MICHAEL CRICHTON

A GÖMB
JLX KIADÓ BUDAPEST - LOS ANGELES 1992

A mű eredeti címe:
SPHERE

© 1987 by Michael Crichton

Fordította:
SZENTGYÖRGYI JÓZSEF

Hungarian translation © 1992 JLX KIADÓ

Minden jog fenntartva / All rights reserved

A magyar nyelvű kiadás

az International Business System
és a Rogers, Coleridge & White-tal
kötött szerződésen alapul

A sorozat főszerkesztője:
LAUX JÓZSEF

ISBN 963 7822 20 8

Nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai megrendelés törzsszáma:
92.8018.66-14-2
Művészeti vezető: Bíró László
Felelős vezető: György Géza
Mikor egy tudós vizsgál valamit, egyáltalán nem veszi számításba a hihetetlent.
Louis I. Kahn

A természetet nem lehet bolonddá tenni.

Richard Feynman
 Lynn Nesbitnek

E könyv előkészítése során sok segítséget és biztatást kaptam Caroline Conley-től, Kurt
Villadsentől, Lisa Plonskertől, Valery Pine-tól, Anne-Marie Martintól, John Deuberttől, Lynn
Nesbittől és Bob Gottliebtől. Valamennyiüknek hálás vagyok.
TARTALOM

A FELSZÍN
A MÉLYSÉG
A SZÖRNY
A HATALOM
 A FELSZÍN
TONGÁTÓL NYUGATRA

A látóhatár már hosszú ideje csak egy mozdulatlan, vékony kék vonal volt a Csendes-óceán és az
égbolt között. A haditengerészet helikoptere alacsonyan, nem sokkal a víz fölött repült. Norman
Johnson a rotor keltette zaj és vibráció ellenére elaludt. Fáradt volt: több mint tizennégy órája utazott
már különféle katonai repülőgépeken. Az ilyesmit nem kifejezetten ötvenhárom éves
filozófiatanároknak találták ki.
Fogalma sem volt, mennyit aludt. Mikor felébredt, látta, hogy a horizont még mindig
mozdulatlan, egyenes; elöl, odalent korallszigetek fehér félkörei. – Ezek mik? – szólt
sisakmikrofonjába.
– Két sziget, Ninihina meg Tafahani – válaszolta a pilóta. – Elméletileg Tongához tartoznak, de
lakatlanok. Jól aludt?
– Fogjuk rá. – Johnson lenézett a hátrasikló földdarabokra: fehér homok holdsarlója, néhány
pálma, kész. Megint a sima óceán.
– Magát hol gyűjtötték be? – kérdezte a pilóta.
– San Diegóban – felelte Johnson. – Tegnap.
– Eszerint a Honululu – Guam – Pago útvonalon jött?
– Ahogy mondja.
– Jó kis strapa – mondta a pilóta. – Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik?
– Pszichológus vagyok.
– Idegkutya? – vigyorgott a pilóta. – Na, az még nem volt, de különben mindenkit
összetrombitáltak.
– Ezt hogy érti?
– Két napja mást se csinálunk, mint embereket hordunk Guamról kifelé. Fizikusokat,
biológusokat, matematikusokat... ilyeneket. Visszük őket valahova a semmibe, a Csendes-óceán
kellős közepébe.
– Miről van szó? – kérdezte Norman.
A pilóta kurta oldalpillantást vetett rá, sötét napszemüvege mögött nem lehetett látni a szemét. –
Nekünk nem mondták. És magának?
– Nekem csak azt – felelte Norman –, hogy lezuhant egy repülőgép.
– Aha – mondta a pilóta. – Magát szokták hívni ilyenekhez?
– Igen, szoktak.
Norman Johnson tíz éve tartozott az FAA * kültagjai közé: egyike volt azoknak a szakértőknek,
akiket repülőszerencsétlenségek esetén azonnal a helyszínre hívnak. Először 1976-ban, egy United
Airlines-gép San Diegó-i lezuhanása kapcsán kérték a közreműködését, aztán ott volt Chicagóban
78-ban, majd 82-ben Dallasban. A menetrend mindig ugyanaz volt: elhadart telefonhívás, lázas
tempójú csomagolás, egyheti vagy még hosszabb távollét. Ellen, a felesége ezúttal nagyon savanyú
képet vágott a dologhoz, mivel a telefonhívás most július 1-én érkezett, ami azt jelentette, hogy a
férje nem lesz ott a negyedikére tervezett nagy kerti bulijukon. Timet is várták, aki m ost fejezte be
első évét egy chicagói egyetemen, és úgy volt, hogy útban a Niagara, első nyári gyakorlata színhelye
felé, hazaugrik egy kis időre. A tizenhat éves Amyt is mostanra várták vissza Andoverből, márpedig
Amy és az anyja nemigen jött ki egymással, ha nem volt ott közöttük a szigetelő réteg: Norman. És a
Volvo is kezdett megint csörögni. És könnyen előfordulhatott az is, hogy Norman nem tud ott lenni
jövő héten az édesanyja születésnapján. – Milyen gép zuhant le? – kérdezte Ellen. – Nem hallottam
semmiféle légiszerencsétlenségről. – Híreket mondtak, mialatt Norman csomagolt.
Norman meglepetten tapasztalta, hogy a házuk előtt megálló autó a haditengerészet kocsija, a
sofőr egyenruhás tengerész.
– Ilyet se küldtek még érted – jegyezte meg Ellen, aki kikísérte. – Valami katonai gép zuhant le?
– Nem tudom – felelte Norman.
– Mikor jössz haza?
Norman megcsókolta. – Majd hívlak. Becsszó.
De nem hívta. Mindenki roppant udvariasan és előzékenyen viselkedett, telefonközelbe azonban
nem engedték. Először nem engedték a honulului Hickam bázison, aztán nem engedték a guami
tengerészeti légitámaszponton, ahol mielőtt továbbrepült, fél órát töltött egy kerozinszagú
helyiségben, nem látó szemekkel meredve a magával hozott American Journal of Psychologyba.
Pago-Pagóba néhány perccel napfelkelte előtt érkezett. Itt sietve beterelték egy nagy helikopterbe,
egy Sea Knightba, amely azonnal elemelkedett a hideg betonról, s pálmafák és rozsdás bádogtetők
fölött keletnek indult, neki a Csendes-óceánnak.
Két órája ült már ezen a helikopteren, amely két órának egy részét átaludta. Ellenről álmodott,
Timről, Amyről, anyja születésnapjáról, amely most oly távolinak rémlett.
– Hol vagyunk?
– A Csendes-óceán fölött, Szamoa és a Fidzsi-szigetek között – válaszolta a pilóta.
– Meg tudná mutatni nekem egy térképen?
– Sajnos tilos. Egyébként se menne vele sokra. Háromszáz kilométeres körzetben nincs lakott
település.
Norman rebbenéstelen szemmel nézte a még mindig vonalszerű, kék és jellegtelen látóhatárt.
Ásított. – Maga nem unja ezt a látványt?
– Az igazat megvallva, nem – felelte a pilóta. – Sőt, örülök neki, mert ez legalább jó időt jelez. De
nem fog sokáig tartani. Az Admirális-szigetek magasságában már gyülekezik egy ciklon,
elképzelhető, hogy néhány napon belül délnek fordul.
– És akkor?
– Akkor mindenki húzza a csíkot, mint a meszes. Errefelé egy ilyen vihar bitang szigorú tud lenni.
Én floridai gyerek vagyok, láttam már néhány hurrikánt életemben, de egy csendes-óceáni ciklonhoz
még csak hasonlót sem pipáltam.
Norman bólintott. – Mikor érünk oda?
– Most már bármely percben.

A kétórás monotonság után szokatlanul érdekesnek tűnt fel a hajóraj. Tizenhat-tizennyolc különféle
típusú, nagyjából koncentrikus körökben horgonyzó hajóból állt. A szélén nyolc szürke rombolót
számolt meg. Középtájon hatalmas hajók vesztegeltek, duplaszéles fedélzetükkel ringatózó
szárazdokkokra emlékeztetve; beljebb jellegtelen, dobozszerű, hajók; középen pedig, a sok szürke
közt két fehér, mindkettőn koncentrikus körök jelölte helikopterállás.
A pilóta ismertette a felállást. – Kívül vannak a rombolók, azok látják el a védelmet; beljebb a
robothordozók, még beljebb az ellátóhajók, középen meg az OK-k.
– Azok meg micsodák?
– Óceánkutatók. – A pilóta a két fehér hajóra mutatott. – Az ott balra a John Hawes, jobbra meg a
William Arthur. A Hawesra tesszük le magunkat. – A pilóta körberepülte a hajókat. Motorcsónakok
jártak ide-oda közöttük, fehér tajtékcsíkot kavarva maguk után a kék vizén.
– Ekkora felhajtás egy repülőgép lezuhanása miatt? – kérdezte Norman.
– Álljon meg a menet – vigyorgott a pilóta. – Én egy szóval se mondtam, hogy lezuhant valami.
Nézze meg, rendesen be van-e szíjazva, mindjárt leszállunk.

BARNES
A vörös céltábla egyre nagyobb lett, alájuk csúszott; a helikopter leszállt. Norman még a biztonsági
öve csatjával szerencsétlenkedett, mikor egy egyenruhás tengerész már oda is rohant, és felrántotta az
ajtót.
– Johnson doktor? Norman Johnson?
– Én vagyok.
– Csomagja van?
– Csak ez itt. – Norman hátranyúlt, elővette a sporttáskáját. A tengerésztiszt kivette a kezéből.
– Tudományos műszer vagy valami ilyesmi?
– Semmi. Csak ez.
– Erre szíveskedjék, doktor úr. Hajtsa le a fejét és jöjjön utánam.
Norman kiszállt, meggörnyedt, követte a tisztet, lementek a helikopterállás keskeny lépcsőjén. A
fémkorlát szinte sütött. Hátuk mögött már emelkedett is a gép, a pilóta búcsúzóul odaintett nekik. A
helikopter eltűnése után mozdulatlannak és rettentő melegnek érződött a levegő.
– Jól utazott, doktor úr?
– Remekül.
– Nem akar kimenni?
– Hová?
– Úgy értettem, az illemhelyre.
– Nem – mondta Norman.
– Mert nem is lehet, mind el van dugulva.
– Értem.
– Az éjjel eldugult valahogy a csatorna, már dolgozunk rajta, remélem, hamarosan megoldjuk. – A
tengerésztiszt jelentőségteljes pillantást vetett Johnsonra. – Pillanatnyilag elég sok nő van a hajón,
doktor úr.
– Értem – mondta Johnson.
– Ha esetleg mégis úgy gondolná, van egy kémiai klónk.
– Nem, köszönöm, egyelőre nem.
– Ez esetben Barnes kapitány kéri, hogy haladéktalanul fáradjon hozzá.
– Szeretném felhívni a családomat.
– Ezt Barnes kapitánnyal beszélje meg, doktor úr.
Fejüket lehúzva beléptek egy ajtón. A tűző napfény után a folyosó világítása csak derengésnek
hatott. Itt sokkal hűvösebb volt. – A légkondicionáló már jó ideje nem döglött bemondta a
tengerésztiszt. – Ez azért már haladás.
– Gyakran bedöglik?
– Csak melegben.
Újabb ajtón léptek be, egy nagy munkaterembe jutottak: fémfalak, szerszámospolcok, szikraesőt
hányó hegesztőpisztolyok, fém légtartályok, bonyolult gépezetek fölé görnyedő munkások, kígyózó
kábelek közé. – Itt javítjuk a távirányítású robotokat – kiabálta túl a tengerésztiszt a lármát. – A durva
munkát az ellátóhajókon végzik, mi itt jobbára csak az elektronikával foglalkozunk. Erre, doktor úr.
Újabb ajtó, újabb folyosó, aztán egy tágas, alacsony mennyezetű helyiség, tele monitorokkal. A
színes képernyők előtt öt-hat technikus ült a félhomályban. Norman megállt körülnézni.
– Innen követjük és vezéreljük a robotokat – mondta a tiszt. – Három-négy állandóan van belőlük
lent a fenéken. És persze a mélyvízi bázisok meg a búvárok.
Rádiórecsegés, rádiósziszegés hallatszott, érthetetlen szófoszlányok. Az egyik képernyőn egy
búvár, amint a fenéken sétál. Erős reflektorok világították meg, és olyan öltözék volt rajta, amilyet
Norman most látott először: vaskos kék ruha meg valami furcsa formájú, kénsárga sisak.
A képernyőre mutatott. – Milyen mélyen van?
 – Nem tudom. Úgy háromszáz méter körül.
– És mit találtak?
– Eddig csak egy nagy vezérsíkot. Titánból készült. – A tengerésztiszt körülpillantott. –
Pillanatnyilag egyik monitoron se látom. Bill! Meg tudná mutatni Johnson doktornak a vezérsíkot?
– Sajnos nem, uram. A kamerásrobot épp az északi oldalán dolgozik, a hetes négyzetben.
– Vagy úgy. A hetes négyzet hét-nyolcszáz méternyire van a vezérsíktól – magyarázta Normannek
a tiszt. – Nagy kár, mert óriási látvány. De majd látja még eleget. Barnes kapitányhoz erre.
Újabb folyosó és némi gyaloglás után a tengerésztiszt megkérdezte: – Ismeri a kapitányt, doktor
úr?
– Nem. Miért?
– Csak úgy. Már alig várja magát. Félóránként hívogatta a rádiósokat, hogy mikor jön már.
– Nem ismerem – felelte Norman. – Sose láttam.
– Nagyon kedves ember.
– Nem kétlem.
A tengerésztiszt hátrapillantott a válla fölött – Tudja, járja róla errefelé egy mondás.
– Tényleg? És mi?
– Állítólag a harapása rosszabb, mint az ugatása.

Egy PROGRAMVEZETŐ feliratú ajtó előtt álltak meg. A felirat alatt, egy cserélhető névtáblán ez
volt olvasható: Harold C. Barnes tengerészkapitány. A tiszt félreállt, Norman pedig belépett a
faborítású kajütbe. Ingujjas, nagydarab férfi emelkedett föl vele szemben egy aktahalom mögül.
A Barnes kapitány-féle sportos, izmos katonatípusok mellett Norman mindig puhánynak érezte
magát. A negyvenöt körüli Hal Barnes szálegyenes tartású, éber tekintetű, kefefrizurás férfi volt,
kézfogása egy politikus határozott kézszorítása.
– Üdvözlöm a Hawes fedélzetén, Johnson doktor. Hogy érzi magát?
– Fáradtan.
– Igen, ezt sejtettem. San Diegóból, ha nem tévedek.
– Onnan.
– Akkor az kábé tizenöt óra. Szeretne lepihenni?
– Inkább azt szeretném tudni, mi folyik itt – felelte Norman.
– Tökéletesen érthető – bólintott Barnes. – Mit mondtak magának?
– Kik?
– Akik felszedték magát San Diegóban, a pilóták, a guamiak... Szóval akikkel találkozott.
– Nem mondtak semmit.
– Riportereket, fotósokat nem látott?
– Nem, semmi ilyesmit.
Barnes elmosolyodott. – Akkor jó. Ezt örömmel hallom. – Intett Normannek, hogy foglaljon
helyet. Norman leroskadt. – Iszik egy kávét? – kérdezte Barnes az íróasztala mögött álló
kávéfőzőhöz lépve. E pillanatban kialudt a villany. A helyiség sötétbe borult, csak a kajütablakon
szűrődött be némi világosság.
– Hogy az a magasságos...! – dühöngött Barnes. – Már megint. Emerson! Emerson!
Egy tengerészzászlós lépett be. – Parancs! Már dolgozunk rajta, kapitány úr.
– Most meg mi van?
– Rövidzárlat az RO-2-es fejlesztőjében.
– Tudtommal tartalék vezetéket is csatoltunk rá.
– A jelek szerint ezzel együtt is túlterhelődött, kapitány úr.
– Azonnal javítsák ki. Megértette, Emerson? Azonnal!
– Remélem, hamar megoldjuk, kapitány úr.
 Az ajtó becsukódott, Barnes hátradőlt a székén. Norman csak a hangját hallotta a sötétben. –
Valójában nem az ő hibájuk. Ezeket a hajókat nem akkora terhelésre építették, amekkorát mi rakunk
rájuk, és... Na, már meg is van. – Kigyúlt a fény. Barnes mosolygott. – Ugye azt mondta, kér kávét,
doktor úr?
– Minden nélkül, ha lehet – mondta Norman.
Barnes töltött neki egy csészével. – Nos, visszatérve az előbbiekre, örülök, hogy nem beszélt
senkivel. Tudja, az én feladatkörömben a biztonság a legnagyobb gond. Főleg egy ilyen ügyben, mint
ez. Ha innen kiszivárog valami, esőstől zúdul a fejünkre a baj. És most már annyian vannak benne...
A flotta- főparancsnokság meg csak akkor adta ide a rombolókat, mikor közöltem velük, hogy egy
szovjet felderítő tengeralattjáró ólálkodik a környéken. Erre aztán rögtön adtak előbb négyet, aztán
még négyet.
– És mi van most ezzel a szovjet tengeralattjáróval? – kérdezte Norman.
– Ezt csak úgy leadtam nekik Honululuban – vigyorgott Barnes. – Ilyesmiket is meg kell játszani,
ha az ember egy ilyen művelethez meg akarja kapni mindazt, ami kell. A modern haditengerészetnél
kitanulja az ember az ilyen trükköket. A szovjeteknek egyébként eszük ágában sincs idedugni az
orrukat.
– És miért nincs? – Norman nemigen értette, mire megy ki ez a beszélgetés, szerette volna
valahogy elkapni a fonalat.
– Mert teljességgel valószínűtlen. Nem mintha nem tudnák, hogy itt vagyunk. Már legalább két
napja kiszúrtak minket a műholdjaikon keresztül, mi meg egyfolytában adjuk a megfejthető
üzeneteket arról, hogy miféle oceanográfiai kutatásokat végzünk itt. Az ilyesmi nem nagyon izgatja
őket, bár nyilvánvalóan sejtik, hogy valójában a tengerbe zuhant egy gépünk, és most próbáljuk
kihalászni. Talán még azt is gyanítják, hogy nukleáris robbanófejek voltak rajta, ahogy 68-ban
Spanyolország magasságában. De nem ütik bele az orrukat... semmi kedvük belekeveredni. Pontosan
tudják, milyen zűrjeink vannak mostanában Új-Zélanddal.
– Szóval emiatt van ez a nagy felhajtás? – kérdezte Norman. – Nukleáris robbanófejek miatt?
– Nem – felelte Barnes. – Hál'istennek nem erről van szó. Mindenféle atomenergiával kapcsolatos
ügyben akad valaki a Fehér Házban, aki kötelességének érzi bejelenteni. Ezt a históriát nem kötjük a
Fehér Ház-iák orrára. A hadügy közvetlenül az elnöknek jelent. Eddig még semmi sem szivárgott ki.
– Barnes lekopogta. – És maga érkezett utolsónak. Most, hogy itt van, teljesen lehúzzuk a rolót: se ki,
se be.
Norman még mindig nem értette. – Na de hát ha a lezuhant gépen nem voltak nukleáris
robbanófejek, akkor miért ez a titkolózás?
– Hát... – vonta fel a vállát Barnes –, még nem ismerjük az összes tényt.
– Az óceánba zuhant?
– Igen. Itt van közvetlenül alattunk.
– Eszerint nincs túlélő.
– Túlélő? – Barnes meglepettnek látszott. – Nem, nem hinném.
– Akkor miért hívtak ide? – kérdezte Norman. Barnes értetlenül nézett rá.
– Tudja – magyarázta Norman –, engem általában olyankor hívnak légibalesetekhez, mikor
vannak túlélői. Nekik van szükségük pszichológusra... Néha a rokonaiknak is. A pszichológus
feladata, hogy segítsen nekik helyre tenni az érzelmeiket, leküzdeni a félelmeiket, a rendszeresen
visszatérő rémálmaikat. Gyakran előfordul, hogy a légikatasztrófák túlélőit bűntudat kezdi gyötörni,
hogy miért nem ők haltak meg, miért a többiek. Ott ül például egy asszony a gépen, mellette a férje
meg a gyerekei, aztán hirtelen mind meghalnak, csak ő marad életben. Szóval ilyesmik. – Norman
hátradőlt a székén. – Ebben a mostani esetben viszont, tekintve, hogy a gép háromszáz méter mélyen
fekszik a tenger fenekén, nyilvánvalóan nincsenek ilyen problémák. Akkor meg mit keresek én itt?
Barnes csak nézte. Láthatólag kényelmetlenül érezte magát. Rendezgetni kezdte az asztalán
heverő iratokat.
– Itt nem egy repülőgép zuhant le, Johnson doktor.
– Hanem?
– Űrhajó.
Norman egy pillanatig hallgatott. – Értem.
– Nem lepi meg?
– Nem – felelte Normant. – Sőt, sok mindent megmagyaráz. Ha egy katonai célú űrhajó zuhan a
tengerbe, akkor érthető, miért nem számolnak be róla a rádióban, miért titkolóznak, miért hoztak ide
úgy, ahogy hoztak... Mikor történt a szerencsétlenség?
Barnes lélegzetvételnyi ideig kivárt. – Becslésünk szerint körülbelül háromszáz éve.

ILF

Csend támadt, csak a légkondicionáló halk duruzsolása és a szomszédos rádióshelyiségből átszűrődő

beszédfoszlányok hallatszottak. Norman a kézben tartott csészére meredt: egy kávészemcse ült a
peremén. Próbálta feldolgozni az imént hallottakat, de a gondolatai egyre csak körbe-körbe jártak.
Háromszáz éve, gondolta. Egy háromszáz éves űrhajó. De hát háromszáz éve még nem is létezett
űrhajó. Alig harminc éve épült az első. Akkor meg hogyan lehet egy űrhajó háromszáz éves? Sehogy.
Barnes nyilván téved. De hát hogy tévedne? Ha nem volnának biztosak benne, hogy mi van odalent,
nem küldenének ide ennyi hajót, ennyi embert. Egy háromszáz éves űrhajó...
De hát akkor hogyan? Sehogyan. Biztos valami más. Újra meg újra átgondolta, de nem jutott
sehová. Egészen beleszédült.
–...désről szó sem lehet – mondta épp Barnes. – A kort a korall növekedéséből elég pontosan meg
tudjuk határozni. A Csendes-óceánban a korall évente három centiméterrel növekszik, ezt a valamit
pedig majdnem tíz méter vastagon borítja a korall. Ez nagyon sok. A korall persze nem tenyészik
háromszáz méteres mélységben. Hogy mégis ott van, ez azt jelenti, hogy a fenék itt a környéken
valamikor hirtelen mélyebbre süllyedt. A geológusok szerint ez körülbelül száz éve történhetett,
ebből gondoljuk, hogy az a hajó odalent cirka háromszáz éves. De lehet, hogy tévedünk, és valójában
sokkal régebbi. Lehet akár ezer esztendős is.
Barnes megint rámolni kezdte az íróasztalán heverő dossziékat, takaros tornyokba rendezgette
őket.
– Nézze, Johnson doktor, én megmondom magának őszintén: engem a frász kerülget ettől a
micsodától. Hát ezért van maga itt.
Norman a fejét ingatta. – Még mindig nem értem.
– Magát azért hoztuk ide – mondta Barnes –, mert benne van az ILF-ben.
– Az ILF-ben? – hüledezett Norman. Csaknem kibukott a száján, hogy de hát az csak egy vicc.
Látva, hogy Barnes mennyire komolyan mondja, amit mond, örült, hogy sikerült idejében befognia a
száját.

Az ILF akkor is egy vicc volt. Vicc volt az elgondolás, a megvalósítás, minden. Már ahogy
kezdődött, az is.
1979-ben, a Carter-kormányzat leszálló ága idején, Norman Johnson tanársegéd volt a San Diego-
i California egyetemen, pszichológiát adott elő. Mint tudóst, elsősorban a csoportdinamika és a
tömegpszichózis érdekelte. Emellett az FAA időnkénti felkérésére repülőgép-szerencsétlenségek
túlélőivel is foglalkozott. Akkoriban a legnagyobb gondja az volt, hogy lakást találjon Ellen meg a
gyerekek számára. Elég sokat publikált. És mindeközben nem volt benne biztos, hogy az egyetem
véglegesíti-e. Kutatási eredményeit ragyogónak tartották ugyan, de a szorongás elemzése akkoriban
nem volt módi – a pszichológiában is létezik a divat fogalma, vannak divatos és divatjamúlt témák. A
szorongást akkoriban sok kutató pusztán biokémiai rendellenességnek tekintette, amit csak
gyógyszeresen lehet kezelni; sőt, egy tudós odáig is elment, hogy kijelentette: A szorongás többé nem
a pszichológia problémája. Nem maradt rajta mit tanulmányozni.
Ugyanígy idejét múltnak és túlhaladottnak tekintették a csoportdinamikát is, amely a hetvenes
évek elején a Gestalt-féle csoportterápia és a csoportos vállalati ötletszeánszok idején élte fénykorát.
Johnson nem értette a dolgot. Ő úgy látta, hogy az amerikai társadalom egyre inkább olyan
társadalommá válik, amelyben az emberek csoportokban és nem magányosan dolgoznak, és a konok
individualizmust vállalati tanácskozások és kollektív döntések váltják fel. Ebben az új társadalomban
a csoportok viselkedésének tanulmányozása nemhogy kisebb jelentőségűnek, hanem egyre
fontosabbnak tűnt neki. És nem értett egyet azokkal, akik úgy vélekedtek, hogy a szorongást majd
megoldja a gyógyszerezés. Úgy gondolta, hogy az a társadalom, amelyben az orvosok Valiumból
írják fel a legtöbbet, az szorongó társadalom.
Johnson kutatási területe csak a nyolcvanas évek elején, a japán munkaszervezési módszerek
tanulmányozása idején kezdte magára vonni a tudomány figyelmét. Ekkortájban már kezdett
nyilvánvalóvá válni, hogy a Valium-függőség bizony országos probléma, s kezdték átértékelni a
szorongások gyógyszeres úton való kezelését is. Az addig eltelt időben azonban Norman joggal
érezhette úgy, hogy háttérbe szorult. (Csaknem három évig egyetlen centet sem kapott a kutatásaira.)
Komoly gondot jelentett számára a véglegesítés s hogy találjon egy házat.
Ennek az időszaknak a mélypontján, 1979 végén történt, hogy egy nap egyenesen Washingtonból,
a Nemzetbiztonsági Hivatalból beállított hozzá egy ünnepélyes képű, fiatal jogász, aki miután leült,
nyomban keresztbe vetette a lábát, és idegesen húzogatni kezdte a zokniját. Azért jött, közölte, mert
segítséget szeretne kérni.
Ha tud, szívesen, felelte Norman.
A jogász, még mindig zokniját húzogatva, erre azt mondta, hogy azért jött, mert egy fontos és
aktuális nemzetbiztonsági problémát szeretne vele megvitatni.
Norman megkérdezte, mi volna az a probléma.
– Az, hogy ez az ország egyszerűen nincs felkészülve arra az esetre, ha netán földönkívüli ek
özönlenék el a világot. A legteljesebb mértékben készületlenül érne minket.
Mivel a jogász fiatal volt, és mivel beszéd közben egyre csak a zokniját nézte, Norman először azt
hitte, zavarban van, hogy ilyen hülyeséggel küldték hozzá. Ám amikor a fiatalember végre
felpillantott, Norman döbbenten látta, hogy véresen komoly.
– Az az igazság – mondta a fiatalember –, hogy a földönkívüliek esetleges inváziója esetén itt
állnánk letolt gatyával.
Norman kénytelen volt az ajkába harapni. – Azt hiszem, jól látja.
– Kormánykörökben aggódnak.
– Ne mondja.
– A legmagasabb körökben az a vélemény kezd kialakulni, hogy szükség volna valamiféle
riadótervre.
– Mármint egy földönkívüli invázió esetére...? – Norman csak nagy nehézségek árán tudta
megőrizni komolyságát.
– Az invázió szó talán kissé erős – felelte fiatal jogász. – Mondjuk inkább úgy, hogy
kapcsolatfelvétel. Földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel.
– Értem.
– Johnson doktor, ön tagja egy munkacsoportnak, amely repülőszerencsétlenségek kivizsgálásával
foglalkozik. Tudja, hogyan viselkednek az ilyen vészhelyzetekre alakított csoportok. Szeretnénk, ha
felvázolná nekünk, hogy véleménye szerint mi volna az optimális összetétele egy olyan
munkacsoportnak, amelynek feladata a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel lenne.
 – Értem – válaszolta Norman, de közben már azon járt az esze, hogyan tudna ebből a csőből
udvariasan kifarolni. Kész röhej, ez napnál világosabb, afféle pótcselekvés: a hatalmas,
megoldhatatlan problémákkal küzdő kormányzat úgy határozott, keres magának valami megoldhatót.
A fiatal jogász ekkor megköszörülte a torkát, javasolta Normannak, hogy tanulmányozza a témát,
mondjuk két esztendeig, mely idő alatt a hivatal természetesen támogatja. És mondott egy tekintélyes
összeget.
Norman arra gondolt, hogy ebből vehetne egy házat. Igent mondott.
– Örülök, hogy ön is valósnak látja a problémát.
– Természetesen – felelte Norman azon tűnődve, hány éves lehet ez a jogász. Huszonötnek
saccolta.
– Akkor most már csak a titoktartási fogadalom letétele van hátra – mondta a jogász.
– Titoktartást kell fogadnom?
– Tudnia kell, Johnson doktor – mondta aktatáskája fedelét lecsapva a fiatal jogász –, hogy ez a
program titkos. A legszigorúbban titkos.
– Nagyon helyes – mondta Norman, és komolyan is gondolta. El tudta képzelni, mit szólnának
hozzá a kollégái, ha megtudnák.
A viccként indult ügylet hamarosan bizarrá fajult. A következő nyáron Norman ötször repült
Washingtonba, hogy ott a Nemzetbiztonsági Hivatal magas rangú tisztségviselőivel a földönkívüliek
részéről fenyegető és küszöbön álló inváziós veszélyről tanácskozzon. A munka a legnagyobb
titokban folyt. Egyszer, még a kezdet kezdetén felmerült, hogy a programot esetleg át kellene adni a
Pentagonnak. Leszavazták. Ugyanígy a NASA-t is. Egy kormánytisztviselő azt mondta: – Itt most
nem tudományos témáról van szó, Johnson doktor, ez nemzetbiztonsági ügy. Nem szeretnénk
nyilvánosságra hozni.
Normant állandó meglepetésként érte, milyen magas beosztású emberekkel kell találkoznia a
program kapcsán. Egy miniszterhelyettes például, félretolva maga elől az aktuális közel-keleti
válsággal foglalkozó jelentéseket, azt kérdezte tőle: – Maga szerint mekkora a valószínűsége, hogy
ezek a földönkívüliek olvasni tudnak a gondolatainkban?
– Nem tudom – felelte Norman.
– Mert nekem eszembe jutott. Hogyan tudunk kialakítani valamilyen tárgyalási pozíciót, ha ezek
belelátnak a fejünkbe?
– Ez valóban gondokat okozna – bólintott Norman, lopott pillantást vetve a karórájára.
– Már az is épp elég baj, hogy a japánok meg az izraeliek megfejtették a kódjainkat, és csak
imádkozni tudunk, nehogy az oroszoknak is sikerüljön. Szóval érti, mire akarok kilyukadni ezzel a
gondolatolvasással.
– Hogyne.
– A jelentésében ezt is vegye számításba.
Norman megígérte, hogy számításba veszi.
Egy Fehér Ház-i ember azt mondta neki: – Szeretném közölni önnel, hogy az elnök személyesen
kíván ezekkel az idegenekkel beszélni. Az a típus.
– Aha – mondta Norman.
– Na és nem szabad megfeledkezni a dolog publicitásértékéről, mert az óriási. Az elnök
földönkívülieket fogad Camp Davidben. A média megőrül.
– Az meg – bólogatott Norman.
– Éppen ezért kell egy ember, aki közli a földönkívüliekkel, hogy ki az az elnök, és hogy milyen
protokollhoz tartsák magukat a vele való beszélgetés folyamán. Mégse lehet, hogy az Egyesült
Államok elnöke mindenfajta előkészítés nélkül társalogjon a televízióban egy másik galaxisból vagy
honnan érkezett emberekkel. Maga szerint a földönkívüliek tudnak angolul?
– Nem feltétlenül – felelte Norman.
 – Eszerint esetleg tőlünk valakinek kellene megtanulnia az ő nyelvüket. Jól mondom?
– Ezt nehéz így megmondani – válaszolta Norman.
– Az is lehet – tűnődött a Fehér Ház-i ember –, hogy ezek a földönkívüliek esetleg könnyebben
szót értenének valamelyik etnikai kisebbség tagjával, ha egy olyat küldenénk az előkészítésre. Na
persze ez csak egy lehetőség a sok közül. Gondolkozzék rajta.
Norman megígérte, hogy gondolkozni fog rajta.
A Pentagon összekötőtisztje, egy ötcsillagos tábornok meghívta ebédre, aztán a kávénál mintegy
mellékesen megkérdezte: – Maga szerint milyen fegyvereik vannak ezeknek az idegeneknek?
– Ezt nem tudnám konkrétan megmondani – felelte Norman.
– Márpedig ez a lényeg, nem? Meg hogy mik a gyenge pontjaik. Arra gondolok, hogy ezek az
idegenek esetleg nem is emberszabásúak.
– Igen, lehet, hogy nem azok.
– Esetleg óriási bogarakra hasonlítanak. A bogarak nagyon bírják a radioaktivitást.
– Igen – mondta Norman.
– Lehet, hogy meg se tudjuk érinteni őket – borongott a tábornok. Aztán felderült az arca.
– De azt azért nem hinném, hogy kibírnának egy több robbanófejes, nukleáris töltetű rakétát.
Ugye nem?
– Nem hinném – felelte Norman.
– Az elgőzölögteti őket.
– Az el.
– Ez fizika.
– Ahogy mondja.
– A jelentésében erre egyértelműen ki kell térnie. Mármint hogy miként hat a sugárzás ezekre az
idegenekre.
– Értem – mondta Norman.
– Nem akarunk pánikot kelteni – mondta a Pentagon összekötője. – Semmi szükség rá, hogy
felidegesítsük az embereket. A vezérkari főnök is megnyugszik, ha hallja, hogy az atomfegyvereink
az idegenek ellen is hatásosak.
– Nem feledkezem meg róla – ígérte Norman.

A megbeszélések végül befejeződtek, hagyták, hadd dolgozzon a jelentésén. Ő pedig, miután

átlapozgatta a földönkívüli élettel kapcsolatosan megjelent eszmefuttatásokat, kezdett arra a
véleményre jutni, hogy az a Pentagon-tábornok talán nem is jár olyan messze a valóságtól. Az
idegenekkel való kapcsolatfelvétel valódi problémája – már ha lehet ezzel kapcsolatban valami
valóságos – a pánik. A földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel terén az emberiségnek mindössze
egyetlen valósnak tekinthető tapasztalata van: Orson Welles 1938-ban elhangzott rádiójátékának, a
Világok háborújának fogadtatása. A reakció teljesen egyértelmű volt: az emberek halálra rémültek.
Norman végül elkészítette dolgozatát, amelynek a Kapcsolatfelvétel esetleges földönkívüli
életformákkal címet adta. Ezt a Nemzetbiztonsági Hivatal azzal a javaslattal adta vissza, hogy jobb
volna, ha a cím kissé szakszerűbben hangzana, és hozzáfűzték, hogy húzzon ki minden olyan utalást,
amelyek szerint az idegenekkel való kapcsolatfelvétel csupán egy eshetőség, mivel a kormányzat
bizonyos köreiben a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételt gyakorlatilag biztosra veszik.
Norman Johnson módosított dolgozata a Javaslatok a kapcsolatfelvételi csoport magatartására
vonatkozólag ismeretlen létformákkal (ILF) való találkozás esetére címet kapta, és annak rendje s
módja szerint szigorúan titkosnak minősítették. Norman kifejtette, hogy az ILF-csoportnak
különösen erős idegzetű emberekből kell állnia. Jelentésében leszögezte, hogy...
– Kíváncsi vagyok – mondta Barnes, kinyitva egy dossziét –, hogy felismeri-e ezt az idézetet.
Az ismeretlen létformákkal (ILF) való kapcsolatfelvétel céljából összeállított csoport(ok)
tagjainak komoly pszichés megrázkódtatásra kell számítaniuk. Rendkívül ideges reagálásuk csaknem
teljesen bizonyosra vehető. A csoportba a feszült élethelyzeteket jól elviselő embereket kell
összeválogatni.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ismeretlen életformákkal való találkozás esetén a lel ki
tényezők rendkívül fontos szerepet játszanak. Az idegen életforma által előidézett félelem
természetét és mértékét nem lehet pontosan megjósolni, de a legvalószínűbb hatás a mindent elsöprő
erejű rettegés.

Barnes összecsapta a dossziét. – Emlékszik, hogy ki írta ezt?

– Igen – felelte Norman. – Én.
Arra is emlékezett, hogy miért írta.
A Nemzetbiztonsági Hivatal nyújtotta támogatásból arra is futotta, hogy tanulmányozza, miként
viselkednek vészhelyzetekben a kisebb nagyobb csoportok. Asch és Milgram nyomdokait követve,
számos olyan élethelyzetet konstruált, amelyek szereplői nem tudták, hogy kísérletben vesznek részt.
Ilyen szituáció volt például, mikor néhány embernek megmondták, hogy menjenek fel a nyolcadikra
egy teszt elvégzésére, aztán két emelet között megállt velük a lift. A bennrekedteket rejtett
kamerákkal figyelték.
Ennek aztán számos változata volt. Előfordult, hogy a liftben egy tábla lógott: JAVÍTÁS ALATT;
volt úgy, hogy lehetett telefonon beszélni a szerelővel, másszor nem; megesett, hogy a tető
beszakadt, a világítás kialudt; megcsinálták azt is, hogy a lift padlóját teljesen átlátszó anyagból
készítették.
Volt olyan eset is, mikor a kísérleti alanyokat beültették egy kisbuszba, és egy gyakorlott vezető
kivitte őket a sivatagba. Ott aztán egyszer csak elfogyott a benzin, a gyakorlott vezetőt szívroham
érte, az emberek pedig ott álltak magukra hagyatva.
A legkomolyabb változatban fölvitték őket a levegőbe, ahol aztán a pilóta szintén infarktust
kapott.
Az efféle vizsgálatok esetén megszokott kifogások dacára (hogy ezek szadista kísérletek, a
szituációk mesterségesek, és az alanyok valahogy meg is érzik ezt) Norman tekintélyes tapasztalatra
tett szert a stresszhelyzetekben tanúsított csoportos viselkedés terén.
Úgy találta, hogy vészhelyzetek esetén akkor a legcsekélyebb a pánik veszélye, ha a csoport kevés
(öt vagy annál kevesebb) emberből áll; ha a csoport tagjai jól ismerik egymást; ha a csoport tagjai
látják egymást; ha nincsenek elszigetelve egymástól; ha konkrét, közös céljuk van, és erre
meghatározott idő áll rendelkezésükre; ha a csoport tagjai a stresszhatásokat jól tűrő, jó kondícióban
lévő személyiségek.
A vizsgálatok eredményét komoly statisztikai táblázatokba foglalták, Norman azonban tudta, hogy
mindez lényegében véve csupán számokban kifejezett változata annak, amit a józan ész sugall: ha az
ember bennreked egy liftben, akkor már jobb, ha néhány nyugodt, egészséges ember osztozik vele a
bajban, nem árt, ha ég a villany, és ha tudják: valaki már munkálkodik a kiszabadulásuk érdekében.
Mindazonáltal azt is tudta, hogy az eredmények egyike-másika megcáfolja az előzetes
feltevéseket: például hogy mennyire fontos a csoportok összetétele. A kizárólag férfiakból vagy
kizárólag nőkből álló csoportok sokkal rosszabbul viselték el a stresszhelyzeteket, mint a vegyes
összetételűek; az azonos korú egyénekből álló csoportok rosszabbul reagáltak, mint a különböző
korosztályok alkotta társaságok. A legrosszabbul a már korábban is létező csoportok vizsgáztak: egy
kosárlabdacsapat például szinte azonnal összeroppant.
Noha élvezte a kutatást, Normant továbbra is nyugtalanította vizsgálatainak kimondatlan célja –
az idegenek inváziójára való felkészülés –, amit magában abszurd kitalációnak minősített. Nem
szívesen adta ki kezéből a dolgozatát, főleg azután, hogy átíratták, jelentősebbnek állíttatták be vele,
mint amekkora jelentőségűnek tartotta.
 Nagy kő esett le a szívéről, mikor a Carter-kormányzat elutasította a jelentését. Egyetlen javaslatát
sem hagyták jóvá. A kormányzat nem értett egyet Dr. Norman Johnsonnal abban, hogy a félelem
problémát jelenthet; ők úgy vélekedtek, hogy a domináns emberi érzelem a csodálkozás és az áhítat
lesz. Mindezen túlmenően megfelelőbbnek tartottak egy harminctagú csoportot, amelyben a
következők kapnának helyet: három teológus, egy jogász, egy orvos, a külügyminisztérium
képviselője, a vezérkar képviselője, néhány képviselő, egy űrmérnök, egy exobiológus, egy
atomfizikus, egy antropológus és egy tévériporter.
Akárhogy vélekedtek is, Carter elnököt nyolcvanban nem választották újjá, és Norman Johnson
többé nem is hallott az ILF-fel kapcsolatos javaslatairól. Hat éven át egy kukkot sem.
Egészen mostanáig.
– Emlékszik még, milyen összetételű ILF-csoportot javasolt? – kérdezte Barnes.
– Persze – felelte Norman.
Négytagú csoportot javasolt: egy asztrofizikust, egy zoológust, egy matematikust, egy nyelvészt –
és egy ötödik tagot, egy pszichológust, akinek feladata a csoporttagok magatartásának és
hangulatának figyelése volna.
– Szeretném tudni, mi erről a véleménye – mondta Barnes. Egy papírlapot nyújtott át Normannak.

ANOMÁLIAVIZSGÁLATI CSOPORT

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADITENGERÉSZETE RÉSZÉRŐL

1. Harold C. Barnes kapitány, programvezető
2. Jane Edmunds tengerészaltiszt, adatfeldolgozó
3. Tina Chan tengerészaltiszt, elektrotechnikus
4. Alice Fletcher tengerészaltiszt, mélyállomás ellátásvezető
5. Rose C. Levy tengerész, mélyállomás ellátó

POLGÁRI ALKALMAZOTTAK
1. Theodore Fielding asztrofizikus/asztrogeológus
2. Elizabeth Halpern zoológus/biokémikus
3. Harold J. Adams matematikus/logikatanár
4. Arthur Levine tengerbiológus/biokémikus
5. Norman Johnson pszichológus

Norman elolvasta. – Levine-től eltekintve, ez az a civil ILF-csoport, amelyet eredetileg

javasoltam. Annak idején még el is beszélgettem velük, leteszteltem őket.
– Tudom.
– De hát ön azt mondja, feltehetőleg nincsenek túlélők. Ebben az űrhajóban valószínűleg nincs
élet.
– Igen, ezt mondtam – felelte Barnes. – De mi van, ha tévedek?
Az órájára pillantott. – Tizenegy nullanullakor eligazítást tartok a csoportnak. Szeretném, ha maga
is ott lenne, kíváncsi volnék, mi a véleménye a tagokról. Végtére is mi a maga ajánlásait követtük.
Az én ajánlásaimat, gondolta Norman. Úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Uram az egekben! Én
csak egy házat szerettem volna venni.
– Tudtam, hogy örülni fog, hogy jelen lehet elképzelései gyakorlati próbáján – mondta Barnes. –
Ezért lett maga a csoport pszichológusa, noha egy fiatalabb ember talán megfelelőbb lett volna.
– Nagyon hálás vagyok – mondta Norman.
– Tudtam, hogy az lesz – mosolygott vidáman Barnes, s kinyújtotta húsos kezét. – Isten hozta az
ILF-stábban, Johnson doktor.
 BETH

Egy tengerész megmutatta a kajütjét; szűk volt és szürke, leginkább egy börtöncellára emlékeztetett.
Az útitáskája a fekhelyen hevert. A sarokban egy kis asztalkán monitor, billentyűzet. Mellettük egy
kék borítójú, vastag könyv.
Leült a fekhelyre: kemény volt, kényelmetlen. Nekitámasztotta hátát a falon futó csőnek.
– Jó napot, Norman! – mondta egy kellemes hang. – Örömmel látom, hogy magát is berángatták.
Úgyis maga az oka ennek az egésznek. – Egy nő állt az ajtóban.
Beth Halpernben, a csoport zoológusában számos ellentétes tulajdonság fért meg egymás mellett.
Harminchat éves, magas, szögletes nő volt, de éles vonásai és szinte férfias testalkata ellenére is
inkább szépnek mondható. Az alatt a néhány év alatt, mióta Norman nem látta, mintha még
hangsúlyosabbá vált volna megjelenésének férfias jellege. A súlyemelés és a futás megszállottja volt;
nyakán, karján csak úgy duzzadtak az erek, rövidnadrágja izmos combokat engedett látni. A haja
rövid volt, nemigen hosszabb, mint egy férfié.
Mindezek mellé ékszereket hordott, kozmetikumokat használt, és ringó csípővel járkált. A hangja
puha volt, a szeme nagy és fényes, főleg ha azokról az élőlényekről beszélt, amelyeket épp
tanulmányozott. Olyankor szinte anyássá vált. Egy kollégája a Chicagói Egyetemen csak Muszkli
Mamának nevezte.
Norman felállt, Beth futó csókot lehelt az arcára. – A magáé mellett van a kajütöm, hallottam,
mikor bejött. Mikor érkezett?
– Egy órája, de még mindig nem tértem magamhoz – felelte Norman. – Maga elhiszi ezt az
egészet? Maga szerint komoly?
– Szerintem igen. – Beth a számítógép mellett heverő kék könyvre mutatott.
Norman a kezébe vette: Titkos minősítésű katonai akcióba bevont polgári személyek szolgálati
szabályzata. – Belepörgetett a recsegős jogászi nyelvezeten megfogalmazott, sűrűn teleírt lapokba.
– A lényege az – mondta Beth –, hogy fogja be a száját, különben egy katonai börtönben öregszik
meg. Telefonálgatás az meg nincs. Szóval szerintem komoly.
– Tényleg egy űrhajó van odalent?
– Valami van. Az én csőrömet nagyon piszkálja. – Beth Halpern beszéd tempója felgyorsult. –
Elég, ha csak a biológiai oldalát vesszük, már úgy is óriásiak a lehetőségek... Amit az életről tudunk,
azt mind a földi életformák tanulmányozásából tudjuk. Bizonyos értelemben azonban minden földi
létforma azonos. Az algától az emberig minden élőlény lényegében azonos terv szerint épül fel,
ugyanannak a DNS-nek az alapján. Most meg esetleg találkozunk egy teljesen új, a miénktől minden
szempontból eltérő életformával. Engem ez nagyon izgat.
Norman csak bólintott; neki valami más járt a fejében. – Hogy értette azt, hogy nincs
telefonálgatás? Megígértem Ellennek, hogy hazaszólok.
– Hát én meg a lányomat akartam felhívni, de azt mondták, hogy megszakadt az összeköttetés a
szárazfölddel. Ezt akarják velem megetetni. Több a műholdjuk, mint az admirálisuk, és esküdöznek,
hogy nem tudnak visszaszólni. Barnes azt mondja, küldjünk táviratot, az mehet.
– Mennyi idős is most Jennifer? – kérdezte Norman. Büszke volt, hogy még emlékszik Beth
lányának nevére. Hogy is hívják a férjét? Fizikus vagy valami ilyesmi. Olyan fakószőke haja van.
Meg szakálla. És csokornyakkendője.
– Kilenc. De már benne van az iskolai tornászválogatottban – válaszolta büszkén Beth. –
Magánál? Hogy van a család? Ellen?
– Megvan. A gyerekek is. Tim Chicagóban jár egyetemre, most első éves. Amy Andoverbe jár. És
hogy van...
 – George? Három éve elváltunk – mondta Beth. – Genfben dolgozott egy évig, az Európai
Nukleáris Kutatási Központban, valamiféle elemi részecskéket kutatott, és az az érzésem, hogy meg
is találta, amit keresett. Az mondja, pazarul főz a nő. – Vállat vont. – Jól megvagyok nélküle. Kábé
egy éve lábasfejűekkel foglalkozom... tintahalakkal meg nyolckarú polipokkal.
– És milyenek?
– Érdekesek. Nagyon furcsa érzés, mikor az ember felfedezi, milyen értelmes lények, főleg a
polipok. Gondolta volna, hogy egy polip okosabb, mint egy kutya? Szerintem háziállatnak is sokkal
jobb lenne. Csodálatos, értelmes, nagyon érzékeny lény. Csak persze ez eszünkbe se jut.
– Megeszi még őket? – kérdezte Norman.
– Jaj, Norman... – Beth elmosolyodott. – Még mindig az evés jut eszébe mindenről?
– Szeretem a gyomromat – paskolta meg a hasát Norman.
– Hát itt nem lesz oda a kosztért. Förtelmes. Egyébként pedig már nem eszem polipot – mondta
ujjait húzogatva Beth. – Most, hogy már ismerem őket, egy falat se menne le a torkomon. Apropó:
maga ismeri ezt a Hal Barnest?
– Nem nagyon. Miért?
– Kérdezősködtem egy kicsit, és kiderítettem, hogy nem is kapitány. Csak exkapitány.
– Nyugdíjazták?
– Nyolcvanegyben, saját kérésére. Repülőtervező az eredeti szakmája. Tagja az akadémia
tengerészeti tagozatának, nemzetvédelmi államtitkár, tagja a védelmi rendszerek beszerzését
felügyelő bizottságnak, tagja a hadtudományi bizottságnak, amely a vezérkari főnökség és a
nemzetvédelmi minisztérium tanácsadó szerve.
– És milyen téren?
– Hogy milyen fegyvereket vásároljanak – mondta Beth. – Ő a Pentagonnak az az embere, aki
fegyvervásárlási kérdésekben tanácsokat ad a kormánynak. Hogy kerül egy ilyen ember egy ilyen
programnak az élére?
– Most megfogott – felelte Norman. Lerúgta a cipőjét. Hirtelen rátört a fáradtság. Beth
nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– Úgy veszem észre, remek formában van – mondta Norman. Még a keze is milyen erősnek
látszik, gondolta.
– Ahogy kinéz a helyzet, nem is árt – válaszolta Beth. – Bízom benne, hogy jól fogom bírni. Na és
maga? Bírja majd?
– Én? Miért ne bírnám? – Norman a pocakjára sandított. Ellen állandóan rágja a fülét, hogy
csináljon már vele valamit, de a legtöbb, amit elér vele, hogy időnként elfogja a lelkesedés, eljár
néhány napig a konditerembe, de aztán kész. Sose fog megszabadulni tőle. De nem is nagyon érdekli.
Ötvenhárom éves, egyetemi tanár. Van egy kis pocakja. Na bumm.
Hirtelen bekattant neki. – Hogy érti azt, hogy jól fogja bírni? Mit?
– Hát ez csak amolyan folyosópletyka... Viszont a maga érkezése is megerősíteni látszik.
– Mit?
– Hogy leküldenek minket – mondta Beth.
– Hová?
– Hát a fenékre. Az űrhajóhoz.
– De hiszen az háromszáz méter mélyen van. Merülőrobotokkal vizsgálgatják.
– Háromszáz méter az manapság már nem mélység – mondta Beth. – Technikailag nem ügy. Jelen
pillanatban is vannak búvárok odalent. Állítólag valami házfélét építenek, hogy akár egy hétig se
kelljen feljönnünk, miután kinyitjuk az űrhajót.
Norman hátán végigfutott a hideg. A repülőszerencsétlenségek színhelyén hozzászokott a
borzalmakhoz. Egyszer például Chicago mellett a roncs java része egy szántóföldön szóródott szét.
Ahogy bóklászott ott föl-alá, egyszer csak valami puhára lépett. Azt hitte, béka, de nem az volt,
hanem egy gyerek leszakadt keze, tenyérrel fölfelé. Másszor egy férfi elszenesedett holttestével
találkozott; ott égett meg a gép ülésébe szíjazva, csak épp az ülés kirepü lt a gépből, egy családi ház
kertjébe esett le, a műanyag lubickoló mellé, ott állt meg. Dallasban látta, mint kutatják végig
emberek a háztetőket, mint szedik össze s gyűjtik zsákokba a szétszakadt testrészeket...
A repülőszerencsétlenségek helyszínelése rendkívüli lelkierőt követel: nem szabad hagyni, hogy a
látvány letaglózza az embert. Viszont más kockázat, konkrét veszély nincs. Csak az esetleges
rémálmok.
Most viszont, ha belegondol, hogy esetleg háromszáz méter mélyre kell leszállnia, hogy
megvizsgáljon egy roncsot...
– Nincs maga rosszul? – kérdezte Beth. – Olyan sápadt lett.
– Nekem senki se mondta, hogy esetleg le kell oda menni.
– Beszélnek összevissza – mondta Beth. – Pihenjen egy kicsit, Norman. Nem fog ártani.

AZ ELIGAZÍTÁS

Néhány perccel tizenegy előtt az ILF-csoport összejött az eligazítóhelyiségben. Norman érdeklődve

méregette a csoport tagjait, akiket ő válogatott ki hat esztendővel ezelőtt. A kiválasztottak most
találkoztak először.
A negyvenéves kora ellenére még mindig fiús képű, zömök, jó kiállású Tom Fielding
rövidnadrágban és hosszú ujjú pólótrikóban jelent meg. Asztrofizikus volt, a Pasadenai Sugárhajtómű
Laboratóriumban dolgozott, és noha tudományos körökben inkább a Mars két csatornájáról, a
Mangala Vallisról és a Valles Marinerisről írott tanulmányai révén ismerték, jelentős szaktekintélynek
számított a Merkúr és a Hold rétegtana terén is. Az említett két csatorna a Mars egyenlítőjén
található, négyezer kilométeres hosszukkal és négy kilométeres mélységükkel tízszer olyan hosszúak
és kétszer olyan mélyek, mint a Grand Canyon. Mindemellett Fielding az elsők között jutott-arra a
megállapításra, hogy az a bolygó, amely összetételében legjobban hasonlít a Földre, a korábbi
feltételezésekkel ellentétben nem a Mars, ha nem a Földéhez hasonló mágneses mezővel rendelkező
apró Merkúr.
Közvetlen, derűs és fontoskodó modora volt. Valahányszor kilőttek egy űrhajót, a PSL részéről
mindig ő kommentálta az eseményeket a televízióban, ilyenformán afféle hírességnek számított. Nem
sokkal ezelőtt nősült másodszor, egy Los Angeles-i meteorológusnőt vett el; volt egy kisfiúk.
Ted Fielding már hosszú ideje kardoskodott amellett, hogy a Földön kívül is lehetséges élet, s
lelkesen támogatta a SETI-t*, amely más tudósok szerint kidobott pénz volt. Boldogan rávigyorgott a
belépő Normanre.
– Mindig hittem benne, hogy előbb vagy utóbb, de, kapunk valamiféle bizonyítékot a földönkívüli
intelligencia létezéséről. És most végre megkaptuk, Norman. Nagy pillanat ez. A formájának meg
különösen örülök.
– Miféle formának?
– Hát az odalent heverő űrhajó formájának.
– Mi van vele? – Norman eddig egy szót sem hallott az űrhajó formájáról.
– Én általában bent ülök a monitorszobában, nézem, milyen képeket közvetítenek a robotok. Kezd
kibontakozni a korallréteg alatt rejtőző forma. És nem kerek. Ez nem egy repülő csészealj – mondta
Fielding. – Hál'istennek. Kicsit kisebb lesz a téboly. – Elmosolyodott. – A türelem megter mi a rózsát.
Igaz?
– Lehet – válaszolta Norman. Nem tudta, mire céloz. Fielding szerette az idézeteket. Reneszánsz
embernek tartotta magát, s erre a legváratlanabb pillanatokban előrántott Rousseau- és Lao Ce-
idézetekkel igyekezett felhívni beszélgetőtársai figyelmét. Ennek ellenére nem volt benne semmi
fellengzősség, sőt, inkább valami lefegyverző ártatlanság és naivitás sugárzott belőle. Norman
kedvelte.
Nem volt ennyire biztos Harry Adams, a zárkózott princetoni matematikus felől, akit hat éve látott
utoljára. Adams fekete bőrű, nagyon vékony férfi volt, fémkeretes szemüveget viselt, s homloka
minduntalan ráncokba gyúródott. Pólótrikóján felirat virított: A matematikusok precízen csinálják".
Ilyen feliratokkal a mellükön általában diákok mászkáltak, bár ami azt illeti, Adams is fiatalabbnak
látszott harmincnál. Ő volt a csoport legfiatalabb és legvitathatóbb egyénisége.
Számos elméleti kutató állította, hogy a földönkívüliekkel lehetetlen lesz kommunikálni, mivel az
emberekben és a földönkívüliekben nem lesz semmi közös. Ezek a gondolkodók rámutattak:
amiképp az emberi test számos bonyolult evolúciós folyamat eredménye, ugyanez az emberi
gondolkodásra is érvényes. Épp ezért könnyen lehetséges, hogy a testünkhöz hasonlóan a
gondolkodásunk is más, mivel nincs semmi szükségszerűség abban, ahogyan mi szemléljük a
világegyetemet.
Az embereknek már az olyan intelligens földi lényekkel való kommunikáció is problémát jelent,
mint a delfinek, csupán azért, mert a miénktől eltérő közegben élnek, és más az érzékelőrendszerük.
Ennek ellenére ahhoz az óriási különbséghez képest, amely minket egy földönkívülitől, egy más
bolygó környezetében, évmilliárdok során kifejlődött lénytől elválaszt, az ember és a delfin
gyakorlatilag egyformának tűnhet föl. Valószínűtlen, hogy egy ilyen földönkívüli ugyanúgy lássa a
világot, mint mi. Sőt lehet, hogy egyáltalán nem is látja. Előfordulhat, hogy vak, és a szagok, a
hőmérséklet vagy a nyomás roppant kifinomult érzékelése útján tájékozódik. Elképzelhető, hogy egy
ilyen lénnyel semmiféle módon nem tudunk kommunikálni. Mint valaki megfogalmazta egyszer:
hogyan magyarázzunk el egy sárga nárciszokról szóló Wordsworth-verset egy vak vízisiklónak?
Van azonban a tudásnak egy területe, amelyen minden bizonnyal osztozunk a földönkívüliekkel: a
matematika. A csoport matematikusa tehát nagyon fontos szerepet játszik. Norman azért választotta
Adamset, mert az fiatal kora ellenére a matematika több ágában tudott eredményeket felmutatni.
– Magának mi a véleménye erről az egészről? – kérdezte tőle, egy mellette álló székre huppanva.
– Napnál világosabb, hogy csak időfecsérlés – felelte Adams.
– Na és az a vezérsík, amit odalent találtak?
– Azt nem tudom, hogy micsoda, csak azt, hogy mi nem. Nem egy idegen civilizáció űrhajója.
A közelben álló Ted Fielding bosszúsan elfordult. Látnivalóan vitatkoztak már erről a témáról
Adamsszel.
– És ebben miért olyan biztos? – kérdezte Norman.
– Egyszerű számítás – legyintett Harry. – Triviális ügy. Ismeri a Drake-egyenletet?
Norman ismerte: a sci-fi irodalom gyakran idézte. Most azonban inkább azt mondta: – Dereng
valami.
Harry bosszúsan sóhajtott, maga elé húzott egy papírlapot. – Egy valószínűségi egyenlet –
mondta, és leírta:

p=fbnlféfifk

– Ez azt jelenti – magyarázta –, hogy annak a valószínűsége, hogy valamely naprendszerben

értelmes lények fejlődjenek ki, függ attól a tényezőtől, hogy az adott napnak vannak-e bolygói, hogy
ezek közül a bolygók közül hányon vannak meg az élet feltételei, hogy az ezeken a bolygókon
létrejött egyszerű létformákból kialakulnak-e értelmes lények, és hogy ezek ötmilliárd éven belül
megkísérlik-e a csillagközi kommunikációt.
– Aha – mondta Norman.
– Csak az a vicc, hogy nincsenek konkrétumaink – folytatta Harry. – Ezek a valószínűségek
egytől-egyig becslésen alapulnak. Ezért aztán nagyon könnyű olyan következtetésre jutni, amilyenre
Ted, aki szerint valószínűleg többezer civilizáció létezik. És ugyanilyen könnyű arra a
következtetésre jutni, amire én, hogy valószínűleg csak egyetlen civilizáció van. A miénk. – Eltolta
maga elől a papírt. – Ez utóbbi esetben pedig bármi van is odalent, az nem egy idegen civilizációtól
származik. Úgyhogy fölöslegesen csődültünk ide.
– De hát akkor mi az ott lent? – kérdezte újra Norman.
– A romantikus remények abszurd megtestesülése – felelte Adams, feltolva orrán a szemüvegét.
Volt benne valami indulatosság, ami zavarta Normant. Harry Adams hat éve még csak egy
utcakölyök volt, akit tehetsége egy philadelphiai nyomornegyedből egyik pillanatról a másikra
Princeton féltő gonddal ápolt gyepszőnyegére emelt. Akkoriban még tombolt benne a játékos kedv,
örült a szerencséjének. Mitől ilyen nehézkes most?
Adams rendkívül tehetséges elméleti matematikus volt. Tekintélyét a kvantummechanikai
valószínűségszámítási sűrűségfüggvények területén felmutatott eredményeivel vívta ki még tizenhét
éves korában. Ha Norman ezeket a függvényeket nem értette is, Adamset magát azonban jól fel tudta
mérni. És Adams most feszültnek, akadékoskodónak látszott, mint aki nem érzi jól magát ebben a
társaságban.
Lehet, hogy azért, mert ő, Norman is tagja a csoportnak. Norman már korábban sem tudta
biztosan, hogyan fog beilleszkedni Harry a csoportba. Harry Adams ugyanis csodagyerek volt.
Valójában csupán kétféle csodagyerek létezik: matematikus és muzsikus. Sőt, egyes
pszichológusok szerint mindössze egyetlen fajta van, mivel a zene és a matematika annyira közel áll
egymáshoz. Kétségtelen, hogy vannak koraérett gyerekek, akiknek tehetsége másban nyilvánul meg
– írásban, festésben, sportban –, de az a terület, amelyen egy gyerek egy felnőtt szintjén képes
teljesíteni, az a matematika vagy a zene. Pszichológiai szempontból az ilyen gyerek bonyolult képlet:
gyakran magányos, tehetsége révén elkülönül a kortársaitól, de még a családjától is, amiért
egyidejűleg csodálat és ellenszenv tárgya. Szocializációs képességeik gyakran csak jelentős késéssel
fejlődnek ki. Harry ilyen jellegű problémái – nyomortelepi gyerek lévén –, ha lehet, még a
szokásosnál is nagyobbak voltak.
Egyszer elmondta Normannek, hogy amikor ő a Fourier-transzformációt tanulta, a többi gyerek az
utcán baseballozott. Így aztán most valószínűleg kényelmetlenül érzi magát a csoportban.
De mintha nem csak erről volna szó... Harry szinte dühösnek látszott.
– Csak várjuk ki a végét – mondta most. – Egy hét se kell hozzá, és kiderül, hogy vaklárma volt az
egész.
Csak reménykedik, gondolta Norman. De még nem tudta, miért.
– Szerintem azért elég izgalmas – mondta szélesen mosolyogva Beth Halpern. – Véleményem
szerint már az is izgalmas, ha csak egy parányi esély van is egy új életforma megismerésére.
– Ahogy mondja – szólalt meg Ted. – Végtére is több dolgok vannak égen s földön, Harry, mint
bölcselmetek felfogni képes.
Norman a csoport utolsó tagjára, Arthur Levine-re, a tengerbiológusra nézett. Ő volt az egyetlen
ember, akit nem ismert. A köpcös Levine sápadtnak, nyugtalannak látszott, gondolataiba merült.
Norman már épp meg akarta kérdezni, mire gondol, mikor hóna alatt egy halom dossziéval, nagy
lendülettel belépett Barnes kapitány.
– Üdvözlöm önöket a semmi közepén, ahol még az illemhelyre se mehetnek ki – mondta. Ideges
nevetéssel reagáltak. – Elnézésüket kérem, amiért megvárakoztattam önöket. Nincs sok időnk,
úgyhogy térjünk rögtön a tárgyra. Ha valaki eloltja a villanyt, már kezdhetjük is.
Az első dián egy nagy hajót lehetett látni, tatján valamilyen bonyolult felépítménnyel.
– Ez a Rose Sealady – mondta Barnes. – Kábelfektető hajó, jelenleg a Transpac Communications
cég bérli, Honululu és Sidney között építenek ki tenger alatti telefonvonalakat. A Rose idén május 29-
én indult Hawaiiból, és június 16-ára eljutott a Csendes-óceán közepére, egészen Nyugat-Szamoáig.
Egy újfajta száloptikakábelt fektetett, amely egyidejűleg húszezer telefonbeszélgetés továbbítására
képes. A kábelt rendkívül erős, szinte törhetetlen fém- és műanyagbevonat védi. A hajó már több
mint nyolc és félezer kilométernyit fektetett le belőle a Csendes-óceánban, sose volt semmi
probléma. A következőt.
A Csendes-óceán térképe, egy nagy vörös körrel.
– Június 17-én, este tízkor, itt, ezen a helyen, félúton Pago-Pago és a fidzsi-szigeteki Viti Levu
között, hirtelen erősen megremegett a hajó. Megszólaltak a riasztók, kiderült, hogy a kábel szakadt
el. Rögtön elővették a térképeket, nézték, van-e rajta valamiféle víz alatti akadály, de nem volt
jelezve semmi. A szakadás mintegy másfél kilométernyire mögöttük következett be, órákig tartott,
mire kihalászták a kábelt. Mikor megnézték a végét, látták, hogy nem elszakadt, hanem valami
elvágta, vagy ahogy az egyik tengerész mondta: mintha ollóval nyírták volna el. A következőt.
Durva kéz egy üvegszálas kábelvéget tart a fényképezőgép elé.
– A szakadás jellege, mint látják, valamilyen mesterséges akadályra utal. A Rose visszament a
szakadás színhelyére. A következőt.
Fekete háttér előtt tucatnyi cikcakkos fehér vonal, apró csúcsokkal.
– Ezt a képet mutatta a hajó hangradarja. Ha nem tudják olvasni a jeleit, nehéz elmagyarázni, de
ez itt – mutatta Barnes – valami vékony, éles alakzatot jelez. Lehet akár elsüllyedt hajó vagy
repülőgép is. Ez vágta el a kábelt. A hajót bérlő cég, a Transpac Communications értesítette a
haditengerészetet, és megkérdezte, tudnak-e valamit az akadályról. Ez a szokásos eljárás
kábelszakadások esetén: értesítenek minket, hátha tudjuk, miről van szó. Lehet egy elsüllyedt hajó,
amely tele van robbanóanyaggal. Nem árt tudni az ilyesmit, mielőtt hozzákezdenek a hiba
kijavításához. Jelen esetben azonban a haditengerészet nem tudott semmi ilyesmiről. Viszont
érdekelte az eset. A legközelebbi kutatóhajónk az Ocean Explorer volt Melbourne-ben, azonnal
odaküldtük. Június 21-én ért oda. A haditengerészetet azért érdekelte az ügy, mivel elképzelhető volt,
hogy az akadály egy Sy-2 rakétákkal felszerelt, Wuhan-osztályú kínai atomtengeralattjáró. Tudtuk
ugyanis, hogy a kínaiaknak 1984 májusában körülbelül ezen a tájon eltűnt égy ilyen hajójuk. Az
Ocean Explorer a legmodernebb oldalnézeti hanglokátorral pásztázta végig a feneket, és ezt a képet
kapta.
A színes kép annyira tiszta és éles volt, hogy szinte háromdimenziósnak hatott.
– Mint látják, a fenék lapos, csak ez a háromszög alakú, körülbelül nyolcvanöt méter hosszú
szárny magaslik ki belőle, ez itt – mutatta Barnes. – Akkora repülőgépet, amelynek ekkora szárnya
lenne, sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem gyártott soha. Ez volt az első nagy talány. A
következőt.
Egy merülőrobot, darun belógatva egy hajó oldaláról. Úgy nézett ki, mint néhány vízszintes,
összefogott cső. A közepén kamerák és fényszórók helyezkedtek el.
– Június 24-re a helyszínre érkezett a haditengerészet két robothordozója, a Neptun IV, amely
nyomban leküldte a képen látható robotfelderítőt, a Scorpiont, hogy készítsen felvételeket a
szárnyról. A felküldött képeken egy egyértelműen mesterséges képződmény látszott. Ez.
A csoport felszisszent. Az élesen megvilágított színes képen egy szürke szárny meredt ki a korall
borította lapos fenékből. Egy éles peremű, repülőgépet idéző, fokozatosan elkeskenyedő, minden
kétséget kizáróan mesterséges tárgy.
– Látható – folytatta Barnes –, hogy a tengerfeneket itt lepusztult, élettelen korall alkotja. A szárny
vagy vezérsík alsó vége ebben a korallban tűnik el, ami azt sugallja, hogy a légi jármű a korallban
van eltemetve. A legnagyobb felbontású oldalnézeti hanglokátorral próbáltuk felderíteni, mi rejtőzik
a korallréteg alatt. A következőt.
Újabb színes lokátorkép, ezúttal vonalak helyett színes pontokból álló.
– Mint látják, a szárny egy henger alakú tárgyhoz csatlakozik. A henger átmérője körülbelül
ötvenhét méter, a hossza nyolcszázötvenhét méter, a vége tűhegyesre keskenyedik.
A hallgatóság suttogni kezdett.
 – A mérés pontos – mondta Barnes. – A hengeres test százötven méter híján egy kilométer hosszú.
Az alakja olyan, mint egy rakétáé vagy még inkább egy űrhajóé, de a kezdet kezdetétől nagyon
vigyáztunk, hogy ne nevezzük semmi másnak, mint egyszerűen a tárgy-nak.
Norman Tedre pillantott, aki mosolyogva nézte a képernyőt. A félhomályban mellette ülő Harry
Adams azonban a homlokát ráncolta, és feltolta orrán a szemüvegét.
E pillanatban kihunyt a diavetítő fénykévéje. A szobára sötétség borult. Bosszús dünnyögések
hallatszottak, majd Barnes hangja: – Hogy az a magasságos...! Már megint...! – Valaki az ajtóhoz
botorkált; feltűnt egy világos téglalap.
Beth Normanhez hajolt. – Állandóan áramszünet van. Megnyugtató, mi?
Néhány perc múltán kigyúlt a villany. Barnes folytatta. – Június 25-én egy SCARAB típusú robot
kivágott egy darabot a szárnyból, és felhozta. Az elemzés szerint az anyag titán és epoxigyanta
méhsejt szerkezetű ötvözete. A Földön jelenleg az ilyen jellegű fém-műanyag ötvözetek
előállításának módja nem ismeretes. A szakértők szerint a szárny nem lehet földi eredetű, noha tíz-
húsz éven belül tudni fogjuk, hogyan kell ilyet készíteni.
Harry Adams felmordult, firkantott valamit a jegyzettömbjébe.
– Eközben – folytatta Barnes –, más robotok robbanótölteteket helyeztek el a fenék talajában. A
rengéshullámok elemzése kimutatta, hogy a talajba ágyazódott tárgy fém, üreges, és bonyolult belső
szerkezete van.
– Kétheti gondos tanulmányozás után arra a megállapításra jutottunk – mondotta Barnes –, hogy a
tárgy valamiféle űrhajó.
A végső érvet a geológusok szolgáltatták, június 27-én. A talajból vett fúróminták arra utaltak,
hogy a tengerfenék itt valamikor sokkal följebb, alig huszonöt-harminc méteres mélységben
helyezkedett el. Ez magyarázza a korallt, amely átlagosan kilenc méter vastagon borítja a hajót.
Következésképpen, mondták a geológusok, a hajó legalább háromszáz éve hever itt, de könnyen
lehet, hogy talán ötszáz vagy akár ötezer éve is.
– A haditengerészet – folytatta Barnes – végül vonakodva, de kimondta: a tárgy valamilyen idegen
civilizációból származó űrhajó. Az elnök a nemzetbiztonsági tanács rendkívüli ülésén úgy döntött,
hogy a hajót fel kell nyitni, így aztán június 29-én elkezdtük behívni az ILF-csoport tagjait.
Július 1-én az űrhajó közelében a fenékre süllyesztették az MB-7 jelzésű mélyvízi bázist. Jelenleg
kilenc búvár tartózkodik benne. Ők végzik a primer jellegű munkálatokat. – És ezzel – fejezte be
Barnes –, azt hiszem, mindent elmondtam. Kérdés van?
Ted szólalt meg. – Engem az űrhajó belső szerkezete érdekelne. Kiderült már róla valami
konkrétum?
– Eddig nem. A jelek szerint úgy építették meg, hogy a rendkívül erős és remekül megtervezett
külső héj elvezesse a rengéshullámokat. Éppen ezért a szeizmikus vizsgálat nem ad tiszta képet a
belső elrendezéséről.
– Passzív technikákkal próbálkoztak?
– Igen – felelte Barnes. – Gravitometriával semmi. Termográfiával semmi. Fajlagos ellenállás
feltérképezése úgyszintén. Protonpecizitású magnetométerekkel nulla.
– Mikrofonok?
– Mindjárt az első nap levittünk néhány hidrofont, de a hajóból egy mukk sem hallatszik.
– És a többi távfigyelő módszer?
– Ezek legtöbbje valamilyen sugárral működik, és egyelőre nem szívesen bocsátanánk semmiféle
sugárkévét a hajóra.
– Kapitány úr! – szólalt meg Harry. – Úgy veszem észre, ennek a vezérsíknak semmi baja, és
maga a törzs is hibátlan hengerformának lát szik. Ön szerint ez az objektum a tengerbe zuhant?
– Igen – felelte nyugtalan pillantással Barnes.
– Eszerint ez az objektum egyetlen karcolás nélkül vészelt át egy nagy sebességű ütközést?
 – Hát... rendkívül ellenállónak látszik.
Harry bólintott. – Annak kell lennie...
Beth is megszólalt. – Tulajdonképpen... vagyis hogy közelebbről meghatározva, mit csinálnak
most odalent azok a búvárok?
– Keresik a bejáratot. – Barnes elmosolyodott. – Egyelőre a klasszikus régészeti szabályokat
követjük. Kutatóárkokat ásunk a korallban, valamiféle ajtót vagy kilincset keresünk. Reméljük, a
következő egy-két napban találunk valami ilyesfélét. Ha találunk, bemegyünk. Egyéb kérdés?
– Van – mondta Ted. – Mit szólnak a felfedezéshez az oroszok?
– Nem közöltük velük – válaszolt Barnes.
– Nem közölték velük?
– Nem. Nem közöltük.
– De hiszen ez egy hihetetlen, példátlan esemény az emberiség történetében. Nem csak Amerika
történelmében. Az emberiség történelmében. Ezt nyilvánvalóan közölnünk kell a világ valamennyi
országával. Ez az a fajta esemény, amely képes egyesíteni az emberiséget, és...
– Ezt az elnökkel kellene megbeszélnie – szakította félbe Barnes. – Nem tudom, mi az oka a
döntésének, de így határozott. Van még kérdés?
Senki sem szólt. A csoport tagjai egymásra néztek.
– Hát akkor meg is volnánk – mondta Barnes.
Felgyulladt a villany. Székzörgés hallatszott: a jelenlévők felálltak, nyújtózkodtak. – Barnes
kapitány! – szólalt meg Harry Adams. – Meg kell mondanom, nekem nagyon nem tetszik ez az
eligazítás.
Barnes meglepettnek látszott. – Hogy érti ezt, Harry?
A többiek megtorpantak, Adamsre néztek. Adams még nem állt fel, ingerültnek látszott. – Úgy
gondolja, csak lassanként szabad beadni nekünk az igazságot?
– Miféle igazságot?
– Az ajtóval kapcsolatosat.
Barnes idegesen fölnevetett. – No de Harry... Épp az imént mondtam maguknak, hogy a búvárok
most vágják a kutatóárkokat, keresik az ajtót....
– Én pedig azt mondom, hogy maguk már három napja, mikor elkezdtek begyűjteni minket, elég
jól betájolták, merre van az ajtó. És véleményem szerint most már pontosan tudják. Igazam van?
Barnes nem válaszolt, csak nézett rá, merev mosollyal.
Uram az egekben, gondolta Norman Barnesra nézve. Harrynak igaza van. Harry Adamsről
köztudott volt, hogy rendkívül logikusan gondolkodik, és elképesztő dedukciós képességgel
rendelkezik, de Norman csak most tapasztalta először.
– Igen – mondta végül Barnes. – Igaza van.
– Tudják, hol az ajtó?
– Igen. Tudjuk.
Pillanatnyi csend támadt, aztán Ted szólalt meg. – De hiszen ez fantasztikus! Őrületes! Mikor
szállunk le és megyünk be?
– Holnap – felelte Barnes, még mindig nem véve le a szemét Harryról. Harry farkasszemet nézett
vele. – A merülőhajók holnap nyolc óra nullanullától kettesével leviszik önöket.
– Ez óriási! – Lelkendezett Ted. – Fantasztikus! Hihetetlen!
– Hát akkor... – mondta Barnes még mindig Harryt nézve – ... nincs más hátra, mint hogy szép
álmokat kívánjak önöknek – már ha tudnak aludni.
– Édes álom, álom, mely megszövi a gondok kusza selyemszálait... – szavalta Ted. A szó szoros
értelmében ugrándozott a székén, annyira fűtötte az izgalom.
– Mielőtt azonban nyugovóra térnek, még felkeresi önöket néhány ellátótiszt és technikus, hogy
méretet vegyen és felszerelje önöket. Ha még eszükbe jutna valamilyen kérdés, a kajütömben
megtalálnak.
Kiment; az eligazítás véget ért, a csoport tagjai kicsoszogtak. Norman maradt utolsónak. Harry
még mindig nem állt fel, a technikust nézte, aki most csukta össze a hordozható vetítővásznat.
– Remekül csinálta – mondta Norman.
– Mit?
– Ahogy kikövetkeztette, amit Barnes nem mondott el az ajtóról.
– Sokkal többet hallgatott ő el – legyintett Adams. – Egyetlen fontos dolgot se mondott el.
– Például?
– Például... – emelkedett fel végre Harry –, például azt, hogy pontosan tudja, miért döntött úgy az
elnök, hogy nem közli más államokkal, hogy mit találtunk.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy az elnöknek a jelenlegi körülmények között nincs más választása.
– Miféle körülmények között?
– Tudja, hogy az az objektum odalent nem egy idegen űrhajó.
– De hát akkor micsoda?
– Szerintem eléggé világos.
– Számomra nem – mondta Norman.
Adams – most először – elmosolyodott. Mosolya halvány volt, s hiányzott belőle minden derű. –
Úgyse hinné el, ha megmondanám – felelte és kiment.

VIZSGÁLATOK

Arthur Levine, a tengerbiológus volt az expedíció egyetlen tagja, akivel Norman Johnson eddig nem
találkozott. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekre nem számítottunk, gondolta. Norman
korábban feltételezte, hogy az ismeretlen létformával való kapcsolatfelvétel a szárazföldön fog
végbemenni, eszébe se jutott, hogy ha egy űrhajó találomra leszáll valahol a Földön, akkor nagyon
valószínű, hogy vízre száll le, mivel bolygónk felszínének hetven százalékát víz borítja.
Visszatekintve most már kézenfekvőnek látszott, hogy egy ilyen csoporthoz kell egy tengerbiológus.
És mi látszik még kézenfekvőnek így utólag? tűnődött.
Levine-t a fedélzet bal oldalán, a korlátnak támaszkodva találta meg. Levine a Massachusetts
állambeli Wood Hole-i oceanográfiai kutatóintézetből érkezett. Nyirkos tenyérrel fogott kezet
Normannel. Nagyon rosszul nézett ki, végül bevallotta, hogy tengeribeteg.
– Tengeribeteg? Egy tengerbiológus? – hüledezett Norman.
– Én laboratóriumban dolgozom – felelte Levine. – Otthon. Szilárd talajon. Olyan helyen, ahol
nem imbolyog állandóan minden. Mit mosolyog?
– Bocsásson meg – mondta Norman.
– Maga szerint olyan vicces egy tengeribeteg tengerbiológus?
– Hát... valahogy nemigen illik össze a két fogalom.
– Sokan vagyunk így a szakmában – mondta Levine. Elfordult, a vizet nézte. – Nézze csak meg –
mondta. – Többezer kilométer laposság. Sehol semmi.
– Az óceán már csak ilyen.
– A hideg ráz ki tőle – mondta Levine.

– Szóval? – kérdezte Barnes, immár ismét a kajütjében. – Mi a véleménye?

– Miről?
– Az ég szerelmére...! Hát a csoportról, miről.
– Ezt a csoportot én válogattam össze hat évvel ezelőtt. Alapjában véve jó társaság, és egészen
biztosan nagyon tehetséges.
– Szeretném tudni, ki az, aki össze fog roppanni.
– Miért kellene itt bárkinek is összeroppannia? – kérdezte Norman. Feszülten figyelte Barnest;
észrevette, hogy a felső ajka fölött parányi verejtékcseppek ütöttek ki. A parancsnok maga is nagyon
feszült idegállapotban volt.
– Háromszáz méter mélyen? – kérdezett vissza Barnes. – Egy szűkös odúban lakva és dolgozva?
Nézze, itt nem hivatásos búvárokról, tengerészekről van szó, akik erre ki vannak képezve és van
bennük önfegyelem, hanem egy tudósbandáról, az ég szerelmére! Tudnom kell, hogy valamennyien
kifogástalan egészségi állapotban vannak-e. Tudnom kell, hogy egyikük sem fog összeroppanni.
– Nem tudom, mennyire ismeri ezt a területet, kapitány úr, de a pszichológusok ezt nem tudják
százszázalékos pontossággal megjövendölni. Mármint hogy ki fog összeroppanni.
– Még félelem hatása alatt sem?
– Bármilyen hatás alatt. Barnes összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, hogy a félelem a
szakterülete.
– Az egyik kutatási témám a nyugtalanság, és amit a személyiségjegyeik alapján meg tudok
mondani, az az, hogy stresszhelyzetben melyikük az, akin erős nyugtalanság vesz erőt. De hogy
ennek a stressznek a hatására melyikük fog összeroppanni és melyikük nem, ezt nem tudom
megjövendölni.
– Hát akkor mi haszna itt magának? – csattant fel bosszúsan Barnes, aztán felsóhajtott. –
Bocsásson meg. De hát nem akar elbeszélgetni velük, nem akar esetleg elvégeztetni velük valamiféle
teszteket?
– Ilyen esetekre nem létezik semmiféle teszt – felelte Norman. – Legalábbis olyan nem, amely a
gyakorlatban bevált volna.
Barnes megint sóhajtott. – Levine-nel mi van?
– Tengeribeteg.
– A víz alatt nincs imbolygás, ez nem lesz probléma. De mi a véleménye róla mint
személyiségről!
– Elég aggasztó – felelte Norman.
– Értem. Na és Harry Adams? Elég öntelt.
– Az – mondta Norman –, de ez valószínűleg jó nekünk. – Vizsgálatok bizonyították, hogy a
stresszhelyzeteket a mások által nem kedvelt, öntelt, pökhendi, arrogáns emberek viselik el a
legkönnyebben.
– Lehet – mondta Barnes. – De akkor hogy állunk azzal a híres tanulmányával? Adams néhány
évvel ezelőtt még a SETI egyik leglelkesebb támogatója volt. Most meg hogy végre találtunk
valamit, hirtelen átáll az ellenkező oldalra. Emlékszik a tanulmányára?
Norman nem emlékezett rá, és már épp mondta volna is, mikor belépett egy matróz. – Kapitány
úr, itt a nagyítás, amit kért.
– Köszönöm – mondta Barnes. Hunyorítva nézegette aztán letette a fényképet. – Az időjárás?
– Változatlan, kapitány úr. A műholdjelentések megerősítik, hogy negyvennyolc plusz-mínusz
tizenkét órán belül várható.
– A fene...! – mondta Barnes.
– Gond van? – kérdezte Norman.
– Jön ránk a rossz idő – válaszolta Barnes. – Lehet, hogy a felszíni támogatásnak el kell vonulnia.
– Lefújja a leszállást?
– Nem – mondta Barnes. – Holnap leszállunk, ahogy terveztük.
– Miért gondolja Harry, hogy az a valami odalent nem űrhajó? – kérdezte Norman.
Barnes a homlokát ráncolta, papírokat kezdett tologatni az íróasztalán. – Hadd mondjak magának
valamit. Harry elméleti szakember. Az elméleti szakemberek pedig egyszerűen... elméleti
szakemberek. Én tényekkel dolgozom. Az pedig tény, hogy van odalent egy rettentő régi és rettentő
különös valami. Tudni akarom, hogy mi az.
– De ha nem egy idegen civilizáció űrhajója, akkor micsoda?
– Azt mondom, ezzel a kérdéssel várjunk, míg le nem érünk. – Barnes az órájára pillantott. –
Mostanra már a második bázist is lehorgonyozták. Tizenöt óra múlva megkezdjük a merülést. Addig
még sok a dolgunk.

– Kérem, ne mozogjon, Johnson doktor. – Norman meztelenül állt, karja hátsó részén, közvetlenül
a könyöke fölött érezte a fém tapintókörző két szárát. – Még egy kicsit... jó. Most már beszállhat a
tartályba. A fiatal egészségügyis tengerész félreállt, Norman pedig fellépdelt a fémtartály
lépcsőfokain, amely egy vízforgatós fürdőkádra emlékeztetett. Színig volt vízzel. Amint belelépett,
kiloccsant a peremén.
– Ez meg minek? – kérdezte.
– Elnézést kérek, doktor úr, de ha volna olyan szíves teljesen belemerülni...
– Tessék?
– Csak egy pillanatra...
Norman mély lélegzetet vett, lehúzta a fejét a víz alá, aztán kiemelkedett.
– Nagyszerű, már ki is szállhat – mondta a tengerész, egy törülközőt nyújtva felé.
– Mire jó ez az egész? – kérdezte újra Norman, miközben lekászálódott a lépcsőről.
– A test zsírszövet tartalmát mérjük – felelte a tengerész. – Csak ennek ismeretében tudjuk
kiszámítani a szatját.
– A micsodámat?
– A szaturációs adatait. – A tengerész egy csiptetős jegyzettömböt tartott a kezében; most
megjelölt rajta néhány pontot. – Jaj, de kár – mondta. – Elüt az átlagtól.
– Miben?
– Sportol, doktor úr?
– Néha. – Norman úgy érezte, védekezésre kényszerítik. És a törülköző is rövid volt, nem érte
körül a derekát. Miért használnak a haditengerészetnél ilyen kurta törülközőket?
– Iszik?
– Néha. – Mi a fenét akarnak ezek?
– Megkérdezhetem, mikor fogyasztott legutóbb alkoholtartalmú italt, Johnson doktor?
– Nem tudom. Két-három napja. – Meg kellett erőltetnie az emlékezetét, olyan távolinak rémlett
már San Diego. – Miért?
– Nagyszerű, doktor úr. Van valami gondja az izületeivel, a derekával vagy a térdével?
– Nincs. Miért?
– Ritmuszavarok, pillanatnyi eszméletvesztés, gyengeség?
– Semmi.
– Kérem, szíveskedjék itt helyet foglalni. – A tengerész egy székre mutatott, amely egy falra
szerelt elektronikus műszer előtt állt.
– Nagyon szeretném, ha válaszolna – mondta Norman.
– Csak tessék azt a zöld pontot figyelni, mindkét szemet jó tágra nyitva...
Norman hirtelen huzatot érzett a szemén, ösztönösen pislogott. A műszerből egy kiprintelt
papírszalag kunkorodott elő. A tengerész letépte, rápillantott.
– Nagyszerű, doktor úr. Ha most volna olyan szíves, és erre...
– Szeretném, ha végre válaszolna – mondta Norman. – Szeretném tudni, mit művelnek itt velem.
– Megértem, doktor úr, de nekem igyekeznem kell önnel, hogy odaérjen a következő eligazításra.
Tizenhét nullanullakor kezdődik.
Norman a hátán feküdt. A szanitécek injekciós tűket döftek mindkét karjába, egyet még a combja
tövébe is. Feljajdult a hirtelen fájdalomtól.
– A legkellemetlenebben túl vagyunk – mondta a tengerész, miközben jégre tette a fecskendőket.
– Ha volna olyan szíves, és ideszorítaná ezt a vattát...

Az orrán csipesz, a szájában lélegzőcsutora.

– A széndioxidját mérjük – mondta a tengerész. – Csak fújja ki a levegőt. Vegyen egy mély
lélegzetet, és fújja ki.
Norman kilélegzett, s közben figyelte, mint telítődik a lapos gumilabda, mint nyomja egyre
följebb a skálán a mutatót.
– Próbálja még egyszer, doktor úr. Biztos, hogy többre is képes.
Norman nemigen hitte, de megpróbálta még egyszer.
Egy másik tengerész lépett a helyiségbe, egy számokkal teleírt papírt hozott. – Itt a BC-je.
A szanitéc homlokát ráncolva nézte. – Barnes látta?
– Igen.
– És mit mondott?
– Hogy rendben van és folytassuk.
– Akkor jó. Ő a főnök. – A szanitéc ismét Normanhez fordult. – Hát akkor még egyszer egy nagy
levegőt, doktor úr, ha volna szíves...

Tapintókörző az állán, a halántékán. Mérőszalag a koponyára körül. A tapintókörző az álla és a füle

közötti távolságot méri.
– Ez minek? – kérdezte Norman.
– Sisakot kap, doktor úr.
– Nem kellene inkább felpróbálni?
– Mifelénk így szokás, Johnson doktor.

Vacsorára kissé kozmás sajtos makaróni volt. Norman néhány falat után félretolta.
A szanitéc jelent meg az ajtóban. – Ideje a tizenhét nullanullás eligazításra indulni, doktor úr.
– Amíg nem válaszolnak, nem megyek innen sehová – mondta Norman. – Mi a fenét művelnek itt
maguk velem?
– Rutinvizsgálatot végzünk a mélyállomási munkához. A szolgálati szabályzat előírása.
– És miért ütök én el az átlagtól?
– Tessék?
– Azt mondta, hogy elütök az átlagtól.
– Ja az...! Egy kicsit nehezebb, mint amit a tengerészet táblázata előír.
– Problémát okoz a súlyom?
– Nem hinném, doktor úr.
– És a többi vizsgálat mit mutat?
– Hogy ön a korához és az életviteléhez képest jó egészségi állapotnak örvend.
– Na és a merülésemmel mi van? – kérdezte Norman. Félig-meddig remélte, hogy nem engedik le.
– Beszéltem Barnes kapitánnyal. Nem lesz semmi gond, doktor úr. És most, ha lehetne, az
eligazításra... Erre szíveskedjék.

A többiek már ott ültek az eligazítóban, műanyag pohárból kávéztak. Norman örült, hogy megint
találkozik velük. Lezöttyent Harry mellé. – Magát is végiggyötörték ezeken a vizsgálatokon?
– Aha – felelte Harry. – Még tegnap.
– Ekkora tűt döftek a combomba – mondta Norman.
– Tényleg? Azt nekem nem csinálták.
 – És fújt nekik csipesszel az orrán?
– Nálam ez sem volt – mondta Harry. – Úgy látszik, magát külön elbánásban részesítették,
Norman.
Norman ugyanígy vélekedett; nem örült neki, ha belegondolt. Hirtelen fáradtnak érezte magát.
– Nos, emberek, mindössze három óránk van és rengeteg átvennivalónk – mondta pattogós
hangon egy férfi. Amint belépett, rögtön le is oltotta a lámpát. Norman jóformán meg se tudta nézni
magának; most meg már csak egy hang volt a sötétben. – Önök ismerik Daltonnak a gázkeverékek
parciális nyomására vonatkozó egyenletét, amely algebrai kifejezés formájában itt látható...
Felvillant az első képlet.

PPa = Ptot x % Vola

– És most tekintsük át ennek a képletnek a leggyakoribb alkalmazásait...

Normannek ez kínai volt. Eleinte még próbált figyelni, de ahogy sorra követték egymást a
képletek, ahogy a férfi hangja egyre monotonabbá vált, úgy nehezedett el a szemhéja... Elaludt.
–...viszi magukat a merülőhajó, és odalent a mélybázison harminchárom atmoszférás nyomás alá
lesznek helyezve. Ugyanakkor átállítják magukat egy speciális gázkeverékre, mivel tizennyolc
atmoszféránál nagyobb nyomás alatt nem lehet normál levegőt belélegezni...
Norman megint lecsukta a szemét. Ezek a technikai részletek csak borzadással töltötték el. Ismét
elaludt, csak időnként ébredt fel.
–... mivel az oxigénmámor csak olyan esetekben lép fel, ha a széndioxid tartalom huzamosabb
időn át meghaladja a nulla egész... – ... a nitrogénnarkózis, amikor a nitrogén narkotikumként hat,
olyan gépkeverékekben fordul elő, ahol a parciális nyomás meghaladja a másfél légkört...
–...és általában a nyílt keringtetés a legmegfelelőbb, önök azonban félig zárt keringtetőrendszert
fognak használni, ahol a nyomás 608 és 760 higanymilliméter között változik...
Megint elaludt.
A tájékoztató végeztével elindultak vissza a kajütjükbe. – Lemaradtam valamiről? – kérdezte
Norman.
– Tulajdonképpen nem – felelte Harry. – Csak egy fizikaelőadásról.
Parányi szürke kajütjében Norman ágyba bújt. A foszforeszkáló falióra 23:00-t mutatott. Beletelt
egy kis időbe, mire rájött, hogy ez este tizenegy órát jelent. Kilenc óra múlva lemerülök, gondolta.
Elaludt.
 A MÉLYSÉG
A MERÜLÉS

A kis merülőhajó, a Charon V. ott ringatózott a pontontutajon. Élénksárga színével úgy hatott a
reggeli fényben, mint egy gumijáték, amit egy gyerek visz magával a fürdőkádba.
Normant egy felfújható motorcsónakon ment át. Felkapaszkodott a tutajra, kezet rázott a
kormányossal, aki tizennyolc éves ha lehetett, fiatalabb, mint a fia, Tim.
– Felkészült a merülésre? – kérdezte a kormányos.
– Persze – felelte Norman. Már amennyire tudtam, tette hozzá gondolatban.
Közelről nézve a minihajó nem látszott játékszernek. Egyetlen ablaka volt: kerek, vastag
műanyag. Ökölnyi fejű szegecsek rögzítették. Norman bizonytalan mozdulattal végigsimított rajtuk.
A kormányos elmosolyodott. – Óhajtja megrugdosni a kerekeket, uram?
– Nem, megbízom magában.
– Erre van a létra, uram.
Norman felmászott a keskeny fokokon a hajó tetejéhez, lenézett a szűk, kör alakú
beszállónyílásra. Megállt egy pillanatra.
– Üljön a szélére – mondta a kormányos –, lógassa be a lábát, úgy. Azt hiszem, nem ártana, ha
kicsit összehúzná magát és beszívná a... Úgy. – Norman bepréselte magát a szűk lyukon. Nem ért le a
lába. Leugrott. A hajó tele volt műszerekkel és kijelzőkkel. Ted már ott ült, egészen hátra húzódva,
vigyorgott, mint egy kölyök. – Hát nem fantasztikus?
Norman irigyelte a lelkesedését; ő összepréseltnek és kissé idegesnek érezte magát. Feje fölött a
kormányos becsattintotta a súlyos reteszeket, aztán leült a műszerfal elé. – Minden rendben?
Bólintottak.
– Elnézést a panorámáért – mondta hátrapillantva a pilóta. – Az urak egy ideig jobbára csak a
hátamat fogják látni. Hát akkor induljunk. Mozart megfelel? – Bekapcsolt egy kazettás magnót. –
Tizenhárom perc alatt érünk le, a zene kissé elviselhetőbbé teszi. Ha nem szeretik Mozar tot, tudunk
mással is szolgálni.
– Én szeretem – mondta Norman.
– Mozart csodálatos – mondta Ted. – Olyan fenséges.
– Pompás, uraim. – A hajó sziszegni kezdett. A rádióból recsegés hallatszott. A kormányos halkan
beleszólt a gégemikrofonjába. Az ablak előtt egy könnyűbúvár tűnt fel, integetett. A kormányos
visszaintegetett.
Nagy csobbanást, csörömpölést hallottak, aztán megindultak lefelé.
– Mint látják – magyarázta a kormányos –, jön velünk az egész hóbelevanc. Ez a konzervdoboz
nem valami stabil a felszínen, így aztán le is, fel is hordjuk magunkkal a talapzatot. Majd úgy
harminc méter táján evickélünk le róla.
Az ablakon át látták a búvárt; a tutajon állt, immár derékig vízben. Aztán a víz elérte az ablakot. A
búvár feje körül buborékok indultak fölfelé.
– Benne vagyunk – mondta a kormányos. A feje fölé nyúlt, állított a szelepeken. Meglepően
hangos sziszegés kezdődött. Gurgulázó hangok. Az ablakon gyönyörű kék fény szüremlett be.
– De szép – mondta Ted.
– Most szállunk le a tutajról – szólalt meg a pilóta. Motorok zúgtak fel, a hajó előrelendült, a
búvár kisiklott a képből. Most már semmit sem lehetett látni, csak tiszta, kék vizet. A kormányos
mondott valamit a mikrofonba, aztán bekapcsolta a Mozart-zenét.
– Helyezkedjenek el kényelmesen – mondta. – Percenként huszonnégy métert süllyedünk.
Norman érezte az elektromotorok vibrálását, de magát a merülést nem. Mindössze annyi történt,
hogy egyre sötétebb lett.
 – Tudják – szólalt meg Ted –, azért nagy szerencsénk van ezzel a hellyel. A Csendes-óceán
legnagyobb része olyan mély, hogy nem tudnánk leereszkedni a fenekére. – Elmagyarázta, hogy a
földgolyó felszínének felét elfoglaló Csendes-óceán átlagosan három kilométer mély. – Alig néhány
helyen sekélyebb. Az egyik ilyen hely egy viszonylag kis négyszög, Szamoa, Új-Zéland, Ausztrália
és Új-Guinea között, ez egy nagy víz alatti síkság, olyasmi mint az amerikai Nyugat prérijei, csak
éppen ez hatszáz méter mélyen fekszik. Jelen pillanatban épp erre a síkságra bocsátkozunk le.
Kissé hadarósan beszélt. Ideges? Norman nem tudta megállapítani. Érezte saját szívverését. Most
már egészen besötétedett odakint, zölden derengtek a kijelzők. A kormányos bekapcsolta a benti
vörös lámpákat.
Süllyedtek. – Százhúsz méter. – A hajó megrándult, aztán lassan megindult előre. – Ez a folyó.
– Miféle folyó? – kérdezte Norman.
– Benne vagyunk egy áramlatban, amelynek a sótartalma és a hőmérséklete is eltér a
környezetétől. Olyan, mint egy folyó – válaszolta a kormányos. – Hagyomány, hogy itt megállunk és
sodortatjuk magunkat egy kicsit.
– A hagyományról jut eszembe – szólalt meg Ted a zsebébe nyúlva. Egy tízdollárost nyújtott oda a
kormányosnak.
Norman kérdőleg nézett rá.
– Ezt nem mondták magának? Régi hagyomány. Lefelé menet az ember mindig fizet a
kormányosnak. Szerencsét hoz.
– Egy kis szerencsének én is örülnék – mondta Norman. Kotorászni kezdett a zsebében, talált egy
ötdollárost, aztán meggondolta magát, és inkább egy húszast adott.
– Köszönöm, uraim, kellemes lent tartózkodást – mondta a kormányos. Az elektromotorok ismét
felzümmögtek. A merülés folytatódott. A víz sötét volt.
– Százötven méter. Félúton vagyunk. – A merülőhajó felnyögött, majd néhány hangos durranás
hallatszott. Norman meghökkent.
– Semmi – mondta a kormányos –, csak a szokásos. Igazodik a nyomáshoz.
– Aha – mondta Norman. Inge ujjával megtörülte izzadó homlokát. Úgy érezte, mintha összement
volna az utasfülke, az oldalfalak közelebb húzódtak volna az arcához.
– Egyébként ha jól emlékszem, az óceánnak ezt a részét Lau-hátságnak nevezik? Jól mondom?
– Jól, uram. Ez a Lau-hátság.
– Két tengeralatti hegyvonulat között terül el. Nyugaton a Dél-Fidzsi- vagy Lau-vonulat határolja,
keleten a Tonga-vonulat.
– Pontosan így van, Fielding doktor.
Norman a kijelzőkre pillantott: bepárásodtak. A kormányos kénytelen volt letörülni az
üveglapokat, hogy lássa a mutatókat. Ereszt a hajó? Nem, gondolta, ez csak kondenzáció. Kezdett
hűlni a levegő.
Nyugalom, mondta magában.
– Kétszáznegyven méter – mondta a kormányos. Odakint már szuroksötét volt.
– Nagyon izgalmas – mondta Ted. – Magának volt már része ilyesmiben, Norman?
– Még nem – felelte Norman.
– Nekem sem – mondta Ted. – Fel vagyok ajzva. Fogd már be a szád, gondolta Norman.
– Tudja – folytatta Ted –, arra gondoltam, milyen felemelő pillanat lesz, ha majd felnyitjuk ezt az
idegen űrhajót, és először találkozunk egy más létformával. Egyre csak azon jár az eszem, hogy mit
kellene mondanunk.
– Hogyhogy mit?
– Hát hogy milyen szavakat. Mikor ott állunk majd a küszöbön, a kamerák meg veszik.
– Lesznek lent kamerák?
– Biztos, hogy minden lehetséges módon dokumentálják. És ha belegondol, ez így is van rendjén.
Kell valamit mondanunk, valami emlékezetes mondatot. Arra gondoltam: Dicső pillanat ez az
emberiség történetében.
– Dicső pillanat... – visszhangozta homlokát ráncolva Norman.
– Igaza van – mondta Ted –, tényleg elég giccses. És mit szólna ahhoz, hogy: Fordulópont az
emberiség történelmében?
Norman a fejét rázta.
– Na és ez: Válaszút az emberi faj fejlődésében?
– Lehet a fejlődésnek válaszútja? – kérdezte Norman.
– Miért ne lehetne? – kérdezett vissza Ted.
– Hát azért, mert a keresztút az utak kereszteződése. A fejlődés út? Én eddig úgy gondoltam, nem
az, szerintem a fejlődésnek nincs iránya.
– Maga a kákán is csomót keres – mondta Ted.
– Mindjárt leérünk – szólalt meg a kormányos. – Háromszáz méter. – Lassította a süllyedést.
Időről időre a hanglokátor pingje hallatszott.
– Új küszöb az emberi faj fejlődéstörténetében? – Ezt Ted kérdezte.
– Maga szerint az lesz?
– Micsoda mi lesz?
– Új küszöb.
– Miért ne?
– És mi van, ha kiderül, hogy nincs benne egyéb, csak egy rakás ócskavas? Ha nincs benne semmi
értékes vagy lélekemelő?
– Jó kérdés – mondta Ted.
– Háromszáztizenöt méter, fényszórók bekapcsolva – szólalt meg a kormányos.
Az ablakon át fehér pettyeket láttak. Úgynevezett lebegőanyag, mondta a kormányos. Aztán:
– Vizuális kontaktus. Látom a feneket.
– Jaj, hadd nézzem! – kiáltott fel Ted. A kormányos készségesen félrehúzódott.
Norman lapos, élettelen, fáradtbarna síkot látott, ameddig csak a fényszórók kévéje elért. Azon túl
sötétség honolt.
– Sajnos nem túl sok a látnivaló – mondta a kormányos.
– Meglepően kihalt – mondta Ted, de nem volt meglepetés a hangjában. – Több életre
számítottam.
– Az a helyzet, hogy itt már nagyon hideg van. A vízhőmérséklet jelenleg... két celsius fok.
– Épp hogy be nincs fagyva – jegyezte meg Ted.
– Valahogy úgy. Hát akkor, uraim, most megkeressük új otthonukat.
A motorok felzümmögtek. Az ablak előtt iszap kavargott. A merülőhajó elfordult, elindult előre.
Hosszú perceken át csak a barna tájat látták.
Aztán fényeket. – Na, ott van.
Téglalap formába rendezett, kiterjedt lámpasorok.
– Ott a rács – mondta a kormányos. A merülőhajó fölemelkedett, simán átsiklott a hétnyolcszáz
méter hosszan elnyúló, lámpákkal teleaggatott állvány fölött. Búvárok álltak a fenéken, a
rácsszerkezeten belül dolgoztak. Fölintegettek a merülőhajónak. A kormányos megnyomott egy játék
dudát.
– Hallják?
– Persze. A víz nagyon jó vezető.
– Uramatyám – mondta Ted.
Pontosan velük szemben szökkent magasba az óceán mederágyából a gigászi titánvezérsík.
Normant teljesen készületlenül érték a méretei; ahogy a merülőhajó elindult balra, a vezérsík
csaknem egy teljes percig betöltötte a látóteret. A fémnek tompa, szürke színe volt, s tengeri üledék
fehér foltjain kívül semmi más nem látszott rajta.
– Korróziónak semmi nyoma – állapította meg Ted.
– Nincs bizony – mondta a kormányos. – Mindenkinek feltűnik. Úgy gondolják, azért nincs, mert
fém-műanyag ötvözet, de szerintem ebben senki sem egészen biztos.
A vezérsík kitűnt jobbra: a merülőhajó ismét fordult. Velük szemben újabb lámpák tűntek fel,
vízszintes sorokba rendezve. Normannak egy széles, élénksárgára festett acélhenger tűnt a szemébe
kerek, fényesen világító ablakaival. Mellette egy alacsony fémkupola látszott.
– Az ott balra az MB-7, a búvárok lakóhelye – mutatta a kormányos. – Teljesen spártai. Maguk az
MB-8-ban fognak lakni, az sokkal kényelmesebb, majd meglátják.
Jobbra kanyarodott, s néhány másodpercnyi sötétség után egy másik fényszóróbokrot pillantottak
meg. Közelebb érve Norman öt különböző méretű, vízszintesen és függőlegesen elhelyezett,
bonyolult módon egymáshoz kapcsolódó hengert vett észre.
– Megérkeztünk, íme az MB-8, második otthonuk – mondta a kormányos. – Egy perc és
dokkolok.

Fém koccant fémhez, éles csattanás hallatszott, aztán leálltak a motorok. Csend. Sziszegés. A
kormányos némi erőfeszítés után kinyitotta a nyílásfedelet; meglepően hideg levegő ömlött rájuk.
– A légzsilip nyitva, uraim – mondta a kormányos, és félrehúzódott.
Norman felnézett. Vörös lámpasorokat látott. Kimászott a merülőhajóból, s egy körülbelül két és
fél méter átmérőjű hengerbe jutott. Körös-körül kapaszkodók voltak; egy körbe futó, keskeny
fémpad; feje fölött hősugárzók.
Ted is kimászott és leült vele szemben a padra. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a térdük
összeért. Lábuk alatt a kormányos lecsukta a nyílásfedelet. Nézték, mint pördül a kereke. A
merülőhajó egy fémes hang kíséretében elvált a hengertől, felzúgtak a motorjai.
Aztán semmi.
– Most mi van? – kérdezte Norman.
– Nyomás alá helyeznek minket – válaszolta Ted. – Átállítanak egy speciális gázkeverékre.
Idelent nem lehet levegőt belélegezni.
– Miért nem? – kérdezte Norman. Most hogy itt ült lent, s mereven nézte a henger fémfalát, bánta
már, hogy nem maradt ébren az eligazításon.
– Azért nem – felelte Ted –, mert a Föld légköre halálos. Az ember nem is gondol rá, de az oxigén
korróziós hatású gáz. Kémiailag ugyanabba a csoportba tartozik, mint a klór vagy a fluor, a
fluorhidrogén pedig a legkorrodálóbb sav, amit ismerünk. Ugyanaz az oxigén, amely megbarnítja az
almacsutkát vagy elrozsdálja a vasat, hihetetlen pusztításra képes, ha az emberi szervezet túl sokat
kap belőle. Nyomás alatt az oxigén mérgező, méghozzá nagyon. Ezért aztán csökkenteni kell a
belélegzendő oxigén mennyiségét. A felszíni levegőben huszonegy százalék az oxigén. Idelent csak
kettő, de nem fogjuk érzékelni a különbséget, mert...
Egy hangszóróból rájuk szólt valaki. – Elindítjuk a túlnyomást.
– Ki beszél? – kérdezte Norman.
– Barnes – felelte a hang. De nem Barnes hangja volt. Gépszerűnek, csikorgónak hangzott.
– Biztos a modulátor – mondta Ted, aztán elnevette magát. A hangja észrevehetőén magasabban
csengett a szokottnál. – A héliumtól van, Norman. Héliumot nyomnak ránk.
– Olyan hangja van, mint a Donald kacsának – mondta Norman, és ő is elnevette magát. Az ő
hangja is csipogott, mint egy rajzfilm-figuráé.
– Beszéljen csak a maga nevében, Mickey egér.
– Hol az a macka, hadd pofoszom fel! – Hallva saját hangjukat, megint elnevették magukat.
– Hagyják abba – szólt be Barnes a hangszórón keresztül. – Ez most komoly.
– Jól van, kapitány – mondta Ted, de most már olyan vékony volt a hangja, hogy szinte nem is
lehetett érteni, mit mond; nem bírták abbahagyni a nevetést, az acélcilinderben úgy visszahangzott
kacagásuk, mint két vihogó bakfisé.
A hélium magassá és nyekergőssé változtatta a hangjukat. De más hatása is volt.
– Nem fáznak? – kérdezte Barnes.
Tényleg egyre hidegebb lett. Ted borzongott, Norman is libabőrös lett. Úgy érezték, mintha a szél
az egész testükön keresztülfújna – csak éppen nem fújt semmiféle szél. A hélium könnyűsége fokozta
a párologtatásukat, attól fáztak.
Ted mondott valamit, de Norman már nem értette: a cérnavékonnyá torzult hangot már nem
lehetett. Cincogás volt, semmi más.
– Úgy vinnyognak, mint két patkány – mondta elégedetten Barnes.
Ted a hangszóróra nézett és nyikorgott valamit.
– Ha beszélni akarnak, tegyenek föl modulátort – mondta Barnes. – A pad alatt lévő ládában
találnak.
Norman megtalálta a fémládát, kinyitotta. A fedél úgy csikorgott, mint kréta a táblán. A ládában
két nyakpántot látott, a közepükön egy-egy fekete műanyag párnácskával.
– Tegyék föl a nyakukra úgy, hogy a párna az ádámcsutkájukon legyen.
– Megvan – felelte Ted, és meglepetésében pislogni kezdett: a hangja kissé nyersen, de különben
normálisan csengett.
– Ez a vacak biztos megváltoztatja a hangszálak frekvenciáját – mondta Norman.
– Mi volna, ha egyszer odafigyelnének egy tájékoztatón? – szólalt meg Barnes. – Pontosan erről
van szó. Amíg idelent vannak, ne tegyék le. Vagy legalábbis akkor ne, ha azt akarják, hogy megértse
magukat valaki. Még mindig fáznak?
– Igen – válaszolta Ted.
– Most már csak néhány pillanat, mindjárt teljes a nyomás.
Kisvártatva újabb szisszenés hallatszott, és félresiklott egy tolóajtó. Barnes állt ott, könny ű
dzsekikkel a karján. – Üdvözlöm önöket az MB-8-on.

Az MB-8

– Maguk az utolsók – mondta Barnes. – Épp csak annyi időnk van, hogy gyorsan körbevezessem
magukat, aztán már nyitjuk is fel az űrhajót.
– Máris? – kérdezte Ted. – Ez csodálatos. Épp az imént beszélgettünk erről Normannel. Ez ez
olyan felemelő pillanat, az első találkozás egy idegen létformával, hogy nem ártana valami kis
beszédet előkészíteni akkorra, amikor felnyitjuk a hajójukat.
– Ezen még lesz időnk töprengeni – felelte Barnes, furcsa oldalpillantást vetve Tedre. – Előbb
megmutatom maguknak a szállásukat. Erre parancsoljanak.
Elmagyarázta, hogy az MB-8 jelű mélyállomás öt nagy hengerből áll, amelyeket betűkkel
jelölnek, A-tól E-ig. – Az A a légzsilip, ahol most vagyunk. – Átvezette őket a szomszédos
öltözőhelyiségbe. Súlyos öltözékek lógtak petyhüdten a falon, mellettük olyanfajta sárga sisakok,
amilyeneket Norman korábban a búvárokon látott. Kifejezetten futurista jellegük volt.
Megkopogtatta az egyiket: műanyag volt, és meglepően könnyű.
Az egyik sisak homlokára festve a JOHNSON szót látta.
– Ezekben fogunk közlekedni? – kérdezte.
– Ezekben – felelte Barnes.
– Eszerint kimegyünk? – kérdezte Norman kissé elszorult torokkal.
– Előbb-utóbb igen, de emiatt most ne aggódjon. Fáznak még?
Fáztak. Barnes kék, műszálas, síruhaszerűen testhez simuló öltözékeket adott nekik, vegyék fel
azt. Ted a homlokát ráncolta. – Nem gondolják, hogy nagyon hülyén nézünk ki bennük?
– Lehet, hogy nem a legújabb divat – vont vállat Barnes –, viszont megvéd a hélium okozta
hőveszteségtől.
– Rémes ez a szín – mondta Ted.
– Ne törődjön vele – mondta Barnes. Odaadta nekik a könnyű dzsekiket. Norman valami nehezet
érzett az egyik zsebében: egy elemcsomag volt.
– A dzsekik be vannak drótozva, elektromos fűtésük van – magyarázta Barnes. – Olyan, mint a
paplan, amivel takarózni fognak. Jöjjenek.
Átmentek a B hengerbe, itt voltak az energia források meg az életfenntartáshoz szükséges
berendezések. A helyiség első pillantásra olyan képet mutatott, mint egy nagyobbfajta kazánház, tele
volt mindenféle színű csövekkel meg szerelvényekkel. – Itt állítjuk elő a hőt, az áramot meg a
levegőt – mondta Barnes. Sorra mutatta: – Zárt láncú IC-generátor 240/110-es. Hidrogén-oxigén
töltetű elektrizáló cellák. A legfontosabb adatokat kijelző monitorok. Az ott pedig Fletcher
tengerészaltiszt. Teeny Fletcher. – Norman egy nagycsontú alakot látott, nekik háttal munkálkodott a
csöveken egy nagy franciakulccsal. Az alak megfordult: Alice Fletcher mosolygott rájuk, olajos
kezével odaintett nekik.
– Olyannak látszik, mint aki érti a dolgát – jegyezte meg Ted.
– Érti is – mondta Barnes. – De az összes fontos ellátóberendezés bőven túl van méretezve és
biztosítva. Fletcher csak a mi végső mentsvárunk. Mint tapasztalni fogják, az egész állomás
önszabályzó.
Súlyos, lapos kis dobozkákat csíptetett az öltözékükre. – Csak elővigyázatosság, de sose vegyék le
– mondta. – Ha az életkörülmények szintje az optimum alá süllyedne, rögtön riaszt. De ez nem fog
előfordulni. Az állomás minden helyiségében vannak érzékelők. Majd megszokják, hogy a
környezetük állandóan alkalmazkodik a jelenlétükhöz. Meggyulladnak és elalszanak a lámpák, be- és
kikapcsolnak a hősugárzók, felzúgnak a ventillátorok. Minden automatizálva van, ne is törődjenek
vele. Minden lényegesebb rendszer túl van biztosítva. Elmehet az áramunk, elmehet a levegőnk, a
vizünk, akkor is kibírjuk százharminc óráig.
Norman számára nem hangzott valami soknak ez a százharminc óra. Kiszámolta: öt nap. Öt nap se
rémlett valami soknak.
Átmentek a következő hengerbe, beléptükre meggyulladtak a lámpák. A C henger volt a lakórész:
fekhelyek, illemhelyek, zuhanyozók (Meleg víz van bőven, használják nyugodtan!). Barnes büszkén
vezette körül őket, mintha egy szállodát mutogatna.
A lakórész vastagon szigetelve volt: szőnyegpadló, a falak és a mennyezet puha, steppelt
habszivaccsal borítva, amitől a belső tér leginkább egy túltömött díványtámlára hasonlított. Norman
az élénk színek és a nyilvánvalóan gondosan megtervezett berendezés ellenére is szűkösnek és
sivárnak találta. A kis kerek ablakokban csak az óceán sötétsége látszott. Ahol pedig a szigetelés
véget ért, mindenütt vaskos csavarfejeket és acéllemezeket lehetett látni, mintegy emlékeztetőül, hol
is vannak valójában. Norman úgy érezte magát, mint egy óriási vastüdőben, és – futott át rajta a
gondolat – ezzel tulajdonképpen nem is jár olyan távol a valóságtól.
Keskeny, alacsony folyosón át jutottak a D hengerbe, amelynek felső szintjén egy kis
laboratórium volt kialakítva, munkaasztalokkal, mikroszkópokkal, az alsón pedig egy kompakt
elektronikus részleg.
– Bemutatom Tina Chant – mondta Barnes egy rendkívül nyugodt benyomást keltő nő felé intve.
Valamennyien kezet fogtak vele. Normannek először szinte természetellenesnek hatott a nyugalma,
míg végül rájött, hogy csak azért, mert Tina azok közé az emberek közé tartozik, akik szinte sosem
pislognak.
– Legyenek kedvesek Tinához – mondta Barnes. – Ő az egyetlen összeköttetésünk a külvilággal.
Ő kezeli a kommunikációs berendezéseket és az érzékelőrendszert is. Tulajdonképpen mindent, ami
elektronika.
Tina Chant akkora monitorok vették körül, amekkorákat Norman még sose látott. Úgy néztek ki,
mint az ötvenes évek tévéi. Barnes elmondta, hogy bizonyos berendezések, köztük a képcsövek, nem
nagyon bírják a héliumot. A tenger alatti bázisok hőskorában még naponta kellett cserélni őket. Most
már gondosan beburkolják és árnyékolják a monitorokat – ezért ekkorák.
Chan mellett egy másik nő állt, Jane Edmunds, akit Barnes a mélybázis levéltárosaként mutatott
be.
– Mit jelent az, hogy maga itt levéltáros? – kérdezte Ted.
– Első osztályú adatfeldolgozó tengerész segédtiszt vagyok, uram – felelte hivatalos hangon a
szemüveges Jane Edmunds. Normant egy könytárosra emlékeztette.
– És miféle adatokat dolgoz itt fel? – kérdezte Ted.
– Az én feladatom, hogy naprakész állapotban tartsam a digitális feljegyzéseket, a vizuális
anyagokat és a videofelvételeket, uram. Minden lehetséges módon dokumentáljuk e történelmi
vállalkozást, és az én feladatom, hogy ezeket a dokumentumokat takaros rendben tartsam. – Ez
tényleg egy könyvtáros, gondolta Norman.
– Ez nagyszerű – mondta Ted. – Örömmel hallom. – Filmre dolgoznak vagy szalagra?
– Szalagra.
– Értek valamicskét a videózáshoz – mosolygott Ted. – Mire dolgoznak? Félhüvelykesre vagy
háromnegyedesre?
– Kétezer pixeles letapogatást használunk, pixelenként tizenkét szürkeárnyalattal, doktor úr.
– Vagy úgy... – mondta Ted.
– Ez valamivel jobb, mint az a kereskedelmi minőség, amit ön talán ismer, doktor úr.
– Értem – mondta Ted. De hamar összeszedte magát, egy darabig még elbeszélgetett Edmundsszal
különféle technikai dolgokról.
– Úgy veszem észre, Tedet rettenetesen izgatja, hogyan fogjuk rögzíteni a műveletet – mondta
nyugtalan tekintettel Barnes.
– Én is úgy látom. – Norman nem értette, miért zavarja ez Barnest. Idegesíti valamiért a
videófelvétel? Vagy attól tart, hogy Ted túl akarja játszani őt a kamerák előtt? Vagy nem szeretné, ha
a művelet túlságosan civil jelleget öltene?
– Nem, a külső reflektorokban százötven wattos kvarchalogén izzók vannak – mondta épp
Edmunds. – Körülbelül félmillió ASÁ-nál forgatunk, ez bőségesen elegendő. Az igazi probléma a
visszaszóródás.
– Úgy látom, az ellátóegység csupa nőből áll – mondta Norman.
– Jól látja – mondta Barnes. – Minden tanulmány azt mutatja, hogy a nők jobban bírják a víz alatti
munkát. Kisebb termetűek lévén, kevesebb élelmet és levegőt fogyasztanak, jobb a szociális
készségük, könnyebben tűrik összezártságot, fizikailag állóképesebbek, többet képesek elviselni. Az
az igazság, hogy a haditengerészet már rég rájött, hogy a tengeralattjáróikon nőknek kellene
szolgálniuk. – Barnes elnevette magát. – Az órájára pillantott. – Ideje továbbállnunk. Jön, Ted?
Folytatták az ismerkedést. Az utolsó henger, az E, tágasabb volt, mint a többi. A felső szintjén
tágas társalgót rendeztek be, képeslapokkal, tévével, odalent praktikus étkezdét és konyhát. Rose
Levy tengerész, a szakácsnő, vörös arcú, délies kiejtésű asszony volt. Megkérdezte Normantól, van-e
kedvenc süteménye.
– Kedvenc süteményem?
– Az, doktor úr. Ha tehetem, mindenkinek szívesen elkészítem a kedvenc süteményét. Magának
mi a kedvence, Fielding doktor úr?
– A citromtorta – válaszolta Ted. – Azt imádom.
– Meglesz, doktor úr – mondta széles mosollyal Rose Levy, s ismét Norman felé fordult. – Ön
még nem nyilatkozott, doktor úr.
 – Epertorta.
– Sima ügy. A legutóbbi merülőhajó hozott szép Új-Zéland-i epreket. Mit szólnának hozzá, ha már
ma este az lenne?
– Ahogy óhajtja, Rosy – mondta derűsen Barnes.
Norman az ablakra nézett: fekete volt. A D henger ablakán kinézve látta a fényszórókkal
felszerelt, téglalap alakú rácsszerkezetet, amely ott futott végig a hét-nyolcszáz méter hosszú,
eltemetett űrhajó mentén. Úgy mozogtak rajta a búvárok, mint éjszakai bogarak a lámpafényben.
Itt vagyok háromszáz méternyire az óceán felszíne alatt, gondolta, és arról beszélgetünk, együnk-e
epertortát vacsora után. De minél többet forgatta a fejében, annál értelmesebb dolognak találta.
Semmi sem nyugtat meg jobban egy új környezetben valakit, mint ha ismerős ételeket tálalnak elé.
– Én csalánkiütéseket kapok az epertől – mondta Ted.
– A magáét majd áfonyával készítem – mondta kapásból Rose.
– Habbal?
– Hát...
– Mindent azért nem lehet – szólt közbe Barnes. – És egy harminc atmoszférás gázkeverékben
többek között nem lehet habot kapni. Nem verődik fel. Haladjunk tovább.

Beth és Harry a kis párnázott tárgyalóhelyiségben várakozott, közvetlenül az étkezde fölött.

Mindketten tapadós ruhát és fűtött dzsekit viseltek. Miközben a többiek besoroltak, Harry a fejét
ingatta. – Mit szól ehhez a gumiszobához? – Megpaskolta a szigetelt falat. – Olyan, mintha egy
vaginában lakna az ember.
– Maga nem kívánkozik vissza az anyaméhbe, Harry? – kérdezte Beth.
– Nem – felelte Harry. – Ültem ott eleget.
– Rémesek ezek síruhák – húzogatta meg mellén Ted a tapadós poliészter anyagot.
– Szépen kiemeli a hasát – jegyezte meg Harry.
– Üljünk le – mondta Barnes.
– Néhány flitter kéne még, és tisztára úgy nézne ki, mint Elvis Presley – mondta Harry.
– Elvis Presley már meghalt.
– Na. Akkor most van esélye – mondta Harry. Norman körülnézett. – Levine hol van?
– Fönt – vágta rá Barnes. – Klausztrofóbiás rohamot kapott a merülőhajóban, haza kellett vitetni.
Van ilyen.
– Akkor most nincs tengerbiológusunk?
– Megleszünk nélküle.
– Én utálom ezt a síruhát – panaszkodott Ted. – Tényleg nagyon utálom.
– Bethnek nagyon jól áll.
– És olyan nyirkos itt minden – mondta Ted. – Ez itt mindig így van?
Norman már észrevette, hogy ez valóban gondot okoz: bármihez nyúltak is, nedvesnek,
nyálkásnak és hidegnek érződött. Barnes figyelmeztette őket a fertőzések és a megfázás veszélyeire,
és mindenkinek átnyújtott egy-egy üveg krémet és fülcseppet.
– Úgy rémlik, mintha azt mondta volna, hogy a technológia már teljesen ki van dolgozva – nézett
Barnesra Harry.
– Ez így is van – felelte Barnes. – Higgye el, a tíz évvel ezelőttiekhez képest ezek már
luxuskörülmények.
Harry Barnes szemébe nézett. – Tíz évvel ezelőtt felhagytak a mélyállomások telepítésével, mert
sorra haltak meg bennük az emberek.
Barnes összevonta a szemöldökét. – Történt egy baleset.
– Kettő – mondta Harry. – Összesen négyen haltak meg.
– Rendkívüli körülmények adódtak – mondta Barnes. – Nem a haditengerészet tehetett róla. És
nem is a technológia.
– Örvendetes – mondta Harry. – Mit is mondott, mennyi ideig leszünk itt lent?
– Maximum hetvenkét óráig – felelte Barnes.
– Biztos?
– Benne van a haditengerészet szolgálati szabályzatában.
– Miért? – kapta fel a fejét Norman.
Barnes megrázta a fejét. – Sose firtassa a tengerészet szolgálati előírásainak miértjét.
Kattant a hangszóró, Tina Chan hangja szólalt meg. – Barnes kapitány! Jelzés a búvároktól. Most
szerelik fel a légzsilipet. Néhány perc, és nyitnak.
A helyiségben nyomban megváltozott a hangulat, az izgatottság szinte tapinthatóvá vált. Ted a
kezét dörzsölgette. – Ugye önök tisztában vannak vele, hogy már most is, anélkül, hogy az űrhajót
felnyitottuk volna, máris hatalmas jelentőségű felfedezést tettünk.
– Mit? – kérdezte Norman.
– Alapjaiban döntöttük meg az egyszeri esemény elvét – felelte Bethre pillantva Ted.
– Mi ez az egyszeri esemény elv? – kérdezte Barnes.
– Arról beszél – mondta Beth –, hogy a fizikusok és a vegyészek hajlamosak hinni az intelligens
földönkívüli életben, a biológusok pedig inkább nem. Sok biológus gondolkodik úgy, hogy az
intelligens földi élet kialakulásában oly sok sajátos tényező játszott szerepet, hogy ez a folyamat
valószínűleg sehol máshol nem ment végbe a világegyetemben, tehát egyszeri, egyedülálló esemény.
– Nem úgy van, hogy az intelligencia újra és újra kialakul?
– Hát a Földön nemigen – válaszolta Beth. – A Föld négy és fél milliárd éves, az egysejtű
életforma 3,9 milliárd éve jelent meg rajta, geológia értelemben tehát szinte pillanatokon belül.
Viszont hárommilliárd éven át meg is maradt egysejtűnek. Aztán körülbelül hatszázmillió évvel
ezelőtt jött a kambrium korszak, amely a bonyolult életformák szinte robbanásszerű fejlődését hozta.
Százmillió éven belül az óceánban csak úgy nyüzsögtek a halak. Aztán a föld is benépesült. Aztán a
levegő. Azt azonban senki sem tudja, miért következett be ez a robbanás. És mivel ilyen robbanás
már hárommilliárd éve nem történt, megvan rá az esély, hogy néhány más bolygón egyáltalán nem
ment végbe. De még ha végbement is... A kambrium utáni eseményláncolat olyan sajátos, olyan
véletlenszerű, hogy a biológusok tartanak tőle: soha többé nem fordul elő. Gondoljanak csak bele
például abba, hogy ha hatvanöt millió évvel ezelőtt egy üstökös vagy tudom is én mi nem törli el a
dinoszauruszokat a föld színéről, akkor talán még ma is a hüllők a Föld uralkodó fajai, és az
emlősöknek esélyük se lehetett volna rá, hogy átvegyék az uralmat. Márpedig ha emlősök nincsenek,
nincsenek főemlősök. Ha nincsenek főemlősök, nincsenek majmok. Ha nincsenek majmok, nincs
ember... A fejlődésben nagyon sok a véletlenszerű tényező, a szerencse. Ezért van az, hogy a
biológusok szerint könnyen lehetséges, hogy az értelmes élet egyedi jelenség az univerzumban, csak
itt fordul elő.
– Csak éppen most már tudjuk, hogy nem egyedi jelenség – mondta Ted. – Ugyanis itt van ez a
böhöm nagy űrhajó.
– Ami engem illet – mondta Beth –, jobban már nem is tudnék örülni. – Az ajkába harapott.
– Nem úgy néz ki – mondta Norman.
– Nem tehetek róla, ideges vagyok – felelte Beth. – Tíz évvel ezelőtt Bill Jacksonnak volt egy
szemináriuma hétvégeken a Stanfordon. Közvetlenül azután indította, hogy elnyerte a kémiai Nobel-
díjat. Két csoportra osztott minket. Az egyik társaság tudományosan alátámasztott idegen
életformákat tervezett, a másik társaság pedig megpróbálta kitalálni, mi ez az életforma, és
megpróbált kapcsolatot létesíteni vele. Jackson volt az egyetlen, akinek mindkét csoportra rálátása
volt, roppant vaskalaposan irányította a programot, nem hagyta, hogy bárkit túl messzire ragadjon a
lendület. Egyszer odatettük elé egy tervezett lény vázlatát. Megnézte, aztán azt mondta: – Ez mind
nagyon szép, de hol az ánusza? – A bökkenő csak az, hogy a földön nagyon sok állat él, amelynek
nincs ánusza. Számos ürítőmechanizmus létezik, amelyhez nincs szükség külön testnyílásra. Jackson
azt hitte, ánusz nélkül nem megy. De megy. Most meg... – Beth vállat vont. – Csak a jó ég tudja, mit
találunk odabent.
– Hamarosan kiderül – mondta Ted.
Kattant a hangszóró. – Kapitány úr! A búvárok felszerelték a légzsilipet. A robot készen áll az
űrhajóba való behatolásra.
– Miféle robot? – kérdezte Ted.

AZ AJTÓ

– Szerintem ez egyáltalán nem rendjén való! – dühöngött Ted. – Azért jöttünk le, hogy
személyesen hatoljunk be ebbe az idegen űrhajóba. És szerintem meg is kell tennünk, amiért
lejöttünk: személyesen kell bemennünk.
– Szó se lehet róla – mondta Barnes. – Nem kockáztathatjuk meg.
– Vegye úgy, mintha egy régészeti leletre bukkantunk volna – mondta Ted. – Csak ez jelentősebb,
mint Chichén Itza, jelentősebb, mint Trója, jelentősebb, mint Tutankhamen sírja. Ez itt minden
kétséget kizárólag az emberiség legjelentősebb régészeti lelete. És maga tényleg egy ócska robotot
akar elsőként beküldeni? Magának semmi érzéke a felemelő pillanatokhoz?
– És magának az önmérséklethez? – kérdezte Barnes.
– A leghatározottabban tiltakozom, kapitány úr.
– Tudomásul vettem. – Barnes elfordult. – Na, kezdjük. Tina, a videót!
Ted dühösen fortyogott tovább, de amint a vele szemben lévő két nagy monitor kivilágosodott,
elhallgatott. A baloldali képernyőn a bonyolult csőváz felépítésű robotot látták, motorostól,
szerkezetestől. Az űrhajó szürke, ívelt fémfala előtt állt.
– Olyan, mint egy repülőgépajtó – jegyezte meg Ted.
Norman a titokzatosan mosolygó Harryra, majd Barnesra pillantott. Barnes nem látszott
meglepettnek. Már tudott az ajtóról, jutott Norman eszébe.
– Kíváncsi volnék, hogyan lehet ezt a hasonlóságot megmagyarázni – mondta Ted. – A
véletlenszerű egybeesés lehetősége végtelenül csekély. Akárhogy nézzük is, ez az ajtó a méretét és a
formáját tekintve teljesen emberszabású!
– Ez igaz – mondta Harry.
– Hihetetlen... – dünnyögte Ted. – Teljességgel hihetetlen.
Harry csak mosolygott, nem mondott semmit.
Barnes igen. – Menjünk rá a fedlapra.
A robot videokamerája előbb balra majd jobbra is végigpásztázta az űrhajót, majd megállapodott
az ajtó bal oldalán, egy téglalap alakú panelen.
– Ki tudják nyitni azt a panelt?
– Dolgozunk rajta, kapitány úr.
A robot motorja felduruzsolt, markolóját a panel felé nyújtotta. A markoló azonban esetlen volt:
végigkarmolta a falat, csillogó karcolásokat hagyott rajta. A panel azonban zárva maradt.
– Nevetséges – mondta Ted. – Mintha egy csecsemő próbálkozásait néznénk. A markoló tovább
kaparászott a panelen.
– Nekünk kellene csinálnunk – mondta Ted.
– Próbálkozzanak szivatással – mondta Barnes.
Kinyúlt egy másik fémkar, ennek tapadókorong volt a végén.
– Áhá, vécépumpa is van – kommentálta megvetően Ted.
A tapadókorong rásimult a panelra, ellapult, s néhány másodperc múlva, halk kattanással
felpattant a panel.
– Na végre!
– Nem látom...
A felhajtott lap alatt elmosódott, fókuszálatlan volt a kép. Mintha színes, kidudorodó, kerekded
fémalakzatokat láttak volna, vöröseket, sárgákat, kékeket. A kidudorodások fölött szövevényes,
fekete-fehér jeleket.
– Oda nézzenek! – mondta Ted. – Vörös, kék, sárga. Primer színek. Ez roppant fontos jelzés.
– Miért? – kérdezte Norman.
– Mert arra utal, hogy az idegenek érzékelőrendszere ugyanolyan, mint a miénk... Lehet, hogy
ugyanúgy érzékelik a világot mint mi, vizuálisan, ugyanazokban a színekben, az elektromágneses
spektrumnak ugyanazt a részét használva. Ez roppant sokat fog segíteni a kapcsolatfelvételben. És
azok a fekete-fehér jelek... Az biztos az írásuk! Fel tudják ezt fogni?! Idegen írás! – Sugárzóan
elmosolyodott. – Felemelő pillanat ez – mondta. – Kiváltságosnak érzem magam, hogy itt lehetek.
– Fókusz – szólt Barnes.
– Máris, kapitány úr.
A kép még elmosódottabbá vált.
– A másik irányba.
– Látom, kapitány úr.
A kép változott, lassan kiélesedtek a körvonalak.
– Hohó... – mondta a képernyőre meredve Ted.
Most már látták, hogy az elmosódott kidudorodások valójában nyomógombok, három színes
gomb: egy vörös, egy kék meg egy sárga. Két-három centiméter átmérőjű, recézett tetejű gombok. A
felettük lévő jelek táblácskákká élesedtek.
A három kis táblán balról jobbra ez állt: Vészkészültség, Vészzárás, Vésznyitás.
Angolul.
Döbbent csend támadt. Aztán Harry Adams egészen halkan nevetni kezdett.

AZ ŰRHAJÓ

– Ez angol...! – mondta a képernyőre meredve Ted. – Ez angolul van írva.

– Persze – mondta Harry.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ted. – Ez valami vicc?
– Nem vicc – felelte Harry. Nyugodt volt, kissé szórakozottnak látszott.
– Hogyan lehet ez az űrhajó háromszáz éves, ha mai angolsággal írt feliratok vannak rajta?
– Gondolkozzon egy kicsit – mondta Harry.
Ted összeráncolta a homlokát. – Lehet, hogy ez az idegen űrhajó valahogy szándékosan csinálja,
hogy ne érezzük olyan idegennek.
– Gondolkozzon még egy kicsit – biztatta Harry.
Rövid időre ismét csend támadt. – Hát ha ez valóban egy idegen űrhajó...
– Ez nem idegen űrhajó – mondta Harry.
Megint csend következett, aztán ismét Ted szólalt meg. – Ha olyan nagyon biztos benne, hogy mi
ez, mi volna, ha velünk is közölné?
– Megmondhatom – felelte Harry. – Ez egy amerikai űrhajó.
– Amerikai űrhajó? Nyolcszáz méter hosszú? Olyan technológiával, amire még nem vagyunk
képesek? És háromszáz éve itt van eltemetve?
– Persze – mondta Harry. – Az elejétől fogva nyilvánvaló, így van, Barnes kapitány?
– Elképzelhetőnek tartottuk – ismerte el Barnes. – Elképzelhetőnek tartotta az elnök is.
 – Ezért nem értesítették az oroszokat.
– Pontosan.
Ted mostanra már végképp összezavarodott. A keze ökölbe szorult, mintha oda akarna vágni
valakinek. Hol Barnesra, hol Harryra nézett. – De hát honnan tudta?
– Az első támpont – válaszolta Harry – a hajó állapota. Sehol egy karcolás. Vadonatúj. Márpedig
egy vízbe zuhanó űrhajó mindenképpen károsodást szenved. A víz felszíne még alacsony belépő
sebesség, mondjuk óránként háromszáz kilométer esetén is olyan kemény, mint a beton. Bármilyen
erős is a hajó, a vízbe csapódás nyomának meg kell látszania rajta. Ezen azonban egy karcolás sincs.
– Tehát?
– Tehát nem csapódott vízbe.
– Nem értem. Valahonnan ide kellett repülnie...
– Nem repült. Ide érkezett.
– Honnan?
– A jövőből – felelte Harry. – Ez egy földi űrhajó, amelyet valamikor a jövőben készítettek...
illetve fognak készíteni. Visszautazott a múltba, és néhány évszázaddal ezelőtt, itt az óceán fenekén
bukkant elő.
– Miért tennének ilyet a jövőbeliek? – mordult fel Ted. Látnivalóan nagyon csalódott volt, hogy
megfosztották az idegen űrhajótól és a felemelő történelmi pillanattól. Roskatagon ült a széken,
komoran meredt a monitorra.
– Ezt én sem tudom – felelte Harry. – Ott még nem tartunk. Lehet, hogy baleset történt. Véletlen.
– Folytassák – szólalt meg ismét Barnes. – Nyissák ki.
– Nyitjuk, kapitány úr.
A robot karja a Nyitás feliratú gomb felé nyúlt. Többször is megnyomta. Kattanások hallatszottak,
de nem történt semmi.
– Mi a baj? – kérdezte Barnes.
– Nem tudjuk benyomni a gombot, kapitány úr. A manipulátor karja nem fér hozzá.
– Csodás.
– Próbáljam a szondával?
– Próbálja.
A markolós manipulátorkar visszahúzódott, s helyette egy vékony tű nyúlt a gomb felé. Lassan
előresiklott, finoman pozíciót változtatott, megérintette a gombot, megnyomta... és lecsúszott róla.
– Próbálom újra, kapitány úr. A tű ismét lesiklott a gombról.
– Nagyon csúszós a felszíne, kapitány úr.
– Próbálkozzon.
– Tudják... – mondta elgondolkodva Ted –, ez azért akkor is óriási. Bizonyos értelemben még
nagyszerűbb, mint az idegenekkel való kapcsolatfelvétel. Én már teljesen biztos voltam benne, hogy
a Földön kívül is létezik élet a világegyetemben. Na de hogy az időutazás...! Őszintén megvallva,
mint asztrofizikusnak kételyeim voltak. Minden jelenlegi tudásunknak ellentmond, ellenkezik a
fizika törvényeivel... És mégis... Itt a bizonyíték, hogy az időutazás igenis létezik! És hogy a mi
leszármazottaink lesznek rá képesek a jövőben!
Ted ragyogó szemmel mosolygott – megint fellelkesült. Csodálatos, gondolta Norman, milyen
elpusztíthatatlan kedély lakozik benne.
– És most itt állunk – folytatta Ted –, a saját jövőbeli fajtánkkal való első találkozás küszöbén! Fel
tudják ezt fogni? Jövőbeli önmagunkkal fogunk találkozni!
A tű ismét lecsúszott a gombról.
– Nem tudjuk benyomni a gombot, kapitány úr.
– Látom – felelte Barnes. – Szereljenek le, és jöjjenek be. Úgy látszik, Ted, mégis teljesül az
óhaja. Kénytelenek leszünk manuálisan kinyitni. Öltözzünk be.
 BE A HAJÓBA

Az A hengerben lévő öltözőben Norman belelépett a búvárruhába. Tina és Edmunds segített fejére
tenni a sisakosok pattintották be a nyakán a bajonettzárat. Érezte hátán a lélegzőpalackok súlyát,
szíjai a vállába vágtak. Fémízűnek érezte a levegőt. A sisakhangszóró kattant egyet.
Az első szavak, amelyeket a sisakban hallott, ezek voltak: – Na és mit szólna ahhoz, hogy Az
emberi faj új, csodálatos lehetőségének küszöbén? – Elnevette magát, hálás volt, hogy Ted megtörte
a feszültséget.
– Maga szerint ez nevetséges? – kérdezte sértődötten Ted.
Norman ránézett a helyiség másik oldalán álló búváröltönyös férfira, akinek sárga sisakján a
Fielding szó virított.
– Nem – válaszolta. – Csak ideges vagyok.
– Én is – mondta Beth.
– Nincs miért – mondta Barnes. – Bízzanak bennem.
– Mi a három legnagyobb hazugság az MB8-ban? – kérdezte Harry, mire megint elnevették
magukat.
Bezsúfolódtak a szűk légzsilipbe, össze-összekoccant sisakos fejük. Fejük felett lecsapódott az
ajtó, rácsattant a retesz, pörögni kezdett a kerék. – Nyugalom – mondta Barnes -, mindenki
lélegezzen normálisan. – Kinyitotta az alsó nyílásfedelet, fekete víz tűnt fel, de nem hatolt be a
zsilipkamrába. – A bázison túlnyomás uralkodik – mondta Barnes. – Ennél feljebb nem jön a víz.
Figyeljék, hogyan csinálom, és utánozzanak. Vigyázzanak, ki ne szakítsák a ruhájukat. – A
lélegzőpalackok súlya miatt kissé nehézkesen leguggolt a nyílás szélén, megmarkolta majd elengedte
az oldalt elhelyezett fogantyúkat, aztán egy puha csobbanással eltűnt.
Egyenként ereszkedtek le az óceán fenekére. Normannek a lélegzete is elállt, mikor a jéghideg víz
körülölelte, de nyomban ezután felzümmögtek a parányi ventillátorok, s bekapcsolódott az öltözék
fűtése. Talpa alatt puha, iszapos talajt érzett. Körülnézett a sötétben. A bázis alatt állt. Velük szemben,
százméternyire ott fénylett a téglalap alakú rács. Barnes már el is indult, kissé előrehajolva, lassú,
hosszú léptekkel, mintha a Holdon járna.
– Hát nem fantasztikus?
– Higgadjon le, Ted – mondta Harry.
Beth is megszólalt. – Nagyon furcsa, hogy ilyen kevés itt lent az élet. Észrevették? Sehol egy
legyezőkorall, sehol egy csiga, sehol egy szivacs, de még egy árva hal sem. Csak az üres, barna
fenék. Biztos ez a hely is a Csendes-óceán úgynevezett halott területei közé tartozik.
Erős fény villant a hátuk mögött, Norman meglátta saját, előrevetülő árnyékát. Hátranézve
Edmundsot pillantotta meg: testes, légmentes tartályba burkolt kamerát és fényszórót tart maga előtt.
– Ezt mind vesszük?
– Igen, doktor úr.
– Próbáljon meg nem hasra esni, Norman! – nevetett Beth.
– Igyekszem.
Közelebb értek a rácshoz. Most, hogy látta már a dolgozó búvárokat, Norman valamivel
Könnyebben lélegzett. Jobbra ott magaslott a hatalmas vezérsík: szinte eltörpült a korallból
felszökkenő óriási, sima, sötét felület tövében.
Barnes vezetésével megkerülték és beléptek egy korallba vájt alagútba. Tizennyolc-húsz méter
hosszú, keskeny járat volt, lámpasor világított benne. Libasorban mentek. Olyan, mintha egy bányába
szállnánk le, gondolta Norman.
– Ezt fúrták a búvárok?
 – Ezt.
Norman egy légtartályokkal körülvett nagy, rozsdás, ládaszerűséget vett észre maguk előtt.
– Az ott a légzsilip, mindjárt odaérünk – mondta Barnes. – Mindenkinél rendben minden?
Csak Harry válaszolt. – Eddig.
Beléptek a légzsilipbe, Barnes bezárta az ajtót. Hangos sziszegés hallátszott. Néztek, mint
csökken a vízszint: előbb csak a maszkjukig, aztán a derekukig, térdig, majd a padlóig. A sziszegés
abbamaradt, beléptek egy másik ajtón, bezárták maguk mögött.
Norman az űrhajó fémteste felé fordult. A robotot már félreállították. Normannek szinte úgy tűnt
fel, mintha egy nagy utasszállító előtt állna – erre utalt az ívelt fémfelület és a süllyesztett ajtó. A
fémnek matt, szürke színe volt, amely valahogy baljós jelleget kölcsönzött neki. Norman ideges volt.
Hallva a többiek lélegzetvételét, érezte, hogy ők is azok.
– Megvagyunk? – kérdezte Barnes. – Mindenki itt van?
– Egy pillanat! – szólt Edmunds. – Egy pillanat, amíg a video...
– Jól van. Megvárjuk.
Felsorakoztak az ajtó előtt, de a sisakjukat még nem vették le. Nem a világ legeredetibb beállítása,
gondolta Norman.
– Felvétel! – mondta Edmunds.
Ted: – Szeretnék néhány szót szólni.
Harry: – Az ég szerelmére, Ted...! Hát már sose hagyja abba?
Ted: – Szerintem ez fontos.
Harry: – Jól van, szónokoljon.
Ted: – Jó napot. Ted Fielding vagyok. Itt állok egy ismeretlen űrhajó ajtajában, amelyet csak a
napokban fedezett fel a...
Barnes: – Várjon egy pillanatra, Ted. Ez az Itt állok egy ismeretlen... kezdetű szöveg úgy hangzik,
mintha azt akarná mondani, hogy Itt állok egy ismeretlen katona sírjánál...
Ted: – És ez baj?
Barnes: – Szerintem rossz képzettársításokra ad alkalmat.
Ted: – Pedig én azt hittem, magának tetszeni fog.
Beth: – Mi volna, ha folytatná?
Ted: – Nem érdekes.
Harry: – Felhúzta az orrát?
Ted: – Nem érdekes. Megleszünk ebben a történelmi pillanatban kommentár nélkül is.
Harry: – Akkor jó. Gyerünk, nyissuk ki.
Ted: – Gondolom, mindnyájan tudják, mit érzek. Az a véleményem, hogy kellene valami rövid
megjegyzés az utókor számára.
Harry: – Hát akkor jegyezzen már meg, a jó életbe!
Ted: – Na akkor most ide figyeljen, maga kis mitugrász! Vegye tudomásul, hogy torkig vagyok
ezzel a fölényeskedő, mindentudó...
Barnes: – Hagyják abba, legyenek szívesek.
Edmunds: – Felvétel leállítva, kapitány úr.
Barnes: – Mindenki higgadjon le.
Harry: – Szerintem ez a ceremónia teljesen irreleváns.
Ted: – Egyáltalán nem irreleváns, nagyon is idevaló.
Barnes: – Jól van, akkor majd mondom én. Indítsa a felvételt, Edmunds.
Edmunds: – Felvétel indul.
Barnes: – Barnes kapitány vagyok. Rövidesen felnyitjuk ezt az ajtót. E történelmi alkalommal
velem van Ted Fielding, Norman Johnson, Beth Halpern és Harry Adams.
Harry: – Miért én vagyok az utolsó?
 Barnes: – Mert balról jobbra soroltam fel magukat.
Harry: – Nem furcsa, hogy az egyetlen feketét nevezik meg utolsónak?
Barnes: – Mondom: balról jobbra. Ahogy itt állnak.
Harry: – Ráadásul az egyetlen nő után. Én nagydoktor vagyok, Beth pedig csak kandidátus.
Beth: – Harry...
Ted: – Nézze, Hal, talán az volna a leghelyesebb, ha valamennyiünket teljes titulusunkkal és
tudományos rangfokozatunkkal...
Harry: – Az ábécé sorrenddel mi baj van?
Barnes: – Elég! Leállunk! Felvétel állj!
Edmunds: – Felvétel leállítva, kapitány úr.
Barnes: – Jézusom.
Elfordult a többiektől, úgy csóválta sisakos fejét. Felhajtotta a fémlapot, és megnyomta az egyik
gombot. Sárga fénnyel villogni kezdett: KÉSZ.
– Mindenki marad szkafanderlevegőn – mondta Barnes.
Nem nyitották fel a sisakjukat, hátha az űrhajóban lévő gázok mérgezőek.
– Mindenki felkészült?
– Fel.
Barnes megnyomta a NYITÁS feliratú gombot. Az ajtó halk robajlással oldalra siklott, pontosan
úgy, ahogy egy repülőgép ajtaja. Norman egy pillanatig semmit sem látott a feltárulkozó sötétségben.
Óvatosan előreléptek, bevilágítottak lámpáikkal: tartógerendákat láttak, szövevényes fémcsöveket.
– Vizsgálja meg a levegőt, Beth. Beth kinyitotta a kezében tartott kis gázelemző készülék szelepét.
A kijelző kivilágosodott.
– Nitrogén, oxigén, nyomokban széndioxid, vízgőz. A megfelelő arányokban. Földi levegő.
– Mérgező anyag?
– Semmi.
– Jól van. Csak egymás után.
Barnes levette a sisakját, beszívta a levegőt. – Szerintem jó. Van egy árnyalatnyi fémes íze, de
normális. – Vett néhány mély lélegzetet, aztán bólintott. A többiek is levették a sisakjukat, letették a
padozatra.
– Így azért már jobb.
– Na, bemegyünk?
– Miért ne?
Rövid tétovázás után Beth gyorsan belépett az ajtón. – Hölgyeké az elsőbbség.
A többiek követték. Norman visszanézett, észrevette a padlón sorakozó sárga sisakokat. Edmunds,
szeme elé tartva a videokamerát, rászólt: – Menjen csak, Johnson doktor.
Norman belépett az űrhajóba.

ODABENT

Másfél méter széles futóhídon álltak, magasan fent. Norman levilágított a lámpájával: tizenkét
méternyi sötétséget fúrt át a fénysugár, mire elérte a hajótest alját. Maguk körül, a félhomályban alig
kivehetően, merevítőbordák és támasztógerendák sűrű szövevényét látták.
Beth szólalt meg. – Olyan, mint egy olajfinomító. – Egy acélgerendára villantotta lámpáját. AVR-
09 – ez volt ráírva. Minden felirat angol volt.
– Annak, amit most látunk – mondta Barnes –, a legnagyobb része szerkezeti elem, a külső héj
merevítőállványzata. Mindkét tengely irányában rettentő erős támasztékot ad. A hajó, mint
gyanítottuk, nagyon masszívan épült. Úgy van tervezve, hogy rendkívüli behatásoknak is ellenálljon.
Beljebb valószínűleg van egy másik hajótest. – Normannek eszébe jutott, hogy B arnes valamikor
repülőgéptervező volt.
– Van itt más is – mondta Harry az oldalfalra világítva. – Ezt nézzék meg... Ólomréteg.
– Sugárpajzs?
– Annak kell lennie. Jó tizenöt centi vastag.
– Eszerint úgy tervezték, hogy erős sugárzásnak is ellenálljon.
– Méghozzá pokoli erősnek – mondta Harry.
A hajóban párás volt a levegő, enyhén olajos illatú. A fémgerendák mintha le lettek volna
olajozva, de mikor Norman megérintette őket, nem lett olajos az ujja. Rájött, hogy magának a
fémnek van ilyen szokatlan szerkezete: sikamlós, enyhén ruganyos tapintása volt, akár a guminak.
– Érdekes – mondta Ted. – Valamilyen új anyag. Mi általában a keménységhez társítjuk az erőt, ez
a fém viszont – már hogyha fém egyszerre erős és puha. Napjaink óta nyilván sokat haladt előre az
anyagszerkezettan.
– Nyilván – visszhangozta Harry.
– Érthető is – mondta Ted. – Ha az ötven évvel ezelőtti Amerikát összehasonlítjuk a maival, akkor
azt kell látnunk, hogy az egyik legnagyobb változást azok a most használatos műanyagok és
kerámiák jelentik, amelyekről fél évszázada még csak nem is álmodtak... Ted folytatta, hangja
visszhangzóit a barlangszerű sötétségben. Norman azonban kihallotta belőle a feszültséget. Fütyül a
sötétben, gondolta.
Mélyebbre hatoltak a hajóba. Norman kissé szédült ilyen magasban a félhomályban. Egy idő után
a futóhíd elágazott. Nem volt könnyű észrevenni a sok cső és gerenda között, amely úgy hatott, mint
valami fémerdő.
– Most merre?
Barnes csuklóján volt egy iránytű; zölden foszforeszkált. – Jobbra.
Még tíz percig haladtak a futóhíd-hálózaton. Norman lassanként észrevette, hogy Barnesnak igaza
volt: a külső paláston belül volt egy belső héj is, a kettőt csövek és gerendák sűrűszövevénye
választotta el egymástól. Űrhajó az űrhajóban.
– Vajon miért építették így ezt a hajót?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni.
– Valószínűleg kénytelenségből – válaszolta Barnes. – Egy ilyen kettős testhez meg egy ilyen
ólompajzshoz rengeteg energia kell... Nehéz elképzelni egy hajtóművet, amely képes egy ekkora
valamit repülésre bírni.
Három-négy perc múltán egy ajtóhoz érkeztek. Ugyanolyan volt, mint a külső.
– Álljunk vissza hozott levegőre?
– Nem tudom? Megkockáztassuk?
Beth habozás nélkül felhajtotta a gombokat takaró lapot, és megnyomta a Nyitás-t. Az ajtó
félrerobajlott. Sötétséget tárt fel. Beléptek. Norman valami puhát érzett a talpa alatt: lámpája fénye
sárgásbarna szőnyegre vetült.
A fénykévék ide-oda cikáztak a helyiségben Nagy, sárgásbarna vezérlőpult és három nagy,
dönthető, párnázott pilótafotel állt benne. A helyiséget nyilvánvalóan emberek számára tervezték.
– Ez valószínűleg a pilótafülke.
A vezérlőpult azonban teljesen üres volt. Nem láttak semmiféle műszert. És az ülések is üresek
voltak. Ide-oda világítottak lámpáikkal.
– Én inkább modellnek nézem, mint valódinak.
– De hát ez nem lehet modell.
– Attól még nézhet úgy ki.
Norman végigsimított a vezérlőpult sima szélén. Jó formája, kellemes tapintása volt. Kissé
ránehézkedett, érezte, hogy behajlik. Ez is olyan gumiszerű.
 – Ez is új anyag.
Norman lámpájának fénye néhány műtárgyat tárt fel. A vezérlőpult túlsó végére ragasztva egy
levelezőlap méretű kartont lehetett látni, amelyre kézírással azt írták: Hajrá picim! Mellette egy kis
műanyag szobrocska állt, amely valamilyen mókusszerű, bíborszín állatot formázott. Szerencsés
Lemontina – hirdette a talapzata.
– Ezek bőrülések?
– Úgy néznek ki.
– De hát hol a csudában vannak a műszerek?
Norman tovább tapogatta a sima műszerfalat, amelynek lapja egyszer csak lesüllyedt,
háromdimenzióssá vált, kijelzők, képernyők jelentek meg rajta. Az egész valahogy benne volt, mint
valami optikai csalódás, úgy hatott. Mint egy hologram. Norman elolvasta a műszerek fölött látható
feliratokat: Poz. tolóerő... F3 gyorsítórak.... Sikló... Szűrők...
– Ez is új technológia – mondta Ted. – Hasonlít a folyadékkristályoshoz, de sokkal jobb.
Valamiféle fejlett optoelektronika.
A vezérlőpult képernyői hirtelen vörösre váltottak s bipegni kezdtek. Norman meglepetten
hátraszökkent: a vezérlőpult lassanként életre kelt.
– Vigyázzanak!
Fényesen, villámlásszerűen villant valami a fejük fölött, majd élénk utóképeket hagyva rögtön ki
is hunyt.
– Istenem...
Újabb villanás aztán még egy, majd meggyulladtak a mennyezeti lámpák, egyenletes fényük
beterítette a helyiséget. Norman meglepett, ijedt arcokat látott. Sóhajtott, lassan kifújta a levegőt.
– Jézusom...
– Ez meg mi fene volt? – kérdezte Barnes.
– Én – szólalt meg Beth. – Megnyomtam ezt a gombot.
– Ha lehet, ne nyomkodjon itt nekünk összevissza mindenféle gombokat – mondta ingerülten
Barnes.
– Az volt ráírva, hogy Helyiség világítás. Logikusnak látszott, hogy...
– Akkor se – mondta Barnes.
– De hát Hal, én csak...
– Ne nyomjon meg több gombot, Beth!
Ide-oda járkáltak a helyiségben, nézegették a vezérlőpultot, a foteleket. Csak Harry állt a terem
közepén, nem mozdult. – Lát itt valaki valamiféle dátumot?
– Nincs itt semmi ilyesmi.
– Pedig kell lennie – mondta meglepően idegesen Harry. – És meg kell találnunk. Mert ez
nyilvánvalóan egy jövőből érkezett amerikai űrhajó.
– És mit keres ez itt? – kérdezte Norman.
– Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Harry. Norman a homlokát ráncolta.
– Mi baj, Harry?
– Semmi.
– Biztos?
– Igen, biztos.
Rájött valamire, ami idegesíti, gondolta Norman. De nem akarja megmondani.
– Ilyen hát egy időgép... – tűnődött Ted.
– Hát én nem tudom... – mondta Barnes. – Szerintem inkább úgy néz ki, mint egy repülőgép
műszerfala, és ez a helyiség is inkább egy pilótafülkére emlékeztet.
Normannek is tűnt fel: a helyiség egy pilótafülkére emlékeztette. A három fotel: a pilóta, a
másodpilóta és a navigátor részére. A műszerek elrendezése. Ez egy repülő szerkezet, ez biztos. De
van benne valami furcsa. Leült az egyik fotelbe. A puha, bőrszerű anyag már-már túl kényelmesnek
érződött. Gurgulázó hangokat hallott: víz volna benne?
– Remélem, nem száll fel ezzel a tragaccsal – nevetett Ted.
– Nem, dehogy.
– Mi ez a berregés?
A fotel megragadta. Normant egy pillanatra halálfélelem fogta el, érezve, hogy a fotel körülöleli a
testét, megragadja a vállát, átkulcsolja a csípőjét. A bőrbevonatú kárpitozás a feje köré siklott,
betakarta a fülét, átfonta homlokát. Egyre mélyebbre süppedt, kezdett eltűnni a fotelben, amely mind
jobban magába nyelte.
– Jaj, istenem…
Ekkor a fotel hirtelen előrepattant, s néhány centiméternyire a vezérlőpulttól mereven,
függőlegesen megállt. A berregés abbamaradt.
Aztán semmi.
– Azt hiszem – szólalt meg Beth –, ez a fotel azt hiszi, hogy maga repülni akar.
– Lehet – mondta Norman, igyekezve normális tempóban lélegezni s valahogy lecsillapítani szíve
kalapálását. – Most már csak azt szeretném tudni, hogyan kászálódom ki innen.
Csupán a keze volt szabad. Megmozgatta ujjait a karfán: gombokat érzett. Megnyomta az egyiket.
A fotel hátradőlt, felnyílt, mint egy puha kagyló, elengedte. Norman feltápászkodott, visszanézett
teste lenyomatára, amely most halk berregés kíséretében lassan eltűnt. A fotel visszaállt eredeti
állapotába.
Harry próbaképpen megbökte ujjával a kárpitozást. Megint hallották a gurgulázásszerű hangot. –
Vízzel van töltve.
– A lehető legkényelmesebb – mondta Barnes. – A vizet nem lehet összenyomni. Egy ilyen
székben óriási gyorsulást is ki lehet bírni.
– És a hajót is úgy építették, hogy óriási feszültségeket legyen képes elviselni – mondta Ted. –
Ilyen megerőltető volna az időutazás? Ennyire igénybe veszi a szerkezetet?
– Lehet. – Norman nem tudta, hogyan vélekedjen. – De szerintem a kapitánynak van igaza. Ez
egy repülő szerkezet.
– Talán csak úgy néz ki – vetette ellen Ted. – Mi végül is csak azt tudjuk, hogy az űrben hogyan
kell utazni, az időben erre nem vagyunk képesek. Tudjuk, hogy idő és tér voltaképpen ugyanannak a
valaminek, a téridőnek a két különböző aspektusa. Elképzelhető, hogy az űr- és az időutazás
közelebb áll egymáshoz, mint hinnénk.
– Nem feledkezünk meg mi itt valamiről? – kérdezte Beth. – Hol vannak az űrhajósok? Ha ezen a
micsodán emberek repültek térben vagy időben, akkor hol vannak ezek az emberek?
– Valahol máshol a hajóban.
– Én ebben nem vagyok ennyire biztos – mondta Harry. – Nézzék meg a bőrt ezeken a foteleken.
Vadonatúj.
– Talán a hajó is az.
– Nem, ez tényleg vadonatúj. Nincs rajta egyetlen karcolás, egyetlen gyűrődés, egyetlen kávéfolt
vagy pecsét sem. Semmi sem utal arra, hogy ebben az ülésben akár csak egyszer is ült valaki.
– Talán nem is volt legénysége.
– Akkor minek ez a három fotel?
– Lehet, hogy az utolsó pillanatban vették le a személyzetet. A jelek arra utalnak, hogy tartottak a
sugárzástól. A belső palást is ólommal van szigetelve.
– Mi köze a sugárzásnak az időutazáshoz?
– Tudom már – mondta Ted. – Lehet, hogy véletlenül lőtték ki. Talán már ott volt a
kilövőállványon, és valaki véletlenül még a legénység beszállása előtt megnyomta a gombot.
– Úgy érti, valaki megnyomott egy gombot, aztán felsikoltott, hogy pardon, tévedtem?
 – Tévedésnek ez elég vaskos – jegyezte meg Norman.
Barnes megrázta fejét. – Én ezt nem veszem be. Először is egy ekkora hajót sose fognak fellőni a
Földről. Föld körüli pályán kell megépíteni és összeállítani, az űrből kell útjára bocsátani.
– Erről mi a véleményük? – kérdezte Beth egy másik vezérlőpultra mutatva, amely a helyiség
hátsó részében állt. A vezérlőpult közvetlen közelében pedig egy negyedik pilótaülés.
A bőr egy emberalakot ölelt körül.
– Hát ez meg...
– Ez egy ember?
– Nézzük meg. – Beth megnyomott egy gombot a fotel karfáján. A fotel hátraberregett, párnázata
visszahúzódott. Egy nyitott szemű, előre néző férfit láttak.
– Jóságos ég...! Ennyi év után ilyen tökéletes állapotban... – mondta Ted.
– Nem olyan nagy csoda – mondta Harry. – Tekintve, hogy báb.
– De olyan életszerű...
– Előlegezzünk meg egy kis bizalmat a leszármazottainknak – mondta Harry. – Elvégre fél
évszázaddal előttünk járnak. – Előrehajtotta a bábot: a hátán, a gerincoszlop tövében vékony
vezetékek bukkantak elő.
– Drótok...
– Ezek nem drótok – mondta Ted. – Ez üvegszál. Optikai vezeték. Az egész hajó optikai
technológiát használ, nem elektronikust.
– Egy talány mindenesetre megoldódott – mondta a bábot méregetve Harry. – A hajót
nyilvánvalóan legénységgel akarták kilőni, de aztán meggondolták magukat.
– Miért?
– Mert túl veszélyesnek ítélték az utat. Ezért aztán előbb egy ember nélküli hajót küldtek.
– És hova? – Ezt Beth kérdezte.
– Időutazás esetén nincs hova, csak mikor.
– Jó. Akkor mikor küldték?
Harry széttárta a karját. – Erre vonatkozólag még nincs információnk.
Már megint ez a bizonytalanság, gondolta Norman. Vajon mire gondol valójában Harry?
– Ez a hajó nyolcszáz méter hosszú – mondta Barnes. – Sok még a látnivaló.
– Jó volna tudni, van-e repülési naplójuk – szólalt meg Norman.
– Mint egy utasszállítónak?
– Igen. Valamiképp biztos rögzítették, mi történt a hajón az utazás alatt.
– Kell lennie – mondta Harry. – Ha követjük a báb vezetékeit, biztos megtaláljuk. Szeretném látni
azt az adatrögzítőt. Szerintem ez döntő fontosságú.
Norman még mindig a vezérlőpultot nézegette, felhajtotta egy billentyűzet fedelét. – Ide
nézzenek! – mondta. – Találtam egy dátumot.
Köré gyűltek. A fedőlapon domború betűkkel, bélyegzőszerűen ez állt: Intel Inc. Made in USA.
Serial No: 98004077 8/5/43.
– 2043. augusztus 5.?
– Nagyon úgy néz ki.
– Eszerint egy olyan űrhajóban sétálgatunk, amelyet ötven-valahány év múlva fognak
megépíteni...
– Én ebbe beleszédülök.
– Ezt nézzék! – Beth már otthagyta a vezérlőpultot, és belépett egy ajtón. Valamilyen
hálóteremfélébe került. Húsz fekhely sorakozott benne.
– Húsztagú legénység? Ha három kellett a repüléshez, akkor mire kellett a többi tizenhét?
Erre senki sem tudott válaszolni.
A hálóteremből egy tágas konyhába jutottak, onnan egy mosdóba, majd egy lakótérbe. Minden új
és formatervezett volt, de azért fel lehetett ismerni, mi mire való.
– Látja, Hal, ez azért sokkal kényelmesebb, mint az MB-8.
– Talán át kellene költöznünk.
– Arról szó sem lehet – mondta Barnes. – Azért jöttünk, hogy tanulmányozzuk ezt a hajót, nem
azért, hogy lakjunk benne.
– Célszerűbb volna itt berendezkedni, amíg fel nem fedezzük.
– Én nem akarok itt lakni – mondta Harry. – Feláll tőle a szőr a hátamon.
– Nekem is – mondta Beth.
Már egy órája mászkáltak a hajón, Normannek megfájdult a lába. Ez is azok közé a dolgok közé
tartozott, amelyekre nem számított: hogy egy jövőből érkezett hatalmas űrhajó bejárása során az
embernek megfájdulhat a lába. Barnes azonban ment tovább.

A hálóteremből kijőve egy tágas térségbe értek, ahol ameddig csak elláttak, egy keskeny járófelület
futott végig hatalmas, zárt ajtók között. Az ajtók mögött, mint kiderült, óriási raktárak voltak.
Kinyitották az egyiket: műanyag konténerekkel volt tele, olyasfélékkel, mint amilyeneket a nagy
repülőgépeken használnak, csak ezek többször akkorák voltak. Az egyiket kinyitották.
– Nem semmi – mondta belesandítva Barnes.
– Mi az?
– Kaja.
Az élelem fóliába és műanyagdobozba volt csomagolva, ahogy a NASA-porciók. Ted kivett
egyet. – Kaja a jövőből! – rikkantott, és megnyalta az ajkát.
– Meg akarja enni? – kérdezte Harry.
– De még mennyire – felelte Ted. – Tudja, ittam én már 1897-es Dom Perignont is, de ez lesz az
első alkalom életemben, hogy olyan ennivalót fogyasztok, amely a jövőből, 2043-ból érkezett.
– És amely ugyanakkor háromszáz éves – mondta Harry.
– Talán nem ártana, ha ezt is rögzítené – fordult Ted Edmundshoz. – Ahogy itt eszem.
Edmunds készségesen a szeméhez emelte a kamerát, és bekapcsolta a reflektort.
– Ezt most ne – mondta Barnes. – Más dolgunk is van.
– Ez természetes emberi kíváncsiság – védekezett Ted.
– Most nem – mondta határozottan Barnes.
Kinyitottak egy másik konténert, aztán egy harmadikat is. Mindháromban élelmiszer volt.
Átmentek egy másik raktárhelyiségbe, ott is kibontottak néhányat.
– Ez mind kaja. Semmi más, csak kaja.
A hajón rengeteg élelmiszer volt felhalmozva. Még egy húsztagú legénység esetén is hosszú
évekre elegendő lett volna.
Kezdtek fáradni; valóságos megkönnyebbülést jelentett, mikor Beth megint talált egy gombot. –
Hát ez meg mire jó?
– Beth...! – szólt rá Barnes. Lábuk alatt megmozdult a járófelület, halk zümmögéssel megindult
velük a mozgójárda.
– Nagyon kérem, Beth, ne nyomjon meg minden nyavalyás gombot, amit csak meglát!
A többiek azonban nem tiltakoztak, így sokkal könnyebb volt elhaladni a tucatnyi teljesen
egyforma raktár előtt. Végül egy új szekcióba jutottak. Norman úgy saccolta, körülbelül négyszáz
méternyire távolodhattak el a hálóteremtől, tehát körülbelül a gigászi űrhajó közepén járhatnak.
Itt rábukkantak egy helyiségre, amelyben életfenntartó felszerelések voltak. És húsz felakasztott
űrruha.
– Telitalálat! – mondta Ted. – Most már végre egyértelmű. Ezt a hajót csillagközi utakra szánták.
A többiek izgatottan mormogva latolgatták a lehetőséget. Hirtelen minden értelmet nyert: a
hatalmas méret, a hajó tágassága, a vezérlőpultok bonyolultsága...
 – Jaj, az ég szerelmére...! – kiáltott fel Harry. – Ez nem készülhetett csillagközi utazásra. Ez ugyan
egy roppant nagy, de nyilvánvalóan normál űrhajó. Normál sebesség mellett pedig a legközelebbi
csillag is kétszázötven évnyire van.
– És ha valamilyen új technológiát alkalmaznak?
– Akkor hol van? Nyomát sem látni.
– Hát talán a...
– Nézzünk szembe a tényekkel, Ted – mondta Harry. – Hiába ekkora ez a hajó, mégis csak néhány
évre van felszerelve, tizenöt, legfeljebb húsz évre. Meddig jut el ennyi idő alatt? Még a
naprendszerből is alig jut ki. Igaz?
Ted komoran bólintott. – Ez igaz. A Voyagernek öt évig tartott, mire elért a Jupiterig, kilencig,
mire az Uranushoz. Tizenöt év alatt... Talán a Plútóra tartottak.
– Miért akarna valaki a Plútóra menni?
– Mi még nem tudjuk, de esetleg...
Megreccsentek a rádiók. Tina Chan hangja szólalt meg. – Barnes kapitány! A felszín titkos, kódolt
beszélgetést kíván folytatni önnel.
– Jól van – mondta Barnes. – Úgyis ideje visszamenni.
Elindultak vissza, végig a hatalmas hajón, a főajtó felé.

TÉR ÉS IDŐ

Az MB-8 társalgójában ültek, a rácson dolgozó búvárokat nézték. Barnes a szomszédos hengerben
tartózkodott, a felszínnel beszélt. Levy ebédet – vacsorát? – főzött. Kezdték már elveszíteni
kapcsolatukat a felszíni idővel.
– Idelent nem érdekes a felszíni idő – magyarázta Edmunds a maga precíz könyvtároshangján. –
Itt nincs különbség nappal és éjszaka közt. Meg kell szokni.
Bizonytalanul bólogattak. Norman látta, hogy mindenki fáradt. Az idegesség, a felfedezőút
feszültsége megtette hatását. Beth már álomba szenderült, lábait egy kisasztalra polcolva, izmos
karjait mellén összefonva.
Az ablak látóterében három merülőhajó tűnt fel s indult imbolyogva a rács felé. Elég sok búvár
gyűlt köréjük; a többiek a búvárbázis, az MB-7 felé tartottak.
– Úgy látszik, készül valami – kommentálta Harry.
– Lehet, hogy van valami köze Barnes titkos beszélgetéséhez?
– Lehet. – Harry még mindig gondolataiba merült, szórakozottan válaszolgatott. – Tina Chan hol
van?
– Biztos Barnesnál. Miért?
– Beszélnem kell vele.
– Miről? – kérdezte Ted.
– Magánügy – felelte Harry.
Ted felvonta szemöldökét, de nem szólt. Harry kiment, átment a D hengerbe. Norman és Ted
kettesben maradt.
– Fura egy mókus – mondta Ted.
– Igen?
– Maga is tudja, hogy az, Norman. Ráadásul arrogáns is. Valószínűleg azért, mert fekete.
Kompenzál.
– Nem tudom.
– Egykettőre felhúzza az orrát – mondta Ted. – Úgy veszem észre, semmi sem tetszik itt neki. –
Felsóhajtott. – Persze a matematikusok fura emberek. Valószínűleg nem is él, úgy értem magánéletet,
nőkre meg ilyesmikre gondolok. Meséltem már magának, hogy újra megnősültem?
– Olvastam valahol – felelte Norman.
– A feleségem tévériporter – mondta Ted. – Csodálatos nő. – Elmosolyodott. – Amikor
összeházasodtunk, kaptam tőle egy Corvette-et. Egy gyönyörű, ötvennyolcas Corvette-et,
nászajándékba. Ismeri azokat a gusztusos kis tűzoltóautó színű kocsikat, amilyenek az ötvenes
években voltak divatban. Na, olyan. – Ted körülsétált a helyiségben, odapillantott Bethre. – Nekem
ez az egész hihetetlenül izgalmas. Azt hiszem, nem fogok tudni aludni.
Norman bólintott. Érdekes, mennyire különbözőek vagyunk, gondolta. Ted, az örök optimista, a
maga túláradó, gyermeki lelkesedésével. Harry a hideg, a kritikus, a hűvös gondolkodó, a
rezzenéstelen tekintetű. Beth, a kevésbé intellektuális, mégis gondolkodó. Több benne a fizikum és
az érzelem. Ez magyarázza, hogy noha valamennyien kimerültek, csak ő képes aludni.
– Mondja csak, Norman... – folytatta Ted. – Nekem úgy rémlik, mintha maga a jó múltkoriban azt
mondta volna, hogy ez egy félelmetes élmény lesz.
– Úgy gondoltam, az lesz – mondta Norman.
– Örülök, hogy e közül a sok ember közül éppen maga tévedett ennek az expedíciónak a
megítélésében.
– Én is így vagyok vele.
– Az viszont sehogy sem fér a fejembe, hogyan választhatott be a csoportba egy ilyen embert,
mint ez a Harry Adams. Nem mintha nem volna kiváló tudós, csak...
Norman nem akart Harryról beszélgetni. – Mondja, Ted! Emlékszik rá, mikor ott a hajóban azt
mondta, hogy tér és idő ugyanannak a dolognak a két különböző aspektusa?
– Igen, a téridőnek.
– Őszintén megvallva, én ezt sosem értettem.
– Mit nem ért rajta? Pofonegyszerű.
– El tudná magyarázni nekem?
– Persze.
– Érthetően? – kérdezte Norman.
– Úgy értsem, matematika nélkül?
– Igen.
– Hát... megpróbálom. – Ted a homlokát ráncolta, de Norman tudta, hogy örül: szeret
kiselőadásokat tartani. – Na jó – szólalt meg Ted egy percnyi tűnődés után. – Hol is kezdjük... Ismeri
azt az elméletet, miszerint a gravitáció csupán geometria?
– Nem.
– A tér-idő görbületet?
– Valójában nem.
– Hm. Einstein relativitáselméletét?
– Sajnos... – tárta szét a karját Norman.
– Na nem baj – mondta Ted. Az asztalon állt egy gyümölcsöstál. Ted kiürítette, a gyümölcsöt az
asztalra tette.
– Na szóval. Ez az asztal a tér. Szép, lapos tér.
– Értem – mondta Norman.
Ted rendezgetni kezdte a gyümölcsöket. – Ez a narancs a Nap. Ezek a bolygók, amelyek a Nap
körül forognak. Szóval ez itt a Naprendszer.
– Értem.
– Akkor jó – mondta Ted. – Na már most a Nap – mutatott az asztal közepére helyezett narancsra
– nagyon nagy, ezért nagyon erős a gravitációja.
– Igen.
Ted egy kis acélgolyót nyomott Norman kezébe. – Ez egy űrhajó. Most gurítsa keresztül a
Naprendszeren, úgy hogy nagyon közel haladjon el a Nap mellett. Rendben?
Norman fogta a golyót, és elgurította a narancs mellett. – Megvan.
– Látta, hogy a golyó egyenesen végiggurult a sík asztalon?
– Láttam.
– De mi történne a valóságban, ha egy űrhajó ilyen közel kerülne a Naphoz?
– A Nap magához szippantaná.
– Ahogy mondja. Vagy ahogy mi mondjuk belezuhanna a Napba. Az űrhajó letérne az egyenes
vonalról, és nekiütközne a Napnak. Ezzel a mi űrhajónkkal azonban most nem ez történt.
– Nem.
– Így hát megtudtuk, hogy a sima asztallap nem megfelelő – mondta Ted. – A valódi tér nem lehet
olyan lapos, mint egy asztallap.
– Nem lehet?
– Nem – mondta Ted.
Fogta az üres gyümölcsöstálat, és beletette a narancsot. – Most gurítsa át a golyót közvetlenül a
Nap mellett.
Norman a tálba ejtette a golyót. A golyó elkanyarodott, lespirálozott a tál aljáig, ott nekiütközött a
narancsnak.
– Na tessék – mondta Ted. – Az űrhajó nekiment a Napnak, ahogy a valóságban is történne.
– De ha egy kicsit megpöcköltem volna – vetette ellen Norman –, elment volna mellette. Ide-oda
gurult volna a tál innenső és túlsó széle között.
– Pontosan – bólintott Ted. – Ahogyan a valóságban. Ha az űrhajó elég gyorsan halad, meg tud
szökni a Nap gravitációs teréből.
– Értem.
– Nos hát, az imént azt modelleztük – mondta Ted –, hogy egy űrhajó, amely elhalad a Nap
mellett, a valóságban úgy viselkedik, mintha a Nap közelébe érve a tér egy görbült tartományába
lépett volna be. A Nap körül úgy görbül a tér, ahogy ez a tál.
– Aha...
– Megfelelő sebesség esetén pedig a golyó nem szökik meg a tálból, csak köröz a karimáján
körbe-körbe, míg világ a világ. Ezt csinálják a bolygók. A végtelenségig köröznek a Nap által
létrehozott tálban.
Ted vissza tette a narancsot az asztalra. – A valóságban ezt úgy kell elképzelni, hogy az asztal
gumiból van, és a bolygók, ahogy ülnek ott rajta, mind behorpasztják. Mert a tér valójában ilyen. A
valódi tér az görbült, és a görbülés foka a gravitáció erősségének a függvénye.
– Aha.
– Szóval a teret a gravitáció görbíti meg – mondta Ted.
– Értem.
– Ez pedig azt jelenti, hogy az ember egyszerűen felfoghatja úgy is a gravitációt, hogy az nem
egyéb, mint a tér görbülete. A Földnek azért van gravitációja, mert a Föld meggörbíti maga körül a
teret.
– Értem.
– Csak ez azért nem ilyen egyszerű – mondta Ted.
Norman felsóhajtott. – Gondoltam.
Harry visszajött, ránézett az asztalon heverő gyümölcsökre, de nem szólt semmit.
– Na már most – folytatta Ted –, mikor azt a golyót belegurítja a tálba, nem csak azt tapasztalja,
hogy lefelé szűkülő spirálban halad, hanem azt is, hogy egyre gyorsabban, ugye?
– Igen.
– Nos, mikor egy objektum gyorsabban halad, azon az objektumon lassabban múlik az idő. Ezt
Einstein bizonyította be e század elején. Ez pedig azt jelenti, hogy a tér görbületét úgy is
felfoghatjuk, mint időgörbületet. Minél görbültebb a tál, annál lassabban múlik benne az idő.
Harry megszólalt. – Hát éppenséggel...
– Szabadegyetem – mondta Ted. – Ne zavarja össze a nebulót.
– Igen – mondta Norman –, ne zavarja össze a nebulót.
Ted felemelte a tálat. – Ha most ezt az egészet matematikailag akarjuk megfogalmazni, azt
tapasztaljuk, hogy ez a tál nem tér és nem idő, hanem a kettő kombinációja, úgynevezett téridő. Ez a
tál téridő, és a rajta mozgó tárgyak téridőben mozognak. Erre nemigen szoktunk így gondolni, pedig
valójában ez történik.
– Tényleg?
– Tényleg. Vegyük például a baseballt.
– Hülye játék – mondta Harry. – Utálom a játékokat.
– Ismeri a baseball szabályait? – kérdezte Ted Normantól.
– Ismerem – felelte Norman.
– Na, akkor tegyük fel, hogy az ütő jól belevág a labdába, amely ettől nyílegyenesen a pálya külső
szélén álló centerhez repül. Mondjuk fél másodperc alatt.
– Igen.
– Most képzeljük el, hogy az ütő egy gyertyát üt ugyanannak a centernek. A labda ezúttal magasra
repül, hat másodpercbe telik, mire a center tenyerébe csattan.
– Igen.
– A mi szempontunkból nézve a két ütés, az egyenes meg a gyertya ég és föld. Viszont a labda
mindkétszer pontosan ugyanabban a téridőben mozgott.
– Nem – mondta Norman.
– De. És maga tulajdonképpen már tudja is – mondta Ted. – Tegyük fel, hogy én megkérem
magát, hogy üssön egy jó magas gyertyát a centernek, de úgy, hogy fél másodperc alatt érjen oda.
– Ez lehetetlen – mondta Norman.
– Miért? Legfeljebb egy kicsit erősebben üti meg.
– Ha erősebben ütöm meg, magasabbra száll és később esik le.
– Jó, akkor inkább üssön egy sima egyenest, de úgy, hogy hat másodperc alatt érjen oda.
– Ez sem megy.
– Eszerint maga most azt mondja nekem, hogy nem tud azt csinálni a labdával, amit akar. Van egy
állandó viszony, amely meghatározza a labda útját a térben és az időben.
– Persze. Mert a Földnek van gravitációja.
– Van bizony – mondta Ted. – Mi pedig már megállapodtunk abban, hogy a gravitáció
voltaképpen a téridő görbülete, mint ahogy ennek a tálnak is van görbülete. A Földön minden labda
kénytelen ugyanazon téridő görbület mentén mozogni, ugyanúgy, ahogy ez a golyó ebben a tálban.
Nézze. – Vissza tette a narancsot a tálba. – Itt a Föld. – Két ujjával csipeszszerűen megfogta a
narancsot. – Ez az ütő, ez a kapó. Most gurítsa a golyót egyik ujjamtól a másikig. Két módon
csinálhatja. Az egyik az, hogy csak enyhén löki meg, és akkor ott gurul el a narancs közelében, a
másik meg az, hogy jól megpöcköli, mire felmegy majdnem a tál pereméig, és csak aztán gurul le a
másik oldalon. Viszont nem tehet a golyóval azt, amit akar, mert a golyó mozgása mindig a tál
görbületéhez igazodik. És valójában ezt teszi a baseball-labda is egy görbült téridőben mozog.
– Fogjuk rá, hogy értem – mondta Norman. – De mi köze ennek az időutazáshoz?
– Úgy tartjuk, hogy a Föld gravitációja erős, elvégre fáj, ha leesünk valahonnan, valójában
azonban a Föld gravitációja nagyon is gyenge. Szinte nem is létezik. Ezért aztán a Föld körül nem is
nagyon görbült a téridő. A Nap körül sokkal görbültebb. A világegyetem más részein pedig nagyon
görbült, olyan, mint egy hullámvasút, mindenfajta időtorzulás előfordulhat benne. Ha most ennek
tükrében vizsgálunk egy fekete lyukat...
Hirtelen elhallgatott.
 – Hallgatom, Ted. Mi van a fekete lyukkal?
– Jóságos ég... – mondta halkan Ted.
Harry feltolta orrán a szemüvegét, és megszólalt. – Lehet, hogy most az egyszer életében fején
találta a szöget, Ted.
Mindketten papírt rántottak maguk elé, sebesen írni kezdtek.
– Schwartzchild-lyuk nem lehet...
–...nem, az nem. Forognia kell...
–...az impulzusnyomaték biztosítja, hogy...
–...a szingularitás...
–...Nem, és az ár-apály erők...
–...szétszaggatják...
– De ha egyszerűen átmegy a...
– Ez lehetséges? Volt hozzá merszük?
Elhallgattak, számoltak, magukban motyorásztak.
– Mi van a fekete lyukkal? – kérdezte Norman, de ügyet se vetettek rá.
Kattant a hangszóró, Barnes szólt bele. – Figyelem, itt a kapitány beszél. Mindenki a tárgyalóba,
futólépésben!
– Már ott is vagyunk – mondta Norman.
– Futólépésben. Azonnal.
– Már ott vagyunk, Hal.
– Vége – mondta Barnes, és kikapcsolt.

A MEGBESZÉLÉS

– Az imént volt egy kis purparlém Spaulding admirálissal, a csendes-óceáni flotta

főparancsnokával – mondta Barnes. – A jelek szerint csak most tudta meg, hogy civileket vittem le a
mélybázisra egy olyan terv keretében, amelyről eddig fogalma sem volt. Egyáltalán nem örült neki. –
Hallgattak. Mindenki Barnest nézte.
– Követelte, hogy minden civilt küldjünk fel.
Helyes, gondolta Norman. Az eddig tapasztaltak csalódást keltettek benne. Nem csábította a
lehetőség, hogy további hetvenkét órát tölthet ebben a klausztrofóbiás tüneteket okozó, nyirkos
környezetben, csak azért, hogy tovább vizsgálhassanak egy üres űrjárművet.
– Én eddig úgy tudtam – szólalt meg Ted –, hogy közvetlen felhatalmazásunk van az elnöktől.
– Az van is – mondta Barnes. – De most nem erről van szó, hanem a viharról.
– Miféle viharról? – kérdezte Harry.
– A felszínről tizenöt csomós szelet és délkeleti széllökéseket jeleznek. A jelek arra utalnak, hogy
egy csendes-óceáni ciklon tart felénk, és huszonnégy órán belül ide is ér.
– Itt vihar lesz? – kérdezte Beth.
– Itt nem – felelte Barnes. – Idelent semmit sem fogunk érezni, de odafent rázós lesz. Lehet, hogy
a felszíni ellátóhajóinknak el kell vonulniuk, hogy beálljanak Tonga valamelyik védett kikötőjébe.
– És akkor mi itt lent magunkra maradunk?
– Huszonnégy vagy negyvennyolc órára igen. Ez nem okozna gondot, mivel teljesen önellátók
vagyunk, Spaulding viszont nagyon nem szívesen viszi el a felszíni támogatást, mikor civilek vannak
idelent. Szeretném hallani a véleményüket. Mit akarnak: lent maradni és folytatni a hajó kutatását,
vagy távozni?
– Maradni. A leghatározottabban – mondta Ted.
– Beth? – kérdezte Barnes.
 – Én azért jöttem ide – felelte Beth –, hogy valamilyen ismeretlen életformát vizsgáljak, de eze n a
hajón nincs semmiféle élet. Én egyszerűen nem ezt vártam... nem ezt reméltem. Én azt mondom,
menjünk.
Barnes Normanre nézett. – Norman?
– Valljuk be az igazat – mondta Norman. – Nem vagyunk igazán felkészülve a szaturált
környezetben való tartózkodásra, és nem érezzük magunkat igazán otthonosan idelent. Én legalábbis
nem. És nem mi vagyunk a legmegfelelőbb emberek ennek az űrhajónak a vizsgálatára. Szerintem
ezen a területen a tengerészet sokkal több hasznát venné a NASA mérnökeinek. Én is azt mondom,
hogy menjünk.
– Harry?
– Húzzunk innen – válaszolta Harry.
– Van rá valami különös oka?
– Mondjuk, hogy előérzet.
– Ezt el se hiszem, hogy maga mondja, Harry – mondta Ted. – Pont most, mikor támadt ez a
nagyszerű új ötletünk a hajóval kapcsolatosan...
– Ez most nem lényeges – hűtötte le Barnes.
– Szólok a felszínnek, hogy tizenkét órán belül vigyenek fel minket.
– A jó büdös életbe! – kiáltott Ted.
Norman Barnest figyelte. Barnes nem volt ideges. Föl akar menni, gondolta Norman. Ürügyet
keres a távozásra, mi meg megadjuk neki.
– Addig viszont – folytatta Barnes –, van még annyi időnk, hogy tegyünk még egy utat a hajóban.
Talán kettőt is. Most két órát pihenünk, aztán visszamegyünk. Mostanra ennyi.
– Én még szeretnék valamit mondani...
– Mostanra ennyi, Ted. Szavaztunk. Pihenjen egy kicsit.
A fekhelyük felé indultukban Barnes odaszólt Bethnek. – Szeretnék magával néhány szót váltani,
Beth.
– Miről?
– Arról, hogy nagyon kérem: ha visszamegyünk a hajóra, ne nyomjon meg minden gombot, amit
lát.
– Én csak a világítást kapcsoltam be, Hal.
– Ez igaz, viszont ezt akkor még nem tudhatta...
– Dehogynem tudhattam. Rá volt írva: Helyiség világítás. Napnál világosabb volt.
A többiek még hallották, amint azt mondja: – Én nem tartozom a kis matrózai közé, Hal, akiket
kedve szerint ugráltathat... – Erre Barnes válaszolt valamit, de már nem lehetett kivenni, mit.
– A jó életbe – mondta Ted. Belerúgott az egyik válaszfalba: tompán kondult. Útban a hálórész
felé, keresztülmentek a C hengeren. – Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy maguk el akarnak menni
– mondta Ted. – Egy ilyen izgalmas helyszínről. Én ezt nem értem. És főleg magát nem, Harry. Ha
csak a matematikai lehetőségekre gondolok! A fekete lyuk elméletére...
– Megmondom én magának, miért – mondta Harry. – Én azért akarok felmenni, mert Barnes fel
akar menni.
– Barnes nem akar felmenni – mondta Ted. – Azért tette fel szavazásra...
– Tudom, hogy fel akar menni. Csak nem akar úgy feltűnni a felettesei szemében, mint aki rossz
döntést hozott vagy meghátrált. Ezért hagyta ránk a döntést. De higgye el nekem, hogy fel akart
menni.
Normant meglepte Harry. Úgy tudta, ahogy a legtöbben: hogy a matematikusok a fellegekben
járnak, szórakozottak, figyelmetlenek.
Harry azonban éber volt, semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Miért akarna Barnes felmenni? – kérdezte Ted.
 – Azt hittem, ez nyilvánvaló – felelte Harry. – A vihar miatt.
– Még ide sem ért – mondta Ted.
– Nem ért ide – mondta Harry. – Viszont ha ideér, nem tudjuk, meddig marad.
– Barnes szerint huszonnégy-negyvennyolc óráig...
– Se Barnes, se más nem tudja megmondani, mennyi ideig fog tartani egy vihar – mondta Harry. –
Mi van, ha öt napig tart?
– Addig kibírjuk. A levegőnk és a készleteink öt napig elegendőek. Mitől fél ennyire?
– Én nem félek – mondta Harry. – De azt hiszem, Barnes fél.
– Az ég szerelmére, nem lesz semmi baj! – mondta Ted. – Szerintem maradnunk kellene. –
Vízcsurgás hangja hallatszott. Lenéztek a szőnyegre: átázott, nedves folt terjengett rajta.
– Ez meg mi?
– Szerintem víz – mondta Harry.
– Lehet, hogy sós víz? – kérdezte lehajolva Ted. Megérintette a nedves foltot, és megnyalta az
ujját. – Nem sós.
A fejük fölül felelt rá egy hang. – Nem, mert vizelet.
Teeny Fletcher állt fölöttük egy járólapon a henger ívelt teteje közelében húzódó csövek között . –
Semmi vész, uraim. Csak a folyékony hulladék elvezető csövén támadt egy parányi repedés, azon,
amelyik a recirkulálóba megy.
– Folyékony hulladék?! – hápogott Ted.
– Csak egy kis csöpögés – mondta Fletcher. – Nem gond, uram. – Egy szórópalackból fehér habot
permetezett a csőre. A hab sercegve megszilárdult a csövön. – Fújunk rá egy kis uretánt, és már kész
is. Ennél jobb szigetelés nem kell.
– És gyakoriak az ilyen csőrepedések? – kérdezte Harry.
– Folyékony hulladék?! – hápogta ismét Ted.
– Ezt nehéz volna így megmondani, Adams doktor. De nincs miért aggódni. Tényleg.
– Rosszul vagyok – mondta Ted. Harry a hátára csapott. – Ugyan már, nem fog belehalni.
Menjünk, aludjunk egy kicsit.
– Azt hiszem, én hányni fogok.

Átmentek a hálóhelyiségbe. Ted nyomban berohant a zuhanyozóba, kihallatszott harákolása,

öklendezése.
– Szerencsétlen Ted... – csóválta a fejét Harry.
Norman megkérdezte: – Mondja már el végre, mi ez a história ezzel a fekete lyukkal.
– A fekete lyuk egy halott, összesűrűsödött csillag – mondta Harry. – A csillagok voltaképpen
olyanok, mint azok a nagy strandlabdák, csak a csillagokat levegő helyett a belsejükben végbemenő
atomrobbanások pumpálják fel. Amikor a csillag megöregszik és kifogy a nukleáris üzemanyaga,
elkezd összezsugorodni. Amikor már eléggé összetöpped, olyan sűrűvé válik és akkora a gravitációs
ereje, hogy ez tovább zsugorítja, addig zsugorodik, addig töpörödik, mígnem végül nagyon sűrű és
nagyon kicsi lesz – alig néhány kilométer átmérőjű. Ez a fekete lyuk. Nincs a világegyetemben
semmi, ami olyan sűrű volna, mint egy fekete lyuk.
– Ezek szerint azért feketék, mert halottak?
– Nem. Azért feketék, mert csapdába ejtik a fényt. A fekete lyukaknak olyan nagy a gravitációjuk,
hogy mindent magukba szippantanak, mint egy porszívó... Magukba szívják a környezetükben lévő
csillagközi gázokat és porszemcséket, de még a fényt is. Egyszerűen magukba szívják.
– Magukba szívják a fényt? – kérdezte Norman. Alig akarta elhinni.
– Igen.
– Akkor mi volt az a nagy izgalom az előbb, az a lázas számolgatás?
– Á, az egy hosszú história, és különben is csak egy hipotézis. – Harry ásított. – Valószínűleg nem
is vezet sehova. Ráér később is?
– Persze – válaszolta Norman.
Harry a másik oldalára fordult, és már aludt is. Ted még mindig a zuhanyozóban harákolt és
köpködött. Norman visszament a D hengerbe, a vezérlőpultnál ülő Tinához.
– Harry megtalálta? – kérdezte. – Kereste magát.
– Igen, doktor úr, megtalált. Megvan már az információ, amit kért. Miért kérdezi? Ön is
végrendelkezni óhajt?
Norman homloka ráncokba ugrott
– Adams doktor azt mondta, nincs végrendelete, és szeretne készíteni egyet. Úgy vettem észre,
meglehetősen sürgős neki. Megkérdeztem a felszínt, azt mondták, nem megy. A törvény előír valami
olyasmit, hogy az illetőnek sajátkezűleg kell megírnia, és hogy végrendeletet nem lehet elektronikus
úton továbbítani.
– Értem.
– Sajnálom, Johnson doktor. Szóljak a többieknek is?
– Ne – felelte Norman. – Ne terhelje ezzel őket. Úgyis hamarosan felmegyünk. Rögtön azután,
hogy még egyszer átnézünk az űrhajóra.

A NAGY KOCKA

Az űrhajóba érve szétváltak. Barnes, Ted és Edmunds tovább hatolt előre a hatalmas raktárhelyiségek
között, hogy átkutassa a hajó még felfedezetlen részét. Norman, Beth és Harry az immár
pilótafülkének elkeresztelt helyiségben maradt, hogy megkeresse a hajónaplót.
Ted a következő szavakkal búcsúzott: – Nem volt soha semmi az életemben, amit akár csak
megközelítőleg is ilyen szívesen csináltam volna. – Aztán elindult Barnes után.
Edmunds otthagyott nekik egy kis videomonitort, hogy nyomon tudják követni a hajó elejében
dolgozó csoportot, így aztán most hallották, hogy Ted egyfolytában cseveg, a hajó szerkezeti
megoldásairól alkotott véleményét ismerteti Barnesszal. A hatalmas raktárak elrendezése a
görögországi Mükénét juttatta a eszébe, abból is főként az oroszlános kapuhoz vezető emelkedő
utat...
– Nem ismerek még egy embert, aki annyi irreleváns dolgot tudna kirázni bármely pillanatban a
kisujjából, mint Ted – mondta Harry. – Nem lehetne levenni a hangerőt?
Norman ásítva lehalkította a monitort. Fáradt volt. Az MB-8 fekhelyei nyirkosak voltak, az
elektromos takarók nehezek és tapadósak. Szinte lehetetlen volt aludni. Aztán a Barnesszal
lefolytatott vita után beviharzott Beth.
Még most is dühös volt. – A ménkű csapna ebbe a Barnesba! – mondta. – Hát mit képzel, ez?
– Megtesz minden tőle telhetőt, akárcsak a többiek – felelte Norman.
Beth megperdült. – Tudja, Norman, magával az a baj, hogy időnként kibújik magából a
pszichológus, és túlságosan megértő. Ez az ember egy hülye. Komplett hülye.
– Mi volna, ha inkább a hajónaplót keresnénk? – szólt közbe Harry. – Most az a fontos. – A bábu
hátából előbukkanó vezetékeket követte: a padlóban tűntek el. Egymás után emelte fel a paneleket.
– Már bocsánatot kérek – folytatta Beth –, de ez nem hajlandó nyíltan, értelmes ember módjára
beszélni. És főleg Teddel nem. Ted ebben az egész műsorban állandóan az előtérbe tolja magát, és én
nem látom be, miért kellene ezt tűrnünk.
– Mi köze Tednek a... – Norman nem tudta végigmondani.
– Az, hogy az az ember egy élősködő, az. Mások ötleteit lopkodja és sajátjaként tálalja. Még
ahogy azokat az idézeteket előrángatja, az is... Elképesztő.
– Úgy érzi, hogy mások ötleteiből él? – kérdezte Norman.
 – Hát akkor hallgasson ide. Még mielőtt lejöttünk, szóval odafent megemlítettem Tednek, hogy
kellene néhány szót szólnunk, mikor felnyitjuk ezt a micsodát. Na és mit látok ezután? Hogy Ted
mást se tesz, csak idézeteket harsog, és állandóan odafurakszik a kamera elé.
– Hát...
– Mi hát, Norman? Az ég szerelmére, ne hátazzon itt nekem! Az én ötletem volt, ez meg ellopta.
Még azt se mondta, hogy kösz.
– És maga szóvá tette ezt neki? – kérdezte Norman.
– Nem, nem tettem szóvá. Lefogadom, hogy még emlékezni se volna hajlandó rá, valami olyasmit
vartyogna, hogy: tényleg említette, Beth? Igen, elképzelhető, hogy esetleg mondott valami ilyesfélét,
bár...
– Szerintem akkor is beszélnie kellene vele.
– Norman, maga nem figyel rám.
– Ha beszélne vele, nem is lenne ilyen dühös.
– Pszichiáterduma – ingatta a fejét Beth. – Itt van ez a Ted. Azt csinál ebben az expedícióban, amit
csak akar, ha úri kedve úgy tartja, hülyébbnél hülyébb szónoklatokat tart. De ha én lépek be elsőként
egy ajtón, Barnes mindennek elmond, csak úrinőnek nem. De hát miért ne léphetnék én be elsőként?
Mi rossz van abban, ha a tudomány történetében egyszer egy nő az első valamiben?
– Beth...
– ... És akkor még van képem felkapcsolni a villanyt! Tudja, mit mondott erre Barnes? Hogy
rövidzárlatot okozhattam volna, meg hogy mindannyiunkat veszélybe sodorhattam volna. Azt
mondja, én nem tudom, mit csinálok. Az mondja, megfontolatlan vagyok. Uram az egekben! Én.
Megfontolatlan. A hülye, begyepesedett fejű tengerészbarom.
– Hangosítsák vissza – mondta Harry. – Inkább Tedet hallgatom.
– Csinálják csak az urak...
– Nézze, Beth – mondta Norman –, mindnyájan idegesek vagyunk. Feszültség alatt mindenki
másképp reagál.
Beth vad pillantást vetett Normanre. – Csak nem azt mondja, hogy Barnesnak igaza van?
– Én csak azt mondom, hogy mindnyájan idegesek vagyunk. Barnes is. Maga is.
– Jézusom, maguk férfiak mind összetartanak! Tudja, miért nem vagyok én még mindig egyetemi
tanár?
– A kellemes, barátságos egyénisége miatt? – kérdezte Harry.
– Enélkül megvagyok. Nagyon jól megvagyok.
– Látja, merre tartanak ezek a vezetékek, Beth? – kérdezte Harry. – A felé a válaszfal felé. Nézze
már meg, nem bukkanak-e fel a fal másik oldalán.
– Így akar megszabadulni tőlem?
– Ha lehet.
Beth elnevette magát, a feszültség megtört. – Na jó, megnézem az ajtó túloldalán.
Harry megvárta, míg kiment. – Nagyon ki van gyúrva – mondta Beth után pillantva.
– Ismeri Ben Stone történetét?
– Melyiket?
– Beth Stone laboratóriumában készítette a diplomadolgozatát.
– Vagy úgy.
Benjámin Stone biokémikus volt a Bostoni Egyetemen. A színes, kellemes modorú Stoneról
köztudott volt, hogy jó kutató, de ugyanilyen köztudott volt az is, hogy a végzős hallgatóit
laborasszisztenseiként foglalkoztatja, és az eredményeiket sajátjaiként kezeli. A mások munkáján
való élősködésben Stone nem volt a tudóstársadalom egyedi jelensége, legfeljebb annyiban, hogy a
szokásosnál is nyersebb módszereket alkalmazott.
– Beth egy időben az élettársa volt.
 – Aha.
– Még valamikor a hetvenes években. Bethnek volt néhány fontos kutatása. Aztán egy nap
csúnyán összevesztek, és Ben szakított vele. Beth eljött a laborból, Ben pedig rövid időn belül öt
tanulmányt is publikált – mindet Beth munkája alapján –, anélkül, hogy akár csak megemlítette volna
is Beth nevét.
– Kedves – mondta Harry. – Szóval most súlyt emel.
– Ha úgy érzi, méltatlanul bántak vele, én meg tudom érteni.
– Na igen – mondta Harry. – Bár szerintem aki sárban turkál, az ne csodálkozzon, hogy
bepiszkolódik a keze.
– Jézusom! – mondta a visszatérő Beth. – Ez valami olyasmi, mint amikor azt mondják, hogy az a
lány, akit megerőszakolnak, mindig maga teremti meg rá az alkalmat?
– Nem – felelte Harry, aki a vezetékeket követve még mindig a padlóelemeket emelgette. –
Időnként azonban fel kell tenni a kérdést, hogy mit keresett az a lány a város legrosszabb hírű
negyedében, abban a sötét sikátorban hajnali háromkor.
– Én szerelmes voltam bele.
– Attól az még egy rosszhírű negyed.
– Huszonkét éves voltam.
– És mennyinek kell ehhez lenni?
– Fújja föl magát.
Harry megcsóválta a fejét. – A vezetékeket megtalálta?
– Meg. Valamiféle üvegrácsba mennek be.
– Nézzük meg – indult az ajtó felé Norman. Látott már repülési adatrögzítőket: hosszú, téglatest
formájú, vörösre vagy narancssárgára festett fémdobozok, a színüktől eltekintve olyanok,
amilyenekbe a bankok páncélrekeszeinek bérlői teszik az értékeiket. Ha ez is...
Megtorpant.
Egy harminc centiméteres élű, átlátszó üvegkockát látott. A kocka belsejében vékony, halványan
világító kék vonalak finom rácsszerkezete látszott. A világító vonalak között kék szikrák pattogtak. A
kocka tetején két nyomásmérő műszer és három szelep csillogott; a bal külső oldalán számos
ezüstcsík és – négyzet. Soha még csak hasonlót sem látott.
– Érdekes... – nézegette a kockát Harry. – Úgy nézem, valami optronikus memória lehet. Nekünk
nincs semmi ilyesmink. – Megérintette az ezüstcsíkokat. – Nem festék, inkább valami műanyag.
Valószínűleg gépi leolvasásra szánták.
– De kinek? Nekünk nem, az biztos.
– Talán valamilyen javítórobot számára.
– És a nyomásmérők?
– A kockában valamiféle gáz van, nyomás alatt. Talán van valamilyen biológiai komponense is,
amely segít elérni ezt a tömörséget. Én mindenesetre le merném fogadni, hogy ez az üvegkocka
valamiféle memóriaeszköz.
– Fekete doboz?
– Igen, annak megfelelő.
– És hogyan férünk hozzá az adatokhoz?
– Jöjjenek – mondta Beth a pilótafülke felé indulva. Odament a vezérlőpulthoz, nyomkodni
kezdte, aktivizálta. – Nehogy megmondják Barnesnak – szólt hátra.
– Honnan tudja, hol kell megnyomni?
– Szerintem mindegy – felelte Beth. – Azt hiszem, a pult megérzi, hol van az ember.
– A vezérlőpult nyomon követi a pilótát?
– Úgy valahogy.
Velük szemben felizzott a pult egy darabja, képernyővé alakult. A képernyőn fekete alapon sárga
betűkkel ez állt:
RV-LHOOQ DCOM1 U.S.A.
CSILLAGOK VÁNDORA
Aztán semmi.
– És most jön a rossz hír – mondta Harry.
– Miféle rossz hír? – kérdezte Norman. Arra gondolt: miért maradt itt Harry a fekete dobozt
keresni, ahelyett hogy elment volna Teddel és Barnesszal a hajó többi részének feltérképezésére?
Miért érdekli ennyire az űrhajó története?
– Lehet, hogy nem is lesz rossz – válaszolta Harry.
– És miből gondolja, hogy esetleg az lehet?
– Abból – felelte Harry –, hogy ha logikusan végiggondolja, rájön, hogy valami életbevágóan
fontos dolog hiányzik erről a hajóról...
Ebben a pillanatban két oszlop jelent meg a képernyőn:

HAJÓ RENDSZER KIÁRAMOLTATÁSI RENDSZER

ÉLET RENDSZER HULLADÉKFELDOLGOZÁS (V9)
ADAT RENDSZER OM2 ÁLLAPOT (KÜLSŐ)
SZÁLLÁSMESTER OM3 ÁLLAPOT (BELSŐ)
REPÜLÉSI ADATOK OM4 ÁLLAPOT (ORR)
REAKTORMŰVELETEK DV7 ÁLLAPOT (TAT)
VEZÉRLŐPULT ÁLTALÁNOS ÁLLAPOT
INTEGRÁLÁS (KÖZVETLEN) KOMMUNIKÁCIÓ ÁLLAPOT
LSS TESZT 1.0 A9-11 VONAL
LSS TESZT 2.0 A12-BX VONAL
LSS TESZT 3.0 STABILITÁS

– Melyiket válasszuk? – kérdezte Beth mindkét kezével a vezérlőpultra támaszkodva.

– A repülési adatokat – felelte Harry, és az ajkába harapott.

REPÜLÉSI ESEMÉNYEK RV-LHOOQ

REPES 43.01.01. – 45.12.31.
REPES 46.01.01. – 48.12.31.
REPES 49.01.01. – 51.12.31.
REPES 52.01.01. – 53.12.31.
REPES 54.01.01. – 54.12.31.
REPES 55.01.01. – 55.06.31.
REPES 55.07.01. – 55.12.31.
REPES 56.01.01. – 56.01.31.
REPES 56.02.01. – BELÉPÉS
REPES BELÉPÉS
REPES BELÉPÉS ÖSSZEFOGLALÁS

– Maguk szerint ez mi? – kérdezte Norman.

Harry szemét összehúzva nézte a képernyőt. – Mint látják, az elején még háromévenként
készítettek feljegyzéseket. Az időszakok ezután rövidülnek, előbb egy évre, aztán hat hónapra, végül
egy hónapra. Aztán jön ez a belépés.
– Szóval egyre sűrűbben vezették a naplót – mondta Beth. – Ahogy a hajó közeledett ehhez a
belépéshez, amiről azért jó volna tudni, mi lehet.
 – Nekem van egy elég biztos tippem – mondta Harry. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy... Na
mindegy. Megnézzük ezt a belépés összefoglalást?
Beth megnyomott néhány gombot.
A képernyőn csillagmező jelent meg, a mező keretén rengeteg számmal. Háromdimenziós kép
volt, a mélység illúzióját keltette.
– Holografikus?
– Nem egészen. De hasonló.
– Elég sok a nagy magnitudójú csillag...
– Vagy bolygó.
– Miféle bolygó?
– Nem tudom. Ehhez Ted kellene – mondta Harry. – Ő talán kiismerné magát. Ugorjunk.
Megérintette a vezérlőpultot: a kép változott.
– Ezek is csillagok.
– Meg számok.
A csillagmező peremén villogtak, gyorsan változtak a számok. – Úgy veszem észre, a csillagok
nem mozdulnak, a számok viszont változnak.
– Nem, nézze csak. A csillagok is mozognak.
Most már mindhárman látták: a csillagok a képernyő széle felé mozogtak, a középső rész már
fekete volt és üres.
– A centrumban nincs csillag, és minden távolodik... – mondta elgondolkodva Harry.
A széleken már csíkszerűvé gyorsult a csillagok mozgása. A középső, fekete rész nőttön nőtt.
– Miért ilyen üres a közepe, Harry? – kérdezte Beth.
– Nem hinném, hogy üres volna.
– Én nem látok semmit. – Én sem, de nem üres. Egy percen belül meg kell látnunk a... Ott van!
A képernyő közepén hirtelen sűrű, fehér csillaghalmaz jelent meg. Egyre nagyobb lett.
Furcsa, gondolta Norman. A képernyőn még ott volt az egyre táguló fekete korong – csillagokkal
a szélén, csillagokkal a közepén. Olyan érzés volt, mintha egy óriási, vastag falú csőben repülnének.
– Úristen... – szólalt meg halkan Harry. – Tudják, mit látunk most?
– Nem – felelte Beth. – Mi az a csillaghalmaz a közepén?
– Egy másik világ.
– Egy másik micsoda?
– Jó, jó. Valószínűleg egy másik univerzum. Vagy esetleg a mi univerzumunknak egy másik
tartománya. Ezt valójában senki sem tudja biztosan.
– És mi ez a fekete korong? – kérdezte Norman.
– Ez nem korong. Ez egy fekete lyuk. E percben egy felvételt látunk, amit ez az űrhajó készített
akkor, mikor keresztülment egy fekete lyukon, és belépett egy másik... Szólt valaki? – Harry
hátrafordult, félrebillentette a fejét. Füleltek, de nem hallottak semmit.
– Hogy értsem azt, hogy egy másik univerzum...?
– Pssszt!
Rövid hallgatózás után nagyon halk kiáltást hallottak. – Hallóóó...!
– Ez ki volt? – Norman minden idegszálával figyelt. Valahogy olyan puha volt a hang. De
emberinek hangzott. Lehet, hogy nem is egyetlen hang volt. Valahonnan az űrhajó belseje felől jött.
– Hahó! Van ott valaki? Hallóóó...!
– Uram az egekben – mondta Beth. – Ezek ők! A monitoron!
Felhangosította a kis monitort, amelyet Edmunds hagyott ott nekik. A képernyőn Tedet és Barnest
lehetett látni, valamilyen teremben álltak és kiabáltak: – Halló...! Hallóóó....!
– Vissza tudunk szólni nekik?
– Igen. Nyomja meg az oldalán azt a gombot. Norman megnyomta. – Halljuk magukat.
 – Legfőbb ideje volt már! – Ez Ted volt.
– Jól van most már – mondta Barnes. – Figyeljenek.
– Maguk mi a fenét csinálnak ott? – kérdezte Ted.
– Figyeljenek – mondta Barnes. Oldalra lépett, valamilyen sokszínű berendezést téve láthatóvá. –
Tudjuk, mire való ez a hajó.
– Mi is – mondta Harry.
– Mit? – kérdezte Beth és Norman egyszerre.
Barnes azonban nem figyelt rájuk. – És a jelek arra mutatnak, hogy a hajó útközben felszedett
valamit.
– Felszedett valamit? Mit?
– Nem tudjuk – felelte Barnes. – De ez valami idegen.

VALAMI IDEGEN

A mozgójárda raktárak véget érni nem akaró sora előtt vitte őket. Az orr felé tartottak, Barnes, Ted és
Edmunds után. Hogy megnézzék a lényt, amit találtak.
– Miért küldene valaki keresztül egy űrhajót egy fekete lyukon? – kérdezte Beth.
– A gravitáció miatt – felelte Harry. – A helyzet ugyanis, úgy áll, hogy egy fekete lyuknak akkora
gravitációja van, hogy hihetetlen mértékben eltorzítja a teret és az időt. Emlékszik rá, mikor Ted azt
mondta, hogy a bolygók és a csillagok horpadásokat idéznek elő a téridő szövedékében? Na hát a
fekete lyukak meg kilyukasztják ezt a szövedéket. Vannak emberek, akik szerint ezeken a lyukakon
keresztül lehet repülni, s a lyukon át egy másik univerzumba vagy a mi univerzum unk egy másik
részébe lehet jutni. Vagy egy másik időbe.
– Másik időbe!
– Ez az elmélet – mondta Harry.
– Jönnek már végre? – hangzott a monitor felől Barnes vékony hangja.
– Megyünk – kapta dühös arccal a képernyő felé a fejét Beth.
– Nem látja magát – mondta Norman.
– Nem érdekel.
Újabb raktárak előtt siklottak el. Harry megszólalt. – Alig várom, hogy lássam, milyen képet vág
Ted, amikor elmondjuk neki.
Végül elértek a mozgójárda végére. Újabb gerenda- és csőrengetegen vágták át magukat, mígnem
egy nagy csarnokszerű helyiségbe léptek, amelyet előzőleg láttak már a monitoron. Hatalmas, tágas
terem volt, a mennyezete vagy harminc méter magas.
Egy hatemeletes ház kényelmesen elférne benne, gondolta Norman. Felnézve valami ködöt vagy
párát látott.
– Az ott mi?
– Felhő – tekerte fölfelé a nyakát Barnes. – Ez a csarnok akkora, hogy a jelek szerint külön
mikroklímája van. Időnként talán még eső is esik benne.
A csarnok tele volt hihetetlen méretű gépekkel. Első pillantásra túlméretezett földmozgató
gépeknek látszottak, csak ezek harsány, primer színekre voltak festve, és olajtól csillogtak. Egy idő
múltán Norman kezdett felfigyelni az egyedi jellegzetességeikre. Voltak amelyek óriás markolók,
gigászi karokkal voltak fölszerelve, mások hatalmas forgófejekkel, megint mások szoba nagyságú
edényekkel, kanalakkal.
Hirtelen rádöbbent, hogy az egész nagyon hasonlít a merülőhajó, a Charon V. elejére szerelt
manipulátorokra és markolókra, amelyeket tegnap látott. Tegnap? Vagy az még ma volt? Mi van ma?
Július negyedike? Mióta vagyunk idelent?
 – Ha alaposan megnézik – mondta Barnes –, láthatják, hogy ezeknek az eszközöknek egyik-
másika olyan, mint valami óriási fegyver. Mások, mint például ez a hosszú, teleszkópos kar, ezek a
különböző, cserélhető fogókarok végeredményben egy gigantikus robottá teszik ezt a hajót.
– Robottá...
– Nem mondom – mondta Beth.
– Ha viszont robot, akkor az lett volna részéről a megfelelő eljárás, ha kinyitja az ajtót – mondta
elgondolkozva Ted. – Sőt, talán illendő is.
– Inkább illeszkedő – mondta Beth.
– És csereszabatos – tette hozzá Norman.
– Mármint egy afféle robotok közti kapcsolatban? – kérdezte Harry. – Egy amolyan anyacsavar-
apacsavar aktus keretében?
– Állítsa már le magát – mondta Ted. – Én sem fűztem humoros kommentárokat a maga hülye
megjegyzéseihez.
– Nem tudok ilyenekről – mondta Harry.
– Állandóan ostobaságokat mond. Meggondolatlan.
– Uraim! – szólt közbe Barnes. – Mi volna, ha inkább azzal foglalkoznánk, amiért idejöttünk?
– Legközelebb szóljon, ha ilyet hall, Ted.
– Szólni fogok.
– Nagyon boldog leszek, ha valaki rámutat, mikor hülyeséget mondok.
– Nem gond.
– Ha valami olyasmit hall, amit maga hülyeségnek tart.
– Van egy ötletem – fordult Normanhez Barnes. – Mikor majd fölmegyünk, ezt a kettőt itt hagyjuk
lent.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy ezek után egyáltalán eszébe jut a felszín? – mondta Ted.
– Megszavaztuk.
– De az még az előtt történt, mielőtt megtaláltuk ez az izét.
– Hol van az az izé? – kérdezte Harry.
– Arra – mutatta Ted kárörvendő mosollyal. – Kíváncsi vagyok, most mire megy azzal híres
dedukciós képességével.
Óriás markolófejek és manipulátorkarok között haladva, mélyebbre hatoltak a csarnokba. És
egyszer csak az egyik kar párnázott kanalában megláttak egy nagy, körülbelül kilenc méter átmérőjű,
tökéletesen fényesre csiszolt ezüstgömböt. Semmiféle jelzés vagy jelölés nem volt rajta.
Ide-oda jártak, nézegették magukat a felfényezett fém tükrében. Norman feltűnt egy furcsa,
irizálásszerű jelenség: halvány kék és vörös szivárványcsíkok fénylettek a gömb héján.
– Olyan, mint egy óriási golyóscsapágy-golyó – mondta Harry.
– Csak várja ki a végét, okos fiú.
A túlsó oldalon számos mély, csigaszerűen csavarodó, bonyolult mintázatot alkotó bemélyedést
fedeztek fel a gömb felületén. Meghökkentő volt ez a mintázat, bár Norman nem jött rá rögtön, miért.
Nem geometriai mintázat volt. És nem is amorf vagy organikus. Nehéz lett volna megmondani, mi
volt. Norman még sose látott ilyet, és ahogy nézegette, úgy erősödött benne a bizonyosság, hogy
ilyen mintázat sohasem létezett a Földön. Ilyet ember nem csinált. Nem is álmodott róla.
Tednek és Barnesnak igaza van. Érezte.
Ez a gömb valami idegen.

FONTOSSÁGI SORREND

– Hm – szólalt meg végül hosszas, szótlan szemlélődés után Harry.

 – Biztos vagyok benne, hogy szívesen tájékoztat minket – mondta Ted. – Mármint arról, hogy
honnan jött ez az izé, és így tovább.
– Éppenséggel tudom, honnan jött – felelte Harry, és elmesélte Tednek a felvételen látott
csillagokat és a fekete lyukat.
– Ami azt illeti – mondta Ted –, én már egy ideje sejtettem, hogy ezt az űrhajót azért építették,
hogy keresztülrepüljenek vele egy fekete lyukon.
– Sejtette? És mi volt az első jel, amiből sejteni kezdte?
– A vastag sugárpajzs.
Harry bólintott. – Ez igaz. Maga valószínűleg előbb sejtette a jelentőségét, mint én. –
Elmosolyodott. – Csak éppen mondani nem mondta senkinek.
– Álljon csak meg a menet! – mondta Ted. – Ezen nincs mit vitázni. A fekete lyuk ötletét én
vetettem fel elsőként.
– Maga?
– Igen. Ez teljesen egyértelmű. Még ott a tárgyalóban, emlékszik? Normannak magyaráztam a
téridőt, aztán elkezdtem számításokat végezni a fekete lyukkal kapcsolatban, maga csak aztán szállt
be. Emlékszik, Norman? Én vetettem föl először.
– Ez igaz – mondta Norman –, az ötlet a magáé volt.
Harry vigyorgott. – Én nem éreztem ezt felvetésnek. Inkább csak találgatásnak.
– Vagy feltételezésnek – mondta Ted. – Harry, maga átírja a történelmet. Tanúim vannak.
– Ha olyan messze előtte jár mindenki másnak – mondta Harry –, akkor talán közölhetné velünk
azokat a felvetéseit is, amelyek ennek a valaminek a természetére vonatkoznak.
– Szíves örömest – mondta Ted. – Ez a valami egy polírozott gömb, megközelítőleg tíz méter
átmérőjű, nem szilárd, és egy egyelőre még ismeretlen, sűrű fémötvözet alkotja. Az oldalán látható
kabalisztikus jelek...
– Ezeket a bevéséseket nevezi kabalisztikus jeleknek?
– Megengedi, hogy befejezzem? Az oldalán látható kabalisztikus jelek az ünnepélyes hatás
fokozása szándékából alkalmazott művészi illetve kultikus díszítések. Ez arra utal, hogy a tárgynak
jelentősége volt készítője számára.
– Azt hiszem, ebben biztosak lehetünk.
– Ami engem illet, meggyőződésem, hogy ezt a gömböt a velünk való kapcsolatfelvétel egyik
formájának szánták, hogy így vegyék fel a kapcsolatot egy másik csillag, egy másik naprendszer
intelligenciájával. Ez a gömb az egyik bizonyítéka, hogy a világegyetemben máshol is létezik
magasabb rendű életforma.
– Mindez nagyon érdekes és lényegtelen – mondta Harry. – De mit csinál ez a gömb?
– Nem tudom, csinál-e valamit egyáltalán. Szerintem egyszerűen csak van. Az, ami.
– Ez nagyon zenesen hangzik.
– Miért, magának mi az elképzelése?
– Mindenekelőtt tekintsük át, mi az, amit konkrétan tudunk – mondta Harry –, szemben azzal, ami
csak szárnyaló képzeletünk fantazmagóriája. Ez az űrhajó a jövőből érkezett, olyan anyagokból és
olyan technológiával van megépítve, amelyeket még nem fejlesztettünk ki, de már dolgozunk rajtuk.
Leszármazottaink ezt az űrhajót egy fekete lyukon keresztül átlőtték egy másik világegyetembe vagy
a mi világegyetemünk egy másik részébe.
– Igen.
– Az űrhajónak nincs legénysége, viszont fel van szerelve olyan robotkarokkal és
manipulátorokkal, amelyeket arra terveztek, hogy felvegyék, amit találnak. Úgy is mondhatjuk, hogy
ez az űrhajó az óriási mása a mi ember nélküli Mariner szondánknak, amelyet a hetvenes években
lőttünk fel a Mars tanulmányozására. Ez a jövőből érkezett űrhajó sokkal nagyobb, sokkal
bonyolultabb, de lényegében véve ugyanazt a célt szolgálja. Ez egy űrszonda.
 – Igen...
– A szonda tehát átmegy egy másik univerzumba, ahol találkozik ezzel a gömbbel. Valószínűleg
ott lebeg az űrben. Vagy talán azért küldték, hogy találkozzon az űrhajóval.
– Pontosan – mondta Ted. – Az űrhajó elé küldték. Mint egy küldöttet. Nekem ez a véleményem.
– Nos, ez a mi űrhajónk a beépített instrukciói hatására érdekesnek találja a gömböt.
Automatikusan kinyújtja ezt a hatalmas karját, megragadja, behúzza és hazaviszi a gömböt.
– Csak éppen ez a haza nagyon messze van, a távoli múltban.
– Neki múlt – mondta Harry. – Nekünk jelen.
– Pontosan.
Barnes türelmetlenül felhorkant. – Jó. Szóval elindul ez az űrhajó, felveszi ezt az ezüstgömböt, és
visszahozza. De most térjünk a tárgyra: mi ez a gömb?
Harry odalépett a gömbhöz, rátapasztotta a fülét a fémre, megkopogtatta. Végigsimított a
bevéséseken, keze eltűnt a bonyolult formájú mélyedésekben. A gömb annyira fényes volt, hogy
Norman a fém görbetükrében látta Harry eltorzult arcmását. – Igen... – mondta Harry. – Ahogy
sejtettem. Ezek a Ted szerint kabalisztikus jelek egyáltalán nem dekorációs célokat szolgálnak. Egész
más céljuk van. Nevezetesen a gömbfelület parányi repedését leplezik. Szóval ez egy ajtó. – Harry
hátralépett.
– Mi ez a gömb?
– Megmondom, szerintem micsoda – felelte Harry. – Szerintem ez a gömb üreges, szerintem van
benne valami. És a frászt hozza rám.

AZ ELSŐ ÉRTÉKELÉS

– Nem, miniszter úr – mondta Barnes a telefonba. – Egészen biztosak vagyunk benne, hogy az
objektum egy másik égitestről származik. Efelől semmi kétség.
Odapillantott a helyiség másik felében ülő Normanre.
– Igen, miniszter úr – mondta Barnes. – Rettenetesen izgalmas.
Ismét a bázison voltak. Amint visszaértek, Barnes rögtön felhívta Washingtont. Késleltetni akarta
a felszállást.
– Nem, még nem nyitottuk ki, pontosabban nem tudtuk kinyitni. Az ajtónak nagyon furcsa formája
van, és roppant pontosan illeszkedik... Nem, semmiféle feszítővas nem fér bele.
Barnes Normanra nézett, az ég felé fordította a szemét.
– Nem, próbáltuk azt is. Nem találtunk rajta semmiféle kilincset vagy gombot. Nincs... Semmiféle
felirat... Kis táblácska sem. Ez egyszerűen egy tükörsimára polírozott gömb, nincs rajta semmi, csak
ezek a csigavonalban elhelyezett bemélyedések. Mit? Robbantsuk ki? – Norman elfordult. A D
hengerben állt, a Tina által vezetett kommunikációs szektorban. Tina szokásos nyugalmával tíz-
tizenkét monitort kezelt egyszerre. – Úgy veszem észre – mondta Norman –, ebben az egész
társaságban maga a legnyugodtabb.
Tina elmosolyodott. – Az hiszem, inkább csak zárkózott természet vagyok.
– Komolyan?
– Annak kell lennem, doktor úr – felelte Tina, és állított valamit az egyik monitoron, amelynek
függőlegesen szaladni kezdett a képe. A képernyő a polírozott gömböt mutatta. – A szívem ugyanis
nagyon kalapál. Maga szerint mi van ebben a gömbben?
– Fogalmam sincs – válaszolta Norman.
– Lehet, hogy egy idegen? Már úgy értem, valami élőlény.
– Előfordulhat.
– Mi meg ki akarjuk nyitni? Én nem tudom, mi van benne, de talán nem kéne kiengedni.
 – Maga nem kíváncsi? – kérdezte Norman.
– Ennyire azért nem, doktor úr.
– Nem tudom, mit eredményezne a robbantás – mondta közben a telefonba Barnes. – Igen, van
SMTMP-nk. Igen. Van mindenféle méret. De nem hiszem, hogy ki tudnánk robbantani. Nem. Ha
látná, megértené. Ez a gömb egyszerűen tökéletes. Tökéletes.
Tina állított egy másik monitoron. Két szemszögből látták a gömböt, és Edmunds már szerelte a
harmadik kamerát is. Harry javasolta. Harry azt mondta: – Állítsunk rá kamerákat, és figyeljük.
Lehet, hogy időnként csinál valamit, mutat valami aktivitást.
A képernyőn látni lehetett a gömbhöz erősített vezetékeket. Egész sor passzív érzékelőt
applikáltak rá: mikrofonokat, a teljes elektromágneses spektrumot az infravöröstől a gamma- és a
röntgensugarakig. A szenzorok kijelzőit bal oldalon, egy külön műszerfalon lehetett leolvasni.
Harry lépett be a kommunikációs szektorba. – Van már valami?
Tina a fejét rázta. – Eddig semmi.
– Ted visszajött már?
– Nem – felelte Norman. – Még ott van.
Ted, azzal az ürüggyel, hogy segít Edmundsnak felállítani a kamerákat, ott maradt még az
űrhajóban, de mindannyian tudták, csupán azért, hogy megpróbálja kinyitni a gömböt. A második
monitoron látták is: a bemélyedéseket tapogatta, nyomogatta.
Harry elmosolyodott. – Elfelejtett imádkozni.
Norman megkérdezte: – Mondja, Harry, emlékszik, mikor ott a pilótafülkében azt mondta, hogy
rossz hírre számít, mert valami nagyon fontos dolog hiányzik a hajóról?
– Ja igen – mondta Harry. – Spongyát rá, már nem érdekes.
Barnes még telefonált. – Nem, miniszter úr, jelen pillanatban szinte a lehetetlennel volna határos
megpróbálni felvinni... Azért, mert jelenleg az űrhajó rakterében van, négyszáz méternyire a
bejárattól, maga a hajó pedig tízméternyi korallréteg alatt, arról nem is beszélve, hogy a gömb
átmérője körülbelül tíz méter, akkora, mint egy kisebbfajta bérház...
– Azért csak piszkálja a csőrömet, hogy mi lehet benne – mondta Tina.
A képernyőn Ted dühösen belerúgott a gömbbe.
– Ez nem imádkozik – mondta ismét Harry. – Sose fogja kinyitni.
Beth jött be. – És hogyan fogjuk kinyitni?
– Hogyan? – kérdezett vissza Harry. Elgondolkodva nézte a képernyőn fénylő gömböt. Hosszan
hallgattak. – Lehet, hogy sehogy.
– Nem tudjuk kinyitni? Soha?
– Ez is egy lehetőség.
Norman felkacagott. – Ted a kardjába dőlne.
Barnes még mindig a telefonba beszélt. – Nézze, miniszter úr... Ha ön elrendeli, hogy a
haditengerészet minden lehetséges erőforrását mozgósítva kezdjük meg a kiemelést ebből a mintegy
háromszáz méteres mélységből, akkor – feltéve, hogy van egy hónap jó időnk a térségben –, akkor
mostantól számítva körülbelül hat hónap múlva talán megleszünk vele... Igen. A Csendes-óceán déli
részén jelenleg tél van. Igen.
– Én már tudom, mi lesz – mondta Beth. – A tengerészet hatalmas költségek árán kiemeli a
titokzatos idegen gömböt. Elviszik valahova Omahába, a kormány egyik szigorúan titkos
intézményébe. Összecsődítenek mindenféle szakértőt, megpróbálják kinyitni. Nem megy senkinek.
– Mint az Excalibur – mondta Norman. Beth folytatta. – Ahogy múlik az idő, egyre erőszakosabb
módszerekkel próbálkoznak. Végül megpróbálják felrobbantani egy kis atombombával. Még mindig
semmi. Végül kifogynak az ötletekből, de a gömb meg még mindig ott van. Telnek-múlnak az
évtizedek, de a gömböt nem sikerül kinyitni. – Beth megcsóválta a fejét. – Az emberiség egyik nagy
csalódása.
 Norman Harryhoz fordult. – Maga szerint ez csakugyan elképzelhető? Lehet, hogy sose sikerül
kinyitni?
– A soha az hosszú idő – felelte Harry.
– Nem, miniszter úr – mondta Barnes. – Tekintettél erre az új fejleményre, maradunk az utolsó
percig. Odafent egyelőre még jó az idő... A műholdas előrejelzés szerint még legalább hat óráig...
Hát... kénytelen vagyok megbízni benne. Igen, miniszter úr. Óránként.
Letette, a többiek felé fordult. – Megkaptuk az engedélyt, hogy az időjárás függvényében még
hat-tizenkét órát maradjunk. Próbáljuk meg addig kinyitni a gömböt.
– Ted már próbálgatja – mondta Harry. A monitorra néztek: Ted Fielding a tenyerével csapkodta a
polírozott gömböt, úgy üvöltött. – Nyílj ki! Szézám, tárulj! Nyílj már ki, te dög!
A gömb nem felelt.

AZ ATROPOMORF PROBLÉMA

– Most komolyan – mondta Norman. – Szerintem valakinek fel kell tennie a kérdést: mi volna, ha
nem nyitnánk ki?
– Miért? – mondta Barnes. – Hallotta, hogy most beszéltem telefonon a...
– Tudom – szakította félbe Norman. – De akkor is meg kellene gondolnunk. – A szeme sarkából
látta, hogy Tina hevesen bólogat.
Harry töprengett. Beth álmosan dörzsölgette a szemét.
– Maga most fél, vagy van valami komoly érve? – kérdezte Barnes.
– Van egy olyan érzésem – mondta Harry –, hogy Norman a saját tanulmányából akar nekünk
idézni.
– Eltalálta – ismerte el Norman. – A jelentésemben leírtam ezt.
A jelentésében antropomorf problémának nevezte a jelenséget. Eszerint a probléma abból áll,
hogy minden olyan ember, aki eddig földönkívüli életről beszélt vagy írt, úgy képzelte, hogy az az
élet alapjában véve emberi. Emberi még akkor is, ha a földönkívüli lény nem humanoid, ha
történetesen hüllő, hatalmas rovar vagy esetleg egy intelligens kristály – akkor is ember módjára
viselkedik.
– Maga abban a jelentésben mozifilmekről ír – vetette ellen Barnes.
– És tudományos publikációkról. Akár filmcsináló készítette, akár egyetemi tanár, a földönkívüli
életről alkotott koncepciók alapjában véve mind emberiek: emberi értékeket tételeznek fel, emberi
megértést, egy emberileg felfogható univerzum emberi szemléletét. És általában emberszerű külsőt:
két szem, egy orr, egy száj, és így tovább.
– És?
– És – folytatta Norman – ez nyilvánvaló ostobaság. Először is az emberi magatartásnak annyi
változata van, hogy az már a saját fajtákon belül is nagyon megnehezíti a megértést. Gondoljanak
csak bele, mekkora különbség van az amerikaiak és teszem azt a japánok között. A japánok valójában
egészen másképp látják a világot, mint mi.
– Jó, jó... – mondta türelmetlenül Barnes. – Mindannyian tudjuk, hogy a japánok mások...
– Ha pedig az ember egy másfajta létformával találkozik, a különbségek a szó szoros értelmében
felfoghatatlanok lehetnek. Előfordulhat, hogy annak a lénynek az értékrendszere és az etikája
homlokegyenest ellenkezik a miénkkel.
– Arra gondol, hogy esetleg nem hisz az élet szentségében vagy a Ne ölj!-ben? – kérdezte még
mindig türelmetlenül Barnes.
– Nem – felelte Norman. – Arra gondolok, hogy ezt a lényt esetleg egyáltalán nem lehet
elpusztítani, ezért elképzelhető, hogy nem is ismeri a gyilkosság fogalmát.
 Barnes meghökkent. – Előfordulhat, hogy egy élőlényt semmilyen módon nem lehet elpusztítani?
Norman bólintott. – Ahogy egyszer mondta valaki: nem lehet eltörni a karját egy olyan
teremtménynek, amelynek nincs karja.
– Nem lehet elpusztítani? Eszerint halhatatlan?
– Nem tudom – felelte Norman. – Épp ez a bökkenő.
– Jézusom! – mondta Barnes. – Valami, amit nem lehet elpusztítani... Akkor hogyan fogjuk
elpusztítani? – Ajkába harapott. – Én nem akarom kinyitni ezt a gömböt, ha ezzel egy olyan valamit
engedünk szabadon, amit nem lehet elpusztítani!
Harry elnevette magát. – Ezt azért ne nagyon terjessze.
Barnes a monitorokat nézte, amelyek egyidejűleg több oldalról mutatták a gömböt. Végül
megszólalt. – Na nem, ez nevetséges. Halhatatlan élőlény nem létezik. Igazam van, Beth?
– Nem száz százalékig – válaszolta Beth. – A Földön is vannak olyan élőlények, amelyek
halhatatlanok. Minden jel arra mutat, hogy az olyan egysejtű organizmusok, mint például a
baktériumok vagy az élesztőgombák végtelen ideig élnek.
– Élesztőgombák...! – horkant fel Barnes. Most nem élesztőgombákról van szó.
– Akkor vegyük a vírusokat. A vírusok minden tekintetben halhatatlannak tekinthetők.
– A vírusok? – Barnes egy székre roskadt. A vírusokra nem gondolt. – De hát mennyire reális ez?
Harry!
– Szerintem – felelte Harry – a lehetőségek messze meghaladják az eddig említetteket. Eddig csak
háromdimenziós lényekről beszéltünk, olyanokról, amelyek a mi háromdimenziós világunkban élnek
vagy – hogy pontosabban fejezzem ki magam – abban a világban, amelyet mi háromdimenziósnak
érzékelünk. Vannak, akik szerint ennek a mi világunknak nyolc-tíz dimenziója is van. Barnes
fáradtnak látszott.
– Csak éppen a többi dimenzió olyan parányi, hogy nem vesszük észre. Barnes megdörzsölte a
szemét.
– Következésképpen – folytatta Harry – ez a lény akár sokdimenziós is lehet, úgyhogy a mi
megszokott három dimenziónkban voltaképpen nem is létezik – illetve csak részben. Vegyük a
legegyszerűbb esetet. Ha ez a lény négydimenziós volna, adott pillanatban mindig csak egy részét
látnánk, mivel a lény legnagyobb része a negyedik dimenzióban egzisztálna. Könnyen belátható,
hogy elég nehéz volna megölni. Ha pedig egy ötdimenziós lényt veszünk példának...
– Álljon meg a menet. Miért nem mondta ezt nekem eddig egyikük sem?
– Azt hittük, tudja – mondta Harry.
– Még hogy én tudtam holmi ötdimenziós lényekről, amelyeket nem lehet elpusztítani? Nekem
erről senki egy árva szót sem szólt – rázta a fejét Barnes. – Ennek a gömbnek a felnyitása
hihetetlenül veszélyes lehet.
– Igen, az lehet.
– Ezek szerint ez a gömb afféle Pandora szelencéje.
– Ahogy mondja.
– Na jó – mondta Barnes. – Akkor gondoljuk végig a lehető legrosszabb eseteket. Legrosszabb
esetben mire bukkanhatunk?
– Szerintem ez nyilvánvaló – szólalt meg Beth. – Függetlenül attól, hogy egy többdimenziós lény,
egy vírus vagy bármi kerül elő, és függetlenül attól, hogy a miénkkel azonos erkölcsi alapokon áll-e
vagy nem is ismeri az erkölcs fogalmát, a legrosszabb eset az, ha övön alul üt.
– Azaz?
– Azaz a létezése összeférhetetlen a mi alapvető életfunkcióinkkal. Jó példa erre az AIDS-vírus.
Az AIDS-vírus nem azért veszedelmes, mert új. Évente, nem is évente: hetente találkozunk új
vírusokkal. Ezek a vírusok mind ugyanúgy működnek: megtámadják a sejteket, és úgy alakít ják a
működésüket, hogy újabb vírusokat állítsanak elő. Az AIDS-vírus azért olyan veszélyes, mert épp
azokat a sejteket támadja meg, amelyeket a vírusok elleni védekezésre használunk. Az AIDS
összeférhetetlen a mi alapvető védekezési mechanizmusunkkal. És nincs védelmünk ellene.
– Szóval, ha ebben a gömbben egy olyan lény van, amely összeférhetetlen a mi alapvető
életfunkcióinkkal... – mondta Barnes –, akkor milyen lehet az a lény?
– Lehet, hogy levegőt lélegzik be, és ciángázt lehel ki – mondta Beth.
– Radioaktív az ürüléke – mondta Harry.
– Leállítja az agyhullámainkat – mondta Norman. – Interferál velük.
– Vagy egyszerűen csak a szívverésünket állítja le – mondta Beth.
– Olyan hanghullámokat kelt, amitől berezonál a csontvázunk, és széthullanak a csontjaink –
mondta Harry. Rámosolygott a többiekre. – Nekem ez tetszik a legjobban.
– Ötletes – mondta Beth –, de mint rendesen, most is csak magunkra gondolunk. Lehet, hogy az a
lény nem tesz semmi olyasmit, amivel közvetlenül ártana nekünk.
– Nna – mondta Barnes.
– Lehet, hogy egyszerűen csak valamiféle toxint lehel ki, amely elpusztítja a kloroplasztokat, és
így a növények többé nem lesznek képesek a napfény átalakítására. Akkor pedig minden növény
elpusztul – és következésképpen minden élet.
– Nna – mondta ismét Barnes.
– Amikor először gondoltam végig az antropomorf problémát, vagyis azt a tényt, hogy csak
alapvetően emberi földönkívüli életet tudunk elképzelni, azt hittem, fantáziaszegénység az oka. Az
ember az ember, minden amit tud, emberi, nem tud mást elképzelni, csak amit tud. És mégsem ez az
igazság. Rengeteg mindent ki tudunk találni, csak a földönkívüliek esetében akad meg a fantáziánk.
Valami más okának kell lennie, hogy csak emberinek tudjuk elképzelni a földönkívülieket. Ez az ok
pedig szerintem az, hogy mi emberek rettenetesen kényes jószágok vagyunk, és nem szeretjük, ha
erre felhívják a figyelmünket... Hogy milyen kényes a belső szerveink egyensúlya, hogy milyen
rövidre szabott az időnk itt a földön, és hogy milyen könnyen vége szakad annak is. Ez ért aztán
hozzánk hasonló élőlényeket képzelünk el, hogy ne kelljen arra a valódi, rettenetes fenyegetésre
gondolnunk, amit jelenthetnek – akár szándékuktól függetlenül is.
Csend támadt.
– Azért ne feledkezzünk meg egy másik lehetőségről sem – mondta Barnes. – Lehet, hogy valami
rendkívüli jótétemény rejtőzik ebben a gömbben. Valamilyen csodálatos, új tudás, valamilyen
elképesztő, új ötlet vagy technológia, ami akkorát lendít az emberiségen, amit legmerészebb
álmainkban sem álmodnánk.
– Lehet – mondta Harry –, de persze akkor is elég jó esély van rá, hogy ezekkel az új ötletekkel
nem tudunk mihez kezdeni.
– Miért nem? – kérdezte Barnes.
– Tegyük fel, hogy az idegenek ezer évvel előttünk járnak, körülbelül úgy, ahogy mi a középkori
Európához képest. Tegyük fel, hogy visszamegyünk a középkorba egy tévével. Egész Európában
nincs egy konnektor, ahová bedughatnánk.
Barnes hosszú ideig csak egyikükről a másikukra nézett. – Ne haragudjanak – mondta. – Ez a
felelősség túl nagy nekem. Nem dönthetem el, hogy kinyissuk-e vagy sem. Fel kell hívnom
Washingtont.
– Ted nem fog repesni – mondta Harry.
– Fütyülök Tedre – mondta Barnes. – Ezt az elnök elé terjesztem. Amíg vele nem beszélek, senki
meg ne próbálja kinyitni azt a gömböt.

Barnes kétórás pihenőt rendelt el. Harry elment lefeküdni. Beth bejelentette, hogy ő is lefekszik, de
ottmaradt Tina Channel és Normannel a monitoroknál. Chan szűkebb munkahelyén kényelmes
forgófotelek voltak, leült az egyikbe, ide-oda forgott, lóbálta a lábát, a hajával játszadozott, ujjára
tekert egy-egy tincset, a semmibe meredt.
Fáradt, gondolta Norman. Mindnyájan azok vagyunk. Tinára nézett, aki sima mozdulatokkal,
szinte megállás nélkül igazgatta a monitorokat, ellenőrizte a szenzorokat, cserélte a videokazettákat;
feszülten, éberen. Mivel Edmunds az űrhajóban volt Teddel, saját kommunikációs pultján kívül a
felvételekkel is neki kellett törődnie. Nem látszott olyan fáradtnak, mint ők, a többiek, igaz, ő nem is
járt az űrhajóban. Számára csak egy kép volt a hajó, tévéműsor, absztrakció. Nem sz embesült az új
környezet valóságával, nem volt része abban az állandó, kimerítő szellemi erőfeszítésben, amely a
történések megfejtésére, értelmezésére irányult.
– Fáradtnak látszik, doktor úr – mondta.
– Igen... Mindnyájan fáradtak vagyunk.
– A levegő miatt van – mondta Tina. – Hogy helioxot lélegzünk be.
Ennyit a pszichológiáról, gondolta Norman.
– Az idelenti levegő sűrűségének megvan a hatása – folytatta Tina. – Harminc atmoszféra
nehezedik ránk. Ha normális levegőt lélegeznénk be ekkora nyomáson, az majdnem
folyadéksűrűségű lenne. A heliox könnyebb, de így is sokkal sűrűbb, mint amihez szokva vagyunk.
Az ember észre sem veszi, de egyszerűen fárasztó a légzés, a tüdő mozgatása.
– Maga viszont nem fáradt.
– Ó, én már hozzászoktam. Már máskor is voltam szaturált környezetben.
– Tényleg? Hol?
– Ezt sajnos nem mondhatom meg, doktor úr.
– Haditengerészet?
Tina Chan elmosolyodott. – Nem szabad beszélnem róla.
– Szóval ez a maga kifürkészhetetlen mosolya?
– Remélem, doktor úr. De nem kellene inkább megpróbálnia aludni egy kicsit?
Norman bólintott. – De.
Szívesen lefeküdt volna, de a nyirkos fekhely gondolata nem hatott valami csábítóan. Inkább
lement az étkezdébe, hátha kaphat Rose Levytől valami süteményt. Rose nem volt ott, viszont egy
műanyag bura alatt talált egy kókusztortát. Fogott egy tányért, levágott egy szeletet, odavitte az egyik
ablakhoz. Odakint azonban sötét volt, a rács reflektorait kikapcsolták, a búvárok eltűntek. Negyven-
ötven méternyire, az MB-7, a búvárbázis ablakai világosak voltak. A búvárok már biztos készülődnek
a felszálláshoz. Vagy talán már fent is vannak.
Az ablak fekete üvegében meglátta arca tükörképét. Fáradtnak, öregnek látszott. – Nem egy
ötvenhárom éves embernek való ez a hely – mondta fennhangon.
Hirtelen mozgó fényeket vett észre a távolban, aztán egy sárga villanást. Egy merülőhajó állt oda
az MB-7-hez. Egy-két perc múltán egy másik is érkezett, az is dokkolt a mélybázison. Az első
merülőhajó lámpái kihunytak. Rövid idő elteltével a második hajó elúszott, bele a fekete vízbe. Az
első ottmaradt.
Hát ezek meg mit csinálnak? tűnődött, de aztán rájött, hogy nem érdekli. Nagyon fáradt volt.
Inkább az érdekelte, milyen ízű lehet a kókusztorta. Lenézett. A tortaszelet eltűnt, csak néhány
morzsa árválkodott a helyén.
Fáradt vagyok, gondolta. Nagyon fáradt. Leült, lábát egy kisasztalra polcolta, tarkóját a fal hűvös
párnázatának támasztotta.
Elaludhatott, mert sötétben ébredt, hirtelen nem is tudta, hol van. Felült, mire nyomban
meggyulladtak a lámpák. Rájött, hogy még mindig az étkezőben van.
Barnes mondta nekik, hogy a bázis alkalmazkodik az emberek jelenlétéhez. Úgy látszik, a
mozgásérzékelők észreveszik, ha valaki elalszik, és automatikusan kikapcsolják a szoba világítását.
Amikor felébred az illető, visszakapcsolják. Elgondolkozott, hogy vajon akkor is elalszanak-e a
lámpák, ha valaki horkol. Ki tervezhette ezt a rendszert? Vajon számításba vették-e a mérnökök a
horkolást? Van itt horkolásérzékelő?
Jó volna még egy kis torta.
Felállt, átment a konyhába. Már több szelet hiányzott a tortából. Ő ette volna meg? Nem
emlékezett rá.
– Sok videokazetta – hallotta Beth hangját. Megfordult.
– Igen – felelte Tina. – Mindent felveszünk, ami itt a bázison meg a hajóban történik. Ez eléggé
anyagigényes.
Norman feje fölött is volt egy falra szerelt monitor. Tinát és Beth-t lehetett látni rajta a felső
szinten lévő vezérlőpultnál. Tortát ettek. Vagy úgy, gondolta. Szóval ezért hiányzik.
– A szalagokat tizenkét óránkét átvisszük a merülőhajóra – mondta Tina.
– Minek? – kérdezte Beth.
– Ha bármi történik idelent, a merülőhajó automatikusan felmegy.
– Csodás – mondta Beth. – De erre nem szívesen gondolok. Fielding doktor hol van?
– Ráunt a gömbre, feladta, és Edmundsszal együtt átment a pilótafülkébe – felelte Tina.
Norman tovább nézte a monitort. Tina kilépett a képből. Beth a kamerának háttal ülve ette a tortát.
A Beth mögött lévő monitoron tisztán látszott a fényes gömb. Monitorokat mutató monitorok,
gondolta Norman. Beleőrülnek majd, akik átnézik ezeket a felvételeket.
– Maga szerint végül ki fogják nyitni ezt a gömböt? – kérdezte Tina.
Beth rágott. – Lehet – mondta. – Nem tudom.
Norman pedig a mögötte lévő monitoron látta, hogy a gömb ajtaja lassan oldalra siklik, sötétség
tátong mögötte.

NYITVA

Azt hihették, megőrült, úgy rohant át a zsilipen a D hengerbe, s botladozott fel a keskeny lépcsőn a
felső szintre, egyre kiabálva: – Nyitva van! Nyitva van! Beth épp az utolsó falat tortát nyelte le,
mikor odaért a kommunikációs pulthoz. Letette a villáját.
– Mi van nyitva?
– A gömb!
Beth megperdült a fotellel. Tina odarohant a videomagnóktól. Mindketten a Beth mögött álló
monitorra néztek. Zavarodott csend támadt.
– Én úgy látom, mintha csukva volna, Norman.
– De nyitva volt! Láttam. – Norman elmondta nekik, hogy nézte a monitort az étkezőben. – Alig
néhány másodperce történt, és a gömb teljesen egyértelműen nyitva volt. Biztos az alatt csukódott be,
mialatt iderohantam,
– Biztos benne?
– Az ott egy nagyon kicsi monitor az étkezőben...
– Láttam – mondta Norman. – Játsszák vissza, ha nem hisznek nekem.
– Jó ötlet – mondta Tina, és odament a videomagnókhoz, hogy visszapergesse a szalagot.
Norman zihált, kapkodva nyelte a levegőt. Most először erőltette meg magát ebben a sűrű
levegőben, és most erősen érezte a hatását.
Beth figyelte. – Rosszul érzi magát, Norman?
– Nem, jól vagyok. Higgye el, hogy láttam. Kinyílt. Tina!
– Egy másodperc és visszaállok.
Harry jött be ásítozva. – Csuda, milyenek itt az ágyak – mondta. – Mintha egy zsák nedves rizsen
aludna az ember. Sajátos kombinációja egy fekhelynek és egy hideg zuhanynak. – Sóhajtott. – A
szívem szakad meg, hogy itt kell hagynom.
 – Norman úgy látta, hogy kinyílt a gömb – mondta Beth.
– Mikor? – kérdezte újabb ásítás kíséretében Harry.
– Alig néhány másodperce.
Harry elgondolkozva bólintott. – Érdekes... Úgy látom, most csukva van.
– Most tekerjük vissza a videoszalagot, hogy megnézzük.
– Aha. Maradt még egy kis torta?
Nagyon nyugodtnak tűnik ez a Harry, gondolta Norman. A jelek szerint egy ilyen nagyon fontos
hír sem izgatja fel. Miért nem? Talán ő sem hiszi? Vagy még álmos, nem ébredt fel teljesen? Vagy
valami másról van szó?
– Na, itt vagyunk – mondta Tina.
A monitoron vízszintes csíkok látszottak, aztán összeállt a kép. A képernyőn épp Tina beszélt:
– ...ránként átadjuk a merülőhajónak.
Beth: – Minek?
Tina: – Ha bármi történik idelent, a merülőhajó automatikusan felmegy.
Beth: – Csodás. De erre nem szívesen gondolok. Fielding doktor hol van?
Tina: – Ráunt a gömbre, feladta, és Edmundsszal együtt átment a pilótafülkébe.
A képernyőn Tina kilépett a képből. Beth egyedül maradt a fotelben, a monitornak háttal ette a
tortát.
A képernyőn kívülről Tina megkérdezte: Maga szerint végül ki fogják nyitni ezt a gömböt?
Beth evett. – Lehet – mondta. – Nem tudom.
Rövid szünet következett, aztán a Beth mögött lévő monitoron kinyílt a gömb ajtaja.
– Látták? Kinyílt!
– Ne állítsa le a szalagot!
A képernyőn látható Beth nem vette észre, mi történik a monitoron. Tina valahonnan a képernyőn
kívülről mondta: – Én félek ettől a gömbtől.
Beth: – Nem hiszem, hogy oka lenne rá.
Tina: – Az ismeretlen.
– Na igen – felelte Beth –, bár egy ismeretlen valaminek nem kell feltétlenül veszedelmesnek
vagy ijesztőnek lennie. A legvalószínűbb az, hogy csak megmagyarázhatatlan.
– Ezt nem értem.
– Fél a kígyóktól? – kérdezte a képernyőn Beth.
E beszélgetés alatta gömb mindvégig nyitva volt.
Harry nézte. – Kár, hogy nem látunk bele.
– Ezen talán tudok segíteni – mondta Tina. – A számítógéppel esetleg fel tudom egy kicsit
erősíteni a képet.
– Nagyon úgy néz ki, mintha apró kis lámpák volnának benne – mondta Harry. – Kis mozgó
fények a gömb belsejében...
Tina ismét megjelent a képernyőn. – Nem izgatnak a kígyók.
– Én meg ki nem állhatom őket – mondta Beth. – Nyálkás, hideg, gusztustalan szerzetek.
– Nocsak, Beth – mondta Harry. – Elfojtott péniszirigység?
A képernyőn látható Beth folytatta. – Ha Mars-lakó volnék, leszállnék itt a Földön, és
belebotlanék egy kígyóba, egy ilyen fura, hideg, tekergőző, csőszerű szerzetbe, sejtelmem se volna,
mit gondoljak róla. Nagyon kicsi az esély, hogy a kígyó mérgeskígyó legyen. A kígyóknak még egy
százaléka sem mérges. Tehát Mars-lakóként nem jelentene rám nézve veszélyt, hogy egy kígyóba
botlottam bele: csak zavarba hozna. És valószínűleg velünk is ez fog történni: zavarba jövünk.
Egyébként pedig nem hiszem, hogy valamikor is képesek leszünk kinyitni ezt a gömböt.
Tina: – Nagyon remélem.
Háta mögött a monitoron becsukódott a gömb.
 – Mi a fene! – mondta Harry. – Meddig volt nyitva?
– Harminchárom egész négytized másodpercig. – felelte Tina.
Megállították a szalagot. – Akarja valaki újra látni? – kérdezte Tina. – Sápadt volt.
– Most rögtön nem – válaszolta Harry. A semmibe meredve dobolt ujjaival a fotel karfáján;
gondolkozott.
A többiek nem szóltak, türelmesen vártak rá. Norman csak most döbbent rá, milyen sokat adnak a
véleményére. Harry a csoport esze, gondolta. Szükségünk van rá, rá kell hagyatkoznunk.
– Nos – szólalt meg végül Harry –, egyelőre nem lehet következtetést levonni. Kevés az adat. A
kérdés most az, hogy vajon a gömb azért nyílt-e ki, mert reagált valamire, ami a közvetlen
környezetében történt, vagy egyszerűen csak a maga jószántából. Ted hol van?
– Otthagyta a gömböt, és átment a pilótafülkébe.
– Ted visszajött – lépett be szélesen mosolyogva Ted. – Szenzációs hírem van.
– Nekünk is – mondta Beth.
– Az ráér – mondta Ted.
– De...
– Tudom, merre járt ez a hajó! – mondta izgatottan Ted. – A pilótafülkében voltam, elemeztem a
repülési adatokat, néztem a csillagmezőket, és most már tudom, hol van az a fekete lyuk.
– Ted – mondta Beth. – Kinyílt a gömb.
– Kinyílt? Mikor?
– Néhány perce. Aztán becsukódott.
– A kijelzők mit mutattak?
– Biológiai veszély nincs. Ártalmatlannak látszik.
Ted a képernyőre nézett. – Akkor mit a jó francot ülünk mi még itt?
Barnes lépett be. – A kétórás pihenésnek vége. Mindenki készen áll rá, hogy még egy utolsó
pillantást vessen a hajóra?
– Ez enyhe kifejezés – mondta Harry.

A gömb fényes volt, néma, zárt. Körülállták, nézték eltorzult tükörképüket. Senki sem szólt. Csak
járkáltak körülötte.
Végül Ted törte meg a csendet. – Úgy érzem magam, mintha lebetliznék egy IQ-teszten.
– A Davies-üzenetre céloz?
– Tényleg...! – mondta Ted. Norman ismerte a Davies-üzenetet. A SETI hívei nem szívesen
emlékeztek rá. 1979-ben nagy kongresszust rendeztek Rómában a SETI-ben résztvevő tudósok
számára. A főtéma az égbolt rádiócsillagászati figyelése volt. Azért gyűltek össze, hogy eldöntsék,
miféle üzenetet keressenek.
A résztvevők között volt egy cambridge-i fizikus, Emerson Davies, aki olyan fizikai állandók
alapján, amelyek feltételezhetően az egész univerzumban ugyanazok, mint például a hidrogén
hullámhossza, szerkesztett egy bináris kódban képszerű formába rendezett üzenetet.
Davies ugyanis úgy gondolta, pontosan ilyen jellegű üzenet várható egy idegen intelligenciától, és
feltételezte, hogy a SETI-kongresszus tudósai könnyűszerrel megfejtik.
Senki sem fejtette meg.
Mikor aztán Davies elmagyarázta, mindenki úgy találta, hogy az ötlet jó, a földönkívüliek
pontosan ilyen üzenetre várnak. A tény azonban – hogy e tökéletes üzenetet egyikük sem volt képes
megfejteni – ettől még tény maradt.
A megfejtéssel próbálkozók egyike Ted volt.
– Az az igazság, hogy nem nagyon törtük mi ott a fejünket ezen – magyarázta most. – Nagyon
zsúfolt volt a program. És nem volt ott nekünk maga, Harry.
– Jól jött egy kis potya kiruccanás Rómába... – mondta Harry.
 Beth megszólalt. – Én nem tudom, most csak képzelődöm, vagy tényleg megváltoztak ezek az
izék itt az ajtón...
Norman az ajtóra nézett. A bemélyedések első pillantásra ugyanolyanoknak tűntek, de mintha az
elrendezésük megváltozott volna.
De ha megváltozott, akkor csak nagyon kicsit...
– Összevethetjük a régebbi videofelvételekkel – mondta Barnes.
– Én ugyanolyanoknak nézem őket – mondta Ted. – Ez különben is fém, kétlem, hogy változni
tudna.
– Amit mi fémnek nevezünk, csupán olyan folyadék, amely szobahőmérsékleten lassan folyik –
mondta Harry. – Elképzelhető, hogy ez a fém változik.
– Kétlem – mondta Ted.
– Maguk állítólag szakértők – mondta Barnes. – Tudjuk, hogy ez a gömb képes kinyílni. Egyszer
már kinyílt. Hogyan nyitjuk ki megint?
– Próbálkozunk, Hal.
– Én nem veszem észre, hogy bármit is csinálnának.
Időről időre Harryra pillantottak, de Harry csak állt, tenyerébe támasztott állal, mutatóujjával
elgondolkozva ütögetve alsó ajkát, és csak nézte a gömböt.
– Harry!
Harry nem reagált.
Ted odament a gömbhöz, és tenyérrel rácsapott. Tompa hang hallatszott, de nem történt semmi.
Ted erre ököllel is döngetni kezdte, mígnem egyszer csak felszisszent és dörzsölgetni kezdte a kezét.
– Erővel ez nem megy – mondta Norman. – Szerintem csak akkor tudunk bejutni, ha beenged.
Ezután jó ideig senki sem szólalt meg.
– Az én válogatott bombacsapatom... – csipkedte meg őket Barnes. – Csak állnak és bámulnak.
– Mégis mit vár tőlünk, Hal? Vágjunk hozzá egy atombombát?
– Ha maguk nem tudják kinyitni, majd jönnek mások. Előbb-utóbb sikerül. – Barnes az órájára
nézett. – Van valakinek valami ragyogó ötlete?
Nem volt senkinek.
– Na jó – mondta Barnes. – Lejárt az időnk. Menjünk vissza a bázisra, és készüljünk fel a
felszállásra.

TÁVOZÁS

A C hengerben voltak. Norman kihúzta fekhelye alól a kis tengerészzsákot. Átment a fürdőbe,
behozta a borotvafelszerelését, megkereste a jegyzettömbjét meg a tartalék zokniját, aztán behúzta a
zsák cipzárát.
– Én készen vagyok.
– Én is – mondta Ted. Le volt törve; nem akart felmenni. – Gondolom, nem halogathatjuk tovább.
Az időjárás egyre rosszabb. Az MB-7-ből már mind fölvitték a búvárokat, már csak mi maradtunk.
Norman elmosolyodott a gondolatra, hogy hamarosan odafent lesz. Sose hittem volna, hogy
egyszer még örülök egy ágyúszürke csatahajónak, gondolta.
– A többiek hol vannak? – kérdezte.
– Beth már becsomagolt, azt hiszem, odaát van Barnesszal a kommunikációs szektorban. – Ted
megigazgatta mellén a síruhát. – De jó lesz már levetni ezt a vackot!
Átmentek a kommunikációs szektorba. Az átjáróban elpréselődtek a B hengerbe tartó Teeny
Fletcher mellett.
– Összerámolt már? – kérdezte tőle Norman.
 – Igen, minden rendben – felelte Fletcher, de az arcán feszültség tükröződött, és látszott, hogy siet.
– Nem rossz irányba megy? – kérdezte Norman.
– Csak megnézem a dízeltartalékot. A tartalékot? gondolta Norman. Miért nézegeti a tartalékot
most, hogy felmegyünk?
– Valószínűleg bekapcsolva hagyott valamit, amit nem kellett volna – ingatta a fejét Ted.
A kommunikációs szektorban komor hangulat uralkodott. Barnes épp telefonon beszélt a
felszínnel. – Ezt ismételje meg – mondta. – Szeretném tudni, ki adott erre engedélyt. – Dühösen
ráncolta a homlokát.
Ted és Norman Tinára nézett. – Milyen az idő odafent?
– Állítólag gyorsan romlik.
Barnes hátraperdült. – Volnának szívesek befogni a szájukat?
Norman a padlóra ejtette a zsákját. Beth az ablakoknál ült, fáradtan dörzsölgette a szemét. Tina
sorra kapcsolta ki a monitorokat, aztán hirtelen megmerevedett.
– Nézzék.
Az egyik monitor a fényes gömböt mutatta.
A gömb mellett ott állt Harry.
– Mit csinál ez ott?
– Hát nem jött vissza magukkal?
– Én azt hittem, visszajött.
– Én nem vettem észre, eszembe se jutott.
– A jó életbe, kértem már magukat, hogy... – kezdte Barnes, de a monitorra nézve torkán akadt a
szó.
A képernyőn Harry a kamera felé fordult, és kissé meghajolt.
– Egy kis figyelmet kérek, hölgyeim és uraim. Azt hiszem, ezt érdekesnek fogják találni.
A gömb felé fordult; nyugodtan, leengedett karokkal állt. Lehunyta a szemét. Mély lélegzetet vett.
A gömb ajtaja kinyílt.
– Nem rossz, mi? – vigyorodott el váratlanul Harry.
És bement a gömbbe. Az ajtó becsukódott mögötte.

Hirtelen mind a négyen egyszerre kezdtek beszélni; Barnes mindenkit túlharsogva kérte, hogy
maradjanak már csendben, de csak akkor hallgattak el, mikor a helyiségben elaludt a villany.
Sötétség borult rájuk.
– Mi történt? – kérdezte Ted.
Csak az ablakokon szüremlett be némi fény, a rács reflektorai felől. Egy pillanat múltán azok is
kihunytak.
– Elment az áram...
– Ezt próbáltam elmondani maguknak – mondta Barnes. Berregés hallatszott, pislákolni kezdtek,
majd meggyulladtak a lámpák. – Átálltunk saját forrásra. Ezek már a dízelmotorok.
– Miért?
– Nézze – mutatott ki az ablakon Ted.
Tekergőző, függőleges ezüstkígyót láttak odakint. Norman rájött, hogy ez az a kábel, amely a
felszínnel köti össze őket, az hullámzik ide-oda az ablak előtt, miközben az alja nagy hurkokban
tekeredik a tenger fenekére.
– Ezt elvágták!
– El – bólintott Barnes. – Odafent már teljes a viharkészültség. Nem tudják tovább működtetni az
energia- és a kommunikációs kábelt. Nem tudják tovább működtetni a merülőhajókat. A búvárokat
felvitték, de értünk már nem tudnak lejönni. Legalábbis néhány napig semmiképp, amíg a tenger le
nem csillapodik.
 – Eszerint idelent rekedtünk?
– Ahogy mondja.
– Mennyi időre?
– Napokra – felelte Barnes.
– Mégis, hányra?
– Talán egy hétre is.
– Jézus, atyám – nyögte Beth. Ted a díványra hajította a zsákját. – Micsoda óriási mázli!
Beth felé pördült. – Magának elment az esze?
– Nyugalom – mondta Barnes. – Minden rendben. Csak néhány napról van szó. Nincs miért
idegeskedni.
Norman nem volt ideges: kimerült volt. Beth mogorván, csalódottan gubbasztott; Ted fel volt
ajzva, máris tervezgette az újabb expedíciót, felszereléseket készített elő Edmundsszal.
Norman azonban csak fáradtságot érzett. A szemhéja, mint az ólom; átfutott rajta a gondolat, hogy
ha hagyják, ő itt a monitorok előtt álltában elalszik. Sietősen kimentette magát, visszament a
fekhelyéhez, és leheveredett. Nem érdekelte, hogy nyirkos a lepedő; nem érdekelte, hogy a párna
hideg; nem érdekelte a szomszédos hengerben működő dízelmotorok zúgása és vibrációja. Arra
gondolt: Ez egy nagyon erős védekező reakció. És már aludt is.

TÚL A PLÚTÓN

Felült az ágyon, és a csuklójára pillantott; elfeledkezett róla, hogy idelent nem hord órát. Fogalma
sem volt, hány óra lehet, s hogy mennyi ideig aludt. Az ablakban csak fekete víz látszott. A rács
reflektorai még mindig nem égtek. Visszafeküdt, a feje fölött húzódó szürke csöveket nézegette:
mintha közelebb lettek volna, mint máskor, mintha az alatt, míg aludt, lejjebb húzódtak volna.
Mindent szűkösebbnek, zsúfoltabbnak érzett, klausztrofóbiás hatásokat keltőnek.
És ez még több napig, gondolta. Atyám.
Remélte, hogy a haditengerészet értesíti a családját. Ennyi nap elteltével Ellen már aggódik.
Elképzelte, amint felhívja előbb az FAA-t, aztán a haditengerészetet, próbálja megtudni, mi történt.
Persze senki sem fog tudni semmit, mert a művelet titkos. Ellen őrjöngeni fog.
Aztán hirtelen más jutott eszébe: hogy könnyebb szeretteinkért aggódni, mint magunkért. De
fölösleges, Ellennel nem lesz semmi baj. És vele sem. Csak ki kell várni. Nyugodtnak kell maradni,
és ki kell várni a vihar végét.
Átment a zuhanyozóba, nem tudta, van-e még melegvíz most, hogy a tartalékokat használják.
Volt; a tus alatt kissé felengedett a merevsége. Milyen furcsa is, gondolta. Itt vagyok háromszáz
méternyi víz alatt, és egy meleg zuhany megnyugtató hatását élvezem.
Felöltözött, elindult a C henger felé. Tina hangját hallotta: – ... szerint végül ki fogják nyitni ezt a
gömböt?
Beth: – Lehet. Nem tudom.
Tina: – Én félek ettől a gömbtől.
Beth: – Nem hiszem, hogy oka lenne rá.
– Az ismeretlen – mondta Tina.
Beth a videoszalagot játszotta vissza: Tinát és önmagát nézte a felvételen. Norman megállt az
ajtóban.
– Na igen – mondta Beth a felvételen –, bár egy ismeretlen valaminek nem kell feltétlenül
veszedelmesnek vagy ijesztőnek lennie. A legvalószínűbb az, hogy csak megmagyarázhatatlan.
– Ezt nem értem.
– Fél a kígyóktól? – kérdezte a képernyőn Beth.
 A valóságban leállította a szalagot. – Csak nézegetem, próbálok rájönni, miért nyílt ki – mondta.
– És sikerült? – kérdezte Norman.
– Eddig nem. – A szomszédos monitoron a csukott gömböt látták.
– Harry még bent van? – kérdezte Norman.
– Bent.
– Mennyi ideje?
Beth a műszerpultra pillantott. – Valamivel több, mint egy órája.
– Csak egy órát aludtam?
– Úgy valahogy.
– Éhen halok – mondta Norman, és lement az étkezőbe. A torta már elfogyott. Épp valami
ennivalót keresgélt, mikor megjelent Beth.
– Én nem tudom, mit csináljak, Norman – mondta homlokát ráncolva.
– Mivel?
– Ezek hazudnak nekünk.
– Kik?
– Barnes. A tengerészet. Mindenki, Norman. Ez az egész.
– Jaj ne, Beth. Hagyjuk most az összeesküvéseket, van bajunk így is épp elég...
– Akkor hadd mutassak valamit – mondta Beth. Felmentek, bekapcsolt egy számítógépet,
billentyűket nyomogatott.
– Akkor kezdett gyanús lenni, mikor Barnes telefonált – mondta. – Barnes beszélgetett valakivel,
a kábel meg közben szépen elindult lefelé. Az a kábel több mint háromszáz méter hosszú, Norman.
Mikor leakasztották, azon már nem folyt semmiféle beszélgetés.
– Hát az valószínű...
– Tehát kivel beszélgetett Barnes az utolsó percben? Senkivel.
– Beth...
– Ezt nézze meg – mutatott a számítógép képernyőjére Beth.

MB KOMMUNIKÁCIÓ
MB – FELSZÍN 1
0910 BARNES FELSZÍN 1-NEK:
CIVIL ÉS TENG.ÁLLOMÁNY SZAVAZOTT. A KOCKÁZATRÓL TÁJÉKOZTATÁST
KAPTAK, DE MINDENKI AZT VÁLASZTOTTA, HOGY A VIHAR IDEJE ALATT LENT
MARAD, HOGY FOLYTASSA AZ IDEGEN GÖMB ÉS AZ ŰRHAJÓ VIZSGÁLATÁT.
BARNES TENG. KAP.

– Ez valami vicc – mondta Norman. – Én azt hittem, Barnes fel akar menni.
– Fel is akart, de mikor azt az utolsó helyiséget meglátta, meggondolta magát. Nekünk persze nem
szólt. Legszívesebben megölném ezt a disznót – mondta Beth. – Ugye tudja, Norman, mire megy ki
ez a játék?
Norman bólintott. – Abban reménykedik, hogy valamiféle új fegyvert talál.
– Ahogy mondja. Barnes a Pentagon embere, beszerzési tanácsadó, szeretne egy új fegyvert
találni.
– De hát az azért elég valószínűtlen, hogy ez a gömb...
– Nem is a gömb – mondta Beth. – Barnes valójában fütyül a gömbre. Őt az űrhajó érdekli. A
kongruencia elve szerint ugyanis az űrhajó a buli. Nem a gömb.
A kongruencia elve kényes téma a földönkívüli intelligenciáról elmélkedő emberek körében.
Lényegében véve arról van szó, hogy azok a csillagászok és fizikusok, akik lehetségesnek vélnek egy
idegen intelligenciával való kapcsolatfelvételt, úgy gondolják, hogy ez a kapcsolatfelvétel hihetetlen
jótéteményeket jelentene az emberiség számára. Más gondolkodók, filozófusok, történészek azonban
egyáltalán nem látják, mi hasznunk lehetne egy ilyen kapcsolatfelvételből.
A csillagászoknak például az az álláspontjuk, hogy a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel
annyira megrázná az emberiséget, hogy a Földön nyomban megszűnnének a háborúk, s nyomban
megkezdődne a nemzetek közötti békés együttműködés korszaka.
Badarság! – mondják erre a történészek, és rámutatnak, hogy amikor az európaiak felfedezték az
Újvilágot – ami akkoriban világrengető eseménynek számított –, eszük ágában sem volt felhagyni
végeérhetetlen háborúskodásaikkal. Épp ellenkezőleg: még elszántabban gyilkolták egymást.
Meglévő ellenségeskedéseiket pedig egyszerűen az Újvilágra is kiterjesztették.
A csillagászok nézete szerint az emberiség és egy földönkívüli intelligencia találkozása
információ- és technológiacserét is jelentene, amiből az emberek rengeteget profitálhatnának.
A tudománytörténészek ezt is badarságnak minősítik, mondván: amit mi tudománynak tartunk, az
valójában nem más, mint a világegyetem meglehetősen önkényes szemlélete, s egyáltalán nem
biztos, hogy ezt más lények is osztják. A mi tudományos elképzeléseink olyan vizuális orientáltságú,
majomszerű teremtmények elképzelései, akik örömüket lelik környezetük megváltoztatásában. Ha az
idegenek vakok, és illatokkal kommunikálnak, akkor feltehetőleg valamilyen egészen másféle
tudomány alakult ki náluk, amelynek tükrében a világegyetem egészen másmilyen. És könnyen lehet,
hogy a fizikai világ nem is érdekli őket, ehelyett valami roppant fejlett szellemtudományt
fejlesztettek ki – más szavakkal épp az ellenkezőjét művelik, mint mi itt a Földön. Lehet, hogy az
idegenek technológiája színtisztán szellemi, eszközei nem is láthatóak.
Ez hát a kongruitás elvének lényege, amely kimondja: hacsak azok az idegenek nem hasonlítanak
hozzánk nagyon, valószínűtlen az információcsere. Barnes természetesen ismeri ezt az elvet,
következésképpen tudja, hogy az idegen gömbből feltehetőleg nem sok hasznosítható technológiát
tanulhatunk. Annál inkább magából az űrhajóból, mivel azt emberek készítették, tehát a kongruitás
magas fokú.
És hazudott, hogy lent tartsa őket. Hogy folytassák a kutatást.
– Mit csináljunk ezzel a disznóval? – kérdezte Beth.
– Egyelőre semmit – felelte Norman.
– Nem akar összeütközésbe kerülni vele? Mert én bizony igen.
– Nem volna semmi értelme – felelte Norman. – Tedet nem érdekli, a tengerészek pedig parancsra
cselekszenek. Egyébként pedig hadd kérdezzem meg magát: ha minden az eredeti terv szerint alakult
volna, maga felment volna? Otthagyta volna a gömbben Harryt?
– Nem – ismerte el Beth.
– Hát akkor a kérdés csupán elméleti.
– Na de Norman, ez azért...
– Tudom. De most itt vagyunk. És a következő néhány napban semmit sem tehetünk ez ellen.
Nézzünk szembe a lehetőségekkel, és tegyük el ezt a témát későbbre.
– Legyen egészen nyugodt, én nem fogom elfelejteni!
– Helyes. De most hagyjuk, Beth.
– Na jó – sóhajtott Beth. – Egyelőre. Felment.

Norman egyedül maradt, a képernyőre meredt. Végre megvolt a neki való feladat: gondoskodni,
hogy az elkövetkezendő napokban mindenki megőrizze a nyugalmát. Eddig még egyszer sem nézett
bele az itteni számítógép-rendszerbe; nyomkodni kezdte a billentyűket. Hamarosan talált egy ILF-
KONTAKTUS CSOPORT TAGOK című adatállományt. Lehívta.

CIVIL TAGOK
1. Theodore Fielding asztrofizikus/geológus
2. Elizabeth Halpern zoológus/biokémikus
3. Harold C. Adams matematikus/logikatanár
4. Arthur Levine tengerbiológus/biokémikus
5. John F. Thompson pszichológus Válasszon.

Norman hitetlenkedve nézte a névsort. Ismerte John Thompsont, a Yale fiatal pszichológusát,
Thompson a primitív népek pszichológiájáról írt tanulmányaival világhírt vívott ki magának, jelenleg
is valahol Új Guineában tanulmányozott egy kőkori körülmények között élő törzset. Újabb
billentyűket nyomott le.

ILF-CSOPORT, PSZICHOLÓGUSOK
1. John F. Thompson, Yale – jóváhagyva
2. William L. Hartz, Berkley – jóváhagyva
3. Jeremy White, Utah – jóváhagyva (engedély folyamatban)
4. Norman Johnson, San Diego – elutasítva (kor)

Mindegyiket ismerte. Bill Hartz, a Berkley tanára súlyos rákbeteg volt. Jeremy White a vietnami
háború idején elment Hanoiba, sose fogja megkapni az áldást.
Szóval csak ő maradt.
Most már értette, miért őt hívták be utolsónak. Most már értette a különleges vizsgálatokat.
Hirtelen rettenetesen dühös lett Barnesra és az egész szervezetre, amely a kora ellenére, az egészségi
állapotát fenyegető veszélyeknek fittyet hányva ide juttatta. Az ötvenhárom éves Norman
Johnsonnak semmi keresnivalója háromszáz méterrel a tenger alatt, sűrű gázkeveréket lélegezve – és
a haditengerészet ezzel tökéletesen tisztában van.
Elképesztő, gondolta. Legszívesebben felrohant volna, hogy valahova melegebb éghajlatra küldje
Barnest. Az a mocskos tróger...
Megmarkolta a szék karfáját, és felidézte magában mindazt, amit Bethnek mondott. Történt ami
történt, most már nincs mit tenni. Majd elküldi Barnes, fogadkozott magában, de majd csak odafent.
Addig semmi értelme botrányt csinálni.
Megcsóválta a fejét, elkáromkodta magát.
Kikapcsolta a számítógépet.

Múltak az órák. Harry még mindig a gömbben volt.

Tina a képerősítő segítségével megpróbált többet kihozni a videoszalagon látható nyitott gömb
belsejéből. – Sajnos az idelenti számítógép-kapacitás nem elég hozzá – mondta. – Ha még össze
volnánk kötve a felszínnel, tudnék csinálni valamit, de így... – Széttárta a karját.
Kinagyított állóképeket mutatott, amelyek a gömb belsejéről készültek. Gyenge minőségű, él etlen,
elmosódott képek voltak.
– Ebben a sötétségben semmi egyebet nem lehet kivenni – mutatott a nyílásra –, csak ezeket a
fénypont-csoportokat. Úgy rémlik, változtatják a helyüket.
– Olyan, mintha szentjánosbogarak röpködnének benne – jegyezte meg Beth.
– Csak ezek a fények sokkal gyengébbek, mint a szentjánosbogaraké, és nem villognak. Nagyon
sok van belőlük. És mintha valahogy együtt hullámzanának...
– Mint egy szentjánosbogár-raj?
– Úgy valahogy. – Kifutott a szalag, a képernyő elsötétült.
– Ennyi az egész? – kérdezte Ted.
– Sajnos ennyi, doktor úr.
– Szegény Harry – dünnyögte Ted.
 Szemmel láthatólag őt izgatta legjobban, mi lesz Harryval. Le nem vette a szemét a monitoron
látható csukott gömbről. – Hogy csinálta? – kérdezte egyre, aztán mindig hozzátette: – Remélem,
nem esett baja.
Addig hajtogatta, míg végül Beth nem bírta tovább. – Azt hiszem, mindnyájan tudjuk már, mit
érez, Ted.
– Komolyan aggódom miatta.
– Én is. Mindannyian.
– Maga most azt hiszi, hogy irigykedem. Ugye erre célzott?
– Miért gondolna ilyet bárki is, Ted?
Norman más témára terelte a beszélgetést. Nagyon fontos, hogy a csoport tagjai elkerüljék a
konfrontációkat. Megkérdezte Tedet, mit tudott meg az űrhajó repülési adatainak vizsgálatából.
– Borzasztó érdekes dolgokra jöttem rá – lelkesedett fel Ted. – Az adatok elemzése során kiderült,
hogy a legkorábbi felvételeken az Uranus, a Neptun és Plútó látható, illetve a háttérben, apró
pontocskaként a Nap. Következésképpen a képeket valahonnan a Plútó orbitális pályáján túlról
készítették. Ez pedig arra utal, hogy a fekete lyuk nincs nagyon messze a mi naprendszerünkről.
– Ez elképzelhető? – kérdezte Norman.
– Nagyon is. Sőt, már tíz-egynéhány éve gyanítják egyes asztrofizikusok, hogy közvetlenül a
naprendszer mellett létezik egy fekete lyuk, ha nem is nagy.
– Erről még nem hallottam.
– Pedig van ilyen hipotézis. Olyannyira van, hogy néhányan azt állítjuk, hogy ha az a lyuk elég
kicsi, akkor néhány éven belül eljuthatunk odáig, hogy elmenjünk érte, befogjuk, elhozzuk és Föld
körüli pályára állítsuk. Az egész világ energiaellátását meg lehetne oldani vele.
Barnes elmosolyodott. – Lasszót vetnének rá, amúgy cowboy módra?
– Elméletileg nincs akadálya. És gondoljon csak bele: a Föld többé nem függene az ásványi
eredetű tüzelőanyagoktól... Az egész emberiség történetét megváltoztatná.
– És minden bizonnyal pokoli fegyver lenne belőle – mondta Barnes.
– Fegyvernek még a legparányibb fekete lyuk is erős volna egy kicsit.
– Eszerint magának az a véleménye, hogy ez a hajó azért indult el, hogy begyűjts ön egy fekete
lyukat?
– Nem hinném – válaszolta Ted. – Ez az űrhajó olyan erős, annyira felvértezték a radioaktív
sugárzás ellen, hogy érzésem szerint a cél az volt, hogy menjenek keresztül egy fekete lyukon. És
keresztül is ment.
– És ezért ment vissza az időben? – kérdezte Norman.
– Ebben nem vagyok biztos – felelte Ted. – Tudja, egy fekete lyuk az valójában a világmindenség
pereme. Hogy ott mi történik, azt ma senki sem tudja. Az általános nézet azonban az, hogy egy fekete
lyukon nem lehet keresztülmenni, csak valahogy megdobódik rajta a hajó, ahogy a vízen kacsáztatott
kavics, és ennek a megdobódásnak a révén egy más időbe vagy más univerzumba jut.
– Szóval ez a hajó megdobódott?
– Igen. És valószínűleg nem is csak egyszer. És mikor ide visszapattant, repülősnyelven szólva
kicsit röviden jött be, és néhány száz évvel korábban érkezett, mint ahogy elindult.
– És az egyik ilyen megdobódása alkalmával szedte össze ezt? – mutatott a monitorra Beth.
Odanéztek. A gömb még mindig zárva volt. Mellette azonban, kicsavart testhelyzetben, ott hevert
a padlón Harry Adams.
Egy pillanatig azt hitték, meghalt. De aztán Harry fölemelte a fejét, és felnyögött.

A PACIENS
A paciens harminc éves, fekete bőrű matematikus – írta a jegyzetfüzetébe Norman –, aki három órát
töltött egy ismeretlen eredetű gömb belsejében. A gömbből kábult és dezorientált állapotban került
elő: nem tudta, mi a neve, hol van, vagy hogy milyen évet írunk. Visszahoztuk a mélybázisra, ahol
félórái alvás után hirtelen felébredve, fejfájásra panaszkodott.
– Jaj, istenem.
Harry a fekhelye szélén ült, két kézzel fogta a fejét, nyöszörgött.
– Fáj? – kérdezte Norman.
– Pokolian. Lüktet.
– Mást nem érez?
– Szomjas vagyok. – Harry megnyalta az ajkát. – Rettenetesen szomjas.
Nagyon szomjas, írta Norman.
Rose Levy, a szakácsnő, hozott egy pohár limonádét. Norman átnyújtotta Harrynak a poharat, aki
egy hajtásra kiitta, aztán visszaadta.
– Még.
– Jobb lesz, ha egy kancsóval hoz – mondta Norman. Levy kiment. Norman Harryhoz fordult, aki
még mindig a fejét fogta, és még mindig nyöszörgött. – Szeretnék kérdezni magától valamit.
– Mit?
– Hogy hívják?
– Engem ne analizáljon most, Norman.
– Csak a nevét mondja meg.
– Harry Adams, az ég szerelmére. Mi van magával? Jaj, a fejem...!
– Az előbb nem emlékezett – mondta Norman. – Mikor megtaláltuk.
– Hogyhogy megtaláltak? – kérdezte Harry. Megint zavarodottnak látszott.
– Nem emlékszik rá, hogyan találtuk meg? – kérdezte Norman.
– Nyilván valahol... mellette.
– Mi mellett?
Harry hirtelen dühösen felpillantott; csak úgy szikrázott a szeme. – Hát a gömb mellett, maga
hülye! Mégis mit gondol, miről beszélek?
– Nyugalom, Harry.
– Megőrjít a kérdéseivel!
– Nincs semmi baj, Harry. Nyugalom.
Emocionálisán labilis. Dühös és ingerlékeny.
– Muszáj ekkora lármát csapnia?
Norman értetlenül nézett föl a jegyzetfüzetéből.
– A tollával – mondta Harry. – Úgy zúg, mint a Niagara.
Norman abbahagyta a jegyzetelést. Nyilván migrén lehet vagy valami hasonló. Harry óvatosan
tartotta a fejét, mintha üvegből lenne.
– Az ég szerelmére, miért nem adnak már egy aszpirint?
– Egyelőre nem szívesen adnánk semmit, hátha megsérült. Tudnunk kell, hol fáj.
– A fejem fáj, Norman. A rohadt életbe, a fejem! Mit mondott, miért nem adnak egy aszpirint?
– Barnes mondta, hogy ne adjunk.
– Barnes még itt van?
– Mindnyájan itt vagyunk még. – Harry lassan felnézett. – De hát maguknak odafent kellene
lenniük.
– Tudom.
– Miért nem mentek fel?
– Rosszra fordult az idő, és nem tudták leküldeni a merülőhajókat.
– Akkor is fel kell menniük. Nem maradhatnak itt, Norman.
 Megjött Levy a limonádéval. Harry ivás közben őt nézte.
– Még maga is itt van?
– Igen, Adams doktor.
– Hányan vagyunk itt lent?
Levy válaszolt. – Kilencen, Adams doktor.
– Jézusom. – Harry odanyújtotta a poharat, Levy megtöltötte. – Mindannyiuknak fel kell menniük.
Nem maradhatnak itt.
– Harry – mondta Norman. – Nem tudunk fölmenni.
– Muszáj.
Norman Harryval szemben ült egy másik fekhelyen. Harry tipikus sokkos reakciókat mutatott:
izgatottság, ingerlékenység, idegesség, torlódó ötletek, mások biztonságáért való
megmagyarázhatatlan aggodalom – mindez a komoly autó- és légibalesetek sokkhatás alá került
áldozataira jellemző. Az agy megpróbál alkalmazkodni a bekövetkezett eseményekhez, megpróbál
logikus magyarázatot keresni, hogy legalább a lelkivilágát helyrebillentse, ha már a körülötte lévő
tárgyi világ kifordult a sarkaiból. Ennek következtében egyfajta túlhajtott állapotba került, szeretne
visszaállni az eredeti állapotba, szeretné visszaállítani az egyensúlyt, ezért sietteti annyi ra a dolgokat.
Az eredmény azonban csak szédület.
Egyszerűen ki kell várni, míg elmúlik.
Harry megitta a limonádét, visszaadta a poharat.
– Iszik még? – kérdezte Levy.
– Nem, ennyi elég lesz. Már nem fáj annyira a fejem.
Talán csak dehidráció, gondolta Norman. De miért kerülne Harry dehidrált állapotba, miután
három órát töltött a gömbben?
– Harry...
– Áruljon el nekem valamit, Norman. Másképp nézek ki?
– Nem.
– Ugyanúgy nézek ki, mint korábban?
– Igen. Szerintem igen.
– Biztos? – kérdezte Harry. Felpattant, odament a falra szerelt tükörhöz, fürkész tekintettel
vizsgálgatta tükörképét.
– Maga szerint hogy néz ki? – kérdezte Norman.
– Nem tudom. Máshogy.
– Milyen értelemben?
– Nem tudom...! – Harry nagyot csapott öklével a párnázott falra. A tükörkép megremegett. Harry
megfordult, visszaült a fekhelyre. Sóhajtott. – Egyszerűen más.
– Harry...
– Tessék.
– Emlékszik, mi történt?
– Persze.
– Mi történt?
– Bementem.
Várták a folytatást, de Harry nem mondott többet. A szőnyegpadlót nézte.
– Emlékszik rá, hogy kinyitotta az. ajtót? – Harry nem felelt.
– Hogyan nyitotta ki az ajtót, Harry?
Harry Normanre nézett. – Maguknak mind föl kellett volna menniük. Vissza a felszínre. Nem lett
volna szabad ittmaradniuk.
– Hogyan nyitotta ki az ajtót, Harry?
Hosszú csend következett. – Kinyitottam. – Harry egyenes tartásban ült, keze a combja mellett
pihent. Úgy tűnt most eleveníti fel a történteket, újra átéli.
– És aztán?
– Bementem.
– És odabent mi történt?
– Gyönyörű volt...
– Mi volt gyönyörű?
– A tajték – mondta Harry. Megint elhallgatott, a semmibe meredt.
– Miféle tajték? – ösztökélte Norman.
– A tenger. A tajték. Gyönyörű...
A fényekről beszél? töprengett Norman. A kavargó fénypontokról?
– Mi volt gyönyörű, Harry?
– Nagyon kérem, ne akarjon átverni – mondta Harry. – Ígérje meg, hogy nem fog átverni.
– Megígérem.
– Maga szerint ugyanúgy nézek ki?
– Igen.
– Szóval semmit sem változtam?
– Semmit sem. Nem látok semmi ilyesmit. Maga igen?
– Nem tudom. Lehet. Én... Talán.
– Történt valami a gömbben, ami megváltoztatta?
– Maga nem érti azt a gömböt.
– Hát akkor magyarázza meg nekem – biztatta Norman.
– A gömbben nem történt semmi.
– Maga három óráig volt abban a gömbben...
– Nem történt semmi. A gömbben soha nem történik semmi. A gömbben mindig minden
változatlan.
– És mi az, ami változatlan? A tajték?
– A tajték az mindig más. A gömb az, ami mindig ugyanaz.
– Nem értem – mondta Norman.
– Tudom – bólintott Harry. – Mit csináljak?
– Meséljen még.
– Nincs mit.
– Mondja el még egyszer.
– Az sem segít – mondta Harry. – Maga szerint hamarosan elmennek?
– Barnes azt mondja, csak napok múlva.
– Szerintem gyorsan el kellene tűnniük. Beszéljen a többiekkel. Győzze meg őket, hogy el kell
menniük.
– Miért, Harry?
– Ezt nem... nem tudom.
Harry megdörzsölte a, szemét, és hanyatt dőlt. – Bocsássanak meg, de nagyon fáradt vagyok.
Talán majd máskor folytatjuk. Beszéljen a többiekkel, Norman. Beszélje rá őket. Idelent... veszélyes.
Lehunyta a szemét.

VÁLTOZÁSOK

– Alszik – mondta a többieknek Norman. Sokkos állapotban van.

Meg van kavarodva. De úgy látom, nincs komoly baja.
– Mit mondott magának? – kérdezte Ted. – Mi történt odabent?
 – Nagyon össze van zavarodva – felelte Norman –, de már kezd rendbe jönni. Amikor behoztuk,
még a nevére sem emlékezett. Most már igen. Emlékszik az én nevemre, tudja hol van. Emlékszik rá,
hogy bement a gömbbe. Szerintem arra is emlékszik, mi történt odabent. Csak nem mondja.
– Óriási – mondta Ted.
– Két dolgot említett: a tengert meg a tajtékot. De nem volt világos, mit ért ez alatt.
– Nézzenek ki – mutatott Tina az ablakokra. Norman első benyomása az volt: fények – ezernyi
fénypont tündökölt az óceán fekete vizében –, első reakciója pedig egy megmagyarázhatatlan
félelem: ezek a gömb fényei, azért jöttek, hogy elpusztítsák őket. De aztán észrevette, hogy minden
fényforrásnak alakja van, mozog, tekergőzik. Orrukat az üveghez nyomták, úgy nézték.
– Tintahalak – mondta végül Beth. – Biolumineszcens tintahalak.
– Sokezer.
– Több – mondta Beth. – Szerintem legalább félmillió úszkál itt az állomás körül.
– Gyönyörű.
– Elképesztő méretű raj – mondta Ted.
– Elég nagy, de valójában nem szokatlan – mondta Beth. – A szárazfölddel összehasonlítva a
tenger sokkalta termékenyebb. Az élet a tengerben kezdődött, és az elsőként megjelent állatok között
hatalmas verseny bontakozott ki. Ennek az egyik eredménye, hogy számos faj rengeteg utódot állít
elő. Hajlamosak vagyunk fejlődésnek minősíteni azt a lépést, amelynek megtételével egy állat kijött a
tengerből. Az igazság azonban az, hogy ezek az első lényeket valójában kikergették a tengerből.
Egyszerűen csak próbálták elkerülni a versenyt. Képzeljék csak el, mit érezhették azok az első,
inkább még halszerű kétéltűek, mikor kimásztak a partra és felemelték a fejüket, hogy
körülnézzenek. Látták azt a hatalmas, száraz környezetet, ahol nem létezett semmiféle verseny...
Szerintem olyan lehetett számukra, mint az ígéret...
Beth hirtelen abbahagyta, Barneshoz fordult. – Gyorsan: hol vannak a befogóhálók?
– Nem szeretném, ha kimenne.
– Muszáj – felelte Beth. – Ezeknek a tintahalaknak hat karjuk van.
– És?
– A tudomány nem ismer hatkarú tintahal fajokat. Ez a faj még nincs leírva. Muszáj néhány
példányt szereznem.
Barnes megmondta neki, hol talál felszerelést. Beth kiment. Norman megújult érdeklődéssel
kezdte nézegetni a rajt.
A tintahalak körülbelül harminc centiméter hosszúak és áttetszőek voltak. Világoskéken
lumineszkáló testükben jól ki lehetett venni nagy polipszemüket.
Néhány perc múltán feltűnt Beth; ott állt a raj közepén, lóbálta nyeles hálóját. Egyik-másik
tintahal dühös, fekete felhőt lövellt ki magából.
– Gusztusos kis jószágok – jegyezte meg Tina. – Tudják, milyen érdekesen állítják elő a tintahalak
a tintát? Először is...
– Mit szólnának hozzá, ha vacsorára tintahal lenne? – kérdezte Levy.
– Szó se lehet róla – mondta Barnes. – Ez egy ismeretlen faj, nem fogunk enni belőle. Más se
hiányzik még, mint hogy valaki ételmérgezést kapjon.
– Igaza van – mondta Ted. – Én különben sem szeretem a tintahalat. A vízsugár-hajtás, amit
alkalmaznak, érdekes, de a húsuk rágós.
E pillanatban felzümmögött valami: az egyik monitor kapcsolódott be. A képernyő gyorsan
megtelt számokkal.

000321252526320326293013210426103718301606180821322903300318220426101308301621371
604083016211822033013130432000321252526320326293013210426103718301606180821322903
300318220426101308301623711604083016211822033013130432000321232326320326293210426
103718301606180821322903300518220426101308301621371604083016211822033013130432000
321232326320326293013210426103718301606180821322903300518220426101308301621371604
083016211822033013130432000321232326320326293013210426103718301606180821322903300
318220426101308301621371604083162118220330131304320003212525263203262930132104261
037183016061808213229033003182204261013083016213716040830162

– Ez meg honnan jön? – kérdezte Ted. – A felszínről?

Barnes a fejét rázta. – Nincs összeköttetésünk a felszínnel.
– Eszerint a víz alatt jön valahogyan?
– Nem – felelte Tina. – Ahhoz túl gyors.
– Van itt valahol egy másik gép? Nincs? És az MB-7-en?
– Az MB-7-en már senki sincs, felmentek a búvárok.
– Akkor ez honnan jön?
– Véletlenszerű sorozatnak nézem – mondta Barnes.
Tina bólintott. – Lehet, hogy valahol a rendszerben kiürült egy buffertár. Mikor átkapcsoltunk a
saját áramfejlesztőre...
– Ez lesz – mondta Barnes. – Az átkapcsolás.
– Szerintem le kellene menteni – mondta a képernyőre meredve Ted. – Hátha valami üzenet.
– Üzenet? Honnan?
– Hát a gömbből.
– Ugyan már – legyintett Barnes.
– Honnan tudja?
– Mert nincs mód a közvetítésére. Semmivel sem vagyunk összekapcsolva, a gömbbel meg aztán
végképp nem. Valahol itt, ebben a számítógépben nedvességet kapott egy memóriatár.
– Mennyi memória van ebben a gépben?
– Jó sok, úgy tíz giga körül.
– Lehet, hogy a hélium kezd beszivárogni a chipekhez – mondta Tina. – Talán a szaturáció hatása.
– Szerintem le kellene menteni – mondta Ted.
Norman csak a képernyőt nézte. Nem volt matematikus, de sok-sok statisztikai táblázatot
böngészett már végig valamiféle rendszer után kutatva. Ez is egy olyan dolog, amiben az emberi agy
öröklötten jó: rendszert találni egy vizuális anyagban. Norman nem tudta volna megmondani, miféle
rendszer van ezekben a számokban, de érezte, hogy van. – Én úgy érzem, nem random – mondta.
– Akkor tartsuk meg – mondta Barnes. Tina a billentyűzetre tette a kezét, de amint hozzáért, a
képernyő elsötétült.
– Erről ennyit – mondta Barnes. – Sutty. Kár, hogy Harry nem látta.
– Aha – mondta komoran Ted. – Kár.

ELEMZÉS

– Nézze meg ezt – mondta Beth. – Ez még él.

Kettesben voltak Normannel a D henger felső részében berendezett biológiai laboratóriumban.
Mióta lejöttek, még egyikük sem járt itt, mivel nem találtak semmi élőt. Lekapcsolták a lámpákat,
úgy nézték az üvegtartályban úszkáló tintahalat.
Finom felépítésű teremtmény volt. A kékes ragyogás sávokban koncentrálódott a hátán és az
oldalán.
– Úgy látszik – mondta Beth –, a biolumineszcens szövetek a hátán vannak. Természetesen
baktériumok alkotják.
 – Mit?
– A biolumineszcens területeket. Maguk a tintahalak nem képesek fényt fejleszteni. Azt
baktériumok állítják elő. Így aztán a tenger biolumineszcens lakói beépítették őket a testükbe. Amit
itt fénynek lát, azok a bőrön átderengő fényű baktériumok.
– Szóval ez olyasmi, mint valami fertőzés?
– Bizonyos értelemben igen. A nagy polipszemek rájuk meredtek. A csápok mozogtak.
– És látni minden belső szervüket – mondta Beth. – Az agya a szeme mögött van. Az a zsákocska
az emésztőmirigye, mögötte ott a gyomra, alatta pedig, látja, hogyan lüktet? a szíve. Elöl ez a nagy
micsoda az ivarmirigye, az a csőszerűség pedig, amely a gyomrából indul lefelé... azzal lövelli ki a
tintát, és azzal hajtja magát előre.
– Ez tényleg egy új faj? – kérdezte Norman.
Beth sóhajtott. – Nem tudom. A belső felépítése teljesen tipikus. Viszont a kevesebb kar miatt
minden kétséget kizárólag új fajnak számít.
– És hogyan fogja elnevezni? Mi lesz a neve? Tintahalusz bethusz?
Beth elmosolyodott. – Architeuthis bethis – mondta. – Ez meg úgy hangzik, mint valami fogorvosi
kifejezés. Architeuthis bethis: gyökérkezelés.
– Szeretnék valamit kérdezni, Halpern doktornő – dugta be a fejét Rose Levy. – Van jóféle
paradicsomom meg borsom, kár lenne kidobni ezeket a jószágokat. Tényleg mérgezőek?
– Nem hinném – mondta Beth. – Én nem tudok mérgező tintahalfajról. Szerintem meg lehet őket
enni. – Miután Levy kiment, Norman megkérdezte: – Azt hittem, már nem eszik ilyeneket.
– Csak polipokat nem – felelte Beth. – A polip szép és okos. A tintahalak nagyon...
ellenszenvesek.
– Aha.
– Hát... fölfalják egymást, nagyon aljasok... – Beth kérdőleg felvonta a szemöldökét. – Maga
megint analizálni akar?
– Nem. Csak kíváncsi vagyok.
– Mint zoológusnak, objektívnek kellene lennem – mondta Beth –, de mint bárki más, én is
különbözőképpen viszonyulok a különböző állatokhoz. A polipokhoz vonzódom. Tudja, ezek okosak.
Egyszer volt a laborban egy polipom, amelyik megtanult csótányokat fogni, és rákcsalinak használta
őket. A kíváncsi rák odajött, hogy megszemlélje a döglött csótányt, a polip meg előugrott a
rejtekéből, és elkapta a rákot. A polipnak csak az a pechje, hogy alig három évig él. Ez kevés a hhoz,
hogy olyan bonyolult dolgokat fejlesszen ki, mint kultúra vagy civilizáció. Ha annyi ideig élnének,
mint mi, valószínűleg már régóta ők uralnák a világot. A tintahalak azonban egészen másak. Velük
kapcsolatban nincsenek érzelmeim. Legfeljebb annyi, hogy nem igazán kedvelem őket.
Norman elmosolyodott. – Viszont most legalább talált végre valami életet idelent.
– Tudja, azért ez furcsa... – mondta Beth. – Emlékszik rá, milyen kihalt volt itt minden? Hogy
teljesen üres volt a fenék?
– Persze. Nagyon meg is döbbentett.
– Hát én meg az előbb körüljártam az állomást, hogy begyűjtsem ezeket a példányokat. És a
fenéken mindenféle legyezőkorallt láttam. Gyönyörű színekben tündökölnek, van kék, bíbor meg
sárga. Egyik-másik egészen nagy.
– És ezek csak úgy kinőttek? Egyik percről a másikra?
– Nem. Nyilván mindig is ott voltak, csak mi sose mentünk arra. Azért ezt majd még
megvizsgálom. Kíváncsi vagyok, miért pont oda települtek, az állomás közvetlen közelébe.
Norman az ablakhoz lépett. Felkapcsolta a reflektorokat, a fenékre fény terült. Rengeteg nagy,
bíbor, és kék legyezőkorall hullámzott szelíden az áramlatban. Tovább terjedtek a fényszórók
hatókörén, belevesztek a sötétbe.
– Bizonyos tekintetben azért megnyugtató – mondta- Beth. – Az óceáni élőlények legnagyobb
része számára, amelyek többnyire a felső harmincméteres sávban élnek, ez a mélység már túl nagy.
És mégis, ennek ellenére e körül a mi bázisunk körül a világ legváltozatosabb tengeri környezete
található. – A tudósok fajszámlálások alapján megállapították, hogy a Csendes-óceán déli részén több
korall és szivacs tenyészik, mint bárhol máshol a földön. – Úgyhogy örülök, hogy végre kezdünk
találni dolgokat – folytatta Beth. A vegyszerekkel és reagensekkel teli munkaasztalokra nézett. – És
örülök, hogy végre van min dolgoznom.
Harry az étkezőben ült, szalonnás tojást evett. A többiek körülállták, nézték, örültek, hogy jól érzi
magát. Beszámoltak neki az újdonságokról, érdeklődve hallgatta, egészen addig, amíg meg nem
említették neki a nagy tintahal rajt.
– Tintahal? – kapta fel a fejét, csaknem kiesett a kezéből a villa.
– Méghozzá rengeteg – mondta Levy. – Épp most főzök néhányat vacsorára.
– Még itt vannak? – kérdezte Harry.
– Nincsenek, elvonultak. – Harry kiengedett. Kifújta a levegőt.
– Valami baj van, Harry? – kérdezte Norman.
– Utálom a tintahalakat – felelte Harry. – Nem állhatom őket.
– Én sem vagyok oda az ízükért – mondta Ted.
– Rettenetes – csóválta a fejét Harry, és megint nekilátott a tojásnak. A feszültség csökkent.
Aztán a D hengerben kiabálni kezdett Tina. – Megint itt van! Itt vannak a számok!

00032l25252632 032629 301321 04261037 18 3016 06180 82132 29033005 1822 04261013
083016Z137 1604 083016 21 1822 033013130432 00032125252632 032629 301321 0 4261037 18
3016 0618082132 29033005 1822 04261013 08 30162137 1604 08301621 1822 033013130432
000321292 52632 032629 301321 04261037 18 3016 0618082132 290 33005 1822 04261013
0830162137 1604 08301621 1822 03 3013130432 00032123252632 032629 301321 04261037 l 8
3016 0618082132 29033005 1822 04261013 0830162137 1604 08301621 1822 033013130432
00032125252632 032 629 301321 04261037 18 3016 0618082132 29033005 1822 04261013
0830162137 1604 08301621 1822 033013130432 0003212525252632 032629 301321 04261037 18
3016 06 18082132 29033005 1822 04261013 0830162137 1604 083 01621 1822 033013130432
0003212525632 032629 301321

– Mi a véleménye, Harry? – kérdezte a képernyőre mutatva Barnes.

– Ez volt múltkor is? – kérdezte Harry.
– Úgy nézem... csak ezek a tagolások nem voltak.
– Mert ez semmiképpen sem random sorozat – mondta Harry. – Ez egy többször ismétlődő
számsor. Nézzék csak: itt kezdődik, elmegy idáig, aztán ismétlődik.

00032123252632 032629 301321 04261037 18 3016 06180 82132 29033005 1822 04261013
0830162137 1604 083016 21 1822 033013130432 00032123252632 032629 301321 0 4261037 18
3016 0618082132 29033003 1822 04261013 08 30162137 1604 08301621 1822 033013130432
000321232 52632 032629 301321 04261037 18 3016 0618082132 290 33005 1822 04261013
0830162137 1604 08301621 182203 3013130432 00032125252632 032629 301321 04261037 18
3016 0618082132 29033003 1822 04261013 0830162137 1604 08301621 1822 033013130432
00032125252632 032 629 301321 04261037 18 3016 0618082132 29033005 1822 04261013
0830162137 1604 08301621 1822 033013130432 0003212525252632 032629 301321 04261037 18
3016 06 18082132 29033005 1822 04261013 0830162137 1604 083 01621 1822 033013130432
0003212525632 032629 301321

– Igaza van – mondta Tina.

 – Ez fantasztikus – mondta Barnes. – Egyszerűen hihetetlen, hogy ezt valaki első pillantásr a így
lássa. Ted türelmetlenül dobolt ujjával az asztalon.
– Ez elemi dolog, kedves Barnes – mondta Harry. – Ez a része könnyű. A neheze abból áll, hogy
kiderítsük: mit jelent?
– Nyilván valami üzenet – mondta Ted.
– Valószínűleg az – bólintott Harry. – De lehet valami letöltődés is a számítógépben belül,
valamilyen program- vagy hardverhiba. Lehet, hogy órákig elbíbelődünk a kihüvelyezésével, és a
végén valami olyasmi jön ki, hogy Copyright Acme Computer Systems, Silicon Valley vagy valami
hasonló.
– Hát... – mondta Ted.
– A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy ez a számsorozat magából a számítógépből ered –
mondta Harry. – De azért megpróbálkozom vele.
Tina kiprintelte neki a képernyőt.
– Én is kérnék egyet – mondta gyorsan Ted.
– Természetesen, Fielding doktor. – Tina neki is kiprintelt egyet.
– Ha ez valami üzenet – mondta Harry –, akkor az a legvalószínűbb, hogy egy egyszerű
behelyettesítő kóddal van dolgunk, olyannal, mint például az ASCII-kód. Jó volna, ha le lehetne
futtatni ezen gépen egy dekóderprogramot. Tud itt valaki programozni?
Mindenki a fejét rázta. – És maga? – kérdezte Barnes.
– Én sem. Szóval semmilyen módon nem tudjuk ezt felküldeni, ugye? Mert a Nemzetvédelmi
Hivatal kódfejtő számítógépei tizenöt másodperc alatt akár versbe is szednék.
Barnes a fejét ingatta. – Nincs összeköttetésünk. Még azt sem tudjuk megcsinálni, hogy egy
bójával felküldjünk egy antennadrótot. A legutolsó jelentés szerint tizenkét méteres hullámok
tombolnak odafent. Abban a pillanatban elszakítanák.
– Szóval el vagyunk szigetelve?
– El.
– Akkor nincs más, mint visszatérni a jó öreg ceruzához és papírhoz. Mindig is azon az
állásponton voltam, hogy a hagyományos eszközök a legjobbak – főleg ha nincs más. – Harry
kiment.
– Úgy látom, jó hangulatban van – mondta Barnes.
– Sőt nagyon jóban – tette hozzá Norman.
– Talán egy kissé túl jóban is – mondta Ted. – Nem beteges ez?
– Nem – felelte Norman. – Csak jó hangulat.
– Nekem úgy tűnt, mintha valami nagyon feldobta volna – mondta Ted.
– Akkor csak maradjon így – horkant fel Barnes. – Ha ez segít neki megfejteni a kódot...
– Én is megpróbálom – emlékeztette Ted.
– Ez nagyszerű – mondta Barnes. – Próbálgassa csak.

TED

– Én mondom magának, nem okos dolog ennyire ráhagyatkozni Harryra. – Ted fel-alá járkált,
időnként Harryra pillantott. – Harrynál nem stimmel valami, nem vesz észre nyilvánvaló dolgokat.
Egészen nyilvánvaló dolgokat.
– Mint például?
– Mint például azt, hogy ez a számsor nem származhat a számítógép véletlenszerű letöltődéséből.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte Norman.
– A processzorból – felelte Ted. – Ez a processzor egy 68090-es chip, ami azt jelenti, hogy minden
tárkiírás hexben történik.
– Mi az a hex?
– Sokféle módon meg lehet jeleníteni számokat – mondta Ted. – A 68090-es chip tizenhatos alapú
megjelenítést, úgynevezett hexadecimális jelölést használ. Egészen más, mint a szokásos tízes alapú.
– Az üzenetben viszont csak nullától kilencesig vannak számjegyek.
– Hát ezt mondom én is. Szóval ezt nem a számítógép produkálta. Szerintem egyértelmű, hogy a
gömbtől származik. Továbbmegyek: Harry ugyan azt hiszi, hogy ez egy behelyettesítő kód, én
azonban azt mondom, hogy ez egy közvetlen vizuális megjelenítés.
– Mármint hogy valamilyen kép? – kérdezte Norman.
– Igen – válaszolta Ted. – És szerintem ez a kép magát az űrlényt ábrázolja! – Kotorászni kezdett
a papírlapok között. – Ezzel kezdtem.

001110101110011100111010100000 111101011101
11110110110101 100110101010100101 100101111010000 11010010100010101100000
111011111110101 1001010110 1001101010101101
1000111101000010101100101 10000100 1000111101000010101 1001010110
111111011011101100100000
001110101110011100111010100000 111101011101 11110110110101 100110101010100101 10010
1111010000 11010010100010101100000 111011111110101 1001010110 1001101010101101
1000111101000010101100101 10000100 1000111101000010101 1001010110
111111011011101100100000
001110101110011100111010100000 111101011101 11110110110101 100110101010100101 10010
1111010000 11010010100010I01100000
111011111110101 1001010110 1001101010101101
1000111101000010101100101 10000100

– Látja, áttettem bináris kódba – mondta Ted. – Rögtön kiugrik a vizuális rendszer, ugye?
– Nem nagyon... – mondta Norman.
– Mindenesetre nagyon elgondolkodtató – mondta Ted. – És mondok én magának valamit: olyan
sok éve nézegetem én már odahaza a laborban a bolygókról érkezett képeket, hogy van szemem az
ilyesmihez. Szóval ezután visszamentem az eredeti üzenethez, és kitöltöttem a közöket. Ezt kaptam.

. .00032125252632. .032629. .301321. .04261037. .18.

.3016. .0618082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037.. 18.
.3016. .0618082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037. .18.
.3016. .0318082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629..301321. .04261037. .18.
.3016. .0618082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. .03301313043.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037. .18.
.3016. .0618082132. .29033003. .1822. .04281013.
.0830162137. .1604. .08301521. .1822. .033013130432.
.00032125252532. .032629. .301321. .04261037. .18.
 .3016. .0618082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037. .18.
.3016. .0618082132. .29033005. .1822. .04201013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822. 033013130432.
.00032125232632. .032629. .301321. .04201037. .18.

– Hm... – mondta Norman.

– Igen, tudom, ez nem hasonlít semmire – mondta Ted. – De mikor megváltoztattam a képernyő
szélességét, ezt kaptam.
Büszkén Norman elé tartotta a következő lapot.
. .00032125252632. .032629. .301321.
.04261037. .18. .3016. .0618082132. .29033005.
.1822. .04261013. .0830162137. .1604.
.08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037.
.18. .0618082132. .29033005. .1822.
.04261013. .0830162137. .1604. .08301621.
.1822. .033013130432. .00032125252632.
.032629. .301321. .04261037. .18. . 3016
.0618082132. .29033005. .1822. .04261013.
.0830162137. .1604. .08301621. .1822.
.033013130432. .00032125232632. .032629.
.301321. .04261037. .18. . 0618082132.
.29033005. .1822. .04261013. .0830162137.
.1604. .08301621. .1822. .033013130432.
.00032125252632. .032629. .301321. .04261037
.18. .3016. .0618082132. .29033005. .1822.
.04261013. .0830162137. .1604. .08301621.
.1822. .033013130432. .00032125252632.
.032629. .301321. .04261037. .18. .3016.

– Igen...?
– Ne mondja, hogy nem látja – mondta Ted.
– Nem látom – mondta Norman.
– Hunyorítson – mondta Ted.
Norman hunyorított. – Ne haragudjon, de...
– De hát a vak is látja, hogy ez a lényt ábrázolja! – mondta Ted. – Nézze csak: ez itt függőlegesen
a törzse, itt a három lába, ez meg a két karja. Feje az nincs, nyilván benne van magában a törzsben.
Biztos, hogy maga is látja, Norman.
– Ted...
– Harry most az egyszer nagyon melléfogott! Ez az üzenet nemcsak hogy kép, hanem egy
önportré!
– Ted...
Ted visszaült. Sóhajtott. – Értem én... Túl hevesen pedálozom.
– Nem akarom lehűteni a lelkesedését – mondta Norman.
– De nem látja az űrlényt?
– Őszintén szólva nem.
 – A fene...! – Ted félretolta a papírokat. – Utálom azt a stricit. Olyan pökhendi, hogy felforr tőle az
agyvizem... És ráadásul fiatal is!
– Maga negyvenéves – mondta Norman. – Én azért még nem mondanám, hogy túl van a csúcson.
– Fizikusként túl – mondta Ted. – Biológusoknál előfordul, hogy öregkorukban állnak elő valami
fontos felfedezéssel. Darwin ötvenévesen publikálta A fajok eredetét. Vegyésszel is megesik, hogy
idős korában előrukkol valami jó eredménnyel. Ha azonban egy fizikus harmincöt éves koráig nem
teszi le a névjegyét, akkor jó sansz van rá, hogy már nem is fogja.
– De hát Ted, maga szaktekintély.
Ted a fejét ingatta. – Sose értem el komoly eredményt. Adatokat elemeztem, jutottam egykét
érdekes következtetésre. De igazán nagyot sose tudtam dobni. Ez az expedíció életem nagy esélye,
hogy végre csináljak is valamit. Hogy tényleg... bekerüljek a tankönyvekbe.

Norman csak most értette meg, honnan fakad Tednek ez a fiatalos lelkesedése és energiája: ennek
révén próbálja fenntartani a fiatalság látszatát, szembeszállni a ténnyel, hogy az idő elszállt, ő pedig
nem ért el semmit. Ebben nincs semmi ellenszenves. Csak szomorú.
– Hát... – mondta Norman –, az expedíció még nem ért véget.
– Nem – derült fel hirtelen Ted. – Igaza van. A legteljesebb mértékben. Még sok csodálatos
élmény vár ránk. Ne kérdezze, honnan tudom. Egyszerűen tudom. – Elhiszem – mondta Norman.

BETH

– A fene egye meg, itt semmi sem működik! – intett Beth a laboratórium munkapadjai felé. – Se
egy vegyszer, se egy reagens, semmi!
– Mivel próbálkozott? – kérdezte higgadtan Barnes.
– Zenker-formalinnal, mindenféle festőanyagokkal. Fehérjebontó kivonatokkal, enzimoldókkal.
Mindennel. Mind be van dögölve. Szerintem ezt a laboratóriumot lejárt vegyszerekkel szerelték föl.
– Téved – mondta Barnes. – Ez a környezet teszi.
Elmagyarázta, hogy a mélybázis levegőjében csak két százalék oxigén és egy százalék széndioxid
van, nitrogén pedig egy szem se. – Ebben a levegőben megjósolhatatlanok a kémiai reakciók. Ha lesz
egy kis ideje, kukkantson majd bele Levy szakácskönyvébe, olyat még nem látott. Mikor már
elkészül valami, nincs rajta semmi szokatlan. No de ahogy elkészül...
– Na és a labor?
– A labort úgy szerelték fel, hogy fogalmuk sem volt, milyen mélységben fogják használni. Ha
nem lennénk ennyire mélyen, sűrített levegőt lélegeznénk be, és működne is szépen minden vegyszer
– legfeljebb egy kicsit gyorsabban. Heliox esetében azonban nem lehet kiszámítani a reakciókat.
Szóval ha nem hatnak...
– Barnes széttárta a karját.
– Akkor én most mit csináljak? – kérdezte Beth.
– Mindent, ami csak telik magától – válaszolta Barnes. – Ahogy a többiek.
– Hát én azon kívül, hogy nagy vonalakban elvégzem az anatómiai vizsgálatát... Ez az egész
felszerelés nem ér egy kalap szamócát.
– Akkor végezze el az anatómiai vizsgálatot.
– Hiszen volna csak itt egy rendes labor...
– Ez van – mondta Barnes. – Ezt kell szeretni.
Ted lépett be. – Azt ajánlom, nézzenek ki mutatott az ablakokra. – Újabb látogatók érkeztek.

A tintahalak eltűntek. Norman egy percig csak vizet látott, meg a reflektorok fényében megcsillanó
lebegőtesteket.
– Lent. A feneket nézzék.
A tengerfenék megelevenedett. A szó szoros értelmében életre kelt: ijesztően mászott, tekergőzött
ameddig csak elláttak.
– Ez meg mi?
Beth válaszolt. – Garnélarák. Pokoli sok garnélarák. – Már rohant is a hálójáért.
– Na ezt kellene ennünk – mondta Ted. – Én imádom a garnélát, még a homárnál is jobban
szeretem. Biztos ezek is nagyon finomak. Emlékszem egyszer Portugáliában, a második
feleségemmel ettünk egy olyan homárt...
Normant nyugtalanság kerülgette. – Mit keresnek ezek itt?
– Nem tudom. Egyébként szoktak ezek a garnélák így vándorolni?
– Fogalmam sincs – felelte Barnes –, én mindig fagyasztva veszem őket, a feleségem nem szeret a
hámozásukkal bíbelődni.
Norman nyugtalan volt, de nem tudta volna megmondani, miért. Most már tisztán látta: a tenger
fenekét, ameddig csak ellátott, garnélarákok borították; minden tele volt velük. De miért kellene
ennek zavarnia?
Ellépett az ablaktól abban bízott, hogy ha valahova máshova néz, elmúlik enyhe idegessége. De
nem múlt el, a kis kődarab ott maradt a gyomrában. Idegesítette.

HARRY

– Harry!
– Maga az, Norman? Hallottam a zsivalygást. Amiatt a sok garnéla miatt volt, ugye?
Harry a fekhelyén ült, a kiprintelt lap a térdén feküdt. Ceruzát és jegyzettömböt tartott a kezében,
a kiprintelt lap tele volt számításokkal, át- és aláhúzásokkal, jelekkel, nyilakkal.
– Harry! – mondta Norman. – Mi megy itt?
– Dunsztom sincs.
– Egyre csak az jár az eszemben, mi ez a nagy nyüzsgés itt hirtelen... ezek a tintahalak, ez a
rengeteg garnéla... Eddig itt nem volt semmi. A világon semmi.
– Ja ez. Azt hiszem, ez teljesen világos.
– Világos?
– Persze. Mi a különbség az akkor és a most között?
– Maga bent járt a gömbben.
– Nem, nem erre gondolok. Mi változott meg a környezetünkben?
Norman összeráncolta a homlokát. Nem értette, mire akar kilyukadni Harry.
– Nézzen csak ki – mondta Harry. – Mit látott korábban, amit most nem lát?
– A rácsot?
– Azt bizony. A rácsot és a búvárokat. Nagy volt itt a nyüzsgés. És a feszültség. Mármint
elektromos. Szerintem ez ijesztette el a faunát. Ez itt a Csendes-óceán délvidéke, itt pezsegnie kell az
életnek.
– És most, hogy a búvárok elmentek, visszajönnek az állatok?
– Szerintem igen.
– Szóval mindössze ennyi a véleménye? – kérdezte homlokát ráncolva Norman.
– Miért engem kérdez? – kérdezett vissza Harry. – Forduljon Beth-hez, ő majd konkrétan
megmondja magának. Annyit viszont én is tudok, hogy az állatok nagyon sok olyan ingert
érzékelnek, amit mi észre sem vészük. Az azért nem úgy van, hogy lehozunk ide kábeleken nem is
tudom hány millió voltot, felállítunk egy nyolcszáz méter hosszú rácsot, kivilágítjuk a környéket,
amely fény még sose látott, és mindeközben azt várjuk, hogy ne történjék semmi.
Harry érvelésében volt valami, ami szöget ütött Norman fejébe. Érezte, hogy fontos, de nem tudta,
mi az.
– Harry...
– Tessék, Norman. Tudja, hogy kicsit idegesnek látszik? Ez a behelyettesítő kód egyébként fogós
egy marhaság. Őszintén megvallva, nem is tudom, meg fogom-e fejteni. A probléma ugyanis az,
hogy ha ez tényleg egy betűbehelyettesítés, akkor egy betű leírásához két számjegyre van szükség,
mert az angol ábécében, ha a központozást nem számoljuk, huszonhat betű van. Persze az is lehet,
hogy a központozást is bele kell venni, így aztán mikor látok egy kettes mellett egy hármast, nem
tudom, hogy ez egy kettes meg egy hármas, vagy a huszonhármas szám. Elég soká tart, mire az
ember sorra veszi a lehetséges változatokat. Érti, miről beszélek?
– Harry...
– Tessék, Norman.
– Mi történt a gömbben?
– Ez idegesíti? – kérdezte Harry.
– Miből gondolja, hogy engem bármi is idegesít? – kérdezte Norman.
– Az arcából – felelte Harry. – Abból gondolom, hogy ideges.
– Lehet, hogy az vagyok – ismerte el Norman. – De ez a gömb...
– Tudja, nagyon sokat gondolok erre a gömbre.
– És?
– Egészen elképesztő: én tényleg nem emlékszem, mi történt odabent.
– Harry.
– Jól érzem magam, becsület istenemre egyre jobban érzem magam, visszatért az erőm, elmúlt a
fejfájásom... Korábban még emlékeztem mindenre, ami odabent történt, hogy mi van odabent. De
ahogy múlnak a percek, úgy halványulnak a képek. Tudja, mint mikor egy álomkép fakulni kezd...
Mikor felébred az ember, még emlékszik rá, de egy órával később már el is felejti.
– Harry.
– Arra emlékszem, hogy csodálatos volt, gyönyörű. Meg valami fényekre, kavargó fényekre. De
ez minden.
– Hogyan nyitotta ki az ajtót?
– Na ez is. Akkor teljesen sima ügy volt, emlékszem, mindent végiggondoltam, pontosan tudtam,
mit kell csinálnom.
– És mit csinált?
– Biztos, hogy eszembe fog jutni.
– Nem emlékszik, hogyan nyitotta ki az ajtót?
– Nem. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen feltámadt bennem az a megérzés, az a bizonyosság,
hogy hogyan kell. De a részletekre nem emlékszem. Miért, van valaki, aki be akar menni? Ted
biztosan.
– Ő be.
– Nem tudom, bölcsen tenné-e. Őszintén szólva, szerintem Tednek nem kellene bemennie.
Gondoljon csak bele, mit összeszónokolna, miután kijönne. Sose hagyná abba, lelőni se lehetne –
mondta Harry.
És röhincsélni kezdett.
Tednek igaza van, gondolta Norman. Ennél tényleg nem stimmel valami. Valahogy olyan
kapkodós. Túlságosan vidám. Eddigi higgadt szarkazmusa eltűnt, valami sugárzó, derűs
hirtelenkedés vette át a helyét. És valahogy csak kacag mindenen, nem érzi a dolgok súlyát. Azt
mondja, lehet, hogy nem tudja megfejteni a kódot. Meg hogy nem emlékszik, mi történt a gömbben
és hogy hogyan nyitotta ki. És nem olyannak látszik, mit akit ez érdekel.
 – Harry... Mikor kijött a gömbből, ijedtnek látszott.
– Tényleg? A fejem az rettenetesen fájt, arra emlékszem.
– Egyre csak azt hajtogatta, hogy menjünk fel a felszínre.
– Tényleg?
– Tényleg. Miért?
– Isten tudja... Nagyon meg voltam kavarodva.
– Azt is mondta, hogy veszélyes itt maradni.
Harry elmosolyodott. – Ne vegye ezt ennyire komolyan, Norman. Azt se tudtam, fiú vagyok-e
vagy lány.
– Harry... Nagyon fontos volna számunkra, hogy emlékezzék ezekre a dolgokra. Ha kezd eszébe
jutni, szól nekem?
– Persze, Norman. Természetesen. Számíthat rám. Abban a percben szólok.

A LABORATÓRIUM

– Nem – válaszolta Beth. – Ez mind badarság. Először is: olyan területeken, ahol a halak még nem
láttak ember, mindaddig nem vesznek tudomást róluk, míg el nem kezdenek vadászni rájuk. A
haditengerészet búvárai nem hajkurásznak halakat. Másodszor: ha a búvárok felkavarják a talajt,
azzal valójában táplálékot szabadítanak fel, ami még több állatot vonz. Harmadszor: számos állatfaj
ismeretes, amelyet vonz az elektromos áram. Összefoglalva tehát: a garnéláknak és a tintahalaknak
inkább az elektromosságra kellett volna ideözönleniük. Nem most, mikor minden leállt. Tányérnyi
nagyító alatt vizsgált egy garnélát.
– Milyennek találta?
– Harryt?
– Őt.
– Nem tudom.
– De rendbe jött?
– Nem tudom. Azt hiszem.
– Mondott magának valamit, mi történt a gömbben? – kérdezte Beth még mindig a garnélát
nézegetve.
– Még nem.
Beth állított a nagyítón, megcsóválta a fejét.
– Megáll az eszem.
– Mi van? – kérdezte Norman.
– Extra hátpáncél.
– Vagyis?
– Ez is egy új faj – mondta Beth.
– Garnélusz bethusz? – tréfálkozott Norman. – Maga mást se csinál itt, Beth, csak új fajokat
fedez fel.
– Van benne valami... Megnéztem a legyezőkorallokat is, mert úgy vettem észre, valahogy olyan
szokatlanul, sugarasan növekszenek. Az is egy új faj.
– De hát ez nagyszerű, Beth.
Beth megfordult, ránézett. – Nem. Ez nem nagyszerű. Ez kísérteties. – Felkattintott egy kis
reflektort, és egy szikével felnyitotta az egyik garnélarákot. – Tessék. Sejtettem.
– Mi az?
– Norman – mondta Beth –, mi itt napokig nyomát se láttuk életnek... És akkor hirtelen néhány
óra alatt három új fajt fedezünk fel. Ez nem normális.
 – Nem tudhatjuk, mi a normális háromszáz méteres mélységben.
– De hisz épp ezt magyarázom. Ez nem normális jelenség.
– De Beth, hisz épp maga mondta az előbb, hogy egyszerűen csak nem vettük észre a
legyezőkorallokat. Ami pedig a tintahalakat meg a garnélákat illeti, nem lehet, hogy egyszerűen csak
vándorolnak valamiért a tengerben? Barnes azt mondja, hogy még sose hoztak le ilyen mélyre
tudósokat. Lehet, hogy ez a vonulás normális jelenség, csak mi egyszerűen nem tudunk róla.
– Nem hiszem – felelte Beth. – Amikor kimentem garnélákért, éreztem, hogy a viselkedésük
atípusos. Először is túl közel voltak egymáshoz. A garnélarákok a fenéken megtartanak egy bizonyos
jellemző távolságot egymástól, ez kábé százhúsz centiméter. Ezek meg egymás hegyen-hátán.
Emellett úgy haladtak, mintha táplálkoznának, csak éppen itt a világon semmi táplálékuk sincs.
– Vagy mi nem tudunk róla.
– Annyi mindenesetre biztos, hogy ezek a garnélarákok nem ettek semmit – Beth a munkaasztalon
heverő, felnyitott garnélára mutatott. – Ezeknek ugyanis nincs gyomruk.
– Tréfál?
– Győződjön meg róla a saját szemével.
Norman megnézte, de a feldarabolt garnélarákon nem sokat látott. Számára csak egy rózsaszín
húsmassza volt. Átlósan, hullámosan volt felhasítva, nem egyenesen. Fáradt ez a nő, gondolta. Már
nem képes rendesen dolgozni. Aludnunk kell. És ki kell jutnunk innen.
– Külsőre tökéletesek, leszámítva egy extra hátuszonyt a farkuknál – mondta Beth. – Belül viszont
teljesen össze vannak kutyulva. Ki van zárva, hogy ezek az állatok élhessenek. Nincs gyomruk.
Nincs szaporítószervük. Ezek itt csak rossz garnélarák-utánzatok.
– De hát élnek – mondta Norman.
– Hát ez az – mondta Beth. Úgy látszott, nem örül neki.
– A tintahalak pedig tökéletesen normálisak voltak belül is...
– Az az igazság, hogy azok sem voltak azok. Mikor felboncoltam egyet, láttam, hogy több fontos
belső szerv hiányzik. Van például egy csillagos idegdúc nevezetű idegcsomó, ami ezeknek nem volt.
– Ne mondja.
– És kopoltyújuk sem volt, Norman. A tintahalaknak van egy olyan hosszú kopoltyúszervük, azzal
bonyolítják le a gázcserét. Annak, amit felboncoltam, nem volt ilyen. Az a tintahal nem tudott
lélegezni, Norman.
– Valahogy csak kellett neki.
– Higgye el, ha mondom. Ezek lehetetlen állatok. Jönnek elő a semmiből. Ilyen állatok nincsenek.
Beth hátat fordított a kis reflektornak; Norman látta, hogy közel áll a síráshoz. A keze remegett,
gyorsan az ölébe ejtette. – Maga tényleg ideges – mondta Norman.
– Miért, maga nem? – Beth kutatóan nézett az arcába. – Norman... Ugye ez az egész akkor
kezdődött, mikor Harry kijött a gömbből?
– Azt hiszem.
– Harry kijött a gömbből, mi meg egy csapásra tele lettünk ezekkel a lehetetlen lényekkel...
Nekem itt bűzlik valami. Szeretnék eltűnni innen, de nagyon – mondta Beth. Remegett az ajka.
Norman magához ölelte. – Nem tudunk elmenni innen – mondta halkan.
– Tudom – felelte Beth. Magához szorította Normant, sírva fakadt, arcát a mellére hajtotta.
– Jól van, jól van...
– Nagyon utálom, mikor így elengedem magam... – mondta Beth. – Gyűlölöm ezt az érzést.
– Tudom.
– És gyűlölöm ezt a bádogházat is. Úgy, ahogy van. És utálom Barnest, utálom Ted előadásait,
utálom Levy hülye süteményeit. Szeretnék valahol máshol lenni.
– Tudom.
Beth szipogott egy percig, aztán erős karjaival hirtelen eltaszította magától Normant. Elfordult,
megtörülte a szemét. – Jól van már – mondta. – Köszönöm.
– Nincs mit – felelte Norman.
Beth még mindig nem fordult vissza. – Hol a fenében van egy papír zsebkendő? – Talált egyet,
kifújta az orrát. – Ugye nem mondja el a többieknek...?
– Persze hogy nem.
Megszólalt egy csengő; Beth megijedt. – Jézusom, mi van már megint?
– Azt hiszem, vacsora – felelte Norman.

VACSORA

– Nem tudom, hogyan képesek megenni azokat a micsodákat – mondta Harry a tintahalakra
mutatva.
– Nagyon finomak – mondta Norman. – Főtt tintahalak. – Alighogy asztalhoz ültek, rádöbbent,
milyen éhes is. Jót tett az evés, volt valami megnyugtatóan hétköznapi abban, ahogy vacsoráztak itt
az asztalnál, késsel-villával a kezükben. Szinte el is felejtette, hol van.
– Én főleg sütve szeretem – mondta Tina.
– Sült calamari... – mondta Barnes. – Csodálatos. A kedvencem.
– Én is szeretem őket sütve – mondta Edmunds, a levéltáros. Úgy ült, mint aki karót nyelt, kínos
precizitással használta az evőeszközöket. Normannek feltűnt, hogy egy-egy falat közben leteszi a
kést.
– Akkor miért nincsenek ezek megsütve? – kérdezte Norman.
– Mert idelent nem lehet sütni – felelte Barnes. – A forró olaj szuszpenziót alkot, és eltömi a
légszűrőket. De főzve is jó.
– Hát én nem tudom, viszont a garnéla tökéletes – mondta Ted. – Ugye, Harry? – Ő meg Harry
garnélarákot ettek.
– Óriási – válaszolta Harry. – Nagyszerű.
– Tudják, hogy érzem magam? – mondta Ted. – Mint Nemo kapitány. Emlékeznek? Ő is a víz
alatt, a tenger kincseiből élt.
– Húszezer mérföld a tenger alatt – mondta Barnes.
– James Mason – mondta Ted. – Emlékeznek, hogy orgonázott? Didi-dá, dididi dáááá dá! Bach:
D-moll toccata és fuga.
– Meg Kirk Douglas.
– Óriásit játszott.
– Emlékszik, hogy küzdött az óriáspolippal?
– Óriási volt.
– Egy szekerce volt a kezében, emlékszik?
– Igen, és levágta a polip egyik karját.
– Én frászt kaptam attól a filmtől – mondta Harry. – Kölyökkoromban láttam, és frászt kaptam
tőle.
– Szerintem nem volt ijesztő – mondta Ted.
– Maga idősebb volt – mondta Harry.
– Nem olyan sokkal.
– Dehogynem. Egy kisgyereknek az ijesztő. Gondolom, ezért nem szeretem most a polipokat.
– Azért nem szereti a polipokat, mert rágósak és gusztustalanok.
– Én annak a filmnek a hatására határoztam el, hogy tengerész leszek – mondta Barnes.
– El is hiszem – mondta Ted. – Olyan izgalmas és romantikus. És az alkalmazott tudomány
csodáinak reális megjövendölése. Ki is játszotta a professzort?
 – Miféle professzort?
– Hát emlékszik... volt benne egy professzor is.
– Rémlik valami. Egy olyan öregecske.
– Norman! Nem emlékszik, ki játszotta a professzort?
– Nem emlékszem – felelte Norman.
– Csak ül itt, és szemmel tart bennünket, ugye, Norman? – kérdezte Ted.
– Ezt hogy érti?
– Analizál minket. Figyeli, hogy összeroppanunk-e.
– Igen – felelte mosolyogva Norman. – Azt figyelem.
– Na és mi a véleménye? – kérdezte Ted.
– Szerintem nagyon szingifikáns, hogy egy tudóscsapat nem emlékszik rá, hogy ki játszotta a
tudóst egy olyan filmben, amelyet mindnyájan szeretnek.
– Hát mert Kirk Douglas volt a főszereplő, azért. A tudós csak epizódista volt.
– Franchot Tone? – kérdezte Barnes. – Claude Rains?
– Nem, nem hiszem. Nem valami Fritz?
– Fritz Weaver?
Reccsenés majd sercegés hallatszott, aztán orgona szólalt meg: a D-moll toccata és fuga.
– Óriási – mondta Ted. – Nem is tudtam, hogy zenénk is van itt lent.
Edmunds visszatért az asztalhoz. – Van egy szalagtárunk, Ted.
– Nem tudom, pont ez kell-e vacsorához – mondta Barnes.
– Én szeretem – mondta Ted. – Most már csak a hínársaláta hiányzik. Ugye azt ettek Nemo
kapitánynál?
– Talán valami könnyebb jobb volna – mondta Barnes.
– Könnyebb, mint a hínársaláta?
– Könnyebb, mint Bach.
– Hogy is hívták a tengeralattjárót?
– Nautilusnak – mondta Edmunds.
– Ja igen, a Nautilus.
– Ugyanez volt a neve az első atomtengeralattjárónak, amit 1954-ben bocsátottak vízre – mondta
Edmunds, és szélesen rámosolygott Tedre.
– Igaz – mondta Ted. – Igaz.
A fölösleges tudnivalók zsákja megtalálta a foltját, gondolta Norman.
Edmunds az ablakhoz sétált. – Nicsak, újabb látogatók!
– Mi az már megint? – kapta fel a fejét Harry. Fél? gondolta Norman. Nem, csak szokatlanul
gyorsan reagál. Érdeklődő.
– Ezek gyönyörűek – mondta Edmunds. – Valamilyen kis medúzák. Itt vannak az egész bázis
körül. Le kellene filmezni őket. Mi a véleménye, Fielding doktor? Filmre vegyük őket?
– Én azt hiszem, egyelőre eszem – válaszolta kissé kimérten Ted.
Edmundsnak láthatólag rosszul esett a visszautasítás. Erre oda kell figyelnem, gondolta Norman.
Edmunds elindult kifelé. A többiek nézték a medúzákat, de senki sem állt fel az asztaltól.
– Ettek már medúzát? – kérdezte Ted. – Úgy hallottam, igazi ínyencfalat.
– Akad köztük mérgező is – mondta Beth. – A tapogatóikban toxinok vannak.
– Ugye a kínaiak esznek medúzát? – kérdezte Harry.
– Igen – felelte Tina. – Levest is főznek belőle. A nagymamám gyakran főzött ilyet Honoluluban.
– Maga Honululuba valósi?
– Vacsorához jobb volna Mozart – mondta Barnes. – Vagy Beethoven. Valami vonós. Ez az
orgona komor.
– Drámai – zongorázott a zene ütemére a levegőben Ted. Ringatta a felsőtestét, mint James
Mason.
– Komor – ismételte Barnes. Kattant a hangszóró. – Jaj, ezt látniuk kellene – hallották Edmunds
hangját. – Ez gyönyörű.
– Ez meg hol van?
– Nyilván odakint – felelte Barnes, és odament az ablakhoz.
– Olyan, mintha rózsaszín hó esne – mondta Edmunds.
Mindannyian felálltak és az ablakokhoz mentek.
Edmunds odakint állt egy videokamerával. Alig látták a sűrű medúzafelhőben. A medúzák kicsik
voltak, gyűszűnyiek, kecsesek, rózsaszínen derengők. Tényleg úgy hatottak, mint a hóesés.
Néhányuk egészen közel jött az ablakhoz, jól szemügyre lehetett venni őket.
– Ezeknek nincsenek csápjaik – mondta Harry. – Ezek csak kis pulzáló zsákocskák.
– Azáltal mozognak – mondta Beth. – Izommegfeszítéssel kilövellik a vizet.
– Ahogy a tintahalak – mondta Ted.
– Nem olyan fejlettek, de az alapelv ugyanaz.
– Ezek ragadósak – hallatszott Edmunds hangja a hangszóróból. – Idetapadnak a ruhámhoz.
– Fantasztikus ez a rózsaszín – mondta Ted. – Mint napszálltakor a szállingózó hópelyhek.
– Nagyon költői.
– Szerintem az.
– Maga szerint.
– A maszkomra is rátapadnak – mondta Edmunds. – Le kell tépnem őket. Valami ragacsos csík
marad utánuk...
Hirtelen elcsuklott a hangja, csak a lélegzetvételét hallották.
– Maguk látják? – kérdezte Ted.
– Nem túl jól. Ott van, ott balra.
Edmunds a hangszóróból. – Mintha melegek volnának. Melegséget érzek a karomon meg a
lábamon.
– Itt valami nem stimmel – mondta Barnes, és Tinához fordult. – Szóljon neki, hogy azonnal
jöjjön be.
Tina kirohant, át a szomszédos hengerbe, a kommunikációs szektorba.
Norman most alig-alig látta Edmundsot. Csak valami sötét árnyfélét érzékelt, amely mintha
hadonászott volna...
– Nem jön le ez a... ragacs a maszkomról... – hallatszott a hangszóróból. – Azt hiszem... ez
szétmarja a műanyagot... a karom... a ruhám is…
Tina hangját hallották. – Jane! Gyere vissza! Jane! Hallod?! Jane!
– Elesett – mondta Harry. – Ott fekszik, nézzék...
– Be kell hoznunk! – ugrott talpra Tina.
– Senki sem mozdul – mondta Barnes.
– De hát...
– Senki nem megy ki innen.
Edmunds zihált. Köhögött, levegő után kapkodott. – Nem tudok... nem kapok... jaj, istenem...
Sikoltozni kezdett.
Fülhasogatóan, egyfolytában sikított, csak a zihálása szakította meg időnként. Már eltűnt a
kavargó medúzatömegben. A bent lévők egymásra néztek, aztán Barnesra. Barnes arcán megfeszültek
az izmok, összeszorított fogakkal hallgatta a sikolyokat.
Aztán hirtelen csend támadt.

ÚJABB ÜZENETEK
Egy órával később, ugyanolyan rejtélyesen, mint ahogy megjelentek, eltűntek a medúzák. Meglátták
Edmundsot: ott hevert a fenéken, enyhén ringatózott az áramlatban. Ruháján tépett szélű kis lyukak
látszottak.
Barnes és Teeny Fletcher az éles reflektorfényben, tartalék légtartállyal a kezükben közeledtek a
fenéken. Fölemelték Edmunds testét; a sisakos fej hátranyaklott, láthatóvá vált maszkjának
elhomályosult üvege.
Senki sem szólt. Norman észrevette, hogy még Harry is kizökkent mostanában játszott szerepéből:
mozdulatlanul ült, úgy meredt ki az ablakon.
Odakint Barnes és Fletcher még tartotta a holttestet. Hirtelen nagy, ezüstös buborékfelhő robbant
elő, gyorsan emelkedett.
– Mit csinálnak?
– Felfújják az öltözékét.
– Miért? Hát nem hozzák be? – kérdezte Ted.
– Nem tehetik – felelte Tina. – Itt nincs hova tenni. A bomlástermékek tönkretennék a levegőnket.
– De hát csak akad valami légmentesen zárható tartály...
– Nincs – mondta Tina. – Nem gondoskodtak semmi olyasmiről, amiben organikus
maradványokat lehetne tárolni.
– Szóval azt mondja, nem gondoltak rá, hogy itt valaki meghalhat.
– Így van. Nem gondoltak rá.
Edmunds öltözékének lyukain apró buborékpatakok törtek fel. A ruha megduzzadt, Edmunds teste
elemelkedett a fenékről. Barnes elengedte: a test lassan elindult fölfelé, mintha csak a fényes
ezüstbuborékok gyöngysora húzná.
– Fölmegy a felszínre?
– Igen. Ahogy a külső nyomás csökken, úgy terjed ki egyre jobban a gáz.
– És akkor?
– Gondolom a cápák – mondta Beth.
A holttest néhány pillanat múlva eltűnt a reflektorok fénykörén túli sötétségben. Barnes és
Fletcher hátrahajtott fejjel nézett utána. Fletcher keresztet vetett, aztán elindultak vissza a bázisba.
Odabent valahol megszólalt egy csengő. Tina bement a D hengerbe. Másodpercek múltán
visszakiabált. – Adams doktor! Újabb számok!
Harry felállt, és átment a szomszédos hengerbe. A többiek követték. Egyiküknek sem volt már
kedve kinézni az ablakon.

–––––––––––––––––––100000–100––––1101–––1101–––11110–11–––––10110
|
100000–11110–10010–100101–1010–––11010––100––––10101–1101 100010
| | |
110 1000––100–––10000––100101–10101––10000––11110 11110 10101
| | | | |
10010 11110 110–––10000––11110––10010––100101 1000 11101 10000
| | | | | | |
1000 10000 10010 100000–11010––11001 1010 1101 11010 11110
| | | | | | | | |
10101 10101 1000 11 00 11001 11010 1010 11 1000
| | | | | | | | | |
100000 10010 10101 11010 11–––––10101 100 11010 100000 100
| | | | | | | |
11101 10110 10000011101––11110––1101–––10101 100 11010 10000
| | | | | |
11 11 11101–11–––––11110––101––––10010––10110 11001 100101
| | | |
11110 11110–1101––1101–––100––––100000–11–––––10101–11001 10101
 | |
101––––10010–10110–100––––11010––1010–––1000–––1000––11110––10000

Norman értetlenül meredt a képernyőre. Harry azonban boldogan összecsapta a kezét. – Remek! –
mondta. – Ez nagyon sokat segít.
– Tényleg?
– Tényleg. Most már van valami esélyem.
– Mármint a kód megfejtésére?
– Persze.
– Miért?
– Emlékszik még az eredeti számsorra? Ez ugyanaz.
– Biztos?
– Persze. Csak ez kettes számrendszerben van.
– Hallja? – bökte oldalba Ted Normant. – Ugye mondtam, hogy a kettes számrendszer lényeges?
– A lényeges az az – mondta Harry –, hogy ez megmutatja, hogyan különülnek el az eredeti
számsor számai.
– Itt egy másolat az eredetiről – nyújtott át nekik Tina egy lapot:
0003215252632 032629 301321 04261037 18 3016 06180821 32 29033005 1822 04261013
0830162137 1604 083016211822 0 33013130432
– Jól van – mondta Harry. – Most már maguk is láthatják, mi a gondom. Nézzék csak: nulla-nulla-
nulla-három-kettő-egy és így tovább. A kérdés az, hogyan bontsam ezt le betűkre? Eddig nem tudtam
eldönteni, most már viszont igen.
– Hogyan?
– Most már nyilvánvaló, hogy ez itt három, huszonegy, huszonöt, huszonöt...
Norman nem értette. – De hát honnan tudja?
– Ez végtelenül egyszerű, Norman – mondta türelmetlenül Harry. – Ez egy belülről kifelé
olvasandó spirál, csak éppen a számokat...
Hirtelen megint változott a képernyő.

––––––––––––32––04––13––13––30––03––22
|
16––30––18––37––10--26––04––21––13 18
| | |
06 08––04––16––37––21––16––30 30 21
| | | | |
18 30 06––16––30––18––37 08 29 16
| | | | | | |
08 16 18 32––26––25 10 13 26 30
| | | | | | | | |
21 21 08 03 00 25 26 10 03 08
| | | | | | | | | |
32 18 21 26 03––21 04 26 32 04
| | | | | | | |
29 11 21 29––30––13––21 04 26 16
| | | | | |
03 03 29––03––30––05––18––22 25 37
| | | |
30 30––13––13––04––32––03––21––25 21
| |
05––18––22––04––26––10––13––08-–30––16

– Tessék, ez már érthetőbb?

 Norman a homlokát ráncolta.
– Ez ugyanaz, mint az előző – mondta Harry. – Látja? Bentről kifelé. Nulla-nulla-nulla-három-
huszonegy-huszonöt-huszonöt... Egy belülről kifelé haladó spirált csinált.
– Kicsoda?
– Talán sajnálja Edmundsot – mondta Harry
– Ezt most miért mondta? – nézett érdeklődő tekintettel Norman Harryra.
– Mert látnivalóan nagyon szeretne kommunikálni velünk – mondta Harry. – Különböző
dolgokkal próbálkozik.
– Kicsoda?
– Lehet, hogy inkább micsoda.
A képernyő elsötétült, újabb ábra jelent meg.

– Jól van – mondta Harry. – Ez nagyon jó.

– Honnan jön ez?
– Nyilvánvalóan a hajóról.
– De hát mi nem vagyunk összekötve a hajóval. Hogyan képes ez a micsoda működtetni a
számítógépünket?
– Nem tudjuk.
– És nem kellene megtudnunk? – kérdezte Beth.
– Nem feltétlenül – felelte Harry.
– Megpróbálnunk se kellene?
– Nem feltétlenül. Tudják, ha a technika nagyon előrehaladt, a laikus megfigyelő szemében
csodának hat. Efelől semmi kétség. Vegyünk például egy híres tudóst a múltból... Arisztotelészt,
Leonardo da Vincit vagy akár Isaac Newtont. Mutassunk meg neki egy közönséges színes tévét.
Visítva, boszorkányságot kiáltozva elmenekülne. Egy kukkot sem értene belőle.
– A lényeg azonban az – mondta Ted –, hogy még csak meg se tudnánk magyarázni neki.
Legalábbis nem könnyen. Isaac Newtonnak is kellene néhány évig tanulmányoznia a fizikát, mire
megértené a tévét. Meg kellene ismerkednie minden vele kapcsolatos fogalommal: az
elektromágnesességgel, a hullámokkal, a részecskefizikával... Ezek mind újak volnának neki. És
amíg meg nem értené, a tévét varázslatnak tartaná. Pedig számunkra teljesen hétköznapi. Egy tévé és
kész.
– Azt akarja mondani, hogy most hasonló a helyzet?
Ted vállat vont. – Veszünk egy üzenetet, amiről nem tudjuk, hogyan kerül ide.
– És nem is próbáljuk meg kitalálni.
– Azt hiszem, kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy esetleg nem is értenénk – mondta Ted.
Normannek feltűnt, milyen lendülettel vetik magukat a vitába – már el is feledkeztek az iménti
tragédiáról, amelynek szemtanúi voltak. Ezek értelmiségiek, gondolta, legjellemzőbb védekezési
módjuk az intellektualizálás. A beszéd. Az elvek. Elvonatkoztatások. Koncepciók. Ez is egy módja a
szomorúságtól, a félelemtől és a bezártság érzésétől való eltávolodásnak. Megértette őket: maga is
szeretett volna megszabadulni ezektől az érzésektől.
Harry összevont szemöldökkel nézte a spirált. – Lehet, hogy nem értjük, hogy hogyan csinálja, de
hogy mit csinál, az nyilvánvaló. Különféle bemutatások által próbál kommunikálni velünk. Lényeges
lehet, hogy pont spirálokkal próbálkozik. Talán azt hiszi, spirálokban gondolkozunk. Vagy hogy úgy
írunk.
– Nem tudhatja, milyen bizarr teremtmények vagyunk – mondta Beth.
Ted is megszólalt. – Hát ha ő megpróbál kommunikálni velünk, akkor miért nem próbálunk meg
kommunikálni mi is ővele?
– Ez jó ötlet! – pattintott Harry. Odaült a számítógéphez. – Van egy kézenfekvő első lépés –
mondta. – Egyszerűen visszaküldjük az eredeti üzenetet. Az első számcsoporttal kezdjük, azzal,
amelyik három nullával kezdődik.
– Szeretném leszögezni – mondta Ted –, hogy az idegennel való kapcsolatfelvétel
megkísérlésének gondolata tőlem ered.
– Tudjuk, Ted – mondta Barnes.
– Harry?
– Igen, Ted – felelte Harry. – Ne aggódjon, ez a maga ötlete. – Pötyögtetni kezdett:
00032125252632
A számok megjelentek a képernyőn. Nem történt semmi. Csak a ventillátorok zúgása hallatszott,
meg az áramfejlesztő halk, tompa mormogása. Mindnyájan a képernyőt nézték.
Nem történt semmi.
Aztán elsötétült a képernyő, és kiírta:
0001132121051808012232
Norman tarkóján meredezni kezdtek a hajszálak.
Csak egy számsor látszott a képernyőn, mégis végigfutott a hátán a hideg. A mellette álló Tina
megborzongott. – Válaszolt.
– Mesés... – suttogta Ted.
– Most megpróbálom a második csoportot – mondta Harry. Nyugodtnak tűnt, de el-elhibázta a
gépelést. Jó néhány másodpercig tartott, mire begépelte:
032629
Azonnal jött a válasz:
0015260805180810213
– Hát nagyon úgy néz ki, hogy elkezdtünk kommunikálni – mondta Harry.
– El – bólintott Beth. – Csak az a kár, hogy nem sejtjük, mit mondunk egymásnak.
– Ő feltételezhetően tudja, mit mond – mondta Ted. – Mi viszont még sötétben tapogatózunk.
– Talán rá tudjuk venni, hogy magyarázza meg magát.
Barnes türelmetlenül közbeszólt. – Ki ez a valaki, akit emlegetnek?
 Harry sóhajtott, és feltolta orrán a szemüvegét. – Azt hiszem, efelől semmi kétség. – Ez a valami
eddig benne volt a gömbben. Most, hogy kiszabadult, szabadon cselekszik. Róla beszélünk.
 A SZÖRNY

RIADÓ

Norman fülsértőén vijjogó riasztásra és villogó vörös fényre ébredt. Felpattant, felhúzta bélelt
cipőjét, fűtött dzsekijét, és az ajtóhoz rohant, ahol összeütközött Beth-szel. A riadó vijjogása az egész
bázist betöltötte.
– Mi történt? – próbálta túlharsogni a lármát.
– Nem tudom!
Beth arca sápadt és ijedt volt. Norman ellépett mellette. A B hengerben a sok cső és műszerfal
között egy felirat villogott: LEVEGŐELLÁTÁS! VÉSZHELYZET! Nézte, hol van Teeny Fletcher,
de sehol sem látta a testes mérnöknőt.
Visszarohant a C hengerbe, megint összetalálkozott Beth-szel.
– Tudja már? – kiáltott Beth.
– A levegőellátás! Hol van Fletcher? És hol van Barnes?
– Nem tudom! Én is őket keresem!
– A B-ben nincs senki! – kiabált Norman, lefelé botladozva a D hengerbe vezető lépcsőn. Tina és
Fletcher ott volt, a számítógép mögött dolgoztak. A gép hátlapja le volt véve, vezetékeket,
alkatrészeket lehetett látni. A helyiség lámpái vörösen villogtak.
Minden képernyőn ugyanaz a felirat villogott: LEVEGŐELLÁTÁS! VÉSZHELYZET!
– Mi van? – ordította Norman. Fletcher intett, hogy hallgasson.
– Mondja már! – kiáltott Norman.
Megfordult. A helyiség túlsó sarkában, Edmunds videós részlegében ott ült Harry. Olyan volt,
mint egy élőhalott. Jegyzetfüzet hevert a térdén, azon ceruza. Úgy rémlett, nem hallja a szirénázást,
nem látja a villogó fényeket.
– Harry!
Harry nem felelt. Norman ismét a két nő felé fordult.
– Az ég szerelmére, mondják már meg, mi folyik itt!
E pillanatban elhallgattak a szirénák. A képernyők elsötétültek. Csend lett, csak egy kis halk
klasszikus zene szólt.
– Elnézést kérünk – mondta Tina. – Vaklárma volt – mondta Teeny Fletcher.
– Jézusom. – Norman leroskadt egy székre. Mély lélegzetet vett.
– Aludt?
Bólintott.
– Ne haragudjon. Egyszerűen magától megszólalt.
– Jézusom.
– Legközelebb nézze meg a koloncát – mutatott Fletcher a mellére tűzött lapos dobozkára. – Ez az
első teendő. Látja? Normális állapotot jelez.
– Jézusom.
– Nyugalom, Norman – szólalt meg Harry. – Ha egy pszichiáter begolyózik, az rossz jel.
– Én pszichológus vagyok.
– Mindegy.
– Ez egy számítógépes riasztórendszer, Johnson doktor. Sok érzékelője van. Előfordul, hogy
valamelyik vaktában jelez. Nem sokat tehetünk ellene.
Norman bólintott, átment az E hengerbe, az étkezőbe. Levy eperkrémet készített a vacsorához, de
az Edmundsszal történt baleset miatt senki sem evett belőle. Biztos volt benne, hogy még ott lesz, és
most csalódottnak érezte magát, mert nem találta. Kinyitotta, bevágta a szekrényajtókat. A
hűtőszekrény ajtaját berúgta.
Nyugalom, gondolta. Csak vaklárma volt.
Ám így sem tudta leküzdeni az érzést, hogy csapdába szorult, itt rekedt ebben az óriási, rohadt
vastüdőben, és közben szép lassan széthullik körülötte minden. A legrosszabb az volt, mikor Barnes
bejött az után, hogy felküldték Edmunds holttestét.
Barnes úgy érezte, legfőbb ideje, hogy egy kis beszédet tartson. Kell néha a lelkifröccs a népnek.
– Tudom, hogy mindnyájukat lesújtotta Edmunds halála – mondta –, de ami történt, baleset volt.
Lehet, hogy hibát követett el, mikor kiment a medúzák közé, de az is lehet, hogy nem. Tény, hogy a
legkedvezőbb körülmények között is történnek balesetek, a mélytenger pedig rendkívül kegyetlen
környezet.
A jelentését írja, gondolta Norman. A pléhgallérosoknak magyarázkodik.
– Kérem magukat – mondta közben Barnes – hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Tizenhat órája,
hogy odafent kitört a vihar. Az imént küldtünk a felszínre egy szenzoros bóját. Mielőtt még
leolvashattuk volna az adatokat, elszakadt a kábel, ami arra utal, hogy a felszínen még mindig
tizenkét-tizenöt méteres hullámok tombolnak. Az időjárásjelző műholdak hatvanórás vihart jeleztek,
tehát még két teljes napunk van idelent. Ez ellen nem sokat tehetünk. Egyszerűen csak meg kell
őriznünk a nyugalmunkat. Ne feledjék, hogy mikor felmegyünk, ott sem nyithatjuk fel rögtön a
fedelet: négy napot kell töltenünk egy dekompresszáló kamrában. Norman erről most hallott először.
Mikor végre elhagyják ezt a vastüdőt, további négy napot kell ücsörögniük egy másik vastüdőben
odafent?
– Azt hittem, tudják – mondta Barnes. – Ez egészségügyi előírás. Addig maradhatnak idelent,
ameddig tetszik, de a felszínen négynapos dekompresszálás vár magukra. És higgyék el nekem: ez itt
egy palota a dekompresszáló kamrához képest. Úgyhogy élvezzék ki, amíg tehetik.
Ezt, gondolta Norman. Élvezni. Jézusom. Az eperkrém jutott eszébe: talán az segítene. Tényleg:
hol van Rose Levy
Visszament a D hengerbe. – Levy hol van?
– Nem tudom – felelte Tina. – Itt valahol. Talán alszik.
– Ez a riadó mindenkit felébresztett – mondta Norman.
– Nézze meg az étkezőben.
– Onnan jövök. Barnes hol van?
– Átment Teddel a hajóra. Újabb szenzorokat tesznek ki a gömb köré.
– Én mondtam nekik, hogy teljesen felesleges – mondta Harry.
– Szóval senki sem tudja, hogy hol van Levy? – kérdezte Norman.
Fletcher befejezte a számítógép hátlapjának visszaszerelését. – Mondja csak, Johnson doktor,
maga is az a típus, akinek mindig tudnia kell, hol vannak a többiek?
– Nem, dehogy – felelte Norman.
– Hát akkor miért csinál ekkora felhajtást Levy miatt?
– Csak szeretném megtudni, hova lett az eperkrém.
– Elfogyott – vágta rá Fletcher. – Mikor a kapitánnyal visszajöttünk a temetésről, nekiültünk, és
egyszerre befaltuk az egészet. Hát így. – Megcsóválta a fejét.
– Lehet hogy Rose csinál még egy kicsit – mondta Harry.

Beth-t a D henger felső szintjén, a laboratóriumban találta meg. Épp akkor kapott be egy tablettát.
– Mi volt az?
– Valium.
– Hol szerezte?
– Nagyon kérem – mondta Beth –, ne kezdjen most nekem lelkizni...
– Én egyszerűen csak megkérdeztem.
 Beth a labor egyik sarkába mutatott, egy kis fehér faliszekrényre. – Minden hengerben van ilyen
elsősegély-szekrény. Nagyon jól fel vannak szerelve.
Norman odament a szekrénykéhez, kihajtotta az ajtaját. Takaros rekeszekben gyógyszereket,
injekciós tűket, kötszereket látott. Beth igazat mondott, volt itt minden: antibiotikumok, nyugtatok,
altatók, még műtétekhez használatos érzéstelenítők is. Nem ismert minden gyógyszert, de látta, hogy
erős hatású pszichoaktív készítmények is vannak köztük.
– Egy háborút meg lehetne vívni ennyi mindennel.
– Hát igen. Ez a haditengerészet.
– Van itt minden, ami egy műtéthez kell. – Norman egy feliratot vett észre a szekrény ajtaján:
ELSŐSEGÉLY KÓD 103. – Maga tudja, mi ez?
Beth bólintott. – Számítógép kód. Én le is hívtam.
– És?
– A hír nem jó – felelte Beth.
– Komoly? – Norman leült a labor számítógépéhez, és beütötte a 103-as számot. A képernyő ezt
írta ki:

NAGYNYOMÁSÚ SZATURÁLT KÖRNYEZET

KOMPLIKÁLT ORVOSI ESTEK (SÚLYOS-NAGYON SÚLYOS)
1.01 Tüdőembólia
1.02 Nagy nyomás okozta idegszindróma
1.03 Aszeptikus csontelhalás
1.04 Oxigénmérgezés
1.05 Hőhatás okozta stressz-szindróma
1.06 Disszeminált fertőzések
1.07 Agyvérzés
Válasszon:

– Ne válasszon – mondta Beth. – Ha elolvassa a részleteket, csak kiborul. Bőven elég, ha annyit
tud, hogy nagyon veszélyes környezetben élünk. Barnes nem strapálta magát azzal, hogy elénk tárjon
minden meredek tényezőt. Tudja, miért van a haditengerészetnél érvényben egy olyan szabályzat,
hogy hetvenkét óra után fel kell vinni az embereket? Mert hetvenkét óra után fokozottan fennáll a
veszélye ennek az aszeptikus csontelhalás nevű kellemességnek. Senki sem tudja az okát, de a nagy
nyomású környezet roncsolja a láb és a csípő csontozatát. És tudja, miért igazodik a járkálásunkhoz
ez a csodapalota? Nem azért, mert ez olyan elegáns meg csúcstechnikás. Hanem azért, mert a
héliumos légkör nagyon labilissá teszi a test hőszabályozását. Könnyen túlhevül vagy lehűl az ember.
Méghozzá végzetesen. És olyan gyorsan megy végbe, hogy mire észreveszi, már meg is halt. Ez a
nagy nyomás okozta idegszindróma meg... Ha a levegő széndioxid tartalma nagyon alacsonyra
süllyed, hirtelen görcsök jelentkeznek, bénulás lép fel. Ezért cipeljük ezeket a koloncokat, hogy
lássuk, van-e elegendő széndioxid a levegőnkben. De ez csak az egyik oka. Kedves, mi?
Norman kikapcsolta a képernyőt, hátradőlt. – Hát... én is sokat gondolkozom ezen, de mindig
ugyanoda lyukadok ki: egyelőre nem sokat tehetünk a környezetünk megváltoztatása érdekében.
– Barnes is csak ezt fújja. – Beth idegesen rámolni kezdett a munkapadon. Ide-oda rakosgatta a
tárgyakat.
– Kár, hogy nincs egy-két példányunk azokból a medúzákból – mondta Norman.
– Kár, bár őszintén szólva, nem tudom, mi hasznunk lenne belőle. – Beth a homlokát ráncolta,
papírokat kezdett rendezgetni. – Norman, én nem gondolkodom egészen világosan idelent.
– Hogyhogy?
– A... hm... baleset után feljöttem ide, hogy átnézzem a jegyzeteimet. Na és megnéztem a
garnélákat. Emlékszik, mondtam magának, hogy nincs gyomruk. Hát van nekik. Rossz bemetszést
ejtettem a középső szaggitális lapon. Egyszerűen nem találtam a belső szerveit. De ott van mind.
Szokványos garnélák. Na és a tintahal... Kiderült, hogy az, amelyiket felboncoltam, tényleg eltért egy
kicsit a többitől: volt kopoltyúja, bár csak egy. A többi tintahallal pedig minden a legnagyobb
rendben. Pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell. Tévedtem. Elkapkodtam. Nagyon szégyellem
magam.
– Ezért vette be a Valiumot?
Beth bólintott. – Utálom a slendriánságot.
– Senki sem hibáztatta magát.
– Ha Harry vagy Ted látná, miket művelek, és rájönnének ezekre a hülye tévedéseimre...
– Mindenki tévedhet.
– Már szinte hallom is őket: ilyenek a nők, nem elég precízek, reszketnek a vágytól, hogy
felfedezzenek valamit, mindenáron bizonyítani akarnak, elhamarkodott következtetéseket vonnak
le... A nők már csak ilyenek.
– Senki sem tett magának szemrehányást, Beth.
– De én igen.
– Más viszont senki – mondta Norman. – Szerintem jót tenne magának egy kis pihenő.
Beth a laborasztalra meredt. Végül azt mondta. – Nem bírok leállni.
Volt valami a hangjában, ami szíven ütötte Normant. – Megértem – mondta, és hirtelen felvillant
benne egy emléksor. – Tudja, sráckoromban lejártam a tengerpartra az öcsémmel, Timmel. Már nem
él. Hatéves lehetett akkoriban. Még nem tudott úszni. Anyám mondta is, hogy nagyon vigyázzak rá,
de mikor leértünk a partra, már ott volt az összes haverom, hullámlovagoltak. Nem akartam, hogy az
öcsém zavarjon, de nem tudtam, hogy oldjam meg. Én ugyanis be akartam úszni a nagy hullámokig,
neki meg persze kint kellett maradnia a sekélyben. A lényeg az, hogy valamikor délután egyszer csak
rohan kifelé a vízből, üvölt, mint akit nyúznak, és rángat valamit a jobb oldalán. Kiderült, hogy
megcsípte valami medúza. Még mindig oda volt tapadva hozzá, odaragadt az oldalára. Tim meg
egyszer csak összecsuklott a homokon. Mire kiértem, az egyik mama már odarohant hozzá, és
kórházba vitte, nem is tudtam, melyikbe. Na aztán én is beértem. Anyánk már ott ült. Tim sokkos
állapotban volt, azt hiszem a kis testének sok volt az a méreg. Engem senki sem hibáztatott. Ha ott
ülök a parton és sasszemmel figyelem, egy medúza akkor is megcsíphette volna. De hát nem ültem
ott. Éveken át mardosott a bűnvád, pedig Tim teljesen rendbe jött. Valahányszor megláttam azt a
sebet az oldalán, mindig rettenetesen furdalt a lelkiismeret. De hát idővel túlteszi magát rajta az
ember. Az ember nem felelős a világ összes bajáért. Mert egyszerűen nem az.
Hallgattak. Valahol tompán, ütemesen kongott valami. Mint mindig, most is zümmögtek a
szellőztetők.
Beth Norman szemébe nézett. – Nem lehetett könnyű magának végignézni Edmunds halálát.
– Különös – mondta Norman –, eddig nem is jutott eszembe, hogy az öcsém esetét az övével
összekapcsoljam.
– Gondolom le volt gátolva. Kér egy Valiumot?
Norman elmosolyodott. – Nem.
– Az előbb olyan arcot vágott, mint aki menten sírva fakad.
– Kutya bajom. – Norman felállt, nyújtózkodott. Odament a faliszekrényhez, becsukta, visszajött.
– Mi a véleménye ezekről az üzenetekről? – kérdezte Beth.
– Most megfogott – felelte Norman. Megint leült. – De van egy hagymázos kérdésem: maga
szerint van összefüggés ezek között az üzenetek és ezek között az állatok között?
– Miért?
– Bennem is csak akkor ötlött fel, mikor elkezdtek jönni ezek a spirális üzenetek. Harry azt
mondja, azért ilyenek, mert ez az izé, ez a valami azt hiszi, hogy mi spirálokban gondolkodunk. Ám
az is lehetséges, hogy ez a valami gondolkodik spirálokban, és ezért rólunk is ezt tételezi fel. A gömb
az kör alakú, ugye? És akkor megjelennek itt ezek a körkörösen szimmetrikus állatok, ezek a
tintahalak meg medúzák.
– Nem rossz elmélet – mondta Beth –, csak van egy kis bibije. A tintahalak ugyanis nem
körkörösen szimmetrikusak. A polip az igen. Az is igaz, hogy a tintahalnak a polipéhoz hasonló, kör
alakú tapadókorongjai vannak, viszont a tintahalak a hossztengelyükre szimmetrikusak, egyforma a
jobb és bal felük, ahogy a miénk is. És akkor a garnélákról még nem is beszéltünk.
– Tényleg. – Norman elfeledkezett a garnélákról.
– Nem látok összefüggést a gömb és az állatok között – mondta Beth.
Megint hallották a tompa, ütemes kongást. A széken ülő Norman ráébredt, hogy nem csak hallja,
érzi is enyhe rezgéseit. – Mi a fene ez?
– Nem tudom. Úgy hangzik, mintha kívülről jönne.
Norman már odament az ablakhoz, hogy kinézzen, mikor kattant a hangszóró; Barnes szólalt meg.
– Figyelem, figyelem! Mindenki a kommunikációs szektorba! Mindenki a kommunikációs szektorba!
Adams doktor megfejtette a kódot.

Harry nem akarta rögtön elmondani az üzenetet. Élvezte a diadalát, ragaszkodott hozzá, hogy
lépésről lépésre végigvezesse őket a megfejtés folyamatán. Először, mondotta, azt hitte, hogy az
üzenet valamilyen egyetemes állandót vagy valamilyen fizikai törvényt tartalmaz, ahogyan az ilyen
első jelentkezéseknek állítólag illik. – Persze lehetett valamilyen grafikus ábrázolás is, egy kódolt
kép, ami viszont hatalmas problémát jelentett volna. Végül is mi egy kép? Mi síkban ábrázoljuk azt,
amit látunk, például egy papírlapon. A képeken belüli pozíciót úgynevezett X és Y tengelyek
segítségével határozzuk meg. Egy vízszintes és egy függőleges vonallal. Könnyen lehetséges
azonban, hogy egy másik intelligencia esetleg egészen másképp látja és ábrázolja a képeket. Lehet,
hogy háromnál is több dimenzióban. Vagy esetleg a kép közepétől kifelé tartva dolgozza fel őket.
Szóval ebben az esetben nagyon nehéz. Nem is jutottam sokra eleinte.
Később aztán, mikor már számokra tagolt formában jött ugyanaz az üzenet, Harry gyanítani
kezdte, hogy a kód különálló információegységeket takar, ami inkább szavakat sejtet, mint képet. –
Na már most a szavak kódolásának számos típusa lehetséges, az egyszerűtől a bonyolultig. Nem
tudtam azonnal megállapítani, melyikről van szó. De aztán hirtelen megvilágosodott előttem.
Türelmetlenül várták Harry megvilágosodását.
– Mire való a kódolás? – kérdezte Harry.
– Erre jött rá? – kérdezte Norman.
– Persze. Ha az ember megpróbál kommunikálni valakivel, nem használ kódot. A kódolás az
információ elrejtésére szolgál. Tehát lehetséges, hogy ez a lény azt hiszi, hogy nyíltan kommunikál,
de közben elkövet valamilyen logikai hibát, miáltal minden szándékosság nélkül kódolja a
közlendőjét. Ez azt sejtette, hogy ez a szándékolatlan kód feltehetőleg behelyettesítő kód, amely
betűk helyett számokat használ. Amikor megkaptam a szavakra tördelt változatot, először a
gyakorisági elemzés segítségével próbáltam egyeztetni a számokat és a betűket. A gyakorisági
elemzés azon alapszik, hogy az angol szövegek leggyakoribb betűje az e, a második leggyakoribb a t,
és így tovább. Szóval elkezdtem keresni a leggyakoribb számot. A dolog nehézsége abban rejlett,
hogy még egy olyan rövid számsor is, mint például az, hogy kettő-három-kettő számos lehetőséget
takar: lehet kettő, három és kettő, lehet huszonhárom és kettő, kettő és harminckettő vagy
kétszázharminckettő. Hosszabb számsorok esetén sokkal több a variáció.
Aztán, mondotta Harry, ahogy ült ott a számítógép előtt, és gondolkodott a spirális üzeneteken,
egyszer csak a billentyűzetre nézett. – Elkezdtem töprengeni, minek nézheti egy idegen ezt a
számítógép-billentyűzetet, ezeket a billentyűket, ezeket a szimbólumokat. Nem lehet egyszerű.
Nézzék csak – mondta. – Egy szabványos billentyűzet ilyen. – Fölemelte a jegyzettömbjét.
 1 2 3 4 5 6 7 8 9 0
tab Q W E R T Y U I O P
caps A S D F G H J K L ;
shift Z X C V B N M , . ?

– Aztán elképzeltem, milyen volna ez a billentyűzet spirál alakzatban, mivel ez a lény a jelek
szerint kedveli a spirált. Elkezdtem koncentrikus körökben megszámozni a billentyűket. Kellett
hozzá némi türelem, mivel a billentyűk függőleges sora nem egyenes, de végül sikerült – mondta. –
Nézzék: a számspirál belülről kifelé halad. A G az egyes, a B a kettes, a H a hármas, az Y a négyes,
és így tovább. Látják? így. – Gyorsan megszámozta a billentyűket.

1 2 3 4 5 612 711 8 9 0
tab Q W E R13 T5 Y4 U10 I O P
caps A S D14 F6 G1 H3 J9 K L ;
shift Z X C15 V7 B2 N8 M , . ?

– Egyszerűen tovább spiráloznak kifelé... M tizenhat, K tizenhét, és így tovább. Úgyhogy végül
megértettem az üzenetet.
– Mi az üzenet, Harry?
Harry tétovázott. – Őszintén szólva, elég furcsa.
– Hogy érti azt, hogy furcsa? Harry kitépte jegyzetfüzete egyik lapját, és odatartotta eléjük. Ez állt
rajta:

SZEVASZ. HOGY VAGY? ÉN JÓL. MI A NEVED? AZ ÉN NEVEM JERRY.*

AZ ELSŐ PÁRBESZÉD

– Hát... – mondta végül Ted. – Én egyáltalán nem ilyesmire számítottam.

– Elég gyerekes – mondta Beth.
– Pontosan.
– Talán rosszul fordította – mondta Barnes.
– Biztos, hogy nem – felelte Harry.
– Elég hülye lehet ez a micsoda – vélekedett Barnes.
– Nagyon kétlem, hogy az lenne – mondta Harry.
– Valóban kételkednie kellene – mondta Barnes. – Egy hülye űrlény halomra döntené az egész
elméletét. Márpedig ezt is számításba kell venni. Hogy ez a mi lényünk esetleg egy hülye. Olyannak
is kell lennie.
– Kétlem – mondta Ted –, hogy hülye lehetne valaki, aki ilyen fejlett technikával rendelkezik,
mint ez a gömb.
– Akkor maga nem vette észre, hány barom vezet kocsit odahaza – mondta Barnes. – Uram az
egekben! Ennyi erőfeszítés, és akkor ez a szevasz, hogy vagy... Jézusom.
Norman is megszólalt. – Nem hiszem, Hal, hogy ez az üzenet intelligenciahiányra utal.
– Épp ellenkezőleg – mondta Harry. – Ez egy nagyon is okos üzenet.
– Hallgatom – mondta Barnes.
– Első pillantásra talán gyerekesnek tűnik, de ha belegondol, nagyon is logikus. Egy egyszerű
üzenet félreérthetetlen, barátságos és nem ijesztő. Nagyon is értelmes dolog ilyen üzenetet küldeni.
Azt hiszem, valahogy olyan egyszerű módon közeledik hozzánk, ahogy mi egy kutyához: kinyújtjuk
a kezünket, hadd szagolgasson, hadd szokjon minket.
– Szóval maga szerint úgy bánik velünk, mint egy kutyával? – kérdezte Barnes. Nem érti,
gondolta Norman. Ingerült, mert meg van ijedve; úgy érzi, nem tud megfelelni a feladatának. Vagy
talán úgy érzi, kezd kicsúszni a kezéből az irányítás.
– Nem, Hal – válaszolta Harry. – Egyszerűen csak alacsony szinten kezdi.
– Hát elég alacsony szinten – mondta Barnes. – Jézusom... Felvesszük a kapcsolatot egy
űrlénnyel, az meg azzal kezdi, hogy az ő neve Jerry.
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, Hal.
– Talán van valami vezetékneve is – mondta reménykedve Barnes. – Gondolják csak el: elküldöm
a jelentésemet a csendes-óceáni főparancsnokságnak, megírom nekik, hogy egy fő halálát lelte egy
mélyvízi expedíció során, amelynek célja az volt, hogy találkozzunk egy Jerry nevezetű űrlénnyel...
Ez abszurdum. Hívják bárhogy, de ne Jerrynek – mondta Barnes. – Nem lehetne megkérdezni tőle?
– Mit? – kérdezte Harry.
– A teljes nevét.
– Nézetem szerint – szólt közbe Ted –, ennél sokkal magasabb szintű társalgást kellene
folytatnunk, például...
– Tudnom kell a teljes nevét – mondta Barnes. – A jelentés miatt.
– Nagyon helyes – mondta Ted. – Teljes név, rangfokozat, szolgálati szám.
– Szeretném emlékeztetni, Fielding doktor, hogy itt én vagyok a főnök.
– Először is azt kell megállapítanunk, hajlandó-e beszélgetni egyáltalán – mondta Harry. – Adjuk
le neki az első számcsoportot.
Begépelte:
00032125252632
Némi szünet után jött a válasz:
00032125252632
– Jól van – mondta Harry. – Jerry figyel. Felírt valamit a jegyzettömbjébe, és újabb számsort
gépelt be:
0002921 301321 0613182108142232
– Mit írt neki? – kérdezte Beth.
– Hogy barátok vagyunk – felelte Harry.
– Most ne ilyesmivel szórakozzunk – mondta Barnes. – A nevét kérdezze meg!
– Egy pillanat, csak sorjában.
– Lehet, hogy nincs is vezetékneve – mondta Ted.
– A nyakukat tehetik rá, hogy van – mondta Barnes.
Megjött a válasz:
4212232
– Azt mondja: igen.
– Mi igen? – kérdezte Barnes.
– Egyszerűen csak igen. Most megnézzük, rá tudjuk-e venni, hogy álljon át angol betűkre.
Könnyebb volna.
– És hogyan akarja erre rávenni?
– Megmutatjuk neki, hogy szám és betű ugyanaz. Beütötte:
00032125252632 = HELLO. Rövid idő után a képernyő villogni kezdett:
00032125252632 = HELLO.
– Nem érti – mondta Ted.
– Nem. Úgy látszik, nem. Próbálkozzunk egy másik párosítással.
 Begépelte:
0004212232 = YES.
Jött a válasz:
0004212232 = YES.
– Dunsztja sincs – mondta Ted.
– Pedig én azt hittem, nagyon okos – mondta Barnes.
– Próbálkozzunk még egy kicsit – mondta Ted. – Végtére is ő beszél a mi nyelvünkön, nem
fordítva.
– Fordítva! – mondta Harry. – Ez jó ötlet. Próbáljuk fordítva.
Begépelte:
0004212232 = YES. YES. = 0004212232
Hosszú ideig nem történt semmi. Nézték a képernyőt. Nem történt semmi.
– Gondolkodik?
– Ki tudja, mit csinál ez?
– Miért nem válaszol?
– Adjunk még egy kis időt neki, Hal – mondta Ted.
Végül megérkezett a válasz:
YES. = 0004212232 2322124000 = SEY
– Aha. Ez azt hiszi, tükörképeket mutogatunk neki.
– Hülye ez, én tudtam – mondta Barnes.
– Most mit csináljunk?
– Fejtsük ki neki bővebben – mondta Harry. – Hadd törje a fejét.
Begépelte:
0004212232 = 0004212232 YES. = YES. 0004212232 = YES.
– Szillogizmus – mondta Ted. – Remek.
– Micsoda? – kérdezte Barnes.
– Egy logikai állítás – felelte Ted.
Jött a válasz:
,=,
– Hát ez meg mi a frászkarika? – kérdezte Barnes.
Harry elmosolyodott. – Szerintem játszik velünk.
– Játszik? Magának ez játék?
– Nekem az – felelte Harry.
– Szerintem inkább vizsgálgat minket... azt vizsgálja, hogyan viselkedünk stresszhelyzetben –
Barnes szeme összeszűkült. – Ez csak megjátssza a hülyét.
– Talán azt próbálja kipuhatolni, mennyire vagyunk okosak – mondta Ted. – Lehet, hogy ő tart
hülyének minket, Hal.
– Ne legyen nevetséges – mondta Barnes.
– Nem erről van szó – mondta Harry. – Úgy viselkedik, mint egy srác, aki barátkozni szeretne. És
amikor a srácok barátkozni kezdenek, elkezdenek játszani egymással. Próbáljunk valami játékosat.
Visszafordult a billentyűzethez, és beírta: ===
Gyorsan jött a felelet: ,“
– Ügyes – mondta Harry. – Ez a hapsi nagyon ügyes.
Gyorsan beírta: =,=
Jött a válasz: 7&7
– Maga szórakozik? – kérdezte Barnes. – Mert én nem értem, mi a rossebet művel.
– Ő érti – felelte Harry.
– Örülök, hogy legalább egy ilyen akad. Harry begépelte:
 PpP
Jött a válasz:
HELLO. = 00032125252632
– Kezdi unni – mondta Harry. – A játékidőnek vége. Váltsunk át rendes angolra.
Beírta:
YES.
Jött a válasz:
00042125252632
Harry beírta:
HELLO.
Szünet következett, aztán:
BOLDOG VAGYOK, HOGY MEGISMERHETTEM. NAGY ÖRÖM ÉS
MEGTISZTELTETÉS SZÁMOMRA.
Hosszú csend támadt. Senki sem szólt.
– Na jó – mondta végül Barnes –, akkor térjünk a tárgyra.
– Udvarias – mondta Harry. – Nagyon barátságos.
– Hacsak nem megjátszásból.
– Miért játszana meg magát?
– Ne legyen naiv – mondta Barnes.
Norman a képernyőn látható sorokat nézte. Neki valami olyasmi is feltűnt, ami a többieknek nem:
hogy az üzenet érzelmeket fejez ki. Vannak érzelmei? Gyanította, hogy nincsenek. A dagályos, kissé
archaikus kifejezés felvett stílusra utalt: Jerry úgy beszél, mint egy romantikus regényhős.
– Nos, hölgyeim és uraim – mondta Harry –, a világtörténelem során először kapcsolatban állunk
egy idegen lénnyel. Mit óhajtanak kérdezni tőle?
– A nevét – vágta rá Barnes.
– A nevén kívül, Hal.
– Kell lenniük ennél mélyebbre ható kérdéseknek is – mondta Ted.
– Nem értem, miért nem akarják megkérdezni...
A képernyőn újabb felirat jelent meg:
TE HECHO EN MEXICO EGYSÉG VAGY?
– Jézusom! Ezt meg honnét vette?
– Talán vannak a hajón Mexikóban készült tárgyak.
– Például?
– Tudom is én... sült krumpli.
USÁBAN KÉSZÜLT EGYSÉG VAGY?
– Ez a krapek nem várja ki a választ.
– Honnan veszi, hogy krapek? – kérdezte Beth.
– Jaj, Beth.
– És ha a Jerry a Geraldine beceneve?
– Ezt most ne, Beth.
USÁBAN KÉSZÜLT EGYSÉG VAGY?
– Válaszoljon neki – mondta Barnes.
IGEN. TE KI VAGY?
Hosszú szünet, majd:
MI VAGYUNK
– Mik vagyunk mi? – kérdezte Barnes a képernyőre meredve.
– Nyugalom, Hal.
Harry írt: MI AZ USÁBÓL ÉRKEZETT EGYSEGEK VAGYUNK. TE KI VAGY?
 EGYSÉG = EGYSÉGEK?
– Hogyan fogjuk ennek megtanítani a többes számot? – töprengett hangosan Ted.
Harry beütötte: NEM.
TE EGY SOKEGYSÉG VAGY?
– Már értem, mit kérdez. Azt hiszi, hogy egyetlen egység sok alkotóeleme vagyunk.
– Hát akkor világosítsa fel.
NEM. MI SOK ÖNÁLLÓ EGYSÉG VAGYUNK.
– De még mennyire önálló – mondta Beth.
ÉRTEM. VAN IRÁNYÍTÓ EGYSÉGETEK?
Ted elnevette magát. – Nézzék, miket kérdez!
– Nem értem – mondta Barnes.
– Azt mondja: Kapcsolja nekem, a főnököt! Azt kérdezi, ki a vezetőnk.
– Én vagyok – mondta Barnes. – Mondja meg neki.
Harry gépelt: VAN. HARALD C. BARNES KAPITÁNY AZ IRÁNYÍTÓ EGYSÉG.
ÉRTEM.
– Óval – mondta ingerülten Barnes. – Nem Harald, hanem Harold.
– Írjam át?
– Most már mindegy. Csak azt kérdezze meg, ő kicsoda.
KI VAGY?
ÉN EGY VAGYOK.
– Jól van, szóval, csak egy van belőle – mondta Barnes. – Kérdezze meg tőle, honnan jött.
HONNAN JÖTTÉL?
EGY HELYRŐL JÖTTEM.
– Kérdezze meg a nevét – mondta Barnes. – Annak a helynek a nevét, ahonnan jött.
– Hal, a nevek csak kavarodást okoznak.
– Tudnunk kell, kivel van dolgunk!
HOL VAN AZ A HELY AHONNAN JÖTTÉL?
ITT VAGYOK.
– Ezt tudjuk. Kérdezze meg még egyszer.
HOL VAN AZ A HELY AHONNAN KEZDŐDTÉL?
– Ez még nyelvtanilag sem helyes – mondta Ted. – Hülyén veszi majd ki magát a publikációkban.
– Majd megszerkesztjük – mondta Barnes.
– De hát azt nem szabad! – mondta döbbenten Ted. – Egy ilyen felbecsülhetetlen értékű
tudományos információt nem változtathat meg!
– Ugyan már, mindenki ezt csinálja. – Harry folytatta az írást.
HOL VAN AZ A HELY AHOL KEZDŐDTÉL?
TUDATBAN KEZDŐDTEM.
– Tudatban? Mi ez, egy bolygó vagy mi?
HOL VAN TUDAT?
TUDAT VAN.
– Ez hülyét csinál belőlünk – mondta Barnes.
– Hadd próbáljam most én – mondta Ted.
Harry félrehúzódott, Ted pedig gépelni kezdett.
UTAZTÁL?
IGEN. TI UTAZTATOK?
IGEN – gépelte Ted.
ÉN UTAZOM. TI UTAZTOK. MI EGYÜTT UTAZUNK. BOLDOG VAGYOK.
Azt állítja, boldog, gondolta Norman. Megint egy érzelmi töltésű kifejezés. De ennek most nincs
papíríze. Őszintének, valódinak hat. Ez azt jelentené, hogy Jerrynek vannak érzelmei? Vagy csak úgy
tesz, mintha volnának? A játék kedvéért? Vagy hogy megnyugtasson minket?
– Na, elég ebből a bájolgásból – mondta Barnes. – Kérdezze meg tőle, milyen fegyverei vannak.
– Nem hiszem, hogy tisztában volna a fegyver fogalmával.
– Mindenki tudja, mi az, hogy fegyver – mondta Barnes. – A védekezés az élet velejárója.
– Tiltakozom az ilyen szemlélet ellen – mondta Ted. – A katonák azt hiszik, mindenki olyan, mint
ők. Lehet, hogy ennek a lénynek fogalma sincs fegyverekről meg védekezésről. Lehet, hogy egy
olyan világból jön, ahol a védekezés fogalma nem is értelmezhető.
– Mivel látom, hogy nem figyelt, elmondom még egyszer – mondta Barnes. – A védekezés az élet
velejárója. Ha ez a Jerry él, akkor tudnia kell, mi az, hogy védekezés.
– Uram az egekben...! – mondta Ted. – Tudja, mit mondott most? Egyetemes érvényű életelvvé
magasztosított egy katonai fogalmat... A védekezés mint az élet szükségszerű velejárója.
– Maga szerint talán nem az? – mondta Barnes. – És akkor maga szerint mi a sejthártya? Mi az
immunrendszer? Mi a bőr? Mi a sebek gyógyulása? Minden élőlénynek fenn kell tartania fizikai
határai integritását. Ezt nevezzük védekezésnek, és enélkül nincs élet. Nem tudunk elképzelni olyan
lényt, amelynek nincs teste, amit védelmez. Higgye el, minden élőlény tudja, mi az a védelem. És
most kérdezze meg tőle.
– Szerintem van abban valami, amit a kapitány úr mond – szólalt meg Beth.
– Lehet – mondta Ted –, de én akkor sem vagyok biztos benne, hogy muszáj nekünk félreértésre
okot adó fogalmakkal előhozakodnunk.
– Én vagyok a parancsnok – mondta Barnes. A képernyőn újabb szöveg jelent meg:
A TI UTAZÁSOTOK MESSZE VAN MOST A HELYETEKTŐL?
– Mondja meg neki, hogy várjon egy percet.
Ted írta: KÉRLEK, VÁRJ. BESZÉLÜNK.
IGEN ÉN IS. ÖRÜLÖK HOGY BESZÉLHETEK USÁBAN KÉSZÜLT ÖNÁLLÓ
EGYSÉGEKKEL. NAGYON ÉLVEZEM.
KÖSZÖNJÜK – gépelte Ted.
ÖRÜLÖK HOGY KAPCSOLATBAN VAGYOK EGYSÉGEITEKKEL. BOLDOG
VAGYOK HOGY BESZÉLHETEK VELETEK. NAGYON ÉLVEZEM.
– Szálljunk ki – mondta Barnes.
KÉREM NE HAGYJÁTOK ABBA – íródott ki a képernyőre. NAGYON ÉLVEZEM.
Érthető, hogy háromszáz évi elszigeteltség után beszélgetni akar, gondolta Norman. Vagy talán
még tovább tartott? Lehet, hogy már ezredévek óta sodródott az űrben, mikor az űrhajó begyűjtötte?
Ez a kérdés egész sor újabb kérdést vetett fel. Ha az idegen lénynek vannak érzelmei – márpedig a
jelek erre utalnak –, akkor rendellenes érzelmi reakcióra is számítani lehet, beleértve a különféle
neurózisokat sőt pszichózisokat is.
Az elszigetelt emberek általában nagyon hamar dezorientálódnak. Ez az idegen lény
évszázadokon át volt elszigetelve. Hogyan viselte ezt az időszakot? Nem lett neurotikus? Lehet, hogy
most ezért ilyen gyerekes és követelőző?
NE HAGYJÁTOK ABBA. NAGYON ÉLVEZEM.
– Az ég szerelmére, muszáj abbahagynunk! – mondta Barnes.
Ted ezt írta: MOST ABBAHAGYJUK. EGYSÉGEINKNEK BESZÉLNIÜK KELL
EGYMÁSSAL.
NEM KELL ABBAHAGYNI. NEM ÓHAJTOM ABBAHAGYNI.
Normannek nyűgösködőnek, bosszúsnak rémlett a két rövid mondat. Nem óhajtom abbahagyni –
akár XIV. Lajos is mondhatta volna.
SZÁMUNKRA SZÜKSÉGES – írta Ted.
NEM KÍVÁNOM.
 SZÜKSÉGES SZÁMUNKRA, JERRY.
ÉRTEM.
A képernyő elsötétült.
– Na, így már jobb – mondta Barnes. – Akkor most dugjuk össze a fejünket, és beszéljünk meg
valamilyen taktikát. Mit akarunk kérdezni ettől a mukitól?
– Azt hiszem, nem árt, ha leszögezzük, hogy a muki érzelmi reakciókat mutat.
– És ez mit jelent? – kérdezte érdeklődve Beth.
– Hogy a vele való tárgyaláskor ezt tekintetbe kell vennünk – felelte Norman.
– Analizálni akarja? – kérdezte Ted. – Lefekteti egy bőrdíványra, és kideríti, miért volt
boldogtalan a gyerekkora?
Norman csak némi nehézség árán őrizte meg a nyugalmát. A fiús arc mögött valóban egy gyerek
lelke rejtőzik, gondolta. – Nem, Ted. Viszont ha Jerrynek vannak érzelmei, akkor nem árt, ha
megpróbáljuk átgondolni a reakciói pszichológiai aspektusát.
– Nem állt szándékomban megsérteni – mondta Ted –, de akkor sem hiszem, hogy sokra mennénk
ezzel a pszichologizálgatással. A pszichológia nem tudomány, a pszichológia egyfajta babona vagy
vallás. Egyszerűen nem tud semmiféle épkézláb teóriát vagy említésre méltó konkrétumot felmutatni.
Teljesen képlékeny állapotban van még. Mondhat bármit az érzelmekről, senki sem tudja
bebizonyítani, hogy téved. Mint asztrofizikus nem hiszem, hogy az érzelmek nagyon fontosak
lennének. Szerintem nem sokat számítanak.
– Ezzel sok értelmiségi egyetértene – mondta Norman.
– Igen – mondta Ted. – De itt mi most egy magasabb rendű intellektusról beszélünk, nem?
– Általában azok az emberek nem tartják fontosnak az érzelmeket – válaszolta Norman – akik
nem figyelnek a saját érzelmeikre.
– Szóval én nem figyelek a saját érzelmeimre? – kérdezte Ted.
– Ha nem tartja fontosnak az érzelmeket, akkor nem.
– Nem lehetne későbbre halasztani ezt a vitát? – szólt közbe Barnes.
– Ekkép az öntudat belőlünk mind gyávát csinál – felelte Ted.
– Mi történne, ha egyszer az életben egyszerűen kimondaná, amit gondol, ahelyett, hogy másokat
idézget? – vágott vissza dühösen Norman.
– Maga személyeskedik – mondta Ted.
– Viszont én legalalább nem vontam kétségbe a maga szakterületének az értékét – mondta
Norman –, noha minden különösebb erőfeszítés nélkül megtehetném. Az asztrofizikának az az
érdeklődése, amellyel a világegyetem legtávolibb pontjai felé fordul, felfogható a saját életünk által
felvetett problémák megkerülési kísérletének is. És mivel az asztrofizikában nincs semmi, ami
végleges bizonyítást nyert volna...
– Ez egyáltalán nem igaz! – mondta Ted.
– Elég! Hagyják már abba! – csapott öklével az asztalra Barnes. Kínos csend támadt. Norman még
mindig dühös volt, de ugyanakkor nem is értette a dolgot. Kiborított, gondolta. Végül mégiscsak
kiborított. Méghozzá a létező legegyszerűbb módon, a szakmám támadásával. Norman eltöprengett,
miért sikerülhetett ez Tednek. Az egyetemen a konkrét tudományokat művelő kollégái – fizikusok,
kémikusok – úgyszólván más se tettek, mint kitartóan, nagy türelemmel magyarázgatták neki, hogy a
pszichológia teljesen értelmetlen dolog... Közben úgy váltogatták a feleségüket, mint más a gatyáját,
a feleségük megcsalta őket, a gyerekeik öngyilkosok vagy kábítószerfogyasztók lettek. Már rég nem
vitatkozott velük.
És Ted most mégis kiborította.
–...forgó témára visszatérni – jutott el tudatáig Barnes hangja. – A kérdés tehát úgy szól: mit
akarunk mi ettől a mukitól kérdezni?
MIT AKARUNK MI ETTŐL A MUKITÓL KÉRDEZNI?
 A képernyőre meredtek.
– Nocsak – mondta Barnes.
NOCSAK.
– Ez azt jelenti, amire gondolok?
EZ AZT JELENTI, AMIRE GONDOLOK?
Ted eltolta magát az asztaltól, és hangosan megszólalt. – Jerry! Érted, amit mondok?
ÉRTEM, TED.
– Hát ez óriási. – Barnes megcsóválta a fejét. Ez egyszerűen óriási.
ÉN IS BOLDOG VAGYOK.

TÁRGYALÁSOK

– Norman! – mondta Barnes. – Nekem úgy rémlik, mintha maga foglalkozott volna ezzel a
témával a jelentésében. Hogy az idegenek esetleg tudnak olvasni a gondolatainkban.
– Említettem – felelte Norman.
– És mit javasolt?
– Semmit. A külügy kérte, hogy vegyem bele ezt a lehetőséget is. Úgyhogy belevettem.
– Szóval a jelentésében nem javasolt semmit?
– Nem – mondta Norman. – Az igazat megvallva, akkoriban viccnek tartottam.
– Pedig nem az. – Leroskadt egy székre, a képernyőre függesztette tekintetét. – Most mi a francot
csináljunk?
NE FÉLJ.
– Kedves, hogy ezt mondja, miközben minden szavunkat hallja. – Barnes még mindig a
képernyőre meredt. – Hallasz minket, Jerry?
IGEN HAL.
– Benne vagyunk nyakig – mondta Barnes.
– Szerintem ez érdekes fejlemény – mondta Ted.
Norman megszólalt. – Jerry! Tudsz olvasni a gondolatainkban?
IGEN NORMAN.
– Na ehhez szóljon – mondta Barnes. – Ez tényleg tud. falán nem is, gondolta Norman. Összevont
szemöldökkel koncentrált. Jerry! Hallasz engem? gondolta.
A képernyő sötét maradt.
Jerry, mondd meg a neved!
A képernyő nem változott.
Talán valami képpel kellene próbálkozni, gondolta Norman. Azt talán fel tudja fogni. Lepergetett
maga előtt néhány képet, aztán megpróbált maga elé képzelni egy homokos tengerpartot meg egy
pálmafát. A pálmafa egészen tisztán megjelent előtte, de ekkor eszébe jutott, hogy Jerry nem
tudhatja, mi az a pálmafa. Semmit sem jelent neki. Arra gondolt, valami olyasmit kellene választania,
amit Jerry látott már. Elképzelte a Szaturnuszt a gyűrűivel. Összeráncolta a homlokát: Jerry!
gondolta. Küldök neked egy képet. Mondd meg, mit látsz.
Maga elé képzelte a feketeségben lebegő élénksárga bolygót s félrecsapott gyűrűrendszerét.
Körülbelül tíz másodpercig kitartotta a képet, aztán a képernyőre nézett.
A képernyő nem változott.
Jerry, itt vagy?
A képernyő nem változott.
– Jerry, itt vagy? – kérdezte Norman.
IGEN NORMAN. ITT VAGYOK.
 – Azt hiszem, nem kellene ebben a helyiségben beszélnünk – mondta Barnes. – Talán jobb volna,
ha átmennénk egy másik hengerbe, és megeresztenénk a vizet...
– Mint a kémfilmekben?
– Érdemes volna megpróbálni.
– Azt hiszem, kezdünk igazságtalanok lenni Jerryvel. Ha úgy érezzük, hogy beleüti az orrát a
magánügyeinkbe, miért nem mondjuk egyszerűen meg neki? Miért nem kérjük meg, hogy ne tegye?
ÉN NEM AKAROM BELEÜTNI.
– Nézzünk szembe a tényekkel – mondta Barnes. – Ez a muki többet tud rólunk, mint mi őróla.
IGEN ÉN SOKAT TUDOK A TI EGYSÉGEITEKRŐL.
– Jerry! – mondta Ted.
TESSÉK TED. ITT VAGYOK.
– Kérlek, hagyj minket magunkra.
NEM AKAROM. BOLDOG VAGYOK HOGY BESZÉLHETEK VELETEK. ÉLVEZEM.
BESZÉLJÜNK. ÓHAJTOM.
– Ennek hiába beszélünk – mondta Barnes.
– Jerry – szólt Ted –, nagyon kérlek, hagyj minket magunkra.
NEM. EZ NEM LEHETSÉGES. NEM ÉRTEK EGYET. NEM!
– Na, most kimutatta a foga fehérjét – mondta Barnes.
A gyermekkirály, gondolta Norman. – Hadd próbáljam én.
– Tessék.
– Jerry! – mondta Norman.
TESSÉK NORMAN. ITT VAGYOK.
– Jerry, számunkra nagy élmény, hogy beszélhetünk veled.
KÖSZÖNÖM. NEKEM IS ÉLMÉNY.
– Elbűvölő és csodálatos egységnek tartunk, Jerry.
Barnes a mennyezet felé fordította a szemét, elhúzta a száját.
KÖSZÖNÖM NORMAN.
– Még sok-sok órán át szeretnénk beszélgetni veled, Jerry.
JÓ.
– Csodáljuk a képességeid és a tehetségedet.
KÖSZÖNÖM.
– Tudjuk, milyen erős vagy, és hogy mindent megértesz.
EZ ÍGY VAN NORMAN. IGEN.
– Jerry, te aki mindent megértesz, biztos azt is tudod, hogy mi külön egységek vagyunk, és
beszélnünk kell egymással úgy, hogy te nem hallasz minket. Nagyon izgalmas élmény, hogy
találkoztunk veled, és erről sokat kell beszélnünk egymás között.
Barnes csak a fejét csóválta.
NEKEM IS SOKAT KELL BESZÉLNEM. NAGYON SZERETEK NORMAN NEVŰ
EGYSÉGETEKKEL BESZÉLNI.
– Igen, Jerry, tudjuk. De amilyen bölcs vagy, te azt is tudod, hogy nekünk magunkban kell
beszélnünk.
NE FÉLJ.
– Nem félünk, Jerry. Kényelmetlenül érezzük magunkat.
NE ÉREZZÉTEK KÉNYELMETLENÜL.
– Nem tehetünk róla, Jerry... Mi ilyenek vagyunk.
NAGYON SZERETEK NORMAN NEVŰ EGYSÉGETEKKEL BESZÉLNI. BOLDOG
VAGYOK. TE IS BOLDOG VAGY?
– Igen, nagyon boldog, Jerry. De tudod, nekünk...
 JÓ. ÖRÜLÖK.
–...egymással is kell beszélnünk. Kérlek, egy ideig ne hallgass minket.
MEGBÁNTOTTALAK?
– Nem, te nagyon kedves és barátságos vagy. De nekünk beszélnünk kell egymással. Kérlek, egy
ideig ne hallgass minket.
MEGÉRTEM HOGY NEKTEK SZÜKSÉGES EZ. SZERETNÉM HA JÓL EREZNÉD
MAGAD VELEM NORMAN. MEGADOM NEKED AMIRE VÁGYSZ.
– Köszönöm, Jerry.
– Azt meghiszem – mondta Barnes. – Maga szerint tényleg megteszi?
SZPONZORUNK RÖVID KÖZLEMÉNYE UTÁN FOLYTATJUK MŰSORUNKAT.
A képernyő elsötétült.
Norman önkéntelenül elnevette magát.
– Hát ez óriási – mondta Ted. – Nyilván kicsípett magának valami tévéreklámot.
– Víz alatt ez nem megy.
– Nekünk nem, de neki úgy látszik igen.
– Szerintem még mindig hallgatózik – mondta Barnes. – Biztos. Itt vagy, Jerry? A képernyő sötét
maradt.
– Jerry!
Nem történt semmi.
– Elment.
– Nos – mondta Norman –, most láthatták, mire jó a pszichológia. – Csak úgy kibukott a száján.
Még mindig dühös volt Tedre.
– Elnézést kérek – mondta Ted.
– Jó, rendben van.
– De én akkor sem tudom elhinni, hogy egy magasabb rendű intellektus számára az érzelmek
valóban jelentősek.
– Ne kezdjük ezt most elölről – mondta Beth.
– Az az igazság – mondta Norman –, hogy az érzelmeknek és az intellektusnak semmi közük
egymáshoz. Olyanok, mint az agy különböző területei vagy még inkább mint a külön agyak, nem
kommunikálnak egymással. Ezért olyan haszontalan az intellektuális megértés.
– Haszontalan? Az intellektuális megértés? – Ted egészen megdöbbent.
– Számos esetben igen – felelte Norman. – Ha elolvassa egy könyvben, hogyan kell biciklizni,
attól már tud biciklizni? Nem tud. Olvashat, amennyit csak akar, de attól még fel kell ülnie a
bringára, és meg kell tanulnia biciklizni. Az agyának az a része, amelyik biciklizni tanul, nem
ugyanaz, mint az a része, amely a biciklizésről olvas.
– És mi köze ennek Jerryhez? – kérdezte Barnes.
– Tudjuk, hogy egy okos ember ugyanúgy követ el érzelmi hibákat, mint bárki más. Ha Jerry
tényleg emocionális lény, és nem csak színleli, akkor nekünk ezt az emocionális oldalt ugyanúgy
meg kell játszanunk, mint az intellektuálisát.
– Magának ez kismiska – mondta Ted.
– Azért ez túlzás – felelte Norman. – Őszintén szólva, én sokkal boldogabb lennék, ha ez a Jerry
egyszerűen csak egy hideg, érzelem nélküli intellektus volna.
– Miért?
– Mert ha Jerry erős és ugyanakkor érzelmei is vannak – válaszolta Norman –, akkor felmerül egy
kérdés: mi történik, ha Jerry megdühödik?

LEVY
A csoport szétoszlott. Harry, akit kimerített a kód megfejtésével járó folyamatos idegfeszültség,
nyomban lefeküdt. Ted átment a C hengerbe, hogy magnóra vegye a Jerryvel kapcsolatos
észrevételeit: könyvet akart írni. Barnes és Fletcher az E hengerbe vonult át megbeszélni a csatatervet
arra az esetre, ha az idegen megtámadná őket.
Tina maradt még egy kicsit: a maga precíz módszerességével még igazított itt-ott a monitorok
beállításán. Norman és Beth nézte. Hosszasan elbabrált egy irányítópulton, amelyet Norman eddig
még sose vett észre. Egész sor vörösen ragyogó kijelző volt rajta.
– Ez meg mi? – kérdezte Beth.
– Körkörös védelmi peremsáv érzékelők – felelte Tina. – Felfognak mindent: hőt, sugárzást,
nyomáshullámot... Koncentrikus körökben vannak elhelyezve az állomás körül. Barnes kapitány
utasított, hogy állítsam át őket.
– Minek? – kérdezte Norman.
– Nem tudom, doktor úr. Ez a parancs.
Kattant a hangszóró, Barnes jelentkezett. – Chan tengerész futólépésben az E hengerbe! És
kapcsolja ki az ide vezető vonalakat. Nem akarom, hogy Jerry kihallgassa a tervünket.
– Igenis, kapitány úr.
– Ez bedilizett – mondta Beth.
Tina összeszedte a papírjait, és kisietett.
Norman és Beth szótlanul ült még egy percig. Megint hallották a lassú, ütemes dobolást. Csend
támadt, aztán kezdődött megint.
– Mi a fene ez? – kérdezte Beth. – Úgy hangzik, mintha valahonnan belülről jönne. – Odament az
ablakhoz, kinézett, felkapcsolta a külső reflektorokat. – Hát ez meg...?
Norman is kinézett.
A tenger fenekén valami hosszúkás árny nyúlt el, amely a tompa koppanásokkal szinkronban
mozgott előre-hátra. Az árny annyira el volt torzulva, hogy beletelt egy percbe, mire Norman rájött,
mi az. Egy emberi kar és egy emberi kéz árnyéka volt.
– Barnes kapitány! Ott van?
Nem kapott választ. Norman ismét le- és felkapcsolta a belső telefon kapcsolóját.
– Barnes kapitány! Hall engem? Semmi.
– Kikapcsolt minden vonalat – mondta Beth.
– Nem hallja magát.
– Maga szerint él az ott kint? – kérdezte Norman.
– Nem tudom. Lehet.
– Akkor gyerünk! – mondta Norman.

A sisakban keringő levegőnek száraz, fémes íze volt. Dermesztőén hidegnek érződött a víz, ahogy a
padló nyílásán át kicsusszant és leállt a puha, iszapos fenékre. Néhány másodperc múltán,
közvetlenül a háta mögött, Beth is talajt fogott.
– Minden rendben?
– Igen.
– Medúzát nem látok.
– Én sem.
Kimentek a bázis alól, megfordultak és visszanéztek. Bántották a szemüket az erős fények,
elsötétítették a felső hengerek körvonalait. Tisztán hallották az ütemes dobolást, de még mindig nem
tudták meghatározni a forrását. A fényektől hunyorogva mentek át az állomás alatt a túlsó oldalra.
– Ott – mutatta Beth.
Három méterrel fölöttük egy kék ruhás emberalak lebegett egy állványelembe akadva. Enyhén
imbolygott az áramlatban, élénksárga sisakja oda-odaütődött a bázis fémfalának.
– Nem látja, ki az? – kérdezte Beth.
– Nem. – Normannek pont a szemébe világított az egyik reflektor.
Felmászott az egyik vastag támpillérre. A fémfelületeket sikamlós, barna algaréteg fedte, a
csizmája minduntalan lecsúszott a csövekről. Végül észrevette a bemélyített lépcsőfokokat; akkor
már könnyű volt.
A kék ruhás figura lábai most közvetlenül a feje fölött himbálóztak. Feljebb lépett egy fokkal,
mire az egyik csizmás láb beleakadt a hátán cipelt légtartályból a sisakba vezető cső hurkába.
Hátranyúlt, hogy kiszabadítsa. A kék ruhás figura megremegett, Norman egy hátborzongató
pillanatig azt hitte, él. Aztán hirtelen a kezében maradt a csizma, s maszkjának üvegéhez egy
meztelen lábfej ütközött: szürkés bőr, vörös körmök. Az émelygés másodpercek alatt elmúlt: túl sok
lezuhant gépet látott már. Elengedte a csizmát, amely az áramlatban Beth felé sodródott. Megrántotta
a halott lábát; kásásan puhának érezte. A test kiszabadult, lassan lefelé lebegett. Elkapta a vállát, most
is azt a kásás puhaságot érezte. Megfordította a testet, hogy lássa az arcát.
– Ez Levy.
Levy sisakja tele volt vízzel, az üveg mögött tágra kerekedett szemeket, eltátott szájat, rémült
arcot lehetett látni.
– Fogom – mondta Beth, lehúzva a testet. Aztán azt mondta: – Jézusom.
Norman lemászott. Beth kifelé, a megvilágított területre vonszolta a holtat.
– Valahogy olyan puha. Mintha minden csontja apróra zúzódott volna.
– Észrevettem. – Norman odament a fényben álló Beth-hez. Szenvtelenül, hidegen nézte Levyt;
maga sem értette. Ismerte ezt a nőt; nemrég még élt. Most halott. De valahogy olyan volt, mintha
messziről nézné.
Megfordította Levy testét. A ruhája bal oldala hosszan fel volt szakadva. Tépett hús villant elé egy
pillanatra. Közelebb hajolt. – Baleset?
– Nem hiszem – mondta Beth.
– Fogja meg. Tartsa. – Norman felemelte az öltözék szakadt részeit. A szakadások egyetlen
pontban találkoztak. – Nézze, ilyen csillagszerű formában szakadt szét. Látja?
Beth hátralépett. – Látom.
– Mitől lehet ez, Beth?
– Nem tudom... nem vagyok benne biztos. – Beth még jobban elhátrált. Norman felhajtotta az
öltözék szövetét. – Szét van marcangolva.
– Mi van vele?
– Ki van harapva.
– Jézusom.
Semmi kétség, ez harapás, gondolta a sebet vizsgálgatva Norman. Furcsa seb volt: a széle kissé
fogazott. Vékony, halványpiros vérpatakok úsztak el a maszkja előtt.
– Menjünk vissza – mondta Beth.
– Egy pillanat. – Norman megtapogatta holttest lábait, csípőjét, vállát. Mindenütt puha volt, mint a
szivacs. Mintha teljesen összezúzták volna. Érezte, hogy a láb csontjai több helyen eltörtek. Mitől?
Megint a sebet kezdte nézegetni.
– Nem érzem itt jól magam – mondta idegesen Beth.
– Csak egy másodperc még – felelte Norman.
Az előbb még biztos volt benne, hogy a sebet valamilyen harapás okozta, de most
elbizonytalanodott. – Olyan a bőre, mintha reszelővel mentek volna rajta végig.
Váratlanul valami kis fehérség úszott el a maszkja előtt: meglepetten kapta hátra a fejét.
Felkalapált a szíve a gondolatra, hogy hátha egy medúza, de aztán látta, hogy tökéletesen kerek és
szinte teljesen átlátszatlan. Akkora lehetett, mint egy golflabda. Elsodródott.
 Körülnézett. A vízben vékony nyálkaszálak lebegtek. És sok fehér gömböcske.
– Mik ezek, Beth?
– Peték. – Norman a sisakba épített hangszórón keresztül hallotta Beth mély, lassú lélegzését. –
Menjünk innen, Norman. Könyörgök.
– Csak még egy másodperc.
– Ne, Norman. Most rögtön.
A rádión keresztül riadó hangja jutott el hozzájuk. Távolinak és vékonykának rémlett a vijjogás,
mintha valahonnan az állomás belsejéből érkezett volna. Beszédhangokat hallottak, aztán Barnes
hangját; ordított. – Maguk meg mi a jó büdös francot keresnek odakint?
– Megtaláltuk Levyt, Hal.
– Akkor nyomás befelé, de villámgyorsan! – ordított Barnes. – A szenzorok bekapcsoltak. Nem
tudom, mi kerülgeti magukat, csak azt, hogy valami óriási!

Normanre valami lassú tompaság telepedett. – És Levy holttestével mi legyen?

– Hagyják ott! Azonnal jöjjenek be!
Na de hát valamit mégiscsak kell csinálni vele, gondolta nehézkesen Norman. Nem lehet csak úgy
itthagyni.
– Mi van magával, Norman? – kérdezte Barnes.
Norman motyogott valamit, ködösen érzékelte, hogy Beth megragadja a karját, és az állomás felé
vezeti. A víz most már tele volt fehér labdacsokkal. A fülében ott vijjogtak a riasztók.
Dobhártyarepesztően harsányan. Aztán rájött: ez egy másik riasztás. Ez a sisakjában szól.
Reszketni kezdett. Vacogott, nem bírta abbahagyni. Meg akart szólalni, de a nyelvébe harapott,
érezte a vér ízét. Zsibbadtnak érezte a tagjait, nehéznek a fejét. Minden olyan volt, mint egy lassított
felvételen.
Az állomáshoz közelebb érve látta, hogy a peték a hengerekre tapadnak, sűrű, egyenetlen felületet
alkotva.
– Siessenek! – kiáltotta Barnes. – Nyomás! Erre tart!
Már ott álltak a légzsilip alatt. Érezte, hogy áramlik körülötte a víz. Valami hatalmas test mozog
odakint. Beth nyomta, nyomta fölfelé, aztán egyszer csak kibukkant a sisakja a vízből, Fletcher erős
kezekkel megragadta, egy pillanatai később Beth-t is kihúzták, aztán lecsapódott a nyílásfedél. Valaki
levette Norman sisakját. Ekkorra már görcsös rángások futottak végig egész testén, a feje oda-
odaverődött a padlóhoz. Levetkőztették, bebugyolálták, tartották, mígnem csillapodott majd teljesen
abbamaradt a reszketése. És akkor – az üvöltő szirénák ellenére – hirtelen elaludt.

KATONAI MEGFONTOLÁSOK

– Mert nem a maga feladata, azért! – mondta Barnes. – Nem volt rá semmiféle engedélye.
– Nem volt biztos, hogy Levy meghalt – mondta higgadtan Beth a dühöngő Barnesnak.
– De meghalt, és maguk azzal, hogy kimentek, feleslegesen kockáztatták a program két polgári
résztvevője életét.
Norman közbeszólt. – Az én ötletem volt, Hal. – Még mindig takarókba volt bugyolálva, de már
megitatták forró italokkal, pihent is, és már jobban érezte magát.
– Maga jobban teszi, ha csak hallgat – mondta Barnes. – Örüljön, hogy megúszta.
– Azt hiszem, örülök – felelte Norman. – De nem tudom, mi történt.
– Ez történt – lóbált meg előtte egy parányi ventillátort Barnes. – Bedöglött a keringtető a
ruhájában, a hélium meg egy perc alatt lehűtötte. Még egy-két perc, és meghalt volna.
– Olyan gyorsan történt – mondta Norman.
 – Észre se vettem...
– Na hát akkor most nagyon figyeljenek rám – mondta Barnes. – Tisztázzunk valamit. Ez itt nem
egy tudományos konferencia. Ez nem a vízalatti Holiday Inn, ahol azt csinálnak, amit akarnak. Ez
egy katonai művelet, és maguk kötelesek a katonai szabályoknak megfelelően viselkedni. Világos?
– Ez egy katonai művelet? – kérdezte Ted.
– Most az – felelte Barnes.
– Na, álljunk csak meg egy percre. Eredetileg is az volt?
– Most az.
– Még nem válaszolt a kérdésemre – mondta Ted. – Ugyanis ha ez egy katonai művelet, akkor
arról nekünk tudnunk kell. Ami engem illet, én semmiféle formában nem kívánok részese lenni...
– Akkor menjen el – szólt közbe Beth.
–...semmiféle katonai akciónak, és a leghatározottabban...
– Nézze, Ted – szakította félbe Barnes. – Tudja, mibe kerül ez az expedíció a haditengerészetnek?
– Nem, de nem értem, mi köze...
– Akkor majd én megmondom magának. Egy ilyen mélyvízi, túlnyomás alatt működő bázis
minden órája körülbelül százezer dollárt emészt fel. Mire kijutunk innen, a program teljes költsége
nyolcvan-százmillió dollárra fog rúgni. Ekkora összeget csak akkor hajlandó megkockáztatni a
tengerészet, ha a művelet komoly katonai haszonnal kecsegtet. Ilyen egyszerű. Ha nem kecsegtet,
nincs pénz. Ért engem?
– Ez a kecsegtetés... jelenthet mondjuk valami fegyvert? – kérdezte Beth.
– Elképzelhető – felelte Barnes.
– Nos, ami engem illet – mondta Ted –, én sose mondtam volna igent egy ilyen...
– Nem mondott volna igent? Szóval maga megérkezik repülőn Tongára, én odaállok maga elé, és
azt mondom: Nézze, Ted, van odalent a tenger fenekén egy űrhajó, amelyben talán egy másik
galaxisból érkezett lények vannak, de ez egy. katonai művelet, akkor arra maga azt feleli: Őrülten
sajnálom, de rám ne számítsanak? És veszi a kalapját? Ezt tette volna, Ted?
– Hát...
– Akkor pedig fogja be a száját – reccsent rá Barnes. – Különben is elegem van már a
pózolásából.
– Halljuk, halljuk! – mondta Beth.
– Úgy látom, ön túlhajszolta magát – mondta Ted.
– Én pedig úgy látom, hogy ön egy felfuvalkodott hólyag – mondta Barnes.
– Egy pillanat figyelmet kérek! – szólalt meg Harry. – Tudja azt valaki, hogy egyáltalán miért
ment ki Levy?
Tina válaszolt. – Időzítőkontrollra.
– Az mi?
– Benne van a szabályzatban – mondta Barnes. – Levy volt Edmunds tartaléka. Edmunds halála
óta neki kellett tizenkét óránként kimenni a merülőhajóhoz.
– Miféle merülőhajóhoz? És miért? – kérdezte Harry.
Barnes kimutatott az ablakon. – Látják ott az MB-7-et? Nos, ott a mellett a magányos henger
mellett van egy kupola alakú hangár, abban pedig egy merülőhajó, amit a búvárok hagytak itt. Az
ilyen helyzetekre, mint a miénk, a szolgálati szabályzat előírja, hogy tizenkét óránként minden
kazettát és feljegyzést át kell vinni a merülőhajóba. A merülőhajón van egy időzítő szerkezet, amely
tizenkét órára van beállítva. Valakinek tehát tizenkét óránként át kell vinnie az anyagokat és meg kell
nyomnia egy HALASZTÁS feliratú sárga gombot. Ha ez nem történik meg, a hajó automatikusan
ledobja a ballasztját, kinyomja a vizet a tartályaiból, és a felszínre emelkedik.
– És ez mire jó?
– Ha valamilyen katasztrófa történik idelent, szóval ha történik valami velünk, a merülőhajó
tizenkét óra elteltével az összes addig gyűjtött anyaggal a felszínre emelkedik. A felszínen a
tengerészet bekampózza, és legalább van valami a kezükben arról, hogy mi történt idelent.
– Értem. Szóval ez valami olyasmi, mint a fekete doboz.
– Így is lehet mondani. De ugyanakkor az egyetlen egérutunk, az egyetlen vészkijáratunk is.
– Eszerint Levy a merülőhajóhoz ment?
– Igen. És nyilván oda is ért, mivel a hajó még itt van.
– Átvitte a kazettákat, megnyomta a gombot, és útban visszafelé meghalt.
– Igen.
– És hogyan halt meg? – kérdezte Harry. Feszülten figyelte Barnes arcát.
– Ezt nem lehet biztosan tudni – felelte Barnes.
– Az egész teste össze volt törve – mondta Norman. – Puha volt, mint a szivacs.
Harry még mindig Barnest nézte. – Maga egy órával ezelőtt átállíttatta a szenzorokat. Miért?
– Nagyon furcsa jeleket vettünk egy órával ezelőtt.
– Miféléket?
– Van odakint valami. Valami nagyon nagy.
– De ez a valami nem kapcsolta be a riasztókat – mondta Harry.
– Nem kapcsolta be. Meghaladta az előzetesen beállított paramétereket.
– Úgy értsem, túl nagy ahhoz, hogy bekapcsolja a riasztókat?
– Igen. Az első téves riadó után levettük a határértékeket. Úgy állítottuk be, hogy a szenzorok ne
reagáljanak ekkora dolgokra. Ezért kellett aztán Tinának átállítania őket.
– És akkor az előbb mi szólaltatta meg a szirénát? – kérdezte Harry. – Amikor Norman és Beth
kint volt.
Barnes Tinára nézett. – Tina?
– Nem tudom, mi volt az. Azt hiszem, valamilyen állat. Nesztelen és nagyon nagy.
– Milyen nagyon?
Tina a fejét ingatta. – Az elektronikus leképezéséből, Adams doktor, akkorának nézem, mint ez a
bázis.

KÉSZÜLTSÉG

Beth a hatalmas nagyító alá tett egy gömbölyű, fehér petét. – Hát... – mondta belenézve –, annyi
biztos, hogy ez valami gerinc nélküli. Érdekes ez a nyálkás bevonat. – Megböködte a csipeszével.
– És mi az? – kérdezte Norman.
– Valamilyen fehérjeszerű anyag. Ragadós.
– A petére gondoltam.
– Azt még nem tudom. – Beth folytatta a vizsgálatot. Aztán váratlanul megint megszólalt a
sziréna, és villogni kezdett a vörös fény. Normant rémület fogta el.
– Biztos megint vaklárma – mondta Beth.
– Figyelem, figyelem! – szólalt meg Barnes a hangszóróból. – Harckészültség! Harckészültség
mindenkinek!
– A jó életbe...! – mondta Beth.
Olyan kecsesen siklott le a létrán, mint a tűzoltók a riadóoszlopon; Norman darabos
mozdulatokkal követte. A D henger kommunikációs szektorában már ismerős kép fogadta: mindenki
a számítógép köré gyűlt, a hátsó panel megint le volt véve. A vörös fény még villogott, a sziréna
vijjogott.
– Mi van? – ordította Norman.
– Műszaki hiba!
 – Micsoda?
– Nem bírjuk leállítani ezt a rohadt csörömpölést! – kiabált vissza Barnes. – Bekapcsolt, de nem
bírjuk kikapcsolni. Teeny...!
– Dolgozunk rajta, kapitány úr! A termetes mérnöknő a számítógép mögött guggolt, Norman csak
hátának széles ívét látta.
– Zárja már el ezt a tébolyt!
– Igyekszem, kapitány úr!
– Zárja már el, mert nem hallom!
Mit nem hall? gondolta Norman, aztán Harry botorkált be. – Jézusom...
– Vészhelyzet! – kiabált Barnes. – Vészhelyzet! Chan matróz! Hangradart! – Tina ott ült mellette,
higgadtan állítgatta az oldalsó monitorok tárcsáit. Feltett egy fejhallgatót.
Norman a videomonitoron látható gömbre nézett. Csukva volt.
Beth odament az egyik ablakhoz, egészen közelről nézegette az egész üveget befedő fehér
anyagot. Barnes úgy forgolódott a villogó vörös fényben, mint egy kerengő dervis, egyszerre
üvöltözött, káromkodott minden irányba.
Egyszer csak elhallgatott a sziréna, abbamaradt a vörös villogás.
Csend támadt. Fletcher fölegyenesedett, sóhajtott.
Harry törte meg a csendet. – Azt hittem, ezt egyszer már megjavították...
– Psszt!
Csak a hangradar-impulzusok puha, ismétlődő pong!-ja hallatszott. Tina a fejhallgatóra tapasztott
kezekkel, homlokát ráncolva koncentrált.
Senki sem moccant, senki sem szólt. Feszülten figyelték a hangradar visszajelzéseit.
Barnes halkan beszélni kezdett. – Néhány perce fogtunk egy jelet. Kintről. Valami nagyon nagy.
Tina végül megszólalt. – Már nem vesszük, kapitány úr.
– Álljon át passzívra.
– Értettem. Átallok passzívra.
A hangradar pattogó hangjai abbamaradtak, helyettük valami halk sziszegés hallatszott. Tina
állított a hangerőn.
– Hidrofonok? – kérdezte halkan Harry.
Barnes bólintott. – Polárüveg transzduktorok. A létező legjobbak.
Feszülten figyeltek, de csak a monoton sziszegést lehetett hallani. Norman fülében úgy csengett,
mintha egy magnószalag alapzaja keveredne időnként valami gurgulázó hanggal. Idegesítő volt.
– Van esze a nyomorultnak – mondta Barnes.
– Sikerült minket megvakítania, az összes ablakunkat lefedte ezzel a csirizzel.
– Nem csiriz – mondta Beth. – Peték.
– Mindegy, a lényeg, hogy egyetlen ablakon sem lehet kilátni.
A sziszegés folytatódott. Tina a hidrofon tárcsáit állítgatta. Valami halk, de folyamatos zizegést
lehetett hallani, mintha egy celofánzacskót gyűrögetne valaki.
– Ez mi? – kérdezte Ted.
Beth felelt neki. – Valamilyen hal. Eszik.
Barnes bólintott. Tina csavargatta a tárcsákat.
– Kiszűröm. – Ismét a változatlan sziszegést hallották. A helyiségben csökkent a feszültség.
Norman fáradtnak érezte magát, letelepedett egy székre. Harry mellette ült. Normannek feltűnt, hogy
Harry inkább tűnődni, mint koncentrálni látszik. Ted a helyiség túloldalán állt, az ajtó mellett, az
ajkát harapdálta. Olyan volt, mint egy ijedt kisfiú.
Halk bipegés hallatszott. A kijelzőkön ugrándozni kezdtek a vonalak.
– Jelzés a külső hőérzékelőkről – mondta Tina. Barnes felkapta a fejét. – Irány?
– Kelet. Közeledik.
 Fémes csattanást hallottak. Aztán még egyet.
– Ez mi?
– A rács. Nekiütődik a rácsnak.
– Ütődik? Én úgy hallom, inkább szétszedi. Norman tudta, hogy a rács háromcollos csövekből
készült.
– Valami nagy hal? Egy cápa? – kérdezte Beth.
Barnes megrázta a fejét. – Nem úgy mozog, mint egy cápa. És sokkal nagyobb.
– Jelzés a közelebbi hőérzékelőről. Még mindig közeledik.
– Álljon aktívra – mondta Barnes.
A hangradar pong!-ja végigvisszhangzott a helyiségen.
– Cél bemérve – mondta Tina. – Száz méter.
– Képezze le.
– Értettem, leképezni.
Gyors egymásutánban követték egymás a pong!-ok, aztán rövid szünet után megint: pong! pong!
pong! pong!
Norman értetlen képet vágott. Fletcher odahajolt hozzá, és a suttogni kezdett. – Több adó van
odakint, elég jó képet adnak együtt. – Norman italszagot érzett a leheletén. Honnan szerzett ez
innivalót? gondolta.
Pong! pong! pong! pong!
– Kép alakul. Kilencven méter.
Pong! pong! pong! pong!
– Fogom a képet.
A képernyő felé fordultak. Norman valami alaktalan, csíkos foltot látott.
– Jézusom... – suttogta Barnes. – Nézzék, mekkora!
Pong! pong! pong! pong!
– Nyolcvan méter.
Pong! pong! pong! pong!
Újabb kép jelent meg. A folt alakja megváltozott, a csíkok is elfordultak. A körvonalak
élesebbekké váltak, de Normannek még mindig fogalma sem volt, mit lát. Egy nagy, csíkos paca...
– Jézusom! Ez megvan vagy tíz-tizenkét méter! – mondta Barnes.
– Ekkora hal nincs a világon – mondta Beth.
– Bálna?
– Ez nem bálna.
Harry megizzadt. Levette a szemüvegét, a ruhájába törölte, aztán visszatette, és felnyomta az
orrán. Visszacsúszott. Harry Normanre pillantott, vállat vont.
– Ötven méter és közeledik – mondta Tina.
Pong! pong! pong! pong!
– Harminc méter.
Pong! pong! pong! pong!
– Megállt harminc méteren, kapitány úr.
Pong! pong! pong! pong!
– Még mindig áll.
– Aktív ki.
Megint csak a hidrofonok sziszegése hallatszott. Aztán halkan csörrent valami. Normannek már
égett a szeme. Belecsorgott az izzadság. Ruhája ujjával törölte meg homlokát. A többiek is izzadtak.
Elviselhetetlen volt a feszültség. Norman megint a videomonitorra pillantott: a gömb még mindig
csukva volt.
Sziszegtek a hidrofonok. Valami halk súrlódás, mint mikor egy nehéz zsákot vonszolnak a padlón.
Aztán megint a sziszegés.
– Képezzem le újra? – suttogta Tina.
– Ne – mondta Barnes.
Füleltek. Megint a súrlódás. Pillanatnyi csend, aztán bugyborékolás: nagyon hangosan, nagyon
közelről.
– Jézusom – suttogta Barnes. – Itt áll előttünk.
Tompa koppanással ütközött valami az állomás falának.
Aztán felvillant a képernyő.
ITT VAGYOK.

Váratlanul jött az első rázkódás. Elestek, végiggurultak a padlón. Nyikorgott, nyöszörgött az egész
bázis, ijesztően hangosan. Norman feltápászkodott, épp észrevette, hogy Fletchernek vérzik a
homloka, amikor jött a második rázkódás. Norman a válaszfalnak vágódott, fémes kongassál ütődött
hozzá a koponyája, éles fájdalom cikázott végig rajta, aztán nyögve, káromkodva rázuhant Barnes.
Barnes felkászálódás közben az arcába tenyereit; Norman visszaesett, a videomonitor mellette
csapódott a falnak, csak úgy röpködtek a szikrák.
Az állomás már úgy rázkódott, mintha földrengés rázná. Asztalokba, válaszfalakba, ajtófélfákba
kapaszkodtak, hogy el ne essenek. Normant a hangok ijesztették meg a legjobban:
A lehorgonyzott fémhengerek hatalmas, fémes nyöszörgése és sikolyai.
A lény egyszerre rázta az egész bázist.
Barnes a helyiség túlsó oldalán állt, az ajtóhoz szeretett volna eljutni. Az egyik karja megsebesült,
vérzett, parancsokat üvöltött, de Norman a szakadó fém félelmetes nyüszítésén kívül semmi mást
nem hallott. Látta, hogy Fletcher, majd Tina kipréseli magát az ajtón, nyomukban Barnes is – véres
tenyérlenyomat maradt utána a válaszfalon.
Harryt nem látta, Beth viszont kinyújtott karokkal botorkált felé. – Norman! Norman! – kiabálta. –
Ki kell innen... – Nekiesett Normannek, ledöntötte a lábáról, Norman becsúszott a dívány alá, a
henger hideg külső fala állította meg; döbbenten tapasztalta, hogy a szőnyeg vizes.
Szivárgás!
Valamit tennie kell. Kimászott, feltápászkodott: a fal egyik hegesztési varratából finom permet
spriccelt rá. Gyorsan körülpásztázta tekintetével a helyiséget: a mennyezet egyik varrata is eresztett.
Meg a másik fal is.
Mindjárt szétesik az egész.
Beth elkapta, odarántotta magához a fejét. – Jön a víz! – kiabálta Norman fülébe. – Jön a víz!
– Tudom – mondta Norman.
– Fokozni a nyomást! – ordította a hangszóróból Barnes. – Fokozni a nyomást!
Ted megbotlott Normanben, nekiesett a számítógép asztalának. Arca előtt felvillant a képernyő:
NE FÉLJ.
– Jerry! – ordította Ted. – Hagyd abba, Jerry! Jerry!
Ted arca mellett hirtelen Harry arca jelent meg; a szemüveg egészen félrecsúszott az orrán. – Ne
strapálja magát, ez úgyis megöl mindnyájunkat!
– Nem érti! – kiáltott vissza Ted, miközben karjával malmozva, hanyatt esett a díványra.
A fém egyfolytában csikorgott, nyikorgott, a henger ide-oda dőlt, Norman hol ide, hol oda
vetődött. Hiába próbált kapaszkodni, a tenyere nedves volt, minden kicsúszott a kezéből.
– Figyelem! – kiáltott a hangszóróból Barnes.
– Chan meg én kimegyünk! A parancsnokságot Fletcher veszi át!
– Ne menjenek! – kiáltotta Harry. – Ne menjenek ki!
– Nyitjuk a nyílásfedelet – mondta lakonikusan Barnes. – Utánam, Tina.
– Ez megöli magukat...! – kiáltotta Harry, de torkán akadt a szó, mert nekitántorodott Bethnek.
Norman már megint padlón volt: erősen beverte a fejét a dívány lábába.
– Kint vagyunk – hallották Barnes hangját.
A csikorgás-nyekergés hirtelen abbamaradt. A bázis rengése-imbolygása megszűnt. Nem
mozdultak. A hangszórót nézték. Csak a tucatnyi hajszálrepedésen beszivárgó víz neszezése
hallatszott.

– Eltávolodtunk a zsilipbejárattól – mondta Barnes. – Jól vagyunk. Fegyverzetünk Taglis 50

töltetű, J-9-es jelzetű robbanófejes szigony. Mutatunk egy-két trükköt ennek a disznónak.
Csend.
– Víz... Rossz látási viszonyok. Látótávolság másfél méter. Úgy nézem... a fenék felkavart
iszapszemcséi és... nagyon sötét van. Tapogatózva haladunk a bázis körül.
Csend.
– Északi oldal. Keletnek fordulunk. Tina!
Csend.
– Itt van, Tina?
– A háta mögött, Kapitány úr.
– Jól van. Tegye a kezét a légtartályomra, hogy... Úgy. Jól van.
Csend.
Odabent a hengerben Ted felsóhajtott. – Nem kellene megölniük – mondta halkan.
Nem is tudnák, gondolta Norman.
A többiek nem szóltak: Barnes és Tina kihangosított lélegzését figyelték.
– Északkeleti sarok... Minden rendben. Erős áramlatokat érzek, aktív vízmozgást... van valami a
közelben... Nem látok... a látótávolság másfél méter sincs. Még azt a pillért is alig látom, amelyikbe
kapaszkodom. De érzem, hogy van itt valami. Valami nagy. Itt a közelben. Tina!
Csend.
Hangos recsegés.
Megint csend.
– Nem tudom, hol van Tina. Megint csend, nagyon hosszú csend.
– Nem tudom, mi a... Tina! Ha hall engem, maradjon ott, ahol van, én elcsalom innen... Itt van
egészen közel... Érzem a mozgását... Jól megmozgatja a vizet. Ez tényleg egy szörny.
Megint csend.
– Azért jó volna látni valamit. Csend.
– Tina? Ez a...
Tompa dübbenés, akár robbanás is lehetett. Összenéztek, próbálták kitalálni, mi volt az, de ebben
a pillanatban megint dülöngélni és rázkódni kezdett a bázis. Normant készületlenül érte, oldalra
tántorodott, egyenesen neki a nyitott ajtó éles peremének. Elhomályosult előtte a világ. Annyit még
látott, hogy Harry odavágódik mellé, a szemüvege az ő mellére esik, érte nyúlt, hogy visszaadja neki,
de ekkor elvesztette az eszméletét, és minden elsötétült előtte.

TÁMADÁS UTÁN

Meleg víz permetezett rá, vízpárát szívott magába.

A zuhany alatt állt. Végignézett magán. Úgy nézek ki, mint egy repülőbaleset túlélője, gondolta.
És ahogy ők, én sem értem, hogyan maradhattam életben.
A fején lüktető dudorok. A melle széles sávban lehorzsolódva. A bal combja egészen vörös, a jobb
kézfeje duzzadt és fáj.
Ha jobban belegondol, mindene fáj. Felnyögött, arcát fölfelé fordította, hogy jobban érje a víz.
 – Hahó! – hallotta Harry hangját. – Milyen odabent?
– Jó.
Normant kilépett, Harry beállt a helyére. Sovány teste zúzódásokkal és horzsolásokkal volt tele.
Norman Tedre nézett: az egyik fekhelyen hevert hanyatt. A nagy dülöngélésben mindkét válla
kificamodott, Bethnek fél óráig tartott, mire vissza tudta tenni, pedig előtte belenyomott egy adag
morfiumot.
– Jobban van már? – kérdezte Norman.
– Jobban – válaszolta Ted.
Élettelen, kifejezéstelen volt az arca. A lelkesedése lelohadt. A lelki sérülése súlyosabb, mint a
vállficama, gondolta Norman. Sok tekintetben naiv lényét mélyen megrázhatta, hogy az idegen lény
ellenségesen viselkedik.
– Nagyon fáj?
– Most már ki lehet bírni.
Norman lassan leült a fekhelyére: fájt az egész gerince. Ötvenhárom éves vagyok, gondolta.
Golfoznom kellene. Vagy talán csak nem itt kellene lennem. Megvonaglott az arca, óvatosan cipőbe
bújtatta sérült jobb lábát. Hirtelen Levy meztelen lábujjainak képe jelent meg előtte: az a halott láb,
amint a maszkja üvegének ütődik.
– Megtalálták Barnest? – kérdezte Ted.
– Nem tudok róla – felelte Norman. – Nem hiszem.
Felöltözött, lement a D hengerbe, tócsákat kellett átlépnie az átjáróban. A D-ben minden csurom
víz volt: a bútorok, a számítógép-asztalok, a falakon fehér, girbegurba uretáncsíkok, ahol Fletcher
betapasztotta a repedéseket.
Fletcher a helyiség közepén állt, a szórópalack még ott volt a kezében. – Hát nem olyan szép, mint
volt – mondta.
– És tartani fog?
– Persze, de azért én megvolnék még egy ilyen rengés nélkül.
– Na és az elektronika? Működik?
– Még nem ellenőriztem, de biztosan. Minden vízálló.
Norman bólintott. – És Barnes kapitány? – A falon virító véres tenyérnyomatra pillantott.
– Semmi nyoma. – Fletcher követte a tekintetét. – Egy perc, és összetakarítok.
– Tinával mi van? – kérdezte Norman.
– Pihen az E-ben.
Norman bólintott. – Az szárazabb, mint ez?
– Igen – felelte Fletcher. – Elég furcsa. A támadás idején nem volt ott senki, és teljesen száraz
maradt.
– Jerry jelentkezett azóta?
– Semmi kapcsolatunk vele.
Norman bekapcsolta az egyik terminált.
– Jerry! Itt vagy?
A képernyő sötét maradt.
– Jerry!
Norman várt még egy ideig, aztán kikapcsolta a gépet.

– Most nézze meg – mondta Tina. Felült, félrehúzta a takaróját, hogy megmutassa a bal lábát. A
seb sokkal csúnyább volt, mint amikor sikoltozását meghallva és a bázison végigrohanva-
bukdácsolva felhúzták a C henger zsilipnyílásából. A lábán elnyújtott spirálalakban kör alakú, vörös
közepű duzzanatok futottak végig. – Az elmúlt óra alatt nagyon megduzzadtak – mondta Tina.
Norman megvizsgálta a duzzanatokat. A peremüket finom fogazás határolta. – Nem emlékszik,
milyen érzés volt? – kérdezte.
– Rémes – felelte Tina. – Valahogy olyan ragadós, mint az enyv vagy valami hasonló. Aztán égni
kezdett, de mint a tűz.
– És abból a szerzetből... a támadójából látott valamit?
– Hát csak valami hosszúkás, lapos izét. Olyan volt, mit egy óriási levél... Odajött és magába
burkolt.
– A színe milyen volt?
– Barnás. Alig láttam.
Norman hallgatott egy ideig. – És Barnes kapitány?
– Az akció során eltávolodtam Barnes kapitánytól. Nincs tudomáson róla, mi történt vele –
mondta Tina. Úgy hangzott, mint egy jelentés. Az arca olyan volt, mint egy halotti maszk. Ebbe most
nem megyünk bele, gondolta Norman. Én nem teszek neked szemrehányást, ha meglógtál.
– Beth látta már a sérüléseit, Tina?
– Igen, doktor úr, néhány perce itt járt.
– Akkor jó. Pihenjen.
– Doktor úr!
– Tessék, Tina.
– Ki fogja megírni a jelentést?
– Nem tudom, de ezzel most ne izgassa magát. Elég ha csak azzal foglalkozunk, hogy kikerüljünk
innen.
– Értettem.
Beth laboratóriuma felé közeledve Norman Tina hangját hallotta a már ismerős felvételről.
– Maga szerint végül ki fogják nyitni ezt a gömböt?
– Lehet – mondta Beth. – Nem tudom.
– Én félek ettől a gömbtől. – Odabent a laborban Beth a monitor elé könyökölve figyelte a
felvételt.
– Szóval még mindig ezen rágódik – mondta Norman.
– Aha.
A felvételen látható Beth lenyelte az utolsó falatot. – Nem hiszem, hogy oka lenne rá.
Tina: – Az ismeretlen.
– Na igen – felelte Beth –, bár egy ismeretlen valaminek nem kell feltétlenül veszedelmesnek
vagy ijesztőnek lennie. A legvalószínűbb az, hogy csak megmagyarázhatatlan.
– Gyönyörű gondolat – mondta most Beth.
– Akkor megfelelt a célnak – mondta Norman. – Meg akarta nyugtatni Tinát, nem?
– Fél a kígyóktól? – kérdezte a képernyőn Beth.
Tina ismét megjelent a képernyőn. – Nem izgatnak a kígyók.
– Én meg ki nem állhatom őket. Beth megállította a felvételt, és Norman felé fordult. – Ugye
milyen réginek tűnik?
– Épp erre gondoltam – felelte Norman. – De miért érdekli ennyire ez a felvétel?
– Mert nem tudok okosabbat tenni, és úgy érzem, ha nem kötöm le magam valamivel, akkor
sikítozni kezdek vagy előadok valami klasszikus női jelenetet. Egyszer már látott tőlem egy ilyen
alakítást, emlékszik?
– Én? Én nem emlékszem semmiféle jelenetre.
– Köszönöm – mondta Beth.
Norman körülnézett. A labor egyik sarkában álló heverőn egy takaró feküdt. És az egyik
laborlámpa át volt szerelve a heverő melletti falra. – Most itt alszik?
– Igen, jobb itt. Itt a henger legfelső részében úgy érzem magam, mint az alvilág királynőj e. –
Beth elmosolyodott.
 – Nagyon barátságos itt.
– Maga szerint kezdek kiborulni?
– Nem. Csak azt mondtam, nagyon barátságos itt.
– Nyugodtan megmondhatja, ha úgy gondolja.
– Szerintem semmi baja, Beth. De mi van Tinával? Látta már a sérüléseit?
– Igen. – Beth összeráncolta a homlokát. – És ezeket is megnéztem – intett a munkaasztal felé,
amelyen egy üvegtartályban néhány fehér pete hevert.
– Ezek újak?
– Tina ruhájára voltak tapadva, amikor visszajött. Ezek okozták a sérüléseit. És a szaguk.
Emlékszik, milyen szag volt, mikor kihúztuk Tinát?
Norman nagyon jól emlékezett: Tinának erős ammóniaszaga volt. Mintha repülősóban fürdött
volna.
– Tudomásom szerint – mondta Beth – csupán egyetlen állat létezik, amely ilyen erős
ammóniaszagot áraszt. Az architeutis sanctipauli.
– Azaz?
– Egy óriáspolip faj.
– Az támadott meg minket?
– Igen, azt hiszem.
Beth elmondta, hogy az óriáspolipokról nem sokat tud a tudomány, mivel eddig kizárólag
elhullott, partra sodródott, a bomlás erősen előrehaladott állapotában lévő, ammóniától bűzlő
példányokat volt módjuk vizsgálni. Az óriáspolipokat, akárcsak a krákokat, mióta világ a világ,
mindig a mitikus tengeri szörnyek közé sorolták – egészen 1861-ig, az első hitelt érdemlő
tudományos jelentés publikálásáig, amely azt követően jelent meg, hogy egy francia hadihajónak
sikerült darabonként kihalásznia egy elhullott példányt. Később számos cet került terítékre, amely
óriási szívókorongok nyomait viselte a testén, gigászi tengeralatti küzdelmek bizonyítékaként.
Jelenlegi ismereteink szerint az óriáspolipoknak csak egyetlen ellenségük van: az óriáscet. Csak az
elég nagy hozzá, hogy megtámadja.
– Azóta már – folytatta Beth –, a világ minden nagyobb tengerében láttak óriáspolipot. Legalább
három alfajuk van. Óriásira megnőnek, súlyuk az ötszáz kilót is meghaladhatja. A fejük körülbelül
hat méter hosszú, ebből ágaznak ki a karjaik. A karok körülbelül három méter hosszúságúak,
mindegyiken számos szívókorong van. A szája a fej közepén található, olyasféle, mint a papagáj
csőre, csak annyi a különbség, hogy az óriáspolip csőrének a kávája tizennyolc-húsz centi.
– Levy elszakított ruhája?
– Igen – bólintott Beth. – A csőre egy izomgyűrűbe van ágyazva, úgyhogy harapás közben körben
el tudja fordítani. A radula pedig a nyelve – olyan érdes, mint egy reszelő.
– Tina valamilyen levélről beszélt, egy nagy barna levélről.
– Az óriáspolipnak van két karja, amely sokkal hosszabb a többinél, legalább tizenkét méter
hosszú. Mindkettő egy ellaposodott alakulatban, úgynevezett manusban vagy tenyérben végződik.
Valójában ezzel a manusszal ragadja meg a zsákmányát. A manuson lévő szívókorongokat kis,
kemény kitingyűrű veszi körül, ennek nyomát lehet látni a seb körül.
– És hogyan lehet egy ilyen óriáspolip ellen védekezni? – kérdezte Norman.
– Hát... ezek az óriáspolipok ugyan nagyon nagyok, de elméletileg nem különösebben erősek.
– Ennyit az elméletről – mondta Norman.
Beth bólintott. – Persze valójában senki sem tudja, milyen erősek, mivel élő példánnyal még soha
senki nem találkozott. Ez a kétes értékű dicsőség a miénk.
– De azért csak el lehet pusztítani valahogy?
– Véleményem szerint nagyon könnyen. A polip agya a szeme mögött helyezkedik el. A szeme
akkora, mint egy levesestányér. Ha sikerült valahol a szeme környékén egy robbanó lövedékkel
eltalálni, szinte biztos, hogy szétroncsolja az idegrendszerét, és megöli.
– Maga szerint Barnes megölte a polipot?
Beth széttárta a karját. – Nem tudom.
– Lehet egy adott területen több is?
– Nem tudom.
– Lehet, hogy megint felbukkan egy?
– Nem tudom.

A LÁTOGATÓ

Norman lement a kommunikációs szektorba, hátha tud beszélni Jerryvel, de Jerry nem jelentkezett.
Elaludhatott a terminál előtt, mert mikor hirtelen felnézett, meglepetten tapasztalta, hogy egy jó
kiállású, egyenruhás, fekete bőrű tengerész áll a háta mögött, aki a képernyőt nézi.
– Mi újság, uram? – kérdezte a tengerész. Tökéletesen nyugodt volt. Az egyenruhája ropogósra
vasalt.
Normanen végigömlött a megkönnyebbülés. Ennek az embernek a megjelenése csak egyetlen
dolgot jelenthet: visszajöttek a hajók! Visszajöttek a hajók, és leküldték értük a merülőhajókat!
Megmenekültek!
Elkapta a tengerész kezét. – Őrülten örülök, hogy látom!
– Köszönöm, uram.
– Mikor érkezett? – kérdezte Norman.
– Az imént, uram.
– A többiek tudják már?
– Milyen többiek, uram?
– Hát a... Hatan maradtunk. Tudják már, hogy maga itt van?
– Erre nem tudok válaszolni, uram.
Volt a tengerészben valami furcsa színtelenség, ami feltűnt Normannek. A tengerész ide-oda
nézett a helyiségben, s Norman egy pillanatra mintha az ő szemével látta volna a környezetét: a
nyirkos bútorokat, a törött terminálokat, a habcsíkok tarkította falakat. Mintha háború dúlt volna
idebent.
– Volt egy kis zűr idelent – mondta.
– Azt látom, uram.
– Három társunk meghalt.
– Sajnálattal hallom, uram.
Megint az a színtelenség. Semlegesség. Vagy ezt írja elő a szabályzat? Vagy valami egészen
másról van szó?
– Honnan jött?
– Ezt hogy érti, uram?
– Melyik hajóról?
– Ja úgy. A Sea Hornetról, uram.
– Itt van fölöttünk?
– Igen, uram, itt.
– Hát akkor szóljon a többieknek is, hogy itt van – mondta Norman.
– Értettem, uram.
A tengerész kiment, Norman pedig felállt és kiabálni kezdett: – Hahó! Meg vagyunk mentve!

– Akkor mégsem csak hallucináltam – mondta Norman a képernyőt figyelve. – Tessék, itt van
életnagyságban a felvételen.
– Azt én is látom. De hova tűnt? – kérdezte Beth. Egy álló órán át mást se tettek, mint átkutatták
az egész bázist. A fekete bőrű tengerésznek nyoma veszett. Kint sem volt semmiféle merülőhajó.
Nem tapasztalták semmiféle jelét felszíni hajóknak. A bója, amit felküldtek, nyolccsomós szelet és
tízméteres hullámokat regisztrált, mielőtt elpattant a vezeték.
Hát akkor honnét került elő? És hová lett?
Fletcher a termináloknál dolgozott. Az egyiken egy adatsor látszott. – Ehhez mit szól? – kérdezte
Fletcher. – E szerint a táblázat szerint az aktív szolgálatot ellátó hajók között jelenleg nincs Sea
Hornet nevű.
– Mi a franc folyik itt? – kérdezte Norman.
– Talán csak hallucináció volt – vélekedett Ted.
– Videofelvételek nem rögzítenek hallucinációkat – mondta Harry. – Egyébként pedig én is
láttam.
– Látta? – rökönyödött meg Norman.
– Igen. Éppen felébredtem, álmodtam is, azt álmodtam, hogy megmentenek minket, szóval ott
feküdtem az ágyon, mikor lépteket hallottam, aztán bejött a szobába.
– Beszélt is vele?
– Igen. De olyan furcsa volt. Olyan tompa. Szinte unott.
Norman bólintott. – Szóval nem stimmelt valami rajta.
– Erről van szó.
– De hát honnan került elő? – kérdezte Beth.
– Nekem csak egyetlen lehetőség jut eszembe – mondta Ted. – Ez a gömbből jött. Vagy a gömb
gyártotta. Jerry.
– Miért csinálna ilyesmit Jerry? Hogy kikémleljen minket?
Ted a fejét rázta. – Egy ideje töröm már a fejem – mondta –, és úgy veszem észre, hogy Jerry
képes bizonyos dolgokat előállítani. Állatokat. Nem hinném, hogy Jerry egy óriáspolip le nne, azt
viszont igen, hogy az óriáspolipot, amelyik megtámadott minket, Jerry kreálta. Nem hiszem, hogy
Jerry meg akarna támadni minket, de abból, amit Beth mond, arra következtetek, hogy miután
megalkotta az óriáspolipot, az, a polip támadta meg a bázist, mivel a hengereket halálos
ellenségének, cetnek nézte. Ilyenformán a támadás egy félresikerült alkotás szerencsétlen
következménye.
Homlokráncolva hallgatták. Norman túlságosan kézenfekvőnek érezte ezt a magyarázatot. –
Szerintem van egy másik lehetőség is. Hogy Jerry ellenséges.
– Ezt nem hiszem – mondta Ted. – Nem tudom elhinni, hogy Jerry az ellenségünk.
– Az tény, hogy ellenségesen viselkedik, Ted.
– Akkor sem hiszem, hogy szándékosan.
– Akár így, akár úgy – mondta Beth –, nem szeretném, ha megint nekünk esne. Nem bírná el a
szerkezet. És az ellátórendszer sem.
– A támadás után a szivárgások miatt fokoznom kellett a belső nyomást – mondta Fletcher. –
Hogy itt bent nagyobb legyen, mint kívül. A szivárgás meg is szűnt, de az alatt az óra alatt, ameddig a
repedések befoltozása tartott, annyi levegő szivárgott ki, amennyi körülbelül hatvanórányi
tartalékunknak felel meg. Félek, elfogy a levegőnk.
Csend támadt. Belegondoltak.
– Ennek kompenzálása érdekében – mondta Fletcher – kissé lejjebb vettem a nyomást, úgyhogy
most valamivel nagyobb a külső, így elég lesz a levegőnk. Ha azonban ez a rém megint nekünk esik,
úgy összeroppantja a bázist, mint egy kiürült sörösdobozt.
Norman nem szívesen hallgatta ezt a beszámolót, de örömmel tapasztalta, hogy Fletcher valóban
érti a dolgát. Lehet rá támaszkodni, gondolta. – Van valami tippje egy újabb támadás esetére, Teeny?
 – Hát van itt nekünk a B-ben egy NVR nevezetű szerkezetünk.
– Közelebbről?
– Nagyfeszültségű védelmi rendszer. Van a B-ben egy kis láda, amely álladóan áram alatt tartja a
hengerek fémfalát, hogy megelőzze az elektrolitikus korróziót. Nagyon gyenge elektromos töltést ad,
gyakorlatilag észre sem veszi az ember. Na szóval, ehhez a kis ládához csatlakozik egy zöld láda, az
az NVR. Ez alapjában véve egy alacsony áramerősségű feszültségnövelő transzformátor, amely
kétmillió volt feszültséget állít elő a henger palástján. Biztos, hogy ez minden állatnak nagyon
kellemetlen.
– És miért nem használtuk ezt eddig? – kérdezte Beth. – Miért nem kapcsolta be Barnes? Miért
tette inkább kockára az...
– Mert a zöld dobozzal van egy kis probléma – vágott a szavába Fletcher. – Először is
tulajdonképpen még kísérleti stádiumban van. Tudomásom szerint még sosem próbálták ki valódi
mélytengeri munkakörnyezetben.
– De valahol csak kipróbálták.
– Ki. És minden egyes alkalommal tüzet idézett elő a belső térben.
Megint csend támad, ezt is megemésztették. Végül Norman szólalt meg. – És komoly tüzek
voltak?
– A tűz felemésztheti a szigetelést, a fal párnázatát.
– Leég a szigetelés!
– Percek alatt meghalunk a hőveszteségtől!
– De hát hogy lehetséges itt komoly tűz? – kérdezte Beth. – A tűzhöz oxigén kell, itt pedig csak
két százalék oxigén van a levegőben.
– Ez igaz, doktornő – mondta Fletcher –, de a tényleges oxigéntartalom azért ingadozik. Az
adagolás úgy van beállítva, hogy óránként négy alkalommal rövid ideig tizenhat százalékot kapunk.
A szabályzás teljesen automatikus, nem lehet belepiszkálni. Ha egy ilyen időszakban támad tűz,
akkor az bizony nagyon szépen lobog... háromszor olyan gyorsan, mint a felszínen.
Norman körülnézett a hengerben. Három tűzoltó készülék is volt a falra szerelve. Most, hogy
belegondolt, rádöbbent, hogy voltaképpen az egész bázis tele van tűzoltó készülékekkel. Csak eddig
nem figyelt fel rájuk.
– De még ha eloltjuk is a tüzet – folytatta Fletcher –, a rendszernek akkor is betesz. A
levegőztetők nem bírnák el a monoxid melléktermékeket meg a pernyét.
– Akkor mit csináljunk?
– Én azt mondom – nézett végig a többieken Fletcher –, hogy csak a legvégső esetben
alkalmazzuk.
A többiek összenéztek, bólintottak.
– Rendben van – mondta Norman. – Csak legvégső esetben.
– Reméljük, nem jön nekünk még egyszer. Hosszan hallgattak, mígnem Tina egyik terminálja halk
pittyegés kíséretében bekapcsolt.
– A külső hőérzékelők jeleznek – mondta színtelen hangon Tina.
– Merre? – kérdezte Beth.
– Észak irányban. Közeledik.
A monitoron felvillantak a szavak:
MEGYEK.

Lekapcsolták mind a külső, mind a belső világítást. Norman szemét erőltetve állt az ablaknál, próbált
kivenni valamit a sötétségben. Rég rájöttek már, hogy még ebben a mélységben sem teljes a sötétség:
a Csendes-óceán vize olyan tiszta, hogy még háromszáz méterre is lejut némi fény. Persze nagyon
gyenge fény ez – Edmunds a csillagfényhez hasonlította –, Norman azonban tudta, hogy odafent
azért csillagfénynél is látni valamit.
Két tenyeréből ernyőt csinált kétoldalt, hogy ne zavarja Tina termináljainak halvány derengése,
várta, hogy alkalmazkodjon a szeme. Háta mögött Tina és Fletcher a monitorokat figyelte. A
helyiségben csak a hidrofonok sziszegése hallatszott.
Megint kezdődik.
Ted az egyik monitor mellett állt. Most megszólalt. – Jerry, hallasz engem? Hallasz minket, Jerry?
– Nem kapott választ.
Beth is bejött, megkérdezte Normant, aki még mindig az ablaknál méregette a szemét. – Lát
valamit?
– Még nem.
Hátuk mögött megszólalt Tina. – Nyolcvan méter és közeledik... Hatvan. Bekapcsoljam a
hangradart?
– Ne – felelte Fletcher. – Semmi olyasmit, amivel felkelthetnénk a figyelmét.
– Kapcsoljuk ki az elektronikát is?
– Mindent.
Minden fény kihunyt, csak a hősugárzók derengtek vörösen a fejük felett. Ültek, álltak a sötétben,
néztek ki az ablakon. Norman megpróbálta felidézni magában, mennyi idő kell ahhoz, míg az ember
szeme átáll a sötétségre. Úgy emlékezett, három perc.
Már kezdtek derengeni a formák: a fenéken álló rács, az űrhajó hirtelen emelkedő, magas
vezérsíkja.
Aztán valami más is.
Valami zöldes derengés a távolban. A horizonton.
– Olyan, mint egy zöld napfelkelte – mondta Beth.
A zöld derengés erősödött, aztán egy vízszintes csíkozású, formátlan zöld árnyat pillantottak meg.
Pont olyan, mint a monitoron volt, gondolta Norman. Pontosan olyan. A részleteket nemigen tudta
kivenni.
– Ez egy polip? – kérdezte.
– Az – felelte Beth.
– Nem látom...
– Mert szemből nézi. A teste van felénk, a karjai mögötte, részben eltakarja őket a teste. Ezért nem
látja.
A polip növekedett. Egyértelműen feléjük tartott.
Ted az ablaktól a terminálhoz ugrott. – Jerry, hallasz minket? Jerry!
– Kikapcsoltuk az elektronikát, Fielding doktor – mondta Fletcher.
– Az isten szerelmére, akkor próbáljunk meg beszélni vele!
– Azt hiszem, azon a fázison túl vagyunk már, doktor úr.
A polip lumineszkált kissé, egész teste mélyzöld volt. Norman most már látott egy éles vízszintes
peremet a testen. Láthatóvá váltak a karok. A körvonalak növekedtek. A polip oldalirányban mozgott.
– Megkerüli a rácsot.
– Igen – mondta Beth. – Intelligens állatok, képesek tanulni a tapasztalatokból. Valószínűleg nem
tetszett neki, mikor múltkor nekiütközött, és emlékszik rá.
A polip most elúszott az űrhajó vezérsíkja előtt, fel tudták becsülni a méreteit. Ez akkora, mint egy
ház, gondolta Norman. A polip simán siklott feléjük. Norman kalapáló szíve ellenére is félelemmel
vegyes tisztelettel nézte.
– Jerry! Jerry!
– Ne strapálja magát, Ted.
– Harminc méter, még mindig közeledik – mondta Tina.
Norman már meg tudta számolni a polip karjait, látta a két hosszúra nyúlt tapogatót: derengő
csíkokként nyúltak el messze a test mögé. A karok és tapogatók lazán hullámzani látszottak, míg a
test ritmikusan összehúzódott. A polipok vízsugárral hajtják magukat, a karjukat nem használják
úszásra.
– Húsz méter.
– Te jó ég, hogy ez mekkora... – mondta Harry.
– Tudják, hogy mi vagyunk az elsők a világtörténelemben, aki úszó óriáspolipot látnak? mondta
Beth. – Ennek most ünnepélyes pillanatnak kellene lennie.
Ahogy a polip közeledett, úgy hallották mind hangosabban a hidrofonokon keresztül a
bugyborékolást, a víz áramlását.
– Tíz méter.
A hatalmas lény egy pillanatra oldalt fordult, profilból is láthatták a hatalmas, tíz méter hosszú,
derengő testet, az óriási, rebbenéstelen szemet, a gonosz kígyókként imbolygó karok koszorúját, a
lapos, levélszerű képződményben végződő két hosszú tapogatót.
A polip addig fordult, mígnem karjai és tapogatói egészen a bázis felé irányultak. Megpillantották
a száját, a zölden derengő izomtömegbe foglalt éles peremű, kampós csőrét.
– Úristen...
A polip közeledett. Az ablakon beszüremlő derengésben most már egymást is látták. Kezdődik,
gondolta Norman. Kezdődik. És most nem éljük túl.
Tompa koppanással ütődött az egyik tapogató a bázis falának.
– Jerry! – ordított Ted. Magas, sipító volt a hangja.
A polip megállt, oldalra fordult, látták rájuk meredő, óriási szemét.
– Jerry! Hallgass meg! – A polip tétovázni látszott.
– Figyel! – kiáltotta Ted. Lekapott egy bilincsbe rögzített elemlámpát a falról, és kivilágított vele
az ablakon. Egyszer villantotta fel.
A polip zölden derengő teste egy pillanatra elsötétedett, majd ismét derengeni kezdett.
– Figyel – mondta Beth.
– Persze hogy figyel. Intelligens – mondta Ted. Gyors egymásutánban kétszer felvillantotta a
lámpát.
A polip kétszer visszahunyorgott.
– Ezt hogy csinálja? – kérdezte Norman.
– Vannak bizonyos sejtek a bőrében, kromatofórák – felelte Beth. – Bármikor képes nyitni-zárni
őket.
Ted hármat villantott.
A polip szintén.
– Milyen gyorsan csinálja – jegyezte meg Norman.
– Gyorsan.
– Mondom maguknak, hogy intelligens – mondta Ted. – Intelligens és beszélgetni akar. Hármat
villantott: hosszú, rövid, rövid. A polip utánozta.
– Látták ezt? Na, mit mondtam? Beszélgessünk csak tovább, Jerry – mondta Ted.
Ezúttal bonyolultabb képletet villogtatott. A polip válaszolt, de aztán elindult balra.
– Nem szabad abbahagyni – mondta Ted. A polip mozgását követve egyik ablaktól a másikhoz
ugrott, villogtatta a lámpát. A polip továbbra is reagált, de Norman úgy érezte, most már valamilyen
más szándék mozgatja.
Tedet követve mindnyájan átmentek a D-ből a C hengerbe. Ted felvillantotta a lámpáját. A polip
válaszolt, de még mindig oldalazott.
– Mit csinál ez?
– Lehet, hogy el akar vezetni valahova...
– Minek?
 Átmentek a B hengerbe, ahol az életfenntartó berendezések működtek, de itt nem volt ablak. Ted
továbbment a A-ba, a zsiliphez. Ablakok itt sem voltak. Ted azonnal leugrott és felnyit otta a
nyílásfedelet: fekete víz csillámlott alatta.
– Óvatosan, Ted.
– Mondom maguknak, hogy intelligens – mondta Ted. Lába előtt zölden derengeni kezdett a víz. –
Már jön is. – Még nem látták a polipot, csak a derengést. Ted rávillantotta lámpáját a vízkörre.
A zöld fény visszajelzett.
– Még mindig beszélgetünk – mondta Ted. – És amíg beszélgetünk...
Elképesztő gyorsasággal ütötte át a fekete víztükröt a tapogató, s ugyanazzal a mozdulattal széles
ívben körül is söpört a zsilipnyílás körül. Norman lekapta a fejét, s egy villanásnyi időre meglátta a
derékvastagságú kart meg a másfél méteres, zölden derengő levelet, amint leveri a lábáról és félrelöki
Beth-t. Tina rémülten sikítozott. Erős ammóniaszag csípte a szemüket. A csáp ismét Norman felé
lendült. Norman védekezőleg maga elé kapta a kezét; hideg, nyálkás test ért a tenyeréhez, az óriás
kar megperdítette, nekivágta a zsiliphelyiség fémfalának. A polipnak hihetetlen ereje volt.
– Kifelé, kifelé mindenki, el a fémektől! – kiabálta Fletcher.
Ted már mászott is fölfelé, el a nyílástól és a tekergőző kartól, és már csaknem elérte az ajtót,
mikor a levél utánanyúlt, köré tekeredett, szinte az egész testét beburkolta. Ted felnyögött, próbálta
lefejteni magáról. A szeme elkerekedett az iszonyattól.
Norman előreugrott, de Harry elkapta a karját. – Hagyja! Már nem tud segíteni rajta!
Ted ide-oda vágódott a zsilipkamrában, hol az egyik, hol a másik oldalon csapódott a falnak. A
feje ide-oda nyaklott, a homlokából dőlt a vér, de a kar még mindig nem állt le: a henger úgy kongott,
mint valami harang.
– Kifelé! – ordította Fletcher. – Mindenki kifelé!
Beth szökkent fölfelé mellettük. Harry rántott egyet Normanon. Ebben a pillanatban egy másik
csáp jelent meg a nyílásban, s tekeredett rá Tedre.
– El a fémtől! A mindenségit, el a fémtől! – ordította Fletcher, és abban a pillanatban, amint
kiléptek a B henger szőnyegére, megrántott egy kallantyút a zöld dobozon. Felzümmögtek a
generátorok, a vörösen izzó fűtőszálak elhomályosultak: a kétmillió voltos feszültség végigcikázott a
bázison.
A reakció abban a pillanatban bekövetkezett. Lábuk alatt megremegett a padló, az építményt
hatalmas erő rázkódtatta meg, Norman esküdni mert volna, hogy üvöltést hallott, bár ez fémcsikorgás
is lehetett. A csápok villámgyorsan visszahúzódtak a nyílásból. Egy tizedmásodpercre még látták
Tedet, amint eltűnik a tintaszerű vízben. Fletcher abban a pillanatban lecsapta a zöld doboz
kallantyúját, de a riasztók már felvijjogtak, villogtak a figyelmeztető táblák.
– Tűz van! – ordította Fletcher. – Tűz a C-ben!

Fletcher gázálarcokat osztott ki nekik. Normannek állandóan lecsúszott a homlokáról, nem látott tőle.
Mire a D hengerbe értek, már sűrű füst terjengett. Köhögtek, botladoztak, nekimentek a terminálok
asztalának.
– Hajoljanak le! – kiáltotta négykézlábra ereszkedve Tina. Ő ment elöl; Fletcher a B-ben maradt.
Velük szemben, az E hengerbe nyíló ajtóból haragos, vörös fény sugárzott. Tina lekapott a falról
egy tűzoltó készüléket, és Normannel szorosan a nyomában, belépett az ajtón. Normannek első
pillantásra úgy rémlett, hogy az egész henger lángokban áll. Vad lángnyelvek nyaldosták a falak
szigetelésének alsó részét, sűrű füst gomolygott fölfelé. Szinte tapintható volt a hőség. Tina széles
ívben mozgatva a tűzoltó készüléket, fecskendezni kezdte a fehér habot. A tűz fényében Norman
észrevett egy másik készüléket, lekapta, de tűzforró volt a fém: a padlóra ejtette.
– Tűz a D-ben! – kiáltotta a hangszóróból Fletcher. – Tűz a D-ben! Jézusom, gondolta Norman. A
maró füst a gázálarc ellenére is köhögtette. Felkapta az oltókészüléket és fecskendezni kezdett;
nyomban enyhült a hőség. Tina kiabált neki valamit, de a bömbölve lobogó lángoktól nem hallotta,
mit. A hab gyorsan dolgozott, már csak az egyik ablak közelében és a lábánál lángolt egy-egy rész.
Hátat fordított Tinának, hogy a háta mögött égő padlóra fecskendezze az oltóanyagot.
Készületlenül érte a robbanás, a dörrenés dobhártyarepesztő volt. Megperdült. Először azt hitte,
hogy egy tűzcsap nyílt meg a helyiségben, de rögtön ezután felfogta, mi történt: az egyik apró, kör
alakú ablak valami miatt kitört, s most hihetetlen erővel tódul be rajta a víz.
Nem látta Tinát, de aztán észrevette: épp akkor tápászkodott fel a padlóról, ordított valamit
Normannek, aztán megint megcsúszott, visszaesett a harsogva beáradó vízsugárba. A vízsugár
felkapta, és olyan erővel vágta a szemközti falnak, hogy Norman azonnal tudta: meghalt. Tina egy
pillanat múltán ott lebegett arccal lefelé, szétnyílt tarkóval a gyorsan emelkedő víz színén.
Norman átlépte az átjáróajtó magas küszöbét, amelynek peremét már csaknem elérte a víz,
bevágta maga után az ajtót, és megpörgette a zárókereket.
A D hengerben semmit sem látott: a füst időközben még sűrűbbé vált. Csak vörös lángnyelvek
fénye hatolt át rajta imitt-amott. Oltókészülékek sziszegése hallatszott. Hol az én haboltóm? villant át
az agyán. Biztos az E-ben maradt. Mint egy vak, tapogatózott a fal mentén egy másik készülék után.
Hiába volt rajta a gázálarc, erősen köhögött, szeme, tüdeje szinte lobot vetett.
És ekkor hatalmas, fémes nyögéssel az építmény ismét rázkódni kezdett a polip hatalmas
csapásaitól. A hangszóróból hallotta, hogy Fletcher kiabál valamit, de annyira recsegett, hogy nem
lehetett érteni. A dörömbölés és a rettentő csikorgás folytatódott, Norman pedig azt gondolta:
meghalunk, most aztán tényleg meghalunk.
Nem talált haboltót, viszont megérintett valami fémes dudorodást a falon, tapogatta a füstös
sötétségben, mi lehet az, aztán hirtelen kétmillió volt cikázott végig a testén; felüvöltött és hanyatt
zuhant.

UTÓHATÁSOK

Lámpasort látott, valamilyen furcsa szögből. Felült. Éles fájdalom hasított belé. Körülnézett. A D
henger padlóján ült A levegőben vékony füstfátyol terjengett. A fal szigetelése számos helyen
megfeketedett és megperzselődött.
Itt tűz lehetett, nézett körül csodálkozva. Mikor? És én hol voltam ezalatt?
Lassan féltérdre emelkedett, majd felállt. Az E henger felé fordult, de az E ajtaja valamiért be volt
zárva. Megpróbálta megpörgetni a kereket, de nem ment: be volt szorulva.
Nem látott senkit. Hol lehetnek a többiek? Aztán eszébe jutott Ted. Ted meghalt. A polip ide-oda
vágta Tedet a zsilipkamrában. Aztán Fletcher kiabált valami olyasmit, hogy el a kezekkel, és
meghúzott valami kart...
Kezdtek visszatérni a történtek. A tűz. Az E hengerben tűz ütött ki. Bement Tinával, hogy eloltsa.
Emlékezett rá, hogy bementek, ott lobogtak a lángok a falon... Hogy aztán mi történt, arra nemigen
emlékezett.
Hol vannak a többiek?
Egy rettentő pillanatig azt hitte, ő az egyetlen túlélő, de aztán köhögést hallott a C henger felől. A
hang felé fordult. Nem látott senkit, ezért átment a B-be.
Fletcher nem volt ott. A fémcsöveken széles vércsík vöröslött, és Fletcher egyik cipője ott hevert a
szőnyegen. Semmi több.
Megint hallotta a köhögést, ezúttal a csövek mögül.
– Maga az, Fletcher?
– Egy pillanat...
A csövek mögül, olajtól maszatos kezekkel, Beth kászálódott elő. – Örülök, hogy magához tért.
Azt hiszem, sikerült nagyjából helyrebillentenem a rendszert. Szerencsére minden berendezésen ott
van a használati útmutató. Már majdnem teljesen eloszlott a füst, a műszerek szerint a levegő
minősége ha nem is a legjobb, de elfogadható, és a legfontosabb berendezések mind sértetlennek
látszanak. Van levegőnk, vizünk, hőnk és áramunk. Megpróbálom megállapítani, mennyi levegőnk és
energiánk maradt.
– Fletcher hol van?
– Sehol sem találom. – Beth a véres csövekre és a szőnyegen heverő cipőre mutatott.
– És Tina? – Megriadt a gondolattól, hogy itt maradtak egyetlen tengerész nélkül.
– Tina magával volt – mondta homlokát ráncolva Beth.
– Én nem emlékszem – felelte Norman.
– Szerintem magát megcsapta az áram – mondta Beth. – Az szokott retrográd amnéziát okozni: az
áramütés előtti percekre nem emlékszik. Tinát sem találom, de az állapotjelzők szerint az E henger el
van árasztva és le van zárva. Maga Tinával volt az E-ben. Nem tudom, miért van elárasztva.
– Harryval mi van?
– Azt hiszem, őt is megrázta az áram. Szerencséjük, hogy ilyen alacsony volt az áramerősség,
különben mindketten szénné égtek volna. Harry egyébként ott hever a C padlóján, alszik vagy
eszméletlen. Esetleg megnézhetné. Én nem mertem mozdítani, így aztán ott hagytam.
– És magához tért? Beszélt már vele?
– Nem, de úgy láttam, egyenletesen lélegzik, a színe is normális volt, úgyhogy gondoltam, jobb,
ha előbb megnézem az ellátórendszert. – Beth megtörölte olajos arcát. – Azt hiszem, már csak
hárman maradtunk, Norman.
– Maga, én meg Harry?
– Igen. Maga, én meg Harry.

Harry békésen aludt a két fekhely között a padlón. Norman lehajolt, felhúzta az egyik szemhéját,
belevilágított a pupillájába. A pupilla összehúzódott.
– Ez nem lehet a mennyország – mondta Harry.
– Miért nem? – kérdezte Norman. Belevilágított a másik pupillába is: az is összehúzódott.
– Mert maga itt van. Pszichológusokat nem engednek a mennyországba. – Harry halványan
elmosolyodott.
– Tudja mozgatni a lábujjait? A kezét?
– Mindenemet tudom. A C alsó részéből másztam fel ide, Norman.
Egyben vagyok. Megvagyok.
Norman leült az egyik fekhelyre. – Örülök, hogy megvan, Harry. – Komolyan gondolta: rettegett,
hogy Harryt valamilyen sérülés érte. Az expedíció kezdete óta mindnyájan Harryra hagyatkoztak.
Minden kritikus helyzetben ő szolgáltatta a megoldást, ő ismerte fel elsőként a helyzetet. És Normant
még most is megnyugtatta a gondolat, hogy ha Beth esetleg mégsem ismerné ki magát az
ellátórendszerben, Harry majd kiismeri.
Harry ismét lehunyta a szemét, sóhajtott. – Kik maradtak?
– Beth, én meg maga.
– Jézusom.
– Hát igen. Nem akar felkelni onnét?
– De igen, felkúszom az ágyra. Hullafáradt vagyok, Norman. Egy évig tudnék aludni.
Norman fölsegítette. Harry a közelebbi fekhelyre roskadt.
– Nem baj, ha alszom egy kicsit?
– Persze, hogy nem.
– Akkor jó. Hullafáradt vagyok, Norman. Egy évig tudnék aludni.
– Igen, ezt már…
 Norman elhallgatott: Harry már horkolt. Norman látta, hogy valami gyűrődik a feje alatt a párnán;
kivette.
Ted Fielding jegyzetfüzete volt.
Hirtelen minden erő elszállt belőle. Lerogyott az ágyára, csak tartotta a kezében a füzetet.
Nagysokára megnézett egy-két oldalt Ted nagy, lelkes, lendületes macskakaparásával volt tele. Egy
fénykép hullott az ölébe, megfordította. Egy vörös Corvette-et ábrázolt. És ekkor kitörtek belőle az
érzelmek. Nem tudta, Tedet siratja-e vagy önmagát, csak azt az egyet tudta, hogy itt szépen,
egyenként mindannyian meg fognak halni. Nagyon szomorú volt és nagyon félt.

Beth a D hengerben volt, a kommunikációs szektorban; minden monitort bekapcsolt.

– Nagyon rendesen eszkábálták össze ezt az odút – mondta a belépő Normannek. – Minden meg
van jelölve, mindenütt ott vannak az utasítások vagy a számítógép segédanyagai. Egy hülye is
eligazodna rajtuk. Úgyhogy most már csak egy probléma maradt.
– Mi?
– A konyha az E hengerben van, és az E most el van árasztva. Nincs ennivalónk, Norman.
– Semmi?
– Nem hiszem.
– És víz?
– Az van bőven. Csak kaja nincs.
– Élelem nélkül kibírjuk. Meddig kell még itt maradnunk?
– Még vagy két napig.
– Kibírjuk – mondta Norman, de közben azt: gondolta: Jézusom! még két nap ezen a helyen...
– Akkor két nap, ha a vihar menetrendszerűen eltisztul – tette hozzá Beth. – Töröm a fejem,
Hogyan kell bóját felbocsátani. Akkor megtudnánk, milyen az idő odafent. Tina valami speciális
kódot ütött be.
– Kibírjuk – ismételte Norman.
– Persze. És ha minden kötél szakad, az űrhajóról bármikor szerezhetünk élelmet. Rengeteg van
odaát.
– Maga szerint megkockáztathatjuk, hogy kimenjünk?
– Három órán belül mindenképpen ki kell. mennünk – pillantott a képernyőkre Beth.
– Miért?
– A merülőhajó miatt. Ha valaki nem megy oda és nem nyomja meg a gombot, automatikusan
felemelkedik.
– Ott egye meg a fene – mondta Norman. – Hadd menjen.
– Azért ne siessük el – mondta Beth. – Abban a hajóban elfér három ember.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy a merülőhajóban kijuthatunk innen?
– Igen, azt.
– Jézusom – mondta Norman. – Akkor gyerünk.
– Van két bökkenő – mondta Beth, és a képernyőkre mutatott. – Lehívtam a hajó adatait. Először
is nagyon instabil a felszínen. Ha nagyok a hullámok, úgy összedobálnak minket, hogy elátkozzuk
még a pillanatot is, amikor eszünkbe jutott felmenni. A második még fontosabb: a hajót a felszínen
össze kell kapcsolnunk egy dekompressziós kamrával. Ne felejtse el, hogy még négy nap
akklimatizálódás vár ránk.
– És ha nem csináljuk végig? – kérdezte Norman. Arra gondolt: jussunk csak fel a felszínre,
nyissuk ki a fedelet, lássuk az eget és a felhőket, szívjunk magunkba egy kis igazi levegőt.
– Muszáj dekompresszálódni – mondta Beth. – A vérünk tele van oldott állapotban lévő
héliumgázzal. Most, hogy nyomás alatt vagyunk, ez nem okoz semmiféle problémát. Ha azonban ez
a nyomás hirtelen megszűnik, ugyanaz történik, mint amikor lepattintjuk egy kristályvizes palack
kupakját. A hélium robbanásszerűen távozna. Abban a pillanatban meghalnánk.
– Ne – mondta Norman.
– Kilencvenhat óra – mondta Beth. – Ennyi idő kell ahhoz, hogy a szervezetünkből eltávozzon a
hélium.
– Jaj – mondta Norman.
Az ablakhoz ment, átnézett az MB-7-re és a merülőhajóra. Százméternyire voltak tőlük. – Maga
szerint visszajön ez a polip?
Beth széttárta a karját. – Kérdezze meg Jerryt.
Nocsak, gondolta Norman, már nem is Geraldine. Vagy talán csak jobban esik neki, ha férfiként
gondol erre a rosszindulatú egységre?
– Melyik képernyő az övé?
– Ez – Beth bekapcsolta. A. képernyő ki világosodott.
– Jerry, ott vagy? – kérdezte Norman. Semmi válasz.
Begépelte. JERRY, OTT VAGY?
Még mindig semmi.
– Hadd mondjak magának valamit Jerryvel kapcsolatban – mondta Beth. – Igazából nem tudja
olvasni a gondolatainkat. Mialatt beszéltünk vele, küldtem neki egy gondolatot, de nem felelt.
– Én is küldtem neki – mondta Norman. – Szavakat is, meg képeket is. Nem reagált.
– Ha beszélünk, akkor válaszol, de ha csak gondolunk valamit, arra nem – mondta Beth. – Tehát
nem mindenható. És egyébként is úgy viselkedik, mint aki csak hall minket.
– Szerintem is – felelte Norman –, bár úgy látszik most nem hall minket.
– Nem. Már korábban is próbálkoztam.
– Jó volna tudni, miért nem válaszol.
– Maga mondta, hogy vannak érzelmei. Lehet, hogy duzzog.
Norman nem hitte: a gyermekkirályok nem szoktak duzzogni. A gyermekkirályok bosszúállók és
szeszélyesek, de nem duzzognak.
– Most jut eszembe – mondta Beth –, gondoltam, ez talán érdekli. – Néhány kiprintelt lapot
nyújtott át Normannek. – Itt van az összes beszélgetés, amit folytattunk vele.
– Lehet, hogy segít. – Norman végigpergette a lapokat, de nem lelkesedett igazán. Hirtelen
fáradtság tört rá.
– Legalább leköti – mondta Beth.
– Aha.
– Ami engem illet, szeretnék visszamenni az űrhajóra.
– Miért?
– Nem hiszem, hogy mindent felfedeztünk benne – mondta Beth.
– Elég messze van – mondta Norman.
– Tudom. De ha a polip egy ideig nem jelentkezik, esetleg megpróbálom.
– Csak hogy lekösse magát?
– Így is lehet mondani. – Beth az órájára pillantott. – Norman, én most lefekszem egy-két órára,
aztán kisorsoljuk, ki megy ki a merülőhajóhoz.
– Jó.
– Úgy veszem észre, rossz hangulatban van, Norman.
– Abban vagyok.
– Én is – mondta Beth. – Olyan ez a hely, mint egy sírbolt... mintha elevenen temettek volna el
benne.
Fölmászott a létrán a laboratóriumába, de nem fekhetett le, mert Norman egy-két perc múltán Tina
hangját hallotta a videofelvételről.
– Maga szerint ki fogjuk tudni nyitni?
 – Lehet – válaszolt Beth. – Nem tudom.
– Én félek ettől a gömbtől.
Gyors visszatekercselés surrogása, aztán:
– Maga szerint ki fogjuk tudni nyitni?
– Lehet. Nem tudom.
– Én félek ettől a gömbtől.
Bethnek kezd az agyára menni ez a felvétel.
Norman az ölében heverő, kiprintelt lapokra meredt, aztán a képernyőre nézett. – Jerry! – mondta.
– Itt vagy?
Jerry nem válaszolt.

A MERÜLŐHAJÓ

Beth gyengéden rázogatta Norman vállát. Norman kinyitotta a szemét. – Itt az idő – mondta Beth.
– Jó. – Norman ásított. Rettenetesen fáradt volt. – Mennyi időnk van még?
– Fél óra.
Beth a kommunikációs pulton bekapcsolta a szenzorok kijelzőit, igazított a beállításokon.
– Maga tudja, hogyan működnek ezek a szerkentyűk? – kérdezte Norman.
– A kisujjamban van. Mást se teszek, csak ezt tanulom.
– Akkor nekem kell kimennem – mondta Norman. Tudta, hogy Beth nem fog beleegyezni,
ragaszkodni fog hozzá, hogy ő-legyen az aktív szereplő, de azért meg akarta próbálni.
– Jó – mondta Beth. – Menjen maga. Ebben van ráció.
Norman nem mutatta meglepetését. – Én is azt hiszem.
– Valakinek figyelnie kell a jelzéseket – mondta Beth. – Én tudom magát figyelmeztetni, ha
közeledik a polip.
– Jó – mondta Norman, de közben azt gondolta: a fene egye meg, ez komolyan gondolja.
– Nem hiszem, hogy ez Harrynak való feladat volna.
– Nem, Harry elég gyönge. Különben is alszik még. Szerintem hagyjuk aludni.
– Jó – mondta Norman.
– Segítek magának beöltözni – mondta Beth.
– Jaj, most jut eszembe! Elromlott a keringtető szivattyúm.
– Fletcher megjavította – mondta Beth.
– Remélem, rendesen megcsinálta.
– Talán mégis inkább nekem kellene menni – mondta Beth.
– Nem, nem. Maga csak figyelje a jelzéseket. Majd megyek én. Úgyis csak száz méter az egész.
Nem egy nagy ügy.
– Most tiszta a levegő – mondta Beth, végignézve a monitorokon.
– Jó – mondta Norman.

Sisakja a helyére kattant. Beth megkopogtatta maszkja üvegét, kérdően nézett rá, minden rendben
van-e.
Norman bólintott, Beth kinyitotta neki a nyílásfedelet. Norman búcsút intett; és beleugrott a
dermesztőén hideg, fekete vízbe. A fenékre érve egy pillanatra megállt, hallgatta, működik-e a
keringtető szivattyú. Aztán elindult ki a bázis alól.
A bázisnak csak két-három ablaka volt világos, a hengerek repedéseiből apró buborékok
gyöngyöztek fölfelé.
– Hogy van? – kérdezte Beth a sisakba épített hangszóróból.
 – Jól. Tudja, hogy ereszt a házunk?
– Rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában – felelte Beth. – Bízzon bennem.
Norman végignézett a százméternyi sima tengerfenéken, amely az MB-7-től elválasztotta. – Mi a
helyzet? Még mindig tiszta a levegő?
– Még mindig.
Norman elindult. Olyan gyors léptekkel haladt, ahogy csak bírt, de úgy érezte, mintha ólomból
volnának a lábai. Hamarosan lihegni kezdett; káromkodott.
– Mi baj?
– Nem bírok gyorsan menni. – Mindegyre észak felé nézegetett, látja-e a polip közeledését jelző
zöldes derengést, de sötét volt minden.
– Jól halad, Norman. Még mindig sehol semmi.
Norman ötven méterre volt a bázistól – félúton járt. Látta az MB-7-et: sokkal kisebb volt, mint az
ő bázisuk: egyetlen tizenkét méter magas henger, néhány egészen apró ablakkal. Mellette ott volt a
kupola és a merülőhajó.
– Mindjárt odaér – mondta Beth. – Minden rendben.
Normant szédülés környékezte. Lassított. Már ki tudta venni a búvárbázis szürke falára írt jeleket.
Nagybetűs haditengerészeti jelzések voltak.
– Még mindig sehol semmi – mondta Beth. – Gratulálok. Úgy néz ki, sikerült.
Norman bement az MB-7 alá, fölnézett a nyílásfedélre. Zárva volt. Elforgatta a kereket, belökte.
Nem sokat látott, mert csak a biztonsági lámpák égtek. De kíváncsi volt. Talán van itt valami
használható fegyver.
– Előbb a hajót – mondta Beth. – Már csak tíz perce maradt megnyomni a gombot.
– Jó.
Odament a merülőhajóhoz, megállt kettős propellerénél, ott volt felírva rá a név: Deepstar III. A
hajó ugyanolyan sárga volt, mint amilyennel leszállt ide, de külsőre valahogy más. Az oldalán
kapaszkodókat talált, felhúzta magát a kupola alatt megrekedt légzsákba. A hajó tetején nagy
műanyag félgömb alatt volt a kormányos helye. Megtalálta a mögötte lévő nyitókallantyút, kinyitotta
és beszállt.
– A hajóban vagyok.
Bethtől nem jött válasz. Annyi a fém itt, biztos leárnyékolja. Körülnézett a hajóban. Csurom víz
vagyok, gondolta. De hát mit kellett volna tennem? Lábat törölni, mielőtt belépek? Elmosolyodott a
gondolatra. A kazetták ott voltak hátul egy zárható rekeszben. Még bőven volt hely benne. Mint
ahogy a hajóban három ember számára. Bethnek azonban igaza van abban, hogy mi várna rájuk a
felszínen: itt minden tele van műszerekkel és éles peremekkel. Nem volna kellemes itt ide-oda
verődni.
De hol van a késleltető gomb? Végignézett a sötét műszerfalon. Csak egyetlen kis vörös
lámpácska pislogott, egy KÉSLELTETÉS feliratú gomb fölött. Megnyomta a gombot.
A vörös lámpa pislogása megszűnt: egyenletes fényre váltott, s ugyanekkor felderengett egy kis
borostyánszínű képernyő:

Időbeállítás. Visszaszámlálás 12:00:00

A számok két-három másodperc múltán elkezdtek visszafelé peregni. Na, ez megvan, gondolta. A
kis képernyő kikapcsolt.
A műszereket nézegetve hirtelen felötlött benne a gondolat: tudná-e működtetni a hajót, ha muszáj
volna? Becsusszant az egyik vezetőülésbe, tekintete végigpásztázott a rengeteg gombon, kapcsolón
és kijelzőn. Nem látott semmilyen kormányfélét, se kereket, se botkormányt. Hogyan működik ez a
bádogkaszni?
 A képernyő ismét bekapcsolt.

DEEPSTAR III – IRÁNYÍTÁS

Kér segítséget?
Igen Nem Semmis

Igen, gondolta, kérek segítséget. Nézegette, hol talál egy IGEN feliratú gombot a képernyő körül,
de nem látott. Hirtelen támadt ötlettel az IGEN felirat fölött megérintette ,a képernyőt.

DEEPSTAR III – VEZÉRLÉS.

VÁLASSZON!
Lemerülés Felmerülés
Biztonság Lezárás
Monitor Semmis

Megnyomta a Felmerülést. A képernyőn a műszerfal sematikus rajza jelent meg. A rajz egyik
részlete villogott. A kép alatt a következők voltak olvashatók:

DEEPSTAR III – FELMERÜLÉS ESETÉN VÉGREHAJTANDÓK:

1. Állítsa a Ballasztkifúvást Ki állásra.
Tovább Semmis

Szóval így, gondolta. A hajó számítógépe lépésről lépésre közli a teendőket. Csak követni kell az
utasításokat. Ezt meg tudom csinálni.
Enyhe áramlat ringatta meg a kikötött hajót.
Odanyomta ujját a Semmis feliratra. A képernyő elsötétült, majd felvillant.

Időzítés – Visszaszámlálás 11:53:04

A számlálón még mindig visszafelé peregtek a számok. Már hét perce lennék itt? gondolta. A
hajót újabb áramlat mozgatta meg. Ideje menni.
Elfordította a nyitókallantyút, kimászott az átlátszó félgömb alól, bezárta. Lemászott a hajó
oldalán, lelépett a fenékre. Amint kilépett az árnyékoló fém alól, azonnal megszólalt a rádiója.
–... ott van? Norman, hall engem? Válaszoljon! Harry volt az.
– Itt vagyok – mondta Norman.
– Norman, az isten szerelmére...
Norman ebben a pillanatban észrevette a zöldes derengést, és most már tudta, mitől ringatózott a
merülőhajó. A polip már csak tízméternyire volt tőle, derengő karjai az óceán iszapját felkavarva, felé
kígyóztak.
– Norman, vigyázzon...!
Gondolkodásra nem volt idő. Három gyors lépés után ugrott, és felhúzódzkodott az MB-7 nyitott
zsilipkamrájába.

Lecsapta maga után a nyílásfedelet, de a lapos, ásóforma karvégződés már becsusszant; hiába
csukódott rá a fedél, nem húzódott vissza. Hihetetlenül erős és izmos volt, tekergőzött,
tapadókorongjai csöcsörítő, tátogó szájaknak hatottak. Norman ráugrott a fedélre, hogy így
kényszerítse visszahúzódásra. A kar azonban egyetlen erős mozdulattal úgy csapta fel a nyílásfedelet,
hogy Norman hanyatt esett. A kar még jobban benyomult, erős ammóniumszagot hozott magával.
 Norman menekült, egyre följebb kapaszkodott a hengerben. A zsilipnyíláson becsusszanva,
megjelent egy másik kar is, kutatóan köröztek alatta. Egy ablakhoz érve kinézett, látta a polip
hatalmas testét, óriási, kerek szemét. Még följebb mászott, próbált eltávolodni a karoktól. Úgy látta,
hogy a henger legnagyobb részét raktározási célokra használják: tele volt mindenféle felszereléssel,
ládákkal, tartályokkal. Sok ládán vörös felirat rikított: VIGYÁZAT! ROBBANÓANYAG! TEVAC!
NE DOHÁNYOZZ! NE HASZNÁLJ ELEKTRONIKÁT! Kész lőszerraktár, gondolta fölfelé
kapaszkodva.
A karok mind magasabbra nyúltak mögötte. Valahol, agya egyik még logikusan működő rekeszén
átfutott a gondolat: a henger csak tizenkét méter magas, a két leghosszabb kar pedig legalább tizenkét
méter hosszú. Nem tudok elbújni előlük.
Megbotlott, beütötte a térdét, de ment tovább. Hallotta, hogy a háta mögött a karok a falakat
súrolják, csapkodják.
Valami fegyver kellene.
Fölért a kis étkezőbe: fémpult, néhány lábos, serpenyő. Egymás után rántotta ki a fiókokat,
valamilyen kést keresett. Csak tompa evőkéseket talált. Hallotta, hogy közelednek a karok. A
következő pillanatban feltaszította az egyik kar, sisakja nagyot koppant a padlón. Felpattant, lehúzta
fejét a lendülő kar alól, mászott tovább fölfelé.
A kommunikációs szektor: rádió, számítógép, két monitor. A karok közvetlenül mögötte: úgy
kúsztak fölfelé, mint egy lidércnyomás vadszőlőindái. A szemét csípte az ammónia.
A hálórészhez ért: csupán egy szűkös rész volt a henger teteje alatt.
Itt nincs búvóhely, gondolta. Se fegyver, se búvóhely.
A karok elérték a henger tetejét, végigsöpörtek félgömb alakú kupoláján, majd oldalra lendültek.
Még egy pillanat, és elérik. Kétségbeesésében felkapta az egyik heverő matracát, szánalmas
pajzsként azt tartotta maga elé. A két kar összevissza csapkodott körülötte. Az elsőt még sikerült
kikerülnie, de hangos, cuppanásszerű hanggal máris köré tekeredett a másik, s a matraccal együtt
hideg, nyálkás gyűrűibe fogta. Hányingerkeltő lassúsággal erősödött a szorítás, tucatnyi
tapadókorong szívta magát a testére, vágott a bőrébe. Halálra váltan nyögött fel. Már lendült a
második kar is, hogy az is rátekeredjen.
Istenem!
A karok ellendültek a faltól, a levegőbe emelték, fel a henger közepére. Végem, gondolta, de a
következő pillanatban azt érezte, hogy lefelé csúszik, kisiklik a szorításból, és zuhan. A karokba
kapaszkodott, hogy fékezze az esést, úgy csúszott lefelé a büdös, ördögi indákon. Az étkező
padlójára zuhant, feje nagyot koppant a fémen. A hátára hengeredett.
Látta, mint tépi a két kar odafent cafatokra a matracot. Vajon rájött már a polip, hogy ez nem ő?
Kétségbeesetten nézett körül. Fegyvert! Valami fegyvert! Ez egy haditengerészeti bázis. Kell
valahol fegyvernek lennie.
A karok végeztek a matraccal, fehér töltőanyaga hóhullásként szállingózott lefelé, aztán jöttek a
nagyobb darabok. A karok ismét körözni kezdtek.
Kutattak.
Tudja. Tudja, hogy kisiklottam a szorításából, hogy még itt vagyok valahol. Rám vadászik.
De honnan tudja?
Lekapta a fejét a pult mögé: az egyik kar edényeket, tálakat törve-zúzva tapogatózott utána. Egy
nagy cserepes növény akadt a kezébe. A kar még mindig keresgélt, pillanatnyi megállás nélkül
tekergőzött a padlón a csörömpölő edények között. Norman előretolta a növényt, a kar me gragadta,
kirántotta a földből, a levegőbe hajította.
Norman ezalatt a lejáróhoz ugrott, és lenézett. A zsilipnyílás mellett, a falon ezüstösen csillogó,
vízszintes rudakat látott. Szigonypuskák! Fölfelé rohantában elkerülték a figyelmét. A szigonyok
hegye mögött kézigránátszerűen kivastagodott a nyél. Robbanófejek? Villámgyorsan mászott lefelé.
 Kúsztak lefelé a karok is, jöttek utána. Honnan tudja ez, hogy merre vagyok? gondolta, aztán az
egyik kis ablak előtt elcsusszanva meglátta a polip szemét. Hát persze: lát.
Nem szabad az ablakok közelébe menni.
Képtelen volt világosan gondolkodni. Minden olyan gyorsan történt. Az egymásra halmozott
robbanószeres ládák mellett lefelé mászva arra gondolt: Ide nem! Nagy csattanással érkezett a
zsilipkamra padlójára.
A karok csak jöttek, jöttek lefelé. Megragadta az egyik szigonypuskát. Gumiszalaggal volt a falra
erősítve. Megrántotta, de nem jött. A karok vége közeledett. Rángatta a puskát, de a gumi nem
engedett. Mi a franc van ezzel?
A karok vége gyorsan közeledett.
Hirtelen rájött, hogy a gumizsinórokon tartóhorgok vannak: nem előre kell kivenni a fegyvert,
hanem oldalt. Sikerült. A szigonypuska a kezében volt. Megperdült, de ebben a pillanatban leverte
lábáról az egyik kar. Csak annyit látott, hogy az egy nagy, szívókorongos tenyér lecsap rá. A tenyér a
sisakjára borult, nem látott semmit. Elsütötte a szigonypuskát.
Iszonyatos fájdalom hasított a mellébe. Egy torokszorító pillanatig azt hitte, önmagát lőtte meg, de
aztán rájött, hogy ez csak a fegyver visszarúgása volt: a melle perzselt, de a polip elengedte.
Még mindig nem látott. Lefejtette arcáról a manust, amely rángva a padlóra zuhant: leszakadt a
polip karjáról. A falak vértől vöröslöttek. Az egyik kar még mozgott, a másik véres, cafatokban lógó
csonk volt csupán. Hirtelen mindkettő visszahúzódott, belecsobbant a vízbe.
Norman az ablakhoz ugrott: a polip gyorsan távolodott, rohamosan halványult a zöld derengés.
Sikerült! Elkergette!
Sikerült.

AZ MB-8-ON

– Hányat hozott? – forgatta kezében Harry a szigonypuskát.

– Ötöt – felelte Norman. – Többet nem bírtam.
– De bevált? – Harry a körteszerű robbanófejet nézegette.
– Igen. Levitte az egyik karját.
– Láttam, mikor elment – mondta Harry. – Sejtettem, hogy csinált vele valamit. – Beth hol van?
– Nem tudom. A ruhája eltűnt. Talán átment a hajóra.
– Az űrhajóra? – kérdezte homlokát ráncolva Norman.
– Én csak azt tudom, hogy mikor felébredtem, már nem volt itt. Rájöttem, hogy maga átment,
aztán megláttam a polipot, próbáltam elérni magát rádión, de gondolom a fém leárnyékolta.
– Beth elment? – kérdezte Norman. Kezdett dühös lenni. Bethnek itt kellett volna maradnia a
kommunikációs pultnál, figyelni az érzékelőket, amíg ő odakint van. Ehelyett átment az űrhajóra?
– A ruhája eltűnt – ismételte Harry.
– A rohadt kurva! – mondta Norman. Hirtelen elöntötte a düh, az a valódi, epeforraló düh.
Belerúgott a műszerpultba.
– Azzal vigyázzon – mondta Harry.
– A kurva anyját!
– Nyugalom – mondta Harry. – Nyugalom, Norman. Nyugi.
– Hát mi a francot képzel ez?
– Jöjjön, Norman, üljünk le. – Harry egy székhez terelte. – Mindannyian kivagyunk.
– Még jó!
– Nyugalom, Norman, nyugalom... Gondoljon a vérnyomására.
– Semmi baj a vérnyomásommal!
 – E pillanatban ezt nem hinném – mondta Harry. – Vörös, mint a cékla.
– Hogy képes ez csak így egyszerűen kisétálni, mikor én odakint vagyok?
– És ami még rosszabb, egy árva szó nélkül – mondta Harry.
– És nem érdekelte, hogy velem mi lesz – mondta Norman.
Ekkor fogta fel, miért ilyen dühös: azért, mert fél. Beth cserbenhagyta a veszélyben. Már csak
hárman maradtak idelent, szükségük van egymásra, egymásra kell támaszkodniuk. Beth azonban
megbízhatatlannak bizonyult, és ez félelemmel töltötte el. És haraggal.
– Hall valaki? – szólalt meg Beth a hangszóróban. – Hall engem valaki?
Norman megfogta a mikrofont, de Harry kikapta a kezéből. – Majd én – mondta. – Igen, Beth,
hallom.
– Itt vagyok az űrhajóban – recsegett Beth hangja. – Találtam egy új részt, hátul, a legénységi
szállás mögött. Egész érdekes.
Egész érdekes, gondolta Norman. Jézusom! Egész érdekes. Kirántotta Harry kezéből a mikrofont.
– Mi a jó büdös francot keres maga odaát?
– Ó, maga az, Norman? Eszerint rendben visszaért.
– Épp hogy.
– Volt valami gond? – Beth hangjából nem csendült ki aggodalom.
– Volt.
– Nem esett baja? Mérgesnek hallom.
– Mert az is vagyok. Mondja, miért lépett le, mialatt én odakint voltam?
– Harry azt mondta, átveszi.
– Mit csinált? – Norman Harryra nézett. Harry a fejét rázta.
– Harry azt mondta, hogy ő majd figyel helyettem. Mondta, hogy menjek csak nyugodtan. És
mivel a polip nem volt itt, úgy gondoltam, át is jövök.
Norman befogta a mikrofont. – Erre nem emlékszem – mondta Harry.
– Beszélt vele?
– Nem emlékszem, hogy beszéltem volna.
– Kérdezze csak meg tőle, Norman. Ő is megmondhatja.
– Azt mondja, nem beszélt magával.
– Akkor nem tudja, mit beszél – mondta Beth. – Az ég szerelmére, hát mit képzel rólam? Hogy
egyszerűen otthagyom, amikor kint van? – Néhány másodperces szünet következett. – Sose tennék
ilyet, Norman.
– Esküszöm – mondta Harry Normannek –, hogy a világon semmiféle beszélgetést nem folytattam
Beth-szel. Egy szót sem váltottam vele. Mondtam, hogy mire felkeltem, már nem volt itt. Nem volt
itt senki. Szerintem mindig is át akart menni a hajóra.
Normannek eszébe jutott, milyen gyorsan beleegyezett Beth, hogy ő menjen ki a merülőhajóhoz,
és hogy ez mennyire meglepte. Lehet, hogy Harrynak van igaza, és Beth már rég kitervelte ezt az
egészet.
– Tudja, mi a véleményem? – kérdezte Harry. – Szerintem kiborult.
– Na, sikerült tisztázni, fiúk? – kérdezte Beth a hangszóróból. Norman válaszolt. – Igen, Beth, azt
hiszem.
– Akkor jó – mondta Beth. – Mert nagy újság van ideát.
– Micsoda?
– Megtaláltam a legénységet.

– Szóval mind a ketten átjöttek – mondta Beth. Az űrhajó kényelmes, sárgásbarna pilótafülkéjének
egyik irányítópultján ült.
– Igen – nézett rá Norman. Beth nem látszott betegnek. Sőt: jobban nézett ki, mint eddig
bármikor. Erősebbnek, elevenebbnek látszott. Tulajdonképpen még szebbnek is, gondolta Norman. –
Harry úgy gondolta, a polip már nem fog visszajönni.
– Itt volt a polip?
Norman röviden beszámolt neki a történtekről.
– Jézusom... Bocsásson meg nekem, Norman. Ha csak sejtem is, sose jövök át.
Nem olyan a hangja, mintha összeroppant volna, gondolta Norman. Teljesen őszintének tűnik. –
Egyébként megsebesítettem, és Harrynak az a véleménye, hogy nem fog visszajönni.
– Különben sem tudtuk eldönteni, hogy melyikünk maradjon – mondta Harry –, így aztán jöttünk
mindketten.
– Hát akkor erre tessék – mondta Beth. Hátravezette őket, keresztül a legénységi szálláson, át a
húsz fekhely között, végig a tágas étkezőn. Ide érve Norman megállt. Harry szintén.
– Éhes vagyok – mondta Harry.
– Egyenek valamit – mondta Beth. – Én már ettem. Van valamiféle mogyorós nugátjuk vagy
ilyesmi, elég jó íze van. – Kihúzott egy fiókot, fémfóliába csomagolt kis rudakat vett elő,
mindkettejüknek adott egyet. Norman letépte a csomagolást; valami csokoládészerű volt benne.
Száraznak érezte.
– Van valami innivaló?
– Persze? – Beth kinyitotta egy hűtőszekrény ajtaját. – Diétás Cola?
– Maga viccel.
– A doboz más, és sajnos nincs is behűtve, de ez attól még szabályos Diétás Cola.
– Venni fogok ennek a cégnek a részvényeiből – mondta Harry. – Most, hogy tudjuk, hogy még
ötven év múlva is létezni fog...Elolvasta a doboz feliratát. – A csillagközi expedíció hivatalos itala. –
Megfordította a dobozt. A másik oldalán japán felirat volt. – Ez vajon mit jelenthet?
– Hogy mégse vegyen abból a részvényből – mondta Beth.
Norman bizonytalan érzéssel kortyolt bele a kólába. Mintha megváltozott volna az étkező a
legutóbbi ittjárta óta. Nem volt benne biztosakkor épp csak hogy bekukkantott ide –, de jó vizuális
memóriája volt. – Valahogy nem emlékszem, hogy lett volna itt hűtőszekrény – mondta.
– Én se emlékszem rá – mondta Beth.
– Sőt – folytatta Norman –, valahogy az egész helyiség megváltozott. Nagyobbnak rémlik és...
nem is tudom... másnak.
– Mert éhes – vigyorgott Harry.
– Lehet – hagyta rá Norman. Lehet, hogy neki van igaza. A hatvanas években számos tanulmány
látott napvilágot, amely mind azt bizonyította, hogy az emberek előzetes beállítódásuknak
megfelelően ismerték fel a nekik mutatott elmosódott diaképeket. Az éhes emberek minden felvételt
ételnek néztek.
De ez a helyiség tényleg megváltozott. Például ez az ajtó sem volt itt balra, ahogyan most. Úgy
emlékezett, az étkezőt és a hálóhelyiséget elválasztó fal közepén nyílott.
– Erre – vezette őket tovább a tat felé Beth. – Tulajdonképpen a hűtő indította be az
agyműködésemet. Mert más dolog egy kísérleti űrhajó raktárait feltölteni élelemmel, és megint más
teletömni egy fridzsidert... Minek strapálták vele magukat? Ebből következtettem arra, hogy talán
mégiscsak van itt legénység.
Rövid, üvegfalú alagúthoz értek. Mályvaszínű lámpák ragyogtak le rájuk. – Ultraibolya – mondta
Beth. – Nem tudom, minek.
– Fertőtlenítés?
– Lehet.
– Vagy egy kis barnulás – jegyezte meg Harry. – Egy kis D vitamin.
Az alagútból egy tágas terembe jutottak, amelyhez hasonlót Norman még sose látott. A padló
mályvaszínben fénylett, alulról fürdette ibolyántúli sugarakban a helyiséget. Mind a négy falra széles
üvegcsövek voltak erősítve. Mindegyik csőben egy-egy ezüst színű derékalj. Egyébként üresnek
látszottak.
– Innen – mutatta Beth.
Belenéztek az egyik üvegcsőbe; a vége felől kellett. A meztelen nő valamikor gyönyörű lehetett,
ez még most is látható volt. Sötétbarna bőrét mély ráncok árkolták, a teste egészen összeaszott.
– Mumifikáció? – szólalt meg Harry.
Beth bólintott. – Amennyire meg tudom állapítani. Tekintettel a fertőzésveszélyre, még nem
nyitottam fel a csövet.
– Mi ez a helyiség? – nézett körül Harry.
– Biztos valamilyen hibernációs kamra. Mindegyik cső külön-külön rá van kapcsolva egy
ellátórendszerre... Áram- és légvezeték, fűtőberendezések... A vezérlő a következő helyiségben van.
Harry számolt. – Húsz cső.
– És húsz fekhely – mondta Norman.
– Akkor hol vannak a többiek?
Beth a fejét rázta. – Nem tudom.
– Csak ez a nő maradt volna?
– Úgy látszik. Mást nem találtam.
– Jó volna tudni, hogyan haltak meg – mondta Harry.
– A gömbben járt? – kérdezte Norman Bethtől.
– Nem. Miért?
– Csak úgy.
– Arra gondol, hogy a legénység esetleg a gömb beszipkázása után pusztult el?
– Tulajdonképpen igen.
– Én nem hinném, hogy a gömb bármiféle módon is agresszív vagy veszélyes volna – mondta
Beth. – Elképzelhető, hogy a legénység természetes okok miatt halt meg az utazás során. Ez a nő
például olyan jó állapotban van, hogy az ember önkéntelenül is valamilyen sugárzásra gondol. Lehet,
hogy kapott egy nagy adagot. Egy fekete lyuk körül óriási a radioaktivitás.
– Maga szerint tehát a legénység a fekete lyukon történt áthaladás közben meghalt, és a gömböt
később maga az űrhajó gyűjtötte be automatikusan?
– Elképzelhető.
– Nagyon szép ez a nő – nézett ismét a csőbe Harry. – A riporterek meg fognak őrülni tőle. Egy
szexis, meztelen, mumifikálódott nő a jövőből.
– Elég magas – mondta Norman. – Száznyolcvannál is több lehet.
– Egy amazon – mondta Harry. – Derék nagy dudákkal.
– És? – vonta fel a szemöldökét Beth.
– Most mi baj? Megsértődött a nevében? – kérdezte Harry.
– Nem hinném, hogy szükség volna ilyesfajta megjegyzésekre.
– Egyébként hasonlít egy kicsit magára, Beth. Beth összeráncolta a homlokát.
– Komolyan – mondta Harry. – Megnézte már alaposabban?
– Ne legyen nevetséges.
Norman belenézett a csőbe, két tenyeréből ernyőt csinált a szeme köré, hogy ne zavarja a padlóból
áradó mályvaszínű fény. A mumifikált nő valóban hasonlított Bethre. Fiatalabb volt, magasabb,
erősebb, de hasonlított. Harrynak igaza van.
– Lehet, hogy ez a nő maga a jövőből – mondta Harry.
– A vak is látja, hogy ez egy húsz év körüli lány.
– Talán az unokája.
– Fölöttébb valószínűtlen – mondta Beth.
– Sose lehet tudni – mondta Harry. – Jennifer hasonlít magára?
 – Nem nagyon. De egyébként is abban a korban van, amit a változás koraként szoktak emlegetni.
És nem hasonlít erre a nőre. És én sem.
Normant meglepte az a határozottság, ahogyan Beth minden hasonlóságot vagy kapcsolat
megtagad ezzel a nővel kapcsolatban. – Beth – kérdezte –, maga szerint mi történt itt? Miért csak ez
az egyetlen nő maradt?
– Szerintem fontos szerepet játszhatott az expedícióban – felelte Beth. – Ki tudja, talán Ő volt a
kapitány vagy a másodkapitány. A többiek javarészt férfiak Voltak. Elkövettek valami ostobaságot,
nem tudom, mit, valamit, amiről ez a nő megpróbálta őket lebeszélni, de megtették, és e nnek
következményeként meghaltak. Nem maradt más élő az űrhajóban, csak ez a nő. Hazavezette az
űrhajót, de útközben történt vele valami, mármint a nővel, amin nem tudott segíteni, és ő is meghalt.
– És mi baja volt?
– Nem tudom. Valami.
Lenyűgöző, gondolta Norman. Csak most döbbent rá, hogy ez a helyiség – sőt valójában az egész
űrhajó – egyetlen hatalmas Rorschach-teszt, vagy pontosabban szólva: egy tematikus appercepciós
teszt. A tematikus appercepciós teszt során néhány pacaszerű képet tesznek az ember elé, és az
illetőnek meg kell mondania, mi történik rajtuk. Mivel a foltokból épkézláb történet nemigen
olvasható ki, a történetet a vizsgálat alanyának kell kitalálnia. És ezek a történetek sokkal többet
árulnak el a mesélőjükről, mint magukról a képektől.
Beth az imént a saját fantáziáiról mesélt nekik e helyiség kapcsán: hogy az expedíciót egy nő
vezette, de a férfiak nem hallgattak rá, ezért meghaltak, így egyedül Ő maradt életben.
A hajóról nem sokat mondott ez a történet. Beth-ről annál többet.
– Értem már – mondta Harry. – Szóval a nő követte el a hibát, a kelleténél régebbre vezette vissza
az űrhajót a múltba. Tipikus női vezető.
– Maga mindenből tréfát csinál?
– Maga mindent ilyen komolyan vesz?
– Ez komoly – mondta Beth.
– Én mondok magának egy másik történetet – mondta Harry. – Ez a nő elszúrt valamit. Meg
kellett volna tennie valamit, de elfelejtette, vagy valamilyen más hibát csinált. Aztán elvonult
hibernációba. A hibája következtében a legénység többi tagja meghalt, ő pedig nem ébredt fel többé...
Ilyenformán nem is tudta meg, mit követett el, mert annyira fogalma sem volt semmiről.
– Magának persze ez tetszene – mondta Beth. – Illik is magához. Jól tükrözi, mennyire lenézik a
fekete férfiak a nőket.
– Csigavér – mondta Norman.
– Maga viszolyog a nők erejétől – folytatta Beth.
– Miféle erejétől? Maga a súlyemelést nevezi erőnek? Az csak puszta izomerő... és az is csak a
gyengeség érzetéből ered.
– Maga egy nyápic csontkollekció – mondta Beth.
– Na és akkor mit csinál? Megver? – kérdezte Harry. – Ez a maga erőfogalma?
– Én tudom, mi az erő – nézett rá villámló szemekkel Beth.
– Nyugalom, csigavér – szólt közbe Norman.
– Ne menjünk ebbe bele.
– És maga, Norman? – kérdezte Harry. – Magának mi jut eszébe erről a helyiségről?
– Semmi – felelte Norman.
– Ugyan... valami elképzelése csak van.
– Nincs – mondta Norman. – És én nem fogom maguk között eljátszani a lökhárító szerepét.
Nekünk itt most össze kell tartanunk. Amíg itt lent vagyunk, egy hajóban evezünk.
– Harry kezdte – mondta Beth. – A kezdet kezdetétől belekötött mindenkibe azokkal a sunyi kis
megjegyzéseivel...
 – Miféle sunyi kis megjegyzésekről beszél? – kérdezte Harry.
– Pontosan tudja, miféle sunyi kis megjegyzésekről beszélek – mondta Beth.
Norman kiment.
– Hová megy?
– A közönségük távozik.
– Miért?
– Mert unja magukat.
– Na nézd csak – mondta Beth. – A hidegvérű pszichológus un minket?
– Ahogy mondja – felelte Norman. Végigment az üvegfolyosón, nem nézett vissza.
– Kinek képzeli magát, hogy csak úgy megítél másokat? – kiáltott utána Beth.
Norman nem állt meg.
– Magához beszélek! Nekem ne menjen el, mikor magához beszélek, Norman!
Norman belépett az étkezőbe. Elkezdte kihúzogatni a fiókokat, nugátrudat keresett. Megint
megéhezett, és kutatás közben elfeledkezett a másik kettőről. Kénytelen volt bevallani, hogy
megzavarta a dolgok alakulása. Talált egy rudat, letépte a csomagolást, enni kezdett.
Megzavarta, de nem lepte meg. A csoportdinamika tanulmányozása során már rég meggyőződött
az ősi mondás igazságáról: Három ember az már tömeg. Feszült szituációkban a háromtagú
csoportok szükségszerűen instabilok. Ha nincs mindenkinek külön, jól elhatárolt feladata, a csoport
hajlamos változó összetételű, kettő az egy arányú alkalmi társulásokra bomlani. Ahogy most is.
Megette a nugátszeletet, majd rögtön utána egy másikat is. Meddig üdülünk még idelent? Legalább
harminchat óráig. Nézte, hova tehetne el egypár szeletet, de a műszálas búvárruhán nem volt zseb.
Megjött Beth és Harry; nagyon le voltak lombozódva.
– Kérnek egy szeletet? – kérdezte Norman evés közben.
– Bocsánatot szeretnénk kérni – mondta Beth.
– Miért?
– Mert úgy viselkedtünk, mint a gyerekek – válaszolta Harry.
– Zavarban vagyok – mondta Beth. – Rettenetesen szégyellem, hogy így kijöttem a sodromból,
komplett hülyének érzem magam... – Beth lehajtott fejjel nézegette a padlót. Érdekes, milyen
gyorsan vált az agresszív önvédelemről a megalázkodó bocsánatkérésre, gondolta Norman. Nincs
átmenet.
– Ne vegyük ezt ennyire komolyan – mondta. – Fáradtak vagyunk.
– Rémesen szégyellem magam – folytatta Beth. – Mintha mindkettejüket cserben hagytam volna.
Nem is volna szabad itt lennem. Nem vagyok méltó rá, hogy ennek a csoportnak a tagja legyek.
Norman egy becsomagolt szeletet nyújtott felé. – Egyen meg egy nugátot, Beth, és hagyja abba az
önsajnálatot.
– Szerintem is jobban áll magának, ha dühös – mondta Harry.
– Már a fülemen jön ki a nugát – mondta Beth. – Mire maguk megjöttek, már tizenegyet ettem.
– Hát akkor legyen kerek tucat – mondta Norman –, aztán szépen visszamegyünk a bázisra.

Mentek visszafelé az óceán fenekén, ugrásra készen, nagyon idegese, figyelték, jön-e a polip.
Norman most, hogy már volt fegyverük, valamivel nyugodtabb volt. És mióta szembeszállt a
polippal, megerősödött az önbizalma is.
– Úgy fogja azt a szigonypuskát, mint aki elszánta magát, hogy használja is – jegyezte meg Beth.
– Azt hiszem, jól látja – felelte Norman. Világéletében elméleti ember volt, kutató, sose képzelete
magát a tettek emberének. Időnként golfozott egy kicsit, de ez volt a maximum. Most a
szigonypuskát szorongatva, úgy találta: tetszik neki ez a szerepkör.
Menet közben észrevette, hogy az űrhajó és a bázis közötti ösvényen hatalmas legyezőkorall-telep
keletkezett. Kénytelenek voltak megkerülni a lámpáik fényében harsány piros és kék színekben
tobzódó, egy-másfél méteres egyedek alkotta telepet. Norman egészen biztos volt benne, hogy ezek
megérkezésükkor még nem voltak ott.
Most pedig nemcsak a nagy, színes legyezőket látták, hanem hatalmas halrajokat is. A halak
legtöbbje fekete volt, a háta vörös csíkos. – Felcserhalak, – mondta Beth –, megszokottak errefelé.
Minden változik, gondolta Norman. Az egész környezetünk állandóan változik. De nem volt
biztos benne. Nem bízott itt lent a memóriájában. Sok tényező zavarta a felfogóképességét: a nagy
nyomás, az elszenvedett sérülések, az állandó feszültség és félelem.
Valami halvány folt tűnt a szemébe. Lámpájával maga elé világított a talajra: tekergőző, fehér
csíkokat látott, hosszú, keskeny úszóval és fekete csíkokkal. Először angolnának nézte, de aztán
meglátta apró fejét és száját.
– Álljon meg – mondta Beth, megfogta a karját.
– Mi ez?
– Tengeri kígyó.
– Veszélyes?
– Többnyire nem.
– Mérges? – kérdezte Harry.
– Nagyon.
A kígyó a fenék közelében maradt, láthatóan élelmet keresett. Rájuk se hederített. Norman egész
szépnek találta, főleg ahogy távolodott.
– A frászt hozza rám – mondta Beth.
– Tudja, milyen fajta? – kérdezte Norman.
– Azt hiszem, ez egy Belcher volt – felelte Beth. – A csendes-óceáni kígyók mind mérgesek, de a
legveszélyesebb a Belcher-kígyó mérge. Egyes kutatók szerint ez a legveszélyesebb mérgű hüllő a
világon. Százszor olyan erős a mérge, mint a királykobráé vagy a fekete tigriskígyóé.
– Szóval ha egy ilyen magmarja az embert...
– Két perc, maximum.
Nézték a kígyót, mint siklik tova a legyezőkorallok között. Aztán eltűnt.
– A kígyók általában nem agresszívek – mondta Beth. – Akadnak búvárok, akik még meg is
érintik őket, játszanak velük. Én sose tenném. Egy frászt. Kígyókkal...
– És mire nekik ez a méreg? Hogy megbénítsák az áldozatukat?
– Látja, ez érdekes – mondta Beth –, de a világ legerősebb mérgű lényei mind vízben élnek. A
földi állatok mérge az övékéhez képest limonádé. A szárazföldön élők közül egyébként egy
kétéltűből, egy békából nyerik a legerősebb mérget, a Bufotene marfensisből. A tengerben vannak
mérgező halak, például a fugu, a japánok egyik kedvenc étele, vannak mérgező kagylók, mint például
a csillagkagyló, az Alaverdis lotensis. Egyszer Guamban kimentünk egy halászcsónakkal a tengerre,
és egy nő felhozott egy csillagkagylót. Gyönyörű héja van, a nő azonban nem tudta, hogy nem
szabad megérinteni a csúcsát. A kagyló a tenyerébe döfte a méregtüskéjét. A nő három lépés után
összeesett, görcsösen rángatózni kezdett, és egy óra múlva meghalt. De vannak mérgező növények,
mérgező szivacsok és mérgező korallok is. Na és a kígyók. Még a legkevésbé mérges tengeri kígyó
marása is halálos.
– Kedves – mondta Harry.
– Az óceán sokkal régebbi életkörnyezet, mint a szárazföld. Az óceánokban már három és fél
milliárd éve volt élet, mikor a szárazföldön is megjelent. A tengeri lények védekezési és támadási
módszerei sokkal fejlettebbek... sokkal több idejük volt a kifejlesztésére.
– Eszerint néhány milliárd év múlva rettenetesen mérgező állatok rohangálnak majd a
szárazföldön is?
– Ha megérjük, igen – felelte Beth.
– Előbb csak érjünk vissza a bázisra – mondta Harry.
 Már nagyon közel jártak hozzá. Mindhárman látták a repedésekből felszálló buborékfűzéreket.
– Ereszt, mint a fene – mondta Harry.
– Szerintem van elég levegőnk.
– Én azért megnézem.
– Ahogy parancsolja – mondta Beth –, de én elég alaposan szemügyre vettem.
Norman úgy érezte, megint veszekedni fognak, de nem ez történt. Odaértek a zsiliphez,
felmásztak az MB-8-ba.

A TERMINÁL

– Jerry!
Norman a képernyőre meredt. Sötét maradt, csak a kurzor villogott.
– Jerry, itt vagy?
A képernyő sötét maradt.
– Kíváncsi volnék, miért nem hallunk felőled, Jerry – mondta Norman.
A képernyő sötét maradt.
– Megpróbálkozik egy kis pszichológiával? – kérdezte Beth. A külső érzékelők működését
ellenőrizte, grafikonokat nézegetett. – Szerintem inkább Harryt kellene kezelésbe vennie.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy szerintem nem kellene neki az ellátórendszerünket babrálnia. Szerintem egy kicsit
kizökkent.
– Kizökkent?
– Ez a pszichológusok egyik trükkje, igaz? Megismételni a mondat utolsó szavát, hogy beszéltesse
az illetőt.
– Beszéltesse? – kérdezte mosolyogva Norman.
– Jó, lehet, hogy egy kicsit én is ideges vagyok – mondta Beth. – De komolyan, Norman. Mielőtt
átmentem a hajóra, Harry bejött ebbe a helyiségbe, és azt mondta, átveszi tőlem az ügyeletet. Erre én
azt válaszoltam neki, hogy maga kint van a merülőhajónál, de nincs polip a láthatáron, és szeretnék
átmenni az űrhajóra. Erre azt mondja, jó, majd ő ideül. így aztán átmentem. Most meg nem
emlékszik. Magának ez nem olyan, mintha egy kicsit kizökkent volna a lelki egyensúlyából?
– A lelki egyensúlyából? – kérdezte Norman.
– Hagyja már abba, komolyan kérdezem.
– Komolyan?
– Ki akar térni ez elől a beszélgetés elől? Észrevettem már, hogyan taktikázik, mikor nem akar
valamiről beszélni. Egyenlő távolságot tart mindenkitől, kerüli a rázós témákat. De szerintem most
meg kell hallgatnia, Norman. Harryval nem stimmel valami.
– Hallgatom, Beth.
– És?
– Én nem voltam jelen a szóban forgó esetnél, úgyhogy valójában nem tudom. Én úgy látom,
Harry ugyanolyan, mint eddig: fölényes, elutasító és nagyon-nagyon intelligens.
– Nem gondolja, hogy összeroppanóban van?
– Nem jobban, mint mi.
– Jézusom, hát mit csináljak, hogy meggyőzzem magát? Én egy egész beszélgetést folytattam
ezzel az emberrel, és most letagadja. Maga szerint ez normális? Maga szerint megbízhatunk egy
ilyen emberben?
– Beth... Én nem voltam itt.
– Szóval lehet, hogy én nem vagyok normális.
 – Nem voltam itt.
– Szóval maga szerint én borultam ki? Légből kapott beszélgetésekkel hozakodom elő?
– Beth...
– Hát akkor mondok én magának valamit, Norman. Harryval bajok vannak, csak maga nem
hajlandó szembenézni velük.
Közeledő lépteket hallottak.
– Én megyek a laboromba – mondta Beth. – Maga pedig gondolkozzon el azon, amit mondtam. –
Felmászott a létrán.
Harry belépett. – Találja ki, mit tapasztaltam! Beth remekül gatyába rázta az ellátórendszerünket.
Minden tiptopnak látszik. A jelenlegi fogyasztás szintjén számolva még ötvenkét órára van levegőnk.
Vígan elleszünk. Jerryvel beszélget?
– Tessék?
Harry a képernyőre mutatott:
SZEVASZ NORMAN.
– Nem tudom, mikor jött vissza. Eddig nem beszélt.
– Hát most beszél – mondta Harry.
SZEVASZ HARRY.
– Hogy vagy, Jerry? – kérdezte Harry.
KÖSZÖNÖM JÓL. ÉS TE? ANNYIRA VÁROM HOGY BESZÉLHESSEK VELETEK
EGYSÉGEK. HOL VAN HARALD C. BARNES NEVŰ IRÁNYÍTÓEGYSÉG?
– Nem tudod?
NEM ÉRZEM MOST AZT AZ EGYSÉGET.
– Hát... hm... Eltűnt.
ÉRTEM. NEM VOLT BARÁTSÁGOS. NEM SZERETETT BESZÉLNI VELEM.
Mit akar ez mondani nekünk? töprengett Norman. Megszabadult Barnestól, mert nem tartotta
barátságosnak?
– Mi történt az irányító egységgel, Jerry? – kérdezte.
NEM VOLT BARÁTSÁGOS. NEM SZERETTEM.
– Igen, de mi történt vele?
Ő MÁR NINCS.
– És a többi egység?
ÉS A TÖBBI EGYSÉG. NEM SZERETTEK BESZÉLNI VELEM.
Harry megszólalt. – Maga szerint ezzel azt mondja, hogy megszabadult tőlük?
NEM SZERETTEM BESZÉLNI VELÜK.
– Megszabadult a tengerészetiektől? – kérdezte Harry.
Ez nem egészen stimmel, gondolta Norman. Tedtől is megszabadult, pedig Ted próbált
kommunikálni vele. Vagy a polippal. Van köze a polipnak Jerryhez? Hogyan kérdezze meg ezt tőle?
– Jerry...
TESSÉK NORMAN. ITT VAGYOK.
– Beszélgessünk.
JÓ. AZT NAGYON SZERETEM.
– Mesélj nekünk a polipról, Jerry.
A POLIP EGYSÉG EGY MANIFESZTÁCIÓ.
– Honnan jött?
TETSZIK NEKED? TUDOK NEKED MANIFESZTÁLNI TÖBBET IS.
– Ne, ne, azt ne csináld – mondta gyorsan Norman.
NEM TETSZIK NEKED?
– Dehogynem. Tetszik nekünk, Jerry.
 EZ IGAZ?
– Igen, igaz. Tetszik nekünk. Tényleg.
JÓ. ÖRÜLÖK HOGY TETSZIK NEKTEK. AZ EGY NAGYON IMPONÁLÓ NAGY
MÉRETŰ EGYSÉG.
– Igen, az – mondta Norman, megtörölve izzadó homlokát. Jézusom! gondolta. Mintha egy olyan
gyerekkel beszélnék, akinek töltött pisztoly van a kezében.
NEHÉZ NEKEM ILYEN NAGY MÉRETŰ EGYSÉGET MANIFESZTÁLNI. ÖRÜLÖK
HOGY TETSZIK NEKTEK.
– Nagyon imponáló – mondta Norman –, de nem kell még egy ilyet manifesztálnod a számunkra.
AKAROD HOGY MANIFESZTÁLJAK EGY ÚJ EGYSÉGET?
– Nem, Jerry. Egyelőre semmit, köszönjük.
MANIFESZTÁLNI NEKEM BOLDOGSÁG.
– Igen, ebben biztos vagyok.
NAGYON SZERETEK MANIFESZTÁLNI NEKED NORMAN. ÉS HARRYNAK IS.
– Köszönjük, Jerry.
A TI MANIFESZTÁCIÓITOKNAK IS ÖRÜLÖK.
– A mi manifesztációinknak? – pillantott Harryra Norman. Jerry eszerint úgy gondolja, hogy az itt
lévők is manifesztálnak neki valamit viszonzásul. Úgy látszik, valamiféle cserének tartja.
IGEN ÉLVEZEM A TI MANIFESZTÁCIÓITOKAT IS.
– Beszélj nekünk a mi manifesztációinkról, Jerry – mondta Norman.
A MANIFESZTÁCIÓK KICSIK ÉS NEM TERJEDNEK TÚL A TI EGYSÉGEITEKEN
DE EZEK A MANIFESZTÁCIÓK ÚJAK SZÁMOMRA. ÖRÖMÖT ADNAK NEKEM.
– Miről beszél ez? – kérdezte Harry.
A MANIFESZTÁCIÓIDRÓL HARRY.
– Az ég szerelmére, miféle manifesztációimról?
– Ne izgassa fel magát – szólt rá Norman. – Őrizze meg a nyugalmát.
EZ TETSZIK NEKEM HARRY. CSINÁLJ MÉG EGYET.
Látja az érzelmeket? gondolkozott Norman. Manifesztációkként érzékeli az érzelmeinket? Ennek
semmi értelme: Jerry nem gondolatolvasó, ez már kiderült. De talán még egyszer ellenőrizni kellene.
Jerry, gondolta, hallasz engem?
SZERETEM HARRYT. VÖRÖSEK A MANIFESZTÁCIÓI. SZELLEMTELIEK.
– Mi az a szellemteli?
SZELLEMTELI = TELE SZELLEMESSÉG
– Értem – mondta Harry. – Murisnak tart minket.
MURIS = TELE MURI?
– Nem egészen – felelte Norman. – Nekünk, egységeknek van egy fogalmunk, ami... –
Elhallgatott. Hogyan magyarázza meg, mi az, hogy muris? És egyáltalán: mi az, hogy valami
humoros? – Nekünk, egységeknek bizonyos helyzetek nehézségeket okoznak, és ezeket a helyzeteket
humorosnak nevezzük.
ÉRTEM. A TI MANIFESZTÁCIÓITOK HUMOROSAK. A POLIP EGYSÉG SOK
HUMOROS MANIFESZTÁCIÓT VÁLT KI BELŐLETEK.
– Szerintünk nem – mondta Harry.
SZERINTEM IGEN.

Hát igen, gondolta a terminál előtt ülve Norman, ez a lényeg. Valahogy meg kell értetni Jerryvel,
hogy amit csinál, az komoly. – Jerry – kezdte –, a manifesztációid kár tesznek az egységeinkben.
Néhány egységünknek már vége is.
IGEN TUDOM.
 – Ha folytatod a manifesztációidat...
IGEN SZERETEK MANIFESZTÁLNI. AZ SZÁMOTOKRA HUMOROS.
–... akkor nagyon rövid időn belül nem marad több egységünk. És akkor nem lesz kivel
beszélgetned.
EZT NEM AKAROM.
– Tudom. De sok egységnek már vége.
HOZD VISSZA ŐKET.
– Ezt nem tudjuk megtenni. Örökre elmentek.
MIÉRT?
– Nem tudjuk őket visszahozni.
MIÉRT?
Mint egy kisgyerek, gondolta Norman. Pontosan, mint egy kisgyerek. Mondd egy gyereknek,
hogy nem teheti, amit akar, nem játszhatja, amit akar – nem lesz hajlandó elfogadni.
– Nem áll hatalmunkban visszahozni Őket, Jerry.
AKAROM HOGY AZONNAL HOZZÁTOK VISSZA A TÖBBI EGYSÉGET.
– Azt hiszi, nem akarunk vele játszani – mondta Harry.
HOZZÁTOK VISSZA TED EGYSÉGET.
Norman válaszolt. – Nem tudjuk, Jerry. Megtennénk, ha tudnánk.
SZERETEM, TED EGYSÉGET. Ő NAGYON HUMOROS.
– Ted is szeretett téged – mondta Norman. Próbált beszélni veled.
IGEN. SZERETEM A MANIFESZTÁCIÓIT. HOZZÁTOK VISSZA TEDET.
– Nem tudjuk.
Hosszas szünet következett.
MEGBÁNTOTTALAK?
– Nem, egyáltalán nem.
AKKOR HOZZÁTOK VISSZA AZ EGYSÉGEKET.
– Egyszerűen nem hajlandó megérteni – mondta Harry. – Jerry, az isten szerelmére, nem tudjuk
megtenni!
HUMOROS VAGY HARRY. EZT CSINÁLD MÉG EGYSZER.
Most már biztos, hogy az erős érzelmi reakciókat valamiféle manifesztációkként fogja fel,
gondolta Norman. Lehet, hogy számára ez a játék: provokálni a másik felet, aztán derülni a
reakcióin? Örömét lelné a polip által kiváltott erős érzelmi reagálásokban? így játszik?
CSINÁLD MEG EGYSZER HARRY. CSINÁLD MÉG EGYSZER HARRY.
– Na, most már szállj le rólam, apuskám! – mondta dühösen Harry.
KÖSZÖNÖM. EZ TETSZIK. EZ IS VÖRÖS VOLT. ÉS MOST HOZZÁTOK VISSZA AZ
ELTŰNT EGYSÉGEKET.
Normannek támadt egy ötlete. – Jerry! Ha kellenek neked azok az egységek, miért nem hozod
vissza őket te?
NEM SZERETEM CSINÁLNI.
– De ha akarnád, meg tudnád tenni.
MINDENT MEG TUDOK TENNI.
– Igen, persze. Akkor miért nem hozod vissza az egységeket?
NEM. NEM SZERETEM CSINÁLNI.
– Miért nem? – kérdezte Harry.
NA MOST MÁR SZÁLLJ LE RÓLAM APUSKÁM.
– Nem akart megsérteni, Jerry – mondta gyorsan Norman. A képernyőn nem volt válasz.
– Jerry!
A képernyő nem felelt.
 – Megint elment – mondta Harry. Megcsóválta a fejét. – Csak a jó ég tudja, mit talál ki
legközelebb a nyomorult.

TOVÁBBI ELEMZÉS

Norman fölment a laborba, hogy beszéljen Beth-szel, de Beth aludt, összegömbölyödve feküdt a
díványon, így, alva kifejezetten szép volt. Különösnek tűnt, hogy ennyi lent töltött idő után is szinte
sugárzik. Mintha vonásaiból eltűnt volna a keménység. Az orra már nem hatott olyan éles
metszésűnek, ajka vonala puhább, teltebb lett. A karjaira siklott a tekintete: mintha még a duzzadó
erek hálózta inas tagok is simábbak, nőiesebbek lettek volna.
Ki tudja? tűnődött. Ennyi itt töltött óta után az ember már semmiben sem lehet biztos. Lemászott a
létrán, a fekhelyéhez ment. Harry már ott volt, hangosan horkolt.
Elhatározta, hogy megint lezuhanyozik. A vízpermet alá lépve meghökkentő felfedezést tett.
A testét borító kék-zöld foltok eltűntek.
Vagy legalábbis majdnem teljesen eltűntek, gondolta a megmaradt sárgásvörös foltokra nézve.
Óvatosan megmozgatta tagjait: a fájdalom is megszűnt. Miért? Mi történt? Néhány pillanatig azt
hitte, álmodik, de aztán arra a véleményre jutott, hogy biztos ez is a környezet hatása. A nyílt sebek
és a zúzódások gyorsabban gyógyulnak nagy nyomás alatt. Nincs ebben semmi titokzatosság.
Amennyire tudta, szárazra törülte magát a nyirkos törülközővel, aztán visszament a fekhelyéhez.
Harry még mindig horkolt, ugyanolyan hangosan, mint mindig.
Hanyatt dőlt, a mennyezeti hősugárzó vörös, zümmögő spiráljait nézte. Egy hirtelen támadt
ötlettel felkelt, elforgatta Harry nyakán a beszédmodulátort. A horkolás nyomban halk, magas
sziszegéssé változott. így azért már jobb, gondolta. Visszahanyatlott a nyirkos párnára, és szinte
nyomban el is aludt. Mikor felébredt, úgy rémlett neki, nem is múlt az idő – legfeljebb néhány
másodperc –, mégis frissnek érezte magát. Nyújtózott, ásított, felkelt az ágyból.
Harry még mindig aludt. Norman visszafordította a modulátorát: a horkolás folytatódott. Átment a
D hengerbe, a kommunikációs szektorba. A képernyőn még mindig ott világítottak a szavak:
NA MOST MÁR SZÁLLJ LE RÓLAM APUSKÁM.
– Jerry! – szólt Norman. – Itt vagy, Jerry?
A képernyő nem reagált. Jerry nem volt ott. Norman az asztal szélén egymásra tornyozott,
kiprintelt lapokra nézett. Át kellene néznem ezt az anyagot, gondolta. Valami nem stimmelt neki
ezzel a Jerryvel. Nem tudta volna megmondani, mi az, de még ha elkényeztetett gyermekkirályként
képzelte is el az idegen lényt, Jerry magatartásának akkor sem volt értelme. Egyszerűen nem állt
össze. Mint ahogy ez az utolsó üzenet sem illett a többihez.
NA MOST MÁR SZÁLLJ LE RÓLAM APUSKÁM.
Szleng? Vagy csak Harryt utánozza? Annyi biztos, hogy ez a beszédmód nem jellemző Jerryre, aki
általában kissé töredezetten, szögletesen, esetenként nyelvtani hibákkal adja elő közlendőjét,
egységeknek nevezve az embereket éppúgy, mint a teremtményeit. Időnként viszont nagyon is
közvetlen hangot üt meg. Norman a papírlapokra nézett.
SZPONZORUNK RÖVID KÖZLEMÉNYE UTÁN FOLYTATJUK MŰSORUNKAT.
Tessék, ez is: ezt meg honnan szedte? Mintha Johnny Carson mondta volna. De hát akkor miért
nem beszél így mindig? Mitől zökkent ki addigi stílusából?
Aztán itt van a polip problémája is. Ha Jerry szereti ijesztgetni őket, ha szereti megrázni a
kalitkájukat és ide-oda dobálni őket, akkor miért kell ehhez neki egy polip? Honnan az ötlet? És
miért csak egy polip? Úgy tűnik, szeret különféle dolgokat kreálni. Akkor meg miért nem kreált
először egy óriáspolipot, aztán egy óriáscápát, és így tovább? Nem mutatta volna meg így jobban a
képességeit?
 Vagy nézzük Tedet. Ted éppen játszott vele, mikor megölte. Ha Jerry annyira szeret játszani, miért
öli meg a játszótársát? Ennek egyszerűen semmi értelme.
Vagy van?
Norman felsóhajtott. A hiba a feltételezéseiben rejlik. Feltételezte, hogy az idegen logikája
hasonló az övéhez. De lehet, hogy ez nem igaz. Először is elképzelhető, hogy Jerry anyagcseréje
sokkal gyorsabb az emberinél, ilyenformán az időt is másképpen érzékeli. A gyerekek csak addig
játszanak egy játékkal, míg rá nem unnak, utána másikért nyúlnak. Az órákat, amelyeket az emberek
oly kínosan hosszúnak éreznek, Jerry talán csak néhány másodpercként érzékeli. Lehet, hogy csak
néhány másodpercig játszik a polippal, és már nyúl is valamilyen más játékszerért.
A gyerekek azt is nehezen értik, ha eltörik valami. Ha Jerry nem tudja, mi az a halál, akkor nem
zavarja, hogy megöli Tedet, hiszen számára a halál csak valamilyen átmeneti állapot, Ted egyik
humoros manifesztációja. Talán fel se fogja, hogy összetöri a játékait.
És ha belegondol, Jerry valóban manifesztált különféle dolgokat. Tételezzük fel, hogy a medúzák,
a garnélák, a legyezőkorallok és a tengeri kígyók az ő manifesztátumai voltak. De vajon azok voltak-
e? Vagy csupán a környezet szokványos tartozékai? Ki tudja ezt megmondani?
És a tengerész? jutott eszébe hirtelen. Ne feledkezzünk el a tengerészről. Honnan került elő? Ő is
csak Jerry valamelyik manifesztációja? Jerry képes volna kénye-kedve szerint manifesztálni a
játszótársait? Ez esetben nem csoda, hogy nem érdekli, ha megöli őket.
Igen, gondolta, ez nyilvánvaló. Jerryt nem érdekli, ha megöl minket. Ő csak játszani akar, és nincs
tisztában a saját erejével.
De van még valami más is... Lapozgatott a papírlapok között, érezte, hogy rejlik bennük valami,
amire eddig még nem jött rá.
Törte a fejét, de közben egyre ugyanaz a kérdés motoszkált benne: – Miért polip? Miért pont egy
polip?
Hát persze: vacsora közben polipokról beszéltek. Jerry biztos hallgatta, és úgy gondolta, épp ez
volna a leghatásosabb manifesztáció. Ebben nem is igen tévedett.
Lapozgatás közben a legelsőként megfejtett üzenet került elé.
SZEVASZ. HOGY VAGY? ÉN JÓL. MI A NEVED? AZ ÉN NEVEM JERRY.
Nagy érzés lehetett Harry számára, mikor megfejtette. Ha nem sikerül neki, el se kezdhettek volna
beszélgetni Jerryvel.
Ült a terminálnál, a billentyűzetet nézte. Hogy is mondta Harry? A billentyűzet egy spirál: a G az
egyes, a B a kettes, és így tovább. Nagyon okos, hogy rájött. A helyében ő egymillió év alatt se találta
volna ki. Elkezdte keresgélni az első számsor számait.

00032125252632 032629 301321 04261037 183016 06180

82132 29033005 1822 04261013 08301621371604 083016
21 1822 033013130432369

Nézzük csak... Harry azt mondta, a 00 jelzi az üzenet kezdetét. Utána jön a 03, aztán a 21...a 25
kétszer...
Egymás után írta a betűket.
SZEVASZ.
Nem is olyan nehéz. Folytatta.
HOGY VAGY?
Kezdett belejönni, olyasféle érzés fogta el, mintha önállóan fejtené a számsorba rejtett üzenetet.
ÉN JÓL. MI A NEVED?
Ha az ember belejön, egész gyorsan halad.
AZ ÉN NEVEM...
 Itt valami nem stimmel. Létezik ez? És rögtön utána egy másik hiba! Itt nem az jön ki...! Leírta az
öt utolsó betűt, és döbbenten meredt a papírra.
AZ ÉN NEVEM HARRY.
– Jézus a mennyekben... – suttogta.
Még egyszer végigment rajta, de nem hibázott. Ő nem. Az üzenet napnál világosabb volt.
SZEVASZ. HOGY VAGY? ÉN JÓL. MI A NEVED? AZ ÉN NEVEM HARRY.
 A HATALOM

AZ ÁRNY

Beth a laboratórium díványán ült, és a papírra meredt, amit Norman nyomott a kezébe. – Ó,
uramisten – mondta. Kisimította homlokából sűrű, fekete haját. – Ez meg hogy lehet?
– Minden egybevág – felelte Norman. – Gondolkozzon csak. Mikor kezdődtek az üzenetek?
Miután Harry kijött a gömbből. Mikor tűnt fel a polip meg a többi állat? Miután Harry kijött a
gömbből.
– Igen, de...
– Először csak kis tintahalak, de amikor meg akartuk enni őket, hirtelen megjelentek a garnélák is.
Épp időben, hogy el lehessen őket készíteni vacsorára. És miért? Mert Harry nem szereti a tintahalat.
Beth nem szólt, csak figyelt.
– És ki volt az, aki gyerekkorában annyira félt az óriáspoliptól, amelyet a Húszezer mérföld a
tenger alattban látott?
– Harry... – mondta Beth. – Emlékszem, ő mondta.
Norman csaknem hadarva folytatta. – És mikor szokott Jerry jelentkezni a képernyőn? Mikor
Harry ott van. Máskor nem. És mikor válaszol nekünk Jerry? Amikor Harry is a szobában van, és
hallja, amit mondunk. És miért nem gondolatolvasó Jerry? Mert Harry sem az. És emlékszik: Barnes
mindenáron meg akarta tudni a nevét, de Harry nem akarta megkérdezni. Miért nem? Mert attól félt,
hogy a képernyőre az íródik ki, hogy Harry és nem az, hogy Jerry.
– És a tengerész...
– Igen. A fekete tengerész. Aki épp akkor jelenik meg, amikor Harry épp azt álmodja, hogy
megmentenek minket. Pont akkor. Egy fekete tengerész.
Beth homlokát ráncolva gondolkodott. – Na és az óriáspolip?
– Nos, a támadása kellős közepén Harry egyszer csak beverte a fejét, és elájult. A polip abban a
pillanatban eltűnt. És nem is tért vissza egészen addig, míg Harry föl nem ébredt a szunyókálásából,
és nem mondta magának, hogy átveszi az ügyeletet.
– Uramisten – mondta Beth.
– Hát igen – mondta Norman. – Ezt sok mindent megmagyaráz.
Beth sokáig hallgatott; az üzenetet nézte. – De hát hogyan csinálja?
– Nem hinném, hogy ő csinálja. Legalábbis nem tudatosan. – Norman elgondolkodott. –
Tételezzük fel, hogy valami történt Harryval, mikor bement a gömbbe... valamiféle hatalomra tett
szert odabent.
– Mifélére?
– Hogy képes valósággá változtatni a gondolatait.
Beth ismét a homlokát ráncolta. – Valósággá változtatni...
– Ez azért nem olyan szokatlan – mondta Norman. – Gondoljon csak bele. Ha maga szobrász,
akkor először támad egy gondolata, azt faragja kőbe vagy fába, hogy valóra váltsa. Tehát először jön
a gondolat, aztán pedig a végrehajtás, amelynek során némi erőfeszítésre van szükség, hogy
létrehozzon egy kézzelfogható valamit, amely tükrözi azt a bizonyos gondolatot, így működik a
világ. Elképzelünk valamit, aztán megpróbáljuk valóra váltani. Előfordul, az is, hogy akaratunktól
függetlenül idézünk elő valamit. Például egy pacák váratlanul hazamegy délben, és ott találja az
ágyban a feleségét egy férfival. Nem szándékosan idézte elő a helyzetet. De a helyzet előállt.
– Vagy a feleség kapja rajta a férjét egy másik nővel – mondta Beth.
– Igen, persze. A lényeg, hogy rengeteg dolgot idézünk elő magunk körül folyamatosan, anélkül,
hogy túl sokat gondolnánk rájuk. Mikor magával beszélgetek, nem fontolok meg előre minden egyes
szót. Egyszerűen csak mondani akarok valamit magának, és beszélek.
– Igen...
– Tehát olyan komplex alkotásokat is létrehozhatunk erőlködés nélkül, mint a mondatok. De
létrehozhatunk erőlködés nélkül más bonyolult alkotásokat is, például szobrokat. Azt csak mi
hisszük, hogy a puszta gondolat mellett tennünk is kell valamit.
– És teszünk is – mondta Beth.
– Hát Harry nem tesz. Harry egy lépéssel tovább ment. Neki többé nem kell szobrot faragnia.
Eszébe jut valami, és az már meg is valósul. Manifesztálja őket.
– Szóval, ha Harry elképzel egy félelmetes polipot, abban a pillanatban már ott is terem egy
félelmetes polip az ablakunk alatt?
– Pontosan. És ha elveszti az eszméletét, a polip eltűnik.
– És ezt a képességét a gömbben szerezte.
– Igen.
Beth összeráncolta a homlokát. – De hát miért csinálja ezt? Meg akar ölni minket?
Norman nemet intett. – Nem. Szerintem nem tudatosan csinálja.
– Ezt meg hogy érti?
– Ha visszagondol, elég sok elképzelést felvetettünk, hogy mi lehet ez a gömb. Ted úgy vélte,
valamiféle diadaljelvény vagy üzenet… afféle ajándéknak látta. Harry azt mondta, szerinte van benne
valami... hogy ez valamiféle tartály. Ám ugyanígy elképzelhető, hogy az én tippem a helytálló.
– Hogy valami robbanószerkezet?
– Nem egészen... inkább valami védekező szerkezet vagy szonda. Elképzelhető, hogy egy idegen
civilizáció szanaszét szórt ilyen gömböket a galaxisban, és mindazok az intelligens lények, amelyek
begyűjtenek egy-egy ilyet, megtapasztalják a gömb hatalmát. Vagyis azt, hogy bármire gondolnak is,
valóra válik. Ha pozitív gondolataink vannak, ízletes garnéla lesz vacsorára. Ha negatív gondolataink
támadnak, jön egy polip, és megöl. A módszer ugyanaz, csak a tartalom változik.
– Szóval ahogy egy akna felrobban, ha az ember rálép, ez a gömb elpusztítja az embereket, ha
negatív gondolataik vannak?
– Vagy ha egyszerűen csak nem képesek irányítani a tudatukat. Ugyanis ha képesek vagyunk
irányítani a tudatunkat, a gömbnek nincs különösebb hatása. Ha viszont erre nem vagyunk képesek,
megszabadul tőlünk.
– De hát hogyan lehet megakadályozni egy negatív gondolat létrejöttét? – kérdezte Beth. Hirtelen
izgatottá vált. – Nem mondhatja azt valakinek, hogy ne gondoljon óriáspolipra! Abban a pillanatban,
amint az illető megpróbál nem gondolni óriáspolipra, automatikusan óriáspolipra gondol.
– Az ember képes irányítani a gondolatait – mondta Norman.
– Talán egy jógi vagy valaki hasonló.
– Mindenki – mondta Norman. – Az ember képes elterelni a figyelmét a nem kívánatos dolgokról.
Hogyan szoknak le az emberek a dohányzásról? Hogyan változtatjuk meg a véleményünket? A
gondolataink irányításával.
– Én akkor sem értem, miért művel ilyesmiket Harry.
– Emlékszik rá, hogy valaki fölvetette: lehet, hogy ez a gömb valamilyen övön aluli ütést mér
ránk? – kérdezte Norman. – Mint például az AIDS-vírus az immunrendszerünkre. Bizonyos
értelemben a gömb is ezt teszi. Mert mi abban a hitben élünk, hogy bárminemű következmény nélkül
gondolhatunk bármire. Vannak mondásaink, amelyek szintén ezt erősítik. A szó be nem töri
embernek fejét. Most azonban hirtelen kiderül, hogy igenis betöri. A gondolataink manifesztálódnak,
valósággá válnak, ami csodálatos dolog – leszámítva azt az egyet, hogy minden gondolatunk – jó,
rossz egyaránt – valósággá válik. Mi pedig egyszerűen nem vagyunk felkészülve arra, hogy
irányítsuk a gondolatainkat.
– Gyerekkoromban egyszer hosszabb ideig haragudtam az anyámra – mondta Beth –, és amikor
rákos lett, borzasztó lelkifurdalásaim támadtak...
– Hát igen – mondta Norman. – A gyerekek így gondolkodnak. A gyerekek hisznek benne, hogy a
gondolataiknak hatalmuk van. Mi azonban türelmesen megtanítjuk őket rá, hogy ebben tévednek.
Természetesen létezik egy másik hagyományos felfogás is a gondolatokkal kapcsolatban. A Biblia azt
írja: Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét! Ezt mi úgy szoktuk értelmezni, hogy tilos a
házasságtörés. Valójában azonban a Biblia nem ezt mondja. A Biblia azt mondja, hogy a
házasságtörés gondolata ugyanúgy tiltva van, mint a házasságtörés maga.
– De hogy jön ide Harry?
– Ismeri maga valamennyire a jungi pszichológiát?
– Sosem tartottam annyira fontosnak, hogy foglalkozzam vele.
– Márpedig most fontos – mondta Norman. Magyarázni kezdett. – Jung a század elején szakított
Freuddal, és kidolgozta a saját elméletét. Jung feltételezte, hogy az emberi pszichének van egy alsó
rétege, amely jól tükröződik a mítoszok és az archetípusok egy hasonló alsó rétegében. Az egyik
elképzelése az volt, hogy minden személyiségnek van egy sötét oldala, amit ő árnyéknak nevezett. Ez
az árnyék foglalja magában minden el nem ismert személyiségjegyet – a gyűlöletet, a szadizmust,
minden ilyesmit. Jung úgy gondolta, az embereknek kötelességük megismerni az árnyékos oldalukat.
De ezt csak nagyon kevesen teszik meg. Mindannyian szívesebben gondolunk arra, hogy milyen
rendesek vagyunk, és hogy nekünk soha eszünkbe se jut meggyilkolni, megcsonkítani,
megerőszakolni, kifosztani másokat.
– Hát igen...
– Jung azt mondja, hogy ha nem veszünk tudomást az árnyékos oldalunkról, akkor az fog
irányítani minket.
– Eszerint mi most Harry árnyékos oldalát látjuk?
– Bizonyos értelemben igen. Harrynak szüksége van rá, hogy a fölényes, mindentudó fekete
szerepét alakítsa előttünk – mondta Norman.
– Alakítja is.
– Tehát ha fél idelent ezekben a vasdobozokban – és ki nem fél? –, akkor ezt nem vallhatja be.
Ám akár beismeri, akár nem, félelmei azért vannak, így hát az árnyékos oldala igazolja a félelmeit:
olyan dolgokat teremt, amelyek jogossá teszik ezeket a félelmeket.
– A polip csak a félelme igazolásául szolgál?
– Igen, valahogy így.
– Hát én nem tudom... – mondta Beth. Hátradőlt, fölfelé fordította az arcát, a világítás kiemelte
kiugró pofacsontját. Olyan volt, mint egy fotómodell: elegáns, szép, erős. – Én zoológus vagyok,
Norman. Én szeretem a kezembe venni, megtapogatni a dolgokat, megnézni, milyenek is valójában.
Ez az elmélet, amiket maga ezekről a manifesztációkról előad... Ezek valahogy olyan...
pszichológiaiak.
– A lélek világa ugyanolyan reális, és ugyanolyan szigorú törvények szabályozzák, mint a külső
valóság világát – válaszolta Norman.
– Igen, tudom, hogy igaza van, de... – Beth széttárta a karját. – Én ezzel nemigen tudok mihez
kezdeni.
– Maga éppúgy tud mindenről, ami ittlétünk alatt történt, mint én – mondta Norman. – Mondjon
nekem egy másik hipotézist, amelyik mindent megmagyaráz.
– Nem tudok – ismerte el Beth. – Mialatt maga beszélt, egyfolytában ezen törtem a fejem. Nem
tudok másikat. – Összehajtotta a kezében lévő papírt, azt nézegette. – Tudja, Norman, szerintem a
maga dedukciósorozata egyszerűen briliáns. Most már egészen más megvilágításban látom magát.
Norman boldogan elmosolyodott. Mióta idelent voltak, állandóan afféle ötödik keréknek,
felesleges embernek érezte magát. Örült, hogy végre valaki elismeri, hogy mégiscsak veszik valami
hasznát. – Köszönöm, Beth.
 Beth ráemelte nagy, nedves, szelíd szemét. – Maga nagyon vonzó férfi, Norman. Nem is tudom,
hogy nem vettem észre eddig. – Szórakozottan végigsimított a testén; a tapadós öltözéken
kirajzolódott mellbimbói körvonala. Hirtelen felállt, átölelte Normant, hozzásimult. – Össze kell
tartanunk – mondta. – Nekünk kettőnknek össze kell tartanunk.
– Össze.
– Mert ha igaz, amit mond, akkor Harry nagyon veszélyes ember.
– Igen.
– Már a puszta tény is veszélyessé teszi, hogy egyszerűen csak ébren van, magánál van.
– Igen.
– Mit csináljunk vele?
– Hahó! – hallották a lépcsőn közeledő Harry hangját. – Mi ez itt? Zárkörű buli? Vagy bárki
bejöhet?
– Persze, hogy bejöhet – mondta Norman. – Jöjjön, Harry. – Ellépett Beth mellől.
– Megzavartam magukat valamiben? – kérdezte Harry.
– Nem, nem.
– Nem szeretném beleütni az orromat senki szexuális életébe.
– Jaj, Harry – mondta Beth. A laborasztalon ült, arrébb húzódott Normantól.
– Csak mert mind a ketten úgy néznek ki, mint akik sántikálnak valamiben.
– Mi? – húzta fel a szemöldökét Norman.
– Igen, és főleg Beth. Úgy veszem észre, mióta idelent vagyunk, napról napra szépül.
– Ezt én is észrevettem – mondta mosolyogva Norman.
– Naná, hogy észrevette. A szerelmes asszony. Maga szerencsés ember. – Harry Bethhez fordult. –
Miért meregeti így rám a szemét?
– Nem meregetem – mondta Beth.
– Igenis meregeti.
– Az ég szerelmére, hát csak meg tudom állapítani, hogy meregeti-e rám valaki a szemét vagy
sem!
Norman közbeszólt. – Harry...
– Engem csak érdekel, hogy miért néznek így rám. Ügy néznek rám, mint valami bűnözőre vagy
hasonlóra.
– Ne beszéljen be magának ilyeneket, Harry.
– Összebújnak, sugdolóznak...
– Nem sugdolóztunk.
– De sugdolóztak. – Harry körülnézett. – Két fehér meg egy fekete, mi?
– Jaj, Harry...
– Nem vagyok hülye, ezt maguk is tudják. Látom, hogy folyik valami maguk között.
E pillanatban meghallották a kommunikációs szektor felől érkező halk, kitartó bipegést.
Összetalálkozott a tekintetük. Lementek megnézni.

A terminátor képernyőjén lassú egymásutánban betűcsoportok jelentek meg.

CQX VDX MOP LKI
– Ez Jerry? – kérdezte Norman.
– Nem hiszem – felelte Harry. – Nem hinném, hogy visszatért volna a kódoláshoz.
– Ez valami kód?
– Szerintem egyértelműen.
– Miért ilyen lassú? – kérdezte Beth. Álmosító, egyenletes ritmusban, néhány másodpercenként
íródott ki egy-egy betű.
– Nem tudom – mondta Harry.
 – Honnan jön?
Harry összeráncolta a homlokát. – Nem tudom, de ez a lassúság nagyon érdekes.
Norman és Beth várta a magyarázatot. Hogyan is boldogulnánk Harry nélkül? gondolta Norman.
Szükségünk van rá. Ő a legintelligensebb. És a legveszélyesebb. Akkor is.
CQX VDX MOP LKI XXC VRW TGK PIU YQA
– Érdekes... – töprengett Harry. – Öt másodpercenként egy betű. Tehát nyugodtan kijelenthetjük:
tudjuk, honnét származnak. Wisconsinból.
Normannek leesett az álla. – Pont Wisconsinból?
– Onnan. Ez egy haditengerészeti adás. Lehet, hogy nekünk szánják, lehet hogy nem, de
Wisconsinból jön, az biztos.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy az az egyetlen hely, ahonnan jöhet – mondta Harry. – Tudják, mi az az RAH?
Nem? Elmondom. A rádióhullámok nagyon gyorsan terjednek a levegőben. Vízen át azonban nem
lehet rádióhullámokat küldeni, a víz rossz vezető. Ezért még kis távolságok esetén is hihetetlen
erővel kell sugározni ahhoz, hogy a túloldalon venni lehessen.
– Igen.
– Az áthatoló képesség azonban hullámhossz kérdése. A közönséges rádióhullámok rövidek...
rövidhullámú rádió meg a többi. Ezeknél a hullámok nagyon rövidek, ezredmilliméterekkel
mérhetők. Elő lehet azonban állítani RAH-ot is, rendkívül alacsony frekvenciájú hullámokat,
amelyek akár hat méter hosszúak is lehetnek. Az ilyen hullámok sokezer kilométernyire eljutnak,
akár vizén át is. Csak egyetlen gond van: mivel ezek a hullámok hosszúak, ezért lassúak is. Ezért
jönnek öt másodpercenként a betűk. A haditengerészetnek ki kellett találnia valamit, hogy
kommunikálni tudjanak a lemerült tengeralattjárókkal, ezért építettek meg Wisconsinban egy
hatalmas antennát, amely RAH-ot sugároz. Ezt fogjuk most.
– És a kód?
– Valószínűleg valamilyen tömörített kód... a hármas betűcsoportok egy-egy előre rögzített,
hosszabb szöveget helyettesítenek, így nem tart olyan sokáig egy üzenet továbbítása. Mert ugyanez
közönséges szövegben a szó szoros értelmében órákig tartana.
CQX VDX MOP LKI XXC VRW TGK PIU YQA
IYT EEQ FVC ZNB TMK EXE MMN OPW GEW
Nem jött több betű.
– Úgy látszik, vége – mondta Harry.
– Hogyan fordítjuk ezt le? – kérdezte Beth.
– Ha ez haditengerészeti kód – válaszolta Harry –, akkor sehogy.
– Talán van itt egy kódkönyv valahol – mondta Beth.
– Várjunk egy kicsit – mondta Harry.
A képernyő változóban volt: a számítógép egymás után fordította le a betűcsoportokat.
07.07. 2340 CSÓFPKS FŐPK BARNESNAK MB-8
– Üzenet Barnesnak – mondta Harry. – A Csendes-óceáni főparancsnokságtól. – Tovább figyelték
a képernyőt.
FELSZÍNI TÁMOGATÓ HAJÓK NANDIBŐL ÉS VIPATIBÓL 07. 08-ÁN HELYI IDŐ
SZERINT 1600KOR ODAÉRNEK MEGKEZDIK FELHOZÁSUKAT. AUT. VISSZ.
ELISMERÉS SOK SZERENCSÉT SPAULDING VÉGE
– Ez azt jelenti, amire gondolok? – kérdezte Beth.
– Azt – felelte Harry. – Elindult a felmentő sereg.
– Remek! – tapsolt Beth.
– Biztos csillapodott már a vihar. Eszerint már csak tizenhat órát és néhány percet töltünk idelent.
– De mi ez az aut. vissz.?
 Nyomban megkapták a választ. Az összes képernyő villogni kezdett, és a jobb felső sarkukban
egy kis keret rajzolódott ki. Mindegyikben ugyanaz a szám – 16:20:00 – jelent meg, s kezdett
visszafelé peregni.
– Automatikusan visszaszámlálnak nekünk.
– Van valami, amit ennek a visszaszámlálásnak az alapján el kell végeznünk indulás előtt itt a
bázison? – kérdezte Beth.
Norman a számokat figyelte. Visszafelé peregtek, ugyanúgy, mint a merülőhajón. – Mi van a
merülőhajóval? – kérdezte.
– Kit érdekel az? – mondta Harry.
– Azt hiszem, azért oda kellene figyelnünk rá. – Beth az órájára pillantott. – Négy óránk van még
az átállításig.
– Az rengeteg idő.
– Igen.
Norman azon töprengett, vajon kibírnak-e még itt tizenhat órát.
– De hát ez óriási hír! – kiáltott fel hirtelen Harry. – Maguk miért lógatják így az orrukat?
– Csak tűnődöm, kibírjuk-e addig – mondta Norman.
– Miért ne bírnánk? – mondta Harry.
– Lehet, hogy Jerry addig kitalál valamit – válaszolta Beth.
Norman dühösen ránézett. Ez nem tudja, mit beszél? Nem veszi észre, hogy ötleteket ad
Harrynak?
– Nem bírunk ki itt még egy támadást – folytatta Beth.
Fogd be a szád, Beth! gondolta Norman. Ne adj neki ötleteket!
– Nem bírná ki a bázis? – kérdezte Harry. Norman gyorsan közbeszólt. – Harry, szerintem megint
beszélnünk kellene Jerryvel.
– Tényleg? Miért?
– Hátha tudok vele értelmesen beszélni.
– Nem hinném – mondta Harry.
– Azért egy próbálkozás nem árthat – mondta Norman egy oldalpillantást vetve Bethre.
Tudta, hogy valójában nem Jerryvel fog beszélni, hanem Harry egyik részével. Egy tudattalan
részével, az árnyékos részével. Hogyan csinálja? Milyen módszereket alkalmazzon?
Ült a képernyő előtt, törte a fejét. Mit is tudok én valójában Harryról? Philadelphiában
nevelkedett, vékony, befelé forduló, roppant félénk fiú volt, kiugró matematikai tehetség, de a
családja és a barátai semmibe vették ezt a tehetséget. Harry azt mondta egyszer, hogy amikor ő a
matematikát tanulta, a többiek az utcán baseballoztak. Még most is utálta a játékokat, a sportot. Fiatal
korában elhanyagolták, lenézték, és mikor végre megkapta a tehetségének kijáró elismerést, már késő
volt: a károsodás már bekövetkezett. A fölényes, elutasító kéreg már kialakult.
ITT VAGYOK. NE FÉLJ.
– Jerry!
TESSÉK NORMAN.
– Szeretnék kérni tőled valamit.
TEDD MEG.
– Sok egységünk eltűnt Jerry, és a házunk is meggyengült.
TUDOM. MONDD A KÉRÉST.
– Kérlek szépen, hagyd abba a manifesztálást.
NEM.
– Miért nem?
NEM AKAROM ABBAHAGYNI.
Legalább nem sokat kerülgettük a témát, gondolta Norman. Nem pazaroltuk az időt. – Tudom,
Jerry, hogy hosszú ideig, hosszú évszázadokig egyedül voltál, és hogy ezalatt a hosszú idő alatt
egyedül érezted magad. Úgy érezted, senki sem törődik veled. Úgy érezted, senki sem akar játszani
veled, senkit sem érdekel, ami téged érdekel.
IGEN EZ IGAZ.
– És most végre manifesztálhatsz, és élvezed a manifesztációkat. Szereted megmutatni, mit tudsz,
ez örömet szerez neked.
EZ IGAZ.
– Azért csinálod, hogy figyeljünk rád.
IGEN AZT SZERETEM.
– És mi figyelünk is rád.
IGEN TUDOM.
– De ezek a manifesztációk ártanak nekünk, Jerry.
NEM ÉRDEKEL
– És meg is lepnek minket.
ÖRÜLÖK.
– Meglepnek minket, Jerry, mert te csupán játszol velünk.
NEM SZERETEM A JÁTÉKOKAT. ÉN SOSE JÁTSZOM.
– De játszol. Számodra ez játék, Jerry. Szórakozás.
NEM NEM AZ.
– De az – mondta Norman. – Méghozzá ostoba szórakozás.
Harry, aki Norman mellett állt, megszólalt. – Miért szegül így szembe vele? Még feldühíti. Nem
hinném, hogy Jerry szereti, ha ellentmondanak neki.
Azt meghiszem, hogy nem, gondolta Norman. – Kénytelen vagyok megmondani neki, mi a
véleményem a viselkedéséről. Nem csinál semmi különösebben érdekeset.
TÉNYLEG? NEM ÉRDEKES?
– Nem. Úgy viselkedsz, Jerry, mint egy nyűgös, elkényeztetett gyerek.
HOGY MERÉSZELSZ VELEM ÍGY BESZÉLNI?
– Úgy, hogy ostobán viselkedsz.
– Jézusom – mondta Harry. – Csak szőrmentén.
KÖNNYEN MEGBÁNATHATOM VELED A SZAVAIDAT, NORMAN.
Normannek feltűnt, hogy Jerry az utolsó három mondatot teljesen hibátlanul, folyékonyan
mondta. A naivitás álarca lehullt. Ám ahogy a beszélgetés előrehaladt, úgy érezte magát mind
erősebbnek, mind magabiztosabbnak: most már tudta, kivel van dolga. Nem egy űrbéli idegennel.
Nem csak feltételezésekre támaszkodhat. Egy másik ember gyermeki részével beszél.
ELKÉPZELNI SEM TUDOD, MENNYIRE ERŐS VAGYOK,
– Tudom, hogy erős vagy, Jerry – mondta Norman. – Na bumm.
Harry hirtelen ideges lett. – Norman, az ég szerelmére! Mindnyájunkat megölet.
HALLGASS HARRYRA. Ő BÖLCS.
– Nem, Jerry – felelte Norman. – Harry nem bölcs. Csak fél.
HARRY NEM FÉL. ERRŐL SZÓ SINCS.
Norman úgy gondolta, jobb, ha ezt elengedi a füle mellett. – Én most hozzád beszélek, Jerry. Csak
hozzád. Te vagy az, aki játszik.
A JÁTÉK HÜLYESÉG.
– Igen, az, Jerry. Nem méltó hozzád.
EGYETLEN INTELLIGENS EMBERT SEM ÉRDEKELNEK A JÁTÉKOK.
– Akkor hagyd abba, Jerry. Hagyd abba a manifesztációkat.
Hosszú szünet következett. Várták a választ.
NORMAN, A TE MANIPULÁCIÓS TRÜKKJEID GYEREKESEK, ÉS MÁR KEZDENEK
UNTATNI. NEM AKAROK TÖBBÉ BESZÉLGETNI VELED. AZT TESZEM, AMIHEZ
KEDVEM VAN, ÉS AZT MANIFESZTÁLOK, AMIT AKAROK.
– A házunk nem bír ki több manifesztációt, Jerry. ,
NEM ÉRDEKEL.
– Ha megint megrongálod a házunkat, Harry meghal.
Harry megszólalt. – És velem együtt mindenki, az ég szerelmére!
NEM ÉRDEKEL, NORMAN.
– Miért ölnél meg minket, Jerry?
ELŐSZÖR IS AZÉRT, MERT NEM KELLETT VOLNA IDE JÖNNÖTÖK. NEKTEK ITT
SEMMI KERESNIVALÓTOK. PIMASZ TEREMTMÉNYEK VAGYTOK, MINDENHOVA
BETOLAKODTOK. ŐRÜLETESEN NAGY KOCKÁZATOT VÁLLALTATOK AZZAL,
HOGY IDE JÖTTETEK, ÉS MOST FIZETNETEK KELL. ÉRZÉKETLEN, LELKETLEN
PÉLDÁNYOK VAGYTOK, NEM SZERETITEK EGYMÁST.
– Ez nem igaz, Jerry.
NE MONDJ NEKEM MÉG EGYSZER ELLENT, NORMAN!
– Nagyon sajnálom, de az érzéketlen, lelketlen lény az te vagy, Jerry. Nem érdekel, ha kárt teszel
bennünk. Fütyülsz arra, amit mondunk. Te vagy az érzéketlen, Jerry. Nem mi. Te.
ELÉG.
– Nem fog többé szóba állni magával, Norman – mondta Harry. – Most tényleg bepipult. A
képernyőn újabb felirat jelent meg.
MINDNYÁJATOKAT MEGÖLLEK.

Norman izzadt; megtörölte a homlokát, elfordult a képernyőtől.

– Szerintem nem tud hatni rá – mondta Beth. – Ezzel nem lehet értelmesen beszélni.
– Nem lett volna szabad feldühítenie – mondta Harry. Szinte sírós volt a hangja. – Miért dühítette
így fel, Norman?
– Meg kellett mondanom neki az igazat.
– De maga nagyon gonoszul viselkedett, és ezzel feldühítette.
– Nem számít, hogy dühös-e vagy sem – mondta Beth. – Harry megtámadott minket már olyankor
is, mikor nem volt dühös.
– Jerryt akart mondani – javította ki Norman.
– Jerry támadott meg minket.
– Igen, persze, Jerry.
– Tévedésnek ez azért elég vaskos, Beth – mondta Harry.
Furcsa tekintettel méregette Beth-t. Semmi sem kerüli el a figyelmét, gondolta Norman, és ezt
nem fogja ennyiben hagyni.
– Nem tudom, hogy lehet ezt összekeverni – mondta Harry.
– Én sem. Nyelvbotlás volt. Hülyeség.
– Szerintem is.
– Bocsásson meg – mondta Beth. – Ne haragudjon.
– Nincs miért – felelte Harry. – Nem érdekes.
Hirtelen valahogy olyan fakó lett a modora, a hangjából a legteljesebb közöny áradt. Nocsak,
gondolta Norman.
Harry ásított, nyújtózkodott. – Valahogy úgy elfáradtam hirtelen. Azt hiszem, szundítok egy kicsit.

16 ÓRA 00 PERC
 – Valamit tennünk kell – mondta Beth. – Lebeszélni nem tudjuk róla.
– Ez igaz – mondta Norman.
A képernyőn még mindig ott világítottak a szavak:
MINDNYÁJATOKAT MEGÖLLEK.
Beth megkopogtatta az üveget.
– Maga szerint komolyan gondolja?
– Igen.
Beth felállt, keze ökölbe szorult. – Szóval vagy ő vagy mi.
– Igen. Azt hiszem.
A kimondatlan folytatás ott volt a levegőben.
– Ez a manifesztálás... Maga szerint csak akkor nem csinálja, ha teljesen eszméletlen?
– Igen.
– Vagy halott – egészítette ki Beth.
– Igen – mondta Norman. Ez már neki is eszébe jutott. Egészen valószerűtlennek rémlett: itt van
háromszáz méternyire egy tenger színe alatt, és egy ember meggyilkolását fontolgatja. Márpedig ez a
valóság.
– Nagyon nem szeretném megölni – mondta Beth.
– Én sem.
– Azt se tudnám, hogyan fogjak hozzá.
– Talán nem kellene megölnünk – mondta Norman.
– Ha nem kezd bele valamibe – mondta Beth, de aztán megrázta a fejét. – A fenébe is, Norman, a
saját hasunkba akarunk lyukat beszélni? Ez a bodega nem bír ki még egy megrázkódtatást. Meg kell
ölnünk. Én egyszerűen csak nem akarok szembenézni vele.
– Én sem – mondta Norman.
– Felhozhatnánk egy olyan robbanófejes szigonypuskát, és előidézhetnénk valami balesetet. Aztán
már csak várnunk kellene, hogy jöjjenek értünk.
– Én ezt nem akarom.
– Én sem – mondta Beth. – De mi mást tehetnénk?
– Nem muszáj megölnünk – mondta Norman. – Elég, ha eszméletlenné tesszük. – Odament a
faliszekrényhez, a gyógyszereket kezdte nézegetni.
– Gondolja, hogy lehet köztük valami ilyesmi? – kérdezte Beth.
– Lehet. Valamilyen narkotikum. Nem tudom.
– Az jó volna?
– Szerintem minden jó, ami öntudatlanságot okoz. Azt hiszem.
– Adja az ég, hogy igaza legyen – mondta Beth –, mert ha mégiscsak elkezd álmodni, és álmában
mindenféle szörnyeket lát, az nem volna valami szerencsés.
– Az anaesthesia, az érzéstelenítés álomtalan, teljes öntudatlanságot idéz elő. – Norman az
üvegcsék címkéjét nézegette. – Maga tudja, mik ezek?
– Nem – felelte Beth –, de a számítógépben minden benne van. – Leült a terminálhoz. – Olvassa
hangosan, én majd lehívom.
– Diphenil paralen.
Beth beírt valamit, aztán böngészni kezdte a sűrűn teleírt képernyőt. – Úgy nézem... ez valami...
égésre való.
– Ephedrin hidrochlorid. Másik képernyő. – Ez... azt hiszem, tengeribetegség ellen jó.
– Valdomet.
– Gyomorfekélyre.
– Sintag.
– Szintetikus ópiumszármazék. Nagyon rövid ideig hat.
 – Öntudatlanságot okoz? – kérdezte Norman.
– Nem. Az itt írtak szerint nem. Különben is csak néhány percig hat.
– Tarazin.
– Nyugtató. Álmosságot okoz.
– Jó. – Norman félretette az üvegcsét.
– És bizarr képzettársításokat.
– Akkor nem. – Norman visszatette a gyógyszert. Nincs szükségük bizarr képzettársításokra. –
Riordan?
– Antihistamin. Csípésre.
– Oxalamin?
– Antibiotikum.
– Chloramphenicol?
– Szintén antibiotikum.
– Affene. – Kezdtek elfogyni az üvegcsék. – Parasolutrin?
– Ez soporificum...
– Az mi?
– Álmosító hatású szer.
– Altató?
– Nem, ez egy... itt az áll, hogy paracintrichloriddal kombinálva érzéstelenítőként használható.
– Paracintrichlorid... Igen, itt van – mondta Norman.
Beth a képernyőről olvasott. – Húsz köbcentiméter és hat köbcentiméter paracin keveréke
intramusculárisan adva mély alvást idéz elő, amely alatt sürgős sebészeti beavatkozások is
elvégezhetők... a szívre nem hat... az alvásból a beteget csak nehezen lehet felébreszteni...
– Mennyi ideig hat?
– Három-hat órát.
– És milyen gyorsan hat?
Beth a homlokát ráncolta. – Az nincs ideírva. – Megfelelő mélységű narkózis beállta után akár
nagyobb sebészeti beavatkozások is megkezdhetők... De az nincs itt, hogy mennyi idő alatt hat.
– A fene...! – mondta Norman.
– Biztos gyorsan – mondta Beth.
– És mi van, ha nem? – kérdezte Norman. – Mi van, ha húsz perc kell hozzá? És mindenkire hat?
Beth a fejét rázta. – Erről egy árva szó sincs.
Végül úgy döntöttek, hogy parasolutrin, paracin, dulcin és sintag keverékét alkalmazzák. Norman
egy nagy injekciós tűbe szívta fel az átlátszó folyadékokat. A fecskendő akkora volt, mintha lovaknak
szánták volna.
– Nem lehet, hogy megöljük vele?
– Nem tudom. Van más választásunk?
– Nincs – mondta Beth. – Meg kell csinálnunk. Adott már be injekciót? Norman nemet intett. – És
maga?
– Csak kísérleti állatoknak.
– Hová szúrjam?
– Szúrja a vállába – mondta Beth. – Mialatt alszik.
Norman a fény felé fordította a fecskendőt, a tűn keresztül a levegőbe spriccelt néhány cseppet. –
Jól van.
– Jövök én is – mondta Beth. – Lefogom.
– Ne – mondta Norman. – Ha ébren van és látja, hogy mindketten jövünk, gyanút fog. Ne felejtse
el, hogy maga egy ideje idefent alszik.
– És ha megdühödik?
 – Azt hiszem, meg tudom oldani.
– Jól van, Norman. Ahogy akarja.

A C henger folyosóján természetellenesen világosnak rémlettek a lámpák. Norman csak a szőnyegen

lépkedő lábainak neszét, a légszűrők és a fűtőberendezések zümmögését hallotta. Érezte a kezében
rejtve tartott fecskendő súlyát. Odaért a hálóhelyiség ajtajához.
Az ajtó előtt két tengerészegyenruhás nő állt. Norman közeledtére vigyázzba vágták magukat.
– Parancs, Johnson doktor!
Norman megállt. A két nő csinos volt, fekete bőrű, izmos. – Pihenj – mondta mosolyogva.
Nem álltak pihenjbe. – Elnézést, doktor úr! Parancsunk van!
– Értem – mondta Norman. – Hát akkor csak folytassák. – Ellépett mellettük, hogy bemenjen a
hálóhelyiségbe.
– Elnézést, Johnson doktor! Elálltak az útját.
– Mi van? – kérdezte Norman olyan ártatlanul, amennyire csak tudta.
– Ez a körlet mindenki előtt zárva van, doktor úr!
– De én aludni akarok.
– Nagyon sajnáljuk, Johnson doktor! Adams doktor álmát senki sem zavarhatja.
– Nem fogom zavarni Adams doktort.
– Sajnáljunk, Johnson doktor. Láthatnánk, mi van a kezében, doktor úr?
– A kezemben?
– Igen, van valami a kezében, doktor úr!
Pattogós, katonás modoruk, állandó doktor urazásuk kezdett az idegeire menni. Megnézte őket
magának. Vasalt egyenruhájuk erőteljes izmokat takart. Ezek között ugyan nem tör át. Az ajtó mögött
meglátta Harryt, hanyatt feküdt, horkolt. Kívánni se lehetett volna ennél kedvezőbb pillanatot.
– Láthatnám, mi van a kezében, Johnson doktor?
– Nem. Egy frászt láthatja. Nem.
– Parancsára, doktor úr!
Norman sarkon fordult, és visszament a D hengerbe.

– Láttam – intett fejével a képernyő felé Beth. Norman a monitorra nézett: a két nő még mindig
ott állt a folyosón. A másik monitor a gömböt mutatta.
– Megváltozott a gömb!
Az ajtó bemélyedései határozottan megváltoztak: hálózatuk bonyolultabbá vált, feljebb húzódott.
Norman egészen biztos volt benne, hogy eddig nem ilyen volt.
– Azt hiszem, igaza van – mondta Beth.
– Mikor történt?
– Később majd visszapergethetjük a felvételt – mondta Beth –, de egyelőre jobb, ha ezt a két nőt
intézzük el.
– Hogyan?
– Egyszerűen – szorította ismét ökölbe a kezét Beth. – A B-ben van öt robbanófejes
szigonypuskánk. Átmegyek, hozok kettőt, szétdurrantom az őrangyalokat. Maga meg berohan és
megdöfi Harryt.
Hidegvére, eltökéltsége hátborzongató lett volna, ha nem olyan szép. Valahogy finomabbá váltak
a vonásai: percről-percre elegánsabbnak tetszett.
– A szigonypuskák a B-ben vannak? – kérdezte Norman.
– Ott. Nézze meg videón. – Beth megnyomott egy gombot. – Mi a fene. A szigonypuskák nem
voltak ott.
– A piszok megtett minden óvintézkedést – mondta Norman. – A mi drága kis Harrynk.
 Beth elgondolkodó pillantást vetett rá. – Norman, maga jól érzi magát?
– Persze. Miért?
– Az elsősegély-szekrényben van egy tükör. Nézze meg magát.
Norman kinyitotta a fehér szekrénykét, és megnézte magát az ajtajára szerelt tükörben. A látvány
megdöbbentette. Nem mintha arra számított volna, hogy jól néz ki; hétvégeken nem volt szokatlan
számára saját felpüffedt, szürke borostás arca.
Ez az arc azonban, amely most visszanézett rá, sovány volt, és ritkás fekete szakáll borította.
Véreres szeme alatt sötét karikák. Haja zsírosan, tartás nélkül hullott a homlokába. Veszélyes
embernek látszott.
– Úgy nézek ki, mint Dr. Jekyll – mondta. – Vagy inkább mint Mr. Hyde.
– Hát igen.
– Maga meg egyre szebb lesz – mondta Norman. – De én vagyok az az ember, aki csúnyán
viselkedett Jerryvel szemben. Ezért aztán egyre csúnyább leszek.
– Maga szerint ez Harry műve?
– Igen – felelte Norman. Magában még hozzátette: remélem.
– És másképp is érzi magát, Norman?
– Nem, ugyanúgy, mint máskor. Csak úgy nézek ki, mint egy rém.
– Tényleg elég ijesztő.
– Még én is megijedek magamtól.
– Tényleg nincs semmi baja?
– Beth...
– Jó, jó – mondta Beth. Megfordult, megint a monitorokra nézett. – Támadt egy mentő ötletem.
Mindketten átmegyünk az A hengerbe, beöltözünk, átmegyünk a B-be, és a bázis többi részén
elzárjuk az oxigént. Harry elájul, az őrök eltűnnek, mi meg bemegyünk és megszúrjuk. Mit szól
hozzá?
– Próbáljuk meg.
Norman letette a fecskendőt. Elindultak az A henger felé.
A C hengerben láttukra vigyázzba kapta magát a két őr.
– Halpern doktornő!
– Johnson doktor!
– Folytassák – mondta Beth.
– Parancsára! Megkérdezhetem, hová tartanak, doktornő?
– Rutinellenőrzés – felelte Beth. Rövid hallgatás.
– Értettem, doktornő!
Elengedték őket. Átmentek a csövekkel és gépekkel zsúfolt B hengerbe. Norman idegesen nézett
jobbra-balra; nem szívesen babrálta az ellátórendszert, de nem tudta, mi mást tehetnének.
Az A hengerben már csak három ruha lógott. Norman felnyúlt a sajátjáért. – Ugye ért hozzá? –
kérdezte.
– Igen – válaszolta Beth. – Bízzon bennem.
Belebújt a ruhájába, nyúlt a cippzárért, hogy felhúzza.
Ebben a pillanatban az egész bázison felvijjogtak a szirénák, villogni kezdtek a vörös lámpák.
Normannek kérdezés nélkül is tudta, hogy ezek a külső érzékelők.
Megindult az újabb támadás.

15 ÓRA 20 PERC

A közvetlen összekötő folyosón rohantak át a B hengerből a D-be. Norman futás közben észrevette,
hogy az őrök eltűntek. A D-ben vadul vijjogtak a szirénák, a külső érzékelők monitorai vörösen
villogtak. Norman a videómonitorokra pillantott.
MEGYEK.
Beth gyorsan végigpásztázta a képernyőket.
– A belső hőérzékelők jeleznek. Tényleg jön.
Érezték a tompa ütközést, Norman az ablak felé fordult. A zöld polip már ott volt, óriási,
szívókorongos karjai az építmény töve körül tekergőztek. Az egyik kar az ablakra csapódott, látni
lehetett az üvegen félrenyomódott szívókorongjait.
ITT VAGYOK.
– Harrryyy! – sikoltotta Beth.
Bizonytalan rázkódást éreztek: a polip megragadta a hengert. Lassan, halálsikolyszerűen jajongott
a fém.
Harry rohanva megjelent.
– Mi van?
– Tudja azt maga, Harry! – kiáltotta Beth.
– Mit tudok? Nem tudom! Mi van?
– A polip, Harry!
A bázis erősen megrázkódott. A helyiségben hunyorogni kezdtek, majd kialudtak a lámpák. Csak
a vészjelzők vöröse villogott.
Norman is Harry felé fordult. – Hagyja abba, Harry.
– Miről beszélnek maguk? – kiáltott fel panaszosán Harry.
– Tudja azt maga, miről beszélek, Harry.
– Nem tudom!
– Dehogynem tudja, Harry – mondta Norman. – Ez maga. Maga csinálja.
– Téved! Nem én vagyok! Esküszöm!
– De maga az, Harry – mondta Norman. – És ha nem hagyja abba, mindhárman meghalunk.
A bázis ismét megremegett. Forró üveg- és drótdarabokat szórva szerteszét, felrobbant az egyik
mennyezeti hősugárzó.
– Nagyon kérem, Harry...
– Nem! Nem!
– Nem sok időnk maradt. Maga is tudja, hogy maga csinálja, Harry. A bázis nem bír ki többet –
mondta Beth.
– De hát nem lehetek én!
– De igen, Harry. Ezzel szembe kell néznie. Mégpedig most rögtön.
Norman még beszélt, de már az injekcióstűt kereste. Itt hagyta valahol. De most az asztalokról
lecsúsztak a papírok, monitorok zuhantak a padlóra, a helyiség maga volt a káosz...
Rengett, rázkódott az egész építmény, egy másik hengerből óriási robbanás hallatszott. Új,
fültépően szóló riasztócsengők hangja csatlakozott az eddigiek kórusához, és valami bömbölő
vibrálás, amit Norman azonnal felismert: nagy nyomású víz tör be valahol a bázisra.
– Vízbetörés a C-ben! – kiáltotta a monitorokra nézve Beth. Kirohant. Norman hallotta az ajtó
csattanását, s hogy Beth elforgatja a zárókereket. A helyiség sós párával telt meg.
Norman a falnak lökte Harryt. – Harry! Fogadja el, és hagyja abba!
– Nem lehetek én, nem lehetek én – nyöszörögte Harry.
Az újabb ütközés kis híján ledöntötte őket a lábukról.
– Nem lehetek én! – kiáltotta Harry. – Semmi közöm hozzá!
Artikulátlan hangon felüvöltött, próbálta elrántani a felsőtestét; Norman már csak azt látta, hogy
Beth kihúzza a vállából a vértől csöpögő injekcióstűt.
– Mit művelnek velem?! – ordította Harry, de a szeme már kezdett kifejezéstelen és üveges lenni.
A következő ütközéstől megtántorodott, kábultan térdre rogyott. – Ne... – mondta halkan. – Ne...
Összeroskadt, arccal zuhant a szőnyegre. A fémcsikorgás nyomban megszűnt. A riasztók
elhallgattak. Baljóslatú csend támadt, csak a víz puha bugyborékolása hallatszott valahonnan.
Beth egymás után olvasta le a képernyőket. – Belső ki. Külső ki. Minden kikapcsolva. Minden
rendben! Az érzékelők nem jeleznek semmit!
Norman az ablakhoz ugrott. A polip eltűnt. A tengerfenék üres volt.
– Kárjelentés! – kiáltotta Beth. – Fődinamó bedöglött! Az E henger kész! A C henger kész! A B
henger – Norman hátrakapta a fejét, ránézett. Ha a B hengernek is lőttek, lőttek az ellátórendszernek.
És akkor menthetetlenül meghalnak. – A B henger még tartja magát – mondta végül Beth. Nagyot
fújt. – Megúsztuk, Norman.
Norman kimerülten a szőnyegre roskadt, hirtelen minden porcikájában egyszerre érezte a
feszültséget és a fáradtságot.
Vége. Átvészelték. Most már nem lesz semmi baj. Lassan elernyedtek az izmai. Megúszták.

12 ÓRA 30 PERC

Harry törött orrából már nem csöpögött a vér, s mintha már szabályosabban, könnyebben lélegzett
volna. Norman felemelte a jégzacskót, hogy megnézze felpüffedt arcát, és megigazította a
könyökhajlatába vezetett infúzióstűt, amit Beth döfött be néhány sikertelen kísérlet után.
Altatókeveréket adagoltak neki. A lélegzete kissé savanykásnak érződött. De egyébként jól volt. És
eszméletlen.
A rádió megreccsent. – Itt vagyok a merülőhajónál – mondta Beth. – Most beszállok.
Norman az ablakon kinézve látta, hogy Beth bemászik az MB-7 melletti kupola alá. Azért ment,
hogy megnyomja a Halasztás feliratú gombot – most utoljára. Norman visszafordult Harryhoz.
A számítógépben nem találtak semmiféle információt arra vonatkozólag, hogyan lehet valakit
tizenkét órán át egyfolytában alvó állapotban tartani – de nem tehettek mást. Vagy túléli, vagy nem.
Ahogy én meg Beth, gondolta Norman. A képernyőn futó órára pillantott: a visszafelé pergő
számok 12 óra 30 percet mutattak. Megigazította Harryn a takarót, és a terminálhoz lépett.
A gömb, ajtaján a megváltozott bemélyedésekkel még ott volt. A nagy izgalomban csaknem
elfeledkezett a gömbről: hogy honnan jött s mit jelent. Bár most már tudták, mit jelent. Hogy is
nevezte Beth? Mentálenzimnek. Az enzim valami olyasmi, amely lehetővé tesz bizonyos kémiai
reakciókat, de ő maga nem vesz részt bennük. Testünknek szüksége van kémiai reakciókra, de a
testhőmérsékletünk nem volna elég magas a legtöbb kémiai reakció sima végbemeneteléhez. Erre
valók az enzimjeink: hogy segítsék, felgyorsítsák ezeket a folyamatokat. Az enzimek teszik lehetővé.
Beth pedig mentálenzimnek nevezte a gömböt.
Nagyon okos, gondolta. Okos nő. Kicsit hirtelen, de mint kiderült, most épp erre volt szükség.
Hiába volt Harry öntudatlan, Beth még mindig szépnek látszott, és mint Norman megkönnyebbülten
tapasztalta, a saját arca is kezdte visszanyerni régi formáját. A képernyő üvegének tükréből saját,
ismerős képmása nézett vissza rá. A monitor a gömböt mutatta.
A gömb.
Eltűnődött: vajon megtudják-e valaha is pontosan, mi történt, hogy pontosan milyen is volt.
Emlékezett a szentjánosbogarakként ható fényekre. Mit is mondott Harry? Valami tajtékról beszélt.
Tajték.
Surrogást hallott, kinézett az ablakon.
A merülőhajó közeledett.
A fenék mentén jött sárgán, vakító fényszórókkal. Norman lenyomta a rádió gombját. – Beth!
Beth!
 – Itt vagyok, Norman.
– Maga mit csinál?
– Nyugalom, Norman.
– Mit csinál azzal a hajóval, Beth?
– Csak óvintézkedés, Norman.
– El akar menni?
Beth nevetett: könnyedén, derűsen kacagott. – Nem akarok, Norman. Nyugodjon meg.
– Mondja meg már végre, mit csinál!
– Titok.
– Jaj, Beth... – Már csak ez hiányzott, gondolta Norman, az agyára ment a feszültség. Eszébe
jutott Beth néhány pillanattal korábban még megcsodált hirtelensége. Már nem csodálta annyira. –
Beth...!
– Majd később elmondom – válaszolta Beth.
A merülőhajó oldalt fordult, Norman nagy vörös dobozokat látott a markolóiban. Nem tudta
elolvasni a feliratukat, de valahogy ismerősnek rémlettek. A merülőhajó lassan elhaladt az űrhajó
magasban szökő vezérsíkja előtt, majd a végéhez érve rövid időre megállt. Az egyik markoló
fémujjai elengedték az egyik vörös dobozt: lustán puffant az iszapos fenékre. A merülőhajó
továbbindult, vagy százméternyit siklott előre. Ott megállt, elengedte a másik dobozt is, majd
továbbindult az űrhajó mentén.
– Beth!
Semmi válasz. Norman szemét erőltetve nézte a dobozokat, de hiába: ilyen távolságból nem tudta
elolvasni a feliratukat.
A merülőhajó közben megfordult, egyenesen az MB-8 felé tartott. Reflektorai pont a szemébe
világítottak. Az érzékelők külső köréhez érve, megszólaltak a szirénák, villogni kezdtek a vörös
lámpák. Istenem, hogy utálom én ezeket, gondolta. A billentyűzetet nézegette: hogyan kell ezeket
kikapcsolni? Harryra pillantott, de Harry még mindig eszméletlen volt.
– Beth! Hall engem? Bekapcsolta ezeket az irtózatos riasztókat.
– Nyomja meg az F8-at.
Mi a fene az az F8? Nézte a billentyűzetet, végül meglátott fent egy sort, amely F1-től F20ig volt
számozva. Megnyomta az F8-at – a hangzavar és a villogás megszűnt. A merülőhajó most már
nagyon közel járt, fényszórói bevilágítottak a henger ablakain. A kormányosülés félgömbjében ott ült
Beth, a műszerfal fénye megvilágította az arcát. Egy pillanat múltán a hajó eltűnt.
Norman az ablakhoz ment és kinézett. A Deepstar III. a fenéken pihent, újabb dobozokat rakott le
karmaiból. Most már el tudta olvasni a feliratukat:
VIGYÁZAT! ROBBANÓANYAG! TEVAC!
NE DOHÁNYOZZ! NE HASZNÁLJ ELEKTRONIKÁT!
– Beth! Maga meg mi a fenét művel?
– Később, Norman – válaszolta Beth.
A hangja normálisnak tűnik. Összeroppant volna? Nem. Biztos, hogy kutya baja.
De azért nem olyan nagyon biztos.
A merülőhajó megint elindult, reflektorai fényét tompította a propellerek által felkavart
iszapfátyol, amely lassanként teljesen eltakarta az ablakból látható képet.
– Beth!
– Minden rendben, Norman. Egy perc, és jövök.
Miután az iszap leülepedett, Norman ismét megpillantotta a merülőhajót: az MB-7 felé tartott.
Néhány perccel később kikötött a kupola alatt. Beth kimászott, elől-hátul rögzítette.
 11 ÓRA 00 PERC

– Nagyon egyszerű – mondta Beth.

– Micsoda? A robbanóanyag? – mutatott a képernyőre Norman. – Itt az áll, hogy: Azonos súlyú
mennyiséget véve belőlük, a hagyományos robbanóanyagok közül a Tevac a legerősebb. Mi a jó
francnak pakolta körül vele a bázist?
– Nyugalom, Norman. – Beth Norman vállára tette a kezét. Érintése puha volt, megnyugtató.
Norman, ilyen közel érezve magához a testét, kissé kiengedett.
– Azért ezt előbb meg kellett volna beszélnünk.
– Norman, én többé nem vállalok semmiféle kockázatot. Soha többé.
– De Harry eszméletlen.
– Magához térhet.
– Nem fog, Beth.
– Nem vállalok semmiféle kockázatot – mondta Beth. – Így most, ha elindul valami kifelé abból a
gömbből, szétrobbanthatjuk ezt az egész elátkozott hajót. Körülraktam az egészet robbanóanyaggal.
– És a bázist minek?
– Védelmül.
– Hogyan véd ez minket?
– Higgye el nekem, hogy véd.
– Beth ez veszélyes, hogy ennyire közel van.
– Nincs bedrótozva, Norman. Sőt, a hajó körül sincs. Ahhoz ki kell mennem, manuálisan kell
megcsinálnom. – Beth a képernyőkre nézett. – Gondoltam, előbb szunditok egy kicsit. Maga nem
fáradt?
– Nem – felelte Norman.
– Már elég rég nem aludt, Norman.
– Nem vagyok fáradt.
Beth némi tisztelettel nézett rá. – Ha Harry miatt aggódik, én rajta tartom a szemem.
– Nem erről van szó, csak egyszerűen nem vagyok fáradt, Beth.
– Na jó – mondta Beth. – Ahogy óhajtja. – Hátrasimította homlokából dús haját. – Én kivagyok.
Lefekszem egy-két órára. – Elindult fel a laborba, aztán visszanézett. – Velem tart?
– Tessék? – mondta Norman. Beth nyíltan, értőn mosolygott rá. – Jól hallotta, Norman.
– Talán majd később, Beth.
– Jó. Jól van.
Beth felmászott a lépcsőn; simán, érzékien ringott a teste a tapadós ruhában. Jól állt neki, ezt el
kellett ismerni. Szép ez a nő.
A helyiség túloldalán Harry szabályos ritmusban horkolt. Norman megnézte a jégzacskóját.
Bethre gondolt. Hallotta, mint járkál odafent.
– Norman! Hall engem?
– Hallom. – Norman odament a lépcső tövéhez, felnézett.
– Akad ebből odalent még? Egy tiszta? – valami kék pottyan Norman kezébe. Beth síruhája.
– Azt hiszem, a B raktárában van még.
– Hozna nekem egyet, Norman?
– Hozom.
A B henger felé tartva valami megmagyarázhatatlan idegesség vett erőt rajta. Mi folyik itt?
Természetesen pontosan tudta. De miért pont most? Beth nagyon csábító, de ő nem bízik benne.
Férfiakkal szemben Beth általában kötözködő, nyers és dühös. A csábítás egyáltalán nem tartozik az
eszköztárába.
Most azonban mégis ezt csinálja, gondolta, mikor másik öltözék után kotorászott a szekrényben.
Visszavitte a D-be, felkapaszkodott a létrán. A laborban furcsa, kékes fény derengett.
– Beth!
– Itt vagyok, Norman.
Beth a díványon hevert, hanyatt, a falra erősített kvarclámpák fényében. Sötét szemüveg védte a
szemét. Csábítóan nyújtózkodott.
– Hozott ruhát?
– Igen.
– Köszönöm. Csak tegye le akárhová, valahova az asztalra.
– Jó. – Norman egy szék támlájára tette az öltözéket.
Beth szembefordult a ragyogó lámpákkal. – Gondoltam, nem árt egy kis D-vitamin.
– Hát...
– Magának sem ártana.
– Valószínűleg nem – mondta Norman, de közben törte a fejét: nem emlékezett rá, hogy korábban
látott volna kvarclámpákat a laborban. Sőt: biztos, hogy nem voltak. Elég sok időt töltött már itt,
biztos, hogy emlékezne. Gyorsan lemászott a létrán.
A létra is új volt: fekete, galvanizált fém. Nem ilyen volt. Ez más.
– Norman!
– Egy pillanat, Beth.
Odament a terminálhoz, nyomkodni kezdte a billentyűket. Látott korábban egy állományt,
amelyben a bázis paraméterei és hasonlók voltak felsorolva. Végül megtalálta:

MB-8 TERVEZÉSI PARAMÉTEREK

5.024A A henger
5.024B B henger
5.024C C henger
5.024D D henger
5.024E E henger

Válasszon:

A D-t választotta – másik képernyő jelent meg. Ráklikkelt az alaprajzra. Egymás után jelentek
meg előtte a mérnöki tervrajzok. Addig lapozgatta őket, míg elé nem kerültek a biológiai labor
részletes tervei.
Ott volt: a labor falán egy hosszú, felhajtható kvarclámpasor. Eszerint mindig is ott kellett lennie,
egyszerűen csak nem vette észre. Sok mindent nem vett észre eddig, például a labor kupolás tetején
lévő vészkijárót. És azt sem, hogy a bejárat mellett van egy másik, lehajtható fekhely is. A lépcső
pedig fekete és galvanizált.
Pánikba estem, gondolta. És ennek a pániknak semmi köze holmi kvarclámpákhoz meg
tervrajzokhoz. A szexhez sincs. Azért estem pánikba, mert most már Beth az egyetlen, aki mellettem
van, és ő is úgy viselkedik, ahogy eddig még soha.
Figyelte a képernyő sarkában visszafelé pergő számokat; fájdalmas lassúsággal múltak a
másodpercek. Még tizenkét óra, gondolta. Már csak tizenkét óráig kell kitartanom, aztán minden
rendbe jön.
Éhes volt, de tudta, hogy hiába keresne ennivalót. Fáradt volt, nem volt hol lehajtani a fejét. Az E
és a C henger el volt árasztva, fölmenni nem akart Beth-hez. A D-ben hevert le, a padlóra, a díványon
fekvő Harry mellé. Nyirkos és hideg volt a padló. Régóta nem aludt.
 9 ÓRA 00 PERC

A dörömbölés riasztotta fel, az a rémes dörömbölés meg a padló rázkódása. Oldalára gördült, felállt;
abban a pillanatban éberré vált. Meglátta a monitoroknál álló Beth-t. – Mi van? – kiáltott oda neki. –
Mi van?
– Hogyhogy mi van? – kérdezett vissza Beth.
Nyugodtnak látszott. Rámosolygott Normanre. Norman körülnézett. A szirénák nem vijjogtak, a
lámpák nem villogtak.
– Nem tudom, azt hittem... Nem tudom...
– Azt hitte, megint itt a polip? – kérdezte Beth. Norman bólintott.
– És miből gondolta, Norman? – kérdezte Beth.
Beth azzal a már ismerős, furcsa tekintettel méregette. Azzal a felmérő, nyílt, hideg tekintettel.
Most nem volt benne semmi csábító. Inkább a régi, megszokott Beth gyanakvását tükrözte ez a
tekintet: férfi vagy, nyűg vagy.
– Harry még mindig eszméletlen, nem? Akkor miért hitte, hogy megint nekünk esett a polip?
– Nem tudom. Biztos álmodtam.
Beth vállat vont. – Lehet, hogy azt a rezgést érezte, ahogy én járkáltam a padlón. Egyébként
örülök, hogy lefeküdt végre.
Megint az a mérlegelő tekintet. Mintha nem stimmelne rajta valami.
– Nem aludt eleget, Norman.
– Egyikünk sem.
– De maga különösen.
– Lehet, hogy igaza van – hagyta rá Norman. El kellett ismernie, hogy most, egy-két óra alvás
után máris jobban érezte magát. Elmosolyodott. – Elfogyasztotta az összes kávét meg a fánkokat?
– Nincs se kávé, se fánk, Norman.
– Tudom.
– Akkor miért kérdezte? – kérdezte komolyan Beth.
– Csak vicceltem, Beth.
– Vagy úgy.
– Csak vicc volt. Amolyan humoros utalás a körülményeinkre.
– Értem. – Beth a terminálon dolgozott. – Most jut eszembe: mit tudott meg a bójáról?
– Miféle bójáról?
– A felszínre küldhető bójáról. Emlékszik… beszéltünk róla.
Norman a fejét rázta. Nem emlékezett.
– Mielőtt kimentem a merülőhajóhoz, megkérdeztem magától, milyen kóddal lehet egy bóját a
felszínre küldeni, mire maga azt válaszolta, hogy majd megnézi a számítógépben, hátha ki tudja
deríteni.
– Ezt mondtam?
– Igen, Norman. Ezt.
Norman visszagondolt. Emlékezett rá, hogy Beth-szel felemelték a magatehetetlen, meglepően
nehéz Harryt a padlóról, a díványra fektették, emlékezett rá, hogyan állították el az orrvérzését,
hogyan vezette be Beth a karjába az infúziós tűt – a kísérleti állatoknak gyakran csinálta, nem volt
újdonság a számára. Még tréfálkozott is. Mondván: reméli Harry jobban bírja a strapát, mert a
kísérleti állatok többnyire elpusztulnak. Aztán felajánlotta, hogy kimegy a merülőhajóhoz, ő csak
maradjon itt Harry mellett. Erre mind emlékezett. Bolyára viszont nem.
– Emlékezzen csak – mondta Beth. – Az üzenetben az állt, hogy nyugtázzuk a vételt, ez pedig azt
jelentheti, hogy fel kell küldenünk egy rádiós bóját. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy most, mikor már
elvonulóban van a vihar, már elég nyugodt lehet a felszín ahhoz, hogy ne szakadjon el a bója
vezetéke, így merült fel a kérdés, hogy hogyan kell egy ilyen bóját felbocsátani. Mire maga azt
mondta, hogy megnézi.
– Tényleg nem emlékszem – mondta Norman. – Ne haragudjon.
– Norman, mi ebben a hátralévő néhány órában még egy hajóban evezünk – mondta Beth.
– Ahogy mondja, Beth. Pontosan.
– Hogy érzi most magát? – kérdezte Beth.
– Jól. Sőt kifejezetten jól.
– Akkor jó – mondta Beth. – Bírja még egy kicsit, Norman. Már csak néhány óra.
Melegen megölelte, de mikor elengedte, Norman ismét ott látta a szemében azt a bizonyos
révedező, mérlegelő tekintetet.
Egy óra múltán már tudták, hogyan kell felbocsátani a bóját. Hallották is a külső kábeldobról
letekeredő vezeték fémes súrlódását, amit a felfelé törő bója húzott maga után. Aztán hosszú szünet
következett.
– Most mi van? – kérdezte Norman.
– Háromszáz méter mélyen vagyunk – felelte Beth –, eltart egy ideig, amíg felér.
Hamarosan változott a képernyő, megérkeztek a felszíni adatok. A szél tizenöt csomósra
csillapodott. Hullámmagasság 1,5-2 méter. Légnyomás... emelkedő. Napsütés.
– Na végre valami jó – mondta Beth. – Odafent minden rendben.
Norman merev tekintettel nézte a képernyőt, elgondolkoztatta, hogy a bója napsütést regisztrált.
Még sose vágyott napfényre. Furcsa, mi mindent tekint magától értetődőnek az ember. E percben
hihetetlen gyönyörűséggel töltötte el, hogy hamarosan megláthatja a napfényt. Nem tudott elképzelni
nagyobb örömöt, mint napot, felhőket látni, kék eget.
– Mire gondol?
– Hogy alig várom már, hogy fent legyünk.
– Én is – mondta Beth. – Most már nem tart soká.

Pong! pong! pong! pong!

Norman éppen Harryt vizsgálgatta, megperdült a hangra. – Mi az, Beth?
Pong! pong! pong! pong!
– Csigavér – szólt vissza a terminál előtt ülő Beth. – Csak nézegetem, hogyan működik ez a
szerkentyű.
Pong! pong! pong! pong!
– Milyen szerkentyű?
– Ez az oldalletapogatású hangradar. Ez az úgynevezett hamis nyílású radar. Maga tudja, mit
jelent ez a hamis nyílás?
Pong! pong! pong! pong!
– Nem, nem tudom – felelte Norman. – Zárja el, legyen szíves. – Az idegeire ment a hang.
Pong! pong! pong! pong!
– Kapcsolja ki, Beth!
– Azonnal, egy pillanat – mondta Beth.
– Tulajdonképpen miért érdekli magát, hogyan működik? – kérdezte Norman. Ingerült volt,
mintha Beth szándékosan bosszantotta volna ezzel a hanggal.
– Nem árt, ha felkészül az ember – válaszolta Beth.
– Mire, az ég szerelmére? Maga mondta, hogy Harry eszméletlen. Nem lesz több polip.
– Nyugalom, Norman – mondta Beth. – Fel akarok készülni, ennyi az egész.

7 ÓRA 20 PERC
Norman nem tudta lebeszélni róla. Beth ragaszkodott hozzá, hogy kimenjen, és összekösse az űrhajó
körül elhelyezett robbanóanyagos ládákat. Ez szinte rögeszméjévé vált.
– De hát miért? – kérdezte egyre Norman.
– Mert utána jobban fogom érezni magam – felelte Beth.
– De hát semmi oka rá.
– Jobban fogom érezni magam, ha megteszem – kötötte az ebet a karóhoz Beth. Norman nem
tudta visszatartani.
Most látta, mint mozog karcsú alakja és sisaklámpája a hajó mellett, egyik ládától a másikig. Beth
sorra nyitotta őket, nagy, sárga kúpokat vett ki belőlük, olyasféléket, amilyeneket útjavításkor
szoktak kihelyezni. A kúpokat összekötötte. Miután végzett, a kúpok csúcsán kis vörös lámpák
gyúltak ki.
A kis vörös lámpák ott sorjáztak végig az űrhajó mellett. Normant nyugtalansággal töltötte el a
látvány.
Mikor Beth elindult, még utánaszólt: – Itt a bázis körül ne kösse össze a ládákat.
– Nem kötöm, Norman.
– Ígérje meg.
– Mondom, hogy nem fogom. Ha magát ez idegesíti, nem fogom.
– Engem ez idegesít.
– Jó. Rendben van.
A korallfenékről magasba szökő, halványan derengő vezérsíktól indulva a vörös lámpák ott
világítottak a hajó mentén. Beth észak felé mozgott, a még felnyitatlan ládák irányába.
Norman a hangosan horkoló, de még mindig öntudatlan Harryra nézett. Egy darabig fel-alá
járkált, aztán odament a monitorokhoz. A képernyő villogott.
MEGYEK.
Uramisten, gondolta, majd: De hát hogyan lehetséges ez? Lehetetlen. Harry még mindig nincs
magánál. Hogyan lehet ez?
MEGYEK ÉRTED.
– Beth!
Beth hangszóróból érkező hangja egészen vékonynak rémlett. – Tessék, Norman.
– Azonnal tűnjön el onnan!
NE FÉLJ – mondta a képernyő.
– Mi az, Norman? – kérdezte Beth.
– Van itt valami a képernyőn.
– Nézze meg, mi van Harryval! Biztos ébredezik.
– Nem ébredezik. Jöjjön vissza, Beth.
MEGYEK MÁR.
– Jól van, indulok – mondta Beth.
– Siessen – mondta Norman.
De nem is kellett volna mondania: már látta Beth fel-le hullámzó sisaklámpáját. Rohant
visszafelé.
– Lát valamit, Norman?
– Nem, semmit. – Norman szemét erőltetve kémlelt abba az irányba, ahonnan eddig a polip elő
szokott bukkanni. Először mindig a zöldes derengés tűnt fel. Most azonban nem látott semmi
ilyesmit.
Beth lihegett.
– Érzek valamit, Norman. Érzem, hogy a víz… áramlik… erősen…
Megint változott a képernyő: MEGÖLLEK.
 – Lát valamit idekint? – kérdezte Beth.
– Nem. A világon semmit. – Norman látta Beth-t: egyedül volt az iszapos fenéken. Sisaklámpája
magára vonzotta a tekintetet.
– De én érzem, Norman. Nagyon közel van. Jézusom. Mi van a riasztókkal?
– Semmi, Beth.
– Jézusom. – Zihálás hallatszott; Beth futott. Jó kondícióban van, gondolta Norman, de ilyen
levegőn ezt nem lehet bírni. Sokáig nem, az biztos. Már látta is, hogy Beth lelassult, sisaklámpája
mind lassabban hullámzik.
– Norman!
– Itt vagyok, Beth.
– Norman, én nem tudom, meg tudom-e csinálni.
– Sikerülni fog. Lassítson.
– Ez itt van. Érzem.
– Én nem látok semmit – mondta Norman.
Éles, csörömpölésszerű hangot hallott. Először azt hitte, a vonal recseg, de aztán rájött, hogy ez
Beth vacogásának a hangja. E mellett az erőfeszítés mellett túl kellett volna hevülnie. Ezzel szemben
fázik. Nem értette.
– ... fázom, Norman.
– Lassítson, Beth.
– Nem tudok... beszélni… közel...
Beth most már lassított, bár nem akart. Beért a bázis lámpáinak fénykörébe, alig tízméternyire
lehetett a zsiliptől, de már nagyon ólmosan, darabosan mozogtak a tagjai.
És Norman most végre meglátta, hogy mozog valami mögötte, a fényen túli sötétben: úgy kavarta
fel az iszapot, mint a tornádó. Nem látta, mi van az iszaptölcsérben, de érezte a belőle sugárzó erőt.
– Közel... Nor...
Beth megbotlott, elesett. Az örvénylő felhő közeledett.
MOST MEGÖLLEK.
Beth felállt, visszanézett, látta a közeledő tölcsért. Volt valami ebben a tölcsérben, ami halálos
rettegéssel töltötte el Normant, valami gyerekkorát, gyerekkori rémálmait idéző rettegéssel.
– Normaaaaaan....!
Aztán már futott, nem tudva igazán, mit csinál, de űzte-hajtotta az iménti látvány, csak arra tudott
gondolni, hogy tennie kell valamit, valamit csinálni kell, átrohant az A hengerbe az öltözékéért, de
nem volt idő, a nyílásban ott kavargott-hullámzott a fekete víz, és ott volt Beth kesztyűs keze a víz
alatt, ide-oda imbolygott, ott volt, közvetlenül alatta, és már csak ő maradt neki, és gondolkozás
nélkül beleugrott a fekete vízbe, és lemerült.

Olyan hideg volt, hogy csaknem felüvöltött; majd szétszaggatta a tüdejét. Egy pillanat alatt
megdermedt az egész teste, azt hitte, megbénult. Kavargóit, hullámzott körülötte a víz, tehetetlen volt
erejével szemben; nekivágta koponyáját a bázis aljának. Semmit sem látott.
Vakon tapogatózott Beth után. A tüdeje majd szétrobbant. A víz megpörgette a testét.
Egy pillanatra megérintette Beth-t, de rögtön el is vesztette. A víz még mindig pörgette.
Végre megragadta. Mi ez? Egy kar. Már kezdte elveszteni a tapintóérzékét, érezte, hogy lassul,
hogy tompul az agya. Meghúzta a kart. Feje fölött fénykarikát látott: a zsilipnyílás. Kirúgott a
lábaival, de mintha nem mozdult volna. A kör nem jött közelebb.
Megint kirúgott, Beth kővel rakott zsákként lógott a karján. Talán már meg is halt. A tüdeje
lángolt. Soha életében nem érzett még ilyen fájdalmat. Küzdött ellene, küzdött a dühösen kavargó
vízzel, nagyokat rúgott a lábával, a fény felé, a fény felé, ez volt egyetlen gondolata, közelebb a
fényhez, a fényhez, a fényhez, felnyúlni...
 Fény.
A képek összemosódtak. Beth búváröltözékes teste a fémpadlón, a zsilipkamra fémpadlóján. Az ő
térdéből dől a vér, a zsilipnyílás pereme hasította fel. Beth remegő keze, amint a sisakjáért nyúl,
csavarja, próbálja levenni. Remegő kezek. A nyílásban szörcsög, kavarog a víz. Fény. Valami
rettenetes fájdalom. Az arca előtt valami rozsdás, valami éles fémdarab. Hideg fém. Hideg levegő.
Fény; halványuló. Halványuló. Sötétség.

Jólesett a meleg. Valami sziszegésfélét hallott. Felnézett. Beth-t látta, már levette búváröltözékét,
nagy árnyként imbolygott fölötte, a nagy hősugárzót állította be, a legerősebb fokozatra. Még mindig
remegett, de a hősugárzót állítgatta. Lehunyta a szemét. Sikerült, gondolta. Még megvagyunk. Együtt
vagyunk. Megcsináltuk.
Kiengedett.
Valami furcsa, csiklandozásszerűt érzett a testén. A hidegtől lehet, gondolta, most melegszem fel.
De a csiklandozás nem volt kellemes. És a sziszegés sem: inkább ijesztő.
Valami simán az álla alá siklott. Kinyitotta a szemét. A padlón feküdt, hanyatt. A mellén egy
ezüstfehér cső: a felé eső végén apró, gyöngyszerű szemek, ki-kivillanó villás nyelv.
Egy kígyó.
Egy tengeri kígyó.
Megdermedt. Lenézett, csak a szemét mozdítva.
Az egész testét fehér kígyók borították.
A csiklandós érzés kígyók tucatjaitól származott. Ott tekeregtek a bokája körül, besiklottak a lába
közé, ott csúszkáltak a mellén. Valami hideg, lassú mozgást érzett a homlokán. Lehunyta a szemét,
rettegve tűrte, hogy a kígyó végigmásszon az arcán, az orrán, végigsúrolja az ajkát, aztán
lecsusszanjon a válla felé.
Hallotta a kígyók sziszegését, és közben arra gondolt, mit mondott Beth, mennyire veszélyes a
mérgük. Beth! gondolta. Hol van Beth?
Nem mozdult. A kígyók továbbra is ott tekeregtek a nyaka, a válla körül, ott csúszkáltak az ujjai
között. Nem akarta kinyitni a szemét. Hányinger kerülgette a félelemtől.
Beth, gondolta. Nem mert megszólalni. Beth...
Hallotta a sziszegést, aztán amikor már nem bírta tovább, kinyitotta a szemét: tekergő, vonagló
fehér testeket látott, apró fejeket, ki-kivillanó, villás nyelveket. Megint becsukta a szemét.
Az egyik kígyó besiklott a nadrágja szárába, ott mászott a csupasz bőrén.
– Ne mozduljon, Norman.
Beth volt az. Kihallotta hangjából a feszültséget. Felnézett, de nem látta, csak az árnyékát.
– Uramisten! – mondta Beth. – Hány óra van? – kérdezte, Norman meg arra gondolt: a pokolba az
idővel, kit érdekel most, hogy hány óra? Azt hitte, Bethnek elment az esze. – Tudnom kell, hány óra
van – mondogatta Beth. Ott járkált Norman mögött. – Tudnom kell, hány óra...! – Norman hallotta a
lépteit.
Ez távolodik! Itt akar hagyni!
A kígyók besiklotta a füle alá, az álla alá, nedves, nyálkás testükkel végigsiklottak az orrcimpáján.
Aztán hallotta, hogy felnyílik a nyílásfedél, nekicsattan a fémpadlónak. Kinyitotta a szemét. Beth
odahajolt fölé, marokszámra szedte le róla és hajigálta a vízbe a kígyókat. A kígyók vonaglottak a
kezében, rátekeredtek a csuklójára, de lerázta, félrelökdöste őket. Néhány kígyó nem esett a vízbe, ott
tekergőzött a padlón. De a testén már egy sem volt.
Illetve csak egy: amelyik ott mászott fölfelé a nadrágjában az ágyéka felé. Most érezte, hogy
hirtelen visszafelé indul: Beth a farkánál fogva húzta kifelé!
– Jézusom! Csak óvatosan! A kígyó már repült is a vízbe.
– Most már felállhat, Norman – mondta Beth.
 Norman felpattant, és nyomban öklendezni kezdett.

7 ÓRA

Gyilkos, lüktető fejfájással ébredt. Bántotta a szemét a lámpák fénye. És fázott. Beth már
bebugyolálta néhány takaróba, és odaültette a D henger nagy hősugárzói alá, olyan közel, hogy a
fűtőspirálok zümmögése szinte megsüketítette, de még mindig fázott. Lenézett Bethre, aki most
felhasadt térdét kötözte.
– Milyen? – kérdezte.
– Elég csúnya – felelte Beth. – Egész a csontig kinyílt. De rendbe fog jönni. Most már csak
néhány órát kell kibírni.
– Igen... Jaj!
– Bocsánat. Mindjárt kész. – Beth a számítógépből kiolvasott elsősegély-útmutatásokat követte.
Norman, hogy elterelje figyelmét a fájdalomról, olvasni kezdte, mi áll a képernyőn:

KISEBB (NEM ÉLETVESZÉLYES) KOMPLIKÁCIÓK

7.113 TRAUMA
7.115 ÁLMATLANSÁG
7.118 HÉLIUMTREMOR
7.119 FÜLGYULLADÁS
7.121 MÉRGEZÉSEK
7.143 IZÜLETI FÁJDALMAK
VÁLASSZON:

– Na, ez kellene nekünk – mondta. – Egy kis álmatlanság. Vagy még inkább egy kis álomkór.
– Ránk férne.
Normannek eszébe jutott valami. – Beth! Emlékszik, mikor szedte le rólam a kígyókat? Miért
érdekelte annyira, hogy hány óra van?
– Mert a tengerben élő kígyók nappal aktívak – felelte Beth. – Sok mérgeskígyó tizenkét órás
ciklusokban, a nappalnak és az éjszakának megfelelően váltogatja a természetét. Napközben, mikor
passzívak, akár kézbe is lehet venni őket, akkor sem marnak. Indiában például él egy kígyó, a csíkos
krait, a mérge maga a halál, de még soha senki nem hallotta, hogy valakit nappal megmart volna,
még akkor sem, ha gyerekek játszadoztak vele. Éjszaka azonban nagyon kell vigyázni vele. Szóval
azért érdekelt, hogy hány óra, mert tudni akartam, hogy ezek a kígyók melyik ciklusukban vannak.
De aztán rájöttem, hogy a passzív, nappali ciklusukban.
– Miből találta ki?
– Abból, hogy maga még élt. – Aztán puszta kézzel szedte le Normanról a kígyókat, tudva, hogy
nem fogják megmarni.
– Ahogy ott állt, kezében a kígyókkal, olyan volt, mint a Medúza.
– Azt meg kicsoda? Valami rocksztár?
– Nem, egy mitológiai figura.
– Az, amelyik megölte a gyerekeit? – kérdezte gyors, gyanakvó pillantással Beth. A burkolt
sértésekre mindig fogékony Beth.
– Nem, az más volt. – Az Médea volt. Medúza mitológiai nőalak, akinek a koponyáján haj helyett
kígyók nőttek, és aki halandó ránézett, menten kővé változott. Perszeusz ölte meg, úgy hogy csak
fényes rézpajzsa tükrében nézte.
– Sajnálom, Norman, ehhez nem értek.
 Érdekes, gondolta Norman, hogy nem is olyan rég Nyugaton még minden művelt ember úgy
ismerte ezeket a figurákat, mint a családtagjait vagy a barátait. A mítoszok valamikor beletartoztak az
emberiség közös tudásába, afféle szellemi kapaszkodókul szolgáltak.
Ma pedig egy olyan iskolázott embernek, mint Beth, fogalma sincs a mitológiáról. Mintha csak az
emberek úgy döntöttek volna, hogy mostanában már más kapaszkodókra van szükség. De vajon jól
döntöttek-e? Borzongott.
– Fázik még, Norman?
– Igen. De ez a fejfájás még sokkal rosszabb.
– Valószínűleg dehidrálódott a szervezete. Keresek magának valami innivalót. – Odament a
faliszekrényhez.
– Ugye tudja, hogy pokoli dolog volt, amit művelt? – mondta. – Így beugrani a vízbe, búvárruha
nélkül... Roppant hősies tett volt. Ostoba, de hősies. – Elmosolyodott. – Maga megmentett e az
életemet, Norman.
– Nem gondolkodtam – felelte Norman –, egyszerűen csak ugrottam. – Aztán elmesélte Bethnek,
mit érzett, mikor meglátta odakint azzal a kavargó iszapfelhővel a nyomában: egy régi, gyerekkori
rémképet idézett fel benne.
– Tudja, milyen volt? Mint az Ózban a tornádó. Kölyökkoromban rettenetesen féltem attól a
tornádótól. Egyszerűen nem bírtam volna még egyszer végignézi, hogy megint felszippantson valakit
– mondta Norman. Aztán arra gondolt: talán ezek a mi új mítoszaink – Dorothy, Totó, a gonosz
boszorka, Nemo kapitány meg az óriáspolip...
– Hát – mondta Beth –, bármi volt is az oka, maga megmentette az életemet. Köszönöm.
– Szívesen máskor is – mondta Norman. – De azért ne csinálja még egyszer.
– Nem, én még egyszer nem teszem ki a lábam – felelte Beth.
Egy papírpohárban innivalót hozott.
– Mi ez?
– Izotóniás cukoroldat. Igya meg.
Norman belekóstolt, kellemetlenül édes volt. A helyiség túloldalán a monitoron még mindig ott
voltak a szavak: MOST MEGÖLLEK. A még mindig eszméletlen Harryra nézett; az infúzió
továbbra is csepegett a könyökhajlatába.
Harry egész idő alatt eszméletlen volt.
Csak most kezdte felfogni, mit jelent ez. Most azonban tetszik, nem tetszik, szembe kell nézni
vele.
– Beth! Maga szerint miért volt ez az egész?
– Miféle egész?
– A képernyő, ezek a szavak... Meg az újabb manifesztáció, amelyik megtámadott minket.
Beth hűvös, közömbös tekintettel nézett rá. – Maga mit gondol, Norman?
– Ez nem Harry.
– Nem. Ez nem ő.
– Akkor hát miért? – kérdezte Norman. Felállt, szorosabbra húzta maga körül a takarókat.
Megfeszítette bekötözött térdét: fájt, de ki lehetett bírni. Odament az ablakhoz, kinézett. A távolban
ott látta a Beth által összekötött robbanóanyagok lámpáinak vörös füzérét. Még most sem értette,
miért csinálta. Olyan furcsán viselkedik ebben az egész históriában... Lenézett a bázis tövéhez.
A vörös füzér ott is ott volt, ott húzódott közvetlenül az ablak alatt. Ez körülrakta
robbanóanyaggal a bázist!
– Mit művelt, Beth?!
– Hogyhogy mit műveltem?
– Körülrakta robbanóanyaggal az MB-8-at.
– Körülraktam, Norman – mondta Beth; teljesen mozdulatlanul, higgadtan nézett Normanre.
 – Beth, maga megígérte, hogy ezt nem teszi.
– Tudom. Muszáj volt.
– És mihez vannak kötve? Hol a gomb, Beth?
– Nincs gomb, Norman. Rezgésérzékelő szenzorokkal van összekötve.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy maguktól robbannak?
– De igen, Norman.
– Beth, ez őrültség. Valaki még mindig manifesztál. Ki csinálja ezt, Beth?
Beth elmosolyodott, lusta macskamosollyal, mintha magában derülne Norman reakcióján. –
Tényleg tudni akarja?
Norman már tudta. Tudta, és a gondolatra meghűlt benne a vér. – Maga csinálja ezeket a
manifesztációkat, Beth.
– Nem, Norman – felelte Beth még mindig teljesen nyugodtan. – Nem én csinálom. Hanem maga.

6 ÓRA 40 PERC

Távoli évek jutottak eszébe, tanulóesztendői, amikor egyszer a borregói közkórházba küldték
gyakorlatra. A gyakorlatvezetője beküldte egy beteghez, hogy tegyen jelentést az állapotáról. A férfi
huszonhét-huszonnyolc éves lehetett, udvarias, tanult ember benyomását keltette. Norman sokféle
dologról beszélgetett vele: az Oldsmobilok felfüggesztéséről, hogy milyen partszakaszokon lehet
legjobban szörfözni, Adlai Stevenson elnökjelölési kampányáról, még Freud elméletéről is. A férfi
kifejezetten rokonszenves volt, noha egyfolytában cigarettázott, és érződött rajta valami állandó belső
feszültség. Norman végül eljutott odáig, hogy megkérdezze, miért került kórházba.
A férfi nem emlékezett. Nagyon sajnálja, mondta, de egyszerűen nem emlékszik. Norman
megismételt kérdésére a férfi kezdte levetkőzni a jó modorát, egyre ingerültebb lett, végül teljesen
dühbe lovallta magát, csapkodta azt asztalt, követelte, hogy beszéljenek másról.
Normannek csak akkor esett le a tantusz, hogy ki is ez az ember: Alan Whittier, aki tizenéves
korában Palm Desertben megölte az anyját és a nővérét egy lakókocsiban, utána hat embert egy
benzinkútnál és három másikat egy áruház parkolójában, majd végül zokogva, rettentő bűntudattól
gyötörve bement a rendőrségre, és feladta magát. Már több mint tíz éve volt a kórház lakója, és ez
idő alatt többször is megtámadta az ápolókat.
Ezt az embert sikerült feldühítenie. Whittier ott állt előtte, rugdosta az asztalt, a székét a falhoz
vágta. Norman még csak tanult, nem tudta, mit csináljon. Megfordult, hogy kimeneküljön, de az ajtó
zárva volt – veszélyes pacienseknél mindig így csinálták. Whittier már az asztalt is a falhoz csapta, és
elindult felé. Norman egy pillanatig majd szörnyet halt ijedtében, de aztán bevágódott az ajtó,
berontott három meg termett ápoló, és elvonszolták az ordítozó, káromkodó Whittiert.
Norman felrohant a gyakorlatvezetőjéhez, felelősségre vonta, mondván: ezt szándékosan csinálta
vele. Szándékosan? vonta fel a szemöldökét a gyakorlatvezető. Igenis szándékosan, mondta Norman.
A gyakorlatvezetője erre megkérdezte tőle: de hát nem közölték magával előtte ennek az embernek a
nevét? Ez nem mondott magának semmit? Norman erre azt válaszolta, hogy ő nem is figyelt erre.
Akkor jól teszi, ha ezentúl figyel, mondta a gyakorlatvezető. Egy ilyen helyen nem lehet
elábrándozni. Veszélyes.
Most meg itt van a bázison, s vele szemben Beth. Figyelj, Norman, gondolta. Ne mélázz el.
Ugyanis ha eddig nem vetted volna észre, egy őrülttel van dolgod.
– Látom, nem hisz nekem – mondta Beth még mindig nagyon nyugodtan. – Képes higgadtan
megbeszélni?
– Természetesen – felelte Norman.
– Értelmesen, logikusan?
 – Persze – felelte Norman, és közben azt gondolta: nem én vagyok itt az őrült.
– Rendben van – mondta Beth. – Emlékszik, mikor elkezdett nekem Harryról beszélni...? Hogy
minden bizonyíték őrá mutat?
– Igen. Persze.
– Maga megkérdezte tőlem, hogy tudok-e más magyarázatot adni, mire én azt mondtam, hogy
nem. De van más magyarázat, Norman. Van néhány tényező, amelyek fölött maga szépen átsiklott.
Ott vannak például a medúzák. Miért pont medúzák? A maga öccsét csípte meg a medúza, Norman,
és magának volt utána lelkifurdalása. És mikor szokott Jerry beszélni? Amikor maga is itt van,
Norman. És mikor hagyja abba a polip az őrjöngést? Amikor maga elveszti az eszméletét, Norman.
Nem amikor Harry. Amikor maga.
Beth hangja teljesen nyugodt volt. Teljesen logikusan hangzott, amit mondott. Norman próbálta
feldolgozni magában: lehet, hogy igaza van?
– Próbáljon meg egy kicsit távolabbról szemlélni a dolgokat, próbálja meg kívülállóként nézni –
folytatta Beth. – Maga pszichológus, lejön ide hat-nyolc emberrel, akik mind kézzelfogható
dolgokkal foglalkoznak. Magának itt semmi tennivalója – ezt maga mondta. És nem volt már egy
ilyen időszak az életében, amikor a mostanihoz hasonlóan úgy érezte, hogy a témája fölött eljárt az
idő? Nem volt kellemetlen magának ez az időszak? Nem maga mondta nekem egyszer, mennyire
utálta életének ezt az időszakát?
– Igen, de...
– Mikor ez a sok különös esemény megkezdődött, a probléma többé hogy úgy mondjam, nem
hardware probléma volt: átalakult pszichológiai problémává. És ezzel már be is kanyarodtunk a maga
utcájába, Norman. Hirtelen maga került az érdeklődés középpontjába, így történt?
Nem, gondolta Norman. Ez nem lehet igaz.
– És amikor Jerry elkezdett kommunikálni velünk, ki vette észre, hogy érzelmei vannak? Ki
ragaszkodott hozzá, hogy vegyük figyelembe Jerry érzéseit? Ezek az érzelmek egyikünket. sem
érdekeltek, Norman. Barnest csak a fegyverzete érdekelte, Ted csak a tudományról akart társalogni
vele, Harryt csak a logikai fejtörői érdekelték. Az érzelmei csak magát érdekelték. És ki manipulálta
Jerryt? Illetve kinek nem sikerült manipulálnia? Magának, Norman. Maga csinálja ezt az egészet.
– Az nem lehet – mondta Norman. Szédült. Kétségbeesetten keresett valami ellenérvet. Végül
talált egyet. – Az nem lehet... én ugyanis nem jártam a gömbben.
– De igenis járt – mondta Beth. – Csak nem emlékszik rá.
Norman úgy érezte magát, mint akit összevertek, mint akinek minden csontját összetörték.
Tántorgott, képtelen volt visszanyerni az egyensúlyát, az ütések pedig csak zuhogtak, zuhogtak rá.
– Nem emlékszik, ugyanúgy, ahogy nem emlékszik arra sem, hogy megkértem, nézze meg,
milyen kóddal lehet bóját fölbocsátani – folytatta nyugodt hangon Beth. – Vagy amikor Barnes
megkérte magát, hogy nézze meg, mekkora a héliumkoncentráció a E hengerben.
Miről beszél ez? gondolta Norman. Miféle héliumkoncentrációról? Mikor kérdezte ezt tőlem
Barnes?
– Sok mindenre nem emlékszik, Norman.
– És mikor mentem be a gömbbe? – kérdezte Norman.
– A polip első támadása előtt. Miután Harry kijött.
– Akkor én aludtam! A hálóhelyiségben aludtam!
– Nem, Norman. Nem aludt. Fletcher ugyanis bement magáért, de maga nem volt ott. Két órán át
nem találtuk magát, aztán egyszer csak ásítozva előkerült.
– Nem hiszek magának – mondta Norman.
– Tudom. Inkább megpróbálja valaki másra kenni. Maga okos ember. A kisujjában vannak a
pszichológiai manipuláció eszközei. Emlékszik azokra a vizsgálatokra, amelyeket maga talá lt ki?
Mikor felültetett repülőgépre gyanútlan embereket, aztán közölte velük, hogy a pilóta szívrohamot
kapott. Halálra ijesztette őket. Idelent aztán, mikor megkezdődött a műsor, magának szüksége volt
egy szörnyre. Harryból csinált szörnyet. De mégsem Harry a szörnyeteg, Norman. Hanem maga.
Ezért változott meg a külseje, ezért csúnyult meg. Mert maga a szörnyeteg.
– De hát az üzenet... Az én nevem Harry.
– Igen, csakugyan így szólt. És mint maga nagyon szellemesen kimutatta, az üzenet küldője félt
felfedni az igazi nevét.
– Harry – mondta Norman. – A név Harry volt.
– És magát hogy hívják?
– Norman Johnsonnak.
– Mi a teljes neve?
Norman hallgatott. Valahogy nem akart mozdulni a szája. Az agya elzsibbadt.
– Majd én megmondom magának – mondta Beth. – Megnéztem. A maga teljes neve Norman
Harrison Johnson.

Nem, gondolta Norman. Nem, nem, nem. Nem létezik.

– Tudom, hogy nehéz elfogadni – mondta Beth lassú, türelmes, szinte hipnotikus hangon. – Én
megértem. De ha belegondol, rájön, hogy maga akarta így. Maga akarta, hogy rájöjjek, Norman. Alig
néhány perce még az Óz, a csodák csodájáról is mesélt nekem. Igaz? Mindig adott valami
kapaszkodót, mikor látta, hogy nem veszem a lapot... Jó, akkor mondjuk, hogy nem tudatosan, de
akkor is adott. Még mindig nyugodt?
– Persze, hogy nyugodt vagyok – mondta Norman.
– Jól van. Maradjon is nyugodt, Norman. Gondoljuk végig logikusan ezt az egészet. Benne van?
– Miben?
– Szeretném elaltatni, Norman. Úgy, mint Harryt.
Norman a fejét rázta.
– Csak néhány óráról van szó, Norman – mondta Beth, aztán láthatólag elszánta magát: gyors
léptekkel Norman mellett termett, Norman meglátta kezében a fecskendőt, az injekciós tű villanását,
hirtelen elfordult fektében. A tű a takaróba fúródott. Norman ledobta magáról a takarót, és a létrához
rohant.
– Norman! Jöjjön vissza!
Mászott föl a létrán. Hátranézett, látta, hogy Beth rohan utána a tűvel. Hátrarúgott, felért a
laborba, lecsapta a feljárónyílás tetejét.
– Norman!
Beth dörömbölni kezdett a nyílásfedélen. Norman ráállt, hogy ne tudja felnyitni. Beth tovább
dörömbölt.
– Norman Johnson, azonnal nyissa fel!
– Nem nyitom, Beth. Ne haragudjon – mondta Norman.
Várt. Mit tehet Beth? gondolta. Semmit. Itt biztonságban van. Beth nem tud feljönni ide, amíg itt
marad, nem tehet ellene semmit.
Aztán látta, hogy a nyílásfedél közepén lévő fémtengely elfordul: Beth elforgatta a zárókereket.
Bezárta.

6 ÓRA 00 PERC

A laboratóriumban csupán a munkaasztalon égett egy lámpa, fénye egy sor üveghengerbe zárt
preparátumra vetült: tintahalakra, garnélarákokra, óriáspolip-petékre. Norman bekapcsolta a labor
terminálját, és addig nyomogatta a gombokat, míg a videokamera révén meg nem látta Beth-t. Beth a
D-henger termináljánál munkálkodott. Mellette, oldalt ott feküdt a még mindig eszméletlen Harry.
– Norman! Hall engem?
– Igen, Beth, hallom – válaszolt hangosan Norman.
– Norman, ez felelőtlen viselkedés. Az egész expedíciót veszélyezteti.
Lehet, hogy igaza van? töprengett Norman.
Nem hitte, hogy fenyegetést jelentene az expedíció számára. Nem érezte igaznak. De hát hányszor
találkozott már életében olyan paciensekkel, akik nem voltak hajlandók elismerni, mi történik az
életükben? Egészen triviális esetekkel is találkozott: egy férfi – egyetemi kollégája – például rettegett
a liftektől, mindig a lépcsőn járt, de makacsul állította, hogy csak azért, mert az jó testgyakorlat.
Gyalog járt a tizenötödikre is, magasabb épületekbe nem volt hajlandó betenni a lábát, egész életét
úgy rendezte be, hogy megoldjon egy problémát, amelynek létezését nem ismerte el. Egészen addig,
míg infarktust nem kapott. Vagy ott volt az a nő, aki a végkimerülésig, éveken át gondozta elmebeteg
lányát, és mikor a lánya egy nap azt mondta, pihenni szeretne, egy egész üveg altatót adott neki – a
lány öngyilkos lett.
Tucatnyi példa villant az eszébe. Pszichológiai közhely: a maga szemében senki sem látja meg a
szálkát. Őrá talán nem érvényes ez? Három évvel ezelőtt a pszichológia tanszéken kisebbfajta
botrányt okozott egy tanársegéd, aki egy vasárnap pisztolycsövet vett a szájába, és szétdurrantotta a
fejét. Az újságok hatalmas betűkkel hozták: “ÖNGYILKOS LETT EGY
PSZICHOLÓGIAPROFESSZOR! Kollégái meg vannak lepve – Az elhunyt »mindig jókedvű volt«."
A kar dékánja, akinek az eset miatt gondjai támadtak a szponzorokkal, Normant hibáztatta a
történtekért, a szomorú igazság azonban az, hogy a pszichológiának komoly korlátai vannak. Még ha
valaki pszichológiát tanít és tele van jó szándékkal, akkor is rengeteg olyan dolog van, amit sose fog
megtudni a legjobb barátjáról, a kollégájáról, a feleségéről, a férjéről vagy épp a gyermekeiről.
Önmagáról pedig még annál is kevesebbet. A legnehezebb az önmegismerés. Keveseknek sikerül.
Vagy talán senkinek sem.
– Norman! Ott van?
– Itt vagyok, Beth.
– Szerintem maga rendes ember, Norman.
Norman nem válaszolt. Csak nézte Beth-t a monitoron.
– Maga becsületes ember – folytatta Beth –, maga hisz az igazságban. Tudom, hogy ez nehéz perc
a maga számára, de szembe kell néznie önmagával. Tudom, hogy mentségeket keres, hogy valaki
mást hibáztathasson. De szerintem maga képes szembenézni az igazsággal, Norman. Harry nem volt
képes rá, de maga igen. Maga el tudja fogadni a rideg valóságot... hogy amíg eszméletén van,
mindnyájunk életét veszélyezteti.
Norman kiérezte szavaiból a meggyőződést, a halk hangból sugárzó erőt. Kezdte Beth
szemszögéből látni a dolgokat. Olyan nyugodt... biztos igaza van. Olyan erő sugárzik a szavaiból...
olyan erő...
– Beth, maga járt a gömbben?
– Nem jártam, Norman. Látja, ez maga: megint megpróbál kibúvót találni. Én nem jártam a
gömbben. Maga járt.
Norman tényleg nem emlékezett rá, hogy járt volna a gömbben. Nem volt semmiféle emléke róla.
És mikor Harry visszajött, emlékezett, hogy bent volt a gömbben. Akkor miért ne emlékezne rá ő,
Norman Johnson? Miért gátolná le ezt az emléket?
– Maga pszichológus, Norman – mondta Beth. – Ha van ember a világon, aki nem akarja
elismerni, hogy van árnyékos oldala, akkor az maga. Magának a munkaköréből adódik, hogy hisz a
saját elméje épségében. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy tagadni fogja.
Norman ezt nem hitte. De hogyan döntse el? Hogyan döntse el, hogy igaza van-e Bethnek vagy
nincs? Nehezen forogtak agyában a kerekek. Felhasadt térde fájdalmasan lüktetett. Efelől legalább
semmi kétség: sebesült térde valódi.
Realitáspróba. Így fogom eldönteni, gondolta. Realitáspróbával. Milyen objektív bizonyítéka van
annak, hogy jártam a gömbben? A bázis videokamerái mindent rögzítenek. Ha jó néhány órával
ezelőtt kiment a gömbhöz, akkor valahol valamelyik kazettán ott kell lennie egy felvételsorozatnak,
amelyen egyedül látható a zsilipkamrában, felöltözik és becsusszan a vízbe. Beth biztos meg tudja
mutatni neki azt a felvételt. Hol az a kazetta?
A merülőhajóban. Hol máshol?
Már rég kivitték a merülőhajóra. Talán éppen ő maga.
Nincs objektív bizonyíték.
– Adja fel, Norman. Könyörgök. Mindannyiunk érdekében.
Lehet, hogy igaza van, gondolta Norman. Annyira magabiztos. Ha tényleg Bethnek van igaza,
akkor neki most kötelessége megadni magát és hagyni, hogy Beth elaltassa. De megbízhat-e benne?
Kénytelen. Nincs más választása.
Én vagyok az, gondolta. Nem lehet más. A gondolat annyira ijesztő volt számára, hogyhogy az
már gyanút keltett benne. Olyan hevesen tiltakozom ellene... Ez nem jó jel, gondolta. Ellenállásnak
ez sok.
– Norman!
– Jól van, Beth.
– Hajlandó?
– Ne sürgessen. Adjon egy percet. Jó?
– Persze, Norman. Természetesen.
Norman a monitor mellett álló videomagnóra nézett. Eszébe jutott, hogyan játszotta vissza Beth
ezen a videomagnón újra meg újra ugyanazt a felvételt, amelyen a gömb magától kinyílt. A kazetta
most ott hevert a magnó mellett az asztalon. Becsúsztatta a nyílásba, elindította a felvételt. Mit nézek
én most ezen? gondolta. Csak húzom az időt.
A képernyő kivilágosodott, várta, hogy feltűnjön Beth, amint a kamerának háttal ülve eszik. De ez
egy másik kazetta volt. Ez annak a kamerának a képeit mutatta, amely állandóan a gömbre volt
beállítva. Nem volt más rajta, csak a mozdulatlan, fényes gömb.
Nézte néhány másodpercig, de semmi sem történt. A gömb, mint mindig, most se mozdult. Fényes
volt, tökéletes, mozdulatlan. Nézte még egy ideig, de nem volt mit nézni.
– Norman, ha most kinyitom, lejön szép nyugodtan?
– Igen.
Sóhajtott, hátradőlt a széken. Mennyi ideig lesz eszméletlen? Valamivel több, mint hat óráig. Ki
lehet bírni. Ha Bethnek igaza van, meg kell tenni.
– Norman, maga most azt a felvételt nézi? – Megperdült. Itt is van kamera? Volt: fent magasan a
mennyezeten, a tetőkijáró mellett.
– Minek nézi azt a felvételt, Norman?
– Itt volt.
– Ki mondta magának, hogy megnézheti?
– Senki – felelte Norman. – Itt találtam.
– Kapcsolja ki, Norman. Kapcsolja ki – mondta Beth.
Már nem hangzott olyan nyugodtnak. – Mi a baj Beth?
– Állítsa le azt a rohadt kazettát, Norman!
Már épp meg akarta kérdezni, miért, mikor meglátta, hogy Beth belép a gömböt figyelő kamera
látóterébe, és megáll a gömb mellett. Beth lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. A gömb
bemélyedései szétváltak, felfedték a mögöttük feltárulkozó sötétséget. Beth belépett a sötétbe.
A gömb ajtaja bezárult mögötte.
 – Átkozott férfiak! – sziszegte ingerült, fojtott hangon Beth. – Mind egyformák; még egyedül se
lehet őket hagyni nyugodtan.
– Maga hazudott nekem, Beth.
– Minek nézte meg azt a kazettát? Könyörögtem magának, Norman, hogy ne nézze meg. Csak
árthatott vele magának. – Beth már nem volt dühös; inkább kért, siránkozott. Gyorsan változtak az
érzelmei. Instabil volt, kiszámíthatatlan. És az ő kezében volt a bázis ellátása.
– Beth...
– Ne haragudjon, Norman. Nem tudok többé bízni magában.
– Beth!
– Lekapcsolom magát, Norman. Nem hallgatom...
– Várjon, Beth!
–...tovább magát. Tudom, mennyire veszélyes ember. Láttam, mit művelt Harryval. Láttam, hogy
torzította el a tényeket, hogy Harry hibájaként tüntethesse fel a történteket. Igen, persze, Harry hibája
volt – mire maga kimagyarázta. Most meg Bethre akarja kenni, ugye? Hát akkor hadd mondjak
magának valamit, Norman: ezúttal nem fog sikerülni, mert lekapcsoltam magát, Norman. Nem
hallom azt a halk, meggyőző hangját. Nem hallom, hogyan próbál manipulálni. Úgyhogy ne
pazarolja a levegőt, Norman.
Norman megállította a felvételt. A monitor most a lenti képernyő előtt ülő Beth mutatta.
A billentyűzetet kopogtatta.
– Beth!
Beth nem válaszolt; magában motyogva kopogtatta tovább a billentyűket.
– Te tényleg egy disznó vagy, Norman, ugye te is tudod? Olyan mocskosnak érzed magad, hogy
kénytelen vagy mindenkit leráncigálni magad mellé a sárba.
Magában beszél, gondolta Norman.
– Nagyon értesz a tudatalattihoz, Norman. A tudatalatti így, a tudatalatti úgy... Hányingerem van
tőled. A te tudatalattid az, ami meg akar ölni minket, csak azért, mert te el akarod pusztítani magad,
és úgy gondolod, mindenkinek veled kell pusztulnia.
Norman borzongató hideget érzett. Beth, az önbizalomhiányban szenvedő, a lelke mélyén
önmagát gyűlölő Beth bement a gömbbe, és most kihasználja a gömb hatalmát – a gondolataiban
azonban nincs stabilitás. Áldozatnak látja magát, aki sikertelenül küzd a végzete ellen. A férfiak
tették áldozattá, a rendszer, a kutatás, a valóság. Egyik esetben sem vette észre, hogy maga az oka. A
bázist meg körülrakta robbanóanyaggal.
– Nem hagyom, hogy megtegye, Norman. Megakadályozom, hogy mindnyájunkat elpusztítson.
Bármit mondott is, az az igazság fonákja volt. Norman már kezdte felismerni a jellegzetességeit.
Beth rájött, hogyan kell kinyitni a gömböt, és titokban bele is ment, mert mindig is vonzotta a
hatalom – ezt hiányolta világéletében. Viszont most, hogy megkaparintotta, nem tudta, mihez kezdjen
vele. Még mindig áldozatnak látta magát, tehát tagadnia kellett ezt a hatalmat, úgy beállítani, mintha
ennek is ő volna az áldozata. Harry esetében egész más a helyzet. Harry tagadta a félelmeit, amelyek
azonban olyan erősek voltak, hogy maguktól manifesztálódtak. Beth azonban tagadta a hatalmát, ő
tehát kavargó felhőt, valami alaktalan erőt manifesztált.
Harry matematikus, az absztrakciók, egyenletek és gondolatok tudatos világában él. A félelmeinek
konkrét alakjuk volt – például egy polip. Beth azonban, a zoológus, aki nap mint nap állatokkal
foglalkozik – kézzel fogható, látható teremtményekkel –, egy absztrakciót kreált. Egy
megfoghatatlan, láthatatlan erőt. Egy alaktalan, elvonatkoztatott erőt, amely az életére tör.
És hogy megvédje magát, robbanószerekkel rakta körül a bázist. Nem valami jó védelem.
Hacsak nem az a szándéka, hogy megölje magát.
Beléhasított a biztos előérzet rettenete.
– Ezt nem ússza meg, Norman. Nem hagyom. Velem ezt nem fogja megcsinálni – mondta Beth.
 Még mindig a billentyűket kopogtatta. Mit forgat ez a fejében? Mit csinálhat velem?
A laboratóriumban kialudt a villany. Egy pillanat múltán a nagy fali hősugárzó is leállt, a vörös
spirálok sötétedtek, hűltek.
Beth elzárta az áramot.
Meddig bírhatja fűtés nélkül? Levette a díványról a takarókat, bebugyolálta magát. Meddig
bírhatja fűtés nélkül? Hat óráig nem, az biztos.
– Bocsásson meg, Norman. Muszáj.
Halk sziszegést hallott. A mellére tűzött érzékelő bipegni kezdett. Lenézett rá. Még a sötétben is
látta, hogy szürke. Azonnal tudta, mi történt.
Beth elzárta a levegőt.

5 ÓRA 35 PERC

Kuporgott a sötétben, hallgatta személyi riasztója bipegését és a szökő levegő sziszegését. A nyomás
gyorsan csökkent, a füle pattogott, mint egy felszálló repülőgépen.
Csinálj valamit, gondolta. Meglegyintette a vakrémület.
De nem lehet mit csinálni. Itt ül bezárva a D henger felső részében. Beth kezében a teljes
ellátórendszer, és tudja, hogyan kell vele bánni. Már kikapcsolta az áramot, kikapcsolta fűtést, most
meg elzárta a levegőt. Csapdába kerültem.
A légnyomás csökkenésével párhuzamosan, egymás után robbantak az üveghengerekbe zárt
preparátumok, szanaszét repültek az üvegszilánkok. Fejére húzta a takarókat, érezte, mint tépnek a
szövetbe az üvegrepeszek. Egyre nehezebbé vált a légzés. Hamarosan elveszti az eszméletét.
Csinálj valamit.
Úgy érezte, csak tátog, nem kap levegőt.
Csinálj valamit.
De csak a lélegzésre gondolt. Levegő kell, oxigén kell. Eszébe jutott az elsősegély-szekrény.
Nincs abban egy oxigénpalack? Nem volt benne biztos. Mintha lett volna... Amint felállt, ismét
felrobbant egy preparátum; háttal perdül a hangnak, hogy úgy-ahogy védekezzen a repülő szilánkok
ellen
Zihált a melle, kapkodva vette a levegőt. Szeme előtt szürke foltok táncoltak.
A fal mentén tapogatózva kereste a szekrényt. Egy hengerre tapintott. Oxigén? Nem, ez túl nagy...
ez a haboltó. Hol a faliszekrény? Tovább tapogatta-simogatta a falat. Hol van ez a...
Rátapintott a fémdobozra, ujjai végigsimítottak az ajtó domborított keresztjén. Kinyitotta az ajtót,
benyúlt a szekrénybe.
Mind több folt úszott a szeme elé. Már nem sok ideje van.
Üvegcsékre, puha gézcsomagokra tapintott. Levegőpalack sehol. A jó életbe! Az üvegcsék, fiolák
a padlóra potyogtak, aztán valami nagy, nehéz tárgy puffant a lába elé. Lehajolt, ide-oda tapogatózott,
borotvaéles üvegperemek hasítottak ujjaiba, de nem törődött vele. Tenyere egy hideg fémhengerre
simult. Egy apró, alig arasznyi hengerre. Az egyik végén valami kis vacak... egy szórófej. Ez egy
szórópalack, valami ócska szórópalack. Oxigén. Oxigén kell!
Az ágynál! jutott eszébe. Mintha minden fekhely mellett volna egy tartalék oxigénpalack...
Odatapogatózott a heverőhöz, amelyen Beth szokott aludni, végigtapogatta a fejrésznél a falat. Itt
kell lennie valahol. Már szédült. Nem tudott világosan gondolkodni.
Nincs oxigén.
Rájött, hogy ez nem rendes ágy. Ez egy dívány, eredetileg nem alvásra szánták. Ezért nem is tettek
ide oxigénpalackot. A jó életbe...! Rátapintott egy falra erősített fémhengerre. Az egyik végén valami
puhaság...
 Egy oxigénmaszk.
Gyorsan a szája és az orra fölé húzta. Megfogta a palackot, elfordította egy hullámos peremű
kereket. Szisszenés hallatszott, hideg levegő hatolt a tüdejébe. Egy pillanatra megszédült, aztán
kitisztult a feje. Oxigén! Máris jobban érezte magát.
Végigtapogatta a palackot, próbálta felbecsülni a méretét. Ez csak egy tartalékpalack, alig néhány
száz köbcenti. Vajon mennyi időre elég? Néhány percre. Ez csak átmeneti megoldás.
Csinálj valamit.
De nem jutott eszébe semmi. Nincs mit tenni. Be van zárva.
Egyik tanára jutott eszébe, a kövér, öreg Temkin doktor. Az embernek mindig van választása.
Mindig van valamit, amit megtehet.
Olyan nem létezik, hogy nincs választása.
Márpedig most ez a helyzet. Nincs választásom. Temkin különben is paciensek kezeléséről
beszélt, nem lezárt helyiségekből való szökésről: abban nem volt semmi gyakorlata. Mint ahogy neki
sincs. Az oxigén kissé kótyagossá tette. Vagy máris kezdene kifogyni? Régi tanárai egész sora vonult
el lelki szemei előtt. Ez volna az a bizonyos film, amelyet halálunk előtt leperegni látunk? Ott voltak
mind a tanárai: Mrs. Jefferson, aki mindig arra biztatta, legyen inkább ügyvéd. Ott volt az öreg Joe
Lamper, aki csak nevetett: Minden a szex körül forog, hidd el nekem. A végén minden mögött ott
találjuk a szexet. Ott volt Stein doktor, aki gyakran mondogatta: Olyan, hogy rezisztens paciens, nem
létezik. Mutasson nekem egy rezisztens pacienst, és én mutatok magának egy rezisztens terapeutát.
Ha szokványos módon nem boldogul egy pacienssel, akkor próbálkozzon valami mással. De
csináljon valamit.
Csinálj valamit.
Stein azt tanácsolta, próbálkozzunk őrültségekkel. Ha nem tudsz közel férkőzni egy pacienshez,
őrülj meg. Ölts bohócruhát, rúgd fenéken, spricceld le vízipisztolyból, csináld, ami eszedbe jut, de
csinálj valamit.
Nézze – szokta mondogatni. – Amit csinál, az nem válik be. Éppen ezért nyugodtan csinálhat
bármi mást, bármilyen őrültségnek tűnik is.
Ez akkoriban egész jól hangzott, gondolta Norman, de vajon mit kezdene Stein doktor ezzel az
esettel? Mit tanácsolna?
Nyissa ki az ajtót. Nem tudom, Beth bezárta.
Beszéljen Beth-szel. Nem tudok, nem hallja.
Nyissa ki a levegőcsapot. Nem tudom, Beth kezében van.
Vegye ki a kezéből az irányítást. Nem tudom, nem tudok kimenni.
Keressen valami segítséget a helyiségben. Nem tudok, nincs itt semmi, ami segíthetne rajtam.
Akkor menjen el. Nem tudok, mert...
Megdermedt. Ez nem igaz. Ha akarja, kitörheti valamivel az egyik ablakot, vagy éppenséggel
kinyithatja a mennyezeti nyílásfedelet. De nincs hová menni. Nincs búváröltözéke. A víz dermesztő.
Nemrég csupán néhány másodpercig volt kitéve neki, és csaknem belehalt. Még meg sem telik vízzel
a helyiség, már meg is fagy. Biztos megfagy.
Lelki szemei előtt megjelent Stein doktor, amint felvonja bozontos szemöldökét, s ránéz szokásos
talányos mosolyával. Na és? Egyébként biztosan meghal. Mit veszíthet?
Kezdett körvonalakat ölteni a terv. Ha kinyitja a tetőnyílást, kijuthat. Ha kint van, talán el tud jutni
az A hengerhez, bemegy a zsilipkamrába, felveszi a búvárruháját. Aztán már könnyű.
De a zsilipkamráig el kell jutni. Mennyi ideig tarthat? Harminc másodpercig? Egy percig? Vissza
tudja tartani annyi ideig a lélegzetét? Kibírja annyi ideig a hideget?
Különben biztosan meghal.
Aztán eszébe jutott: te hülye barom, hát mi van a kezedben? Egy oxigénpalack! Ha nem totojázol
itt, van elég levegőd hozzá. Nyomás!
 Nem, gondolta, van még valami, valamit még elfelejtettem, valami kellene még...
Ott egye meg a fene!
Felkapaszkodott a tetőnyíláshoz. Mély lélegzetet vett, megkapaszkodott, aztán megpörgette a
nyitókereket.
– Norman! Mit csinál, Norman? Norman! Maga megő... – hallotta Beth kiáltását. A többi már
elveszett a bezúduló víz robajában.

Abban a pillanatban, amint kiért, rájött, miről feledkezett meg: a nehezékről. A víznél könnyebb teste
a felszín felé tört. Vett még egy végső, nagy lélegzetet, elengedte az oxigénpalackot, s
kétségbeesetten kapaszkodott a bázis külső oldalán futó, hideg csövekbe, tudván: ha elengedi, többé
nincs mibe kapaszkodni, semmi sem állíthatja meg a felszínig. Ott pedig úgy durranna szét, mint egy
léggömb.
Egyik kezével a másik elé fogva kapaszkodott lefelé. Olyan volt, mint egy inverz hegymászás: ha
elvéti a fogást, felesik és meghal. A keze már teljesen elzsibbadt. Teste megmerevedett, lelassult a
hidegtől. A tüdeje perzselt.
Már csak nagyon kevés ideje maradt.
Leért a fenékre, kilendült a D henger alól, közép felé, a zsilipnyílás felé tapogatózott a sötétben.
Nem volt meg. Eltűnt! Ekkor vette csak észre, hogy nem az A, hanem a B henger alatt van.
Áttapogatózott az A-hoz, kitapogatta a zsilipnyílást. A fedél zárva volt. El akarta fordítani a kereket.
Nem ment, be volt ragadva. Minden erejét megfeszítette, de nem mozdult.
Ki van zárva a bázisról.
Életében nem rettegett még ennyire. A teste csaknem teljesen megdermedt a hidegtől; tudta,
csupán néhány másodpercig képes gondolkodni még. Ki kell nyitnia a nyílásfedelet. Öklével
kétségbeesetten ütni kezdte a nyílás peremét, zsibbadt keze semmit sem érzett.
A kerék magától pörögni kezdett. A nyílásfedél felpattant. Valami vészjelző gombot nyomhatott
meg, ami...
Szinte kirobbant a levegőre, beszívta a levegőt, de visszasüllyedt. Megint felbukkant, de nem bírt
bemászni a hengerbe. A keze érzéketlen volt, az izmai megdermedtek, teste nem engedelmeskedett az
akaratának.
Meg kell csinálnod! biztatta magát. Meg kell csinálnod! Ujjai megragadták a padló peremét,
lecsúsztak róla. Megint megragadta. Húzd meg! Egy utolsó erőfeszítés. Dereka a nyílás peremén.
Semmit sem érzett, annyira fázott. Ide-oda hajolt, próbálta felhúzni a lábát. Visszacsúszott a jeges
vízbe.
Nem!
Megint felhúzódzkodott, még egyszer, utoljára, fel, derékig ki a vízből, kifeküdni a padlóra ,
fordulj át, fordulj át, húzd fel a lábad, vigyázz, az egyensúly, a másik lábad, hol a másik lábam... És
kint volt. Ott hevert a padlón.
Egész testében reszketett. Megpróbált felállni, de visszaesett. Annyira remegett, hogy képtelen
volt megállni.
A zsilipkamra túloldalán ott lógott a búváröltözéke, fölötte a sisakja a JOHNSON felirattal. Félig
négykézláb, félig kúszva indult felé. A teste hevesen reszketett. Megint megpróbált felállni, de nem
ment. Búvárcsizmái ott álltak közvetlenül az arca előtt. Meg akarta fogni őket, de nem bírta
összezárni a kezét. Megpróbált beleharapni az öltözékbe, hogy a fogával húzza fel magát, de
megállíthatatlanul vacogott.
Kattant a hangszóró.
– Norman! Tudom, miben mesterkedik, Norman!
Beth bármely percben itt lehet. Fel kell venni a búvárruhát. Nézte a búvárruhát, ott volt
karnyújtásnyira tőle, de a keze még mindig reszketett, képtelen volt fogni. Az öltözék dereka mellett
észrevett egy kampót. Fél kézzel ebbe kapaszkodva, sikerült végre megállni. Belelépett az egyik
csizmába. Aztán a másikba is.
– Norman!
A sisakért nyúlt. Valóságos dobszólót kopogott ki a falon, mire sikerült leakasztania a falról, és a
fejére tenni. Elcsavarta, hallotta, hogy helyére kattan a zár.
Még mindig nagyon fázott. Miért nem fűt már fel ez a ruha? Rájött, hogy nincs bekapcsolva. A
kapcsoló a hátipakkon, a levegőtartály alatt. Nekihátrált a tartálynak, belebújt a szíjazatába,
megtántorodott a súly alatt. Be kell dugaszolni a köldökzsinórt... Itt van... hátul... Be kell dugni ide
előre... Ide be kell... akasztani...
Valami kattant.
A keringtető szivattyú zümmögni kezdett.
Hosszú fájdalomcsíkok szabdalták a testét. A fűtőelemek kezdtek felhevülni: fájdalmat okoztak
dermedt bőrének. Mintha tüzes tűkkel szurkálták volna. Beth beszélt, mondott valamit, hallotta a
sisakhangszóróban, de nem fogta fel a szavait. Ült, ült roskatagon a padon, zihált.
De már tudta, hogy minden rendben lesz: a fájdalom kezdett csitulni, a feje egyre tisztább lett, már
nem reszketett olyan nagyon. Nagyon lehűlt, de nem végzetesen. Gyorsan javult az állapota.
Nagyot reccsent a rádió.
– Engem sose fog elkapni, Norman!
Felállt, felvette az ólomövet, becsatolta.
– Norman!
Nem válaszolt. Most már felmelegedett, szinte jól érezte magát.
– Norman! Körülvettem magam robbanóanyaggal! Cafatokká robbantom, ha a közelembe mer
jönni! Meghal, Norman! Engem sose fog elkapni!
Normannek azonban nem állt szándékában elkapni Beth-t. Egészen más terve volt. Sziszszent a
levegő, a búváröltözékben kiegyenlítődött a nyomás.
Visszaugrott a vízbe.

5 ÓRA

A gömb csillogott a fényben. Norman a saját tükörképét nézte tökéletesen csiszolt felületén. A
tükörkép lassan megnyúlt, szétszakadozott a bemélyedéseken, mert Norman tovább ment.
Az ajtóhoz.
Olyan, mint egy száj, gondolta. Mint valami primitív teremtmény pofája, amely fel akarja falni. Itt
a gömbbel szemben állva, közvetlen közelről látva bemélyedéseinek idegen, semmi emberihez nem
hasonlító rendszerét, megingott az elhatározása. Hirtelen megijedt. Ügy érezte, nem képes megtenni.
Ne légy ostoba, korholta magát. Harry megcsinálta. És Beth is. Túlélték.
Nézegette a bemélyedéseket, mintegy valamiféle megnyugtató választ keresve. De nem volt
bennük semmi megnyugtató. Nem voltak mások, csupán furcsa formájú bemélyedések;
visszaverődött róluk a fény.
Na jó, gondolta végül. Megcsinálom. Ha már ennyi mindenen túljutva elértem idáig, akkor már
ezt is megtehetem.
Akkor rajta: nyissuk ki.
A gömb azonban nem nyílt ki. Pontosan olyan volt, mind eddig: fényes, csillogó, tökéletes gömb.
Mi a rendeltetése ennek a gömbnek? Jó volna tudni.
– Megint Stein doktor jutott eszébe. Mi is volt a kedvenc mondása? A megértés csak halogatás.
Stein gyakran dühbe is lovallta magát miatta. Ha valamelyik diákja hosszas eszmefuttatásba
bonyolódott a paciensekkel és a paciensek problémáival kapcsolatban, bosszúsan félbeszakította: Kit
érdekel ez? Kit érdekel, hogy értjük-e ennek az esetnek a pszichodinamikáját? Maga mit akar: meg
akarja érteni az úszás folyamatát, vagy be akar ugrani a vízbe, és úszni? Az úszás folyamatának
megértése csak azokat érdekli, akik félnek a víztől. A többiek beleugranak.
Jól van, gondolta Norman. Ugorjunk.
A gömb felé fordult, és azt gondolta: Nyílj ki!
A gömb nem nyílt ki.
– Nyílj ki! – mondta hangosan.
A gömb nem nyílt ki.
Természetesen tudta, hogy ettől nem fog kinyílni, hiszen Ted épp ezzel próbálkozott órákon át.
Harry és Beth egy mukkot sem szólt. Csak gondoltak valamit.
Lehunyta a szemét, koncentrált. Nyílj ki!
Kinyitotta a szemét. A gömb még mindig csukva volt.
Várom, hogy kinyílj, gondolta. Készen állok.
Semmi sem történt. A gömb nem nyílt ki.
Mindeddig nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy nem lesz képes kinyitni a gömböt. Végtére is
kettejüknek már sikerült. Hogyan csinálták?
Harry, a logikus gondolkodású Harry jött rá először. De ő is csak az után, hogy látta azt a bizonyos
felvételt. Tehát felfedezett valamit rajta, valami fontos támpontot.
Beth is többször megnézte, mígnem végül ő is rájött. Kell lennie valaminek azon a felvételen...
Kár hogy nincs itt az a kazetta. De hát olyan sokszor látta, hogy lelki szemei előtt valószínűleg
újra le tudja pergetni. Hogy is volt...? Megjelent előtte a kép: Beth és Tina beszélget. Beth eszik.
Aztán Tina mond valami olyasmit, hogy a kazettákat átviszik a merülőhajóra. Erre Beth felel valamit.
Tina kimegy a képből, de hallatszik a hangja: – Maga szerint ki fogjuk tudni nyitni ezt a gömböt?
Mire Beth: – Lehet. Nem tudom.
Ebben a pillanatban nyílt ki a gömb.
Miért?
– Maga szerint ki fogjuk tudni nyitni ezt a gömböt? – kérdezte Tina. Bethnek pedig erre el kellett
képzelnie, hogy kinyílik a gömb, gondolatban látta a feltárulkozó gömböt...
Mély morajlás hallatszott, a padló vibrálni kezdett.
A gömb nyitva volt; szélesen, sötéten tátongott az ajtaja.

Megvan, gondolta. El kell képzelni a történést, és megtörténik. Ami azt jelenti, hogy ha most
elképzelné, hogy az ajtó becsukódik... Újabb mély moraj kíséretében bezárult az ajtó.
–... vagy hogy kinyílik... A gömb megint kinyílt.
– Nem kísértem a szerencsémet – mondta hangosan. Az ajtó még nyitva volt. Benézett, de lá tott
mást, csak sűrű sötétséget. Most vagy soha, gondolta.
Belépett.
A gömb ajtaja bezárult mögötte.
Sötétség. Ahogy a szeme adaptálódik, úgy tárulkoznak fel előtte a szentjánosbogarakra
emlékeztető fénypontok. Olyanok, mint valami táncoló, lumineszkáló tajték, fénypontok milliói,
kavarognak körülötte.
Mi ez? Nem lát mást, csak ezt a tajtékot. Nincs szerkezete, nincs látható határa. Kavargó óceán,
csillogó, ezerarcú tajték. Szépség és nyugalom. Olyan békés itt minden.
Mozdítja a kezét, belekanalaz a tajtékba, örvénylenek a sűrű fénypontok. De aztán észreveszi,
hogy a kezei áttetszőkké váltak, saját kezén át látja a szikrázó tajtékot. Lenéz a testére: a lába, a
mellkasa, mindene áttetszővé válik e tajtékban, beleolvad. Nagyon kellemes érzés.
Egyre könnyebbnek érzi magát. Most felemelkedik, itt lebeg a határtalan tajtékóceánban. Két
kezét összekulcsolja a tarkóján, úgy lebeg. Boldog. Úgy érzi, örökre itt tudna maradni.
 Egyszer csak valami mást is érez az óceánban, valamilyen másik jelenlétet.
– Van itt valaki? – kérdezi.
Itt vagyok.
Csaknem felpattan, olyan erővel érkezik a hang. Vagy csak erősnek rémlik. Már azon töpreng,
hallott-e valamit egyáltalán.
– Szóltál?
Nem.
Hogyan kommunikálunk? – töpreng.
Ahogy minden kommunikál mindennel.
És az hogyan történik?
Miért kérdezed, ha már úgyis tudod?
Mert nem tudom.
A tajték szelíden, békésen megringatja, de egy ideig nem jön válasz. Már arra gondol, megint
egyedül maradt.
Itt vagy?
Itt.
Azt hittem, elmentél?
Nincs hová menni.
Be vagy zárva ebbe a gömbbe?
Nem.
Válaszolnál egy kérdésemre? Ki vagy te?
Nem vagyok ki.
Isten vagy?
Isten az egy szó.
Úgy értem, valamilyen magasabb rendű lény vagy, vagy valamilyen magasabb rendű elme?
Minél magasabb?
Mondjuk nálam.
Te milyen magas vagy?
Elég alacsony. Legalábbis úgy gondolom.
Hát akkor az a te bajod.
Ringatózik a tajtékban, de zavarban van: lehet, hogy Isten csúfot űz belőle?
Tréfálkozol?
Miért kérdezed, ha úgyis tudod?
Istennel beszélek?
Nem is beszélsz.
Betű szerint értelmezed, amit mondok. Ez azért van, mert egy másik bolygóról jöttél?
Nem.
Egy másik bolygóról jöttél?
Nem.
Egy másik civilizációból jöttél?
Nem.
Honnan jöttél?
Miért kérdezed, ha úgyis tudod?
Máskor idegesítené ez az ismétlődő válasz, most azonban nincsenek érzelmei. Nem ítélkezik.
Egyszerűen tudomásul vesz egy választ, egy információt.
De ez a gömb egy idegen civilizációból érkezett.
Igen.
És talán egy másik időből.
 Igen.
És te nem vagy e gömb része? Most az vagyok.
De hát honnan jöttél?
Miért kérdezed, ha úgyis tudod a választ?
A tajték gyengéden megemeli, andalítóan ringatja.
Itt vagy még?
Igen. Nincs hová menni.
Sajnos nem sokat értek a valláshoz. Pszichológus vagyok. Az emberek gondolkodásával
foglalkozom. A kiképzésem során nem sokat tanultam a vallásról.
Értem.
A pszichológiának nem sok köze van a valláshoz.
Nem sok.
Egyetértesz?
Egyetértek veled.
Ez megnyugtató.
Én nem értem, miért.
Ki az az én?
Valóban: ki az?
Ringatózik a tajtékban, a beszélgetés nehézkessége ellenére valami mélységes nyugalom árasztja
el.
Zavarban vagyok.
Mondd el.
Azért vagyok zavarban, mert úgy beszélsz, mint Jerry.
Ez várható volt.
De Jerry valójában Harry volt.
Igen.
Eszerint te is Harry vagy?
Nem. Természetesen nem.
Ki vagy te?
Én nem vagyok ki.
Akkor miért beszélsz úgy, mint Jerry vagy Harry?
Mert ugyanabból a forrásból fakadunk.
Nem értem.
Ha tükörbe nézel, kit látsz?
Magamat.
Értem.
Nem így van?
Ez tőled függ.
Nem értem.
Tőled függ, mit látsz.
Ezt én is tudom. Ezt mindenki tudja. A pszichológiában ez közhely.
Értem.
Te egy idegen intelligencia vagy?
Te egy idegen intelligencia vagy?
Nem könnyű veled beszélgetni. Adsz nekem hatalmat?
Miféle hatalmat?
Amilyet Harrynak meg Bethnek adtál. Olyan hatalmat, ami által képzelet útján lehet
megvalósítani különféle dolgokat. Megadod nekem?
 Nem.
Miért nem?
Mert már birtokában vagy.
Nem érzem.
Tudom.
Akkor hogyan jutottam birtokába?
Hogyan jutottál be ide?
Elképzeltem, hogy kinyílik az ajtó.
Igen.
Ringatózik a tajtékban, várja, hogy folytatódjék a válasz, de nincs több válasz, nincs más, csak a
tajték szelíd ringása, békés időtlenség és valami álmosító érzés.
Egy idő után azt gondolja: Bocsáss meg, de nagyon szeretném, ha nem beszélnél tovább
talányokban, hanem egyszerűen csak elmagyaráznád, mi ez az egész.
Van a bolygótokon egy medve nevű állat. Nagy állat, néha még nálad nagyobbra is megnő, okos
és leleményes, az agya akkora, mint a tiétek. A medve azonban egy fontos vonatkozásban különbözik
tőletek: képtelen arra a tevékenységre, amit ti képzeletnek neveztek. Nem tud lehetőségeket maga elé
vetítem. Nem tudja elképzelni, milyen lehetett a múlt, és milyen lehet a jövő. Ez a képzelet nevű
képesség tette ilyen naggyá a fajotokat. Semmi más. Nem a majom ősök, nem az eszközhasználat,
nem a beszéd, nem az erőszak, nem a fiatalokkal való törődés, nem a különféle társadalmi
alakulatok. Nem ezek a dolgok. Ezek mind megtalálhatók az állatoknál is. A nagyságotok a
képzelőtehetségetekben rejlik.
Annak, amit ti intelligenciának neveztek, a képzelőtehetség alkotja a legnagyobb részét. Azt
hiszitek, hogy a képzelet csupán egy hasznos eszköze a problémamegoldásnak vagy a megvalósítási
folyamatnak.
Ám a képzelet a megvalósítás maga. Adomány ez a ti számotokra, de ugyanakkor veszélyes is,
mert nem irányítjátok a képzeleteteket. Csodálatos dolgokat képzeltek el és rettenetes dolgokat
képzeltek el, és a, választásotokért nem vállaltok felelősséget. Azt mondjátok, ott lakozik bennetek a
jóság ereje s ugyanakkor a gonosz ereje is, ott lakik bennetek az ördög és az angyal, holott valójában
csupán egyvalami van meg bennetek: a képzelőtehetség.
Örülök, hogy tetszett neked ez a kiselőadás, amelyet márciusban, Houstonban, az Amerikai
Pszichológusok és Szociális Munkások Szövetsége legközelebbi kongresszusán szándékozom
előterjeszteni. Úgy érzem, szép sikere lesz.
Tessék?
Hát mit gondoltál, kivel beszélsz? Istennel?
Ki vagy te?
Hát te magad, ki más.
De te valaki más vagy, valaki, aki független tőlem. Te nem vagy én.
De igen. Te képzeltél el engem.
Mondd tovább!
Nincs tovább.

Arca hideg fémen pihent. Hátára gördült, ránézett a fényesre csiszolt gömb fölé domborodó
felületére. Az ajtó bemélyedései ismét megváltoztak. Felállt. Kipihentnek, nyugodtnak érezte magát,
mintha egy jó nagyot aludt volna. Mintha valami gyönyörűt álmodott volna. Mindenre teljesen
világosan emlékezett. Végigment a hajón, vissza a pilótafülkébe, végig az ultraibolya csövekkel
megvilágított folyosón, be a terembe, ahol a falra erősített csövek voltak. A csövek már nem voltak
üresek. Mindegyikben ott feküdt a legénység egy-egy tagja.
Úgy volt, ahogy sejtette: Beth egyetlen űrhajóst manifesztált – egy magányos nőt –, mintegy
figyelmeztetésképpen. Most ő, Norman vette át az irányítást, s lám: tele termet talált.
Nem is rossz, gondolta.
Körülnézett a teremben. Tűnjetek el egyenként, gondolta.
Az űrhajósok sorra eltűntek az üvegcsövekből, mígnem egy sem maradt.
Most vissza, egyenként.
Az űrhajósok újra megjelentek.
Csupa férfi legyen.
A nők férfiakká változtak.
Csupa nő.
Mindegyikből nő lett.
A kezében van a hatalom.

2 ÓRA

– Norman.
Beth hangja a hangszórókból tört fel, végigvisszhangzott az üres űrhajón.
– Hol van, Norman? Tudom, hogy ott van valahol. Érzem magát, Norman.
Norman épp az étkezőn ment keresztül, ellépett a pulton heverő üres kólásdobozok mellett, aztán
benyitott a pilótafülkébe. Az irányítópult valamennyi monitorán Beth arcát látta, Beth mintha őt nézte
volna a tucatnyi képről.
– Norman... Tudom, hogy hol járt. Bent járt a gömbben, ugye, Norman? Norman a billentyűzetre
nyomta a tenyerét, így próbálta kikapcsolni a képernyőket. Nem sikerült; a képek továbbra is
megmaradtak.
– Norman! Válaszoljon nekem, Norman! – Elindult a légzsilip felé.
– Ennek nincs semmi értelme, Norman. Én irányítom a meccset. Hall engem, Norman?
Már a légzsilipben volt, hallotta, mint kattan sisakja bajonettzára. Hűvös, száraz levegő jött a
tartályból. Hallgatta saját lélegzete egyenletes ritmusát.
– Norman. – Beth hangja most a sisakban szólalt meg. – Miért nem válaszol, Norman? Fél tőlem,
Norman?
Ingerelte nevének ez az ismételgetése. Megnyomta a légzsilip nyitógombját. Megindult a víz
beáramlása, gyorsan emelkedett a szint.
– Ó, hát ott van, Norman. Már látom magát. – Beth nevetni kezdett, magas, kotkodácsoló hangon.
Norman megfordult, meglátta a még mindig a légzsilipben lévő robotra szerelt videokamerát.
Elfordította.
– Ennek semmi értelme, Norman.
Kijött az űrhajóból, ott állt a légzsilip előtt. A robbanószeres ládák lámpáinak vörös, girbegurba
fényfűzére úgy húzódott végig az űrhajó mellett, mint egy repülőtéri leszállópálya, amelyet valami
őrült mérnök tervezett.
– Norman! Miért nem válaszol, Norman?
Beth ki volt borulva, hallotta a hangján. Meg kell fosztania a fegyvereitől, hatástalanítania kell a
robbanószereket – ha tudja.
Kikapcsolni, gondolta. Kapcsolódjatok ki.
A vörös lámpák azon nyomban kialudtak.
Nem rossz, gondolta túláradó örömmel. Egy kicsit később kigyúltak a vörös lámpák.
– Ez így nem megy, Norman – mondta nevetve Beth. – Velem ez nem megy. Ezt én is tudom.
Norman tudta, hogy igaza van. Ezzel a lámpaoltogatással-gyújtogatással csak vitatkoznak. Ezt a
vitát nem lehet eldönteni. Ez így nem megy. Valami direktebb módszert kell találni.
 Odament a legközelebbi ládához. Közelről a kúp nagyobbnak bizonyult, mint gondolta, volt vagy
százhúsz centi magas. A tetején ott égett a vörös lámpa.
– Látom magát, Norman. Látom, mit csinál. A kúpon volt valami írás, szürke betűk a sárga
paláston. Lehajolt, hogy elolvassa. Maszkjának üvege kissé bepárásodott, de azért ki tudta
hüvelyezni a szavakat.
VIGYÁZAT! ROBBANÓANYAG! TEVAC!
AZ USA HADITENGERÉSZETE SZÁMÁRA,
ÉPÜLETROBBANTÁSI CÉLOKRA
ALAPÉRTELMEZETT
VISSZASZÁMLÁLÁS 20:00
OLVASSA EL A HADITENGERÉSZET
VV/512-A JELŰ KÉZIKÖNYVÉT KIZÁRÓLAG SZAKÉRTŐ KEZELHETI VIGYÁZAT!
ROBBANÓANYAG! TEVAC!
Ez alatt is volt még valami írás, de kisebb betűkkel, azokat már nem tudta elolvasni.
– Norman! Mit babrál maga a robbanóanyagaimmal, Norman?
Norman nem felelt. Azt nézte, hogyan vannak összekötve a kúpok. Egy vékony vezeték ment be a
kúp tövébe, egy másik meg kifelé vezetett belőle. Ez a második futott végig az iszapos fenéken a
következő kúpig, ahol megint csak két vezeték volt: egy be, egy ki.
– Tűnjön onnan, Norman. Kezd idegesíteni.
Egy vezeték be, egy ki. Beth sorosan kötötte össze a kúpokat, ahogy a karácsonyfaizzókat szokás!
Elég, ha egyetlen vezetéket kihúz, az egész láncolatot megszakítja. Előrenyúlt, és kesztyűs kezével
megragadta a vezetéket.
– Norman! Ne nyúljon ahhoz a dróthoz, Norman!
– Nyugalom, Beth.
Ujjai összezárultak a vezeték körül. Érezte a puha műanyag bevonatot, szorosan megmarkolta.
– Norman, ha kihúzza azt a vezetéket, felrobban az egész. Esküszöm magának... Felrobbanunk
mind... Maga, én, Harry, minden.
Nem hitt neki. Hazudik, gondolta. Nem tudja, mit csinál, veszélyes, és most megint hazudik.
Visszahúzta a kezét. Érezte a vezetékben a feszültséget.
– Ne tegye, Norman...! Megfeszült kezében a vezeték. – Talonba teszem magát, Beth.
– Az ég szerelmére, Norman, higgyen nekem! Mindannyiunkat megöl!
Még mindig tétovázott. Lehet, hogy igazat mond? Ért Beth az ilyesmihez? Lenézett a lábánál álló,
derekáig érő, nagy, sárga kúpra. Milyen érzés lenne, ha felrobbanna? Érezne-e egyáltalán bármit is?
– Le van szarva – mondta hangosan. Kirántotta a vezetéket.
Összerezzent a sisakjában felvijjogó riasztásra. Maszkja üvegének felső részén egy kis
folyékonykristály-kijelzőn gyorsan villogott a szó: VÉSZHELYZET!,. VÉSZHELYZET!
– Jaj, Norman. Az isten verje meg! Most aztán megcsinálta.
A hatalmas vijjogásban alig hallotta Beth hangját. A kúpok vörös lámpái végig az egész hajó
mentén pislogtak. Megdermedt; várta a robbanást.
Ebben a pillanatban azonban elhallgatott a vijjogás, és egy mély dallamos férfihang szólalt meg
helyette: – Figyelem, figyelem! Mindenki azonnal távozzon a robbantás színhelyéről! A
robbanószerkezet aktiválva. Kezdődik a visszaszámlálás. Most. Húsz percből számlálunk visszafelé.
A kúpon vörös kijelző villant: 20:00, majd kezdett visszafelé peregni: 19:59., 19:58.,
Ugyanez a maszk felső részébe épített kijelzőn is megjelent.
Eltartott vagy egy percig, mire összerakta, mire megértette. A kúpra meredve, még egyszer
elolvasta a szürke betűs feliratot: ÉPÜLETROBBANTÁSI CÉLOKRA.
Hát persze! A Tevac nem fegyver, ezeket a kúpokat építkezéseknél használják. Biztonsági
késleltetőt építettek beléjük, csak húsz perccel az indítás után robbannak, hogy a munkásoknak
legyen idejük biztonságos távolságra menni. Húsz perc a menekülésre. Annyi bőven elegendő.
Megfordult, és hosszú léptekkel elindult az MB-7 és a merülőhajó felé.

1 ÓRA 40 PERC

Egyenletes, nyugodt léptekkel haladt. Nem izgult. Egyenletesen lélegzett. Kényelmesen érezte magát
a búvárruhában. Minden tökéletesen működik. Elmegy.
– Norman... Könyörgök...
Most meg könyörög – nagyon gyorsan változnak a hangulatai. Nem törődött vele. Gyalogolt
tovább a merülőhajó felé. A mély férfihang ismét megszólalt: – Figyelem, figyelem! Mindenki
hagyja el a robbantási területet. Tizenkilenc perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Hatalmas erejű céltudatosságot érzett, hatalmat. Már nem voltak illúziói. Nem voltak kérdései.
Tudta, mit kell tennie.
Meg kell mentenie önmagát.
– Nem hiszem, hogy képes erre, Norman. Nem hiszem, hogy sorsunkra hagy minket.
Pedig elhiheted, gondolta. Különben is: mi mást tehetnék? Beth nem ura magának, veszélyes.
Most már késő volna megmenteni... sőt még a közelébe menni is. Gyilkos típus. Egyszer már meg is
akarta ölni, kis híján sikerült is neki.
Harry meg tizenhárom órája el van kábítva; mostanára bizonyára beállt nála a klinikai halál, az
agyhalál. Nincs miért maradni. Úgysem tehet semmit.
A merülőhajó már egész közel volt. Látta a sárga oldalán csillogó szerelvényeket.
– Norman, könyörgök... Segítsen!
Sajnálom, gondolta. Tűnök innen.
Megkerülte a kettős propellert, megint elolvasta az ívelt törzsre írt nevet: Deepstar III. Felmászott
a lépcsőn.
– Norman...
Belépett a kupola alá, megszakadt az összeköttetés. Magára maradt. Felnyitotta a vezetőülés
tetejét, beült. Kikapcsolta a sisakját, levette.
– Figyelem, figyelem! Tizennyolc perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Ült a párnázott vezetőülésben, a műszerfal előtt. Pontosan vele szemben ott világított a képernyő.
DEEPSTAR III VEZÉRLÉS
Kér segítséget?
Igen Nem Semmis
Megnyomta az Igent, és várta, hogy megjelenjen a következő képernyőfelirat.
Kár Harryért és Bettiért, kár hogy itt kell hagynia őket. Ám egyiküknek sem sikerült korábban
feltárniuk saját belső lényüket, s ezért mindketten védtelenül álltak a gömb és annak hatalma elő. A
tudományban klasszikusnak számító hibát követtek el mindketten, amelyet úgy neveznek, hogy a
racionális gondolat diadala az irracionális fölött. A tudósok nem hajlandók elismerni saját irracionális
oldalukat, nem hajlandók fontosnak tekinteni. Kizárólag a racionálissal foglalkoznak. A tudós
szemében mindennek van értelme, aminek pedig még sincs, az – Einstein kifejezésével élve – csak
magánügy.
Csak magánügy... gondolta megvetőleg. Emberek ölik meg egymás ilyen csak magánügyek miatt.
DEEPSTAR III. VEZÉRLÉS.
VÁLASSZON!
Lemerülés Felmerülés
Biztonság Lezárás
Monitor Semmis
 Norman megnyomta a Felmerülést. A képernyőn megjelent a műszerfal sematikus rajza a már
ismerős villogó résszel. Várta a következő utasítást.
Igen, gondolta, igaz: a tudós nem hajlandó az irracionálissal foglalkozni. Ha azonban az ember
nem hajlandó foglalkozni az irracionális oldalával, az attól még nem tűnik el. Épp ellenkezőleg:
növekszik a hatalma és a befolyása.
Az sem segít, ha csupán panaszkodnak, hogy létezik. Ott van az a sok tudós a vasárnapi
mellékletekben, aki egyebet se tesz, csak karját széttárva siránkozik, hogy milyen destruktívok az
emberek, meg hogy mennyire terjedőben van az erőszak. Az irracionális oldallal való foglalkozásnak
nem ez a módja. Ez csak a nyilvános beismerése annak, hogy feladták a küzdelmet.
Ismét változott a képernyő.
DEEPSTAR III – FELMERÜLÉS ESETÉN VÉGREHAJTANDÓK:
1. Állítsa a Ballasztkifúvást Ki állásra.
Tovább Semmis
Norman elvégezte a kijelölt műveleteket, és várta a következő képernyőt.
Végtére is hogyan közelítik meg a tudósok kutatásuk tárgyát?
Egyvalamiben minden tudós egyetért: a tudományos kutatást nem lehet feltartóztatni. Ha mi nem
készítjük el a bombát, valaki más készíti el. A bomba azonban nagyon rövid időn belül mások kezébe
kerül, akik azt mondják: ha mi nem használjuk fel ezt a bombát, akkor valaki más teszi meg. Ezen a
ponton ismét megszólalnak a tudósok, azt mondják: ezek a bizonyos mások rettenetes, irracionális és
felelőtlen emberek. Mi tudósok rendes emberek vagyunk. A problémát ezek a többiek okozzák.
Az igazság azonban az, hogy a felelősség az egyes embernél kezdődik, az ő választásán múlik.
Mindenkinek van választása.
Harryért és Bethért nem tehetek semmit, gondolta. Magamat kell mentenem.
A generátorok mély zümmögéssel bekapcsoltak, a propellerek kavarni kezdték a vizet.
DEEPSTAR III VEZÉRLŐEGYSÉGEK AKTIVÁLVA
Hát akkor rajta, gondolta, és kezét magabiztosan az irányítógombokra tette. Érezte, mint reagál a
parancsokra a hajó.
– Figyelem, Figyelem! Tizenhét perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Iszapfelhő szállt fel a propellerek mögött, és a parányi tengeralattjáró kisiklott a kupola alól.
Olyan, mintha autót vezetnék, gondolta. Semmi különbség.
Lassú ívben fordult az MB-8 felé. Hat méterre volt a fenéktől, a propellerek így már nem kavarták
fel az iszapot.
Tizenhét perce maradt. A maximális, másodpercenkénti kétméteres emelkedési sebességgel –
gyors fejszámolás végzett – két és fél perc alatt a felszínre ér.
Rengeteg idő van még.
Az MB-8 közelébe manőverezett. Sárgán, halványan világítottak a bázis reflektorai. Biztos
csökken a feszültség. Látta a hengerek sérüléseit: a megrepedt A-ból és B-ből felszálló
buborékfűzéreket, a D horpadásait, az elárasztott E-n tátongó lyukat. A bázis haldoklott.
Miért jött ilyen közel hozzá? Szemét erőltetve figyelte az ablakokat, s csak most fogta fel: abban
reménykedik, hogy még egyszer, utoljára megpillantja Harryt és Beth-t. Látni akarta az eszméletlen,
reagálásra képtelen Harryt. Látni akarta, amint Beth az öklét rázza felé őrjöngő dühében. Még
egyszer meg akart győződni róla, hogy jogosan hagyja itt őket.
De nem látott mást, csupán a bázis erőtlen belső fényeit. Csalódott.
– Norman.
– Tessék, Beth. – Nem szívesen válaszolt. Keze ott nyugodott a hajó vezérlőgombjain, készen állt
a felemelkedésre. Beth most már nem árthat neki.
– Norman, maga tényleg egy mocskos disznó.
– Maga meg akart ölni, Beth.
 – Nem akartam. Nem volt más választásom, Norman.
– Na persze. Hát most nekem sincs. – Most, hogy kimondta, már biztos volt benne, hogy igaza
van. Jobb, ha legalább egyikük életben maradt. Több a semminél.
– Egyszerűen itt akar hagyni minket?
– Ahogy mondja, Beth.
A felemelkedés sebességét szabályzó tárcsához nyúlt. Két méterre állította be. Kész.
– Egyszerűen elmenekül? – Beth hangjából megvetés csendült ki.
– Ahogy mondja, Beth.
– Éppen maga, aki eddig másról se papolt, mint hogy össze kell tartanunk idelent?
– Sajnálom, Beth.
– Maga rettenetesen félhet, Norman.
– Egyáltalán nem félek. – Valóban nem félt: erősnek, magabiztosnak érezte magát; s zabályzók
beállítva, felemelkedésre kész. Napok óta nem érezte ilyen jól magát.
– Norman – mondta Beth –, segítsen rajtunk. Könyörgök.
Nagyon mélyen beágyazott húrokat pendítettek meg benne a szavak: a gondoskodás érzését, a
szakmai becsületet, az egyszerű emberi jóérzést. De erőt vett magán. Megrázta a fejét. Megint
eltöltötte az erő.
– Sajnálom, Beth. Már késő.
Megnyomta a Felmerülés feliratú gombot. A ballaszttartályok nagy zúgással kiürültek, a Deepstar
III. megriszálta magát. A mélybázis elsüllyedt alatta, ő pedig elindult a felszín, a háromszáz
méternyire lévő felszín felé.

Fekete víz, semmi mozgásérzet, csak a zölden foszforeszkáló kijelzők pergő számai, táncoló mutatói.
Kezdte magában újra végigpergetni a történteket, mintha a haditengerészet vizsgálóbizottsága előtt
állna. Helyesen cselekedett, hogy otthagyta a többieket? Vitathatatlanul helyesen. A gömb egy idegen
objektum, amely olyan hatalommal ruházza fel az embereket, amelynek révén képesek a valóságban
is megjeleníteni a gondolataikat. Jó és rossz gondolataikat egyaránt. Csak éppen az emberek agya
kétféleképpen működik: mintha két agyuk volna. A tudatos agy kontrollálható, nem okoz gondot. A
vad és elhanyagolt tudatalatti agy azonban veszedelmes és pusztító hatású impulzusokat manifesztál.
A Harryhoz és Beth-hez hasonló emberekkel az a probléma, hogy a szó szoros értelmében
kiegyensúlyozatlanok. Agyuk tudatos része túlfejlődött, tudatalattijuk feltérképezésével azonban
sosem foglalkoztak. Ez a különbség köztük és közte. Ő mint pszichológus, némiképp ismeri a saját
tudatalattiját. Nem tartogat meglepetéseket a számára.
Ezért manifesztál Harry meg Beth szörnyeket, ő meg nem. Ő ismeri a tudatalattiját. Nem várnak
rá szörnyetegek.
Nem. Tévedés.
Meglepte a gondolat hirtelensége, nyersesége. Lehet, hogy mégis téved? Még egyszer alaposan
végiggondolt mindent, de megint csak arra a végeredményre jutott, hogy helyesen döntött. Beth és
Harry ki vannak téve a tudatalattijuk által manifesztált dolgok jelentette veszélynek, ő azonban nincs.
Ő ismeri önmagát, a többiek nem.
Az idegen életforma által előidézett félelem természetét és mértékét nem lehet pontosan
megjósolni, de a legvalószínűbb hatás a mindent elsöprő erejű rettegés.
Egy saját tanulmányából villant eszébe ez a mondat. Hogy ötlött ez most fel benne? Hosszú
évekkel ezelőtt írta.
Rendkívüli félelem hatása alatt az emberek általában rossz döntéseket hoznak.
De hát ő nem fél. Sőt: magabiztos és erős. Konkrét terve van, keresztül is viszi. Nem is érti, hogy
jutott eszébe ez a régi jelentés. Mennyit törte rajta akkoriban a fejét, hogy megrágott százszor is
minden mondatot... Miért jut ez most eszébe? Idegesítő.
 – Figyelem, figyelem! Tizenhat perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Végigpásztázta tekintetével a műszereket. Kilencven méteren van, gyorsan emelkedik. Most már
nem lehet visszafordulni.
Hogy jut eszébe egyáltalán a visszafordulás?
Hogy jut eszébe?
Ahogy mind följebb és följebb emelkedett a néma, fekete vízben, úgy erősödött benne valamilyen
már-már skizofrén hasadás érzete. Itt valami nem stimmel. Érezte. Valamit nem vett számításba. De
hát miről feledkezett meg? Semmiről, gondolta, mivel Beth-szel és Harryval ellentétben és teljesen
tudatosan cselekszem: teljes mértékben tudatában vagyok mindannak, ami lezajlik bennem.
Csak éppen nem tudta elhinni. A teljes tudatosság lehet filozófiai cél, de a gyakorlatban
elérhetetlen. A tudatosság egy kavics, amely a tudattalan tükrén kacsázik. És ahogy a tudatosság
rétege mélyül, úgy mélyül még mélyebbre a tudattalan: mindig több és több válik elérhetetlenné
belőle. Még egy pszichológus számára is.
Stein doktor, volt tanára szokta mondogatni: Az ember nem vetkőzheti le az árnyékát.
Vajon mit csinál most az árnyékos oldala? Mi történik a tudatalattijában, saját agya megtagadott
részében?
Semmi. Gyerünk tovább felfelé.
Feszengeni kezdett a vezetőülésben. Nagyon szeretett volna már odafent lenni.
Gyűlölöm Beth-t. Gyűlölöm Harryt. Utálom, hogy állandóan idegeskednem kell miattuk,
állandóan törődnöm kell velük. Nem akarok többé foglalkozni velük. Semmi közöm hozzájuk. Meg
akarok menekülni. Gyűlölöm őket. Gyűlölöm őket.
Megdöbbent. Megdöbbentették saját gondolatai, e gondolatok hevessége.
Vissza kell mennem, gondolta.
Ha visszamegyek, meghalok.
De eközben nőttön nőtt, növekedett, másodpercről másodpercre erősödött benne valami. Bethnek
igaza van: ő, Norman volt az, aki folyton azt mondogatta, hogy össze kell tartaniuk. Hogyan hagyja
most ott őket? Nem képes megtenni. Ez ellenkezne mindazzal, amiben hisz, ami fontos számára, ami
emberi.
Vissza kell mennem.
Félek visszamenni.
Na végre, gondolta. Megvan. Annyira félt, hogy önmaga előtt is tagadta; ez a rettenetes félelem
juttatta odáig, hogy sorsukra hagyja a többieket.
Megnyomta az egyik vezérlőgombot, megállította az emelkedést. Mikor elindult lefelé, látta, hogy
remeg a keze.

1 ÓRA 30 PERC

A merülőhajó óvatosan megpihent a bázis mellett a fenéken. Norman belépett a hajó zsilipjébe,
elárasztotta a kamrát. Egy perc múltán már mászott lefelé a hajó oldalán, ment a bázis felé. A
robbanóanyaggal teli kúpok tetején furcsa ünnepi hangulatot idézve villogtak a vörös lámpák.
– Figyelem, Figyelem! Tizennégy perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Megsaccolta, mennyi időre van szükség. Egy perc a bejutás. Beth és Harry beöltözése öt-hat.
Négy, mire beszállnak. Két-három perc a felemelkedésre.
Nem sok.
Már a bázis alatt járt, a vastag pillérek között.
– Szóval visszajött, Norman – szólalt meg Beth a sisakmikrofonban.
– Vissza.
 – Hál'istennek. – Beth elsírta magát. Norman ott volt az A henger alatt, a sisakhangszórón
keresztül hallotta zokogását. Megtalálta a nyílásfedelet, megpördítette a kereket, hogy kinyissa. Nem
mozdult.
– Beth! Nyissa ki a fedelet!
Beth csak zokogott, nem válaszolt.
– Beth! Hall engem! Nyissa ki a zsilipbejárót!
Beth úgy sírt, mint egy gyerek, hisztérikusan zokogott. – Norman! Nagyon kérem, segítsen!
Könyörgök...!
– Segíteni akarok magának, Beth. Nyissa ki a nyílásfedelet.
– Nem tehetem.
– Hogyhogy nem teheti?
– Nem volna jó.
– Beth... Ne butáskodjon, Beth...
– Nem tehetem, Norman.
– Dehogynem teheti, Beth. Nyissa ki.
– Nem lett volna szabad visszajönnie, Norman.
Erre most nincs idő. – Szedje össze magát, Beth! Nyissa ki!
– Nem nyitom, Norman. Nem tehetem. Beth megint zokogásban tört ki.
Végigpróbálta az összes nyílást, egyiket a másik után. A B zárva. C zárva. D zárva.
– Figyelem, figyelem! Tizenhárom perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Az elárasztott E hengernél állt. A henger palástján ott tátongott a fogazott peremű lyuk. Beférne
rajta, de azok a kiálló, hegyes fogak... ha beletépnek az öltözékébe...
Nem: túl kockázatos. Belépett a henger alá. Van itt bejáró?
Megtalálta a nyílásfedelet, megpördítette a kereket. Könnyedén kinyílt. Felnyitotta a nyílásfedelet,
hallotta, amint nekivágódik a fémpadlónak.
– Norman! Maga az?
Felhúzódzkodott a hengerbe. Lihegett a megerőltetéstől, négykézláb állt a padlón. Lecsukta és
visszazárta a nyílásfedelet, aztán megállt egy pillanatra, hogy lélegzethez jusson.
– Figyelem, figyelem! Tizenkét perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Jézusom! gondolta. Már csak ennyi?
Valami fehér libegett el a maszkja előtt, megijesztette. Hátraugrott, aztán látta, hogy csak egy
doboz kukorica pehely. Mikor megérintette, a doboz szétmállott az ujjai között, hópehely ként
szállingózott a kukorica.
A konyhában volt. A tűzhely mögött egy másik nyílásfedelet látott. Ez a D hengerbe vezet. A D
nincs elárasztva, valahogy tehát nyomás alá kell helyezni az E-t.
Felnézett: ott is volt egy nyílás, a felszakadt oldalú felső részbe vezető átjáró. Gyorsan felmászott.
Valami gáz kell, valami tartály. A társalgóban sötét volt, csak a lyukon keresztül szűrődött be a külső
reflektorok fénye. Kárpitozás, szigetelés lebegett a vízben. Valami megérintette, megperdült: egy
arcot látott, előtte hullámzó, fekete hajat, majd ahogy a haj függönye szétlebbent, észrevette, hogy az
arc jókora része hiányzik, groteszk seb tátong a helyén.
Tina.
Megborzongott, eltaszította magától. A test lassan, fölfelé sodródva, ellebegett.
– Figyelem, figyelem! Tizenegy perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Minden úgy felgyorsult, gondolta. Alig maradt valami idő. Be kell jutnia a bázisra.
A társalgóban nem volt semmiféle tartály. Lemászott a konyhába, becsukta a nyílásfedelet. A
tűzhelyt nézte, a sütőt. Kinyitotta a sütő ajtaját: nagy gázbuborék tört ki belőle. A bennrekedt levegő.
De hát az nem lehet, gondolta, látva, hogy a nyitott sütőből továbbra is egyenletes ütemben sorjáznak
elő a buborékok.
 Mit is mondott Barnes a nyomás alatti főzésről? Nem emlékezett rá pontosan, csak arra, hogy
valami szokatlant. Gázt használnának? Igen, de több oxigénre is van szükségük. Akkor pedig...
Nagyot nyögve elhúzta a tűzhelyet a faltól. És megtalálta. Ott volt: egy tömzsi Pb-palack meg két
nagy kék palack.
Oxigénpalackok.
Kinyitotta az egyik csapot, bömbölve áramlott ki az oxigén. A buborékok a mennyezetre
száguldottak, ott megszorultak, hatalmas légzsákká kezdtek összeállni.
Kinyitotta a másik palackot is. A vízszint rohamosan csökkent; derékig, aztán már csak térdig ért.
Ott megállt. Kiürültek a tartályok. Nem számít, így is jó lesz.
– Figyelem, figyelem! Tíz perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Kinyitotta a D-hengerbe nyíló ajtót, és átlépett a lakótérbe.

A világítás tompa volt. A falakat valami furcsa, nyálkás, zöld penész borította.
Harry eszméletlenül feküdt a díványon, az intravénás tű még mindig ott volt a karjában. Norman
kirántotta, spriccelt a vér. Megrázta Harryt, próbálta magához téríteni.
Harry szemhéja megremegett, de egyébként nem reagált. Norman fölnyalábolta, a vállára vette,
elindult vele.
A hangszóróból még mindig Beth zokogása hallatszott. – Nem lett volna szabad visszajönnie,
Norman.
– Hol van most, Beth?
A monitorokra pillantott:
A ROBBANTÁSIG MÉG 09:32
Visszaszámlálás. Mintha a szokásosnál gyorsabban peregnének számok.
– Vigye Harryt, és menjen, Norman. Menjenek. Hagyjanak itt.
– Mondja meg, hol van, Beth!
Norman a C henger felé igyekezett. Sehol sem látta Beth-t. Harry halottként nehezedett a vállára,
alig fért át vele az ajtókon.
– Semmi értelme, Norman.
– Jöjjön már, Beth...!
– Tudom, hogy rossz vagyok, Norman. Tudom, hogy nem lehet segíteni rajtam.
– Beth...! – A sisakrádióján keresztül hallotta Beth-t, így hang után nem tudta megkeresni. A
sisakja levételét nem merte megkockáztatni. Most nem.
– Rászolgáltam a halálra, Norman.
– Hagyja ezt abba, Beth!
– Figyelem, figyelem! Kilenc perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Új riasztójel harsant: egy pillanatról pillanatra hangosabb bipegés.
A B hengerben volt, csövek és berendezések labirintusában. A nemrég tiszta és tarka felületeket
nyálkás penész lepte: olyan volt, mint egy dzsungelbeli mocsár.
– Beth...
Beth hallgatott. Itt kell lennie a B-ben, gondolta Norman, mindig is ez volt a kedvenc helye, ez,
ahonnan az egész bázis irányítható. A padlóra bocsátotta Harryt, nekitámasztotta a falnak. A fal
azonban sikamlós volt, Harry oldalra dőlt, beverte a fejét. Köhögött, kinyitotta a szemét.
– Jézusom. Norman!
Norman a kezével jelezte, hogy hallgasson.
– Beth! – mondta.
Semmi válasz. Norman elindult a nyálkás csövek között.
– Beth!
– Hagyjon itt, Norman.
 – Nem tehetem. Viszem magát is.
– Nem, Norman. Én maradok.
Meglátta.
Hátul, a csövek közé húzódva kuporgott, úgy sírt, mint egy gyerek. A kezében egy robbanófejes
szigonypuskát szorongatott. Könnyes szemmel nézett Normanre.
– Jaj, Norman... – mondta. – Maga itt akart hagyni minket...
– Bocsánatot kérek. Rosszul tettem – mondta Norman.
Kezét nyújtva elindult Beth felé. Beth felé fordította a szigonyt. – Nem. Igaza volt. Magának volt
igaza. Hagyjon itt.
Beth feje fölött ott fluoreszkált egy monitor, sebesen peregtek rajta a számok: 08:27... 08:26...
Valami az eszébe jutott: én ez meg tudom változtatni. Azt akarom, hogy álljanak meg a számok.
A számok nem álltak meg.
– Velem nem veheti fel a harcot, Norman – mondta Beth, és még jobban behúzódott a sarokba.
Dühödt erő áradt a tekintetéből.
– Látom.
– Már nincs sok idő, Norman. Menjen innen – mondta Beth.
Norman hirtelen felfogta a helyzet abszurditását: egy olyan embert akar megmenteni, aki nem
akarja, hogy megmentsék. Most mit csináljon? Beth bevette magát a sarokba, nem tud hozzányúlni,
nem tud neki segíteni. És most már arra is alig van idő, hogy ő maga meneküljön, Harryról nem is
beszélve...
Harry, jutott eszébe hirtelen. Hol van most Harry?
Azt akarom, hogy Harry segítsen nekem.
De vajon van-e rá idő: vészesen fogynak a másodpercek, már csak alig nyolc perc maradt...
– Visszajövök magáért, Beth.
– Menjen – mondta Beth. – Most már menjen, Norman.
– De Beth...
– Nem, Norman! Komolyan mondtam! Menjen! Miért nem megy már?! – kiáltotta Beth. Hirtelen
gyanakodni kezdett; mozdította a fejét, hogy körülnézzen, de ebben a pillanatban Harry odalépett
mögé, és egy nagy csavarkulccsal fejbe vágta. Émelyítő püffenés hallatszott; Beth az oldalára dőlt.
– Megöltem? – kérdezte Harry.
Megszólalt a mély férfihang. – Figyelem, figyelem! Nyolc perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Norman a visszafelé számláló órára koncentrált. Állj. Visszaszámlálás állj.
Ám amikor megint odanézett, még mindig visszafelé peregtek a számjegyek. Megint megpróbálta.
Állj. Állj meg azonnal. Álljon meg a visszaszámlálás. Megáll.
– Hagyja abba – mondta Harry. – Ez nem megy.
– De hát mennie kell! – mondta Norman.
– Nem kell – felelte Harry –, mert Beth nem teljesen eszméletlen.
Lábuk előtt a padlón Beth felnyögött. Megmozdult a lába.
– Még mindig fogja valahogy – mondta Norman. – Nagyon erős.
– Injekciózzuk?
Norman a fejét rázta. Már nincs idő visszamenni a tűért. És ha volna is, de esetleg nem hat...
– Vágjam fejbe még egyszer? – kérdezte Harry. – Erősebben? Öljem meg?
– Ne – mondta Norman.
– Nincs más megoldás, csak ha megöljük...
– Nem – mondta Norman, és közben arra gondolt: téged se öltünk meg, pedig megtehettük volna.
– Ha nem öljük meg – mondta Harry –, nem tudjuk leállítani a visszaszámlálást. Akkor pedig
húzzuk innen a csíkot.
Rohantak a zsilipkamrához.
 – Mennyi idő maradt? – kérdezte Harry. Az A henger zsilipkamrájában álltak, Beth-t öltöztették.
Beth nyöszörgött, kicsit ellen is állt, amivel még jobban megnehezítette a dolgot. A tarkója véres volt.
– Jézusom, Beth... Mennyi van még, Norman?
– Hét és fél.
Beth lába már a csizmában volt, gyorsan bedugták a karjait, felhúzták mellén a cipzárt.
Bekapcsolták a levegőjét. Norman segített beöltözni Harrynak.
– Figyelem, figyelem! Hét perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Harry megkérdezte: – Mennyi idő alatt érhetünk fel?
– Beszállás után két és fél perc – felelte Norman.
– Remek.
Norman rácsapott Harry sisakjára. – Gyerünk!
Harry a vízbe ereszkedett, Norman utána bocsátotta a magatehetetlen Beth-t. Borzasztó nehéz volt
a tartállyal meg az ólmokkal.
– Jöjjön, Norman!
Norman a vízbe vetette magát.
A merülőhajóhoz érve felkapaszkodott a zsilipnyíláshoz, de a rögzítetlen hajótest
kiszámíthatatlanul imbolygott alatta. Harry a fenéken állva próbálta Norman felé tolni Beth-t, de
Beth derékban állandóan meghajlott. Norman érte nyúlva megcsúszott, és leesett a hajóról.
– Figyelem, figyelem! Hat perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
– Siessen, Norman! Már csak hat perc!
– Hallottam, nem vagyok süket!
Norman felállt, visszamászott a merülőhajóra, de a ruhája sáros lett, a kesztyűje csúszott. Harry
számolt: – Öt huszonkilenc... öt huszonnyolc... öt huszonhét... – Norman elkapta Beth karját, de
megint kicsúszott a kezéből.
– Az istenit, Norman! Fogja rendesen!
– Azt csinálom!
– Itt van, fogja meg.
– Figyelem, figyelem. Öt perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
A bipegés most már egészen magas hangra váltott. A hangereje is fokozódott. Ordítaniuk kellett,
hogy hallják egymást.
– Adja már ide, Harry...!
– Itt van, itt van, fogja már...!
– Kicsúszott...!
– Itt van!
Norman végül Beth légvezetékét tudta megfogni, közvetlenül a sisaknál. Tétovázott, meg merje-e
húzni, de muszáj volt. A légvezetéknél fogva felhúzta Beth-t, lefektette a hajó tetejére, aztán
leengedte a zsilipnyílásba.
– Négy huszonkilenc... négy huszonnyolc...
Norman csak nagy nehézségek árán tudta megőrizni az egyensúlyát. Beth egyik lábát már
beledugta a nyílásba, de a másik térdben behajlott, beakadt, nem tudta benyomni. Valahányszor
lehajolt, hogy kiegyenesítse Beth lábát, az egész hajó megbillent, nem sok híja volt, hogy le nem
esett.
– Négy tizenhat... négy tizenöt...
– Az agyamra megy ezzel a számolással, inkább csináljon valamit!
Harry nekifeszült a hajónak, próbálta egyensúlyban tartani. Norman előrehajolt, kiegyenesítette
Beth térdét; Beth könnyedén besiklott a nyílásba. Norman utána mászott. A zsilip egyszemélyes volt,
de a magatehetetlen Beth nem tudta volna kezelni a műszereket.
 Normannek kellett.
– Figyelem, figyelem! Négy perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Norman bepréselte magát Beth mellé, mellük egymáshoz szorult, sisakjuk összekoccant. Nagy
nehezen lezárta a nyílást, és sűrített levegővel kinyomatta a zsilipből a vizet. Abban a pillanatban,
hogy a víz már nem támogatta, Beth teljes súlyával rádőlt.
A belső nyílás fogantyúja Beth háta mögött volt; nem érte el. Próbálta elfordítani Beth-t, de Beth
nehéz volt, mint az ólom.
Az egész hajó imbolygott; Harry két kézzel kapaszkodott az oldalába.
– Mi a francot művelnek odabent?
– Harry, fogja már be a száját!
– Mit szórakoznak ennyi ideig?
Norman végre elérte a fogantyút. Lenyomta, de az ajtó nem mozdult: befelé nyílt, így, hogy ketten
voltak a zsiliptérben, nem lehetett kinyitni, nem volt rá hely.
– Baj van, Harry!
– Jézusom! Három harminc! Normant kiverte a veríték. Most aztán tényleg baj van.
– Harry! Ki kell adnom magának Beth-t! Egyedül kell bemásznom.
– Jézusom, Norman…
Norman elárasztotta a zsilipkamrát, felnyitotta a zárófedelet. Harry a hajó tetején egyensúlyozott.
Megragadta Beth légvezetékét, felhúzta. Norman felnyúlt, hogy lecsukja a tetőt.
– Nem tudná elvinni innen Beth lábát, hogy le tudjam csukni?
– Próbálok nem leesni innen.
– Hát nem látja, hogy nem tudom tőle...Norman ingerülten félrelökte Beth lábát, lecsapta a tetőt.
Levegő be.
– Figyelem, figyelem! Két perc. Folytatjuk a visszaszámlálást.
Bent volt a hajóban. Zölden világítottak a műszerek.
– Norman!
– Próbálja benyomni olyan gyorsan, ahogy csak tudja! – kiáltotta Norman, de közben arra
gondolt: most aztán tényleg baj van, legalább harminc másodperc, mire Harry be szuszakolja Beth,
aztán még harminc másodperc, mire ő is lejön, az összesen egy perc...
– Bent van. Levegőt!
Norman már nyomta is a gombot, kipréselte a vizet.
– Hogy csinálta ilyen gyorsan, Harry?
– A természetes módon – felelte Harry. – Ahogy emberek szűk helyekre be szoktak mászni. –
Norman közben már nyitotta is az ajtót, és mire megkérdezhette volna Harryt, hogy értse ezt, már
látta is: Harry fejjel lefelé engedte Beth-t a zsilipbe. A vállánál fogva kirántotta, és már csapta is
vissza az ajtót. Pillanatok múltán hallotta, hogy Harry is kipréseli a levegőt.
Bevágódott az ajtó, Harry is előreült.
– Jézusom, egy negyven! – mondta. – Maga tudja, hogy működik ez?
– Tudom.
Norman megnyomta a vezérlőgombokat. Felnyüszítettek a propellerek, testük átvette a hajó
remegését. A hajó elemelkedett a fenékről.
– Egy perc harminc. Mit mondott, mennyi idő, míg felérünk?
– Kettő harminc – mondta Norman, de közben már állította is be az emelkedés ütemét szabályzó
tárcsát a maximumra. Másodpercenként két méter.
Sivításszerűen lövellt ki a tartályokból a ballasztvíz. A merülőhajó orra éles szögben
megemelkedett, és gyors ütemben indult fölfelé.
– Ez a legnagyobb sebessége?
– Igen.
 – Jézusom.
– Nyugalom, Harry.
Néztek vissza, lefelé: még látták a kivilágított bázist. És látták az űrhajó mellett sorakozó
robbanókúpok vörös lámpáit. Gyorsan emelkedtek az űrhajó magas vezérsíkja mellett, aztán az is
elmaradt mellettük, nem láttak semmit, csak fekete vizet.
– Egy perc húsz.
– Még kétszázhetven méter – mondta Norman. Nemigen lehetett érezni a mozgást, csak a
műszerek jelezték, hogy emelkednek.
– Nem elég gyors – mondta Harry. – Pokoli sok odalent a robbanóanyag. Elég gyors, javította ki
gondolatban Norman.
– A lökéshullám úgy felnyitja ezt a hajót, mint egy szardíniásdobozt – mondta Harry. Semmi
bajunk nem lesz a lökéshullámtól. Kétszáznegyven méter.
– Negyven másodperc – mondta Harry. – Nem ússzuk meg.
– Megússzuk.
Már kétszáztíz méteren voltak, gyorsan emelkedtek. A víz most már kékes árnyalatot öltött : már
átszűrődött rajta a napfény.
– Harminc másodperc – mondta Harry. – Hol vagyunk? Huszonkilenc... huszonnyolc...
– Százkilencven méter... száznyolcvan – mondta Norman.
Lenéztek a hajó oldalán. Már épp hogy csak ki tudták venni a bázis reflektorainak tűhegynyi
fénypontjait.
Beth köhögni kezdett. – Már késő – mondta Harry. – Az elejétől fogva tudtam, hogy nem ússzuk
meg.
– De megússzuk – mondta Norman.
– Tíz másodperc – mondta Harry. – Kilenc... nyolc... Kapaszkodjanak!
Norman magához szorította Beth-t. A robbanást megrázta a hajót, megpörgette, fejre állította,
megint a talpára, vitte-vitte a hatalmas erejű áramlat hátán.
– Mama! – ordított Harry, de még mindig emelkedtek, nem volt semmi bajuk. – Megúsztuk!
– Százhúsz méter – mondta Norman. Odakint már világoskék volt a víz. Megnyomott néhány
gombot, lassította az emelkedést.
Harry csak ordított, nem bírta abbahagyni, nagyokat csapott Norman hátára. – Sikerült! Azt a
jóságos mindenségit, maga kurvapecér, sikerült! Megúsztuk! Sose hittem volna! Megúsztuk!
Norman szemét elfutotta a könny, alig látta a műszereket.
Aztán hirtelen hunyorognia kellett, mert a felszínre bukkanó, átlátszó félgömbön át csak úgy dőlt
be a napfény. A tenger nyugodt volt, az ég kék, bodros felhős úsztak rajta.
– Látja ezt? – kiáltotta Harry Norman fülébe. – Látja ezt! Micsoda mocskosul gyönyörű, tökéletes
nap!

0 ÓRA 0 PERC

Ragyogó fénysugár ébresztette Normant: az egyetlen ablakon szűrődött be. Az ágyán hevert, úgy
nézett körül a kamrában, amely egy négy és fél méter hosszú, fekvő henger volt; fekhelyek, középen
egy fémasztal fémszékekkel, egy kis válaszfal mögött egy kémiai vécé. Harry a fölötte lévő
fekhelyen horkolt. Beth a másik oldalon aludt, karját keresztbevetve arcán. Halkan, távolról, férfiak
kiáltozása hallatszott. Norman ásított, felkelt, Minden porcikája sajgott, de egyébként nem volt
semmi baja. Odalépett a-fényes, kerek ablakhoz, és kinézett; hunyorgásra késztette az óceán fölött
ragyogó nap. A már ismerős kutatóhajó, a John Hawes tatfedélzetét látta: a fehér helikoptervárót,
vaskos kötéltekercseket, egy vízalatti robot csőszerű fémvázát. A robot mellé épp akkor eresztettek le
egy másikat, egyenruhás tengerész irányította a műveletet nagy ordítozva, káromkodva, hadonászva.
A kamra vastag acélfalán alig hallatszottak be a hangok.
Közvetlenül a kamra mellett egy izmos tengerész egy nagy, zöld Oxigén feliratú tartályt görgetett
a fedélzeten. A dekompressziós kamra felügyeletével megbízott háromtagú egészségügyis csapat
kártyázott.
Az ablak három centiméter vastag üvegén át kitekintve Norman úgy érezte, mintha valami
miniatűr világba kukucskálna be, amelyhez semmi köze – mintha egy érdekes és egzotikus fajokkal
benépesített terráriumot szemlélne. Ez a világ éppoly idegennek rémlett, mint a bázis ablakából látott
sötét, óceáni világ.
Nézte, hogy csapkodják azok hárman a lapokat egy ládára, nézte, mint nevetnek, gesztikulálnak.
Egyszer sem pillantottak felé, egyikük se nézett a dekompressziós kamrára. Nem értette ezeket a
fiatalembereket. Nem kellene ezeknek figyelemmel kísérniük a dekompresszálást? Fiataloknak,
gyakorlatlanoknak látszottak. Csak a játékkal törődtek, rá se hederítettek a kamrában tartózkodó
három túlélőre, nem érdekelte őket az expedíció jelentősége, se a hírek, amelyeket ez a három ember
hozott a felszínre. Ezek a vidáman kártyázó tengerészek fütyültek az egészre. Vagy talán csak nem
tudták, miről van szó.
Megfordult, leült az asztalhoz. A térde lüktetett, a fehér kötés körül meg is duzzadt. A
haditengerészet egyik orvosa látta el, mikor a merülőhajóból a dekompressziós kamrába helyezték
őket. A Deepstar III-ból egy nyomás alá helyezett búvárharang alatt szedték ki őket, onnan kerültek
ide, ebbe a nagy hengerbe. Azt mondták, négy napot kell el tölteniük benne. Norman nem tudta
pontosan, mennyi ideje vannak itt: valamennyien rögtön elaludtak, és a kamrában nem volt óra. A
karórája üvege meg betört; nem emlékezett rá, hogyan történt.
Az asztalba valaki jó mélyen belevéste: ROHADT TENGERÉSZET. Végigfuttatta ujjait a
bemélyedéseken, s eszébe jutottak az ezüst fényű gömb bemélyedései. Most azonban mindhárman a
Haditengerészet kezében vannak. Mit mondjunk nekik? gondolta.

– Mit mondjunk nekik? – kérdezte Beth.

Ez már jó néhány órával később volt. Mindhárman felébredtek, ott ültek az összekaristolt
vasasztal körül. Egyikük sem próbált meg szóba elegyedni a legénységgel. Mintha kimondatlan
egyezséget kötöttek volna, hogy egy ideig még fenntartják elszigeteltségüket.
– Azt hiszem, mindent el kell mondanunk nekik – mondta Harry.
– Én meg nem hiszem – mondta Norman. Őt magát is meglepte meggyőződésének ereje, saját
hangjának határozottsága.
– Egyetértek – mondta Beth. – Nem hiszem, hogy a világ fel volna készülve erre a gömbre. Én
biztosan nem voltam.
Bocsánatkérő tekintetet vetett Normanre. Norman a vállára tette a kezét.
– Ez mind nagyon szép – mondta Harry –, de vizsgáljuk meg a dolgot a haditengerészet
szemszögéből is. Ezek hatalmas költségek árán összehoztak egy nem mindennapi expedíciót. Öt
ember meghalt, két mélyvízi bázisuk tönkrement. Ezeket érdekelni fogja, mi történt odalent... És
addig fognak faggatni minket, míg meg nem tudják.
– Megtagadhatjuk a válaszadást – mondta Beth.
– Azzal nem sokra megyünk – mondta Harry. – Ne felejtse el, ott van náluk az összes kazetta.
– Ez igaz – mondta Norman. – Ott vannak a kazetták. – Neki is csak most jutottak eszébe.
Kazetták tucatjai, ott van rajtuk minden: a polip, a halálesetek, a gömb.
– Meg kellett volna semmisítenünk őket – mondta Beth.
– Talán igen – mondta Harry. – Most már viszont késő. Nem akadályozhatjuk meg, hogy a
tengerészek végignézzék.
Norman felsóhajtott: Harrynak igaza van. Most már nem lehet eltusolni a történteket, nem lehet
megakadályozni a tengerészetet, hogy tudomást szerezzen a gömbről, a gömb által kivetített
hatalomról. És ez a hatalom felülmúlhatatlan fegyver: a képesség, hogy birtokosa puszta képzelet
útján harcképtelenné tegye ellenségét. Ijesztő következményeket sejtet... És nem tudják
megakadályozni, hogy birtokba vegyék. Illetve...
– Azt hiszem, mégiscsak van egy megoldás, amivel meg tudjuk akadályozni, hogy tudomást
szerezzenek róla – mondta Norman.
– Micsoda? – kérdezte Harry.
– Még mindig rendelkezünk a hatalommal, ugye?
– Azt hiszem.
– És ez a hatalom abból áll – folytatta Norman –, hogy bármit meg tudunk valósítani pusztán
azáltal, hogy elképzeljük.
– Igen...
– Akkor meg tudjuk akadályozni, hogy a haditengerészet tudomást szerezzen róla. Mégpedig úgy,
hogy elhatározzuk, hogy ezt az egész históriát elfelejtjük.
Harry a homlokát ráncolta. – Egész érdekes kérdés: hatalmunkban áll-e elfelejteni a hatalmat.
– Szerintem jó ötlet – mondta Beth. – Az a gömb rettentő veszélyes. – Hallgattak, próbálták
végiggondolni, mivel jár, ha elfelejtik. Mert ez az elfelejtés nemcsak azzal jár, hogy a haditengerészet
nem szerez tudomást róla, hanem kiradíroz minden vele kapcsolatos emléket, beleértve az övékét is.
Eltűnik az emberi tudatból, mintha soha nem is létezett volna. Örökre kitörlődik az emberi nem
tudatából.
– Nagy lépés – mondta Harry. – Azok után, amiken keresztülmentünk, csak úgy elfelejteni...
– Épp azok miatt, amiken keresztülmentünk, Harry – mondta Beth. – Nézzünk szembe az
igazsággal: nem nagyon álltuk meg a helyünket. – Normannek feltűnt, hogy a hangjából eltűnt a
keserűség, a korábban gyakran tapasztalt él.
– Ez sajnos igaz – mondta. – A gömb azzal a céllal készült, hogy levizsgáztassa az útjába kerülő
intelligens lényeket, és mi egyszerűen megbuktunk ezen a vizsgán.
– Szóval maga szerint erre való a gömb? – kérdezte Harry. – Szerintem nem.
– Hanem mire? – kérdezte Norman.
– Nos, tételezzük fel a következőket – mondta Harry. – Tételezzük fel, hogy maga egy intelligens
baktérium, ott lebeg az űrben, és egyszer csak belebotlik a mi egyik távközlési műholdunkba.
Micsoda furcsa, idegen objektum ez, gondolja magában, nézzük csak meg közelebbről. Tételezzük
fel, hogy sikerül kinyitnia, és belemászik. Roppant érdekesnek találja, tele van óriási, rejtélyes
szerkezetekkel. Végül azonban belemászik az egyik üzemanyagcellába, és a hidrogén megöli. Az
utolsó gondolata az lesz: ez az idegen szerkezet nyilvánvalóan abból a célból készült, hogy próbára
tegye a baktériumok intelligenciáját, és hogy megöljön minket, ha elvétünk egy lépést. – Harry
feltolta az orrán a szemüvegét. – Nos, ez a haldokló baktérium szempontjából korrekt álláspont
lenne. Viszont egyáltalán nem lenne helyes álláspont a műhold készítői részéről. A mi
szempontunkból nézve a távközlési műholdnak semmi köze intelligens baktériumokhoz. Még csak
azt sem tudjuk, léteznek-e arrafelé intelligens baktériumok. Mi csupán kommunikálni szeretnénk, és
ebből a célból létrehoztunk egy teljesen hétköznapi szerkezetet.
– Eszerint lehet, hogy a gömb nem híradás, nem diadalmi jel, és nem is csapda?
– Nagyon is lehet – mondta Harry. – Könnyen lehet, hogy a gömbnek semmi köze idegen
életformák kutatásához vagy bármiféle kutatáshoz, vagy azokhoz a funkciókhoz, amelyeket
tulajdonítunk neki. Puszta véletlen is lehet, hogy ilyen mélyreható változásokat okoz nálunk.
– De hát miért építene valaki egy ilyen szerkezetet? – kérdezte Norman.
– Ez ugyanaz a kérdés, amit az intelligens baktérium is feltenne egy távközlési műhold láttán:
miért építene valaki egy ilyen szerkezetet?
– Apropó, szerkezet – mondta Beth. – Lehet, hogy nem is szerkezet. Lehet, hogy egy létezési
forma. Lehet, hogy él.
– Elképzelhető – bólintott Harry.
– Ha pedig a gömb él – folytatta Beth –, akkor felmerül a kérdés: nem kötelességünk-e életben
tartanunk?
– Nem tudjuk, hogy csakugyan él-e.
Norman a széktámlának dőlt. – Ezek az eszmefuttatások mind nagyon érdekesek – mondta –, de
ha ezeket egy pillanatra félretesszük, rájövünk, hogy valójában semmit sem tudunk a gömbről. Nem
tudjuk, micsoda. Nem tudjuk, honnan származik. Nem tudjuk, élő-e vagy halott. Nem tudjuk, hogyan
került abba az űrhajóba. Nem tudunk róla semmit, csak azt, amit képzelünk róla... Amit pedig
képzelünk róla, az többet árul el rólunk, mint róla.
– Ez így van – mondta Harry.
– Mivel tulajdonképpen egyfajta tükörképünk – mondta Norman.
– Ha már itt tartunk, van egy másik lehetőség is – mondta Harry. – Lehet, hogy nem is idegen.
Lehet, hogy ember készítette.
Normant nagyon meglepte ez a feltételezés. Harry kifejtette.
– Gondolja csak végig – mondta. – Van egy űrhajó a mi jövőnkben, amely keresztülmegy egy
fekete lyukon, átkerül egy másik világegyetembe vagy a mi világegyetemünk egy másik részébe.
Nem tudhatjuk, mi történt. De tételezzük fel csak az időtorzulást. Tételezzük fel, hogy a hajó, amely
2043-ben indult a legénységével, valójában többezer évig volt úton. Nem találhatta fel az emberi
legénység ezt a gömböt ennyi idő alatt?
– Én ezt nem tartom valószínűnek – mondta Beth.
– Azért csak gondolkozzunk el rajta még egy percig, Beth – mondta szelíden Harry. Norman
észrevette, hogy Harry már nem fölényeskedik. Milyen nagy most az egyetértés, gondolta. Odalent
elég nehezen jöttünk ki egymással, most viszont remekül. Igazi csapattá váltunk.
– A jövővel kapcsolatban van egy nagy probléma, amit nem vagyunk hajlandók elismerni –
folytatta Harry. – Azt hisszük, jobban belelátunk a jövőbe annál, mint amennyire ténylegesen
belelátunk. Leonardo da Vinci ötszáz évvel ezelőtt megpróbált helikoptert készíteni; Jules Verne száz
éve megjósolta már a tengeralattjárót. Ilyen példák alapján feltételezzük, hogy a jövő megjósolható.
Pedig nem az. Mert se Leonardo, se Jules Verne nem is álmodott soha a számítógépről. A
számítógépnek már a puszta koncepciója is akkora ismeretanyagot feltételez, amely egyszerűen
felfoghatatlan volt az akkor élők számára. A számítógép egy olyan információ volt, amely csak
később jött – ha úgy tetszik, a semmiből. És mi se vagyunk okosabbak. Mi se képzeltük, hogy
lesznek emberek, akik keresztülzavarnak majd egy űrhajót egy fekete lyukon, sőt néhány éve még
csak nem is sejtettük, hogy léteznek fekete lyukak... Azt meg holtbiztosán nem tudjuk elképzelni,
mire lesznek képesek az emberek ezredévek múlva.
– Feltéve, hogy a gömböt emberek készítették.
– Igen. Feltételezve.
– És ha mégsem? Ha tényleg idegen civilizációból származik? Van jogunk egy ilyen ismeretet
kitörölni az emberiség tudáshalmazából?
– Én nem tudom... – ingatta a fejét Harry. – Ha elhatározzuk, hogy elfelejtjük a gömböt...
– Akkor eltűnik – mondta Norman. Beth az asztallapra meredt. – De jó volna megkérdezni valakit
– mondta nagy sokára.
– Nincs kit megkérdezni – mondta Norman.
– De vajon tényleg el tudjuk-e felejteni? Sikerülni fog? – kérdezte Beth. Hosszan hallgattak.
– Igen – mondta végül Harry. – Efelől semmi kétség. És azt hiszem, már van is rá bizonyítékom,
hogy el is akarjuk felejteni. Ez egyben megold egy logikai problémát is, ami a kezdet kezdete óta,
mióta felfedeztük a hajót, zavar. Mert valami nagyon fontos dolog hiányzott arról a hajóról.
– Igen? Mi?
 – Valamiféle jel, amely arra utalt volna, hogy az űrhajó építői tudták, hogy a fekete lyukon való
áthatolás lehetséges.
– Ezt nem értem – mondta Norman.
– Nos – mondta Harry –, mi hárman már láttunk olyan űrhajót, amely keresztülment egy fekete
lyukon. Bejártuk azt az űrhajót. Tehát tudjuk, hogy ez ilyen utazás lehetséges.
– Igen...
– Ötven év múlva lesznek majd emberek, akik minden tapasztalat nélkül megépítik ezt a hajót,
anélkül, hogy tudnák: ezt a hajót ötven évvel azelőtt már megtalálták. A hajón nincs jele, hogy
építőinek tudomása lett volna múltbeli létezéséről.
– Talán csak az időparadoxon – mondta Beth. – Tudja, mikor az ember visszamegy a múltba, és
találkozik régi önmagával...
Harry megrázta a fejét. – Szerintem ez nem az az eset. Szerintem itt arról van szó, hogy a hajóval
kapcsolatos ismeretek el fognak veszni.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy el fogjuk felejteni.
– Igen – felelte Harry. – És őszintén szólva, szerintem ez a legjobb megoldás. Odalent jó ideig azt
hittem, egyikünk sem ússza meg élve. Ez volt az egyetlen megoldás, amit ki tudtam ötölni. Ezért
akartam végrendelkezni.
– Ha viszont most úgy döntünk, hogy elfelejtjük...
– Pontosan – mondta Harry. – Ha úgy döntünk, hogy elfelejtjük, az eredmény ugyanaz.
– A tudás pedig örökre elvész – mondta halkan Norman. Nem tudott dönteni. Nagyon nem
szívesen szánta volna rá magát. Csak nézte az összekaristolt asztallapot.
Bizonyos értelemben, gondolta, csupán emlékekből állunk. Emlékekből áll össze a
személyiségünk, az életünk emlékek köré szerveződik, kultúránk történelemnek és tudománynak
nevezett közös emlékek alapjára épül. És akkor most... lemondani egy emlékről, lemondani a
tudásról, lemondani a múltról...
– Nem könnyű – mondta fejét csóválva Harry.
– Nem – mondta Norman. – Nem az. – Valójában annyira nehéznek találta, hogy arra gondolt,
nem valami olyan mélyen gyökerező emberi jellemzőről van-e szó itt is, mint a szexualitás.
Egyszerűen képtelen lemondani erről a tudásról. Annyira fontosnak tűnt fel előtte, a távlatai annyira
varázslatosnak... Egész lénye lázadozott a felejtés ellen.
Harry megszólalt. – Hát... szerintem mindenképpen meg kell tennünk.
– Ted jár a fejemben – mondta Beth. – Meg Barnes és a többiek... Csak mi hárman tudjuk, hogyan
is haltak meg valójában. Hogy miért adták az életüket. És ha mi elfelejtjük...
– Mond valamit – mondta Harry. – Ha elfelejtjük, mi lesz a részletekkel? Mi lesz azzal a sok
elvarratlan szállal?
– Szerintem ez nem probléma – mondta Norman. – A tudatalattinak, mint tapasztalhattuk,
hatalmas teremtő ereje van. A tudatalattinknak gondja lesz a részletekre. Valahogy úgy, ahogy
reggelente felöltözünk. Öltözködés közben nem szükségképpen figyelünk oda minden részletre,
például, hogy hogyan csatoljuk be az övünket, vagy hogy hogyan húzzuk fel a zokninkat. Hozunk
egy alapszintű döntést, hogy hogyan akarunk kinézni, aztán felöltözünk.
– Akkor is jobb, ha valamiféle közös nevezőre jutunk – mondta Harry –, mivel mindannyian
birtokában vagyunk a hatalomnak, és ha különféle dolgokat képzelünk el, az zavart okoz.
– Jól van – bólintott Norman. – Beszéljük meg, mi történt. Miért jöttünk ide?
– Én azt hittem, egy repülőgép-szerencsétlenséghez hívnak.
– Én is.
– Rendben, akkor tegyük fel, hogy csakugyan az volt.
– Jó. És mi történt?
– A haditengerészet leküldött néhány embert, hogy vizsgálják meg a roncsot, de felmerült egy
probléma...
– Álljunk meg egy percre: miféle probléma?
– A polip?
– Nem. Valami technikai jellegű dolog jobb lenne.
– Valami a viharral kapcsolatban?
– A vihar alatt bedöglött az ellátórendszer?
– Ez jó. A vihar alatt bedöglött az ellátórendszer.
– Aminek következtében többen meghaltak?
– Álljunk meg egy percre. Ne rohanjunk. Mitől döglött be az ellátórendszer?
– A fal megrepedt, a tengervíz szétmarta a C henger légszűrő betéteit, és mérgező gáz fejlődött –
mondta Beth.
– Ez megtörténhetett volna? – kérdezte Norman.
– Igen, könnyen.
– És ennek a balesetnek a következtében többen meghaltak.
– Mi azonban nem.
– Igen.
– Miért nem?
– A másik bázison voltunk?
Norman a fejét rázta. – A másik bázis is megsemmisült.
– Talán csak később, a robbanás következtében.
– Túl komplikált – mondta Norman. – Ne bonyolítsuk. Maradjunk egy váratlan, gyors balesetnél.
A bázis megrepedt, a légszűrők eláztak, ennek eredményeként többen meghaltak, mi azonban nem,
mert...
– A merülőhajóban voltunk?
– Jó – mondta Norman. – A baleset bekövetkeztekor a merülőhajóban voltunk, ezért mi
megúsztuk, a többiek pedig nem.
– Miért voltunk a merülőhajóban?
– A menetrendnek megfelelően a kazettákat vittük át.
– És mi lesz a kazettákkal? – kérdezte Háry. – Mi fog látszani rajtuk?
– A kazetták igazolni fognak minket – mondta Norman. – Minden a mi történetünket fogja
alátámasztani, beleértve azokat a tengerészeket, akik leküldték minket, és beleértve minket is, mivel
mi is csak erre a sztorira fogunk emlékezni.
– És örökre elveszítjük a hatalmat? – kérdezte Beth.
– Igen – felelte Norman. – Örökre.
– Jól van – mondta Harry.
Beth kicsit tovább gondolkodott rajta, ajkát harapdálta. De végül bólintott. – Rendben.
Norman mély lélegzetet vett, ránézett Bethre, ránézett Harryra. – Hajlandók vagyunk elfelejteni a
gömböt és a hatalmat, amely képessé tett minket, hogy puszta képzelet által megvalósítsunk
dolgokat?
Bólintottak.
Beth hirtelen ideges lett, fészkelődni kezdett a széken. – De hogyan csináljuk? Jó volna pontosan
tudni.
– Egyszerűen csak csináljuk – mondta Norman. – Hunyja le a szemét, és mondja magában, hogy
elfelejtem.
– De biztos benne, hogy meg kell tennünk? Teljesen biztos? – Beth még mindig idegesen
fészkelődött.
– Igen, Beth. Egyszerűen csak... lemondunk a hatalomról.
– Akkor mindhármunknak együtt kell csinálnuk – mondta Beth. – Egyszerre.
 – Rendben van – mondta Harry. – Háromra.
Lehunyták a szemüket.
– Egy
Az emberek úgyis mindig elfelejtik, hogy hatalmuk van, gondolta csukott szemmel Norman.
– Kettő... – mondta Harry.
Norman koncentrált. Hirtelen élesen megjelent előtte a gömb, tündökölt, mint egy csillag,
tökéletes volt, ragyogó. El akarom felejteni, hogy valaha is láttam.
És lelki szemei elől eltűnt a gömb.

– Három – mondta Harry.

– Három mi? – kérdezte Norman. Égett, szúrt a szeme. Megdörzsölte, aztán kinyitotta. Beth és
Harry ott ült mellette a dekompressziós kamra asztalánál. Fáradtnak, rosszkedvűnek látszottak. De
hát ez nem is csoda, gondolta, tekintve, hogy miken mentek keresztül.
– Három mi? – kérdezte újra.
– Ja, csak hangosan gondolkodtam – felelte Harry. – Hogy csak hárman maradtunk.
Beth felsóhajtott. Norman könnyeket látott a szemében. Beth a zsebébe nyúlt, papír zsebkendőt
vett elő, kifújta az orrát.
– Nem tehetünk róla – mondta Norman. – Baleset történt.
– Tudom – mondta Harry. – De hogy azok ott megfulladtak, mialatt mi a merülőhajóban... Még
most is hallom a sikolyaikat... Úristen, bárcsak ne történt volna meg.
Hallgattak. Beth megint kifújta az orrát.
Norman is nagyon szerette volna, ha nem így alakult volna. De hát ez már nem segített.
– Nem változtathatjuk meg a történteket – mondta Norman. – Legfeljebb megpróbálhatunk
beletörődni.
– Tudom – mondta Beth.
– Nagyon sokszor találkoztam hasonló esetekkel – folytatta Norman. – A legjobb módszer, ha az
ember azt mondogatja: nem tehetek róla, nem tehetek róla. Ami történt, megtörtént... Néhányan
meghaltak, mi megmenekültünk. Erről senki sem tehet. Vannak ilyen dolgok.
– Tudom – mondta Harry –, de akkor is nagyon rohadt érzés.
– Csak mondogassa magában: előfordul az ilyesmi – mondta Norman. – Ez lebegjen a szeme
előtt. – Felállt az asztaltól. Ennünk kellene valamit – mondta. – Én kérek valami ennivalót.
– Nekem nincs étvágyam – mondta Beth.
– Tudom, de enni akkor is kell.
Norman odament az ablakhoz. A figyelőszolgálatos tengerész azonnal észrevette, megnyomta a
rádiógombot. – Parancsoljon, Johnson doktor.
– Kellene valami ennivaló – mondta Norman.
– Azonnal, doktor úr.
Norman együttérzést látott az arcán. Ezek az idősebbek azért már sejtik, milyen érzés lehet a
három túlélőnek.
– Johnson doktor! Hajlandók most már beszélni valakivel?
– Hogyhogy beszélni?
– Az elemzők most nézik át a videofelvételeket, és szeretnének néhány kérdést feltenni.
– Miről? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül Norman.
– Hát hogy amikor áttették önöket a kamrába, Adams doktor mondott néhány szót valami polipról.
– Tényleg?
– Igen, doktor úr. Csak a felvételeken nem látni egy szál polipot sem.
– Én nem emlékszem semmiféle polipra – mondta Norman. Nem értette. Harryhoz fordult. –
Maga beszélt valamiféle polipról, Harry?
 Harry összeráncolta a homlokát. – Polipról? Nem hiszem.
Norman ismét a tengerészhez fordult. – A videofelvételeken egyébként mi látszik?
– Hát semmi különös, egészen addig, amíg a bázis levegője... Tudja, a baleset...
– Igen, emlékszem a balesetre – mondta Norman.
504
– A szalagok alapján meg tudtuk állapítani, mi történt. Minden jel arra mutat, hogy a légszűrők
nedvességet kaptak, és a levegő...
– Értem.
– Nagyon hirtelen történhetett, doktor úr.
– Igen – mondta Norman. – Hirtelen.
– Szóval hajlandó volna beszélni valakivel?
– Igen.
Norman hátat fordított az ablaknak. Kezét dzsekije zsebébe dugta. Valami papírféle akadt a
kezébe. Elővette. Egy fénykép volt. Érdeklődve nézegette.
A fénykép egy vörös Corvette-et ábrázolt. Eltöprengett, hogyan kerülhetett ez a zsebébe. A kocsi
biztos valaki másé volt, aki őelőtte viselte ezt a dzsekit. Biztos valamelyik tengerészé, aki meghalt
odalent.
Megborzongott, összegyűrte és a szemétkosárba dobta a képet. Nincs szüksége semmiféle
emléktárgyra. Nagyon is jól emlékszik a katasztrófára. Míg él, nem felejti el.
Ismét Bethre és Harryra nézett. Fáradtnak látszottak. Beth a semmibe révedt, gondolatokba
merült. Az arca azonban nyugodt volt: a víz alatti szörnyűségek ellenére szinte szépnek látta.
– Tudja, milyen csinos nő maga, Beth – mondta.
Először úgy tűnt, Beth nem hallotta, de aztán lassan Norman felé fordította a fejét. – Kösz,
Norman.
És elmosolyodott.