A

mű eredeti címe:
Cindi Madsen: Cinderella Screwed Me Over

Copyright © 2013 by Cindi Madsen

Fordította: Frei-Kovács Judit, 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – elektronikus, mechanikus úton vagy
fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Dobos Gréta

A szöveget gondozta: Lovass Gyöngyvér
Borítóterv: Németh Imre

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-19-2 (epub)

ISBN 978-615-5733-20-8 (mobi
 Első fejezet

Hamupipőke csúnyán átvert. És tulajdonképpen nem ő volt az egyetlen,

aki az orromnál fogva vezetett. Jázmin, Ariel, Belle és Csipkerózsika
(bármi is legyen az igazi neve, mert biztosan neki is volt, ahogyan az
első háromnak) mindannyian bűnösök. Ezzel a „boldogan éltek, míg
meg nem haltak” dumával. Meg azzal, hogy végül eljön értünk a szőke
herceg.
Ha az ember felnőttként megnézi a Hamupipőkét, rájön, hogy van
bizonyos hasonlóság a daliás herceg és azok között a srácok között,
akikkel randizgatott. Cuki, karizmatikus és kicsit lusta. Végül is mit tett a
herceg valójában a Hamupipőkében? Táncolt egyet a csajjal, mert csinos
volt, aztán összeszedte az egyik cipőjét.
És azután? Talán utánament? Dehogy. Elküldte szépen az egyik
emberét. Gondolhatnánk, hogy ha valóban annyira szerelmes a lányba,
ahogy állítja, maga ered a nyomába. Ehelyett valószínűleg inkább úgy
volt vele: „Nos, mivel a lába elég kicsi, talán jó lesz nekem.” És ezt adták
el nekünk! Ezt nyomták le a torkunkon mint minden idők egyik
legromantikusabb történetét!
Az agymosás úgy két-három éves korban kezdődik, amikor az ember
először hallja a tündérmeséket a hercegnőkről, a kastélyokról, a
bálokról és arról, hogy mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Nem
csoda, ha tizenhat éves korunkban sokkot kapunk, amikor a
barátunknak fontosabb, hogy vagányul nézzen ki, vagy alaposan
letaperolhasson, mint az, hogy levegyen a lábunkról. Persze azzal
vigasztaljuk magunkat, hogy felnőtt korunkra majd javul a helyzet.
Aztán felnőttek leszünk.
Még mindig derűlátóak vagyunk, mert végigsírjuk azt a sok
romantikus filmet – ezek az új, már sokkal valóságosabb tündérmesék.
Akármerre nézünk, enyelgő párokat látunk, ami azt bizonyítja, hogy a
romantika tényleg létezik. A húszas éveink elején vagy közepén a
barátaink egy része megházasodik. Mi pedig csak várjuk, hogy velünk is
megtörténjen.
Én is csak vártam és vártam. De minél több fickóval randevúztam,
annál nyilvánvalóbb lett, hogy ezek a férfiak korántsem hercegek, és a
szerelem idővel csillapodik, majd átadja a helyét a jóval középszerűbb
érzelmeknek, rosszabb esetben a teljes érdektelenségnek. Amikor
számba vettem a párkapcsolataimat, rájöttem, hogy a szerelmi életem
sokkal jobban hasonlít a Con Air – A fegyencjárat című filmre, mint a
Hamupipőkére – nagyon nyögvenyelős, és tele van rosszfiúkkal.
Mégis megpróbáltam pozitív maradni. Reménykedni, hogy vár rám
valahol a megfelelő férfi. Elmentem randizni a város összes pasijával –
nem a szó szoros értelmében, de egy idő után összemosódtak az arcok. A
randevúzás egyfajta szadista szertartássá vált, és mindig ugyanúgy
végződött: csalódással. Minden rossz randival, minden újabb elrontott
párkapcsolattal csak egyre cinikusabb lettem.
A huszonhatodik születésnapomon végül megvilágosodtam: a
szerelem egy nagy rakás baromság. Nem létezik „boldogan éltek, míg
meg nem haltak”.
Lemondtam a pasikról, és belevetettem magam a munkába. Rengeteg
pénzt költöttem cipőkre. Egy pár magas sarkú jóval boldogabbá tett,
mint egy férfi. Sokkal tovább tartott, és ami még ennél is fontosabb: nem
cserélt le egy csinosabbra.
Persze voltak olyan magányos éjszakák, amikor azt kívántam,
bárcsak lenne valaki, akivel beszélgethetnék. Ezért valahányszor
elsétáltam egy állatkereskedés előtt, belegondolkodtam, vajon mennyibe
kerülhet a kirakatban ásítozó kismacska. Többször is elfogott a kísértés,
hogy vásároljak magamnak egy bundás barátot. De még nem voltam rá
felkészülve, hogy én legyek a bolond macskás nő. Azt a negyvenes
éveimre tartogattam.
 Huszonnyolc éves koromban visszaestem. Szerelmes lettem – és
biztos voltam abban, hogy ő az igazi. De vége lett, és összetört a szívem.
Megint. Az ember azt gondolná, hogy a sok katasztrofális kapcsolat után
megedződik. Hogy végül nem fog sérülni. De ahogy a tanárok mondják,
aki nem tanul a történelemből, arra ítéltetik, hogy újra átélje. Akkor és
ott újra ugyanarra a következtetésre jutottam: két embernek ez nem
sikerülhet. Végignéztem, ahogy a húszas éveik elején megházasodó
barátaim elválnak, és ez is csak alátámasztotta az elméletemet.
Hát ezért van az, hogy harmincéves koromra teljesen kiábrándultam
a szerelemből, a mesékből és a happy endekből.
És nem is olyan rossz.
Tényleg.

* * *

Ha lenne indulóm – márpedig elég jól jönne egy –, biztosan az egyik

olyan elsöprő erejű ballada lenne, amely arról szól, hogy a nők
függetlenek, és nincs szükségük férfiakra. Aznap este legalábbis ilyen
hangulatban voltam. Az a nap mérföldkő volt az életemben.
Amikor beléptem az étterembe, átjárt a légkondicionált levegő
hűvöse. A legjobb barátnőm, Stephanie már ott volt, és – mint mindig –
éppen telefonált. Talán észre sem vett. Nagy szerencséje, hogy legalább
annyira szeretem, mint a telefonfüggő vőlegénye.
Odaléptem a hoszteszhez. Nyilván új volt, mert nem ismertem, pedig
többször ettem már itt, mint otthon.
– Darby Quinn, két személyre.
Végighúzta az ujját a listán, megtalálta a nevemet, majd rám
mosolygott:
– Egy perc, Ms. Quinn, és kerítek valakit, aki megmutatja az
asztalukat.
Visszapillantottam Stephanie-ra, aki teljesen úgy nézett ki, mint aki
magában beszél.
– Megértem – mondta éppen. – De ő az anyukád. Beszélned kell vele.
Világos haja alól kilátszott a bluetoothos fülhallgató. Elkapta a
tekintetemet, és feltartotta a mutatóujját: Egy perc, édes!
Gyakran előfordul, hogy az emberek azt hiszik, Stephanie-val
testvérek vagyunk. Egyforma szőke a hajunk – az enyém természetesen
egyenes, míg ő a hajvasaló rabszolgája –, ugyanolyan mogyoróbarna a
szemünk, és tizenöt évnyi barátság után a gesztusaink is hasonlóak
lettek. Bár ő jobban adott a részletekre, mint én. Túlzás lett volna azt
állítani, hogy maximalista volt, de neki ez jobban ment. Elvégre ki
alkalmazna egy ápolatlan könyvelőt?
– Üdvözöllek, Darby! – köszöntött a régi hosztesz, Mindy, amikor
megjelent a bejáratnál. Felkapott két étlapot. – Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. – Felemeltem a hangomat, és Stephre néztem. – És ha
el tudnám szakítani a barátnőmet a telefontól, tekintettel arra, hogy
éppen velem van találkája, még jobban lennék.
Stephanie kinyújtotta a nyelvét.
– Oké, drága, mennem kell. Otthon találkozunk. – Szünet. – Nem
tudom, néhány óra múlva. – Szünet. – Én is szeretlek. – Megnyomta a
gombot a fülhallgatón, bontotta a hívást, aztán rám mosolygott. – A tiéd
vagyok.
Követtük Mindyt, és átsétáltunk a Blue éttermen. A helyiségben a
kávészínű fa, a fehér és a sötétkék dominált. Kis lámpácskák világították
meg az asztalokat, lágy, kékes fénybe vonva a teret. A Blue volt a
kedvenc éttermem Denverben. Vagyis tulajdonképpen bárhol.
Amint leültünk a sarokban álló asztalhoz, Stephanie felkapta az
étlapot.
– Mit ünnepelünk?
Elvettem az asztalról egy fehér damasztszalvétát, és az ölembe
terítettem.
– Pontosan egy év telt el azóta, hogy összetörték a szívemet. És nem
estem vissza.
– Ó, igen – csóválta a fejét Stephanie. – A férfiakhoz fűződő
kiábrándult viszonyodat ünnepled.
– Kösz szépen, de jobban szeretem a realista jelzőt. Csak egy olyan
lány vagyok, aki rájött, hogy a szerelem nem csupán túlértékelt dolog, de
egyenesen megvalósíthatatlan.
– Legalábbis az elmúlt évben.
– Igen – ismertem el. – Mert előtte szenvedtem, mint egy kutya.
– Azért nem szenvedtél folyamatosan. Voltak boldog pillanataid.
– Éppen ez a lényeg. Nem azt állítom, hogy nem találok olyan pasit,
akivel megélhetek boldog pillanatokat, de rájöttem, hogy nekem ennyi
elég is. Szó se lehet jövőképről. Vagy nagy esküvőről. Se életre szóló
kapcsolatról. Csak alacsony kockázatú boldog pillanatokról.
Stephanie ráncolta a homlokát.
– Kicsit elszomorít, hogy a koszorúslányom nem hisz a szerelemben.
Anyukámnak el ne áruld!
– Nos, ti vagytok Anthonyval a kivétel.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nincs kivétel.
Elmosolyodtam.
– Azt mondtam. De nem a legjobb barátnőmnek, aki két hónap múlva
megy férjhez. Az elég kegyetlen lenne.
Őszintén reméltem, hogy ők ketten tényleg kivételt jelentenek. Ha
valaki, hát Stephanie aztán megérdemelte a boldogságot. Elgondolkodva
az ajkához emelte a mutatóujját.
– És mi a véleményed arról a mondásról, hogy „senki sem magányos
sziget”?
– Hát egy férfi biztosan nem az, mert egyedül nem élné túl. A férfiak
túlméretezett csecsemők. A nők férfiak nélkül azonban… Nos, azt
hiszem, viszonylag problémamentes felállás. Én tökéletes sziget lennék.
De az elképzelés, hogy teljesen egyedül maradok, és nem lesz
mellettem senki, meglehetősen lehangolónak tűnt.
 – Gondolom, a családomra és a barátaimra azért szükségem lenne.
Inkább amolyan félsziget lennék.
Steph felsóhajtott.
– Legalább annyit beismersz, hogy rám szükséged van. Persze én
akkor is azt gondolom, ha megtalálod a megfelelő pasast…
– Nem puzzle-darabkák vagyunk, Steph. Nem létezik „jól kiegészít
engem” típusú fickó. És modern korunk egyik előnye, hogy nincs is rá
szükségem.
– Akkor miért öltözködsz így – mutatott rám –, ha senkire sem akarsz
hatással lenni?
Piros ruhám éppen a megfelelő pontokon simult a testemhez, és
kivillant belőle a lábam.
– Egyrészt azért, mert kifutom a belemet, és megengedhetem
magamnak. Másrészt mi mást kellene tennem? Talán úgy nézzek ki,
mint egy csöves, mert nem hiszek a sírig tartó szerelemben? Semmi
késztetést nem érzek, hogy lehúzzam a rolót, és beálljak apácának.
Steph felnevetett.
– Ó, pedig remek apáca lennél.
Chad lépett az asztalunkhoz, és széles vigyorral köszöntött.
– Darby! Isten hozott!
Viszonoztam a mosolyát.
– Mi lenne velem a kedvenc pincérem nélkül? Hogy vagy?
– Jól. Jelen pillanatban kissé el vagyunk havazva, úgyhogy kész
őrültekháza az étterem, de különben jól. – Felemelte a jegyzetfüzetét. –
Mit hozhatok a hölgyeknek?
Nem bajlódtam az étlappal. Elhadartam a rendelésemet, és
megvártam, amíg Steph is elsorolja, amit kér.
A barátnőm nézte, ahogy Chad elmegy.
– És mi a helyzet vele? Szuperédes, és szerintem van köztetek valami
vibrálás.
– Nincs köztünk semmiféle vibrálás. A kapcsolatunk inkább a „folyton
ide járok enni, ezért köszönünk egymásnak” síkon írható le. Ráadásul
túl fiatal, arról nem is beszélve, hogy szigorú szabály: ne randizz
olyannal, akivel lépten-nyomon összefutsz. Egyetlen fickó sem éri meg,
hogy elveszítsem a kedvenc éttermemet.
Steph csak forgatta a szemét.
– Te teljesen reménytelen vagy.
– Nem, te vagy javíthatatlanul romantikus. Nem véletlenül használjuk
ezt a kifejezést.
Stephnek megszólalt a telefonja, és a fülhallgatóhoz kapott.
– Lehet, hogy Anthony hív, mert az anyukája elmondta a véleményét
a virágokról. Csak egy perc!
– Persze annyi sosem elég. – Keresgélni kezdtem a táskámban, amíg
meg nem találtam a borítékot. – Mindjárt visszajövök – suttogtam.
Elindultam az étterem hátsó része felé, és végignéztem a sokféle
vendégen, aki szombat este kimozdult otthonról. Egy párocska: csak
ültek némán, mosolyogtak egymásra, és egyikük sem evett.
Randevújuk van. Talán az első vagy a második.
A következő asztalnál egy harmincas évei végén vagy a negyvenes
évei elején járó nő ült keresztbe tett karral, borúsan meredt maga elé. A
vele szemben ülő fickó előrehajolt, idegesnek és zavartnak tűnt, és azt
mondta:
– Sajnálom, rendben?
Házasok, és nem beszélnek egymással – legalábbis a nő nem beszél.
A konyha aznap este valóban kész őrültekháza lehetett, úgyhogy el
sem indultam abba az irányba. Brent, a vezető séf és tulajdonos az
elmúlt héten tett nekem egy hatalmas szívességet, és készített az egyik
ügyfelemnek egy különleges tálat. Meglehetősen hosszú volt azoknak az
ételeknek a listája, amelyeket nem ehetett meg, de Brent így is mennyei
menüt állított össze. Írtam neki egy köszönőlevelet, mert én ilyen lány
vagyok.
A hátsó sarokban lévő iroda ajtaján egy műanyag doboz lógott. Brent
említette, hogy oda nyugodtan bedobhatom az üzeneteimet vagy a
különleges kéréseimet, ha ő túl elfoglalt, és nem tud kijönni a
konyhából. Belecsúsztattam a levelet, és elindultam visszafelé.
Hatalmas társaság özönlött be éppen, úgyhogy a falhoz simultam,
hogy elengedjem őket. Miután elmentek, előreléptem. Alig vártam, hogy
visszaérjek az asztalunkhoz, amikor a magas sarkúm elakadt valamiben.
Hogy ne essek el, ki kellett lépnem a cipőből.
– Tyűha! – motyogtam, amikor sikerült visszanyernem az
egyensúlyomat.
Hátrafordultam, hogy megkeressem a cipőmet, és láttam, hogy egy
férfi éppen lehajol érte.
– Azt hiszem, ezt elhagyta – mondta, miközben kiszabadította a
padlórepedésből.
– Igen, valahogy beragadt oda, és… Talán nem ez volt életem
legkecsesebb mozdulata.
A fickó fölegyenesedett, széles mosoly ragyogott az arcán. Egy igen
jóképű arcon. Vakító kék szeme volt, gyilkos mosolya és olyan rövid,
fekete haja, amelyről képtelen voltam levenni a szemem. Úgyhogy
inkább meg sem próbáltam.
– Nos… – nyújtotta felém a fekete cipőt –, parancsoljon!
Hát ez nagyszerű! Itt állok egy zsúfolt étterem kellős közepén, és az
egyik lábam tíz centivel rövidebb, mint a másik.
– Kösz – mondtam, és elvettem a tűsarkút.
A másikon egyensúlyozva hátrahajlítottam a lábam, és megpróbáltam
belebújni a cipőbe. Nem tudtam volna belelépni. Szükség volt egy kis
segítségre – be kellett dugnom az ujjam a hátuljába, hogy a helyére
csússzon a sarkam.
A fickó finoman a csípőmre tette a kezét, hogy megtámasszon.
Zakatolni kezdett a szívem, ami ékes bizonyítéka volt annak, milyen
régóta nem kerültem fizikai érintkezésbe egy férfival.
A cipő végül a helyére csúszott, így letehettem a lábam. Amikor a
pasas nem húzta el a kezét, jelentőségteljesen rápillantottam, majd
visszafordultam a gazdája felé.
– Nem akartam, hogy elessen – magyarázkodott a fickó, a szája sarka
kajánul felfelé görbült.
Minden porcikám megborzongott. Régóta nem éreztem már ilyet.
– Nem estem volna el.
– Tudja, kissé aggódtam, tekintve hogy egy perccel ezelőtt botlott meg.
A ragyogó mosoly és a kezéből áradó forróság össztüzében a
szívemnek nehezére esett nyugton maradni. Visszamosolyogtam,
elővettem a flörtölős vigyoromat, amely kissé már berozsdásodott.
– Azt hiszem, ezt el kell ismernem. Bár inkább a hibás padlót okolom,
mint a koordinációs képességemet.
Elvette a kezét a csípőmről, és felém nyújtotta.
– Jake vagyok.
Határozottan megszorította a tenyeremet. Jó pont.
– Darby.
– Érdekes név.
– Úgy is mondhatjuk. Sokáig úgy gondoltam, a szüleim csak azért
választották, hogy kitoljanak velem. Többen mondták már, hogy a
nevem alapján fiúnak gondoltak.
Jake tekintete végigsiklott a ruhámon, majd visszatért az arcomhoz.
– Kétlem, hogy mostanság bárki ebbe a hibába esne.
Kiszáradt a torkom, és mivel így bámult, kissé könnyelmű lettem.
– Igen, a ruha és a magas sarkú valamivel egyértelműbbé teszi a
helyzetet.
– Talán szüksége van valamire? – kérdezte Jake. – Láttam, hogy az
iroda felé ment. Csak nem panaszt akar tenni? Vagy dicsérni? Csak hogy
tudja: a dicséretet jobban kedveljük. És emlékeztetném rá, hogy én
oldottam meg a cipőproblémáját. Bár ha a hibás padlót is számításba
vesszük, valószínűleg ugyanott tartunk.
Eltartott néhány másodpercig, amíg kapcsoltam. Mit mond?
Alaposabban szemügyre vettem. A pincérek fehér ingben és fekete
nadrágban dolgoztak. Jake azonban vörös inget és fekete nyakkendőt,
hozzá csinos fekete nadrágot viselt. Igazság szerint remekül illettünk
egymáshoz.
– Itt dolgozik? – érdeklődtem.
– Kicsit ezt, kicsit azt – felelte Jake, majd félreállt, hogy Mindy
elvezethessen mellettünk egy idősebb házaspárt, így még közelebb
került hozzám. Megéreztem pézsmaillatú, férfias parfümjét. –
Tulajdonképpen én vezetem ezt a helyet. És én vagyok a tulajdonos is. A
barátommal közösen.
Ez az információ azonnal kijózanított az „elképesztően jól néz ki, és
isteni az illata” bódulatból. Persze, te szemét hazudozó!
– Ez érdekes, mert még soha nem láttam itt.
– Ezek szerint gyakran jár ide?
Résnyire szűkült szemmel meredtem rá.
– Nem ez a fő állásom – folytatta. – Ha nem működne, kénytelen
lennék itt lenni.
– Tudja, most vissza kell mennem a barátnőmhöz. Köszönöm, hogy
segített a cipővel – azzal megfordultam, és elindultam.
– Várjon!
Visszanéztem rá.
Rám szegezte azt a veszélyes kék tekintetét.
– Elvihetem valamikor vacsorázni?
Körbemutattam.
– Például ide? Ebbe a kedves kis étterembe, amelynek ön a
tulajdonosa?
– Ahová szeretné. Nem ragaszkodom ehhez a helyhez.
– Sajnos nemet kell mondanom. És ha megbocsát, most tényleg vissza
kell mennem.
Mielőtt bármit mondhatott volna, megfordultam, és elsiettem a
legjóképűbb pasastól, aki valaha szemet vetett rám.
 Milyen kár, hogy hazudik! Már majdnem kísértésbe estem. Pedig
nagyon régóta nem estem kísértésbe.
Mire visszaértem, az étel az asztalon várt. És Steph is befejezte a
telefonálást.
– Hová tűntél? – kérdezte.
Becsúsztam a helyemre.
– Bedobtam egy üzenetet Brentnek, és beakadt a cipőm a padlóba.
Egy fickó szabadította ki.
Steph elvigyorodott.
– És fel is húzta a lábadra?
– Nem, elintéztem magamnak. – Fölemeltem a villámat, hogy
nekilássak a vacsorának. – Ne nézz így rám!
– Csak vicces, hogy egy olyan lánynak, aki utálja a tündérmeséket, egy
férfi szedi össze a cipőjét. Olyan, mint a Hamupipőkében.
– A fickó határozottan kedves és vonzó volt. De azt állította, hogy ő az
étterem tulajdonosa, tehát egy hazug disznó.
– Talán nem hazudott.
– Steph! Még soha életemben nem láttam errefelé, pedig mindig itt
eszem. És történetesen ismerem Brentet, aki valóban ennek az
étteremnek a tulajdonosa. Szóval igaz: a jóképű pasi át akart verni.
Márpedig Allen óta igen szigorú hazugságellenes politikát folytatok.
– A hazudósak a legrosszabbak – ismerte el Stephanie.
Fölemeltem a poharat, hogy emlékeztessem magam, mit is
ünnepelünk.
– Igyunk arra, hogy sikeresen leszoktam a férfiakról!

* * *

Ha egy lány újra és újra megégeti magát, az súlyos nyomot hagy az

érzelmi életén. Én már csak tudom. Mint mindig, a legutóbbi kudarcot
vallott kapcsolatom után is felhívtam Stephet, aki átugrott egy jó kis
kalóriabombára, férfiócsárolásra és ivászatra. A pizza után sorra vettük
a legrosszabb viszonyainkat.
Másnap délután támadt egy ötletem. Ha sikerül elemeznem az összes
párkapcsolatomat, talán nem követem majd el ugyanazt a hibát. És
mivel a zűrzavaros szerelmi életemért részben a tündérmesék voltak a
felelősek, párhuzamokat kerestem az elrontott kapcsolatok és a bájos
történetek között.
Az első esettanulmány azt szemlélteti, miért nem randizok soha többé
hazugokkal – különösen a vonzóakkal.

Aladdin esettanulmány: Allen/Aladdin

Korom: 22 év

Aki ismeri az Aladdint, tudja, hogy az ifjú csupa bűbáj benne, ezért
akkor is szurkolunk neki, ha tulajdonképpen mindvégig hazudik
Jázminnak. Betoppan, közli, hogy ő egy herceg, és hajlamosak vagyunk
azzal mentegetni, hogy jó oka volt rá. Még van képe azt is hozzátenni,
azért, hogy a lány „bízzon benne”. Nos, mindenkinek jó oka van
hazudni. Ettől még nem helyes.
Allennel egy koktélbárban ismerkedtem meg. A munkatársaimmal
voltam ott, egy projekt végét ünnepeltük. Akkoriban túl voltam már
néhány szakításon, de még derűlátóan viszonyultam a szerelemhez. Úgy
gondoltam, az életnek ebben a szakaszában már mások a férfiak –
érettebbek.
Allen rám mosolygott a terem túlsó végéből. Idősebb volt nálam,
amitől még izgalmasabbnak találtam. A méregerős koktéloktól
felbátorodva odasétáltam hozzá, és bemutatkoztam. Órákig
beszélgettünk. Olyan volt, mintha minden más megszűnt volna létezni.
– Huszonkettő? – hüledezett, amikor megmondtam, hány éves
vagyok. Egy pillanatig fürkészte az arcomat, majd kinyújtotta a kezét, és
megszorította a vállamat. – Bárcsak akkor találkoztunk volna, amikor
még én is annyi voltam!
– De most találkoztunk. Nem hinném, hogy az életkornak olyan nagy
jelentősége van. – Azzal elővettem a Metamorphosis Belsőépítészeti és
Lakberendezési Iroda névjegykártyáját, ott dolgoztam ugyanis
gyakornokként, és odafirkantottam a hátára a számomat. Általában nem
siettem ennyire előre, de egy ideje nem találkoztam már olyan fickóval,
aki tetszett. – Hívj fel valamikor!
Három hét telt el. Aztán felhívott, egy órát beszélgettünk, és
megkérdezte, nincs-e kedvem találkozni vele.
És akkor ráléptem a varázsszőnyegre. Vagyis – Allen esetében – egy
vörös Dodge Viperbe. Mutatós? Igen. Gyors? Igen. Lélegzetelállító?
Nagyon. Repülni ugyan nem tudott, de nem állt messze tőle.
Allen kinyitotta az utasoldali ajtót, én pedig becsusszantam,
beszívtam a bőr illatát, és alaposan szemügyre vettem, mit tud a kocsi. A
mostohatesóim mindent megtanítottak az autókról, így tudtam, mitől
döglik a légy.
– Szóval… – mondtam, amikor beszállt mellém –, hadd találgassak!
Abból élsz, hogy autókat újítasz fel?
Allen elvigyorodott, és elbűvölő gödröcske jelent meg az arcán.
– Orális és maxillofaciális sebész vagyok.
– Ez elég puccosan hangzik.
– Ki tudom fizetni a számlákat. – Allen beindította a motort, és
duruzsolva elindultunk a lakásom elől. – Arra gondoltam, hogy
átugorhatnánk Boulderbe. Nem kellene a forgalommal bíbelődnöm, és
van ott néhány bájos étterem.
– Benne vagyok.
Igazán ígéretesnek tűnt, hogy szeretne velem több időt tölteni.
És onnantól az este egyre csak jobban alakult.
Allen harmincéves volt. Egészen más, mint azok a srácok, akikkel a
főiskolán randizgattam. Valójában az egész kapcsolatunk olyan volt,
mint egy szédítő repülés. Egyszer úgy tűnt, nem tud betelni velem,
máskor hetekig nem hallottam felőle. Három hónapig próbáltam
megfejteni, de végül feladtam.
– Nézd! – mondtam egy vacsoránál, és olyan ingerült voltam, hogy
majdnem felrobbantam. – Tudom, minden lány szereti azt hinni
magáról, hogy nem lóg a pasija nyakán, de én tényleg nem vagyok nehéz
eset. Ha szükséged van egy kis szabadságra, semmi akadálya. De
belefáradtam ebbe a forró-hideg játékba. Soha nem tudom, hogy most
éppen kedves leszel hozzám, vagy úgy döntesz, hogy tudomást sem
veszel rólam.
Allen letette a villáját, és a térdére fektette a tenyerét.
– Sajnálom. Én csak… Kissé zavarban vagyok a jelenlegi helyzetem
miatt. Az egyik barátomnál húzom meg magam, próbálom rendbe
szedni az életemet. Ezért javasolom mindig, hogy nálad találkozzunk. –
Felsóhajtott. – Tudom, hogy már előbb el kellett volna mondanom, de
tavaly átestem egy meglehetősen zűrzavaros váláson. Akármit tettem, a
feleségemnek soha nem volt elég jó. A pénzem, a munkám. Én nem
voltam elég.
Összeszorította a száját, és a fejét csóválta, majd feszült hangon így
folytatta:
– Kedvellek, és amikor úgy érzem, kezdek kötődni hozzád, azon
aggódom, hogy nem leszek elég jó. Ezért inkább belevetem magam a
munkába. – Megszorította a térdemet, és rám villantotta ellenállhatatlan
mosolyát. – Aztán csak te jársz a fejemben, és megint felhívlak. Remekül
érezzük magunkat, és folytatódik az ördögi kör. Bárcsak meg tudnék
feledkezni a múltamról, hogy minden tökéletes percet veled tölthessek!
Boldog voltam, hogy ennyire megnyílik nekem.
– Szerintem elég jó vagy. Tulajdonképpen lélegzetelállítóan jó. És
ahelyett, hogy tudomást sem veszel rólam, inkább mondd el, mi bánt. –
Mélyen belenéztem a szemébe. – Rendben?
Látványosan megkönnyebbült, és bólintott.
– Oké. De lehet, hogy eltart még egy kis ideig, amíg alkalmazkodom a
helyzethez. Kérlek, légy türelmes.
Teljesen magabiztosan sétáltam haza arról a vacsoráról. A vallomása
sok mindent megmagyarázott. Ezek után küldött egy üzenetet, hogy
sokat gondol rám, de elment valahová a barátaival. Vagy edzeni.
Időnként még a baleseti sebészet is előkerült.
Az sms-ek mindig azzal kezdődtek, hogy „Bárcsak több időm lenne…”
vagy „Bárcsak veled lehetnék, de…”.
Tudom, mit gondoltok. Ennek a csajnak elment az esze. De fiatal
voltam és naiv, ráadásul annak idején még hajlamos voltam hinni az
embereknek. A szívszorító történet hatása alatt nem tűnt fel a tény, hogy
minden alkalommal más városban találkozunk. Akkoriban még az sem
érdekelt, hogy fogalmam sincs, hol lakik. Úgy gondoltam, igazán kedves,
hogy mindig meg akar lepni valamivel.
Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy én is meglepem. Hogy
bebizonyítom, milyen sokat jelent nekem, és meglátogatom az
irodájában. Mivel gyakran telefonált ebédszünetben, tudtam, hogy fél
egykor megy enni. Általában az ügyfelekkel ebédeltem, úgyhogy
különösen vártam, hogy egy lopott órát tölthessek Allennel.
A fogorvosi praxisa az egyik olyan téglaépületben volt, amely tele van
orvosi rendelőkkel. Fellifteztem a harmadik emeletre, és benyitottam az
ajtón, amelyen a dr. Allen Booth névtábla állt. Az előtérben nem volt
senki, csak magazinok és székek.
A recepciós ablakhoz sétáltam.
– Helló! Megmondaná Allennek, hogy Darby keresi?
A nő felpillantott a számítógép képernyőjéről.
– Van időpontja?
– Nincs, én…
– Sajnálom, hölgyem. Közeleg az ebédidő. – Kicsúsztatott egy
névjegykártyát. – Hívjon fel, és keresünk egy időpontot.
– Igazság szerint azért jöttem, hogy megkérdezzem, Allennek nincs-e
kedve velem ebédelni.
 – Dr. Booth ma a feleségével ebédel.
– A volt feleségére gondol?
A nő értetlenül összevonta a szemöldökét.
– Nem, hölgyem. A jelenlegi feleségére.
Összeugrott a gyomrom. Biztosan félreértette…
– Alicia az? – hallottam Allen hangját. – Mondja meg, hogy egy perc, és
jövök!
– Az igazat megvallva Darby az – kiáltottam vissza. Éktelen haragra
gerjedtem, amikor leesett, mi a helyzet. – És azt hiszem, jobb lesz, ha
most rögtön kijössz.
Allen néhány másodperc múlva megjelent a váróteremben.
– Te meg mit keresel itt? – sziszegte. – Jobb lett volna, ha előtte
telefonálsz.
Én aztán nem voltam hajlandó suttogni.
– Arra gondoltam, megleplek, és elviszlek ebédelni. Tudod, amiért
mostanában olyan elfoglalt vagy. De az imént tájékoztattak, hogy ma a
feleségeddel ebédelsz. Biztos voltam benne, hogy a kolléganőd a volt
feleségedre céloz, de nagyon úgy hangzik, mintha nem erről lenne szó.
– Nézd! Ez nagyon bonyolult. Nemsokára elválunk, és akkor… –
Lehalkította a hangját, újra suttogni kezdett. – A feleségem terhes. Mit
tehetnék? Hagyjam el?
Meglöktem.
– Mit szólnál ahhoz a megoldáshoz, hogy nem hívogatsz engem? –
Előreléptem, és megint meglöktem. – Mi lenne, ha nem mondogatnád,
hogy szeretsz?
– De tényleg szeretlek. Figyelj! Igaz, amit a feleségemről mondtam.
Követelőző nőszemély. Folyton azt érezteti velem, hogy nem vagyok elég
jó. És akkor találkoztam veled, és a világ fényesebb hely lett. Melletted
különlegesnek érzem magam. – Felém nyújtotta a kezét. – Talán olyan
rossz, hogy megpróbáltam ebbe belekapaszkodni?
Ahelyett, hogy válogatott sértéseket vágtam volna a fejéhez,
mindössze arra voltam képes, hogy összeszorítsam a fogamat. A
legszívesebben sikítottam és zokogtam volna egyszerre, de nem tudtam
eldönteni, melyiket válasszam. Megfogadtam, ha ez még egyszer
előfordul, ha egy fickó megint átver, nem fogok lefagyni, és nem teszi
zsebre, amit tőlem kap. De a torkomban dagadó gombóctól mukkanni
sem bírtam.
Kitárult az ajtó, és betoppant egy hollófekete hajú nő hatalmas
pocakkal.
Allennek elkerekedett a szeme, amikor ránézett, majd vissza rám.
– Kérlek, ne mondj semmit! – suttogta. – Veszélyeztetett terhes, és az
orvosok aggódnak, hogy elveszítheti a babát. – Ekkor a feleségéhez
fordult, és fennhangon azt mondta: – Szia, drágám! Kérlek, adj még egy
percet!
Megpróbált betuszkolni az irodájába, de elegem lett a színjátékból.
Fogalmam sem volt, igaz-e, amit a felesége terhességéről állít. Az az
asszony megérdemelte, hogy megtudja, a férje egy hűtlen szarzsák, de az
egészségét azért nem akartam kockára tenni. Ráadásul valószínűleg
úgyis engem okolna.
– Máris az öné – mondtam, azzal kirohantam az irodából.
Két napra beteget jelentettem. Még hazudnom sem kellett:
valahányszor eszembe jutott, hogy egy másik nő férjével voltam együtt,
rosszul lettem.
Allen hívogatott még néhány hétig, szánalmas kifogásokat és
bocsánatkérő üzeneteket hagyott a hangpostámon, amelyeket nem
hittem el. Azt állította, hogy még mindig szeret.
Az Aladdin végén minden elrendeződik, mert Aladdin őszintén
kitálal, és bevallja az érzéseit… És, legyünk teljesen őszinték, Jázmin elég
gazdag ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, ezért az egésznek nincs is
jelentősége. Azért szerintem nem kellett volna olyan gyorsan beadnia a
derekát – talán még a királyságot is irányíthatta volna nélküle –, így
szerencsétlen lányok nem élnének abban a hitben, hogy egy kis
bocsánatkérés meg repülgetés a naplementében mindent rendbe hoz.
Úgy értem, honnan tudta, hogy a fickó nem fog újra hazudni? Lehet,
hogy meg is tette.
De a mesékből soha nem derül ki, mi történik azután.
A való életben általában sokat változtat a dolgokon, ha tisztázódik a
helyzet. Mert van olyan mocskos szennyes, amelyet nem lehet tisztára
mosni.
Elvesztegetett idő: öt hónap
Tanulság:
Ne randizz olyan pasassal, aki rajong a kocsijáért!
Ragaszkodj hozzá, hogy lásd a lakását!
Ne vedd be a szívszorító meséket!
A fogorvosok gonoszak.
Egy olyan ember, aki egyszer hazudik, fontosabb dolgokban is
hazudni fog.
Soha többé ne randizz hazuggal!
 Második fejezet

Nadine, akivel együtt dolgozom, ragaszkodott hozzá, hogy egy kicsit

szakadjunk el az irodából, és menjünk a Blue-ba ebédelni. A főnökünk
aznap olyan volt, mint egy felbőszült bika (vagy inkább tehén), és bölcs
döntésnek tűnt félreállni az útjából, amikor bűnbakot keres. Pedig a
szombat este történtek után úgy döntöttem, egy ideig nem megyek oda.
Ha nem is Jake-é a hely, lehet, hogy ott dolgozik, és nem akartam újabb
kellemetlen helyzetbe kerülni, ha összefutok vele. Különösen mert
folyton a helyes arca járt a fejemben, a mosolya és az érzés, ahogy a
szívem a torkomban dobogott, amikor a csípőmre tette a kezét.
– Sziasztok! – köszöntött bennünket Mindy, amikor beléptünk az
étterembe. – Ma csak ketten jöttetek? Vagy ügyfelek is csatlakoznak?
– Csak ketten – válaszolta Nadine.
Mindy egy asztalhoz kísért bennünket, és elment, amíg átnéztük az
étlapot.
Nadine a kínálat alapos tanulmányozásába kezdett, holott
mindketten tudtuk, hogy végül úgyis a grillezett csirkés salátát választja.
Én is felemeltem a nálam lévő étlapot, hogy legyen mit néznem, amikor
duruzsoló férfihangok ütötték meg a fülemet, ezért felkaptam a fejem.
Jake és Chad ácsorgott az étterem hátsó részében, valamiről
beszélgettek. Az arcom elé tartottam az étlapot, nem akartam, hogy Jake
észrevegyen.
Oké, szóval tényleg itt dolgozik. De nem viselt pincérruhát. Lássuk, mit
tudhatunk meg Mindytől.
– Mit gondolsz Mrs. Crabtree felújításáról? – kérdezte Nadine. –
Belemegyünk a rágógumi-rózsaszínbe, vagy megpróbáljuk lebeszélni
róla?
Kikukucskáltam az étlap fölött – Jake-nek semmi jele –, aztán
leengedtem.
– Én egy halványabb árnyalatot javasoltam, ami nem emlékeztet egy
kifordított gyomorra, de ragaszkodott hozzá, hogy különleges színt akar.
– Ez lesz a világ legrusnyább fürdőszobája.
– Arra már sikerült rávennem, hogy ne fesse be az összes falat, azt
mondtam, hogy a magányos színes fal nagyon divatos manapság. Úgy
tűnt, elfogadta, úgyhogy ezzel finomíthatunk valamennyit. És amikor
újra találkozunk, közlöm, hogy a csíkos is menő. Ha szerencsénk van,
sikerül megúsznunk egyetlen fehér-rózsaszín csíkos fallal, amelyet még
ki is dekorálhatunk. A végén még egész cuki is lehet.
– Helló, hölgyeim… – Jake-nek elakadt a szava, amikor ragyogó
szemmel rám pillantott. – Üdvözlöm, Darby!
Jólesett, hogy emlékszik a nevemre. A legtöbben csak annyit tudnak
felidézni, hogy valami furcsaság. Bár most nem fogta meg a csípőmet, a
testem azonnal reagált a jelenlétére, felgyorsult a szívverésem, és az
idegesség meg a vonzalom különös keverékétől összeszorult a gyomrom.
– Helló, Jake!
Finoman megvakarta az állát – igazán egyszerű mozdulat volt, mégis
felhívta a figyelmet lélegzetelállító vonásaira. Pontosan az a típus volt,
akiért valamikor teljesen odavoltam.
– Nem számítottam rá… Pedig említette, hogy gyakran jár ide –
mondta.
– És én nem hazudtam. – Igen, muszáj volt emlékeztetnem magam a
hazudozós részre, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni, milyen
szívdöglesztő pasi. Nadine-ra mutattam. – Ő Nadine. Nadine, ő pedig
Jake. Nadine-nal együtt dolgozunk. Gyakran járunk ide ebédelni, sokszor
az ügyfeleinket is elhozzuk.
– Üdv! – mondta Nadine, és kivillantotta mind a harminckét fogát,
miközben csábosan rebegtette a szempilláit. – És ön mivel foglalkozik?
Karba tettem a kezem, és felnéztem Jake-re.
– Mielőtt válaszolna, jobb, ha tudja, hogy mindenkit ismerek, aki itt
dolgozik. Beleértve azt az urat is, aki az étterem tulajdonosa.
Jake ráncolni kezdte a homlokát.
– Rám gondol?
– Brentre gondolok.
– Igen. Brenté és az enyém a hely. – Jake zavara hirtelen elmúlt, és
rám mosolygott. – Nem hisz nekem.
Lesütöttem a szemem, nem akartam szemtől szembe hazugnak
nevezni. Az egyik pincérnő, Sarah jelent meg az asztalunknál, tollal és
jegyzetfüzettel a kezében.
– Sarah! – szólt Jake. – Megmondanád a hölgyeknek, hogy miért
vagyok itt?
– Az asztalnál? – kérdezett vissza Sarah.
Kicsit szétszórt csaj volt.
– Nem, az étteremben. Miért vagyok most a Blue-ban, amikor
hónapok óta nem mutatkoztam itt?
– Jake most nyitott egy új éttermet Las Vegasban, úgyhogy egy
darabig ott volt. Nemrég jött vissza. – Sarah Jake-re nézett. – Erre
gondoltál?
– Pontosan erre gondoltam.
A nyakamat és az arcomat elöntötte a forróság. Nem hazudott –
tényleg övé a hely. Leesett az állam, így nem tudtam megszólalni. Csak
bámultam rá, mint egy idióta.
Jake megkopogtatta az asztal szélét.
– Jó étvágyat! Biztos vagyok benne, hogy Sarah mindenről
gondoskodik. És szóljanak nyugodtan, ha bármiben a segítségükre
lehetek.
Nadine nézte, ahogy a férfi elsétál, aztán visszafordult hozzám.
– Szent egek! Őrülten szexi a pasas. Honnan ismered?
– Nem ismerem – feleltem.
És azok után, hogy így megsértettem, soha nem is fogom megismerni.
 * * *

Ha nem lett volna már így is elég rémes napom, aznap este randevúm
volt. Ha az ember még nem jár valakivel, a hétfő esti első randi
általában olyan, mint egy reklámcédula. Mintha azt mondanánk: ha égő
vagy, legalább nem pazaroltam rád egy tisztességes napot, ha pedig jó
fejnek bizonyulsz, közösen eltervezhetünk valamit a hétvégére.
Ha hiszitek, ha nem, mindig azzal vádolnak, hogy pesszimista vagyok.
Már elnézést kérek, de én ezt inkább realizmusnak nevezném, mert az
optimizmusom lassan elszivárgott a borzalmas kapcsolatok
egymásutánjában.
– Ó, azért nem mind olyan rémesek! – mondta anya, amikor felhívott,
hogy kicsit föllelkesítsen a vakrandira, mire én közöltem vele, hogy
egyáltalán nem is akarok elmenni. Bár én már belenyugodtam, hogy
soha nem lesz komoly, teljes értékű párkapcsolatom, voltak olyanok –
főleg az anyukám –, akik nem akartak megbarátkozni a gondolattal,
hogy feladtam a Nagy Ő keresgélését.
Úgy tűnt, anya egyik barátnőjének van egy fia, aki nemrég költözött a
városba, és szüksége lenne egy kis „idegenvezetésre”. Igen, az internet
korában élünk. A legtöbb embernek van GPS-e. Nincs szükségük
„idegenvezetésre”. És ha túl ostobák ahhoz, hogy kiigazodjanak egy
térképen vagy egyedül fedezzék fel a várost, miért kellene nekem pont
egy ilyennel megismerkednem?
De eltértem a témától.
Nem. A pasijaim nem voltak mind olyan rémesek. Ám hirtelen azzá
váltak. Ez az a pillanat, amikor ránézel a párodra, és arra gondolsz:
Szeretem én ezt az embert? Biztos vagyok benne, hogy valamikor
szerettem. De pontosan miért is? Ekkor rájössz, hogy már nem tart
sokáig. Szomorú, de igaz. A végeredmény pedig mindig ugyanaz: a
kapcsolat véget ér, a szív összetörik.
Szóval, bár súlyos kétségeim voltak a randival kapcsolatban, tudtam,
hogy anyát boldoggá teszi. Ha sikerül legalább egy jót beszélgetnem a
pasival, azt már győzelemnek könyvelem el. Ráadásul az, hogy
lemondtam a párkapcsolatokról, nem jelenti azt, hogy nem mozdulok ki
otthonról. Mert ha nem kezdek el új emberekkel ismerkedni, nem
marad senki, akivel együtt lóghatnék, Stephanie-ból ugyanis hamarosan
buzgó feleség lesz, akinek meglesznek a maga kötelezettségei.
A randevúról tehát: Nicknek hívták, megnyomta a kapucsengőt, és
közölte, hogy megérkezett. Szerettem a kapucsengőmet. Megóvott attól,
hogy meglepetésszerűen betoppanhassanak azok a fickók, akiket soha
többé nem akartam látni. A társasházunkhoz tartozott egy medence, egy
hatalmas jakuzzi és egy fitneszterem is. Ha az ember hajlandó volt
hozzátenni még néhány nullát azon kívül, ami én voltam (vagy ami
nekem volt), az épület felső ré-szében fekvő lakások üvegezett falán át
be lehetett látni az egész várost.
Üvegezett fal ide vagy oda, irtó büszke voltam, amikor négy évvel
azelőtt megvettem az egyszobás lakást. Mivel a Metamorphosisnál
dolgoztam az épületen, kaptam egy kedvező ajánlatot. Imádtam a
keményfa padlót, a fekete gránit pultot, a cseresznyeszínű szekrényeket
és a rozsdamentes acélból készült konyhai gépeket. A nappali vörös és
türkiz árnyalatot kapott, és meg kellett állapítanom, hogy egész csinosra
sikerült.
Fogtam a táskámat, bezártam az ajtót, és lelifteztem a hallba, ahol
Nick már várt.
– Darby? – szólalt meg egy fickó, amikor kiléptem a liftből.
A harmincas évei közepén járhatott, pocaktájt volt rajta egy kis
fölösleg, de nem annyi, hogy kövérnek számítson, és csinos mellényt
viselt. Az én ízlésemnek kicsit túl gimis stílusú volt, de jobban nézett ki,
mint amire számítottam, miután anya felvetette, hogy menjek el
valahová a barátnője fiával.
– Én vagyok – feleltem. – Ezek szerint te vagy Nick.
Kinyújtotta a kezét.
 – Igen. Örülök, hogy megismerhetlek.
Kezet ráztunk. A tenyere ernyedt volt és kissé nyirkos. Egyáltalán
nem olyan, mint Jake-é.
Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Nem azért, mert igazságtalanság
volt összehasonlítgatni őket, de abban a pillanatban egyáltalán nem jött
jól, hogy Jake jár a fejemben. A bizsergető vonzereje, a férfias állkapcsa
vagy a határozott kézfogása.
Hirtelen összeszorult a gyomrom. Sikerült egy huszárvágással
megfosztanom magam minden esélytől, hogy megismerkedhessek a
fickóval. Nem hiszem el, hogy hazugnak neveztem. Mindig ragaszkodtam
hozzá, hogy a férfiak a balfácánok, de több testhosszal én nyertem a
bénáskodásban, amikor arról a pasiról kiderült: valóban ő a Blue
tulajdonosa.
Rájöttem, hogy még mindig Nick tenyerét szorongatom, ezért gyorsan
elhúztam a kezem.
Néhány métert sétáltunk a kocsiig.
– Kicsit kínos, hogy az édesanyád hozott össze bennünket – mondta
Nick, amikor beindította a motort. – De jó, hogy találkozhatok valakivel.
Eddig csak dolgoztam, aztán hazamentem.
– Nekem is ennyi a napi programom – vallottam be. – A legjobb
barátnőm férjhez megy, rengeteg a dolga az esküvővel, szóval magamra
maradtam.
Nick rám pillantott, az arcára kiült a „Te jó ég! Kimondta, hogy
esküvő!” kifejezés. A férfiak rettegnek ettől. Mintha attól, hogy a
barátnőd férjhez megy, neked is ez lenne az életcélod.
– Sokat segítek neki, bár nekem nem sok közöm van az egész
műfajhoz. – Igyekeztem elsimítani a dolgot. – Nem rajongok túlzottan a
házasságért.
Úgy tűnt, ettől még jobban zavarba jön, a homlokán egyre mélyültek
a barázdák.
Egyszerűen fogd be a szád, Darby!
 Ennyit arról, hátha kellemesen elbeszélgethetünk. Lehet, hogy
tényleg az lenne a legjobb, ha a legtöbb estémet egyedül tölteném
otthon.
A következő néhány percben nem szóltunk egy szót sem, csak
hallgattuk a lejátszóból áradó kellemes dzsesszt.
Végül megérkeztünk az étteremhez. A beszélgetés és az evés zaja
legalább enyhített valamit a kínos csenden. Amikor leültünk, és
elkezdtünk beszélgetni, egyvalami hamar nyilvánvalóvá vált: nincs sok
közös témánk. Bár az anyukáink nem voltak ott, olyan érzés volt, mintha
ők is eljöttek volna a randira.
– Hallom, hogy édesanyád készíti a legjobb cseresznyés pitét –
mondta Nick néhány perccel az után, hogy kihozták a vacsoránkat.
Le kellett nyelnem a tésztát, hogy válaszolni tudjak.
– Tényleg jó. – Úgy éreztem, viszonoznom kell a kedvességét. – A te
anyukád meg a baracklekvárjáról híres.
Bólintott. Ettünk. Majd újabb megjegyzést tett arról, mit hallott az
anyukámról.
A vacsora vége felé a munkájára terelődött a szó. Imádott erről
beszélni – egy golffelszereléseket árusító boltot vezetett. Az elmondása
alapján ő volt a legjobb dolog, ami azzal a bolttal történt. Ömlött belőle a
szó a szállításról, a kiárusításokról és egy rakás olyan dologról, ami a
legkevésbé sem érdekelt, de azért igyekeztem figyelni.
– Be kell vallanom – mondtam, amikor befejezett egy hosszas
monológot a golfautók típusairól –, hogy én is golfoztam már, és ez volt a
legunalmasabb elfoglaltság, amit valaha kipróbáltam. Idős fazonok
kocsikáznak fel-alá, miközben úgy tesznek, mintha sportosak lennének,
és morgolódnak, ha bármi zajt hallanak. Olyan, mintha olimpiát
rendeznének az öregek otthonában.
Nicknek tátva maradt a szája.
– Igazán jó kondícióban kell lenni ahhoz, hogy valaki tudja, hogyan
kell olyan távolságból célba juttatni a labdát.
 – Én egy ruhavásárlás során többet mozgok – tréfálkoztam. – Mégsem
megyek haza, és újságolom el mindenkinek, hogy előkelő helyen
végeztem shoppingolásból.
Bár amikor a minap egy leárazáson megszereztem azt a piros cipőt,
tényleg világbajnoknak éreztem magam.
Nick borúsan nézett maga elé.
– Úgy gondolom, ha belemélyednél, biztosan máshogy látnád a dolgot.
Úgy tűnt, Nick nem igazán értékeli a poénjaimat – nem ez volt az első
alkalom, amikor olyasmit mondtam, amit nem kellett volna, és úgy
sejtettem, nem is ez lesz az utolsó. De legalább beláttam, hogy többet
nem kell hozzászólnom a golfos beszélgetéshez. Szükségem volt
valakire, akivel legalább viccelődhetek, különben semmi értelme nem
volt kimozdulnom otthonról. Bocs, anya, de úgy tűnik, ez nem éppen
szerelem első látásra!
Nick a tányérba dobta a szalvétáját, és elővett a zsebéből egy
fogselymet – olyan műanyag, Y alakú cuccot, amibe egy selyemszálat
fűztek. Elborzadva figyeltem, ahogy nekilát a dolognak.
Kérdem én, mi a rosszabb? Ha valami apróság a fogunk közé ragad,
vagy ha a szánkban turkálunk az asztalnál? Én biztosan az utóbbira
szavazok. Ha már muszáj használni a zsebében lapuló fogselymet,
menjen be a mosdóba, és intézze el ott. Mert nem akarom látni, ahogy
előbányász a fogai közül egy húscafatot.
– Akkor indulhatunk? – kérdezte, miután végzett.
A lábam sem érte a földet, olyan gyorsan az étterem előtt voltam.
A hazafelé tartó út a golfról és a komolyzenéről folytatott
eszmecserével telt. Fáradtnak és unalmasnak éreztem magam a fickó
társaságában. Amikor megállt a házunk előtt, sikeresen ellenálltam a
késztetésnek, hogy kipattanjak, és rohanni kezdjek a bejárat felé.
– Köszönöm a vacsorát.
– Szóval… – Nick finoman felém hajolt.
Csak nem akar megcsókolni?
 Nézzük a dolgok naposabb oldalát! Legalább tudom, hogy gyakran
tisztítja a fogát.
– Holnap reggelre el kell készítenem egy hosszú beszámolót, úgyhogy
jó éjszakát!
Azzal megragadtam a kilincset, és kiszálltam az autóból. Eszemben
sem volt hozzátenni, hogy még találkozunk. Ebből ennyi elég volt.
 Harmadik fejezet

Hazudtam Nicknek. Nem kellett leadnom semmiféle beszámolót. Igazság

szerint aznap otthonról dolgoztam, mert később találkoztam Stephanie-
val, hogy rám alakíttassuk a koszorúslányruhámat. És mivel
meglehetősen szűk szabású darab lett, úgy döntöttem, ledolgozom az
előző esti vacsorát.
Sietősen összefogtam a hajam, fogtam egy palack ásványvizet,
bekapcsoltam az iPodomat, és elindultam a földszintre.
Az edzőteremben alig volt valaki, ezért nem kellett várnom a
futópadra. Futás közben átvettem a folyamatban lévő projektjeimet.
Fejben újraterveztem Mrs. Crabtree nappalijának berendezését,
kipróbáltam a különböző színárnyalatokat, és eljátszadoztam néhány
műtárggyal, amelyet a hölgy egy kaliforniai galériában vásárolt.
Négy kilométer után megtörültem az arcomat, és ittam egy nagyot az
üvegből. Leszálltam a futópadról, és még mindig a napi teendők jártak a
fejemben. Aztán szembetaláltam magam Jake-kel.
– Gondoltam, hogy te vagy az – közölte.
Kitéptem a fülemből a fülhallgatót, és hevesen pislogni kezdtem, alig
hittem a szememnek. Jake térdig érő rövidnadrágot viselt, és egy pólót,
amely szorosan rásimult azokra a jól kidolgozott mellizmokra.
Előző este, a randevú után nehezen tudtam elaludni, és számba
vettem, mi mindent mondhatnék neki, ha újra összefutnánk. De a
szavak elveszhettek valahol a mellizma bámulása közben.
– Mit csinálsz itt?
Szép volt, Darby! Igazán szellemes.
– Ugyanazt, amit te – felelte Jake. – Futni fogok.
Azt kívántam, bárcsak ne lennék olyan izzadt. Valószínűleg az arcom
is vöröslött.
 – De… Ugye nem itt laksz? Ebben a házban?
Finoman megrándult a szája széle.
– Kissé furcsa lenne, ha nem itt laknék, de idejárnék futni.
Az arcomat elöntötte a forróság, és nagyot kortyoltam az
ásványvizemből. Itt az ideje bocsánatot kérni. Akkor talán nem lesz
olyan lelkiismeret-furdalásom, és ki tudom verni a fickót a fejemből.
– Nézd! Sajnálom, hogy félreértettük egymást az étteremben. Azt
hittem, te is olyan pasi vagy, aki fűnek-fának azzal dicsekszik, hogy van
egy vendéglője, cége vagy bármi, ami elég jól hangzik. Csak azért
gondoltam ezt, mert tényleg mindenkit ismerek a Blue-ban, és azt
hittem, azért hazudsz, hogy imponálj.
Tessék! Bocsánatot kértem. Most túlléphetek a fickón, és
visszatérhetek a normális kerékvágásba.
– Tényleg megpróbáltam, de nem a munkámmal. – Jake zsebre dugta
a kezét, és megvonta a vállát. – Azt hiszem, kicsit még dolgoznom kell az
ügyön, mert úgy tűnik, a természetes vonzerőm kudarcot vallott.
Rám villantotta elbűvölő mosolyát, hogy aláhúzza a mondandóját, én
pedig igyekeztem nem elolvadni a hallottaktól. Sikertelenül.
– Ó, a vonzerőddel nincs semmi baj. De az nem elég, ha valaki
hazudik. Amit te nem tettél, úgyhogy még egyszer: ne haragudj.
– Mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről?
Karba tettem a kezem.
– Igen. Így a csalódás kizárva. Rengeteg időt és galibát megspórolok.
Jake felvonta a szemöldökét, és a mosolya elhalványult. Csak egy
pillanatig tartott, aztán visszanyerte az eredeti fényét.
– Azt hiszem, ez ellen csak egy dolgot tehetünk. Gyere el velem
vacsorázni, és bebizonyítom, hogy nem vagyok hazudós.
Most tényleg elhívott randizni, amikor izzadságban úszom, és nincs is
rajtam smink?
A tekintetem önkéntelenül végigsiklott izmos mellkasán és a karján.
Felgyorsult a szívverésem, és hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a
helyiségben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem estem kísértésbe.
Nyeltem egyet, elhessegettem a gondolatot, milyen jól festhet Jake ing
nélkül, és emlékeztettem magam a szabályokra, amelyek egy éve
megóvtak attól, hogy összetörjem a szívemet. Az olyan férfiak, mint
Nick, teljesen biztonságosak. De az előttem álló fickó éppen az
ellenkezője volt.
– Ne haragudj, de baseballnyelven szólva már így is két ütés szól
ellened. A kedvenc éttermemben dolgozol, és egy házban lakunk. Ebből
csak gond lehet.
Jake közelebb lépett hozzám.
– De mondhatjuk úgy is, hogy a helyzet igencsak kényelmes.
– A lányok nem szeretik, ha valami kényelmes. – A hangom kicsit
remegett a közelsége miatt. Magas volt, sportcipőben alig értem a
válláig, ami annyit jelentett, hogy akkor is megelőz néhány centivel, ha
magas sarkút viselek. Igyekeztem bevetni a legközömbösebb hangomat,
az órámra pillantottam, és kiböktem: – Még dolgoznom kell egy keveset.
Jake kinyújtotta a kezét, és finoman megfogta a csípőmet, ugyanúgy,
ahogyan az étteremben. Felhevült a bőröm az érintésétől, és elakadt a
lélegzetem. Valaki azt kiabálta bennem: Vágj bele!, míg egy másik hang
azt ismételgette: S. O. S.! Süllyedünk!
– Csak hogy tudd – mondta, és olyan közel hajolt hozzám, hogy
éreztem a karomon a szívdobogását –, baseballszakértő vagyok, és két
ütés nem elég a kieséshez. Három kell.
Belebámultam abba a lélegzetelállítóan kék szempárba, és nagy
nehezen sikerült lenyugtatni a hangomat.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan sor kerül a harmadikra is.
A mosolyát feltekerte még néhány wattal.
– Viszlát, Darby!

* * *
– Szerintem randizz vele – javasolta Stephanie, miután elmeséltem a
történetet.
A varrónő megrántotta a halvány rózsaszín anyagot, én meg kis híján
orra buktam.
– Egy házban lakunk, Steph! Nem mehetek el vele!
– És akkor mi van? Szerintem igenis randiznotok kéne.
Megráztam a fejemet.
– Az nem történhet meg. Emlékszel, mi volt Evannel? Az egy életre
elég volt. Megfogadtam, hogy soha többé nem járok együtt
olyasvalakivel, aki ilyen közel lakik.
Stephanie a ruhám szegélyére bökött.
– Szerintem két centivel följebb – jegyezte meg, majd fölemelte a fejét.
– Én csak azt mondom, nagyon úgy fest, hogy izgat a fickó. Bevallottad,
hogy piszkosul dögösnek találod, ő pedig újra elhívott randizni, annak
ellenére, hogy egyszer már visszautasítottad, ráadásul hazugnak
nevezted. Igazán értékelhetnéd az elszántságát.
– Mindez kétségtelenül elbűvölő lenne, ha nem laknánk egy házban,
és nem dolgozna a kedvenc éttermemben. – Felnyögtem, amikor
eszembe jutott, hogy nem mehetek a Blue-ba. – Most hol fogok enni?
Stephanie-nak megszólalt a telefonja, és feltartotta a mutatóujját.
Miközben telefonált, újra Jake-re gondoltam. Ahogy rám mosolygott,
ahogy arra utalt, hogy még maradt egy ütése, ahogy azt mondta,
„viszlát”. Oké, levett a lábamról. De ha vissza akartam térni a valóságba,
nem kellett egyebet tennem, mint emlékeztetni magam arra, ami
Evannel történt. Akkoriban egy lakóparkban éltem. Miután megromlott
a kapcsolatunk, el kellett költöznöm.
Szó sem lehet róla! Ragaszkodjunk a szabályokhoz! Ezt a történetet
még véletlenül sem akarom megismételni.

A kis hableány esettanulmány: Evan/Eric herceg

Korom: 24 év
A főiskola alatt egy kicsi, lepukkant lakásban éltünk Stephanie-val, így
néhány év kereső tevékenység után úgy döntöttünk, ideje találnunk egy
helyet, aminek nincs macskapisi- és curryszaga. Drew és Devin, a
mostoha ikertestvéreim segítettek átcipelni az új helyre a bútorainkat és
a dobozainkat.
Miután lepakoltunk a teherautóról, Drew, Devin és Stephanie
elmentek ennivalóért, én pedig kitártam a lakás ajtaját és ablakait, hogy
kiszellőztessek. Bekapcsoltam az iPodomat, és pakolgatni kezdtem a
dobozokat. Azt hiszem, talán dúdolgattam is. Vidáman énekelgettem,
amikor felnéztem, és megpillantottam egy srácot az ajtóban. Izmos teste,
szőke haja és széles vigyora volt.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy intsek, vagy inkább fussak és bújjak
el valahol, Drew, Devin és Stephanie megérkeztek az ebéddel, a srác
pedig elsétált a nyitott ajtónk előtt.
Egy héttel később belebotlottam a postaládáknál.
– Szia! Tök jól énekelsz – mondta. – Kellemes a hangod.
Mozdulatlanul bámultam rá, egy szót sem tudtam kinyögni.
– Evan vagyok. Néhány emelettel alattatok lakom, úgyhogy ha
bármire szükségetek lenne… – összevonta a szemöldökét, és hanyagul
megvonta a vállát –, azt nálam nagy eséllyel nem találjátok meg. Igazság
szerint nem sok minden van a lakásomban. Talán inkább
próbálkozzatok a szomszédban, mert az idős hölgy nagyon kedves.
Elmosolyodtam, igyekeztem megtalálni a megfelelő szavakat. Végül
kiböktem:
– Kösz a tippet! Különben Darby vagyok.
Bólintott. Úgy.
– Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
Ezek után folyamatosan összefutottunk: a medencénél, a
mosószobában, miközben felfelé caplattunk a lépcsőn, ahelyett hogy a
liftet használtuk volna. Váltottunk néhány szót, hogy milyen napunk
volt, jót nevettünk Gertrude-on, az idős hölgyön, aki pórázon sétáltatta a
cicáját, vagy panaszkodtunk a szomszédra, aki valami rettenetes dolgot
főzött, és az egész ház bűzlött miatta. Az épület összes lakója közül –
eltekintve persze Stephtől, aki olyan sokat dolgozott, hogy szinte alig
láttam – Evant ismertem a legjobban. Jól kijöttem vele, összeillettünk.
Egyik este, egy különösen stresszes nap után lementem, hogy
megmártózzam a jakuzziban. A légbefúvó kikapcsolt, én pedig lehunyt
szemmel ücsörögtem, és próbáltam elszánni magam, hogy kiszálljak, és
visszakapcsoljam. De mielőtt rávettem volna magam, hogy kimásszak a
hidegbe, a víz újra pezsegni kezdett. Kinyitottam a szemem, hogy
megnézzem, kivel fogok együtt fürdőzni.
Evan lépett be a medencébe.
– Szia, Darby! Hogy vagy?
– Ó, tudod, hogy van ez! Nehéz napom volt, kicsit kieresztem a gőzt.
– Meg tudom érteni, egész nap a furgonról pakolásztam. – Evan rám
mosolygott. – Nem sokan jönnek le ilyen időben.
Felpillantottam az égre, és vettem egy mély lélegzetet a friss
levegőből, amely az eső ígéretével kecsegtetett.
– Én szeretek a jakuzziban ülni, ha hideg van odakint.
Amikor visszafordultam, Evan közvetlenül mellettem ült.
– Majdnem elhívtalak valahová, de féltem – mondta.
Nyeltem egyet, és néztem, ahogy a teste gőzölög, a levegő meg
párállik körülöttünk.
– Nem kellett volna. Mármint félned.
Átkarolt, és az este hátralévő részét csókolózással töltöttük. Tisztában
vagyok vele, hogy minden huszadrangú valóságshow-ban van legalább
egy jakuzziban csókolózós jelenet – vagy inkább tíz. Higgyétek el,
másnap reggel már azon gondolkodtam, vajon ennyiben maradunk-e.
Aztán elkezdtem azon aggódni, hogyan viselkedjek, ha újra összefutunk.
Amikor másnap, munka után bekanyarodtam a ház elé, észrevettem,
hogy a furgonja a parkolóban áll. Néhány percig vívódtam, hogy a liftet
vagy a lépcsőt válasszam, ha találkozni akarok Evannel, majd
megpróbáltam kitalálni, szeretnék-e egyáltalán találkozni vele. Végül a
lépcsőt választottam. Elrohantam az ajtaja előtt, és bezárkóztam a
lakásba.
Kapcsolgatni kezdtem a tévét. Már vagy húsz perce nyomkodtam a
távirányítót, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. Kinéztem a
kukucskálón, Evan volt az. Egy pizzát tartott a kezében.
Megigazítottam a hajamat, és kinyitottam az ajtót.
– Szia! Arra gondoltam, hogy megehetnénk egy pizzát, és
beszélgethetnénk – mondta.
Megdobbant a szívem. Ezek szerint nem csak egy estéről szólt!
Mégsem vagyok olyan, mint egy lány A Nagy Ő show-ból, aki végül nem
kapott rózsát – vagy egy szelet zsíros szalámis pizzát –, és kiesett.
Félreálltam, és intettem, hogy jöjjön be. Megettük a pizzát, és tovább
csókolóztunk.
Ezután többet találkoztunk. Vacsorát főztünk, elmentünk moziba, és
gyakran felkerestük a jakuzzit. Egy idő után már az egész ház tudta,
hogy együtt járunk. Igazán kényelmes volt, hogy egy perc alatt
hazaértem tőle.
És akkor… Tudjátok, hogy van A kis hableányban. A Vanessává
változott Ursula mellkasán függő kagylós medál megbűvöli Eric
herceget. Evant is megbűvölte más lányok mellkasa. Láttam, hogy
folyamatosan más nőket bámul. Nem szerettem, de biztosan ti is
ismeritek ezt, nekem is megakad a szemem egy-egy helyes fiún az utcán.
Tapintatosan, de végigmérem. És nem arról volt szó, hogy engem nem
dicsért – folyton azt hajtogatta, milyen szexi vagyok.
Néhány hónap elteltével Evan kezdett egyre jobban eltávolodni
tőlem, egyre kevesebb időt szánt rám, és mindig azt mondta, korán
reggel el kell indulnia. Nem volt ezzel semmi baj. Nekem is sok dolgom
volt.
Amikor egyik nap összefutottam vele az előtérben, azt javasolta,
tartsunk szünetet. Azt mondta, neki túl gyors a tempó, hiszen szinte
egymásnál lakunk, és nincs felkészülve ilyen komoly elköteleződésre.
Az egész „tartsunk szünetet” dumában az volt a legzavarosabb rész,
hogy úgy hangzott, mintha még folytathatnánk a kapcsolatunkat, bár a
lelkünk mélyén mindketten tudtuk, hogy vége. Mégis, amikor egy héttel
később belebotlottam, és egy másik lányt ölelgetett, kissé letaglózva
éreztem magam. A szobatársa szerint Evan új barátnője egy helyi
zenekarban énekelt, és a csaj teljesen elvette az eszét.
Három hónap múlva, miközben egy rakás csekket szedegettem ki a
postaládámból, közölte, hogy megnősül.
Megint elnémultam. Próbáltam bólintani, mintha minden rendben
lenne. Így ezentúl már nemcsak Evannel, hanem a jövendőbelijével is
folyton összefutottam. Amikor elindultam dolgozni, találkoztam vele az
előtérben, ahol éppen búcsúcsókot váltottak Evannel. Ott volt a
mosószobában, amikor a szennyesemmel bíbelődtem. Folyton éles
pillantásokat lövellt felém, pusztán azért, mert a vőlegénye exbarátnője
voltam. Nem értettem, miért én érdemlem ezeket a pillantásokat,
amikor végül is ő csábította el tőlem Evant.
Egy nappal az után, hogy Evan beszámolt az eljegyzéséről, lementem
a jakuzzihoz. Ott találtam őt és a menyasszonyát, ugyanazt csinálták,
amit valamikor mi ketten.
És amennyire én tudom, semmiféle tengeri lények nem akadályozták
meg az esküvőjüket.
Az összes herceg közül mindig is Eric volt a kedvencem A kis
hableányból. De ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen csak egy
hangba szeretett bele – egy álomképbe. És nem hibáztathatom Arielt,
hiszen fiatal volt és naiv, akit rabul ejtettek az olyan dolgok, mint a villa.
Legalább a Disney-változatnak boldog a vége. Az eredeti mesében Ariel
habbá változik. De tudjátok, ha az eredeti mesét látom, talán nem
táplálok hiú reményeket. Nem várok olyan fiút, aki elfogadja a
nyelvbotlásaimat, saját magamért szeret, és együtt lovagol el velem a
viharban, nem számít, miféle nehézséget hoz az élet.
 Elvesztegetett idő: Három hónap vele, aztán négy hónap, amíg
próbáltam elkerülni őt és az új barátnőjét, végül menyasszonyát.
Tanulság:
A férfiak, akik mindenkit megbámulnak, biztosan nem elégedettek
azzal, aki mellettük van.
A jakuzzis összemelegedés mindig rossz ötlet.
Soha ne randizz valakivel, akivel folyton összetalálkozhatsz, ha a
dolgok rossz irányt vesznek.
 Negyedik fejezet

Felsóhajtottam, miközben közeledtem a Blue-hoz. Ez volt az utolsó hely,

ahová be akartam volna tenni a lábamat, de nem tudtam rábeszélni
Mrs. Crabtree-t, hogy máshol találkozzunk – nem kellett volna
idehoznom báránysültet enni, mert azóta ő is törzsvendég lett.
Megfájdult a fejem a reggel óta tartó maratoni munkamegbeszéléstől,
ahol Patricia, a főnökünk azzal vádolt meg Nadine-t és engem, hogy nem
küldtük el a beszámolónkat, bár az e-mail-fiókom szerint elment. Nem
volt szükségem több drámára. Miután előző reggel belebotlottam Jake-
be, eldöntöttem, hogy mindenáron megpróbálom elkerülni, és azzal,
hogy besétáltam az étterembe, éppen az ellenkező eredményt értem el.
Miért kellett annak a hülye cipőnek beragadnia? Ha nem veszítem el,
ez az egész meg sem történik. És miért kellett Mrs. Crabtree-nek így
megszeretnie ezt a helyet?
Megpróbáltam rávenni Nadine-t, hogy tartson velünk, mert akkor lett
volna egy extra lökhárítóm, de könyörgőre fogta. Azt állította, hogy
teljesen el van havazva, mert ki kell nyomtatnia a beszámolónkat, hogy
papír alapon is átadhassa Patriciának, és még be kell fejeznie egy kisebb
munkát.
Vettem egy mély lélegzetet, és beléptem az étterembe.
Az egész ebéd alatt éberen figyeltem, alig nyúltam az ételhez, és
másodpercenként körülnéztem. Mrs. Crabtree-vel sikerült
véglegesítenünk a terveket, aztán rengeteget mesélt az unokáiról.
Valami csoda folytán sikerült átevickélnünk a találkozón anélkül,
hogy összefutottunk volna Jake-kel. Most már csak annyi volt hátra,
hogy kiosonjunk a Blue-ból, és biztonságosan hazaérjünk.
– Szerintem a csíkos fal remek ötlet – mondta Mrs. Crabtree,
miközben az ajtó felé tartottunk.
 – És az a csillár, amit a nappaliba választott! Egyszerűen elképesztően
fog mutatni.
A karomra fektettem a kék, soros gombolású kabátomat. Aznap kissé
szeles volt az idő, és azt hittem, esni fog. Colorado ilyen hely. Egyik nap
úgy tűnik, kitört a nyár, másnap azonban megint meglátszik az ember
lehelete.
Jake befordult a sarkon, egyenesen felénk tartott. Mrs. Crabtree háta
mögé léptem, de még a feltupírozott, ősz hajával is túl alacsony volt,
hogy biztos fedezéket nyújtson. Jake felpillantott, és összefonódott a
tekintetünk. Lebuktam. Inkább intettem neki, ő pedig azonnal
mellettünk termett.
– Látom, nem bírod ki nélkülünk – jegyezte meg.
Idegesen felnevettem, amitől a lelkem mélyén szégyenkezve
összehúztam magam. Szánalmas. Miért kavar fel ennyire ez a fickó?
Csak egy férfi. Bár nagyon jóképű férfi, aki elhívott randevúzni. Kétszer.
A fülem mögé tűrtem a hajamat.
– Szia, Jake! Hadd mutassam be Mrs. Crabtree-t. Mrs. Crabtree, ő Jake.
A Blue egyik tulajdonosa.
Legalább most már tudom ezt a jelentéktelen részletet.
Jake Mrs. Crabtree felé nyújtotta a kezét, és megvillantotta azt az
átkozottul elbűvölő mosolyát.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Mrs. Crabtree megragadta a kezét, és lelkesen megrázta.
– Ó, úgy imádom ezt a helyet! Nagyszerű munkát végeznek.
– Nagyon köszönjük. Tulajdonosként – Jake megajándékozott egy
extraszéles és extraönelégült mosollyal – örömmel halljuk, ha a
vendégek elégedettek.
A lelkem mélyén összeomlottam, de a tréfás utalástól összeugrott a
gyomrom. Mint nemrégiben első kézből is megtapasztalhattam, nem
könnyű olyan fickót találni, aki nem veszi a dolgokat túl komolyan, és a
jó humorérzék igazán izgató.
 Tényleg olyan szörnyű lenne, ha csak egyszer elmennék vele valahová?
De a „csak egyszer”-ben nem vagyok valami jó, pláne ha olyan
pasikról van szó, mint Jake. Belehabarodok, és elkezdek azon tanakodni,
hogy talán ő más, és a végén megint elveszítek egy darabot a szívemből.
A védekezőrendszerem azonnal bekapcsolt, villogni kezdett az előző
napi vészjelzés, csak ezúttal még erősebben. Olyan férfi volt, aki
fájdalmat okozhatott nekem. Ha engedem.
Jake visszafordult Mrs. Crabtree-hez.
– Mondja csak, mivel sikerült rávennie Darbyt, hogy önnel ebédeljen?
– Lakberendező vagyok, és Mrs. Crabtree az egyik kedvenc ügyfelem.
Így sikerült egyetlen mondattal hízelegnem és visszautasítanom.
Jake farkasszemet nézett velem.
– Azt akarod mondani, hogy az ügyfelednek kell lennem, ha azt
akarom, hogy elgyere velem vacsorázni?
– Sohasem randizom ügyfelekkel. – Egy újabb lecke, amit alaposan
megtanultam. – Ráadásul tényleg segítettem berendezni a lakásodat.
Dolgoztam a házunkon, amikor épült.
Megpróbáltam felrángatni a kabátomat, hogy jelezzem, távozóban
vagyunk. Bedugtam a kezem az egyik ujjba, és hátranyúltam, hogy
becsúsztassam a másikat is.
Jake Mrs. Crabtree-hez fordult, és színpadiasan felsóhajtott.
– Látja? Folyton megpróbálom rávenni Darbyt, hogy randevúzzon
velem, de mindig visszautasít. Elhiszi ezt?
Mrs. Crabtree Jake-ről rám nézett.
– Nem.
– Folyton ide járok, és ugyanabban az épületben lakunk. Kellemetlen
lenne.
A kabátom ujja továbbra sem volt hajlandó velem együttműködni.
Jake megfogta a kabátomat, és ráhúzta a karomra. Lehajolt, éreztem a
nyakamon forró leheletét, miközben azt mondta:
– Kellemetlenebb, mint ahogy vibrál a levegő kettőnk között?
 Tetőtől talpig libabőrös lettem, és imádkoztam, hogy a kabát mindent
elrejtsen, és ne lássa, milyen hatással van rám. Előreléptem, hogy
távolabb kerüljek tőle.
– Viszlát, Jake! Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
Rám kacsintott.
– Alig várom.

* * *

Néhány háztömbre a lakásomtól volt egy könyvesbolt, ahol gyakran

múlattam az időt, most pedig pláne szükségem volt valamire, ami
eltereli a figyelmemet a hosszú napról és a Jake-kel való találkozásról,
ami egyszerűen nem ment ki a fejemből.
Régen romantikus regényeket olvastam, de mostanság áttértem az
akciódús krimikre, ahol csak úgy hullanak az emberek. Elolvastam egy
rikító sárga könyv borítóját, megállapítottam, hogy nem ilyen
olvasmányra vágyom, és visszacsúsztattam a helyére.
Amikor felnéztem, azt hittem, Jake-et látom. Na ne! Tényleg mindenhol
ott van?!
Elindultam a polcok között, hogy meglessem. Valószínűleg bölcsebb
lett volna elmenni, mielőtt észrevesz, de kíváncsi voltam. Ha megtudom,
milyen könyveket szeret, talán közelebb kerülhetek hozzá. Ráadásul jó
volt rajta legeltetni a szememet.
A fickó az egyik sor elején ácsorgott, és kétségbeesetten nyújtogattam
a nyakamat, hogy jobban lássak. Felpillantott, és már tudtam, hogy ő az.
Mielőtt megláthatott volna, lebuktam egy kupac könyv mögé. Amikor
kikukucskáltam a polc mögül, már felém tartott.
Menekülési útvonalat kerestem, és végigsiettem a soron. Nem volt
értelme elindulni valamerre – biztosan kiszúrt volna. Ez mindenképpen
elkerülhetetlennek tűnt. Amikor kilépett a sorok mögül, sarkon
fordultam, lekaptam a polcról egy könyvet, és az arcom elé emeltem.
 – Darby? Te meg hogy kerülsz ide?
– Ó, csak könyveket nézegetek.
Rápillantottam a kötetre, amit szorongattam. Az összes hely közül,
ahova elbújhattam, sikerült az erotikarészlegre keverednem, és a
kezemben tartott könyv az ágyhoz kötözésről szólt. Valaki lőjön fejbe, itt
helyben!
– Igazán érdekesnek tűnik – vonta fel a szemöldökét Jake.
Elpirultam, és esetlenül toporogni kezdtem.
– Egy barátomnak választottam. Nem magamnak. Úgy értem, ez nem
az, amire gondolsz. A barátnőm nemsokára férjhez megy. Na tessék,
most elég kellemetlen helyzetbe hoztam magam.
Jake elmosolyodott.
– Nincs azzal semmi baj, ha bevallod, hogy leskelődsz utánam.
Cifra szexkönyvek vagy leskelődés? A tény, hogy e két opció közül kell
választanom, bizonyítja, milyen kilátástalan helyzetbe kerültem.
– Most mennem kell.
Visszadugtam a könyvet a helyére, és elrohantam.
Nos, ezzel vagy feltüzeltem az érdeklődését, vagy soha többé nem áll
velem szóba.
És abban a pillanatban én magam sem tudtam eldönteni, valójában
melyiket szeretném.

* * *

Úgy tűnik, aznap este a perverzitás volt a téma. Az összes tévécsatornán

egy politikusról beszéltek, akit rajtakaptak, hogy megcsalja a feleségét. A
fickó a prostituáltakat részesítette előnyben. Felemeltem a távirányítót,
hogy elkapcsoljak, de meg kellett állapítanom, hogy nem tudom levenni
a szemem a képernyőről. Ott volt az a férfi, éppen sajtótájékoztatót
tartott, és a holtsápadt felesége mellette állt.
– Bocsánatot kérek a tetteimért – mondta a politikus. – Sajnálom, hogy
az emberek bizalma megingott bennem. És különösen sajnálom, hogy
fájdalmat okoztam a családomnak…
– Ó, abban biztos vagyok – szúrtam oda neki, még akkor is, ha nem
hall. – Csak azt sajnálod, hogy lebuktál. Különben most is egy prostival
lennél.
Undorító volt nézni, hogy ekkora sajtónyilvánosság előtt kér
bocsánatot a feleségétől. Tudjátok, mire vágyik a felesége a legkevésbé?
(Eltekintve persze attól, hogy a férje ne kurvázzon.) Hogy a fickó
sajtótájékoztatót tartson, és így kérjen tőle bocsánatot. Ha valóban
sajnálná, valami kellemes, privát helyen kérne elnézést tőle, ahol az
asszony nyugodtan pofon vághatja, és elmondhatja, mekkora seggfej.
Persze hogy csúszik-mászik, mint egy féreg, és azt állítja, hogy
mindent megbánt. Mi mást tehetne? Mégsem állhat ki egy egész nemzet
elé azzal, hogy: „A prostik csodálatosak! Imádom, hogy megfizethetem
őket, és megcsinálnak mindenféle perverz dolgot, amire a feleségem
nem hajlandó!” Azt hiszem, ezért legalább felnéznék rá. Tudnám, hogy
nem hadovál összevissza. Mert, mint mondtam, valójában nem is
sajnálja. Csak azt bánja, hogy rajtakapták. Ilyenek a férfiak.
Már kezdtem meginogni Jake-kel kapcsolatban, de pontosan erre az
ébresztőre volt szükségem. Minél többször emlékeztettem magam arra,
miért nem randizom Jake-kel, annál nagyobb biztonságban voltam.
 Ötödik fejezet

Rá kell jönnöm, hogy Hamupipőkéhez hasonlítom magam. Lehet, hogy

nincs két gonosz mostohanővérem, de van két gonosz mostohabátyám.
Igazából Drew és Devin nem is gonoszak, és imádom őket. Most már.
De amikor azzal töltöttem a gyerekkorom utolsó éveit, hogy folyton
az én káromra viccelődtek, és teleaggatták a lovak karámját a
ruháimmal, meg voltam róla győződve, hogy megátalkodottan gonoszak.
Amikor anyával összeköltöztünk a három fickóval egy Longmont nevű
kisvárosban, eltartott egy ideig, amíg megszoktuk. De végül a családom
részévé váltak. Sőt, Drew és én az elmúlt évek során egészen szoros
kapcsolatba kerültünk.
Aznap délután is felhívott, hogy bekocsikázik egy kicsit a városba,
ami általában azt jelentette, hogy csajozni akar. Ami pedig azt jelentette,
hogy szakított Michelle-lel.
Drew néhány perccel hat után állított be, és közölte, hogy éhen hal.
Kivettem a fiókból a házhoz szállító összes étterem étlapját,
lehuppantam a kanapéra, és a kezébe nyomtam.
Elkezdte átlapozni a kupacot.
– Meg vagyok lepve, hogy nem akarsz a Blue-ba menni.
– Meguntam – feleltem. – És most mondd el szépen, mi történt
Michelle-lel!
– Ugye tudod, hogy én nem vagyok lány? Nem kell kibeszélnem
magamból. – Rám pillantott. – Különben is, ez neked csak jó, emlékszel?
Úgyis azt akarod, hogy örökre egyedül maradjak, mert neked nem volt
szerencséd.
Leesett az állam. Mellbe vágtam.
– Kösz, hogy az orrom alá dörgölöd, de egyelőre még nem járunk
olyan közel az ötvenhez, hogy ezt megítélhessük.
 Drew-val mindketten fel tudtunk mutatni egy sor kudarcot vallott
kapcsolatot. Egyik este kötöttünk egy megállapodást. Ha ötvenévesek
leszünk, és még mindig nincs senkink, összeköltözünk. Olyanok leszünk,
mint Jancsi és Juliska, csak nem dolgozunk annyit. Inkább felveszünk
valakit, aki elvégzi helyettünk a házimunkát.
Drew megdörzsölgette a mellkasát.
– Jézusom!
– Ne csinálj már úgy, mintha tényleg fájna!
– Apának és Janetnek azt mondtam, azért szakítottunk Michelle-lel,
mert ő komolyabban gondolta a kapcsolatunkat, és ez talán így is van.
De valójában azért szakítottam vele, mert napról napra egyre jobban
idegesített. A végén már azon tűnődtem, vajon mindig ilyen orrhangon
beszélt-e…
– Tényleg elég idegesítő hangja van – jegyeztem meg.
– És óránként felhívott, hogy megkérdezze, mit csinálok.
Legszívesebben azt üvöltöttem volna: „Dolgozom! Mert egyikünknek azt
is kell!”
Hátradőltem a kanapén.
– Mindig vonzottad a piócákat.
Drew megvonta a vállát.
– Azt hiszem, olyan csajjal kellene összejönnöm, akiről azt gondolom,
hogy nem az esetem.
– Én már próbáltam – mondtam, és legyintettem. – Vadásztam az
olyan fickókra, akiket amúgy észre sem vennék, de az eredmény néhány
kérészéletű viszony lett csupán, olyan emberekkel ráadásul, akikkel
egyáltalán nem illettünk össze.
– Most nem keresek semmi komolyat.
Csak csóváltam a fejemet.
– Tipikus férfi.
Felhorkant, és ráütött a térdemre.
– Mintha te bármivel jobb lennél! Te még csak nem is hiszel a hosszú
távú párkapcsolatokban.
– A rövid távúakban sem. – Tudtam, hogy a végén úgyis vitatkozni
kezdünk a nőkről és a férfiakról, úgyhogy kivettem a kezéből a Yello
Dragon étterem étlapját, és ráböktem a csirkés sült tésztára. – Én ezt
kérem. Te mit szeretnél?
Drew a narancsos csirkére és a szecsuani marhára bökött rá.
– Majd holnap reggel megeszem a maradékot.
– Pfuj! Nem ehetsz kínai kajamaradékot reggelire!
– Rendben. Akkor ebédre eszem meg. Holnap mikorra kell beérned az
irodába?
– Késhetek egy keveset.
– Remek! – Drew az üveg dohányzóasztalra dobta az étlapokat. –
Kínai kaja, aztán nekiindulunk, hogy keressünk magunknak valakit az
éjszakában.
– Tudod, hogy rossz hatással vagy rám? – vigyorogtam a bátyámra. –
Gyakrabban kellene jönnöd.

* * *

A Wagon wheel egy átlagos bár, ahol countryszámokkal teli, régi

zenegép szolgáltatta a muzsikát. Jó választásnak tűnt. Az ott mulató
lányok talán nem bánták, hogy Drew ízig-vérig cowboy, bár cseppet sem
festett úgy pólóban és a bő szárú farmerben. Nekem pedig jólesett
kiszakadni egy kicsit az unalmas hétköznapokból. Stephanie vőlegénye,
Anthony mindig fülledt night-clubokba akart menni. Ez annyit jelentett,
hogy választhattam: vagy otthon maradok, vagy lehetek harmadik
kerék. Egyik sem az igazi.
– Na, ez már valami – mondta Drew, miközben a bár túlsó végében
ücsörgő lányokkal szemezett.
– Melyik tetszik? – kérdeztem.
– A vörös hajú azzal a… – Drew két hatalmas keblet formált a
mellkasa előtt, majd leengedte a kezét. – Aki olyan okosnak látszik.
Már megszoktam, hogy úgy méricskéli a nőket, mintha hentespultban
lennének kitéve. De legalább ezúttal megpróbált válogatni. Drew nagyon
vonzó fickó volt, és láttam, mit művel a vonzerejével. Csak úgy tapadtak
rá a nők, aztán megunta őket, és továbbállt. Aznap este már három
nővel is flörtölt, de úgy döntött, hogy egyik sem ér meg egy italt vagy egy
percnél többet az életéből.
Most azonban rácsapott a bárpultra.
– Bevetem magam.
Odasétált a lányokhoz, leült a vörös hajú mellé, és bemutatkozott. A
hölgy azonnal nevetgélni kezdett, és közelebb hajolt a bátyámhoz, aki
elmondott egy újabb viccet vagy történetet. Máris levette a lábáról. Úgy
tűnt, Drew megnyerte magának – legalábbis aznap estére. Vagy a
következő öt percre. Nála soha nem lehetett tudni.
Aztán hozzám is odalépett egy srác, aki tíz embernek is elég zselét
kent a hajára.
– Helló, cica! Hogy vagy ma este?
Olyan erős vidékisuttyó-kiejtése volt, hogy már attól is veszítettem
néhány IQ-pontot, hogy hallgattam.
– Jól.
Kidüllesztette a mellkasát.
– Szeretnéd, hogy Romeo meghívjon egy italra?
– Tényleg Romeónak hívnak, vagy csak annak hiszed magad?
Egyik tenyerével a bárpultra támaszkodott, és közelebb hajolt
hozzám.
– Mindkettő.
Fölemeltem a poharamat, ami tele volt áfonyás Sprite-tal, mert volt
egy olyan érzésem, hogy én fogok hazavezetni.
– Kösz, megvagyok.
A srác úgy nézett ki, mintha még nem is vásárolhatna alkoholt, amitől
meglehetősen öregnek éreztem magam. És egy kissé elhízottnak.
 – Vágom, mit mondasz. Jól nyomod. Te amolyan szemérmes csajszi
vagy. Csupa seb. Romeo majd ellazít.
– Oké, most már továbbállhatsz. Köszönöm az érdeklődést!
Drew-ra pillantottam, aki átkarolta a vörös hajú lányt.
Romeo visszanézett a barátaira, úgy tűnt, nem biztos benne, hogy
kikosarazták-e.
Vártam, hogy leessen a tantusz.
De amikor nem történt meg, belenéztem a szemébe.
– Nézd, ha nem akarsz leégni, mondd azt a barátaidnak, hogy van
valakim, vagy később találkozom veled, ahogy jólesik. De nem érdekelsz.
Lehorgasztotta a fejét, és eloldalgott.
Egyesek azt gondolják, hogy ez szemétség. Szerintem viszont
valójában az lett volna a szemétség, ha hagyom, hogy az egész estéjét
rám pazarolja. Drew megtanított erre. Egyszer szemtől szembe
megmondta, hogy kegyetlennek kell lenni, ha nem értenek a szép
szóból. Voltak olyan barátnőim, akik körül nem egyetlen este, hanem
hetekig, sőt hónapokig ólálkodtak a fiúk, mert nem akarták őket
megbántani.
Romeo azonnal felvidult, amikor egy újabb lány lépett be a bárba.
Elsétált a barátai asztala mellett, és azonnal odament hozzá beszélgetni.
Látjátok, elég gyorsan felépült. Tulajdonképpen szívességet tettem neki,
mert lehet, hogy annál a lánynál volt esélye.
A lány elmosolyodott, Romeo pedig átkarolta, és bevezette a bárba.
Úgy látszik, Romeo megtalálta az ő Júliáját.
Tessék, itt egy másik történet. Régen úgy gondoltam, hogy a Rómeó és
Júliában van valami végtelenül kedves és magával ragadó. Hogy az
ember annyira szerelmes, hogy hajlandó az életét áldozni. Most, hogy
öregebb és bölcsebb lettem, csak arra tudok gondolni, hogy
szerencsétlenek nekirugaszkodtak, mielőtt eldördült volna a
startpisztoly. (Vagy Júlia estében inkább a tőr…) Alig ismerték egymást.
Ha egy keveset együtt jártak volna, lehet, hogy rájönnek, nem is kedvelik
annyira egymást.
– Szia! Foglalt ez a hely? – kérdezte egy pasas.
Felnéztem rá, és alaposan megfontoltam a választ. Helyes volt, és
talán ő…
– …mert az egyik barátunk le szeretne ülni, és nincs elég szék az
asztalnál.
Ez rögtön helyre tette az önérzetemet. A karmám visszaterelt oda,
hogy inkább sértegessem Romeót.
– Vidd csak el.
Miközben elrángatta a bárszéket, visszafordultam az üres
poharamhoz.
Legalább a fülhallgatómat elhozhattam volna, akkor folytathatnám a
hangoskönyvemet.
A könyvemről eszembe jutott az előző napi kínos találkozás Jake-kel.
Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és szorongattam a
kikötözésekről szóló könyvet, erre ő megvillantotta a tökéletes mosolyát,
és bármilyen kellemetlenül éreztem magam, egy csapásra elolvadt
minden ellenállásom. Hallottam a hangját. Nincs azzal semmi baj, ha
bevallod, hogy leskelődsz utánam.
Egy röpke másodpercre hatalmába kerített a kísértés, hogy sutba
dobjam a szabályokat, és kipróbáljam, milyen lehet vele. Aztán eszembe
jutott, milyen volt, amikor legutóbb összetört a szívem, és visszatért a
józan eszem. A szabályok eddig megvédtek.

* * *

Kiszálltam Drew furgonjából, és zsebre tettem a kulcsát. Mivel kicsit

becsípett, így én vezettem a hatalmas Dodge Ram terepjáróját vissza, a
lakásomhoz.
– Nos, sikerült valami buja kapcsolatot létesítened a vörös hajúval?
– Buját igen – mondta Drew, miközben a lift felé tartottunk a
mélygarázsban. – És igazán mókás lány, úgyhogy fel fogom hívni. És mi
lett azzal a fickóval, akivel a vége felé beszélgettél?
– Kedves volt, és valakivel muszáj volt beszélgetnem, tekintve hogy
egész este magamra hagytál. – Úgy tettem, mintha meg lennék sértődve.
– De miután beszélgettünk egy keveset, rájöttem, hogy nem megyek vele
sehová. Téves telefonszámot adtam meg neki. Ha felhív, megrendelheti
a város legfinomabb pizzáját. Ez lesz a vigaszdíj.
– Milyen kegyetlen vagy.
Megnyomtam a lift gombját, és az ajtó kinyílt.
– Hé! Te mondtad, hogy alaposan meg kell bennük forgatni a kést,
hogy megértsék, mi a helyzet. – Beléptünk a liftbe, és benyomtam az ötös
gombot. – Idézem: „Különben hónapokig hívogatnak, és minden
pénzüket rád költik, amikor nincs is semmi esélyük. Ez sokkal
kegyetlenebb dolog, mint őszintén visszautasítani őket. Úgyhogy ne csak
karcolj vagy szurkálj, hanem mártsd meg bennük alaposan a kést, hogy
széthasítsa a szívüket!”
– Már elfelejtettem, hogy ezt mondtam. Lehet, hogy meg kellene
fogadnom a saját tanácsomat. – Feltartotta a telefonját. – Öt nem
fogadott hívásom van Michelle-től. Úgy tűnik, nekem nem sikerült elég
alaposat mártanom, hogy felfogja a helyzetet.
– Igen, amatőr hiba.
A lift megállt az első emeleten. Amikor kinyílt az ajtó, önkéntelenül
közelebb húzódtam Drew-hoz, hogy helyet csináljak a beszállónak.
Természetesen Jake volt az. Mert mindenhol ott volt.
Összetalálkozott a tekintetünk, és felforrósodott körülöttünk a levegő.
Nem, valóban nem tagadhattam, hogy kettőnk közt működik a kémia.
Csak azt kellett eldöntenem, mit kezdjek ezzel. Fölemeltem a kezem,
hogy intsek, és köszönni akartam, amikor megszólalt a bátyám:
– Nem hiszem el, hogy újoncnak neveztél! Én tanítottalak mindenre.
De kétségtelenül te voltál az, aki magasabb szintre lépett. Mint amikor
mindenki előtt pofon vágtad azt a fickót az esküvőn, és közölted vele,
hogy soha többé nem akarod látni. Na, azt tényleg nem lehetett
félreérteni.
Jake felvonta a szemöldökét, és behúzódott a sarokba.
A lift hirtelen túlságosan szűknek bizonyult. És túl melegnek.
– Igen, de az a fickó megérdemelte. Az egész lakodalom alatt
gusztustalanságokat sugdosott a fülembe, fel akarta csípni a
menyasszonyt és az összes koszorúslányt, aztán visszajött hozzám.
Különleges esetnek számított.
– Ne magyarázkodj! – nyugtatott meg Drew. – Jól tetted. Mindenkinek
elmeséltem. Ezért van, hogy a barátaimnak eszükbe sem jut kikezdeni
veled.
Arra gondoltam, hogy felvilágosítom Jake-et, valójában nem vagyok
egy undok, borzalmas nőszemély, de tisztában voltam vele, hogy csak
rosszul jöhetek ki a helyzetből. És különben is, miért érdekel egyáltalán?
Elvégre nem akarok Jake-kel randevúzni.
Persze azt sem akartam, hogy rosszat gondoljon rólam.
És talán valahol a lelkem mélyén szerettem volna randevúzni vele. A
pokolba! Minden egyes találkozásunk után egyre jobban és jobban össze
voltam zavarodva – de mi lesz így, ha lépten-nyomon belebotlok…
– A kínai kajával soha nem lakom jól – jegyezte meg Drew. –
Szerintem most együk meg a maradékot, és holnap inkább készítek egy
rendes reggelit.
A lift megérkezett az ötödik emeletre, és kinyílt az ajtó. Arra
gondoltam, hogy intek, és elköszönök Jake-től, aztán végül úgy
döntöttem, hogy egyszerűen kisétálok azzal a csekélyke méltóságommal,
ami még megmaradt.
 Hatodik fejezet

Edénycsörömpölésre ébredtem. Hunyorogva ránéztem az órára, aztán a

fejemre húztam a takarót. Drew-nak éjjel megeredt a nyelve, így sokáig
beszélgettünk és nevetgéltünk, miközben megettük a maradék kínai
kaját. Igazán vicces volt, de alig tudtam elaludni. Vagy hat órát
pihentem, mégis fáradtnak éreztem magam.
Az edénycsörömpöléshez fütyülés is társult, és átkoztam magam,
amiért nem csuktam be a hálószobám ajtaját. Felnyögtem, ledobtam
magamról a takarót, kiszálltam az ágyból, és elindultam a nappali felé.
Drew tojást sütött. Letette a fakanalat, kivette a hűtőből a narancslét,
és letette a konyhasziget pultjára.
– Nincs baconöd vagy kolbászod?
– Általában nincs időm tisztességesen megreggelizni. Csak bekapok
valamit, egy kis müzlit vagy pirítóst. – Kivettem a szekrényből két
poharat, és töltöttem. – Azt hittem, alszol.
– Aludtam. Hozzászoktam, hogy hatkor felkelek, és így is kihúztam
hétig. Ráadásul lelkiismeret-furdalásom van, hogy apára és Devinre
hagyom a munkát.
Hatalmasat ásítottam.
– És hogy van Devin? Amikor legutóbb náluk jártam, elég feszült volt
a hangulat közte és Anne között.
– Ava még mindig nagyon sírós csecsemő. Ha nagyobb lesz, javul a
helyzet. Legalábbis Levinél így volt.
– Csak arra gondolok, hogy ez olyan szomorú. Régen úgy szerették
egymást. Amióta viszont gyerekeik vannak, folyton veszekednek.
– Azért nem úgy néz ki, mintha el akarnának válni.
Drew kiszedte a tányérra a gőzölgő tükörtojásokat.
– Valóban. De ez is engem igazol. A szerelem, legalábbis a „megőrülök
érted” fajta nem tart örökké. Lehet, hogy továbbra is szereted a másikat,
és fontos a számodra. De nem lehetsz mindig szerelmes.
Drew a szájába lapátolt egy hatalmas falatot.
– Emlékszem, hogy régen másról sem tudtál beszélni, mint arról,
hogyan találsz majd egy fickót, akihez hozzámész feleségül. Folyton
bámultad a tévét, nézted azokat a csöpögős filmeket…
– Aztán felnőttem, és megtudtam, miért végződik minden romantikus
történet azzal, hogy a fiú és a lány egymásra talál. Mert utána minden
összeomlik.

* * *

Miközben a liftre vártam, meghallgattam Steph hangüzenetét. „Csak

arra gondoltam, emlékeztetlek, hogy légy kedves Karllal. Ő Anthony
tanúja, úgyhogy találkoztok még. De nem akarlak befolyásolni…”
Minden fenntartásom ellenére elmosolyodtam.
Hétfőn már volt szerencsém egy kudarcot vallott vakrandihoz, és a
heti kettőtől igazán szánalmasnak éreztem magam, pedig nekem eszem
ágában sem volt párt keresni. De gyorsan megtanultam, hogy az ember
soha ne vitatkozzon egy menyasszonnyal, még akkor se, ha valami
kettős esküvő jár a fejében, és ahogy Steph mondta, végül úgyis meg kell
ismerkednem a pasival. Azt is említette, hogy a srác tényleg más, és ha
volt ember, aki összehozhatott olyannal, akivel képes lehetek egy
kellemes, távolságtartó kapcsolatra, az csakis a legjobb barátnőm
lehetett.
Kinyílt a lift, én pedig beléptem, de le sem vettem a szemem a telefon
kijelzőjéről, mert Stephanie-nak írtam éppen sms-t. „Ha ez rossz hatással
lesz az esküvőtökre, te és Anthony kizárólag magatokat okolhatjátok.
Délre részletes jelentést várok az irodámba.”
Elküldtem az üzenetet, tudtam, hogy Steph érteni fogja a tréfát, aztán
felpillantottam, hogy meggyőződjem arról, a lift a garázs felé tart-e.
 Nem voltam egyedül a liftben. Jake – természetesen – a sarokban állt.
Friss szappan és elképesztő aromájú parfüm illatát árasztotta. Betöltötte
az egész liftet, és szerettem volna olyan mélyen magamba szívni, hogy
egész napra kitartson.
– Szia! – köszöntem. – Dolgozni indulsz?
Bólintott. Semmi több.
Megorrolt rám? Lehet, hogy a tegnap este miatt.
Csavargatni kezdtem egy hajtincsemet.
– Tegnap éjjel köszönnöm kellett volna, de olyan furcsa volt a helyzet.
– Társaságod volt. Megértem – mondta Jake, és a hangjában ezúttal
nem éreztem a megszokott könnyedséget.
Rádöbbentem, hogy talán téves elképzelései vannak Drew-ról, és
hirtelen égető késztetést éreztem, hogy mindent megmagyarázzak. Mert
először is: pfuj! Másodszor pedig: nem akartam, hogy azt higgye, folyton
pasikat hurcolok haza.
– A bátyám volt az. Bejött a városba, és az egész estét azzal töltöttük,
hogy találjunk neki egy új barátnőt. De néhány hétig még nem tudom
meg, sikerrel jártunk-e. – Hirtelen belém hasított az emlék, ahogy Drew
Jake füle hallatára ecseteli, milyen goromba voltam. Megfogtam Jake
karját. – Tudod, Drew kissé eltúlozta a dolgot. Igazán kedves lány
vagyok. Általában.
Jake felvonta az egyik szemöldökét, a száján halvány mosoly
derengett.
– Ezek szerint nem vágtál pofon egy fickót egy egész násznép szeme
láttára?
A számba haraptam.
– Tulajdonképpen a lakodalomban történt, és tudom, hogy rémesen
hangzik, de esküszöm, hogy megérdemelte.
Jake lenézett rám, és ismét megállapítottam, milyen gyönyörű kék
szeme van. Aztán a tekintetem az ajkára vándorolt.
S. O. S.! S. O. S.! S. O. S.!
 Elengedtem a karját, és nyeltem egyet.
– És én mit tettem, amivel kiérdemeltem a visszautasítást? – kérdezte.
Kinyílt a liftajtó, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Megmentett a
halk csengőszó. Elindultam kifelé, de Jake kinyújtotta a kezét, és
kitámasztotta az ajtót. Felém fordult, és felvonta a szemöldökét. Nem
úszhattam meg a választ.
Éreztem a szívem minden egyes dobbanását, és a lift falai kezdtek
összezárulni körülöttem.
– Nincs szó semmi személyesről. Kedvesnek tűnsz, és biztos vagyok
benne, hogy pontosan tudod, milyen vonzó vagy. De egy házban lakunk,
és vannak bizonyos szabályaim az ilyesmivel kapcsolatban. A szabályok
előtt az életem sokkal zűrzavarosabb volt.
Átbújtam a karja alatt – átkozottul jó illata volt –, és elindultam a
kocsim felé.
Jake jött velem, a lépteink visszhangoztak a mélygarázsban.
– Rossz helyen lakom, és pusztán ezért nincs esélyem nálad?
Le sem vettem a szemem a kocsiról, mert attól féltem, ha ránézek,
feladom. És valóban, előző éjjel már az járt a fejemben, megadom az
esélyt egyetlen, apró randinak. De Jake túl sok mindent látott, és eltolt
egy olyan határig, amelyet még nem voltam kész áthágni. Ideje volt
hátrébb húzódnom.
– Miért éppen engem akarsz meggyőzni? Nem csak kéretem magam.
Ez nem valami játék, amit meg kell nyerned.
Előrenyújtottam az ezüst Dodge Durango távirányítóját, és
megnyomtam a kioldógombot.
Jake elém lépett, és kinyitotta előttem az ajtót.
– Biztos vagyok benne, hogy rengeteg férfi próbálkozik nálad.
Teljesen egyértelmű, hogy gyönyörű nő vagy. De van benned valami
különleges, ami arra ösztönöz, hogy ne adjam fel.
– Nem is ismersz.
– És ez kinek a hibája?
 – Hamupipőkéé.
Jake értetlenül ráncolta a homlokát.
– Hamupipőkéé?
– Igen, Hamupipőke csúnyán átvert.
Azzal beszálltam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és beindítottam a
motort.

* * *

A hetedik születésnapom kitűnik a többi közül. Anya és apa rengeteget

veszekedtek, de aznap összefogtak, és szerveztek nekem egy hercegnős
bulit a helyi McDonald’sban. A Hamupipőke-ruhámban mentem, és a
többi lány is különböző hercegnős jelmezekbe bújt. (Az enyém volt a
legeredetibb – anya sokat dolgozott vele.)
Egy másik bulit is tartottak az étteremben. A terem másik felében egy
csapat szuperhősruhába bújt fiú ücsörgött. Folyamatosan harcoltak és
kiabáltak, megzavarták a bulinkat. A lányokkal csak csóváltuk a
fejünket, és fintorogtunk. Pfuj, fiúk!
Anya készített egy fényképet, amelyen mindannyian rajta vagyunk a
gyönyörű ruhánkban, amelyek feltűnően tiszták maradtak. A fényképen
látszanak a fiúk a háttérben. A ruhájuk tiszta ketchup, és Batmannek
valamilyen oknál fogva van egy kardja. Alapjában véve az egész egy
rendezetlen káosz.
Sok stressztől kímélhettem volna meg magam az évek során, ha
rájövök, hogy a fiúk nem vágynak mesebeli hercegnőkre. Csak azt
akarják, hogy vagányul viselkedjenek, vagányul beszéljenek, és
harcolhassanak.
Elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, egyszer kinőnek ebből.

Hamupipőke esettanulmány: Charlie/Barna herceg

Korom: 23 év

Egy táncos helyen ismerkedtem meg Charlie-val. Nem volt éppen

bálterem, de a ruhám csillogott, és a cipőm tele volt strasszokkal – szóval
mondhatnánk üvegcipellőnek is. Túl sok táncklubban jártam már ahhoz,
hogy tudhassam, ott nem lehet fiúkkal ismerkedni – legalábbis
olyanokkal, akikkel érdemes. Stephanie akkor szakított Jimmy
Delfinóval, azzal a gyökérrel, akivel amúgy is túl sokáig járt. Ünnepelni
akartunk, így elmentünk táncolni.
Egy helyes, világosbarna bőrű és hatalmas, barna szemű fiú, Charlie
felkért táncolni nem sokkal az után, hogy megérkeztünk. Újra és újra
táncoltunk, tulajdonképpen az egész estét együtt töltöttük. Mivel a klub
bezárt, azt mondta, szeretné, ha még találkoznánk.
Stephanie jelentőségteljes pillantást vetett rám. Azt súgta vele:
Szabályaink vannak a táncklubos pasikkal kapcsolatban!
Felsóhajtottam, és azt feleltem:
– Azt hiszem, ez nem túl jó ötlet.
Charlie lehajolt, és arcon csókolt.
– Nos, igazán jól éreztem magam veled. Remélem, egyszer újra
keresztezik egymást az útjaink.
Szomorúan elmosolyodott, lehorgasztotta a fejét, majd lassan
elfordult tőlem.
– Várj! – mondtam. – Talán jobb lesz, ha nem hagyjuk a sorsra. Néha
kell neki egy kis segítség.
Széles vigyor terült el az arcán. Elővette a mobilját, és beírta a
számomat.
– Holnap felhívlak.
– Holnap? Nem akarod, hogy pár napig főjek a saját levemben? A
fiúknak ez a módszerük.
Charlie megszorította a kezemet.
– Én olyan fiú vagyok, aki egy percet sem vár, ha összefut egy olyan
lánnyal, mint te. Nem hülyültem meg.
 Meg kellett hagyni, jól bánt a szavakkal. Számtalanszor hallottam már
ezeket a frázisokat, de az ő szájából valahogy másként hangzott.
Másnap újra meg újra elmondtam magamnak, hogy ha nem hív, nem
lehet komoly. De amikor a telefonom kijelzőjén egy ismeretlen szám
villogott, felsikoltottam, és néhány másodpercig fel-alá ugráltam, mielőtt
felvettem volna.
– Halló! – mondtam a legjobb szenvtelen, hűvös és szexi hangomon.
– Darby?
A hangjától lüktetni kezdett a vér az ereimben. Ő volt az! Tényleg
felhívott!
– Igen.
Megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– A srácok fogadtak velem, hogy téves számot adtál meg. Örülök, hogy
nincs igazuk.
Elmosolyodtam.
– Határozottan van benned valami, ami miatt megszegtem az
alapszabályt, hogy klubokban nem adom meg a telefonszámomat. – És
ekkor mellbe vágott a valóság. Az utolsó komoly kapcsolatom Allen volt,
és azóta óvatosabban viszonyultam a szégyenlős férfiakhoz. – Charlie!
Nem vagy nős, ugye?
– Dehogy! Ha nős lennék, ugyan miért próbálkoznék nálad?
Megvontam a vállam, bár nem látott.
– Csak szerettem volna tudni.
Magamba roskadtam, arra gondoltam, hogy elszúrtam. Mindjárt
leteszi, és soha többet nem hív fel.
De aztán azt mondta:
– Szóval mit szólnál hozzá, ha holnap este elmennék érted? Annál
nem akarok tovább várni.
Ezzel teljesen levett a lábamról.
Az első egy hónapban Charlie-val nem csináltunk mást, csak
szórakoztunk. Táncklubokba és különböző bulikba jártunk. Az egyik
barátjánál mindig volt valami összejövetel, és általában hatalmas,
különleges bulikat tartott – a pénz nyilvánvalóan nem számított.
Remekül mulattunk, hangoskodtunk, és jól éreztük magunkat.
Ekkoriban történt, hogy lassan lejárt a gyakorlati időm a
Metamorphosisnál, és úgy dolgoztam, mint egy őrült, hogy kapjak állást
dizájnerként. Néhány hétig mást sem csináltam, mint színmintákat
kevergettem és illesztgettem egymáshoz egy küszöbönálló projekthez,
miközben muffinon és energiaitalon éltem.
Mivel Charlie Steph meghatározása alapján amolyan „dollárbébinek”
született, nem dolgozott. Azt hiszem, időnként bejárt a főiskolára, de
mivel nem volt komolyabb életcélja azon kívül, hogy jól érezze magát, ez
elég jól ment neki.
Egyik este, amikor az utolsó simításokat végeztem a tervemen, elvette
a laptopomat.
– Ha nem hagyod abba a sok munkát, a halálos ágyadon
visszatekintve rájössz, hogy üres volt az életed.
Amikor a laptopért nyúltam, megcsókolt, és továbbra sem adta vissza.
– Ugyan már, kicsim! Menjünk el valahová! Megérdemelsz egy kis
szünetet. – Végigcsókolta a nyakamat, egészen az államig. – Oda
megyünk, ahová csak akarsz, és azt csinálunk, amit csak akarsz.
Szóval elmentünk szórakozni, és alaposan kirúgtunk a hámból, ahogy
csak akkoriban tudtam, amikor még nem voltam ilyen elfoglalt. És
örültem neki, hogy Charlie rávesz, fordítsak egy kis időt magamra, mert
így nem fogok kiégni.
Aztán egyszer csak megkaptam a teljes munkaidős állásomat a
Metamorphosisnál, és az élet lelassult. Kezdtünk több időt együtt tölteni.
A csöndesebb időszakban már korántsem jöttünk ki olyan jól.
Emlékeztek, hogy a Hamupipőkében a hercegnek mindössze három vagy
négy sora volt? Azt hiszem, a Charlie-val való párkapcsolatom is jobb
lett volna, ha ennyiben maradunk.
Néhány hatalmas veszekedés után már tudtam, hogy ez nem fog
működni. De mivel olyan jól éreztük magunkat, amikor kimozdultunk
otthonról, nehezemre esett véget vetni neki.
A lakásában ücsörögtünk a barátaival, amikor a helyzet rosszabbra
fordult. Sportot néztek, mint minden szabad percükben.
– Láttátok azokat a csajokat tegnap este a klubban? – kérdezte Joe,
Charlie egyik szobatársa.
– Lehetne valami súlyhatár, ami fölött nem táncolhatnak lányok a
ketrecben – jegyezte meg Charlie.
– És a Hootersben sem.
Charlie betömött a szájába egy marék chipset.
– Hacsak nem a csöcsük löki át őket a határértéken – csámcsogta.
Dermedten ültem, nem hittem el, amit hallok.
– Ez most komoly?
Charlie le sem vette a szemét a képernyőről, miközben belecsókolt a
nyakamba.
– Ne aggódj, bébi! Te meg sem közelíted azt a határt.
– Igen, csakis ezen aggódom. Még véletlenül sem azon, hogy a
barátom egy hímsoviniszta disznó – jegyeztem meg gúnyosan.
– Miért kell mindent úgy mellre szívnod? – kérdezte.
Bedobtam a táskámba a magazint, amit olvasgattam, és
felsóhajtottam:
– Viszlát, Charlie! Ez nekünk nem fog menni.
Charlie ezúttal kis időre elfordította a fejét a tévétől.
– Ugyan, bébi! Menni fog, ha egy kicsit lazítasz.
– Nos, én ilyen vagyok.
– Dehogy, régen olyan laza csaj voltál.
– Nem is ismersz. – Soha nem voltam valami jó a szakításokban, de
nem akartam rettenetes közhellyel zárni a dolgot. – Sok szerencsét a
továbbiakhoz! Igazán jól szórakoztam, amíg tartott.
– Erre nincs szükségem! – kiáltotta. – Csak menj el!
És úgy tett, mintha ő dobott volna ki, pedig én vetettem épp az imént
véget a kapcsolatunknak.
Úgyhogy fogtam a majdnem üvegcipellőmet, és elindultam hazafelé.
A Hamupipőke az első mese, amelyre emlékszem, és ez tetszett a
legjobban a szép ruhák, a varázslat és a csinos cipők miatt. Igen, a
hétköznapi élete már korántsem volt olyan mesés – és ha a beszélő
egerekre és madarakra gondolok, talán jobb lett volna, ha felkeres egy
pszichológust. De neki köszönhetem életem legképtelenebb elvárását.
Azt, hogy létezik szerelem első látásra, hogy egy lányból hercegné
válhat, és megkaphat mindent, amit addig nélkülöznie kellett. A
kapcsolat, amelyben boldogan élnek, míg meg nem halnak, mentes
mindenféle veszekedéstől, sőt egyetlen rossz nap sem árnyékolhatja be.
Az a legrosszabb az egészben, hogy elhitette velem: az életben nincs
szükségem másra, csak egy olyan férfira, aki betoppan, és magával visz.
Elvesztegetett idő: Négy hónap, de ebből kettő valóban nagyon
szórakoztató volt.
Tanulság:
Beszélgetned is kell azzal, akit tényleg meg akarsz ismerni.
Ugyanúgy tudnod kell dolgozni, mint játszani. Minden az
egyensúlyról szól, és nem kell hozzá pasi, aki kézen fog, és megmutatja,
hogyan érezd jól magad. Vagy a fejedhez vágja, milyen ideges
munkamániás vagy.
Győződj meg róla, hogy vannak céljai vagy elképzelései.
Soha ne randizz olyan fiúval, aki tárgyként kezel, és nem veszi észre,
hogy emberi lény vagy. Keress olyat, aki képes használni az agyát.
Sportrajongók kizárva.
SOHA ne add meg a telefonszámodat egy táncklubban!
 Hetedik fejezet

Folyamatosan nyomkodtam a lift gombját, hátha így hamarabb odaér.

Ha nem lettem volna tízcentis magas sarkúban, komolyan fontolóra
veszem, hogy leszaladok a lépcsőn. Utáltam késni, a stresszt, amikor
rohanni kell, hogy eljussak valahová. Pont ezért soha nem késtem.
Semennyit sem. Talán csak tíz perccel később indultam, mégis majd
megőrültem. És nem is tudtam Karl telefonszámát, hogy legalább
szólhassak neki.
Végre megérkezett a lift.
Lefelé menet küldtem egy üzenetet Stephanie-nak, szóltam, hogy tíz
percet késni fogok a találkozóról, és nagyon reméltem, hogy továbbítja
Karlnak.
Kiléptem a liftből, és sietős léptekkel elindultam a kocsi felé. Amikor
el akartam tenni a mobilomat, elejtettem a kocsikulcsot. Lehajoltam,
hogy felvegyem, mire a táskám teljes tartalma a földre borult.
– Ááá!
Nem volt kis teljesítmény leguggolni, hogy összeszedjem a holmimat,
ha számításba vesszük a testhezálló, szédítő fekete szoknyát, amit
viseltem. Mit meg nem tesz az ember a divatért!
Már majdnem végeztem, amikor valaki az orrom alá dugott egy
rúzstokot. Felnéztem, és megpillantottam Jake-et. Elvettem tőle a rúzst,
bedobtam a táskámba, és felálltam.
– Igazán csinos vagy – állapította meg. – Csak nem valami
szenvedélyes randi?
Felcsúszott a szoknyám, és kicsit többet mutatott a lábamból, mint
szerettem volna. Visszarángattam.
– Nem tudom, mennyire lesz szenvedélyes, de valóban találkozom
valakivel. A barátnőm szervezte.
 – Hadd találgassak! – Jake számolta az ujján a kizáró okokat. – Nem
lakik az épületben, és nem dolgozik a kedvenc éttermedben. Milyen
egyéb követelmények vannak?
Biztos voltam benne, hogy gúnyolódik, de felsoroltam a listát, hogy
lássa, nem veszem a szívemre.
– Ne legyen szájsebész! Sőt, hadd általánosítsak, semmiféle fogorvos
ne legyen. Se ügyvéd. Se hazug. Se táncklubos fiú, se munkamániás, se
naplopó.
Jake felvonta a szemöldökét.
– Ennyi?
Már-már úgy hangzott, mint egy kihívás. Belenéztem a szemébe, és én
is felvontam a szemöldökömet.
– Ez azért nem kevés. Amíg nem bővítem a listát, ami valószínűleg
hamarosan bekövetkezik. – Még kétszer ellenőriztem, hogy
becipzároztam-e a táskámat, majd feltettem a vállamra. – Ha
megbocsátasz, késésben vagyok. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan
találkozunk. Úgy tűnik, mindenhol ott vagy.
Megvillantotta a védjegyének számító szédítő mosolyt.
– Nos, a listádon nem szerepelnek az „utánad koslatók”, ezért
gondolkodom rajta, hogy belevágok.
Megcsóváltam a fejem, de kénytelen voltam elmosolyodni. És a
szívem is hevesebben vert, amit egyáltalán nem szabadott volna.
– Jó éjszakát, Jake!
– Szép estét, Darby!

* * *

A vakrandis beszélgetés kész zsákbamacska. Átlagos, unalmas

ismerkedő kérdésekkel kezdődik. Aztán tapogatózni kezdtek mindketten
a sötétben, és igyekeztek rájönni, mit szeret vagy nem szeret a másik,
hogy találjatok bármit, amiről érdemben beszélgetni tudtok. Mivel
Anthony és Stephanie hozott össze bennünket, ők remek közös témát
szolgáltattak.
– Mióta ismered Anthonyt? – kérdeztem, miután megérkezett a
vacsoránk.
Stephnek igaza volt, Karl valóban jól nézett ki. Szőke pasi volt szálkás
izomzattal, és öltözködni is tudott. Talán ez az este éppen azzal
végződik, amire szükségem van. Talán Karl lesz az első kalandom az
alacsony kockázatú félkapcsolatok világában. Közös barátokkal igazán
kényelmes lenne.
Természetesen eszembe jutott, amikor Jake mondott valami hasonlót
a közös ház előnyeiről, én pedig kellemesen eltréfálkoztam azon, hogy a
lányok nem szeretik a kényelmet.
Karl belekortyolt a vizébe.
– A főiskolán találkoztunk. Szomszédok voltunk, és később össze is
költöztünk.
– Ez egy csodálatos szerelem kezdete lehetett.
Karl tanácstalanul meredt rám. Szőke szemöldöke kidudorodott,
ahogyan összehúzta, és halványkék szeme üvegesen nézett rám.
– Tudod, mert sok párkapcsolat pontosan így kezdődik… – folytattam.
Az arckifejezése nem lágyult, úgyhogy felhagytam a szánalmas
kísérlettel, hogy elsüssek egy poént. Talán senkinek nincs olyan humora,
mint nekem, és jobb lenne, ha megtartanám magamnak. – Szóval
szobatársak voltatok?
– Igen. Három évig.
– Steph és én is régóta barátnők vagyunk. Mielőtt Longmontba
költözött, nem is nagyon voltak lány barátaim. De amikor
megismerkedtünk, azonnal összebarátkoztunk, és azóta minden szabad
időnket együtt töltöttük. Egészen Anthony felbukkanásáig. Ha nem
lenne olyan jó ember, soha nem egyeznék bele, hogy elvegye feleségül.
Karl lenyelt egy falat csirkét.
– Amennyit én látok, remekül tudnak Anthonyval kommunikálni. Ez
pedig a jó párkapcsolat egyik legfontosabb jele.
– Ezzel nem értek egyet – mondtam, és megráztam a fejemet. –
Szerintem egy jó párkapcsolat kulcsa nem a kommunikáció…
Ismét szembe találtam magam a zavart, szemöldökfelvonó
pillantással.
– Nem?
– Nem. Köztudott, hogy a férfiak és a nők soha nem lesznek képesek
egymással hatékonyan kommunikálni. Szerintem a kommunikáció csak
a párterapeuták handabandázása, pontosan tudják, hogy ezt senki nem
csinálja jól. Így sokáig megtarthatják a fizető pácienseket.
Karl letette a villáját.
– És ha azt mondom, hogy házassági tanácsadóként dolgozom?
Felnevettem.
– Igazán vicces vagy.
Karl pókerarccal nézett rám, és egyetlen arcizma sem közvetített
olyasmit, hogy viccelne.
Összeugrott a gyomrom.
– Nem vicceltél. Ugye?
– Nem. Bár úgy tűnik, én csak handabandázok a kommunikációról,
hogy megtarthassam a fizető pácienseket.
Kérem a számlát!

* * *

Ragaszkodtam hozzá, hogy én fizethessek. Elvégre én voltam az, aki

leszóltam a másik hivatását. Karl először tiltakozott, de végül győztem.
Aztán azt mondtam, hogy az esküvőn találkozunk, miközben azt
kívántam, bárcsak soha ne kellene újra a szemébe néznem. Tudtam,
hogy rossz ötlet az esküvő előtt randizni a tanúval.
Mivel néhány napja nem néztem meg a postaládámat, beugrottam a
hallba. A hónom alá kaptam a néhány borítékot, és megpróbáltam
felhívni Stephanie-t. Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, azt mondtam:
„Eléggé tönkretettem a randit, de azért remélem, hogy nem teszed
megfontolás tárgyává, hogy én legyek-e a tanúd. Azt hiszem, jobb lesz,
ha befejezem a vakrandizást, mert a végén még valakinek baja esik. Hívj
fel, ha tudsz!”
Átvágtam a hallon, és hívtam a liftet.
Kinyílt az ajtó, és kilépett Jake. Lágy esésű, fehér inget viselt, a felső
gombot kigombolva hagyta, és lazán feltűrte az ujját.
– Szia! Azt hittem, randizni mentél. – Gyanakodva rám sandított. –
Vagy csak azért mondtad, hogy megszabadulj tőlem?
Végigsimítottam a hajamon, és felsóhajtottam.
– Tényleg randizni voltam. De nem sikerült valami jól.
Jake az ajtó felé bökött.
– Egy kiállításra indulok, mindössze néhány utcányira van. Örülnék
egy kis társaságnak.
– Kösz, de azt hiszem, jobb lesz, ha felmegyek.
– És megnézel egy filmet a macskáddal?
Elvigyorodott. Egyértelműen úgy gondolta, hogy ellenállhatatlanul
vicces.
Gyengéden megütöttem a borítékokkal. A fene vigye ezt a fickót meg
a szexi humorát!
– Köszönöm a feltételezést, de nincs macskám.
Egyelőre.
Jake felnevetett, aztán kinyújtotta a kezét, és finoman megfogta a
csípőmet. A torkomban dobogott a szívem – és így meglehetősen nehéz
volt józanul gondolkodni.
– Gyere el velem! Fel vagy öltözve, és péntek van. Nem próbálod meg
szebbé tenni az estédet?
Megingott az elszántságom. Több időt töltöttem cicomázkodással,
mint a randin.
Jake leengedte a kezét.
 – Csak két szomszéd, akik elmennek valahová, hogy jobban
megismerjék egymást.
Van egy dögös, vicces fickó, aki elhív magával egy átlagos este, pedig
újra és újra kikosaraztam. Végül úgy döntöttem, belemegyek, elvégre én
is csak ember vagyok.
– Oké. Csak ezt visszadugom a postaládába – emeltem fel a
borítékokat.
Jake megvárt, és elindultunk kifelé.
Imádom az évnek ezt a szakaszát, amikor a nyár végül úgy dönt, hogy
huzamosabb ideig itt marad, a város fényei ragyognak a sötét égbolt
alatt, és az emberek kiözönlenek, hogy élvezzék ezeket a tökéletes
pillanatokat. A tél egészen más történet.
– Bannockban van – mondta Jake, és a fejével az egyik irányba bökött.
Elindultunk a járdán egymás mellett.
– Gyakran jársz egyedül kiállításokra? – érdeklődtem. – Ilyen lelkes
rajongója vagy a művészeteknek?
– Nem egyedül megyek, hanem veled.
Felvontam a szemöldökömet.
Néhány pillanatig hamiskás mosollyal méregetett, majd hozzátette:
– Az egyik barátomnak, Tinának nyílt egy kiállítása, és megígértem,
hogy megnézem.
– És nem fordult meg a fejedben, hogy talán ez a barátod azért hívott
el, mert érdeklődik irántad? Lehet, hogy ha felbukkansz velem,
tönkreteszed az estéjét.
– Az egyik barátommal randizik, úgyhogy higgy nekem, egyáltalán
nem teszem tönkre az estéjét, ha magammal viszlek. Sőt valószínűleg el
lesz ragadtatva, hogy hoztam magammal valakit. Mindig megpróbál
valakivel összeboronálni. – Jake megkerült egy lámpaoszlopot, így
közelebb került hozzám. – De ha már az összeboronálásról esett szó, mi
történt az este? Érdekelne egy szórakoztató történet.
– Honnan tudod, hogy szórakoztató lesz? Mi van, ha egyszerűen
vetett rám egy pillantást, és sikítva elrohant? Szerinted szívesen
elmesélném a sok fájdalmat és szenvedést?
Színpadiasan a szívemre szorítottam a kezemet.
Jake-nek felragyogott a szeme és az ellenállhatatlan vigyora.
– Rájöttél, hogy fogorvos vagy ügyvéd, ugye?
– Rosszabb. Házassági tanácsadó.
– Abban mi olyan rossz?
– Minden. – Megráztam a fejem, amikor arra gondoltam, milyen
gyorsan mélyrepülésbe került a randevúnk, miután Karl munkájára
terelődött a szó, Stephanie biztosan szándékosan hallgatta el ezt az
információt. Biztos voltam benne. – Megsértettem, és az egész
meglehetősen kellemetlen volt. És rátett még egy lapáttal néhány egyéb
nehezítő körülmény. De ahhoz, hogy el tudjam magyarázni, az elejéről
kell kezdenem.
– Semmi akadálya! Kezdd az elejéről!
Vettem egy mély lélegzetet, és azon morfondíroztam, mennyit áruljak
el. Azzal kezdtem, hogy Stephanie néhány hónap múlva férjhez megy,
aztán elmeséltem, kicsoda Karl, és mivel sikerült megsértenem.
– Ugye nem kell tovább ecsetelnem, hogy ezek után nem mulattunk
túl önfeledten?
Jake bólintott, és látszott, hogy remekül szórakozik.
– Igen, azt hiszem, megértem.
– Látod? Ezért nem akarok olyan pasikkal randevúzni, akikkel újra
találkoznom kell. Lehet, hogy az egész esküvő alatt gyilkos pillantásokat
vet felém.
– Megérkeztünk – szólt Jake, a tenyere finoman a hátamra simult, és
betessékelt a számtalan belvárosi galéria egyikébe.
Kinyitotta az ajtót, és beléptem. A helyiségben halványszínű fapadló
volt, a falakat és a mennyezetet lakkozott, fehér festék fedte. A semleges
árnyalatok remekül kiemelték a színes műalkotásokat.
– Ez a hely a főiskolára emlékeztet – jegyeztem meg. – A Rocky
Mountain Művészeti és Dizájn Főiskolára jártam. Folyton belebotlottunk
valami menő bemutatóba.
Miközben Jake-kel befordultunk a sarkon a hatalmas, nyitott
terembe, minden lépésem visszhangzott a magas sarkúban. Megálltunk
egy méretes festmény előtt, amely vörösben pompázott – itt-ott
vastagabb foltok ragyogtak benne, máshol csak néhány csepp. Volt még
rajta két apró kék kocka, az egyik a kép közepétől balra, a másik pedig a
jobb sarokban.
Jake karba tett kézzel tanulmányozni kezdte a képet.
– Ó, igen. Bájos impresszionista alkotás, halványan emlékeztet… – Az
ujjával finoman dobolt az állán. – Hogy is hívják?
Felnéztem rá, vártam, hogy elárulja a festő nevét. De Jake
elvigyorodott, és azt kérdezte:
– Van valami értelme annak, amit összehordtam?
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs. Egyetlen művészettörténeti kurzusom volt késő
esténként, és a fickó folyton lekapcsolta a villanyt, hogy különböző
képeket mutogathasson, miközben monoton hangon beszélt. Szinte
lehetetlen volt ébren maradni. Ráadásul évszámokban mindig rémes
voltam, úgyhogy bemagoltam annyit, hogy átmenjek a vizsgán, aztán
gyorsan elfelejtettem mindent.
– Arra számítottam, hogy előjössz egy újabb randiszabállyal, ami úgy
szól, hogy találni szeretnél egy olyan férfit, aki ért a művészetekhez.
Újra elvigyorodott.
Oldalba böktem.
– Nagyon vicces.
Megint a hátamra tette a kezét, és tovább vezetett. Úgy kizökkentett
az érintése és a felgyorsuló pulzusom, hogy a következő kép teljesen
váratlanul ért.
– Tyűha! – állapítottam meg, amikor ránéztem a hátborzongató
alkotásra. Egy foszladozó, szürke arc nézett rám, az egyik szeme
hiányzott, az álla meg a foga tiszta vér volt. – Ez egy zombi.
Megvillantotta azt a mosolyát, amelytől úgy éreztem, mintha
rajtakaptak volna valamin, de nem tudtam biztosan, mit követtem el.
– Feltűnt, hogy érzelmileg elég határozottan reagálsz, még mielőtt
véleményt fogalmaznál meg.
Oké, szóval tényleg rajtakaptak.
– Nos, a részletek igazán hatásosak, de ha ez a kép a nappalimban
lógna, folyton rémálmaim lennének. – Ekkor rádöbbentem, hogy a
barátja kiállításán vagyunk. – Csak azt ne mondd, hogy ez a barátod
munkája, mert rémesen érezném magam!
Jake közelebb hajolt a falhoz, hogy elolvassa a táblát.
– Nem az övé. Azt írja: „Önarckép.” – Visszanézett rám. – Mindig
tudtam, hogy léteznek zombik.
Felnevettem.
– Itt a cáfolhatatlan bizonyíték.
Jake is nevetni kezdett, és meg kellett állapítanom, hogy mindennek a
tetejébe még a nevetése is szexi. A másik terem felé bökött, én pedig
követtem. Egy fémből készült csontvázszobor biciklizett odabent.
– Ez tényleg nagyon menő – állapítottam meg. – Érdekes és egyedi.
– Becsomagoltassuk? Hazaviszed?
– Nos, inkább olyan „egyszer jó megnézni” értelemben menő. És ha
egy akkora helyet akarsz kidekorálni, mint az én lakásom, gondolni kell
a méretekre is.
A hátsó teremből suttogó hangok hallatszottak. Kikukucskáltam az
elválasztó mögül, és megállapítottam, hogy néhányan sétálgatnak
odabent.
– Azt hiszem, az lesz a barátodé.
– Igazad lehet.
A hátsó terem tele volt színes, csavart üvegszobrokkal. Olyan
szobrokkal, amelyeket szívesen elhelyeznék az ügyfeleim lakásában.
Megfordultam, hogy megcsodáljam az egyiket, amely úgy festett, mintha
kék és ezüst lángokat formálna.
– Jake! Hát eljöttél!
Megfordultam, és egy alacsony, kócos, fekete és vörös hajú – a
legrikítóbb, legtermészetellenesebb vöröset kell elképzelni – lány
ölelgette Jake-et.
– Mi a véleményed? – kérdezte.
Nem akartam megzavarni őket, ezért végignéztem a szobrokat. Volt
egy sárgáslila darab, amelyből vonagló sugarak törtek elő. Aztán egy
emelvényen megláttam a kis rózsaszín szobrot. Egy kis zöld szár tetején
hatalmas, rózsaszín bimbó ékeskedett. Mrs. Crabtree imádta volna.
Jake és Tina odasétáltak hozzám. Legalábbis azt feltételeztem, hogy ő
lehet Tina. Valamilyen oknál fogva a lány úgy bámult rám, mintha
valami csodálatos erdei teremtmény lennék.
– Hadd mutassam be Darbyt! – mondta Jake. – Darby, ő a barátom,
Tina.
– Elképesztően jók a munkáid – állapítottam meg.
– Darby híres az őszinteségéről, úgyhogy biztos lehetsz benne, hogy
nem mondaná, ha nem gondolná komolyan.
A virágra mutattam.
– És ez kell nekem. Mrs. Crabtree-nek rózsaszín fürdőszobája lesz, és
van egy polc, ahová kellene némi dekoráció. Ez a szobor tökéletesen
illene oda, a polc meg szerencsére elég magasan van ahhoz, hogy az
unokája ne érje fel, így talán nem fog összetörni. – Rámosolyogtam
Tinára. – Bocs! Nem ismered, úgyhogy ez valószínűleg nem nagyon
érdekel.
Tina viszonozta a mosolyomat.
– Örömmel hallom, hogy a munkám egy fürdőszobában végzi.
Fölnevettem.
– Ez a fürdőszoba akkora, mint a legtöbb ember hálószobája, úgyhogy
esküszöm, előkelő helye lesz. – Körülnéztem a teremben. – Szeretném
elkérni a névjegykártyádat. Lakberendező vagyok, és folyton mutatós
darabok után kutatok. És ezek itt mind különlegesek.
Tina oldalba bökte Jake-et.
– Tetszik a csaj.
Jake belenézett a szemembe, és egy pillanatra elfelejtettem levegőt
venni.
– Nekem is.

* * *

– Majd én viszem – mondta Jake, amikor kiléptünk a galériából.

Mrs. Crabtree szobra a karomon lógott egy szatyorban. Tina
gondosan becsomagolta, és beletette egy dobozba.
– Egyáltalán nem nehéz – tiltakoztam.
– Ne vedd sértésnek, nem ismerlek túl régóta, de eddig a szemtanúja
voltam, hogy elveszítetted a cipődet, és mindent kiborítottál a táskádból.
– Esküszöm, hogy általában nem vagyok ügyetlen!
Jake kétkedő pillantást vetett rám, majd kinyújtotta a kezét. Egy
pillanatig haboztam, aztán odaadtam neki a szatyrot.
– Különben azóta megjavítottuk a padlót az étteremben. Volt egy
repedés, amelyet be kellett tömni. Abban akadhatott el a cipőd sarka.
– Örülök, hogy elintéztétek. – A vállammal finoman hozzáértem, nem
tudtam megállni, hogy ne flörtöljek egy keveset. – Különösen ha újra
odatévedne egy olyan ügyetlen nőszemély, mint én.
Rájöttem, hogy ezzel már nem érdemes élcelődnöm, hiszen a jövőben
nem kell elkerülnöm a Blue-t.
Amikor Jake-et Tinával láttam, megismertem egy másik oldalát.
Továbbra is megvolt a csábító énje, de kiegészült valami mással.
Miközben Tinával beszélt, figyelmesen hallgatta, ahogy a lány
gyötrelmes részletességgel elmeséli minden egyes szobor történetét.
Elégszer álltam már mellette a liftben ahhoz, hogy tudjam, a ház tetején
lakik, ahol a drága, pazar panorámás lakások vannak.
 – Szóval jóképű, sikeres férfi vagy…
– Kösz.
– Nem bóknak szántam. Azon morfondírozom, miért nincs senkid. És
biztos vagyok benne, hogy te ugyanezen gondolkodsz velem
kapcsolatban. Ami engem illet, valójában nem hiszek benne, hogy
valaha is képes lennék egy sikeres párkapcsolatra.
Összeszorította a száját.
– Ez kissé cinikus megállapítás.
– Nem. Nagyon cinikus megállapítás. De ez nem jelenti azt, hogy nem
igaz.
Jake lassított, és fürkészni kezdett.
– Én úgy gondolom, egyelőre nem találtam meg a megfelelő nőt. De ez
nem jelenti azt, hogy nem is hiszek benne, vár rám valahol.
– Nem kell úgy tenned, mintha hinnél a – fölemeltem a kezem, és
idézőjelet rajzoltam a levegőbe – Nagy Ő-ben és az örök szerelemben
csak azért, hogy elolvadjak tőle. Túl sokáig hittem ebben a maszlagban,
de most már realistán nézem a dolgokat. Nagy eséllyel köztünk sem
működne a dolog.
– És mi van, ha mégis? Ha kiderül, hogy tökéletesek vagyunk együtt?
Megráztam a fejemet.
– Látod? Éppen ez a gond. Mindenkinek azt a valóságtól
elrugaszkodott elképzelést tanítják, hogy létezik a világban valaki, aki
tökéletes a számára. Egy lelki társ, aki kiegészíti. Én viszont rájöttem,
hogy a dolgok egyáltalán nem így működnek.
Jake megragadta a karomat, és megállított.
– Kitalálom, miért érzel így. Ha sikerül, jössz nekem egy randival.
Szembefordultam vele.
– Azt hiszed, eléggé ismersz ahhoz, hogy kitaláld, miért vagyok
kiábrándult?
Belenézett a szemembe, a tekintete kihívóan megcsillant.
– Egy randevú.
 – Ha helyesen tippelsz.
Tudtam, hogy ez nem fog menni. Számtalan rossz párkapcsolaton
kellett keresztülmennem, hogy erre a következtetésre jussak. Az
exeimről készült esettanulmányok elemzése valószínűleg nem enyhített
sokat a cinizmusomon, de legalább okosabb lettem. Elvégre – azt
mondják – az igazság felszabadít.
Jake tetőtől talpig végigmért, mintha az összes titkom abban rejlene,
ahogyan állok.
– A szüleid gyerekkorodban elváltak. Láttad, hogy ők sohasem
találták meg a szerelmet, ezért nem hiszel benne, hogy az emberek
boldogok lehetnek együtt.
Karba tettem a kezem.
– Nem nyert. A szüleim valóban elváltak, de mindketten megtalálták a
társukat. Most már boldog házasok.
– De azért igazam volt.
– Félig.
Jake elvigyorodott.
– Ezek szerint jár nekem egy fél randi. Elmegyünk valahová, és
megisszuk az aperitifet. Vagy elmegyünk moziba, de a film felénél
hazaindulunk.
Egy pillanatig csak bámultam rá, nem tudtam eldönteni, mosolyogjak,
nevessek, vagy csóváljam a fejem, és csak sóhajtozzak.
– Képtelen vagyok rajtad kiigazodni. Miért vagy ilyen eltökélt? Jókat
beszélgettünk, és biztosan nem kerülte el a figyelmedet, hogy vonzónak
talállak, jobban mondva összeugrik a gyomrom, valahányszor a
közelemben vagy, de tulajdonképpen nem tudsz rólam sok mindent. –
Csípőre tettem a kezem. – És nehogy nekem előhozakodj valami
olyasmivel, hogy a sorsunk a tekintetembe van írva, vagy érzed, hogy mi
ketten egymásnak születtünk!
Jake felém lépett, olyan közel álltunk egymáshoz, hogy a testünk
majdnem összeért.
 – Talán azért, mert amikor hallgatom, ahogyan az ügyfeleiddel
beszélsz, tudom, hogy valóban törődsz velük. Őszintébb vagy, mint a
legtöbb ember, akit ismerek. Szellemes vagy, és igazán remek vicceket
mondtál a művészetről. Továbbá nagyon aranyosnak találom, ahogyan
csípőre teszed a kezed, amikor elő akarsz állni egy újabb szabállyal.
Leengedtem a kezemet.
– Mégis miből gondolod mindezt?
– Abból, hogy amikor a közelemben vagy, nagyon odafigyelek rád. –
Mélyen belenézett a szemembe, mire kiszáradt a torkom. – Lehet, hogy
nem hiszed el, de észreveszem, ha valaki más. És te más vagy. – Jake
végigsimított a karomon, az érintése nyomán tiszta libabőrös lettem.
Aztán megfogta a kezem, és elindult. – Szóval? Hol legyen a fél
randevúnk?
 Nyolcadik fejezet

Tudjátok, mit nem csináltam, amikor vasárnap reggel a fürdőszobám

padlóját sikáltam? Nem dúdolgattam. Ugyanis véget nem érő
szitkozódás szakadt ki belőlem, miközben a csempék közötti barna
gusztustalanságot vakartam. Nem éppen hercegnőhöz illő viselkedés, de
mint említettem, nem is vagyok hercegnő, ahogy a szerelmeim sem
voltak éppen hercegek. Emiatt nem ismerem fel könnyen a jó fiúkat, így
végül mindig olyanokat szúrok ki magamnak, akik megbántanak.
Néha azon tűnődöm, nem alakult volna-e másként a szerelmi életem,
ha az első barátomról nem derül ki, hogy egy címeres gyökér. Attól a
sráctól életre szóló leckét kaptam a bizalomról. De nagyon úgy tűnik, az
sem volt elég ahhoz, hogy megóvjon egy sor tévedéstől, mondjuk arra
legalább megtanított, hogy nem mindenki olyan klassz, amilyennek
tűnik.

Hófehérke esettanulmány: Sherman/a herceg

Korom: 17 év

Ahhoz, hogy elmagyarázzam, mi és miért történhetett Shermannel,

vissza kell nyúlnom tizenhárom éves koromig, amikor az egész életem
gyökerestül felfordult.
Anya és apa három éve elváltak, amikor anya megismerkedett
Dwighttal. Négy hónapig jártak, és Dwight megkérte a kezét. Hat
hónappal később összeházasodtak, így hirtelen kaptam egy nevelőapát
és két mostohatestvért. Aurorából Longmontba költöztünk, Dwight
birtokára. Bár a város mindössze egy óra autóútra volt, úgy éreztem,
mintha egy másik világba csöppentem volna.
A középiskola megkezdése előtti nyáron Drew és Devin folyton
engem piszkáltak. Babának csúfoltak, amiért még mindig Disney-
meséket nézek, folyton a pattanásaimat mutogatták egymásnak, és
valamilyen érthetetlen oknál fogva kilógatták a ruháimat és az
ágyneműmet a lovak karámjára. És minden, amit tettem, „lányos” volt.
Úgy dobtam, mint egy lány, úgy beszéltem, mint egy lány, úgy sírtam,
mint egy lány, és úgy öltöztem, mint egy lány. Ezt úgy vágták a fejemhez,
mint valami súlyos sértést – és annak is vettem. Nem tudom, miért.
Elvégre valóban lány voltam.
Anya azzal vigasztalt, hogy minden jobbra fordul, hiszen az iskolában
majd lesznek új barátaim.
Aztán elkezdődött az iskola.
Mindenki utált. Akkor kellett mindezeken keresztülmennem, amikor
csont és bőr voltam, és a pálcikalábam egészen a nyakamig ért. A
többiek kicsúfolták a ruháimat, pedig ők voltak azok, akik leragadtak a
három évvel korábbi divatnál. Akkoriban lehetetlen volt olyan nadrágot
találni, amelyik leért volna a bokám alá, így rendszeresen
megkérdezték, mikor loptam el a ruhákat a törpék házikójából.
Két hónap telt el a tanévből, és nem bírtam tovább. Hiányzott a régi
életem, a barátaim. Leültem az ebédlő sarkába, bámultam az ételt a
tálcámon, és potyogtak a könnyeim. Reméltem, hogy senki nem veszi
észre.
De nem volt ilyen szerencsém.
Drew és Devin azonnal kiszagolták a gyengeségemet, és leültek
mellém, hogy támadásba lendüljenek. Alig vártam, hogy elmondják,
most éppen mit csinálok úgy, mint egy lány.
Megjelent az asztal mellett Ross, a menő fiúk vezetője, feltartotta a
hüvelykujját, és közölte:
– Szép a nacid, Barbie! Egy ovistól kaptad?
Valamelyik mókamester kitalálta, hogy Darby helyett szólítsanak
Barbie-nak. Úgy terjedt, mint a futótűz.
Devin felpattant, megragadta Ross gallérját, és a falhoz szorította.
 – Kérj bocsánatot Darbytól!
– Ööö… Bocs, Darby… – motyogta Ross.
Drew csatlakozott a testvéréhez, és a mutatóujjával Ross mellkasába
döfött.
– És mondd meg szépen mindenkinek, akit ismersz, hogy aki gúnyt űz
Darbyból, annak Devinnel szétrúgjuk a seggét! És soha, de soha nem
merd még egyszer Barbie-nak szólítani!
Drew meglegyintette Ross fejét.
– Megértetted, Ken?
– Meg – felelte Ross.
Devin elengedte, Ross elsietett, és a mostohatestvéreim visszaültek
mellém.
Döbbenten bámultam rájuk.
– De… Miért csináltátok ezt?
– Miért? Azt akarod, hogy így hívjon?
Megráztam a fejemet.
– Nem.
– Most már egy család vagyunk – közölte Drew. – És a család
összetart.
Az ebéd végén Devin összeborzolta a hajamat, és azt mondta:
– Később találkozunk, kislány.
Ezek után Devin, Drew és az öt legjobb barátjuk mindig mellém ült
ebédnél, így Ross és a bandája soha többé nem mert belém kötni. Így is
akadt egy-két szemétkedő lány, aki pokollá tette az életemet, de arra
mégsem kérhettem meg a bátyáimat, hogy verjék meg őket helyettem.
Iskola után a fiúkkal lógtam. Aligha voltak törpék – a legtöbben
legalább egy fejjel fölém magasodtak –, de hozzám tartoztak. Az én hét
óriásom. Úgy vészeltem át a tanítási időt, hogy arra gondoltam, suli után
elmehetek lovagolni, vagy találkozhatom a fiúkkal.
A következő években nem sok minden változott. Nem lettem
népszerű lány, és csakis a hét óriással jártam szórakozni. Mire
harmadikos lettem, egészen kibékültem az élettel. Végre nem nőttem
tovább, kezdtem kikerekedni, anya pedig elvitt egy denveri üzletbe, és
vett egy olyan nadrágot, ami tökéletesen illett rám. Kimentek a divatból
a tupírozott frizurák, ezért a hosszú, egyenes, szőke hajam többé nem
lógott ki a sorból.
Egy nap Tabitha Newton lépett mellém, miközben a szekrényemben
pakolásztam. Mivel köztudottan utált, már azon is csodálkoztam, hogy
azon nyomban nem vágott a fejemhez valami sértést.
– Szia, Darby!
Döbbenten bámultam rá, majd viszonoztam a köszönést.
Tabitha végigsimított a haján. A nyáron „rachelösre” vágatta a
frizuráját a Jóbarátok miatt, és világos, melírozott tincseket is tetetett
bele.
– Ki kéne próbálnod a szurkolócsapatot.
Mivel a szurkolócsapat tagjai sem csináltak titkot abból, hogy nem
kedvelnek, meg sem fordult a fejemben, hogy kipróbáljam. De nagyon
csábítóan hangzott.
– Talán majd egyszer.
– Nézzük, hogy csinálod a piramist! – azzal Tabitha meglökött.
Valaki négykézláb mögém állt – azt hiszem, ezt a figurát asztalnak
hívták –, én pedig megbotlottam, és a hátára estem.
Megjelent fölöttem Tabitha gúnyos arca.
– Azt hiszem, ez nem sikerült.
Jót nevettek a barátnőjével, majd elmentek.
Ezt érdemled, amiért megbíztál az iskola leggonoszabb
boszorkányában!, gondoltam, miközben ott hevertem – semmi kedvem
nem volt az élettel bajlódni.
Valaki kinyújtotta felém a kezét. Igaz, hogy nem volt életre keltő csók,
de nemsokára ismét talpon voltam. A srácnak bozontos, barna haja volt,
és olyan napbarnított bőre, amely arra utalt, hogy sokat tartózkodik a
szabadban.
 – Kösz. – Nem ismertem, biztosan emlékeztem volna egy ilyen arcra. –
Új fiú vagy?
– Nemrég költöztünk ide. Shermannek hívnak. – Megrázta a fejét. –
Ne kérdezz a nevemről! Így hívták a nagyapámat, és igazán szerencsés
vagyok, hogy a nevét viselhetem.
– Engem Darbynak hívnak, úgyhogy tökéletesen megértelek.
– Szerintem a Darby aranyos név. – A mutatóujjával óvatosan
megérintette az orromat. – Illik hozzád.
Éppen ilyen fiúról álmodoztam.
Két nappal később, amikor ebéd után az udvaron ücsörögtünk,
Sherman megcsókolt. Régóta vártam az első csókra, és nem okozott
csalódást. Ezek után a csókolózás rendszeres elfoglaltságunkká vált.
Ahogy a tapogatózás is. Ő gyorsítani akart a dolgokon, én pedig lassítani.
Nem akartam még elveszíteni, úgyhogy folyamatosan könyörögtem,
legyen türelmes.
A három hónapos fordulónk körül azt terveztük, hogy elmegyünk egy
buliba a Burch-tóhoz. Sajnos aznap felhívták anyát az iskolából. Az
osztályfőnök azt kérdezte, miért kések minden egyes nap. (Shermannel
gyakran leragadtunk néhány zavartalan pillanatra, hogy nyugodtan
csókolózhassunk, de ezt anyukámnak nem akartam az orrára kötni.)
Duzzogva ücsörögtem a konyhában, és azon morfondíroztam, milyen
igazságtalan az élet, amikor megjelent Drew és Devin meg a többiek.
– Elvigyünk a bulira? – kérdezte Devin.
Sértődötten bámultam anya tarkóját.
– Anya szerint túl sok időt töltök Shermannel.
– Magunkkal visszük, Janet – szólt Drew. – Gondosodunk róla, hogy
Shermannel mindig szem előtt legyenek. Különben is beszédem van
azzal a gyerekkel.
Anya felsóhajtott.
– Rendben. De ne hagyjátok, hogy bajba keveredjen, különben
mocskosul megbánjátok.
 Anya nem hitt a szitkozódásban, és már a „mocskos” szótól is elpirult.
– Értettük! – felelte Devin.
Mindannyian beültünk Devin négyajtós Dodge-ába, és elindultunk a
buliba. Ahogy megérkeztünk, Sherman keresésére indultam. Minden,
nélküle töltött este kész kínszenvedés volt.
Aztán észrevettem.
Tabitha Newtonnal smárolt.
Nem tudtam, mit tegyek, még soha nem jártam senkivel. Sherman
kocsijának hátsó ülésén voltak, és teljesen belefeledkeztek a
csókolózásba, bár mások is jártak a közelben. Tabitha egy pillanatra
elfordította a fejét, hogy levegőt vegyen. Felnézett, és észrevett. Az arcán
ördögi vigyor áradt el, majd belevágott a második fordulóba.
Azt hiszitek, hogy a sarkamra álltam, üvölteni kezdtem Shermannel,
vagy pofon vágtam. Esetleg valami hasonlót. Ehelyett kővé dermedtem,
és csak néztem, ahogy a barátom – legalábbis akit a barátomnak hittem
– csókolózik a boszorkánnyal. Égett a szemem a feltoluló könnyektől, és
éles fájdalom nyilallt a mellkasomba.
– Megtaláltad Shermant? – kérdezte Gil, a legkedvesebb srác a
testvéreim barátai közül. Ám ekkor bizonyára észrevette, mit bámulok,
mert hozzátette: – Ó, Darby! Szörnyen sajnálom!
Amikor Sherman és Tabitha újra szétváltak, Ross megveregette
Sherman vállát, és rám mutatott. Sherman lassan felállt, és odasétált
hozzám.
– Hogy tehetted ezt? – kérdeztem, miközben potyogtak a könnyeim.
– Soha nem mondtuk ki, hogy együtt járunk – közölte Sherman. –
Vagy? Szerinted?
– Persze hogy együtt jártunk. – Közelebb hajoltam, és azt suttogtam: –
Még arra is megpróbáltál rávenni, hogy lefeküdjek veled. És soha nem
tennék ilyesmit valakivel, aki képes ledugni a nyelvét Tabitha Newton
torkán.
Sherman megvonta a vállát.
 – Mit mondhatnék? Aki kapja, marja.
Gil megragadta a kezemet.
– Ez a srác tök béna. Nincs szükséged rá.
Elrángatott Shermantől és a kíváncsi tömegtől, amelyik élvezte a
drámát.
A szemem sarkából még láttam, hogy Devin odamegy Shermanhez, és
úgy meglöki, hogy a barátom – vagyis a volt barátom – seggre ül.
Aztán visszamentünk a kocsihoz, és a fiúk hazavittek – hullottak a
könnyeim a fájdalomtól és a veszteségtől. Az egészben az volt a
legnevetségesebb, hogy folyton arra gondoltam, Sherman biztosan
felhív, és újra az a boldog pár lehetünk, aki voltunk.
Elvesztegetett idő: három hónap
Tanulság:
Tabitha Newton tényleg az iskola leggonoszabb boszorkánya volt.
Egyes srácokat tényleg csak egy dolog érdekel.
A vonzó fiúk veszélyesek.
Feltételezésre nem lehet kapcsolatot építeni. A másik úgyis
tönkreteszi.

* * *

Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem Jake-et.

– Még fel kell vennem egy-két ékszert, úgyhogy foglalj helyet, nézz
körül, vagy amit szeretnél! – Aztán megragadtam a karját, és a tőlem
telhető legkomolyabb hangon azt mondtam: – De bármit teszel, a
beépített szekrénybe ne nézz be! Ott tartom a csontvázakat.
Visszasétáltam a hálószobába, és azon gondolkodtam, vajon mennyi
ideig tart, amíg kinyitja a szekrényt. Előző este, amikor megbeszéltük,
mikor és hová menjünk el a fél randevúnkra, rájöttünk, hogy
mindketten meg vagyunk híva egy alapítványi rendezvényre. Nadine-
nal dolgoztunk Mr. és Mrs. Hammond házain – ez rendben is van. De
Virginia Hammond nagyon megkedvelt, és ragaszkodott hozzá, hogy
jelen legyek minden társasági eseményén. Előző nap még az irodába is
betelefonált, hogy meggyőződjön róla, biztosan ott leszek-e a Hammond
Gyerekkórház adománygyűjtésén.
Bedugtam az elegáns fülönfüggőmet, és beleléptem a lila magas
sarkúmba. Amikor előbukkantam a hálószobából, Jake egyáltalán nem a
szekrényt nézegette, hanem a növényt, amelyet az ablakpárkányon
tartottam.
Rámutatott az egyik barna, összepöndörödött levélre.
– Tetszik, hogy megtartottad ezt a virágot, annak ellenére, hogy már
nem él.
– Dehogynem él. Lehet, hogy kissé táplálékhiányos, de nézd csak meg
ezt a levelet!
A közepén lévő zöld részre mutattam.
– Szóval a barna, kiszáradt levelek közepén még van, aki küzd.
– Amíg küzd, én öntözöm. Amikor eszembe jut. – A virágról Jake-re
emeltem a tekintetemet. A legtöbb férfi egy-két mérettel nagyobb öltönyt
visel, de ez tökéletesen rá volt szabva, a fekete egyszerű, mégis
lenyűgöző látványt nyújtott, és egyszeriben megfeledkeztem róla, hogy
mindenképpen enyém legyen az utolsó szó. – Különben ma este a
főnököm is ott lesz, ezért takaréklángra kell tennünk magunkat.
– Hmm. Ez tönkreteszi a tervemet, hogy ellopjam a mikrofont, és
karaokét énekeljek neked. Utána aláírást is osztok. – Felvonta az egyik
sötét szemöldökét. – Mit szólnál a Journey zenekarhoz?
A fülbevalóm csöndesen csilingelni kezdett, ahogy megráztam a
fejemet.
– Ne akard, hogy megbánjam ezt az estét!
– A Meatloaf még jobb lenne.
A hang, amely elhagyta a számat, csakis kuncogásként volt
értelmezhető. Még el sem kezdtük a fél randevúnkat, és én máris
kuncogok.
 Szedd össze magad!, korholtam magam, de azért még nem
veszítettem el teljesen a fejemet. Tökéletesen kézben tartottam a
dolgokat.
Kinyitottam a beépített szekrényt, a kis kampóról leakasztottam a
kulcsomat, és bedobtam a táskámba.
Jake finoman a hátamra tette a kezét, és bekukkantott a szekrénybe.
– Ezek a csontvázak nem is olyan vészesek. A helyzet teljesen
kezelhető.
Becsuktam a szekrényajtót.
– Az igazán rémisztőket egy másik szekrényben tartom.
Jake felém nyújtotta a karját.
– Mehetünk?
Egész nap ez járt a fejemben. Lennie kellett egy arany középútnak.
Már nem akartam tőle távol maradni, és semmi baj nem volt azzal, ha
jól éreztük magunkat együtt.
Meg tudom csinálni. Nem kell mást tennem, mint lazítani, és élvezni az
estét. Semmi elvárás, semmi elköteleződés.
Nem azért ültem le és gépeltem be az összes esettanulmányt, hogy úja
elkövessem ugyanazokat az ostoba hibákat. Rengetegszer megszegtem
már a szabályokat, és a végén mindig megfizettem érte.
Nem karoltam belé, egyszerűen kinyitottam az ajtót.
– Mehetünk.

* * *

Néhányszor körbesétáltam a teremben, megálltam beszélgetni

Patriciával, aki – hála a sok pezsgőnek – egészen kedves volt, de azért
sikerült burkoltan célozgatnia rá, hogy elhanyagolom a Hetedik utcai
munkát, amelyről azt mondta, hogy ő szeretné kézbe venni. Köszöntem
néhány ügyfélnek, és mivel Virginia folyton bemutatott valakinek, éltem
a kapcsolatépítés lehetőségével. Úgy tűnt, Jake mindenkit ismer, és
elhagytam valahol félúton.
A sarokban egy zenekar játszott, és középen helyet hagytak a
tánctérnek, ahol néhány pár már forgott a parketten. A terem szélén
fehér terítős asztalok sorakoztak. A közepükön friss bükkönyök
pompáztak, finom illatuk szétáradt a levegőben. A vacsora alatt egy
hivatásos szpíker beszélt, a vendégek pedig rengeteg pénzt ajánlottak fel
a kórház javára, most pedig végre mindenki önfeledten élvezte az estét.
Egészen olyan volt a hangulat, mint egy bálban, ahol még sohasem
jártam.
Virginia lépett mellém, és a vállamra tette a kezét. Fekete-fehér ruhát
viselt és az igazgyöngyös pecsétgyűrűjét.
– Darby, édesem! Ezt a fickót meg kell ismerned. Jóképű, sikeres, és
minden értelemben tökéletes választás lenne neked.
Körülnéztem a teremben, megpróbáltam megtalálni Jake-et. De a hely
tömve volt, és lehetetlen vállalkozásnak tűnt észrevenni a tömegben.
– Köszönöm, de valójában…
– Nem mondhatsz nemet – közölte Virginia, és óvatosan meghúzta a
karomat. – Legalább hagyd, hogy bemutassam! Ha néhány perc után
nem vagy teljesen lenyűgözve, ígérem, szolgáltatok valami ürügyet,
amivel otthagyhatod.
Virginiával kapcsolatban már régen rájöttem, hogy könnyebben
szabadulok, ha engedek neki, ezért hagytam, hogy odavezessen egy
unalmas, önelégült, de jóképű és sikeres pasashoz. Ez a típus volt
Virginia specialitása.
Útközben integetett egy ismerősnek látszó nő, akihez nem tudtam
nevet társítani, de azért visszaintegettem, és megpróbáltam rájönni,
honnan ismerem.
– Itt is vagyunk! – jelentette ki Virginia. – Elfordítottam a fejem a
rejtélyes nőről, hogy találkozzak a férfival, aki Virginia szerint le fog
nyűgözni. – Darby Quinn! Hadd mutassam be Jake Knightot! Ez az
elbűvölő fiatalember egy igazi életmentő. – Virginia rám mutatott. –
Darby nagyon sikeres lakberendező. A lakásom teli van csodálatos
műtárgyakkal, és ezt csakis neki köszönhetem. És nézzen csak rá!
Biztosan egyetértünk abban, hogy igazán csinos hölgy.
– Határozottan egyetértek – mondta Jake, majd mellém lépett, és
átkarolta a derekamat. – Olyan csinosnak találom, hogy megkértem,
csatlakozzon hozzám ma este. Próbált ellenállni, de ahogy ön olyan
kedvesen rámutatott, egyszerűen elbűvölő vagyok.
Virginia a szívére szorította a kezét, úgy gyönyörködött bennünk.
– Egyszerűen tudtam, hogy ti ketten tökéletesen összeilletek. Úgy
örülök, hogy együtt vagytok!
Megráztam a fejemet.
– Nem vagyunk…
– Köszönjük! – vágott közbe Jake, majd elengedte a derekamat, és
megfogta a kezemet. – És, ha nem bánod, most elrabolnám egy táncra.
A táncparkettre vezetett, a vállára tettem a kezem, és forogni
kezdtünk a többi pár között.
– Tényleg Knight a vezetékneved? Knight, mint lovag?
– Talán van vele valami baj?
– Nem. – Csak meggyűlöltem a meséket, erre kiderül, hogy egy lovag
vagy. Egyáltalán nem ironikus… – Igazán jól táncolsz.
Jake kipörgetett, és hátradöntött.
– Kénytelen voltam megtanulni az ilyesmit. A szüleim mindig komoly
társasági életet éltek. Igazság szerint ez azóta sem változott.
Szerettem volna többet tudni a családjáról. Úgy hangzott, mintha Jake
amolyan gazdag és befolyásos környezetből jönne, amitől a legtöbb lány
el van ájulva. De amióta megtanultam értékelni a kemény munkát,
lustának tartottam az ezüstkanalak közé született srácokat. Bár Jake egy
éttermet vezetett, ami nem lehetett egyszerű feladat.
Jake közelebb húzott magához, hozzásimultam az izmos testhez. Úgy
felgyorsult a pulzusom, hogy elért a veszélyes zónába, és olyan közel
álltunk egymáshoz, hogy biztos voltam benne, érzi, ahogy a szívem a
mellkasában zakatol. És ha már a mellkasokról esik szó, úgy szerettem
volna megadni magam a táncnak, és közel bújni hozzá. Szerettem volna
lehunyni a szemem, és feloldódni a tökéletes pillanatban, mielőtt véget
ér.
Jake felszegte a fejét, a száján halvány mosoly játszadozott.
– Hmm. Valamiért arra számítottam, hogy te akarsz majd vezetni.
– Talán olyan lánynak látszom, aki nem tud követni néhány egyszerű
táncmozdulatot?
Reméltem, hogy a hangom nem csuklik el, mert hirtelen elakadt a
lélegzetem.
– Nem arról van szó, hogy nem tudsz. – Megvillantotta a
térdremegtető vigyorát. – Sokkal inkább nem akarsz.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne gyengüljek el, felszegtem
az állam, és bedobtam egy csepp gőgöt.
– Nos, ha nem tudnál táncolni, kénytelen lennék átvenni az irányítást.
De mivel nincs ilyen probléma, rád hagyom a dolgot. – A tarkójára
csúsztattam a kezem, és megborzongtam, amikor nyelt egy nagyot. –
Egyelőre.

* * *

Kinyílt a liftajtó, és Jake kiszállt az én emeletemen.

Tudom, számtalanszor elmondtam, hogy nem hiszek a komoly
párkapcsolatokban, de nem szeretem az egyéjszakás kalandokat, ahogy
az érzelemmentes együttléteket sem. Vannak olyan lányok, akik azt
állítják, hogy képesek ilyesmire. Az egyik volt munkatársam folyton azt
hangoztatta, hogy neki semmi baja ezzel, aztán egy hétig sírt, amikor az
egyik srác nem hívta fel. Ezért biztos vagyok benne, ha valaki nekem is
feltenné a kérdést, komolyan magamba kellene néznem: „Ha nem hiszel
sem a párkapcsolatokban, sem a légyottokban, akkor miben hiszel?”
Nem tudtam biztosan. Létezik valami a monogámia és a szabad
szerelem között? Az alapvető elképzelés egy sor közepes távú, alacsony
kockázatú párkapcsolat lett volna. Sorozatos monogámia. Tudom, hogy
ez lehetetlennek hangzik, de folyton ezen dolgoztam. Csak annyit
tudtam, hogy az elkerülhetetlen mindennapos kellemetlenségektől távol
akarom tartani magam.
De Jake-et sehová sem tudtam besorolni. És régóta nem éreztem már
olyan jól magam, mint aznap este.
Eszedbe ne jusson, Darby! Mindennap találkozol vele. Folyton a Blue-ba
jársz. Csak barátok lehettek.
Akkor talán nem kellett volna egész este flörtölnöm vele.
Vagy hozzádörgölőznöm.
Elöntött a forróság, ha csak eszembe jutott.
És ha így tudtunk együtt táncolni…
A szívem heves zakatolásba kezdett. Szent ég! Idejét sem tudtam,
mikor csókolóztam utoljára.
Ne felejtsd el a szabályokat! Ragaszkodj a szabályokhoz!
Igyekeztem megszabadulni az emléktől, hogy milyen érzés volt,
amikor a teste hozzám simult, és kotorászni kezdtem a táskámban, hogy
elővegyem a kulcsomat. Kinyitottam az ajtót, és megfordultam, hogy
véget vessek az estének.
– Igazán jól…
Jake ajka belém fojtotta a szót, ezért nem tudtam kifejteni, hogy miért
is lesz jobb, ha többet nem megyünk el sehová. Gyors, szemérmes csók
volt, véget ért, mielőtt belefeledkezhettem volna, mégis az egész testem
felvillanyozódott. Jake elhúzódott tőlem, jó éjt kívánt, és elindult a lift
felé.
Szóhoz sem jutottam, csak bámultam, ahogy távolodik. És minél
távolabb jutott, annál bugyutábbnak tűnt utánakiáltani, hogy viszlát.
Úgyhogy inkább bementem a lakásba, és bezártam az ajtót.
Nos, talán ez volt életem legpocsékabb szakítóbeszéde.
 Kilencedik fejezet

– Mindent el kell mesélned! – mondta Stephanie, miután belépett.

Hozott egy doboz fánkot, nehogy leessen a vércukorszintünk, amíg
átrágjuk magunkat az esküvői terveken.
– Rengeteg munkám van, és a számítógép folyton cserbenhagy. Még
egy-két húzása maradt, aztán kivágom az ablakon.
– Nem erre gondoltam, hanem Jake-re.
A kanapén ültem, lecsuktam szeszélyes laptopom fedelét, és letettem
magam mellé.
– A telefonban már mindent elmondtam. Jól éreztük magunkat, és
megcsókolt, ennyi.
– Jó, de mondta, hogy felhív?
– Tulajdonképpen nincs is meg neki a számom. – Kinyitottam a
dobozt, amit a barátnőm letett a kávézóasztalra, és kiválasztottam egy
fahéjjal megszórt édességet. – De nincs semmi jelentősége, mert úgyis
figyelmeztetni akarom, hogy csak barátok lehetünk. Ha szóba hozta
volna ezt a telefonálásdolgot, biztosan azt mondom, hogy rossz ötlet.
Stephanie az asztalra hajította a vaskos esküvőtervező dossziéját,
kivett a dobozból egy juharszirupos fánkot, és leült mellém. Piros
szoknyája olyan jól illett a kanapémhoz, hogy a fején és a karján kívül
minden beleolvadt a környezetbe.
– Hogy tudod ilyen könnyen lekoptatni? Azt mondtad, jól érezted
magad.
– Pontosan tudod, hogy miért. Inkább lássunk neki!
– Mivel Anthony nénikéi nem állnak egymással szóba, az egész
ültetési rendet meg kell változtatnom, és azt sem tudom, hol áll a fejem.
– Steph felült, és kinyitotta a dossziét. – Tessék. Itt ül az én rózsaszín
barátnőm, Darby. És hagytam egy üres széket melletted, ha mégis el
akarnád hívni Jake-et.
– Nem fogom elhívni Jake-et. Az esküvős randik a legrosszabbak. –
Láttam rajta, hogy vitatkozni akar, ezért gyorsan hozzátettem: – Talán
emlékeztesselek, mi történt, amikor legutóbb egy esküvőn
randevúztam?
Steph elvigyorodott.
– Oké, az tényleg rémes volt – ismerte el, majd ismét támadásba
lendült. – De ez más. Ismered Jake-et. Tényleg rosszabb, ha elhívod, mint
ha mindenki sajnálkozva bámul rád, mert egyedül érkeztél a legjobb
barátnőd esküvőjére?
Őszintén szólva Steph esküvője valóban kemény diónak ígérkezett.
Féltem, hogy elveszítem a legjobb barátomat, és még annál is jobban
féltem, hogy a végén összetörik a szíve. Ha egyszer közös lesz a
lakáshitel meg a bankszámla, és megszárad a tinta a házassági
anyakönyvi kivonaton, a szakítás csakis jelentős könnyveszteséggel és
kalóriabevitellel zárulhat. Az egész életedet fel kell forgatnod, el kell
vágnod minden köteléket. De igyekeztem megtartani magamnak az
efféle gondolatokat, úgyhogy inkább olyasmit mondtam, amit szintén
igaz volt. – Inkább egyedül leszek, mintsem hogy tönkretegyem életed
legfontosabb napját.
– Emlékszem, amikor Jimmy Delphino szakított velem, és kettőnk
közül én voltam a pesszimista. Folyton azzal vigasztaltál, hogy találok
nála jobbat, és rábeszéltél, hogy randizgassak, hátha megtalálom az
igazit. Most megtaláltam, erre te nem hiszel benne.
– Az csak azért volt, mert akkor még nem keveredtem ki az
agymosásból. Ráadásul Jimmy Delphinónál nem volt nehéz jobb pasit
találni. Igazán borzalmas fickó volt.
– Ebben van valami.
Stephanie rám nézett, és volt egy olyan érzésem, hogy azt szeretné, ha
meggyőzném, hogy Anthony más lesz. Elhatároztam, hogy támogatom a
döntésében, de képtelen voltam olyasmit bizonygatni, amiben nem
hiszek. Különben is átlátna a szitán. Úgyhogy inkább visszafordultam a
dossziéhoz, és úgy tettem, mintha tényleg érdekelne ez az egész.
Stephanie átrendezett néhány dolgot az ültetésben.
– Akkor Drew és a kísérője, Dwight és az anyukád meg Devin és Anne
mellé ültetlek, ha végül mégis egyedül jönnél. De én továbbra is hiszek
abban, hogy egyszer megtalálod az igazit. És az ember soha nem
tudhatja. Lehet, hogy már meg is találtad. – Bevetette azt a pillantását,
amelynek képtelen voltam ellenállni. – Ígérd meg, hogy adsz Jake-nek
egy esélyt!
Megpróbáltam lesöpörni a kezemről a morzsákat. Mondanom kellett
valamit. Miért nyaggat mostanában mindenki azzal, hogy nyissak mások
felé?
– Steph! Örülök, hogy megtaláltad Anthonyt. Tényleg. Örülök, hogy
sikerült zöld ágra vergődnöd az anyukájával, annak ellenére, hogy
folyamatosan bele akar szólni a kettőtök dolgába.
– Csak szereti a fiát, és nehezére esik elengedni.
– Ugye? Te mindenkiben meglátod a jót. Valamikor én is ilyen voltam,
de újra és újra csalódnom kellett. Azt hiszem, többé nem tudom beleélni
magam. Az csak egy dolog, hogy túl kellett tennem magam a sok
seggfejen, akik megingatták a bizalmamat, megbántottak, és igazi
lúzernek éreztem magam miattuk, de legalább láttam, mi lett velük
azután. Viszont egészen más dolog kiheverni a jókat.
– Attól félsz, hogy Jake a jók közül való?
Csak bámultam Stephre, nem tudtam, mit mondhatnék. Eddig csupa
remek dolog derült ki Jake-ről. De ha jobban belegondoltam, alig egy
hete ismertem. Semmit nem tudtam róla. Annyit viszont igen, hogy ha
jobban megismerem, még nehezebb lesz kikecmeregnem az egészből.
– Mióta is vagyunk barátok? – kérdezte Steph.
– Harmadikos középsulis korunk óta, amikor Longmontba költöztél,
és rájöttem, hogy a lányok is lehetnek jófejek.
– Tényleg jófej vagyok – mosolygott Steph. – Tehát már tizennégy éve.
Öregszünk.
Felvontam a szemöldökömet.
– Csak a magad nevében beszélj!
– Mindegy is. Mindenkinél jobban ismerlek. A családod is közel áll
hozzád, de ki merem jelenteni, hogy őket is lenyomom. Én csak a
legjobbat akarom neked. Nekem sokat segített, hogy végigbeszéltük a
borzalmas párkapcsolatainkat. Utána döntöttem el, hogy többet nem
futok a rosszfiúk után. Így ismerkedhettem meg Anthonyval. –
Valahányszor Stephanie a vőlegényéről beszélt, csöpögős, ábrándos
tekintettel bámult maga elé. – És látod, mi történt? Hozzá fogok menni
egy olyan sráchoz, akiért megőrülök. Persze ahelyett, hogy te is
útmutatóként használtad volna az esettanulmányaidat, inkább
megmakacsoltad magad, hogy te aztán többé nem hiszel a szerelemben.
Esélyt sem akarsz adni Jake-nek, csak azért, mert egyetlen jelentéktelen
apróságban hasonlít Evanre.
– Nem is találkoztál még Jake-kel. Miért ragaszkodsz olyan elszántan
ahhoz, hogy adjak neki egy esélyt?
– Mert amióta megismerted, folyton róla beszélsz. És ez nálad igazán
nagy dolog.

* * *

Egy héten át folyamatosan Jake-be botlottam. De a randink után

nyomtalanul eltűnt. Legalábbis én nem találkoztam vele. Eltelt a hétfő.
Aztán a kedd, majd a szerda. Csütörtökön már felmerült bennem:
biztosan megváltoztatta a napirendjét, hogy ne kelljen velem
találkoznia.
Éppen a számítógép előtt ültem, és a dizájnszoftveremmel
játszadoztam, változtatgattam a színeket, és áthelyeztem a digitális
berendezéseket, amikor Kathy, a recepciósunk hívott a házi telefonon.
– Stephanie van itt.
 Felvettem a kagylót.
– Küldd hátra!
Egy perc múlva a barátnőm belépett az irodámba. Könnyes volt a
szeme és gyűrött az arca. Aztán sírva fakadt.
Felpattantam. Zakatolni kezdett a szívem.
– Mi történt? – kérdeztem, miközben már tudtam, hogy Anthony
biztosan valami rettenetes dolgot művelt, és elhatároztam, hogy
megölöm.
– Tudom, hogy tiszta hülye vagyok. El sem hiszem, hogy ilyen érzelgős
lettem, de a sok tervezgetés… – Steph leroskadt az íróasztalom előtti
székre, és szipogva folytatta: – Eltörtek. Öt darab eltörött, és nem tudnak
többet küldeni, mert három hónapra felfüggesztették a rendeléseket.
Semmi esély, hogy az esküvőig megérkezzenek.
Az izmaim megkönnyebbülten elernyedtek. Anthony biztonságban
volt. Egyelőre.
– Mi törött el?
– Az asztali díszek.
– A rózsaszín, szív alakú vázák?
Steph előredőlt, és a tenyerébe temette az arcát.
– Nemrég hívott a virágkötő, hogy megkapták az árut, és néhány
darab eltörött a szállítás során. Ő is összeveszett a céggel, aztán én is
összevesztem velük. Hatalmas kedvezményt kaptam, ezért arra
gondoltam, hogy jóvátehetem a dolgot. De bejártam az egész várost, és
sehol nem találtam szív alakú vázát.
– Senki nem veszi észre, hogy nem egyformák a vázák – vigasztaltam.
– Majd keresünk valami szépet. Ettől legalább változatosak lesznek az
asztalok.
– Ráadásul tegnap este összevitatkoztunk Anthonyval. Azt mondtam,
hogy az anyukája kicsit túlzásba esik, megváltoztatja a dolgokat anélkül,
hogy szólna nekem, erre teljesen kiborult, és közölte, hogy az anyja csak
segíteni próbál. – Stephanie letörölt néhány könnycseppet. – Tessék!
Mondd csak, hogy te megmondtad!
Most, hogy felszólított rá, képtelen voltam az orra alá dörgölni.
Amikor úgy össze volt törve. Megkerültem az íróasztalomat, felültem a
szélére, és úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha a problémára
összpontosítunk.
– Mindent megoldunk. Gyere, menjünk el enni, és kitaláljuk a
dolgokat. Mindent felírunk egy szép rendezett listára, és azonnal jobban
érzed magad.
A főnököm meg valószínűleg kisebb rohamot kap, ha rájön, hogy nem
ülök az asztalomnál, pedig le vagyok maradva, de kit érdekel, amikor
menyasszonyi vészhelyzet állt elő.
Stephanie elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az orrát.
– Oké. A Blue-ba menjünk?
– Szó sem lehet róla.
– Ugyan már! Hátha találkozunk Jake-kel. Legalább elterelné a
figyelmemet a gondokról.
– Pontosan tudom, mi történt. Elmentünk szórakozni, és úgy döntött,
hogy mégsem vagyok olyan klassz csaj, ezért most kerül.
Tulajdonképpen ezzel megszabadultam egy rakás problémától. Kicsit
furcsa lenne találkozni vele, de azért ez nem a világ vége. Nem olyan,
mintha valami komoly dolog alakult volna ki köztünk. – Fogtam a
táskámat. – De azért még nem készültem fel rá, hogy szembenézzek vele.
És különben is, inkább valami mexikóit ennék.

* * *

Miután megettük a chiliszószban és sajtban úszó ebédünket, kezelésbe

vettük az esküvői gondokat. Felírtam az összes helyet, amelyről úgy
gondoltam, hogy használható vázákat lehet kapni. A szív alakú vázák,
amelyeket Stephanie külön rendelt meg, rózsaszín-fehér csíkos üvegből
készültek. És mivel elég magasnak kellett lenniük ahhoz, hogy elbírják a
japán cseresznyevirágokat, egyedi méretben gyártották le őket.
Mivel olyan sok minden került az asztalokra, csodálkoztam volna, ha
bárki is észreveszi, hogy nem egyformák a vázák. Stephanie-t
valószínűleg zavarja majd, de ő talán elég elfoglalt lesz ahhoz, hogy
túltegye magát rajta.
Amikor azonban ránéztem, úgy festett, mintha vége lenne a világnak
– úgyhogy talán mégsem intézhettük el ennyivel.
Amikor befejeztem a listámat, Anthony telefonált. Elég volt néhány
perc, és már olyan mondatok hangzottak el, mint: „Nem, sajnálom!”
vagy „Úgy szeretlek!” Az összes csöpögős sablon, amit a párok
egymásnak szoktak mondani. És akármilyen pesszimista és kiábrándult
voltam, tényleg úgy gondoltam, hogy Stephanie és Anthony jól kijönnek
egymással. Tudtam, hogy mire kitaláljuk, mi legyen a vázákkal, már
vissza is térnek a szokásos óránkénti telefonhívásokhoz.
Megszólalt a telefonom. Mrs. Crabtree volt az, el akarta mondani,
mennyire tetszik neki a szobor, amit a fürdőszobapolcára választottam,
és támadt egy remek ötletem.
Amikor mindketten letettük a telefont, összetéptem a papírt, amire a
listát írtam.
– Eszembe jutott valami. Fogalmam sincs, mennyibe kerül, vagy
elvállalja-e egyáltalán, de megpróbálhatjuk.
Húsz perccel később már a galériában voltunk, ahol Tina munkáit
láttam.
– Örülök, hogy újra találkozunk – mondta Tina, és Stephanie-ra
nézett. – Tyűha! Az ember azt hinné, testvérek vagytok. Nagyon
hasonlítotok egymásra.
– Pedig nem vagyunk. – Stephanie átkarolta a vállamat. – Bár
valójában tényleg olyan, mintha a nővérem lenne.
Gyorsan felvázoltuk a helyzetet Tinának, és megkérdeztük, nem
venné-e sértésnek, ha megkérnénk, hogy készítsen Stephnek öt
ugyanolyan vázát – mert ismerek néhány művészt, aki alantas dolognak
találja, ha pénzért kell lemásolnia mások munkáját. – Hat hét múlva
kellene.
Tina alaposan szemügyre vette a képet, majd széttárta a kezét.
– Körülbelül ekkora kellene egy keskeny lyukkal, amibe beférnek a
japán cseresznyék?
– Pontosan.
– Ne aggódjatok! Megveszem az alapanyagot, és néhány hét múlva
kész is.
– Tényleg? – rikkantott Stephanie. – Ez szuper hír! – Szorosan
magához ölelt. – Te vagy a legjobb! Nem hiszel a házasságban, mégis
megszervezed az esküvőmet!
– Én csak az esküvőben segítek – helyesbítettem. – A házassággal
neked kell bajlódnod.
– Ne rontsd el a kedvemet, Darby! Minden tökéletes, és olyan boldog
vagyok. – Steph oldalba bökött. – Egyszerűen csak örülj velem!
Elmosolyodtam, és úgy tettem, mintha én is izgatott lennék.
Megtanultam, hogy nem szabad vitatkozni egy menyasszonnyal az
esküvője előtt.

Galambbegy/Aranyhaj esettanulmány: Ralph/Herceg

Korom: 23 év

Rengeteg olyan mese van, ahol nem derül ki a herceg neve. Mintha a
puszta tény, hogy herceg, elég lenne ahhoz, hogy boldoggá tegyen egy
lányt. De néha, amikor az ember kellően elkeseredett, bármi elég. És
biztos vagyok benne, hogy Galambbegy is így érzett. Ha egész életedben
be vagy zárva egy toronyba, elfogadod, ami jut.
Nem voltam éppen toronyba zárva, de ki sem láttam az első
beszámolómból. Belevetettem magam a munkába, nehogy valamit
elszúrjak. Szinte ki sem mozdultam az irodából, a hajam hosszú volt és
töredezett, ráfért volna egy vágás. És mindennek a tetejébe
megpróbáltam segíteni anyának, aki Devinnek és Anne-nek segített
megszervezni az esküvőjüket.
Miután a főiskola alatt végig együtt jártak, Devin végül megkérte
Anne kezét. Amikor elkezdték tervezgetni az esküvőt, még Charlie-val
jártam, úgyhogy mindketten kaptunk meghívót. Azt hiszem, Devin és
Anne észre sem vette, hogy szakítottunk.
Amikor az esküvő előtti szombaton tájékoztattam Anne-t, hogy
egyedül megyek, teljesen kiborult. Minden el volt rendezve, az ételt
megrendelték, és azt akarta, hogy vigyek magammal valakit.
Elhívhattam volna Stephanie-t, de azon a hétvégén Floridába repült a
nagyszüleihez.
Aznap este félrehívtam Devint.
– Honnan kerítsek elő jövő hétre egy kísérőt? Nem vehetek egyet a
zöldségesnél. És mikor lett Anne ilyen eszement?
Devin körülnézett, aztán közelebb hajolt.
– Az esküvő miatt van. Ettől bediliznek a lányok, ráadásul a frászt
hozzák vele a pasikra is.
Elmosolyodtam.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy olyan „lányos”, amikor az
esküvőjéről van szó?
Devin rosszalló pillantást vetett rám.
– Nagyon vicces, Darby. Csak keress valakit, és boldog lesz! Soha nem
kértem tőled semmit, de most…
– Folyton kérsz tőlem valamit. A CD-im fele még mindig nálad van.
– Édes, hol vagy? – Anne lépett be a konyhába. Gyanakodva
méregetett bennünket, ahogyan összebújva tanácskozunk. – Mi folyik
itt?
Devin ránézett, és az arcára kiült a pánik.
– Darby éppen azt meséli, hogy van egy srác, akit el tudna hozni az
esküvőre.
Leesett az állam. Teljesen kiszolgáltatott egy dühöngő
menyasszonynak!
Anne-nek felragyogott az arca.
– Ó, ez igazán remek hír. Tudom, hogy nem szabadna ilyesmin
aggódnom, de úgy izgulok, és azt szeretném, ha minden tökéletesen
sikerülne.
Devin odasétált hozzá, és átkarolta.
– Ez csak természetes. A legjobbat érdemled.
Aztán csókolózni kezdtek, úgyhogy magukra hagytam őket, miközben
azon tűnődtem, honnan akasszak le egy megfelelő fiút. Megkérni
valakit, hogy jöjjön el veled egy esküvőre, azért korántsem olyan,
mintha elhívnád vacsorázni vagy moziba. Egy fiú fülének ez körülbelül
így hangzik: „Szia! Egy nap majd szeretnék feleségül menni hozzád,
úgyhogy nézzük meg, mások hogyan csinálják.”
De nem akartam tönkretenni Anne és Devin nagy napját, ezért
minden erőmet a pasikeresésre fordítottam. Steph és Jimmy Delphino
újra összemelegedtek, úgyhogy amikor már végleg nem jutott eszembe
semmi, megkérdeztem Jimmyt, hogy nincs-e egy facér barátja.
Így vittem el Ralphot a bátyám esküvőjére. Amikor megjelentem a
házuknál, hogy felvegyem, Ralph annyit mondott:
– Nem is vagy ronda. Azt hittem, azért nem találtál senkit, mert ronda
vagy.
Akkor kellett volna menekülőre fognom, és feladni az egész kötelező
kísérősdit. Az ember elgondolkodik azon, mégis mi járhatott
Galambbegy fejében, miután megmentették. Lehet, hogy ránézett a
hercegre, és azt gondolta: „Hűha! Úgy érzem, tartozom neki, de biztosan
nem szeretnék vele lenni!” Ha egy kicsit is hasonlított Ralphra, biztosan
így történt. Belerángattam az életembe, és azonnal meg is bántam.
Bárcsak hagytam volna az egészet!
A szertartás alatt mást sem csináltam, mint Ralph kezét söprögettem
le a combomról. Minden alkalommal egyre följebb csúsztatta. Egy
templomban voltunk, ő meg le akart tapizni. Amikor véget ért az
esküvő, meg akartam mondani, hogy kopjon le, de én hoztam el
kocsival. És tartoztam neki ezért a nagy szívességért.
A lakodalom alatt még rosszabb lett a helyzet. Amikor Ralph prűdnek
nevezett, és lelépett, komolyan megkönnyebbültem. Elment enni meg
inni, és békén hagyott. Igazán kellemes volt, hogy nem kell
folyamatosan lelökdösnöm magamról.
Nevettem, és beszélgettem a hét óriásommal. Drew, Devin, Gil, az
egész banda ott volt. Nevetgéltünk, és egy kicsit táncoltunk is.
Éppen visszamentem az asztalunkhoz, amikor Anne egyik
koszorúslánya odalépett mellém, és félrehúzott.
– Csinálj valamit a barátoddal! Kikezdett az összes koszorúslánnyal,
és épp az előbb közölte Anne-nel, hogy szereti a házas nőket, úgyhogy
majd felhívja. Nem szólt Devinnek, mert nem akarja, hogy az esküvője
verekedésbe fulladjon.
Felnyögtem, semmi kedvem nem volt ezzel bajlódni. És különben is,
minden Anne hibájából történt, most meg azt akarja, hogy én intézzem
el?
– Helló, bébi! – mondta Ralph, amikor odamentem hozzá.
Bűzlött az alkoholtól. Megragadta a kezemet, és a táncparkett felé
rángatott. Amikor odaértünk, magához húzott – fojtogatóan közel –,
megmarkolta a fenekemet, és a legmocskosabb dolgot súgta a fülembe,
amit valaha hallottam. Olyasmit, amit máig nem mertem hangosan
elismételni, de végtelenül illetlen, szemléletes és szókimondó volt.
Gondolkodás nélkül hátraléptem, és lekevertem neki egy pofont.
Belenyúltam a táskámba, elővettem egy marék papírpénzt, és a kezébe
nyomtam.
– Tessék! Fogj egy taxit, és takarodj haza! Remélem, soha többé nem
látlak.
A vendégek elkerekedett szemmel bámultak, miközben a lift felé
tuszkoltam Ralphot. Anne kiborult, amiért jelenetet rendeztem, de Drew
és a többiek úgy gondolták, ez volt a legmenőbb jelenet, amit láttak.
Legalább ez egyszer nem fagytam le.
Elvesztegetett idő: Csak egy nap volt, de minden perce gyötrelmesre
sikerült, úgyhogy sokkal hosszabbnak tűnt. Ráadásul biztosan mindenki
emlékszik rá, milyen elbűvölően viselkedtem Devin és Anne esküvőjén.
Legendás történet.
Tanulság:
A menyasszonyok érzelmi időzített bombák. (Fogadok, Anne már
megbánta, hogy nem mentem egyedül.)
Soha ne vigyél magaddal esküvőre ismeretlent!
Jimmy Delphino határozottan egy gyöngyszem a visszataszító
barátjához képest.
Igazán üdítő dolog pofon vágni valakit.
Kiegészítés későbbről: Bármilyen ellenszenvvel viseltetem is a
mesékkel kapcsolatban, egyszer véletlenül megnéztem az
unokaöcsémmel az Aranyhajat. Igen, a Disney-féle változat a női erőt
hangsúlyozza, és ez igazán vagány. Flynn Riderért nehéz nem rajongani,
és a végén én is szurkoltam neki. Ámbár – akárcsak Aladdin – ő is egy
hazug. (Hiszen a valódi neve Eugene Fitzherbert, és történetesen egy
tolvaj.) Úgyhogy hiába elbűvölő, azonnal ki is esett a versenyből. De
határozott párhuzamot éreztem Ralph felpofozása és Aranyhaj meg a
serpenyője között. Hajrá, csajok!
 Tizedik fejezet

Miután eltöltöttem néhány órát Stephanie-val – és kaptam egy passzív-

agresszív e-mailt a főnökömtől –, aznap sokáig bent maradtam az
irodában, hogy elkészüljek mindennel, ami Patricia szerint olyan sürgős,
bár tudtam, hogy az ügyfelekkel csak a következő héten találkozunk.
Semmi kedvem nem volt hazamenni, és nekiállni főzni. Arra gondoltam,
hogy beugrom a Blue-ba, és rendelek valamit, amit magammal vihetek.
Egy perc az egész. De túl nagy volt a kockázat, hogy összefutok Jake-kel.
Így inkább mégiscsak átkutattam a hűtőt meg a szekrényeket, és úgy
döntöttem, hogy készítek egy sajtos-sonkás szendvicset. Sajnos csak két
szelet kenyerem maradt, amit kizárólag vészhelyzet esetén ettem volna
meg. Ez az volt. Minden egyes falatnál azt kívántam, bárcsak finomabb
lenne.
Éppen eltettem a tányért, amikor kopogtattak.
Mint mondtam, a kaputelefon pótolhatatlan előnye, hogy az embert
soha nem éri meglepetés. És mivel senki nem telefonált fel, nem lehetett
Steph vagy Drew. Vagy olyasvalaki, aki eltévesztette az ajtót. Kinéztem a
kukucskálón. Jake.
Végigsimítottam a hajamon, és a végighúztam a nyelvemet a
fogsoromon, hogy meggyőződjek róla, nem éktelenkedik ott semmiféle
ételmaradék, aztán kinyitottam az ajtót.
– Spontán látogatás – mosolygott Jake. – Egy újabb előny, ha két
ember közös házban lakik.
Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, bár a szívem örömtáncot
lejtett. Oké, lehet, hogy egy kicsit hiányzott, és rosszulesett, hogy a
randevúnk után nem keresett meg, hiszen ezt senki sem szereti. Még
akkor sem, ha nem tervez semmi komolyat a fickóval.
Jake az orrom alá dugott egy DVD-t – Csak barátok.
 – Mondd, hogy van kedved egy kis mozizáshoz!
Úgy tűnik, a film címe árulkodó. Ez jó jel.
De hiába mondogattam magamnak, minden idegszálam fel-alá
ugrándozott a gyomromban. És kénytelen voltam megállapítani, hogy a
szürke pólóból kilóg az izmos alkarja, és az árnyalattól a szeme inkább
zöldnek látszik.
És most leplezetlenül bámulom, talán még a nyálam is csöpög.
– Gyere be! – Félreálltam, és a kanapéra mutattam. – Foglalj helyet!
Örültem, hogy még nem vettem át a pizsamát. De aznap szoknyában
mentem dolgozni, és nem akartam összezárt lábbal végigülni az egész
filmet.
– Csak felhúzok valami kényelmesebbet. – Amikor kimondtam,
rádöbbentem, milyen kétértelműen hangzott – a filmekben pontosan
ilyen mondatokkal állnak elő a lányok, mielőtt felbukkannának
fehérneműben. – És a kényelmes alatt farmert és pólót értettem. – A
magyarázkodástól csak még ostobábbnak éreztem magam, de nem
tudtam abbahagyni. – Nem akartam, hogy azt hidd… Úgy értem, nem
vagyok olyan… Mindjárt jövök.
Inkább berohantam a szobámba, nehogy tovább rontsak a helyzeten
– bár valószínűleg ennél rosszabb már nem is lehetett volna. Nem
mintha afféle női Casanovának képzeltem volna magam, de általában
elboldogultam a pasikkal.
Biztos csak azért bénázom, mert kijöttem a gyakorlatból.
Megnyugszom, és minden rendben lesz.
Felhúztam egy fekete ujjatlan pólót és egy farmert. Kicsit zsíros volt a
hajam, úgyhogy gyorsan kontyba kötöttem.
Visszamentem a konyhába, és betettem a mikróba egy zacskó
pattogatott kukoricát.
– A múlt héten folyton beléd botlottam, most meg alig láttalak.
Biztosan tömve van a Blue.
– Elég kiszámíthatatlan – mondta Jake. – Igazán beugorhatnál
valamikor. A többiek szerint máskor hetente többször is ott eszel.
– Ó, ezen a héten nem találkoztam ügyfelekkel, úgyhogy… – Kivettem
egy tálat a szekrényből. – Ráadásul ma a barátnőmmel, Stephanie-val,
tudod, akiről meséltem, hogy nemsokára férjhez megy, megtörtént a
„nagy asztalközép-tragédia”. De Tina kisegít bennünket néhány vázával,
úgyhogy végül minden elrendeződött.
Kiöntöttem a tálba a kukoricát, és odasétáltam a kanapéhoz. Amióta
Jake felvillantotta a Csak barátok DVD-t, nem tudtam, mit gondoljak. Ha
közvetlenül mellé ülök, olyan elkeseredettnek látszom, ha pedig túl
távol, az elutasító.
Oké, akkor valahol a kettő között. A biztonságos arany középút.
Tipikus férfi, máris megkaparintotta a távirányítót. Drew üzemelte be
a rendszert, úgyhogy csak egy különleges kombinációval lehetett
bekapcsolni, ezért le voltam nyűgözve, hogy Jake-nek sikerült.
Megnyomta a lejátszás gombot, és elkezdődött a film.
Jake rám nézett.
– Tényleg végig olyan messze akarsz ülni?
Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről.
Ezek szerint még érdeklem.
– El sem érem a kukoricát.
Ja, igen. A kukorica.
A szívverés mindjárt rendeződött.
De amikor közelebb húzódtam, Jake átkarolt, és szinte hozzá sem ért
a kukoricához. Letettem a tálat a dohányzóasztalra, feltettem a lábamat,
és odakuporodtam mellé. A film igazán vicces volt, és a romantikus
történet is elég hihetőnek tűnt. Meghatódtam, pedig régóta nem éreztem
ilyesmit egy film után.
A stáblista alatt Jake lehajolt, és az ajka finoman a számhoz ért.
Elakadt a lélegzetem, és mielőtt felocsúdhattam volna, megcsókolt. A
szám önkéntelenül válaszolt, a szívem vadul kalapált. Jake lassan és
ígéretesen csókolt, és az egész testemet elöntötte a forróság. Már teljesen
elfelejtettem, milyen jó is enyelegni.
– Azt hittem, üzenni akarsz valamit ezzel a filmmel – mondtam.
– Így is van. – A szája csak néhány centiméterre távolodott el az
enyémtől. – Gondoskodom róla, hogy kikerüljek a barát kategóriából.
Azzal újra megcsókolt. Közel húztam magamhoz, és belevesztem az
érzésbe, ahogy a testünk egymáshoz simul, megízleltem a száját, a
nyelvét. Valahol mélyen azt kiabálta egy hang: Hagyd abba! Ez rossz
ötlet!
De azonnal elhallgattatta az a részem, amelyik nagyon is élvezte,
hogy Jake-kel csókolózik.
 Tizenegyedik fejezet

Stephanie leparkolt a szülei háza előtt. Az általában üres utcán egy

rakás autó és furgon sorakozott. A barátnőm a Denvertől Longmontig
tartó egyórás utat végig telefonálással töltötte, meg kellett beszélnie a
vőlegényével, hogyan és mikor érkezik az esküvőre Anthony nagybátyja
és a négy gyereke.
Amikor végre letette a telefont, faggatni kezdett Jake-ről, úgyhogy
elmeséltem a csütörtöki rögtönzött találkánkat.
Borúsan ráncolta a homlokát.
– Szóval jól éreztétek magatokat, csókolóztatok, és azóta nem láttad?
– Ezt úgy mondod, mintha egy örökkévalóság telt volna el. Csak
szombat reggel van.
Kiszálltam a kocsiból, és nagyot szippantottam a friss, vidéki
levegőből.
Steph megkerülte az autót, és azt kérdezte:
– De nem hívott fel?
– Nem járunk együtt, vagy ilyesmi. És szeretném, ha ennyiben
maradnánk. Említette, hogy a hétvégén dolgoznia kell, de ha tudok,
ugorjak be a Blue-ba. – Elindultam a gyepen, de folyton beleütköztem
valami kerti díszbe. Volt ott madáritató, tündérek és mindenféle színű
csillogó gömbök. – Jaj, ne! Szegény megint elveszítette a fejét.
Rámutattam a tündérkére, amelyet már ezerszer megragasztottak.
– Szemét kölykök! – morogta Steph, majd lehajolt a fejért.
A szomszéd gyerekei előszeretettel rendezték át, lopták el vagy tették
tönkre Mrs. Taylor kerti díszeit. Amíg Zeusz, a család rotweilere élt, a
szobrocskáknak nem esett semmi bántódásuk. De amióta Zeusz
elpusztult – öreg volt már, mégis mindenki megsiratta –, a gyerekek
visszatértek.
 Steph – a tündér fejével a hóna alatt – elindult a bejárathoz vezető
lépcsőn.
– Akkor ma este beugrasz a Blue-ba köszönni neki, ugye?
– A buli után a családomnál maradok. Úgy döntöttem, hogy a
birtokon töltöm az éjszakát. Drew majd holnap visszavisz a városba.
Stephanie csóválta a fejét, de nem látott el párkapcsolati tanácsokkal,
pedig erre számítottam. Kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és beléptünk a
házba. Amint Stephanie megjelent a nappali ajtajában, sipító
köszöntések és gratulációk fogadták. A városka összes női lakosa
összegyűlt a lánybúcsúztatóra.
Mrs. Taylor rám tűzött egy ruhaszárító csipeszt, és közölte, hogy nem
mondhatok semmit, ami az esküvővel kapcsolatos, különben elveszítem.
Az este végén a legtöbb csipeszt gyűjtő nő értékes nyereményt kap.
Fogalmam sem volt, mi lehet a nyeremény, de a csipesz nem volt a
legcsinosabb kiegészítő.
Végignéztem az egybegyűlteken, végül megtaláltam, akit kerestem.
Anya elvett egy hatalmas, fehér ajándék szatyrot a mellette álló székről,
és megütögette.
Á, foglalt nekem egy helyet.
Otthagytam Stephanie-t, aki az eljegyzési gyűrűjét mutogatta a
sikongató hölgyeknek.
– Hogy vagy, édes? – kérdezte anya, amikor leültem.
Amikor találkoztam az anyukámmal, valamiért szebb színben láttam
a világot.
– Most már jól. – Csendesebbre fogtam. – Gyerünk! Mondd el az
összes helyi pletykát, amíg másra figyelnek!
Anya körülnézett, aztán közelebb hajolt hozzám.
Hamarosan hivatalosan is kezdetét vette a lánybúcsúztató, és biztos
voltam benne, hogy olyan gyötrelmes játékokat kell majd játszanunk,
amelyektől még a legedzettebb terroristák is megtörnének. Vagy lehet,
hogy belőlem hiányzott az a gén, ami az efféle események élvezetéhez
kell.
A buli előrehaladtával a sikongatás egyre hangosabb lett. Mrs. Taylor
kártyákat adott körbe, amelyekre mindenki felírhatta az esküvővel
kapcsolatos jó tanácsát, amit a menyasszonynak szán. Mivel a „Ne menj
férjhez!” nem tűnt illendőnek, úgy döntöttem, azt írom: „Hívj, ha kiderül
róla, hogy egy seggfej! Darby.”
Mivel Mrs. Taylor és anya ki nem állhatták a csúnya szavakat, Steph
és én csak magunk közt hozakodtunk elő ilyesmivel. Olyan okosnak
hittük magunkat.
A következő játéknak ez volt a címe: „Mennyire ismered a
menyasszonyt?”
– Ez olyan könnyű, mint egy tejszínhabos torta – állapítottam meg,
amikor elolvastam az első néhány kérdést.
– Add csak ide! – mondta Mrs. Hildabrand, és a blúzomhoz kapott. –
Azt mondtad, torta.
Eltartott néhány pillanatig, amíg rájöttem, miért támadott meg, de
amikor leesett a tantusz, gyorsan odaadtam neki a csipeszt, mielőtt
letépné rólam a ruhát. Miután megigazítottam a galléromat,
visszafordultam a papírhoz. Volt ott minden a kedvenc színtől a
cipőméretig. Az összeset tudtam. Amikor megnyertem a versenyt, Mrs.
Taylor átadta a nyereményemet – egy apró cserepes növényt.
Miközben nézegettem a kis kék virágot, eszembe jutott, amikor Jake a
beteges szobanövényemen élcelődött. Elmosolyodtam, és fölemeltem a
nyereményemet.
– Keménynek kell lenned, ha velem akarsz élni – mondtam, és
bedugtam a székem alá.
A hoszteszek körbekínálták a finomságokat, így szünetet kellett
tartanunk a játékokban, ami remek lehetőséget nyújtott az összes létező
ismerősömnek, hogy odajöjjön hozzám, és megkérdezze, van-e valakim,
bár pontosan tudtam, hogy anyát már úgyis kifaggatták. Miután az első
kíváncsiskodókkal közöltem, hogy jelenleg nincs barátom, sajnálkozva
megveregették a kezemet.
– Ne aggódj, drága! – vigasztalt Mrs. Hildabrand. – Majdcsak találsz
valakit.
– Ha valahol odakint járkál, azt hiszem, neki kell megtalálnia engem,
mert én nem keresgélek.
Természetesen ahogy a mondat elhagyta a számat, azonnal megjelent
előttem Jake arca. De nem voltam hajlandó beszélni róla.
Láttam, hogy Mrs. Hildabrand még szeretne hozzáfűzni valamit, de
ekkor anya megmentett.
– Te készítetted a mártást, Martha? Egyszerűen csodás.
És mivel az asszony imádta, ha dicsérik a főztjét, a figyelemelterelő
hadművelet tökéletesen bevált. Néhány perccel később Mrs. Taylor
felállt, és bejelentette a következő játékot.
– És most szép sorban mindenki elmeséli a nagy szerelme történetét.
Elmondhatjátok, hol találkoztatok, milyen volt az első csók vagy hogyan
kérték meg a kezeteket.
Körülnéztem a szobában. Én voltam az egyetlen hajadon.
Természetesen Stephanie-n kívül, aki boldogan elmesélte mindenkinek,
hogy Anthony elvitte a Garden Caféba, ahol először randevúztak, és ott
kérte meg a kezét. Majd elolvadtak.
Mrs. Smith következett. Így kezdődött a története:
– Amikor életemben először megpillantottam Melvint, azonnal
beleszerettem…
Valaki lőjön le!

* * *

Végül túléltem a lánybúcsúztatót, de csak a szó legszorosabb

értelmében. A lelkem egy része elsorvadt, miközben végig kellett
hallgatnom azt a sok fecsegést erről a szerelem első látásra dologról.
Legalább a jelenlévők felét hallottam már a férjüket ócsárolni
különböző társasági eseményeken. Ez mindenképpen megerősített
abban, hogy helyes irányból közelítek a romantikához.
Amikor megérkeztem a birtokra, azonnal jobban éreztem magam.
Felvettem egy farmert meg egy pólót, belebújtam az ütött-kopott
csizmámba, felmásztam a ház mögötti kerítésre, és füttyentettem egyet.
Nem telt bele egy perc, és felbukkant az egyik olyan hímnemű egyed, aki
még soha nem hagyott cserben.
– Jó fiú vagy, Major – mondtam a vörössárga lónak, aki felém
közeledett.
Feltartottam egy vödör zabot, és hagytam, hogy egyen néhány falatot.
Amíg majszolgatott, végigsimítottam izmos, vörösesbarna nyakán, majd
megvakartam a fehér csíkot a pofáján.
Kitettem a vödröt a karámból, majd megragadtam a nyergemet, és
fellendítettem a hátára.
– Felkészültél egy jó kis futásra? – kérdeztem, amikor mindent
felerősítettem.
Fölnyerített, amit igennek vettem. Megragadtam a nyeregkápát,
beakasztottam a lábam a kengyelbe, és felhúztam magam az állat
hátára.
– Indulás!
Major vágtatni kezdett a távoli fák közé, ahol a tó rejtőzött. Ez volt a
kedvenc helyem a világon.
A Wilson-birtok százhúsz hektáron terült. Mielőtt ideköltöztem,
megrögzött városi lánynak számítottam. A hullámzó szántók, az
otthonosan berendezett házak, a lovak és tehenek nem nagyon izgattak.
Csak a divat és a díszítés érdekelt. És ahogy a mostohatestvéreim
helyesen rámutattak, mindent úgy csináltam, mint egy lány.
De lépésről lépésre kezdtem élvezni a hosszú biciklitúrákat. Drew és
Devin megtanítottak vezetni a quadot, így azzal mentem ki a tóhoz,
amikor szerettem volna úszni egyet, vagy egy kicsit elbújni a világ elől.
Úgy egy éve lakhattam a birtokon, amikor Dwight bejött a házba, és
bekopogtatott a szobám ajtaján.
– Darby! Mutatnom kell neked valamit.
Kinyitottam az ajtót, és döbbenten ránéztem. Dwight igazán kedves
volt hozzám, de a kapcsolatunk az alapvető udvariasságra korlátozódott.
Váltottunk egy-két szót, ha összefutottunk. Drew-val és Devinnel egyre
több időt töltöttünk együtt, de amikor kettesben maradtam az
édesapjukkal, általában inkább bementem a szobámba.
Dwight a farmerzsebébe akasztotta a hüvelykujját.
– Vegyél fel valami munkásruhát, és gyere ki!
Ha anya otthon lett volna, bizonyára megkérem, mondja meg
Dwightnak, hogy nem kérek az erőltetett közeledési kísérleteiből. De
vonakodva felhúztam egy lyukas farmert, belebújtam egy pólóba, és
elindultam kifelé.
Dwight egy fiatal vörösesbarna lovat vezetett le az utánfutóról.
– Most vettem ezt a heréltet egy árverésen. És a nyáron segítesz
nekem betörni.
Belenéztem a póni hatalmas, fekete szemébe.
– De nem tudok semmit a lovakról.
– Ő sem tud sokat az emberekről. Éppen ezen fogunk változtatni. –
Dwight megveregette a ló oldalát. – Gyere csak ide, hadd ismerjen meg!
A ló félrecsapta a farkát, és hatalmas kupacot pottyantott a földre.
Ez remek! Egy egész nyár, amit lócitrom-kerülgetéssel tölthetek. Csak
erre vágytam.
– Válassz neki nevet! – mondta Dwight. – De ne legyen lányos vagy
hippi!
– Mit szólsz a Majorhöz? – kérdeztem.
Ez volt a neve Hamupipőke lovának.
Dwight rám, aztán a lóra nézett.
– Nekem tetszik.
Ahogy elkezdtem dolgozni Majorrel, azonnal beleszerettem. Dwight
mindig mellettem volt, és segített, munka közben remekül
elbeszélgettünk. És valahol út közben megszerettem Dwightot is.
– Szeretek itt lenni – vallottam be.
– Két dolog van, amivel a gyerekeimnek rendelkeznie kell. D
kezdőbetűs névvel, amit máris kipipálhatunk, és egy lóval. Ezért Major a
tiéd. Ha szeretnéd.
Nagyot dobbant a szívem.
– Az enyém?
– Neked kell gondoskodnod róla.
Bólintottam.
– Úgy lesz. Köszönöm szépen.
Soha nem voltam az az ölelkezős típus, de mielőtt észbe kaptam
volna, már erősen szorítottam Dwightot.
Meglapogatta a hátamat, és azt mondta, etessem meg a lovamat.
Amikor elkezdődött az iskola, teljesen kiborultam, hogy egész napra
egyedül kell hagynom Majort. Ráadásul meglehetősen lázadó korszakát
élte, és mindenkit levetett a hátáról, aki megpróbált felülni rá. És bár
tisztában voltam vele, hogy erre egyáltalán nem illene büszkének
lennem, azért az voltam.
– Hóóó! – mondtam, meghúztam a kantárt, és lassítottam az ütemen,
amikor a tó közelébe értünk.
Leugrottam a hátáról, és leültem az árnyékba, amíg ivott egy keveset.
Major még most is elég válogatós volt. Dwightot, Devint és Drew-t
megtűrte a hátán, és lassan odaporoszkált hozzájuk, ha hívták. De csak
hozzám jött futva.
Hanyatt feküdtem a fűben, és észrevettem a fa törzsébe vésett
kezdőbetűket. Bizonyos értelemben ezek is egy romantikus történetről
meséltek, amiből egy tucatot végighallgattam Stephanie
lánybúcsúztatóján. De azzal, hogy a neved kezdőbetűit belevésed egy
fába az örök szerelem jelképeként, nem befolyásolhatod a jövőt. Még a
kedvenc helyemen is találtam rá bizonyítékot, hogy a párkapcsolatok –
és ez a jó kapcsolatokra is igaz – nem tartanak örökké.
 * * *

A bejárati ajtó mögül kiabálás és gyereksírás hallatszott. A verandán

álltam, és azon gondolkodtam, vajon ez mióta tarthat.
– Egész nap én vigyázok rá – kiabálta Anne. – Talán néhány órára
elboldogulsz vele.
– Elviszem – hallottam Devin hangját. – Csak azt akartam tudni,
visszaérsz-e, mielőtt haza kell indulnom, hogy lefektessem a gyerekeket.
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ki kell innen
szabadulnom, különben megőrülök.
Anne kilökte a szúnyoghálós ajtót, olyan erővel, hogy félre kellett
ugranom. Leviharzott a lépcsőn, és bepattant a kocsijába. Valószínűleg
észre sem vett.
Beléptem a házba, és megállapítottam, hogy Devin a karjában tartja
Avát, miközben Levi, az ötéves unokaöcsém a tévé előtt ül, és rajzfilmet
néz.
Óvatosan rámosolyogtam a bátyámra.
– Szia! Meg akartam kérdezni, hogy vagytok, de már látom.
Devin megázta a fejét.
– Ava fogzik, ezért nagyon nyűgös, én pedig sokat dolgozom, segítek a
teheneknél, és átnézem a gépeket az első aratás előtt. – Beletúrt a
hajába. A szeme véreres volt, és sötét karikák éktelenkedtek körülötte. –
Mondanom sem kell, hogy mostanában kissé feszült a családi hangulat.
Viccelődéssel próbálok javítani a helyzeten. Régen, amikor még csak
együtt jártunk, Anne azt mondta, szereti a humoromat. De mostanában
ezzel is csak idegesítem.
Ránéztem Avára és a tüneményesen pufi arcocskájára. Életének hat
hónapja során valahányszor találkoztam vele, vagy sírt, vagy aludt. De
most, hogy az apukája ringatta, meglehetősen boldognak látszott.
– Hogy mondjak valami jót, annyi biztos, hogy tündéri gyerekeitek
vannak.
 – És körülbelül ez minden, amink van.
Úgy tűnik, Ava sértésnek vette, hogy tündérinek nevezték, és újra
sírni kezdett.
– Kimegyek vele sétálni egyet. Janet és apa elugrottak a boltba, de
hamarosan visszaérnek. Addig szemmel tartanád Levit?
– Persze.
Úgy sajnáltam Devint, de Anne-t is. Mindenki arról beszélt, hogy
megváltozott. Egyszer azt hallottam, hogy amikor a nők férjhez mennek,
azt remélik, hogy a férfiak megváltoznak, a férfiak viszont azért
nősülnek meg, mert azt remélik, hogy a nők sohasem változnak meg.
Ebben azért lehet valami igazság. Elvégre biztosan van néhány
ledurrant ház, amelyik hasznát venné egy vaskos festékrétegnek. Vagy
inkább ötnek. És bár soha nem voltam férjnél, éltem hosszú
párkapcsolatban. És elég házasságot láttam közelről. Bár úgy tűnik, hogy
a férfiak folyton arról panaszkodnak, mennyire megváltoztak a
barátnőik, ők sem maradnak ugyanolyanok. Az elején azért fordítanak
némi energiát a randikra, de később felteszik a büdös lábukat a másik
kanapéjára, és üveges tekintettel bámulják a tévét, miközben az egyetlen
beszédtémájuk abban merül ki, hogy mi lesz a vacsora.
Régen szépen felöltözött, most azzal sem bajlódik, hogy ruhát húzzon.
A romantika helyét átveszi a felelősség és a stressz. Igen, a dolgok
változnak. Hé, fiúk! Tényleg nem is sejtettétek, hogy ez lesz?
Oké, zárójel bezárva.
Leültem az unokaöcsém mellé.
– Szia, Levi. Mi a helyzet?
Elfordította a fejét a tévétől, és rám nézett.
– Ava folyton sír. Aztán anya sír. Elég sok nálunk a sírás.
Megsimogattam a fejét.
– Majd elmúlik.
Remélem.
Néhány perccel később belépett anya, a kezében Avával. Anya értett a
kisbabákhoz. Míg én ösztönösen elmenekülök egy síró csecsemőtől, ő
felveszi, és megnyugtatja.
Megérkezett Devin és Dwight is, szatyrokat cipeltek.
– Van még? – intettem a szatyrok felé.
– Nincs. Mindet behoztuk – felelte Dwight.
Követtem őket a konyhába. Dwight letette az asztalra a bevásárlást,
aztán hozzám fordult, és megölelt.
– Hogy van az én kislányom? Még mindig megmondja azoknak a
városiaknak, hogy mennyi az annyi?
– Azt nem tudom. De azt megmutatom, hogyan rendezzék be az
otthonukat. Ráadásul remek móka elkölteni mások pénzét.
Dwight kihúzott nekem egy bárszéket, aztán leült mellém.
– Kilovagoltál Majorrel?
– Persze. Hogy van?
– Az a kis rohadék a minap megharapta Calebet.
Anya abbahagyta a dúdolgatást, és rosszalló pillantást vetett a férjére.
Tizenhét éve igyekezett megnevelni, hogy ne beszéljen csúnyán, és úgy
tűnt, esze ágában sem volt felhagyni a próbálkozással.
Dwight folytatta a történetet Calebről, a szomszéd fiúról, aki időnként
kisegített a farmon.
– Szóval amíg Caleb megpróbálta felnyergelni, Major folyamatosan
harapdálta. Erre Caleb rákoppintott az orrára.
– Jaj, ne! – szóltam közbe, mert tudtam, mi lesz a történet vége.
Major nemcsak makacs volt, de könnyen meg is sértődött. Meg kellett
neki mutatni, ki a főnök, de csak óvatosan.
– Az a bosszúszomjas kis mocsok hagyta, hogy Caleb belelépjen a
kengyelbe, aztán nekiiramodott – ágaskodott és rúgkapált.
– És Caleb jól van?
– Többet nem megy a lovad közelébe, de jól van. Megúszta néhány
horzsolással. – Dwight a fejét csóválta. – Mocskosul elkényeztetted azt a
lovat. Most csak téged szeret, még engem is alig visel el, és harap meg
rúg, ha bárki más rá mer nézni.
– De engem szeret – vontam meg a vállam, és elvigyorodtam.
Ava megint sírva fakadt. Anya finoman rázogatta, és újra dúdolgatni
kezdett.
Devin kinyújtotta a kezét.
– Átvegyem?
Elgyötört hangja arról árulkodott, hogy ez a legutolsó dolog, amire
vágyik.
– Megfürdetem, hátha attól jobb kedve lesz – mondta anya. – Ha
megéheznétek, a hűtőben találtok egy kis maradék ragut.
Azzal anya elindult felfelé a kicsivel, a sírás egyre halkult, ahogy
távolodtak.
Devin a pultra könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát.
– Úgy belefáradtam már a sok sírásba. És aggódom Anne miatt. Nem
hallgat rám, de azt hiszem, ideje lenne beszélnie valakivel, mielőtt a
depressziója komolyra fordul. Levi után is ugyanilyen volt.
Dwight megveregette a bátyám hátát.
– Majd elmúlik, fiam.
Devin felsóhajtott.
– Nem tudom, meddig bírom. – Rám nézett. – Talán igazad van ezzel a
házasságellenes hozzáállással. Imádom Anne-t és a gyerekeket, de a
házasság sokkal nehezebb, mint gondoltam.
– Ez vicces, mert Stephanie lánybúcsúztatóján mást sem hallottam,
mint hogy a házasság milyen csodálatos dolog. Azt hiszem, ez olyan,
mint a szomszéd fűje, ami mindig zöldebb. Mindegy, mi mellett döntesz,
úgyis azon gyötrődsz, hogy mi lett volna, ha mást választasz.
Én már csak tudom. Egész nap a szomszéd fűjéről ábrándoztam.

Felnőtt mesék esettanulmány: Gil/a tökéletes fiú a romantikus

filmekből
Korom: 17 év
Igen, tudom, hogy ez némiképp kilóg a sorból. Elvégre nincs benne se
herceg, se hercegnő. De Gil valóban kivétel volt. És az egész akkoriban
történt, amikor a Disney-mesékről áttértem a romantikus filmekre. A
mesékre, amelyek akár a valóságban is megtörténhettek. Legalábbis elég
bolond voltam ahhoz, hogy ezt higgyem.
Mindannyian láttuk már a csajos filmekben az elbűvölő, cuki fiú
barátokat. A lány valamiért nem veszi észre, milyen fantasztikus az
illető vagy mennyire bele van zúgva. Időnként maga a srác sem jön rá,
hogy fülig szerelmes a legjobb barátnőjébe. Számtalan változat létezik,
de mindegyik ugyanazzal zárul: a végén rádöbbennek, mennyire
szeretik egymást.
A Shermannel való szakítás után teljesen magam alatt voltam. Nehéz
volt találkozni vele az iskolában, különösen hogy Tabithával
folyamatosan nyalták-falták egymást az ebédlőben. Sherman végtelenül
megbántott, és amilyen lüke voltam, folyamatosan különböző
forgatókönyveket gyártottam arról, hogyan fog rádöbbenni, milyen
nagy barom volt, hogy elveszített, és miután hosszú ideig teper, hogy
elnyerje a bizalmamat, újra együtt leszünk.
Nem ez történt. Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán eszébe jutottam – amitől csak még jobban fájt az egész, hiszen
azt bizonyította, hogy soha nem is érdekeltem. Sok időt töltöttem a
bátyáimmal és a barátaikkal. Legtöbbször a Margie’sbe, egy helyi büfébe
mentünk. A srácok megmentettek attól, hogy céltalanul ténferegjek, és
szomorkodjak. Illetve amikor ilyesmivel próbálkoztam, Drew vagy
Devin közölte, hogy ne legyek már olyan, mint egy lány, és viseljem
emelt fővel.
Harmadikos voltam, amikor Stephanie januárban a városba költözött.
A mi osztályunkba került, és azonnal megtaláltuk a közös hangot. Már
akkor mindenki azon csodálkozott, mennyire hasonlítunk egymásra.
Steph is odavolt a divatért. Ezért onnantól kezdve vele töltöttem a
szabad időm nagy részét.
 Egy nap, amikor éppen Major sörényét keféltem, odalépett hozzám
Gil.
– Szia, Gil! Azt hiszem, Drew és Devin elmentek néhány alkatrészért a
John Deere-be, de nemsokára visszajönnek.
– Valójában veled szeretnék beszélni.
Major ideges lett, amiért nem csak rá figyelek, ezért felemelte a fejét,
és Gil felé kapott.
Megfogtam a lovam hatalmas fejét, és belenéztem a szemébe.
– Nem harapunk, Major! – Fölemeltem egy vödör zabot. – Kérsz?
Major felnyerített, alig várta, hogy megkapja a finomságot.
– Akkor ne harapj! – mondtam, azzal elvettem előle.
Major lehorgasztotta a fejét, mintha neki lett volna a legsanyarúbb
sorsa a világon.
– Sajnálom – mondtam, és visszafordultam Gilhez. – Mondd csak.
Gil a karámnak dőlt.
– Ritkán jössz velünk, amióta megismerkedtél azzal az új lánnyal.
– Végre van egy barátom az osztályban, arról nem is beszélve, hogy
lány az illető. – Letettem a vödröt. – De ma este nem találkozom
Stephanie-val. Ti mit terveztek?
Gil felsóhajtott.
– Azt hiszem, nem érted. Hiányzol.
Fölkaptam a fejem, és belenéztem a szemébe.
– Várj! Most azt akarod mondani, hogy…
Képtelen voltam befejezni a mondatot. Nem akartam hülyét csinálni
magamból.
Gil válasz helyett előrelépett, és megcsókolt. Lassan és finoman,
amitől vágtatni kezdett a pulzusom.
– Tetszel nekem, Darby – mondta, amikor elhúzódott tőlem. – Már
régóta. Mindig arra vártam, hogy egyszer majd összeszedem a
bátorságomat, és mondok valamit. De túl sokat vártam, és most már
nem is jársz el velünk. Mindegy. Gondolkodj el rajta. Ha részedről csak
barátok lehetünk, remélem, nem érzed majd kellemetlennek.
Végül sikerült úrrá lennem a döbbeneten, és életemben először
igazából megnéztem Gilt. Határozottan helyes volt a göndör, fekete
hajával és a hatalmas, barna szemével. Aztán eszembe jutott, hogy
mindig odafigyelt rám, amikor együtt voltunk valahol – ahogyan
összeszedett aznap este, amikor észrevettem, hogy Sherman megcsalt.
Meg sem fordult a fejemben, hogy a bátyáim bármelyik barátjára
pasiként gondoljak, hiszen olyan régóta ismertük egymást. Azt hittem,
számukra csak egy idegesítő fruska vagyok.
– Ismételd meg – suttogtam.
– Melyik részt? – kérdezte Gil.
A szívem olyan nagyokat dobbant, hogy majd kiugrott a helyéről.
– A csókosat.
Gil elvigyorodott, majd magához húzott, és újra meg újra megcsókolt,
míg a csókok egymásba olvadtak, és az egész világ forogni kezdett.
A többiek nem tudták eldönteni, hogy viszonyuljanak hozzánk.
Eltartott egy ideig, amíg elfogadták, de végül hozzászoktak a dologhoz.
Steph és Drew is járni kezdtek, bár egy hónapnál nem húzták tovább.
Néhány hétig feszült volt köztük a hangulat, de aztán túltették magukat
rajta. Kénytelenek voltak. Ez a kisvárosi párkapcsolatok áldása és átka.
Melegebb napokon Gillel eljártunk a tóhoz fürdeni vagy csak pihenni.
Egy nap elővette a zsebkését, és belevéste egy fába a nevünk
kezdőbetűit. Szerelmet vallott, és én viszonoztam az érzéseit. Egy
hónappal később ugyanaz alatt a fa alatt veszítettük el a szüzességünket.
Gil gyengéd és gondoskodó volt. Kicsit féltem, hogy ez majd mindent
megváltoztat. És valóban így történt, bár egyáltalán nem olyan
értelemben, ahogy gondoltam. Kettőnk között nem is alakulhattak volna
jobban a dolgok.
Aztán Gil elballagott, és a kapcsolatunk hirtelen fordulóponthoz ért –
Gil Kaliforniába ment főiskolára, és abban egyetértettünk, hogy egy
távkapcsolat túl nehéz lenne.
 Az egész nyarat együtt töltöttük, kiélveztünk mindent egyes percet.
Az utolsó esténken elmentünk a tóparti helyünkre, hogy elköszönjünk
egymástól. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne sírjak, de egy-két
könnycsepp azért kicsordult. Na jó, nem csak egy-kettő.
Amikor a nap lement, Gil kinyújtotta a kezét, és azt kérdezte:
– Mehetünk?
Megráztam a fejemet.
– Én még maradok.
– Nekem mennem kell, várnak a szüleim.
Gil lehajolt, és megcsókolt. A csókját áthatotta a szerelem és a
szomorúság, magába sűrített mindent a csaknem egyéves kapcsolatból
és a három éve tartó barátságból. Furcsa ürességet éreztem, mégis
egyszerre valahogy fel is töltött.
– Isten veled, Darby! Szeretlek!
Többé meg sem próbáltam fékezni a könnyeimet.
– Én is szeretlek.
Azt hittem, vége a világnak, és egy ideig így is volt.
Amikor Gil hazajött a téli szünetre, három boldog hetet töltöttünk
együtt, minden olyan volt, mint mielőtt elment a főiskolára. Meg voltam
róla győződve, hogy együtt fogjuk leélni az életünket. Arra gondoltam,
nem lesz egyszerű kibírni nyárig, de ha eljön a vakáció ideje, ott
folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Aztán Gil állást kapott Kaliforniában, Stephanie-val pedig úgy
döntöttünk, hogy Denverbe megyünk főiskolára. Jelentkeztem a Rocky
Mountain Művészeti és Dizájn Főiskolára, ő pedig úgy tervezte, hogy a
Metropolitan State-re megy. Azért megjelöltem egy kaliforniai iskolát is,
ha a nyáron komolyra fordulnának a dolgok kettőnk között. De amikor
kiderült, hogy Gil nem jön haza, minden eldőlt. Vége volt. Tovább kellett
lépnem.
Úgyhogy továbbléptem.
Csak Devin és Anne esküvőjén találkoztunk újra. Gil remekül nézett
ki, felkért táncolni, és ahogy ott forogtunk a táncparketten, újra
tizenhétnek éreztem magam. Vele mindig olyan kényelmes volt minden,
olyan magától értetődő.
Aztán megtörtént az a rémes jelenet Ralphfal. Mindenki imádja
elmesélni a történetet, amikor pofon vágtam, és lehordtam a sárga
földig; de az én kedvenc részemre néhány perccel ezután került sor.
Miután Ralph kezébe nyomtam a pénzt, és néztem, ahogy eltántorog
a lift felé, valaki megszólalt a hátam mögött.
– Tényleg elég rossz ízlésed van a pasik terén.
Megfordultam, kész voltam leharapni az orrát, bárki legyen is az. Gil
mosolygott rám.
– Igaz – ismertem el. – És csak egy kivételt ismerek.
Gil reménykedve magára mutatott.
Megráztam a fejem.
– Nem. Valójában… – Elvigyorodtam, és pajkosan meglöktem. – Persze
hogy te vagy az. Komolyan mondom, te vagy az egyetlen srác, akivel
együtt jártam, és nem egy született seggfej. Azért azt meg kell
jegyeznem, hogy az iménti példány nem az én választásom. Csak
dísznek hoztam. De nem mutatott jól.
Drew jelent meg mellettünk, és diadalittasan a levegőbe emelte a
kezét.
– Hát ez… Elképesztő volt!
Belecsaptam a tenyerébe. Ám ebben a pillanatban rádöbbentem,
hogy mindenki engem néz.
– Tyűha! Úgy bámulnak, mintha még soha nem látták volna, hogy
valakit felpofoznak egy esküvőn.
– Á, ott a videós! – mondta Drew egy férfira mutatva. – Megyek,
megkérdezem, sikerült-e felvennie – azzal elsietett.
Közelebb hajoltam Gilhez, és odasúgtam neki:
– Anne nagyon dühösnek látszik.
Gil hátrapillantott a válla fölött.
 – Azt hiszem, Devin épp megpróbálja megnyugtatni.
– Nagyszerű. Már így is dühös volt rám, de most mindenkiben csak az
marad meg erről az estéről, hogyan vágtam pofon a kísérőmet.
– Akkor szolgáltassunk nekik valami más beszédtémát!
Gil finoman megemelte az államat, majd megcsókolt. Átkulcsoltam a
derekát, és visszacsókoltam. Éppen olyan volt, ahogy az emlékeimben
élt. Fantasztikus.
Gil felsóhajtott, és a homlokunk egymáshoz ért.
– Azóta vágyom erre, hogy ideértünk. Kicsit el voltam keseredve, hogy
hoztál magaddal valakit.
Belenéztem a hatalmas, barna szemébe.
– Akkor, gondolom, jó húzás volt, hogy megszabadultam tőle.
És bár tisztában voltam vele, hogy ez nem fog működni – hiszen
továbbra is két különböző városban éltünk –, a következő néhány
napban el sem váltunk egymástól. Fölmerült bennem, hogy talán
végiggondolhatnánk ezt a távkapcsolat dolgot, és szerettem volna
megkérdezni Giltől, nincs-e valamilyen elképzelése, hogyan
működtethetnénk. De nem akartam mindent elrontani. Talán a lelkem
mélyén tudtam, hogy túl nehéz lenne, és azt is éreztem, hogy
összeomlanék, ha kiderülne, Gil számára nem olyan fontos, hogy
megpróbálja. Ezért inkább nem szóltam a vágyaimról, egyszerűen
búcsút intettem, amikor eljött az idő, és Gil visszament Kaliforniába.
Egy évvel később megkaptam az esküvői meghívóját. Találkozott egy
csodálatos lánnyal, és beleszeretett.
A szívem mélyén mindig úgy hittem, hogy Gillel egy nap újra együtt
leszünk. Hogy olyanok vagyunk, mint azok a párok, akiknek meg kell
várniuk a megfelelő pillanatot, mint azokban az átkozott romantikus
filmekben.
Elmentem az esküvőjére Drew-val, Devinnel és Anne-nel. Ha egy
romantikus filmben lettünk volna, amilyeneket úgy imádtam nézni,
bizonyára felpattanok a templomban, és bevallom Gilnek az érzéseimet.
Erre ő azonnal faképnél hagyja modellkülsejű menyasszonyát az
oltárnál, megához ölel, és szenvedélyesen megcsókol. A kép
elhomályosul. Stáblista.
Ehelyett azonban némán ültem a kápolnában, és végignéztem, ahogy
az egyetlen csodálatos pasim – életem első szerelme – feleségül vesz egy
másik nőt.
Úgyhogy igazán köszönöm, Julia Roberts, hogy elhitetted velem, a
szerelem minden körülmények között győzedelmeskedik, akkor is, ha az
utcán keresed a pénzed, vagy elmenekülsz a pasik elől, akik szeretnek.
És neked is, Molly Ringwald – lehet, hogy vörös-dilisnek kell lenned
ahhoz, hogy megtaláld életed szerelmét. Bár Sandra Bullock mindig
megtalálja. A romantikus filmekben minden jól alakul, mert azok, akiket
a sors egymásnak szánt, mindig meglelik a másikhoz vezető utat.
És az agymosás folytatódik…
Elvesztegetett idő: A Gillel töltött idő nem számít elvesztegetettnek.
Kilenc hónapig voltunk együtt a középiskola alatt, néhány hétig a téli
szünetben, és három napig Devin esküvője után. De valóban
elvesztegettem néhány évet arra, hogy azon rágódtam, milyen remek
lenne, ha újra együtt lennénk.
Tanulság:
Valóban létezik néhány olyan pasi, aki nem számít csődtömegnek. De
nem érdekes. Mert a sors egy gonosz boszorkány.
 Tizenkettedik fejezet

A hangoskönyvem pontosan ott folytatódott, ahol abbahagytam: az FBI-

ügynöknő becserkészi a sorozatgyilkost, aki fiatal, egyedül élő nőkre
vadászik.
Ráléptem a futópadra, és bekapcsoltam. A szívem máris hevesen
zakatolt – nem a futás miatt, a főhőst féltettem. A gyilkos ugyanis az
ágya alatt lapult, és csak arra várt, hogy elaludjon.
Ne aludj el!
Az FBI-ügynök kapott egy tippet, de nem voltam benne biztos, hogy
időben kapcsol.
A gyilkos kicsúszik az ágy alól, hogy rávesse magát az áldozatára.
– Szia!
Ebben a pillanatban Jake jelent meg a futópad előtt.
Botladozni kezdtem, és belekapaszkodtam a korlátba, nehogy leessek,
aztán nagy nehezen sikerült újra felvennem a ritmust. Leállítottam a
futópadot, és kikapcsoltam a könyvet. Hangosan lihegtem.
– Csak köszönni akartam. Eszembe sem jutott, hogy halálra
rémisztelek.
– Pedig ez történik, ha pont akkor köszönsz, amikor a gyilkos ugrani
készül.
Jake zavartan nézett rám.
A fülhallgatómra böktem.
– Egy hangoskönyvet hallgatok. És éppen egy elég izgalmas résznél
tartok.
Rápillantottam a kijelzőre, és megállapítottam, hogy már három
kilométert futottam.
Mára elég lesz.
Megtöröltem az arcomat, és leszálltam a padról.
 – Milyen volt a hétvégi forgalom a Blue-ban?
– Nagy. Reméltem, hogy valaki bejön, és élvezetesebbé teszi a
helyzetet, de nem bukkant fel az illető. És úgy érzem, ez finom
visszautasítást jelent.
Nekidőltem a falnak, és ittam az ásványvizemből.
– Visszautasítja az az illető, aki nem jelentkezett?
Jake egyik kezével a falnak támaszkodott, közvetlenül a fejem mellett,
és mélyen belenézett a szemembe.
– Ha már itt tartunk, igazán beugorhattál volna, csak amolyan
célzásféleképpen.
– Azt hiszem, tettem már néhány meglehetősen félreérthetetlen
célzást, de az a tapasztalatom, hogy nem túl jók a szenzoraid.
Elmosolyodtam, hogy tudja, nem beszélek komolyan. Olyan közel
hajolt hozzám, hogy azonnal bekapcsolt a hipertudatos énem.
Megállapítottam, hogy a tarkómban lüktet a pulzusom, és Jake-ből
tetőtől talpig erő és magabiztosság árad. A bőröm bizseregni kezdett a
közelségétől, és alig tudtam megállni, hogy kinyújtsam a kezem, és
végigsimítsak a mellkasán.
Azt hiszem, észrevehette az ámulatomat, mert diadalittas vigyor
ragyogott fel az arcán.
– Éppen ezért gondoltam, hogy megkérdezem, mi a terved későbbre.
Ma szabadnapot vettem ki, és arra gondoltam, elmehetnénk valahová.
Ideje volt félretenni, milyen élvezetes dolog a közelében lenni, és
tiszta vizet önteni a pohárba. Őszintének lenni saját magammal és vele.
Tényleg szerettem vele lenni, és tényleg mondtam olyat, hogy egy
tisztességes, hosszabb távú párkapcsolatra vágyom. A házamban lakott,
de talán képes lettem volna kezelni, hogy folyton összefutok vele, amíg a
dolgok nem fordulnak túl komolyra.
– Fogalmam sincs, te mit vársz ettől az egésztől, de én azt szeretném,
ha könnyedén vennénk a dolgot, akármi legyen is. Nem akarom a
múltamat boncolgatni vagy megismerni a tiédet, és nem szeretnék
szörnyű drámákba bocsátkozni.
Jake arca meg se rezzent.
– Hatkor érted megyek.

* * *

Pontosan hat órakor kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam, és behívtam

Jake-et.
– Csak gyorsan megöntözöm a virágaimat, mielőtt elfelejtem.
Teletöltöttem egy kannát, és az ablakhoz siettem.
– Van még egy? – kérdezte Jake, miközben vizet csorgattam a sötét
földre.
– Tegnap nyertem egy lánybúcsúztatón, mert én ismertem a
legjobban a menyasszonyt.
Jake mögém lépett, és átkarolt.
– És nem gondoltál arra, hogy olyasvalakinek kellene adnod, aki nem
végzi ki?
Finoman a gyomrába könyököltem.
– Hékás, légy kedves! Útközben felborult, és vesztett egy kis földet, de
biztos vagyok benne, hogy hamarosan magához tér. – Rámutattam a
nagyobb növényre, ami azóta velem lakott, hogy megvettem a lakást. –
Nézd csak, milyen jól van az én magányos, zöld levélkém is!
– Szerintem legjobb lenne, ha megszabadítanád őket a
szenvedéseiktől.
Jake megcsókolta a nyakamat, amitől kellemes borzongás futott végig
a gerincemen.
Letettem az ablakpárkányra a csészét, szembefordultam vele, és
finoman megérintettem a karját.
– Nem az a terved, hogy levegyél a lábamról? Mert akkor talán nem
kellene gúnyt űznöd a kertészeti képességeimből.
Jake elvigyorodott.
 – Akkor menjünk, mielőtt meggondolod magad!
Azzal kézen fogott, és levezetett a garázsba egy Chevy Camaro Z28-
ashoz. Klasszikus darab, valószínűleg a hatvanas évek végéről, fekete
színben, a motorháztetőn fehér csíkkal – ha az ember középsulis
korában kizárólag fiúkkal lóg, mindent megtudhat a kocsikról.
Devin és Drew a fél karját odaadta volna, ha egy ilyet vezethet. És, a
fenébe, én is bele akartam ülni. De azonnal megjelent előttem Allen és a
Dodge Viper, és eszembe jutott a szabály: ne randizz olyan pasassal, aki
rajong a kocsijáért.
– Szép autó – állapítottam meg.
Mindent megtettem, hogy ne legyek elájulva, de kudarcot vallottam.
– Köszönöm. Én is szeretem.
Jake kinyitotta nekem az ajtót.
Ha a szabályaimnál maradok, ezzel tuti bevittem a harmadik ütést. De
nem úgy hangzott, mintha Jake rajongana a kocsiért, és a klasszikus
külsőért is járt neki néhány pluszpont. Talán egy fél ütést.
Egy másodpercig még haboztam, aztán beültem. Bőrborítású
kormánykerék, letekerhető ablakok, a középkonzolon mérőműszerek és
egy ezüstgombos sebváltó.
Jake is beszállt, és a kocsit betöltötte az ismerős parfüm illata.
– Arra gondoltam, kocsikázhatnánk egyet. Van egy hely Boulderben…
– Boulderbe inkább ne menjünk! – szakítottam félbe, mert rémes déjà
vu érzésem lett.
– Hátha gyorsan meg akarsz szabadulni tőlem? Mint attól a házassági
tanácsadótól?
– Pontosan – feleltem, és igyekeztem lazának hangozni. – Ki tudja,
mikor mondasz valamit, amitől menekülőre fogom.
– Oké. Ismerek egy helyet, ami közelebb van.
Túlreagáltam, de nem tudtam rajta változtatni. Allen miatt a boulderi
vacsora puszta említésére is felállt a hátamon a szőr. Különösen ezzel a
gyors kocsival kombinálva. Rájöttem, hogy még soha nem láttam Jake
lakását, és rám tört a pánik.
Vajon mit rejteget?
A biztonsági övért nyúltam. Összeugrott a gyomrom, úgyhogy vettem
egy mély lélegzetet, megpróbáltam megnyugodni, és észszerűen
végiggondolni az eseményeket. Jake és én ugyanabban az épületben
laktunk, bemutatott a barátjának, Tinának, és ragaszkodott ahhoz, hogy
meglátogassam a Blue-ban. Ó, és Virginia Hammond össze akart vele
boronálni! Minden jel arra utalt, hogy nem nős.
Oké, minifrász vége!
Felzúgott a motor, aztán lágy duruzsolásba kezdett.
– Tovább tudtad hallgatni a könyvedet? – érdeklődött Jake, miközben
kikanyarodott a garázsból. – Nagyon izgalmasnak tűnt.
– Akkor is a frász jött volna rám, ha zenét hallgatok. A futópadon
mindig megfeledkezem a világról. – Rápillantottam. – De azon a könyvön
tényleg lerágtam az összes körmömet. A befejezés olyan izgalmas volt,
hogy nem tudtam letenni… Nem tudom, mit kell mondani, ha az ember
csak hallgatja.
– Ezek szerint szeretsz olvasni? Vagyis hallgatni?
– Úgy vettem észre, hogy így tovább tudok futni. De olvasni is nagyon
szeretek. Be is ugrom valamelyik nap a könyvesboltba.
– Vacsora után bemehetünk.
Jake megfogta a kezemet, az ujjaink összekulcsolódtak. Volt valami
ezekben az apró gesztusokban, amitől újra kamasznak éreztem magam.
Úgyhogy megpróbáltam lazítani, és élvezni a helyzetet.
De valahol a gondolataim mélyén megszólalt a zsémbes hang: A jó
dolgok soha nem tartanak örökké.

* * *

– Mondtam, hogy pompásan főznek – közölte Jake. – Ha az ember ismeri

a város legjobb szakácsát, tudja, hol lehet jókat enni.
 Belekortyoltam a vizembe.
– Hogyan keveredtél a vendéglátóiparba?
– Hosszú történet.
Felszúrtam a villámra egy tortellinit.
– És máris indulni szeretnél? Pedig még nem is meséltem a
hátborzongató porcelánbaba-gyűjteményemről.
Jake rám mosolygott.
– Azt hittem, szeretnéd könnyedén venni a kapcsolatunkat. Csak
felszínes dolgokról beszélgetni. – Felvonta a szemöldökét. – Nem ez volt
a feltételed?
– De igen. De ha nem akarod elmondani a történetet, biztosan
érdekes, és most megöl a kíváncsiság.
– Nos, két választási lehetőségem volt: vagy hivatásos bohóc leszek,
vagy nyitok egy éttermet. – Jake felsóhajtott, és elgyötört kifejezés ült ki
az arcára. – De kirúgtak a bohócegyetemről, és a szüleim kitagadtak.
Kitettek az aprócska lakókocsiból, amelyen tizenkét másik bohóccal
osztoztunk, és a saját lábamra kellett állnom.
Csóválni kezdtem a fejemet, a szám akaratlanul is mosolyra görbült.
– Nem hiszem el, hogy kirúgtak, amikor ilyen jól csinálod.
Jake elvigyorodott.
– Született tehetség vagyok.
– És nem akarod elmondani a valódi történetet, te elbocsátott bohóc?
Jake félretolta a tányérját, és rákönyökölt az asztalra.
– Édesapám a semmiből építette fel New Yorkban a Knight Marketing
& Advertising Groupot. Nagyon szeretett volna megtanítani mindenre,
és azt mondta, meg kell szereznem a megfelelő képesítéseket, hogy a
cégnél dolgozhassak. Ezért New Yorkba mentem, és szereztem egy
diplomát marketingből és közgazdaságtanból. Amikor végeztem,
apámnál kezdtem dolgozni, és elég szép összeget kerestem azzal, hogy
egész nap egy íróasztal mögött ültem, de minden percét gyűlöltem. Egy
nap összefutottam Brenttel. Együtt laktunk New Yorkban, amíg a
vendéglátóipari főiskolára járt. Egy hétre hazajött meglátogatni a szüleit.
Beszélgettünk, és elmesélte, hogy Denverbe költözött, és megpróbál saját
éttermet nyitni. Amikor megkérdeztem, hogy áll a tervével, azt mondta,
nehéz megfelelő helyet találni, de nem adja fel.
Egy pincérnő jelent meg az asztalunknál, újratöltötte a poharunkat,
és megkérdezte, nincs-e szükségünk valamire.
– Hol tartottam? – kérdezte Jake, miután elment.
A tányéromra tettem a szalvétámat.
– Brent megpróbált éttermet nyitni Denverben.
– Miközben mesélt, önkéntelenül mérlegelni kezdtem a dolog üzleti
oldalát. Tettem néhány javaslatot, és elmondtam mindent, amit tudtam,
és a segítségére lehet. Aztán tett egy tréfás megjegyzést arról, milyen
lenne, ha közösen nyitnánk egy helyet. De ezt csak ő vette viccnek, mert
én azonnal Denverbe repültem, hogy megnézzem a helyet, a többi pedig
már történelem.
– És apukád nem csalódott, hogy otthagytad a családi céget?
– Talán egy kicsit, de mindig arra bátorított minket a nővéremmel,
hogy azzal foglalkozzunk, amit szeretünk. Ő még mindig apának
dolgozik, mert imádja csinálni.
– Tetszik a történet. Nem olyan botrányos, mint gondoltam, de szép.
Jake belenézett a szemembe – a tekintete aznap este még kékebben
ragyogott, mert egy tengerészkék inget viselt.
– És mi a helyzet veled? Miért döntöttél a lakberendezés mellett?
– Szeretem összeilleszteni a dolgokat, és megváltoztatni egy helyet.
Tudom, hogy ezzel nem mentek életeket, de élvezem, és jó vagyok
benne.
Jake végighúzta az ujját a pohara szélén.
– Azt hiszem, fontos, hogy élvezzük, amit csinálunk. Biztosan
mindenkinek vannak őrült és pocsék napjai, amikor a munka valóban
terhet jelent, de alapjában véve szeretni kell.
– Pontosan – helyeseltem. Az utóbbi időben egyre kevésbé szerettem
az irodában lenni, de imádtam a munkámat. – És ki ne szeretne egy
fárasztó nap után hazatérni egy otthonos lakásba? És itt következik az
én szerepem.
– Attól tartok, az én lakásom csalódást fog okozni. Unalmas és
csupasz.
Közelebb hajoltam hozzá.
– És hogy kerülnék én a te lakásodba?
– Nos, ott szervírozzák a desszertet. – Jake arcán ördögi vigyor jelent
meg. – És higgy nekem! Mindenképp szeretnél desszertet.

* * *

Jake egy pillanatra megállt a könyvesbolt erotikarészlegénél.

– Nem ez a kedvenc részed?
Éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság.
– Megpróbáltam elbújni előled, és véletlenül itt kötöttem ki. Észre sem
vettem, amíg rá nem pillantottam a könyvre, amit a kezemben
szorongattam. – Felnéztem. – És ha nem tudnád, remekül értek a
kötözéshez, úgyhogy ne kötözködj, mert úgy megkötözlek, hogy soha
nem találnak rád.
– Dehogy vetemednék ilyesmire. – Jake átkarolta a derekamat,
éreztem a tenyere melegét. – Akkor merre menjünk?
– A krimikhez.
Elindultunk a bolt hátsó részébe. Átfutottam a címeket, hátha valami
megragadja a figyelmemet.
Jake levett egy könyvet, és elolvasta a hátsó borítót.
– Mit keresel?
Kihúztam egy könyvet, aztán inkább visszatettem.
– Valami ütőset. Minél rémisztőbb, annál jobb.
Jake finoman végigsimított a karomon, és azonnal elöntötte a vér azt
a néhány négyzetcentiméternyi bőrfelületet, ahol hozzám ért.
 – És milyen rémültnek kell lenned ahhoz, hogy felhívj, és megkérj,
hogy menjek át hozzád?
– És bevalljam, hogy igazából remekül megvagyok egyedül? –
viccelődtem, és megráztam a fejem. – Erre nem fog sor kerülni.
Jake adott egy könnyű csókot, és azt mondta:
– Akkor megyek, megnézem a történelmi könyveket.
– És milyen unalmas könyvet kell olvasnod ahhoz, hogy felhívj, és
megkérj, hogy menjek át hozzád?
– Nekem nem okoz gondot, ha be kell vallanom, hogy szükségem van
valakire.
Jake hozzám simult, és lágyan megcsókolt, elég hosszan ahhoz, hogy
beleszédüljek, majd otthagyott.
Egy percig csak álltam ott, és vigyorogtam, mint egy féleszű, aztán
visszafordultam a polchoz. Kiválasztottam egy Lehane-regényt, és
elindultam a pénztár felé.
– Darby?
Döbbenten fordultam hátra az ismerős hangra. Nagyot dobbant a
szívem, amikor megpillantottam Allent. A világ összes könyvesboltja
közül miért éppen az enyémbe kellett betévednie? Előrehajolt, mintha
meg akarna ölelni, mire rémülten hátrahőköltem.
Leengedte a kezét, és fájdalmasan megrándult az arca. A homlokán
lévő ráncok kissé markánsabbak lettek, de még mindig nagyon jóképű
volt. Egy semmirekellő, hazug csaló.
– Ennyi év után még mindig haragszol rám?
– Hogy haragszom-e? – Éreztem, ahogy felforr a vérem, és a légzésem
egyre szaporább lett. – Én lettem az a bizonyos „másik nő”, és még csak
nem is tudtam róla. Szóval igen, nagyon is mérges vagyok.
– Aliciával végül elváltunk egy évvel azután, hogy megszületett a
kislányunk. Egyszerűen nem működött.
– Még ha el is hinném, amit mondasz, egyáltalán nem számít. Nem
érdekelsz se te, se a feleséged vagy a volt feleséged vagy bármilyen
rokonod.
– Nézd! Én csak megpróbálok bocsánatot kérni. Nem akartalak
belekeverni a zűrzavaros házasságomba. Tényleg fontos voltál nekem,
és sajnálom, ha megbántottalak. – Allen felém lépett. – Csak azt
kívánom, bárcsak…
– Nehogy elsorold a kívánságaidat! – szakítottam félbe, és föltartottam
a kezemet. – Te többet már nem kívánhatsz.
Valaki átkulcsolta a derekamat.
– Minden rendben? – kérdezte Jake.
– Mehetünk.
Hirtelen az egész hely fojtogatónak tűnt. Letettem a regényt az első
szabad helyre, és kirohantam a boltból a hűvös esti levegőre.
Egy perc múlva megjelent mellettem Jake.
– Mi volt ez az egész?
– Semmi.
Megfogta a kezemet.
– „Semmi” nem zaklatja így fel az embert.
– Nem szeretnék beszélni róla – mondtam, és elindultunk a kocsi felé.
Az Allennel való találkozás rányomta a bélyegét az egész estére.
Nyolc évig sikerült elkerülnöm. Miért éppen akkor kell felbukkannia,
amikor kezdem újragondolni a párkapcsolatokhoz való viszonyomat?
Ha hagytam volna, hogy Jake Boulderbe vigyen vacsorázni, nem futok
össze Allennel.
Ezúttal egyáltalán nem értékeltem az iróniát.
Jake-kel megtettük a házunkhoz vezető rövid utat, de egy szót sem
szóltunk közben. Amikor beszálltunk a liftbe, már arra számítottam,
hogy megnyomja az ötös gombot, és kitesz a lakásom előtt, de a
huszadik emeletre tartottunk. Mivel senki más nem szállt be, elég
gyorsan mentünk ahhoz, hogy kissé felkavarodjon a gyomrom.
Elsétáltunk egy sor ajtó előtt, egészen a folyosó végéig. Amikor
beléptünk a lakásba, Jake felkapcsolta a lámpákat. Nem viccelt a
berendezéssel kapcsolatban. A nappali közepén egy magányos, fekete
kanapé állt, vele szemben egy apró asztalkán hatalmas, lapos képernyős
tévé.
Tipikus férfi. Óriási tévé, és semmi más.
A távoli fal üvegezett volt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a városra.
– Jelen pillanatban kissé puritán – jegyezte meg Jake.
– Véleményem szerint a dekoráció hiánya jobb, mint a rossz
dekoráció.
Jake a konyhába ment, és elővett a szekrényből két tányért.
– Végeztem egy kis kutatómunkát. Azt csiripelték a madarak, ha
desszertet rendelsz, általában csokoládésat választasz. – Ekkor
megfogott egy tálat, amely a sütő tetején pihent. – Úgyhogy sütöttem
brownie-t.
– Te sütötted?
– Igazság szerint elég jól főzök. Ha az embernek séf a szobatársa,
ráragad ez-az.
Jake elővett a fagyasztóból egy doboz jégkrémet, a hűtőből pedig egy
flakon csokiöntetet.
Nekidőltem a konyhasziget hűs gránitlapjának, ami kétszer akkora
volt, mint az enyém.
– És mit csiripeltek még azok a madarak a Blue-ban?
– Hogy sokat jársz oda, vagy legalábbis sokat jártál, mielőtt engem
megismertél. Sokszor ügyfelekkel találkozol, mindig barátságos vagy,
nagylelkű borravalókat adsz, és soha nem jönnél el velem randizni. Azt
mondták, felhagytál a találkákkal, amióta a legutóbbi barátod…
Jake elhallgatott, úgy festett, mintha az utolsó mondatot a
legszívesebben visszaszívná. Felém tolta az egyik tányért, és odaadta az
öntetet.
A Blue-ban dolgozók csupán egyetlen fickóról beszélhettek.
– Ez a baj azzal, ha az ember ragaszkodik egy helyhez. Túl sok
mindent megtudnak róla.
 – Mindenki kedvel. Egyenesen megmondták, hogy őrülten mérgesek
lesznek, ha miattam nem fogsz többet hozzánk járni. Legalábbis Mindy.
Ő az egyetlen, aki elég bátor ahhoz, hogy bevallja az ilyesmit.
Telelocsoltuk a fagyinkat csokiöntettel, és elindultunk a kanapé felé.
Micsoda este! Összefutok Allennel, ráadásul emlékeztetnek rá, mi
történt, amikor legutóbb elgyengültem.
Tisztában voltam vele, hogy kínos csend telepedett ránk. De legalább
a brownie-val elfoglalhattam magam. Jake-nek nem volt kávézóasztala,
ezért amikor végeztem a süteménnyel, tanácstalanul körülnéztem, hová
tehetném a tálkámat.
– Add csak ide! – mondta Jake, majd elvette tőlem, és beletette az
övébe.
Visszament a konyhába, én pedig a lenyűgöző ablakokhoz sétáltam. A
szürke felhők közül előbukkant a hold. Odalent apró fényszórók és hátsó
lámpák kergetőztek az utcákon. Azon tűnődtem, vajon azoknak az
embereknek mi lehet a történetünk, vajon merre tartanak?
Jake mögém állt, és átkarolt. Meleg és erős volt, és lassan kezdtem
megszeretni, ahogy a karjába zár. A lehelete simogatta a hajamat.
– Szóval mi a helyzet azzal a fickóval a könyvesboltból?
Végigsimítottam az alkarján, a vastag szőrszálakon és a kézfején
domborodó vénákon.
– Egy réges-régi tévedésem. Neki köszönhetem az első szabályt: Ne
randizz hazugokkal!
Jake ajka finoman a halántékomhoz ért.
– Emlékszem, ezt már említetted. Az után, hogy azt hitted, én is hazug
vagyok.
– Továbbra sem vagyok meggyőződve, hogy nem vagy az. Éppen az a
gond a hazudósokkal, hogy nem tudod róluk, amíg le nem lepleződnek.
– És miről hazudott? Gondolom, valami komoly dologgal
kapcsolatban.
– Eléggé. – Felsóhajtottam. – Allen nős volt, amikor együtt jártunk. Fel
kellett volna ismernem a jeleket. Csak… Nem tettem.
Kezdtek túlságosan elmélyülni a dolgok. Ezt semmiképpen sem
akartam megosztani Jake-kel, és fel sem tudtam fogni, hogy egyszerűen
miért nem tértem ki a kérdés elől. Elléptem az ablaktól, és lefejtettem
magamról Jake karját.
– Jobb lesz, ha most elmegyek.
– Rendben. Hiszen könnyedén kell vennünk a dolgot.
Enyhe ingerültséget éreztem a szavaiból.
Odahajoltam hozzá, és gyors csókot nyomtam az ajkára.
– Már épp elég szabályt szegtem meg egy estére.
 Tizenharmadik fejezet

Hétfő reggel leültem az íróasztalomhoz, bejelentkeztem a számítógépbe,

és felmentem az internetre. Az egyik sarokban egy különleges diétát
hirdető reklám képei villantak fel, a másikban az időjárás-előrejelzést
láttam. A nap sztorija ezt a címet kapta: Randizási tippek az NFL
sztárjaitól.
– Ja, az első tipp, hogy legyél NFL-sztár – morogtam.
Mivel nem nagyon érdekelt egy rakás izomagy véleménye a
randizásról, inkább megnéztem az e-mailjeimet. A legtöbb üzenetben
megpróbáltak eladni valamit, ami nélkül nem lehet élni – ez történik, ha
az ember internetes vásárlásra adja a fejét.
Ekkor besétált az irodába Nadine, egy csésze kávét tartogatva a
kezében.
– Szia! Ma találkozom a leendő ügyféllel a Blue-ban. Reméltem, hogy
velem tartasz, és segítesz meggyőzni Ms. Covingtont, hogy dolgozzon
velünk. Délre foglaltam asztalt.
Sokáig mindent elkövettem, hogy elkerüljem Jake-et, de abban a
pillanatban a Blue és a vele való találkozás a lehető legtökéletesebb
menekülési tervnek látszott az unalmas munkanap fényében. És amúgy
sem volt egyszerű folyton Jake-et kerülgetni. Tökéletesen felkészültem a
találkozásra, és nem csináltam nagy ügyet belőle. Ráadásul hiányzott a
koszt is.
– Benne vagyok.
– Remek. – Nadine kisétált az irodámból, aztán visszadugta a fejét: –
Neked megvan még a gépeden az a terv, amit Virginiának csináltunk?
Azt hiszem, a hölgy hasonló hangulatra vágyik.
– Elhozom, amim van.
A legtöbb dizájnernek meglehetősen határozott elképzelései vannak,
ezért nem szeret másokkal dolgozni. Folyton hatalmi harcokba kell
bocsátkozni, és az egész tiszta káosz. Nem egy csapatban dolgoztam már,
és annyi dívával kellett megküzdenem, hogy néha már azt hittem,
valami celebvalóságshow-ba csöppentem.
De Nadine-nal tényleg jól tudtunk együtt dolgozni. Ösztönöztük
egymás kreativitását, és erősítettük a másik munkáját. Csodálatos
változtatásokat vittünk véghez együtt, az egyik meg is jelent a Modern
Otthonok magazinban. Ez elég helybéli ügyfelet vonzott ahhoz, hogy
Patricia meg legyen elégedve a közös munkánkkal. Legalábbis egyelőre.
De az ő esetében ennél többet nem lehetett elvárni.
Az órámra pillantottam, és fejben számoltam a perceket ebédig.
Hmm. Talán megmondhatnám Nadine-nak, hogy találkozzunk ott.
Előbb elmehetnék, és eltölthetnék néhány percet Jake-kel.

* * *

A Blue-ban telt ház volt, és megállapítottam, hogy mégsem kellett volna

korábban jönni.
Mindy észrevett, és integetett nekem.
– Szia, Darby! – Ránézett a listájára. – Nadine-nal találkozol?
– Igen. Kicsit korán érkeztem.
Közelebb léptem, hogy ne kelljen átkiabálnunk a körülöttünk állók
feje fölött, és azon morfondíroztam, megkérdezzem-e, hol van Jake.
– Szeretnéd, hogy szóljak Jake-nek? – kérdezte Mindy mosolyogva.
Úgy tűnt, olvas az emberek gondolataiban.
– Gondolom, nagyon elfoglalt.
– Biztos vagyok benne, hogy szakít rád időt. – Mindy átfutotta a listát.
– Az asztalhoz kísérem ezt a házaspárt, és visszafelé előkerítem Jake-et.
Néhány perccel később felbukkant az előtérben Jake, hatalmas
vigyorral az arcán.
– Végül csak eljöttél meglátogatni.
 Magához húzott, és megcsókolt. Kicsit mélyebben, mint gondoltam.
A szívdobogásom visszhangzott a fejemben, és eltartott egy pillanatig,
amíg levegőhöz jutottam, és összeszedtem magam.
– Tulajdonképpen egy ügyféllel találkozom úgy negyedóra múlva, de
ettől függetlenül valóban azért jöttem előbb, hogy találkozzunk. Mert
nem gondoltam, hogy sokat segítene a munkámban, ha az előtérben
csókolóznék, amikor Nadine és az ügyfél megérkezik.
– Akkor a legjobb lesz, ha inkább kettesben csókolózunk – közölte
Jake, majd megfogta a kezemet, és az étterem hátsó részébe vezetett.
Kinyitotta az iroda ajtaját, és bekísért a szűk helyiségbe. Az íróasztalt
ellepték a papírhalmok. – Szóval, hogy megy a munka?
– Kicsit kiszámíthatatlan. Nadine-nal próbálunk behálózni egy új
ügyfelet. Felsorakoztatom a festőket Mrs. Crabtree-nek, és… –
Felpillantottam. – Téged ez biztosan nem is érdekel.
– De érdekel.
– Engem viszont nem. Legalábbis jelen pillanatban.
Átkulcsoltam a nyakát, és megcsókoltam. Túl hirtelen hagytam ott
előző este, és már megbántam. Jake nem habozott sokáig, magához
szorított, és szenvedélyesen visszacsókolt. Simogató nyelve minden
mozdulatával egyre csak emelkedett a szobában a hőmérséklet.
Összekuszálódtak a gondolataim. Nem kaptam levegőt, de abban a
pillanatban a légzés korántsem tűnt olyan nélkülözhetetlen funkciónak.
Az ujjaim az inggombjai felé kalandoztak, komoly kísértést érezve,
hogy kigomboljam, és vessek egy pillantást az alatta lapuló izmokra. De
tudtam, hogy azzal felgyorsítanám a dolgokat, és ezt nem akartam.
Ráadásul egy irodában voltunk, ahol bármikor ránk nyithattak, és
hamarosan érkezett egy ügyfelem, akire a későbbi együttműködés
reményében jó benyomást kellett tennem.
Szorosan összesimultunk, éreztem, ahogy Jake beszívja a levegőt, de
vonakodva elhúztam a számat, és fájdalmasan felnyögtem.
– El kell mennem – mondtam. – Nem akarok késni.
 Jake a nyakamhoz hajolt, és égető ösvényt csókolt rá egészen az
állkapcsomig.
– Egész este liftezzek a házunkban föl s alá abban a reményben, hogy
felbukkansz, vagy egyszerűen megbeszélhetjük, hogy találkozunk? –
kérdezte rekedten.
Végigsimítottam az oldalán, és meglepve állapítottam meg, mennyire
csalódott vagyok, hogy más programom adódott. Általában alig vártam,
hogy kimozdulhassak otthonról.
– Sajnos ma Stephanie-val és a vőlegényével meg a barátaival
találkozom. Valószínűleg hosszú este lesz, ahol egy rakás pasas unalmas
történeteket mesél. Ráadásul extrakínos a helyzet, mert az egyikük Karl,
tudod, a házassági tanácsadó.
– Ha korán hazaérnél… – Jake finoman beleharapott az alsó ajkamba,
és minden porcikámat elöntötte a vágy. – Tudod, hol lakom.
– Azt hiszem, még emlékszem – motyogtam a szájába.
Gyorsan megcsókoltam, és elhúzódtam tőle, mielőtt elveszíteném a
józan ítélőképességemet. Megigazítottam a szoknyámat és a blúzomat,
meggyőződtem róla, hogy minden a helyére került, és kiléptem az
irodából.
Ekkor lépett be az étterembe Nadine egy alacsony, melírozott hajú nő
társaságában, mire felgyorsítottam a lépteimet, hogy köszöntsem őket.
Nadine bemutatott Ms. Barbara Covingtonnak, és Mindy azonnal az
asztalunkhoz vezetett bennünket.
Megvártam, amíg Ms. Covington megnézi az étlapot, majd rátértem az
üzletre.
– Elmondaná, kérem, hogy pontosan mi a terve? – kérdeztem.
– Meglehetősen jól jöttem ki a válásomból, és most mindent meg
akarok változtatni. – Barbara nagy kört rajzolt a levegőbe. – Szabadulj
meg a pasastól, és kezdj újra mindent a pénzén! Minden férfinak
megvan a maga szavatossági ideje. Ha lejár, dobd ki, mielőtt
megsavanyodik.
 – Darbynak is ez a véleménye – jegyezte meg Nadine.
Jake éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az
asztalunknál. Felvont szemöldökéből arra következtettem, hogy hallotta
az utolsó mondatokat.
Letettem a poharamat a tányérom mellé.
– Ezt azért nem mondanám. Egyszerűen az a véleményem, hogy az
emberek túlságosan átadják magukat annak a valóságtól elrugaszkodott
elképzelésnek, miszerint a boldog párkapcsolatok örökké tartanak.
– Nem tartanak örökké – jelentette ki Barbara. – Ezért kell olyat
választani, akinek van pénze. Mert az tovább tart.
Összeugrott a gyomrom. Könyörgő pillantást vetettem Jake-re, nehogy
félreértse ezt a beszélgetést. Összeomlanék, ha arra a következtetésre
jutna, hogy engem a férfiak pénze érdekel. Nekem édes mindegy volt,
hogy valaki gazdag vagy szegény, ha úgy gondoltam, hogy a kapcsolat
működőképes.
– Elnézést, hogy közbeszólok – azzal Jake feltartotta a kulcsomat. –
Nem ismerős? Az irodám padlóján találtam.
A kulcs pajkosan csilingelt, amikor elvettem tőle.
– Igen, valószínűleg erre még szükségem lesz.
Nadine elkerekedett szemmel nézett rám.
– Hölgyeim! Kérem, szóljanak, ha szükségük lenne valamire!
Jake rám mosolygott, és a tekintetéből sugárzó forróságtól meleg
borzongás futott végig rajtam.
– Elnézést a közjátékért! – szabadkoztam, miután elment, és
megpróbáltam a munkára összpontosítani, ahelyett hogy arról
ábrándoznék, mikor csókolózhatok újra Jake-kel. – Hol is tartottunk?
Beszélgettünk színsémákról meg stílusokról, és az ebéd végére
Nadine-nal szereztünk egy új ügyfelet.
Egy olyan ügyfelet, aki miatt kezdtem azon aggódni, hogy az emberek
vajon hogyan látnak engem és párkapcsolat-ellenes elveimet.
 Tizennegyedik fejezet

Beszálltam Stephanie kocsijába, és kifújtam magam a párnázott ülésen.

Úgy tűnt, mostanában nem fogunk már sok időt együtt tölteni, és
örültem, hogy vele lehetek.
Steph kikapcsolta a rádiót.
– Mondj el mindent, mielőtt megszólal a telefonom!
– Talán egyszerűbb lenne, ha lenémítanád a mobilodat – jegyeztem
meg némi malíciával, miközben a barátnőm kihajtott a parkolóból az
utcára. Legalább tudott a telefonján e-mailezni. Az utóbbi időben főként
így kommunikáltunk. – Ha süllyedne a hajónk, és el kellene döntened,
hogy engem vagy a telefonodat mented-e meg, mit választanál?
– Ha megvan a telefonom, amin segítséget hívhatok, megmentlek
téged, a telefont és magamat is.
Megráztam a fejemet.
– Rossz válasz. Már a víz alatt vagyok, és nem találsz meg. Remélem,
neked és a telefonodnak szép életetek lesz.
Steph megfogta a kezemet.
– Soha nem engedlek el – mondta, és elővette a lehető legjobb Kate
Winslet-pillantását a Titanicból.
Fölnevettem.
– El tudod hinni, hogy annyiszor megnéztük azt a filmet?
– Hányszor is? Háromszor?
– Azt hiszem, négyszer. És mindannyiszor zokogtunk. – Igyekeztem
komoly képet vágni. – De ha bárkinek elmondod, véged.
Steph felnevetett, és ekkor megszólalt a telefonja. Rápillantott a
kijelzőre, és bekapcsolta a hangpostát.
– Úgy érzem, mintha mostanában folyton a telefonon lógnék, és alig
beszélgetnék olyan emberekkel, akikkel igazán szeretnék. Az esküvő
után jobb lesz.
– Akkor meg elfoglalt feleség leszel. De nincs ezzel semmi baj. Már
csak húsz év, aztán nyugdíjba vonulok, és összeköltözöm Drew-val. –
Aztán gúnyosan hozzátettem: – Olyan gyorsan elrepül, hogy észre sem
veszem.
– Ne válts témát! Mesélj Jake-ről!
– Bevitt az irodájába, és néhány percig csókolóztunk. – Bizseregni
kezdett az ajkam, amikor felidéztem a jelenetet. Egek! Ez a pasi tényleg
tudott csókolni. Meséltem Stephanie-nak az új ügyfélről és arról, hogy
Nadine szerint ő és én hasonló nézeteket vallunk, aztán a szívemre
tettem a kezem. – Én tényleg nem vagyok valami érdekhajhász fekete
özvegy. Nem vágyom arra, hogy hozzámenjek valakihez, akinek
elvehetem a pénzét. Az a nő közölte, hogy soha ne menjek feleségül egy
szegény pasashoz, mert ha már a kapcsolat zátonyra fut, muszáj valamit
nyernem belőle.
– Még nálad is cinikusabb – állapította meg Stephanie. – És megtalálta
a módját, hogy ebből hasznot húzzon.
A ventilátor egyenesen a szemembe fújt, ezért elfordítottam.
– És amilyen a szerencsém, Jake éppen akkor jelent meg a
kulcsommal, amikor Nadine közölte, hogy nekem ugyanez a
véleményem, úgyhogy a helyzet igazán kellemes és üdítő volt.
Stephanie csikorgó kerékkel bevett egy kanyart, mire rémülten
megkapaszkodtam az ajtóban.
– Bocsi! Nem vettem észre, hogy ilyen közel van a kanyar. – A GPS-e
csöndesen duruzsolt a háttérben, sorolta a következő utasításokat. – De
kedveled Jake-et, ugye? Eddig mindennel meg vagy elégedve.
– Igen. Kedvelem. Jól érzem magam vele, igazán vicces, és ez a
lélegzetelállítóan dögös dolog is mellette szól. Ráadásul minden
szabályomat ismeri. Említette, hogy ma este elmehetnénk valahová, de
mivel megbeszéltük ezt a találkát, mondtam, hogy nem érek rá.
– Hékás! Miért nem hívtad el?
 Csak bámultam rá, és arra gondoltam, milyen félkegyelmű vagyok.
– Ez eszembe sem jutott. – Nem kellett volna mást tennem, csak
megkérdeznem. Jake egész este velem lehetett volna, és minden sokkal
egyszerűbb… vagy bonyolultabb lett volna. – Talán jobb is, hogy nem
hívtam el. Ha folyton együtt lógunk, egyikünket előbb-utóbb nem lehet
levakarni. És nem állítom, hogy ez én lennék. Aztán jönnek a „Hol vagy
most?” telefonhívások meg a „Miért nem kerestél?”. Nem akarok
ilyesmibe bonyolódni.
– Azt mondtad, sorozatos monogámiára vágysz, nem igaz? Nem így
döntöttél?
Az ajkamba haraptam.
– Ez az elképzelés. De még a tesztelés fázisánál tart.
Steph bevett egy újabb jobb kanyart.
– Ugye nem akarod elszalasztani a nyálas-csöpögős részt? Ez az egyik
legjobb időszak egy párkapcsolatban.
– De hogy élheted át a „minden percet veled töltök” időszakot anélkül,
hogy kötődnél valakihez?
– Sehogy.
Hátravetettem a fejemet, és felnyögtem.
– Lassan kezdem azt hinni, hogy a tervem némi módosításra szorul.
– Csajszi! Egy éve ezt mondogatom! – Stephanie leparkolt a Hot Shots
névre hallgató bár előtt. – Szent ég! Ez a hely úgy néz ki, mint valami
gettó. Anthony szerint ez lenne a legújabb, divatos night-club.
A ledurrant bár ablakaiban megült a por, miközben a neonfeliratok
homályosan megvilágították a helyiséget. Nem volt benne semmi night-
clubos. Rengetegen ültek a bárpultnál, ittak, és figyelték a játékot. A
helyiség túlsó végében biliárdasztalok sorakoztak. Úgy tűnt, a mellettük
állókat nem érdekelték a márkás ruhák vagy az előkelő borok – az egyik
srácnak kilógott a farmerből a kőművesdekoltázsa. Anthony általában
felkutatta a város legújabb, legmenőbb helyeit. Akkor hát hogy
kerülhettünk ide?
 Anthony, Karl és Finn, Anthony másik főiskolai barátja odasétáltak
hozzánk, és Anthony arcon csókolta a barátnőmet.
– Rossz helyre jöttünk – közölte. – Ezt Hot Shotsnak hívják. Én meg a
Shotsba akartam menni. – Körülnézett, és elhúzta a száját. – Északra
van. Szeretnétek átmenni?
Bár Anthony nem kérdezte a véleményemet, azért elmondtam.
– Én azt mondom, maradjunk. Ha elindulunk, a fél estét a kocsiban
töltjük. – És semmi kedvem Karllal és Finn-nel utazni, pedig biztosan ezt
javasolnád. – Ehetünk valami zsíros kaját, és biliárdozhatunk. Mi lehetne
ennél rosszabb?
Steph átkarolta a vőlegényét.
– Engem nem érdekel, hol vagyok, amíg mellettem vagy.
Tényleg örültem Stephnek és a turbékoló szakasznak, de időnként
azért hiányzott a barátnőm, aki valamikor alaposan kiosztotta a fiúkat,
miközben ők meghúzták magukat félelmükben.
Anthony a sarokban álló asztalra mutatott.
– Akkor üljünk le! – Miközben az asztal felé tartottunk, Anthony
hozzám fordult: – Emlékszel Finnre, ugye?
Elmosolyodtam.
– Persze. Szia, Finn!
A srác kurtán bólintott.
– Darby!
Finntől nem lehetett többet várni. Nem beszélt sokat. Anthony szerint
régen óriási bulikirály volt, de az évek során benőtt a feje lágya. Bár
nem voltam róla meggyőződve, hogy Anthony felismerne egy valódi
bulikirályt.
Anthony kihúzott egy széket a menyasszonyának.
– Karllal pedig egy hete találkoztál.
Karl leült velem szemben.
– Így igaz. Közölte velem, hogy csak a pénz miatt prédikálok a
kommunikáció fontosságáról. Alapdiplomát szereztem pszichológiából,
és mesterdiplomát párkapcsolati és családterápiás tanácsadásból.
Folyamatosan csoportokat vezetek, de úgy tűnik, ő jobban ismeri a
témát.
Összeszorítottam a fogamat, és megpróbáltam megőrizni a
nyugalmamat.
– Kiforgatod a szavaimat. Egyszerűen a nők és férfiak közötti
kommunikációról fejtettem ki a véleményemet.
– Ami annyiban áll, hogy jobb lenne, ha meg sem próbálnának
egymással kommunikálni – jegyezte meg Karl.
Anthony idegesen legyintett.
– Hol lehet a pincér?
A tény, hogy Anthony kellemetlenül érzi magát, egyáltalán nem
tartott vissza. Ha Karl azt hiszi, arcul csaphat, és az övé lehet az utolsó
szó, téved.
– Én mindössze annyit mondtam, hogy mindenki abból az
alapállásból indul ki, miszerint a férfiak és a nők képesek egymással
kommunikálni. Személyes tapasztalatom azonban arról árulkodik: ha
felismerjük, hogy soha nem tudjuk megérteni egymást, nem élünk meg
annyi kudarcot. Ami a tanácsadók pénzéhségét illeti, azt csak tréfának
szántam. De úgy tűnik, a humor nem a tanácsadók erőssége. –
Rámosolyogtam Karlra. – És nincs szükségem diplomára, hogy ezt
felismerjem.
– Gyertek, biliárdozzunk egyet! – javasolta Steph. – Nem is vagyok
éhes.
– De én éhes vagyok – tiltakozott Anthony.
Le sem vettem a szemem Karlról.
– Látod? Stephanie megpróbált észrevétlenül témát váltani, hogy mi
ketten ne közvetítsük egymás felé a kellemetlen gondolatainkat. Mivel
Anthony nem nő, észre sem vette, mi folyik itt. Csak annyit hallott meg,
hogy Steph nem éhes.
Karl előrehajolt.
 – Én sem vagyok éhes. Mit szólnál hozzá, ha ahelyett, hogy ezzel a
passzív-agresszív stílussal egész este egymást piszkálnánk, inkább
elmennénk biliárdozni? A vesztes állja a vacsorát.
– Benne vagyok. – A székem lába fülsértően csikorgott a padlón,
ahogy eltoltam az asztaltól, és felálltam. – Talán ez a megfelelő pillanat,
hogy kommunikáljam feléd, elég jól biliárdozom?
– Személy szerint jobban szeretem látni a bizonyítékokat – mondta
Karl. – Időnként a nonverbális kommunikáció sokkal hatékonyabb.
– Hmm. Lehet, hogy mégsem olyan rossz a humorod.

* * *

Karl és én nagyjából ugyanúgy álltunk a biliárdban, és játék közben

folyamatosan ment köztünk az adok-kapok. Amikor megkísérelt egy
lehetetlennek tűnő lövést, hogy az utolsó csíkos golyóját beküldje a
lyukba, szinte bűvöltem, hogy rontsa el.
– Szent ég, ember! – kiáltotta egy férfi a mellettünk lévő asztalnál. –
Ezt nézd!
A szomszéd társaság egyre hangosabb lett. Hullarészegre itták
magukat, hőzöngtek, és mindenen röhögtek. Megpróbáltam úgy tenni,
mintha ott sem lennének, de az egyikük „véletlenül” hozzám
dörgölőzött, valahányszor elment mellettem. Biztos vagyok benne, hogy
nagyon viccesnek és ravasznak gondolta magát.
Karl golyója a lyuk mellett landolt, de nem ment be.
Mérlegeltem a lehetőségeimet, és az asztal fölé hajoltam. Az a
bizonyos fickó harmadszor is nekem jött, de ezúttal jóval
határozottabban.
Megfordultam, és meglöktem.
– Na ide figyelj! Elég legyen ebből!
A férfi felém lépett, és fenyegetően felemelte a mutatóujját.
– Ne merészelj meglökni, kiscsibe!
 Idegesen legyintettem.
– Miért, különben mi lesz? Talán megütsz? Attól menőbbnek éreznéd
magad a barátaid előtt?
Ekkor közénk lépett Karl.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegy, uram.
– Na idehallgass, miszter nagyarc! Tartsd a csajodat rövid pórázon,
különben kénytelen leszek megnevelni helyetted!
– Inkább menjen szépen vissza biliárdozni! – mondta nyugodtan Karl.
– És mi is visszatérünk a játékhoz.
A fickó barátai körbevettek bennünket, folyamatosan tüzelték a férfit,
és válogatott sértéseket vágtak Karl fejéhez.
– Rúgd szét a seggét! – kiabálták.
– Nem fogunk verekedni – jelentette ki Karl. – Mindent megbeszélünk,
ahogy…
A fickó hátralendítette a karját. Próbáltam figyelmeztetni Karlt, de
elkéstem – a fickó ökle hangos csattanással az arcába csapódott. Karl
megtántorodott, és hátrazuhant a biliárdasztalra. Odasiettem, hogy
felsegítsem, éreztem, ahogy a meglepetéstől és a dühtől lüktetni kezd a
vér az ereimben.
– Erre mit lépsz, te öntelt hólyag? – kérdezte a fickó.
Karl zavartan nézett maga elé, mintha nem tudná, mi történt.
– Elég silány ütés volt – jegyeztem meg. – Én a helyedben nem
hencegnék vele.
Ebben a pillanatban mellettünk termett Stephanie, Anthony, Finn és
egy nagydarab fickó, aki – feltételezésem szerint – a kidobó lehetett. Az
utóbbi a két fél közé lépett, és közölte, hogy fejezzük be.
– Szerintem jobb, ha elmegyünk – mondta Stephanie, és meghúzta a
karomat.
– Azt hiszem, ez jó ötlet – szólt a kidobó, mintha mi kezdtük volna a
balhét.
Nem akartam rontani a helyzeten, ezért erőt vettem magamon, és
nem kezdtem el üvöltözni a kidobóval és a többi idiótával, hanem
hagytam, hogy Stephanie elrángasson.
Miközben a kijárat felé tartottunk, a fickók folytatták a hangos
mocskolódást.
– Ez igazán jó móka volt – állapította meg Karl, és fájdalmasan
felszisszent, amikor megérintette a szeme melletti vörös foltot.
A tenyerembe fogtam az arcát, és az utcai lámpa fénye felé
fordítottam a fejét, hogy alaposabban szemügyre vehessem.
– Ezt jegelni kell. Igazán kellemetlen lenne, ha másnap reggel egy
monoklival ülnél be az irodába.
– Lehet, hogy elrémiszteném a pácienseimet. Bár hivatkozhatnék
kosárlabda-balesetre vagy valami ilyesmire. De utálok hazudni. Az
irodám legyen egy őszinte hely.
– Akkor mondd azt, hogy biliárdozás közben sérültél meg. –
Hátraléptem, és ránéztem a srácra, akit az este kezdetén még ki nem
állhattam. Végül úgy alakult, hogy kénytelen volt verekedni értem. –
Köszönöm, hogy… közbeléptél. Azt hittem, ha megalázom, egyszerűen
lelép. A vérmérsékletem időnként bajba sodor.
– Nem – mondta Karl, mintha sokkot kapott volna. Aztán a szája sarka
finoman felfelé görbült. – Talán nem szabadna ilyesmit mondanom,
elvégre minden erőmmel azon dolgozom, hogy békésen rendezzem el a
dolgokat, de azt hiszem, minden férfinak szüksége van rá, hogy életében
legalább egyszer megüssék. Ez olyan, mint valami beavatási szertartás.
– De azért nem javasolnám, hogy rendszert csinálj belőle. A
lányoknak korántsem tetszik annyira, mint gondolnád.
– Darby! Nem bánnád, ha Karllal mennél haza? – kérdezte Anthony. –
Én szeretnék a tüneményes menyasszonyommal utazni, Finn pedig elég
közel lakik.
Stephanie úgy nézett rám, mintha azt kérdezné: „Mit tehetnék?”
Nem volt más választásom.
– Dehogy. – Kinyújtottam a kezem Karl felé. – Add csak ide a
kocsikulcsot! Jobb lesz, ha én vezetek.

* * *

Mire a lakásomhoz értünk, Karlnak csúnyán feldagadt a szeme.

– Milyen messze laksz?
– Kb. negyven percet kell autózni észak felé.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha feljössz, és lejegeljük a szemedet. Hátha
leapad a duzzanat, és nyugodtan hazavezethetsz. – Leállítottam a
motort. – Ráadásul, azt hiszem, tartozom neked. Bár továbbra is meg
vagyok róla győződve, hogy én nyertem volna meg a biliárdmeccset –
rámosolyogtam, hogy tudja, csak viccelek –, így nem tudtál enni, és
biztosan éhes vagy.
Beléptünk az épület előterébe. Úgy döntöttem, megállok az
üdítőautomatánál. Szükségem volt egy kis szénsavra.
– Mit kérsz?
– Egy kólát – felelte Karl.
Vettem neki egy Pepsit, magamnak pedig egy Mountain Dew-t, és
beszálltunk a liftbe. Amikor elindult, Karl szemére szorítottam a
jéghideg üdítős dobozomat.
– Így. Ez majd segít. A fém és a hideg csodákat művel a
duzzanatokkal.
A lift megállt, és belépett Jake. Hát persze.
– Ne aggódj! – szóltam, amikor újra elindult a lift. – Nem ütöttem túl
nagyot.
Karl felnevetett.
– Azok után, amiken ma este keresztül kellett mennem miattad,
legalább hadd őrizzem meg a méltóságomat!
– De ha nem maradt semmi méltóságod, hogyan őrizhetnéd meg?
– Azt hittem, békét kötöttünk.
– Ne haragudj! Lehet, hogy eltart néhány napig, amíg sebességet
váltok, és kedves leszek veled. – A lift megállt, és kinyílt az emeletemen.
– Ilyen vagyok.
Karl kilépett a folyosóra. Bedugtam a kezem a liftajtóba, nehogy
elinduljon, és visszafordultam Jake-hez.
– Hosszú történet. Röviden csak annyit, hogy nem olyan rémes,
amilyennek látszik.
– Megvan a számom – mondta Jake. – És tudod, hol lakom.
– Azt hiszem, még emlékszem – feleltem mosolyogva.
Elengedtem az ajtó, küldtem Jake-nek egy búcsúcsókot, és néztem,
ahogy eltűnik a szemem elől.
Amikor beléptünk a lakásba, a kanapéra mutattam.
– Ülj le, hozok egy kis jeget! A kólásdoboz már biztosan nem elég
hideg. – Benyúltam a fagyasztóba, és elővettem egy zacskó borsót, aztán
visszamentem a kanapéhoz, és odaadtam Karlnak. – A borsó a legjobb,
mert tökéletesen illeszkedik a felülethez.
– Sok tapasztalatod van az ilyesmiben?
– Túl sok. Betörtem egy lovat, és volt egy barátom, aki imádott
verekedni.
Karl békésen ücsörgött, arcán a borsóval.
– Ki gondolta volna, hogy ez lesz a katasztrofális randink után?
Tulajdonképpen egész kedves tudsz lenni, ha akarsz.
– Ne áruld el senkinek! Ügyelnem kell a hírnevemre.
Karl elmosolyodott, aztán összerezzent.
– Tudom, hogy nem oldott volna meg semmit, de csak az jár a
fejemben, hogy legalább bemostam volna egyet annak a baromnak.
– Akkor nemcsak monoklid lenne, hanem néhány repedt ujjperced is.
– Hátradőltem a kanapén. – Bár én is szívesen végignéztem volna, ahogy
elterül a padlón. Szemét seggfej!
Húsz perccel később a duzzanat kezdett apadni, hatott a
fájdalomcsillapító, és tele volt a hasunk sajtos meleg szendviccsel.
Karl úgy döntött, elindul haza, így elköszöntünk egymástól.
 Micsoda este!
Felvettem a zacskó borsót.
Erről jut eszembe…

A szépség és a szörnyeteg esettanulmány: Boone/a szörnyeteg

Korom: 19 év

Úgy kezdtem el a főiskolát, hogy bárkivel is találkozom, úgysem lehet

olyan jó, mint Gil. Ez sok szempontból így is volt. Mégis eljön egy pont,
amikor az ember megpróbál továbblépni.
Boone-nal egy szemináriumra jártunk a második évfolyamon.
Amikor először találkoztunk, nem illettem volna olyan hízelgő jelzőkkel,
mint helyes, vonzó vagy hasonlók. Hatalmas orra volt és
megzabolázhatatlan, sötét haja, amely szerteszét meredezett. De volt
benne valami – az a bizonyos elgyötört művész figura –, ami tetszett.
Flörtölni kezdtünk, és valahányszor újra láttam, egyre helyesebbnek
tűnt. Elvitt a lakására, és megmutatta a festményeit. A munkái mélyek és
zavarba ejtően jók voltak. A rémálom képeiről fájdalom, düh és
szenvedés sugárzott. Ha ránéztem, a legkülönfélébb érzelmek tolultak
fel bennem, és azt hittem, ennek nagy ereje van.
Bár tettem néhány elejtett megjegyzést arról, hogy bejön nekem,
továbbra sem tudtam rájönni, mit érez irántam. Így egyik este,
miközben tanultunk, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:
– Boone! Ha azt mondanám, szeretném, ha nem csak barátok
lennénk, mit szólnál hozzá?
Úgy bámult rám, mintha arra kértem volna, hogy utazzon el velem a
holdra.
Elpirultam.
– Felejtsd el!
Szedegetni kezdtem a könyveimet, szerettem volna elmenekülni a
megalázó helyzetből.
 Boone megfogta a csuklómat.
– De miért tetszenék neked? Te olyan csinos vagy. És okos. Én csak…
Nem vagyok ilyen.
– Alábecsülöd magad. Szerintem vicces vagy, és szeretek veled lenni,
a munkáid pedig lenyűgözőek.
Boone lehajolt, és megtörtént az első, kissé kínos nyelves csók. Ez
idővel jobb lett. Attól kezdve mindenhová együtt mentünk. De minél
több időt töltöttem vele, annál világosabban láttam, milyen heves
természet. Ha nem ment jól a festés, szétdobálta az ecseteket, és
üvöltözni kezdett. Folyton összeveszett a lakótársaival. Türelmetlen
sofőr volt, ezért egy idő után mindenhová én vezettem. Végül mindig
lenyugodott, és visszaváltozott azzá a fiúvá, akit ismertem.
Egy idő után folyton felhívott, hogy „ellenőrizzen”. Ha nem ott
voltam, ahol szerinte lennem kellett volna, veszekedni kezdett. Ha szóba
álltam egy másik fiúval egy buliban, az egyetemen vagy a baráti
társaságban, teljesen kiborult. Rendszeresen megütött valakit. A helyzet
általában verekedésig fajult. Utána elmentünk hozzá vagy hozzám, én
lejegeltem a sérüléseit, beborogattam a zúzódásokat, ő pedig elmondta,
nem tudná elviselni, ha elveszítene. Úgy éreztem, ha tovább leszünk
együtt, belátja, hogy fontos a számomra, ezért abbahagyja a verekedést.
De ahelyett, hogy jobbra fordult volna a helyzet, minden csak
rosszabb lett.
– Megittad az összes narancslét? – kérdezte egyik nap, amikor az
albérletében voltunk.
Felnéztem a könyvemből.
– Nem. Hozzá sem nyúltam a narancsléhez. Nem ittad meg tegnap?
– Azt hiszem, arra azért emlékeznék. Hülyének nézel?
Felálltam, és magamhoz szorítottam a könyvemet.
– Nem vagyok hajlandó itt ülni, és eltűrni, hogy üvöltözz. Nem
érdemlem meg, hogy így viselkedj velem.
– Akkor menj el! Mindig ez van. Folyton bolhából csinálsz elefántot.
 – Szerintem meg nem normális, hogy egy narancslé miatt kiabálsz
velem. – Valahányszor mondtam valamit, úgy tett, mintha tiszta őrült
lennék. Mintha valami elmebeteggel beszélne, aki teljesen
észszerűtlenül gondolkodik. A srác, aki egy narancslé miatt üvöltözik,
azt hiszi, hogy velem van a baj. – Hazamegyek. Majd hívj, ha úgy
döntöttél, hogy nem leszel ilyen bunkó.
Kinyitottam az ajtót, de Boone becsapta előttem, és odatette a lábát,
hogy ne nyithassam ki újra. Megfordultam.
– Ugyan, Boone. Állj félre, hogy elmehessek!
– Ha most elmész, ne is gyere vissza!
Dobogó szívvel bámultam rá.
– Ezek szerint most szakítasz velem?
Boone belevágott az ajtóba, és összerezzentem. Azt hittem, én leszek a
következő. De mindössze hangos szitkozódásba kezdett, majd
beviharzott a szobájába.
A következő hétvégén egy buliban voltam Stephanie-val, és Carlosszal
beszélgettem, akivel egy házban laktunk. Észrevettem, hogy megjött
Boone, és azonnal úrrá lett rajtam a pánik. Összetalálkozott a
tekintetünk, és Boone elindult felénk. A szívem minden lépésével egyre
gyorsabban vert.
– Ki ez? – kérdezte Carlosra mutatva.
– Csak egy barát – feleltem.
Boone közelebb lépett Carloshoz, és belebámult az arcába.
– Miért másztál rá a barátnőmre?
– Nyugodj le, pajtás! – mondta Carlos. – Csak beszélgetünk.
– Éppen ez a gond. Hagyjátok abba!
Megpróbáltam elővenni a leghatározottabb hangomat.
– Te hagyd abba, Boone! Már nem vagyok a barátnőd, és ha így
viselkedsz, jobb, ha elmész.
Boone otthagyott bennünket, és megkönnyebbülten kiengedtem a
levegőt.
 Carlos a vállamra tette a kezét.
– Jól vagy?
Boone visszanézett, meglátta, hogy Carlos hozzám ért, és őrjöngeni
kezdett. Nekiesett Carlosnak, és vadul ütni kezdte. De ezúttal emberére
akadt. Carlos a szabad idejében edzeni járt egy bokszterembe, és Boone
labdába sem rúghatott mellette. Sok ember kellett hozzá, hogy
szétválasszák őket, és mire sikerült, Boone-nak ömlött a vér az orrából,
én meg biztos voltam benne, hogy legalább az egyik szemén csúnya
monokli éktelenkedik majd.
Csak bámultam rá, és arra gondoltam, olyan, mintha az elmúlt
néhány hónapban megcsúnyult volna. Igen, hasonló dolog történik A
szépség és a szörnyetegben is. Olyan sok időt kell várni a hercegre, és
amikor végül emberré változik, arra gondolsz, hogy állatként
aranyosabb volt. Ki gondolta volna, hogy a végén visszasírjuk a
szörnyeteget?
A nagymamám mindig utálta ezt a mesét, mert azt mondta,
nevetséges, hogy egy ilyen csinos lány beleszeret egy szörnyetegbe. De
nekem valamikor ez volt az egyik kedvencem – elvégre „az igaz
szerelem mindent megváltoztat”. Belle olyan türelmes volt, elnézte a
szörnyeteg dührohamait, és még azon a tényen is felülemelkedett, hogy
majdnem megölte az apját, őt magát pedig börtönbe zárta. Nem vagyok
benne biztos, hogy jó ötlet elhitetni a lányokkal, hogy a szerelem
erejével és türelemmel megjavíthatnak egy srácot. Mert a legtöbb srác
soha nem változik meg. De legalább a filmben a szörnyeteg végül mégis
megtanul szeretni, és végleg megszabadul a rosszabbik énjétől.
Fogalmam sincs, hogy Boone-nal megtörtént-e ugyanez, de annyit tudok,
hogy én képtelen lettem volna lehorgonyozni mellette, amíg ez kiderül.
Elvesztegetett idő: három és fél hónap
Tanulság:
Ha valaki időnként elveszíti a fejét, az teljesen normális. De ha
minden apróságon dühöngeni kezd, ideje, hogy felvedd a nyúlcipőt.
Erőszakos vagy túl féltékeny pasik kizárva.
Ne hagyd, hogy egy pasi lekezelően bánjon veled!
Nem tudod megjavítani az embereket. Magukon kell segíteniük.
 Tizenötödik fejezet

Képtelen voltam a munkára figyelni. Csak ültem az íróasztalomnál, és

doboltam az ujjaimmal. Elképzeltem, ahogy Jake morfondírozni kezd,
mit is látott bennem. Talán nem kellett volna arról poénkodnom, hogy
behúztam egyet Karlnak. Különösen hogy a Ralphfal történt incidensről
is hallott. De értette, hogy csak viccelek, nem igaz? Dobtam neki egy
csókot, hogy tudja, továbbra is ő érdekel. Már ha érdekel egyáltalán
valaki. Vagy nem? Nem. Jake-kel szabadúszók vagyunk, nem
bonyolódunk semmi komolyabb dologba. Mégis szerettem volna
mindent megmagyarázni. Ha esetleg meggondolta magát, tudni akartam
róla.
Vártam, amíg úgy gondoltam, biztosan ébren van, és felhívtam a
mobilját. Bekapcsolt a hangposta, ezért megköszörültem a torkomat, és
felkészültem az üzenetre.
– Szia! Én vagyok az. – Utáltam, ha valaki ezt mondta. Általában az
üzenet közepéig nem jöttem rá, ki lehet az illető. – Gondolom, kissé
beképzelt dolog azt feltételezni, hogy felismered a hangomat. De az is
lehet, hogy már be vagyok írva a telefonodba. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy… – Legszívesebben újra kezdtem volna. Nyugodtan és
összeszedetten. – Mindegy. Darby vagyok. Ki más hagyhatna ilyen
zavaros üzenetet, amelyben soha nem tér a lényegre. Az a lényeg, hogy
hívj vissza! A tegnap este tiszta őrület volt, és szeretném elmondani,
hogy…
Hangos sípolás szakított félbe.
Hát ez remek! Hagytam egy részeg üzenetet anélkül, hogy legalább
élveztem volna a részegség előnyeit.
Szánalmas megoldásnak tűnt visszahívni csak azért, hogy
befejezzem. Különösen ha szándékosan kapcsolt át hangpostára.
 Az íróasztalra dobtam a telefont, és a tenyerembe temettem az
arcom.
– Na ezért nem akarok párkapcsolatot.
Sípolt a telefon, és gyorsan felkaptam. Üzenetem érkezett egy
ismeretlen számról. Amikor megnyitottam, megpillantottam egy
fényképet, amely Karlról készült. A szeme alatt lilásvörös duzzanat
éktelenkedett. De legalább még látott.
„Azt hiszem, élveznem kellene a helyzetet. Az irodában mindenki
irigyel. Teljesen összezavartam őket, amikor azt mondtam, biliárdozás
közben szereztem. Úgy tűnik, sokkal jobban kedvelik a kocsmai
verekedésbe keveredtem egy lány miatt változatot.”
Csak úgy száguldoztak az ujjaim a billentyűzeten.
„Szerintem az esetet csak akkor lehetne verekedésként értelmezni, ha
legalább ketten részt vesznek benne. Ám a történtekre az volna a
legtalálóbb meghatározás, hogy egy részeg fickó bokszzsákjává váltál
egy lány miatt.”
Megnyomtam a „küldés” gombot, majd kinyitottam Mrs. Crabtree
dossziéját. De újabb sípolás zavart meg. Karl küldött egy válaszüzenetet:
„Igen, az én verzióm jobban hangzik. Egyértelmű, hogy te és én
különbözőképpen kommunikálunk.”
Felnevettem, és válaszoltam:
„Esküszöm, egyszer hallottam, hogy egy nagyon okos ember azt
mondta, a férfiak és a nők nem tudnak jól kommunikálni egymással…
Most dolgozom tovább. Biztosan találkozunk még.”
Meg voltam lepve, hogy az este végére mennyire megkedveltem Karlt.
Bár tudtam, hogy Stephanie azért hozott össze bennünket, mert remélte,
hogy megkedveljük egymást, nem volt meg közöttünk az a bizonyos
szikra. Úgy gondoltam, lehetnénk viszont barátok. Igazán kellemes lett
volna valakivel megbeszélni Stephanie és Anthony közelgő esküvőjének
minden részletét. És bár továbbra sem sikerült meggyőznie erről a
házassági tanácsadó dologról, Karl rengeteg különböző párral
találkozott már, és reménnyel töltött el, hogy Stephanie-t és Anthonyt is
megfelelő párosnak találja. Mert akármilyen keserű véleménnyel
voltam az örökké tartó szerelemről, tényleg szerettem volna, ha ők
lesznek a kivétel, amely erősíti a szabályt.
És ha nekik sikerül…
Eszembe jutott Jake, és ez az utóbbi időben meglehetősen gyakran
előfordult. Éreztem, ahogy a halvány remény utat tör magának a szívem
felé, és azt súgja, ezúttal talán tényleg minden más lesz.
Hagyd abba! A reménykedés csak depresszióhoz vezet.
De máris elöntött az a meleg, könnyű érzés. Stephnek igaza volt. Nem
akartam kihagyni a nyálas-csöpögős részt.
Szerettem volna belevetni magam, és élvezni.
Ekkor berontott az irodámba Patricia, és fenyegető arckifejezése egy
csapásra lelohasztotta a lelkesedésemet.
– Sikerült tegnap megállapodnotok azzal az ügyféllel?
– Igen.
– Akkor hol a szerződés? Még nem kaptam meg.
Majdnem biztos voltam benne, hogy Nadine-nál van, de nem száz
százalékig, úgyhogy amolyan vesztes-vesztes helyzetbe kerültem: nem
számít, mit mondok, mindenképpen úgy tűnik, hogy fogalmam sincs a
dolgokról.
– Intézkedem.
Patricia addig bámult, amíg kezdtem zavarba jönni, majd amolyan
„egész nap idiótákkal vagyok körülvéve” sóhajt hallatott. Volt egy olyan
érzésem, hogy hosszú napnak nézek elébe.

* * *

Átvettem a táskákat a másik kezembe, és kutatni kezdtem, hogy

előkotorjam a telefonomat. Rápillantottam a kijelzőre. Jake.
– Csak azt akartad mondani, hogy? – szólalt meg Jake, amikor
felvettem.
– Tessék? – kérdeztem vissza.
– Az üzeneted. Megszakadt.
Megigazítottam a szatyrokat, mire a telefon kicsúszott a kezemből, és
nagyot csattant a padlón. Ahelyett, hogy eldobtam volna mindent,
óvatosan letettem a szatyrokat az ajtóm elé, majd fölvettem a telefont, és
megkönnyebbülve megállapítottam, hogy a tok és a kijelző épségben
megúszta.
– Jake?
– Igen.
– Bocs, elejtettem a telefont. Szóval azt hiszem, jövök neked egy
történettel. Mit csinálsz ma este?
Aznap különösen pocsék napom volt, és semmi mást nem akartam,
mint Jake-kel ejtőzni, és egy kis időre megfeledkezni minden másról.
– A Blue-ban kész őrültekháza van, úgyhogy valószínűleg tovább bent
kell maradnom, mint általában.
Tartottam tőle, hogy csak le akar rázni.
– Oké, sok szerencsét!
A vonal túlsó végén hangos csattanás hallatszott, amit kiabálás
követett. Jake közelében valaki egyáltalán nem örült annak, ami történt.
– Újabb probléma merült fel. Mennem kell.
– Jó, akkor majd később beszélünk.
Letettem, és komoran bámultam a szatyraimat. Úgy tűnt, nagy
hajcihőt csapok egy kapcsolat körül, amelyik nem is létezik. Összeszorult
a szívem. Talán rosszul értelmeztem Jake szándékait? Valóban
elfoglaltnak hangzott, és lehet, hogy csak ennyiről volt szó. Meglehet,
azért szívom mellre, mert nehéz napom volt. Így kellett lennie.
Ostoba remény. Tudtam, hogy a fenekembe harap, ha hagyom.
Kinyitottam az ajtót, és felnyaláboltam a vásárolt holmikat. Nem
voltam hajlandó végtelen elemezgetésekbe bocsátkozni, vagy órákig
bámulni a telefonomat, hátha felhív. Találkára hívtam, és
visszautasított.
Most nála pattog a labda.

* * *

Szerda reggel Nadine-nal azzal kezdtük a napot, hogy elmentünk

Barbara Covingtonhoz, és felmértük a helyzetet. Nadine leparkolt a
kovácsoltvas kapu előtt, és ránézett a házra.
– Hűha!
– A „hűha” a legtalálóbb kifejezés – állapítottam meg. – Szóval így fest
tizenötezer négyzetméter. Azt hinném, ha valaki egyedül él egy ekkora
házban, meglehetősen magányosnak érzi magát.
– Ne humorizálj! – Nadine letekerte az ablakot, megnyomta a
kapucsengőt, és közölte, hogy Ms. Covingtonhoz jöttünk. A kapu kinyílt,
és behajtottunk. – Chateltem egy kedves sráccal, és azt hiszem, a
hétvégén találkozunk. Mondom, ez a Cupido nyila weboldal tényleg jó.
Meg lennél lepve, hány jóképű, partiképes fickó regisztrált.
Néhány hónappal azelőtt próbált meggyőzni, hogy jelentkezzek be
vele erre a netes társkeresőre. A legutóbbi srác, akivel ott ismerkedett
meg, már közel járt a tökéleteshez, de néhány hónap után megfeneklett
a dolog, ezért Nadine újra megpróbálkozott. És ilyenkor mindig azt
akarta, hogy én is próbálkozzak.
– Ugyan már! – mondta, miközben megállt a ház előtt. – Mikor voltál
utoljára olyan randevún, amelyik nem sikerült rémesen?
– Igazság szerint szombaton.
Nadine felkapta a fejét.
– Te jársz valakivel? Klassz!
– Nem járunk. Jake az.
– Tudtam! Éreztem, hogy van valami kettőtök között.
Hátradőltem, és felsóhajtottam.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy van valami kettőnk között.
Fogalmam sincs, mit művelünk.
Jake nem hívott, és lassan kezdtem azt hinni, akármit is művelünk,
hamarosan véget ér. Ami tiszta szívás volt, és nemcsak azért, mert most
megint nem mehettem a Blue-ba, hanem azért is, mert tényleg jól
éreztem magam vele.
Lépj tovább!
– Gyere, nézzük meg, mivel dolgozhatunk!
Ms. Covington betessékelt minket. Az épület úgy festett, mintha senki
nem lakná, a falak és a padlók teljesen üresek voltak. De még a csupasz
beltér is gyönyörű volt: boltíves mennyezetek, emeletig kanyargó
lépcsősor és hatalmas ablakok, amelyek a hegyekre néztek.
– Megmondtam, hogy mindent adjanak oda – magyarázta Barbara,
miközben körbevezetett bennünket. – Majd a volt férjem kezd valamit
azzal a sok áporodott, öreg bútorral. Ha megnéztük a házat,
elmehetnénk ebédelni, aztán megmutatnám az egyik barátom otthonát,
mert csinált egy-két dolgot, ami nekem is tetszik.
Követtük Barbarát a három autónak helyet adó garázsba, és
beszálltunk egy BMW 7-esbe. Az asszony végigbeszélte az egész utat. Az
új berendezésről, az újrakezdésről és arról, hogy a férje máris egy új,
fiatalabb modellt keres.
– Tudják, az első házasságomban teljesen odavoltam a férjemért. Nem
volt pénze, de azt hittem, a szerelem mindenért kárpótol. Kétéves volt a
kislányunk, amikor rájöttem, hogy megcsal. Ezek után úgy gondoltam,
meg kell találnom a módját, hogy gondoskodjak magamról és a
gyermekemről.
Aztán az ebéd és a barátja házához vezető út során elmesélte az
összes férje történetét. A kettes számút nem szerette, de ő legalább
gazdag volt. A harmadik iránt gyengéd érzelmeket táplált, és ő még
gazdagabb volt. A négyes számúval pedig úgy kezdődött minden, mint
egy tündérmesében, többek között országokon átívelő volt a szerelmük.
Mire meghallgattam az összes férfi történetét, úgy éreztem, soha
többé nem akarom, hogy egyhez is közöm legyen. Ha én pesszimista
voltam, Barbara nagypályás pesszimistának számított. Úgy tűnt, a
következő a filozófiája: „Ha a sors olyan férfiakkal ver meg, akikkel nem
lehet együttműködni, legalább tegyenek milliomossá.”
A nap végén, amikor Nadine-nal elhajtottunk Barbarától, azt
mondtam:
– Vond vissza!
Nadine értetlenül nézett rám.
– Mit vonjak vissza?
– Hogy bármiben is hasonlítok Barbarára. Nekem egyáltalán nem ez a
véleményem a szerelemről. Olyan lehangoló.
– A te véleményed is elég lehangoló. Ő legalább pénzt csinál belőle.
– Ezek szerint megvetted ezt a piócaelméletet?
Nadine fölnevetett.
– Dehogy. Egy percig sem hiszem, hogy olyan boldog és
kiegyensúlyozott, ahogyan állítja. Csak azért mondja, hogy úgy tűnjön,
kézben tartja az életét. Senki sem szereti azt érezni, hogy nincs hatalma.
– Ráhajtott az autópályára. – Ez éppen olyan, mint azoknál az nőknél,
akik csak azért bizonygatják, hogy házasságellenesek, mert valójában
azt szeretnék, ha valaki elvenné őket, csak senki nem kéri meg a
kezüket.
Felnyögtem.
– Ez egyre rosszabb lesz.
– Nem rólad beszélek – szabadkozott Nadine. – Neked megvolt az
esélyed a házasságra, csak nem éltél vele. Kétszer.
– Nem kétszer.
– Fogadok, hogy megkérte volna a kezedet, ha te nem…
– Nem akarok róla beszélni. – Kifújtam a levegőt. – Éppen a Barbara-
féle történetek miatt nem akarok férjhez menni. Tulajdonképpen
mindegyiküket kihasználta. Minden férje azt hitte, hogy szereti, pedig ő
csak a pénzükbe volt szerelmes.
 – És most mi is profitálunk belőle. Ez a projekt nem lesz egyszerű, de
szép summát kapunk érte.
Megszólalt a telefonom. Előkotortam, és megnéztem a kijelzőt. Jake
volt az.
Három napig elkeseredetten szerettem volna beszélni vele, de a
Barbarával töltött nap után újra mogorva lettem, és visszatért az érzés,
hogy minden párkapcsolat egy nagy rakás szemét.
Ha most beszélek vele, nagy esély van rá, hogy elszúrom az egészet.
Nem akartam megkockáztatni, ezért bekapcsoltam a hangpostát. A
fülemben csengett Nadine megjegyzése az elszalasztott házasságokról,
és összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy hagytam, megint
elöntsön a remény, pusztán azért, hogy újra szétzúzzák.
A reménytelenség szomorú dolog, de reménykedni veszélyes. A
valódi kérdés inkább az volt, hogy a végén melyikkel járok jobban.
 Tizenhatodik fejezet

Amikor csütörtök reggel Barbara háza felé tartottam, betettem a

fülhallgatómat, és felhívtam Jake-et. Előző este hagyott egy kurta
üzenetet: „Hívj vissza!” Úgy döntöttem, követem az utasítást, és
meglátjuk, mi lesz.
– Akkor hánykor indulunk?
Ránéztem a telefonomra, hátha rossz számot hívtam, de Jake volt az.
– Azt hiszem, összekeversz valakivel. Darby vagyok.
– Tudom, ki vagy. Szóval hány óra lenne jó neked?
– Csak úgy hangzott, mintha már konkrét terveid lennének, és azt
hittem, nem jöttél rá, hogy én vagyok.
– Valóban konkrét terveim vannak. Neked csak igent kell mondanod.
Azon kaptam magam, hogy vigyorgok, mint a tejbetök, és a gyomrom
összerándul.
– Hat után szabad vagyok.
Néhány órával később már abban sem voltam biztos, hogy túlélem a
napot, azt pedig pláne nem tudtam, hogy bírom ki fél hétig.
Miért éppen ma kellett betörnöm az új szürke tűsarkúmat?
Már a hatodik bútorboltban jártunk, és Nadine meg én alig tudtunk
lépést tartani Barbarával. Az a nő aranyérmet nyert volna
shoppingolásból. Amikor egyszer-egyszer kifogyott a szóból, rólunk
kérdezősködött. Amikor kiderült, hogy egyikünk sem tud érdemben
hozzászólni a házasság témájához, összeszorította a száját, és tetőtől
talpig végigmért bennünket.
– Két csinos és okos lány, akik még egyszer sem voltak férjnél? Én a ti
korotokban már a második férjemet fogyasztottam. Majd megmondom,
mi a gond: elriasztjátok a férfiakat. Albérletben laktok vagy saját
lakásban?
 – Sajátban – felelte Nadine.
– Én is.
Barbara komoran nézett ránk. Valamilyen okból úgy éreztem, mintha
fekete pontot jelentene, hogy független nők vagyunk, akik sikeresek a
munkájukban.
– A pasik olyan lányt akarnak, akinek a gondját viselhetik. Olvastam
egy könyvet valahol a harmadik és a negyedik férjem között…
Barbara hosszasan elmagyarázta, mire vágynak a férfiak egy hosszú
távú párkapcsolatban. Kiderült, hogy csak azért, mert szoknyát és magas
sarkút hordok, még nem vagyok elég nőies. Sokkal elesettebben kellett
volna viselkednem. Megmutatni a férfiaknak, mennyire szükségem van
rájuk.
Ha kiszolgáltatottnak és tehetetlennek kellett tettetnem magam, hogy
megtartsak egy férfit, akkor inkább nem kértem belőle. Nadine azonban
csak úgy itta az asszony szavait. Sőt, amíg Barbara kérdezett valamit az
egyik eladótól, Nadine elővette a telefonját, és felírta az összes könyv
címét, amit Barbara javasolt.
Átkukucskáltam a válla fölött, amikor elmentette a feljegyzést.
– Ugye nem akarod elolvasni őket?
Nadine megvonta a vállát.
– Nem árthat. Nem elégszem meg akárkivel, és nem házasodom meg
csak a pénzért, de szeretnék férjhez menni. Lassan fogy az időm, és
egyre kevesebb esélyem van gyerekeket szülni. Mindig is szerettem
volna anya lenni.
Azok után, hogy láttam, mit művelnek egy párkapcsolattal, nem
tudtam elképzelni, miért is szeretne valaki gyerekeket.
– Láttátok azt a kanapét? – kérdezte Barbara. – Egyszerűen förtelmes.
Sajgó lábam tiltakozni kezdett már a gondolatára is, hogy még
egyszer körbejárjam az üzletet. De a pénz beszél – és hangosabban, mint
egy láb –, így rávettem magam, hogy nekiveselkedjem, és megtekintsem
a förtelmes kanapét.
 Valóban förtelmes volt. A barna és narancssárga mintás, steppelt
bútor láttán úgy éreztem, menten epilepsziás rohamot kapok.
– Az antik hirtelen egészen más jelentést nyer – állapította meg
Barbara, majd belém karolt. – Ismerek egy helyet egy utcával feljebb.
Nézzük meg azt is!
Vannak olyan ügyfelek, akik megnéznek néhány mintát, aztán rád
bízzák a dolgot. Mások szeretik, ha egy-két dologban dönthetnek. De
Barbara mindenben részt akart venni. Úgy tűnt, nemcsak a
dekorációban, hanem az életünkben is.
– Jövő hétvégén lesz nálam egy kis összejövetel – újságolta el,
miközben sétáltunk az utcán. – El kell jönnötök. Lehet, hogy meg kell
elégednetek az idősebb korosztállyal, de van pénzük, és tejben-vajban
fürösztenek majd benneteket. De ha fiatalabbat akartok, némelyik
exférjemnek igazán jóképű fiai vannak…
És ahogy áradt belőle a szó, egyre cinikusabbnak éreztem magam.

* * *

Jake nem árulta el, hová megyünk, ezért fölvettem egy fekete flitteres
felsőt és egy elegánsabb farmert. Általában tűsarkú cipőket hordtam, és
még soha nem volt vele gondom. De a Barbarával való egész napos
shoppingolás után képtelen voltam rávenni magam, hogy bármilyen
magas sarkúba bújjak. Ezért felhúztam a fekete balerinacipőmet.
Leroskadtam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, amikor
kopogtattak.
Megnéztem, hogy Jake jött-e meg, aztán kinyitottam az ajtót, és
nekidőltem a félfának.
– Szia! Ugye nem eszeltél ki valami őrültséget, például hogy menjünk
el táncolni?
– Én mindenre nyitott vagyok – felelte Jake. – Miért? Neked mihez van
kedved?
 – Olyan helyre vágyom, ami nincs messze. Ma új cipőben mentem
dolgozni, és az ügyfelem felvásárolta a fél világot. Elfáradtam.
– Pont ma vásároltam be. Összeüthetünk valamit otthon, és nem kell
elmennünk sehová.
– Nem akarok ekkora gondot okozni. Azért tudok járni. Csak nem
szeretnék egész este talpon lenni.
– A főzés egyáltalán nem gond. Tulajdonképpen örülnék is neki. Én is
egész nap rohangáltam. – Jake kinyújtotta a kezét. – Mehetünk?
Megtettük a rövid utat a huszadik emeletig. Be kellett vallanom, hogy
aznap este valóságos áldásnak bizonyult, hogy egy házban lakunk.
Jake kinyitotta a hűtőt, és belenézett.
– Mit szólnál egy borsos-citromos csirkéhez?
– Remekül hangzik. – Nekidőltem a konyhaszigetnek, amíg Jake
elővette a hozzávalókat. – Én mit csináljak?
– Csak biztosítsd a társaságot!
Néhány perc múlva a levegő megtelt a grillezett csirke citromos
illatával, és összefutott a nyál a számban. Jake megmosta a kezét, és
hozzám fordult:
– Szóval mi volt azzal a fickóval, akivel a liftben találkoztam?
– Erről már meg is feledkeztem. – Eszembe jutott, hogy festhet Karl
szeme. Valószínűleg addigra inkább sárgás árnyalatot öltött. – Mintha
évek teltek volna el azóta.
– Kicsit aggódtam, hogy miatta kerülsz.
– Nem kerültelek, esküszöm! Mostanában kicsit felpörögtek az
események.
Teljes súlyommal nekidőltem a pultnak, és keresztbe vetettem a
lábam. Elmeséltem neki, hogy rossz bárba mentünk, és belém kötöttek
biliárdozás közben, mire Jake-nek megfeszült az állkapcsa.
– És mi lett a másik fickóval? – kérdezte. – Mondd, hogy legalább
kidobták a helyről!
– Szerintem törzsvendégek voltak, mert a biztonsági őr nekik adott
igazat.
Jake megrázta a fejét.
– Én leszedtem volna a fejét, ha ilyesmit csinál.
Az oltalmazó hangnemtől a szívem kihagyott néhány ütemet.
– Hidd el, én is azt szerettem volna! De Karl szeme elég csúnyán
feldagadt, és mivel Boulder északi részén lakik, felhívtam, hogy
lejegeljem a sérülését. Az a fickó egészen szórakoztató tud lenni, ha
akar.
Jake mindkét tenyerével a konyhaszigetre támaszkodott, és
közrefogott.
– Ez úgy hangzik, mintha konkurenciám akadt volna. Jobb lesz, ha
összeszedem magam.
Óvatosan a bicepszére tettem a kezem, és a hüvelykujjammal
végigsimítottam a domborodó izomzaton.
– Neked én vagyok az egyetlen konkurenciád.
Jake fölkapta a fejét, és zavartan rám nézett.
– Ezek szerint le kell hogy győzzelek?
– Igen. Engem és az összes aggályomat. Meg a volt pasikat, akik miatt
aggályaim vannak. Ó, és Ms. Barbara Covingtont.
Jake felvonta a szemöldökét.
– Ez egyre érdekesebb lesz.
– Ő az új ügyfelünk, akivel a minap találkoztunk a Blue-ban. Négy
férje volt, és másról sem tud beszélni, mint hogy milyen rettenetes dolog
a házasság.
– Hadd találjam ki! Biztosan azt mondta, hogy soha ne menj férjhez.
– Tulajdonképpen azt mondta, keressek egy gazdag férfit, és vetessem
magam el vele, hogy ha a kapcsolatunk véget ér, kellemes dolgokkal
vigasztalódhassak. Közöltem vele, hogy az én tapasztalatom szerint az
ilyen pasik vagy munkamániások, akiket egyáltalán nem érdekelnek a
nők, vagy gazdag, lusta disznók. – Végigsimítottam Jake karján, majd
gyengéden megfogtam a tarkóját. – Azt javasolta, válasszam a
munkamániásat, mert akkor tarthatok szeretőt.
– Ez igazán szép – jegyezte meg Jake, és mély hangja vibrált a
tenyeremben.
– Ráadásul van egy különös elmélete arról, hogy egy nő hogyan tudja
az ujja köré csavarni a férfiakat. – Megráztam a fejemet. – Nem akarok
belemenni, mert már attól is dühbe gurulok, ha eszembe jut.
Belenéztem Jake kék szemébe, amelyben ezúttal nyoma sem volt a
zöldes árnyalatnak, amit legutóbb láttam.
Aztán belém hasított a felismerés. Lehet, hogy Barbarának mégis
igaza van.
– Szerinted én csak egy bánatos leányka vagyok, aki arra vár, hogy
egy nagy, erős férfi megmentse? Ezért van ez az egész…? – azzal
kettőnkre mutattam.
Jake felnevetett.
– Komolyan kérdezed?
– Valahányszor a közeledben vagyok, úgy viselkedem, mint egy
féleszű tyúk. Biztosan ezért szeretnél velem lenni. Úgy érzed, hogy meg
kell mentened.
Jake közelebb lépett, és a pulthoz szorított. Mélyen a szemembe
nézett.
– Kedvellek, Darby. Ezért szeretnék veled lenni. Keménynek látszol,
és ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez csak álca, de kedves lány
vagy. És vicces. És ahelyett, hogy különböző játszmákba bocsátkoznál, a
szemembe mondod az igazat.
Lehajolt, és finoman a számhoz érintette az ajkát.
– És őrjítően szexi vagy.
Megnyalta az alsó ajkamat, a testétől pedig moccanni sem tudtam.
Elgyengült a térdem, és mindenem lángba borult.
– Én is kedvellek – leheltem. – De mindig rossz pasikat választok.
Mindig. Higgy nekem! Alaposan áttanulmányoztam az összes
párkapcsolatomat, és hiába tanultam sokat a hibáimból, még mindig
rosszul választok.
Jake a csípőmre tette a kezét, mint már annyiszor, és becsúsztatta a
hüvelykujját a nadrágom és a felsőm közé, majd végigsimított a csupasz
bőrömön.
– Akkor, azt hiszem, szerencsés, hogy én választottalak téged.
Úgy nézett rám, hogy alig kaptam levegőt. Képtelen voltam tiszta
fejjel gondolkodni, amikor az ajka olyan közel volt az enyémhez. Ezért
ahelyett, hogy megpróbáltam volna kitalálni valamit, amit mondhatok,
inkább megcsókoltam. Nem fogtam vissza magam, hagytam, hogy az
összes zavaros érzelmem a felszínre törjön ebben a csókban.
Jake felmordult, a hang mélyről, valahonnan a torkából jött, és úgy
tűnt, nehezére esik elválni tőlem. Aztán visszatért a tűzhelyhez, és
megfordította a csirkét.
Mögé álltam, átkulcsoltam a derekát, és erős hátára hajtottam a
fejemet.
– Édesen beszél, és még főzni is tud? Könnyen hozzá tudnék szokni.
 Tizenhetedik fejezet

Pénteken Stephanie belépett az irodámba, és bejelentette, hogy a Blue-

ba megyünk a szokásos heti esküvőtervező megbeszélésünkre, mert
találkozni akar ezzel a „Jake nevű fickóval”. Amikor nem sikerült
lebeszélnem róla, emlékeztettem, hogy Jake-kel nem akarjuk túl
komolyan venni a kapcsolatunkat, ezért nem is számít, hogy a
barátnőmnek mi a véleménye róla. De amikor Stephanie forgatni kezdte
a szemét, majd közölte, hogy „persze, ezerszer hallotta már ezt a
dumát”, nem maradt sok reményem az ebéd kimenetelével
kapcsolatban.
Mindy leültetett bennünket, és Stephanie csóválni kezdte a fejét, majd
csalódott arccal annyit mondott:
– Nem hiszem el, hogy nem hívtad ide.
Az ölembe terítettem a szalvétámat.
– Nem fogok bejelentés nélkül betoppanni, és idekéretni. Mindy majd
elmondja, hogy itt vagyok, és Jake biztosan idejön, ha lesz rá módja és
lehetősége.
A barátnőmnek megszólalt a telefonja, és legnagyobb
meglepetésemre nem vette fel, hanem bekapcsolta a hangpostát.
Döbbenten néztem, ahogy elteszi a táskájába.
– Bárki is az, várhat néhány órát.
– Ha nem borítanám fel a poharakat, most átnyúlnék az asztal fölött,
és megnézném, nem vagy-e lázas.
– Úgy érzem, mintha már nem is találkoznánk. A rövid e-mailek és
sms-ek… Ennyi nem elég. – Stephanie letette a táskáját a mellette lévő
székre. – Erről jut eszembe, Karl elkérte a telefonszámodat. Remélem,
nem baj, hogy megadtam neki.
– Dehogy. Küldött egy fényképet a monoklijáról, és jót viccelődtünk.
Igazság szerint elég szórakoztató fickó.
Stephanie közelebb hajolt hozzám.
– Nem alakul valami kettőtök között?
– Nem, szó sincs ilyesmiről. De legalább már nem utáljuk egymást.
– A párkapcsolatokról alkotott elméleted miatt az ember soha nem
tudhatja…
Ekkor megjelent Jake az asztalunk mellett. Rám mosolygott, én
visszamosolyogtam, a szívem kihagyott néhány ütemet.
– Lehet, hogy már a fél várost elcsábítottad, csak én nem tudok róla –
fejezte be a mondatot Stephanie.
Azonnal lehervadt a mosolyom. Nem tudtam, mit mondhatnék.
Valahányszor Jake a közelemben volt, valaki biztosan olyasmit mondott,
amit egyáltalán nem szerettem volna.
– Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy én vagyok az
egyikük – szólalt meg Jake Stephanie háta mögött, mire a barátnőm
rémülten felpattant.
Ettől visszatért a mosolyom.
– Stephanie! Hadd mutassam be Jake-et! Jake, ő a legjobb barátnőm,
Stephanie.
Steph hátrafordult.
– Amit Darby hódításairól mondtam, csak vicc volt. Igazából nem
nagy férfifaló.
Jake leült mellém, és átkarolt.
– Ismerem az „ügyfelek előtt nem csókolózunk” szabályt, de mi a
helyzet a barátaiddal?
Közelebb hajoltam, és lágyan megcsókoltam.
– Mindenre azért nincs szabályom.
Jake kételkedve nézett rám, majd visszafordult Stephanie-hoz.
– Hallom, nemsokára férjhez mész.
– Még öt hét és egy nap. – A tekintetében megjelent az az ábrándos,
szédült derengés. – Alig várom. – Felsóhajtott, visszatért a valóságba, és
rám mutatott. – Nehogy elkezdd!
Védekezve feltartottam a kezem.
– Nem mondtam semmit a sajátos visszaszámlálásodról.
Megjelent mellettünk Sarah, és tettre készen fölemelte a tollát és a
noteszét.
– Jobb lesz, ha magatokra hagylak benneteket. – Jake megcsókolta az
arcomat. Finoman végighúzta az orrát a bőrömön, és amikor megszólalt,
az ajka hozzáért a fülemhez: – Ha tudsz, ugorj be az irodába elköszönni.
Ha nem sikerül, attól tartok, kénytelen leszek megvárni, amíg végzel az
összes többi fickó elcsábításával.
Az egész testem libabőrös lett.
– Majd megpróbállak beilleszteni. Jack, ugye?
Jake megvillantotta pajkos mosolyát.
– Úgy hívsz, ahogy akarsz, csak hívj.
Ha nem Stephanie-val vagyok, megpróbálok uralkodni magamon. Ám
ezúttal csak néztem, ahogy Jake elmegy, és teli szájjal vigyorogtam.
Miután Sarah fölvette a rendelésünket, Steph közelebb hajolt hozzám.
– Hűha, Darby! Tényleg nagyon szexi!
– Mondtam.
– Igen, de hogy ennyire?! És kedves is. Hogyhogy nem szerettél még
bele?
A szerelem puszta említésére is bekapcsolt a riasztórendszerem, és
egész testem megfeszült. Nem voltam szerelmes Jake-be, de kezdtem
belezúgni. Bár ez halálra rémített, a félelem mélyén valami bizsergető
várakozás rejlett. De ezt nem akartam elárulni, úgyhogy csak
megvontam a vállamat, és annyit mondtam:
– Azt hiszem, ahhoz már sok mindenen túl vagyok. A hirtelen és
fékevesztett szerelembe esés egyetlen várható hozadéka: a fájdalom.
– Nem akarom, hogy az ostoba szabályaid tönkretegyék, ami
alakulóban van köztetek.
Végigsimítottam az asztal szélén. Stephanie elől úgysem tudtam
eltitkolni semmit. Túl régóta voltunk barátok, ezért el kellett mondanom
neki, ha meggondoltam magam – még ha csak egy kicsit is.
– Azt hiszem, újragondolom a szabályaimat. Nem működnek olyan
jól.
Stephanie-nak felragyogott az arca:
– Ezzel azt akarod mondani, hogy…
– Nem – vágtam rá, és fölemeltem a kezem, hogy csírájában elfojtsam
a reménykedését. – Nem fogom őket teljesen figyelmen kívül hagyni.
Porter miatt megtettem, emlékszel? Csak azt mondom, hogy néhányat
megszegek. Például Jake-kel egy házban lakunk, klasszikus kocsija van,
és a kedvenc éttermemben dolgozik. Belevetem magam a kapcsolat
kezdeti, lángoló részébe. De bizonyos szabályokhoz, például ahhoz, hogy
ne mélyüljön el túlságosan a kapcsolatunk, határozottan tartom magam.
Stephanie csücsörített, aztán elgondolkodva jobbra, majd balra húzta
a száját.
– Azt hiszem, ez is több, mint a semmi.
Az ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon, aztán a
táskájára pillantott, és az ujjai még gyorsabban jártak.
– Ha szeretnéd, nyugodtan megnézheted a telefonodat.
Stephanie visszanézett rám.
– Nem, csak… Aggódom, hátha Anthony megpróbált elérni.
– Semmi baj. Veled ellentétben én elfogadlak olyannak, amilyen vagy.
Nem próbállak megváltoztatni.
Steph a táskájáért nyúlt. De félúton megállt a keze a levegőben.
– Nem. Tudod, mit? Ha fontos, egy óra múlva is fontos marad. – Rám
nézett, és önelégülten elvigyorodott. – Látod? Az emberek változnak.
Egyszerre egy aprócska győzelem.
Az étterem túlsó felében megláttam Jake-et. Mondott valamit
Chadnek, aztán felém pillantott. Az ösztöneim azt súgták, kapjam el a
tekintetemet, és viselkedjek hűvösen. De Jake rám mosolygott, és én
viszonoztam a mosolyát.
 Talán Stephanie-nak igaza volt. Lehet, hogy nem változtattam meg az
elméletemet, de megtanultam nyitottnak lenni egy jó kapcsolat
lehetőségére, még akkor is, ha tudtam, hogy nem tarthat örökké. Ahogy
mondta: egyszerre egy aprócska győzelem.
 Tizennyolcadik fejezet

Igazán lenyűgöző, mi mindent képes elérni egy ember, ha akad egy

szabad péntek estéje. Futottam öt kilométert, felmostam a padlót,
elvégeztem az utolsó simításokat néhány ajánlaton, és elugrottam a
könyvesboltba. Szerencsére ezúttal nem találkoztam egyetlen volt
barátommal sem, és nem kellett elbújnom az erotikarészlegen.
Ám az a hátránya a szabad péntek estéknek, hogy az ember született
vesztesnek érzi magát. Az egész világ elmegy valahová, hogy
megünnepelje a hétvégét, miközben én magányosan ücsörgök a
kanapémon, és azon töprengek, mit csináljak.
Be kellett ismernem, hogy némiképp sajnálom magam. Tudom, hogy
ez nem nagyon illik a „független, elégedett nő” képéhez. Nem arról volt
szó, hogy szükségem van egy férfira. De jó lett volna valakivel együtt
lenni.
Nadine elment egy Cupido nyila-randevúra, Stephanie és Anthony
Steph szüleivel vacsorázott, Jake pedig dolgozott.
Talán haza kellene mennem a birtokra.
Túl késő van. Anya már lefekvéshez készülődne, amikor megérkezem.
Nem vagyok nagy telefonálgatós, de ha unatkozom, felhívok bárkit,
akit ismerek. A harmadik percnél általában megbánom, és a
fennmaradó időt azzal töltöm, hogy megpróbálom kitalálni, hogyan
vethetnék véget kedvesen a beszélgetésnek.
De ha valakivel társalogni akadt kedvem, Drew volt az első, aki
eszembe jutott, ezért fölemeltem a telefont, és tárcsáztam a számát.
Négy kicsengés után hangpostára kapcsolt. Anya sem vette fel.
Keresgéltem a telefonkönyvemben – főként munkahelyi kapcsolatokkal
volt tele. Ekkor megláttam Jake nevét. Csak úgy felhívni olyan
párkapcsolatos dolognak tűnt.
 Ne csináld ezt!
Letettem a telefont a kávézóasztalra – de nem hagyott nyugodni a
gondolat. Felkaptam a telefont, megkerestem Jake számát, és
megnyomtam a hívás gombot.
És mit mondok, ha felveszi?
Középiskolás koromban ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy
hibát követek el, és gyorsan lecsaptam a telefont. De manapság a
technológia nem engedi, hogy az ember megfutamodjon. Jake
telefonjának kijelzőjén máris megjelent a számom, és pontosan jelzi az
időpontot is, amikor kerestem.
És mit mondok, ha bekapcsol a hangposta?
– Szia, gyönyörűségem! – szólalt meg Jake hangja.
A szívem nagyot dobbant.
– Szia! Nagyon elfoglalt vagy?
A homlokomra csaptam.
Persze hogy elfoglalt, te hülye. Hiszen dolgozik.
– Rád mindig van néhány percem.
Mondanom kellett valamit, és pánikba estem. A munka unalmas téma
volt, ráadásul aznap nem történt semmi említésre méltó, és
kétségbeesetten cikáztak a gondolataim, hogy képes legyek kibökni
valamit – jobban mondva bármit.
– Találd ki, ki jött ma be vacsorázni! – kezdte el Jake.
– Ha elszalasztottam Christian Bale-t, ki fogok akadni.
Jake felnevetett.
– Majdnem. Crabtree-ék. Mrs. Crabtree felőled kérdezett, úgyhogy
elmeséltem neki, hogy végül megtörtél, és eljöttél velem randizni.
Megölelt, és közölte, hogy viselkedjek úriemberként, és bánjak kedvesen
veled. Ahhoz képest, hogy idős hölgy, elég fenyegető tud lenni.
Elmosolyodtam, amikor elképzeltem Mrs. Crabtree és Jake
beszélgetését.
– Igazán jó tudni, hogy van egy beépített emberem.
 – Igen, és mivel gyakran keveredsz verekedésekbe, szükséged is van
az erősítésre.
Ezzel gördülékeny beszélgetésbe feledkeztünk, amely átlépett a
megszokott háromperces tűréshatáromon.

* * *

Amikor szombat reggel megszólalt a telefonom, néhány percig álmosan

keresgéltem, amíg megtaláltam.
Drew.
Megnyomtam a fogadás gombot, és a fülemre szorítottam a
készüléket.
– Remélem, haldokolsz.
– Neked is jó reggelt, Darby! – szólalt meg a bátyám, feltűnően
élénken. – Meglátogatlak. És most ki az ágyból! Átalszod az egész napot.
Hunyorogva bámultam az órámat, amíg a piros számok ki nem
élesedtek annyira, hogy le tudjam olvasni őket.
– Még csak nyolc óra!
– Én már két órája fent vagyok. Ellenőriztem a lovakat, megnéztem,
hogy az újszülött borjak rendesen szoptak-e, és megfejtem néhány
tehenet. Te mit csináltál?
– Kiötlöttem egy tervet, hogyan törhetek világuralomra a mosoly és a
nevetés fegyverével. Na ezt körözd le!
– Az egyik borjú letojt, amikor felemeltem, hogy bevigyem a pajtába,
azt hittem, ez aztán szar történet. De most már látom, hogy a tiéd még
ennél is szarabb.
Fölnevettem.
– Túl fáradt vagyok a visszavágáshoz. De biztos vagyok benne, hogy
mire ideérsz, előállok valamivel.
– Oké, tíz körül érkezem.
– Akkor hamarosan találkozunk.
 Letettem a telefont, és a fejemre szorítottam a párnát, hátha sikerül
még néhány percet szunyókálnom, mielőtt nekilátok a napnak.
Mire Drew megérkezett, nemcsak felkészültem, de úgy éreztem, az
esti töprengésnek köszönhetően némi előnyre is szert tettem. Amikor
letelepedtünk a kanapéra, megkérdeztem tőle:
– Véletlenül nem ez a második szombat, amit a vörös hajúval töltesz?
– Lisának hívják, és valóban így van. – Drew lerúgta a cipőjét, és
föltette a lábát a kávézóasztalomra. Már rég felhagytam a könyörgéssel,
és meg sem próbáltam leszoktatni. – Sőt szerdán is találkoztunk
Broomfeldben. És sokat beszélgetünk telefonon.
– De te utálsz telefonálni.
Drew megvonta a vállát.
– Általában. – Lassan elmosolyodott. – De Lisával minden este
legalább egy órát beszélgetünk.
– Michelle tud róla, hogy máris találtál helyette valakit?
– Michelle megőrült. Folyamatosan megjelenik a háznál, és üvöltözik
velem. Közli, hogy egy lúzer vagyok, aki még mindig a szüleinél lakik, és
részletesen ecseteli az összes rossz tulajdonságomat. És amikor óvatosan
megkérdezem, hogy ha szerinte akkora béna vagyok, miért akar velem
járni, zokogni kezd, és könyörög, hogy fogadjam vissza. – Drew
megrázta a fejét. – Végül kénytelen voltam elég mélyre szúrni ahhoz,
hogy felfogja a lényeget, és kerek perec megmondtam neki, hogy
köztünk mindennek vége, és nincs rá esély, hogy újra összejöjjünk. És
akkor bevetette a tömegpusztító fegyvert.
– Megfőzte a nyuladat?
– Kulccsal végigkarcolta a furgonomat.
Csóváltam a fejemet.
– Mindig kifogod a félkegyelműeket.
– Lisa más.
– Csak akkor jössz rá, hogy őrült, amikor szakítasz vele.
Drew mindig a lelkileg labilis lányokhoz vonzódott. Úgy két-három
hónapig.
– Nem az. Lehetséges, hogy ezúttal ő szakít velem, és én leszek az, aki
naphosszat hívogatja, második esélyért könyörögve. – Drew előrehajolt,
és a térdére támasztotta a könyökét. – Veled mi a helyzet?
– Félig-meddig együtt járok ezzel a fickóval. De lazán kezeljük a
dolgot. Ó, és Anthony egyik barátjának behúztak egyet miattam egy
bárban.
– És még te mondod nekem, hogy folyton bajba kerülök! – Drew
nevetve oldalba bökött. – Meséld el a bunyót! Behúztál valakinek?
– Bárcsak úgy lett volna! – Elmeséltem a történetet, aztán felvettem az
asztalról a telefonomat, és megmutattam Drew-nak Karl képét. – Az a
munkája, hogy békésen elsimítsa a dolgokat, és most ezzel a képpel kell
mászkálnia.
– De ugye nem ezzel a pasassal randizgatsz?
Megráztam a fejemet.
– Nem, ő csak egy… Azt hiszem, már mondhatom rá, hogy barát.
– És mikor találkozhatok a pasiddal? Meg akarom nézni, hogy elég jó-
e. Tudod, ez egy bátynak kötelessége.
Letettem a telefonomat.
– Először is: nem a pasim. Másodszor pedig, úgy tűnik, Devinnel
inkább úgy érzitek, egy báty kötelessége a pasijaim gyötrésében merül
ki.
– Ez csak azért van, mert ezek a városi fickók nem értik a tréfát.
Szerintem még soha nem volt egy valamirevaló barátod. Kivéve Gilt, de
az már évezredekkel ezelőtt történt.
– Kösz, hogy az orrom alá dörgölöd, tökfej! – Feltápászkodtam a
kanapéról. – Együnk valamit! Éhen halok.
Drew levette a lábát az asztalomról, és belebújt a cipőjébe.
– Aztán menjünk el egy bevásárlóközpontba, és segíts választani egy
inget! De ne legyen túl csicsás! Tetszeni akarok Lisának, és nem arra
vágyom, hogy megkérdőjelezze a férfiasságomat.
 Mozdulatlanul bámultam a bátyámra, azt hittem, rosszul hallottam.
– Azt szeretnéd, hogy segítsek neked inget választani? Hmm. Lehet,
hogy ez a lány tényleg más.
– Pontosan.
Megszólalt a telefonom.
– Tuti, hogy az ördög hív, el akarja mondani, hogy lefagy a hátsója.
De valójában nem Lucifer hívott. Csak egy elbűvölő pasas, aki
ördögien jól nézett ki, és meg akarta kérdezni, ráérek-e másnap délután.
 Tizenkilencedik fejezet

Kopogtattak, és meglepve az órámra néztem.

Úgy látszik, nagyon szeretne már indulni, mert néhány perccel
korábban jött.
Jake megkért, hogy segítsek néhány bútort választani a lakásába. Az
első és legfontosabb feladat egy kávézóasztal volt. Amióta beköltözött,
vagy az étteremben, vagy az öléből evett.
Bedugtam a fülbevalómat, és az ajtóhoz siettem. Nagy lendülettel
kitártam, és azt mondtam:
– Szia! Csak még…
Ám Jake helyett Stephanie-t találtam az ajtóban, akinek potyogtak a
könnyei.
– Mi baj?
– Csúnyán összevesztünk Anthonyval – szipogta a barátnőm. –
Szólnom kellett volna, hogy jövök, de olyan mérges és szomorú voltam,
hogy… Csak beütöttem a kódodat, felrohantam, remélve, hogy itthon
talállak. Úgy döntöttem, akkor is meghúzom magam nálad egy ideig, ha
nem vagy itthon.
– Gyere be! Tudod, hogy bármikor jöhetsz, akkor is, ha elmentem
valahová.
A kanapéhoz mentünk, és leültünk.
Stephanie a halántékát dörzsölgette.
– Régen egyáltalán nem veszekedtünk. De mostanában… Minden kész
küzdelem. Mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Anthony igazi
seggfej volt, aztán közölte, hogy túlreagálom a dolgot.
Megsimogattam a hátát.
– Mi történt?
Steph megrázta a fejét, és vett egy mély lélegzetet.
 – Nem tudtam, hogy a vőlegényem egy soviniszta disznó. Elvárja
tőlem, hogy otthon üljek, mint egy ötvenes évekbeli feleség, az egész ház
ki legyen takarítva, és az asztalon meleg étel várja, amikor belép az
ajtón. De én is dolgozom!
– Valóban. Nem is tudom, hogyan tudsz ennyi mindent megcsinálni.
– Tudom, hogy jelenleg nem nyolc órában vagyok, de egyedül rám
marad az esküvő szervezése. Valahányszor megkérdezem valamiről, azt
válaszolja, hogy neki mindegy, bezzeg az anyukájának mindenről
megvan a véleménye. És itt van ez a betűtípus, amin rágódom, erre
hazaér, és csak annyit tud mondani: „Mi lesz a vacsora?” Mintha a
szobalánya lennék vagy egy szakács. – Stephanie hangja minden egyes
mondattal egyre magasabb lett. – És ez már egész hátralévő életünkben
így lesz? Nem lett volna szabad összeköltöznöm vele. Bárcsak még
mindig veled laknék!
Határozott kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
– Mindjárt visszajövök.
Átsiettem a szobán, és kinyitottam az ajtót.
Jake behajolt, gyors csókot nyomott a számra, és a tenyere azonnal a
csípőmön landolt, éppen azon a helyen, amitől megőrültem.
– Kész vagy, gyönyörűségem?
– Ööö… – Visszanéztem Stephanie-ra. – Van egy kis gond.
– Sajnálom – mondta a barátnőm, miközben a könnyeit törölgette. –
Eszembe sem jutott, hogy dolgod van. Menjetek csak! Elleszek itt egy
darabig, amíg összeszedem magam.
– Nem hagylak itt így – jelentettem ki.
Jake belépett a lakásba, Stephről rám, majd újra a barátnőmre nézett.
– Minden rendben?
– Ne haragudj! – szipogta Steph. – Nagy szurkolód vagyok, és igazán
örülök a változásoknak, amelyek Darby fejében végbementek, amióta
együtt jártok, vagy hogy nevezitek. Erre beállítok ide, és mindent
tönkreteszek azzal, hogy részletesen elmesélem, milyen rémesek a
férfiak. Még azok is, akiket jónak gondolsz. – Újabb könnycseppek
gördültek végig az arcán. – Kiderült, hogy Darbynak mindvégig igaza
volt – sipította olyan magas hangon, hogy alig lehetett érteni. Aztán a
fürdőszoba felé bökött. – Hozok egy zsebkendőt.
Jake-hez fordultam, és lehalkítottam a hangomat.
– Összeveszett Anthonyval. Még nem tudom pontosan, mi történt.
Tudod, valami megváltozik a lányokban, miután eljegyzik őket.
Valahogy minden nagyobb jelentőségűnek tűnik. Én már megtanultam,
hogy a menyasszonyok hajlamosak némi… drámaiságra.
Jake bólintott, mintha értené, bár erről nem voltam meggyőződve.
– Mindegy. Attól tartok, a bútorvásárlást el kell halasztanunk.
Stephanie visszatért, egy rakás papír zsebkendőt szorongatott a
markában, és visszaroskadt a kanapéra.
– Figyelj csak! Te pasi vagy – nézett fel Jake-re. – Talán meg tudod
mondani, miért gondolják úgy a férfiak, hogy a nő dolga mindenről
gondoskodni.
Jake mellkasára tettem a kezemet.
– Szaladj, amíg tudsz – suttogtam. – Nem kell itt maradnod.
Jake megfogta a kezemet, és a kanapéhoz húzott. Távolabb ült le, de
Stephanie felé fordult.
– Meséld el, mi történt, és megpróbálom megvilágítani egy férfi
szemszögéből!
Stephanie lerúgta a cipőjét, és maga alá húzta a lábát.
– Egész nap várom, hogy hazaérjen. És amikor végre megjelenik, az
első dolga, hogy megkérdezze, mi lesz a vacsora.
Mindketten kíváncsian vártuk a folytatást.
– Mintha ki kellene szolgálnom, vagy ilyesmi – mondta Stephanie. –
Miért az én dolgom vacsorát készíteni?
– A férfiak néha nem gondolkodnak – felelte Jake. – Kimondjuk, ami
az eszünkbe jut. És a vőlegényednek valószínűleg éppen az járt a
fejében, hogy éhes. Fogadok, ha olyasmit válaszolsz, hogy „Nem tudom.
Hová viszel?”, boldogan elment volna egy étterembe.
– De… – Stephanie gondterhelten összevonta a szemöldökét.
– Felváltva főztök esténként, főként te főzöl, vagy általában elmentek
valahová?
– Legtöbbször én főzök. Tulajdonképpen szeretek főzni. – Stephanie
hátradőlt a párnákra. – Remek! Most úgy érzem magam, mint egy idióta.
Ez az esküvő teljesen megőrjít. Éppen ma kaptam meg postán a
köszönőkártyákat, és kiderült, hogy elírták a nevemet. Folyamatosan az
járt a fejemben, hogyan oldjam meg a problémát, és a vacsoráról is
gondoskodni kissé túl soknak tűnt. – Borúsan ráncolta a homlokát. – És
minél többet magyarázom, annál hülyébbnek tűnök. Jobb lesz, ha
felhívom Anthonyt.
Megragadta a telefonját, és eltűnt az előszobában.
Jake-hez fordultam, teljesen meg voltam döbbenve, milyen könnyen
ment a dolog.
– Rekordidő alatt helyrehoztad. Én valószínűleg egész este a pasikról
siránkoztam volna, amíg meg nem nyugszik. Erre te belépsz, elejtesz
néhány szót, és máris hívja Anthonyt. – Rásandítottam Jake-re. – Ugye
nem vettél részt titokban párkapcsolati tanácsadói képzésen?
Jake a kanapé tetejére fektette a karját. Finoman cirógatta a vállamat,
majd csavargatni kezdte a hajamat, amitől bizsergett az egész fejbőröm.
– Dehogy. Csak van némi tapasztalatom.
– Úgy gondolod, hogy kívülről-belülről ismered a nőket, nem igaz?
Jake megrázta a fejét.
– Semmi esetre sem. Valahányszor az ember azt hiszi, valamennyire
ki tud rajtuk igazodni, változtatnak a szabályokon. Mintha tegnap még
szerették volna ezt vagy azt, holnap viszont már gyűlölik.
– Folyton meggondoljuk magunkat. Ez a női természet egyik alapvető
vonása. A nagy titok azonban – cinkosan közelebb hajoltam hozzá –,
hogy néha még mi sem tudjuk, miért. Egy-egy hatalmas veszekedés után
időnként ugyanúgy össze vagyunk zavarodva, mint ti. Ám ezt a világ
minden kincséért sem vallanánk be. – Megvontam a vállamat. – Ezért
van mellünk.
Jake felvonta a szemöldökét.
– Tudod, amikor teljesen eszementen viselkedünk, és a pasik már
kezdenek azon morfondírozni, hogy mit is akarnak tőlünk, bevetjük,
hogy megigézzük őket, és elfelejtsék, hogyan viselkedtünk. –
Megvillantottam a legcsábosabb mosolyomat, és Jake karjához nyomtam
a fent említett „felszerelést”. – Ráadásul ha most van merszed
megbámulni a dekoltázsomat, még akkor is, ha én hoztam szóba,
megvádollak, hogy nem figyelsz arra, amit mondok, vagy úgy kezelsz,
mint egy tárgyat.
Jake nyelt egy nagyot, és farkasszemet nézett velem, de tudtam, hogy
minden akaraterejére szüksége van, nehogy lepillantson. Aztán
pajkosan megvillant a szeme.
– És talán olyan rossz dolog, ha tárgyként kezellek?
– Az attól függ, hogy először mennyi energiát fektetsz annak az
ecsetelésébe, milyen okos, vicces és tehetséges vagyok.
Jake a tarkómra csúsztatta a tenyerét, majd a hüvelykujjával
végigsimított az állkapcsomon.
– Mondtam már, milyen okos, vicces és tehetséges vagy?
– Azt hiszed, elájulok, amikor én adtam a szádba a szavakat?
De mielőtt válaszolhatott volna, megcsókoltam. Jake megfogta a
tarkómat, közel húzott, és a nyelvével szétnyitotta az ajkamat. A másik
keze végigsiklott a combomon, és annak ellenére, hogy farmerben
voltam, az érintése égette a bőrömet.
Stephanie egyre hangosabban beszélt. Lihegve elhúzódtam Jake-től.
Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy a legjobb barátnőm is ott van.
Csak foszlányokat hallottam a beszélgetéséből, de bármit is mondott,
meglehetősen feszültnek hangzott.
– Lehet, hogy mégsem végeztem olyan jó munkát a dolgok
helyrehozásában – jegyezte meg Jake. – Feltételezem, a vőlegénye nem
egy csődtömeg.
– Igazság szerint nagyon kedves fickó. Persze előfordul, hogy
összekapnak, mint minden pár. – Egy pillanatig hallgatóztam, és azt a
szót hallottam, az „anyád”. – Úgy tűnik, az anyukáján veszekednek.
Minden kapcsolatban van egy gyenge pont, az övékben Steph
jövendőbeli anyósa az. Erről a témáról előszeretettel sopánkodnak a
lányok, de ha kiadják magukból, általában nem tűnik akkora dolognak.
Az olyan komoly bűnökhöz képest, mint a hazugság vagy a megcsalás,
igazán megbocsátható. – Visszafordultam Jake-hez. – Azt állítod, hogy
egy férfinak ami a szívén, az a száján, mintha mindig őszinték lennének.
De túl sok hazuggal találkoztam már ahhoz, hogy ezt elhiggyem.
– Azokat a dolgokat megtartjuk magunknak, amelyekről úgy sejtjük,
hogy bajba sodorhatnak bennünket – magyarázta Jake. – Ezért van az,
hogy amikor mondunk valami szerintünk teljesen ártalmatlan dolgot,
totálisan megdöbbenünk és összezavarodunk, amikor dühbe gurultok.
Aztán bevetjük az örök klasszikust: „Túlreagálod a dolgot.”
– Amit, megjegyzem, a nők tényleg utálnak. Ha azt akarod, hogy
túlreagáljam a dolgot vagy zsémbelődni kezdjek, vágd nyugodtan a
fejemhez.
– Csak ennyi?
– Csak ennyi.
– Próbáljuk ki!
Felvontam az egyik szemöldökömet, némán figyelmeztettem, hogy
jobb, ha óvatos lesz.
– Teljesen meg vagy őrülve… Értem. – Azzal közel hajolt, az ajka
majdnem a számhoz ért. – Működik?
Megráztam a fejem, de nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt.
– Látod? Ez a probléma. Minden helyzetből képes vagy előnyt
kovácsolni. Tapasztalataim szerint az elbűvölő férfiak a
legveszélyesebbek. Elhitetik az emberrel, hogy fontosak a számukra,
miközben alattomos hátsó szándékaik vannak. Épp az imént árultad el,
hogy megtartod magadnak azokat a dolgokat, amelyektől kiborulhatok.
Hogyan bízzak meg benned?
Jake a térdemre fektette a tenyerét, és lágyan körözni kezdett a
hüvelykujjával.
– Feltételezem, nem elég, ha bizonygatni kezdem, hogy bízhatsz
bennem, hiszen csak akkor fogod meggondolni magad, ha bízol bennem.
– Pontosan.
– Akkor nem marad más választásom: be kell bizonyítanom. – Mélyen
belenézett a szemembe. – Bármeddig is tart.
 Huszadik fejezet

Stephanie elöblítette a tányért, majd betette a mosogatógépbe.

– Pont egy ilyen estére volt szükségem. Jólesett pihenni, nevetgélni, és
egy kis időre megfeledkezni mindenről. – Megtörölte a kezét a sütő
fogantyúján lógó konyharuhába, majd szembefordult velem. – De még
mindig bánt, hogy tönkretettem a randidat Jake-kel.
Fölhajtottam a narancslevemet.
– Nem tettél tönkre semmit. Jake hetek óta remekül megvan
kávézóasztal nélkül. Egy nappal több vagy kevesebb már igazán nem
számít.
– Tudod, régen, amikor még rosszfiúkkal jártam, folyamatosan
kiabáltam meg veszekedtem velük…
– Aztán kibékültetek, és másnap újra szakítottatok.
– Hogy aztán újra kibéküljünk. – Stephanie megrázta a fejét. –
Micsoda zűrzavar volt! De Anthonyval sohasem veszekedünk. Persze
előfordul, hogy valamiben nem értünk egyet, de kiabálásig nem szokott
fajulni, ahogyan tegnap este. – Nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Azt
hittem, ezzel a kapcsolattal benőtt a fejem lágya. Erre kiderül, hogy még
most is ilyen könnyen kijövök a sodromból.
– Ezzel nincs semmi baj. – Bedugtam a poharamat a mosogatógépbe,
majd becsuktam az ajtaját. – Legalább Anthony odafigyel.
– Olvastam egy cikket, hogy az eljegyzett párok azért veszekednek
többet, mert elkötelezettnek érzik magukat. Mivel azon dolgozol, hogy
együtt maradj a másikkal, a kisebb dolgok is fontosabbnak tűnnek.
Stephanie nagy bociszemekkel nézett rám, tudtam, hogy most
mondanom kell valami vigasztalót.
– Tudod, hogy a házas barátaidnak jobban megy ez a „minden
nagyszerű lesz” duma.
 – De én tőled akarom hallani – erősködött a barátnőm.
Láttam a szemén és éreztem a hangján, mennyire kétségbeesett.
Eszembe jutott, amit Karl mondott róla és Anthonyról, végül is
elismételhettem volna a véleményét, de tudtam, hogy nem hangozna
őszintén. A legszívesebben közöltem volna, hogy nem lesz egyszerű, de
adhatnak neki egy esélyt, csak ne szívják nagyon mellre, ha mégsem
sikerül. De a barátnőmnek nem erre volt szüksége. Ezért mélyen
magamba néztem, és igyekeztem a reményre összpontosítani, amit
nemrégiben engedtem be újra a szívembe, és így szóltam:
– Anthony szeret, és te is szereted őt, az apró-cseprő problémákon
pedig könnyen túl tudtok lépni, vagy megtanultok együtt élni vele.
Nektek sikerülni fog. – Rámosolyogtam. – Már csak azért is, hogy
bebizonyítsátok, tévedtem.
Stephanie szorosan magához ölelt.
– Köszi! Hallanom kellett. – Az órájára pillantott, és felsóhajtott. – Jobb
lesz, ha megyek. Kösz a kölcsönruhát! A pizsamaparti remek mulatság.
Nem kellett volna leszokni róla.
– Rám bármikor számíthatsz.
– Azért lehet, hogy előbb felhívlak. Előfordulhat, hogy Jake-kel is
szeretnétek szűk körű pizsamapartit tartani.
– Nos, annyira ne szaladjunk előre! Csak néhány hete ismerem, és
tudod, hogy erre vonatkozóan szigorú szabályaim vannak.
– Á, igen. A „nincs szerelem, nincs szex” szabály. Legalább ezzel én is
egyetértek.
– Igen, ráadásul ez olyan szabály, amelyet mindenképpen betartok,
nem számít, ki milyen dögös vagy ellenállhatatlan.
Stephanie gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Kicsit összezavarodtam. Ha követed az összes szabályt, és ügyelsz
rá, hogy ne legyél szerelmes, az annyit jelent, hogy életed hátralévő
részében önmegtartóztatásban élsz.
– Lehet valaki fontos a számodra, és táplálhatsz iránta gyengéd
érzelmeket anélkül is, hogy szerelmes lennél belé.
– Ennek nincs semmi értelme.
– Úgy értem, létezik egy jóval realisztikusabb szerelem, amely
különbözik attól, ami az emberek szerint örökké tart. – Megráztam a
fejemet. – Nézd! Már bevallottam, hogy a részleteket illetően kissé
elbizonytalanodtam. Tudod, nem muszáj mindig rávilágítanod a tervem
buktatóira.
– Miért nem? – kérdezte Stephanie. – Te is folyton azt bizonygatod,
mik a házasság buktatói.
Szerettem volna vitatkozni, de igaza volt. Nem lehetett egyszerű
megszervezni az esküvőt úgy, hogy én vagyok a segítsége. Stephanie
mégis ragaszkodott hozzám, ahogyan a megismerkedésünk óta mindig.
– Igazad van. Ráadásul fogalmam sincs, mit kezdek a kapcsolatok
erotikus vonalával. Valamennyire ismernem kell az illetőt, hogy
ragaszkodjak hozzá, de észben kell tartanom, hogy a szerelem
korlátozott ideig tart. Vagy valami ilyesmi. – Zavartan kifújtam a levegőt,
én magam sem értettem a logikámat, és azt kívántam, bárcsak
észszerűbben hangozna. – Amíg ki nem találom, mit kezdjek a szex
előfeltételének számító érzésekkel, nem lépem át ezt a határt. A tetejébe
ezen a héten rengeteg időt kell töltenem Barbarával. – Elvettem a
táskámat a konyhapultról. – És nem hinném, hogy miután végzett
velem, éreznék még bármit, ami hasonlít a szerelemhez.

* * *

A Barbarával megtett bevásárlókörút során fölfedeztem egy új

bútorboltot a város nyugati részében. Miután elbúcsúztunk, felhívtam
Jake-et, és megkérdeztem, nincs-e kedve találkozni az üzletben.
Alig volt időm bekapni egy szendvicset, és visszarohanni a boltba,
mire Jake megérkezik. Megmutattam neki az üzlet középső részét, ahol
különbözőképpen berendezett mininappalik vettek bennünket körül. A
legtöbb egyszínű volt – nem éppen az én ízlésemnek megfelelő –, de
láttunk néhány különleges darabot is.
– Azt mondtad, valami egyszerű és modern dologra vágysz. Mit szólsz
ehhez?
Egy krómszélű, fekete dohányzóasztalra mutattam.
Jake ránézett, és összevonta a szemöldökét.
– De miért ilyen alacsony?
Alaposabban szemügyre vettem, miközben elgondolkodva doboltam
a számon.
– Hmm. Tényleg alacsony. Arra van egy háromszintes kávézóasztal –
mutattam a jobbra lévő szettre. – Ügyesen el lehet benne rejteni az
összes távirányítót. Elfordíthatod, ahogy akarod, csak gondold át, mire
van szükséged. Ha a futurisztikus tetszik, láttam egy csillogó fehéret a…
Körülnéztem, megpróbáltam visszaemlékezni, merre lehet.
– Ott! Ez a nappaliberendezés úgy fest, mint az Északi-sark. Nem
akarjuk, hogy minden fehér legyen, de működhet a dolog, ha a többi
bútor inkább fekete.
– Hogy vannak? – szólalt meg egy női hang.
Megfordultam, és megpillantottam egy rúzsos szájú eladónőt. Ha
nincs rajta a fekete dzseki – amelyet a merész kivágású, szűk topjára
vett fel –, valószínűleg inkább sztriptíztáncosnőnek nézem.
– Minden rendben – feleltem. – Nappalibútorokat nézegetünk, hátha
valami elnyeri a tetszésünket.
A nő Jake-re nézett.
– Átrendezik a lakást, és a meglévő bútorokhoz keresnek valamit,
vagy új helyre költöznek?
– Egyik sem. Nem lakunk együtt. Én csak a… – Nem tudtam, mit
mondhatnék. – Lakberendezője vagyok. Egy üres agglegénylakásban él,
és segítek otthonosabbá tenni. A legfontosabb egy kávézóasztal lenne,
hogy az aktuális partnerének ne kelljen az öléből ennie.
Az eladónő végigsimított a sötét haján.
 – Azt nem engedhetjük. – Finoman megérintette Jake könyökét. –
Jöjjön velem! – búgta. – Azt hiszem, tudom, mire van szüksége.
Szemtelen! Az orrom előtt flörtöl vele!
Követtem őket, de megragadta a figyelmemet egy lámpa, amely
remekül illett a hálószobámba.
Gyorsan megnéztem, aztán utánuk siettem a bolt hátsó részébe, ahol
Jake és az előadónő meglehetősen közel álltak egymáshoz.
– Ha valami ilyesmit választ, inkább műalkotást kap, mint
kávézóasztalt – magyarázta a nőszemély. Közelebb hajolt Jake-hez, és
finoman hozzáért. – A lányok szeretik az ilyesmit.
Az asztal áttetsző kockákból állt, amelyek minden lehetséges
irányban kiálltak a törzsből.
– Szerintem kissé hivalkodó – jegyeztem meg. – Ráadásul semmit nem
lehet eltenni benne.
A nő rám nézett, majd a kávézóasztalra pillantott, végül a tekintete
megállapodott Jake-en.
– Szerintem nagyon egyedi. Valóban nem mindenkihez illik. – A vörös
száj csábító mosolyra húzódott, miközben a nő felnézett Jake-re. – De
önhöz igen.
Belekaroltam Jake-be – a könyöke volt az egyetlen felület, amelyhez
az eladónő nem dörgölőzött hozzá –, és azt mondtam:
– Szeretnék mutatni valamit. – Feszülten rámosolyogtam Miss
Pimaszra. – Köszönjük a segítségét, de azt hiszem, inkább körülnézünk.
Szólunk, ha kérdésünk lesz.
– Semmi gond. – A nő elővette a zsebéből a névjegykártyáját, és Jake
tenyerébe csúsztatta. – Tegye csak el! Arra az esetre, ha kérdése lenne,
tudja, hol érhet el.
Csak azért, mert nem létezett olyan címke, amelyet a kapcsolatunkra
aggathattunk volna, még cseppet sem szívesen néztem, ahogy egy másik
nő ráveti magát Jake-re. Megragadtam a könyökét, és elrángattam egy
berendezett nappali felé, ahol olyan szőnyeg hevert, amelyen egy zebra
is elveszett volna.
– Hűha! Ez a csaj aztán rád kattant. Mindenhol így megy?
Jake kajánul elvigyorodott.
– Miért? Csak nem vagy féltékeny?
– Dehogyis. Csak úgy gondolom, a munkaköri leírásában nem
szerepel a vásárló elcsábítása. Hacsak nem konzumnőként alkalmazzák.
Mondjuk ahhoz öltözött.
– Te mondtad, hogy a lakberendezőm vagy. – Jake vigyorogva
magához szorított. – Különben, mennyivel tartozom?
– Nem tudsz megfizetni.
Körülnéztem, hogy merre induljunk. Amikor észrevettem, hogy Miss
Pimasz még mindig minket bámul, megragadtam Jake ingjét, magamhoz
húztam, és megcsókoltam. Átlagos körülmények között ilyesmit soha
nem tettem volna nyilvános helyen.
Jake azt súgta a fülembe.
– Gyakrabban foglak idehozni.
Miközben ő szemmel láthatóan remekül szórakozott a
féltékenységemen, engem elöntött a pánik és összeugrott a gyomrom. A
heves féltékenység megrémisztett, ennyire nem lett volna szabad
marnia.
Mert általában pontosan így éreztem, miután beleszerettem egy
pasasba.
 Huszonegyedik fejezet

– Megjött a bútor meg a többi berendezés – tájékoztatott Jake, amikor

fölvettem a telefont. – Úgyhogy ha szabad vagy, idefönt várlak, hogy
segíts mindent a helyére tenni. Nem akarom elrontani.
Az elmúlt napokban igyekeztem elfoglalni magam, és mindössze
néhány kósza sms-re korlátozni a Jake-kel való kapcsolatomat. Jobban is
éreztem magam. Egy kis féltékenység szerelembe esés előtt is
előfordulhat. Ráadásul én voltam a lakberendezője – tennem kellett a
dolgomat, nem igaz? És ha izgatott borzongással töltött el a puszta tény,
hogy munka közben Jake-et is láthatom, ezt felfoghattam extra
jutalomként.
– Azonnal megyek.
Kinyitottam a szekrényt, és keresgélni kezdtem a tornacipőmet.
Átlagos esetben nem ezt választottam volna, ha Jake-kel találkozom, de
bútortologatáshoz ez volt a legmegfelelőbb viselet.
– Nem úgy értettem, hogy most rögtön gyere fel. Ne érts félre,
szívesen látlak, de tudom, hogy korábban jársz dolgozni, mint én. Nem
muszáj még ma sort kerítenünk rá.
Felhúztam az egyik tornacipőt, aztán átvettem a telefont a másik
kezembe, és felvettem a párját is.
– Nem sok cucc, úgyhogy hamar kész leszünk. Ráadásul ez a kedvenc
részem.
– Akkor néhány perc múlva találkozunk.
Letettem a telefont, majd az ágyra hajítottam, és máris tervezgetni
kezdtem Jake szobáját. Végül vásárolt egy kávézóasztalt és egy hozzá illő
tévéállványt. Képtelen voltam türtőztetni magam, és megemlítettem még
néhány dolgot, ami feldobná a helyiséget. Meggyőztem az üzletet, hogy
adjanak húsz százalék árengedményt, potom pénzért megszereztem a
lámpámat, és rávettem őket, hogy hozzanak ki mindent ingyen. Jake
megjegyezte, hogy igazán lenyűgözően tudok alkudni.
Néhány perc liftezés után megérkeztem a szerszámosládámmal.
– Vannak szerszámaim – jegyezte meg Jake.
– Sohasem tudhatjuk, mire lehet szükség – feleltem, majd letettem a
padlóra a ládát. – Először terítsük le a szőnyeget, aztán jöhet a többi!
A következő negyvenöt percben elterveztük és átrendeztük a szobát.
Ha egyszer belefogok, addig csinálom, amíg nem vagyok megelégedve a
végeredménnyel.
Hátraléptem, és megcsodáltam a művünket.
– Mit gondolsz? Ha engem kérdezel, ott nagyon jó helyen van a
fekete-fehér tájkép, de szólj, ha nem értesz egyet. Nyugodtan valld be, ha
utálod! Bármelyik részét.
– Tetszik. Otthonos lett. – Jake megfogta a kezemet. – Gyere, próbáljuk
ki a kanapét!
– A kanapé nem változott semmit.
– De most biztosan más érzés lesz.
– Késő van, és időben be kell érnem egy megbeszélés miatt.
Jake ügyet sem vetett a tiltakozásomra, és a kanapéhoz vezetett.
Leült, és engem is magával húzott, majd kényelmesen hátradőlt.
Átkarolt, és halántékon csókolt.
– Határozottan jobb érzés.
Lerúgtam a cipőmet, felhúztam a lábam, és a mellkasára hajtottam a
fejemet.
– Valóban nagyon kényelmes.
– Szóval ezt csinálod az ügyfeleiddel is?
– Összebújok velük, miután berendeztem a lakásukat?
Jake felnevetett.
– Igen, pontosan erre gondoltam.
– Azok az emberek, akik hozzám fordulnak, általában nagy
átalakításra vágynak. Polcokat építünk és falakat bontunk, ehhez
mestereket kell fogadnunk. Új festés, padló, rengeteg díszítőelem és
csecsebecsék. Vannak olyanok, akik a különböző textúrák és minták
szerelmesei. Én jobban szeretem az egyszerűbb, letisztult vonalakat, és
szem előtt tartom a kényelmet.
– Legalább most már van egy hely, ahová letehetem a tányéromat és
a lábamat.
– A kettő együtt nem hangzik túl jól. – Végigsimítottam az állkapcsán.
Különös, hogy a fekete, szúrós szőrzet milyen szexin mutat egy vonzó
férfin. – Felhagytál a borotválkozással?
– Egyik nap lusta voltam, másnap elaludtam. Megfogadtam, hogy ma
megborotválkozom, de a nővérem, Lindsay hívott. Időtlen idők óta nem
beszéltem vele, ezért ma is borotválkozás nélkül indulok el itthonról.
– A nővéreddel közel álltok egymáshoz?
– Meglehetősen. Gyerekkorunkban folyton veszekedtünk, de ahogy
nőttünk, egyre szorosabbá vált a viszonyunk. Az unokahúgom, Addie
most esik át a hírhedt dackorszakon. Lindsay folyton felhív, hogy
beszámoljon, milyen mókás dolgot mondott vagy micsoda felfordulást
csinált.
– Azt mondtad, hogy a nővéred édesapád cégénél dolgozik, nem?
Jake bólintott.
– Imádja. A férje illusztrátor, ezért otthon dolgozik, így gondját viseli
Addie-nek. A kislány elrajzolgat, amíg az apukája dolgozik, és amikor
Lindsay hazaér, a férje ráhúz még egy-két órát.
Jake folyamatosan simogatta a hátamat, és annyira kellemesen
éreztem magam, hogy alig tudtam nyitva tartani a szememet.
– Meglepődtem, amikor először találkoztam Cameronnal – folytatta
Jake. – Éppen az ellenkezője volt annak, akit elképzeltem a nővérem
mellé. De remekül tudnak együttműködni. Ebben a szüleim is nagyon
jók. Azt hiszem, először meg kell találnod a megfelelő embert, aztán
keményen kell dolgoznod, hogy a kapcsolatotok erős legyen.
Ha nem lettem volna olyan álmos, fölemelem a fejem, és közlöm,
hogy azt hiszem, nem értek egyet. De inkább témát váltottam.
– Nem gondolkodtál azon, hogy visszamenj New Yorkba, és ott is
nyiss egy éttermet?
– New Yorkban sokkal keményebb a piac. Vegasban is sok a
versenytárs, de sikerült bejutnunk az egyik új szállodába, és igazán jól
megy az üzlet.
Egyszer már majdnem elköltöztem New Yorkba, ezért szerettem
volna tudni, mekkora az esély, hogy Jake visszamegy. Még akkor is, ha
ezzel valamennyire megszegtem a szabályaimat, és szóba hoztam a
jövőt.
– És az nem jutott eszedbe, hogy visszamész, és valami egészen
mással foglalkozol? Lehet, hogy egy nap szeretnél majd visszaülni az
íróasztal mögé.
– Soha ne mondd, hogy soha! De jelen pillanatban nagyon meg
vagyok elégedve.
Nem voltam benne biztos, hogy az étteremre céloz vagy a konkrét
helyzetre. El akartam ütni egy poénnal, de túl nagy erőfeszítésembe
került volna. Hirtelen nehezemre esett megformálni a szavakat vagy
nyitva tartani a szememet.

* * *

Amikor felébredtem, semmi nem volt a helyén. Sajgott a nyakam és a

hátam, és eltelt néhány zavaros pillanat, amíg azon tanakodtam, hol
vagyok és mit csinálok. Aztán rádöbbentem, hogy nem az ágyamban
fekszem, hanem Jake mellkasán. Amikor feltápászkodtam, álmosan
felnyögött.
Körülnéztem a szobában, hátha találok egy órát, de sehol sem láttam.
Jegyezd meg! Szerezni kell Jake-nek egy órát.
A telefonom sem volt a zsebemben. Megpróbáltam felidézni, mikor
használtam utoljára.
 Azt hiszem, a hálószobában hagytam.
Visszanyeltem egy ásítást, felálltam, és nagyot nyújtózkodtam. Az
ablakon betörő napfény erősebb volt, mint általában, de arra
gondoltam, biztosan csak a nagy ablakok miatt. Beléptem a konyhába, és
rápillantottam a sütő órájára.
– Jól jár? – kérdeztem, miközben úrrá lett rajtam a pánik. – Mondd,
hogy nem ez a pontos idő!
Jake felült, hunyorgott az éles fényben. Elővette a zsebéből a
telefonját.
– Fél kilenc.
– Jaj, ne! Ez nem lehet. Bármelyik nap, csak ma ne! Kilenckor
találkám van a főnökömmel. Ha nem két percre laknék, most nyakig
benne lennék a pácban. – Csak beleugrottam a cipőmbe, nem bajlódtam
a fűzővel. – És lehet, hogy még így sem tudom megcsinálni. A főnököm
mindig pontos, és én is utálok késni. De ez ma nem fordulhat elő.
Jake felállt, és végigsimított a karomon.
– Még van egy kis időd.
– Én nő vagyok. Eltart egy ideig, amíg rendbe szedem magam.
– Így is pompásan festesz.
– El ne kezdj hízelegni! – legyintettem. – Mennem kell.
Felkaptam az asztalról a kulcscsomómat, és kirohantam az ajtón.
Aznap reggel a lift is lassabban járt, így nem jutottam elég gyorsan
haza. Berontottam a lakásba, megejtettem életem legfürgébb zuhanyát,
és sietve összefogtam a hajam. Kifestettem a szememet, és kiszaladtam
az ajtón, miközben imádkoztam, hogy időben odaérjek.
Természetesen sűrű volt a forgalom, és folyton piros lámpát kaptam.
Csöndesen átkozódva futottam a járdán az iroda felé. Felnyaláboltam a
mindent tudó határidőnaplómat, és kilenc óra egy perckor besurrantam
a tárgyalóterembe.
A főnököm rosszalló pillantást vetett rám, és ettől kezdve egyre
rosszabbra fordult a helyzet. Húsz percig tartott, amíg a naplómban
lapozgattam, és úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lennék felkészülve erre
a napra, a megbeszélésre pedig még annyira sem.
Patricia borúsan meredt rám.
– Megvan vagy nincs?
– Valahol itt kell lennie.
Nem elég, hogy nem találtam, amire szükségem volt, de folyamatosan
hebegtem-habogtam. Azon az egy napon kellett volna a helyzet
magaslatán lennem, erre teljesen szét voltam esve.
Nadine átnyújtott egy lapot Patriciának.
– Tessék. Tudom, hogy hajlandóak együtt dolgozni velünk, ha nagy
megrendelést adunk le, mint a lakások esetében. A legutóbb is Darbynak
sikerült rábeszélnie őket.
Patricia úgy felvonta a szemöldökét, hogy azt hittem, eltűnik a
hajában.
– Szerinted el tudod intézni?
– Mondd el, hogy mire van szükséged, és ráállok a dologra!
Általában én szereztem az ügyfeleimet, de időnként kaptunk nagy
megrendeléseket cégektől. Ilyen volt az az épület is, amelyben laktam.
Patricia dolgozott egy prezentáción egy új szálloda berendezésével
kapcsolatban, és ez azt jelentette, hogy mindenkinek kiosztotta a
feladatokat.
– Remélem, nem lazsálod el. Ez a Lion Inn-nel kötött üzlet nagy dobás.
Időnként csapatban kell játszanunk.
Patricia megnyomott egy gombot a laptopján, és megváltotta a képet,
amelyet a vászonra vetített.
Miután végigvettük a Red Lion Inn tervrajzának hátralévő részét,
elengedett bennünket.
Dühösen rohantam az irodám felé. Az ember kidolgozhatta a belét,
hogy Patricia kedvére tegyen, akkor sem kapott egy hangyányi
elismerést sem. Egyszer elrontasz valamit, és soha nem felejti el.
– Minden rendben? – kérdezte Nadine, amikor utolért.
 – Nem keltem fel elég korán, hogy rendszerezzem a papírjaimat, és az
agytekervényeim sem olyan fürgék, mint általában. Kösz, hogy
közbeléptél!
– Ugyan, semmiség. Csak azért tudtam erről az infóról, mert
elmondtad. – Nadine megállt az irodája ajtajában. – Barbara tudni
szeretné, hogy egy vagy két fővel számolhat holnap este.
Egy vagy két fővel?
Eltartott egy percig, amíg rájöttem, hogy Nadine mire céloz.
– Ja, igen. Barbara partija. A múlt éjszaka izgalmai miatt elfelejtettem
megkérdezni Jake-et. – Amúgy sem voltam róla meggyőződve, hogy
velem kéne jönnie. – Péntek este általában sokat dolgozik.
– Tudod, hogy Barbara egész este össze akar majd boronálni
valakivel, ha nem hozol magaddal egy pasit. – Nadine megvonta a vállát.
– Talán lesz ott egy-két érdekes fickó.
– Na persze, érdekes… Értsd: van pénze és több volt felesége. –
Felsóhajtottam. – Hadd hívjam fel Jake-et, és azonnal megmondom!
Bementem az irodámba, és az íróasztalra hajítottam a naplót.
Végigcsúszott az asztalon, és leesett a földre. Amikor lehajoltam, hogy
felvegyem, megállapítottam, hogy pontosan azon az oldalon nyílt ki,
amit egy órája égre-földre kerestem.
– Az adatok.
Azok után, hogy reggel olyan harapósan viselkedtem, nem
csodálkoztam volna, ha Jake néhány napig szóba sem akar állni velem.
Mindenképpen tartoztam egy bocsánatkéréssel. És sokkal jobban
szerettem volna, ha eljön velem arra a partira, mintsem hogy egész este
küszködjek a pasikkal, akiket Barbara kiszemelt nekem. Elővettem a
telefonomat, és hívtam Jake-et.
– Szia! Hogy sikerült a megbeszélés? – kérdezte.
– Rémesen. Azt sem tudtam, hol áll a fejem, és a főnököm fel is hívta
erre a figyelmet. Alapjában véve ez volt életem legpocsékabb
megbeszélése. – Leültem a székemre, és közelebb gurultam az
íróasztalhoz. Soha nem tudtam ügyesen bocsánatot kérni, és összeugrott
a gyomrom az idegességtől. – Ne haragudj a reggeli viselkedésem miatt.
Ideges voltam, hogy elkések. Tényleg nagyon utálok késni. De nem lett
volna szabad úgy beszélnem veled.
– Gyere el a Blue-ba, ebédeljünk együtt! Fejezzük be egy másik
hangnemben.
– Szeretnék, de sajnos nem lehet. Haladnom kell a folyamatban lévő
munkáimmal, és össze kell állítanom egy ajánlatot, hogy a főnököm
lássa, nem vagyok teljesen béna. Volna viszont egy kérdésem… –
Felvettem a ceruzámat, és firkálgatni kezdtem a jegyzetfüzetembe. –
Holnap este lesz ez a parti. A férjfaló ügyfelem tartja, ezért el kell
mennem. Tudom, hogy az utolsó pillanatban szólok, és a péntek estéid
nagyon zsúfoltak. És abban is biztos vagyok, hogy dögunalmas lesz.
Úgyhogy tökéletesen megértem, ha nem akarsz jönni. De ha nem tartasz
velem, kénytelen leszek gazdag, partiképes agglegényekkel ismerkedni,
akiknek szerencsés esetben még megvan az eredeti hajuk és fogazatuk.
Rágtam a körmömet, amíg a válaszra vártam, igyekeztem felkészülni
a visszautasításra.
– Nem hagysz nekem sok választási lehetőséget – közölte Jake. –
Amikor tudom, hogy bolondulsz a kopasz, műfogsoros pasikért.
Elvigyorodtam, és élveztem a bizsergető érzést, ami mindig rám tört,
ha Jake-kel flörtöltem.
– A pénz kárpótol az apró hiányosságokért. Nem lehetek ennyire
szőrszálhasogató.
Ekkor Patricia sétált el az irodám ablaka előtt, majd lelassított, ami
annyit jelentett, hogy be fog jönni. A legundokabb megjegyzéseket
mindig a négyszemközti beszélgetésekre tartogatta.
A pillanatnyi boldogságomat azon nyomban tönkretette valami baljós
előérzet. Úgy sejtettem, ennek a napnak lőttek.

* * *
Már csak néhányan ücsörögtek a Blue-ban, mindenki a vacsora végéhez
közeledett. Öt perc múlva az étterem bezárt. Sokáig dolgoztam,
elmentem futni, majd fel és alá járkáltam a lakásban, de képtelen
voltam túltenni magam a rémes napon. Szerettem volna valakivel
beszélni róla, de valahányszor tárcsázni akartam egy számot, végül
mindig úgy döntöttem, hogy inkább nem hívom fel. Stephnek elég
gondja volt az esküvővel, anya pedig úgyis azt mondta volna, tegyem,
amit helyesnek látok. Inkább úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a
belvárosban.
Miután céltalanul körülnéztem néhány üzletben, végül a Blue-nál
kötöttem ki. Elsétáltam előtte. Aztán visszatértem. Végül úgy döntöttem,
hogy bemegyek.
Jake-kel ültem, csokis lávatortát eszegettem, és egyre jobban
felpaprikáztam magam.
– Patricia szép summát kap azért a munkáért, amit Nadine-nal
végzünk. Én vagyok az, aki jó kapcsolatokat ápol a beszállítókkal.
Valahányszor telefonálnak, engem kérnek. El kell ismernem, hogy a mai
megbeszélésre bizonyos körülmények miatt kissé felkészületlenül
érkeztem…
– Ezért hoztam a csokoládét.
Jake bekapott egy falat tortát, majd visszatolta elém a tányért.
Megforgattam a villámat a sűrű szirupban.
– Nem szeretem a reklámmunkákat. Olyan unalmas és személytelen.
Ráadásul még el is kell tűrnöm a sok fejmosást, amikor én vagyok az
elsődleges kapcsolattartó… Ez igazán idegesítő.
– Nem jutott még eszedbe, hogy saját vállalkozásba kezdj? Egyedül
vagy Nadine-nal?
– Úgy egy éve elgondolkodtam rajta – vallottam be. – De pont akkor
jött a költözés.
– Miért? Hová akartál költözni?
– Eljátszadoztam a gondolattal, hogy New Yorkba megyek, de aztán
győzött a józan ész. – Nem akartam belemenni, úgyhogy gyorsan
folytattam, mielőtt Jake kérdezhetett volna. – Az a helyzet, hogy a
Metamorphosis az első munkahelyem. Nyolc éve dolgozom itt. Minden
ügyfelem a cégen keresztül tartja velem a kapcsolatot, ezért a
Metamorphosis ügyfeleinek számítanak. Csak akkor tarthatom meg
őket, ha a cégnél maradok.
– De vajon hánynak lesz szüksége a közeljövőben lakásfelújításra? És
ha meg voltak elégedve a munkáddal, gondolom, téged ajánlanak az
ismerőseiknek, és nem a céget. – Jake letette a villáját. – Ha szeretnéd,
szívesen megnézem a számokat, és összeállítok egy üzleti tervet. Tudod,
ez a specialitásom.
Bekaptam egy falat tortát, és visszatoltam a tányért Jake-nek.
– Csak a nagy munkákban kell együttműködnöm Patriciával.
Valahogy majd átvészelem, ahogy legutóbb is. Csak ne tartson sokáig!
– Sok ember él úgy, hogy hozzászokott a fennálló körülményekhez, és
fél váltani, ezért megelégszik azzal, amit kap.
– Ez egészen úgy hangzik, mintha a párkapcsolatokról alkotott
véleményemről lenne szó.
– Nos, minden kapcsolatunkban, beleértve az üzletieket is, el kell
döntenünk, hogy hajlandóak vagyunk-e erőfeszítést tenni azért, hogy
működjön – jegyezte meg Jake, és belenézett a szemembe.
Hátradőltem a széken.
– Remek. Ezek szerint még a munkámban sem számíthatok happy
endre, pedig imádom.
– Te döntesz a befejezésről. Ha valamit nem szeretsz, nem kell mást
tenned, mint változtatni rajta.
– Ez valóban jó ötletnek tűnik, de a valóság azért ennél bonyolultabb.
– Égett a gyomrom a rémes érzéstől, hogy az életem egyre bonyolultabb
lesz. – A dolgok soha nem úgy végződnek, ahogy az ember szeretné.
Ezt mindennél jobban megtanultam.
 Huszonkettedik fejezet

Barbara partija valóban dögunalmasnak ígérkezett, de legalább

felvehettem az új ezüst-fekete ruhámat. Laza kontyba fogtam a hajamat
a tarkómnál, és kihúztam egy-két szálat, hogy keretezze az arcomat.
Végignéztem a cipőimet, és úgy döntöttem, bevetek egy kis színt, és a lila
tűsarkúmat választottam. Lila fülönfüggő tette tökéletessé a hatást.
Kopogtattak. Jake állt a folyosón fekete öltönyben, és szívdöglesztően
nézett ki. Behajolt, és megcsókolt.
– Szia, gyönyörűségem!
Ezzel minden idegességem egy csapásra elpárolgott. Átkaroltam, és
magamba szívtam a látványát és az illatát. Aztán lábujjhegyre álltam, és
megcsókoltam a frissen borotvált arcát.
– Jól nézel ki.
Megszólalt a telefonom, mire elgyötörten felnyögtem. Mivel Patricia
éjjel-nappal hívogatott, külön csengőhangot társítottam a nevéhez.
– Ezt fel kell vennem.
– Hol van a beszámolóm? – kérdezte a főnököm, amint felvettem a
telefont.
– A postaládádban. Bedobtam, mielőtt eljöttem.
– Ma már nem megyek be az irodába. E-mailezd át!
Igyekeztem uralkodni a hangomon, és vettem egy mély lélegzetet. Én
először e-mailben akartam küldeni, de Patricia ragaszkodott a nagy,
nyomtatott verzióhoz.
– Sajnos nem tudom. Most indulok Barbara partijára, és a fájlok a
munkahelyi gépemen vannak.
– Azt hittem, csapatjátékos leszel. Erre most képtelen vagy elküldeni
egy e-mailt egy parti miatt?
– A partit egy igen jól fizető ügyfelünk adja. És remek lehetőség a
kapcsolatépítésre. Holnap reggel első dolgom lesz elküldeni neked a
beszámolót.
Egy pillanatra beállt a csönd, majd Patricia felcsattant.
– Remek. Tudod, hogy ez nagy lehetőség. Nem szalaszthatjuk el!
– Már megcsináltam az alapokat. Nincs más dolgod, mint meghozni a
végső döntéseket, és előállhatunk vele.
– Holnap reggel amint felkelek, első dolgom lesz megnézni az e-
maileket.
– Ott lesz.
Kifújtam a levegőt, majd szétvetett az idegesség. Az elmúlt néhány
évben igazán nehezemre esett ügyfeleket szerezni. És ez a szállodás
megrendelés is kemény diónak ígérkezett.
Amikor befejeztem a beszélgetést, Jake az ablaknál állt, és egy pohár
vizet öntött a haldokló virágomra.
– Mintha azt mondtad volna, hogy időpocsékolás öntözni – jegyeztem
meg.
– Először arra gondoltam, jobb lenne, ha nem szenvedne tovább, de
nem akarja feladni, és ezt nagyra értékelem. – Jake körülnézett. – Hol a
másik?
– Feladta. – Amikor megpillantottam az „én megmondtam”
arckifejezését, hozzátettem: – Esküszöm, nem az én hibám. Már beteg
volt, amikor ide került. – Bedobtam a gyöngyös kistáskámba a kulcsomat
és a telefonomat, majd belekaroltam Jake-be. – Indulás a partira!

* * *

A hatalmas teremben pincérek jártak körbe, pezsgőt és aperitifet

kínálgattak a vendégeknek. Nadine keresztülvágott a tömegen, és
csatlakozott hozzánk.
– Örülök, hogy végre megjöttetek.
– Ilyen rossz a helyzet? – kérdeztem.
 – Eddig két pasasnak mutattak be, mindketten nagyapám korabeliek.
– És hogy van Barbara?
– A legjobb formáját hozza. Azt hiszem, szemet vetett valakire. Lehet,
hogy ő lesz az ötös számú férj, mire én egyáltalán elkelek.
– Ez csak azért van, mert neked és Barbarának mások az elvárásaitok
a házassággal kapcsolatban. – Felpillantottam. – Már jön is.
Barbara felszínesen arcon csókolt.
– Jó estét, drágám! – Felvonta a szemöldökét, amikor elismerő
tekintete tetőtől talpig végigmérte Jake-et. – És ki ez a jóképű
fiatalember?
– Hadd mutassam be Jake Knightot! Jake, ő Barbara Covington.
Jake kinyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Covington.
– Szólítson csak Barbarának! – A háziasszony finoman megfogta Jake
alkarját. – Darby! Egy percre elrabolom tőled az urat, amíg bemutatom a
többieknek. – A sarokban lévő asztal felé mutatott. – A barátaim alig
várják, hogy megismerhessék a csodálatos lakberendezőimet. Amióta
megmutattam, mit terveznek a hölgyek a házamban, többen fontolóra
vették, hogy átalakítják az otthonukat. Menjetek, mutatkozzatok be!
Jake elengedte a kezemet, és követte Barbarát, így kettesben
maradtunk Nadine-nal.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– Gondolom, nekilátunk ügyfelekre vadászni – felelte Nadine. – Bár
hónapokig nem lesz időnk új munkát vállalni. Utálom ezeket a
kereskedelmi projekteket. Az év nagy részében mi ketten a saját
ügyfeleinkkel foglalkozunk, és egy rakás pénzt keresünk Patriciának. És
abban a pillanatban, hogy szerez valami kereskedelmi megbízást, úgy
kezel bennünket, mintha komplett idióták lennénk.
– Felváltva kell csinálnunk a folyamatban lévő munkákat, amíg be
nem fejezzük. Aztán visszatérhetünk a kellemesebb megbízásokhoz.
Felvettük a barátságos arcunkat, és elindultunk Barbara barátai felé.
Húsz percet beszéltünk a lakberendezés számtalan lehetőségéről és a
különböző stílusokról, de kezdtem aggódni Jake-ért. Körülnéztem a
teremben, és észrevettem, hogy a sarokban ácsorog, mégpedig
tekintélyes hölgykoszorú közepén. Barbara a balján állt, és egy
kifogástalanul öltözött, idősebb úrral beszélgetett, akinek csillogó,
kopasz feje volt.
– Megyek, visszaszerzem a kísérőmet – súgtam oda Nadine-nak.
A kolléganőm közelebb hajolt hozzám.
– Ha találkozol olyan pasikkal, akik még nem töltötték be az ötvenet,
küldd hozzám őket, rendben?
Azt hiszem, csak félig szánta viccnek. Elindultam Jake felé. Háttal állt
nekem, és valamit magyarázott a körülötte állóknak. Utat törtem
magamnak a tömegben, és finoman megérintettem a könyökét.
Rám pillantott, és átkarolt.
– Igazán örülök, hogy megismerhettem önöket!
Jake kezet rázott a férfiakkal, majd otthagytuk őket.
– Mi volt ez az egész? – kérdeztem, és szorosan fogtam a kezét,
miközben átvágtunk a termen.
Végül sikerült egy kis üres térhez jutnunk, ahol senki nem jött
nekünk.
– Amikor Barbara megpróbálta kiszimatolni a pénzügyi helyzetemet,
azt hazudtam, hogy egy tacobárt üzemeltetek.
Felnevettem.
– Nem hiszem el.
– Kicsit ugrattam, mielőtt meséltem neki a Blue-ról. De úgy tűnt, ettől
sincs elragadtatva. Be akart mutatni néhány embernek, hátha találok
valami tisztességes munkát. Azt mondta, ha egy olyan lánnyal akarok
járni, mint te, biztosítanom kell minden luxust, amit megérdemelsz.
– Azt hiszem, igaza van. Csak azt nem értem, miért ragaszkodik
hozzá, hogy párkapcsolatban kell élnünk ahhoz, hogy boldogok legyünk.
Jake megragadta a derekamat, és magához húzott.
 – Nos, van abban valami nagyszerű, ha olyasvalakivel vagy együtt, aki
tudja, hogyan vidítson fel.
Végigsimítottam a karján, és átkulcsoltam a nyakát.
– Vagy olyasvalakivel, aki eljön veled egy unalmas partira, ha
szükséged van rá?
Jake arca felragyogott az ellenállhatatlan mosolyától.
– Látod? Végül megértetted. A párkapcsolat nem is olyan rossz dolog.
– A tenyere a hátamra csúszott, és erősen magához szorított. – És létezik
olyan, amelyik működik is.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen kiszáradt a torkom. Minden erőmet
latba kellett vetnem, hogy ne bámuljam az ajkát, és ne gondoljak arra,
mi mindent tehetne velem.
– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy minden párkapcsolat rossz.
A szívem heves zakatolásba kezdett, csak úgy dörömbölt a
mellkasomban. Jake végigmért, a tekintete szinte égette a bőrömet. A
szemében a szenvedély lángja lobbant, és nem hagyott kétséget afelől,
mi jár a fejében. De nemcsak szenvedélyt láttam benne, hanem
gyengédséget is.
Szinte éreztem, ahogy kialakulnak azok a bizonyos szálak kettőnk
között. A szálak, amelyek kötelékké vastagodnak, egészen addig, amíg
úgy át nem szőnek, hogy képtelen leszek elválni tőlük anélkül, hogy ne
érezném félembernek magam.
A francba! Már megint nyakig benne vagyok.
A pániktól összeszorult a mellkasom, és nem kaptam levegőt. Sokszor
jártam már így, és az elmúlt néhány párkapcsolatomba majdnem
belepusztultam. Rossz hatással voltak a munkámra, az önképemre,
mindenre.
Csinálnom kell valamit, mielőtt késő lesz. Nem tehetem ezt újra
magammal. Nem vagyok hajlandó.
Hátraléptem, mire a kettőnk közti távolság helytelennek és
kellemetlennek tűnt – újabb jel, hogy a dolgok kezdtek túl komolyra
fordulni.
Jake összevonta a szemöldökét, egyértelműen látszott, hogy össze van
zavarodva.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Szeretek veled lenni, Jake. Igazán nagyszerű ember vagy, és attól
tartok, kezdelek félrevezetni. Nem fogom meggondolni magam a
párkapcsolatok kérdésében. – Fájt rá néznem, ezért lesütöttem a
szemem, és a falról visszatükröződő fényre összpontosítottam. – Azt
hiszem, jobb lesz, ha kevesebbet találkozunk, mielőtt egyikünk
megsérülne.
Összerezzentem, amikor valaki határozottan megragadta a vállamat.
– Hogy vagytok? – kérdezte Barbara. Azok után, hogy annyit
hallgattam, belevésődött a hangja a fejembe. – A barátaim arról
beszélnek, hogy veled és Nadine-nal szeretnének dolgozni. – Barbara
Jake-re nézett, és elvigyorodott. – És önről is csupa jót hallottam,
fiatalember. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan új üzleti
lehetőségeknek néz elébe.
– Ezt igazán jó hallani – felelte Jake. Láttam, hogy erőfeszítésébe kerül
mosolyogni. Tudtam, hogy a fájdalmát palástolja, és ha arra gondoltam,
hogy ennek én vagyok az oka, összeszorult a mellkasom. – De őszintén
szólva nagyon boldog vagyok a munkámmal. És Darby egyértelműen
kijelentette, hogy nem szeretné, ha bárki gondoskodna róla.
A szorító érzés egyre rosszabb lett, és könnyek gyűltek a szemembe.
Gyorsan pislogni kezdtem.
Ne sírj! Ne sírj! Ne sírj!
Barbara csak legyintett.
– A nők mindig ezt mondják. De titokban arra vágynak, hogy
betoppanjon egy férfi, és levegye őket a lábukról.
– Én jobban szeretek két lábbal állni a földön – jegyeztem meg. – Hogy
mindig biztosan járjak egyedül is.
– Sok mindent kihagysz, drága, ha nem adod be a derekadat itt és
most. – Barbara megveregette Jake karját. – Látom, hogy ennek a
fickónak valóban fontos vagy. Gond nélkül átment minden vizsgámon. –
Körülnézett. – Jobb lesz, ha foglalkozom a többiekkel, de ti ketten
érezzétek nagyon jól magatokat!
Nem akartam szembesülni a kellemetlen helyzettel, ezért tompán
bámultam, ahogy Barbara elmegy. Végül ránéztem Jake-re.
– Megkérhetem Nadine-t, hogy vigyen haza.
Jake beletúrt a hajába.
– Néhány perccel ezelőtt még remekül megvoltunk, most pedig már
az este további részében sem tudsz elviselni?
– Csak azt mondom, ha el akarsz menni, semmi gond. Megértem.
– Azt szeretnéd, ha elmennék?
Megráztam a fejemet.
– Mint mondtam, nagyon szeretek veled lenni. De nem akarok
hazudni.
Vagyis megpróbálom épségben megőrizni a szívemet, nehogy újra
darabokra törjön.
A következő egy órában Jake el sem mozdult mellőlem, mintha mi
sem történt volna, de a mosolyok és az apró érintések elmaradtak.
Végighallgattuk az unokákról szóló történeteket, mindent megtudtunk
arról, hogy milyen cégekbe kellene befektetnünk, és parázs viták
részesei lehettünk az ország gazdasági helyzetéről.
Amikor hazaértünk, megnyomtam a lift gombját. Mintha egy
örökkévalóságig emelkedtünk volna, úgy éreztem, összeszorulnak
körülöttem a falak. Az egész helyzet kínos és feszült volt, a Jake-kel
töltött boldog pillanatoknak egy csapásra vége lett.
Kinyílt az ajtó, és Jake ki akart lépni velem együtt.
– Nem kell az ajtóig kísérned – mondtam.
De Jake a hátamra fektette a tenyerét, és elindultunk a folyosón. Már
kezdtem azon tipródni, vajon értette-e, amit mondtam. Felfogta, hogy
mindennek meg kell változnia? Mert ha nem húzok egy vonalat, később
mindketten megbánjuk?
Úgy éreztem, mintha háromszor tovább tartana eljutni az ajtómig,
mint máskor. Végül – csodák csodájára – elértünk a lakásomhoz.
Tudtam, hogy veszélyes Jake-re néznem, ezért a kezemet bámultam, és
zavartan forgattam a karkötőmet.
– Még egyszer köszönöm, hogy elkísértél ma este. Biztosan
találkozunk még.
Jake kifújta a levegőt, hallottam, milyen ingerült.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ne hívjalak többet?
Csak forgattam a karkötőmet, körbe-körbe.
– Nem. De sok időmet elveszi ez a munka, és lehet, hogy Stephnek is
többet kell majd segítenem az esküvő miatt.
Jake a csuklómra tette a kezét, és megállította a karkötőt.
– Szóval ha megkérdeznélek, mit szólnál hozzá, ha vasárnap reggel
találkoznánk?
Olyan egyszerű lett volna megadni magam, de nem engedhettem. Le
sem vettem a szemem a hosszú ujjakról, amelyek a csuklómra simultak.
– Azt mondanám, nem jó ötlet.
Jake finoman megérintette az államat, és fölemelte a fejemet, így
végül kénytelen voltam ránézni. Lágyan megcsókolt.
– Még találkozunk, Darby.
Néztem, ahogyan elmegy. Addig vártam, amíg ez a végzetes hiba
túlságosan elhúzódott, és nem engedhettem meg magamnak, hogy ennél
is jobban kötődjek Jake-hez. Már így is túlságosan megbíztam benne.
Képtelen voltam megbirkózni a munkahelyi nehézségekkel és egy egyre
komolyabb párkapcsolattal. Ha a kapcsolat tönkremegy, továbbra is
szükségem lesz a munkámra. Ez tartott életben, valahányszor összetört
a szívem, és nem tudtam megragasztani.
Éreztem, ahogy a kettőnk közt szövődő szálak egyesével elszakadnak
– megszámlálhatatlan tűszúrás a szívemben. Sajgott, de legalább
tudtam, hogy túlélem.
 Viszlát, Jake!
Legközelebb, ha félig hosszú távú párkapcsolatra adom a fejem,
olyasvalakit választok, akinek nem ilyen nehéz ellenállni.
 Huszonharmadik fejezet

Két olyan párkapcsolatom volt, amelyet megpróbáltam elfelejteni –

kivéve amikor fel akartam idézni, mekkora fájdalommal jár a szerelem.
Ezért valahányszor arra gondoltam, mekkora balfék vagyok, hogy
hagytam elmenni Jake-et, megnyitottam ezeket az emlékeket, és
hagytam, hogy újra elöntsön a bánat. Egészen odáig elmentem, hogy
elolvastam az esettanulmányaimat.
Addig bámultam Robert nevét, amíg össze nem folytak a betűk a
szemem előtt. Mielőtt vele találkoztam, úgy gondoltam, hogy minden
férfi gyerekes idióta. De ő más volt. Emlékszem, hogy úgy éreztem,
valódi csoda, hogy megismerkedtem egy érett, szívdöglesztő és vicces
fiúval.
Azt hittem, ő az igazi.

Robin Hood esettanulmány: Robert/Robin Hood

Korom: 25 év

A Bullpen bárban voltam Stephanie-val, Nadine-nal és néhány

barátunkkal. Úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább a pincérre, ezért
odamentem a pulthoz, hogy italt szerezzek. A zsúfolt bárpultnál
ácsorogtam, amikor valaki megkocogtatta a vállamat.
– Hé, te! – szólalt meg egy férfihang. – Gyere egy pillanatra! Mutatni
szeretnék valamit.
Arra sem vettem a fáradságot, hogy felnézzek, csak annyit mondtam:
– Bocs, de nem hallgatok arra, hogy „Hé, te!”. Keress valaki mást, aki
megnézi.
– Hogy hívnak?
Megfordultam, hogy közöljem a sráccal, kopjon le. De a zöld szempár,
az erőteljes állkapocs és a hullámos, szőke haj láttán meggondoltam
magam. Eltartott néhány másodpercig, amíg rájöttem, miért bámul rám
felvont szemöldökkel, mintha várna valamire.
Ó, igen. Kérdezett tőlem valamit.
– Darby.
– Szia, Darby! Robert vagyok. Megtennéd, hogy eljössz velem, és
megnézed, amit mutatni akarok? Elég fontos lenne, mert a barátommal
szükségünk van egy tárgyilagos véleményre. – Lepillantott a kezemre,
amelyben pénzt szorongattam. – Utána meghívlak egy italra.
Egy pillanatig mérlegeltem a helyzetet: Végül is mi a legrosszabb, ami
történhet?
– Oké – mondtam végül, és elhúzódtam a bárpulttól. – Mutasd meg,
mi olyan fontos!
Robert megfogta a kezemet, és keresztülvezetett a helyiségen.
– Hozzá ne merj nyúlni, Joe! – mondta, ahogy egy duci sráchoz
közeledtünk. – Ha csalsz, esküszöm…
– Nem kell csalnom – vágott közbe a barátja. – Mert én nyertem.
– Darby majd eldönti.
Robert megállt a falra akasztott darts tábla előtt.
– Hát erről van szó? Ez volt olyan életbevágóan fontos?
– Nézd! Ötven dolcsit tettünk rá. Joe szerint…
– Hé, ne akard befolyásolni! – kiáltotta Joe.
– Oké. Kérlek, add össze a piros és a kék nyilak pontjait! Azt sem
árulom el, hogy melyik kié. Csak közöld velünk az eredményt!
Régi, ütött-kopott tábla volt. Ráadásul nem osztották részekre fém
elválasztó sávok. Néhány nyíl egyenesen a vonalra talált, ezért nehéz
volt megítélni, hány pontot szerzett. Például a hat pontot érő fehér és a
tíz pontot érő fekete mező között láttam egy kék nyilat. Közelebb
hajoltam, és alaposan szemügyre vettem.
Ez nekem inkább hat, mint tíz.
– A piros a győztes – jelentettem ki.
 – Kizárt! – kiáltotta Joe.
Robert üdvrivalgásban tört ki, majd a levegőbe lendítette az öklét, és
annyit mondott:
– Szívás! – (Tudom, hogy azt mondtam, érett volt, és ez a jelenet nem
éppen ezt bizonyítja, de később rátérek az érett részre is.) – Átkarolta a
vállamat. – Gyere, Darby! Jövök neked egy itallal.
Amikor néhány perccel később visszatértem az asztalunkhoz, Steph
közel hajolt hozzám, és azt suttogta:
– Ki volt ez a fickó?
– Robertnek hívják. El kellett döntenem egy dartsmérkőzést.
– Megadtad neki a számodat?
Megráztam a fejem.
– Nem úgy tűnt, mintha föl akarna szedni. Valószínűleg én voltam az
első ember, akit meglátott.
Stephanie elnézett a fejem fölött Robert és Joe felé.
– Nagyon helyes. Elkérhetnéd a számát.
– Ne bámuld! – A többi lányhoz fordultam, és fennhangon azt
kérdeztem: – Miről maradtam le?
A lányok elmesélték, miről folyik a beszélgetés, főként Nadine
nemrégiben kirúgott barátjáról volt szó.
Ekkor oldalba bökött Stephanie.
– Idejön.
Robert megállt az asztalunk mellett, és rám szegezte a tekintetét. A
szája pajkos félmosolyra húzódott.
– Hé, te! Nem akarsz dartsozni egyet?
– Máris elfelejtetted a nevemet?
Felragyogott a mosolya.
– Nem, de mivel felhívtad rá a figyelmemet, mennyire szereted, ha így
szólítanak meg, úgy döntöttem, ezzel indítok. – Rátámaszkodott a
székem támlájára. – Gyere! Joe egymás után már harmadszor veszít,
úgyhogy őt ideküldöm, hogy inkább beszélgessen a barátnőiddel.
 – Gondoskodj róla, hogy jól érezze magát! – közölte Steph, és úgy
meglökött, hogy majdnem leestem a székről.
Rosszallóan ránéztem, aztán követtem Robertet a táblához. A
kezembe nyomott három piros nyilat.
– Kezdhetsz.
Még soha nem dartsoztam, de úgy gondoltam, nem lehet olyan
bonyolult. Céloztam, és elhajítottam a nyilat. Alig jutott el a tábla aljáig,
így kaptam érte egész három pontot.
– Hűha! Nehezebb, mint gondoltam.
– Megmutatom, hogyan kell eldobni – azzal Robert a hátam mögé
lépett.
– Ugye most nem veted be azt a bizonyos „átkarollak, mert úgy látom,
elég hülye vagy ahhoz, hogy megkülönböztesd egy egyszerű
magyarázattól” dolgot?
Robert leengedte a karját.
– Inkább nem.
Magasabbra céloztam, és elhajítottam a második nyilat, amely
egyenesen a közepébe talált, így harminc pontot hozott a konyhára.
– Azt hiszem, értem.
Számtalan menetet játszottunk, és mindegyiket elveszítettem, annak
ellenére, hogy Robert néha megszánt, és adott egy-két pontot. A srác
végül a magasba emelte az utolsó nyilát.
– Oké. Mit szólsz ahhoz az üzlethez, hogy ha beletalálok a közepébe,
eljössz velem valahová a hétvégén?
Egy ideje nem flörtöltem senkivel, a srác helyes volt, és arra
gondoltam, tényleg nincs sok vesztenivalóm.
– Ilyen biztos vagy benne, hogy sikerülni fog? Vagy olyan langyosak
az érzéseid, hogy felteszed a dolgot egy játékra?
A szája pajkos mosolyra húzódott.
– Arra gondoltam, ha eltalálom a közepét, eljössz velem randizni. Ha
nem sikerül, el leszel ájulva, milyen keményen küzdöttem a kegyeidért,
ezért legalább megadod a telefonszámodat.
– Akkor összefoglalom: bármi történik, nyertesként kerülsz ki a
helyzetből. – Közel hajoltam hozzá, a testünk majdnem összeért. – Ez
csalás.
– Történetesen ügyvédnek tanulok, ezért pontosan tudom, hogy
húzzak hasznot a szabályokból.
– Ó, egy hivatásos hazudozó! Így sajnos nem mehetek el veled, még
akkor sem, ha eltalálod a közepét. Tudod, nem randizom hazugokkal. Az
ember könnyen megégetheti magát.
Robert átkarolt, és a tenyere a csípőmre feküdt. Aztán a táblára
nézett, és mérlegelte a távolságot. A nyíl átszelte a levegőt, és egyenesen
a vörös kör közepében landolt.
– Azt hiszem, megérdemlem a jutalmat.
Mielőtt megkérdezhettem volna, mire gondol, magához húzott, és
megcsókolt. Elgyöngült a térdem, és azon kaptam magam, hogy elnyílik
az ajkam, és hevesen visszacsókolom, miközben a külvilág megszűnik
létezni.
Két nappal később sor került az első hivatalos randinkra.
Robert kirendelt ügyvédként dolgozott. Amolyan „ha nincs pénzed,
hogy megfizess egy ügyvédet, majd mi kijelölünk neked egyet” típusú
ügyvédként. Ez pedig annyit jelentett, hogy sokat dolgozott, nem fizették
meg rendesen, és hazahordta a munkát.
Magabiztos és okos fiú volt, és tetszett, hogy él-hal a munkájáért. Bár
ez néha együtt járt azzal, hogy el volt havazva, ezért nem sokat
találkozhattunk. De mindig szakított időt egy-egy gyors ebédre vagy
vacsorára. Ha nem találkoztunk személyesen, telefonon beszélgettünk,
gyakran hajnalig.
Még ezzel a kiszámíthatatlan időbeosztással is képesek voltunk
működtetni a kapcsolatunkat. Robert újra és újra elmondta, milyen
okosnak és szépnek tart, emlékezett rá, hogy mit szeretek vagy nem
szeretek, és amikor megleptem a munkahelyén, és nem tudott
elszakadni, megköszönte, hogy olyan megértő vagyok, és bemutatott a
munkatársainak.
Öt hónapig minden remekül alakult.
Akkor sor került az első veszekedésre.
Robert átjött hozzám vacsorázni. Mindketten nehéz héten voltunk túl,
de akármilyen fáradtak voltunk, megpróbáltunk legalább egy estét
együtt tölteni.
Evés közben elmesélte az egyik folyamatban lévő ügyét.
– Így fel tudtuk mentetni, mert a rendőrtiszt eljárási hibát vétett –
fejezte be a történetet.
– De a fickó bűnös volt? – kérdeztem.
Robert mintha ilyesmire utalt volna.
– Persze.
– Ez nem tűnik valami helyesnek. Igazán csodállak azért, mert
ártatlan embereket védesz meg a börtöntől. De a bűnösöknek éppen ott
a helyük, és nincs rendben, ha valami ostoba indokkal elengedik őket.
– Édesem! Így működik a jog. Ha a rendőrség nem követi a
szabályokat, ártatlan embereket is elítélhetnek. Ezért ha elrontják,
időnként a bűnösök is megússzák. De ne aggódj, nem követett el semmi
komoly dolgot. Csak egy kis lopás.
– De lehet, hogy újra megteszi. Nem érzed magad felelősnek?
– Én azért vagyok felelős, hogy a jogszabályokat megfelelően
alkalmazzák – közölte Robert. – Ha a rendőrségnek erős bizonyítéka
van, fellebbezünk, és ezzel időt nyerhetünk. Ha nincs, a fickót szabadon
engedik.
Borúsan néztem magam elé.
– Nem hiszem, hogy én képes lennék ilyesmivel foglalkozni. Biztosan
arra törekednék, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel.
– Akkor, azt hiszem, szerencsés, hogy én ügyvéd vagyok, te pedig
lakberendező.
Olyan leereszkedően hangzott az a lakberendező, hogy teljesen
feldühített.
– Ez úgy hangzik, mintha szerinted az én munkám egyáltalán nem
lenne fontos. Nem azt mondom, hogy életeket mentek, de igazán jó érzés
az emberek otthonát olyanná alakítani, ahol szívesen élnek.
– Kétlem, hogy a legtöbben felfogják, milyen szerencsések, hogy szép
tárgyaik vannak, amelyeket elhelyezhetnek a hatalmas házukban. A
legtöbb ügyfelemnek nincs egyebe egy csupasz ágynál egy szűk
szobában.
– Ezt értem, de gondolj csak bele, milyen szomorú hely lenne a világ
színek nélkül! Vagy szépség és művészetek nélkül.
Robert ivott egy korty vizet.
– Valóban lehangoló lenne, de azért ezek nem szükségesek a
túléléshez.
Haragra gerjedtem.
– Tudod, mi nem szükséges még a túléléshez? Szabadlábon járó-kelő
bűnözők, akiket az ügyvédek visszaengednek az utcára.
Robert feltartotta a kezét, és eltolta magát az asztaltól.
– Rendben. Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a seszínű
albérletembe, és megpróbálom kitalálni, hogyan engedhetnék vissza
még több bűnözőt az utcára. Mulass jól a puccos, szépen berendezett
lakásodban!
Meg sem próbáltam tartóztatni.
Az elkövetkező néhány napban őrülten hiányzott Robert. Hiányzott,
hogy beszélgessünk. Hiányzott, hogy megnevettessen. Folyton azon
őrlődtem: Ki vagyok én, hogy megítéljem, kit engedjenek szabadon és kit
nem?
Rájöttem, hogy szerelmes vagyok Robertbe.
Úgy döntöttem, munka után elmegyek az irodájába, és bevallom neki,
de mielőtt sort keríthettem volna rá, Robert megjelent a
munkahelyemen, és bevallotta, milyen szörnyen érzi magát nélkülem,
és bocsánatot kért mindenért, amit mondott. Én is bocsánatot kértem, és
elmondtam, hogy szeretem. Viszonozta a vallomást. Minden tökéletesen
alakult.
Három hónappal később beszélgetni kezdtünk a jövőről. Azt
terveztük, hogy veszünk egy lakást, és még az a bizonyos h betűs szó is
előkerült. A konyhaasztalomnál ültünk, és lakáshirdetéseket
nézegettünk, amikor előkerült a gyerektéma.
– Egy ilyen lakással indíthatnánk – mondta Robert, és rámutatott az
egyik szórólapra. – De ha gyerekeink lesznek, nagyobba kell költöznünk.
– Én egy kicsit bizonytalan vagyok a gyerekekkel kapcsolatban –
vallottam be, majd lenyeltem a kekszet, amit majszolgattam. – Ha úgy
döntünk, hogy egy vagy két gyerekünk lesz, három hálószobának
elégnek kell lennie.
Bekaptam a maradék kekszet, és lesöpörtem a tenyeremről a
morzsákat.
– Én öt vagy hat gyereket szeretnék.
Majdnem megfulladtam.
– Micsoda? Nekem nem lesz öt vagy hat gyerekem. Amikor a szüleim
elváltak, úgy gondoltam, hogy nekem egyáltalán nem kell gyerek. És
Drew meg Devin viselkedése csak megerősítette az eltökéltségemet. Csak
most szoktatom magam a gondolathoz, hogy anya legyek.
– Amióta megismertem Drew-t és Devint, teljesen megértem –
jegyezte meg Robert.
– Hékás, a bátyáimról beszélsz! Én szidhatom őket, de senki másnak
nem engedem meg. Ráadásul most már nem is olyan rémesek.
– Ja, imádtam, amikor végigvonszoltak a birtokon, hogy
megmutassák, milyen az igazi „férfimunka”. És az is igazán kedves volt,
amikor városi ficsúrnak neveztek, mert leestem a lóról. Vagy amikor
nem árulták el, hogy egy hatalmas bika van a karámban, ezért
átmásztam utánuk a kerítésen, és egyenesen szembetaláltam magam a
fenevaddal.
– Tiny a legszelídebb jószág a birtokon – jegyeztem meg, miközben
elképzeltem az óriási, fekete bikát, akivel Dwight úgy bánt, mint egy
ölebbel.
– Meglökött a fejével.
– Megbökött, mert azt szerette volna, ha vakargatod a fejét.
Szerencséd, hogy nem volt a kezedben bot. Tiny imádja, ha egy nagy,
durva bottal vakarásszák. Ezért lelkesen odarohan, ha valakinél meglát
egyet.
Robert kifújta a levegőt, amivel sikeresen a tudomásomra hozta,
milyen ideges.
– Mindegy. A lényeg, hogy nekem hat testvérem van, és mindig is
nagy családot szerettem volna. Tiszta őrültekháza, de jó mulatság. És
gyors egymásutánban kell összehoznunk őket, hogy tudjanak együtt
játszani.
– Halmokban sorakoznak az íróasztalodon az ügyek. Hogyan
szakítanál időt hat gyerekre? – A mellkasomhoz emeltem a kezemet. –
Én nem vagyok hajlandó egyedül felnevelni hat gyereket. Még egyet sem
tudnék. Arról nem is beszélve, hogy nem engedhetjük meg magunknak,
hogy ennyi gyerekünk legyen.
– Otthonról is dolgozhatnál. Majd veszünk egy felújításra szoruló
házat. Olyan jól végzed a munkádat, biztosan ki tudod csinosítani.
Bármilyen jólesett, hogy megbízik bennem, összeszorult a gyomrom.
Nyilvánvaló volt, hogy nem érti, mire gondolok.
– Nem tudok felújítani rozsdás vízvezetéket vagy egyedül helyrehozni
málladozó falakat. És nem tudok otthonról dolgozni, ha egyszer a
gyerekekre kell vigyáznom. Nem emlékszel, mi történt múlt héten a
szüleimnél? Devin és Anne abba is majdnem beleőrül, hogy Leviről
gondoskodjon. Csak sírt és sírt, semmivel nem lehetett megvigasztalni. –
Csóváltam a fejemet. – Én erre képtelen vagyok. Abban sem vagyok
biztos, hogy megbirkóznék egynél több gyerekkel. És egy rakás feladat
hárulna rám, beleértve azt is, hogy egy olyan házból dolgozzak, amelyet
nekem kell felújítanom.
 Robert visszadobta az asztalra a szórólapot.
– Nem kell mindent most azonnal eldöntenünk.
Én sem akartam többet beszélni erről. De a lelkem mélyén tudtam,
hogy ez olyan probléma, amelyet örökké nem söpörhetünk a szőnyeg
alá. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nincs ezzel semmi baj. Elvégre
azt mondják, egy párkapcsolatban kompromisszumokat kell kötni. Csak
meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyt.
Eltelt újabb néhány hónap. A társasházprojekten dolgoztam, ami
kiszámíthatatlan és stresszes munka volt, és Robertnek is egyre csak
gyűltek az ügyei. Amikor tudtunk egy kis időt szakítani, lakásokat
nézegettünk. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy majd
mindent megoldunk. Elvégre szerettük egymást.
Elérkezett a huszonhatodik születésnapom. Magányosan ücsörögtem
a Little Italy étteremben, már harminc perce vártam, hogy Robert
megérkezzen. Azt mondta, kettesben szeretne ünnepelni velem, ezért
Stephfel másnapra halasztottuk a találkozót.
Várakozás közben eszembe jutott egy néhány nappal azelőtti
beszélgetésünk. Robert újra és újra elmondta, milyen jó volt, hogy az
édesanyja otthon maradt vele és a testvéreivel. Majd azzal folytatta:
– Talán ha lesznek gyerekeink, Longmontba kellene költöznünk, hogy
az anyukád közelében légy. Így nem lesz olyan nehéz, ha nem vagyok
otthon.
– De ez azt jelentené, hogy mindkettőnknek legalább napi két órát
kellene ingáznia – jegyeztem meg.
– Ha te otthon maradsz, csak nekem kell ingáznom. – A beszélgetés
ugyanúgy végződött, ahogy mindig. Robert azt mondta: – Persze, ezt
nem kell most azonnal eldöntenünk, de szerintem ha gyerekeink
lesznek, te is rájössz, hogy szeretsz velük lenni.
És lehet, hogy igaza volt. De az is előfordulhatott, hogy téved.
Amikor Robert végül megjelent az asztalnál, már a sírás küszöbén
voltam. Hirtelen mindent olyan sötéten láttam, és nem tudtam, mit
kezdjek vele.
– Sajnálom, hogy késtem – mondta a barátom. – Tudom, hogy utálsz
várni, de ismered a helyzetet. Egyik dolog jön a másik után… – lehajolt,
és sietősen megcsókolt, majd leült velem szemben.
Mélyeket lélegeztem, minden idegszálam megfeszült.
– Már kezdtem azt hinni, hogy egyedül kell ünnepelnem a
születésnapomat.
– Most már itt vagyok. És képtelen vagyok tovább várni, át kell adnom
az ajándékodat. Egész nap erre vártam.
– És mi van, ha nem akarok otthon maradni a gyerekekkel? –
fakadtam ki. – Mi van, ha kis családot szeretnék, és nem akarok a
külvárosba költözni? Mostanában folyton dolgozol. A héten most látlak
először, és van egy olyan érzésem, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz.
Nem akarok háztartásbeli lenni, akiről lógnak a gyerekek, és arra
gondolni folyton, bárcsak szóltam volna előbb. Ezek komoly döntések, és
nem vagyok róla meggyőződve, hogy sikerül megegyeznünk.
Robert pislogott, visszahőkölt a szavaim hallatán.
– Ezt majd később kitaláljuk. – Összeszedte magát, és megfogta a
kezemet. – Most csak várj, amíg megkapod az ajándékodat! – azzal
belenyúlt a kabátja zsebébe.
– Robert, nem tudom, hogy…
– Darby Quinn! Hozzám jössz feleségül? – előhúzott egy fekete
bársonydobozt, és kinyitotta a fedelét.
Döbbenten bámultam a gyűrűt. Egyszerű ezüstkarika volt, amelynek
gyémánt csillogott a közepén.
Ha egy nappal korábban kéri meg a kezemet, igent mondok. És abban
a pillanatban is igent akartam mondani. Tudtam, hogy Robert
szenvedélyesen szereti a munkáját. Ahogyan én is. Bár én kétségkívül
nem hoztam ki ártatlan embereket a börtönből – ő sem mindig csak
ártatlanokat, és ez kissé zavart –, de szerettem a munkámat. Boldoggá
tett. Robert viszont úgy gondolta, hogy amit én csinálok, haszontalan
időpocsékolás.
Ahogy ültem ott, kipukkadt a romantikus buborék, és rádöbbentem,
hogy Robert és én egészen mást várunk az élettől. Nemcsak a gyerekek
számával kapcsolatban tért el a véleményünk, hanem abban sem
értettünk egyet, hol lakjunk, hogyan neveljük fel a gyerekeket (mind a
hatot) vagy milyen életet éljünk. És noha próbáltam megértő lenni,
megőrjített, hogy folyton elkésik.
A családlátogatások is mindig nagy küzdelemmel jártak. Robertnek
ritkán volt ideje eljönni a szüleimhez, de az ő családjához sikerült
havonta kétszer eljutnunk. És amikor náluk voltunk, Robert eltűnt a
fiúkkal, és magára hagyott a lánytestvéreivel és az anyukájával, aki
semmiben sem hasonlított rám.
Ha az említettek közül csak néhány lett volna problémás, bizonyára
megoldjuk a helyzetet. De együtt kissé soknak tűnt.
Könnybe lábadt a szemem, és a mellkasomat szorító fájdalomtól alig
kaptam levegőt.
Nem hiszem el, hogy ez történik.
Robert közelebb tolta a dobozt.
– Darby! Mondj már igent! Kezdek aggódni.
– Nem tehetem. Igazán szeretlek, de nem ugyanazokra a dolgokra
vágyunk. Próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy minden rendben
lesz, de… – A hangom egyre vékonyabb és magasabb lett. – Nem fog
menni.
Mindenki minket bámult. Néhányan tapsolni kezdtek, azt hitték,
eljegyeztük egymást. Észre sem vették, hogy éppen szakítunk.
Ez volt az a nap, amikor rádöbbentem, hogy hazudtak nekem. Hiába
találtam egy elképesztő, érett fiút, akit szerettem, és aki viszontszeretett,
ennyi nem volt elég. Összeomlottam. Besokalltam. És teljesen összetört a
szívem.
Elvesztegetett idő: Nem mondanám, hogy az együtt töltött tíz hónap
elvesztegetett idő volt. Sok mindent megtanultam saját magamról. És
megtapasztalhattam a legerősebb szerelmet, amelyet addig átéltem. De
túl kellett tennem magam rajta, ami nem volt egyszerű. Megkeseredtem,
és átestem a zombi- vagy horrorfilmmániás szakaszon. Mindig az volt a
kedvenc részem, amikor mindenki meghalt. Ha valaki megtalálta az igaz
szerelmet egy filmben, pfujolni kezdtem, és megdobáltam a képernyőt
pattogatott kukoricával.
Tanulság:
A családom tényleg nagyon fontos nekem.
Olyasvalakit akarok, akinek van rám ideje (munkamániások kizárva).
Soha ne randizz olyasvalakivel, aki hat gyereket szeretne!
És a legkeményebb lecke: néha a szerelem sem elég.

* * *

Stephanie, Anthony, Karl és én leültünk egy asztalhoz a bárpult

közelében. Felhívtam Stephanie-t, mert kétségbeesetten ki akartam
mozdulni a hosszú munkanap után. A Shotsban találkoztunk, azon a
helyen, ahová Anthony eredetileg elhívott bennünket. Úgy tűnt, szombat
este igen népszerű hely, mert egy gombostűt sem lehetett leejteni.
Amikor végül felszabadult egy asztal, gyorsan lecsaptunk rá.
– Szóval, mi történt? – kérdezte Stephanie.
Tudtam, hogy mire gondol, de nem akartam belemenni. Az egész
kimozdulásnak az volt a lényege, hogy végre ne gondoljak rá.
A barátnőm közelebb húzta a székét.
– Tudod, hogy úgysem hagylak békén, amíg el nem meséled, mi
történt Jake-kel.
Színpadiasan felsóhajtottam, hogy lássa, mennyire nincs kedvem
beszélni róla.
– Folyamatosan megpróbál meggyőzni, hogy léteznek jó
párkapcsolatok is.
Steph fölemelte a fejét, és rám szegezte a tekintetét.
 – Ó, Darby! Ennél azért biztosan többről van szó.
– Felhívtam munka közben, pedig nem volt rá semmi különösebb
okom. Amikor rossz napom volt, neki panaszkodtam. Rávettem, hogy
elkísérjen egy dögunalmas partira. Túl sok mindenben támaszkodom rá.
Egyszerűen úgy érzem, az egész kezd összezavarodni.
Ekkor közénk hajolt Karl, és megpróbálta túlkiabálni a zenét.
– Mi folyik itt?
– Darby dobott egy fickót, mert az illető kedvelte, és ő is kezdte
megkedvelni – közölte Steph.
Komoran ráncoltam a homlokomat.
– Kösz, hogy a lehető legrémesebb köntösben tálaltad!
– Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy engem egy életre elrémisztettél
– jegyezte meg mosolyogva Karl.
– Jobb lesz, ha vigyázol! Ezen a helyen már sokkal nehezebb lesz
találni valakit, aki behúz neked egyet, de szeretem a kihívásokat.
Máskor ez a visszavágás sokkal jobban hangzott volna, de ezúttal
inkább szomorúnak tűnt, hiszen túl sok volt a valóságalapja. Lehet, hogy
a volt barátaimnak is volt egy listájuk arról, hogy milyen ne legyen a
szívük választottja, és az összes tulajdonságom szerepelt rajta.
Anthony kinyújtotta a kezét Stephanie felé.
– Jössz táncolni?
A barátnőm rám pillantott.
– Jól vagyok – nyugtattam meg, és a vőlegénye felé toltam. – Menj
csak!
Anthony utált táncolni, de a barátnőm imádott. Tisztában voltam
vele, hogy a fiú csak azért szenved, hogy Stephet boldoggá tegye.
Amint eltűntek, Karl megkérdezte:
– Szeretnél róla beszélni? Tudom, hogy nem hiszel abban, amit
csinálok, de hátha okozhatok egy-két meglepetést.
– Nincs szükségem párkapcsolati tanácsadóra ahhoz, hogy
megtudjam, teljesen torz képem van a kapcsolatokról. – Ránéztem. –
Remélem, nem veszed támadásnak, mert nem annak szánom, de nem
esik nehezedre meggyőzni az ügyfeleidet, hogy tudod, miről beszélsz, ha
nem is vagy házas?
Karl összeszorította a száját, és belekortyolt az italába.
– Voltam házas. Hat évig. A feleségem cisztás fibrózisban szenvedett.
Tüdőátültetésre várt, de nem találtak donort. Ezért meghalt. Már több
mint két éve.
– Ez… Ne haragudj! Nem hiszem el, hogy Stephanie nem mondta el.
– Én kértem meg rá. Nem akarom, hogy ez legyen az első dolog, amit
az emberek megtudnak rólam. Inkább majd én elmesélem nekik, ha
eljön az ideje. – Karl hátradőlt a széken. – Mindenki azt mondogatja,
hogy ennyi idő után túl kellene tennem magam rajta. De lehetetlen
kérés, hogy ne hasonlítsam össze a nőket Monicával.
– Legalább van róla papírod, hogy azt a hat évet sikeresen tudtad
működtetni.
– Csak hiszed. A feleségem éktelen haragra gerjedt, valahányszor
amolyan tanácsadós kérdéseket tettem fel neki. Másképpen kellett
fogalmaznom, hogy ne jöjjön rá, mit akarok, de még így is elég hamar
lebuktam. – Tűnődő arccal meredt az asztalra. A szája sarka finoman
megrándult. – Neki köszönhetem a valós tapasztalatokat, amelyekre
szükségem volt.
– És még ezek után sem bizonytalanodsz el, hogy érdemes-e újra
belevágni?
Karl bólintott.
– Dehogynem. Ezért ücsörgök most is melletted, ahelyett hogy
odamennék ahhoz a szőkéhez, aki a bárpult végén ül, és elhívnám
randizni.
Igyekeztem feltűnés nélkül szemügyre venni az említett lányt.
Valóban csinos volt, szexin öltözködött, de nem volt kihívó, és olyan
helyes, fekete keretes szemüveget viselt.
– Menj csak oda! – bátorítottam. – Legfeljebb nemet mond.
 Karl rám sandított.
– Nem vagyok benne biztos, hogy olyasvalakire kellene hallgatnom,
aki ejtett egy tökéletesen megfelelő pasast.
– Csak azért, mert nem értek a párkapcsolatokhoz, a szőkével
kapcsolatban még igazam lehet. Folyamatosan minket néz, és a végén
még azt fogja gondolni, hogy együtt vagyunk. – Finoman belerúgtam
Karl lábába. – Menj már!
Vonakodva felállt, és elindult a bárpult felé.
Elkezdődött egy újabb dal, és a barátnőmék nem jöttek vissza. Amikor
arra gondoltam, hogy szívesen kimozdulnék, nem az volt az első dolog,
ami eszembe jutott, hogy egyedül fogok ücsörögni egy night-clubban.
Ez a telefonom?
Alig hallottam a nagy zajban. Előástam a mobilomat, és ránéztem a
kijelzőre.
Jake.
Az ujjamat a fogadás gomb fölé tartottam, és azon töprengtem, mit
mondjak neki.
– Olyan szomorúnak tűnsz, ahogy itt ücsörögsz egyedül – szólalt meg
egy fickó, félbeszakítva a tipródásomat. Kinyújtotta a kezét. – Gyere,
táncolj velem egyet!
Azt akartam mondani, hogy foglalnom kell az asztalt, de Anthony és
Steph már visszafelé tartottak.
A pokolba! Talán megpróbálhatnám jól érezni magam, ha már itt
vagyok.
Megfogtam a kinyújtott kezet, és hagytam, hogy a srác a táncparkettre
vezessen. Időtlen idők óta nem táncoltam night-clubban. Nem sok
minden változott: a Barbie-ra szabott ruhákban csápoló lányok úgy
riszáltak, mintha az Amerika sztriptízkirálynője verseny döntőjében
lennének, egy „ezt kapjátok ki” lányka az emelvényen ropta, és az
emberek folyton egymásnak ütköztek.
A fickó, aki a parkettre vezetett, a derekamra kulcsolta a kezét, és
lágyan ringatózni kezdett a zene ritmusára. Néhány másodperc múlva
lehajolt, hogy megcsókoljon.
Elhúzódtam tőle.
– Hékás! Nem kéne előbb meghívnod egy italra?
– A lakásomon van egy kis bor. – Még közelebb húzott magához. –
Csak néhány sarokra lakom.
– Ez igazán kedves tőled – mondtam, és hátraléptem. – Ennyi elég is
volt.
Azzal sértődötten visszavonultam Stephanie-hoz és a vőlegényéhez.
– Ez gyors volt – állapította meg a barátnőm.
– Ja. Azt hitte, érdekel, hogy csak néhány saroknyira lakik. De nem
érdekel.
Stephanie a vőlegénye vállára hajtotta a fejét.
– Úgy örülök, hogy ezt soha többet nem kell átélnem. –
Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – És neked se kellene, ha nem
lennél ilyen makacs.
– Az volt a cél, hogy elfelejtsem az egészet, és nem az, hogy az orrom
alá dörgöld.
– De a legjobb barátnőnek az is feladata, hogy rámutasson olyasmire,
amit talán nem szívesen hallasz.
Karl leült a mellettem lévő székre.
– Na, hogy ment a szőkével? – kérdeztem.
– Jól elbeszélgettünk, és megkaptam a számát, úgyhogy majd
meglátjuk.
Csak ültünk ott négyen, és hallgattuk a zenét, miközben a fények
keresztül-kasul cikáztak a teremben. Fikarcnyit sem éreztem magam
jobban attól, hogy néztem, amint mások remekül elvannak. Úgy
szerettem volna elmenni valahová, de most, hogy megtörtént, már nem
is tűnt olyan jó ötletnek.
 Huszonnegyedik fejezet

Mivel volt némi elképzelésem Jake időbeosztásáról, nem esett

nehezemre, hogy elkerüljem. Korán bementem az irodába, és miután a
Blue zárt, nem mászkáltam a házban.
A Lion Inn-munka minden nappal csak egyre bonyolultabbnak tűnt.
A tulajdonosok már arról beszéltek, hogy kiegészítik az épületet egy
hosszú távra bérelhető lakosztályokat magában foglaló szállodával.
Egészen másfajta szobákat képzeltek el, és korántsem voltam olyan
lelkes, mint a magánszemélyek esetében.
Legalább ma találkozom Mrs. Crabtree-vel, gondoltam, amikor
bekanyarodtam a házához. Először a Blue-ban akart ebédelni, de azt
mondtam, nem tudok olyan korán elszabadulni az irodából, és ez így is
volt. Bár leginkább képtelen voltam Jake szemébe nézni. Még csak
szerda volt, és máris kezdtem visszakozni.
Mrs. Crabtree tipikus nagymamás fogadtatásban részesített:
megkínált süteménnyel, és megkérdezte, milyen napom volt. Aztán
bekísért a fürdőszobába, ahol szemügyre vettem a rózsaszín-fehér
csíkos falat. A festők igazán szép munkát végeztek. Lehajoltam, és
megnéztem az új szegélylécet.
– Szerintem remekül néz ki. Önnek is tetszik?
Mrs. Crabtree lelkesen bólintott.
– Nagyon. Clyde szerint nem vagyok normális, hogy rózsaszín
fürdőszobát szeretnék. Amikor megmutattam neki, átkarolt, és azt
mondta, ha én boldog vagyok, ő is az. Szerintem ha minden a helyére
kerül, tökéletes lesz.
– Akkor jobb, ha munkához látok.
Lerúgtam a fodros, hasított bőr magas sarkúmat, és elkezdtem
berendezni a helyiséget. Feltettem a falra az árnyékdobozokat, és
megtöltöttem mindenféle aprósággal – többek között azzal a szoborral,
amelyet Tinától vettünk. Amikor ránéztem az üvegvirágra, eszembe
jutott, hogy Jake vitte haza nekem. Ha aznap este nemet mondok, most
nem járt volna folyton ő az eszemben.
Elhessegettem a gondolatot, és elvégeztem az utolsó simításokat:
felakasztottam a rózsaszín, margarétás törülközőket, és elhelyeztem a
szőnyegeket. Fejben már mindent elterveztem, de élőben jobb lett, mint
vártam.
Felhúztam a cipőmet, összeszedtem a szintezőmet és a kalapácsomat,
majd visszatettem őket a szerszámosládába.
És akkor valami rettenetes hangot hallottam. Nem tudtam
meghatározni, de azonnal tudtam, hogy valami baj van. Végigrohantam
a házon, kerestem a hang forrását. Amikor benyitottam a
dolgozószobába, láttam, hogy Mrs. Crabtree a férje fölé hajol.
– Valami baja van! – kiáltotta.
A sarokban álló antik íróasztal tetején észrevettem egy telefont.
Fölkaptam, és azonnal hívtam a mentőket.

* * *

Leparkoltam a garázsban, és elindultam a lift felé. Megpróbáltam

összeszedni magam, de éreztem, hogy nemsokára összeroppanok. Égett
a szemem, gombóc volt a torkomban, és kitartóan lüktetett a fejem.
Beszálltam a liftbe, nekidőltem a falnak, és beletúrtam a hajamba. Az
első emeleten megállt a lift, és beszállt Jake. Nem szóltam semmit, mert
attól féltem, hogy sírva fakadok.
Jake összevonta a szemöldökét. Megfogta a karomat, és megpróbált a
szemembe nézni.
– Darby? Mi a baj?
Ha nem kérdezett volna semmit, talán sikerül kibírnom.
– Mrs. Crabtree férje stroke-ot kapott. Elkísértem a kórházba, és
rettenetes volt. – Éreztem, hogy egy könnycsepp csordogál az arcomon. –
Amíg vártuk, hogy a családtagok megérkezzenek, Mrs. Crabtree sok
történetet mesélt arról a hatvan évről, amit együtt töltöttek.
Imádkoztam, hogy Clyde élje túl, de… – Nagy nehezen sikerült kiböknöm
az utolsó szavakat: – Sajnos nem sikerült.
Jake magához ölelt, és a mellkasába temettem az arcom. Szerettem
volna hazaérni, mielőtt elgyengülök. De amikor a karjában tartott,
képtelen voltam tovább ellenállni. Potyogni kezdtek a könnyeim, és a
mellkasomat szorító, sajgó fájdalom az egész testemben szétáradt, míg
már attól féltem, hogy összeroskadok. Mrs. Crabtree az egyik kedvenc
ügyfelem volt, és végig kellett néznem, ahogy az egész élete a feje
tetejére áll.
Jake nem engedett el akkor sem, amikor a lift megérkezett, kiléptünk
a folyosóra, és elindultunk az ajtómhoz. Amikor bementünk, a
kanapéhoz vezetett, és leült mellém.
– Alig ismertem Clyde-ot, mégis olyan szomorú volt.
Jake vállára hajtottam a fejemet. Átkarolt, és finoman cirógatta a
karomat. Csörögni kezdett a telefonom. Meg sem mozdultam.
– Nem akarod felvenni? – kérdezte Jake.
– A főnököm az. Már kb. tízszer hívott, de túlságosan el voltam
keseredve ahhoz, hogy felvegyem. Biztosan ki van akadva valamin.
Jake ingének parfümillata volt, és valamit éreztem a Blue-ból is. Az
étel gondolatára korogni kezdett a gyomrom. Rászorítottam a kezem,
próbáltam elhallgattatni.
– Vacsoráztál egyáltalán?
– Semmi gond. Mindjárt eszem egy kis zabpelyhet.
Jake megveregette a térdemet.
– Te csak maradj! Összeütök valamit.
– Ne fáradj! Tényleg jól vagyok.
Olyan kedves volt hozzám, és azok után, ami kettőnk között történt,
gigantikus seggfejnek éreztem magam.
 – Nem fáradság. – Jake kiment a konyhába. Kinyitogatta a
szekrényeket, és felmérte a helyzetet – alig volt otthon valami. – Mit
szólnál a palacsintához?
– Tökéletes.
Miután összeszedtem magam, meghallgattam Patricia üzeneteit. Nem
volt erőm elmagyarázni neki, hogy mi történt, és semmi kedvem nem
volt beszélgetni vele, ezért küldtem egy hosszú sms-t, amelyben leírtam
a fontosabb részleteket.
Jake letett elém egy hatalmas kupac palacsintát és juharszirupot.
– Vissza kell mennem dolgozni. Szükséged van még valamire, mielőtt
itt hagylak?
Megráztam a fejemet.
– Köszönöm, Jake! Meg sem érdemlem.
A tenyerébe fogta az arcomat, és a hüvelykujjával letörölt egy
könnycseppet.
– Hívj, ha segíthetek!
Nem sok választott el attól, hogy könyörögni kezdjek, maradjon
velem.

* * *

Mrs. Crabtree és a házasságukról szóló történetek egyszerűen nem

mentek ki a fejemből. Úgy feküdtem le, hogy rá gondoltam, és reggel ő
volt az első, aki eszembe jutott. Amikor beértem az irodába, küldtem
neki virágokat, és csöndesen azt kívántam, bárcsak valami
hasznosabbat is tehetnék.
Jake-en is sokat töprengtem. Bejött hozzám, és készített nekem
vacsorát, azok után, hogy tulajdonképpen visszautasítottam és kerültem.
Lehetetlennek tűnt elmélyedni a Lion Inn-projektben, de nem volt más
választásom. Le voltam maradva, így átdolgoztam az ebédidőt is.
Öt órakor nem bírtam tovább.
 Igazán kellemes volt elsétálni a Blue-ba. Kiötlöttem egy kis beszédet,
hogy megköszönjem Jake-nek az előző estét, és elmondjam, milyen
nagyra értékelem a barátságát, majd kellőképpen hangsúlyozzam, hogy
olyan lányra van szüksége, aki ugyanúgy viszonyul a
párkapcsolatokhoz, ahogyan ő.
Amikor megérkeztem a Blue-ba, Mindy közölte, hogy Jake nincs bent.
Visszagyalogoltam az irodába, beültem a kocsiba, és hazamentem. A
beszédem egyre hosszabbra nyúlt. Minél többet gondolkodtam rajta,
annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy ez a helyes megoldás.
Elmondani, hogy sokat jelent nekem, de ragaszkodni hozzá, hogy jobban
jár, ha mást választ. Biztosan megérti, hogy fontos a számomra, akkor is,
ha nem lehetünk együtt.
Aggódtam, hogy ha hazamegyek, elbizonytalanodom, ezért
beszálltam a liftbe, és megnyomtam a húszas gombot.
A szívem hevesen kalapált, amikor kiléptem a liftből. Görcsbe rándult
a gyomrom, miközben végigmentem a folyosón. Mire oda jutottam, hogy
kopogtattam az ajtón, majdnem felrobbantam az idegességtől, és
verejtékben úsztam.
Jake kinyitotta az ajtót, és az egész szépen felépített beszéd egy
csapásra törlődött a fejemből. A nyakába ugrottam, és megcsókoltam,
úgy, ahogy napok óta szerettem volna.
Jake behúzott, becsapta az ajtót, és nekiszorított. Nyelvének minden
simításával egyre jobban elöntött a forróság, végül már minden
porcikám lángolt. Másodpercek választottak el attól, hogy letépjem róla
az inget, amikor elhúzta a száját.
A mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt az enyémhez simulva. Az
orrával végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolta a fülcimpám
alatti érzékeny részt. Mennyei borzongás futott végig a gerincem
mentén.
– Szia!
Az ajkamba haraptam, alig tudtam megállni, hogy felnyögjek.
 – Csak azért jöttem, hogy megköszönjem a tegnap estét.
Meleg lehelete csiklandozta a nyakamat.
– Sokkal jobb, mint ha küldtél volna egy kártyát.
Ez volt az a pillanat, amikor elő kellett hozakodnom a többivel is.
– Éppen vacsorázni indulok a barátaimmal – mondta Jake. – Nincs
kedved eljönni velem?
– Nem akarok zavarni. Csak szerettem volna, ha tudod, milyen nagyra
értékelem a tegnap esti segítségedet. Pedig nem is érdemlem meg.
Jake a csípőmre tette a kezét, pontosan úgy, mint amikor először
találkoztunk. És ugyanúgy, ahogy akkor, a pulzusom ezúttal is az egekbe
szökött.
– Egyáltalán nem zavarnál. Csak elugrunk a Buffalo Wild Wingsbe,
hogy megnézzük a meccset. Tina is ott lesz a barátjával, meg még egy-
két srác, akikkel együtt kosaraztam.
Találkozni a barátaival. Még erősebb kötődés. Éppen az ellenkezője
annak, amit tennem kellett volna…
A hátamra csúsztatta a kezét, szorosan magához húzott, amitől
teljesen összezavarodtak a gondolataim.
– Ugyan! Jó móka lesz.
Ahogy elmosolyodott, az végképp levett a lábamról. Különösen
amikor megláttam, hogy pólót, farmert és baseballsapkát visel. Remekül
állt neki a sportos, hétköznapi viselet. Ezzel szemben én egy krémszínű
selyemblúzban feszítettem, ami igazán nem tűnt jó ötletnek, ha az
ember vacsorázni készül.
– Átöltözhetek?

* * *

Beléptünk a Buffalo Wild Wingsbe. Minden falon lapos képernyős tévék

lógtak, úgyhogy a vendégek bárhová leülhettek, mindenhonnan nyomon
követhettek valamilyen sporteseményt. Jake megfogta a kezemet, és a
helyiség hátsó részébe vezetett, egy olyan asztalhoz, ahonnan remekül
rá lehetett látni egy hatalmas képernyőre.
– Sziasztok! – köszöntötte a barátait. – Hadd mutassam be Darbyt!
Mindenki üdvözölt.
– Tinát már ismered. – A lány egy borotvált fejű, vonzó fiú mellett
ücsörgött, akinek elképesztően hosszú karja volt. – Ő Vinnie.
– Adam. – Jake egy kecskeszakállas, sovány srácra, aztán egy
atletikus, piszkos szőke hajú fiúra mutatott. – Ő pedig Pete.
– Örülök, hogy megismerhetlek titeket.
Leültem Tina mellé, Jake pedig helyet foglalt a másik oldalamon.
– Már majdnem végeztem a barátnőd vázáival – mesélte Tina. – Ha
szabad ilyet mondanom, egészen jól sikerültek.
– Megmentetted a helyzetet.
– Sokkal tartozom neked. Nem is tudom, hányan jöttek már be azzal,
hogy te ajánlottál.
Jake átkarolta a vállamat.
– Ez a hely csirkeszárnyakra specializálódott, nem tudsz olyat
mondani, ami itt nem kapható. Milyet szeretnél? Általában rendelünk
egy vegyes tálat, aztán mindenki kedvére válogathat.
Megszólalt a telefonom, mire felnyögtem.
– Bocs! Ez megint a főnököm lesz. Rendeljetek, amit szeretnétek. Nem
vagyok válogatós.
A zene és a beszélgetés zajától a saját hangomat sem hallottam,
nemhogy Patriciáét. Óvatosan megböktem Jake-et, aki félrehúzódott, és
megpróbáltam keresni egy csöndesebb helyet.
Behúzódtam egy sarokba, a fülemre szorítottam a telefont, és a másik
kezemmel befogtam a fülemet.
– Mi a helyzet?
– Hol van Nadine? – kérdezte ingerülten a főnököm.
– Fogalmam sincs. Hívtad a mobilján?
– Persze. Szükségem van egy számra, de nem veszi fel. Reméltem,
neked is megvan.
– Nadine nem adta oda a teljes listát a beszállítókról?
Patricia hangosan kifújta a levegőt, a telefonban is hallani lehetett.
– Eljöttem vacsorázni. Nem hoztam magammal.
Persze ő elmehet vacsorázni.
Szerencsére valóban megvolt a telefonomban a szám, amit keresett.
Bediktáltam, elköszöntem a főnökömtől, és visszamentem az asztalhoz.
– Ezek szerint ki-be járkálhat kedve szerint? – kérdezte Tina.
Jake megvonta a vállát.
– Nem úgy, mint…
– Szia, Darby! – szólalt meg fennhangon Adam, amiből arra
következtettem, hogy rólam beszélgettek.
– Elnézést kérek! Egy nagy projekten dolgozom, és a főnököm nem
hagy békén.
Jake felállt, hogy elfoglalhassam a helyemet, majd visszaült a székére.
A férfiak le sem vették a szemüket a szemközti falon lévő képernyőről,
mert éppen az ő csapatuk, a Rockies játszott. Az egyik fickó a Yankeesből
pont elkapta a labdát, amit az ütő a levegőbe küldött.
Mindenki felhördült, kivéve Jake-et. Neki kaján vigyor ragyogott az
arcán.
– Ma csúnyán kikaptok, fiúk.
Adam bekapott egy sültmozzarella-darabkát.
– Kizárt. Még nyerhetünk.
Az eredményjelző táblára pillantottam, és megállapítottam, hogy a
Rockies nyolc ponttal le van maradva.
– Ezek szerint Yankees-szurkoló vagy – jegyeztem meg Jake-nek, bár
ez elég egyértelmű volt a Yankees-sapkából és a lelkes éljenzésekből.
– Tősgyökeres. Ezek itt minden évben azt állítják, hogy ezúttal a
Rockies nyer, de mindig veszítenek. – A combomra tette a kezét. –
Érdekel a baseball?
– Ööö… Nem. Ennél már csak a golf unalmasabb. Vagy a bowling.
Időnként elviselek egy-egy focimeccset, de annyira nem izgat, hogy
kimenjek megnézni.
Adamnek tátva maradt a szája.
– Nem tudom, megengedhetjük-e, hogy velünk legyél, ha nem érdekel
a sport. Mi élünk-halunk érte.
– Hadd áruljak el egy titkot! A legtöbb lányt nem érdekli a sport. Csak
azért lelkesedünk, hogy örüljetek. És amikor horogra akadtok,
elkezdünk panaszkodni, hogy miért ültök folyton a tévé előtt. Csak
néhány különleges nőszemély képes a tévé előtt ülve üvöltözni, mintha
ezzel befolyásolhatná a játék kimenetelét.
– Igaza van – helyeselt Pete. – Voltak olyan barátnőim, akik azt
állították, hogy nagy sportrajongók, aztán néhány hónap múlva mindig
el akartak menni otthonról, amikor valami meccset adtak a tévében. És
ha ehhez hasonló helyre vittem őket, azzal vádoltak, hogy nem
foglalkozom velük.
– Tina szereti a sportot – jegyezte meg Vinnie.
Tina bólintott.
– Így igaz. Négy fiútestvérem van, és a középiskolában az összes
létező sportot kipróbáltam. De nem szoktam üvöltözni a tévé előtt.
– Ó! – kiáltott fel Jake. – Nézzétek ezt az ütést! Hajrá!
Az ütőjátékos megkerülte a bázisokat, mielőtt az ellenfél játékosa
elkapta volna a labdát. Jake közelebb hajolt hozzám, de le sem vette a
szemét a tévéről.
– Tudod, ha a Rockies győz, nekem kell fizetnem. Ha viszont a
Yankees nyer, ők állják a vacsorát. – Felemelte a hangját, és végignézett
a barátain. – Hol is tartunk? Már harmadszor vesztettetek egymás után?
A többiek tiltakozni és morgolódni kezdtek. Csak ültem ott,
hallgattam, ahogy a legjobb csapatokról beszélgetnek, és eszembe jutott
a sportrajongókra vonatkozó szabályom.
Honnan tudhatnám, hogy Jake csak egy átlagos szurkoló, vagy
rögeszmés rajongó, aki egyetlen meccset sem mulasztana el? És mit
számít, amikor e nélkül is megszegek minden szabályt?
Néhány perccel később parázs vita bontakozott ki a dobókkal
kapcsolatban. Nem tudtak megegyezni, ki a legjobb, és mindenkinek
határozott véleménye volt.
– Nem akarsz beszállni? – kérdezte Jake.
– Az én kedvenc dobójátékosom eredetileg bronzból készült, és az
athéni Mürón alkotta meg az i. e. 5. században. Sajnos csak római
márványszobrokból ismerjük, és Diszkoszvető a neve.
Jake csóválta a fejét, de mosolygott.
– Nagyon vicces. Mivel igazán nem érdekel, mondd nyugodtan, hogy
Marino Rivera. A fickó öt világsorozatot nyert meg a Yankeeszel, és
minden idők egyik legjobb dobója. Hát nem lenyűgöző?
A tarkójához emeltem a kezemet, és simogatni kezdtem a haját.
– Ha legközelebb nem tudok aludni, felhívlak, és megkérlek, hogy
mesélj a baseballstatisztikákról. Biztos vagyok benne, hogy egy perc
alatt álomba merülök.
Adam felpattant, és meglökte az asztalt.
– Ezt nézzétek! Kiesett. – Jake-re mutatott. – Ennyit a te nagy ütődről.
Újra heves vitába bonyolódtak, és még akkor sem csillapodtak a
kedélyek, amikor a pincér megjelent egy hatalmas tányér
csirkeszárnnyal, sült krumplival és hagymakarikával.
Hátradőltem, és csendesen eszegettem, néztem, ahogy a többiek
izgatottan követik a játékot. Jake időnként rám mosolygott,
megszorította a combomat, adott egy gyors csókot, vagy megkérdezte,
hogy érzem magam. Igazán kellemes volt elengedni magam a nyüzsgő
helyen, és figyelni a srácok lelkesedését.
– Ennyit erről – szólt Jake, amikor mindkét csapat felsorakozott a
pályán. – Sajnálom, pancserek. Talán jövőre.
Pete, Vinnie és Adam szomorúan lehorgasztották a fejüket, mintha
bármi közük lett volna az eredményhez.
Adam a tányérjára dobta a szalvétáját.
 – Teljesen belebetegszem a vereségbe. Lehet, hogy feladom, és
csapatot váltok.
Miközben részletesen megvitatták, milyen stratégiát kellene követnie
a Rockiesnak ahhoz, hogy nyerhessen, Jake elvette a kis fekete mappát,
amelyben a számla lapult, beletett egy rakás pénzt, és lopva visszaadta a
pincérnőnek. Aztán megcsókolt.
– Remélem, nem volt túl unalmas.
– Jól éreztem magam – vallottam be könnyű szívvel. – Régóta nem
voltam már sportőrültek körében. És azt is elfelejtettem, milyen
mennyei tud lenni egy rakás olajban sült finomság.
Jake megfogta a kezem, az ujjaink összekulcsolódtak.
– Mehetünk?
Kifizette a vacsorát, pedig az ő csapata nyert, és most el akart osonni,
mielőtt a barátai észrevennék. Stephnek igaza volt. Tiszta hülye voltam,
hogy el akartam engedni.
Jake felsegített, majd átkarolta a vállamat.
– Nemsokára találkozunk. Szombat reggel foci, ugye?
Intettem nekik.
– Örülök, hogy megismerhettelek benneteket.
Néhány órával azelőtt még frappáns kis beszéddel készültem arról,
hogy nem akarok túlságosan közel kerülni Jake-hez. Ám ahogy kiléptem
az étteremből, biztosan tudtam, hogy már késő.
 Huszonötödik fejezet

Sok mindent elárul az emberekről, hogyan viselkednek akkor, amikor

azt hiszik, nem látják őket. Az étterem bárpultjánál álltam, és néztem,
ahogy Drew és Lisa nevetgélnek és beszélgetnek. Továbbra sem
értettem, hogy hagyhattam magam rábeszélni, hogy vacsorázzak velük –
túl gyakran voltam a fölösleges harmadik. De Drew nem tévedett, Lisa
tényleg más volt. Először is nem találtam első látásra ellenszenvesnek. A
legtöbb lány, akivel a bátyám randizott, az első harminc perc után az
idegeimre ment. De Lisával könnyedén elbeszélgettem, igazán
barátságos volt.
– Adhatok valamit? – kérdezte a bárpultos, és elterelte a figyelmemet
a bátyámról és a barátnőjéről.
– Kösz, nem kérek semmit.
Odasétáltam az asztalukhoz, és leültem velük szemben.
A lány az asztalra könyökölt.
– Drew sokat mesél arról a számtalan feladatról, ami egy birtokon
felmerül, és úgy hangzik, mintha rengeteget kellene dolgoznia. Milyen
volt ott felnőni?
– Először utáltam – vallottam be. – Nem volt könnyű tizenhárom
évesen odaköltözni.
Lisa zavartan összevonta a szemöldökét, és Drew-hoz fordult.
– Mintha azt mondtad volna, hogy egész életedben ott laktatok.
– Én igen. De Darby és Janet csak akkor költözött hozzánk, amikor a
szüleink összeházasodtak. Én tizennégy voltam.
– Ó, azt tudtam, hogy Janet a mostohaanyukád, de az nem esett le,
hogy Darby a mostohatesód. Olyan közel álltok egymáshoz.
– Nem volt mindig így. Azt hittem, Drew és Devin utál. Nem tudtam,
hogy egyszerűen ilyen egy báty. – Felvettem egy sült krumplit,
belemártottam a ketchupba, és bekaptam. – Nélkülük soha nem éltem
volna túl a középiskolát.
– Mire Darby elköltözött a birtokról, megtanult keménynek lenni –
mesélte Drew. – Tulajdonképpen tűzrőlpattant cowgirl vált belőle.
– Ó, kösz! – Belekortyoltam az italomba, és visszafordultam Lisához. –
Drew mesélte, hogy állatorvos vagy.
A lány a füle mögé tűrt egy vörös tincset.
– Főként macskákat és kutyákat látok el. Lóval és tehénnel az egyetem
óta nem találkoztam.
Drew legtöbb barátnője nem tudott mit kezdeni a birtokkal. És ezt
soha nem értettem. Nem akartak ott lenni, de szörnyen kiakadtak,
amikor a bátyám szakított velük, pedig ha vele akartak lenni, nem
kerülhették el a birtokot. Ültem az asztalnál, és azon tűnődtem, vajon
Drew-nak sikerül-e megtörnie ezt a szériát.
Ez remek! Ha Drew szerelmes lesz, és megnősül, nem marad senki,
akivel eltölthetem a szabad időmet. Vagy akivel együtt lakhatom.
Lisa arcon csókolta a bátyámat.
– Ne haragudj, édes! Ki kell mennem a mosdóba.
Drew félrehúzódott, és nézte, ahogy a lány távolodik, miközben
ostoba vigyor fagyott az arcára.
– Áruló – vetettem oda neki.
Drew elmosolyodott.
– Mondtam, hogy klassz lány.

* * *

Miután hétfőn befejezte a munkát, Jake átjött hozzám, pedig az előző

este nagy részét is nálam töltötte. Ha a férfiakról volt szó, nem voltam
elkötelezett rajongója a „hadd főzzek neked, és szolgáljalak ki”
hozzáállásnak, de Jake már kétszer megvendégelt – háromszor, ha a
brownie-t is beleszámoljuk. Ezért vasárnap este készítettem neki
vacsorát, és egészen addig merészkedtem, hogy gyertyát tettem az
asztalra, és vettem egy üveg jóféle bort. Nagy lépésnek éreztem, és a
magam részéről az is volt. Főztem, és úgy terveztem az életemet, hogy
illeszkedjen Jake napirendjéhez. Sokat beszélgettünk a munkámról, és a
különféle lehetőségekről, ha az irodában még rosszabbra fordulna a
helyzet. És ahelyett, hogy emiatt ellöktem volna magamtól, kíváncsian
hallgattam a véleményét. Főként azért, mert olyan átkozottul boldognak
éreztem magam a közelében, hogy nem tudtam ellenállni.
Megettük a maradékot, és leültünk a kanapéra filmet nézni.
Válogattunk a tévé videotékájában, és élveztem, hogy odabújhatok
hozzá.
– Mit szólsz ehhez?
Jake összehúzta a szemét.
– Borzasztónak tűnik. Az a fickó halálra idegesít.
– De vicces.
– Inkább menj lejjebb kettővel! Azt hiszem, az ott jó lehet.
Leléptettem a nyilacskát, és megnyomtam az infógombot. Elkezdtem
olvasni az összefoglalót a megtörtént eseményeken alapuló történetről,
amely két bátor férfi kalandjait dolgozza fel az első világháborúban.
Aztán feladtam.
– Már az is untat, ha elolvasom, miről szól. A mai nap után inkább
valami vicces filmre vágyom. És ez – visszatértem az eredeti
ajánlatomhoz – vicces lesz. – Lebiggyesztettem a számat. – Azt akarod
mondani, hogy nem nézed meg velem?
– Dehogy – vágta rá Jake, és megpróbálta elfojtani a mosolyát. – Ez
nem igazságos.
Megpróbáltam még szomorúbb arcot vágni.
– Csak arra vágyom, hogy hátradőljek, és megnézzek egy mókás
filmet, és azok után, hogy végigültem egy baseballmeccset, azt akarod,
hogy magányosan mozizzak? – Oldalra hajoltam, és megcsókoltam a
nyakát. – Ugyan már! Tudod, hogy meg akarod nézni velem.
 Jake felnevetett.
– Azt hiszed, duzzogsz egy keveset, és eléred, amit akarsz?
– Aha.
– Rendben. Megnézzük az ostoba filmedet.
Rávigyorogtam.
– Oké. Ha ragaszkodsz hozzá.
Elindítottam a vígjátékot, kényelmesen elhelyezkedtem Jake mellett,
boldog voltam, hogy végre otthon lehetek, és nyugodtan megnézhetek
egy filmet az én helyes és okos… akárkimmel.
Nem sokkal az után, hogy elkezdődött a film, elnehezedett a
szemhéjam – előző este túl sokáig maradtunk fent Jake-kel, és most jött
ki rajtam. Sűrűn pislogtam, és minden perccel nehezebb volt nyitva
tartani a szemem. Jake vállára hajtottam a fejemet, úgy terveztem, hogy
csak egy pillanatra becsukom a szemem.
Amikor felébredtem, a képernyőn a stáblista ment, és aláfestésként
valami amatőr, fülsértő rapszám szólt. Úgy tűnt, az egy pillanatból két
óra lett.
– Emlékszel, amikor duzzogtál, hogy az legyen, amit te akarsz? –
kérdezte Jake.
– Nem – feleltem mosolyogva. – Semmi ilyesmire nem emlékszem.
– Aztán elaludtál, és egyedül kellett végigszenvednem ezt az ostoba
filmet. Folyamatosan szemeztem a távirányítóval, amit a kávézóasztalra
tettél, el akartam indítani valami mást, de nem akartalak felébreszteni.
Elnyomtam egy ásítást.
– Az a nagyjából húsz perc, amit láttam belőle, nem volt olyan rémes.
Jake homlokon csókolt, és az ajka a bőrömhöz ért, amikor azt
mondta:
– Legközelebb a háborús dráma jön.
Rápillantottam az elosztódoboz órájára, ami fél kettőt mutatott. Nem
egészen öt órával később megszólalt az ébresztőm.
– Azt hiszem, nem bírom tovább.
 Jake felsóhajtott.
– Már megint itt tartunk?
Eltartott egy percig, amíg megértettem, mire gondol.
– Úgy értem, ilyen sokáig ébren maradni egymás után. Gyilkos lesz
reggel kikászálódnom az ágyból, és már így is elég stresszes a munkám,
a kialvatlanság nem sokat segítene a helyzeten.
– Akkor, azt hiszem, jobb, ha megyek.
– Én is azt hiszem – helyeseltem, de nem mozdultam. – Csak az a baj,
hogy tényleg nagyon kényelmes vagy. És meleg meg jó illatú.
Jake végigsimított a hátamon, és igazán nehezemre esett nyitva
tartani a szememet. Gyorsan felültem.
– Ágyba kell bújnom, mielőtt újra elalszom, különben reggel
kénytelen lennél szembesülni vele, milyen zsémbes tudok lenni.
Amikor az ajtóhoz értünk, Jake megfordult, és átfogta a derekamat.
– Rávettél, hogy végignézzek egy borzalmas filmet, amit te
végigaludtál, mégis jól éreztem magam. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam azt a tökéletes ajkat. Egy csók,
amely kitart az éjszakára. És egy másik, hogy kibírjam a gyötrelmes
órákat, amíg újra láthatom.
– Ez a duzzogás jobban beválik, mint gondoltam.
Jake elmosolyodott, aztán hirtelen elkomolyodott. Olyan mélyen a
szemembe nézett, hogy a testem lángra lobbant, de a gyomrom
rémülten összerándult.
– Szeretnék mondani valamit, de attól félek, hogy ki fogsz akadni.
Nyeltem egyet, és a mozdulat nehezebbnek tűnt, mint máskor. Azt
gyanítottam, hogy Jake mondandója tartalmazni fogja az sz betűs szót,
és igaza volt, ha azt feltételezte, hogy kiakadok tőle. Végre újra
elsimultak a dolgok kettőnk között, és nem akartam megint veszélyesen
komoly vizekre evezni.
– Akkor jobb lesz, ha nem mondod el.
Jake közel húzott, a csípőnk összesimult, és megcsókolt. Ahhoz képest,
hogy néhány perccel azelőtt még milyen álmos voltam, most egyszerre
magamhoz tértem. Jake benyúlt a blúzom alá, és finoman cirógatta a
csupasz bőrömet. Könnyedén megharaptam az alsó ajkát. Felnyögött, és
magához szorított. Aztán a nyelvünk összefonódott, és Jake olyan
szenvedélyesen csókolt, hogy forogni kezdett körülöttem a szoba.
Csak csimpaszkodtam rajta, egy pillanatra elveszítettem a fejem, és
legszívesebben berángattam volna a hálószobába, de tudtam, hogy erre
még nem vagyok felkészülve. Bizonyos okból… Abban a pillanatban
nehezemre esett felidézni. Elhúztam a számat, és megpróbáltam némi
levegőt juttatni a tüdőmbe.
Jake kifújta a levegőt. Beletúrt a hajába, ami teljesen összekócolódott.
Olyan szexi volt, hogy alig tudtam kordában tartani sürgető
hormonjaimat.
– Jó éjszakát! – mondta rekedt hangon. Aztán megvillantotta azt a
huncut mosolyát, amitől felizzott bennem a vágy. – Szép álmokat!
Abban biztos voltam, hogy aznap éjjel szerepelni fog az álmaimban.
Amelyek inkább mocskosak lesznek, mint szépek.
 Huszonhatodik fejezet

Stephanie megállt a galéria ajtaja előtt, de ahelyett, hogy benyitott volna,

megfordult, és belenézett a szemembe.
– Rájöttem valamire. Nem Charlie volt a barna herceg, hanem Jake az.
Miközben sétálgattunk, végig Jake-ről áradoztam, elmeséltem
Stephanie-nak, milyen nagyszerű ember, és milyen jól érzem magam
vele mostanában. Tudhattam volna, hogy ezt nem szabad.
– Ne csináld ezt velem! – tiltakoztam. – Jelen pillanatban gondolni
sem akarok az ostoba esettanulmányaimra.
Egyszerűen élvezni akartam egy olyan férfi társaságát, aki boldoggá
tesz, és semmi kedvem nem volt a jövőn aggodalmaskodni, vagy azt
elemezgetni, hogy miben hasonlít az exeimre.
– De gondolj csak bele! Elveszítetted a cipődet az étteremben, aztán
elmentetek táncolni. Érdekli a munkád. Makacsul kitartott melletted,
pedig ejteni akartad. Kiköpött herceg!
– Az esettanulmányok összeállításának éppen az volt a lényege, hogy
nem léteznek mesebeli hercegek. A tündérmese és a való élet teljesen
más.
– Igen, mert a való élet sokkal nehezebb, bla-bla-bla. – Steph karba
tette a kezét, és dacosan rám nézett. – Egyszerűen félsz belátni, hogy
tévedtél. Mert azzal újra kiszolgáltatnád magad.
Eszembe jutott az előző este. Hogy Jake szeretett volna mondani
valamit. Azóta is azon rágódtam, nem kellett volna-e hagynom, hogy
elmondja. Ha képes lettem volna megbirkózni vele. Egyre nehezebb volt
félig együtt élni vele, és már nem voltam róla meggyőződve, hogy még
mindig távol akarom magam tartani. De túl makacs voltam ahhoz, hogy
elismerjem, Stephanie-nak valamennyire igaza van, ezért inkább témát
váltottam:
 – Igyekezzünk betartani az ebédidőt. Emlékszel? Patricia szóvá tette,
milyen sokáig ebédelek.
– Alapvetően szereted a munkádat – állapította meg Steph. – Talán
Jake-nek igaza van, és a saját lábadra kellene állnod.
– Talán. De egyelőre kénytelen vagyok erre a munkára
összpontosítani. Csak miután megszereztük a vázáidat. Mert semmi nem
olyan fontos, mint az esküvőd.
Steph mosolyogva bólintott.
– Ez igaz.
Küldetés teljesítve. Ha az ember elkeseredetten próbál valami más
témát találni, az esküvőre mindig számíthat.
Steph kinyitotta az ajtót, és beléptünk Tina kiállítótermébe. Tina
éppen egy nővel beszélgetett a sarokban, azt magyarázta, mi indította az
egyik nagyobb darab elkészítésére.
Megragadta a figyelmemet egy vöröseskék szív, amely úgy nézett ki,
mintha félig el lenne olvadva.
– Azt hiszem, ez egy jel: elkerülhetetlen, hogy a szívünk összetörjön,
vagyis megolvadjon.
– Te jó ég! Olyan vagy, mint egy károgó varjú – állapította meg a
barátnőm.
Tina azt javasolta a nőnek, hogy nézzen körül, aztán odasétált
hozzánk.
– Gyertek hátra! Megmutatom a vázákat, mielőtt becsomagolom őket.
– Nem tudom eléggé megköszönni, hogy az utolsó pillanatban
kisegítettél – mondtam.
Követtük Tinát, és beléptünk egy kis ajtón. A gardróbhelyiségben
sajátos, áporodott szag fogadott, ami a friss levegő hiányából adódott.
Különböző üvegmunkák sorakoztak a polcokon, a szív alakú vázák
pedig az íróasztalon várakoztak.
Steph felvett egyet, és alaposan szemügyre vette.
– Ezek szebbek, mint amiket megrendeltem. – Mindhárman
csomagolni kezdtünk, majd egy nagy kartondoboz kis rekeszeibe
pakoltuk a vázákat. – Elkészültél már a koszorúslánybeszéddel?
Letéptem egy darabot a buborékfóliából.
– Még nem.
– Ugye nem akarod beleszőni egyik házasság- vagy szerelemellenes
elméletedet sem?
– Ezt most komolyan kérdezed?
Steph válaszul felvonta a szemöldökét.
Mérgesen néztem rá.
– Azért ennyire nem vagyok rémes. Tudod, mindent megteszek, hogy
jól sikerüljön a nagy nap. Biztos vagyok benne, hogy kitalálok valami
szépet a szerelemről és a házasság intézményéről.
Tina betette egy dobozba az utolsó vázát, majd felegyenesedett, és
rám nézett.
– Folyton azon őrlődöm, hogy beleszóljak-e a dolgotokba, de képtelen
vagyok türtőztetni magam. Mindig nagyszájú voltam.
Nekidőltem az asztalnak, és figyelmesen hallgattam.
– Jake egy rakás csinos lánnyal járt már, de valamilyen oknál fogva
mindig olyanokat választ, akik nem értékelik eléggé – mondta Tina. –
Tudod, hogy kedvellek. Szerintem vicces vagy, és tényleg sokat tettél az
üzletemért. De úgy gondolom, nem vagy elég jó Jake-nek.
A döbbenet talán enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem. Stephanie
földbe gyökerezett lábbal állt mellettem, tátott szájjal és elkerekedett
szemmel. És biztos voltam benne, hogy az én arckifejezésem tökéletes
tükörképe az övének.
Tina felszegte az állát.
– Régóta barátok vagyunk Jake-kel. Nagyszerű ember, és úgy érzem,
te teljesen összezavarod. Ő meg hagyja, mert kedvel.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy ne remegjen a hangom.
– Eszem ágában sincs összezavarni. Az elején megmondtam neki,
hogy én nem vagyok jó ebben a „komoly párkapcsolat” dologban. Lehet,
hogy ennek nincs sok értelme számodra, számára vagy akárki másnak.
De ez vagyok én, és ő azt állítja, hogy ezt el tudja fogadni.
– Azt állítja, de hazudik. Saját magának. Nem akarok előhozakodni a
teljes „ha bántani mered” dumával. Csak annyit szeretnék mondani, ha
valóban nem hiszed, hogy kettőtök közt van valami, jobb lenne, ha nem
pazarolnád az idejét.
Szükségtelen elmondanom, hogy Tina fejmosása után kissé feszültté
vált a helyzet. Megkönnyebbülés volt, amikor Steph meg én végül
visszaértünk a kocsihoz. A barátnőm betette a vázákkal teli dobozt a
hátsó ülésre, becsukta az ajtót, és a vállamra tette a kezét.
– Teljesen megértelek. Végignéztem, ahogy újra meg újra
megbántanak. – Belenézett a szemembe. – De mi van, ha ezúttal tényleg
más lesz? Nem hiszem, hogy szakítanod kellene Jake-kel amiatt, amit
Tina mondott. Nem csak az idejét pazarlod.
Az ajkamba haraptam.
– Minden erőfeszítésem ellenére, azt hiszem, túlságosan kötődöm
hozzá. Megpróbáltam tartani a három lépés távolságot, de nem sikerült.
Ha nincs valami alapos okom, mindig visszatáncolok. – Nekidőltem a
kocsinak, és megpróbáltam kitalálni, mi legyen a következő lépés. – Meg
kell találnom azt a bizonyos dolgot, ami miatt végül szakítanánk, mielőtt
megismétlem az összes múltbéli hibámat.
– Csak vidd el Jake-et Drew-hoz és Devinhez! – javasolta mosolyogva
Steph. – A bátyáid mindig kritikus pontnak bizonyultak.
Egy pillanatig döbbenten bámultam rá. Hiszen nemrégiben idéztem
fel, mennyi konfliktushoz vezetett köztem és Robert között a
családjainkhoz való viszonyunk.
– Igazad van. Át kell esnie a tűzkeresztségen, mielőtt megadom
magam.
Stephanie a vállamra tette a kezét.
– Darby! Csak vicceltem. Nincs véletlenül olyan szabályod, hogy ne
vigyél haza senkit addig, amíg nem muszáj?
 – Már úgyis megszegtem minden szabályt. – Megvontam a vállamat. –
Eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít!

* * *

Jake azt mondta, „ugorjak át”.

A hatalmas, lapos tévén éppen a Yankees játszott. Az egyik játékos a
földre köpött, és az óriási képernyő jóvoltából kristálytisztán láthattam,
hogy egy jókora nyálbuborék a száján maradt.
– Te tényleg nagy baseballrajongó vagy – állapítottam meg, majd
leültem mellé a kanapéra. – Minden este megy valami meccs?
– Ennek mindjárt vége.
Jake felvette a távirányítót, a kikapcsológomb fölé tartotta az ujját, de
még megnézte a következő dobást.
– Nyugodtan nézd végig! De utána jössz egy desszerttel!
Jake megszorította a combomat.
– Klassz csaj vagy, tudod?
Rámosolyogtam.
– Tudom.
A játék alatt folyamatosan rágtam a körmöm, és azon
morfondíroztam, hogy tartsam-e magam a tervhez, és elvigyem-e haza
Jake-et. Már olyan biztos voltam benne, de akkor nem tudtam eldönteni,
felkészültem-e rá, hogy véget vessek ennek a könnyed, szórakoztató
szakasznak.
Tina szerint viszont csak pocsékolom Jake idejét. És talán így is van.
Ránéztem a borostás arcra és a szempárra, amely aznap zöld
árnyalatban játszott, mert Jake feketében volt.
De kit akarok becsapni? Már rég átléptük a könnyed, szórakoztató
szakaszt. Ideje, hogy belevágjunk a „mindent vagy semmit részbe”.
Amikor véget ért a meccs, magamhoz ragadtam a távirányítót, hogy
lássam, hányadán állunk. Jake nem tépte ki a kezemből, még csak meg
sem jegyezte. A HGTV csatornán lakberendező-műsor ment, ezért
otthagytam, és vártam, hogy tiltakozni kezdjen.
De Jake nem panaszkodott. Ehelyett csókolgatni kezdte a nyakamat,
majd egyre feljebb haladt, a szám felé. Ettől kezdve már nem is érdekelt,
mit adnak a tévében. Néhány perc múlva már a kanapén feküdtünk. A
teste rám nehezedett, és egyszerre éreztem magam biztonságban és
kissé szédülten. Mégis, mintha még így sem lett volna elég közel.
Átkulcsoltam a lábammal, és közelebb vontam magamhoz. Az egész
testemet elöntötte a mennyei forróság. A nyelvünk vad játszadozásba
kezdett.
Hozzásimultam, és az ágyékomat elöntötték a vágy hullámai. Jake
felnyögött, és a blúzom alá csúsztatta a kezét. Az ujjai a melltartóm
kapcsolójánál matattak. Még egy centiméter, és megtörténik – többé
nem tudom megállítani.
A francba! A francba! A francba!
A mellkasára fektettem a tenyeremet, és eltoltam magamtól.
– Azt hiszem… jobb lesz, ha lassítunk.
Lehunytam a szemem, és kifújtam a levegőt. A szexszel kapcsolatos
szabályaim már akkor érvényben voltak, amikor még pappírra sem
vetettem az esettanulmányaimat. Csak akkor léptem át ezt a
határvonalat, ha úgy éreztem, hogy kész vagyok megtenni a következő
lépést, és ezt senki kedvéért nem voltam hajlandó megszegni.
Kinyitottam a szememet, felkészültem Jake dühére, arra, hogy közli,
csak szórakozom vele – ahogyan ez már számtalanszor megtörtént. Ha a
szexről volt szó, a nők csak prűdek, kacérok vagy lotyók lehettek. Nem
létezett köztes átmenet. Nem lehetsz jó, ha nem várod ki a megfelelő
időt, és a partnereid száma nem korlátozódik bizonyos mennyiségre.
Jake a vállamra hajtotta a homlokát, és éreztem a bőrömön a
leheletét.
– Ne haragudj! – mondtam. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy
eddig jussunk. Csak… szükségem van egy kis időre.
 Vett néhány mély lélegzetet, fölemelte a fejét, gyors csókot nyomott a
számra, aztán felült, és engem is magával húzott.
Végigsimítottam a blúzomon, nem tudtam a szemébe nézni.
A tenyerébe fogta az arcomat, és maga felé fordította a fejemet.
– Várok.
Fogalmam sem volt, miért tenne ilyet. Kétség sem fért hozzá, hogy
bármikor találna magának olyasvalakit, aki a végsőkig elmegy.
Hazudtam volna, ha azt mondom, nem estem kísértésbe, hogy fittyet
hányva a következményekre, közöljem, hagyjuk a szabályokat a fenébe,
és fejezzük be, amit elkezdtünk. De képtelen voltam rá. Nem én lettem
volna, még mindig nem tudtam tálcán kínálni a szívemet.
– Én csak… Nem tudok, amíg…
– Majd várok – ismételte Jake.
A fülemben csengtek Tina szavai: Ha valóban nem hiszed, hogy
kettőtök közt van valami, jobb lenne, ha nem pazarolnád az idejét.
Határozottan van köztünk valami. Csak abban nem vagyok biztos,
hogy ennyi elég. Vagy hogy képes lennék újra kitenni magam a
fájdalomnak.
Jake mellkasára döntöttem a fejemet, és beszívtam az ismerős
erdőillatú parfüm aromáját.
Eljött az idő, hogy kitegyem a valódi próbának.
– Azon gondolkodtam… – Majdnem köntörfalazni kezdtem. Aztán
eszembe jutott, hogy egy perccel ezelőtt még azon vívódtam,
megszegjem-e a szabályaimat, ezért változtattam a mondandómon. – A
mostohaapámnak vasárnap lesz a születésnapja, ezért a hétvégén
Longmontba utazom. – Fölemeltem a fejem, és belenéztem a szemébe. –
Azon gondolkodtam, nincs-e kedved velem jönni.
Jake boldogan elmosolyodott, mire elöntött a bűntudat.
– Komolyan kérdezed? Szeretnéd, hogy megismerkedjek a
családoddal?
Túl késő visszaszívni?
 – Nem muszáj. A birtok nagyjából a semmi közepén terül el. Csak
elautózom oda, és…
– Szívesen elmennék.
Miközben néztem rá, a lelkiismeret-furdalás mélyen a szívembe mart.
Esélye sincs szegénynek.
 Huszonhetedik fejezet

Miközben a város lassan távoli folttá olvadt a hátunk mögött,

felpillantottam Jake-re. Az út során számtalan kérdést tett fel a
családomról, így kiokítottam az alapokról. Miután mindent elkövetett,
hogy megjegyezze a neveket és a család történetét, úgy döntöttem,
felvilágosítom, mi vár rá.
– A bátyáim általában nem bánnak kesztyűs kézzel a… – A barát szó
továbbra sem jött a nyelvemre. – Szívesen okoznak fejfájást azoknak,
akiket hazaviszek. Meg sem kell próbálnod jó benyomást tenni rájuk.
Lehet, hogy városi ficsúrnak neveznek, vagy ilyesmi, de nem gondolják
komolyan. Elég furcsa a humorérzékük. Ha olyasmire kérnek, ami
kellemetlen számodra, nyugodtan mondj nemet.
Jake elvigyorodott.
– Ez olyan édes! Darby Quinn aggódik, hogy mi lesz, ha találkozom a
családjával. Már-már úgy tűnik, mintha jelentenék neked valamit.
Megszólalt a telefonom, így nem kellett előállnom valami válasszal.
Amikor láttam, hogy anya az, felvettem.
– Szia, édesem! – mondta anya. – Fokhagymás pirítóst szeretnék
készíteni vacsorára, de elfelejtettem a francia kenyeret. A tortasütés
kellős közepén tartok, ezért szeretnélek megkérni, hogy ugorj be a
Johnson’s Marketbe.
– Semmi gond. Egyet vagy kettőt hozzak?
– Kettőt. És vennél még néhány üdítőt is? Azt hiszem, fogyóban van.
Jaj, és egy doboz vaníliás jégkrémet, mert azt hittem, van még itthon, de
úgy tűnik, valamikor befalták a fiúk.
Kitettem az indexet, és bekanyarodtam a bolt parkolójába.
– Már itt vagyok a Johnson’snál, úgyhogy bevásárolok, és hamarosan
megérkezünk. – Letettem, és Jake-re pillantottam. – Anyukámnak
szüksége van néhány dologra. Úgy látszik, kénytelen vagy megismerni
az egész kisvárost.
Kiszálltunk az autóból, és átvágtunk a parkolón. Kihúztam egy
bevásárlókocsit, és elindultunk a pékáruk felé. A lakásom melletti
élelmiszerüzletet folyton átrendezték, ezért sohasem találtam semmit.
Ám a Johnson’s Marketben – ami valószínűleg már az őskorban is
fogadta a vásárlókat – mindig ugyanott voltak az áruk. Levettem a
polcról két kenyeret, és elindultam az üdítők felé.
Jake leemelt egy karton Mountain Dew-t.
– Inkább kettőt vegyünk! Vagy hármat. Rengeteget megisznak belőle.
Otthagytam a kocsit Jake mellett, és megkerültem a polcot, hogy
megvegyem a csokidarabos zabkekszet, amit Dwight úgy szeretett.
– Darby Wilson! – sipította egy hang, olyan élesen, hogy azt hittem,
hamarosan kutyák támadnak rám. – Te vagy az?
Tabitha Newton állt a kekszespult előtt, a boszorkány, aki pokollá
tette a középiskolás éveimet. Sikeresen leküzdöttem a vágyat, hogy
megforduljak és elmeneküljek. Továbbra is ugyanazt a „rachelös”
frizurát hordta, ezért ugyanúgy festett, mint a suliban. Kicsit divatjamúlt
volt, de csinos.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Szia, Tabitha! Hogy vagy?
Előrelépett, és megölelt, mintha a barátnője lettem volna, nem pedig a
folyamatos kínzásai tárgya.
– Remekül. Itt van ez a csodálatos kis angyal. – A pufók totyogóra
mutatott, aki a bevásárlókocsijában ücsörgött. Nyalóka lógott ki a
szájából, és piros nyál csordogált végig az állán. – És Shermannel van
egy elsős kislányunk is. El tudod hinni? Úgy értem, hogy repül az idő! Tíz
éve házasok vagyunk, és az egész olyan csodálatos kaland.
– Hát ez… Hűha!
Hátrafordultam, hogy bemutassam Jake-et, de nem jutottam szóhoz,
mert megjelent Sherman, és két doboz gabonapelyhet dobott a kocsiba.
 – Nézd, ki van itt! – mondta Tabitha.
Sherman felvonta a szemöldökét. Zavartan bámult rám, úgy tűnt,
mintha egy örökkévalóságig tartana, aztán felragyogott az arcán a
felismerés.
– Darby! Szia! Azt hittem, Kaliforniában laktok Gillel.
– Darby nem ment férjhez Gilhez – forgatta a szemét Tabitha. –
Sherman nem emlékszik semmire.
Többek között a feleségére sem, ha igazak a sorozatos hűtlenkedéséről
szóló pletykák.
Tabitha a férje vállára tette a kezét, majd lassan és tagoltan azt
mondta:
– Gil valaki mást vett feleségül. Darby még nincs férjnél. – Aztán
hatalmas vigyorral hozzám fordult. – De ne aggódj! Biztos vagyok benne,
hogy te is megtalálod a Nagy Ő-t.
Bármit elkövettem volna, hogy elhallgattassam, ezért
belekapaszkodtam Jake karjába, és magam mellé rángattam.
– Hadd mutassam be Jake-et! Jake! Ez itt Tabitha és Sherman. Együtt
jártunk középiskolába.
Borzalmas volt.
Jake átkarolta a vállamat, és udvariasan rájuk mosolygott.
– Örülök, hogy találkozunk.
A totyogó amolyan tipikus nyafogó-nyüszögő hangot hallatott, és
Tabitha felé nyújtózkodott. Tudom, hogy a nőknek ösztönösen
szeretniük kellene a kisbabákat, de az igazat megvallva ez a fajta engem
mindig a zombikra emlékeztet. Kinyújtott karral kószálnak, és
folyamatosan nyögdécselnek. És ha sikerül elkapniuk, elszívják minden
energiádat.
Átkaroltam Jake derekát, miközben ügyeltem rá, hogy a hamis
mosoly az arcomra fagyjon.
– Jobb lesz, ha megyünk. Dwightnak születésnapja van, és várnak
ránk a birtokon.
 A gyerek egyre hangosabban nyafogott. Sherman elfordult, és a
kekszeket tanulmányozta, miközben Tabitha kivette a kocsiból, és a
csípőjére ültette a kisfiút.
– Nos, add át a családodnak az üdvözletemet! Örülök, hogy láttalak.
Ahogy a mondás tartja: Ha nem tudsz valami kedveset mondani,
inkább meg se szólalj. De kénytelen voltam kibökni valamit.
– Úgy lesz. Legyen szép napotok!

* * *

– Azt hittem, Quinn a vezetékneved – jegyezte meg Jake, miközben

bepakoltunk a csomagtartóba.
– Mivel Wilsonéknál laktam, az emberek elfelejtették az eredeti
nevemet. De lehet, hogy már arra sem emlékeznek, hogy nem is abba a
családba születtem. Ki tudja?
Lecsaptam a csomagtartó tetejét, és beszálltunk a kocsiba.
– Nem tűntél túl boldognak, hogy találkoztál a barátaiddal – mondta
Jake.
– Észrevetted?
Beindítottam a motort, és lekapcsoltam a rádiót.
– Nem vagyok benne biztos, hogy az a fickó tudta, hol van.
– Igen, ő a volt barátom. Igazi tetű. A kapcsolatunk akkor ért véget,
amikor rajtakaptam, ahogy ledugja a nyelvét Tabitha torkán. Végül
össze is házasodtak, úgyhogy mondhatnánk, hogy ennek így kellett
történnie. De úgy hallom, Sherman továbbra sem a hűség mintaképe.
Azt hiszem, tulajdonképpen szívességet tett nekem.
Kikanyarodtam a parkolóból, és ráhajtottam az útra.
– Azt hiszem, Tabitha meg akarta mutatni, milyen boldog. Igazság
szerint kicsit sajnálom, pedig az iskolában mindent elkövetett, hogy
megkeserítse az életemet. Komolyan mondom, ha nem lettek volna a
testvéreim meg a barátaik, nem éltem volna túl. Szerencsére mielőtt a
srácok elballagtak, ideköltözött Steph. És ezért örökre hálás leszek neki.
Annyira, hogy még az álomesküvőjét is segítsek megszervezni. –
Óvatosan Jake-re pillantottam. – Bocs. Nem akartam kiábrándító lenni.
Jake a combomra tette a kezét.
– Ne aggódj, édes! Azt hiszem, értem.
Elöntött a melegség, a béke és a biztonságérzet, mint mindig, amikor
Jake közelében voltam – különösen ha ilyen dolgokat mondott, és újra
átgondoltam ezt a tervet.
Elvégre jobb lesz kitalálni, hogy mit akarok, mielőtt késő lenne, nem
igaz?
Mielőtt előkerülnének olyan témák, mint a jövő, a lakás vagy a
gyerekek, az összes dolog, amitől szaporábban ver a szívem már akkor,
ha csak elméletben beszélünk róluk.
Öt kilométer múlva lehajtottam a főútról. Ahogy a földúton
zötyögtünk a birtok felé, lassan tisztáztam a bennem lezajlott
változásokat. Megálltam a ház előtt, és megvártam, amíg a kocsi körüli
porfelhő leülepedik.
– Megérkeztünk – jelentettem, kiszálltam az autóból, beleszippantva a
por- és trágyaszagú levegőbe.
Á! Otthonillat.
Amikor a csomagtartóhoz mentem, hogy kipakoljak, csöndes
nyávogás ütötte meg a fülemet.
– Szia, Mocsárlény!
Leguggoltam, és végigsimítottam a macska hátán. Hosszú, tarka szőre
volt, ami itt-ott kifakult, és helyenként az égnek meredt. Még a
dorombolása is rekedtnek tűnt. Ezért nevezte el Drew Mocsárlénynek.
Anya és Dwight lépett ki a házból, hogy üdvözöljenek bennünket.
– Isten hozott! – mondta anya Jake-nek, és kedvesen rámosolygott.
Valóban finomítottam az elveimen, de abból, ahogy Jake-re nézett,
tudtam, hogy azt reméli, teljesen meggondoltam magam.
Bemutattam őket egymásnak, és Dwight határozottan kezet fogott
Jake-kel.
Anya nagy ölelkezős volt, és ezúttal sem türtőztette magát.
– Úgy örülök, hogy megismerhetlek!
Aztán megfordult, és engem is magához szorított. Fél fejjel magasabb
voltam nála, úgyhogy le kellett hajolnom.
– Jobb lesz, ha hűtőbe tesszük a jégkrémet!
Kinyitottam a csomagtartót, és mindenki kivett valamit, amit bevihet.
Miközben a helyére pakoltuk a dolgokat, Drew és Devin lépett be a
konyhába.
– Helló! – köszöntött, majd kinyújtott kézzel Jake felé fordult. – Én…
Nem találkoztunk már? Olyan ismerős vagy.
Jake megrázta Drew kezét.
– Darbyval egy házban lakunk. Egyik este beszálltam mellétek a liftbe.
Drew borúsan ráncolta a homlokát.
– Attól tartok, Darby elfelejtett bemutatni. Szerinte elég ciki vagyok.
– Éppen azt a történetet mesélted, amikor pofon vágtam Ralphot
Devin és Anne esküvőjén. Valóban ciki voltál. – Drew-ra mutattam. – Ő
Drew, ő pedig Devin. Fiúk, hadd mutassam be Jake-et!
Jake egyik bátyámról a másikra nézett.
– Lehet, hogy eltart egy ideig, amíg meg tudlak benneteket
különböztetni.
Soha nem láttam, hogy annyira hasonlítanának egymásra. Nem úgy,
mint más ikrek.
Drew megveregette Jake hátát.
– Gyere! Megmutatjuk neked a birtokot, Jake. Darbyt itt hagyjuk a
lányos dolgokkal.
Rosszalló pillantást vetettem Drew-ra.
– Ha nem vigyázol a szádra, bemosok egyet, és meglátjuk, ki sírdogál
majd, mint egy kislány.
– Erről jut eszembe – szólt Drew, miközben Devinnel kivezették Jake-
et a konyhából. – Megvan a felvétel, ahol Darby felpofozza azt a fickót,
később megnézheted.
Ragaszkodtak hozzá, hogy a körútra – amire minden városi fiút
elvittek – egyedül menjenek. És valahányszor összevitatkoztunk ezen, az
aktuális barátom mindig azt bizonygatta, hogy remekül elboldogul
nélkülem. Ezért nem tiltakoztam tovább. Talán komolyabban
figyelmeztetnem kellett volna Jake-et, hogy mi vár rá, de látni akartam,
tudja-e kezelni a helyzetet. Hátha ez véget vet a reményeimnek.
Anya zöldségeket vett elő a hűtőből, és letette a pultra. Leültem vele
szemben.
– Segítsek?
Anya felém tolta a vágódeszkát, a répákat, a paradicsomokat és a
salátát.
– Elkészíthetnéd a salátát.
Feltűnt, hogy milyen csönd van a házban, ezért megkérdeztem:
– Hol van Anne és a gyerekek?
– Mindjárt lejönnek. Ava szunyókál, és Anne nem akarta
felébreszteni. De Devin olyan izgatott volt, hogy megmutathatja a
birtokot Jake-nek. – Anya az ablak felé pillantott. – Remélem, kedvesen
bánnak vele. Helyes fiúnak látszik.
– Az elején mind azok.
Elindultam a mosogatóhoz, hogy kezet mossak.
– Aggódom érted, drágám. Régen folyton a szerelemről és a
romantikáról ábrándoztál. De valahol útközben teljesen megkeseredtél,
és nem akarom, hogy így élj. Mert igazán remek dolog, ha az ember talál
valakit, akit szeret.
Megtöröltem a kezemet a konyharuhába.
– Örülök, hogy te megtaláltad Dwightot. De kezdetben nem ugyanezt
érezted apa iránt is?
Anya felsóhajtott.
– Apád és én még fiatalok voltunk, és nem mértem fel, hogy a
házasság milyen sok munkával jár. Ha most visszanézek, látom, miben
hibáztam, de utólag mindig okosabb az ember.
Fogtam a salátát és a kést, majd visszaültem a pulthoz.
– Tudtam, hogy az sem lesz egyszerű, ha hozzámegyek Dwighthoz.
Néha olyan mérges vagyok rá, hogy inkább nem is szólok hozzá. Máskor
viszont úgy érzem, senki más nem ért meg úgy, mint ő. És ez igazán
értékes dolog. – Anya befűszerezte a húst, aztán visszatette a hűtőbe. –
És ha engem kérdezel, itt van ez a kedves fiatalember, aki megőrül
érted. – Felvonta a szemöldökét. – Higgy nekem! Egy anya megérzi az
ilyesmit. Igazán adhatnál neki egy esélyt.
Belevágtam a salátába.
– Éppen most adok neki egy esélyt. Ezért hoztam el ide. Mivel a
tündérmesék semmiben sem hasonlítanak a valóságra, úgy döntöttem,
visszatérek a gladiátorok idejébe. Ha túléli az arénát, vagyis Drew és
Devin körútját a birtokon, tudom, hogy megéri kockáztatnom. –
Beletépkedtem a salátát a tálba. – De van egy olyan érzésem, hogy a
dolgok ezután csak rossz irányt vehetnek.
Anya csóválta a fejét.
– Igazából nem is adsz neki esélyt.
– Ez van, ha az ember nem hisz az esélyekben.

* * *

A fiúk körútja általában negyvenöt percet vagy egy órát vett igénybe,
attól függően, hogy az első néhány próba után mennyire készült ki az
áldozatuk. Drew és Devin bevitték a barátaimat a karámba Tinyhoz,
körbelovagoltatták őket a birtokon, és felmérték a lasszózótehetségüket.
Másfél óra múlva már kezdtem aggódni. A lábam önálló életre kelt:
topogni és mozgolódni kezdett. Amikor képtelen voltam tovább a
fenekemen maradni, elkezdtem fel-alá járkálni.
Nem segített sokat a helyzeten, hogy Ava azóta üvöltött, amióta Anne
megérkezett a gyerekekkel. Úgy tűnt, mintha a gyereksírás megállította
volna az időt. Végül, amikor a zokogás elért az „olyan ideges vagyok,
hogy már levegőt sem kapok” szintre, anya kivitte a kicsit sétálni.
– Mi tart ilyen sokáig? – kérdezte a sógornőm.
Miközben ott ültem, és megpróbáltam kigondolni, mit mondhatnék,
rájöttem, hogy valójában nem is ismerem Anne-t. Évek óta a családunk
tagja volt, de ritkán maradtunk kettesben. Leültem vele szemben a
díványra.
– Egyetértek. Ha nem jönnek meg hamarosan, levadászom őket.
Anne összeszorította a száját, és a homlokán éktelenkedő rovátkák
elmélyültek.
– Devin folyton itt hagy a gyerekekkel, miközben ő odakint
szórakozik. Ha Janet nem segítene, azt hiszem, már rég elvesztettem
volna az eszemet. Néha úgy érzem, mintha három gyerekről kellene
gondoskodnom.
Mindig szerettem volna megvédeni Devint, amikor Anne
panaszkodott rá. De tudtam, hogy a sógornőm nehéz időszakon megy
keresztül, és csak le akarja vezetni a feszültséget, úgyhogy inkább nem
szóltam semmit. Abból, amit én láttam, úgy tűnt, nem könnyű két
gyereket nevelni.
Néha elgondolkodtam rajta, vajon elboldogultunk volna-e Roberttel,
ha nem aggodalmaskodom annyit. De amikor láttam, hogy a két gyerek
mennyi ősz hajszálat okoz Devinnek és Anne-nek, tudtam, hogy
helyesen döntöttem. Roberttel nem lettünk volna elég erősek, hogy
végigcsináljuk. A többi körülménnyel együtt, ami nehezítette a
helyzetünket.
Vajon talált valakit, aki megszüli neki mind a hat gyereket?
Férfihangokat hallottam, és felpattantam. Devin, Drew és Jake
besétált a konyhába, látványosan koszosabban, mint amikor elmentek.
– Soha nem találnád ki, mi történt! – mondta Devin, és csillogott a
szeme az izgatottságtól.
– Jake meglovagolta Majort – vágta rá Drew, mielőtt találgathattam
volna.
– Micsoda? – Drew-ról Devinre néztem. – Hagytátok, hogy felüljön
Major hátára?
Devin megvonta a vállát.
– Azt hittük, meg sem tud ülni a nyeregben. Gondoltuk, megvicceljük.
De végül mi jártunk pórul, mert Jake nemcsak felült a nyeregbe, de még
lovagolt is. És Major nem lökte le magáról.
Rosszallóan a bátyáimra néztem.
– Meg is sérülhetett volna.
Jake a hátamra tette a kezét, majd lehajolt, és arcon csókolt.
– Igazán jó móka volt. Rég nem lovagoltam.
Dwight és anya, aki még mindig a kis Avát ringatta, bejöttek a hátsó
kertből. A Dwight kezében lévő fatálról gőz és sült hús illata
szállingózott.
– Kész a hús. Együnk!
Néhány perccel később mindenki az asztalnál ült, a tányérok tele
voltak finomságokkal. Ava nem akarta, hogy letegyék, ezért Devin
ölében ücsörgött.
Dwight beledöfött a sült húsba, és levágta a sarkát.
– A fenébe! Még mindig sajog a karom. Esküszöm, annak az üszőnek
már rég ellenie kellett volna, és amikor végre beindult a szülés,
fejvesztett szaladgálásba kezdett, miközben a borjú félig már kilógott
belőle. Olyan volt, mint egy levágott fejű csirke.
Drew lenyelte a falatot.
– Meg kellett lasszóznunk, és kikötni egy oszlophoz, hogy ki tudjuk
belőle húzni a borjút. Még életemben nem láttam ekkorát.
– Ezért kellett benyúlnom, hogy segítsek – folytatta Dwight. – És úgy
elzsibbadt a kezem, hogy alig tudtam mozgatni. Rettenetesen gyötör.
– Jaj, te szegény! – motyogtam. – Az a szerencsétlen tehén világra
hozott egy óriásbébit, neked meg fáj a karod.
Én már hozzászoktam az efféle beszélgetésekhez. De minden srác,
akivel együtt jártam, még a gondtalan, laza Evan is utálta, ha valami
véres dolog került szóba evés közben. Egyszer vacsora alatt el akartam
mesélni az egyik kórházsorozatot, amit a tévében láttam. Eldobta a
villáját, és közölte velem: „Jesszusom, Darby! Ne evés közben!”
Rápillantottam Jake-re, hogy lássam, hogyan viseli.
– Emlékszem rá, amikor életemben először kihúztam egy borjút –
mondta. – Láttam, hogy beszorult, ezért segítenem kellett. Napokig fájt a
karom.
Várjunk csak! Micsoda?
Jake megtörölgette a száját.
– Az a limousine bika, amit a nagyapám használt abban az évben, sok
gondot okozott nekünk. Egyszerűen túl nagy borjak születtek.
Csak bámultam Jake-et, és azon tűnődtem, vajon még mivel fog
előrukkolni.
Ki ez a fickó?
Dwight mesélt a limousine bikáról, amit régen tartott, majd a
beszélgetés a többi fajtára terelődött, és Jake kifejtette a véleményét a
különböző tenyészállatokról.
Mialatt beszélt, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy még csak a
felszínt érintettem a mély tengerből, ami Jake maga. És hiába
ismételtem el magamnak újra és újra, hogy tökéletesen meg vagyok
elégedve ennyivel – hiszen azzal, ha többet tudok, jobban fogok kötődni
hozzá –, mindent meg akartam tudni róla.
Mindent.
 Huszonnyolcadik fejezet

Mivel igazán kellemes idő volt, a hátsó kertben ettük meg a tortát és a
jégkrémet. Otthagytam Dwightot, anyát, Anne-t meg a gyerekeket, és
bementem a konyhába üdítőért. És azért is, mert kicsit megrémültem.
Azok után, ami vacsora közben kiderült Jake-ről, szerettem volna
kettesben maradni vele, de valahogy féltem is ettől.
Devin és Drew felpillantottak, amikor besétáltam a konyhába.
– Végre valami normális fickót hoztál haza – jegyezte meg Drew. –
Még a végén te is révbe érsz.
– Azért ne siessünk úgy előre! Egy állandó párkapcsolaton
gondolkodom, és nem szándékozom megállapodni. Látom, mit tesz az
emberekkel, ha összeházasodnak és gyerekeik lesznek.
Devin karba tette a kezét.
– Ó, igen? És mit tesz?
– Tudod, mire gondolok. Nem hiszem el, hogy nem adsz nekem igazat.
Még te és Anne is folyton veszekedtek.
– Ez a házasság. Néha jól kijövünk egymással, máskor veszekszünk.
De tudom, hogy majd megoldjuk valahogy, mert szeretjük egymást. –
Devin belenézett a szemembe. – A gyerekvállalás olyan, mint a
hullámvasút. De a párkapcsolatokról alkotott ostoba elképzeléseid miatt
te soha nem tudhatod meg, mekkora örömmel jár. Azért, mert kizárod
az életedből, nem vagy nálam okosabb, csak gyáva – azzal felkapta az
üdítősdobozát, kiviharzott a konyhából, és becsapta maga mögött az
ajtót.
– Ajjaj! – mondtam.
Drew nekidőlt mellettem a konyhapultnak.
– Semmi baj. Én is gyáva vagyok. Természetesen most már én is
kezdem átgondolni a dolgokat.
 – Máris? Még alig ismeritek egymást Lisával.
– Okos, vicces, és elfogadja a hülyeségeimet. Folyton ő jár az
eszemben. Azt hiszem, beleszerettem, Darby. Ezt kapd ki! Teljesen
belehabarodtam, és még az sem okoz gondot, hogy bevalljam. És ha nem
adsz Jake-nek egy esélyt, lehet, hogy elszalasztasz valami nagyszerű
dolgot.
Kinéztem az ablakon, ki tudtam venni Jake alakját. Tisztában voltam
vele, hogy lassan összeomlik a rendszerem – a szívem reménykedve
megdobbant, valahányszor ránéztem. De ez nem jelentette azt, hogy
nem harcolok az elsöprő vágy ellen, hogy fejest ugorjak ebbe az egészbe.
– Vagy megégetem magam, és kezdhetem újra az egészet.
Abban a pillanatban a Jake-kel való kapcsolatom teljesen biztosnak
tűnt. És szerettem a biztonságot. De mi rejtőzhet a biztonság mögött?
Talán valami még jobb? De ezt soha nem mertem volna bevallani Drew-
nak. Megvontam a vállam.
– Nekem semmi bajom a gyávasággal.
Drew a hátsó ajtó felé lökött.
– Rossz válasz.

* * *

Meghúztam a kantárszárat, és Major megállt a tó partján. Átlendítettem

a lábam, és leszálltam a hátáról. Jake megérkezett mellénk Sonnyval,
majd leugrott a nyeregből.
A nyeregszarvra tekertem a kantárszíjat, és Jake-hez fordultam.
– Nem is mesélted, hogy dolgoztál egy birtokon.
– Nem kérdezted.
Karba tettem a kezemet, és felszegtem a fejem.
– Ne nézz így rám! Soha nem tudhatom, mi szerepel a támogatott
témákat felsoroló listádon. Emlékszem valami olyasmire, hogy nem
akarsz a múltamban vájkálni.
 – De nem arra gondoltam, hogy nem mondhatsz el ilyesmit! Csak úgy
érettem… – Nehéz volt tisztázni, mert már én sem tudtam pontosan,
hogyan értettem. Úgy döntöttem, magyarázkodás helyett inkább témát
váltok. – Ezek szerint tudsz lovagolni, és még borjat is húztál ki az
anyjából. És hogy teljesítettél a lasszóversenyen?
– Nem voltam olyan jó, mint a testvéreid, de azért nem bőgtem le.
Apám szerette volna, ha megismerem a kemény munkát, amit neki
kellett végeznie gyerekkorában, ezért néhány nyarat a nagyapám
birtokán töltöttem. – Jake Major felé bökött. – Te sem mesélted el, hogy
van egy lovad, aki ugyanolyan makacs, mint te. Drew és Devin úgy adták
elő, mintha kezes bárány lenne. Képes voltam megülni, de folyamatosan
harcoltunk egymással.
Végigsimítottam a lovam nyakán.
– A kettőnk kapcsolata különleges. Senkiben nem bízik meg könnyen.
– Ahogyan te sem. – Jake megfogta a kezem, és magához rántott. –
Tudom, nagy lépés volt a részedről, hogy elhoztál haza. De örülök, hogy
megtetted. Jó látni a másik oldaladat.
Összeszorult a mellkasom.
– Remek. Most még lelkiismeret-furdalást is gerjesztesz bennem. – A
számba haraptam. – Tartozom egy vallomással. Azért hívtalak meg, mert
Tina azt mondta, ne pazaroljam az idődet, ha nem akarok tőled semmi
komolyat.
Jake megmerevedett.
– És mit mondott még?
– Csak ennyit. Ezért úgy döntöttem, elhívlak ide, hogy tiszta vizet
öntsünk a pohárba. A testvéreim általában elüldözik a fickókat.
Rengeteget veszekedtem miattuk az exeimmel.
– Szóval azért hívtál el ide, hogy szakíts velem?
– Nem. Azért hívtalak ide, hogy legyen rá valami okom. – Felnéztem
rá, és összeolvadt a tekintetünk. – De mindent összezavartál, mert most
még jobban kedvellek.
 Belemarkoltam a pólójába, magamhoz húztam, és megcsókoltam.
Sokszor csókolóztunk már, de ez más volt. Hagytam, hogy feloldódjak
benne, és élvezzem minden apró részletét Jake puha ajkától az állán
sötétlő borosta csiklandozásáig. Ahogy az ujja a derekamba mélyed, és a
nyelve komótosan felfedezi a szám minden apró szegletét. Az járt a
fejemben, mennyire megért, és milyen türelmes velem, még akkor is, ha
megrémülök vagy ellököm magamtól.
Major megbökött az orrával, és panaszosan nyerített, amiért nem ő
áll a középpontban.
Jake le sem vette rólam a szemét, amely leplezetlen vágytól csillogott.
Még nem készültem fel rá, hogy a végsőkig elmenjek, de valamivel
kevesebb ruha… Úgy gondoltam, eljött az ideje.
A tóra pillantottam, néztem, ahogy a napfény megcsillan a
vízfelszínen.
– Van kedved úszni egyet?
– Most?
Vettem egy mély lélegzetet, és lehúztam a pólómat. Örültem, hogy
aznap a szexi fekete melltartómat vettem fel. Láttam, hogy Jake
ádámcsutkája liftezik, amikor tetőtől talpig végigmér. Rámosolyogtam.
– Hacsak nem ijedsz meg egy kis iszaptól.

* * *

Miután úsztunk egyet, kifeküdtünk a napra megszáradni. Tudtam, hogy

Jake jól mutathat félmeztelenül, de amikor megláttam… Az a mellizom,
bicepsz és a csalogatóan sima bőr szinte könyörgött, hogy megérintsem,
és komolyan megkérdőjeleztem a döntésemet, hogy várjak még.
Hasra fordultam, és néztem, ahogy az izmos felsőtest minden
lélegzetvétellel emelkedik és süllyed.
Jake a fába vésett kezdőbetűkre mutatott.
– Úgy tűnik, minden srácot ide hozol.
 – Az még a középiskolás évekből való, amikor a tesóim egyik
barátjával jártam. – Felültem, oldalra tűrtem a hajam, és kicsavartam
belőle a vizet. – Igazság szerint ez az egyik kedvenc helyem. Csak Gilt
hoztam el ide, mert tudtam, hogy ő értékelni fogja. Arról nem is
beszélve, hogy miután Drew és Devin végzett a többiekkel, egyikük sem
akart újra nyeregbe szállni. – Jake izmos mellkasára tettem a kezem, és
elmosolyodtam. – De mivel kiderült, hogy te félig tanyasi fiú vagy, arra
gondoltam, talán megbirkózol a lovaglással.
Jake felült, és megcsókolta a vállamat.
– Igazán szép hely. Békés.
– Mindig ide jöttem, amikor kicsit meg akartam feledkezni mindenről
és mindenkiről. Nehéz váltás volt, amikor ideköltöztem a birtokra. –
Elmeséltem Jake-nek, hogy kezdődtek a dolgok, hogyan mentettek meg a
fiúk az iskolában, és hogyan vont bele Dwight Major gondozásába. –
Nem vagyunk olyanok, mint a te hagyományos családod, de befogadtak
engem, sok mindent megtanítottak arról, mit jelent a család, és szeretem
őket.
– És mi a helyzet édesapáddal? Róla nem beszélsz sokat.
Elnéztem a víz felé. Eddig csak egyetlen fiúval beszélgettem az
apámmal való kapcsolatomról.
– Mielőtt anyával elváltak, folyton veszekedtek. Mégis ők voltak a
szüleim. Nem akartam, hogy a család szétszakadjon. De amikor láttam,
milyen boldogok egymás nélkül, végül megértettem. Anya rátalált
Dwightra, apa pedig újra megnősült, és Floridába költözött. Évekig nem
voltunk jó viszonyban, de végül túljutottunk a múltbéli sérelmeken, így
most már sokat beszélünk egymással telefonon, és ha tudjuk,
meglátogatjuk a másikat.
Jake megfogta a kezemet, az ujjaink összekulcsolódtak.
– Biztosan nehéz lehetett. Nem csodálom, hogy megkérdőjelezed a
szerelem létjogosultságát.
Megráztam a fejemet.
 – A szüleim válása után is hittem a szerelemben. Az utána következő
párkapcsolatok rendítették meg a hitemet. Kiábrándultam.
Összeszorult a mellkasom. Komolyan szerettem volna megpróbálni,
de a szívem túl jól emlékezett erre a fájdalmas útra, és olyan hangosan
kiabált, hogy nem hagyhattam figyelmen kívül.
Nem tehetem. Inkább legyek gyáva, mintsem újra kitegyem magam
annak a gyötrelemnek.
Amikor megpróbáltam felállni, Jake megfogta a karomat, és
visszahúzott.
– Minden értékes dologhoz kemény munka és egy kis kockázat kell.
A tarkómra csúsztatta a kezét, és gyengéden megcsókolt. Gyors és
édes csók volt, de elég gyengédség hatotta át ahhoz, hogy amikor
elhúzódott tőlem, és belenézett a szemembe, tudjam, azt akarta sugallni
vele, hogy nem adja fel.
Feléledt bennem a remény, elvette az élét a mellkasomat szorító
félelemnek. Fogalmam sem volt, miért vagyok olyan szerencsés, hogy
találkozhattam ezzel a fickóval, és azt sem tudtam, képesek leszünk-e
egy tisztességes párkapcsolatra, de abban biztos voltam, hogy nem
akarom elengedni.
Felvettük a ruhánkat, lóra szálltunk, és átvágtunk a birtokon. Miután
megetettük a lovakat, odamentem Jake-hez, és megöleltem. Úgy éreztem,
mintha valami varázslat bűvöletében lennénk, és attól féltem, ha
elmegyünk, megszűnik a hatása.
Tudtam, hogy itt az ideje elbúcsúzni a családomtól, de ettől nem lett
könnyebb. Amikor bementünk a házba, Jake és Drew beszélgetni
kezdett, én pedig elindultam megkeresni Devint. A hátsó kertben volt,
Avát és Levit hintáztatta. Anne mellette állt, átkarolta a férje derekát.
Régóta nem láttam őket így.
Devin éppen akkor pillantott hátra, amikor vissza akartam menni a
házba, hogy ne zavarjam őket.
– Válthatnánk pár szót? – kérdeztem.
 A bátyám nagyot lökött Levi hintáján, aztán odasétált hozzám.
Belerúgtam egy pitypangba, és a sárga virág lelkesen bólogatni
kezdett.
– Arról van szó, amit korábban mondtam. Ne haragudj, kissé
túllőttem a célon. – Belenéztem Devin szemébe. – Sajnálom.
Devin megvonta a vállát.
– Nem nagy ügy. Gondolom, én is kissé nyers voltam.
– Tudod, hogy szeretlek téged és Anne-t. Na meg a gyerekeket is.
Devin a feleségére pillantott, aki most csak sötét árnyéknak látszott a
lenyugvó nap fényében.
– Tudom, hogy láttál bennünket, amikor a legrosszabb formánkat
hoztuk, de nem mindig ilyen a helyzet. Anne nehezen éli meg ezt a
kisbabás időszakot. Többet veszekszünk. Aztán túljutunk rajta, ez így
természetes. És valahányszor reggel fölkelek, és meglátom a csodálatos
családomat, úgy gondolom, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb
fickója.
Devin nem volt a szavak embere, és ritkán mutatta ki az érzéseit.
Legalábbis velem szemben. Tudtam, hogy komolyan beszél. Nagyot
dobbant a szívem, amikor arra gondoltam, hányszor tettem lesajnáló
megjegyzéseket a házasságával kapcsolatban.
– Apu! Lökj meg! – mondta Levi.
– Biztos vagyok benne, hogy végül rájössz, mi tesz boldoggá – mondta
Devin. – Csak ne félj megragadni, ha felismerted!
Összekócolta a hajamat, mint gyerekkorunkban, aztán visszament
Levihez, és hatalmasat lökött a hintán.
Néha csak egy kis lökésre van szükségünk.
 Huszonkilencedik fejezet

Az új lakosztályok tervrajzai világítottak a számítógépem képernyőjén.

Le sem vettem róluk a szemem, de a gondolataim máshol jártak. A
Longmontból hazafelé tartó autóúton Jake végül meggyőzött, hogy hadd
készítse el az önálló vállalkozáshoz szükséges üzleti tervet. Aznap reggel
elküldtem neki minden információt, ahogyan ígértem. De nem csak a
karrierem alakulása terelte el a gondolataimat. Jake volt a hibás. Igazi
próbatétel volt, hogy hazavittem. Azt hittem, nem tudja teljesíteni. Aztán
nemcsak hogy teljesítette, hanem magasan túl is szárnyalta az
elvárásaimat, és elbűvölte az egész családot. Többek között engem is.
Reményt adott, amikor azt hittem, minden remény elveszett.
Hajthatatlanul kitartott mellettem, valahányszor ellöktem magamtól.
Szerettem volna felhívni, akkor is, amikor nem volt semmi különös
mondanivalóm. El akartam vinni Stephanie esküvőjére. Világgá
kürtölni, hogy ő a barátom.
Azt akartam, hogy az enyém legyen.
És csak egy módja volt annak, hogy ez megtörténhessen…
Ideje táncba menni.
Tudtam, hogy aznap rövid munkarendben dolgozik, ezért
valószínűleg már otthon van. Émelyegni kezdett a gyomrom, ha
bármiféle komoly beszélgetésre gondoltam, de akkor is meg kellett
tennem.
Az egész hazafelé tartó úton rosszul voltam. Tudtam, hogy
megfutamodom, ha nem megyek azonnal hozzá, ezért a liftben
megnyomtam a felső szint gombját. A torkomban dobogott a szívem,
amikor fölemeltem a kezem, és bekopogtattam.
Amikor Jake ajtót nyitott, kócos volt a haja, és fölül ki volt gombolva
az inge. Vágy és kínzó idegesség képlékeny elegye kavargott bennem.
Nem tudtam eldönteni, hogy rávessem magam vagy lehányjam.
Reméltem, hogy a kettő nem történik meg egyszerre, mert ez a
beszélgetés így is elég nehéznek ígérkezett.
– Ööö… Nem zavarok? – kérdeztem.
– Néhány beszámolót nézek át, igyekszem kitalálni ezt-azt. Bejössz?
Pár pillanatig csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal,
megpróbáltam lépésre bírni a rózsaszín, csillogós cipőmet – de úgy tűnt,
a padlóhoz ragadt.
– Persze – feleltem végül, és azt kívántam, bárcsak ne lenne ez az
egész ilyen átkozottul nehéz.
Soha nem akartam normális lenni, de ez egyszer örültem volna, ha
legalább a működőképességig eljutok. Hogy ne reszkessek, mint a
nyárfalevél, amikor meg akarok kérni egy pasast, hogy legyen a
barátom.
Jake kissé szétszórtnak tűnt, és úgy nézett ki, mint akinek hosszú
napja volt – továbbra is szívdöglesztően, de amolyan slampos, fáradt
módon.
– Azt hiszem, jólesne egy ital. Te is kérsz valamit?
– Csak egy pohár vizet. – Miket beszélek? Szükségem van valamire,
amivel megnyugtatom az idegeimet! – Vagy inkább amit te iszol. Bármi
megteszi.
Jake kiment a konyhába, én pedig leültem a kanapéra, és vettem egy
mély lélegzetet. Akkor sem bírtam a komoly beszélgetéseket, amikor
párkapcsolatban éltem. Addig nem szóltam semmit, amíg a dolgok ki
nem csúsztak a kezem közül, és akkor már késő volt.
Meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni!
– Figyelmeztetlek, hogy ma este nem leszek a legjobb társaság –
mondta Jake, miközben két pohárral a kezében elindult a kanapé felé. –
Nehéz napom volt, és most megpróbálom tető alá hozni ezt az új üzletet.
És valakivel beszélnem kell telefonon. Lehet, hogy unatkozni fogsz.
– Ha unatkozom, keresek valami baseballmeccset a tévében, és
szundikálok egy jót – ugrattam.
Ez legalább előcsalt belőle egy mosolyt. A kezembe nyomta a poharat,
nagyot kortyoltam, majd csalódottan állapítottam meg, hogy víz van
benne. Újabb jel, hogy kezdek megőrülni. Alapjában véve vizet kérek, és
amikor megkapom, csalódott vagyok. Amikor letettem a poharat a
kávézóasztalra, észrevettem, hogy tele van papírokkal.
– Próbálom kitalálni, hogy nyissunk-e egy éttermet Salt Lake-ben.
Vegas remekül megy, és van egy jó hely Salt Lake belvárosában, ami
komoly lehetőségeket rejt.
Nagyot dobbant a szívem, amikor rájöttem, egy új étterem azt jelenti,
hogy Jake újra elutazik.
– Meddig tartott beindítani a vegasi üzletet?
– Az alapoktól kellett felépítenünk, ezért tovább, mint általában. Hat
hónapnak indult, de nyolc lett belőle, amíg úgy beindult, hogy
ráhagyhattam az üzletvezetőkre.
Mindent megtettem, hogy megőrizzem a nyugalmamat, és
összeszedettnek tűnjek.
– És meddig fog tartani Salt Lake-ben?
– A felújítás hamar meglenne. Aztán ki kell bérelni a berendezést,
satöbbi. Legjobb esetben négy hónap. Talán öt.
Öt hónap?
Úgy éreztem, mintha egy kötél tekeredett volna a mellkasomra, amely
minden lélegzetvétellel szorosabbra húzódott. Most mit tegyek? Nem
volt értelme kiönteni a szívemet, ha Jake el akar menni.
Jake összeszedegette a papírokat.
– Először el kell döntenünk Brenttel, hogy megéri-e. Ha én elmegyek,
neki több időt kell fordítania az üzletre, így kevesebb marad a főzésre,
és ennek biztosan nem örülne. És szemmel kell tartanom Vegast is.
Viszont ki tudja, mikor kínálkozik újra ilyen lehetőség? Nem tudom. –
Bedugta a papírokat egy dossziéba. – Bocs. Tudom, hogy ez tényleg
nagyon unalmas.
 Csak arra tudtam gondolni, hogy nemsokára elmegy. Mint a legutóbbi
pasim. Lüktető fájdalom sugárzott a szívemből, régi és új együtt.
– Nos, ez igazán más megvilágításba helyezi a dolgokat.
– Ezt hogy érted? – Ekkor megszólalt a telefonja, és Jake ránézett a
kijelzőre. – Ez lesz az én emberem.
Gyorsan arcon csókolt, és felvette a telefont.
Éppen elfogadom a tényt, hogy egy olyan párkapcsolatban vagyok,
amely talán vezet valahová, erre Jake úgy dönt, hogy elmegy. Méghozzá
egyedül.

* * *

Nem akartam Jake előtt kiborulni, ezért amíg ő telefonált, szépen

hazamentem, és tartottam egy egyszemélyes önsajnáló bulit. Volt
brownie, Mountain Dew és egy különösen erőszakos krimi.
Másnap reggel Jake felhívott munkába menet, és ragaszkodott hozzá,
hogy kárpótoljon az előző estéért. Megnyugtattam, hogy erre semmi
szükség, hiszen én állítottam be hívatlanul. Ráadásul azt sem tudtam,
hogyan álljak hozzá, amikor az is lehet, hogy hamarosan hónapokra
elutazik.
– Hadd vigyelek el valahová!
Végül beleegyeztem. Elvégre szerettem volna látni, annak ellenére,
hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. Elméletben még
mindig vehettem könnyedén a dolgot, és ebben a helyzetben ez tűnt a
legokosabb lépésnek, ha Jake-nek ilyen tervei voltak.
Mivel el kellett vinnie néhány dokumentumot egy futárszolgálathoz,
én pedig északra mentem Barbarával, úgy döntöttünk, hogy a Sparrow-
ban találkozunk – egy kedves kis étteremben, amit Stephanie és
Anthony ajánlott.
Harminc perce ültem az asztalnál, és minden másodperccel egyre
idegesebb lettem. Lemerült a mobilom, úgyhogy fel sem tudtam hívni
Jake-et. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán úton van-e.
– Ideje volt – mondtam, amikor valaki a vállamra tette a kezét.
Felnéztem, de nem Jake-et láttam, hanem a volt barátomat, Portert.
Nem egyszerűen a volt barátomat. A nagybetűs exemet.
Más néven a nagy bukást. Egy pillanatig meg sem mozdultam, csak
pislogtam, hátha káprázat az egész.
– Gondoltam, hogy te vagy az – mondta Porter, majd megfogta a
kezemet, és magához húzott.
A védjegyének számító Acqua di Giò parfüm körülölelt, a tenyere a
lapockámra simult, és azonnal tudtam, hogy nem káprázat, ami velem
történik. Vettem egy reszketeg levegőt, és megpróbáltam felocsúdni a
sokkos állapotból, hogy újra látom.
– Látogatóba jöttél?
– Igazság szerint visszaköltöztem. New York nem nekem való. –
Tetőtől talpig végigmért, és világoszöld szeme felragyogott, amikor
elmosolyodott. – Remekül nézel ki.
Nem tudtam ellenállni, feltört belőlem egy rakás emlék abból az
időből, amikor együtt voltunk, és ő ugyanígy nézett rám. Ennyi éppen
elég volt ahhoz, hogy levegyen a lábamról. A fülem mögé tűrtem egy
hajtincset.
– Kösz, te is jól nézel ki.
Az öltözete – mint mindig – makulátlan volt. Aznap szűkített, csíkos
inget viselt, amely nagy valószínűséggel többe került, mint a havi
bevásárlásom.
– Hát itt vagy! – szólalt meg Jake, aki megjelent az asztal mellett. –
Megkaptad az üzenetemet?
Összevontam a szemöldökömet.
– Milyen üzenetet?
– Hívtalak, hogy szóljak, késni fogok.
– Lemerült a telefonom.
Jake tekintete Porterre, majd Porter kezére siklott, amely még mindig
a derekamat fogta. Porter elengedett, és néhány kínos másodperc után
rájöttem, hogy illene bemutatnom őket.
– Ó! Ő Porter. Ő pedig Jake. Jake a Blue tulajdonosa.
– Azé a kis étteremé, ahová az ügyfeleidet szoktad vinni? – kérdezte
Porter.
– Igen.
– Igazán remek hely – mondta Jake-nek, udvarias volt, mint mindig. –
Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a többiekhez. – Búcsúzóul újra
megölelt. – Örülök, hogy láttalak, Darby!
– Csak azt ne mondd, hogy ő is az egyik volt barátod! – mondta Jake,
miközben kihúzta nekem a széket.
Kicsit még mindig mérges voltam, amiért késett, úgyhogy csak ennyit
válaszoltam:
– Rendben, akkor nem mondom.
Jake leült velem szemben.
– Szent ég! Úgy tűnik, mindenhol ott vannak.
Ránéztem Jake-re, és arra gondoltam, vajon mennyi idő van még
hátra addig, hogy őt is a volt barátomként emlegessem. Bár lehet, hogy
nem is hívhatnám így, hiszen soha nem használtuk a barát-barátnő
címkéket.
– Nekem mondod?

Csipkerózsika esettanulmány: Porter/Fülöp herceg

Korom: 28 év

Mindig az volt a véleményem, hogy Fülöp a legjobb herceg. Lehet, hogy

kissé különösnek tartanám, ha egy fickó az erdő közepén dalra fakadna,
és arról áriázna, hogy szeretné megtalálni élete szerelmét, de ilyenek a
Disney-mesék. Legalább ügyesen táncol, és szép a hangja. De a többi
herceggel ellentétben ő más erényeket is fel tud sorakoztatni. Nem
törődve az apja véleményével, elhatározza, hogy nem hercegnőt, hanem
egy parasztlányt vesz feleségül, ráadásul legyőz egy sárkányt, hogy
megkaphassa a lányt, akit szeret.
Igazán csodálatra méltó, ha egy férfi hajlandó megküzdeni azért, amit
akar.
A Roberttel való szakítás után megfogadtam, hogy soha többé nem
leszek szerelmes. Megvettem az egyik lakást, amely Robert szerint túl
kicsi lett volna a családalapításhoz, és tekintélyes összeget fektettem egy
kényelmes ágymatracba. Hullafáradtan értem haza, bezuhantam a puha
ágyba, és reggelig aludtam. Hétvégenként délig nem keltem fel. Nem is
volt értelme kimászni az ágyból. Steph és Anthony éppen a „nem bírom
ki nélküled szakaszban” jártak, ezért én magam voltam az egyetlen
társaságom.
De legalább beletemetkezhettem a munkába.
Miközben a tökéletes darabokat keresgéltem Virginia Hammond
újonnan berendezett nappalijába, beugrottam egy Greenwood Village-i
bútorboltba. Az üzletben csodálatos opera szólt, amitől minden olyan
kifinomultnak tűnt.
Jó öt percig nézegettem egy nyárfamintás tapétával díszített nappalit,
megpróbáltam eldönteni, hogy a műfák vagy a fatörzs alakú
éjjeliszekrények rondábbak-e.
Miért bámulok? Találnom kell egy díványt Virginiának, nem szabad
elvesznem az erdőben!
Amikor megfordultam, hogy körülnézzek az üzletben, nekiütköztem
valakinek.
– Elnézést!
Felnéztem, és megpillantottam a fickót, akinek nekimentem. Rövid,
homokszőke haja és gödröcskés álla volt. Kifogástalanul öltözött – fekete
öltönyt viselt, amelyet tökéletesen rá szabtak, és egy fekete selyem
nyakkendőt. Sugárzott róla a profizmus meg a pénz, és jól állt neki.
– Mit gondol arról a díványról? – kérdezte, és egy csillogó fekete
bőrkanapéra mutatott.
 – Csúszósnak látszik, és a világ végéig tehénszagot fog árasztani. Ha
klasszikus legénylakásban utazik, stílusában ez a helyes irány. De
fogalmam sincs, miért van oda minden férfi a fekete bőrért.
– Ezek szerint nem nagy rajongója a fekete bőrnek?
Mély, telt hangjában játékosság csengett.
– Nem különösebben. Szeretek összekuporodni a kanapémon anélkül,
hogy odaragadnék, valahányszor a hőmérséklet húsz fok fölé emelkedik.
Látja? Van ott egy kanapé… – A „következő” szobára mutattam. – Fekete,
és ugyanolyan férfias, de sokkal kényelmesebb.
Lenézett, és alaposan szemügyre vett.
– Ismerősnek tűnik. Nem találkoztunk már valahol?
Ha azt hiszed, hogy ez a duma beválik, hatalmasat tévedsz. Még akkor
is, ha ilyen vonzó vagy.
– Nem hiszem.
– Biztos benne? – A szemöldöke lejjebb ereszkedett, ahogy az arcomat
fürkészte. – Hol dolgozik?
Elég őszintének tűnt, ezért arra gondoltam, lehet, hogy mégsem így
próbál elcsábítani, de biztosan nem felejtettem volna el egy ilyen jóképű
férfit.
– Lakberendezőként dolgozom a Metamorphosis Belsőépítészeti és
Lakberendezési Irodánál.
– Ezek szerint bútorokat választ másoknak? – Mosolyra görbült a
szája. – Akkor is, ha olyan kanapét szeretnének, ami a döglött tehén
szagára emlékezteti őket?
– Ha valóban olyat szeretnének. Aztán berendezés közben csendesen
átkozom őket.
A fickó fölnevetett, és a mosolyától felragyogott a halványzöld
tekintete.
– Nos, én már belebetegedtem abba, hogy berendezzem a házamat.
Talán fel kellene fogadnom önt.
– Valóban – helyeseltem, de nem számítottam rá, hogy tényleg
elgondolkodik rajta.
Valami végtelenül nyugtalanított a fickóban. Nem volt ijesztő érzés,
inkább valamiféle mágneses vonzerő, ami arra késztetett, hogy futva
meneküljek el, ezzel együtt mégis szerettem volna közelebb kerülni
hozzá. Elővettem a táskámból egy névjegykártyát, és a kezébe nyomtam,
leginkább azért, hogy csináljak valamit. Úgy nézett rám, hogy a szívem
heves zakatolásba kezdett, és ezt nem engedhettem meg. Elvégre
lemondtam a férfiakról.
– Jobb lesz, ha visszatérek a munkához – mosolyogtam rá, és
folytattam a keresgélést az üzletben.
Két nappal később Porter Montgomery felhívott, és felkért, hogy
rendezzem be a lakását.
– Rájöttem, hol láttalak – mondta, amikor megérkeztem hozzá, hogy
fölmérjem a helyzetet. – A Building Hope-vacsorán. Akkor valaki mással
voltál. – Nekidőlt az ajtófélfának, és mélyen a szemembe nézett. – Még
mindig vele vagy?
Arra a vacsorára Roberttel mentem el. Felszakadtak a régi sebek, és
összeszorult a mellkasom.
– Jelenleg nem járok senkivel.
– Akkor mit szólnál ahhoz, ha mi ketten…
– Egyelőre nézzünk körül, és kezdjük a házaddal!
Elsuhantam mellette, és beléptem a hatalmas előtérbe.
Az elkövetkező néhány hónap során új berendezést kapott a
hatalmas, négy hálószobás ház minden egyes helyisége. Porter
folyamatosan flörtölt velem, én pedig mindvégig ragaszkodtam a
hivatalos hangnemhez. Elvégre nem hittem már a szerelemben és a
párkapcsolatokban.
De egyszer-egyszer csapdába estem, beszédbe elegyedtem Porterrel,
és úgy tűnt, mintha csak néhány perce társalognánk, pedig órák teltek
el. Egyszer a klasszikus autók kerültek szóba. Máskor egy műtárgy,
amelyet Olaszországból hozott. Olyan országokban járt, amelyekről én
csak álmodoztam, és rengeteg fénykép meg történet volt a tarsolyában –
úgy tudta előadni, hogy úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna.
Folyamatosan kérdezgetett a hobbijaimról és a véleményemről, és
igazán figyelmesen hallgatott.
Nagyon működött közöttünk a kémia, mintha valami elektromos
feszültség lett volna a levegőben, amikor közös helyiségben
tartózkodtunk. De valahányszor felvetette, hogy csináljunk valamit a
lakberendezésen kívül is, elutasítottam, és visszamentem dolgozni.
Aztán virágokat küldött egy kis kártyával, amelyen az állt, menjek el
vele vacsorázni. Közöltem vele, hogy ügyfelekkel nem randizom. Ezután
felhagyott a próbálkozással, én pedig megkönnyebbülés és csalódás
között hányódtam.
Befejeztem a munkát, kitöltöttem a számlát, és mentem tovább a
magam útján.
Néhány hét múlva felhívott, és közölte, hogy most már nincs
kifogásom, nyugodtan találkozhatok vele. Nem bírtam tovább – beadtam
a derekamat. Megpróbáltam könnyedén venni a dolgot, de Porter nem
hitt az ilyesmiben. Bármit csinált, fejest ugrott bele, akár munkáról, akár
sportról volt szó – szeretett lacrosse-ozni –, akár rólam. Részt vettünk
különböző társasági eseményeken, gyönyörű éttermekben
vacsoráztunk, és rengeteget sétáltunk a belvárosban. Remekül éreztük
magunkat, ha elmentünk valahová, de kettesben még jobban. Ha késő
esti megbeszélésen kellett részt vennie, másnap együtt ebédeltünk a
Blue-ban, így nem teltek el napok, amíg nem találkoztunk.
Porter gazdag volt, és szeretett szórakozni, mint Charlie, de neki
voltak céljai, és tisztelettudóan beszélt a nőkről. Megvolt benne minden,
ami Robertben, kedvesség és céltudatosság, de tökéletesen megértette,
hogy szeretem a munkámat, és soha nem beszélt róla lekicsinylően.
Tökéletesen egyesítette az összes volt barátom jó tulajdonságait, és nem
találtam benne hibát. Mindennek a tetejébe elfogadott olyannak,
amilyen vagyok, ahogyan még senki más.
 Két hónap együtt járás után azt mondta, hogy szeret. Nekem eltartott
még egy hónapig, hogy viszonozni tudjam a vallomását.
Amikor pedig felbukkant a sárkány, hogy mindent tönkretegyen, ő
bátran kiállt ellene, és lekaszabolta.
Oké, elismerem, talán kissé igazságtalan dolog sárkánynak nevezni az
anyukáját. De az a nő tényleg füstöt eregetett az orrán. Nem volt
hajlandó pórias cigarettát venni, Fantasia Lightsot szívott. Az
aranyszipkák végén szivárványszínű rudacskák füstölögtek.
Az egyik Montgomery-partin, ahol Eleanor Montgomery éppen
füstölgött, Porter minden tiltakozásom ellenére odavitt hozzá köszönni.
Tudtam, hogy nem kedvel, bár Porter folyton bizonygatta, hogy ez nem
igaz.
Eleanor odafordult hozzám, és ha az arca nem lett volna telenyomva
botoxszal, biztos vagyok benne, hogy borúsan ráncolta volna a
homlokát. Rólam Porterre emelte a tekintetét.
– Drágám! Azt hittem, ma este Catherine-t hozod el.
Porter átkarolt.
– Miért hoznám el őt, amikor van egy ilyen bájos barátnőm, aki
elkísér?
– Mint a telefonban már említettem, nem szeretném, ha Darby
kellemetlenül érezné magát…
Attól érzem magam kellemetlenül, ha úgy beszélnek rólam, mintha ott
sem lennék.
Eleanor beleszívott a cigarettájába.
– Csak azért, mert a legtöbb vendég az Ivy League valamelyik
egyetemére járt. És nem vagyok benne biztos, hogy a művészeti főiskola
felkészítette Darbyt azokra a témákra, amelyek ma este szóba
kerülhetnek. – Rám pillantott. – Ne vedd személyeskedésnek, édes, de jó
kapcsolatot kell ápolnunk a régi barátainkkal. Hajlamosak vagyunk
zárni a sorainkat, ezért lehet, hogy nem fogadnak úgy el, ahogyan…
Porter. – Szállt körülöttünk a füst. – Nem szeretném, ha rosszindulatú
célzásokat tennének arra, hogy csak a pénze miatt vagy a fiammal.
– Elég legyen! – szólt közbe Porter, közelebb lépett az anyjához, és
lehalkította a hangját. – Ha képtelen vagy kedvesen viselkedni Darbyval,
elmegyünk.
Az asszony a mellkasához kapta a kezét.
– Én kedves vagyok, csak…
Porter megragadta a kezemet.
– Viszlát, anya! Üdvözlöm a többieket!
Azzal otthagytuk a sznob partit.
Porter kiállása – különösen hogy az én védelmemben történt – igazán
nagy hatást tett rám. Olyan nagy hatást, hogy úgy döntöttem, ideje
elvinni a birtokra, hogy bemutassam a családomnak. Porter egy egész
cégbirodalom tulajdonosa volt. A családja generációkra visszamenően a
leggazdagabbak közé tartozott. Aggódtam, hogy nem fog kijönni Drew-
val és Devinnel. Figyelmeztettem a bátyáimmal kapcsolatban, ahogyan
az ikreknek is felhívtam a figyelmét arra, hogy milyen Porter, és
kölcsönösen megfenyegettem őket, hogy viselkedjenek kedvesen
egymással.
Porter nem teljesített túl jól a birtokkörúton, de jobb eredményeket
ért el Robertnél. Benne és a családomban nem volt semmi közös –
kivéve engem –, de legalább megpróbálta. Meghívta őket a városba, és
elvitt minket vacsorázni. Közölte az anyjával, hogy vagy elfogad engem,
vagy sokkal ritkábban fogja látni, ezért lassan megtanultuk elviselni
egymást. Nem volt minden tökéletes, de vettük az akadályokat.
Egyik este, amikor a gyerekkorunkról beszélgettünk, Porter az
apukámról kérdezett. Valahányszor apa szóba került, sajgó, nyers
fájdalom vert tanyát a szívem körül, ezért nem szívesen meséltem róla.
De amikor Porter átkarolt, végül megléptem – leromboltam minden
falat. Elmondtam neki, mennyire fájt, hogy apám meg sem próbált több
időt tölteni velem, amikor fiatal voltam, vagy akár most, és mennyire
hiányzik nekem.
 Miután mindent alaposan átrágtunk Porterrel, rábeszélt, hogy
vegyem fel a kapcsolatot apával, és megnyugtatott, hogy mellettem áll,
ha balul ütne ki a dolog. Ő adta meg azt a lökést, amelynek
köszönhetően egyre többet beszélgettem az édesapámmal. Hálaadásra
meglepetést szerzett nekem, és a városba utaztatta apát és a feleségét,
hogy együtt lehessünk. Azt hiszem, a nap nagy részét sírással töltöttem.
Ahogy teltek-múltak a hetek, minden egyre jobb lett. Bár nem
költöztem hozzá, legtöbbször nála aludtam, és egy külön gardróbot
tartott fenn nekem. Néha rengeteget dolgozott, de amikor behozta az
ágyba a laptopját, időnként megsimogatott, megszorította a kezemet
vagy arcon csókolt, hogy kimutassa, örül nekem.
Minden tökéletesen alakult, a fenntartásaim lassan elolvadtak, és
visszatért a szerelembe vetett hitem. Valami azt súgta: Ez az. Ő a nagy Ő.
Aztán Porter előrukkolt a „nagy hírrel”.
– A cégünk egyesül egy másik vállalattal – jelentette be egy
gyertyafényes vacsoránál. – Igazán nagy lehetőség, és azt hiszem, jót tesz
az üzletnek. Csak egy dolog van… New Yorkba kell költöznöm, hogy
felügyeljem.
Ki tudja? Lehet, hogy miután Csipkerózsika és Fülöp herceg egymáséi
lettek, a herceg is közölte a lánnyal, hogy egy másik királyságba kell
költöznie. Talán ez a történet olyan része, amit jobbnak láttak kihagyni a
meséből.
Csak bámultam Porterre, úgy éreztem, hogy elárult, hogy elhagy
engem azok után, amiken együtt keresztülmentünk. A szívem
összeroppant, tökéletes kis világom darabokra hullott.
– Arra gondoltam… – folytatta Porter, és a tenyerébe vette a kezemet.
– Eljöhetnél velem. Kipróbálhatnánk az együttélést, és meglátjuk, hogy
sikerül.
Kipróbálhatnánk? Meglátjuk, hogy sikerül? Cikáztak a fejemben a
gondolatok, túl sok volt, hogy valamelyikre koncentrálni tudjak, és nem
találtam egyetlen szilárd érvet sem, amelybe belekapaszkodhatnék.
Végül rangsorolódtak, és a logikusabbak előtolakodtak az „Ó, te aljas
szemét!” típusúak mögül.
– És mi lesz a munkámmal? – kérdeztem. – A családommal? A
lakásommal, amit most vettem? Minden ideköt.
– Kicsim! Tudom, hogy nem ideális a helyzet, de el kell mennem. – A
hüvelykujjával lágyan végigsimított a kézfejemen. – Elképesztő volt ez a
hat hónap, amit együtt töltöttünk. Én mindenről gondoskodom, amíg
találsz munkát. Tudom, hogy imádod, amit csinálsz, és biztos vagyok
benne, hogy New Yorkban is találsz valami hasonlót. Gondolkodj rajta!
Csak bámultam tovább, próbáltam összerakni a képet. Azok után,
hogy a kapcsolatunk nagy részét bizonytalanságban töltöttem, végül
minden gátat leromboltam – legalábbis azt hittem. De ez túl nagy falat
volt. A nagyobbnál is nagyobb. Legszívesebben rávágtam volna, hogy
„Ugorjunk neki!”. De folyton az járt a fejemben, hogy mi minden sülhet
el balul. Mi lesz, ha New Yorkba költözöm, és Porter meggondolja
magát? Pánikba estem, ami egyre erősebben fojtogatott. Mi lesz, ha
folyton dolgoznia kell, én pedig magamra maradok a családom és a
barátaim nélkül?
Kértem néhány nap gondolkodási időt. Képtelen voltam enni és
aludni, minden régi bizonytalanságom felszínre tört, míg végül tiszta
idegroncs lettem. Folyton arra gondoltam, ha régebben együtt járnánk,
biztos lennék a dolgomban. Ha már együtt élnénk, és tudnánk, hogy
működik. De ez a rengeteg kihívás egyszerre soknak tűnt.
Szóval végül közöltem vele, hogy nem megyek, és próbáltam leplezni,
hogy összetörik a szívem, újabb és újabb szilánkok hasadnak le róla,
amíg nem marad belőle semmi.
A mesében Aurora, vagyis Csipkerózsika átvergődi magát a
rengetegen az igaz szerelméhez. Ha én megpróbálom, biztosan
összefutok egy medvével, aki komótosan elfogyaszt ebédre. De
Csipkerózsika elhitette velem, hogy a boldogsághoz nem kell más, mint
egy szerencsés találkozás, egy duett, amelynek a szövegét valamiért
mindketten ismerik, és egy hosszú, pihentető szunyókálás, amely
varázslatos csókkal zárul.
Nyilvánvaló, hogy Csipkerózsika elég silány döntéshozó. Úgy értem,
felbukkan valami szarvat viselő nőszemély, erre ő azt teszi, amit mond?
De jobb lesz, ha én egy szót sem szólok, nem igaz? Tudtam, hogy fájni
fog, mégis kinyújtottam a kezemet, és meglepődtem, amikor darabokra
tört szívvel elterültem a földön.
Miután Porter elment, megújítottam az eskümet, hogy soha többé
nem leszek szerelmes.
Elvesztegetett idő: Hat hónap vele. Néhány hónap tipródás, hogy
elmenjek-e utána New Yorkba, hátha működni fog. Számtalan este, amíg
újraolvasgattam az esettanulmányaimat.
Tanulság:
A jófiúk mindig elköltöznek, és itt hagynak.
Alapigazság: túl szép, hogy igaz legyen.
A szerelem soha nem tart örökké.  MEG SE PRÓBÁLD!!!
 Harmincadik fejezet

– Mérges vagy? – kérdezte Jake, amikor az ajtómhoz értünk.

Miután megvacsoráztunk a Sparrow-ban, mindketten a saját
autónkkal mentünk haza. Szerettem volna végre otthon lenni, és véget
vetni ennek a napnak, de Jake ragaszkodott hozzá, hogy az ajtóig
kísérjen.
Szembefordultam vele.
– Szereted bennem, hogy őszinte vagyok, ugye?
Jake összeroskadt.
– Ezt igennek veszem. Megmondtam, hogy nem kell kárpótolnod
semmivel, de te ragaszkodtál hozzá, hogy elmenjünk valahová. Aztán
elkéstél. És amikor végül megérkeztél, le sem tetted a telefont. Ha
egyedül akartam volna vacsorázni, itthon maradok, ahol legalább
nézhetem a tévét. – Belenyúltam a táskámba, és keresgélni kezdtem a
lakáskulcsot. – Megértem, hogy időnként sokat kell dolgoznod, de ne
erősködj, hogy menjünk el valahová, ha más elintéznivalód van.
Végre megtaláltam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.
Jake követett a lakásba.
– Nem vettem volna fel a telefont, ha nem lett volna fontos. Ez éppen
olyan, mint amikor téged hív a főnököd. Nem szeretnéd felvenni, de
muszáj.
– De én általában úgy öt percet beszélek. – Lerúgtam a cipőmet, és
felsóhajtottam. – Nem számít. Nem akarom felfújni a dolgot. Egyszerűen
nehéz napom volt, és elfáradtam. – Beletúrtam a hajamba. – Éppen az
ilyesmi olyan rohadtul nehéz a párkapcsolatokban, és ezt úgy utálom.
– Akkor, gondolom, szerencsés, hogy mi ketten nem vagyunk egy pár
– jegyezte meg gúnyosan Jake.
– Szerintem is.
 Jake összeszorította az állkapcsát, és meredten nézett rám. Aztán vett
egy mély lélegzetet, és kifújta a levegőt.
– Jelenleg nagyon el vagyok havazva. Egyáltalán nem kellett volna
elmennem ma este, de aggódtam, hogy mérges vagy a tegnapi miatt, és
az egésznek az lett az eredménye, hogy most még mérgesebb vagy, ami
éppen az ellenkezője annak, amit szerettem volna elérni.
Égett a szemem, mert megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
Nem roppanhatok össze. Előtte nem.
– Lefekszem. Majd találkozunk.
Jake végigsimított a karomon, és megfogta a kezemet.
– Ugyan, Darby! Időről időre lehetnek nézeteltéréseink. – Ekkor
megszólalt a telefonja, mire szitkozódni kezdett. Ránézett a kijelzőre. –
Az étteremből hívnak. Fel kell vennem.
– Megértem. Tényleg. Neked fel kell venned, nekem pedig ágyba kell
bújnom, hogy holnap friss legyek.
Kinyitottam az ajtót, és intettem, hogy menjen.
Jake arcon csókolt, és elviharzott.
– Holnap hívlak.
Becsuktam mögötte az ajtót, és bezárkóztam.
Micsoda csapnivaló este! Miért kell éppen aznap összefutnom
Porterrel, amikor életemben először vitatkozom Jake-kel?
Pihenésre volt szükségem. Biztos voltam benne, hogy másnap reggel
mindent fényesebben látok majd. Megmostam az arcomat és a fogamat,
pizsamát húztam, és bemásztam az ágyba.
De nem tudtam elaludni.

* * *

Begépeltem a különféle padlóváltozatokat, és elküldtem e-mailben

Patriciának.
Egy percet adok, hogy felhívjon, és számon kérje rajtam…
 Megszólalt az íróasztali telefonom. Láttam, hogy a recepcióról
keresnek, ezért megnyomtam a beszélőgombot.
– Mi a helyzet?
– Egy bizonyos Mr. Porter Montgomery keres – mondta Kathy.
Kiszáradt a torkom. Az előző napi találkozás olyan érzéseket kavart
fel bennem, amelyekről azt hittem, már rég túl vagyok rajtuk. Egész éjjel
a kapcsolatunkat boncolgattam, és összehasonlítgattam azzal, ami Jake
és köztem kialakult. Az egész egy hatalmas, kibogozhatatlan
zűrzavarnak tűnt. És nagyon úgy festett, hogy ennél csak rosszabb lesz a
helyzet.
– Küldd csak be!
Hátradőltem, és megpróbáltam lazának látszani, bár úgy éreztem,
mintha egy egész méhraj telepedett volna a gyomromba.
Porter besétált a nyitott ajtón, és megvillantotta egymillió dolláros
mosolyát. Ettől megjelent az a kis rés az állán, és felragyogott a szeme.
– Gyere csak be! – invitáltam, miközben felidegesítettem magam
azon, hogy remeg a hangom.
Porter becsukta maga mögött az ajtót. Odasétált az íróasztalomhoz,
mindeközben le sem vette rólam a szemét.
– Tudod, amikor New Yorkba költöztem, őrülten hiányoztál. Igazság
szerint teljesen összetörtem, amiért nem jöttél velem. De aztán sokat
dolgoztam, új embereket ismertem meg, és már nem gondoltam rád
olyan sokat.
Eszembe jutott, hány hónapig hiányzott Porter. Ahogyan újra
átlapoztam az esettanulmányaimat, és őt is bevezettem az exeim közé,
miközben minden sorral egy kicsit jobban összetört a szívem.
Porter az asztalra tenyerelt, és felém hajolt.
– De amióta tegnap este találkoztunk, csak rád tudok gondolni. Az a
fickó, aki ott volt veled, és egész este ügyet sem vetett rád… Mondd, hogy
nem a barátod!
Nem tudtam, mit mondhatnék Jake-ről. Különösen az előző esti
összezörrenésünk után. Elvégre egyértelműen kijelentette, hogy nem
vagyunk egy pár.
– Azt hiszem, kettőnkre nem létezik megfelelő kategória.
– Akkor gyere el velem vacsorázni! Biztos vagyok benne, hogy a srác
nem ijed meg egy kis versengéstől.
Porter arca, a pimasz mosoly és a hetykén felvont szemöldök arról
árulkodott, hogy nincsenek kétségei a verseny kimenetelét illetően.
Jake-et főként az új étterem miatt hívták előző este. Azzal, hogy
kilátásba került a távozása, és a kettőnk közti „ki tudja, mi” megingott,
már nem láttam tisztán a jövőnket. Ha volt egyáltalán jövőnk.
Összeszorult a mellkasom, és gombóc nőtt a torkomba. Megpróbáltam
úrrá lenni az érzéseimen, ránéztem Porterre, és igyekeztem józanul
végiggondolni azt a katyvaszt, amibe belenavigáltam magam. Elvégre
volt egy olyan pont az életemben, amikor azt hittem, Porter életem
szerelme.
Az asztali telefon csörgése kizökkentett a révedezésből.
– Ne haragudj, de most nagyon sok a dolgom. Patricia kiadta nekem
ezt a projektet, és kész őrültekháza az egész.
Porter megkerülte az íróasztalomat, letépett egy Post-it lapot, és fogott
egy tollat, majd felírta a nevét és a telefonszámát.
– Hívj fel később.
Ráragasztotta a cetlit a monitoromra, arcon csókolt, és kisétált az
irodámból.
Felvettem a telefont – Patricia volt az, közölte, hogy menjek el az
építészekhez, és nézzem át az új terveket. Miután letettem, üveges
tekintettel bámultam Porter számát, és az ismerős kézírás láttán nagyot
dobbant a szívem. Aztán eszembe jutott Jake és az együtt töltött hetek,
elejétől a végéig, és a mellkasomat szorító fájdalom még rosszabb lett.
Ha Jake nem utazik el hónapokra, nem gondolkodom sokat a
válaszon.
Kikapcsoltam a számítógépet, és felálltam. Aztán az utolsó
pillanatban visszafordultam, és letéptem a képernyőre ragasztott cetlit.

* * *

Ahogy véget ért a megbeszélés az építészekkel, elővettem a telefonom, és

megbeszéltem Stephanie-val egy találkozót. Közöltem vele, hogy
vészhelyzet adódott. Esküvői izgalmak ide vagy oda, szükségem volt a
legjobb barátnőmre. Mire odaértem hozzá, az érzéseim úgy
összekavarodtak, hogy azt hittem, menten felrobbanok. Stephanie
behívott a házba, amit Anthonyval közösen béreltek.
– Gyere hátra! Éppen a nászútra pakolászok.
Követtem a hálószobába, és néztem, ahogy átfutja a pontokba szedett
listáját.
– Szóval mi a helyzet? – kérdezte.
– Tegnap este összefutottam Porterrel.
Steph felkapta a fejét, és elkerekedett a szeme.
– Aztán életemben először összevitatkoztam Jake-kel.
Steph letette az ágyra a ruhakupacot.
– Oké, ehhez le kell ülnünk. Gyere, igyunk valamit, és beszéljük végig!
Visszasétáltunk a nappaliba. Leültem a kanapéra, Steph pedig eltűnt
a konyhában, majd hamarosan felbukkant két doboz Sprite-tal.
– Bocs! Csak ez van.
Elvettem tőle az üdítőt.
– Semmi gond. Ehhez úgyis valami keményebb piára van szükség.
Steph kinyitotta a dobozt, és leült a kanapéra velem szemben.
– Kezdd a veszekedéssel!
– Jake fél órát késett a vacsoráról, aztán végig telefonált. Ott ültem, és
csendesen megvacsoráztam, de jól felidegesítettem magam, és amikor
hazaértünk, lejátszódott a klasszikus bolhából elefántot történet.
– Nem veszekednél, ha nem érdekelne. Épp most olvastam egy cikket,
hogy ha egy pár nem veszekszik, az egyikük magába fojtja a
problémákat. Azt írta, egy jó kis veszekedés olyan, mint az olajcsere a
kocsinak. Meg kell szabadulnotok a sok trutyitól, hogy simán menjen az
utazás.
Steph és az ő cikkei mindenre megadták a választ. Bárcsak valóban
így lett volna! Kifújtam a levegőt.
– És honnan tudod megkülönböztetni az olajcserét olyasvalamitől,
ami örökre tönkreteheti a kocsidat?
– Nem tudom, de nem hinném, hogy egy balul sikerült vacsora elég
lenne. – Belekortyolt az italába. – Most jöhet a Porter-rész, aztán majd
visszatérünk Jake-re.
Amikor elmeséltem, hogy Porter megjelent az irodámban, Steph a
kávézóasztalra csapta az üdítőt, és csóválni kezdte a fejét.
– Ez igazán Porterre vall. Előbukkan a semmiből, tesz egy színpadias
gesztust, és azt hiszi, minden az ölébe hullik. – Amikor nem szóltam egy
szót sem, a barátnőmnek elkerekedett a szeme. – Ugye nem gondoltál
komolyan arra, hogy… Darby! Ne! – A térdemre tette a kezét. – Tudod,
hogy kedvelem Portert, és mivel csak azért szakítottatok, mert ő
elköltözött, nem tudtátok rendesen lezárni a kapcsolatotokat. De nem
ajánlotta fel, hogy ingázik. Sőt még csak fel sem hívott, miután
elköltözött. Eljátszott minden esélyt. Szerintem inkább Jake-kel kellene
foglalkoznod.
Hátradőltem a kanapén.
– Őszintén szólva miután hazavittem Jake-et a birtokra, úgy
döntöttem, hogy megpróbálkozom ezzel a párkapcsolat dologgal. Aztán
kiderült, hogy azon gondolkodik, nyit egy éttermet Salt Lake-ben.
Hónapokra elmehet.
Ahogy hangosan kimondtam, éles fájdalom nyilallt a mellkasomba.
– Talán nem megy el, ha elárulod neki, milyen fontos a számodra.
– Nem vagyok hajlandó megkérni, hogy válasszon engem a munkája
helyett – tiltakoztam, miközben ingattam a fejem. – Tegnap egész este
erről beszélt telefonon, és tudom, hogy igazán nagy dobás lenne neki.
Esküszöm, olyan, mintha újra lejátszódna, ami Porterrel történt. –
Dörzsölgetni kezdtem a homlokomat, égett a szemem a visszafojtott
könnyektől. – Vagy Gillel. Az összes jó pasim elköltözött. – Kibontottam
az üdítősdobozt, és ittam egy nagy kortyot, élveztem, ahogy a buborék
csípi a torkomat. – Fogalmam sincs, mit tegyek.
Stephanie-nak felragyogott a szeme, és szinte láttam, ahogy a
villanykörte kigyullad a feje fölött.
– Rájöttem. – Odarohant a tévészekrényhez, és átlapozta a CD-ket. – A
szakítós válogatás, amit akkor készítettünk, amikor Gil elballagott, és én
szakítottam Paullal.
A helyiséget betöltötte a zene, amit hosszú évek óta nem hallottam.
Nem tartott sokáig, és Stephfel már üvöltöttük is a No Doubttól a Don’t
speaket.
– A Good riddance a következő a Green Daytől – jelentette Stephanie.
– És hogyan is fog segíteni nekem, ha meghallgatom ezeket a régi
számokat?
Steph megvonta a vállát.
– Hátradőlünk, és várjuk az ihletet.
Minden dal egy sereg emléket idézett – jókat és rosszakat egyaránt.
Régi párkapcsolatokat, a közös albérletünkben töltött időt, a sok
magolást. Stephanie vállára hajtottam a fejemet.
– Néha azt kívánom, bárcsak visszarepülhetnénk a főiskolai évekbe,
amikor abban a pici albérletben laktunk, és nem volt ennyi
kötelességünk. Aztán eszembe jut Allen, Boone, Evan és a te rémes
kapcsolataid is. A sok tanulás, az, hogy nem ettünk mást, csak japán
tésztalevest, meg a mocskos, lepukkant lakás, és rögtön úgy látom, hogy
remekül megvagyok a jelenben.
– Szerintem egész jól felküzdöttük magunkat – helyeselt Steph. – Én
pedig alig több mint egy hét múlva férjhez megyek egy remek emberhez.
– Te leszel a legjobb és legszebb menyasszony a világon. Nagyon
örülök nektek, Steph. Tudom, hogy nem mondom elégszer.
 A barátnőm boldogan elmosolyodott.
– Kösz! Ez sokat jelent nekem.
Odahajolt hozzám, és összeérintettük a fejünket. Csak ücsörögtünk, és
hallgattuk a The Verve Bitter Sweet Symphony című számát, amelyet
Christina Aguilera követett.
Amikor lejárt a CD, Stephanie felült, és felém fordult.
– Ígérd meg, hogy legalább beszélsz Jake-kel! Megérdemli, hogy
tisztázzátok a helyzetet.
– És mit mondjak neki?
– Kezdésnek elég lesz egy „Helló”.
 Harmincegyedik fejezet

Vissza kellett volna mennem az irodába – rengeteg dolgom volt –, de

nem vitt rá a lélek. Tudnom kellett, hányadán állunk Jake-kel. Eddig
folyamatosan kerestem az okokat, amiért nem szabad együtt lennünk,
most pedig sebességet kellett váltanom, és komoly beszélgetést folytatni
arról, hogy együtt maradjunk-e, ha ez egyáltalán lehetséges.
Az épületek közül előtörtek a halványuló napsugarak, fénycsíkokat
vetítettek a lábam elé. Bár a nap lenyugvóban volt, a hőség nem enyhült.
A sétálástól csak még jobban kimelegedtem. És nem szerepelt az
elképzeléseim között, hogy csatakosan álljak Jake elé.
Megláttam a Blue kék napellenzőjét, és összeugrott a gyomrom a
rémülettől. Bárcsak át tudnám ugrani ezt a részt, hogy túl legyek rajta, és
tudjam, hogy sikerült!
De a sok feszültség mögött éreztem valami halvány reményt. Miután
megfürödtünk a tóban, Jake azt mondta, minden jó dologhoz kemény
munka és egy kis kockázat kell, és ez a jelenlegi helyzetre tökéletesen
igaz volt. Halálra rémisztett a kilátás, hogy talán néhány hónapra
elmegy, de lennie kellett valami megoldásnak. Ez volt a legoptimistább
hozzáállás, amit ki tudtam sajtolni magamból, ezért rettegtem, de
borzasztóan örültem egyszerre.
Amikor benyitottam az étterembe, a szívem a torkomban dobogott.
Sokan vártak az előtérben, hogy leülhessenek. Remekül ráláttam az
étkezőrészre. Sokan ettek, de nem volt telt ház. A gyomrom görcsbe
rándult, amikor megpillantottam Jake-et az egyik hátsó asztalnál – az
előző esti vita után semmi másra nem vágytam, csak hogy újra a
karjában lehessek.
Meg tudom csinálni, gondoltam, és határozottan elindultam felé –
felkészültem, hogy kiöntöm a szívemet, és megkérem, minden hibám
ellenére válasszon engem.
Aztán észrevettem, hogy nincs egyedül.
Egy vörösesszőke nő ült vele szemben, és nyilvánvalóan nem üzleti
beszélgetést folytattak. Csak nyugalom! Ne vonj le semmilyen
következtetést! Talán a nővére az. A filmekben mindig a testvére az.
Aztán eszembe jutott, hogy a nővérének sötét a haja.
Lehet, hogy befestette. Vagy ő az unokahúga.
Vagy egy törzsvendég. Semmi baj azzal, ha egy férfinak vannak
nőnemű barátai.
Ám ekkor Jake felpillantott, és az arcára kiült a bűntudat.
Fölemelte a mutatóujját, aztán felállt, és felém sietett.
– Szia! Azt hittem, ma sokáig dolgozol.
Automata üzemmódba kapcsoltam, miközben baljós előérzetem
támadt.
– El kellett intéznem néhány dolgot, ezért korábban eljöttem. És te…
Mit csinálsz? – Jelentőségteljesen az asztalnál ülő szőkére pillantottam,
aki – sikertelenül – igyekezett leplezni a tényt, hogy minket bámul.
– Darby… Ez nem az… El akartam mondani…
Sarkon fordultam, és fölemeltem a kezemet. Ez nem lehet igaz.
Jake elkapta a karomat, és visszafordultam.
– Ki ez?
Kapkodtam a levegőt, a szívem vadul kalapált, és forogni kezdett
körülöttem a helyiség. Az elmúlt néhány nap olyan volt, mint egy
hullámvasút. Mindig hánytam hullámvasutazás után, és most is
felfordult a gyomrom. Hogy lehet, hogy Jake is rosszfiú?
– Ő a volt… menyasszonyom.
A szavak a szívembe martak, minden szótag fájdalmat sugárzott.
Megpróbáltam elszakadni Jake-től, de erősen fogta a karomat.
– Nézd! Meg tudom magyarázni. Csak menjünk be az irodámba, mert
nem szeretném, ha az egész étterem hallaná.
Könnybe lábadt a szemem, és attól tartottam, hogy sírva fakadok.
 – Az én hibám. A tűzzel játszottam, és megégettem magam. – A
mellkasába böktem a mutatóujjamat. – Azt hittem, te más vagy, ezért
hagytam, hogy megszédíts, és meggondoltam magam, pedig
megfogadtam, hogy soha többé nem teszem.
– Mindjárt visszajövök – vetette hátra Jake, aztán bevonszolt az
irodájába.
Szerettem volna ellenkezni, elrohanni a Blue-ból, de a döbbenettől
teljesen elzsibbadtam, így hagytam, hogy bevezessen a helyiségbe,
amely miatt annak idején megismerkedtünk. Ahogy ezt nemrégiben
felismertük.
– Figyelj! Esküszöm, hogy mesélni akartam Shannonról, de úgy
éreztem, még nem jött el a megfelelő alkalom. Végre sikerült közelebb
kerülnöm hozzád, és nem akartalak megrémiszteni. A történetünket is
arra használtad volna, hogy igazold a párkapcsolatokról alkotott
elméletedet.
– Úgy szeretem, amikor a hazugok megpróbálják másra kenni a
hibáikat. Nem is tudom, miért haragszom jobban: amiért hazudtál, vagy
amiért folyamatosan az elköteleződésről meg a működtethető
párkapcsolatokról prédikáltál.
– Neked van olyan szabályod, hogy ne beszéljünk a múltról! Hogy ne
beszéljünk semmiről, ami kiboríthat. Ezek a te szabályaid, és most azért
vagy rám dühös, mert nem szegtem meg őket?
– Igazad van, rendben? A szabályaimnak semmi értelmük, és csakis
az én hibám, hogy még mindig találkozgatsz a menyasszonyoddal. –
Gyűlöltem mások előtt sírni. Általában sikerült visszatartanom, de
ezúttal éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon. –
Viszlát, Jake! Mindig is arra voltál ítélve, hogy egy újabb esettanulmány
váljon belőled. Kifogytam a hercegekből, úgyhogy kénytelen vagyok
kiegészíteni a Hamupipőke fejezetet egy újabb barna ficsúrral.
Szipogtam egyet, és elindultam az ajtó felé.
De Jake fürgébb volt.
 Elállta a kijáratot.
– Nem engedlek ki, amíg nem hagyod, hogy megmagyarázzam a
helyzetet.
– Biztos vagyok benne, hogy a magyarázatod elbűvölő lesz és egy
nagy rakás baromság. Úgyhogy köszönöm, nem kérek belőle.
Jake karba tette a kezét, és meg sem moccant.
– Shannonnal mindössze néhány hónapja jegyeztük el egymást,
amikor úgy döntöttem, hogy otthagyom apám cégét, és megnyitom az
éttermet. Ideköltözött velem Denverbe, de hiányzott neki New York, a
barátai és a családja. Mindenbe belekötött. Hogyan kell bepakolni a
mosogatógépbe, hogyan tegyem fel a poharakat a tálcára vagy milyen
hangos vagyok reggelenként. Nem tudtam jót csinálni.
Jake beletúrt a hajába.
– Ne érts félre! Nem azt akarom mondani, hogy az egész az ő
hibájából történt. Mindent föltettem az étteremre, sokszor voltam távol,
és eltávolodtunk egymástól. Abban a kevés időben, amit együtt
töltöttünk, szinte alig szóltunk egymáshoz. Mindig meg kellett
próbálnom kitalálni, mi jár a fejében, mert soha nem beszélt nyíltan, és
amikor nem sikerült, még dühösebb lett.
Kinyújtotta a kezét, és megszorította a vállamat.
– Ezért szeretem annyira, hogy te elmondod, hogyan érzel. Amikor
összevitatkoztunk azon, hogy a minap olyan sokat telefonáltam, ingerült
lettem, pedig igazad volt. Néha annyira leköt a munka, hogy nem
törődöm semmi mással. De nem akarok megint ilyen lenni. –
Végigsimított a karomon. – Veled nem.
– Szóval azt akarod mondani, nem számít, hogy felbontottad az
eljegyzésedet, mert nem volt jó döntés?
– Valóban nem volt jó. És igazán szerencse, hogy beláttuk, mielőtt
összekötöttük volna az életünket.
Keserűen fölnevettem.
– Ez jellemző. Az emberek azt hiszik, hogy valami csoda folytán
másvalakivel majd működni fognak a dolgok. De mindig ugyanaz
történik, mindegy, kivel vagy együtt. A szenvedély megfakul, a
problémák gyarapodnak, közbeszól a külvilág, vagy találkozol valaki
mással, aki sokkal izgalmasabb. És a megcsalást vagy a feladást
mindenki azzal igazolja, hogy megpróbálta.
– Nem gondolod, hogy kicsit visszás kioktatnod az elköteleződésről,
amikor neked is komoly problémákat okoz? Hány kudarcot vallott
kapcsolatot tudsz felmutatni?
– De egyik sem jutott az eljegyzésig – vágtam vissza.
– És ha ennyi falat építesz magad köré, nem is fog.
Összeszorított foggal bámultam rá, eltartott néhány másodpercig,
amíg megtaláltam a megfelelő szavakat.
– Én mindig azt mondtam, hogy a kapcsolatok nem tartanak örökké.
Te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy amíg két ember közt él a
szerelem és az elköteleződés meg hasonló baromságok, addig képesek
működtetni a dolgot.
Képtelen voltam ránézni. Dühösen járkáltam fel s alá, nem hittem el,
hogy ezt tette velem, és dühös voltam magamra is, amiért olyan szép
képet alkottam róla, hogy azt gondoltam, más, mint a többiek.
– Én tényleg megpróbáltam helyrehozni a kapcsolatomat Shannonnal
– mondta Jake. – Bár nem mentek jól a dolgaink, a családjaink régi
barátok, komoly történelmet tudhattunk a hátunk mögött, és elköltözött
velem Denverbe. – Jake-nek megfeszült az állkapcsa. – De találkozott
valaki mással. Azt mondja, soha nem csalt meg, legalábbis a szó szoros
értelmében, de szerelmes lett. Ezért szakítottunk, és ő elköltözött.
Jake mélyen a szemembe nézett. Csak bámultam rá, nem tudtam, mit
mondhatnék.
– Nem te vagy az egyetlen, akit fájdalom ért – folytatta. – Elismerem,
ez tényleg szívás. De az se jobb, ha lemondasz mindenki másról.
Ez igaz. De még mindig az a legbiztonságosabb megoldás.
– Ott ül kint az étteremben, Jake. Ez nem éppen arra utal, hogy túl
vagy rajta.
– A hitelei miatt nehezen kap kölcsönt. A régi otthonunk az én
nevemen van, ezért eddig tőlem bérelték. És most Andrew-val, aki azóta
a vőlegénye, megveszik tőlem a házat. Amint a fickó ideér, megyünk az
ingatlanügynökhöz, hogy aláírjuk a papírokat. – Jake előrelépett, és a
csípőmre tette a kezét. – Esküszöm, hogy el akartam neked mondani, de
tudtam, hogy megijesztenélek, ha bevallanám, hogy volt már
menyasszonyom. Szerettem volna megvárni, amíg képes vagy megbízni
bennem.
A könnyek elhomályosították a szemem, és elszorult a torkom.
– De ez éppen azt bizonyítja, hogy nem bízhatok benned.
– Nem. Folyamatosan az elméletedet akarod igazolni, ahelyett hogy
valóban rám figyelnél. Soha nem adtál kettőnknek esélyt, mert mindig
valami kizáró okot kerestél.
Néhány gyötrelmes másodpercig belenézett a szemembe, majd
elengedte a csípőmet.
– Megpróbáltam. – Átkaroltam magam, és azt kívántam, bárcsak úgy
összegömbölyödhetnék, hogy semmi ne maradjon belőlem. – De most
szükségem van egy kis térre.
Jake lehorgasztotta a fejét, és az ujjaival megszorította az orrnyergét.
– Ez soha nem fog változni, igaz? Azt hittem… – Megrázta a fejét,
aztán felnézett rám, mintha várna valamit. Majd hangosan kifújta a
levegőt. – Megkönnyítem a helyzetedet, és hatalmas teret adok. Viszlát,
Darby! Remélem, egy nap megtalálod, amit keresel.
Úgy éreztem, mintha súlyos kövek nehezednének a mellkasomra, és
hiába nyeltem nagyokat, a gombóc nem akart eltűnni a torkomból.
Jake megállt az ajtóban, majd anélkül, hogy visszafordult volna, azt
mondta:
– Ha arra kerestél volna valami okot, miért legyél velem, ahelyett
hogy azt igazold, miért ejts, talán sikerrel jártál volna.
 Harminckettedik fejezet

A rettenetesen sikerült beszélgetés utáni napok borzalmasan teltek.

Felmostam, órákon át gusztustalan valóságshow-kat bámultam a
tévében, és elátkoztam minden boldog párt – valódit és kitaláltat
egyaránt. Rettegtem, hogy összefutok Jake-kel, ezért ki-be rohangáltam a
házból, mint egy üldözési mániás holdkóros. Éppen az ezzel járó
mindennapos stressz miatt alkottam meg azt a szabályt, hogy nem
keveredek intim kapcsolatba olyasvalakivel, akit nem tudok elkerülni.
De Jake-kel duplán kitoltam magammal: a Blue-ba nem volt muszáj
járnom, de aligha kerülhettem el azt a helyet, ahol lakom.
A nap végén megkönnyebbülten léptem be a lakásba, örültem, hogy
már sehová sem kell mennem. Ettem valamit, amit otthon találtam –
általában fagyasztott mikrós kaját, amiben több volt a jég, mint az étel –,
és végtelenül sajnáltam magam. Egyszerűen nevetséges volt, ha eszembe
jutott, hogy Jake-kel mindössze néhány hónapja ismertük egymást.
Pénteken előkotortam a táskámból a Post-it cetlit, amelyre Porter
ráírta a számát, majd fölragasztottam a hűtőre. Valahányszor
odanéztem, néhány pillanatig bámultam, aztán továbbmentem.
Szombat délután – egy tál nyers sütitészta és egy gagyi vígjáték után –
összetörtem, és felhívtam Portert.
– Na végre – mondta, amikor felvette a telefont. – Mikor találkozunk?

* * *

Megpróbáltam megszervezni Stephanie lánybúcsúját, de átvette az

irányítást, így sokkal szervezettebb lett, mint szerettem volna: néhány
ital a Trystben, se cuki menyasszonyi cuccok, se egy férfi a közelben.
Laura, Steph egyik munkatársa megpróbált a barátnőm fejére tenni
egy tiarás fátyolos izét, miközben a hosztesz az asztalunkhoz vezetett
bennünket.
– Olyan cuki lesz, és mindenki tudni fogja, hogy férjhez mész.
Steph rám nézett, és tudtam, hogy intézkednem kell. Elvettem a
fátylat, és beledugtam a táskámba.
– Inkább elteszem, hogy Stephanie megőrizhesse emlékbe.
A társaságunkat alkotó hét lány kényelmesen elhelyezkedett a
hatalmas bokszban. Mindössze ketten nem voltunk még férjnél:
Stephanie, azaz a leendő menyasszony és én. Ez azzal a ténnyel párosult,
hogy a Tryst egy félreeső sarkában ültünk, így az esemény inkább
amolyan csajos estének ígérkezett, mint fékevesztett bulinak.
Eszembe jutott néhány őrült lánybúcsú, amelyen a húszas éveimben
részt vettem. Azokhoz képest Stephanie-é kissé szánalmasnak tűnt. A
lányok a férjükről és a gyerekeikről meséltek. Egy végtelenül részletes
bilire szoktatós történetet különösen fájdalmas volt végigülni. Mindenki
gusztustalanul áradozott Anthonyról és arról, hogy Stephanie-val milyen
tökéletes párt alkotnak, én meg csak ittam és ittam. Amikor megjelent a
pincér, kértem egy Sex on the Beach koktélt, és megkértem, hogy hozzon
a többieknek is. Ettől kezdve már sokkal érdekesebb volt a buli.
A lányok becsíptek, és megeredt a nyelvük. Hangosak lettek.
Meséltem néhány történetet Steph rémes pasijairól, aztán ő az
enyémekről. Hallottam Stephanie első napjairól a munkahelyén, a
változásról, amit észrevettek rajta, miután megismerkedett Anthonyval.
Azt mondták, érezték, hogy előtte hiányzott belőle valami, de onnantól
kezdve szinte ragyogott.
Mintha egy pasi kellene ahhoz, hogy az embernek ne hiányozzon
semmi. Hát mik vagyunk mi? Szentjánosbogarak? Most komolyan, ki akar
ragyogni?
Igazán örültem Steph boldogságának, de amikor ezekre a nőkre
néztem – a férjezett anyák hordájára –, csak még egyértelműbbé vált,
hogy a dolgok meg fognak változni. Szükség esetén mindig számíthattam
a legjobb barátnőmre. De ezután elkötelezi magát Anthony és a családja
mellett, a mellett a család mellett, amelyet most fognak megalapítani.
Ahogy ott ültem a hat nő között, rám tört a nyomasztó magány. Úgy tűnt,
hogy még Drew is magamra hagy, pedig elvileg ő volt az egyetlen ember,
aki ugyanúgy megcsömörlött a szerelemtől, ahogyan én.
Újabb bizonyíték, hogy a szerelem fáj.
A következő koktél éppen idejében érkezett ahhoz, hogy ihassak a
fenti megállapításra.
Időről időre felbukkant az asztal körül egy portyázó pasi, aki arra
számított, hogy kivetheti a hálóját a részeg tyúkokra. Laura volt olyan
kedves, és egyenesen rám mutatott, amikor egy magas, bőrdzsekis fickó
megjelent mellettünk.
– Ő az egyetlen facér.
Felnéztem a srácra.
Az arcára csalódás ült ki, ami nem tett túl jót amúgy is megtépázott
önérzetemnek. Csak állt ott, és úgy tűnt, valóban kínosan érzi magát.
– Semmi baj – mondtam. – Amúgy sem érdekel a dolog.
Ennél gyorsabban nem tűnhetett volna el.
Néhány perccel később egy srác megkopogtatta Steph vállát. A
barátnőm felkapta a fejét, aztán tanácstalanul rám nézett.
– Férjhez megy – közöltem. Nehezen forgott a nyelvem,
összegabalyodtak a hangok. – Ez a lánybúcsúja.
– És mit szólnál, ha utoljára még kirúgnál a hámból, mielőtt
megállapodsz? – kérdezte a fickó, és rávigyorgott Stephre.
– Bocs, pajtás! Ez egy lányos este, és esze ágában sincs megcsalni a
vőlegényét. Úgyhogy tűnj el! – azzal színpadiasan elhessegettem.
Motyogott valamit maga elé, majd elment.
Átkaroltam Stephanie-t.
– Azon gondolkodom, mit csinálhat Jake. Úgy értem, szombat este
van, úgyhogy biztosan dolgozik, de vajon…
– De vajon mi? – motyogta a barátnőm.
 – Vajon hiányzom neki? Hát nem ostobaság, hogy máris ennyire
hiányzik? Mindjárt megpusztulok. Ezért nem szoktam inni. Berúgok,
aztán érzelgős leszek, és nehéz összeszedede… – Nehezen jöttek elő a
szavak. Megpróbáltam újra. – …uralkodnom az érzéseimen. És
butaságokat csinálok. Mint aznap este, amikor megismerkedtem
Allennel.
– De Jake nem volt butaság.
– Mindent tönkretettem. És ezúttal még Hamupipőkét sem
hibáztathatom. – Megráztam a fejemet. – De már nem számít. Ellöktem
magamtól, és ő elhagyott, ennyi az egész.
Bár az alkohol eltompította az érzékszerveimet, még így is éreztem a
szívembe maró fájdalmat.
A pincér megjelent egy újabb kör itallal, néhány másodpercig
mérlegeltem, majd legyintettem.
– Abbahagyom, mielőtt valami végzetes hibát követek el.
Steph sem kért többet.
– Jól éreztem magam, megünnepeltem az utolsó hajadon hétvégémet,
de most nem akarok semmi mást, mint hazamenni a szerelmemhez. –
Rám nézett, és spiccesen elvigyorodott. – Hazavinnél a szerelmemhez?
Persze ez korántsem volt ilyen egyszerű. Stephanie furcsamód
idegenkedett a taxisofőröktől. De ha valaki vele volt, biztonságban
érezte magát. Ha egyedül hagyták a sofőrrel, pánikba esett. Az autó
elsuhant a házunk előtt, de nem szálltam ki, hogy ne hagyjam magára.
Amikor befordultunk az utcájukba, felhívtam Anthonyt, hogy jöjjön ki
érte.
Amikor Steph megpillantotta a vőlegényét az ajtó előtt, kitört belőle a
fékezhetetlen vihogás.
Anthony kihúzta a taxiból, és átkarolta a vállát.
Steph nyálas puszit nyomott az arcára.
– Szuper pasi vagy. Úgy szeretlek!
– Én is szeretlek. – Anthony lehajolt, hogy megnézzen engem,
miközben erősen tartotta a menyasszonyát. – Hazajutsz egyedül?
Tudtam, hogy kedvességből kérdezi, ezért visszanyeltem a „kösz,
hogy az orrom alá dörgölöd!” megjegyzést.
– Jól vagyok.
– Be tudsz menni a házba? Nem vagy túl…
– Pssszt! – szakította félbe Steph, aki a taxisofőrre pillantott. – Még a
végén kihasználja a helyzetet. – Egyre hangosabban beszélt. – Készítsd
elő a gázspray-t, hátha szükség lesz rá!
Fölnevettem. Steph jobban elázott, mint gondoltam. Én is szédült
voltam, de az alapvető funkciókkal nem volt problémám.
– Minden rendben lesz. Kösz, Anthony! Szia, Steph!
A barátnőm kuncogni kezdett, és integetett. Anthony megfordult, és
bevezette a házba.
Megadtam a címet a sofőrnek, és hátradőltem az ülésen.
Újabb tapasztalat: soha többet nem megyek lánybúcsúba. Egyszerűen
nem olyan szórakoztatók, mint kellene.
Néhány perccel később az autó megállt a házunk előtt. Nem volt
egyszerű egyenesen járni, de sikerült bejutnom az épületbe, egészen a
liftig. A lift csengetett egyet, majd kinyílt az ajtó, és beléptem. Az ötös
gombhoz tartottam az ujjam, majd egyre feljebb, a húszasig.
Megnyomtam. Egész este olyan egyedül éreztem magam, és
belefáradtam. Azért nem véletlenül nevezik az alkoholt „folyékony
bátorságnak”.
– Hűha! – jegyeztem meg, amikor megállt a lift.
Összeszedtem magam, kiléptem, és elindultam az üres folyosón.
Elhagytam az első ajtót, és már csak három volt hátra, amikor
megtorpantam.
Szent ég! Mit művelek? Be akarok kopogni részegen és elkeseredetten,
csak azért, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak? Ez tényleg
szánalmas.
Rohanni kezdtem visszafelé, úgy éreztem, mintha a falak minden
lépéssel közelebb csúsznának. Botladozva visszaértem a lifthez. Ezerszer
megnyomtam a gombot, és imádkoztam, hogy Jake ne most jöjjön meg
vagy menjen el, vagy csináljon olyasmit, ami miatt kénytelen lennék
találkozni vele. A „folyékony bátorság” nem találó kifejezés. Az ember
felbátorodik, és olyasmit tesz, amit józanul esze ágában sem lenne.
Kinyílott az ajtó, és beugrottam. Aznap este először szerencsésnek
éreztem magam, amiért egyedül vagyok. Megnyomtam az ötös gombot,
és majdnem előreestem, amikor a lift elindult.
Másnap este találkozom Porterrel. Hátha akkor az életem visszatér a
normális kerékvágásba. Már ami normális lehet egy olyan
szerelemellenes, „nincs szükségem senkire saját magamon kívül” típusú
ember számára, mint én.
 Harmincharmadik fejezet

Amikor átnéztem a szekrényemet, hogy kiválasszam, mit vegyek fel a

randira, a fekete, áthajtós ruhámon akadt meg a szemem. Még mindig
jobb ötletnek tűnt elmenni valahová Porterrel, mint mindent elölről
kezdeni egy idegennel. Ő már ismeri a szerelemről alkotott
véleményemet, igazán fontos a számomra, és sokszor kiállt mellettem.
Rájöttem: most, hogy visszaköltözött a városba, vele is
találkozgathatnék, ha Steph nem ér majd rá. Valójában éppen akkor
gondoltam rá, amikor a dolgok kezdtek rosszabbra fordulni Jake-kel, és
ez szerencsés egybeesésnek tűnt.
Megszólalt a telefonom. Felvettem az éjjeliszekrényről, és a
rápillantottam a kijelzőre.
Drew.
Fogadok, hogy szakított Lisával, és most el akar jönni csajozni. Lehet,
hogy mégsem kell örök életemben egyedül élnem.
– Mi a helyzet?
– Arra gondoltam, hogy Jake-kel nincs-e kedvetek holnap eljönni
velem és Lisával egy kései reggelire.
– Ha már itt tartunk… Tudod, Jake és én… Mi már nem…
– Csak azt ne mondd, hogy szakítottál az egyetlen valamirevaló
fickóval, akivel évek óta összehozott a jó szerencséd?
– Elég, ha annyit mondok, remélem, sikerül elég pénzt gyűjtened,
hogy egy kedves kis lakást vehessünk a nyugdíjas éveinkre.
– Ó, hát persze. Ki sem látszom a pénzből. – Drew felsóhajtott. –
Ezúttal mi nem felelt meg az elvárásaidnak? Nem volt elég öntelt? Vagy
jól kijött velünk?
– Nos, ez valóban aggasztott – próbáltam elvenni a dolog élét.
Csönd.
 Csikorgattam a fogamat, annyira összeszorította a szívemet a
fájdalom, amelyet megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
– Semmi különös. Jake új éttermet nyit egy másik városban, ezért
folyton távol lesz, ráadásul összefutottam Porterrel…
– Esküszöm, ha újra találkozol azzal a seggfejjel, kitagadlak! Aztán ha
nem működik, márpedig mindketten tudjuk, hogy nem fog, akkor
egyedül fogsz élni, mert nem vagyok hajlandó összeköltözni valakivel,
akinek ennyire nincs meg a magához való esze.
– Tudod, mit, Drew? Nincs szükségem rá, hogy valaki az orrom alá
dörgölje, hogy nem vagyok jó a párkapcsolatokban. Különösen nem
olyasvalaki, mint te!
Dühöngve kinyomtam a telefont, majd az ágyra hajítottam.
Kinek képzeli magát, hogy megszabja, kivel randizzak?
Vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak.
Egyszerűen felejtsd el! Nem tudja, mit beszél.
– Nem költözöm össze veled, ha nincs meg a magadhoz való eszed –
gúnyolódtam Drew szavain. – Nos, én sem akarok veled lakni. Őszintén
szólva hirtelen nem is tűnik olyan rossz ötletnek, hogy egész életemben
egyedül éljek.

* * *

Porter a Brown Palace Hotelben működő Palace Armsba vitt, ahol

életünkben először randiztunk. Amikor először ott jártam, egy-két
dolgot nem is ismertem az étlapon. És hiába bizonygatta ezerszer,
milyen pompás a foie gras, nem szeretem a májat, a kacsmájat meg még
annyira sem.
Vacsora közben elmesélte, mi történt New Yorkban. A cége
hatalmasra duzzadt, amíg ott volt, aztán eladta a részét, hogy másba
fektethessen. Csak ültem, és hagytam, hogy beszéljen, Különös déjà vum
támadt.
 Miután befejezte a vacsorát, letette a villáját, és rám nézett.
– Ne haragudj! Olyan izgatott voltam, hogy újra láthatlak, nem is
hagylak szóhoz jutni. Hogy vagy?
– Sok a munkám ezzel a kereskedelmi projekttel.
– Tudom, hogy ezeket soha sem szeretted.
Olyan jó érzés volt, hogy nem kell átesni az összes ismerkedős
baromságon.
– Teljesen ki vagyok akadva. Vissza kellett mondanom olyan
munkákat, amelyeket szeretek. Jake szerint… – Összeugrott a gyomrom,
és csak egy pillanat múlva tudtam folytatni. – Ööö… Megfordult a
fejemben, hogy saját vállalkozásba kezdek.
Porter összekulcsolta a kezét, és megtámasztotta az állát.
– Jelen pillanatban kissé bizonytalan a piac, és a Metamorphosis nagy
név.
– Tudom. De Nadine és én visszük az ügyfelek nagy részét, és utálok
olyan munkát végezni, amit nem szeretek, miközben Patricia úgy bánik
velem, mintha egy idióta lennék.
– Nagyon jól végzed a munkádat, és ezt Patricia is tudja. Nehéz dolog
új vállalkozásba kezdeni, de tisztában vagyok vele, hogy amit egyszer a
fejedbe veszel, azt úgyis véghez viszed. Ha bármiben segíthetek, csak
szólj!
Az ajánlata – és a magabiztos hang – igazán kedves volt, de ettől csak
még jobban összezavarodtak a dolgok, hiszen továbbra sem voltam
benne biztos, hogy jó ötlet fejest ugrani egy párkapcsolatba. Igazság
szerint csak megpróbáltam túltenni magam Jake-en. Hiányzott a hangja.
Az illata. A humora.
És tényleg nem kellene már rágondolnom.
Ittam egy korty vizet.
– Nem hinném, hogy belevágok. De azért jó lenne.
Porter előrehajolt, és a térdemre tette a kezét.
– Most, hogy itt vagyok veled, eszembe jutnak az együtt töltött
pillanatok. Örülök, hogy felhívtál.
– Fogadok, hogy anyukád halálra rémülne, ha tudná, hogy újra
találkozol velem.
– Nem mintha a te családod sokkal jobb lenne.
Mivel nemrégiben vesztem össze Drew-val, aligha tiltakozhattam.
– Én csak… Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
Porter lassan bólintott néhányat.
– Szóval, visszaugrottunk ahhoz a részhez, ahol még nem bíztál
bennem.
– Nem arról van szó, hogy nem bízom benned. Ismerlek, és ez sokat
segít. De jó ideje nem találkoztunk. És a dolgok megváltoztak.
– Viszont még mindig azt gondolod, hogy a párkapcsolatok nem
tartanak örökké.
– Igen. – Csavargatni kezdtem a szívószálamat. – A távozásod csak
megerősített ebben. Természetesen megértettem. Azt tetted, amit tenned
kellett a karriered érdekében.
Porter megállította a kezemet, és rávett, hogy nézzek a szemébe.
– De megkértelek, hogy gyere velem.
– Arra kértél, hogy szakítsak az egész életemmel. Hogy hagyjam itt a
munkámat, a barátaimat és a családomat, próbáljak meg állást találni
egy idegen városban, amikor tudtam, hogy téged teljesen lefoglal majd a
munka. És az egészet úgy tálaltad, mintha valójában nem is érdekelne
annyira.
– Ha nem érdekelt volna annyira, nem kérlek meg rá, hogy költözz át
velem az ország másik felére. Tudtam, hogy ha nagyon erősködöm,
bezárkózol. Hiszen ez történt, valahányszor megpróbáltam elmélyíteni a
kapcsolatunkat. – Mélyen a szemembe nézett, a tekintetében fájdalom
tükröződött. – Azt hittem, végül sikerült elég közel jutnom hozzád
ahhoz, és legalább fontolóra veszed, hogy New Yorkba költözz velem.
– Fontolóra vettem. Aztán győzött a valóság. – Nem kellett volna
többet mondanom, de nem hagyhattam annyiban. – És mi tartana vissza
attól, hogy visszamenj New Yorkba? Vagy elköltözz egy másik városba?
– Remélem, hogy éppen őt nézem.
Liftezni kezdett a gyomrom. Porter – mint mindig – ezúttal is
szörnyen magabiztos volt. Máris fejest ugrott a dologba, miközben én
úgy éreztem, mintha elárulnám Jake-et azzal, hogy ott vagyok, még
akkor is, ha szakított velem.
Talán ha utánamentem volna…
Utána kellett volna mennem.
Porter olyan közel húzódott, hogy a térdünk összeért.
– New York nem nekem való. Túl zsúfolt, túl hangos. Rengeteg ember
él ott, de nekem egyik sem kell. Nem jöttem rá, amíg vissza nem
költöztem. Amikor megláttalak, a kirakós minden darabkája egyszerre a
helyére került. Soha nem múlt el, amit irántad éreztem, Darby. És
mindent megteszek, hogy ezt bebizonyítsam neked.
 Harmincnegyedik fejezet

Hétfőn reggel Kathy besétált az irodámba egy hatalmas csokor

tulipánnal.
– Úgy tűnik, valakinek szuper hétvégéje volt.
– Legalábbis érdekes.
A Porterrel való találkozás után mindennek tisztázódnia kellett volna,
ehelyett csak még zavarosabbnak tűnt a helyzet.
Kathy letette a csokrot az asztalomra.
– Azt hiszem… – Feltartotta a mutatóujját, és megnyomta a gombot a
headsetjén. – Metamorphosis, miben segíthetek? – Szünet. – Persze.
Megadom a telefonszámot.
Integetett, aztán kisétált az irodából.
A virágoktól édes illat áradt szét a helyiségben. Felálltam, és kivettem
a kártyát a kis műanyag tasakból. A csillogó aranybetűkkel papírra
vetett írás olyan kacskaringós volt, hogy alig tudtam elolvasni.

Jól éreztem magam. Remélem, nemsokára megismételjük.

Porter

Elkönyveltem Porternek néhány extrapontot, amiért emlékezett rá, hogy

a tulipán a kedvenc virágom. A csokor eltakarta az ablakot, amely a
folyosóra nézett. Látnom kellett, mikor van Patricia-veszély, ezért az
íróasztalom jobb sarkába tettem.
Igazán kedves tőle, hogy küldött virágot. Mindig ilyen édes volt.
Visszaültem a párnázott székemre, és a monitor felé fordultam. Arra
gondoltam, hogy küldenem kellene Stephnek egy e-mailt a történtekről.
Megnyitottam a postafiókomat. A legújabb levél Jake-től érkezett.
Azonnal felgyorsult a pulzusom, a szívem a fülemben dobogott, amikor
a neve fölé vittem a kurzort, és megnyitottam az üzenetet.
 Gyártottam két forgatókönyvet, és csatoltam a munkalapot. Az egyik Nadine-nal, a másik
Nadine nélkül. Ha gondolod, dobd be az informá​ciót a főnöködnél, és használd
zsarolóeszköznek! Ha Patricia meglátja, hogy te és Nadine mennyi üzletet hoztok a
cégnek, bolond lenne megtagadni, amit kértek tőle. Ne felejtsd el: a boldogság megéri a
kockázatot.

Sok szerencsét!
Jake

Miután újra elolvastam a levelet, megnyitottam a csatolmányt. Csak

bámultam, ahogy Jake összefésülte a sok adatot, amivel elhalmoztam.
Ez igaz lenne?
Alig hittem a szememnek. Nemcsak a számok taglóztak le. Elképesztő
volt, hogy Jake a szakításunk ellenére ennyit dolgozott értem. Sírás
fojtogatott, a könnyektől égett a torkom és a szemem. Őrülten pislogni
kezdtem, próbáltam úrrá lenni az érzéseimen, mielőtt én lennék az
irodájában pityergő lány.
Nadine dugta be a fejét az ajtómon.
– Indulhatunk? – Beljebb jött. – Szép virágok. Gondolom, Jake-től
kaptad.
Nem. Jake valami sokkal kedvesebbet küldött.
Nyeltem egy nagyot, még mindig elszorult a torkom.
– Igazság szerint Portertől.
Nadine értetlenül nézett.
– Mi történt Jake-kel? És Porter? Csak látogatóba jött, vagy…?
– Az úton mindent elmesélek. Csak adj egy percet!
Kinyomtattam, amit Jake küldött. Amikor a nyomtató befejezte a
duruzsolást, kivettem a papírt. Ahogy a kezemben tartottam
szabadságunk kulcsát, a legszívesebben ugrándozni kezdtem volna,
mint egy kisgyerek.
Ideje tenni valamit azért, amit akarok.

* * *
Nadine felvette az asztalról a határidőnaplóját, és eltette a
laptoptáskájába.
– Szóval tényleg belevágunk?
– Ha Patricia nem egyezik bele, hogy magunk válasszuk ki a
munkánkat, és nem ad minden projektből tíz százalék részesedést,
elsétálunk. Ha nem egyezik bele – körbemutattam a lakásban –, talán ez
lesz az új irodánk. Benne vagy?
Nadine vett egy mély lélegzetet.
– Ugorjunk neki!
Elköszöntem Nadine-tól, és megpróbáltam kifújni magamból a nap
izgalmait. A konyhapulton álló tulipánok emlékeztettek rá, hogy Porter
hívott. Nadine-nal éppen az üzleti tervünket néztük át, úgyhogy nem
vettem fel. Fölemeltem a telefonomat a kávézóasztalról. Mindössze
egyetlen nem fogadott hívásom volt, vagyis Porter nem hagyott
üzenetet. Csak ültem ott, és azon morfondíroztam, mit mondjak neki,
amikor visszahívom. Ahogy őt ismertem, valószínűleg már az egész
hétvégénket megtervezte.
Előző este pontosan azt mondta, amit hallani akartam. Küldött
virágot. De valahogy az egész tévedésnek tűnt. Találkoztam Porterrel,
hogy bebizonyítsam magamnak, Jake csak egy átlagos fickó. De éppen az
ellenkezőjét erősítette meg bennem. Jake-kel minden más volt. Remekül
éreztem magam, ha csak pihentünk a lakásán, nevetgéltünk a vacsora
alatt, sőt még akkor is, amikor baseballt néztünk. Pedig tényleg nagyon
utálom a baseballt. Legalábbis régen utáltam. Minden egyre zavarosabb
lett. Ráadásul Jake-et érdekelte az életem – méghozzá minden része. És
ahogy felragyogott az arca, valahányszor megpillantott. Ahogy
gyönyörűségemnek szólított. És ahogy éreztem magam, amikor a
karjában tartott.
Úgy hiányzott, hogy a mellkasomat szorító fájdalom kisugárzott a
tüdőmre és a szívemre. Olyan keményen dolgoztam, nehogy
beleszeressek, de csúfos kudarcot vallottam. Minden porcikámmal
szerettem Jake-et.
És ahelyett, hogy egyszerűen szembenéztem volna az érzéseimmel,
ellöktem magamtól. És miért? Egy olyan férfiért, akit már nem szeretek?
Mert neki nem volt olyan párkapcsolata, amelyik tönkrement volna?
Mert komplett idióta vagyok?
Igen, valószínűleg az utóbbi a helyes válasz.
Úgy döntöttem, ideje sajnálkozófesztivált tartani, ezért beindítottam a
tévét. Öt perc kapcsolgatás után sem találtam semmi érdekfeszítőt,
úgyhogy fölkeltem a kanapéról, és járkálni kezdtem a lakásban. A
virágom, amelyik nem volt hajlandó se élni, se meghalni, békésen
ücsörgött az ablakban, és szárazabbnak tűnt, mint valaha.
Fölemeltem, és elindultam vele a konyhába, hogy megöntözzem.
Olyan élettelennek, olyan reménytelennek tűnt.
Megálltam a szemetesnél. Ráléptem a pedálra, ami fölemeli a fedelét,
a szemetes fölé tartottam a virágot, és felkészültem, hogy kidobom az
összes fölöslegessé vált holmival együtt. De még mindig ott volt az az egy
élő, zöld levél. Megszólalt a fejemben Jake hangja, amikor azt mondta,
csodálja, amiért nem adja fel.
Nem hittem a jelekben. Az emberek mindig úgy értelmezték őket,
ahogyan akarták. De abban a pillanatban az a levél azt súgta, hozzam
helyre a dolgot a férfival, aki olyan elszántan harcolt mindannak
ellenére, aminek kitettem.
Kérdések cikáztak a fejemben. Mi van, ha végül besokallt? Mi van, ha
közli, hogy kopjak le? Mi van, ha már elköltözött?
Mi van, ha nem szeret viszont?
Már a puszta gondolattól is a legszívesebben darabokra hullottam
volna. De lassan kezdtem azt hinni, a bizonytalanság sokkal rosszabb,
mint elszúrni az egyetlen esélyemet a boldogságra. Lüktetni kezdett a
fejem, amikor arra gondoltam: mi lenne, ha felmennék Jake lakásába, és
tiszta vizet öntenék a pohárba?
Az órára pillantottam.
 Talán már hazaért.
A pultra tettem a virágot, forrt a vérem az elszántságtól. Amikor
beléptem a liftbe, és megnyomtam a húszas gombot, megpróbáltam
figyelmen kívül hagyni, ahogy a szívem fájdalmasan kalapál a
mellkasomban.
A lift túl gyorsan felért, nem volt időm felkészülni. Szédültem, amikor
kiléptem a fülkéből. Végigsiettem a folyosón, a torkom minden lépéssel
egyre jobban kiszáradt, a gyomrom egyre jobban összeugrott.
Néhány percig csak bámultam Jake ajtaját, majd összeszedtem a
bátorságomat, és bekopogtam.
Amíg vártam, beletúrtam a hajamba, és alaposan összekócoltam.
Aztán lesimítottam, hogy minden a helyére kerüljön. Elővettem a
zsebemből a rúzsomat, és sietve végighúztam a számon.
És akkor rájöttem, hogy Jake nem nyit ajtót.
Elindultam visszafelé, de meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Lassan
megfordultam.
– Spontán látogatás. Az egyik nagy előny, ha két ember egy házban
lakik.
A hangom tökéletesen tükrözte a bizonytalanságomat.
– Azt hittem, annak nincs semmilyen előnye – felelte Jake, és kilépett
a folyosóra.
Nedves volt a haja, és a ruhája a vizes testéhez tapadt. Nyilván
nemrég szállhatott ki a zuhany alól. Bár görcsbe rándult a gyomrom az
idegességtől, fellobbant bennem a vágy. Bele akartam túrni a hajába.
Végigsimítani a nedves bőrén. Azt akartam, hogy meggyőzzön, minden
rendben lesz.
De attól tartottam, ez a lehetőség csakis akkor állhat fenn, ha
bocsánatot kérek.
– Jake, nekem teljesen elment az eszem. Nem kezeltem valami jól a
helyzetet ott, az étteremben.
Hitetlenkedést láttam az arcán.
 – Jobban mondva pocsékul kezeltem. Azt hiszem, csak arra tudtam
gondolni, ami tönkremehet, így meg is feledkeztem arról, hogy a dolgok
jól is alakulhatnak. Az az igazság, hogy veled az égadta világon semmi
baj sincs.
Jake karba tette a kezét, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy a
bicepsze kidudorodik.
– De?
Megnyaltam a számat, éreztem a rúzs cseresznyés ízét.
– Nincs de. Csak azt próbálom elmondani, hogy nem szeretnék senki
mással randizni, és azt sem szeretném, ha te másokkal találkozgatnál.
Azt akarom mondani, hogy egy pár vagyunk, és ez egy párkapcsolat, a
felszínes résztől a komolyig, és mindennel együtt, ami e között van.
Hacsak nem sikerült elijesztenem, és nem akarsz elrohanni az ellenkező
irányba. – Az ilyen véresen komoly pillanatokban előszeretettel szoktam
viccelődni. – Bár, mivel ugyanabban a házban lakunk, és folyamatosan
összefutunk, ez valószínűleg kissé kínos lesz neked.
– Tévedsz.
Egy pillanatra megállt a szívem. Esküszöm.
– Ó, akkor jobb, ha megyek.
– Rengeteg baj van velem – tette hozzá Jake. – Például szerelmes
vagyok egy olyan nőbe, aki nem hisz a szerelemben.
Nem kaptam levegőt.
– Nem arról van szó, hogy nem hiszek benne. – A mellkasomhoz
kaptam a kezemet. – Rólam van szó, ugye?
Finoman megrándult a szája széle.
– Látsz valaki mást a közelben?
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, és belenéztem a gyönyörű kék
szempárba.
– Csak abban kételkedem, hogy örökké tart.
– Talán eddig nem találkoztál a megfelelő pasassal.
Közelebb léptem, és megfogtam Jake derekát.
 – Vagy talán mégis, csak nem vettem észre.
Jake felvonta a szemöldökét, és magára mutatott.
– Én lennék az?
– Látsz valaki mást a közelben?
Lábujjhegyre álltam, Jake átkarolt, és a szám ösztönösen megnyílt,
ahogy az ajkához ért. Bebotorkáltunk a lakásba. Jake berúgta az ajtót, és
nekiszorított, lángba borította minden porcikámat, amelyhez hozzáért.
Ittam a csókját, a szája ízét, kapaszkodtunk egymásba, hogy pótoljuk
az egymás nélkül töltött napokat. Beletúrtam a vizes hajába, és
gyengéden beleharaptam az alsó ajkába. Jake felnyögött, majd a szája
lejjebb vándorolt, végig a nyakamon és a kulcscsontom körül. Édes
borzongás futott végig a gerincemen.
– Mondanom kell valamit – suttogtam.
A szája elemelkedett a nyakamtól, de továbbra is az ajtónak szögezett,
a bőröm beitta a testéből sugárzó melegséget.
– Nem akarom, hogy elmenj Salt Lake-be. Megértem, hogy szólít a
kötelesség, de rettenetesen hiányoznál. – Belenéztem az égszínkék
szemébe, és össze kellett szednem magam, hogy levegőt vegyek. – Éppen
el akartam mondani, hogy készen állok egy igazi párkapcsolatra, de
amikor elmesélted, hogy hónapokra elutazol… Igazán rossz ötletnek
tűnt szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat, amikor elmész.
– Még ha meg is valósul az üzlet, ingázhatok. Meg sem fordult a
fejemben, egyetlen pillanatra se, hogy hónapokig távol legyek tőled. –
Finoman megfogta a nyakamat, és a hüvelykujjával végigsimított az
állkapcsomon. – Ha tényleg belevágunk, mindig el kell mondanod, ha
bánt valami. Különben nem fog működni.
Bólintottam.
– Akkor itt az ideje egy újabb vallomásnak.
Jake megmerevedett.
A szívem olyan hevesen dobogott, hogy szinte fájt.
– Soha életemben nem kellett ennyire keményen küzdenem, nehogy
beleszeressek valakibe. És soha nem vallottam nagyobb kudarcot. – A
vallomás már ott volt a nyelvem hegyén, csak egy apró lökés kellett. –
Szeretlek, Jake!
Elvigyorodott, és magához szorított. Átfogtam a nyakát, és újra
megcsókoltam. Megfogta a fenekemet, és fölemelt a földről, én pedig
átkulcsoltam a lábamat a dereka körül.
– Kanapé vagy ágy? – suttogta Jake.
Végighúztam a szám az ajkán.
– Nos, a hálószobádat még nem láttam.

* * *

Jake vállára hajtottam a fejemet, élveztem, hogy a bőrünk összeér, és

fürdőztem az érzésben, hogy olyasvalakivel lehetek együtt, akit szeretek.
Kissé szédültnek és boldognak éreztem magam, fáradtnak és
zsibbadtnak, és mmm… A boldogat említettem már?
Jake végigsimított a hajamon.
– Szóval? Végül kiérdemeltem valami meghatározást, amikor
bemutatsz valakinek?
– Azt akarod, hogy a szeretőmként mutassalak be? – kérdeztem
mosolyogva. – Kissé személyesnek tűnik, de nem probléma.
– Amíg más fickók vigyáznak a kezükre, engem nem zavar.
Végigsimítottam a hasán.
– Azok után, amin keresztül kellett menned, még mindig szeretnél a
barátom lenni?
– Egész jól el tudtam viselni, amin ma keresztül kellett mennem.
Csóváltam a fejem, de képtelen voltam letörölni a mosolyt az
arcomról. A mellkasára támasztottam az államat, így a szemébe tudtam
nézni.
– Mindenben benne vagyok. Úgyhogy ha van valami fontos, amiről
tudnom kell, itt az ideje, hogy elmondd.
 – Gyerekkoromban rögeszmésen rajongtam a teknősökért.
Fölszegtem a fejemet, és megvillantottam a lehető legrosszallóbb
pillantást, amit az adott meztelen, „éppen túl egy elképesztően jó
szeretkezésen” körülmények között ki tudtam magamból préselni.
– Azért beszélek róla, mert valóban problémát okozott. Van róla
elképzelésed, milyen büdös tud lenni egy terrárium? – A hátamra simult
a tenyere. – Oké, komolyra fordítva a szót, a legutóbbi kapcsolatomról
már tudsz. – Szünetet tartott, mintha meg akarna győződni, hogy kell-e
még beszélnünk róla, mielőtt folytatja. – Tudsz a családomról és a
munkámról, amit szeretek. Nincs is jobb annál, mint fölfedezni egy
lepukkant helyet, és olyan éttermet varázsolni belőle, ahol szívesen
esznek az emberek. És átkozottul jó vagyok benne. Az étterem mellett
dolgozom Virginiával is, én intézem a Hammond Gyerekkórház
alapítványának üzleti ügyeit. Lássuk csak, mi van még. – Végigsimított a
hátamon, és olyan kellemesen csiklandozott, hogy egész testemmel
hozzásimultam. Jake elmosolyodott, és megismételte a mozdulatot. – Úgy
beléd vagyok zúgva, hogy ha arra kérnél, hogy életem további részében
ne nézzek sportot, megtenném. – Újabb simítás, újabb mosoly. – Talán a
világsorozattal kivételt tennék, mert az inkább vallás, mint sport. –
Megállt a keze, és mélyen a szemembe nézett.– És ha eddig még nem lett
volna nyilvánvaló, szeretlek, Darby Quinn!
Feljebb csúsztam, hogy megcsókolhassam, és olyan heves boldogság
tört rám, hogy hirtelen megértettem, miért fakad valaki dalra. Színes
rajzmadarak köröztek csiripelve a fejemben. Felsóhajtottam, és
belevesztem Jake csókjába, ölelésébe.
Aztán rápillantottam az ébresztőórára, és felnyögtem.
– Már holnap van. Jobb lesz, ha megyek.
Jake átkarolta a vállamat, és magához szorított.
– Maradj!
A legkevésbé sem akartam elmenni, de az élet – sajnálatos módon –
nem állt meg csak azért, mert szerelmes lettem.
 – Mivel olyan zseniális munkát végeztél a számokkal, Nadine és én
holnap találkozunk Patriciával, és korán kell kelnem, hogy fölkészüljek.
Jake továbbra sem engedett el, és szabad kezével magához vette az
ébresztőórát.
– Csak mondd meg, hánykor kell fölkelned, és én majd elintézem!
Jake karjában tölteni az éjszakát, vagy magányosan az ágyamban?
Nem volt kérdés.
 Harmincötödik fejezet

Általában meglehetősen összeszedett embernek tartottam magam, de

ahogy fel-alá rohangáltam a hálószobában, egyáltalán nem így éreztem.
– Nem láttad a másik cipőmet? Esküszöm, itt volt.
Jake hunyorgott a reggeli fényben, és felült az ágyban. Az egyik
oldalon felállt a haja.
– Ha azt mondom, hogy tegnap este felhúztam, aranyosnak vagy
hátborzongatónak gondolnál?
Fölnevettem, és megütöttem a karját.
– Ez egyáltalán nem vicces. Steph megöl, ha elkések.
Jake elkapta a kezemet, és lehúzott, hogy megcsókolja a nyakamat.
Mély hangja a fülemben duruzsolt.
– Nos, ha már úgyis elkésel…
– Ne kísérts!
Gyorsan megcsókoltam, aztán letérdeltem a padlóra, hogy tovább
keressem a cipőt. Az összes koszorúslánycuccot összekészítettem, de az
egyik „festett rózsaszín, hogy jól menjen a ruhához” cipő az éjszaka
során rejtélyes módon eltűnt.
Ekkor megjelent az orrom előtt egy cipő.
– Ezt keresed?
Elvettem Jake-től a lábbelit, és bedobtam a sporttáskába a pajtásai
mellé, majd nyomtam egy puszit a barátom arcára.
– Ezzel most életet mentettél.
Jake-kel azzal töltöttük az elmúlt hetet, hogy jobban megismerjük
egymást. Megünnepeltük, hogy a Patriciával folytatott megbeszélés
olyan jól sikerült, hogy amint befejeztük a Red Lion-elszámolást, Nadine-
nal csak a magunk választotta ügyfelekkel kell foglalkoznunk. Munka
után csaknem mindennap beugrottam a Blue-ba, hogy együtt
vacsorázhassunk. Késő estig beszélgettünk – jobban mondva inkább
kora reggelig. Jake mesélt a gyerekkoráról meg a családjáról, és én is
mindenről beszámoltam. Beszélgettünk érdeklődési területekről,
célokról, fontos dolgokról és semmiségekről. Egyedül aludni nem
maradt időnk.
Sor került egy kissé kínos telefonbeszélgetésre is Porterrel.
Megköszöntem a virágokat, és hogy segített rendezni a kapcsolatomat az
édesapámmal, elmondtam neki, milyen remek fickó (tudom, hogy
rettenetes közhely, még ha igaz is), de tájékoztattam, hogy megváltozott
a helyzet. Hogy már foglalt vagyok.
Drew is felhívott, úgy tűnt, bocsánatot akar kérni, aztán végig kellett
hallgatnom a hencegését, miszerint mindvégig igaza volt Jake-kel
kapcsolatban. Felmerült még néhány apró nehézség Stephanie
esküvőjének közeledtével, de sikerült mindent elrendeznünk. És most
elérkezett a nagy nap, amelyre hónapok óta várt.
Jake követett a nappaliba. A karomra terítettem a műanyag zsákkal
borított ruhát, és még egyszer belenéztem a táskámba, hogy
ellenőrizzem a cipőket és a sminket. A többit már levittem az autóba.
– Azt hiszem, ennyi – jelentettem ki, majd visszafordultam Jake-hez,
magamba szívtam a csodálatos látványt, ahogy egy szál bokszeralsóban
ácsorog a nappalimban, és azt kívántam, bárcsak lenne még egy órám…
A szabad kezemmel átkaroltam a derekát, közelebb hajoltam egy utolsó
csókért, és egy percre elidőztem, amíg végigsimítottam az izmos hátán. –
Nemsokára találkozunk.
– Ott leszek.
Amikor kinyújtottam a kezem a kilincs felé, egyszerre belém hasított
a gondolat, hogy elfelejtettem figyelmeztetni Jake-et, milyen emberekkel
fog találkozni Steph esküvőjén. Aggódtam, hogy később már nem lesz
lehetőségem, ezért úgy döntöttem, jobb, ha most azonnal elintézem.
– Csak hogy tudd: a kisvárosunkban lakók kissé habókosak. Mindenki
ismer mindenkit, és mindannyian úgy gondolják, hogy joguk van
beleszólni mások életébe. Úgyhogy ne higgy el semmit, amit hallasz, és
ne pánikolj be, ha neked szegezik a kérdést, hogy mikor akarsz
tisztességes asszonnyá tenni.
– Majd azt mondom, kérdezzék meg tőled – mosolygott Jake.
Forgattam a szemem, de muszáj volt visszamosolyognom rá.
Intettem, elindultam a lift felé, és meglepően örültem, hogy részt
vehetek egy esküvőn.

* * *

– Hiperventilálok – közölte a barátnőm, miközben a kezével legyezte

magát. – Miért van itt kétszáz fok?
Fölvettem az asztalról egy magazint, és legyezni kezdtem vele.
– Minden rendben. Csak izgulsz.
– Kiver a víz az idegességtől! – Steph a szívére szorította a kezét. –
Izgatott vagyok, hogy hozzámegyek Anthonyhoz. Hozzá akarok menni.
A hangja remegéséből nyilvánvaló volt, hogy ugyanannyira győzködi
saját magát, mint engem.
– Steph! Tudom, hogy hozzá akarsz menni, és tudom, hogy régóta
álmodozol erről a napról. De nincs azzal semmi baj, ha ideges vagy.
Igazán nagy esemény előtt állsz, és biztos vagyok benne, hogy az én
ereimben is megfagyna a vér, ha arra gondolnék, hogy hányan
bámulnak majd rám.
– A francba! Már meg is feledkeztem a bámulásról. De mi lesz, ha
megbotlok?
– Apukád úgysem enged elesni, ahogyan Anthony sem. – A vállára
tettem a kezem, és belenéztem a szemébe. – De ha bármi balul sül el,
majd én tartom a hátam. Csinálok valami őrültséget… Például
kivillantom a bugyimat. – Lenéztem a ruhámra. – Amint kitalálom,
hogyan.
Stephanie felnevetett.
 – Valami nagyszabású dolgot kell kitalálnod, hogy túlszárnyald a
pofonvágós sztorit.
– Igen, tulajdonképpen az egyik életcélom, hogy minden szerettem
esküvőjén elkövessek valami botrányos dolgot.
Steph mély lélegzetet vett.
– Oké. Pánik vége. Férjhez megyek, nem várhatok tovább, és minden
simán fog menni.
Szenvedélyesen átölelt, és majdnem felborultam. Amikor sikerült
visszanyernem az egyensúlyomat, visszaöleltem a legjobb barátnőmet.
Eszembe jutott a sok szép emlék, amelyet az évek során gyűjtöttünk, és
hogy az élet igazán üres lesz nélküle.
Megfogtam a csokromat, és Stephanie kezébe nyomtam az övét.
– Gyerünk! Csináljuk meg!
Tizenöt perccel később már az oltárhoz vezető folyosón lépdeltünk
Karllal, ugyanúgy, ahogy előző este gyakoroltuk. Már ekkor sok vendég
pityergett, és törölgette a szemét. Néhány héttel korábban valószínűleg
elsütöttem volna egy viccet arról, hogy biztosan azért sírnak, mert
tudják, Steph és Anthony élete ezennel véget ér. De aznap valahogy úgy
éreztem, hogy az a bizonyos pohár félig tele van.
Megszólalt a nászinduló, a vendégek felálltak. Stephanie végigsétált a
folyosón az apukájával. A legjobb barátnőm, a lány, akit szinte a
testvéremnek tartottam, csodálatosan festett. A ruháját díszítő gyöngyök
csillogtak a fényben, göndör, szőke fürtjeit laza kontyba tűzték, és a
mosolya beragyogta az egész helyiséget.
Mielőtt megelőzhettem volna – sőt észlelhettem volna –, egy áruló
könnycsepp gördült végig az arcomon.
Ugyan már! Nem csatlakozhatsz a többi reménytelen romantikushoz,
akik pityeregnek az esküvőkön. Ennél azért jobb vagy.
Újabb könnycsepp érkezett, és Laura a kezembe nyomott egy
zsebkendőt.
Milyen kínos! Ha bárki megkérdezi, csak azért sírok, mert elveszítem a
legjobb barátnőmet.
Esküszöm, éreztem, ahogy Jake valahol az egybegyűltek között engem
néz. Nem mertem megnézni, hogy igazam van-e.
Stephanie elért Anthonyhoz, és a hátralévő utat kettesben tették meg.
Amikor a vőlegényéhez fordult, lehajoltam, hogy megigazítsam az
uszályát.
A pap mosolyogva az ifjú párra nézett.
– Azért gyűltünk itt össze, hogy megünnepeljük Stephanie és Anthony
egybekelését. Az előttem álló két ember azért van itt, hogy megfogadják,
összekötik az életüket…
Folyamatosan dolgoztam, hogy megváltoztassam a véleményemet az
örökké tartó szerelemről meg a többiről, de ezektől a szavaktól még
mindig görcsbe ugrott a gyomrom. Ám ekkor kinéztem a vendégekre. A
szemem azonnal megtalálta Jake-et, mintha előbb tudta volna, hol van,
mint én. Jake rám mosolygott, és egy csapásra giccses, csöpögős
masszává olvadtam.

* * *

Miközben Jake-et kerestem a lakodalomnak helyet adó teremben,

találkoztam Karllal.
– Szia! Nem láttad Jake-et? – kérdeztem.
Karl az előző esti próbavacsorán hivatalosan is megismerkedett a
barátommal.
– Nem, de mély beszélgetést folytattam Erinnel – válaszolta, és
szerelemittas mosoly ragyogott fel az arcán.
Követtem a tekintetét, és megpillantottam a szőke lányt, akivel Karl a
Shotsban ismerkedett meg.
– Úgy tűnik, jól megy a dolog.
Karl elvigyorodott.
– Soha nem vágta a fejemhez, hogy a hivatásom csak egy szánalmas
komédia, és nem keveredtem miatta kocsmai verekedésbe, szóval
valóban, eddig egészen jól megy.
– Hékás, nem kell úgy mellre szívni a dolgot!
Karl felnevetett, én pedig elmosolyodtam. Igazán örültem, hogy így el
tudunk viccelődni. Ekkor észrevettem Jake-et. Mrs. Hildabranddel
beszélgetett.
Jaj, csak őt ne!
– Sok szerencsét Erinnel! Később még beszélünk – mondtam, és
elindultam Jake felé.
Mrs. Hildabrand rám mosolygott, amikor meglátott.
– Darby! Éppen most ismerkedtem meg az udvarlóddal. Igazán
kedves, és nagyon jóképű. – Megszorította a kezemet. – És te még fel
akartad adni. Megmondtam, hogy valahol vár rád. – Visszafordult Jake-
hez. – El tudja hinni, hogy ez a kislány mindenkivel el akarta hitetni,
hogy egyedül is boldog?
Jake színlelt döbbenettel csóválta a fejét.
– Ez hihetetlen. Azt hiszem, szerencse, hogy rátaláltam.
– Ó, micsoda úriember! Ne hagyja elfutni! – Az asszony újra rám
mosolygott, és tudtam, bármit is akar mondani, rémes lesz. – Tudjátok,
miután összeházasodtok, azonnal családot kell alapítanotok. Bizonyos
kor után ez már nem megy olyan egyszerűen.
Megfogtam Jake kezét.
– Bocsásson meg, Mrs. Hildabrand! Be kell mutatnom Jake-et néhány
embernek.
Azzal amilyen gyorsan csak tudtam, kimenekítettem a barátomat.
De mielőtt egy szót szólhattam volna arról, ami történt, felbukkant
mellettem Mrs. Taylor.
– A tósztokat kicsit későbbre halasztjuk, miután az emberek már
tudtak valamit enni. Karl után következel.
Rászegezte a tekintetét Jake-re.
– Mrs. Taylor, ő a barátom, Jake. Jake, ő Stephanie édesanyja.
 Jake kinyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Kezet ráztak.
– Ugye nem veszekedtek?
– Nem tervezzük – feleltem.
Mrs. Taylor rosszalló pillantást vetett rám. Eleget voltam náluk ahhoz,
hogy simán megneveljen.
– Elnézést, Mrs. Taylor. Nem fogunk veszekedni, megígérem!
Szent egek! Az ember egyszer jelenetet rendez egy esküvőn, és egy életre
megbélyegzik.
Odavezettem Jake-et az asztalhoz, ahová a családunkat ültették.
Igazán kellemes volt, hogy nem kellett aggódnom, amiért nem kedvelik
egymást vagy nem kell folyamatosan irányítani a beszélgetést.
Egyszerűen hátradőltem, és élveztem, hogy a szeretteim között lehetek.
Megkezdődött a vacsora, és egy ponton észrevettem, hogy Mrs. Taylor
odamegy Karlhoz, és megkopogtatja a vállát. Ő mondott először
beszédet, ami azt jelentette, hogy hamarosan én következem.
Összeugrott a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy mindenki előtt
beszélnem kell. Amikor elkezdtem összeállítani a szöveget, online
segítséget kértem. De teljes időpocsékolásnak bizonyult. Hogyan
olvashatnék fel hangosan olyasmit, amitől undorodom?
Az egyik idézet így szólt: „A szerelem az, amikor belenézel a másik
szemébe, és látsz mindent, amire szükséged van.” Ez igazán nem kis
elvárás. És tényleg „mindent”? Mintha lapulna ott egy sajtburger is,
hiszen egy idő után bizonyára megéhezik az ember.
A legjobb, amit olvastam, és komolyan el is gondolkodtam rajta, így
szólt: „Egy jó házasság nem akkor születik, amikor a tökéletes pár
egymásra talál, hanem akkor, amikor két össze nem illő ember
megtanulja élvezni a különbségeket.” Ezt szívesen felhasználtam volna,
de féltem, hogy Stephanie úgy értelmezi, hogy szerintem ő és Anthony
nem alkotnak tökéletes párt.
 Karl levette a mikrofont az állványról, és megköszörülte a torkát.
– Helló mindenki! Karl vagyok, a vőlegény tanúja, és abban a
kiváltságban részesülhetek, hogy tósztot mondhatok az ifjú pár
egészségére. Ma szemtanúja lehettem, hogy az egyik legjobb barátom
feleségül veszi a nőt, akit szeret. Régóta vagyok Anthony barátja, és
kedves, nagylelkű embert ismertem meg a személyében. Stephanie-ban
megtalálta azt a párt, akiben megvannak ugyanezek a tulajdonságok, így
tökéletesen kiegészítik egymást. Házassági tanácsadóként rengeteg
párral találkoztam a kapcsolatuk legkülönbözőbb szakaszában, és
bizton állíthatom önöknek, Stephanie és Anthony remek párost
alkotnak. – Karl elmosolyodott, és rám pillantott. – Valaki nemrégiben
felhívta a figyelmemet, hogy egy jó párkapcsolat kulcsa nem a
kommunikáció. Hiszen mindannyian másként kommunikálunk. Azt kell
mondanom, hogy sok mindenben igaza volt. Azt hiszem, az a lényeg,
hogy rájöjjünk, miként kommunikáljunk olyasvalakivel, aki más, mint
mi. Így talán megtanuljuk megérteni egymást akkor is, amikor
nehezünkre esik.
Karl fölemelte a poharát.
– Igyunk az ifjú párra! Hosszú, boldog életet kívánok nektek!
Drew oldalba bökött.
– Gyaluld le őket! – mondta, aztán közelebb hajolt, és suttogva
hozzátette. – És ha észreveszel valakit, aki nem tudja, hol a helye, ne
fogd vissza magad!
És úgy tett, mintha pofon vágna valakit.
Gúnyosan ránéztem, majd elindultam előre, hogy elmondjam a
köszöntőmet.
– Remélem, nem nyúltam le a beszédedet – suttogta Karl, miközben
átadta a mikrofont.
– Elég, ha részesedést kapok, amikor hirtelen fellendül a
tanácsadóüzlet – feleltem, és rámosolyogtam.
Ám amikor felemeltem a mikrofont, és körülnéztem, reszketni
kezdett a térdem, szédültem, és hányingerem támadt.
– Ha valaki nem ismerne, Darby vagyok, és a gyönyörű menyasszony
a legjobb barátnőm. Mi ketten számtalan rossz és jó élményt tudhatunk
magunk mögött, és igazán megtisztelő, hogy részese lehetek élete egyik
legboldogabb napjának. – Teljesen kiszáradt a torkom. Az asztalon
sorakozó poharakat bűvöltem, és azt kívántam, bárcsak magammal
hoztam volna egyet. Megköszörültem a torkomat és megnyaltam a
számat. – És ha valaki ismer, tudja, hogy eddig kétkedve szemléltem ezt
a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” dolgot.
Észrevettem Stephanie tekintetében a rettegést, ezért gyorsan
folytattam, mielőtt a menyasszony elájulna.
– Viszont mivel oly régóta ismerem Stephanie-t, pontosan tudom,
milyen, amikor boldog. És amióta megismerte Anthonyt, boldogabb,
mint valaha. A kezdetektől figyelem kettejük kapcsolatát. Végignéztem,
ahogyan megváltoztatták egymás életét. És teljes bizonyossággal
állíthatom, hogy kettejüknek megvan mindene ahhoz, hogy a
házasságuk sikerüljön. Egyszóval, a mai napon nem elveszítek egy
barátot, hanem nyerek egy újat… – Anthonyhoz fordultam. – Igen,
Anthony. El kellett volna olvasnod az apróbetűs részt. Most engem is el
kell viselned egy életen át.
A vendégek vidáman felnevettek.
– Arra akarok kilyukadni, hogy ők ketten remek példáját adják annak,
hogy mi a szerelem, és milyen csodálatos dolog, ha valaki rátalál a
megfelelő emberre. – Fölemeltem a poharamat, örültem, hogy túl
vagyok a nehezén. – Anthonyra és Stephanie-ra! Legyen a házasságuk
csupa szerelem és vidámság!
Stephanie a szívére szorította a kezét, és azt suttogta:
– Szeretlek!
– Én is – tátogtam vissza.

* * *
Stephanie-nak összegyűrődött a ruhája, amikor a nyakamba ugrott, a
fátyla az arcomba nyomódott. Néhány perccel korábban sor került az
első táncra, amelyet Anthonyval férj és feleségként jártak el.
– Én férjhez mentem, neked pedig megtört az átkod. Tudtam, hogy
egy nap megtalálod az igazit!
– Na, na! – tiltakoztam. – Nem is voltam elátkozva!
– De, bizonyos értelemben igen. És most van az esküvőm, úgyhogy ma
hallgatnod kell arra, amit mondok. – Hátrébb húzódott, és komolyan
rám nézett. – Most, hogy megtaláltad Jake-et, hagyd a sok régi
baromságot! Csak engedd, hogy boldog legyél.
– Tényleg boldog vagyok – vallottam be, és képtelen voltam levakarni
az arcomról az ostoba vigyort.
Kétség sem fért hozzá, hogy ugyanúgy nézek ki, mint Stephanie,
amikor Anthonyról beszélt.
– És ha már a szívdöglesztő barátodról van szó…
Megjelent mellettem Jake, és gratulált Stephnek.
– Kösz! – A barátnőm a táncparkettre bökött. – Menjetek táncolni!
Majd elköszönök, mielőtt elmegyünk. – A hátam mögé pillantott. – Jön
Mrs. Hildabrand. Jobb lesz, ha mész, mielőtt kioktat arról, hogy ideje lesz
gyereket szülnöd, mert lassan kiöregszel. Én már megkaptam a
magamét.
– Igen, mi is végighallgattuk. – Megfogtam Jake kezét. – De egyszer is
elég volt.
Elindultunk a táncparkettre. Jake átfogta a derekamat, és közel húzott
magához. Átkulcsoltam a nyakát.
– Úgy hangzott, mintha tényleg komolyan gondoltad volna azt a
tósztot – állapította meg Jake. – Mintha tényleg elhinnéd, hogy két ember
képes lehet rá.
Rámosolyogtam.
– Gondolom, ha – ismétlem, ha – megtalálod a megfelelő személyt, és
mindketten keményen dolgoztok az ügyön, kicsit javulnak az esélyek.
 Jake magához szorított.
– Tudod, semmi baj azzal, ha bevallod, hogy igazam volt. Csak egy-két
hónapig fogom az orrod alá dörgölni. Maximum egy évig.
Boldogan csóváltam a fejem, és átadtam magam Jake-nek, miközben
suhantunk körbe-körbe a parketten. Mindenki táncolt, nevetgélt és
beszélgetett körülöttünk. Anya és Dwight az asztalunknál ültek, és
boldogan mosolyogtak, Drew és Lisa a bal oldalunkon forogtak, és
nevettek egy-egy élesebb fordulatnál, Devin és Anne is táncolt, úgy tűnt,
igazán élvezik a gyerekek nélkül töltött estét. Stephanie és Anthony is a
parkettre lépett – szélesen vigyorogtak, miközben a tekintetük
összeforrt.
Boldog szerelmespárokkal voltam körülvéve, és legnagyobb
meglepetésemre én is közéjük tartoztam.
Az a helyzet, hogy azt hittem, azelőtt is voltam már szerelmes. Biztos
voltam benne. És bár nyilvánvalóan szerettem azokat a fiúkat is, ez
egészen más volt. Amikor azt hiszed, hogy megszabadultál egy rossz
szokástól, biztosan visszaköszön. Nem egyszerűen leestem a
kiábrándultság szekeréről, hanem lebukfenceztem – sőt már a kocsit
sem láttam.
Az elmúlt napokban sok mindent megtudtam Jake-ről. Borzalmas
nyolcvanas évekbeli metálzenét hallgatott reggelenként. Majd
megbolondult, hogy megtudja minden baseballmeccs eredményét, nem
számított, melyik csapat játszik, és gyakran csak „ránézett az állásra”,
míg végül megnézte az egész mérkőzést. Borotválkozás után nem
öblítette le a borostákat a mosdó széléről, ezért odaragadtak a
porcelánhoz, és szinte lehetetlen volt levakarni onnan. Hangosan
horkolt, amitől alig lehetett elaludni.
Végül bizonyára kissé zavarónak találom majd ezeket az apró
gyarlóságokat. De hajlandó voltam szemet hunyni felettük, mert nagyon
jól éreztem magam Jake társaságában. Szerettem, ahogy megcsókolt.
Szerettem, hogy átjön hozzám, és segít vacsorát főzni. Szerettem
odabújni hozzá, és úgy elaludni. Szerettem, hogy valahogy elnézi
minden hibámat, és ezekkel együtt is szeret.
De főként: egyszerűen csak szerettem.
Mint mindenben, ebben is lesznek csúcspontok és hullámvölgyek. De
amennyire csak tőlünk telik, megosztjuk egymással a reményeinket, az
álmainkat és a csalódásainkat. Megkapjuk egymástól azt a támogatást és
megértést, amelyre szükségünk van a továbblépéshez.
Az igazság az, hogy a tündérmesék eleje mindig nagyon egyszerű.
Csak az nehéz, ami utána következik. Az életben nincs egyértelmű
befejezés. A Jake-kel való kapcsolatom jobb volt, mint egy mese, mert
valóságos volt. A valóságbeli szerelem megköveteli, hogy elnézzük a
másik hibáit, és ezekkel együtt szeressük. És bár egyszerűbb lenne
odabiggyeszteni a végére, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”,
van valami lenyűgöző abban, hogy valakit – a hibáival együtt is –
szeretünk.
Amikor a szám a vége felé közeledett, Jake lehajolt, és megcsókolt.
Visszacsókoltam, és éreztem, hogy egyre mélyebbre zuhanok. Azon
kaptam magam, hogy elhiszem, létezik az örök szerelem. Vagy valami
hasonló.
És ebben a pillanatban rájöttem. Keresztül kellett mennem egy sor
rettenetes párkapcsolaton, hogy végül megtaláljam Jake-et. Az én saját
bejáratú hercegemet. Mert kiderült, hogy valóban léteznek.
Hamupipőke, menj a búsba! Enyém az utolsó pont.
 Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv egy beszélgetéssel kezdődött, amelyet az egyik legjobb

barátnőmmel, Christy Waltersszel folytattunk arról, milyen valóságtól
elrugaszkodott elképzeléseink vannak a párkapcsolatokról. Kicsúszott a
számon, hogy „Ja, Hamupipőke csúnyán átvert!”, és abban a pillanatban
tudtam, hogy írnom kell egy regényt mindarról, ami a tündérmesékből
kimaradt, és korántsem annyira romantikus.
Köszönöm Malinda nénikémnek, aki az elsők között olvasta el, és
elmondta, mennyire szereti. Azóta nagy szurkolóm, amióta írásra adtam
a fejem, és ezért örökre hálás leszek neki – mindig erőt ad a
folytatáshoz. Ariane Love-nak is köszönöm, hogy elolvasta a kézirat
korai változatát. Legszívesebben csöpögős siránkozásba kezdenék arról,
hogy mennyire hiányoztok Christyvel, de visszafogom magam, és
egyszerűen csak köszönetet mondok, amiért ilyen csodálatos barátnőim
vannak. Szeretném megköszönni még egy barátnőmnek, Amanda Price-
nak (majdnem Crowthert írtam ), akinek a legfontosabb tulajdonságai
fel-felbukkannak a könyv női szereplőiben. Kösz, hogy mindig a
megfelelő dolgokat mondtad a szerkesztés során – örülök, hogy találtál
egy másik lányt, aki úgy hasonlít rám.
Nem tartanék ott, ahol ma tartok, ha Stacy Abrams nem hisz bennem.
Köszönöm neki és Alycia Tornettának a kivételes szerkesztői
tehetségüket, a könyveim csak úgy csillognak-villognak, amikor
kikerülnek a kezeik közül. És köszönöm a sok háttérmunkát, amit értem
végeztetek. Sok-sok ölelés! Az Entangled Publishing mindenben
támogatott, a szerzőktől a szerkesztőkig és az újságírókig, hálás
köszönetem mindannyiuknak. Külön megemlíteném az újságíró Heather
Ricciót, valamint Anjanát és Danielle-t. Köszönöm az íróbarátoknak,
Rachel Harrisnek, Lisa Bursteinnek, Brandy Vallance-nek és Anne
Elliotnak, hogy mindig mellettem állnak, és folyamatosan
megnevettetnek.
Köszönöm az én szőke hercegemnek – hihi, muszáj megemlítenem,
kicsim –, amiért írás közben segített több mesehasonlatot keresni,
amiért válaszolt egymillió kérdésre, és elolvasta az első változatot,
amely még egy örökkévalósággal ezelőtt született meg, amikor abban
sem voltam biztos, hogy egyszer megjelenik egy könyvem. Köszönöm,
hogy mindvégig támogatta az írói karrieremet, már akkor is, amikor
még nem volt karrier. Ó, és amiért folyamatosan hozzájárul a
cipőgyűjteményemhez. A lányaimnak és a fiamnak, akik mindig képesek
felvidítani, és átlendítenek a nehéz pillanatokon. Mindennap
rácsodálkozom, milyen csodálatos gyerekeim vannak!
A kisvárosi, birtokon játszódó jelenetek nagy részét a szülővárosom
és néhány cseppet sem szokványos vacsora melletti beszélgetés ihlette.
A szívem mélyén mindig tanyasi lány maradok, akkor is, amikor
kecsesen tipegek a tűsarkúimban. Anya és apa, köszönök mindent, attól
kezdve, hogy fölneveltetek, egészen addig, hogy mindig érdeklődtök,
hogy megy az írás, és hagyjátok, hogy illetlen vicceket csempésszek a
regényeimbe. (Látjátok? Már nyomtatásban van, úgyhogy
megmaradnak az örökkévalóságnak.) Több száz kedvességet
mondhatnék a testvéreimről, de legyen elég annyi, hogy szeretlek
benneteket, és köszönöm a támogatásotokat. Háromszoros hurrá a
bátyámnak, Gregnek, aki hagyta, hogy Drew szájába adjam a beszólásait
és a történeteit…
Mivel ez a köszönetnyilvánítás egyre hosszabb lesz, és folyton attól
rettegek, hogy kihagyok valakit, egyszerűen szeretnék köszönetet
mondani az összes fantasztikus bloggeremnek és az összes jófej
könyvrajongónak, akivel az évek során megismerkedtem
(némelyikükkel csak virtuálisan). Miattatok sokkal szórakoztatóbb írni,
és igazán nagy segítség, hogy megismertetitek a könyveimet az
emberekkel. Köszönöm a csajoknak a TZWNDU könyvklubból, hogy
kisegítettek, amikor szükségem volt visszajelzésre, és mert egyszerűen
klasszak.
És végül, de nem utolsósorban köszönöm az olvasóimnak! Ti vagytok
a legjobbak! Kívánom, hogy mindannyian találjátok meg az üvegcipőtök
párját vagy amilyen lábbelit éppen hordtok.
 A szerzőről

Cindi Madsen megragad minden alkalmat, hogy leüljön a számítógépe

elé, cselekményt sző, javítgat, és beleszeret a szereplőibe. Emiatt
időnként teljesen elmegy az esze. De e nélkül végleg elmenne. Túl sok
cipője van, de mindig talál rá okot, hogy beszerezzen egy újabb csinos
példányt, különösen ha csillogós, színes vagy szupermagas sarkú.
Coloradóban él (ahol a nyár határozottan NEM tart egész évben) a
férjével és három gyerekével. Ír fiatal felnőtteknek szóló könyveket,
mint az All the broken pieces, a Cipher vagy a Demons of the sun, és
felnőtteknek szóló regényeket is, mint a Falling for her fiancé, az Act like
you live me és a Hamupipőke, menj a búsba!.

A honlapja: www.cindimadsen.com

Kövesd Twitteren: twitter@cindimadsen