HAJNÓCZY PÉTER

A HALÁL KILOVAGOLT PERZSIÁBÓL

REGÉNY
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

© Hajnóczy Péter, 1979

 A HALÁL KILOVAGOLT PERZSIÁBÓL

„Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,

mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.”
(Babits: Zsoltár férfihangra)
 Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta. Valamivel jobban volt már;
megpróbált dolgozni.
Július közepétől november végéig rövidebb megszakításokkal részeg volt, nem írt egy sort sem.
Ezt megelőzően valami furcsa, felemás kapcsolatba keveredett egy tizenkilenc éves lánnyal,
amelyet egy kívülálló joggal ítélhetett volna eszelősnek, és ráadásul vérre ment a dolog; főként a
felesége és az ő vérére; a lány viszonylag sértetlenül került ki ebből a zűrzavarból.
Most részegsége alatt írt feljegyzéseit lapozgatta, és azt a kétszázhetven gépelt oldalt, amelyről
tudta, hogy el kell dobnia, legfeljebb egy-két bekezdés és néhány mondat, amit használni tud.
„Három év munka.”
Már nem sajnálkozott az elfecsérelt időn, csak megállapította a tényt. Efféléket dobott el:
„Hét üveg Steffl sört és két liter könnyű fehér bort hoztam haza, s mintegy szórakozottan
kinyitottam két üveg sört, telitöltöttem két poharat, az egyiket a feleségem elé tettem az asztalra. Á.
megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől
fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan
jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél.
Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy
sem. Ami engem illet: az első pohártól rúgok be és változok más emberré. Most egy pillanatig
abban reménykedtem, hogy a feleségem változik meg ettől a pohár sörtől, és megért engem, ami
számomra annyit jelent, hogy pillanatnyi hangulatom szerint ért meg és fogad el minden feltétel
nélkül. Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket
többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a
lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és
rettegés, s ami talán a legfurcsább: ezt a kedélyeskedő hangvételt maguk az alkoholisták szítják és
ápolják, akikből valami különös kielégülést vált ki a szenvedéseikre való aprólékos
visszaemlékezés, miután szerencsésen elmúltak. Emlékszel, szólítottam meg gondolatban Á.-t,
emlékszel, amikor egyvégtében tizenkét órát zuhantam, és mintha két részre szakadtam volna, ki
akartam ugrani a harmadik emeletről az ablakon, hogy ne zuhanjak többé, és le-föl jártam a
szobában, gondosan elkerülve az ablakot? Éjjel tizenkét óra előtt néhány perccel ébredtem fel,
vasárnap volt még, aznap alaposan berúgtam, de nem bírtam aludni többet két óránál. Akkoriban
már hetekig bajoskodtál, virrasztottál velem, hosszadalmas könyörgések után – miközben a
homlokomról, az arcomról folyt az alkoholveríték – mindig hoztál még egy utolsó üveg bort, de
akkor éjszaka elfáradtál már. Mikor lefeküdtem, azt mondtad, keltselek fel, ha rosszul érzem
magam. Csakugyan felébresztettelek, és kértelek, hogy segíts rajtam valahogy, mert
elmondhatatlanul rosszul vagyok. Hoztál egy pohár bort. Pontosabban: egy háromnegyed pohárral;
azt hitted, ennyi alkohol segíthet valamit. Megittam a bort, és éreztem, ahogy rohamos gyorsasággal
ürül ki a sejtjeimből az életet fenntartó szesz, és percről percre rosszabbul lettem. Mondom:
tizenkettő előtt pár perccel ébredtem, megittam a bort, és te elaludtál a kimerültségtől. Az órát
néztem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy megérem, amíg a nagymutató eléri a tizenkettest.
Zuhantam. A karom és a nyelvem mintha meg akart volna bénulni. És csakugyan nem lett volna
csodálatos, ha megbénulok vagy delirálok; az utóbbira adott bizonyos esélyt az orvos, mikor
tizenkét óra elteltével injekciót kaptam. Kimentem a fürdőszobába, végignéztem, végigtapogattam
az üvegpolcon sorakozó színes kis üvegeket, de te gondosan eldugtad előlem a kölnis és a
borotvaszeszes üveget, mivel a szükségben kölnit és borotvaszeszt is ittam két nappal ezelőtt. Aztán
futva, verejtékezve kisiettem a fürdőszobából, átügettem a szobán, rápillantottam az órára, s
futottam vissza a fürdőszobába, és nézegettem, tapogattam a polcon kölni és borotvaszesz után,
ötvenedszer, ezredszer is. Mintha valami azt makogta volna bennem, hogy amíg járni, mozogni
tudok, nem történhet meg a legrosszabb. Aludtál, és én nem mertelek felkelteni, pedig tudtam, hogy
eldugtál előlem egy üveg bort, nem mertem megérinteni a vállad, hogy odaadd az üveget, rettegtem
a kudarctól, hogy nem érted meg, mennyire szükségem van rá. Jobban féltem ettől a kudarctól, mint
a szüntelen zuhanástól, és attól, hogy megbénulok és meghalok. Így hát hajóztam tovább oda-vissza
a szoba és a fürdőszoba között, eszelős reménytől sarkallva, hogy az ezerszer átkutatott üvegpolcon
egy fogkrémes tubus és egy doboz szemfesték között mégis megtalálom a Givenchy kölnit és a
borotvaszeszt… Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán éppen ez volt
szenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a részvéted hiányzott, hogy helyeseld a
szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte.

»Let four captains

Bear Hamlet, like a soldier, to the stage;
For he prov’d most royally: and, for his passage,
The soldiers’ music and the rites of war
Speak loudly for him.
Take up the bodies: such a sight as this
Becomes the field, but here shows much amiss.
Go, bid the soldiers shoot.«*

Egy eszelős hang Fortinbras szavait hadarta fülembe egyre gyorsabban, mintha tompítani akarta
volna a másik hadaró hangot, amely arra buzdított: ugorjak ki az ablakon, de lehet, hogy nem akart
semmi mást, mint nyomorúságomat gúnyolni és csúfolni. Aztán valamikor, évek múlva,
kihajnalodott, és valamivel jobban lettem, illetve valamivel kevésbé voltam rosszul, mint az
éjszaka. Az orvos aznap fél tizenkettőtől rendelt, addig várnom kellett az injekcióra. Amikor
fölébredtél, emlékezz, könyörögtem neked, hogy adj egy kis bort – már kiegyeztem volna fél liter
borban is –, megpróbáltam megmagyarázni, hogy a szenvedés, amelyet az alkoholéhség okoz, jóval
több erőmet emészti fel, mint amennyi kárt egy-két pohár bor okozna, de te szilárdan kitartottál
elveid mellett, természetesen az én egészségem érdekében…
A tények a te igazadat látszottak bizonyítani: kibírtam a tizenkét órás zuhanást és szédülést, a
halálfélelmet, kitartottam és megkaptam az injekciót. Aztán éjszaka már csakugyan jobban lettem.”
„Talán Rákoscsaba?”
Akkoriban nem írásból élt, hanem segédmunkás volt – nem emlékezett rá, hányas számú
Építőipari Vállalatnál – kőművesek mellett, és albérletben lakott egy öregasszonynál, Rákoscsaba
szélén, egy fűtetlen konyhában. Kemény tél volt, és reggel az öklével törte be a jeget a lavórban,
mikor mosakodni akart. (Furcsa volt rá gondolnia, hogy Á. akkor tizenhárom éves volt, most pedig
minden reggel beveteti vele az Anticolt, amelyre nem tanácsos szeszt inni. Némi öniróniával
gondolt arra, hogy ezt a folyamatot egy szakorvos előadása révén körülbelül pontosan képes
előadni: „A máj bontja le az alkoholt a szervezetben. Egyik szakasza az acetaldehyd képződés.
Acetaldehyd dehidrogenase nevű enzim ezt azonnal tovább bontja normál körülmények között. Az
Anticol ezt az enzimet bénítja, tehát nem tudja az aldehydet tovább bontani, így acetaldehyd gyűlik
össze a szervezetben, ez okozza a mérgezési tüneteket.
Vérnyomásesés, bőrcapillárisok kitágulása, izzadás, remegés, szapora szívműködés, leeshet
annyira a vérnyomás, hogy a beteg shock-ba kerül.”) Röviden: elmenekült otthonról, egy elpusztult
és az egykori nagyvonalú életmód emlékeit őrző H … családtól, tizennyolc éves korában feleségül
vett egy nála hét évvel idősebb kurvát, a házasság rövidesen elrohadt, és most itt él ennél a
hetvennyolc éves öregasszonynál, akinek rajta kívül egy büdös, nyílt sebekkel borított papagáj a
társasága. Neki viszont semmiféle kapcsolata nem volt senkivel. Az egykori játszótársak közül a
legtöbb egyetemre járt, és nem barátkozott volna egy albérletben lakó segédmunkással, aki

*
Négy százados
Emelje Hamletet, mint katonát,
A ravatalra: mert belőle, ha
Megéri, nagy király vált volna még.
Utján kövesse harci tisztelet,
Harsogjon a zene. —
Vegyék föl tetemét. — Ily látomás
Szép a mezőn, de itt szemlélve más.
Menj, lőjjenek sort!
(Hamlet, Arany János fordítása)
csapnivaló irodalmi kísérleteit leszámítva, semmit sem tett, hogy legyen belőle valaki; esti
tagozaton megkezdett gimnáziumi tanulmányait nem folytatta. Viszont sokat olvasott, kényes
ízléssel, jó irodalmat. Nem volt kivel beszélnie; nem társaloghatott Kleistről vagy Martinovicsról az
ácsokkal, kőművesekkel, vízvezeték-szerelőkkel, burkolókkal. Amazok persze őt tartották
ügyefogyottnak és kétbalkezesnek; igaz, csakugyan nem volt jó munkás. Nem fogadták maguk
közé, éppen csak eltűrték a kocsmában „fájront” után vagy bérfizetéskor.

„Á. ma reggel elfelejtette bevetetni vele az Anticolt. És tegnap is.”

Óvatosan latolgatta a gondolatot: „Csak egyetlen üveg bort. Nem közértben kaphatót, amely
vegyszerekkel és vízzel kevert alkohol, hanem »tájjellegű« bort.” (A megfelelő borozó már nyitva
volt, és kb. hat-hét perc járásnyira esett a lakásától.)
Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott.
Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést,
megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset,
alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz
szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is:
szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel”
értékkel bíró jegyzeteket készíthet…
Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán
megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort.
A sejtek azonban szüntelen és egyre erősebben követelték jogaikat. A férfi szinte futva tette meg
az utat a borozóig, görcsösen szorongatta piros hálószatyrát, még mindig reménykedve, hogy
visszafordul vagy csak cigarettát vesz, de végül belépett a helyiségbe, és megdobbanó szívvel
méregetni kezdte a három, borral teli porcelántégelyt a mérőpulton. Badacsonyi szürkebarátot
választott, s egy literrel töltetett be a magával hozott üvegbe.

Most már szikvízzel kevert bor mellett folytatta feljegyzéseit. Talán futja belőle egy elbeszélésre,
gondolta. Igen, talán Rákoscsaba, a tél a fűtetlen konyhában, aztán a Geodéziai Intézet és Krisztina.
A dolgok úgy alakultak, hogy egy kocsmai ismeretség révén került a Geodéziai Intézetbe
figuránsként; a munka könnyű volt, és amolyan fizetett nyaralásnak számított a kőművesek mellett
végzett robot után. Többnyire már pénteken hazajöhetett Pestre, és csak hétfő délre kellett munkára
jelentkeznie. (Apja akkoriban nem élt már, és a hétvégeken kénytelen-kelletlen az anyjánál
éjszakázott, aki nem tudta megbocsátani, hogy abbahagyta iskolai tanulmányait és nem vitte
semmire az életben.) Szabad idejét Pesten egyik munkatársával töltötte strandokon és kocsmákban
– ha barátságot nem is, de sajátos rokonszenvet éreztek egymás iránt, mert a strandokon mindketten
nőket akartak felszedni –, többnyire olyan strandokon, ahol sört is mértek, és viszonylag olcsón
meleg ételt ehettek.
A Gellért strandján történt, a hullámmedencében. Munkatársa a vállára csapott, hangosan
felnevetett és megszorította a karját: forduljon hátra.
„Milyen jó alakja van a barátodnak! Mutasd be nekem!”
A vidáman csengő leányhang – ahogy erről később megbizonyosodott – szándékkal volt
hangosabb a kelleténél, hadd hallja meg ő is, amit a munkatársának mondott. Hátrafordult, és
megpillantotta a lányt, aki kacagva nyújtotta felé a kezét. „V… Krisztina.” Ő is elmotyogta a nevét,
zavartan megszorította a lány kezét, és nem akarta elhinni, hogy megeshetett vele ez a csoda. A lány
kissé tömzsi, de arányos, jó alakú volt; kétségtelenül az arca volt a legszebb. Érzéki arca volt,
szemita jellegű és kissé üres.
A fiú munkatársa búcsút vett tőlük; a további események a lány kezdeményezésére, mondhatni
megfontolt terv szerint történtek. Először is, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, kézenfogta,
és felvezette a lépcsőkön a melegvizű medencék felé, ahol bemutatta a nagynénjének.
„Nézd csak, Klárika, milyen szép, magas, szőke fiút fogtam!”
 Krisztina, te mindig ilyen dolgokat művelsz, mondta a nagynéni, kissé restelkedő mosollyal, ami
az ismeretlen fiúnak szólt; a feszélyezett hangulatot Krisztina túl hangos, éles kacagása törte meg.
„Mi most elmegyünk, Isten veled, Klárika, vigyázz magadra!”
Míg lefelé mentek a lépcsőn, a fiú megpróbálta valamiképp összegezni és tisztázni az
eseményeket. A lány szabados viselkedése és nyílt, derűs, üres arca holmi könnyű kalandot ígért, de
a könnyű kaland lehetőségének ellentmondani látszott, hogy bemutattatott a nagynéninek.
Egyébként a nagynéni arca is jellegzetesen szemita volt, és a fiú fejében megfordult a gondolat,
hogy a zsidó emberek talán természetesebben és őszintébben viselkednek, mint mások.
Olvasmányai alapján eddig az oroszokat tartotta ilyen nyíltszívűeknek, szemben – az ugyancsak
könyvélmények alapján – tartózkodóbbnak vélt angolokkal. Persze tudta, hogy ezek sztereotip és
tudákos vélekedések; a valóság nyilvánvalóan bonyolultabb és árnyaltabb; legfőbb gondja viszont
nem holmi elvont fejtegetés volt, hanem az, hogy jelenlegi helyzetét, Krisztinához való viszonyát
tisztázza, „bemérje” valamiképp. Szükségét érezte, hogy végre ő is kezdeményezzen, javasoljon
valamit, mivel eddig ezt kizárólag Krisztina tette.
„A porladási idő 25 év.”
Tolakodóan villant elé a kép: az I…-i temető ravatalozójának falára erősített zománctáblán
olvasható fekete betűs figyelmeztető felirat. Évekkel ezelőtt keveredett abba a temetőbe,
félrészegen, és odaállt egy gyászoló csoporthoz, mintha hozzájuk tartoznék. A ravatalozón ott állt
az urna, majd egy százkilencven centi magas, száznegyven kilós pap bukkant elő hirtelen, megállt a
ravatalozó ajtajánál, és gyors, monoton hangon darálni kezdte: „Testvéreim-akik-együtt-vagyunk-
ebben-a-nehéz-percben-szolgáljon-vigaszotokra-a-gondolat-hogy-Isten-akarata-teljesíttetett.” A pap
szavait ezután már csak félig-meddig értette meg, és nem is törekedett arra, hogy megjegyezze. Az
alumínium kandeláberen kékessárgán égett a kétszáz forintos „áldozati láng”; erről a gyászolók
egymás közti hangos suttogásaiból értesült.
Igyekezett elhessenteni a helyzethez csöppet sem illő jelenetet. A teraszon megebédelhetnénk,
gondolta. Javaslatát kimondta fennhangon is.
„Ugyan! Mikor olyan finomat ettem ebédre! Vese-velőt!”
Krisztina számára, úgy látszott, nem bírt túlzott jelentőséggel, hogy ő ebédelt-e.
„Ha már éhes marad, rágyújt egy cigarettára és megiszik egy korsó sört.”
Kiderült azonban, hogy Krisztina társaságában tilos a dohányzás és bármilyen szeszesital
fogyasztása; ő maga ugyan ritka alkalmakkor iszik egy féldeci bort vízzel, ebéd után, de azt, aki
ennél többet és rendszeresen iszik, alkoholistának tartja. Az az igazság, mondta, hogy az apja is
dohányzik, s nincsenek vele beszélő viszonyban, sem az édesanyja, sem ő, és természetesen a
nagynéni sem; az apja egyébként szoba-konyhás lakásuk konyhájában lakik, és még nem is
köszönnek egymásnak. A fiút valamiképpen megnyugtatta, hogy alig félórás ismeretség után
Krisztina beavatja a családi ügyeibe, s azt is megtudta, amíg a kis, vörös salakkal borított focipálya
mellett lévő füves térség felé lépkedtek: a lány a jogi egyetem másodéves hallgatója, eddig minden
vizsgáját és szigorlatát jeles eredménnyel tette le, s bár természetesen sokat kell tanulnia, kedvenc
szórakozása szombat esténként – néha hétköznap is – a tánc.
Lefeküdtek a fűre a napozók közé, és Krisztina most a fiút kezdte faggatni, kedves, csevegő, de
határozott hangon, mint aki tisztán akarja látni a dolgokat. A fiú elmondta, hol dolgozik és milyen
munkakörben, azonban gyorsan átcsapott írói tervei részletezésébe, könyvekről, nyomorgó írókról
beszélt, és arról, hogy nagyon is tisztában van azzal, mennyi nehézséget és akadályt kell leküzdenie,
míg netán maga is író lesz.
„Miért suttogsz úgy, mint aki trippert kapott?!”
Krisztina azonban egyáltalán nem suttogott, és minden bizonnyal nem volt trippere és más nemi
betegsége sem. Ottfelejtettem valamit az öltözőszekrényben, mondta Krisztinának, azonnal jövök.
Nem felejtett a szekrényben semmit, amire szüksége lett volna – a lánynak, úgy emlékezett,
napolajat említett –, egyszerűen meg akart inni egy korsó sört, és nyugodtan elszívni egy vagy két
cigarettát. A cigaretta elnyomja az alkohol szagát, mentegette magát gondolatban Krisztina előtt, és
lelkiismeret-furdalást érzett, hogy becsapja a lányt. Másfelől viszont jogosnak tetszett a védekezés:
egy, végtére is idegen lány előtt nem fogja egycsapásra megváltoztatni eddigi életmódját.
Felkerekedett hát és – a lány nem láthatta, hová megy – elindult a strand vendéglője felé, ahol a
söntéspultnál, amúgy csak állva, megissza a sörét, és cigarettára gyújt.

Már háromnegyedig kiitta a bort az üvegből. Á.-t várta minden sejtjével, ugyanakkor az is
megfordult a fejében, hogy jó lenne meginni még egy üveg bort, természetesen ásványi anyagokat
bőségesen tartalmazó, gyógyító hatású szikvízzel, amelyhez képest a bor csak amolyan kísérő és
tulajdonképpen a szervezetre ártalmatlan folyadék… Mert: nem holmi kotyvalékról vagy lőréről
van szó, de igenis nemes borról, és az mértékkel fogyasztva mindenképp áldásos hatással van arra,
aki, fogyasztja.
Most már különösebb, önmagával való tusakodás nélkül leballagott a borozóba, ott két liter
szürkebarátot, majd a sarki közértben két üveg szikvizet vásárolt. Természetesen nem iszom meg a
két üveg bort, gondolta, csupán a jelenlétére van szükségem, és egyáltalán: a badacsonyi
szürkebarátot az egészségre hasznos, ásványi anyagokban gazdag szikvízzel iszom. Megpróbálta
húzni, halogatni az időt; nem akarta az egyik palackból tüstént kihúzni a dugót. Figyelmét
elterelendő, bekapcsolta a rádiót, amely tánczenét sugárzott:

„Kék az ég és zöld a fű,

és egyszerű az élet,
az egyszerűen nem lehet,
hogy elveszítselek.”

Hallgatta a tánczenét, és merev tekintettel nézte a két, selyempapírba burkolt palackot. Az egyik
szikvizet kinyitotta, és ivott egy pohárral az „ásványi anyagokban gazdag” folyadékból. Aztán
végül is készített magának egy fröccsöt, és egész testében megrándulva, undorodva megitta.
Igyekezett gondolatait másfelé terelni a borról.
Visszaemlékezett egy rákoscsabai kőműves öngyilkosságára. Eljátszott a gondolattal: milyen
módon lehet egy kőműves öngyilkos. (Természetesen pontosan tudta az eseményeket, de ez a játék
segítette, hogy ne gondoljon a szobában lévő két üveg borra.) Kitalált emberekét, akiknek ezt a
kérdést feltehette volna.
„Beugrik a meszesgödörbe, vagy leveti magát a három emelet magas állványról.”
Önmagát is megkérdezte, és úgy tett, mint aki nem tudja a megoldást. Egyébként az a kőműves a
saját házát építette, és munka közben lett öngyilkos. Végtére is engedélyezheti magának, hogy
kitalálja a kőműves módszerét. Két százas – tíz centiméter hosszú – szöget vert a koponyájába, a
mesteremberekre jellemző szaktudással; valószínűleg az egyik szöget a szájában tartotta a fogai
közt, míg a másikat komótos ütésekkel a homlokába kalapálta. De amit nem tudhatott, ugyanakkor
fontosnak érzett: valami szerszámosbódéban vagy kint a szabadban ütötte-e a két szöget a fejébe?
„Négy napig élt még!”
És az ég! És az ég! Sütött-e a Nap akkor, hajnal volt-e – valami sugallatféle, egy mindentudó kis
manó azt duruzsolta a fülébe, hogy igenis hajnalban történt a dolog, és a kőműves természetesen
egyedül volt – tehát, igen, hajnal volt, az égen furcsa, kékesfehér, dugóhúzó alakú felhők vonultak
valamerre, egy másik lila hússzínű felhő felé, ahogy a friss, lassú, hajnali szél sodorta őket, s az a
másik felhő talán egy állapotos vénasszonyhoz hasonlított.
Ismerte a kőművest, „a keze alá dolgozott”. Amikor erről hallott, ez lett számára a legiszonyúbb
halálnem. Addig az akasztást tartotta a legfélelmetesebbnek, ahogy a kivégzésre ítélt nyakán
megszorul a hurok, aztán egy – talán kristálytiszta – pillanat után a hóhér gyakorlott mozdulattal
eltöri a csigolyát. A fulladás! A fulladásos halál!
Nemegyszer gondolt rá: ha már arra kerülne a sor, lőfegyvert választana. Úgy vélte, megértette a
halálra ítélt foglyokat, akik nem kegyelmi kérvényt nyújtottak be valamilyen illetékes hatósághoz,
de kérelmezték az akasztás helyett a golyót. A golyó általi halál férfiasnak tűnt, amelyet a
hagyományok mintegy patinássá, mondhatni hangulatossá és kívánatossá varázsoltak, ellentétben a
szégyenteljes s megalázó kötéllel.
 „De a két, koponyába kalapált, tíz centiméteres szög!”
Szinte gépiesen bort és szikvizet töltött a poharába, és felhajtotta a fröccsöt.
„Egy kőműves, aki a saját házát építette.”
Nyilván – ezt is a mindentudó kis manó súgta a fülébe – a felesége találta meg a férfit.
Valószínűleg eszméletlen volt, és ott feküdt a kertben a virágzó orgonák közt, vagy a
szerszámosbódé hajópadlóján. És mit tett az asszony, aki így látta meg a férjét? Szólt a
szomszédnak, hogy ne legyen egyedül? Tördelte a kezeit? Sírt? Eltakarta a szemét a kezével?
Rohant egy telefonfülke felé, amely talán az egyetlen telefonfülke volt a külvárosban, és messze
esett a házuktól?
A férfi úgy vélte, az asszony nem szült gyermeket a férjének. Ha gyermeke vagy gyermekei
lettek volna, könnyebb lett volna a dolga. Talán úgy számítgattak, előbb legyen kész a ház, aztán
jöhetnek a gyermekek. Az asszony fiatal volt, ezt is pontosan érezte és tudta a férfi; mi volt az az
idő, amelyen túl már egy újabb kapcsolatra, netán szerelemre gondolhatott?
Készített magának egy fröccsöt, kiitta, aztán az asztalon álló órára nézett. Még jó három órát kell
várnia, míg a felesége megjön a munkából. Az ablakhoz lépett, kinézett a kopasz, téli
orgonabokrokra, és örült annak, hogy nem egy toronyház hetedik emeletén laknak. Ablak előtt,
emeletes házakban gyakran megfordult a fejében, hogy kitépi az ablakot, és kiugrik rajta. (A metrón
sem mert a felesége nélkül utazni, mert akkor az kísértette meg, hogy a „biztonsági sáv” peremén
állva, egy széles lendülettel a közeledő szerelvény elé veti magát.) Ismét töltött a poharába bort és
szikvizet, de nem itta meg, csak nézte a poharat.

Ott állt a Gellért söntéspultja előtt, és egy darabig nézte és nem itta meg a korsó sört. Egy
korsóval már megivott, s attól tartott, hogy Krisztina megérzi az alkohol szagát. Ezt a szagot
azonban csak elszívott cigarettákkal lehetett időlegesen elnyomni; Krisztina viszont a dohányszagot
sem kedveli. Kínosan kezdte magát érezni, és szorongott, miközben mereven nézte a sörrel teli
korsót a bádogpulton. Azt mondom majd neki, hogy vécén voltam, gondolta. Gondolt egyébre is: a
Krisztinával való nem mindennapi ismeretségre és az esetleges „további fejleményekre”, amelyek
talán valami szerelemhez hasonló kapcsolathoz vezethetnek, és gondolt úgynevezett „gyakorlati
eseményekre” is, mint az elképzelhető legnagyobbra: a Krisztinával való különösebb bajoskodás
nélküli szeretkezésre is.
De valójában „túl szépnek” ítélte meg a helyzetét. Túlságosan nagyszerűnek tűnt egy fiatal lány
kitárulkozó, forró, meztelen teste, amely az ő testéhez simulhatna néhány óra múlva.
„Hét hónapja már, hogy nővel volt.”
Félt ettől a lánytól, és félt minden nőtől, mert hét hónapja mindennap érezte a hiányukat. Nem
elsősorban a testi szerelem hiányát érezte, hanem azt, hogy legyen valakije, akivel megbeszélheti a
bajait, akire munkája közben gondolhat, akivel elmehet moziba, beszélhet a filmről, konyak vagy
kávé mellett egy eszpresszóban. Még attól is félt, hogy visszamenjen a lányhoz, miután a sörét
megitta, félt, szorongott, mint aki egy esetlen szóval elronthat mindent Krisztinánál: mindenképpen
alkalmazkodni akart hozzá, hogy el ne veszítse. Ehelyett viszont sört iszom és cigarettázom,
gondolta, és határozottan ellenszenvesnek érzem Krisztina „elvárásait”, példának okáért az
alkoholfogyasztást és a dohányzást illetően. (Magának sem akarta megvallani, hogy nem ezt a lányt
álmodta meg. De jól tudta: nem válogathat a nők között. Nem tetszett neki Krisztina édeskés
beszédmódja, szüntelen kacagása, és a nagynéni sem, akihez úgy vitetett oda, mint egy némiképp
érdeklődésre számot tartó talált tárgy. De abban reménykedett, netán tévedett, mivel nővel hosszú
ideje nincs semmiféle kapcsolata, ellenérzései nem helytállóak. Miért ne volna Krisztina egy
természettől vidám és kedves lány, mint a többi hozzá hasonló, akiknek nincs más dolguk az
életben, mint tanulni vagy dolgozni, akiket melenget és óv a családi fészek melege?)
Kiitta a sörét, mert már semmiképp nem húzhatta-halogathatta az időt. Aztán rágyújtott, és
gyorsan elszívott két cigarettát.
„De hová rejtse a cigarettásdobozt és a gyufát?”
A szeméttartóba hajítani nem akarta, mert egyrészt a lány látta már azokat a tiltott holmikat,
másrészt nem volt kidobni való pénze arra, hogy egy háromnegyedig teli cigarettásdobozt eldobjon,
amikor mindenképpen újat kell vennie egy trafikban, miután Krisztinától elbúcsúzott. Vagy menjen
az öltözőbe, nyittassa ki a kabinossal az utcai ruhát őrző szekrényt, és tegye oda a cigarettát? De
már úgyis elég sokáig volt távol, amely távolmaradást holmi bélgörccsel próbálja igazolni majd;
másfelől úgy érezte, minden efféle távolmaradásnak van egy, az illendőség határain belül
megszabott ideje, amelyet bőségesen kimerített már.
„Tehát viszi a kezében a cigarettásdobozt, gyufát, és Krisztina megérzi majd a leheletén, hogy
dohányzott.”
Legalább a sörszagot ne érezné meg, gondolta, miközben lehajtott fejjel lépkedett a strand füves
napozója felé, ahol a lány valószínűleg várt rá.
Krisztina a hátán feküdt, szemben a nappal; a fiú zavart köhécselésére, amely azt igyekezte
kifejezni, hogy itt van, és elnézést kér a távolmaradásért, vidám nevetés volt a válasz. Felült, és
fehér, egészséges fogait kivillantva a fiúra nevetett.
„Nem ittál sört, és nem cigarettáztál?”
Felemelte jobb kezét, és mutatóujjával tréfásan megfenyegette a fiút.
„Gyere, ülj mellém, és lehelj rám.”
Érdekes, hogy most nem félek, gondolta. Elmehetne a fenébe ez a lány. Egy darabig állt még,
mint aki megtagadja az engedelmeskedést, de jól tudta, le fog ülni, és alázatosan Krisztina
gyanakodva szimatoló kis orrocskája felé fog lehelni. Kissé oldalt fordult, majdnem a hátát mutatva
a lánynak, és a füvet határoló bukszusbokrokra nézett. Az egyik apró, zöld levélről óvatosan
lecsippentett egy vörös női hajszálat, és ledobta a fűre. Krisztina egy kék-fehér mintás
frottírtörölközőn ült, a törölköző mellett egy bergamottos napolajat tartalmazó üveg feküdt.
Krisztina felemelte az üveget, és a fiú felé nyújtotta.
„Lehelj rám, aztán bekenheted a hátam és a lábamat napolajjal.”
A lány kedvesen mondta, amit mondott, de nyilvánvaló volt, hogy kettőjük esetleges további
kapcsolatánál ő lesz, akihez alkalmazkodni kell. A fiú kissé megrettent, nem azért, mert Krisztinára
kell lehelnie, majd bekenni a hátát napolajjal, hanem azért, mert megérezte, hogy a lány mellett
kiszolgáltatott lesz, és a „másik fél” kiszolgáltatottságát rendjén valónak és természetesnek érzi
Krisztina. Fölnézett az égre, mint aki a végsőkig tiltakozik a reá váró szerep ellen. Az égen lila
felhőt fújt lassan a szél egy másik lila felhő felé, de a napot csupán néhány másodpercre takarták el.
Július eleje volt, s a fiú, még mindig álldogálva, arra gondolt, hogy Krisztinára vagy bármilyen nőre
igazán télen lett volna szüksége, amikor az egyetlen hely, ahol emberekkel többé-kevésbé szóba
elegyedhetett, a rákoscsabai strand melletti kocsma volt; gyakran megesett, hogy kezében fröccsös
poharat szorongatva megszólított valakit; ember-éhsége volt, és amíg a pénzéből futotta, szívesen
meghívta egy pohár italra azt, aki a meghívást elfogadta. Jól tudta, hogy ezek a meghívások
szánalmas kísérletek voltak, és többnyire kudarccal végződtek, mert a kertváros kocsmájának
törzsvendégei majdnem kizárólag egymás között beszélgettek és ittak; nem fogadtak be maguk közé
idegent. De voltak szép napok is Rákoscsabán; szép órák és percek mindenképpen voltak! Amikor
szabad szombaton három-négy féldeci cseresznyepálinka elfogyasztása után kabátját kigombolva,
szinte boldogan lépkedett a buszmegálló felé tizenöt fokos hidegben a naptól szikrázó, csikorgó
havon. (Egyébként úticélja nem volt, csak be akart menni a városba, mint akit várnak valahol, és
neki pontos időre kell megérkeznie.)
De most nem ezekkel az emlékezéseivel kell foglalkoznia, sőt egyáltalán nem tanácsos
emlékeznie semmi effélére, mert Krisztinával nem beszélhet cseresznyepálinkáról, de a
nyomoromról sem tanácsos szót ejtenem, gondolta, mert elveszítem ezt a lányt.
Aztán letérdelt a fűre, Krisztina törölközője mellé, és a lányra lehelt, kicsit úgy, mint amikor az
ember vissza, befelé szívja a levegőt.
„Ittál sört, és cigarettáztál is.”
De a lány ezt a megállapítást is derűs, mosolygó arccal tette, mintha éppen az ellenkező
felfedezésre jutott volna, ti., hogy a fiú nem ivott sört, és nem cigarettázott.
„Meg kell nevelni téged. Most pedig fogd a napolajat, és alaposan kend be a vállamat és a
lábam.”
A fiú engedelmesen lecsavarta a bergamottos napolajat tartalmazó kis lapos üveg bakelit
kupakját, és hirtelen észrevette, hogy Krisztina kissé kövérkés vállán elvakart és kinyomott
pattanások találhatók. Ez a fölfedezés mintha némi elégtételt adott volna azért, mert egy csaknem
ismeretlen lány utasításait kellett végrehajtania. Jól tudta, hogy Krisztinának nem ez lesz az
egyetlen utasítása, hogy leheljen rá. És azt is tudta; ez az első letérdelés volt a legnehezebb, amelyet
a lány törölközője mellett végzett el.
„Mint egy utolsó koldus.”
Megfogta és lecsavarta az üveg kupakját, tenyerébe öntött a bergamottos napolajból, aztán lassú
mozdulatokkal elkezdte bedörzsölni az olajjal Krisztina hátát. Pattanásos vagy nem pattanásos, de
kétségtelenül puha, meztelen női hát volt, amelyet ilyen módon megérinthetett. Pontosabban
megérintenie, netán simogatnia kellemesebb és feltétlenül izgatóbb lett volna ennél a
masszírozáshoz hasonló bedörzsölésnél, de hát Krisztina azt kívánta, hogy jó alaposan kenjék be a
vállát és a lábát napolajjal. Ez a művelet kétségtelenül fizikai munka volt elsősorban, amelyet talán
azért végeztettek vele, mert alkalmasnak találtatott az elvégzésére; a fiúnak most fordult meg a
fejében először, hogy a lány minden bizonnyal egyszerre több vasat tart a tűzben, és a fiúkat arra
használja, amire vélekedése szerint leginkább használhatók. Ő bedörzsölhette Krisztina testét
napolajjal, de kérdés, hogy a továbbiakban is igénybe óhajtja-e venni szolgálatait. Az is lehetséges,
gondolta, hogy ez az ő „kapcsolatuk” pusztán a strand területére és korlátozott időtartamra szól,
amíg együtt napoznak.
„Bekenném napolajjal a combjait is.”
Erre viszont nem szólíttatott fel; s azt nem kérdezi meg Krisztina, hogy ő is bekenné-e magát
napolajjal: ez szinte természetesnek tűnt, mióta Krisztina megjegyezte, hogy ő már nem éhes, mert
megebédelt, és a fiúval nem törődött, hogy evett-e valamit vagy sem. De hátha a lány – ahogy
eltiltotta a cigarettától és a sörtől – engedélyezte volna, hogy egyen valamit. Végül is,
megebédelhetett annyi idő alatt, míg sört ivott és cigarettázott.
Mikor végzett a lány vallanak és lábának beolajozásával, Krisztina hanyatt dőlt a fűre terített
törölközőn. Mellém feküdhetsz, mondta, és amikor amaz megdobbanó szívvel, készségesen
engedelmeskedett, úgy történt: megfogták egymás kezét. A fiú könnyű kalandra, könnyű prédára
gondolt, s iménti sejtései – hogy Krisztina csupán unatkozott a strandon, és szórakoztatni akarta
magát valakivel – egyszeriben elröppentek, míg a lány kezét fogva újabb fejleményekre merészelt
gondolni.
„Talán haza is kísérhetem, és az is lehet, hogy most nincs fiúja.”
Az viszont határozottan és egyértelműen rokonszenvessé tette Krisztinát, hogy talán csakugyan
nincs fiúja, s ki tudja, mennyi ideig egyedül volt, akárcsak ő. Feküdtek egymás mellett, és a lány
szorongatta a fiú kezét, aki mindenre gondolt, de ilyen gyors sikerre nem. Jó messze voltak a
melegvizes medencék mellett ülő nagynénitől, ugyanakkor a fiúnak be kellett látnia, hogy
Krisztinával való kapcsolatában nincs semmi, ami miatt egy mégoly szigorú nagynéni megrovását
kiérdemelnék. Végül is a lány nem kezdeményezett semmi olyasmit, amit a körülöttük fekvő párok
nem csináltak volna; csak némiképp az események pereghettek gyorsan, de ez, végtére is, miért
lenne olyan furcsa? Megtetszett Krisztinának, aki egy fiúhoz hasonlóan kezdeményezett, mi lenne
ebben annyira különös? Az egyik táskarádióban ez a dal hallatszott:

„Tölcsért csinálok a kezemből,

kiáltok vidáman…”

Látszott, mégpedig világosan látszott, hogy Krisztinának az efféle dalok – és minden bizonnyal
hasonló műfajú könyvek – jelentik a kultúrát.
„Jogászhallgató.”
A lány volt az eleven bizonyíték rá, hogy egy jogászhallgatónak nem kell szükségszerűen
Kleistet vagy Fraknói Martinovicsát olvasnia; megvan nélkülük, és nyilvánvalóan alapos és
kimerítő slágertudománya nem akadályozza meg a tanulásban, mégpedig a sikeres tanulásban; a
vizsgák és a szigorlatok kitűnő eredménnyel történő abszolválásában. A fiút, miközben Krisztina
kezét szorongatta, kínos, megszégyenítő érzés fogta el amiatt, hogy személyi igazolványában a
munkáltatói rovatban „segédmunkás” áll, és a lánynak vagy a lány rokonainak – ha arra az
óhatatlan kérdésre kerül a sor – aligha mentegetőzhet Kleisttel vagy példának okáért Fraknói
Martinovics-könyvével. Kínos jelenetek előszelét érezte, és a nyugodtan, magabiztosan fekvő lány
mellett összerándult a gyomra, amiért hirtelen szégyellni kezdte a munkáját, amit végeznie kellett
ahhoz, hogy – többek között – sört és cigarettát vehessen, amelyek Krisztina mellett szigorúan tiltott
dolgok.
Akkor még természetesen nem tudhatta, hogy hosszú hónapokat töltenek el valami szerelemféle
érzést táplálva egymás iránt, s efféle leveleket kap majd Krisztinától, amikor munkája miatt vidékre
kellett mennie:

„Kedves P.!
A novelláid kitűnőek, anyunak is nagyon tetszettek. A nagynéném azt mondta, hogy igazi zseni
vagy. Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvashattam. S mivel ma augusztus 10. van, szeretettel
gratulálok születésnapod alkalmából.
Sokszor üdvözöl:
Krisztina.”

Aztán egy másik levél:

„Ne félj Édes, nem lesz semmi baj. Majd mindent megszervezünk. Hogy hogy, azt még nem
tudom, de a lényeg az, hogy megszervezzük. Irtó jól esett a leveled, már kezdtem kiszeretni belőled
(1 ½ nap távollét), de a leveled elolvasása után újra beléd szerettem. Az alattunk lakó Péter
szabójánál fogjuk megcsináltatni az öltönyödet, cuki lesz, majd meglátod.
Most éppen a Könnyűzenei Híradót hallgatom és az Ifjúsági Parkba készülök táncikolni. Tegnap
színházban voltunk az Anyuval, láttuk a »Léni néni«-t. Isteni volt, a Pécsi Sándor húsz évet
fiatalodott, mókázott, olyan ötletes volt a darab, hogy hihetetlen. Látod, most ennek a levélnek
megírási idejével kevesebbet fogok táncolni, és mégis írok, pedig nem is kérted. Hát tudod, mit
jelent ez? Kb. annyit, mint amikor a Filmmúzeumban adtam neked a zsömlémből.
Írjál sok érdekes novellát, hogy az irodalommal kereshesd meg »nem is olyan rossz
kenyerünket«. A hét végén találkozunk, addig, ugye, kibírod valahogy?
Sok puszit küld:
Krisztina
Bp. 1969. máj. 13. (a mogyoró)”

Efféle részletekről természetesen nem tudhatott; most azon járt az esze, lesz-e Krisztinával
további kapcsolata? Elvégre egy, a jogi egyetemre járó lány és egy nagyon is bizonytalan irodalmi
pálya előtt álló segédmunkás viszonyáról van szó. A fiú – miközben egymás mellett feküdtek a
füvön, és napoztak – tisztában volt ennek a kapcsolatnak a kilátásaival. Miért fogadná el őt
Krisztina? És ha elfogadja, a lány családjának is – a mamának és a nagynéninek – el kell fogadniuk
olyannak, amilyen.
„Ráadásul iszom és cigarettázom.”
Ezt az eleddig természetesnek tűnő szokását most megvetendőnek és bűnösnek ítélte. És
Krisztina kérése, hogy ne igyon és ne dohányozzék, csak a társaságában eltöltött időtartamra
vonatkozhatott. (Később megtudta, hogy a szeszfogyasztással egyáltalán nem így állnak a dolgok,
innia egyáltalán nem szabad, mert az ital megmérgezi a szervezetet, és a család hallani sem akar egy
alkoholistáról vagy majdnem alkoholistáról.) Viszont el kellett ismernie, hogy Krisztina nem csinált
semmiféle jelenetet, amikor megállapította, sört ivott és cigarettázott.
Nem láthatta Krisztináék „házát”, a sötét kapualjat, s a még sötétebb hátsó lépcsőt, amelyen fel
kell mennie majd annyiszor; igen, a májusban és novemberben egyaránt sötét lépcsőházat, amelyet
egy dróton lógó villanykörte világít meg, hogy felhívja a belépő figyelmét a sötétségre, nem
érezhette még a macskahúgyszagú kapualj- csípős bűzét, nem láthatta Krisztináék világítóudvarra
néző kis szobáját, amelyben azonban zongora van, és Krisztina leül a zongoraszékre, zongorázik, és
divatos slágereket énekel iszonytató hangon. Nem tudhatta: a lány titkos, dédelgetett álma, hogy
nem jogász, hanem slágerénekesnő lesz, de természetesen azért befejezi egyetemi tanulmányait,
mert a slágerénekesi pálya rögös és bizonytalan. Nem ismerhette a szoba tárgyait. Az öreg
magnetofont, amelyen annyiszor hallgatta a Ha-Ha Said the Clown c. nótát; nem tudhatott a
fürdőszobáról, ahol a vécé is volt, ahová leginkább dohányzás céljából járt; nem láthatta a fából
készült válaszfalat, amely elválasztotta a fürdőszobát a konyhától, ahol Krisztina apja élt, akinek
sem a volt felesége, sem Krisztina nem köszönt (állítólag azért, mert egyszer Krisztina anyjához
akarta vágni a cipőjét), és akiről annyit tudott meg a fiú, hogy a Károlyi-kertbe jár sakkozni; s
minden bizonnyal valami bisztróban vagy kifőzdében eszik meleg ételt, mert nyugdíjas már, s
hivatali étkeztetés nem jár neki. Nem láthatta Krisztinát a zongoránál, amikor zongorázott és
énekelt – táncdalfesztivál volt akkoriban –, fejét kissé hátravetve, haját lobogtatva, miközben az
anyja és a nagynéni áhítatos csendben figyelte, s neki is Krisztina művészete iránti csodálatot kellett
mutatnia:

„Kislány a zongoránál,
Fehérebb az orgonánál,
Ó de szépen játszotta a Liszt-rapszódiát…”

(Ő viszont, talán, hogy elviselje valahogy Krisztina éneklését és zongorázását, egy füzetre
gondolt, amelyben különféle újságokból kivágott cikkek és főként képek voltak olvashatók és
láthatók; különösen egy képre emlékezett a lány klimpírozását hallgatva: a kép alá írt szöveg csupán
ennyi volt: Fejvadászok Malaysiában. A kép egy géppisztolyt vagy más lőfegyver csövét
megragadó egyenruhás katonát és egy civil öltözéket viselő férfit ábrázolt, amint hajánál fogva egy
levágott emberi fejet tartanak.
Minden bizonnyal fényképezés céljából álltak ott, és úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy
lefényképezik őket; a civil ruhás férfi még mosolygott is, várva a fényképezőgép kattanását.
Mindketten „viselkedtek” a fényképezőgép előtt állva; ez, a képet szemlélve, nyilvánvaló volt.
Aztán volt a fiúnak egy másik fényképe is, amely egy buddhista szerzetest ábrázolt, aki leöntötte
magát benzinnel, és a kép azt a pillanatot ábrázolta, amikor a szerzetes lángokba borulva égett. [Az
égő szerzetesre gondolt néha napi munkája közben télen, amikor kőművesek mellett dolgozott egy
rákoskeresztúri építkezésen. Mint „új belépő”, nem kapott vattakabátot, ami melegíthette volna.] A
szerzetes mögött rezzenéstelen arcú férfiak álltak, és nézték a lángok borította papot. A háttérben
egy bicikli kereke, és kissé előbbre, az égő férfitól jobbra vastag törzsű fa látszott, amelynek egy
gépkocsiabroncs támasztatott. Aztán a katona, a civil: bizonyos pozitúrában álltak a gép előtt, igen,
„viselkedtek”, elégedett arcuk olyasféle büszkeséget fejezett ki, mint akik mindennapi munkájukat
sikeresen végzik.
Az képtelenségnek tűnt, hogy erről beszéljen a mindenen kacagó Krisztinának, hogy megosszon
vele mindent, szorongását és félelmeit is. Mert a fiú többek között félt az éjszakától és a haláltól;
talán ez volt az ok, hogy ezeket a képeket akkor otthon, albérleti szobájában tartotta, mint aki ilyen
módon akar megszabadulni félelmeitől, szembenézni velük, tudomásul véve azt: ilyen dolgok is
megtörténnek a világon. Valakinek talán bozótvágó késsel és egyetlen csapással levágják a fejét, és
egy buddhista szerzetes benzinnel leönti és meggyújtja magát. Tudomásul kellett vennie, hogy
Krisztinához hasonlóan vidám a nagynéni, és minden bizonnyal a lány édesanyja is, akinek –
később tudta meg – KZ lágerben gyilkolták meg hozzátartozóit.
Azt sem tudhatta, hogy Krisztina környezetében mindenki vidám, és ha meg akarja tartani a
lányt, neki is vidámnak és. derűsnek kell lennie. Krisztina minden percben könnyed, vidám, és nem
vesz tudomást semmiféle nyugtalanító eseményről.)
Tovább feküdtek a füvön, és fogták egymás kezét. A fiúnak elégedettnek, s majdnem boldognak
illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb távra is igényt tart társaságára.
Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A nap
sárgán, ragyogóan sütött, az enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja
Krisztina előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de felmerült
benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől némiképp megalázónak tartotta,
hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet,
amelyet nem vele tölt. A sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta
Krisztinát, és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a sörről
lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat
választva mondja meg az igazat?
A lány, ha visszajött, nyilván ismét megszagolja a leheletét, és hiába hazudik, Krisztina megérzi
rajta az elszívott cigaretták szagát. Tehát legyen őszinte, mert jobbat nem tud kigondolni; játsszon
kiterített kártyákkal? Akárhogyan is lesz a „továbbiakban”, nyilvánvaló volt, hogy Krisztina
alaposan a nyakára nő majd. Ha egyáltalán lesznek „továbbiak”. A lány nyilván megérezte, neki
mennyire szüksége van rá. És ez a mindenáron való kötődési vágy nem riasztja-e el tőle a lányt, aki
mindezt megérzi, és nem akar egy ilyen terhes viszonyba belebonyolódni, mert életében a fiú
csupán szín, futó kaland, és semmiképp nem óhajt jogászhallgató létére komolyabb kapcsolatba
kerülni egy segédmunkással?
De akkor miért szólította le? Mert ismeretségük kezdetét másképp nemigen lehetett volna
tömörebben összefoglalni, és miért olvasta ki a lány szeméből, hogy igenis, nem csupán egy kis
színt, futó kalandot akar az életébe csempészni, hanem komolyan foglalkozik vele? Igen, és akkor
miért fogják egymás kezét a füvön, a sárgán villogó nap alatt? És az ég! Miért olyan megnyugtatóan
és egyenletesen kék, miért ígér neki valami ajándékot, amit a rákoscsabai tél után a sorstól meg kell
kapnia?
Egyszerre hitt mindenben és az ellenkezőjében is. Vad, elszánt cselekedetre ragadtatta magát:
felállt, a nap felé fordult, és titkon a tenyerébe vette a cigarettát, gyufát. Ne haragudj, mondta
Krisztinának, valami bélhurutom van, oda kell mennem, mindjárt jövök. Pénz is volt nála, egy
cigarettásdobozba rejtett húszforintos bankjegy, ezen majd megiszik két sört.
De Krisztina – a fiú látta, hogy átlát a meséjén – úgy tett, mint aki hisz neki. Menj csak, mondta
hunyt szemmel, menj csak, majd én leszoktatlak arról, hogy minduntalan bélhurutod legyen.
Valamit kellene ajándékozni ennek a lánynak, gondolta a fiú. Eszébe jutott egy belvárosi trafik,
ahol műanyagból készült almacsutkát lehetett venni rágásnyomokkal, de érezte, Krisztinának nem
ajándékozhat műanyag almacsutkát. Valami komoly, értékes tárgyat vagy valami bizsut kell vennie
majd; Krisztina valószínűleg nem értené meg a pisáló törpe, cigarettázó sündisznó vagy éppen a
műanyag almacsutka játékos, gyerekes humorát. Virágot, azt mindenképpen vesz a család
hölgytagjainak, de nem feledkezett meg egy pillanatra sem úticéljáról. Hosszú, gyors léptekkel
haladt a söntés felé, mondhatni, majdnem futott.
A söntésben viszont, mintha egyedül az ő személye ellen szőttek volna összeesküvést, sorba
kellett állnia. Óráknak tetsző idő múlva ért oda a csaposhoz, és nyújtotta át két korsó sörre a
blokkot.
Cigarettára gyújtott, és az egyik korsót egy húzásra háromnegyedig megitta. Milyen jó lett volna,
gondolta, ha egy olyan lánnyal ismerkedik meg, aki szereti a sört, és semmi kivetnivalót nem talál a
dohányzásban, sőt esetleg maga is cigarettázik. Nézte a söröskorsókat, mélyet szívott a
cigarettájából, és arra gondolt, hogy szeretné Krisztinával megosztani mindazt, ami neki jó –
példának okáért a sörivás és a dohányzás örömeit –, de Krisztinát úgy nevelték, hogy ezek a
szokások mindenképp elítélendők, mégpedig mélységesen, tehát a lány fogja majd leszoktatni őt
ezekről az egészségre ártalmas szenvedélyekről. Látta a jövőjét, amint Coca-Colát vagy ásványvizet
iszik a lány társaságában valami olcsó szórakozóhelyen, ahol legfeljebb a mellékhelyiségben
dohányozhat, és a cigaretta szagát a zsebében lapuló, papírdarabba csomagolt fogkrémmel vagy
rágógumival igyekszik semmissé tenni.
Vagy az is lehet, hogy Krisztina csupán az alkoholfogyasztást tiltja meg, és a dohányzást elnézi,
azzal a kikötéssel, hogy az ő jelenlétében nem gyújthat rá?
Kiitta az egyik korsó sört, és jó érzés volt arra gondolnia, hogy még egy korsó sör várakozik rá,
amelyet már lassabban, megfontoltabban fog elfogyasztani.
 Nézte a fröccsel teli poharát, és cigarettára gyújtott. Nem, semmiképp nem fog berúgni, és
másnap nem tölt rá, mint legutóbbi, halálfélelmeket fejére zúdító részegsége során.
„Olyan kísérteties a székletem.”
Ezt egy körzeti orvos barátjától hallotta, aki némi akasztófahumorral – természetesen a beteg
nevének említése nélkül – olykor elmondta, miféle panaszokkal fordulnak hozzá hipochonder
betegei. Ott volt például Kati néni, aki azzal rontott be a rendelőbe, hogy „képzelje, drága főorvos
úr, két sírhelyet vettem a rákoskeresztúri temetőben; kimegyek megnézni és az egyikben már
fekszik valaki.
„Jogtalan, rosszhiszemű sírhasználat.”
Mindenképp szeretett volna némi derűt csempészni magányos óráiba, talán ha jókedvű,
kevesebbet iszik, és távol tudja magától tartani rémképeit. Rémképe és lidércnyomása volt
bőségesen, és a tapasztalat szerint az ital lassan-lassan előcsalogatta őket szívének rejtett zugaiból,
és rendre-sorra megjelentek előtte.
Homokba temetett öregembert látott, akinek fekete kefebajsza volt, és piszkosszürke haja kétoldalt
a homlokába lógott. Egyébként csak a feje látszott ki a homokból; hunyt szemű arca,
szemöldökének két homokszínű vonala. Mögötte, háttal neki, egy fehér farmerruhát viselő fiatal nő
állt, és állványra szerelt géppel fényképezett egy sarkán ülő fiatal nőt. Az öregember feje mellett két
mezítelen talp és boka volt látható; nyilván valaki hason feküdt mellette, és úgy temették a
homokba. Az öreg hunyt szemű arca előtt egy lezárt üvegben két fiúcska volt: az egyik egy
vigyorgó, hatalmas karikatúrához hasonló archoz támasztott létrán állt, a másik, kezében egy
festékesvödörrel, a létrán álló fiút nézte. A háttérben piros tetejű, mesebeli házikó állt. Az üveg
mögött lehajtott fejű, szomorú emberek ültek; legközelebb egy aranyszőke hajú kisfiú, kezében
műanyag, hajmosó sampont tartalmazó flakont tartva, távolabb törökülésben egy mellényhez
hasonló, fekete, ujjatlan trikót viselő férfi, a trikót a dereka fölött széles öv fogta össze, középen
hatalmas rézcsattal. Mellette csíkos trikóban egy másik férfi ült, aki ujjai közé egy földön fekvő
kendőt csippentett, amelyen sakkfigura nagyságú, összetöpörödött emberkék álltak. A háttérben
baldachinhoz hasonló, fehér-fekete csíkos sátor állott, a sátor nyílásából egy szőke, iszonytató
tekintetű nő nézett ki, a sátor sarkánál egy másik nő látszott hátulról, fekete, hátul félkör alakban
kivágott ruhában; kezét összefonta elöl, és vörösen izzó vaskerék nyomódott a testébe a hónalja
körül. Valamivel hátrább egy hullámos hajú, mosolygó fiatal lány ült kerékpáron, rövid ujjú
pulóvert és farmernadrágot viselt, és tenyérnyi bugyiját kívül a farmernadrágra húzta.
Megpróbált valami másra gondolni, valami olyasmire, ami erőt és egészséget önt belé. Ivott egy
fröccsöt, és ott ült a negyvenhetes villamoson, amely a Nyugati pályaudvar felé haladt; neki a Toldi
mozinál kellett leszállnia, mert a mozival szemben volt az az orvosi rendelő, ahol egy orvos
barátjához sietett; C-vitamin és Polybé injekciókat kapott.
Az egyik megállóban egy 30–35 év körüli férfi szállt fel a villamosra, leült, és egyenes derékkal,
hamisan, ordítva, mint a sakál, énekelni kezdett:

„Fel-fel vi-tézek acsa-tára,

a szent sza-bad-ság oltal-mára,
mennydörögaz-ágyú csattoga-kard,
az lelke-síti csa-tára a ma-gyart!”

Háromszor egymásután végigordította ezt, majd villámgyorsan leszállt a villamosról, és futni

kezdett, nyilván egy kocsma felé, mint a nyúl.
A felidézett képektől nem lett sem jókedvű, sem derűsebb. Az alkohol minden rosszat még
rosszabbá tesz, gondolta, és bort töltött a poharába. Állítólag depresszióban szenvedek –
kazánfűtőként nem szenvedtem depresszióban –, a szesz nyilván fokozza a depressziót is. (Azonban
senkinek, önmagának sem kívánta, hogy hajnali négykor keljen, átöltözzön izzadságszagú
munkásruhájába, és azt tegye, amit egy kazánfűtőnek tennie kell. De esze ágában sem volt ezt a
robotot más írókhoz hasonlóan dicsőíteni és mitizálni. Mint kazánfűtő 1 [azaz egy] forintot kapott a
hivatal gazdasági osztályától egy mázsa koksz pinceablakon történő belapátolásáért. Egy héten
egyszer érkezett negyven mázsa koksz, amit egyedül lapátolt a pincébe; a jó négy óra hosszat tartó
munkáért tehát negyven forintot keresett a fizetésén felül; ezért a negyven forintért vehetett
majdnem hét csomag Symphonia cigarettát, kb. nyolc kiló lisztet, tizenegy kiló kenyeret vagy egy
kiló húst, vagy másfél liter bort a legolcsóbb fajtából. Ezzel szemben akkor egy Pest környéki
faluban laktak albérletben a feleségével, nyolcszázötven forint lakbért fizettek a tulajdonosnak, és jó
másfél órát kellett utaznia minden reggel, hogy időre a munkahelyére érkezzen.
[Összehasonlításképp: főnöke, a gazdasági osztály vezetője, aki valamikor kiemelt káder volt,
hatezer forint feletti alapfizetést kapott és – részben az ő kazánfűtői munkája révén –
negyedévenként több ezer forint prémiumot. Ennek az embernek természetesen még érettségije sem
volt, és osztályvezetői tevékenysége abban merült ki, hogy a fűtőket és a gazdasági osztály
többnyire nyugdíjas alkalmazottait ellenőrizte: nem ülnek-e le egy lépcsőre munkájuk közben
elszívni egy cigarettát. Valamikor a hivatal párttitkára volt, de egy ünnepségen részegségében úgy
viselkedett, hogy a felsőbbség kénytelen volt leváltani és megbüntetni: így lett a gazdasági osztály
vezetője.]
Íróként valamivel kevesebbet keresett, mint amikor kazánfűtő volt. De nem kellett salakoznia.
Egy hosszú vasrúddal az izzó salaklepény alá nyúl, megemeli, és a kaparóvassal a betonra húzza ki
az izzó salakdarabokat. Arcáról ömlik a veríték, ugyanakkor jeges huzatban áll, mert a sakkozásnál
keletkező mérgező gázokat ki kell szellőztetnie.)
De ez a visszaemlékezés sem váltott ki belőle igazi felháborodást és dühöt. Túlságosan jó
dolgom van, gondolta. Ivott a poharából, és egy lila fátyollal félig letakart női arcot látott: a nő fején
piros levelű koszorú volt; a lila fátyolon át éppen őrá meredt a két rezzenéstelen szem. A fátyol csak
vörösre festett száját és az arc egy csíkját hagyta szabadon; álla szintén fátyollal volt bekötve, amely
eltakarta oldalt az arcát és a fülét is. A fátyolszerű anyag mély redőket vetve a melléig ért – csak
ennyit látott a nőből –, és csak a jobb kezét hagyta szabadon; vörösre festett körmei voltak, és
ugyanolyan levelek látszottak kinőni csontfehér ujjaiból, amelyek a homlokát övezték.
És az a másik hunyt szemű női arc! Ovális, arányos, szép arc volt; a kissé csücsörített ajkakon
egy vérpiros cseresznye nyugodott zöld szárral, és a cseresznyeszemen egy foszlott tollazatú,
rohadó húsú papagáj ült. Aztán egy bangkoki nő, szétvetett combokkal, mezítelenül ült egy fehér
férfin, magába fogadva a férfi merev hímtagját egy masszírozóágyon; mindkettőjük meztelen testét
szappanhab borította. A nő üveges szemmel, kifejezéstelen arccal nézett maga elé, a férfi szappanos
mellkasára, fejét sűrű fekete haj borította, amely mélyen a vállára hullott, mint a lósörény. A
harmadik nő szintén meztelen volt, illetve kék csizmát viselt, és egy hatalmas, nyilván rendelésre
készített, különleges motorkerékpáron ült, amelynek négy vastag kipufogócsöve S-alakban
hátrahajlott és fölfelé meredt, és mindegyikre egy öntözőkanna rózsájához hasonló alkatrészt
szereltek. A nő csizmába bújtatott lábát megvetette a földön, ahogy meztelenül a nyeregben ült, és a
kormányt fogva hátrafordult, egyik mellét látni lehetett; a homlokára tolt fehér motorosszemüveg
kiemelte hajának vörösesszőke színét, hátranézett és mosolygott; a kép előterében egy ágyon fekvő,
csíkos kelmével letakart férfi látszott széthasított koponyával, egyik lába lelógott a szőnyegre.
Bort és szikvizet öntött a poharába, de ismét nem itta ki a poharát, csak nézte. Aztán az asztalon
álló órára nézett, és rágyújtott egy cigarettára.

Lassú kortyokban itta a második korsó sört, és cigarettára gyújtott. Nem téged álmodtalak meg,
gondolta ismét. Legalább beszélgetni tudnék vele Kleistről, Martinovicsról és az elmúlt iszonyú
télről Rákoscsabán, de érezte, sőt bizonyos volt benne: Krisztinát nem érdekli Kleist és
Martinovics; mindig derűt árasztó lénye pedig tiltakozik a nyomor képei ellen. Másfelől viszont el
kellett ismernie: Krisztinának szép, élveteg arca van, kívánatos mellei és combja. Egyszóval: jó nő,
de ha a strandon napozó nők között vannak szebbek is, belátta, nincs módja válogatni közülük.
Kortyolta a sört, és ismét cigarettára gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, mint akinek egyhamar nem
lesz módja cigarettára gyújtani.
Aztán fenékig itta a söröskorsót, elszívta a cigarettát, és lassú léptekkel elindult a strand füves
napozója felé, ahol Krisztina – jó volt rágondolnia – őrá várakozik. Útja közben a „továbbiakról”
szőtt képeket:- látta magát, amint csókolózik a lánnyal egy ágyban, meztelen testük szorosan
összesimul, és megtörténik az, amit hosszú hónapokig nélkülöznie kellett.
De érezte: mindez túlságosan szép ahhoz, hogy a valóságban is ilyen gyorsan bekövetkezzék.
Valami azt súgta: kemény és hosszú hónapokra lesz szükség, hogy az csakugyan megtörténjék.
Tehát megpróbálta nem beleélni magát ebbe az összesimulásba, mint aki titkon sejti, hogy Krisztina
szabadosnak mondható viselkedése csupán gyerekes és ártatlan magamutogatás, amelyből nem
következik, amit szeretne, hogy következzék.
Gyorsabban kezdett lépkedni, mert vágyódott a lány közelségére és arra, hogy ismét
megérinthesse, netán újra bekenhesse napolajjal a vállát. Másfelől bűntudatot érzett, hiszen
Krisztina nyomatékos kérése ellenére sört ivott és cigarettázott. Az is megfordult a fejében, hogy a
lány nem várta meg, és elment a strandról nagynénjével. Hiszen jól tudta, sörözni és cigarettázni
ment, és joggal úgy okoskodhatott: ha annyit sem tesz meg a kedvéért, hogy társaságában
megtartóztassa magát, fontosabbnak tartja a tiltott sört és a cigarettát nála, nem lenne meglepő a
büntetés: Krisztina egyszerűen faképnél hagyja, mert rá se hederített nyomatékos kéréseire.
Azonban Krisztina ott feküdt a gyepre terített törölközőjén, hunyt szemmel, és amikor a fiú
leguggolt mellé, mosolyogva felült.
„Gyere közelebb és lehelj rám.”
Kénytelen-kelletlen teljesítette Krisztina parancsnak is beillő felszólítását. Mikor a lányra lehelt,
megpróbálta beszívni és nem kifújni leheletét. De érezte: annyira sörszaga van – az elszívott
cigarettákról nem is beszélve –, hogy hiába mesterkedik: egy kocsmában van talán csak erősebb
alkoholszag, mint amennyi belőle árad. Tehát már megint ittál és cigarettáztál, mondta Krisztina, de
ezentúl akár tetszik, akár nem, mellettem le kell mondanod az italozásról és a cigarettázásról is.
Nem szeretem a részegeseket, és te, úgy látszik, az vagy. Vagy türtőzteted magad, vagy itthagylak;
egyébként félóra múlva indulnom kell zuhanyozni és öltözködni, mert édesanyámat kell
meglátogatnom a kórházban. Ha megígéred, hogy végre rendes ember módjára viselkedsz,
elkísérhetsz.
A lány mindezt mosolyogva mondta; nyoma sem látszott rajta dühnek vagy bármilyen erős
indulatnak; hangja is nyugodt és csendes volt. Ugyanakkor volt ebben a mosolyban és hangban
valami, amitől a fiú érezte: Krisztina nagyon is komolyan mondja, amit mond. Tehát habozás nélkül
faképnél hagyná, ha nem engedelmeskedik neki; hiszen világosan értésére adta a fiúnak, hogy
további tervei vannak vele: a strand után elkísérheti a lányt a kórházba. Amennyiben nem laknak
együtt a nagynénjével, Krisztina egyedül lesz a lakásban; talán meghívja magához, vagy neki
sikerül szelíden kierőszakolnia, hogy meghívják. Ott aztán kettesben lesznek, és sok minden
megtörténhet, talán az is, amire olyannyira vágyakozott. De gondolatban kijózanította magát: ha a
lány nem hívja fel a lakásukra, ő hiába könyörög vagy erőszakoskodik, be kell látnia, hogy
Krisztina a kezdeményező, s nagyon valószínű, már ebben a kérdésben is döntést hozott. Legjobb,
amit tehet: engedelmeskedik, nem megy különféle ürügyekkel sört inni, és nem gyújt cigarettára.
Szerette volna tudni, hogy a nagynéni együtt lakik-e velük, de nem merte megkérdezni. Úgy látszik,
Krisztinának határozott tervei vannak vele, azonban a terv egészéről egyelőre nem akar beszélni.
Mindig csak a legközelebbi lépést közli, mint aki megfelelő viselkedésétől teszi függővé a
következőket. És megvallhatja magának: eddig egyáltalán nem viselkedett úgy, hogy arra
merészeljen gondolni: a lány a kórházi látogatás után felhívja magához. Micsoda barom vagyok,
gondolta. Megérte az a kis sör, hogy kockáztassam Krisztina kegyeit? Mindent megtettem, amit
csak lehetett, minden rosszat, kihívtam Krisztina gyanakvását, de semmit nem tettem, ami jó
színben tüntethetett volna fel előtte, rá se hederítettem kéréseire, amelyek igazán nem voltak
kivihetetlenek. Csak magamat okolhatom, senki mást, ha abból a csodának illő meghívásból nem
lesz semmi; sört akkor is ihattam volna, ha már elmegyek tőle. Másfelől: be akar mutatni az
édesanyjának, s ez talán azt jelenti, komolyan akar foglalkozni velem, és nincs állandó udvarlója.
Vagy talán mégis több vasat tart a tűzbe? Az egyik fiúval mondjuk elkísérteti magát a kórházba,
mert legyezgeti a hiúságát, hogy mindig mindenhol új fiúval jelenik meg, és arra a bizonyos célra
másik fiúja van, és megint másik, akivel mondjuk táncolni vagy moziba jár.
Ez egyáltalán nem látszott valószínűnek. Nehezen volt elképzelhető, hogy egy csinos arcú, jó
alakú fiatal lánynak nincs fiúja, s arra fanyalodik, hogy a strandon ismerkedjék. És az sem volt
valószínű: szűzi életet él, és épp egyedül őrá van szüksége, mert nincs kivel lefeküdnie.
A fiú meglehetősen tisztában volt helyzetével, ami különösen a sörözések óta csöppet sem volt
rózsásnak mondható. Azzal is tisztában volt, hogy a rákoscsabai tél után elveszett az önbizalma.
Gyáva lett, mondhatni koldus a nők előtt, amit Krisztina nyilván megérzett. Hiszen azelőtt eszébe se
jutott: mit szól ahhoz egy nő, hogy ő iszik és cigarettázik. És nyíltan ivott, nem pedig zugivó
módjára, settenkedve és hazudozva. Akkor nem volt kiszolgáltatva egyetlen nő szeszélyeinek sem,
és magától értetődő természetességgel vette bármelyik nő kegyét, például azt, hogy lefeküdjék vele;
egyikkel sem ment kórházi látogatásra, nem kellette magát a nagynénjüknek; amolyan vidám
szépfiú volt, aki kedvére válogathatott a nők között.
Megpróbálta kiköszörülni a csorbát, kedvébe járni Krisztinának; felajánlotta, hogy ismét bekeni
napolajjal. Ez az ajánlkozás most merőben más tartalmat nyert: elsősorban szolgálatkészségét akarta
kifejezésre juttatni, és csak azután gondolt arra, hogy végigsimíthat egy női testet. Krisztina nemet
mondott, hiszen már nemsokára elmennek a strandról, s a bergamottos napolajat csak pazarolnák.
Ott feküdtek egymás mellett, és Krisztina megengedte, hogy a fiú megfogja a kezét.
A félóra gyorsan eltelt. Megbeszélték, a fürdő halljában találkoznak, és azután együtt mennek el
a kórházba.
A fiú gyorsan lezuhanyozott, felöltözött, s leült a hallban az egyik műanyaggal bevont székre.
Tapasztalatai szerint a nők jóval lassabban készülnek el az öltözködéssel, lopva a női öltöző
kijáratát leste, és rágyújtott egy cigarettára. Úgy okoskodott, hogy Krisztina nem tudja
megállapítani a leheletéről, mikor dohányzott utoljára. Mutatóujja és hüvelykujja közé szorította az
égő cigarettát, amelyet többé-kevésbé sikerült eltakarni a tenyerével. Eltelt öt perc, tíz perc, fél óra.
Három cigarettát szívott el lopva, de sem Krisztinát, sem a nagynénjét nem látta kijönni az
öltözőből. Talán gyorsabban készültek el a zuhanyozással, öltözködéssel, mint ő? Ez nem volt
valószínű, de eszébe jutott, és megkínozta a gondolat: a bolondját járatták vele.
„De akkor miért ígérte meg, hogy elkísérhetem?!”
Könnyen lehet: viselkedését a lány részletesen kiértékelte és megbeszélte a nagynénjével, és
ennek alapján olyan döntés született, amely számára a lehető legkedvezőtlenebb. Az is lehetséges,
gondolta, hogy mindketten ott maradtak a strandon, valamint az a lehetőség sem kizárható, hogy
elmentek, és ő nem vette észre Krisztinát és a nagynénjét. Végtére is most is tiltott dolgot művelt,
dohányzott, és elsősorban arra figyelt, hogy ne kapják rajta. A hallban a falon függő tányér
nagyságú órára nézett, s egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Krisztinát soha többé nem fogja látni. Be
kellett ismernie, elsősorban ő az oka mindennek; csak azt kapja a lánytól, amit megérdemelt.
Nem gyújtott rá többet, mint aki így akarja, kiengesztelni a sorsot, s lábát keresztbe téve várt.
Már arról is megfeledkezett, hogy éhes, hogy nem ebédelt. Szemét a női öltöző kijáratára szegezve
várt, és csak nagyon halványan reménykedett: Krisztina mégis megjelenik. Újabb félóra telt el, de a
lány nem jött.
„Talán hajat mos, az jó sokáig eltart.”
Krisztina nem mondott semmiféle időpontot, gondolta, csak azt, hogy a hallban találkozunk. Ez
némi reményt öntött belé; a lány kissé utasító hangon mondta, hogy várja meg; tehát várakozni fog,
talán egy újabb félórát, vagy akár egy teljes órát is. Megfordult a fejében: a hallban lévő újságosnál
vesz valami irodalmi folyóiratot, amelynek olvasása jobb színben tüntetheti fel Krisztina előtt, aki
előtt eddig csak rossz pontokat szerzett. De ha olvas, hogyan tudja figyelni a női öltöző bejáratát?
Mindenképp szeretett volna olyan látszatot kelteni, hogy lám, nemcsak sört iszik és dohányzik,
de olvas is, mégpedig nem holmi sportújságot vagy vicclapot, hanem komoly, tiszteletreméltó
irodalmi folyóiratot tart a kezében, amely ellen sem Krisztinának, sem a nagynénjének nem lehet
kifogása. Sőt éppen ellenkezőleg: írói terveit igazolja valamiképp. Vásárolt hát egy ilyen
folyóiratot, majd visszaült a helyére, találomra felütötte, és a térdére fektette: hadd lássák, milyen
buzgón olvas a várakozás ideje alatt. Azért még gyorsan elolvasta a tartalomjegyzéket, hogy az
esetleg elhangzó kérdésekre válaszolni tudjon.
Jó háromnegyed óra várakozás után megjelent Krisztina a nagynénjével. A fiú még szebbnek és
érzékibbnek látta felöltözve, mint fürdőruhában; rámosolygott, nedves ajkain ciklámenszínű rúzs;
frissen mosott haja lófarokba kötve; mélyen kivágott ruhája könnyű, majdnem átlátszó anyagból
készült; fogai fehéren csillogtak, nem mint az ő fogai, amelyek közül két szemfogát verekedés
közben kiverték. A nagynéni arca is ki volt festve, és ő is mosolygott, mint egy szégyenlős kerítőnő,
vagy mint egy jóságos, unokahúga szeszélye előtt meghunyászkodó boszorkány. A fiú bizonytalan
mozdulattal, kissé remegő térdekkel felállt és megpróbált zárt ajkakkal visszamosolyogni
Krisztinára, hogy ne lássék a két kivert szemfog helye a csupasz fogínyen. Klárika hazamegy,
mondta a lány, mi pedig indulhatunk a kórházba. Látom, nem unatkoztál, mutatott rá ujjával az
irodalmi folyóiratra, amelyet a fiú görcsösen, izzadt tenyérrel szorongatott. Riadt szemekkel nézte a
lányt, mint valami csodás jelenséget, egyik lábáról a másikra állt, bal kezébe vette a folyóiratot, és
szerette volna legalább megérinteni ezt a csodás jelenséget, Krisztinát, akinek nemrég a strandon a
kezét is megfoghatta, és meztelen hátát és lábát bekenhette napolajjal. De érezte: ezek a némiképp
szabadosnak ítélhető kegyek csak a strand zárt világában voltak elképzelhetők és érvényesek,
amelyek a mégoly merész szabású ruhát viselő Krisztinával nem megismételhetők: megérezte, sőt
tudta, hogy legtitkosabb vágyai semmiképp nem valósulhatnak meg, akár egyedül van a lány a
lakásukban, akár ott lakik a nagynéni is. Egyszóval: Krisztina, elérhetetlennek és
megközelíthetetlennek látszott, mint egy képes újságban látható színésznő; a mosolya, érezte, nem
neki szól, hanem egy láthatatlan fényképésznek, a hallban várakozó férfiaknak és nőknek,
mindenkinek tehát; azt a csodálatot akarta kicsikarni az emberekből, ami az ő arcán látszott. És
láthatólag ezt a hatást, üde, kissé üres és személytelen mosolyának hatását, számtalanszor kipróbálta
már, neki is szólt, de azoknak is, akik éppen jelen voltak, tanúi és csodálói ennek a mosolynak.
Mosolygott a nagynéni is, mint aki tisztában van a helyzetével, három lépés távolságra a háttérben
maradva; az ő mosolya feltétlen alázatot fejezett ki Krisztina iránt, és némi gyerekes félszegséget,
valami büszkeséget, hogy végtére is Krisztina nagynénje, és azt, hogy a társaságában lehet;
egyébként a törölközőket, szappanokat, napolajat és fürdőruhákat tartalmazó sportszatyrot is ő fogta
a kezében, s ezt is természetesnek, rendjén valónak tartotta: boldog szolgája volt Krisztinának. A
következő pillanatban elképesztő és hihetetlen dolog történt: Krisztina egy perdüléssel a fiú előtt
termett, átölelte a nyakát, tűsarkú cipőjében lábujjhegyre állt, és szájoncsókolta. A fiú döbbenten
állt a helyén, mint aki nem merészelheti elhinni, hogy ez megtörténhetett vele. Másfelől: úgy érezte,
hogy a hallban üldögélő emberek mind őket nézik, s valami azt súgta benne hidegen és
tárgyilagosan, ez az ölelés és a csók – ha egyáltalán megtörtént – nem neki szólt, hanem a
közönségnek, amely nézi őket. Krisztina egyszerűen fel akarta hívni magára a figyelmet, azt akarta,
hogy mindenki őt nézze és csodálja. Viszont nem csókolt volna meg akárkit, gondolta a fiú, ebben
nekem is van némi szerepem, ha ez mellékszerep is; úgy látszik, alkalmasnak ítélt ahhoz, hogy azt a
látszatot keltse: egymáshoz tartozunk. Nem szégyell, és talán igaz lehet, hogy az édesanyjának is be
akar mutatni. De furcsa módon, ettől a gondolattól cseppet sem lett önbizalma, mint odakint a
strandon: tárgynak érezte magát Krisztina kezében, amelyet nem tudni, milyen célra használnak
majd, mint ahogy ő használta tárgynak a bal kezében szorongatott irodalmi folyóiratot.
„Pá-pá, Klárika, mi most elmegyünk a kórházba !”
Elindultak hát, de most Krisztina nem fogta meg a fiú kezét; úgy tetszett, az efféle kegyek csak a
strand közönsége és a hallban lévők számára voltak tartalékolva; az utcán és a villamosmegállóban
a lány nem talált alkalmas csodálókat. Istenem, miről beszéljek neki, egyáltalán mit mondjak,
gondolta a fiú a zötyögő villamoson, de nem jutott eszébe semmi. Krisztina kézitáskájából
gondosan becsomagolt vajas-sonkás zsömlét vett elő, és apró harapásokkal enni kezdett. Esze
ágában sincs, hogy talán én is éhes vagyok, nézett a fiú Krisztinára, de mentegetni próbálta maga
előtt a lány viselkedését. Talán soha senkit nem kínált meg, gondolta, természetesnek tartja, hogy
mindenki más gondoskodik magáról, ahogy tud, és különben is: csak néhány órája ismerjük
egymást. Miért is osztaná meg velem az uzsonnáját? Végül is, sajnos, nem tartozunk egymáshoz,
így aztán nem róhatom fel neki, hogy egyedül eszik, amikor én éhes vagyok. Másfelől: a sörök
helyett megebédelhettem volna a strandon, időm és pénzem is volt rá. Nem kérhetek számon ettől a
lánytól semmit, ellenben örülhetek, hogy elkísérhetem a kórházba, aztán majd meglátjuk, mi lesz.
Jó háromnegyed óráig tartott, míg a kórházhoz értek. A Magyar Izraeliták Kórháza volt, és a fiút
szorongás fogta el, hogy egyszeriben egy zárt, az övétől merőben elütő világba csöppent; jórészt
mendemondákból ismert emberek közé, akik között majd kifogástalanul és megfelelően kell
viselkednie. Nincsen különbség ember és ember között, hajtogatta magában, de a környezetet mégis
idegennek és szokatlannak találta. Felmentek a lépcsőn a második emeletre – Krisztina ment elöl,
jobb kezében tartva a sonkás zsemle felét –, benyitott az egyik négyágyas kórterembe, odaszaladt az
egyik ágyon fekvő vékony, idős asszonyhoz, átölelte, megcsókolta, és a fehérre mázolt
éjjeliszekrényre tette a papírszalvétába csomagolt fél sonkás zsemlét. Aztán a kézitáskájába nyúlt, s
egy tábla tejcsokoládét helyezett a fél zsemle mellé, majd megfogta a fiú kezét, és az ágy mellé
tessékelte.
– Ezt a szőke, magas fiút a Gellért strandon ismertem meg: figuráns a Geodéziai Intézetnél, és
novellákat ír. Majd elolvassuk azokat a novellákat, talán még lehet belőle valami. Jól tudod, anya,
hogy képtelen vagyok ellenállni a szőke, magas fiúknak.
– Jó napot, kedves. Igazán nagyon szép magától, hogy elkísérte Krisztinát a kórházba.
Az asszony felült az ágyán, Krisztina a háta mögé tette a két párnát, hogy kényelmesen ülhessen.
– A Geodéziai Intézet. Mit mondott, milyen munkát végez ott? Mérnök?
–  Nem vagyok mérnök, csak figuráns; kisegítő munkaerő. Egész héten vidéken dolgozom, csak
hétvégére jöhetek föl Pestre.
Aztán némi habozás után:
– Gimnáziumi érettségim van – hazudta –, az Eötvös Gimnáziumban érettségiztem.
– És mondja, kedves, nincs kedve tovább tanulni ? Manapság minden valamirevaló fiatal
továbbtanul, s legalább egy szakmát szerez. Egy kezdő író, mint maga, írhat kedvtelésből, de nem
gondolhat arra, hogy az írásaiból éljen meg. Ígérje meg, ha nekem és Krisztinának örömet akar
szerezni, továbbtanul. Elsősorban magának lesz haszna, ha képezi magát. Én csak egy egyszerű
öregasszony vagyok, de kitanultam a nőikalap-készítést, és nem bántam meg. Főállásban a K… -i
színház jegyszedője vagyok, és híres színésznők rendelnek nálam kalapot. Nem dicsekvésből
mondom, amit mondok, de ha valakinek egy jó szakmája van, jól keres. Magának mennyi a havi
fizetése?
A fiú megmondta, és hirtelen szégyenkezés fogta el, hogy ilyen keveset keres.
– Tessék meggyógyulni – mondta a fiú –, tessék meggyógyulni minél hamarabb, és ami engem
illet, megígérem, hogy megfogadom a tanácsát, továbbtanulok majd. – Közben a fehérre mázolt
vaságyat nézte, hogy ne kelljen Krisztina édesanyjának fürkésző madárszemébe néznie; esze ágában
sem volt, hogy kitanul bármilyen szakmát, és attól tartott, ez a hazugsága kiolvasható a szemeiből.
– Én egy beteg öregasszony vagyok – hallotta a kissé éles, csipogó hangot –, többet vagyok
kórházban, mint odahaza, és egyetlen örömöm az én kislányom, aki minden tantárgyból mindig
jelesre vizsgázik az egyetemen. Ami nagy baj, itt nem tudok dolgozni, nincs hozzá erőm, és
természetesen egy kórteremben nem készíthetek kalapokat a színésznőknek. Maga fiatal és
egészséges. Maga előtt áll a jövő. Ne hagyja, hogy haszontalanul menjen el az idő; használja ki a
lehetőségeit. Dolgozzon, tanuljon és nagyon szeresse az édesanyját. – Kisebb szünet után hozzátette
még: – Remélem, él az édesanyja és az édesapja is. Szeresse a szüleit, és hallgasson rájuk, bizonyos
vagyok benne, hogy ők is azt szeretnék, hogy tanult ember legyen a fiukból. Igen, remélem, élnek a
szülei – vonta föl a szemöldökét. – Szerezzen nekik egy kis örömöt azzal, hogy tanul; tanuljon meg
egy világnyelvet is, mint ahogy Krisztina megtanult franciául. Ahány nyelv, annyi ember; régi
igazság ez. – Mint aki mindent elfelejtett: – Gondolom, élnek a szülei, és egészségesek. – Kérdőn
nézett a fiú szemébe, aki szintén a szemébe nézett egy pillanatra, mintha így akarná bizonyítani:
igenis, Krisztina édesanyjának minden szavára odafigyelt.
– Édesapám meghalt, édesanyámmal élek – mondta, és ismét lehajtotta a fejét, a cipője orrát
nézte.
– Milyen betegsége volt az édesapjának? – kérdezte az öregasszony, aztán hozzátette még: –
Remélem, az édesanyja kitűnő egészségnek örvend.
– Szívinfarktus – válaszolta a fiú –, és édesanyám csakugyan kitűnő egészségnek örvend. –
Észrevette, hogy önkéntelenül átvette Krisztina anyjának beszédmodorát, sőt a madárhangú
csivitelést is utánozza.
– Reggel, mikor csörögni kezdett az ébresztőóra, hogy munkába induljon, felült az ágyában,
szívéhez kapott, és visszaesett az ágyra; halott volt már.
Krisztina közben leült az ágyra, mosolygott, és kezében tartotta édesanyja kezét.
– Szép halála volt – bólogatott az öregasszony –, nem szenvedett szegény. Mások itt a kórházban
élőhalottak, csak a magas szintű orvostudomány, ami napról napra fejlődik, tartja életben őket.
Amikor én fiatal voltam, az ilyen súlyos betegek meghaltak volna már. A felszabadulás óta óriási
léptekkel halad előre az orvostudomány, és mindenkinek, a legszegényebb embernek is megadja
mindazt a gyógykezelést, ami 1945 előtt részben ismeretlen volt, és az akkori rendszerben csak a
gazdagok engedhették meg maguknak, hogy híres orvosok gyógyítsák őket. – Összefonta vékony,
ráncos kezét a takarón. – Nem akarok tolakodó kérdéseket feltenni, hiszen most látom először
magát, de kíváncsi lennék, mivel foglalkozott a kedves édesapja? Édesanyja bizonyára nyugdíjas.
Sajnos, az állam nem folyósíthat magas nyugdíjakat. Segíti anyagilag az édesanyját?
– Édesapám nehezen küzdötte fel magát a régi rendszerben – mondta a fiú. – A nagyapa, akire
csak nagyon halványan emlékszem – három-négy éves koromban halt meg – csak részben tudta
előteremteni a pénzt, hogy édesapám gimnáziumba, majd a jogi egyetemre járjon. Így hát gazdag
tanulótársai közül tanította azokat, akiknek erre szükségük volt. Később aztán szépen felfelé ívelt a
pályája. Jogi doktorátust szerzett. Országgyűlési képviselőnek választották meg, és tagja volt a
felsőháznak. Mivel régi, történelmi nevet viselő család a miénk, édesapám természetesen tagja volt
a Mágnás Kaszinónak is. – Nem kellett volna elmondanom ezt, ráncolta össze homlokát. Azt hiheti:
fennhéjázásból mondom, vagy arra is gondolhatnak, hogy hazudok. – Századosként harcolt az első
világháborúban – mondta ismét fennhangon –, amennyire visszaemlékezem elbeszéléseiből: az
olasz fronton vetették be a tűzvonalba Piavenál és Monte St. Gábrielnél. Az egész században két
tiszt nem sebesült meg; az egyik édesapám volt. Ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Rövid ideig
az orosz fronton is harcolt. Édesanyám a háztartást vezette otthon, 1945 előtt nem volt ráutalva,
hogy állást vállaljon, bár énekoktatói oklevelet szerzett még leánykorában. Amikor a nyilasok
átvették az ország kormányzását, édesapám minden tisztségéről lemondott. 1945 után különféle
munkakörökben dolgozott, főként mint fizikai munkás. Nehezen éltünk, de nem engedte, hogy
édesanyám munkát vállaljon. Ami engem illet, meg kell mondanom: nem tartoztam a jó tanulók
közé, sem az általános, sem a középiskolában. Végül is esti tagozaton tettem le az érettségi vizsgát,
elégséges eredménnyel, ami bizony nem valami fényes siker. Viszont gimnáziumi tanulmányaim
első három évében sportoltam, több versenyt nyertem 50, illetve 100 méteres mellúszásban, aztán
egy rövid ideig eveztem is. Versenyzői pályámat az 1956-os események szakították meg: az
egyesületből, amelynek tagja voltam, sokan disszidáltak, vagy abbahagyták a versenyzést. Nagyon
szerettem azt a kis közösséget – mint versenyző nem tartoztam az utolsók közé –, és nem volt
kedvem tovább folytatni az úszást a barátaim nélkül.
A fiú megköszörülte a torkát, mély lélegzetet vett, mint aki érzi: életrajzának kényes pontjaihoz
érkezik. Csak egy pillanatig habozott, letagadja-e vagy sem, hogy otthagyta a szülői házat, és
összeházasodott egy kurvával. Igaz, törvényesen elvált, de érezte Krisztina és édesanyja
gyanakvását személyével és életvitelével szemben; nem akarta szítani a parazsat.
– Édesapám 1962. január 6-án meghalt, így édesanyám támasz és segítség nélkül maradt.
Munkát kellett vállalnom, mégpedig fizikai munkát, mert így tudtam néhány forinttal többet
keresni, mintha például irodistaként helyezkedem el, amit egyébként érettségi bizonyítványom
lehetővé tett volna.
– Ez nagyon szép – mondta az öregasszony –, ez nagyon szép magától, hogy szereti és segíti az
édesanyját. Szeresse és segítse továbbra is, amíg csak él, és reménykedjék, soká fog élni, mert
édesanya csak egy van mindenki számára. Sokan elzüllöttek és bűnözővé váltak, mert elveszítették
az édesanyjukat. Megismétlem, kedves, addig örüljön, amíg maga mellett érezheti az édesanyját,
aki, meggyőződésem, az életénél is jobban szereti magát.
Ekkor Krisztina átölelte az öregasszony sovány vállát, csókolgatni kezdte a ráncos, kifestett
arcot, mindaddig, míg mindketten könnyezni kezdtek. Krisztina az ágy mellé helyezett táskájából
zsebkendőt vett elő, és letörölgette először az édesanyja, majd a saját arcáról a könnyeket.
– Vedd elő, kislányom, az éjjeliszekrény fiókjából a kézitükrömet, a pirosítót és a rúzst. Nem
akarok ez előtt a rokonszenves fiatalember előtt úgy mutatkozni, mint egy boszorkány.
 – Nagyon fiatalnak tetszik kinézni – mondta a fiú –, pedig nyilván sok csapás érte a nénit.
Krisztina édesanyja takarójára helyezte a tükröt, a pirosítót és a rúzst. A pirosító púderba mártott
egy vattadarabot, és a tükörbe nézve, apró ütögetésekkel az arcára lapogatta a pirosítót.
– Nem tudom, az én kislányom említette-e magának: mi zsidó származásúak vagyunk. – Lopva a
tükör mellett éles pillantást vetett a fiúra, az arcán kémlelte a hatást. – Az én drága édesanyámat és
édesapámat, valamint több rokonomat a németek Auschwitzban meggyilkolták. Én és Krisztina
nagynénje, és Klárika édesanyja a csodával határos módon megmenekültünk; akadt egy
tisztességes, önfeláldozó keresztény család, mely azokban a szörnyű napokban befogadott és
bújtatott minket. Én viszont nem akarok emlékezni a rosszra, mert abból újabb rossz lesz a szívben.
Megtanultam mosolyogni, nevetni, és az élet derűs oldalát nézni. Így neveltem az én egyetlen
kislányomat is: legyen mindig vidám, legyen mindig mosoly az arcán, mert akkor a szívében is
mindig mosoly lesz. Sok szörnyűség történik a világban, de mi nem veszünk tudomást ezekről a
szörnyűségekről, nem fogadjuk őket a szívünkbe. Így éltünk, és nem bántuk meg; megtanultunk
derűsen mosolyogni a rosszon is. Ért engem, fiatalember? A felszabadulás után is voltunk olyan
helyzetben – Krisztina még általános iskolába járt, és csak mellesleg jegyzem meg, mindig kitűnő
bizonyítványt hozott haza –, amikor választhattunk, veszünk-e két kiflit, vagy gyalog megyünk a
Keleti pályaudvartól az Astoriáig, de mi a két kiflit választottuk, mert enni muszáj, és egy kis séta
végtére is jót tesz. Akkor még Krisztina nagynénje sem volt a K…-i színházjelmezosztályának
vezetője, és nem segíthetett minket. Idős édesanyját kellett támogatnia, aki most is kitűnő
egészségnek örvend a korához képest. Aztán szép lassan minden jobbra fordult. A K…-i színházhoz
kerültem, és mint már mondottam magának, híres színésznők rendeltek nálam kalapokat, mert a fele
árat sem kértem, mint egy bevezetett, széles klientúrával rendelkező belvárosi kalapos, és
kifogástalan munka került ki a kezem alól. De a pénzből, amennyit csak lehetett, félretettem
Krisztina számára, holott mások vendéglőbe jártak volna ebédelni, és divatos ruhákat viseltek
volna. Mindez persze nem jelenti azt, hogy éheztünk és rongyosan jártunk. Meg kell tanulni, kedves
fiatalember, megbecsülni minden fillért, mert csak így lesz belőle forint. Félre ne értsen, nem
tanácsokat akarok adni magának, ehhez semmiféle jogom nincs; és ha igaz, hogy édesanyját nagyon
szereti és rendszeresen támogatja anyagilag, ez mindenképpen szép és dicséretre méltó cselekedet.
Aztán később, amikor Krisztinát felvették a jogi egyetemre, különleges engedéllyel két ebédet
hozott haza minden hétköznap egy kopottas, zománcozott ételhordóban, amit még szegény
megboldogult édesanyámtól örököltem, így aztán nem kellett drága pénzen újat vásárolni; az egyik
adagot megettük ebédre, a másikat vacsorára. Később Krisztina a legmagasabb ösztöndíjat kapta,
mivel minden előadáson jelen volt, és minden könyvet, jegyzetet kívülről megtanult a vizsgákra, így
hát természetesen kitűnőre vizsgázott minden tárgyból, nem hagyta magát húzással megzavarni a
tanulásban, és ha valami problémája volt, hozzám, az édesanyjához fordult tanácsért. Célunk az,
hogy vörös diplomával fejezze be az egyetemet.
Maga most talán arra gondolhat: könyvmolyt neveltem a lányomból. Pedig ez nem igaz; mi
rendszeresen eljárunk színházba, moziba, természetesen csak derűs, vidám darabokra, és Krisztina
szépirodalmat is olvas, képezi magát, mert műveltségre akar szert tenni. És miért lenne rossz, ha
derűt árasztó, vidám könyveket olvas? Egyébként erről már elmondtam a magam véleményét, ami –
boldog vagyok, hogy így van – Krisztina véleménye is. Aztán még valami: az én kislányom nagyon
szeret táncolni, és nagyon ügyesen táncol. Egy héten kétszer elengedem táncolni az Ifjúsági Parkba
vagy egy szolid tánciskolába; ennyi kikapcsolódást, úgy gondolom, megérdemel az, aki betűről
betűre megtanulja a tankönyveket, és színház, mozi és olvasás által bizonyos kulturális szintre
emelkedett.
Tudom, esetleg megfordul a fejében: Krisztina apja miért nem teljesítette családfenntartói
kötelességeit? Megmondom magának, mert nincs semmi rejtegetni valóm senki előtt, s maga talán
megtetszett az én kislányomnak. Krisztina apja – nem ejtem ki a számon a nevét – egy alkalommal
olyan mozdulatot tett, mint aki hozzám akarja vágni a cipőjét. Azóta sem én, sem a kislányom nem
köszönünk neki. Nem szólunk hozzá egyetlen szót sem; természetesen Krisztina nagynénje sem. Ez
a személy ott lakik a lakásunkban, pontosabban a konyhában. Semmire sem vitte az életben.
Cigarettázik, és sakkozni jár esténként a Károlyi-kertbe. Úgy él, mint egy kivert kutya, ahogy
megérdemli; nincs felesége és nincs gyermeke, akikkel szeretetben és békességben együtt élhetne.
De magára vessen: a gyermeke anyjához akarta vágni a cipőjét! Azóta nincs felesége és nincs
gyermeke: elveszett ember lett belőle, utolsóbb az utolsó koldusnál.
A fiú hirtelen észrevette, hogy Krisztina a rádióműsort böngészi, amelyet az éjjeliszekrényről
vett el, aztán bekapcsolja az ugyancsak ott álló táskarádiót.

„Csak egy tánc volt, amit kértem én

de már több kell,
maradj az enyém.
Meg is kérem a kezed ezúton
És a többit ne-em tuhu-dom.”

Míg Krisztina és az édesanyja a táncdalt hallgatta, felfüggesztetett a beszélgetés. Úristen,

gondolta a fiú, mi lesz, ha utánajárnak, ellenőrzik, amit mondtam?! Ha kiderül, hogy nem
érettségiztem, hogy egyetlen fillérrel sem segítem özvegy édesanyámat, aki nem is szorul
semmiféle segítségre, mert apám halála után már néhány nappal összeköltözött egy férfival?
Természetesen, tisztelem apám emlékét, és azt a bizonyos történelmi nevet, amelyet viselt! Mert hol
van példának okáért apám tiszti díszkardja – egyébként olyan kard volt, mint az igazi, acélból
készült, még a gondos kezek munkája által beléedzett vércsatorna is látható volt a kardon; az
igazitól talán csak abban különbözött, hogy nem volt élesre köszörülve – hol van hát az a tiszti
díszkard, amellyel apám a Piavénál és Monte St. Gabrielnél rohamot vezényelt az első vonalban?!
A Bizományi Áruház vásárolta meg azt a kardot, és én elittam az árát.
(Félfüllel hallgatta a rádiót, amelyet Krisztina és az édesanyja csaknem lecsukott szemmel,
mosolyogva hallgatott; igen, azon a nyáron táncdalfesztivál volt, s többek között ezt a számot is a
nap legkülönbözőbb óráiban sugározta a Rádió.)
Mindent, de mindent elrontottam, gondolta. Ha Krisztina említést tesz az ő sörözgetéseiről, a
dohányzásról már nem is beszélve – azonnal kiadják az útját. Úgy látszik, ennél a családnál a züllés
kétségbevonhatatlan jele, ha valaki cigarettára gyújt. Abban reménykedett, hogy legalább nem
akarta Krisztinához vágni a cipőjét. Talán Krisztina úgy vélekedik, hogy a maga ízlése szerint
formál, és végül is egy nem dohányzó, absztinens embert nevel belőlem. Az is lehet, gondolta, hogy
a helyzet mégsem olyan sötét. Elvégre a lány nem említette eddig az édesanyjának az ő nagyon is
kifogásolható magatartását a strandon, s talán ezután sem tesz említést róla. És ami a dohányzást és
a sörözést illeti: nyilván csak annyit követelhet meg, hogy akkor ne cigarettázzon és ne igyon,
amikor a társaságában van.
És miért nem jutott eszembe, hogy legalább egy szál virágot hozzak ennek az öregasszonynak.
Talán, mindent egybevéve, Krisztinának van igaza? Úgy látszik, képtelen vagyok másra gondolni,
mint a sörre és a cigarettára, és természetesen arra, miként fekhetnék le Krisztinával. Ösztönei azt
súgták, hogy ebből a szeretkezésből hosszú-hosszú ideig nem lesz semmi. A lehető legrosszabb
színben mutatkozott a lány előtt; most bizonyítani kell, hogy valójában nem rabja semmiféle káros
szenvedélynek. Igazodnia kell Krisztina és családja kívánságaihoz, minden feltétel nélkül
engedelmeskednie, ha a „továbbiakat” illetően eredményt akar elérni. De ez kilátástalanul és
reménytelenül távolinak tűnt; addig is minden erejével azon kell lennie, hogy kissé feledtesse a
strandon történteket.
Közben a tánczenei műsor véget ért. Krisztina kikapcsolta a rádiót, és a rádióműsorral együtt
visszatette az éjjeliszekrényre.
– Milyen szépek és egészségesek vágytok – mondta Krisztina édesanyja. – Vidámságot és
életerőt sugároztok, amitől, úgy érzi, jobban gyógyul az ember, mint az injekcióktól és
gyógyszerektől. Te, kislányom, piros vagy a naptól, ez a kedves, rokonszenves fiatalember pedig
rézbarna, mint egy indián. Természetesen nem akarok a dolgok elébe vágni, de szívesen
megismerkednék a maga édesanyjával, akit olyannyira szeret és tisztel a fia, akit keresetéből
támogat. Ez, sajnos, nem mondható el minden maga korabeli fiatalemberről. Sok önző fiatalról
hallani manapság, de mi ezekkel nem állunk szóba. Mondja, kedves – fordult az öregasszony a
fiúhoz –, a maga édesanyja nem beteg?
– Hála istennek, nem – válaszolt a fiú –, bár csak diétás ételeket szabad fogyasztania, mert az
egyik veséjét kivették.
– Szegény asszony, hiába, mindenkinek kijut a csapásokból, de véleményem szerint bele kell
törődni abba, amit nem lehet megváltoztatni, és meg kell keresni minden bajban a jót. Én például
nagyszerű orvosi kezelésben részesülök – a májam beteg –, és a nővérkék is mindent megtesznek
azért, hogy minél előbb meggyógyuljak. Sajnos, gyakran és hosszú heteket töltök ebben a
kórházban a májam miatt, nekem is diétáznom kell, mint a maga édesanyjának, de nem hagyom el
magam. Ez a kis kórterem – mutatott körbe csontsovány kezével – olyan, mint egy derűs kis család.
Vidám könyveket olvasgatunk, tréfálkozunk önmagunkon és betegségünkön.
A fiú kinézett az ablakon, amelyen besütött a nap. Távol valami épületet látott; ez az épület
nyilván a kórházhoz tartozott még. Elárul-e Krisztina, gondolta, hogy ittam és cigarettáztam? De
most nem dobbant meg a szíve, hogy elveszítheti a lányt. A félig tárt ablakon túl nézte a
napsugarakat; furcsa, eddig nem észlelt nyugalom fogta el. Nem gondolt a lányra, sem az anyjára,
sem a nagynénire, egyszerűen nem voltak fontosak számára. Tehát kinézett az ablakon; mit
árthatnak nekem, gondolta, semmi közöm hozzájuk.

A férfi ott ült az asztalnál, és kinézett a másik ablakon. Zöld levelű tujafákat látott; a lába mellett
az utolsó üveg bor, amelynek jó háromnegyedét megitta már, aztán a borosüveg mellett ott állt a
hasznos ásványi anyagokat tartalmazó szikvizes palack. Órájára nézett: úgy tetszett, az idő nem
múlik, még mindig jó három órát kell várakozni a feleségére, míg megjön. Az asztalon kinyitott
spirálfüzet, a füzeten toll feküdt; mindenesetre megpróbált írni valamit, amelyben talán van hasznos
szöveg is.
Cigarettára gyújtott, és hirtelen úgy érezte, hogy meghalt. Akkor már mindegy, gondolta,
lemehetek még egy üveg borért. Perceken belül megtette az utat a borozó és a lakása között. Ivott
egy fröccsöt, és székében hátradőlve várta, hogy megjelenjenek előtte rémképei, amelyeket, jól
tudta, egyedül felesége megjelenése űzhet el. Ismét töltött bort és szikvizet a poharába, de most csak
óvatos, lassú kortyokkal itta a fröccsöt. És a rémképek, mint egyetlen, kizárólagos tulajdonai, lassan
megjelentek előtte.
Először egy döglött sakált látott, amely egy fának ütközött autón feküdt, félig nyitott pofájából
lassan csöpögött a vér; a sakál feje lenyaklott az autó motorházáról. Elülső mancsa eltakarta a
fényszóró alsó részét. Nyakörv és acélszemekből álló póráz volt rajta; a gazdája nyilvánvalóan
házőrző kutya helyett használta. Az autó oldalánál fehér zakót és mogyorószínű nadrágot viselő
fiatal férfi állt szemben egy rendőrrel; a férfi zsebredugott kézzel magyarázott valamit; a sakál
gazdája és a rendőr félig nyitott szájjal állt egymással szemközt; a fehérzakós férfi kissé
előrehajolva ágaskodott a cipője orrán; a középkorú rendőr láthatólag jóindulatúan nézett a férfira,
és feszült figyelemmel hallgatta, hogy az mit mond neki.
A háttérben –
A férfi tudta, hogy a háttér képeit bármikor fölidézheti; tehát az íróasztalon fekvő DELTA c.
folyóirat 1973/5. számát ütötte fel, mint aki némi változatosságra vágyik, a mindennapi élet
eseményeiről óhajt tájékoztatást, azonban egy pillanatra sem múlt el az érzése, hogy meghalt már.

A FÉG BOCK puska családjának legjobb két tagja

a BT 12 TRAP és a BS 12 Skeet 12-es sörétes versenypuska

A sportpuskák legfőbb követelménye A TRAP puska csőhossza: 760 mm,

a megbízhatóság és a tartósság!
A megbízhatóságot az új rendszerű
lengőtömeges egybillentyűs
elsütőszerkezet, a tartósságot pedig a
négyszeres reteszelés biztosítja.
szűkítése: 1/2 és 1/1.
A (teljes) súlya: kb. 3,5 kg.
A SKEET puska csőhossza: 650 mm,
szűkítés nélküli, súlya: kb. 3,3 kg.
Mindkét puska agyfája verseny
agyfa, előagya pedig széles,
sportfogású.
A csövek terítése egyenletes – kiváló
szóráskép!
 További felvilágosítást ad a FÉG Értékesítési osztálya.
Budapest IX. Soroksári út 158.
Telefon: 476-026

A szöveg fölötti céltáblán koncentrikus körök voltak

láthatók, valamint a hirdetett puskák képe; majd egy harmadik
kép, amely valamelyik puska závárszerkezetét mutatta.
Tehát a háttér. Az autó mögött egy kurva állt jobb kezében
tőrhöz hasonló tárgyat szorítva, csuklóján karperec. Bal kezét a
csípőjének támasztja, és ránevet két fiatal, kövér férfira. Hasa
fedetlen; rövid ujjú blúzt visel, amelyet széles szalaggal kötött
meg közvetlenül a melle alatt. Jobbra egy bikinit viselő fiatal
lány áll, mögötte polcok, a polcokon pornográf magazinok. A
lány egy ilyen magazint mutat egy szemüveges, középkorú
férfinak; a magazin első oldalán szőke, meztelen nő fekszik,
combjai széttárva, bal kezének hüvelykujjával széthúzza a
nemi szervét. Lentebb egy fedetlen mellű asszonyt látott a férfi,
mellei petyhüdten lógtak, behunyt szemmel fölfelé nézett,
karjait szétvetette, hosszú, csapzott haja vállát és mellét
érintette.
Kiment a vécére, leült és nézegetni kezdte a vécépapír
nylonborítóján a kövér, kékbetűs feliratot:

„KISS ME!”

Úgy nézte a feliratot, mint aki nem hisz a szemének; ide-oda

forgatta kezében a vécépapírt, de a felirat csakugyan ez a
felszólítás volt. A férfi eddig csak nyugati, színes
magazinokban látta ezt a feliratot fiatal lányok bugyiján.
Mikor végzett, a fürdőszobában gondosan kezet mosott,
aztán visszament a szobájába, kinyitotta az ablakot, hogy
kiszellőztesse a dohányfüstös szobát. Bárcsak itt lenne már Á!,
gondolta, mert félek egyedül. Félelmét átmenetileg
megszüntetendő, megivott egy pohár bort, tisztán, víz nélkül.
Leült az íróasztalához, és vérágas szemekkel várta az újabb
rémképeket. A rémképek, mint hűséges barátok, nem
késlekedtek megjelenni előtte: először egy díszes,
kitüntetésekkel és zsinórokkal borított katonai egyenruhát
viselő szakállas négert látott; talán Bokassa lenne, gondolta,
Közép-Afrika császára, aki önmagát koronáztatta császárrá?
Az első képen, amit az üres borospohár alján látott, Bokassa
mosolygott, jobb kezét fölemelte, nyilván kegyesen intett az őt
ünneplő tömegnek. A második képen a császár amerikai
tengerészgyalogosok egyenruhájához hasonló terepszínű
egyenruhát viselő katonái gumibotokkal vertek két, földön
fekvő négert, akiket bokájuknál összeláncoltak. A harmadik
képen két lehajtott fejű néger férfi állt, bal fülüket levágták, a
vér végigfolyt az arcukon és nyakukon.
A férfi cigarettára gyújtott, mint aki a felszálló füstből
ezeknél elviselhetőbb képeket akar látni. Kívánsága részben
teljesült. Egy fekete estélyi ruhába öltözött nő jelent meg előtte
– talán éppen a cigarettafüstből lépett elő –, mozdulatlanul állt
egy hatalmas, fekete gépkocsi mellett, hosszú szárú fekete
kesztyűt viselt, és fehér pórázon – netán fehérre festett láncon?
– egy fekete párducot húzott; a póráz vagy a lánc a párduc
nyakörvéhez kapcsoltatott. A nő mögött egy fölakasztott,
meztelen testű fiatal bangkoki férfi volt látható; halott volt már,
arca felismerhetetlenné vagdosva, hasán és mellkasán is
késvágások nyomai látszottak; félig nyitott szájába egy kéz
tornacipőt lökött; ami a kezet illeti, férfikéz volt, csak az alkar
látszott: a csuklón acélpántos digitális óra.
Mélyet szívott a cigarettájából, a füst most száraz füvön
lépdelő hím oroszlánt formázott, az oroszlán nyakát egy
teherautó gumiabroncsa övezte, amelybe beleharapott, szemei
mereven jobb felé néztek. És igen, jobboldalt két nő volt
látható: az egyik tenyérnyi bikinit viselt, amely kiemelte,
hangsúlyossá tette azt, amit félig-meddig eltakarni látszott. Telt
keblei oldalt és alul meztelenek voltak; a melltartó jóformán
csak a mellbimbóit takarta el. Kezeit kissé eltartotta magától,
összecsippentett ujjai valami láthatatlan tárgyat szorongattak,
arca riadalmat és félelmet fejezett ki, szemei üvegesek voltak,
ajka félig nyitva, mint aki segítségért akar kiáltani. A másik nő
az előbbi mellett ült, jobb kezében egy rokokó órát szorított
magához, amelyet félig eltakart az órára borított sötétlila
kelme. A nő hosszú, bő, csíkos, gesztenyebarna szoknyát
viselt, és vörössel áttört aranyszínű blúzt, a ruha derekát vörös
öv fogta át. Sima, szőke haja legyező alakban a szemöldökéig
ért, s kétoldalt a válláig. Feketével kihúzott szemöldöke alatt
mint egy lyukba bújt, gömbölyű, zöld állat, meredt ki a szeme.
Arcát sárgásra púderozták, amelyen átütött valami nagyon
halvány rózsaszín a pofacsontoknál, bezárt, duzzadt ajkait
vérvörös rúzs borította. Az egész képet, az oroszlánt, a bikinit
viselő lányt és a fentebb leírt nőt valami szobához vagy
folyosóhoz hasonló helyiség foglalta keretbe, amely egy hátul
fehéren átderengő barna térségbe torkollott; a térség bal
oldalán egy zöldre festett radiátor állt, mellette egy fehér lámpa
vagy villanyoszlop. A helyiség a zöld szín legkülönbözőbb
árnyalataiban és a hátulról jövő fény árnyékaiban
mozdulatlanul derengett, jobb oldali falán egy keskeny,
téglalap alakú mélyedés látszott, egyenes, metszett vonalú.
A férfi megpróbált lejegyezni valamit rémképeiből,
amelyeket talán egy írásában felhasználhat. Töltött a poharába,
de csak a fröccs felét itta meg, azzal áltatva magát, hogy képes
az önmérsékletre, és nem fog berúgni, mire hazajön a felesége.
Ugyanakkor, a várakozás idejét kitöltendő, újabb feladatot
rótt magára. A szekrény alsó rekeszében kezdett kutakodni,
ahol régi naptárai, novelláinak összegyűrt harmadpéldányai,
levelek, kivágott újságcikkek, kavicsok, színes levelezőlapok,
valamint fényképek hevertek. Mindig tervezem, de csak
tervezem és halogatom, gondolta, hogy rendet rakok a
szekrényben. Találomra kivett a fényképek közül hármat.
 Leült az íróasztalához – jóleső érzés volt, hogy van még
bora, és újabb üveg borokra is van pénze –, és nézegetni kezdte
a kiválasztott három fényképet. A képek őt ábrázolták, egy
házimulatságon készültek, ahová szinte véletlenül csöppent
félrészegen. Akkoriban ismerkedett meg a feleségével, akit a
családja eltiltott tőle; nála volt Gárdonyban, ahol kb. félórát
beszélgettek. Ő már az első vonattal leutazott Gárdonyba, és
bár tudta, hol bérelt szobát a Z…-i család, esze ágában sem
volt becsöngetni az ajtajukon. Erre két nyomós oka volt: egy,
kidobták volna; kettő, nem akarta, hogy a lánnyal miatta
veszekedjen az anyja és az apja. Kiment hát a strandra, mivel
feltételezte, hogy a lány a strandon előbb-utóbb megjelenik,
kiválasztott magának egy öreg fűzfát, és lefeküdt a fűre
napozni. Emlékezett rá: akkoriban nagyon sovány és nagyon
barna, már-már fekete volt a sok napozástól. Érdekes,
gondolta, de én nyáron szinte soha nem dolgoztam. Leginkább
egy sokat tapasztalt ismerősétől tanult: elment az
ideggyógyászati rendelésre, és az orvosnak a kollégától hallott
tüneteket sorolta fel, amelyeket nem lehetett figyelmen kívül
hagyni, és főként nem lehetett bizonyítani az állítások hazug
voltát. Álmatlanságról, mégpedig hetekig tartó álmatlanságról
panaszkodott az orvosnak, aztán előadta, hogy nem képes enni;
ha villamosra száll, gyakran megesik: a kapaszkodó-rúd helyett
a levegőt szorítja meg, és ugyanígy van ez otthon a
kilincseknél. Az ajtó kilincsét akarja megfogni, de a kilincs
mellé nyúl a keze.
A meglepő az volt, az orvosok csakugyan bevették a mesét.
A kolléga még azt is tanácsolta, viselkedjék úgy, mint aki a
szervezetét gyötrő kórságok ellenére keményen és férfiasan
tartja magát, szinte nem is akarja tudomásul venni, hogy
valami baja van, s az orvosnak aggódó, fegyelmezett arccal
kérdéseket tett fel, amelyek arra vonatkoztak: ha netán kissé
beteg is, remélheti-e, hogy minél előbb kilábol a nyavalyából,
és újra föl veheti a munkát. Mindennek rendszerint az volt a
következménye, hogy a vizsgálat után azonnal kiírták
betegállományba, azt tanácsolva, hogy legalább három hétig
ússzon és napozzon, és ha tünetei nem múlnának el, ne
habozzon arról kezelőorvosának beszámolni.
Ilyen módon volt lehetséges, hogy nyaranként nem
dolgozott. Akkor, ott a gárdonyi strandon, a következőket
művelte, miközben szerelmére várakozott. Először: már az
állomás büféjében megivott két üveg sört és két konyakot. A
strandon is árultak sört, de igyekezett fegyelmezett ember
módjára fogyasztani. Apró szertartások előzték meg egy üveg
sör elfogyasztását. Napozott egy kicsit, kiballagott a stégre,
beugrott a vízbe, és jó tíz percet úszott. Aztán fölkapaszkodott
a stégre, és elsétált a sört és pogácsát áruló emberhez. Vett egy
üveg sört, megitta, és elfogyasztotta a töpörtyűs pogácsát is.
Ismét tízperces napozás következett a kiszemelt fűzfa mellett,
aztán megint úszás, sör, pogácsa.
A lány úgy egy óra körül bukkant föl a strandon; ő már
addig megivott tizenhárom üveg sört, és megevett tizenhárom
töpörtyűs pogácsát. Természetesen dohányzott is, mégpedig
kettős céllal: egyrészt szeretett cigarettázni, másrészt a sör
áporodott bűzét akarta elnyomni a dohányfüsttel, hogy a lány
ne nagyon érezze a leheletén, mennyit ivott.
„Mióta Edison feltalálta a kopogást, kopogjál, baszd meg!”
Ezt az intelmet egy jóindulatú hang dörmögte a fülébe; ez
már a bor, gondolta a férfi. Bal kézzel fölfelé háromszor
kopogott az íróasztal lapján, biztos, ami biztos, kortyolt egyet a
poharából.
Nézte az íróasztalán a három fényképet, és gondolatban
ismét a gárdonyi strandon volt. A lány alig fél órát töltött a
strandon; vissza kellett mennie a szüleihez. Ő csöppet sem
csodálkozott, mikor a lány azt mondta, megérezte, hogy
várakozik rá a strandon, azért jött, pontosabban szüleitől
szökött el a strandra.
Úsztak egyet, majd lefeküdtek a fűzfa mellé napozni.
Fogták egymás kezét, és a lány javaslatára azon a
frottírtörölközőn feküdtek, amelyet Á. hozott egy
sportszatyorban. Szeretsz, kérdezte a fiú és cigarettára gyújtott,
hogy kevésbé legyen alkoholszagú a lehelete, és a lány
semmiképp ne érezhesse, hogy félrészegen kérdezi azt, amit
kérdez. Azt hiszem, igen, válaszolta komoly hangon a lány,
némi szünet után, de hát még nem nagyon ismerjük egymást.
Én nagyon szeretlek, mondta a fiú, és a füstöt egy fűszálon
mászó katicabogárra fújta. Szeressél, csak ne igyál olyan sokat,
simogatta meg a lány a fiú hátát, aztán ijesztően sovány vagy.
Nekem tetszel így, ahogy vagy, de az idegeidnek nem tesz jót,
hogy iszol. Ne haragudj, nem akarok hülye tanácsokat adni.
Vigyázni fogok rád, ha akarod, hogy vigyázzak rád. Azt nem
mondom, soha egy cseppet se igyál, de ne vedelj minden álló
nap. Költözzünk össze, mondta a fiú, elválok a második
feleségemtől, keresünk valami jó albérletet, és együtt élünk.
Akkor a szemed előtt leszek, és vigyázhatsz rám. Mélyen
leszívta a cigarettafüstöt és kifújta a fűszálon araszolgató
katicabogárra. Össze is házasodhatunk, ha akarod, tette hozzá.
Ha szeretlek is, ezen még gondolkoznom kell, mondta a lány.
Én eddig két fiúval jártam, többé-kevésbé együtt is éltem
velük. Ez természetes, ha két ember komolyan szereti egymást.
Nem haragszol, de alszom rá egyet, aztán válaszolok. Annyit
mondhatok, főként azért, hogy miattam ne idd le magad a sárga
földig, hogy a válaszom majdnem bizonyosan igen lesz.
Felnevetett. Most meg örömödben fogsz berúgni? Istenem,
terád csakugyan vigyázni kell. Mennem kell, sajnos, nézett a
karórájára, úgyis lesz mit hallgatnom otthon. De ez az én
dolgom, ezért ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Élned kell,
írnod kell, ehhez pedig tiszta fejre van szükséged. Én ugyan
egyetlen írót sem ismertem, de nem tartom valószínűnek, hogy
részegen remekműveket lehet írni. Felállt; felállt a fiú is.
Három nap múlva találkozunk Pesten, mondta a lány, érezd,
hogy mindig veled vagyok, és vigyázok rád. Persze, neked is
kell vigyázni magadra, de én azt hiszem, elég erős vagy ehhez.
Kirázta a frottírtörölközőt, összegöngyölte, és betette a
sportszatyorba. Aztán kezet nyújtott, megcsókolta a fiú száját.
Az elkísérte a strand kijáratáig.
A fiú szíve feldobogott a boldogságtól. Valahogy jó volt,
hogy elment a lány, mert nem zavarta abban, hogy
visszagondolhasson a szavaira, a mosolyára, az arcára, a
nevetésére. Odament a sört áruló emberhez, vett egy üveg sört
és egy pogácsát. Illetve már nem kellett semmit mondania, a
cukrászsapkát viselő árus, mikor ő megállt előtte, már nyitotta
a sört, és átnyújtotta a pogácsát. Ha mindenki így fogyasztana,
mint maga, még kereshetnék is egy kis pénzt, mondta.
Körbemutatott a pokrócokon vagy gyékényeken fekvő
napozókra. Ezek majdnem mind helybeliek. Otthonról hoznak
ennivalót, este rúgnak be a házukban vagy a kocsmában. Ez
nem Balaton, ez a Velencei tó. Ide nemigen jönnek németek,
olaszok, a feleségükkel vagy a kurvájukkal, itt nincs üzlet a
magamfajtának, kedves uram. Pestiek persze jönnek, de
majdnem mindegyiknek van. egy kis vityillója. Széttárta a
karját. Megvárják az estét, és akkor rúgnak be, de nem nálam.
Hazudsz, gondolta a fiú, megcsinálod te a pénzed, alig van
már söröd és pogácsád. Mindenesetre részvétet színlelve
bólogatott az árus minden szavára, aki, íme, beavatta őt üzleti
titkaiba.
A nap lenyugvóban volt már, a strandolók kirázták
pokrócaikat, gyékényeiket, kieresztették a levegőt a
gumimatracokból. A fiú megivott még egy üveg sört, megevett
egy töpörtyűs pogácsát, aztán végigment a stégen, startfejessel
a vízbe ugrott, és jó negyedóráig úszott. Mire ismét a stégre
kapaszkodott, csaknem kihalt már a strand, eltűnt a sört és
pogácsát áruló ember is. A letaposott gyepet sörösüvegek, üres
májkrémes dobozok, összegyűrt papírdarabok és a szemét
mindenféle fajtája borította. A fiú a fűzfájához ment,
letörölgette magáról a vizet, száraz alsóneműt vett, nadrágjába
bújt, felvette fehér, rövid ujjú trikóját, kicsavarta és
válltáskájába tette a törölközőbe tekert fürdőnadrágot. Végül
felhúzta meztelen lábára a szandálját, és kiballagott a strandról.
A vasútállomásra ment, hogy hazautazzék Pestre; az állomás
tőszomszédságában természetesen volt egy kocsma: ott vett
egy üveg kadarkát, az üveget a válltáskájába csúsztatta. Aztán
beült az állomás restijébe, annyi pénze maradt, hogy
megihasson még egy üveg sört.
A restiben wurlitzer bömbölte az éppen divatos slágereket, a
közönség nyilvánvalóan a helybeliek közül való volt. A fiú
gondolatban már a vonaton ült, és kifelé nézett az ablakon:
nézte a gárdonyi halfarok alakú templom tornyát, rajta a
kereszttel, és a lányra gondolt. Elképzelhetetlenül távolinak
tűnt az a három nap, amikor majd újra találkozhatnak.
„Testvér, ne sértsél meg, de megkérdezem tőled: mit iszol?”
A fiú fölnézett, és egy nagydarab, vérágas szemű
fiatalembert látott az asztala mellett, a részegek jóindulatú
mosolyával nézett rá.
„Testvér, ne búslakodj egyedül, ülj át a mi asztalunkhoz, és
mondd meg, mit iszol.”
Nincsen pénzem, mondta a fiú, így hát nem fogadhatom el a
szíves meghívást, mert nem tudok nektek is rendelni, ahogy ez
szokás.
„Kérdeztem én tőled, testvér, van-e pénzed vagy nincs ?
Gyere, ülj át az asztalunkhoz, és rendelj magadnak, amit inni
szoktál.”
A fiúnak hirtelen mentő ötlete támadt. Ha pénze nincs is,
volt a válltáskájában egy új, angol gyökérpipa, amelyet egy
ismerősétől kapott ajándékba, de használni soha nem használt.
Belenyúlt a válltáskájába, meglelte a pipát, és átnyújtotta a
testes fiatalembernek. Ha elfogadod ezt a szerény ajándékot,
mondta, én is elfogadom a meghívásodat. A nagydarab
fiatalember, lábain kissé előre-hátra ingadozva, megszemlélte
az új gyökérpipát. Elfogadom, mondta, mert érzem, hogy
becsületes magyar ember vagy. Hangosan csuklott egyet. Még
sohasem volt pipám.
Ez egy angol gyökérpipa, nézett rá a fiú, állítólag nem
egészen értéktelen. Én magam cigarettázom és nem pipázok.
Ebből a pipából még soha senki egy tömés dohányt el nem
szívott.
Tetszik nekem ez a pipa, vette szemügyre a testes
fiatalember a pipát, amelyet kinyitott markán szemlélgetett.
Bizonytalan mozdulattal a wurlitzer felé mutatott. Ott, annál az
asztalnál szórakozunk egy kicsit, aztán elmegyünk a
menyasszonyom anyjához, ahol falni is lehet valamit.
Megvárlak, míg kiiszod a söröd, átülsz az asztalunkhoz, iszunk
még egy kicsit, aztán elviszlek a menyasszonyom anyjához, ott
harminc üveg sör van a kútban behűtve, és ehetsz sült libát.
Megér annyit ez a gyökérpipa, gondolta a fiú, hogy
elfogadhassam a meghívást. Megér ez a pipa legalább kétszáz-
kétszázötven forintot. Kiitta sörét, és a testes fiatalemberrel
átment a wurlitzerhez legközelebb álló asztalhoz. A pipa új
tulajdonosa némiképp imbolyogva lépkedett, szemét a
tenyerében tartott pipára, szögezve.
Aztán minden úgy lett, ahogy a fiatalember eltervezte az
estét. Ittak még egy-két rundot a restiben, majd fölkerekedtek,
és elmentek a menyasszony házához. A testes fiatalember
barátjának nevezte a fiút, és büszkén megmutatta az angol
gyökérpipát a menyasszonyának és leendő anyósának is. A sült
libát is föltálalták. A fiú megevett egy hatalmas combot
kenyérrel, zöldpaprikával és paradicsommal. Végül felhúzták a
kútból a roppant vödröt, amelyben csakugyan harminc üveg
megfelelően hideg sör találtatott. Elkezdődött a sörök
fölbontogatása; ivott mindenki, a menyasszony, az anyja, az
apa, a restiből az asztaltársaság, amelyet a fiatalember éppúgy
meghívott a menyasszonyához, mint a fiút. A sör ijesztő
gyorsasággal elfogyott. A fiú némi irigységgel szemlélte a
tenyeres-talpas, egészségtől majdnem kicsattanó
menyasszonyt, aki egyetlen rossz szóval sem illette vőlegényét,
amiért az berúgott. De nem tett szemrehányást a lány anyja és
apja sem. A kertben álló hosszú tölgyfa asztalon ittak és ettek,
aztán olyan döntés született, hogy el kéne még menni valahová
inni.
Erre az ivászatra azonban már nem hívták el a fiút, lehet,
hogy egyszerűen megfeledkeztek róla, de talán valószínűbb
volt: a menyasszony családja – az immár tökrészeg vőlegény
nem tett semmiféle javaslatot, de érdekes módon alig
imbolygott, tántorgott jobban, mint amikor a restiből kijöttek –
úgy ítélte, a fiú megette és megitta az angol gyökérpipa árát. A
fiú tehát kiment az állomásra, válltáskájában az üveg
kadarkával, és szerencséjére néhány perc múlva befutott egy
vonat, amely Pest felé indult. Fölszállt a vonatra,
elhelyezkedett egy zöld, kopottas műanyag ülésen, a
szakaszban rajta kívül csak egy középkorú férfi ült vele
átellenben, és dohányzott. Rágyújtott ő is, és amikor elindult a
vonat, csakugyan látta a halfarok formájú templomtornyot,
csúcsán a kereszttel. Alkonyodott már; részeg ugyan még nem
volt, de előhúzva válltáskájából a borosüveget, udvariasan
odalépett a középkorú férfihoz, hogy nem akar tolakodó lenni,
még kevésbé akarná megsérteni a kéréssel, de nem inna-e vele
egy korty kadarkát. Az útitárs egyáltalán nem sértődött meg, és
a kibontott üveget szájához tapasztva hatalmasan meghúzta.
Ivott a fiú is. Elkezdődött valami beszélgetés, amely
általánosságok s az időjárásra vonatkozó közhelyek körül
forgott; például arról, hogy a nyár kellemesebb, mint a tél, bár
a télnek is megvannak a maga örömei, de kívánatos lenne, ha
tél helyett is nyár volna, természetesen nem füllesztő hőség,
hanem kellemes meleg, amikor az ember ingujjra vetkőzve
megihatná a maga sörét vagy fröccsét, és nézné a Balaton kék
víztükrét. Az is szóba került, hogy dolgozni sohasem kéne,
mindenki harmincéves korában nyugdíjas lenne, és birtokában
volna egy budai kertes villának, egy balatoni nyaralónak,
valamint szőlőnek, s ha éppen kedve tartja, berúghatna minden
este. A szőlőt mások kapálnák, kötöznék, permeteznék és így
tovább, mert nem mindegy az, mondta a középkorú útitárs,
milyen bortól rúg be az ember. A szőlőhöz természetesen
lakható borház is tartozna, és kellemesen hűvös pince; füstölt
sonkát, kolbászt és szalonnát falatozna mindenki a cimboráival.
A vonat a társalgás és iddogálás közben befutott a kelenföldi
pályaudvarra, ahol mindketten leszálltak, és barátságosan
elbúcsúztak egymástól, és a fiú – cseppet sem volt kedve
hazamenni – öt-hat ismerősét vagy barátját telefonálta fel, ahol
talán egy görbe este ígérkezik. (Pénze egyáltalán nem volt, de
akadt vagy tíz telefonérméje.)
Szerencséje volt, egy zugszobrász ismerősénél javában
tartott már a görbe este, ahová azonnal meghívattatott.
Félrészeg volt ott már mindenki, férfiak, nők egyaránt, és a fiú
megnyugodva tapasztalta, hogy a házigazda bőséges
italkészlettel rendelkezik. Gödényszerű vedelés következett; a
zugszobrász egyik ismerőse villanófényes fényképezőgéppel
járta a szobákat, sőt a konyhát és a fürdőszobát is, ahol a
vendégek ittak és ettek.
A fiúról is készült három fénykép, amelyet most, mint
múltjának dokumentumát, tüzetesen nézegetett a férfi az
íróasztalán. Az első kép egy riadt tekintetű fiatalembert vagy
inkább fiút ábrázolt, rövid ujjú, fehér trikót viselt, jobb vállán a
hasított bőrből készült táska lógott, bal kezét a csípőjére tette,
haja borzas volt, háta mögött kovácsoltvas fogast lehetett látni,
amelyre két-három női retikült akasztottak. A második kép már
a fürdőszobában ábrázolta, amint jobb kezével a szájához
illeszt egy Kadarka feliratú borosüveget, keményen meghúzva
azt. A háttérben egy gázmelegítő elmetszett képe, a
gázmelegítőtől jobbra pedig a mosdókagyló egy része látszott.
Egyébként a fiú a földön, illetve a fürdőszoba csempézett
padozatán ült, a csempék érdesnek és mákkal behintettnek
tűntek. A harmadik s egyben az utolsó kép ugyancsak a
fürdőszobában ábrázolta őt, ülve, valami különös nézőszögből;
fejét oldalt tartotta, csaknem megérintette vele a jobb kezét;
oldalt nézett, fölfelé, nyilván a fényképészre, szája valami
mosolyféle vigyorba torzult.
Nagyon is jól emlékezett rá: keményen ittak, és végre
sikerült berúgnia az éjszaka. Ott is aludt a zugszobrásznál, és
alapos oka volt feltételezni, hogy másnap újra kezdték a
vedelést, természetesen nem azért, hogy berúgjanak, hanem,
hogy a másnaposság kellemetlen tüneteit megszüntetendő,
fokozatosan józanodjanak ki. Éppen ezért nem ittak sem
pálinkát, sem bort, hanem kizárólag a gyógyító hatást kiváltó
sört. Homályosan emlékezett még, hogy délfelé elmentek
valami halászcsárdába, méregerős halászlét ettek, aztán ismét
nekiálltak sörözni. Ekkor már a tegnap esti társaság alaposan
megfogyatkozott; a nők például kivétel nélkül eltűntek; hárman
vagy négyen gyógyították magukat a halászcsárdában. Ezután
vettek hetven üveg sört, és visszamentek kúrálni magukat a
zugszobrászhoz.
„Akkor még bírtam a szeszt.”
Hirtelen hangosan nevetni kezdett, a térdét csapkodta, a
könnye is kicsordult a nevetéstől; eszébe jutott a partizánvicc.
Kezdek berúgni, gondolta. Lopva és nevetve az íróasztalon álló
órára nézett: kb. harminc perc múlt el a három órából, aminek
elteltével a felesége hazajön majd. Most már mindenképpen
berúgok, gondolta, de holnap semmiképpen nem töltök rá, és
beveszem az Anticolt.
Félhangosan elmesélte magának a partizánviccet, miután
megivott egy fél pohár fröccsöt.
„Kérdés: Mikor volt harmincmillió lakosa
Magyarországnak? Válasz: 1945 előtt; tízmillió partizán,
tízmillió bújtatta, tízmillió üldözte.”
A férfi nyerítő, dörgő nevetéssel nyugtázta a poént.
Felhajtotta a maradék fröccsöt, aztán bort és szikvizet töltött a
poharába. De ettől a fél pohár fröccstől, vagy valami mástól,
ismét előtörtek a rémképei. Már nem nevetett. Arca sápadt
volt, homlokán tapadós nyirok ült ki: az alkoholveríték.
Egy fiatal koreai férfit látott, haja csaknem kopaszra nyírva,
trikóját jobb kezével felhúzza. Fedetlen, telt, női mellei
vannak. Egy ugyancsak majdnem kopaszra nyírt fiú vagy lány
tejet szív a bal melléből. A fiatal férfi bal kezét a kebléből tejet
szívó vállára helyezi, az jobb kezével átöleli a csípőjét. A
fiatalember összeráncolt homlokkal jobb felé néz, ahol egy
éhes, nyilván tejre várakozó gyereket lát. Szemöldökét
felhúzza, szája nyitva; a gyerek mindkét kis kezét a fiatalember
felé nyújtja.
Aztán egy hosszú, széles öblű, kehelyhez hasonló poharat
látott; a pohár talpát lefűrészelték. A pohár mégis egyenesen
állt a levegőben a lefűrészelt ólomkristály száron. Öblébe
valami vöröses italt öntöttek, az italból egy hatalmas, vöröses
jégkocka emelkedett ki; egyik éle fehér volt. A pohár bal
oldalán az ital színe lilába, majd feketébe olvadt. Az
ólomkristály szár hosszában vörös és lilásfekete csíkok
húzódtak; a pohár egy különféle ráncokat vető fekete bársony
háttér előtt lebegett.
És a katona! Mellképe volt látható, és a fejből a homlok
széles csíkja. Arca szomorú, vonásai kemények; húsos, széles
szája mintha önmagát készülne leköpni, vagy önmagának
akarna mondani valami nagyon fontosat. Terepszínű
egyenruhát viselt, amelyet vitorlavászonból varrtak. Elöl az
egyenruháján nyitva volt a cipzár, látni engedte a fekete trikót,
amelyet a katona a zubbonya alatt viselt. Bal vállán egy, a
használattól kopottas bőrtokban negyedig kihúzott, hosszú,
kétélű rohamkés látszott, középütt a vércsatornával, a kés
markolatát erős bőrrel vonták be. Szintén a bal vállán, a kés
mellett, bőrből készült tölténytár kígyózott le a melléig; maga a
tölténytár két egymás mellett levő széles bőrhurok volt,
amelybe, hegyükkel a katona felé, karabélygolyókat
illesztettek. A legalsó bőrhurok üres volt.
 Következő kép az éggel egybemosódó vizet ábrázolt, a
mozdulatlan vízen egy fehér csónak lebegett. Felül, mintha a
nap átsütne a zöld égen, vízszintes, éles fénypászmák
világoszöld, fenyegető sugarai vibráltak, aztán beleolvadtak a
sötétzöld vízbe. Jobboldalt két narancssárga: egy halványabb
és egy erősebb fénypamacs törte meg a zöld horizontot. A
ladikhoz hasonló motorcsónakban kék-piros sapkát és kék
inget viselő férfi ült egymással szemben a csónak két végében.
A csónak peremén rézsút elhelyezett horgászbot meredt fölfelé,
egy sötétzöld, csaknem fekete árnyékba. Ezek a fekete
árnyékok, mintha alulról törnének fölfelé, dermedt lüktetéssel
hasítottak a zöld víz felől a világoszöld, éles fénypászmák felé.
A csónak és a benne ülő két férfi vízszintes csíkokban megtört
árnyképe mozdulatlanul volt a mozdulatlan csónak alatt.
Látszott a csíkokra szakadt kék ing és a kékpiros sapka árnyéka
is.
Megpróbálta leírni látomásait; a keze hideg volt, mint a jég.
Majd később folytatom az írást, gondolta, mereven a pohárra
nézett, amely az óra mellett állt, s rágyújtott egy cigarettára.

A fiú kinézett a kórház ablakán, és fel sem ötlött benne,

hogy hátat fordítani a hölgyeknek illetlen dolog.
„Pisztolyt rántott a Mikulás!”
Csendesen nevetni kezdett. – „Már a Mikulás is.” – Az
egyik napilapban olvasta, hogy egy Mikulásnak öltözött férfi
kirabolt egy svájci bankot. Aztán abbahagyta a nevetést, és
süttette az arcát a nappal. Hirtelen hátrafordult. Biztosan van
Krisztinának és édesanyjának megbeszélnivalója, ami nem
tartozik rám, mosolygott a két nőre, aztán ismét kinézett az
ablakon. Újra szabadnak, erősnek és függetlennek érezte
magát, akinek édes mindegy, magatartását az illem javára
írják-e vagy sem. És hihetetlen dologra vetemedett; zsebébe
nyúlt, elővette cigarettáját, gyufáját, és rágyújtott. Nagyon is
tisztában volt vele, nemcsak Krisztina és az anyja rosszallását
válthatja ki ezzel a cselekedetével, de a kórházi rendtartás
szabályait is megszegi. Nem vezetjük be a klozettokban való
dohányzást, gondolta, ha nem tetszik a hölgyeknek, majd
szólnak.
De nem szólt rá senki. Éppen megeshetett, hogy a
kórterembe lép egy nővér és figyelmezteti, hogy tiltott dolgot
művel, vagy az egyik beteg tiltakozik, aki nem állhatja a
Kossuth cigaretta füstjét. Nyugodtan elszívta a cigarettáját,
aztán a csikket kipöccintette az ablakon a bokrok közé.
Megfordult, megtörölgette a szemét, rámosolygott Krisztina
anyjára, majd a lányra. Felhúzta a szemöldökét, megköszörülte
a torkát, mint aki ilyen módon akarja jelezni, ideje lenne
távozni a kórházból.
Különös dolog történt: Krisztina vissza-mosolygott rá, és
ebben a mosolyban valami csaknem kézzelfogható tisztelet
bujkált. A fiú hirtelen megértette: most vált Krisztina számára
igazán érdekessé. A cigarettázással való nyílt lázadása tette
meg a magáét, úgy tetszett. Valamint azt is megérezhette a
lány, nem mindenáron van rá szüksége a fiúnak; talán ekkor
jutott eszébe először, hogy a futólagos, semmire nem kötelező
ismeretséget igyekezzék elmélyíteni.
Elbúcsúztak Krisztina édesanyjától; a kórházban egyébként
megkezdődött a vacsoraosztás, és egy ételes kocsit az ágyak
között lévő folyosóban gördítő nővér hangos, de udvarias
hangon közölte, hogy a látogatási idő lejárt.
Kiléptek a kórház kapuján, és a fiú javaslatára sétálni
kezdtek az M… utcán. Egy étteremhez értek, amelynek vörös
salakkal borított kerthelyisége volt, két hatalmas
vadgesztenyefával.
– Éhes vagyok – mondta a fiú –, együnk valamit.
Bementek a kerthelyiségbe; az egyik vad-gesztenyefa alatt a
fiú megpillantott egy üres asztalt. Leültek.
– Én is éhes vagyok egy kicsit – mondta Krisztina, és
nedves, csillogó szemmel nézett a fiúra.
A mai nap csodái közé tartozott, hogy szinte azonnal
asztalukhoz jött egy pincér, és a rendelés felől érdeklődött.
– Először cserélje ki ezt a mocskos abroszt, ürítse ki a
hamutartót – feszítette karját az asztallapnak a fiú. – Aztán
hozzon étlapot és egy üveg hideg sört. Te mit iszol? – nézett a
lányra.
– Coca-Colát – mondta halkan Krisztina. Szemei, ha
lehetséges, még jobban csillogtak. A pincér elment, és a lány
bátortalan hangon megkérdezte: – Hány nőd van neked? És
mondd, nem vagy te alkoholista?
– Ami az első kérdésedet illeti: sajnos, nem vagyunk még
olyan közeli kapcsolatban, hogy kötelességem volna válaszolni
rá. De válaszolok: egy nőm sincs. Az alkoholizmussal
kapcsolatban viszont meg kell jegyeznem: nem alkoholista az,
aki júliusban egy forró vasárnap megiszik két-három sört. Te a
Coca-Colát szereted, én a sört.
– És ha, tegyük fel, választanod kéne a sör, a cigaretta és
énköztem, hogyan választanál? – Rezzenéstelen szemmel nézte
a fiú arcát.
– Erre azt kell mondanom – ráncolta össze a homlokát a fiú
–, sajnos, még nem vagyunk olyan bizalmas kapcsolatban,
hogy választásról eshessen szó.
– Milyen kapcsolatra gondolsz? – kérdezte Krisztina kissé
rekedtes hangon.
– A képzeletedre bízom, mit szokás bizalmas kapcsolaton
érteni. – Nem nézett a lányra, szemét az ételfoltos, piros-kék
kockás asztalterítőre szögezte. – Aztán, ha már te érdeklődtél
felőlem, úgy érzem, én is kérdezhetek valamit. Például azt,
jelenleg hány fiúval jársz?
– Egy fiú van, akivel táncolni szoktam elmenni – válaszolta
Krisztina. Elpirult. – Csak táncolni. Egy héten egyszer.
– Én nem tudok táncolni – mondta a fiú száraz hangon.
Hozzátette még: – Ezután is eljársz táncolni vele? Hiszen
tudod, egész héten vidéken dolgozom, és csak a hétvéget
töltöm Pesten.
Megjelent az asztalnál a pincér, elhallgattak. A pincér egy
csaknem tiszta abroszt terített fel a mocskos helyett, az asztalra
helyezte a hamutartót, amely csaknem tisztára töröltetett.
Letette a kinyitott sört és a kólát az asztalra, két pohárral, és
Krisztina elé helyezte az étlapot. Várakozóan állt az asztal
mellett.
– Majd szólunk, ha választottunk – mondta a fiú határozott
hangon, a pincér felé sem nézve. A pincér valami érthetetlent
morogva eltűnt.
A fiú töltött Krisztinának a kólából és magának a sörből. A
sör csaknem hideg volt.
– Tehát? Táncolni jársz? – félig kiitta a poharát.
Ahogy ezt a fiú mondotta, kortyolt Krisztina a kólájából,
csakugyan nincsenek olyan kapcsolatban, hogy elszámoltassák
egymást minden lépésükről. Ami őt magát illeti, joggal
föltételezheti, a fiúnak igenis vannak olyan kapcsolatai, holmi
parasztlánykákkal, ott, ahol éppen dolgozik. Így aztán kissé
furcsa számon kérni egy ártatlan délutánt, amit ő az Ifjúsági
Parkban tölt. Egyébként biztosíthatja a fiút, bár nem
kötelessége, hogy Andriska csupán alibifiú, aki arra jó, hogy
más, közeledni akaró fiúkat elriasszon.
Nincs semmiféle parasztlánnyal vagy más nővel kapcsolata,
mondta a fiú. Úgy hiszi, egyszer már beszélt erről. Azt
tanácsolja, Krisztina most az étlapot tanulmányozza, ahelyett
hogy a szavaiban kételkedjék.
– Pirított májat kérek uborkasalátával -mondta a lány.
Átnyújtotta az étlapot a fiúnak, aki elhárító mozdulatot tett a
kezével.
– Jó lesz nekem is a pirított máj uborkasalátával. –
Cigarettára gyújtott, és kiitta a maradék sört a poharából.
Ha tudnád, hogy a dohányzásoddal apámra emlékeztetsz,
akiből nem lett semmi az életben, nem dohányoznál – nézett
Krisztina a fiúra. – Ráadásul iszol is! Remélem, tisztában vagy
vele: ha a kedvemért annyit sem tudsz megtenni, hogy a
társaságomban nem iszol és nem dohányzói, nem hihetem azt,
hogy valamennyire is komolyan veszel. – Mély lélegzetet vett.
– Pedig úgy, de úgy örültem, hogy édesanyámra, akit
kimondhatatlanul szeretek és tisztelek, jó benyomást tettél.
Igen, jó benyomás alakult ki benne felőled és ezért egy icipicit
énbennem is. – Egy darabig elhallgatott. – De te, úgy látszik,
ezt a jó benyomást minden eszközzel igyekszel lerombolni.
Ha tudnád, milyen szenvedéseken ment keresztül
édesanyám! Bujkálnia kellett a német és magyar fasiszták elől,
Klárika és édesanyja kivételével egyedül maradt életben a
családból. Apám, aki egyszer édesanyámhoz akarta vágni a
cipőjét, nem zsidó származású. Egyébként nem szoktam
apámnak nevezni, édesanyám sem a volt férjének: „az az
ember”, így nevezzük. Tehát annak az embernek semmi köze
sincs a mi családunkhoz. – Közelebb hajolt a fiúhoz, és
lehalkította a hangját. – Édesanyám elmondta, milyen nehezen
éltünk jó ideig, még a felszabadulás után is. És most elmondok
neked valamit, azért mondom el, hogy gondolkozzál.
Gondolkozzál, milyen keveset kérek én tőled, és azon, mit
képes elviselni egy édesanya, egy ember, aki szereti a
családját, és mindent megtesz a gyermekéért. Édesanyám,
Auschwitzban elpusztult anyja, apja és távolabbi rokonai aljas
meggyilkolásáért kártalanítási összeget igényelt és kapott.
Természetesen édesanyámnak hiteles okmányokkal és túlélő
tanúkkal kellett bizonyítania, hogy szüleit és rokonait
csakugyan Auschwitzban ölték meg a németek. Végül is
megkapta a kártalanítási pénzt – pénzzel egyébként nem lehet
emberek meggyilkolását megváltani –, és édesanyám ezt a
jelképes kártalanítási összeget betette a bankba azzal a céllal,
hogy amikor elvégzem az egyetemet, egy gépkocsit vesz
nekem. El tudod képzelni, mit jelentett neki ez az igazolási
eljárás? Egyfelől, ugye, végig kellett élni a múlt szörnyűségeit,
másfelől pedig édesanyám gyanakodott, hogy mégsem fizetik
ki neki azt a pénzt.
Erről nem beszélt Andriskának, pedig az végzett
gépészmérnök. Vele csak táncolni jár az Ifjúsági Parkba. Némi
gyanúja van édesanyjának és neki is, hogy Andriska nem akar
mást, csak azt. Esze ágában sincs megkérni a kezét, de ő
Andriskához akkor sem menne feleségül, ha az térden csúszva
kérné meg a kezét. Őt csak a férje fogja asszonnyá tenni, senki
más.
Megérkezett a pincér a pirított májjal és az uborkasalátával.
Jó étvágyat, mondta a fiú Krisztinának.
„Még szűz.”
Ezt jól kifogtam, gondolta. Én az ő korában… Vagy lehet,
hogy hazudik, így akar próbára tenni?!
Gépiesen evett, és hallgatott.
A fiúk, akikkel együtt járt, azért hagyták ott, mert nem
feküdt le velük. Ezt a kérdést természetesen tüzetesen
megbeszélte édesanyjával. Arra az eredményre jutottak, hogy
Krisztina férjhezmenési esélyeit rontaná, ha nem érintetlenül
menne a férje ágyába. A szüzesség manapság ritka, tehát
becses és fölöttébb értékes. A fiúk ugyan látszatra nem sokat
törődnek az ilyesmivel, és olyan is akad, aki – ha három
randevú alatt nem történik meg minden – nem jön el a
negyedikre. Ezek a fiúk viszont azonnal másképp kezdenek
gondolkozni, ha nemcsak futó kalandot keresnek, hanem
komoly szándékkal kezdenek udvarolni. Akkor bizony
aggályoskodón követelik meg a lánytól azt, amire látszólag
ügyet sem vetettek: a szüzességet. És éppen azok a
leghangosabb követelőzők, akik a legszabadosabb életet élték
addig.
Őt nem fogják efféle kínos jelenetek elé állítani; leendő férje
kérésére akár szakorvossal is hajlandó megvizsgáltatni magát,
és kezében az orvos által aláírt igazolással, amely
egyértelműen bizonyítja a bizonyítandókat, ugyan mi
félnivalója lehet?!
A fiúnak émelyegni kezdett a gyomra, és tudta: egyetlen
magához méltó cselekedet az volna, ha most szépen felállna,
kifizetné a számlát, és faképnél hagyná Krisztinát.
Ugyanakkor érezte, hogy az átmeneti férfias határozottságot
miként váltja fel ismét a kiéhezettek félénksége és
alázatossága. Azt is érezte, hogy Krisztina azonnal észleli és
kihasználja ezt a változást.
„Ugye nem haragszol?”
Felemelte a jó félig telt sörösüveget, a tartalmát a kerítést
szegélyező bokrok közé öntötte, aztán a fiú cigarettáját,
gyufáját a retiküljébe tette.
„Ha majd elválunk este, visszakapod.”
Tudta, már elkésett a mozdulattal, amellyel fel kellett volna
állnia az asztal mellől. Ha most állna fel, csak nevetségessé
tenné önmagát. Ezt a menetet, el kellett ismernie, Krisztina
nyerte meg.
„De mi lesz a feladatom?”
Táncolni nem tud, arra pedig, hogy meztelenül
összesimuljanak az ágyban, ezek után gondolni sem
gondolhatott.
„Ugye megígéred, hogy megtanulsz a kedvemért táncolni?”
Ez nem is annyira kérés, mint a feladat, a közvetlenül
esedékes teendők kiszabása volt.
Most szépen hazamegyünk és én zongorázni és énekelni
fogok neked, jelentette ki Krisztina. – Kiderült, a lány titkon
slágerénekesnőnek készült. De szó sem lehet arról, hogy
csakugyan énekesnő legyen. Illetékes helyen érdeklődött;
kérése az volt, hallgassák meg, döntse el szakember, van-e
tehetsége. Az illetékes szakember válasza egy leplezetlen
ajánlat volt, amelyet természetesen visszautasított. Hát sajnos,
akkor nincs módomban meghallgatni magát, mondta száraz
hangon a szakember. Krisztina azonnal közölte édesanyjával,
majd nagynénjével a történteket; édesanyja első
felháborodásában arra az intézkedésre hajlott, hogy jelentsék
fel a szakembert. De csakhamar be kellett látnia, mivel az
efféle ajánlatokat nem szokás tanúk előtt tenni, a szakember
mindent letagadhat, sőt még becsületsértési pert is akaszthat a
nyakukba.
Pedig nem arról volt szó, hogy nyilvánosság elé lépjen vagy
lemezre vegyék a hangját, nem kívánatos nyugati turné volt a
tét, csupán az, hogy meghallgassák.
Természetesen, vonta föl Krisztina a szemöldökét, ha
komolyabb tét forgott volna is kockán, ezt az árat nem lett
volna módjában megfizetni. Esetleg, ha a szakember házassági
ajánlatot tesz… De nyilvánvalóan nős férfi volt, akinek talán
hasonló korú, felnőtt gyermekei vannak, mint ő…
Marad az egyetem, mondta Krisztina. Ha végez, vörös
diplomával akar végezni, majd megtalálja a módját, hogy ismét
megpróbálkozzék az énekesnői pályán. Édesanyja kiveszi a
pénzt a bankból, és vesznek egy használt gépkocsit. Ő
keményen dolgozni fog, és egy-két év múlva képes lesz
félretenni annyi pénzt, hogy a használt gépkocsit eladja, és újat
vegyen.
Úristen, mibe keveredtem, nézett a fiú a tányérjára. Már
nem volt éhes, de evett, mint aki, ha időlegesen és
viszonylagosan is, szabadnak érezheti magát. Miért ebbe a
lányba botlottam a strandon. De nincs módom válogatni a nők
között, nem küldhetem el az anyjába. Kiszolgáltatott emberré
váltam, nevén nevezve a dolgot: szolgává. És cserébe nem
kapok semmit. Legfeljebb a kezét foghatom meg, vagy adhatok
neki egy puszit az arcára, ha rám unt este, és elbúcsúzik.
Vehetek másik cigarettát, mert a retiküljében rúzs- és kölni-
szagú lesz a cigarettám. Mehetek tánciskolába, az Ifjúsági
Parkba. Illetve nem mehetek: mennem kell. Ráadásul nem
gondolhatom komolyan, hogy Krisztina a leendő férjet nézi
bennem. Alibifiúra van szüksége, aki strandra, kórházba, az
Ifjúsági Parkba kíséri, míg ő diplomás vőlegény után néz, míg
én segédmunkásként dolgozom vidéken. Feladatom; hogy
szórakoztassam a hétvégeken. De: ez is jobb a semminél. Van,
akire gondolhatok munkám közben; esetleg majd levelezünk is.
Nyálas ügy ez, gondolta, akárhogy forgatja is az ember a
dolgot. – Mélységesen szégyellni kezdte magát, amiért a
kórházban apjáról beszélt, pontosabban fecsegett, mert arra
gondolt, hivalkodásával leveheti a lábáról a mama után a
lányát. Mit tenne a helyemben az Öreg? Nem volt kétséges:
felállna az asztaltól, udvariasan hazakísérné Krisztinát, s
közölné vele, sajnos, nincs módjában többé találkozni vele.
Nem azért, mert a lány nem akart vele lefeküdni, éppen
ellenkezőleg, az Öreg nem lett volna hajlandó lefeküdni
Krisztinával. Mert most nem erről van szó; van, amit az ember
nem tesz meg: nem bontja fel és olvassa el a másnak címzett
levelet, mint ahogy rendőrségi kihallgatásokon nem vall még
az ellenségére sem. Nem ír alá hamis jegyzőkönyveket egy
doboz cigarettáért, de más elképzelhető jutalmakért sem. Nem
tagadja meg önmagát, mert csak az első lépést nehéz megtenni
a hamisság útján, a többi már gyors, ütemre járó, mint a
parkett-táncosoké.
Igen, turkált a tányérján a fiú, van, amit megtehet az ember,
és van, amit nem. Én ezen a határvonalon lépkednék most,
vagy már átléptem a határvonalat? – Összepréselte az ajkát, és
a tányért eltolta maga elől. Egy percig világosan érezte, nem
lépte át azt a bizonyos határvonalat, és remélhetőleg halála
percéig nem is fogja átlépni. Igen, mert pillanatnyilag
elfeledkezett arról, hogy életében eddig mindig képes volt
három lépés távolságot tartva önmagára kacsintani; így
történhetett: nem lett belőle strici kurva felesége mellett, néha
fütyörészhetett a tizenöt fokos hidegben, amikor a
habarcskeverő kanálra gémberedett vörös, repedezett keze, és a
fűtetlen rákoscsabai konyhában Kleistet és Martinovicsot
olvashatott azzal a tudattal, hogy másnap fél ötkor kell
felkelnie, mert munkába kell mennie. Így történhetett, hogy
igazán nem érintették a félparaszt kőművesek, ácsok,
munkavezetők gúnyolódásai, mert Kleist, Martinovics és
Hajnóczy József kezét érezte a vállán, és főként az Öregét, aki
életével és halálával lehetővé tette számára, hogy ezeket a
könyveket olvassa. Az öreg citoyen segítségét érezte – ha nem
is gondolt mindig erre a segítségre, de nem is volt rá szükség;
miként a ház betonból készült alapjaira sem gondol az ember
fűtött szobában; de ezek az alapok tüzetes és gondos munkával
készíttettek, amelyek nemcsak őt, de a gyermekeit és azok
gyermekeit is kiszolgálni képesek, mert ez a történelmi időt
átívelő alap, amely a magyar jakobinusok szabadságeszményei,
és példának okáért Hajnóczy József morális tartását adják
örökül az utódoknak, Hajnóczyét, aki – ahogy ezt a fiú
Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója című munkájában olvasta
– a kivégzését kihirdető ítéletet követően, élete utolsó három
napjában „limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépett a
szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart
neki. Visszatekinte a katonára: »ne fárassza kend magát; én
saját erőmből is fellépek.«” Aztán: „Hajnóczy elébe mentek a
hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy
hozzányúljanak. Akkor megölelé Molnárt. Leült a székre
csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér
kettérepeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn
ollójával nyakán az apró hajakat elmetszé.”
A fiú eljátszott a gondolattal: előbb-utóbb rá is sor kerül,
mert minden, bármelyik percben mindenkivel, mindenhol
megtörténhet, a sejtjeivel, az ösztöneivel érezte, mint a tigris,
amelyet időlegesen kímélnek, azzal a céllal, hogy szaporodjék,
és újra vadászhassanak rá.
Befelé, halkan kuncogni kezdett. Krisztina nem sejtheti,
hogy ő bármikor rágyújthat, mert rá merne gyújtani, de most
éppen nem teszi. Játszik. Ez az el nem szívott cigaretta
valószínűleg vérig sértené Krisztinát, ellentétben a füstölgő
cigarettával, ami miatt kicsit felhúzhatná orrocskáját,
mérgelődhetne, s oktató-nevelő hangon kifogást emelhetne. De
az el nem szívott cigarettával szemben tehetetlen. S nyilván, ha
módjában lenne választani a kettő közül, az előbbit választaná,
a fiú ujjai közt füstölgő cigarettát.

A férfi leemelt a könyvespolcról egy könyvet, és felütötte.

„Bitóként egyenes, négyzetes szerkezetű faoszlopot
használtak. Valamennyi oldala mellé faéket vertek, így
állították függélyesre, így szilárdították meg az aknában; felül
pedig átalvetették rajta a kötelet.
A halálraítélt két csuklóját bal combjához kötötték, fejére
csatolták az úgynevezett állazót, egy szíjszerkezetet, ami
letapasztotta száját és állának mozgást nem engedett, úgyhogy
kiáltozása nem verhette föl a börtönudvar csöndjét. A bitó alatt
zsámolyra állították az elítéltet, majd nyakába akasztották a
hurkot. Ekkor a hóhérsegédek a bitó megett meghúzták a
csigasoron áthaladó kötelet, miközben a főhóhér kirúgta
áldozata lába alól a zsámolyt és kemény mozdulattal oldalt
fordította az elítélt állát, elszakította fejét gerincoszlopától és
ezzel élete fonalát is. A kivégzett bal combjához kötözött két
keze szabadon hagyta a szív tájékát. Itt tépte fel az orvos az
élettelen ember utolsó ingét, ide illesztette sztetoszkópját, majd
jelentette a halál beálltát.”
A férfi lassan becsukta a könyvet. Aztán üres poharára,
majd a boros üvegre nézett, amelyben csak kétujjnyi bor volt
már. Le kell mennem némi utánpótlásért, gondolta. Most
viszont nem áltatta magát, nem egy, hanem három liter bort
hoz majd; két üveget elrejt a felesége elől, például a
mosógépbe vagy a ruhásszekrénybe, egyszóval valami
alkalmas helyre, ahol meg-meghúzhatja az üveget akkor is, ha
Á. hazajött már.
A szobában rendesen gumipapucsban ült, mert a cipő,
amelyet nemrég vásárolt, kissé szorította a lábát. Egy kis
hárompolcos állványon – a kéziratait, üres füzeteit, hivatalos
levelezését tartalmazó dossziékat tartott ezen (a hivatalos
levelek csaknem egytől egyig előleget kérelmező levelek
voltak) – egy cipőkanál is feküdt az angol szótár mellett.
Kezébe vette a cipőkanalat, és forgatni, nézegetni kezdte. A
fémből készült cipőkanál domború hasán a következő felirat
volt olvasható:

Brasch Izidor
Budapest
Király-utcza 53.

A cipőkanál megfelelően öblös, lekerekített bal oldalába

különféle női cipők voltak karcolva, középütt egy hosszú szárú
női csizma állott, valami emelvényt utánzó vonalon, amelyet
alul kacskaringós, cirádás minták díszítettek. A cirádák közt
akadt félcipő, másfajta csizma, női papucs, topánka.
A cipőkanál egyébként főként az árukollekciót mutató
részén erősen kifényesedett. Legalább száztíz éves, gondolta a
férfi. Anyjától kapta a cipőkanalat, akinek szintén az anyjától
maradt örökül. Jobb végén kissé elgörbült; talán síbakanccsal
tapostak rá, vagy férficsizmával? Ettől a kis hibájától eltekintve
a cipőkanál épnek és sértetlennek látszott.
A férfi ujjára akasztotta a cipőkanalat, mert a cipőkanál jobb
végénél elkeskenyült és visszahajlott, mintha a másik végén
nézegetné a női cipőket, csizmákat. Lyuk is volt a visszahajló
keskeny görbület végén, nyilván, hogy a fürdőszobában valami
falba vert szögre lehessen akasztani. Túl fog élni engem Brasch
Izidor cipészmester cipőkanala, ráncolta össze homlokát a férfi,
túlél, minden bizonnyal, ahogy nyilván Brasch Izidor urat is
túlélte.
„Jobb lenne cipőkanállá változni?”
Fölemelte és meghúzta az üveget, majd üresen, csendes
koppanással helyezte a parkettára. Végtére is, szőtte tovább
gondolatait, egy cipőkanalat nemigen vetnek börtönbe, nem
verik gumibottal a veséjét, hogy valljon a barátaira, nem
tagadják meg tőle – ha dohányos – a cigarettát, nem ítélik kötél
általi halálra, nem kell kegyelmi kérvényt fogalmaznia,
amelyet természetesen elutasítanak, és főként: nem akasztják
fel. Kissé talán egyhangú, de kétségtelen hosszú életet él egy
cipőkanál. Még háború esetén is viszonylagos biztonságot
élvez: ágyúval kórházakat és lakóépületeket szokás lőni,
cipőkanalat nem. És ha valakinek az a bizarr ötlete támadna,
hogy ágyúval lőjön Brasch Izidor cipőkanalára, nem érné el a
lövedék, hanem a légnyomás a szoba túlsó falához repítené; túl
könnyű. Legfeljebb atom- vagy hidrogénbomba lenne képes
megsemmisíteni ezt a cipőkanalat. De miért dobnának Brasch
Izidor cipőkanalára hidrogénbombát? Végtére is, ha
meggondoljuk, nincs rá nyomós ok.
Kiment a vécére, és elfelejtette a nevét. Amikor aztán
eszébe jutott, az a téveszméje támadt, hogy bezárták. Rángatni
kezdte a kilincset, rugdosta az ajtót, az alkoholveríték
elborította a homlokát, mellkasát, kezeit. Végre a zárba
helyezett kulcsra meredt, megforgatta a kulcsot a zárban, és a
vécéből kilépve szabad embernek érezte magát.
Bement a szobába, kissé remegő térdekkel, az íróasztalán a
négy üveg termelői bor állt, és négy üveg gyógyhatású szikvíz,
mellettük a pohara, spirálfüzete, tolla. Remegő kézzel töltött
magának egy pohár bort, felhajtotta, de semmiképp nem tudta
megállapítani, hogyan került a bor és a szikvíz az íróasztalára.
Ő maga ment volna le a borozóba és a közértbe, csak
elfelejtette? Megtapogatta az üvegeket. Valóságosnak
látszottak.
Három üveg bort alkalmas helyre – a mosógépbe, a
ruhásszekrénybe és a kamra legfelső polcainak egyikére
helyezett, ahol, úgy vélte, Á. nem találja meg őket. Egy üveg
bor és egy üveg szikvíz állt most az íróasztalán, miután a
három üveg szikvizet kivitte a kamrába; pohara a spirálfüzet és
a tolla mellett állt. Jöhetnek a rémképek, gyújtott cigarettára,
de most már csakugyan félt tőlük. Mindenesetre kissé reszkető,
hideg, nyirkos ujjai közé szorította a tollát, lejegyzendő a
rémképeket, amelyek nem késlekedtek megjelenni előtte.
Először egy prémgalléros, rezzenéstelen tekintetű
vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa; az
asszony jobb könyökével egy asztalra támaszkodott, előtte az
asztalon két egymásra helyezett kistányér, a felső tányérban
némi süteménymaradék. Egy háromnegyedig teli vizespohár
állt a tányérok mögött. A vénasszony gyöngysorokat viselt a
nyakán, a két csuklóján, s egymásra fűzött ujjain gyöngyökkel
díszített gyűrűket. Összepréselt, keskeny szája ki volt rúzsozva.
A férfinak úgy tűnt: az íróasztalát nézi.
A motorkerékpáros néger következett. Közvetlenül a
tengerpart mellett állt a motorkerékpár, amelyet elöl, hátul és
oldalt karabélygolyó alakú villanykörték borítottak. Maga a
néger vörös-fehér sávos bukósisakot, fekete szemüveget, kék
inget, széles, fonott bőrövet, fekete nadrágot és fekete cipőt
viselt. Két, fekete kesztyűs kezével a kormányt fogta.
Háttérnek a kék tenger szolgált, amelyet két tarajos hullám tört
meg. A karabélygolyó alakú lámpák kék-narancs, bordó-kék,
citromsárga-kék színekben villogtak, és elöl három megtört
ellipszist formáztak; a legkisebb ellipszis volt legelöl, a
legnagyobb csaknem a szélvédőt érintette. Az első kerék
sárhányóját is villanykörték borították, félkör alakban. A
motorkerékpár oldalát borító villanykörték olyan módon
erősíttettek a motorkerékpárhoz, hogy kihangsúlyozzák a
nyilván nagy sebességre képes gép áramvonalait. Hátul csak
egy talpra állított, villanykörtékből készült háromszög látszott
megtörni az áramvonalat, valójában ezt a háromszöget –
elölnézetből – takarta maga a legalább százhúsz kilós néger.
Egyébként mindegyik színes karabélygolyó alakú lámpa éles,
hideg fénnyel égett.
Ezután egy bolyhos, fehér takarón szeretkező párt látott a
férfi. Az aktust egy operatőr gondosan filmezte. A férfi hátulról
hatolt a nőbe, aki a fájdalomtól, az élvezettől vagy az operatőr
kedvéért behunyta a szemét, száját kinyitotta, mint aki kiáltani
akar, karjait előrevetette, s jobb kezében egy műanyag
almacsutkát szorongatott, amelybe rágásnyomokat préseltek.
Végül a halott várost látta. Nemcsak látta: de ott bolyongott
a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak
labirintusában; Á.-t, a feleségét kereste. A menedéket nyújtó
szoba, az íróasztal, az óra, a rejtett és el nem rejtett üvegek
szintén eltűntek, érezte, mindörökre. Egy percig felülnézetből
látta a várost, az előtérben kőcsipkés mellvéd, árkádok, aztán
ismét a mellvéd kőcsipkéi félkörben határolnak egy bástyát,
amelyet alulról lépcsőkkel lehet megközelíteni, itt a lépcső által
megtört téglalap alakú térség következik, erről ismét lépcső
vezet fel a bástyára.
A férfi valahogy tudta, hogy az ismeretlen várost egykor
perzsák lakták, és egy háború százharminc évvel ezelőtt
pusztította el. A naptól mustársárgán villogó házak romjai a
legkülönbözőbb geometriai formákat öltötték. A férfi hol a
sárga porban botladozott a sárga kövek között, hogy átjutva a
városon, találkozhassak a feleségével, hol ismét felülnézetben
látta a várost és önmagát is, ahogy botladozik a romok
labirintusában; ilyenkor látta, túl a. városon, a bokrok vagy fák
zöld síkját. Talán édesvíz is van ott, gondolta, mert ajka
cserepes volt, torka száraz, s nagyon szomjazott, talán ott vár
rám a feleségem.
De valami azt súgta: soha át nem jut a halott városon Ott
botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik és meghal.
Nem látja többé a feleségét, aki mozdulatlanul, száraz
szemmel, ökölbe szorított kézzel áll a fák között, arcát a sárga
város felé fordítja. Tudta ezt, s ez némi könnyebbséget jelentett
számára. Könnyebbséget ahhoz, hogy méltósággal haljon meg.
Mert azt is tudta, nem lesz könnyű és gyors halála. Repedezett,
véres ujjakkal, szakadt ruhában, vérző térdekkel mászik meg
újabb és újabb falakat, hogy közelebb kerüljön a vízhez, a
fákhoz, a feleségéhez. Nyelve száraz, és megdagad a szájában.
Szeme sarkából sárga váladék folyik az arcára. Tátott szájjal,
egyre nehezebben lélegzi be a poros, forró levegőt. Ismét
átkapaszkodik egy falon, ismét belebotlik egy sötét kapualjba,
ahol legalább árnyékban van. De kilép a sárgán villogó utcára,
átkapaszkodik egy falon; közelebb kerül néhány méterrel a
zöld levelű fákhoz, a feleségéhez. Menni és kapaszkodni fog,
amíg csak meg tud állni a lábán.
A férfi ott ült az íróasztalánál, egész testéről patakokban
folyt a veríték.
„Delírium tremens?!”
Gyorsan, remegő kézzel telitöltötte poharát borral, és a
poharat két tenyere közé szorítva felhajtotta. Átmenetileg, jól
tudta, csak átmenetileg, kis időre, jobban érezte magát.
Delírium tremens, ahogy ennek a betegségnek leírását
szakkönyvekből ismerte, nem törhetett rá, ehhez hosszú időn át
rendszeresen kell alkoholt fogyasztani, de annyi bizonyos,
állapította meg, látomásait közvetlenül az alkohol váltotta ki.
Ha megérkezik Á., taxival elmennek orvoshoz, nézett az
órájára, addig viszont még jó két órát egyedül kell eltöltenie.
Az a legrosszabb: hogy nem mehet a felesége elé, mivel az
után a hónapokig tartó részegség után, amikor többek közt
kölnit és borotvaszeszt ivott, képtelen volt elviselni a nyílt
térséget, az utcán úgy érezte magát, mint aki bármelyik
percben elájulhat, meghalhat; szédült, remegett, s akkor
nyugodott meg ismét, ha falakkal határolt helyiségben
tartózkodott. A szobában kevésbé érezte rosszul magát; meg-
megszédült itt is, mint aki összeesni készül, de ilyenkor
sürgősen felhajtott egy nagy pohár bort. Ezután enni is tudott.
Egyáltalán: megvolt a maga módszere a kijózanodásra,
amelyhez borra volt szüksége; fokozatosan vonta el
szervezetétől az alkoholt, míg – általában orvosi segítséggel:
nyugtató-altató hatást kiváltó injekciókkal –, egy mély és
hosszú alvás után csakugyan jobban érezte magát. Azután
reggel csakugyan jobban lett, esze ágában sem volt inni,
később ismét megszédült, kifutott a vér az arcából, tehát
elővétetett rejtekhelyéről a gondosan elrejtett borosüvegek
közül egy, és ő ismét inni kényszerült. De most már csakugyan
vigyázott a mértékre, mert rettegett, hogy eléri a delírium
tremens, és csak akkor ivott egy pohár „gyógybort” – most
csakugyan annak tekinthette –, ha igazán szüksége volt rá.
Megjegyzendő, gondolta, hogy az igazi szenvedés mindig
szombaton vagy vasárnap vette elő, amikor az orvos nem
rendelt: önmaga orvosa kényszerült lenni, de legalább
bármelyik orvosnál jobban ismerte betegét.
Elkezdett telefonálni. Az asztalkára, amelyen a telefon állt,
odakészített magának egy pohár bort, s lába mellett a parkettán
foglalt helyet a gyógyhatású szikvíz. Térdére fektette noteszát-
először természetesen Á.-t hívta fel a munkahelyén, néhány
szóval őszintén bevallva, mit művelt, aztán sorra a barátait,
ismerőseit. (Átvillant az agyán, hogy egyszer már felhívta őket
ma, de nem volt bizonyos benne.)
A telefonálásoknak kettős célja volt: az egyik, hogy
elfoglalja magát valamivel, és ne gondoljon szüntelenül
önmagára, hogy abban a percben éppen mit érez, hogy
elhessentse a rémképeit; a másik, maga előtt is csak félig
bevallott cél arra irányult: hozzanak neki bort. A görög
szónokok ékesszólásával ecsetelte rosszullétét, olyan
helyzeteket teremtve, hogy a felhívott ismerős vagy barát félig-
meddig gyilkosnak érezhette magát, ha megtagadja a kérést.
(Ismét átvillant rajta, mintha ma már felhívta volna ezeket az
embereket, s ugyanezt kérte tőlük.)
De akár felhívta őket, akár nem: nyomatékosan
hangsúlyozta, gyorsan jöjjenek azzal a borral, és az Isten
szerelmére, semmiképp ne hétdecis palackot hozzanak, hanem
literest. Lehetőleg termelői bort. De ha nem lenne rá pénzük:
megteszi a legolcsóbb kadarka is. (Betéve fújta, mint a diák
valamely megtanulandó verset, a borok fajtáját, minőségét,
árát.)
És az ismerősök – főként egy-két iszákos barát – rendre
megjelentek, kezükben a selyempapirosba csomagolt életmentő
palackkal. Természetesen a felhívottak közül sokan nem
tartózkodtak otthon, vagy érzéketlennek bizonyultak minden
ékesszóló könyörgésre, olyan átlátszó ürügyekkel hozakodván
elő, hogy gyermekeikért kell menniük az óvodába; dolgoznak;
együtt vannak szerelmükkel stb.; amely kifogásokat a férfi
megjegyzett magának, levonva a levonandó következtetéseket.
De a könyörületes szívű ismerősöknek és barátoknak is
legfeljebb annyi idejük volt, hogy átadják a borospalackot,
aztán indultak halaszthatatlan teendőik után. A férfi körülbelül
tisztában volt azzal, hogy ebben az országban, talán öt ember
kivételével, senki soha nem csinál semmit, és nem is fog; az öt
dolgozó közé viszont odasorolta önmagát, aki éppen
megfeszített munka következtében került ilyen állapotba.
Hiszen íróasztalán a bizonyíték: vajon nem igyekezett-e
tüzetesen lejegyezni látomásait, rémképeit és a rákoscsabai
telet, s az utána következő eseményeket?! Igen, a spirálfüzete
lesz a bizonyíték a felesége előtt is, hogy munka közben tört
reá a betegség. Elvégre az iszákosság az ő esetében
munkaártalom: minden valamirevaló író részeges volt, és ha
éppen nem írt, ivott, mint a gödény, csak kapásból, a példa s az
önigazolás végett felemlítve néhány nevet: Vörösmarty, Ady,
Krúdy, a morfinista Csáth Géza és a legkedvesebb magyar
írója: Cholnoky László. Aztán Edgar Allan Poe, E.T.A.
Hoffmann, Ambrose Bierce, Malcolm Lowry, Dylan Thomas,
Faulkner, F.S. Fitzgerald, O’Neill, Jack London (A Sárga
Sátán szerzője), Ken Kesey és A vak bagoly perzsa írója:
Szadek Hedaját; mindkettő kábítószeres, és folytathatná a sort,
folytathatná a szomorú névsort, de mi értelme volna…
Titkon, úgy remélte, ő nem hal meg alkoholmérgezésben,
nem őrül meg, és nem lesz öngyilkos, talán ő az, aki a sors által
kiszemeltetett, akinek az a küldetése, hogy éljen és írjon, és
kizárólagos tulajdona: rémképei, látomásai előtt tanú legyen,
hogy hűvös, kissé kopár, száraz hangon – megtartva tárgyától a
három lépés távolságot – elbeszélje, leírja őket munkáiban.
Cigarettára gyújtott, és csak félig itta ki borral telt poharát.
Most nem remegett a keze, bár verítékezni verítékezett, s szíve
aritmiásan ütött. Kezében tollal spirálfüzete fölé hajolt.

A fiú érezte: ami a Krisztinával való össze -simulást illeti az

ágyban, összesimulnak majd, s épp Krisztina
kezdeményezésére. Mert mindent művelhet a lánnyal, csak azt
nem; de arra is sor kerül egy szép napon, hónapok múlva,
méghozzá anyai engedéllyel. Mert Krisztina mindenről
beszámol az anyjának részletesen, s majdnem mindenbe
beavatja a nagynénjét. És már ma este csókolózni fog a lánnyal
a Károlyi-kertben, aki miniszoknyájában keresztbe veti a lábát
olyan módon, hogy a fiú keze és ujjai végigsimítsák combját,
és játsszék Krisztina klitoriszával, míg el nem élvez. Aztán a
lány a fiú kigombolt nadrágja fölé hajol, és nyelvével játszani
kezd merev nemi szervével. Látszik, hogy meglehetősen
gyakorlott ezekben a játékokban.
„Nyilván Andriskával is.”
Nagyon valószínű volt a feltételezés, de a fiú nem volt
féltékeny természetű. Végtére is, minden körülményt
egybevetve, többet kapott, mint amire számított. Krisztinának
határozottan tetszik, sőt egy idő múltán valami szerelemfélét
fog érezni a fiú iránt. Ennek a szerelemnek legékesebb
bizonyítéka lesz, hogy kétszáz forint készpénzt kölcsönöz neki,
és hitelben étkezhet nála. Mert Krisztina soha senkinek pénzt
kölcsön nem adott – a fiú tanúja lesz egy jelenetnek a jogi
egyetem aulájáéban, amikor Krisztina egyik évfolyamtársa
nyolcvari fillért kért kölcsön a lánytól, hogy megvásárolhassa a
jogi egyetem hallgatóinak lápját, és Krisztina azt mondta: nincs
pénze –, tehát neki föl kell majd mérni és értékelni ezt a
kegyet, amelyet rajta kívül senki nem élvezett, és nem is fog;
egyébként Krisztina egy kis füzetbe jegyzi a náluk
elfogyasztott háromszögletű sajtok és zsemlék árát, de a
hangsúly nem azon van, hogy feljegyzi tartozását, hanem azon
a csodálatos tényen, hogy hitelez. Sőt még azt is megbocsátja
szerelmesének, mikor a.z egy óvatlan pillanatban alaposan
meghúzza az egyik polcocskán helyet foglaló rumos üveget, a
hiányzó rumot haladéktalanul vízzel pótolva; Krisztina felírja
majd a kis füzetbe az elfogyasztott rum árát is. Aztán végre
minden megtörténik köztük, s utána mindketten kissé
csalódottak lesznek; a fiú sejti, és jól sejti, hogy Krisztina, míg
ő vidéken dolgozik, Andriskával, a gépészmérnökkel jár
táncolni, de vele természetesen nem fekszik le, mert
Andriskával komoly szándékai vannak. Természetesen
Krisztina jobban szeretné, ha ő lenne egy gépészmérnöki
diploma, egy lakás és egy Fiat gépkocsi tulajdonosa és nem
Andriska; testileg erősebben kötődik hozzá, de lát ő nem jelent
biztos jövőt, biztos és magas jövedelmet; társadalmilag már
nem állhatna alacsonyabban, mint ahogy segédmunkásként áll,
de jó alakja van, bronzszínű a naptól és von Haus aus azért
mégsem egészen utolsó, még Andriskával való összevetésben
is némi kétségbevonhatatlan előny birtokában van, s úgy
történik majd, hogy Krisztinának nincs könnyű választása
köztük.
De eltelik másfél év is, mire a lány végre dűlőre jut, és a
szerelem lassan elmúlik; Andriska is eltűnik a színről, s
helyébe lép egy érettségizett munkavezető – az építőiparban
dolgozik és jól keres –, és megkéri Krisztina kezét, aki a dolgot
természetesen megbeszélve az anyjával, igent mond. (Fél év
múlva elválnak majd, többek közt azért, mert Krisztina nem
hajlandó sem mosni, se főzni férjére, esténként táncolni akar az
Ifjúsági Parkban, de a férj holtfáradt, mire hazajön a munkából,
és nem kíséri el feleségét.
 De most már más lesz a helyzet: Krisztina ismét az anyjánál
lakik, egyetemre jár, minién vizsgáját jeles eredménnyel teszi
le, és asszonyneve van; nem szólhatják meg a házban
szomszédok, ha egy férfi jön fel hozzá, és késő este távozik. Őt
is felhívja majd egy szép napon – ekkor a fiú (inkább férfi már)
szénlehordóként dolgozik, iszik, mint a kefekötő, lopja a szenet
a kollégákkal, munka után a Brikett Bár-ba jár és rund
sörökben snóblizik; egy darabig Krisztina ismét elhiteti
magával, hogy szerelmes belé, és két-három hónapig együtt
járnak majd a csendes, de végleges szakításig.
Ami őt magát illeti: szénlehordó pályafutásának egy
csaknem börtönnel járó feketefuvar vet véget – ötszáz forinttal
vesztegették meg az öreg főtörzsőrmestert, aki felfedezte, hogy
egy egész teherautó kokszot, pontosan harminc mázsát,
elloptak; a fiúnak (férfinak?) az volt az érzése: nem is annyira a
pénz miatt hagyta futni őket, hanem valami kimondatlanul
deklarált szolidaritásból, azért, mert az öreg rendőr tudta: a
„fejesek” összehasonlíthatatlanul többet lopnak és harácsolnak
mindig, törvényesen és büntetlenül; hiszen a szénlehordók
fizetése úgy volt megállapítva, hogy a felsőbbség eleve
beleszámította a lopást, csalást, ilyen módon ismervén el, ha
nem is törvényesnek, de mindennapinak és természetesnek.
(De hát ez már nem szorosan a Krisztinával töltött időhöz és
eseményekhez tartozó adalék.)

A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal,

Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák
táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák
lakta város bontakozott ki. A városon túl – tudta – édesvizű
patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a
nyugati szélben.
 ISBN 963 15 1348 3
SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ
FELELŐS KIADÓ ILLÉS ENDRE IGAZGATÓ

EGYETEMI NYOMDA, 78.3193 BUDAPEST, 1979

FELELŐS VEZETŐ SÜMEGHI ZOLTÁN IGAZGATÓ
FELELŐS SZERKESZTŐ ÁCS MARGIT
MŰSZAKI VEZETŐ PINTÉR LÁSZLÓ
MŰSZAKI SZERKESZTŐ CSÓKA KATALIN
A BORÍTÓ- ÉS KÖTÉSTERV HUSZÁRIK ZOLTÁN
MUNKÁJA
A SZERZŐ FÉNYKÉPÉT MÁTIS LILLA KÉSZÍTETTE
MEGJELENT 6,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
Sz 3034-h 7980
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM
(789075/8)