Petőfi Sándor : A Tisza

A Tisza Petőfi csodálatos szépségű tájleíró versei közt is a legszebbek, leghíresebbek közé
tartozik. Az emlékezés, a képzelet hívta életre.
Szerkezetileg a költemény egyetlen hatalmas ellentétre épül.Az első, terjedelmesebb rész a nyári alkonyat
varázslatos nyugalmának hangulatát idézi, a második, a rövidebb rész a gátját elszakító, félelmetesen tomboló
folyó képét érzékelteti. A vers olvasásakor a tájat a költő szemével látjuk. De a Tisza a folyó látványánál is
jobban egy lelkiállapotról nyújt megyőző képet. Maga a költő is benne van, benne áll ebben a képben:
„Nyári napnak alkonyulatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál. . . ’’
A költő a Tiszát az anyját szerető gyermek érzésével kapcsolja össze:
„Ott, hol a kis Túr siet beléje,/ Mint a gyermek anyja kebelére.”
A továbbiakban az alkony fényében ragyogó víztükör meseszerű látványa köti le figyelmünket :
„ A folyó oly simán, oly szeliden / Ballagott le parttalan medrében, / Nem akarta, hogy a nap sugára /
Megbotoljék habjai fodrában.”
A megszemélyesített folyó tükrében megcsillanó napsugarakat a tündérek táncához hasonlítja Petõfi.
Hangutánzó szavak- csengés, pengés- sugallják ezt a könnyed táncot. Aztán, ahogy a költõ körülhordozza a
tekintetét a vidéken, úgy nyílnak meg elõttünk is mind messzibb távlatok, mintha filmkockán elevenednék meg
a táj. A tökéletes csend és nyugalom hangulatát költõi képek egész sora kelti bennünk. Művészi jelző, hasonlat
és megszemélyesítés varázspálcáival hívja életre emlékeit. Ahol áll „. . .fövény szőnyeg. . .tartott a mezőnek.../
Melyen a levágott sarjúrendek,/ Mint könyvben a sorok, hevertek. /..../ Túl a réten néma mélltóságban / Magas
erdő, benne már homály van, / De az alkony üszköt vet fejére, / S olyan, mintha égne s s folyna vére.”
A képet az égen úszó rózsafelhők és a ködön áttekintő máramarosi bércek zárják le.
A Tisza túlsó partján megjelenő pórmenyecske is csak addig pillant át a költőre, míg korsóját telemerítette, s
hagyja Petőfit némán, modulatlanúl állni, úgy, mintha gyökeret vert volna a lába.
„ A természet örök szépségétül”a költő lelke mély mámórba szédül, s a meghitt kép méltóságossá,
ünnepélyessé válik, előkészítve a fő gondolat felszárnyalását:
„ Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled?/ Mily nagy vagy te! Mentűl inkább
hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondassz.”
Ezt a gondolatot, a természet végtelen erejének gondolatát fokozza a két utolsó szakasz robajló
mozgalmassága, az áradó, vágtató folyó megjelenítése. „A föld legjámborabb folyó”-ját pár nap múlva
felkórbácsolt tengerként látja viszont a költő:
„ Mint az őrölt, ki letépte láncát,/ Vágtatott a Tisza a rónán át,/ Zúgva, bőgve tőrte át a gátot, / El akarta
nyelni a világot!”
Az első rész nagy állóképe itt hirtelen mozgalmassá válik, s bensejében ott feszül a nagy változásokra készülő
költő indulata.
1847-ben vagyunk! A sorok értelmét egy, a forradalom első heteiben írott verse, A király és a hóhér című is
megvilágítja, a béklyó lezárására felkelt népet ugyanilyen képpel láttatja:
„ Mint a folyóvíz a gátot,- eltépte a nép a láncot.”
Így Petőfi legszebb, legcsodálatosabb leíró költeménye egyben forradalmi költészetének is szárnyaló darabja.