Nappal iskolás lány,

éjszaka falmászó betörő…

Scarlet McCall azt hiszi, mindent tud. Apukájával az a

küldetése, hogy elrabolt kincseket juttasson vissza a jogos
tulajdonosaihoz. Ám amikor ellopnak egy ősi azték
karkötőt, az egész élete a feje tetejére áll.
Az apukája eltűnik, és titokzatos erők szabadulnak fel
benne. Sötét alakok veszik üldözőbe, akiket semmi sem
állíthat meg, hogy megkaparintsák a karkötőt. Miközben
az apukáját keresi, Scarnak muszáj megtanulnia, kiben
bízhat, mielőtt túl késő lenne.
 © Minden jog fenntartva.
Jelen könyvet vagy annak bármely részét bármilyen célból
felhasználni a Stúdium Plusz Kft. és a Nouvion Trade S. A.
kifejezett engedélye nélkül szigorúan tilos!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Scarlet Files – Cat Burglar by Tamsin Cooke

The Scarlet Files – Cat Burglar was originally published

in the UK in 2016. This edition is published by arrangement
with Oxford University Press.

Szöveg © Tamsin Cooke, 2016

Fordította: Popovics Ferenc

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotó: © shutterstock.com

Felelős szerkesztő: Boldog Katalin

A szerkesztő munkatársa: Meló Eszter

ISBN 978-615-5611-90-2

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S. A.

Felelős kiadó:
a Studium Plusz Kft. ügyvezető igazgatója
Violettának és Grahamnek, akik mindig hittek bennem.
Tobynak és Daisynek, akikből ihletet merítek.
 Első fejezet

A tető szélén hasaltam, ugrásra készen. Gyerünk már, apa,

hol vagy? Kizárt, hogy eddig tartson, míg meggyőződik róla,
hogy üres-e a szoba. Hirtelen egy kéz ragadta meg a
vállamat, mire felpattantam. Az utolsó pillanatban valahogy
sikerült erőt vennem magamon, nehogy lezuhanjak a
háromemeletes házról. Csodálkozva meredtem apára. Hogy
tudott ilyen csendben mögém osonni? Egy lépését sem
hallottam, még csak meg sem nyikordultak a cserepek.
Apa fogta magát, és átlendült a tető pereme fölött, majd
lehuppant az alatta nyújtózó, második emeleti erkélyre.
Végre eljött a pillanat, amire vártam. Mélyet sóhajtottam, és
átmásztam a csatornán. Ujjaimmal a tetőbe kapaszkodtam,
miközben kilenc és fél méter magasan himbálóztam a föld
fölött. Szétáradt bennem az adrenalin; meglendítettem a
lábam, és miután átsuhantam a levegőn, mellette landoltam,
behajlított térddel. Megdörzsöltem a karom és
kinyújtóztattam az ujjaim.
Apa és én ugyanolyan fekete kezeslábast viseltünk,
vékony bőrkesztyűt és hátizsákot. Éjjellátó szemüvegünkön
keresztül minden zöldnek látszott. Bebámultunk a
kétszárnyú üvegajtón. Az elénk táruló helyiség üres volt, a
házigazdák a szomszéd szobában aludtak. Vajon
felébresztettük őket? Nem szívesen ismerem el, de én sokkal
hangosabban huppantam le, mint apa.
 Szerencsére nem gyulladt fel a villany, így apa feltörte az
ajtó zárját. Benyúltam a farzsebembe, és előhúztam egy
darab fóliát. Odanyújtottam apának, és figyeltem, ahogy
kiiktatja vele az érzékelőt. Egy kicsit kihúzta az ajtót, s
miután a riasztó nem szólalt meg, még jobban eltolta a sínen.
Apa surrant be a házba elsőként, én pedig szorosan a
sarkában követtem. Behúzta az erkélyajtót, közben én
felmértem a szobát. Minden pontosan ott helyezkedett el,
ahol vártam – a franciaágy, a szőnyeg, a fiókos szekrény, a
maszk és az ékszeres ládika. Apa tervei mindig tökéletesek.
Ahogy léptem egyet előre, apa megragadta a karomat, és
a mutatóujjával a nagy, ovális szőnyeg felé bökött. Kiszáradt
a szám. Én, balga – elfelejtettem. Feltartottam a
hüvelykujjamat.
Megmarkoltuk a szőnyeg szélét, óvatosan felhajtottuk,
mire feltárultak az alját pettyező, apró taposókorongok. Ha
bármelyikre ráléptem volna, valahol megszólal egy riasztó. A
legtöbb korong azon a szakaszon volt, ami fölött az azték
maszk függött. Az álarc még az éjjellátó szemüvegemben is
félelmetesnek és ijesztőnek tűnt. Fogalmam sincs, hogy
képes valaki úgy álomra hajtani a fejét, hogy ez a dolog
bámul le rá.
Figyeltem, ahogy apa bejárja a szobát. A táskájából
elővett egy csipeszt, és elkezdett a vezetékekkel babrálni.
Miközben kiiktatta a maszkra szerelt riasztót, lábujjhegyen
áttipegtem a szőnyegen, gondosan elkerülve az utamba
kerülő néhány taposókorongot. Az ékszeres ládika felé
vettem az irányt, ami a komód tetején hevert. Apa szerint a
dobozra nincs riasztó szerelve, de biztos, ami biztos,
körbetapogattam a területet. Jó – nem láttam vezetékeket
vagy másféle biztonsági berendezés nyomát.
Ahogy felhajtottam a fafedelet, a ládikában brossok,
karkötők és nyakláncok sokasága tárult fel. Egy részüket
elkezdtem félreseperni, mikor egy hang ütötte meg a
fülemet. Megdermedtem. Újabb hang – egy reccsenés. Valaki
valahol a házban ébren van. Levegőt venni is alig mertem.
Tekintetem vadul ugrált az ajtó, a lépcsőforduló és apa
között, aki mereven állt, egyik kezében az azték álarcot
tartva. Szabad kezét felemelte, és maga elé nyújtotta.
Tudtam, mit akar mondani: „ne ess pánikba, ne moccanj".
Nem mozdultam. A lépcsőfordulóban a szőnyegen lábak
csoszogtak. Nem kéne most elillannunk? Ismét apára
pillantottam, de a kezét még mindég a levegőben tartotta. A
lépések elhaladtak az ajtónk előtt, de ez még nem jelentette
azt, hogy biztonságban vagyunk. Mi van, ha valaki épp a
krikettütőért megy, hogy jól fejbe vágjon vele minket? Vagy
telefonál a rendőrségnek? Kattanást hallottam, majd fény
szűrődött be a lépcsőfordulóra vezető ajtó alól. Azután
csobogás. Halkan felsóhajtottam. Csak vécére kellett mennie
valakinek.
Még mindig nem moccantam, és apa sem. A csobogás
mintha sosem akart volna véget érni. Végre meghallottuk a
lehúzó lánc csilingelését, azután ismét egy kattanást, mire a
fény kihunyt. Újra felhangzottak a lépések, elhaladtak a
szobánk mellett, és megnyikordult egy ágy, ahogy valaki
felmászott rá. Apa még mindig kinyújtva tartotta a karját. Az
izmai sajogni kezdtek a mozdulatlanságtól. Tudtam, hogy
csak arra vár, hogy az illető visszaaludjon. De most tényleg?
Muszáj ilyen sokáig várnunk? Végül apa az előre nyújtott
tenyerét ökölbe szorította, feltartotta a hüvelykujját, és
elfordult.
Olyan nesztelenül, ahogy csak lehet, újra beletúrtam az
ékszeres ládikába, ezúttal sietősebben kotorászva.
Tekintetem csakhamar egy vastag karkötőre tévedt, amit
drágakövek díszítettek, és képtelen voltam megállni, hogy
elvigyorodjak. Megtaláltam! Remegő ujjakkal felemeltem a
karkötőt, betekertem egy fekete bársonydarabba, és a
hátizsákom elülső zsebébe csúsztattam. Elővettem egy
kinézetre a megszólalásig hasonlító másolatot, amit a doboz
aljára dugtam. Azután megpróbáltam óvatosan ráhalmozni a
többi ékszert abban a sorrendben, ahogy kivettem őket. Jól
emlékszem, a kupac tetején egy gyöngysor és egy szitakötős
melltű volt. Lezártam a doboz fedelét, és letöröltem
mindennek a felületét, amihez hozzáértem. Léptem egyet
hátra, hogy szemügyre vegyem a munkám. Senki nem veszi
észre… remélhetőleg.
Megfordultam, és láttam, hogy apa újra aktiválja a
riasztót, ami immár egy hamis maszkhoz volt csatlakoztatva.
Miután minden felületet letörölgetett, átszökdécselt az
érintőkorongok felett. A franciaágynál találkoztunk, majd
visszagöngyölítettük a szőnyeget a helyére. Apa ismét
körbenézett a szobában, azután bólintott. A fóliával eltakarta
az érzékelőt, és intett, hogy nyissam ki az ajtót. Kisurrantam,
és az erkélyen vártam, hogy utánam jöjjön.
Kicsit megszédültem. A feszültség elillant. El sem hiszem,
hogy elloptam a karkötőt… méghozzá egyedül!
Apa visszazárta az üvegajtót, én meg a vállamra vettem a
hátizsákot. A holdfényes égbolt alatt átmásztunk a korláton,
és lekapaszkodtunk az első emeleti balkonra. Megállás nélkül
átlendültünk az újabb korláton, és lehuppantunk a földre. Az
utca nem volt kivilágítva – odarohantunk fekete autónkhoz,
és beugrottunk.
Apa két utcával arrébb megszólalt:
– É. L. SZ.
Letéptem magamról az éjjellátó szemüveget, apa
hasonlóképp. Felkapcsolta a fényszórót.
– Na, mit szólsz? Milyen voltam? – tört ki belőlem a
kérdés.
– Óriási voltál – válaszolta apa.
Összekulcsoltam kesztyűs kezeimet.
– Mikor jöhetek újra?
- Nemsokára – mondta apa. – De most próbálj meg aludni
egy kicsit. Végül is holnap iskolába kell menned.
 Második fejezet

Másnap délelőtt untattak az órák, alig bírtam nyitva tartani a

szemem. Végre megszólalt az ebédidőt jelző csengő.
Megfogtam a szendvicseimet, és elindultam az étkezde felé,
ahol leültem egy asztal végéhez. Üres székek vettek körül,
mint minden alkalommal.
A mögöttem lévő asztalhoz egy csapat nevetve csevegő
lány telepedett. A szívem összeszorult. Egy éve én is ilyen
voltam. A régi iskolámban leültem Charlie-val és Jules-zal, és
állandóan valami butaságon vihogtunk. De már ezer éve nem
láttam őket. Amikor apával elköltöztünk, kénytelen voltam
búcsút venni tőlük… és hamis címet adtam meg nekik. Azt
hiszik, Dél-Afrikában élek. A szemem sarkát csiklandozni
kezdték a könnyek.
De megráztam magam. Én döntöttem úgy, hogy apával
tartok a küldetéseken. Tudtam, mi vár rám – hogy muszáj
elszakadnom a régi életemtől. Régi barátaimat
megpróbáltam kiverni a fejemből, és épp egy újabb falatot
haraptam a szendvicsemből, amikor a mögöttem lévő
asztalnál meghallottam egy hangot.
– Nem fogod elhinni, mit csináltam tegnap este!
Hátrasandítottam a vállam felett, és egy eszelősen
vigyorgó lányt pillantottam meg. Visszafordultam, ám a
hangját tisztán és hangosan hallottam.
 – Komolyan mondom, irtó klassz éjszakám volt –
folytatta. – Andy átjött, fent maradtunk vagy háromig, és
megnéztünk két horrorfilmet.
– Na, ne! – rikoltotta az egyik barátnője.
– De. Anyu és apu nem voltak otthon, szóval…
Az ajkam akaratlanul megrándult. Tényleg?
Olyan irtó klassz megnézni két horrorfilmet egy sráccal?
Mikor eszembe jutott a saját éjszakám, a szám még jobban
rángatózni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy apa
megengedte, hogy elhozzak valamit. Persze voltam már vele
melózni azelőtt is, de mindig csak a segédjeként –
szerszámot adogatni, őrködni, szellőzőjáratokon bemászni.
De tegnap este hagyta, hogy én keressem meg a karkötőt, a
riasztókat…
Babrálni kezdtem a hajam, ahogy minden egyes
mozdulatot újra átéltem, majd hirtelen megdermedtem.
Valami nem stimmelt. Az étkező elnémult. Felpillantottam,
és legnagyobb rémületemre azt láttam, hogy a helyiség üres.
Mióta ülhetek itt?
Megszólalt a csengő, és talpra ugrottam. Nem késhetek el
az óráról. A tanárok megjegyeznek maguknak.
Végigszaladtam a hosszú folyosón, és odaértem a
tantermemhez. Hála istennek, nem én vagyok az utolsó.
Csatlakoztam a későn érkezőkhöz, majd a terem közepén
némán lehuppantam a helyemre.
A földrajztanárunk, Mr. Anchor a kőzetekről dünnyögött,
megpróbáltam odafigyelni rá. Az asztalra könyököltem, és
néztem, ahogy valamilyen földtani fogalmakat ír fel a fehér
interaktív táblára. A szemhéjam elnehezült, a testemben
melegség áradt szét, a fejem lekókadt, s még mielőtt
észrevettem volna, az álmok birodalmában találtam magam.
– Untatlak talán?
Felkaptam a fejem. Mr. Anchor közvetlenül előttem
magasodott, összefont karokkal. A gyomrom liftezni kezdett.
– Bocsánat – krákogtam. Megköszörültem kiszáradt
torkomat. – Bocsánat – ismételtem meg ezúttal tisztább
hangon.
– Már folyt a nyálad – csattant fel a férfi.
Az osztályban kitört a nevetés, mindenki rám szegezte a
tekintetét. Lehajtottam a fejem, a hajam az arcomba hullott.
Nem hiszem el, hogy tényleg így jártam! Egy teljes éve
próbálok láthatatlan maradni, erre most a figyelem
középpontjába kerülök.
– A kilencvenkettediktől a kilencvennyolcadikig olvassuk
az anyagot. Mit gondolsz, képes vagy követni? Vagy
várhatóan elalszol megint? – kérdezte Mr. Anchor.
– Képes vagyok rá – motyogtam, ahogy kinyitottam a
könyvet, és lapozni kezdtem az oldalakat.
– Helyes! – mondta, mielőtt visszafordult a tábla felé.
Lesütöttem a szemem, nehogy elkapjam valakinek a
pillantását. Legszívesebben jól fenékbe rúgnám magam…
vagy Mr. Anchort!
Normális esetben az osztálytársaim és a tanárok rám se
hederítenek. Ügyelek rá, hogy átlagos teljesítményt nyújtsak,
se nem kimagaslót, se nem gyengét. Bár néhány napot
kimaradtam, míg megbízható házakban húztuk meg
magunkat, sosem hiányoztam annyit az iskolából, hogy
felkeltse a figyelmet. A hajam seszínű, nem sminkelem
magam, és amikor nem az iskolai egyenruhát viselem, akkor
átlagos, egyszerű ruhákat hordok. Igazi barátaim nincsenek
itt, mert nem engedtem közel magamhoz senkit, nem is
tehetem. No meg az igazat megvallva, elég unalmasnak
találom manapság a tizenhárom éves lányokat. Kizárólag a
zene, a ruhák, a sminkelés és a fiúk érdeklik őket. Engem
meg a kulcs nélküli autólopás, riasztók kiiktatása és a
kasszafúrás.
Ügyeltem, hogy a földrajzóra hátralévő részét éber
figyelemmel kísérjem, de azért fél szemmel az órát néztem.
Gyerünk már, legyen végre negyed négy! Mikor az óra végre
véget ért, felkaptam a táskámat. Hál' istennek hétvége jön.
Utána pedig már csak két napot kell iskolába jönni, és itt a
nyári szünet.
Hazasiettem, apát a konyhában találtam; le sem vette a
füléről a telefont.
– Bocsi – tátogta, és az égre meresztette a szemét.
Mogorva tekintetéből tudtam, hogy a főnökével, Mr.
Higgsszel beszél. Apa a Biztonságos házak magazinnak
dolgozik. Felkutatja a legújabb behatolás elleni
technológiákat, és értékelést ír róluk. Számára ez a tökéletes
hétköznapi munka.
Magára hagytam apát, és felmentem a lépcsőn a
szobámba. Makulátlan rend fogadott, mint mindig: a
könyveim magasság szerint sorba rakva; az asztalom üres,
csak a tegnapi házi feladat van rajta, amit nem csináltam
meg; a fekvenyomó padon a megfelelő méretű tárcsákkal
megpakolt súlyzó. Hirtelen észrevettem, hogy az ágyam alól
kikandikál egy kék album sarka. De hiszen gondosan
elraktam, nem? Ha apa megtalálta, meg fog ölni. Ám ahogy
térdre vetettem magam, megnyugodtam. Apa sosem teszi be
a lábát ebbe a szobába.
Már épp arra készültem, hogy jobban betoljam az
albumot az ágy alá, amikor a kezem megállt a levegőben.
Azért én csak vetnék rá még egy pillantást. Csak egyet.
Ahogy kinyitottam az albumot az első oldalon, elolvastam
a beragasztott újság főcímét: „A rendőrség összezavarodott,
miután a Láthatatlan Betörők újra lecsaptak". Az
újságkivágás hat évvel ezelőtti; akkoriban jöttem rá, hogy
mivel foglalkozik anya és apa. Azután gyűjteni kezdtem a
róluk szóló újságcikkeket… újabban az apáról és rólam
szólókat.
Ahogy eszembe jutott anya, a szívem ismerős módon
összeszorult. Miközben a hajamat fésülte, a betörésekről
mesélt: ahogy az üvegvágót használta, ahogy feltörte a
zárakat. Az ajkamba haraptam. Gondolom, most már én is
meg tudok csinálni ezt-azt azok közül a dolgok közül…
Az utolsó betörését keresve, elkezdtem lapozni az
oldalakat, mikor kopogtattak az ajtón.
A kezem megdermedt.
– Scar, bejöhetek? – kérdezte apa.
Ez ugye csak egy vicc? Apa be akar jönni a szobámba?
Épp most? Betuszkoltam az albumot az ágy alá, kézbe vettem
az angolházimat, és felpattantam a paplanra, mintha egész
idő alatt ott ültem volna.
– Scar, bejöhetek? – szólt be újra, ezúttal hangosabban.
– Persze!
Apa egyik kezében egy nagy táskát lóbálva lépett be, a
másikban a cukorbetegsége miatt szükséges inzulinnal teli
dobozt tartotta. Biztos az előbb adta be magának az injekciót.
A szemébe néztem. Komoly arcot öltött. Jaj, ne! Megtalálta az
albumot!
– Minden rendben? – érdeklődtem, mielőtt kitör a vihar.
Apa megdörzsölte a homlokát, aztán azt kérdezte:
– Hogy ment a suli?
Erre a kérdésre számítottam a legkevésbé. Nem igazán
szoktunk másról beszélgetni, mint… a betörésekről.
– Földrajzórán elaludtam – mondtam egy vállrándítással.
– Ó! – mondta apa, és lehuppant az íróasztal előtti székre.
– Úgy érzem, az én hibám. Megint éjszakáztunk.
– Nem számít.
– Tudom, hogy neked nem. De édesanyádnak számítana.
Az éjjeliszekrényen álló fényképre pillantottam, ami az
egyetlen kép volt a szobában: anya körém fonja rajta a
karját. Ugyanolyan pólót és sapkát viselünk, melyen a
Vadnak született lógója virít. Ő az állatmenhelyen dolgozott,
én pedig segítettem neki, amikor csak tudtam.
– Büszke lenne rád – jegyezte meg apa. – Tegnap éjjel jól
dolgoztál.
– Tényleg?
– Tudod, hogy igen!
Arcom vigyorra húzódott.
– Igazi profiként viselkedtél – folytatta. – Nem estél
pánikba, amikor meghallottuk, hogy valaki felébredt, vártál,
aztán pedig…
– Tulajdonképpen, apa, gondolkodtam a dolgon. Azon
tűnődtem, nem vállalhatnék-e egy picit többet…
Apa felvonta a szemöldökét.
 – Megcsinálhatnék egy melót egyedül; csak egy kisebbet.
Míg te a kocsiban várakoznál. Feltörném a zárat,
megszerezném a holmit, azután…
– Scar, az egy dolog, hogy egyedül megkeresed a holmit.
De betörni egy házba egyedül, az már teljesen más lépték.
– De…
– Ezt már megbeszéltük. Még túl fiatal vagy, nem állsz
készen, és még sokat kell tanulnod.
Válaszra nyitottam a számat, de apa felemelte a kezét,
hogy elhallgattasson.
– Különben is szívességet akarok kérni. Az előbb
Higgsszel beszéltem telefonon, és már úton van idefelé; azt
akarja, hogy vizsgáljak meg neki egy betörésriasztót. Azt
szeretném, ha addig betennéd ezeket a dolgokat a széfbe.
Kinyitotta a táskáját, és elővette belőle az előző éjszaka
szerzett maszkot és karkötőt. Vitatkozni akartam vele. A
tudomására akartam hozni, hogy már bőven felkészültem,
hogy egyedül is elvégezzek egy munkát, de az
arckifejezéséből láttam, hogy értelmetlen lenne.
– Rendben – mondtam egy sóhajjal kísérve, ahogy
elvettem tőle az ékszert és az álarcot. Meglepett, milyen
nehezek. Tegnap ezt észre sem vettem. – Ezek tényleg azték
leletek?
Apa bólintott.
– Az 1500-as évekből.
– Hű!
– Valóban hű! Pár éve egy mexikói templomból lopták el
őket. Ideje, hogy visszakerüljenek oda.
Felálltam, hogy átmenjek a társalgóba, amikor apa órája
csipogott egyet, és vörös fény kezdett villogni rajta.
Bekapcsoltak a kinti érzékelők – valaki beparkolt a
kocsifelhajtónkra.
– Ezt nem hiszem el. Ez biztosan Higgs. Valószínűleg már
a kocsiból hívott a mobilján – állapította meg apa, ahogy
megnyomott egy gombot az óráján, hogy leállítsa a riasztót.
Fintorogva vetett egy pillantást a maszkra és a karkötőre. –
Már nincs időd, hogy a széfbe tedd ezeket. Itt, a szobádban
kell vigyáznod rájuk.
– És az elég? Úgy értem… elég biztonságos lesz?
Apa körbepillantott.
– Tudod, mit? Ez a szoba erre talán a legjobb hely az
egész házban. Higgs ide úgysem fog bejönni.
Megszólalt az ajtócsengő, és apa még halványan rám
mosolygott, mielőtt kiment a szobából. Hallottam, ahogy
kinyitja az ajtót, és beszélni kezd. Szavai halkan
összemosódtak. Nem akartam hegyezni a fülem, hogy
halljam, miről van szó. Inkább odasétáltam a padlóig érő
tükör elé, és az arcom elé tartottam az azték álarcot. Miért
fájna a foga erre bárkinek is? Szörnyen néz ki!
A maszk fából készült, és egy túlméretezett emberi
koponya alakjára formázták. A szemei nagy, fekete karikák
voltak, melyeket fehér kagylók vettek körül. Mindegyiknek a
közepére lyukat fúrtak, és ahogy átkukucskáltam rajta, az
egész olyan baljóslatúnak hatott.
A maszk többi részét türkizkövek mozaikja borította. Itt-
ott hiányzott néhány. Némelyik megrepedt. A homlok
közepén egy mély lyuk tátongott, ahová valaha egy nagyobb
követ foglalhattak. Talán egy drágakövet? Gúnyosan
vigyorgó szájában…
 A szívem nagyot dobbant. Ezek igazi fogak? Ezt az álarcot
valódi állatfogakból készítették?
Gyorsan az íróasztalra raktam a maszkot, és inkább a
karkötőt kezdtem vizsgálgatni. Az sokkal szebb volt, de hát
így nem is nehéz! Két és fél centi vastag volt, és enyhén
eltorzult, mintha valaki megpróbálta volna összenyomni a
markában. Olyan gondosan fonták aranyból, akár egy
selyemfonalat, és a külső részén öt fényes türkizkővel volt
berakva. Mindegyik kő akkora volt, mint egy húszpennys
érme, és egy állat alakjára faragták őket. Az egyik egy
madárra emlékeztetett, melynek hatalmas szárnyai voltak,
de a többit nem ismertem fel. Túlságosan elvont formákkal
rendelkeztek, olyan dudorok álltak ki belőlük, melyek akár
lábak, akár farkak is lehettek. A türkiz és az arany
túlságosan is fényesnek és újnak tűnt, különösképpen a
maszk köveihez viszonyítva.
Gondolkodás nélkül átbújtattam rajta a kezem. A
magasba emeltem a karomat, amitől az arany és a türkiz
látszólag még fényesebben ragyogott. El sem akartam hinni,
hogy egy doboznyi átlagos ékszer között találtam. Ahhoz túl
szép és értékes volt. Tulajdonképpen olyannyira szép és
értékes, hogy jobban tenném, ha levenném.
Megfogtam a karkötőt, és húztam rajta egyet, arra
számítva, hogy éppoly könnyen lecsúszik a csuklómról,
ahogy rácsusszant. De a karkötő meg sem moccant.
Megrántottam még egyszer, ezúttal erősebben, de még
mindig nem akart mozdulni. Valahányszor rántottam rajta
egyet, a bőrömet is magával húzta. Közelebbről is szemügyre
vettem az ékszert. Az arany most már teljesen a bőrömre
simult. Ez meg hogy lehetséges? Másodpercekkel ezelőtt még
nagyobb volt, mint a kezem.
Hirtelen fájdalom hasított belém, mintha tengeri sünök
kezdték volna böködni a bőrömet. Sikoltani akartam, de nem
tehettem. Apa főnöke a társalgóban volt. Összeszorítottam az
ajkam, és megpróbáltam befeszíteni az ujjaim az arany
ékszer alá. El akartam húzni a karkötőt a bőrömtől, de a
körmömmel nem tudtam kitapogatni a peremét… Nincs
pereme! Az arany a bőrömbe süppedt. A lüktetés erősödött,
és kétségbeesetten vakargatni kezdtem a csuklómat. Az
arany egyre halványodott, a türkiz egyre áttetszőbbé vált.
Rám tört a hányinger – mert a karkötő teljesen eltűnt. A
fájdalom megszűnt, de szédültem, gyengének éreztem
magam. Hanyatt zuhantam az ágyra, a testem egyre
nyirkosabb lett. Mozdulatlanul hevertem. Hogy meddig, nem
tudom. Egyszer csak kopogást hallottam az ajtón, de még
arra is képtelen voltam, hogy kinyissam a számat, és
válaszoljak.
– Hála az égnek, Higgs elment – mondta apa, ahogy a
szobába lépett. Egy pillanat alatt az ágyam mellett termett. –
Scar, mi a baj? Beteg vagy?
Éreztem, hogy a kézfejét a homlokomhoz szorítja, de
képtelen voltam egy helyre szegezni a tekintetemet.
– Scar, mi baj van? – kérdezte újra tanácstalanul.
Végül sikerült kinyitnom a számat. Halk, rekedt hangon
válaszoltam:
– A karkötő… eltűnt.
 Harmadik fejezet

A konyhaasztalnál ültem, és a csuklómat bámultam. A bőröm

tele volt karmolással, szivárgott belőle a vér, de az aranynak
és a türkiznek nyomát sem láttam. A gyomrom felkavarodott.
Hogy tűnhetett el bennem a karkötő?
– Feladom, sehol sem találom – mondta apa, ahogy
belépett a konyhába. Az elmúlt fél órában tűvé tette a
szobámat az ékszerért.
– Mondtam, hogy nem fogod megtalálni. Ugyanis nem
veszítettem el. Nem dugtam el. Csak felhúztam.
– Hallottam, hogy ezt mondtad. Mi történt a karoddal? –
kérdezte apa, és hirtelen mellettem termett.
– Megpróbáltam megtalálni a karkötőt – feleltem. – De ne
aggódj, már abbahagytam. Én is feladtam.
– Megpróbáltad megnyúzni magad, hogy megtaláld? –
Apa a mellettem lévő fotelba huppant, és a tekintetét az
enyémbe mélyesztette. – Ugye tényleg igazat beszélsz?
– Persze! Hát hazudtam én neked valaha?
– Nem, dehogy. – Ahogy felém nyújtotta a kezét,
elbizonytalanodott. – Megengeded?
Bólintottam.
Óvatosan megnyomkodta a bőrömet, majd kijelentette:
– Nem érzek alatta semmi keményet.
– Azért, mert eltűnt.
Apa a mennyezetre emelte a tekintetét, és megrázta a
fejét.
 – Biztosan megőrültem, mert valami oknál fogva hiszek
neked.
– Tényleg?
– Igen, elhiszem, hogy magadra húztad. – Ahogy a
csuklómat méregette, összevonta a szemöldökét. – De azt
nem hiszem, hogy eltűnt benned. Szerintem a karkötő túl
régi volt, és nem vigyáztak rá megfelelően. Az arany
valószínűleg elmállott, ahogy a bőrödhöz ért.
– Lehetséges ez egyáltalán? És mi lett a türkizzel?
– Még szép, hogy lehetséges! Bizonyára az ékkövek is
szétporladtak.
Olyan érzésem támadt, mintha apa éppúgy győzködné
magát, akárcsak engem.
Megvakarta a homlokát.
– Ezzel együtt most nagyobb gondunk is akad.
– Nagyobb? – Mi a ménkű lehet annál nagyobb, mint hogy
egy karkötő beleolvad a bőrömbe?
– El kell mondanunk a megbízóinknak, hogy csak a
maszkot kapják meg – válaszolta apa.
Oké, tényleg nagy a gáz.
– Gyere, segítened kell – mondta, és hátrasimította a
haját. – Újra át kell néznünk a részleteket.
Követtem apát a társalgóba a hatalmas fémkályhához,
ami a kandallónyílásban állt. Egy aranykeretes tükör lógott
fölötte, és ahogy apa közeledett felé, észrevettem a
tükörképét. Zord arcot vágott.
– Mi lenne, ha egyszerűen felhívnád az ügyfelet, és
közölnéd, hogy tegnap nem találtuk meg a karkötőt? –
javasoltam. – Mi lenne, ha azt mondanád, hogy nem volt ott,
ahol számítottunk rá?
 Apa megrázta a fejét.
– Még ha akarnám, akkor se tehetném. Tegnap éjszaka
már felkerestem. Már tudják, hogy sikeres volt a portya.
Apa a fémkandalló alá kanyarította az ujjait, én pedig
megmarkoltam a másik végét. A kandallók általában be
vannak építve, nehezek, és komoly erőfeszítés nélkül
lehetetlen megmozdítani őket. A miénket viszont rendelésre
gyártották, és együttes erővel félrehúztuk. Beléptem a
fémkandalló helyére, és ahogy felegyenesedtem, a
felsőtestem eltűnt a kürtőben. Az üregben én kényelmesen
elfértem, de apának már szűk lett volna.
A kezembe nyomott egy zseblámpát, és lábujjhegyre
álltam. Megvilágítottam a falba épített fémdobozt, és
bepötyögtem a kódot az elektronikus billentyűzeten. A széf
ajtaja kipattant. Kivettem apa laptoptáskáját, majd
becsuktam az ajtót és visszazártam. Azután lehajoltam és
kimásztam.
– Ó… szeretnéd, hogy betegyem a maszkot? – kérdeztem
feledékenyen.
– Nem, inkább szem előtt tartom.
A gyomrom összerándult, és éreztem, hogy elpirulok.
– Sajnálom, apa. Komolyan.
– Tudom – válaszolta. – Miért nem szívsz egy kis friss
levegőt? Ezzel egyedül is boldogulok.
– Ne segítsek?
Apa kivette a kezemből a számítógépet.
– Inkább ne. Minél kevesebbet tudsz róla, annál nagyobb
biztonságban vagy. És a történtek után én a helyedben nem
gyötörném magam mással.
 Bólintottam, de le se bírtam venni a szememet a
hordozható számítógépről. Mennyire szerettem volna tudni
apa titkait az ügyfelekről és az eddig elvégzett munkáiról. De
még nekem se árulta el a jelszavát.
– Na, menj már. Nyomás! – mondta fejével a folyosó felé
bökve.
– Oké! Megyek már.
Kisomfordáltam a bejárati ajtón. Alig egy éve költöztünk
ide. Az otthonunk egy három hálószobás családi ház
garázzsal – tökéletes méret apa civil fizetéséhez. Ha egy
villában élnénk, Mr. Higgs biztosan kérdezősködne. A
zsákutcánkban hat szürke kőház áll, melyet húsz évvel
ezelőtt építettek. A miénk van a legjobb helyen, mert
mögötte erdős vidék húzódik, ami tökéletes, hogy
észrevétlenül ki- és besurranjunk. Mind a hat élőkért
ugyanúgy néz ki: a gondosan nyírt pázsitot virágos bokrok
övezik, szétszórtan egy-egy furcsa fa meredezik. Az
utcánkban rajtunk kívül minden lakó elmúlt hetvenöt éves.
Maguknak valók, ami nekünk épp megfelel.
Az utca kihalt. Félig végigsétáltam rajta, azt se tudtam,
hova megyek, csak azért jöttem el, hogy apának békét
hagyjak egy kicsit. Mellesleg igaza volt, friss levegőre volt
szükségem. Nagyon szerettem volna elhinni, amit az
elporladó karkötőről állított, de biztos voltam benne, hogy
nem a szemem káprázott. Ahogy a csuklómra pillantottam,
elragadtak a gondolatok. És akkor hirtelen meghallottam.
Megtorpantam, hogy hallgatózzak. Ijedt, szánalomra méltó
nyávogás. Azon kaptam magam, hogy a négyes számú ház
kertjét lesem. Mrs. Riley otthonát. Átosontam egy-két
bokron, és megálltam a füvön. Valahonnan ismét egy
vékonyka nyávogás hallatszott. Felnéztem a magasba, és egy
óriási tölgyfa felső ágai között szürke bundát pillantottam
meg.
- Megvagy!
A macska még gyámoltalanabbul kezdett nyávogni.
Mrs. Riley társalgójának ablakára pillantottam – szürke
fürtök kandikáltak ki egy karosszék hátulja fölött. A
szemközti falra szerelt televíziót bámulta. Akkora képernyője
volt, hogy még onnan is láttam az adást, ahol álltam, sőt
hallottam is. A hangerő bizonyára teljesen fel volt tekerve.
A macska újra nyávogni kezdett. Tisztában voltam vele,
hogy nem lenne szabad a képességeimet fényes nappal
használnom, de semmi esetre sem akartam odafenn hagyni
szerencsétlen állatot. Körbenéztem, de a sikátorunk még
mindig kihalt volt. Nekiiramodtam. A fa alján nem igazán
voltak ágak, de egy csomó bütyök meredt ki a törzséből.
Ujjaimmal és lábammal könnyedén megtaláltam őket, ahogy
felkapaszkodtam az első ágakig. Azután egyikről a másikra
lendülve feljutottam a fa tetejére. Egy ezüstszürke cica
kapaszkodott az egyik felső ágba, remegett és nyivákolt.
– Semmi baj, semmi baj – csitítottam megnyugtató
hangon, majd kinyújtottam felé a karomat, és az ujjaimat
dörzsölgetve próbáltam magamhoz csábítani.
A macska felszisszent.
– Ne ijedj meg. Gyere ide!
Farkát előre-hátra ingatta.
– Most tényleg oda kell mennem érted? – Kúszva
elindultam felé az ágon, mire az az ostoba macska elkezdett
hátrálni előlem. – Ne csináld ezt, mert leesel!
 A cica ismét lépett egyet hátrafelé. Az ág himbálózni
kezdett, félő volt, hogy eltörik. Nem volt más választásom.
Előrelendültem, és elkaptam az állatot. Karmolva és fújtatva
tekergett a kezemben. Valahogy mégis sikerült megtartanom,
miközben egyik ágról a másikra szökkenve leereszkedtem a
fáról. Amint lehuppantam a pázsitra, elengedtem a cicát.
Azon nyomban elinalt, s közben úgy meredezett a szőr a
hátán, mintha áramütés érte volna.
– Hálátlan jószág! – csattantam fel a karomat
dörzsölgetve.
Ám hirtelen az én hajam is az égnek meredt. Éreztem,
hogy valaki figyel. Bekukucskáltam Mrs. Riley nappalijának
az ablakán, de ő még mindig a tévét nézte. Benéztem a többi
ablakon is, a fenti szobákén, és még éppen észrevettem egy
szőke haj-koronát, mielőtt eltűnt a szemem elől. A szívem
vadul kalapálni kezdett. Valaki volt abban a szobában. És az
a valaki bizonyára látta, ahogy felkapaszkodom a fára.
Hazarohantam, és berontottam a társalgóba.
– Apa, lakik még valaki Mrs. Riley-nál? Azt hittem,
egyedül él.
– Igen, egyedül él – válaszolta apa. – Miért kérdezed?
Elnémultam. Mára már épp elég gondot okoztam apának.
Még rosszabb véleménnyel lenne rólam, ha tudná, hogy
valaki szeme láttára másztam meg egy fát.
– Ó, semmi. Hogy… hogy alakultak a dolgok az ügyféllel?
Apa megrázta a fejét.
– Nem örülnek. Egyfolytában azt szajkózták, milyen
kellemetlen, hogy csalódást fognak okozni a saját mexikói
ügyfelüknek. Az ő saját ügyfelük egy azték pap
leszármazottja, aki egész életében ezeket a műtárgyakat
kereste.
A mellkasomat szorongatta a bűntudat.
– Annak a karkötőnek Mexikóban a helye – motyogtam,
de nem hiszem, hogy apa is hallotta.
Megdörzsölte a homlokát.
– Ezért most árengedményt követelnek.
– Végül is… ez méltányos, nem? Hisz csak az áru felét
kapják meg.
– Igen – válaszolta apa kimérten. – De ez nem minden.
Azt akarják, hogy elvégezzünk egy újabb munkát is.
– Valóban? – kérdeztem meglepetten. – Ezek szerint még
mindig bíznak bennünk.
– Vagy csak kihasználják a helyzetet.
– De simán el tudunk végezni nekik egy újabb melót.
Miért aggódsz ennyire?
– Azért – felelte apa megköszörülve a torkát –, mert azt
akarják, hogy tizenegy napon belül végezzük el.
Anélkül meredtem rá, hogy egyet is pislantottam volna.
– Tizenegy napon belül? Mire ez a nagy sietség? És miért
pont annyi idő alatt?
Apa megvonta a vállát.
– De ennyi idő nem elég hozzá.
– Én megpróbáltam meggyőzni őket róla, de nagyon
ragaszkodtak hozzá. Sajnálom, Scar, de az adott
körülmények között kénytelen voltam beleegyezni. A
célpontunk Mr. Harlington, egy belvárosi bankár. És jövő
keddhez egy hétre muszáj ellopnunk tőle egy kétfejű
kígyószobrot.
 Apa nyugtalannak tűnt. Magam is nyugtalan voltam.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel a dologgal.
 Negyedik fejezet

A következő tizenegy nap hamar elrepült. Alig tudtam aludni,

de szerencsére a suli hétvégente bezárja kapuit. Az éjszaka
közepén a házunk mögött elterülő erdőben gyakoroltam a
fára mászást, napközben pedig apa vég nélkül a Harlington-
házból vizsgáztatott, különös tekintettel a biztonsági
kamerákra nézve. A ház alaprajzát a hét elején szerezte meg
a földhivataltól, és másnap már meg is látogatta az ingatlant.
A Biztonságos házak nevű céghez tartozó azonosítója
segítségével szerelőnek adta ki magát, aki a biztonsági
rendszert ellenőrzi, miközben valójában minden egyes
helyiségben kamerákat rejtett el. Apa nagyon ritkán
vetemedik ilyesmire, mert nagyon kockázatos, ám ezúttal
nem volt más választása.
Végül előállt egy tervvel, hogyan hatoljunk be a házba.
Habár többes számban fogalmaztam, tulajdonképpen csak
magamra gondoltam! Nekem kellett behatolnom, hogy
azután beeresszem őt. „Vigyázz, mit kívánsz!", tartja a
mondás, ami csakhamar beigazolódott. Tudom, hogy én
szerettem volna egymagám elvégezni egy munkát, de ez túl
nagy falat volt, és nagyon gyorsan jött. És azok után, ami a
karkötővel történt, nem engedhettük meg magunknak, hogy
hibázzunk. Ráadásul a rossz előérzettől sem tudtam
szabadulni.
A feladat napjának reggele gyorsan eljött. Lehetetlenül
korán felkeltem, a gyomrom remegett. Megpróbáltam
visszaaludni, de az agyam zakatolt, egyre-másra olyan
lehetőségek jutottak eszembe, amivel elronthatjuk a
betörést. Végül belebújtam a farmernadrágomba és egy
pólóba, és leosontam az alsó szintre. Nem akartam
felébreszteni apát. Rablás napján szeret egy kicsit tovább
aludni.
Kitöltöttem magamnak egy tál gabonapelyhet, amikor
csipogást hallottam a konyhapult felől. Eltettem az útból apa
gyógyszeres ládikáját, és megláttam mögötte a felfordított
karóráját, ami vörösen villogott. Biztosan elfelejtette felvinni
magával a hálószobába, de jelen pillanatban más kötötte le a
figyelmemet. Valaki az előkertünk kocsibeállóján őgyelgett.
Kikapcsoltam a riasztót, és megpillantottam a pontos időt.
Még csak hat óra volt.
Négykézláb belopakodtam a társalgóba, és kilestem az
ablakpárkány fölött. Ugyanaz a szürke cica, amit lehoztam a
fáról, lófrált éppen a pázsiton. De miatta nem kapcsolhatott
be a riasztó. Az érzékelők ahhoz túl magasan vannak
elhelyezve, legalább derékmagasságban. Nem sokkal később
egy magas fiú bukkant elő a fűzfánk lelógó ágai közül. Szőke
kefefrizurát viselt… ugyanolyan szőkét, mint amilyet Mrs.
Riley emeleti ablakában pillantottam meg.
Figyeltem, ahogy a fiú odamegy a macskához, és felemeli.
Miközben arra vártam, hogy odébb álljon, legnagyobb
rémületemre megfordult, egyenesen belenézett a szemembe,
és felém intett. Azután elindult a kerti ösvényen a bejárati
ajtónk irányába. Mielőtt becsengetett volna, odarohantam,
hogy kinyissam, nehogy felébressze apát. Kisurrantam, és
behúztam magam mögött az ajtót.
 – Szia! – köszöntött a fiú vigyorogva. – Tudom, hogy még
nagyon korán van, csak a macskámért jöttem.
Ugyanannyi idősnek tűnt, mint én, bár jóval magasabb
volt. Ragyogó zöld szeme volt, és olyan fakó bőre, amilyet
még nem láttam azelőtt.
Udvariasan rámosolyogtam, de nem akartam mély
benyomást kelteni.
– Ugye te vagy Sarah? A nagyim legalábbis ezt állítja.
– Ki a nagyid? – kérdeztem, nem akartam kijavítani.
– Janice Riley – válaszolta a négyes számú házra mutatva.
– Nála lakom a nyáron. A szüleim hajóútra mentek.
Jaj, ne! Ő tényleg az emeleti ablakban látott fiú… de talán
nem ismert fel. Az is lehet, hogy nem is látta, ahogy
felmászom a fára. Magamra erőltettem még egy bárgyú
vigyort.
A macska izgett-mozgott az ölében, majd rám sziszegett.
– Bocsi – mondta a fiú összeszorítva az ajkát. – Szfinx
senkit nem kedvel. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán
engem kedvel-e – tette hozzá, ahogy a macska a karjába
mélyesztette a karmait.
Szfinx ismét fészkelődni kezdett, és addig tekergeti, amíg
kiszabadította magát. A földre huppant, és farkát az égnek
tartva, peckesen elsétált.
– Már meg akartam köszönni, hogy a minap
megmentetted, de nem láttalak mostanában.
– Tessék? – kérdeztem a szokásosnál élesebb hangon.
– Láttam, ahogy felmászol arra a fára. Szédítő voltál. Még
soha nem láttam senkit, aki így tud kapaszkodni. Épp azon
gondolkodtam, hogy tudnám lehozni onnan. Már az is
eszembe jutott, hogy szólok a tűzoltóknak, amikor te csak
úgy…
– Semmiség – mondtam, és hátranéztem a zárt ajtóra.
Nehogy apa meghallja!
– Dehogy semmiség. Olyan voltál, akár egy majom. Nem
is, inkább mint Pókember.
– Semmiség – ismételtem meg. – Csak meghallottam a
cicád nyávogását, és felmásztam, hogy lehozzam.
A fiú szórakozott arckifejezéssel bámult rám.
– Őt ugyan nem hallhattad nyávogni. Szfinx ugyanis
néma.
– Nem, dehogy. Egyfolytában nyivákolt a kiscsaj. Már az
utca felétől hallottam a nyávogását.
– Mondom, hogy néma. Épp ezért választottam.
Megsajnáltam.
– Lehet, hogy csak hozzád nem szeret beszélni – vágtam
vissza.
A fiú elnevette magát, de én nem. Végül így szólt:
– Biztos csak azt hallottad, ahogy a karmával kaparászik
az ágakon.
Naná! Mert annak pont olyan hangja van, hogy miaú! Már
épp kitátottam a számat, hogy vitatkozni kezdjek, amikor
észhez tértem. Most már igazán elmehetett volna.
– Köszönöm, hogy megköszönted. Gondolom, még
találko…
– Szóval mi mást lehet itt még csinálni a fára mászáson
kívül? – szakított félbe a fiú. – Nem sok dolgom van a
nyáron, és a nagyi nem akarja, hogy egyfolytában otthon
üljek.
Hát az én nyakamon se nagyon kéne ülnöd!
 – Az iskolámból sokan a falu másik végében elterülő
parkba járnak. Meg kellene nézned, mivel foglalják el
magukat. Sokszor fociznak!
– Nem szeretek focizni – felelte a fiú. Bizonyára látszott
rajtam a megdöbbenés, mert gyorsan hozzátette: – Rögbizni
szeretek.
– Rögbizni is szoktak.
– Tulajdonképpen apu erőlteti nekem a rögbit. Én a
számítógépeket szeretem – jelentette ki, és a tekintete
felragyogott. – Persze a számítógépes játékokat is kedvelem,
de a programozást jobban. Anyukám programozó. Gyakran
dolgozik Kaliforniában.
Ah! Szóval ő egy kocka. Már értem, miért ilyen
hullasápadt.
– Most kaptam egy játékot – folytatta. – Anyukám küldte.
Zombikkal kell harcolni benne. Ha van kedved, átjöhetnél
játszani.
Most komolyan? Ez a srác tényleg nem érti a célzást,
hogy végre szálljon már le rólam?!
– Van valami dolgod később? – kérdezte.
Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert egy fekete
furgon kanyarodott be a zsákutcánkba. Leparkolt az
előkertünk előtt. Nagy sárga betűkkel a Csomagszállítás szó
virított az oldalára ragasztva. Furcsa. Kicsit korán van még a
kézbesítéshez, nem? Azután eszembe jutott, mit hozhatott –
a kétfejű kígyó másolatát. Az apa által vállalt munkák jó
részéhez árukihordó cégek szokták szállítani nekünk a
hamisítványokat.
 A sofőr ajtaja kinyílt, és egy körülbelül tizennyolc éves
srác ugrott ki, aki Elvis-sérót és gondosan nyírt borostát
viselt. Megakadt a szemem a bőrdzsekijén. Tehéngyilkos!
Odasétált a furgon hátuljához, majd megjelent egy
mikrohullámú sütő méretű kartondobozzal. Ahogy elindult
felénk, azonnal az orromhoz emeltem a kezem. Mi ez a szag?
Olyan volt, mint annak döglött patkánynak a bűze, amit
egyszer találtam. Mi lehet a dobozban? Csak nehogy tényleg
egy oszlásnak indult kígyó legyen!
A fiúra néztem a reakcióját fürkészve, de az ő orra meg
se rándult. Nem érzi, vagy csak hihetetlenül illedelmes?
Könnybe lábadt a szemem. Arra vártam, hogy a hapsi
elnézést kérjen a bűz miatt. De nem tette.
A tekintete átsiklott rajtam, és megállapodott a szomszéd
fiún.
– Mr. McCallt keresem – közölte lustán elnyújtva a
szavakat.
A mellettem álló fiú megvonta a vállát, én pedig tettem
egy lépést előre. Miközben elvettem a kezem az orrom elől,
és megpróbáltam visszatartani a levegőt, megszólaltam:
– Én a lánya vagyok. Átvehetem? – Na, nem mintha
akartam volna!
– Ha te vagy a lánya, akkor minden további nélkül.
Megint csak arra számítottam, hogy megemlíti a szagot,
de egyszerűen csak lerakta a dobozt, és elővett a zsebéből
egy érintőképernyős készüléket.
– Itt nyomd meg, és írd alá!
Miután az íróvesszővel kétszer aláfirkantottam a
nevemet, visszanyújtottam az eszközt. Lehajoltam, hogy
felemeljem a csomagot. Bárcsak be tudtam volna fogni az
orromat is.
– Akarod, hogy segítsek? – kérdezte a srác. – Lehet, hogy
egy kislánynak nehéz.
– Lehet, hogy én meg egy kislányhoz képest erős vagyok –
vágtam vissza, ahogy felkaptam a csomagot. Másnak tényleg
nehéz lehetett volna, de a többórányi fekvőtámaszozástól
nekem meg se kottyant. Hirtelen észrevettem, hogy a srác
szeme összeszűkül. Meggörnyedtem, mintha alig bírnám el.
– Ja, ennek tényleg van súlya – ziháltam.
– Akarod, hogy bevigyem neked? – kérdezte a szomszéd
fiú.
– Nem, azt hiszem, menni fog. De most már tényleg
mennem kell.
– Mindenképp add át apukádnak – szólt utánam a
csomagszállító srác. Rápillantott az érintőképernyőre, majd
hozzátette: – Scarlet. – Azután elsétált.
– Úgy emlékeztem, azt mondtad, Sarah-nak hívnak –
jegyezte meg a szomszéd fiú.
– Scarlet – válaszoltam, miközben úgy tettem, mintha
támolyognék, ahogy megfordultam.
Hirtelen észrevettem, hogy a bűz lassan megszűnik… ami
azt jelenti, hogy nem a dobozból jött… ami azt jelenti, hogy a
futár srácból jött. Ahogy hátrapillantottam a vállam fölött,
láttam, hogy beszáll a furgonba. Őt vajon nem érdekli, hogy
büdös? Pedig a tökéletesen fésült frizurája és ápolt borostája
láttán az ember azt gondolná, hogy igen.
– Biztos, hogy ne segítsek cipelni? – kérdezte a fiú. – Nem
gond.
Megráztam a fejem.
 – Az ajtót viszont kinyithatnád.
– Engem egyébként Ethannek hívnak – közölte, ahogy
lenyomta a kilincset.
– Hát köszi, Ethan. Be is csuknád esetleg?
Az ajtó bezárult, és már éppen fel akartam egyenesedni a
csomaggal, amikor megszólalt egy hang:
– Hova akarod rakni?
Villámgyorsan hátrafordultam, és láttam, hogy Ethan ott
áll mögöttem az előszobában, a csukott ajtó előtt.
Felsandítottam a lépcsőn, tekintetemmel apát keresve.
– Mi a… mit keresel te idebenn?
– Azt hittem, azt szeretnéd, hogy bejöjjek. Ó! Ezek szerint
azt szeretted volna, hogy utánad csukjam be az ajtót –
jegyezte meg Ethan elvörösödve. – Akkor, gondolom, majd
később találkozunk – tette még hozzá, mielőtt kiiszkolt a
házból.
Szerencsére apának még nyoma sem volt, amikor sietve
elindultam a konyhába. A dobozt az asztalra raktam, és
feltéptem a tetejét. A másolatot elnézve, a kétfejű azték
kígyó kitűnő állapotban volt, a maszknál legalábbis sokkal
inkább. Nagyjából mint a karkötő volt. Amint eszembe jutott
az arany ékszer, ismét visszatért a gyomromba az ismerős,
émelyítő remegés. Kivertem a fejemből a karkötőt, és inkább
a szoborra összpontosítottam a figyelmemet. Fából faragták,
és türkizmozaikkal borították be. Mindkét fej vörös borítást
kapott az orrán és a száján, és hála az égnek, nem valódi
állattól származtak a fogaik: a méregfogakat kagylóhéjból
csinálták.
– Szóval megérkezett. Már kezdtem azt hinni, hogy el kell
napolnunk az akciót – jegyezte meg apa, amikor belépett a
konyhába. Csipás volt a szeme, barna haja összevissza állt. –
Egyébként hogy érzed magad?
– Jól vagyok.
Apa a kezébe vett egy bögrét, és a kávégép alá tartotta.
– Mikor először törsz be egy házba, ijesztő tud lenni, de
tudom, hogy elég ügyes vagy hozzá.
Megpróbáltam rámosolyogni. Ugyanakkor igyekeztem
elhessegetni az emléket, amikor a múlt héten azt mondta,
hogy még nem állok készen rá. Tisztában voltam vele, hogy
este csak azért kell majd nekem végigcsinálni a betörést,
mert nincs más választásunk.
– Ügyes leszel – ismételte meg.
Vajon kit próbált meggyőzni – magát vagy engem?
 Ötödik fejezet

Csak remélni mertem, hogy apának igaza van, ahogy

tizennyolc órával később egy szűk sikátorban álltam egy
házsor mögött. Belgraviában voltunk, London leggazdagabb
negyedében. A Harlington család otthona egy pazar
sorházban állt, négy szintjét fehér díszvakolat borította.
Apával ugyanúgy öltöztünk fel, ahogy az előző munkához
– talpig feketébe, éjjellátó szemüveggel és hátizsákkal
felszerelkezve –, kivéve, hogy ezúttal több felszerelést
vittünk magunkkal. Ahogy a nyakamat nyújtogatva
próbáltam fellátni az épület tetejére, magamban felnyögtem.
Miért nem tudnak a gazdag népek egyszerű földszintes
házban lakni?
– Hatástalanítottam a külső riasztót és a zárt láncú CCTV
kamerarendszert – súgta oda apa. – Tudod, mi a dolgod?
Bólintottam.
– Akkor találkozunk a bejárati ajtónál.
Azzal elillant, és magamra hagyott a külső falnál.
Gyerünk, meg tudod csinálni. Apa számít rád. Ráadásul, ha
minden jól megy, ki tudja, mit fog rám bízni legközelebb.
Átmásztam a magas kőfalon, és lehuppantam
Harlingtonék hátsó udvarában. Miután beszaladtam a pázsit
közepére, kinyitottam a hátizsákomat, és előhalásztam belőle
a gáznyomású csáklyát. A kezem remegett. Csak egyetlen
próbálkozásom volt. Ha elvétem, a horog valószínűleg túl
nagy zajt csap, ahogy végigkaristolja a tetőt.
 Belenéztem a keresőnyílásba, becéloztam a kéményt, és
meghúztam a ravaszt. Halk pukkanás hallatszott. A csáklya a
csőből a levegőbe röppent, egy acélsodronyt húzva maga
után. A kampó bele-akaszkodott a kéménybe, én meg belül
felvisítottam. Sikerült! Megrántottam kétszer, hogy
megbizonyosodjam, nem lazul ki, majd odafutottam a ház
hátuljához. A kémény eltűnt előlem, de a huzal ott
himbálózott a fal mellett.
Két kézzel megmarkoltam az eszközt, hatalmasat
sóhajtottam, és a talpamat a díszvakolatnak szorítottam.
Azután szinte teljesen vízszintesen hátradőltem, és
elkezdtem fellépdelni a falon. Egyik lábammal a másik után,
egyre magasabbra, s közben a huzal minden egyes lépéssel
visszahúzódott a készülékbe. Ha most Ethan látott volna…
Tényleg én vagyok Pókember!
Amint a talpam elérte a tető peremét, erősebben kezdtem
húzni magam, mígnem a testem majdnem függőlegesen állt.
A meredek tetőn felküzdöttem magam a kéményig,
kiakasztottam a csáklyát, és visszasüllyesztettem a
hátizsákba. Hű! Sikerült legyűrnöm tizenegy métert. De nem
volt idő lazítani.
A billenő tetőablak körülbelül egy autóhossznyi
távolságra nyílt a tető másik oldalán. Ujjaimmal a
cserepekbe kapaszkodva elkezdtem kúszni felé, miközben a
lábujjaimmal megtámasztottam magam minden lehetséges
kiszögellésben. Az üvegtábla a felénél zsanérokkal volt a
keretbe foglalva. Ahogy apa megjósolta, az ablak résnyire
nyitva volt. A perem alatt becsúsztattam az ujjaimat az
aljánál, és finoman felfelé húztam. Megbillent, akár egy
mérleghinta, felül és alul immár nagyobb nyílást feltárva.
 Egy apró fürdőszobába nyílt, ami Mr. Harlington egyik fia
lakrészéhez tartozott. Átpréseltem magam az ablak alsó
nyílásán. Habár teljesen nyitva volt, apának esélye sem lett
volna bemászni rajta. Miután bejutottam, megkapaszkodtam
az ablakkeretben, két méter magasan himbálózva.
Széttártam az ujjaimat, hogy a márványpadlóra pottyanjak.
Az edzőcipőm a kőhöz csapódott. Neeem! Elvétettem a
szőnyeget. Megdermedtem, a fülemben dobolt a vér.
Remélem, Harlingtonék jó mélyen alszanak.
Nem hallottam zajt, ezért elkezdtem a nyitott ajtó felé
araszolni. Az emelet kihalt volt. Lábujjhegyen elosontam egy
másik fiú szobája mellett, azután le a lépcsőn. Megálltam Mr.
Harlington hálószobája előtt, és a falra simuló riasztó fényét
bámultam. Aktiválva volt – a borításon villogott a zöld fény.
A második riasztó, ami a bejárati ajtónál volt, valószínűleg
ugyanilyen állapotban lehetett.
Mikor apa legutóbb a házban járt, felragasztott a
szemközti falon lógó díszes képkeretre egy infravörös,
vezeték nélküli, nagyjából ötpennys méretű kémkamerát.
Apa megfigyelte Mr. Harlington ujjait, ahogy a riasztó
billentyűit nyomogatja, és megfejtette a kódot.
Most bepötyögtem ezt a kódot, mire a zöld fény pirosra
változott. Zsebre vágtam a kémkamerát, leosontam a lépcső
aljára, és megálltam az előszoba alsó lépcsőfokán. A bejárati
ajtó melletti riasztó is pirosan villogott.
Tudom, hogy most biztonságos… muszáj biztonságosnak
lennie… jaj, nagyon remélem, hogy biztonságos.
Visszatartottam a lélegzetemet, és leléptem a padlóra.
Féltem, hogy felbőg a riasztó, de semmi nem történt.
Hatalmasat sóhajtottam, odasiettem a bejárati ajtóhoz, és
óvatosan elhúztam az első reteszt. Megnyikordult. Elhúztam
a második és a harmadik reteszt is – mindkettő ugyanolyan
fülsiketítő zajjal járt. Felpillantottam a lépcsőre, de látszólag
senki nem hallotta meg. Elfordítottam a biztonsági zárat,
kinyitottam az ajtót, és beeresztettem apát, aki besurrant,
mielőtt visszazártam. Egyikünk sem szólt egy mukkot sem.
Apa félrecsúsztatta a lábtörlőt, és felnyitott egy
csapóajtót, ami alatt feltárult egy széf. Forgatható
számkombinációs zárral volt ellátva – olyan zárral, amit
jobbra és balra lehet tekergetni. A széfet a nyílásba
süllyesztették ajtóval felfelé. Apa elővette az orvosi
sztetoszkópot a hátizsákból, én meg mereven bámultam az
eszközre. Egy próbálkozást nem kaphatnék? Csak egyet. És
ha nem sikerülne, apa folytathatná a műveletet.
Apa a fülébe illesztette a fülhallgatót, a hallgatófejet
pedig a széfre szorította. Elkezdte tekergetni a
számkombinációs zárat, éberen hegyezve a fülét a
kattanásokra, majd egyszer csak abbahagyta, és felnézett.
Bár az arcát símaszk takarta, tudtam, hogy rosszallóan
vizslat engem. Mindkét kezét a levegőbe emelte, és
mutatóujjaival a különböző szobák irányába bökött. Tudtam,
mit mond: láss hozzál
Vonakodva megfordultam. Leszedtem egy kémkamerát a
folyosón álló jukkapálmáról, és belepottyantottam a
hátizsákomba. Azután behunytam a szemem, és felidéztem,
hol van a másik tizenkilenc. Apa az összeset a földszinten
rejtette el, attól az egytől eltekintve, amelyiket az emeleten
szedtem le. Azt feltételezte – most is helyesen, mint
általában –, hogy a páncélszekrény a földszinten lesz, mivel
ez volt az egyetlen riasztóval ellátott szint.
 Módszeresen és csaknem nesztelenül szobáról szobára
osontam. A konyhából átszaladtam az étkezőbe, a gardróbból
a szalonba. Könyvespolcokról, függönykarnisokról és
szobrokról gyűjtöttem össze a kamerákat. Kisvártatva már
csak egyetlen helyiség maradt, ahol nem jártam: a
dolgozószoba. Az a ház másik végében volt, az alvó
Harlington családtól a legmesszebb.
Lábujjhegyen végiglopakodtam a hosszú folyosón, és a
kilincs után nyúltam… amikor a gyomrom váratlanul
háborogni kezdett. Kezemet a számra és az orromra
szorítottam. Ismerős volt a szag.
Merev rémülettel bámultam a zárt ajtóra. A halál szaga
volt, oszlásnak indult patkányoké, akárcsak a futár srác
esetében. A szemem könnybe lábadt, a torkom tele lett
nyállal. Sarkon akartam fordulni, hogy visszarohanjak
apához. De nem tehettem. Profiként kellett viselkednem.
Muszáj volt begyűjtenem azt az utolsó kamerát.
Az ujjaimat kényszerítve elfordítottam a kilincset,
kitártam az ajtót, és bebotorkáltam a szobába. Az elém táruló
látványtól nem hittem a szememnek, és még mielőtt
visszafoghattam volna magam, a torkomból irtózatos morgás
tört elő, ami az egész házban visszhangzott. Azután
összecsuklott a lábam, és a padlóra zuhantam.
 Hatodik fejezet

Megpróbáltam felállni, de remegett a lábam. Képtelen voltam

levenni a szemem az előttem berendezett jelenetről – a halál
jelenetéről. A falon egy rinocérosz szarva meredezett, a
padlóra tigrisbőrt terítettek. Ezeknek az állatoknak a
Harlington család művészi igényeiért kellett elpusztulniuk. A
szívem nagyot dobbant. A hányingerem elmúlt; szörnyű
előérzetem támadt. Felemeltem a fejem, eltátottam a szám,
és elbődültem – ezúttal hangosabban és hosszabban.
A folyosón léptek zaja hallatszott, de nem érdekelt.
Jöjjenek csak Harlingtonék. Kesztyűs kezemmel
végigsimítottam a tölgyfa padlón; karmaim mély barázdákat
szántottak a fába.
Az orrszarvúszarvra meredtem. Le akartam… nem, le
kellett tépnem a falról. Hogy merészelték kiakasztani? Épp
amikor feltápászkodtam, valaki berontott a szobába.
Rámordultam. Nem Mr. Harlington volt.
Apa odaszaladt hozzám.
– Nem esett bajod? – suttogta. – Egy állat hangját
hallottam.
– Láttad már, mi van idebenn? – kérdeztem
türelmetlenül.
– Halkan! Fel fogod ébreszteni Harlingtonékat – sziszegte
apa, miközben az ajtóra sandított, amin bejöttünk.
Jó. Jöjjenek csak. Akkor majd…
Apa megragadta a karomat, én pedig kitéptem a kezéből.
 – Scar, mi van veled?
Az orrszarv és a szőnyeg felé böktem az ujjammal, a
számba keserű íz tolult.
– Kellenek neked? Nem ezekért jöttünk ide.
– Nem, dehogy kellenek! – tiltakoztam.
– Sss – csitított apa, az ujját a szája elé kapva.
– Hánynom kell tőlük!
– Nekem is – mondta apa –, de jelenleg a legsürgetőbb
feladatunk, hogy kijussunk innen. Begyűjtötted a kamerát?
– Mit érdekel engem a kamera?!
Apa széttárta a karját.
– Nos, engem érdekel. – Megint a nyitott ajtóra pillantott,
azután nesztelenül odaszaladt a sarokba rögzített fali
lámpához. Letépte róla a kamerát, és azt mondta: – Megvan.
– Örülj neki!
Apa megmarkolta a karomat, és kivonszolt a szobából.
– Be volt csukva az ajtó, mielőtt bejöttél? – suttogta.
Megvontam a váltamat.
– Scar, kérdeztem valamit. Be volt zárva az ajtó?
– Igen! – csattantam fel. Még egy utolsó pillantást
vetettem a szőnyegre, és újra felemeltem a fejem, hogy
elbődüljek, amikor apa becsukta az ajtót.
A dühöm nyomban elpárolgott. A halál szagát még
éreztem a levegőben, de hirtelen eszembe jutott, miért
vagyunk itt, és mi a feladatunk.
– Ó, istenem! – suttogtam a szám elé kapva a kezemet. –
Felébresztettem őket?
– Remélem, nem. – Apa a vállamra rakta a kezét, és az
éjjellátón keresztül egyenesen a szemembe nézett. – Készen
állsz? Vagy keressek egy másik kiutat?
 – Készen állok.
– Akkor mostantól fogva egy mukkot se halljak!
Apával végigrohantunk a folyosón, a zeneszobán, a
társalgón és az étkezőn. Megálltunk a lépcső aljánál,
mellesleg a lábtörlő már vissza volt csúsztatva a helyére. A
fülünket hegyezve és mozgás nyomait lesve felnéztünk a
lépcsőre. Miután semmi nem moccant, némán sóhajtottam
egyet. Szerencsére a Harlington család mélyen aludt. Hála
istennek az a különös zaj – bármi is volt, bárhonnan is
származott – a ház másik végéből jött.
Apa kinyitotta a bejárati ajtót, és kisurrant rajta.
Bezártam utána, majd a három reteszt olyan halkan, ahogy
csak tudtam, visszatoltam a helyére. Lábujjhegyen
felosontam az első emeleti oldalfolyosóig, és ismét
Harlingtonék hálója előtt álltam. Ahogy meghallottam a
szuszogásukat, egy orrszarv és egy állatbőr képe rémlett fel
előttem. A kezem ökölbe szorult. Legszívesebben bemennék
hozzájuk, és… Megráztam magam. Mi jár a fejemben? Hisz ki
kell jutnom innen!
Elernyesztettem az öklömet, hogy bepötyögjem a riasztó
újbóli élesítéséhez a kódot, amikor egyszer csak elfogott a
rettegés. Rémülten az ujjaimra bámultam. A körmeim
átszakították a kesztyűmet. Hosszúra nőttek, hegyesek és
karomszerűek voltak. Aztán a szemem előtt zsugorodni
kezdtek, mígnem újra eltűntek a kesztyűben.
Mi a…? Egyszerre csak horkantást hallottam az ajtó
túloldaláról. Nem volt időm tovább tűnődni. Bekalapáltam a
számokat a fali panelbe, mire a riasztó vörösről zöldre
váltott.
 A maradék lépcsőfokokat kettesével szedve felsurrantam
a felső emeletre, be a fürdőszobába. Az ablak még mindig
tárva-nyitva állt. Felmásztam a fürdőkád szélére, és
behajlítottam a térdem. Vettem egy nagy levegőt,
felugrottam, és az ujjaimat az ablakkeret szélébe
akasztottam. Minden erőmet összeszedve áthúzódzkodtam az
ablakon, és egyszeriben ismét a tetőn találtam magam.
Az ablaktáblát visszaforgattam a helyére, hogy csak egy
szűk rés maradjon alatta. A hátam csatakos volt az
verejtéktől, az arcomon izzadságcseppek gyöngyöztek.
Semmire nem vágytam jobban, csak hogy letéphessem
magamról az éjjellátót és a símaszkot, és megérezzem a
bőrömön a levegő hűvösét. De nem tehettem. Még nem.
Odamásztam a kéményhez, és a hátizsákból elővettem
egy másik, bonyolultabb csáklyát. Mielőtt odaerősítettem a
kémény egyik felső téglájához, a csáklya elektronikus
időzítőjét beállítottam két percre. Pontosan százhúsz
másodpercem volt, mielőtt a csáklya kiakad, és visszacsévéli
a markolat. Odasiettem a tető pereméhez, és átvetettem rajta
az eszközt. Apa tizenegy méter hosszúra állította be a huzalt,
hogy a végén lévő markolat ne csapjon zajt a talajon.
Belekapaszkodtam a kábelbe, átlendültem a párkányon,
és elkezdtem leereszkedni a házfalon. Mikor leértem a
markolatig, leraktam a lábam a falról a talajra.
Másodpercekkel később a csáklya elkezdett száguldani a
markolat felé. Gyorsan eldobtam, hogy el ne vágja az
ujjamat.
Azután felvettem, a hátizsákomba süllyesztettem, és
elkezdtem csörtetni a kerten át. Átmásztam a falon,
végigszaladtam a sikátoron, és az utca végén találkoztam
apával. Ő rámutatott a kocsira, én pedig továbbrohantam.
Otthagytam, hogy újra aktiválja a Harlington-ház biztonsági
kameráit és külső riasztóit.
Beugrottam a járműbe, és vártam. Nekidöntöttem a fejem
az ülésnek, az agyam zümmögött. Mi a frász történt velem
odabenn? Honnan a fészkes fenéből jött az az üvöltés?
Megmarkoltam a hasamat. És mi történt a körmeimmel?
Csak képzelődtem volna? A kesztyűmre pillantottam, és
felfordult a gyomrom. Az ujjbegyek végén valóban ki volt
szakadva. De a körmök nem tudnak csak úgy megnőni.
Biztosan akkor hasadtak ki, amikor leereszkedtem a
házfalon. Igen, bizonyára így történt.
Hirtelen kinyílt a sofőr felőli ajtó, és apa ugrott be rajta.
Beindította a motort, majd teljes sötétségben elindultunk.
Körülbelül fél perc múlva lehámoztuk magunkról a símaszkot
és az éjjellátó szemüveget, apa pedig felkapcsolta a
fényszórót. Vettem egy mély lélegzetet, és élveztem, ahogy a
hűvös levegő az arcomat simogatja. Néhány perc múlva
észrevettem, hogy apa meg se szólal.
– Sajnálom – mondtam.
Még mindig nem szólt.
– Én… én nem tudom, mi történhetett. Egyszeriben dühös
lettem. – Felkavarodott a gyomrom. – Többet nem fordul elő.
– Tudom, hogy nem. – Ujjai megfeszültek a
kormánykeréken. – Nem vagyok biztos benne, hogy el tudlak
vinni egy újabb munkára.
– Micsoda? Ez nem fair. Végrehajtottuk, nem igaz? Nálad
van a szobor, és nem kaptak el.
– Épphogy sikerült végrehajtanunk. Majdnem
felébresztetted őket. És ha nem találok rád, akkor
valószínűleg fel is vered őket. – Apa elhallgatott, mielőtt még
hozzátette: – Nem viselkedtél professzionálisan. Édesanyád
is utálta az állatprémeket, de kizárt, hogy így veszélybe
sodorta volna a küldetést.
Már épp rám tört a hányinger, amikor észrevettem, hogy
apa csuklóján, fekete pulóvere alatt megvillan valami.
– Az órád! – kiáltottam.
– Tessék?
– Az órád. Pirosan villog.
Apa elvette egyik kezét a volánról, hogy felhúzza a
pulóvere ujját. A sötétben élesen világított a vörös fény. Már
korábban elnémította.
– Valaki van a kocsibejárónkon, vagy a kertben –
állapítottam meg.
– Ó, már csak ez hiányzott! – jegyezte meg felháborodott
hangon, és rátaposott a gázpedálra. – Cudar egy éjszakánk
van ma!
A hazáig tartó út csendben telt. Városok és falvak fényei
ragyogtak fel és hunytak ki, ahogy végigszáguldottunk az
autópályán és a főutakon. Mikor lekanyarodtunk a falunk
felé, apa az út szélére húzódott, és lekapcsolta a
fényszórókat.
– Vedd fel az éjjellátót – szólt rám.
– Muszáj? Talán csak egy állat.
– Scar, hányszor mondjam el? Ne vállalj felesleges
kockázatot.
Nyeltem egy nagyot. Tisztában voltam vele, hogy nem a
levegőbe beszél. Visszahúztam a fejemre a símaszkot és az
éjjellátó szemüveget; apa ugyanígy tett. Lassan behajtott a
zsákutcánkba, alacsony fordulatszámon tartva a motort, és
leparkolt a hármas számú ház elé.
– Tudnom kell, hogy bízhatok-e benned. Tudni akarom,
hogy azt fogod-e tenni, amit mondok – jegyezte meg. – Most
pedig szeretném, ha itt maradnál. Ha nem jönnék vissza egy
fél órán belül, tudod, mi a dolgod.
– Nem mehetek veled?
– Nem! – jelentette ki, miközben kiszállt a kocsiból.
Amint eltűnt a szemem elől, kinyitottam az ajtót, és
végiglopakodtam az utcán. A házunkat teljes sötétség
takarta. Egyik szobából sem szűrődött ki fény, pont úgy
nézett ki, mint amikor itt hagytuk. Biztosra vettem, hogy apa
túlzásba viszi az óvatosságot. De hova tűnt? Kisvártatva
észrevettem, ahogy az egyik földszinti ablakon kukucskál
befelé.
Átugrottam a sövényen, ami a kertünket övezi, és
elbújtam a fűzfa lelógó ágai alatt; közben le sem vettem a
szemem apáról.
Hirtelen megfordult, és elkezdett rohanni felém. Lába
csak úgy dobogott a talajon. Még csak meg sem próbált
csendben maradni.
– Mi a baj? – súgtam oda, kidugva a fejem az ágak közül.
Apa felugrott a levegőbe. Ugyanakkor hátrahúzta a
karját, majd előrecsapott vele, mintha be akart volna húzni
nekem egyet, és a keze centiméterekre állt meg az arcomtól.
– Mit keresel itt? – vakkantotta. – Mondtam, hogy maradj
a kocsiban!
Mielőtt válaszolhattam volna, karon ragadott, és magával
rángatott a sövényen át.
 – A kocsiba – mondta, ahogy maga után vonszolt az
utcán.
– Apa, mi a…
Valahol eldörrent egy fegyver. Most már nem kellett
maga után vonszolnia. Egymás mellett iszkoltunk végig az
úton. Amikor beugrottunk az autóba, újabb puskalövés
dördült. Apa száznyolcvan fokban megpördítette a kocsit. A
gumik hangosan csikorogtak az aszfalton, de egyikünk sem
törődött vele. A hátsó ablakban az éjjellátón keresztül egy
zöld emberalakot vettem észre, aki vágtázva rohant utánunk.
– Le! – kiáltott rám apa, és a tarkómnál fogva lenyomott
a kesztyűtartó alá.
Újabb lövés dörrent. Iszonyatos sebességgel
repesztettünk. A szívem a fülemben kalapált. Apa egyik
kanyart a másik után vette a faluban, én meg egyik oldalról a
másikra dülöngéltem az autóban. Éreztem, hogy a jármű
egyenesbe áll, mikor elérjük a főutat, de apa csak nem akart
lassítani.
– Követnek minket? – kérdeztem.
– Nem hiszem – válaszolta apa. Még olyan öt percen át
nagy tempóban hajtott, majd lehúzódott az út szélére. – Nem
esett bajod?
Visszakapaszkodtam az ülésbe, remegtem.
– Az egy… az egy fegyver hangja volt…
– Tudom, láttam a házunk ablakán át. Most már érted,
miért akartam, hogy a kocsiban maradj?
Aznap úgy éreztem, már körülbelül századjára hagyja el a
számat:
– Sajnálom. Sajnálom.
 – Scar – szólalt meg apa, és kinyújtotta a karját, mintha
meg akarná érinteni a fejem búbját. Ám a keze megállt a
levegőben. – Nem számít. – Azzal visszatette a kezét a
kormánykerékre.
Leszegtem a fejem. Úgy szerettem volna, ha azt mondja,
hogy semmi baj. Szerettem volna, ha azt mondja, örül, hogy
nem esett bajom.
– Kik voltak ezek? Mit akartak? – tudakoltam csendesen.
– Nem tudom – felelte apa. – De igazság szerint
bármelyik korábbi célpontunk lehetett, akihez betörtünk.
Kerestek valamit. Épp a házban kutakodtak, amikor
észrevették.
– Megláttak?
– Ők is éjjellátóban voltak.
A gyomrom remegni kezdett. Idegenek forgatták fel a
holminkat. Éjjellátó szemüveget viseltek, mint a profik. És
fegyver volt náluk.
– Vissza tudunk menni oda? – kérdeztem.
– Attól tartok, nem. A ház veszélyes lett.
A gyomrom még inkább elkezdett remegni; az összes
cuccunkat ott hagytuk.
– De mikor tudunk?
– Nem tudunk. Többet nem mehetünk oda vissza.
 Hetedik fejezet

Megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyban. A málló

vakolatot és a terjeszkedő penészfoltokat bámultam. Egy
pillanatig nem jöttem rá, hol vagyok. Azután fokozatosan
visszatértek az éjszakai események emlékei. Apa egyik
rejtekhelyén tartózkodtunk – az Anderson-lakban. Örökre
elhagytuk az otthonunkat.
Hányingerem támadt, attól tartottam, a számba gyűlik.
Be akartam hunyni a szemem, hogy elhessegessem ezt az
egészet, de tudtam, hogy nem lehet. Így hát kikászálódtam az
ágyból. A talpam összerándult a hideg járólapon.
Ez egy egyszintes házikó a Dartmoor-lápvidéken. Öt
szobája van: két háló, egy konyha, egy nappali és egy
fürdőszoba. Az ablakai aprók, csak vékony fénypászmákat
engednek beszűrődni, a gerendamennyezet alacsony. Egy
erdő mélyén áll, a semmi közepén. Néha egy-egy csodabogár
turista belebotlik ugyan, de összességében senki nem tudja,
hogy létezik.
Az órámra pillantottam. Délután egy volt. Hű, jól
elaludtam!
– Apa! – kiáltottam átsétálva a nappaliba.
Nem érkezett válasz.
– Apa, ébren vagy?
Bedugtam a fejem a szobájába, láttam, hogy az ágya be
van vetve, és az este viselt ruhái egy székre vannak terítve.
De ő nincs sehol.
 – Apa – szólongattam újra, ahogy elindultam a konyha
felé.
Egy mosatlan bögre és egy üzenet hevert a pulton.

Scar!

Elmentem a városba pénzért meg kajáért. A serpenyőben

találsz sült babot, ha éhes vagy. Kábé két óra múlva érkezem.
Kérlek, ne hagyd el a házat. Ha unatkozol, nyugodtan
kitakaríthatsz.

Apa

Ui. Ne felejts el papucsot húzni. Nem akarom, hogy megfázz.

Az utolsó sor olvastán csak a szememet forgattam. Apa

hagyja, hogy tizenkét méter magas épületeket másszak meg,
de aggódik a hideg padló miatt… Azután felhorkantottam.
Máris magamra hagyott. Valahogy azt reméltem, beszélni
akar velem, hogy megnyugtasson, mivel többé nem
mehetünk haza.
A pult fölé hajoltam, és megfogtam a bögrét. Még meleg
volt, ami azt jelentette, hogy nem túl régen ment el. Mivel
nem volt kedvem felmelegíteni a babot, elkezdtem enni
langyosan. Volt egy üres tonhalkonzerv is mellette, biztos
apa ette meg mindet. Tisztában volt vele, hogy nekem
úgysem kéne; hozzá se nyúltam a húshoz vagy a halhoz már
vagy öt éve. Miután lezuhanyoztam, beleszuszakoltam
magam egy régi farmernadrágba és egy pólóba, amit a
ruhásszekrényemben találtam. Kicsik voltak rám, de amíg
nem kapok újakat, megteszik. Mindenből újat fogok kapni!
Elkezdtem kitakarítani a házat. Tudtam, apa nem azt
várja, hogy ragyogjon a hely, de le akartam nyűgözni –
egyfajta bocsánatkérésként. Lepókhálóztam, de vigyáztam,
hogy a pókokat először biztonságosan kijuttassam. Minden
felületet leporoltam, a padlókat felmostam. Mikor az órára
néztem, riadtan vettem tudomásul, hogy már el is telt a két
óra. Apa nemsokára megérkezik.
A két órából kisvártatva három lett. Csak járkáltam a
nappaliban, és néha kinéztem az ablakon az autó nyomát
fürkészve. A három órából aztán négy lett, és egy kellemetlen
érzés kezdte birizgálni a zsigereimet. Ilyen sokáig biztos nem
tartott, hogy elmenjen a bankba meg némi ennivalóért.
Úgy döntöttem, várok még egy órát – bár az üzenet úgy
szólt, hogy ne hagyjam el a házat. De ha addigra sem jön
haza, bemegyek a városba, hogy meggyőződjem róla, nem
esett-e baja. A pamlagon ülve átöleltem a térdemet,
miközben a tekintetem az óra és a salakút között cikázott. Az
idő lassan vánszorgott, majd egyszer csak búgó hangra
lettem figyelmes.
Talpra szökkentem, és kinéztem az ablakon; arra
számítottam, hogy apa fekete autója érkezik. A torkomban
gombóc nőtt. A lábam elerőtlenedett.
Egy fekete furgon berregett végig a salakúton. Bár a
felirat eltűnt róla, nyomban felismertem. Csomagszállítás.
Mit keres ez itt? Honnan szereztek tudomást erről a
rejtekhelyünkről? Egy pillanatig rémülten meredtem magam
elé. Aztán az ösztöneim átvették a kezdeményezést.
Berohantam a hálószobába, és felkaptam a hátizsákomat.
 Apa szobájának az ablaka mellől kilestem a függöny
mögül. Egy hapsi állt a kocsifelhajtón, és a házat méregette.
Felismertem őt: a büdös futár srác. Már nem a bőrdzsekit
viselte, hanem csak egy pólót. Még onnan is jól láttam az
izmait, ahol álltam. Ha elkap, biztos hogy ki nem szabadulok
a markából.
Lazán odasétált a bejárati ajtóhoz. Térdre vetettem
magam, és négykézláb átmásztam a nappaliba, gondosan
ügyelve, hogy az ablakpárkányok szintje alatt maradjak.
Dörömbölés hallatszott az ajtón, amibe a ház szinte
beleremegett.
– Scarlet, tudom, hogy odabent vagy! – kiabálta. – Jobban
jársz, ha beengedsz.
Te jársz jobban, gondoltam, ahogy a padlón araszoltam.
Amint a konyhába értem, talpra álltam. Kinyitottam a hátsó
ajtót, és kisurrantam rajta. A fák körülbelül húszméternyire
voltak. Bár semmiféle fedezéket nem tudtam használni, azt
reméltem, hogy a srác egy kis ideig még a ház elülső részére
koncentrál. Elkezdtem rohanni.
– Itt van, hátul! – kiáltotta valaki.
Hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy egy velem
egykorú fiú lohol utánam. Ő biztosan a ház mögötti terepet
mérte fel. Hogy nem vettem észre?
– Kapd el! – rikkantotta a futár srác, ahogy futva
megkerülte a házat.
Zakatoló szívvel vágtattam át a tisztáson. A fiú lépéseit
egyre közelebbről hallottam.
– Matt, taglózd le! – ordította a futár srác.
– De ez egy lány! – kiáltotta a fiú olyan közelről, hogy a
szavai szinte a dobhártyámba hasítottak.
 – Csináld!
Nem üthetnek le. Hirtelen megtorpantam, megperdültem,
és meglendítettem a karomat. Az öklöm pillanatokon belül
találkozott a fiú arcával. Egy reccsenés és egy vakkantás
hallatszott, aztán a fiú lába összecsuklott. Megfordultam, és
vadul eliramodtam az erdő felé.
– Megütött! Basszus, megütött! – visította Matt.
– Neked kellett volna először ütnöd! – kiáltotta a futár
srác.
Újra lábdobogást hallottam. Most nehezebb és gyorsabb
lépteket.
– Scarlet, elkaptuk apádat! A karkötőt akarjuk.
A lábam megbicsaklott, és minden erőmet össze kellett
szednem, nehogy hasra essem. Náluk van apa…
- Így igaz, várj meg ott – kiáltotta a futár srác.
Valami azt kiabálta bennem: NE! Mielőtt feleszméltem,
ismét szedni kezdtem a lábam, szaporábban, mint azelőtt
bármikor.
Elértem az erdő szélére, és elkezdtem szlalomozni a fák
közt. Gyökereken szökkentem át, belegázoltam a derékig érő
csalánba és páfrányba. Egyre mélyebbre hatoltam az erdőbe,
a bőrömet összekarcolták az ágak. Ha szem elől tévesztett
volna, felkapaszkodom egy fára, hogy elbújjak. Az oldalam
szúrt, a tüdőm szinte felrobbant. Egyre jobban
kimelegedtem, de nem állhattam meg. Arra számítottam,
hogy először a bűze fog megcsapni, de bizonyára
megmosakodott. Egyáltalán nem éreztem a szagát. A lábait
viszont hallottam. Gyors volt. Energikus. Kezdett utolérni.
Kizárt, hogy őt is ki tudjam ütni.
 Hirtelen azt hallottam, hogy felbukik. Hála istennek! Ez
volt az utolsó esélyem. Dőlt rólam az izzadság, ahogy
bevettem magam a vastagabb törzsű fák közé, hogy keressek
egyet, amire felmászhatok. Ám egyszerre csak égni kezdett a
csuklóm. Olyan volt, mintha valaki megszorította és
tekergetni kezdte volna, hogy elvágja a vérutánpótlást.
Megtapogattam a másik kezemmel, hogy megtaláljam a
fájdalom forrását. Semmit nem éreztem.
A futár srác léptei egyre közeledtek. Nem volt időm fára
mászni. Megpróbáltam semmibe venni sajgó csuklómat,
miközben még mélyebben rohantam be az erdőbe.
Egyszeriben a fájdalom megszűnt; amilyen hamar jött, olyan
hamar el is múlt.
Valami más vette át a helyét. Valami, amit még soha nem
tapasztaltam azelőtt. Úgy éreztem, mintha az egész testem
cseppfolyóssá válna – a bőröm, a végtagjaim, az izmaim, a
csontjaim –, mintha mindenem olvadni kezdett volna. A
fejem bepottyant a vállaim közé, a vállaim a mellkasomba.
Többé nem éreztem magam szilárd halmazállapotúnak.
Olyan érzésem támadt, mintha fröcskölve csobognék a fák
közt. Bármelyik percben összeomolhattam, hogy csak egy
pocsolya maradjon belőlem.
Abba akartam hagyni a rohanást, de a folyékony lábaim
nem engedelmeskedtek. A látásom elmosódott. Valahogy
sikerült észlelnem egy utamban álló fatönköt. Átugrottam
fölötte… de vizenyős lábam nem akart visszaereszkedni a
talajra. Folyékony karjaim kitárultak, és a levegőbe
emelkedtem.
Ahogy egyre magasabbra szárnyaltam, az olvadó érzés
megszűnt. A szemem kitisztult, de az agyam nem tudta
feldolgozni, amit láttam. Egyre feljebb emelkedtem, először
egy fa törzse fölé, majd az ágait is elhagytam. Végül a fák
csúcsai közül kitörtem a tiszta, kék égre. A levegő az ujjaim
közt suhogott. Hallottam, ahogy a srácok odalenn csörtetnek
az erdőben, és tisztán láttam a fejük búbját, ahogy ide-oda
cikáznak a fák között.
Szabadnak éreztem magam, erősnek. Kilométerekre
elláttam. Egy hirtelen energiakitöréssel messzire repültem.
Szárnyalás közben a szellő a tollaimat borzolta…
Egyszer csak kitisztultak a gondolataim. Tollak? Micsoda?
Hogyan? Jobbra pillantottam. Ahol az ujjaimnak kellett volna
lenniük, egy barna szárny csúcsát láttam. Mi a…?
Megbabonázva magam felé hajlítottam a szárnyamat, és azon
nyomban elkezdtem zuhanni. Átbukdácsoltam az ágakon, míg
végül a földbe csapódtam.
Azután elborított a sötétség.
 Nyolcadik fejezet

Lüktetett a fejem. Nagy nehezen kinyitottam a szemem.

Hanyatt feküdtem… a fűben? Minden ködös volt, de látszólag
éjszakai égbolt borult fölém. Hová tűnt a plafon? Hová tűnt
az ágyam? Az oldalamra fordultam, és a fejem még jobban
megfájdult. Ahogy megtapogattam a fejbőrömet, valami
nedveset éreztem. Vért? Megrémültem.
A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez, és
rádöbbentem, hogy vad pónik és bárányok merednek rám. Mi
a…?
– Apa! – kiáltottam.
Nem jött válasz, és könnyek szöktek a szemembe.
Letöröltem őket.
– Apa! – üvöltöttem, ahogy csak bírtam. Mivel ekkor se
hallottam semmit, kezdtem pánikba esni. Hogy kerültem ide?
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az Anderson-lakban
takarítok.
Behunytam a szemem, és az emlékek egymás hegyén-
hátán visszatértek. Menekültem azok elől a fiúk elől… akik
elkapták apát! Berohantam az erdőbe, aztán hirtelen –
felemeltem a tekintetem, és megdermedtem. Odafentről
estem le – az égből. Hosszú, barna szárnyakkal szálltam a fák
koronái fölött.
Egyszerre elakadt a lélegzetem. Levegőért kapkodtam, a
mellkasomat markolásztam. Majd eszembe jutottak apa
szavai. Szinte hallottam a hangját: „Scar, ne ess kétségbe.
Tudod, hogy azzal csak rontasz a helyzeten!”
Kényszerítettem magam, hogy lélegezzek – ki és be, ki és
be –, és valamelyest visszanyertem az irányítást a testem
fölött. Megráztam lüktető fejemet. Mi a fene történt velem?
Madarakról hallucináltam.
De most nem volt idő ezen tépelődni. Azok a fiúk azt
hitték, apánál van a karkötő – pedig nem volt. Mit tesznek
vele, ha rájönnek? A szívem nagyot dobbant. Lelki szemeim
előtt egy fehér gyógyszeres doboz jelent meg a
konyhapulton. Apa inzulinja. Nincs nála. Hetente egyszer be
kell adnia magának, szóval pénteken szüksége lesz rá. Ma
pedig – ó, istenem, milyen nap van ma? A fejem annyira kába
volt. Összeszorítottam a szemem, és megpróbáltam
gondolkozni. Ma szerda van. Kora hajnal.
Három napom volt, hogy megtaláljam.
Kezdjük a legfontosabbal: hol a pokolban vagyok?
Nem törődtem a lüktető fejemmel, talpra kászálódtam. A
vad pónik ábrázatából, a magasra nőtt, száraz fűből és a
ritkás erdőből ítélve bizonyára még mindig a Dartmoor-
lápvidéken. Odalenn, a völgyben egy város vagy egy falu
elszórt fényei látszottak. Ha elindulok arrafelé, kideríthetem,
hol vagyok, azután nekiláthatok megkeresni apát. Bár
fogalmam sincs, hol kezdjem.
Eltökélten tettem egy lépést előre, amikor a lábujjaim
valami puhába ütköztek. Lenéztem, és a hátizsákomat
találtam a lábam előtt. Ez meg hogy került ide? Azt hittem,
elvesztettem az erdőben, amikor… megráztam a fejem.
Gondolni se akartam rá.
 A vállamra kanyarítottam a táskát, és elkezdtem lefelé
ereszkedni a dombról. A pónik és a bárányok szétszéledtek.
Habár gyorsan haladtam, mire magam mögött hagytam a
legelőket, és elértem a főutat, az ég már kékülni kezdett. A
fejem fájt, a lábam sajgott, de nem akartam lassítani. Még
inkább belehúztam, ahogy elértem egy Bucklandleigh nevű
település üdvözlő tábláját. Apával számtalanszor elhaladtunk
e tábla mellett, amikor az Anderson-lakba igyekeztünk, ami
azt jelentette, hogy igazam van. Még mindig a Dartmoor-
lápvidéken vagyok.
Egy régi angol városba értem, ahol girbegurba nádtetős
házikók álltak, lobogók és ódon kis üzletek sorakoztak. Anya
szerette az ilyen helyeket. Biztosan bement volna egy
teázóba, hogy vegyen nekem sütit és gyümölcslét. Néhány
kutyát sétáltató, idősebb ember megbámult. Udvariasan
rájuk mosolyogtam, de az álluk így is leesett, ahogy
végigmértek.
Tényleg ennyire ramatyul festek?
Megszaporáztam a lépteimet, és bevetettem magam egy
mellékutcába. Hirtelen megtorpantam. A kezem nyirkos lett,
ahogy megláttam egy üzlet kirakatát. Tele volt
számítógépekkel és laptopokkal… olyanokkal, amilyen apáé
is volt, amit a kandallóban rejtett el. A betörők azt biztos
nem találták meg. Ha haza tudnék jutni, ki tudnám deríteni,
kik apa ügyfelei, és hol laknak. Azután arra is rájöhetnék,
kinek kellett a karkötő.
Elkezdtem az út szélén parkoló autókat méricskélni –
olyat akartam, amiben nincs riasztó –, mikor sínen nyikorgó
kerekek zaja ütötte meg a fülem. Lelassítottak, én pedig
másodperceken belül rohanni kezdtem a hang irányába.
Egyik utcát a másik után hagytam magam mögött, míg végül
megpillantottam. Egy vasútállomás. Ki gondolta volna, hogy
ilyen egyszerű lesz hazajutni?
Odarohantam az egyetlen peronhoz, miközben egy vonat
épp elrobogott. A hely teljesen kihalt volt. Még egy árva
jegyárust sem találtam, csak egy jegyautomatát. Szerencsére
a menetrendet kiragasztották a falra, és nyomban elkezdtem
böngészni, hogy találjak egy vonatot Crewkerne-be, ami a
falunkhoz legközelebb eső állomás volt. És egyszeriben
elcsüggedtem. Abba az irányba még legalább hét órán
keresztül nem megy vonat. Épp azt kellett volna elérnem,
amelyiket az előbb hallottam.
Az üres peronra bámultam. Tényleg itt kell várnom egész
nap? Nem tehetem. Muszáj megszereznem a laptopot, hogy
eljussak apához. Gondterhelten felsóhajtottam. Mégiscsak
kénytelen leszek elkötni egy kocsit.
Ahogy megfordultam, és tettem egy lépést a kijárat felé,
megakadt a szemem egy sárga reklámtáblán.
Öles betűkkel a következő szöveg állt rajta: „Látogasson
el a londoni British Museumba! Tekintse meg a görög,
egyiptomi és azték kiállításokat! Fedezze fel a legendáikat!"
A felirat alatt három kép látszott. Az első kettőt szinte
meg sem láttam – a görög istenszobrot és az egyiptomi
múmiát. De a harmadik képről nem tudtam levenni a
szemem. Egy karkötőt ábrázolt – egy aranykarkötőt,
amelynek a külső peremén türkizállatok futottak körbe. A bal
csuklómra pillantottam, és nyeltem egy nagyot. Azután a
csuklóm hirtelen bizseregni kezdett, mintha mondani akart
volna valamit. Nem tudtam, miért, de valahogy meg voltam
győződve róla, hogy Londonba kell mennem.
 És apával mi lesz?, sivította egy hang a fejemben.
Három napon belül el kell juttatnom hozzá az inzulint.
Haza kell jutnom valahogy. De mi van, ha a házat figyelik? Az
ajkamba haraptam, és a csuklóm újra bizseregni kezdett.
Döntöttem. Először London. Azután apa.
Na, most már csak azt kell kitalálnom, hogy surranjak fel
a vonatra.
 Kilencedik fejezet

Úgy éreztem, megfelelő döntést hoztam, mivel a következő

vonat Londonba tíz perc múlva indult. Fel-le sétáltam a
peronon, türelmetlenül várva, hogy mihamarabb
megérkezzen a vonat, amikor is észrevettem egy laminált
„Nem működik" táblát az egyik WC ajtajára ragasztva.
Körbenéztem. Szuper – a peron még mindig üres volt.
Lehámoztam a feliratot az ajtóról, és a hátizsákomba
süllyesztettem, majd levakartam a gyúrható ragasztót is,
amivel odarögzítették. Mikor visszacammogtam a peron
közepére, útközben egy állványról magamhoz vettem egy
London-térképet.
A vonat pontosan érkezett, és felszálltam az elejére, ahol
néhány öltönyt viselő utas újságot olvasott. Elindultam a
szerelvény vége felé, és az utolsó kocsi előtt megálltam. Az
előtérben mindkét oldalon volt egy-egy WC. A hátizsákomból
elővettem a táblát, és a gyurmával az egyik ajtóra
ragasztottam. Azután bementem, és magamra zártam az
ajtót.
Oké, nem ez volt a legkényelmesebb hely, de azt
reméltem, hogy itt észrevétlenül utazhatok, mi több,
fizetnem sem kell érte.
Leraktam a hátizsákot a padlóra, és belenéztem a mosdó
fölötti tükörbe. Leesett az állam. Nem csoda, hogy azok a
kutyasétáltatók úgy megbámultak. A ruhám elszakadt, és
sáros volt. A hajamba vér száradt, és egy akkora sebhely
éktelenkedett az arcomon, mint egy nagy hernyó. Úgy
néztem ki, mint aki átrepült egy autó szélvédőjén. Én, aki
mindig igyekeztem beleolvadni a környezetembe, most akár
egy világító neonfeliratot is tarthattam volna a fejem fölé.
A mosdó fölé hajoltam, és elkezdtem lemosni a bőrömet,
a hajamat és a ruháimat. Az arcomat némileg sikerült
helyrehoznom, de a farmernadrágomból és a pólómból nem
tudtam kisikálni a foltokat. Most már nem csak piszkosak és
szakadtak voltak, de legalább hidegek és nedvesek is. Egy idő
után feladtam a próbálkozást. Úgy döntöttem, majd
Londonban szerzek új ruhákat. Egy kapucnis pulcsinak
örültem volna.
Lerogytam a WC-fedélre, és kihajtogattam a London-
térképet. Miközben a víz egykedvűen csepegett a hajamból a
vállamra, azt bogarásztam, hogy jutok el gyalog a British
Museumhoz. Messzebb volt, mint gondoltam, de nem
kockáztathattam meg, hogy földalattival menjek. A londoni
metró biztonsági rendszerét elég trükkös volna kijátszani.
Visszahajtogattam a térképet a hátsó zsebembe.
A vonat legnagyobb bosszúságomra meg-megállt a soron
következő állomásokon. Néha hallottam, hogy utasok
morgolódnak az ajtóm előtt, talán a felirat láttán,
mindenesetre senki sem próbált meg benyitni. Valahol
útközben bizonyára elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy
arcommal egy guriga WC-papírnak támaszkodom. A
hangosbeszélőn egy unott hang arról tájékoztatott, hogy
nemsokára megérkezünk a londoni Waterloo pályaudvarra.
Felültem, és megtöröltem az arcom. Mr. Anchornak igaza
volt: tényleg nyáladzom alvás közben.
 A vonat végre megállt, és hallottam, hogy a tömeg kezd
leszállni, én viszont kivártam. Miután egy ideig nem
hallottam mozgást, résnyire kinyitottam az ajtót, és
kilestem. Megkönnyebbülésemre az előtér üres volt.
Leszedtem a „Nem működik" táblát és a ragasztót az ajtóról,
összetekertem, majd a hátizsákomba gyömöszöltem. Azután
leléptem az utasperonra.
Összerándultam. Jegyszedők álltak mindenfelé, a
forgókapuknál ellenőriztek. Szükségem volt valamire, ami
eltereli a figyelmüket. Vártam egy pillanatig, hogy lássam,
történik-e bármi. Semmi. Oké, nekem kellett elterelnem a
figyelmüket.
Nem messze tőlem egy idősebb nő matatott a táskájában.
– Ó, istenem! – jegyeztem meg hangosan, levegőért
kapkodva. – Valaki a sínek közé esett!
– Valaki a sínek közé esett? – kiáltotta felém nézve.
Beslisszantam egy oszlop mögé, az utasok pedig
elkezdtek rikácsolni:
– Valaki a sínek közé esett!
Másodperceken belül utasok, őrök, gyerekek rohantak a
szerelvény felé. Az oszlop mögötti forgókapu őrizetlenül állt.
Megmarkoltam, és átlendítettem a lábamat. Miután a
túloldalon földet értem, körbepillantottam. Hű – senki nem
vett észre. Túlságosan lekötötte őket a lezuhant utas
keresése.
Sietősen elvegyültem a sokaságban, és átnyargaltam a
pályaudvaron. Egyesek szeme elkerekedett, amikor
megpillantottak, de hála az égnek, senki nem tartóztatott fel.
Leszegtem a fejem, és a Temze felé vettem az irányt.
Szerettem volna a South Bankén is átvágtatni – ez egy
sétány, ami tele van kávézókkal, éttermekkel és
utcazenészekkel –, de túl nagy volt a tömeg. Le kellett
lassítanom.
Elsétáltam egy francia étterem mellett, ami annyira
tömve volt, hogy még a promenádon is álltak asztalai. Az
ételek illata valóságos gyötrelmet okozott. Épp azon
morfondíroztam, hogy elcsenek egy bagettet valaki
tányérjáról, amikor egy hangos párbeszédre lettem
figyelmes.
– Arra kértél, hogy vegyek neked egy farmernadrágot, én
pedig megtettem.
– De én pirosat akartam. Nem kéket.
Beazonosítottam a hangokat. Egy tökéletesen fésült,
aranyszőke nő meredt barátságtalanul a lányára. A kiscsaj
kábé az én méretem lehetett, talán egy kicsit magasabb.
Nagyjából egy méterre ültek a menüvel teleragasztott
hirdetőtáblától. Odasétáltam, és úgy tettem, mintha a
fogásokat tanulmányoznám.
– Az eladó azt mondta, most mindenki kéket hord –
folytatta az anyuka egy méretes fehér papírtáskával a
kezében, amelynek az oldalán a Charcoal márkanév
díszelgett.
A tekintetem sóvárogva megakadt a táskán. Szóval erre a
ruhára nincs szükségük…
– Pontosan – mondta a lány, arra sem méltatva a
beszélgetést, hogy felnézzen a mobiltelefonján játszott
játékból. – Én nem akarok olyan lenni, mint mindenki más.
– Pedig még egy hozzá illő felsőt is vettem neked –
győzködte az anyja.
– Vidd vissza őket.
 – Nem fogok visszamenni egész a Charcoalig, csak mert
neked nem tetszik a kék.
– Nem fogom hordani – jelentette ki a lány. Felnézett, és
gonoszkodva elmosolyodott. – Apa biztos megvette volna
nekem a pirosat.
– Akkor vegye meg ő – sziszegte az anyuka, és bedobta a
csomagot a széke alá.
Csak sétáljak el mellette, és kapjam fel?, tűnődtem.
A nő kinyújtotta a nyakát, és elkiáltotta magát:
– Pincér, a számlát szeretném!
Mindketten a pincér felé fordultak, aki épp italokat
szervírozott egy asztalhoz, ami az étterem bejáratának a
közelében állt. Tettem egy lépést a táska felé.
– Mondom, pincér, kérem a számlát! – szólt oda a nő
ezúttal hangosabban.
– Anya, nem látod, hogy épp kiszolgál valakit? Várjál már
egy percet.
– Pincér! – vakkantotta a nő.
A pincér megfordult, mire a vizespalack megbillent.
Megpróbálta elkapni, de elkésett. A padlóra zuhant. Víz
fröccsent mindenfelé. A vendégek sikongatni kezdtek, és
mindenki a zaj irányába fordult.
Nem is kellett kínálkozóbb alkalom! Elsétáltam az
asztaluk mellett, lehajoltam, hogy megvakarjam a bokámat,
és felmarkoltam a charcoalos szatyrot a földről. Pillanatokon
belül odébb is álltam.
– Ez miattad van – jegyezte meg a lány az anyjának. – Te
ijesztetted meg.
– Nehogy már engem hibáztass. Szerinted mindenért én
vagyok a hibás?!
 A hangjuk fokozatosan elhalt mögöttem, ahogy
elvegyültem a South Bankén tolongó embertömegben. Végre
átöltözhettem. De gyorsnak kellett lennem.
Becsörtettem egy forgalmas kávézóba, és egyenesen a
mellékhelyiség felé vettem az irányt. Letépkedtem az
árcédulákat, és rekordidő alatt átvedlettem. A felsőnek ugyan
nem volt kapucnija, és puccosabb is volt, mint amilyet
szerettem volna, de a farmer pont jó volt rám. Csendben
hálát rebegtem a jól fésült nőnek, hogy a kéket vásárolta
meg. Éppen úgy nézett ki, mint az összes farmernadrág, amit
valaha hordtam.
Kiviharzottam a kávézóból, a régi ruháimat
beletömködtem egy kukába, aztán elindultam egy híd felé,
ami átvisz a folyón. Csak akkor jutott eszembe, hogy a térkép
a nadrágzsebemben maradt, amikor átértem a túlpartra. Egy
pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszamegyek érte a
kukához. De az túl sok időmet rabolta volna el. Inkább
behunytam a szemem, és fejben magam elé idéztem az utat.
Nem, nem volt szükségem a térképre.
További harminc percbe telt átvágtatni London utcáin az
éttermek, kávézók, ruhaüzletek és az olyan bizarr
turistaboltok közt, amilyenekhez foghatót még nem láttam.
Tényleg vásárol bárki flitteres, brit zászlós kalapot vagy a
királyi családot ábrázó strandtörülközőt?
Végül megérkeztem a kovácsoltvas korláttal övezett
British Museumhoz. A tenyerem izzadni kezdett. Lehet, hogy
rájövök a karkötő titkára? S ami fontosabb: végre kiderül,
hogy mi a fene történik velem?
 Tizedik fejezet

Ahogy beléptem a British Museumba, az egész testem

megfeszült. Egy Húsvét-szigetről származó, hatalmas kőfej
üdvözölt, én pedig ferde szemmel sandítottam rá. Ennek nem
a Húsvét-szigeten lenne a helye, ahelyett, hogy előttem
magasodik? Elhessegettem a gondolatot. Most csak apa és a
karkötő volt a fontos.
A falra függesztett térkép szerint az azték kiállítás a
földszinten volt. Átnyomakodtam egy sor dupla szárnyú
üvegajtón, és az Amerikát bemutató termekbe jutottam. Ezek
a kiállítások viszont még mindig túl modernek voltak nekem.
Engem az ősi Amerika érdekelt.
Megszaporáztam a lépteimet, befordultam egy folyosón,
és egy nagy francia gyerekcsoport kellős közepén találtam
magam, akik nagyjából velem egykorúak lehettek. Teljesen
elállták a folyosót, nevettek, rágóztak és egymást fotózták. Át
akartam tolakodni közöttük, de azzal feltűnést keltettem
volna. Helyette azt mondtam:
– Bocsánat!
Egy árva lélek sem lépett arrébb.
A fogamat csikorgatva megismételtem:
– Excusez moi!
Még mindig nem történt semmi. Az egyik lány egy
rágógumit fújt az arcomba, a többiek pedig nevettek rajta. A
kezem ösztönösen ökölbe szorult, az arcom megfeszült. A
lánynak tágra nyílt a szeme, és menten félreugrott az
utamból. A csapat többi tagjának elakadt a lélegzete, és két
oldalra húzódtak, amivel szabad átjárást nyitottak középen.
Most meg hirtelen miért engedtek át?
Valamennyiüket alaposan végigmértem, ahogy elsétáltam
a folyosón. Ezek tényleg… megrémültek? Áthaladtam egy
újabb üvegajtón. Amint az ajtó szárnyai visszalendültek
csukott állapotba, újra felhangzott a francia csacsogás, de én
egy mukkot sem értettem az egészből.
Beljebb hatoltam a terembe, és megpillantottam a saját
tükörképem az egyik üvegvitrinben. Mi a…?
Agyaraim nőttek: hosszú, hegyes, tőrszerű fogak, melyek
úgy türemkedtek az alsó ajkam fölé, mintha vámpír lettem
volna. Majd a szemem láttára az agyarak egyszerre
visszahúzódtak. Egy pillanatig még bámultam a tükörképem,
arra számítva, hogy a fogaim újra megnőnek,
visszahúzódnak, vagy csinálnak valamit, bármit. De semmi
sem történt.
Hitetlenkedve megráztam a fejem. Váratlanul megláttam
valamit a terem másik végében, és nyomban megfeledkeztem
a fogaimról. Egy jókora üvegvitrin volt háromfelé osztva. A
bal oldalinak a felét egy rémisztő maszk foglalta el – fekete
mozaikkal volt kirakva, türkizorral, hegyes agyarakkal és a
szeme helyén széles, ovális lyukakkal. Úgy indultam el felé,
mintha transzba estem volna, szinte ügyet sem vetettem a
tőlem balra elhelyezett táblákra és a jobbra álló szobrokra.
Teljesen biztos voltam benne, hogy az egy azték álarc.
Túlságosan hasonlított arra, amit apával loptunk el, hogy
bármi más legyen. Vajon ez is az azték pap leszármazottjáé?
Még ha úgy is van, tudtam, hogy ezt nem fogjuk ellopni neki.
Apa soha nem lopott volna múzeumból vagy jótékonysági
szervezettől.
A csuklóm bizseregni kezdett, mire a kezem az
üvegpultra tapasztottam.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte egy hang, ami
visszazökkentett a valóságba. – Új beszerzés.
Megperdültem, és egy köpcös, kopasz férfi vigyorgott
rám. Jelvényt viselt, és kiderült, hogy a múzeumban dolgozik
és Mr. Tomlinsonnak hívják.
– Azt azért nem mondanám, hogy gyönyörű. Inkább
ronda és félelmetes.
Mr. Tomlinson még jobban elvigyorodott.
– Nos, az is a célja. Ez egy farkasálarc. Egy azték harcos
viselte a csatában, hogy megrémissze vele az ellenségeit.
A csuklóm megint bizseregni kezdett, és végigjárattam a
tekintetem a kiállítás többi részén. Istenek hatalmas
kőszobrait láttam, mozaikkal díszített sisakokat és
szertartáshoz használt pajzsokat, de nyoma sem volt
bármiféle ékszernek. Mérgesen összevontam a
szemöldökömet.
– Valami konkrét dolog érdekelne? – tudakolta Mr.
Tomlinson.
– Gondolom… semmit sem tud egy bizonyos arany
karkötőről – puhatolóztam. – Türkizkövekkel van kirakva. A
pályaudvaron láttam róla egy képet, és…
– Ah! Te bizony Achcauhtli karkötőjére gondolsz –
állapította meg Mr. Tomlinson.
A gyomrom bukfencezett egyet.
– Arra?
– Gyere velem.
 Ahogy megfordultam, hogy a nyomába szegődjek, egy
lányt vettem észre az üvegajtó másik oldalán, amelyiken
átjöttem. Az a francia lány volt, akit az előbb megijesztettem.
Épp egy felnőttel beszélgetett. Mindketten körülnéztek, mire
végigfutott a hátamon a hideg. Engem keresnek? De miért?
Hiszen a tükörképem nem lehetett valódi…
Lehorgasztottam a fejem, hogy ne lássák az arcom, és
követtem Mr. Tomlinsont. Vaskos testét bepréselte egy
szekrény mögé, és egy kisebb helyiségbe vezetett át engem.
Ha nem mutatta volna meg, magamtól biztosan nem jövök
rá, hogy a szekrény mögött van egy szoba. Abban bíztam, a
francia lány sem fog.
Kivertem a fejemből a lányt, és a tekintetemet arra
irányítottam, amerre Mr. Tomlinson mutatott – egy
falikárpitra, ami egy nagy, üvegezett képkeretben lógott. A
szám szárazabb lett, mint egy smirglipapír. A kárpit
nagyjából másfél méter hosszú és egy méter magas lehetett,
a hátteret zöld és bíbor anyagból szőtték. A közepébe csillogó
arannyal egy karkötőt hímeztek. Az aranykarika peremén
türkizállatok szaladgáltak. A hosszú szárnyú madarat
azonnal felismertem, és mivel az ábrák nagyobbak voltak,
mint a karkötőn, egy gyíkot és egy vadmacskát is
beazonosítottam. A másik két forma továbbra sem volt
világos számomra.
– Látta valaha az eredetit? – kérdeztem elcsukló hangon.
– A karkötőt? Azt még senki – felelte Mr. Tomlinson. –
Nem létezik.
– Micsoda? – kérdeztem megperdülve, hogy a szemébe
nézzek. – Hogy érti azt, hogy nem létezik?
 – Rengeteg történész és archeológus éveket, mondom,
hosszú éveket töltött azzal, hogy ráakadjon valami hasonló
dologra, de mindhiába. Ugyanakkor azt feltételezzük, hogy
így nézhetett ki. – Oldalra lépett, hogy megmutasson egy
üvegkalitkába foglalt arany karkötőt.
Majdnem felkiáltottam: „Nem is ilyen!", de inkább nem
nyitottam ki a szám. Az arany egyetlen szilárd darabból állt,
nem pedig összefonódó fonalakból. A türkizkövek pedig
túlságosan tökéletesen voltak kifaragva, nem elég absztrakt
formákban. Tulajdonképpen ahogy ezeket az ékköveket
szemléltem, rájöttem, mi lehet a két utolsó állat. Egy majom?
Meg egy kutya?
– Jól érzed magad? Eléggé elkomorodtál – jegyezte meg
Mr. Tomlinson.
Megpróbáltam ellazítani az ábrázatomat.
– A plakát szerint egy legenda kötődik ehhez a
karkötőhöz. Tudja, mi az?
– Ó, persze, az egyik kedvenc történetem.
A főteremből francia beszéd hangjai szűrődtek be. A
szívem zakatolni kezdett. Vajon az előbbi társaság az?
Reméltem, elmerülnek annyira a kiállításban, hogy erre a
szobára nem bukkannak rá.
– Hallottál már egy bizonyos nahualliról? – kérdezte a
férfi.
– Egy na… micsodáról? – kérdeztem idegesen az ajtó felé
pislantva.
– Nahualliról. Ez egy azték szó, ami azt jelenti,
„árnyéklélek". Ez a te állati ikertestvéred, a szellemi párod.
Ugyanakkor született, mint te, egymás lelkén osztoztok. –
Mr. Tomlinson összekulcsolta a két kezét. – Az aztékok úgy
hitték, hogy az állatok az istenekkel éltek a világon már jóval
azelőtt, hogy az ember megszületett. Ezért az állatok
szentek. Tiszteletet érdemelnek, és hallgatni kell rájuk. Nem
szabad uralkodni rajtuk, vagy kezet emelni rájuk.
Ezzel nagyon egyet tudok érteni!
– Általában a nahuallinak olyan tulajdonságai vannak,
amelyek arra a személyre jellemzőek, akihez tartoznak. Ha
okos és kíváncsi vagy, akkor a majom a te nahuallid. Ha
bátor vagy, és keresed a kilátásokat, akkor a sas.
Bizseregni kezdett a kobakom.
– Ha gondoskodsz a nahuallidról, cserébe útmutatást
kapsz tőle, ismeretekkel és titkokkal ruház fel. Egy átlagos
embernek a nahualli egy szellem volt, ami az álmában
látogatta meg. De néha, ha szerencsés voltál, a valóságban is
megjelent neked.
– Úgy beszél, mint aki hisz is benne – jegyeztem meg,
még mindig oda-odasandítva az ajtóra.
– Évekig tanulmányoztam ezt az egyetemen. Néha azt
kívánom, bárcsak igaz lenne.
A francia csacsogás felerősödött. Hirtelen meghallottam,
ahogy valaki angolul megszólal:
– Agyarak?
– Oui! – kiáltotta egy seregnyi gyerekhang.
Ó, istenem! Hát tényleg kinőttek? Nem, az nem lehet!
El kellett volna pucolnom onnan, de muszáj volt
megismernem a történetet.
– Mr. Tomlinson, azt említette, létezett egy legenda –
emlékeztettem suttogva.
– Talán a főteremben kellene elmesélnem. Úgy hallom, jó
sokan vannak odakinn.
 – Nem! – rivalltam rá.
Mr. Tomlinson megriadt.
– Ha… ha nem bánja, idebenn szeretném meghallgatni…
ahol… láthatom a karkötőt.
– Tökéletesen megértelek – felelte, és újra felragyogott az
arca. – Még az ezerötszázas években élt egy spanyol
konkvisztádor, Cortez, aki a spanyol király nevében
megtámadta Mexikót. Az embereivel rengeteg aztékot
lemészároltak, elrabolták a javaikat, a földjüket. Nem
meglepő módon az aztékok fel voltak háborodva. Olyannyira,
hogy Mexikó öt főpapja találkozóra gyűlt. A főpapok
különleges kapcsolatban álltak a nahuallijukkal. Éjt nappallá
téve azon fáradoztak, hogy irányítani tudják őket, mígnem
megtanulták, miképp tudnak a szellemikreikké változni.
Leejtettem a hátizsákomat, és már ügyet sem vetettem a
francia fecsegésre odakinn.
– Át… át tudtak változni egy állattá?
– Úgy van. Tudom, hogy ez a mi fülünknek nevetségesen
hangzik, de ők hittek benne. Mindegyik főpap más-más
vadállat alakját vette fel. A főpapok feje, Achcauhtli jaguárrá
változott.
– A vadmacska a karkötőn?
– Kitűnő! – jelentette ki Mr. Tomlinson bólogatva.
– Szóval… a karkötőbe foglalt türkizből ítélve,
feltételezem, volt köztük egy madár-nahualli is? –
tudakoltam remegő hangon.
– Igen, egy sas.
Ideges nevetés tört elő belőlem.
Mr. Tomlinson óvatosan szemügyre vett.
– Jól érzed magad? Falfehér vagy!
 – Semmi bajom – feleltem, és magam köré fontam a
karomat. – Tehát a karkötő a papokat és a nahuallijukat
jelképezi?
– Igen. De sokkal többről szól ez a történet – ecsetelte Mr.
Tomlinson. – A főpapok elmentek az istenük, Tezkatlipoka
templomába. Megvágták a bőrüket, kicsurgatták a vérüket,
és összekeverték olvasztott arannyal. A keverékből fontak
egy karkötőt, amit türkizkövekkel díszítettek. Tezkatlipoka
parancsára Achcauhtli felöltötte a karkötőt, amit a
vérkeringése azon nyomban beszippantott.
Nyeltem egy nagyot, és a csuklómra pillantottam.
– Ijesztő gondolat, nemde? Hogy valami eltűnik a
véráramodban?
Kimérten bólintottam.
– Attól a pillanattól kezdve Achcauhtli az öt vadállat
bármelyikének alakját magára tudta ölteni attól függően,
milyen képességre vágyott.
– Öt? Melyek azok? – suttogtam.
– A jaguár, a majom, a sas, a farkas és az aligátor.
Egy barna, hosszú szárnyú sas. Egy hosszú agyarú, éles
karmú jaguár. Úgy éreztem, forogni kezd velem a világ, és
megszédültem. Támaszképpen a vitrinnek dőltem.
– Ó, megtennéd, hogy nem támaszkodsz arra, kérlek? –
mondta Mr. Tomlinson. – Nem szeretném, ha kiborulna a
por.
Még mindig kótyagos fejjel a vitrin felé fordultam,
aminek támaszkodtam. Mindössze egyetlen dolog volt benne
– egy barna, szövött zsák, nagyjából a kezemmel megegyező
méretű. A szája kicsit meg volt nyitva, sárga port
tartalmazott. Az alatta látható felirat így szólt: „pahtli
teilnamiquilizpat-laloni". Alatta ott állt a fordítás: „az
emberek emlékeit megváltoztató eszköz".
– Elvileg erős mágikus ereje van – tájékoztatott Mr.
Tomlinson. – Ha egy alvó vagy leütött ember nyelvére raksz
egy csipetnyit, a por sisteregni kezd, s akkor fennhangon ki
kell mondani, hogy az illető mit felejtsen el, illetve mire
emlékezzen.
Nekem zúzott homoknak látszott.
Hirtelen egy arc tűnt fel az átjáróban. Nagyot nyeltem. Az
előbbi francia lány. Mégis megtalálta ezt a szobát. S mi több,
megtalált engem is.
– C'est pour elle! – kiabálta felém mutogatva. – La petite
fille avec les crocs!
Még több arc tűnt fel bólogatva és kiáltozva, amikor egy
nő nyomakodott át a csoporton.
Hátrébb léptem.
– Bocsásson meg – kezdte a nő Mr. Tomlinson-nak erős
francia akcentussal. – Ez a lány megijesztette a tanulóimat.
Megpróbáltam úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne
róla, miről beszél. Megvontam a váltamat, ugyanakkor
éreztem, hogy a testem felforrósodik. A szoba, az emberek –
elkezdtek körém zárulni. Vetettem egy pillantást Mr.
Tomlinsonra. Furcsa ábrázattal nézett vissza rám. Levegőre
volt szükségem… azonnal!
Nekiiramodtam az ajtónyílás felé. A francia csoport
szétrebbent előttem.
– Várj! – kiáltotta utánam Mr. Tomlinson.
Visszanéztem, és rekedt hangon hátraszóltam:
– Köszi a töriórát!
 – Maradj! – kiáltotta, majd legnagyobb rémületemre a
nyomomba eredt.
Egyre szaporábban szedtem a lábam, míg végül a
vitrineket és az embereket kerülgetve átnyargaltam a
múzeumon. Ahogy a kijárathoz értem, fél szemmel
hátrasandítottam. Ez egy vicc! Mr. Tomlinson még mindig
üldözött. Meglehetősen gyors volt a termetéhez képest.
Egy hátizsákot lóbált a levegőben.
– A táskád! – fröcsögte.
A szívem hatalmasat dobbant, és megpördültem. A
vállamhoz kaptam, hogy meggyőződjek róla, nem egy
kiköpött másolat van a kezében. Nem bizony – az az én
hátizsákom volt, benne a szerszámaimmal. Hogy
feledkezhettem meg róla?
Visszavágtattam, és elvettem tőle a hátizsákot.
– Köszi, ez nagyon kedves magától.
– Szívesen – lihegte két zihálás között.
Lehajolt, a térdére támaszkodott, mire észrevettem, hogy
a francia csoport felénk tart. A szívem megint kalapálni
kezdett.
– Ehh… köszi! – mondtam.
Kirohantam a múzeumból, és végiggaloppoztam néhány
utcán. Hátrakukucskáltam, és megkönnyebbülve állapítottam
meg, hogy senki nem követ. Végre valahára megállhattam.
Egy falnak dőltem, zúgott a fejem. Lehetséges, hogy
Achcauhtli karkötője szívódott fel a vérkeringésemben? Az
erdőben egy sassá változtam volna? Tényleg megnőttek a
fogaim és a körmeim? Vagy mindezt csak hallucináltam? A
fejemmel megkocogtattam a követ. Bizonyára meg fogok
őrülni, ha ilyen kérdéseket teszek fel magamnak. Azt hittem,
hogy a múzeumi látogatás a segítségemre lesz, de valójában
kezdtem elveszíteni a józan eszem!
Itt azonban nem maradhattam. El kellett mennem apáért.
Elvonszoltam magam a faltól, és újra elindultam a
Waterloo pályaudvar felé. El akartam felejteni a legendát.
Arra akartam koncentrálni, hogy eljussak a laptophoz.
Mindenképp ki akartam deríteni, ki rendelte meg a karkötőt.
És azután…
Azután mi lesz?
De kivel akartam én szórakozni? Én csak egy lány vagyok,
aki éjjellátóval és puskákkal felfegyverkezett profikkal akar
szembeszállni. Talán ebben a pillanatban is éppen rám
várnak otthon. Elfogott a rettegés, és erős csábítást éreztem,
hogy újra megállják, de valahogy sikerült rávennem magam,
hogy továbbmenjek. Miért nem inkább engem raboltak el apa
helyett? Ő tudta volna, mi ilyenkor a teendő.
Ami azt illeti, mostanra már biztosan meg is mentett
volna!
 Tizenegyedik fejezet

Egyfajta révületben jutottam el a pályaudvarig. Találtam egy

vonatot, ami húsz perc múlva indult, és felsurrantam rá. A
szerelvény közepén senki nem lézengett a WC környékén,
ezért gyorsan kiraktam az ajtajára a „Nem működik" táblát.
Elhelyezkedtem az apró fülkében, tudván, hogy még jó ideig
ott kell maradnom, és megpróbáltam elszundítani. Ám Mr.
Tomlinson szavai a fülemben csengtek, és egyfolytában
hosszú, barna szárnyak és hegyes fogak jártak a fejemben.
Az utazás mintha sosem akart volna véget érni, mire
végre egy unott hang a hangosbeszélőn bejelentette, hogy
közeledünk Crewkerne-höz. Csendesen sóhajtottam egyet, és
feltápászkodtam, amikor a rejtekhelyem felé tartó lépéseket
hallottam meg.
– Ezt nem hiszem el. A slozi már megint nem működik –
jegyezte meg egy nő. – Mi van vele?
– Nem tudom – válaszolta egy másik női hang. – És nem
is akarom tudni.
Vártam, hogy odébb álljanak, és keressenek egy másik
WC-t, de helyette rázni kezdték az ajtót. Megpróbáltak
benyitni. Ugyanakkor a vonat elkezdett lassítani.
Jaj, ne! Úgy fogom elérni a megállót, hogy ezek a nők
odakinn állnak.
– Zárva van – mondta az első nő.
– Azért, mert nem működik.
 – De belülről csukták be – háborodott fel. – Szerintem van
odabenn egy potyautas.
Ez csak egy vicc lehet! Épp most!
– Talán valaki bement, mert nem vette észre a táblát –
mondta a másik nő.
– Remélem, nem. Az állomáson nem szabad használni a
WC-t. – Hangosan elkezdett dörömbölni az ajtón. – Tudom,
hogy odabenn van! – kiabálta.
Meg se mukkantam.
– Elbújt! – lármázott még erősebben dörömbölve. – Ezt
nem fogja megúszni. Egész nap itt fogok várni, ha kell.
Szétnyitottam, majd összezártam az öklömet. Tűnjön már
innen!
– Egyenesen a rendőrőrsre fogom vinni – ordibálta.
A rendőrőrsre? Az volt az egyetlen hely, ahova nem
mehettem. A zárt ajtóra meredtem, az agyam vadul
kattogott, megpróbáltam kitalálni, mitévő legyek. Elöntött a
forróság. A hátamon végigcsorgott az izzadság. Hirtelen
hasogatni kezdett a csuklóm, mintha egy láthatatlan erő
szorongatná. A fájdalom erősödött. Sikoltani szerettem
volna, de nem hagyhattam, hogy azok a nők rájöjjenek, hogy
idebenn vagyok. Inkább összeszorítottam a fogam, de
tudtam, hogy úgysem bírom sokáig. A testem elkezdett
cseppfolyóssá válni. A fejem beleolvadt a nyakamba. Hirtelen
a mennyezet eltávolodott, a falak pedig közelebb jöttek,
mintha valaki megragadta és összeszorította volna a fülkét.
Erősnek éreztem magam. Hatalmasnak. Nem féltem
semmitől.
 – Nem hiszem, hogy bárki lenne odabenn. Mennünk kéne
– érvelt a másik nő, és a hangja hangosabban és tisztábban
csengett, mint azelőtt.
– Nem, ez szabálytalan. Büntetést érdemel érte.
Ha azt tervezik, hogy a rendőrségre visznek, akkor
megfizetnek érte. Kinyitottam a számat, és elbődültem.
– Mi volt ez? – sikította a másik nő.
Kinyitottam a zárat, mire az ajtó kivágódott. A két vasúti
egyenruhát viselő nő hátraugrott, elfehéredtek a rémülettől.
Felmordultam, s felkészültem, hogy lecsapok rájuk, kitépem
a…
Mégis mi a fenét képzeltem? Kényszerítettem magam,
hogy megforduljak, azután át vágtattam a vagonon.
Az utasok sikoltozva a kocsi két oldalára menekültek, és
az ablakokra simultak. Miután valaki megnyomta a vészfék
gombot, megszólalt a riasztó. A vonat csikorogva megállt, én
pedig keresztülnyargaltam egy újabb kocsin, amikor valami
szag ütötte meg az orromat. Valami finom. Farkaséhes
voltam. Enni akartam. Muszáj volt ennem.
Megtorpantam, és hátranéztem. Egy férfi ült dermedten a
helyén, a szája előtt remegő kézzel egy baconös bagettet
tartott. Megnyaltam az ajkamat, mire nyálcseppek hullottak
a padlóra. Hátravetettem a fejem, és elüvöltöttem magam. A
férfi elejtette a bagettet, én pedig elkaptam a fogammal,
mielőtt az ölébe esett volna.
Megperdültem, még több ennivalót kerestem. A sikolyok
felhangosodtak. Váratlanul kinyíltak a vonat ajtajai.
Átsuhantam a kocsi utolsó pár méterén, és kiugrottam a
szerelvényből. Friss levegő borzolta fel a bundámat, ahogy
egyre gyorsabban rohantam. Az utasperon végén
elrugaszkodtam; karmaim felszántották a vasúti pálya
köveit, majd puha fűben landoltak. Keresztülvágtáztam egy
farmgazdaságon, és a kiáltások elhaltak mögöttem a szélben.
Átugrottam egy sövényen, és egy juhokkal teli legelőre
jutottam. Az éhségem fokozódott. Azonnal megcéloztam a
legkisebb jószágot, az íze után sóvárogtam. A bárány
másodpercekkel később a számban vergődött, miután
belemélyesztettem a fogaim.
Mit csinálsz? Hagyd abba!
Megdermedtem.
Ereszd el!
A gyomrom és az agyam viaskodni kezdett egymással.
Azonnal!
Kinyitottam a számat, mire a bárány csupa nyálasan a
földre pottyant. Talpra kecmergett és elsántikált. Szinte
elsüllyedtem szégyenemben. A rémülettől hányingerem
támadt. Mi történt velem? Annyira éhes vagyok, hogy ölni is
képes vagyok érte?
Mielőtt a gyomrom győzedelmeskedett a józan
ítélőképességem felett, átrohantam a legelőn, és nem néztem
se jobbra, se balra. Muszáj volt minél messzebb jutnom
innen. Haza kellett érnem. A sövények és a fák árnyékában
maradva egyenesen a falunk felé vettem az irányt. Egy
mellékúton szaladtam, amit alig használt bárki, és
elhaladtam egy hosszú, széles kocsibeálló mellett, ami
csupán percekre volt a házunktól. Megbotlottam. Ugyanis a
beállóval szemben egy közlekedési tükör magasodott, amiben
megpillantottam valamit… valamit, amit nem tudtam
megmagyarázni. Visszafordultam, és elindultam felé.
 Jeges fuvallat szánkázott végig a hátamon. Egy élénk
tekintetű vadmacska poroszkált a tükör felé. Egy jaguár.
Pislogtam egyet; a jaguár is pislogott. Ahogy megálltam
közvetlenül a tükör előtt, az agyam egyszerre elködösült és
kitisztult. Elfordítottam a fejem. A tükörkép is elfordította az
övét.
Felkavarodott a gyomrom. Hirtelen úgy éreztem, mintha
a végtagjaim megolvadnának, és az izmaim folyékonnyá
válnának. A bundám a szemem láttára húzódott vissza a
testembe. A bőröm úgy bugyborékolt, mint a fazékban főzött
zabkása. Ha nem babonázott volna meg annyira a látvány,
biztosan elhányom magam. Automatikusan a két hátsó
lábamra támaszkodtam. A mancsomon visszahúzódtak a
karmok. Seszínű hajam sarjadt, és a ruhám is újra megjelent;
először csak halványan, de a színei kisvártatva felerősödtek,
élénkebbé váltak. Barna szemem elszürkült. Az agyaraim
összementek. A vállamon hátizsák jelent meg. Az arcomon
éktelenkedő sebhelytől eltekintve a bőröm kisimult, újra egy
átlagos lány lettem.
Ó, istenem!
Átöleltem magamat, és a holtsápadt arcú lányra
meredtem a tükörben. Levegő után kapkodtam. Egész
testemben reszkettem. Hogy történt mindez? Ilyen dolgok
nem történnek – ez egyszerűen lehetetlen. Egyszeriben Mr.
Tomlinson szavai csendültek meg a fülemben. Achcauhtli öt
vadállattá tudott változni. Nos… én épp az előbb változtam át
jaguárrá, korábban meg sassá. Elharaptam egy sikolyt. Tehát
ez azt jelentette, hogy további három állattá is át tudok
változni?
 Eltántorogtam egy füves árokpartig, és a földre
roskadtam. Felhúztam a térdem, átkaroltam, és előre-hátra
dülöngéltem. Valahol mélyen végig tisztában voltam ezzel az
egésszel. Az aranyat az idő sem bomlasztja el csak úgy.
Azoktól a fiúktól sem azért menekültem meg, mert gyorsan
szaladok. A karkötő ereje, az öt főpap képessége költözött
belém. Valahogy képes lettem vadállatok alakját magamra
ölteni – a nahuallikét! S azok a nahuallik valóra váltották a
legrejtettebb vágyaimat. Ha menekülnöm kell, elrepülnek.
Ha dühös leszek, támadnak. Ha éhes leszek, mindenáron
táplálékot keresnek.
Fogalmam sincs, milyen hosszú ideig gubbasztottam a
fűben, miközben úgy hintáztattam magam, mint egy
holdkóros, de végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Nem
most volt az önsajnálat és a félelem ideje. Eljött az idő a
cselekvésre. Meg kell találnom apát.
Feltápászkodtam – szerencsére senki nem volt a
környéken –, és felvettem a hátizsákomat. Sietősen
elindultam visszafelé a mellékútig, míg el nem értem a
házunk mögötti erdőt, ahol lelassítottam és halkabbra
fogtam a lépteim zaját. A szívem olyan hangosan kalapált,
hogy meg voltam győződve róla, hogy ha a rablók még itt
vannak, akkor biztosan meghallják. A kert szélén elbújtam
egy fa mögött, és a házat kémleltem. Mozgásnak nem láttam
jelét.
Lopakodva körbeosontam a kert körül, és láttam, hogy a
társalgó ablaka be van törve. Ezek szerint a rablók annyira
mégsem voltak profik! Guggolva végigsettenkedtem a ház
hátsó fala mentén, míg oda nem értem a törött ablaküvegig.
Lépések vagy beszélgetés zaja után hallgatóztam, de semmit
nem észleltem. Elbújhattak valahol?
Lassan felegyenesedtem, és belestem a társalgóba.
Forróság öntötte el a testemet. Összeszorítottam az
állkapcsomat. A könyveket ledobálták a polcokról, a képeket
leszaggaták a falról, a kanapékat felfordították. A kandalló
fölött lógó aranytükör a padlón hevert darabokra törve. Ám
ahogy a kandallóra pillantottam, a szám elernyedt. A
vaskályha pontosan azon a helyen állt, ahova apával húztam,
ami azt jelentette, hogy a laptop ott van, ahol hagytuk.
A törött üvegdarabokat kikerülve az ablakpárkányra
támaszkodtam, majd átlendítettem a lábam a szobába.
Vártam egy kicsit, hogy történik-e valami. Kihalt volt
minden. A betörők bizonyára távoztak. Kikerültem a törött
lámpabúrákat és képeket, és odamentem a vaskandallóhoz.
Az ujjaimat becsúsztattam az alsó pereme alá, és húzni
kezdtem, ahogy csak bírtam. Nem moccant. Nekiveselkedtem
újra, de a kályha egyszerűen túl nehéz volt nekem.
Már épp azon morfondíroztam, hogy arrébb rugdosom,
mikor kellemetlen gondolat jutott eszembe. Lenéztem a
csuklómra. Képes lennék a karkötőt a saját előnyömre
felhasználni? Vajon át tudnék változni aligátorrá, hogy az
erős állkapcsával arrébb vonszoljam a vaskályhát?
Behunytam a szemem, és magam elé idéztem a hatalmas
vadállatot. Vártam, hogy elkezdődjön a csuklómat szorongató
érzés. Vártam, hogy a végtagjaim folyékonnyá váljanak. De
semmi nem történt. Amikor kinyitottam a szemem, még
mindig két emberi lábam és két karom volt.
Egy dolgot biztosan tudtam: ezeket a képességeket én
nem tudom irányítani.
 Rámordultam a kandallóra. Szükségem volt valakinek a
segítségére, hogy arrébb mozdítsam. De ki segíthetett volna?
Apa volt az egyetlen személy, akiben megbíztam. A lány
osztálytársaim jutottak eszembe, de azt se tudtam, hol lakik
bármelyikük. Még a telefonszámukat se tudtam. Hirtelen
Jules és Charlie száma jutott eszembe, és elcsodálkoztam,
hogy egyáltalán emlékszem rájuk. De őket sem hívhattam.
Mit mondtam volna nekik? „Bocsi, az utóbbi egy évben
tulajdonképpen hazudtam nektek. Még mindig Angliában
élek." Ráadásul tök messze laktak. A torkom megfeszült, a
sírás kerülgetett, amikor rájöttem, hogy teljesen magamra
vagyok utalva.
Ó, gyerünk már, gondolkozz!, mondogattam magamnak.
Biztosan ismersz valakit.
Gondoltam, a szomszédok esetleg szóba jöhetnek. De ők
mind öregek és gyengék… kivéve… eszembe jutott egy szőke
kobak.
Nemcsak a közelben lakott, de talán volt olyan erős is,
mint én. Léptem egyet és elbizonytalanodtam. Vajon túl
kockázatos szólni neki? Ám ahogy a szobában uralkodó
káoszra pillantottam, és eszembe jutott apa – bárhol is volt
éppen –, elfintorodtam, és tettem még egy lépést előre.
 Tizenkettedik fejezet

Odaértem a négyes számú ház kertjéhez; bömbölt a televízió.

Így azon sem lepődtem meg, hogy a csengetésre nem jött ki
senki. Kétlem, hogy bárki meghallotta. Ráadásul Ethan talán
otthon se volt. Felsandítottam a szobája ablakára; csak egy
módja volt, hogy kiderítsem.
Odaszaladtam a kertben magasodó hatalmas tölgyfához,
és elkezdtem felmászni rá. A fogások ismerősnek tűntek, és
pillanatok alatt oda himbálóztam egy ágra, ami Ethan ablaka
elé lógott. Bekukucskáltam, és majdnem leestem a fáról.
Valahogy mégis sikerült megkapaszkodnom.
Ethan odabenn volt – láttam a tarkóját, ahogy a
számítógépen játszott –, de nem volt egyedül. Egy szőke lány
ült mellette. Hála istennek ő is háttal ült nekem.
Eleresztettem a fogást, az alattam lévő ágra huppantam,
és összeráncoltam a homlokomat. Eszembe sem jutott, hogy
esetleg valaki más is lehet itt. Hát most kit hívjak segítségül?
Szomorú szívvel lesurrantam a fáról, és elindultam visszafelé
Mrs. Riley kertjén át.
– Scarlet, minden rendben? – szólt utánam egy hang.
Riadtan megperdültem.
Ethan kihajolt a szobája ablakából, és ezúttal nem csak
egy lány volt vele, hanem kettő. Mindkét oldalán egy-egy. A
függöny mögött álltak ugyan, de felismertem őket az
iskolából – Amanda és Louise.
– Jól vagyok – válaszoltam.
 – Mit kerestél odafenn a fámon? – tudakolta Ethan.
– A macskádat – feleltem bizonytalan hangon. Még nekem
is gyenge kifogásnak hangzott.
– Nem, nem azt – szólt közbe Amanda megrázva hosszú,
barna fürtjeit. Ő volt az, akit az előbb nem vettem észre.
Biztosan valahol máshol üldögélt, nem a számítógép előtt. –
Belestél a szobájába. Kémkedsz utána.
– Nem, ez nem igaz! – Felnéztem Ethanre. – Tényleg nem.
Ha tudni akarod, beszélni akartam veled valamiről. Az előbb
becsengettem, de nem hallottátok. Most már úgyse számít –
tettem még hozzá, és sarkon fordultam.
– Hé, várjál már – kiáltott utánam Ethan.
– Tényleg nem számít – szóltam vissza a vállam fölött.
Átugrottam a sövényen az útra. Hogy lehettem ilyen
óvatlan? Apa biztos nem lett volna elragadtatva tőlem.
– Scarlet, várj! – kiabált utánam Ethan. Megfordultam, és
láttam, hogy a nyomomban szalad, a két lánnyal a sarkában.
Megálltam, nem akartam, hogy bármelyikük közelebb jöjjön
a házunkhoz, mint muszáj.
– Mit csináltál az arcoddal? – kérdezte Ethan őszinte
érdeklődéssel.
– Az arcommal? – Odanyúltam, és megtapogattam az
egyenetlen sebhelyet. Már meg is feledkeztem róla. –
Megkarcoltam.
– Elég mélynek látszik – jegyezte meg Ethan.
– Kérsz egy sebtapaszt? – kérdezte Louise, és a táskájába
nyúlt. – Úgy emlékszem, van nálam.
– Nem! – feleltem mérgesen. Sértett kifejezés ült ki az
arcára, ezért lágyabb hangon hozzátettem. – De azért kösz,
hogy megkérdezted, Louise.
 – Nahát! Te tudod a nevem? – kérdezte meglepetten.
A gyomrom remegni kezdett. Ez óvatlan volt… ismét
csak.
– Honnan tudod a nevem? – kérdezte.
Tétováztam.
– Egy iskolába járunk. Mindkettőtökkel – feleltem végül.
– Tényleg? – csodálkozott Louise. – Nem emlékszem,
hogy már láttalak volna.
– Csak tavaly érkeztem, te meg fölöttem jársz eggyel.
Szerintem szimplán nem foglalkozol a nálad fiatalabbakkal.
– Lehet – mondta Louise egy vállrándítással.
Ethan tekintete hármunk közt villogott.
– Hogyhogy nem ismeritek egymást, ha ugyanabba a
suliba jártok?
Mert én szeretek láthatatlan maradni! De miután a két
lány alaposan végigmért, a névtelenségem végleg odalett.
Mostantól biztosan fel fognak ismerni.
– Szóval mit akartál tőlem amúgy? – érdeklődött Ethan.
Elutasítóan legyintettem egyet.
– Ó, semmit. Csak szerettem volna, ha segítesz nekem
valamiben, de úgy látom, elfoglalt vagy. Ne törődj vele.
– Most már tudok segíteni – jelentette ki Ethan.
Amanda lebiggyesztette az ajkát.
– Csak megmutattam nekik, hogy kell filmeket letölteni a
netről – tette hozzá a fiú.
– Ó, istenem! – sikkantotta Louise hirtelen. A lábamat
bámulta.
– Mi van? – kérdeztem zihálva. Ugye nem változtam át
semmivé?
 – Imádom a farmeredet – sikoltozta. – Már ki tudja,
mióta szeretnék egyet, de óriási várólista van rá. Hol
szerezted?
A farmeremet? Imádja a farmeremet?
– Csak… csak beleakadtam valahol.
– Csak beleakadtál? Egy ilyen cucc kábé kilencszáz font –
jegyezte meg Louise.
Komolyan?
– Tudod, holnap este házibuli lesz nálam – folytatta. – A
szüleim nem lesznek otthon. Átjöhetnél. Ethan is jön.
– Mehetnénk együtt – vetette fel a fiú.
Ezek most tényleg meghívtak egy buliba? Már több mint
egy éve nem hívtak meg sehova. Elmehetnék. .. jó móka
lenne… De aztán eszembe jutott apa, és a mellkasom
megfeszült. Hogy is gondolhattam ilyesmire?
– Szívesen mennék. De dolgom van – feleltem.
– Mi dolgod lenne, ha egy jó buliba is mehetsz? –
értetlenkedett Louise.
Amanda összefonta a karját.
– Ha dolga van, hát dolga van. Egyébként, Ethan, azt
mondtad, hogy eljössz értem.
– Hát… nem mehetünk együtt mindannyian? –
mentegetőzött. – Tök jó lenne.
Amanda elképedt az ötlet hallatán.
Megráztam a fejem.
– Nem, tényleg sok dolgom lesz. De… azért köszi. – Kínos
csend állt be, ezért elköszöntem. – Hát, azt hiszem,
magatokra hagylak titeket.
– Ami azt illeti – folytatta Louise Amanda karjába
kapaszkodva –, nekünk is mennünk kell. Azt ígértem
anyukámnak, hogy már fél órával ezelőtt otthon leszek.
Ethan, köszi, hogy megmutattad a weboldalt. Nagyon király
volt. Holnap találkozunk.
– A szeme a farmernadrágomra villant. – Remélem, veled
is, Scarlet.
A gyomrom ismét remegni kezdett. Most már a nevemet
is tudja. És ez mind Ethan hibája! Oké, talán egy kicsit
igazságtalan vagyok. Végül is nem számított rá, hogy
átjövök. Ráadásul azt sem tudhatta, hogy szeretném
megőrizni az inkognitómat. Mégsem tudtam abbahagyni a
duzzogást, míg ott álltam mellette, és néztem, ahogy Louise
elsétál Amandával.
– Te aztán hamar barátkozol – jegyeztem meg a fogamat
csikorgatva.
– Kénytelen voltam. A szomszédok nem valami
szívélyesek.
Metsző pillantást vetettem rá, és arra számítottam,
barátságtalan arcot fog vágni, ehelyett vigyorgott, és
határozottan csillogott a szeme.
– Szóval a segítségemre van szükséged. Mit tehetek
érted?
Nem szólaltam meg. Nem akartam, hogy segítsen. Nem
volt szükségem a segítségére… kivéve, hogy szükségem volt a
segítségére.
– Ennyi erővel el is árulhatnád, mi az. Most hogy
elmentek, úgysincs semmi dolgom.
Az ajkamba haraptam.
– Hát rendben – mondtam elnyújtva a szavakat, mintha
még én tettem volna neki szívességet. – Segítenél megemelni
valamit? Nem tart sokáig.
És utána akár békén is hagyhatsz. Örökre.
 Tizenharmadik fejezet

Ethannel odasétáltam a házhoz, és kinyitottam előtte a

bejárati ajtót. Bekísértem, ügyelve, nehogy üvegszilánkra
lépjek.
Ethan a nyomomban jött, majd a rémülettől elkerekedett
szemmel megállt.
– Itt meg mi történt?
– Ja… hogy ez… – válaszoltam. – Reméltem, hogy nem
veszed észre.
– Hogy nem veszem észre? – fröcsögte. – Titeket
kiraboltak. Hívtad a rendőrséget?
– Apa hívta őket. Épp náluk van a kapitányságon. Ezért
nem tud segíteni, és ezért van szükségem rád.
– Az összes képeteket lehajigálták a padlóra – jegyezte
meg Ethan.
– Jah. Bele ne lépj az üvegbe.
Betereltem a társalgóba, ahol az ajtóban újra megtorpant.
– Teljesen szétszedték a házatokat – mondta
meghökkenve.
A pusztítást az ő szemével látni még rosszabb volt. Olyan
erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy a körmeim a
tenyerembe mélyedtek.
– Úristen! – zihálta elfúló hangon. – Vissza kéne mennem,
hogy figyelmeztessem a nagyit, hogy betörők garázdálkodnak
a környéken.
 – Ne! Nem szükséges – nyugtattam. Ahogy most
körbenéztem a szobában, rájöttem, ki tehette. Ezért
ragaszkodtak egy konkrét időponthoz. A futár srác a
megbízójával – bárki is volt az – azért akarta, hogy ellopjuk a
kétfejű kígyót, hogy házon kívül legyünk. Hogy át tudják
kutatni a lakást a karkötőért. – Direkt hozzánk akartak
betörni – jelentettem ki szárazon.
Odaballagtam a vaskandallóhoz, és az egyik oldalon
benyúltam alá.
– Segítenél arrébb mozdítani?
Ethan összeráncolta a homlokát, ahogy mellém lépdelt.
– Ezt nem tudjuk megmozdítani. Túl nehéz.
– Dehogynem tudjuk. Nem igazi. Csak nekem túl nehéz
egyedül.
Ethan hitetlenül megrázta a fejét, de azért megragadta a
másik oldalon.
– Készen állsz? Egy… két… há'!
A vaskályha kicsusszant a kandallóüregből, és
eleresztettem. Ethan nem mozdult. Még az ujjait se húzta ki
alóla.
– Minek nektek egy olyan vaskandalló, ami nem igazi?
Minek kellene bárkinek egy ilyen?
Eleresztettem a fülem mellett a kérdéseket, és
bemásztam az üregbe, ahol a kályha állt. Feleg3'e-nesedtem
és nyögtem egyet. Elfelejtettem a zseblámpát! Ahogy
kiléptem a kürtő alól, Ethan még mindig engem bámult,
ráadásul már úgy nézett rám, mintha közben két fejem nőtt
volna.
– Mit kerestél odabenn? – tudakolta.
 – Hozok egy elemlámpát a szobámból. Egy pillanat, és
jövök.
Felrohantam a lépcsőn, és berontottam az ajtón.
Megdermedtem. Próbáltam nyelni egy nagyot, de képtelen
voltam. Fogalmam sincs, miért nem jutott eszembe előbb…
de egy pillanatig nem gondoltam rá, hogy a betörők az én
szobámat is felforgatták. Egy fiókot, egy polcot sem
kíméltek. A könyveim, a ruháim, az ágyneműim egymás
hegyén-hátán hevertek a padlón. A szőnyegen súlyzók és
törött tükördarabok feküdtek. Az íróasztalt és az
éjjeliszekrényt a feje tetejére állították.
Hátrahajtottam a fejem, és halkan felmordultam.
Ethan szitkozódva lépett be utánam.
– Nézd csak, mit csináltak a szobáddal!
Gyilkos gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy
körbehordoztam a tekintetemet. Hirtelen megpillantottam. A
kerete összetört. Anya fényképe vigasztalanul hevert a
padlón. A szívem hevesebben vert, mint előtte bármikor. A
testem felforrósodott, és a csuklómon megéreztem a
szorítást. Jaj, ne! Tudtam, mi következik.
– Ethan – sziszegtem. – Tűnj el innen. Menj vissza a
házatokba.
– Szó se lehet róla! Nem hagylak itt egyedül.
– Ethan, szeretném, ha most elmennél. – A kezem a
mellkasának csapódott, és kitaszítottam a folyosóra.
Becsaptam utána az ajtót, és gyorsan ráfordítottam a zárat.
Az izmaim és a végtagjaim olvadni kezdtek. Felszegtem a
fejem, és elbődültem. Hatalmasnak éreztem magam,
erősnek… és dühösnek…
– Scarlet! – kiáltotta Ethan.
 Ösztönösen a szőnyegre vetettem magam, átgázoltam a
törött üvegen, az elemlámpán, a ruháimon. Mégis hogy
merészelték ide idegenek betenni a lábukat? Mégis hogy
merészelték idegenek feltúrni a holmimat? Meg akartam
keresni őket, meg akartam ízlelni a vérüket, ki akartam
tépni…
Elemlámpa? A bosszúszomjas gondolatok elszálltak.
Visszaszökkentem, és megálltam az elemlámpa fölött, ami
félig eltakarva egy párna alól kandikált ki. Ismét eszembe
jutott, miért is jöttem be ebbe a szobába.
– Scarlet! – vonyította Ethan az ajtót püfölve. – Eressz be!
Ahogy a fejemet villámgyorsan a zaj irányába
fordítottam, megpillantottam a tükörképem egy törött
tükörszilánkban. Barna szemével egy tüzes tekintetű, büszke
jaguár nézett vissza rám. Az agyam megpróbálta feldolgozni
a látottakat, és kitalálni, hogy mi történik éppen. Azután a
szőr a szemem láttára visszahúzódott, a bőröm pedig
bugyborékolni kezdett. Kinyújtottam emberi karomat, és
felkaptam a padlóról a lámpát.
– Scarlet! – nyüszítette Ethan harmadjára is. – A frászt
hozod rám! Nyisd ki az ajtót!
Megköszörültem a torkomat, és krákogva kiszóltam:
– Nyitom már.
Kitártam az ajtót; Ethan halálra válva állt előttem.
– Mi történt odabent? – kérdezte. – Üvöltéseket és
morgásokat hallottam…
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam, és
megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, ahogy
elsétáltam mellette. – Megtaláltam a lámpát.
 – Egy oroszlánt is tartasz idebent? – kérdezte bedugva a
fejét a szobámba.
– Igen, méghozzá hármat!
Leslattyogtam a lépcsőn, titokban néhányszor mélyet
lélegeztem, és visszamentem a társalgóba.
– Nagyon furcsa lány vagy – jelentette ki Ethan,
miközben a nyomomban loholva követett a helyiségbe.
Ó, ha tudnád!
Beléptem a kandallóüregbe, bekapcsoltam az elemlámpát,
és bepötyögtem a hatszámjegyű kódot. A trezor kitárult, és
megkönnyebbülve felsóhajtottam. Apa laptopja még mindig
ott volt. A kezemben tartva kimásztam az üregből.
– Ezt a kéményből hoztad? – kérdezte Ethan.
– Aha – feleltem zavartan, le sem véve a szemem a
számítógépről. Alig vártam, hogy kinyissam, és megtudjam
apa ügyfelének a nevét, és vele együtt remélhetőleg a címét
is. – A széfben volt.
– Micsoda? Van egy széfetek a kéményben? – képedt el
Ethan.
A gyomrom nagyot csavarodott. Most tényleg elárultam
neki, hol van a páncélszekrényünk?
Ethan tekintete oda-vissza cikázott a kezemben tartott
laptop és a kéménypillér között.
– Ugyan, minek lenne ott a széfetek?
– Mert apa egy biztonságtechnikai cégnek dolgozik. Úgy
gondolta, a betörők ott nem keresnék. Azt hiszem, igaza volt.
– De mit tartalmaz a laptopja, ami olyan fontos, hogy a
kéményben kell elrejteni?
– Nemtom' – vakkantottam, azt kívánva, bárcsak
abbahagyná végre a kérdezősködést. – Hallgass ide, Ethan,
nagy segítségemre voltál, de most már minden rendben lesz.
Elmehetsz, ha akarsz.
– Már mondtam az előbb: szó sem lehet róla. Nem
hagylak egyedül ebben a házban. Megvárom, míg visszajön
apukád.
– Az eltarthat egy darabig – jegyeztem meg. -Tényleg nem
lesz bajom.
Ethan összefonta a karját a mellkasán.
– Maradok.
Eltökélt arckifejezéséből ítélve – ami mellesleg apáéra
emlékeztetett – éreztem, hogy értelmetlen vitatkozni.
Értékes időt vesztegettem volna el vele.
– Okés, maradhatsz, de nekem dolgom van. Muszáj békén
hagynod.
– Nem gond, egy csomó dolgot csinálhatok itt – jelentette
ki, majd elindult a dohányzóasztal felé, és visszafordította a
lábára.
Az ajkamba haraptam. Illett volna segítenem neki, hisz ő
is segített nekem, de nem volt rá időm. Muszáj volt belépnem
apa számítógépébe.
– Köszi – motyogtam, kerülve a tekintetét, ahogy
elsétáltam mellette.
Visszamentem a konyhába, és elkezdtem morgolódni. Az
összes faliszekrényt kiürítették, a tartalmukat pedig
szétszórták a padlón. És tényleg muszáj volt a hűtőszekrényt
is feltúrni?
Felállítottam egy széket, és leraktam a laptopot az
asztalra. Felhajtottam a tetejét, bekapcsoltam, és türelmesen
vártam, hogy megjelenjen a kezdőképernyő. Egy szó villant
fel rajta.
 JELSZÓ.

Rémülten meredtem rá.

Hogy feledkezhettem meg erről? És apa vajon mi a
rossebet választott jelszónak? A tenyerembe hajtottam a
fejem, és a képernyőt bámultam. Kénytelen voltam
találgatni. Először beírtam apa nevét. „Helytelen jelszó.
Próbálja újra." Megpróbálkoztam anya nevével is. Rossz.
Megpróbáltam a saját nevemet, a becenevemet. Kipróbáltam
az összes francos nevet és szót, ami csak az eszembe jutott.
De semmi nem történt. „Helytelen jelszó."
– Nem! – ordítottam az asztalra csapva.
– Minden oké? – kérdezte Ethan, miután megjelent az
ajtóban.
– Mit keresel itt? – förmedtem rá. – Mondtam, hogy hagyj
békén egy kicsit.
Ethan riadtan nézett rám.
– Csak azt akartam megkérdezni, tudsz-e adni egy seprűt.
Én csak segíteni próbálok.
– Ó… persze – válaszoltam, és hátradőltem a széken. –
Sajnálom, faragatlan voltam. Csak annyira ideges vagyok.
Már olyan közel jártam. Már… – A szavaim elhalkultak.
– Tudok segíteni? – kérdezte Ethan gyengéden.
Fújtattam egyet.
– Fel tudsz törni egy számítógépet?
– Még szép – felelte.
– Micsoda? – kérdeztem felegyenesedve. – Komolyan?
– Van hozzá egy programom a szobámban.
 – Van egy programod, amivel meg tudod hackelni mások
számítógépét?
– Aha – válaszolta kaján vigyorral. – De ne mondd el
senkinek.
– Szóval… ezt is meg tudnád hackelni? – kérdeztem
megpaskolva a laptopot, miközben a szívem egyre
hevesebben vert. – Mert nem tudom apa jelszavát.
Mindennel próbálkoztam, ami csak eszembe jutott, de
lövésem sincs, milyen szót választhatott.
– Ha jártas a biztonsági dolgokban, akkor valószínűleg
számokat is tartalmaz a jelszava.
– Számokat? Akkor is meg tudod csinálni?
– Gondolom – felelte Ethan egy vállrándítással.
– Akkor mire várunk még? – mondtam talpra szökkenve.
– Menjünk át hozzád.
– És apukáddal mi lesz? Nem fog aggódni, ha nem leszel
itt, amikor visszajön?
– Írok neki egy üzenetet – nyugtattam meg.
De, Ethan, ő úgyse jön vissza.
 Tizennegyedik fejezet

Követtem Ethant a szobájába, és nem tudtam visszatartani a

vigyorgást. A falakat rózsaszínű, virágos tapéta borította.
Levendulamintás függöny lógott az ablakokon, és hozzá illő
paplan fedte az ágyat.
– Szép kis szoba! – jegyeztem meg.
– Igen, én magam könyörögtem a nagyinak, hadd legyen
ilyen – felelte mosolyogva. – Na, lássuk azt a laptopot.
Ahogy Ethan felém nyújtott kezét bámultam,
elbizonytalanodtam. Apa összes adata ezen a számítógépen
van. Tényleg azt akarom, hogy másnak is legyen
hozzáférése? Hiszen mióta is ismerem Ethant?
– Csak a jelszót fogod feltörni, igaz? Ugye nem fogsz
belenézni apa dolgaiba?
– Hát persze hogy nem. És itt leszel velem végig. Látni
fogod, hogy milyen fájlokat nyitok meg.
– Bocs, apa – motyogtam az orrom alatt, ahogy átadtam
neki a laptopot.
Ethan leült az íróasztalához.
– Le kell futtatnom egy programot a saját számítógépem
és az apukádé között. Ez eltart egy darabig, szóval akár
kényelembe is helyezheted magad.
Letelepedtem az ágya szélére, és figyeltem, ahogy a
kábelekkel összekapcsolja a két gépet. Elkezdett pötyögni a
billentyűzeten, programokat töltött be, és egy rakás egyéb
dolgot csinált, amihez nekem lövésem sincs.
 – Hol tanultad ezeket? – kérdeztem tőle.
– Anyukámtól – felelte.
– Hogyhogy? – érdeklődtem előrébb hajolva. – Anyukád
tanított meg számítógépeket feltörni?
– Nem – mondta Ethan nevetve. Megfordult és rám
nézett. – Miféle szülő tenne ilyet? Ki tanítaná arra a saját
gyerekét, hogy bűnt kövessen el?
Na, vajon ki???
– Anyukám arra tanított meg, hogyan írjak programot –
folytatta. – Erről persze semmit nem tud. Magam
fejlesztettem.
– Nem mondod komolyan! Hogy működik?
Ethan visszafordult.
– Elég bonyolult. És sokkal gyorsabban haladnék, ha…
tudod… ha esetleg befognád.
A hallgatásban nagy gyakorlatot szereztem, mikor apát
figyeltem. Ezért hát némán ücsörögtem, hallgattam a
billentyűk potyogását és az alsó szinten üvöltő televízió
hangját. De most, hogy nem kellett mással törődnöm, apa
képe derengett fel az elmémben. Vajon megkötözték?
Bántották? A futár srác elég fiatal volt, de erősnek látszott.
Le mertem volna fogadni, hogy képes fájdalmat okozni. És
apa egyáltalán hol lehet? Mi van, ha külföldre vitték?
Majd beleőrültem a tétlenségbe. Muszáj volt elterelnem a
figyelmemet.
Odamentem Ethan parafa táblájához. Ez volt az egyetlen
dolog, amit a falra akasztottak. Annyi fényképért tűzött ki rá,
hogy szemernyi hely sem maradt köztük. Valószínűleg az
otthonára emlékeztették. Mindegyik Ethant ábrázolta:
lányokkal körülvéve egy bowlingpályán, egy parkban, a
számítógépe előtt. És a képeken mindenki olyan áhítattal
pillantott rá. Kábé úgy, ahogy Amanda.
A tekintetem a tarkója és a képek közt cikázott. Ethan
jóképű? Egy kicsit biztosan, ismertem el vonakodva. Ha
érdekelnek a fiúk, és ha tetszik a zselézett haj meg a széles
vigyor.
– Nehezebb, mint gondoltam – jegyezte meg Ethan
hirtelen. – Apukád komoly védelmet telepített rá. És szó
szerint értem a komolyat. Mit rejteget? – A könyökével a
szék támlájára támaszkodott. – De tényleg, mit akar
elrejteni?
– Ó… hát ezt-azt – feleltem egy vállrándítással.
Elindultam felé, és átkukucskáltam a válla fölött. A laptop
képernyője tele volt számokkal, betűkkel, parancsokkal meg
egy csomó más dologgal, amihez nem értek. – Ez azt jelenti,
hogy nem tudod megcsinálni?
– Nem azt mondtam – válaszolta Ethan, és újra elkezdett
pötyögni a klaviatúrán. – Csak nagyobb kihívás, mint amire
számítottam.
Ahogy az ujjai a billentyűzet fölött táncoltak, újra
kétségeim támadtak. Egyik felem legszívesebben kitépte
volna apa adatállományát ennek a komputermágusnak a
kezéből. Ám a másik felemnek szüksége volt a segítségére.
Ha Ethan nem fejti meg a jelszót, fogalmam sincs, hogy
találom meg apát.
Ethan ujjai megálltak a levegőben, a billentyűzet fölött.
– Abbahagynád a bámulást? Elvonod a figyelmemet.
– Ó… bocsi – mondtam, és visszaballagtam az ágyhoz.
Csendben maradtam. A billentyűkattogás kisvártatva
hipnotikussá vált, és a szemhéjam elnehezült. Már ki tudja,
mióta nem aludtam. Hanyatt dőltem a paplanjára, majd
összegömbölyödtem. A szoba mintha felmelegedett volna.
Ébren akartam maradni. Muszáj volt ébren maradnom. De
legyűrt a kimerültség, és perceken belül elaludtam.

Felriadtam. Napfény áradt be az ablakon, és amikor felültem,

Ethant a billentyűzet fölé roskadva találtam, ahogy épp
halkan horkolt. Ó, istenem – elaludtam egy fiú szobájában…
Apa meg fog ölni, ha megtudja! Apa! Már csak két nap
maradt, mire szüksége lesz a következő inzulinadagjára.
Talpra szökkentem, és észrevettem, hogy a kábelek már
nem csatlakoznak apa laptopjához. Vajón ez azt jelentette,
hogy Ethan megcsinálta? Odaosontam az íróasztalhoz,
megböktem a laptopot, hogy felébresszem a készenléti
üzemmódból. Apa mappái jelentek meg a képernyőn, mire
elámulva meredtem a készülékre. Hát megcsinálta!
Fel akartam ébreszteni, hogy köszönetet mondjak. De
ismét horkantott egyet. Hagytam, hadd pihenjen. Csendesen
felemeltem a laptopot az asztalról, és felkaptam a cipőmet.
Zokniban nesztelenül kisurrantam Ethan szobájából,
lelopakodtam a lépcsőn, és hazáig meg sem álltam.
A folyosón szétszórt üvegdarabokat és a konyhában
összetört étkészleteket kerülgetve leültem az asztalhoz.
Felvettem egy csomag chipset a padlóról, és elkezdtem a
számba tömni. Végre kaja!
A pályafutása alatt apa két kategóriára osztotta a
betöréseit – az ismeretlen munkákra és a nyilvánvaló
munkákra. Az ismeretlen melók azok a lopások, amelyekről
senki sem tud – még az áldozatok sem. A második
kategóriába tartoznak azok a betörések, amelyekből
újságfőcímek lesznek, mert a sértettek észreveszik, hogy
eltűnt a holmijuk, és értesítik a rendőrséget. Ezek azok,
amiket feljegyeztem az albumomban… Az albumom! Még
nem ellenőriztem, hogy még mindig az ágy alatt van-e. De
először jöjjön a laptop!
Felhajtottam a fedelét, és a mappák listája újra megjelent
a képernyőn: Admin, a Biztonságos házaknak végzett
munkák, Pénzügyek, Munkatársak… A lista hosszú volt, és
látszólag vég nélküli, ám egyik elnevezésben sem tűntek fel a
falmászásos betörések. De végül is biztosan nem nevezett
volna el így egy mappát, nem igaz?
Már éppen véletlenszerűen akartam megnyitogatni a
fájlokat, amikor a tekintetem megakadt a Biztonságos
házaknak végzett munkákon. Hát ez meg miért ezen a
laptopon volt? A hétköznapi munkájához egy másik
számítógépet használt.
Vettem egy mély lélegzetet, és rákattintottam az aktára.
A képernyőn háznevek villantak fel. A legtöbb embernek
semmit nem jelentettek volna. Azt hihetnék, ezek olyan
házak, amelyeken apa biztonsági ellenőrzést végzett. De
nekem mást jelentettek, sokkal többet. Apával betörtünk
néhányba. A Harlington család otthona is köztük volt, mint
az a ház, ahonnan a karkötőt loptuk el, meg még egy sor
másik, ahol megfigyelőként voltam jelen. Úgy véltem, a
többi, számomra ismeretlen házat apa még anyával közösen
rabolhatta ki, mielőtt elkezdtem volna segíteni neki.
Remegő ujjakkal rákattintottam a Belgraviában lévő
házra. Három név és egy cím jelent meg. Egy áruval
egyetemben. Ami egy dupla fejű azték kígyó volt. Enyhén
megszédültem, és gyorsan elolvastam a neveket. Lady
Elizabeth Melksham, Richard Melksham, Matthew
Melksham.
Matthew… Matthew… Lehetséges, hogy neki Matt a
beceneve? Mert a futár srác ezt a nevet kiabálta a Dartmoor-
lápvidéken. Azt állították, elkapták apát.
A tekintetem a címre vándorolt. A Tóvidéken volt. Az
irányítószáma: LA23 5ZS. Hogy meggyőződjek róla, hogy a
megfelelő ügyfélről van szó, rákattintottam a házra, ahonnan
a karkötőt és a maszkot loptuk el. Valóban, ugyanaz az
információ jelent meg ott is. Kiszáradt a szám. Megtaláltam a
helyet, ahol apát őrzik? Ó, bárcsak ott lenne. Legrosszabb
esetben legalább Matthew Melksham legyen ott. Mert akkor
kicsalhatom belőle apa fogva tartásának helyét.
Megragadtam egy darab papírt és egy ceruzát, és
lefirkantottam a címet, mikor megszólalt a csengő.
Megdermedtem. A futár jött vissza értem? Vagy talán lady
Melksham személyesen?
– Scarlet, odabent vagy? – kiáltotta Ethan.
A vállam elernyedt, és odasiettem a bejárati ajtóhoz, hogy
kinyissam.
– Sajnálom, hogy anélkül jöttem el, hogy szóltam volna.
Nem akartalak felébreszteni – mondtam.
Ethan csak állt ott, és az arcán nyoma sem volt a könnyed
mosolynak.
– De nagyszerű munkát végeztél, köszönöm szépen!
Ethan még mindig nem szólalt meg, és rájöttem, hogy
különös arckifejezéssel mustrál engem.
– Jól vagy? – kérdeztem tőle.
 – Apukád egy falmászó betörő.
– Micsoda? – A szívem a torkomban dobogott.
– Apukád egy falmászó betörő – ismételte meg
hangosabban és tisztábban.
Átsandítottam a válla fölött. Helyes, senki nem volt a
közelben. Megragadtam és bevonszoltam a házba, majd
becsaptam mögötte az ajtót.
– Felismerem a neveket – mondta.
– Miféle neveket?
– Az apukád számítógépén szereplőket.
– Honnan tudod, mi van a számítógépén? Belenéztél a
mappákba?
– Oké, tudom, hogy nem kellett volna, de nem tudtam
ellenállni a kísértésnek. Annyira titokzatos voltál. Tudtad,
hogy apukádnak hét biztonsági szint őrzi a laptopját? Hét
különböző jelszót kellett feltörnöm! így hát nem tudtam
ellenállni neki. Úgy döntöttem, megnézem, min dolgozott
utoljára. És amikor ezek a házak jöttek elő, és rájuk
kattintottam…
– Rájuk kattintottál?
– Megjelentek a nevek, és felismertem őket. Tudod, van
egy videojátékom. – Meglengetett egy lemezt az orrom előtt.
Elolvastam a címét, és szaporább lett a lélegzetem.
Zsákmány város.
– Falmászó betörőkről és a zsákmányról szól.
– Na és? Apa neve is szerepel benne? – kérdeztem gúnyos
mosollyal. Csak nehogy igazam legyen!
– Nem! De ez a játék annak idején felkeltette az
érdeklődésemet. Felmentem a netre, és elkezdtem ráguglizni
a falmászó betörésekre, és találtam egy csomó weblapot, ami
csupa olyan bűntényről számol be, amelyet soha nem tudtak
megoldani. Egy kínai Jing Hao-festményről, egy egyiptomi
Imhotep-szobrocskáról, nyolcadik századi arany
fülbevalókról…
– És? Mi köze ennek az apámhoz? – szakítottam félbe
közömbös hanghordozást erőltetve magamra, miközben a
szívem majd kiugrott a helyéről.
– Ugyanezek a tárgyak vannak apukád komputerén
nevekkel, címekkel.
Úgy éreztem, mintha kiszaladt volna a talpam alól a talaj.
A fogamat csikorgatva préseltem ki magamból:
– Apa nem falmászó betörő. Ő egy biztonsági cég
alkalmazottja.
– Azt csak álcaként használja.
A testem kezdett felforrósodni, és az sem érdekelt, hogy a
csuklómon megjelent a szorongató érzés.
– Kinek képzeled te magad? Sherlock Holmes-nak?
– Igazam van, ugye? – kérdezte felém lépve.
Muszáj volt elhallgattatnom őt. A vér egyre gyorsabban
száguldott az ereimben. A testem megolvadt, úgy
bugyborékolt, akár a forró viasz. Szőrzet serkent rajtam,
karmaim nőttek. Négykézlábra ereszkedtem.
Ethan felsikoltott, a szeme kidülledt.
Megnyaltam a szám szélét, Ethan pedig megbotlott.
Hallottam, ahogy kalapál a szíve. Láttam, hogy kövér
izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. Hátravetettem a
fejem, és elbődültem. Ethan elsápadt. Egész testében
remegett. A térde megrogyott, a feje a padlón koppant.
Helyes – fekve könnyebb préda.
 Tizenötödik fejezet

Elrugaszkodtam a talajtól, és kitátottam az állkapcsomat,

hogy beleharapjak a koponyájába. Ahogy a levegőt szeltem,
lepillantottam Ethanre. Úgy tűnt, megállt az idő. Ő csak egy
fiú – egy fiú, aki segített rajtam. Valahogy sikerült ugrás
közben elfordulnom, és arrébb löknöm magam.
Sziklaszilárdan landoltam mellette. Néztem, ahogy ott
fekszik a padlón, mellkasa egyenletesen emelkedett és
süllyedt. Hála istennek nem halt meg. Csak elájult.
Vártam egy darabig, de miután a szeme nem nyílt ki,
megböktem az orrommal. Meg se moccant. Megnyaltam az
arcát, mire a nyelvemen sós íz áradt szét. Felpattant a
szeme. Elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy a
szemgolyója beforduljon. Megint elájult.
Hátrébb léptem. Hát persze – Ethannek időre és egy kis
térre van szüksége. Meg arra, hogy egy lány hajoljon fölé, ne
egy jaguár. Vissza kellett változnom, de hogyan? Fejben
végigfuttattam az összes alkalmat, amikor átváltoztam, és
rájöttem, hogy talán van megoldás.
Megperdültem, beszökkentem a társalgóba, és
odamentem a hatalmas tükör darabhoz. A tükörképemre
meredtem. Egy vadmacska nézett vissza rám. Gyerünk már –
hova lett a valódi énem? Végül a bundám visszahúzódott, a
bőröm kisimult. A hajam hosszabbra nőtt, a karmaim
eltűntek, és két lábon állva felegyenesedtem.
– Scarlet – krákogta egy hang.
 Megfordultam. Ethan holtsápadtan támaszkodott az
ajtókeretnek.
– Mi történt? – kérdezte.
Kinyitottam a számat, de a szavak a torkomon akadtak.
Tulajdonképpen mi a fenét mondhattam volna?
– Megőrültem? – kérdezte.
Nagyon könnyű lett volna igent mondanom, meg azt,
hogy hallucinált, de eszembe jutott, hogy segített apa
számítógépével. Inkább csak megráztam a fejem.
– Nem őrültél meg. Én viszont lehet, hogy igen.
Ethan nyelt egyet.
– Te az imént… az imént átváltoztál egy… leopárddá? Az
egyik pillanatban még ott álltái előttem, utána pedig…
– Nem változtam leopárddá.
– Ó, istenem, biztos elveszítem a józan eszem – mondta
csukott szemmel az ajtófélfának ütögetve a fejét.
– Ethan, nem változtam leopárddá. Jaguár voltam.
Kinyitotta a szemét. A szobában szinte tapinthatóvá vált a
csend.
– Azta! – nyögte ki végül.
– Elég őrült dolog, nem?
– Hát… csak egy kicsit – felelte kényszeredett mosollyal.
– Tudod, a jaguárok képesek beszakítani egy emberi
koponyát a fogukkal.
– Nem, ezt nem tudtam – mondtam kerülve a tekintetét.
Pedig az imént épp ösztönösen rámozdultam a koponyájára.
– Mindig képes voltál… jaguárrá változni? – kérdezte.
Megráztam a fejemet.
– Még nekem is nagyon új ez az egész.
– Hogyan… Miért vagy képes rá?
 Az első kérdést nem tudtam megválaszolni, neki
legalábbis nem, de a másodikat viszonylag könnyű volt.
– Akkor történik meg, amikor szükségem van valamire.
Vagy akarok valamit. – Eszembe jutott, amikor
megpróbáltam arrébb mozdítani a vaskandallót, ezért
hozzátettem: – Habár nem mindig működik.
– Tőlem mire volt szükséged, vagy mit akartál?
– Azt nem akarod tudni!
– Nem? – Megdörzsölte a tarkóját, és összerezzent.
– Megsérültél? – kérdeztem, és tettem egy lépést felé.
Ethan hátraugrott, kezét önkéntelenül maga elé tartotta.
– Semmi bajom. Csak maradj ott, ahol vagy.
– Nem akarlak bántani – mondtam, de azért
megtorpantam. – Csak meg akartam vizsgálni a fejed, hogy
vérzik-e. Jól beütötted.
Ethan megint a hajába túrt.
– Nem nedves. Nem vérzik.
– Le kéne ülnöd. Elég sápadt vagy.
– Nem mondod! – horkantotta Ethan.
Megfordult. Először azt hittem, hazamegy – nem
hibáztattam volna érte, ha így tesz –, de helyette
betámolygott a konyhába. Utánamentem, mindvégig
megtartva a távolságot. Lerogyott egy székre, én meg a
konyhapultnak támaszkodtam. Aztán mindkettőnk tekintete
megállapodott a laptopon. Rákoppintott, hogy felébredjen. A
pozíciómból nem láthattam, mi van a képernyőn, de tudtam,
hogy Ethan mit bámul – annak az ügyfelünknek a nevét és
címét, aki az azték műemlékeket akarta.
– Apukád jól van? – tudakolta Ethan. – Itt van? Vagy még
mindig a rendőrségen?
 – Nincs a rendőrségen.
– Ja persze, gondoltam, hogy oda aztán biztos nem menne
– vakkantotta Ethan némileg hisztérikus kacajjal.
– Tessék?
– Ó, csak milyen ironikus ez. A falmászó betörőhöz
betörtek.
Éreztem, ahogy a vér lüktetni kezd a testemben, és
vettem egy mély lélegzetet. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy felmérgesedjek.
– Apukád falmászó betörő? – kérdezte Ethan. – Igazam
van, ugye?
Összeszorítottam a szám. Lett volna még bármi értelme
hazudni?
– Nem fogom elárulni senkinek. Csak tudni akarom az
igazat – mondta.
Miközben megpróbáltam nem gondolni rá, mit tenne
velem apa, biccentettem a fejemmel.
– Azta! – jegyezte meg Ethan ismét, és összecsapta a
tenyerét. – Szóval apukád egy falmászó betörő, te pedig egy
macska vagy.
– Ember vagyok!
Ethan felvonta a szemöldökét.
– Félig ember, félig macska – állapította meg.
Összefontam a karom.
– Ethan, nagyon jól viseled ezt az egészet, különösen ami
az én… – Kerestem a megfelelő szót. – …alakváltozásomat
illeti. Azt hittem, mostanra már visítva szaladsz világgá.
Ethan arcára vigyor ült ki.
– Miért? Ez a legizgalmasabb dolog, ami valaha történt
velem.
 – Örülök, hogy élvezed! – csattantam fel.
– Ráadásul van is egy ilyen videojátékom.
– Tudom. A Zsákmányváros.
– Nem. Egy másik játék. Egy alakváltó élete. Odahaza
Cheshire-ben játszottuk a haverokkal. Én mindig tigrissé
vagy farkassá változtam.
Pislogás nélkül bámultam rá.
– Szóval… csak mert neked van egy ilyen játékod, nem
lep meg, hogy át tudok változni?
Ethan megvonta a vállát.
– Először meglepődtem, de most valahogy
természetesnek tűnik.
– Természetesnek? – robbant ki belőlem. – Te tényleg
csak a számítógépednek élsz!
Ethan vigyora még szélesebb lett.
– Már nem. Mostantól fogva csak neked élek.
És egyszeriben mindkettőnkből kitört a nevetés. A
feszültség elpárolgott, és szinte a számban éreztem a
megkönnyebbülés ízét.
– Szóval most mi lesz? – kérdezte Ethan, és a tekintete
újra a laptopra villant.
– El akarsz menni a rendőrségre?
– Dehogy – válaszolta sértett hangon, amiért egyáltalán
felmerült bennem a lehetőség.
– Nekem meg kell keresnem apát.
– Nem tudod, hol van? – érdeklődött Ethan. – Nem tudod
felhívni? A mobilját próbáltad?
– Nincs mobilja – feleltem. – Ami azt illeti, nekem sincs.
 – Micsoda? – Ethannek leesett az álla, és ha ez lehetséges,
most még nagyobb megrázkódtatás érte, mint amikor
átváltoztam jaguárrá.
– Azért nem fogsz itt elájulni, ugye? – kérdeztem.
– Hogyhogy nincs mobiltelefonotok?
– Mert nem szeretnénk, ha lenyomoznának minket. És
Ethan, ha apának lenne is mobilja, gondolod, hogy az
emberrablók megengednék, hogy felvegye?
A hitetlenkedő arckifejezése színtiszta rémületté
változott.
– Az apukádat elrabolták? Azt hittem, elment, hogy…
előkészítsen egy betörést vagy valamit. Úristen, Scarlet!
Ismét felderengtek a fejemben a képek, melyekben apát
megkötözve láttam.
– Apát elrabolták – suttogtam az Ethan melletti székre
roskadva. – Muszáj kiszabadítanom. Ezért volt szükségem a
segítségedre, hogy belépj a számítógépébe. Az utolsó
megbízatása nagyon balul sült el. Az ügyfelei nem voltak túl
boldogok, és… és elrabolták.
Ethan nyelt egy nagyot.
– Mit jelent az, hogy balul sült el?
A fejemet a kezembe hajtottam, és az ujjaim közt
kandikáltam ki.
– El… elveszített egy azték kincset.
– Hogy tudott elveszíteni egy kincset?
Nem ő volt. Én tettem. A lelkiismeret-furdalásom
visszatért.
– Hosszú történet, és most nincs időm elmesélni neked.
– De biztos vagy benne, hogy elrabolták?
Bólintottam.
 – És nem akarsz elmenni a rendőrségre?
– Nem lehet! Ha sikerül is kiszabadítaniuk, utána biztos
azonnal lecsukják. – Ököllel az asztalra csaptam. – Nekem
kell megtennem. Nekem kell megtalálnom és elhoznom
onnan.
– Ó, nem – mondta Ethan hevesen ingatva a fejét –, te
nem tudnád. Te csak egy lány vagy.
– Nem, nem igaz. Macska is vagyok, emlékszel?
– Scarlet, nem viccelek. Mennyi idős vagy?
– Tizenhárom vagyok.
– Egy évvel fiatalabb vagy nálam. Nem tudnád
kiszabadítani apukádat.
– Én sem viccelek. Muszáj megtennem.
– Segítségre lesz szükséged.
– Mégis kitől? – kérdeztem levegőbe emelt kézzel. – Senki
nincs, akit megkérhetnék.
– Nos… és én? – jegyezte meg Ethan.
– Te? – Meglepetten bámultam rá. Ugyan miből
gondolhatta ez a komputergyík, hogy képes lenne segíteni
nekem?
– Tudod, hogy működik apukád földmérő műszere? –
kérdezte.
– A mije? – kérdeztem vissza élesen.
– Apukádnak van egy fantasztikus szoftvere a
számítógépén, amivel házak alaprajzait töltheti le.
– Ezt meg honnan a francból tudod?
– Tegnap este, mielőtt elaludtam, átnéztem apukád
laptopját.
– Hogy mit csináltál? – förmedtem rá. – Azt hittem, csak
abba néztél bele, amin utoljára dolgozott!
 – Csak hallgass végig – kérte Ethan a tenyerét feltartva,
hogy elhallgattasson engem. – Találtam egy programot, ami
hozzáférést biztosít apukádnak a földhivatal hálózatához. Le
tudnám tölteni vele annak a háznak a tervrajzát, ahol fogva
tartják.
Feltéve, ha ott van! Elhessegettem az aggodalmaimat.
– Most is meg tudnád csinálni, ha elárulom neked a
címet? – tudakoltam.
– Meg tudnám, de sokáig tart. Az odaút közben is le
lehetne tölteni. – Visszapillantott a számítógép képernyőjére.
– Azt mondtad, egy azték tárgyról van szó. Ezek azok az
emberek: lady Elizabeth Melksham, Richard…?
– Igen – vágtam közbe, mielőtt felolvasta volna az egész
család névsorát.
– A Tóvidéken laknak. Hogy jutunk oda?
Mi? Ellenségesen végigmértem őt.
– Ugye tudod, hogy ez a való világ? Ez nem az egyik
videojátékod. Ha valami rosszul alakul, akkor valóban benne
leszel a slamasztikában. Nem lehet újrajátszani.
– Még szép, hogy tudom, hogy ez a valóság!
Behunytam a szemem. Ez minden kétséget kizáróan
vakmerő terv. De… ha Ethan meg tudja szerezni a ház
alaprajzát, akkor legalább nem vakon kell bemennem.
– Rendben, velem jöhetsz – jelentettem ki.
– Ó, yeah! – kurjantotta, és a levegőbe bokszolt.
A gyomrom összeszorult. Lehet, hogy épp most követtem
el egy ostoba hibát?
– Egy feltétellel – tettem hozzá gyorsan. – Mindent
pontosan úgy kell tenned, ahogy mondom. Nem vitatkozol.
Nem mész a saját fejed után.
 – Képes vagyok rá – mondta Ethan.
– Lehet, hogy távol leszünk néhány napig. A nagyidnak
nem lesz ellenére?
– Megyek, és elkéredzkedem tőle. Majd azt mondom neki,
hogy apukáddal meghívtatok engem valahová. Nem hiszem,
hogy gond lesz.
– És a ma esti házibulival mi lesz?
– Szerinted érdekel? – mondta legyintve. – Szóval mi a
terv?
Az órára pillantottam – az egyetlen tárgyra, ami még a
konyha falán lógott. Valószínűleg a betörők sem gondolták,
hogy mögé rejtettük a trezort.
– Figyelj, nincs sok időnk. Muszáj eljutnom apához,
amilyen gyorsan csak lehet. Fél óra múlva találkozunk a
házatok előtt. Pakolj tele egy táskát mindennel, amire
szükséged lesz. Ha van valami megfigyelő eszközöd vagy
programod vagy bármilyen cuccod, ami apa laptopjához
csatlakoztatható, azt is hozd magaddal.
– Úgy lesz – felelte Ethan talpra szökkenve. Az órájára
nézett. – Tali a házunk előtt huszonhét perc múlva. Nulla-
kilenc-nulla-nullakor!
– Hé, ez nem játék! – kiáltottam utána mérgesen, ahogy
kitáncolt a szobából.
 Tizenhatodik fejezet

Felvillanyozott, hogy végre tehettem valamit. Visz-

szasiettem a társalgóba, és felmarkoltam a hátizsákomat. A
csáklyát már bepakoltam, most a korábban használt
elemlámpát is elcsomagoltam. Újra bementem a szobámba,
és összeszedtem a padlóról a símaszkomat és a fekete
kesztyűmet. A szőnyegen négykézláb mászva megkerestem a
csavarhúzót, a fogókat, a tolvajkulcsot és egy kést. Ki tudja,
mire lesz szükségem, jobb felkészültnek lenni.
Bekukucskáltam az ágyam alá, az albumom még mindig a
helyén volt. Egyik felem azt is vinni akarta. A másik felem
viszont tudta, hogy meg kéne semmisítenem. Végül pontosan
ott hagytam, ahol volt.
Azután bementem apa szobájába. Elakadt a lélegzetem. A
betörők nem elégedtek meg azzal, hogy kiürítették a
szekrényeket és a polcokat. Felhasogatták az ágyat és a
foteleket is. A padlót a párnákból és paplanokból származó
toll borította.
Odasiettem apa éjjeliszekrényéhez. A feje tetején állt; a
fiókok és azok tartalma a földre volt szórva. Letérdeltem elé,
és elszorult a torkom. Imádkoztam, hogy még mindig a
helyükön legyenek. Visszafordítottam az éjjeliszekrényt a
lábára, és alul kitapogattam a belsejét. A körmeimmel
megkerestem a négyzet alakú alj peremét. Az éjjeliszekrény
kivehető alja alatt egy apró fadoboz rejlett. Kiemeltem, és
felnyitottam a tetejét. Hál' istennek benne voltak a kulcsok.
Csak pénz nem. Apa rendszerint legalább háromezer fontot
tartott benne.
Hát jó. De legalább útlevelem lesz.
Még mindig volt húsz percem, ezért beugrottam a zuhany
alá. Miután megtörölköztem, felvettem egy hétköznapi
farmernadrágot – ami nem kilencszáz fontba került –, és egy
egyszerű pólót, amiben nem keltettem feltűnést. Kisiettem a
bejárati ajtóhoz, majd hirtelen megperdültem. Hogy
feledkezhettem meg róla?
Visszarohantam a konyhába, és a pultra pillantottam.
Összeszorult a gyomrom. Az inzulinosdoboz nem volt rajta.
Oké, ez csak azt jelenthette, hogy a padlóra zuhant. Úristen,
akkor lehet, hogy összetörtek az üvegcsék…
Arrébb sepertem az ételes zacskókat és konzerveket,
késeket, villákat. Hirtelen megpillantottam a fehér dobozt az
asztal alatt. Még levegőt venni is alig mertem, miközben
kinyitottam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre az
inzulinosfiolák teljes épségben álltak a rekeszeikben. Talán
végre mellém szegődött a szerencse. A dobozt a hátizsákom
mélyére süllyesztettem, azután kiszaladtam a szomszéd
autóbehajtójához.
Apa rendszeresen fizetett Mr. Nagimurunak a helyért. A
másik autónkkal szoktunk ide parkolni, ami egy Ford Fiesta.
Nem volt túl modern. Nem volt túl öreg. Az ember tekintete
átsiklott rajta.
Egy papírfecnire rövid üzenetet firkantottam, amiben
közöltem Mr. Nagimuruval, hogy néhány napra elviszem a
kocsit, majd bedobtam a postaládába. Apa aláírásával
szignóztam. Mr. Nagimurunak fogalma sem volt róla, hogy
apa és én mivel foglalkozunk valójában, és nem akartam,
hogy épp most jöjjön rá.
Amikor megnyomtam a gombot a slusszkulcson, a zárak
felpattantak. Beugrottam a sofőrülésre, mielőtt még bárki
észrevett volna. A táskámat és apa laptopját a hátsó ülésre
helyeztem, és benyúltam a térképért az utasülés alá. Néhány
perc alatt nagyjából kisakkoztam az utat a Tóvidékig – igen,
csak nagyjából. Abban reménykedtem, hogy Ethan jó
térképolvasó. Beindítottam a motort.
Döcögősen kihajtottam a kocsibeállóból, és leparkoltam a
négyes számú ház elé. Az órámra pillantottam. 9.03 volt.
Ethan késett. Apa nem örült volna.
Végre megláttam, ahogy épp átugrik a sövényen. A lába
beleakadt a vadszederbokorba, amitől megbotlott és elterült
a földön. A táskája a levegőbe röppent. Ez most komoly?
Béna. Késik. Minek hagyom egyáltalán, hogy velem jöjjön?
Ethan talpra kászálódott, felszedegette a holmiját, és
elindult a járda felé. Odapillantott a házunkra, de a kocsit és
benne engem észre sem vett. Már épp rá akartam dudálni, de
azzal feltűnést keltettem volna. Ismét beindítottam a motort,
és odahajtottam mellé, majd letekertem az ablakot.
– Mire vársz? – kérdeztem tőle.
Ethan riadtan ugrott egyet.
– Te vezetsz! – fröcsögte.
– Igen. Legalábbis vezetnék, ha végre összeszednéd
magad, és beszállnál.
Átbaktatott az utasoldalra, és beült. Mielőtt bezárta az
ajtót, ráléptem a gázpedálra, és elindultam – ezúttal döcögés
nélkül.
 – Te meg mikor…? Hogyan…? Még csak tizenhárom éves
vagy! Átlátsz egyáltalán a műszerfal fölött?
– Most már igen. Amikor apa először tanítgatott, akkor
még egy párnára kellett ülnöm.
– És az mikor volt?
– Tizenegy éves koromban.
– Azta!
Egy kicsit elmosolyodtam magamban. Ethan áhítattal
mustrált engem. Furcsa, de azért tök jó érzés volt, hogy
valakit lenyűgöz, amit csinálok. Miközben tíz-, tizenegy és
tizenkét évesen egyfolytában képeztem magam, Jules-nak és
Charlie-nak fogalma sem volt róla.
– Őrült egy lány vagy te – állapította meg Ethan.
– Egyáltalán tudod, hova megyünk?
– El kell jutnunk a Tóvidékre. Szóval az két autópálya
és… – Na, ne már! Még el sem hagytuk a falut, és máris
észrevettünk egy rendőrautót, ami az út szélén parkolt.
– Ne aggódj. Nem téged keresnek – mondta Ethan. – Egy
vadmacska után nyomoznak. Ez megy az összes híradóban.
Egy vadmacskát láttak egy vonaton, és…
Elhallgatott, és egymásra néztünk. Nem tudtam
visszafogni a mosolyomat.
– Oké, talán tényleg téged keresnek – mondta Ethan
csillogó szemmel. – De azt hiszik, hogy egy vadmacska vagy.
Csak maradj nyugodt, és ne pánikolj.
Egyenesen előremeredtem, és hála az égnek, a rendőr
nem foglalkozott velünk.
– Tele lehet a környék újságírókkal és rendőrökkel,
szóval ne hajts túl gyorsan – figyelmeztetett Ethan. – És
nehogy leintsenek, mert tényleg nem nézel ki elég idősnek,
hogy vezess.
– Tudok róla – jegyeztem meg.
Kamerák, riporterek és rendőrök mellett haladtunk el, de
szerencsére senki nem figyelt fel ránk.
– Miért változtál macskává a vonaton? – kérdezte Ethan.
– Potyautasként utaztam.
– Komolyan? – Elkapta a pillantásomat, és
mindkettőnkből kitört a nevetés. – Le merném fogadni, hogy
ilyet még nem láttak a vasútnál! – mondta, s végül megrázta
a fejét.
Hirtelen valami szörnyű szagot éreztem meg.
– Valami bűzlik! – mondtam. – Olyan, mintha… ecet és
vegyszerek lennének.
– Ó! – kiáltott fel Ethan a fejéhez kapva a kezét.
– Lehet, hogy a hajam.
– A micsodád? – fordultam balra. Ethan haja apró
csomókban az égnek meredt. – Ezért késtél? A hajadat
zselézted?
– Muszáj volt elkészülnöm.
Hangosan horkantottam egyet.
– Hát örülök, hogy ilyen felkészült vagy. Nincs miért
aggódnunk, amíg a rőzséd tökéletes!
 Tizenhetedik fejezet

Az utazás első fele simán zajlott – nem kis meglepetésemre.

Messze magunk mögött hagytuk a rendőröket és a
riportereket, és a hajzselé szagát is megszoktam. Ethan
elfoglalta magát, megállás nélkül pötyögött a laptopon,
szóval talán mégse lesz teljesen felesleges a jelenléte.
– Van nálad pénz? – kérdeztem, ahogy elértük az első
autópályát.
– Elhoztam mindet, amit a szobámban találtam. Tizenhét
font, ötvenkét penny.
– Ó! – jegyeztem meg enyhe gyomorgörccsel. Azt
reméltem, több van nála.
– Nem probléma, ugye? Nálad biztos van egy csomó pénz.
– Miért lenne?
– Mert apukád tolvaj – felelte könnyedén. Túlságosan
könnyedén.
A fogamat csikorgattam.
– Nem tolvaj. Falmászó betörő.
– Mi a különbség?
– Ugye most viccelsz? Az a különbség… hogy ő nem tesz
kárt az ingatlanban. Nem rongálja meg mások tulajdonát. –
Anya fényképe jutott eszembe, ahogy a padlón hevert, és
keserű íz áradt szét a számban. – Apa megtervezi, amit akar,
felméri a helyet, és a bűntényt sokszor észre sem veszik.
Ethan összeráncolta a homlokát.
 – Hogyan lehetséges, hogy valaki nem veszi észre, hogy
eltűnt a holmija?
– Mert apa másolatot szerez róla, és otthagyja helyette.
– De attól még ellopja, nem igaz? Átkutatja mások
cuccait. Láttam az arcodat, amikor rájöttél, hogy betörők
jártak a szobádban. Szinte belebetegedtél. És morogtál.
A gyomrom gombóccá facsarodott. Bármennyire is
utáltam beismerni, Ethannek igaza volt. Ennek ellenére így
szóltam:
– Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nem tudod, hogy apa
miért falmászó betörő.
– Hát miért az? Miért kell lopnia?
– Ő nem lop! Ő küldetést teljesít. Műtárgyakat juttat
vissza a jogos tulajdonosaikhoz.
– Micsoda?
– Olyan régiségeket juttat vissza, amiket korábban
elloptak. Akár megszállók a háború idején, akár jelenkori
tolvajok. Visszaadja a jogos tulajdonosuknak: olyan
családtagoknak, akik keresik ezeket a holmikat. Azt a Jing
Hao-festményt, amit apa laptopján láttál, New Yorkban lopta
el egy üzletember húsz éve. Apát megkereste Jing Hao
leszármazottja, és felfogadta, hogy szerezze vissza neki. Én
azt mondom, a leszármazottnak több joga volt hozzá, te nem
így gondolod?
Ethanre pillantottam, akinek tágra nyílt a szeme.
– Miért nem mennek az emberek egyszerűen a
rendőrségre? – kérdezte. – Hogy legálisan szerezzék vissza a
tulajdonukat.
– Gyakran már túl vannak azon. Jing Hao leszármazottja
is megpróbálta. De az az üzletember mindenféle papírokat
mutatott be, amivel igazolta, hogy ő a tulajdonos. Persze
azok a papírok mind hamisítványok voltak.
– És te biztos vagy ebben?
– Igen! Vagyis… apa biztos benne. Rengeteg forrásból
leellenőrzi az embereket, mielőtt elvállal egy megbízatást.
Biztos akar lenni benne, hogy a jó oldalnak dolgozik.
– De mi van, ha téved?
– Nem szokott! – jelentettem ki határozottan.
Ethan hitetlenül megrázta a fejét, majd nagyot sóhajtott.
– Tyű! Micsoda életed van neked!
– Ami azt illeti, te sem vagy éppen tökéletes.
Számítógépeket törsz fel.
– Igen, de én nem csinálok semmit, miután behatoltam.
Soha nem változtatok vagy lopok el semmit.
– Ezek szerint csak szórakozásból csinálod? Játékból?
Nem lep meg!
Még jobban megszorítottam a kormánykereket. Az
ujjperceim elfehéredtek. Apa és én csupán közönséges
tolvajok lettünk volna?
Csend telepedett közénk. Ethan újra elkezdett pötyögni,
én pedig rátapostam a gázpedálra.
Ethan felém fordult, és a műszerfalra sandított.
– Felgyorsítottál. Tudtam. Mindenkit megelőzgetsz.
Visszafogtam magam, mielőtt megszólaltam volna. Vajon
le fogja szólni minden mozdulatomat?
– Hé, nem te voltál a menekülő sofőr, ugye? – kérdezte.
A szívem nagyot dobbant. A szavai gúnyosan csengtek, és
tudom, hogy nem úgy gondolta. De az volt az első munkám,
miután anya…
 – De komolyan – folytatta Ethan. – Lassíts le! Ugye nem
akarjuk, hogy lefilmezzen egy traffipax vagy leintsen a
rendőr?
Mogorva arcot vágtam. Természetesen igaza volt.
Levettem a lábamat a gázpedálról, és visszasoroltam a külső
sávba. Csend telepedett az autóra… megint.
– Ez furcsa – szólalt meg Ethan hirtelen. Összevont
szemöldökkel bámulta a laptopot. – A program betöltődött,
de hiába böngészek a földhivatal oldalán, a Tóvidéken azon a
címen nincs nyoma háznak. Az a terület teljesen üres. Csak
egy domboldal.
– Az lehetetlen. Próbáltad az LA23 5ZS-t? – Az
irányítószám az agyamba vésődött.
– Aha. A teljes címet is megpróbáltam, ami apukád
feljegyzései közt van. Ötször is leellenőriztem.
– Kell hogy legyen ott egy ház. Miért írna apa hamis
címet a privát mappájába? – De ahogy kiejtettem e szavakat,
belém hasított a jeges felismerés.
– Tudod, most megint úgy érzem, hogy gyorsítasz –
jelentette ki Ethan.
A sebességmérőre pillantottam, és elrántottam a lábamat
a pedálról. Már százhatvannal hajtottam anélkül, hogy
tudatosult volna bennem.
– Hé, mi az a narancssárga fény? – kérdezte Ethan.
– Miféle narancssárga f… – Ahogy lenéztem, a szívem a
torkomban kezdett dobogni. – Jaj, ne! Ki fog fogyni a benzin.
Legalább öt kannával volt odahaza, a garázsban. Miért nem
tudtam legalább egyet berakni?
– Semmi baj. Majd veszünk valahol.
– Miből? Tizenhét fontból és negyvenkét pennyből?
 – Tizenhét fontból és ötvenkét pennyből – javított ki
Ethan.
– Hogy jutunk el abból a Tóvidékig? – kérdeztem.
Egyszer csak észrevettem, hogy egy benzinkúthoz
közeledünk. Elrántottam a kormányt, és rákanyarodtunk a
kihajtósávra.
– Mit művelsz? Nem lophatsz benzint – jelentette ki
Ethan, ahogy behajtottam a benzinkútra.
– Tudom – mondtam. – Éhes vagy?
– Mindig.
– Na, hát akkor most itt kiraklak. – A parkoló túlsó végén
állítottam le a járművet, távol a kíváncsi tekintetektől. –
Hozhatnál néhány burgert sült krumplival. Az enyém vega
legyen, kérlek. És ugyanezen a helyen találkozunk húsz perc
múlva.
– De ugye nem fogsz benzint lopni? – kérdezte Ethan. –
Az törvénytelen.
– Tizenhárom évesen vezetni is az. Az viszont mintha
nem zavarna annyira.
 Tizennyolcadik fejezet

Ethan kiszállt a kocsiból, én pedig elindultam. A benzinkút

szomszédságában elhaladtunk egy hotel mellett, ahol az
utazók megszállhattak éjszakára. Arra gondoltam, ha ott
parkolnék apa kocsijával, nem szúrna szemet senkinek.
A hotel előtt magamban feltérképeztem az ipari
kamerákat. Tök jó – nem volt egy sem. Beparkoltam apa
Fiestájával egy csapat másik autó közé. Magamhoz vettem a
hátizsákjainkat és a laptopot. Ethan táskája könnyűnek tűnt,
és egy pillanatra eltűnődtem, vajon mit hozhatott magával.
Elindultam, hogy a többi autó között keressek egy olyat,
ami nem túl feltűnő. Félúton, két családi egyterű kocsi között
meg is találtam a megfelelőt. Egy régi, ezüstszínű Ford
Focus. Mind a színe, mind a típusa elképesztően gyakori.
Ráadásul riasztó sincs benne. Csak abban reménykedtem,
hogy a tulajdonosai legalább még egy éjszakára a hotelben
akarnak maradni, és nem fogják hiányolni holnapig.
Fényes nappal nem szoktam ilyesmit csinálni, de nem
volt más választásom. Körbenéztem. Senki nem volt a
közelben. Ököllel keményen rácsaptam az ajtó oldalára, mire
felpattant a zár.
Beszálltam a sofőrülésre. Hál' istennek hoztam
magammal csípőfogót. Lehajoltam a kormány alá, és
leszakítottam a kormányoszlopot borító fekete burkolatot.
Három pár színes vezeték szabadult ki. Ó, istenem! Melyik
színre is van szükségem? Behunytam a szemem, és
felidéztem a kiképzésemet. Megvan! Megmarkoltam a két
kábelt, és a fogóval átvágtam őket. Oké – megy ez. Vettem
egy nagy levegőt, és összeérintettem a két drótot. Szikrázott.
Sikoltottam egyet a gyönyörűségtől; képtelen voltam
elfojtani. Megint összeérintettem a vezetékeket, és ezúttal
beindult a motor.
Felültem, a váltót hátramenetbe raktam, aztán
megtorpantam. Lehet, hogy a nehezén túl voltam, de még el
is kellett hajtanom vele anélkül, hogy észrevennék. A
tulajdonosai akár épp az ablakon is kinézhettek volna.
Miután meggyőződtem róla, hogy tiszta a terep, lassan
kigurultam a parkolóhelyről. Megkönnyebbülésemre senki
sem kiáltott vagy szaladt utánam. Áthajtottam a
benzinkúton, és már-már ugráltam az ülésen. Bárcsak apa
látott volna!
A parkoló túlsó vége felé kanyarodtam. Ethan már ott
várt, egy barna papírtáskában hozta a kaját. De nem hittem a
szememnek. Csajok vették körbe. Áhítattal hallgatták minden
egyes szavát.
Az állkapcsom megfeszült, miközben öt méterrel arrébb
megálltam. Arra számítottam, hogy odarohan a kocsihoz, de
ehelyett tovább locsogott a lányokkal. Bármit is mondott
nekik, nevettek rajta. Az állkapcsom még jobban
összeszorítottam. Mi lenne, ha egyszerűen itt hagynám?
Hirtelen eszembe jutottak a házalaprajzok apa laptopján. A
segítsége nélkül biztos nem találtam volna meg. Utálom
bevallani magamnak, de szükségem van rá. Így hát néhány
centire lehúztam az ablakot.
– Ethan – szóltam oda.
Futólag körbepillantott, de nem vette észre a kocsit.
 Egy kicsit még jobban leeresztettem az ablakot.
– Ethan, mozgás!
Ezúttal meglátott. Észrevette az autót. A szeme
elkerekedett. És legnagyobb rémületemre elkezdte rázni a
fejét.
– Ethan, erre most nincs időnk – kiáltottam. – Szállj be!
Most már a lányok is felém fordultak. Az ő szemük is
elkerekedett.
– Ki ez? Elég idős, hogy vezessen? – kérdezgették tőle.
Ethanre meresztettem a szemem.
Megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Ő a nővérem. A korához képest meglepően fiatalnak
látszik. – Mielőtt a lányok egy szót szólhattak volna,
körberobogott a kocsi fara mögött, és beugrott, lába elé ejtve
a barna kajástasakot.
Sült krumpli és hajzselé keveréke csapta meg az orromat.
Mielőtt megvette az ennivalót, Ethan szemmel láthatóan időt
szakított arra is, hogy megigazítsa a frizuráját. Beletapostam
a gázpedálba. A kerekek felvisítottak az aszfalton, és a
benzinkúton tartózkodó emberek felénk fordultak. Hoppá!
Felemeltem a pedálról a lábamat, és ráérősebb tempóra
váltottam.
– Elloptál egy autót! – hörögte.
– És miattad majdnem elkaptak. Megáll az eszem, hogy
leálltál csacsogni azokkal a csajokkal. Hallottál már olyanról,
hogy titkos küldetés? Tudod, olyan küldetés, amit
megpróbálunk feltűnés nélkül végrehajtani. Amikor nem
azon filózol, hogy hogy áll a séród.
– Hát te azon biztos nem szoktál – jegyezte meg.
 – Igazad van: valóban nem. Én csak meg akarom keresni
az apámat – mondtam, ahogy felkanyarodtunk az
autópályára.
– Szóval, tényleg elloptál egy kocsit?
– Azt mondtad, nem lophatok benzint!
– Nagyon vicces! – csattant fel Ethan. Nekidöntötte a
fejét a támlának. – Ezt nem hiszem el. Egy lopott kocsiban
ülök!
– Te akartál mindenáron jönni. Én nem akartalak
magammal hozni. És azt kívánom, bárcsak ne is hoztalak
volna.
– Most a bűntársaddá váltam.
– Hát ja, belekeveredtél.
Egy darabig egyikünk sem szólalt meg.
– Mi lesz a kocsi tulajával? – kérdezte hirtelen Ethan. –
Mi van, ha szükségük van rá, hogy hazamenjenek? Mi van, ha
kisgyerekeik vannak? Most ott vesztegelhetnek.
– Nincsenek gyerekeik. Hátul nincs se gyerekülés, se
morzsa.
– És mi van, ha valahova kétségbeesetten oda kellene
érniük, és most nem tudnak?
A torkom kiszáradt. Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy
milyen hatása lehet a tettemnek a tulajdonosokra nézve.
– De az is lehet, hogy a hotelben akarnak maradni –
válaszoltam. – És miután megtaláltam apát, rögtön
visszavisszük nekik. Majd viszünk ajándékot. Mindig
viszünk. Apa majd lenyomozza, hol laknak.
– Azt nem kétlem!
– Ethan, nem volt más választásom. Muszáj megtalálnom
az apámat – érveltem.
 Ethan hosszan kifújta a levegőt.
– Tudom, hogy muszáj. De azért egy autót elkötni… Most
már azt kívánom, bárcsak inkább benzint loptál volna.
– A benzinkút be volt kamerázva, de a hotelnél egy sem
volt.
– Úgy beszélsz, akár egy profi. Egyébként is, honnan
tudod, hogy kell ellopni egy kocsit? Apukád tanított meg rá?
Az izmaim megfeszültek, és inkább meg se szólaltam.
– Ő volt, igaz? – Ethannek leesett az álla. – De hisz te a
társa vagy, ugye? El se hiszem, hogy ilyen sokáig tartott, míg
leesett.
– Nem vagyok a társa – suttogtam.
– Dehogynem, az vagy!
A testem felhevült. A légzésem szaporább lett. Jaj, ne,
nem változhatok át vezetés közben. Belenéztem a
visszapillantó tükörbe, és az ábrázatomat figyeltem. A
forróság kezdett alábbhagyni.
– Szóval? – Ethan nem tágított. – Elmondod nekem az
igazat?
El kellett terelnem a témát. Eszembe jutott a hátsó ülésen
heverő táskája.
– Egyébként mit hoztál magaddal? A hátizsákod elég
könnyű. Hadd találjam ki! Hoztál néhány videojátékot meg
egy pizsamát.
Most Ethanen volt a sor, hogy elhallgasson.
– Ugye azok vannak benne? Hoztál mást is esetleg?
Mondjuk, egy kést vagy egy csavarhúzót?
– Hékás, kettőnk közül nem én vagyok a tolvaj. Különben
is: te mit hoztál?
 Nem vehettem le a kezem a kormánykerékről, hogy
megállítsam őt. Ethan elvette a táskámat a hátsó ülésről, és
kinyitotta. A szeme majd kiguvadt. Tisztában voltam vele,
hogy a csáklyát, az éjjellátót és a csavarhúzót látja maga
előtt.
– Te tényleg profi vagy – jegyezte meg elfúló hangon. –
Mibe kevertél engem?
– Semmibe nem kevertelek. Mégis mit képzeltél, hogy fog
kinézni ez az egész? Láttad, milyen állapotban van a házunk.
Tudsz róla, hogy apámat elrabolták.
Ethan levegőért kapkodott.
– Úgy értem, hogy… – Elhallgattam. Ethan arca elkékült.
– Nyugi, nyugi – folytattam lágyabb hangon. – Muszáj
lehiggadnod. Vegyél mély lélegzetet.
Elfordítottam a kormányt, és a leállósávra hajtottam.
– Az inhalátorom! – tátogta.
Megragadtam a táskáját, és beletúrtam. Előbányásztam
belőle a légzéskönnyítő pipát; kikapta a kezemből.
– Asztmás vagy? – tudakoltam.
Ethan bólintott, miközben néhányszor a szájába fújt.
Aggódva figyeltem őt arra várva, hogy lassuljon a légzése.
Végre megnyugodott.
A kormányra hajtottam a fejem.
– Legalább valami hasznosat is hoztál magaddal.
– Hé, a fogkefémet is hoztam.
A szemem sarkából Ethanre sandítottam. De most
komolyan, minek hagytam, hogy velem jöjjön?
 Tizenkilencedik fejezet

– Jól vagy? – kérdeztem. Már vagy öt perce álltunk a

leállósávban. – Jobban nézel ki.
– Gondolom. Olyan értelemben, hogy most már legalább
kapok levegőt – válaszolta Ethan. – És már ahhoz is kezdek
hozzászokni, hogy egy mesterbűnöző vagy.
Inkább nem szólaltam meg.
– Gondolkodtam a dolgon. Bármilyen kocsit el tudsz
lopni?
– Nagyjából. Egyik-másikban riasztó is van, amit
hatástalanítani kell. De apával az olyanokkal nem
foglalkozunk.
– De képes lennél hatástalanítani egy riasztót, hogy
elköss bármilyen autót?
– Igen… miért? Meg akarod tanulni, hogy kell?
– Nem! – tiltakozott Ethan. – Csak ha bármilyen kocsit el
tudnál lopni, akkor miért épp ezt kötötted el? Akár egy
Ferrarit is lophattál volna… vagy egy Aston Martint. Láttam
egy olyat is a benzinkúton. Nagymenőként utazhattunk
volna.
– Persze… az egyáltalán nem lett volna feltűnő! Ethan,
ugye, észrevetted, hogy elvegyülni próbálunk, nem feltűnést
kelteni? – Oldalra döntöttem a fejem. – Hadd foglaljam
össze. Zsigerből elítélsz bármilyen lopást, kivéve, ha egy
sportkocsit kötök el?
Ethan elvigyorodott.
 – Úgy érzem, az erkölcsi tartásom elpárolog, ha egy Aston
Martinban ülhetek.
– Legalább őszinte vagy – feleltem nevetve. – És ha már
jobban érzed magad, nem passzolnál nekem egy kis kaját?
– Ó, arról teljesen meg is feledkeztem. Pedig az evésről
nem szoktam. – Kinyitotta a tasakot, amiből finom
hamburgerek és sült krumpli illata áradt szét.
– Bocs, de kihűlt – jegyezte meg, és miután átnyújtott egy
burgert, hirtelen felegyenesedett az ülésben, és
körbepillantott. – Nem megyünk tovább? A leállósáv nem a
legbiztonságosabb hely a parkoláshoz.
Kitört belőlem a röhögés.
– Ethan, én egy falmászó betörő vagyok. Tényleg úgy
gondolod, hogy aggódom a leállósáv miatt?
Elvörösödött, és nem szólt egy szót sem.
Még mindig kuncogtam, amikor a burgerembe haraptam.
Vártam, hogy szétáradjanak a számban az ízek, ahogy
máskor, de egy kicsit íztelen volt. Valami sokkal
étvágygerjesztőbb illat csapta meg az orromat. Ethan
szendvicsére sandítottam, ami gyöngyözött a húsnedvektől.
Ki akartam tépni a kezéből, és…
Állj!, mondtam magamnak. Te vegetáriánus vagy.
Megpróbáltam az ízlelőbimbóimat erőnek erejével arra
kényszeríteni, hogy élvezettel fogyasszam a vegaburgerem
maradékát, de szánalmasan felsültem. Ezért inkább
beindítottam a motort, miközben teljesen kielégítetlenül
éreztem magam. Pillanatok alatt elértük a második
autósztrádát.
– Scarlet, kérdeznem kell tőled valamit – mondta Ethan. –
Van még bármi, amit nem árultál el magadról? Mert ha igen,
akkor mondd el most. Nem hiszem, hogy tudnám kezelni, ha
váratlanul kéne szembesülnöm valamivel.
A szemem sarkából ránéztem. Már így is túl sokat tud, mi
baj származhatna belőle, ha még többet elárulok?
– Át tudok változni sassá.
Ethan nagyot sóhajtott.
– És lehet, hogy más állatok alakját is fel tudom ölteni.
– Lehet?
– Igen, de nem tudom, mikor milyet! – Ömleni kezdtek
belőlem a szavak. Elmeséltem neki mindent. Mire
abbahagytam a mondókámat, már fájt a szám, de kicsit
megkönnyebbültem. Ethanre pillantottam. Vajon hisz
nekem? – Mi jár a fejedben? – kérdeztem.
– Azon gondolkodom, hogy írnom kéne az életedről egy
számítógépes játékot.
– Ugyan! – horkantottam.
– Valójában azon gondolkodom, hogy apukád laptopján
újra le kellene ellenőriznem, hogy van-e valami a
földhivatalban, amin átsiklott a figyelmem.
– Jól hangzik – nyugtáztam, és kinyújtóztam az ülésben.
Morgolódni kezdtem. El voltam gémbe-redve ettől a hosszú
vezetéstől, ami nem feltétlenül ideális egy mentőakció előtt.
– Valami baj van? – érdeklődött.
– Egy kicsit lemerevedtem, ez minden.
Ethan kinézett az ablakon.
– Azt a mindenit! Mindjárt Cheshire-ben leszünk.
– Na és? – kérdeztem az ülésben fészkelődve.
– Ott lakom, de a szüleim nincsenek itthon. Miért nem
állunk meg egy kicsit? Pihenhetnél egy keveset, vagy akár
alhatnál is, míg én apukád laptopján böngészem. Azután este
továbbindulhatnánk a Tóvidékre…
– Az éjszaka leple alatt. És még mindig lenne egy napom,
hogy eljuttassam apának az inzulint. Ez briliáns terv!
Ethan meglepődött. Rájöttem, hogy talán most először
mondtam neki bármi hízelgőt. Lehet, hogy jobban kellett
volna igyekeznem.
– A következő kijáratnál kell lekanyarodni – közölte, és
óriási vigyor terült szét az arcán.

Ethanék lakása egy pazar, vörös téglából épült családi ház

egy lombos utca közepén. Egy kicsit távolabb parkoltam le az
autót az úton. Magunkhoz vettük a zsákokat, és átmásztunk a
kapujukon.
– Te rejtőzz el az alatt – dirigáltam egy jókora
rododendron bokorra mutatva, ami az előkertben virított.
Ethan összeráncolta a homlokát, de azért beugrott a
bokorba, míg én a ház mögé lopakodtam. Az ablakok zárva
voltak – nem vártam mást –, de eszem ágában sem volt
betörni egy földszinti ablakot. A nyakamat nyújtóztatva
kiszúrtam egy tetőablakot. Csak fel kellett jutnom a tetőre,
hogy betörjem az üveget. Visszaosontam a ház elé, és
bebújtam a bokor alá.
– Melyik szobából nyílik a tetőablak? – tudakoltam
suttogva.
– Az enyémből – felelte Ethan.
– Ó! Akkor bocsi.
– Miért?
 Anélkül, hogy megválaszoltam volna a kérdést, így
szóltam:
– Te itt maradsz őrködni, én meg felmászom a tetőre,
és…
– Képes vagy rá?
– Kinyitom az ablakodat. Azt hiszem, be kell törnöm, de
majd bedeszkázzuk arra az esetre, ha eleredne az eső.
Hétköznapi betörők ott úgysem akarnának behatolni. –
Elhallgattam. – Szóval? Mit gondolsz?
Ethan fintorogni kezdett.
– Hát… szuper tervnek tűnik, de nem lenne egyszerűbb
ezeket használni? – Azzal belenyúlt a zsebébe, és elővett egy
kulcscsomót.
– Van kulcsod? Miért nem ezzel kezdted?
– Ez az otthonom. Még szép, hogy van hozzá kulcsom.
Nem hagytad, hogy elmondjam. Csak bezavartál ebbe a
bokorba.
– Ó!
– Szóval ahelyett, hogy felkapaszkodnál a tetőre, hogy
betörd az ablakot, miért nem használjuk a bejárati ajtót?
Kimászott a bokor alól, és hetykén odalépdelt a bejárati
ajtóhoz. Elpirult arccal a nyomába szegődtem, és semmire
nem vágytam jobban, mint hogy egy rögbis szereléssel a
földre lökhessem őt.
 Huszadik fejezet

Ethanék háza úgy nézett ki, mintha egy magazin oldalairól

csöppent volna oda. Mintha csak egy bemutatóteremben
járna az ember; minden letisztult és fehér volt benne. Drága
bútorokkal. Drága kiegészítőkkel. Ahogy végigsétáltunk a
fehér folyosón, bedugtam a fejem a nappaliba, ahol fehér
díványokat, üveg dohányzóasztalokat és a falon egy hatalmas
tévét láttam.
– A nagyid biztos imádja – állapítottam meg.
– Szereti. El sem hagyja ezt a szobát, amikor látogatóban
van nálunk.
Ethan felkalauzolt a lépcsőn, ahol hirtelen színekbe
botlottunk. Az emeleti oldalfolyosó falán három élénken
pompázó festmény függött.
Szemügyre vettem őket közelebbről is.
– Ezek elég drágának látszanak.
– Igen – felelte Ethan lezseren. Azután elkerekedett a
szeme. – Ja, dehogy, egyáltalán nem! Teljesen átlagosak.
Nem éri meg ellopni.
Rémülten meredtem rá.
– Tényleg azt hiszed, hogy lopnék tőletek? Nem figyeltél,
amikor elmeséltem, hogy mi apával csak visszajuttatjuk a
holmikat a jogos tulajdonosaikhoz?
Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy lesütötte a
szemét.
 – Bocsi – motyogta. – Megérkeztünk – tette hozzá sietve,
és kitárt egy ajtót.
Nyomban egy kisebbfajta káosz közepén találtam magam.
A helyiség bútorokkal, szépítőszerekkel, könyvekkel,
gitárokkal és CD-kkel volt telezsúfolva.
– Ez a nővérem szobája – magyarázta Ethan. – Ő az
egyetemen van, de hisztirohamot kap, ha bárki egy
gyufaszálat is arrébb tesz. Anyukám ki nem állhatja ezt a
rendetlenséget.
– Nem tudtam, hogy van egy nővéred.
– Nem szeretek beszélni róla. – Az ajtófélfának dőlt. –
Apukám azt hiszi, hogy a nővérem a megtestesült
tökéletesség. Mert soha nem látta még cigizni vagy azt,
ahogy szekírozott engem, amikor még itthon lakott. Te egyke
vagy, igaz?
Bólintottam.
– Szerencsés vagy – jegyezte meg.
– Anyukád is tökéletesnek hiszi őt?
– Nem annyira. Ő átlát rajta. – Elhallgatott. – A te
anyukád milyen? Nem igazán meséltél még róla.
– Szóval te hol fogsz aludni?
Rám nézett, és tudtam, hogy újra fel akarja tenni a
kérdést anyáról. Barátságtalanul rámeredtem, és szerencsére
megértette az üzenetet.
– A szobámban, a folyosó másik végén – válaszolta végül.
– Magadra hagylak. Rád fér a pihenés. Elég kimerültnek
látszol.
– Köszi!
Beléptem a nővére szobájába, kikerülgettem a
hangszereket és a könyvkupacokat, majd az ágyára
roskadtam. Hű – vízágya volt. Miután lefeküdtem,
kétségbeesetten próbáltam elszundítani. De amint lehunytam
a szemem, a megkötözött apám képe derengett fel előttem.
Lötyögő víz hangjával aláfestve átfordultam a másik
oldalamra. De apa lesújtott ábrázata csak nem akart eltűnni.
Egyre csak forgolódtam. Bármennyire is szerettem volna,
már nem hittem benne, hogy el tudok aludni. Ám a
csobogástól lassan elszenderedtem. Apáról szőtt gondolataim
eltávolodtak. Különös álomba merültem.
Egy oltár előtt álltam egy kőkamrában – egy piramisban.
Előttem aranyló folyadék bugyogott a tüzes gödör fölött lógó
edényben. A lángok túloldalán négy, hosszú, fekete
köpönyeget viselő figura várakozott. Arcukat mozaikkal
berakott maszkok takarták. Mindegyik álarc közepén más-
más türkizkőből faragott állat virított.
– Itt az idő – szóltam, bár a szavak egy furcsa nyelven
hagyták el a számat. Felemeltük a jobb karunkat, és a tűz
fényében megcsillant a kezünkben tartott kovakő. Az edény
fölé tartottuk a bal karunkat, majd bólintottam. Olyan erővel
hasítottuk fel a bőrünket, hogy nyomban ömleni kezdett a
vér. Égető fájdalmat éreztem. De ahogy a vér vörösen
sercegve és köpködve elkeveredett a bugyogó arannyal, úgy
éreztem, megéri a fájdalom.
A kőoltárról felmarkoltam egy botot, és két kézzel
megkevertem a folyadékot. A vér és az arany egybeolvadt.
Lehajoltam, és magamba szívtam a gőzét. Egyetlen
lélegzettől éreztem, hogy emberek, állatok és istenek ereje
áraszt el. Elengedtem a botot, és kinyújtottam a karomat. Az
ujjaimból karmok törtek elő. Várj csak, amíg a karkötő
elnyeri a végső formáját – gondoltam. Várj csak, amíg
rátesszük az állatos köveinket. Akkor vajon mi lesz velem?
– Scarlet!
Hallottam, hogy egy nevet szólítanak a távolban.
Behunytam a szemem, feldühített a betolakodás. A hang
egyre erősödött, kitartóbbá vált. De én is az vagyok. Nem
álltam még készen, hogy elhagyjam a kamrát.
– Tűnj el! – kiáltottam, és karmaimmal végigszántottam a
levegőt, de a szavak nem úgy hangzottak, ahogy vártam.
Dühödt bömbölés csendült fel a torkom mélyéről, ami
felébresztett. Felültem az ágyban, és Ethan állt előttem
rémült arccal, két méterre tőlem. Kinyújtott karja
megfékezhetetlenül remegett. A padlón egy összekarmolt
bögre feküdt, és az egész szobát gőzölgő, barna folyadék
fröcskölte össze.
– Én csak… én csak hoztam neked egy csésze teát –
hebegte.
A szám elé kaptam a kezemet.
– Ó, Ethan. Ugye nem bántottalak?
– Nem. Csak a csészét, habár szerintem én voltam a
célpont.
– Ne haragudj! Csak volt egy álmom. Egy azték
templomban jártam, és ott…
Elhallgattam. Sziszegő hangot hallottam magam alatt. A
tekintetem az ágyra villant. Anélkül, hogy tudatosult volna
bennem, ökölbe szorítottam a kezem, és rámarkoltam a
matracra. A karmaim felhasították, és most bugyborékolva
szivárgott belőle a víz.
– Tönkretettem a nővéred ágyát – vakkantottam ijedten.
 Ethan arca még jobban elsápadt, ha ez egyáltalán
lehetséges.
– Oké, szerintem vonuljunk ki ebből a szobából.
Letagadom, hogy valaha is betettük ide a lábunkat.
– Akarod, hogy betörjek egy ablakot? Rendezzük meg,
mintha betörők jártak volna itt?
– De a betörők minek karmolnák ki az ágyat? Jobb
ötletem van. Majd a szomszéd macskájára fogom.
Óvatosan lemásztam az ágyról, nehogy hozzáérjek bármi
máshoz, bár a körmeim már normális méretűre zsugorodtak.
S akkor az ablakon át hirtelen észrevettem az elsötétült
égboltot. Vetettem egy pillantást az órámra: este fél tíz volt.
Ennyit aludtam?
Azután eszembe jutott a lényeg.
– Hogy boldogultál apa laptopjával? – kérdeztem.
Ethan elvigyorodott. Biztosan jó hírei vannak.
Követtem a nappaliba, és letelepedtem a díványra, ami a
dohányzóasztal mellett állt. Apa számítógépe azon hevert.
– Míg aludtál – magyarázta –, úgy döntöttem,
kipróbálom, hátha a Google Earth segítségével megtalálom
azt a házat. Nem tudom, miért nem gondoltam rá előbb.
– Google Earth?
Ethan reménytelenül megrázta a fejét.
– Te melyik században élsz? A Google Earth egy weboldal,
ahol műholdakon keresztül ráközelíthetsz helyekre. Szinte
bármilyen címre bekukucskálhatsz a világon.
– Ez nem kukkolás?
– Törvényes kukkolás. Na, a lényeg, hogy rákerestem lady
Melksham címére, és azonnal megtaláltam a házat.
Rögvest nagyobb figyelemmel hallgattam.
 – Találtam egy kúriát, amit hatalmas terület vesz körül.
Kívülről egy jókora fal határolja, legalább négyszer olyan
magas, mint te. Aztán észrevettem ezt a kis ikont az apukád
képernyőjén, és rákattintottam. Ezt találtam. – Ethan
felébresztette apa laptopját, és egy szoba 3D-s képe töltötte
be a képernyőt. – Lady Melksham dolgozószobája.
– Ki van zárva! A Google Earth benti képeket is tud
csinálni?! Ez biztos, hogy nem legális.
– Nem! A Google Earth nem képes ilyesmire. Apukád
csinálta… hét évvel ezelőtt. Egy csomó bonyolult,
számítógéppel lemodellezett képe van a szobákról, az összes
biztonsági berendezésről és a zárt láncú megfigyelő
kamerákról. Úgy ismeri azt a házat, mint a tenyerét.
– De miért? Hogyan?
Ethan megvonta a vállát.
Előrehajoltam. Ethan elkezdett pötyögni a billentyűzeten,
mire különböző helyiségek – konyha, társalgó, hálószoba –
jelentek meg.
– Nem értem. Miért csinálta volna ezt apa?
Ethan újra vállat vont.
– Gondolod, kirámolta őket azelőtt?
– Fogalmam sincs. Normál esetben nem törne be a saját
ügyfeléhez.
– Nos, bármi is volt rá az oka, ez nagy segítségünkre lesz
– summázta Ethan.
Tüzetesen átvizsgáltuk apa terveit. Egy három-szintes,
impozáns villáról volt szó, amit tornyocskák, György korabeli
ablakok meg egy rakás kémény díszített. Keleti és nyugati
szárnyra volt osztva, a kettőt öles lépcsősorok kötötték
össze. A hagyományos helyiségek mellett, mint a háló- és
fürdőszobák, a konyha és a nappali, még könyvtára,
bálterme, képtára és egy borospincéje is volt.
– Szerinted hol tartják fogva apát? – kérdeztem.
– A bálteremben – vágta rá Ethan gondolkodás nélkül. –
Vagy a pincében.
– Miért?
– Apukád tervei szerint a bálterem hangszigetelt, szóval
akkor se hallaná meg senki, ha kiáltozna.
Felfordult a gyomrom, és a visszatetszés valószínűleg az
arcomra is kiült.
– Na nem mintha apukádnak kiáltoznia kéne – tette hozzá
gyorsan. – Úgy értem, miért kiáltozna? Nem, biztos vagyok
benne, hogy…
– És a pincében miért? – szakítottam félbe.
– Mert a föld alatt senkinek nem szúrna szemet.
Megvontam a vállamat.
– Bocsi. – Ethan összeráncolta a homlokát, és elfordította
a fejét.
Megköszörültem a torkom, és azt mondtam:
– Tehát melyik helyiségben próbálkozzam először?
– Ha őszinte akarok lenni, én a báltermet próbálnám
meg.
Összefontam a karom, és bólintottam.
Még vagy fél óráig nézegettük a terveket; megpróbáltam
memorizálni a szobák alaprajzát.
– Ideje indulnunk – szólaltam meg végül.
De ahogy felálltam, képtelen voltam levenni a szemem a
laptopról. Miért voltak ezek a képek apa számítógépén?
Csak nem törne be a saját ügyfeléhez. Vagy mégis?
 Huszonegyedik fejezet

Két órával később már a Tóvidéken autóztunk. Feketébe

öltöztem, egy térképet és egy elemlámpát tartottam az
ölemben. Mint kiderült, Ethan nem valami szuper
térképolvasó. Miután az útmutatását követve másodjára is
eltévedtünk, úgy döntöttem, a kezembe veszem a dolgot.
Ethan még mindig apa laptopja fölé görnyedve ült
mellettem. Megpróbált mindent kideríteni a házról, amit
csak tudott.
– Kiagyaltál bármi hasznosat? – kérdeztem tőle
csüggedten.
– Ki az a V. Sz.?
Egész testemben megfeszültem.
– Milyen aktákat nézegetsz? Csak a házét kellene
vizsgálgatnod.
– Apukád ezerszámra utalgatja a fontot egy bizonyos V.
Sz.-nek – felelte Ethan. – Ki az?
– Mi az! Nem ki az!
– Oké: mi az?
Tétováztam.
– Ha mindenképpen tudni akarod, a V. Sz. a Vadnak
Született kezdőbetűit takarja. Ez egy jótékonysági szervezet,
ami vadállatok jólétéről gondoskodik. Apa az összes
megkeresett pénz tíz százalékát nekik adományozza.
– Tényleg? – csodálkozott Ethan. – Miért?
– Mert… mert anya náluk dolgozott, mielőtt meghalt.
 – Meghalt? Jaj, Scarlet, részvétem. Nem tudtam.
– Honnan tudtad volna? – förmedtem rá. Majd lágyabb
hangon folytattam: – Három éve halt meg egy karambolban.
– És hirtelen magam előtt láttam őt. Csokis kekszet sütünk az
éjszaka közepén. Éjjellátó szemüvegben.
– Jól vagy? – kérdezte Ethan.
– Hiányzik. Annyi mindent csináltunk együtt.
– Gombóc nőtt a torkomban. – Apával nem sok közös
tennivalónk akadt. És miután anya meghalt, fogalma sem
volt, mihez kezdjen velem. Nem nagyon szóltunk egymáshoz.
Csak szomorkodtunk.
– Megköszörültem a torkom. – Aztán egy nap fára
másztam a házunk mögötti erdőben. Nem tudtam, hogy apa
is ott van, titokban figyelt engem. Azt mondta, született
tehetség vagyok, és megmutatta a csáklyáit. Attól fogva
megtanította, hogy kell autót feltörni, üvegvágót használni.
Ezeket legalább együtt művelhettük. Elvonta a figyelmünket
anyáról, miközben mégsem eresztettük el őt. Nem tudom,
érthető-e ez.
– Igen, szerintem értem.
Kacarászni kezdtem.
– Az apukák általában sakkozni tanítják a gyerekeiket.
Nekem apa azt tanította meg, hogy kell betörni.
– Szóval… azt mondod, a falmászó betörés csak egy
hobbi? – érdeklődött Ethan, és hallottam, hogy a hangja
ékesen csendül.
– Aha, csak hobbi! – feleltem nevetve.
– Hány éves voltál?
– Tíz.
– Azta!
 – De akkor még nem vitt magával igazi betörésre. Azt
csak tavaly kezdtem el.
– Tehát csak amikor már tizenkét éves voltál!
– Mielőtt elhatároztuk, hogy elköltözünk, apa választás
elé állított: normális lány akarok lenni, akinek barátai
vannak, akinek nincsenek titkai az iskolában, vagy a segédje
leszek? A második lehetőséget választottam. – Elhallgattam
egy pillanatra. – A baleset előtt anya volt a segédje.
Ethan hallgatott egy darabig. Gondolom, próbálta
megemészteni a hallottakat.
– Bárcsak nekem is lenne valami közös érdeklődési
köröm apámmal – bökte ki végül. – Azt hiszem, nem olyan fia
vagyok, amilyet szeretett volna. Úgy képzelte, majd én is
focizni vagy rögbizni fogok. Vagy annak még jobban örült
volna, ha bokszolok.
– Ha bokszolsz? – kiáltottam tiltakozva.
– El tudod képzelni? Az én nyeszlett karommal? –
mélázott Ethan szomorkás, keserű nevetéssel.
Azonnal megbántam a reakciómat.
– Ethan, fogadni mernék, hogy büszke rád. Csak nem
veszed észre. Nézd, te fantasztikusan értesz a
számítógépekhez. Miféle szülőnek ne tetszene az ilyesmi?
– Neki nem tetszik.
Oldalra pillantottam. Bár a sötétben autóztunk, az arcát
megvilágította a laptop képernyője. Teljesen szánalmas
képet vágott. Vajon az én apukám büszke rám?, tűnődtem.
– Lehet, hogy mesélni kellene neki a hackelésedről –
vetettem fel. – Azzal biztos lenyűgöznéd.
Ethan horkantott egyet, mire újra ránéztem, és azt
láttam, hogy… mosolyog?
 – Mi olyan vicces? – kérdeztem.
– Semmi – felelte Ethan halványuló mosollyal.
– De azért anyukáddal jól kijössz, nem? – vittem tovább a
beszélgetést, hogy egy kicsit felvidítsam. – Tőle kaptad a
videojátékaidat; ő aztán biztosan odáig van a komputerekért.
– Igen, anyukámmal jól megvagyunk – mondta. – Olyan
játékokat is kapok tőle, amiket a legtöbb szülő nem adna a
gyereke kezébe. Mint például a… – Elhallgatott. Mereven a
monitorra bámult. – Scarlet, azt mesélted, apukád
mindennek a tizedét eladományozza, amit megkeres?
– Igen.
– Egy kész vagyont jótékonykodik el! Minden egyes
alkalommal ezreket utal át; és ez még csak az egy tizede a
bevételének. Tulajdonképpen mennyit keres?
– Fogalmam sincs. Mindig ő intézi a pénzügyeket.
– Persze, csak azért lop, hogy visszajuttassa a cuccokat a
jogos tulajdonosaikhoz! Gyakorlatilag semmit nem keres az
egészen! – jegyezte meg maró gúnnyal.
– Én olyat sosem mondtam, hogy a jogos tulajdonosok
kisegítése nem jövedelmező! – csattantam fel, és az Ethan
iránt érzett sajnálatom nyomban elpárolgott.
De ahogy csendben hajtottunk tovább, valami csak nem
hagyott nyugodni. Valójában apa mennyit számít fel egy-egy
munkáért? A felszerelésre költi ezt a pénzt, vagy a
búvóhelyeinkre? Vagy az énjének egy része tényleg azért
csinálja ezt az egészet, mert meg akar gazdagodni? Nem, az
lehetetlen. Csak azért csinálja, hogy segítsen a jogos
tulajdonosokon. Mi szolgálatot végzünk. Segítünk az
embereken.
 – Szerintem nem kéne azokat a mappákat nézegetned –
szólaltam meg dühösen. – Van fogalmad róla, mit tenne veled
apa, vagy ami azt illeti, akár velem is, ha megtudná, hogy
belenéztél azokba a fájlokba?
– Vágom – mondta Ethan, és gyorsan megnyomott egy
billentyűt.
Áthajoltam hozzá, és azt láttam, hogy lady Melksham
bálterme tölti be a képernyőt.
– Hagyd így, nemsokára odaérünk.
Az út egyre meredekebb, huzatosabb és keskenyebb lett.
Tényleg a semmi közepére tartottunk. Majd egyszer csak
bevettünk egy kanyart, és elállt a lélegzetünk.
 Huszonkettedik fejezet

A fényszórók egy hatalmas kőfalat világítottak meg, ami

legalább hat méter magas volt, a tetején csúcstechnológiájú
biztonsági kamerákkal felszerelve. A háznak nyomát sem
láttuk. Teljesen el volt rejtve mögötte.
Leállítottam a motort, lekapcsoltam a lámpákat, nem
akartam, hogy kiszúrjanak a videón.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, Ethan
megszólalt:
– Itt pont megfelelő helyen állunk. A kamerák csak
száznyolcvan fokban képesek elfordulni. Csak a házra, a
kertre és a belső falra tudnak ráközelíteni.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem.
– Apukád laptopjáról. Lejegyzetelte a teljes biztonsági
szolgáltatást: kamerákat szereltek végig a területet övező
falra, az ajtók és az ablakok be vannak riasztózva.
– Ethan, ezeket miért csak most árulod el?
– Nem gondoltam, hogy fontos.
Rábámultam.
– Miért feltételezted, hogy ezek a részletek nem
fontosak?
– Mert úgysem zavarhatják meg a terveidet.
– A terveimet?
– Vannak terveid, ugye? Nem akarsz sassá változni, és
átrepülni a falon? Vagy jaguár alakot ölteni, hogy felfald az
emberrablókat, és megmentsd a papádat?
 – Még nem igazán gondoltam végig – válaszoltam. – Bár
úgy tűnik, te már igen. Azt akarod, hogy felfaljak valakit?
– Mit értesz azon, hogy nem igazán gondoltad végig? –
kérdezte Ethan.
– Még nem volt rá időm. Túlságosan lefoglalt, hogy
ideérjünk. De ha egy percre elhallgatnál, biztos, hogy
eszembe jutna egy terv.
Mereven a falra bámultam, és a szörnyűség, amire
készültem, nagyon megrázott.
– Azt mesélted, hogy sas voltál, igaz? – kérdezte Ethan.
– Tudtam, hogy nem vagy képes befogni!
Ethan rám se bagózott, és folytatta:
– Miért nem változol madárrá, és repülsz be a kéményen
át?
– Nem hiszem, hogy ez így működik. Saját
elhatározásomból nem tudok átváltozni. Csak ha igazán
akarok valamit, mint például amikor jaguárrá akartam
változni, hogy kitéphessem a koponyádat.
Ethan a fejéhez kapta a kezét.
– Nem tudtam, hogy ezt akarod.
– Bocsi – mondtam anélkül, hogy a legkisebb sajnálatot is
éreztem volna.
– De most nem akarsz valamit igazán? Nem akarod
istenigazából megmenteni apukádat?
A szavai az elevenembe vágtak. És természetesen igaza
volt. Kinyitottam az ajtót.
– Mit csinálsz? – tudakolta Ethan.
– Megpróbálok alakot váltani.
Odasétáltam a kocsi elejéhez, és a járműnek háttal
megálltam. Ethan rám irányította egy elemlámpa fényét.
Felpillantottam a biztonsági kamerákra, és hálát adtam, hogy
csak egy irányba néznek. Mély levegőt vettem. Kitártam a
karomat, és elkezdtem csapkodni, mintha szárnyaim
lennének. Behunytam a szemem, és azt suttogtam:
– Repülni akarok, muszáj repülnöm.
Semmi. Se hőhullám, se a csuklómat szorongató érzés. De
az igazat megvallva nem lepődtem meg túlságosan.
Magam mellé ejtettem a karomat, visszacammogtam az
autó mellé, és a sofőrülésbe roskadtam.
– Át kell másznom azon a falon – jelentettem ki.
– Micsoda? Nem tudsz! – vakkantotta Ethan. – Emberi
alakban semmiképpen. A kamerák észrevesznek, ahogy épp
lefelé mászol a falon, vagy amikor átrohansz a kerten. –
Felkapcsolta a belső világítást. – Most nehogy dühös légy
rám, Scarlet, de van egy ötletem. Mi van, ha apukád nincs is
odabenn? Mi van, ha egy másik helyre hurcolták?
– Már nekem is eszembe jutott – feleltem –, de ez itt apa
ügyfelének a háza. – Szóval még ha máshová is vitték, ők itt
biztosan tudják, hogy hova.
– És mi van, ha nincsenek is itt?
– Akkor átkutatom a házat nyomra vezető jelek után.
Egyébként, Ethan, nem tudom, miből, és nem tudom, hogyan,
de valamilyen különös oknál fogva érzem, hogy apa ott van
bent. Nevezd nyugodtan zsigeri megérzésnek. Ezért is kell
átjutnom azon a falon. Muszáj találkoznom apával még a
holnapi nap előtt, még péntek előtt.
Ethan összeráncolta a homlokát.
– Ma van péntek.
– Nem, dehogy. Ma csütörtök van.
Ethan megrázta a fejét.
 – Péntek van – mondta, majd felnyitotta a laptopot, és a
dátumra mutatott.
Minden egyes vércsepp elpárolgott a testemből. Péntek
van. De én szerdán ébredtem fel a legelőn. Nem – nem
bizony. Szerdán zuhantam alá az égből, de csütörtökön
ébredtem fel a legelőn. Nem kaptam levegőt. A mellkasomat
markolásztam.
Távolról hallottam, hogy valaki rám szól.
– Nyugodj meg. Kéred az inhalátoromat? – Egy kéz
megdörzsölte a hátamat. – Nyugodj meg – hallottam ismét. –
Kitalálunk valamit.
Megpróbáltam lassabban lélegezni.
– Segítek neked. Szerintem van egy módja a bejutásnak.
Azonnal koncentrálni kezdtem. A lélegzetem
egyenletesebb lett.
– Mit mondtál az imént?
– Szerintem van egy módja a bejutásnak – ismételte meg
Ethan. – Korábban nem akartam elmondani, mert nagyon
kockázatos, és azt hittem, valami állattá akarsz változni. De
ha a számításaim helyesek, nagyjából százötven méterre
innen van egy vakfolt két kamera között. Megvizsgáltam a
kamerák látószögeit, és nem igazán metszik egymást.
– Komolyan mondod?
Ethan bólintott.
– Ha egy bizonyos ponton mászod át a falat, és azután
egyenes vonalban szaladsz, el lehet jutni a házig anélkül,
hogy észrevennének.
– Ó, Ethan, annyira örülök, hogy te egy ekkora kocka
vagy.
– Ööö… köszi – mondta kissé zavartan.
 – Szóval, hol van ez a pont?
– Ezekkel a fákkal szemben – válaszolta felém fordítva a
laptopot.
A képernyőt két méretes fa töltötte be, ágaik
összecsavarodtak. Az egyik egy fatámasztékra dőlt, mert a
törzse már nem bírta el a súlyát. Elég felismerhetőek voltak.
– Oké, gyerünk – mondtam. – Muszáj eljutnom apához.
Most.
Megmarkoltam a hátizsákomat, Ethan is a sajátját.
– Ehh, szerintem azt nyugodtan itt hagyhatod, hacsak
nem azt tervezed, hogy odabenn töltőd az éjszakát –
jegyeztem meg.
– Nagyon vicces – felelte Ethan, mindenesetre
visszaejtette a táskát.
Kiszálltunk az autóból, és felvettem az éjjellátómat.
– Kapcsold ki az elemlámpát, különben lebuktatsz minket
– szóltam rá.
– De az orromig se látok.
– Fogd meg a kezem. Majd én vezetlek.
– Ó! Szóval meg akarod fogni a kezem? – kérdezte Ethan,
és mintha némi mosoly vegyült volna a hangjába.
– Most fejezd be, még mielőtt le is tépem a kezed! –
förmedtem rá, és bekapcsoltam az éjjellátó szemüveget.
Megfordult a fejemben, hogy itt hagyom, de az ő
véleménye se jött volna rosszul a fákkal kapcsolatban. Így
hát megmarkoltam a kezét, és magam után vonszoltam.
Megbotlott egy gyökérben.
– Figyelj, hova lépsz! – dorgáltam meg.
– De nem látok – vágott vissza.
 Eleinte nem vettük sietősre a dolgot, mert Ethan
egyfolytában meg-megbotlott. Tudom, hogy nem az ő hibája,
de megkönnyebbültem, amikor a szeme hozzászokott a
sötétséghez. A nagy falat követve ölesebb léptekkel
gyorsítottunk a tempón, miközben a fákat kerestük.
És egyszer csak észrevettem egy fát, ami egy
támasztéknak dőlt. Ethanre néztem bátorításért.
– Igen, ezek azok – súgta.
– Oké, Ethan, én most bemegyek. Menj vissza a kocsihoz,
és várj meg ott. És… kösz mindent.
 Huszonharmadik fejezet

A csáklyát a célra tartottam, és megnyomtam a gombot. A

horog süvítve elszáguldott, és megakadt a fal lapos tetejében.
Szétáramlott bennem az adrenalin. Felemeltem a lábam, és
viharos sebességgel elindultam felfelé a fal oldalán. A tetején
leguggoltam, és vártam, hogy felbőgnek-e a szirénák.
Körülöttem minden csendes volt. Hála istennek, Ethan
pontosan megtalálta a vakfoltot.
A csáklyát visszacsomagoltam a hátizsákomba, majd
szemügyre vettem a házat. Messzebb volt, mint gondoltam,
de a mérete még ilyen távolságból is nyomasztó volt. Aztán
görcsbe rándult a gyomrom. Számtalan kémény sorakozott a
tetőn. Vajon melyiket válasszam? Mert mi van, ha egy olyan
kürtőn ereszkedem le, ami egy hálószobába visz, ahol
felébresztek valakit? Szánalmasan felkészületlen vagyok. Apa
biztosan jobban utánajárt volna a dolgoknak.
Improvizálnom kellett.
Kézbe vettem a másik csáklyát, a markolaton az időzítést
beállítottam egy percre, a kábel hosszát pedig öt méterre. A
kampós végét beleakasztottam a fal peremébe, a markolatot
ledobtam a fal túloldalán. Egy méterrel a föld felett megállt.
Leereszkedtem a huzalon, és a végéről leugrottam a fűbe.
A csáklya ellökte magát a faltól, visszacsévélődött a
markolatba, majd leesett a pázsitra. A táskámba
süllyesztettem, azután uzsgyi.
 És akkor meghallottam az ugatást. A hang irányába
fordultam, és láttam, hogy a ház mellől hat dobermann indul
meg felém rohanva. Mit keresnek ezek itt? A feljegyzéseiben
apa nem említett kutyaólat… vagy figyelmeztetést.
Villámgyorsan végig kellett gondolnom a szituációt.
Annyi biztos, hogy nem futhattam tovább feléjük, különben
szembetalálkozom velük, viszont az egyenes vonalról sem
térhettem le, mert akkor meg észrevesznek a kamerák.
Egyetlen lehetőség maradt. Megperdültem, és elindultam
vissza, a fal felé. A lábam a pázsiton dobogott. A karom a
levegőt kaszálta. Hiába könyörögtem a lábamnak, hogy
szaladjon gyorsabban, a dobermannok kezdtek utolérni.
Morgásukat a tarkómon éreztem.
Hirtelen karmok csapódtak a hátamnak. A másodperc
törtrészéig attól tartottam, hogy rám vetik magukat és
felfalnak. De a testhőmérsékletem egy szempillantás alatt
megemelkedett, és a csuklómon heves fájdalmat éreztem. A
testem cseppfolyósodott, és kitekeredtem a kutya útjából.
Kitártam hosszú, barna szárnyaimat, és felröppentem a
levegőbe, egyre magasabbra a fal mellett. A dobermannok
vonyítani kezdtek alattam. Erősnek és szabadnak éreztem
magam. Kilométerekre elláttam a sötétben, ahogy a
levegőben szárnyaltam.
– Scarlet, jól vagy? Kutyaugatást hallok – kiáltotta Ethan.
A fejem odafordult, a szemem ráközelített Ethan-re, aki
arccal a fal felé, a kőnek támaszkodva nézett maga elé.
Eszembe jutott, hogy mit keresek itt.
– Minden rendben, jól vagyok – kiabáltam, ahogy siklani
kezdtem felé, de a szavak magas hangú vijjogásként hagyták
el a számat.
 Ethan a földre kuporodott.
– Én vagyok az! – kurjantottam, de nem értette a
szavaimat.
Nem volt időm, hogy újra próbálkozzak. Talán ez volt az
egyetlen lehetőségem, hogy észrevétlenül bejussak a házba.
Elkanyarodtam, és visszarepültem a fal felett, el a szűkölő
kutyák elől.
Egyenesen a tető felé vettem az irányt, tekintetem egyik
kéményről a másikra ugrált. Az egyik kürtő magasabbra
nyúlt a többinél. Egy kis szerencsével épp az étkezőbe vagy
egy társalgóba vezet. Magam mellé szorítottam a szárnyaim,
és berepültem a kéménybe. Pörögni kezdtem, ahogy a
kormos falaknak csapódtam. Friss levegő szele csapott meg,
ahogy közeledtem a kandallóhoz. Kitártam a szárnyaim, és
beröppentem a helyiségbe. Inkább hálószobának tűnt,
semmint étkezőnek, de szerencsére üres volt.
Odarepültem az ablakhoz, és kinéztem rajta –
megpróbáltam meghatározni, hogy hol vagyok. Rájöttem,
hogy a középső szinten, de még mindig nem tudtam, hogy a
keleti vagy a nyugati szárnyban. A bálterem a földszinten
van, szóval keresnem kellett egy lépcsőt.
Odaröppentem az ajtóhoz, és megálltam. A madarak és a
kilincsek nem igazán férnek meg egymással. Vissza kellett
változnom emberré. Észrevettem az öltözőasztalon egy kis
tükröt. A zsámolyra telepedtem, belenéztem a tükörbe, és
egy fenséges sast láttam magam előtt hatalmas szárnyakkal
és halálos karmokkal.
Ahogy az állat szemébe bámultam, a testem
felforrósodott. A tollaim cseppfolyósodtak, és kisvártatva az
éjjellátót viselő, hátizsákos lány lettem újra. Felpattantam a
zsámolyról, és átlopakodtam a szőnyegen. Most már
sebezhetőbbnek éreztem magam. A látásom sem volt olyan
jó, és a hallásom sem. Ráadásul emberként igen könnyen
nyakon csíphettek.
Az ajtónál megtorpantam, hallgatóztam, hogy észlelek-e
hangokat a túloldalon. Semmi. Remélhetőleg mindenki
alszik. A folyosó kongott az ürességtől, de ahogy balra és
jobbra fordítottam a fejem, még mindig nem tudtam
eldönteni, merre menjek. Végül a bal oldali irányt
választottam, és az első néhány lépés után megéreztem a
szagot. Összegörnyedtem, a hasamra szorítottam a kezem.
Úgy éreztem magam, mintha valaki behúzott volna egyet. Ez
a halál bűze. Jaj, istenem, kérlek, add, hogy apának ne legyen
baja!
Végigrohantam az emeleti oldalfolyosón a szagot követve.
Erősödött, émelyítőbbé vált. Gombóc nőtt a torkomban, de
kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek. Berontottam
egy ajtón, és a számhoz kaptam a kezem. A szag
elviselhetetlen volt… de nem láttam holttestet. Elhaladtam
egy ágy mellett, amin gyűrött takaró hevert. Az ágyvég
fölötti falon kép helyett egy hosszú, barna puska lógott.
Furcsa ízléssel megválasztott műalkotás…
Úgy éreztem, a szag a szemközti falon nyíló ajtó mögül
jön. Hányingerrel küszködve kitártam. Hatalmas kő esett le a
szívemről, hogy apát nem találtam odabenn. Ám a
megkönnyebbülés rövid ideig tartott. Bekukucskáltam egy
gardróbszobába – a vállfákon szőrmekabátok sorakoztak.
Tigrisek, leopárdok, nyércek bundájából…
 Rémülettel telve szemléltem őket. A testem fel-hevült,
megéreztem a szorító érzést a csuklómon. Meg akartam
keresni a tulajdonosát, hogy kitépjem a…
Nem! Becsaptam az ajtót. Nem tehettem. Muszáj volt
megtalálnom apát. Hátratántorodtam, és belenéztem a falra
szerelt tükörbe, mielőtt sietősen kimentem a folyosóra.
Ismét teljesen eltévedtem, de most még kába is voltam. Arra
sem emlékeztem, merről jöttem. Leölt tigrisek, leopárdok és
nyércek képei kísértettek. Muszáj volt eljönnöm onnan.
Végigszaladtam a folyosón, egyik ajtót a másik után hagytam
magam mögött, majd merő véletlen folytán egy hatalmas
lépcsőre bukkantam.
Ahogy a halál bűze elpárolgott, az agyam újra elkezdett
működni. Eszembe jutottak az apa laptopján látott tervek. A
lépcső felfelé és lefelé is vezetett, átszelte az egész házat.
Most már pontosan tudtam, hogy jutok a bálterembe.
Leosontam a lépcsőn a földszintre. Az óriási ablakokat
vastag bársonyfüggönyök borították; egy zárt ajtó a ház
előtti kertbe vezetett, ami egyet jelentett a biztonsággal. Én
viszont inkább a tőlem jobbra nyíló ajtót választottam – azt,
amelyiknek a hosszúkás, keskeny könyvtárba kellett volna
nyílnia. Ám az előttem feltáruló helyiség teljesen üres volt.
Még bútorok, szőnyegek és függönyök sem voltak benne,
nemhogy könyvek.
Lábujjhegyen besurrantam. A hajópadlón mély
karcolásokat pillantottam meg; olyan mélyeket, hogy még az
éjjellátón keresztül is láttam őket. Itt jártak a dobermannok?
Keresztülvágtattam a szobán az ajtóig, ami a bálteremre
nyílt… és remélhetőleg apához. A lélegzetem szaporább lett.
Megmarkoltam a kilincset, és elfordítottam, de – először el
sem akartam hinni – az ajtó zárva volt. Kutatni kezdtem a
hátizsákomban a zártörő után, amikor lépteket hallottam a
lépcsőn. Még kétségbeesettebben turkáltam a táskában,
pedig a léptek egyre közeledtek. Nem fogom tudni időben
kinyitni a zárat. Megperdültem, és vadul szemügyre vettem a
helyiséget. Búvóhely egy szál se. Talán az illető másfelé
megy. De a léptei csak közeledtek.
Megkönnyebbülésemre hirtelen megéreztem az árulkodó
jeleket. A hőmérsékletem feljebb szökött. A csuklóm
megfájdult, ám ezúttal meg sem próbáltam küzdeni ellene.
Szívesen lettem volna sas vagy jaguár, hogy elrepülhessek,
vagy rátámadhassak arra, aki az utamba állt.
Szinte nyomban négykézlábra ereszkedtem, közel a
földhöz; a látásomat a sötétség nem befolyásolta. Ahogy
felemeltem a fejem, egyszeriben felerősödtek az erős, átható
szagok. Pisi, só és vér. Hogy mi?!
Azután kinyílt az ajtó. A padlóhoz közel lapultam. Egy
magas, izmos hapsi lépett a szobába. Hajzselétől és
borotválkozás utáni arcszesztől bűzlött. Nem a haláltól. De
ismertem őt – a futár srác volt az.
Felkapcsolta a villanyt, én pedig pillanatnyilag elvakulva
pislogni kezdtem. Lépett egyet előre, majd elkerekedő
szemmel megtorpant. De valamilyen különös oknál fogva
nem látszott rémültnek. Csak egy kissé… meglepettnek?
Ugrásra készen a hátsó lábaimra nehezedtem.
– Hogy a pokolba jutottál ki? – szólalt meg.
A szavaitól a földbe gyökerezett a lábam. Mi a fenéről
beszél?
Felemelte a karját. Egy hosszú, fekete karót tartott
benne, aminek a végéből egy kétágú villa meredt elő.
Megnyomott egy gombot, mire kék fénycsóva kezdett cikázni
a villa hegyei között, ami elektromos szikrázás sistergő
hangját hallatta.
A torkom mélyéről morgás tört elő.
Elsápadt és nyelt egy nagyot. Azt hittem, sarkon fordul és
futásnak ered. De megrökönyödésemre tétován megindult
előre, és felém nyomta a sokkolót.
– Tudod, mi ez? Ugye tudod? – figyelmeztetett.
Még hangosabban felmordultam.
Az elektromosság egyre közelebb cikázott az arcom előtt,
és hátrébb léptem.
– Én megteszem. Elkábítalak – mondta –, ha nem mész
vissza oda. – A sokkoló hegyével a bálterem felé bökött.
A zárt ajtó felé fordultam. Hát… én egyébként is szívesen
bementem volna oda. Így hát hagytam, hogy a futár srác
odébb tereljen. Elővett a zsebéből egy kulcsot, kinyitotta az
ajtót, én meg nesztelenül belépdeltem. A villanyok égtek, és a
bálterem meleg volt.
Öt lépés után meg is feledkeztem a sokkolóról és a futár
srácról. Inkább körbejárattam a tekintetem a teremben. Az
orromat különböző szagok ingerelték; a zajok
megsüketítettek. Az agyam képtelen volt feldolgozni a
látottakat.
Egyvalamit viszont biztosan tudtam – ez nem bálterem.
 Huszonnegyedik fejezet

A falak mellett jókora ketrecek sorakoztak, köztük egy járat

vezetett.
– Na, gyerünk – mondta a futár srác.
Megéreztem a sokkolót néhány centire a bundámtól, és
megindultam előre. Tőlem jobbra három ketrec állt. Az
elsőben két nagy vadmacska járkált fel és alá; sárgásbarna
szőrzetüket fekete rozetta minták díszítették. Szóval a futár
srác ezért nem volt meglepődve, amikor meglátott engem.
Azt hitte, egy vagyok közülük.
A jaguárok szomszédságában, a középső ketrecben hat
majom lakott. Bolyhos, fehér képük és válluk volt, a testük,
farkuk és a fejük teteje pedig fekete. Csuklyásmajmok –
tudtam, mert egyszer segítettem anyának gondozni egyet.
Ahol álltam, onnan nem látszott, mi van a harmadik
ketrecben. Ezért balra fordultam. Álmodom. ..? Nem egy
rácsos falú ketrec tárult elém, hanem egy akvárium.
Odabenn két aligátor csapkodott a sekély vízben.
– Azt mondtam, gyerünk – mondta a futár srác, és a
sokkolót újra vészesen közel tolta a bundámhoz.
A középső folyosón lépkedtem, és képtelen voltam
levenni a szemem a hüllőkről, amikor vijjogást hallottam egy
távolabbi ketrec felől.
A futár srác ismét megszólalt, de most először
gyengédebb hangon.
– Itzca, nemsokára odamegyek hozzád.
 Újabb vijjogás hallatszott, ezúttal hangosabb,
ingerültebb.
– Sajnálom – mondta a futár srác kuncogva –, te is
hiányzol nekem. De először még el kell intéznem ezt.
Óvatosan végigmért, majd az akvárium mellett
felpillantott. Csalódottság ült ki az arcára.
– Ezt nem hiszem el. Nincs itt a kulcs! – szitkozódott. – A
másik farmeromban felejtettem.
Odafordultam én is, és az akvárium oldala mellett félúton
egy üres kampót pillantottam meg.
Meglengette az orrom előtt a sokkolót, és figyelmeztetett:
– Itt fogsz várni, amíg… – Hirtelen elhallgatott. Az arca
megnyúlt. Elnézett fölöttem, a másik ketrec irányába. Megint
elkezdett szitkozódni. – Kaptunk egy új jaguárt, és nekem
nem szólt senki?!
A sokkolóval még mindig felém célozva elkezdett hátrálni
az ajtó felé, amin bejöttünk. Megnyomta az ajtót, ami nyitva
maradt. Épp készültem a nyomába szegődni, amikor újabb
dühös rikoltás hangzott fel. Elbizonytalanodtam. Tudni
akartam, milyen állatok vannak még ott. Volt róla sejtésem,
de látnom is kellett őket.
Végigrohantam a folyosón, és bekukkantottam a
harmadik ketrecbe a jobb oldalon. Két aranysas ücsörgött
egy mű faágon, szemük éber volt, nem pislogtak. Egyikük
vijjogni kezdett. Úgy véltem, ő Itzca. Azután meghallottam
egy vonyítást.
Megfordultam, és négy farkast pillantottam meg, ahogy
közvetlenül az egyik ketrec rácsai mögött állnak, és sárga
szemükkel engem méregetnek. A legnagyobb farkas újra
felüvöltött.
 A mellkasomban szorítást éreztem. Sajnálom, hogy nem
tudlak megmenteni titeket. De apáért jöttem.
Egyszer csak nyikorgást hallottam. Az ajtó elkezdett
becsukódni. Végigvágtattam a folyosón, és még épp időben
sikerült átsurrannom az üres szobába. Szerencsére a futár
srác épp a másik irányba nézett. Kivágta az előcsarnokba
vezető ajtót, majd eltűnt a ház másik felében. Villámgyorsan
bevetettem magam a lépcsővel szembeni függönyök mögé.
A bársony takarásában az agyam őrülten kattogni
kezdett. Miért voltak ott azok az állatok? Biztosan volt
valami közük a karkötőhöz, de a világért meg nem tudtam
volna mondani, mi lehetett az. Összeszorítottam a fogamat.
Nem miattuk kellett volna aggódnom. Hiszen apáért jöttem!
Arrébb lopakodtam, kidugtam a fejem a függöny mögül,
és beleszagoltam a levegőbe. Bár erről a helyről semmi
esetre sem tudtam volna kiszagolni apát. Az állatok bűze
elnyomta őt. Inkább hegyezni kezdtem a fülem. Odafentről
halk nyögést hallottam.
Nem voltam biztos benne, hogy apától származik, de
kezdetnek megteszi.
Viharos tempóban felosontam egy lépcsősoron, ahonnan
már hangosabb volt a nyögés. Végigrobogtam az emeleti
oldalfolyosón a zárt ajtók mellett, mikor az megcsapta
orromat apa parfümjének illatfoszlánya. A pulzusom
szaporább lett, a szívem a torkomban dobogott. Ezek szerint
tévedtünk Ethan-nel. Apát nem a hangszigetelt szobában, és
nem is a pincében tartják fogva.
Megálltam az egyik ajtó előtt, ahol apa illata elég
intenzíven érződött. Nagyot szippantottam belőle. Egyedül
van, gondoltam. Azután némán felmordultam. Meg tudtam
volna ölni, aki kitalálta a gombkilincset! Mert most megint
emberré kellett változnom miatta.
Megperdültem, és belenéztem a tükörbe. A sötét éjszaka
látszott benne, de a tükörképemet tisztán láttam, akár a
napot. Egy büszke, nemes jaguár nézett vissza rám.
Gyerünk már, változz át!
A füleim visszahúzódtak, a hajam megnőtt, éjjellátó
szemüvegem újra megjelent. Immár emberi alakban
kinyitottam az ajtót.
A szívem megállt.
Egy férfi ült nekem háttal egy fából készült széken. Lábát
vastag lánccal kötözték össze. A csuklóit bilinccsel
egymáshoz rögzítették a háta mögött, a száját pedig
bekötözték egy fekete sállal. A feje oldalra billent.
– Apa – motyogtam.
Sietősen megkerültem a széket. Elszorult a torkom. A
testem lezsibbadt. Úgy éreztem magam, mintha a futár srác
megrázott volna a sokkolójával.
Apa szeme csukva volt, a feje a vállára bicsaklott. Az
arcán zúzódások látszottak, a szájpecek alól vér szivárgott.
Hogy merészelték?
Apa szemhéja felpattant. Szeme egy pillanatra megtelt
méreggel, de aztán a tekintetébe csodálkozás vegyült.
– Apa – suttogtam.
Odahajoltam hozzá, és kioldoztam a csomót a feje
mögött. A sál a földre libbent. Nélküle az arca még
rosszabbul festett.
– Scar – krákogta.
– Jól vagy?
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte reszelős hangon.
 – A kéményen át. Idehallgass, nincs túl sok időnk. Nem
tudom, mikor jönnek vissza – mondtam a táskámba nyúlva.
Szerencsére ezúttal másodpercek alatt megtaláltam a
zártörőt. A szék mögé léptem, és belenyomtam a törőt a
bilincsbe. Kitapogattam a fogakat, és a bilincs kinyílt. Még én
is meglepődtem, milyen gyorsan megcsináltam.
Apa megrázta a karját, és megdörzsölte a bicepszét.
– Mit keresel itt?
Inkább döbbentnek látszott, semmint töprengőnek. Ez
nem az az apa volt, akit én ismertem.
– Szükséged van az inzulinodra – feleltem, és elővettem a
gyógyszeres dobozt. Odanyújtottam neki, de a doboz
kicsúszott az ujjai közül az ölébe.
– Szükséged van az inzulinadagodra – ismételtem meg, és
felvettem.
– Csináld te – suttogta.
Megdermedtem. Száz meg száz alkalommal figyeltem,
ahogy apa előkészíti az inzulint, de előttem soha nem adta be
magának. Most meg azt akarta, hogy én adjam be neki.
Fürkésző tekintettel pillantottam rá. Mázszerűen fénylett a
szeme. Vajon a cukorbetegség jele volt? Tudtam, hogy
néhány órát késtem vele, de annak nyilvánvalóan nem
lehetett ilyen hatása. Nem, ez minden bizonnyal Melkshamék
műve! Mit tettek vele?!
Térdre rogytam, kinyitottam a dobozt, és
összeillesztettem a készlet két darabját.
– Most… most beadom az injekciót a hasadba – közöltem
szapora szívdobogással kísérve.
Apa bólintott, és felhúzta az ingét. A zúzódások láttán
elakadt a lélegzetem.
 – Meg tudod csinálni – rebegte.
Reszkető ujjakkal megráztam a készüléket. Mielőtt még
meggondoltam volna magam, a tűt a bőre alá szúrtam. Az
inzulin eltűnt a testében. Kihúztam a tűt, és visszaraktam a
készüléket a dobozba.
– Jó kislány – suttogta apa.
Tulajdonképpen az egész nem volt annyira szörnyű, mint
amilyennek gondoltam. De most már ideje volt kiszabadítani
őt innen.
Apa lábai vicces szögben álltak, egy vastag lánccal voltak
összekötve és a szék egyik elülső lábához rögzítve.
Belenyomtam a zártörőt a lakatba, hogy keressek egy
lamellát, egy fogaskereket, bármit, ami mozog. De semmi
nem történt.
– Megpróbálod? Te gyorsabb vagy nálam – mondtam.
Elvette a zártörő pecket, de az ő keze még az enyémnél is
ügyetlenebből kotorászott. Pedig az ilyen dolgokat általában
csukott szemmel is képes volt megcsinálni.
Visszavettem tőle a törőt, és újra megpróbálkoztam a
lakattal, kétségbeesetten matatva a zárban. A hátamon
csörgött az izzadság. A szemem könnybe lábadt. Muszáj
kijuttatnom apát, méghozzá most rögtön.
Egyszer csak lépéseket hallottam az emeleti
oldalfolyosóról. Valaki jön. Letéptem a fejemről az éjjellátót
– ha felkapcsolják a villanyt, elvakulok. Beleakadt a
símaszkomba, és lerántottam vele együtt. A kezemet
reflexszerűen az arcom elé kaptam, megpróbáltam eltakarni.
Valaki belépett az ajtón, és felkapcsolta a lámpát.
 Huszonötödik fejezet

Lady Melksham állt az ajtóban. Vagyis… annak véltem.

Magas volt, hihetetlenül vékony, és körülbelül apával
egyidős. Bár késő éjszaka volt, barna bubifrizurája
tökéletesen állt, szemöldökét kihúzta, szemét kék árnyalatú
festékkel, ajkát pedig csillogó, vörös rúzzsal festette ki.
Halványkék selyem nadrágkosztümöt viselt, tengerészkék
tűsarkúval. Felvonta a szemöldökét, száját enyhén eltátotta.
– Miért nem mész be? – kérdezte mögötte valaki.
Figyeltem a nő arcát, miközben megpróbálta rendezni a
vonásait.
– Úgy tűnik, látogatónk van – jegyezte meg gyors, rövid
szótagokkal ejtett hanghordozással, mintha egy 1930-as
mozifilmből lépett volna elő.
A lélegzetem szaporább lett.
A válla fölött egy fiú kukucskált át. Rendezetlen fekete
haja volt. Matt – a fiú, aki megpróbált elkapni a Dartmoor-
lápvidéken. Fekete monokli éktelenkedett a szeme alatt.
– Te?! – kiáltotta, és elsurrant a nő mellett. – Ezt te
tetted! – mutatott a szemére barátságtalan tekintettel
méregetve.
– Azt hittem, nekiszaladtál egy fának – vetette közbe a
nő.
– Én… – A fiú elhallgatott, és lesütötte a szemét.
– Szóval egy kislány tette ezt veled? – Oldalra billentette
a fejét, de egy hajszála se mozdult el a helyéről. A tekintetét
az enyémbe mélyesztette. – Feltételezem, te Scarlet McCall
vagy.
Nem nagyon láttam értelmét hazudni, ezért bólintottam.
A nő hűvösen felnevetett.
– Hát erre nem számítottam. Már éppen újra el akartam
küldeni a fiaimat, hogy keressenek meg, és hozzanak ide.
Megspóroltad nekem a vesződséget.
– Mit akarsz tőle? – kérdezte apa. – Neked én kellek.
– Igen, de te nem vagy valami segítőkész. – Elindult
felénk; a tűsarkúja apró bemélyedéseket hagyott a
szőnyegen.
Habár én apa lába előtt térdeltem, a nő rám se nézett.
Tekintetét apa arcára szegezte. Talán ez volt az egyetlen
esélyem. Visszatoltam a zártörőt a lakatba, és legnagyobb
megdöbbenésemre, a horog rögtön talált egy fogaskereket.
Végre! Csavartam rajta egy kicsit, mire a fogaskerék forogni
kezdett.
A nő megköszörülte a torkát.
– Úgy gondoltuk, hogy ha van egy kis vesztenivalód, mint
például a drágalátos lányod, akkor, hogy is mondjam, egy
kicsit együttműködőbb leszel.
– Melksham, ne merészeld őt belerángatni ebbe! –
kiabálta apa. Tehát tényleg ő lady Melksham.
Apa felegyenesedett, a székkel birkózott. A láncok nem
eresztették, ráadásul a törő is kiesett a lakatból. Neee!
– Hol a sál? – követelte lady Melksham hirtelen.
– És hová tűnt a bilincsed?
A nő még egyszer rám nézett, majd a hegyes orrú cipőjét
a derekamhoz nyomta, és arrébb rúgott. Elterültem, a
zártörő pedig kicsúszott a kezemből.
 – Ne! – kiabálta apa még inkább birkózva a láncokkal. –
Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek!
– Őszintén, te most fenyegetsz engem? – kérdezte lady
Melksham megvető mosollyal. Felemelte a karját, és
rémülten vettem tudomásul, hogy egy sokkolót tart a
kezében. Apa vállához nyomta. Émelyítő sistergés
hallatszott, mire apa remegni kezdett. Felsőteste a térdére
csuklott, akár egy rongybabának. Láttam, hogy lélegzik, de a
szeme csukva maradt.
A félelmem elpárolgott. A helyét színtiszta düh vette át. A
testem lángolt, a csuklóm megfájdult, a körmeim nőni
kezdtek… de vissza kellett fognom magam. Nem hagyhattam,
hogy lássák, ahogy átváltozom. Kitudódott volna a titkom.
Nem voltam hajlandó ölni annak érdekében, hogy
elhallgattassam őket. Muszáj volt látnom a tükörképemet.
Megfordultam, és egy üres öltözőasztalon észrevettem egy
tükröt; belebámultam a szemembe. Megkönnyebbülés töltött
el, ahogy a körmeim visszahúzódtak. Csak azután fordultam
ismét feléjük.
– Ó, Matthew, annyira sajnálom. Én tényleg
megengedtem volna, hogy ezúttal te üsd ki őt – mondta lady
Melksham, és az öltözőasztalra helyezte a sokkolót.
Matt arca megrándult.
– Még soha nem használta emberen – magyarázta a nő.
Azután a pillantása a padlón csillogó fémdarabra esett.
Én is ugyanakkor vettem észre. Térden állva előrevetettem
magam, és kinyújtottam a karomat. Ám ő két öles lépéssel
ott termett, és rátaposott a tárgyra. A szívem nagyot
dobbant. Lehajolt, és megemelte a cipőjét. Az ujjai
másodperceken belül a zártörőre kulcsolódtak, majd
felegyenesedett.
– Nicsak, mit találtunk! – mondta, és kinyitotta a
tenyerét. – Te jó ég!
– Mi az? – kérdezte Matt.
– Egy professzionális zártörő. – Rám nézett, szinte belém
fúrta a tekintetét. – Ez a tiéd vagy az apádé?
Egy szót sem szóltam.
– A tiéd! – Ajkán gonosz mosoly remegett. – Te vagy a
társa. Napok óta kérdezgetem tőle, hogy ki a társa, mióta
meghalt a felsége, de nem árulta el.
Megmerevedtem. Honnan tudott rólunk mindent?
Lady Melksham hitetlenkedve rázta a fejét.
– Milyen eredeti ötlet egy tizenkét éves kislányt
választani bűntársnak. Apró vagy; kis réseken is átférsz, és
senki nem gondolná, hogy te is be vagy szervezve.
– Tizenhárom éves vagyok – jegyeztem meg.
– Nos, így már mindjárt más! – Lerakta a zártörőt az
öltözőasztalra, és az ablakra meredt. – Egyébként hogy
jutottál be ide? Az összes ajtóm és ablakom riasztóval van
felszerelve. Ráadásul kutyáink is vannak. Azóta megvannak,
mióta… – a tekintete apára villant – betörtek hozzánk. Hogy
jutottál át rajtuk?
Üres arckifejezést öltöttem magamra.
– Te idegesítetted fel őket? Hogyhogy nem téptek szét? –
kérdezte.
Semmiféle érzelmi változást nem mutattam, mire
összehúzta az ajkát.
– Mondtam neked, hogy gyors! – szólt közbe Matt. –
Biztosan lehagyta őket, ahogy minket is a Dartmooron. –
Elégedettnek tűnt. Azon gondolkodtam, vajon a nő meddig
szekálta a „fiait", miután üres kézzel tértek vissza.
Lady Melksham önelégülten elmosolyodott.
– Bár téged nem csak lehagyott a futásban, ugye? Még le
is ütött.
Matt arca ismét megrándult.
– Nem semmi kis falmászó betörő vagy te, Scarlet, igaz?
Elmenekülsz a kutyák elől. Bejutsz a házamba anélkül, hogy
megszólalnának a riasztók. Talán legközelebb egyedül téged
kellene alkalmaznom. Nem kéne foglalkoznom az apáddal.
Legközelebb? Ez vajon azt jelentette, hogy nem akar
megölni bennünket?
– De úgy érzem, ez csupán azon múlik, mennyire vagy
együttműködő – folytatta a karját összefonva. – Tudod, miért
hozattam ide az apádat?
Habár eléggé biztos voltam benne, csak rántottam egyet a
vállamon.
– Nézd meg a csuklóit – mondta a nő.
Közelebb sompolyogtam apához, és felemeltem az egyik
karját. Mint egy hulla. Még mindig öntudatlan volt.
– Meddig marad ilyen? – kérdeztem.
– Nem sokáig – válaszolta közömbösen. – Nem kapott túl
nagy ütést.
– Éppen elég nagyot kapott! – Felfordítottam a csuklóit,
és émelyegni kezdtem. Tele voltak karmolásokkal, mintha
valaki megpróbált volna valamit kivájni belőlük. – Ez… ez a
bilincs nyoma? – kérdeztem naiv hanghordozást erőltetve
magamra.
– Nem, az valami más. Kerestünk valamit – felelte lady
Melksham.
 Tudták, hogy a karkötő besüllyed a bőr alá. Kiszaladt a
vér az arcomból, és lehorgasztottam a fejem, hogy a hajam
mögé rejtőzhessek.
A nő előrehajolt; az arca olyan közel került az enyémhez,
hogy a lehelete csiklandozta a nyakamat.
– Tudod, hogy mit kerestem, igaz?
– Nem!
Megmarkolta a hajam, és hátrahúzta a fejem, hogy
ránézzek.
– Dehogynem. Láttad, ahogy apád felveszi a karkötőt?
Láttad, ahogy feloldódott a vérkeringésében?
– Nem! Nem láttam! – válaszoltam, és ezúttal az igazat.
– Nem szeretem a hazugokat – mondta a nő, és
előrenyomta a fejem, majd eleresztette. – De az erős
lányokat szeretem, akik hajlandóak vállalni a kockázatot, és
hajlandóak elveszíteni mindent. Magamra emlékeztetsz.
Egyáltalán nem hasonlítok rád.
– Az apádat is kedvelem. Van egy kis közös múltunk.
Ezért is nem vágtam le a kezét, hogy visszaszerezzem a
karkötőt. De ez lesz a következő lépésem, ha nem adja fel.
Egy félkarú besurranó tolvaj nem viszi sokra.
Jéghideg ujjak szorongatták a szívemet.
– Gyere velem. Mutatni akarok valamit. – Hátrapillantott
Mattre, majd hozzátette: – Ha McCall felébred, kábítsd el.
Nemsokára jövünk.
Matt úgy elsápadt, mintha a puszta gondolattól
hányingere támadt volna. Ez jó jel. Remélhetőleg békén
hagyja apát.
Lady Melksham kézen fogott, és felhúzott. Bár bőrkesztyű
volt rajtam, így is éreztem jeges érintését. Kikísért a
szobából, és végigkalauzolt a folyosón, míg el nem értünk a
ház másik végébe. Biztos voltam benne, hogy ott találjuk a
képtárat. Egy díszes, kétszárnyú faajtó állta utunkat.
– Mexikóból hozattam. Egy templom bejárata volt, de itt
sokkal jobban mutat, nem gondolod?
– És most mi van a templomnál?
– Fogalmam sincs, és nem is érdekel.
A két kezét kitárt tenyérrel a két ajtószárnyra helyezte,
és benyomta őket. Azok surranva kitárultak, a nő pedig
bevonult a helyiségbe. Gyorsan utánamentem, mielőtt az
arcomba csapódnak az ajtók.
Döbbenten bámultam. Ez nem képtár. Ez egy azték
múzeum. A falakon óriási, szőtt kárpitok lógtak, körben
jaguárok, majmok és harcosok hatalmas szobrai magasodtak.
A terem közepén glédában álltak a magas üvegvitrinek,
köztük folyosók húzódtak. Ékszerek, fegyverek és apró
szobrocskák töltötték meg a polcokat. De valójában a szag
volt a legellenállhatatlanabb. Úgy éreztem magam, mintha
besétáltam volna egy lángoló fenyőerdőbe.
– Mi ez a szag? – kérdeztem.
– Kopál – felelte lady Melksham egy kicsiny edényre
mutatva, ami egy lábazaton ült a terem végében. – Az
aztékok tömjénje.
Csupán egy lágy füstfoszlány szálldogált, én mégis úgy
éreztem, hogy megfulladok tőle.
– Mi ez a hely? – érdeklődtem köhögve, miközben
körbenéztem.
– Ez az én személyes azték szentélyem. – Émelyítő bájjal
rám mosolygott. – Az aztékokhoz hasonlóan én is bármit
feláldozok, hogy elérjem, amit akarok.
 A hátamon végigfutott a hideg.
– Nem úgy illene, hogy ezt az egészet elküldje Mexikóba?
– vetettem fel. – Nem várja valahol egy főpap
leszármazottja?
– Apád is így gondolja, de csak én vagyok. – Besétált a
terem közepére. – Amikor rájöttem, mit akarok, szétküldtem
az embereimet, hogy puhatolózzanak, és próbálják meg
kideríteni, kire lehet szükségem. Rendre egy név került elő,
akit a legjobbként emlegettek. McCall. De arról is hallottam,
hogy ő csak olyan tárgyakat lop, amit aztán visszajuttathat a
jogos tulajdonosoknak. Így hát kiagyaltam egy kis történetet
egy papról. Az apád meg két kézzel kapott utána.
– De apa alaposan leellenőrzi a kuncsaftjait.
– De nem elég alaposan – válaszolta nevetve.
Ökölbe szorult a kezem.
– Ezt mind ő szerezte magának?
– Ó, nem. Ismerek más tolvajokat is, bár apád volt mind
közül a legprofesszionálisabb.
A fülemben mintha egy üvöltés visszhangzott volna. Oda
akartam rohanni lady Melkshamhez, hogy megüssem, de
hirtelen elpárologtak a gondolataim.
Mert ott, egy üvegpolcon négy rémisztő maszk állt;
türkizből, ónixból és valódi állatfogakból készültek. Bódultán
a középső álarc felé csoszogtam. A jaguármaszkhoz. Képtelen
voltam levenni a tekintetemet a homloka közepén tátongó
lyukról, és az álmom visszatért. A pap, Achcauhtli bizonyára
kivette belőle az állatos követ, és a karkötőbe foglalta.
– Te felismerted a maszkot! – állapította meg lady
Melksham.
– Apa lopta el magának.
 – Igen, két tárgyat lopott aznap. Ezt a jaguármaszkot és
valami mást. A valami mást nem kaptam meg.
A szavai lógva maradtak a levegőben.
– Emlékszel, mi volt a másik tárgy? – tette fel végül a
kérdést.
Felé fordultam, és már épp egy hazugságot formáltam az
ajkamon, amikor elakadt a lélegzetem. Egy sárga porral teli
barna erszény hevert egy polcon, közvetlenül mögötte.
– Az… az a tasak a British Museumban volt.
– Igen, az igazi itt van, nálam. Náluk egy hamisítvány van
– ecsetelte lustán. Azután hirtelen megkeményedett a
tekintete. – Mit kerestél te a British Museumban?
Megmerevedtem. Nagyon ostoba hibát követtem el.
– Csak… csak apát kerestem. Követtem a nyomokat,
amennyire tudtam. Tudtam, hogy maga az azték leleteket
gyűjti, szóval annak láttam értelmét, ha odamegyek.
– Okos – jegyezte meg. – Ám a tekintete még szigorúbb
lett. – Beszéltél ott valakivel?
– Nem.
– Utánanéztél bármilyen információnak? Elolvastad a
karkötő legendáját? Azét a karkötőét, amit apáddal
eldugtatok előlem.
– Nincs nálunk – mondtam.
– Ó, tényleg? Apád felhívott a betörés éjszakáján, hogy
közölje, megszereztétek. Másnapra meg eltűnik. Tényleg
annyira hülyének nézel, hogy elhiggyem, hogy elvesztette?
– Pedig így történt – szűköltem.
– Ami történt, az az, hogy az apád felvette! Menjek vissza
hozzá most rögtön? Vágjam le a kezét?
 Muszáj volt gyorsan témát váltanom. A tekintetem
körbejárta a helyiséget, és megállapodott az álarcokon.
– Van még egy olyan maszk, mint az a négy másik. .. a
múzeumban. Egy farkasmaszk, ami ónixból készült.
– Egy farkasmaszk? – Lady Melksham szeme úgy
ragyogott fel, akár egy mániákusé. – Egy farkasmaszk?
Biztos vagy benne? Azt akarod mondani, hogy az utolsó
maszk is itt van? Angliában?
Anélkül, hogy a legkevésbé próbáltam volna palástolni az
undoromat, azt kérdeztem:
– El fogja lopni, ugye?
Lady Melksham szeme még jobban csillogott.
– Ó, dehogyis. Majd valaki más teszi meg helyettem.
Például az apád.
 Huszonhatodik fejezet

– Apa sosem lopna egy múzeumból!

– Valóban? – kérdezte lady Melksham nevetve. A barna
erszényre mutatott. – Kitalálod, ki lopta azt nekem? Egy kis
könnyítésképpen elárulom: rokonok vagytok.
– Hazudik! – kiáltottam, de rettegés szorította össze a
szívemet.
– Nem én.
Lady Melksham váratlanul összecsippentette az arcomat.
Úgy éreztem magam, mintha vipera mart volna belém.
– Jaj, milyen csalódottnak tűnsz – mondta. – A helyedben
nem lennék. Úgy képzelem, elég jó kis hasznot húztatok
belőlem. Bár ami azt illeti, a fiaim eléggé meglepődtek,
amikor meglátták az otthonotokat. Azt hitték, legalább egy
kastélyban éltek abból a pénzből, amit apád felszámít nekem.
Elhúztam a fejemet a kezéből.
– Mellesleg minek fáj annyira a foga arra a karkötőre?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte. – Azt akarom, hogy
újra az aztékok legyenek a legfőbb faj. Olyan akarok lenni,
mint Tezkatlipoka isten, aki a halandók sorsa fölött
uralkodott. – A hangja magasabban, hisztérikusan csengett. –
Különböző állatok alakját fogom magamra ölteni, és
ráijesztek az emberekre, hogy azt csinálják, amit én akarok.
Hátrébb léptem tőle. Vajon mennyire lehet őrült?
Hirtelen eszembe jutott, hogy ezekről nekem nem is kellene
tudnom.
 – Mi… miről beszél? Hogy lenne képes állatok alakját
magára ölteni?
– Mert a karkötőnek hatalma van! Mágikus hatalma!
Úgy pillantottam rá, mintha őrültnek nézném – ami nem
volt nehéz –, amikor támadt egy ötletem.
– De ha egy karkötő besüllyedt valakinek a bőre alá, hogy
lehet megszabadulni tőle?
– Igazán akarnia kell. Maga elé kell képzelnie, ahogy
elhagyja a vérkeringését.
Tényleg? Csak ennyit kell tennem?
– Természetesen csak akkor fog működni, ha még egyszer
sem változott át. Miután már megtörtént, a karkötő egész
életében vele marad.
Egész életében?
Levegő után kapkodtam. Az agyamat köd lepte el.
– De semmi esély arra, hogy apád már átváltozott volna.
Nincs nála a maszk.
– Hogyhogy?
– Csak az öt álarc szabadítja fel a karkötő erejét. És az
ötödik a múzeumban van!
Mi a frászról hadovál ez itt?
Lady Melksham oldalra döntötte a fejét.
– Tudod, egészen úgy festesz, mint aki egy árva szót sem
hitt el abból, amit meséltem. Még egyszer utoljára
megkérdezem. Apád felvette a karkötőt?
– Nem!
– Hm, most meg kell látogatnom őt. – Megragadta a
kezem, és kivonszolt magával a folyosóra.
A testem azonmód erősebb lett. A tüdőmből kitisztult a
tömjén. Mostanáig észre sem vettem, menynyire
legyengültem. De az agyam egyfolytában zakatolt. Lady
Melksham szerint az alakváltáshoz az összes maszkra
szükség van. Pedig nekem egy sem volt, mégis összevissza
változtam!
Betaszigált a szobába, ahol apa ébren üldögélt. Némán
hálát mondtam Mattnek, hogy nem kábította el. Apa keze
újra meg volt kötve a háta mögött, de a sál a padlón maradt.
Ahogy kitisztult a fejem, odarohantam hozzá. Sápadtabbnak
tűnt, ezért a zúzódások még élesebben kirajzolódtak.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem térdre ereszkedve. –
Árammal kiütöttek.
– Jól vagyok… tényleg jól. És te? – A tekintete az arcomra
vándorolt. – Mi ez a sebhely? Ő csinálta?
Egy pillanatig nem értettem, miről beszél. Azután
eszembe jutott, hogy lezuhantam az égből. Megtapintottam
az arcomon húzódó sebhelyet, és azt feleltem:
– Nem, ne is törődj vele.
– Ó, hát nem megható? – szólalt meg lady Melksham,
miközben odasétált hozzánk. – Micsoda szeretet apa és lánya
között. Micsoda oltalmazó apa… aki a lányával jár rabolni.
Matt, mondtam neked, hogy kábítsd el, ha felébred.
– Én… én… – dadogta a fiú.
– Ne aggodalmaskodj már. Tulajdonképpen örülök, hogy
nem tetted meg – mondta lady Melksham –, mert akkor most
nem tehetném meg ezt.
Közelebb lépett apához, a sokkoló újra a kezében volt.
Jobban tette volna, ha nem használja megint. Megemelte a
kezét, de ahelyett, hogy apát célozta volna meg vele, a
fejemhez tartotta. A csuklóm megfeszült.
 – Mit művelsz? – kiabálta apa a láncokkal és a bilinccsel
küszködve.
– Nem szívesen használnám rajta – jegyezte meg lady
Melksham –, de megteszem.
A testem felhevült.
– McCall… tisztítsd meg a véredet! – kiáltotta lady
Melksham. – Add ide a karkötőt. Te is ezt akarod.
Csak próbára akarta tenni!
Le kellett állítanom az átváltozást. A tükör közvetlenül
lady Melksham mögött volt, ezért óvatosan balra
csoszogtam, térden állva felegyenesedtem, és magamra
sandítottam.
– Tedd meg, apa. Mutasd meg neki, hogy nincs nálad –
mondtam.
A helyzetemből apa arcára is ráláttam a tükörben.
Behunyta a szemét, visszatartotta a lélegzetét.
A bőre vörösödni kezdett. A vénái kitágultak. Azután
elernyedt.
– Mondom neked – lihegte –, nincs nálam. Soha nem
húztam fel.
Lady Melksham leeresztette a karját.
– Akkor hol van?
– Nem tudom. Eltűnt.
– Tudod, mit? Hiszek neked. Nem tennél olyat, amivel
ártanál a lányodnak. – Visszarakta a sokkolót az
öltözőasztalra.
Majdnem a padlóra roskadtam a megkönnyebbüléstől. De
egyszer csak berontott a szobába a futár srác.
– Anya, te… – Elhallgatott és rám nézett. – Ez Scarlet
McCall!
 – Igen, Richard, mi is észrevettük – felelte lady
Melksham.
– Szóval te voltál! Te tetted! – mondta a fiú döbbenten
meredve rám.
– Mit tettem? – kérdeztem, és elhűlt a vérem.
– Te kapcsoltad le a biztonsági rendszert! – Nagy nehezen
sikerült elfordítania rólam a tekintetét lady Melksham felé. –
Elzártam a kutyákat, de ellenőrizni akartam a
kamerafelvételeket, hogy megtudjam, mi ijesztette meg őket.
De az egész berendezés ki van kapcsolva. Megnéztem a kinti
riasztókat, de azok is ki vannak iktatva.
– Hozzá sem nyúltam – feleltem.
– Nem, tényleg nem ő tette – közölte lady Melksham egy
sóhajjal. Az ujjával Mattre és önmagára mutogatott felváltva.
– Mi is ellenőriztük a felvételeket, és valahogy biztosan
kikapcsoltuk az egészet. Visszaélesítetted?
Richard zsebre vágta a kezét.
– Nem!
– És ugyan miért nem? – förmedt rá a nő.
– Mert először vissza kellett kísérnem a jaguárt –
válaszolta kihívóan felszegve az állát. – Amit most
vásároltál… anélkül, hogy elárultad volna nekem! Mintha
kettő nem lett volna elég, hogy a viselkedésüket
tanulmányozd.
– Mi a fenéről beszélsz? Miféle új jaguárról? – kérdezte
lady Melksham.
Hűha!
– Összefutottam eggyel a raktárban – felelte. –
Visszavittem az állatkertbe, és magára hagytam, míg
eljöttem a kulcsokért, amivel bezárhatom. Épp az imént
voltam ott, de eltűnt.
Lady Melksham Richardra meredt.
– Láttál egy szabadon kószáló jaguárt?! – kérdezte
félelmetesen mély hanghordozással.
Remegni kezdett a gyomrom.
– Aha – felelte Richard. – Mikor akartad elmondani, hogy
vettél még egyet?
Lady Melksham felém fordult. Szinte láttam, ahogy az
agya számba veszi a tényeket.
– Jó ég! – szólalt meg, szavai a csontomig hatoltak.
Levegő után kapkodtam. Rájött.
– Hogy lehettem ennyire ostoba? Egy pillanatig sem
fordult meg a fejemben, hogy apád megengedi, hogy a
gyermeke a kezébe vegye a karkötőt, nemhogy fel is
próbálja. De megtette. Kizárt, hogy bárki észrevétlenül
bejusson a házamba. Bárki ember…
Nagy léptekkel elindult felém.
– Te megőrültél. Hogy lenne képes állattá változni? –
ordította apa, miközben megpróbált kiszabadulni a
béklyóiból.
– De hogy tudsz átváltozni, ha nincsenek nálad a
maszkok? – folytatta a nő fölém tornyosulva. A szeme
elkerekedett. – Nincs is rájuk szükséged, ugye?
Mászva elhátráltam tőle, majd talpra kecmeregtem.
– Hagyd békén! – üvöltötte apa.
Lady Melksham felkapta a sokkolót. Felém célzott vele,
azután apára.
– Ki akar egy kis áramütést először?
 A gyomrom liftezett az idegtől. Hogy meri apát
fenyegetni?! Nem érdekelt, ki látja meg, ahogy alakot váltok.
A testem felhevült, és élvezettel merültem el a szétáradó
hőségben. Vajon most mi leszek? Vajon halálra csipkedem
őket a csőrömmel? Esetleg kitépem a torkukat?
A szobában mindenki sikítani kezdett – apa is.
Mindhárom Melksham falfehérré vált, és a földbe
gyökerezett a lábuk. Aztán lady Melksham hirtelen rám
támadt.
Na, azt már nem! A hátsó lábaimra nehezedtem, és
előrelendültem.
 Huszonhetedik fejezet

Nem lady Melksham testét vettem célba. Inkább a sokkolóra

mentem. Kitéptem a kezéből, és akkorát haraptam a
fegyverbe, amekkorát csak bírtam, de a fogaim így is csupán
a felületét karcolták meg. Kicsúszott a számból, és a padlóra
hullott.
– Valaki kapja már el! – rikoltozta lady Melksham.
A szemem sarkából láttam, hogy Richard megdermedt a
pániktól. De Matt csörtetve megkerülte a szobát, hogy
megkaparintsa a szőnyegen heverő sokkolót. Rávetettem
magam. A testünk egymáshoz csapódott. A karmaim
átszakították a pólóját, és megkarmolták a vállát. Matt a
padlóra omlott, a fejét beütötte a falba, a szeme fennakadt.
Megálltam fölötte, és ahogy magamba szívtam a vér szagát,
megnyaltam az ajkamat. Kitátottam a számat.
Mindenki sikoltozott, de nem érdekelt. Leeresztettem a
fejem. Azután megdermedtem. A Dartmoor-on nem ütött
vissza. Nem kábította el apát. Mielőtt meggondoltam volna
magam, felugrottam, és kiviharzottam a szobából.
Végigszaladtam a folyosón, átugrottam a korláton, és
négy lábon landoltam a lépcsősor közepén. Ahogy
megindultam a bejárati csarnok felé, odafentről léptek
dobogását hallottam. Bármelyik percben utolérhettek. De
tudtam, mit csinálok. Csak abban reménykedtem, hogy
Richard visszatette a kulcsokat.
 Jól megbámultam az ablakban látszó tükörképemet, és a
szőröm visszahúzódott. Amint az ujjaim is kinőttek,
feltéptem az ajtót, és átrohantam a raktáron. Berontottam az
állatkertbe, és egyenesen az akváriumra erősített kampó felé
vettem az irányt. Igen! A kulcsok már ott voltak.
Átnyargaltam a vadmacskás ketrechez, és belenyomtam a
kulcsot a zárba. Már éppen el akartam fordítani, amikor
megtorpantam. És mi van, ha felfalnak?
A jaguárok arrébb léptek a ketrec bejáratától. Ezek értik,
mit teszek?
Hirtelen lady Melksham robogott be a terembe
Richarddal a nyomában. Richard úgy meresztette rám a
szemét, mintha valami mutáns lennék.
Lady Melksham tekintete a kezemre villant.
– Ne légy ennyire ostoba! Mindannyiunkat meg fognak
ölni.
– Csak magát – válaszoltam.
– Micsoda? Azt hiszed, téged nem fognak bántani, mert
rajtad van a karkötő? Ezek vadállatok. Buta vadállatok.
Téged is meg fognak ölni.
– Vállalom a kockázatot – jelentettem ki sokkal bátrabb
hangon, mint amilyennek éreztem magam abban a
pillanatban.
– Scar! – sziszegte.
– Engem csak apa szólít így!
Lady Melksham meglódult felém, a sokkolót ismét a
kezében tartotta. Hogy lehettem ilyen hülye? Magammal
kellett volna hoznom. A nő tőlem egy méternyire lefékezett.
– Scarlet, a legmagasabb fokozatra állítottam be, ahogy
még soha nem használtam. Ki tudja, mekkora kárt tesz
benned? – Közölte lady Melksham. – Nem akarom használni,
de fogom. Lépj el a ketrectől.
A csuklómon megjelent a szorongató érzés, és tudtam,
hogy át fogok változni. Ami nem rossz dolog. Rátámadhatok.
De megpillantottam a tükörképemet az aligátortartályban, és
az érzés elmúlt. Minek kellett odanéznem? Az eredeti tervnél
kellett maradnom.
Elfordítottam a kulcsot.
Lady Melksham előrelendült, ujja megnyomta a ravaszt.
Ösztönösen a földre vetettem magam. Elektromos sistergés
hallatszott. Magam köré fontam a karom a fájdalom ellen, de
meglepetésemre lady Melksham sikoltotta el magát, ahogy az
áram belécsapott. Teste rázkódva terült el a középső
folyosón. Felfordult a gyomrom. Valószínűleg visszafelé sült
el a sokkoló. Lehet, hogy az előbb a fogaimmal rongáltam
meg? Ha a jaguárok át tudnak harapni egy koponyát, akkor
vajon mire képesek egy sokkolóval szemben?
Épp talpra kászálódtam, amikor is a vadmacska-ketrec
ajtaja lassan résnyire nyílt. Ahogy megfordultam,
észrevettem, hogy az egyik jaguár az orrát a nyílásba ékelve
kinyitja az ajtót. A szívem veszettül kalapált, nyeltem egy
nagyot. Az állatok kiszagolják a félelmet. És én valószínűleg
bűzlöttem.
– Scarlet, ne mozdulj – súgta Richard félhangosan a
terem széléről. – Hozok egy másik fegyvert. Visszajövök,
amint tudok.
Ez most segíteni akar nekem?
Richard lassan megfordult, és óvatos léptekkel elindult a
raktáron keresztül, amikor a két jaguár kiugrott a ketrecből.
Ügyet sem vetettek rám. Átszökkentek lady Melksham
rángatózó testén, és kirontottak a nyitott ajtón
Egy mindent átható üvöltés hallatszott, amit egy
vérfagyasztó sikoly követett – Richardé. Azután csend lett.
Elkezdtem remegni. Nem tudtam abbahagyni. Richard
segíteni akart nekem, erre tessék, mi történt. Mit tettem?
Jaj, istenem! Mi van, ha a jaguárok megtalálják apát? Meg
van kötve, és nem tud elmenekülni.
Anélkül, hogy jobban átgondoltam volna, átugrottam lady
Melkshamen, és kivágtáztam a raktárba. Richard padlón
heverő testének látványa megfékezett a rohanásban. Vér és
harapásnyomok borították, de nagy megkönnyebbülésemre a
mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt. Még életben
volt, de látszott, hamar kórházba kell vinni.
Ökölbe szorítottam a kezem. Nem hagyhattam, hogy azok
a jaguárok végezzenek apával.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, azután
végigrobogtam a szobájához vezető folyosón. Apa a széken
ült, nekem háttal. Matt ugyanott feküdt, ahol hagytam, még
mindig eszméletlen volt. A jaguárok nem voltak sehol.
– Apa, jól vagy? – kérdeztem levegőért kapkodva.
Felmarkoltam az öltözőasztalon fekvő zártörőt, és térdre
ereszkedtem.
– Scar, Scar – motyogta apa. Az arca sápadt volt, a
tekintete zaklatott.
– Semmi baj, kiviszlek innen – nyugtatgattam.
– Te egy… egy leopárddá változtál.
– Jaguárrá. Ígérem, később mindent elmagyarázok. De
pillanatnyilag ki kell szabadítanom téged innen. – A bilincs
könnyedén szétnyílt.
 – Jaguár…? – ismételte meg a fejét ingatva ide-oda.
Ügyetlenül matattam a lakattal a bokáján.
– A karkötő miatt van. Emlékszel, elsüllyedt a bőröm
alatt.
– Ezek szerint valóban megtörtént? Nem az arany mállott
szét?
Felnéztem és bólintottam.
– Igen, tényleg megtörtént.
Apa összeráncolta a homlokát.
– Lady Melksham egyfolytában az erejéről faggatott. Még
a csuklómat is megvágta, annyira meg akarta találni. –
Feltartotta a kezét.
– Tisztában vagyok vele – feleltem a fogamat csikorgatva.
– De ne aggódj. Többet nem teszi meg.
A zár kipattant, és letekertem apa lábáról a láncokat.
Talpra segítettem, de elég ingatagnak tűnt.
Egyenesen a szemébe néztem.
– Figyelj, tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, de
valamit meg kell tenned értem. Fontos.
Apa kábultan rám nézett.
– Van egy ezüstszínű autó körülbelül másfél kilométerre
innen, a birtok külső falán kívül. Ha a kocsibehajtón elmész a
kapuig, sétálj végig a fal mentén, és odatalálsz. A központi
kameralánc ki van kapcsolva, tehát amiatt nem kell
aggódnod, hogy felvétel készül rólad. De menj oda a
kocsihoz, amilyen gyorsan csak tudsz. – Két jaguár képe
villant fel előttem. Még a házban vagy a kertben lehettek,
vagy a környéken kószáltak. Apának szüksége lesz valamire,
hogy megvédje magát. Előrántottam a hátizsákból a csáklyát,
és a kezébe nyomtam. – Lehet, hogy elszabadult
vadállatokkal találkozol útközben. Ha muszáj, használd ezt.
– Vadállatok? – motyogta apa üres tekintettel. Mintha
most ébredt volna az altatásból.
Belékaroltam, és kikísértem a szobából. Utána gondosan
becsuktam az ajtót – nem akartam, hogy az állatok
megtámadják Mattet.
Lassabban sétáltunk, mint szerettem volna, de apa nem
akart sietni. Lementünk az előcsarnokba.
– Apa, a kocsiban egy Ethan nevű fiú fog rád várni –
közöltem.
Apa kifejezéstelenül rám nézett. Nem voltam biztos
benne, mennyi jut el a tudatáig.
– Ethan a barátom. Ő segített nekem, és neked is segíteni
fog, viszont nem tud vezetni. Azt szeretném, ha visszahoznád
az autót ide, és találkoznánk a ház előtt, a bejárati ajtónál.
Érted?
Apa nem válaszolt.
– Azt kérdeztem, érted? – ismételtem meg. – Apa. Apa!
Tudnom kell, hogy bízhatok-e benned. Tudnom kell, hogy
pontosan azt teszed-e, amit kértem.
Szikra gyűlt a szemében. Talán a saját szavai hallatán
kitisztult az agya. De nem bólintott. Csak megrázta a fejét.
– Nem hagylak itt – jelentette ki. – Velem kell jönnöd
most.
– Nem! Még el kell intéznem ezt-azt.
– Akkor maradok.
– Nem maradhatsz. Meg kell keresned Ethant. –
Könyörgő tekintettel néztem rá. – Nem… nem aggódhatok
miattad, míg én…
 Apa összeszorította a fogát.
– Kérlek! – mondtam újra.
Legalább most bólintott.
– Rendben. Visszajövök ide, amilyen gyorsan csak
tudok… az autóval és Ethannel.
Szóval figyelt rám!
A tekintetemmel követtem, ahogy kisétál a bejárati ajtón,
majd végig a kocsibehajtón.
– Ó, apa – kiáltottam utána. – Ne szállj ki a kocsiból. És
Ethannek se engedd meg.
Felemelte a karját a levegőbe, és tudtam, hogy hallotta,
amit mondok.
De vajon azt fogják csinálni, amit kértem? Ez volt a nagy
kérdés.
 Huszonnyolcadik fejezet

Egyenesen a múzeumterembe szaladtam. Amint kinyitottam

az ajtót, megcsapott a tömjén szaga. Megpróbáltam nem
figyelni rá, míg magamhoz vettem a jaguármaszkot, és
beledugtam a hátizsákomba. Kizárt, hogy itt hagyjam nekik
azok után, amit apával tettek. Azután elindultam a dolog felé,
amire a legnagyobb szükségem volt.
A sárga porral teli barna erszény semmiségnek tűnt, de
ha igazam lesz, és tényleg működik, akkor akár meg is
menthet minket. A markomba zártam, ám ekkor
meghallottam egy hangot.
– Az a terved, hogy mindenemet ellopod? Nem csak a
karkötőmet?
Kiléptem a vitrin mögül, és láttam, hogy lady Melksham
menetel felém. A frizurája már nem volt olyan tökéletes,
összevissza állt. A szempilla- és szemöldökfestéke végigfolyt
az arcán, a rúzsa el-kenődött. Groteszk látványt nyújtott,
akár egy vízköpő. Ám a legfélelmetesebbnek mégis a kezében
tartott hosszú, barna puskát éreztem.
– Ó, ne légy olyan rémült – mondta. – Ebben csak
nyugtató lövedék van. A nyila nem öl meg. Csak elaltat.
Akkor használtam, amikor a háziállataimat lőttem
Mexikóban, az aligátorokat.
– Maga lőtte őket? – kérdeztem reszelős hangon.
Célba vett a fegyverrel.
 – A nyilacskák még az ő kemény páncéljukat is átdöfik.
Azon gondolkodom, vajon mire mennének egy kislány puha
húsával?
Rémülten bámultam a nőre. Vad tekintettel méregetett,
mintha megháborodott volna. Vajon mindig ilyen volt? Vagy
az elektrosokk zavarta meg ennyire a fejét? De végül is
úgysem számított. Csak az, hogy el tudjak menekülni.
Lenéztem a csuklómra. Gyerünk már! Vártam, hogy
megkeményedjen a bőröm. Semmi nem történt. Minden
egyes izmot megfeszítettem a testemben, s vártam, hogy a
forróság átvegye az irányítást. Még mindig semmi.
Megpróbáltam mélyeket lélegezni, de a tüdőm mintha
elzáródott volna, telement füsttel. Testem, változz!,
kiabáltam magamban. Hadd legyek jaguár vagy sas. Hé,
inkább hadd legyek aligátor. Legalább a nyilak nem
okoznának túl nagy kárt.
– Mit csinálsz? Egyre vörösebb vagy – jegyezte meg lady
Melksham, ahogy közelebb lépett felém. – Ó, vagy úgy, te
most megpróbálsz átváltozni. De nem tudsz. Miért nem?
Halvány fogalmam sincs, de azt tudom, hogy ki kell
jutnom innen. És lány alakban kell kijutnom innen.
Lady Melksham a kezemben tartott erszényre pillantott.
– Azt ugye tudod, hogy az a por nem hatásos? Az csak
zúzott kő. Én már csak tudom, kipróbáltam a fiaimon.
– Talán csak rosszul használta – válaszoltam, és lassan
oldalra léptem.
Lady Melkshamből kitört a röhögés.
– Ó, értem. Talán te többet tudsz az azték leletekről, mint
én?
 Az erszényt a nadrágom farzsebébe gyömöszöltem, és
újabb három lépést tettem oldalazva, mígnem az egyik
üvegezett szekrény mögé kerültem.
– Talán te töltötted azzal az elmúlt húsz évet, hogy
elveszett szobrok után kutattál? Te töltötted azzal az életed,
hogy Mexikóba utazgattál? – Lady Melksham tett egy pár
lépést oldalra, mígnem pont szembe került velem; a tekintete
idegesen ragyogott. Ujjával felém bökött. – Nos… azzal
töltötted?
Minden erőmet összeszedve feldöntöttem a vitrint.
Megbillent, tartalma pedig elkezdett ráborulni a nőre. Lady
Melksham felsikoltott, és elejtette a puskát. Megpróbált
elugrani, de a szekrény maga alá temette. Üvegcsörömpölés
hallatszott. Pajzsok, lándzsák, edények zuhantak rá és köré.
Az ajtó felé rohantam, a cipőm alatt üvegszilánkok
csikorogtak. Végignyargaltam a folyosón. Valahol a tudatom
mélyén észleltem egy nyitott ajtót balra, de nem volt időm
gondolkodni. Lady Melksham a nyomomban volt.
– Nem menekülsz előlem! – kiabálta.
Legalábbis úgy véltem, ő kiabál. A hangja már korántsem
volt olyan affektáló. Nyers volt, közönséges, lancasteri
csengésű és ideges. A lépései szaporábbak lettek. Miért nem
nyomta össze az a hülye szekrény? Hát semmi nem állíthatja
meg ezt a nőt?
Elértem a hatalmas lépcső fölött húzódó mellvédet.
Muszáj volt megkockáztatnom. Megmarkoltam a korlátot,
átlendítettem rajta a lábamat, és máris szeltem a levegőt.
Valahogy talpra érkeztem a lépcső felénél. Megráztam
magam – nem igazán tudtam elhinni, hogy nem törtem el a
lábam –, és leszaladtam a maradék lépcsőfokokon. Tudtam,
hogy nem kéne arra vesztegetni az időt, hogy hátranézzek,
de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Hátrafordultam,
és azt láttam, hogy lady Melksham a példámat követve
átugrott a korláton.
– Az enyém vagy! – sikoltotta.
Szélsebesen zuhant a levegőben. A lába elvétette a
lépcsőfokokat. A bokája kifordult, és hatalmasakat
bukfencezve elgurult mellettem. A teste lépcső aljába
csapódott, lábai furcsa szögben álltak. Nem tudtam volna
megmondani, hogy él-e, vagy meghalt.
Hirtelen egy üvöltést hallottam. Semmiképp nem
akartam sorsára hagyni a jaguárokkal, ezért megragadtam
lady Melksham kezét, és elvonszoltam a padlón a
raktárszobába. Hálát adtam, amiért olyan sovány. Richard
ugyanott volt, mellette tócsába gyűlt a vér. A légzése már
nehézkesebbé vált, és tudtam, hogy nemsokára ki kell
hívnom a mentőket.
Kinyitottam az állatkertbe vezető ajtót. A ház csendje
után az állatok ricsaja fülsiketítő volt. Lady Melkshamet a
jaguárketrecbe húztam, és eleresztettem.
A karomat dörzsölgetve visszamentem a raktárba, és
megragadtam Richard kezét. Amilyen állapotban volt,
valószínűleg nem kellett volna mozgatni, de nem hagyhattam
ott. Gyengéden húztam rajta egyet. Felnyögött… de egy
millimétert sem moccant.
Egyszer csak fájni kezdett a csuklóm, a hőmérsékletem
pedig emelkedni. Komolyan? Épp most változom át? De nem
küzdöttem ellene. Bizonyára jó oka volt annak, hogy át
kellett változnom.
 Kisvártatva négy lábon találtam magam. Richard vérének
szaga megcsapta az orromat, de csak azért sem faltam fel őt.
Inkább megragadtam a nadrágszára végét a fogaimmal, és
húzni kezdtem. Így már jóval erősebb voltam. Ahogy a
padlón csúszott, széles vércsíkot húzott maga után.
Bedobtam a jaguárok ketrecébe, aztán lefeküdtem, hogy
levegőhöz jussak, és energiát gyűjtsék. Még Mattét is el
kellett hoznom odafentről.
Hirtelen egyenetlen lépések zaját hallottam. Zihálást.
Talpra ugrottam, megpördültem, és láttam, hogy Matt biceg
a ketrecek közti folyosón.
– Mit műveltél velük? – kiáltotta haragtól kipirulva.
 Huszonkilencedik fejezet

– Nem én tettem! – akartam mondani neki, de csak mély

morgás tört elő a torkomból.
– Én még… én még soha nem lőttem le állatot – mondta
Matt remegő hangon.
A kezére néztem, arra számítottam, egy sokkoló lesz
benne. A pulzusom megugrott. Igazi fegyver volt nála!
– Ez Rich pisztolya – mondta maga előtt tartva a fegyvert.
A másik kezével alulról átkulcsolta a csuklóját, megpróbálta
biztosan tartani. Nem sikerült neki. – Rich ebből adta le a
figyelmeztető lövést, amikor megrohantuk a házatokat. Én
nem… én nem fogok figyelmeztető lövést leadni.
Rémülettel szemléltem, ahogy begörbíti az ujját. Nem
volt más választásom. Rávetettem magam. A karmaim a
mellének csapódtak, mintegy hátrataszítva őt, amikor
meghúzta a ravaszt. Egy töltény a plafonba vágódott. Vakolat
záporozott mindkettőnkre, ahogy a padlóra zuhantunk. Én
voltam felül, és elugrottam róla, mert nem akartam
összezúzni a tüdejét. De rémülten és hitetlenkedve
szemléltem, hogy talpra kászálódik. Hát ezt a fiút semmi sem
állíthatja meg? Épp olyan, akár az anyja.
A szemébe néztem, mert nagyon szerettem volna, ha
megért.
– NEM AKARLAK BÁNTANI!
Úgy látszott, mintha bólintott volna, mielőtt lehajolt.
Vajon megértette? Valamit felkapott a padlóról, és felém
lendítette. Nem, nem hiszem! A sokkoló volt az, amit az
anyukája korábban elejtett.
– Én a helyedben nem használnám! – közöltem egy mély
morgással.
– Betojtál, mi? – kérdezte még inkább remegő hangon. A
mellkasából vér szivárgott.
– Ne használd! – mordultam rá még hangosabban.
Megcélzott a sokkolóval. Legyintettem egyet a
mancsommal. Legutóbb visszafelé sült el. Vajon ezúttal
működni fog rendesen?
– Ezt a mamámért és Richért kapod! – kiáltotta, és
megnyomta a gombot.
Az elektromosság kilőtt, és egyenesen arcon találta
Mattet. A sikolyától megfagyott az ereimben a vér. A löket
hátradobta, és a teste szó szerint repült a levegőben, mielőtt
a földbe csapódott. Vártam, figyeltem. Vajon fel fog kelni?
Égett hús szagát éreztem, és észrevettem, hogy rángatózik a
teste.
Odarohantam hozzá. Kérlek, ne halj meg! Sűrűn tátogva
levegő után kapkodott, fellélegezhettem. De nem volt időm
lazítani.
Remegő testét odavonszoltam a Richardé mellé. A
szemem egyik öntudatlan emberről a másikra villant.
Megkönnyebbülés és kétségbeesés közt őrlődve nesztelenül
kilépdeltem a ketrecből, és az akváriumra bámultam.
Két aligátor figyelt benne; fenséges állkapcsuk nyitva
volt, sziszegtek. De ügyet sem vetettem rájuk. Inkább a sötét
tükörképemre meredtem, és éreztem, hogy melegség járja át
a testem. A végtagjaim elolvadtak, és kisvártatva egy lány
nézett vissza rám az üvegben. Tekintete zaklatottnak tűnt,
mintha olyan dolgokat látott volna, amiket jó lenne egy nap
elfelejteni.
Ábrándozásomból egy sas vijjogása ébresztett fel. Ez
Itzca volt, aki Richardot várja? Egyedül abban voltam biztos,
hogy még nem végeztem. Kihalásztam a barna erszényt a
farzsebemből, és visszamentem a vadmacskák ketrecéhez.
Letérdeltem lady Melksham mellé, és azt suttogtam:
- Azt mondtad, hogy ez nem működik. Istenemre
mondom, remélem, hogy hazudtál.
A mutató- és a hüvelykujjam közé csippentettem egy kis
sárga port. Szerencsére lady Melksham szája már nyitva volt.
A port a nyelvére helyeztem, és sisteregni kezdett.
Odasiettem Matthez. A szája be volt csukva. A hányingerrel
küszködve szétfeszítettem a száját, és egy csipetnyi port
szórtam az ő nyelvére is. Végül Richardhoz léptem.
Mindegyikük szájából kihallatszott, hogy recseg-ropog a por,
és akkor tudatosult bennem, hogy az összes állat elhallgatott,
mintha érzékelték volna e pillanat fontosságát.
Az erszényt visszatömködtem a zsebembe, felálltam, és
mélyet lélegeztem. Azután hangos, ünnepélyes hangon
megszólaltam:
– Melksham család, nem fogtok emlékezni a szüleimre,
Daniel McCallra vagy Tallulah McCallra. Nem fogtok
emlékezni Scarlet McCallra sem. Sosem találkoztatok velük,
és nem is hallottatok róluk. Sokáig tanulmányoztátok az
aztékokat, és hallottátok Achcauhtli és a karkötő legendáját.
De nem hisztek benne. Úgy gondoljátok, hogy csak egy
kitalált történet. Nem loptok azték kincseket. Amit az évek
alatt összegyűjtöttetek, most felajánljátok egy mexikói
múzeumnak. Hobbiként vadállatokat is gyűjtöttetek, de most
már tudjátok, hogy egy vadasparkban lenne a helyük.
Törtem a fejem. Volt még valami? Nem akartam
kifelejteni semmit.
– Ó… és ki nem állhatjátok az állatok bundájából készült
szőrmekabátokat. Kaptatok néhányat ajándékba, és alig
várjátok, hogy megsemmisítsétek mindet.
Azt hiszem, ez minden. Remélem, hatni fog, különben
amikor felébrednek, üldözőbe veszik apát és engem… és a
karkötőt… és még több állatot…
Kiléptem a ketrecből, behajtottam az ajtót, és
észrevettem, hogy a kulcs még mindig a zárban van.
Tekintetem elidőzött a Melksham család tagjain. Szörnyű,
elfajzott emberek voltak, de akkor sem akartam, hogy
meghaljanak. Bezártam őket, és a kulcsot a jaguárketrecbe
pottyantottam, hogy elérhető legyen bármilyen
megmentőnek. Remélem, azt fogják feltételezni, hogy lady
Melksham a saját biztonsága érdekében zárta be magukat.
Megfordultam, és végignéztem a többi állaton.
Kiszabadíthatnám ugyan őket, de nem vagyok biztos benne,
hogy túlélnék. Jobb nekik, ha itt maradnak, míg értük
jönnek.
És most egy telefonra volt szükségem. Biztos voltam
benne, hogy korábban láttam egyet az előcsarnok falán.
Visszamentem hát, és azonnal megtaláltam. Reszkető
ujjakkal tárcsáztam a 999-et.
– Melyik készenléti szolgálatot óhajtja? – kérdezte a
diszpécser.
 – Mindegyiket – válaszoltam elharapott szótagokkal. –
Volt egy… történt egy kis baleset. Két személynek sürgősen
mentőre van szüksége.
– Lélegeznek?
– Éppenhogy.
A központos elkezdett kérdezősködni, én meg
egyfolytában belebeszéltem a mondókájába, mert tudtam,
hogy a hívást rögzítik.
– Egy nagy házban vannak a Tóvidéken. Az irányítószám
LA23 5ZS. Ketrecben tartott majmok, aligátorok, sasok és
farkasok is vannak ott, amiket át kell költöztetni. De
szabadon kószáló jaguárok is vannak.
A nő abbahagyta a kérdezősködést. Csend lett.
– Ismétlem, ketrecben tartott majmok, aligátorok, sasok
és farkasok is vannak ott, amiket át kell…
– Maga egy telefonbetyár? – kérdezte a diszpécser
erélyesen.
– Nem! – feleltem, és megfeledkeztem a hang-
hordozásról.
Szinte hallottam, ahogy a diszpécser a fogát csikorgatja.
– Nem hiszem el, hogy pont ennek a vonalnak az értékes
idejét rabolja egy ilyen szívatással…
– Én meg azt nem hiszem el, hogy nem hisz nekem! –
szakítottam félbe. A testem felhevült, rá akartam ordítani.
Legszívesebben sikoltottam volna, hogy jöjjön már az a
mentő. Kinyitottam a számat, hogy elmondjam, amit
gondolok… amikor egy mély, rémisztő üvöltés tört fel a
torkom mélyéről.
– Ez egy oroszlán volt? – vinnyogta a központos, amikor
meghallottam, hogy egy autó közeledik.
 Megköszörültem a torkom, és elváltoztatott hangon
válaszoltam.
– Ez egy jaguár. Jönniük kell gyorsan! A biztonságom
érdekében bezárkózom a ketrecbe. – Azután letettem a
telefonkagylót.
Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egy kocsi parkol le
a behajtón. Az utas felőli ajtó kinyílt, és Ethan ugrott ki a
kavicsos útra.
– Scarlet, megcsináltad! – kurjantotta. De nem felém
nézett. Balra nézett.
Kinyitottam az ajtót, és megállt bennem az ütő. Egy
jaguár állt öt méterre Ethantől, és a hátsó lábaira helyezte a
testsúlyát, támadásra készen. Gondolkodás nélkül
átrohantam a kocsibehajtón, és betaszítottam Ethant az
autóba. Inkább csak éreztem, semmint láttam, hogy közben a
jaguár elrugaszkodik felém. Még a levegőben megperdültem,
és gyorsabban átváltoztam, mint azelőtt bármikor. Szemtől
szembe találtam magam a jaguárral, karmainkkal egymás
bundájába martunk.
Én voltam a nagyobb, és ösztönösen én akartam lenni a
főnök. Felülről beleharaptam a nyakába, agyaraim átdöfték a
bőrét. Az autóból ijedt sikoly hallatszott. A jaguár tekeregve
próbált meg kiszabadulni, de összezártam a fogaimat. Vér
csordult végig a számon. Hirtelen megdermedtem.
A jaguár az állkapcsommal küzdött, mire kitátottam a
számat, és eleresztettem. Rémülten eloldalgott. Fogalma sem
volt róla, mi vagyok én.
Ami azt illeti, már én sem vagyok biztos benne.
 Harmincadik fejezet

Még mindig hallottam a sikolyokat. A kocsi irányába

fordultam, és az ablak tükröződésében láttam, hogy az
agyaraimról vér csöpög. Megvártam, míg visszaváltozom
emberré, és kinyitottam az ajtót. A kézfejemmel letöröltem a
jaguárvért, és beszálltam. A sikoltozás abbamaradt. Ám a
csend sokkal hangosabb volt.
Apa beindította a motort, és elhajtott a háztól. Senki nem
szólt egy árva szót sem.
Végül amikor a Tóvidék peremére értünk, Ethan azt
mondta:
– Koszi, hogy megmentetted az életemet. – Halkan
beszélt, de a hangja belehasított a csendbe.
– Nem akarod elmesélni, mi a pokol folyik itt? – kérdezte
apa.
Félreállt az út szélére, hogy Ethannel helyet cserélhessek.
Azután elmeséltem neki mindent. Vagyis… majdnem
mindent.

Félúton hazafelé ugyanannál a benzinkútnál álltunk meg a

sztrádán, mint amikor jöttünk. Leparkoltunk egy elhagyatott
részen, és Ethannel elkezdtük kitakarítani a Ford Focust.
Közben apa a rendszám alapján megkereste, kik a
tulajdonosok.
 – Egy hét múlva veszek nekik egy értékes ajándékot, és
név nélkül kiszállíttatom a házukhoz – mondta.
Azután leállított bennünket, hogy ne takarítsuk ki
túlságosan az autót. Az ujjlenyomatoktól megszabadultunk,
de a ragacsos chipseszacskókat és csokispapírokat a
lábtérben hagytuk.
– Legyen olyan, mintha tinik csenték volna el – javasolta
apa.
– De hát valóban tinik lopták el – feleltem.
Apa féloldalas mosolyt villantott rám.
– Oké, akkor legyen olyan, mintha nemes cél nélküli tinik
lopták volna el.
– Szerinted a miénk nemes cél?
– Scar, úgy gondolom,.hogy amit tettél, az bámulatos.
Elloptál egy autót anélkül, hogy észrevették volna. Behatoltál
egy erődítménybe, és megmenekítettél engem. Beadtad az
inzulinomat. Különböző vadállatok alakját öltöd magadra, és
még csak ki sem borít a dolog.
– Dehogynem, hidd el, kiborít.
– Ráadásul mindennek a tetejébe még sikerült néhány
azték kincset is visszaszerezned. – A vállamra tette a kezét. –
Soha nem voltam még rád büszkébb.
Nagyobbnak, erősebbnek és magasabbnak éreztem
magam, ahogy csodálkozva bámultam apára. Büszke rám.
Tényleg büszke rám!
– Scar, teljesen profiként viselkedtél – folytatta.
– És még csak tizenhárom éves vagy. Anyukád tizenöt
éves volt, amikor nagypapád tanítgatni kezdte őt.
A csodálatom egyszer csak döbbenetté változott.
– Nagyapa tanította őt?
 – Majd egyszer elmesélem – mondta apa körém fonva a
karját. – Na, gyere, te profi. Jobb, ha indulunk.
Megfogtuk a cuccainkat, és átcipeltük a hotel
parkolójába, a benzinkút túloldalára, ahol megtaláltuk apa
Ford Fiestáját.
Beugrottam az utasülésre, s közben még mindig apa
szavai csengtek a fülemben. Ethan bemászott hátulra. Apa
megtankolt, és csakhamar az útmenti fények suhantak el
mellettünk. Ethan horkolni kezdett, de én képtelen voltam
elaludni. Apa berakott valami zenét, és babrálni kezdett a
gombokkal, hogy hátul hangosabban szóljon, mint elöl.
– Beszélnünk kell, anélkül, hogy más is hallaná – mondta.
– Ethan hallhatja.
– Nem, nem hallhatja!
– De hiszen ő segített nekem. Ő segített nekünk! Ha nem
hackelte volna meg a laptopodat, még mindig ott ülnél
megkötözve. Ő találta meg lady Melksham házának a terveit
is. – Elhallgattam. – Mire kellettek neked a háza alaprajzai?
– Mert betörtem oda.
– Micsoda? – csodálkoztam kiegyenesedve az ülésben.
– Kiraboltam. Ha belegondolok, már akkor észre kellett
volna vennem, milyen rafinált az a nő.
Meg sem szólaltam, vártam, hogy folytassa.
– Hét évvel ezelőtt anyukádat és engem felbéreltek, hogy
szerezzük vissza egy osztrák festő, Gustav Klimt egyik képét.
A második világháború alatt lopták el, és úgy tudták, hogy
egy ház falán lóg a Tóvidéken. Kitalálod, melyik házban?
– Lady Melkshamében – feleltem. – Szóval már akkor
tudtad, hogy a nő egy tolvaj? Mégis dolgoztál neki?
 – Várj egy percet – mondta apa. – Felmértük a házat;
megszereztük az alaprajzokat a földhivataltól, és
kiegészítettük a saját információinkkal, mint a biztonsági
kamerák és a riasztók elhelyezkedése.
– Az állatok már ott voltak? Meg a többi azték kincs?
– Nem, akkoriban még nem voltak olyan dolgai, vagy ha
voltak is, máshol őrizte őket. Viszont nála volt az osztrák
festmény. Egyszerű behatolunk-kijövünk meló volt.
Anyukáddal elhoztuk a képet anélkül, hogy egyetlen riasztó
megszólalt volna, és azt is tudom, hogy a kamerák sem
vettek fel. Szóval elindultunk, hogy találkozzunk az
ügyfelünkkel, a jogos tulajdonossal a találkozóhelyen. De
amikor odaértünk, lady Melksham is ott volt.
– Csapda volt?
Apa megrázta a fejét.
– Teszt volt. Lady Melksham tudni akarta, hogy tényleg
olyan jók vagyunk-e, ahogy hallotta. Gondolhatod,
átmentünk a vizsgán. El sem akarta hinni, hogy sikerült
átjutnunk a biztonsági rendszerén. Azóta persze már
kiegészítette kutyákkal is, és a földhivatali aktákat is elkérte.
Be kellett jelölnöm a házát a Google Earthön, hogy rajta
tudjam tartani a szemem.
– Miért akartad rajta tartani a szemed?
– Az összes ügyfelemet figyelemmel kísérem. – Apa
megszorította a kormánykereket. – Lady Melksham bemesélt
nekünk egy történetet, hogy műtárgyi leleteket akar
visszajuttatni Mexikóba. Leellenőriztük őt, és a sztorija
hitelesnek tűnt.
 Hátradőltem az ülésben, és a hallottakon
morfondíroztam, mikor egy újabb kérdés fészkelte be magát
a fejembe.
– Apa – kezdtem feszengve. – Lady Melksham azt
állította, hogy egy múzeumból is loptál. Ez igaz?
A lába lecsúszott a gázpedálról.
– Gondolom, akkor igen. – A gyomrom remegni kezdett. –
Akkor… anya is veled volt?
– Jaj, istenem, dehogy! – felelte apa a fejét rázva.
Kicsit megkönnyebbültem.
– Azután történt, hogy meghalt – mesélte. – Sosem hagyta
volna, hogy megtegyem. Ő volt az, aki a legtöbb megbízást
kiválasztotta és leellenőrizte.
Ő? Én mindig azt hittem, hogy apa volt a főnök.
– Szóval… miért loptál egy múzeumból? – kérdeztem
végül.
Apa felsóhajtott.
– Scar, éppen olyan vagy, mint az édesanyád. Kizárólag
feketén és fehéren látod a dolgokat, miközben megannyi
árnyalat létezik.
Csendben maradtam, és vártam, hogy valamiféle
magyarázatot adjon. De nem adott. Csak megköszörülte a
torkát.
– Most rajtam a sor, hogy kérdezzek tőled valamit.
Milyen súlyosak Melkshamék sérülései? Azt mondtad,
áramütést kaptak, jaguárok támadtak rájuk, de tudnak még
beszélni? Ránk tudják majd küldeni a zsarukat, vagy várható,
hogy ők maguk megjelennek a házunknál? Ami igazából
érdekel: még mindig veszélyeztetett a házunk? El kell
költöznünk máshova?
 Eszembe jutott a sárga porral töltött barna erszény a
farzsebemben – ami valószínűleg már kilapult. Mesélnem
kellene róla? De nem tudok. Terveim vannak vele…
– Szerintem megleszünk még legalább egy napig –
válaszoltam. – Melkshamék eléggé kikészültek. És lady
Melksham azt mondta nekem, hogy ha a sokkolót a
legmagasabb fokozatra állítod, a memóriádat is
megtréfálhatja.
– Az jó – mondta apa, és valószínűleg elhitte a
hazugságomat.
Enyhe borzongást éreztem. Furcsa volt, hogy többet
tudok nála. Megráztam magam.
– Szóval, ha mondanak is bármit a rendőrségnek,
valószínűleg nem sok értelme lesz. Azzal elég időt
nyerhetünk, hogy összepakoljuk a házat, és normálisan
elköltözzünk. Egyébként Ethant haza kell még vinnünk.
– És neki nem fog eljárni a szája?
Ismét eszembe jutott a sárga por.
– Nem, egy mukkot se fog szólni.
Apa megdörzsölte a homlokát.
– Scar, mindenre gondoltál. Úgy látszik, az én kis inasom
kész felnőtt lett.
Megpróbáltam mosolyogni.
– Köszönöm, mester.
– De úgy vélem, puszta óvatosságból, Nagimuru házában
kéne maradnunk. Nagyobb biztonságban leszünk ott.
Pillanatnyilag nincs otthon: elment rokonlátogatóba. Onnan
szemmel tarthatnánk a saját házunkat is.
Bólintottam, aztán apa hirtelen lehúzódott a leállósávba.
– Mit csinálsz? – tudakoltam.
 – Szeretnél a társam lenni? – kérdezte.
– Mi?
– Érett, egyenrangú társam, amilyen anyukád volt.
Bizonyítottad a rátermettségedet. Azzal, ahogy gondolkodtál,
ahogy falat másztál, ahogy zárakat törtél. Ráadásul az
újonnan szerzett szupererőddel, ahogy madárrá vagy
nagymacskává tudsz változni, képes leszel észrevétlenül
bejutni házakba.
– Komolyan beszélsz?
Apa felkapcsolta a világítást az utastérben, én pedig fél
szemmel hátrasandítottam, hogy felébresztette-e Ethant.
Nem kelt fel.
– Igen – mondta apa. – Gondolj csak a melókra, amiket
elvállalhatnánk. Sokkal többet megcsinálhatnánk: akár
hetenként egyet.
A szeme tágra nyílt, fényesen ragyogott.
– De apa, nemrég raboltak el.
– Tudod, hogy tartja a mondás. Ha leesel a lóról, azonnal
szállj vissza rá.
– Nem akarsz egy kicsit pihenni? Valamiért azt
feltételeztem, hogy igen.
– És mondjak le az izgalomról? Mondjak le a
bizsergésről? – kérdezte a kezét dörzsölgetve.
Nem szóltam egy szót sem.
– Talán túl hamar kérdeztem meg. Sok mindenen kellett
keresztülmenned. Majd holnap beszélünk róla.
– Aha… oké – feleltem.
Apa lekapcsolta a benti világítást, és újra beindította a
motort. Az ablaknak támasztottam a fejem. Mi baj van
velem? Ha egy hete kérdezte volna apa ugyanezt, kapva
kaptam volna a lehetőségen. Igent mondtam volna, és már a
tervekről beszélgetnénk. Imádom, hogy úgy érzi, méltó
vagyok hozzá. Imádom, hogy büszke rám. De – és ez egy nagy
de – valami nem stimmelt. Csak nem tudok rájönni, mi az.
 Harmincegyedik fejezet

Mire beparkoltunk a kocsibeállóra, a nap már felkelt, és

kikandikált Mr. Nagimuru házának teteje fölött. Apa
leállította a motort; hátrafordultam az ülésen.
– Hazaértünk – mondtam.
Ethan arca az ablaknak nyomódott, a szeme csukva volt,
az állán nyál gyöngyözött, a haja ezerfelé állt. Megrémülne,
ha tudná, hogy fest. Morgott egy kicsit, de nem moccant.
– Mondom, hazaértünk – ismételtem meg hangosabban,
majd átnyúltam és megráztam.
Ethan felegyenesedett, mint aki karót nyelt. Bódultan
körbenézett, mire az ajkam megrándult. Fogadni mernék,
hogy azt hitte, az ágyában van.
Apa kiszállt a kocsiból, és kinyitotta az Ethan felőli ajtót.
– Ethan, köszönök mindent – mondta. – Tényleg hálás
vagyok azért, amit értem és Scarért tettél. Kétségtelen, hogy
ő bízik benned, ami azt jelenti, hogy én is bízom benned.
Ethan elmosolyodott, nekem meg furcsán remegni
kezdett a gyomrom.
– De hadd mondjak valamit – folytatta apa hirtelen
mélyebb hanghordozással. Közelebb hajolt. – Ha valaha olyat
teszel, amitől megrendül a bizalmam, az életed sokkal
nehezebb lesz utána. Teszek róla.
Ethan álla leesett, én pedig rémülten meredtem apára.
– Nos, kösz még egyszer – mondta apa, majd sarkon
fordult, és bement Mr. Nagimuru házába.
 Egy pillanatig senki nem törte meg a csendet.
– Apukád komolyan gondolta? – suttogta Ethan végül.
– Nem, hát persze hogy nem – feleltem, bár nem voltam
erről meggyőződve. Még soha nem láttam apát így
viselkedni. – Gyere, hadd kísérjelek át a nagyidhoz.
Megmarkoltuk a hátizsákjainkat, magamhoz vettem apa
laptopját is, majd visszakísértem Ethant a négyes számú
házhoz. Meg volt szeppenve, és le merném fogadni, hogy még
mindig apa járt a fejében. Megálltam az utcafronti kertjük
előtt.
– Tényleg nagyon hálásak vagyunk azért, amit tettél.
Nélküled nem sikerült volna végrehajtani.
Ethan horkantott egyet.
– Tényleg – győzködtem. Aztán elbizonytalanodtam. –
Hallgass ide, Ethan! Azon gondolkoztam, kérhetnék-e tőled
még egy szívességet. Vigyáznál a táskámra és apa
laptopjára?
– Nincs rájuk szükséged? Apukádnak nem kell a
számítógépe? – kérdezte Ethan kisssé félénken.
– Most nincs rájuk szükségem. Majd később kellenek –
feleltem. – Ha Melkshamék felébrednek, és emlékezni fognak
mindenre, akkor üldözőbe vesznek minket. Tudják, hol
lakunk. Vissza akarják majd szerezni a holmijukat.
Ethan szeme elkerekedett.
– Nem csak a cuccaikat akarják majd. Bosszút is akarnak
állni.
– Ez engem nem igazán aggaszt. Tudok bánni velük –
mondtam, és feltartottam a csuklómat. – Csak… csak arról
van szó, hogy nem akarom, hogy ez a holmi a kezükbe
kerüljön. Nem érdemlik meg.
 – És veled mi lesz? – kérdezte Ethan. – Nem akarsz
feljönni?
– Nem hagyhatom magára apát.
Ethan nagyot sóhajtott.
– Rendben, vigyázni fogok rájuk.
Odaadtam neki a laptopot és a hátizsákot, és megvártam,
amíg bemegy a nagymamája házába. Azután elindultam haza.
Van még valami, amit meg kell szereznem, mielőtt átmegyek
Mr. Nagimuru-hoz. Mert az is lehet, hogy a por nem hat.
Lehet, hogy Melkshamék felébredtek, és máris idetartanak.
Benyomtam a bejárati ajtót, és besétáltam az
üvegszilánkokon. Felsiettem a szobámba, és azonnal
megtaláltam. A fénykép anyáról és rólam. Kizárt, hogy újra
megváljak tőle.
Libabőrös lettem, ahogy végignéztem a helyiségen. Ezt
mind Melkshamék tették. Ők okozták a felfordulást,
elrabolták apát, sokkolókkal és igazi fegyverekkel
hadonásztak. És egyszeriben, ahogy bevillant, amikor apa
megkért az autóban, hogy legyek a társa, rájöttem, mi zavar
engem ebben. A szeme csillogott, már-már eszelősen.
Teljesen lázba hozta a gondolat, hogy a képességeim
segítségével még több betörést hajthatnánk végre. Egy
kicsit… lady Melkshamre emlékeztetett.
A kezemben tartott fényképre pillantottam. Apa azt
mondta, anya ellenőrizte le az ügyfeleket. Rövid pórázon
tartotta volna apát? Nekem is meg kell őt zaboláznom?
Megpaskoltam a farmernadrágom farzsebét, hogy
meggyőződjem róla, még mindig nálam van a barna erszény,
majd elindultam Mr. Nagimuru-hoz. A bejárati ajtó nyitva
volt.
 – Apa! – szólítottam, ahogy beléptem.
Semmi válasz.
– Apa! – szólítottam ismét, ezúttal hangosabban, mint az
előbb.
Még mindig semmi.
A szívem elkezdett szaporábban verni. Nem működött a
por? Melkshamék utánunk jöttek, és itt találták apát? Az
agyam egyfolytában zakatolt, ahogy szobáról szobára jártam.
A földszinten nem láttam őt sehol, ezért felrohantam az
emeletre. Szuszogást hallottam.
Óvatosan benyomtam a legközelebbi ajtót, és a
megkönnyebbüléstől majdnem kitört belőlem a nevetés. Apa
felöltözve feküdt egy franciaágyon. Nem hibáztattam érte,
hogy elszunyókált mindazok után, amin átment. De ahogy a
félelemre gondoltam, amit éreztem, amikor nem találtam,
még inkább eltökéltem magam.
Elővettem a barna erszényt, lábujjhegyen belopództam a
szobába, és az ágy mellé térdeltem. Apa meg se moccant.
Kivettem egy csipetnyit a sárga porból. Lehet, hogy egyszerű
őrölt homok, és már Melkshamék is úton vannak felénk. De
muszáj megpróbálnom.
Szerencsére apa szája tátva volt, így könnyű volt rászórni
a port a nyelvére. Az pattogni és sisteregni kezdett.
– Apa – suttogtam. Nem mertem hangosan beszélni
hozzá. – Semmit sem tudsz egy arany és türkiz karkötőről.
Semmit sem tudsz Achcauhtli legendájáról vagy arról, hogy
képes vagyok állatok alakját magamra ölteni. Nem ismered
Melkshaméket. Sosem dolgoztál nekik. Semmit sem tudsz az
azték kincsekről.
 Felálltam, és apa az oldalára fordult. Kinyitottam a
számat, arra készültem, hogy megmondjam neki, hogy
semmit sem tud a falmászó betörésről, s hogy egyedül Mr.
Higgsnek dolgozik. De képtelen voltam megtenni. A falmászó
betörés apa élete. És meg vagyok győződve róla, hogy úgy
érzi, ezzel segít másokon. Nem csak a pénzért teszi… az nem
lehet…
Ráadásul ha felhagyna a falmászó betöréssel, miről
beszélgetnénk?
Így már csak néhány dolgot kellett mondanom neki.
– Apa, kiraboltak minket. Nem minket kerestek, csupán
balszerencsénk volt, és csak némi készpénzt vittek el – nem
sokat. Ugyanakkor úgy érezted, át kéne jönnünk Mr.
Nagimuruhoz, hogy biztonságban legyünk. Ó… és gyakorlás
közben zuhantál egy nagyot, ezért van rajtad a sok zúzódás.
Kisétáltam a szobából, és benyitottam egy másik
helyiségbe; szerencsére volt benne egy ágy. Lerogytam a
színes ágytakaróra, de azt terveztem, hogy ébren maradok,
hátha mégis beállítanak Melkshamék. De ahogy ott
feküdtem, teljesen felöltözve, és a közeledő autók zaját
füleltem, nem bírtam nyitva tartani a szemem. Mielőtt
elszenderültem, egy gondolat járt a fejemben.
Bárcsak hatna a por…
 Harminckettedik fejezet

– Scar, ébredj fel!

Arra keltem fel, hogy apa fölém hajol, és a kezében egy
csésze teát tart. Eszembe jutottak az előző éjszaka emlékei.
Vajon hatott a por? Vagy máris megérkeztek Melkshamék?
– Próbáltam kopogtatni, de elaludtál – mondta apa. –
Nem tudom, mi van velünk. Mindketten elszundítottunk. Már
majdnem délután két óra van.
– Sokáig fenn voltam. Nem tudtam letenni a könyvemet –
mentegetőztem, miközben a reakcióját fürkésztem.
Apa az éjjeliszekrényre helyezte a teát.
– Biztos jó könyv volt. Még arra sem vetted a fáradságot,
hogy felvedd a pizsamádat.
Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem emlékszik. Ez azt
jelenti, hogy Melkshamék se fognak.
– Elfelejtettem áthozni a pizsamámat.
– Én is – felelte apa. – Épp az imént jöttem vissza a
házunkból. Elkezdtem feltakarítani.
– Van… van fogalmad róla, ki tehette? – kérdeztem
felülve. – Miért minket raboltak ki?
Apa megrázta a fejét.
– A nyomokból ítélve egy alkalom szülte tolvaj lehetett.
Elvittek némi pénzt, de nem sokat.
– Akkor a széfet nem találták meg?
– Láttad már, milyen állapotok uralkodnak odaát? Ezek
nem profi betörők voltak. Nem olyanok, mint mi.
 Azt a mindenit! Ez a por jó cucc!
Apa megdörzsölte a homlokát.
– Ha megittad a teát, szerintem menjünk vissza mind a
ketten. Be kéne fejezni a takarítást, és gondolom, te is el
akarod kezdeni a szobádat. Tudom, mennyire szereted, ha
minden ragyog nálad.
– Ami azt illeti, apa, nem bánnád, ha először elmennék
kocogni? Muszáj kiszellőztetnem a fejem. Utána segítek
összekapni, ami marad.
– Persze, menj csak. A rendetlenség megvár – felelte apa.
– Miért nem mászol fel egy-két fára is, ha már úgyis edzeni
akarsz?. Rád férne egy kis gyakorlás. Nemsokára új
megbízást kapok. Ha ügyes leszel, lehet, hogy legközelebb
egy kicsit több feladatot is adok, nem csak szerszámcipelést.
A hasam megrándult. Magamra erőltettem egy mosolyt,
és bólintottam. Hát persze – apa nem emlékszik, hogy
másztam fel a Harlington-házra, vagy hogy szereztem meg a
karkötőt egymagám. Az irántam érzett összes büszkesége és
csodálata eltűnt. Köddé vált.
– Később találkozunk – motyogtam.
– Fel a fejjel! – mondta apa. – Nemsokára rendet rakunk,
és a szobád úgy fog ragyogni, mint azelőtt.

Bemásztam a sövényen a négyes számú ház kertjébe, és

egyenesen a nagy tölgyfa felé vettem az irányt.
Megmarkoltam az egyik bütyköt, ami a törzsből kiállt,
amikor egyszer csak valaki valahol kimondta a lady
Melksham nevet.
 Kővé dermedtem.
– Tegnap lady Melksham jaguárjai valószínűleg
kiszabadultak a ketrecükből az éjszaka közepén – mondta a
hang. – Senki nem tudja, hogy történhetett.
Az ujjaim eleresztették a facsonkot, és kiléptem a fa alól.
Ki beszél? És akkor megláttam Ethan nagymamája
nappalijában a hatalmas televíziót. A szívem először megállt,
majd igen szapora ritmusra váltott. Lady Melksham töltötte
be a képernyőt. Csupa vér és zúzódás volt, és egy szürke
pokróc volt a vállára terítve. Két mentős segített neki
beszállni a mentőautóba.
A képernyő sarkában egy riporter beszélt.
– Egy bizonyos ponton az állatok megtámadták lady
Melkshamet és a két fiát. Sikerült biztonságba menekülniük,
és bezárkóztak egy ketrecbe, egy jaguárketrecbe. Az
állatvédő szervezet megtalálta a jaguárokat, a domboldalon
kószáltak. Szerencse, hogy nem támadtak meg egyetlen
farmgazdaságot sem.
– Tudjuk, milyen állatokat tartott még Lady Melksham? –
kérdezte egy hang a képernyőn kívülről.
– Igen – válaszolta a riporter összekulcsolva a kezét. –
Farkasokat, majmokat, sasokat és aligátorokat.
– Azokkal mi lesz? – kérdezte a képernyőn nem látszó
műsorvezető.
– A Királyi Állatvédő Társaság az ország területén
található vadasparkokba fogja áttelepíteni őket – közölte a
riporter.
A vadak most majd nagyobb életteret kapnak –
megnyugodhattam.
 – Azt lehet tudni egyáltalán, hogy a hölgy miért tartott
ilyen állatokat?
– Lady Melksham szenvedélyesen vonzódik az azték
kultúrához. Több ezer fontot adományozott Mexikónak azték
antikvitások megóvására, és odaát hősként tekintenek rá.
A képernyőre bámultam. Tényleg?
– Az aztékok tisztelték a jaguárokat, farkasokat,
majmokat, sasokat és aligátorokat, és feltételezhetően Lady
Melksham is pont ebből az okból tartotta őket – folytatta a
riporter.
– És hogy van most?
– A sérülései állítólag nem komolyak. Ő… ó, tudnál várni
egy pillanatot, kérlek? Épp híreket kaptam. – A riporter a
fülhallgatójára rakta a kezét. Az arca megnyúlt, és
gondterhelt hangon bejelentette: – Sajnálom, hogy erről kell
tájékoztassalak, de az egyik fiát épp az imént vitték be az
intenzívre.
Meghűlt bennem a vér. Melyiket?
– Úgy tudjuk, a tizennégy éves Matthew Melkshamről van
szó.
Egy kócos hajú fiú képe töltötte be a képernyőt.
Hátratántorodtam. Tizennégy éves. Csak egy évvel idősebb
nálam. Ugyanannyi idős, mint Ethan!
– Az egyik állat támadta meg? – kérdezte a hang a
képernyőn kívülről.
– Karmolások persze neki is voltak a mellkasán, de úgy
tűnik, egy hibás sokkoló lehetett az oka…
Hirtelen megváltozott a képernyőn látható kép, és két nő
csevegett előttem egy bárban. Hová tűnt Lady Melksham.
Hová tűnt a riporter?
 Csakhamar észrevettem, hogy Ethan nagymamája a
dívány mellett áll, egyik kezében gőzölgő csészével, a
másikban a távirányítóval. Csatornát váltott, és most már
egy szappanopera ment a tévében. Csikorgatni kezdtem a
fogam. Visszaugattam a fa alá. Muszáj megnéznem a híreket
Ethan szobájában.
Másodperceken belül a tölgyfa tetején ültem. Ethan
ablaka nyitva volt, gondolom, számított rám. De amikor
bekukucskáltam a szobába, nem ült a számítógépénél, ahogy
reméltem. Az ágya fölé hajolt, és az azték maszkot
vizsgálgatta.
– Már éppen ideje volt – mondta anélkül, hogy felnézett
volna, én pedig behimbálóztam a szobába.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Egy kis kutatást. Egész nap ezzel foglalkoztam. Le se
feküdtem. – Végre felpillantott. A szemét sötét karikák
övezték.
– Nem tudtál aludni? – kérdeztem.
– Nem is akartam. Melkshaméket vártam. Figyeltem,
hogy felbukkannak-e.
– Mi Mr. Nagimurunál aludtunk. Mondtam neked, hogy
én majd kezelésbe veszem őket – magyaráztam a csuklómra
mutatva.
– De a figyelmeztetés neked is jól jött volna – mondta. –
Egyébként hogy van apukád? És ha már itt tartunk, te hogy
vagy? Halálsápadtnak tűnsz.
Azta! Tényleg szörnyen festhetek, ha még Ethan is
észreveszi! Nyeltem egy nagyot. Fanyar ízt éreztem a
számban.
– Lady Melksham egyik fia intenzívre került. A kisebbik.
 – Jaj, ne! – Ethan behunyta a szemét.
– Komplikációk léptek fel nála, amit egy elromlott
sokkoló okozott. Az a sokkoló, amit én rontottam el.
Ethan szeme megvillant, és egyenesen odasétált hozzám.
– Ne hibáztasd magad. Senki nem kényszerítette, hogy
használja azt a sokkolót.
– Honnan tudod, mi történt?
– Hallottam, amikor elmesélted apukádnak éjszaka. Ha
nem tettél volna valamit, akkor megölt volna. Amit tettél,
önvédelem volt.
– Nem is tudom. Ő… nem akart bántani senkit. Azt
hiszem, én hajszoltam bele.
– Hogy mondhatsz ilyet? Már jóval azelőtt állatokat
tartott ketrecben, mielőtt neked bármi közöd volt hozzá.
Segített elrabolni apukádat. Megpróbált elkapni téged is.
– Nem tűnt olyan gonosznak. Ő csak egy gyerek.
– Idősebb nálad! – Ethan megragadta a vállárnak –
Scarlet, az utóbbi néhány napban zseniális voltál. Ahogy
viselkedtél… nem hiszem, hogy bárki más képes lett volna
csak feleannyit megtenni.
A mondókája apa szavaira emlékeztetett, amitől
halványan elmosolyodtam. Nemsokára Ethan se fog
emlékezni az egészből semmire. Hátraléptem, kibontakoztam
az érintéséből.
– Meg akartalak kérni, hogy kapcsold be a híradót a
számítógépeden, de úgy gondolom, először el kell mondanom
valamit. – Elhallgattam. Nem tudtam, miért akarom ezt
elmesélni neki, különösen, hogy úgysem fog rá emlékezni, de
úgy éreztem, tartozom ennyivel. – Apa nagyot tévedett Lady
Melkshammel kapcsolatban. Mi van, ha a többi ügyfelét is
rosszul ítélte meg? Ezért elhatároztam, hogy inkább majd én
ellenőrzöm neki a megbízókat, ahogy annak idején anya. És
csak olyanokat veszünk célba, akik már loptak korábban.
– Szerinted megengedné neked? Nem ő maga akarja az
ügyfélellenőrzést csinálni?
– Lehet, hogy majd… titokban kell tartanom. Most már
tudom a laptopja jelszavát.
Ethan elmosolyodott.
– Vagy jaguáralakban rá is ijeszthetsz.
– Ami azt illeti, azt nem tehetem – válaszoltam a fejemet
rázva.
– Nem is gondoltam komolyan! Csak vicceltem. Te csak
engem tudsz megfenyegetni.
– Nem, tényleg nem tehetem. Apa nem tudja, hogy képes
vagyok átváltozni. Múlt éjszaka kitöröltem az emlékeit.
Dunsztja sincs a karkötőről vagy Melkshamékről. Ami azt
illeti, az azték műtárgyakról sem tud semmit. – Elhallgattam,
mert Ethan arcáról lehervadt a mosoly. Eltátotta a száját. A
szeme elkerekedett.
– Hogy mit csináltál? – hebegte.
– Veszélyforrás vagyok. Vannak, akik rossz dolgokra,
helytelen dolgokra akarják majd használni a képességeimet.
Apa nagyobb biztonságban lesz, ha nem tud róla. Ezért
kitöröltem az emlékeit.
– Hogyan?
A farzsebembe nyúltam, előhúztam a barna erszényt, és
meséltem Ethannek a sárga porról – hogy hatásos volt
Melkshaméken és apán is.
A porra meresztette a szemét, majd elhátrált, és a
tekintete dühösen megvillant.
– Azt tervezed, hogy rajtam is használni fogod, ugye?
 Harmincharmadik fejezet

Éreztem, hogy elpirulok.

– Először rá akarlak venni, hogy töröld apa laptopjáról az
adatokat, szabadulj meg mindentől, ami az aztékokkal
kapcsolatos.
Ethan képtelen volt levenni a szemét a porról.
– Nem kell elaludnom hozzá?
– Majd én kiütlek.
– Mi?
– De nem fogsz rá emlékezni – tettem hozzá gyorsan.
– Ó, így mindjárt más! – csattant fel Ethan ellenségesen
méregetve. Az ajka legörbült. – Nem hiszem el, hogy rajtam
is használni akarod mindazok után, amit értetek tettem.
– Ethan, ne vedd magadra. Apán is használtam.
– Ne vegyem magamra? De hisz ki akarod törölni a
memóriámat; szórakozni akarsz az agyammal. Még szép,
hogy magamra veszem. – Megdörzsölte a tarkóját. – Mi olyat
tettem, ami miatt nem bízol bennem? Senkinek nem
mondtam el, hogy mire vagy képes. És mindenben
segítettem, amiben csak tudtam.
– Tudom – feleltem nyugtalanul.
– Mit tegyek, hogy bízz bennem?
– Semmit nem kell tenned. Csak arról van szó… – A
szavaim félbeszakadtak, aztán mélyet sóhajtottam. – Nem
vagyok ehhez hozzászokva. Nem vagyok hozzászokva, hogy
megbízzam valakiben. Hogy valaki segítségére szoruljak.
Általában csak apára számíthatok.
– De ennek nem kell így lennie. És most már apukád nem
tud neked segíteni; ha a karkötőről lesz szó, semmiképp nem
segíthet. Vagy az alakváltáskor. Én segíthetek neked, ha
majommá, aligátorrá vagy farkassá változol. Mert egy nap
úgyis át fogsz változni, nem igaz? És én segíthetek apukád
ügyfeleinek a lenyomozásában is. Te is tudod, hogy a
komputeres dolgokhoz egyedül kevés leszel.
Behunytam a szemem. Csodás érzés Ethant a barátomnak
tudni. Egyszer sem hagyott cserben… és bizony jól jönne
valakinek a segítsége. Ránéztem, és visszaraktam az erszényt
a farzsebembe. Remélem, nem bánom meg.
– Bízom benned – suttogtam.
– Tényleg bízol? – kérdezte Ethan, és a szája kezdett
mosolyra görbülni.
Bólintottam.
Felszegte a fejét.
– Gondolom, azért nem fogod eldobni azt a port.
Halvány mosollyal válaszoltam:
– Nem! Sose tudni, mikor lesz rá szükség.
Ethan kinyújtotta a karját, és megfeszítette az izmait –
már amennyi volt neki.
– Csak hogy tudd: amúgy sem hagytam volna, hogy csak
úgy kiüss. Bármikor kiállok egy jaguár vagy egy sas ellen.
– Még szép! – mondtam neki, és mindkettőnkből kitört a
nevetés, mikor hirtelen eszembe jutott valami. – Ethan,
most, hogy együtt fogunk dolgozni, muszáj megkérdeznem.
Azt hiszem, rájöttem, mikor változom át. Nem csak akkor, ha
akarok valamit. Akkor is, ha az életem veszélyben forog. De
múlt éjszaka, amikor Lady Melksham meg akart ölni, minden
addiginál nagyobb szükségem lett volna a képességeimre. De
nem működtek. Mitől lehet ez?
– Talán van valami, ami meggátolja, hogy…
Hirtelen felbőgött egy sziréna. Ethan elhallgatott.
Bennem meghűlt a vér.
Odarohantunk a nyitott ablakhoz, és egy rendőrautó
parkolt le az út szélén. Megint megszólalt a szirénája.
– Ezt nem hiszem el: nem hatott a por! – kiáltottam. –
Talán nem adtam belőle eleget Melkshamék-nek. Ránk
küldték a zsarukat. Figyelmeztetnem kell apát.
– Ne! – Ethan visszaszaladt az ágyához, és felkapta a
maszkot. – El kell rejtenünk a cuccaitokat. Hozd a
hátizsákodat. Ott van a sarokban. Én majd viszem a laptopot.
– De a rendőrség nem ide jött. A holmi itt biztonságban
van. Apa az, aki nincs.
Felmásztam az ablakpárkányra, hogy átugorjak a fára,
amikor Ethan utánam szólt:
– Scarlet!
Volt valami a hanghordozásában, ami miatt
hátrafordultam.
– A rendőr nem miattatok van itt – mondta. – Értem jött.
– Hogyhogy? Tudnak a hackelésről? – kérdeztem
rémülten, miközben kinyílt a kocsi ajtaja. – Meg kell
szabadulnunk a számítógépedtől. Átvihetnénk hozzám. Segíts
leereszteni a fán, és ott te is elbújhatsz.
Ethan megrázta a fejét. Olyan arcot vágott, mint aki
bármelyik pillanatban elhányhatja magát.
– Kérlek, ne utálj meg érte.
– Miért utálnálak?
 – Mert az a rendőr az apám.
Mintha megállt volna az idő. A szavai a négy fal közt
pattogtak. Lenéztem a magas, izmos, világos hajú férfira, aki
kiszállt az autóból, és az ajtóhoz lépdelt.
– Ő az apukád? – hebegtem.
Ethan bólintott.
– Miért nem szóltál róla? – Az arcomat a tenyerembe
temettem. – Hát ezért segítettél? Hogy csőbe húzz? Jól
akartál feküdni a papádnál? Azzal, hogy elkapsz egy falmászó
betörőt?
– Nem! – tiltakozott Ethan szörnyülködő ábrázattal. –
Azért segítettem neked, hogy bosszút álljak rajta. Utálom őt.
Ezért török fel számítógépeket is.
– Micsoda? – ordítottam. A kezemen bugyborékolni
kezdett a bőr, és nem bíztam magamban. Ha átváltozom, ki
tudja, mit teszek. Leugrottam az ablakpárkányról, és Ethan
tükre elé álltam. A tükörképemre meredtem. A szám zord
csíkká szűkült, az ábrázatom dühös volt, és sértett. A bőröm
lassan visszaalakult normálissá, de Ethan szavai tovább
visszahangzottak a fejemben. – Csak azért segítettél nekem,
hogy bosszút állj rajta?
Ethan bólintott, és közben megszólalt a csengő.
Visszarohantam az ablakhoz, és kimásztam a párkányra.
– Scarlet, kérlek. Ne menj. Csak hallgass meg egy percig!
Visszafordultam, hogy a szemébe nézzek.
Ethan mély levegőt vett.
– Eredetileg azért segítettem neked. Vagyis… legelőször
nem is. Eleinte nem értettem, miért nem akarsz a barátom
lenni. A legtöbb lány szívesen barátkozik velem. Nem hagyott
nyugodni a dolog. Még soha nem találkoztam hozzád
hasonlóval. Ahogy viselkedtél… – Szinte könyörögve
mosolygott rám, abban reménykedve, hogy majd
visszamosolygok. Csak mereven bámultam rá, mire
csalódottan megnyúlt az arca.
Ismét megszólalt a csengő. Ethan nagymamája biztos
nem hallotta.
Ethan folytatta:
– És miután rájöttem, hogy mivel foglalkozol, arra
gondoltam, eljött az én időm. Ez volt a tökéletes alkalom,
hogy bosszút álljak apámon, a zsarun.
Két betörőnek lehettem a segítségére. De aztán
megkedveltelek, úgy igazán! A barátom lettél. A barátom
vagy.
Horkantottam.
– Én is azt hittem, hogy a barátom vagy. És azok után,
amikről beszélgettünk… már kezdtem bízni benned.
– Bízhatsz bennem.
– Tudod, te vagy az első ember, akivel őszinte voltam,
mióta anya meghalt. Te vagy az első, akinek hagytam, hogy
lássa az igazi énemet. – Könnyek szöktek a szemembe, de
mérgesen letöröltem őket. – És te végig hazudtál!
– Nem hazudtam!
Hallottam, hogy kinyílik az ajtó.
– A papámnak biztos van saját kulcsa – vakkantotta
Ethan, miközben a hátizsákomat az ágya alá dugta.
– Azt hittem, hajóúton van. Vagy az is csak egy hazugság
volt? – pirítottam rá.
– Biztos korábban jöttek haza. – Odabukdácsolt az
ablakpárkányhoz, az arca fehér volt, akár a fal.
 – Scarlet, én tényleg nagyon sajnálom, hogy nem szóltam
róla. Akartam. Amikor apukáddal már biztonságban lesztek.
A könnyeimmel küszködtem.
– Rólam is mesélni fogsz a papádnak? Arról, amit
csinálok?
– Nem! Soha! – felelte Ethan.
Hirtelen bepárásodott a szeme, és elfordult. Akaratlanul
is eszembe jutott, mennyi mindenen segített át az elmúlt
napokban. Talán az indítékai nem voltak kristálytiszták,
másfelől viszont kezdetben én is kihasználtam őt.
A szigorúságom már épp kezdett elpárologni, mikor
közeledő léptek zaja hallatszott a lépcső felől.
– Jobb, ha lelépek, mielőtt bejön a papád – mondtam
reszelős hangon.
– Legalább a cuccaidat hadd rejtsem el. A papám nem
fogja megtalálni, ígérem.
– Aha, oké – mondtam. Végül is nekem már úgyse volt
időm elvinni. – Később visszajövök értük, ha már
biztonságos.
Visszatért némi szín az arcába, és félénken rám
mosolygott.
– Nyitva hagyom neked az ablakot, és ráveszem a papám,
hogy menjen ki a házból. Majd… majd megkérdezem, nincs-e
kedve focizni velem a parkban.
Hűha!
Ethan szavai hallatán megtorpantam. Tényleg hajlandó
lett volna futballozni… értem? Nem hiszem, hogy akár
Charlie, akár Jules tett volna bármit, amihez nincs kedve…
értem.
 Köszönetképpen odabiccentettem neki, és átugrottam a
fára.
– Később találkozunk, Scarlet – szólt utánam nyers
hangon.
Ahogy az ágon egyensúlyoztam őt mustrálva, eszembe
jutott minden, amit még hajlandó lenne megtenni értem.
– Még valami, Ethan – szóltam vissza –, mostantól
megtennéd, hogy Scarnak szólítasz?
Rávillantottam egy mosolyt, s az arca hirtelen széles
vigyorra húzódott.
Aztán leszlalomoztam a fáról, és eltűntem.
 A szerzőről

Tamsin számos egzotikus helyen élt, imád utazni, szereti a

kalandokat és a vadállatokat. Úszott delfinekkel, lovagolt
elefánton, és egyszer tartott a kezében egy több mint
kétméteres pitont. Somersetben lakik az adrenalinfüggő
családjával. Mikor épp nem ír, akkor az erdőben lehet látni,
ahogy a lomha kutyájával cammog, könyvet olvas vagy zselés
cukorkával tömi magát.
 Interjú Tamsin Cooke-kal

Mindig író akartál lenni?

Már kislány koromban is kitaláltam történeteket, de eszembe
sem jutott, hogy író legyek, míg sokkal idősebb nem lettem.
Csak amikor elkezdtem papírra vetni a gondolataimat, és
eljátszottam a lehetséges ötletekkel, akkor jutott eszembe,
hogy én ezt szeretném csinálni.

Ennek a könyvnek az ötlete honnan származik?

Az egész egy álommal kezdődött. Egyik éjjel egy
karkötővel álmodtam, ami a testembe süllyedt. Egy kicsit
gyűrötten ébredtem, de nem hagyott nyugodni a dolog… A
születésnapom alkalmából még aznap elmentünk az angliai
Longleat vadasparkba. Olyan sokféle vadállatot láttam aznap,
hogy az agyam egyből elkezdett kattogni. Az ötlet csakhamar
megfogant, és megszületett Scar McCall.

Mi volt a legélvezetesebb ennek a könyvnek a megírása

közben?
Ó, nagyon sok minden. Nagyon szerettem az aztékok után
kutatni, és hírhedt betörésekről olvasni. Imádtam magamba
szívni a rengeteg információt a sasokról és a jaguárokról – a
mozgásukról, az érzékeik működéséről. De azt hiszem, a
leginkább a szereplőim, Scar és Ethan megismerése töltött el
örömmel. Élveztem az izgalmas kalandokat, amelyekre
magukkal vittek. Gyakran engem is megleptek.
Mi a legérdekesebb adat, amit felfedeztél, miközben a könyv
témáját kutattad?
Bár az aztékok egy harcos civilizáció volt, rajongtak a
szépségért és a természetért. Lenyűgöző a hiedelmük,
miszerint azok a harcosok, akik csatában halnak meg,
kolibriként vagy pillangóként születnek újjá. Azt hittem
ugyanis, hogy a visszatéréshez szívesebben választották
volna a jaguár vagy a sas alakját.

Ha te is átváltozhatnál valamilyen állattá, melyik lenne az?

Ez elég nehéz kérdés, mert szívesen lennék nagyon
sokféle állat. Szeretnék sassá változni, hogy repülhessek,
vagy delfinné, hogy úszhassak. De ha választanom kellene,
akkor azt hiszem, nőstény oroszlán lennék. Nemcsak azért,
mert erősek, hanem mert bámulatos éjszakai látásuk van, és
a macskafélék közül nekik a leghangosabb az üvöltésük.
Elképesztően társas természetűek – együtt vadásznak, együtt
nevelik a kölykeiket. De henyélni is szeretnek, na meg egy
csomót alszanak!

Azt már tudjuk, hogy imádod a vadállatokat, de van olyan

állat, amitől félsz?
Habár tartottam kígyókat, simogattam madárpókokat,
etettem tigriseket, de a férgeket megérinteni nem merem.
Kedvelem őket, csak hozzájuk nyúlni nem szeretek.
Túlságosan csúszósak és nyálkásak.
 Köszönetnyilvánítás

Rengeteg csodálatos ember segített nekem életre kelteni ezt

a könyvet.
Az ügynököm, Anne Clark, aki elég bátor volt, hogy fejest
ugorjon velem a sztoriba, és aki közben végig fogta a kezem.
A szerkesztőim, Clare Whitston és Gillian Sore, akik
elviselték a véget nem érő e-mailjeimet, és segítettek
megformálni és csiszolni a szöveget.
A férjem, Graham és a gyerekeim, Toby és Daisy, akik
meghallgatták a számtalan verziómat, és rengeteg vacsorát
voltak kénytelenek végigülni velem a lehetséges
fordulatokon agyalva.
A húgom, Pia Jones, aki végtelenül őszinte volt az
írásommal kapcsolatban – néha rémületesen is az!
Az apukám, Keith Jones, aki nagyon lelkes volt.
Simon Harris, a szomszédom, aki nagyszerű bepillantást
nyújtott egy besurranó tolvaj elméjébe – ha nem egy
nyugalmazott rendőr lenne, akkor nagyon sikeres műtárgy-
tolvaj lehetett volna!
Dr. John Sullivan a Yale Egyetemről, aki a nahuatl
fordításokkal segített. A szövegben szereplő bárminemű
pontatlanság inkább az én túl élénk fantáziám hibája,
semmint a dr. Sullivantől kapott információké.
És végezetül az összes barátom és családtagom, akiktől
kezdettől fogva hihetetlen támogatást kaptam. Tudjátok,
kikről beszélek!
 Készen állsz a következő betörésre?

A kitörölt emlékek következményeként Scarnak keményen

meg kell küzdenie, hogy megőrizze a titkait.
Elég nehezen fogadja el, hogy az apukája lefokozta, és
csak az őrködést bízza rá, ám nem tart soká, és ismét akcióba
lendül (illetve szárnyal).
De hogy fogja állni a sarat, ha anélkül kell meghoznia
néhány nehéz döntést, hogy tudná, kiben bízhat?

TARTS TE IS SCAR McCALL-LAL

A KÖVETKEZŐ BETÖRÉSRE!