fel - morgott Tessa, ellenséges pil-
lantást vetett anyjára, és nem mozdult a küszöbről. - Manapság min-
denki használja.
- Na, ne mondd. Kérlek, gyere ide a kandallóhoz.
A kislány vonakodva tett eleget anyja kérésének. Paula megfogta a
két vállát, gyengéden megforgatta, és a kandalló két oldalán világító
lámpák fényében szemügyre vette. - Azt mondod, hogy csak egy kis
pirosítót? De a szempillád is ki van festve, meg az ajkad is kirúzsoz-
tad.
- Nagyon halvány rózsaszín rúzzsal - védekezett Tessa.
- Alig vagy tizenhárom éves! Nem hagyom, hogy szépítőszereket
használj - rázta fejét Paula. - Szaladj fel a szobádba, és mosd meg az
arcodat.
- Nem! Nem megyek! Nem mosom le! Régimódi vagy! Ez a te ba-
jod! - kiáltott mérgesen Tessa; kihívóan nézett anyjára, és fejét hátra-
vetette.
- Nyugi, Tessa - figyelmeztette Shane, kihúzta magát, és szigorú
pillantást vetett rá. - Hogy beszélsz az anyáddal! Rendkívül goromba
vagy. Nem tűrhetem.
- De apa, anya igazán régimódi. Az osztályomban, iskolán kívül,
már minden lány festi magát.
- Erősen kétlem. - Paula hátrább lépett, új, tárgyilagos szemmel
vizsgálgatta lányát. Úristen, gondolta, könnyen vélhetnék tizenhét
évesnek. Hirtelen felnőtt. Hova lettek az eltűnt évek? Mintha csak
tegnap lett volna karon ülő csecsemő.
Békülékeny hangon mondta: - Kérlek, tedd, amit mondtam.
 Tessa makacsul összeszorította száját, ezüstszürke szeméből hajlít-
hatatlanság sugárzott. - Ha le kell mosnom az arcomat, nem megyek
el a partira. Gyerekesen, nevetségesen néznék ki, a többi lány mind
ki lesz festve, és kinevet engem.
Anya és lánya farkas szemet nézett.
Paula lassan ingatta a fejét: - Nem fognak kinevetni.
- Anya, kérlek… olyan régimódi vagy! - jajongott Tessa.
- Nem, nem vagyok az. És amíg ebben a házban élsz, és mi tartunk
el, addig a mi előírásaink szerint kell élned - mondta Paula csönde-
sen, de nagyon határozottan.
Tessa lehajtott fejjel, mélyen elgondolkodott. Be kellett látnia,
hogy anyja kerekedett felül; ennek ellenére nem adta meg magát.
Másképp próbálkozott: - Kössünk egyezséget. Én…
- Nem alkuszunk - vágott vissza Paula.
- De az üzleti siker titka gyakran rejlik az alku művészetében -
idézte anyja szavait Tessa.
Paula elfojtotta mosolyát, és félrefordította fejét, hogy lánya meg
ne lássa a szemében felszikrázó vidámságot. Shane kevésbé bírta a
képmutatást, nevetésben tört ki.
Paula rosszallóan nézett rá, a fejét ingatta; ezután Tessához fordult.
- Nos, rendben, a pirosító marad. De ez minden. És engedményem
fejében meg kell ígérned, hogy egy órával többet ülsz a zongoránál.
Az utóbbi időben erősen elhanyagoltad a gyakorlást.
- Oké, megígérem. De hadd maradjon rajtam a szempillafesték.
Anélkül rémesen nézek ki, a szempillám teljesen színtelen. Minden-
nap többet gyakorlok a zongorán, és... és… a nörsz szabadnapján én
törődöm Linnettel.
- Holnap van szabadnapja. - Paula visszakozott: - Oké, megegyez-
tünk. De a rúzst letörlöd. Értetted?
- Igen. Kösz, mami. - Tessa nevetett, és táncos léptekkel ment ki.
- És ne gyere későn - szólt utána Paula.
- Jó. Sziasztok.
Úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy a Chippendale vitrinben
megcsördült a porcelán. Paula fintorogva motyogta: - Tessa többnek
látszik tizenháromnál, ugye?
 - Igen, hirtelen fiatal hölggyé válik, és nincs nagyon ínyemre, hogy
ilyen gyorsan nő. Azt hiszem, ideje lenne kivenni a harrogate-i isko-
lából és, ahogy megbeszéltük, Heathfieldbe küldeni.
- Jövő héten beszélek az igazgatónővel. Én is úgy vélem, hogy mi-
nél hamarabb megy oda, annál jobb.
- Évekkel ezelőtt figyelmeztettelek, hogy Tessa nehezen kezelhető
gyerek. Ő meg Lorne, noha ikrek, erősen különböznek egymástól.
Tessának erős kézre lesz szüksége a következő néhány évben.
Paula bólintva ismerte el Shane igazát. Gondolataiba merült. Lánya
akaratos, konok, nyugtalan, időként dacos. Ugyanakkor szerető, jó-
szívű, társaságkedvelő és jó tanuló. Néha azonban indulatos, ami
Paula szerint negatív tulajdonság. Lánya nagyon erősen hasonlított a
Fairley ősökre, sok jellemvonásukat örökölte, nem utolsósorban a
személyi hiúságot, önmaga iránti elfogultságot. Nem sok Harte van
benne, gondolta kissé elkeseredve Paula. Sápadt aranyhajával és ti-
tokzatos, ezüstös szemével még külsőre is ükanyjára, Adele Fairleyre
hasonlít. Paula megborzongott, és a tűzbe nézett.
- Milyen furcsa arcot vágsz. Valami baj van, drágám? - kérdezte
Shane.
- Nem, nem, semmi - tépte ki magát töprengéséből. - Kaphatnék
még egy pohár pezsgőt?

***

- Ugye nekem volt igazam? - nézett Pauláról Winstonra Emily. -

Gyerünk, kegyeskedjetek elismerni.
- Mindenben neked volt igazad - ismerte el Paula. - És sajnálom,
hogy évekkel ezelőtt semmibe vettem elméletedet. - Fölemelte bo-
rospoharát, és belekortyolt. - Megelégszel ennyivel, Gombócka?
Emily vigyorgott.
- Bocsánatot kérek - mondta Winston -, mert valaha azt hittem: el-
ment az eszed, hogy folyton hajtogatod, hogy Min nem lett öngyil-
kos.
- Megbocsátok. - Emily férjére, majd unokatestvérére mosolygott,
kést, villát ragadott, levágott egy falat húsvéti bárányt, és bekapta.
 Shane elgondolkozva kortyolgatta borát. - Te, ugye, mindig gyaní-
tottad, hogy gyilkosság történt.
- Igen.
- Miért? - kíváncsiskodott Shane.
- Az a hiányzó öt óra zavart mindig - tette le Emily az evőeszközt. -
Egyszerűen nem értettem, hol volt Min hat órától - amikor Anthony a
tónál megpillantotta - a körülbelül tizenegy órakor beállt haláláig.
Kocsija a tónál maradt, tehát biztos voltam benne, hogy valakit meg-
látogatott… vagy a faluban, vagy a birtokon. Még egy szeretőre is
gondoltam… de nem állt össze a kép… az egész egy nagy titok volt.
- A titok, amely végre megoldódott - fűzte hozzá Winston. - És et-
től, másokkal együtt, az én húgom is mérhetetlenül megkönnyebbült.
Szegény Sally éveken át azt hitte, hogy ő meg Anthony okozták va-
lamiképpen Min halálát. Hála legyen az égnek, hogy ez végre tisztá-
zódott. És elvonult a felhő a Dunvale család feje fölül.
- Anthony megmagyarázta-e, hogy Michael Lamont miért vallotta
be hirtelen, hogy ő ölte meg véletlenül Mint? - nézett Winstonra
Shane.
- Anthony azt mondta, hogy Lamont egyszerűen nem bírta tovább,
belebetegedett a lelkifurdalásba. Anthonyhoz ment, és megvallotta az
igazat arról az éjszakáról. Amikor Anthony rámutatott, hogy halott
személy nem lélegezhet be vizet, ennélfogva Min még élt, amikor a
tóba dobta, Lamont begolyózott; annyira megrázta, hogy gutaütést
kapott.
- Lamont halála így legalább lehetővé tette, hogy Anthony vele
együtt eltemesse az egész ügyet - mormolta Paula. - Az egész család-
ra nézve rémes lett volna, ha Anthony arra kényszerül, hogy ismét
megindítsa az eljárást. Nem beszélve Lamontról, akit gyilkosság vád-
jával állítottak volna bíróság elé.
- Mindig éreztem, hogy Bridget O’Donnell többet tud, mint ameny-
nyit beismer - jegyezte meg Emily. - De a múlt héten, amikor Ant-
hony itt járt, és felvetettem neki, nagyon furcsán nézett rám. Azt
mondta, hogy Bridget mit sem tudott Min haláláról - migréntől szen-
vedett, és a szobájában feküdt aznap este. Úgy, ahogy azt a halott-
szemlén állította, amikor Anthony alibijét igazolta. Mégis…
 - Elnézést, Mrs. O’Neill - lépett be a házvezetőnő. - Sajnálom,
hogy vacsora közben zavarok, de fontos telefonhívása van.
- Köszönöm, Mary - állt fel Paula.
Paula a kövezett hallba, a legközelebbi telefonkészülékhez sietett:
vajon ki keresheti ilyen későn, szombat este? - Halló?
- Mrs. O’Neill? Ursula Hood beszél.
Mrs. Hood hangja hallatán Paula szorosabban markolta a kagylót.
Mrs. Hood Alexander házvezetőnője volt, és Paula azonnal érezte,
hogy baj van. Kiszáradt torokkal mondta: - Jó estét, Mrs. Hood. Va-
lami baj van?
- Mrs. O’Neill… azért hívom, mert… mert valami rémes történt. -
Hangja elcsuklott. Képtelen volt folytatni. Rövid szünet után halkan
mondta: - Mr. Barkstone alkonyatkor az erdőbe ment vadászni. Ö…
ö… véletlenül meglőtte magát.
Paula hátán felállt a szőr, remegni kezdett. Reszkető hangon kér-
dezte: - Súlyosan megsérült?
Mrs. Hood torkát köszörülte: - Ó, Mrs. O’Neill… ö… ö… meghalt.
Annyira sajnálom. Olyan rettenetesen sajnálom.
- O, istenem, nem! - kiáltott Paula, és a tölgyfa asztalba kapaszkod-
va próbálta csillapítani remegését, lenyelni feltörő könnyeit.
- Nem bírom elhinni, hogy ez a drága ember nincs többé - mondta
szelíden Mrs. Hood. Zokogni kezdett, de összeszedte magát annyira,
hogy megmagyarázhassa: - Azért hívtam magát, mert nincs bátorsá-
gom ahhoz, hogy a húgaival lépjek érintkezésbe… Nem tudnám kö-
zölni Emilyvel, Amandával vagy Francescával… egyszerűen nem
tudnám…
- Megértem, Mrs. Hood - mondta lassan Paula. - Emily épp itt van
vacsorán. Én majd tudatom vele és húgaival. Azonban kérem… tud-
na még valamit… valamivel többet mondani arról, hogy mi történt?
- Nem tudok. Mr. Barkstone nem jött le vacsorához, és felküldtem
az inast a hálószobájába. Nem volt ott. Úgy tűnt, hogy a házbeliek
közül senki sem látta hazajönni az erdőből. Ekkor indult keresésére
az inas, a sofőr és az egyik alkalmazott - szipogott Mrs. Hood. - Egy
nagy tölgy alatt fekve találták, mellette hevert a puskája. Már halott
volt.
 - Köszönöm, Mrs. Hood - nyögte ki Paula; erősen igyekezett úrrá
lenni érzelmein. - Én itt közlöm a történteket, azután egy órán belül
Nutton Prioryba hajtunk. Biztos vagyok benne, hogy Mr. és Mrs.
Harte is velünk tart.
- Várni fogom önöket, és köszönöm, Mrs. O’Neill.
Paula lerakta a kagylót, és még egy percig ott állt, az unokatestvé-
rére gondolt. Ó, Sandy, Sandy, miért kellett így meghalnod? Teljesen
egyedül az erdőben. Szíve összeszorult. Azután ijesztő, elfogadhatat-
lan gondolat villant át rajta, és egészen megbénította. Önkezével ve-
tett véget életének? Nem. Soha. Nem tenne ilyet. Annyira akart élni.
Olyan keményen harcolt a megmaradásért. Nagyra tartott minden
percet. Oly gyakran mondogatta nekem az utóbbi időben. Paula elve-
tette, kizárta elméjéből az öngyilkosság gondolatát.
Mély lélegzetet vett, lassan visszament az ebédlőbe, felvértezte
magát a pillanatra, amikor a megrázó hírt közli Emilyvel.

32

Áprilishoz képest barátságtalan idő volt.

A komor, fekete yorkshire-i felláp fölött alacsonyan elterülő égen
gomolygó szürke felhők tornyosultak növekvő sebességgel. A magá-
nyos, engesztelhetetlen felláp elcsüggesztette a szemlélőt, sötét ár-
nyékokat vetett e reggelen Fairleyre. Egyetlen napsugár nem akadt,
amely meglágyította volna ezt a vad, széjfútta, hozzáférhetetlen tájat;
az átható hideg levegőben erős esőszag érzett, várható volt, hogy
bármely percben zivatar tör ki.
A Pennine hegyláncot átszelő, a fellápoft4át vezető úton lassan ha-
ladt a halottaskocsit követő autók sora. Hamarosan maga mögött
hagyta a fellápot, megkezdte lassú leereszkedését a faluba, és negye-
dóra múlva megállt a román stílusú templom előtt. Ódon előcsarno-
kában az új lelkész, Eric Clarke üdvözölte az elhunyt családtagjait és
barátait.
Alexander koporsóját hatan vitték: unokatestvérei, Anthony
Standish (Dunvale grófja) és Winston Harte, Shane O’Neill és Mic-
hael Kallinski, valamint két volt iskolatársa. Majd egy életen át is-
merték, így rendjén volt, hogy ők vigyék utolsó útjára, helyezzék
végső nyugalomra.
Vállukra emelték a koporsót, áthaladtak a temető kapuján, lassú,
méltóságteljes léptekkel vitték a kövezett ösvényen. Nehéz szívvel,
gyásztorzított arccal mentek. Mindegyikük mélységesen szerette azt
az embert, akit most a sírgödörbe eresztenek.
Ott már várta őket a lelkész, Alexander gyászoló húgai, Emily,
Amanda és Francesca társaságában. És ott volt a porig sújtott, zoko-
gó anya, Elizabeth, aki francia férjére, Marc Deboyne-ra támaszko-
dott. A sírgödör másik oldalán állt a család többi tagja és barátok
sokasága - mind talpig gyászban.
Anthony oly görnyedten ment át a másik oldalra és állt Sally és Pa-
ula közé, mintha súlyos teher nyomná a vállát. Arca morózus, merev.
Még jobban beburkolózott fekete felsőkabátjába, reszketett a
fellápról fújó metsző szélben. A szél rezegtette a fák friss tavaszi
leveleit, és összeborzolta a koszorúk virágait. Anthony rájuk meredt.
A virágok arra emlékeztették, hogy itt a tavasz… a sötét göröngyö-
kön virító gyönge bimbók… az élénksárga és bíbor nárciszok… a
vérvörös tulipánok… a fehéren ragyogó hóvirágok… mind-mind a
tavaszra emlékeztették. A gyászszertartást végző lelkész szavait alig
hallotta, feje tele volt nyugtalanító gondokkal.
Sandy temetése azt a másikat juttatta eszébe, amin alig néhány hete
vett részt Írországban. Nem tudta kiverni fejéből azt a pillanatot,
amikor Michael Lamont összeesett. Azon a rettenetes reggelen, ami-
kor szembesítette Min halálával. Lamont néhány nappal később sú-
lyos agyvérzésben elhunyt. Ha túléli, magatehetetlen marad. Ant-
hony furcsamód valamennyire felelősnek érezte magát Lamont halá-
láért. Sally viszont nem győzte hangsúlyozni, hogy az intéző ily mó-
don megúszta a felelősségre vonás szégyenét - amit amúgy sem élt
volna túl. Lehet, hogy Sallynek van igaza. Megkísérelte kitörölni
emlékezetéből Lamontot, ami részben sikerült is.
Anthony nagyot sóhajtott, és fejét oldalra fordítva Sallyre nézett,
halványan rámosolygott, miközben felesége belekarolt, és közelebb
húzódott hozzá. Mint aki mindent megért. És természetesen meg is
értett. Lelkileg oly közel álltak egymáshoz, amennyire csak lehet.
 Lopott pillantást vetett anyjára, Edwinára, az özvegy grófnéra; bár-
csak ne ragaszkodott volna ahhoz, hogy ő is átjöjjön velük Írország-
ból Sandy temetésére. Az utóbbi időben gyengélkedett… milyen
törékeny ez a hetvenes éveiben járó idős hölgy. Emma Harte elsőszü-
löttje, Edwin Fairley lánya.
Döbbenetes, hogy mennyi múltat rejt magában ez a temető, gondol-
ta hirtelen Anthony. Szemét végigjáratta a sírköveken. A temető tele
van Harte-okkal és Fairleykkel. Több nemzedékkel. Ő maga Harte is
és Fairley is, részben meg Standish. Hirtelen eszébe ötlött, hogy
mindez itt kezdődött, a mögötte magasló csinos kis templomban…
Emma Harte-tal kezdődött, akit itt kereszteltek meg 1889 áprilisában.
Majdnem száz éve. Szent ég, nagyanyja, ha élne, a hónap végén len-
ne kilencvenhárom éves. És ennyi év után még mindig hiányzik.
Emma képe rémlett fel benne. Milyen páratlan, briliáns teremtés
volt. Mindegyik unokáját szerette, de Anthony tudta, hogy Alexan-
derhez különleges kapcsolat fűzte. De hisz mindegyiküknél ugyanez
a helyzet: Sandynek sikerült a legjobbat kihozni mindegyikükből.
Igen, jobb emberek lettek attól, hogy ismerték őt.
Gondolatai most unokatestvére körül forogtak. Levelét itt hordja
zakója belső zsebében. Azóta is magánál tartja, amióta megkapta. A
Sandy halála utáni napon. Már a reggeli posta érkezése előtt tudott
Sandy haláláról, mert Paula előző éjjel megtelefonálta. Ezzel együtt a
levél először megrázkódtatást okozott, addig, amíg meg nem értette
és el nem fogadta a benne foglaltakat.
Annyiszor elolvasta, hogy már kívülről tudta. Mintha minden sza-
vát agyába vésték volna. Nem volt hosszú levél, és olyan higgadt,
valójában tárgyilagos volt, annyira Sandy… és Sandy kizárólag neki
szánta. Ezért nem mutatta meg sem a feleségének, aki oly közel állt
hozzá, sem Paulának, a család fejének. Szükségtelen, hogy lássák.
Szemét behunyva idézte fel Sandy kézírását… és azt a részt, amely
annyira megindította.
„Szeretném, ha megértenéd, hogy miért teszem. Elsősorban maga-
mért. Végre elszabadulhatok. De mindenki mást is megszabadíthatok
attól, hogy hosszadalmas haldoklásomat végigszenvedje. Tudom,
hogy egyikőtök sem bírná elviselni. És ezért, mielőtt életemet elvet-
ném, istenhozzádot mondok neked, drága unokatestvér és barát.
Tudd meg, hogy örömmel vetek véget a földi nyomorúságnak… el-
menekülök… szabad vagyok…”
Utóiratot is ráfirkált: „Olyan jó barátom voltál. Nemegyszer, talán
anélkül, hogy tudnád, átsegítettél a magánpoklok kínjain. Köszönöm
neked. Isten áldjon téged és a tieidet.”
Anthony tudta, hogy nem bölcs dolog a levelet magánál hordani, de
képtelen volt megsemmisíteni. Pedig meg kell tennie. Még ma. A
temetés után, amikor visszatérnek Pennistone Royalba. Fölmegy a
nekik fenntartott lakosztály fürdőszobájába, elégeti, és hamuját le-
húzza a WC-n. Senki más ne tudja, hogy Sandy gondosan kitervelte
halálát, kiment az erdőbe vadászni, és néhány nyúl elejtése után
megölte magát, de úgy hajtotta végre, hogy balesetnek tűnjék. Soha
senkinek nem árulja el Sandy titkát. Természetesen megtartották a
halottszemlét, és a halottkém véletlen balesetnek mondta ki, ponto-
san úgy, ahogy Alexander akarta. Az igazat senki sem sejtette.
Így legyen, mondta magában Anthony, és a távoli fellápra révedt,
továbbra is Sandyre gondolt; megrohanták az emlékek… néhány
pillanatra visszavitték a múltba.
Hirtelen ragyogó napfény tört át a sötét felhőkön, s az ólomszínű,
komor eget a távoli horizont alól feltörő csodálatos sugárzás töltötte
be. A váratlan szépségtől Anthony lélegzete is elállt. Szemét moso-
lyogva az égre emelte. És gyöngéd, szerető szíve mélyén búcsút
mondott Sandynek. Gyötrelmei véget értek. Most már békességben
van. Szeretett Maggie-je után ment.
Véget ért a rövid szertartás.
A koporsót leeresztették a zsíros yorkshire-i földbe, ahol Sandy
ősei nyugodtak, és amikor a lelkész becsukta az imakönyvet, Ant-
hony elfordult a sírtól.
Karon fogta Sallyt. - Menjünk vissza Pennistone Royalba. Iszunk
egyet, és ebédelünk.
- Jó lesz megmelegedni - bólintott Sally -, dermesztő hideg van.
Paula is reszketett; Shane-ről Anthonyra nézett, és azt morogta: -
Utálom ezeket a halotti torokat. Barbár szokás.
- Nem - fejtette ki halkan Anthony -, nem az. - Belekarolt, egy
ütemben mentek a kövezett ösvényen a temetőkapuhoz s az odakint
várakozó kocsikhoz. - Ez a mai ebéd lehetővé teszi, hogy egy darabig
együtt maradjunk, egymást vigasztaljuk… és megemlékezzünk
Sandyről. Hogy megvigasztalódjunk a tudattól, hogy ismertük őt, és
megismertük szeretetét. És emlékét éltessük.
Paula nem felejtette el e szavakat.
Egy héttel később, amikor sofőrje Heathrow repülőterére vitte,
hogy a Concorde géppel New Yorkba utazzék, még mindig fülében
csengtek.
Amanda ült mellette a Rolls-Royce hátsó ülésén; szomorú volt, be-
gubózott, alig szólt. Néhány perccel a reptérre érkezés előtt Paula
megfogta és megszorította unokatestvére kezét.
Amanda felkapta a fejét, összevonta szemöldökét, majd viszonozta
Paula kezének szorítását.
- Ugye, Sandyre gondolsz? - kérdezte Paula.
- Igen - suttogta Amanda.
- Sirasd csak - veregette meg a kezét Paula -, sírd ki magadból a
gyászt. Ez nagyon fontos… a gyógyulási folyamat része. De vigasz-
talódj is: ásd elő a szép emlékeket az együtt töltött évekről. Örülj,
hogy ő volt a bátyád, hogy annyi szeretetet nyújtott neked.
- Nagyon bölcs vagy, Paula. Megpróbálom… de annyira hiányzik -
mondta remegő ajakkal.
- Természetesen hiányzik. És még nagyon sokáig érezni fogod a
hiányát. De vigasztaljon a tudat, hogy szenvedése véget ért. - Paula
elhallgatott, majd gyöngéden hozzáfűzte: - Nyugodjék békében.
Amanda nem bírt szólni, csak bólogatott, majd elfordította fejét, és
kinézett a kocsi ablakán. Érzelmei túlságosan elragadták ahhoz, hogy
összefüggően tudjon válaszolni: Paula megértette és tiszteletben tar-
totta hallgatását.
Kicsit később, amikor a Concorde várótermében ültek és kávét it-
tak, Amanda hirtelen közelebb hajolt Paulához, és halkan mondta: -
Köszönöm, hogy olyan jó barátom vagy. Nagyon jólesik. - A távolba
nézett, majd halkan azt mormolta: - Ugye milyen kiszámíthatatlan az
élet? Egyikünk sem tudhatja, mi vár ránk… az ember élete egy
szempillantás alatt megváltozhat…
- Igaz… az élet valóban kiszámíthatatlan. De emellett csodálatos is.
És az élet az élőké. Folytatni kell.
 - Nagyi is mindig ezt mondta! - Amanda megint Paulára nézett, és
elmosolyodott. - Csodálatos hírt kaptam tegnap este telefonon…
Francesca állapotos.
- Nagyszerű hír! New Yorkban bébiholmit fogunk vásárolni. - Pau-
la fölemelte csészéjét, ivott egy korty kávét, és a csésze pereme fölött
behatóan fürkészte Amandát. Majd a csészét visszatette a tányérra, és
óvatosan megkérdezte: - Ne haragudj, hogy kíváncsiskodom, de nem
estél bele Michael Kallinskiba?
Amanda ránézett, világoszöld szeme meglepetést tükrözött. Nyakát
és sápadt arcát halvány pír lepte el. - Ennyire nyilvánvaló?
- Csak számomra. Jó megfigyelő vagyok, ösztöneim is súgnak, és
ne feledd, hogy születésed napja óta ismerlek.
- Én azonban nem érdeklem őt - állította Amanda.
- Majd teszünk róla.
- Hogy érted ezt?
- Azt utóbbi időben sokat voltatok együtt, de mindig csak üzleti
tárgyalásokon, a Lady Hamilton-vonal felvásárlásáról folytattatok
eszmecserét. Most majd más fényben fog látni, a társaságban, ahol
körülzsonganak a férfiak… általában ezt teszik, úgyhogy ne rázd a
fejed. Amíg mindketten New Yorkban vagytok, Shane meg én adunk
majd néhány vacsorát és koktélpartit… Biztosítani akarom, hogy
Michael még jobban megismerjen. Nem mint üzlettársat, hanem mint
magánembert.
- Ó - Amanda csak ennyit bírt kinyögni.
- Bízzál bennem. Én úgy látom, ígéretes jövő vár rád.
- Terád is. Meggyőződésem, hogy megszerzed a Larson áruházlán-
cot.
- Őszintén remélem, hogy igazad van - mondta Paula.

***

A British Airways Concorde gépe elindult New York felé - és ugya-

nabban az órában landolt Heathrown a Quantas Hongkongból érkező
repülője.
 Utasai leszálltak, poggyászuk megérkezett a futószalagon, és Jo-
nathan Ainsley, akiről lerítt a milliomos üzletember, átment a vámon,
és kiért a várócsarnokba.
Szeme végigfutott a korlátnál várakozókon. Kezét üdvözlésre emel-
te, amikor csinosan öltözött unokatestvére, Sarah Lowther Pascal
lángoló vörös haját és sugárzó arcát megpillantotta.
Sarah visszaintegetett, és a következő pillanatban túláradó szeretet-
tel ölelték meg egymást.
- Isten hozott idehaza - mondta Sarah, amikor az ölelésből kibonta-
koztak, és kölcsönös elégedettséggel szemlélték egymást.
- Jó hazajönni. Időtlen idők óta nem voltam itthon. - Rávigyorgott,
intett a hordárnak, hogy kövesse őket, és karon ragadva Sarah-t, a
parkolóba vezette.
- Őszintén örülök, hogy londoni utad egybeesett az enyémmel -
mondta mintegy tíz perccel később Jonathan a London felé tartó tá-
gas, sofőr vezette limuzinban, amit Sarah bérelt e célra.
- Én is. Yves kérte, hogy keressem fel a műkereskedőt, aki Lon-
donban képviseli, és nekem magamnak is voltak elintéznivalóim.
Úgyhogy az időzítés tökéletes volt.
- Hogy van Yves?
- Rendkívül jól - válaszolt a másik lelkesen. - Nagyszerű képeket
fest.
- És igen jól el is adja őket. És, az ékszereidből ítélve, nem szűk-
markú… a kosztümöd meg Givenchy szalonjából való, igaz?
Sarah bólintott, örült a bókoknak. - Nagyon nagylelkű, de a saját
befektetéseim jó osztalékot hoznak… - szeme sarkából Jonathanra
pillantott. - És hogy van Arabella?
- Pompásan! - Jonathan arca felragyogott, szünet és megállás nél-
küli litániába kezdett Arabelláról és hongkongi életükről.
Bárcsak ne hoztam volna szóba azt a nőszemélyt, gondolta Sarah.
Rühellte unokatestvére feleségét.
A kocsi vajpuha, borvörös bőrüléséhez támaszkodva úgy tett, mint
aki odafigyel, időről időre bólintott, mintha inná minden szavát, ho-
lott rá se hederített.
Ártatlanság, merő ártatlanság, gondolta Arabelláról Sarah. De én
abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy hová tegyem.
Okos, körmönfont, haszonleső. És múltja van ennek a nőszemélynek.
Ebben biztos vagyok. Bárcsak figyelmeztethetném Jonnyt, de nem
merem. Mily nehezen hihető, hogy átejtette Jonathant. Még Yves-et
is - akit más nők általában nem érdekelnek - láthatóan megbabonázta
az év elején, amikor Jonathan elhozta Mougins-ba. Hát persze, bűbá-
jos. És gyönyörű. Az ezüstös haj, a szurokfekete szem, a káprázatos
alak. Esküdni mernék, hogy szexbomba, gondolta megvetően Sarah.
Mit számít, hogy kit vett el az unokatestvére. Csupán amiatt izgatja
magát, mert szereti Jonnyt, hogyléte nem közömbös neki.
Mostanra már kialakult a saját családja. A férje imádja. Gyermeke
angyalian jó és tehetséges. De Jonathan a múltat, az Angliához fűző-
dő kapcsolatot jelenti. Saját és Jonny szülei is élnek, de valahogy
Jonathan az, akit a családból a legjobban szeret, holott ő a leginkább
felelős azért, mert a többi unokatestvértől, nagynénitől és nagybácsi-
tól elidegenedett. Sok bánatot okozott neki a család szétszakadása.
Ha nem is szeretett mindenkit, érezte a kitiltás terhét, bántotta, hogy
már nem tagja az előkelő Harte klánnak.
Arabella elbűvölte Jonnyt - ez teljesen nyilvánvaló. Sarah utálta,
hogy valakivel versenyeznie kell Jonny figyelméért. Akkor is így
volt, amikor még élt Sebastian Cross. Etoni napjaik óta kebelbarátok
voltak. És azok is maradtak. Vajon miért? Sebastian nem volt kedves
fickó. Véleménye szerint üres volt. És olyan furcsán viszonyult
Jonnyhoz. Ha nem lett volna meggyőződve az ellenkezőjéről, meg
mert volna esküdni rá, hogy homokos. Viszont nagy szoknyavadász
hírében állt. Vajon mi lehetett az igazság? Sebastian olyan fura ma-
dár volt. Kokain véletlen túladagolásába halt bele. Miután Jonathan
távozott Angliából, balszerencse üldözte, rosszabbnál rosszabb üzle-
teket kötött. Úgy hallotta, hogy üres zsebbel halt meg.
Jonathan megérintette karját, rosszkedvűen kérdezte: - Elméláztál?
Nem is figyelsz? - Arcába meredt, színtelen szeme összeszűkült.
- Dehogynem - tiltakozott, és most valóban teljes mértékben odafi-
gyelt, nem akarta megharagítani. Jonny nagyon könnyen méregbe
gurult.
- Bánt valami? - firtatta Jonathan, aki régi szokása szerint majd-
hogynem olvasott gondolataiban. Ez a képessége mindig zavarba
hozta Sarah-t.
 - Ami azt illeti, éppen Sebastian Crossra gondoltam - vallotta be. -
Furcsa módon halt meg, nem?
Jonathan egy szempillantásig hallgatott.
- Igen - mondta végül -, nagyon furcsa módon. - Megint egy kis
szünetet tartott, majd csöndesen hozzáfűzte: - Biszexuális volt. Ezt
én természetesen nem tudtam. - Mereven Sarah arcába nézve mond-
ta: - Akkor vallotta be nekem, amikor hongkongi tartózkodásom első
évében utánam jött… meggyónta, hogy én vagyok… mondjuk úgy:
szenvedélyének tárgya.
- Ó, istenem - mondta Sarah, akit nem nagyon lepett meg ez a val-
lomás. - Milyen rémes lehetett!
- Hogy őszinte legyek, az volt - mosolygott halványan Jonathan. -
De a visszautasítást egész jól fogadta. Vagy legalábbis akkor azt
hittem…
Sarah egy szót sem szólt, figyelmesen nézte.
- Gondolod, Sarah, hogy ezért halt meg? Gondolod, hogy a túlada-
golás szándékos volt… úgy értem… szándékos véletlen?
- Többször felmerült bennem.
- Nagyon szomorú.
- Igen.
- Milyen neveletlen vagyok, drágám, elfelejtettem imádni való gye-
reked után érdeklődni. Hogy van a kis Chloe? - változtatott hirtelen
témát Jonathan, nem akart Sebastian Crossnál időzni, a múlton ké-
rődzni. Csak a jövő érdekelte, az utóbbi időben sokat foglalkozott
vele.
- Chloe egyszerűen csodálatos - sugárzott az örömtől Sarah, és
dicshimnuszba kezdett a lányáról. Ez volt az egyik kedvenc témája,
másik a férje. - Beleszeretett Jonny bácsiba… mielőtt eljöttem, meg-
ígértette velem, hogy a hét végére leviszlek Mougins-ba. Ugye el-
jössz?
- Minden bizonnyal.
- Jó. - Sarah félig megfordult az ülésen, hosszú, fürkésző pillantást
vetett rá. - Amikor Hongkongból telefonáltál, mit értettél azon, hogy
eljön a mi időnk, és hamarosan visszaadhatjuk a kölcsönt Paulának?
Jonathan közelebb hajolt. Sima arcán gonosz, öntelt mosoly jelent
meg. - Meggyőződésem, hogy senki sem tévedhetetlen, és hogy a
legdörzsöltebb milliomosok is követhetnek el hibát. Mindig tudtam,
hogy egy szép napon Paula O’Neill is hibázni fog. Vártam… és fi-
gyeltem… és ösztönöm azt súgja, hogy hamarosan nagy ostobaságot
fog csinálni. A kilátások erre vallanak. Túl sokáig élt túl jól. És ami-
kor a végzetes tévedést elköveti, én ott leszek. Ugrásra készen.
Sarah átható pillantást vetett rá, zöld szeme megélénkült. - Hogy
érted ezt? Honnan tudod? Mondd el, Jonny, mondjál többet!
- Később - mondta, és bizalmasan megszorította a karját. - Várj,
amíg a Claridge-ben foglalt lakosztályomba érünk… ott majd meg-
magyarázom, hogy teszem tönkre Paula O’Neillt.
Paula összeomlásának gondolata olyan örömmel töltötte el Sarah-t,
hogy, valósággal beleremegett. - Alig várom, hogy meghalljam, mit
tervezel. Biztos vagyok benne, hogy briliáns ötletet eszeltél ki… na-
gyon régen várom, hogy bosszút álljak azon a hideg, tolvaj kurván.
Minden mástól eltekintve ellopta tőlem Shane-t.
- Hát persze - helyeselt Jonathan. Évek óta szította Sarah Paula
iránti gyűlöletét, terveiben szüksége volt rá.
Kezét zakója zsebébe süllyesztette, ujjai a nefritkavicsra fonódtak.
A talizmánjára. Ez hozott neki nagy szerencsét a múltban. Nem két-
séges, hogy most is megsegíti.
Nyertesek és vesztesek

Szörnyű tett szörnyű zavart kelt.

SHAKESPEARE: MACBETH (Szabó Lőrinc fordítása.)

Ennélfogva rókának kell lennie, hogy

a csapdákat felismerje és oroszlánnak,
hogy a farkasokat elriassza.
MACHIAVELLI: A FEJEDELEM

Mindent vagy semmit.

HENRIK IBSEN: BRAND
 33
- A veled való találkozás volt Philip életének legnagyobb szerencséje
- mondta fiatal amerikai menyének Daisy; szerette és tisztelte
Madelanát.
Madelana arca felderült, könnyedén, vidáman nevetett, és még ké-
nyelmesebben helyezkedett el a pamlagon. - Köszönöm. Jó tudni.
Sydneyben, a Point Piperen lévő ház szalonjában üldögéltek. A há-
zat jó néhány éve vásárolta Philip, és a hét nagy részét - amikor nem
Dunoonban voltak - itt töltötte Maddyvel. Augusztus volt, és a tél
ellenére kellemes délután. Madelana korábban kinyitotta a teraszra és
az alatta fekvő kertre nyíló franciaablakot. A besuhanó lágy szellő
libegtette-zizegtette a selyemfüggönyöket, hátán lonc és eukaliptusz
vegyes illatát és a tenger sós szagát hordozta.
Madelana a következő pillanatban anyósára mosolygott, és hozzá-
fűzte: - Egyébként ugyanezt mondhatom a fiadról, Daisy. Mellette
ismét teljes emberré váltam, elűzte minden búm és bánatom, és oly
sok szeretettel áraszt el, hogy időnként azt hiszem, szétpattanok a
boldogságtól.
Daisy bólintott, pontosan megértette. Mindig örült, hogy Maddy
olyan nyílt, nem hallgat el semmit, mindig hajlandó szavakba foglal-
ni érzelmeit - időnként figyelemre méltó ékesszólással. Azt is jóleső
érzés tudni, hogy fia olyan jó férj, sokéves kalandozás után rákapott a
házasság ízére, és ők ketten ilyen mennyei boldogságban élnek.
- Semmi a világon nem hasonlítható egy jól sikerült házassághoz,
semmi nem helyettesítheti - mondta szívből Daisy. - Színtiszta öröm
olyan férfival élni, aki annyit ad önmagából… olyannal, mint Philip
vagy Jason.
Daisy elhallgatott, balra nézett, ahol a fényképek sorakoztak: néhai
férje Philippel és Paulával; az ikrekkel, Lorne-nal és Tessával; a férje
meg ő. Boldog családi képek, amelyeket Philip a kandalló melletti
kis asztalkán tartott. Egy pillanatig elgondolkodott, a Daviddel töltött
évekre emlékezett, és fájdalmas kis mosollyal fordult vissza Maddy
felé.
 - Amikor a lavina elsodorta Davidet, azt hittem, az én életem is vé-
get ért. És ez persze sok szempontból igaz is volt - vallotta meg
Daisy oly bizalmasan, mint még soha.
- Tudod, házasságom drága Davidemmel tökéletes volt… attól a
pillanattól fogva, hogy - tizennyolc évesen - hozzámentem. Azt hit-
tem, hogy soha nem lehet megismételni vagy újra átélni egy másik
férfi oldalán - és nem is lehetett. Annál az egyszerű oknál fogva,
hogy nincs két egyforma férfi - ahogy két egyforma nő sincs, ennél-
fogva minden kapcsolat különbözik, megvannak a saját gyöngéi és
erősségei. Az, hogy elhagytam Angliát, és kijöttem ide, segített az
újrakezdésben; a beteg és rászoruló gyerekekkel folytatott jótékony-
sági tevékenység újabb célt is adott életemnek. De asszonyként Jason
keltett életre, ő tett újra egész emberré.
- Nagyszerű ember - mondta mélységes meggyőződéssel Maddy, a
sok kedvességre és szerető gesztusra gondolva, amikkel ez a nyers
ausztrál férfi az utóbbi néhány hónapban elárasztotta. - Mindkettőnk-
nek szerencsénk volt, hogy ilyen hamisítatlan negyvenkarátos pasa-
sokat fogtunk ki.
- De még mennyire! - nevetett Daisy, s mint máskor, most is jól
mulatott Madelana eredeti fogalmazásán. Alig várta, hogy továbbít-
hassa Jasonnak, akire - véleménye szerint - pontosan ráillett ez a
meghatározás. Mosolyogva előrehajolt, fölemelte teáscsészéjét, bele-
kortyolt.
Megértő csend telepedett e két nő közé, akik a társadalom oly kü-
lönböző szféráiból, annyira más világból jöttek, de az elmúlt egy év
alatt mélységesen megszerették egymást. Összefűzte őket a nagy
szeretet, amelyet Philip és Paula iránt éreztek, valamint az, hogy
Maddy megszállottan csodálta Emma Harte-ot. Daisy odaadón ra-
gaszkodott anyja emlékéhez, örömmel válaszolt Maddy véget nem
érő kérdéseire, sokat beszélt Emmáról, felidézte a legendás hírű
milliárdosnőről szóló anekdotákat, menye meg elbűvölten, átszelle-
mülten hallgatta. És összefűzte őket a Madelana szíve alatt hordott
gyermek. Philip gyermeke… a McGill-birodalom örököse.
Daisy, miközben teáját itta, a gyermekre gondolt, és csöndben fi-
gyelte Madelanát. Bárcsak megszületne már az a gyermek. Már két
héttel túlhordta, és napról napra egyre türelmetlenebb lett mindenki.
Kivéve Maddyt, aki nyugodt és egészséges volt… és nem értette ezt
a nagy hűhót. - Örülök, hogy nem engedted azt a magzatvízpunkciót
- törte meg a csendet Daisy -, jóllehet alig várom, hogy megtudjam:
fiú lesz vagy lány.
- Én nem akartam tudni - mosolygott Madelana -, szeretem a meg-
lepetést. - Kezét óvó mozdulattal a hasára tette, kitapogatta a bébit,
majd nevetni kezdett. - Az a különös érzésem azonban, hogy lány
lesz.
- Igazán?
Maddy bólintott, előrehajolt, és kijelentette: - S ha lány lesz, a
Fiona Daisy Harte McGill nevet kapja. Meglehetősen hosszú név,
nem?
- Megható és megtisztelő - és fölöttébb hízelgő - gyúlt ki az öröm-
től Daisy élénk, kék McGill-szeme, amely annyira hasonlított az ap-
jáéhoz.
Madelana megmozdult, hátradőlt, kényelmesebb helyzetet keresve.
Esetlennek és formátlannak érezte magát, hirtelen elzsibbadt.
- Valami baj van? - kérdezte fájdalmas fintora láttán Daisy.
- Semmi baj, csak egy kicsit elgémberedtem. Hogy őszinte legyek,
én se bánnám már, ha a gyerek világra jönne. Óriási, túlérett görög-
dinnyének érzem magam, amely bármely pillanatban kirepedhet.
Olyan nehézkesen vonszolom magam Philip körül, mint egy partra
vetett hal… szárazra került óriásbálna vagy valami hasonló.
Daisy nevetésben tört ki. - És ha fiú lesz? Hogy fogják hívni?
- Paul McGillnek. Az apád után.
- Ó, Maddy, milyen szép gondolat! El vagyok ragadtatva.
Daisy felállt, a konzolhoz ment, amelyre érkezésekor letette a tás-
káját. Kinyitotta, kis bőrdobozt vett ki belőle, odavitte, és Made-
lanának nyújtotta: - Ez a tiéd.
Madelana meglepetten nézett anyósára, majd a kezében tartott ék-
szerdobozra. Bőrhuzata elkopott, arannyal befuttatott szegélye az
időtől megfakult. Fölemelte a fedelét, és a fekete bársonyon heverő
smaragd szalagcsokor láttán elakadt a lélegzete.
- Hát ez gyönyörű! Káprázatos. Köszönöm, nagyon köszönöm.
Ugye régi darab?
 Daisy Madelana mellé ült a pamlagra, és bólintott. - Az 1920-as
évekből való. Már hosszabb ideje szerettem volna valami egészen
különlegeset adni neked, és végül…
- De hisz adtál! - szakította félbe Madelana. - Annyi különleges
ajándékot kaptam tőled és Jasontól, csakúgy, mint Philiptől. Túlságo-
san elkényeztettek.
- Mert szeretünk. De, mint már mondtam, olyasmit akartam adni
neked, ami ebben a pillanatban különösen sokatmondó… ezért ezt a
brossot választottam ki a gyűjteményemből. Nemcsak azért, mert
szépséges, és illik hozzád, hanem azért is, mert anyámé volt. Úgy
éreztem, hogy nagyra becsülöd majd, a hozzá fűződő érzelmek miatt
még inkább, mint magáért a brosstű értékéért.
- Így is van. De nem fogadhatom el… hiszen családi örökség.
- És te nem tartozol a családhoz? Drágám, Philip felesége vagy -
mondta Daisy gyöngéden, de határozottan. Kivette dobozából a tűt,
együtt hajoltak föléje, együtt csodálták a mesteri kivitelezést, a minta
szépségét, a smaragdok színének mély ragyogását.
- Nagyon kedves történet fűződik ehhez az ékszerhez… elmond-
jam?
- Ó, igen.
Daisy magában mosolyogva tette vissza a bársonnyal bélelt doboz-
ba a brosstűt, és befészkelte magát a pamlag párnái közé. Mint oly
sokszor a múltban is, anyjára gondolt, maga elé képzelte a fiatal
lánykát, és ismét megcsodálta rendkívüli jellemét.
- A történet 1904-ben kezdődött. Mint te is tudod, Emma tizenkét
éves korától kiscselédként szolgált a yorkshire-i Fairley Hallban. Egy
márciusi vasárnap délután meglátogatta legjobb barátja, Blackie
O’Neill. Emma április végén töltötte be a tizenötöt, Blackie-nek el
kellett utaznia, és távozása előtt meg akarta ajándékozni valamivel.
Masni alakú zöld üveg brosstűt vitt neki. Megmagyarázta, hogy ami-
kor egy leedsi üzlet kirakatában a tűt meglátta, az üveg színe Emma
smaragdzöld szemére emlékeztette. A kislány természetesen el volt
ragadtatva, mert bármily olcsó portéka volt is, soha életében nem
kapott még ilyen ajándékot. Úgy vélte, hogy ennél szebb nincs is a
világon. És azon a délutánon Blackie fogadalmat is tett… megígérte,
hogy ha gazdag lesz, megcsináltatja annak pontos mását, de ezúttal
valódi smaragdból. Állta a szavát. Sok évvel később ezzel ajándékoz-
ta meg… ez Blackie smaragd szalagcsokra… - fejezte be Daisy.
Majd hozzáfűzte: - Amikor anyám meghalt, az, apámtól kapott sma-
ragd ékszerek mellett ezt a brosstűt is rám hagyta.
- Milyen szép történet, és a brosstű gyönyörű, de még mindig nem
vagyok biztos benne, hogy elfogadhatom-e. Épp a története miatt
nem inkább Paulát illetné?
- Nem, nem, ő is meg én is neked szántuk! - erősködött Daisy, és
gyöngéden megszorította Madelana kezét. - Beszéltem Paulával, és
egyetért velem: nagyon neked való ajándék. És tudom, hogy ha
anyám élne, ő is neked akarná adni.
Madelana rájött, hogy nem érdemes, ráadásul udvariatlanság lenne
tovább tiltakozni, ismét megköszönte, és hagyta, hogy anyósa a kis-
mamaruhájára tűzze a brosstűt. Feltápászkodott, megnézte magát a
kandalló fölötti tükörben. Valóban páratlan szépségű darab, és na-
gyon meghatotta, hogy Daisytől olyasmit kapott, amit Emma Harte
hordott valaha.
Visszament a pamlaghoz, és a következő pillanatban Daisy is visz-
szahanyatlott a párnákra. - Ha már a lányom került szóba, nem gon-
dolod, hogy hibát követett el, amikor az Államokban megvásárolta a
Larson áruházláncot?
- Természetesen nem! - húzta ki magát Madelana, Daisy átható pil-
lantását viszonozva. - Briliáns üzletasszony, eddig még soha nem
hibázott.
- Bárcsak elárulta volna nekem tavaly, hogy miért akarja eladni a
Sitex-részvényeket. Vagy legalább hagyta volna, hogy anyagilag
hozzájáruljak a Larson felvásárlásához - sóhajtott nagyot Daisy. -
Paula rettenetesen konok, mindent a saját szája íze szerint akar csi-
nálni. Annyira hasonlít anyámhoz. Ó, istenem, nem is tudom… nem
értek az üzleti dolgokhoz.
Daisy felállt, a kandallóhoz ment, egyik kezével nekitámaszkodott.
- És, hogy őszinte legyek, Shane-t sem értem. El sem tudom képzel-
ni, miért nem szólt nekem vagy Philipnek Paula terveiről. És hogy a
csudába nem adott neki tanácsot? Azok után, amit tegnap este mon-
dott, azt hiszem, ezt kellett volna tennie. Nem gondolod?
 - Nem vagyok biztos benne, hogy bárki tanácsot adhatna Paulának.
Olyan magabiztos, olyan briliáns üzleti elme, hogy senki tanácsára
nem szorul rá. Emellett Shane sose szólna bele. Tartózkodott a véle-
ménynyilvánítástól, biztosan rájött: ennél bölcsebbet nem tehet.
Daisy összevonta szemöldökét. - Kicsit meglepődtem azon, amit a
tegnapi vacsorán hallottam. Te nem?
- Nem igazán - válaszolt őszintén Madelana. - Ne feledd, hogy Pau-
la személyi titkárnője voltam a New York-i áruházban, és tudom,
hogy már régóta ácsingózik egy amerikai áruházlánc után. Mint már
mondtam, én mindenesetre fenntartás nélküli bízom ítélőképesség-
ében. Bízzál te is. Tudom, hogy Philip megbízik benne, és abból,
amit Shane a vacsoránál mondott, kiderült, hogy ő is bízik. -
Madelana megnyugtató pillantást vetett Daisyre. - És még valami.
Arra még nem gondoltál, hogy Paula esetleg szeretne valamit, ami
kizárólag az övé?
- De hát annyi mindene van - mondta döbbenten Daisy. - A Harte
áruházlánc, nem beszélve…
- De az áruházakat Emma alapította - sietett leszögezni Madelana. -
Ami azt illeti, mindent, amit vezet, a nagyanyjától örökölt. Talán
érzelmileg van szüksége arra, hogy… hogy… magától, saját pénzé-
ből teremtsen és építsen fel valamit.
- Amikor New Yorkban együtt dolgoztatok, tett célzást ilyesmire?
- Nem. Csak megérzés, hiszen nagyon jól ismerem.
Daisy meglepődve hallgatott, menye szavait mérlegelte. Végül
megszólalt: - Lehet, hogy igazad van. Erre még sohasem gondoltam.
Ezzel együtt és minden mástól eltekintve, meggyőződésem, hogy túl
nagy felelősséget vállal. Rengeteg egyéb teendője mellett.
- Szerintem jobb volna, ha nem aggódnál Paula és terjeszkedési
tervei miatt. Minden a legnagyobb rendben lesz. Philip meggyőződé-
se, hogy ő az az alma, amely nem eshet messze a fájától, és alig né-
hány perccel ezelőtt te is mondtad, hogy anyádra üt. Nem olyan nagy
baj, ha valaki Emma Harte második kiadásban. Nem igaz? - ugratta
felvont szemöldökkel Maddy.
Daisy akarata ellenére elnevette magát. - De igaz.
 34
Később, amikor anyósa hazament, Madelana vastag fehér gyapjú-
pelerinbe bújt, és kiment. Naponta kétszer végigsétált a kerten, élvez-
te a testmozgást és a levegőt.
A szél elállt ugyan, de az idő hidegebbre fordult; alkonyodott, és a
nappal és az est közötti kellemes félhomályban minden puhábbnak,
lágyabbnak tűnt.
A korábban éles, jégkék és fehér ég lassan elsötétült a láthatár szé-
lén, amint a nap a tengerbe süllyedt, lángoló borostyán- és rózsaszín
szalagok ékesítették. S a néma, hallgatag kertben, ahol nem moccant
semmi, csupán a szirthez csapódó hullámok zaja hallatszott; erre a
szirtre épült a ház.
A széles ösvény végére érve Madelana egy pillanatig megállt - a
tintaszínű, végtelen víztükröt nézte. Hidegnek, félelmetesnek, fene-
ketlennek látszott, és a meleg öltözék ellenére Madelanát a hideg
rázta. Gyorsan sarkon fordult, és visszasietett a házba. Látta, hogy
egyes szobákban villanyt gyújtottak, s az ablakokból kiszűrődő fény-
pászmák megvilágították az ösvényt.
Melegen, hívogatóan intett felé az otthona, ellentéte volt a háta
mögötti ijesztő tengernek. Lépteit meggyorsította, már alig várta,
hogy bent legyen. Pillanatokon belül bentről húzta össze a könyvtár-
szoba franciaablakát, és még mindig remegett, amikor átvágott a hal-
lon.
Kabátját a hall szekrényébe akasztotta. Hangokat hallott a konyha
felől. Kis verébcsapatként csiripelt a két szobalány, Alice és Peggy, s
a házvezetőnő, Mrs. Ordens. E három nő nagyszerűen látta el a dol-
gát, levette Madelana válláról a két háztartás (a Point Piperen lévő
ház és a McGill Torony tetején lévő lakosztály) ellátásának gondját.
A konyhaajtó felé indult, majd elhatározta, hogy mielőtt bemegy,
átöltözik a vacsorához.
Boldog kis sóhajjal ment fel az emeletre. Az utóbbi néhány napban
mélységes megelégedés töltötte el. Túláradó örömét Philip szerelmé-
nek és a szíve alatt hordott gyermeknek köszönheti. Hamarosan nem
ketten - hárman lesznek. Alig várta… annyira vágyott rá, hogy cse-
csemőjét a karján tartsa.
 Hálószobájukban a kandalló meleg fényű tüze várta. A két szoba
közül, amit házasságkötésük után újjávarázsolt, ez volt az egyik. A
dúsan redőzött, halványzöld és élesfehér huzatokat rózsaszín bazsa-
rózsák, vérvörös rózsák, sárga liliomok és sötétzöld levelek vidítot-
ták. A sok zöld szín és a habkönnyű anyagok hangsúlyozták a háló-
szoba tágasságát. Széles, kör alakú ablak nyílt a kertekre és a tenger-
re, alatta ívelt, párnázott üléssel - a szoba dísze pedig az óriási meny-
nyezetes ágy.
A kandalló közelében kis antik íróasztal állt. Maddy odaült, kézbe
vette a Bronagh nővérnek Rómába írt levelét, amit akkor kezdett el,
amikor Daisy - a vártnál korábban - uzsonnázni jött.
Gyorsan átolvasta, hozzáírt még egy mondatot, csókjait küldte, és
aláírta. Borítékba tette, és megcímezte, azután a többihez tette: a
Mairéad nővérnek New Yorkba, Patsy Smithnek Bostonba és Paulá-
nak
Londonba címzett levelekhez. Maddy szorgos levélíró volt, négy
kedvenc címzettjét rendszeresen elszórakoztatta a legfrissebb hírek-
kel. Ma ebéd után határozta el, hogy mielőtt bemegy a kórházba,
megírja ezeket a leveleket; biztos volt benne, hogy gyermeke e héten
megszületik.
Székén hátradőlve Maddy az elmúlt éven merengett. Milyen külön-
leges volt. Csodálatos. Ez az egyetlen megfelelő jelző. De hisz még
egy éve sincs, gondolta hirtelen. Szeptemberben ismerkedtem meg
Philippel, és még csak augusztus van. És ilyen rövid idő alatt mennyi
minden történt. Kezét ölébe tette, nagy hasa alatt összekulcsolta ujja-
it, megint a gyermekre gondolt, vég nélkül terveket szövögetett.
Felnézett, s a gyermekkora óta őrzött kis tűhímzéses szalagra bá-
mult. Többi személyes tárgyával együtt ezt is áthozatta Ausztráliába,
s most az íróasztala fölötti falon függött.
„Nem bomlik fel napod, ha imádsággal keretezed”, szólt a világos-
kék gyapjúval, aprólékosan, oly régen hímzett szöveg.
Ó, mama, gondolta, minden olyan jóra fordult, amilyennek gyerek-
koromban megígérted. Hát mégiscsak a te aranylánykád vagyok. Az
áldott.
 Az asztalkán álló ezüstkeretes fényképet nézte… a szülei, Kerry
Anne, az ifjabb Joe és Lonnie. Oly rég eltávoztatok, de szívemben
hordalak most és mindörökre, suttogta magában.
Miközben tovább nézegette családját, ráeszmélt, hogy az emlékek
már kedvesebbek, sokkal kevésbé fájdalmasak, mint korábban. Biz-
tosan azért, mert boldog asszony, nincs egyedül, nem magányos.
Veszteségeinek kínzó érzése, ha nem múlt is el teljesen, de elhalvá-
nyult.
Félóra múlva frissen kikészítve, tökéletesen ápoltan jött ki a háló-
szobából. Tengerészkék pizsama stílusú selyemnadrágot viselt, hoz-
záillő jól szabott tunikával. Egyik vállára Emma smaragd brosstűjét
tűzte, nyakára hibátlan igazgyöngysort, fülébe igazgyöngy fülbeva-
lót, ujjára eljegyzési és karikagyűrűjét tette. Karjára hosszú rojtú,
tengerészkék, nehéz selyemstólát dobott, és kezébe vette a tenge-
részkék selyem estélyi retikült, amibe a leveleket becsúsztatta. Ké-
sőbb, a szállóban, majd feladja.
Mielőtt a földszintre lement, megállt a folyosón kissé odébb lévő
szoba ajtajánál, elfordította az ajtógombot, és belépett. Felkattintotta
a legközelebb eső kapcsolót, és örömtől sugározva nézett körül, a
volt vendég-, most gyerekszobában. Philippel együtt alakították ki.
Vidám, csupa sárga és fehér, helyenként parasztrózsaszínnel tarkított
színekben pompázott. Ez a színkombináció - minthogy sem nőies,
sem férfias nem volt - bármelyik nembéli jövevénynek megfelel.
Megsimogatta a bölcsőt, az ablak melletti falon megigazította a ki-
csit ferdén lógó gyermekversikét; lassan lépkedett a kellemes, tágas
szobában, ezredszer ellenőrzött mindent. Ezután eloltotta a lámpát,
becsukta maga mögött az ajtót, üdvözülten mosolygott, mert tudta,
hogy minden tökéletesen rendben van, felkészülten várja gyermekét.
A bejárati hallban összefutott a házvezetőnővel.
- Ó, hát itt van, Mrs. Amory - mosolygott rá a házvezetőnő. - Ép-
pen fel akartam menni, hogy szóljak: Ken előállt a kocsival, hogy
Sydneybe vigye.
- Köszönöm, Mrs. Ordens - mosolygott vissza Maddy -, de még
bőven van időm. Menjünk be egy percre a konyhába, mielőtt elindu-
lok, szeretnék még megbeszélni néhány dolgot.
 ***

Shane még sose látta ilyen szépnek Madelanát, mint aznap este.
Nyilvánvaló, hogy ugyanolyan halálosan szerelmes Philipbe, mint az
Madelanába; boldogságukat tükrözte minden mondatuk.
Néhány napja, amikor Sydneybe érkezett, az első, amit Shane ész-
revett, hogy Madelana arca mennyire kikerekedett. Nem volt már
olyan csontos, mint januárban (amikor Yorkshire-ban látta), s a tel-
tebb arc jól állt neki. Orcája színesebb lett, nagy, szürke szemében
fények villóztak, és Shane lélegzetelállítónak találta a belőle sugárzó
fényt. Nem csoda, hogy az étterem vendégei folyvást őket nézték. Ez
a Philip is jóképű, mutatós fickó, Ausztrália-szerte ismert jelenség.
Ez is magyarázata lehet a lopva feléjük vetett pillantásoknak. Ők
ketten szédületes párt alkottak; varázserő sugárzott belőlük.
Kezdettől fogva vidám este volt.
Rengeteget nevettek vacsora közben a szálloda Orchidea termében.
Sőt, attól a pillanattól fogva, hogy Madelana megérkezett Shane lak-
osztályába, ahol Philip meg Shane a vacsora előtti aperitifet itták.
Philip azonnal nyüzsögni kezdett Madelana körül, kényelmes székbe
helyezte, hideg Evian vizet töltött neki. Madelana meg higgadt nyu-
galommal, kegyes mosollyal fogadta. Shane boldogan nézte őket,
tudta, hogy mit jelent egy jó házasság. Ugyanolyan szerencsések,
mint ő meg Paula.
- E hét végén nem megyünk le Dunoonba - mondta Philip. -
Madelana annyira előrehaladott állapotban van, hogy Hardcastle sze-
rint bármely pillanatban megindulhat a szülés, és jobb, ha nem moz-
dulunk el Sydneyből.
- Tökéletesen igaza van. És merő önzésből én is örülök, hogy a vá-
rosban maradtok. Lehet, hogy vasárnap - ha meghívtok - kimegyek
Point Piperbe, veletek töltöm a napot. Hacsak a kis haszontalan nem
jelzi közben, hogy meg akar születni.
- Mi is erre gondoltunk - mosolygott Philip -, noha azt reméltük,
hogy az egész hétvégét velünk töltöd. Péntek este kivinnélek - ott
pihenhetnél, távol a szállodától és annak gondjaitól.
 - Remek ötlet. Ezt fogom tenni. Jó lesz veletek lenni, elengedni
magam, olvasgatni és zenét hallgatni. Érkezésem óta egy nyugodt
percem sem volt.
- Jaj, de örülök, hogy velünk leszel! - lelkendezett Madelana. - Mrs.
Ordens remek szakácsnő. Ha elárulod, hogy mit kívánsz, a kedvenc
ételeidet fogja főzni.
- Csak semmi túlzás! - rázta nevetve a fejét Shane. - Paula szigorú
diétán tart. Úgy véli, a dél-franciaországi nyaraláson felszedtem né-
hány kilót. Jelzem, Babkaró mindig olyan sovány volt, hogy mellette
mindenki kövérnek hat. - Vidám, huncut pillantással mérte végig
Madelanát. - Te is jó sovány vagy, amikor éppen nem vagy állapotos.
- Igaz. Azt hiszem, Paula meg én munka közben adjuk le a fölös
súlyt. Az ideges energiától, amit kifejtünk.
- Ha már munkáról beszélünk: változatlanul azt tervezed, hogy szü-
lés után átveszed a Harte-Australia vezetését?
- Ó, igen. Kiveszek egy vagy két hónap szülési szabadságot, mert
az adminisztrációt és a telefonokat otthonról is tudom intézni… utána
meg beállok a rendes kerékvágásba… kilenctől ötig, ahogy szokás.
- Most rendeztetek be egy lakosztályt Maddynek a McGill Torony-
ban, az irodám mellett. Egy emelettel feljebb meg a gyerekszobát.
- Paula is gyakran magával vitte egyik vagy másik gyerekünket az
irodába… akárcsak Emily. Azt hiszem, ez a Harte lányok közös vo-
nása - vigyorgott Shane. - Te is tagja lehetsz ennek a klubnak,
Maddy!
Madelana szélesen rámosolygott, és a mosoly bágyadt ásításba
ment át. Ásítását nem sikerült elnyomnia, szája elé emelte kezét, és
egymás után többször is ásított.
Philip azonnal felfigyelt. - Azt hiszem, jobb lesz, ha szívem hölgyét
hazaviszem - jelentette ki, felugrott, és felsegítette Madelanát.
- Remélem, nem haragszol, ha ilyen korán lelépünk.
- Persze hogy nem haragszom - állt fel Shane is. - Kikísérlek.
Egyébként nekem sem fog ártani a korai lefekvés.
Shane átkísérte őket az Orchidea termen, le a felvonón és a sötét-
zöld márvány előcsarnokon egészen a bejáratig. - Ott van Ken a ko-
csival - mondta, amikor kilépett az utcára. Jó éjszakát puszit adott
Maddynek, összeölelkezett sógorával, gondosan becsapta a hátsó
ajtót, és búcsút intett nekik.
A Rolls-Royce elhúzott a járda mellől, Philip átkarolta és közelebb
vonta magához Madelanát. - Jól vagy, szívem?
- Igen, semmi baj, csak nagyon fáradt vagyok - hajtotta férje vállára
a fejét. - Rettenetes fáradtság tört rám hirtelen.
- Gondolod, hogy jön a gyerek? Szülési fájdalmakat érzel?
- Semmit. - Mosolygott, kezét Philip zakója alá csúsztatta, átfogta a
hátát, még közelebb akart bújni hozzá. - Amint az első görcsöt ér-
zem, azonnal szólok.
Philip megsimogatta gesztenyebarna haját, megcsókolta feje búbját.
- Ó, istenem, Maddy, olyan nagyon szeretlek! Nem tudom szavak-
ba foglalni, hogy milyen sokat jelentesz nekem.
- Hmm, jó tudni - mondta Madelana, megint mosolygott, majd
újabb ásításroham tört rá. - Én is szeretlek… örülnék, ha már otthon
lennénk… alig várom, hogy ágyba bújjak. - Szemhéja oly súlyos
volt, hogy nem bírta szemét nyitva tartani. Lehunyta, és kisebb meg-
szakításokkal egész úton szunyókált.

***

Másnap, reggeli után, Philip az emeletre ment, hogy Maddytől elkö-

szönjön.
De felesége még mélyen aludt a széles, mennyezetes ágyban, gesz-
tenyeszín haja ziláltan terült szét a párnán. Arca nyugodt volt, békés,
hiányzott róla az az élénkség, amely napközben annyira jellemző volt
rá.
Milyen szép a feleségem, gondolta Philip. Föléje hajolt, gyöngéden
arcon csókolta. Nem volt szíve felkelteni. Madelana előző este szólni
sem bírt a fáradtságtól, pihenésre van szüksége. Elsimított egy fürtöt
az arcából, újból megcsókolta, majd lábujjhegyen kiment.
Ken a felhajtón várta a Rollsszal; Philip hét előtt lépett ki a házból,
és pillanatokon belül úton voltak Sydney felé. Philip kinyitotta akta-
táskáját, átnézte az előző este az íróasztalról összeszedett legfonto-
sabb iratokat. Mindennapi szokása volt, hogy a félórás autózás alatt a
legfontosabb iratokat átfussa. Jegyzetfüzetébe gyors emlékeztetőket
irkált; tanulmányozta Tom Patterson (a bányászati részleg vezetője
és a világ egyik legjobb opálszakértője) memorandumát; átfutotta
más részlegvezetők feljegyzéseit, végül minden iratot visszatett a
táskába. Hátradőlt, s az út további részén magában feldolgozta az
olvasottakat.
Pontosan fél nyolckor érkezett meg irodájába, a McGill Toronyba.
Személyi titkára, Barry Graves és titkárnője, Maggie Bolton már
várták. Szívélyesen üdvözölték egymást, majd mindhárman Philip
belső szentélyébe mentek a szokásos kora reggeli tanácskozásra.
Philip íróasztala mögé ült. - A mai napirendek közül a Tom
Pattersonnal tartandó megbeszélés a legfontosabb. Gondolom, tegnap
este rendben megérkezett Lightning Ridge-ből.
- Igen - mondta Barry. - Körülbelül tíz perccel ezelőtt telefonált, s
én tudattam, hogy fél tizenkettőre várjuk, s hogy itt, az igazgatósági
ebédlőben fog ebédelni.
- Nagyon jó! Alig várom, hogy öreg haveromat lássam, hogy be-
széljek vele. Hónapok óta nem járt Sydneyben. Memorandumában
rengeteg helyes észrevételt tesz. Befelé jövet megint átnéztem, és
szeretném, ha néhány ügyről bővebben tájékoztatna. De most ne fog-
lalkozzunk ezzel. - Philip az asztal túloldalán, ölében jegyzet-
füzettel, kezében kihegyezett ceruzával ülő Maggie-re nézett.
- Van valami érdekes a mai postában? - kérdezte. Az asztalon tor-
nyosuló iratokra, majd ismét Maggie-re nézett.
- Semmi különös. Főként magánlevelek, néhány meghívó, tarhálók
kérései, a szokásos napi vegyesfelvágott. Ja, és egy vidám levélke
Steve Carlsontól. Még mindig Coober Pedyben tartózkodik. Egész
jól megy neki - fejezte be kis mosollyal.
Philip sem állta meg mosoly nélkül. - Ennyit az emberismeretem-
ről! A zöldfülűről kiderül, hogy milyen dörzsölt fickó!
Összenevettek, eszükbe jutott a fiatal amerikai, akit zöldfülűnek
néztek, amikor egy évvel ezelőtt opálbányászatra vonatkozó taná-
csért Philiphez fordult.
Barry kissé fanyarul mondta: - A kezdő szerencséje, nem több. Fi-
gyeld meg, hogy még pofára fog esni. - Kinyitotta az egyik nála lévő
dossziét, és fürgén folytatta. - Minden információt összegyűjtöttem a
queenslandi hírlapkonzorciumról. Úgy tűnik, a főnök hajlandó elad-
ni. Készítettem egy tervezetet, minden lényeges pont benne van. To-
vábbá: Gregory Cordovian telefonált tegnap este, néhány perccel
azután, hogy elmentél. Találkozni akar veled.
- Valóban?! - kérdezte Philip meglepődve. Fürkésző pillantással
nézett titkárára: - Lehet, hogy fegyverszünetet akar kötni?
- Ki tudja? Ravasz pasas. De az az érzésem, hogy nem zárkózik el
egy kis barátságos csevegéstől. Most hajlamosabbnak mutatkozik,
mint valaha. Még az is lehet, hogy eladja a Victoriában lévő tévéál-
lomásokat. És ne feledd: ő hívott minket. Ezt jó jelnek tartom.
- Az is. És lehet, hogy igazad van, már ami a tévéállomásokat illeti.
Barry bólintott, és megveregette a kezében tartott másik dossziét. -
Itt vannak a természeti energiaforrásokról, a sydneyi ingatlanokról és
az egyéb bányaérdekeltségekről szóló jelentések. Keddhez egy hétre
kezdődik a tárgyalássorozat ezeknek a vállalatoknak a vezetőivel, jó
lenne, ha addig áttanulmányoznád őket.
- Meglesz. Hagyd itt. Maggie, mi van még?
- lan MacDonald telefonált tegnap késő délután - lapozott vissza
jegyzetfüzetébe titkárnője. - Elkészült a teljes vitorlafelszerelés, be-
leértve a spinakert és a viharos tengeren használható kevlart. Tudni
szeretné, mikor megy ki megnézni. Nem volna kedve vele ebédelni a
hajóműhelyben?
- Holnap vagy pénteken… ugye szabad vagyok?
- Holnap igen, de pénteken nem. Pénteken munkaebéden vesz részt
itt a toronyban anyjával és a Daisy McGill Amory-alapítvány kurató-
riumával.
- Hát persze, egészen elfelejtettem. - Philip egy pillanatig gondol-
kozott: - Jobb lenne azt a találkozót Iannal áttenni a jövő hétre.
- Rendben - állt fel Maggie. - Nekem nincs több mondanivalóm,
kettesben hagyom magukat. Majd szóljon, ha kér egy kávét.
- Kösz, szólok.
- E pillanatban nekem sincs több mondanivalóm. Visszamegyek az
irodámba, beásom magam a jelentésbe, amit Daisy külföldi ingatlan-
jairól állítok össze. Elmaradtam vele.
- Oké, csináld csak, amit csinálnod kell. Ami azt illeti, épp elég
tennivalót hagytál itt nekem - mutatott az asztalra tett dossziékra. - A
Tommal folytatott tárgyaláson találkozunk. Amint megérkezik, szólj
be.
- Természetesen.
Philip a vasércbányászati érdekeltségekről szóló két jelentéssel
kezdett foglalkozni. Kényelmesen elhelyezkedve olvasni kezdte az
első, tizenöt gépelt oldalból álló jelentést. A másodiknál tartott, ren-
geteg megjegyzést fűzött hozzá, amikor egy órával később megjelent
Maggie a kávéval, és csak tíz óra után lapozta fel a sydneyi ingatla-
nokkal foglalkozó jelentést. A felénél tartott, amikor Maggie telefo-
non beszólt.
- Philip…
- Igen?
- Elnézést a zavarásért, de a házvezetőnője van a vonalban. Azt
mondja, sürgős.
- Ó… oké, kapcsolja. - A bal kezénél fekvő készülék azonnal csön-
geni kezdett. Fölemelte a kagylót: - Igen, Mrs. Ordens?
- Mrs. Amoryval valami baj van - közölte habozás nélkül a házve-
zetőnő hangjából hallható aggodalommal.
- Hogy érti ezt? - kérdezte riadtan Philip. Felegyenesedett, kemé-
nyen markolta a kagylót.
- Nem bírom felkelteni. Fél tízkor, ahogy ön meghagyta, benéztem
hozzá, de olyan mélyen aludt, hogy úgy gondoltam, egy darabig még
békén hagyom. Most meg felhoztam a reggelizőtálcát, és tíz perce
keltegetem, mindhiába. Azt hiszem, eszméletlen.
- Ó, istenem! - Philip talpra ugrott, fejében megszólalt a vészcsen-
gő. - Máris rohanok haza! Nem, nem, ez nem lesz jó. Kórházba kell
vinni. A St. Vincent Kórház mentőosztályára. Küldöm a mentőket.
Maga menjen vele. Ott találkozunk Hardcastle doktorral. Néhány
pillanat múlva visszahívom. Ott van a hálószobában?
- Igen.
- Maradjon ott, amíg a mentők megérkeznek. És egy pillanatra se
hagyja egyedül a feleségemet.
- Nem hagyom. De kérem, Mr. Amory, siessen! Tudom, hogy va-
lami nagyon nagy baj van.
 35
Magán-mentőautó szállította Madelanát a darlinghursti St. Vincent
Kórházba, amely otthonától tizenöt percnyire volt. Ez a kórház fe-
küdt legközelebb Sydney keleti kertvárosához, s e városrészben az
egyetlen, amelynek mentőszolgálata van.
A mentőautóban Mrs. Ordens mellette ült, ernyedt kezét fogta -
ígérete szerint vigyázott rá. Madelana halovány arca mozdulatlan
volt, de légzése egyenletes, és Mrs. Ordens már ezért is hálás volt a
sorsnak.
Amint a mentőautó a kórházba érkezett, Madelanát azonnal a trau-
matológiára vitték, Mrs. Ordenst pedig egy magánirodába, amelyet a
beteg orvosának kérésére bocsátottak rendelkezésre.
Rosita Ordens leült, és várta Philip Amoryt. Philip úton volt már a
McGill Toronyból; régi barátjával, a neves nőgyógyásszal, Malcolm
Hardcastle-lal.
Rosita Ordens összekulcsolt kézzel, mereven nézte az ajtót. Bár-
csak jönne már a gazda. Ő hamarosan kideríti, mi a helyzet, mi baja a
feleségének. Egy biztos: nem tetszett neki a furcsa pillantás, amikor a
két mentős Madelana Amory láttán összenézett.
Lehajtotta a fejét. A kedves fiatal amerikai nőre gondolt, akit any-
nyira megkedvelt e nyolc hónap alatt; akarta, hogy magához térjen,
kinyissa a szemét, szóljon az orvoshoz.
Rosita katolikus volt, akárcsak Maddy. Fohászkodni kezdett: „Üd-
vöz légy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az
asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus… Üd-
vöz légy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te…
Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes…Üdvöz légy, Mária…” mor-
molta újra meg újra a szavakat. Az ima segít, Rosita bajain is sokszor
enyhített már. Istenfélő volt, hitte, hogy a könyörületes Úristen meg-
hallgatja imáját.
Nyílt az ajtó, és Rosita felkapta a fejét. - Ó, Mr. Amory, hála az ég-
nek, hogy itt van! - ugrott fel.
Philip kézen fogta. - Köszönöm, hogy telefonált és olyan gyorsan
intézkedett. Hálás vagyok érte.
- Látta már Mrs. Amoryt?
 - Csak egy pillanatra. Hardcastle doktorral. Most vizsgálja. Őt ter-
mészetesen a bébi izgatja. És miután tanácskozott a többi orvossal,
bizonyára meg tudja mondani, hogy mi okozza Maddy jelenlegi álla-
potát.
- Változatlanul eszméletlen?
- Sajnos igen.
Rosita Ordens nagyot nyelt. - Bárcsak hamarabb próbáltam volna
keltegetni. Én…
- Ne vádolja önmagát - vágott gyorsan közbe Philip. - Semmi ér-
telme. Úgy tett, ahogy jónak látta. Azt hitte, hogy mélyen alszik. Én
is azt hittem.
Rosita Ordens komoran bólintott. Aggodalma leírhatatlan volt.
- Ken odakint áll a kocsival - folytatta Philip. - Hazaviszi. Én meg,
amint megtudok valamit, telefonálok.
- Meg is kérem rá, Mr. Amory. Mindnyájan nagyon nyugtalanok
leszünk, míg újabb hírt nem kapunk.
- Tudom - az ajtóig kísérte a házvezetőnőt. - Ken a főbejárat előtt
parkol… ott várja.
- Köszönöm, Mr. Amory. - Rosita halkan kiment, tudta, hogy gaz-
dája magára akar maradni.
Philip leült, gondolataiba merült. Agya sebesen járt - választ kere-
sett. Nem természetes, hogy valaki ilyen sokáig eszméletlen legyen.
Valami nagyon komoly baj történt - ez biztos. Azonnali, határozott
intézkedésre van szükség. Mindenáron specialistákat kell idehozatni,
ha másként nem megy, saját magángépén. Igen, ezt fogja tenni. Most
rögtön. Hirtelen felállt, de megint leült - idegei táncot jártak. Meg-
próbálta leküzdeni a pánik erősödő érzetét. Nyugodtnak kell marad-
ni, hideg fejjel cselekedni. De alig bírta visszatartani magát. Be akart
rontani az intenzív osztályra, hogy Maddyvel legyen, vigyázzon rá,
amíg magához nem tér. De nincs értelme - e pillanatban nincs. Tehe-
tetlen… semmit sem tehet. Maddy a legjobb kezekben van. Philip
szilárdan hitt a szakértelemben. Nem fogja itt megjátszani a minden-
tudót.
Húsz perc múlva (egy örökkévalóságnak tűnt) Macolm Hardcastle
nyitott be.
 Philip felugrott, és odarohant. Fürkésző pillantással nézte, kutatta
az arcát - saját arca aggódó, kérdésekkel teli. Sürgetőn kérdezte:
- Mi okozza Maddy állapotát?
Az orvos megfogta Philip karját, és a székhez vezette: - Gyere, ül-
jünk le egy percre.
Philip elég értelmes volt ahhoz, hogy azonnal felismerje: az orvos
kerüli az egyenes választ. Rettegés fogta el. - Mit gondolsz, mi tör-
tént a feleségemmel a tegnap este és a ma reggel között? - kérdezte
hevesen, lángoló szemmel.
Macolm nem tudta, hogyan közölje a hírt. Másodpercnyi habozás
után nagyon csöndesen mondta: - Majdnem biztosak vagyunk benne,
hogy agyvérzést kapott.
- Ó, istenem, nem! - Mintha fejbe vágták volna. - Lehetetlen…
egyszerűen lehetetlen!
- Nagyon sajnálom, de attól tartok: minden jel erre mutat. Amióta
itt fekszik, két jó nevű agysebész vizsgálta meg. Most konzultáltam
velük, és…
- Tudni akarom mások véleményét is! Specialistákét! - mondta
egyre emeltebb hangon.
- Gondoltam. Megkértem Litman doktort, hogy próbáljon érintke-
zésbe lépni Alan Stimpsonnal. Biztosan te is tudod, hogy ő Ausztrá-
lia leghíresebb agysebésze, és világszerte az egyik legjobbnak tart-
ják. Szerencsére Sydneyben él. - Kezét Philip karjára tette, és biztató
hangon tette hozzá: - És még nagyobb szerencsénkre, ma délelőtt
történetesen idekint volt Darlinghurstben, a St. Margaret Kórházban.
Litman doktornak sikerült elkapnia, mielőtt visszaindult a városba.
Perceken belül itt lesz.
- Kösz, Malcolm - nyugodott meg kissé Philip -, és ne haragudj,
hogy felcsattantam. Megőrjít az aggodalom.
- Érthető, és nem kell bocsánatot kérned. Ismerem ezt a fajta
stresszt.
Kopogtak, nyílt az ajtó, magas, karcsú, vörösesszőke, szeplős arcú,
megértő tekintetű férfi lépett be.
Malcolm Hardcastle felugrott. - Ez aztán a gyorsaság, Alan. Kö-
szönöm, hogy eljöttél. Bemutatom Philip McGill Amoryt. Philip,
Alan Stimpson doktor, akiről épp most beszéltem.
 Philip felállt, üdvözölte a neves sebészt, kezet ráztak, majd hár-
masban leültek.
A sebész nem kerülgette a forró kását. Egyenes, őszinte tekintettel
nézett Philipre. - Mr. Amory, most beszéltem Litman doktorral, és
rögtön megkezdem a vizsgálatot. Azt azonban nem tudtam, hogy
ennyire előrehaladott állapotban, sőt kéthetes túlhordásban van. -
Malcolmra pillantott: - Megmagyaráztad Mr. Amorynak, hogy az
agy átvilágítása mennyire veszélyes lehet a még meg nem született
gyermekre?
Malcolm a fejét rázta - Rád vártam.
- Részletezné, kérem? - kérdezte erősödő félelemmel Philip. Kezét
összekulcsolta, hogy csillapítsa remegését.
- Sugárzásveszély, Mr. Amory. Nagyon valószínű, hogy sérültté
tenné a gyermeket.
Philip hallgatott. Majd megkérdezte: - Muszáj átvilágítani?
- Csak így tudjuk megállapítani, mekkora területet érintett az agy-
vérzés.
- Értem.
Stimpson doktor ugyanolyan megnyugtató hangon folytatta. - Mie-
lőtt azonban erről döntenénk, alaposan meg kell vizsgálnom Mrs.
Amoryt. Utána konzultálok kollégáimmal, és együtt döntjük el, mi a
leghelyesebb eljárás.
- Megértem. De remélem, hogy gyorsan döntenek. Az időtényező
bizonyára nagyon fontos?
- Az - válaszolt Alan Stimpson. Felállt. - Mennem kell. - Az ajtó-
hoz érve visszanézett a nőgyógyászra. - Tekintettel arra, hogy a bete-
ged állapotos, szeretném, ha a vizsgálaton te is részt vennél.
Malcolm felugrott. - Természetesen. - Philiphez fordult: - Maradj
itt… próbálj megnyugodni… ne izgulj.
- Igyekszem - mormolta Philip, de tudta, hogy képtelen rá. Fejét te-
nyerébe hajtotta, halálosan izgult. A sokk leterítette. Ezt a rémséget
felfogni sem bírta. Hisz tegnap este Maddy olyan jól volt. Úgy érez-
te, mintha véget nem érő rémálom gyötörné.

***
Tíz perccel később felkapta fejét - az ajtóban, gondterhelt arccal,
sógora, Shane O’Neill jelent meg.
- Amint meghallottam, azonnal jöttem! Nem voltam a szállodában,
Barry máshol ért utol. Üzeni, hogy Daisyt még nem találta meg.
- Kösz, hogy eljöttél - mormolta megkönnyebbülten Philip.
- Barry azt mondta, hogy a házvezetőnő ma reggel eszméletlenül
találta Maddyt. Mi történt? Mi baja?
- Az orvosok agyvérzésre gyanakszanak.
- Jézusom! - döbbent meg Shane. Hitetlenkedő arccal bámult Phi-
lipre.
- Valószínűleg az éjszaka folyamán érte - fűzte hozzá alig hallható
hangon.
Shane a mellette levő székre ült. - De a tegnapi vacsoránál teljesen
egészségesnek tűnt! Tudják-e, hogy mi okozta az agyvérzést?
- Még nem - rázta a fejét Philip. - De Stimpson doktor épp most
vizsgálja. Ő a világ egyik leghíresebb agysebésze. Óriási szerencse,
hogy e pillanatban nincs külföldön, sőt ma délelőtt egy közeli kór-
házban volt.
- Hallottam róla. Nagyszerű eredményei vannak, néhány csodával
határos agyműtétet hajtott végre. A híradások szerint nincs nála jobb.
- Igen, valóban briliáns orvos. - Shane felé fordult. - Nem tudom,
mi lesz velem, ha Maddyvel történik valami - mondta remegő han-
gon. - Ő mindennél fontosabb nekem… - a mondat végét elharapta,
képtelen volt folytatni, fejét elfordította, hogy Shane ne lássa feltörő
könnyeit.
- Maddy rendbe jön - jelentette ki erős, bizakodó hangon Shane. -
Ne a legrosszabbra, hanem a legjobbra gondolj. És nem fogod elve-
szíteni.
- Igen… örülök, hogy itt vagy, Shane. Könnyebb így.
Shane bólintott.
Csend telepedett közéjük.
Philip minden gondolata, agya és szíve a feleségénél volt az inten-
zíven. Állandóan az arcát látta maga előtt. Az imént, amikor látta,
sápadt volt, mozdulatlan, kifejezéstelen. Ernyedt kezét sem tudta
elfeledni. Maddy valahogy olyan élettelen volt. Elméje visszarettent
a gondolattól, hogy Maddy meghalhat. Erre gondolni sem akart.
 Shane időről időre Philipre nézett. Megesett rajta a szíve. De egy
szót sem szólt, nem akarta zavarni. Nyilvánvaló, hogy csendet akar,
szüksége van rá, hogy békén hagyják. Merengve nézett a távolba,
jóképű arca csupa aggodalom, csillogó kék szeme (Pauláénak a má-
sa) egyre nyugtalanabb.
Shane elhelyezkedett. Némán imádkozott Maddyért.
Kicsit később megérkezett Daisy; Shane azonnal felállt, és elébe si-
etett. Daisy halálsápadtan, döbbent arckifejezéssel lépett be. Shane
óvón átkarolta.
Daisy kérdőn nézett fel rá. - Mi történt Maddyvel? - kérdezte reme-
gő hangon Shane-be kapaszkodva.
- Úgy tűnik, agyvérzés - magyarázta visszafogott hangon Shane.
- Ó, nem! Ez nem lehet igaz! Philip… - átszáguldott a szobán, leült
a székre, amelyről az imént állt fel Shane, fia keze után nyúlt.
- Nyugodj meg, anya - Philip megfogta és megszorította anyja ke-
zét. - Maddy körül ott vannak az orvosok… Malcolm Hardcastle, két
kórházi orvos és Alan Stimpson, a híres agysebész.
Daisy szíve a hír hallatán megkönnyebbült, reményei megerősöd-
tek. - Stimpson nagyszerű orvos. Az alapítvány révén többször talál-
koztam vele… ő a lehető legjobb. Keresve sem lehetne találni nála
jobbat.
- Tudom.
- Barry nagyon izgul - mondta a közelben tébláboló Shane-nek
Daisy -, nem tudja, mi történt. Hívd fel, és mondd meg neki. Azután
ő felhívhatja Jasont, aki tegnap este Perthbe repült.
- Ó, istenem, valóban elfelejtettem telefonálni neki - mormolta Phi-
lip. - Azonnal felhívom őt is és Mrs. Ordenst is. A házvezetőnő és a
szobalányok ugyanúgy aggódnak, mint mi.

***

- Mr. Amory, nagyon sajnálom, de alig kétséges, hogy a felesége

agyvérzést kapott - mondta negyven perccel később Philipnek
Stimpson doktor. - Nagyon súlyos az állapota.
Az ablak mellett álló Philip érezte, hogy lába felmondja a szolgála-
tot. Egy közeli székre rogyott. Szólni sem bírt.
 Shane, akit Daisy az imént mutatott be a két orvosnak, átvette az
irányítást, és az agysebészhez fordult: - Mit javasol, doktor úr?
- Szeretném a lehető leghamarabb elvégezni az elektromágneses
átvilágítást, majd a koponyalékelést. Ezzel a műtéttel legalább enyhí-
teni lehet a vérömleny nyomását az agyra. Hadd jegyezzem meg,
hogy trepanáció nélkül esetleg soha nem nyeri vissza eszméletét.
Élete végéig kómában lesz.
Philip elnyomta jajkiáltását. Kezét ökölbe szorította, körmeit tenye-
rébe vájta. Maddy soha többé nem nyeri vissza eszméletét. Ez a gon-
dolat annyira döbbenetes, annyira rémisztő volt, hogy nem bírta elvi-
selni.
A megértő Alan Stimpson látta Philip arcán a lelki gyötrelmet,
meghökkentően kék szemében a fájdalom és félelem elegyét. Hallga-
tott, várta, hogy a férfi összeszedje magát.
Philip végül suttogva megszólalt: - Folytassa, kérem.
- Súlyosbítja a helyzetet a felesége előrehaladott állapota. Ha csu-
pán néhány hete vagy pár hónapja lenne állapotos, művi vetélést ja-
vasolnék. Nyilvánvaló, hogy ez most már lehetetlen. És… hát, bár-
mely pillanatban megindulhat a szülés. Ezért császármetszést aján-
lok, lehetőleg azonnal.
- Én most rögtön megcsinálom a császárt - mondta Malcolm.
- Nem veszélyezteti a feleségem életét? - kérdezte gyorsan Philip.
- Ellenkezőleg - válaszolt Alan Stimpson. - Véleményem szerint
nagyobb veszélyben forog, ha Malcolm nem hajtja végre a császár-
metszést. Abból a szempontból is nagyon hasznos lenne, hogy az
átvilágítást és a trepanációt a születendő gyermeked életének veszé-
lyeztetése nélkül tudnám elvégezni.
- Akkor meg végezd el a császármetszést. Most - sürgette Philip. -
De szeretném magánkórházba vitetni Maddyt… ha egyáltalán moz-
dítható.
- Átvitethetjük Mrs. Amoryt a St. Vincent magánkórházi szárnyára
- mondta a sebész.
Philip felállt. - Menjünk. A feleségemhez akarok menni, vele aka-
rok lenni. És én kísérem át.
Aznap délután, két óra után néhány perccel, Malcolm Hardcastle
császármetszést hajtott végre Madelana Amoryn.
 A gyermek teljesen egészséges volt, de az anya nem tudott róla.
Kómában feküdt.
Malcolm közölte a hírt Philippel.
Philip, Shane és Daisy társaságában, türelmetlenül várakozott a
szomszédban.
- Lányod született - közölte Malcolm.
Philip fel-alá járkált. Megállt, sarkon fordult, és az orvosra meredt.
- Maddy rendben van? Jól bírta?
- Igen. És az állapota reggel óta nem változott, még mindig eszmé-
letlen; viszont nem is rosszabbodott.
- És ez jó jel? Reményt keltő? - tudakolta Shane.
- Igen… úgy tűnik… meglehetősen stabil.
- Láthatnám? - kérdezte Philip.
- Még nem… a szülészeten van még.
- Hát mikor? - kérdezte ugyanolyan halk, de sürgető hangon.
- Egy óra múlva. Most, ami a lányodat illeti… egészséges, gyönyö-
rű, három kiló húsz deka.
Philipnek eszébe jutott, hogy mit kíván a jó modor. Megragadta
Malcolm kezét. - Köszönet mindenért. Hálás vagyok, megnyugtató,
hogy a gyerek rendben van.
- Láthatnánk legalább a gyermeket? - nézett Daisy Malcolmra,
majd a mellette álló fiára. - Világrajövetele alkalmából szeretném
üdvözölni az unokámat.
- Természetesen, Mrs. Rickards.
Négyesben mentek végig a folyosón és álltak az üvegfal elé, amely
mögött az újszülöttek ágyai sorakoztak.
- Ott van! - szólt néhány pillanat múlva Malcolm. Az ügyeletes nő-
vér, amint a neves nőgyógyászt észrevette, azonnal kiemelt ágyából
egy csecsemőt, és az ablakhoz vitte.
- Ó, Philip, valóban gyönyörű - villant fel Daisy szeme. - És nézd
csak a feje búbján azt a kis vörösesszőke pamacsot. Azt hiszem,
újabb vörös hajúval gyarapodik a család.
- Igen - válaszolt tömören Philip, és az üvegen át a csecsemőt néz-
te. Bárcsak jobban tudna érte lelkesedni. De annyira csüggedt volt,
annyira csak a felesége érdekelte, hogy semmi más nem számított.
 Miután megnézte a gyereket, félrevonta Malcolmot. - Mi a követ-
kező lépés? Mikor végzi Stimpson az átvilágítást?
- Hamarosan. Te meg miért nem mész ki egy kicsit levegőzni?
Vagy miért nem viszed el egy kávéra vagy teára anyádat és sógoro-
dat?
- Nem megyek el a kórházból! Nem hagyom itt Maddyt! Lehet,
hogy őket rá tudom venni, de én nem megyek, semmiképpen sem.
Még egyszer köszönöm mindazt, amit a feleségemért és a gyereke-
mért tettél.
Később, amikor visszatértek a váróba, Philip javasolta, hogy Shane
kísérje el Daisyt a Point Piperen lévő házba, pihenjenek és egyenek,
igyanak valamit. - Nem kell, hogy itt virrasszatok velem - mondta, és
lehuppant egy székre.
- De kell! - vágta rá rögtön Shane. - Nem hagyjuk, hogy ezt egye-
dül csináld végig.
- Maradunk és kész! - mondta Daisy olyan határozottan, ahogy
anyja szokott volt szólni. - Uramisten, hogy képzeled, hogy kibírjuk,
ha nem vagyunk veled és Maddyvel? Épp eléggé aggódunk így is,
hátha még ott ülnénk elszigetelten a házban, és nem tudnánk, hogy
mi folyik itt.
Philipnek válaszolni sem volt ereje, nemhogy vitába szállni Daisy-
vel vagy Shane-nel.
Egyre növekvő izgalommal járkált fel-alá a szobában, majd kint a
folyosón. Próbált erőt venni magán, visszatért a szobába, telefonon
felhívta irodáját, Maggie-vel és Barryvel beszélt. Időnként szót vál-
tott anyjával vagy Shane-nel, de nagyrészt hallgatott, komoran bá-
mult ki az ablakon.
Philip ahhoz volt szokva, hogy maga irányítsa saját sorsát. Amióta
felnőtt: a tettek embere, a döntéshozó, az irányító. Nem volt szokva
ahhoz, hogy válság esetén - bármilyen lett légyen is a válság - tétlen
maradjon. De most, életének talán legdöntőbb pillanatában, nem volt
más választása. Nem orvos, ezért nem segíthet az imádott asszonyon.
Félelmével arányosan nőtt reményvesztettsége.
Pár perccel három előtt megengedték, hogy megnézze Maddyt. Fe-
lesége kómában feküdt, nem válaszolt szavaira, nem is tudta, hogy
ott van. Gyötrődve, szorongva tért vissza.
 Daisy és Shane vigasztalni, bátorítani próbálta - kevés sikerrel.
- Tudom, hogy ilyenkor a józan szavak keveset érnek - mondta
Daisy, aki odament hozzá, megfogta a karját, szíve majd megszakadt
a fiáért és menyéért. - De bátornak kell lenni és reménykedni. Maddy
erős. Ha valaki kilábolhat ebből, akkor ő az.
Philip Daisyre nézett, és bólintott, majd elfordult tőle, hogy anyja
ne lássa az arcát elborító fájdalmat.
Négykor megérkezett Alan Stimpson, és közölte, hogy elkészült az
átvilágítással.
- Az első vizsgálatnál felmerült gyanú igazolódott: feleségének sú-
lyos agyvérzése van. Csupán meg kellett bizonyosodnom róla - kö-
zölte.
Philip nagyot nyelt. Bekövetkezett az, amitől a legjobban félt.
Remegő hangon kérdezte: - Tudni lehet, hogy mi okozta az agyvér-
zést?
Alan Stimpson egy szempillantásig hallgatott. - Könnyen lehet,
hogy a terhessége okozta. Már előfordultak hasonló esetek.
A megdöbbent Philip nem talált szavakat.
- Mr. Amory, szeretném azonnal végrehajtani a trepanációt. Gon-
doltam, hogy a műtét előtt látni akarja.
- Igen, szeretném. - Philip anyjára pillantott: - Hívatni kéne Ryan
atyát. Maddy bizonyára akarná, hogy - a műtét kimenetelétől függet-
lenül - a gyóntatója itt legyen. Anyám, idehívnád a nevemben?
A váratlan kérés, amely saját félelmeit is megerősítette, megrendí-
tette Daisyt. Ennek ellenére bólintott. - Igen - mondta olyan szilárd
hangon, ahogy csak bírta -, máris megyek és felhívom.
- Minden esély megvan rá, hogy a műtét sikerül - mondta magabiz-
tosan Alan Stimpson -, és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
életét megmentsem.
- Ebben biztos vagyok - mondta Philip.
A két férfi némán ment végig a folyosón. Az agysebész a műtő
előtti várószobába kísérte Philipet, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót.
Philip odalépett Maddyhez.
Ott állt, lenézett rá, teljes szívéből szerette. Milyen kicsi és védte-
len, ahogy itt fekszik a keskeny kórházi ágyon. Arca falfehér. Az
agysebész az előbb közölte, hogy le kell vágni a haját. Ezt a gyönyö-
rű gesztenyebarna haj sátrat. Bánja is ő - csak mentsék meg az életét.
Most még itt van, szétterül arca körül a párnán. Philip megérintette,
érezte selymességét, majd lehajolt, és megcsókolt egy fürtöt.
Leült mellé, kezét kezébe vette. A kéz élettelen volt. Philip köze-
lebb hajolt, arcon csókolta. Hajába suttogta: - Ne hagyj el, Maddy.
Kérlek, ne hagyj el. Küzdjél. Küzdj az életedért, drágám.
Végül fölemelte a fejét, hosszú ideig nézegette, reménykedve és
fohászkodva, hogy csak egy parányi rezzenést lásson annak jeléül,
hogy meghallotta őt.
Tudta, hogy nem hallott semmit. Olyan némán feküdt.
Megint megcsókolta, és kiment. Úgy érezte, hogy meghasad a szí-
ve.

***

- Megállt az órám - szólt Daisy Shane-nek. - Hány óra van?

Shane a csuklójára pillantott. - Majdnem hat. Menjek és szerezzek
egy kanna teát?
- Igen, szívesen innék. És ön, Ryan atya?
Maddy gyóntatója, aki nemrég érkezett, felnézett imakönyvéből. -
Köszönöm, Mrs. Rickards, nagyon kedves. Én is szívesen innék.
- Philip?
- Én inkább kávét kérek, ha… - elhallgatott, mert belépett Alan
Stimpson.
Az agysebész becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott.
Zöld műtősköpenyt és - nadrágot viselt, nyilvánvaló, hogy egyenest a
műtőből jött. Némán állt az ajtónál, tekintetét Philipre szegezte.
Philip rámeredt. A sebész arcán olyan furcsa, megfejthetetlen kife-
jezés ült…
- Iszonyúan sajnálom, olyan nagyon, nagyon sajnálom, Mr. Amory.
Mindent megtettem, hogy feleségét megmentsem… de a műtőaszta-
lon meghalt. Nagyon sajnálom.
- Nem - mondta Philip. - Nem!
Az előtte álló szék támláját markolta, hogy össze ne essen. Barna
kezének ujjpercei kifehéredtek. Megszédült.
 - Nem - hajtogatta egyre.
Ryan atya felállt, és felsegítette Daisyt. Daisy szemébe könnyek
szöktek, tenyerét a szájára szorítva fogta vissza zokogását. Philiphez
sietett, Shane és Ryan atya követte.
Daisy szíve majd megszakadt a fiáért. Gondolni sem mert arra,
hogy Maddy halála milyen hatással lesz rá. Bálványozta feleségét.
Az élet nem fair, gondolta könnyben úszó szemmel. Maddy túl fiatal
volt ahhoz, hogy itt hagyjon bennünket.
Philip elkerülte anyját, Shane-t és az aggódó atyát, vadul ingatta a
fejét, mintha a sebész szavait tagadni akarná. Kék szeme döbbent,
értetlen volt. Megragadta a sebész karját. - Vigyen a feleségemhez -
mondta reszelős hangon.
Stimpson visszavezette a műtő kis előterébe, és magára hagyta
Maddyvel.
Philip megint ott állt, és lenézett rá. Milyen békésnek látszik. Arcán
egyetlen vonás sem árulkodik fájdalomról, szenvedésről. Philip az
ágy mellé térdelt, megfogta a kezét. Jéghideg volt. Melegíteni pró-
bálta, mindhiába.
- Maddy! Maddy! - kiáltott hirtelen, kínzó fájdalomtól érdes han-
gon. - Miért kellett meghalnod! Nélküled nincs semmim. Semmim…
ó, Maddy, Maddy…
Fejét lehajtotta, forró könnyeket hullajtott kezére, amely szorosan
fogta Maddy kezét - hosszú ideig térdelt így, mígnem Shane érte jött,
és elvezette.

37
Philip visszavitte Madelanát Dunoonba.
A sydneyi St. Mary római katolikus katedrálisban tartott rövid,
zártkörű szertartás után repülőn mentek a birtokra. Philip egész úton
a koporsó mellett ült; vele volt Shane is.
Daisy és Jason a vállalati lökhajtásos gépen jött. Magukkal hozták
Ryan atyát és Barry Gravest.
Amikor Philip gépe leszállt, a koporsót az udvarházba vitette, és a
hosszú galériába, az ősök képmása alá helyeztette. Ott éjszakázott.
 Másnap ragyogó tiszta reggelre virradtak. Élénkkék, felhőtlen volt
az ég, s a fényesen világító napsütésbe csak úgy tomboltak Dunoon
kertjének színei. De Philip semmit sem látott. Megbénította a sokk,
automatikusan, gépiesen végezte a szükséges teendőket. A körötte
forgolódókat nagyrészt észre sem vette.
Hat koporsóvivő vitte utolsó útjára Madelanát: Shane, Jason, Barry,
Tim (a jószágigazgató), valamint Matt és Joe, a két lovász, akik rövid
ideje ismerték ugyan, de odaadó hívei voltak Madelanának.
Szombat délelőtt tízkor a hat férfi vállára vette és kivitte a kopor-
sót. Ryan atya nyomában mentek a tágas pázsit és a virágágyások
között kanyargó ösvényen a távolabb fekvő kicsiny magántemető-
höz. Fákkal és ódon kőfallal körülvett árnyas tisztáson feküdt. Itt lelt
végső nyugalomra az alapító atya, Andrew McGill és felesége,
Tessa, meg az összes többi ausztráliai leszármazottjuk; sírjaikat sima
márványtábla jelezte.
Philip a Paul sírja melletti parcellát jelölte ki.
Amikor Madelana O’Shea-t először megpillantotta, a lány Paul
arcképében gyönyörködött; később elmondta, azt hitte, hogy az a
férfi kelt hirtelen életre a galéria ajtajában álló Philip alakjában.
Maddy gyakran ugratta, hogy hajóutasokat megkopasztó hamiskár-
tyásnak néz ki, akár a nagyapja. Paul McGill ugyanúgy elbűvölte,
mint Emma Harte.
Ezért gondolta Philip helyénvalónak, hogy Maddy végső nyughelye
a nagyapja mellett legyen. Furcsamód megnyugtatta a tudat, hogy
egymás közelében fekszenek.
A pap, Philip és a koporsóvivők végül megálltak a nyitott sír-
gödörnél. A temető egyik sarkában volt, ahol gyönyörű arany szilfák
és citromillatú eukaliptuszok vetettek árnyékot. E fákat Maddy ép-
púgy megszerette, ahogy megszerette Dunoont, a szépséges tájat,
amely körülvette, és amely oly nagyon emlékeztette az otthoni tájra,
Kentuckyra.
Ott állt a sírgödörnél Daisy, Mrs. Carr, a házvezetőnő, a ház sze-
mélyzete s a juhtenyésztő telep többi alkalmazottja családostul. Min-
denki feketében volt vagy fekete karszalagot viselt sötét színű ruhá-
ján, és a nők és gyermekek egy-egy csokrot vagy egy-egy szál virá-
got tartottak a kezükben. Lehajtott fejjel álltak, hallgatták a pap bú-
csúztatóját, és elsiratták Madelanát, akit nagyon kedveltek, és aki
túlságosan rövid ideig élt közöttük.
Philip bánata befelé fordult.
Beléfagyott a kín, száraz szemmel szenvedte végig a búcsúztatást.
Merev testtel, öklét oldalához szorítva állt, komoran, morózusan;
élénk búzavirágkék szeme üres volt, jóképű arca beesett, kifejezéste-
len. Félelmetes alak volt, beburkolta a magány, aminek láttán senki
nem közeledett hozzá.
Az utolsó ima elhangzása és a koporsó leeresztése után fogadta az
alkalmazottak elsuttogott, őszinte részvétnyilvánítását, majd szinte
futva igyekezett vissza az udvarházba.
Shane és Daisy a nyomában. Amíg a házba be nem értek, Philip
egy szót sem szólt. A nagy hallban hozzájuk fordult, és azt mormol-
ta: - Nem bírok itt maradni. Elmegyek, anya. Magamban akarok len-
ni.
Daisy felnézett fiára; arca nyúzott volt, sápadt, szeme sírástól vö-
röslött. Gyöngéden megérintette a karját. - Philip, kérlek, ne visel-
kedj úgy, mint amikor apádat a lavina elsodorta. Engedd szabadjára
bánatodat, sirasd el Maddyt. Csak így állhatsz újból talpra, csak így
folytathatod az életet.
Úgy nézett Daisyre, mint aki nem őt látja. Pillantása keresztülhatolt
rajta, egy távoli arcra szegeződött, amit csak ő láthatott. - Nem aka-
rok élni. Maddy nélkül nem.
- Ne beszélj így! Fiatal vagy!
- Anya, hát nem érted? Mindent elvesztettem.
- De itt a bébi, a te lányod, Maddy lánya - vágta rá gyorsan Daisy.
Boldogtalan volt, szíve sajgott, fájdalma kiült az arcára.
Philip megint átnézett az anyján. Nem felelt, sarkon fordult, átment
a hallon, és hátra sem nézve kiment.
Daisy nézte, hogyan távolodik, mélységes fájdalom töltötte el.
Csöndesen sírni kezdett, Shane-hoz fordult. Rettenetes kétségbeesés
vett erőt rajta. Nem tudta, mit tegyen.
Shane átkarolta, és a szalonba vezette. - Philip rendbe jön. Olyan
sokk érte, hogy gondolkodni sem tud.
- Igen, tudom, de annyira féltem. Paula is - mondta könnyek között.
- Tegnap, amikor Londonból telefonált, azt mondta: nem szabad
hagyni, hogy belülről rágja a bánat, úgy, mint amikor apu meghalt.
Ha így tesz, soha nem heveri ki Maddy halálát. Pontosan tudom,
hogy mire gondol. És természetesen igaza van.
Daisy a pamlagra ült, kézitáskájában kotorászott, előhúzta zseb-
kendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát. A kandallónál álló
Shane-re nézett, és nyomatékkal mondta: - Lehet, hogy nagyon nagy
hibát követtünk el azzal, hogy nem hívtuk ide Paulát.
- Nem igaz! Túl hosszú utat kellett volna megtennie ahhoz, hogy
három vagy négy napig itt legyen! Elsőnek Philip tiltakozott. Csökö-
nyösen ragaszkodott ahhoz, hogy Paula Angliában maradjon.
- De Paula talán segíthetett volna rajta. Te is tudod, milyen közel
álltak egymáshoz mindig.
- Igen, lehet - mondta Shane szelídebb hangon. - Viszont nem hi-
szem, hogy akár Paula jelenléte is kisebbítené a sokkot, enyhítené
Philip szenvedését. A gyász fájdalmát tetézi, hogy a halál olyan hir-
telen, olyan váratlanul jött. És ez tökéletesen érthető, ha arra gondo-
lunk, hogy alig néhány napja még viruló egészségnek örvendett, gye-
rekük születését várta. Minden csodálatos volt. Annyira szerették
egymást. És aztán bumm! Egy csapásra meghal. Mintha gyomorszá-
jon vágták volna Philipet, a csapástól szó szerint tántorog. De magá-
hoz fog térni. Muszáj… nincs más választása. Időre van szüksége.
- Nem tudom - kétkedett Daisy -, bálványozta Maddyt.
- Így igaz - sietett be Jason, hogy minél hamarabb Daisy mellett le-
hessen. - Nagyon sokáig fog szenvedni. De Shane-nek igaza van,
drágám, Philip rendbe fog jönni. Idővel. Valahogy mindnyájan rend-
be jövünk, nem igaz?
- De igen - suttogta Daisy, és David járt az eszében.
Jason leült mellé, átfogta a vállát. - Próbálj nem aggódni miatta,
szívem.
- Nem tehetek róla. - Shane-re nézett: - Mit gondolsz, hová ment? -
A legvalószínűbb, hogy Sydneybe… hogy egyedül legyen. Akár a
sebeit nyalogató magányos vad.
- Philip egy óriás vállalatbirodalom feje, és nagyon lelkiismeretes -
vetette fel Jason. - Majd meglátod, hogy szokása szerint hétfőn újból
a kormányrúdhoz áll, és vadul a munkába veti magát.
 - És a munka lesz a megváltója - szólt közbe csendesen Shane. -
Azzal győzi le gyászát, mint David halálakor, és az tartja a víz fölött
mindaddig, amíg a gyógyulási folyamat meg nem indul.
- Remélem, hogy úrrá tud lenni bánatán, és a jövőben kialakít ma-
gának valamilyen életformát - szólt Daisy.
Homlokát ráncolva nézett a férjéről a vejére. - Philip olyan furcsa
tud lenni. Éveken át sok ember szemében rejtély volt - időnként az én
szememben is. - Felsóhajtott, szeme váratlanul megint könnybe lá-
badt. - Szegény Maddy. Úgy szerettem azt a lányt. Mindannyian any-
nyira szerettük. Nekem meg mintha második lányom lett volna. Mi-
ért kellett meghalnia? - ingatta a fejét, és mielőtt valamelyik férfi
válaszolhatott volna, így folytatta: - De mindig a jók halnak meg.
Annyira nem tisztességes… nem tisztességes. - Könnyei végigcso-
rogtak az arcán.
Jason átölelte. - Ó, drágám, drágám - mormolta. Vigasztalni, csití-
tani próbálta. Tehetetlen volt. Szó nem hagyta el a száját. Saját ta-
pasztalatból tudta, hogy ilyenkor mit sem érnek a szavak.
Egy-két perc múlva Daisy összeszedte magát, felegyenesedett, or-
rát kifújta, megtörölgette a szemét. Eltökélt arckifejezéssel, szilárd
hangon mondta: - Nekünk kell erősnek lennünk, hogy Philipet átse-
gítsük a tragédián.
- Philip tudja, hogy vele vagyunk - mondta Shane, és biztató mo-
solyt repített Daisy felé: - Fel a fejjel!
- Jól van. Ryan atya hol van? - fordult Jasonhoz.
- A könyvtárszobában, Timmel és feleségével és néhány más gyá-
szolóval. Mrs. Carr kávéval és süteménnyel kínálja őket, és tömény-
nyel azokat, akik azt kívánják.
- Milyen udvariatlanok vagyunk! Ott a helyünk! - jelentette ki
Daisy, és azonnal felállt. - Helyettesíteni Philipet. - Kisietett.
Jason, majd Shane követte.
Shane, a Daisyhez intézett bátorító szavak ellenére, mélységesen
aggódott Philipért. Alig várta, hogy hétfő reggel legyen és távozhas-
son Dunoonból. Sydneyben akart lenni, Philip közelében, hogy rajta
tarthassa a szemét.

***
Senki nem tudta, hová tűnt Philip azon a hétvégén, Maddy temetése
napján, amikor olyan váratlanul elrohant Dunoonból.
Shane aznap este próbálta elérni telefonon, de sem Mrs. Ordens, a
Point Piper-beli házvezetőnő, sem José, a McGill Torony filippínó
inasa nem tudott hollétéről.
Shane nem tudta eldönteni, hogy ezek ketten hazudnak-e gazdájuk
védelmében; nem is erősködött, tudván, hogy ha Philip alkalmazottai
segítségével akar elrejtőzni, akkor meg is teszi. Olyan makacs, mint
Paula. Emma Harte-tól örökölt családi vonás.
Philip hétfő reggel pontban fél nyolckor (mint mindig) bement iro-
dájába, belső szentélyébe hívta Maggie-t és Barryt a szokásos kora
reggeli tanácskozásra.
Olyan jéghideg aura vette körül, a gyász vaspáncélja annyira félel-
metesnek hatott, hogy sem Maggie, sem Barry nem merte vigasztal-
ni; egyetlen személyes megjegyzést nem tettek.
Philip - ahogy azt Jason megjósolta - leírhatatlan dühvel munkába
vetette magát. A napok múlásával egyre több időt töltött íróasztala
mellett. Ritkán tért meg fenti lakosztályába este kilenc, fél tíz előtt. A
filippínó inas könnyű vacsorát készített. Ezután hálószobájába vo-
nult, másnap reggel hatkor kelt, fél nyolckor az irodában volt; e kö-
nyörtelen munkarendtől egyetlenegyszer nem tért el. Nem élt társa-
dalmi életet, alkalmazottain kívül senkivel nem érintkezett. A köz-
vetlen üzleti ügyfeleken kívül mindenki mást elkerült, beleértve a
hozzá legközelebb álló anyját és Shane-t is. Viselkedése egyre job-
ban aggasztotta őket, de tehetetlenek voltak.
Barry Graves, aki a legtöbb időt töltötte vele, mindhiába várta,
hogy egyszer is szóba hozza Maddyt, felesége halálát vagy a gyer-
meket. Az idő múlásával mind tartózkodóbb lett, egyre jobban befelé
fordult. Palástolt düh munkált benne, és Barry tudta, hogy előbb-
utóbb valamilyen formában kitör.
Barry végül kétségbeesésében egyik délután felhívta Daisyt, hosz-
szan, bizalmasan beszélt vele fiáról és iránta érzett aggodalmáról.
Amint letette a kagylót, Daisy azonnal telefonált Shane-nek, aki
aznap tért vissza a melbourne-i és adelaide-i O’Neill szállodákban
tett látogatásáról.
 - Hamarosan be kell mennem Sydneybe. Beugorhatok hozzád? -
kérdezte Daisy.
- Természetesen. Nagyon örülök. - Az asztalon álló órára nézett. Öt
perccel múlt három. - Úgy egy óra múlva. Megteázunk, és egy jót
beszélgetünk.
- Kösz, Shane. A viszontlátásra.
Pontosan négykor titkára bekísérte Shane anyósát a Sydney-
O’Neill Szállóban lévő irodájába. Shane felállt, megkerülte az asz-
talt, elébe ment, hogy üdvözölje.
Arcon csókolta, majd magától eltartva alaposan megszemlélte. -
Csinos vagy, de gondterhelt - állapította meg. - Philip miatt emészted
magad - tette hozzá, miközben a Sydney-öbölre néző üvegfal előtt
álló pamlaghoz vezette.
Daisy nem válaszolt.
Egymás mellé ültek. Daisy megfogta Shane kezét, az arcába nézett.
Születése óta ismeri, úgy szereti, mintha a saját gyereke lenne.
Egy pillanat múlva megszólalt: - Mindig jó barátom voltál, és
nagyszerű vőm is vagy. Erős vigaszt nyújtottál, amikor anyám meg-
halt, és soha nem felejtem, mekkora támasz - voltál életem legnehe-
zebb időszakában: amikor Davidet a lavina elsodorta. Támasz és
talpkő voltál nekem és Paulának is. Most megint a segítségedet ké-
rem, újabb terhet rakok rád.
- Tudod, hogy ha lehetséges, mindent megteszek.
- Menj el Philiphez - sürgette közelebb hajolva. - Beszélj vele. Pró-
bálj közelebb férkőzni hozzá. Figyelmeztesd, hogy ha így folytatja,
megbetegszik.
- De nem akar velem találkozni! Telefonon is alig bírom elérni!
Tudod, hogy mindennap felhívom. Maggie valósággal közelharcot
vív vele, hogy hívásomat fogadja. Őszintén bevallom, hogy átkozot-
tul nehéz megküzdeni vele. Ha kérlelem, majdhogynem könyörgök,
hogy találkozzunk, a munkára, üzleti tárgyalásokra és hasonlókra
hivatkozik.
- Ó, igen, tudom, nekem is ugyanez a gondom. Ugyanilyen ellenál-
lásba ütközöm. De azt hiszem, mindössze két ember van, aki közel
férkőzhet hozzá. Az egyik te vagy, a másik Paula, de ő nincs itt.
Úgyhogy neked kell megtenned. Kérlek, kérlek, tedd meg értem és
Philipért! Segíts rajta, hogy segíthessen önmagán - kérlelte elkese-
redve.
Shane némán töprengett.
- Még ma este menj fel a lakosztályába! Ha kell, törj rá erőszakkal!
Egyébként erre nem lesz szükség, odatelefonálok Josénak, és előre
értesítem. Ő majd beenged, és ha már bent vagy, Philip biztosan szó-
ba áll veled.
- Rendben. Elmegyek. Megpróbálom.
- Köszönöm. - Mosolyogni szeretett volna, de nem sikerült. - Barry
nagyon segítőkész, de nem sokra megy vele. Rettenetesen aggódik
Philipért. Azt mondja: Philip tele van haraggal. Valósággal tajtékzik.
Tajtékzik amiatt, hogy Maddy meghalt. Képtelen beletörődni, jövőjét
nélküle elképzelni.
- Rettenetes sokk érte…
Daisy ajka szóra nyílt, de hallgatott, és alsó ajkába harapott. Majd
bánatosan mondta: - Ó, Shane, még meg se nézte a gyereket; mi hoz-
tuk ki a kórházból, nálunk van. Nem is kérdezősködik felőle.
Shane-t ez egyáltalán nem lepte meg. - Időt kell hagyni neki. - Ki-
csit eltöprengett, majd nagyon gondosan fogalmazva hozzáfűzte: -
Lehet, hogy Maddy haláláért a gyermeket és ennek okán önmagát
hibáztatja, hiszen ő nemzette. Emlékezz csak vissza, mit mondott
Alan Stimpson: lehet, hogy agyvérzését a terhesség okozta. Nem
felejtem el, milyen elképedt arcot vágott akkor Philip.
- Én sem felejtettem el - bólintott Daisy -, én is gondoltam rá.
Mármint az önvádra. - Nagyot sóhajtott. - Barry azt mondja, hogy
Philip időnként súlyosan depressziós. Maddy halála súlyos sebet ej-
tett a szívén, hónapokba telik, amíg begyógyul.
Ha egyáltalán begyógyul, gondolta búsan Shane. De véleményét
megtartotta magának, nem akarta fölöslegesen felizgatni anyósát.
Ehelyett azt mondta: - Mesélj a bébiről.
Daisy arca azonnal megváltozott, felvidult. - Ó, Shane, imádni való
apróság. Valójában Linnetre és Emily kislányára, Natalie-ra emlé-
keztet. Kétségkívül újabb Botticelli-féle vörös hajúval gyarapod-
tunk… tetőtől talpig Harte.
Shane mosolyogva bólogatott, és minden szavára figyelt. Tudta,
hogy Daisynek mennyire fontos, hogy az új unokáról, a hatalmas
McGill-birodalom rég várt örökösnőjéről beszéljen. Szegény kölyök,
gondolta hirtelen, milyen súlyos felhő alatt jött a világra, és micsoda
elviselhetetlen terhet cipel: anyja halálát. Shane tudta, hogy minden
tőle telhetőt meg kell tennie ahhoz, hogy Philip a gyereket elfogadja
és szeresse. Mindkettejük érdekében. Az apának éppannyira szüksé-
ge van a lányára, mint a lánynak az apjára.

***

Daisy távozása után Shane átrágta magát az asztalán felhalmozott

papírtömegen, utána néhány szerető sort firkantott Paulának és képes
levelezőlapokat a négy gyereknek. Hat előtt végzett, ezután tanács-
kozásra ült össze Graham Johnsonnal, az ausztráliai O’Neill szállo-
dalánc ügyvezető igazgatójával és a vállalat másik három vezetőjé-
vel. A legfontosabb napirendi pont a Perthben épülő új O’Neill szál-
loda volt.
Fél nyolckor végeztek, és Shane meg Graham átment vacsorázni a
Wentworth Szállodába. Ha Sydneyben tartózkodott, Shane mindig
fontosnak tartotta a város többi szállodájának a megtekintését. Sze-
rette felmérni a környezetet, ételt, italt, szolgáltatást és általában a
légkört, hogy a maga szállodáját a vetélytársakéval összehasonlítsa.
A Wentworth Szállót mindig kedvelte, most is néhány kellemes órát
töltött ott Grahammel; remek báránysültet ettek ízletes zöldségkörí-
téssel és pompás tájjellegű vörösborral. Főként üzleti ügyekről be-
szélgettek, elsősorban a Perthben épülő szállodát vitatták meg. Shane
beleegyezett, hogy a következő héten Nyugat-Ausztráliába repüljön
Grahammel, s csak utána tér vissza Londonba.
Tízkor távoztak. Graham taxiba ült, Shane meg gyalog ment a
Bridge Streetre, a McGill Toronyhoz. Az egész napi irodai elfoglalt-
ság után szüksége volt a sétára és a friss levegőre; abban is biztos
akart lenni, hogy mire odaérkezik, Philip már megvacsorázott, és
kipihente magát. Daisy ötlete volt, hogy fél tizenegy körül menjen
oda, és Shane megfogadta anyósa tanácsát.
Kicsit később, a fekete üveg felhőkarcolóhoz közeledve, Shane fel-
készült a kínos találkozásra. Tudta, hogy nehéz lesz - fájdalmas, se-
beket feltépő, megrázó. A felvonóban azon gondolkodott, milyen
bölcs tanácsot adhatna Philip fájdalmának és gyászának enyhítésére,
és rájött, hogy semmilyet. Nem tehet mást, mint hogy kinyilvánítja
együttérzését, megértését és szeretetét.

***

Miután Daisy előzetesen értesítette, José azonnal ajtót nyitott.

A filippínó inas a város fölött magasan lebegő csodaszép krém- és
fehér színű nappaliba vezette. A halványan megvilágított helyiséget a
látványos kilátás uralta. Az inas udvariasan meghajolva közölte: -
Bejelentem Mr. Amorynak.
- Köszönöm, José. - Shane egy székhez ballagott, és leült.
Másodpercek múlva José visszajött, és ismét meghajolt. - Mr.
Amory kis türelmet kér.
- Köszönöm, várok.
Az inas mosolyogva meghajolt, és némán kisietett.
Negyedóra múlva Shane türelmetlen lett: vajon miért nem jön már.
Felállt, a távolabbi fal mellett álló bárszekrényhez ment, kis pohár
konyakot töltött magának. Pohárral a kezében ült vissza a székre.
Miközben kortyolgatta, lelkileg felkészült a találkozásra, arra, hogy
milyen szavakat használjon, hogyan közeledjék Philiphez.
Egyvalami létfontosságú. Ha semmi mást nem ér el, arra rá kell
vennie, hogy holnap elmenjen vele Daisyhez. Hogy megnézze a gye-
reket. Ezt megígérte Daisynek, és maga is tudta, mennyire fontos,
hogy Philip megszabaduljon a lelkiismeret-furdalástól. Philip magá-
hoz térésének kulcsa: a gyermek. Ha elfogadja, megszereti, és ezáltal
kilábal gyászából.
Újabb negyedóra telt el, míg Philip végre megjelent. Megállt a
nappali ajtajában, némán, morózusan mérte végig Shane-t.
Shane azonnal felállt, egyet lépett előre, majd hirtelen, lélegzetét
visszafojtva megtorpant. Teljes önuralmára szüksége volt, hogy só-
gora láttán fel ne kiáltson. Philip lefogyott, kimerültnek látszott, de a
legmegdöbbentőbb az arca volt. Lepusztult. Orcája beesett, nyúzott,
az élénkkék szempár tekintete tompa, körötte vörös karikák, alatta
lila árnyékok, mint ütések sötét nyomai. A legfeltűnőbb talán fekete
haja volt: halántékán kétoldalt hófehér.
 Shane egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Philipet Maddy
halála lesújtotta; csupán a kín mélységét nem mérte fel. El sem tudta
képzelni, hogy ennyire megkínzott, ilyen rettenetesen szenved. Ekkor
értette meg, hogy látszólagos közönyével be akarja csapni a világot.
Hűvös magába zárkózottsága és távolságtartása (ahogy Barry jelle-
mezte) az egyetlen védekezés a teljes összeomlás ellen. Mindez eb-
ben a pillanatban világossá vált Shane számára, és szíve elszorult.
Shane előbbre lépett, és a két férfi a megszokott meleg szeretettel
fogott kezet.
- Majdnem elküldtelek - mondta Philip. Elengedte Shane kezét, és
fáradtan vállat vont, a bárszekrényhez ment, nagy adag vodkát töltött
magának, és az ezüstvödörből jégkockákat dobott belé. - De hirtelen
rájöttem, hogy semmi értelme - folytatta háttal állva. - Tudtam, hogy
holnap vagy holnapután újra itt leszel, és hogy anyám is eljön. Meg
Jason. És azután felrémlett bennem, hogy valakinek az az esztelen
ötlete támadhat, hogy Paulát idehívja, ezért jobbnak láttam veled
találkozni… - Philip nem vette a fáradságot, hogy a mondatot befe-
jezze. Hangja elhalkult. Kialvatlan volt, kimerültsége még szembe-
szökőbb, amint fásultan a pamlaghoz ment, és lerogyott. Mozgé-
konysága és életereje elhagyta.
Shane egy percig némán szemlélte, majd halkan megszólalt: - Há-
rom hete temettük el Maddyt, azóta velem is, Daisyvel is csak egy-
szer találkoztál. Anyád aggódik miattad, és ami azt illeti, én is.
- Ne aggódjatok! Semmi bajom! - csattant fel Philip.
- Nem igaz! - vágott vissza Shane.
- Ó, az isten szerelmére, mondtam már, hogy semmi bajom.
- Nem hiszem. Véleményem szerint most arra van szükséged, hogy
a családod körülvegyen. Szükséged van rám és Daisyre és Jasonra.
Kérlek, ne menekülj előlünk. Segíteni akarunk rajtad, vigasztalni,
ahogy csak bírunk.
- Számomra nincs vigasz. Túlélem - gyanítom, hogy mindenki túl-
éli. De a bánat örökre velem marad… hát nem érted? Maddy olyan
fiatal volt. Ha öregek halnak meg… ez az élet rendje. Ha öregeket
temetünk el, a fájdalmat az idő meggyógyítja. De ha fiatalt temetünk,
a seb soha, soha nem gyógyul be.
 - Begyógyul, könyörgök, hidd el, hogy begyógyul - mondta rész-
vétteli hangon Shane. - És Maddy sem akarná, hogy így élj. Azt
akarná, hogy erőt meríts…
- Ne kántálj nekem! - kiáltott fel dühösen.
- Nem akartam - válaszolt lágy hangon.
Philip nagyot sóhajtott, a háttámlára támaszkodott, szemét behuny-
ta.
A két férfi egy ideig hallgatott.
Philip hirtelen felállt, a bárhoz ment, újabb jégkockákat dobott a
pohárba. Átható pillantást vetett Shane-re, és komoran mondta: - Az
elmúlt évről semmi nem jut eszembe. Ez a legrémesebb… teljesen
üres. Úgy eltűnt az életemből, mintha soha nem is lett volna. - Hang-
ja elcsuklott, rekedten mondta: - Nem tudok visszaemlékezni rá…
nem ugrik be Maddy képe.
- A megrázkódtatástól van - sietett megnyugtatni Shane. Magabiz-
tosan beszélt, tudta, hogy az igazat mondja. - Hidd el, hogy ez a meg-
rázkódtatás. Emléke vissza fog térni.
Philip hevesen rázta a fejét. - Nem fog. Tudom, hogy nem fog.
- A teste halott, de a szelleme él. Benned él. Benned és a gyermek-
ben. Csupán a teste enyészett el. Kérlek, higgy benne. Maddy a szí-
vedben és emlékeidben él, örökre veled marad. És itt a gyerek.
Philip nem válaszolt.
Lassan szelte át a szobát, úgy csoszogott az ablakhoz, mint egy
öregember. Kinézett. Gondosan odafigyelt Shane-re, minden szavát
megjegyezte. Megpróbálta elfogadni, megszívlelni. Igaz volna? Va-
lóban benne él Maddy szelleme? És mindörökre vele marad?
Sóhajtott. Shane szavai nem nyújtottak vigaszt. Napokkal ezelőtt
rádöbbent a halál véglegességére, arra, hogy Maddy örökre eltávo-
zott. Maddy volt mindene; ő volt az élete. Azelőtt minden sebére
Maddy volt az ír, boldog volt, szíve megtelt melegséggel, ha rá gon-
dolt. Most meg az arcát sem tudja felidézi. Fényképen kell megnéz-
nie. Nem érti, miért történt így, hisz annyira szerette.
Szorosan lehunyta szemét, fájó fejét az ablakhoz szorította. Ő ölte
meg. Szerelmével megölte a nőt, akit az életénél is jobban szeretett.
Shane mondott valamit, és Philip kinyitotta a szemét, de nem vála-
szolt. Nem figyelt a sógorára.
 Az éjszakai eget bámulta. Milyen csodálatos, sötét éjkék, bársony-
sima, felhőtlen, tele gyémántcsillagokkal és a város számtalan felhő-
karcolójának élénk, vibráló fényeivel. És amott, a keleti kertváros
környékén érdekes ametisztárnyalatot ölt, amely lassan aranyba és
meleg, izzó vörösbe megy át.
Gyönyörű napra virradunk, gondolta szórakozottan. „Vöröslő nap-
nyugta szelet ígér, vöröslő napkelte vihart hordoz.” Hányszor hallotta
ezt kisfiú korában nagyanyjától. Emmát az ég színei és fényei mindig
elragadtatással töltötték el. Az eget nézve hirtelen gombócot érzett a
torkában, nem is értette, hogy pontosan miért. És azután eszébe ju-
tott. Maddyt is mindig foglalkoztatta az égi fény tisztasága, a felhők
alakulása, a színek és árnyak változása, amikor a nappal éjszakába
ment át.
Philip hirtelen megdermedt, közelebb lépett az ablakhoz, homlokát
ráncolta, szeme a néhány utcával arrébb lévő felhőkarcolók fölé tor-
nyosuló sötét felhőtömegre tapadt. Milyen furcsának tűnik. Vajon mi
lehet? - Ó, istenem! - kiáltott egy szempillantás múlva. - Ó, istenem!
Shane odarohant. - Mi baj? Rosszul vagy?
Philip megperdült, megragadta Shane karját, és az ablakhoz húzta.
- Oda nézz! A fekete füst, a vörös fény! Krisztusom, Shane, tűz van
a szállodádban! Ég a Sydney-O’Neill!
Shane megfeszült, a lélegzete is elállt. Sydney sziluettjét nem is-
merte olyan jól, mint a sógora, és beletelt egy pillanat, amíg ráakadt a
füst forrására. Azonnal tudta, hogy az ő szállodája ég. Felfedezte a
híres Orchidea terem óriási üvegfalát.
Szó nélkül sarkon fordult, és mint akit puskából lőttek ki, átrohant
a szobán.
Philip azonnal a nyomába eredt.
Együtt mentek le a felvonón, némán, rémülten bámulták egymást.
Amikor a felvonó ajtaja kinyílt, egyszerre rohantak át az előtéren és
ki az utcára. A szálloda felé szaladtak; lépteik zaját elnyomta a nyak-
törő sebességgel száguldó három tűzoltóautó sivító szirénája.
 38
Futás közben Shane nem tudta, mire számítson. Nyilvánvaló, hogy
katasztrófa vár rá, de ki tudja, mekkora…
Egy szállodatűz valódi rémségét és kiszámíthatatlan következmé-
nyeit csak egy szállodás érti meg igazán. Minden idegszála megfe-
szült, felkészült a lehető legnagyobb veszedelemre, millió megdöb-
bentő problémára. Lehet pánik, riadalom, fejetlenség, mindenfajta
sérülés. Füstmérgezés, égési sebek, törött csontok, trauma, sokk. És
halál.
Befordulva az utcasarkon, teljes nagyságában látta a Sydney-
O’Neillt, mind közül legkedvesebb szállodáját. A látvány megállásra
késztette. - Ó, istenem! Nem! Nem! - zihált hangosan. Egészen elká-
bult, lába gyökeret vert.
Szállodája valóságos pokol.
Lángok, fekete füst, hőség. Az épületek teteje fölött helikopterek
cirkáltak, embereket mentettek a tetőről. Teljes erővel működött a
tűzoltóság; a földről és létrákról irányították a vízsugarakat, mások
köteleket és létrákat használva mentették ki a felsőbb emeleteken
csapdába esett vendégeket.
Mentő- és rendőrautók várakoztak a különböző stratégiai pontokon.
Az orvosok, mentősök és a rendőrség mindent megtett a bajbajutot-
tak megsegítésére. Három sebesülteket vivő mentőautó zúgott el
Shane mellett, vijjogó szirénával igyekezett a legközelebbi kórház
felé.
Shane elővette zsebkendőjét, megtörölgette nedves arcát. A futás-
tól, a hőségtől és a bentrekedtek iránti aggodalomtól kiverte a verí-
ték. Az eléje táruló látvány elképesztő volt - rosszabb, mint amire
számított. A földön mindenütt törött üveg és törmelék, elvakító, ön-
magában is halálos füst, parancsokat ordítozó rendőrök és szállodai
alkalmazottak, segélyt kérő kiáltások és sírás hangja. Hálóruhás, ré-
mült vendégek csapata összebújva egy rendőrautó mellett. Shane már
oda akart menni hozzájuk, amikor meglátta, hogy két hotelportás
sürgölődik körülöttük. Az elsősegélyhelynek kiképzett mentőautóhoz
terelték őket; itt kezelik kisebb sérüléseiket, csillapítják hisztériáju-
kat.
 Shane szája elé zsebkendőt szorítva átfurakodott a nyüzsgő kordo-
non, ami a szálloda alkalmazottaiból, biztonsági őreiből, rendőrtisz-
tekből, kisegítő egészségügyiekből és mentőautó-sofőrökből állt.
Muszáj közelebb jutnia a szállodához, azonnal átvenni az irányítást.
Egy rendőr megállította: - Uram, nem mehet közelebb. Veszélyes.
- Köszönöm a figyelmeztetést. De én vagyok a szálloda tulajdono-
sa, Shane O’Neill. Közelebb kell kerülnöm, hogy segíthessek.
A rendőr azonnal felismerte, és átengedte. Együttérző pillantást ve-
tett rá, amikor a szállodát körülvevő kordonon átengedte.
Shane majdnem mindjárt felismerte az ügyeletes éjszakai igazgatót,
Peter Woodot. Megragadta a karját.
Wood dühösen hátrafordult. Amikor meglátta, hogy Shane az,
kormos arcára óriási megkönnyebbülés ült ki. - Mr. O’Neill! Hála az
égnek, hogy nem esett baja! Tizenegy körül, amikor megszólalt az
első vészcsengő, megpróbáltuk felhívni. Rájöttünk, hogy nincs a lak-
osztályában, de nem tudtuk, nincs-e valahol másutt a szállodában.
Mindenütt kerestük, halálra izgultuk magunkat.
- Nem voltam a szállóban. Tudják már az áldozatok számát?
- Pontosan még nem - rázta a fejét. - De azt hiszem, hogy tizenöt
súlyos sebesült és négy halott - mondta halkabban.
- Jézusom! - Shane odébb húzta Woodot, miközben a szálloda
egyik biztonsági őre kiterelt egy vendégcsoportot. Amikor hallótá-
volságon kívül értek, Shane megkérdezte: - Lehet tudni, hogyan ke-
letkezett?
- Nem. De van némi elképzelésem.
Shane a homlokát ráncolta: - Gyújtogatásra gyanakszik?
- Nem, nem. Miért akarná bárki felgyújtani a szállodát?
- Talán egy elégedetlen alkalmazott, akit nemrég elbocsátottunk?
- Nem, Mr. O’Neill, egészen biztosan nem - mondta nagyon hatá-
rozottan Wood. - Szerintem véletlen baleset volt.
- Értem. Hol kezdődött?
- A harmincnegyedik emeleten. - Jelentőségteljes pillantást vetett
Shane-re. - Szerencséje volt, Mr. O’Neill. Egy hajszálon múlt, hogy
megmenekült.
Shane rámeredt - nem fogta fel azonnal Peter szavainak értelmét…
saját lakosztálya is azon az emeleten volt, mellette több hosszabb
időre kibérelt lakosztály. Egy emelettel feljebb vendégszobák és lak-
osztályok, kettővel feljebb, a legfelső szinten a híres-nevezetes Orc-
hidea terem.
- Hála istennek, a múlt héten felújítás miatt lezárattam a teljes har-
mincötödik emeletet és az Orchidea termet. Tízszer ekkora katasztró-
fa lenne, ha vendégek laktak volna az emeleten, az étteremben vacso-
rázó és táncoló kétszáz személyről nem is szólva.
- Igen, mind ezt mondogattuk.
- Gondoskodott arról, hogy a vendégek nagy részét más szállodák-
ban helyezzék el?
Wood bólintott. - A Hiltonba és a Wentworthbe. Más szempontból
is szerencsések vagyunk, uram. E héten az O’Neill nem volt egészen
tele.
E pillanatban érkezett futva Philip; zihált, verejtékezett. - Minde-
nütt kerestelek - mondta Shane-nek, majd oldalt fordult, és Peter
Wood felé biccentett. - Miben segíthetnék?
- Nincs mit tenni - válaszolt Shane. - Ahogy látom, a szálloda sze-
mélyzete és a helyszínre hívott segítség igen hatékonyan működik.
Néhány perccel ezelőtt, amikor ideérkeztem, azt hittem káosz van, de
nincs. Úgy tűnik, urai a helyzetnek. - A szállodára nézett, arca eltor-
zult. Az épület közepén lévő két emelet még mindig égett, de erősí-
tést kaptak a tűzoltók; újult erővel folytatták, és látszott, hogy hama-
rosan végeznek az oltással.
- Talán én… - kezdte Philip.
Sem Shane, sem Peter Wood nem hallotta a mondat folytatását.
Philip hangját óriási robbanás zaja nyomta el - mintha több hordó
dinamit robbanna egyszerre. Megremegtette a levegőt, majdnem le-
döntötte őket a lábukról. A szállodára meredtek. Arcukra rettegés ült
ki.
- Ez meg mi a nyavalya volt? - kiáltotta Philip.
- A hőség kiszakította az ablakokat - mondta remegve Shane. Attól
rettegett, hogy növekszik a sebesültek száma.
- De nem látok hulló üvegcserepeket - mondta zavartan Philip.
- Én sem. De biztos vagyok benne, hogy ez történt.
- Valószínűleg az épület másik oldalán, a kikötőre néző ablakok
törtek ki - vélte Peter Wood.
 Köntösbe öltözött, kormos arcú fiatal nő sietett oda. Szinte magán-
kívül volt. - Könyörgök, segítsenek! - rántotta meg Philip karját. -
Kérem, nagyon kérem! Nem találom a kislányomat. Elveszett. Sehol
sem találom. Pedig tudom, hogy kimentettük. Tudom. - Arca eltor-
zult, hisztérikus zokogásban tört ki.
Philip átkarolta a vállát. - Biztosan jó helyen van. Jöjjön, segítek
megkeresni.
- Alig négyéves - zokogott a nő -, olyan kisgyerek, olyan kicsi gye-
rek.
Miközben elvezette, Philip nyugtatgatta. Saját bánata, saját emésztő
gyásza a tragédia láttán e pillanatban háttérbe szorult.

***

Hajnali négyre eloltották a tüzet.

A mintegy huszonöt sebesültet a St. Vincent és más kórházak első-
segélynyújtó osztályaira vitték, a kilenc halottat a hullaházba.
A területet együtt hozta rendbe a tűzoltóság, a rendőrség és a szál-
loda személyzete. Több órája Shane vette át az irányítást, higgadtan,
határozottan intézkedett mindenről.
A Sydney-O’Neill Hotelből hamvadozó, füsttől fekete romhalmaz
maradt; kiégett váz a város sziluettjén. Shane és Philip hajnalhasa-
dáskor együtt álldogált, és komor arccal nézegette a romokat.
- Milyen rettenetes tragédia - mormolta sógorához fordulva Shane.
- Mennyi sebesült és halott. Ilyennek nem lett volna szabad előfor-
dulnia. Másra sem tudok gondolni, mint a halottak családtagjaira -
sóhajtott. - Örülök, hogy segíteni tudtál annak a fiatalasszonynak.
Majd’ eszét vesztette. Hol találtátok meg a kislányt?
- Az egyik mentőautóban, egy ápoló ölében. Hála az égnek, nem
sebesült meg. Csak riadt volt, mert elszakadt az anyjától. - Philip
megfogta Shane karját, vigasztalni akarta. - Sajnálom, hogy ekkora
katasztrófa ért. Nagyon szenvedsz a halottak és a sebesültek miatt. És
persze tudom, hogy milyen büszke voltál a szálloda biztonsági be-
rendezéseire.
 Shane hallgatott. Philip hozzátette: - Tudom, hogy éppen ez a szál-
loda milyen sokat jelentett neked. Rettenetesen sajnállak. Szívesen
segítek bármiben.
- Köszönöm, Philip. - Shane megdörgölte fáradt arcát, és kimerül-
ten rázta a fejét. Blackie füstbe ment álma, gondolta. Eszébe jutott,
hogy nagyapját mennyire izgatta a Sydney-O’Neill építése. Évekkel
ezelőtt, amikor Emmával Sydneyben volt, ő találta és vásárolta meg
a telket, ő határozta el, hogy az legyen a világ túlsó végén a lánc leg-
kiemelkedőbb szállodája. Felépítését nem érte meg, de az első építé-
szeti terveket ő hagyta jóvá. Alma most néhány óra alatt füstbe szállt.
- Újból felépítem - mondta Shane, mintegy ígéretet téve nagyapjá-
nak.
- Tudom. Most gyere a lakásomra, fürödj meg, és öltözz át. Szeren-
cse, hogy körülbelül azonos méretűek vagyunk.

***

Shane lezuhanyozott, megborotválkozott, sógora öltönyébe bújt. Ide-

iglenes főhadiszállását a McGill Torony igazgatótanácsi szobájában
rendezte be. Halálosan fáradt volt.
Az első tanácskozáson a tűz kitörésének okát vizsgálták. Jelen volt
Peter Wood, az éjszakai ügyeletes igazgató; Lewis Bingley ügyveze-
tő igazgató; Graham Johnson, az ausztráliai O’Neill szállodalánc
igazgatója, a Sydney-O’Neill vezetősége és Don Arnold tűzoltó főpa-
rancsnok, aki az előző éjszaka az oltást vezette.
A kölcsönös bemutatkozások és üdvözlések után Shane azonnal a
lényegre tért. - Mr. Arnold, először önhöz fordulok. Értesülésem sze-
rint ön és emberei hosszan faggatták a szállodai személyzet több tag-
ját. Van-e elképzelése arról, hogyan keletkezett a tűz?
- A szálloda egyik vendégének gondatlanságából. A harmincne-
gyedik emeleten kezdődött, és abból, amit ott találtunk, és amit azóta
kiderítettünk, biztosak vagyunk benne, hogy cigaretta okozta. A ciga-
retta egy pamlagra eshetett az egyik lakosztályban, a Jaty Corporati-
onnek kiadott állandó bérleményben.
- Részletezné, kérem? - kérdezte Shane.
 - Természetesen. Egy szobapincér jelentkezett ma kora reggel. El-
mondta: emlékszik rá, hogy egy hamutartót látott abban a lakosztály-
ban, az egyik pamlag karfáján. Ez este nyolc körül volt, amikor a
vacsora maradékát szedte össze. Azt hiszem, hogy a hamutartó a
karfán maradt, és mielőtt a lakók aludni tértek, többször is beleha-
muztak. A hamutartó a pamlagra esett, és egy rosszul elnyomott ci-
garetta meggyújtotta a pamlagot. Több mint valószínű, hogy néhány
órán át ott füstölgött, mielőtt a pamlag lángra lobbant. Ébredése után
néhány pillanattal az a két személy már halott volt.
- Honnan tudja?
- Két tűzoltó találta meg őket összekuporodva a hálószobában.
Nem voltak égési sebeik, a pamlag habszivacs betétjében keletkezett
füst mérgezte meg őket. Ez a betét annyira gyúlékony, hogy pillana-
tok alatt létrehozhatja a tegnap éjjelihez hasonló poklot. Lángja olyan
forró, olyan intenzív, hogy lyukat üt a falon vagy a mennyezeten, és
kiveri az ablakokat. A habszivacs halálos mérget is áraszt, főként
cianidot és szénmonoxidot.
Shane elborzadt. Lewis Bingleyre nézett, és élesen rászólt: - A brit
kormány 1981-ben betiltotta a habszivacs alkalmazását a bútorokban.
Én a múlt évben minden szállodámból kitiltottam. Hogyan lehetsé-
ges, hogy itt mégis azt használták?
Lewis Bingley rázta a fejét. - Mi szigorúan betartottuk az utasítást.
A szálloda egyetlen bútorában sincs habszivacs. Ön is tudja, hogy az
egész bútorzatot lecseréltük.
- De hallotta, hogy mit mondott Mr. Arnold! Az a pamlag a Jaty
Corporation lakosztályában habszivaccsal volt megtöltve!
Az ügyvezető igazgató szája idegesen remegett. - Csupán arra tu-
dok gondolni, hogy valahogy elkerülte a figyelmünket. Tudja, Mr.
O’Neill, a Jaty Corporation elnöke saját belsőépítészeit alkalmazta,
ők rendezték be azt a lakosztályt.
- Tudtak az új rendelkezésről?
- Igen. De nyilvánvalóan nem törődtek vele.
- Felháborító! - tört ki Shane. - Mindenesetre mi is hibásak va-
gyunk, hogy nem ellenőriztük: betartják-e a habszivacsra vonatkozó
figyelmeztetést. - Forrongó dühét csillapítani próbálta. A tűzoltó fő-
parancsnokhoz fordult. - Azonosították már a halott házaspárt? Kik
voltak?
- A Jaty Corporation elnökének fia és menye.
Shane szomorúan rázta a fejét. Komor, dúlt arccal kérdezősködött
tovább: - Tehát így kezdődött. És azután mi történt?
- Azt hiszem, hogy az események láncolata a következő: a csikk
meggyújtotta a pamlagot. A habszivacs parázslott, majd lángra gyúlt.
Becslésem szerint ez 10 óra 45, 10 óra 50-kor történhetett. A lángok
annyira felerősödtek, hogy pillanatok alatt kitörték az ablakokat. A
kívülről beáramló levegő, az oxigén-utánpótlás olyan tűzfalat alko-
tott, amely lángra lobbantotta a lakosztály ajtóit. A tűz az oxigéntől
felerősödve gyilkos erővel száguldott végig a harmincnegyedik eme-
let folyosóján. Mindez percek alatt játszódott le; nem adok neki töb-
bet, mint tíz-tizenöt percet. A tűz fénysebességgel száguld.
Shane bólintott, hogy megértette. Szólni sem bírt, annyira megráz-
ta, amit hallott. Hanyagság, gondolta. Először a berendezők, majd az
én beosztottaim részéről. A lakosztály berendezése után azonnal
helyszíni szemlét kellett volna tartaniuk. Így a tragédia elkerülhető
lett volna. Megint elnyomott egy sóhajt. Kénytelen felelősségre von-
ni Lewis Bingleyt.
- Egy biztos, Mr. O’Neill - mondta a tűzoltó-főparancsnok -, az
önök biztonsági berendezései a lehető legjobbak. Mintaszerűen mű-
ködtek a füstjelzők, a tűz terjedését megakadályozó vasajtók és a
fecskendők. Ha nem ilyen jók a biztonsági berendezések, a katasztró-
fa sokkal nagyobb lett volna.

***

- Ez a hely az idegeimre megy - mondta Jason.

- Hogy érted ezt? - meredt rá Shane.
- Kiborít. Olyan átkozottul búbánatos a lehúzott rolóival, a félho-
mállyal. - Jason a kávézóasztalkán álló félig üres whiskysüveget néz-
te. - S hogy a délután közepén iddogálsz, ez egyáltalán nem vall rád.
Ugyan már, Shane, az ital nem segít.
- Színjózan vagyok. De, hogy őszinte legyek, szívesen leinnám
magam. Ha épp tudni akarod, szétvet a méreg.
 - Óriási peched volt, valódi balszerencse. De nem vagy zöldfülű.
Tudod, hogy előfordul ilyesmi.
- Képtelen vagyok elhinni, hogy teljesen leégett a szálló - kezdte
Shane, majd elhallgatott. Felugrott, és - mint már napok óta folyvást
- fel-alá kezdett járkálni. - Hanyagság! Átkozott hanyagság! - füstöl-
gött. - Ha nem figyelek oda minden percben, félremennek a dol-
gok…
- Ha nem akarsz magadnak nehéz körülményeket, ne folytass üzleti
életet. Mert napjainkban a „nehézség” a kulcsszó. De tudom, mire
gondolsz. Átkozott tragédia volt ez a tűz. Megértem, hogy miért dü-
höngsz.
- A legmagasabb béreket fizetem, nagy prémiumokat kapnak, min-
denféle kedvezményben és isten tudja, még mi mindenben részesül-
nek, és közben képtelenek ellenőrizni egy átkozott magánlakosztály
bútorait. Ez vétkes mulasztás, Jason. Vétkes. Te is olyan jól tudod,
mint én, hogy ha a helyzet magaslatán állnak, nem keletkezett volna
tűz. Ha a vezetők tisztességesen ellátták volna feladatukat, azok a
szerencsétlenek nem halnak és nem sebesülnek meg. Ettől forr fel a
vérem. Az érintettek fájdalmától és szenvedésétől. Elárasztanak kár-
térítési perekkel, nyakamra járnak az ügyvédek és a biztosítótársaság
szakértői. Most ők látnak hozzá a tűz körülményeinek vizsgálatához.
- Te is tudod, hogy ez várható volt. Egyébként biztos vagyok ben-
ne, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak, mint a tűzoltóság. És
figyelj ide: miért nem fogsz hozzá a Sydney-O’Neill Szálló újjáépíté-
séhez, miért nem állítod rá máris az építészeket az első tervekre?
- Nem hiszem, hogy újjáépíttetném.
Jason megdöbbent. - Új szállodát kell építtetned! Tartozol vele a
nagyapádnak. És ami még fontosabb: önmagadnak.
Shane nem válaszolt. A pamlagra rogyott, fejét tenyerébe temette -
ez a mozdulat elárulta, hogy mennyire fáradt és elkeseredett.
Jason aggódva nézett le rá. Még sose látta ilyennek Shane-t: zilált,
borotválatlan, a délután közepén még pizsamában és köntösben jár-
kál. Mi a baj ezekkel a fiatalokkal? Nincs vér a pucájukban? Először
Philip omlott össze Maddy halála után, most meg Shane áll az össze-
omlás szélén.
 Jason megköszörülte a torkát. - Olyan udvariatlan voltál Daisy-hez,
amikor felhívott telefonon, hogy megkért, jöjjek át, és nézzem meg,
mi van veled. Szeretné, ha átjönnél vacsorázni.
Shane felemelte és megrázta a fejét. - Dolgoznom kell. - A kávézó-
asztalkán álló irathalmazra mutatott: - Át kell néznem a tűzre vonat-
kozó iratokat.
- Szombat van. Pihenned is kell valamikor. Mellesleg: Philip hol
van?
- Őszintén szólva nem tudom. És ha nem haragszol, pillanatnyilag
nem érek rá vele foglalkozni, megvan a magam baja.
- Igen, tudom. Épp ezért szeretnénk, ha átjönnél vacsorázni. Jót
tenne neked, ha kimozdulnál, társaságban lennél.
- Nem, magamra akarok maradni. Így a legjobb. Rengeteg a mun-
kám és a gondolkodni valóm.
- Ha meggondolod magad, bármikor átjöhetsz.
- Jó. Köszönöm, Jason.
Shane fölemelte az üveget, és újabb adagot töltött magának.
Jason távozás közben szomorúan ingatta a fejét; átment az előtéren,
és halkan csukta be maga mögött a bejárati ajtót.

39
Egyedül lovagolt végig a birtokán.
Ébenfekete csődörén, Fekete Opálon ült. Mellette lovas nélküli ló
ügetett: Gilda, a deres, amellyel Maddyt ajándékozta meg esküvőjük
után. Az istállóból jövet rárakta Maddy ezüstveretes nyergét, és a
kengyelt hátrafelé fordítva jelezte, hogy lovasa soha többé nem ül rá.
Először jött vissza Dunoonba azóta, hogy Maddyt négy héttel eze-
lőtt eltemette.
Péntek este, amikor megérkezett, Tim és a telep többi alkalmazottja
melegen üdvözölte, látható volt, örülnek, hogy végre visszatért. Ő is
örült.
Maddy halála teljesen összetörte, bánata elviselhetetlen volt. Attól
félt, hogy a visszatérés túlságosan fájdalmas lesz. Olyan boldogok
voltak itt. De most, amikor a bájos, idilli tájon lovagolt ezen a vasár-
nap délutánon, megszállta némi békesség. Tudta, hogy ez részben az
itteni nyugalomnak, szelídségnek, csöndnek köszönhető.
Hosszú ideig lovagolt a folyó partján, majd eltávolodva, több réten
át a zöld dombok felé kanyargó ösvényen haladt. A meredek emel-
kedő tetején leszállt, a terebélyes tölgyfához ment, és a rendkívüli
szépségű tájat szemlélte.
Milyen szépséges lett kétnapi eső után. Milyen zölden csillog min-
den. Augusztus vége - közel a tél vége. Néhány hét múlva itt a ta-
vasz; az idő máris csodálatos, az évszakhoz képest langyos. Felné-
zett. Napfényben fürdő, ragyogó kék az ég. Bánata elmélyült… ez a
szépség megosztandó… valakivel…
Megfordult, a tölgy alá ült, hátát ősöreg törzséhez támasztotta. Le-
dobta széles karimájú kalapját, próbálta elengedni magát. Gondolatai
összevissza kalandoztak, agyát a fájdalom köde borította. De itt talán
kissé megnyugszik.
Ez az ő különleges helye - mindig is az volt, gyerekkora óta.
Maddy is szeretett idefent lenni. Mintha az ég egy része lenne, mond-
ta. Az emlék mosolyt csalt Philip ajkára, majd eszébe jutott az alig
egy évvel ezelőtti reggel, amikor a képtárban megpillantotta.
Akkor lovagoltak ki ide, üldögéltek egy darabig az árnyas öreg fa
alatt. Philipet magát is meglepte, hogy mennyire kitárulkozott előtte.
De Madelana szemmel láthatóan nem bánta. Hosszú percekig nézett
rá, gyönyörű, intelligens szürke szeme meg se rebbent, megjegyzést
sem tett. Philip abban a pillanatban tudta, hogy elveszi feleségül.
Ilyen nővel még sosem találkozott. Kapcsolatuk kezdetétől fogva
volt benne valami nagyon ismerős. Mintha régen ismerte volna, azu-
tán útjaik szétváltak, majd ismét egyesültek. Most jött rá, hogy azért
érzett így, mert egész életében ilyen nőt keresett, ábrándjaiban ilyen
nő szerepelt. Végre rátalált, csak azért, hogy elveszítse… ilyen ha-
mar.
Micsoda kellem volt benne! Sugárzásának talán ez volt a forrása…
Fehéren izzó lény volt. Egy Rupert Brooke-verstöredék suhant át
Philip agyán…

Belőled sütött a fény

Át a szürke reggelén,
 Voltál libbenő ruhás
Áradó odaadás
(Kiss Zsuzsa fordítása.)

Sóhajtott, szemét behunyta, milliárd gondolata hullámán ringatózott,

és lassan-lassan visszatértek az emlékek. Kapcsolatuk minden apró
mozzanata eszébe jutott… hirtelen kristálytisztán látszott minden
egyes perc; az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Helyére zökkent és
tisztán láthatóvá vált minden részlet - mintha film peregne a szeme
előtt. És ezen a dombon, ahová Emma Harte vitte fel először mint
kisfiút, ismét meglelte az ő Maddyjét. Pontosan maga előtt látta, mi-
lyen volt, amikor a képtárban megpillantotta. Érezte hajának illatát,
hallotta hangját, vidám nevetését, kezén Maddy kezének gyengéd
érintését. És könnyek szöktek a szemébe, és elsiratta, és napnyugtáig
a dombon ült.
És amikor Dunoon zöld dombjain visszalovagolt az udvarházhoz,
oldalán a lovas nélküli deressel, mindenütt érezte jelenlétét, és tudta,
hogy soha többé nem veszíti el. Maddy a szívében van, élete végéig
lényének része marad. Shane-nek volt igaza.

***

Késő este visszarepült Sydneybe. Hétfőn kora reggel anyja lakására

ment.
Anyja döbbenten látta, hogy ott áll a nappali közepén, nem titkol-
ható meglepetéssel sietett üdvözölni.
Hideg napfény tűzött be az ablakon, könyörtelenül megvilágította
Philip arcát. Daisy szíve összeszorult. Fia mintha hetek óta nem aludt
volna. Arca lepusztult. Soványsága ugyanúgy megdöbbentette
Daisyt, mint fekete hajában a fehér fürtök. Mintha csupán árnyéka
lenne annak, aki volt, energiája, életereje elszállt.
Szerette volna átölelni és megvigasztalni, de nem merte. Maddy ha-
lála után fia eltaszította magától, majdhogynem szóba sem állt vele,
és Daisy kénytelen volt kívánságát tiszteletben tartani. Nem volt más
választása, mint hogy magára hagyja bánatával.
És így még inkább meglepődött, amikor Philip közelebb lépett, és
átölelte. Oly szorosan átkarolta, mint kisfiú korában, amikor hozzá
menekült bánatával, és Daisy túlcsorduló szeretettel átfonta a nyakát.
Egyikük sem szólt. Ez a hosszú ölelés önmagáért beszélt; szavakra
nem volt szükség. És Daisy rájött, hogy Philip a gyógyulás útjára
lépett. És némán köszönetét mondott az égnek…
Philip végül elengedte, és így szólt: - Nos, anya, gondoltam, jobb
lesz, ha én jövök hozzád…
- Nagyon örülök neked.
- Röstellem korábbi viselkedésemet. Rájöttem, hogy lehetetlenül
viselkedtem, rosszul bántam veled és mindenki mással. De egyszerű-
en nem bírtam magammal.
- Ó, drágám… megértelek, hidd el, szívből megértelek. Oly sokat
szenvedtél.
- Igen… - egy pillanatig tétovázott, majd lassan folytatta: - Meg-
szakadt a szívem attól, hogy Maddy fiatal élete oly tragikusan ketté-
tört, és őszintén hittem, hogy a veszteséget soha nem tudom kihever-
ni. Pokoli volt, anya. De tegnap éjjel, visszarepülve Dunoon-ból,
kezdtem rájönni, hogy a bánatomba némi önsajnálat is vegyül. Nem-
csak Maddyt gyászoltam, hanem magamat is… és gyászoltam az
elveszített közös jövőt.
- Ez természetes - mormolta halkan Daisy. Élénkkék szeme megtelt
rokonszenvvel és megértéssel.
- Azt hiszem igazad van. - Arrébb lépett, az ajtó felé indult, majd
hirtelen visszafordult. Kis szünet után kibökte: - A gyerekért jöttem.
Daisy arca és szíve földerült. - Fiona a dajkával van. Azzal a fiatal
angol nővel, akit Maddy fogadott fel, mielőtt… - gyorsan elhallga-
tott, félve nézett Philipre.
- Nyugodtan mondhatod: a halála előtt. Beletörődtem.
Daisy bólintott. Megszólalni nem mert, hátha a hangja remegni fog.
Daisy vezette fel a gyerekszobába. - Ez itt Mr. Amory. A fiam -
szólt a dajkának, amikor beléptek.
- Igen, tudom. Amikor Mrs. Amorynál jelentkeztem, találkoztunk.
Kezet fogtak, üdvözölték egymást, azután Philip a volt hálószoba,
jelenlegi gyerekszoba sarkában álló gyerekágyhoz ment.
Ott állt, és a csecsemőt nézte.
 Születése napja óta nem látta. Most már egy hónapos. Néhány pil-
lanat múlva lehajolt, lenyúlt, bizonytalan, remegő kézzel emelte ki,
mintha félne, hogy eltörik.
Eltartva magától, a kicsi arcocskájába nézett. Komoly, szürke
szempár nézett rezzenetlenül vissza. Maddy szeme, gondolta, és tor-
ka elszorult. Szorosan magához ölelte, szíve közelébe, egyik kezét
óvón fején tartotta. Maddy gyereke. A saját gyereke. Szeretethullám
öntötte el.
Karjában Fionával lassan az ajtó felé ment. Ott megállt, és vissza-
fordult.
- Hazaviszem a lányomat - mondta. Daisyre pillantott. - Ne nézz
olyan riadtan. Minden rendben. Én is rendben vagyok, és mi ketten
együtt rendben leszünk - mondta kis mosollyal. - Itt vagyunk egy-
másnak.

40

Emily besietett a Belgrave téri ház dolgozószobájába. - Próbáltalak

értesíteni, hogy ne gyere át - mondta Paula -, de elkéstem. A házve-
zetőnőd közölte, hogy már elindultál.
Emily megállt az antik Aubusson szőnyeg közepén. Pislogva nézte
Paulát, aki az élesen tűző szeptemberi napsütésben ült a pamlagon. -
Szóval nem akarod, hagy kikísérjelek a reptérre?
Paula sajnálkozva rázta a fejét. - Az imént beszéltem Shane-nel.
Nem akarja, hogy Sydneybe repüljek. Ezért töröltettem az utat.
Emily elképedt. - De miért nem akarja, hogy vele légy? Korábban,
amikor beszéltetek, ő erősködött, valósággal sürgetett.
- Így van, és én azt hiszem, hogy valóban ott kellene lennem vele,
de most azt állítja, hogy egyedül is megbirkózik a helyzettel, túltette
magát a tűz okozta sokkon. Mindenesetre úgy véli, hogy nekem itt
kell maradnom a gyerekek miatt. Tudod, mindig is az volt a rögesz-
méje, hogy egyikünknek a gyerekekkel kell lennie.
- Winston ugyanígy gondolkodik. És mi is - emlékeztette Emily.
Beható pillantással nézett Paulára. - Ne feledjük, hogy a nagyi arra
tanított: felelősségteljes szülők legyünk. Ő mondogatta, hogy az első
hely a gyerekeké, az ő szükségleteik a legfontosabbak. Makacsul
ragaszkodott ehhez az elvhez, valószínűleg azért, mert saját gyerekeit
elhanyagolta.
- Emily! Nem szép dolog ilyet mondani!
- De igaz. És ezt ő is bevallotta. Üzletbirodalma kiépítése annyira
lefoglalta, hogy a gyerekek háttérbe szorultak. Kivéve a te mamádat.
Daisy néninek szerencséje volt. Talán azért, mert mire ő megszüle-
tett, nagyi már befutott.
Paulában volt annyi jóérzés, hogy elnevesse magát. - Igen, szokás
szerint igazad van. - Nagyot sóhajtott. - Bármennyire szeretnék is
Shane-nel lenni, kénytelen vagyok az ő döntését elfogadni. Bárcsak
ne ért volna utol telefonon - mondta gunyoros kis mosollyal. - Mert,
tudod, annak ellenére, amit mond, érzem, hogy szüksége van rám, ha
másként nem, lelki támaszként.
- Akkor meg miért nem mész?
- Ugyan már, Gombóckám. Több eszed lehetne! Shane meghara-
gudna - ismered, hogy milyen erőszakos és ellentmondást nem tűrő -,
s így semmi értelme nem lenne az utazásnak.
- Igen, azt hiszem, fogadj szót - helyeselt Emily, aki tudta, hogy
Shane időnként milyen nehezen kezelhető. Leült Paulával szemben, a
köztük álló György kori antik kávézóasztalkán lévő reggelizőtálcát
nézte. Észrevette, hogy két személyre terítettek. - Kedves tőled, hogy
rám is gondoltál - mosolygott unokatestvérére. Miközben teát töltött
magának, a francia péksüteményekkel teli kenyérkosárra nézett. -
Ugye nem kéred azt a brióst?
- Nem, a múlt héten híztam egy kicsit. De neked sem kellene enned
- figyelmeztette Paula.
- Tudom, hogy nem kellene - nyúlt a péksüteményért Emily. El-
gondolkozva rágcsálta. Ivott egy korty teát, majd hátradőlt: - Figyelj,
talán Winstonnak kellene Sydneybe utaznia. Nemcsak azért, hogy
együtt legyenek, hanem mert biztos vagyok benne, hogy számtalan
módon segíteni is tudna. Winston ma délután repül Torontóból New
Yorkba. És ahelyett, hogy Rochesterben nézné meg azt a nyomdát,
Los Angelesbe repülhetne. Onnan tovább Sydneybe, azon az éjszakai
járaton, amelytől te mindig el vagy ragadtatva. Most rögtön felhí-
vom.
- Kanadában hajnali négy óra van!
 - Na és. Rendkívüli helyzetről van szó.
- Nem, Emily, már nincs. Emellett nem hiszem, hogy Winstonnak
oda kellene utaznia. Shane így is rendbe jön, nagyon kemény fickó.
Igaz, hogy a tűzeset teljesen kiborította, de hogy őszinték legyünk, ki
az, akit ne rendített volna meg? A sok halál és sebesülés feldúlta.
Valahányszor felhívott, minduntalan ezt hajtogatta - és tudod, hogy a
történtek óta le nem száll a telefonról. Az az érzésem, hogy néhány
napig súlyos depresszió vett erőt rajta. Anya szavaiból legalábbis ez
derül ki. De most már kimászott belőle; ezt a hanghordozása is el-
árulja. Mint mondtam, szeretnék odamenni, vele lenni, de úgy kell
tennem, ahogy ő jónak látja.
- Igaz - mondta elgondolkozva Emily. Majd hozzáfűzte: - Shane
valóban nagyon erős ember, ebben igazad van. Ha bárki úrrá tud len-
ni valamely helyzeten, akkor ő igen.
- Én tudom, hogy ő igen. És ne feledd, hogy nincs egyedül. Ott van
anyám meg Jason és természetesen Philip.
- Philip tehát jobban van?
- Igen. Shane elmesélte, hogy Philip a napokban átment anyámhoz,
és végre hazavitte magához a gyereket.
- Hála istennek. Be kell vallanom, kezdtem aggódni. Szinte láttam
lelki szemeimmel, hogy Daisy néni és Jason neveli fel Fionát. Kép-
zeld csak el, az ő korukban!
Paula halványan elmosolyodott. - Shane úgy véli, hogy a tűzeset és
az, amit az maga után vont, rázta fel és hozta vissza a valóságba.
- Bizonyára igaza van. Shane mélyen belelát az emberekbe, ismeri
mozgatórugóikat. Szegény Maddy… Így kellett meghalnia, ilyen hir-
telen. Alig bírtam beletörődni.
- Tudom. Én is. - Paula elhallgatott, Maddyre gondolt. Szíve tom-
pán sajgott a sógornőjéért. Rettenetesen hiányzott neki. Munka köz-
ben is előfordult, hogy szemét elfutották a könnyek, és ha ez mások
társaságában történt, elnézést kért, és kisietett, amíg visszanyeri az
önuralmát. Maddy rendkívüli teremtés volt, valamennyiük életét be-
folyásolta.
Paula hátát a párnáknak vetette, a semmibe meredt.
 Emily figyelmesen nézte, de nem szólt, e pillanatban nem akarta
megzavarni. Tudta, hogy Madelanára gondol, akinek halála annyira
megrázta.
Paula egyszer csak komor hangon megszólalt: - Kezdem azt hinni,
hogy átok ül ezen a családon.
Emily hirtelen kiegyenesedett, és rámeredt. - Paula! Hogy lehetsz
ilyen babonás! Mintha kelta volnál… mintha rád ragadt volna valami
Shane kelta hiedelmeiből.
- Nos, vegyük csak az elmúlt évet. Először feltámadt az a régi íror-
szági eset, és a jószágigazgató halálához vezetett. Anthony és Sally
kénytelen volt újra felidézni Min halálát, ami nagyon feldúlta őket.
És Anthony mindmáig felelősnek érzi magát azért, hogy Lamont
szélütést kapott.
- Még mindig jobban járt, mintha bíróság elé kellett volna állnia
gyilkosságért.
- Az ég szerelmére, Emily! Néha biz’ isten eláll a lélegzetem attól,
amiket mondasz!
- De így igaz, és én nem vagyok képmutató.
- Tudom. De olyan nyersen őszinte vagy.
- Mint a nagyi.
- Igaz, mint a nagyi - hagyta helyben Paula, Rövid hallgatás után
halkan folytatta: - Azután jött Sandy halálos betegsége, balesete a
vadászaton, Maddy agyvérzése és halála, s a múlt héten leégett a
Sydney-O’Neill. Nincs olyan család, amelyik ezek után ne hinné,
hogy átok ül rajta. Mellesleg: gondold végig, mennyi rémséget ért
meg élete folyamán a nagyi. És a lavina, amely elsodorta aput, Jimet
és Maggie-t? És itt az én értelmi fogyatékos kisfiam, Patrick. - Paula
jelentőségteljes pillantást vetett Emilyre. - Mintha a sors valamiért
büntetne minket.
Emily tüstént el akarta hessegetni Paula komor gondolatait, vissza-
utasítón legyintett. - Ugyan, ugyan! Nem hiszem. Nagy, kiterjedt
család a miénk - olyan, mint a Kennedy család. Életük során minden-
féle rémségek érik az embert, és ha olyan sokan vannak, mint mi,
több baj is éri őket, mint egy kis családot. És mindennek ellenére én
történetesen azt hiszem, hogy szerencsések vagyunk… nagyon sok
mindenben.
 - Jó, elismerem, hogy szédületesen sikeresek és gazdagok vagyunk,
de tragédiákból is több jutott a kelleténél.
- És nincs kizárva, hogy újabb bajok is várhatók.
- Na, szép kis vigasztaló vagy…
- Bocsánat, drágám, nem akartam; és nem szándékoztam félvállról
venni az Ausztráliában történteket. De nem vagyok hajlandó babo-
nákban hinni, és csodálkozom rajtad. Átok - még mit nem - vigyor-
gott, és úgy rázta a fejét, mint aki jól szórakozik. - Egyet mondhatok:
ha nagyanyánk élne, éktelenül kiröhögne.
- Ezt meg hogy érted?
- Ő is csak nevetne rajtad. Gyakran mondogatta, hogy mi magunk
írjuk életünk forgatókönyvét, abban élünk, amit magunk teremtet-
tünk, és végső soron felelősek vagyunk mindazért, ami velünk törté-
nik.
- Én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőle - nézett
zavarodottan, homlokát ráncolva Emilyre Paula. - Biztos vagy benne,
hogy ezt a nagyi mondta?
- Igen.
Paula bólintott, és témát változtatott.
De késő éjjel felidézte a szavakat, és a bennük rejlő alapvető iga-
zság fokozta balsejtelmeit.

***

A délelőtt nagyobbik felét és a délután hátralévő részét Paula a

knightsbridge-i áruház földszintjén töltötte.
Fél négy után, amikor visszament az irodájába, privát telefon-
vonala csöngeni kezdett. Asztalához sietett, áthajolt fölötte, felkapta
a kagylót, félig-meddig Shane-re számított. Sydneyben tíz órával
több volt, mint Londonban, és lefekvés előtt Shane gyakran felhívta.
Könnyű, vidám hangon szólt bele, és a kagylót a füléhez szorítva
kerülte meg az asztalt.
- Charles Rossiter beszél.
- Helló, Charles! Hogy vagy? - kicsit csalódott, de hangja nem árul-
ta el.
- Ööö… köszönöm, remekül.
 - Tehát megkaptad az üzenetemet?
- Üzenetedet? - kérdezte bizonytalanul és kissé türelmetlenül.
- Ma reggel telefonáltam, hogy értesítsenek, mégsem utazom Syd-
neybe. Tehát pénteken, ahogy terveztük, együtt ebédelhetünk.
- Ó, igen, természetesen megkaptam…
Paula bankárja hirtelen elhallgatott, mintha tétovázna. - Ezért hívtál
fel, ugye? Hogy az ebéd időpontját rögzítsük?
- Nem, tulajdonképpen nem.
Paula valami furcsát vélt felfedezni a bankár hangjában. - Van va-
lami probléma?
- Attól tartok, igen.
- De én azt hittem, hogy azok az új iratok rendben vannak, és…
- Semmi köze a szokott ügyleteinkhez - szakította félbe Charles. -
Nagyon sürgős dolog merült fel. Ma délután találkoznunk kell a
bankban. Mondjuk öt órakor.
- Miért? Mi történt? Nagyon titokzatos vagy,
- Az imént felhívott Sir Logan Curtis. Biztosan hallottál már róla és
cégéről, a Blair, Curtis, Somerset and Lombról.
- Természetesen. Igen jó nevű ügyvédi iroda, és Sir Logan az or-
szág egyik legkiválóbb jogásza.
- Így van. Sir Logan kérte a találkozót. Itt a bankban. Azt akarja,
hogy te is jelen légy.
- Miért? - kérdezte meglepődve.
- Úgy tűnik: unokatestvéredet, Jonathan Ainsleyt képviseli. Ainsley
Hongkongból érkezett; nyilvánvalóan ott élt az utóbbi tíz-tizenkét
évben. Sir Logan szerint valójában Ainsley akar velünk találkozni,
hogy egy téged is érintő üzleti ügyről tárgyaljon.
Paula annyira megdöbbent, hogy majdnem elejtette a kagylót. A
szava is elállt egy pillanatra, mielőtt felkiáltott: - De nekem nincs
üzleti ügyem Jonathan Ainsleyvel! Te is nagyon jól tudod, hisz évek
óta a bankárom vagy. Unokatestvérem természetesen osztalékot kap
a Harte Vállalkozásoktól, de más köze nincs sem a családhoz, sem
egyéb üzleti ügyeinkhez.
- Sir Logannak más a véleménye.
- De te tudod, hogy ez az igazság! - kiáltott élesen. - Sir Logant fél-
revezették.
 - Nem hinném.
- Mi a csudára gondolsz, Charles? - rogyott le döbbenten a székre.
- Nézd, Paula, nem szeretnék telefonon további részletekbe bocsát-
kozni. Egyfelől az ügy bizalmas volta, másfelől amiatt, mert épp
most folyik az igazgatótanács éves tanácskozása, és én csak egy pe-
recre jöttem ki, hogy felhívjalak, és tudassam: eleget akarok tenni Sir
Logan kívánságának. Nagyon sietek. Azonnal vissza kell mennem.
Hangsúlyozom azonban, jelenléted létfontosságú.
- Nem értem.
- Bármit akar is tőled Jonathan Ainsley, úgy tűnik, érintheti a mi
bankunkat, a többi citybeli bankot, amelyekkel kapcsolatban állsz, és
a Harte áruházakat.
- Egy szólt sem értek! Légy szíves részletesen megmagyarázni!
- Sajnos nem tehetem. Ne hidd, hogy ki akarok bújni alóla, de Sir
Logan is csak nagy vonalakban ismertette. Ő sem akart bizalmas
információt adni telefonon. Nem győzte azonban hangsúlyozni,
mennyire fontos ez mindannyiunk számára. Ezért egyeztem bele. A
helyzet, úgy látszik, kritikus. Továbbá: úgy ítélem meg, hogy ittléted
döntő fontosságú.
- Ott leszek. Pontban ötkor.
- Helyes. És még valami… előre figyelmeztetlek, hogy Jonathan
Ainsley is jelen lesz.
- Értem - válaszolt komoran.
Elköszöntek, letette a kagylót, hátradőlt, szemét nyomogatta. Any-
nyira elképedt, hogy jó néhány perc múlva tudta csak magát össze-
szedni, ismét józanul gondolkozni.
Unokatestvérére összpontosított. Jonathan Ainsley, gondolta. Miért
jött vissza? Mit akar? A választ nem tudta. De emlékezett a sok évvel
ezelőtti fenyegetésre, és ereiben megfagyott a vér.

41
Paula öt előtt öt perccel érkezett a citybeli Rossiter Kereskedelmi
Bankba.
Az előtérben már várta Charles Rossiter magántitkára, és azonnal
Charles irodájába vezette.
 A bank elnöke, a család régi barátja elébe sietett, arcon csókolta.
- Megérkeztek? - kérdezte Paula. Aggódva néztek egymásra a szo-
ba közepén.
- Igen, mintegy negyedórával ezelőtt. A tanácsteremben várnak.
- Tudsz már valami többet az ügyről?
- Egy keveset. Sir Logan röviden ismertette.
- Jonathan Ainsley ugye szerzett Harte áruházi részvényeket?
Charles bólintott.
- Mennyit vásárolt fel abból a tíz százalékból, amit nemrég piacra
dobtam?
- Mindet.
- Gondoltam. Idejövet rájöttem - motyogta szánalmas kis mosollyal
Paula.
- Igazgatótanácsi tagságot akar.
- Szó se lehet róla! A tíz százalék erre nem jogosítja fel! Menjen a
pokolba!
- Ezt követeli. Megítélésem szerint bajba akar sodorni.
- Nyilvánvaló. Különben minek tette volna meg ezt a nagy utat?
Menjünk be, és essünk túl rajta.
- Rendben, menjünk - értett egyet Charles, és átkísérte a szobán.
Kinyitotta az oldalajtót, amely egyenesen a tölgyfa lambériás tanács-
terembe vezetett.
Sir Logan Curtis eléjük sietett; alacsony, ősz hajú férfi, fiatalabb-
nak látszott, mint amire Paula számított.
- Mrs. O’Neill, Logan Curtis vagyok - közölte, mielőtt Charles be-
mutathatta volna. Mosolyogva nyújtott kezet.
Kezet fogtak, Paula hivatalos modorban üdvözölte. Szeme sarkából
látta a tárgyalóasztalnál ülő Jonathant. Amaz fel sem állt, nem is kö-
szönt, és Paula nem vette tudomásul jelenlétét.
- Mrs. O’Neill, unokatestvére négyszemközt akar magával beszélni.
Mi addig visszavonulunk - mondta Sir Logan. Jelentőségteljes pillan-
tást vetett Charles Rossiterre, miközben az ajtóhoz ment.
A bankárnak egyáltalán nem tetszett, hogy saját tanácsterméből ki-
ebrudalják. Forrt a dühtől. Paulához fordult: - Mi a véleményed? -
kérdezte aggódva.
- Rendben van természetesen - válaszolta Paula nyugodtan.
 Charles Rossiter önkéntelenül csodálta nyugalmát, az adott körül-
mények közötti rendkívüli higgadtságát. Ennek ellenére úgy érezte,
kötelessége bátorítón hozzáfűzni: - Ha szükséged van rám, a szom-
széd szobában leszek.
- Köszönöm, Charles, nagyon figyelmes vagy. - Rámosolygott, mi-
re a bankár kiment, és csöndesen behúzta maga mögött az ajtót.
Miután kettesben maradt unokatestvérével, Paula lassan megfor-
dult, és a tárgyalóasztal felé indult.
Jonathan le nem vette róla a szemét. Megittasult, tudta, hogy ő ke-
rekedett felül, élvezte, hogy játszhat vele, mint macska az egérrel.
Hosszú ideje várt a bosszúra, amely most végül karnyújtásnyira ke-
rült. Már korábban elhatározta, hogy nem áll fel, és nem kéri, hogy
foglaljon helyet. Nem hajlandó udvariaskodni ezzel a hideg, számító
kurvával, ördögi nagyanyja, Emma Harte reinkarnációjával.
Paula néhány lépésre az asztaltól megállt. Rezzenetlenül állta Jo-
nathan tekintetét. Kék szeme jeges, acélos.
Jonathan megszólalt. Édeskés hangon mondta: - Rég ültünk szem-
ben egy tárgyalóasztalnál. Ha jól emlékszem, utoljára tizenkét évvel
ezelőtt, amikor a szenteskedő Alexander felmondott nekem, te meg
kirúgtál a családból.
- Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy nem azért hívták össze ezt
a megbeszélést, hogy te meg én a régmúlton merengjünk - csattant
fel Paula. - Úgyhogy térjünk a tárgyra, jó?
- A megbeszélés tárgya, hogy birtokomban van…
- Tudom, hogy birtokodban van a Harte áruházak elsőbbségi rész-
vényeinek tíz százaléka - vágott közbe élesen. - Azt is tudom, hogy
úgy hiszed: jogod van igazgatótanácsi tagsághoz. Válaszom az, hogy
nem, nincs jogod. És most, hogy megkaptad a választ, távozom.
Paula sarkon fordult, és az ajtó felé tartott. Magas fokú intelligenci-
ája és éleslátása azonban megsúgta, hogy Jonathan tartogat még egy
ütőkártyát, ezért nem lepte meg és nem is jött zavarba, amikor Jonat-
han megszólalt: - Még nem végeztünk. Mást is szeretnék mondani
neked.
Paula megállt, és visszafordult: - Éspedig?
 - Az évek során, különböző megbízottakon keresztül, rendre vásá-
roltam Harte-részvényeket. Jelenleg összesen huszonhat százalékuk
tulajdonosa vagyok.
Paulának sikerült döbbenetét palástolnia. Arca nyugodt volt, tekin-
tete szilárd - elhatározta, hogy nem tesz megjegyzést. Élénken figyel-
te Jonathant. Résen állt.
- Azonkívül további húsz százalék szavazati joggal bíró részvény
tulajdonosa vagyok - a drámai hatás kedvéért elhallgatott, arcán su-
nyi mosoly jelent meg. - Gondold csak meg, negyvenhat százalék az
én kezemben! Neked már csak negyvenegy százalék maradt - neve-
tett diadalmasan. - A dolog úgy áll, hogy több elsőbbségi részvé-
nyem van a Harte áruházakban, mint neked! - Ravasz szemében dia-
dal villant. - Mekkora oktalanság volt, hogy ilyen helyzetbe juttattad
magad… csak hogy megvásárolhasd a Larson áruházláncot.
Paulát olyan sokk érte, hogy azt hitte, mindjárt összeesik. Reszketni
kezdett, mégis sikerült szilárdan, egyenes háttal állnia. Nem enged-
hette meg magának, hogy Jonathan észrevegye rémületét.
Nyugodt, halk hangon kérdezte: - És kié az a húsz százalék?
- Azt a húsz százalékot James és Cynthia Weston örökölték nagy-
apjuktól, a néhai Samuel Westontól.
- Kiskorúak. A részvények fölött a végrendelet végrehajtójává ki-
nevezett ügyvédi iroda rendelkezik. És Jackson, Coombe meg
Barbour hagyományosan mindig velem együtt szavazott, úgy, ahogy
Sam Weston annak idején, amikor még élt Emma Harte.
- A lojalitás változó, Paula.
- Aligha hiszem, hogy Jackson, Coombe és Barbour veled szövet-
keznének.
- Pedig elhiheted… ez az igazság.
- Blöffölsz.
- Nem én! - Felállt, a szoba másik végébe sétált. Félúton megállt,
visszafordult. - Egy-két héten belül én leszek a többségi tulajdonos,
mert megszerzem a még hiányzó öt százalékot. Kezdhetsz csomagol-
ni és kiköltözni az irodádból. Én költözöm be. - Jeges, átható pillan-
tása elárulta gyűlöletét. - Felmondok neked. Igenis meg fogom sze-
rezni a Harte-ot. Biztosíthatlak, hogy ezúttal sikerül. Én leszek a
győztes! Te meg, Paula O’Neill, a vesztes!
 Paula méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon.
Jonathan kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.

***

Paula a legközelebb álló székre rogyott.

Belső remegés töltötte el, az ölében lévő kézitáskát markolta, hogy
keze ne reszkessen annyira. Minden ereje elszállt.
Charles Rossiter jelent meg az ajtóban. Hozzásietett, arca ugyano-
lyan fehér, mint az övé, komor, szemében félelem.
- Amikor azt a telefonhívást kaptam, sejtettem, hogy baj lesz. De
nem gondoltam, hogy ekkora baj. Sir Logan Curtis részletesen ismer-
tette Ainsley szándékát. Meg vagyok döbbenve.
Paula bólintott. Nem bírt megszólalni. Elvesztette önuralmát.
- Hadd hozzak neked egy kis konyakot. Rémesen nézel ki.
- Köszönöm, de ne konyakot. Nem szeretem. Vodkád van?
- Van, máris hozom. Nekem is innom kell.
Egy perc múlva már hozta is irodája bárszekrényéből az üveget és a
két poharat. Töltött, és átnyújtotta: - Hajtsd fel. Ez majd segít.
Paula szót fogadott, érezte, hogy az alkohol a torkát égeti, majd tes-
tét meleg járja át. Kis idő múlva lassan, töprengve szólalt meg: - Ne-
hezen tudom elhinni, hogy egy ilyen komoly, régimódi ügyvédi iroda
ilyet tenne. Hogy Jonathan ügyét elvállalja. Lehet, hogy blöfföl?
- Kétlem. Meg miért is blöffölne? Emellett az, hogy Sir Logan Cur-
tist maga mellé állította, olyan manőverezés volt, amellyel bizonyít-
hatta neked - és nekem -, hogy tökéletesen törvényes és jogszerű
mindaz, amit tenni akar. Sir Logan elmondta, hogy Jonathan nagyon
gazdag, saját erejéből lett milliomos, egy nagyvállalat, a hongkongi
Janus and Janus feje. Feleségével együtt néhány hete a Claridge-ben
lakik. Nem, Paula, sajnos, nem blöfföl.
Paula ingerülten felkiáltott: - De Arthur Jackson miért fordulna el-
lenem? Részvényei birtokában miért Jonathannal szavazna?
- Meggyőződésem, hogy Ainsley a szavazatok fejében káprázatos
összeget ajánlott fel Jacksonnak, a gyerekek gyámjának. És valami-
féle megállapodást kötött az ügyvédi irodával. Nem jött volna ide, ha
nem lenne a kezében minden ütőkártya.
 Paula szomorúan bólintott, tudta, hogy Charlesnak igaza van.
- Természetesen a mi bankunknál is alá akarta ásni tekintélyedet,
megrendíteni beléd vetett bizalmunkat. Ezért akarta, hogy itt talál-
kozzunk. Pokolian agyafúrt, nem? Azonban, csak azt akarom mon-
dani… én melletted állok, Paula. Ez a bank melletted áll. Úgy, ahogy
mindig a nagyanyád mellett állt.
- Köszönöm, Charles. Nagy bajban vagyok - nézett komoran.
- Valóban. - Hosszasan gondolkodott, majd hozzáfűzte: - Már az is
tönkretehet, ha elterjed a felvásárlásról szóló pletyka.
- Tudom - ugrott talpra hirtelen.
Charles megdöbbent. - Hová mész?
- Friss levegőre vágyom. Visszamegyek az áruházba.
- De nem akarod, hogy a beszélgetést folytassuk, és kidolgozzunk
valamilyen stratégiát?
- Inkább holnap. Ne haragudj, most magányra van szükségem.

***

Íróasztalánál ült, a világ leghíresebb áruházában, a knightsbridge-i

Harte-ban; ez volt az otthona, a fellegvára.
Mozdulni sem bírt - semmi másra nem tudott gondolni, mint az
előtte tornyosuló rettenetes problémára. Úgy érezte magát, mintha
összeverték volna. Feje szédült, időről időre pánik fogta el, képtelen
volt ésszerűen gondolkodni.
Életében először félt.
Megrettent Jonathan Ainsleytől, hirtelen, váratlan támadt hatalmá-
tól. Fenyegetőzése fekete felhőként kísértette. És Paula utálta a tehe-
tetlenség és a gyengeség érzését, de tudta, hogy nem szabadul tőle
egyhamar.
Sarokba szorított, gondolta, miközben minden erejével azon volt,
hogy az elmúlt órában fel-feltörő hányingerét leküzdje. Évekkel eze-
lőtt azzal fenyegetőzött, hogy egyszer majd tönkretesz. És nem hi-
báztathatok mást, csak önmagamat.
Émelygése erősödött, a szomszédos fürdőszobába szaladt. A mosdó
fölé hajolva addig öklendezett, amíg teljesen ki nem ürült. Mikor
végre fölegyenesedett, és megnézte magát a tükörben, látta, hogy
arca hamuszürke, szeme vörös, nedves, orcáján csurog a szempilla-
festék. Megtörülközött, és ivott egy pohár hideg vizet. A vodkától
lettem rosszul, hajtogatta magában - de tudta, hogy nem igaz. Az
idegek, a félelem, a pánik az igazi ok.
Irodájába visszatérve, íróasztalához indult, de a szoba közepén
megállt. Pillantása nagyanyja portréjára esett. A kandalló fölött
lógott, felső keretébe erősített pontlámpa világította meg. A félho-
mályos szobában az íróasztali lámpán kívül ez az egyetlen világító-
test égett. A portré ennélfogva mintha kilépett volna a keretből.
Odament, és az élethűen ábrázolt, imádott arcra nézett.
Ó, nagyi, mit tettem? Hogy lehettem ilyen ostoba? Veszélyeztettem
mindazt, amit te felépítettél, magamat is veszélybe sodortam. Azt
mondtad egyszer: őrizzem az álmod, s én épp az ellenkezőjét tettem.
Cserbenhagytalak. Ó, nagyi, mit tegyek? Hogyan szerezhetem vissza
előnyömet, hogyan akadályozhatnám meg, hogy ebek harmincadjára
kerüljenek az áruházak?
A gyönyörű arc szinte visszanézett. Mosolya jóságos volt, de zöld
szeme vigyázó és ravasz.
Bárcsak élne, gondolta. Torka elszorult. Szemét elfutották a köny-
nyek. Olyan magányosnak érezte magát.
Felitatta könnyeit, leült a pamlagra, továbbra is nagyanyja arcát ta-
nulmányozta. Idegesen gyűrögette zsebkendőjét, és azt kérdezte ma-
gától: Emma Harte vajon hogy mászna ki ebből a slamasztikából?
De sem hirtelen ihlete nem támadt, sem okos gondolata, és félel-
mében dirib-darabkákra tépte a csipkezsebkendőt. Valósággal lebé-
nult. Hátradőlt, behunyta szemét, próbálta magát összeszedni, rendet
teremteni forrongó, zavaros gondolataiban.
Az óra ütött, és Paula hirtelen felriadt. A kandallón álló órára né-
zett. Döbbenetére kilencet mutatott. Hogyhogy ilyen késő van? El-
szunnyadt volna? Rájött, hogy több mint egy órát ült a pamlagon.
Felkelt, az íróasztalhoz ment, fölemelte és azonnal le is tette a
kagylót. Semmi értelme Shane-t felhívni. Épp elég baja van. Paula
közlése csak tetézné aggodalmait. Jobb, ha holnap vagy holnapután
hívja fel, amikor már kidolgozott valamiféle stratégiát. Erre pedig
múlhatatlanul szükség van; meg kell találni a módot Jonathan
Ainsley megállítására. Nem hagyhatja, hogy az áruházak az ő kezébe
kerüljenek.
Váratlanul újból megrohanta a klausztrofóbia, amit a Rossiter Ke-
reskedelmi Bank üléstermében érzett. Azt hitte, megfullad, el kell
szabadulnia innen, az utcára menni, friss levegőt szívni.
Felkapta kézitáskáját, kimenekült az irodából, a személyzeti felvo-
nón lement a földszintre. Elköszönt az éjszakai biztonsági őrtől, és
kiment az áruházból.

***

A levegő ezen a szerdai estén csípős, szeptemberhez képest meglehe-

tősen hűvös volt. De Paula örült, mert felfrissítette. Felélénkítette,
amikor a főutcán átvágott, Belgrave téri háza felé igyekezett.
Amióta a bankból kilépett, szédült, bizonytalanná vált, és pánikba
esett. De séta közben a kellemetlen érzések lassan elmúltak. Fogalma
sem volt, hogy mit fog tenni, hogyan bánik el Jonathan Ainsleyvel,
azt azonban tudta, hogy kíméletlen háborúskodás vár rá. És eltökélt
szándéka volt, hogy kiássa a csatabárdot, minden erejével győzelem-
re tör. Nem engedheti meg magának, hogy veszítsen. Nem kétséges,
hogy unokatestvére számító, hidegfejű, körmönfont ellenfél. Szava
nem üres fenyegetőzés - halálos komolyan gondolja, semmi sem ál-
líthatja meg. A Harte áruházakat akarja - és legalább ilyen fontos
neki, hogy őt tönkretegye. Jonathan szándékai mögött nagyon sokfé-
le érzelem húzódik meg. Ezek között is elsőrendű szerepet játszik a
gyermekkoruk óta táplált irigy féltékenység.
Hirtelen felmerült benne: több lehetősége is van rá, hogy Jonathan
számításait keresztülhúzza. De vajon beválnak-e? Az sem biztos,
hogy mindegyik törvényes. Holnap átnézi a Harte cégbejegyzését.
Amint hazaért, felhívja ügyvédjét, John Crawfordot. Jogi tanácsra
van szüksége.
A feje ismét kitisztult. Ez a tudat nagy megkönnyebbüléssel töltötte
el. Gondolatai csak úgy száguldottak, annyira összetorlódtak, hogy
csak amikor átvágott az Eaton Square-en, vette észre, hogy elrohant a
háza mellett.
 Abban a pillanatban pontosan tudta, hová igyekszik: Sir Ronald
Kallinskihoz. Ronnie bácsihoz, bölcs rabbijához, ő az egyetlen, aki
segíthet rajta, aki irányt mutathat, úgy, mint Emma Harte, ha élne.

42
Az Eaton Square-i ház ajtaját a csöngetésre Sir Ronald Kallinski ina-
sa, Wilberson nyitotta ki.
A lépcső tetején álló Paula láttán meglepődött. - Nahát, Mrs.
O’Neill, jó estét kívánok - hajtott fejet udvariasan.
- Sir Ronald itthon van? Azonnal beszélnem kell vele.
- Sajnos vendégek vannak nála. Épp vacsoráznak.
- Kényszerhelyzetben vagyok. Kérem, szóljon Sir Ronaldnak. -
Mielőtt az inas megállíthatta volna, már indult is az antik francia
kárpitokkal ékes márvány előcsarnokba. - Idebent várom - mondta
határozottan, és benyitott a könyvtárszobába.
- Igenis, Mrs. O’Neill - szólt titkolt bosszúsággal az inas, ugyanak-
kor megbántott arckifejezéssel átsietett a terjedelmes előtéren, és
bekopogott az ebédlő ajtaján.
Sir Ronald pillanatok alatt a könyvtárszobában termett. Meglepte,
hogy Paula bejelentés nélkül este fél tízkor betoppant. De a nő arca
láttán a meglepődést aggodalom váltotta fel.
- Rémesen nézel ki! Mi baj? Beteg vagy?
- Nem, Ronnie bácsi. És elnézést, hogy így rád törtem. De valami
szörnyűség történt. Nagyon nagy bajban vagyok, a segítségedre van
szükségem. Valaki fel akarja vásárolni a Harte-ot. Elveszíthetem az
áruházakat.
Sir Ronald megdöbbent. Azonnal látta, hogy Paula nem túloz. Ez
nem vág össze a jellemével. - Néhány percre magadra hagylak. Elné-
zést. Meg kell magyaráznom a vendégeimnek, hogy létfontosságú
dologról van szó, és megkérnem Michaelt, hogy egy darabig tartsa a
frontot. Azonnal visszajövök.
- Köszönöm, Ronnie bácsi - mondta Paula, és helyet foglalt a bőr-
bevonatú Chesterfield pamlagon.
Amikor Sir Ronald visszatért, szemben vele leült.
- Kezdd a legelején, és ne hagyj ki semmit.
 Lassan, pontosan, aprólékosan beszámolt mindarról, ami aznap tör-
tént. Kitűnő emlékezőtehetsége révén minden párbeszédet szó szerint
fel tudott idézni. Charles Rossiter telefonhívásával kezdte, és a Jo-
nathan Ainsleyvel folytatott vitával fejezte be.
Sir Ronald, állát tenyerébe hajtva, időről időre bólintva, figyelme-
sen végighallgatta. Amikor Paula befejezte, mérgesen felkiáltott: -
Apámnak volt egy kifejezése az effajtára! - Elhallgatott, mélyen Pau-
la szemébe nézett, és megvetéssel mondta: - Jonathan Ainsley egy
ganef!
- Igaz, valóban párját ritkítóan nagy tolvaj. - Paula megköszörülte a
torkát. - De igazából csak önmagamat okolhatom. Én tettem ki ma-
gam ennek a veszedelemnek - rázta sóhajtva a fejét. - Megfeledkez-
tem arról, hogy a Harte részvénytársaság, elfelejtettem, hogy más
részvényesek is vannak. Azt hittem, hogy az enyém, s hogy ezt senki
soha nem vonja kétségbe. Elbíztam magam. Elkényelmesedtem. És
ilyenkor szokták hátba támadni az embert, nem igaz?
Sir Ronald bólintott, s közben fürkésző szemmel nézegette. Lánya-
ként szerette, jobban csodálta és tisztelte, mint bárki mást. Üzleti
téren merész, briliáns, intuitív. Ez a vallomás is, hibái beismerése
nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot. Ennek ellenére beszélgetésük
végén, amikor Paula elárulta, hogy eladott néhány Harte-részvényt,
Sir Ronald megdöbbent. Óriási hiba volt.
- Soha nem fogom megérteni, hogy miért adtad el azt a tíz százalé-
kot - mondta élesen. - Soha életemben. Nagyon hibás döntés volt.
Paula a kezét nézte, jegygyűrűjét forgatta. Amikor ismét szembe-
nézett Ronnie bácsival, fájdalmas kis mosollyal mondta: - Tudom.
De a saját pénzemből akartam áruházláncot vásárolni… úgy, hogy
igazából az enyém legyen.
- Hiúságod felülkerekedett a józanságodon.
- Valóban.
Sir Ronald nagyot sóhajtott, majd engedékenyebb hangon folytatta.
- De senki sem tévedhetetlen, Paula, legkevésbé a magunkfajta üzlet-
emberek. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy minket más fából
faragtak, hogy különleges tenyészet vagyunk, immúnisak az emberi
gyengeségekkel szemben. Azt hiszik, hogy a feltöréshez, a vagyonte-
remtéshez hidegfejű, érzelmek és gyöngeség nélküli lénynek kell
lenni. De ez egyáltalán nem igaz - ingatta a fejét. - Nálad egy érzelmi
szükséglet került előtérbe, és az térített el.
- Azt hiszem, be akartam bizonyítani magamnak valamit.
Szép kis árat fizettél érte, gondolta Sir Ronald, de hangosan így
szólt: - Az önvád és a sajnálkozás merő időpazarlás. Előnnyé kell
változtatni a hátrányt, biztosítani, hogy te kerülsz ki győztesen. Lás-
suk: mik a lehetőségeid.
Paula bólintott. Milyen jó, hogy Sir Ronald bátorítja. - Elmehetnék
Arthur Jacksonhoz az ügyvédi irodába, megpróbálhatnám rávenni,
hogy vonja vissza döntését, és szavazati jogú részvényeivel ne csat-
lakozzon Jonathanhoz. Talán azt is kideríthetném, milyen kecsegtető
ajánlatot tett neki Jonathan, és én annak a…
- Mindenképpen hívd fel - szakította félbe Sir Ronald -, de ne le-
pődj meg, ha süket fülekre találsz. Jackson, nem elkötelezetted,
semmit se fog neked elmondani.
- Ronnie bácsi, Jackson nem viselkedett tisztességesen!
- Elképzelhető, de egyáltalán nem biztos. Arthur Jackson Sam
Weston végrendeletének végrehajtója. Azoknak a gyerekeknek elkö-
telezettje csupán, akiknek az érdekeit képviseli. Ha jó üzletet köthet,
amellyel további jövedelemhez juttathatja őket, megköti.
- Azt hiszem, ezt tette Jonathannal, nem gondolod?
- Nagyon valószínű. Ainsley mindig dörzsölt spekuláns volt. Felte-
hetőleg igen jelentős összeget ajánlott fel azért, hogy az ügyvédek
szavazáskor vele tartsanak. - Sir Ronald az állát dörzsölte, összeszo-
rította ajkát, töprengett. Majd hozzátette: - Holnap kicsit körülnézek.
Mindenféle utak és módok vannak arra, hogy az ember bizonyos
dolgokat megtudjon. Mert tudod, a mi világunkban semmit sem lehet
igazán titokban tartani. Úgyhogy pillanatnyilag ne telefonálj Arthur
Jacksonnak.
- Jó. Köszönöm, Ronnie bácsi. - Türelmetlenül előrehajolt. - Van-e
valami akadálya annak, hogy a Harte-ot piacra vigyem, és kivásárol-
jam a részvényeseket?
- Igen, egyetlen nagy akadálya: én nem hagyom.
- De törvényes lenne?
- Az. De ahhoz, hogy magáncéggé legyen, nyílt piacon kellene
részvényeseidnek pénzt felajánlani. És abban a pillanatban kiszolgál-
tatnád magad a City és a Wall Street minden hiénájának. Nem, nem,
ezt nem hagyhatom - rázta a fejét nagy lendülettel. - Mások is, ellen-
ségeid is jelentkezhetnek. Különben is, a részvényeseid miért éppen a
te ajánlatodat fogadnák el? Lehet, hogy előnyben részesítik Sir
Jimmy Goldsmith pénzét vagy Sir James Hansonét, vagy Carl Icahn,
vagy Tiny Rowland… vagy Jonathan Ainsley ajánlatát. Egymással
versengenétek, és nem érnétek el mást, mint hogy felnyomnátok a
részvények árát.
Paula arca elkomorult, félrefordította fejét, ajkába harapott. A kö-
vetkező pillanatban újra ránézett, és fáradt hangon megkérdezte: -
Akkor mit tegyek, Ronnie bácsi?
- Láss neki a keresésnek: keressél olyan kisrészvényeseket, akiktől
összeszedhető legalább tíz százalék. Lehet, hogy négyen vagy öten
vannak, lehet, hogy tizenketten. Kutasd fel őket, és - ha szükséges,
felárral - vedd meg a részvényeket. Ahhoz, hogy neked legyen több-
séged, mindössze ötvenegy százalék kell.
- Jaj, istenem, hogy én milyen ostoba vagyok! Mi van velem ma es-
te? Teljesen elvesztettem a fejem, nem tudok tisztán gondolkodni.
- Érthető. Nagy megrázkódtatás ért. Azonfelül - töprengett tovább -
azt hiszem, kedvesem, még valamire rá fogsz kényszerülni.
- Mégpedig?
- Meg kell szabadulnod Jonathan Ainsleytől.
- Hogyan?
- E pillanatban nem tudom. - Sir Ronald feltápászkodott, az ablak-
hoz sétált, kinézett az Eaton Square-re, a különböző lehetőségeket
mérlegelte. Visszafordult: - Mit tudunk erről a ganefről?
- Attól tartok, nem valami sokat. Amikor Angliából elment, Hong-
kongban telepedett le.
- Hongkong! Szóval ott kötött ki, miután Alexander kirúgta. Na-
gyon érdekes hely az a Hongkong. Mondd el azt a keveset, amit
tudsz róla.
Paula elmesélte a Charles Rossitertől hallottakat - amaz Sir Logan
Curtistől szerzett néhány információt.
- Nézess utána, méghozzá nagyon alaposan. Van-e olyan magán-
nyomozó-iroda, amelynek megbízást szoktál adni üzleti ügyekben?
Ha nincs, ajánlhatok egyet.
 - Köszönöm, van, évek óta a Figg Internationallel dolgozom. Ők
gondoskodnak áruházaim biztonságáról, ők adják az őröket, szóval, a
szokásos. Ezenfelül: van magánnyomozói részlegük. Mindenütt a
világon vannak irodáik és ügynökeik.
- Nagyon jó. Azonnal mozgósítsd őket. Egy Jonathan Ainsley-féle
mamzernak* bizonyára van rejtegetnivalója. - Még be sem fejezte a
mondatot, amikor nyílt a könyvtár ajtaja.
Michael lépett be, és amikor Paulát meglátta, fölnevetett: - Ó, szó-
val te vagy az a rendkívül fontos ügy! - Apja és Paula komor arckife-
jezése láttán komolyabb hangon folytatta: - A fizimiskátokból ítélve
valóban rendkívüli ügyről lehet szó. - Fürkészve nézte Paulát. Látta,
milyen sápadt, szeme mennyire fáradt. - Mi baj van? Ugye nem a
sydneyi tűzesetről van szó?
- Nem, Michael - válaszolt csöndesen Paula, majd Ronnie bácsira
nézett.
- Jonathan Ainsley visszatért, itt van Londonban. Ki akarja csinálni
Paulát.
- Hogyan? - kérdezte Michael.
- Majd Ronnie bácsi elmondja - szólt Paula.
Miután apja ismertette a tényeket, Michael leült Paula mellé.
Gyöngéden megfogta a kezét. - Apa adott néhány ragyogó tanácsot,
de én mit tehetnék, hogyan segíthetek?
- Őszintén szólva nem tudom, de köszönöm, hogy felajánlottad.
Most rögtön visszamegyek az áruházba. Neki kell látnom a kompu-
terben tárolt adatok átnézésének. A lehető leghamarabb meg kell
találnom azokat a döntő fontosságú részvényeseket.
- Veled megyek, és segítek - jelentette ki Michael.
- Ó, igazán fölösleges. Ronnie bácsinak vendégei vannak. Megza-
vartam a vacsorapartit.
- Ekkora munkát nem végezhetsz egyedül - tiltakozott élénken
Michael -, hajnalig is ott ülhetsz.
- Arra gondoltam, hogy odahívom Emilyt.
- Jó ötlet. Telefonálj innen. Az áruházban találkozunk. Hárman
megbirkózunk vele.

*
Mamzer = fattyú, itt: semmirekellő, (jiddis)
 - De…
Sir Ronald közbeszólt: - Hagyd, hogy Michael veled menjen, drá-
gám. Nekem megnyugtató érzés, hogy ott van veled.
- Oké. - Paula felállt, arcon csókolta. Sir Ronald megölelte, és Pau-
la azt mormolta: - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, Ronnie
bácsi.
Sir Ronald rámosolygott. - Egy mispóhe* vagyunk - mondta.

43
- Ismerd meg ellenséged - mondta Paula -, erről van szó, Jack, ezért
hívattam.
Jack Figg, a Figg International ügyvezető igazgatója sietve bólin-
tott. - Értem.
- A helyzet kritikus. Különben nem ugrasztottam volna ki az ágy-
ból éjjel fél tizenkettőkor.
- Semmi baj. Magáért bármikor, Paula.
Jack Figg, Anglia legnagyobb és legsikeresebb biztonsági és ma-
gánnyomozói vállalatának vezetője leült, szemközt Paulával. Sport-
zakójának zsebéből bőrkötéses noteszt húzott elő. - Kezdjük. Mond-
jon el róla mindent, amit tud.
- Az a baj, hogy nagyon keveset tudok. Értesüléseim szerint körül-
belül tizenkét éve, amióta Angliát elhagyta, Hongkongban él. Van
egy vállalata, a Janus and Janus Holdings. Több mint valószínű, hogy
ingatlanokkal foglalkozik; ebben szakértő. Nős, de nem tudom, hogy
ki a felesége. Charles Rossiter elmondta, hogy jelenleg a Claridge-
ben laknak. Ja, és azt is említette, hogy az asszony állapotos. Ennél
többet nem tudok - vont vállat.
- Nyilvánvaló, hogy Hongkong lesz a kiindulópont. De itt is figyel-
tetni fogom, hogy tudjuk: mire készül.
- Jó ötlet. És amint mondtam, a helyzet kritikus.
- Értem. És nem kétséges, hogy az információra tegnap lett volna
szüksége.
- Tegnap? Nem, öt évvel ezelőtt.
*
Mispóhe = család, (jiddis)
 Jack Figg megértő pillantást vetett rá. - beszéljünk komolyan:
mennyi időt kapok?
- Legfeljebb öt napot. Szeretném, ha a jelentése hétfő reggel az asz-
talomon lenne.
- Az ég szerelmére, Paula! Csodát vár tőlem! Ilyen rövid idő alatt
képtelen vagyok szállítani!
- Meg kell tennie, Jack - különben nem ér semmit. Túl késő lesz. -
Paula áthajolt az asztalon, arca feszült, tekintetét valósággal a férfié-
ba fúrta. - Nem érdekel, hány nyomozót állít rá. Ha szükséges, akár
százat is…
- Nagyon sokba fog kerülni - ellenkezett Jack.
- Alkudoztam-e magával valaha?
- Nem, természetesen nem - ez igazán nem jellemző. De mélyre ás-
ni, teljes képet összeállítani nagyon költséges lehet, a megbízatás ára
pillanatok alatt felszökhet. Különösen, ha a határidő meg van szabva.
Az effajta információ összeszedéséhez tetőtől talpig át kell világíttat-
ni Ainsleyt. Ehhez nagyon sok ember kell. Jó néhány nyomozót át
kell irányítani más távol-keleti országokból Hongkongba. Ez önma-
gában óriási költség. Azután meg a kenőpénzek, megvesztegetések…
Paula félbeszakította: - Nincs szükségem a részletekre, Jack. Csak
csinálja. Nagyon kérem. Szerezzen be róla annyi információt,
amennyit csak bír. Ahhoz, hogy megvédhessem magam, mindenre
szükségem van. Biztosan vannak titkos ügyei.
- Lehet, hogy nincsenek. Lehet, hogy olyan fehér, mint a hó.
Paula hallgatott, tudta, hogy Jacknak igaza lehet.
- De maga miatt remélem, hogy talán mégsem olyan tiszta. És
megpróbálok hétfőig a végére járni. De előfordulhat, hogy keddig
kell várnia.
- Tegyen meg mindent, ami megtehető.
- Már ma éjjel nekilátok - ígérte, miközben felállt; alig várta, hogy
nekiessen a telefonoknak és telexgépeknek. - A Távol-Keleten nap-
pal van már.

***
Paula a személyzeti felvonóhoz kísérte Jack Figget, még egyszer
köszönetet mondott a segítségéért, és visszasietett az irodába, ahol
Emily és Michael a Harte-részvényesek névsorát böngészte.
- Találtatok valamit? - kérdezte már a küszöbről.
- Még nem - válaszolt Emily. - De ne félj, hamarosan rábukkanunk
egy-két névre. Hogy végeztél Jackkel? Vállalta?
- Igen. És én nagyom bízom benne. Ha van mit, azt Jack megtalál-
ja.
- Biztos vagyok benne, hogy akadnak fehér foltok Jonathan Ainsley
életében! Mindig olyan fura volt, és amikor itt élt, igencsak különös
társaságban mozgott. Olyanokkal barátkozott, mint az a förtelmes
Sebastian Cross.
Paula hátán végigfutott a hideg. - Légy szíves, ne is említsd, gon-
dolni sem szeretek rá.
- Miért izgat, hiszen már meghalt. Egyébként ne állj ott, mint egy
szopós malac. Gyere, segíts.
- Jó, jövök már.
Emily egy halom leporellót tolt elébe. - Láss hozzá, de mielőtt be-
leásnád magad, hadd hozzak egy csésze kávét, és hoztam magammal
egy szendvicset is. Ma este még egy falatot sem ettél.
- Nem vagyok éhes. De kávét innék. Kösz, Gombi.
Paula maga elé tette az első ívet, szeme gyorsan végigfutott a neve-
ken. A Harte-nak több száz kisrészvényese volt, alig néhány rész-
vény tulajdonosa, mások meg az évek folyamán nagyobb mennyisé-
geket szereztek meg. Hirtelen elbátortalanodott. Valóban véget nem
érő munka, ahogy azt Michael korábban mondta. Nemhogy egy éj-
szakát, több napot is igénybe vehet, hogy a megfelelő személyekre
rábukkanjanak. Jonathan azzal kérkedett, hogy egykettőre megszerzi
a hiányzó öt százalékot. És ez nem volt üres kérkedés. Paula tudta,
hogy Jonathan pontosan erre törekszik.
- Fogadni mernék, hogy Jonathan brókerek, és mindenféle kétes
alakok tömegét állította rá a Harte-részvények felvásárlására! - nézett
Michaelra.
Amaz viszonozta pillantását. - Biztosan így van. De a szerva nálad
van. Tiéd a belső információ: ezek az adatok.
- Igaz - válaszolt tompán, és tovább ellenőrizte a névsort.
 Emily behozta a kávét, és leült Paula mellé. - Fel a fejjel! Hamaro-
san meglesz az eredmény. Ahogy nagyi szokta volt mondani: több
szem többet lát. De jaj, hogy szeretném, ha Winston meg Shane is itt
volna és segítene!
- Én is úgy szeretném! Shane annyira hiányzik. Alig várom, hogy
itthon legyen már. Félember vagyok nélküle.
- Holnap felhívod, és értesíted? - érdeklődött Emily.
- Azt hiszem, meg kell tennem - bántaná, ha eltitkolnám. Csak azt
remélem, hogy nem szívja nagyon mellre. Nem bírnám elviselni.
Szegény drágám, épp elég baj érte az utóbbi időben.
Gyöngéd hangja, a hanghordozásában bujkáló szerelem s a szemé-
ben tükröződő vágyódás szíven döfte Michaelt. Bálványozza Shane-
t, döbbent rá hirtelen. Shane az élete. Ebben a pillanatban rájött,
mekkora bolond volt, amikor azt hitte, hogy Paula kedvezően fogad-
hatná közeledését. A puszta gondolat, hogy egy őrült pillanatban mit
követhetett volna el, rettenetes zavarba ejtette.
Fejét leszegve úgy tett, mintha az előtte fekvő névsorra figyelne.
Nagy zavarban volt. Az utóbbi évben nem lanyhult Paula iránti sze-
xuális vágya. Állandóan róla fantáziált - és most értette meg, milyen
nevetséges volt. Paula boldog feleség - legjobb barátja felesége.
Hogy is gondolhatta valaha is, hogy ő vagy bárki más érdekelhetné.
Gyerekkoruk óta mindig Shane volt Paula választottja.
Mintha hályog hullna le a szeméről, hirtelen világosan látott min-
dent. Michael most értette meg, hogy mire törekedett Paula, miért
akarta mindenáron megkedveltetni vele Amandát. Hónapokkal eze-
lőtt rájöhetett, már New Yorkban ráébredhetett volna, hogy Paula
kívül esik a hatósugarán. De saját rögeszméje, saját fantáziája annyi-
ra elragadta, hogy vak volt sok minden - különösen a realitás iránt.
- Itt van! - sikoltott Emily. - Találtam egy tulajdonost, akinek tete-
mes mennyiségű törzsrészvénye van.
- Mekkora? - kérdezte visszafojtott lélegzettel Paula.
- Négy százalék. Hűha, jó gazdag nő lehet!
- Ki az? - kérdezte izgatottan Paula.
- Egy bizonyos Mrs. Iris Rumford - húzta alá körmével a nevet
Emily -, és Ilkleyben, a Bowden Ghyll House-ban lakik.
 - Yorkshire-i nő. Lehet, hogy ez jó előjel, Paula - mondta csende-
sen Michael.

***

Szombat reggel tízkor Paula az ilkleyi bájos ódon udvarház csinosan

berendezett szalonjában ült szemben Mrs. Iris Rumforddal.
Nyilvánvaló volt. hogy Mrs. Rumford jómódú asszony. Kedvesen
fogadta, és kávéval kínálta.
Paula köszönettel elfogadta, kávézás közben semmiségekről be-
szélgettek, megvitatták az időjárást. Most, hogy végeztek, Paula így
szólt: - Nagyon kedves, hogy fogadott, Mrs. Rumford. A titkárnőm
közölte önnel, hogy a tulajdonában lévő Harte-részvényekről szeret-
nék beszélni.
- Igen. És örülök, hogy megismerhettem, Mrs. O’Neill. Ez a legke-
vesebb, amit önért tehetek, annál is inkább, mert csütörtökön itt teá-
zott unokatestvére, Jonathan Ainsley.
Paula majdnem elejtette a csészét. Óvatosan letette az asztalra. Erre
aztán végképp nem számított. Éles pillantást vetett Iris Rumfordra. -
Gondolom, ő is a Harte-részvények ügyében jött?
- Igen, Mrs. O’Neill. Nagyon magas árat kínált értük.
Paula torka összeszorult, nagyokat nyelt, mielőtt megszólalt: - És
elfogadta az ajánlatát?
- Nem.
Paula megkönnyebbült. Az idősebb hölgyre mosolygott. - Akkor én
is tehetek egy ajánlatot?
- Igen.
- Mrs. Rumford, árulja el, mennyit kér.
- Semennyit.
- De hát tudnia kell, hogy mennyit akar kapni a részvényekért.
- Nem tudom. Az a helyzet, hogy nem lelkesedem az ötletért, hogy
eladjam. Megboldogult férjem lepett meg velük 1959-ben. - Fura kis
kacajjal folytatta: - Szentimentális érzés fűz hozzájuk. Kedvenc áru-
házam a leedsi Harte. Mindig oda járok bevásárolni.
Paula mereven, titkolt bosszúsággal ült. Nyilvánvaló, hogy hiába
jött. De nem akarja magára haragítani ezt a nőt. Nagyon is szüksége
van rá. - Nos, természetesen nagyon örülök, hogy szereti az áruházat,
elégedett a vásárlásaival. Szeretném, ha ajánlatomat megfontolná. A
részvényekért ugyanannyit ajánlok, mint Mr. Ainsley.
Iris Rumford kis ideig tanulmányozta Paulát. Homlokát ráncolta,
mint aki az esetleges következményeket mérlegeli. - Megindul a harc
a részvények birtoklásáért? Az a fajta küzdelem, amelyről a Sunday
Times pénzügyi rovatában lehet olvasni?
- Őszintén remélem, hogy nem - mondta csöndesen Paula.
Iris Rumford váratlanul felállt.
Felállt Paula is, látva, hogy a beszélgetés hirtelen véget ért.
- Sajnálom, Mrs. O’Neill. Talán nem kellett volna idefárasztanom.
Attól tartok, csak az idejét raboltam. Tudja, gondoltam rá, hogy eset-
leg eladom a részvényeimet… de most meggondoltam magam.
- Őszintén sajnálom. - Paula kezet nyújtott, igyekezett barátságosan
viselkedni.
Iris Rumford megrázta a feléje nyújtott kezet. - Látom, hogy nehez-
tel. Nem hibáztatom. Bocsássa meg habozásomat. Kérem, nézze el
egy öreg hölgy tétovázását.
- Semmi baj. Igazán nem történt semmi. Ha netán megint megvál-
toztatná véleményét, kérem, hívjon fel.
Leeds felé menet Paula végigdühöngte az utat.
A nő viselkedése elképesztette, dühítette, és csalódottsággal töltötte
el. Vajon Iris Rumford csupán fontosnak akarta érezni magát egy kis
időre? Vagy egyszerűen a kíváncsiság hajtotta ezt a magányos öreg
hölgyet? Mindössze meg akarta ismerni őt és Jonathant? És Jonathan
Ainsley vajon hogyan bukkant rá Iris Rumfordra, honnan tudta, hogy
a nő Harte-részvénypakettel rendelkezik?
Elkeseredve sóhajtott, miközben keményen nyomta a gázpedált, és
Leeds felé irányította az Aston Martint. Valóban időpazarlás volt
felkeresni Iris Rumfordot.

***

Paula a nap nagy részét a leedsi áruház irodájában töltötte. Többször

lement az áruházba, de főként adminisztratív teendőkkel foglalta el
magát. Igyekezett nem gondolni Jonathan Ainsleyre, annak felvásár-
lási szándékára, töprengeni a dermesztő kilátáson, hogy áruházai az ő
kezére jutnak.
Valahányszor feszültebbé vált, emlékeztette magát, hogy az utóbbi
negyvennyolc óra alatt brókereinek és Charles Rossiternek sikerült
újabb hét százalék Harte-részvényt szerezni. A kilenc kisrészvényest
Emily és Michael találta meg.
Csupán három százalék. Mindössze ennyire van szükségem, mon-
dogatta magában, valahányszor elbátortalanodott. E gondolat megvi-
gasztalta.
Négykor megtömte iratokkal aktatáskáját, bezárta irodáját, és kilé-
pett az áruházból. Általában hatig maradt - még szombaton is. De ma
este Emily átjön vacsorázni Pennistone Royalba, és érkezése előtt
Paula egy nyugodt órát akart tölteni Patrickkel és Linnettel.
Kellemes, napsütéses szeptember délután volt, és Leedsben egész
nap nagy volt a forgalom. A kifelé vezető úton csak lépésben lehetett
haladni; mindenki hazafelé tartott a kertvárosokba. De Paula remekül
vezetett - ide-oda cikázott a kocsik között, és hamarosan kiért a
harrogate-i országútra.
Az alwoodleyi körforgalmú csomópont közelébe ért, amikor meg-
szólalt a kocsitelefon. Felemelte a kagylót, beleszólt, azt hitte, hogy
Emily hívja.
- Mrs. O’Neill, itt Doris az áruházból.
- Mi van, Doris?
- A másik vonalban egy bizonyos Mrs. Rumford van Ilkleyből -
mondta a telefonközpontos. - Erősködik, hogy nagyon sürgős. Önnek
bizonyára megvan a telefonszáma.
- Igen, de az aktatáskámban van. Kérem, adja meg neki a kocsi te-
lefonszámát, és kérje meg, hogy azonnal hívjon. Köszönöm.
Néhány pillanattal később ismét megszólalt a kocsitelefon. Iris
Rumford azonnal a tárgyra tért. - Fel tudna keresni holnap? Hogy
ismét beszéljünk azokról a részvényekről?
- Sajnos lehetetlen. Holnap Londonba kell mennem. Egyébként, ha
úgysem akarja eladni, nincs sok értelme.
- Lehet, hogy meggondoltam magam.
- Akkor miért ne mehetnék most?
- Rendben.
 ***

- Ugye maga nem tudja, hogy ki vagyok? - kérdezte Paulától egy

órával később Iris Rumford.
Paula a fejét rázta. - Tudnom kellene? Ismerjük egymást? - Össze-
húzott szemöldökkel, mereven nézte a nőt. Vékony, de fürge; ősz
hajával és pirospozsgás arcával olyan hetvenesnek látszott. Paula
biztos volt benne, hogy nem ismeri. - Találkoztunk volna valahol? -
kérdezte felvont szemöldökkel.
Iris Rumford hátradőlt, és viszonozta Paula átható tekintetét. Végül
lassan közölte: - Nem, nem találkoztunk. De a bátyámat, legalábbis
futólag, ismerte.
- Ó. Hogy hívják?
- John Cross.
A név annyira megdöbbentette, hogy Paula majdnem felkiáltott.
Mégis sikerült nyugodt hangon közölnie: - Akkor találkoztunk, ami-
kor az övé volt a Cross Kommunikációs Társaság. - Beszéd közben
eszébe jutott halálos ellensége és Jonathan legjobb barátja, Sebastian
Cross. Rájött: honnan tudhatott Jonathan Iris Rumfordról és annak
részvényeiről.
- Élete végén maga nagyon kedves és udvarias volt a bátyámmal -
folytatta Iris Rumford. - Amikor a halálán volt, beszélt magáról.
Tisztelte, úgy vélte, nagyon tisztességes volt vele. Fivérem kórházi
ágyánál találkoztam unokatestvérével, Mr. Alexander Barkstone-nal.
- Iris Rumford a tüzet nézte. Kis ideig hallgatott. - Maga meg
Barkstone… nos, nem hasonlítanak Jonathan Ainsleyre… - ismét
Paulára nézett, halványan elmosolyodott.
Paula hallgatott, várt. Vajon mi jön még? Amikor Mrs. Rumford
nem folytatta, megszólalt: - Igen, azt hiszem, valóban nem hasonlí-
tunk. Remélem. De Mr. Barkstone sajnos meghalt.
- Részvétem. - Az idős hölgy ismét a lángokba bámult. - Milyen
különös, ugye, hogy egy családban ennyire eltérő jellemek legyenek.
Az én unokaöcsém, Sebastian, ördögien gonosz volt. Én sose kedvel-
tem. John persze bálványozta egyetlen fiát, egy szem gyermekét. De
gonoszságával ő kergette sírba a bátyámat. És Jonathan Ainsley
ugyanolyan rosszindulatú; ő is belevert néhány szöget szegény bá-
tyám koporsójába. Két sötét alak: Sebastian és a maga unokatestvére.
Iris hirtelen megfordult, tekintetét ismét Paulára szegezte. - Mrs.
O’Neill, azért akartam megismerni, hogy magam ítéljem meg, miféle
ember. Ezért kérettem ide ma reggel. A szemén látom, hogy őszinte.
Egyébként is errefelé soha semmi rosszat nem hallottam magáról.
Többnyire azt mondják: olyan, mint Emma Harte, aki jó asszony
volt. Örülök, hogy maga rá hasonlít.
Paula nem bírt megszólalni, lélegzetét is visszafojtotta.
- És így, ha ezzel segíthetek magán, eladom magának a Harte-
részvényeket.
Paula egy pillanatig azt hitte, sírva fakad. - Köszönöm, Mrs.
Rumford. Nagyon-nagyon segítene rajtam. Nagyon hálás lennék, ha
nekem adná el és nem az unokatestvéremnek.
- Ó, az eszembe se jutott. Csak szerettem volna… nos, szerettem
volna még egyszer megnézni magamnak és megbizonyosodni, hogy
a róla alkotott ítéletem mindig is helyes volt. Némi elégtétellel töltött
el, hogy elhúzhattam az orra előtt a mézesmadzagot. - A fejét ingatta.
Bölcs, öreg szemében ravaszság villant. - Amikor mindketten telefo-
náltak a részvények miatt, az az érzésem támadt, hogy magát akarja
bajba sodorni. Sebaj, egy szép napon majd megkapja a jól megérde-
melt büntetést.
- Reméljük. - Paula előrehajolt: - Ma reggel azt mondtam, hogy
ugyanannyit ajánlok a részvényekért, mint Jonathan Ainsley. Ezt
természetesen most is fenntartom.
- Ugyan már, ez nem számít! Álmomban sem jutna eszembe meg-
rabolni magát. Megkaphatja piaci áron.

44
Paula a londoni áruházbeli irodájának kandallója előtt, Emma portré-
ja alatt állt. Kedd délután negyed négy volt. Jonathan Ainsleyt várta.
Általában fekete ruhát viselt. Ma viszont élénkpiros, simán szabott,
hosszú ujjú ruhát vett fel. Úgy gondolta, hogy ez a szín éppen megfe-
lel: erős, kihívó, merész - tükrözi a hangulatát.
Hátrányát előnnyé változtatta. Most teszi tönkre az ellenségét.
 De amikor Jonathan néhány perccel később megjelent, Paula rájött,
hogy - tévesen - azt hiszi, ő győzött. Minden jel erre vallott. Való-
sággal betáncolt, magabiztosan tekintett Paulára, viselkedése pimasz
volt, mosolya fensőséges.
A szoba közepén megállt.
Az ellenfelek nem üdvözölték egymást.
- Üzentél értem - mondta Jonathan. - Itt vagyok. Van valami mon-
danivalód?
- Vesztettél!
Jonathan az arcába nevetett: - Sose veszítek!
- Akkor ez az első eset. - Kissé fölemelte fejét; a mozdulat önbi-
zalmat és büszkeséget sugárzott. - További részvényeket szerez-
tem… - hatásszünetet tartott - …most ötvenkét százalék az enyém.
A hír megrendítette, de hamar magához tért. Érzelmeit elrejtve gú-
nyosan vigyorgott: - És akkor mi van? Enyém a negyvenhat százalék.
Én vagyok a második legnagyobb részvényes, és jogomban áll helyet
kérni az igazgatótanácsban. Már ma hivatalosan nekilátok. Ügyvéde-
imen keresztül. És feltett szándékom, hogy folytatom a felvásárlást. -
Hűvös tekintettel mérte végig. Paulát. - Ez nemsokára az én irodám
lesz.
- Kétlem! Mi több, nincs negyvenhat százalékod, csak huszonhat.
- Elfelejtetted volna, hogy birtokomban vannak azok a részvények,
amiket Arthur Jackson kezel a Weston gyerekek gyámjaként?
- Semmit sem felejtettem el. És tökéletesen biztos vagyok benne,
hogy Arthur Jackson mától kezdve szóba sem áll veled.
- Nevetséges! Megállapodást kötöttem vele, az ügyvédi irodájával -
mondta magabiztos arckifejezéssel. - írott megállapodást.
Paula előrelépett, a kávézóasztalkán lévő barna borítékért nyúlt.
Világospiros körmével rákoppintott. - Ha Arthur Jackson elolvassa
ezt a jelentést, amit egy órával ezelőtt kézhez kapott, holtbiztosan
fecnikre tépi azt a megállapodást.
- Miféle jelentést? - kérdezte Jonathan megvetően.
- A hongkongi életedről szól.
- Semmit se tudsz felhozni ellenem. Tiszta vagyok - mondta Jonat-
han gúnyosan.
 Paula elgondolkozva nézte. Rövid szünet után megszólalt: - Furcsa,
de hajlok arra, hogy higgyek neked. Azonban más nem fog hinni.
- Mire célzol?
- Van egy társad Hongkongban, csendestárs, egy bizonyos Tony
Csiu, a tavaly elhunyt Van Csin Csiu fia. Az idősebb férfi a korona-
gyarmatra érkezésed óta mentorod volt, tanácsadód és ugyancsak
csendestársad. Kár, hogy a fiú nem olyan tiszteletre méltó és meg-
bízható, mint az apja volt.
- Semmi közöd a hongkongi életemhez és az üzleteimhez! - hörögte
Jonathan. Alig bírta visszafogni ingerültségét.
- Dehogy nincs. Nagyon is sok közöm van hozzá, ha megpróbálod
a Harte-ot felvásárolni.
- És fel is fogom!
Paula szeme összeszűkült, és halk, de metsző hangon folytatta: -
Nagyon érdekes felfedezést tettünk: Tony Csiunak van egy mellék-
foglalkozása. Méghozzá igen szépen jövedelmező. Állítólag az
Arany Háromszög legnagyobb ópiumkereskedője, Laoszra és Thai-
földre kiterjedő széles hálózattal. Nagyon kényelmes, nemde, hogy a
kábítószerből származó pénzt a Janus and Janus Holdingson keresz-
tül tisztára tudja mosni, anélkül hogy erre bárki rájönne. Milyen re-
mek álca. De vajon mit szól majd hozzá Hongkong kormánya és a
hongkongi rendőrség, ha az igazat megtudja?
Jonathan rámeredt. - Hazudsz! - ordította. - Ez a jelentés, amelybe
foggal-körömmel kapaszkodsz, csupa hazugság! Tony Csiu nem ká-
bítószer-kereskedő, hanem tiszteletre méltó és köztiszteletben álló
bankár. És semmiképp sem használta piszkos pénz tisztára mosására
az én vállalatomat. Tudnék róla. Nem tehetne ilyet a hátam mögött.
Paula gúnyosan mosolygott. - Ne légy naiv. Kínai alkalmazottaid
egy része az ő embere, már apja életében elhelyezte őket nálad. Gon-
dosan kiszemelte és felkészítette őket a jövőre, arra az időre, amikor
majd átveszi apja bankkonszernjét. Ezek az emberek a te vállalatod-
nál az ő kémei.
- Egy szart!
- A feleséged, Arabella, tud róla. Tony üzlettársa; évek óta az.
Tony különböző időpontokban finanszírozta Arabella üzleti tevé-
kenységét, beleértve azt a hongkongi régiségkereskedést. Ő is Tony
kémje. Ezért ment hozzád. Hogy Tonynak kémkedjen.
Jonathan őrjöngött, összevissza beszélt. Szerette volna pofon vágni
Paulát: hogy mer ilyet mondani Arabelláról. Levegő után kapkodott,
s dühösen zihálta: - E jelentés összeállítójának nagyon élénk fantá-
ziája volt. Hazugság az egész, hazugság, hazugság! - Akadozó léleg-
zettel fűzte hozzá: - Tony a csendestársam. Soha senki nem lát együtt
minket. A feleségem nem is ismeri.
- Miért nem kérdezed meg a feleségedet?
Jonathan ajka megrándult, sápadt szeme csupa gyűlölet. A Paula
feje fölött lógó portréra nézett, Emma Harte-ra, és ez még jobban
felszította gyűlölete lángját. - Te rohadt kurva! Pont olyan vagy, mint
az a vén tehén. Szarok a sírjára! A tiédre is! - átkozódott.
A nagyanyját becsmérlő szavak felbőszítették Paulát. Rámérte az
utolsó csapást. Tagoltan mondta: - A gyönyörű Arabella Sutton, a
hampshire-i orvos lánya nem egészen az, akinek látszik. Nyilvánva-
lóan tudod, hogy évekig élt Párizsban. De azt tudod-e, hogy „Claude-
lány” volt? - hidegen, gúnyosan nevetett. - Csak azt ne mondd, hogy
egy olyan nagyvilági férfiú, mint te, nem hallott Madame Claude-ról.
Párizs legsikeresebb, legkifinomultabb módszerekkel dolgozó nyil-
vánosháza volt. És 1977-ig…
Jonathan meghökkenten bámult rá.
-…Arabella Sutton, a feleséged, Madame Claude egyik call girl-je
volt. Francine néven futott.
- Nem hiszem! - üvöltötte. - Arabella…
- Hidd el! - Odadobta a borítékot. Jonathan lába elé esett. - Érdekes
lesz elolvasnod a jelentést és a hozzácsatolt néhány hivatalos doku-
mentummásolatot.
Jonathan a szeme sarkából nézte, de nem hajolt le a borítékért.
- Ahelyett, hogy az én házamat próbálnád lerombolni, menj, és tedd
rendbe a magadét - mondta jeges hangon Paula.
Jonathan szája szóra nyílt, de nem mondott semmit. A lába előtt
fekvő borítékot nézte. Szerette volna otthagyni, így kimutatva véle-
ményét a jelentésről. De nem bírta. Emésztette a vágy, hogy megtud-
ja, mi van a jelentésben és a hivatalos iratokban, hogy mire célzott
Paula. Lehajolt, fölemelte, sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
 - Én győztem! - kiáltott utána Paula. - Soha ne felejtsd el!
Jonathan megállt, és visszanézett: - Majd meglátjuk.

***

Paula visszament az íróasztalához, leült, a telefonkészülék után nyúlt,

de meggondolta magát. Egy darabig töprengve üldögélt. A teljes si-
ker biztosításához még valamit meg kell tennie, de az megköveteli,
hogy rendkívül kegyetlen legyen, kegyetlenebb, mint Emma Harte
valaha is volt. Ódzkodott a gondolattól. Nagyanyja portréjára nézett,
azután az asztalon álló ezüstkeretes fényképre. Shane és a gyerekek.
Ők is Emma örökösei. Bármi áron meg kell védenie, miattuk is, a
Harte-ot.
Habozás nélkül felemelte magántelefonja kagylóját, és Sir Ronal-
dot tárcsázta.
Két csengetés után az öregúr felvette a kagylót. - Kallinski.
- Ronnie bácsi, megint én vagyok. Elnézést a zavarásért.
- Nem zavarsz, kedves. - Rövid szünet után megkérdezte: - Elment?
- Igen. Megrendült, de semmit sem ismert el. Nyilvánvaló: elszánt
szándéka, hogy a végsőkig harcol ellenem. Ezért úgy kell megszaba-
dulnom tőle, ahogy megbeszéltük. A jelentés egy példányát eljutta-
tom a hongkongi hatóságokhoz. De őszintén szólva, Ronnie bácsi,
én…
- Csak semmi lelkifurdalás.
- Úgy tűnhet, sokkal kegyetlenebb vagyok, mint a nagyi valaha is.
- Ez nem igaz, kedvesem. Emma is rendkívül kegyetlen tudott len-
ni, ha nyomós oka volt rá… mint amilyen a Harte áruházak, az üzlet-
birodalom, amit a semmiből teremtett, és amit szívből szeretett.
- Talán igazad van.
- Tudom, hogy igazam van - mormolta kevésbé kemény hangon Sir
Ronald. - Tegnap este megmondtam neked, hogy Jonathan Ainsleyt
soha nem fogod lerázni. Újra és újra megpróbálja majd megkaparin-
tani az áruházakat. Ez az alaptermészete.
Paula hallgatott. Sir Ronald hozzátette: - Nem volt más választá-
sod, minthogy most megállítsd. Hogy magadat megvédd.
- Igen, tisztában vagyok vele, Ronnie bácsi.
 ***

A Claridge előterének egyik sarkában ült; a délutáni teát szervíroz-

ták. De sem a teáscsészék csörgését, sem a hegedűket, sem a külön-
böző háttérzajokat nem hallotta. Túlságosan elmélyülten olvasott
ahhoz, hogy bármi másra felfigyeljen.
Jonathan kétszer is elolvasta a jelentést.
Először puszta kitalációnak minősítette, és, különösen a Tony
Csiura vonatkozó részeket, bosszúálló ferdítéseknek. De másodszor-
ra nehezére esett semmibe venni. Túl sok valódi információ volt
benne ahhoz, hogy az egészet hamisnak találja. Elképedve olvasott
egy teljes oldalt a Lady Susan Sorrell-lel folytatott viszonyáról. Ez
annyira titkos kapcsolat volt, hogy alig hitt a szemének, amikor a név
felbukkant. Teljesen biztos volt benne, hogy Susan soha senkinek
nem beszélt róla sem akkor, sem azután. Rettegett a pletykáktól és
férje haragjától. Esze ágában sem volt elválni a gazdag bankártól.
A Tonyról szóló - zavaró és riasztó - információk ellenére ő maga
olyan tiszta volt, ahogy azt Paulának állította. Ha viszont mindez
valóban igaz, akkor olyasmibe keveredett, amiről fogalma sincs. A
Janus and Janus és ő maga is veszélyben forog. Lehet, hogy az ügy
komoly. Minél hamarabb vissza kell repülnie Hongkongba, beindíta-
nia saját nyomozását.
Ami azonban valóban lesújtotta: Arabella múltjának részletes is-
mertetése. Ezt a párizsi éveiről szóló dokumentumok másolataival
támasztották alá. Arabella franciaországi tartózkodásának minden
részletét feltárták és aprólékosan leírták. Nem volt kétséges, hogy
Francine név alatt futott Madame Claude egyik ”lányaként”. Az ira-
toktól eltekintve is sok minden arra késztette, hogy a jelentésnek hi-
telt adjon. Arabella szexuális jártassága és ismeretei, férfiakkal
szembeni viselkedése (ami némileg emlékeztetett a kurtizánokéra),
kifinomultsága, nagy világiassága, eleganciája… Madame Claude
lányai mind ilyenek voltak.
Gondosan visszacsúsztatta a papírokat a borítékba, felállt, és a fel-
vonóhoz sietett. Hongkonggal kapcsolatban e pillanatban semmi
hasznosat nem tehet, de odafent kérdőre vonhatja a nőt, akit feleségül
vett.
A tizedik emeletre menet eddig visszafogott haragja rettenetes düh-
be csapott át. Hamuszürke arccal, belülről remegve lépett be a lak-
osztályba. Csöndesen lépkedett, de Arabella meghallotta, és moso-
lyogva jött elébe.
- Hogy sikerült, drágám? - kérdezte, és arcon csókolta.
Jonathant porig sújtotta a szöveg, amit a feleségéről olvasott, alig
bírta elviselni, hogy a nő megérintse. Vissza kellett fognia magát,
mereven állt, nehogy megüsse.
Szerette, őt tartotta legtökéletesebb kincsének. Most pedig kiderült
róla, hogy szennyes, értéktelen.
- Hogy sikerült a megbeszélés a Harte-nál? - kérdezte ismét.
- Tűrhetően - válaszolt semmitmondóan, legyűrve egyre jobban
forrongó haragját.
Arabella furcsán nézett rá. Milyen hűvösen beszél; bizonyára ha-
ragszik Paula O’Neillre.
Arabella megfordult, visszatért a nappaliba, ahol az előbb olvasott,
és helyet foglalt a pamlagon. Mellette volt a kosár a fonalakkal, elő-
vette a készülő réklit, és nekilátott a kötésnek.
Jonathan utánament, a borítékot egy asztalkára tette, és a bárszek-
rényhez lépett, vodkát töltött magának tisztán.
Ott állt, és kortyolgatta, a nőt nézte, megállapítva, mennyire látszik
az előrehaladott állapota. A bébi most már bármely percben megszü-
lethet, és akármennyire elkerülhetetlen is az összeütközés, tudta,
hogy türtőztetnie kell magát. Arabellát nem akarja már, a lehető leg-
hamarabb elválik tőle, de nagyon is akarja a gyermekét… fiát és örö-
kösét.
Csevegő hangon kérdezte: - Ismersz Hongkongban egy Tony Csiu
nevű férfit?
Arabellán nem látszott, hogy a kérdés meglepte volna. - Nem, miért
kérded? - kérdezte nyugodtan.
- Nem érdekes, csak felvetődött a neve, amikor az ügyvédekkel
ebédeltem. Gondoltam, hogy utazásaid során összefuthattál vele,
tudsz róla valamit.
- Sajnos, nem, drágám.
 Jonathan kiitta a vodkát, fölemelte a borítékot, és átment a szobán.
Leült Arabellával szemben. - Évekig éltél Párizsban… de soha nem
akarsz odautazni. Miért van ez?
- Sose volt a kedvenc városom - nézett fel bájos mosollyal.
- Akkor meg miért éltél ott majdnem nyolc évig?
- Odakötött a munkám. Tudod, hogy manöken voltam. De Jonny
drágám, miért kérdezősködsz Párizs felől?
- Félsz Párizsba menni? - kérdezte zordul.
- Természetesen nem. De miért vagy olyan furcsa? Nem értelek.
- Félsz, hogy összefutsz valamelyik régi szeretőddel… ugye erről
van szó, Francine?
Arabella ránézett. Koromfekete szeme maga az ártatlanság. - Nem
értem, mire célzol, és miért hívsz Francine-nak - rázta könnyedén
nevetve a fejét.
- Mert ezt a nevet használtad, amikor call girl voltál.
- Mi a csudáról beszélsz?
- Ne is tagadd! Paula O’Neill jóvoltából itt a teljes dokumentáció.
Elolvashatod - szögezte rá szigorú tekintetét. - Alaposan lenyomoz-
ták mindkettőnk életét.
Arabella kénytelen volt kézbe venni az odahajított borítékot.
- Olvasd!
Arabella ekkor rettenetesen megijedt. Látta Jonathan szemében a
sötét csillogást, arcán a hideg kérlelhetetlenséget. Tudta, hogy ha
szembeszállnak vele, kegyetlen és veszedelmes; ismerte heves ter-
mészetét. Szót fogadott, gyorsan átfutotta a papírokat, nem akarta
elolvasni, tudván, hogy mit tartalmazhatnak. De egyes szavak sze-
mébe szöktek; megértette mondanivalóját, és szíve összeszorult.
Halotthalvány arccal nyújtotta vissza. Szemében könnyek csillog-
tak. - Nézd, drágám, te ezt nem érted. Hadd magyarázzam meg. Kö-
nyörgök. Múltamnak semmi köze a mához, a jelenhez, hozzád, hoz-
zánk. Olyan régen volt. Nagyon fiatal voltam. Alig tizenkilenc éves.
Azt az életet rég magam mögött hagytam.
- Még egyszer megkérdem: ismered Tony Csiut?
- Igen - suttogta.
- Ő segített neked létrehozni azt a jade-üzletet Hongkongban?
- Igen.
 - Miért?
- Korábban is voltak már imitt-amott közös ügyleteink. Néha részt
vesz más vállalkozásokban is.
- És ő állított rám, ugye? Engem szemelt ki számodra céltáblául. Ő
akarta, hogy behálózzál, hogy a feleségem légy, és így tarts szemmel.
- Nem, nem, ez nem igaz. Ó, Jonny, beléd szerettem! Igazán! Te is
tudod.
- Ismerd be, hogy felültettél. Mindent tudok!
Arabella remegni kezdett, akadozva kiáltotta: - Igaz, akkor este,
amikor Susan Sorrellnél először találkoztunk, megpróbáltalak behá-
lózni. De nagyon hamar beléd gabalyodtam. Semmi mást nem akar-
tam, mint téged szeretni. Őszintén. Tudnod kell ezt a Mougins-ben
töltött napokból, a bensőséges együttléteinkből, abból, ahogy majd-
hogynem eggyé lettünk.
- Egy szavadat se hiszem - szólt a férfi, és felállt, hogy újabb italt
töltsön magának.
Arabella nézte, hogyan távolodik, majd ül vissza. Amint leült, kije-
lentette: - Közöltem Tonyval, hogy semmilyen információt nem tu-
dok adni rólad. Nem vagyok hajlandó, és ez a döntés még inkább
megerősödött, amikor állapotos lettem, a mi gyerekünket hordom a
szívem alatt… szeretlek - ismételte őszintén. Szemét le nem vette
róla.
- A kábítószerekben is együttműködtök?
- Nem értem, mire gondolsz - kiáltotta a nő elképedve.
- Az isten szerelmére, hagyd abba a folytonos tagadást! - ordította.
Valami megpattant benne. Felugrott, vállon ragadta, hevesen meg-
rázta.
- Te kurva - ordította - ringyó, putain*! Szerettelek - nem is szeret-
telek, imádtalak. Azt gondoltam, hogy a legtökéletesebb, a leghibát-
lanabb, a világ legszebb nője vagy. De semmi sem vagy… te szemét!
Arabella féktelen zokogásban tört ki. - Higgyél nekem, Jonny! Tel-
jes szívemből szeretlek, és semmit sem mondtam el Tonynak…
- Hazudsz! - üvöltött.
Arabella kinyújtotta kezét, megragadta kabátja ujját.

*
Lotyó. (francia)
 Jonathan megvetéssel és gyűlölettel rázta le. - Ne nyúlj hozzám!
Arabella arca hirtelen eltorzult, kezét hasára szorította. - A bébi!
Azt hiszem, jön a bébi. Görcsöm van. Ó, kérlek, segíts… segíts raj-
tam, Jonny! Vigyél kórházba! Kérlek - könyörgött.

***

Mire odaértek, megindult a vajúdás; Arabellát azonnal a szülőszobá-

ra vitték.
Jonathant a neves magánklinika várakozó apáinak berendezett tár-
salgójába irányították. Másfél óra múlva megszületett a fia. A hírt
ápolónő közölte, mondván, hamarosan láthatja a feleségét és gyer-
mekét.
Arabellára fütyült. Csupán a fia érdekelte. Az örököse, akire min-
dig áhítozott. Amint lehet, elveszi a nőtől a gyereket. Az effajta nő-
ket - kurvákat - nem érdeklik a gyerekek. Angol úriembernek neveli
majd fel. Iskolákon töprengett. Etonba küldi, ahová maga is járt,
majd a cambridge-i egyetemre.
Azután, hogy ezt így elrendezte magában, nyugodtan ült, türelme-
sen várta, hogy megláthassa a gyereket. Közben rájött, hogy izgatott,
alig várja, hogy karjába vehesse. Apja és anyja boldog lesz. Első
unokájuk. Lehet, hogy Robinnak fogja nevezni. A keresztelő utáni
fogadást a képviselőházban tartják. Apja, a vezető politikus és képvi-
selő, könnyen elintézheti.
Átprogramozta agyát, Paula O’Neillen és a Harte áruházakon töp-
rengett. Eltökélt szándéka - még inkább, mint valaha hogy az áruház-
láncot megszerezze. Muszáj. Most már a fiára és örökösére is gon-
dolnia kell.
A vártnál hamarabb megjött az ápolónő. Jonathan mögötte ment
végig a folyosón a betegszobába, amit egy hónappal ezelőtt foglalt le
Arabella számára. Az ápolónő bekísérte, majd a gyerekért ment.
Arabella az ágyban párnákkal feltámasztva feküdt. Sápadt volt, el-
csigázott.
- Jonny - nyújtotta feléje a karját. Szeme könyörgött. - Kérlek, ne
légy ilyen velem! Adj még egy esélyt, a gyerekünk érdekében! Soha
semmit nem tettem ellened. Soha. Szeretlek, drágám.
 - Ne szólj hozzám - csattant fel.
- De Jonny… - elhallgatott, amikor nyílt az ajtó. Ugyanaz az ápo-
lónő lépett be, ezúttal karján hozta a takarókba és csipkés kasmírken-
dőbe burkolt csecsemőt.
Arabella kinyújtott karjába tette, Jonathan az ágyhoz sietett. Együtt
nézték gyermeküket.
Jonathan megdermedt. Azonnal észrevette a mongolredőt, a kétség-
telenül keleti származásra valló szemhéjat.
Mindketten döbbenten nézték. Arabellának nem jött ki hang a tor-
kán.
- Ez nem az én gyerekem! - tajtékzott Jonathan. - Ez Tony Csiu fia!
Vagy egy másik ferdeszeműé, te rohadt kurva!
Félrelökte az elképedt nővért, félig botladozva, félig szaladva távo-
zott - a lehető legmesszebb akart kerülni Arabellától.

***

Az egyenruhás sofőr beindította a motort, és a tekintélyes ezüstszür-

ke Rolls-Royce hangtalanul gördült el a Claridge elől és tartott a lon-
doni repülőtér felé.
Jonathan hátradőlve a kesztyűpuha bőrülésbe süppedt. Mindent el-
söprő haragja egy pillanatra sem csitult. Nem tudta túltenni magát a
megrázkódtatáson, amit Arabella múltja, kétszínűsége, hűtlensége
fölött érzett; azon, hogy miközben az ő felesége volt, más férfi ágyá-
ban hentergett. Keleti férfi ágyában. Ezt már nem tagadhatja le. A
bébi az élő tanúbizonyság. Tony Csiu, gondolta ezredszer. A legva-
lószínűbb jelölt Arabella régi barátja és jótevője.
A hátsó ülésen mellette heverő aktatáskára nézett, megint a jelen-
tésben foglaltakra gondolt. Nem tudja biztosan, hogy mennyi igazság
van a Tony Csiu tevékenységére vonatkozó információban. De ha
igaz, hogy a Janus and Januson keresztül mossa tisztára a piszkos
pénzt, azonnal leállítja. És valahogy a bosszúállás módját is megta-
lálja.
Alig várja, hogy visszatérjen Hongkongba. Órájára nézett: fél tíz.
Bőségesen van ideje ahhoz, hogy elkapja a brit koronagyarmatra
tartó éjféli járatot.
 Zsebébe nyúlt, ujjai automatikusan megmarkolták a jade-kavicsot.
Kivette, a kocsi félhomályában nézegette. Szeme összeszűkült.
Mintha nem is az volna, mintha elvesztette volna a fényét. De hisz ez
az ő talizmánja. Gúnyosan nevetett magában. Szép kis talizmán. Az
utóbbi időben nem sok szerencsét hozott. Csak bajt. Nagyon nagy
bajt.
Letekerte az ablakot, kidobta a kavicsot, és nézte, hogyan gurul a
kanálisba.
Az autó gyorsított. Jonathan mosolyogva dőlt hátra. Örült, hogy
megszabadult a talizmánjától. Most talán megfordul a szerencséje.
Epilógus

Mindenki a maga sorsának kovácsa…

senki mást nem vádolhat,
másoktól dicséret is csak őt illetheti.
PAUL MCGILL
Kettesben ültek a sziklán a Világ Tetején.
Csodálatos szeptember végi szombat délután volt. Veronikakék
volt a ragyogó napsütésben fürdő ég, lábuk előtt hullámzó bíborhan-
ga-szőnyeg borította az engesztelhetetlen fellápot. Patak csobogott
valahol a távolban, friss vize áttört a sziklák hasadékain, s az áttetsző
levegőben hanga, páfrány és áfonya illata szállt.
Egy darabig gondolataikba merülve, csöndben üldögéltek, élvezték,
hogy ismét együtt vannak idefent, teljes békességben.
Shane hirtelen átkarolta és magához vonta Paulát. - Isteni dolog itt-
hon lenni, veled lenni. El vagyok veszve, ha távol vagyunk egymás-
tól.
Paula feléje fordult, rámosolygott. - Én is ugyanígy érzek.
- Örülök, hogy ma feljöttünk a fellápra. Nincs még egy ilyen hely a
világon.
- A nagyi fellápja - mondta Paula. - Ő is szerette.
- Különösen idefent a Világ Tetején.
- Nagyi egyszer azt mondta, hogy az élet titka: kitartani - mormolta
Paula, és kihívó tekintetet vetett rá. - Remélem, nekem is sikerül.
- Hát persze hogy sikerül, drágám. Máris megtetted. Nemcsak ki-
bírtad, hanem diadalt is arattál. Nagyi nagyon büszke lenne rád.
Mindig azt akarta, hogy a legjobb légy. És az is vagy.
- Elfogult vagy.
- Így igaz. De ez mit sem von le állításom igazából.
- Majdnem elvesztettem a Harte áruházakat - suttogta.
- De nem vesztetted el. És csak ez számít.
Leugrott a szikláról, megfogta Paula kezét, és lesegítette. - Gye-
rünk, induljunk haza. Megígértem a gyerekeknek, hogy velük teá-
zunk.
Kézen fogva mentek át a hangamezőn, segítette őket a hátuk mö-
gött fújó szél. A földúton parkoló kocsihoz igyekeztek. Paula lopva a
férfira nézett: szerette, megkönnyebbült és boldog volt, hogy Shane
hazatért Ausztráliából. Tegnap este érkezett Yorkshire-ba, és azóta
szüntelenül terveiről beszél: újjáépíti a Sydney-O’Neill Szállodát.
 Paula hirtelen megállt.
Shane is megtorpant, és feléje fordult. - Mi van? Valami baj van?
- Remélem, nincs - válaszolt, és nevetésben tört ki. Szeme ragyo-
gott a boldogságtól. - Tegnap este óta folyton el akarom mondani, de
nem jutottam hozzá…
- Mit?
Hozzádőlt, felnézett az arcába, az arcba, amelyet egy életen át is-
mert és szeretett. - Lesz még egy gyerekünk. Majdnem a harmadik
hónapban vagyok.
Shane magához vonta, szorosan átölelte, és rámosolygott. - Ennél
szebb ajándékkal nem is várhattál volna.
És mosolygott egész úton hazafelé.