A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült: BREAKFAST IN BED

SPHERE, 2011
SPHERE is an imprint of little, Brown Book Group Copyright © Eleanor Moran,
2011
Fordította: Balázs Laura
Szerkesztette: Rigó Anna
Hungarian translation © Balázs Laura, 2012 Hungarian edition © Tericum
Kiadó, 2012 Cover design © Tericum Kiadó, 2012
Kate-nek, sok-sok szeretettel! És gratulálok!

Az ébredés a legrosszabb: amikor megpróbálom egymáshoz illeszteni a tudat

széttöredezett darabkáit, rájönni arra, hol is vagyok. Nem csak fizikai
értelemben, elvégre a Central metróvonal perifériáján lévő lepukkant családi
fészekből egy shoderitchi flancos kecóba való átköltözésnek megvannak a maga
előnyei. Inkább arról van szó, hol van az én, a nagybetűs ÉN. Kilenc
viszontagságos hónap leforgása alatt pedánsan hanyag feleségből egyszer csak
újra szinglivé avanzsáltam, és még korántsem szoktam ebbe bele. Mintha
száműztek volna egy messzi, messzi galaxisba. És még csak nem is
figyelmeztettek előre, hogy legalább egy váltás fehérneműt és egy fogkefét a
táskámba hajíthassak.
Na de elég a nyavalygásból. Hamar megtanultam, hogy az önsajnálat semmi
jóra nem vezet, és ma pláne nincs időm rá. Erőt veszek magamon és
kikecmergek az ágyból. A jobb lábam egy félig megolvadt Kit-Katre tapos –
dereng, hogy kora hajnalban, melóból hazaérve farkaséhesen rávetettem magam.
A szőnyegre sandítok – remélem nem antik! Ódivatú virágmintás – ugyanúgy
lehet egy öt fontos alkalmi vétel, mint egy tizenhetedik századi távol-keleti
palotából importált értékes darab. Ha az ember Millyvel él egy fedél alatt, soha
nem tudhatja, mikor botlik egy családi ereklyébe.
Ma van az eddigi legfontosabb interjúm napja, esély egy olyan állásra, amely
gyógyírt jelenthet szakadékba zuhant magánéletemre. Ha felvennének Oscar
Retford éttermébe, az kárpótolna a répaszeleteléssel és a szárnyasok
kibelezésével töltött évekért is. A zuhany alatt gyerekes módon imára kulcsolom
a kezem, miközben igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy a Milly által
otthagyott drága kenceficéket végig ne próbáljam. Maradok a saját karbolsavas
bőrhámlasztómnál. Nem sok mindenben vagyok biztos, de az fix, hogy jobban
akarom ezt a munkát, mint bárki valaha is bármelyiket az álláskeresés
történelmében.
Alapos megfontolás tárgyává teszem, hogy mit vegyek fel, bár még van négy
órám tökéletesíteni a kinézetem. Csak néhány hete költöztem be ide, de a
hálószobám máris úgy fest, mint egy ócskásbolt, magasra tornyozva egy
félháznyi ingósággal. Előkotrok egy tükröt az egyik dülöngélő dobozhalom
mögül, és kritikus szemmel vizslatom az első próbálkozást. Bárcsak tudnám,
hogy maga Oscar lesz-e az, aki meginterjúvol. Nem vagyok egy kimondottan
kacérkodó típus (annak elég szánalmas is lennék az elmúlt évtizedben
„elfogyasztott” egyetlen férfival), de kétségtelenül sokat lendítene a
helyzetemen, ha mutatóssá varázsolnám magam. Ámbár ha az interjú során egy
rosszindulatú női sous cheffel kerülök szembe, aki már legalább a saját
testsúlyának megfelelő mennyiségű süteményt elfogyasztott, akkor nem lesz
lenyűgözve attól a Reklámőrültekre hajazó fekete kis rucitól, amibe most bújtam
bele. Bár, elnézve a derekamra és a fenekemre rakódott zsírpárnákat, talán még
szimpatizálna is velem. A szomorkodástól nem inkább fogynia kéne az
embernek? Sosem voltam nádszál, de az éjszakai nassolás iránti egyre nagyobb
méreteket öltő rajongásom kegyetlen bosszút állt a hátsómon.
De vajon csupán a fenekem az egyetlen, ami elindult a lejtőn? Kritikusan
szemügyre veszem az arcomat. Még mindig úgy fest, mint ahogyan emlékszem?
Vannak nők, akiknek csodás macskaszemük van – csábító és metszett. Attól
tartok, az enyém inkább kutyatekintet. Spániel, hogy egész pontos legyek.
Sötétbarna, szinte fekete. De örömmel jelentem: sem csóváló farokkal, sem
nedves orral nem rendelkezem. Helyette inkább egy jól ívelt kicsivel – nem túl
elegáns, de nem is az a néhány ember arcán sziklaként meredő hatalmas ormány.
Nem vagyok az a bűbájosán elragadó, Vivien Leigh-féle szépség, de azt hiszem,
a házasélet elhitette velem, hogy vagyok annyira vonzó, hogy a külsőm miatt
már túlságosan ne kelljen aggódnom. Most, hogy facér lettem, az arcom ismét
központi kérdés lett a számomra. Képes lesz újra szerelemre lobbantani valakit?
Ha Dom most találkozna velem, ugyanazt a „forgalom-megállító vonzódást”
érezné, mint először, vagy észre sem venne és csupán egy arc lennék a
tömegből? Épp amikor már szinte lefejelem a tükröt, abbéli kísérletemben, hogy
megállapítsam, vajon vasúti sínpályák keresztezik-e a homlokom, Milly jelenik
meg elegánsan lenge rózsaszín pizsamájában, a felsején virágdísszel, mintha arra
számítana, hogy valaki hajnali háromkor táncos mulatságra hívja.
– Az ég szerelmére, hát te meg mit művelsz? – kérdezi teljesen ésszerűen.
– Ha nem lennél tisztában a korommal, mennyinek saccolnál? Mondjuk, ha a 10
Évvel Fiatalabb-ban szerepelnénk?
– Mi az a 10 Évvel Fiatalabb?
Gyermekkorában Milly az apja tengerészeti karrierjének köszönhetően az
egész világot bejárta, de bármily furcsa, ennek eredményeképp mégsem lett
jártasabb a világ dolgait illetően, sőt épp ellenkezőleg. Popkulturális
ismereteiben égbekiáltó hiányosságok tátonganak, és egy csomó olyan, régi
filmekre jellemző kifejezést használ, melyeket az édesanyja nézett, gyászos
nosztalgiával visszagondolva Angliára.
Anyáink barátnők voltak az iskolában, és amikor Millyvel néha átruccantak
az Egyesült Királyságba, nálunk szálltak meg. Az érkezésük előtt már hetekkel
lázban égtem, és számoltam a napokat, mennyit kell még aludni, míg Milly
megérkezik. Végre volt egy barátnőm, akinek segítségével leszámolhattam a két
bátyámmal. A szülei azóta visszavonultak Skócia egyik eldugott zugába, és
kárpótlásul a távollétükért, megajándékozták ezzel a fantasztikus pecóval.
Szeretnék neheztelni rá e kiváltsága miatt, de ő olyan nagylelkű és annyira híján
van minden nagyképűségnek, hogy képtelen vagyok. Emellett amikor valakit
felvet a pénz, számomra mindig is amolyan kétséges áldásnak bizonyult: elvégre
bármennyire is gürcöljön az ember, a munkának akkor is valamiféle
értelmetlenséget kölcsönöz. Milly jó példa erre: vág az esze, mint a borotva, de
szakmai szempontból még nem lelte meg a neki kijelölt utat. Az elmúlt néhány
évben egy sor jótékonysági szervezetnél gyakornokoskodott, de úgy látszik, a
teafőzés feladatkörén sosem tud továbblépni valami maradandóbb és
értelmesebb felé.
– Régebben ment a tévében – felelem, verítékes homlokom elemelve a
tükörről. – Megsárgult fogú emberekről szólt, akik új életet kezdtek. Nos, mit
szólsz ehhez? Megfelel egy interjúra? – kérdezem, és pózba vágom magam. –
Vagy nem elég az üdvösséghez?
– De, jó lesz ez – feleli. Félrebillentett feje kétkedésről árulkodik, szőke tincsei
összekuszálódnak a csinos, kerek arcocskája körül, tovább fokozva romantikus,
föld felett lebegő énjét – mintha bármely pillanatban felkaphatná egy hirtelen
jött fuvallat. Mielőtt itt laktam volna, és csak látogatóba ugrottam be hozzá, néha
úgy éreztem, Milly olyan ebben a hatalmas odúban, mint egy dobókocka, amely
ide-oda vetődik, anélkül, hogy valaha is kijönne a hatos.
– Túl merész? – kérdezem. Megragadom, majd elengedem az úszógumim. Azon
tűnődöm, vajon mennyit nyomhat. Talán nemsokára önálló életre kel, és elkezd
parancsokat osztogatni. – Csak gondoltam, jó lenne nőiesebben kinézni, ha
személyesen Oscar fog felvételiztetni. Mindig pasikat választanak, úgyhogy be
kell vetnem mindent, amim csak van.
– Ez a kis fekete nagyszerű, csak... mintha kényelmetlenül éreznéd magad
benne. Olyan, mintha a ruha viselne téged.
Újból megragadom és látványosan megemelem az úszógumit, ám Milly csak
legyint.
– Jól áll rajtad, nem erről van szó. De olyan érzést kelt, mintha valami jelmezt
hordanál.
Ismét a tükörbe pillantok, és kritikusan szemügyre veszem magam. Néha úgy
érzem, az egész életem egy jelmez. Mintha ott ragadtam volna egy pocsék
Halloween buliban egy rakás kéjenccel, ahol senki sem hajlandó taxit hívni
nekem, mert ennek a partinak soha nem lesz vége, már sosem jutok haza.
Állj már le!, utasítom magam élesen. Nincs semmi kínos abban, hogy a
barátnőmmel lakom. Drága Milly. Végtelenül hálás vagyok érte, hogy
befogadott, hogy otthont kínált nekem. Na, persze nem amolyan leszbikus
módjára, ugye értitek. És azért is jó, hogy együtt lakunk, mert ha az ember ilyen
időbeosztásban dolgozik, mint én, akkor a baráti kapcsolatait sem könnyű
ápolnia.
Az elmúlt három hónap eseményeit számba venni három óra leforgása alatt,
három pohár bor mellett, inkább olyan, mint egy gyors activity-parti, és közel
sem hasonlítható egy tartalmas társas kapcsolat fenntartásához, így hát a
Millyvel való mindennapos kontaktusom létfontosságú szerepet játszik abban,
hogy tudatosítsam, van élet a munkahelyemen kívül is. És most, hogy Dom
elhagyott, ha ez nem lenne, nem is tudom, emlékeznénk-e még rá, mi is az a
bizalom.
– Szentelhetnénk egy percet Oscar Retfordnak? – kérdezi Milly. – A pasi
átkozottul férfias, nem gondolod?
– Mind nagyon macsók – felelem cinikusan, ahogy a világklasszis konyhákat
vezető megalomániás bagázsra gondolok. Mint például az egyik volt
munkahelyemen, a Park Lane hotelben, ahol a kokós, alkoholista főnök hezitálás
nélkül hozzávágott egy serpenyőt ahhoz a szerencsétlenhez, aki feldühítette.
Vagy az a Michelin-csillagos-sztárt játszó ürge, aki az összecsomósodott holland
mártás miatti sértett pillanatában egy felforrósodott késsel megbélyegezte az
egyik beosztottját. (Vagy a halleves miatt? Mindegy, bármi is volt az ok, a
világbékénél jóval jelentéktelenebb ügyről volt szó.)
– De ő komolyan jóképű. Azt hiszem, van róla egy cikk a Harper’s Bazaarban.
Egy kis háttérinfó neked sem árthat.
– Igazad van, de már minden fontosabb dologról tudok. Például, hogy egyes-
egyedül neki köszönhető, hogy a Violet megkapta a második csillagát.
– Azt hittem, az Angus Torrance étterme...
– Igen, az övé, de igazából Oscaron múlott minden.
Oscar körülbelül egy évvel ezelőtt szakított médiahajhász mentorával, akinek a
főzőtudománya messze elmaradt a többszörös reklámok és televíziós
megjelenések mögött.
Torrence-nek nem volt ínyére, hogy Oscar csak úgy lelépett, főleg, hogy őt tette
meg a legújabb trendi étterme sztárjává, és így egy keserű jogi csatározás vette
kezdetét, amelyben Oscar végül kivívta a függetlenségét, és ennek
végeredményeképp néhány héttel ezelőtt megnyitotta a Ghustót.
Én egyelőre a lombos fákkal teli Richmond egy bájos, ámde maradi bisztrójában
töltöttem be a sous chef pozícióját, azaz második vagyok a rangsorban, és
minden parancsomat egy sereg junior chef lesi, de ha bekerülhetnék egy ilyen
menő új étterembe, még ha a legalacsonyabb pozícióban is, az azt jelentené,
átigazoltam a nagyokhoz. Az elszántságomat jól mutatja, hogy csupán chef de
partié-nak jelentkezem, alantas munkára, amit már jó három éve nem csináltam.
– Nem árt, ha tisztában vagy a pletykákkal is – jegyzi meg Milly.
– Igazad van. Tudom, hogy igazad van – idézem a legkedvesebb filmemből, a
Harry és Sallyből.
– Megyek és előbányászom – mondja, aztán elhallgat, és végigméri a
hálószobámban uralkodó káoszt. – Drágám, segítsek elpakolni? Ha
villámgyorsan nekilátunk, semmi perc alatt lakhatóvá varázsolhatnánk.
– Ah, köszi – motyogom, miközben elönt a szégyen a rumli miatt. Ez egyáltalán
nem jellemző rám: a konyhai állomásom makulátlanul tiszta, akár egy
laboratórium, az olajok és a fűszerek katonás sorrendben állnak. Lassan el
kellene fogadnom, hogy most már itt élek. – Majd én megcsinálom. ígérem.
– Nem kritizálásképp mondtam.
– Tudom.
Megértő mosolyt villant felém, aztán elindul levadászni a magazint. Remélem,
nem fog gondot okozni, hogy legjobb barátnőkből főbérlővé és albérlővé
váltunk. Bár Milly szemernyi okot sem ad a félelemre, ez inkább a saját
paranoiám. Bűntudatos pillantást vetek a Kit-Kat bűntény színhelyére, aztán a
dobozok felé fordulok. Vonakodva teszem meg az első lépést a „Nappali”
feliratú karton irányába. Amilyen szerencsém van, az első dolog, amit előhúzok,
egy öt évvel ezelőtt készült fotó Domról és rólam, amint naivan, ostoba
ábrázattal vigyorgunk egy narancssárga vízibicklin. Mintha tarajos sült
érintettem volna, úgy ejtem vissza a képet a dobozba. Hatalmas csattanás
kíséretében. Az alatta lévő fénykép üvege szerteszét repül. Szilánkok szabdalják
a képet, amelyen apukám szakácssapkában épp csirkemellet forgat a nyárson.
– Ó, bassza meg! – kiáltom, a helyzethez mérten sokkal dühösebben. Milly
berohan a szobába.
– Drágám, mi a baj?
A dobozra bökök, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet, miközben Milly
szorosan magához ölel, ahogyan erre csak a legjobb barátok képesek.
– Ne haragudj, hogy egy mogorva, önző, buta liba vagyok – hüppögöm a
vállába.
– Ne kérj bocsánatot, elvégre nem sérülésmentes teflonbevonat védi a lelked!
Mindenki más ugyanígy érezne most.
– Gyűlölöm, Milly.
– Valóban gyűlölöd?
– Legtöbbször igen – felelem. – De nem annyira, mint azt a kurvát.
– Istenem, őt mindnyájan utáljuk. Bárcsak a középkorban lennénk, akkor
kalodába zárhatnánk, és rohadt paradicsommal dobálnánk meg.
– A paradicsom még jót is tenne neki. Gondolj csak a vitaminokra. Legyen
inkább tojás. Záptojás.
– Mmmm, csodás – kuncog Milly. – Elképzelem, ahogy beleragad a borzalmas,
melírozott tincseibe.
Kényszeredetten elmosolyodok, és úgy teszek, mintha csak pillanatnyi elmebaj
kapott volna el. Tudom, hogy Milly szeret engem, ezért szeretném őt megvédeni
a lelki problémáimtól. Ő még sosem élt együtt senkivel, nemhogy egy férjjel, és
nem akarom megrémíteni azzal, hogy azt a látszatott keltem, milyen
veszélyesnek bizonyulhat mélyen megszeretni egy embert. Hiába gondoljuk úgy,
hogy ismerünk valakit, a felhőtlen ég bármikor beborulhat, és mindenféle
előrejelzés nélkül kitörhet a vihar.
– Ne gondolj rá. Nézd, mit találtam – próbálja elterelni a figyelmem a Harper’s
Bazaart lobogtatva. – A tartalma messze felülmúlja a legmerészebb álmainkat.
– Mutasd – kapom ki mohón a kezéből a magazint, örülve a
figyelemelterelésnek. Egészen eddig csak néhány szemcsés felvételt találtam
Oscarról az interneten.
– Ismerd be, hogy sármos – nógat Milly.
– Ja, fogjuk rá – vonom meg a vállam, tüzetesebben vizsgálva a képet.
Fehér szakácsöltözetben, karját keresztbefonva áll konyhája közepén. Tekintete
határozott – egyszerre kihívó és fenyegető. Tudatni kívánja, hogy itt ő az úr.
Mélyen ülő, áthatóan vakító kék szeme meglepően elüt gesztenyebarna hajától,
amelybe néhány ősz tincs szinte villámként hasít. De látszik, hogy bátran állja
ezt a vihart, még így sem néz ki többnek negyvennél. Az arca szögletes, vonásai
élesek, határozottak. Ez nem az az arc, amely kérdéseket tesz fel. Minden
bizonnyal megköveteli a komoly munkát, és már most érzem, ahogy szinte
elutasít. A fényképről is süt, hogy uralkodni és irányítani akar.
– És itt van en famille – teszi hozzá Milly, egy paparazzi fotóra mutatva, ahol
Oscar láthatólag egy kerti partin vesz részt. Az oldalán egy hihetetlenül csinos,
meghatározhatatlan korú szőkeség és annak tinédzser-kiadású hasonmása, aki
úgy lóbálja óriás méretű Chloé kézitáskáját, mintha a kezében halálos fegyvert
tartana.
– Oh, valójában ennél sokkal komplikáltabb a dolog. Ezt hallgasd! – Milly
hangosan olvasni kezd. – Két évvel ezelőtti megdöbbentő bejelentése, miszerint
húszévnyi házasság után válni készül kifogástalanul elegáns feleségétől,
megrázta a kulináris vezéregyéniségek összetartó kis csoportját, mivel a pár nem
csupán London egyik legirigyeltebb párocskája volt, de házastársi viszonyuk
kiterjedt a konyhára is, Lydia vezette a több csillaggal büszkélkedő férje
éttermét. A tény, hogy a nő most követte őt a Ghustóba, csak még inkább
igazolja kapcsolatuk mélységét. Bizonyos pletykák szerint a kibékülés
elkerülhetetlen, ha másért nem, hát lányuk, Tallulah kedvéért, akit mindketten
imádnak.
– Hogy képes erre bárki is? – kérdem totál elképedve. – Hogy bírják elviselni
egymás társaságát? Ez olyan Richard Burton és Elizabeth Tayloros, nem?
– Lehet, hogy szimplán jól kijönnek egymással, csak már nem úgy, mint
régebben.
Beleborzongok a gondolatba, mi lenne, ha látnom kellene Domot mindennap.
Rémülettel tölt el, hogy valaha esetleg újra megpillantom. Ugyanakkor
elképzelhetetlennek tartom, hogy soha az életben ne lássam többé. Igazi
huszonkettes csapdája. Végre sikerült vevőt találnunk cipődoboz méretű
lakásunkra, és állítólag csupán hetek kérdése, hogy nyélbe üssük az üzletet.
Amint ez lezajlik, már nem lesz semmi, ami összekötne minket – az elmúlt tíz
évnek nyoma sem marad, eltekintve néhány fotóalbumtól és attól a pár
ajándéktól, amiket nem voltam képes a kukába hajítani. Mint az az eredeti,
ötvenes évekbeli mixer, amit Domtól kaptam a harmadik közös karácsonyunkra.
Mindig valami figyelmes, személyre szabott és zseniális ajándékkal állt elő, míg
én – a munkámnak köszönhetően – minden egyes szenteste éjfélkor tébláboltam
az egyetlen nyitva maradt üzletben. „Boldog karácsonyt, drágám. Tudom, hogy
nincs semmi, amire jobban vágynál, mint egy ékszerekkel kirakott ünnepi
mellény a Shepherd’s Bush piacról”.
– De valamikor biztos odáig voltak egymásért – jegyzem meg. – Borzalmas
érzés lehet, hogy most már csak valami szörnyű, olcsó, hamisított változata
maradt meg annak, amit valaha köztük volt. Valahányszor csak megpillantod a
másikat, mindig az jut eszedbe, amit elvesztettél. – A hangom feljebb kúszik
néhány oktávval, és szinte már sikítok, úgyhogy gyorsan felkapom a
neszesszerem, hogy lefoglaljam magam valamivel.
– Nyilvánvaló, hogy még mindig hiányzik -jegyzi meg Milly csendesen.
– Nem akarom, hogy hiányozzon, azok után nem, amit tett – felelem védekezőn.
– De igazad van, tényleg hiányzik.
– Bizonytalanul lehuppanok egy dobozra, és úgy lóbálom a rúzsom, mintha a
kezemben halálos fegyvert tartanék. – Olyan hülye, szánalmas dolgok
hiányoznak...
– Mint például?
– Ahogy vasárnaponként ágyba hozta a reggelit, méghozzá rendes teával, amihez
szűrő is jár. Vagy ahogy befogta Topsy fülét, valahányszor valaki megjegyezte,
hogy a labradorok csupán tíz évig élnek. Mintha megértené...
– Topsy?
– Anyám kutyája. Ne is figyelj rám, badarságokat hordok össze. Rendbe fogok
jönni. Biztos vagyok benne, hogy Robert Pattinson már kezdi megunni annak a
csajnak a nyakát, és csupán idő kérdése, hogy megjelenjen a küszöbömön. – Na,
megvolt a mentális lelki fröccs, most már jöhet az alapozó a sírástól felpuffadt
arcomra. Egy bőgőmasinát senki sem venne fel egy első osztályú étterembe, az
tuti.
– Amber, nevezz nyugodtan idióta libának, de egészen biztos vagy benne, hogy
mindez már a múlté?
Nem vagyok hajlandó levenni a szemem a tükörről, eltökélten folytatom a
vakolást.
– Igen – felelem határozottan neki (és persze magamnak). – Hogy lehetne egy
félrelépés után még újra folytatni? Valahányszor... valahányszor csak hozzám
érne, az jutna eszembe, ahogyan ahhoz a másik nőhöz ért. Valahányszor csak
elöl hagyná a mobilját, biztos kisurrannék, hogy lecsekkoljam. Amint megszűnik
a bizalom... Nézd csak meg a szüléimét.
– De ők még mindig együtt vannak!
– Igen, de nekik ott volt három gyerek, akiknek az érdekeit szem előtt kellett
tartaniuk. Ráadásul apám egy istenverte szent.
Elérzékenyült pillantást vetek az összetört képre, apa nyolcvanas évekbeli rémes
frizurája mosolygásra késztet. A kép a bátyám, Ralph tizenkettedik szülinapjára
rendezett barbecue-n készülhetett. Emlékszem, hogy könyörögtem apának, hadd
grillezhessek én is, bár lábujjhegyen kellett pipiskednem, hogy egyáltalán
felérjek a rácsig. Apunak kellett volna szakácsnak mennie, nem nekem, de ő
otthon maradt, hogy vigyázzon ránk, gyerekekre, hogy anyánk meg tudja
hódítani a világot (vagy legalábbis a NatWest emberi erőforrás osztályát).
– Mils, lapozzunk, jó? Hogy őszinte legyek, már magamat is untatom. Szóval,
elmész még egy randira a barna mokaszinos állatorvossal?
Eddig három találkájuk volt, és Milly még mindig azt próbálja eldönteni, vajon
az ellenszenve csak egy zsigeri reakció a lábbelire, vagy egy mélyebb
összeférhetetlenség bizonyítéka. De még mielőtt komolyabban belefoghatnánk a
„mellette-ellene elemzésbe”, élesen megcsörren a telefonom. Ismeretlen szám.
– Halló – szólok bele.
– Amber Price? – kérdi egy kimért női hang.
– Igen – de a válaszomat meg sem várva beszél tovább.
– Délután kettőre volt beírva, de valami közbejött. Ide tudna érni, amilyen hamar
fizikailag képes rá?
Mi számítana fizikai képtelenségnek? Talán a repülés.
– Ööö, igen, hogyne, persze. Csak húszpercnyire vagyok, ha robogok... Mármint
tényleg van egy robogóm – teszem hozzá ostobán, a félreértések elkerülése
végett. Nem mintha számítana. Atyavilág, az interjú máris egy katasztrófa, pedig
még el sem kezdődött. Elmutogatom Millynek, hogy rohannom kell, miközben
köhögésre ingerlő mennyiségű parfümfelhőt fújok magamra.
– Akkor várjuk – feleli a nő, és leteszi a kagylót.
Vetek egy utolsó pillantást a rosszul megválasztott ruhámra, a kobakomra
nyomom a bukósisakom, és megpróbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy
úgy fogok kinézni, mintha a Jackson Five hatodik tagja lennék.
*
Egy örökkévalóságig tart parkolóhelyet találni, így még jobban kimelegedek
és még idegesebben érkezem meg, mint ahogy elindultam. Egy szusszanásnyi
szünet erejéig az üvegezett bejáraton át az étterembe kukkantok. Mintha egy
színpadot figyelnék a nézőtérről; a fénylő krémszínű helyiség hangulatát a hátsó
fal mellett húzódó bár ellensúlyozza. A falakon modern képek, amelyek vagy túl
elvontak, vagy zseniálisak, attól függően, honnan nézzük őket (lehet egy erős
tippetek, hogy az én kisvárosi látásmódom melyik felé húz), az üvegasztalok
pedig úgy néznek ki, mintha egy húszas évekbeli párizsi szalonból emelték volna
el őket. Olyan érzésem van, mintha a filléres ruhám abban a pillanatban
szerteszét foszlana, amint beteszem a lábam az elegancia szentélyébe, de veszek
egy nagy levegőt, és benyitok. Úgy érzem magam, mintha háborús övezetbe
léptem volna. Pincérek száguldoznak, hogy ebédhez terítsék meg az asztalokat, a
kétszárnyú konyhaajtón keresztül szakácsok iparkodnak ki-be, és mindezt
megfejelve egy takarítónő a padlót mossa épp; mintha minden egyes mozdulata
elhasalással fenyegetné a többieket. Az odáig rendben van, hogy eszelős a hajtás,
de a levegőben még valami más is érződik. A félelem szaga. Odalépek egy
mogorva arcú pincérhez, és félénken megérintem a karját, mielőtt elviharzik.
– Interjúra jöttem...
Ahogy felém fordul, a hátam mögött megszólal a telefonban hallott, finoman
metszett hang.
– Bizonyára te vagy Amber.
Lydia minden porcikája pont olyan tökéletes, mint a magazinban megcsodált
fényképen. A haja festett, de annyira szép szőkére, hogy az ember azonnal
megbocsátja neki. Feszes testéről lerí, hogy hetente kétszer találkozik a privát
Pilates edzőjével; és olyan hivalkodóan élénkszínű virágos ruhát visel, amit csak
akkor vesz fel az ember, amikor nincs mit takargatnia – és például nem azon
aggódik, hogy esetleg úgy fest, mint egy leértékelt kanapé. A korát nehéz lenne
meghatározni (talán harmincas évei végén vagy a negyvenes elején járhat), szép,
bár nem túl karakteres, és olyan érzést kelt, mintha arckifejezéseit egy
művészien megkomponált maszk mögé rejtené.
– Igen, én vagyok – mondom, miközben határozottan odanyújtom a kezem azon
imádkozva, hogy ne legyen túl ragacsos. A konyha felé néz, és amikor
visszafordul, csupán futólag pillant rám, mégis mintha belelátna lelkem
legmélyebb, legsötétebb bugyraiba. Megmagyarázhatatlan szégyenkezés fog el,
pedig tudom, hogy ez nevetséges, mert akár csak a válást tekintve, elmondható,
hogy mindkettőnk életének térítőjét beszennyezte ez a folt.
– Megyek, idehívom Oscart – mondja, és magamra hagy a sürgés-forgás kellős
közepén. Azonban még félúton sem jár, amikor nyílik a lengőajtó és
nagyobbacska vérpacnikkal tarkított fehér öltözékben megjelenik az említett
férfi. Talán azért hozták előbbre az én időpontomat, mert a 11:30-ast kinyírta?
Lydia felemelt kézzel igyekszik megállítani, de ő mit sem törődve ezzel, elrobog
mellette.
– Igen, látom, hogy itt van – veti oda a válla felett, és kinyújtja felém munkától
barázdált kezét. – Akkor jöjjön – teszi hozzá, és a bár felé biccent. – Nincs sok
időm.
Úgy vág keresztül az étteremben uralkodó káoszon, mintha észre se venné.
Megpróbálom az ijedtség és a szolgalelkűség látszatát elkerülve követni őt. Egy
ilyen helyen jóval tökösebbnek kell mutatkozni, hogy életben maradj. Ahogy ott
loholok mögötte, szemügyre veszem a hátát. Alacsonyabb, mint a kép alapján
gondoltam, mokány és izmos.
Van valami állatias a mozgásában: mint egy csúcsragadozó a dzsungelben. Ez
megmagyarázza a levegőben terjengő félelem szagát. Azt hiszem, nem igazán
jön be nekem ez a pasas.
Minden erőfeszítés nélkül felcsusszan egy bárszékre, s bármennyire is próbálom
követni a példáját, a túl nagy lendület okán sajnos a szék másik oldalán
landolok. Szégyenlősen felkecmergek rá. Belőlem lenne a világ legrosszabb
cowboya.
– Egy ital? – kérdi.
– Hát, egy kis víz jólesne.
– Igazán merész választás – a kezében lévő önéletrajzra pillant -, Amber – fejezi
be mondatot, és váratlanul apró mosolyra húzza a száját.
– Attól tartok, nem alkalmazna, ha egyből egy tequilával indítanék – válaszolom,
de rögtön megbánom a pimaszságom.
– A tequilát még megbocsátanám; de egy üveg ’74-es évjáratú Petrus, és máris
szedhetné a sátorfáját – vág vissza, miközben rám villantja vakítóan kék szemét.
Nem, még most sem jön be. Én azt a bolondos, szétszórt típust kedvelem, aki
nem tudja magáról, hogy szexi. Alapvetően a kenyérre kenhető férfiakat. Ebben
a pillanatban kínzó fájdalom hasít belém, ahogy Dom sűrű, göndör fürtjeire
gondolok. Le sem tagadhatná a zsidó frizurát, és nem mondhatnám, hogy
mesésen jóképű arccal ellensúlyozná a hatást. Úgy hiszem, pont a sutasága
hajtotta előre, az tette ilyen nagyszerű főpincérré. Kénytelen volt nyers
vonzerejét bevetni ahhoz, hogy bármit is megszerezzen az életben, engem is
beleértve, és ez a kihívás ajzószerként hatott rá. Talán Rachel épp akkor toppant
be az életébe, amikor egy újabb adrenalinadagra ácsingózott.
– Legalább már tudom, mit ne rendeljek a második körben.
– Ebédidő van, így elfelejtheti a második kört – mondja, és a jókedv tovaillan a
tekintetéből. – Szóval, meséljen nekem – közben újra lenéz a lapra
– Byron étterméről. – A hangja elkomorodik, mintha előre sejtené a válaszom.
– Az egyik legjobb hely Richmondban – felelem, mire úgy néz rám, mintha ez a
két fogalom eleve kizárná egymást. – Már jó pár éve ott dolgozom, és szeretem
abban a hitben ringatni magam, hogy sikerült kieszközölnöm néhány jelentős
változtatást. – De felejtsük el az össze nem illő dolgokat, itt egyedül én vagyok
az, aki nem illik ide. Oscar a falat bámulja unalmában. – Teljesen átalakítottam a
beszállítói rendszerünket, mindig a legjobb hozzávalókat igyekeztem
megszerezni...
– Zseniális – szólal meg. – Szóval, azon kívül, hogy súlyos csapást mért a
szupermarketekre, még mit ért el? Miket is főz tulajdonképpen? Tudja mit, ezt
sztornózzuk – mondja, és legyint egyet. – Bizonyára tavaszi zöldséges rizottót
készít furgonos köcsögöknek. – Előrehajol, és fürkész pillantást vet rám. – Mit
szeretnél főzni? – vált hirtelen tegezésre. – Mit tennél, ha átadnám a konyhám?
Persze, eszem ágában sincs átadni – teszi hozzá.
Enyhén kétségbeesve körbejáratom a tekintetem a szobán. Le akarom nyűgözni!
Be akarom bizonyítani neki, hogy én vagyok az, akit keres. Bár tekintve, hogy
mekkora egy seggfej, nem is értem, miért. Mégis, utálok veszíteni, és most pláne
nem szeretnék kudarcot vallani, de az agyam sajnos mintha aszpikpácban úszna.
– Hm – kezdem meglehetősen brilliánsan. Miközben egy pillanatra sem veszi le
rólam a szemét. – A helyzet az, hogy ez lenne a legutolsó dolog, amit szeretnék.
– Hitetlenkedve megrázza a fejét, de én tovább folytatom. – És megmondom
miért: az igazi oka annak, amiért idejöttem, az, hogy lehetőségem legyen
magától tanulni. Hihetetlen, mit művelt azokkal a húsdarabkákkal teljesen
spontán módon. Aztán az a disznóvérjégkrém a könyvében: az ember azt hinné,
undorító, de valójában lenyűgöző. Művészi szintre emelte a belsőségeket. Én és
az én...– veszek egy nagy levegőt. – Szóval, arra gyűjtöttem, hogy a barátomat
születésnapja alkalmából a Violetbe vigyem, és őszintén szólva, ott ettem
életemben a legfinomabbat. Szóval, ha megpróbálná itt hagyni a konyhát, térden
állva könyörögnék, hogy ne tegye.
– Igazán megható kép.
– Igyekeztem.
Fejét oldalra billentve végigmér.
– Vagy nagyon jól tudsz puncsolni, vagy te vagy az első számú rajongóm. De
azért nem tervezed odaszegezni a lábam a konyha padlójához, hogy itt tarts,
ugye?
– Maga nem egy liba!
– Tessék?
– Miért, nem ezt teszik a libával, mielőtt májpástétomot készítenek belőle?
– Fogd be, Amber!
Lydia bevitorlázik a helyiségbe, mielőtt Oscarnak alkalma nyílna reagálni az
idióta megjegyzésemre. Életem hátralévő részében kagylót fogok főzni a
külvárosban, már látom.
– Ideje befejeznetek – közli csendes határozottsággal. – Megérkezett a
következő jelentkező.
– Nekem vissza kell mennem a konyhába – jegyzi meg kurtán Oscar.
– Akkor nem kéne húzni az időt – feleli Lydia csípősen, és abból, ahogy rám
néz, egyértelműen kiderül, kit tart felelősnek ezért.
A pillantásom egyikükről a másikukra siklik, miközben megpróbálom
kielemezni ezt a verbális teniszjátszmát. Milyen lenyűgöző más párokat figyelni!
Az ember alapvetően versenyre született, bármit is színlelünk, és bár szégyellem
kimondani, bennem sokkal nagyobb versenyszellem buzog, mint másokban.
Nem meglepő tehát, hogy betegesen fürkésszük a sztárok válásait, és csendes
élvezettel figyeljük, ahogy kiderül, hogy a bosszantóan tökéletesnek hitt
kapcsolatuk Hello! magazin-féle verziója egy nagy átverés, és rájövünk, hogy
saját tökéletlen viszonyaink nem is olyan rémesek. A válásom óta volt néhány
időszak, amikor úgy éreztem magam, mint valami egzotikus hüllő, amely
érdekes és visszataszító is egyben. Az emberek tudni szeretnék, mi történt, de
megtartva a kellő lépés távolságot, nehogy elkapják a kórt, bármi legyen is az.
Mondjuk, nevezzük KEK-nek: Korán Elváltak Kórja.
Ez még a legjobb barátokkal találkozva is nehéz, Millyt kivéve. Tudom, hogy
őszintén együtt éreznek velem, de valahol ítélkeznek is. Tudni akarják, hol
rontottam el, hogy megtehessék a kellő óvintézkedéseket, nehogy elkövessék
ugyanazt a hibát. Az igazság azonban az, hogy nem tudnám megnyugtatni őket,
még ha akarnám sem. A szívem mélyén tudom, hogy kettőn áll a vásár, és két
ember kell ahhoz, hogy kettétörjön egy kapcsolat, de még nem vagyok kész
szembenézni azzal, én hol rontottam el.
– Úgy látszik, végeztünk – mondja Oscar, beismerve a vereségét. Nem is értem,
miért, de egyszerűen képtelen vagyok megszakítani kettőnk szemkontaktusát,
mert most mintha egy aprócska ablakon keresztül bepillantást nyerhettem volna
kettőjük kapcsolatába, és ez felettébb felkeltette az érdeklődésemet. Lényem egy
őrült része meg akarja fejteni ezt az übermacsó séf bőrébe bújt férfit, aki még
most is ebben a pózban tetszeleg, de Lydia szikrányi esélyt sem hagyva
őrszemként áll, várva, hogy elkotródjak innen.
– Köszönöm, hogy fogadott – nyögöm sután, és mereven kezet nyújtok.
– Nekem volt öröm – válaszolja Oscar, valamivel lágyabban, mint ahogy eddig
szólt hozzám, és talán, de csak talán, egy pillanattal tovább szorítja a kezem,
mint ahogy azt a protokolláris forma megkívánná. Lydia a tekintetét már a
következő, a felvételi pultnál lődörgő lelkes séf-jelöltre szegezi. Elindul, hogy
üdvözölje, én meg gyorsan elköszönök, hogy végre elhúzhassak a fenébe.
– Várj – szól utánam Oscar. – Még nem is válaszoltál a kérdésre.
– Milyen kérdésre? – értetlenkedek hátrafordulva.
– Mit főznél most, ha le akarnál nyűgözni?
Lydia közben már a Lelkes Fiút üdvözli, így arra sincs időm, hogy alaposan
átrágjam a válaszom.
– Coq au vint – vágom rá. – Apró sült krumplival. – Látom, hogy Oscart ezzel
teljesen összezavarom, ami nem meglepő, hiszen erre még Mrs. Beeton is csak
legyintene, hogy túl régimódi.
– Tudom, nevetségesen hangzik, de apám az oka annak, hogy erre a pályára
léptem. Ő sosem volt az a fajta, aki a gordon bleu-ért vagy más
különlegességekért rajong, de minden, amit elkészített, az olyan... igazi. – Úgy
érzem, ismét bakot lőttem, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni Oscar
megsemmisítő pillantását, és tovább folytatom. – Ez lehet, hogy teljesen ostobán
hangzik, de úgy értem... szóval azt akarom mondani, minden, amit feltálal, az
megszólal a tányéron. Teljes odaadással főz, és nem tehetek róla, de azt
gondolom, maga is egy kicsit ilyen.
– Elhiheti nekem, mostanában nem fog rajta kapni, amint épp coq au vint
készítek – mondja hűvösen.
– Nem erre gondoltam – mondom, de mielőtt még mélyebbre áshatnám a saját
síromat, megérkezik Lydia a szó szoros értelmében mögötte lihegő Lelkes
Fiúval.
– Viszlát – piszmogom magam elé, de Oscar már nem hallja, mert Lydia egy
minden kétséget kizáróan eget rengető önéletrajzról szónokol.
Kislisszolok, amilyen gyorsan csak lehet, és magamban szitkozódok, mint egy
megkergült vén nyanya. Hogy lehettem ennyire naiv? Az egy dolog, hogy
pontosan tudom, miféle Chloé kézitáskával lófrál a csemetéje, de tisztában
lehettem volna azzal, hogy nem ez lesz a fő témánk az interjú során. Újra éles
fájdalom hasít belém, mert Dom valószínűleg soha nem engedte volna, hogy a
legnyilvánvalóbb kérdésekre betonbiztos válaszok hiányában induljak el
otthonról. Bármennyire is szeretem Millyt, olyan sok minden van, amit még nem
tud rólam, és arról a világról, amiben élek. Mikor, oh, mikor jutok már el arra a
pontra, hogy ne minden gondolatmenetem Domnál kössön ki?
*
Micsoda egy hálátlan dög vagyok! Milly bámulatos. Egyik borral teli poharat
tölti a másik után, mintha szőlőhiányban szenvednék, és kitartóan bizonygatja,
hogy számtalan halacska úszik még a munka tengerében, vagy mi. Ez segít,
kétségkívül jobban vagyok, de át is esek a ló túloldalára, ráébredek, hogy
mennyire nagy jelentőséget tulajdonítottam ennek a melónak. Egy kicsit olyan
ez, mint amikor a felsőbb évfolyam legmenőbb sráca buliba hív, hogy aztán
vasárnap este minden teketória nélkül lapátra tegyen. Jól van, kezdek a saját
agyamra menni. Csordultig öntöm Milly poharát, és kifaggatom, hogy áll a barna
csukás állatorvossal.
– Nem lenne szabad a cipője alapján megítélnünk – dorgál Milly. – Úgy
döntöttem, adok neki egy esélyt.
– Mi is a neve? Neil? Neil, az állatorvos?
– Ne hívd így! – szól rám nevetve. – Helló! – mondja, és mélyen a szemembe
néz. – Neil vagyok, és azért jöttem, hogy végezzek a hörcsögével.
– Ne aggódjon, ilyen picurka testtel picurka fájdalmat lóg csak érezni – teszem
hozzá a legjobb House dokis hangomon.
– Jaj, hagyd abba – rázkódik Milly a nevetéstől. – Most komolyan, kap tőlem
még egy esélyt pénteken, és meglátom, beindulnak-e a hormonjaink így, hogy
másnap reggel nem kell korán keljünk a meló miatt.
Gonoszkodó énem azon tűnődik, mennyire lehet stresszes napi hét órában teát
főzni, de talán csak azért, mert előre rettegek, ha eszembe jut a holnapi tizenhat
órás duplaműszak, amit azzal fogok tölteni, hogy zöldséges rizottót készítek
böhöm terepjáróval furikázó seggfejek számára.
– Biztos vagyok benne, hogy jól teszed, de ne... – keresem a megfelelő szót, nem
akarok túl anyáskodó lenni. – Ne erőltesd. Ha nem megy, akkor nem megy.
Milly felém fordul, kék szeme baljóslatúan csillog, és hirtelen elönt az
együttérzés. Nem arra a korábbi mű verzióra gondolok, ami egyenlő mértékű
önelégült leereszkedéssel társul, hanem tényleg őszintén együtt érzek vele,
amiért még soha életében nem találkozott az igaz szerelemmel, sosem kóstolt
még bele a romantikába. Megvolt a kötelező egyetemi hároméves kapcsolata,
ami természetszerűleg udvarias véget ért diplomaosztó után. De még senki sem
ébresztett fel benne olyan érzéseket, aminek tünetei mintha csak egy egzotikus
betegség kórképét mutatnák, amitől mondjuk ceruzákat dugdosott volna az
orrába vagy őrült színekben látná a világot. Nem csoda, hogy mindig annyira
görcsösen, tudományosan próbálja bizonyítani, hogy valaki megfelelő-e a
számára vagy sem. Nincs a birtokában olyan érzelmi lakmuszpapír, amely ezt
egyszerűen kimutatná.
Azon morfondírozom, vajon jobb vagy rosszabb helyzetben van-e nálam. Most
én is ugyanúgy egyedül vagyok, mint ő, viszont én már tudom, milyen zamata
van az igazinak, és egészen biztos vagyok benne, hogy már nem érném be holmi
silány utánzattal. A legnívósabb étterem után már nem ülnék le egy olcsó csehó
koszos asztalához. Vagy én vagyok a bolond? Ha hinni lehet a legsötétebb
gyanúmnak, miszerint az igaz szerelem életünkben csak egyszer adatik meg,
talán le kellene erről tennem és valami mást választani, amíg még van időm;
enyhén őszintétlen szerelmet, ami kevés kockázattal jár, mégis társat jelent és
egy esélyt a szülésre.
Visító mobilom ránt vissza az ábrándozásból. Gyanakodva pillantok felé, vajon
miféle ismeretlen szám hív így éjfél után? Micsoda, elmúlt éjfél? Akkor kb. öt
órám van, mielőtt újra beindulna a nap.
– Igen? – szólok bele óvatosan.
– Amber? – kérdi egy ismeretlen férfihang.
– Igen.
– Rövid leszek. Akarod a munkát vagy sem?
Csak közben esik le, kivel is beszélek. Anglia leggorombább,
legbarátságtalanabb férfijával.
– Persze hogy akarom. Különben minek mentem volna el az interjúra?! – Na, ez
udvariatlan volt. – Elnézést. Szóval igen, nagyon szeretném az állást. Igazán
köszönöm, hogy nekem ajánlja fel.
– Szerencséd van, egy rakás puhapöcs volt a többi. Azonnal kezdened kell,
nagyon el vagyunk havazva.
– Le kell töltenem a felmondási időt – mondom, miközben feltartott hüvelykujjal
jelzem Millynek a jó hírt. Látom, elégedett. – Úgy vélem, ha sikerül
meggyőznöm őket, két héten belül kezdhetek.
– Egy hét, vagy keresünk mást.
– Tíz nap.
– Egy hét. És tiéd a halas pult, szóval jobb, ha előre felkészíted a barátodat a
szagra.
– Ööö, igazából, nem járok senkivel. – Ezt most miért mondtam? Egyrészt
egyáltalán nem tartozik ide, másrészt semmi köze hozzá.
– Nekem megfelel, legalább több időt tölthetsz a konyhában. Rendezz el
mindent, tizenkettedikén látjuk egymást. – Azzal gyorsan leteszi a telefont, már
csak a monoton bugást hallgatom.
Innentől kezdve csak remélni tudom, hogy megfelelek a suli legmenőbb felsőbb
évesének...

Ez a második hetem a Ghustóban, és a legmenőbb felsőbb éves már öt teljes

szót intézett felém: „Halas Lány, mozogj a tőkehallal!”, hogy egész pontos
legyek. Na jó, lehet, hogy még egy „hé”-vel is megtoldotta az elején, ami azt
jelenti, hogy összesen hatot, de a tényen nem változtat, hogy mint részlegvezető
séf, csak kishal vagyok. A rangsorban a második Mike, a helyettes konyhafőnök,
egy szadista hajlamú, sötét lelkű ürge.
A szombat esti hajrá kellős közepén vagyunk, ami a hét legforgalmasabb
turnusa, és Mike éppen vér után szimatolva kajtatja végig az egyes állomásokat.
A rangidős részlegvezető egy ijesztő ausztrál, Maya, aki vasfegyelmet tart a
húsos és szószos részlegen. Emellett ott van még a desszert szekció, a
megkeseredett és iszákos francia, Jean-Paul felügyelete alatt, és a zöldséges
részleg, mindennek a legalja. Itt dolgozik Tomasz, a lengyel kisegítő szakács, aki
ugyan nem sok vizet zavar, de legalább kedves velem, amióta megérkeztem. Ő
és az általam vezényelt halas rész commis chefje, Michelle, segítenek abban,
hogy épelméjű maradjak.
Hogy mégis mi az, ami felcsigázza az érdeklődésem? Na az egy külön történet.
Oscar tekintete végigfürkészi a konyhát, és láthatólag ösztönösen tisztában van a
konyhai gépezet minden apró fogaskerekének a működésével. Ő maga egy
energiabomba, egy természeti erő, és egy pillanatra megakad rajta a tekintetem.
Épp egy darab marhahúst tart a kezében, lecsapja a pultra, és megmutatja,
pontosan hogyan szeretné feldaraboltatni. Innen nem hallom, amit mond, de
szinte érzem a levegőben a zsenialitás és a zsarnokoskodás elegyének az illatát,
amit saját szintjére emelésünk érdekében vet be. Pontosan tudja, mit akar, és jaj
annak, aki ezt nem képes teljesíteni. Még mindig taszít az állatias vadsága, a
belőle áradó puszta arrogancia, de mindez egyúttal magával is ragad. Talán jobb
is, hogy eddig csak hat szó jutott: idegességemben tiszta esetlen vagyok, és
olyan rutinfeladatokat is elcseszek, amik egyébként csukott szemmel is mennek.
Minden annyira idegen még itt.
– A fenébe is, Amber! – kiáltja Mike, és izzadt kezét meglóbálja az arcom előtt.
– Hol a picsában van a keszeg? Most akarod kifogni?
Az elmúlt két órában úgy beleztem a halakat, mint egy robot, de több eszem van
annál, semmint hogy feleseljek.
– Itt van – csitítom, meggyőződve arról, hogy tökéletesen elő van készítve a
sütéshez. A köztudattal ellentétben az ilyen helyeken nem a főszakács áll a
tűzhely mellett: Oscarnak eszébe se jutna a serpenyő közelébe menni egy
szombat esti műszakban. A tálaló felett őrködik, és minden ételt megvizsgál,
mielőtt az elhagyná a konyhát. Most egy tányér bárányvesét vizslat, egy olyan
műkereskedő gyanakvásával, akinek a Ming-dinasztia korából származó lopott
vázát kínálnak épp.
– Na, mi nem stimmel ezzel? – szegezi Joe-nak a kérdést, a szerencsétlen
részlegvezető séfnek, aki az ételt feltálalta elé.
Látom, hogy Joe kétségbeesetten tekinget jobbra-balra, miközben megpróbál
előrukkolni egy épkézláb válasszal. Persze, ha tudná a megoldást, soha nem
merészkedett volna a főnök színe elé ezzel a tányérral. Oscar meredten bámulja
őt, kék szemének hűvös, gyilkos pillantása perzsel, teste remeg az elfojtott
feszültségtől. Szinte tapintható az a vibráló hevesség, ami szüntelenül
körülveszi.
– Kivettél egy szabadnapot mára, vagy gyárilag vagy hülye? – ordítja Oscar, akit
egyáltalán nem nyűgöz le a csend.
– Nézd ezt a kurva petrezselymet! Úgy néz ki, mintha tornádó söpört volna rajta
végig. – Úgy odavágja a tányért a pultra, csoda, hogy nem törik el. – Már nem
Kansasben vagyunk, Joe-Joe! Irány vissza a helyedre, és kezdd újra. Nem adom
a nevem ehhez a borzalomhoz.
– Igen, séf. Sajnálom, séf – motyogja Joe, és szánalmasan eloldalog. Lefogadom,
hogy a részlege legalább egy hétig fizetni fog ezért a megaláztatásért. Gyorsan
összenézünk Michelle-lel, de már fordulunk is vissza az olajos halkupachoz.
– A hármas asztal három pisztráng különlegességet rendelt. Gyerünk, mintha
élnétek! – üvölti Maya.
– Csak kettő maradt – kiáltok vissza, és közben, mint az őrült, szelem át a
konyhát, hogy átnézzem a többi halat, hátha odakeveredett egy.
– Mi a francért nem szóltál? – morogja.
– Mondtam Mike-nak, neki kellett volna szólnia a pincéreknek.
Taktikai hibát vétek azzal, hogy úgy hangzik, mintha áthárítanám a felelősséget,
de én tényleg továbbadtam ezt a lényeges infót.
– A rohadt életbe! – fakad ki Maya, és elviharzik, miközben tovább folytatom az
elkóborolt hal utáni hiábavaló vadászatot. Ahogy a hűtőnél guggolok, a
kétszárnyú ajtó olyan erővel csapódik nekem, hogy majdnem a földre dönt. Egy
pincér ront be. Felállók, egy kicsit szédülök, és véletlenül kivételes pillantást
nyerek a vendégtérre. Jól látok? Hihetek a szememnek?
Jézusom, ez Tristram Fawcett! Kihegyezett tollú, igényes ízlelőbimbókkal
rendelkező étteremkritikus, akit nemrégiben csábított el a patinás, ám alacsony
pédányszámú Independenttől az óriási példányszámban megjelenő Sunday Times
(amelynek egyetlen rossz kritikája felér egy tömegpusztító fegyver erejével), és
senki nem vette észre, hogy éppen a hármas asztalnál ül. Lydia bizonyára
kiszúrta volna, de erre a hétvégére – nem tudni, miért – szabadnapot kért (a
konyhai pletykák persze szaftos variációkkal ékelődnek). Fawcett törzsvendég
volt a régi helyemen Richmondban, ezért ismertem fel. Szerette az ottani
étteremre jellemző egyszerű, szerény konyhát, ezért lefogadom, hogy rühelleni
fogja Oscar túlzó elgondolásait, miszerint ő találja fel a spanyolviaszt, és a tény,
hogy a beharangozott napi specialitást sem vagyunk képesek felszolgálni neki,
tökéletes alkalmat nyújt egy sziporkázó hangvételű merénylet megírásához.
A hátam mögött folyó hangos vitát gyermekkorom rég elfelejtett
fantáziavilágába menekülve igyekszem kirekeszteni, amikor még hittem abban,
hogy ha nem látok valamit, az nem is létezik. Azonban a hangerő fokozódik, és
kényszeredetten a zaj irányába fordulva egyenesen Oscarral találom szemközt
magam – az interjú óta most először. Jesszusom, de bár ne ő lenne. A
tekintetéből izzó harag sugárzik. Olyan érzés, mintha egy mesterlövész
célkeresztjében állnék. Forr a dühtől, erős kezével a pultba kapaszkodik.
– Nem tudom, eljutott-e a tudatodig, hogy te vagy a halfelelős?
– Igen, séf – válaszolom a lehető legnagyobb alázattal.
– Nem sok hasznodat vesszük halas lányként, ha még a kibaszott specialitást
sem tudod összerakni! – üvölti, miközben öklével a pultra csap, nyomatékot
adva a mondanivalójának. Van benne valami őszintén ijesztő, állatias vonás,
amit már első alkalommal kiszúrtam. Mintha érzelmei minden egyes alkalommal
a testén is végigcikáznának. Engem ugyan nem fog megfélemlíteni. Nem
hagyom, hogy ezt tegye velem. Mi vagyok én, kisegér? Szakács vagy egy
csivava? A rohadt életbe, hiszen beleadok apait-anyait!
– Csak annyit kérek, hogy segítsd a munkám – folytatja. – Ha már ez is túl nagy
kérés... – Mielőtt még kirúgna, gyorsan közbevágok.
– Naná, hogy segíteni akarok, ezért is kell most meghallgatnia. – Látom, hogy
újabb dühroham tör rá, amint félbeszakítom, de hagyja, hogy tovább beszéljek. –
A hármas asztal nem egy közönséges asztal. Tristram Fawcett ül ott.
– Fawcett itt van? – nyögi elsápadva. Nem kétséges, hogy a haragja immár
félelemmel párosul. Nem egészen hat hónapja szakította meg a
munkakapcsolatát Angus Torrence-szel, és a hírnevét még nem sikerült újra
olyan szilárd alapokra helyeznie, hogy kiállja azokat a sértő megjegyzéseket,
amire a jövő vasárnapi lapban számíthat. Kihasználva a megrázkódtatás okozta
sokkot, gyorsan tovább hadarok. Nem fogom tétlenül nézni, hogy lapátra
tegyenek.
– Főnök, megszerzem a pisztrángot. Kérem, bízzon bennem, még ha puszta
kézzel kell is kihalásznom a csatornából. – Miért mondtam ezt? Jobban tenném,
ha háromig számolnék, mielőtt kinyitom a szám. – Tudja, hogy értem. Meglesz a
hal, de próbálják még fél óráig valamivel elterelni a figyelmét. Biztos vagyok
benne, hogy...
– Jézusom, befognád végre a szád? Csinálj, amit akarsz – legyint lemondóan. –
Na, gyerünk, indulás! Majd húzzuk az időt az előétellel, és várjuk a csodát.
Odafordul a sous chefekhez, hogy megbeszélje velük a dolgot, így hát nem
marad más választásom, mint felkapni a sisakomat, és kirajtolni az ajtón. Az
izgatottságtól szinte reszketek, elszántan szeretném bebizonyítani, mennyire
téved velem kapcsolatban. Nem nagyon mérlegelem az esélyeim, de ki nem
állhatom, ha idiótának tartanak. Lehet, hogy most megleckéztetett, de meg is
érdemeltem. Illetve Mike érdemelte volna meg. Nem hiszem el, hogy ilyen aljas
módon hagyta, hogy én vigyem el a balhét. És most is csak áll és nagy
szemekkel bámul rám, amíg az ajtóhoz rohanok, valószínűleg nehezére esik
elhinni, hogy nem köptem be. Elvégre nem akartam tovább pazarolni az időt
azzal, hogy ujjal mutogatok másokra.
Felpattanok a robogómra, a fejemre nyomom a sisakot, és keresztülszáguldok a
Clerkenwellen. Az első megálló a Pellegrino, egy elegáns olasz hely a város
szívében. Bruce barátom a főszakács, és tudom, hogy nagy halrajongó.
Próbáltam már hívni, de a szombat esti műszak kellős közepén senki nem venné
fel a telefont. Izzadtan és a sisaktól összeborzolt hajjal érkezek a hátsó
bejárathoz. Pontosan négy perc alatt tettem meg az utat. Ha Oscarnak sikerül az
előételt hosszúra nyújtani, még menthető a helyzet. Bruce épp nyulat készít elő
egy római különlegességhez, ezért nem dobja fel túlságosan az érkezésem.
– Bruce, ne haragudj, tudom, hogy teljesen leterhellek most ezzel, de ha nem
szerzek pisztrángot azonnal, kirúgnak. Van esetleg...
Húsvágó bárdját a nyúl oldalába vágja, és teljesen kifakad: – Mégis mi a fenét
művelsz itt? Ez nem egy kibaszott Tesco! – De aztán átérezve a szorult helyzetet,
megenyhül.
– Mindjárt áttelefonálok Jerrynek, náluk van mindenféle hal. Talán tud segíteni.
Jerry még új nekem, de kétségtelenül örömteli róla hallani. Egy halas
étteremlánc egyik középkategóriájú vendéglőjét vezeti Islingtonban. Bruce
átadja a telefonkagylót, hogy a kívánságom lebeszéljem vele. Egy pillanatra
megáll a szívem, amíg melléteszi a telefont, és átkutatja a hűtőt, de az általam
felajánlott ötven fontos ígéret biztosíték lehet az értékes zsákmányra. Igazán
nincs felesleges ötvenesem, de ha ezen múlik, hát kénytelen leszek
kukoricapelyhen élni a hónap hátralevő részében. Összevissza csókolom Bruce-t
örömömben – bár meleg, úgyhogy annyira nem izgatja fel a dolog -, és küldök
egy sms-t Mayának, hogy úton van a hal.
Végigrongyolok az Upper Streeten, átcsusszanok néhány piroson, és nagy
robajjal megállók az üzlet előtt. Jerry egy túlsúlyos láncdohányos, aki nem mond
le róla, hogy kényelmesen elszívjon még egy bagót, mielőtt átadja a szajrét.
– Nyugi vigyorog önelégülten, pedig tudja nagyon jól, hogy vészhelyzet van.
– Bemehetek érte én? – kérdezem kétségbeesetten, mire vonakodva elnyomja a
csikket, és becammog.
– Hálásan köszönöm – mondja, miközben átadom az izzadságos munkával
megkeresett fontokat.
*
Hogy felejthettem el hátizsákot hozni?
A gondosan becsomagolt halat jobb híján a dekoltázsomba gyömöszölöm,
felpattanok a robogóra, és már tűzök is. Hamar rájövök, hogy a gyorsulási
verseny és a halszállítás nem igazán passzolnak össze. Szörnyen csúszkál ez a
hal, egyfolytában ki akar esni, különösen, amikor rátaposok a fékre egy-egy
rendőrautó láttán. Reménykedjünk benne, hogy ha ez a halacska végül
mégiscsak Tristran Fawcett tányérján köt ki, a pasas sosem jön rá, milyen körutat
tett meg, míg elért odáig. Oscar összes elve az alapanyagok eredetéről szól.
Lelki szemeim előtt már látom is a szlogent: „Garantáljuk, hogy minden szelet
főfogásnak feltálalt húsunk egy szerető kebel melegén nyugodott, kevesebb mint
két mérföldre az önök tányérjától”.
Leparkolok, berohanok, és ahogy belépek az ajtón, kihalászom a pisztrángot
kényelmes kis pihenőhelyéről. Oscar gondterhelten járkál a részlegek között,
megmeríti a kanalát a különböző serpenyőkben, és a tartalmukat vizslatja.
Látszik, hogy vergődik, mint a partra vetett hal.
– Pisztráng – kapkodok levegő után, és lefékezek mellette. Csupán egy hajszálon
múlik, hogy nem sodrom le Mike serpenyőjét a tűzhelyről. Végigmér, ahogy
kipirosodva, izzadtan lihegek.
– Tessék?
– A pisztráng, séf.
– A pisztráng, séf – ismétli egy apró mosoly kíséretében.
– El ne mondd, honnan van! Most meg mire vársz, Halas Lány? Belezd ki ezt a
vacakot!
– Belezem már, belezem! – kiáltom, és rohanok vissza a konyhába, hogy
nekilássak a műtétnek. Még soha nem dolgoztam ilyen gyorsan, az adrenalin
pumpál az ereimben, ahogy belevágok. Visszaviszem, és szinte rám sem nézve
kiragadja a kezemből. Mike készen áll, de Oscar maga ragadja meg a serpenyőt.
Megállók egy tiltott percre, és azt figyelem, milyen irtózatos koncentráció ül ki
az arcára. Hozzám hasonlóan ő is mindent belead, hogy az utolsó árva hal
tökéletesre sikeredjen. Úgy kíséri ki a konyhából, mint egy szerető apa a
háborúba induló egyetlen fiát. Megáll Fawcett asztalánál, hogy elmondja neki,
mi is az tulajdonképpen, amit enni készül. Csak egy pillanatot csípek el, de a
kitörő nevetés arra enged következtetni, hogy Fawcett szemet hunyt a késés
felett. Remélem, Oscar is legalább ennyire elnéző lesz velem.
Késő éjszakáig maradok, és alaposan átnézem a hűtő és a fagyasztó tartalmát,
hogy pontosan tudjam, mi van készleten, egészen az utolsó kopoltyúig. Mike
észrevesz, amikor indulni készül, és mellém penderül.
– Az összeadást gyakorlod? – kérdi egy általános iskolai tanár hanglejtésével. A
fogam csikorgatom, tudván, hogy nem vághatok vissza.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben van. Végül is az én
felelősségem.
– Örülök, hogy tanulsz – mondja vigyorogva. Még soha senkit nem akartam
ennyire pofán vágni.
Miután elpályázik, a haragom fokozatosan alábbhagy. Itt az egész konyha olyan,
mint egy küzdőtér, ez kétségtelen, de amit ma Oscar produkált, azt bizonyítja,
hogy helyesen döntöttem. Mindennel törődik, mindent fontosnak ítél – és
nemcsak a sztárok és a hírnév foglalkoztatják, hanem ugyanúgy minden csepp
szósz és halpikkely is. Senki nem néz úgy egy pisztrángra, ahogyan ő, ha csak a
dicsőségért hajt. Lehet, hogy még mindig totál lúzernek gondol, de elhatároztam,
hogy bebizonyítom az ellenkezőjét.
Majdnem frászt kapok, amikor a fagyasztókamra mélyén hirtelen
serpenyőcsörgés zaja üti meg a fülem. Azt hittem, rajtam kívül már nincs itt
senki. A legjobb fegyver, amivel a fagyasztó büszkélkedhet, egy zacskó
zöldborsó, de nem vagyok benne biztos, hogy ez igazán hatásos lenne. Óvatosan
kiaraszolok a sötétből, a borsót markolászva. De hiszen csak Oscar keze alatt
sistereg a vaj egy óriási serpenyőben. Megfordul, rám mered, aztán a
zöldborsóra.
– Á, a művész, akit korábban csak Halas Lányként ismertünk. Hogy is hívnak a
munkahelyen kívül?
– Amber… Amber Price. Sajnálom, azt hittem, már elment. Csak még
befejeztem a...
Felfelé int a fejével. – A lakásom az emeleten van, senki nem mondta még? A
fenébe is, hozok neked egy poharat! Nem tudok aludni, jól jön a társaság. De
csak akkor, ha el tudsz szakadni a zöldborsódtól.
– Kétségkívül, nem kellene vele félrelépnem a halak háta mögött.
– Nem, azt tényleg nem kéne.
– És azt meg egyáltalán nem szeretném, ha ezentúl Borsós Lánynak hívna.
– Érzem, ahogy karmazsinvörösre pirulok saját idiótaságom miatt.
– Ettől megkíméllek. És kérlek, tegezz – vigyorog.
Átvág a konyhán egy másik pohárért. Megtölti borral, és koccintásra készen a
kezembe nyomja. A két egymáshoz érő pohár fényes hangot ad. Egy őrült
pillanatig elképzelem, ahogy megcsókol, elképzelem, hogy mi is egymáshoz
érünk. Most először érzem a vágy halvány bizsergését, mióta Dom elhagyott.
Már kezdtem aggódni, hogy tartósan kikapcsolt állapotba került. A lehető
legrövidebb pillanatig ízlelgetem a remegést, aztán erőszakkal elnyomom
magamban az érzést.
– Szóval, min ügyködsz éppen? – kérdezem élénken.
– Próbálgatom a fűszereket, sáfrányt, citromfüvet. Néhány előétellel
kísérletezem. Még a tudatlan seggfejek is hajlandóak kicsit merészebb dolgokat
kipróbálni, ha előételről van szó. – Bárcsak lenne egy ládikám, amibe pénzt
dobhatna, ha káromkodik. A nyakába akasztanám, mint egy abrakos tarisznyát.
Keddre már milliomos lennék.
– Imádtam azt a cékla és kecskesajt szuflét, amit a hét elején készítettél.
– Örülök, hogy valakinek tetszett. Lydia alaposan lehordott, azt mondta, hogy
egy halom idegbeteg fog hívogatni minket, akiknek szent meggyőződése, hogy
bélrákot szereztek.
Kínos szünet áll be a beszélgetésbe, és azon tűnődöm, vajon hallotta-e azt a
mocskos pletykát, miszerint Lydia egy fiatal fiúcskával ruccant ki Párizsba, és ha
hallotta, vajon fáj-e neki annyira, ahogy nekem az, amikor arra gondolok, Dom a
fogával szakítja le annak a cafkának a bugyiját (a halbelezés túl sok szabad
agykapacitást hagy a rémes fantáziákra). Hirtelen bevillan a legszörnyűbb
rémálmom – Dom és Rachel egy kiadós dugás után épp kávét iszogatnak
Lapaine-ban, a kedvenc helyünkön, és mielőtt észbe kapnék, már ki is öntöm a
lelkem.
– Én is elváltam – jegyzem meg halkan.
Zavarba ejtően fiatal vagyok, hogy válást igazoló dokumentum birtokában
legyek. Ritka eset, hogy lehetőségem legyen mást faggatni arról, ő hogy vészelte
át. De nem csak erről van szó. Az irtózás és a bámulat elegye járja át a testem.
Meg akarom ismerni Oscart, azt akarom, hogy fény járja át a sötétséget a
szememben, és ehhez meg kell tudnom, mi rejlik benne legbelül.
– Szar lehet neked – jegyzi meg élesen, amiből rögtön érteni, hogy átléptem a
határt. Igazán, több eszem is lehetne. És nem csak azért, mert a főnököm. Nem
vagyok büszke rá, de szép számmal akadnak olyanok, akiket bár csupán
felszínesen ismerek, azért megpróbálnak tapintatosan érdeklődni – ami persze
lehetetlen – a válásom felől, és a legtöbbnek ezért leharaptam a fejét.
Oscar közben újra a serpenyőre koncentrál, néhány apró rákot hajít bele sebesen,
látszólag nem sokat foglalkozva az arcába fröccsenő forró olajjal.
– Sajnálom, én...
– Nem érdekes – veti oda, miközben a fakanállal a serpenyő mélyedéseit
kapargatja, mint egy szadista fogorvos. Figyelem, és zavarba ejt a felismerés,
hogy nem csupán arról van szó, hogy meg akarom ismerni, de egyúttal azt is
szeret– néni, hogy ő is meg akarjon ismerni engem. A csend egyre hosszabbra
nyúlik, és én azon agyalok, hogyan léphetnék le feltűnés nélkül. Diszkréten
próbálom a maradék boromat elkortyolni, nehogy udvariatlannak gondoljon, ám
amikor éppen arra készülök, hogy kimentsem magam, Oscar felém nyújt egy
kanalat.
– Kóstold meg! – utasít nyersen. – Aztán tisztelj meg a véleményeddel.
Elképesztő forró. Megpróbálom lenyelni anélkül, hogy elárulnám, a
szájpadlásom szénné égett, ami némileg késlelteti a válaszomat.
– Nagyszerű.
– Ne próbálj puncsolni! Mit gondolsz igazából?
Lebuktam, a hangom elárult. – Hát, én egy kicsivel kevesebb chilit tennék bele,
mert elnyomja a citromfüvet. És... áh, semmi.
– Mi van még? Ha bárki is szakértő a rákok terén, az te vagy, Halas Lány.
– Csak arra gondoltam, hogy egy krémes avokádó salsa finoman menne hozzá,
csak hogy ellensúlyozza a tüzességét. Ez minden.
Mosolyog. – Jó válasz, maradhatsz – mondja, és megint koccint velem. Mit
jelent ez? Nem akarom, hogy azt gondolja, tálcán kínálom fel magam (az olyan
kilencvenes évek). Felhajtom a maradék bort.
– Ideje indulnom.
– Rendben – válaszolja rezzenéstelen arccal. – Itt van nekem Mimi, aki
szórakoztathat.
Nincs itt semmiféle Mimi. Vajon elég nagy faszkalap ahhoz, hogy a
gyorshívóján ott legyen egy prosti száma? A konyha forró ágya a bujaságnak, ezt
senki sem tagadhatja, de ez azért enyhe túlzás. Hirtelen egy ária csendül fel
teljes hangerőn.
– La bohéme – közli. – Hallgasd csak!
Megállók, és szánok egy percet arra, hogy elmerüljek a zene szépségében.
– Puccini, ugye? Szép.
– Ö az igazi – feleli Oscar. – Magasról hugyozik a többi félnótásra, mint amilyen
Händel.
– Pfúj, Händel. Meg az a Berlioz! Micsoda egy pancser.
Halványan elmosolyodik, aztán a hűtő felé fordul. Feltételezem, részéről a
beszélgetés lezárva, így elindulok a személyzeti öltözőhöz, hogy előhalásszam a
kabátomat és a sisakomat, de amikor jövök visszafelé, ott találom az ajtóban.
– Majd én! – és kiveszi a kezemből a kabátot, hogy felsegítse.
– Köszönöm – mondom, miközben azzal küszködöm, hogy a kezemet
keresztülbújtassam a lyukon, akár egy elmebeteg, akire épp ráerőszakolják a
kényszerzubbonyt.
– Szívesen – válaszolja, és türelmesen várakozik anélkül, hogy bármit
hozzáfűzne.
Amikor végre belebújok, kezét lágyan a vállamon tartja. Alig magasabb nálam,
jóval alacsonyabb Domnál, de ez nem teszi kevésbé férfiassá.
– Ügyes – mondja csendesen, ahogy hátrálok kifelé. -Jó munkát végeztél.
– Tessék? A Pisztráng-hadműveletre célzol, vagy arra, hogy sikerült végre
átdugnom a kezeimet a kabátom ujján?
Oscar jóízűen felnevet. – A pisztrángos akcióra. Lehet, hogy összeadni nem
tudsz, de az agyad vág, mint a borotva.
– Kösz. És azt is, hogy nem rúgsz ki. Tényleg nagyon szeretnék nálad dolgozni.
Na, most már tényleg úgy hangzik, mintha puncsolnék, de őszintén...
– Jó éjt, Halas Lány – mondja, és átmegy a konyhán, hogy kinyissa az ajtót.
Félig-meddig azt remélem, hogy megcsókol, legalább az arcomon, de egyetlen
szó nélkül hagyja, hogy kisétáljak. Az üvegajtón át visszapillantok, de már újra
ott áll a serpenyőnél, kóstolásra készen, és közben valószínűleg az jár a fejében,
hogy milyen egy beképzelt kis picsa vagyok, amiért javaslatokat teszek. Vajon
pusztán a fűszerek kipróbálásának a vágya tartja ébren a hajnali órákban, vagy
van itt más is?

Vasárnap. Két hete ez az első szabadnapom. Na jó, a szabadnap enyhe túlzás,

mert a pihenés üresen tátongó szakadéka előtt még megejtek egy villásreggelivel
egybekötött „vésztalálkát” Marsha barátnőmmel, akivel egy suliba jártam. Bár
soha nem voltunk legjobb barátnők, mégis szilárdan beékelődtünk egymás
életébe. Elég különös kötelék fűz minket össze: a kapcsolatunk mély és
jelentőségteljes, ugyanakkor kissé gyógyászati jellegű. Ha valaha is kitörne egy
nukleáris háború, vagy árvíz öntené el a környéket, Marshát mindenképp
szeretném magam mellett tudni. Megmentene a fulladástól, megosztaná velem a
legutolsó kis élelmiszer– adagját – a lojalitásának nincs határa. Ráadásul
intelligens. Bírom, hogy elrángat olyan kiállításokra, amikre magamtól biztos
nem keveredtem volna el, vagy olyan filmekre, amelyek mélyenszántó
gondolataival az én nehézkes agyam csak görcsös erőfeszítések árán bír lépést
tartani.
Ám ha egy igazán szórakoztató estére vágynék, mondjuk méregdrága rózsaszín
piát kortyolgatni egy tetőteraszon, Marsha lenne az utolsó, akit felhívnék. Tutira
valami üvegzöld kordbársony kötényruhában jelenne meg, rinyálna a magas árak
miatt, és lehetetlenül korán indulna haza, hogy még elérje az utolsó buszt. Kicsit
mindig az az érzésem, mintha helytelenítené a viselkedésem, pedig tudom, hogy
úgy szeret, ahogy vagyok. Gőzöm sincs, mi ez a mostani vészhelyzet – Marsha
nem az a fajta, aki támogatna egy olyan gyanúsan tengerentúli szokást, mint
amilyen a villásreggeli -, de a kíváncsiságomat kellőképp felcsigázta.
Az, hogy ilyen sokáig barátok maradtunk, valójában Marsha makacs
ragaszkodását bizonyítja, mivel az igazság az – és erre nem vagyok túl büszke
hogy miután Dommal megismerkedtem, a barátnőimet súlyosan elhanyagoltam.
Londonban jártam fősulira, és egy igazi, piálással, smárolással, flambírozással
töltött mámorító évvel indítottam (durván ebben a fontossági sorrendben), ám az
első gyakorlati helyem rendesen visszarántott a fellegekből.
*
Poole-ba küldtek, egy tengerparti, ócska kis hotelbe, ahol a zöldségeket kellett
elkészítenem egy vulkanikus vérmérsékletű cseh séfnek, akinek a lehelete
legalább olyan szörnyű volt, mint a természete. Iszonyúan csalódott voltam. Úgy
éreztem, sokkal kevesebbet tanulok tőle, mint a zseniális és szenvedélyes londoni
tanáraimtól, ráadásul elvesztettem a szoros baráti körömet is. Életemben először
elszigetelve éreztem magam. Bár gyakran panaszkodtam az állandó
marakodásra, a focira és szellentésekre, amiben részem volt két fiútestvér
mellett, de legalább sosem éreztem magam egyedül, és aztán a főiskolát is szünet
nélküli bandázás jellemezte. És egyszerre itt találtam magam egy totál ismeretlen
környezetben, ahol képtelen voltam betörni a Vlad konyhájában dolgozó
Rettegett Lovagok Körébe.
Dom volt az egyetlen, aki megszánt. Pincérként dolgozott az étteremben, és
mindig ő zsebelte be a borravalókat és a telefonszámokat. Egy langaléta
energianyaláb, olyan gizda, hogy az ember azt hihette, szívószálakból rakták
össze, és egy pillanatra sem állt le a pörgéssel. A haja legalább annyira vad és
fékezhetetlen volt, mint lényének többi része, rugós fürtök megszelídíthetetlen
felmosórongya. Minden téren gyorsaság jellemezte: a beszédétől kezdve a
képességéig, amellyel egy szempillantás alatt felmérte, mire van szükség a zsúfolt
vendéglőben, és amelynek pótlásához azonnal hozzá is látott. Először csak
haverként tekintettem rá, egy tettestársra, akinek nagy szükségét éreztem.
Akárhányszor bejött a konyhába átadni a rendeléseket, mindig sikerült annyira
megnevettetnie, hogy majdnem összepisiltem magam. Állati jól tudta utánozni
egy-egy anorexiás chelsea-i menekült hanghordozását, amint tojásfehérjéből
készült, vízben főzött omlettet kér, vagy azt az özvegy hercegnőt, aki megígérte
neki, hogy a végrendeletében egy elhagyatott kastélyt hagy rá. Domban megvan
az a hátborzongató képesség, hogy amikor az emberrel beszél, az illető úgy érzi,
mintha a világon egyedül csak ő létezne a számára, és nem tellett bele sok idő,
mire rájöttem, mennyire vágyom rá, hogy végre berontson a kétszárnyú ajtón.
Egyáltalán nem volt az esetem, de akkorra ennek már semmi jelentősége nem
volt. Akartam őt, mindennél jobban akartam, de fogalmam sem volt róla, hogy
vajon nem fűzi-e ugyanígy a többi ott dolgozó csaj agyát is. Nincs nagyobb
aljasság, mint beleszeretni egy sármos geekbe (elég csak megnézni Woody
Allent). Ráadásul nem akartam egy érzelmi lőgyakorlat áldozatává válni.
Két hétre rá Dom meghívott, hogy menjünk le a tengerpartra. Mindezt olyan
szívszorító félszegséggel adta elő, amilyet még soha nem tapasztaltam nála. A
pincérek minden este leugrottak, hogy betépjenek, és addig vedeljék a sört, míg
az iszonyúan hosszú műszak okozta stressz csupán ködös emlékké homályosul.
Elszakadtunk a bandától, leültünk a vízpartra, és végül megcsókolt. Ügyetlen
csókot váltottunk, összekoccantak a fogaink, mégis teljes egészében őszinte volt.
Megjátszás és kijelölt határok nélkül váratlanul kialakult kötődés.
Az első együtt töltött éjszakát követő reggelen (ami szégyen ide vagy oda, a
másnap reggel volt) láthatólag eldöntötte magában, méghozzá abszolút
bizonyossággal, hogy akkor ez most egy komoly kapcsolat. És ugyan titokban én
is egyetértettem vele, ezt nem akartam rögtön a tudomására hozni. Hamar
rájöttem, hogy Dom sokkal bonyolultabb személyiség, mint ahogy azt könnyed
sármja alapján hihetné az ember. Az apja egy évvel korábban hunyt el, a rák
ellen folytatott hosszúra nyúlt csatát elveszítve. Dom, aki akkor töri szakra járt,
halasztást kért az egyetemen (mint kiderült, örökre), hogy az anyja közelében
lehessen. Néha kérdeztem felőle, de mindig semmitmondó válasz érkezett.
– Szeretnék segíteni! – könyörögtem. – Szeretném megérteni.
– De én ezt nem akarom – felelte erre mindig, és megpuszilta a fejem búbját. –
Nincs szükséged rá, hogy megértsd, addig nem, amíg a szüleid még fiatalok. Én
megvédelek. Ha szeretsz valakit, azt meg akarod védeni.
Aggódtam, amiért többet tudott rólam, mint én róla. Valami arra ösztökélt, hogy
elmeséljek neki mindent, hogy kitárulkozzak előtte, hogy érezzem, minden
részemet látja, és elfogadja. Nem akartam titkokat. Túl sok titok volt már az
életemben. Elmondtam neki mindet. Olyan volt, mintha a fürge agya összeadta
volna minden kis részemet, és a végén jóváhagyta volna ezt az összeget. De
vajon én magam tisztában voltam a saját mágikus számommal? Huszonegy
évesen az ember azt hiszi, tudja, ki ő, de olyanok vagyunk, mint az amőbák, vagy
a medúzák, akiknek az alakját az élet árapályának mozgása határozza meg. Dom
volt az én árapályom, a létezésemet formáló erő, de lehet, hogy fordítva ez már
nem volt igaz.
*
Az utolsó néhány kukoricapelyhet rázom ki a dobozból, amikor Milly végre
befejezi a zuhanyzást, és nagyokat ásítozva megjelenik a konyhában.
– Ó, el is felejtettem, hogy ma szabadnapos vagy! Nincs kedved moziba menni?
– Lehet róla szó, de csakis Marsha után.
Milly grimaszol, és bár titokban tetszik, hogy két barátnőm harcol a kegyeimért,
fedő pillantást vetek rá. Marsha szerint Milly egy léha csajszi, akinek le kéne
végre horgonyoznia egy normális állásban (Marsha egy fogászaton dolgozik, a
külváros mélyén), míg Milly...
– Férfias keze van – morogja, és hanyagul bedob egy szelet kenyeret a pirítóba.
– Ne aljaskodj már! – dorgálom, de a hangomból hiányzik a meggyőződés. Azt
hiszem, örülök, hogy ennyire különbözőek: mintha lényem más-más aspektusait
táplálnák. Igaz, alaposan megkaptam a büntetésem, amikor mindkettőjüket
felkértem koszorúslánynak. Marsha azt gondolta, hogy egy autentikus, korabeli
kosztümöket magunkra öltő Erzsébet-kori bankett a kulináris élvezet csúcsa –
ízletes, és oktató jellegű is egyben! De nem volt az. Milly pedig közvetlenül a
kaja utánra rúdtáncos órára fizetett be, így egész idő alatt a nemrég elfogyasztott
fél marha megemésztésével bajlódtam.
Csörög a vezetékes telefon. A hangja annyira szokatlan, hogy mindketten úgy
meredünk rá, mintha valami idegen életforma maradványával kerültünk volna
szembe. Telemarketinges vagy szülő. Az utóbbi esetben csakis az én szüléimről
lehet szó. Milly felveszi, majd átnyújtja nekem.
– Apukád – tátogja némán, én pedig a kagylóval a fülemen a szobámba
botorkálok.
– Szia! – üdvözlöm bűntudatosan. Fájdalmasan tudatában vagyok, mennyire
eltűntem a színről, amióta a Ghustóban dolgozom. Vagy ha őszinte akarok lenni,
már korábban is. – Hogy vagy? Mit csinálsz?
– Szia, csillagom! – Imádom, hogy mindig felvillanyozódik, valahányszor csak
meghallja a hangom. – Köszönöm a kérdésedet. Épp egy liba fenekében
turkálok.
– Elég macerásnak hangzik.
– Bizony, az! Annyi figyelmet és szeretetet igényel, mint egy újszülött.
– De remélem, azért minket kiskorunkban nem toltál be a sütőbe.
– Amennyire én emlékszem, nem – nevet. – De most komolyan, drágám,
félóránként locsolgatom zsírral a kis rohadékot. Fogalmam sincs, mi szállt meg.
– Mi lesz a köret? – Ismerem az apámat, imádja a kulináris kihívásokat.
– Tiszta Columbo vagy, ugye tudod? Nos, igen. Pácolt körte. Meglehetősen
avantgárd. Mikor látogatsz már haza, hogy megmutathassam a merész
elképzeléseimet?
– Ööö... dunsztom sincs. Nemsokára. Nem könnyű megmondani... tudod, hogy
van ez egy új melóval.
Rövid hallgatás következik. Kezdem úgy érezni magam, mint a világ
legrosszabb lánya. Aztán apa megkönyörül rajtam.
– Na, akkor mesélj nekem erről a Retford fazonról. Rákerestem az interneten.
– Az emberek manapság ezt úgy mondanák, hogy rágugliztam, apa – mondom,
és elönt az iránta érzett szeretet.
– Tényleg? Nos, okostóni, én Yahoo-t használok.
Egészen addig vonalban marad, amíg a liba nem igényel egy újabb kör törődést.
Már indulna, hogy átadja anyának is, de visszafordul.
– Csillagom?
– Igen?
– Jól vagy? Úgy értem – apa nem túl jó ebben – lelkileg. – Érzem, hogy sírás
fojtogat, hálás vagyok az ügyetlenül kifejezett aggodalmáért.
– Napról napra jobban, apa. Napról napra jobban.
– Ez az én kislányom!
Aztán elmegy, hogy telefonhoz hívja anyámat. Várakozás közben a körmömet a
tenyerembe vájom.
– Szia, drágám – szól bele anyám kimérten a telefonba.
– Apád azt mondja, nincs időd meglátogatni minket.
Miért is hagyna ki egyetlen lehetőséget is a szurkapiszkára?
– Haza fogok látogatni, anya, de ez még csak az első hónapom. Szeretném, ha
több szabadnapom lenne, és...
– Igen, ez teljesen érthető – de a hanghordozásán érződik, hogy pont az
ellenkezőjét gondolja. – Aláírtad azokat a szörnyű papírokat?
A förtelmes válási papírokra céloz. Mennyire utálom őket! Döntésünk oka nagy
betűkkel, valóságossá és törvényessé téve.
– Igen, anya. Pár hete érkezett az ítélet. Házasságtörés. – Vagy nem akarja
hallani az élt a hangomban, vagy tényleg nem veszi észre.
– Jól van. A legjobb az ilyet minél előbb magad mögött tudni. Már csak az van
hátra, hogy jogerős ítéletté emelkedjen. Elkészítetted azt a pénzügyi
nyilatkozatot, amit ígértél?
– Nem, anya. Dom soha nem fog rám szállni a pénzemért. Ezenkívül tökéletesen
tisztában van vele, hogy nincs egy fityingem se. – És ez így igaz. Bármennyire is
ócsárolom, azt nem tudom elképzelni róla, hogy bíróság elé citáljon, csak hogy
megszerezzen három serpenyőt és egy alumínium lábast.
– A ház eladásából származó haszon a tiéd.
– Akkor vettük, amikor a legmagasabbak voltak az árak. Örülök, ha most annyi
marad, hogy fedezni tudom a hiteltúllépésem és a hitelkártyáim számláját.
– Nem tehetek róla, de azt kívánom, bárcsak valami olyan helyen dolgoznál, ami
nagyobb biztonságot nyújt neked. Nézd csak meg Ralphot. Igaz, hogy a belét
kidolgozta, míg megszerezte az orvosi diplomáját, de most ott van az a bűbájos
háza Actonban, és rendes megtakarítása van a bankban. Te meg hiába robotolsz,
semmi félretett pénzed sincs.
– Jaj, anya! – mondom ingerülten. Mindig ez van. Anyám nyugodt hangnemben
addig egzecíroz, mígnem a türelmemmel együtt a tekintélyem is elveszítem.
– Ne kapd fel egyből a vizet, Amber. Csak aggódunk miattad, ez minden.
Mély levegőt veszek, és megpróbálok rájönni, miért nem tudom elereszteni a
fülem mellett mindazt, amit mond. Az isten szerelmére, ő az anyám. Inkább
értékelnem kellene a segítségét.
– Megkaptad azt a szórólapot, amit a magánnyugdíjpénztári befizetésekről
küldtem?
Atyaisten! Legszívesebben megfojtanám! De ma már eljátszottam a mogorva
leányzó kártyámat, úgyhogy édesen csacsogok tovább, végighallgatom az összes
családi pletykát, és elmesélem neki, mivel foglalatoskodik Milly mostanában.
– Kérlek, ne felejts el szabadnapot kérni Ralph születésnapjára! – veti még oda,
amikor épp befejezném a beszélgetést.
Ralph szülinapja. Kevesebb mint egy hét múlva. Imádom a bátyám, de a
vacsorát kábé annyira várom, mintha kivégzésre vinnének. Tele lesz
párocskákkal: egyik pár a másik mellett, mint a ketrecben tartott tyúkok, gyűrű
nélküli ujjamat csipkedik, és gyöngyszemükkel úgy néznek rám, mintha a világ
legnagyobb csődtömege lennék. És talán az is vagyok, de ki gondolta volna,
hogy a szabályok ilyen bonyolultak?
*
Dom a West End egyik legmenőbb éttermének, a Marquessnek lett a
főpincére. A hely csak úgy csöpög az ódivatú bájtól. A visszafogott elegancia
légkörének ellenére a legutolsó pennyvel is el kellett számolnia. Az étterem egy
csapat szőrös-szívű támogató kezében volt, akik minden csepp profitot ki akartak
préselni az üzletből. Akkor is eléggé megrémültek, amikor a menedzsment
tudomására jutott, hogy más veszi át az ügyvédi feladatokat. Egy új személy
bizonyára megpróbál majd annyi fizetésen kívüli juttatást bezsebelni, amennyit
csak tud: utolsó pillanatbeli asztalfoglalások, a la carte rendelések. Nincs jobb
módja a státuszunk fitogtatásának, mint hogy a város legfelkapottabb éttermében
menőzünk. Mekkora megkönnyebbülés volt számukra, amikor kiderült, hogy az
új fiú nem egy öltönyös faszkalap, hanem egy barátságos és a képességeit néha
alulértékelő' nőci. Dom rögtön megosztotta velem a jó hírt, miután találkozott
vele, és elmesélte, hogy a nő megígérte, a következő héten visszatér néhány
barátjával.
– Biztos jól elszórakoztattad – jegyeztem meg, enyhe aggodalmat érezve.
Ah, hülyeség!, mondtam magamban, mintha csak egy porszemet akarnék lerázni
magamról. A hűtlenség kérdése fel sem merült köztünk, annak ellenére, hogy a
vendéglátásban dolgozó emberek kismillió csábítási lehetőségnek vannak kitéve.
Persze engem is elkapott néha a vágy egyikmásik pincér vagy pimasz mosolyú
kenyeresfiú láttán, de soha nem léptem ez ügyben. Azt hiszem, ugyanezt
feltételeztem Domról is – hogy néha flörtölget ugyan, de semmit nem jelent
számára, csupán a sárm-izmainak ártalmatlan megfeszítése. Talán rá kellett
volna kérdeznem. Legalább tudtam volna, mi vár rám. Mennyire naivak voltunk
– huszonöt évesen összeházasodtunk, anélkül, hogy az igazán jelentős
kérdéseket megbeszéltük volna. Vakon hittünk benne, hogy a szerelmünk ereje
elég ahhoz, hogy melegen tartson minket.
Dom aztán már nem említette a nő nevét, akkor sem, amikor a támogatók
szerveztek egy flancos péntek esti vacsorát, hogy megünnepeljék az étterem
eredményeit. Gondoltam rá, hogy megkérdezem, ott volt-e, de aztán valami
mégis megállított. Azzal magyarázva magam előtt, hogy nem akarok
paranoiásnak látszani, de ennél többről volt szó. Amint a gyanúnak csupán az
árnyéka is felmerül, a vak bizalom örökre odalesz.
A házasságunk egy új korszakába léptünk, egy olyan időszakba, amikor az
egymás iránt érzett szerelmünk többé már nem a megkérdőjelezhetetlen,
kétségbevonhatatlan igazság. Egyik éjjel későn ért haza, aggasztóan későn. De
milyen jogon róhattam volna fel neki, tekintve a saját, őrült beosztásomat?
Akkoriban neveztek ki sous chefnek, és úgy éreztem, a melón és az alváson
kívül semmi másra nem jut időm. Nem tagadom, elhanyagoltam Domot kicsit,
de reméltem, hogy kapcsolatunk bankjában még van annyi tartalék, amivel
kihúzhatom néhány hónapig, csak amíg megalapozom a helyem az étteremben.
Egy ilyen típusú munka folyton ehhez hasonló téveszméket gerjeszt az
emberben. Úgy hiszed, rövid időn belül véget ér a nehéz időszak, aztán azon
kapod magad, hogy közben alattomban eltelt vagy tíz év.
Egyre többször telepedett közénk a csend, melyeket már nem volt energiám
megtölteni. Egyik este, amint épp egy csirkemellet paníroztam, belém hasított a
felismerés, hogy aznap van az évfordulónk. Nem a házassági – azért egyikünk
sem volt annyira figyelmetlen, hogy azt elmulassza hanem az első együtt töltött
éjszakáé. Ebből elég, gondoltam magamban, és csodával határos módon sikerült
kiharcolnom magamnak egy korai eltávot. Elmentem a melóhelyére, hogy
meglepjem. Mikor megérkeztem, még javában nyomta az ipart, mivel a
Marquess azon helyek egyike, ahová az emberek a színházi előadás után
betérnek, és hajnalig mulatoznak.
 Néhány percig csendben figyeltem, akár egy sarokban megbúvó kisegér.
Könnyedén siklott egyik asztaltól a másikig, régi ismerősökként üdvözölve a
törzsvendégeket, és italokkal kedveskedve azok számára, akik egy ideje már
várakoznak – zseniális volt, és az enyém. Emlékeim közé rejtettem ezt a képet,
majd visszavonultam a zsúfolt vendégtértől kicsit távolabb kialakított bárba.
Gondoltam, majd megkérek valakit, szóljon neki, hogy itt vagyok, amint kissé
enyhül a forgalom. A bárban rajtam kívül ült még egy nő, magányosan, egy
pohár itallal a kezében. Eltűnődtem, vajon az ő pasija is az esti műszakban
dolgozik-e. Bár cseppet kiglancoltabb volt annál, semmint egy pincér macája
legyen, így hát lazán arra a következtetésre jutottam, hogy talán egy bankár
ültethette fel. Amikor Julie – akit még Dom csábított át ide a legutóbbi
munkahelyéről – bejött az italrendelésekkel, megragadtam a karját.
– Szia! – mondtam, és egy futó puszit nyomtam az arcára. – Figyelj, szólnál a
férjemnek, hogy társasága akadt?
– Szia! – sikkantotta Julié természetellenesen magas hangon.
– Igen, persze, hogyne...
– Tudom, milyen Dom. Ha nem szólsz neki, egész addig kinn marad, amíg a
legutolsó vendég ágyba nem hajtotta a fejét.
Ahogy kiejtettem Dom nevét a számon, észrevettem, hogy a nő odakapja a fejét.
Önkéntelen mozdulat volt, és megpróbálta azonnal korrigálni, de elkésett. Egy
pillantással felmérte a vetélytársát, majd megfeszített koncentrációval újra a
poharára szegezte a tekintetét. Jeges nyugodtság töltött el, ahogy – akár egy
puha léptű ninja – leugrottam a bárszékről és odamentem hozzá.
– Maga bizonyára Rachel – mondtam, és kinyújtottam remegő kezem. – Én Dom
felesége vagyok.
– Üdvözlöm – mondta affektált orrhangon. Magabiztosan, a fogait kivillantva
rám mosolygott. Igyekezett lezserül viselkedni. De már mindketten tudtuk.
*
Gyengéden fejen vágom magam, emlékeztetve a tökkelütött agyamat arra,
hogy nem kellene minden eseményt valamilyen módon az exférjemhez kötni,
valami elmebajos, mentális snapsz-játékként.
– Anya, hát persze, hogy ott leszek Ralph vacsoráján. Milyen testvérnek
gondolsz te engem?
Épp azon vagyok, hogy elköszönjek, de anyám megelőz.
– Drágám, most le kell tennem. Az a zsíros szörnyeteg, amivel apád egész nap
enyelgett, elkészült. Majd beszélünk!
– Szia, anya – felelem, és hirtelen úgy érzem, szeretnék még mondani valamit,
valami jelentőségteljeset. De ezzel elkéstem, már csak a tárcsahang búg a
fülemben.
Az egyetlen dolog, amit a beköltözésemkor kicsomagoltam, a receptkönyveim
doboza volt. A kötetek ott sorakoznak egymás mellett a könyvespolcomon.
Leemelem Elizabeth David Ott leszek veled minden citromfacsarásban dohos,
régi példányát, ami azonnal megnyugtat. Átlapozom a poros oldalakat, és
megcsodálom az elszórtan felbukkanó, gyönyörűen megrajzolt illusztrációkat.
Tökéletesen visszaadják az erőteljesen letisztult, egyszerű főzési stílusát, és a
hitvallását, miszerint nekünk, szakácsoknak tisztelnünk és ünnepelnünk kellene a
legjobb hozzávalókat, nem pedig elnyomni az ízüket mindenféle furfangos
trükkel. Imádom Oscar vakmerő húzásait, de az embernek oda-vissza kell
ismernie a szabályokat, mielőtt megszeghetné őket. Oscar – vajon mi volt az
tegnap este? Tényleg flörtölt velem, vagy csak bemesélem magamnak? Aztán
feladom a megfejtésre irányuló kísérletet, ehelyett belefeledkezem egy kemény–
fedeles Nigel Slater-könyvbe, amelynek lapjai vajtól ragacsosak. Remélem,
Nigel ezt bóknak fogná fel. Mielőtt észbe kapnék, máris különböző
menüötleteket vázolok fel, és lehetséges recepteken töröm a fejem. A szabadnap
egy össze nem illő fogalom a számomra.
Szerencsére itt az ideje a villásreggelinek, ami kiment a saját munkamániám
karmai közül. Mint mindig, most is késésben vagyok, és úgy száguldozok az
autók közt, mintha valami hollywoodi üldözéses jelenetben szerepelnék. Marsha
a Giraffe camdeni létesítményét választotta találkozónk helyszínéül. Elég fura
hely egy vészmegbeszélésre, fut át az agyamon. Ahogy az étterem felé robogok,
most először fontolom meg alaposabban, mi is lehet ez a vészhelyzet. Joggal
aggódom? Marsha olyan flegmatikus és gyakorlatias, lehet, hogy őszintén úgy
gondolja, nincs abban semmi, ha egy pohár trópusi gyümölcsös smoothie felett
jelenti be, hogy gyógyíthatatlan rákja van. Pánikba esve sietek végig az utcán.
Marsha egy nagyméretű asztalnál ül az étterem hátuljában, és csapvizet
iszogatva a Guardian külföldi hírrovatát böngészi.
– Bocsi a késésért! – lihegem, és kifulladva lerogyok a padra. Elnézően legyint,
mint aki nem is számított másra.
– Csak épp hívtak anyámék, és már ezer éve nem beszéltem velük, és...
Mindegy, nem érdekes. Mi történt? Mesélj!
Marsha felém nyújtja tagadhatatlanul méretes bal kezét, hogy közszemlére tegye
az ujján díszelgő szerény gyémántgyűrűt. – Peter megkérte a kezem – jelenti be.
A hangja kábé annyi izgalomról tanúskodik, mintha épp azt közölte volna, hogy
megbüntették szabálytalan parkolásért. Rá aztán tényleg nem jellemző az
érzelmi túlfűtöttség.
– Nahát, ez nagyszerű! – kiáltom olyan vékony hangon, mintha egy nagy adag
héliumot nyeltem volna. – Annyira örülök! – És tényleg boldog vagyok, de
emellett önkéntelenül is átfut az agyamon, hogy az élet mennyire emlékeztet a
Kígyók és Létrák játékra. – Mennyi ideje is? Olyan érzésem van, mintha csak
néhány hete ismerkedtetek volna meg!
– Nem, nem, már több mint egy éve. Lehet, hogy azért érzed úgy, mert csak
néhány alkalommal találkoztatok.
Ez igaz. Marsha valami zápfog-témájú nemzetközi konferencián ismerkedett
meg Peterrel (akit legjobb tudomásom szerint soha senki sem szólít Pete-nek)
akkortájt, amikor a Dommal kapcsolatos gyanúim kezdtek beigazolódni. Pár
hónappal később beugrottam hozzá a szülinapi bulijára, ahol bemutatta nekem,
és néhány szót váltottam is vele. Szörnyű ezt mondani, de nem nyűgözött le
túlságosan. Négy– szögletes pasas – mind felépítésben, mind jellemében -, de
szívélyes és jó modorú. Elsütöttem valami gügye viccet fogszabályzót viselő
felnőtt férfiakról. Elégedetten láttam, milyen figyelmes Marshával szemben.
Ezen kívül csupán egyetlen alkalommal futottam össze vele, egy vacsorapartin,
de a szakításom után általában kettesben találkoztam Marshával. Így
visszatekintve rájövök, hogy Marsha valószínűleg nem akarta az orrom alá
dörgölni, milyen jól megvannak, nehogy ezzel fokozza a fájdalmam.
– Marsha, ez csodás. Nem is tudtam, hogy összeköltöztetek.
– Még nem is. Valami nagyobb, tágas helyet keresünk. Remélhetőleg
szükségünk lesz gyerekszobára is hamarosan, meg hasonlókra.
– Nem érzed úgy, hogy túl hamar...? Úgy értem, tényleg készen állsz...?
– Bízz bennem, Amber. Ha nem érezném úgy, már rég lapátra tettem volna.
Szerintem egy év elég arra, hogy az ember megismerje a másikat, és én...– Az
arca hirtelen kipirul, és ragyogó mosoly ömlik szét rajta, amely világosan
elárulja, mennyire szereti Petert. – A kétség leghalványabb árnyéka nélkül
tudom, hogy kitűnő csapat leszünk. – Óh, minő romantikus kijelentés! Marsha
világában ez a „vegyünk be halálos nadragulyát és feküdjünk egy sírba”
megfelelője.
– Ez fantasztikus! – mosolygok vissza rá, és megérintem a gyűrűjét. – És
pontosan hogyan zajlott a lánykérés?
– Elvitt egy felföldi gyalogtúrára, és az utolsó este ott hagyta a gyűrűt a
párnámon.
– Valami szellemjárta, szélfútta kastélyban szálltatok meg?
– Jaj, nem, egy diákszálláson. De nagyon bájos volt.
– Diákszálláson? Harmincegy évesek vagyunk!
– Bármilyen életkorban lehet csatlakozni a Diákszállás Szövetséghez. Meglepne,
milyen minőségi szálláshelyeket talál az ember Londonon kívül.
– Aha... Szóval, fél térdre ereszkedett, meg minden?
Dom három hónap elteltével szinte folyamatosan házassági ajánlatokkal
ostromolt. – Gyere hozzám feleségül! – kérte, amint épp sült krumplival tömtük
magunkat a dorseti tengerparton. – Megtisztelnél azzal, hogy hites feleségem
leszel? – kérdezgette, ahogy leemelt a boltban egy csomag WCpapírt a polcról,
és széles mozdulattal felém nyújtotta. – Szökjünk meg! – javasolta váratlanul,
amikor minden erőfeszítés nélkül hátrafelé parkolt be a kis Citroën AX
tragacsunkkal egy lehetetlenül aprócska kis helyre. De pont emiatt – hogy még
mindig egy Citroën AX-szel jártunk – nevettem ki. Túl fiatalok voltunk. Minek
kapkodjuk el a dolgot? Semmi sem kényszerít minket. Ám mire betöltöttük a
matuzsáleminek számító huszonötöt, és már négyéves kapcsolatot mondhattunk
a magunkénak, nem volt ésszerű oka tovább halasztani. A szülinapomon
visszavitt Dorsetbe. Egy tengerparti kávézóban vacsoráztunk, amely a
szememben elragadóbbnak tetszett, mint bármelyik előkelő londoni étterem, és
Dom ott végre rendesen megkérte a kezem. Egy elfogadható minőségű
sauvignon blancnal koccintottunk, és megegyeztünk, hogy ezennel hivatalos a
dolog. Talán addigra már elkopott az újdonság varázsa, csupán az addigi életünk
szerves folytatásaként éltük meg.
Tudom, hogy Marsha titokban attól félt, az ő kezét sosem fogják megkérni, és
most, hogy ez megtörtént, úgy fogja őrizni és védelmezni, mintha egy darab
kincs lenne, amelyért az egész világot tűvé tette. Remélem, én nem úgy kezeltem
a saját kincsemet, mintha csak a Northern metróvonal végállomásán találtam
volna rá.
– Természetesen! – folytatja Marsha. – Kicsit ugyan zsúfolt volt, de legalább
volt ott egy ágy...! – Fúj. Nem akarok a barátnőmre erotikus összefüggésben
gondolni. – Szóval, ez a nagy hírem.
– Csodás hír! De akkor miért mondtad azt, hogy vészhelyzetről van szó? Ez pont
a vészhelyzet ellentéte. Komolyan aggódtam.
– Csak biztosra akartam menni, hogy nem mondod le az utolsó pillanatban
– feleli tárgyilagosan. Tiltakozásra nyitom a szám, de be kell ismernem, van
igazság abban, amit mond. – És szerettem volna szemtől szemben elmesélni,
hogy megkérhesselek... – Szent ég! Tudom, mi következik -, légy a
koszorúslányom. – A kezét parancsolón feltartja, mielőtt megszólalhatnék. –
Nem vagyok ostoba, Amber. Tudom, hogy ilyen rövid idővel a válásod után ezt
most herkulesi feladatnak érzed. Természetesen megértem, ha nem akarod
vállalni, de muszáj volt megkérdeznem. Hallottál egyébként felőle? – kérdezi
lágyabb hangon. – Még mindig tart köztük a dolog?
A torkom elszorul. Egy pillanatig képtelen vagyok megszólalni. – Nem, nem
beszéltünk már vagy... mióta is? Kábé öt hónapja.
*
Rachel érthető módon ideges lett, miután kitaláltam, ki ő.
– Honnan tudta, ki vagyok? – kérdezte megjátszott barátságossággal.
– Megérzés – feleltem, és fürkészve végigmértem. Ennyi év után mi lehetett
ebben a nőben az, ami felkeltette Dom érdeklődését?
Még mindig bizonyítékok híján voltam, de azt tudtam, hogy van valami
kettőjük közt. Szinte sugárzott róla, de azt persze az istennek se tudtam volna
megmondani, mi vonzotta a férjemet benne.
Szőke volt, akárcsak én, de festett szőke. Az ember szinte látta maga előtt,
ahogy a fodrászszalonban a BlackBerryjén pötyög a tökéletesre manikűrözött
körmeivel, miközben a Figaro buzgón teszi a dolgát. Az öltözéke tökéletesen
összeválogatott darabokból állt, mégis totál művinek hatott, mintha a Vogue-ban
látott volna egy összeállítást egy modellen, aminek aztán minden egyes darabját
megrendelte. Kövérnek ugyan nem lehetett mondani, de vállban széles volt, akár
egy hokijátékos. Az első pillanattól kezdve gyűlöltem.
A magyarázata szerint egy baráti társasággal érkezett, és csak azért maradt
hátra, hogy feltegyen Domnak egy munkával kapcsolatos kérdést, de nekem ez
bűzlött. Dom kis idő elteltével befejezte a műszakot, és olyan alamuszi
tekintettel lépett be a bárba, ami megerősítette a legszörnyűbb gyanúmat. A nő
magabiztossága lélegzetelállító volt, ahogy a várható karácsonyi forgalomról
kérdezett, de a férjem reakciója elárulta, hogy a háttérben lappang valami.
Nyoma sem volt annak a gyengéd, szeretetteljes Domnak, aki mindig olyan
szorosan ölelt magához, mintha össze akarna roppantam. Igaz, hogy megcsókolt,
de az is inkább csak egy gyors puszi volt. Mereven feszengett, és nem bírt
egyikünk szemébe se nézni. A szívem hirtelen olyan nehéz lett, mint egy kő.
Úgy viselkedett, akár egy idegen – valaki, akinek a titkaiba nem nyerhettem
betekintést. Persze minden kapcsolatban vannak titkok. Ha mindent napvilágra
hoznánk, amit valaha tettünk vagy gondoltunk, túl sebezhetővé válnánk, de ez
most egészen más volt, a titkolózásnak egy hidegebb, sötétebb válfaja.
Az étteremből kilépve megszaporáztam a lépteimet, rákényszerítve, hogy
végigloholja a Piccadillyt a nyomomban. Nevetséges vagy!, ismételgette több
száz különböző módon. Mintha maga se tudta volna elhatározni, hogyan
reagáljon: hol bűnbánatosnak mutatta magát, amiért kényelmetlen helyzetbe
hozott, aztán meg feldühödött, amiért egyáltalán ilyet feltételezek róla. De
közben végig váltig tagadta, hogy bármi is lenne köztük. Annyira szerettem
volna hinni neki, isten a tanúm rá, de a hangszíne elárulta, hogy valamit rejteget.
Aznap éjjel hátat fordítottam neki az ágyban, és kilenc éve először aludtunk el
úgy, hogy nem súgtam a fülébe: szeretlek. Megesküdtünk, hogy soha nem
alszunk el haraggal, de a fájdalom, amit okozott, túlságosan nagy volt. Es ez így
is maradt. Továbbra sem volt bizonyítékom, nem is akartam, hogy legyen, de a
gyanútól mégsem tudtam megszabadulni.
Megváltoztam, ez kétségtelen. Bár kifelé megpróbáltam jó arcot vágni,
mégis úgy éreztem magam, mint egy pre-klimaxos Miss Marple: szagolgattam a
ruháját, parfümnyomok után kutatva, és valahányszor alkalmam adódott rá,
lecsekkoltam a moblilját. Nem volt könnyű követni a rendszertelen beosztása
miatt, de néhányszor bejelentés nélkül megjelentem a munkahelyén. Igaz, többet
szexeltünk, mint addig, de az egész olyan falsnak érződött. Technikailag minden
klappolt, de volt valami trágár felhangja, mintha egyfajta versenysportot űznénk.
Ami talán az én esetemben igaz is volt.
Egy jó tanács: az ember ne kutakodjon, hacsak nincs felkészülve rá, hogy
megbirkózzon azzal, amit talál...
*
Marsha kedves, nyílt arcába nézek, és kényszerítem magam, hogy a jelen
problémára koncentráljak. Azt mondják, az ember az esküvője napján a
legszebb, de valahogy sejtem, hogy Marsha esetében ez nem így lesz. Erős
csontozatú, vidám csaj, olyasfajta tömör dudákkal, melyek összességében
leginkább egy kredencre emlékeztetnek. A bőre azzal a természetes ragyogással
van megáldva, amit kencékkel nem lehet elérni, ám ez mégsem teszi fiatalossá.
Mindig is koravén benyomást keltett. Gyanítom, hogy csak most, a harmincas
éveiben talált végre önmagára. Sosem állt jól neki a smink
– nem illik lénye egyszerűségéhez. Egy habos-babos menyasszonyi ruha úgy fog
kinézni rajta, mint egy sátor, és egérszín haja beszárítva csak még inkább kiemeli
majd, milyen vékonyszálú. Nem hagyhatom, hogy ki legyen szolgáltatva a
tébolyult koszorúslányok kénye-kedvének. Ennél persze többről van szó: arról,
hogy kit szeretne maga mellett tudni az oltár előtt állva. Marsha sosem hagyott
cserben eddig, annak ellenére, hogy én folyamatosan linkóciként viselkedtem
vele szemben. Most nem hagyhatom magára.
– Igen. Igen, leszek a koszorúslányod – mondom olyan hevesen, mintha
lánykérésre mondanék igent.
– Nagyszerű – vágja rá Marsha. – Kilencven százalékban biztos voltam benne,
hogy vállalod, ezért vettem a bátorságot, és meghívtam Lisát is. O lesz a
tettestársad. – Lisa szintén iskolatársunk volt, és nagyon kedvelem, de
mostanában alig láttam. Sőt, ha jobban belegondolok, mióta szétmentünk
Dommal, csupán néhány alkalommal találkoztam vele.
– Csodás! – ismétlem, miközben hirtelen a ruhapróbák és leánybúcsúk valósága
pörölyként hasít belém. Ebben a pillanatban megszólal a telefonom. Elfordulok,
hogy felvegyem, titokban örülve annak, hogy megzavartak. Lisa ekkor érkezik,
időzítése tökéletes. Üdvözlésképp intek neki, aztán felkelek az asztaltól, és ő
becsusszan a helyemre. Néhány lépésnyire arrébb megyek.
– Mrs. Newby? – kérdi egy olajos, behízelgő hang. Azonnal felismerem.
– Nem, itt Amber Price – vágok vissza. – Steve, már milliószor megmondtam,
hogy nem ez a nevem. Még akkor sem hívtak így, amikor házas voltam, most
pedig pláne nem. – Igyekszem visszanyerni az önuralmam, miközben tudatában
vagyok, mekkora címeres barmot csinálok épp magamból. Miért, ó miért
választottuk ezt az utálatos faszkalapok gyülekezetét, hogy eladják a lakásunkat?
(Ismeritek a fajtájukat: hülye kis „klasszikus” autó, több hajzselé, mint agysejt.)
Mondjuk a válasz nyilvánvaló: mert ők ígérték a legmagasabb árat a kecóért, mi
pedig túl kapzsik/kétségbeesettek voltunk ahhoz, hogy elutasítsuk őket. Persze
nem kaptuk meg az ígért árat, de még ha meg is kaptuk volna, az sem lett volna
elég kárpótlás dühítően leereszkedő modorukért. Remélem, Domot is legalább
ennyire az őrületbe kergetik.
– Igazán sajnálom, hogy egy rossz hírrel kell zavarnom – kezdi Steve, egy
cseppnyi sajnálkozás nélkül a hangjában.
– Ma reggel elvittem a vevőket a lakásba, hogy lemérhessék a helyiségeket, és
úgy vettem észre, a vécéből szivárog a víz.
Jaj, ne! Még a végén azt fogják hinni, hogy egy pénznyelőt próbálunk rájuk
sózni. Nem élném túl, ha kihátrálnának az üzletből. Na nem mintha a
vízvezeték-szerelés az erősségeim közé tartozna.
– Hívta már a férjem? Ööö... a volt férjem?
– Úgy látszik, Mr. Newby telefonja ki van kapcsolva.
Hát persze. Ha szombat van, akkor minden esély megvan rá, hogy dupla
műszakban dolgozik. Hirtelen szánalmas vágyakozás fog el apám után. Ő biztos
semmi perc alatt megoldaná a problémát.
– Rendben, amilyen hamar csak tudok, átmegyek, és hívok egy vízvezeték-
szerelőt.
– Köszönöm, Mrs. ... Amber, azt hiszem, ez lesz a legjobb. További szép napot!
Mekkora a valószínűsége annak, hogy a napom további része szép lesz, amikor
át kell vágnom egész Londonon, hogy aztán a kezemet a vécétartályba
süllyeszthessem?
– Magának is, Steve – felelem a fogam csikorgatva. Visszamegyek az asztalhoz,
és gyorsan felvázolom, mi történt.
– Szegény! – sajnálkoznak a lányok együtt érzőén, én pedig elátkozom magam,
amiért olyan csekély erőfeszítést teszek azért, hogy találkozhassak velük.
– Hát nem izgalmas? – kérdi Lisa tapsikolva. – Persze nem a vécétartályra
gondolok! – teszi hozzá gyorsan, mire mindnyájunkból kitör a röhögés.
– Csodás hír, valóban – mondom ráerősítve.
És tényleg az. Csak épp önkéntelenül is az villan át az agyamon, hogy most,
hogy visszakerültem a rajtvonalhoz, hogy a fenébe fogom utolérni a többieket. A
barátaim közül én voltam az első, aki férjhez ment, aki fejest ugrott az
ismeretlenbe. A lakodalmunkon csak úgy nyüzsögtek a kanos, huszonvalahány
éves szinglik, akiket még kanosabbá tett az ingyen pia áradata. Dom és én úgy
elnököltünk az asztalfőn, mint két bölcs majom, és elnézően a fejünket csóváltuk
a túlzásba vitt kicsapongások láttán. Valami azt súgja, hogy most, hat évvel
később, Marsha bejelentése egy invázió kezdetét jelzi: a házasulási láz úgy fogja
elkapni a bandát, akár egy halálos vírus. Ralph haverjai közt már
megtapasztalhattam. Hirtelen minden egyes nyári hétvége egy újabb tré ruhát
jelent, és egy erőltetetten üdvözült mosolyt az arcomon, ahogy az asztalnál
odapréselődök az egyetlen megrögzött agglegény mellé, akinek majd jobban
leköti a figyelmét a menyasszony hátsója, mint a velem való csevej.
– Először nem az eljegyzési partit kéne megszervezni? – kérdem Marshát.
– Ha más nem is, egy italra összegyűlhetnénk. Sőt, nem kéne máris pezsgőt
bontanunk? Délután két óra van, ami ezen a környéken már bizonyára simán az
alkoholizálás ideje.
– Én nem kérek – somolyog Lisa, és a világ egy pillanatra megszűnik forogni.
– Csak nem...
– De igen! – sikkantja boldogan. – Még csak két hónapos, szóval nem is volna
szabad reklámoznom, de nektek persze muszáj volt elmondanom.
– Gra-tu-lá-lok – nyökögöm. A nyelvem mintha vasból lenne, a szájpadlásomhoz
tapad. – De hát Jedd-del még nem is vagytok házasok!
Lisa horkantva felnevet. – Ja, de már nem Viktória királynő korában élünk!
Végül is már hat éve együtt vagyunk.
– Igaz, persze. Nem kell ahhoz... szóval, csodás, örülök.
– Ez fantasztikus hír, nem igaz? – ért egyet Marsha. Egy aprócska, együtt érző
mosolyt intéz felém, én pedig visszanézek rá, jelezve, hogy minden okés. Pedig
nem az. Miért nem tudok jobban olyan lenni, mint a dalai láma? És itt most nem
a narancssárga köntösére meg a szemüvegére célzok, hanem mély, spirituális
életszemléletére. Ha a közeljövőben mindenki örömét személyes inzultusnak
fogom tekinteni, akkor végem.
– Egy fél pohárkával csak nem fog megártani? – kérdem, és ragyogó mosolyt
erőltetek az arcomra. – Most már két jó hírt kell megünnepelnünk!
– Valószínűleg igazad van... de nem akarok kockáztatni – feleli Lisa, és
öntudatlanul is megsimogatja a hasát. Máris tökéletes összhangban van a
testében növekvő új élettel.
Olyan, mintha a háttérzajokat hirtelen felhangosították volna. Nem hallok semmi
mást, csupán a visítozó, kiabáló gyerekek hordáját, akik az ételt majszolják, és a
menülapra firkálnak az étterem által rendelkezésükre bocsátott zsírkrétákkal.
Egy kisfiú komoly képet vágva, hatalmas összpontosítással száguldozik körbe-
körbe a kismotorjával. Én pedig ott ülök mindennek a közepén, mint egy
hajótörött a saját maga által kreált szigeten. Mivel még nem jutottam el teljes
mértékben egy tibeti istenség színvonalára, titokban hálás vagyok a szivárgó
vécétartály miatt. Friss mentateával koccintunk, és megígérem Marshának,
gondolkodni fogok az eljegyzési parti lehetséges helyszínein.
– Van valami kívánságod a leánybúcsúval kapcsolatban? – tudakolom, miközben
belebújok a kabátomba. – Ó, lepjetek meg! – feleli egy vállrándítással.
Igyekszem nem grimaszolni. Hogy a fenébe fogom kitalálni, neki mi számít jó
szórakozásnak? Valószínűleg lefoglalok egy csoportos pedikűrt, meg délutáni
teázást, miközben neki minden vágya, hogy felfedezőtúrára menjen egy
jégbarlangba, mielőtt lencsét főzne egy hordozható olajtűzhelyen.
– Talán Lisának kéne kézbe vennie a dolgot – jegyzem meg gyorsan. – Nagyon
jó volt látni titeket! – teszem hozzá, és mindkettőjüket megpuszilom.
– Hadd gratuláljak még egyszer! – Úgy látszik, fizikailag képtelen vagyok olyan
mondatokat kiejteni, amik nem igényelnek egy felkiáltójelet a végükön. Gyorsan
elindulok, miközben igyekszem megbirkózni a bennem fortyogó örömteli és
szomorú érzések kavalkádjával.
Örülök Marsha eljegyzésének, őszintén örülök. Nyomorúságosán facér volt,
amikor én férjhez mentem, és be kell vallanom, nem fűztem sok reményt ahhoz,
hogy valaha is talál magának valakit. Bájos lány, de nem az a típus, akire
tapadnak a férfiak, sosem volt az. Lényemnek valamely szörnyű része talán
neheztel, amiért felcserélődtek a szerepek, amíg én nem figyeltem? Könnyű volt
arról papolni, hogy a tökéletes férfi bármikor felbukkanhat, miközben tudtam,
hogy én már megleltem a sajátomat. Most, hogy én vagyok az, aki kinn toporog
a hidegben, nem tagadhatom, hogy némi féltékenység szennyezi be szerencséje
felett érzett örömöm. Halványan vigasztal azért, hogy Peter kövérkés arca kicsit
krumplira emlékeztet: az már tényleg túlzás lenne, ha Marsha egy minden
szempontból tökéletes pasit fogott volna ki magának.
És a gyerekáldás kérdésén még el sem kezdtem agyalni. Lisa nukleáris erősségű
boldogságot sugároz, úgy fest, mintha egy terhességi kézikönyv lapjairól lépett
volna elő. Dommal nem sokat beszéltünk a gyerekekről: magától értetődőnek
tekintettük őket, de csak a messzi jövőben, miután feladtuk a „dolgozz
keményen, játssz keményen” életstílusunkat. Nem mintha annyira vágynék az
anyaságra. Sőt, odáig merészkedek, hogy kijelentsem, meglehetősen ijesztőnek
találom, ám a gondolat, hogy talán sanszom sincs rá, még ijesztőbb.
Azóta nem voltam a lakásban, mióta hat héttel korábban a költöztető teherautó
kigördült előle, és reméltem, hogy az egész eladási procedúra lezajlik anélkül,
hogy vissza kellene mennem. Nem hiszek a szellemekben, de önkéntelenül is
arra gondolok, hogy a házak talán megőrzik a nyomát annak, ami a négy fal
között történt.
Spirituális hangulatom egy az egyben elillan, amint megállók a fent említett
vécétartály előtt. A fürdőszoba tökéletes magyarázatot nyújt arra, miért tartott fél
évig, míg sikerült eladni a lakást. Mindkettőnk családja folyamatosan azt
szajkózta, hogy feljebb kell másznunk a ranglétrán, hogy a tágas holloway-i
lakás, amit béreltünk, nem elég. Így hát vettünk egyet, ráadásul pont a
legmagasabb ingatlanárak idején. A vécé annyira be van nyomorítva a zuhanyzó
mellé, hogy az embernek gyakorlatilag rá kell állnia, ha meg akarja mosni a
haját. Mindig is szerettem volna egy fürdőkádat, de ahhoz nagyjából annyi
helyre lett volna szükség, mint egy második fürdőszobának. A lakás tökéletes –
egy törpe család számára.
Óvatosan bekukucskálok a fürdőbe, és azonnal kiszúrom a gyanús kinézetű,
linóleumon végigszivárgó pocsolyát. Optimista módon felemelem a tartály
fedelét, mintha Gábriel arkangyal időközben megáldott volna vízvezeték-
szerelői képességekkel, valahogy úgy, ahogy Máriát megáldotta Isten fiával. Ám
mivel nem így történt, visszatérek az üres nappaliba, hogy előbányásszam a
mobilomat. A helyiség üressége dermesztő, majdnem hogy obszcén. Ki kell
jutnom innen, amilyen gyorsan csak lehet. Bepötyögöm a 118 118-at, és kész
vagyok elfogadni bármilyen öreg szakit, akit csak küldeni tudnak, amikor
meghallom, hogy fordul a kulcs a zárban. Lefagyok. A szívem őrült zakatolásba
kezd. Ne légy ostoba, feddem meg magam. Ez bizonyára csak surmó Steve.
– Helló – kiáltja egy ismerős hang.
Nem az ingatlanügynök az. Hanem Dom.

Hát íme. Így ment tönkre a házasságom.

Gray Hollandnak, a Marquess főszakácsának van egy vidéki létesítménye
Cotswoldsban. Egy über-trendi étterem szobákkal, ahová a túlhajtott bankárok
vihetik a túlköltekezett feleségüket egy kis kényeztetésre. Dom-ék csapata minden
évben elutazott oda két napra, hogy kidolgozza világuralomra törő stratégiáját.
Amikor ismét eljött az idő, nem emelhettem óvást, sőt a harmadik világháborút
sem tudtam kirobbantani, hogy megtudjam, Rachel megy-e. A telefonos
kutakodásom egészen új mélységekbe süllyedt az utat megelőző néhány napban.
A „beérkező üzenetek” mappát mindig gyanúsan üresnek éreztem, de tényszerű
dolgokra nem leltem. A gyomrom így is folyamatosan görcsben állt. Nemcsak a
rettegés miatt, hanem amiatt is, ami lett belőlem. Szerettem volna abbahagyni a
nyomozósdit és az állandó leselkedést, de már nem uraltam a tetteimet.
Azon a pénteken, amikor Dom elutazni készült, dupla műszakra osztottak be.
Ágyba vittem neki a kávét, és alvó arcát figyeltem. Egy pillanatra felmerült
bennem, hogy elmondom neki, milyen szánalmasan bizonytalannak érzem
magam. De aztán eszembe jutott, milyen hajthatatlan volt azon a három
hónappal korábbi estén, és úgy döntöttem, nem teszem, hiszen csak annyit érnék
el ezzel, hogy dühösen válunk el. Felébresztettem, jó utat kívántam neki,
kiléptem a házból, elmentem az utca végéig, aztán – mint valami kezdő Hell’s
Angel motoros – éles kanyart vettem, és visszafordultam a házhoz. Egy forró,
érzéssel teli csókot nyomtam az ajkára – hetek óta először-, és olyan szorosan
öleltem magamhoz, hogy az illata egész nap velem maradt. Visszacsókolt, bár
láthatólag nem értette, hogy ébredés utáni álomszagú szája miért, érdemelte ki a
késésemért járó alapos fejmosás kockázatát. Persze az is lehet, csak
megjátszottá, hogy meglepődött. Mindegy, a lényeg, hogy nem mondtam el neki.
Ehelyett olyan erősen csimpaszkodtam belé, mint apukámba, amikor az első
tanítási napon magamra hagyott.
 Azon a hétvégén agyonhajtottam magam. Gyötört az aggodalom, és az
adrenalinszintem jóval magasabb volt az átlagosnál. Amikor vasárnap
ebédidőben Dom felhívott azzal, hogy otthon van, nem volt időm elgondolkodni
a szavai jelentésén, bár mindketten elég ideje dolgoztunk már a vendéglátásban
ahhoz, hogy műszak közben soha ne hívjuk egymást. Tovább pakoltam a véres
marhaszeleteket a tányérokra vendégek tucatjai számára, és csak jóval éjfél után
értem haza. Az esküvői fotóalbumunkba belefeledkezve találtam rá, kezében egy
pohár brandy-vel, úgy nézett ki, mint valami nosztalgiától szenvedő, öreg
ezredes. Abban a pillanatban, ahogy felém fordult, észrevettem az arcán
lecsorduló könnyeket. Minden erő kiszaladt a lábamból. Lerogytam egy székre.
– Miről van szó? Mondd el! – követeltem.
Csak azt tudta ismételgetni, hogy „Sajnálom” és hogy „Vége”.
– Tudnod kell, hogy nem volt... hogy nem volt komoly a dolog, egészen
néhány héttel ezelőttig. – Előrelépett, és megpróbált átkarolni, de ellöktem
magamtól.
– Tudtam! Elhitetted velem, hogy kezdem elveszíteni az eszem, de én akkor
is tudtam. Hogy tehetted? Hogy tehetted ezt velem?
– Amikor rákérdeztél, még semmi sem történt. Esküszöm.
– Szóval akkor mióta? Mióta folyik ez az egész? – Úgy látszik, lehetetlen úgy
házasságtörésről beszélni, hogy az ember ne hangozzon úgy, mint egy komplett
NeoFm-es slágerlista.
– Teljesen őszinte vagyok veled, mást nem tudok tenni – mondta könyörgő
hangon. Túl kevés, túl későn, futott át az agyamon, de csendben maradtam. –
Néhány hónapja, de csak együtt lógtunk. Esküszöm, hogy nem feküdtem le vele.
– Vagyis amikor megkérdeztelek – szólalok meg, dühösebben, mint valaha az
életben -, akkor még lett volna rá lehetőséged, hogy leállítsd. Kerülhetted volna
a vele való találkozást, de nem tetted. Egyenesen besétáltál az ajtón. – Hirtelen
egy szörnyű gondolat hasított belém. Mi van, ha én voltam az értelmi szerzője a
saját tragédiámnak? Ha Évához hasonlóan én is arra csábítottam Ádámot, hogy
szakítsa le az almát? Bár ebben az esetben az alma szinte levetette magát á fáról,
annyira vágyódott a leszakítás után.
– Én nem tudtam... bennem fel sem merült, egészen addig, amíg te ki nem
mondtad. Azt tudtam, hogy flörtölünk, de azt hittem, ennyi az egész. Ne mondd
nekem, hogy tíz év alatt te egyszer se flörtöltél, mert nem igaz. –
Kétségbeesetten próbált javítani a helyzetén.
– Ne merészeld azt állítani, hogy én vagyok itt a hazug!
– Én nem hazudtam neked. Egészen addig nem árulta el, hogy mit érez irántam,
amíg el nem mondtam neki, amit te mondtál.
– És? Addig azt hitted, csak „barátok” vagytok? – üvöltöttem, miközben az
ujjaimmal idióta idézőjeleket mutattam. – Az ilyen nőknek, mint neki, nincsenek
barátaik. Hódításaik vannak, meg barátnőik, akik valójában az ellenségeik. És te
mit válaszoltál, amikor feltárta előtted mély és jelentőségteljes érzéseit?
– Azt, hogy házas vagyok.
– És az nem jutott eszedbe, hogy esetleg beszámolj nekem erről?
– Nem akartam fájdalmat okozni neked. A rohadt életbe, tudom, hogy ez hogy
hangzik...
– És áruld csak el, Dom, pontosan mikor állt be nálad az amnézia, ami segített
megfeledkezni arról, hogy házas vagy? Mikor döntöttél úgy, hogy ez mégsem
jelent már számodra problémát?
Gyűlöltem a saját hangom, a hangsúlyaim metsző keménységét. Mintha csak a
saját anyámat hallottam volna. Belül ömlöttek a könnyeim, de kívülről
jéghidegnek és támadónak mutattam magam. Szerettem volna akkora fájdalmat
okozni neki, mint amekkorát ő okozott nekem. Eszem ágában sem volt kimutatni
a gyengeségem.
Nem arról van szó, hogy a szerelem hirtelen gyűlöletbe fordult, inkább arról,
hogy a gyűlölet utolérte a szerelmet, és egyenlő társává vált.
– Ugyan, Amber. Köztünk már rég megváltoztak a dolgok. Sokkal korábban.
Kihívóan állta a tekintetem, várva, hogy le merem-e tagadni, és hirtelen
szétmarcangolt a bánat. Éreztem, hogy van igazság abban, amit mond, de nem
tudtam, mi miatt igaz. Én löktem el magamtól, vagy ő keresett ürügyet a
félrelépésre? Mi jött előbb, a tyúk vagy a tojás?
– Tényleg így gondolod? – kérdeztem, mire biccentett.
– Nem állítom, hogy ez mentség rá. Erre nincs mentség. – Olyan fájdalommal
nézett rám, hogy akkor majdnem odaléptem hozzá, de visszatartottam magam.
Nem gyengülhetek el addig, amíg ki nem derítettem a tényeket. Amíg meg nem
tudom, pontosan mit követett el ellenem, ellenünk.
– Eláruljam, mi fáj a legjobban? Hogy beavattad a bizalmadba, és beszámoltál
neki rólam. „Képzeld, micsoda neurotikus, hülye feleségem van. Találd ki, mivel
vádolt most?’’ A kezébe adtad a fejszét, és hagytad, hogy tönkrevágja a
házasságunkat.
– Még nincs tönkretéve! Azért mondom el neked, hogy megelőzzem. ..
– Egyem azt a nemes szívedet!
És így tovább, és így tovább. Tudni akartam, hányszor feküdtek le egymással
(háromszor), hol (vidéken, a lakásán), hogy milyen volt (egy szégyenlős
vállrándítás). Végül aztán, mikor már a fény kezdett beszűrődni a függönyökön
át, felülkerekedett rajtunk az álmosság, és megadtuk magunkat az ágy
vonzásának. Könyörgött, hogy maradjunk a közös ágyban, hogy ne vessem ki a
vendégszoba hideg magányába, amikor is az iPhone-ja végzetes pittyenést
hallatott. Villámgyorsan odaugrottam, és kirántottam a kabátja zsebéből, még
mielőtt megállíthatott volna. Egyetlen X betű. Egyetlen X hajnali négykor. Ennyi
volt.
*
Némán, földbe gyökerezett lábbal állok, és megállíthatatlanul remegek. Most
mit tegyek? Hallom a lépteit, és amilyen kicsi a lakás, kábé három másodpercem
van, mielőtt megpillantana.
– Amber – szólal meg döbbenten. – Amber – ismétli meg a nevem, kicsit
halkabban.
– Szia – felelem, mert semmi más nem jut az eszembe.
Végigjáratom rajta a tekintetem, és megpróbálom felmérni az érzelmi állapotát.
Egy tengerészkék düftin kabátot visel, esküdni mernék, hogy még sosem láttam.
Ha láttam volna, elégetem. Nem éppen úgy fest benne, mint egy menő hoxtoni,
sokkal inkább mint aki épp a sakk-klubba tart, hogy aztán hazasietve X-Faktor
nézése közben fogyassza el a teáját. Legszívesebben könyörtelenül kinevetném,
hogy megnyugtassam magam, nélkülem tiszta toprongy lett, ám sebezhetősége
láttán görcsbe rándul a gyomrom. Még mindig ott bugyog bennem a szerelem és
a gyűlölet, a forró és a jéghideg furcsa keveréke – a látványa mély
megkönnyebbüléssel tölt el, ám a keserűség jóval meghaladja az örömömet,
ahogy eszembe jut, hogy az exemmé vált.
Ex – két jelentéktelen kis betű, mégis milyen óriási jelentőséggel bír.
Meredten bámuljuk egymást, aztán odalép hozzám, és megpuszilja az arcomat.
Meglepetten nézek rá. Hát ilyen könnyű számára az átmenet? Olyan vagyok
neki, mint egy rég elfeledett nagynéni egy családi esküvőn? Reálisan kell
néznem a helyzetet: valószínűleg alig várja a jogerős bírósági ítéletet, ami
kimondja a válást, hogy végre elkezdhesse a csodálatos jövőjét Rachellel. Még
ha meg is nyerte a „ki a boldog most” első menetét, nem fogom megadni neki
azt az elégtételt, hogy rákérdezek.
– Mi újság? – kérdezem, és megpróbálom közömbösre fogni a hangom. – Hogy
megy a meló?
– Ó, tudod, a szokásos – feleli feszengve. – És te hogy vagy? – teszi fel a
kérdést, és farkasszemet néz velem.
– Jól. Bár, mint kiderült, nem igazán értek a vízvezeték-szereléshez. –
Megkísérlek egy laza kacajt, bár inkább úgy hangzik, mintha bekaptam volna
egy bogarat, ami a torkomon akadt.
– Ez aztán a meglepetés – mondja, aztán csak állunk némán. – Amber – kezdi,
de én kislisszanok a szobából, be a fürdőbe – ami a helyiség méretét tekintve
igazi mutatvány.
– Miért nem próbálod meg te? – kiáltok ki. Utánam jön, átnyomakszik a
mosdókagyló mellett a vécétartályig, és közben összeütközünk. Csupán egyetlen
másodpercre ér hozzám, mégis úgy érzem, ez a másodperc megnyúlik és kitágul,
mint az ex szócska két kis betűje. Az orromat megcsapja az illata – Imperial
Leather -, amelyet még a legdrágább borotválkozás utáni arcszesz sem bír
elnyomni, és amivel elkeveredik a sajátos illata. Ez az illat annyira ismerős,
hogy jóval erőteljesebben idézi fel életem elmúlt tíz évét, mint a múlt
felelevenítésével töltött órák. Kitámolygok a fürdőszobából, még mielőtt az
arcom elárulna.
Igazából az lenne a legjobb, ha elhúznék a francba, de miközben énem egyik fele
próbál erre rávenni, a másik fele azon tűnődik, vajon most látom-e őt utoljára.
Megérdemelné, hogy ez legyen róla az utolsó képem, amint épp könyékig vájkál
a vécétartályban. A fürdőből hangos dörrenések szűrődnek ki.
– Gyerünk már, meg tudod csinálni! – nógatja magát, mintha egy makacs öszvért
igyekezne jobb belátásra bírni.
– Rohadt szemét vacak – morogja ingerülten.
– Kiderült, hogy te sem vagy túl jó a vízvezeték-szerelésben? – kérdem az
ajtóban állva.
Megfordul. A pólója csuromvíz. – Rendben, nagyokos – mondja, én pedig
megpróbálom elfojtani a mosolyomat.
– Hívjunk ki egy szerelőt.
Mély lélegzetet veszek, és emlékeztetem magam a jeges közömbösségre. És
valahol kilégzés közben eszembe jut Rachel, és elképzelem Domot, szeretkezés
után, a lakásában. A képzeletemben Rachel kéglije Austin Power kúrókérójához
hasonlít: a falakat leopárdbőr fedi, az ágyon egy halom párna. Lenyelem a
torkomban feltoluló epét.
– Te majd kihívod, ugye? – kérdem. – Ez a legkevesebb, amit megtehetsz
– teszem hozzá csendesen.
– Igazad van – feleli. Rám néz, és látom, hogy a mosoly eltűnik az arcáról.
Majdnem odalépek hozzá. – Még mindig a feleségemnek hívlak – jegyzi meg.
– Azt akarom, hogy ezt tudd.
– Miért hívnál annak? – csattanok fel.
– Még nincs jogerős bírósági ítélet. Még mindig házasok vagyunk. Ettől aztán
elborul az agyam.
– Ezt fejezd be!
– Mit?
– Ne gyere nekem ezzel a szentimentális szöveggel! Ne itt, ne most. –
Tekintetem körbehordozom a csupasz lakáson, amely valaha csordultig teli volt
kettőnkkel. – Egyszerűen nem bírom hallani.
– Ne haragudj, rosszul fogalmaztam – védekezik. – Azt akartam mondani, hogy
olyan elcseszett dolog, hogy nem vagyunk házasok.
– Milyen megható. Kár, hogy nem voltál nagyobb híve a házasságnak, amikor az
a kurva rád vetette magát.
Dom elpirul, aztán rám néz.
– Rendben van, Amber. Elkövettem egy hibát, méghozzá egy kibaszottul
katasztrofális hibát. De egy affér után még rendbe lehet hozni egy kapcsolatot,
volt már rá példa a világtörténelemben. Ahhoz képest, hogy te mekkora
rajongója vagy a házasságnak, elég könnyen feladtad a mienket.
– Ne gyere nekem ezzel! – sziszegem. – Ne merészelj engem hibáztatni!
Házasságpárti voltam. Az is vagyok. Szerettem az egyszerűségét, amiért olyan
érzést keltett bennem, mintha valaki a karjában tartana, még akkor is, amikor
Dom több száz kilométerre volt tőlem. Olyan volt, mint egy kényelmes sál,
amibe beburkolózhatok, akár bele is temetkezhetek.
Domra nézek, de vigyázok, nehogy az arcom eláruljon bármiféle érzelmet.
Lehet, hogy az anyám félrelépése ellenére – vagy talán épp amiatt – túlságosan
is hittem a tartósságában. Már túl késő ahhoz, hogy a macskabölcsőt a fény felé
tartva megpróbáljam kibogozni a hurkokat.
– Nem hibáztatlak téged – mondja, ezúttal gyengédebb hangon. – Totál
seggfejként viselkedtem. De voltak dolgok, amiket megtehettünk volna. Adhattál
volna egy rendes esélyt a házassági tanácsadásnak.
Egyszer voltunk csak, egy hónappal azután, hogy elköltözött, és minden
másodpercét rühelltem. Egy ősz hajú fickónál jártunk, és olyan érzésem volt,
mintha a suliban beküldtek volna az igazgatói irodába. Azt hittem, a férjem
viszonyáról fogunk beszélgetni, de a pasi mélyebbre akart ásni, sokkal-sokkal
mélyebbre. Egymás után használtam el a zsepiket, és hallani sem akartam róla,
hogy visszamenjünk.
– Nem segített volna – felelem. – Túlságosan el volt cseszve a házasságunk.
– Állandóan ezt szajkózod, mint valami mantrát. Soha nem jutott az eszedbe,
hogy esetleg ennél egy kicsit bonyolultabb a dolog?
– Ne beszélj velem ilyen leereszkedő hangon! – csattanok fel.
– Nem állt szándékomban leereszkedő lenni. Hallottál már a Gaia-elvről?
– Igen, képzeld, hallottam róla – vágok vissza, annak ellenére, hogy fogalmam
sincs, miről beszél. Az egyik leg– idegesítőbb dolog Dommal kapcsolatban,
hogy minden témában jártas egy kicsit. Ettől azok az emberek, akik leginkább
csak a holland szószhoz konyítanak, nagyon ostobán tudják érezni magukat. –
Mire akarsz kilyukadni?
– Szóval az egész bolygó egyetlen élő, lélegző organizmus. Minden
kapcsolatban áll mindennel. Ha egy légy elpusztul Kínában, az hatással lehet egy
Iowában legelésző tehénre. Egy kapcsolatnak is ilyen élőlénynek kell lennie,
nem gondolod? Nem azt mondom, hogy a te hibád volt, és nem mentegetem
magam, de mégsem a semmiből támadtak ezek a problémák.
Itt az alkalom, hogy végre nekiszegezzem azokat a kérdéseket, amelyek nem
hagynak aludni éjszakánként. Ott vannak azok a szánalmas, megalázkodó
kérdések, a „Mit csináltam rosszul?”, meg az „Öt vonzóbbnak találod nálam?”-
kategóriába tartozók. De ezenkívül még ott van a jóval rémisztőbb, felnőtt
verzió, amikor komolyan megbeszéljük, hogy mi romlott el köztünk. De ha
akkor olyan savanyúvá váltam számára, mitől válnék hirtelen édessé? Miféle
rejtélyes pudingformába kellene öntenem a személyiségem ahhoz, hogy a
megfelelő körvonalakat vegyem fel, a nyerő formát, ami visszahódítja a szívét?
És hogy bízhatnék meg abban, honnan tudhatnám, hogy nem fogom újra elszúrni
a dolgot, hogy nem bukom el újra valami titokzatos teszten, aminek a létezéséről
nem is tudtam? Képtelen vagyok még egyszer kitenni magam ennek. A
legmegalázóbb az egészben, hogy ő soha nem vált savanyúvá a számban, én
mindig édesnek éreztem őt. Nem feltétlenül kápráztató, mámoritó szenvedélyről
beszélek, inkább valami másról, valami tartalmasabbról. Legyömöszölöm a
fájdalmamat, és a sebet durva, egyenetlen öltésekkel összevarrom.
– Szóval azt mondod, az én hibám?
– Lehetetlen szót érteni veled. Tudod, hogy nem erre céloztam! Én voltam az,
aki elcseszte, ez tény, de nem fokozhatod le az egész házasságunkat, az egész
kapcsolatunkat egyetlen baklövésre!
– Egyetlen baklövés? Hajói emlékszem, inkább három volt, nem? – Csak úgy
fröcsög belőlem a rosszindulat. Nem hagyhatom, hogy ez legyen az utolsó
dolog, amit mondok neki.
– Amber...
– Tudtad, nagyon is tisztában voltál vele, hogy egy viszony. .. hogy ez volt a
lehető legrosszabb dolog, ami történhet velem, mégis belevágtál! – Hirtelen
olyan sebezhetőnek érzem magam – csupasznak egy csupasz szobában. – Ez az,
amit nem tudok megbocsátani, nem azt a mocskos dolgot, amit tettél.
– Annyira sajnálom! – mondja Dom. Odalép hozzám, és átölel. – De bogaram,
mi nem a szüleid vagyunk. – Egyetlen pillanatra megadom magam, és hagyom,
hogy átöleljen. A gyengédségétől, az ismerős becenévtől megmámorosodom. De
ez túl veszélyes – kiszakítom magam az öleléséből.
– Elmegyek. Mennem kell – motyogom elfátyolosodott tekintettel.
– Amber, várj! – mondja könyörögve, és megragadja a karom. A szemébe nézek,
és nem is igyekszem elrejteni a könnyeimet.
– Még mindig együtt vagy vele?
– Természetesen nem! Azon az estén szakítottunk, amikor elmondtam neked.
A szemem előtt újra megjelenik az az X betű. X= ex. Ki gondolta volna, hogy
ilyen jól meg tudom fejteni a romantikus algebrát?
– De néha még összefutsz vele?
– Csak akkor, ha bejön az étterembe.
– Vagyis még mindig találkoztok.
– Ne legyél már ilyen lehetetlen, tudod, hogy ezt nem tudom elkerülni.
– Viszlát, Dom – kinyitom az ajtót. – És hagyjuk ezt a bohóckodást. Itt az ideje,
hogy lezárjuk a papírmunkát, és véglegessé tegyük a válást.
És ezzel rácsapom az ajtót feleségkénti életemre.

Ha engem kérdeztek, szerintem a szabadidő túl van értékelve. Fogalmam

sincs, mit kezdjek magammal, annyira kétségbeesetten próbálok nem gondolni
az elmúlt huszonnégy óra történéseire. Milly még mindig erőlteti a mozit, de úgy
érzem, veszélyes lenne két órát a sötétben csörögve eltölteni. Nem lenne semmi
gond, ha az Acéllövedékről vagy a Szakaszról lenne szó – alapvetően egy
vérfürdőről, temérdek lőfegyverrel, akcióval és egy dögös macával -, de a
mostani kínálatból a legjobb az valami Jennifer Aniston-féle csőpögős romkom,
ami tutira betenné nálam a kaput. Inkább elmegyek egyet futni, és megpróbálom
az elmélkedésemet egy szürkeagár intellektuális szintjén tartani, amelyik épp
erősen egy verseny megnyerésére összpontosít.
Másnap reggel őszintén megkönnyebbülök, amikor megszólal az ébresztő, és
örömmel nézek elébe az étterem ismerős brutalitásának. Ott legalább tudom,
honnan érkeznek a parittyakövek és a nyílvesszők. Amikor megérkezem a
Ghustóba, nyilvánvalóvá válik, a csata már elkezdődött. Mike dühtől vörös
arccal ordítozik Tomasszal, mintha csak a rabszolgája lenne.
– Nem tanítottak meg Varsóban a kismutató meg a nagymutató közti
különbségre? – üvölti, és az ujját az óra felé böki. – Vagy talán a szülőföldeden
egy órával korábban van még?
– A buszom... én...
Hat perccel múlt hét. Folyamatosan érkeznek a többiek, de közülük láthatólag
senki sem vált ki ilyen szintű felháborodást Mike-ból.
– Szerencséd van, hogy nem rúglak ki most azonnal. Bőven akad még polák a
helyedre.
– Sajnálom. Én csak...
– Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Szerencséd, hogy jókedvemben találsz.
Készíts nekem egy dupla kapucsínót, de a legjobbat, amit valaha is ittam, aztán
apríts fel annyi hagymát, amitől visszasírod azt a kibaszott berlini falat.
Mike önelégülten elmosolyodik, büszkén, hogy sikerült a lecseszését egy
csipetnyi modern történelemmel fűszereznie. Atyaég, milyen förtelmes egy
pacák. Tomasz merev mosollyal jelzi, hogy értette, aztán elindul a kávéfőző felé.
– Gyere csak vissza, fiacskám! – bődül el Mike, elég hangosan ahhoz, hogy
magára vonja az egész konyha figyelmét.
– Mit kell mondanod nekem?
– Ööö... sajnálom? – kérdi Tomasz idegesen.
– Sajnálom, micsoda?
– Nagyon sajnálom?
– Sajnálom, séf!
Az egy dolog, hogy Oscar megköveteli, hogy séfnek szólítsuk, de hogy ez a
felfuvalkodott vörös gennyláda is elvárja, az már más tészta.
– Sajnálom, séf– motyogja Tomasz, majd elbotorkál a masina felé. Pórusaiból
árad a megaláztatás.
Mi a fene baja van Mike-nak? Nyeszlett kis testét és hátrazselézett vörös üstökét
látván az ember le merné fogadni, hogy a suliban rendesen kiszekálták. Lépj túl
rajta, haver. Lassan harmincöt leszel, tudományos bizonyíték van rá, hogy a
vörösek is találhatnak maguknak párt. Nézd csak meg Mick Hucknallt – egy
szakajtónyi kölyke van. Persze ezt nem mondom ki hangosan. Ehelyett feltűnés
nélkül közelebb araszolok a kávémasinához, ahol Tomasz hiábavalóan erőlködik
a tejhabosítóval. Megégeti magát a csővel, mire vadul elkezd lengyelül
káromkodni.
– Hé! – Gyengéden a karjára teszem a kezem. – Segíthetek? – Döbbenten érzem,
hogy remeg a teste.
– Sajnálom, sajnálom. Utálom köcsög Mike-ot, de nem veszíthetem el munkát.
Otthon jönni gyerek, és nincs hely neki, ha nem csinálni ezt a munkát.
– Gratulálok! – mondom, és ostoba módon túláradó érzelem önt el egy távoli
lengyel baba iránt, akinek soha az életben nem fogok egyetlen kanálnyi borscsot
sem a szájába tömni.
– Kösz, véletlen gyerek. De talán jó véletlen – feleli, és gyorsan kiönti egy
csészébe a kávét. A tetejére kanalazom a habos tejet, aztán a csokireszelékre
pillantunk. Fogalmunk sincs, milyen elvárásai lehetnek Mike-nak a világ legjobb
kapucsínóját illetően. Megrántom a vállam, és megszórom a tetejét csokival,
mire Tornász csintalanul elvigyorodik, felkapja az egyik közeli borsszórót, és
alaposan megtekeri. – Mint a szülőhazámban – mondja -, ahol mi vagyunk
barbárok. – Odatrappol vele Mike-hoz, és büszkén kihúzza magát.
– A kávé, séf! – közli túlzott udvariassággal. Mike szinte rá se pillant, csak
magába dönti a kávét, aztán egy kézlegyintéssel elbocsátja Tomaszt.
– Irány vissza a helyedre – sziszegi, egyetlen szó köszönet nélkül. Ahogy elsétál
mellettem, Tornász néhány apró kézmozdulattal jelzi, mekkora faszfejnek tartja
Mike-ot. Egyetértőén bólintok.
A pisztráng lehet, hogy elfogyott szombat este, de a tengeri keszeg nem. Egy
egész rakás vár rám a hűtőben – kicsit ványadtabbak, mint a hétvégén, de még
nem büdösek. Leszegett fejjel mászkálok. A konyha olyan, mint egy királyi
udvar, és egy olyan alacsony rangú személynek, mint én, nem kellene túlságosan
felkeltenie a király figyelmét. Nem tudom, hogy a fent említett uralkodó ma bent
lesz-e – hétfőnként néha Mike-ot bízza meg a vezetéssel -, de nem kockáztatom
meg, hogy rákérdezzek. Mike végül odacsoszog a munkaállomásomhoz,
jegyzetfüzetét kidüllesztett mellére szorítva.
– Ide figyuzz, Halas Lány.
Nincs kifogásom az ellen, hogy Oscar így szólítson, lényem egy részének talán
tetszik is a dolog, de amit ez a faszi művel, az túlmegy minden határon.
– Csupa fül vagyok.
– Gondoltam, a mai specialitás rákpogácsa lesz. Comprendez?
Comprendez?
– Van egyáltalán...?
– Nincs, de mivel te vagy a halas lány, elmész és lerendezed a dolgot. – Ezt
egyfajta idegesítő kézmozdulattal szemlélteti, ami talán varázslást akar jelenteni
az ő nyelvén.
– Oké – felelem minden lelkesedés nélkül. A rákpogácsa kábé annyira inspiráló,
hogy csupán egy kisvárosi gyorsétterem főszakácsa ugrálna örömében, ha
meghallaná.
– Oké, micsoda?
Ez most komoly? Mintha a világ leghumortalanabb pantomim előadását figyelné
az ember.
– Oké, séf!
– Na, ez már jobban hangzik. Most pedig szedd a lábad! – Ezt egy fura kocogást
imitáló mozdulattal kíséri. Nyilvánvalóan rossz munkakört választott magának.
Pantomimesnek kellett volna mennie.
Hol van Oscar? Eddig azon izgultam, hogy esetleg összefutok vele, de most,
hogy tudom, nem jön be, úgy érzem magam, mint egy leeresztett lufi. Talán ezért
is választom a hosszabb kerülőutat a halárusokhoz. A szemem megcsillan egy
kirakatbeli vörös ruha láttán, bár tisztában vagyok vele, hogy soha nem
engedhetném meg magamnak. Egy pillanatra eltűnődök, vajon Dom mit szólna
hozzá, ha ebben a ruhában látna, aztán gyorsan elátkozom az érzelmi amnéziám.
Nem szabad hagynom, hogy elkalandozzanak a gondolataim: túl kockázatos.
Az út hátralevő részét kocogva teszem meg. Megszabadítom a halárusokat az
összes crustasceájuktól, mielőtt visszaindulnék az étterem felé, két óriási
szatyorral egyensúlyozva. Folyamatosan fennáll a veszélye annak, hogy az
ollóik átlyukasztják a műanyag zacskókat. Fennakadok a nehéz konyhaajtóban,
ahogy megpróbálom mindkét táskát – az ajtó rám csapódása nélkül – beemelni.
– Hadd segítsek – szólal meg mögöttem Oscar, aki a semmiből került elő,
kezében egy papírpohárral, amelyben kávé gőzölög.
– Köszönöm – nyögöm idegesen, és nagyon is tudatában vagyok vele, hogy a
keze szándékosan súrolja az enyémet. Könnyedén átveszi az egyik táskát, és
belekukkant. – Rákok? – kérdi gyanakvóan, mintha én hoztam volna világra
őket.
– Ööö, Mike megkért, hogy...
Belöki az ajtót, és a szatyrokat dühösen az asztalomra csapja.
– Mike! – kiabál át az egész konyhán. – Gyere ide!
Mike keresztülszáguld a konyhán. A szemében riadt félelem. Mint a legtöbb
nagypofájú, a szíve mélyén 6 is egy gyáva nyúl.
– Rendeltem én rákot?
– Nem, séf. Elküldtem a Halas Lányt...
– Van neve. Ambernek hívják. – Oscar rám pillant, ahogy ezt mondja, és az ajka
körül mosoly játszadozik.
– Elküldtem Ambert rákért – folytatja Mike hunyorogva. – Gondoltam, a mai
specialitás rák lenne...
– És az nem jutott eszedbe, hogy felhívj, és megkérdezd tőlem, mennyire tartom
speciálisnak a rákot?
– Szabadnapos voltál...
– Akkor is rám csörögsz. Az étterem három hónapja nyílt. Ha egy borsószem
begurul a pult alá, arról is tudni akarok. Előállhatsz javaslatokkal a napi
specialitást illetően, de nem szórhatod el a pénzem drága halakra anélkül, hogy
előtte megkérdeznél. Amúgy meg mi ez a kibaszott specialitás?
– Rákpogácsa.
Oscar némán bámul rá, mire Mike még inkább feszengeni kezd.
– Ööö, rákpogácsa citrommal és kapribogyós majonézzel.
Nem hibáztatom Oscart, amiért ugyanúgy utálja Mike-ot, mint mi, többiek, de
enyhén össze vagyok zavarodva. Általában a főszakács és a helyettes egy húron
pendülnek, összetartanak, mint Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, és hűséges
odaadással követik egymást az egyik munkahelyről a másikra. Aztán eszembe
jut, milyen keserű volt Oscar elszakadása Angustól. Valami azt súgja, hogy az
ottani jobbkezét járulékos veszteségként bizonyára maga mögött kellett hagynia.
Oscar gúnyosan felhorkan. – Hálistennek, hogy eszembe jutott, szabadnapot
csak a nyafkák tartanak. Ezeket dugjátok be a fagyasztóba, jövő hétre majd
kitalálok valami mást. Te pedig – mondja, és felém fordulva rám szegezi a
pillantását – visszamész fésűkagylóért.
– Fésűkagylóért? – visszhangzom, azon tűnődve, vajon mi sül ki ebből.
– Fésűkagyló, kicsit forrón, hozzá krémes avokadó salsa, nehogy valaki
megégesse a száját.
Lassan elmosolyodik, amitől a belső szerveim kocsonyássá válnak (bár, mivel
közvetlenül egy kupac kétnapos hal fölött állok, a valódi ok még vita tárgyát
képezi).
– Igenis, séf! – mondom, kiszakítva magam a kínos helyzetből. Mike sötét
pillantást vet rám, ahogy újra kifelé indulok, de leszarom. Hihetetlen
boldogsággal tölt el a tény, hogy Oscar helyt adott a salsa javaslatomnak. Nem
érdekel, mennyit kell robotolnom egy halfilé fölött, ha esélyem lehet egy
mestertől tanulni. Egy temperamentumos mestertől, ez nem is kérdés, de cseppet
sem bánom, ha néha lekiabálják a fejem, csak maradhassak. Ha ez a hétvége
bármit is bebizonyított a számomra, az az, hogy egész végig a rossz végén
néztem a távcsőbe – a múltam az, ami egy idegen galaxis, és az új életem a Föld.
Csak meg kell találnom a gravitációs központomat.
A kagylók sokkal könnyebben szállíthatóak, egyáltalán nem nehezek, így
önfeledten lóbálom a táskákat. A jókedvem azonban abban a pillanatban
elpárolog, amikor megpillantom, amint Lydia épp a munkaállomásom felé
igyekszik. Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy megtegye az egész utat,
csupán int, hogy lépjek ki a vendégtér csillogó részlegébe. Tetőtől talpig
végigmér, bár a fehér szakácsöltözékemen nincs semmi, amibe beleköthetne.
Karcsú és elegáns, mint mindig, egy újabb feszülős ingruhában, tökéletes
formájú mellén egy gyönyörű sárgaréz nyaklánc himbálózik. Ha negyven felé
közeledve nekem ilyen testem lenne, totál el lennék telve magammal, de van egy
olyan érzésem, hogy a világon semmi sem tenné igazán boldoggá Lydiát, akinek
ajka az örökös elégedetlenség grimaszába torzul, és jelen pillanatban ez az
elégedetlenség felém irányul.
– Oscar szerint hozzád kell fordulni a ma esti első fogást illetően.
– Nos, ez... serpenyőben sült fésűkagyló, chiliben és korianderben megforgatva,
mellé joghurtos avokádó salsa. – Legalábbis én így képzelem. Lehet, hogy
Oscarnak teljesen más ötletei vannak ezzel kapcsolatban.
– Ez nekem új – jegyzi meg Lydia, és úgy néz rám, mintha ecetes póklábat
javasoltam volna. – Segítened kell Johnnynak a megfogalmazásban. És, mintegy
varázsütésre, a bár mögül előkeveredik Johnny, a főpincér.
– Kikerültél a frontvonalra, mi? Mi lesz az ebéd?
Johnny egy igazi cukorfalat, az a fajta pirospozsgás optimista, akinek élete
legnagyobb megpróbáltatása valószínűleg egy rögbipályán kificamított boka
volt. Szőke haja rakoncátlanul meredezik szerteszét, keretbe foglalva mosolygós,
nyílt vonásait. Arad belőle az életerő és az egészség, az a fajta mélyen
gyökeredző jólét, ami több nemzedékre visszanyúló kiváltságos életből ered. A
vendégtér és a konyha dolgozói természetszerűleg utálják egymást (ők azt
gondolják, hogy nagyjából a főemlősökkel állunk rokonságban, mi azt tartjuk
róluk, hogy csinos, munkanélküli színészek bagázsa), ám ő a megérkezésem óta
elbűvölően viselkedett.
– Azon kívül, hogy fésűkagyló, halványlila gőzöm sincs.
– Ó, imádom a fésűkagylót! Bár mintha Mike valami rákot emlegetett volna...
– A rákok elmásztak. Maradt a kagyló.
– Hm... vagyis két órám van, hogy tökéletesítsem a kagylós stílusom.
– Lefogadom, hogy csodás leszel.
– Túlságosan bízol bennem – vigyorog rám, ahogy kihátrálok a lengőajtón.
A következő néhány óra összemosódik. Egymás után készítem elő az angolnákat
egy salátához, amit Oscar ki akar próbálni az ebédre érkezőkön. Tomasszal néha
egymásra mosolygunk a pult felett. Lenyűgöz az a gyorsaság és kézügyesség,
amivel a hagymákat kaszabolja. A hal legalább kihívást jelent, lehetőséget arra,
hogy az ember egy folyamatosan mozgó célponton gyakorolja a technikáját.
Ellenben a hagymák olyanok, akár egy monoton sírkert, ám Tomasz ninja-
pontossággal szabdalja őket. Ahogy a kiszolgálás lelassul, az ajtó felé biccent,
kimegyünk az udvarra kicsit.
– Cigit? – kérdi, ahogy kiráz egyet a dobozból.
Egy másodpercre heves vágyat érzek egy slukk után. Ez a probléma egy ilyen
magas oktánszámú munkahelyen: az ember önkéntelenül is valami
jutalomfalatra vágyik, legyen az bármilyen kártékony. Tudom, hogy néha botor
módon túllépem azt a kíméletlen drákói szigorral kiszabott heti
alkoholmennyiséget, amit a magam számára engedélyezek, de nem tehetek róla.
Mégis, egy cigit már túlzásnak érzek.
– Nem, köszi – felelem vonakodva, és egy nagyot húzok a vizes palackomból.
Hirtelen ráébredek, hogy farkaséhes vagyok. Remélem, a személyzet ebédje
legalább halványan emlékeztet valami ehetőre. Az elkészítése Maya reszortja,
aki annyira a fogához veri a garast, hogy annak ellenére, hogy a kulináris
zsenialitás templomában dolgozunk, örülhetünk, ha jobbat kapunk egy tál
ragacsos tésztánál.
– Hogy megy a délelőttöd? – kérdi. – Ide-oda pattogtál, mint egy jojó.
Elmesélem neki, hogyan szégyenítette meg Oscar Mike-ot, amitől nyilván máris
jobb kedvre derül. Kicsit még faggatom a közelgő apaságról, mire megmutat egy
képet a jövendőbeli anyáról (Slavkának hívják, és bozontos szemöldöke olyan,
akár két hadakozó svábbogár), és a pocaklakóról (nehéz kivenni, bár gyanítom,
hogy a szemöldököt örökölni fogja).
– Bocsi, bocsi, mindig csak rólam – mentegetőzik Tomasz. – Neked van pasi
otthon?
A gyomrom görcsbe rándul.
– Nincs. – Utálom a hangom keménységét. – Nem, nincs.
Azt kívánom, bárcsak ne éreznék ilyen mindent átható szégyenérzetet azért,
amiért kudarcot vallottunk. A házasságunk első évében olyan édes örömöt
okozott kipróbálni az új beceneveinket egymáson. Szeretne a kis feleségem egy
habfürdőt venni? Milyen pirítóst szeretne a férjecském, rozsosat vagy fehéret?
Most úgy érzem, mintha csak két kifejezetten ostoba gyerek lettünk volna, akik
papás-mamást játszottak.
– Nem aggódni, tuti vár rád nagyon jó pasi valahol.
A közhelyek univerzális nyelvezete Lengyelországban is él és virul?
– Köszönöm – mondom tompán. – Gyönyörű – teszem hozzá, Slavka fotójára
bökve. Azt hiszem, kompenzálni próbálok az előbbiért, ugyanis a csaj úgy néz
ki, mint egy hermafrodita súlylökő bajnok.
– Igen, az – feleli, és visszagyűri a fotót a zsebébe. Feláll, hogy elinduljon
befelé. Még legalább tíz percünk van vissza a kijelölt félórás ebédszünetünkből,
de a fickó legalább annyira odáig van a hagymáiért, mint a meg nem született
gyermekéért. De még mielőtt átléphetnénk a küszöböt, Mike kiviharzik az ajtón.
Színtiszta gyűlölet lobog a szemében, ahogy rám pillant, mire felvértezem
magam a várható epés kirohanásával szemben, de ehelyett Tomasz felé fordul.
– Gratulálok.
Tomasz érthető módon értetlenkedve mered rá. – Köszönöm, főnök – mondja
tartózkodóan.
– Bizonyára sikerük felfedezned a világ első önhámozó hagymáját.
– Épp indulni befelé...
– Kényelmes kifogás, nem igaz? Alighogy kiérek, hogy visszaráncigáljalak a
helyedre, pont befelé indulsz. Miféle hozzáállás ez, polák?
Képtelen vagyok ezt tovább hallgatni.
– Mike, tényleg befelé indultunk. Negyed háromkor jöttünk ki.
Dühös villanás fut át az arcán, de még mindig nem csap le. Hirtelen összeáll a
kép: hatalmas gyönyörűségét lelné abban, ha olajban kisüthetne, de fél attól,
hogy ujjat húzzon a tanár kedvencével. Sokkal könnyebb kitölteni a haragját
imádott új boxzsákján, Tomaszon, egy hagymaszelető kis senkin. Az, hogy ma
reggel a védelmére keltem, csak még tovább szította a tüzet. Mike rám se
bagózik, az ujjával dühösen megböki Tomaszt.
– Szerettem volna adni neked egy esélyt, de tényleg. Adtam egy utolsó
figyelmeztetést, de rá se bagóztál. A műszakod végén ürítsd ki a szekrényed, és
szedheted a sátorfád.
– De... – ellenkezne Tomasz, mire közbevágok.
– Ez igazán túlmegy minden határon! Semmi rosszat nem csinált! – Abba
kellene hagynom, tudom. A hierarchia szent és sérthetetlen a konyhában, és a
konyhafőnökhelyettes fejének leüvöltése a lehető legnagyobb baklövés, amit
elkövethet az ember, eltekintve attól, ha a pucér seggét mutogatná a főnöknek.
Lehalkítom a hangom. – Légy egy kicsit elnézőbb, tényleg szüksége van erre a
melóra.
Gonosz mosoly villan át Mike lisztfehér arcán, és rájövök, hogy megint
elszúrtam. Nyilvánvalóvá tettem, hogy érdekel Tomasz sorsa, és Mike-nak csak
ennyi bátorítás kell.
– A döntésem végleges – vicsorít, és elindul befelé. – Most pedig indulj vissza
dolgozni, különben te leszel a következő.
Odalépek Tomaszhoz, hogy megvigasztaljam, de lemondóan megvonja a vállát.
– Nem gond. Lesz másik meló. Talán mosogatófiú, azt könnyebb találni.
– De te szakács vagy, nem egy mosogatókefe!
– Hamarosan lenni apa. Kell a pénz, akárhogy is keresem.
Dühtől fortyogva térek vissza a munkaállomásomra. Oscart figyelem, aki az esti
rohamra készülve végigpásztázza az egész helyiséget, elönt a méreg. Miért
hagyja, hogy egy ilyen aljas görény, mint Mike, basáskodjon a konyhában?
Ennél sokkal tisztességesebbnek kell legyen ez a meló. Fárasztónak? Igen.
Lélekölőnek? Nem. És ezt Oscarnak igazán tudnia kéne, ha hitelt lehet adni az
Angus alatti nyomorúságos életéről szóló pletykáknak. Ám a rossz hangulatom
döbbenetes gyorsasággal elpárolog, amikor odalép hozzám.
– Kóstold meg ezt! – mondja a pultomra téve egy csészealjnyi avokádó pépet.
Egy jellegzetesen gazdag, zöld ízre számítottam, melyet még érdekesebbé tesz
néhány fűszer és némi joghurt visszafogott használata. Ám amivel ő előrukkolt,
az ennél sokkal kifinomultabb. Nem tudom beazonosítani az összes ízt – úgy
robbannak szét a számban, mint egy tűzijáték -, de kétségtelenül működik a
dolog. Nem csoda, hogy a figyelme olyan szétszórt. Túlságosan lefoglalja, hogy
napi kétszer előálljon valamiféle kulináris varázslattal.
– Tökéletes – közlöm vele. Hirtelen úgy érzem, mintha fejbe csapott volna a
szexualitás. Ki gondolta volna, hogy az avokádó a szerelem (vagy legalábbis az
intenzív, helytelen, szakítás utáni vágyakozás) étke? Tudom, hogy Oscar tiltott
gyümölcs, de van valami leírhatatlanul vonzó egy olyan férfiban, aki képes arra,
amire én, ráadásul milliószor jobban.
– Örülök, hogy kielégíthettelek – veti oda, és ezzel el is tűnik.
Istenem, ez most visszataszító, szexis, vagy totál öntudatlan? Az utóbbi
kivételétől eltekintve sem lehet többről szó, mint hogy játékosan megfeszítette a
macsó izmait, emlékeztetve rá, hogy a konyha az ő játszótere. De biztos vagyok
benne, hogy kizárólag a Lydia-féle erőfeszítés nélküli elegancia hozza lázba. A
hozzám hasonlók csupán a raktárhelyiségben lezavart gyors menetre lennének
jók. Már csak elképzelni is... Az elmúlt néhány évben rengeteg nemtörődöm
konyhai hímsovinizmustól lettem megkímélve, csupán az ujjamon lévő gyűrű
miatt. Vajon mikor fogom a bátorságom annyira összeszedni, hogy újra nyeregbe
pattanjak, és csatába induljak? És vajon a pszichém melyik torz szegletéből
ugrott elő ez a „nyeregbe pattanjak” kifejezés?
Össze kell szednem magam! A ma esti személyzeti vacsorára koncentrálok.
Engem bíztak meg az összeállításával, és eltökélt szándékom, hogy túltegyek
azon a vizes konzerv– paradicsommal leöntött ragacsos spagettin, amit Maya
erőltetett ránk ebédnél. Úgy főz, mintha London legcsóróbb negyedében
dolgoznánk, és nem pedig az egyik legtrendibb éttermében. Úgy döntök,
egytálételt készítek, és dinsztelek hozzá egy kis húst, ami ugyan még nem indult
romlásnak, de határozottan olyan irányba kacsingat. Bevonok néhány kezdő
szakácsot is, és megkérem Tomaszt, aprítson fel pár hagymát, aki azonnal
felajánlja a segítségét, attól függetlenül, hogy emlékeztetem, többé már
természetesen semmivel sem tartozik ennek a konyhának. Mike a mi húszperces
szünetünknél jóval hosszabb ideig van távol, és a többiek kihasználják ezt a kis
szabadságot, hogy feltekerjék a hangerőt az aprócska tranzisztoron, miközben
megpróbálják az inas húst behódolásra kényszeríteni. A légkör egy pillanatig
szinte örömteli.
A vacsorát kábé félórával az esti műszak előtt fogyasztjuk el. Mindenki
kapkodva tömi a búráját. Tomasz segít kimerni az adagokat. Rápillantva azon
morfondírozom, vajon hogy érez a sebesen eltelő, utolsó itt töltendő
munkanapjára. Talán egy része még örül is, hogy ilyen könnyedén távozhat,
anélkül, hogy személyes kudarcként kellene megélnie a helyzetet. Sőt, még
odáig is elmegy, hogy a gyűlöletes Mike-nak odavigye a magasra púpozott
tányérját, és még egyszer utoljára „séf”-nek szólítsa.
Az esti műszak sokkal mozgalmasabb, mint ahogy az egy hétfő estétől elvárható
lenne. Úgy látszik, kaptunk egy asztalnyi fókát valami szülinapi vacsorára –
mást se lehet hallani odakintről, mint tülkölést, tapsolást, és egyre több halat
kívánó rendelést – de Johnny megnyugtat, mindössze egy csapat szőke csajról
van szó, enyhén ittas állapotban. A rendeléseik egyetlen hatalmas adagban
futnak be – tizenhat előétel, tizenhat főétel -, és a konyha szinte szétdurran az
erőfeszítéstől, ahogy nyögve megpróbál eleget tenni a kívánságoknak. Oscar
lekapja a sapkáját, és elindul a vendégtér felé. Elkapja Lydiát, és berántja a
konyhába.
– Miért nem ajánlottál nekik egy fix menüt?
– Sajnálom – feleli Lydia jéghidegen. – Azt hiszem, a kifejezés, amit keresel, az,
hogy „Köszönöm, hogy sikerült csordultig megtöltened az éttermemet egy ilyen
borús hétfő estén, a tél közepén”.
Oscart ez teljesen felzaklatja, szinte parázslik. Figyelem, ahogy farkasszemet
néznek egymással, és azon kapom magam, hogy máris egy felcsigázott
kukkolóvá váltam. Bármelyik férj és feleség, aki kicsit is megéri a pénzét,
jobban ismeri egymást, mint bárki más. Lehet, hogy elváltak, de a köztük lévő
intimitás még mindig tapintható. Mi a szösz, csak nem...?!
– Hálásan köszönöm, de megmondanád nekem, hogy fogunk felszolgálni
tizenhat különböző fogást a csaj következő születésnapja előtt?
– Majd megoldod – feleli Lydia jókedvűen, és közben végigpásztázza a termet.
Képzelődöm, vagy a pillantását tényleg rajtam felejti? – Odaadó embereid
vannak. – Kivitorlázik a konyhából. Oscar ökölbe szorított kézzel áll. Odalépek
hozzá.
– Segíthetek még valamit? – kérdem. – Ha Michelle és a csapata előkészíti,
akkor össze tudnék ütni néhány főfogást.
– Ugye helyettes voltál a legutóbbi helyeden? – Bólintok. – Akkor irány a grill,
csináld a halakat. Szükségünk van minden segítségre.
Ennél nagyobb igazságot nem is mondhatott volna. Miközben kint betévedő
vendégek egész hadát ültetik le éppen, ezzel is fokozva a benti gyötrelmeket.
Közel vagyunk a törésponthoz. A konyhában elhangzó folyamatos káromkodás
és üvöltözés a legmerészebb sittes bandát is megszégyenítené. Ahogy a
rendelések hóvihara kezd lavinává nőni, hallom, hogy Mike halk nyöszörgésbe
kezd. Közvetlenül mellettem dolgozik, vörösebben és izzadtabban, mint amit a
füstöt eregető serpenyője indokolttá tenne.
– Jól vagy? – teszem fel a kérdést vonakodva.
– Hogy a francba ne lennék jól! – csattan fel. – Gyerünk, ne tátsd itt a szád!
– Rendben! – vágok vissza, majd behajítok még egy tengeri keszeget a
serpenyőbe, és melegítek hozzá egy kis mártást.
Mike azonban egyáltalán nincs jól. Még a konyhai zaj mellett is hallom a
gyomra morajlását. Valahányszor rápillantok, az arca egyre zöldebb árnyalatot
ölt, de nem néz fel, csak meredten bámul maga elé. A hátam mögött megjelenik
Oscar, és a vállam felett belekukkant a tálba.
– Kicsit tempósabban, Halas Lány. Éhes szájakat kell betömnünk.
Óvatosan megfordítom a halat, hogy meggyőződjek róla, mindkét oldala
egyenletesen megbámult, aztán kihalászom a serpenyőből. Magamban
elmormolok egy imát, nehogy leejtsem, mivel nagyon is tudatában vagyok,
milyen közel állok ehhez. Amikor gond nélkül landol a tányéron, ostobán
Oscarra vigyorgok. Elönt a megkönnyebbülés, és még valami más is. Jólesett a
közelsége, a belőle áradó energia, ahogy figyelte az ügyködésem.
– Végre! – jegyzi meg. – Tapsoljátok meg a csajt!
Nem egy kifejezett bók, ezt aláírom, de nem méregből mondja, ami azt mutatja,
hogy még mindig a kegyeit élvezem. Megrázom magam. Gyerünk, Amber,
koncentrálj! Oscar közben már Mike-ot figyeli, aki bamba tekintettel egy
pisztrángra mered. Egyik kezével a pultba kapaszkodik, hogy megtámassza
magát, hatalmas orrán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Mi lesz már? – kiáltja Oscar. – A köretek már a tányéron vannak. Mi ütött
beléd?
– Én...
– Micsoda, ember? Ez nem egy kibaszott öregek otthona. Ezeknek már rég a
vendégek előtt kellene lenniük!
Mike megfordul, hogy válaszoljon, ám arra sem képes, hogy elfordítsa a fejét.
Sugárban hányni kezd, beterítve a főnök fehér kabátját és a cipőjét. Oscar
félreugrik, és heves káromkodászuhatagot ömleszt Mike-ra, aki sűrű
bocsánatkérések közepette elviharzik a személyzeti mosdó irányába.
– Jézusom! – bömböli Oscar. – Amber, további utasításig te vagy a felelőse
ennek az állomásnak. Maya, gyere ide!
Az „eszeveszett iram” közel sem írja le a következő két óra szörnyűségeit. Soha
életemben nem dolgoztam ilyen keményen. Halak hosszú sora halad át a
serpenyőmön, ahogy kétségbeesetten igyekszem a gyorsaságot precízióval
párosítani. Úgy ordibálok a kezdő szakácsokkal, mint valami ódivatú
konyhanáci, azt követelve, hogy gyorsabban készítsék el a tányérokat, és vigyék
ki azonnal az étterembe. Amikor kintről megjelenik Johnny, hogy levadásszon
egy szökevény lazacfilét, majdnem leharapom a fejét. A stressz és a forróság
hatására elfelejteni, hogy elvileg egy kedves nő vagyok. Talán Mike igazából
Cliff Richard volt, mielőtt a helyettes pozícióval járó stressz Alice Cooperré
változtatta volna. Nehéz elhinni, hogy az esti kiszolgálás valaha is véget ér, ám
tíz körül kicsit csillapodni kezd a roham (végül is hét eleje van). A pörgő iram
fokozatosan lelassul. Megragadom az alkalmat, és bocsánatot kérek Tomasztól,
amiért a legnagyobb hajszában úgy leterheltem.
– Semmi baj, séf– rándítja meg a vállát.
– Tudom, hogy ez a dolgok velejárója, de ez az utolsó műszakod itt, és ráadásul
volt az a rémálomszerű afférod Mike-kal...
Önkéntelen mosoly terül szét lassan az arcán, a napnál is világosabbá téve, mi
történt valójában.
– Tomasz, mondd, hogy nem...
– Szégyen lenne kidobni halat, csak mert – hogy is mondják? Kezd büdösödni.
– Nem hiszem el, hogy erre vetemedtél! – Őszintén meg vagyok döbbenve, ám ő
csak megvonja a vállát.
– Ügyes munka csinál te. – Fejével a konyha túloldala felé int. – A főnök is
gondolja.
Megfordulok. Oscar engem bámul. Meg sem próbálja leplezni. Hűvös mosollyal
nyugtázza az erőfeszítésemet. Int, hogy menjek oda hozzá. Képtelen vagyok a
szemébe nézni, ahogy átvágok a helyiségen.
– Beszélnem kell veled. Gyere, menjünk le a földszintre.
Bevezet egy aprócska irodába, ahol eddig még soha nem jártam. Minden
étteremben van egy ilyen helyiség, egy kaotikus raktárféleség, ahol a
rendeléseket szortírozzák és a könyvelést végzik. Feszélyezetten álldogálok, és
azon tűnődöm, vajon átmentem-e a vizsgán, vagy sommásan kiteszik a
szűrömet, mert egy csomó olyan hibát elkövettem, aminek még a felismeréséhez
is túl tapasztalatlan vagyok.
– Van számodra egy ajánlatom, Halas Lány.
Valamiért feláll a szőr a hátamon. Lehet, hogy ostoba módon vonzódom hozzá,
de ahhoz nincs joga, hogy úgy beszéljen velem, mintha a tulajdona lennék.
Valakinek emlékeztetnie kell rá, hogy ő nem Kékszakáll. – Amúgy Amber a
nevem. Ahogy azt bizonyára tudod.
– Igazad van, Amber. Tudom, hogy így hívnak. – Önelégülten vigyorogva egy
pillanatra elhallgat. – Nem igazán voltam biztos Mike-ban, már azelőtt sem,
hogy úgy döntött, újrajátssza Az Ördögűzőt a konyhámban. Ám veled
kapcsolatban van egy olyan érzésem, hogy megállod a helyed.
– Köszönöm – felelem, azon tűnődve, hová akar kilyukadni.
– De ennél akár több is lehetnél. Persze ez csak akkor derül ki, ha kipróbáltalak.
– Újabb jelentéssel terhes szünet.
– Épp ezért, mostantól te vagy a helyettesem.
– De hát ezt nem teheted! – tiltakozom. – Mi a helyzet Mayával? Vagy Joe-val?
Sokkal régebb óta csoportvezető, mint én! Nem nevezhetsz ki a főnöküknek!
Totál berágnának!
– Azt teszek, amit akarok. Az én konyhám, az én szabályaim. A kérdés csak az,
hogy készen állsz-e a kihívásra?
Egy pillanatra úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Egész életemben
arról álmodoztam, hogy egy ilyen helyen főnökhelyettes legyek, és most, hogy
elértem, az illető, aki a legbüszkébb lett volna rám, nincs itt, hogy szemtanúja
legyen a sikeremnek. Vajon elmondtam volna Domnak, ha mindez még szombat
előtt megtörténik? Énem egy része szeretné azt hinni, hogy igen, hogy minden
gyűlölködés és keserűség ellenére, szerettem volna tudatni vele. Tényleg az volt
az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást? A búcsúzóul odavetett szavaim
garantálják. Körmömet a tenyerembe vájom, arra kényszerítve magam, hogy
kikászálódjak az érzelmi ingoványból. Nem lenne szabad többé törődnöm vele,
de a törődés még mindig olyan automatikus a részemről, akár a légzés.
– Természetesen készen állok! Ez nem is kérdés. Nagyon köszönöm! – teszem
hozzá, és kinyújtom a kezem, hogy megszorítsam a bicepszét ostoba kísérletként
arra, hogy kihangsúlyozzam, mennyire hálás vagyok. Közelebb lép,
villámgyorsan magához ölel, és durván, határozottan megcsókol. Még ha
akarnám, akkor sem lennék képes megállítani, és különben is, a vágy
határozottan maga alá gyűrte a logikus gondolkodásmódomat. Újra nyeregben
vagyok.
Mintha ezer éve nem csókoltak volna meg. Testem minden egyes porcikáját
bizsergető érzés járja át, amikor Oscar teste az enyémnek nyomódik. Erezni rajta
a konyha és a veríték illatát. Igazán férfias és mámorítóan szexis. Hagyom, hogy
nekipréseljen az irattartó szekrénynek. Egyik kezével az állam alá nyúl. Igazából
akkor térek csak észhez, amikor a másik kezével valami jóval izgalmasabbat
próbál megmarkolni. Igyekszem elhúzódni, de nincs elég hely a manőverezésre,
így hát arra kényszerülök, hogy gyengéden ellökjem magamtól. De ezzel csak
olyan hatást érek el, mint a vörös posztó egy bikára. Érzem, ahogy megragadja a
hajam, és még keményebben nekinyom a szekrény hűvös fémjének. Elfordítom
az arcom.
– Oscar, hagyd abba!
Nem is válaszol, csak hosszan tartó csókokat lehel a nyakamra.
– Komolyan beszélek! – Nem akarom, hogy abbahagyja, mégis, muszáj
megállítanom. – És ha csak azért neveztél ki, hogy aztán lefeküdjek veled, akkor
ezt most felejtsd el.
A hangom reménytelenül elhalkul. A figyelmemet teljesen elvonja az érzés,
ahogy a szája és a borostás arca egyre lejjebb halad a nyakamon. Ha nem
nyomom meg a stop gombot most azonnal, akkor ennek nagyon rossz vége lesz.
Erényességem legutolsó kis morzsáit összeszedve kibújok az öleléséből.
– Jézusom! – mondja. – Vettem az adást, oké?
– Tényleg?
– Igen – feleli mogorván és ziláltan. (És szexisen. Említettem már, milyen
szexis?) – Természetesen nem azért neveztelek ki, hogy aztán ledönthesselek. Ez
egy konyha, nem egy kupleráj. Nem kockáztatnám a hírnevem egy kósza
numeráért. Azért adtam neked a pozíciót, mert nem fenyeget a veszély, hogy
telerókáznád a konyhám. A ténynek, hogy le akarok feküdni veled, ehhez semmi
köze.
– Nos, erről szó sem lehet. Ha lefeküdnénk, nem dolgozhatnék neked többet,
márpedig én nagyon-nagyon szeretnék neked dolgozni.
– Én pedig nagyon, de nagyon meg akarlak dugni, de... igazad van. – Megvonja
a vállát, kotorászni kezd egy közeli fiókban, majd előhúz egy csomag cigit.
Rágyújt. – Majd úgy teszek, mintha vízszintesben lennénk. Kérsz egyet?
Az adrenalin kezd felszívódni, és a helyén támadt ürességbe beáramlik a
szégyenérzet. Hogy hagyhattam, hogy megcsókoljon? Elég idős és csúnya
vagyok ahhoz, hogy pontosan tudjam, a konyha királya kivétel nélkül mindenhol
egy tetű alak, mégis hagytam, hogy a keze éhes préri– farkasként bekóborolja a
testem. Valószínűleg ezért ment tönkre a házassága. Egy elkalandozó tekintet és
egy feleség a közvetlen közelben: tökéletes recept a katasztrófára. Vajon a
kendőzetlen igazság az, hogy minden férfi félrelépne, ha biztosak lennének
abban, hogy nem buknak le?
– Jobb, ha most elmegyek – mondom mereven.
Mély élvezettel szív egy slukkot, majd rám vigyorog. – Akkor indulás – mondja.
– Álmodj szépeket egy tőkehallal. Holnaptól egy egészen új világba csöppensz.
– Jó éjt – mondom hivatalos hangnemben, és lesimítom a ruhám, lesöpröm
magamról az érintéseit. Egyre butábban érzem magam. Amennyire én tudom, a
házasságának még nincs is vége. Lehet, hogy Lydia egyszerűen megjátssza a
nehezen megszerezhető nőt, csak hogy móresre tanítsa. Nincs kedvem hozzá,
hogy én legyek a labda ebben a házassági pingpongban.
– Gyere reggel kilencre. Adj egy kis időt, hogy bejelenthessem az örömteli
újságot – jegyzi meg Oscar, ahogy pöfékelve kényelmesen hátradől a székében.
A köztünk lévő néhány lábnyi távolság mintha a végtelenbe nyúlna. Valami
igazán kurvásat kellene tennem ahhoz – mondjuk egy playboy nyuszi stílusában
az ölébe telepedni -, hogy visszarántsam főnöki mivoltából, de ilyet a világért
sem tennék, annak ellenére, hogy valami titokzatos kapcsoló, ami mélyen el volt
temetve bennem, ismét felkapcsolódott. Bármilyen idegesítő is, nem tehetek
mást, mint hogy elsétálok.

Belépek a bejárati ajtón. Teljes hangerőn ordít a „Diamonds Are Forever”.

Milly vele együtt kornyikál, de olyan hamisan, hogy akár totál mást is
énekelhetne. A folyosón egy pár pántos magassarkú hever, és a levegőt égett
pirítós átható szaga tölti be.
– Milly? – dugom be a fejem a nappali ajtaján. Odarohan hozzám, és karját a
nyakam köré fonja.
– Hála Istennek, hogy itthon vagy! Szerinted csókolózástól el lehet kapni
chlamydiát?
– Tudomásom szerint nem.
– Huh, nagyszerű! – Nagyot kortyol egy teli pohár fehérborból, és furcsa
gurgulázó hangot hallat. – Kérsz?
– Ó, miért is ne? – felelem, és ügyetlenül töltök egy kicsit egy teáscsészébe. Túl
kíváncsi vagyok ahhoz, hogy a konyhában kotorászva vesztegessem az időt. –
Mi történt?
– Olyan ostoba vagyok! – mondja szívből jövően.
– Nem vagy az! Ma volt az ötödik randi, mi? A nagy nap...
– Igen, de... tudod, nem vagyok Pavlov egyik kutyája. Bár valószínűleg tetszene
neki, ha az lennék. Az égvilágon semmi oka nincs annak, hogy megtegye az
ember, csak mert ez az ötödik randi.
– Mesélj el szépen Amber néninek mindent – mondom, és teletöltöm a poharát.
Szegény Milly annyira el van szontyolodva. Sajnálom nagyon, bár lényemnek
egy aprócska része megkönnyebbül, hogy nem én vagyok az egyetlen
romantikus katasztrófa zóna a közelben.
– Nagyon jól éreztük magunkat, valahányszor találkoztunk. Tudod, ő olyan jó ár-
érték arány. Nem egy tökfilkó, nincs gyereke, és egy csomó dolgot tud a
tehenekről.
– Ez mind igaz – jegyzem meg– de te is tisztában voltál vele, hogy sosem fogod
egy Neil nevű pacák mellett leélni az életed.
– Igen, tudom... Mindegy, gondoltam, meglátom, hogy alakulnak a dolgok.
Előhalásztam egy szexi fehérneműt – Millynek van egy bonyolult alsónemű
kategorizálási rendszere, ahol is a bugyis fiókjának egy része el van különítve a
kényelmetlen, ámde csábító darabok számára -, és a Centre Point felső szintjén
lévő bárban találkoztam vele. Iszonyú ideges voltam. Annyi martinit borítottam
magamba, hogy a végén kutyául éreztem magam.
– Tökéletes! Még végbélkúpot is adott?
– Ne viccelj! Mondjuk, lehet, hogy jobban jártam volna. Végig azon lovagolt,
hogy a recepciósa állandóan késik, meg hogy valaki ingyen akarta
ivartalaníttatni a beagle-jét, pedig aki megengedhet magának egy beagle-t, az
nem lehet csóró.
– Nem lehet, hogy bérbe adták az ebet gyilkossági ügyekhez?
– A vérebekre gondolsz. Na mindegy, eléggé be voltam nyomva ahhoz, hogy
optimistán álljak az estéhez, és múlt héten tettem rá egy célzást, hogy a mai este
lesz az a bizonyos „este”. Azt gondoltam, talán ő is ideges, és ezért karattyol vég
nélkül a beagle-kről. Úgy értem, ez jóval egészségesebb a máj szempontjából,
mint ha valaki egymás után döntené magába a martiniket, és különben is, tudós.
– Ez mondjuk nem látszik rajta...
Miközben Milly kiönti a szívét, kezdem nagyon újnak érezni magam. Régebben
kívülállóként vettem részt az ilyen csevejekben. Együtt éreztem a csajokkal, de
nem tudtam azonosulni velük, és még csak nem is kellett beismernem a
különbséget. De most visszatértem a gondolatolvasás világába, erre az őrült
helyre, ahol az ember megpróbálja kitalálni, vajon a másik a vágynak és az
aggodalomnak ugyanazt a szívszaggató keverékét éli-e át, mint mi, vagy csak
egy önimádó, nagydumás alak, aki be akarja csempészni a macit a málnásba. Hát
nem lenne csodálatos, ha fegyverszünetet köthetnénk, és egyszerűen feltennénk
a kérdést? Igaz, akkor még flúgosabbnak látszanánk, mint a legbeagle-
mániásabb pszichopata.
– De aztán felém fordult, és megkérdezte: hozzád vagy hozzám?, és nekem
olyan érzésem volt, mintha visszamentünk volna az időben. Nem tudtam
megállapítani, hogy ironizál-e, és azt sem, vajon mi lenne a jobb, ha ezt tenné,
vagy sem.
– És? Mit feleltél?
– Hozzád. Csak ennyit mondtam. Akkora szamár vagyok! Aztán kiderült, hogy
kocsival van, és rájöttem, hogy totál józan, épphogy csak belenyalt a sörébe.
– Ó, te jó ég! Bizonyára élete csúcsteljesítményére készült.
– Skodája van! Véletlenül biztos úgy néztem rá, mintha ez lenne a világ
legkevésbé szexis járgánya, mióta az utolsó Reliant Robint összetörték, mire
kioktatott, hogy ugyanaz a motor van benne, mint a Roll-Royce Phantomban,
vagy miben... – Milly egyre inkább felspanolódik, lendületesen gesztikulál a
kezével. – Aztán rám szólt, hogy „klikk-klikk”, mintha a biztonsági öv fogalma
valami ismeretlen dolog lenne a számomra. Na, ekkor kellett volna lelécelnem.
– De olyan nehéz lelépni, nem?
Kit akarok hülyíteni? Úgy beszélek, mintha bármi fogalmam lenne a randizásról,
holott utoljára akkor voltam aktív részese ilyesminek, amikor George Michael
még hetero volt. Azt se tudom, milyen vagyok, amikor randizok, azt meg főleg
nem, hogy festek szerelmesen. Már magától a gondolattól, hogy újra fejest
ugorjak a sötétbe, tótágast állnak a belső szerveim. Amikor (és ha) megteszem,
az egy bonyolult hátraszaltó lesz: hinni valami újban, miközben jól tudom, hogy
az, amiben valaha hittem, hamisnak bizonyult.
– Mindegy, szóval a Docklands közepén lakik, valami fura új épületben. Nagyon
steril és műanyag, mintha egy halom ember egy hatalmas fiókos szekrényben
ütött volna tanyát.
– Mint a Csenő Manók ban.
– Annál sokkal kevésbé elbűvölő. Na, aztán tölt nekem egy pohár Ernest és Julio
Gallo Chardonnay-t, és feltesz egy Michael Bublé-albumot.
– Hát, a pasi nem egy afrodiziákum. Valakinek szólni kéne neki.
– Szerintem most már ő is tudja. – Milly tekintete elréved, ahogy felidézi a
szörnyűséges estét. Megszorítom a kezét. Aztán gyakorlatilag beleül az ölembe,
megmarkolja a térdem, és azt imitálja, ahogyan nyalta-falta őt srác.
– Fúj! De hát smároltatok már előtte. Hogyhogy...?
– Korábban kevésbé volt ilyen intenzív. Nem voltak ilyen sötét szándékai, mint
ma este.
Megborzongok, ahogy eszembe jutnak a csókok, amiket Oscar a tarkómra lehelt.
Semmi szürcsölő szívogatás. Tudom, hogy nem kellene erre gondolnom, de ez
egyszerűen képtelenség.
– Szóval csak eddig jutottatok? Akkor tutira nincs chlamydiád.
– Bár csak eddig jutottunk volna! Miután egy örökkévalóságig folyatta a nyálát a
számba, azt kérdezte: „Ne menjünk át a másik szobába?”. Mintha Barry White
lenne, vagy mi.
– Nem hiszem, hogy Barry White valaha ilyet mondana. Ahhoz ez túl prózai.
– Valószínűleg igazad van. Ő valami olyasmivel állna elő, hogy „Tudom, hogy
jó lesz, te is tudod, menjünk, lobbantsuk lángra a lepedőt”. Ez sokkal szexisebb
lenne. Ó, istenem, Amber, ez egyáltalán nem vicces! És ez még mind semmi!
– Bocsi, bocsi!
– Szóval az ágyon kötöttünk ki, az egyik kezével a ruhámat próbálta lecibálni,
míg a másikkal a zokniját húzta le. Most komolyan! Aztán felváltva
megszorongatta a melleimet, mintha azt próbálná felmérni, melyik avokádó
érettebb. Én meg próbálok a fékre taposni, de az elszántsága túl erős.
Mindeközben merőben indokolatlan malacságokat sutyorog a fülembe, és
hirtelen kétségeim támadnak az egész afférral kapcsolatban, de ahhoz már túl
késő, hogy meghátráljak. És mielőtt észbe kapnék, már le is ráncigálta rólam a
ruhát, és ott fekszik rajtam, de kábé olyan az egész, mintha egy operációt hajtana
végre. Mintha egy különösen nagydarab kutya lennék, mondjuk egy retriever
vagy ilyesmi, és megpróbálna lenyugtatni, mielőtt valami totálisan ijesztő dolgot
művelne velem.
– Kérlek, mondd, hogy eljöttél.
– Természetesen eljöttem. De a kifogás, amivel előálltam. ..
– Mit mondtál?
– Nem tudom, hogy jutott ilyen hülyeség az eszembe! Színpadiasan elkezdtem
köhécselni, és kijelentettem, hogy talán sertésinfluenzám van.
– Te nő! Most komolyan?
– Aha. Azt mondtam, az irodában sokan elkapták. Totál begőzölt, és
összehordott mindenféle számot meg adatot, hogy illusztrálja, milyen fertőző
egy betegség. Tíz másodpercen belül hívott nekem egy taxit, és most itt vagyok,
érintetlen erénnyel, és teljesen idiótán érezve magam.
– Baby, nem vagy idióta! Lenyűgöző, ahogy bevállalod ezeket a randikat.
Semmi félelem nincs benned. Nem úgy, mint bennem. Hozzád képest egy gyáva
kukac vagyok. Még csak nem is... – A hangom elhal. Hirtelen eszembe jut,
ahogy alig egy órával ezelőtt a nyakam szinte lángra lobbant Oscar csókjai
nyomán. – Mi van? – kérdi Milly, kizökkentve az álmodozásból. Elmesélem neki
az egész sztorit, a legelejétől (rókázás) a végéig (felelőtlen frivolság).
– Ó, te jó ég! Roppantul férfiasnak hangzik – jegyzi meg Milly. – Én
megmondtam!
– Bárcsak ne lenne igazad! Én vagyok az ostoba, nem te. Nem hiszem el, hogy
megcsókoltam! – Az öklömmel néhányszor jól fejbe vágom magam. – Nincs a
világon semmi, ami ennél nagyobb hülyeség lett volna a részemről... kivéve ha...
– De élvezted? Úgy hangzik, mintha élvezted volna.
– Igen, élveztem, de nem ez a lényeg. Ezután valószínűleg bepróbálkozik még
párszor, és én kénytelen leszek felmondani. Vagy ami még rosszabb, ki fog
rúgni. Miért is másztam bele egy ilyen... ilyen...
– Szórakoztató dologba? – vág közbe Milly. – Talán, mert az utóbbi pár
hónapban a felhőtlen móka ugyancsak hiánycikknek számított az életedben.
Vagy mert a Dommal való találkozásod után totál szarul érezted magad. Vagy
mert a csintalan csínytevés – imádom Milly szókincsét, a párját ritkítja – sokkal
izgalmasabb, mint bármely más szórakozás. Életedben most az egyszer légy egy
kicsit elnéző önmagaddal szemben!
– Kösz, Mils – mondom hálásan mosolyogva. – De most le kell feküdnöm,
kipurcantam, akár egy ló – teszem hozzá. Észreveszem, hogy összerázkódik.
– Bocs, ígérem, semmi olyan célzást nem teszek, ami távolról is állatorvosi
színezetű.
Van némi igazság Milly szavaiban, de ez nem jelenti azt, hogy hagynom kellene
a vágy tündérét hívatlanul, szabadon röpködni, hogy kénye-kedve szerint ide-
oda szórhassa a vágyakozás porát.
Készítek magamnak egy szexisnek határozottan nem nevezhető forró vizes
palackot, magamra kapok egy össze nem illő pizsama-együttest, és bebújok az
ágyba. Alighogy magamra húzom a takarót, rájövök, hogy valójában Dom neve
volt az, aminek hallatán megfutamodtam. Tudom, hogy némi tapizáson kívül
több nem történt, de Oscar az első pasas, akivel bizalmas közelségbe kerültem
(Domot leszámítva) az ezredforduló szilvesztere óta (egy cukrász– mester
Romániából – kolosszális tévedés). Védettnek és diadalittasnak akarom érezni
magam, de a helyzet ennél jóval kényesebb és összetettebb.
Valaminek akkor is van értelme és értéke, ha már véget ért, vagy csupán az adott
pillanatban számít? Az a rengeteg közös élmény és oktondi kis vicc, amely
másoknak semmit sem jelent – vajon nyom nélkül elnyeli őket a múló idő és a
másik személy hiánya, aki tanúsíthatná a létezésüket? És itt nem csupán az
emlékekről van szó. Dom családja sokáig az én családomnak is számított, ám a
sok közös karácsony ellenére mégse tudom rászánni magam arra, hogy
válaszoljak a sógornőm rögzítőmön hagyott kedves üzeneteire. Talán a távoli
jövőben eljön az a pillanat, amikor majd készen állok átugorni egy baráti
vacsorára. Az étteremben mindig félreteszem a rikító műanyag játékokat a meg
nem született gyerekeik számára, akik sosem fogják tudni, hogy ez a furcsa,
jelentéktelen felnőtt a nagynénjük is lehetne, ha a sors egy meglepő csavarral
nem vesz ilyen őrült irányt.
Nézzünk szembe a ténnyel: az egyetlen módja, hogy eljussak a szentek szintjére,
ha továbblépek. Vagyis a csók egy jó dolog volt, még ha nem is lehet folytatása.
Talán olyan vagyok, mint egy Csipkerózsika, akit szánalomra méltó
egomániájából egy szokatlanul mocskos szájú herceg ébresztett fel. Az
események ilyen pozitív irányú alakulásának gondolatától megnyugszom, és
elszenderedek. Homárokról álmodok, amelyek nem hajlandóak elpusztulni,
bármilyen hosszan is tartom rajtuk a fedőt.
*
Felébredve legalább annyira feszültnek érzem magam, mint azok a
szerencsétlen homárok. De legalább nem kell azon agyalnom, mit vegyek fel:
tiszta, fehér szakácsruha, hátracopfozott haj – egy konyhában ez az elegancia
magasfoka. Különben is, annak a végzetes csóknak nem lehet folytatása.
Mostantól kezdve be kell olvadnom a pasik közé.
A bátorságomnak komoly próbát kell kiállnia attól a pillanattól kezdve, hogy
belépek az ajtón. Maya arckifejezéséből ítélve az ember azt hihetné,
horogkeresztet tetováltattam az arcomra, és így jöttem be. Joe elsettenkedik
mellettem, pillantásra sem méltat. De legalább kezdő szakácsaim csapata kicsit
vidámabban érkezik. Szomorú vagyok, hogy Tomasz nincs köztük, de Michelle
elárulja, hogy ő és a többiek nagyon örülnek. Mondjuk, figyelembe véve, hogy
Mike mekkora zsarnok volt, valószínűleg annak is örülnének, ha maga Sztálin
venné át a pozíciót, rögtön az Ivy-beli sikeres ténykedése után.
Más szemmel nézek végig a konyhán, és végiggondolom, min változtatnék.
Tudom, hogy még nem kezdhetek parancsolgatni, de egy ideális világban
visszavenném Tomaszt, aztán a kezdő szakácsokat új munkaállomásra
vezérelném, hogy kipróbálhassanak új dolgokat. Mindig is volt egy
elképzelésem arról az új szemléletű étteremről, amit vezetnék. Dom vinné az
éttermi részt, én meg a konyhát, egy csapat mosolygós, boldog séffel, akik nem
bánnák a kegyetlenül hosszú munkanapokat, amit a világegyetem legsikeresebb
étterme megkívánna, mert egyetlen nagy, boldog család lennénk. A Partridge-
família, vagy akár a Von Trappsék. A révületemből Oscar bömbölése szakít ki.
– ’Reggelt, Halas Lány. Az igazán kemény meló csak most kezdődik.
 Utánaügetek, miközben hálásan elfogadom a Johnny által készített
méregerős eszpresszót. Oscar az étterem előterében lévő egyik asztalhoz lép.
Hátra se néz, totál biztos abban, hogy ott lihegek a nyomában. Kihúzok egy
széket, és kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek, bár nincs semmi a
viselkedésében, ami arra utalna, hogy kevesebb mint tizenkét órával ezelőtt még
engem tapizott. Ügyetlenül kotorászni kezdek egy toll után, és annyira
megalázódnak érzem magam, amennyire csak lehetséges.
– Miben tudok segíteni? – kérdezem, és ahogy felnézek, az arcomat elönti a
pír. Oscar teljesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy időközben átváltoztam
egy hozzá nem értő paradicsommá.
– Rád bízom az ebédet. Richard Douglas ma beugrik hozzánk.
Bölcsen bólintok, de nem igazán sikerül meggyőzőre a dolog. – Ki...
kicsoda?
– Ő a legfőbb támogatóm és a legjobb haverom. Ráadásul ő Tallulah keresztapja,
szóval a lányom is itt lesz. Szeretnék csatlakozni hozzá legalább a fő fogásra,
úgyhogy attól tartok, nehéz munka vár rád.
Nagyszerű, szóval alapvetően én felelek az egész ebédidőért, ezenfelül ki kell
elégítenem egy durcás tinédzser kulináris szeszélyeit, aki minden valószínűség
szerint éhezted magát, és egy pasasét, aki bármikor megvonhatja a támogatását, s
ezzel véget vethet az üzemeltetésünknek.
– Semmi gond, imádom a kihívásokat! – vágom rá, a világ leglelkesebb
kiscserkészeként. Oscar odaballag a kávéfőzőgéphez, így legalább van egy
percem alaposan végigmérni. Miért találom olyan szexisnek? Soha senkit nem
találok szexisnek, pláne nem egy férfit, akinek a veleszületett arroganciája abból
ered, hogy tudatában van a saját vonzerejének. Most, hogy a zsilipek
átszakadtak, már a távolodó hátának látványától is tótágast áll a gyomrom.
Milyen mázlim van, hogy semmi perc alatt visszaváltott hűvös közömbösségre.
– Valami különlegességgel akarok előrukkolni Richard számára – jegyzi meg,
ahogy visszacsusszan a székébe. – Valami véressel.
– Mire gondolsz?
– Attól tartok, ejteni fogjuk a halat. Gyere, és köszönj a kis barátaimnak.
Elindul kifelé. A lengőajtó az arcomba csapódik. A pultján egy vászonnal
letakart láda fekszik. Oscar egy mozdulattal felfedi a láda tartalmát.
– Tadamm! – mondja, és a reakciómat figyeli. Tizenkét összepréselődött
disznófej mered rám, mint egy rakás gyámoltalan árva, az orruk felfelé mered.
Oscar kiragad egyet a ládából. A disznó agytekervényei kicsusszannak, és a
karján landolnak. Észreveszem, hogy Maya engem figyel a konyha másik
feléből. Bizonyára abban reménykedik, hogy a látványtól összeesem. Hát arra
várhat.
– Gyönyörű. És mihez kezdünk velük? – Esküdni mernék, hogy a hangom egy
oktávval mélyebb. Igazi mészáros vagyok, baby.
– Minden egyes kis porcikájukat meg fogjuk főzni. Egész disznófej a bátrabbak
számára, fülek és orcák a belsőségeket kedvelő turistának. Ilyet még nem
csináltál, ugye?
Nincs értelme hazudni. Megrázom a fejem.
– Akkor itt az ideje, hogy meghitt ismeretséget köss Malackával. – Elvigyorodik,
ahogy ezt mondja, és azon kapom magam, hogy visszamosolygok. Vajon ez
lehet a világ első, állati belsőségen alapuló flörtje? Előkap egy borotvát az
eszközei közül. – Először is meg fogjuk borotválni.
Így is teszünk. Kézbe vesszük a zsíros, rózsaszín pofákat, és leborotváljuk a
puha sörtéket. Az arcukba nézek, és azon kapom magam, hogy úgy
gondolkodom, mint a legrosszabb vegetáriánus. Eltűnődöm, hogy vajon a
disznók kötnek-e barátságokat, és feldúlja-e őket, ha a haverjuk előbb kerül a
vágóhídra. De legalább ezeket a malacokat egy kedves gazda nevelte: Oscar
nagy figyelmet fordít a hozzávalók származási helyére (kivéve, mikor ezek a
hozzávalók a dekoltázsomban érkeznek). Mellettem marad, amíg az első két
fejjel bíbelődünk, és megmutatja, hogyan tartsam őket, hogy ne karcoljam meg
túlságosan a bőrt. Elmondhatnám neki, hogy a borostás lábaimat sokkal
nehezebb navigálni, de túlságosan is élvezem a gyámkodását. így is túl hamar
magamra hagy, így hát megkérem Michelle-t, hogy csatlakozzon. Mindenki
tudja, milyen bevállalós a csaj, ezért gyakran hívják segítségül a különböző
munkaállomásokon. Látom, hogy Jean-Paul, az iszákos cukrászmester épp éhes
tekintettel bámulja, azon tanakodva, vajon rá tudná-e venni, hogy figyeljen a hőn
szeretett kenyerére addig, amíg ő kisunnyog egy kis tízórai Bourdeaux-szünetre.
Alig láthatóan megrázom a fejem, mire visszacsoszog a kemencéjéhez.
– Nem igazán komálom a tiédet – jegyzi meg Michelle, amint egy különösen
pufók példányra bámulok és megpróbálom bepréselni a borotvámat a pofája
bőrredőibe.
– Nézz csak rá – mondom Michelle-nek, és megbillegtetem előtte a malacpofát.
– Lefogadom, hogy szilveszterkor nem utasítanád el.
– Azt akarod mondani, hogy egy könnyű kis nőcske vagyok?
– Nem, én...
Elvigyorodik. – De igazad van, nem hajtanám el. Azt azonban elárulom, hogy
ebben a konyhában nem sok pletykatéma akad.
– Tudom. Döbbenet! – értek egyet kicsit talán túlságosan is készségesen. Épp a
hatos számú malac orrát készülök megborotválni, amikor hátulról valaki erősen
meglök. A borotva beleszalad a hüvelykujjamba, és vér fröccsen a pultra. – Au!
– Megperdülök. Joe félretaszigálja az embereket az útjából átvágtatva a
konyhán.
– Bocsi! – veti oda önhitt vigyorral az arcán.
– Faszfej! – mormogom, és a számba kapom a véres ujjamat.
– Jézusom, jól vagy? – aggodalmaskodik Michelle. – Megyek, és hozom az
elsősegélydobozt. – Lehalkítja a hangját. – Ne húzd fel magad. Mind nagyon
berágtak, de idővel majd megbékélnek.
– Kösz – felelem, és igyekszem racionálisan kezelni a dühöm. Végül is nem ő
ugrott nekem a borotvával, csupán belelökött. Váltsak át nehéztüzérségre, hogy
érvényre juttassam újonnan szerzett tekintélyemet? Vonzó lehetőség, de tudom,
hogy nyílt háborúskodáshoz vezetne. Nem akarom, hogy Oscar azt higgye, a
konyha káoszba süllyedt, abban a pillanatban, hogy elfoglaltam az új pozícióm.
Ahogy a lehetőségeimet mérlegelem, észreveszem, hogy Oscar kérdőn néz rám.
Nem látta, mi történt, így valószínűleg azt gondolja, a levegőbe bámulva
ábrándozok – talán megpróbálom elképzelni, mi lenne, ha a malacok tényleg
tudnának repülni. Mit tegyek? Az ép kezemmel felkapom a következő fejet, és
imádkozom, hogy nézzen másfelé. A higiénia mindenek felett áll, és bármennyi
állati eredetű vér is folyjon a konyhában, nem hiszem, hogy bárki szívesen
fogyasztaná az „Amber Keze Káposzta-ágyon” elnevezésű fogást (kivéve talán
Joe-t). Még mindig engem bámul. Még mindig. Szerencsére megjelenik
Michelle. Megkérem, hogy takarjon, amíg leöblíteni a kezem a mosogatóban és
leragasztom egy sebtapasszal.
A malacok tisztára borotválva. Elindulok, hogy végigvegyem az állomásokkal a
köretek listáját, amit Oscar firkantott le egy fecnire. Eltökélt szándékom, hogy
nem leszek olyan, mint Mike, de nem leszek egy meghunyászkodó, helyettesnek
aligha nevezhető kiscsaj sem. Mindenkivel egyenesen közlöm a véleményem.
Magas elvárásokat támasztok a mártással szemben, és könyörtelen vagyok a
krumplipürével kapcsolatban. Aztán visszatérek a malacokhoz, amelyek lassan
főnek a sütőben, körülöttük meleg folyadék, mely magába szívja különleges
ízüket. Oscar lelkesen figyeli őket, miközben előétel gyanánt egyidejűleg
előkészíti a disznólábakat is. Gyűlöli a húsokat elpazarolni. A máj és a vesék
következnek. Ügy vág bele a testekbe, mintha boncolást végezne. Gondosan
eltávolítja a belső szerveket, és egymásra halmozza őket. Rengeteg dolgom
lenne, de képtelen vagyok levenni róla a szemem. Imádom a virtuozitását, ahogy
ösztönösen megérti az ételt, ahogy minden mást kizárva a munkájára
összpontosít. Tudom, hogy nem lenne szabad, de arra vágyom, hogy ez a
figyelem felém forduljon. Amit érzek, az nem csupán vágyakozás – az még nem
is lenne olyan veszélyes -, hanem valami ennél bonyolultabb igézet. Félelemmel
átitatott kényszeres vonzódás.
– Hé, Halas Lány, zökkenj ki az álomvilágodból. Emeld fel a hátsód, és meséld
el a pincéreknek, mi a mai kínálat.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a vonzódás egyoldalú. Hogy lökhet
ki ilyen lazán a felesége birodalmába? Újra elönt a megaláztatás érzése, amikor
nyugtalanul átnyomakodok a lengőajtókon. Ezért kell kioltanom magamban
minden érzést, amilyen hamar csak lehetséges. Nincs itt semmi keresnivalójuk.
Az istenek rám mosolyogtak: Lydia savanyú grimasza helyett Johnny vidám
ábrázata fogad.
– Nézzék csak, ki van itt! – mondja. – Hogy telik az első napod másodtisztként?
Bánatosan kinyújtom a kezem. – Ettől eltekintve elég jól. Örülök, hogy nem
vagyok vegán.
– Hogy őszinte legyek, valószínűleg nem lennél itt, ha az lennél. – Lehalkítja a
hangját. – Mi történt a kezeddel?
Megrántom a vállam. – Tudod, Joe helyében én sem lennék nagyon feldobva,
hogy mást neveztek ki helyettem.
– Ez kurvára nem kifogás – feleli Johnny. – Te vagy a legalkalmasabb a
pozícióra, és ennyi.
– Túl kedves vagy.
– Koccintsunk egyet az esti műszak után – javasolja. – Kedd esti zárás –
tökéletes alkalom.
– Alig várom! – mosolygok rá, aztán szélsebesen végigveszem a sertés alapú
aznapi kínálatot. – Ja, és Richard Douglasra is számíthatunk.
– Ó, rendben – húzza ki magát Johnny.
– És Tallulah-ra.
Megnyúlik az arca. – Ma nincs Lydia, erre Tallulah benéz? Láttál mát valaha
Javító Tábort?
– Csodás leszel – nyugtatom meg.
– Te is – feleli, és feltartja a tenyerét, hogy csapjak bele.
*
A malacok óriási sikernek bizonyulnak, a csülköktől kezdve az orrukig.
Egymás után futnak be a rendelések. Olyan érzésem van, hogy az ebédidő az
átlagosnál sokkal forgalmasabb, bár lehet, hogy csak képzelődöm. Kimegyek,
hogy közöljem Johnnyval, csupán két nagy rombuszhal maradt.
– Hogy megy? – kérdem, mire alig észrevehetően Oscar asztala felé int.
– Egy rémálom! – súgja.
Ott ül Tallulah; hosszú, vöröses tincsei a levesbe lógnak. Hatalmas,
degeszre tömött Vinyl kézitáskája elfoglal egy egész széket. Lábán a szűk
farmerok legszűkebbike. Tekintete ide-oda cikázik az étteremben – tisztára, mint
az anyja. Oscar az asztal túloldaláról meredten figyeli. Nem hallom, mit mond,
de ahogy a lánya teli levesestálára néz, arra következtetek, hogy evésre nógatja.
 Nincs egyedül. Richard Douglas egy őszes hajú pacák, minimum az ötvenes
éveinek közepén. Első ránézésre nyilvánvaló, hogy nem hajlandó elegánsan
megöregedni. A szék hátulja láttatni engedi, hogy csípőfarmert visel, amelyből
kivillan a feneke. Hatalmas, fekete keretes szemüveget visel, és a széke támláján
egy viharvert bőrdzseki lóg. A tányérja mellett lazán odadobva hever az iPhone-
ja, a kígyóbőr tárcájával egyetemben. Az ember azt gondolná, hogy az összhatás
lezseren trendi – de igazából pont az ellenkezője. Épp azzal küszködik, hogy
krumplipürét gyömöszöljön egy etetőszékbe szíjazott, üvöltő kisbaba szájába.
– Atticus, idenézz, itt robog a kisvonat! – próbálja túlharsogni a kisfia
állhatatos üvöltését. Persze, lehet, hogy az unokája, de van egy sanda gyanúm,
miszerint férfiasságának bebizonyítása iránti igyekezete borzalmas
következményekkel járt. Képtelen vagyok levenni a szemem a városi horror eme
képéről. Oscar kiszúrja, hogy őket nézem, és magához int.
– Foglalj helyet – mondja. – Richard, bemutatom Ansbert. Ő az új helyettesem.
– Helló, Amber – üdvözöl Richard, miközben Atticus megpróbálja szétkenni az
arcán a krumplipürét. Richard lefogja a ragacsos kis praclikat. – Nagyszerű
munka – fordul felém.
– Köszönöm. Bár nem tettem mást, mint követtem Oscar utasításait – felelem
kifürkészhetetlen főnökömre pillantva. – Mindnyájan a malacot választottátok? –
kérdem. Tallulah a szemét forgatja, mintha azt kérdeztem volna, hogy kannibál-
e. – A leves is jó választás – teszem hozzá sietve.
– Aha – feleli hanyagul. – Egész... finom volt.
Ebben a pillanatban az üvöltés varázslatos módon elhallgat. Az ember szinte
hallja, ahogy az egész étterem megkönnyebbülten felsóhajt.
– Kakilni kell! – jelenti be segítőkészen Atticus a hirtelen beállt csendben. Egy
röpke pillanatig olyan, mintha Richard ott folytatná a bömbölést, ahol Atticus
abbahagyta. Vagy talán neki is csak wc-re kell mennie.
Le merném fogadni, hogy kábé 1992-ben küldte egyetemre szaporulatának első
csapatát, és hirtelen ott találta magát egy új lehetőséggel a boldogabb életre. A
feleségén valószínűleg kezdett meglátszódni a kor, szexuális életük ellaposodott,
és idővel eltűnődött rajta, vajon tényleg ez-e az út vége. Végül is még mindig
vonzó férfi volt, abból ítélve, ahogy a nálánál húsz, vagy akár harminc évvel
fiatalabb nők tapadtak rá. Az persze nem esett le neki, hogy ez nem a
személyének szól – a normális pasikból egyszerűen olyan kicsi a felhozatal
manapság, hogy még Quasimodónak is sikerülne egy szempillantás alatt
becserkésznie egy csajt, ha városi környezetben élne. Vajon először csak egy
afférral indult a dolog? Forró szex a tilosban, semmi elkötelezettség, mígnem a
feleség rá nem jött. Vagy a szeretője a „sperma-bandita” opciót választotta:
elfelejtette közölni, hogy ellenszenvvel viseltetik a fogamzásgátlás minden
módja iránt, míg három hónapos terhes nem lett? Nem vonom kétségbe, hogy
szereti a fiát, de valami azt súgja, hogy bilire szoktatni egy kisbabát, miközben
az emberek naponta az iránt érdeklődnek, hogy milyen érzés nagyapának lenni,
nem szerepelt Richard Douglas grandiózus tervében. Igen, tudom, nem kellene
ilyen fullánkos természetű elvált nőnek lennem, de néha a termékenységi
időbomba olyan igazságtalannak látszik. Nem hibáztathattok, ha egy röpke
pillanatra elönt a káröröm, amikor a petesejten alapuló terrorista akció ilyen
kitűnő példájával szembesülök.
– Nos, azt hiszem, ideje visszamennem a konyhába – jegyzem meg.
– Igazad van – ért egyet Oscar. – De tudod mit? Csatlakozz hozzánk a desszertre.
Jean-Paul vajas kenyérpudingja egy mestermű. Muszáj megkóstolnod.
-Ó! Rendben. – Csak a főszakács és a helyettese közt fennálló cimboraság
mondatja ezt vele, vagy több annál?
Nem kéne ennyire Jane Austenosnak lennem. A „valami több” ebben a
kontextusban valószínűleg azt jelentené, hogy megkísérelne rávenni egy kis
oboázásra, miközben ő megpárolja egy tehén agyát. A séfek érzelmi cianidok, és
ha erről elfeledkezem, azt a saját felelősségemre teszem.
*
Az ebédidő forgalma kicsit enyhül, és leginkább a cukrász szekcióra
fókuszálunk. A halálos kinézetű vajas kenyér– pudingtól eltekintve, van még egy
csodás citromfüves syllabub és egy aszaltszilva-Armagnac gyümölcslepény
pompás, sűrű tejszínhabbal.
– Kóstold meg! – tol egy kanalat az arcomba Jean-Paul.
A brandy-szagú leheletéből ítélve egy kicsit be lehet már állva, de nem
akarom megsérteni. Negyvenöt körüli, párizsi férfi, olyan pirospozsgás és pufók,
amennyire azt egy cukrásztól elvárja az ember. Mostanáig nem sok dolgom volt
vele, de most már minden részleget úgy kell ismernem, mint a tenyeremet. Jean-
Paul arcán leplezetlen kétségbeesés – az égető szükséglet, hogy értékeljem az
általa felajánlott kóstolót. Az a szörnyű érzésem támad, hogy az életében nincs
semmi más a pián és a sütésen kívül – ez a fatális duplaspirál bárkit tönkre tud
vágni ebben a szakmában. Így jobban belegondolva, ha mellettem nem lenne ott
Milly... Még nem jutottam el addig a pontig, hogy két hirtelensült közt
benyakaljak egy kis whisky-t, de néha emlékeztetnem kell magam, hogy nem
halhatok meg egyedül, vénen, egy spatulával a kezemben, amely arra szolgál,
hogy távol tartsam magamtól a macskák seregét, akik meg akarják zabálni az
arcomat.
Lenyelem a kanálon egyensúlyozó darabot, és a számban szétrobbanó édes íz
ledönt a lábamról. – Ez hihetetlen! – Általában nem vágódok hanyatt a
desszertektől, főleg nem a sült tészta alapúaktól, de ez a fickó érti a dolgát. Most
már értem, miért vett fel Oscar egy részeges alakot – a fazon nagyon tehetséges.
– Finom, non? – kérdi. Szemében őrült fény lobog.
– Trés trés bon!– jelentem ki borzalmas francia akcentussal. Épp a pultom felé
tartok, amikor Oscar szélesen vigyorogva bedugja a fejét az ajtón.
– Gyere csak ki, Halas Lány! – mondja. – Van valami, amit meg akarok mutatni
neked.
Az étteremben Richard épp az iPhone-jával bajlódik, amit Atticus megpróbál
elragadni tőle.
– Tallulah, vedd fel a babát, légy szíves! – kéri Oscar, mire egy újabb égnek
emelt tekintet a válasz.
– Szabad? – kérdem, és megpróbálom kiemelni az etetőszékéből. Atticus hallani
sem akar a dologról, keményen hasba rúg, és üvöltve a „Csúúúnya Apúúú” felé
nyújtogatja a pracliját.
– Tessék, fogd – mondja a Csúúúnya Apúúú. Átadja a telefonját Oscarnak, aztán
fáradtan kinyújtja palacsintaszerű karját, és ölbe veszi Atticust.
– A barátnőm a The Sunday Times stílus rovatának dolgozik – közli. Hát persze,
hol máshol? – Épp most küldte át a Tristam Fawcett-kritikát a jövő heti
kiadásból.
– Oltári! – teszi hozzá Oscar, és a telefonra sandít.
Váratlanul elérzékenyülök. Mintha a kulináris történelem szakadékának szélén
egyensúlyoznánk. Igazán hiszek abban, hogy Oscar egyike lehet a nagyoknak, és
a világ számára nyilvánvalóvá válik valódi zsenialitása, most, hogy egyedül
próbál szerencsét. Egy ilyen pozitív kritika kulcs– fontosságú, annak érdekében,
hogy beléphessen a premier részlegbe, egy ilyen kritika és...
– Riadókészültségben kell lennetek – figyelmeztet Richard.
Pontosan tudom, mire céloz. Az ilyesfajta figyelem mellett, és tekintetbe véve a
Michelin-csillagokat, amiket az előző konyhája szerzett (még ha nem is Oscar
kapta meg érte teljes egészében az elismerést), kétségtelenül számítanunk kell az
ellenőrök látogatására. A szakmabeli sztárok zsarnokok – ha az ember a
vendéglátásban dolgozik, ez olyan se vele-se nélküle kapcsolat. Nincs rosszabb a
finomkodó, ál-modern francia konyhánál (lásd: rák„emulzió”, pisztácia-
„fátyol”), melyet a vendég figyelembevétele nélkül álmodtak meg, csupán
rabszolgai odaadással követve a Michelinétteremkalauz frankomán beütésű
hóbortjait. Egy séf könnyedén elveszítheti minden eredetiségét és zsenialitását
abbéli igyekezetében, hogy eltalálja az örökké mozgó célpontot. A pokolba is,
ennél jóval többet is veszíthet. Egy francia séf öngyilkosságot követett el,
amikor kilátásba helyezték, hogy elveszik a csillagát. De félreértés ne essék: ha
egy séf kap egyet, akkor befutott. Oscar csillogó szemmel futja végig a cikket.
– Megnézhetem? – kérdem, és gyengéden kifeszítem a telefont erős kezéből.
 Oscar Retford nagyon ígéretesnek bizonyult korábbi inkarnációjában, Angus
Torrence multimilliós masinájának egyik fogaskerekeként. És most, miután
elkeseredett küzdelem árán megszabadult a béklyóitól, igazi zsenialitása
napvilágra került. Az általa készített ételeket csalóka egyszerűség jellemzi. Egy
fogás, melynek neve talán szimplán hangzik, fenségessé válik a Retford által
megálmodott, alig észrevehető, ám ihletett innovációk nyomán.
És így tovább. A cikk egész odáig merészkedik, hogy biztosnak tekinti a
Michelin-csillag odaítélését. Oscar helyében én már könnyekben törtem volna
ki, ám ő csak csendes elégedettséggel mosolyog.
– Ügyes munka, apa – jegyzi meg Tallulah lelkesedésre utaló nyomokkal a
hangjában.
– Nem akarod felhívni Lydiát? – kérdi Csúúúnya Apúúú.
– De, mindjárt – feleli Oscar, mire Tallulah arcán átfut egy kifejezés, amitől
szinte megsajnálom. – Először tudatom a konyhával. – Odakiált a bárpultosnak:
– Matt, vegyél elő pár üveg Proseccót hátulról. Ünnepelünk!
Az esti műszak ennek hatására sokkal örömtelibb légkörben folytatódik.
Mindenki egy kicsit oldottabb, Oscar pedig teljes hangerőn bömbölteti a La
Traviatát, mintha a Metropolitan Opera színpadán lennénk. Én a középső
munkaasztalnál sürgölődöm, Malackát és a haverjait fektetem sorba egy
káposzta-ágy tetején. Bár Oscar most jó hangulatban van, azért ez sem
sétagalopp. Kétségbeesetten igyekszem bizonyítani, hogy méltó vagyok a
kinevezésre, de most, hogy minden apró mozdulatomat figyeli, ez sokkal
nagyobb erőfeszítést igényel. Én is tartok a Michelin-bíráktól, bár semmi okom
nincs azt hinni, pont ma este fognak betoppanni. Annyira koncentrálok, hogy a
malacok étvágygerjesztően nézzenek ki, ne pedig úgy, mint egy különösen
kegyetlen farmon játszódó horrorfilm kellékei, hogy a tempóm lelassul.
– Az isten szerelmére, pörgesd fel egy kicsit! – türelmetlenkedik Oscar.
– Sajnálom, séf. Igyekszem, séf.
– Aha. Tetszik az igyekezeted – veti oda kétértelműen.
Megragadom a következő tálcát a sütőben, miközben próbálom visszafojtani a
feltörekvő pánikot. – Aú! – Olyan idióta vagyok. Sikerült pont ott megégetnem a
kezem, ahol a borotva megvágta. Át kell kötöznöm, bár ez most egyáltalán nem
a megfelelő pillanat arra, hogy szünetet tartsak.
– Most meg mi van? – morog Oscar, amikor Michelle-ért kiáltok.
– Megégettem magam. Semmi komoly, de be kéne kötnöm.
– Szedd össze magad, ne légy már ilyen kibaszott nyafka. Csak tartsd a csap alá,
és folytasd a melót.
– Én... – Nem visz rá a lélek, hogy beköpjem Joe-t – nem azért mert olyan
jószívű vagyok, inkább az erős önfenntartási ösztönöm miatt -, de azt se
hagyhatom, hogy nyafogósnak tartson.
Oscar dühösen int. – Ha nem állsz készen a feladatra, akkor kifelé! – üvölti. –
Joe, told ide a képed!
Joe gyakorlatilag teleportálja magát a konyha túlsó feléből, és ellök az útból.
Haragos pillantást vetek rá, és magamba fojtom a tiltakozásomat az
igazságtalanság láttán.
– Miben segíthetek, séf? – kérdi. A vigyora mohó, akár egy farkasé.
– Mit gondolsz? – kérdez vissza Oscar szarkasztikusan, majd arrébb lép, hogy
Joe odaférhessen a tűzhelyhez.
Bemegyek hátra, hogy átkötözzem a hülye sérült kezem, és megpróbálom
magamba fojtani kitöréssel fenyegető ideges üvöltésem. Lehetséges volna? Ilyen
hamar? Kevesebb, mint huszonnégy óra leforgása alatt visszaavanzsáltam
csoportvezetővé? Össze vagyok törve, és totál haszontalannak érzem magam.
Legszívesebben bebújnék a raktárhelyiségbe, és soha többé nem jönnék elő, de
tisztában vagyok vele, hogy nem adhatom fel. Amilyen gyorsan csak tudok,
visszatérek a konyhába, ám Joe és Oscar láthatólag rátaláltak a közös ritmusra.
– Újra a halaknál vagy – vakkantja Oscar. – Foglalkozz azzal a tőkehallal.
Mielőtt észbe kapnék, már vége is. Nem hiszem el, hogy megígértem
Johnnynak, koccintok vele arra, amiről most kiderült, hogy a világ legrövidebb
kinevezése volt. Oscar elindul felém, izzadtan és idegesen, én pedig felkészülök
a világtörténelem legnagyobb leszúrására. Eltökélt szándékom, hogy befogom a
szám, de egyszerűen képtelen vagyok rá.
– Tudom, hogy ismét cserbenhagytalak, és nagyon sajnálom! Megvágtam
magam, és... tudom, hogy ez nem kifogás, és hogy azt fogod mondani, hogy egy
hatalmas csődtömeg vagyok és meg is érdemlem...
Oscar megadóan feltartja a kezét. – Fogd már be, a kurva életbe!
Ennyi. Pár pillanat, és kinn találom magam az utcán, és nem tudok semmi mást
felmutatni egy ragtapaszon kívül.
– Nem ez volt a legdicsőségesebb pillanatod, de azért jól megoldottad.
Szerintem holnap már jobban fogsz szerepelni, holnapután pedig talán még
jobban. Ha pedig nem vagy rá képes, akkor menesztelek. De az ítélőképességem
többre tartom ennél. – Megvonja a vállát. – Aludd ki magad ma éjszaka. Minden
energiádra szükséged lesz.
Szavai hallatán elönt a megkönnyebbülés. Joe minden erőfeszítése ellenére
kaptam még egy esélyt. Oscar rám vigyorog, én pedig végre elengedem magam
annyira, hogy elkezdhessem élvezni a közelségét. Dom szép lassan hálózott be,
akár egy folyondár, az indái fokozatosan, ármányos módon fonták körbe a
szívem. De Oscar esetében nem efféle elemi vonzerő hatása alá kerültem.
Szerencsére az eszem mindent az irányítása alatt tart. Imádom az eszemet.
Matematika-professzornak kellett volna mennem.
Johnny pont ekkor dugja be a fejét a lengőajtón. – Majdnem mindenki lekopott –
mondja, és valamiért nem szúrja ki a szemét, hogy a főnök ott áll közvetlenül
mellettem.
– A francba! – teszi hozzá, amikor mégiscsak észreveszi. – Bocsi!
– Vedelitek a profitomat, mi? – kérdi Oscar kényszeredetten.
– Szó sincs róla! – tiltakozik hevesen Johnny. – Gondoskodom róla, hogy
minden cseppje ki legyen fizetve, erre a szavamat adom.
– Rendben – feleli Oscar. – De először takarítsatok fel rendesen.
Kapva kapok az alkalmon. A takarítás ugyan nem az én reszortom, de
kétségbeesetten igyekszem bizonyítani neki, mennyire odaadóan szolgálom az
ügyet. S közben mindvégig érzem a jelenlétét, ahogyan a háttérben átvizsgálja a
rendelési könyvet, és a hűtőkben turkál. Ilyen sokáig nem szokott itt maradni.
Vagy csak szalmaszálakba kapaszkodom? Kábé fél óra múlva észreveszem, hogy
elindul a lépcső felé, anélkül, hogy egy „jó éjt”-et odavetne. De aztán megfordul,
és elindul felém. Félúton megáll.
– Joccakát, Amber – mondja, és azon tűnődöm, ez most jobb, vagy rosszabb a
Halas Lánynál. – Ne maradj fenn sokáig, szükséged lesz az alvás szépítő
hatására.
Mit akar ezzel mondani? Célozgat valamire? Nem hiszem el, hogy azzal áltatom
magam, hogy esetleg zaklatni próbálna. Végig profiként bánt velem, erre nem
érzek mást, mint csalódottságot.
– Nem maradok sokáig. Nincs kedved esetleg...? – A kérdés felénél
elvékonyodik a hangom, és elhallgatok.
– Kösz, nem – feleli. Ó, istenem, miért kellett így megaláznom magam? – Nem
bratyizhatok a személyzettel. – Beképzelt köcsög. Oscar rám villant egy
mosolyt, aztán elhúz, nekem pedig továbbra sincs halvány lila gőzöm se arról,
mi mehet végbe abban a hülye fejében.
Visszalépek az étterembe, és megpróbálom (sikertelenül) lerázni magamról a
vele kapcsolatos érzéseimet. A bárnál egy egész kis csapat gyűlt össze,
legtöbbjük pincér. Természetesen ott van Johnny, és Matt, a bárpultos, aki
ugyanazt a pimasz virtuskodást sugározza magából, amit minden egyes pultoson
megfigyelhettem. Egyedülálló hatalommal rendelkeznek, köszönhetően a
ténynek, hogy náluk van a piás-szekrény kulcsa, és istenemre, ezt ki is
használják. Matt egy izmos északi, olyan rövidre nyírt hajjal, hogy a
koponyájának minden kis dudora jól látszik. Van benne valami halványan
emberszabású majomra emlékeztető: tetőtől talpig végigmér, de nem mondanám,
hogy épp azt tervezi, megkér, hogy osztozkodjunk a mogyoróin. A személyzet
halkan csevegve várakozik. Köztük van Michelle is, akit én kértem meg, hogy
maradjon egy „köszönöm” italra.
– Oscar eltűnt végre? – kérdi Johnny.
– Aha. Elment csucsukálni – felelem, miközben megpróbálom leplezni a
csalódottságom.
– Épp ideje. Általában nem szokott ilyen sokáig itt lézengeni – jegyzi meg
Johnny, és gyorsan bemutat az összegyűlt tömegnek, majd az udvariassági körök
után tölt nekem egy pohár bort, és magasra emeli a poharát.
– Nélküled nem vészeltem volna át a mai napot – mondom Michelle-nek, mikor
koccintunk. – Igazi kincs vagy.
– Ugyan már! – ellenkezik, de látom rajta, örül, hogy nem veszem magától
értetődőnek a segítségét. Az emberek túl ritkán fejezik ki a hálájukat a
konyhában.
Megkönnyebbülésemben, hogy túléltem az első napot, kicsit gyorsan döntöm
magamba a piát. Teletöltöm mindenki poharát, aztán odanyújtok Mattnek némi
készpénzt egy újabb üvegért.
– Felejtsd el! – nevet rám. Átható pillantást vetek rá. A napnál is világosabb,
hogy csencsel. Egyáltalán nem nehéz úgy kiadni egy vodka tonikot, hogy nem
üti be a gépbe, aztán lenyúlja az árát. Végül is ki fogja észrevenni, hogy az
üvegből hiányzik egy pohárnyi, és egy ilyen helyen, mint ez, nagyjából hat és fél
font vándorol a zsebébe. Mit tegyek? Igazán emberbaráti cselekedet volt
Johnnytól, hogy megszervezte ezt az ivászatot, de kizárt dolog, hogy az első
napomon belenyúljak a kasszába.
– Matt, nem osztogathatod szét Oscar piáját...– kezdem, de Johnny közbelép.
– Majd én – mondja, és a pénztárcájáért nyúl. – Legalább a beszerzési árát.
Megígértem őnagyméltóságának, hogy lepengetjük a zsozsót.
Matt elképedve megvonja a vállát, de nem ellenkezik. Johnny szavainak hatására
kigyúl egy lámpa a fejemben. – Akár a lakótársamat is becsempészhetném,
ugye? – kérdem tőle.
– Miért is ne? – feleli, mire gyorsan felhívom Milly-t. Igazi éjszakai bagoly, és
az étterem csak húszpercnyire van a lakástól, úgyhogy lelkesen fogadja a
meghívást. Amint megérkezik, lenyomok néhány pohárka rövidet, bár még csak
kedd van, szóval több eszem is lehetne.
– Elegáns egy hely – jegyzi meg, ahogy körbejáratja a tekintetét a jól felszerelt
vendégtérben.
– Aha. Az – felelem, és úgy érzem magam, mint egy anyuka.
– Őszintén, Amber, gyönyörű – mondja, és végigsimítja a krómozott bárpultot. –
Igazán büszke lehetsz.
– Az vagyok – felelem. Kihallom a hangjából a szomorúságot. – És milyen volt
a napod a melóban?
– Ó, semmi különös – hárítja el a kérdést. – És mi van Oscarral? Itt settenkedik
valahol?
– Psszt! Elment aludni – suttogom halkan, majd oda– ráncigálom a többiekhez. –
Johnny, ez itt Milly. Milly, bemutatom Johnnyt – mire kapok egy jól
megérdemelt rúgást az asztal alatt. A kifinomultságom láthatólag elnyelte a
Sambuca.
– Örülök – mondja Johnny.
– Részemről a szerencse – vágja rá Milly, aztán halálos csend telepszik ránk.
Hát, Cupidónak nem nevezném magam. Gyorsan bemutatom a többieknek is
asztal körül, igyekezvén a legkevésbé sem nyilvánvalóan tenni.
– Hé, Matt, mutasd meg nekünk, hogy készül az a rózsás martini izé! – kéri
Michelle, én pedig a nyomukba szegődök. Eltökélt szándékom, hogy elegendő
teret hagyok Millynek és Johnnynak, hogy rájöhessenek, az ég is egymásnak
teremtette őket.
– Ezt figyeljék, hölgyeim – szólal meg Matt, és jó magasból a koktélmixerbe
csurgatja a vodkát. – Figyeljenek és tanuljanak! – Valami furcsa kinézetű likőrt
önt hozzá, amit még sosem láttam, és némi rózsaszirupot, majd a feje fölött
rázogatja a mixert, mintha valami különös táncot járna.
Most pedig az egésznek a megkoronázása – teszi hozzá, és három martinis
poharat ránt elő az aprócska jéghűtőből. Beleönti a rózsaszín italokat, és
mindegyik tetejére egy rózsaszirmot helyez.
– Mixer nagykövet úr, ön igazán elkényeztet bennünket – jegyzi meg Milly, aki
hirtelen ott terem mellettem.
-Miért nem maradtál... – sziszegem, de egyenesen a szavamba vág.
– Megállj, ne tovább! Totál el vagy tájolva. Johnnyt csak egy csaj érdekli.
– Ki? Nincs igazán oda Michelle-ért...
– Te, te totál idióta! Vak, süket és ostoba is vagy, vagy egyszerűen csak ez
utóbbi?
Épp azon vagyok, hogy sárba tiporjam a teóriáját, amikor észreveszem, hogy
Johnny engem bámul – méghozzá olyan pillantással, mintha ő lenne a mesebeli
Aranyhaj, én meg egy tál különösen étvágygerjesztő zabkása. Mi történt velem
az elmúlt huszonnégy órában? Még a suliban sem voltak oda értem ennyien. Ki
gondolta volna, hogy a válás ilyen erotikus titokzatosságot kölcsönöz az
embernek?
– Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy komoly alkoholos rehabilitációra –
jegyzi meg Matt kéjesen, és a harmadik poharat leteszi Milly elé.
– Fenékig! – mondja Milly, és mohón felhörpinti.
– Elhoztad a cicát? – kérdem tőle.
– Hogyne hoztam volna.
A cica egy lakótársak közti zseniális találmány. Mindketten bedobunk heti 25
fontot, amit aztán különböző unalmas, napi kiadások fedezeteként használunk fel
(tej, klotyópapír), illetve közös szórakozásokra (rózsaszín piákra és túl illuminált
állapotban végződő éjszakák esetén taxira, mikor már az utolsó metró is elment).
Néhanapján komoly vita előzi meg a vásárlást. A Reklámőrültek dvd-szettje:
okés, ha a cicában elegendő kápé lapul. Michael Bublé legnagyobb slágerei:
soha, de soha nem okés – inkább egy hatalmas torony klotyópapírra költsük a
zsét, mint egy ilyen zenei rémségre.
Megpróbáljuk Mattét felkutatni, hogy odaadhassuk neki a zsozsót, de eltűnik a
mosdóban egy szőke pincér csajjal, akinek nem sikerült megjegyeznem a nevét.
Így hát a pénzt Johnnynak adom, aki köti az ebet a karóhoz, hogy ez túl sok.
Visszaveszek egy ötöst – minden ötös számít -, de egy húszast a kezébe nyomok.
– Gyere, segíts beraknom a kasszába – kéri. Vonakodva követem. Remélem, nem
akar letámadni. Ám amint beérünk a viszonylagos sötétbe, ráébredek, hogy
túlságosan jól nevelt ahhoz.
– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel – mondja hunyorítva.
– Nem, én köszönöm, hogy előálltál az ötlettel.
Rövid szünet áll be a csevejben, amit azzal török meg, hogy véletlenszerűen
megnyomok egy gombot a kasszán. Fények villannak, a masina csipog egyet –
ügyetlenül elterelve a figyelmet a remegő csendről.
– A mindenit! Szerintem jobb, ha megmaradsz a kagylóknál... nagyon ügyesen
bánsz a kagylókkal – teszi hozzá gyengédebben.
– Köszi... köszönöm – mondom, és hátralépek. Eléggé össze vagyunk
préselődve. – Azt hiszem, ideje indulnom. Fel kell készülnöm a második
napomra...
– Igen, persze, hogyne. De ha kedved lenne ezt megismételni valamikor, akár
kettesben...
– Aha, ja... az jó lenne. – Öröm és reménykedés suhan át az arcán, én pedig úgy
érzem magam, mint egy szörnyűséges, hazug boszorka. Ezt muszáj lesz még
csírájában elfojtanom. – Johnny, én még csak most kecmeregtem ki egy tízéves...
kapcsolatból, és elég rosszul végződött, és...
Hirtelen fáradtabbnak és részegebbnek érzem magam a kórházi ágyán fekvő
George Bestnél. Vajon Dom hogy kezeli az ilyen jellegű beszélgetéseket? Még
mindig a feleségének hív, vagy felhagyott vele, miután jól lebasztam miatta?
Szánalmas, de valahol legbelül reménykedem, hogy ennek ellenére még mindig
így utal rám, és hogy nem képes teljesen száműzni a szívéből. Eszembe jut, hogy
milyen gyűröttnek és megviseltnek látszott – a zaklatottsága szinte
kézzelfoghatónak hatott. A szív egy olyan rohadt ellentmondásos dolog –
egyidejűleg gyűlölhetsz valakit, miközben még mindig szereted, és egyik érzés
sem törli el a másikat. Jobb kezemmel megkapaszkodom a pultban. – Azt
hiszem, ezzel azt akarom mondani, hogy jelenleg teljesen használhatatlan
vagyok. Neked valami üde, ártatlan csajra van szükséged, és...
Neked Millyre van szükséged, ezt akarom mondani – de persze nem teszem.
– Oké, rendben, megértettem. De ne beszélj úgy magadról, mintha sérült áru
lennél. Épp ellenkezőleg, ott vagy az élmezőnyben. Ha... ha mondjuk vaj lennél,
akkor London legelőkelőbb vásárcsarnokában árulnának.
– Nem igazán szeretem a vásárcsarnokokat...– De nem is ez a lényeg. Azt
hiszem, eléggé becsíptem. Megragadom a kezét. – Köszönöm, te egy olyan édes
vagy. Bocs, ez valószínűleg nem túl hízelgő egy pasi számára, de a lehető
legjobb szándékkal értettem. – Pipiskédéin, és megpuszilom az arcát. – Mennem
kell.
Szomorúan elmosolyodik, én pedig megyek, és elkapom Milly karját. A cica
maradékát a taxira költjük, bár Milly csak megjátssza, hogy ez számára ritka
élvezet, mert akár egy hordágyon is végiggurigáztathatná magát egész
Londonon, ha úgy döntene, hogy végre hozzányúl az alapítványi vagyonához.
Elmesélem neki, hogy a legjobb minőségű vajhoz hasonlítottak, mire kicsit
elérzékenyül és könnybe lábad a szeme.
– Atyavilág, csak úgy ragadnak rád a pasik! Kezdem úgy érezni magam, mint az
a morbidan túlsúlyos unokatestvér, akit a bulikon sosem kérnek fel táncolni.
Még hogy vaj!
– Láttad Az utolsó tangó Párizsbant?
– Nem! És nagyon jól tudod, hogy nem erre célzott.
– Először is: a) a vaj gyakran megavasodik és b) még csak távolról sem
emlékeztetsz egy kövér uncsitesóra. Másodszor: amúgy se számít. Nem vagyok
belezúgva Johnnyba, Oscar pedig nem lehet az enyém.
Őt tényleg nem kaphatom meg – de hát nem azért ácsingózunk mindig, ami nem
lehet a miénk? A szerelem ismét egy két lábon járó klisévé redukál, nekem pedig
nincs erőm szembeszállni vele.

A Heineken-hatás lehetett az oka – Oscar csókjai olyan helyekre hatoltak be,

ahova egy szerelemmentes élet nem érhet el -, de hivatalosan túl vagyok a
legnehezebbjén. Minden erőmmel a következőkre koncentrálok: „Az Év Séfje”
cím kiérdemlése, Oscar mogorva utasításainak szó szerinti követése, illetve a
zsémbes séf-maffiával való állóháború elkerülése. Olyan régóta vágytam egy
ilyesfajta kitörési lehetőségre, hogy átkozott legyek, ha ezt most elcseszem.
Lassan megjelennek rólunk az első kritikák – először csak a kisebb, ingyenes
lapokban. Az a kettő, ami ezen a héten jelent meg, abszolút tisztességesnek
mondható, de meg sem közelítették Fawcett dicséretének szédítő magaslatait. Az
asztalfoglalások még mindig kiszámíthatatlanok – az olyan nyilvánvaló
időpontokban, mint a szombat este, zsúfolásig vagyunk, ám hét közben,
ebédidőben, az étterem néha még mindig olyan elhagyatott, mint egy novemberi
kert.
Szombat reggel az elvártnál is korábban jövök be, annak ellenére, hogy közben
olyan kimerült vagyok, hogy képes lennék fejjel előredőlve elaludni egy
levesestálban. Tudom, hogy túlerőltetem magam, de egyfajta mániákus energia
buzog bennem, ami átlendít a holtpontokon. Az első, akit megpillantok, Joe.
Vidáman üdvözlöm. Eltökélt szándékom, hogy a kedvességemmel végzek vele.
– ’Reggelt, Halas Lány – veti oda komisz mosollyal az arcán.
Ügyet sem vetve rá, átnyargalok az öltözőbe. A szekrényem ajtaján a lakat
teljesen el van tömődve. Hosszú percekig birkózom vele, míg végül egy késsel
felfeszítem. Az ajtó kivágódik, és a szakácsruhámra hideg eszpresszó fröccsen.
– Seggfej! – kiáltom, és épphogy sikerül elkapnom a poharat, mielőtt a földre
zuhanna.
Veszek egy mély levegőt, és visszanyelem a feltörni készülő káromkodást és
toporzékolást. Meddig fog ez még tartani? Ráadásul kiszámíthatatlan a helyzet:
napokig áldott nyugalom fogadja az embert, aztán hirtelen – bumm!
– egy újabb támadás. Bárcsak tudnám, ki áll mögötte! Joe láthatólag készen áll
egy mindent elsöprő vendettára, de vajon mekkora hadsereggel rendelkezik? Stu,
az egyik kezdő szakács lép be az ajtón, amint a kávébűntény elkövetőjének
kilétén gondolkodom. Figyelem az arcát, hogy vajon jelét adja-e bármiféle
kárörömnek, de láthatólag őszintén meg van döbbenve.
– A francba, Amber. Mi történt?
Tétován a kezemben tartott pohárra bökök, és megpróbálom nem felhúzni
magam.
– Maradj itt, hozok egy ruhát – mondja, és a mosogatóhoz siet.
Letörölgetem magamról a kávét, és elrebegek egy köszönömöt, amiért még a
padlót is felmosta. Ráadásul egy felesleges szakácskabátot is előhúz a
szekrényéből. Bár túl nagy rám, szinte sírni tudnék, annyira hálás vagyok neki.
– Megígérem, hogy a következő néhány napban nem fogsz hagymát vagdosni –
fogadkozom.
Oscar berobban a lengőajtón, épp amikor megpróbálom a kabátot kevésbé
kaftánszerűvé varázsolni. Ez a kinézet csak azok számára lenne szexis, akik
éjszakánként Mama Cassról fantáziáinak.
– Hát itt vagy! – támad rám dühösen. – Elaludtál? Joe-tól hallottam, hogy még itt
bujkálsz.
– Én...– Ah, nincs értelme. A bosszú hidegen tálalva a legjobb (ahogy azt egy
csésze eszpresszó most olyan kitűnően szemléltetett).
– Gyerünk! – noszogat. Ma különösen ingerlékeny lehet, ha még azt is képes
elhinni, hogy elkéstem. Valami fekete, mogorva felhő telepedett rá, ami
megközelíthetetlenné teszi. Az első néhány kritika túláradó dicséretének hiánya
tenné, vagy bennem csalódott? Az első hetem egész tűrhetően ment, bár az első
este cserbenhagytam, és nem basáskodom annyira, mint ahogy azt a legtöbb
helyettes teszi. Muszáj belerázódnom ebbe a munkába, megmutatni neki, hogy
engem is kemény fából faragtak, és világossá tenni az itt dolgozó seggfejek
számára, hogy olyan erőt képviselek, amivel számolniuk kell.
– Nem késtem el. Tényleg nem.
– Ha te mondod – feleli érzelem nélküli hangon.
Tovább ütöm a vasat. – Oscar, ha tényleg a helyettesed vagyok, akkor lenne
néhány ötletem, amit szeretnék veled megvitatni.
– Ó, igen? És mik lennének azok? – Állát az összeillesztett ujjaira fekteti, és
félig leeresztett szemhéja mögül méreget. Hirtelen őrjítően dühítőnek találom:
olyan kritikusan és felsőbbrendűen viselkedik, mint az istenverte anyám. Ahogy
kinyitom a szám, azon kapom magam, hogy valami teljesen mást mondok, mint
amit terveztem.
– Először is: miért nem fordítasz több figyelmet a vegetáriánusokra?
– Mert egy rakás anémiás nyápicról van szó, akiknek halvány gőzük sincs az
ételekről. Nézd, elintézem, hogy egy szerencsétlen lúzer mindennap összeüssön
számukra valami nyúltápot, és ha van egy csöppnyi kis eszük, akkor megeszik a
halat.
– Ne legyél már ilyen maradi. – Teljesen rákattantam a témára, ami soha nem
jelent jót.
– Maradi?!
– Igen, az. Állandóan a származási hely fontosságáról, a szezonalitásról, meg
ezekről papolsz. Nos, a zöldségek kiváló példát nyújtanak az idényjellegű
ételekre. Ha legalább annyira komolyan vennéd a zöldségbeszállítóidat, mint a
húsbeszállítókat, akkor tényleg tudnál újítani.
– Szóval ez azt jelenti, hogy a te szótáradban a „hús” egyenlő a méreggel?
Amikor hazamentéi, telesírtad az Én Kicsi Pónim-párnádat Malacka és a társai
miatt?
– Nem. Imádok hússal dolgozni, és imádom, amit a húsokkal művelsz. – Huh, ez
furán jött ki. – De hallottál már a globális felmelegedésről? Vagy a fogyatkozó
halállományról? Rengeteg ember dönt úgy, hogy nem eszik több húst. Ha a
találékony elméd a zöldségek szolgálatába állítanád, egy egészen új aspektust
adhatnál a menühöz.
– A találékony elmémet?
– Igen.
– A zöldségek szolgálatába?
– Igen.
– Kibaszottul hihetetlen vagy. Mi a B terv? Mert gondolom, van B terved.
– Igen, van. Szeretném újra felvenni Tomaszt. Úgy aprította a hagymát, mint egy
gép, nemsokára gyereke születik, és jó vele dolgozni.
Remélem, nem ítélem meg rosszul az ügyet. Fogalmam sincs, miért vagyok
olyan szentimentális egy aprócska lengyel magzattal kapcsolatban, főleg, ha
figyelembe vesszük, milyen könyörtelenül és lelkiismeret-furdalás nélkül volt
képes az apja felhasználni a romlott halat, de nem bírom elviselni azt az
igazságtalanságot, ahogy lapátra tették. Persze, ha őszinte akarok lenni, nem
csak erről van szó. Hadseregre lesz szükségem, amihez el kell kezdenem a
toborzást.
– Rendben. Leszarom, ki aprítja a hagymáimat. Vegyél fel, akit csak akarsz, de
ha a fejedre szarik, az a te problémád. Jobban érdekelne a C terv. Gyerünk, Halas
Lány, mi a C terv?
Jobb lenne, ha befognám a számat.
– A konyhában mindenkinek legyen beleszólása a dolgokba.
– Kinek képzeled magad? Martin Luther Kingnek?
– Csak hallgass végig!
– Hallgassalak végig? Miért? Van egy álmod?
– Szerintem nagyszerű lenne, ha az emberek elmondhatnák a véleményüket, és
javaslatokat tehetnének néha a menüre. Ha én vezetem a konyhát, és te nem
vagy itt, szeretném tudni, mit gondol Michelle, vagy Stuart, vagy...
– Vagy Joe és Maya?
– Igen, vagy ők. Pontosan.
Átható pillantást vet rám, mint aki azon tűnődik, miféle agybajban szenvedek, de
nem vagyok hajlandó megadni magam. Hátradől a székében, és olyan hosszú
ideig nem szól egy szót sem, hogy elfog a pánik. Mi a fenét művelek, hogy így
beszélek vele? Szinte hallom anyám hangját a fejemben: „Nem tiszteled a
tekintélyt!” Vajon minden egyes nap lesz egy olyan pillanat, amikor átfut az
agyamon, hogy ki vagyok rúgva?
– Rendben, akkor nézzük át pontonként. A: a vegetáriánusok csupán a helyet
foglalják ezen a világon, és jobban tennék, ha nem pazarolnák a saját idejüket
vagy az enyémet arra, hogy betegyék a lábukat az éttermembe. Ha le akarnak
perkálni egy jelentős összeget egy cukkini-csücsökért, ám legyen, de ha te úgy
gondolod, hogy van valami zöldségfajta, ami olyan értékes, mint Atlantisz
elveszett aranya, hát bizonyítsd be. Mától fogva te vagy a felelős a „vegetáriánus
menüért” – ujjával idióta idézőjeleket mutatva mindehhez.
– Kápráztass el.
A francba. A saját dugámba dőltem. Kellett nekem háborognom. Oké, tényleg
úgy gondolom, hogy a vegetáriánus koszt megérett az újításra, főként az olyan
igényes éttermekben, mint ez, de ha könyörtelenül a karrierem előmozdítására
koncentrálnék (és valljuk be, ezt teszem), akkor olyasfajta lenyűgöző hús– és
halételekkel kellene előrukkolnom, amit a vendégek elkapkodnának, mint a
cukrot, és amitől általános közcsodálatnak örvendenék.
– Jó. Készülj fel rá, hogy el leszel kápráztatva! – mondom neki, mintha egy
szörnyűséges tehetségkutatóban konferálnék fel.
– Jaj, a szemem, a szemem! – mondja, de legalább mosolyog. – Ó, nézd, itt jön a
legnagyobb ellenséged. Itt az ideje, hogy megismerkedjetek.
A lengőajtó felé pillantok, a gyűlöletes Joe-ra számítva, ám ehelyett maga Mac,
a Hús jelenik meg.
– Helló! – kacsázik Oscar felé. A hentesszakma tökéletes választás Macnek, aki
leginkább úgy fest, mint egy disznó, amelyik rájött, hogy képes a hátsó csülkein
járni. Az orra óriási és felfelé kunkorodik, akár a malacé, míg a szeme apró,
gombszerű. Széltében-hosszában egyforma, a vérfoltos kötény alig éri át
hatalmas derekát.
– Hogy vagy, fiam? – kérdi, és a jobb csülkével megveregeti Oscar hátát.
– Egész jól – feleli. – Bemutatom Ambert. Ő vette át Miké helyét, úgyhogy
jobban teszed, ha megjegyzed az arcát.
– Nem fog nehezemre esni – jegyzi meg Mac kéjesen, amitől legszívesebben
felkapnék egy borotvát, és az arcába másznék, mint ahogy azt a kis disznó
haverjaival tettem.
– Mivel lepsz meg ma minket? – érdeklődik Oscar. – Elhoztad a gyomrokat,
ahogy azt kértem?
– Hogyne – feleli Mac -, és mellé egy meglepetést is. Szereti a meglepetéseket –
magyarázza nekem összeesküvő hangnemben.
Kimegy, vissza a furgonjához, miközben Oscar felvilágosít. – Évek óta ismerem.
A húsbeszállítók közt nem akad párja. – Nem is csoda. Ilyen külsővel valszeg
bennfentesnek számít a szakmában. Mac visszatér egy letakart ládával.
– Ez a pièce de résistance? – kérdi Oscar, aztán felém bök. – A csajszi épp
zöldségmániában szenved, szóval lehet, hogy nem fogja helyeselni.
– Zöldségek? – mered rám Mac, mintha azt jelentettem volna be, hogy
újszülötteket mészárolok le csupán a móka kedvéért. – Csak nem vagy te is
vegán?
– Nem. Egyszerűen csak úgy vélem, hogy egy szerényen képviselt kisebbséget
alkotnak.
Mac úgy nevet, hogy szó szerint rázkódik a hasa. Az igazat megvallva, kicsit
tényleg idiótán hangzik, amit mondok.
– Íme, a fő attrakció! – jelenti be, majd lerántja a ládáról a leplet, akár egy
bűvész. Ó, istenem, örülök, hogy huszonöt év telt el, mióta láttam a Gesztenye, a
honalapítót. Tizenöt apró, bolyhos kis nyuszi fekszik szépen sorban a ládában,
mintha az anyukájuk hagyta volna őket elszunyókálni. Csak épp előtte elvágta a
torkukat.
– Készen áll a kihívásra, jó uram?
– Mi az hogy! – feleli Oscar, majd a hátsó lábánál fogva kiemeli az egyik
nyulacskát, és közelebbről megvizsgálja.
– Édesek, nem? – jegyzi meg Mac, és sunyin rám vigyorog.
– Nagyszerűen néznek ki – mondom neki. – Alig várom, hogy a kezeim közé
kaphassam őket.
Az üzlet megköttetett. Mac elkacsázik, én pedig megkérdem Oscartól, mit forgat
a fejében.
– Mondd meg te! – feleli. – Ha ez a hely a tiéd lenne, most mit csinálnál?
Gyorsan végigpörgetem agyamban a receptgyűjteményemet, kétségbeesetten
kutatva valami frappáns válasz után, és egy halálosan hosszúnak érezhető szünet
után végre beugrik.
– Mi lenne, ha hirtelen kisütnénk őket? Aztán egy kis fűszeres, szalonnás tejszínt
rá? Köretnek pedig esetleg krumplipüré.
Abból, ahogy rám néz, az az érzésem támad, hogy gasztronómialiag
visszamaradott fejlődésűnek tart.
– Aha, ez jó, nagyon „frangolos”. De én ennél valami mocskosabbra gondoltam.
– Önkéntelenül is beleborzongok, ahogy ezt mondja. – Szét akarom szedni őket,
majd újra összerakni.
– Humpty Dumpty nyuszi?
– Valami olyasmi. – Előrántja behorpadt bőrnoteszát a farzsebéből. – Nyúl két-,
vagy talán háromféle módon. Használjuk fel a legutolsó kis porcikájukat is.
Reklámszövegnek is jó lenne: Hozza ki a legtöbbet a nyuszijából!
A hozzávalók ára kontra a belőlük kihozható nettó haszon kulcsfontosságú
tényező bármely étteremben. Amikor beszámítjuk a rezsiköltségeket, egyetlen
szelet kenyér is drágává válik. – Próbáljunk ki vele egy rizottót. Kolbászt
készítünk belőle, aztán pürésítjük a májat és kisütjük a veséket. A végén pedig
összekeverjük. Isteni lesz.
– Abban biztos vagyok – mondom, és megpróbálom magam elé képzelni. A
nyulak hallgatnak.
– Holnapra még kipróbálnék egy mousseline mártást is. Kell neki egy éjszaka,
hogy megfőjön. Muszáj olyasminek is szerepelnie az étlapon, ami kielégíti a
békazabálók ízlését, arra az esetre, ha azok a rohadt bírák betévednének.
Fel sem néz, dühödt összpontosítással veti papírra az ötleteket. Egy pillanatra
belefeledkezem a látványba. Imádom, hogy ennyire odáig van a szakmájáért, és
hogy ilyen ösztönösen jó benne. Az a fajta magabiztosság sugárzik belőle, amit a
kor és tapasztalat szül. Felnéz, és észreveszi, hogy figyelem.
– Gyerünk, vidd ki őket hátra – mondja. Egész vidámnak látszik, az a fekete
felhő, ami eddig körbevette, mintha elpárolgott volna. Lehet, hogy csak a
képzeletem szüleménye volt? Nem hiszem.
– Igenis, séf! – vágom rá. A kihívás felvillanyoz, bármilyen aranyosan bolyhosak
is a nyers hozzávalók. De nem csak a tapsifülesek miatt vagyok izgatott. Oscar
egész nap rajtam tartja a szemét. Engedi, hogy besegítsek a rizottóba, és
végigveszi velem a mousseline előkészületeket. Az iránta érzett vágyakozás
teljes erővel visszatért. Minden véletlen érintés aránytalanul nagy jelentőséget
kap, bár Oscar semmi jelét nem adja, hogy hasonló hatással lenne rá a dolog. Jó
móka, legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Ártatlan móka az egész,
nem több. Tudom, hogy sosem lehet az enyém, ez adja meg a játék izgalmát.
Olyan, mintha egy rendőrségi üldözést néznék a Trumpton sorozatban.
Az ebédidő igazi őrültekháza – egy újabb nap a bányában. Egész idő alatt két
találós kérdést próbálok megfejteni: a) hogyan álljak elő egy olyan király
vegetáriánus fogással, amitől Oscar megemeli a kalapját, és b) hogyan intézzem
el Joe-t, még mielőtt ő intézne el engem. Eddig már megszúrtam magam miatta
egy borotvával, és leöntött kávéval, és ez még csak a második hét. Ölve vagy
halva.
Még annyi időt sem engedélyezek magamnak, hogy bekapjak egy kekszet,
nemhogy ebédet, annyira lefoglal a rám váró feladat. Végül egy (vagy inkább
négy) gyönyörű narancsszínű tök mellett döntök, amiket megsütök, majd
összekeverem friss fűszerekkel, chilivel, kenyérmorzsával és kecskesajttal. Az
első kísérlet eredménye egy kicsit úgy fest, mint egy ipari baleset a Tango
gyárban, de a kettes számú már egész jól néz ki, főleg miután készítek hozzá egy
friss zöld salátát és néhány sült bébiburgonyát. Az összetevők nettó ára még így
is nagyjából két fillér, főleg ha összehasonlítjuk azzal a borsos árral, amit majd
Oscar kiszab rá, ha étlapra kerül.
– Nem rossz – jegyzi meg, amikor belapátol belőle egy villányit a borostás
arcába. – Csak egy elmeroggyant választaná a nyúl helyett, de ahogy gondolod.
– Látod, a zöldségek útja a szent ösvény.
– Legyen karácsonyod, Halas Lány. Most pedig vissza a nyulakhoz, ezt még egy
idióta is meg tudja csinálni.
Felhívtam Tomaszt, amilyen gyorsan csak lehetett, és így most újra ott
serénykedik a munkaasztalánál, olyan lelkesen hámozza és aprítja a tököket,
mintha most mennének ki a divatból. -Jól csinálod Oscarral – mondja
elismerően, és csak remélni merem, hogy ez nem kétértelmű célzás akart lenni.
De ennél nem is mond többet. Látszik rajta, hogy szilárdan eltökélte, be fogja
bizonyítani, hogy a belévetett hitem megalapozott. Darabol, párol, addig súrolja
a munkaterületét, míg az nem csillog-villog, és aztán kezdi az egészet elölről.
– Be van lőve? – kérdi nevetve Michelle, és hirtelen elönt a bajtársiasság. Jó kis
csapatot alkotunk. Talán sikerül felülemelkednem Joe rosszindulatán és az Oscar
iránt érzett vágyódásomon, és sikerül ezt az egész élményt azzá az új,
fantasztikus újrakezdéssé varázsolnom, amire oly elkeseredetten szükségem van.
A gondolataim egy pillanatra Domra terelődnek. Azt kívánom, bárcsak ne
ugyanazon a héten lenne a szülinapja, mint a bátyámé – ez rendesen
megnehezíti, hogy elfeledkezzek róla. Na de elég ebből: tovább kell lépnem,
méghozzá a sütő irányába.
*
Számítottam rá, hogy az este forgalmas lesz, de ez minden eddigin túltesz.
Amikor Johnny bemerészkedik a konyhába, megpróbálom rávenni, hogy vallja
be az igazat: beráncigáltak néhány arra tévedt, kósza járókelőt is, de esküszik rá,
hogy nem ez történt.
– Gyere, és nézd meg a saját szemeddel. Gyönyörű látvány: egy zsúfolásig
teli étterem. Csak azért érzed ilyen furának, mert még sosem volt ekkora
forgalma.
– Nem szeretném, ha azt hinnéd, csak a saját dolgaimmal vagyok elfoglalva, de
ugye ízlik nekik a tök? Üresen érkeznek vissza a tányérok?
– Patyolattisztán – feleli melegséggel a hangjában. – Sőt, a tizenkettes asztalnál
ülő csaj megkért, adjam át a gratulációját a séfnek. Nem tudtam, hogy a te ravasz
kis találmányod volt.
– Tényleg erre kért? – kérdem szánalmasan elégedetten. Imádom Johnnyt, csak
nem úgy.
– Bizony. Most, hogy átléptünk a desszert-zónába, talán van egy kis időd. Gyere
ki, és engedd, hogy személyesen mondjon köszönetét.
– Majd igyekszem – mondom, és kiszúrom, hogy Oscar engem stíröl. Gyorsan
visszaspurizok az ugrifülesekhez.
Még körülbelül húsz percig húzom az igát, amikor ráébredek, hogy
iszonyúan kell pisilnem. Majdnem nyolc órája megállás nélkül robotolok, és
teljesen megfeledkeztem a testem igényeiről. Megkérem Michelle-t, hogy
figyeljen oda a serpenyőimre, és kislisszolok a mosdóba, ahol a szükségesnél
egy perccel tovább ücsörgők, hogy összeszedjem magam. Visszafelé muszáj
bekukucskálnom a vendégtérbe. Csak van annyi időm, hogy egy gyors pillantást
vessek a tök-rajongóra, nem?!
A rosszullét kerülget. Ott ül ő, az étterem kellős közepén, kiérdemelve
minden csepp merő gúnyt, amit Oscar a vegetáriánusok számára érlel. A
gyűlöletes, utálatos, férj-elcsaklizó Rachel, mellette pedig a gyűlöletes, utálatos
férjem. Hát persze, hogy Rachel vegetáriánus fogást rendelt. Abból a néhány
információmorzsából, amiket kipréseltem Domból, mielőtt bölcsen úgy döntött,
hogy soha többé nem említi a nő nevét, tudom, hogy bár a nő vállalati jogban
utazott, igazából az emberek jobbításáért szeretett volna tenni.
Megpróbálom levenni róluk a szemem, de képtelen vagyok rá. Különben is,
nem vagyok biztos abban, hogy remegő lábaim bármerre is mozdulnának.
Rachel egy szörnyűséges leopárdmintás, mély kivágású rucit visel, közszemlére
téve hatalmas tőgyeit. Démoni benyomásra törekszik, de a széles vállai és a
középkorú nőkre jellemző melírcsíkjai tönkreteszik a hatást. Hogy teheti ezt
velem Dom? Hogy lehetek olyan ostoba, hogy bűntudatot éreztem, amiért a
múltkor leteremtettem, miközben végig Rachellel találkozgatott? „Még mindig a
feleségemnek hívlak.” A megaláztatás öröméért teszi, mint amikor egy oroszlán
játszadozik egy egérrel? Akaratom ellenére is őt bámulom, és minden, amit
valaha tudni véltem róla, földrengés sújtotta felhőkarcolóként omlik össze. Az a
rengeteg bűntudat meg zaklatottság – ennyire jó színész lenne, vagy én vagyok
kivételesen ostoba? Eltűnődöm, hogy vajon ez már az őrület jele, hogy inkább
azt láttam és hallottam, amit akartam, nem pedig a szavaiban rejlő igazságot. Ha
pedig önámításban éltem, akkor vajon mióta? Talán az egész házasságom egy
optikai, érzelmi illúzió volt csupán. Hátratámolygok az ajtóból, és beleütközöm
a lelkes Johnnyba. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy jól orrba csapjam.
– Na, láttad a csajt? Mint kiderült, ünnepelnek. Arra kér, hogy a pasi crème
brûlée-jére írjuk rá a nevét, és tegyünk rá gyertyákat.
– Ó, valóban?
– Megkérdeznéd esetleg Jean-Pault? Nem akarom megkockáztatni, hogy
leharapja a fejem, amiért összekutyulom a desszertjét.
– Örömmel – felelem, és egyfajta téboly kerít hatalmába. Megfordulok.
– Várj, a nevét még nem is mondtam! Dom! – kiáltja utánam Johnny. – Még
szerencse, hogy ilyen jó rövid, nem? Legalább rá fog férni.
Megyek és beszélek Jean-Paullal, aki tőle elvárható módon nem reagál túl jól a
kérésre.
– Kik ezek az alakok? – ordítja. – Ez nem egy szülinapi zsúr a Mekiben! Non.
Vigye haza a fasziját, és otthon dekorálja ki neki a sütijét! – Olyan mélységes
utálattal mondja mindezt, ami nyilvánvalóvá teszi, nincs helye a vitának.
Tökéletes.
– Őszintén, Jean-Paul, ha látnád, hogy néz ki a nő... de muszáj kitalálnunk
valamit. Köztünk maradjon, de a pasi, akivel van, elég nagy kutya a szakmában.
Nem lenne jó, ha azt a benyomást keltenénk, hogy nem vagyunk hajlandóak
eleget tenni a vendégek kívánságainak. – Úgy teszek, mintha eltöprengenék. –
Mit szólnál hozzá, ha én készíteném el? – kérdem rövid hallgatás után. – Egy
ujjal sem kéne hozzányúlnod. Mintha meg sem történt volna.
Összehúzott szemöldökkel méreget, aztán megvonja a vállát. – Felőlem – és már
fordul is vissza egy meleg csokiöntethez, én pedig nekilátok a munkának. A
fogamat összeszorítva minden erőmmel a feladatra koncentrálok. Amikor kész,
hátralépek, és azt kívánom, bárcsak lenne valaki, akivel megoszthatnám az
alkotásom. PÖCS – áll csokireszelékből kirakott nagybetűkkel a desszerten.
Miután ráteszek még néhány gyertyát, a betűk bájosan felragyognak. Ki ne lenne
elbűvölve a látványtól?
Nem vagyok büszke a következő lépésemre. Várok pár percet. Úgy számolom,
Johnny most fog kimenni egy rövid cigiszünetre. Aztán megragadok egy újonc
pincért, és a kezébe nyomom a tányért.
– Biztos vagy benne? – kérdi idegesen.
– Aha, persze. Régi barátaim. Megígértem a csajnak. A pasi oltári jól fog
szórakozni. – Mi a franc van velem?
Igaz lehet a mondás, miszerint a megcsalt asszony haragjánál nincs rémesebb.
Megigézve figyelem, ahogy a pincér átvág az éttermen. Rachel már néhány
lépésről kiszúrja a desszertet, és lelkesen rázendít a „Boldog szülinapot” harsány
előadásába. Átható, hamis kornyikálása magára vonja a szomszédos asztalnál
ülők figyelmét, akik vidáman feléjük fordítják a székeiket, és csatlakoznak a
dalhoz. Dom feszengve az asztalra szegezi a pillantását, láthatólag minden egyes
másodpercét gyűlöli a dolognak. Mekkora hülye ez a nő! Dom minden áldott
napját étteremlátogatókkal tölti, az utolsó dolog, amire vágyik, hogy a
szabadnapján is nagy patáliát csapjanak körülötte. Ahogy Rachel a befejező
strófához ér, a bomba az asztalon landol.
– Boldog szüli... – Rachel hangja elhalkul, nagy béka szája tátva marad. Felnéz a
szerencsétlen pincérre, és már épp belefogna egy tirádába, amikor odavitorlázok
az asztalukhoz.
– Mi a...? – kezdi Dom.
– Boldog születésnapot, kedvesem – mondom. – A cafkád azt kérte, hogy írjuk
rá a neved a desszertre. Sikerült jól lebetűznöm? Nem tudom, manapság hány
Cs-vel írod.
Egyenesen a szemembe néz. Az arca fehér, mint a fal, és hirtelen egyáltalán nem
olyan vicces a dolog – már ha valaha is az volt. A szomszédos asztalnál ülők
döbbenten bámulnak. A világtörténelemben most először még Rachel sem jut
szóhoz. Nem tudom, mire számítottam, de valószínűleg valami viharos kitörésre.
Ehelyett Dom csendesen csak annyit mond: – Mit művelsz, Amber?
Összeszűkült szemmel méregetem. – Én mit művelek? Inkább te mit művelsz?
– Tudom, mit gondolsz. Azt hiszed, hogy egy hazug szemétláda vagyok, és nem
is hibáztatlak...
– Ó, milyen nagylelkű tőled!
Dom a feszülten bámuló arcokba mered, és sikerül elfordulásra kényszerítenie a
tizenegyes asztalt.
– Amber, kérlek, csak hallgass meg! Menjünk el valahova, és beszéljük meg! –
Rachel sápadt, döbbent arccal néz rá. – Ne haragudj – mondja Dom.
– Nem, nem kell megbeszélnünk semmit – vágok vissza hangosan. – Attól
eltekintve, hogy az esti műszak közepén járok, még akkor sem vesztegetném rád
a lélegzetem, ha lángokban állnál, nemhogy beszélgessek veled. Boldog
születésnapot! – Észreveszem, hogy Johnny felénk tart. Minden bizonnyal az
általam bajba kevert pincér riasztotta, és elmondta neki, micsoda jelenetet
rendeztem. – Jut eszembe – fordulok Rachelhez. – A ruhád sokkal jobban állt
Lily Savage-on – sziszegem búcsúzóul. – Bocsi, bocsi – vetem oda Johnnynak,
ahogy elnyomakszom mellette a konyha viszonylagos nyugalma felé. Oscar
abban a pillanatban kiszúr, amint belépek az ajtón, és egyetlen biccentéssel
magához int. Máris eljutott volna hozzá a szörnyűséges viselkedésem híre?
– Hol jártál? – vakkantja mérgesen.
Igyekszem összekapni magam, de láthatólag halvány fogalma sincs arról, milyen
lelkiállapotban vagyok. Különben is, nem hiszem, hogy dilinyósabb lennék a
többieknél, amikor Jean-Paul épp brandyt vedel és az Eiffel-torony másolatát
építi habcsókokból, Tomasz pedig buzgón revíziót tart a padlizsánok felett.
– Elnézést, valaki a tökről kérdezett. – Azon tűnődöm, vajon a képzeletem játéka
csak, vagy valóban extra-dühös. Egyfajta mániákus hajlam sugárzik belőle,
mintha a teste nem tudná visszatartani mindazt, ami odabenn fortyog.
– És? Mit csináltál? Felolvastad nekik a receptet? Vagy előttük főzted meg? Itt
van rád szükségem, hogy nekem segíts. Ez még nem hatolt át azon a kemény
koponyádon?
Természetesen igaza van. Annyira, hogy legszívesebben elbőgném magam.
Megpróbálok bocsánatot kérni, de mintha a falnak beszélnék.
– Előléptettelek, alkalmasságod és rátermettséged leghalványabb kézzelfogható
bizonyítéka nélkül. Egy szál rohadt bizonyíték nélkül! És az eddigiekből ítélve
orbitális hibát követtem el.
És így tovább. Állok és hagyom, hogy átcsapjon felettem a haragjának hulláma.
Halványan tudatában vagyok, hogy ez még az ő mércéjével mérve is egy kiadós
hiszti, de most van ennél nagyobb bajom is.
– Esetleg hajlandó lennél megtisztelni egy válasszal, Halas Lány? Méltóztatnál
elárulni, mi jár a fejedben?
Ránézek, és eltűnődöm, mi lenne erre a helyes válasz, de jelen pillanatban
semmi sem számít. Mintha a szín kifakult volna a képből, mintha egy hatalmas,
végtelen üreg tátongana a bensőmben, egy havas, kietlen tájkép.
– Semmi, csak az, hogy tényleg nagyon sajnálom. Tudom, hogy szükséged van a
segítségemre, és ígérem, többet nem foglak cserbenhagyni.
Oscar kicsit kényelmetlenül érzi magát a bűnbánó és nyugodt válasz hallatán. Az
emberek általában remegve a földre borulnak a főszakács előtt, de nekem per
pillanat minden mindegy.
– Mi van, ez minden?
– Még valami: megtennéd, hogy ma este nem hívsz Halas Lánynak? – Ahogy ezt
kimondom, érzem, hogy megbicsaklik a hangom. Képtelen vagyok tovább
kirekeszteni belőle a ma esti incidens okozta a szomorúságot. Mondjuk, nem
tudom, mit hőzöngök. Oscar olyan néven szólít, amilyenre csak kedve szottyan.
Végül is eladtam neki a lelkem. Várom a következő dühös össztüzet, de nem jön.
Mintha a haragja egyszerűen elpárolgott volna.
– Gyere – mondja. – Mutatni akarok valamit.
Johnny száguld be az ajtón, láthatólag harcra készen, de most tökéletes ürügyem
van rá, hogy kicselezzem. Fürgén Oscar nyomába eredek. Arra számítok, hogy
levisz az irodába, ám ehelyett kinyitja az emeletre vezető ajtót. Belém hasít a
félelem, de sietve elhessegetem. Nem hinném, hogy az a szándéka, hogy a földre
teperjen, letépje rólam a bugyit, majd valami György-korabeli gazemberként
megbecstelenítsen.
Amint felérek a lépcső tetejére, egy kövér tarka macska vetődik nyílegyenesen a
lábamra, vad nyávogások közepette. Oscar a karjába veszi.
– Nyugi! – csitítja. – Nem mindenki érkezik macskakajával.
– Nem is tudtam, hogy van macskád!
Oscar szeretetteljesen megcirógatja a cicus kobakját, átsétál az ebédlőbe, ahol a
hűtőből előhúz egy konzervet. – Ismerkedj meg Moriartyval. Lydia közös
felügyeleti jogot akart, de én hallani sem akartam róla.
Körbejáratom a tekintetem a helyiségen. Tömör és semleges, mégsem olyan,
mint egy agglegénylakás. A kandalló felett egy hatalmas, aktot ábrázoló
festmény. A téma ellenére sikerül ízlésesnek maradnia, impresszionista stílusban
egy fekvő nőt ábrázol hátulról. Egy intarziás dohányzóasztalon Tallulah iskolai
egyenruhás képe ezüst keretben. Az asztal körül, L alakban elrendezve egy
kényelmes ülőgarnitúra. Óvatosan leereszkedem a kartámlájára, és eltűnődöm,
Oscar vajon csak azért hozott fel ide, hogy összeismertessen a macskájával? Már
azon vagyok, hogy megkérdezem tőle, de a hirtelen hangulatváltozása
túlságosan összezavart. Valószínűleg nemet kellett volna mondanom, amikor
elindult a lépcső felé, de persze a világért se tettem volna. Az agyamon átvillan a
kép – Dom, ahogy Rachellel szemben ül az étteremben -, és a belső szerveim
mérges kígyóként tekergőznek össze.
– Moriarty kapott már enni? – kérdezem, és teszek néhány lépést felé.
– Aha.
– Mit akartál mutatni? – Flörtölök vele, ezt le sem tagadhatnám. Bármit
megtennék, hogy visszatartsam a bennem dúló harag lavináját, ami azzal
fenyeget, hogy maga alá temet abban a pillanatban, amikor utat engedek neki.
– És milyen a borfelhozatal?
Kinyitja a hűtőt és anélkül, hogy megkérdezné, vöröset vagy fehéret szeretnék,
az utóbbiból önt nekem. Nem vagyok nagy rajongója a fehér boroknak, de ettől
majdnem dobok egy hátast. Nektárhoz hasonlatos, mézes íze van, de elég száraz
ahhoz, hogy ne legyen émelyítő. Határozottan nem egy diszkontban szerezte be.
– Tyűha! Igazán lenyűgöző – jegyzem meg, de Oscar rám se bagózik.
– Olvasd el ezt – mondja, és egy színes újságmellékletet nyom a kezembe.
– Megkértem az egyik portást, hogy szerezzen egy reggeli kiadást a King
Crossról. Jó nagy bolond voltam.
Az üdvösséghez még kevés, állítja a főcím. Tristram kritikáját tartom a
kezemben, de ez a szöveg távolról sem emlékeztet arra, amit korábban
olvastunk. Oscar Retfordnak hosszú évek tapasztalata rejlik a tarsolyában, de
mint étteremtulajdonos, még új fiú a szakmában. Sajnos, ez meg is látszik. A
Ghustó határozottan ígéretesnek bizonyul, de hiányzik belőle az ösztön és a
kifinomultság gyilkos kombinációja, ami a Violetet olyan sikeressé tette a
kritikusok és a vendégek körében egyaránt.
És ilyen hangnemben folytatódik, ravaszul arra célozva, hogy Oscar
tehetsége jobban ki tudott bontakozni Angus Torrence birodalmának részeként.
Amikor odaérek az ételeket taglaló szekcióig, kezd egyre fájdalmasabbá válni az
olvasás. Oscarra nézek, hogy kifejezzem az együttérzésemet, de csak biccent,
hogy olvassam tovább.
Az aznap esti specialitás serpenyőben sült pisztráng volt fűszeres vajban.
Sajnos nem volt elég speciális ahhoz, hogy kiérdemelje a nevét. A visszafogott
tökéletesség egy dolog, de ennek inkább olyan íze volt, mint valami
parasztvacsorának. Az asszony jobban járt a bárány vesével, bár erre a fogásra
is ráfért volna egy radikálisabb megközelítés.
– Mióta esznek a parasztok pisztrángot? Egy knightsbridge-i gulágban
szokott lógni ez a pasas? – Oscar zord arccal hallgat. Lehet, hogy túl nyeglének
véli a megjegyzésem? – Nagyon sajnálom – teszem hozzá, és leteszem a szörnyű
irományt. – Ez nagy csalódás mindnyájunknak. Oscar gyilkos tekintetet vet rá,
aztán összegyűri, és a falnak hajítja. –
 Kurvára tudhattam volna – mondja. – Tudhattam volna, hogy Angus nem fog
ilyen könnyen kiengedni a markából.
– Miért, szerinted ő áll a...?
– Mindenkit ismer. Akár egy maffiafőnök. A kommunikációs szakemberei olyan
kegyetlenek, hogy Alistor Campbell összepisilné a gatyáját tőlük. A Sunday
Timest is a markukban tartják, kizárt dolog volt, hogy hagyják megjelenni azt a
cikket.
Paranoiás lenne? A bizonyítékot tekintve attól tartok, nem. Egyetlen röpke, önző
pillanatra átfut az agyamon, hogy vajon a pisztráng-hadművelet volt-e a felelős,
de a bírálat lagymatag dicsérete ennél átfogóbb területet érint. A megfelelő
vigaszszavak után kutatok, de túlságosan is tisztában vagyok vele, mekkorát
szívunk ezzel a cikkel, hogy milyen hatással lehet a Ghustó jövőjére. Ahogy a
helyes megfogalmazáson töröm a fejem, hirtelen belém hasít, milyen fura, hogy
én lettem a kiválasztott személy, akinek elsírta a bánatát, annak ellenére, hogy
negyedórával ezelőtt még leordította a fejem.
– Oscar, a szakácsművészeted csodálatos, ezen egyetlen rossz kritika sem tud
változtatni. Az emberek hírét viszik az étteremnek, megjelennek majd más
írások is, csillagok...
Halványan elmosolyodik. Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy együgyű liba
vagyok. Nem hibáztatom érte teljesen – tudom, hogy elbagatellizálom a hatást,
hogy hamis vigasz, amit nyújtok -, de nem tehetek róla. Olyan vagyok, mint egy
csapatnyi pomponlány, akik nem hajlandóak elhagyni a pályát, nem fogadják el a
tényt, hogy leradírozták őket.
– Mit szólt Lydia? – kérdezem, feladva arra tett kísérletemet, hogy valamiképp
pozitív dologként tüntessem fel a cikket.
– Még nem mondtam el neki.
– Még nem mondtad el?
– Lydia sosem akarta, hogy feladjam az ottani állásom. Szerinte ostobaság volt,
főleg, hogy épp azelőtt szereztük meg a második csillagunkat.
– Akkor hogyhogy eljött veled?
– Egy csapat vagyunk, csak többé már nem „úgy”. Különben is, Angus pokollá
tette volna az életét, ha marad.
Hátradőlök a kanapé karfáján, miközben igyekszem megemészteni a hallottakat.
Ki akar visszaszerezni kit? Valamelyikük biztosan erre pályázik.
– Szóval te és Lydia...
– Miért érdekel téged ez ennyire? – kérdi élesen.
– Csak nem értem, ennyi az egész. Ha nekem együtt kéne dolgoznom az
exemmel, már az első napon belévágnám a henteskést. Vagy ledarálnám az arcát
a húsdarálón...
– Kezdek túlságosan belemelegedni.
– Túl fiatalon találkoztunk, napi huszonnégy órát dolgoztunk, idősebbé és
bölcsebbé váltunk, és rájöttünk, hogy már nem vagyunk szerelmesek. Az isten
szerelmére, húsz évvel ezelőtt történt! Lydia épp az emelt szintű vizsgáira
készült, és úgy öltözködött, akár Madonna, amivel nem igazán aratott sikert
Putney-ban.
Magamban feltűnés nélkül számolgatni kezdek. Gyanítom, hogy Lydia egyike
azoknak a nőknek, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy harminckilenc
évesek, mígnem valaki a haláluk után nem csavarja ki a kezükből az útlevelet.
– Együtt szakácskodtam a fivérével – folytatja Oscar. – Elhívtam Lydiát egy
randira, azt hiszem, egy U2 koncertre a Wembley stadionba. A többi, ahogy azt
mondani szokták, történelem.
– Pontosan!
– Pontosan micsoda? – értetlenkedik, és közelebb húzza a székét.
– Hát ez a közös történelmetek. Hogy bírod elviselni egy lefokozott változatát
annak, ami volt? Ha a kapcsolat már nem ugyanaz, mint régen, nem
kínszenvedés az egész?
– Kínszenvedés? – Elneveti magát. – A dolgok megváltoznak. Az emberek
megváltoznak. Még mindig jól kijövünk egymással. Jobban, mint amikor még
megjátszottuk, hogy mi vagyunk minden szerelmes álma. Hogy őszinte legyek,
elveszett lennék nélküle. Csak többé már nem akarunk ágyba bújni egymással. –
Túl sok információ! – Egy kicsit idealista vagy, nem igaz, Halas Lány?
Bocsánat. Amber.
Leereszkedően elmosolyodik színtiszta naivitásomon tűnődve. Mégis, inkább
lennék naiv, mint cinikus, a hét bármelyik napján. Hát nem a legjobb után
kellene vágyakoznunk és törekednünk, ahelyett, hogy bemeséljük magunknak, a
vigaszdíj is megteszi? Teljes szívemből remélem, Dom tisztában van vele, hogy
ő csak a vigaszdíjat kapta.
– Nem ordítoztam volna veled, ha tudom, hogy ilyen kis nebáncsvirág vagy –
teszi hozzá Oscar önelégült vigyorral az arcán.
– Nem vagyok nebáncsvirág! – vágok vissza egy kicsit túl csípősen. – Tudok
vigyázni magamra.
– Tudom, hogy tudsz – mondja, ezúttal kicsit gyengédebben. – De nem lett volna
szabad úgy elveszítenem a fejem. Csak szerettem volna, ha ott vagy mellettem,
amikor elolvastam azt a szart. Nem is tudom... talán kezdek hozzászokni a
közelségedhez.
A kelleténél egy másodperccel tovább tartja fogva a pillantásom, és mielőtt
eljutna a tudatomig, mit csinálok, már át is vágok a szobán, és megcsókolom. Mi
a fenét művelek? El kellene húzódnom, de még nem állok készen a normál
üzemmódra. A világ tótágast állt, és minden olyan fura: semmiben és senkiben
nem lehet megbízni.
– Lassíts! – mondja, ahogy az egyik kezemet becsúsztatom az inge alá. – Biztos
vagy benne?
– Igen – bizonygatom, és még jobban hozzá simulok.
– Ahogy kívánod – feleli, és hátradönt a kanapén.
Van valami határozottan domináns benne, az érzés, hogy nem lehet neki nemet
mondani. Most, hogy zöld utat adtam neki, már semmi sem állíthatja meg ezt a
vonatot. Durván, szenvedélyesen megcsókol, és minden teketóriázás nélkül a
felsőm alá csúsztatja az egyik kezét. Persze nem úgy, mint egy tesztoszteron
hajtotta kamasz, aki nem képes visszafogni az iramot. Egyetlen mozdulattal
lerántja rólam a ruhát, és olyan izgatóan csókolja meg fedetlen bőrömet, hogy
még ha akarnék se tudnék neki ellenállni. Mire megszabadít minden
ruhadarabomtól, már ő is meztelen. A karjába kap, és az ágyához cipel. Itt egy
kis szünetet kérek, mert hirtelen sokként ér a tény, hogy egy ágyban találom
magam egy férfival, ráadásul nem is akárkivel. Ránézek, és a szemem széles,
izmos testének látványában fürdik, amely annyira különbözik Dom
szalonagárszerű alakjától. A fizikai felismerés, hogy mi fog most történni velem,
ismét megperdíti ezt a feje tetejére állított világot, és magamban azon tűnődöm,
vajon kitart-e a színlelt bátorságom.
Oscar bizonyára megérzi, mi megy végbe bennem, mert váratlan gyengédséggel
megsimogatja az arcom. – Hogy érzed magad? – kérdi, és ezzel mindent rendbe
tesz.
*
Egész addig nem esett le, mennyire frusztrált vagyok szexuálisan, míg nem
szexeltem. Szegény pasas. Amióta visszanyertem az emlékezőtehetségem, le se
szállók róla. A tintafekete félhomályban fekve megpróbálok nem gondolni arra,
milyen kevés idő marad a mai éjszakából az alvásra. Oscar végigfuttatja egyik
ujját a homlokomon.
– Mi jár abban a tevékeny kis agyadban? Még mindig a tökök? Az agyam azon
jár, hogyan fojtsam vissza az előbb megtörtént őrültség nyomában fenyegető
pánikot.
– Nem, már nem gondolok a tökökre.
– Az én tökeimre gondolsz?
– Úgy vélem, ideje békén hagynom a tökeidet.
– Oké, talán ma estére. De nem véglegesen.
– De, Oscar, mi lesz a...?
– Minden rendben lesz. Csak ne fordítva vedd fel a bugyidat.
– Kábé két órája nem is láttam a bugyimat.
– Pedig imádnivaló. Fekete csipkés izé.
És ezzel elszenderedik, én pedig ébren fekve azon morfondírozom, mi a fene
történt. Iszonyú hosszú időmbe telik kényelmesen elhelyezkedni. Túlságosan
hozzászoktam, hogy egyedül alszom. Fura érzés helyet adni egy másik testnek,
főleg egy ilyen ismeretlen testnek. Végül szorosan hozzásimulok, az arcom a
mellkasának nyomódik. Az igazat megvallva nagyon megnyugtató érzés, ahogy
ez a méretes, erőteljes férfi itt szuszog felettem. Ma este nem hiszem, hogy el
tudnám viselni az egyedüllétet.

Amikor felébredek, jó tíz másodpercembe telik, míg rájövök, hol is vagyok.

Az orrom Oscar oldalába nyomódva, karom átvetve a mellkasán. Te jó ég,
remélem nem folyt ki a nyálam! Azon gondolkodom, hogyan szabadíthatnám ki
magam, amikor megmozdul, és váratlan gyengédséggel egy csókot lehel a
hajamra.
– ’Reggelt Halas... jó reggelt, Amber.
– ’Reggelt – mormogom, arccal lefelé. Szégyellem a meztelenségem, a reggeli
szájszagom, a minden bizonnyal zsíros hajam.
Hüvelykujját az állam alá illeszti, és felemeli az arcom. – Próbáljuk meg még
egyszer? Jó reggelt, Amber. Kérsz egy csésze kávét?
– Jó reggelt, Oscar – mondom, és önkéntelenül is kuncogni kezdek. – Ez igazán
kedves tőled.
– Na, ha már úgyis nekiállsz, akkor csinálj egyet nekem is.
– Ezt nem hiszem el! – Csak viccelek! – teszi hozzá gyorsan, látva az elsötétülő
ábrázatom. – Öt perc múlva itt vagyok. – Kigurul az ágyból. Abszolút nem
zavartatja magát a meztelensége miatt. Az ajtóról leakaszt egy szürke
hálóköntöst, majd tüsténkedni kezd a konyhában. Hallom, ahogy ledarálja a
kávét, ahogy kicsorgatja a habos tejet a gépből. Lehet, hogy a párkapcsolatok
tekintetében nem egy idealista, de a kávét illetően kétségkívül az. Jobb, ha nem
árulom el neki, hogy a napot legtöbbször instant kávéval kezdem. Két, alátétekre
tett csészével tér vissza, és az egyiket leteszi mellém.
– Figyelmeztetlek, rakéta üzemanyag van benne. A mai nap nehéz lesz, és
szükségem lesz rá, hogy mindent beleadj.
– Nem szívesen világosítalak fel, de azt hiszem, megkaptál tőlem mindent, amim
csak volt – mondom, és egy kicsit szorosabbra vonom a mellem körül a lepedőt.
Oscar rám vigyorog.
– És ahogyan te mondanád, igazán pompás volt. – Az ujjával körberajzolja az
arcom. – Több mint pompás. Kibaszottul csodálatos. De most a másik fajta
tehetségedre van szükségem.
– Ne feledd, hogy ma csak egy műszakra vagyok beosztva. Este már nem
dolgozom.
Oscarról lerí a csalódottság. – Ma tényleg nem kellene cserbenhagynod –
morogja. – Főleg nem a kritika alávaló bombája után...
– Már tök régen kikértem ezt az estét. Annyi duplaműszakot végiggüriztem ezen
a héten, hogy az összeomlás szélén állok. – Huh, ezt elszúrtam. Az ember soha
ne panaszkodjon a munkaidejére, főleg ne pucéran.
– Ma van a bátyám szülinapi vacsorája. Egyszerűen nem tudom kihúzni magam.
– Mennyi idős?
– Ööö... harmincnégy.
– És te hány éves vagy?
– Mit gondolsz, hány éves vagyok?
– Nem fogsz behúzni a csőbe – feleli fanyarul.
– Harmincegy.
– Tíz év – jegyzi meg, és sietősen belekortyol a kávéjába. – Szóval tizennégy
éves voltál, amikor én apa lettem. Ennyi. Öltözz fel gyorsan.
Zaklatott arcába nézek. Ez az egész egy kész katasztrófa. Képtelen vagyok
megbirkózni további megaláztatásokkal.
– Csak viccelek! – kiáltja ismét. Leteszi a kávéját, és mellém hemperedik.
– Csak viccelek – mondja lágyan, aztán csókolni kezd, és a keze bebarangolja az
egész testem. Olyan, mint a drog. Amint fölém kerül, teljesen elveszítem magam
benne. Mindig ilyen voltam, vagy ő különösen tehetséges? Hogy
megválaszoljam ezt a kérdést, el kellene gondolkodnom Dommal kapcsolatban,
de kizárt dolog, hogy ezt tegyem, amikor ilyen nagyszerű figyelemelterelésben
van részem.
Fél órával később ott állok Oscar hatalmas zuhanyrózsája alatt, és igyekszem
napirendre térni afelett, hogy a következő nyolc órát azzal kell majd töltenem,
hogy folyamatosan azt csiripelem: „Igenis, séf”, annak a fickónak, aki az elmúlt
nyolc órát a testem minden apró zegzugának a felfedezésével töltötte. Nincs
értelme a jövőn töprengeni – egyszerűen túl kell élnem a mai napot, amilyen
professzionálisan csak lehet. Ráérek utána kielemezni. Bárcsak ne kéne alig
háromórányi alvás után ma este még Ralph vacsorájára is elmennem! Szinte
hallom a szánakozó megjegyzéseket: „Szegény Amber, fiatalon elvált, és olyan
gyűrött az arca, mint Ronnie Woodé”. Egy egész gyárnyi alapozóra lesz
szükségem, hogy megközelítőleg szalonképes legyek.
Egy vastag törölközőbe csavarom magam, és hirtelen letaglóz egy gyakorlati
kérdés. Hogy az ördögbe fogok úgy lesettenkedni a földszintre, hogy senki ne
vegye észre, honnan bukkantam elő? Ráadásul váltás ruha sincs nálam.
Kénytelen leszek kifordítva felvenni a bugyimat, mint valami züllött lotyó egy
alkoholmámoros éjszaka után. A konyhában bukkanok rá Oscarra. A
szakácsruháját viseli.
– Rossz hírem van számodra – mondom.
– Szifiliszed van?
– Jesszus, ilyet még viccből se! Nem, csupán össze kell kötöznöd a lepedőidet,
hogy lemászhassak az ablakodon keresztül.
– Ne légy butus, nem az Alcatrazból készülsz megszökni. Lemegyek,
ellenőrzőm, hogy tiszta-e a levegő, aztán úgy teszel, mintha a bejárati ajtón
átjöttél volna be.
– Ez nem olyan egyszerű! Mi van, ha Lydia már lent van? Vagy Johnny, vagy...?
– Nyilvánvaló, hogy őt jóval kevésbé zavarja a lehetőség, és egy féltékeny
pillanatra átfut az agyamon, hogy talán Lydia orra alá akarja dörgölni a
viszonyunkat. Talán csak egy gyalog vagyok a beteges sakkjátszmájukban, egy
visszavágásnak szánt numera, csak hogy emlékeztesse Lydiát, melyikük áll
nyerésre.
– Lehet, hogy tévedek, de nem úgy nézel ki, mint egy gyakorlott sziklamászó,
így hát nem hiszem, hogy túl sok lehetőség állna rendelkezésedre. – Megvonja a
vállát. – Különben is a te hibád. Te használtál ki engem. Ha nem lettél volna úgy
beindulva, már egy órája lent lehetnénk.
Atyavilág, a falra bír kergetni a nyugalmával! De szerencsére igaza van és
tényleg tiszta a levegő, úgyhogy gond nélkül bejutok a konyhába. Az első fél
órában hangsúlyozottan ügyet sem vetünk egymásra. Én fel-alá rohangálok a
munkaállomások közt, és azzal a túláradó energiával ütöm bele a csőröm
mindenbe, ahogy azt egy betépett macskabagolytól várná az ember. Amikor
odaérek Maya munkaasztalához, olyan pillantást vet rám, mintha a lelkembe
látna, és a látvány elborzasztaná.
– Itt minden rendben? – kérdeni, aztán észreveszem, hogy becsúsztatja a gyilkos
kritika egy példányát az asztala alá, miközben néhány kezdő szakács
elsompolyog mellőle.
– Minden a legnagyobb rendben – biztosít, én pedig nem feszegetem a témát,
csupán sajnálattal gondolok Oscarra.
Lopva egy pillantást vetek felé, de láthatólag nem vett észre semmit. Remélem, a
többiek nem veszik készpénznek a kritika minden szavát, és nem fogják
kigúnyolni, amiért olyan nagy hűhót csapott az első vázlat körül. Vajon
menynyire kedveli a személyzet? Nem ő a világ legmegközelíthetőbb férfija.
Állandóan zsémbel és morog, kivéve, ha van valami ok az ünneplésre. Mostanra
már jobban ismerem (sokkal jobban), de ha valaki csak a hagymáit sütögeti,
fogalma sincs róla, milyen vicces vagy elbűvölő tud lenni. Pedig most jobban
szüksége van a lojalitásukra, mint eddig valaha.
*
 Extra-engedelmes vagyok az egész műszak alatt, nehogy Oscar azt higgye,
most, hogy látta a bugyimat, elfeledkezem a rangsorban elfoglalt helyemről.
Oscar teljesen belemerül a munkába, nem beszél senkivel, és nem tehetek róla,
de paranoia-abroncs szorítja össze a szívem. Több volt egy revans numeránál,
sokkal több, de nem hiszem, hogy az időzítés véletlen lett volna. Most, hogy a
délelőtt hideg fényében összevagdosom a hozzávalókat, a logikus
gondolkodásomat (vagy annak hiányát) eredendően hibásnak érzem. Hogyan
tegyük túl magunkat egy bénító visszautasításon? Bújjunk ágyba egy pasival, aki
kilencvenkilenc százalékos valószínűséggel vissza fog minket utasítani, hogy
aztán elkerülhetetlenül mindennap belé botoljunk, hacsak nem követünk el
karrier-öngyilkosságot. A romantika terén egyszerűen zseniális vagyok.
Minden erőmet igénybe veszi, hogy megőrizzem a nyugalmam, főleg,
amikor Oscar az eltűnt tengeri só miatt vicsorog rám. Mit gondol, talán
kiosontam és vettem egy forró fürdőt? Távolról sem vagyok felkészülve Lydia
megérkezésére, aki fenségesen belibben a konyhába, Oscaron kívül tudomást se
véve senkiről. Hirtelen minden hipervalódinak érződik, egy szerelmi ötszög
neonfényben tündökölve. Lydia szabadon hagyta a pályát, amikor különvált
Oscartól, lehetővé téve, hogy beszivárogjak és birtokba vegyem. De soha
eszembe se jutott volna megtenni, ha Dommal nem távolodunk el egymástól,
lehetőséget teremtve ezzel Rachelnek, hogy az éj leple alatt beosonjon, és tábort
verjen. Intim kapcsolat köti össze mind az ötünket, bármennyire is úgy teszünk,
mintha ezek a kötelékek már megszakadtak volna. Bármit is mondjon Oscar,
nem hiszem, hogy Lydiát ne törné össze, ha megtudná, mi történt az elmúlt éjjel,
ráadásul az orra előtt.
A tény, hogy ezt tudom, és átérzem, hogy az ő szemében én lennék Rachel,
teljességgel álszentté teszi a rám-rám törő féltékenységi hullámot. Amikor
észreveszem, hogy Oscar hirtelen megtorpan, és minden figyelmét Lydiának
szenteli, olyan érzésem van, mintha egy teherautó robogna át rajtam. A Lydia
iránti tisztelet nála zsigeri, és egy egész világ választja el a velem szemben
tanúsított laza gorombaságtól. Tegnap ilyenkor magasról tettem volna rá, ez lett
volna a világ legtermészetesebb dolga, ám most úgy érzem magam, mint akit
arcul csaptak. Muszáj a fékre lépnem, mielőtt még a mostaninál is nagyobb
katyvaszba kerülünk. De valami történt, valami szenvedélyes és illogikus érzés
ütötte fel a fejét bennem, és ahhoz, hogy kalickába zárjam, lehet, hogy nagyobb
akaraterőre lesz szükségem, mint ami a rendelkezésemre áll.
Eltűnnek az irodában, nyilván azért, hogy megvitassák a cikket, én pedig a
távolodó hátukat nézem. Mennyire meghitten mutatnak együtt. Jó negyedórát
töltenek bezárkózva, és az az eszelős meggyőződésem támad, hogy Oscar
bizonyára azon ügyködik, hogy elcsábítsa. Agyam mókuskerekének eszeveszett
pörgését a komoly arckifejezésű Johnny érkezése zárja rövidre.
– Jó reggelt, Amber – üdvözöl hidegen, és olyan tekintélyparancsolóan, hogy
akár Károly herceg főkamarásának is elmehetne. Nincs idő az udvarias
semmiségekre, fejest ugrok a közepébe.
– Johnny, még egyszer elnézést kérek a tegnap esti szörnyű viselkedésemért. –
És ez még csak a kezdet. – Nincs mentségem rá, hogy ilyen módon
veszélyeztettem az étterem működését, de... – Itt elakad a hangom, ahogy egy
pillanatra bevillan a kép: Dom és Rachel édes kettesben eltöltött vacsorája. Nem
vagyok benne biztos, hogy képes vagyok feltárni magam oly módon, ami
segítene megmagyaráznom a bűnömet, de úgy látszik, nincs más választásom.
Johnny hallgat, mint a sír, és arra vár, hogy megássam a saját vermemet.
– A volt férjem volt az. Különváltunk, a miatt a ...nő miatt. – Normális esetben
ide beszúrnék egy durva jelzőt, de ma mintha minden harci erőm elszállt volna.
– Megesküdött nekem, hogy vége, szóval amikor megláttam őket együtt a
születésnapján... elvesztettem a fejem, na. Tudod te is, milyen az, amikor a
szerelem átcsap gyűlöletbe? – Könyörgő pillantást vetek rá, és az arckifejezése
meglágyul.
– Tegnap volt Leó első munkanapja itt. Távolról sem volt felkészülve az azt
követő káoszra. – Elhallgat, a dühe láthatólag elpárolgott. – Hál’istennek, hogy
Lydia nem volt itt.
– Vagyis nem mesélted el neki?
– Nem vagyok spicli.
– Nagyon köszönöm. Tényleg nem akarom elveszíteni ezt az állást. Sem most,
sem máskor.
Elmosolyodik. – Valóban rémesen hangzik, ezt aláírom. Fogalmam sem volt
róla, hogy elváltál.
– Ez nem olyasmi, amit az ember szétkürtöl – jegyzem meg csendesen.
– Tudod, mit gondolok?
– Mit gondolsz?
– Amit mondtam már neked. Hogy te vagy a legjobb vaj itt. A vajak királya,
válás ide vagy oda. – Egy mosoly hasítja ketté az arcát, mint a víztükörre eső
napfény, és eltűnődöm, vajon miféle érzéseket táplál irányomban. Alig ismer,
úgyhogy az egész nem lehet több egy illúzióba burkolt fantáziaszüleménynél, de
valamiért az az érzésem, hogy egy szimpla lángra lobbanásnál többről van szó.
*
Ma elvileg csendes műszak után kellene áhítoznom, de a tény, hogy a
szokásosnál kisebb őrültekháza van, nem okoz örömet. Egy csomó vendég az
utolsó pillanatban mondja le a foglalást, néhányan nem is szólnak, csak nem
jelennek meg, ami nyilván Tristram negatív hangvételű cikkének köszönhető.
Oscar megsebzett medveként csapkod a konyhában, és parancsokat dörmög.
Semmi sem jó, amit csinálunk, nem szól a zene sem, nincs nevetés, csak
meghunyászkodó séfek, akik igyekeznek a valóságosnál elfoglaltabbnak
látszani. Tovább maradok, mint amennyit egy dupla műszak megkíván. Lényem
szánalmas része bátorításra vágyik. Végül aztán eljön az ideje, hogy elinduljak.
Oscar merev állkapoccsal tesz-vesz a munkaasztala körül. Ahogy felnéz, a
pillantása olyan sötét és hideg, mint a szibériai éjszaka.
– Ööö, Oscar, hamarosan indulnom kell. Ma van a bátyám születésnapja, és...
– Tudom.
Körbepillantok, hallotta-e valaki. Nem feltűnő, hogy tudja, hová megyek?
– Sajnálom – mondom, bár nem kéne bocsánatot kérnem azért, amiért kiveszek
egy vacak estét. – Csak mert nem láttam ezer éve, és...
– És ma harmincnégy éves. Vágom.
Olyan kegyetlen, amikor ilyen makacs és hajthatatlan. Szeretnék kikényszeríteni
belőle egy icipici reakciót, de semmi. Csupán a megaláztatás ismerős perzselése.
Csak magamat hibáztathatom – a szabályok ismét a régiek, nekem pedig
követnem kell őket.
– Segíthetek még valamit, mielőtt elindulnék? – Érzem, ahogy vörös pír önti el
az arcom. – Például a menükkel? Elégedett vagy a ma esti specialitásokkal?
Szobormerev arccal néz rám, aztán elvigyorodik. De ki hibáztatná? A
pipacsvörös arcom, és ahogy aggodalmasan tekergetem a konyharuhát, mintha
rózsafüzér lenne.
– Rendben, Halas Lány, beszéljük meg a specialitásokat. Megkérhetnélek, hogy
fáradj be az irodámba?
Amikor azonban átlépünk a küszöbön, olyan, mintha Tükörországba, egy
párhuzamos univerzumba léptünk volna át. Úgy csókol, mintha az élete függne
tőle, miközben megpróbálja lehántani a ruhát a testemről.
– Lassíts! – kérem, és eltávolítóm a kezét a dekoltázsomról. Korábban
nehezemre esett elviselni az érzést, hogy egyfajta áthatolhatatlan páncél veszi
körül, de ez a mostani helyzet sem kevésbé bonyolult.
– Nem tudok úgy rád nézni, hogy ne akarnálak megdöngetni – morogja. Érzések
különös keveréke önt el: háromnegyed részben vágyakozás, negyed rész félelem.
Jobban teszem, ha vigyázok magamra.
– Ez meglehetősen megnehezítheti a munkánkat, mivel egyazon konyhában
dolgozunk. Esküdni mernék rá, hogy van egy „meztelenségi” záradék a
szerződésemben.
– Aha, direkt rád gondolva tetettem bele – feleli, és lejjebb csúsztatja az egyik
kezét.
Ellépek mellőle. Muszáj, hogy ura maradjak a helyzetnek. Lehet, hogy ő fekteti
le a szabályokat, de döntőbíróként nekem is van némi beleszólásom. – Tényleg a
specialitásokról akartál velem beszélni?
Összevont szemöldökkel néz rám, de nem érzem túl haragosnak. – Oké,
rendben. Nézd át, amit összeírtam jövő hétre. – Beizzítja a laptopját. – Nem
fogom hagyni, hogy az a köcsög Angus tönkretegyen. Készen kell állnunk a
bírák érkezésére.
– Csak egyetlen kritika volt...
– Nem akarok beszélni róla – jelenti ki határozottan. – Ha gondolod, olvasd át.
Azon kapom magam, hogy totál belemerülök az általa kreált fogásokba. Mint
mindig, most is lenyűgöznek a valószínűtlen párosítások, amikkel előállt.
Bátorkodom tenni néhány javaslatot – némelyiket egy hangos horkantással
elintézi, másokat kelletlenül fontolóra vesz. Csak amikor a csütörtöknél járunk,
ébredek rá, hogy egy egész órát elpazaroltam. Vagyis, nem pazaroltam, de...
– A francba! Végem van! Muszáj indulnom. Fél nyolcra már Ealingben kellett
volna lennem.
– Oda fogsz érni. Csak ints le egy taxit. Bőven van időd.
Gőze sincs a szituról. Még haza kell rohannom, hogy ledobjam magamról a
büdös alsóneműimet, mielőtt elindulnék a külváros mélyébe. És annak az esélye,
hogy megengedhessek magamnak egy taxit egy ekkora távon, körülbelül akkora,
mint hogy spontán kibéreljek egy űrhajót, hogy a Marsra röpítsen.
Felpattanhatnék a robogómra, de képtelen vagyok színjózanul megjelenni ezen a
vigasságon.
– Aha – mormolom, és még egyszer utoljára megcsókolom. – Holnap
találkozunk.
*
Beesem az ajtón. Pár másodperc alatt kellene átvedlenem. A szépítkezési
terveimről pedig jobb, ha el is feledkezem – egy leheletnyi szempillaspirál, egy
kis száraz sampon, parfüm és már itt sem vagyok. De ehelyett majdnem
elvágódok, egy gigantikus méretű Selfridges táskába ütközve – és ez csak az
első a sorban, amely tarka menetként nyúlik el a folyosó teljes hosszában. Ez
rosszat sejtet.
– Milly?
Ma reggel küldtem neki egy sms-t, csak hogy megnyugtassam, nem fekszem
holtan egy árokban, amire egy sima „Oké, puszi”-t kaptam válaszul. Az
érdeklődés teljes hiányát aggasztónak találtam, de akkor nem volt erőm ezen
morfondírozni.
– Szia – mondja csendesen. A kanapén kuporog, egy szürke kardigánban,
amin még rajta a hatalmas árcédula. Az árat nem árulom el, mert
megrémülnétek. Legyen annyi elég, hogy a heti fizum felét egy iskolai
egyenruhának kinéző darabra költötte (oké, aláírom, kasmírból van).
– Jól vagy? – kérdezem, bár jól tudom, hogy nincs. Ez az alapvető ellentmondás
Millyben. Egy darabig az egekben repked, aztán hirtelen a mélybe zuhan. És a
mélyet úgy értem, hogy mélyen a föld alá.
– Aha, minden okés.
Ha jó testvére lennék, el is hinném neki, gyorsan kirittyenteném magam és
kiszáguldanék az ajtón, de barátként eláshatnám magam. Így hát letelepszem a
kanapé karfájára, és megfogom a kezét. Nem néz rám.
– Nem, látom, hogy semmi sem okés. Mesélj.
– Sietned kell – feleli. Ebben a pillanatban, mintegy bizonyításképp, dühösen
megcsörren a telefonom. – És különben is, nincs semmi konkrét dolog, csak...
– Csak?
– Csak az általános érzés, hogy az emberi létezés értelmetlen és hiábavaló.
– Értem. Szóval egy igazi, átfogó egzisztenciális krízis.
– Megszorítom a kezét, hogy mosolyra bírjam. – Nos, igen, ez valóban
semminek minősül.
A szája sarka egy parányit felfelé görbül, és szorosabban a sovány teste köré
fonja a kardigánját. Most mit csináljak? Azóta ismerem Millyt, mióta mindketten
úgy véltük, hogy a kordbársony OshKosh overallok a divat terén felérnek egy
kinyilatkoztatással, és mindig is megvolt benne a hajlam, hogy belesüppedjen a
búskomorságba.
– Tudom, hogy ez hülyeség, Amber, de nem akarom arra fogni, hogy szingli
vagyok. Úgy érteni, minden esélyem megvan rá, hogy most már bármelyik nap
találkozom valakivel, aki nem lovakat nyugtatózik csak úgy szórakozásból, de
ezt az egészet már egy kicsit soknak érzem.
– Mit érzel soknak?
– A taposómalmot, ami ezzel jár. Meló, randi véletlen– szerű idegenekkel,
mélyhűtött vacsik a Marks and Spencer-ből. – Ez alkalommal valódi mosoly ül
ki az arcán. – Kivéve, amikor a szabadnapjaidon megmentesz önmagámtól.
Belém hasít a bűntudat, amiért olyan gyakran hagyom magára négyszögletes
mélyhűtött műkajával. Felállok, és megragadom a kezét, hogy felhúzzam.
– Amelia Arbuthnot, ezennel hivatalosan megmentelek önmagadtól. Ennek a
kardigánnak szüksége van egy kis kiruccanásra. Velem jössz. Nem foglak itt
hagyni egymagadban. Útközben megküzdhetünk az emberi létezés alapvető
értelmetlenségének kérdésével. És azt is elmesélhetem, miért nem jöttem haza
múlt éjjel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy én... és különben is, ez nem egy ültetős
vacsora?
Megráncigálom kicsit. – Elég a kifogásokból! Majd kölcsönkérünk egy
széket, és megosztozunk az én adagomon. Ami őszintén szólva egy áldás nekem,
mert Beth akkor sem lenne képes összeütni valami normális kaját, ha az élete
múlna rajta. – Látom, hogy gyengül az ellenállás, de még nincs teljesen
meggyőzve. – Gyerünk, Mils. Nem akarom elbagatellizálni az érzéseidet, de ha
csak itthon fősz egymagadban, azzal nem lépsz előbbre. Bízz bennem. Szakértő
vagyok a témában.
Végre rááll a dologra, és teljes hangerővel Beyoncét bömböltetünk,
miközben kisminkeljük magunkat. Nem színtiszta önzetlenség vezet: örülök,
hogy lesz társaságom, még ha borongós hangulatban van is. A férjnél egy fokkal
lejjebb van, de ha jobban belegondolok, inkább Milly legyen mellettem, mint
egy szemétláda, aki megcsalt. Nem rá gondolni! Nem rá gondolni! Szerencsére
egy Oscartól érkező szexis sms hangos pittyenése eltereli a figyelmemet, mielőtt
túlságosan rákattannék a témára.
Amint elkészülve bepréselődünk egy taxiba (hála Millynek, amiért
felajánlotta), megpróbálok kicsit mélyebbre ásni.
– Történt valami?
– Nem, nem igazán.
Ez nekem egy kicsit magas: az igazat megvallva, mindig is az volt. A tiszavirág
életű mélabú nem igazán az én szakterületem: ha én nyomorúságosán érzem
magam, azt határozott, világos okkal teszem, nem pedig ködös, megfoghatatlan,
bizonytalan szomorúságra alapozva. És nyomorúságról van szó, nem
depresszióról. A depresszió egyfajta mocsaras, ingoványos terület, egy posvány,
amelybe az ember akarata ellenére beleragad. A nyomorúság lehet, hogy hideg
és metsző, de az ember képes minden erejét összeszedve átevickélni rajta, hogy
aztán kimerültén összerogyjon a másik oldalon.
– Szóval, ez így nem teljesen igaz...
Megkönnyebbülök. Ha van valami oka, akkor megoldás is kell hogy legyen rá. –
Mi történt? Nekem elmondhatod.
– Szörnyen fog hangzani. Azt fogod gondolni, hogy egy elkényeztetett liba
vagyok.
– Sosem gondolnék ilyet!
Elhallgat, és rám néz. – Kaptam egy rakás pénzt, amire nem számítottam.
– Az arckifejezésem láttán feljajdul. – Látod? Mondtam, hogy ennek semmi
értelme. Szánalmas vagyok!
– Emiatt vagy boldogtalan?
– Részben. Csak ültem ott, bámultam a számlaegyenlegemet, és rosszul éreztem
magam. Enyhén groteszknek látszik ez az egész. Mondjuk a nagy részét
jótékonysági célra fogom fordítani, átutalom az Oxfamnak, bár tudom, hogy
apám irtó dühös lesz rám.
– Még mindig nem értem, miért tesz ez szomorúvá. – Azt kívánom, bárcsak
fordítva is működne a dolog. Bárcsak a hiteltúllépésem annyira boldoggá tenne,
hogy egy szál bugyiban lejtenék örömtáncot az Oxford Streeten.
– Olyan érzésem van, mint akit kiheréltek. – Mindketten kuncogni kezdünk, és
megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Talán nem jól válogattam meg a szavaimat. Csak olyan, mintha... szóval
valahogy értelmetlenné tesz mindent, amit csinálok. Soha nem lennék képes
ennyi pénzt keresni, még ha ezer évig élnék, akkor se. Talán ezért van az, hogy
soha nem próbálkoztam meg vele. Nézz rám. Itt állok harmincegy évesen,
jótékonykodom, a magánéletem egy katasztrófa, és nem tudok mást felmutatni,
mint egy sor csodás kasmírkardigánt.
– Ne légy már ilyen szigorú önmagaddal szemben – intem, ahogy végre összeáll
a kép. Biztos vagyok benne, hogy néhány ember szerint Milly az utolsó személy
a világon, akinek joga van az extrém nyomorúság érzéséhez: zéró pénzügyi
kötelezettség, tündérszerű arc, nulla cellulitisz, négy, tökéletesen működő
végtag. Szégyellem bevallani, de valaha én is a kritikusok közé tartoztam. De
most már tisztán látom, hogy pontosan ez az, ami végigráncigálja azokon a sötét
folyosókon – az érzés, hogy boldognak kéne lennie; hogy nincs elfogadható
indoka a boldogság hiányára. A pszichológiai lámpaláz bénító esete. – Az ember
egyébként sem a munkája. Nem akarok úgy hangzani, mintha a woodstocki
fesztiválról csöppentem volna ide, de a személyiséged, a kedvességed
önmagában is elegendőek.
– Éppen te mondod ezt? Amikor a karriered jelent számodra mindent?
– Nem mindent – vetem ellen gyorsan. Valóban ezt a benyomást keltem? Olyan
vagyok, mint a Bádogember, csak a szívem helyén egy Moulinex mixerrel?
– Nem, nem mindent, bocsánat. De azért boldoggá tesz.
– Igen, és úgy hiszem, egy igazi munka neked is megadná, amire szükséged van.
Ugyanakkor az a véleményem, hogy munka nélkül sem vagy értéktelen.
– Köszi, édesem – mondja, és megszorítja a kezem. – És tudom, hogy nem
fogadod el, de szeretném, ha tudnád, hogy ha arra kérnél, fizessem ki a
hiteltúllépésedet, egy nanoszekundum alatt megtenném.
– Már így is le vagyok kötelezve neked. Fillérekért bérelem tőled a szobát.
Tartsd meg a muníciódat az éhező afrikai gyerekeknek, de most komolyan –
kerepelem.
Közben már majdnem odaérünk a bátyámékhoz, de előtte még sikerül
beszámolnom az elmúlt huszonnégy óra legfőbb történéseiről. Milly tátott szájjal
mered rám. – Ígérd meg, hogy óvatos leszel – szólal meg végül, ahogy a taxi
befordul Ralph utcájába. – Mintha értékes porcelán lennél.
Természetesen igaza van, nekem pedig szükségem van a figyelmeztetésre.
Ahogy végigsétálunk az ösvényen, egy újabb sms érkezik Oscartól – ezúttal egy
kicsit édesebb, kevésbé malackodós űzi -, de visszafogom magam, és nem
válaszolok. Míg a munkahelyen minden joga megvan ahhoz, hogy ő diktálja a
feltételeket, azért minden területen nem kellene tálcán nyújtanom ezt a
kiváltságot neki.
Az ajtót Ralph nyitja ki, aki határozottan jókedvűnek látszik. Bozontos, szőke
haja fura szögben meredezik felfelé, és kockás inge félig ki van gombolva.
Mondjuk ez nem Beth műve, hanem azé az imádnivaló kis totyogóé, akit
könnyedén a karjában tart. Ralph mindig is őrülten magas és széles volt,
hatosikrek sem kottyannának meg neki.
– Feltopp anko dip?
– Szia, Frank! – mondom, és előrehajolok, hogy megpusziljam a kétéves
unokaöcsémet. Istenem, annyira gyönyörű! Duci kis arcocska, szőke haj...
Ragyogó mosollyal kinyújtja felém a ragacsos kis pracliját.
– Kuptic – teszi hozzá, és elégedetten vigyorog, amiért ő is hozzájárult a
társalgáshoz.
– Még mindig csak Frankül beszél? – kérdem.
– Eddig egyetlen angol szó sem hagyta el az ajkát. Elnézést, ez nem igaz.
Szerdán mintha azt mondta volna, hogy „nana”, de nem esküszöm meg rá. –
Ralph átadja nekem az ivadékát, hogy megölelhesse Millyt. – Szia, idegen! –
mondja. – Ezer éve nem láttalak.
– Néha meglátogathatnál minket – feleli Milly.
– Esélyem sincs rá, hogy otthon találjam a húgocskám – válaszolja Ralph, aztán
megkocogtatja az óráját. – Már megint egy forró serpenyő mellett kellett
senyvedned? Nehogy ezt is a melódra fogd!
Az igazat megvallva, egy dögös főnök alatt „senyvedtem”. Bevillan Oscar utolsó
sms-e, és a boldogság vágányára zökkenek, de naná, hogy nem fogom ennek
okait Ralph orrára kötni.
– Jut eszembe – tűnődik hangosan. – Olvastam valamit a Führeredről.
– Mit? Azt a szörnyű Sunday Times kritikát? Az egy nagy rakás szar.
– Nem, nem azt. Beth bukkant rá valahol. Mindjárt megkérdezem tőle.
Elindulok utána a folyosón, miközben összevissza puszilgatom Frank kerek,
rózsaszín kis arcocskáját, aki ezt boldog kacagással nyugtázza. A bátyám le sem
tagadhatná, hogy az ő sarja. Ralphról tudni kell, hogy ő volt a család üdvöskéje,
a mindenki által ajnározott elsőszülött, akire én és Ben úgy néztünk fel, mint egy
felszentelt királyra. Ő határozta meg, milyen játékokat játsszunk, ki kapja meg
az emeletes ágy legfelső szintjét, és hogy vajon a horgászat menő dolognak
minősül-e (eleinte igen, később már nem). Ugyanez ment a suliban is. A
veszettül intelligens és atlétikus testalkatú Ralph született vezéregyéniség volt.
Nem okozott túlságosan nagy meglepetést, hogy felvették a Cambridge-re, bár
gyanítom, hogy kis halnak lenni egy hatalmas tóban eléggé szokatlan érzés
lehetett a számára.
– Helló, mindenki! – csiripelem vidáman, és vonakodva végighordozom a
tekintetemet az összegyűlt társaságon. Minden évben ugyanaz a megszokott
banda: ’Nagy’ Greg, akit azért hívnak így, mert méreteit tekintve eléggé az:
nagy; ’Menő’ Anthony és ’Meleg’ Bryan, valamint a partnereik. Keménykedve
körbenézek, hátha sikerül felfedeznem Beth nővérét, Laurát. Külföldi tudósító,
és gyilkos humora van. Ahogy azt Domnak minden évben megjegyeztem, nem
értem, hogyhogy nem szedte fel senki. És most, hogy itt állok gyűrű nélkül,
sebezhetően, ez a megállapításom már erősen leereszkedőnek hat.
Beth félig benn a sütőben, amikor belépek a konyhába. – Ne tedd! Ne dobd el az
életed! – szellemeskedem, de túlságosan ideges ahhoz, hogy értékelje a
humorom. Üdvözlésképp megpuszil. A hajára valahogy liszt került, amitől úgy
fest, mint egy elmeháborodott nyugdíjas.
– Tegyek tejet a sárgarépához? – sziszegi sürgetőleg.
– Franknek? Bocs, de halvány gőzöm sincs róla...
– Nem, nem Franknek! A sárgarépához. Pürésítem.
– Tejet a répához? Répapüréhez? – Megpróbálom elrejteni az arcomra kiülő
undort. – Nem, én nem tennék. – Nem nézhetem tétlenül Beth szenvedését.
Jobban mondva, nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy tömeges ételmérgezés
áldozatai legyünk. – Van egy kötényed? – kérdem, mire hálásan felém dob egyet.
Ahogy szegény, ártatlan sárgarépák megmentésén fáradozom, észreveszem,
hogy Ralph bemutatja az átszellemülten mosolygó Millyt ’Menő’ Anthonynak,
aki úgy néz ki, idén egyedül érkezett. És miért is ne lenne Milly sugárzóan
boldog? Anthony magas, sötét hajú, finoman metszett állal és vakító fehér
fogsorral. A bátyámhoz hasonlóan ő is orvos, kristálytiszta akcentussal, ezenfelül
egy csodálatos kecóval a folyóparton. Csak sajnos, tragikus módon, ő a
legbájtalanabb férfi, akivel valaha is találkoztam. Arról már lekéstem, hogy
Millyt figyelmeztessem – kénytelen lesz elszenvedni a csalódást.
Ralph magukra hagyja őket, és a dudorászó Frankkel odalépnek a sütőhöz. A
dallam mintha a „Kiskacsa fürdik”-re emlékeztetne, bár a dalszövegből ez soha
nép: derülne ki. Úgy tűnik, a „huu haar barpaa” alkotja a refrént. Talán
legegyszerűbb, ha mindnyájan átváltunk Frankóira. Ez lehetne az új eszperantó.
Beth láthatólag örül a figyelemelterelésnek.
– Mindjárt leteszem aludni. Átvennéd helyettem a frontot?
Átfut az agyamon, hogy megkérem, hadd fektessem le én a picit, de egyrészt ott
lebeg az ételmérgezés kockázata, másrészt olyan ritkán látom Frankét, hogy
esetleg összetévesztene egy gyerekrablóval. így hát megelégszem azzal, hogy a
füle mögé tűröm szőke tincseit, és egy jóéjt puszit nyomok a homlokára. Egy
kicsit elszomorodom. Ahogy felegyenesedem, Ralph oldalba bök.
– Na, van valami újság? Nincs kilátásban semmiféle „szex-u-á-lis interkurzus”?
– Ralph! – csattan fel Beth. – Ne légy ilyen tapló. Rá se hederíts, Amber.
– Semmi baj – felelem, és jól oldalba vágom a bátyám.
– Fogd be! – Tudom, hogy apámon viccelődik, aki gyerekkorunkban zavartan
leültetett minket a Hogyan születik a kisbaba című könyvvel, és mindörökre az
agyunkba égette a „szex-u-á-lis interkurzus” kifejezést.
– De tényleg, mi újság? – kérdi Beth, miközben lefejti az orráról Frank duci
mancsát. – Drágám, ezt fejezd be! – tiltakozik, ahogy Frank kíváncsian feldugja
az egyik ujját az orrlyukába. Tudom, hogy kedveskedni próbál, de önkéntelenül
is az az érzésem, hogy az anyaság azt jelenti, az ember mindig csak félig van
jelen. Még ha a gyerekeid éppen nem is az orrodban vagy egy dugaszban
turkálnak, ha rendesen csinálja az ember, a szívének és agyának egy nagy részét
örökre át kell engednie a gyerekei számára.
– Alapvetően minden rendben – felelem diplomatikusan.
– Nagyszerű – mondja, de igazából nem figyel. – Nos, jobb lesz, ha felviszem az
emeletre.
– Nem is említetted, hogy Marsha férjhez megy -jegyzi meg Ralph, miután Beth
kiment.
– Kitől hallottad? – kérdem, és elönt a bűntudat, amiért még el se kezdtem
szervezni az eljegyzési partiját.
– Küldött egy emlékeztető e-mailt a dátummal. Nem olvastad?
Az elmúlt néhány hétben olyan keményen dolgoztam, hogy fogat mosni is alig
jutott időm, nemhogy az e-mailjeimet nézegetni. Ünnepélyesen megfogadom,
hogy nekiállok egy megfelelő helyet keresni, miközben elhessegetem magamtól
a Dom kiváltotta szomorúságot. Elvégre főpincérként ő pontosan tudta volna,
hol tartsa meg Marsha az eljegyzési vacsorát, ráadásul valami szuper
kedvezményt is kiharcolt volna neki. Egyre csak próbálom kiverni a fejemből a
látottakat, de újra meg újra bevillan a kép. És mintha csak emlékeztetni akarna
rá, hogy továbbléptem, mintegy végszóra, a mobilom mérgesen pittyen egyet.
Természetesen Oscar az. Hol vagy?, írja. Semmi puszi, vagy ilyesmi. Titokban
jólesik az a rögeszmés ragaszkodás, amit a nyugtalansága sejtet. Vacsora a
külvárosban, ahogy azt mondtam, írom vissza, és odabiggyesztek egy x-et is.
– Ki volt az? – követeli Ralph.
– Törődj a saját dolgoddal – vágok vissza önelégülten.
– Te szex-u-á-lis interkurzust folytatsz valakivel!
Gyilkos pillantást vetek rá.
– Nem cukkolni akarlak. Nekem elmondhatod.
– Talán igen, talán nem.
– Nem árulom el anyáéknak.
Ó, istenem, nem is merek belegondolni, mit gondolnának, ha tudnák, hogyan
ünnepeltem meg az előléptetésem.
– Ne nézz így – teszi hozzá Ralph. – Anya nem az ellenséged.
– Nem mondtam, hogy az.
– Nem is kellett.
Rosszkedvű csendben bámulunk egymásra.
– Szülőnek lenni sokkal nehezebb, mint amilyennek látszik – folytatja Ralph. –
Úgy értem, imádom Frankét, de néha olyan kis gazfickó. Azt hittem, hogy egy
bevert fejű részeg alakkal való érvelés igazán kemény meló – de mindez semmi
ahhoz képest, amikor az ember egy Snickerst akar kicsavarni egy totyogó
kezéből.
– Ne legyél már ilyen undok! – Akaratom ellenére elnevetem magam.
– Csak azt akarom mondani, hogy a tökéletes szülő egy mítosz, csak az Enid
Blyton-könyvekben létezik. Mindenki elcseszi.
– Nem szó szerint, nem úgy, mint anya.
– Jézusom, Amber, néha olyan vagy, mint egy kutya a csontjával – csattan fel
Ralph. – Soha nem vagy képes elengedni a dolgokat.
– A kurva életbe, Ralph, ez olyan igazságtalan! – A sírás szélén állok. Tisztában
vagyok vele, hogy túlreagálom a dolgot, de képtelen vagyok visszanyerni az
önuralmam. Dom miatt. A megbocsátásra való képtelenségem legalább akkora
bűnné vált, mint az afférja. Hogy volt képes eljátszani, hogy szeret, miközben
egész végig Rachellel találkozgatott? – Én voltam az, aki rájött, nem te! Én
voltam az, akinek el kellett mondania apának!
– Sajnálom, rendben? Sajnálom! – ismétli Ralph, és átölel. – Felejtsd el, hogy
bármit is mondtam.
Olyan, mintha ez a két esemény egymásnak ütődne, mint egy szélharang két
szára, amitől hangosabban visszhangoznak az agyamban. Tizenkét éves voltam,
amikor anyámnak az a viszonya volt. Akkor kezdtem csak érdeklődni a fiúk
iránt, és halálosan büszke voltam a tényre, hogy már majdnem melltartót is
viselek. A kívánságaim egyszerűek voltak: semmi másra nem vágytam, csupán
arra, hogy én legyek az első csaj a bandából, akinek megjön a vérzése (vajon
miért?) és hogy Blake-hez mehessek feleségül, az Otthonunkból. Apa egy
kocsmával egybekötött éttermet vezetett 3 faluban, míg anya Manchesterben
dolgozott, és gyakran járt külföldi utakra. Elvileg Németországban kellett volna
lennie abban a félévi szünetben, ami azt jelentette, hogy sokkal lazábban voltam,
mint általában (apa mindig is jóval engedékenyebb volt). Így történt, hogy
Leedsben kötöttem ki, ahol kiszúrtam anyámat, aki épp egy túlságosan meghitt
ebédet költött el egy férfivel, akit addig soha nem láttam, és aki határozottan
nem az apám volt. A Café Rouge ablakában pillantottam meg, amint határtalan
pimaszsággal az ujjait a férfi kezére fonta. Épp nevetett valamin, amit a pasas
mondott. A haverjaimmal voltam, de valami visszatartott attól, hogy elmondjam
nekik, inkább mélyen magamba temettem az információt. Azt hiszem,
szégyelltem magam, szégyelltem, hogy a családom nem az, aminek gondoltam,
és hogy az egész, önmagámról kialakított képem egy hazugságra épült.
Megszállottan figyelni kezdtem anyámat – hogyan szól apámhoz, hogyan ér
hozzá. Kapcsolatuk megnyugtató unalmassága hirtelen élő, lélegző hazugságnak
érződött. Nem voltak összefonódó ujjak, simogatások. Úgy éreztem, apám egy
borzalmas átverés áldozata. Anyám elég hamar megérezte a néma
szemrehányásomat (a tartósan összeszűkült szemek és a dühtől remegő
orrcimpák lehet, hogy elárultak), és zongoraórára menet kérdőre vont. Kicsit
mindig is tartottam anyámtól, megfélemlített a csendes tekintélye, de most
minden haragomat rázúdítottam, és úgy beszéltem vele, ahogy soha nem
merészeltem volna. Ő pedig megszűnt nyugodt, fegyelmezett anyukának lenni,
és egy zokogó romhalmazzá változott, aki azért könyörgött, hogy ne mondjam el
apának, és adjak időt neki, hogy véget vethessen a viszonynak.
A következő néhány napban teljesen össze voltam zavarodva. Csak vártam, hogy
mikor robban a bomba. Végül a mohóságom árult el. Nem nyúltam a kajához,
még apa különleges és mennyei sütijéhez sem. A kedves, aggódó arckifejezése
túl sok volt a számomra. Kitálaltam neki mindent. Figyeltem, ahogy egész lényét
átjárja a döbbenet, majd megpróbálja összeszedni magát, nehogy fájdalmat
okozzon nekem.
Először elöntött a megkönnyebbülés, hogy végre napfényre került a dolog. A
szüleim leültettek mindhármunkat, és szavukat adták, hogy vége, és hogy még
mindig nagyon szeretik egymást. De persze már nem léphettünk vissza
Tükörországba. Már nem ugyanaz a család voltunk, akik valaha. Addig mi csak
gyerekek voltunk, önző kisgyerekek, akiknek saját magukon és a kisded
csatározásaikon kívül az égvilágon semmi más miatt nem kellett aggódniuk.
Hirtelen azonban úgy éreztem, hogy otthon minden mikroszkóp alá került, hogy
többé már semmit nem tekinthetünk magától értetődőnek. Mindhárman egyre
több okot találtunk arra, hogy minél több időt töltsünk távol – én, aki addig totál
béna zongorista voltam, hirtelen a fejembe vettem, hogy csak elegendő
gyakorlás kell ahhoz, hogy én legyek a következő Beethoven, míg Ralph annyit
focizott, hogy esélyes lehetett volna a világkupára. Apa viszont teljesen
összetört. Mai fejjel már tudom, hogy egy miniösszeomláson ment keresztül.
Feladta a munkáját, és minden idejét a ház körül töltötte. Míg mi mindnyájan
eszeveszett módon pörögtünk, újabb és újabb tevékenységekkel tetézve meg az
amúgy is túlzsúfolt napirendünket, ő láthatólag megrekedt egy helyen, fásultan
és némán. Mintha azt képzelte volna, hogy a ház jelképezi a múltat, és ha elég
ideig várakozik, a végén mindnyájan visszatérünk a megszokott szerepünkhöz.
Megrémített, ahogy továbbra is a megfelelő dolgokat mondta, ám a szemében
lobogó tűz kialudt.
Lassacskán azonban összeszedte magát. Néha bevállalt egy-egy műszakot a
kocsmában, és kicsit a helyi politikába is beleártotta magát. A dolgok
visszazökkentek egyfajta normális kerékvágásba. Kialakult valamiféle törékeny
béke, mígnem mi gyerekek egymás után kirepültünk a fészekből. Hz nem
olyasmi, amit mostanában szóba hoznánk. Nem tudom, hogy azért-e, mert
mindenki más túllépett rajta, és egyedül én vagyok egy ostoba, csökönyös
szamár, vagy mert mindenki a legcsábítóbb utat választotta: a tagadást.
Beth betereli az utolsó vendéget, és mivel ez nem egy Jerry Springershow,
visszafogom magam a családi szennyes további kiteregetésében. Laura érkezett
meg. Abbéli igyekezetemben, hogy megszabaduljak a felindultságomtól, az
ölelésem kicsit túl erősre sikeredik.
– Amber, de örülök, hogy látlak! – mondja, enyhén zavartan.
Lefejtem róla a karom, és alaposan végigmérem. Azt imádom Laurában, hogy
nem tartozik azon nők közé, akik tönkreteszik az életüket az örök fiatalság
elérésének érdekében, miközben naivan megfeledkeznek a tényről, hogy erre
kábé annyi esélyük van, mint hogy egy egyszarvút találjanak a hátsó kertjükben.
A szeme körül apró ráncok, a halántékánál néhány ősz hajszál. Nem azt
mondom, hogy én is ilyen merész leszek, de egy pont a nők javára. Vonzó, ám a
vonzereje nagy része éles eszének és fürge észjárásának tudható be, melyet a
világ legijesztőbb helyein készített tudósítások csiszoltak tündöklőre.
– Én is nagyon örülök, hogy látlak! Mesélj, mi újság? – kérdem, miközben Beth
feltűnés nélkül az asztal felé terelget minket, minél távolabb a sütőből terjengő
égett szagtól. Jaj, istenem, nem lett volna szabad hagynom, hogy elkalandozzon
a figyelmem.
– Hogy mi újság? – mosolyog Laura. – Örömmel jelenthetem, hogy van újság!
És nemsokára meg is érkezik.
Miközben leülünk, gyorsan be is avat a részletekbe. Korábban már mesélt
néhány heves, futó kalandjáról, de soha senki nem ütötte meg azt a szintet, hogy
komoly, „plusz egy főként” elhozza magával, legalábbis nem az elmúlt öt év
során, mióta ismerem. Csak most jutott el odáig, hogy végre találkozott valakivel
– pontosabban, hogy átértékelt valakit -, egy kollégáját, James-t, akit már több
mint tíz éve ismer. James nemrégiben vált el, és Laura vállán sírta ki magát,
aztán a kapcsolatuk fokozatosan elmélyült. Azóta hat hónap telt el, és James
készen áll rá, hogy odaköltözzön hozzá és belevágjanak a közös életbe.
– Ez csodálatos – mondom, miközben ismét megdöbbenek azon, milyen gyorsan
feje tetejére állhat az ember élete. Elhessegetem magamtól a Kígyók és Létrák
társasjáték képét, ehelyett a Pollyanna-elvet követve megpróbálom a dolog
napos oldalát nézni. A sors kiszámíthatatlan – az ember egyik pillanatban még
nyomorúságos szingli, a másikban meg már boldog párkapcsolatban él. Éveken
át siránkoztam, hogy egy ilyen fantasztikus csaj, mint Laura, még mindig nem
találkozott senkivel – most végre az élet igazságot szolgáltatott neki. Sajnos a
kapcsolatuk kialakulásának a módja eszembe juttatja, Rachel hogyan belezte ki a
házasságunkat, hogy aztán a lenyúzott bőréből kényelmes kis fészket építsen.
Sikerül úgy helyezkednem, hogy Laura legyen a jobbomon, bár a bal oldalon
már kevésbé mondhatom magam szerencsésnek. ’Meleg’ Bryan gyorsan mellém
telepszik. (Menynyire kell melegnek lennie valakinek ahhoz, hogy y-nal írja a
Briant?) Ne értsetek félre, nem változtam át hirtelen gyűlölködő homofóbbá,
csupán nem értem, ha Bryan ennyire nyíltan felvállalja a homokosságát, miért
ragaszkodik ahhoz, hogy egy nő legyen a felesége. Mindeközben Milly, aki
Anthony baljára került, szinte repes a boldogságtól. Észrevétlenül felém mutatja
felfelé tartott hüvelykujját. Szerencsére egyelőre fogalma sincs az agyhalált
kiváltó beszélgetésről, ami még vár rá.
– Szia! – köszön Robin, Bryan izgága amerikai felesége, ahogy lehuppan a férje
mellé. Alacsony nő, és a frizurája olyan sisakszerű, hogy az ember megesküdne,
harcolt a normann hódító háborúkban. A frászt hozza rám. Úgy döfi előre a
kezét, mintha fegyver lenne, és satuként szorítja meg az előrenyújtott kezem. –
Rég láttalak.
– Igen, szokás szerint egy év telt el – válaszolom kényszeredett mosollyal az
arcomon. Ismét eszembe jut, milyen sok minden változhat tizenkét hónap során.
Robin élénk, gombszerű szeme egy pillanatra Millyre, nőnemű kíséretemre
villan, és látom rajta, hogy ugyanarra gondol, mint én. Biztos vagyok benne,
hogy Beth elmesélte neki, mi történt, és most valószínűleg azon morfondírozik,
szóba hozza-e. Képtelen vagyok tovább elviselni. – Valószínűleg hallottad, hogy
Dommal válunk – mondom neki, és a könnyedség iránti ügyetlen
igyekezetemben a hangom egy hajókürt tartományába téved.
Robin a megfelelő válasz után kutat, ragacsos, vörös ajkait kényelmetlenül
összepréseli. – Ez szívás – jegyzi meg.
– Nagyon sajnálom.
– Igen, valóban, ez szívás – felelem mesterkélt élénkséggel. Eszeveszetten
kutakodom egy másik téma után, de az agyam teljesen lefagyott.
– Mi történt? – Most komolyan arra kér, hogy két fogás közt számoljak be a
kudarcok kudarcáról. Az arckifejezésem nyilván elárul, mivel visszavonulót fúj,
és a férje háta mögé húzódik. – Hülye kérdés. Ne haragudj.
– Nem, nem, semmi baj! – mondom, még mélyebbre ásva a gödröt mindkettőnk
számára. Mióta feszélyezem ennyire az ismerőseimet?
Szerencsére James érkezése eltereli rólam a figyelmet. Olyan túláradó
lelkesedéssel üdvözlöm, ami még Laura fogadtatásán is túltesz. Bizonyára azt
hiszi, hogy totál rákattantam. James tipikus angol, magas és szalmasárga hajú,
kifogástalan modorral. Rögtön szóba elegyedik velem, és udvarias, érdeklődő
kérdéseket tesz fel a munkámmal kapcsolatban. Beth a szeme sarkából figyeli. A
megkönnyebbülése kézzel fogható. Le merném fogadni, hogy a családja vég
nélkül azon parázott, hogy Laura örökre szingli marad. Ismerem az anyjukat, és
gyanítom, hogy Laura számtalan szakmai eredménye a jelentéktelenség ködébe
veszett. Remélem, most, hogy megüresedett a pozíció, nem én leszek a nap
vénkisasszony nagynénije. Tudom, hogy nem számít, de lopva vetek egy
pillantást a telefonomra, és feldobódva fedezek fel egy újabb üzenetet a nap
férfijától. Nem megoldás, de mára fájdalomcsillapítónak megteszi.
Sajnos nem érkeztem elég korán ahhoz, hogy helyrepofozzam az előételt, egy
furcsa garnélarák mousse-t, aminek a tetejét petrezselyem díszíti. Beth
körbeadja, és mindnyájan megbökdössük a villánkkal, igyekezvén a megfelelő
hangokat kiadni. Körbe-körbe tologatom a tányéromon, és vonakodva Bryan felé
fordulok, nehogy James és Laura azt gondolja, átmentem Egyedülálló nő
megosztanába. Esküszöm, Bryan épp egy hattyút hajtogat a papírszalvétából.
– Hogy vagy? – kérdem. – Hamarosan a te szülinapodat ünnepeljük, nem igaz?
– Igen – szól közbe Robin, áthajolva a férjén. – Szervezek is egy bulit.
– Beöltözőset? – kérdem, egyidőben Bryan élénk „Beöltözőset!” felkiáltásával.
Szegény Bryan, a világon semmit sem szeret jobban, mint egy jó ürügyet, hogy
női ruhába bújhasson, de egy heteró férfi számára meglehetősen csekély számú
lehetőség akad a mindennapok során. Az egyetemen legalább folyamatosan
kerültek színpadra az olyan zenés játékok és komédiák, amiben felléphetett, de
most már keményen meg kell dolgoznia, hogy megfelelő okot találjon rá. Bár azt
nem lehet mondani, hogy nincs fantáziája. Kislányuk harmadik szülinapja
tökéletes alkalmat nyújtott, hogy magára öltsön egy Mary Poppins-jelmezt, és az
elmúlt Halloween alkalmával, amikor elvitte őket a csokit vagy csalunk körútra,
Carrie-nek öltözött: igazán élethű volt a szőke parókában, és a fehér,
hipervalóságos vérfoltokkal pettyezett hálóruhájában.
– Minek fogsz beöltözni? – kérdem fáradtan.
– A téma a világ vezetői – feleli. Bryan közhivatalnok, úgyhogy valószínűleg
van benne valami logika.
– Ki leszel? Bill Clinton? – kérdem, bár közben jól tudom, hogy nem fecsérelne
el egy ilyen szuper alkalmat.
– David Cameron?
– Angela Merkel – feleli. Leesik az állam. Ez még Bryan számára is egy elég
merész húzás, ha figyelembe vesszük a sűrű borostáját és a zömök, izmos testét.
Sokkal könnyebb dolga lenne, ha egy nyilvánvaló jelmezt öltene, de nem
hiszem, hogy a gyöngyszínű melírcsíkok és egy szoknyakosztüm elegendő lesz
az illúzió megteremtéséhez.
– Ugorj majd be – veti közbe zavartalanul Robin.
– Jól hangzik – mondom, félig elcsábulva. Hirtelen kevésbé sajnálom önmagam .
Csak jobb elváltnak lenni, mint egy olyan nőnek, akit a meleg férje csupán
álcának használ. Feltűnés nélkül visszafordulok James és Laura felé, remélve,
hogy lesz egy rés a beszélgetésükben, ahová becsusszanhatok, de meglepődve
tapasztalom, hogy nem igazán folyik semmiféle beszélgetés. Mindketten némán
tologatják a garnélarákjukat a tányérjukon. Talán ez egy intenzív, kéjvágyó
csend, bár nem igazán annak látszik. Pedig ráadásul James trikót visel.
– Nos, hadd halljuk a szaftos pletykákat Oscar Retfordról – fordul felém Laura
mohón.
– Hát, az igazság az, hogy... – kezdem. Egy önző pillanatra azt kívánom, bárcsak
még mindig szingli volna, jól beszívnánk, és összeesküvők módjára
kitárgyalhatnánk, de ennek már lőttek. – ...zseniális.
– Ugyan már, ennél többet is mondhatnál! – noszogat Laura, akinek az újságírói
ösztönei túl élesek ahhoz, hogy könnyűszerrel lóvá tegyék.
Elmesélem neki, hogyan állít össze undorítónak tetsző alapanyagokból
nyálcsorgató fogásokat (itt a pillantásunk észrevehetetlenül a tányérunkon
púposodó ragacsos masszára siklik), hogy milyen lenyűgöző az étterem, és hogy
lassan a kritikusok is felfigyelnek ránk.
– De milyen emberileg? – firtatja tovább Laura. – Te kedveled?
Önkéntelenül is elpirulok. – Néha igazi seggfej. Állandóan ordibál, és képtelen a
kompromisszumra. De igen, kedvelem. Semmihez sem hasonlítható munka
közben látni, igazi zseni. És hihetetlenül karizmatikus.
Laura rám mosolyog, és tudom, hogy tudja. Mint azt már említettem, vág az
esze, mint a borotva. Ja igen, és olyan vörös vagyok, mint a pipacs, ráadásul
idiótán vigyorgok.
– Ez olyan egy klisé, nem igaz? – szól közbe James. – Ezek a celeb-séfek, meg a
hisztis kirohanásaik. Nyilván akkor is elboldogulnának, ha jól nevelten
viselkednének, igaz?
Legyűröm az ellenszenvemet. Próbáljon ki egy szombat esti műszakot egy
forgalmas konyhában, és könyörögve kérné, hogy visszaküldjék a Gázaövezetbe.
– Elég durva egy környezet – jegyzem meg kimérten.
– Elhiszem – feleli James, engedelmesen feltakarítva az utolsó kis morzsát is a
tányérjáról, mielőtt Beth begyűjtené őket. Én két kis csúcsot formázok a mousse-
ból, remélve, hogy azt a hatást érem el, mintha többet ettem volna három
aprócska kanálnyinál. A két fogás közti szünetet kihasználom arra, hogy
lecsekkoljam Millyt, aki egy kicsit kevésbé élénk, mint amikor legutoljára
láttam.
– Szia, Anthony! – mondom vidáman, és odahúzok melléjük egy széket. – Mi
újság?
– Nem panaszkodhatom – feleli kimérten, jó vágású arcán egykedvű
kifejezéssel.
Egy hosszú percig csend telepszik ránk, amit Milly tör meg. – Anthony egy
csomó érdekes dolgot mesélt arról, miket csinál csontokkal!
– Például? – kérdem.
– A szokásos cucc – feleli Anthony. – Összefoltozom őket. Néha még el is
töröm, hogy jobban passzoljanak. Ez láthatólag teljesen lenyűgözte a kis
barátnődet.
Ha hazafelé véletlenül egy taxiba kerülnék vele, nehezen tudnám türtőztetni
magam, nehogy kilökjem, aztán megpróbáljam összetákolni a csontjait, de olyan
rosszul, amennyire csak lehetséges.
– Nem tudom, hogy csinálod – jegyzi meg Milly. – Én olyan kényes vagyok,
hogy még akkor is elsírom magam, ha a papír megvágja az ujjam.
Anthonynak végre sikerül összehoznia egy mosolyt. Fel van villanyozva, hogy
végre talált egy nőt, aki a feminizmus által elfeledett évtizedből pottyant ide.
Tudom, hogy Milly nem szándékosan csinálja, de a képessége, hogy olyanná
formálja a személyiségét, amilyet az éppen jelen levő pasi megkíván, mélyen
nyugtalanító.
– Szívesen elroppantanék veled néhány combcsontot – jegyzem meg kötekedőn.
– Tegnap feldaraboltam egy halom nyulat, és remekül elbánok egy
disznótetemmel is.
– Jesszusom, úgy hangzóm, mint valami ötvenes évekbeli leszbikus, aki mindent
lelövöldöz a vidéki birtokán, majd a puszta kezével kibelezi őket.
– Tényleg? – mosolyog gúnyosan Anthony. – Észben fogom tartani.
Mészáros képességeim ecsetelése láthatólag nagyobb sikert arat, mint Beth
hatalmas, száraznak kinéző csirkéje, amit a sütőből húzott elő. – Akarod, hogy
felvágjam? – kérdem, mire a kezembe nyomja a kést, majd átlapátol némi
lottyadt sültburgonyát egy tálba.
A kés elég életlen, de – mint már említtem – imádom a gasztronómiai
kihívásokat, és sebtében levagdosom a szárnyakat. Ügyelek rá, hogy az égett
részeket lekaparjam róla. Mindenki hősiesen ropogtatni kezd, ám mostanra az
ünnepelt már elvesztette az érdeklődését.
– Tósztot! Tósztot! – kántálja, és Bryan azonnal csatlakozik hozzá. Talán azt
hiszi, hogy idén végre sikerül annyira leitatnia Ralphot, hogy áttérítse.
Esküszöm, hogy az elsős gólyabál óta szerelmes belé.
A vodka figyelemelterelő hatását kihasználva az asztal alatt gyorsan bepötyögök
egy üzit Oscarnak. Azon kapom magam, hogy az este előrehaladtával egyre
nyíltabb és szókimondóbb vagyok, és már majdnem vetekszem vele a mocskos
dumában (csak majdnem). Gyere vissza ide, írja. Nem lehet, válaszolom. A
főnököd vagyok és ez parancs, jön a válasz. És ez így megy oda-vissza, mígnem
Ralph kiszúrja.
– Ha nem teszed el azt az izét, lehúzom a vécén. Ha én nem adok valakinek
vérátömlesztést, az élet-halál kérdése. Egy konyhában, ha kifogy a paradicsom,
abba senki nem hal bele.
– Hagyd már békén – véd meg Beth. – Fogalmad sincs, kinek üzent.
– Lebuktam! – tárom szét a karom. – A melóból kerestek, de befejeztem.
Szerencsére Ralph figyelmét elvonja az érkező szülinapi torta. – Kívánj valamit,
drágám! – mondja Beth.
Ralph becsukja a szemét, mint aki még mindig hisz a Télapóban. – A Dal
Bajnokot kívánom! – kiáltja, és elrohan felállítani a masinát. Ralph még a
karaoke játékok közt is képes olyat találni, amiben versenyezni kell.
A Livin’ On a Prayerrel kezdi, és vad vitába bonyolódik az elektronikus Simon
Cowell-lel, aki úgy dönt (jogosan), hogy Ralph totál hamisan énekel, és nem
bírja nézni, ahogy Ralph ide-oda vonaglik, majd megpróbál a kanapéról a tömeg
közé ugrani. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, ki következik:
Bryan egy Britney Spears-számot választ. Miután végignézem, ahogy előadja a
Hit Me Baby One More Time-ot – szinte kizárólag Ralphnak -, úgy döntök, a
józan eszem megőrzése érdekében szükségem lesz egy pohár vodkára. Kisétálok
a hátsó kertbe, de útközben magamhoz veszem a táskám. További három üzenet
Oscartól. Ne hívd fel ittasan, ne hívd fel ittasan, kántálom magamban, aztán
megcsörgetem a számát.
– A csavargó visszatért – mondja elnyújtottam
– Bár úgy lenne. De még mindig itt vagyok a külvárosban.
– Milyen a buli?
– Gyilkos – felelem, és a telefonomat egy pillanatra bedugom az ajtón, hogy
hallhassa, hogyan végzi ki Ralph a New York, New Yorkot.
– Akkor kövesd az utasításom, és gyere vissza ide.
– Jaj, Oscar, nem tehetem. Tiszta para vagyok, hogy a lakótársam össze fog jönni
a bátyám egyik cimborájával, és...
– Fiatalság, bolondság.
– Nem hagyhatom csak úgy itt! A pasas egy szörnyeteg, és...
– Nem vagy a mamája. Lefogadom, hogy örülnének, ha eltakarodnál az útjukból.
Vágódj be egy taxiba.
Mély levegőt veszek. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem engedhetem meg
magamnak, hogy taxiba szálljak.
– Én majd rendezem, amikor ideérsz.
– Nem – vágom rá határozottan. És komolyan is gondolom. Nem akarom
kitartott nőnek érezni magam. Az nem én vagyok.
– Akkor nincs más választásom. Érted megyek.
– Nem, eszedbe ne jusson! Megtiltom!
– Megtiltod, mi? Sajna, ha van valami, amitől tényleg beindulok, az az, ha valaki
meg akar tiltani nekem valamit.
Hiábavaló minden ellenállás. Mielőtt észbe kapnék, már meg is adtam neki a
címet. Reménykedem, hogy Ralph nem fog kinyírni, amiért lelépek a bulijáról.
Épp befelé indulok, amikor Laura feltartóztat.
– Elszívsz velem stikában egyet? – kérdi, és előhúz egy csomag cigit.
– Bocsi, egyáltalán nem dohányzom. De ha akarod, kinn maradok veled
társaságnak.
– Oké, rendben, de ha James véletlenül felbukkanna, meg kell esküdnöd, hogy a
cigi a tiéd.
Ferde szemmel nézek rá, mire megszeppenve elmosolyodik, de nem bocsátkozik
részletekbe. A nyelvembe harapok és visszanyelem a késztetést, hogy
figyelmeztessem, amint ilyen kis apró füllentésekbe bonyolódik az ember, azt
elkerülhetetlenül nagyobb hazugságok is követik majd.
– Szóval, hová lesz a következő menet? – kérdem, remegve a hidegtől. – Mondd,
hogy valami meleg országba, még akkor is, ha kézigránátokkal van teleszórva.
– Igazából a következő néhány hónapban inkább irodai jellegű munkát fogok
végezni – feleli csendesen. – Rám fér egy kis nyugi.
– Ó. Az jó – mondom meglepetten. Mindig is annyira odáig volt a melójáért, az
általa leleplezett igazságtalanságok éltették. – Úgy érezted, hogy egy kis
szünetre van szükséged? Gondolom, egy új párkapcsolat is arra készteti az
embert, hogy egy helyben maradjon, nem igaz?
– Aha, persze – mormogja, és mélyet slukkol a cigijéből.
Van valami visszafogottság a hangjában, ahogy ezt mondja, az életöröm totális
hiánya, amitől hirtelen úgy érzem, ez a kapcsolat talán mégsem az a romantikus
megváltás, aminek be lett állítva. Ha James lenne álmai férfija, nem jött volna
erre rá már évekkel korábban? Nem lett volna túl fájdalmas olyan sokáig csak
haverként lógni vele? Lehetséges, hogy a játék, amit játszanak, már nem valami
romantikus fogócska, hanem a termékenységi „aki-bújt-aki-nem-jövök”?
Mennyi ideig húzhatja az ember, hogy megállapodjon valaki mellett, mielőtt a
csúnya gonosz farkas felzabálja a petesejtjeit? Ralph jelenik meg az ajtóban,
hogy becibáljon egy duettre, de Laura bagófüstje eltereli a figyelmét.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy egy egészségügyi szakember, mint te, hajlandó
megkockáztatni egy elfeketedett tüdőt és azonnali, hirtelen, idő előtti
elhalálozást – jegyzem meg, kicsit átfogalmazva a doboz oldalán található
figyelmeztetést.
– Neked is boldog szülinapot – feleli erre, kihúzva egy szálat a dobozból. Ott
ácsorgunk reszketve és kacarászva, mint a csínytevő kamaszok. Ralph átkarolja
a vállam.
– Nem hittem volna, hogy felbukkansz ma este.
– A szülinapodról van szó, hát persze, hogy eljövök!
Felvonja az egyik szemöldökét, és cinikus mosollyal folytatja: – És még mindig
itt vagy, ami tényleg kész csoda.
– Ne mondj ilyet! Bár hamarosan indulnom kell...
– Ó! – Lerí róla a csalódottság. – Szóljak Beth-nek, hogy hívjon neked és
Millynek egy taxit? – Kínos csend. – Á! – Elvigyorodik. – Alakulóban van
valami Anthonyval?
– Nem! – vágom rá. – Nem, csak... – A francba, nem akarom Millyre fogni. –
Valaki eljön értem.
– Szent ég! Te tényleg szex-u-á-lis interkurzust folytatsz! – kiáltja diadalmasan.
Egy pillanatra elkomolyodik. – Dom az? Újra megpróbáljátok? Legszívesebben
kitekerném a nyakát, de ha jóvátette, amit művelt...
Ralph és Dom már az első pillanattól kezdve jó haverok voltak. Szerintem a
fivérem majdnem annyira becsapottnak érzi magát, mint én.
– Nem, nem Dom az! – vágom rá zaklatottan. Azt kívánom, bárcsak sosem
hoztam volna szóba.
– Akkor ki? Vigyázz, mert addig csiklandozlak, míg el nem árulod!
– Az isten szerelmére, hány éves is vagy?
Csengetésre állítottam a mobilom, nehogy ne vegyem észre, ha Oscar hív,
amikor megérkezik. Önnön fontosságának tudatában a telefon pittyen egyet.
Újabb sms. Ralph megpróbál beleolvasni, de úgy fordulok, hogy ne lássa. Vajon
Oscar már kint vár? Először le sem esik, kitől érkezett, mivel a szám már nincs
elmentve, kitöröltem egy dührohamomban. De amint olvasni kezdem, már
kétség sem férhet a feladójához.
Tudom, nincs értelme, hogy felhívjalak, mert sosem vennéd fel a telefont, de
kérlek, adj nekem hét másodpercet, mielőtt megnyomnád a Törlést. Annyira, de
annyira sajnálom a tegnap estét. Nem bírom elviselni, hogy ismét fájdalmat
okoztam neked. Rohadt szarul érzem magam miatta. A vécéhadművelet után
történt, nem előtte, esküszöm. Kérlek, könyörgök, találkozzunk valahol, hogy
beszélhessünk. Felfogtam, amit mondtál, tudom, hogy vége, de az nem lehet,
hogy így emlékezzünk egymásra. Ennél azért jobbak vagyunk. Xx.
A szavak összemosódnak a szemem előtt, ahogy a kijelzőre meredek. A
bensőséges kis „hadművelet” szócska, amit mindig odabiggyesztettünk a szavak
mögé, hogy elvegyük a vitáink élét. Totál bepöccenek, hogy használni meri, és
hogy mennyi mindent felidéz – legalább olyan övön aluli ütésnek érzem, mint a
fürdőszobában szétáradó illatát. Nem tudom dekódolni az információt, képtelen
vagyok rá, hogy kielemezzem, és az, hogy Ralph a vállam fölött próbál
leselkedni, egyáltalán nem segít.
– Ide vele – vakkantja, de még mielőtt dulakodásba kezdenénk, megcsörren a
mobil. Oscar az.
– Szia! – köszöntőm remegő hangon. – Itt vagy kint?
– Kint? – csap le Ralph mohón.
– Azt hiszem – mondja Oscar. – Akarod, hogy bemenjek?
– Nem! – vágom rá gyorsan. Meglep, hogy egyáltalán felvetette az ötletet.
– Hívd be egy pohár borra! – kiabálja a hallgatózó bátyám.
– Ott várj, azonnal jövök – mondom, és ellököm Ralph fejét a telefontól. A
kabátom már rajtam van, és a táskám is kéznél. Akár ki is slisszolhatnék, de az
túl nagy bunkóság lenne. így hát elköszönök mindenkitől, Millyt pedig szorosan
megölelem.
– Jól vagy? – kérdi súgva.
– Nem igazán. Holnap majd elmesélem.
Elindulok az ajtó felé, de Ralph ott liheg a sarkamban.
– Szállj le rólam! – sziszegem.
– Ugyan már, Amber. Lássuk a medvét!
– Ő nem egy medve! Szállj már le rólam!
– Be akart jönni. Miért vagy ilyen ünneprontó? Csak nem vöröshajú? Nehogy
azt mondd, hogy egy vöröskével kefélsz! Nincs szükségünk vörös génekre!
– Nem is vörös! – Megpróbálom rácsukni az ajtót, de becsúsztatja a résbe a
lábát. – Még nagyon az elején vagyunk, nincs szükségem nézőközönségre.
De Ralph nem enged a negyvennyolcból, és végig ott liheg mögöttem az
ösvényen, majd utánam lódul, amikor futásra veszem a dolgot. Bevetődöm
Oscar régimódi Mercédeszébe, és bevágom magam mögött az ajtót.
– Tűz van? – kérdi, majd odahajol, hogy megcsókoljon, de ellököm magamtól.
– Csak indíts!
– Nem – vág vissza. – Nem a kibaszott sofőröd vagyok.
Közben Ralph odaér a kocsihoz, mire lenyomom a gombot, hogy ne tudja
kinyitni az ajtót.
– Tudom, hogy nem a sofőröm vagy de elindulnál, kérlek? – fogom könyörgőre,
miközben reménykedem, hogy elég sötét van ahhoz, hogy Ralph alaposabban
megnézhesse, ki mellé szálltam be.
– Nem. Nevetségesen viselkedsz. Feltételezem, ez a dühöngő őrült a bátyád.
– Igen – felelem vékonyka hangon.
Oscar letekeri az ablakot. Az autója olyan régi, hogy kézi ablaktekerője van,
ezért ez a művelet egy kis időbe telik, mialatt Ralph és én ráébredünk, milyen
szánalmas is a viselkedésünk.
– Szia, Amber bátyja. Oscar vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
Ralph hirtelen szóhoz sem jut, annyira ledöbben, hogy egy nálánál is
magabiztosabb emberrel akadt össze. Vagy talán azért, mert minden jel arra
mutat, hogy a főnökömmel kefélek.
– Oké, rendben – feleli végül. – Nem akarsz... nincs kedved bejönni egy italra?
– Nincs – sziszegem.
– Szívesen – feleli Oscar velem egyidőben. – Nagyszerű lenne.
– Nem lenne nagyszerű! – majdnem sírok. – Higgy nekem! – Hogy a fenébe
keveredtem ebbe bele?
– Ugyan már – vigyorog Oscar. – Egyetlen ital nem árthat. – Ügyesen leparkolja
a kocsit, kiszáll, megkerüli az autót, és kinyitja az ajtót nekem. – Mosolyogj,
hercegnő – ugrat, ahogy meglátja a duzzogó arcomat. Pedig igazán nincs helyén
a durcás viselkedésem, inkább örülnöm kellene, hogy nem úgy kezel, mint egy
egyéjszakás kalandot, de egyszerűen rettegek a gondolattól, hogy bevigyem
magammal. Laurának öt évébe telt, míg valakit elég komolynak ítélt ahhoz, hogy
kitegye ennek a minden részletre kiterjedő vizsgálatnak – hogy lenne elég
huszonnégy óra?
Belépünk a házba. ’Nagy’ Greg épp a Bohemian Rhapsodyt gyilkolja, öklével a
levegőbe csap, és úgy fröcsög róla az izzadság, mint egy kerti permetezőből.
Milyen kifinomult kertvárosi benyomást kelthetek.
– Mit iszol? – kérdi Ralph Oscartól. Annak ellenére, hogy behívta a házába,
nagyjából olyan barátságosnak látszik, mint egy vicsorgó németjuhász. Azt
várnám, hogy Beth átveszi a helyzet feletti irányítást, és elsimítja az ellentéteket,
de valamilyen okból kifolyólag vonakodik megtenni.
Oscar pillantása az asztalon álló borosüvegekre siklik, és látszik rajta, hogy nem
ütik meg a mércéjét. – Vodkát tonikkal, ha lehet – mondja, magában mulatva.
Hogy lehet ilyen összeszedett? Lehet, hogy pont az abszolút ellentéte annak,
amit először gondoltam. Lehet, hogy csak egy aprócska strigula vagyok a
mamutméretű ágytámláján, hogy ez számára nem több egy vicces kis
közjátéknál, amit előadhat a pókercimboráinak, miközben sört vedelnek, és
tétként a házukat teszik fel. Jesszusom, teljesen kiestem a gyakorlatból!
Hál’istennek, amint Ralph eltűnik, hogy hozzon Oscarnak egy italt, Milly, dacára
korábbi szörnyű figyelmeztetéseinek, lendületesen odacsapódik hozzánk.
– Milly vagyok, Amber lakótársa – csiripeli. – Te pedig bizonyára Oscar. –
Sikerül egy kis bizonytalanságot csempésznie a hangjába, zseniális módon
leplezve a Poirot nyomozó stílusában összeállított fényképekkel teli dosszié
tényét, amit az interjúmra készülődve dobott össze nekem.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja Oscar melegen és udvariasan. Totál
különbözik a munkahelyi barbár személyiségétől. Ha csak eszembe jut az a vért
izzasztó kihallgatás, aminek alávetett, a lecsapott labdák... most azonban
megdicséri Milly ruháját, és megkérdezi, hol is lakik pontosan.
– Imádom az éttermedet! – áradozik Milly. – Úgy értem, tényleg imádom, nem
csak úgy általánosságban.
– Köszönöm – feleli Oscar, és az arca kigyúl az örömtől. – Ez igazán nagyon
hízelgő.
– Bizonyára egy vagyonba került felújítani azt a helyet.
– Ne is mondd! Ha megbukik, végem. Mindent erre tettem fel: az egész
életemet, a családom jövőjét...
A családja jövőjét? Család alatt Tallulah-t érti, ugye? Laura jelenik meg a
közelben, lehetővé téve, hogy kivonjam magam a csevejből. Valószínűleg így a
legjobb, mert a zöldszemű szörny itt lohol a sarkamban, arra csábítva, hogy
mérlegelni kezdjem, vajon jobban kedveli-e Millyt nálam, hogy készen áll
bevetni a sármját bármely csinos lánnyal szemben, akivel a konyháján kívül
találkozik.
– Tudtam! – mormogja Laura. – Kiváló munka, csajszi.
Önkéntelenül is egy kis büszkeség tölt el. Tagadhatatlanul jó érzés, ha az ember
egy kimondottan dögös pasit tudhat maga mellett. Oscar egy cipzár nélküli
kopott bőrdzsekit visel, ami látni engedi a cseppet sem olcsó, márgaszürke
pólóját és az alatta feszülő izmokat. Bírom, hogy olyan jól érzi magát a saját
bőrében. Erős ujjai ráfonódnak a poharára. Kényszerítenem kell magam, hogy
elfordítsam a tekintetem.
– Mit szólnál egy duetthez? – szegezi nekem a kérdést Laura.
– Azt lesheted – felelem. – Majd James énekel veled.
– Azt mondja, hogy totál botfülű. -James, arcán őszinte érdeklődéssel, mély
beszélgetésbe merült Beth-szel. Mégis miről cseveghetnek? Bár lehet, hogy ez
az arckifejezés, amit hallgatóságként mindig magára ölt. Lefogadom, hogy
pontosan ilyenek lennének a vonásai, ha a tegnap esti Jersey Shore
legérdekesebb pillanatait kéne megvitatnia.
– Menj csak – noszogat Oscar. – A kedvemért!
– Ki van zárva!
– Tudod mit, majd én énekelek veled – mondja Laurának, és felveszi a dobozt.
Ki vagyok én, hogy kritizáljam James-t? Általában mire ennyi piát magamba
döntök, már igazi karaoke dívaként mulatozom, de most túl félszeg vagyok
ahhoz, hogy Oscar előtt parádézzak. Egyelőre elég, hogy látta a hájamat, a
hangszálaimat meghagyom későbbre.
– Te akartad! – veti oda nekem Oscar, és szexisen megrántja a vállát. – Mit
szeretnél előadni? – kérdi Laurától, és odadobja neki a dobozt.
A választásuk a Fly me to the Moonra esik, amit Oscar tisztán, játékosan ad elő.
A korábbi visszataszító macskanyávogás nagy részében a vendégek csak fél
füllel hallgatták az előadásokat, miközben kis csoportokba verődve cseverésztek,
de ez a mostani duett mindenki figyelmét felkelti.
Látom, ahogy rám néznek, aztán vissza Oscarra, és megpróbálják megfejteni a
kapcsolatunk mibenlétét. Vajon felismerik? Nem vagyok benne biztos, de még
ha nem is tudják, kiről van szó, Oscarban megvan az a bizonyos sztárokra
jellemző magabiztosság. Gyönyörűen adják elő dalt, és épp elégszer fordul felém
ahhoz, hogy úgy érezzem, valamiféle tini retró fantáziába csöppentem.
– Csodás voltál! – lelkendezik Milly.
– Játszottam egy bandában, de annak már vagy ezer éve – feleli Oscar csendesen
és rá nem jellemző módon szerényen. – Bár eléggé berozsdásodtam.
Ralph a szoba túlsó feléből figyeli. – Szép munka volt, haver – veti oda, még
mindig kicsit tartózkodóan. Rámosolygok. Önkéntelenül is meghatódok, hogy
ilyen védelmező bátyám van.
– Kösz – feleli Oscar, aki távolról sem jön zavarba. – De te vagy az ünnepelt.
Hogyhogy nem te állsz a reflektorfényben?
Ralphnak nem kell kétszer mondani, én viszont nem szeretném másodszor is
végighallgatni az előadását. így négyesben visszamegyünk a kertbe, ahol Oscar
azonnal az érdeklődés központjába kerül, és a londoni előkelőségekről szóló
botrányos sztorikkal szórakoztat minket. Mondjuk így utólag egyetlenegyet sem
tudnék felidézni. Az agyam mályvacukor állagú, a testem felveszi hozzám
nyomuló testének formáját. Ahogy az este lassan véget ér, és induláshoz
készülődünk, Dom üzenete egyre messzebb és messzebb száll a tudatomból, egy
elhagyott léggömb, amely beleolvadt az égbolt kékségébe.
 Ez a ködös, kellemes érzés segít átvészelnem a következő néhány napot.
Olyan, mint egy pihe-puha takaró, egy szemellenző, mely elszigetel minden
olyasmitől, amire nem akarok gondolni. A vendéglátás néha ezt teszi az
emberrel. A munkabeosztásunk nem sok időt hagy a lelkizésre, de tudom, hogy
ennél most többről van szó. Csak a jelen pillanatra tudok koncentrálni, és a jelen
pillanat – hosszú idő óta először – kifejezetten kellemes.
Más téma. Kiderült, hogy én vagyok Nagy-Britannia Legpocsékabb
Koszorúslánya (ismerjétek be, csak idő kérdése, hogy ezt a címkét is
megszerezzem). Tettem egy bágyadt kísérletet arra, hogy a guglin valami
alkalmas helyszín után nézzek, zéró eredménnyel. Olyan hely kellene, ami
egyszerre speciális és belefér Marsha szűk költségvetésébe. Lehet, hogy most
szemétnek látszom, de be kell vallanom, a világon a legutolsó dolog, amivel per
pillanat foglalkozni szeretnék, az egy esküvő szervezése. Még nem válaszoltam
Dom üzenetére, bár arra sem bírom rászánni magam, hogy kitöröljem. Az ujjam
néhányszor már ott lebegett a Törlés gomb felett, de valami megbénít. Dühös
vagyok magamra. Szánalmas, hogy így ragaszkodom a semminek egy olvadó kis
hópelyhéhez, de az üzenetből annak a Domnak a képe köszön vissza, akiről azt
hittem, ismerem, és azáltal, hogy őrizgetem, olyan érzésem van, hogy helyén van
az eszem.
Az együtt töltött idő olyan volt, akár egy gyöngyfüzér – a percek egy életté
adódtak össze, és sosem jutott eszembe kiragadni egy-egy pillanatot, hogy
megvizsgáljam, mit is árul el róla. Nem bíráltam a tetteit soha. Elsodort az
érzelmeim áradata, hogy aztán újra kivessen a tengerpartra. Soha nem kérdeztem
meg magamtól, hogy Dom vajon jó ember-e, hogy megérdemli-e a szerelmemet.
Egyszerűen csak szerettem. Most meg itt állok, egy felspanolt történészként, aki
a múltat végigfésülve azon töpreng, hogy a férfi, akihez hozzáment, vajon csak a
képzeletének szüleménye volt-e. Nem hiszem, hogy valaha is újra beleszeretek
valakibe ilyen bolond módon, de talán ez nem is baj. És bár nagyon örülök
Marsha boldogságának, a gondolat, hogy én töltsem fel a büfés kocsit a házasság
expressz vonatán, enyhén szólva kikészít.
Szégyellem bevallani, de szerda reggel az öltözőben megint elfog a bénultság.
Oscar meglepetésszerűen letámad, én pedig a zsebembe csúsztatom a
mobilomat. Akkor Oscar most a főnököm, vagy a pasim? Nem, nem a pasim. A
szeretőm? Milyen rémes egy kifejezés, de jelen pillanatban – amint épp apró
csókokat nyom a nyakamra – ez a legalkalmasabb szó, ami eszembe jut.
– Mit keresel itt? – kérdem, ahogy vonakodva elhúzódom. – Valaki megláthat
minket.
– Hadd lássanak. Elintéztem, hogy ma este ne kelljen dolgoznod. Kandira
hívlak.
A vigyorgó arcába nézek, melyről nyílt, gyermeki öröm sugárzik, és érzem, hogy
a szívem, ha nem is zöldre, de legalább pirosról sárgára vált. Akkora
erőfeszítésembe kerül, hogy ne fektessek be sokat ebbe a kapcsolatba, hogy
folyamatosan emlékeztessem magam, hogy a konyhafőnök kifejezés egyenlő az
elkötelezettség-fóbiás munkamániással, de nehéz ellenállni a vonzalmának.
Eddig folyamatosan, éberen figyeltem, szembeállítottam a jó és rossz
tulajdonságait, de gyanítom, hogy Dommal ellentétben, Oscarnál azt kapja az
ember, amit lát. Lehet, hogy a viharok mindent elsöprőek, de amikor előbújik a
nap, akkor egyetlen felhő sem marad az égen.
– Miféle randira? – kíváncsiskodom, és szorosan hozzábújva megcsókolom az
arcát. Testének melegétől elöntenek az érzelmek, dermedtségem olvadni kezd.
– Egy hármas felállás Mimivel. – Elhúzódom. – La bohéme, te butus. Az
Operaházban. – Lehalkítja a hangját.
– Első sor.
Észreveszem, hogy mögöttünk kinyílik a lengőajtó. Hideg rémület fut át rajtam.
– Sajnálom, tudom, hogy az előételek egy kicsit lassan készültek el – hadarom. –
De cserkész becsületszavamra esküszöm, hogy estére gyorsítunk a tempón.
Oscar megpördül, és észreveszi Joe-t. Vigyorogva visszafordul. – Ez nagyon
gyenge volt. Ennél a szánalmas teljesítménynél sokkal többet várok el tőled.
Jobb, ha nekiállsz azon agyalni, mivel tudnál kiengesztelni. – Rám kacsint, majd
önelégülten elmasíroz.
– Nem is olyan könnyű, mint amilyennek látszik, igaz? – mered rám Joe. –
Maximum egy hetet jósolok neked – teszi hozzá, és vékony, gonosz szája
egyetlen keskeny vonallá préselődik, mintha mazsolát szopogatna.
– Még szerencse, hogy a véleményed itt kurvára semmit nem nyom a latban –
vágok vissza. – Miért nem mész zellert aprítani, vagy valami ilyesmi? Neked
való feladat.
– Kapd be, te kis mitugrász ribanc – köp ki. Hátrahőkölök a hangjában bujkáló
rosszindulattól. – Idejössz, aztán nekiállsz parancsolgatni. Majd meglátjuk, kinek
a kezében van itt a hatalom. Jövő héten ilyenkor edényeket fogsz mosogatni
valahol a kibaszott isten háta mögött.
– Nem alacsonyodok le odáig, hogy erre bármit is reagáljak. Viszont nem tűrök
el senkit a konyhában, aki nem képes kontrollálni a mérgét. Tekintsd ezt
figyelmeztetésnek.
Zordan felnevet. Értem, mire céloz. Ha mindenkit kirúgnának a vendéglátásból,
aki nem tudja kezelni a dühét, globális éhínséggel küzdenénk.
– Láttad már a ma esti beosztást, Halas Lány? Oscar személyesen hívott fel,
hogy jöjjek be ma estére. Ő nem lesz itt, és nem bízik meg benned. Még hogy a
te konyhád? A helyedben én már most felmondanék, hogy megkíméljem magam
a megaláztatástól.
Ellenállok a kísértésnek, hogy az arcába vágjam az igazságot. Csábít a lehetőség,
hogy a befolyásomat kihasználva kirúgassam, de erre sem visz rá a lélek. Nem
akarok Lady Macbetheskedni, főleg, hogy az első Lady Macbeth még nagyon is
színen van. Ráadásul Joe gyűlölködő magatartása azt jelenti, hogy olyan
sebességgel készítik el a fogásokat, mintha lángokban állnának a tányérok. Nem
könnyű olyan séfeket találni, akik minden szituációban megállják a helyüket, és
nem akarom, hogy Oscar azt higgye, azért veszítjük el a megfelelő
alkalmazottakat, mert nem vagyok képes megőrizni a tekintélyemet.
– Én kértem tőle egy szabad estét. Családi vészhelyzet.
– Olyan pocsékul hazudok, nem csoda, ha kételkedve néz rám. –
Reflektorfényben vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak a belviszályokat.
– Állom a tekintetét, és megpróbálok a jó természetére apellálni, de nem
rendelkezik ilyennel. – Mindegy, csak folytasd a munkád – csattanok fel, és
keresztülcsörtetek a konyhán.
Ma a frászt hozom a személyzetre. Tudatában vagyok, hogy Joe ellenem
hangolja a többieket, és mindenféle aljas pletykákat terjeszt a titokzatos
távollétem miatt. Ráadásul néha megfeledkezem arról, hogy hajtanom kellene
őket, mert várakozásteli öröm fog el a romantikus estével kapcsolatban, amit
Oscar tervezett nekünk. Mit vegyek fel? Fejben végigveszem a ruhatáram, és
szégyenkezve gondolok a szekrényem mélyén lapuló olcsó utánzatokra.
Lydia és Csúúúnya Apúúú nem várt és kellemetlen megjelenése fokozza az
aggodalmam. Lydia egy tökéletesen szabott skarlátvörös átkötős ruhát visel és
egy felhőkarcolónak is beillő tűsarkút. Még ha lenne is pénzem, soha nem volt
meg bennem az a természetes elegancia, amit a hozzá hasonló nők erőfeszítés
nélkül birtokolnak. Az eddig érzett csintalan öröm lassan elpárolog belőlem,
ahogy végignézem, miként vonul át a konyhán, magasra tartott fejjel, Oscar
irodája felé, mintha csak egy milánói divatbemutató kifutóján lépkedne. Eddig
igazából végig sem gondoltam, mit jelent a mai este, a tény, hogy búcsút
mondunk az általunk teremtett kis buboréknak, amely eddig védve volt a
Ghustón kívüli világtól. Oscar egy olyan nőt keresett a feleségében, akinek
tökéletes a megjelenése, egy nőt, aki tudja, hogyan viselkedjen egy Cartier
pólómeccsen vagy a királynő kerti partiján. Hogy is jelenthetnék én – a
berepedezett körmömmel és szálkás végű hajammal – többet egy futó kalandnál?
Ha eddig ezt nem is vette észre, attól tartok, amikor meglát a konyhai
komfortzónámon kívül, a vágya elfagyott szőlőkacsként fog elkókadni, és nem
vagyok benne biztos, hogy képes vagyok elviselni további kókadás előidézését.
Ez egyetlen csaj életkedvének sem tenne jót.
A telefonom egy újabb nem fogadott hívást jelez Ralphtól, a negyediket ezen a
héten. Tudom, hogy rossz húg vagyok, mint ahogy rossz lány és rossz barát is,
de képtelen vagyok szembenézni a rám váró elkerülhetetlen élcelődésekkel, csak
mert a főnökömmel kefélek. Reméltem, hogy a köszönetét nyilvánító üzenetem
majd lerázza, de tudván, hogy milyen makacs, talán jobb, ha felhívom, nehogy
eljárjon a szája anyáéknak. A telefon néhányszor kicseng, aztán felveszi. A
háttérben Frank folyékonyan Frankül beszél.
– Mi a franc tartott ilyen sokáig? – kérdi elkeseredetten.
– Ne beszélj csúnyán Frank előtt! – intem. – Különben Frankül mi a „franc”?
– Mumfgrrup, ha jól tudom. De most fogd be, beszélnem kell veled.
– Hadd találjam ki! Ne kefélj a főnököddel, bla-bla-bla. Túl korai még
belevetned magad egy újabb kapcsolatba, bla-bla-bla, főleg vele, és így tovább.
Tudom, és azt is tudom, hogy ezt csak azért mondod, mert törődsz velem, de
nincs mindig szükségem egy óvó bátyóra.
– Amber...
– És kérlek, ne mondd el anyáéknak. Nem bírnám elviselni, ha anya nemcsak
egy elvált csődtömegnek, de ráadásul lotyónak is tart.
– Amber, hallgass már el! Mondani akarok valamit.
Egy pillanatra a gyomrom görcsbe rándul. Mi van, ha apa például rákos, de a
hívásainak szűrése túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy észrevegyem?
– Mi az? – kérdem remegve.
– A cikk, amit Beth olvasott...
– Ja, az. Az ember nem verheti bilincsbe az íróját egy közepes kritika miatt.
– Nem arról beszélek – mondja józanul. – Ez a Times-ban jelent meg. Itt van
előttem. – Ahogy olvasni kezd, a szavak hallatán összeszorul a szívem. – Oscar
Retford saját lábára állt, és megnyitotta saját, belsőségekre specializálódott
éttermét, a Ghustót, miután egy éles kanyarral kivált Angus Torrance
csillagokkal borított Violetjéből. De vajon magától lécelt le, vagy lapátra tették?
Retford célzott rá, hogy meg kellett küzdenie a szabadságáért, ám a pletykák
szerint a női személyzet iránt mutatott heves érdeklődése közrejátszott abban,
hogy nem tartották meg a fizetési listán.
Hányinger kerülget. A reggel várakozásteljes izgalma immár végleg a múlté. Hát
soha nem tanulok? Mekkora hülyének kell lennem, hogy hozzámegyek egy
csapodár pasihoz, aztán egyenesen egy másik karjaiba hullok, aki a homlokán
akár egy „Nőcsábász” tetoválást is viselhetne?
– Oké – mondom, és megpróbálok hűvösnek, nyugodtnak és összeszedettnek
mutatkozni. Nem bírom elviselni, hogy egész életemben én legyek a katasztrófa-
mágnes kishúg: a lehorzsolt térd egy dolog, az összetört szív azonban más lapra
tartozik. – Köszönöm, hogy elmondtad. Megyek, beszélek vele.
– Ne próbáld meg szépíteni a dolgot. Dobnod kell a pasit. Rögtön tudtam, hogy
valami nem stimmel vele. Öntelt faszkalap.
– Rendben! – csattanok fel. – Az ügy hátterének nagy részét azonban te sem
ismered.
Lehet, hogy az egész nem több egy keserű, bosszúálló és nagyzási hóbortban
szenvedő egyén legújabb támadásánál.
– Én úgy veszem ki, te nem ismered az ügy hátterének jelentős részét.
– Hagyd, hogy magam intézzem.
– Oké, de véleményem szerint pontot kell tenned az ügy végére. Most azonnal.
– Én sem mondom meg neked, hogyan alakítsd a kapcsolataidat!
– Nahát, micsoda meglepetés! Én gyerekes családapa vagyok.
– Fogadd gratulációmat – mondom elcsukló hangon.
– Nem úgy értettem. Totál szívás, hogy neked nem úgy alakult. Csak nem
szeretném, ha másodszor is csalódnál.
– Köszönöm, hogy tájékoztattál. Most mennem kell. De tényleg, kösz, Ralph.
– Amber...– folytatná, de leteszem a telefont.
A délután hátralevő részében robotpilótára kapcsolok. Az első gondolatom az
volt, hogy beviharzom Oscar irodájába, és kényszerítem, hogy valljon színt, de
Lydia jelenléte visszatartó erőt jelent. Most, hogy volt egy kis időm
gondolkodni, a haragom élesebb és szomorúbb jelleget öltött. Végül is nem arról
van szó, hogy megszegte bármely ígéretét, egyszerűen csak megerősítette a világ
összes séfjére vonatkozó megcáfolhatatlan igazságot. Csalódott vagyok, de
tényleg, hiszen nyilvánvaló, hogy bármennyire is igyekeztem megjátszani a
pisztolylóbáló szexis hittagadót, a szívemet nem sikerült kihagyni az
egyenletből.
A műszakomnak vége, de még mindig semmi jele annak, hogy Oscar
előbukkanna a denevér barlangjából. Ahelyett, hogy felültetném, vagy
felhívnám, hogy jól kiosszam, a terv szerint járok el. Ki fogom választani a
legjobb szerkót, amit az enyhén vándorcigányokéra hajazó gardróbom csak
kínál, fenségesen belibbenek, közlöm vele, hogy ez az utolsó találkánk, és
mindeközben olyan pazarul és drámaian fogok kinézni, mint Joan Crawford egy
Oscar-díj begyűjtésekor.
A harcos gondolataim ellenére hazafelé ballagva határozottan ostobának érzem
magam. Most, hogy el kell fogadnom, hogy az ügy menthetetlen, a
megszokottnál is jobban megvisel, ha Dom csillogó új életére gondolok. Mi van,
ha már be is költözött a kúrókéróba, csakhogy a kégli most már tiszta Norah
Jones-os – semleges színű anyagok, kényelmes kuckó-jelleg? Lehet, hogy
vasárnaponként bejárják a Waitrose-t, azon vitatkozva, vegyenek-e csirkemellet,
és már mélyen bent járnak a kapcsolatok kettes fázisában, megállíthatatlanul
robogva az elkerülhetetlen pillanat felé, amikor is Rachel szörnyeteg törpe
hasonmásai a játszótéren visítozva rohangálnak, és ellopják más gyerekek
homokozó lapátjait. Kényszerítenem kell magam, hogy befejezzem a
fantáziálgatást, és koncentráljak az előttem álló estére. Egyszerre csak egy
trauma, ha kérhetem. A többiek húzzanak sorszámot.
Mint kiderül, a legnagyobb megrázkódtatást a gardróbom válságos állapota
jelenti. Gondterhelten bámulok a sötét zugokba, amikor Milly hazaérkezik.
– Oké, gardrób-vészhelyzet. Fel lehet venni egy 2005-ös Topshopos göncöt a
Királyi Operaházba?
– Operába mész? Ó, ez fantasztikus. Ha jól sejtem, Oscarral, igaz?
– Pontosan – felelem tompán.
– Mi a baj?
Ahogy beszámolok neki Ralph telefonhívásáról, egy könnycsepp gördül végig az
arcomon. – Olyan ostobának érzem magam. Megint megtörténik, bár ez
alkalommal csakis magamat okolhatom.
– Édesem, miért vagy olyan szigorú magaddal szemben?
– Jó kérdés. – Vasból legyen az ember, aki ellen tud állni Oscar vonzerejének,
ezt mondtam már neked, mielőtt még találkoztatok volna. Nagyon jól érezted
magad a társaságában, és igen, lehet, hogy egy szemét alak, de ha az, akkor
úgyis lapátra teszed. De lehet, hogy nem az, és csak az az ótvar Angus próbál
bosszút állni rajta. Úgyhogy menj csak szépen el, és majd meglátod, hogy alakul
a dolog.
– Ha így haladok, lehet, hogy egy szál bugyiban kell mennem – jegyzem meg, és
kritikusan a magasba emelem az első választásom.
– Nézzük át esetleg az én ruhatáramat? – kérdi Milly óvatosan. Látszik rajta,
hogy nem szeretné, ha rosszul érezném magam, annak ellenére, hogy
gardróbjának felsőbbrendűsége nyilvánvaló.
– Hú, az szuper lenne, köszi! – mondom hálásan.
Milly sokkal vagányabbul öltözködik, mint én. Vagy elegánsan haszonelvű (sulis
kardigánok), vagy kihívóan vad, és az első néhány ruha, amit előhúz, túl
merésznek bizonyul az én ízlésemhez képest. Az egyik úgy fest, mint egy
konyhai törlőruha, kockás, durva anyagból, bár Milly esküszik, hogy amint
magára ölti az ember, teljesen új megvilágításba kerül. Van még egy ezüstszínű
darab, amiben tutira úgy néznék ki, mint Danny La Rue. Végül is egy
visszafogott, szürke koktélruhát választok, melyet elöl egy aranyszínű cipzár
ékesít, és amelyről tudom, hogy az őrületbe fogja kergetni Oscart, aki alig várja
majd, hogy lehúzhassa. Ahogy magamra öltöm, vágytól terhes borzongás fog el.
Egy pillanatra elvakít a köztünk lévő kémiai vonzerő emléke. Micsoda pazarlás.
– Ó, Amber, csodásán áll rajtad!
– Biztos vagy benne, hogy nem gond, ha kölcsönveszem? Megígérem, hogy nem
fogom leönteni spagettiszósszal.
Nagyvonalúan legyint. – Őszintén szólva, nem is emlékszem, mikor volt rajtam
utoljára. Ha minden igaz, az eBay-en vettem. Az is lehet, hogy még egyszer sem
vettem fel. – El se tudom képzelni, milyen lehet az, amikor van egy ilyen
gyönyörű cuccom, de még nem volt rajtam, mert olyan sok másból válogathatok.
– De komolyan, tökéletesen áll rajtad – bizonygatja.
Milly felkap néhány hajcsatot a fésülködőasztaláról, és művészien kócos
kontyba tűzi a hajam. Alaposan végigmérem magam a tükörben, és meglep, amit
látok. A külső és benső állapotom közti szakadék soha nem volt ilyen hatalmas.
Az igazat megvallva, ez egy kicsit megrémiszt. Nem vagyok biztos benne, hogy
készen állok kilépni a nagybetűs életbe.
– Nagyon kacér – állapítja meg Milly. – A pezsgőjébe fogja hullatni a könnyeit,
ha lapátra teszed.
Nem akarom lapátra tenni, szó sincs róla, de nehéz elhinni, hogy ártatlan az
ellene felhozott vádakban. Ha egy olyan kockafej, mint Dom, nem képes a
nadrágjában tartani a fütykösét, akkor mi az esélye annak, hogy egy pasas,
akiből csak úgy árad a szexuális vonzerő, patyolattiszta legyen? Itt az ideje, hogy
kiderítsem. Hat óra van, és fél óra múlva kellene Oscarral találkoznom a bárban.
Figyelmen kívül hagyom, hogy a gyomrom tótágast áll, majd felvértezem
magam, bármi is várjon rám az est folyamán.
Valószínűleg még az integrálszámítást is lett volna időm megtanulni – az
alapoktól kezdve -, akkor sem késtem volna el. Egyedül ácsorgok a bárpultnál,
csapvizet kortyolgatok (egy pohár fehérbor itt 11 fontot kóstál), és csak remélni
tudom, senki sem téveszt össze egy előkelő prostival. Oscar telefonja ki van
kapcsolva, és az éttermet ugye nem hívhatom fel („Szia, Lydia, nem tudod
véletlenül, miért ültetett fel a férjed?”). A bár személyzete sajnálkozó
pillantásokat vet rám, az utolsó vendégként. Amikor a hely már teljesen kiürül és
megszólal az előadás kezdését jelző csengő, Oscar végre méltóztatik megjelenni
a színen.
– Hol voltál?!
– Feltartottak – feleli, és felém hajol, hogy megcsókoljon. Dühösen elhúzódok
tőle, de nem kér bocsánatot. – Gyere, különben lekéssük a kezdést
– mondja, és feltűnés nélkül megmarkolja a mellem, ahogy lecsúszok a
bárszékről. Abban bíztam, hogy még a darab előtt kikényszeríteni belőle az
igazságot, és drámai módon távozom, ha nem tetszik, amit hallok, de ez a tervem
most fuccsba ment. Haragosan rápillantok, de csak nevet.
– Jaj, ne légy már ilyen műfűre! Igazi ínyencfalatban lesz részed.
– Tudom.
– Voltál már itt korábban? – kérdi, és a kezemért nyúl. Eddig még sosem fogta
meg a kezem, igaz, eddig még nem is voltunk sehol kettesben. Felötlik bennem,
hogy elhúzom, de az érzés túl kellemes.
– Nem, még nem – felelem, és a tekintetem körbejáratom a fényűző
környezeten. Nem árulom el neki, hogy az egyetlen opera, melyet valaha láttam,
a Mikado volt a Macclesfield Players előadásában, ugyanis nem vagyok benne
biztos, hogy az annak számít. Belépünk a nézőtérre, ahol a fényeket már
letompították. A jegykezelő rosszalló pillantást vet ránk, majd a sor közepén
elhelyezkedő székeinkre mutat. Lázas bocsánatkérések közepette araszolunk
végig a bosszankodó előkelőségek előtt.
Arra számítok, hogy amint leülünk, elengedi a kezem, de nem. Ehelyett átfonja
az ujjait az enyémen, és amikor a vörös plüssfüggöny felemelkedik, megszorítja
őket. Aztán elkezdődik a zene. Ne áruljátok el nekik, de a Macclesfield
Playersnek még sok tanulnivalója akad. A muzsika hol a mélybe zuhan, hol az
egekbe szökik, az ének pedig teljesen elbűvöl. A szegény, nincstelen Mimit
játszó lány annyira beleéli magát a szerepébe, hogy teljesen belefeledkezem a
Rodolfo iránt érzett elátkozott szerelmébe, annak ellenére, hogy egy árva szót
sem beszélek olaszul. El vagyok varázsolva. Nem hiszem el, hogy képes voltam
megtagadni magamtól életem első harmincegy évében egy ilyen csodálatos
élményt. De aztán a pillantásom a jegyre siklik, amit Oscar a kezembe nyomott,
és hirtelen megértem, miért. A jegy 190 fontba került.
A szünetben odahajolok hozzá. – Köszönöm – súgom a fülébe, mire kedvesen
rám mosolyog.
– Nem rossz, mi? – kérdi, és felhúz a székemből.
A bárban hatalmas a tülekedés, és kételkedni kezdek benne, hogy ma még itt
piához jutunk, de Oscarnak valahogy sikerül magára vonnia a bárpultos csaj
figyelmét a tömeg leghátsó sorából is. Nem engedi, hogy én fizessek, és amint a
bor lecsúszik a torkomon, rögtön tudom, hogy ez nem valami filléres lötty.
Totálisan elhibázott lenne egy ilyen tökéletes estét elszúrni, de nem engedhetem
meg magamnak, hogy ellazuljak, míg rá nem jövök az igazságra.
– Köszönöm – szólalok meg. – Tudom, hogy már mondtam, de ez csodálatos.
Sokkal... sokkal jobb, mint azok az operák, amiket eddig láttam. – Kérlek,
könyörgök, meg ne kérdezd, miket láttam!
– Igazán nincs mit – feleli.
A tekintetünk egymásba fonódik, aztán fejest ugrok a mélybe.
– Oscar, szeretnék beszélni veled arról az ostoba cikkről a Timesban. – Az
arckifejezése azonnal elárulja, hogy olvasta. A szívem elnehezedik. Ha nem
keresett fel, hogy megnyugtasson azon nyomban, amikor belebotlott, akkor
bizonyára igaz. – Nem tudom kiverni a fejemből. Tudom... hogy nem vagyok a
barátnőd, meg semmi ilyesmi, de...– Hát ezt rendesen elszúrtam. Látom, amint
az utolsó csepp életkedve is elszivárog. – De, tudod, ha te is közéjük tartozol,
akkor jogom van tudni.
– Kik közé? – kérdi veszélyesen tompa hangon.
– A szoknyapecérek közé. – A fene essen Millybe, és az elavult, idióta
kifejezéseibe.
– Szoknyapecér?! Tudod mit, ne is válaszolj. Egyszerűen nem hiszem el, hogy
volt képed ezt megkérdezni, most, hogy elhoztalak ide.
– Én nem akarom elhinni, de hát ott áll feketén-fehéren. És annyira még nem
ismerlek... – Nem akarom bevallani neki, mennyire más súlycsoportba
tartozónak érzem magam, mert ez túl szánalmasan hangzana.
– Meséltem már Angusról, hogy milyen. Ez csak egy újabb próbálkozás, hogy
besározzon. El sem hiszem, hogy egyáltalán felhoztad.
– Hát persze, hogy felhoztam! Ha közölted volna velem, hogy az egész egy nagy
koholmány, ahelyett, hogy hagytál volna főni a saját levemben, akkor most nem
kellett volna felhoznom!
– Nem akartam beszélni róla! Nem hittem volna, hogy olyan agyatlan vagy,
hogy elhiszed.
– Agyatlan? – hápogok, ahogy megszólal a csengő. – Ne merj engem
agyatlannak nevezni!
– Nos, akkor te se vádolj azzal, hogy szemétláda vagyok, miközben úgy bánok
veled, mint egy kibaszott hercegnővel!
– Én nem vádoltalak! Csupán megkérdeztem...
Egy jegykezelő jelenik meg mellettünk, épp a legalkalmatlanabb pillanatban. –
Uram, hölgyem, hadd kérjem meg önöket, hogy foglalják el a helyüket. Az
előadás két perc múlva folytatódik.
– Ja, kösz, vettük az adást – csattan fel Oscar, és a könyökömet megragadva a
bejárat felé tuszkol. Hát ennyit a drámai kivonulásról. Valószínűleg egy rögbis
fogással a földre küldene, ha elindulnék a kijárat felé.
– Ne légy olyan goromba, nem a konyhai személyzettel beszélsz – sziszegem.
– Nem kértem a véleményed – vág vissza.
Szinte lehetetlenség odafigyelni a második felvonásra. Próbálok visszakerülni a
korábbi elvarázsolt hangulatba, de túlságosan feldúlt vagyok. Azért tiltakozik
ilyen hevesen, mert rossz a lelkiismerete? A hangoskodásával csak blöffölni
próbál? De még ha tiszta is, a tény, hogy genetikailag képtelen az empátiára,
nem túl jó jel. Olyan távol húzódom tőle, amennyire csak lehetséges, de mivel
ezt makacsul nem hajlandó észrevenni, a hatás elmarad.
Lassan, fokozatosan, szinte akaratom ellenére a zene azonban ismét hatalmába
kerít. Képtelen vagyok ellenállni a szépségének. Rodolfo ellöki magától Mimit,
és összetöri a szívét. Csak amikor a lány felkeresi és kihallgatja a legjobb
barátjával folytatott beszélgetést, csupán akkor fedezi fel, a férfi nem azért bánt
vele gorombán, mert nem szereti.
Rodolfo attól félt, hogy szegénysége túlságosan sebezhetővé tenné
(nevetségesen hangzik, de higgyétek el, olaszul működik a dolog). Végül aztán
nem bírom megállni, és egy pillantást vetek Oscarra. Szeretném megosztani
valakivel mindezt a gyönyörűséget. Arra számítok, hogy olyan mereven és
tartózkodón mered maga elé, mint amikor helyet foglaltunk, de nem, sőt mintha
kicserélték volna. Teljesen magával ragadta a zene, és teljes odaadással bámulja
a gyengélkedő Mimit. Az arcán könnyek csorognak. Megérzi a pillantásom, és
szégyenlősen rám mosolyog, miközben erőteljesen megszorítja a kezem. A
belőle sugárzó melegség végigáramlik a testemen, és a haragom úgy olvad el,
mint egy darabka vaj.
Mindig is kicsit nőiesnek találtam a síró férfiakat, de Oscar könnyei nem
taszítanak. Épp ellenkezőleg, inkább meglágyítják a szívem, mint Jean-Paul
legfinomabb cukros kreálmányai. Oscar átöleli a vállam, és magához húz. A
kényelmetlen testhelyzet dacára ott maradok szorosan hozzábújva, míg le nem
gördül a függöny.
– Köszönöm – suttogom taps közben, mire odahajol, és egy csókot lehel az
ajkamra.
Mi volt az, ami könnyekig meghatotta? Saját házasságának a felbomlása? A
tragédia, hogy a szerelem nem mindig elegendő? Képtelen vagyok most ezen
morfondírozni. Megszorítom a kezét, mire feleszmél, hogy már csak mi ülünk a
helyünkön.
– Gyere, induljunk – mondja, és felránt, mintha én piszmognék.
Odakint megállunk a járdán, és hirtelen megint feszélyezve érzem magam.
– Rábeszélhetném esetleg, hogy kísérjen el szerény hajlékomba? – kérdezi
Oscar, megjátszott előkelőséggel. – És nyugodjon meg, ígérem, rendkívüli
tisztelettel adózok szűzi erényeinek.
– Fogd be! – kuncogok. – Leintsek egy taxit?
– Ne – feleli, és lerántja égbe emelt karomat, majd lesmárol. – Menjünk gyalog.
Átvágunk a Covent Gardenen, miközben én igyekszem lépést tartani vele, aztán
megérkezünk a folyóhoz. – Nézd – noszogat Oscar. – Nézd csak!
Mámorosán tanulmányozom a csúcsokat, a mélyedéseket és az épületek villódzó
fényeinek látványát, és hirtelen rádöbbenek, milyen szép is London. Olyan
ritkán adódik alkalmam a feltöltődésre, olyan ritkán adódik alkalmam bármire is
egyáltalán. Oscar megszorítja a kezem, és elindul észak felé.
– Mesélj nekem, Halas Lány – kéri.
– Ha Halas Lánynak hívsz, nem.
– Drága, édes Amber, könyörgök, oszd meg velem a reményeidet, az álmaidat és
a vágyaidat.
Nem vagyok tökhülye, felismerem az iróniát, amikor keményen pofán vág, de
hirtelen bepánikolok. Mik a reményeim, az álmaim és a vágyaim? Mindig is
arról álmodtam, hogy megnyitom a saját éttermemet, és a legnárcisztikusabb
fantáziáimban az ajtó felett a saját nevem ékeskedett, de soha nem úgy
terveztem, hogy egyedül viszem véghez. Még ha most is csábít a gondolat, akkor
is ostoba érzés lenne bevallani egy olyan kiváló séfnek, mint ő, hogy azt
feltételezem magamról, képes vagyok hasonló, szédítő magasságokba
szárnyalni. Szóval, mit is akarok? Őt? Az igazság az, hogy ő valószínűleg nem
lehet az enyém, én pedig nem igazán vagyok vevő egy újabb porig alázó
csalódásra.
– Nemtom’ – motyogom, mint valami kamasz.
– Hé, nem hántásból kérdeztem – mondja, és újra megszorítja a kezem. – Csak
beszélgetni szerettem volna veled. Úgy rendesen – teszi hozzá mélyebb hangon,
mintha valami csúnya szó lenne. – Amikor azt mondtad, hogy nem is vagy a
barátnőm...
– Nem tudom, minek nevezzem ezt! – Az őszinteség forró gejzírként tör elő
belőlem. – Te tudod, hogy mi ez? Ezer éve nem voltam senkinek a barátnője. Azt
hiszem, arra gondoltam, hogy ez csak egy futó kaland, de nem vagyok benne
biztos, hogy azokban jó vagyok. – Fürkészve az arcába nézek, hátha sikerül
kiolvasnom belőle valami jelet.
– Szóval nem tudom.
Rám mosolyog. – Ellent kell mondanom neked. Szerintem nagyon is jó vagy a
futó kalandozásban, csak épp nem egészen tudom, ez mit is jelent.
– Ó, tudod: rövid távú, rengeteg hancúr, zéró elkötelezettség. Szórakoztató, de
jelentéktelen.
Elhúzza a kezét, és felém fordul. – Ezt akarod? – kérdi, halálosan komolyan.
Jesszusom, ezek a hirtelen, kézifékes kanyarok nem épp egy nyugis futó kaland
jellemzői!
– Ööö, nem, nem igazán.
– Miért nem?
Ez egy beugratós kérdés? Maradj rejtélyes és kiismerhetetlen! Igen, ez az.
Rejtélyes és kiismerhetetlen.
– Nem hiszem, hogy elég nagy ribanc vagyok hozzá, mert én azért beszélgetni is
akarok, meg együtt lógni az illetővel, és...
– Szóval a barátnőm akarsz lenni?
Hogy sikerült így behúznia a csőbe? Mint kiderült, kábé annyira vagyok
rejtélyes és kiismerhetetlen, mint egy golden retriever.
– Te mit szeretnél? – kérdezek vissza.
– Én kérdeztem először.
A fenébe is, gondolom magamban, őszinte leszek, még mielőtt azt a nyugtalanító
felfedezést tenném, hogy tényleg fogalmam sincs, mi ez. Szeretek vele lenni (az
esetek többségében), szeretek az ágyban hancúrozni vele, de a gondolattól, hogy
a barátnője legyek, kiver a víz. Annyira lehetetlennek érzem. Az élete merőben
más, mint az enyém. Ott van egy még nem egészen exfeleség, egy tinédzser lány,
és mocskolódó újságcikkek garmadája. Hogy illenék én mindebbe bele? De ez
persze csak egy pletykamagazin főcíme lehetne, ami megfontolt és visszafogott
fényben tüntet fel. Az igazság az, hogy az előrelépés az elfogadás egy teljesen új
szintjét jelenti, valamint egy néma és titkos búcsút a múltamtól.
Oscar szorosabbra fonja a karját köröttem, és ezzel azonnal visszaránt a
valóságba, majd úgy fordít, hogy szemtől szemben álljunk. – Mondd meg az
igazat, el bírom viselni – noszogat, miközben félresimít egy tincset az arcomból
és tőle eddig még nem tapasztalt gyengédséggel mosolyog rám. Kutatva fürkészi
az arcomat, mintha azt akarná felmérni, milyen hatást gyakorolt rám. Van valami
teljesen lefegyverző a sebezhetőségében, abban, hogy egyik percben még
Kékszakállként ordítozik, a másikban már Mimiért ontja a könnyeket. Ezek a
gondolatok utálatos darázsrajként döngicsélnek bennem. Mindenáron ki kell
cseleznem őket.
– Igen. Szeretnék a... – A „csajod” olyan szánalmasan hangzik, de az hótziher,
hogy nem fogok szeretőt mondani. – A nőcid lenni. – Ez hogy jutott eszembe?
Oscarból kitör a nevetés. – Rendben, ezennel a nőcim vagy – mondja, és
szenvedélyesen megcsókol. – Akkor most már nem fogsz ilyen elkínzott arcot
vágni, meg rinyálni?
– Rinyálni?!
– Tudod, hogy értem – mondja incselkedve.
– Akkor mondd el az igazat. Meséld el nagy vonalakban, mi történt, mióta
Lydiával szakítottatok.
Már a nevének említése is rémülethullámokat küld végig a testemen, egészen a
hihetetlenül kényelmetlen magassarkúmig. Hogy fogjuk túlélni, amikor
tudomást szerez rólunk? Bármit is állít Oscar, le merném fogadni, Lydia
vérengző hangulatban lesz. És ki hibáztatná? Egy család voltak, és a nő meg
akarja védeni a maradványait, megakadályozni, hogy elvegyem a pozícióját
Oscar gyermekének anyjaként.
– A nevek nem igazán érdekelnek, de a korukat tudni akarom.
– Szerencséd van, mert egyikük nevére sem emlékszem.
A karjába bokszolok. – Most komolyan, Oscar, mi a sztorid? Ügy érzem, muszáj
tudnom.
Ahogy ezt kimondom, ráébredek, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítok
egy személy romantikus önéletrajzának. Egy harmincnyolc éves, független férfi
lehet, hogy káprázatos jelöltnek látszik, de nem akkor, ha csak azért független
még, mert őrülten szerelmes az anyjába. Vagy a legjobb barátjába. Néhány
szakítással végződő szerelmi kapcsolat sokkal megnyugtatóbb, mint egy
pszichopatára valló steril romantikus lista. Vagy talán csak ezzel a magyarázattal
igyekszem szépíteni a saját kudarcba fulladt házasságom tényét.
– Oké, Halas Lány, kezdjük az elejéről.
Most már totál be vagyok rezelve. Mibe másztam én bele? Ha kiderül, hogy
megdöntött egy sor egzotikus táncost vagy kéjsóvár ügyfelet, esküszöm,
összekuporodok és meghalok.
– Várj! – kérem, csak hogy húzzam az időt. – Először is, miért szakítottatok
Lydiával?
– Először is? Ez valami kihallgatás?
– Neeem. Csak egy kis gyengéd kutakodás.
– Gyengéd kutakodás? Nos, rendben. – Megint elönt a rémület. Talán jobban
foglalkoztat a dolog, mint illene.
– Tizennyolc hónappal ezelőtt költöztem ki, de már jóval azelőtt nem volt
köztünk semmi.
Már a nyelvem hegyén van a kérdés, hogy miért, de még idejében visszanyelem.
Hirtelen támadt rokonszenvet érzek Lydia iránt. Oscar csak úgy kisétált? Nem
csoda, hogy a keze ügyébe kerülő összes fegyverrel harcol az öregedés ellen. A
nők számára ez annyival nehezebb! A tudat, hogy az ötven a következő nagyobb
forduló, amikor mi nők, a férfiakkal ellentétben, már nem tudjuk korosodó
szexistennőként eladni, újrateremteni magunkat. Tudom, hogy ez nagyon
spirituálatlan nézőpont, de nem tehetek róla, meg vagyok róla győződve, ez igaz.
Amint megengedhetem magamnak, minden este egy rakás Creme de la Mert
fogok az arcomra kenni.
– Aztán ott volt egy kis entyem-pentyem Veronicával.
– Veronica? A név alapján 105 éves lehet.
– Ő ki?
– Van egy szőlőskertje Umbriában. Az a csodás Barolo, amit azon az első estén
magunkba döntöttünk, az ő termése. Valamikor majd elviszlek oda. –
Önkéntelenül is elhúzom a kezem. – Vagy nem – neveti el magát. – Most már
csak haverok vagyunk. Csupán engedtünk a kísértésnek.
– Milyen elragadó!
– Mit szeretnél, mit mondjak? Hogy őrülten szerelmes voltam?
Képes a szerelemre? Tud valaha is helyet és időt biztosítani, hogy
növekedhessen és szárba szökkenjen? Feltételezem, a tény, hogy különvált
Lydiától, azt sejteti, hogy egy érdekházasság nem elégítette ki. Bár tisztában
vagyok vele, hogy egyáltalán nem lenne bölcs dolog belészeretni, mégis úgy
érzem, muszáj először feltérképeznem a talajt, hogy nem túl száraz és
terméketlen-e.
– Szóval csak amolyan átmeneti csaj volt.
– Hogy mi?
– Tudod! Az a személy, aki segít visszapattanni a nyeregbe, de akivel azért már
nem lovagolnád be az egész világot. – Egy pillanattal tovább hagyja rajtam a
tekintetét, és érzem, amint az arcomat elönti a pír. Nekem te nem vagy átmeneti!,
akarom mondani, de ez túlságosan önhitten hangzana.
– Valami olyasmi. Nagyon kedves nő volt, de a kapcsolat leginkább fizikai
vonzalomról szólt, nem többről.
A bizonytalanság villámként hasít belém, ahogy elképzelem, miféle mocskos
európai pózokkal örvendeztethette meg a csaj.
– Ó – jegyzem meg elkomorulva.
– Mi az? – kérdi Oscar.
Jessica Fletcher bezzeg sosem bukik el már az első akadályon. Nem úgy, mint
én.
– Semmi.
Egy hosszú pillanatra némaság telepedik ránk, aztán Oscar ismét maga felé
fordít. – Szeretnéd tudni a szörnyű igazságot?
Nem igazán, gondolom magamban, de bizonytalanul bólintok.
– Húszéves voltam, amikor megismerkedtem Lydiával. Azelőtt jártam néhány
csajjal, de semmi komoly. Lydia volt az első szerelmem, és amilyen balfácán
vagyok, soha nem csaltam meg. Ezért is vagyok olyan oltári dühös a cikk miatt.
Amikor szétmentünk, ott álltam, és kurvára semmit sem tudtam a randizásról,
vagy a nőkről. Veronica óta nem volt senki, ő pedig nem igazán számít. – Majd
csendesebben folytatja. – Most pedig itt vagy te.
– Itt vagyok én – ismétlem, és felpillantok rá. Felötlik bennem, hogy talán még
feltesz néhány kérdést a múltammal kapcsolatban, de nem kérdez semmit.
– Gyere ide – szólal meg hirtelen, és a pad felé ránt. Az ölébe húz, és szorosan
magához ölel. – Ide figyelj, Columbo, eleget kérdezősködtél. Most én beszélek.
– Mit akarsz mondani? – suttogom. A nyakszirtemen feláll a szőr, ahogy két
ujjával gyengéden végigsimítja.
– Hogy mit akarok mondani? Azt akarom mondani, hogy nem akarok kibaszni
senkivel. Amikor először rád vetettem magam, még nem gondoltam át a dolgot,
de azóta... azóta minden megváltozott. Kezdek beléd zúgni. Gőzöm sincs, miért,
mert kurvára ki tudsz akasztani, de ez a nagy büdös helyzet.
A szívem bucskázik egyet, jóval azelőtt, hogy a darazsak utolérnék. Szorosan
megragadom a kezét, és közelebb simulok hozzá.
– Én is beléd – mondom, és tudom, hogy ez igaz, ugyanakkor félelemmel tölt el
ennek az egésznek a lehetetlensége.
– Gratulálok, Halas Lány! És örömömre szolgál, hogy vásárra vihettem a
bőrömet érted.
– Komolyan mondtam, de...
– Nincs semmi de! – mondja. – Hamarosan nyilvánossá kell tennünk a
kapcsolatunkat.
– Jézusom, csak azt ne! – tiltakozom. – Nekem akkor kampec a konyhában. A
kutya sem fog tiszteletet tanúsítani irántam.
– Velem kell elszámolniuk, ha bármi szarsággal próbálkoznak. Mire egyet
pislantanának, már szedhetik is a sátorfájukat.
– Nem, Oscar, most komolyan – mondom, és jeges félelem markol a szívembe.
El kellene indulnom, tudom, hogy el kellene indulnom, de mégsem tudok
elindulni.
– Majd később megbeszéljük. De nem akarok tovább bujkálni, mintha ez valami
bűnös viszony lenne. Nem az én stílusom.
– Mi a helyzet Lydiával?
– Túl fogja élni. Azóta rosszalkodik, mióta szétmentünk.
– És te ezt hogy viseled?
Megvonja a vállát. – Nem érdekel. Hogy őszinte legyek, nem vagyok benne
biztos, hogy a Violet bárpultosa nem szolgálta-e ki... tudod, hogy értem. Részben
ezért is akartam hivatalossá tenni a szakításunkat.
– Nem borultál ki?
– Egy rövid ideig nagyon pipa voltam rá, de már évekkel azelőtt vége volt
köztünk mindennek. Csak túl lusták voltunk beismerni.
Elszorul a szívem. Ez lenne az érett, felnőtt reakció? Talán Dom is így érzett,
talán a kiszáradt kapcsolatunk kergette Rachel karjaiba. Ijesztő a saját
vakságomon elmélkedni, és azon parázni, vajon most mit rejteget előlem.
– Mi folyik odabenn? – kérdi Oscar, és gyengéden megkocogtatja a homlokom.
– Semmi érdemleges – felelem, majd bűntudatosan egy csókot nyomok az
ajkára.
– Van még valami más is, amiről beszélni akarok veled – folytatja. – Üzleti
dolgok.
– Mifélék?
– Menjünk, sétáljunk, és közben megbeszéljük – áll fel sürgetőleg.
Nekilódulunk. A lépteink hirtelen céltudatosságot nyernek. – A helyzet az –
kezdi, és egyenesen előre szegezi a tekintetét -, hogy jelenleg nem termelünk
profitot.
– De hát folyamatosan telt házzal üzemelünk!
– Tudom, tudom. Kezd fellendülni az üzlet, de egyelőre nehéz megjósolni,
mennyire lesz fenntartható. És az én módszereim. .. nem vagyok hajlandó
kompromisszumokat kötni.
– Hogy érted ezt?
– Csakis a legjobb beszállítókkal dolgozom, és drága alapanyagokkal. De most
már nem úgy van, mint öt évvel ezelőtt, az ember nem srófolhatja fel úgy az
árakat, mint akkor. Richard korábban beugrott, és egyfajta csúcstalálkozót
tartottunk.
Szóval ezért töltöttek olyan sok időt az irodában Lydiával. Tudom, hogy ez önző
reakció, de nem tehetek róla, sértődve veszem tudomásul, hogy Lydia még
mindig milyen központi szerepet tölt be Oscar üzleti életében.
– És mit mondott?
– Hogy a támogatóink aggódnak, hogy nagyobb haszonkulccsal kellene már
dolgoznunk. Nem is tudom. Azért hagytam ott a Violetet, hogy ne legyek Angus
szajhája, most meg egy rakás öltönyös alak liheg a nyakamba.
– És mi a helyzet a kritikákkal?
– Egyszer fenn, másszor lenn – elég vegyesek, egyelőre csillagokról szó sem
esik. És Angus addig nem fog nyugodni, míg ki nem nyír.
– Biztos vagy benne, hogy nem vagy egy kicsit paranoiás ez ügyben?
– Nem, baby, tényleg nem vagyok. Bárcsak az volnék. Angus mindent meg fog
tenni, hogy kibasszon velem. Hidd el nekem, az újságcikk még csak a kezdet.
– Richard azonban a támogatók kedvében tud járni – jegyzem meg.
Szalmaszálakba kapaszkodom. Hirtelen fájdalmasan tudatába kerülök, mekkora
teher nehezedik rá.
– Ő gondoskodik róla, hogy ne essen bántódásod.
– Remélem is, de...
– De, micsoda?
– Ma nagyon kibuktam rá.
– Ó, Oscar.
– Tudom, tudom. Nem tehetek róla. Holnap térdre borulok előtte.
– Na, ez tényleg szajhásan hangzik.
Végre rám pillant, és búsan elmosolyodik. – Igazi cukorfalat vagy, ugye tudod?
Visszamosolygok rá. – Segíteni fogok, ígérem. Tudom, hogy hozzád képest én
zöldfülű vagyok, de megpróbálom kidolgozni, hogyan tudnánk lefaragni az
összetevők árából. És biztos van más is, amit tehetnénk.
– Lehet, hogy búcsút kell mondanunk néhány kezdő séfnek.
– Oké – mondom, és szegény Tomasz jut eszembe. Remélem, nem vár rá egy
újabb lapát. – Minden rendben lesz. Csodálatos, amit csinálsz. A támogatók
szerencsésnek érezhetik magukat, hogy pártfogolhatnak. Lehet, hogy az étterem
még egy évig nem fog profitot termelni, de aztán igazi aranytojást tojó tyúk lesz.
– Köszönöm a bizalmat – mosolyog Oscar, és odahajol, hogy megcsókoljon.
– Komolyan mondom, Oscar. Tényleg akarom, hogy ez működjön. Kezdjük
most! – teszem hozzá. Teljesen elkap a hév. – Fogjunk egy taxit, menjünk vissza,
és kidolgozom a menüket egy hétre előre. Lehet, hogy kigúnyolod a zöldségeket,
de segítenek elérni a céljaidat.
– Igazad van – mondja, és könnyedén leint egy arra haladó taxit.
Bepréselődök mellé a hátsó ülésre. – Tudom, hogy minden rendben lesz –
suttogom, de a szórakozott arckifejezése, mellyel kibámul az ablakon, elárulja,
hogy nincs meggyőzve. Biztosan nem érhet itt véget, mikor éppencsak hogy
elkezdődött.

Oscar készít egy eszpresszót, amikor visszaérünk. Tisztára, mint az egyetemi

vizsgák előtt, mikor egész éjjel fennmaradtunk magolni. Csodálatos őt munka
közben figyelni, ahogy előáll a különböző ötletekkel, majd addig csűri és
csavarja őket, mígnem valami teljesen új dolgot hoz ki belőlük. Most épp azt
próbálja kifundálni, miképp tudnánk egy kulináris csavarral fényűzővé
varázsolni az olcsóbb hússzeleteket is. Néha-néha én is bedobok egy ötletet, de
az időm javarésze megszállott jegyzeteléssel telik. Végül, amikor már a fény
szilánkjai kezdik bevilágítani a krómszínű bárt, könyörögve kérem, feküdjünk le
aludni. Nagy nehezen, de beleegyezik. Úgy látszik, neki soha nem merül le az
aksija.
– Várj – mondom, ahogy a kulcsát a zárba illeszti. – Az mi? – A bejárattal
szemben van egy ajtó, amire eddig soha nem figyeltem fel.
– Semmi. Csak egy halom kacatot tárolok odabenn. Arra gondoltam, egyszer
talán privát teremként használjuk majd.
– Miért nem most?
– Ez a probléma lényege, nem? Az étterem egyelőre talán elegendő ahhoz, hogy
kiszolgáljuk a jelenlegi igényeket.
– Mi lenne, ha ez inkább amolyan rendezvényterem lenne? Most csak itt áll
üresen, közben meg igazi hiány tátong a kibérelhető, nívós helyekből – mondom,
és Marsha arca jelenik meg a szemem előtt: szinte süt róla a néma csalódottság.
– Rendezvényterem? Ez nem a retvás loughton-i Kutya és Kacsa étterem – csap
fel ingerlékenyen.
De az elkövetkező néhány napban sikerül meggyőznöm arról, hogy megér egy
próbát. Megalázkodik Richard előtt, majd mogorván tájékoztat, hogy a fő
befektetők egyike még mindig kacérkodik az üzletből való kivonulás
gondolatával, mert szerinte a belsőségekkel való zsonglőrködés nem állja meg
rendesen a sarat.
Azon kapom magam, hogy árgus szemekkel figyelem Lydiát, kihasználva
minden lehetőséget, hogy lemérjem Oscar iránti érzelmei hőfokát, aki persze
továbbra is erősködik, hogy vállaljuk fel nyíltan a kapcsolatunkat, és nem tudom,
meddig leszek képes ellenállni anélkül, hogy magamra haragítanám. Az opera
óta az érzéseim nagyon magas hőfokon égnek, de még mindig nincs merszem
fejest ugrani a sötétbe. Az biztos, hogy kezdünk belerázódni a dologba – ma este
például átjön hozzám vacsorára -, de még mindig nehezemre esik elhinni, hogy
lenne esélyünk egy hosszabb távú kapcsolatra. Ez részben színtiszta gyávaság,
mert félek ismét megnyitni, s ezzel kockára tenni a szívem, részben pedig
kétlem, hogy lenne realitása kettőnk jövőjének. Oscarnak már megvolt a saját
családja, a húszas éveit pelenkázással és éjszakai műszakkal töltötte, nyilván
szeretne egy újabb dobást a fiatalságra. Miután végignézte, hogyan hullik szét a
családja a szeme láttára, vajon menynyire akarja újra elkötelezni magát?
Bármennyire is lazára veszi a figurát, lefogadom, nagyon bántja, hogy a lánya
nem vele él, és ezt az a zavarba ejtően fényűző vacsora is remekül mutatja,
amelyet a lánya számára szervez sikeres vizsgáinak méltó megünnepléseképp.
Tudom, a pillanatnak kellene élnem, de nehéz úgy leugrani a szikláról, hogy nem
tudod, mire esel.
Ma szabadnapom volt – felüdülés a konyha játszótéri politikája után. Joe nem
lazít. Ezen a héten eddig a következők történtek: a telefonom rejtélyes módon a
mosogatógépben kötött ki, a motoros sisakom pedig a borospincében.
Aggódó pillantást vetek a forrásban lévő vízre. Nem hiszem, hogy valaha is
éreztem ilyen lámpalázat, mint ma este. Még a vendéglátós vizsgáim előtt sem
izgultam ennyire. Ügy döntöttem, valami egyszerűt fogok készíteni, spagetti
puttanescát, más néven ribanc szószt – azért hívják így, mert még egy nápolyi
prosti is össze tudná ütni két kuncsaft közt (bár nem hiszem, hogy ezt az infót
Oscar orrára kötöm). Nem szeretném, ha azt hinné, hogy egy gasztronómiai
amőba vagyok, szóval desszertként még egy mogyoróvajas sajttortát is
bevállaltam, amihez Milly kitartó módon ledarált egy tonna kekszet.
A téboly egy pillanatában felhívtam Marshát, jöjjön át és beszéljük meg a parti
részleteit. Három hét múlvára foglalta le az időpontot, nekem pedig a héten már
nem lesz több szabadnapom. Mindenesetre ez a meghívásosdi nem bizonyult
valami fényes ötletnek. Marsha belefogott egy kötőtanfolyamba (mániája az
önfejlesztés), így megbeszéltük, hogy hat és nyolc között ütjük nyélbe a találkát,
így még egy egész órám marad Oscar érkezése előtt (különben is, tutira el fogja
téríteni valamiféle kulináris vészhelyzet, mint például egy egész világra kiterjedő
pacalhiány). Bármennyire is megkönnyebbültem, hogy kikeveredtem a
romantika sírkertjéből, arra még korántsem állok készen, hogy bemutassam őket
egymásnak. Már magától a gondolattól is úgy érzem magam, mint egy mérleg
két nyelve, melyek nem igazán tudnak egyensúlyba kerülni.
Csengetnek, kiszámíthatóan, pontban hat harminckor. Marsha hidegtől kipirult
arccal érkezik, fején egy különös, lila, kötött sapka, amely úgy fest, mint egy
földre tévedt marslakó űrhajója.
– Tetszik? – kérdi, és hetykén félrebillenti. – Fáradozásaim első gyümölcse.
– Aha. Nagyon... elragadó – nyögöm, és betessékelem a hidegről.
– Köszönöm. Ma este mondjuk nem lesz óránk. A hölgy, aki tanít minket, egy
kötő istennő, ám gyenge a tüdeje és hajlamos a megfázásra.
– Jaj, ne! – mondom egy kicsit túl őszintén.
– Tudom, de legalább végre lesz alkalmunk alaposan ki– dumcsizni magunkat. –
Jézusom, de nyálas egy szó! Talán próbáljam meg későbbre tenni Oscart? Az
ötlet elgondolkodtató, de nem, nem lehet. Mindkettőjükre nézve megalázó lenne.
Mély lélegzetet veszek, és töltök magamnak egy pohár fehérbort.
– Szóval, híreim vannak – mondom, és felvázolom neki nagy vonalakban az
elmúlt időszak történéseit. Érzem, hogy jóval szárazabban adom elő a tényeket,
mintha csak gyónnék.
– Ó, gratulálok! – jegyzi meg, a fején csücsülő gyapjú űrhajó peremével
játszadozva. Várom, hogy folytassa, de nem teszi.
– Mi van?
Zavartan köhécsel. – Csak úgy hangzik, eléggé kihívásokkal teljes. A rosszkedvű
lánya, a feleség, aki még mindig a színen van...
Bár én is pontosan ugyanezt gondolom, most önkéntelenül is felpaprikázódom.
Miért nem tud örülni a ténynek, hogy visszakerültem a nyeregbe?
– A szerelem nem feltétlenül érkezik egy tökéletes csomagban – jegyzem meg
szárazon.
Lehet, hogy Oscarnak vannak hibái, de legalább nem úgy néz ki, mint Mr.
Krumplifej.
– Szóval szereted? – kérdezi csillogó szemmel.
Ó, te jó ég, lehet, hogy igen, legalábbis egy kicsit. Az biztos, hogy rengeteget
gondolok rá, még ha ezen gondolatok nagy része néha picit neurotikusabb is a
kelleténél. De egyelőre még magamnak sem vagyok képes hangosan bevallani.
– Nem tudom... lehetséges.
– Hogy érted? Valamikor, a feltételezett jövőben lehet, hogy majd megszereted,
vagy akár már most is, ha hajlandó lennél beismerni? – A fene vigye el Marshát
meg a Bristol Egyetem vitakörében betöltött elnöki pozícióját.
– Az egyik, illetve mindkettő... – hebegek, és elönt a megkönnyebbülés, amikor
meghallom Milly lépteit a folyosón.
– Szia! – köszönti Marsha erőltetett vidámsággal. Milly előrehajol, hogy
megpuszilja mindkét arcát, de Marsha nem híve az ilyen európai hívságoknak, és
elhúzódik, mielőtt a második cuppanós elcsattanhatna.
– Gratulálok! – mondja Milly, és hamarosan mindhárman belemerülünk az
esküvői előkészületek megbeszélésébe. Marsha elment, és megvette a
menyasszonyi ruhát – egyedül, minden segítség nélkül – Cowthorpesben, egy
aprócska áruházban, ami nincs is messze a szüleim házától. A hely olyan, mintha
egy hatvanas évekbeli tévé-show díszletébe lépne az ember. Régi idők vásárlási
élménye.
– Hihetetlenül olcsó volt – vágja ki diadalmasan. – Szinte bagóért szereztem.
– Mennyi volt?
– Kilencvenkilenc kilencvenkilenc. És tökéletesen passzol rám. Na jó, majdnem
tökéletesen. A szabóm majd megoldja.
– Szerintem ilyen árak mellett még tovább keresgélhetnél – jegyzem meg.
– Úgy értem, nem sokkal drágábban már vehetnél egy csodás nosztalgia ruhát is.
– A nosztalgia ruha csak egy finomkodó kifejezés arra, hogy turkálós – feleli
Marsha csípősen. – Nem, ez tökéletes, nagyon egyszerű. Azt gondolom, te
bájosan néztél ki, de kezd enyhén nevetséges színben feltűnni, amikor az ember
harminc felett fel van dúcolva, mint egy díjnyertes pulyka.
Eszembe jut, ahogy felöltöttem magamra a puccos menyasszonyi ruhámat, és
azonnal összerándulok. Egy kicsit komikusán nézhettem ki, de arra a napra fel
akartam függeszteni minden hitetlenséget és iróniát, hogy a szerelem
leghagyományosabb válfajában merülhessek el.
– Beszéljünk a piákról – mondom sietve. – A termet még be kell rendezni, de
szerintem tökéletes lesz.
– Most, hogy már tudom, miben mesterkedsz, végre minden világos. Te
találkoztál már a nap férfijával? – fordul Millyhez.
– Ó, isteni pasas! Totál odavagyok érte! – Marsha ferde szemmel néz rá. – Nem
szó szerint – pirul el Milly. – Ő Amber fiúja.
Odakapom a fejem. A kifejezést még mindig idegennek érzem. Idővel remélem,
megszokom, de egyelőre még furán hat valaki másnak a szájából. Lopva az
órámra pillantok. Még nem említettem Marshának Oscar várható érkezését.
Talán ha előrukkolok a spagettiszósszal, még van rá némi esélyem, hogy a két
vendég váltsa egymást, akár egy étteremben.
– Csorog már a nyálad? – kérdem élénken.
– A te főztödre mindig – feleli Marsha melegen mosolyogva. – Ma mit alkottál?
Gyorsan felmelegítem a szószt, és akár egy frizbi-bajnok, kiszórom a tányérokat
az asztalra. – Isteni – jelenti ki Marsha, miközben jólesőn tömi magába a
spagettit, én pedig úgy érzem magam, mint a leghitványabb barát. Hát persze,
hogy be fogom mutatni őket egymásnak, de az időzítés mindennél fontosabb.
– Szóval nem ártana kidolgoznunk egy vázlatot a partira. Majd meg kell nézned
a termet is. De először is, hány emberben gondolkodsz?
– Olyan nyolcvan, száz körül. A legtöbbjük Peter haverja.
Ezt mindig is bírtam Marshában. Amikor barátokról van szó, a minőségre
helyezi a hangsúlyt, nem a mennyiségre.
– És a pia. Legyen pezsgő? Vagy talán valami olcsóbb, mint a Prosecco? Jaj, és
Oscar borai! Ha dőzsölni támadna kedved...
– Te jó ég, dehogy! Biztos vagyok benne, hogy a ház bora megfelelő lesz.
Huh, remélem, nem fogok beégni Oscar előtt. Muszáj, hogy ez a parti profitot
termeljen, mert ha nem fog többről szólni, mint az amúgy is túlterhelt
személyzetének egy újabb nemkívánatos leterhelése, a holtom napjáig
hallgathatom a szemrehányásait. De egyelőre úgy látszik, Marsha egyszerű és
visszafogott igényei akár egy amish eljegyzési partinak is beillenének. Fejbeni
feljegyzés: nehogy egy meztelen pincért fogadjak fel a lánybúcsú hétvégéjére.
A visszafogottság előnye, hogy a tervezés nem tart tovább röpke fél óránál. Úgy
szürcsölöm be a spagettimet, mint egy rossz magaviseletű lurkó, miközben az
óra kis– és nagymutatója egyre közelebb araszol a nyolc órához. Marsha imád
korán ágyba bújni, és tuti, nem tart ki még egy óránál tovább. Annyira biztosra
veszem, hogy sikerült megúsznom, hogy szinte még arról is meg tudom győzni
magam, hogy az ajtócsengő kitartó zajongása valójában a falióra, amint épp elüti
az egészet. Milly felhúzott szemöldökkel néz rám, én pedig vonakodva
felkászálódom. Istenem, csak add, hogy a Jehova tanúi legyenek. Ha azok,
megveszem az összes náluk lévő kiadványt.
Persze nem ők azok. Hanem Oscar, hanyagul felöltött bőrdzsekijében. Vonzó,
mint mindig. Ha csak ránézek, a tudattól, hogy ő az enyém, elönt a forróság.
Sajnos az említett bőrdzsekihez olyan homlokráncolós arckifejezést öltött,
amitől meghűl bennem a vér. Pipiskedek, hogy megcsókoljam, de mintha egy
oroszlán ketrecébe dugnám a fejem.
– Mi a baj? – kérdem, és megpróbálom feltartóztatni a küszöbön egy pillanatra,
de már nyomul is befelé.
– Piára van szükségem – veti oda tömören, és berobog a konyhába. A nyomában
loholok.
– Szia, Oscar! – üdvözli Milly, és odalép, hogy megpuszilja. – Hogy s mint?
– Kibaszott szarul! – vicsorogja, és ellép Milly mellett, hogy elvegyen egy
nyitott borosüveget. A tátott szájú Marshát figyelemre se méltatja. Ó, miért nem
bírja most is azt a karizmatikus, sármos formáját hozni, amit Ralph szülinapján?
Öntök neki egy pohárral, és óvatosan átölelem. Remeg a visszafojtott dühtől,
szinte radioaktív módon sugárzik, mintha bármely pillanatban kitörhetne.
Legszívesebben elhúzódnék, de nem merek.
Oscar haragosan kortyol egyet az italból. – Kibaszott könyvelők! – Vádlón rám
mered. – Tisztában vagy vele, hogy egész délután hívtalak?
– Nem, nem vettem észre – felelem, és próbálok nem pökhendiskedni. Semmi
értelme olajat önteni a tűzre. – Egyébként hadd mutassam be Marshát. Tudod, az
ő eljegyzési fogadását tartjuk majd az étteremben.
– Feltéve, ha még lesz étterem – mondja Oscar, és Marsha felé biccent. Aztán
kezével a pultra csap. – Mi a fenének támogattak eddig, ha nem bíznak bennem
annyira, hogy hagyják, hadd csináljam, amiért fizetnek?
– Mi történt? – kérdem, és bűntudatosan Marsha megdermedt spagettijére
pillantok. Hát ez nem egy kifejezetten szórakoztató csajos este. Már megint
cserbenhagytam a barátnőmet.
– Egyszer fenn, egyszer lenn – és a karjait lóbálja illusztrálásképp. Ha valaki
nem ismerné, még azt hinné, be van szívva. Bizonyos értelemben így is van:
részeg a dühtől.
Ha felvetted volna a telefonod, akkor tudnál róla. Először is, szóltak, hogy
felkerültünk az Evenitig Standard éttermi díjának szűkített listájára.
– Ez fantasztikus! – mondom. Tényleg az. A Ghustónak pontosan ilyesfajta
reklámra van szüksége. Marsha továbbra is összehúzott szemmel fixírozza
Oscart.
– Köszönöm – feleli Oscar. – Nem mintha John Follett is ezen a véleményen
lenne. Még mindig feltett szándéka, hogy kivonja a befektetését. Ha nem
találunk egy újabb támogatót a következő két hétben, akkor három hónapon
belül lehúzhatjuk a rolót. Hogy tudnám a legjobbat nyújtani, amikor minden
pennyt négykézláb kell keresgélnem? Seggfej!
Talán ez nem a legalkalmasabb időpont, hogy emlékeztessem, ez az ára annak,
ha valaki saját vállalkozásba fog.
– De most, hogy felkerültél a szűkített listára, bizonyára tülekedni fognak a
támogatók, nem?
Oscar megrázza a fejét, mintha valami ügyefogyott személlyel lenne dolga. – A
globális recesszió kifejezés nem jelent semmit a számodra, Halas Lány? –
Jesszusom, olyan idegesítő tud lenni!
– Igen, nyilvánvalóan...– kezdek bele, de Milly félbeszakít.
– Majd én! – kiáltja. A szeme ragyog, az arca kipirult, mintha egy ász párt
tartana a kezében.
– Milly...
– Nem, komolyan gondolom. Oscar, bármennyire is zavarba ejtő ezt beismerni,
van némi felesleges pénzem, aminek jó helyet keresek. Jelenleg nem kamatozik
semmit, én pedig nem akarok tudtomon kívül valami fegyverbizniszt támogatni,
ami diktátorokat lát el munícióval...
– A zöldenergia nyerő befektetés – veti közbe Marsha, de rajtam kívül senki sem
figyel rá.
– De komolyan! – szólal meg újra Milly. – Nem szeretném, ha azt hinnéd,
puncsolok, de a napnál is világosabb, hogy te egy zseni vagy. Ezenkívül – itt
szeretetteljesen rám pillant -, még soha nem láttam Ambert ilyen lelkesnek. Igaz,
mindig is rengeteget gürcölt, de imád neked dolgozni. Ha bármit tehetek azért,
hogy ez így maradjon, akkor úgy érzem, egyszerűen muszáj segítenem.
– Várj egy kicsit! – mondom, mire Oscar szúrós szemekkel néz rám. – Ez igazán
kedves tőled, de tisztában kell lenned a kockázat mértékével. Ez egy óriási
döntés.
– Ó, szóval én kockázatot jelentek? – méltatlankodik Oscar.
– Nem kimondottan te! Minden induló cég kockázatot rejt. – Oscar sértődötten
elhúzódik tőlem, és belekortyol az italába.
– Igen, természetesen alaposan át kell néznem a számokat, és a pénzügyi
tanácsadómnak is át kell rágnia a dolgot. De tragédia lenne, ha a Ghustó csődbe
menne. És az is nyilvánvaló, hogy szükségem van valami értelmes dologra,
amibe befektethetek.
Elfogadni a pénzt, vagy elfogadni, hogy nincs, és kész? Kezdek úgy hangozni,
mint Marsha, de aggódom. Oscar arca felviláglik. Az asztalhoz lép, és magához
öleli Millyt.
– Téged az ég küldött – mondja. – Igazi áldás vagy. Tapsoljátok meg a leányzót!
Engedelmeskedem, mint mindig. Látom, hogy Marsha lanyhán csatlakozik
hozzám. Megpróbálom leküzdeni a kételyeimet, és csak a pozitívumokra
koncentrálni, de közben önkéntelenül is arra gondolok, hogy a munka és a
barátság olyan, mint a víz és az olaj. Nem vegyíthetőek. Nem tudnám elviselni,
hogy a Ghustó befuccsoljon, de abban reménykedem, hogy talán az utolsó
pillanatban fehér lovon megjelenik egy befektető, aki megment minket.
– Ideje indulnom – jegyzi meg Marsha, miközben még a szájába tesz egy utolsó
falatot.
– Jaj, ne, maradj még! – kérem, és komolyan is gondolom. Nem akarom, hogy
ilyen rossz benyomással távozzon. Ő nem ismeri Oscart olyan jól, mint én, és
nem tudja, hogy a hangulata ide-oda csapong, akár egy felgyorsított lengőajtó
szárnyai. Ráadásul Marsha jelenléte nyugtatóan hat rám.
– Igen, maradj még – teszi hozzá Oscar. – Muszáj egy kis bennfentes infóhoz
jutnom a csajszival kapcsolatban. – Itt magához húz, és összefonja a kezét a
hasam előtt. – Mindig büntiben tartották? Lefogadom, hogy rakoncátlan kiscsaj
volt.
– Nem jellemző – feleli Marsha, aki nem hajlandó bekapni a csalit. Belebújik a
zöld gyapjúszövet kabátjába, és nyakig begombolja.
– És a partidról is beszélnünk kell – folytatja Oscar. – Ez lesz az első ilyen
rendezvényünk, és szeretném, ha minden flottul menne.
– Nagyon kedves tőled – feleli Marsha udvariasan -, de vár a vőlegényem.
– Megint az az elégedett mosoly. Nem önelégült: elégedett. – Nem szeretném, ha
azt hinné, megszöktem valaki mással.
– Biztos vagy benne? – kérdem, és megfogom a kesztyűs kezét.
– Aha – feleli. Kikísérem az ajtóig. – Holnap hívlak – mondja merev mosollyal.
– Oké! – csiripelem. – Ne haragudj a korábbiért. Tudod, Oscar nagyon
szenvedélyes...
– Láthatólag.
– És találnunk kell egy időpontot, amikor eljössz és megnézed a helyet.
– Mindenképp. Jó éjt, Amber. A vacsi isteni volt, mint mindig.
Becsukom mögötte az ajtót, és eltűnődök, mitől fogott el ilyen rossz érzés, hogy
egyedül elengedtem a sötét éjszakában. Egy pillanatra ott maradok az ajtóban, a
homlokom az üvegnek nyomom, mígnem egy pezsgősüveg dugójának
pukkanása vissza nem csábít a konyhába. Oscar és Milly gurguláznak a
nevetéstől. Oscar épp egy történettel szórakoztatja, felidézve, amikor hat
hónapot töltött egy római konyhán.
– Nem is tudtam, hogy sous voltál Rómában – jegyzem meg, ahogy egymásra
pakolom a tányérjainkat.
– Dehogynem, meséltem már neked – mondja.
– Nem, nem mesélted. Kérsz ebből? Ne haragudj, hogy nélküled ettünk.
– Köszönöm, édes, de nem vagyok éhes. A konyhán már ettem valamit. –
Várom, hogy bocsánatkérőn elmosolyodjon, de semmi. – És a főszakács egy
nápolyi figura, és az egész létesítmény nyüzsgött a maffiózóktól...
Örülök, hogy nem töltöttem az egész napomat azzal, hogy fáradságos melóval
elkészítsem a marhahúst Wellington módra. Felmerül bennem a sajttorta képe,
ahogy ott ül dölyfösen a hűtő közepén, de már magától a gondolattól is enyhe
hányinger fog el.
– Szóval a pasas talál nekem egy kéglit a Trasteverében – folytatja Oscar, és önt
nekem egy pohár bort, ami majdnem túlcsordul. A kezembe nyomja, és
megpróbál lehúzni maga mellé, de minden erőmmel azon vagyok, hogy
valamiféle rendet teremtsek a konyhában. Ezt hirtelen nagyon fontosnak érzem.
*
Egy óra múlva elindulunk lefeküdni, bár gyanítom, hogy Oscar még a
végtelenségig elsztorizgatna. Amikor bevezetem a hálószobámba, ráébredek,
hogy ezzel a saját privát szférámba invitáltam be. Nyilván mindent művészien
elrendeztem előtte, egészen a legutolsó porszemig, de még így is azon kapom
magam, hogy az ő szemével próbálom nézni. A fésülködőasztalomon ott
díszeleg apa barbecue-s képe a vicces villájával, de ezen kívül nincs sok minden,
leszámítva néhány budoár-jellegű bársony díszpárnát és egy illatgyertyát,
aminek az aromája mindent elnyom. Elfújom, és a pillantásom a fotóra téved.
Apám fiatalabb lehetett Oscarnál, amikor készült, mégis úgy éreztem, 6 az igazi
felnőtt megtestesítője. Milyen fura gondolat.
– Szóval ez vagy te? – kérdi Oscar körbepillantva.
Nem igazán. A szoba valójában kicsit steril albérleti hatást kelt, most, hogy a
levetett bugyik kupaca a szennyesládára korlátozódik. Nem olyan, mint Oscar
territóriuma, ahol minden egyes négyzetcentiméter átitatódik a férfias
pézsmaillatával. A régi lakásom más volt: Dom és a saját világom kaotikus
egyvelege, az én habkönnyű romantikus vígjátékaim mellett békésen megfértek
az ő french noir klasszikusai.
– Valahogy úgy – mondom, és azon tűnődöm, elmagyarázzam-e, mi jár a
fejemben, de attól tartok, ez egyenesen visszavezetne Domhoz. Mielőtt még ki
tudnék dolgozni egy nem túl érzelgős változatot, Oscar máris rám veti magát,
lerángatja a ruhát a vállamról, és Drakulaként nekiesik a nyakamnak.
– Lassabban! – súgom. – Beszélgessünk.
– A beszélgetés túl van lihegve.
Ne értsetek félre, imádom, ha ennyire rám vannak gerjedve, de most
létfontosságúnak érzem, hogy áttörjek a páncélján, hogy kapcsolatot teremtsek
vele.
– Ugye alaposan átgondolod majd ezt a Milly dolgot? Nem ugrasz csak úgy
fejest bele?
– Jézusom, most min parázol? – húzódik el. – Mi van, azt hiszed, lelécelek a
pénzével?
– Dehogy!
– Vagy személy szerint velem van gond? Nem bízol bennem és be akarod magad
biztosítani, hogy minden cécó nélkül szakítani tudjunk? – Az álla megfeszül,
tekintete kőkemény.
– Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csak úgy gondolom, hogy ez egy elég
nagy dolog... – Túl önzőén hangzana, ha előadnám, mennyire kényelmetlen
számomra a munka és a barátság keveredése, mintha a megélhetése nálam a
második helyen állna csupán, mert fontosabb számomra, hogy legyen egy
pajtásom a játszótéren.
– Hát persze, hogy ez nagy dolog, épp ezért kell alaposan megvizsgálnia minden
oldalról. De ha ő örül, én is örülök. És neked is örülnöd kéne – teszi hozzá
nyomatékosan.
– Oké – hátrálok meg. – Igazad van. – Megcsókolom a borostás arcát, majd
megcirógatom.
– Ez finom – mondja, és a kezét lejjebb csúsztatja.
Elkapom a csuklóját. – Nem fekhetnénk csak egymás mellett egy kicsit? –
kérdem. Hirtelen nosztalgia támad bennem a kamaszkori kapcsolataim iránt,
amikor a legnehezebb rész az volt, hogyan csempésszem be a srácot a szobámba,
úgy, hogy anyám ne vegye észre, hogy aztán összebújhassunk az ágyamon egy
könnyed smárpartira. Emlékszem, igazi végzet asszonyának éreztem magam,
különösen miután elolvastam az Örökkét, amiből jó néhány tippet merítettem.
Judy Blume-ot terheli a felelősség egy csomó dologért.
– Oké, kedvesem, ha ezt szeretnéd. – Odagördül mellém, és felém fordul.
Imádok csak ránézni is, alaposan szemügyre venni az arcát nyugalmi állapotban,
de egyfajta türelmetlenséget érzek. A paranoia párduca ott liheg körülöttem.
Lydia vajon sziporkázóbb társaság volt nálam? Talán Oscar siralmasan
közönségesnek és kislányosnak tart, mert egy igazi nőhöz volt szokva.
– Mesélj valamit – kérem, miközben ujjamat végigfuttatom a tenyerében rejlő
vonalakon. – Mesélj az első barátnődről.
– Nos, technikailag Lydia volt az.
Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy Lydia már a kezdetektől fogva milyen
nagy hatással volt rá, hogy mennyi mindent körülölel a jelenléte.
– És mi a helyzet a sulival? Csak volt egy gimis szerelmed? – A kérdést gügye
amerikai akcentussal teszem fel, ügyetlenül igyekezvén leplezni, milyen
komolyan gondolom. Többet akarok megtudni róla, szeretném kihasználni a
viszonylagos nyugalom pillanatait arra, hogy valami maradandót nyerjek
belőlük, valamit, amire építhetünk.
– Miriam Chalmers. Hosszú, barna haj, nyakig érő combok. – Az arckifejezésem
láttán elneveti magát. – Közeledbe sem érhet, természetesen.
– Oké, de hogy érezted magad vele?
– Nemtom. Kanosnak? – Enyhén dölyfösen néz rám.
– Rühellem, hogy fel kell ébresszelek a Csipkerózsika-álmodból, de nagyjából
ez az egyetlen érzés, ami tudatosul egy kamasz fiúban. Hál’istennek, hogy
lányom van. De különben is, mit érdekel téged annyira Miriam Chalmers?
Nekem huszonkét évig eszembe sem jutott.
– Találkozott az anyukáddal?
– Aha. Végzetes hiba volt. Anyám úgy mérte végig, mint egy úttesten heverő,
szétlapított kóbor kutyát.
– Anyuci kisfia voltál akkoriban?
– Ah, ez csak az ír-katolikus felfogás. A szerelem maga az ördög, meg ilyenek.
– Nem is tudtam, hogy a családod... – kezdem, de aztán csókolni kezd, aminek
következtében a szám használhatatlanná válik (legalábbis kihallgatási célokra).
Higgyétek el, nem panaszképp mondom, de egy kicsit elbizonytalanít, milyen
keveset is tudok róla, illetve ő milyen keveset tud rólam. Azzal tisztában vagyok,
hogy milyen érzéseket kelt bennem, de egyelőre nem látom az okát, hogy miért.
Módszeres régészeti feltárásokat kell végeznem a múltja minden kis
hasadékában.
De erre per pillanat nincs idő. Egyetlen egybefüggő mozdulattal lerántja rólam a
bugyit, és a hátamra fektet. Hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat. A teste
körülölel. Minden porcikámat birtokba veszi.
– Szeretlek – mormogja nyomatékosan. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – sóhajtom. Az ujjaimmal belemarkolok a piszkosszőke
tincseibe. A megkönnyebbülés érzése minden mást felülír.

– Mi ezzel a terved? De komolyan, égek a vágytól, hogy megtudjam.

Tényleg azt akarod, hogy egy Michelin-felügyelő kidobja a taccsot az
éttermemben?
Ahogy mondta, szeret engem. Most épp úgy bámul az összeesett kéksajt
szuflémra, mint egy kupac, gőzölgő tehénszarra.
– Nem, természetesen nem... Nem, séf. Ez volt az első próbálkozásom, és nem
sikerült. Újra kezdem.
– Nem, nem kezded újra. Mikor fogod már fel végre, hogy a vegetáriánusok a
prioritási listám legalján foglalnak helyet? Olyan rendes fogásokra összpontosíts,
amiknek van esélyük díjazásban részesülni. Te pedig...
Szúrós pillantását Tomasz felé fordítja. Mint az gondolom, kiderült, ez a keddi
délután a Ghustóban az átlagosnál is pokolibb. Az Evening Standard díjazási
procedúrájának keretében egy ex-séf fogja felkeresni az éttermet, hogy
megfigyelje az egész esti műszakot, és egy törvényszéki halottkém
alaposságával megvizsgálja az ételek előállításának minden egyes kis részletét.
Oscar rögeszmésen gyakorlatoztat mindenkit, nehogy valami elkerülje a
figyelmünket, de úgy látszik, képtelen felfogni, hogy a hevességével épp az
ellenkező hatást éri el. Tomasz teljesen belemerül a metélőhagyma aprításba –
úgy forgatja a kését, akár egy kozák kardot. Észre sem veszi Oscart, csak amikor
már fenyegetően ott tornyosul a vágódeszkája fölött, undorral a tekintetében.
– Mi ez? Porrá őrlöd az egészet! – ordítja Oscar. – Semmi íze nem marad, ha
péppé zúzod! Ez nem komposzt! – A földre söpri a vágódeszkán lévő kupacot.
Tomasz leesett állal bámulja. – Kezdd újra!
– Igen, séf! – nyögi, és lehajol, hogy feltakarítsa. – Bocsánat, séf – de addigra
Oscar már messze jár, kutató szeme a következő áldozatot keresi.
– Ha a felügyelők találnak bármit is az általunk készített fogások közt, ami nem
egészen tökéletes, kiderítem, ki a felelős, és kitöröm a nyakát. Ezt vegyétek
figyelmeztetésnek. – Ujjával felém bök. – És ez rád is vonatkozik!
Mély levegő. Talán a színtiszta becsvágynál több fűti most. Tallulah vacsorája
ma estére van kitűzve. Tizenhat nyegle tinédzser pont az esti műszak kellős
közepén. Ha az én apám lett volna megbízva egy ilyen horderejű dologgal,
biztos vagyok benne, hogy ő is azt akarta volna, hogy abszolút tökéletes legyen.
Az esküvőm jól illusztrálja ezt: anyám túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy
nyakig temetkezzen az előkészületekbe, de apám bedobta magát, és elintézte,
hogy mindenből a legjobbat kapjuk. Lehet, hogy Oscar kétségbeesetten próbálja
kárpótolni a lányát az együtt töltött idő hiányáért. Hat hete, mióta együtt
vagyunk, Tallulah csupán egyszer töltötte nála az éjszakát, a „minőségi idő”
többi része az étteremben elfogyasztott egy-egy vacsorára korlátozódott.
Meggyőződésem, hogy a mai este többet jelent Oscarnak, mint amennyit sejtetni
enged.
Ahogy kiviharzik a konyhából, az órámra sandítok. Marshával megint sikerült a
lehető legrosszabb időpontra találkozót megbeszélnem. Elmúlt öt, úgyhogy
biztos megérkezett már. Átslisszolok a vendégtérbe, amely a nyugalom erődje a
magam mögött hagyott háborús zónához képest. Marsha egy pohár víz
társaságában épp a borlistát vizslatja Johnnyval.
– Hát itt vagy! – üdvözöl Johnny mosolyogva, mint mindig.
Veszek egy mély levegőt. Marshát annyira ide nem illőnek érzem, és most nem
csak arról a rosszul megválasztott kordbársonynadrágról beszélek. Mintha két
világ ütközne össze, bár ez még semmi a Milly-szituációhoz képest. A
papírmunkát seperc alatt lezavarták, vagyis nemsokára minden készen áll, hogy
aláírják és lepecsételjék, annak ellenére, hogy kevesebb mint két hét telt el az
ötlet felvetése óta. Ezzel éles ellentétben a saját válási papírjaim henye
kamaszokként még mindig ott hevernek a hálószobámban. A sors szeszélyéből
kifolyólag épp egy nappal azután kaptam kézhez őket, hogy Oscarral kimondtuk
az sz-betűs szót. Akár tökéletes időzítésnek is fel lehetett volna fogni, egy költői
ellenszerként a keserű pirulára, de egyelőre képtelen vagyok rávenni magam,
hogy aláírjam őket. Nem firkanthatom alá csak úgy a nevem, hogy aztán
belökjem őket a postaládába – szükségem van egy percre, hogy tisztelettel
adózzak a tettem előtt. Sajnálatos módon a vég nélküli műszakok, amikre
feliratkoztam, azt jelentik, hogy az előrelátható jövőben nem lesz időm mély és
jelentőségteljes önvizsgálatra. Legalábbis jövő szerdáig biztosan nem.
– Szia, édesem – mondom, és lehajolok, hogy megpusziljam. – Választottál már
valamit?
– A ház vörös– és fehérborát – feleli határozottan. – Készen is vagyunk.
Menjünk és nézzük meg a termet. Le merném fogadni, hogy nagyon el vagy
havazva.
– És nem is tévednél nagyot. – Lenézek a sajttól maszatos szakácsruhámra.
– Bárcsak több időm lenne rád...
– Nem probléma – áll fel Marsha. – Akkor talán induljunk.
Kicsit félve indulok el az ajtó felé. A takarítóknak ki volt adva, hogy alaposan
suvickolják fel, de még nem volt időm leellenőrizni a munkájukat. Amikor
belépek, megkönnyebbülten felsóhajtok. Az összes kacatot kivitték, az ablakokat
megpucolták, láthatóvá téve a folyóra nyíló csodás kilátást. A terem világosnak,
levegősnek hat, a magas mennyezet különösen tágassá teszi.
– Tökéletes! – jelenti ki Marsha ragyogó arccal. – Köszönöm!
– A világításon még javíthatunk. Esetleg felrakhatunk egy égősort, vagy
gyertyákat. – Nem tudom, miért, de elszorul a torkom.
– Te sokkal vizuálisabb típus vagy, mint én – jegyzi meg elismerően Marsha.
Ez teljesen igaz, fut át az agyamon, ahogy szemügyre veszem a fenekén
összeráncolódó kordbársony gatyót. – Akkor rá is bízom a te hozzáértő kezedre
– folytatja -, már ha lesz rá kapacitásod.
Ez egy tüskés megjegyzés akart lenni, vagy színtiszta gyakorlatiasság?
– Hogyne – felelem, miközben nagyon is tudatában vagyok, hogy fogytán az
időm. – Ne haragudj, de most vissza kell mennem.
– Tudom, Amber, de még mielőtt elbúcsúznánk...
– Igen?
– Szeretném, ha figyelmesen végighallgatnál. Az nem merült még fel benned,
hogy esetleg egy önkényeskedő kapcsolat részese vagy?
– Micsoda? Marsha, ne légy nevetséges! Pontosan ezért nem akartam... – Veszek
egy mély lélegzetet, és igyekszem lenyugodni. – Minden séf ilyen.
Szenvedélyesek, temperamentumosak. Ettől még nem rossz emberek. – Ahogy
ezt kimondom, a lelki szemem előtt bevillan az általam ismert seggfej séfek
galerije. De Oscar nem ilyen!
Marsha kétkedve néz rám. – Nem hinném, hogy ez feljogosítaná arra, hogy úgy
beszéljen veled, ahogy.
– Csak fel volt dúlva!
– Olyan lekicsinylő, leereszkedő veled!
– A legtöbbször csak viccel.
– Ne haragudj, de senki sem nevetett.
– Ha valaki is leereszkedően bánik velem, az te vagy! Nem kértem a
véleményed, de még ha ki is kérném, nem ítélkezhetsz felette egyetlen találkozás
alapján. Nem is ismered. Ő olyan... – Igyekszem megragadni az Oscar iránti
érzéseimet, de azok félős báránykaként kereket oldanak. – Azért hat néha olyan
ellenszenvesnek, mert nagyon a szívére vesz dolgokat. Ő mindent ragyogó
színekben lát, nem csak szürkében. Számára én sem vagyok szürke. És jólesik ez
az érzés, hogy ismét szeretnek.
– Téged senki nem tekint szürkének!
Egy pillanatra elhallgatunk. Ha több időm lenne, beszámolnék neki Domról, és
elmondanám neki, hogy mekkora súllyal nehezednek rám a válási papírok, arra
kényszerítve az érzéseimet, hogy kikristályosodva végre értelmet nyerjenek. De
erre nincs idő.
– Amikor vele vagy, mintha nem is önmagad lennél! – teszi hozzá Marsha
kipirult arccal. – Olyan vagy, mint... mint Mrs. Tiggy-Winkle, ahogy
körbeajnározod.
Egymásra meredünk, aztán elnevetem magam.
– Mrs. Tiggy-Winkle. Ó, Marsha!
Bocsánatkérőn elmosolyodik. – Nézd, nem akarok beleszólni, tényleg nem. Csak
aggódom, hogy még nem állsz készen egy új kapcsolatra.
– Nem gondolod, hogy ezt talán nekem kéne eldöntenem?
– Persze, hogyne – feleli nem túl meggyőzően. Ismerem már, tudom, hogy
elkészítette a záróbeszédét, és elő fogja adni, ha a fene fenét eszik is. – Csak
arról van szó, hogy látom, milyen vagy vele, és eszembe jut, milyen voltál
Dommal... olyan szuper kis csapatot alkottatok!
Körmömet a tenyerembe vájom. – Én is abban a hitben éltem, egészen addig,
míg meg nem dugott egy másik nőt.
Marshában legalább van annyi becsület, hogy meghunyászkodjon. – O, istenem,
Amber, nem akartam ilyen otrombán belegázolni az érzéseidbe. Nem akarom
lekicsinyelni, amin keresztülmentél, épp ellenkezőleg. Csak azt akarom, hogy
boldog légy.
– Hagyjuk ezt a témát! – Igyekszem elfojtani a hangom remegését. – Most nem
vagyok képes erről beszélni. Pokoli napom van...
– Sajnálom. Csak olyan ritkán látlak, és mostanában aggódtam miattad.
– Köszönöm, de nincs rá szükség. Rendben leszek. Ügy értem, rendben vagyok.
Ahogy kikísérem, megpróbálom összekapni magam. Búcsúzóul megölel, még
mindig kicsit félénken, én pedig viszonzom az ölelését. Néha őrjítő tud lenni, de
mindig alapos oka van rá.
*
Igazából jobban megrázott a beszélgetésünk, mint szabadna. Tudom, hogy
vár a meló, de szükségem van egy percre. A kinti fagyos hidegben ácsorogva
próbálom visszanyelni a könnyeimet. Talán fel kéne keresnem Oscart az
irodájában. Úgy érzem, szükségem van rá, hogy újra és újra megbizonyosodjam
az előnyös oldaláról, arról a melegségről és szeretetről, amelyről Marshának
legkevésbé sincs tudomása. A homályos üvegen át ki tudom venni a körvonalait,
és becsusszanok az irodába, azt tervezvén, hogy a karjaiba vetem magam. Nagy
hiba. Lydia elegánsan ücsörög az asztal szélén, hosszú, manikűrözött ujjain
cellux csíkok. Egy hatalmas Selfridges doboz fekszik kettőjük között, amit Lydia
épp fényűző, aranyszínű papírba csomagol.
– Kedvesem, írd meg az üdvözlőlapot! – nógatja. – Fél óra múlva itt lesznek!
Legszívesebben sarkon fordulnék, de faragatlanság lenne részemről.
– Bocsánat. Majd később visszajövök – mondom, és már húzom is be az ajtót.
– Nem szükséges – veti oda Lydia a „nemesség kötelez” bosszantó
fennköltségével. Egy hosszú, elöl felvágott selyemköpenyt visel, mely meglepő
módon még a fehérneműmnél is sokkal szexisebb. – Oscarral szeretnél beszélni?
– Az üdvözlőlapot közben Oscar elé csúsztatja, de úgy, hogy rá se néz. Egy
hosszú távú kapcsolat öntudatlan intimitása szinte bármit képes túlélni. Akárcsak
a csótányok a nukleáris holokausztot.
– Rajta – nógatja Oscart, aki felkap egy tollat, majd rám néz és elmosolyodik, de
ez nem a megszokott mosolya. Ő legalább annyira fél attól, hogy Lydia rájön a
kapcsolatunkra, mint én, még ha nem is vallja be magának.
– Ööö, igen... – Lázasan töröm az agyam, miféle ürüggyel tudnék előállni.
– Nincs több... elfogyott a cukkini. Teljesen. – Hogy lehetek ennyire hülye?
Mindketten üres tekintettel bámulnak rám. – Vagyis nem fogunk tudni cukkinit
tenni a szuflékba. Vagy a köretbe. – Állítsd le magad, Amber!
– Köszönöm, Amber – mondja Oscar mereven. – Néhány perc, és ott vagyok.
– Oké, rendben. -Jaj, fogd már be a szád! Lassan kihátrálok. Csak a képzeletem
játszik velem, vagy Lydia tényleg összeszűkült szemmel, gyanakodva méreget?
Nincs időm parázni. A konyhában totál káosz, ahogy teljes erőbedobással az új
menüsoron dolgozunk, amit a színházba járó közönségnek szeretnénk ajánlani az
előadás előtt. Oscar kábé húsz perc múlva jelenik meg, és kényszerítenem kell
magam, hogy a melóra figyeljek. Nem mintha azt hinném, hogy titokban együtt
vannak, bár azt sem hiszem, hogy igazán szakítottak. Nem csoda, hogy olyan
hanyagul viszonyul a házasságok tönkremeneteléhez. Neki nem kellett végleges
búcsút vennie. Képes leszek túlélni, képesek leszünk túlélni, hogy én leszek
ennek a katalizátora?
Tallulah partija fél nyolcra van kiírva. A többi foglalást úgy osztottuk be, hogy
legyen időnk feldolgozni a beérkező rendelésrohamot, de hét tizenötkor még
csak egyetlen magányos szépfiú árválkodik az asztalnál, a legújabb iPhone
társaságában.
– Kezdjük tányérokra rakni a hideg előételt? – teszi fel Michelle az ésszerű
kérdést. Muszáj konzultálnom Oscarral.
– Nem – vágja rá azonnal, és előrántja a zsebéből a mobilját, akár egy cowboy a
pisztolyát. A telefon kicseng, majd megszólal Tallulah kimenő üzenete: – Most
épp nem érek rá, tudod, mi a dolgod. Csáó!
Ettől bárki jogosan a falra mászhatna, de Oscar kordában tartja a haragját.
– Fél órája várok, hogy megtisztelj minket a jelenléteddel. Öt perced van, aztán
átadom az asztalotokat más vendégeknek.
Vészjóslón a kétszárnyú ajtó felé pillant, és mintegy végszóra, megjelenik
Tallulah, nyomában egy sereg szupervékony csatlóssal. Tallulah mesésen néz ki,
szó se róla, egy gézszerű anyagból készült fekete ruhát visel, mely épp hogy a
combjáig ér, de hernyótalpú cipője megakadályozza, hogy túl lányosán nézzen
ki. A haja és a sminkje is tökéletes. Nem hiszem, hogy az ő korában én képes
lettem volna így kinézni. A fenébe, még abban se vagyok biztos, hogy most
képes lennék rá, bár lényem egy része nosztalgikusan gondol vissza arra a
fiatalkori izgalomra, ami akkor fogta el az embert, amikor egy hónapnyi
megtakarított pénzét az aktuális divatnak számító borzadályra szórhatta el.
Egyetlen tininek sem lenne szabad a Pradában felhasználnia a még érintetlen
hitelkeretét.
– Ez itt a faterom – mondja, és megpuszilja Oscart. – Ez pedig Jemima,
Persephone, Antonia... – Itt elhal a hangja, majd elneveti magát. – Ez itt
mindenki.
Mindenki nevet, beleértve Oscart is. – Csodásán festenek, hölgyeim – jegyzi
meg Oscar kedélyesen. – Hadd vezessem önöket az asztalukhoz.
– Köszönjük, Mr. Retford – szólal meg az egyik különösen vonzó hattyúforma
leányzó. – Nagyon sajnálom, hogy késtünk, szörnyű udvariatlanság a részünkről.
– Semmi gond – feleli, és a lány szemébe néz. – És kérlek, szólíts csak
Oscarnak.
Látom, hogy Tallulah árgus szemekkel figyeli, ahogy elbűvöli a barátnőit, és arra
vár, hogy az apja végre őt is észrevegye. Mikor Oscar végül megcsókolja,
Tallulah arca ellazul. Odavezeti a lányokat az asztalhoz. A dögös kiscsaj totál
rátapad. A pillantásom a hátába fúródik, de észre sem veszi. Nehéz csábítónak
érezni magam, amikor egy liszteszsákot viselek. Johnny buzgólkodva
megjelenik, mint mindig, most is csupa mosoly.
– Mázlisták vagyunk, mi? – jegyzi meg fanyarul. – Ha jól látom, hosszú
éjszakának nézünk elébe.
Egy csapat kakadu-frizurás srác rajzik be, láthatólag egyáltalán nem feszélyezi
őket az előkelő környezet, vagy a tény, hogy késve érkeztek.
-Johnny, az isten szerelmére, gyorsan vedd fel a rendelésüket. Totál el leszünk
havazva, ha nem adják le a következő tíz percben.
Lydia is megjelenik az asztal mellett, és a helyükre tereli a fiatalokat.
– Bekerítő hadművelet – jegyzi meg johnny. – Lydiával majd gatyába rázzuk
őket.
Állja a szavát, mert hét percen belül már vissza is tér a rendelésekkel.
– Zseniális vagy! – jegyzem meg elégedetten, de már rá is kezd a módosításokra.
– Az asztal végén ülő csajszi az orr-piercinggel szeretné a salátaöntetet egy
külön tányéron, a tőle balra ülő csaj...
– Szóval nem kér öntetet?
– De kér, csak egy külön tányéron. A mellette ülő csaj a kecskesajtos párolt
cikóriasalátát kecskesajt nélkül kéri...
– De hát a sajt az egésznek a lényege! Johnny, nincs időnk ilyesmire...
– Tudom, tudom! – Kezét békítőén a karomra teszi. – De Lydia ott volt, amikor
felvettem a rendelést, és nem szólt közbe. Aligha mondhatunk nemet.
Nem tehetek mást, mint hogy utasítom a séfeket, hogy kövessék a kívánságok
nevetséges listáját, és csak remélni merem, hogy nem fogja őket kisiklatni a
következő adag beérkező rendelés. Johnny nemsokára berohan egy egész
köteggel. A kitáruló ajtón keresztül látom, hogy Matt épp valami pezsgő italt
bont az összegyűlt bandának.
– Kérlek, mondd, hogy nem Cristal – sziszegem.
– Maradjunk annyiban, hogy nem Lambrusco – vigyorog Johnny, és sietve
kihátrál.
Hangosan kiadom a rendeléseket. Végre van mire összpontosítanom. A
visszaérkező, félig elfogyasztott előételeket a szemetesbe kotorják, mintha csak
moslék lenne. Mindeközben a főételekkel küszködünk, melyek legalább annyira
bonyolultak, mint az elődeik. Stu idegesen felordít, ahogy megpróbálja a halat
vaj helyett olívaolajban megpárolni, míg a krumplipüré, mely a halhoz járna,
haszontalanul kornyadozik, az Atkins-diéta elleni bűncselekmény vádjával
elítélve. Oscar felszívódott. Vagy az irodájában lapul, vagy a dögös kiskorúval
kacérkodik – mindkét opciótól vér tolul az agyamba. A konyhában halálos csend
uralkodik, mindenki azon buzgólkodik, hogy az óriási mennyiségű rendelésnek
eleget tegyen. Nem lehet mást hallani, csak Tallulah hiéna falkájának harsogó
visítását. Johnny érkezik egy újabb halom rendeléssel. Félrevonom.
– Oscar odakint van? Nem viccelek, de ha innen kristálytisztán hallom,
mennyibe került annak a srácnak a szülinapi Porshéja, hát a többi vendég
bizonyára lekaparja magát.
– Már egy jó fél órája nem láttam. Lydia váltott pár szót őnagyságával, de falra
hányt borsó...
– Megyek és levadászom. Lehet, hogy Tallulah fütyül az anyjára, de szerinted
meg meri kockáztatni, hogy kihúzza az apjánál a gyufát?
Johnny elfmtorodik. – Attól tartok, nem ez az egyetlen égető problémánk. Van
egy sanda gyanúm, miszerint egy ellenőr ólálkodik valahol az étteremben.
– Micsoda? Honnan veszed?
– Fura, kontyos kis hölgy a hatos asztalnál. Csak azért jegyeztem meg, mert
annyira hasonlít Phyllis nagynénémre, isten nyugosztalja a lelkét. Négy nap alatt
most van itt másodszor, erre meg mernék esküdni.
– Rendelt már? Kivel van?
– Egy jellegtelen, őszes ürgével. Azt hiszem, az övék volt az utolsó rendelés,
amit Jason behozott. Rombuszhal és marhasült, előételnek pedig rák és spárga.
Szó szerint besprintelek a konyhába. A spárga mellé egy buggyantott kacsatojás
jár, és amint megpillantom, látom, hogy nem tökéletes. A sárgája túl kemény,
nem olyan hívogatóan puha, mely napfényes folyadékban fürösztené a
spárgaszálakat. Megragadom Bobbyt, a commis chefet, akinek a
munkaállomásáról kikerült.
– Katasztrofális! – kiáltom. – Hasznavehetetlen! Hallottad Oscart. Vörös riadó
van bevezetve, és te még az alap dolgokat is elszúrod!
Megpiszkálja a merev sárgáját. – Bocsánat, séf. Csak olyan sok rendelés futott
be...
– Igen, durva egy este, szokj hozzá. Most pedig irány vissza, és készíts egy
másikat három percen belül. Michelle, amíg vissza nem jövök, te felügyelsz.
Keresztülnyomakodok a konyhán az iroda felé. Oscar a főkönyv fölé görnyed,
ujjai közt ott az elmaradhatatlan cigaretta.
– Tudom, hogy elfoglalt vagy, de tényleg szükségem van rád.
– Hohó, csak lassan a testtel. Egész nap nem is láttalak, legalábbis nem normális
körülmények között. Hagyd a melót pár percre, gyere, beszélgessünk.
– Nincs rá idő. Tallulah haverjai közt szinte már lázadás tört ki, és Johnny szerint
itt vannak az ellenőrök.
Megfeszül az állkapcsa. – Akkor viszont mi a fenét keresel itt? Ki felügyeli a
konyhát?
– Michelle. Csak addig hagytam ott, amíg elszaladtam érted.
– Ott kellett volna maradnod. Pár perc és megérkezem. – Feláll, elnyomja a
cigijét.
– Honnan tudtam volna? A kölykök térdre kényszerítették a konyhát a szaros
extra kívánságaikkal. Mi a fenének kell egy háromfogásos vacsorára meghívni
egy rakás kiscsajt, akik láthatólag az általános iskola óta nem fogyasztottak
normális kaját?! – Túl goromba vagyok. Talán jobban a bögyömben vannak
Lydiával, mint azt gondoltam.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a lányom anorexiás?
– Nem, én csak...
– Akkor jó, mert kurvára nem tudsz róla semmit – mondja, és fenyegetőleg
megrázza az ujját. Nyilvánvalóan fájó pontra tapintottam.
– Nem erre céloztam...
Mintha csak egy tengeri sügérnek beszélnék. Már kinn is van az ajtón, és elindul
a konyha felé. Átveszi a felügyeletet, és úgy leteremti a szakácsokat, hogy az én
tojással kapcsolatos megjegyzéseim egy esti meséhez hasonlítanak. Ahogy a
pincérek elviharzanak mellettünk a tányérokkal, odakinn a buli zaja eléri a
tetőfokát. Magamban azt számolom, vajon mennyi időbe telik, míg Oscar reagál.
Végül aztán megtörik, keresztülnyomakodik az ajtókon, egyenesen a visítozó
csemetéje felé masírozva. A lengőajtó majdnem kupán vág, ahogy ismét
kivágódik. Oscar beráncigálja a lányát.
– Apa, kérlek, ne légy ideges. Mindenki olyan jól érzi magát.
– Nem tehetitek tönkre a többi vendég vacsoráját, ez nem egy kibaszott
gólyabál!
– Tudom!
– Vért izzadva gürizek, hogy menjen a bolt. Remélem, ezzel tisztában vagy! És
azzal is, hogy nem lesz több trendi ruha, ha befuccsolunk.
– Ne haragudj, apa – mormogja Tallulah.
– Amire minden esély megvan – teszi hozzá Oscar. Kezdem megsajnálni a lányt.
Az igaz, hogy őrült hangzavart csapnak, de muszáj az apjának leterhelnie a
bizonytalan pénzügyi helyzetével?
– Na, indulás vissza – mondja, kicsit kedvesebben.
– Iszol velünk valamit később?
– Majd meglátjuk – feleli szárazon.
– Oké – biggyeszti le az ajkát Tallulah. Ha minden igaz, a szemét is az égnek
emeli, de addigra Oscar már elfordul tőle.
A kiszolgálás rohamtempóban folytatódik. Minden egyes fogást árgus szemekkel
átvizsgálunk. Phyllis nagynéni és a társa ételmaradék nélkül küldik vissza az
előételes tányérokat, de Johnny hiába próbál hallgatózni, lehetetlen őket
beazonosítani. A buli továbbra is egy tompa üvöltés zajszintjén folytatódik, de
Oscar a füle botját se mozgatja, ehelyett Phyllis néni főfogásaira koncentrál. Az
első marhasültet visszaküldi, és személyesen felügyeli a rombuszhal elkészítését.
Amikor minden összeáll, mindkét tányért az orrom alá dugja.
– Szerintem tökéletesek – jegyzi meg elégedetten.
– Aha, szerintem is – mondom.
– Akkor miért nézel olyan durcásan?
– Nem is! Csak... nos, véleményem szerint békében szeretnék elfogyasztani az
ételeiket, és bármit is ígért neked a lányod, még mindig üvöltöznek odakint.
Oscar gyilkos tekintetet vet rám, de tagadhatatlanul igazam van. – Rendben,
akkor menj és kérd meg őket, hogy maradjanak csendben.
– Én?!
– Igen, te. Vagy keresd meg Lydiát, és kérd meg, hogy szóljon nekik. Én nem
fogom felfüggeszteni a konyha felügyeletét.
Leesett állal bámulok rá. Mi folyik itt? Ez csak egy természetes reakció az
ellenőr-veszélyre, vagy halálra rémiszti, hogy esetleg szülőként kell fellépnie?
Nincs merszem dadusként Lydiához fordulni, de mivel Johnny túlságosan
belemerül a kontyos hölggyel való beszélgetésbe, így nem tudom átpasszolni
neki a megbízást. Mérlegelem az esélyeket. Szembenézni egy tizenhat évessel
csak könnyebb, mint harcba szállni Szörnyella de Frásszal (főleg ha az ember
Mr. Frásszal flörtölget). Odalépek az asztalhoz, ám Tallulah széke üres.
– Sziasztok! – mondom hangosan, de rám se bagóznak.
– Ööö, bocsi, Tallulah-t keresem.
Egy szívfájdítóan jóképű, hosszú szempillájú fiú felém fordítja a tekintetét.
– Szerintem a klotyón van – feleli, egy pillanat alatt tönkretéve a hatást.
Lesétálok a földszintre, és közben megcsodálom a lépcsőfokokba beépített
hunyorgó fényeket. Gondolni se merek a hely fenntartási költségeire. Belépek a
mosdóba. Egyetlen fülke foglalt csak. Várjak, vagy kopogjak az ajtón? Joga van
hozzá, hogy zavartalanul pisiljen, de nekem gyorsan el kell ezt intéznem, nehogy
letoljanak. Jézusom, csak nem sír? Nem hiszem, hogy készen állok a lelki
tanácsadásra. Talán az lenne a legjobb, ha szép csendben kilopóznék. A
hüppögést vihogás követi, majd valami tompa puffanás, és Matt
összetéveszthetetlen hangja. – Nem gyakran találkozhatsz ilyen kidolgozott
izmokkal az én korosztályomba tartozó pasiknál – mondja.
Hideg veríték önt el, ahogy elképzelem Oscar reakcióját eme elbűvölő kis jelenet
láttán. – Matt, Amber vagyok. Azonnal gyerek ki. Ha Oscar megtudja...
– A francba!
Kapkodó neszezés, aztán az ajtó sietve kitárul. Nem mernék megesküdni rá,
hogy drogoztak, de az összes ujjamra szükségem volna (a lábujjakat is
beleértve), ha össze akarnám számolni, hány olyan étteremről tudok, ahol a
bárpultos másodállásban Doktor Feelgoodként működött. De akkor is: hogy
lehet annyira hülye, hogy pont a főnök lányával tépjen be egy budiban?
Matt kiiszkol, és egy grimasznak ható mosolyt villant rám. Gyilkos pillantást
vetek rá, és úgy döntök, vele majd később számolok. Tallulah a ruháját igazgatja,
és megrázza a haját. Egész jól alakítja a nemtörődöm, laza csajszit, de amikor
kihívóan előhúzza a rúzsát, észreveszem, hogy remeg a keze.
– Apád küldött, hogy keresselek meg – közlöm vele. – Mégis mit gondolsz, mi a
fenét művelsz?
Megpördül. Világoskék szeme körül elkenődött a fekete tus. – Nagyra értékelem
az aggodalmadat, tényleg, de kímélj meg. Tudok vigyázni magamra, akármit is
gondol az apám. És ha mondjuk, beárulnál, azt fogom neki mondani, hogy össze
vagy zavarodva. Csak egy senki kis séf vagy, pár hét múlva valszeg már itt se
leszel, szóval nem fog hinni neked. És lefogadom, hogy szükséged van erre a
melóra. Legalábbis nagyon úgy festesz.
– Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – szalad ki a számon, még mielőtt lenne
időm kigondolni valami felnőttesebb és kimértebb választ.
– Semmit – feleli a száját rúzsozva. – Ne izgasd fel apát, rendben? Van elég
gondja. És megígérhetem, hogy nagyon fog utálni érte. – Kitárja a nehéz ajtót.
– Azt majd én eldöntőm! – kiáltok utána. Nem fogom hagyni, hogy ezé a ravasz
kis ribancé legyen az utolsó szó. Arra sem méltat, hogy válaszoljon. A
mosdókagylóba kapaszkodva mélyeket lélegzek. Most mit tegyek? Nincs időm
ezen agyalni, már vagy negyedórája, hogy eljöttem. Felrohanok a lépcsőn, és a
konyha felé menet megragadom Johnny karját.
– Mi ég? – kérdi.
– Minden. Le ne vedd a szemed Mattról, és kérlek, szólj Lydiának, hogy
hallgattassa el azt a társaságot.
– Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. Jut eszembe, Phyllis nénit Dorothynak
hívják. Elbűvölő egy hölgyike. Ha ő a felügyelő, akkor kifogtuk a
legkedvesebbet.
– Tökéletes dupla blöff – mondom, és átnyomakodom az ajtón.
Oscar szélesen vigyorog, és vicceket mesél Jean-Paulnak. Na, persze. Épp
rosszindulatú tekintettel bámulja a szarvassültet, amit szegény Michelle tart elé.
– Rendben, megteszi – morogja, majd Stu hala felé fordítja a figyelmét.
– Hát itt vagy! – vesz észre. – Már majdnem kiküldtem érted egy kereső
osztagot.
És én azt kívánom, bárcsak így lett volna.
– Viszont sikerrel jártam – kockáztatom meg, miután megkönnyebbülve hallom,
hogy odakint elcsitulni látszik a lárma.
– Aha. Bár fogalmam sincs, mi tartott egy órát – kelletlenkedik Oscar.
A zűrzavar lassan alábbhagy. Míg én hátul felügyelem a konyhát, Oscar körbejár
az étteremben, azt az illúziót keltve, hogy minden este ezt teszi, nem pedig csak
akkor, amikor a legjobbnak járó kitüntetésre van felterjesztve. Igyekszem
lecsillapítani Jean-Pault, aki azért zabos, mert kevés fogyott a habos
süteményéből, aztán kikukucskálok. Oscar letelepedett Tallulah mellé. Teletölti a
lányok poharát, és kitartóan kínálgatja a desszertet. Tulajdonképpen boldognak
látszik.
– Gyere, igyál valamit – szól oda az arra haladó Lydiának. – Johnny majd
átveszi.
Figyelem, ahogy Lydia helyet foglal, és titokban lerúgja a magassarkúját.
Eltűnődöm, hogy vajon szándékosan ült-e pont szembe a hosszú szempillájú
sráccal. Ellépek az ajtótól. Egy kicsit elszomorodom. Tallulahnak valószínűleg
igaza van, Oscar nem akarja tudni, miben is mesterkedik. Ragaszkodik a családja
legjobb kiviteléhez: egy exhez, aki továbbra is részese akar maradni az életének,
és a lányához, aki azt mutatja, amit 6 látni akar. Amekkora nyomás nehezedik
most rá, nincs külön érzelmi kapacitása arra, hogy egy ennél bonyolultabb
igazsággal megküzdjön. Vajon képes leszek leszőnyegbombázni a törékeny
békéjét? Még egy pillantást vetek a családi idillre, ahogy mindenki tökéletesen
játssza a szerepét. Nekem tényleg a gonosz mostoháé jutott?
Ellépek az ajtótól, és körbejáratom a tekintetem a konyhán, hogy lássam, hol van
rám a legnagyobb szükség. – Minden rendben, Tomasz? Mit gondolsz, miből
kéne rendelnünk?
– Kell padlizsán, cukkini, paprika, piros és zöld, és ha lehet, sárga is, aztán lila
hagyma, fehér hagyma...
– Amber! – szakítja félbe a felsorolást Michelle. – Valaki hátul téged keres.
– Kicsoda? – kérdem, de amint kimondom, már tudom. Nem kellene, de tudom.
– Te vagy a főnök, amíg vissza nem jövök – vetem oda Michelle-nek, és remegő
lábakkal kisétálok az ajtón.
 És ott van ő, keze szorosan összekulcsolva, mintha áldásért imádkozna.
Tekintetét a földre szegezi, és átfut az agyamon, hogy vajon a mondandóját
gyakorolja-e a fejében. Mocskos érzésegyveleg kavarodik fel bennem, ahogy
felmérem a nyilvánvaló feszélyezettségét. Énem egy része ujjong, hogy legalább
egy aprócska részét átérzi annak a fájdalomnak, amit nekem okozott, de a
gyengébbik felem legszívesebben véget vetne neki, mintha még mindig az én
reszortom lenne, hogy megvédjem minden útjába akadó fájdalomtól. Jóban,
rosszban, egészségben, betegségben – bár hajói emlékszem, ő volt az, aki a
rosszat és a betegséget okozta. Némán figyelem. Én ugyan nem fogok elsőnek
megszólalni.
– Köszönöm, hogy kijöttél – mondja halkan, a szemembe nézve. Nem lép
közelebb.
– Szükségem volt egy kis levegőre.
Rövid csend, ahogy farkasszemet nézünk és felmérjük egymást. Talán az lenne a
legjobb, ha hazamennék, és végre aláírnám azokat az átkozott válási papírokat,
ahelyett, hogy még több érzelmi energiát vesztegetek rá. De a lábam földbe
gyökerezett.
– Köszi, hogy nem vágsz orrba – teszi hozzá, és félrebillentett fejjel megpróbál
egy mosolyt kicsikarni.
– A bal horgom már nem a régi. – Nem fogom hagyni, hogy elpoénkodja a
dolgot. – Mégis mit keresel itt, Dom? Épp elég aljasság volt tőled idehozni a
munkahelyemre azt az ócska kis ribancot. Most meg idejössz, és lesben állsz?
Húzz a fenébe, kezdd el az új, csillogó életed, és kímélj meg a részletektől.
– Két hete próbállak elérni telefonon. Hívtalak, sms-eket küldözgettem. Semmi.
– Ennek mondjuk az lehet az oka, hogy a mobilom a mosogatóban landolt, de ezt
inkább nem árulom el neki. – Képtelen voltam aláírni azokat a rühes papírokat,
amíg... Amber, beszélnünk kell.
– Nem látom, miről kéne beszélnünk. Te találkoztál valaki mással, szakítottunk,
és most vele vagy. A történet eleje, közepe, vége. – Érzem, hogy a sírás fojtogat,
de visszanyelem. – És én is találkoztam valakivel – teszem hozzá. Ügyelek rá,
nehogy a hangom remegős legyen.
– Tényleg?
– Igen, tényleg – felelem élesen. – Vagyis mindketten továbbléptünk.
Magamban már számtalanszor eljátszottam ezt a pillanatot, de nem úgy zajlik,
ahogy azt reméltem. Azt hittem, győzedelmesnek és diadalmasnak fogom érezni
magam, miközben Dom a mellkasát veri és a fogát csikorgatja, mint valami
oroszlán-gorilla keverék, de igazából bűntudat gyötör, mintha tönkretettem volna
valamit.
Dom némán bámul. Néha nagyon nehéz kitalálni, mi jár a fejében. Magába fojtja
a dolgokat, elraktározza őket valami rejtett kis zugba, aztán fogja magát, és
egyenként megvizsgálja őket. Mindig is úgy éreztem, hogy visszatartja előttem
egy részét, ami után hiába ácsingóztam. Fura, de lehet, hogy emiatt jobban
szerettem, tovább kitartottam mellette.
– Ki az illető? – kérdi végül.
Hátrapillantok az étteremre. Lényem egy része annyira hozzá van szokva ahhoz,
hogy mindent megosztok vele, hogy majdnem ezt is elmondom. – Többé már
semmi közöd hozzá – felelem aztán, és azt kívánom, hogy belül legalább olyan
keménynek érezzem magam, mint amilyen az arckifejezésem.
– Csak nem Oscar Retford? Te jó ég!
– Dehogy! – Borzasztó rosszul hazudok, és Dom jobban ismer akárki másnál.
Mindenkinél jobban. Vajon azzal árultam el magam, hogy az étteremre
pillantottam?
– Ó az, ugye? Jesszusom, Amber, ez most komoly?
– Igen.
– De hát a pasi egy hírhedt nőcsábász! – Legalább van benne annyi becsület,
hogy elpiruljon. Már kezdtem azt hinni, hogy idő előtti Alzheimerkórban
szenved.
– Komolyan ezzel jössz nekem? – csattanok fel olyan védekező hangsúllyal,
amire magam sem számítottam. Most már fenntartás nélkül megbízom
Oscarban, és imádom benne, hogy nem titkolja az érzéseit. – Ez nem igaz, de
még ha az is lenne, ugye érzékeled a kijelentésed égbekiáltó képmutatását, mikor
ahhoz a nőhöz mész haza, aki miatt elhagytál?
– Mindkét állításod téves. Nem miatta hagytalak el, és nem hozzá megyek haza.
– Akkor metaforikus értelemben. – Gyűlölöm Dom szavakkal való trükközését,
a verbális csörtét, amibe bele– kényszerít.
– Amber, nem megyek hozzá haza. Vége.
Erre nem számítottam. Egyáltalán nem számítottam erre. Érzem, ahogy kiszökik
belőlem a levegő, mint egy leeresztett lufiból. Legszívesebben örömtáncot
lejtenék, de valljuk be, hacsak az ember nem a Riverdance társulat tagja, jobb,
ha ezt hanyagolja. Az elégedettség csupán egy másodpercig tart, aztán eszembe
jut, hogy itt állunk egy utcasarkon, majdnem elváltán. Egyetlen aprócska „Oh!”-
ra futja csak.
– Tudom, milyen nehéz lehetett neked együtt látni minket... De az egész életemet
elcsesztem, amiért hagytam, hogy érzéseket tápláljak az irányába, és tudni... azt
hiszem, tudni akartam, hogy számított-e valamit.
– És számított? – kérdem elcsukló hangon.
Az ajkába harap. – Nem eleget – feleli végül.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. – Szóval mégis számított valamit? – kérdem
szaggatottan.
– Erre nincs helyes válasz, nem igaz? Még én sem értem, mi történt kettőnk
közt, mit tettem veled, és nem akarom valaki más életét is tönkretenni, miközben
megpróbálom ezt az egészet kibogozni.
Szóval érzett valamit iránta, csak „nem eleget”, bármit is jelentsen ez.
– De nyilván én sem voltam elég? Még mindig abban reménykedsz, hogy
Maggie Gyllenhaal elkéri majd a telefonszámodat? Sajnálom, de ki kell hogy
ábrándítsalak: nem hinném, hogy ez megtörténne. – Maggie Dom speciális celeb
jelöltje volt még a boldog békeidőkben, amikor a házasságtörés eshetősége
csupán poénkodás szintjén került elő.
– Tudod mit? Mi lenne, ha mondjuk – itt látványosan az órájára néz – öt percig
felfüggesztenénk a szarkazmust? És tudom, hogy nem fogsz velem beülni
sehova, de legalább arra a padra leülhetnénk?
Jéghideg van, de azért letelepszem a pad másik végébe. Szorosan magam köré
fogom a kabátom, és azt kívánom, bárcsak thermo alsó lenne rajtam. Szinte
irigylem Dom düftin kabátját, bár még ha azonnali fagyhalál fenyegetne, a
nívóból akkor sem engednék. Ráadásul nemcsak a külső hideget érzem, hanem a
bensőm jéghideg rémületét is. Az álszent, önhitt harag, ami eddig fűtött, őszintén
szólva kezd egy kicsit unalmassá válni. Elegem van a kaffogásból és a bántó
megjegyzésekből. Ránézek, ahogy ott ül, a gyapjú kézelője lehúzva a hosszú,
csontos ujjakig – a látványukban van valami sebezhető. Ezek a kezek végigjárták
a testem, fogták a kivénhedt tragacsunk kormányát, és vagy egy millió csésze
teát tálaltak elém (feketét, egy cukorral).
– Nézd, Amber, egy faszkalap vagyok, ebben mindketten egyetértünk. Csak arról
van szó, hogy... – elhal a hangja, tekintete a messzeségbe réved. – Úgy éreztem,
elveszítettelek. Hogy a munkád teljes egészében kisajátított.
– Jaj, szegény kis dolgozó férj, nem volt otthon egy háziasszonykája, aki
kivasalja az ingjét, megfőzze neki a vacsoráját, így hát muszáj volt másnak
tennie a szépet. – Megint eszembe jut Oscar, a bátorításai (már amikor nem
kiabál). Mellette nem érzem magam szarul a becsvágyam miatt.
– Nem úgy értettem. Én is keményen dolgozom. Ez egy kemény szakma. Nem a
hosszú munkaidőről van szó, Amber. Néha úgy éreztem, mintha a munkád mögé
rejtőznél, hogy ez túl könnyű neked.
– Egyáltalán nem könnyű!
– Dehogynem. Zseniális séf vagy, mindig is az voltál. – Kinyújtja a kezét felém,
de aztán meggondolja magát. – Kérlek, ne értsd félre. – Istenem, de utálom,
amikor az emberek ezt mondják! Vacogva várom a kivégzőosztagot.
– Mit is akarok mondani? – Beharapja az alsó ajkát, mint mindig, amikor
valamit pontosan akar kifejezni.
– Nyögd már ki! – A gyomrom görcsbe rándul.
– Mindig is osztályelső leszel, egy legenda a saját műszakodban. Részben azért
vagy olyan kibaszottul zseniális, mert magadnak sem ismered be, hogy az vagy,
inkább tovább gürcölsz azért, hogy még jobb legyél. Hogy a legjobb legyél.
Mindig is imádtam az elszántságodat. De az élet többi része nem ilyen. Sokkal
rendetlenebb. És te utálod a rendetlenséget.
Nem vágok vissza azonnal. Egy pillanatig csendben ülök. A szavainak igazsága
kéretlenül ott visszhangzik a bensőmben. Dom bocsánatkérőleg elmosolyodik.
– Hol szerezted ezt a kabátot, valami jótékonysági szervezetnél? – kérdem.
Kétségbeesetten próbálok témát váltani, még ha csak egy percre is. – Olyan
ringyós.
– Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondtál nekem.
– Szóra sem érdemes.
A ránk települő csendet csak a fogaim halk koccanása töri meg.
– Nincs abban semmi rossz, ha keményen próbálkozik az ember – jegyzem meg.
– Veled is keményen próbálkoztam.
– Tudom, tudom – csitít gyengéden.
Hirtelen megállíthatatlanul előtörnek a könnyeim. Tudja, hogy próbálkoztam,
tudja, hogy mennyire fontos volt nekem, ám ez mégsem volt elég. Mitől váltam
olyan rosszá a szemében, valakivé, aki méltatlan a szerelmére? Dom átölel, és
nekem nincs erőm eltolni magamtól.
– Miért nem voltam elég neked? Miért nem voltam elég?
– Tudom, hogy törődtél velem, hogyne tudnám. De olyan volt, mintha nem
hallanál engem, mintha többé már nem akarnál a szemembe nézni. A munkám...
hát, nem igazán világmegváltó egy meló, nem igaz? Hogy egy focista az ablak
mellé ül vagy sem? Azt hiszem, egy nyüves, korai kapuzárási pánikon menten
keresztül.
Eszembe jut az utolsó vakációnk, egy röpke hét Szicíliában. Dom az átlagosnál
is hallgatagabb volt, de azt hittem, ő is csak kimerült, mint én. Többet kellett
volna kérdezgetnem, faggatnom. Tudnom kellett volna, hogy több rejlik a
háttérben. De talán féltem. Féltem attól, hogy ha elkezd beszélni, nem lesznek
meg a válaszaim.
– Komolyan azt hiszed, hogy elhagytalak volna, ha más munka után nézel?
Miféle szörnyetegnek tartasz te engem? Akkor is szerettelek volna, ha vécéket
pucolsz!
Nagyot sóhajt. – Tudom, hogy így van, és te pontosan a szörnyeteg ellentéte
vagy. – Újabb rövid szünet, mialatt feltehetőleg megpróbálja kimatekozni,
pontosan mi is az ellentéte a szörnyetegnek. – Mindig is volt egy álmunk, az az
étterem. Mindig is ezt akartad. – A Ghustó felé int, amely baljóslatúan
magasodik fölénk a sötétben. – Én pedig nem akartalak megfosztani az álmodtól.
Az olyan lett volna, mintha elárulnálak. És miért? Nem mintha lett volna a
tarsolyomban egy B terv.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy azért léptél félre, mert nem szeretted
többé a munkád?
– Amber, figyelj rám! – Dom ökölbe szorítja a kezét, és elhúzódik. – Ne
egyszerűsíts le mindent ennyire! Azt hiszem, szimbólummá vált, hogy nem
tudtam elmondani neked. Rájöttem, hogy mindig is mennyire meg akartalak
védeni minden fájdalomtól.
– Aha. Nagyszerű munkát végeztél.
Bánatosan megrántja a vállát. Tusé.
– Amber, te még a híreket se szeretted megnézni. Képtelen vagy elviselni bármit
is, ami túl fájdalmas, túl szörnyű. – Ez igaz. Annak ellenére, hogy a melóhelyem
olyan, mint egy háborús övezet, nem tudom elviselni, hogy valódi háborús
övezetekről halljak. – Állandóan azt kérdezgeted, hogy mit csináltál rosszul, de
úgy éreztem, hogy a végén én vagy az élet csalódást fogunk okozni neked,
amivel nem leszel képes megbirkózni. Aztán már nem voltam őszinte veled, nem
mondtam el mindig az igazat. És itt indultam el a lejtőn.
Visszagondolok arra az utolsó vakációra, az egyik vacsorára. Egy családias
trattoriában ültünk, tökéletes tésztát ettünk fillérekért, miközben az idős házaspár
jóindulatúan figyelte az általuk teremtett idillt. Én imádtam, odáig voltam tőle,
de úgy éreztem, mintha Dom nem is lenne ott teljes valójában, mintha csak a
kedvemben akarna járni. Frusztráltnak éreztem magam, nehezteltem a
kiszámítható viccei miatt, de talán nem hagytam más választást neki. Valamiféle
néma zsarnok lettem volna, aki megszabja, hogy mit lehet kimondani, és mit
nem? Egy könny gördül végig az arcomon.
– Magányos voltál – suttogom. – Magányos voltál mellettem.
– Igen, az voltam. De ez nem kifogás. – Dom rendesen átölel, és közelebb
csusszan. – Csak azt akartam elkerülni, hogy csalódást okozzak neked, és a
legröhejesebb az egészben, hogy a végén baromi nagy csalódást okoztam. Ezért
utálom magam a legjobban. Amikor megkérdezted, hogyan tehettem meg veled
a lehető legrosszabbat, amit csak el tudsz képzelni, valami beteges, tudatalatti
szinten talán pont ezért tettem. Van ennek bármi értelme?
Nem válaszolok. Csak bámulok rá, és megpróbálom feldolgozni a magamban
némán feltett kérdéseire adott válaszok áradatát.
– Ez olyan, mint az a kísérlet, amiben megkérik az embereket, hogy ne
gondoljanak egy elefántra, és onnantól kezdve semmi másra nem tudnak
gondolni, csak egy elefántra. Tudtam, hogy ez a legrosszabb dolog, a lehető
legrosszabb... – Elhallgat, a tekintete a távolba réved. – Amber, bármennyire is
utálsz most, biztosíthatlak róla, hogy én sokkal jobban utálom magam. Ezért
nem is fogom ráerőltetni magam senkire egy jó darabig.
Ekkor kezdek el úgy istenesen zokogni. Fájdalmas, fulladozó bömbölés ez, mely
valahonnan még mélyebbről tör elő.
– Tudom, hogy utálnom kellene téged – mondom, és nedves arcomot a kék
gyapjúkabátba fúrom. De aztán hirtelen bűntudatosan elhúzódom. – Lehet, hogy
csak túl fiatalon házasodtunk össze?
Dom hallgat. Érzem, ahogy a lélegzete ki-be áramlik. A gondolataink egy ütemre
járnak. – Talán azzal, hogy összeházasodtunk, túl sokat vesztettünk.
– Talán beijedtél?
– Amikor megismertelek, totál őrült voltam. Az apám nem sokkal korábban halt
meg, és úgy éreztem, hogy a te szerelmed hozott vissza az életbe, mintha te
lennél a jövő. Amikor erről kérdezgettél régebben, nem csak arról volt szó, hogy
megvédjelek. Azt hiszem, ki akartam törölni az elmémből. Őrült módon úgy
képzeltem, hogy ugyanezt megadhatom én is neked, hogy megvédhetlek, akár
egy kibaszott lovag a fénylő páncéljában, hogy meg tudom őrizni azt az
idealizmust, amibe beleszerettem. De ez lehetetlen.
– Nem vagyok gyerek, Dom.
– Hát persze, hogy nem vagy az. Ezt próbálom kifejezni, hogy én is legalább
akkora szerepet játszottam az egészben, mint te. Lényünk egy része leragadt
annál a szerepnél, amit akkor játszottunk, amikor megismerkedtünk, és túl
sokáig kapaszkodtunk belé. – Féloldalasan elvigyorodik. – Mintha Joan Collins
játszaná Júliát.
– Lionel Blair pedig Rómeót.
– Pontosan.
Egymás szemébe nézünk, az éter kavarog az érzelmektől. Aztán elönt az
idegesség.
– A rohadt életbe, miért nem mondtad el ezt még mielőtt megtörtént volna?
Miért nem beszéltél velem, ahelyett, hogy mész és megdugsz valaki mást?
Jézusom, Dom, olyan boldog vagyok, hogy már nem vagy vele, nem bírnám
elviselni, ha így lenne, de akkor legalább lenne értelme a szakításnak. Micsoda
pazarlás. Micsoda értelmetlen pazarlás.
– A szívem összeroskadt, mint az a borzalmas szuflé. Könnyebb volt dühösnek
lenni, könnyebb, mint feltérképezni az igazság körvonalait.
– Mert akkor még nem tudtam! Fogalmam sem volt, mit művelek, csak
csináltam. Csak most volt időm átgondolni... igazából túl sok időm volt a
gondolkodásra.
Hátrapillantok az étteremre, és ráébredek, hogy milyen régóta távol vagyok. Mit
érezne Oscar, ha tudná, hol vagyok? Hogy itt ülök kint Dommal, miközben ő a
széttöredezett családi fészekben csücsül?
– Mennem kell – jelentem ki hirtelen támadt bűntudattal, miközben tudom, hogy
ezt nem fogom Oscarral megosztani. Vajon ő mindent elmond nekem, ami közte
és Lydia közt zajlik? Azt hiszem, igen, bár abban nem vagyok biztos, hogy
mindig tudja, mi is zajlik köztük.
– Rendben – néz rám Dom fájdalmas arccal. – Remélem, ezzel még nincs vége,
Amber. – Abban bízom, a pillantásom nem árulja el, hogy még most is mennyire
összezavar ez a kijelentés. – Remélem, hogy végül képesek leszünk továbbra is
részt venni egymás életében.
Eláll a lélegzetem. Lehet, hogy csak a megsebzett büszkeségem, a sanda gyanú,
hogy mindig jobban szerettem, mint ő engem. Mintha máris próbálna
felkészíteni a válás utáni felnőttes évődésre. („Szia, Dom, bocs, ha zavarok, de
nem vagyok biztos benne, hogy hová vigyem a rakás szőke, menő cuccokba
öltöztetett csemetémet plusz a tökéletes férjemet idén nyaralni: Pugliába vagy
Toszkanába? Gondoltam, Fenellával ti biztos rendelkeztek némi belső
információval”.) Őszintén szólva, el sem tudok képzelni ennél rosszabbat.
Elképzelni sem tudom, hogy lenne olyan, amikor ez nem vágna éles késként a
húsomba.
– Aha, én is – motyogom durcásan, akár Tallulah.
– Nem tudom, meddig leszek még itt...
– Hogy érted ezt?
– Arra gondoltam, a lakás árának rám eső részéből kicsit utazgatok. Soha nem
állt módunkban csak úgy felkerekedni... – A bűntudat tűszúrásként hatol belém,
ahogy eszembe jutnak a stresszes melóim, melyek szilárdan bebetonoztak
minket a fővárosba.
– Értem. – Lehet, hogy hülyén hangzik, tekintetbe véve, hogy az elmúlt hat
hónapban kábé négy sms-t váltottunk, de hirtelen pánik tör rám a gondolatra,
hogy Dom egy általam ismeretlen távoli vidéken kóboroljon. – Ne felejts el
képeslapot küldeni – mondom, és dühös vagyok magamra, amiért újra
szarkazmushoz folyamodtam.
– Amber! – A hangja elcsuklik. – Én mindig is a barátod leszek. Bármi gondod
van, rám számíthatsz.
Mély megkönnyebbülést érzek ennek hallatán, bár ez átok és áldás is egyben.
Bármelyik oldaláról is nézem a dolgot, fájdalmat okoz. – Még akkor is, ha épp
szex-turistáskodsz és borz-szakállat növesztettél?
– Még akkor is.
Rámosolygok, és lépek egyet, hogy megöleljem, és felnőtt módra megpusziljam
az arcán, de mire észbe kapok, már csókolózunk. Nem tudnám megmondani,
melyikünk kezdte, de teljesen elveszteni magam a csókban. A szája olyan
kimondhatatlanul ismerős, testének illatát a mai napig őrzöm. Hirtelen
elhúzódik, én pedig visszazökkenek a valóságba. Úristen, mit művelek?
– Ne haragudj – mondja. – Nem akartam...
– Semmi baj – felelem zavarodottan. – Nem kéne itt lennem.
Hogy tehettem ezt Oscarral? Nem hiszem el, hogy képes voltam elkövetni azt a
hibát, ami miatt hónapokig álszent módon ki voltam bukva. Oké, egy csók
csupán a századrészét teszi ki egy dugásnak (azt hiszem, már kiderült, milyen jól
megy nekem a romantikus számtan), de aggódom, hogy ez a csók még annál is
nagyobb árulás volt. Nem az egymáshoz dörgölőző testek és a lerángatott
fehérneműk fizikai értelmében, inkább a vegytiszta, egyszerű intimitása miatt.
Visszabotladozok az étterembe, kényszerítve magam, nehogy hátranézzek,
miközben a szívem úgy verdes, mint egy dobozba zárt apró madárka.

Legszívesebben azon nyomban hazaindulnék, a csapatomra hagyván a

takarítást, de a kulcsaim az öltözőben vannak. Ahogy belépek az ajtón, Michelle
egyből ott terem mellettem.
– Minden rendben? Oscar többször is keresett, de azt mondtam, nem tudom,
hová mentél. – Oscar. – Nem vagy jól, igaz? – ölel át. – Baby, te reszketsz.
– Jól vagyok, komolyan – bizonygatom, ahogy megpróbálom összeszedni
magam. – Még kint van? – kérdem.
Michelle bólint. – Rendben. – Veszek egy mély lélegzetet. Hülyeség, de ha nem
lett volna az elmúlt egy óra, valószínűleg kislisszoltam volna köszönés nélkül,
megkímélve magam a „mindenhol ott lévő” családjának látványától. De most,
miután megcsókoltam a még-nem-is-ex-férjemet, csupán néhány méternyire
tőle, úgy érzem, ez árulás lenne. A Dommal kapcsolatos álszenteskedésem után,
ott állok a parton, készen arra, hogy bedobjam a hazugság első kavicsát az új
kapcsolatom tengerébe.
Kikandikálok a szárnyas ajtókon keresztül, remélve, hogy talán sikerül
elkapnom a tekintetét. Ott ül Lydia, otthonosan a bal oldalán, míg az asztal túlsó
végén Tallulah és három haverja megállás nélkül döntik magukba az európai
borokat. Oscar észrevesz, mire megpróbálok egy kis integetéssel elbúcsúzni.
– Amber! – dörgi vigyorogva. Teljességgel helytelen, amit művel, de imádom a
nyíltszívűségét. Szégyenkezve a padlóra szegezem a tekintetem. – Ragadj meg
egy széket, és kóstold meg ezt! – Egy üveg szuperdrágának kinéző vörösbor felé
int. – Matt majd elmondja, milyen finom.
Jobban tenné, ha olyan távol tartana Lydiától, amennyire az csak emberileg
lehetséges. Ha... akarom mondani, amikor Lydia rájön, mi zajlik Oscar és
köztem, pontosan az ilyesfajta események fogják fokozni a haragját (nekem
elhihetitek, szakértő vagyok a témában).
– Eszméletlen jó, főnök – mondja Matt ravaszul, és teletölti a poharat. A poharat,
amely pont Lydiáé mellett van. Hurrá. Egy pillanatra eszembe jut Dom elítélő
megjegyzése. Lehet, hogy ők ketten csupán jómódú swingerek, akik a
legyezőjük mögött jól kiröhögik legújabb hódításukat? Megpróbálok Lydiára
mosolyogni, de a mozdulni képtelen felső ajkam miatt úgy nézek ki, mint egy
fogát meresztgető zsémbes ló. Hangosan az asztalhoz húzom a széket, miközben
motyogok valamit arról, hogy csak egy percet maradok. Tallulah egy pillanatra
összeráncolja a homlokát, mielőtt még visszatérne egy Martha nevű lány
kibeszéléséhez, aki, úgy látszik, „a világ legrondább cellulitiszével rendelkezik a
gimiben”.
– Nem is, egész Londonban! – teszi hozzá egy undok szőkeség, mire mindnyájan
majd megfulladnak a kuncogástól.
Szegény Martha, látná csak az én hátsómat, biztos felvidulna. Az én anyám
sosem nézte volna el az ilyen lazán odavetett szemétkedő megjegyzéseket, de
Lydiának a szeme se rebben, és dölyfösen odainti magához Mattét, hogy töltse
tele a poharát.
– És milyennek találod az itt betöltött helyed? – kérdi. Az agyam azonnal
magasabb fokozatra kapcsol. Még ha nem is tud Oscarról és rólam, Milly
készpénz-befecskendezéséről bizonyára hallott. Vagy tán Oscar valami
Titokzatos Milliomos véletlenszerű, nagylelkű adományaként tüntette fel a
dolgot?
– Imádom. – Lydia szó nélkül mered rám. – Egyszerűen imádom. Bizonyára...
biztos nagyon büszke vagy a helyre.
Amint ezt kimondom, egy kis részem összeroskad a kijelentés megcáfolhatatlan
igazsága alatt. A hely az övé, mind szellemiségében, mind a gyakorlatban. Elég
rájuk nézni, és látom, mennyire fontos Oscarnak a tudat, hogy Lydia tartja a
frontot elöl, azért, hogy ő közben zavartalanul varázsol-, hasson hátul a
konyhában. Domra gondolok, és arra, menynyire szerettem volna egy kalap alá
hozni a magánéletemet és a munkámat, egyetlen közös takaróba vonni, melybe
beburkolózhatunk. Talán Domnak volt igaza, amiért ezt nem akarta, de ez, hogy
most már kezdek igazat adni neki, nem azt jelenti, hogy nem tölt el
szomorúsággal, ha arra gondolok, az álmom a szemétkupacon végezte.
Egy pillanatra hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a bánat, és ráébredek, hogy a
folyamatos feszültség a konyhán rettentően elszakít a saját érzéseimtől. Érző
lény helyett cselekvő lénnyé redukál. Ebben a pillanatban önkéntelenül is együtt
érzek Dommal. Bármekkora szemétládaként is viselkedett, bizonyára tisztában
volt azzal, milyen nehéz lehetett nekem búcsút mondani a fantázia
édenkertemnek, és gyűlölte volna, ha neki kell rám mérnie ezt a csapást. Én sem
bírtam volna elviselni, ha valami hasonlóan értékestől kell őt megfosztanom –
bár a borongósabb pillanataiban lehet, hogy úgy érezte, pontosan ezt tettem.
– Az vagyok. – Lydia negédesen elmosolyodik. – És milyen érzés, hogy feljebb
léptél?
– Korábban is sous voltam...
– Úgy értem, hogy bejutottál a nagyfiúk közé.
Leereszkedő tehén. – Szerintem jól megy. Oscar, te elégedett vagy velem?
– Nem lett volna szabad bekapnom a csalit.
– Nagyon is – feleli, és a tekintete egy pillanatra az enyémbe fúródik. A csend
mintha egy örökkévalóságig tartana.
– Jól érezted magad ma este, Tallulah? – kérdem. (Remélem, ezzel sikerül
érzékeltetnem az elkeseredettségem mértékét.)
Olyan zavarodottan fordul felém, mintha arra kértem volna, rukkoljon elő egy
megoldással a világbéke elérése érdekében. – Ööö, aha.
– Nem vennénk rossznéven egy picivel több hálálkodást – jegyzi meg Oscar.
– Mesés volt, apa – mondja erre Tallulah engedelmesen, mire Oscar egy futó
mosollyal jutalmazza.
Ők ketten már egy jól bejáratott rutinnal rendelkeznek az apa-lánya kapcsolat
terén, amely szerintük hibátlanul működik: Tallulah nem szűkölködik
zsebpénzben, Oscar pedig kap egy mosolygós csemetét, aki nem veti a szemére,
hogy a munkája miatt folyamatosan eltünedezik. Nagyot nyelek. Hirtelen elönt a
vágy, hogy felhívjam az apámat ebben a minutumban, annak ellenére, hogy az
esti hírek után ő már rögtön ágyba bújik. Hatalmasat kortyolok a borból.
– Nem kutya, mi? – kérdi Oscar. Tényleg nem az. Jobb, ha nem szokom hozzá
az ilyesfajta borokhoz, tekintve, hogy a szánalmas gázsimból gyakran csak cseh
Riójára futja a sarki közértben. A heti fizum nagy része arra ment el, hogy
mércét megütő vacsorát hozzak össze az estére, mikor Oscar nálam aludt.
– Egyáltalán nem rossz – mondom, és gyorsan elkapom a szemem. Lydia tutira
sejt valamit. Én biztos gyanakodnék. Miért csinálja ezt Oscar?
– Úgy látszik, kezd kiürülni a poharad – fordul Lydiához, majd magához inti a
gyűlöletes Mattét. – Hé, Matty, fiacskám, mi van ezzel az aszályos
borfelhozatallal?
Matt odasiet az asztalhoz. Tallulah lopva figyeli.
– Az enyémet is teletöltheti? – kérdi kacéran.
– Drágám, eleget ittál már – jegyzi meg Lydia.
– Még egy fél pohár nem fogja megölni – veti ellen Oscar. – Ne felejtsd el, hogy
ma ünnepelünk. – Némán farkasszemet néznek. Jézusom, de utálom ezt.
– Önts neki egy icipicit – utasítja Lydia kurtán Mattét.
– És amikor azt mondom, icipicit, akkor azt úgy is értem.
Tallulah csendben fortyog, amíg Matt egy kis bort tölt a poharába. Enyhén
felkavarodik a gyomrom. Az asztalnál folyó rejtett célzások, titkolt
mondanivalók még a hidegháborút is megszégyenítenék. Egy őrült pillanat
erejéig azt tervezem, hogy bevallom a csókot Oscarnak, de aztán meggondolom
magam. Csak fájdalmat okoznék neki, és mi célból? Csak hogy könnyítsék a
lelkiismeretemen? Persze a döntésemben egy jó adag önfenntartási ösztön is
szerepet játszik. Tekintve, hogy mennyire be tud pöccenni a metélő– hagymával
kapcsolatban, nem sok esélyt adnék magamnak a vallomásom után.
– Ideje indulnom – közlöm felállva. – Holnap korán kezdek.
Oscar megpróbálja elkapni a tekintetem, de nem kockáztathatom meg, hogy
ránézzek. – ’Éjt – mondja zsémbesen. Mit vár tőlem? Hogy maradjak itt, és
hívjam ki őket Lydiával egy pucér Twisterre?
– Szia! – köszön el a szőkeségek kórusa, ám Tallulah még csak el sem
mosolyodik.
– Köszönj el, Tallulah – szól rá élesen az apja.
– ’Éjt – mondja, de olyan hangsúllyal, mely az iskolás lányok nyelvén
egyértelműen azt jelenti, hogy „dögölj meg”.
Vonakodva ülök fel a robogómra, magamban azt kívánva, bárcsak egy Tardis
lenne. Semmi másra nem vágyom, csak hogy hazaérjek az otthonom
szentélyébe. Folyamatosan Dom arca lebeg előttem, ahogy megpróbálta
szavakba önteni az elmúlt idők történéseit, ahogy tisztességes módon igyekezte
elmagyarázni, hogyan habarodott bele valaki másba. Tudom, hogy nincs jó
válasz, de valahol azt kívánom, inkább egy undorító tejszínhabos kéjpartin vett
volna részt, ahelyett, hogy belehabarodott valaki másba. Hűtlen szajhának érzem
magam amiatt, hogy képtelen vagyok kiűzni a gondolataimból. Talán így néznek
ki a felnőtt, második kapcsolatok – az ember végigsétál az elhunyt szerelmek
temetőjén, és igyekszik nem megállni és megbámulni a sírköveket.
Milly már alszik, mire hazaérek, de addig mászkálok fel-alá a folyosón,
elektromos fogkefémet a legmagasabb fokozatra kapcsolva, míg meg nem adja
magát. Mit is mondhatnék? Lelkem mélyéig gonosz vagyok. Kitámolyog a
szobájából, szemmaszkja a homlokára tolva, akár egy bársony bandana.
– ’Reggelt, drágám.
– Hajnali kettő van.
– Amber, halott voltam a világ számára! – Aztán észreveszi a hülye, fancsalodott
képem. – Mi a baj?
– Alhatok a te ágyadban? – kérdem szánalmasan.
– Hát persze – feleli, és átöleli a vállam.
Milly szobája határozottan gótikus jegyeket mutat. Zsúfolásig tömve
márványozott, ősi családi ereklyékkel, mint például a nagymamájának a fából
faragott, baldachinos ágya, ami olyan hatalmas, hogy úgy kell felmászni rá,
mintha hajóra szállna az ember. Felkapaszkodom rá, és máris biztonságban
érzem magam.
– Visszahúzom a szemmaszkomat, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyelek rád.
Ja, és anyukád hívott.
– Anyám? – Dom megjegyzéseinek emléke fájdalmasan belém hasít. Magamban
megfogadom, hogy reggel azonnal visszahívom, ahelyett, hogy telefonos
fogócskát játszanék vele, mint általában.
– Igen. Most pedig meséld el, mi történt, mielőtt kómába zuhannék. Épp amikor
kíméletlenül kirángattál az ágyból, egy különösen szórakoztató álmom volt
George Pepparddal.
– Az Álom luxuskivitelben George-a, vagy a Szupercsapaté?
– Nyilvánvalóan az első. Szóval? Mi történt?
– Dom.
Megpróbálom szóról szóra felidézni a beszélgetésünket, de mikor a fehér
elefántos részhez érek, rájövök, hogy ehhez igazából ott kellett lenni.
– Ó, Amber, hálistennek vége. Képzeld, ha azért ment volna oda, hogy közölje,
odaköltözik hozzá, vagy... vagy rosszabb.
Természetesen igaza van. Ha azért jött volna, hogy enyhítsen a lelkiismeretén a
kettes számú esküvő előtt, elég zaklatott lennék.
– Tudom, Milly, de Dom szerette őt. Nem holmi kósza numerát jelentett csak a
számára. Szerette.
– Ezt nem tudhatod.
– De igen. – És tényleg tudom. Nehéz ezt elmagyarázni valakinek, aki még soha
nem élt, lélegzett, és kakáit ugyanazon személy mellett egy évtizedig.
– És te szereted Oscart.
– Igen.
– Drága Oscar – folytatja Milly, mielőtt lenne időm kifejezésre juttatni, milyen
zavaros is ez az egész, és hogy talán lehet két embert szeretni egyszerre, még ha
az egyik szerelmi verziónak inkább bánat íze van, egy nagy adag haraggal
keverve. – Ja, holnap bemegyek hozzátok – teszi hozzá.
– Tényleg?
– Aha. Oscar bemutatja nekem a következő tizennyolc hónapra vonatkozó üzleti
tervét. – Egy pillanatra elhallgat.
– Ez nem túl bizarr, ugye? Csak arról van szó, hogy ha már kihúzom a csávából,
tényleg értenem kell, mit is művel.
Hát persze, hogy bizarr. Sőt, több mint bizarr.
– Nem, dehogy, minden rendben. Nagyszerű, hogy belevágsz.
– Amber? – kérdi Milly álmos hangon. – Mit gondolsz, miért jelent meg Dom
ma este?
Eszembe jut az a csók, és érzem, amint elpirulok a sötétben. Még most sem
tudom elhinni, hogy megtettem. Milly a legjobb barátom, de a szavak mégsem
jönnek a számra. Az üzlettársát árultam el.
– Hogy könnyítsen a lelkiismeretén? Hogy valamiképp lezárja a dolgot? –
Bevillannak az ágyam alá suvasztott válási papírok. Örülök, hogy ma este nem
felettük alszom.
– Lezárja a dolgot? Dom nem egy kimondott Oprah Winfrey.
– Igazad van, határozottan nem egy középkorú fekete nő.
Miután ezt a csavaros kérdést ilyen kielégítően megoldottuk, Milly álomba
merül. Nem úgy, mint én.
*
Még alszik, mint egy mormota, amikor én kicsusszanok az ágyból. A
bársony maszk alól elfojtott horkantások szűrődnek elő. Egy pillanatra megállók,
és szemügyre veszem, miközben undok módon arra gondolok, mennyivel
könnyebb lehet befektetni, mint keményen melózni. De elhessegetem magamtól
a gondolatot. Munkába menet Dom szavai még mindig ott kavarognak a
fejemben. Munka. Soha nem állt szándékomban, hogy mindenem rámenjen. Ha
Oscarral tényleg van esélyünk, akkor vigyáznom kell, nehogy beleessünk
ugyanabba a hibába, ami pedig azt jelenti, hogy beszélnem kell vele Tallulah-ról.
A csókról, vagy Dom felbukkanásáról nem muszáj beszámolnom, azzal csak
fájdalmat okoznék neki, de arról tudnia kell, amit a túlzott elfoglaltsága miatt
képtelen észrevenni. A puszta gondolatra görcsbe rándul a gyomrom. A világért
sem szeretnék túl közel vitorlázni a bonyolult családi életéhez, de hogyan
állíthatom azt, hogy szeretem, miközben hagyom, hogy ugyanazokat a hibákat
kövesse el, mint én? Fontossági sorrend, emberek!
Amikor megérkezem, épp a konyhában koslat fel-alá, akár egy hím oroszlán.
Néha fel-felmordul. – Végre! – kiált fel, pedig percre pontosan érkeztem.
Bármennyire is idegesítő a fogadtatás, az arca másról árulkodik. Tépelődve néz
rám, mintha nem lenne biztos benne, mire számítson. Ez a probléma a titkokkal
és a hazugságokkal – még mielőtt észrevennénk, már meg is mérgezték a kutat.
Még ha nem is tudja pontosan, mitől olyan zaklatott, még ha nem is képes
szavakba önteni az érzést, lényének ösztönös, állatias része kiszúrta, hogy
valami nincs rendben.
– Beszélhetnénk? – kérdem, de aztán észbe kapok. A hangnemem túlságosan
meghitt, tekintetbe véve, hogy Michelle és Tomasz is hallótávolságon belül
vannak. – A... izé, zöldséges beszállítóinkról?
Tomasz csendes elégedettséggel elmosolyodik, miközben várom, hogy Oscar
kiszámítható módon újabb kirohanást rendezzen a vérszegény nyápicok ellen.
Semmi.
– Rendben, menjünk be az irodámba.
Ahogy követem, Michelle pillantása égeti a hátam. Nem hülye a csaj, és
gyanítom, hamarosan muszáj lesz mindent kitálalnom neki, aztán
imádkozhatom, hogy továbbra is az én oldalamon álljon.
A fejemben a nyitó mondatomat gyakorolgatom. Hogy tudnám elmondani
azt, amit el kell, anélkül, hogy alkalmatlankodónak vagy elítélőnek látszanék a
szemében? Az ajtó dörrenése visszarángat a jelenbe.
– Miért hagytál cserben tegnap este? – kérdi követelőn.
– Nem hagytalak cserben! Miért, mit kellett volna tennem? Azt szeretted volna
talán, ha az öledbe ülök, és koktélcseresznyével etetlek?
– Ne játszd itt az okostónit. Úgy eltűntél, hátra se néztél.
Van némi igazság abban, amit mond, de ezt nem ismerhetem be magamnak.
Szégyellem bevallani, de gyáva módon támadásba lendülök.
– Szerinted milyen érzés nekem, amikor Lydiával együtt látlak? Mindenhol ott
van: az íróasztalodon, a vacsoránál. Úgy érzem magam, mint egy névtelen
rabszolga a háttérben. „Kérem, uram, megtisztelne egy kis itókával, mielőtt
visszatérnék a kalyibámba?”
– Ebből elég! – Öklével az asztalra csap. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy
lapátra tesz. – Kitálalok Lydiának. Elegem van ebből.
– Biztos vagy benne?
– Nem akarhatod, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon,
Halas Lány.
Igaza van, de ettől függetlenül már a puszta a gondolattól is felkavarodik a
gyomrom. – Csak arról van szó, hogy tudom, mennyire ki lesz borulva. – Bár az
igaz, hogy minél tovább titkoljuk előle, annál jobban ki fog borulni – egy igazi
huszonkettes csapdája.
Oscar megvetően legyint. – Miért lenne dühös? Már rég nincs köztünk semmi, és
én továbbléptem. Minden joga megvan, hogy ugyanezt tegye.
– Ez nem olyan egyszerű...
– Nem? – csattan fel. – Hogyhogy?
Őszintén megrémülök tőle, amikor ez a bizonyos fény megjelenik a szemében.
Ennek ellenére képtelen vagyok visszafogni magam. Nem lenne helyes.
– Mert nem az. Lehet, hogy elméletben nincs semmi gond az ötleteddel, de attól
még furának tetszhet, amikor megtörténik. Csak mert... szóval a közös múltatok
miatt, nem azért, mert vissza akarod kapni.
– Mi a fenéről beszélsz? – Úgy néz rám, hogy abból azonnal rájövök, nem kellett
volna ilyen messzire merészkednem, legalábbis nem ma.
Könnyebb lenne vagy nehezebb, ha őszintén beszélhetnék az elmúlt szerelmek
temetőjéről? Ha ő jönne azzal, hogy az irántam érzett szerelnie ellenére, néha
össze van zavarodva a szakításával kapcsolatban, nem vagyok benne biztos,
hogy képes lennék megértően viszonyulni hozzá. Főleg nem Rachel után. Talán
Oscar szerelemről alkotott világos és egyenes verziója pontosan az, amire
szükségem van: egy férfi, aki nem is annyira nyitott könyv, mint inkább egy
nyitott magazin.
– Szavamra mondom, egyáltalán nem érdekel – folytatja. – Hacsak nem ássa elő
az egyik Kray ikret és költözik össze vele, de akkor is csak a lányunk miatt
aggódnék. Nem, beszélni fogok vele. Meg fogja érteni. – Rám villantja a
mosolyát, amitől mindig elgyengül a lábam. – Minden rendben lesz. Gyere ide.
Odalépek hozzá. Megcsókolom, beletúrok a hajába, érzem a testéből sugárzó
melegséget, hallom a szíve dobogását, és eszembe jut, hogy az élet oly rövid.
Kezem a mellkasára csúsztatom, és még hevesebben csókolni kezdem.
– Minden ebben a hónapban fog eldőlni – súgja a hajamba. – Tudom, hogy ezt
már mondtam, de tényleg szükségem van minden energiádra, amid csak van. Át
fogjuk vészelni ezt is. Szuper csapat vagyunk.
Elhúzódom tőle. – Igazad van. Ám ami Tallulah-t illeti...
– Most meg mi van? Ma igazi parakirálynő vagy, ugye tudod?
– Oscar. – Elhallgatok. Talán hagynom kéne az egészet a fenébe. De nem
tehetem. – Tegnap este... amikor elindultam megkeresni. A mosdóban
bukkantam rá. Közös fülkében Matt-tel, ami már önmagában is elég gáz, de
ráadásul nem esküdnék meg rá, hogy nem szedtek-e be valamit...
Látom, ahogy elsápad, az álla megfeszül. Emlékszem, mikor hatodikban ott
aludtam a fiúmnál, és apám megpróbálta lazán venni az esetet. Egyik apa sem
akarja, hogy a lánya valaha is felnőjön, pláne nem így.
– Ezt nem mondod komolyan! Biztos vagy benne?
– Abban biztos vagyok, hogy együtt voltak bent, a többiben már nem annyira.
Csak tudod, a hangok, amik kiszűrődtek... Tallulah megkért, hogy ne mondjam
el neked.
– Vagyis inkább megfenyegetett, de nem akarom tovább rontani a helyzetet. –
De muszáj volt.
Pár pillanatig nem szól semmit. Szinte látom, ahogy az érzései robbanásra kész
gránátként gyűlnek fel benne. Átölelem, de szinte észre se veszi.
– Tudom, hogy ez most lesokkolt... – Elhal a hangom. Nem bírok többet
mondani. Igazából úgy érzem, talán az lenne a legjobb, ha végre történne valami.
Elvégre a Paris Hiltonos máz alatt lappang valami kézzelfogható szomorúság
ebben a lányban. Talán ez egy segélykiáltás, egy esély, hogy újra egymásra
találjanak az apjával. De nem vagyok biztos benne, nem megyek-e túl messzire,
nincs-e túlságosan mostohaanya-íze a közbeavatkozásomnak.
– Rendben! – Öklével az asztalra csap. – Te – és itt rám mutat – felhívod Mattét,
és közlöd vele, hogy azonnal ki van rúgva.
Jaj ne.
– Nem akarod inkább te közölni vele? – kérdem reménykedve.
– Nincs rá időm. Majd később felhívom, ne aggódj. Lydia ma nincs bent, először
is utol kell érnem valahol. A kisasszony még suliban van, úgyhogy csak akkor
tudom elővenni, ha hazaér.
Ne légy vele túl szigorú, akarom mondani. Ne bánj vele úgy, mint egy engedély
nélkül eltávozott újonccal, de nem tudom, hogyan tálaljam, amikor nyilvánvaló,
hogy semmi közöm az ügyhöz. Eszembe jut Tallulah lekicsinylő modora a
mosdóban, hasonlóan az anyja megjátszós stílusához, de nem tehetek róla, úgy
vélem, inkább együttérzésre van szüksége, nem büntetésre. Már majdnem
kibököm, amikor valaki sürgetőleg bekopog. Elhúzódom Oscar mellől, és az
íróasztal jobb oldalára lépek.
– Mi van? – bömböli Oscar.
– Bocs, haver – mondja Húsos Mac, tragikusan malacszerű képét bedugva az
ajtón. – De muszáj beszélnem veled.
– Most nem alkalmas.
– Csak öt perc! – kéri Mac.
Oscar int, hogy lépjen be. Indulni készülök. – Nem, maradj csak – morogja, mire
egy bocsánatkérő pillantást vetek Macre, aki határozottan öngyilkos hangulatban
van. Mi van ma?
– Oscar, cimbora, te mindig is jó voltál hozzám – kezdi vöröslő arccal. –
Szeretném, ha tudnád, ez nem az én döntésem. Távolról sem.
– Nyögd már ki! – vakkantja Oscar.
– Nem tudok tovább beszállítani neked – nyöszörgi Mac, és rémülten
összekushad.
– Micsoda?! A kibaszott bírák itt lihegnek a nyakamba, és karrierem
legfontosabb versenyéig kevesebb mint egy hónap van hátra. Ezt nem teheted
velem!
– Angus Torrance emberei felhívtak. Annak, amit itt kapunk, kábé
háromszorosát ajánlották, valamint egy hároméves beszállítói szerződést az
összes étterméhez, de mindezt azzal a feltétellel, hogy csak nekik szállítunk.
Sajnálom, haver, de mi családi vállalkozás vagyunk, és a fivérem szerint egy
ilyen ajánlatot nem utasíthatunk vissza.
– Az a... szemétláda! – Igazából nem pont így fejezi ki magát, de az egyszerűség
kedvéért tegyünk úgy, mintha ezt mondta volna. – Megpróbál víz alá nyomni.
Nos, elmehet a jó büdös francba. Ha háborúzni akar, hát megkapja. Te pedig
húzz a...! – böki az ujját Mac-re.
– Várj! – mondom, és a kezem már majdnem Oscar remegő karjára teszem,
amikor eszembe jut, hogy én elvileg csak egy alacsony rangú szolga vagyok. –
Mac, megérteni, hogy lehetetlen helyzetbe kerültél...
– Miért lehetetlen? – vág közbe Oscar. – Amikor annyi mindent tettem érted!
– A vállalkozásom az összeomlás szélén áll! – védekezik Mac érzelemtől fűtött
hangon.
– Mac, tudnál legalább egy hónapot adni nekünk? – kérdem. – Csak annyit, amíg
túljutunk a versenyen? Tudod, hogy Oscarnak milyen fontos az alapanyagok
származási helye. Nem is tudnánk egyetlen nap alatt új beszállítót találni.
– Bárcsak segíthetnék, de az ajánlatukban kikötötték, hogy a hét végéig bontsuk
fel a szerződést a többi ügyfelünkkel. Nem kell kifizetnetek a múlt havi számlát.
Ez a legkevesebb, amit tehetek.
– Takarodj! – ordítja Oscar, és egy könyvet hajít felé.
– Oscar! – kiáltom, és megpróbálom megakadályozni, hogy megragadja a bal
oldalán lévő hatalmas papírnehezéket.
– Sajnálom! – hebegi Mac, és sietve kihátrál az ajtón.
A papírnehezék nagyot csattanva törik szét mögötte a padlón, az üvegszilánkok
szökőkútként permeteznek szerteszét.
Azt hiszem, biztonsággal kijelenthetem, hogy ez a kedd az eddigi
legstresszesebb napom a melóhelyen. Próbálom felhívni Mattét, de a telefonja ki
van kapcsolva, így hát nem tudok mást tenni, hagyok neki egy üzenetet. Johnny
tölti be Lydia szerepét, amikor a nő nincs itt, és a vendégtér az ő fennhatóságuk
alá tartozik, nem pedig hozzám. Amikor beszámolok neki a történtekről,
elszörnyed.
– Mi a fene ütött beléd? – kérdi.
– Muszáj volt – felelem bénán. Ha valaki nem tudja, mi a helyzet Oscar és
köztem, akkor a beárulásomnak nem sok értelmét látja, csak annyit vesz le, hogy
én vagyok a tanár kedvence, ráadásul egy spicli is. Szép kis párosítás. – Tudnia
kell róla.
– Te séf vagy, nem egy szociális munkás! Hogy a pokolba boldoguljak bárpultos
nélkül?
– Oscar nem szeretné, ha Matt akár csak a lábát is betenné ide még egyszer.
– Elhiszem, de nem neki kell megbirkóznia az italrendelésekkel. Jézusom,
Amber, hát mit ártottunk mi neked?
Egy röpke pillanat erejéig átfut az agyamon, hogy elmondom neki. Előbbutóbb
úgyis ki fog derülni, és legalább nem hinné azt, hogy egy bibliát lóbáló
erénycsősz vagyok, akinek halvány lila gőze sincs az éttermi világ kíméletlen
valóságáról. De most képtelen vagyok belekezdeni, főleg amikor tudom, hogy
nem is olyan régen lángra lobbant irántam (mely lángot egy vödör hideg vízzel
rögvest ki is oltottam).
– Ha véletlenül arra számítottál, hogy rám testálod a feladatot, hát azt
elfelejtheted. Lehet, hogy Matt egy simlis fickó, de emellett a barátom is.
Különben is, túlságosan el leszek foglalva azzal, hogy megpróbáljak szerezni
valakit, aki be tud ugrani helyette.
Nem hibáztatom, amiért síkideg. Jól tettem, hogy szóltam? Talán várnom kellett
volna még három hetet, ahelyett, hogy még nagyobb zűrzavart okozok, arról
nem is beszélve, hogy Matt miattam veszítette el a munkáját, ráadásul olyankor,
amikor rohadt nehéz munkát találni. Egyszerűen nem bírtam elhallgatni Oscar
elől a történteket, ami elég álszenten hangzik, tekintve, hogy valami másról
viszont nagyokat hallgatok.
Oscar elviharzott, hogy megkeresse Lydiát, én pedig gyomorgörcsök közepette
várom, hogy Matt befusson a műszakjára. Már rúgtam ki embereket korábban,
de nem így. Amikor már vagy a milliomodik hívásomat intézem, hogy találjak
egy hentest, eszembe jut a reggeli fogadalmam. Felhívni anyámat. Volt idő,
amikor ilyen lelkiállapotban ő lett volna az első, akit felhívok. Igaz, akkor kábé
kilencéves lehettem (Stacey Kingsman „elfelejtett” meghívni a szülinapi bulijára
– a dög!). A második kicsengésre felveszi.
– Amber!
– Szia, anya. Bocs, hogy hetek óta nem hívtalak.
– Nyilván... el vagy foglalva.
Kínos szünet. Ez elég gyakori nálunk. Aztán hallom, hogy a manikűrözött körme
a billentyűzeten koppan. E-mailje érkezett.
– Anya, most ne azt olvasd – mondom hirtelen érzelemtől átitatott hangon.
– Beszélgessünk.
Hallom, ahogy kifújja a levegőt.
– Miről szeretnél beszélni? – kérdi zavarodottan.
– Meséld el, mi van veled. De komolyan.
Tétovázik.
– Például mit csináltál vasárnap négykor? – próbálok segíteni.
– Vasárnap négykor? Kint voltam a kertben, petrezselymet ültettem. Butaság,
tudom, de szeretem Szent Dávid napján megcsinálni. Az azáleák már kezdenek
kirügyezni, és a tavat ellepték a békák...
És így tovább. Érdekes módon egyáltalán nem untat. Elképzelem őket, ahogy
apámmal együtt ültetgetnek, néha marakodnak, és apám, a jó öreg baloldali, egy-
egy felháborító kormányzati intézkedésről szóló cikket olvas fel neki az
Observerből. Haza akarok menni.
– És veled mi újság? – kérdi végül, és úgy döntök, figyelmen kívül hagyom,
hogy épp ítélkezni készül felettem. Bár talán nincs is ez így.
– Nos, randizok valakivel, de ez egy hosszabb történet. Ma pedig ki kell rúgnom
valakit.
Ki lenne alkalmasabb ennek megvitatására, mint egy HR menedzser? Anyám
úgy beindul, hogy le se lehet lőni. Amikor jó negyedórával később leteszem a
telefont, legalább három jó tanáccsal lettem gazdagabb, köztük egy a rózsák
metszésével kapcsolatos. Megígérem, hogy nemsokára hazalátogatok, miközben
igyekszem kimatekozni, mikor is lesz legközelebb szabad hétvégém. A
versenyig Oscar le sem fogja venni rólam a szemét, ez fix.
*
Matt háromnegyed tizenkettőkor jelenik meg, és az egész sokkal rosszabbul
alakul, mint ahogy azt elképzeltem. Behívom az irodába, melynek padlóját –
annak ellenére, hogy megpróbáltam felsöpörni – még mindig üvegszilánkok
borítják. Olyan, mintha Oscar haragja még mindig tapintható lenne, a levegő
szinte ragacsos tőle, de ez mind semmi ahhoz a szökőárhoz képest, ami maga alá
temet, amikor Matt végre felfogja, amit mondok. Az arcára kiülő döbbenet láttán
önkéntelenül is elfog a bűntudat. Persze, nem értheti, hogy tehettem ilyet. A
szemében én csak egy rinyálós hárpia vagyok, aki semmitől sem riad vissza a
saját előrelépése érdekében. A szitoközön nem marad el: egy ringyó vagyok, egy
tehetségtelen kurva, egy nyalizós dög. Egyre mélyebbre és mélyebbre süppedek
a székben, de minél hátrébb húzódok, ő annál közelebb hajol, szájából fröcsög a
nyála, ahogy nekem támad.
– Ne próbálj meg menekülni előlem! – ordítja. – Most nincs itt az apukád,
akinek a háta mögé elbújhatnál! Tudni akarom, miért csináltad!
– Mert Tallulah még csak egy gyerek! Nem lenne szabad kihasználnod!
– Megsúghatom, hogy képes magára vigyázni – veti oda egy torz vigyorral az
arcán. – A kérdés csak az, hogy te képes vagy-e?
Örülök, hogy nem egy nagydarab fickó.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Tönkre foglak tenni – acsarkodik, és felém böki az ujját. – Nem lesz nyugtod
sem itt, sem máshol, ahova ezután kerülsz. Kicsi a világ, ezt te is tudod, és az
emberek nem felejtenek.
Nyilván túl sokszor látta a Keresztapá-t, ennek ellenére mégis elönt a rémület. –
Matt, tényleg nagyon sajnálom – mondom, és felállók, hátha le tudom nyugtatni,
és ki tudom terelni az irodából. – De nem volt más választásom. – Ez mondjuk
hülyeség, mert volt, csak épp úgy gondoltam, hogy ez a helyes.
A dühtől elvörösödve kihúzza magát (kábé egy méter hatvan). Te jó ég, most
nekem ugrik?
– Matt...
– Kopp-kopp! – szólal meg egy ismerős hang. – Oscar itt van?
Bárcsak itt lenne. Az ajtóban Milly áll, valami fura kosztümben, haja
hátrasimítva, kezében egy akkora laptop, mint az Enigma kódfejtő masina. A
világ legidenemillőbb képe, ám a körülményeket tekintve nagyon is szívesen
látott.
– Gyere be! – invitálom. – Matt épp indulni készült.
– Matt felé fordulok, és igyekszem újra normálisan venni a levegőt. – Intézkedni
fogok, hogy az e havi fizetésed hiánytalanul megkapd. Tudom, hogy nem hiszel
nekem, de sajnálom. Remélem sikerül új munkahelyet találnod. Tőlünk nagyon
jó referenciákat fogsz kapni.
– Tartsd meg a kibaszott anyáskodásodat! – sziszegi.
Komolyan gondoltam, amit mondtam. Te leszel a következő.
– Oké, köszi, Matt! – trillázom, miközben Milly csészealj nagyságúra kerekedett
szemekkel pillant egyikünkről a másikunkra. Matt becsapja maga mögött az
ajtót, én pedig lerogyok az íróasztal szélére.
– A kutyafáját! Csak egy újabb nap az irodában? – próbálja oldani a feszültséget
Milly.
– Valami olyasmi.
– Ne felejts el levegőt venni! Ne töltsék egy brandyt?
– Jó ötlet, de kösz, nem – felelem az órámra pillantva.
Vissza kell mennem az emeletre. Fél percben beszámolok Millynek a délelőtt
eseményeiről. Arra számítok, hogy felajánlja, visszajön máskor, de ehelyett
letelepszik egy székre.
– Ez mi? – kérdi a fénylő, fekete tűsarkúja alatt megreccsenő üvegszilánkokat
felfedezve. Indulás előtt bizonyára egy tucatszor végignézte a Dolgozó nőt.
– Ööö... eltört egy vizespohár. – Egy újabb hazugság, amit egy általam szeretett
személy részére tálalok ki. O, azok a hazugságok! – Talán az lenne a legjobb, ha
áttennénk a megbeszélést egy másik napra. Lehet, hogy Oscarnak némi idejébe
telik, míg Lydiával végez.
– Ha nem jönne, csak küldött volna egy sms-t, nem?
– Igen, talán...
– Adok neki húsz percet – mondja makacsul. – Véleményem szerint minél előbb
bele kellene vágnunk, ha lehet. – Kínos szünet. Pontosan mibe is? – Az ember
sosem tudhatja, lehet, hogy hálás lesz a figyelemelterelésért.
– Ó, oké. Rendben, akkor most itt kell hogy hagyjalak.
– Egy pillanatra eltűnődöm, mert eszembe jut, hogy Oscar nem szeretné, ha egy
befektetőt egyedül hagynék a barlangjában, az őrizetlen iratszekrényekkel.
Millynek álmában sem jutna eszébe kutakodni, de Oscar ezt nem tudhatja. –
Most, hogy jobban belegondolok, miért nem jössz fel velem az emeletre?
Megkínálnálak egy itallal. – Bár a pia talán nem jó ötlet. – Vagy egy csésze
teával.
Milly imbolyogva követ a lépcsőkön. Pont abban a másodpercben érünk fel,
amikor Oscar bevágódik a bejárati ajtón.
– Öt perc, Halas Lány! – és a hüvelykujjával a lépcsők felé mutat, mielőtt
kiszúrná Millyt. – Ó, szia! – Észreveszem, hogy a homlokán lüktet egy ér. – Kit
látnak szemeim, csak nem a kedvenc ebédpartnerem? Örülni fogsz, mert a ház
legjobb asztalát kaptuk. – Lovagiasan utat enged Millynek, aki átszellemülten
mosolyog.
Ahogy így elnézem kettőjüket, eszembe jut az a cikk, és átfut az agyamon, hogy
vajon fenyegetve kellene-e éreznem magam, de meg vagyok róla győződve,
hogy Oscar sármja a magabiztosságából ered és nem a rámenősségéből.
Tisztában van vele, hogy jóképű, elég ha csak megszemléli a tükörképét egy
fénylő kanálban vagy egy kirakatüvegben. Ez lehetővé teszi számára, hogy lazán
keresztülvitorlázzon az életen, tudván, hogy a külseje minden ajtót kinyit
számára. Titokban megpaskolom az úszógumim, remélve, hogy időközben
felszívódott, de nincs akkora szerencsém. Bármit is mond Oscar, azért néha
bizonyára összehasonlít Lydiával, és észreveszi, mennyivel megereszkedettebb a
csomagolásom. Ők ketten be voltak aranyozva – még most is be vannak, amikor
ugyanabban a keretben állnak.
Megpróbálom elfordítani a tekintetem, de nem tudom nem észrevenni Milly
ragyogó arcát, ami az életében kezdődő új fejezetnek szól. Valódi öröme,
céltudatos vonulása láttán egyből kevésbé érzem magam morcos ünneprontónak.
Nagyon igyekszik, hogy végre elérjen valamit az életben. Talán jó is, hogy így
alakult. Talán Oscar képes lesz elhitetni vele, hogy a véleménye
felbecsülhetetlen értékű – hogy aztán totál figyelmen kívül hagyja
-, és mindemellett szép kis profitot termeljen neki. Ily módon mindenki nyer.
Mondjuk, a mai napból ítélve senki sem gondolná, hogy ez egy nyereséges
vállalkozás. Johnny egy újonc pincért tett a bárba, ami nemcsak létszámhiányt
okoz az étteremben, de egy rakás italrendelést is összekutyul. Néha kipillantok a
kétszárnyú ajtón, és látom, hogy Milly idegesen ide-oda pislog, bár Oscar
minden tőle telhetőt megtesz, hogy magán tartsa a figyelmét. Az aggodalom
puha lüktetése visszakúszik a csontjaimba. Lehet, hogy kicsit hebehurgya, de
attól még jó megfigyelő.
Mielőtt elindulna, még beköszön a konyhába. Rózsaszín kosztümjében úgy fest,
mintha egy másik világból csöppent volna ide. – Viszlát, drágám! – ölel át. – Az
ebéd mennyei volt.
– Ó! Nagyszerű! – Zsíros mancsom a szakácsruhámba törlőm, miközben a
pillantásomat körbejáratom a konyhán, a legújabb katasztrófát keresve.
– Akkor én indulok is – mondja Milly. – Otthon találkozunk?
Kiszúrom, hogy néhányan, legfőképp Joe, minket bámulnak, és hirtelen
rádöbbenek, milyen veszélyes is ez a helyzet. Vagy talán nem is, most, hogy
Lydia hamarosan tudomást szerez rólunk. Nehéz kiszámítani, hogy mi lesz a
reakciója: fagyos hallgatás vagy nyilvános bejelentés, csak hogy mutassa,
mennyire nem érdekli a dolog, és persze hogy a munkahelyi tekintélyem a földig
rombolja.
– Psszt! És igen – suttogom.
Miután Millyt biztonságban az útjára bocsátottam, elindulok, hogy megkeressem
Oscart, de úgy látszik, köszönés nélkül lelépett. A délután hátralevő részében
úgy érzem magam, mint egy macska a forró bádogtetőn. Senki nem mond
semmit, de a miattam kialakult konyhai hangulat körülbelül olyan szívélyes,
mintha Angelina Jolie, pillanatnyi szeszélyének engedve, felbukkant volna
Jennifer Aniston szülinapi buliján. (Meglepetééés!)
Magamban elátkozom az önfenntartási ösztönöm teljes hiányát, de akkor sem
értem, hogy titkolhattam volna el az incidenst Oscar elől, miközben azt állítom,
hogy szeretem. Bárcsak már visszaért volna! Kétségbeesetten vágyom a hírekre:
hogy zajlott le az egész, ki mit mondott. Épp egy darab marhahúst veszek elő a
hűtőkamrából, amikor hirtelen eszembe jut az a cikk, amit Milly talált. Lehet,
hogy fordult a kocka. Előfordulhat, hogy a Tallulah iránt érzett aggodalmuk újra
összehozta őket? Meg is érdemelném.
Oscar végül befut. Egyenesen a konyhába siet, és ádáz arckifejezéssel
parancsokat osztogat a henyélni látszó szerencsétlen személyzetnek. Aztán rám
pillant, int a fejével, én pedig követem az irodába.
Lerogy a székébe, és elfordítja a fejét. Még soha nem láttam ilyennek.
Elbizonytalanodom. Mostanra már megtanultam, hogyan csillapíthatom le a
haragját, de ez meghaladja az erőmet.
– Baby, mi történt? – kérdem, és hátulról átkarolom, fejemet a vállára hajtva. –
Mit mondott?
– Azt, hogy hazudtál. Aztán ezt visszavonta, bár váltig állította, hogy ó nem
fogyasztott a drogból. Aztán kijelentette, hogy mi nem értjük meg őt. Később
megállíthatatlanul zokogott, és közölte, hogy gyűlöl minket. Legalábbis engem.
– Drágám, ez semmit nem jelent. Fel van dúlva, és odafigyelésre vágyik.
– A következő egy hónapban elég sok ideje lesz ezen gondolkodni, mivel
szobafogságra van ítélve.
Oscar rágyújt egy cigire. A teste merev, ellenszegülő.
– Egy hónapos szobafogság? – Elképzelem, amint Tallulah az ízlését tükröző
apartmanjában ténfereg fel-alá, arra várva, hogy az anyja végezzen az esti
műszakkal. – Nem lesz az kicsit magányos neki?
– Erre akkor kellett volna gondolnia, mielőtt kezdő Lindsey Lohanként beállított
ide. Kemény kézzel kell bánnunk vele, még mielőtt teljesen elszalad vele a ló.
Felidéződik bennem a tizenhat éves énem, és az anyámmal vívott végtelen
csatározások a szoknyám hossza és az alkoholos üdítőital pontos meghatározása
kapcsán. Semmi sem csábított jobban a bűnre, mint amiről tudtam, hogy a falnak
fogja kergetni.
– De rendesen megbeszéltétek vele?
– Persze hogy megbeszéltük!
– Igen, de úgy értem, beszéltetek arról, hogy miért csinálta?
– Azért csinálta, mert nem voltunk elég szigorúak vele. Ezek a mai iskolák! – A
fejét rázza. – Az ő korában én még egy füves cigit sem mertem volna elfogadni,
nemhogy mást.
– Azért ez kemény év lehetett neki. Lydiával szétmentetek, külön költöztetek...
– Ez nem mentség – vágja rá határozottan Oscar. – Erős kezű szeretetre van
szüksége, tehát ezt is fogja kapni.
– Legalább próbálj meg egy kis időt együtt tölteni vele. Talán amíg a büntetését
tölti, többet lehetne nálad. Főzhetnél neki vacsorát, meg minden. – Tiszta Teréz
anya vagyok. Mi lehetne rosszabb számomra, mint ez? (Húzódj odébb, Tallulah,
mindjárt kezdődik az EastEnders!) Hullazsákban hagynám el a lakást.
– Amint lezajlott a verseny. – A cigijét elnyomja a hamutartóban. A bütykei
fehérek. – El kell kezdenünk komolyan tervezni.
– Igen, így van, de... Bizonyára most szörnyen érzed magad. Igazi sokk lehetett a
számodra. Sajnálom, hogy el kellett mondanom.
– Megoldjuk – veti oda, és az inge zsebéből előhúzza az ütött-kopott
jegyzetfüzetét. – Lydia rajta van az ügyön.
Ha Tallulah jól viselkedik, lehet, hogy pár hónap múlva elviszem valahova
kirándulni. New Yorkba, vagy ilyesmi. Jutalomképpen a jó magaviseletéért.
Amikor kábé tizenkét éves lehettem, állandóan azért könyörögtem apámnak,
hogy vigyen el egy Pizza Hutba, bár az étteremláncoktól kiütést kapott. Imádtam
a salátabárt, és addig halmoztam egymásra a paradicsomszeleteket, mígnem a
padlón landoltak, kiérdemelve a személyzet gyilkos pillantásait. Szeretném
tudtára adni, hogy nem a fényűzés a lényeg, hanem a tudat, hogy az apád időt
akar tölteni veled, és olyan dolgokat is hajlandó bevállalni, amiket egyébként
nem kedvel, csupán azért, mert te szereted őket. Ahogy lepillantok rá, látom a
szemében a szomorúságot, ugyanakkor azt is észreveszem, ahogyan a teste
megfeszül az érintésemre.
– Beszélj hozzám – kérem, miközben kitartóan masszírozom a vállában
fellelhető csomókat.
– Azt teszem. Beszélni akarok veled a versenyről.
Legyőzötten elhúzódom. Szó szerint én lennék a világ legrosszabb terapeutája. A
kanapémat belepné a moha. Tudom, hogy vívódik magában, de nem tudok
hozzáférkőzni. Eszembe jut az az este az operában, a könnyek, amit Mimiért
ejtett. Miért könnyebb számára nyíltan kimutatni az érzéseit, amikor egy kitalált
tündérről van szó? Vagy velem van a baj? Talán a szerelmi vallomásainak
ellenére mégis úgy érzi, hogy még nem formálhatok jogot arra, hogy bepillantást
nyerhessek a lelke legmélyébe. Talán túlságosan kapkodtam, és önhitten úgy
véltem, Oscar nem más, mint egy saját példány a Közelebbből. Bármerre is
nézek, újabb és újabb emlékeztetőjét látom annak, amin Lydiával osztoznak, egy
újabb ajtót, melyen át számomra tilos a belépés.
– Ma megkaptam a dátumot – mondja, miközben rágyújt egy újabb cigire, és
mélyen beleszív. – Március tizenharmadika.
Azt tudtuk, hogy márciusban lesz, de a pontos dátum kihirdetését addig húzták-
halasztották, amíg csak lehetett, hogy váratlanul érjen minket a dolog és lássák,
hogyan reagálunk a nyomásra.
– Péntek tizenharmadika? – ráncolom a homlokom. – Atyaég, péntek
tizenharmadika! – A francba, a francba, a francba! Miért pont Marsha eljegyzési
partijának napjára kellett esnie? Korábban megpróbáltam lebeszélni erről a
szerencsétlen dátumról, de megmakacsolta magát. Sőt, talán még elszántabbá
tette. – Babonás marhaság – vetette oda, majd figyelmét élénken újra a
vendéglista felé fordította.
– Van, aki szerint szerencsétlen nap – jegyzi meg Oscar.
– De nekünk nem lesz az.
– Nem, nem erről van szó. Aznap este van Marsha partija.
– Mint mondtam, néhány embernek ez szerencsétlen nap. Le kell mondanod a
bulit. Most vesztettük el Macet, épp elég bajunk van enélkül is.
– Azt nem tehetem! – nyüszítem. – Annyira csalódott lesz! Alig több mint egy
hét van hátra addig, és képtelenség ehhez fogható helyet találni péntek estére.
Ráadásul Peter családja már lefoglalta a repjegyeket, szóval még csak át sem
teheti más időpontra.
– Amber...
– Nem akarom megint cserbenhagyni.
Oscar végre rám néz, a tekintetével az arcom fürkészi.
– Emlékszel még az állásinterjúdra?
Csupán minden ezred másodpercére. Némán bólintok.
– Arra, hogy mit mondtál nekem? Hogy tanulni akarsz tőlem? Hát, egy dolog,
amit megtanultam: az egyik oka annak, hogy megkaptam azt a második
csillagot, az, hogy az embernek minden erejével azon kell lennie, hogy a legjobb
legyen. És ez azt jelenti, hogy néha nagy áldozatokat kell hoznia. – Rám
mosolyog, azzal a mosolyával, amitől a belső szerveim összetekerednek, mint
egy házába visszabúvó csigáé. – Nem könnyű, tudom, de te kibaszottul zseniális
séf vagy. Valószínűleg már korábban el kellett volna mondanom, de nem
akartam, hogy túlságosan elbízd magad. Benned van a legtöbb ösztönös
tehetség, amit valaha is láttam, és nem engedheted meg magadnak, hogy
elpocsékold.
Igyekszem nem mutatni, de Dom tegnap esti szavainak visszhangja letaglóz.
Talán igaz, és ha igen, hogy jelenthet ennyire különböző dolgot a számukra?
Oscarra pillantok, az arca minden kis barázdáját és vonalát fürkészem, hogy
lássam, komolyan gondolja-e, amit mondott. Amikor elkezdtem itt dolgozni,
bármit megtettem volna – de tényleg, bármit -, hogy halljam ezeket a szavakat a
szájából. Ez olyan, mint megnyerni az X-faktort és a Megasztárt ugyanazon este
leforgása alatt. Nem engedhetem, hogy elveszítse bennem a hitét. Méltónak kell
mutatkoznom a bizalmára.
– Szükségünk van erre a díjra – folytatja. – Mindent megváltoztathat a
számunkra. Csökkentheti a ránk nehezedő nyomást, és akkor nem kell
elfogadnom mindenféle idétlen javaslatot olyan emberektől, akiknek fingjuk
sincs a vendéglátásról.
Most már bánom, hogy hagytam, hogy Milly belekontárkodjon. Erélyesebben
kellett volna fellépnem mindkettőjükkel szemben. Jobban kellett volna
vigyáznom a barátnőmre.
– Ennyire szörnyen ment Millyvel?
– Bájos lány, igazi gyöngyszem, de mikor azzal jön nekem, hogy talán fel kéne
vennem még néhány pincért... Azt hiszi, magamtól nem jöttem rá?
Visszafogom magam, és nem emlékeztetem rá, hogy az ebédidő olyan volt az
étteremben, mint egy börtönlázadás.
– El kell halasztanod Marsha partiját – mondja, és rám pillant, a reakciómat
várva.
– Oké – egyezem bele vonakodva.
Ez parancs volt, úgyhogy mi más választásom lenne? A Ghustó eddigi életében
ez a legfontosabb este, és minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy
biztosítsam a sikerünket. Ezt mondja az agyam, de a szívem más véleményen
van. Ahogy azt a történelem jól példázza, az „én csak parancsot követtem”
magyarázat védhetetlen kifogás. Megfosztom Marshát álmai partijától,
cserbenhagyom az egyetlen dologban, amit kért tőlem. Még csak el sem tudok
menni arra a siralmas, meleg chardonnay-val fémjelezett ünnepségszerűségre,
amit összekapar majd. Ha legalább itt lett volna megtartva, be tudnék ugrani.
Muszáj lesz a kardomba dőlnöm, és felajánlanom koszorúslány-szolgálataimat
valakinek, aki ténylegesen megérdemli.
– Szólok is neki – közlöm Oscarral. Muszáj minél előbb tudatnom vele, ráadásul
szükségem van egy kis időre.
– Jó kislány – jegyzi meg. – Megyek és bejelentem a jó hírt a seregnek.
*
Nem megyek ki a hátsó kertbe, mert olyan érzés, mintha még mindig tele
lenne annak az estének az emlékeivel, mintha lényünk egy kis nyomeleme még
mindig ott fagyoskodna azon a kényelmetlen pádon. Ehelyett előremegyek, és
figyelem, amint néhány kíváncsi járókelő beleolvas a menübe és az üvegen át
bekukucskálva a pazar belsőt bámulja. Amikor egy hoxtoni kocka (haja mint a
búbos vöcsöké, szemüvege mint egy dupla akvárium) fintorogni kezd a
belsőségek bőséges kínálata láttán, majdnem odamegyek és behúzok neki egyet.
Tudatlan hólyag. Gőze sincs róla, hogy a vese csiklandozná az ízlelőbimbóit, és
úgy ingerelné a száját, mint még semmi azelőtt, és a vér a fagylaltban olyan
erőteljes ízt kölcsönöz neki, amit el sem bír képzelni. Épp ezért van szüksége
Oscarnak – morfondírozok magamban, miközben eltökélten meredek a
telefonomra – egy szélesebb vendégkörre. Olyan sok minden összeesküdött
ellene, nem hiányzik, hogy gondjainak tömegére még én is rátegyek egy lapáttal.
Marsha nem veszi fel a mobilját, és én majdnem elvesztem a bátorságom, de
tudom, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, vagy legalábbis langyos.
Bárcsak ne kellene ezt tennem! Tárcsázom a munkahelyi számát, azt azonnal
felveszi.
– Marsha Thorogood – szól bele hivatalos hangon.
– Marsha, itt Amber.
– Szia, Amber! – Melegség járja át a hangját. Valószínűleg még mindig élénken
él benne a vitánk emléke, és nem tudja eldönteni, vajon túllépte-e a határt.
Remélem, ismer annyira, hogy tudja, ez nem egyfajta bosszú a részemről.
– Szia – mondom. Képtelen vagyok bevinni ezt az ütést.
– Annyira örülök, hogy hívtál! – lelkendezik. – Szereztem jegyeket egy új
camberwell-i galéria eszkimó faliszőnyeg kiállításának privát megtekintésére.
Remélem, hogy el tudsz jönni! Van egy új vegetáriánus hely, utána elmehetnénk
oda. – A hangja ellágyul. – Én állom.
 Eszkimó faliszőnyegek és mung-babos egytálétel: a tökéletes Marshaalakú
olajág. Én mondjuk ennél rosszabbat el se tudok képzelni, de azért a szívem
összeszorul. Eddig még soha nem jutott eszembe, de a „Thorogood” (Csupaszív)
tökéletes vezetéknév Marsha számára. Engem pedig át kellene keresztelni
Feketeszívú Amberre, és száműzni egy csicseriborsókonzervekből álló, saját
készítésű búvóhelyre egy szemétlerakó közepén.
– Csodásán hangzik – mondom. – Marsha, figyelj, beszélnem kell veled
valamiről.
– Ugye nem a partiról? Kérlek, mondd, hogy nem a partiról van szó!
A tény, hogy így elsőre ráhibázott, mindent elmond. A szégyen forró hullámban
önti el a testem, ahogy ráébredek, milyen kevéssé bízik meg bennem, és még így
is felkért koszorúslánynak. Nagy levegőt veszek, hogy összeszedjem a
bátorságom a folytatáshoz.
– Sajnos arról. Az Evening Standard díjára pályázunk, és csak most közölték
velünk, hogy aznap este lesz a megtekintés. A bírák ott fognak nyüzsögni az
étteremben meg a konyhában. Hatalmas nyomás alatt leszünk, és Oscar úgy érzi,
nem fog összejönni ez így együtt. Neki... neki nagy szüksége van erre a díjra,
Marsha.
– És te még csak nem is sejtetted, hogy ez a két esemény egy napra eshet?
– kérdi éles hangon. Persze igaza van, számításba kellett volna vennem.
– Tudom, hogy ez nem kifogás, de nagyon kicsi volt rá az esély. – Halálos
némaság telepedik közénk, mely a végtelenségbe nyúlik. Aztán valami furcsa,
elcsukló hangot hallok a vonal túlsó végéről.
– Marsha? Marsha, te sírsz?
– Nem, nem, dehogy. Be kell érnünk azzal, ami van, és majdcsak kitalálunk
valamit. A lakásom nem elég nagy, de biztos akad valahol egy szórakozóhely –
itt nagyon nyel -, amit kibérelhetek. Bármely vendéglátóipari egység tudni fogja,
hogy szorult helyzetben vagyunk, és hogy ki vagyunk szolgáltatva nekik, és...
Képtelen vagyok tovább hallgatni. Nem bírom elviselni a szánalomra méltó
szenvtelenségét, a beletörődését, hogy újra cserbenhagytam. Még csak nem is
kéri, hogy segítsek megoldást találni, pedig szó szerint véresre telefonálnám az
ujjaimat, hogy végigkérdezzem az összes bárt és éttermet. Jaj, Amber, fejezd be
ezt a melodrámát! Ha annyira a szíveden viseled a sorsát, akkor bizonyítsd be!
– Marsha, ide hallgass! – vágok közbe. – Igazad van, már túl késő. De találni
fogok valami megoldást. Egy másik helyre lesz szükségünk, és plusz
személyzetre. Ha kell, majd... majd megkérem Domot, hogy segítsen. –
Melegség önti el a testem, ahogy tudatosul bennem, Dom tutira segítene, ha
megkérném. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megint szembenézni
azzal, hogy ő már továbblépett, mindenestre örülök, hogy legalább lesz
lehetőségem találkozni vele.
– Nem, nem – ellenkezik Marsha keserűen. – Megvolt az oka, hogy lemondtad.
Egy kicsivel több előrelátás talán segített volna, de tudom, hogy nem zárhatod be
a pajta ajtaját, miután a ló már kiszökött.
– Tévedsz! Lasszóval még befoghatom! – Ez most hogy jutott eszembe? – A
paci a bekerített kifutóban ácsorog, és az abrakját majszolgatja. Beszélek
Oscarral. – A tarkómon hideg borzongás fut végig. – Teljes felelősséget vállalok
az ügyért.
– Anélkül, hogy Hitetlen Tamásnak akarnék hangzani: vagy te olyan pozícióban,
hogy ilyen ígéretet tegyél?
Jogos a kérdés. Sőt, több mint jogos. Felelhetek igennel? Hirtelen
kimondhatatlanul fontosnak érzem, hogy az öklömet az univerzum felé rázva
közöljem vele, megváltoztam. Mi lehetne fontosabb annál, mint hogy szeressük
a szeretteinket, és ezt ne csak unalomig ismételgetett, semmitmondó közhelyek
puffogtatásával próbáljuk bizonyítani, hanem azáltal, amit értük teszünk? És ha
Oscar szeret engem, akkor muszáj megengednie, hogy ezt megtegyem a
barátnőmért, feltéve persze, ha megtalálom a módját, hogy elkerüljem a
megtekintő-hadművelet veszélyeztetését. Ha pedig nem érti meg, nos... nos,
akkor legalább tudni fogom. – ígérem. Greyskull hatalmánál fogva.
Marshának nincsenek bátyjai, így valószínűleg nem tudja értékelni az eskü
komolyságát, de további tíz perc győzködés után sikerül meggyőznöm arról,
hogy komolyan beszélek, és hogy az eszkimó faliszőnyegek az első számú
szenvedélyem – két legyet egy csapásra. Most már csak Oscar hozzájárulását
kell megszereznem.
*
Csak éjfél után nyílik lehetőség rá, hogy beszéljek vele, a horrorisztikus esti
műszak leteltével. Egész végig úgy éreztem magam, mintha az érinthetetlenek
kasztjába tartoznék. Volt egy pont, amikor legszívesebben felüvöltöttem volna,
amolyan Elefántember módjára, hogy „Én nem egy állat vagyok!”. Még a
támogató csapatom sem vidít fel. Michelle mintha kiszagolt volna valamit
velünk kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy az „add ide a serpenyőt” típusú
felszólításokon kívül kerülök minden vele való érintkezést, mivel képtelen
vagyok a szemébe nézni. Tomasz nem annyira nárcisztikus, mint inkább
hagymisztikus, vagyis nem a legjobb jelölt egy bizalmas lelkizésre, és Johnny...
hát, ő láthatólag utál engem. A szeretet és a gyűlölet közt vékony vonal húzódik,
ez már biztos.
A mosogatófiúkra bízom a takarítás feladatát, és felosonok a lakásba. Oscar
épp a szakácskabátját gombolja ki, felfedve izmos mellkasát. Szeretném
végigfuttatni rajta az ujjam és érezni, ahogy áramütésszerűen reagál az
érintésemre. Akkor most a félelemtől vagy a vágytól kezdtem el remegni?
– Szóval felhívtam Marshát... – vágok bele próbaképpen.
– Nagyszerű. És mi a helyzet a hentesekkel? Sikerült valamit elintézned?
– Arról majd holnap részletesen beszámolok. Egyik megoldás sem tökéletes, de
van pár ötletem.
– Hadd halljam – mondja, és a hátsó zsebéből előhúzza a nagyon is ismerős
jegyzetfüzetét.
– Nem most – felelem. – Itt az ideje ágyba bújni.
– Ahá, szóval erről van szó... – jegyzi meg évődve, és egyetlen mozdulattal
kibújik a kabátjából.
– Oscar, várj! Felhívtam Marshát, de...
– De mi? – kérdi összeszűkült szemmel. És ki hibáztatná? Valószínűleg én is
ugyanígy éreznék. Arra a tényre alapozok, hogy nemcsak a főnököm, de a
szerelmem is, és reménykedem, hogy a szerelem felülkerekedik a munkán, de
van jogom ezt elvárni tőle?
– Én csak... képtelen voltam megmondani neki. Túl késő, hogy új helyet
keressen. Csak valami stratfordi lebujban állnának szóba vele. Tudom, hogy van
valami megoldás. Már figyelmeztettem, hogy kicsit drágább lesz, és hajlandó
kifizetni – hablatyolok tovább, igyekezvén visszatartani Oscar egyre növekvő
dühét -, így fel tudok venni pár plusz embert, és a kaja olyan egyszerű lesz,
amennyire csak lehetséges. Néhány embernek túlórát fizetek, előtte meg lehúzok
egy teljes esti műszakot. Ígérem, neked semmi tennivalód nem lesz.
– Most állj le! – figyelmeztet Oscar ökölbe szorított kézzel. – És felejtsd el! Nem
volt hozzá jogod, semmi jogod nem volt megszegni egy határozott utasítást. Ez
életem legfontosabb éjszakája, te meg azt hiszed, hogy könnyelműen
játszadozhatsz vele...
– Életed legfontosabb éjszakája? És mi a helyzet azzal az estével, amikor
Tallulah született? Vagy amikor apukád meghalt?
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad – csóválja a fejét. – Hát semmi szégyenérzet
nincs benned?
– Ez nem igaz! Nézd – lépnék feléje, de aztán meggondolom magam. – Tudom,
mennyire fontos ez az este, és azon leszek, hogy mindenki százszázalékos
teljesítményt nyújtson. Minden energiámat erre fogom összpontosítani, ahogy
azt ígértem, de szeretem Marshát. Kitartott mellettem, még akkor is, amikor egy
önző, munkamániás dög voltam. – A torkomban egy gombóc keletkezik, de
lenyelem. Most nem mutathatok gyengeséget. – És talán nem kellett volna neki
megígérnem ezt a partit, de már megtettem, és nem hagyhatom cserben.
Értetlenül néz rám. Nem is, az arckifejezése inkább arról tanúskodik, hogy
árulónak tart, és jóképű arcát eltorzítja az aljas merényletem által kiváltott harag.
Élesen belém mar a bűntudat, amint eszembe jut az a lopott csók. Lehet, hogy itt
többről van szó, mint a Marsha iránti lojalitásomról. Talán bizonyítani akarom
magamnak és Domnak (bár ő soha nem fogja tudni), hogy még tisztában vagyok
a dolgok igazi sorrendjével.
– Milyen megható – jegyzi meg Oscar, olyan mosollyal, amitől a tej is
megsavanyodna. – Kimondhatatlan örömmel tölt el, hogy ennyire szereted a
barátnődet. De mi a helyzet velem? – Öklével a konyhapultra csap, amitől
Moriarty rémült nyávogással kirohan a szobából. – Ez nem a kibaszott
Cserkészlányok Szövetsége! Nem tettél premenstruális hűségesküt. Elvileg
engem szeretsz, nekem dolgozol – ezek egyike sem jelent semmit a szűk kis
agyadban?
– Ez nem egy verseny! – Jaj, ez nem a legszerencsésebb szóválasztás. –
Bocsánat, természetesen egy verseny, de... én tényleg szeretlek, és nem
hibáztatlak, amiért most dühös vagy. – Megpróbálom meglágyítani egy
mosollyal, de az arca olyan, akár egy maszk. – Ha szeretsz, akkor hagyod, hogy
megcsináljam, és bízol bennem annyira, hogy tudd, nem foglak cserbenhagyni.
Hinned kell, hogy ha szeretlek, akkor nem hagylak cserben. – Megint a sírás
kerülget, de visszafojtom. Oscar felkapja a cigijét a pultról, és az üres dobozt
úgy morzsolja szét erőteljes markában, mint amikor King Kong felkap egy szőke
csajszit Manhattan utcáján. Hallom, ahogy Moriarty felfelé lépdel a lépcsőn, bár
esküdni mertem volna rá, hogy a háló irányába spurizott. Oscar visszafordul
felém.
– Jézusom, Lydia ez meg ki lehet...
Nincs időm magamhoz térni a név-bomba hallatán (elvégre a felesége nevén
szólított), egy pillanatom sincs, mert mielőtt még bármit is mondhatnék, Tallulah
jelenik meg az ajtóban, könnyektől elmaszatolódott szempillafestékkel az arcán.
– Apa...

– Tallulah – mondja Oscar, és sietve magára ölti a szakácskabátját. –

Édesem, te mit keresel itt?
Földbe gyökerezik a lábam.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, nem utállak – feleli Tallulah remegve. – De
mint kiderült, mégis.
Szeretném azt mondani neki, hogy üljön le, nyugodjon, meg, készítek egy
csésze teát, de nyilvánvalóan az egyetlen dolog, amit most tehetek, az, hogy
befogom a szám, és amint lehetőségem nyílik rá, eltakarodom.
– Hát persze, hogy nem utálsz – mosolyog rá Oscar. – Nem utálhatod az
apádat.
– De igen! – sikítja Tallulah. – Gyűlöllek! Szóval ezért mentetek szét anyuval?
Minden igaz, amit azok a szörnyű firkászok összehordtak rólad? Pincérnőkkel
kefélsz?
– Ne merészelj így beszélni velem! – vág vissza Oscar. – Ez egy komoly
kapcsolat, és csak a megfelelő időre vártam, hogy beszámoljak róla anyádnak és
neked. És ha nem törtél volna rám ilyen váratlanul, meg is tettem volna.
Figyelem, ahogy Tallulah arca elfancsalodik. Milyen szörnyű érzés lehet azt
hallani, hogy az apád lakása egy erőd, amibe úgy kell betörni, csak hogy
elmondhasd neki, hogy szereted. Önkéntelenül is Oscar felé nyújtom a kezem,
hogy lenyugtassam, mire Tallulah gyűlölködő pillantást vet rám. Vajon hallotta,
hogy az apja az anyja nevén szólított az előbb?
– Elmegyek – mondom, és ügyetlenül keresgélni kezdem a cipőmet.
– Igen, menj csak – mondja Tallulah ellenségesen. – Menj és baszd szét valaki
másnak a családját.
– Ne menj – ragadja meg Oscar a karom. Tekintetéből kétségbeesés árad. Talán
attól fél, hogy ez a helyzet meghaladja a képességeit? – Te pedig – böki az ujját
fenyegetően a lánya felé – ne beszélj úgy, mint egy csatornatöltelék!
– Nem, tényleg mennem kell – mondom, és bocsánatkérő pillantást vetek rá.
Orbitális hiba lenne maradnom. Tallulahnak az apjára van szüksége, méghozzá
zavartalanul, nekem pedig el kell kerülnöm, hogy egy tűkkel teliszúrkált
viaszbabává váljak, mint a Radírfej-ben. – Ez csak kettőtökre tartozik. Sajnálom
– teszem hozzá Tallulah felé fordulva. – De tényleg.
Az izzó, fekete düh, ami a pillantásából sugárzik, egyetlen személyre
emlékeztet: Oscarra. Micsoda kolosszális katyvasz! Bátorítanom kellett volna,
mikor előállt az ötlettel, hogy hozzuk nyilvánosságra a kapcsolatunkat, bár énem
egyik fele kétli, hogy tényleg annyira vágyott erre, mint ahogy azt állítja.
Bizonyára sejtette, hogyan reagál majd Tallulah; tudhatta, hogy fájdalmat fog
okozni vele. Kemény szavakkal illetni egy gyereket, az egy dolog, de akarattal
fájdalmat okozni neki – nos, ez elviselhetetlen lehet. Többet kellett volna
beszélgetnünk a lehetséges érzelmi eltávolodásról, ahelyett, hogy a konyhában
betöltött státuszom miatt aggódok állandóan. Oké, elég az önmarcangból. Ahogy
megpillantok egy taxit, azonnal kinyújtom a kezem, hogy leintsem: ma este
nincs kedvem tequila-gőzös diákok gyűrűjében szorongani az éjszakai járaton.
Másnap reggel nem kell munkába sietnem, a szemeim hatkor mégis kipattannak,
mintha egy rugó feszítené fel őket. Az agyamban újra meg újra lejátszom a
tegnap este történteket. Remélem, Oscar nem érzi úgy, hogy duplán is elárultam:
először azzal, hogy ragaszkodtam Marsha partijának megrendezéséhez,
másodszor pedig, hogy magára hagytam a lányával. Írok neki egy sms-t. Bocs,
hogy otthagytalak, de úgy éreztem, szükségetek van egy kis zavartalan
együttlétre. Hívj, mikor lesz időd. Xx.
Megyek, készítek magamnak egy liter kávét, miközben guglizom a henteseket.
Egy száraz pirítóst rágcsálok, és igyekszem elfojtani magamban a csülkükkel
felfelé lógatott, döglött, véres tehenek képei láttán érzett szánalmat. Tallulah
valószínűleg most ugyanezt a sorsot kívánja nekem. Hétkor újabb sokkoló
látvány fogad: Milly sétál be, teljesen felöltözve, hóna alatt az Üzleti
tanulmányok idióták számára című könyvvel.
– Jó reggelt, kedvesem – üdvözöl, és bekapcsolja a híreket a sarokban álló
hordozható tévén, melyen eddig szinte kizárólag az EastEnderst néztük,
méghozzá pizsamában. Három perc sem telik el, és máris tudomást szerzek egy
Ázsiában pusztító szörnyű árvízről, illetve egy halálos késelésről. Még a
ráérősebb időszakaimban sem vagyok híres arról, hogy tájékozott lennék a világ
dolgaiban, de reggel nyolc előtt biztosan nem.
– Lehalkítanád egy kicsit? – kérdem.
– Hm? – Milly le nem venné a szemét a képernyőről. – Mindjárt átváltanak a
tőzsdei hírekre.
Minden erőmmel igyekszem arra koncentrálni, hogy lekvárt kenjek a
pirítósomra, emlékeztetve magam, hogy Milly azt is megígérte, rendesen oda fog
figyelni a többi befektetésére is. Biztos vagyok benne, hogy a könyvelői
legalább annyira élvezik újonnan felfedezett pénzügyi lelkesedését, mint én. Jaj,
ne légy már ilyen dög!, figyelmeztetem magam. Jó, hogy talált végre valami
életcélt magának.
– A tegnapi nap lenyűgöző volt – jegyzi meg, miután ama megnyugtató
információ birtokába jutottunk, hogy a réz árak a tegnapi átmeneti visszaesés
után ismét emelkedtek.
-Ó, de jó! – lelkendezem, aztán rövid szünet áll be a beszélgetésünkbe.
Szorgosan jegyzetelem az egyik farm számát, melynek weblapján néhány
mámorosán boldog Glouchestershire Old Spots sertés vigyorog.
– Mit csinálsz? – érdeklődik Milly.
– Próbálok találni egy új hentest. Totál rémálom. A beszállítónk lelépett, és
próbálok egy olyat találni, akinek legalább annyira jó az áruja, és nem túlzottan
drága...
– Jó sok labdával zsonglőrködsz! – néz rám. – Volt néhány ötletem – teszi hozzá,
én pedig igyekszem bátorító arckifejezést ölteni. – Már ha ezzel segíthetek.
– Igen, Oscar említette.
– Valóban? – kérdi elégedetten. – Nem voltam biztos benne, hogy nem a falnak
beszélek-e. De tényleg nagyon szeretnék segíteni.
– Igen, tudom. – A mosolyom ezúttal őszinte.
– Mondjuk, odafigyeltek arra, hogy a finnyásabb vendégeket is kiszolgáljátok?
– Mire célzol?
– Nos, ne vedd rossz néven – utálom, amikor az emberek ezt mondják, mert
mindig valami rossz követi -, de láttam néhány üres asztalt.
– Hétköznap ebédidő volt. Még viszonylag új az étterem, ez teljesen természetes.
Idegesítően kétkedő hangú hümmögésbe kezd. – Csak, tudod, ha lenne
valamitek, mint mondjuk a bolognai spagetti, azok számára, akik nincsenek oda
annyira az extra dolgokért, a pácolt agyakért, meg hasonlókért...
– Oscar nem pácol agyakat, nem egy Frankenstein. És különben is, egyáltalán
nem illene bele az étterem profiljába.
– Csak túloztam – legyint Milly. – De érted, mire gondolok.
Nem, nem értem. Veszek néhány mély levegőt.
– Azt hiszem, ma más dolgokon járt az esze. Tegnap este Tallulah váratlanul
beállított, amikor Oscarnál voltam.
– Neee! – kiáltja Milly döbbenten. A normál üzemmód helyreáll.
– Jaj, nem úgy! Úgy értem, csak beszélgettünk, de akkor is. Már tudja.
Előadom neki a két veszekedés zanzásított változatát. Belém nyilall, hogy az
egyetlen Retford, aki tegnap este nem ordítozott velem, az Lydia. Valami azt
súgja, ma meglesz a mesterhármas.
– Ó, Amber, micsoda rémálom!
– Elkerülhetetlen volt. Úgy érteni, tényleg rémálom, de igazán Tallulahnak az.
Őszintén nehéz őt kedvelni. – Elönt a rémület, amint magam elé képzelem a
jövőt, amikor ez kötelező lesz számomra. Mi van, ha a Dalai Láma köntösöm
hiánya ismét bezavar, és kiderül, hogy nincs bennem elég jóság? – De attól még
őszintén sajnálom. Bizonyára úgy érzi, vége a gyerekkorának.
– Nem vagy túlságosan szigorú magaddal szemben? Tallulah már tizenhat. A
gyerekkorának már rég vége volt.
– Tudom, hogy érted, de én arra céloztam, hogy a fantázia-világának vége. Az
anyja és az apja együtt – bár tudja, hogy szakítottak, most jóval valóságosabbnak
fogja érezni, miután látta az apját egy másik, félmeztelen nővel. –
Megrázkódom. Senkinek se kellene úgy gondolnia a szüleire, mint szexuális
lényekre, főként nem úgy, hogy másokkal hemperegnek. Ha valaki, hát én csak
tudom.
– Értem, amit mondasz. És attól, számodra még mindig egy rémálom
összeegyeztetni mindezt. – Milly rám pillant, arcát vastagon borítja az
aggodalom. – De ha valaki, hát te meg tudod oldani. Te egy igazi túlélő vagy,
Amber. Elég csak megnézni, hogyan kezelted a válásodat. És Oscarral szeretitek
egymást. A szerelem mindent legyőz, meg ilyenek.
Milly széles mosollyal az enyémhez koccintja a kávéscsészéjét, megünnepelvén
ezt az örömteli tényt. Magamban elismétlem a szavait, hogy lelkileg
felkészítsem magam arra, ami rám vár.
Próbálom leküzdeni az egyre növekvő paranoiát, amiért a telefonom totál néma
marad. Az adrenalinlöketet inkább a reménytelen kutatásom szolgálatába
állítom. Olyan nehéz valós képet alkotni egy cégről egy weboldal alapján, és
nincs az a valamirevaló séf, aki hajlandó lenne osztozni a megbecsült
beszállítóján. Épp valami norfolki, isten háta mögötti sertésintézettel tárgyalok,
amikor Milly berobban a szobámba.
– Geronimo! – kiáltja.
– Mi van?
– Jack Foster-Cuthbert. Az apja apám iskolatársa volt. Kötelességtudóan
végiggürcölt pár évet a városban, aztán feladott mindent, és végre a
haszonállatainak szentelhette az életét. Nem volt könnyű neki, de ez a javunkra
válhat, mivel biztos vagyok benne, hogy nyitott lesz tárgyalni. – Az orrát ütögeti,
mint valami különösen dörzsölt bukméker. – Épp most hívtam. Csak
bepattanunk a Clióba, és le is roboghatunk hozzá.
– Tyűha! Kösz, Mils!
Hogy őszinte legyek, egy kicsit ideges vagyok. Mi van, ha ez egy újabb hamis
nyom, aztán úgy kell kimentenem magam, azon parázva, nehogy halálosan
megbántsam Millyt, de miután megnéztük a weboldalukat, kezdem jobb fényben
látni a dolgot. Épp az oldalt fésüljük át alaposabban, amikor Oscar végre
hajlandó felhívni. Olyan sebesen kapom fel a mobilom, hogy szinte a fülemre
ugrik.
– Mi történt? – kérdem. Hallom, ahogy felkattintja az öngyújtóját, és szegény
lestrapált tüdeje leszívja a füstöt. Egy örökkévalóságnak érzem, mire megszólal.
– Végül elsimítottuk a dolgot – közli. – Sajnálom, hogy úgy beszélt veled.
Ó, az irónia!
– Semmi gond, fel volt dúlva. Teljesen érthető.
– Látod? Mindig is mondom, hogy egy drágaság vagy.
Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Szóval fegyverszünetet ajánl.
– De Oscar, mi a helyzet Lydiával?
– Befejeznéd már a folytonos parázást? Miután Tally lenyugodott, hazavittem
kocsival, és elmondtam mindent az anyjának is. Az egész nagyon civilizáltan
zajlott. Nincs miért aggódnod.
Azonkívül, hogy a volt felesége nevén szólított. De úgy döntök, hogy ezt most
nem hozom fel, ellenben Marsha partiját igen...
– Gondolkodtam – szólal meg. – Ha megígéred, hogy egy szót sem fogok hallani
róla, és fél hét és fél kilenc közé szorítod, akkor hagyom, hogy megrendezd. De
amikor szükségem van rád, akkor ott kell lenned a konyhában. Komolyan
beszélek, Halas Lány. Aznap este az enyém vagy. Johnny csapatából
megkaphatsz pár embert, akikre nincs szükségünk, és ők majd lezavarják az
egészet. Nem te.
– Tényleg? Ez most komoly? Nagyon köszönöm! Én... szeretlek.
– Jó – feleli mogorván. – Akkor hadd halljam, hogy áll a hús beszerzése?
Még annyi mindent szeretnék megtudni – pontosan mit is mondott Lydia, és
hogy simította el az ügyet Tallulahval -, de per pillanat erre nincs idő. És talán
csak lényem egyik fele akarja megtudni: még mindig az az érzésem, hogy a női
intuícióm majd olyan apró nüanszokra is fényt derít, amiknek ő szerencsére
tudatában sincs.
– A hús! – Beszámolok neki Jack Foster-Cuthbertről és a boldog kocákról.
– Mikor keresed fel?
– Most valamikor. Kettőre be akartam érni az étterembe.
– Ugorj be értem. Nem hagyom, hogy egyetlen disznó is személyes találkozás
nélkül lépje át a küszöböm.
– Millyt akartam vinni...
– Ők haverok, ez csak bonyolítja a dolgot. Személyesen akarok tárgyalni a
fickóval. Üzletről van szó, nem barátságról. – Szörnyen érzem magam, hogy ki
kell paterolnom Millyt a Hús Team-ből, de már eléggé ismeri a szitut, hogy ne
kezdjen el vitatkozni velem. Mint oly sok más esetben, most is minden arra a
tényre vezethető vissza, hogy Oscar a főnök. – És siess, nem érünk rá egész nap
– teszi hozzá, majd leteszi a telefont.
Bocsánatkérő hangon beszámolok Millynek a beszélgetésünkről. Eléggé
elszontyolodik, de igyekszik érzelemmentes maradni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy egyetértek a stratégiájával – jegyzi meg.
– A barátság sok esetben képes arra, hogy megolajozza a gépezetet egy üzleti
ügyben, de úgy látom, Oscar szava törvény.
– Tényleg nagyon sajnálom.
– Add át Joe-nak az üdvözletem. Nagyon rendes fickó.
– Rendben, átadom. – Megölelem, aztán veszem is a kabátom. De legalább
Marshának szereztem egy pontot.
*
Nem igazán fűlik hozzá a fogam, hogy bemenjek az étterembe – igazi
aknamező -, de mivel Oscar nem veszi fel a telefont, nincs más választásom.
Óvatosan átvágok az ebédlőn az irodája irányába. Az üvegen keresztül
kirajzolódik a körvonala. Belököm az ajtót.
– Szia, drágám! – Azt tervezem, hogy csókokkal borítom el az arcát, hálából,
amiért nem fújta le Marsha partiját.
Csakhogy nem ő az, hanem Lydia, aki épp telefonál. Megpördül.
– Majd visszahívlak – sziszegi a mobiljába, aztán leteszi.
Céklavörös vagyok, és egyik lábamról a másikra állok.
– Ööö, szia, Lydia – nyögöm. – Ööö, jól vagy?
A francba. Igazából Tallulah-ról akartam kérdezni, de persze most úgy jön le,
mintha szánakoznék rajta. Lesújtó visszavágásra számítok, de inkább
tanácstalannak látszik. A szenvedés áthatolt volna a jeges páncélján? Bűntudat
mar belém a gondolatra, hogy talán én vagyok az ő Rachelje. Nem akarok senki
Rachelje lenni (a fene essen bele, hogy már megint eszembe jutott!).
– Igen, köszönöm. Sajnálom, hogy az elmúlt napok során így belekeveredtél a
családi drámánkba.
– Ne... ne kérj bocsánatot! – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Ööö... én most... –
az ajtó felé hátrálok. Komolyan mondom, a jelenlétében az értelmi színvonalam
egy Neander-völgyi ősemberéig süllyed, és csupán érthetetlen makogások sora
hagyja el a számat. Akár el is kezdhetnék bolhákat kicsippenteni a
hónaljszőrzetemből, vagy mamutokkal birkózni.
– Gondolom, Oscart keresed – jegyzi meg. Túl intelligens ahhoz, hogy mindezt
merő gúnnyal mondja. – Fent van a lakásban. – Rövid szünet. – Tudod az utat.
– Köszönöm – nyögöm paradicsomvörösen.
Oscar épp szexisen őszülő arcszőrzetét borotválja. Farmert visel, meg egy
mohazöld, V-nyakú, puha kasmírpulóvert. – Szia, gyönyörűm – üdvözöl, bár
világos, hogy kettőnk közül kire illik ez a jelző. Nem lett volna szabad hagynom,
hogy siettessen, elég időt kellett volna hagynom magamnak, hogy e helyett az
ódivatú lila póló helyett valami mást ássak elő a szekrényem mélyéből. Tétova
csókot lehelek az ajkára – nehogy azt higgye, hogy egy mutáns áfonya meg
akarja erőszakolni. Lydia soha nem festene úgy, mint egy szexuálisan ferde
hajlamú erdei gyümölcs – még ma is simán felvehette volna a versenyt Grace
Kellyvel.
– Köszönöm – mondom, és megkockáztatok még egy csókot. – Köszönöm,
köszönöm. De tilosban parkoltam, úgyhogy indulnunk kéne.
– Menjünk az én kocsimmal.
– Nem hagyhatom itt az enyémet. – Úgy bámul rám, mintha azt várná, álljak elő
valami megoldással. – Különben is, vezetni szeretnék. Ezer éve nem vezettem.
– Ez érdekes lesz-jegyzi meg, aztán felkapja a dzsekijét, és kettesével véve a
lépcsőket, lerobog a földszintre.
– Nagyon jó sofőr vagyok! – kiáltom a távozó háta után.
– Elsőre átmentem a vizsgán, hála apukám korrepetálásának. Egyik bátyámnak
se sikerült elsőre. – Mintha ez bárkit is érdekelne.
A kocsiban nem beszélgetünk túl sok mindenről, talán azért, mert irtó
lámpalázas vagyok. Milly Clioja túl vén ahhoz, hogy bármit is megtartott volna a
gall sármjából. A váltót recsegtetem, és le-leugrok a kuplungról, mint egy
nyugger, aki boldogan fedezte fel a jogsiját a királynő koronázására kiadott
kekszes doboz alján. Óriási megkönnyebbülés önt el, amikor végre leparkolok.
Mélyen magamba szívom a friss, vidéki levegőt – olyan érzésem van, mintha
ezer éve nem hagytam volna el a város szmogját. Lelkiismeretfurdalás tör rám,
ahogy eszembe jut az anyámmal folytatott beszélgetésem. Abban a pillanatban,
hogy vége a versenynek, azonnal kikérek négy szabadnapot. A szemem sarkából
óvatosan Oscarra pillantok, aki úgy méregeti a terepet, mint egy csatamezőt.
Vajon lesz kedve meglátogatni velem a szüléimét? Jó lenne, és nekem akarnom
kellene, hogy jöjjön, mégis, az ötlettől kicsit nehezebben veszem a levegőt.
Talán csak a szén-monoxidhiányra reagál így a szervezetem.
– Nézd azokat a teheneket! – fordulok felé. Az ég vakítóan kék, a levegőt szinte
harapni lehet, és zöld mezők húzódnak, ameddig a szem ellát. – Menjünk,
köszönjünk oda nekik útban az iroda felé!
Megállunk a kerítésnél, és Oscar a derekam köré fonja a karját. A másik per
pillanat nem elérhető, mivel a BlackBerryjén pötyög vele.
– Szóval, egész pontosan mi történt? A részleteket is szeretném hallani, nemcsak
a főcímeket.
– Miért?
– Mert a kapcsolatok erről szólnak! Hogy az ember megosztja a másikkal a
részleteket. És ezek a részletek alapvető fontosságúak. Ha azt akarjuk, hogy
esélyünk legyen egy normális kapcsolatra, akkor tudnom kell... hogy érez a
feleséged. Hogy van Tallulah. A valódi dolgokat.
A felesége. Lydia még a felesége. Reménytelen naivitásról árulkodik, hogy nem
gyanakszom a válási procedúra hiánya miatt? A válási papírok. Még mindig ott
hevernek valahol a hálószobám mélyén. Muszáj elpostáznom őket.
– Adtam Tallulahnak egy csésze kávét, és leültettem a kanapéra. – Szarkasztikus
pillantást vet rám. – Azt hiszem, kábé négy lépést kellett megtennünk, de ha
visszaérünk, akkor a kedvedért akár újra lejátszhatjuk és leellenőrizhetjük.
Közöltem vele, boldoggá tesz, hogy nem gyűlöl, és hogy te egy nagyszerű lány
vagy. És hogy örülnie kellene a kettőnk kapcsolatának.
– Ez azért elég nagy kérés, Oscar! Hiszen még a válásotokat. .. illetve a
különköltözéseteket sem emésztette meg. Erről jut eszembe: ténylegesen is el
fogtok válni Lydiával?
– Képtelen vagyok tovább magamban tartani ezt a kérdést.
– Aha, gondolom. De nem kapkodjuk el.
– Csak tudod... kicsit olyan érzésem van, mintha valami tiltott viszonyt
folytatnánk, holott nem is.
Lydia. A múltkor Lydiának szólított.
– És ettől nem gerjedsz be egy kicsit? – kérdi félrebillentett fejjel.
– Attól tartok, nem igazán találom vonzónak a félrelépéseket – felelem
szánalmasan szenteskedőn. Futólag ugyan említettem neki, hogy egy affér vetett
végett a házasságomnak, de a részletekbe nem mertem belemenni, mert féltem,
hogy összeomlók, és nekiállok bőgni. Persze lehet, hogy már nem is emlékszik,
mivel, hogy bizonyítsam mennyire nem érdekel már a dolog, a röpke beszámoló
végeztével vidáman a plafon felé hajítottam a melltartómat.
– Csak, nem is tudom, kicsit nehezemre esik lenyelni.
– Még te sem váltál el.
– De majdnem – motyogom, és magam elé képzelem azokat a bosszantó
papírokat, amint előugranak, és idióta táncba kezdenek. „írj alá, írj alá!”,
énekelnék, valószínűleg a Blondie Call me című számának dallamára.
– A majdnem az még nem elvált – vágja rá Oscar önelégülten. – Majd akkor
hozd újra szóba a dolgot, ha elváltál. Különben is – vigyorog le rám -, mi ez a
pánikhangulat? Csak nem ez a Halas Lány-féle fiúkérés?
– Nem! – vágok vissza, egy kicsit túl gyorsan.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk – mondja, és visszatér a BlackBerryjéhez.
Csak cinkelt, igaz? Ugye nem sértettem meg az érzéseit? Nem akartam, hogy azt
higgye, a rögeszmés hajlamaim a konyha falain túlra is kiterjednek. Vajon mi a
véleménye a második házasságokról? Ez nem a megfelelő pillanat, hogy
rákérdezzek, de lesz ez alkalmas valaha is? Talán el kellene ráncigálnom
valahova pár napra, mielőtt hazamennék a szüléimhez. De nem, azt már nem
halogathatom tovább.
– És aztán mi történt?
– Tessék? – kérdi zavartan. Látszik rajta, hogy a gondolatai már máshol járnak.
– Tallulahval!
– Lenyugodott, és beleegyezett, hogy rendesen belehúz a tanulmányaiba.
Megígértem neki, hogy egy hétvégére elviszem New Yorkba, a Mercerbe, ha a
haladó szintű vizsgákon jól teljesít. – Én is el akarok menni a Mercerbe! Nem
tudom mi az, de olyan Carrie Bradshaw-san hangzik. – Megbeszéltük a dolgot.
Tudja, hogy az én kis hercegnőm, és mindig is az lesz. Csak egy kicsit
túlságosan is heves – fogalmam sincs, ezt kitől örökölte. – Rám vigyorog, azt
várván, hogy a mosolyától majd elolvadok, de én felvértezem magam ellene.
– És mit mondott Lydia? – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne nézzen
nyafogósnak, de már megint az e-mailjei kötik le a figyelmét.
– Azt, hogy minden rendben. Szerinte mondjuk nem feltétlenül a saját
konyhámból kellett volna választanom, de nincs vele problémája.
Sikítani tudnék az idegtől. – De mégis mit mondott? Szóról szóra, ha lehet
kérnem!
– Most mondom. Nagyjából ennyi volt. Na, indulás, Halas Lány, itt az ideje,
hogy megkeressük a gazdát. Aztán mennünk kell vissza. – S ezzel már el is indul
a farm irányába. Futólépésben követem, a cipőm úgy laffog a sárban, mintha
strandpapucs lenne. Oscar ütött-kopott papucscipője természetesen tökéletesnek
látszik, és a sárbevonat csupán egy újabb réteggel járul hozzá a viseltes
sikkességéhez.
Jack egy olyan férfi, aki számára a gazdálkodás színtiszta szenvedély, ez az első
pillanattól kezdve világos. A talpától a feje búbjáig sár fedi – körme alatt fekete
félholdak, arcát sárpettyek díszítik, és a nadrágját Jason Pollock vásznain látható
foltok fedik. Nem sokkal idősebb Millynél, vagy nálam, de van valami kortalan
benne, mintha a farmjáról megfeledkezett volna az idő. Drótkeretes okuláréja
mögül feszülten figyel, és lerí róla a mélyreható lelkiismeretesség, mintha alig
bírná magában tartani a lelkesedését. Az irodájában káosz uralkodik, a sarokban
takarmány tornyosul, és mindenfelé hanyagul ledobott kávéscsészék meg
számológépek hevernek. Az asztalán előkészítve néhány szelet hús,
kolbászfüzérekkel körbedíszítve, mintha Sweeney Todd házában beköszöntött
volna a karácsony. Nem tudom, illene-e átengednem a kezdeményezést
Oscarnak, de mivel én vettem fel vele a kapcsolatot, hát magamhoz ragadom a
szót. Ráadásul Oscar semmijeiét nem mutatja annak, hogy a kurta „Orvendek”-
en kívül bármi mást is szeretne hozzáfűzni, mert a szoba alapos felmérése
túlságosan lefoglalja.
– Milly üdvözletét küldi.
– Amelia egy igazi kincs – feleli, mire elképzelem a barátnőmet komplett
tehenészlány szerelésben, amint egyfajta viktoriánus, vidéki idillben rátalál a
romantikus beteljesülésre.
– Lenyűgöző hely – teszem hozzá, mielőtt túlságosan elragadna a képzeletem. –
Régóta a birtokában van?
– Hosszú történet – feleli, és érzem, hogy Oscar türelmetlenül fészkelődik a
székében. – Az apámé volt, de ő feladta a földművelést, és átengedte a terepet a
nagyfiúknak.
– A nagyfiúknak?
– A nagyüzemi farmoknak, tudják, sertések hosszú sora a halálsoron,
szarvasmarhák úgy telepumpálva hormonnal, hogy a bikák tőgyeket
növesztenek. – Szinte habzik a szája, a tekintete tűzben ég. – Nem bírtam
elviselni a terület tönkremenetelének a látványát, így amikor elvesztettem a
londoni melómat, úgy döntöttem, hogy mindent egy lapra teszek fel, és a
földművelésből fogok megélni. Kíváncsi voltam, el tudok-e érni valamit. Ez egy
éve volt, és még korántsem vagyunk túl a nehezén, de apait-anyait beleadunk.
Oké, rendben, szóval egy kicsit olyan Che Guevarás a pasas, ahogy forradalmi
hévvel előadja magát, de pont ez kell nekünk, nem igaz? Valaki, aki olyan
szenvedélyesen törődik a malacokkal, hogy azoknak a húsából boldogság és
öröm fog csurogni a tányérra. Oscar ételek iránti szenvedélye volt az első dolog,
ami megtetszett benne, és tessék, íme egy újabb példány, igaz, meglehetősen
sáros kivitelben. Lopva Oscarra pillantok, hogy lássam, neki is feltűnt-e a dolog,
de az arca semmit nem árul el. Figyelmesen hallgat, de az arckifejezése merev.
Bosszúság hasít belém, amiért ő a főnököm, amiért a kapcsolatunk minden egyes
aspektusa bonyodalmakkal van átszőve: még most is bazi fontos számomra,
hogy úgy érezze, jó döntést hozott, amikor felvett engem.
– Igen, ez látszik – vágom rá sietve, kompenzálva Oscar hosszúra nyúlt
hallgatásáért. – Jóleső látványt nyújtottak az állatok.
– Hadd mutassam meg a hátsó mezőt! – mondja Jack felcsillanó szemmel.
– Van egy szarvasmarha fajtánk, melyet szó szerint a kihalás fenyegetett, de
sikerült megmentenünk.
– Kuncogni kezd, kicsit úgy, mint Mardel, hogy biztosítson róla, nem valami
keresztény szellemű, coca-rajongó fanatikus, aki lekötöz minket a disznóólban,
és kolbásszal töm minket, míg be nem ismerjük, hogy a sertésistene az Egy Igaz
Isten.
– Valójában nincs sok időnk – jegyzi meg Oscar, és kezét a kaotikus íróasztalra
fekteti -, úgyhogy vágjunk a közepébe, ha lehet. Az állatállomány csodásnak
látszik, mint ahogy a húsok is. – Jack arca sugárzik az örömtől, én pedig idiótán
visszavigyorgok rá. – A megadott árak azonban már nem ilyen csodásak.
Mi van? Amikor idefelé jövet megmutattam neki az árakat, egy szót sem szólt.
Igaz, a számok kicsit magasabbak, mint amit Macnek fizettünk, de hát ez
várható is egy kis családi vállalkozás esetében. Azt kívánom, bárcsak
figyelmeztetett volna, akkor másképp indítom a beszélgetést. így olyan, mintha
kirántaná a lába alól a szőnyeget.
– Igen, de ha figyelembe veszi a farm méretét, és a körülményeket, amiben az
állatok élnek... – emeli fel a hangját Jack elvörösödve, ám Oscar közömbösen
hallgatja.
– Ja, igen, értem, de én egy üzletet vezetek. Minőségre és értékre van
szükségem.
– Pont ezt magyarázom – vág vissza az egyre feldúltabb Jack. – Nálunk
mindkettőt megkaphatja, de figyelembe kell vennie a vállalkozásunk méretét. Az
árak, amiket megadtam, a lehető legjobbak, amit nyújtani tudok.
– Véleményem szerint... – kezdem, de Oscar a kezével tesz egy mozdulatot.
Mintha csak egy legyet hessegetne el.
– Nos, ebben az esetben sajnálom, hogy az idejét vesztegettük -jegyzi meg egy
szikra megbánás nélkül. Feláll.
– Gyere, Amber, ideje indulnunk.
– Biztos vagy benne? – kérdem. Jack megsebzett arckifejezéssel áll.
– Igen, biztos vagyok – feleli félúton az ajtó felé.
– Viszlát, Jack – köszönök el melegen. – A farmja igazán nagyszerű.
Összetörtén mered ránk. – Viszlát – motyogja, és a tekintetét a kávéscsészéjére
szegezi. Amint kiérünk az ajtón, Oscarra támadok.
– Totális seggfejként viselkedtél! – csattanok fel. – Nemrég indította be az
üzletét, akárcsak te. Azt csinálja, amit szeret, és minden erejét arra fordítja, hogy
hozzád hasonlóan a minőséget helyezze mindenek fölé. Legalább
végighallgathattad volna!
– Fogd már be! – mondja Oscar, és van benne annyi vakmerőség, hogy rám
vigyorogjon. – Hidd el, sokat kell még tanulnod.
És mintegy végszóra, feltűnik Jack, és átvág a sáros udvaron. – Várjanak!
– kiáltja.
Aztán ők ketten hosszú alkudozásba fognak, mígnem sikerül megállapodniuk.
Jack elfogadja Oscar szánalmasan alacsony árait, azzal a feltétellel, hogy hat
hónap múlva újra tárgyalják őket, és a rendelés mennyisége növekedni fog.
Nekem nem osztanak lapot, annak ellenére, hogy én zsíroztam le az üzletet.
Komolyan, mintha 1955-ben lennénk, ahol az én szerepem csupán az
aranyköpéseik lejegyzésére korlátozódik, illetve arra, hogy keverjek nekik egy
ebéd előtti martinit.
– Öröm volt magával üzletet kötni – mondja Oscar, és kezét a lestrapáltnak
tetsző Jack felé nyújtja. – Megíratom a szerződést. – A férfi kinyújtja a kezét.
– Ó, még egy dolog – teszi hozzá Oscar. – Garanciára van szükségem, hogy tíz
kilométeres körzetben rajtunk kívül nem szállít be senki másnak.
– Erről szó sem lehet!
– Oscar, Jack megpróbál felépíteni egy üzletet! – vágok közbe. Képtelen vagyok
tovább türtőztetni magam.
– Akkor öt kilométeres körzetben. Kizárólagosságra van szükségem.
Most már értem. Játssza az agyát, akárcsak Angus.
– Komolyan azt várja el tőlem, hogy vegyek elő egy térképet meg egy vonalzót?
– Ha szeretné – feleli Oscar, veszélyesen pökhendien.
– Rendben, ennyi! – csattan fel Jack. – Nem fogom hagyni, hogy
megfélemlítsenek. Adják át az üdvözletem Millynek, de nem fogunk üzletet
kötni. – Feláll, és még csak nem is hajlandó Oscarra nézni. – Örülök, hogy
megismerhettem – rázza meg a kezem.
– Oscar, mondj valamit!
– Felajánlottam neki az öt kilométert, de elutasította. Neki kell lépnie. – Felemeli
a kabátom, hogy felsegítse rám, bár ez most nem a megfelelő idő a
lovagiasságra. – Viszlát, Jack. Sok sikert a röfikkel.
Kint megint rátámadok. – Mi az ördögöt műveltél? Tökéletes beszállító lenne a
számunkra, nincs szükséged arra a tetves kizárólagossági kitételre.
– Ne izgulj, meg fogja gondolni magát.
– Nem, nem fogja!
Oscar, tőle szokatlan módon elcsendesül. Visszapillant az iroda fel, de ez
alkalommal nyoma sincs Jacknek.
– Hívd fel Millyt! – mondja legyőzötten.
– És mit mondjak neki? Hogy bocsi, de Oscar vérig sértette a gyerekkori
barátodat, megtennéd, hogy kihúzod a slamasztikából?
– Igen, nagyjából ezt.
Tekintetem az égre emelem, de felhívom Millyt. Arra számítok, hogy
szörnyülködni fog, ám ehelyett furcsán felvillanyozottnak érzem a hangját.
– Legalább sikerült neki leszorítania az árakat -jegyzi meg.
– Már amúgy is a lehető legalacsonyabbak voltak.
– Az ember soha ne fogadja el az első ajánlatot, ez az üzlet első alaptörvénye. –
Szó szerint Lord Sugár lett belőle. – Ami pedig a kizárólagosságot illeti, totál
igaza van.
– Tudom, nagyon fel volt dúlva.
– Nem, úgy értem, Oscarnak. Mindenképp megért egy próbát, bár az üzletet
azért nem kellene elveszíteni miatta. Bízd csak rám, Amber, meg fogok tenni
minden tőlem telhetőt. – Gyorsan leteszi a telefont, tele vállalkozói hévvel.
Leesett állal meredek a mobilomra.
– Elrendeződött? – kérdi reménykedve Oscar.
– Majd kiderül.
– Jaj, ne duzzogj már! – Valószínűleg igaza van, de kezdek elvi kérdést csinálni
az ügyből. – Üzletről van szó – teszi hozzá Oscar, felém villantva azt a bizonyos
mosolyát. – Ez ennyire egyszerű.
– Oké, rendben, az ár az üzlet része. De már így is belement, hogy majdnem
önköltségi áron szállítsa nekünk az árut. Ez az ő megélhetése! Nézz csak körbe!
– Ügy hadonászok a karommal, mint egy retardált Heidi. – Egy csodát próbál
meg itt létrehozni. Ha a világ egyetlen hatalmas, élő organizmus, akkor minden
erőnkkel támogatnunk kéne, mert ez a tettünk egy nap majd visszaszáll ránk.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Ööö... a Gaia-elvről.
– Értem. Nos, a dolog úgy áll, hogy ezzel segítek neki. Leckét adok neki az
üzleti élet valóságáról. Odakinn kemény világ uralkodik, és a farkasok
bezabálják az összes birkádat, ha csak egy kicsit is lankad a figyelmed. Meg kell
tanulnia, hogyan védje meg magát.
Közben odaérünk a kocsihoz, melynek kerekei mélyen belesüppedtek a sárba.
Rám néz, kinyújtja a kezét, de szorosan a mellemhez szorítom a kulcsokat.
– Néha – közlöm vele -, néha olyan érzésem van, mintha megkeményítenéd a
szíved. Mintha az egy adventi naptár lenne, és te bezártad az összes kis ajtót
rajta, pedig karácsony napja van. – Jézusom, mi bajom van ma?
– A helyzet az, Halas Lány, hogy zárva kell tartanod az ajtókat, máskülönben a
csúnya, gonosz farkas – itt Oscar lehalkítja a hangját – ellopja az összes
csokidat. – Arcomat a kezébe fogva megcsókolja a szám, mintha az a valaha
kóstolt legfinomabb csokoládé lenne. – De nincsenek állandóan zárva. Számodra
például mindig nyitva állnak. – A hangjából sugárzó őszinteség biztosít afelől,
hogy nem ő a csúnya, gonosz farkas.
– Jó – felelem erre, és megsimogatom az arcát. Ügy döntök, nem hozom szóba,
mennyire hasonlít Angusra.
Szeretném azt mondani, hogy zúzunk az autópályán, hogy a vezetési technikám
olyan szexi és lendületes, mint James Bondé egy bajuszpödrő gazember
üldözése közben, de az igazság az, hogy csak szöttyögünk. Érzem Oscar
növekvő frusztrációját, de egy ilyen apró és ősi tragacsból csak ennyit lehet
kihozni.
– Húzódj le! – szólít fel. – Én majd odalépek neki.
– Ez Milly kocsija! Különben is, a megengedett legnagyobb sebességgel
megyek.
– Pont erről beszélek.
Megcsörren a mobilom. Remélve, hogy Milly az, ügyetlenül az ölembe rántom
és megnyomom a kihangosítót.
– Amber, csak nem vezetsz?
Jaj, ne.
– Dom?
– Aha. Surmó Steve nem ért utol?
– Dom, visszahívhatlak...?
– Ugrott az üzlet, a vevők visszaléptek. Úgy érteni, nem hibáztathatunk kifejlett
emberi lényeket, amiért nem akarnak Umpa-Lumpa Toronyban élni, de akkor
sem bírom elhinni. Csupán egy hét lett volna az átadásig...
Megpróbálok nem felnevetni a gondolatra, ahogy egy csapat Umpa-Lumpa
ugrándozik a szörnyű avokádószínű fürdőszobában. Végül is az ügy nem
tréfadolog, főként, ha figyelembe vesszük a hiteltúllépésem méretét. Jobban
kéne izgatnia a dolognak. De talán a lakással kapcsolatos aggodalmamat
elhomályosítja, hogy Dom Oscar füle hallatára beszélget velem.
– Ekkora faszságot! – Egy bocsánatkérő pillantást vetek Oscar irányába. – Egy
óriási, szőrös pöcs. Dom, tényleg vissza kell hogy hívjalak.
– Milly autóját vezeted?
– Bizony.
– Alig hiszem el, hogy az a pléhláda még mindig megy. De mivel maximum
csak harminccal araszolhatsz, legalább azt beszéljük meg, hogy lapátra tesszük-e
Surmót.
– Mennie kell, ez nem is kérdés. De Dom, visszahívhatnálak...?
– A pénzügyi elvárásaikat összhangba kell hozniuk a jelenlegi gazdasági
klímával – mondja Dom, tökéletesen imitálva a gyűlöletes Steve
hanghordozását. – Mivel a csokoládétermelés recessziós jeleket mutat, az Umpa-
Lumpák hitelválságban szenvednek...
Hogy lehetséges, hogy ez a telefonbeszélgetés még mindig tart?
– Dom, később visszahívlak. – Ismét Oscarra pillantok, aki mereven a
BlackBerryjére szegezi a tekintetét. – Nem vagyok egyedül.
Csend. – Ó, oké, rendben. – Hirtelen jóval formálisabb hangnemre vált. – Majd
hívj, ha lesz időd.
– Rendben! – felelem hátborzongató vidámsággal, de addigra már letette. Oscar
egyetlen szót sem szól.
– Ööö... ez az exem volt.
– Nem mondod?!
Csend. Csak a Clio apró motorjának kattogása hallatszik.
– Kérlek, ne légy zsémbes. Te mindennap találkozol Lydiával, van egy közös
gyereketek, nap mint nap végig kell néznem, ahogy...
– Nem vagyok zsémbes – veti oda a világ legzsémbesebb hangján.
– De az vagy, és nem is hibáztatlak érte. Fura lehet számodra hallani, hogy vele
beszélek.
– Ó, igen? És miért lenne az?
Elhallgatok. Félreértem a szavait. – Hát, mert nyilvánvalóan fura hallani, ahogy
a partnered az ex-házastársával beszél.
– Nem kéne annak lenni. – Jaj, ne! Már megint. – Ami fura, az a barátnőmet
hallgatni, ahogy egy másik pasassal flörtöl, mellettem néhány centire – mondja
kemény hangon. – Na, ez tényleg fura. Vagy tiszteletlen. Döntsd el te.
– Nem flörtöltem vele! – Igyekszem visszapörgetni a beszélgetés fonalát, de
egyetlen olyan pillanatra sem emlékszem, ami uram bocsá’ flörtölésnek minősült
volna.
– Jó, elismerem, azt nem mondtad neki, hogy alsóneműben szaladgálsz éppen,
de hidd el nekem, minden egyes szavaddal kacérkodtál vele.
– Kacérkodtam? Már elnézést, de szerinted melyik évtizedben élünk? – Dühösen
felé fordulok. – Remélem, azzal tisztában vagy, hogy rendelkezem szavazati
joggal? Sőt, olyan is előfordult már, hogy úriemberek társaságában
kivillantottam a bokám.
– Az útra figyelj.
– Arra figyelnék, ha nem lennél ekkora seggfej. – Elhallgatok, ahogy
rádöbbenek, milyen feszült vagyok, és ez az egész helyzet mennyire elcseszett.
Enyhébb hangon folytatom. – Amit hallottál, az legfeljebb bizalmasság volt, és
erről nem tehetek, mint ahogy te sem. Nem gondolod, hogy amikor Lydia
odatelepszik az íróasztalod szélére, és kinyújtja a kezét, mint valami szexszirén
cellux-fa, az is meghitt? Mindkettőnknek van múltja, és egy kicsit mindig is fura
lesz. – Nagyot sóhajtok, megkönnyebbülve, hogy ezt kimondtam. Ha mindketten
elismerjük a temető jelenlétét – ha bevalljuk, hogy félve vágunk át a halál
völgyén (hogy szabadon idézzem Istent, vagy Cooliót, attól függően, ki milyen
irányba hajlik) -, akkor talán van esélyünk rá, hogy élve kijussunk.
– Flörtöltél – mondja Oscar tompa hangon.
– Nos, sajnálom, hogy így érzel – válaszolom, ami minden bizonnyal a
legpasszív-agresszívabb riposztnak számít a riposztok történelmében.
Lehet, hogy rátapintott valamire? Nem flörtöltem, ebben biztos vagyok, de ez
nem jelenti azt, hogy Dom hangja hallatán a szívem nem ugrott egy nagyot, mint
egy játékos kedvű halacska. Nem tartott sokáig természetesen, de egyetlen,
pavlovi-reflex pillanatig elárult engem, és elárulta Oscart. Ostoba, idióta Amber!
Csak a megszokottság érzéséről van szó, amely valamilyen oknál fogva úgy
döntött, végre túllép a megvetésen. Házasságunk az utolsó lélegzetvételével még
az életben maradásért küzd. Amint hazaérek, azonnal aláírom a válási papírokat,
és keresek egy ingatlanügynököt, aki annyira könyörtelen, hogy mellette Surmó
Steve a Dalai Láma egyik meghitt bajtársának néz ki. Keményen a gázra lépek,
és nyusziugrásokban visszafuvarozom magunkat Londonba, az igazán
elképesztő kilencven kilométer per órás sebességgel.
 – Attól félek, a karácsonyi fényfüzérekkel túllövünk a célon -jegyzi meg
Marsha, fejét egy nagyméretű, aranyozott tükör felé billentve, melyet a terem
kandallója fölé akasztottam. – Már-már közönséges.
– Marsha, nem vagy te Lady Bracknell! – vágok vissza érthető módon
felbőszülve. – Az égők romantikusak. A remény aprócska kis sugarai.
Ahogy az látható, továbbra is vészesen ingatag lelkiállapotban leledzek, minden
egyes érzelmem legalább tíz fokkal erőteljesebben nyilvánul meg, mint kellene.
Vegyük példának okáért a ma reggelt, amikor is öt órakor felébresztettem Oscart,
hogy ágyba vihessem neki a reggelit – kiegészítve egy fehér abrosszal és egy
vázába helyezett virággal. Zabkása helyett keménytojással próbálkoztam, de
még így is úgy morgott, mint Medve Papa, amiért egy órával korábban
ébresztettem. Nem igazán tudtam mivel indokolni az egészet, és amikor a cigijét
a tojástartón nyomta el, rájöttem, hogy túlzottan nagy hévvel szeretem, egy
pöröllyel püfölöm, ahelyett, hogy gyengéden egy finom fátyolszövetbe
beburkolnám.
– Bízom benne, nem lesz szükségünk reményre – jegyzi meg Marsha védekezve.
– O, arra mindnyájunknak szüksége van – felelem, és így is gondolom. A
házasság a hosszútávok hosszútávja, egy igazi maraton, nem csupán egy rövid
sprint. Egy kert, amelyben még a legszívósabb örökzöldekre is ráfér a
gondoskodás és az öntözés. Marsha és Peter szerencsésebbnek mondhatók, mint
a legtöbb ember – szeretik egymást, egyikük sem hajkurássza az izgalmakat, de
még ha hajszolnák is, olyan bűntársat kellene találniuk, aki osztozik a
kordbársony-fétisükben – ám még ők sem hanyagolhatják el a kert ápolását. A
tükörbe nézek, és igyekszem legyűrni az önostorozás újabb hullámát eme
nyilvánvaló igazságok ilyen késői felismerése okán.
– Akkor hát reménykedem – mondja Marsha, és felpöccinti a kapcsolót. Örömtől
sugárzó arcának tükörképét a füzérek meleg és csillogó fényben fürdetik. –
Egész csinosak – ismeri el, aztán felém fordul. – Köszönöm. Tényleg nagyon
köszönöm. Tudom, hogy vásárra vitted a bőröd miattam, és ezt nagyra
értékelem.
– Örülök, hogy segíthettem – mosolygok, és megszorítom a kezét. Tényleg
boldoggá tesz. Olyan érzés, mintha a hátralevő életem első igazi önzetlen
cselekedetét hajtottam volna végre, és ez a legjobb általam ismert védelem az
önmarcangolás ellen.
– Ami pedig a szendvicseket illeti – vált témát Marsha, láthatólag alig várva,
hogy magunk mögött tudjuk ezt a kínos, elérzékenyült pillanatot. – Meg tudod
ígérni, az életedre esküszöl, hogy a tonhalas sashimitől senki sem fogja kidobni a
taccsot?
Ááá! Vajon ő hogyan érezné magát, ha megkérdezném tőle, feldobják-e a
talpukat a páciensei a gyökérkezelése után? De mielőtt esélyem lenne rá, hogy
párhuzamot vonjak, a figyelmemet Lydia metsző hangja tereli el.
– Bocsáss meg, ha tévedek, de azt hittem, világosan kifejtettem az álláspontom.
Bármi, ami kétszázezer fontnál kevesebb, inzultusnak számít. – Céltudatosan,
mintha nyársat nyelt volna, beront a terembe. – Ó, elnézést – hőköl vissza,
amikor észrevesz minket. – Majd visszahívlak – sziszegi a telefonba, majd
leteszi.
Jaj, istenem. Vajon mikor múlik már el ez a gyötrelmesen kínos érzet?
– Szia, Lydia. Hadd mutassam be a barátnőmet, Marshát.
– Lydia tetőtől talpig végigméri Marsha alkalomhoz nem illő nadrágkosztümjét,
a hozzá viselt klumpajellegű fekete cipőt, melyek mintha pataként lógnának a
lábán. Lydia szürke szatin tűsarkút visel – olyan magasat, hogy ennyi erővel akár
egy négyszáz fontos cölöpön is állhatna. Mint mindig, most is über-elegáns, de
ha választanom kéne, szívesebben lennék Marsha bőrében. – Az egyik legrégibb
és legkedvesebb barátnőm – teszem hozzá szükségtelenül -, és holnap este itt
fogja tartani az eljegyzési partiját.
– Ó, igen, az eljegyzési parti! – mondja álnokul Lydia.
– Micsoda csalhatatlan időzítés.
– Szeretném azt hinni, hogy kézben tartjuk a dolgokat – vágok vissza, bár nem
igazán vagyok benne biztos. Tomasz toborzott számomra egy lengyelekből álló
Vörös Hadsereget, de még így is necces az ügy. Az egyszerűség kedvéért, csakis
hideg kaját szolgálunk fel, innen a kérdéses sashimi.
– Nos, akkor további jó munkát – veti oda Lydia olyan hangsúllyal, mintha
fogyatékosok számára rendeznék gyűjtést. – Örülök, hogy megismerhettem,
Moira.
– Igen, én is. A nevem egyébként... – igazítaná helyre Marsha, de addigra Lydia
már el is tűnt. Az otromba viselkedésén felháborodva Marsha felém fordul, de a
tény, hogy Lydia rá nem jellemző módon így elvesztette a nyugalmát, túlságosan
elvonja a figyelmem. Az ilyen nyílt ellenségeskedés nem vall rá, általában ennél
jóval okosabb, de most nyilvánvalóan feldúlta, hogy félbeszakítottuk a
beszélgetését. Miféle kétszázezer fontról lehet szó? Bármit is mond Oscar,
tudom, hogy elkerülhetetlen a vendetta. Lehet, hogy a válás mellett döntött, és
most arra készül, hogy a férjét minden pénzéből kiforgassa. Bár az a kétszázezer
font nem kopasztaná meg teljesen, de az üzlete és a személyi bankszámlája közt
folyamatosan áramló pénzt figyelembe véve, lehet, hogy elég lenne arra, hogy
kirántsa a lába alól a talajt. Figyelmeztessem? Eddig minden erőmmel azon
voltam, hogy távol tartsam magam életének ezen oldalától. Még azt sem tettem
szóvá, hogy csupán egyetlen közös Starbucksos kávézáson kívül nem töltött több
időt Tallulahval a nagy kibékülésük óta. Tiszteletben tartottam a döntését,
miszerint minden energiáját a konyhára fordítja, amíg a holnapi verseny le nem
zajlik. Az is lehet, hogy teljesen legitim üzleti beszélgetésnek voltam fültanúja,
egy olyan ügyben, amiről nekem fogalmam sincs, ám a bűntudatos légkör, ami
Lydiát körülvette, arról árulkodik, hogy ennél több rejtőzik a háttérben.
Marshát az éttermen keresztül kísérem ki, abban a biztos tudatban, hogy Oscar
az irodájában gubbaszt. Bár vonakodva áldását adta ugyan a partira, azért nem
akarom az orra alá dörgölni. Miután Marshát útjára bocsátottam, elindulok, hogy
megkeressem.
– Csak nem az én kismadaram repült be hozzám?
– Ne hívj kismadaradnak, ez már nem a hetvenes évek – mondom, és
megcsókolom. – És te sem vagy Paul Ray– mond.
– Kímélj meg! Soha nem csíptem az overallos nőket.
– Ez mondjuk nyilvánvaló, gondolom magamban, miközben továbbra sem
tudom kiverni a fejemből Lydia gyanús beszélgetését. – Kóstoltad már a
bárányvesét? Jack igazán remek fickónak bizonyult, jó üzletet kötöttünk vele.
Minden óramű pontossággal érkezik.
Milly állta a szavát, és sikerült rávennie Jacket, hogy fogadja el Oscar végletekig
lecsupaszított árajánlatát, és ezenfelül írjon alá egy saját maga által
megfogalmazott záradékot, miszerint nem fog tárgyalásokat folytatni Angus
gonosz birodalmával. Oscart akarata ellenére is lenyűgözte Milly teljesítménye,
és így már a rendszeres ötletrohamaihoz is sokkal kevésbé zsémbesen áll.
Emelem a kalapom előttük, de mégis úgy érzem magam, mint egy háttérbe
szorított cseléd. De ez persze a saját gyerekes problémám.
Oscar, a vidám hangvétele ellenére, görcsösen szorongatja a ceruzája csonkját,
ami arról árulkodik, hogy hatalmas stressz alatt van. Az elmúlt hét csakis a
versenyről szólt. Nem csak Tallulah-t hanyagolta el: a beszélgetéseink szó
szerint a pacalra korlátozódtak. Bár őszintén szólva, ez megkönnyebbülés volt
számomra. Attól tartottam, hogy továbbra is játszani fogja a sértődöttet az
állítólagos flörtölésem miatt, de egy szóval sem említette azóta. Talán újra
lejátszotta a fejében, és rájött, hogy nem volt több két haver csevegésénél, akik
kifejezték aggodalmaikat a közös lakásgondjaik miatt. Haverok, régi öreg
cimborák – ezek vagyunk mi. Végre rákényszerítettem magam, hogy aláírjam a
válási papírokat, amelyek egyszer s mindenkorra spanokká fokoznak le minket.
Kicsordult a könnyem, amikor becsúsztattam őket a Bethnal green-i postaládába.
Rosszul időzített befejezésnek látszott, mely véget vetett az összes reményemnek
és álmomnak, így hát egy leárazott Kit Kattel vigasztaltam magam, csak hogy
még egy lapáttal rátegyek az egész ügy borongós banalitására.
– Oscar?
– Hm?
– Fültanúja voltam korábban egy nagyon fura telefonbeszélgetésnek, amit Lydia
bonyolított le.
– Nem a hidegháborúban vagyunk, Halas Lány. Fejezd be az ajtóban való
hallgatózást, meg a képzelgéseket. Lydia nem fog megmérgezni. És hadd áruljak
el valamit: nem gerjedek a paranoiára.
– Nem vagyok paranoiás! Különben is, honnan veszed, hogy fel akarlak izgatni?
– Elbűvölő vagy – jegyzi meg vigyorogva. Be kell vallanom, nagyon szexisen
csinálja. – Nézd, Lydiával mindketten felnőttek vagyunk. Nem zajlik köztünk
semmi dráma, nincs semmi, ami érdeklődésre tarthatna számot.
– Jó, de ezt hallgasd meg! – Megpróbálom visszaidézni a szavait, amilyen
pontosan csak tudom, de alig figyel rám, tovább firkál a jegyzetfüzetébe.
Egyszer ugyan felpillant, de csak azért, mert a cigijét keresi.
– Nemtom, talán lakást vásárol. Külön bankszámlánk van.
– De annak semmi értelme! Miért akarná feljebb srófolni az árat?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Megkérdezhetem tőle, de azt fogja hinni,
mindenbe beleütöd az orrod, és azt hittem, pontosan ez az, amit szeretnél
elkerülni. Most pedig áruld el nekem: visszategyük a nyúl terrine-t az előételek
közé?
– A nyúl terrine-t? – Eszembe jut az a lopott csók az apró, széttrancsírozott,
szőrös kis testük felett. Akkoriban mindent sokkal egyszerűbbnek éreztem.
– Alaposan fontold meg a választ! – utasít szigorúan Oscar. – Az egész életem
ezen a kibaszott versenyen múlik. Ha megnyerjük, egyenes út vezet a nagyok
ligájába. Sokkal nagyobb esélyünk lesz rá, hogy megszerezzünk egy csillagot,
folyamatosan telt házzal fogunk üzemelni, és megemelhetjük az árainkat. De ami
a legfontosabb...
– Igen?
Oscar képtelen tovább türtőztetni magát, és felugrik. – Ez egy hatalmas „kapd
be!” lesz annak a köcsög Angusnak.
– A teste remeg, az arca eltorzul. – Ki fogom egyenlíteni a számlát – teszi hozzá
gyűlölettől forró hangon. – Bármilyen hosszú időmbe telik is, esküszöm neked,
visszaadom a kölcsönt. – Nem is annyira az rémít meg, amit mond, hanem az
arckifejezése. Remélem, soha nem leszek vele fasírtban.
Még egyszer megpróbálom Lydiára terelni a szót, de a figyelmét
százszázalékosan lefoglalja a verseny. Lehet, hogy az érdeklődésének hiánya
teljesen megalapozott – végül is Lydia az ő házastársa, nem az enyém. Magától a
gondolattól is felkavarodik a gyomrom: különválás ide vagy oda, a tény, hogy
még mindig a felesége, most is gonosz varázsigeként hat rám. Úgy érzem,
Oscarnak is le kellene zárnia a múltat, és bezsebelnie az ünneplő, leárazott Kit-
Katjét. Érzem a csontjaimban, hogy egészen más lesz a helyzet, amint ezt
mindketten megtesszük. Bár váltig állítottam mindenkinek, hogy elvált vagyok,
a tény, hogy ez nem volt száz százalékig igaz, lehetővé tette a léggömb fokozatos
leereszkedését. De most ki fog pukkanni. Elindulok a konyha felé, remélve,
hogy ott majd valaki nagyobb figyelmet fordít világmegváltó bölcsességeimre.
Útközben pittyeg a telefonom: mintha Dom kihallgatta volna a belső
párbeszédemet (jesszusom, talán tényleg paranoiás vagyok!).
Surmó Steve kirúgva. Mivel ez egy tök szar feladat, vettem a bátorságot, hogy
meghozzak egy ügyvezetői döntést, és felbéreltem Nyálas Williamet a
Hardacrestől. Hidd el, rosszabb, mint ahogy azt a neve sugallja. Majd beszélünk.
X.
Te jó ég, tényleg azt hiszi, hogy időközben péniszt növesztettem? Annyira
vidám, annyira fel van villanyozva, hogy végre letudhatja ezt az egészet, mielőtt
elindulna a világ körüli útjára, hogy találkozzon Ursula Andress-szel, aki majd a
fenekét riszálva kiemelkedik az Indiai-óceán habjaiból. Örülök, hogy már nem
hajigálunk köveket egymásra, de ez a haverság, ez a hamísítatlan, színtiszta
cimboraság a halálom. Ilyen könnyen el lehet felejteni engem? Az arcomat elönti
a pír, ahogy eszembe jut az a katasztrofális csók – egyre inkább meg vagyok
győződve róla, hogy rosszul emlékszem, és idióta módon én vetettem rá magam,
mire ő a lehető legrövidebben viszonozta, csak hogy megkíméljen a gyászos
megaláztatástól. Minden egyes beszélgetésünk vagy üzenetváltásunk arra
emlékeztet, hogy milyen látványos módon túllépett rajtam. Tudom, hogy még
mindig szeret, ezt érzem, de gyanítom, hogy csak oly módon, ahogy valaki a
kedvenc unokatestvérét, akivel mindig is szívesen találkozott karácsonykor.
Vagy mint egy köszvényes, de hűséges labradort, akit nem visz rá a szíved, hogy
elaltass, annak ellenére, hogy állandóan rápisil a felbecsülhetetlen értékű
perzsaszőnyegedre.
Máris odavagyok érte. Köszönöm, hogy elintézted. Végre aláírtam a papírokat. A
napokban már ott lehetnek az ügyvédednél. X.
Köszönöm, x, ennyi a válasz. Ó, a modern élet színtiszta, mámorító romantikája!
Eltűnődöm, vajon Shakespeare milyen szonettekkel rukkolt volna elő, ha sms-
ekben kellett volna megírnia őket, néhány hangulatjellel megspékelve a nagyobb
hatás kedvéért. Elég ebből. Egy hajtásra lenyelem érzelmeim Molotov-koktélját,
és felkészítem magam néhány segg szétrúgására.
Mindenki teljes gőzzel dolgozik, a konyha kísértetiesen csendes. Az elmúlt héten
folyamatosan tesztelünk néhány új ételt, de mindnyájan tűkön ülve várjuk, hogy
Oscar végre kiválassza a neki tetszőket. A nyílt ellenségeskedés egy kicsit
enyhült, mióta a kapcsolatunk nyilvánosságra került, de furcsa módon így még
magányosabbnak érzem magam. Azelőtt a többiek vagy barátok voltak, vagy
ellenségek, most azonban mindenki (Tomasz kivételével) valahogy a kettő
együtt. Reméltem, hogy legalább Michelle kitart mellettem, de azt hiszem,
szégyelli, milyen goromba szavakkal illette Oscart, annak ellenére, hogy totál
megértem, ha egy pasi, aki kábé olyan véletlenszerűen és hevesen tör ki, mint az
Etna, nem fogja elnyerni a személyzet őszinte jóindulatát és szeretetét.
Még ha az ellenségeskedés illegalitásba is vonult, azért nem tűnt el teljesen. Joe
még mindig összeszűkült szemmel méreget, valahányszor megközelítem a halas
munkaállomást, bár udvarias, akár egy ministránsfiú. Összehívom a csapatot, és
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy feltüzeljem őket az esti műszakra.
Alighogy befejezem, megjelenik Oscar. Az energia érezhetően megváltozik,
amint belép. Mindenki automatikusan szinte vigyázzba vágja magát. Én vajon
tudnék így parancsolni egy konyhának, mint ő? Azért van ez, mert férfi, vagy
azért, mert ő Oscar? Lehet, hogy a szeszélyessége a javát szolgálja, mivel
biztosítja, hogy mindenki teljes erőbedobással gürizzen, és így ideje se legyen
arra, hogy megkérdőjelezze a tekintélyét.
– Rendben, figyelmet kérek – kiáltja el magát, és összeüti a tenyerét. – Mindenki
tisztában van vele, hogy minden a holnap estén áll vagy bukik. Lehet, hogy ezt
nem hangsúlyozom eleget, de rengeteg tehetség dolgozik ebben a konyhában.
Szükségem van rá, hogy apait-anyait beleadjatok ebbe a versenybe. Én itt leszek
az elejétől a végéig, megígérem, hogy nem hagylak titeket a pácban. Mondjuk
ennek az a hátránya, hogy árgus szemekkel fogok figyelni mindenkit, és ha
valaki nem a legjobbját nyújtja, arra könyörtelenül lecsapok. Gyerünk emberek,
felkészülni! Mutassuk meg azoknak a bíráknak, hogy miénk a legjobb étterem az
egész kibaszott Londonban!
Üdvrivalgás fogadja a szavait, az emberek a helyükről felállva éljeneznek. Oscar
magába issza a látványt, szemében mániákus fény lobog. Látszik rajta, hogy
elszántan bizonyítani akarja Angusnak, hogy ő a főnök, a tékozló fiú, aki
dicsőségesen tér haza. El sem bírom képzelni, milyen következményekkel járna,
ha veszítene. Nem fog, nyugtatóm magam. Zseniális, és az egész konyha
támogatja. Ezt a bíráknak is érzékelniük kell!, reménykedek magamban. Oscar
viccelődve meghajol, láthatólag jólesik neki a pillanatnyi tömjénezés.
– Köszönöm, emberek. Most pedig irány felkészülni.
Egy cirkuszi porondmester magabiztosságával és lendületével sorolja a menüt.
Nyulak lesznek lemészárolva, szívek és vesék kerülnek le a transzplantációs
listáról, csülkök lesznek megfuttatva. Nem a nyúlszívűek menüje, sőt, lesznek,
akik azt mondják, hogy ez inkább úgy hangzik, mint egy horrorfilm kelléklistája,
de imádom a vakmerőségét. Csak amikor Oscar a lista végére ér, akkor jövök rá,
hogy a „vérszegény nyápicoknak” magukról kell gondoskodniuk (vagy
elfogyaszthatnak a saját testsúlyuknak megfelelő mennyiségű salátát).
– Látom, ahogy forognak az agyadban a fogaskerekek, Halas Lány – jegyzi meg
Oscar, mire mindenki ide-oda kapkodja a fejét, mintha csak egy wimbledoni
döntőn lennének. – Próbáltam kigondolni egy vegetáriánus opciót, de kurvára
kómába kerültem. Ez a te részleged, rád bízom a választást, és az elkészítést.
– Igen, séf – felelem merev arccal. Oscar az egyik híres mosolyát veti rám, de
nem török meg. Nem itt, nem most.
A hanglejtése ugyan nem árulja el, de a tény, hogy esélyt kaptam kiválasztani
egy fogást a versenyre, legyen az kelbimbóalapú vagy sem, baromi nagy
megtiszteltetés. Michelle-lel végiglapozzuk az elmúlt hetek menüit, hogy
megállapítsuk, melyik fogásnak volt a legnagyobb sikere.
Oscar beszéde után feszült izgalom lesz úrrá a konyhán, egyfajta izgatott
várakozás, amely végre felülkerekedik a többiek ellenségességén.
– Aznap este – fogja suttogóra a hangját Michelle -, tudod, amikor az exed
bejött. – Oscarnak még mindig nem számoltam be a jelenetről. Lopva vetek rá
egy pillantást, de épp azt magyarázza, hogyan kell feldarabolni egy galambot, és
ennél kevesebb érdeklődést nem is tanúsíthatna irántam.
– Az a tökből készült kaja az utolsó szálig elkelt.
– Tényleg! – csapok a homlokomra. Aztán visszaemlékezem arra a jéghideg
horrorra, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy Rachel a legnagyobb
rajongója. – Igazad van, azt újra megpróbálhatnánk.
De persze nem ragadhatok le az első számú lehetőségnél. Ehelyett
rögeszmémmé válik a gondolat, hogy ha csak egy kicsit jobban megerőltetném
az agyam, beugrana a tökéletes fogás, Elizabeth David és Nigel Slater afféle
szerelemgyereke. Különböző variációkat próbálgatok, és annyira belemerülök,
hogy fel sem tűnik Oscar távozása. A beérkező rendelések alapján nyilvánvaló,
hogy az ebédidő meglehetősen kaotikus, de nem merészkedek ki a vendégtérbe,
hogy a saját szememmel is lássam. Az az utolsó hely, ahol lenni szeretnék.
Úgy öt körül elindulok, hogy a legütősebb három javaslatomat bemutassam
Oscarnak, de az irodájához közeledve az üvegen keresztül kiszúrom Lydiát. De
legalább nem az asztal szélén csücsül csábítóan. Oscarral szemben foglal helyet,
az arca komoly. Oscar a jegyzetfüzetébe temeti a fejét. Az egész jelenet
kísértetiesen emlékeztet a ma reggeli próbálkozásomra, hogy szóra bírjam.
Lassan hátrafelé araszolok, hálálkodva a viharvert régi Converse-emért: ahogy
azt minden valamirevaló kém tudja, a tűsarkút nem lopakodásra tervezték.
A folyosó feléig jutok, amikor meghallom az üvöltést. Annyira mély és erőteljes,
hogy szinte nem is emberi. Az asztal hatalmas robajjal feldől, és az ajtó
kicsapódik. Lydia vörös arccal kirohan.
– Azonnal gyere vissza! – ordítja Oscar. – Ne merészelj kisétálni innen!
– Rád hagyom – sziszegi Lydia, amint elsöpör mellettem az étterem irányába. –
A tiéd.
Oscar utánaveti magát, és megpróbálja megragadni a karját, de Lydia olyan
gyorsan szedi a lábát, amennyire csak a tűsarkúja engedi. Hálistennek, az
étterem üres, mert a válogatott szidalmak, amik elhagyják a száját, bőven
elegendőek lennének ahhoz, hogy lecsukják. Utánairamodom. Mielőtt utolérné
Lydiát, a nő már bevágódott egy taxiba, és az orra előtt becsapja az ajtót. Oscar
földbe gyökerezett lábbal áll a járdán. Odamegyek hozzá, felvértezve magam a
várható epés folyamra.
– Oscar? Oscar, mi történt?
Lassan megfordul, az arca hamuszürke. Átölelem, és érzem, hogy az egész
testében remeg. A dühét mintha kiszippantották volna belőle. Némán
kapaszkodik belém.
– Drágám, beszélj hozzám. Mi történt?
Mintha egy aprócska kis szigetet alkotnánk a város forgatagában. Autók
tülkölnek és sivítanak el mellettünk, míg a szemellenzős ingázók a könyökükkel
taszigálnak félre minket, elkeseredett igyekezetükben a metró felé. Mi csak
állunk összekapaszkodva. Nem tudom, mit tegyek, várom, hogy végre mondjon
valamit. Végül lazítok az ölelésemen, felnézek rá, és döbbenten látom, hogy az
arcán csorognak a könnyek.
– Gyere, menjünk be. Vagy mégsem – teszem hozzá, mert eszembe jut, annak
milyen hatása lenne. – Menjünk át az út túloldalára.
Van egy kis talponálló a sarkon, amit mindig zsúfolásig töltenek az egyenöltönyt
viselő, szürke arcú pasasok. Leültetem az egyik asztalhoz a sarokban, remélve,
hogy senki nem fogja felismerni. Ha valaki most odamenne hozzá, hogy asztalt
foglaljon az éttermébe, attól félek, nekiugrana. Vagy nem. Talán egyáltalán nem
is ismerem őt. Rendelek neki egy kupica brandyt, magamnak pedig egy pohárral
a legkevésbé visszataszítónak kinéző fehérborból. Letelepszem mellé, és a
kezem az övére fektetem.
– Kérlek, mondd el. Nem tudok segíteni, ha nem beszélsz róla.
– Elhagy – feleli, én pedig igyekszem felfogni a szavai jelentését. Hiszen már
elhagyta, nem? Kábé egy éve külön váltak. – Angusnak fog dolgozni. – Olyan
erővel szorítja az üres poharát, hogy attól félek, összeroppantja.
-Ó, Oscar...
– Mint kiderült, Angus már hónapok óta próbálja átcsábítani. Azt akarja, hogy ő
legyen az egész étteremlánc menedzsere.
– Vagyis Lydia már régóta tervezi?
– Nem, először visszautasította az ajánlatot, de amikor megtudta, hogy mi együtt
vagyunk... úgy érzi, az orra alá dörgölöm. – Örömtelen mosollyal odakoccintja a
poharát az enyémhez. – Gratulálok, Halas Lány, igazad volt.
Persze hogy igazam volt. Mondjuk, most azt kívánom, bár ne lett volna. A válás
nem olyan, mint a gyerekmesékben, az emberi szív ennél jóval kuszább szerv.
Elég csak az arcára nézni, nyilvánvaló, hogy a bánat faltörő kosként taglózza le.
Az ember halogathatja egy darabig, de nem menekülhet előle, és az egyetlen kiút
a rajta keresztülvezető út.
– Annyira sajnálom! Tudom, mennyire fájdalmas. – Vékonyjégen
egyensúlyozok, mivel tudatában vagyok, menynyire elbagatellizáltam a Dom
iránti érzelmeimet az egész kapcsolatunk alatt. Látom rajta, hogy igyekszik férfi
módra kemény maradni, és legszívesebben megkérném, hogy ne tegye, csak adja
meg magát az érzéseinek. De félreértem. Nem erről van szó.
– A versenyt akár elveszettnek is tekinthetjük – szólal meg. – Az éttermi rész
legalább olyan fontos, mint az ételek, szóval nekünk annyi.
– Johnny zseniális, ő majd...
– Ne is említsd annak a szarházinak a nevét. Ő is megy Lydiával.
– Micsoda? Nem hiszem el, hogy a felmondási idő letöltése nélkül...– Oscarra
pillantok. – Csak nem? – szörnyülködök el, ahogy eszembe jut, milyen
erőszakos hangulat uralta Lydia távozását. Hát persze, hogy Oscar kipaterolta – a
büszkesége nem hagyott teret a logikus gondolkodásnak.
– Nem hagyom, hogy az az áruló ribanc ezek után még betegye a lábát az
éttermembe. Már csak az ügyvédeimtől fog hallani rólam.
– De nem, drágám, gondolnod kell Tallulah-ra is. Tudom, hogy nehéz, de amikor
lecsillapodtak a kedélyek, igyekezned kell civilizált viszonyban maradni vele.
Már most is meg kell próbálnod, a lányod amúgy is elég rossz passzban van.
– Kedvesem, tudom, hogy jót akarsz, de ha nevelési tanácsra van szükségem,
akkor megkérdezek egy szülőt.
Ne veszítsd el a hidegvéred!, figyelmeztetem magam. De olyan rohadtul dühítő,
hogy lényének egy részét elzárta előlem, mert annak megértéséhez túl naivnak
ítél. Átfut az agyamon, hogy emlékeztetem rá, én magam is voltam kamaszlány,
és ez már önmagában is biztosít némi rálátást a dologra, de nincs értelme.
– De legalább a partid sínen van.
– Oké, ennyi! – Lecsapom az asztalra a poharamat. – Nem hagyom, hogy a
kukába dobd ezt a versenyt! – Lydiát akarja megbüntetni, vagy azért viselkedik
így, mert képtelen bevallani, hogy fájdalmat okoztak neki? Lényegtelen, doktor
Amber Freudnak most nincs ideje lélekelemezni: a gyakorlati követelményekre
kell koncentrálnom.
– Johnnyval mindig is jó cimbik voltunk, hadd próbáljam meg észhez téríteni.
Maga a rendesség mintapéldánya, nem tudom elhinni, hogy ne húzna ki minket a
csávából. Hajói tudom, ma szabadnapos, de majd felhívom.
Oscar lázadozni szeretne, de túl nyomorultul érzi magát.
– Oscar, azt imádom benned, hogy hiszel magadban, és a munkád a
szenvedélyed. A beszéd, amit a konyhában elődtál, csodálatos volt, és tudom,
hogy komolyan gondoltad. Zseniális vagy, és ezzel Angus is tisztában van, ezért
mozgat meg mindent, ami a hatalmában áll, hogy tönkretegyen. Ha megnyered
ezt a versenyt, abba belepusztul.
Oscar rám néz, a vonásaiba még mindig mély árkokat váj a bánat. Ez kábé
olyan, mintha Dom kiköltözése után, nem is tudom, mondjuk meg kellett volna
nyernem a női teniszdöntőt Wimbledonban.
– Akkor indulj – mondja, és most először néz rám igazán. – Mire vársz?
Átölelem az óriási, merev testét. – Te csak foglalkozz a konyhával, én elintézem
a többit – mondom.
Bezárkózom az irodába, de úgy döntök, a mobilomról hívom fel Johnnyt. Ha
meglátná a munkahelyi számot, még azt hinné, hogy Oscar keresi, és ki az az
őrült, aki beszélni akarna vele? így azonban már a második csörgés után felveszi.
– Halló? – Valószínűleg nincs elmentve a számom a telefonján. Veszek egy nagy
levegőt.
– Johnny, itt Amber. Hallottam, hogy itt hagysz minket.
– Aha – feleli jéghideg hangon. Azt kívánom, bárcsak lenne egy időgépem, ami
visszarepítene azokba az időkbe, amikor mást sem tudott, mint kacsintgatni
körülöttem.
– Nagyszerű lehetőségnek hangzik. Nem azért hívlak, hogy megpróbáljalak
lebeszélni róla, csak arra kérlek, könyörgök, hogy ne hagyj el minket a verseny
előtt. Csodálatos munkát végeztél itt, ez lehetne mindennek a csúcspontja.
Kérlek, Johnny, ne szúrd el ezt nekünk.
A csend mintha az örökkévalóságig tartana. Túl messzire mentem, még azt
hiheti, hogy érzelmi zsarolással próbálkozom.
– Amber, elárulnád nekem, mikor változtál át Lady Machbethté?
– Tessék?
– Jól hallottad. Állandóan azzal jössz, hogy „nekünk”, meg „számunkra”. És
még csodálkozol, hogy Lydia úgy érzi magát, ahogy? Épp elég szar volt az,
amikor embereket tettél lapátra.
– Johnny, Mattét muszáj volt jelentenem Oscarnak, Tallulah még csak tizenhat
éves. Te is ugyanezt tetted volna, tudom jól.
– Ó, kérlek, kímélj meg az Amber-féle tízparancsolattól. Hazudtál nekem. Azt
mondtad, még nem állsz készen egy új kapcsolatra, holott egész végig a
főnökkel hemperegtél.
– Amikor randira hívtál, akkor még semmi nem volt köztünk. És tényleg nem
álltam készen...
– Nem mintha ez megakadályozott volna abban, hogy ágyba bújj a góréval, nem
igaz?
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Az, hogy az ujjad köré csavartad Oscart, nem igazán ártott a karrierednek,
ugye?
– Ne merészelj úgy beszélni velem, mint egy szajhával. Oscart szeretem. Te
viszont nem jöttél be. Mióta bún ez?
– Igazad van, nem az. De ne is számíts semmiféle szívességre tőlem. Lydia volt
az, aki felvett a Violetben, és miatta jöttem át ide. Ha ő megy, én is megyek.
Teljesen felesleges tovább csépelni a számat. Udvariasan elköszönök, és átfut az
agyamon, hogy a dühe talán csak egyfajta védekezési mechanizmus. Mi a franc
van a megsértett férfiakkal? Miért nem tudják egyszerűen kifejezni a
fájdalmukat? Ha engem kérdeztek, nem a visszautasított nő, hanem a
visszautasított pasas haragja az, aminél nincs rémesebb. Egy nő átmegy a
barátnőihez, halálra untatja őket a szívfájdalmával, elfogyaszt a saját
testsúlyának megfelelő mennyiségű Bountyt, és megnézi az összes kedvenc Szex
és New York epizódját egymás után, míg végül már úgy érzi, hogy a post-it
címkén kirúgott Carrie Bradshaw szellemét közvetíti. De aztán túlteszi magát
rajta, és képes bizonyos távolságból szemlélni a dolgot. Erről jut eszembe – én
képes vagyok erre?
Dom arca jut eszembe, ahogy ott ültünk a pádon, és azt ígérte, hogy mindig ott
lesz nekem, ha szükségem lesz rá. Talán ideje lenne még most a szaván fognom,
mielőtt Ursula Andress kivillantaná tökéletes cickóit neki. Az ismerőseim közül
ő az egyetlen, akiről tudom, hogy egy katonai hadművelet hatékonyságával
képes lenne elvezetni egy totál ismeretlen éttermet. Úgy meredek a mobilomra,
mintha mágikus ereje lenne. Nem hívhatom fel anélkül, hogy meg ne kérdezném
Oscart.
Oscar már a konyhában van, és olyan ellenségesen ordítozik és kiabál, hogy a
korábbi dicsérő szavai csupán hallucinációnak hatnak. Beráncigálom az egyik
sarokba, és felvázolom neki a tervem. Felvértezem magam a várható
felháborodott kirohanásával szemben, ám a tekintete üveges, és valahova a
távolba réved.
– Rendben, hívd fel. Nem veszíthetem el ezt a versenyt, az nem történhet meg.
Most már az sem érdekel, mibe kerül.
– Oké, rendben – felelem enyhén meghökkenve. Minimum egy túlfűtött vitára
számítottam. Hiszek benne, hogy ez a helyes lépés, de perverz módon inzultálva
érzem magam, amiért a féltékenység szikrája sem lobbant fel benne. Nevetséges,
tudom.
Megpróbálom felhívni Domot, de nem meglepő módon ki van kapcsolva.
Magamban gyorsan átgondolom a dolgot. Ha beleegyezik, akkor át kell variálnia
a beosztását, hogy holnap este szabad legyen, és akkor jobb, ha minél előbb
szólok neki. Megragadom a kabátomat, és kisprintelek az ajtón, miközben
minden erőmmel azon igyekszem, nehogy túlanalizáljam az ügyet. Amber Freud
elhagyta az épületet.
Csak akkor szorul össze a gyomrom, amikor már a Piccadillyn loholok. A
szakításunk óta minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a Marquesst,
és a Ritz-beli teázásokra való meghívások rejtélyes elmaradozása azt jelenti,
hogy eddig egész jól csináltam. Már látom az étterem fényeit, és a cilinderes
portást, aki egy laza mozdulattal inti le a taxikat a jóllakott vendégeknek.
Gyönyörű ez a hely, és sok emléket idéz. Ó, te jó ég. Mi van, ha Rachel itt van?
Maga a gondolat szinte elég ahhoz, hogy sarkon forduljak, de kényszeredetten
továbbmegyek, miközben olyan szigorú szavakkal illetem magam, mint
korábban Oscart. Az elkövetkező huszonnégy órában csakis a versenyre szabad
összpontosítanom, és durván annyi érzelmet engedhetek meg magamnak, mint
egy robot. Csak a verseny után kezdhetem el helyreállítani az oly hőn áhított
lelki egyensúlyt: hazamegyek, emlékeztetem magam arra, hogy nemcsak séf
vagyok, hanem a szüleim gyermeke is, végre elgondolkodom azon, mit is jelent
a válási papírok elküldése, és nem csupán a Kit-Kat kétes gyógyító erejére
támaszkodok. De ott még nem tartunk.
Odaérek az ajtóhoz, és felötlik bennem, milyen ápolatlanul nézhetek ki.
Szerencsére a portás felismer.
– Szia, Shaun – mondom, és átfut az agyamon, vajon mennyit tud rólunk.
– Amber! – köszönt, és az arca kigyúl. – De jó látni téged! Gyere csak be.
– Imádom Shaunt, szó szerint imádom.
A Marquess valóban fényűző, magas mennyezettel, csodás megvilágítással.
Olyan, mint egy nagyméretű, ódivatú, európai bisztró, zsúfolásig tömve
kékvérűekkel. A zsongás szinte fülsüketítő. Kerek asztalok sorakoznak egymás
mögött, ameddig a szem ellát. A recepciós pultnál lefékezek.
Egy új spiné van szolgálatban, aki lenéző pillantással méri végig a robogóbarát
pufi dzsekimet.
– Jó estét, hölgyem. Van asztalfoglalása?
Megdermedek. Az idegesség, amit eddig próbáltam elfojtani, most teljes erővel
hatalmába kerít. Lehet, hogy öntelten és nevetségesen hangzik, de szentül meg
vagyok győződve arról, hogy itt mindenki tisztában van vele, hogy a férjem
elhagyott.
– Én... ööö... – de még mielőtt a dadogásom a tetőfokára hágna, megjelenik
mellettem Shaun.
– Ő Amber, Dom felesége. Megkeresnéd neki Domot?
Annyira hálás vagyok neki, hogy majdnem elbőgöm magam. Behúzódom a
barátságos kis bárba, és egy számomra megengedhetetlenül borsos árú jéghideg
Chablist szorongatva várakozom. Várom Domot. Tűkön ülök, a szemem folyton
az ajtóra téved. Mi van, ha nem akar látni? Lehet, hogy épp most beszél rá
valakit, hogy jöjjön, és gyengéden közölje velem a hírt. Végül is, most, hogy a
válási papírokat aláírtam, már nem kell megjátszania a szerető hitvest.
Igyekszem elhessegetni a paranoiát. Amikor már sikerült annyira elfojtanom,
hogy egy vékonyka ér maradt csupán, feltűnik egy csinos pincérnő. Inkább
bizarrul csinos, mint dögösen. Hatalmas, vastag szemüveg keretezi átható
pillantású, zöld szemét, sötét haja vesztes csatát vív a csatok garmadája ellen,
melyek igyekeznek összefogni a göndör fürtjeit. Alapjában véve úgy fest, mint
Maggie Gyllenhaal és Annié Hall egy személyben: nem csoda, hogy Dom
felvette.
– Amber? – kérdi, és leplezetlenül végigmér. Nem olyan undok módon, inkább
csak kíváncsian, szóval igyekszem nem a szívemre venni.
– Aha.
– Dom elnézésedet kéri – a szívem elszorul. – Jönni fog, amilyen hamar csak
tud. – Aranyos, ártatlan arca kigyúl. – Néhány hiperkritikus ruszkival van épp
elfoglalva. Tudod, hogy megy ez. – Kedveli Domot, hasít belém, de képtelen
vagyok rá haragudni – mintha az ember Bambit akarná gyűlölni.
– Köszönöm – felelem. A szomorúság letaglóz. Miért kellett idejönnöm?
Színtiszta emberbaráti szeretetből tettem, vagy valami kifogást kerestem, hogy
még egyszer utoljára lássam, mielőtt végleg elszakadunk? Akárhogy is,
látványosan visszafelé sült el a dolog. Nem vagyok elég kemény ahhoz, hogy
végignézzem, amint az élete nélkülem folyik tovább, annak ellenére, hogy a
sajátom is, köszönöm szépen, egész jól alakul. De már itt is van, kifulladva,
kipirulva. Megköszöni Maggie Hallnak a segítséget, aki örömében elpirul. Dom
odalép hozzám, és arcon csókol.
– Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?
– Dom, ne haragudj, hogy így hívatlanul rád törtem, de nem tudtam, ki másnak
szólhatnék – hadarom.
– Mesélj el szépen mindent a te hátborzongató Quentin bácsikádnak – mondja,
és a kezét a térdemre helyezi. Ez egy régi, közös poénunk a Híres ötök
könyvsorozat nagybácsijáról, aki vagy totál dilinyós volt, vagy pedofil. Azonnal
ellazulok. A közös múlt vagy megöli az embert, vagy meggyógyítja, ez már
biztos. Elmesélek neki mindent, egészen Steak Mac árulásáig, aztán hagyom,
hadd gondolkodjon a kérésemen. Elfordul, és kinéz a Piccadillyre, ujjai a
poharam szárával játszadoznak.
– Szóval alapjában véve azt kéred tőlem, hogy mentsem meg a fiúd irháját?
– Dióhéjban, igen.
– Költői igazságszolgáltatás, nem igaz?
– Dom, azt mondtad, számíthatok rád, ha bajba kerülök, és tudom, ezt úgy
értetted, ha benn ragadok egy égő épületben, vagy mondjuk épp belefulladok a
Loch Ness-i tóba – ferde pillantást vet rám -, de ha úgy vesszük, tényleg benne
vagyok a slamasztikában. Olyan keményen dolgoztunk ezért a versenyért,
iszonyú lenne, ha már azelőtt véget érne, mielőtt még elkezdődött volna. És ott
van Marsha partija is, ami igazi rémálom. Ha legalább azt lemondtam volna
korábban, akkor...
– Örülök, hogy nem tetted – vág közben lágyan Dom.
– Mindig is kedveltem Marshát.
– Ugye?! Nézd, ez a legutolsó dolog, amit kérek tőled. – Megint elönt a
szomorúság. Szeretném az érzelmi zsarolás árnyékát is elkerülni, de gyanítom,
hogy a cocker spániel szemem már megtette a hatását. Hosszú szünet.
– A helyzet az – mondja Dom -, hogy beadtam a felmondásom, így könnyebben
szabadulok innen.
– Tényleg felmondtál? – hitetlenkedem, és igyekszem nem gondolni azokra az
Ursulákra és Maggie-kre, vagy arra a kismillió bigére, akik keresztezni fogják az
útját.
– Bizony. Egy hónap, és már itt se vagyok. Épp egy buzgómócsingot tanítok be a
helyemre, aki leharapná a kezem egy extra műszakért. – Elhallgat. – És ennél
sokkal többel tartozom neked. Sokkal többel.
– Szóval megteszed?
– Még szép – mondja, és megrázza a kezem. Parolázik velem! Bár nem kellene
panaszkodnom. A sikerhez vezető út végtelenül egyszerűbbnek bizonyult, mint
vártam, ám a végkifejlet hagy némi kívánnivalót maga után. Természetesen
énem egy része arra vágyik, hogy összemarakodjanak értem, mint két medve,
hogy férfias mellkasukat döngessék, de igazából nem ez a fajta csaj vagyok.
Megfordulok, hogy elinduljak, de Dom utánam szól.
– Amber, a papírok...
– Már mondtam, hogy elküldtem őket! – Tudom, hogy ingerült a hangom, de
nem tehetek róla. Azt akarja, hogy a házasságunknak minél előbb vége legyen.
Felfogtam.
– Tudom...
De még mielőtt befejezhetné a mondatot, megjelenik Maggie, és félszegen
megrángatja az inge ujját.
– Dom, ne haragudj, amiért félbeszakítalak. Freddie Flintoff telefonált, szeretne
asztalt foglalni, és szükségünk van rád, hogy egy kicsit átszervezd a
foglalásokat...
Dom alig láthatóan megrázza a fejét, és én végre felfogom, mennyire
mélységesen belefáradt az egészbe. El sem hiszem, hogy egy ilyen felturbózott
repetával fejelem meg az egészet: biztos óriási bűntudatot érez, ezért vállalta el.
Vagy csak biztosítani szeretné, hogy nem okozok semmi problémát a
későbbiekben.
– Mindjárt ott vagyok – fordul a lányhoz a legelbűvölőbb mosolyával, aki
válaszul kivillantja kicsit csálé fogsorát. Miért van az, hogy a csaj minden egyes
tökéletlensége arra szolgál, hogy a bájosságát még jobban kiemelje? – Bocs,
Amber – mondja Dom, és futólag megpuszilja az arcom. – Ha minden jól megy,
akkor ötkor találkozunk. Hívlak, ha valami probléma adódna.
– Kösz – mondom, de addigra már el is tűnt. Lassan felhajtom az utolsó kortyot,
és magam is a távozás hímes mezejére lépek.
Végigballagok a Piccadillyn. Nincs kedvem sietni. Minden olyan zavaros.
Előkaparom a mobilom a dzsekim mélyéből. Pontosan tudom, kivel is kell
beszélnem. Apám a második csörgésre felveszi, a háttérben a The Archers
főcímzenéje hallatszik.
– Tökéletes időzítés! – üdvözöl. – Mostanában nemcsak szörfözőm a neten,
hanem sorozatokat is nézek, a nap minden szakában.
– Király – jegyzem meg, és szinte fürdők a hangja meghittségében. Te jó ég,
annyira hiányzik! – Apa, hazalátogatok.
– Hiszem, ha látom.
– Nem, most komolyan. Amint lezajlik ez a nyamvadt verseny. Átvariálom a
beosztást, és indulok is haza. Már csak negyvennyolc óra.
– Komolyan? – hitetlenkedik.
– Cserkészbecsületszavamra!
– Azt a Retford fickót is hozod?
– Ralphnak járt el a szája?
– Hát, amikor elmesélted anyádnak... nem akartunk zavarni, de aggódunk érted,
kiscsillag.
Kiscsillag. Utoljára akkor hívott így, mikor még nem értem fel a barbecueig.
Tényleg nagyon aggódhat.
– Ne izgulj, apa. Szeret engem. És nagyon kedves hozzám. – Az idő legnagyobb
részében, de most nincs idő kitérni a záradékokra. – Lehet, hogy elhozom
magammal.
– Megpróbálom magam elé képzelni Oscart a kerek konyhai asztalunknál ülve, a
drága dzsekije hanyagul a szék támlájára vetve. Valahogy kirí a környezetből.
– Csak ennyit akartam tudni. – Elhallgat. – Na, nem igazán ennyit, ennél jóval
többet szeretnék, de azt majd akkor, amikor ideértél. Lefoglaljam a jegyed? Most
azt is el tudnám intézni.
Hallom a sóvárgást a hangjában, jövetelem bebiztosításának szükségét. Nehéz
szülőnek lenni. Amíg a gyerekeid picinyek, addig egy rocksztár vagy, te vagy
számukra minden, de mielőtt észbe kapnál, az erőegyensúly vadul eltolódott a
másik irányba. Hirtelen már nem te vagy az, aki megszabja a napirendet, és öt
perc nyugalom után áhítozik. Ehelyett mindent megteszel, hogy rávedd őket,
töltsenek egy kis időt veled – kenyérmorzsákból kis ösvényt formázol a
mézeskalács házikód felé.
– Nem kell, köszönöm. Becsületszavamra, ígérem, hogy jövök. De most
szükségem lenne a segítségedre.
Elmagyarázom, miféle kulináris kihívással nézek szembe. Azt kívánom, bárcsak
elmesélhetném neki a többi dolgot is, de tudom, hogy a fiaskó hallatán csak
kétségbeesne. Jobb, ha az egyszerűség kedvéért kizárólag a cukkinire
koncentrálunk.
– Tartsd egy kicsit – mondja, és hangosan elkezdi lehúzkodni a receptkönyveket
a polcról. – Találunk rá megoldást.
Leülök egy padra, és hagyom magam a kihívásba belemerülni. Úgy
passzolgatjuk egymásnak az ételneveket, mint Lennon és McCartney, csak mi
akkordok helyett hozzávalókkal dobálózunk. Néha-néha elbambulok, és a
hanglejtésére koncentrálok, nem is arra, amit mond. Régóta nem éreztem magam
ilyen közel hozzá. Végül aztán sikerül rábukkannunk a tökéletes megoldásra,
amit elég rafináltnak gondolunk ahhoz, hogy lenyűgözze a bírákat, de elég
letisztult és egyszerű ahhoz, hogy beleilljen a Ghustóra jellemző ízvilágba. Nigel
Slater egyik kreálmányának az átértelmezése, sütőtök kenyérmorzsában, chilivel
és naranccsal, enyhén marokkói jegyeket idézve.
– Isteni – jegyzi meg apa elégedetten. – Ezzel tutira leveszed őket a lábukról.
– Gondolod, hogy megvan benne az a bizonyos „aztajómindenit!” faktor?
– Hirtelen elfog a kétség.
– Meglesz, ha te készíted el.
– Nagyon elfogult vagy! – jegyzem meg nevetve.
– Igazad van, az vagyok – ért velem egyet. – De ez nem jelenti azt, hogy nincs
igazam.
– Kösz, apa – mondom. – Jesszusom, már egy órája lógok veled a telefonon!
– Számodra mindig van egy órám – mondja, majd egy kis szünetet tart. – És
bárhogy is alakuljon ezzel a Retford fickóval, és bárhogy is volt Dommal, te
több vagy, mint egy férfi tartozéka, ezt soha ne feledd. Mindnyájan egyedül
születünk és egyedül is halunk meg. Te önmagad vagy, méghozzá egy nagyon is
kedves ember.
– Azért ez egy kicsit lehangoló, nem?
– Ez az igazság. Mindenkinek csak a javára válna, ha észben tartaná, és nem
várná el, hogy valaki más tegye boldoggá.
Érzem, hogy könnyek fojtogatnak. – Én nem voltam kedves, apa, egyáltalán
nem. Szörnyű voltam, elhanyagoltalak titeket. De ez mostantól másképp lesz.
Megváltozom.
– Természetesen örülnénk, ha gyakrabban láthatnánk, de azért még nem kell
megváltoznod. – Megint elhallgat, és valószínűleg anyámra és rám gondol. –
Persze, azért jó lenne, ha pár dolog irányt váltana.
– így lesz, ígérem – teszem hozzá nyomatékkal.
– Rendben, bogárkám – mondja, és érzem, hogy nem akar ennél mélyebbre
menni. – Nos, akkor főzz úgy, mint egy maestro, és aztán azon nyomban ugorj
fel egy észak felé tartó vonatra. Lélegzet-visszafojtva várjuk az érkezésed.
– Köszi, apa – mondom. Az ujjaim a mobilom köré fagytak. – Hamarosan
találkozunk!
*
Mindig is úgy terveztem, hogy a verseny előtti éjszakát Milly lakásában
töltöm – eltökélt szándékom, hogy nem fogok suttyomban kiköltözni, nem
fogom hirtelen elhanyagolni, csak mert van egy pasim -, és meglepetésemre
Oscar nem ellenkezik. Talán neki is szüksége van némi térre, hogy a sebeit
nyalogathassa, és olyan időszakain merengessen, melyeknek határozottan nem
voltam még részese. Az agyamban, mint a kaleidoszkóp darabkái, úgy
kavarognak a képek: Oscar sebzett arckifejezése, amikor Lydia kiviharzott, és
még mielőtt feldühödött volna, meg az a pillanat, amikor a nevén szólított. Ha
még mindig érzett iránta valamit, akkor a távozása vajon felrázza majd annyira,
hogy tovább már nem tagadhatja? Az elképzelés, miszerint nyitott könyvként
tudok olvasni a lelkében, mostanra már meglehetősen naivnak bizonyult. A
temetőkkel kapcsolatban az a helyzet, hogy az ember sohasem tudhatja, mit rejt
a homály.
Persze már kora hajnalban felébredek. Milly a fürdőben készülődik, és közben a
reggeli híreket hallgatja.
– Hogy áll a Dow Jones? – érdeklődöm, ahogy még vizesen előbukkan.
– Ne cukkolj! – vág vissza. – Teszek fel kávét.
Még ennél is többet tesz: készít nekem pár pirítóst, és meg is keni őket
lekvárral, mintha én lennék Paddington maci.
– Fenn kell tartanod az energiaszintedet. Nagy nap ez a mai. O, majd
elfelejtettem. Képzeld, Marsha küldött egy e-mailt, melyben meghívott a
partijára.
– Tényleg? – hüledezem. – Úgy értem, nahát! – Igyekszem leplezni a
döbbenetem.
– Tudom, én is meglepődtem. Mit is írt? – Milly ügyetlenül keresgél a
zsírúj BlackBerryjén. – „Mivel most már te is része vagy a Ghustófamíliának, és
nagyon is része az Amber baráti körének, megbocsáthatatlan
bűn lenne lehagyni téged a listáról.” – Milly félrebillentett fejjel újra
elolvassa a mondatot. – Üdvözlettel, és a többi... Miért ír mindig úgy, mintha
egy hivatalos szöveget fogalmazna?
-Ő már csak ilyen. Mindenesetre nagyszerű, hogy ott leszel. – És tényleg
örülök, főleg, ha kibírja, hogy ne üsse bele az orrát az étterem működésébe a
verseny közepén. – És nem te leszel az egyetlen váratlan vendég... – Milly
alig akarja elhinni, hogy Oscar nagylelkűen engedélyezte, hogy Dom betegye
a lábát a birtokára.
– Aggódnom kéne? – kérdem, és a paranoiám teljes erővel visszatér. –
Gondolod, hogy ez azt mutatja, hogy nincs is annyira oda értem?
– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – nyugtat meg Milly. – Csak tisztában
van vele, hogy az élet megy tovább, és mindent el kell követnetek a siker
érdekében. Ez az egyik oka a zsenialitásának. – Tekintete a messzeségbe
réved, ahogy elmereng Oscar színtiszta géniuszán. A napnál is világosabb,
hogy belezúgott. Furcsa módon egyáltalán nem zavar: kábé annyi az esélye,
hogy lép is valamit az ügyben, mint a Cary Grant rögeszméje esetében (ő
pedig már rég föld alatt pihen).
– Te is odáig vagy az elsöprő energiájáért, nem igaz?
– A-ha... – nyögöm. Most érzem csak igazán, milyen kétélű áldás.
– Ennek ellenére, mindkettőjük egy fedél alatt...
– Ne is mondd! – Nagyot kortyolok a kávémból. – Mi a fenét műveltem?
– Igazi szent vagy, Amber Price. Egy fityula igazán bájosan mutatna
rajtad.
– Jó, de azt az apácák viselik, én pedig határozottan nem vagyok az. – Még
egy utolsó harapás a pirítósomból, aztán indulok is. Az ajtóból még
visszafordulok. – Mils – lélekben megkeményítem magam -, felhívnál, ha
valami hivatalosnak és válási papírnak kinéző dolog pottyanna a lábtörlőmre?
– Persze – feleli, és odalép hozzám. – De tényleg akarsz ma ezzel
foglalkozni?
– Csak nem bírnám elviselni, ha Dom már tudná, hogy kimondták a válást,
én meg nem. El tudod képzelni? „Valaki visszaküldte a vesepecsenyét. Ja, és
további boldog életet neked.”
– Értem, mire célzol – adja meg magát.
– Köszi – felelem hálásan, és itt nem csak a levélátvevő szerepére célzok.
*
Egy babona szerint egy rosszul sikerült ruhapróbát csodás premier fog
követni, és ma úgy döntök, hogy hiszek benne. A Ghustóban totális káosz
uralkodik, a konyhában feszült némaság fogad, és Oscar kiszámíthatatlanabb,
mint valaha. Az étterem kész csatatér. Johnny szánalmasan zöldfülű helyettese
van megbízva az ebédidő levezetésével, és a „még a fingba is belebotlik”
közelről sem fedi bénaságának fokát. Ide-oda rohangálok a konyha és a
vendégtér között, igyekezvén feleleveníteni mindazt a tudást, amit egy főpincér
mellett eltöltött évek során nyer az ember, és egymás után próbálom
lecsillapítani a vendégek felborzolt idegeit. A nap folyamán igyekszem nem
görcsölni azon, hogy Dommal fogom tölteni az egész estét, és mire megérkezik,
a megkönnyebbülés minden más érzést kisöpör az agyamból. Beszámolok neki
Stephen tökéletes alkalmatlanságáról (mely tényt mind ez idáig sikerült
eltitkolnom Oscar elől), és hagyom, hogy átvegye a parancsnokságot az
ideiglenes csapata felett.
– Várj egy pillanatot – nyúl utánam, és megragadja a karom. – Jól vagy?
Gyerünk, vegyél egy mély levegőt. Menni fog.
– Gondolod? – kérdem. – Az emeleten Marsha partija. A konyhában
mindenki úgy kezel, mintha én lennék Lady Macbeth. Ja, és van még egy
sütőtök specialitás, mely az én nevem alatt fut, és valószínűleg
legszívesebben inkább nem készülne el.
Dom gyengéden megfogja a kezem, és tenyérrel felfelé fordítja. – Nézd,
nem vérzik – jegyzi meg lágyan. – Minden rendben lesz. Én formába hozom
ezt a csürhét, aztán felmegyek, és ott is elrendezem a dolgokat. A fél szemem
mindig ott lesz.
– Rendben, ugyanis Tomasz lengyel hadseregét úgy béreltem fel, hogy
semmiféle kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezem az alkalmasságukat
illetően. – Hirtelen tudatára ébredek az érintésének, és kihúzom a kezem a
szorításából. Elfordul, és összeüti a tenyerét, hogy felhívja magára a csapat
figyelmét.
– Kis figyelmet kérek! Zűrös huszonnégy óra áll mögöttetek, és semmi
okotok megbízni egy utcáról betévedt jött-mentben. – Nevetgélés. Jól indul a
dolog. – De szükségem van az együttműködésetekre. Ambertől úgy
hallottam, hogy zseniálisak vagytok, és ha van valami, amit tudok erről a
csajról, az az, hogy mindig igazat mond. – Bánatos pillantást vet rám, én
pedig halványan visszamosolygok rá. Nem lett volna szabad idehívnom. Csak
még szomorúbbá tesz, és a szomorúság most egy olyan luxus, amit nem
engedhetek meg magamnak. – Ez a verseny legalább annyira rólatok is szól,
mint a konyháról. Gyerünk, mutassuk meg nekik, hogyan is csinálják ezt a
profik.
A beszéde láthatólag elérte a kívánt hatást, annak ellenére, hogy
tartózkodott mindennemű rémisztő fenyegetéstől és a testi fenyítés kilátásba
helyezésétől, melyek Oscar lelkesítő beszédeit szokták tarkítani. A pincérek
újult energiával állnak neki megteríteni az asztalokat és átvenni a napi
ajánlatokat. Amikor Oscar megérkezik, egy zsongó méhkasba ront be. Olyan
erővel löki be a lengőajtót, hogy majdnem kiszakad a zsanérból. Vészjósló
tekintettel méri fel a forgatagot. Odalépek hozzá.
– Hadd mutassalak be – mondom ügyetlenül. Sajnos nem volt időm
előkészíteni a terepet, nem tudtam óvatosan kitapogatni, hogy érez az
egésszel kapcsolatban. Én személy szerint utálnám, de én nem ő vagyok.
– Bizonyára te vagy Dom – mondja, és előrenyújtja a kezét, akár egy
fegyvert.
– Igen, így van – feleli Dom, és határozottan megrázza Oscar kezét. – A
hírneved megelőz.
Oscar gyanakvó tekintetet vet rá. – Kösz. És hálás vagyok, amiért ma este
kisegítesz minket. Szorult helyzetben voltunk.
Tusé. Ugrásra készen egymásra merednek, de aztán láthatólag
meggondolják magukat. Ahogy Oscar elfordul, észreveszek egy gunyoros
mosolyt az arcán, és szinte biztos vagyok az okában. Tudja magáról, hogy
szexi, és ez a tudat meghatározza, hogyan viszonyul a világhoz, míg Dom...
nos, ő Dom. Bizonyos vonások véletlenszerű kombinációja, melyek egy
egész váratlan összhatást eredményeznek. De ha Oscar le akarja fitymálni,
annál jobb.
Amint Oscar eltűnik, megjelenik a színen Marsha. Döbbenten mered
Domra és rám. Azon ritka pillanatok egyikének lehetünk szemtanúi, amikor
Marsha nem bír megszólalni.
– Bonyolult – legyint Dom. Megborzongok. Tényleg annak érzi a
szituációt? És csak az önző énem kívánja így, vagy valami hasonlóképpen
bonyolult érzés áll a háttérben? – Amber majd elmagyarázza. Elvehetem a
kabátodat?
– Rég nem láttalak – veti oda Marsha hidegen. – Érthető okokból, ugye. –
Gyanakodva bámul Domra, és szorosabbra húzza magán a kabátját. Semmit
nem óhajt a felügyeletére bízni. Odalépek hozzá, megölelem, és igyekszem
megtörni a jeget.
– Hihetetlen módon képesek vagyunk annyira felnőttek módjára
viselkedni, hogy ugyanazon a héten, amikor elváltunk, Dom beugrott, hogy
kisegítsen minket. Ha nem mardossa annyira a bűntudat, a partid valószínűleg
visszakerült volna a Tiger Tigerbe. – Egy kis mosolyt küldök Dom felé.
Tudatában vagyok annak, hogy taktikázom. Be kell fejeznem. Könyörtelenül
csakis az este szakmai részére kell koncentrálnom – csakhogy így szinte
lehetetlen befalazni magam. Marsha lassú, elcsigázott mozdulatokkal kibújik
a kabátjából. Vagy talán csak vonakodik a szemünk elé tárni mustárszínű
szalagavatós-kinézetű ruháját, melyhez csípőt kiemelő fodrok, és egy Pán
Péter stílusú gallér is tartozik. Most komolyan, úgy fest, mintha kifosztotta
volna Ann Widdecombe gardróbját.
– Csodásán nézel ki – füllenti Dom. – Amber ma este Oscar rabszolgája –
éles pillantást vetek rá, de nem fordul meg -, úgyhogy majd én felvezetlek az
emeletre és eligazítalak.
– Öt percre felugrok veletek én is – közlöm, miközben tudom, hogy ezzel
megszegem az Oscarnak tett ígéretem. De öt perc még nem a világ vége, nem
igaz? Feltrappolunk az emeletre, ahol Tomasz vidám csapata fogad minket.
Illetve, csapatról szó sincs. Csupán ketten vannak, bár biztosítanak róla, hogy
egy órán belül még két ember várható, amint végeznek a munkahelyükön.
– Pompás – jegyzi meg Dom teli önbizalommal, mire Marsha idegessége
egy kicsit enyhülni látszik. Peter érkezése tovább enyhíti az aggodalmát, aki
pont akkor nyújtja felém a kezét, amikor odahajolok, hogy megpusziljam.
Dom kiosztja a feladatokat a személyzetnek, beállítja a fényeket, miközben
nyugalmat és összeszedettséget sugároz.
– Vissza kéne mennem – súgom neki. – Gondolod, hogy minden rendben
lesz velük?
Tökéletes párt alkotnak.
– Nem ők! A pincérekre céloztam.
– Ha megérkezik a másik kettő is, nem lesz gond.
– De ha...
– Azzal a problémával majd akkor foglalkozunk, ha aktuális lesz – feleli
erre Dom. – Indulj! Néhány kulináris csoda előállítása vár rád.
– A csoda egy kicsit túlzás.
– Ahogy akarod. Akkor néhány kulináris középszerűség elkészítése vár
rád.
Akaratom ellenére elnevetem magam. Hálás vagyok, amiért egy pillanatra
sem érzem élet-halál kérdésnek a versenyt. Már épp indulnék, amikor feltűnik
Marsha nővére, az idegességtől kipirultam És ki hibáztatná? Egy sivító bébi
fickándozik a karjában, aki nemrégiben egy kiadós rókaprémmel egészítette
ki az anyja fekete bársony ruháját.
– Annyira sajnálom – szabadkozik Hannah, miközben megpróbálja
egyidejűleg magához ölelni Marshát és a babát, a hatalmas bébi hordozóval
együtt. – A bébicsősz lebetegedett, és nem bírtam ki, hogy ne legyek itt
legalább a pohárköszöntőn. Nem gond, ha egy kisbaba is jelen lesz? – kérdi
tőlem, miközben a pici üvöltése eléri a tetőfokát.
– Biztosíthatlak róla, hogy nem probléma – felelem, miközben igyekszem
leplezni a döbbenetemet. Oscarnak azt ígértem, semmi sem fogja megzavarni
az estét, és nem vagyok benne biztos, hogy egy visító kisbaba nem minősül
zavaró tényezőnek. A baba vörös arcára pillantok, szája követelőző „Ó’-ra
tátva, aprócska tüdejét majd kiüvölti tiltakozásában. Dom odalép hozzánk,
kezében egy tálca pia.
– Mi a neve a hölgynek? – kérdi, és a kicsire mosolyog. Honnan tudta,
hogy kislány? A csecsemő talán megérzi, hogy szívélyes üdvözlésben van
része, mert a sírása azonnal elcsitul.
– Allegra – feleli Hannah hálásan mosolyogva. – Istenem, ölni tudnék egy
pohár itókáért.
– Megfogjam a hordozót? – kérdi Dom, és egy poharat nyom Hannah
kezébe. – Ha betesszük ide a sarokba, ki tudja, talán még el is alszik. Hannah
megkönnyebbülve hátradől a kanapén, és amint megnyugszik, a
kicsi is ellazul.
– Gyönyörű kislány – jegyzi meg Dom, és látom a szemében, hogy ezt
őszintén így is gondolja. – Szia, Allegra!
– Szeretnéd felvenni? – kérdi Hannah. – Bocsánat, hadd javítsam ki
magam: az isten szerelmére, könyörgöm, vedd fel!
– Semmi baj – mondja Dom, és a karjába veszi a picinyke testet. – Mennyi
idős?
– Három hónapos.
El kell fordulnom. A dolog iróniája nem marad észrevétlen. Talán jobb lett
volna, ha megmaradok a gyűlölet érzésénél, ha a szörnyeteg oldalát tartottam
volna meg az emlékezetemben. Nem, az borzalmas lett volna, gyűlöltem
volna bemesélni magamnak, hogy egy szar alak, hogy az együtt töltött boldog
évek csak a képzelet szüleményei voltak. A fekete-fehér egy nagyon
megnyugtató látásmód, de mint kiderült, idén a szürke a trendi, legalábbis a
számomra.
Amikor visszaérek, a konyha már teljes gőzzel üzemel. Oscar éles
pillantást vet rám, de odáig azért nem merészkedik, hogy leüvöltse a fejem.
Még negyedóra van hátra a bírák érkezéséig, és gyorsan körbejárom a
munkaállomásokat, hogy megbizonyosodjak róla, egyik fogással sincs gond.
Ez nem az az este, amikor megengedhetnénk magunknak egy újabb
pisztránghadműveletet. Mondjuk, titokban annak drukkolok, hogy fogyjunk ki
az
összes báránynyelvből, amit Oscar feltett az előételek közé. Szeretem a
megalkuvást nem ismerő szélsőségességét, de attól tartok, a bírák
kedvezőtlenül fogadják, ha a vacsorázó vendégek túlnyomó többsége túl
finnyás ahhoz, hogy kipróbálja az ételeinket.
– Te fogsz asszisztálni mellettem – veti oda tömören Oscar. Soha nem
szokott a tűzhely mellé állni, ám a mai este kivételes. – Michelle lesz a felelős
a vegetáriánus ajánlatodért.
– Tetszett?
Felhúzza az orrát. – Az elmondottak alapján úgy hangzik, mint valami
gyerekpempő. Mondjuk az én szememben az összes vegetáriánus kaja az. Azt
kívánom, bárcsak tetszett volna neki, bárcsak ki tudnék belőle facsarni
egy cseppnyi dicséretet. – A kisbabák nem esznek chilit – csupán erre a
csendes, szánalmas visszavágásra telik tőlem, de túlságosan lefoglalja, hogy
előszedje a nyúltetemeket a mélyhűtőből, így meg se hallja, amit mondok. A
bírák végre megérkeznek, teljesen mások, mint amire számítottam. Az
egyikük egy római vendéglős, Giorgio, aki az elmúlt öt évben Angliában élt,
a másik pedig egy jellegtelen, középkorú hölgy, Susan, aki csupán annyi
információt közöl velünk, hogy „egész életét az élelmiszeriparban töltötte”.
Gyanítom, ez valószínűleg annyit tesz, hogy évekig állt a Haribo gyártósora
mellett, mivel a világon semmiféle szenvedélyt nem mutat az ételek iránt.
Gyanakvó tekintettel vizslatja végig a konyhát, és némán mered a különböző
munkaállomásokra, akár egy kísértet. Összességében véve Giorgio sokkal
szívélyesebb.
– Csodás hely – fordul felénk sugárzó mosollyal az arcán. –
Körbevezetnének?
– Örömmel – feleli Oscar. – Bár fenn az emeleten épp egy privát
rendezvény folyik. Esetleg megnéznéd, hogy minden rendben van-e? – kérdi
tőlem, és sötét pillantást vet rám. Istenem, remélem, nincs semmi gikszer
odafenn. Nem valószínű, hogy lepontoznának miatta, de biztosan nem vetne
ránk jó fényt, ha kiderülne, hogy elégtelen számú személyzettel dolgozunk.
– Ó, mielőtt elfelejteném – kezd bele Giorgio -, van egy kis meglepetésünk
az önök számára. Úgy intéztük, hogy az étteremben telt ház legyen, de
néhány asztalnál a saját meglepetésvendégeink fognak ülni. A vacsora után
ők is pontozni fognak, hogy lássuk, hogyan tudják tartani a színvonalat telt
ház mellett.
– Nagyszerű! – Oscar arcán műanyag mosoly. – És hol találták őket?
– Csupa átlagos kuncsaftról van szó. Pont ez benne a lényeg. Az átlagos kuncsaft
remélhetőleg nem dobja ki a taccsot a tányérján
kocsonyaként remegő állati agy láttán. Az egy dolog, ha szakmabeliek
bírálják az embert, na de hogy a vendégek? Mennyivel könnyebb dolga lesz
egy olyan helynek, mint annak az első osztályú olasz étteremnek, akivel
versenyben vagyunk? Oscarnak ugyanez járhat a fejében, mert érzem, hogy
megfeszül, de türtőzteti magát.
– Imádjuk a kihívásokat, nem igaz, Amber?
– Így van! – vágom rá, mintha hirtelen kobolddá változtam volna.
Kimentem magam, és felrohanok az emeletre. Az ajtóban Millybe futok bele.
– Most érkeztél? – tudakozódom.
– Nem, csak kimentem levegőzni egyet. Komolyan, drágám, az embernek
mintha egy akadálypályán kellene átküzdenie magát, csak hogy egy italt
szerezzen.
– Jaj istenem! – nyögöm. Dom bukkan fel mellettünk, és most már ő is
aggodalmasnak látszik.
– Attól tartok, a felszolgálók nem érkeztek meg – tudósít. – Felhívtam pár
embert, de ilyen rövid határidővel...
– Kizárt dolog, hogy lentről bárkit is nélkülözni tudnánk...
– Majd én beugróm – vág közbe Milly.
– Ne légy butus – mondom.
– Szuper! – mondja egyidejűleg Dom.
– Kizárt dolog! – tiltakozom. – Ez őrültség. Milly, te vendégként vagy itt!
– Dolgoztam már bárpultosként a diákszövetségben – magyarázza Milly. –
Képes vagyok rá. Szeretnék segíteni. – Látom az arcán, hogy komolyan
gondolja, és hirtelen elfog a bűntudat, amiért olyan lekicsinylőén kezeltem a
Donald Trumppá való átalakulását. Csak hasznosnak akarja érezni magát.
– Amber, ugyan már, a kétségbeesett idők kétségbeesett lépéseket
igényelnek. – Még egy rahedli vendég érkezésére számítunk. Ehhez pedig
igazán nem kell atomfizikusnak lenni, igaz, Mils? – Pillantása az enyémbe
fúródik, és érzem, hogy megtörik az ellenállásom. Vicces, hogy lényem egy
része még mindig jobban bízik benne, mint bárki másban, míg a másik felem
továbbra is gyanakodva méregeti.
Millynek gyorsan szerzünk egy egyenruhát és egy poharakkal teli tálcát,
aztán kiküldjük a harcmezőre. A fejetlen kapkodás érzete fokozatosan
csendesülni látszik. Marsha megkönnyebbülten elvigyorodik, és
megkocogtatja a poharát.
– Bármennyire is eltér a szokásoktól, szeretnék néhány szót mondani Peter
és a saját nevemben. – Peter büszkén mosolyog, a fény megcsillan retróstílusú
szemüvegén. – Sziszifuszi küzdelem volt megtalálni az igazit, úgy is
mondhatnánk, olyan, mint egy foghúzás. – Udvarias kacaj az egybegyűltek
részéről. – De tudom, hogy mindketten úgy érezzük, nagyon is megérte várni.
– Egymásra mosolyognak, és néhány pillanatra láthatólag megszűnik
körülöttük a világ. – És borzasztóan örülünk, hogy ma este mind itt lehettek,
és osztozhattok a boldogságunkban. Szeretnék még külön köszönetét
mondani a legkülönlegesebb és legeslegjobb barátomnak. – Lisára pillantok,
akinek a pocakja már egész kikerekedett. – Ambernek. – Nekem? Hogy
lehetnék én a legjobb barátja, mikor olyan piszok módon viselkedtem? –
Amber néha olyannak tetszhet, akár egy tűzijáték, amely ugyan csodás
fénnyel sziporkázik, de csak rövid ideig, és évente csak egyszer – itt rám néz,
és mintha némi szemrehányás kúszna a hangjába -, de ennél sokkal-sokkal
több. – Dom feszülten bámulja Marshát – nem érzelgősen, csak intenzíven. –
Az önzetlen barátság látványos megnyilvánulásaként Amber kockára tette a
karrierjét, hogy a mai estét lehetővé tegye a számunkra, és ezért, valamint
nagyon sok másért örökké hálás leszek neki. így hát hadd emeljük a
poharunkat rátok, drága, megbecsült barátainkra!
Atyavilág, kicsordult a könnyem. Nem hiszem, hogy ez beleférne a
nindzsaszerű koncentrációmba. Milly a kezembe nyom egy szalvétát, amivel
gyorsan helyrehozom a szemfestékem, másodpercekkel azelőtt, hogy Giorgio
és Oscar belépne a terembe. Milly gyorsan átnyújt nekik egy határozottan
átlagos Proseccót, de szerencsére az olasz érdeklődése a dekoltázsára
korlátozódik.
– Csak egy aprócska korty – jegyzi meg flörtölve -, mivel dolgozom. Jól
kihasználták a termet – folytatja. – Egy újabb dimenziót kölcsönöz az
étteremnek.
– Én is úgy vélem – ért egyet vele Oscar, figyelmen kívül hagyva az
önelégült mosolyom. A terem valóban csodásan fest. A tűzrostélyban lobog a
tűz, kellemes fénybe vonva a helyiséget, és bár nagy a sürgés-forgás, a
teremben szinte tapintható az öröm. A vendégek Peter és Marsha köré
csoportosultak, és a sarokban egyre magasabbra tornyosul az ajándékok
halma, bár ez még csak az eljegyzési parti. Dom lement a földszintre, aminek
örülök, mert nehezemre esik nem gondolni a saját eljegyzési bulinkra, melyet
egy islingtoni piszkos lebujban tartottunk a tél kellős közepén. A barátaink közül
mi voltunk az elsők, és kényelmetlenül éreztem volna magam, ha egy ilyen
kifinomult estélyt adok. Filléres fehérbort ittunk, biliárdoztunk, és igyekeztünk
visszafogottan viselkedni a zenegép mellett. Egyenlő mértékben
voltam naiv és örömittas – tagadhatatlanul boldog.
Visszatérek a bányába, és úgy párolom a nyulakat és sütöm a májat,
mintha az életem múlna rajta. Oscar teljesen belemerül a főzésbe, alig pillant
fel, és akkor is csak azért, hogy követelje a hozzávalókat, de az én tekintetem
folyamatosan pásztázza a konyhát. Susan még mindig a munkaállomások
között járőrözik, kezében a jegyzetfüzetével. Folyamatosan érkeznek a
vendégek, de Dom láthatólag hatékonyan megbirkózik az áradattal. Talán, de
csak talán, minden rendben lesz. Ám ahogy kifújom a levegőt, a
megkönnyebbülés valami bonyolultabb érzésnek ad helyet. Van valami
ijesztő abban, hogy ha ennek vége, haza kell utaznom, és kezdenem kell
valamit a hirtelen támadt szabad óráimmal, napjaimmal. Olyan régóta nem
volt időm gondolkodni. Eddig minden egyes érzelemnek csak pár percet
engedélyeztem, mielőtt visszarántottam volna magam a valóságba, a konyhai
feladataimhoz.
Amint a főfogás első adagja sikeresen tálalásra kerül, Oscar megajándékoz
egy mosollyal. A bírák egy kétszemélyes asztalnál foglalnak helyet, ahol
kóstolónyi adagot kapnak minden egyes fogásból, és eddig mind a nyulat,
mind az ördöghalat sikerdarabnak nyilvánították. A miniatűr disznócsülök,
amit harapásnyi nagyságú előételnek szántunk, szintén elfogyasztásra került.
– Azt hiszem, megcsináltuk, Halas Lány – mondja, és nagyot kortyol a
vízből, amit a bal oldalán tart. Nem akarom megkísérteni a sorsot, de azt
hiszem, igaza van. És bár egy csőlátású különc, nagyon jó volt látni, ahogy
főz, ahelyett, hogy csak parancsokat osztogatott volna. Igazi varázsló – teljes
mértékben tisztában van azzal, mikor van tökéletesen átsütve egy szelet hús,
ösztönösen érzi a hozzávalókat. Egy másodpercre rápillantok, és elönt a tudat,
hogy még mindig mennyire le tud nyűgözni. – A tálalót kéne felügyelned –
jegyzi meg.
– Joe nagyszerűen végzi a dolgát.
– Eredj! Minden egyes tányérnak tökéletesen kell kinéznie. Te vagy a
szemem és a fülem.
Odamegyek, miközben igyekszem nem úgy érezni magam, mintha
lefokoztak volna egy beugró szerepére, és közlöm Joe-val a jó hírt. Odafent
kemény munka folyik: a pincérek ki-be rohangálnak, mint a mérgezett
egerek. Egyre kaotikusabb a légkör, és egyre nehezebb megőrizni a
nyugalmamat, főleg, hogy Susan ismét a konyhában ólálkodik. Tett néhány
csípős megjegyzést a kiszolgálás gyorsaságára, de nem
engedhetjük meg a színvonal hanyatlását. Oscar biztosan nem hagyná, még a
saját maga által összeállított fogásokból is szemétbe hajított párat, pedig az én
szememben tökéletesen néztek ki. Vajon képesek leszünk kitartani, most,
hogy maximum kapacitáson vagyunk?
– Nem jó! – magyarázom idegesen Stunak. Az elmúlt egy órában három
olyan tányért is kihozott, ami átlagon aluli volt. – A püré úgy fest, mint egy
iskolai menzán. Ráadásul a bal oldalon kell maradnia, nem hagyhatod, hogy
átfolyjon az egész tányérra. A kurva életbe, Stu, ennél te sokkal jobb vagy. –
Felpillantok. Dom áll mellettem. A francba, most biztos egy kötekedő
hárpiának tart.
– Amber...
– Igen? – Igyekszem nem mutatni, hogy pattanásig feszültek az idegeim.
– Kaptunk egy telefonhívást...
– El tudod intézni?
– Nem igazán. A rendőrség az.
Az arckifejezése komoly. Próbálok nem pánikba esni. – Mi történt? Apáról
van szó?
– Az apádról? Nem, Oscart keresik. A lányát letartóztatták.
*
Igyekszem Oscart feltűnés nélkül félrehívni, de látványosan semmibe veszi a
kísérleteimet. Gyakorlatilag kiabálnom kell, hogy felhívjam magamra a
figyelmét, miközben reménykedem, hogy Susan jobban el van foglalva azzal,
hogy halálra rémítse a szószos szekciót, semmint hogy meghallja az
üvöltésemet.
– Oscar, figyelj ide! Tallulah-t letartóztatták.
Elsápad, és végre felém fordul. – Micsoda?
– Minden oké, nem történt baja. Az autójával nekiütközött egy
lámpaoszlopnak.
– A kurva életbe, nem is tud vezetni! – kiáltja vadul villogó szemmel.
Mindenki odakapja a fejét. Megpróbálok óvatosan jelezni nekik, hogy
folytassák a munkát. Semmi szükségünk arra, hogy azt a benyomást keltsük,
mintha krízishelyzet állt volna elő a konyhában.
– Nem esett baja, de letartóztatták, mert jogosítvány nélkül vezetett. Oscar alig
bírja türtőztetni magát. Susanra pillant, az öklét a pultra csapja,
és az orra alatt elereszt néhány káromkodást. – Ezért kibaszott hosszú
szobafogságra számíthat, remélem, ezzel tisztában van. Nemcsak hogy
engedetlen, de a lehető legtiszteletlenebb módon szállt szembe velem. Miért itt
beszélünk erről? Legszívesebben elárulnám neki, hogy pont ez
benne a lényeg: a lánya az általa elérhető leglátványosabb módon intett be
neki. Kivonszolom a lengőajtók mögé, ahol Susan már nem láthat minket, és
minden erőmmel igyekszem ezt megértetni vele.
– Csak a figyelmedet akarja felkelteni – magyarázom. – Tudni akarja,
hogy még törődsz vele, és ezt a tinédzserekre jellemző módon próbálja elérni.
– De hát tudnia kell, hogy törődöm vele! A rohadt életbe, egy egész
vagyont költöttem arra a vacsorára.
– Arra van szüksége, hogy egy kis időt együtt töltsetek – mondom. – Főleg
most. Valószínűleg darabokra hullott Lydia és a közted történtek miatt.
– És ilyenkor hol van az az aljas nőszemély? – köpi Oscar. – Ezt mind
értük teszem! – Elhallgat. – Tallulah-ért.
– Újabb szünet. – És így hálálják meg.
Nincs idő rá, hogy felvázoljam neki az elméletem, miszerint a dolgok
későbbi megtérülésének elvárása az ördöggel kötött egyezség. Az ember
halálra dolgozza magát a kényelmes nyugdíjaskor reményében, aztán ráébred,
hogy végleg elidegenedett mindentől és mindenkitől, ami jelentőséggel
ruházta volna fel az életét. És ki szeretne magányos madár lenni egy
aranykalitkában?
– Nem veszi fel a mobilját, és különben is... – Megfogom a kezét, és
önkéntelenül körbenézek, vajon Dom lát-e minket. Az étterem túlsó felében
tárgyal néhány akadékoskodó üzletemberrel. – Az lenne a lehető legjobb, ha
Lydiával együtt mennétek érte. – Oscar hitetlenkedve mered rám, mint aki
nem hisz a fülének. – Ide figyelj, Oscar. Kettőtök gyereke, és szörnyű érzés
neki, hogy gyűlölitek egymást. Hihetetlenül nehéz lehet számára kitalálni,
kinek a pártját fogja.
– Nem kértem rá, hogy az enyémet!
– Nem, de... – elhallgatok, és igyekszem nem a saját sztorimat látni megint
-, de ettől ő még úgy érzi, hogy muszáj így tennie. Nem utálhatja az anyját,
még ha te gyűlölöd is, és egészen biztos, hogy azt sem szeretnéd, ha téged
utálna.
Oscar éles pillantást vet rám, én meg azon morfondírozok, vajon ketyeg-e
már az óra a belső detonátorán. Le kellene állnom, de úgy látszik, mostanában
nem találom a kikapcs gombot.
– Vissza kell mennünk a konyhába.
– Oscar...
– Nem fog ártani neki, ha még néhány órát elhűsöl abban a cellában.
Erőskezű szeretetet ígértem neki, és pontosan ezt is fogja kapni.
– Nem fogja annak érezni.
– Még hányszor...? – kezdi ingerülten, de aztán taktikát vált. – Tudom,
hogy a gondoskodás beszél belőled, de neked nincs gyereked. – Kegyetlen
megjegyzése belém mar. Dom már együtt nevetgél az öltönyösökkel, és
amikor már megbizonyosodott róla, hogy elégedettek, ellép az asztaltól.
– Valóban nincs gyerekem. De szerettem már, és... az embernek a
szeretteit kell előtérbe helyeznie. Náluk semmi sem lehet fontosabb, főleg
nem ez a verseny. Néhány órát kibírunk nélküled.
Oscar kétkedve néz rám, én pedig teszek egy utolsó kísérletet arra, hogy
meggyőzzem.
– Soha többé nem lesz ilyen alkalmad megmutatni neki, hogy feltétel
nélkül szereted, bármit is kövessen el. – Dom közeledik felénk. Megnézi,
hogy a bírák asztaláról elvitték-e az üres tányérokat, és készen állnak-e a
következő fogásra. Nehéz megítélni, de úgy érzem, hallgatózik. Hirtelen
nagyón is tudatába kerülök a szavaimnak és a mozdulataimnak. – Persze, ez a
te döntésed – teszem hozzá. Újfent úgy hangzóm, mint Marsha.
– A kurva életbe! – grimaszol Oscar. – Oké, megyek. A távollétemben te
vagy a felelős. Nehogy elcseszd!
– Szóval ne tálaljak fel Big Macet a bíráknak?
– Ezzel még csak ne is viccelődj! – figyelmeztet, ahogy lerántja magáról a
szakácsruhát. Izzadt, mogorva, céltudatos, de történjen bármi, a vonzerejéből
nem veszít. – Jövök, amint lehet.
És, mint a kámfor, már el is tűnik. A kelleténél egy másodperccel tovább
állok mozdulatlanul – épp elegendő ideig ahhoz, hogy Dommal összeakadjon
a tekintetünk.
– Minden rendben? – tudakolja. – Elég feldúltnak látszott.
Vajon mit hallott? Domot ismerve, tudván, hogy milyen alamuszi, le
merném fogadni, hogy minden egyes szót. Imádja az információkat, de ettől
olyan kiváló a munkájában. Rámosolygok. Mindennek ellenére, örülök, hogy
itt van. Hihetetlenül megnyugtató érzés, hogy olyan jól ismer engem –
tisztában van az összes hibámmal (márpedig van néhány), és mégis eljött
segíteni nekem. Oké, rendben, lehet, hogy egy szemétláda, aki megcsalt, de
ez még nem törli ki a jó tulajdonságait. Egy szép napon talán elég nemes
lelkű és érett leszek ahhoz, hogy barátok lehessünk.
– Nem igazán – mosolyodok el akaratom ellenére. – De a meló nem állhat
meg. – Teszek egy lépést a konyha felé, aztán visszafordulok, és megérintem
a karját. – Köszönöm.
– Ugyan, szóra sem érdemes.
– Ha te mondod...
S azzal belépek a pokolba.
*
– Egy kis figyelmet kérek, emberek! – kiáltom, és kimondhatatlanul hálás
vagyok, amiért a bírák az asztaluknál ücsörögnek, nem pedig a konyhában
téblábolnak. Enyhe pánik tör rám, amikor rájövök, hogy pont most tartanak a
vegetáriánus fogásomnál, de félresöpröm. – Talán már hallottátok, talán nem,
Oscarnak egy sürgős családi ügyben el kellett mennie. – Sugdolózás kezdődik,
de én folytatom. Mielőtt elment, szólt ugyan Giorgiónak is, aki meglehetősen
együtt érzőnek mutatkozott, de persze nem vehetjük biztosra, hogy Oscar ezzel
nem követett el harakirit a verseny szempontjából. – Tudom, hogy a
kinevezésem nagyon népszerűtlen döntésnek bizonyult némelyikőtök szemében,
de most mégis az együttműködéseteket kérem. Próbáljuk meg nem elcseszni ezt
a dolgot. A Ghustó nemcsak Oscart jelenti, hanem mindannyiunkat, mint ahogy
ez a díj is mindnyájunk érdeme lesz. Gyerünk, mutassuk meg nekik!
A beszédem végén egyenesen Joe-ra nézek, hogy lássam, nem sugdos-e
rosszindulatú megjegyzéseket a körülötte állóknak, de úgy látszik, nem. Talán
tényleg túl vagyok a nehezén. Bár Oscarral ellentétben én nem kapok álló tapsot,
azért senki sem lógatja a lábát a beszédem után, mindenki teljes erőbedobással
dolgozik, egymás után gyártva a tökéletes főtt báránynyelveket és disznólépeket.
Sweeny Todd-féle hátborzongatás ide vagy oda, a legtöbb tányér üresen érkezik
vissza. Lehetséges, hogy a próbavacsorázókat keményebb fából faragták, mint
amire számítottam?
A szószos szekciót ellenőrzőm épp, amikor Dom, kezében a fent említett,
tisztára nyalt tányérokkal, berobban a konyhába.
– Ezt nézd! – tartja fel őket a magasba.
– Ó! Mik is ezek? Várj csak – vakarom elgondolkodva a fejem -, mindjárt
eszembe jut. Tányérok!
– De nem ám akármilyenek, butus! Sütőtökös tányérok! Hallottam, ahogy a
bírák arról beszéltek, mennyire ízlett nekik.
– Ne! Komolyan? – Örömömben elpirulok.
– Bizony! Most jobb, ha visszamegyek, csak gondoltam, örülnél a jó hírnek.
A távolodó hátát figyelve néhány másodpercig sütkérezem a boldogságban. A
lengőajtó becsapódik utána, és a helyzet furcsasága letaglóz. Mintha a réges-régi
álmom bizarr megvalósulásának lennék szemtanúja: Dom, amint erőfeszítés
nélkül brillírozik az étteremben, én pedig a konyhában kegyesen fogadom az
elragadtatott méltatásokat. Valóra vált, de csupán egyetlen éjszakára. Bár,
feltételezem, az ábrándok változhatnak. A módosult, új álomban Oscar mellett
állva főzőcskézek, és időnként lefejtem Tallulah ujjait az elsőszülött fiam
nyakáról. Hé, Dom lehetne a keresztapa. A boldogság váratlan kis csomagokban
érkezik. De aztán a tekintetemet a nyúl üreges belsejére szegezem, és eszembe
jut, miért is vagyok itt. Oscar szinte folyamatosan küldi az sms-eket – egyelőre
nem képes kiszabadítani a kensingtoni fojtogatót a cellájából. Megnyugtatom,
hogy minden flottul megy, és valóban így is érzem. Jean-Paul néhány
pompázatos desszerttel rukkol elő, és az őrült tempó fokozatosan alábbhagy.
Megkockáztatok egy röpke látogatást az emeleten. Milly a hatalmas lila bársony
kanapén fekszik elterülve, lába magasra tornyozva a karfán. Mostanra már csak
néhány kóbor vendég maradt, a légkör oldott és vidám.
– Istenem, de imádom a bort! – jegyzi meg Milly nyomatékkal.
– Belzebub legjobb találmánya.
– Ez volt életem legkimerítőbb három órája – teszi hozzá. – Fogalmam sincs, te
hogy csinálod.
– Nem pincér vagyok.
– Nem úgy értem. Ezt az egészet. – Elhallgat. – Ezennel hivatalosan is leállók a
segítőkész javaslataimmal. Ne gondold, hogy nem vettem észre, hogy mindig az
égnek emeled a tekinteted, mikor azt hiszed, nem figyelek.
Mély szégyenkezés tölt el a bárdolatlanságom miatt, és gyorsan másra terelem a
szót.
– Oltári nagy szívességet tettél, amikor lerendezted a húsbeszállítót. Állatira
megszívtuk volna, ha te nem győzöd meg Jacket.
– Köszi.
– És ez a mai dolog is... hihetetlen nagylelkűségre vall. És ne haragudj, ha
hálátlanul viselkedtem.
– Talán Oscar megengedi, hogy bevállaljak néhány műszakot.
– Tényleg ezt szeretnéd?
– Hát, nem lenne rossz. Szeretném a frontvonalról nézve is megérteni az üzletet.
– Rendben, megkérdezem tőle – ígérem, és magamhoz ölelem. Milly néha
annyira önzetlen, annyival dalai lámásabb, mint én valaha is leszek. Marshára
pillantok, aki kipirultan, elégedetten üldögél. Ajándékai úgy veszik őt körül,
mint tyúkanyót a tojásai. Imádom a barátaimat. – Jobb, ha most visszamegyek a
földszintre – jegyzem meg vonakodva.
Szeretnék itt maradni, sütkérezni a barátság melegében, de mint általában, erre
most sincs idő.
*
Lassan véget ér a verseny. A csapat elkezdi rendbe hozni a konyhát,
miközben az utolsó néhány desszert is felszolgálásra kerül. A bírák a még étkező
vendégek között cirkálnak. A legtöbb értékelő kártya kitöltésre került, de persze
mi nem nézhetjük meg őket. Az eredményt holnap délután teszik közzé,
úgyhogy nem kell sokat várnunk.
– Szerinted hogy szerepeltünk? – kérdem súgva Domtól.
– Mindenki meglehetősen elégedettnek látszik – válaszolja. – Azt nem tudom,
hogy a véres jégkrém mennyire volt népszerű, de a birkavese pillanatok alatt
elfogyott. – A hangja incselkedő, bár az arckifejezése halálosan komoly.
– Szóval nem tetszik?
– Micsoda?
– Oscar főztje.
– Kétségtelenül tehetséges a pasas – feleli Dom megfontoltan. – De nem is
tudom...
– Nyögd már ki!
– Úgy érzem, nagyobb hangsúlyt fektet a tálalásra, mint a tartalomra. Csak
szájhősködik.
– Egyáltalán nem így van! – vágok vissza hevesen.
– Rendben, biztos igazad van – adja meg magát. – Ideje indulnom. Már nincs
szükséged rám.
Hallgatás.
– Nincs kedved maradni egy italra? – kérdeni, és azon imádkozom, nehogy
úgy jöjjön le, mintha könyörögnék neki.
– Nem, tényleg indulnom kéne.
– Oké. – Csak állunk ügyefogyottan. A hegyek életre kelnek a csend hangjaira.
– Akkor jó utat – kockáztatom meg.
– Még úgyis beszélünk, mielőtt belevágnék.
– Nos, arról mindenképp, hogy Nyálas William hogy halad a lakáseladással.
– Persze, hogyne.
Újabb gyomorszorító szünet, aztán Oscar belép a főbejáraton. Tallulah szorosan
a nyomában, és... jól látok? Igen, Lydia is itt van.
– Na, én tipliztem – mondja Dom, és egy gyors puszit nyom az arcomra.
Mázlista.
Földbe gyökerezett lábbal figyelem a családi idillt, és azon tűnődöm, merre
induljak. Oscar sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodik Susannak és
Giorgiónak, míg Tallulah és Lydia átvágnak a vendégtéren, és egyenesen a lakás
felé veszik az irányt. Mosolyt erőltetek az arcomra, de mivel egyikük sem néz
rám, valószínűleg olyan, mintha a levegőbe vigyorognék, vagy egy képzeletbeli
barátomra. Remélem, a bírák nem együgyű idiótaként könyveltek el. (A Ghustó
emberbaráti politikája – fogyatékos séfek alkalmazása – igazán elismerést
érdemel.)
Vége. De tényleg. Amint a bírák elhagyják az éttermet, Oscar szinte azonnal az
emeletre indul. Én pedig... hazaoldalgok.
*
Szerencsére másnap reggel nem kell mennem dolgozni. Délután a lehető
legkésőbb érkezem meg az étterembe, nem sokkal az eredmény kihirdetése előtt.
Az elmúlt este óta egy mukkanást sem hallottam Oscar felől. Azon
morfondírozom, hogy távol tartom magam tőle, elfoglalom magam a konyhában,
de az olyan szívtelen lenne. Óvatosan megkocogtatom az irodája ajtaját, aztán
besurranok. Szürke, kimerült arccal néz fel.
– Drágám, mi történt? – kérdem. – Mesélj el mindent.
– Minden rendben. Nem fognak vádat emelni. Persephone anyjának az autóját
vezette, én pedig felajánlottam, hogy kifizetem a kárt.
– És Tallulah?
– Ez egy igazi figyelmeztetés volt.
– Örülök, hogy így érzed. Ha ti ketten több időt töltenétek egymással, ha
őszintén elbeszélgettek...
– A számára volt figyelmeztető jel, nem a számomra! Azt hiszem, végre felfogta,
hogy a tettei következményekkel járnak.
Atyaisten, alvajáróként sétál be egy szörnyű apa-lánya kapcsolatba, és
semmit sem tehetek ellene. Nem tudok tovább úgy tenni, mintha nem hallanám a
rossz előérzet suttogását – hirtelen szörnyen, vakítóan világos, hogy ez nem az a
férfi, akitől gyerekeket szeretnék. A felismerés keményen mellbe vág, de
ugyanakkor megkönnyebbülés tölt el, hogy végre beismertem, amit olyan régóta
próbálok elnyomni magamban. Az igaz szép és a szép az igaz. Igyekszem
megakadályozni, hogy ez a belső felismerés kiüljön az arcomra.
– És Lydiával javult a viszony?
– Civilizáltnak mondható – köpi mogorván -, de attól még egy szemétláda
ribanc.
Lehet, hogy igaza van, de ezenkívül még a gyermeke anyja is. A rettentően
dühös anyja. És Oscar is feldúlt – az ember nem köp így valakire, aki iránt nem
érez semmit. Ha egy kicsit is több képzelőerőm lett volna, akkor a házasságom
válságának kirobbanása után megpróbálhattam volna alátenni Domnak, mondjuk
kivághattam volna a gatyái ülepét, amolyan Daily Mail „megcsalt feleség
visszavág” stílusban – de ez nem én vagyok. Na meg egyébként is Dom legtöbb
nadrágja annyira szét volt már jőve, hogy valószínűleg észre sem vette volna a
különbséget.
– De hagyjuk ezt. Inkább azt áruld el, mit mondtak pontosan a bírák. Milyen
benyomást szereztünk?
Igyekszem mindenről aprólékosan beszámolni, de nem könnyű. – Azt hiszem,
egész jó munkát végeztünk – mondom, miután részletesen elmeséltem neki
mindent. – És D... illetve a felszolgálók is úgy érezték, hogy a
próbavacsorázókat is sikerült lenyűgözni.
– Kimondhatod a nevét.
– Dom. – Igazából nem volt okom rá, hogy kimondjam. Oscar csak arra célzott,
hogy nem kell úgy tennem, mintha tilos lenne kiejtenem a számon. Most pedig
teli tüdőből harsogom, akár egy városi kikiáltó. Dom-m-m. Csodásán
visszhangzik, mintha Lincoln utcáin barangolnék egy bájos, szegett kabátban, a
hatalmas csengettyűmet rázva. Oscar rám se bagózik, az íróasztalán tornyosuló
papírhalomban kotorászik.
– Letöltöttem a többi étteremről szóló kritikát, próbálom kiszámolni az
esélyeinket.
– Nem hiszem, hogy ezt így ki lehetne matekozni – jegyzem meg -, különben is,
bármelyik percben befuthatnak az eredmények.
– Téged nem is érdekel? – kérdi mogorván.
– Dehogynem! De szerintem időpocsékolás ezen rágódni.
Mintha csak a nézőpontját akarnák alátámasztani, a többiek egymás után
szivárognak be az irodába, és feszülten várják a sajtóközlemény megjelenését.
Amikor Oscar laptopja végre pittyen, már olyan csend van a szobában, hogy ha
egy gombostűt leejtenének, azt is lehetne hallani. Oscar merev arccal bámulja a
képernyőt.
– Nem bírom elolvasni – mondja, a rettenthetetlensége mintha mégiscsak
megrendült volna. – Halas Lány, tiéd a megtiszteltetés.
A tetején kezdem, és kényszerítem magam, hogy ne ugorjak rögtön a lap aljára.
– A bírák hihetetlenül nehéz helyzetben voltak, mivel a szűkített listán szereplő
öt étterem mind egyformán magas színvonalat nyújtott. Épp ezért egy szokatlan
döntésre szánták el magukat: az abszolút győztesen kívül létrehoztak egy külön
kiemelt kategóriát is.
– Folytasd, folytasd – nógat Oscar, ökölbe szorított kézzel.
– Így hát míg Mario Cardino Három Híd étterme viszi el a koronát, Oscar
Retford Ghustója szoros másodikként kiérdemelte ezt a külön kategóriás díjat.
A személyzet ujjongásban tör ki, míg Oscar dühösen elordítja magát: – A kurva
életbe!
– Oscar, ez nagyszerű! – vigasztalom. – Egy külön kategóriát találtak ki, csakis a
te számodra. A számunkra. Szép munka, mindenki! Persze nagyon jó lett volna
nyerni, de...
Visszafogott mosoly az arcokon. Senki sem képes ünnepelni, mikor Oscar ilyen
gyilkos hangulatban van. Félrebillentett fejjel jelzem nekik, hogy távozzanak, és
ahogy kioldalognak, még egyszer odasúgom nekik, hogy „Szép munka volt!”.
– Én nem az a típus vagyok, aki megelégszik a második hellyel – lázong Oscar.
– Mindazok után, amin keresztülmentem, szükségem volt erre a díjra.
– Vádló pillantást vet rám. – Nem lett volna szabad itt hagynom az éttermet.
Ezért vesztettünk.
– Ezt nem tudhatod!
– De igen, tudom. – Ujjával felém bök. – Ha nem jöttél volna ezzel az érzelmi
zsarolással...
– Csak segíteni akartam!
– Nos, nem segítettél. Még két óra, és megnyertük volna.
– De hát nyertél!
– Mi a szart akar ez jelenteni?
– Nyertél valami másban, és ez sokkal fontosabb. Megmutattad az egyetlen
gyerekednek, hogy mennyire szereted, hogy fontosabb számodra, mint a
munkád, és ez sokkal nagyobb díj. – Oscar továbbra is vasvillaszemekkel
méreget. – Hát nem látod?
Azt hiszem, tényleg nem érti. Nincs meg a belső kapacitása ahhoz, hogy a
szeretetet a maga teljes szépségében tapasztalja meg. Ez olyan, mint a különbség
aközött, amikor valaki egy rózsakertnek viseli gondját – trágyázza, öntözi, akkor
is, amikor még semmi nem látszik -, illetve amikor vesz egy hatalmas, feltűnő,
celofánba csomagolt virágcsokrot, mely a szárától lefelé már halott.
– Ez nem fog működni – jegyzem meg csendesen.
– Tessék?
– Sajnálom, de érzem, hogy ez nekem nem megy.
– Dobni akarsz? Épp most veszítettem el életem legfontosabb versenyét, és te
lapátra teszel? Többé már nem vagyok olyan menő, erről van szó?
Egy hidegszívű ribanc lennék? Nem hiszem. Csak végre megbizonyosodtam
arról, amit már egy ideje gyanítottam, és nem vagyok képes tovább egy percet is
hazugságban élni. Nem lenne tisztességes.
– Egyáltalán nem erről van szó. Oscar, nem hiszem, hogy bármelyikünk is
készen állna egy normális, szeretetteljes kapcsolatra. Csak azt kívánjuk, bárcsak
így lenne. De ez már más lapra tartozik.
– De én szeretlek. – Dühösen hátralöki a székét. – Legalábbis szerettelek.
És hiszek is neki. De úgy érzem, amin átmentünk, az inkább csak a jéghegy a
csúcsa, és a kapcsolatunkat csupán a vágy elvakultsága tartotta életben.
– De mindketten sokat tartunk vissza egymás elől. Még mindig túl sok érzelmet
rejtegetünk egymás elől.
– Én nem tartok vissza semmit! Azt kapod, amit látsz. Azt hittem, ezzel tisztában
vagy.
– De hát te állandóan kirekesztesz engem!
– Ez nem igaz! Gürcölök, mint egy igásló, hogy ezt csinálhassam – karjával a
birodalma felé int. – Pontosan elmondtam neked, ki vagyok. Soha nem
hazudtam. Én nem változtam meg, Amber.
Nem tudom, miféle szavakkal tudnám leginkább kifejezni, mit jelent az igazi
intimitás. Azzal tisztában vagyok, hogy köztünk ez nincs meg, de lehet, hogy ő
még mással sem tapasztalta. Talán ez az ára annak a szenvedélyes ambíciónak,
ami az övéhez hasonló fényes karriert hajtja.
– Nem aggódsz néha amiatt, hogy milyen sokba kerül ez neked?
Egy másodpercre mintha teret engedne a bánatának, de aztán újra megfeszül az
állkapcsa.
– Ugyan, kímélj meg ettől a pszichoblablától, Halas Lány. Ne fárassz! És hagyd
ezeket a szánalmas kifogásokat. Ha még mindig szerelmes vagy a férjedbe, csak
nyögd ki.
Ó, istenem, hát tényleg ennyire egyszerű lenne? Milyen kimondhatatlanul
szomorú.
– Még mindig szerelmes vagyok a férjembe – suttogom, és az arcomon legördül
egy könnycsepp. De nem ezért hagyom el. Még ha teljesen túl lennék Domon, ha
együtt járnék manikűröztetni és pedikűröztetni Rachellel, és segítenék neki
kiválasztani a kurvás-vörös legmegfelelőbb árnyalatát, akkor is tudnám, hogy ez
itt nem működik. Talán működött volna annál a lánynál, aki besétált ennek az
étteremnek az ajtaján, aki hősként imádta Oscart, és elfogadta a tényt, hogy egy
ilyesfajta munka az ember minden energiáját leköti, de én már nem az a lány
vagyok. Szeretném jól pofon vágni azt a csajt, és az arcába kiabálni, hogy
„Ébredj már fel!”.
– Akkor takarodj a büdös francba az éttermemből – üvölti vörös arccal Oscar. –
És soha, de soha ne merészeld újra betenni ide a lábad!
Nem kell kétszer mondania. Kirohanok az ajtón, át az éttermen, és csak annyi
időre lassítok le, hogy egy utolsó pillantást vethessek rá. Gyönyörű. Oscar
kreálmányainak tökéletes színpada. Bárcsak hosszabb ideig lehettem volna a
részese. Bemegyek a konyhába. Nem tűnhetek el csak úgy, egyetlen szó nélkül.
Félrehúzom Michelle-t és Tomaszt, és nagy vonalakban elmesélem nekik, mi
történt.
– A francba! – szisszen fel Michelle. – Nem akarom, hogy elmenj! Oscar egy
kibaszott...
– Nem, Michelle, nem az! – állítom le. Azt kívánom, bárcsak ne így kellene
távoznom, de talán másképp nem is lehetséges Oscart elhagyni. – Ő zseniális.
Ha látja rajtad, hogy hűséges vagy, gondodat fogja viselni.
– Nem hinni el, hogy történik ez – mondja Tomasz, aki őszintén magába roskad.
– Ha mész máshova, én mindig felaprítom hagymáidat.
– Mindketten közrejátszottatok abban, hogy idáig jutottam – mondom, és
magamhoz ölelem őket. – Nélkületek nem sikerült volna. – A könnyek áradata
ismét megindul. Elhúzódom, és még egyszer utoljára belépek az öltözőbe.
Amikor kijövök, készen arra, hogy csendben kiosonjak, éljenzés harsan fel.
„Mert ő egy kitűnő szaki”, harsogják a többiek. Mindenki énekel, még Joe is.
Persze, most már könnyű dolga van, hiszen ráruházódik a pozícióm, de mégis...
Csókokat fújok feléjük, aztán búcsút intek.
*
Néha kimondhatatlan boldogsággal tölt el, hogy Millynek nincs rendes
állása.
– Nem kellett volna ilyen hamar fejest ugranom a dologba – mormogom, és
körmömet a tenyerembe vájom.
– Nem tudhattad! Különben is, talán neki nem kellett volna olyan hamar új
kapcsolatot kezdenie.
A tettem valósága hirtelen teljes erővel mellbevág. Alig hiszem el, hogy ilyen
hirtelen vége szakadt. A gondolat, hogy soha többé nem fogom viszontlátni,
hihetetlenül furcsa. A szívemen viselem a sorsát, talán jobban is, mint azt hiszi,
de nem ugorhatok bele egy hosszú távú kapcsolatba, tudván, hogy nem leszek
képes mindenem beleadni, mert a szívem egy darabkáját valaki másnál tettem
letétbe. Eszembe jut, hogyan reagált, amikor Lydia kisétált: bármennyire is
igyekezte elfojtani az érzéseit, tudom, hogy porig sújtotta az ügy. És ha jobban
belegondolok, azóta mintha eltávolodott volna tőlem. Továbbra is a megfelelő
dolgokat mondta, de valamilyen szinten visszahúzódott. A néma telefonomra
pillantok. Se sms, se hívás.
– Lehet, hogy csak arra vár, hogy üzenj neki – vélekedik Milly.
– Fogok is. De nem sms-t küldök, hanem egy rendes e-mailt. Egy csomó minden
van, amit el szerettem volna mondani neki – ha hagyta volna. De megvárom,
míg kicsit leülepszenek a kedélyek. Rohadtul remélem, hogy hamarosan sikerül
eladnunk az Umpa-Lumpa Tornyot.
– Nos, azt tudod, hogy nem kell albérletet fizetned, amíg... mondjuk, amíg át
nem tolnak minket kerekes székestül az öregek otthonába, ahol egymás melletti
fürdőágyakat kapunk.
Elnevetem magam, de a kacagásomban rémület bujkál. Szánalmas arra
számítani, hogy egy kapcsolat lehet a válasz mindenre, de arra még nem állok
készen, hogy átváltozzak az Öreglányok egyik szereplőjévé.
– Hiányozni fog?
– Igen, nagyon, de... – Szégyellem bevallani, mégis némi megkönnyebbülést
érzek. Rá kell jönnöm, hogy szerepet játszottam, a fülemet befogva „la-la-
láztam”, csak hogy ne kelljen meghallanom azt, amit a bensőm súgott.
– Oscar tényleg rettentő tehetséges, Milly, egyike a legnagyobbaknak. Szerintem
tarts ki mellette mint befektető. Legalább szemmel tarthatod nekem.
Milly szeme enyhén elhomályosul, és visszafogom magam, nehogy rámutassak a
számára korántsem nyilvánvaló, mégis vakítóan kivilágló tényre, miszerint
belezúgott. Talán az emberi természetből adódóan annyira tele vagyunk
vakfoltokkal, hogy kész csoda, hogy egyáltalán képesek vagyunk átkelni az
úttesten.
– Az egyszerű és kendőzetlen igazság az, hogy még mindig össze vagyok
zavarodva Dommal kapcsolatban. Hogy hol kezdődött az ő szerepe, és hol
végződött az enyém. És megeshet, hogy soha nem működött volna, de muszáj
eljutnom arra a pontra, amikor képes vagyok ezt elfogadni.
– Nem lehet, hogy megint lehetetlenül magasra tetted a lécet?
– Hogy érted ezt?
Milly egy pillanatra elhallgat.
– Az az igazság, hogy ez szomorú. És talán mindig is egy kicsit az lesz, de a
fájdalom később elviselhetővé válik. Mint amikor valaki meghal.
Mi történne, ha Dom meghalna? Mi van akkor, ha ott kell állnom a temetésén
leghátul, mint valami leprásnak, miközben egy észvesztőén vonzó, bögyös brazil
maca zokogva rózsát dob a sírjára? Olyan nevetséges egy gondolat, de kitör
belőlem a zokogás.
– Amber, mi a baj? – húz magához Milly.
– Meg fog halni... egy nap meg fog halni!
– Na jó, ez már tényleg röhejes. Beszélned kell vele.
– Nincs mit mondanom neki. Ő túltette magát rajta, én meg nem. Ha megkapom
a válási papírokat, talán én is könnyebben továbblépek. Amúgy is elutazik –
teszem hozzá.
– Nem vagyok biztos abban, hogy helyes az analízised. Árgus szemekkel
figyeltem egész péntek este. Láttad az arcát, amikor Marsha előadta a kis
beszédét?
– Igen, és szerintem nehezére esett elhinni, hogy csodás barátnő vagyok,
miközben feleségként olyan pocsék alakítást nyújtottam.
– Jaj, fejezd már be! Tetszett neki, hogy Marsha mennyire szeret téged. És nem
csak Marshát figyelte. Lehet, hogy nem vetted észre, de állandóan rajtad
felejtette a tekintetét.
– Kételkedve nézek rá. – Nem viccelek. Menj, beszélj vele!
– Nem alázhatom meg magam még egyszer.
Milly idegesen felnyög. – Általában nem ismersz félelmet. Nem tudom, most mi
ütött beléd!
Csak egy dologra van szükségem per pillanat: arra, hogy hazamenjek a
szüléimhez.
Összepakolom a táskám, és felülök az első, észak felé tartó vonatra. Lábamon
csattan a képzeletbeli piros cipőcske, és akárcsak Dorothy, hamarosan én is
otthon leszek.
Apám jóízűen felkacag.
– Nem, apa, komolyan mondom. Úgy értem, technikailag nyilván rutinosabb,
de... a te egyszerűséged zseniális. Valahányszor elakadok, mindig az ugrik be,
vajon „Mit tenne most apa?”.
– Úgy érzem, hamarosan az fog beugrani, hogy „Mit tenne most Oscar?”.
– Nem, apa, tévedsz. Te vagy Yoda, nem ő.
– Ezt igazi megtiszteltetésnek veszem – mondja, és viccesen meghajol. – De
légy szíves, ne kerülgesd tovább a témát. Apád szeretné hallani a részleteket. –
Várakozó pillantást vet rám, a spatulája, akár egy karmester pálcája, félúton
megáll a levegőben.
– Kőkemények lesznek azok a tojások – jegyzem meg.
– A nyavalyába! – kiáltja, és kapargatni kezdi a serpenyőt. Ezzel is nyerek némi
időt.
– Szereztem neked időpontot – közli anyám a konyhába lépve.
– Ideje kipakolnom – jegyzem meg sietve. – Húsz perc múlva indulnunk kell.
– De hát a tojások...
– Már így is teljesen jóllaktam a kolbásszal.
– Drágám, azért ülj le kicsit. Még csak most értünk az igazán érdekes témához.
– Beszéljünk róla inkább este. Ígérem, akkor mindent elmondok.
*
Igazából egész szórakoztató dolog skarlátvörös körmökkel rohangászni.
Begörbítem az ujjaimat, Alexis Colbynak képzelvén magam. Anyuval már egy
kávézóban ülünk. Meghívtam egy óriási bögre kapucsínóra.
– Vigyázz, még letörik a körmöd! – figyelmeztet nevetve, ahogy buta,
oroszlánbömböléshez hasonlatos hangokat adok ki magamból.
– Nagyon tetszenek! – lelkendezem. – Úgy érzem magam, mint egy szexis
vadmacska.
Csend. Anyámmal soha, de soha nem hozunk szóba semmilyen szexuális töltetű
témát.
– A te hajad is jó lett – teszem hozzá. – Fényes és sima.
– Köszönöm – feleli, és szórakozottan megpaskolja a hajkoronáját. – Amber...
tudod, nem igazán vagyok jó ebben.
– Miben? Ebben a barátnőcis, kapucsínó feletti csevegésben, vagy...
Az igaz, hogy egyikünk sem túl jó ebben. Inkább Beth-szel szokott így beülni
valahova, és ez a tény mindig is dühített. De talán ez nem egészen az ő hibája.
– Nemcsak erre gondoltam. Hanem a beszélgetésre. Márpedig nagyon szeretnék
veled beszélni.
Elönt a pánik. Olyan érzésem van, mintha valaki egy párnát szorítana az
arcomra.
– Oscarról? A válásról?
– Nem. Arról, ami történt. Nagyon rosszul kezeltem az ügyet. – Megdermedek,
pedig a kezeimet melegíti a bögre. Nem jutok szóhoz. – Valószínűleg az lett
volna a legjobb, ha eljárunk tanácsadásra. Az egész család. És soha, de soha nem
lett volna szabad arra kérnem téged, hogy hazudj az érdekemben.
A bensőmben mintha valami olvadni kezdene, és megindul a könnyeim áradata.
Anyám egy szalvétával törölgeti le őket. Egy pillanatra hatévesnek érzem
magam. És jaj, olyan nagyszerű érzés hatévesnek lenni, amikor az embernek a
világon semmi gondja sincs, mert a szülei mindent elintéznek helyette. Talán
ezért is félek annyira az anyaságtól, mivel tudom, hogy ez nem igaz, hogy
bármennyire is megjátssza az ember, bármennyire is alakoskodnia kell, hogy jó
szülő legyen, igazából nem legyőzhetetlen. De talán ez így van jól.
– Fogalmam sem volt, mit tegyek – zokogom. – Nem tudtam eldönteni, mi a
helyes. Nem tudtam választani.
– És én nem is kértelek rá – mondja anyám, együtt érző és bűnbánó arccal.
Megfogja a kezem. – Bárcsak valamivel jóvátehetném. Hidd el, Amber, ha
lehetne, megtenném...
– Miért most? Miért most beszélünk erről, anya?
– Figyeltelek az elmúlt évben, ahogy egy helyben pörögsz, és megpróbálsz
értelmet találni az egészben. – Meglepetten felpillantok rá, mert rengeteg igazság
rejlik a szavaiban. Néha valóban úgy néztem ki, mintha egy centrifugális erő
hajtana, mintha nem lennék ura önmagamnak. – Szörnyű érzés volt számomra –
itt egy pillanatra elhallgat, hogy összeszedje magát -, hogy egy félrelépés vetett
véget a házasságodnak.
– Akkor miért nem mondtad? – szegezem neki a kérdést, bár tisztában vagyok
vele, milyen éles a hangom. A mögöttünk ülő párocska megfordul, és a
könnyektől maszatos arcomba bámul.
– Nem voltál elérhető a számomra! – mondja nyomatékkal. – Nem akartam rád
erőszakolni magam. Tudom, hogy szörnyű anyának tartasz, és talán az is voltam,
szóval az én hibám. De úgy éreztem, nem akarod, hogy osztozzak a bánatodban,
ez pedig nem olyasvalami, amit telefonon szeretnék megbeszélni veled. Hát
ezért. – Az ő szemét is elönti a könny. Hajói emlékszem, azóta nem láttam sírni,
mióta számon kértem az afférja miatt. – Ezért is örülök annyira, hogy hazajöttél.
Most már mindketten úgy istenigazából zokogunk. Átfut az agyamon, hogy
oldásképp eljátszom, hogy a körmeimen elkenődött lakk miatt bömbölök teli
torokból, de nem teszem.
– Ez nevetséges – közli anyám, ahogy nagy nehezen összeszedi magát. –
Menjünk haza.
Apám épp egy hétfogásos lakoma készítésén fáradozik, ami egy vadrezervátum
egész állatállományát magában foglalja, de a jöttünkre elszakad a tűzhelytől.
– Ennyire szörnyű a pasas? – kérdi.
– Nem Oscarról volt szó – felelem. – Igazából vele már végeztem.
– A kutyafáját! Bár azt nem mondanám, hogy csalódott vagyok. Ralph szerint
elég felvágós a fickó.
– Hát talán, Ralphnak nem kéne ilyeneket... – kelek Oscar védelmére, de aztán
elhallgatok. Oscar valóban kicsit el van telve magával, de ettől függetlenül
persze van egy csomó jó tulajdonsága is. De most nem szabad ezen
töprengenem.
– Azt hiszem, mindnyájunknak jólesne egy csésze tea – jegyzi meg anyám egy
székbe süppedve.
A teából hamarosan bor lesz, és aztán ott ücsörgünk hármasban a konyhaasztal
körül, míg be nem sötétedik. Soha nem beszélgettem még így a szüleimmel,
mint ma.
– A helyzet az – mondja apám -, hogy totál elrontottuk. Akkora bűntudatot
éreztünk, amiért belerángattunk a saját problémánkba, hogy utána
megpróbáltunk mindentől megvédeni, de persze a kár már megtörtént. Aztán ott
álltái egymagadban, és igyekezted kitalálni, mi is történt.
Anyámra pillantok. Az iránta érzett korábbi ellenséges érzéseimnek csupán
töredéke maradt meg, persze azért nem tűntek el teljesen. Állja a tekintetem.
– Most azon morfondírozol, hogyan voltam képes megtenni.
Biccentek. – Csak arra emlékszem, apa mennyire depressziós lett, utána már
nem tudott nevetni semmin. Gyűlöltelek olyannak látni – mondom, és hüppögve
apám keze után nyúlok.
– De hát épp ez volt az egész probléma lényege – mondja apám.
– Micsoda?
– A depresszióm.
Egyikükről a másikukra pillantok. – Hát persze, hogy depressziós lettél, ki ne
lenne az, amikor ilyesmivel kell szembesülnie? – Én vajon az voltam? Talán
csak egy rövid ideig. Belevetettem magam a munkába, nehogy a nagy, fekete
kutya bekebelezzen. Persze, az is lehet, hogy ez így kimerítőbb volt, mintha
adtam volna neki egy kis helyet a szobámban.
– Nem, drágám, én már korábban is depressziós voltam.
– Nem, nem voltál az!
– Édesem, nem akarlak megsérteni, de tizenkét éves voltál. Anyáddal már az
affér előtt is voltak problémáink. Egy nyomorúságos balfék voltam, aki még
csak erőfeszítést sem tett azért, hogy az év apja legyen. És túl sokat piáltam.
Erről jut eszembe – mondja, és egy meglehetősen nagy pohárral tölt magának a
konyhaszekrény mélyén talált, finom Riójából. Anyámra nézek, tiltakozik-e, de
csak mosolyog.
– Nem lett volna szabad azt tennem, amit tettem – mondja anyám, mikor apám
megfogja a kezét -, de nem mondhatnám, hogy minden előzmény nélkül történt.
– Igazából szükségünk volt rá, hogy eljussunk a kritikus pontig – magyarázza
apám. – Különben a végtelenségig dagonyáztam volna az önsajnálatban. Persze
nehéz volt, és sok időmbe telt, míg túljutottam rajta, de szükségem volt rá, hogy
feladjam a kocsma vezetését, és végre némi időt szakítsak arra, hogy rájöjjek,
miért is vagyok olyan szerencsétlen pojáca.
A pillantásom ide-oda vándorol. Anyám lecsippent egy bolyhot apám
kardigánjáról. A mozdulata szinte öntudatlan.
– Ki volt a pasi? – kérdem. Igyekszem felidézni a külsejét. Maga a jelenet örökre
az agyamba égett, de csak anyámat látom. A pasas egy szellem.
Anyám apámra pillant, aki jóváhagyólag bólint.
– Egy amerikai. Kiküldetésben nálunk dolgozott hat hónapig. Valójában
nevetséges volt. Én... – Rám emeli a tekintetét. – Elég nehéz ezt elmondani
neked. Azt hiszem, kapuzárási pánik tört rám – micsoda klisé! Csak pár hónap
választott el a negyventől, volt három gyerekem, akikről tudtam, hogy
hamarosan kirepülnek a fészekből, és egy házasságom, amit kezdtem
megkopottnak érezni. Ez a férfi hízelgett a hiúságomnak.
– Gondoltál arra, hogy lelépj vele? – kérdezem.
– Egyáltalán nem gondolkodtam. Bár szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört,
képtelen voltam józan fejjel átgondolni a helyzetet. Csak játszottam. A szó
minden értelmében. Olyan volt, mintha valaki másnak adtam volna ki magam.
Mintha kivettem volna egy kis vakációt. – Apámra néz. – Borzasztóan önző
voltam, és hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy apád az a férfi, aki, és hogy
megbocsátott nekem.
– Nem lett volna szabad feltételeznem, hogy mindent tudok. Nem lett volna
szabad ítélkeznem feletted.
– Mea culpa – jegyzi meg anyám. – Teljes egészében a mi hibánk. Nagyon
feldúlt téged a dolog, és muszáj volt valakin kitöltened a dühöd, mi pedig nem
mondtuk el az igazat. Aztán felnőttél, férjhez mentél, és kialakítottad a saját kis
életed. Most pedig...
Most már komolyan rákezdek a sírásra. A saját kis világom végét siratom. Ezt
akartam: egy tökéletes kis mikrokozmoszt, amit én irányítok, és ahol
bebizonyíthatom, egyszer és mindenkorra, hogy a házasság lehet olyan, mint egy
képeskönyv. Eleve kudarcra voltam ítélve.
– Drágám – szólal meg egyikük. Mindketten odalépnek hozzám, és átölelnek,
mint egy újszülöttet. Valahogy így is érzem magam. Mint aki újjászületett. Mint
aki végre megértette, amit meg kellett értenie. Egy örökkévalóságig bőgök,
mígnem az arcom már úgy néz ki, mintha Jean-Paul karamellkrémes fáklyájával
pirították volna meg, de most az egyszer hagyom szabadon áramolni a
könnyeimet. Lemondok a szokásos belső harcról, arról, hogy hevesen kiadjam a
parancsot: „Szedd már össze magad!”. Anya és apa mellettem ülnek, a hajam
simogatják, és zsebkendőt nyomnak a kezembe. Pontosan tudják, mire van
szükségem – csak hogy átöleljenek -, és ettől az az érzésem támad, hogy
bármitől képesek megvédeni.
Amikor némileg összeszedem magam, egy bőséges adag szombat esti tévénézés
biztosítja a drámámból való kikapcsolódásomat. Kettejük közt ülök a kanapén,
bourbonos teát iszom, miközben gúnyos megjegyzéseket teszünk a botox és a
flitter robbanásszerű elterjedését illetően.
– Hazaköltözhetek? – teszem fel a kérdést valamikor az est folyamán.
– Szó sem lehet róla! – vágja rá apám. – Legalábbis addig nem, míg haza nem
hozol egy Michelin-csillagot.
– Nem vagyok benne biztos, hogy még most is annyira vágyom rá, mint régen.
– És ezzel nincs is semmi baj – mosolyog anyám.
De ha nem Michelin-csillagot akarok, akkor mit? Na jó, igazából szeretnék
egyet, de csak akkor, ha egy gourmet teaüzlet vezetésével nyerhetem el, amely
mindennap délután négykor bezár, vasárnaponként pedig sosem nyit ki. Egy
kifejlett egzisztenciális válság lép színre az elmém színpadán, de egy újabb adag
bourbonnal és keksszel sakkban tartom.
– Kötelességemnek tartom, hogy figyelmeztesselek, ez már az ötödik poharad –
jegyzi meg apám.
– Ne piszkáld! – véd meg anyám.
Vicces, hogy milyen nagy szerepe van az elhatározásnak abban, miképp halljam
anyámat. Az igaz, hogy állandóan korholja aput, de lehet, hogy ez az 6 kis saját
eszperantójuk – egyszerűen így kommunikálnak egymással. Lehet, hogy senki
sem képes egy pár által használt nyelvet lefordítani. A jelentés nagy része a
felszín alatt rejtőzik. Hirtelen annyira hiányzik Dom, hogy elakad a lélegzetem.
– Mondd, hogy nem fog mindig ennyire fájni – ragadom meg anyám kezét.
– Mondd, hogy képes leszek összeszedni magam. – Megint kitör belőlem a sírás.
Komolyan, Kleenex részvényeket kellene vennem.
– Mindig olyan szigorú vagy magaddal szemben – mondja anyám. – Egy
házasságról van szó, hát persze, hogy időbe telik.
– Találkoztam vele – bukik ki belőlem. Mindent elmesélek nekik, Dom
szülinapjától kezdve mostanáig, a gyűlölettől egészen a felismerésig, hogy a
szerelem nem tűnik el kényelmes módon egy füstgomolyagban (kivéve, ha a
másik fél meggyilkolja a gyerekeidet vagy valami ilyesmi, bár ezt nem
nevezném a kényelmes módnak).
-Ó, Amber – sóhajt fel anyám.
– A hülye válási papírok bármelyik nap megérkezhetnek, erre tessék, nézz rám.
– Átérzed a veszteséget – feleli -, és nincs is ebben semmi rossz. – Ettől féltem.
– A kapcsolatotok tényleg különleges volt.
– Miért nem mondtad? – csattanok fel. – Miért nem figyelmeztettél, hogy
„Amber, keményebben kell megdolgoznod a házasságodért! Próbáld
megmenteni!”?
– Valójában tettem rá halvány kísérletet, és talán nagyobb erőfeszítéseket is
kellett volna, de én voltam az utolsó személy a világon, akitől ezt hallani akartad
volna. – Igaza van. Legalább két olyan alkalom is eszembe jut, amikor
verbálisán „kivégeztem”. – Különben is, Dommal már felnőttek vagytok. Ez
csakis kettőtökre tartozott.
– Ráadásul – vág közbe apám hevesen – rohadtul berágtam Domra. Azok a
gyanús ügyei...
– De így meg Maggie Hall vagy Ursula Andress karjában fog kikötni! –
Értetlenül bámulnak rám, de nincs energiám megmagyarázni. – Nem, most már a
saját útját járja, és én is azt fogom. Majd... majd találkozom valaki mással.
Anyám egy pillanatig némán tanulmányoz. – Nem kellett volna olyan sokszor
felolvasnom neked a Csipkerózsikát.
– Ezt meg hogy érted?
– Először is, ne idealizáld a Dommal való kapcsolatodat. Lehet, hogy működött
volna, ha adsz neki egy újabb esélyt, de az is lehet, hogy nem. Csak mert mi
apáddal túléltük a félrelépésemet, még nem jelenti azt, hogy nektek is túl kell
élnetek egy ilyet. Ezt senki sem állítja.
– Nekünk gyerekeink voltak – teszi hozzá apám.
– Talán egy ideig jobb, ha egyedül vagy – veti fel anyu. Döbbenten pillantok rá.
Szánalmas módon megrémít a gondolat, hogy teljesen egyedül legyek. Eddig
még nem volt időm alaposan átgondolni, mit is jelent az életemre nézve, hogy
dobtam Oscart. – Rád fér egy kis szünet. Ki vagy merülve. Tudom, hogy nem
kell sokat várnod, úgyis lesz majd valaki.
– Biztos vagy benne, hogy nem kéne Dommal megbeszéljétek? – faggat apám.
– Már így is porig aláztam magam. Ő valaki mással enyeleg, és én még így is
rávetem magam. Őszintén szólva, vettem az adást.
– De... – próbálkozik apa.
– Nincs semmi de! Dom alig várja, hogy végre kimondják a válást, szinte lerágja
a kezem a papírokért. Nem azt mondom, hogy nem szeret, én is szeretem a csupa
pattanás Terry uncsitesómat, aki fél fülére süket.
Vörös arccal, taknyos orral meredek rájuk, aztán kitör belőlem a kacagás. Olyan
megkönnyebbülés nevetni! Nemsokára mindnyájan fetrengünk a röhögéstől, bár
a szitu nem is olyan mulatságos. Miután a hisztéria kissé alábbhagy, pontot
teszek a vita végére.
– Komolyan mondom, nem akarok erről többet beszélni. Csináljunk valami totál
értelmetlen dolgot!
– Szókirakó? – javasolja apám, és vidáman megrázogatja a dobozt, akár egy
rumbatököt.
– Szókirakó! – Hálásan rámosolygok. És mivel Ralph nincs itt, sikerül ronggyá
aláznom mindkettőjüket.
A következő néhány nap pont olyan, amilyennek lennie kell. Szomorú vagyok,
ez nem is kérdés, de ugyanakkor boldog is. Lehetséges egyszerre átérezni
mindkettőt, és érdekes módon a boldogság plusz bánat nem egyenlő szürke
egykedvűséggel. Ahelyett, hogy az elveszett szerelmen búsulnék, megpróbálom
élvezni az újra felfedezett szeretetet. Jó, ez így egy kicsit túlzás, mert a szüléimét
nem szűntem meg szeretni, de már hosszú ideje nem tapasztaltam meg élő,
lélegző dologként. Feltételezett fogalomként létezett csupán – szórványos
telefonhívások, az e-mailek végére sietve odabiggyesztett „csók!”. Apuval most
azzal szórakozunk, hogy kulináris kihívásokat állítunk magunk elé, anyuval
pedig... nos, vele elég időt töltök ahhoz, hogy újra elkezdjen idegesíteni, ami
valahogy megkönnyebbüléssel tölt el. Már azon aggódtam, hogy egész idő alatt
kivetítettem rá egy fullánkos, vitriolos személyiséget, miközben a valóságban
egy Julié Andrews, aki egy domboldalon felfelé kaptatva őzikékről dalolászik.
Ad néhány leckét a hosszú távú pénzügyi biztonságról, megpróbál meggyőzni,
hogy adjam be a farmerjaimat az Oxfam Szeretetszolgálatnak – szóval tipikus
anyám.
Nehezemre esik otthagyni őket. Mindketten kijönnek velem az állomásra, és
hősiesen elviselik az újabb sírógörcsömet. Apa vesz nekem egy Kit-Katet,
mintha kilencéves lennék, és nem lenne rá pénzem. Belecsúsztatja a
kézitáskámba, aztán magához ölel.
– Hívd fel! – tanácsolja. – Legalább biztosan fogod tudni.
– De...
– Komolyan, Amber – szól közbe anyám. – A legtöbb dologban nem ismersz
félelmet. Szedd össze a bátorságod.
A vonaton ülve elgondolkodok a szavain. Bizonyos szempontból igaza van,
ugyanakkor téved. Valóban tudok rettenthetetlen is lenni – az embernek néha
muszáj, ha túl akarja élni a vendéglátóipart -, de amikor a szívemről van szó, azt
hiszem, mindig is egy gyáva nyuszi voltam. Nem tártam fel magam annyira,
amennyire fel kellett volna, és nem akartam más búját-baját se meghallgatni,
hátha több lenne annál, mint amit még kezelni tudnék. Lehet, hogy tényleg
szükségem van erre, már csak magam miatt is – csak hogy ráébredjek, a
sebezhetőség még nem öli meg az embert.
Amikor hazaérek, átkutatom a lakást a papírokért, de még mindig semmi.
Bármennyire is rettegek a megérkezésüktől, jobb szeretném tudni, hogy kitették-
e végleg a szűrömet. Vajon még mindig feleség vagyok, ha csak név– leg is?
Kezembe veszem a telefont. Minden ízemben reszketek. Dom a második
csengésre felveszi. A háttérben a Radio 4 szól. Legalább nem a munkahelyén
értem le. Ez az egész sebezhetőség cucc elég rosszul indul.
– Elváltunk már? – vakkantom bele a telefonba. – Tudnom kell.
– Amber...
– Mert ugye mindennap arra számítok, hogy a papírok a postaládámban
landolnak, de eddig semmi.
– Miről van szó? Így akarod kedvesen a tudtomra adni, hogy újból férjhez mész?
– Érdekelne, ha így lenne?
– Persze hogy érdekelne.
Hosszú szünet, miközben megpróbálom megfejteni, mi rejlik a hangjában. Olyan
sok mindent szeretnék elmondani, de nem tehetem. Lehet, hogy hallgatni tényleg
arany.
– Nem, még nem váltunk el. Csak tegnap küldtem vissza a papírokat az
ügyvédemnek.
– Tegnap?!
– Sajnálom – mondja. – Nyilvánvaló, hogy te mielőbb szeretnéd letudni.
Csakhogy... nekem nagyon nehezemre esett.
A feszültség egy szempillantás alatt elpárolog belőlem. Nemcsak én tapicskolok
dühösen és idiótán ebben az ingoványban, ő is benne van. Talán nem ugyanazon
a helyen, de az ő bakancsa is határozottan sáros.
– Találkozhatnánk? – kérdezi szinte suttogva. Fennáll az esélye annak, hogy
ismét összetöri a szívem, de muszáj fejest ugranom.
– A Lapaine-ben? – kérdi. – Egy óra múlva? – Megkönnyebbülten fellélegzem.
A vicces az, hogy át sem öltözők, ugyanaz a farmer marad rajtam, amit anyám az
Oxfamnak akart ajándékozni. Az ajkamra kenek egy leheletnyi rúzst, és
megfésülöm a hajam, hogy ne nézzek ki túlságosan elhanyagoltnak, de alapjában
véve visszafogott az öltözékem. Énem egy része szeretné ezt annyira egyszerűen
csinálni, amennyire csak lehetséges, mindenféle művi dolgok nélkül. A Lapaine
a francia elegancia kis oázisa Archway legmélyén. Az ember megfeledkezhet a
körforgalomban toxikus gázokat pöfögő autókról, az italárusító boltok körül
lézengő szerencsétlen alkoholisták hadáról, és eljátszhatja, hogy Provence-ban
van. Hiányzott ez a hely. Üdvözlésképp egy puszit nyomok Dom arcára. Érzem a
testéből áradó meleget, még ha csak egy másodpercre is.
– Jól nézel ki – jegyzi meg mosolyogva, de nyugtalannak látszik.
– Biztos vagy benne, hogy nem hasonlítok rá? – kérdem, és alig észrevehetően
egy csavargó felé intek, aki a fogával épp egy doboz Thunderbirdöt nyit.
– Ah! Neki sokkal jobb a fogsora.
– Valóban nagyon tartósnak néz ki.
– És multifunkcionálisnak.
Egy pillanatig némán méregetjük egymást.
– Ne haragudj, hogy annyit szarakodtam a papírokkal.
– Ne kérj bocsánatot – mondom. És komolyan is gondolom. Olyan, mintha egy
hatalmas szikla gördült volna le a mellemről. Önkéntelenül is nagyot sóhajtok. –
Úgy érzem, újra levegőhöz jutok.
– Hogy érted ezt?
– Egész végig arra vártam, mikor csap le a fejsze. – A szemébe nézek, és
remélem, hogy a pillantásom elég beszédes ahhoz, hogy ne kelljen tovább
megaláznom magam.
– De neked ott van Oscar. Rendes pár vagytok. Igazából ez győzött meg arról,
hogy beküldjem végre azokat a nyamvadt papírokat. Amikor láttam, milyen
kedves vagy vele. Már hozzá tartozol, nem hozzám. – Az arca pontosan olyan
szomorú, mint amilyen Oscaré volt, amikor Lydia elhagyta, és be kell vallanom,
ez jóleső érzéssel tölt el.
– Én nem... nem voltam kedves vele. Elhitettem vele, hogy szeretem, amikor
még nem álltam rá készen, hogy bárkit is szeressek. Magányos voltam,
zavarodott, és nem uraltam önmagam. Egy macskát kellett volna beszereznem,
nem egy pasit.
– A macskától csak tüsszögnél – jegyzi meg Dom, és a szája sarka mosolyra
húzódik.
– Ez volt az, amit el akartál mondani a Marquessban? Hogy még nem küldted be
a papírokat?
– Igen, és leharaptad a fejem!
– Azt hittem... nos, tudod, mit hittem. Miért nem küldtél egy sms-t?
– Gondoltam, megpróbálok beszélni veled a Ghustóban, de aztán láttalak
Oscarral. Mi jogom lett volna szólni? Egyszer már elcsesztem az életed.
Óvatosan megérintem a kezét, és az ujjamat végigfuttatom az ismerős
dudorokon. Mintha egy örökkévalóságig ülnénk ott. Aztán beszámolok neki a
hazautamról, ő pedig figyelmesen végighallgat mindent, még a szókirakós
győzelmemet is. És bár óriási megkönnyebbülést jelent, hogy nem kell
kapkodnom, hogy nem két műszak közötti aprócska résbe kell besűrítenem
mindent, azért a munkanélküliség ínséges veszélye fenyegetőleg ott lóg a
levegőben.
– Nem akarok valamiféle link tévés látnoknak feltűnni...
– Ne fikázd Úri Gellert! – figyelmeztetem.
– A világért se tenném. Mindenesetre olyan, mintha megkönnyebbültél volna.
Fiatalabbnak látszol.
Könnyedebbnek érzem magam, ez igaz. Mintha a szűrő, amin keresztül a világot
szemléltem, megváltozott volna – mintha levettem volna egy óriási, sötét
szemüveget, és végre megpillantottam volna a napot. Nem csoda, hogy az
ötvenes évekbeli sztárocskák közül oly sokan kinyírták magukat.
– Hát, köszönöm! – felelem bohókásan. Ostoba lennék? Lehet, hogy nehezére
esett elküldenie a papírokat, de mégis megtette. Még mindig azt tervezi, hogy
kevesebb mint két hét múlva elindul valami isten háta mögötti mocsárba. Muszáj
elvégeznem egy tesztet.
– Miért húzódtál el, amikor csókolóztunk? – szegezem neki a kérdést.
– Te voltál az, aki elhúzódott!
– Nem, ez nem igaz.
– De igen. És volt egy fiúd. Illetve egy pasid.
– Nem kedvelted?
Dom grimaszol egyet. – Nem, de ezt nem is várhattad el tőlem. És legyünk
őszinték, Amber, akkoriban még nem voltam tisztában az érzéseimmel. Nem
hiszem, hogy bármelyikünknek is hasznára válna, ha visszatérnénk a régi
kapcsolatunkhoz. – Sebzett arckifejezésem láttán megragadja a kezem. – Ne
nézz így rám!
– Hogyan?
– Mintha most lőttem volna le Bambit. Nem úgy értettem. Nemcsak rád
céloztam. Én is hibás vagyok, amiért nem beszéltem veled.
– És mert hanyatt döntöttél egy másik nőt, erről se feledkezzünk meg azért. –
Amint kicsúszik a számon, elszégyellem magam. – Sajnálom, ne haragudj.
Megígérem, nem fogom hagyni, hogy ez mindent megmérgezzen. Ó, istenem, túl
sokat feltételeztem? És nem csak te voltál a hibás, most már felfogtam. Mondd
meg az igazat: én voltam a világtörténelem legrosszabb felesége?
– Erre nem válaszolok – teszi hozzá villámgyorsan. – Mi a helyzet azzal az őrült
nővel, aki százhuszonnégy késdöféssel végzett a férjével, majd a tévében
kegyelemért könyörgött?
Rámosolygok. Elönt az otthonosság örömteli érzete. Imádom benne, hogy
ennyire komolytalan tud lenni, miközben tudom, hogy igazából komolyan
beszél. Ez a mi Frankói nyelvünk.
– Mindent akarok – közli egyszerűen. – És nem hibáztatlak, amiért még mindig
haragszol.
– Már nem vagyok dühös, és totál értem, hogy az egész a Gaia-elvből ered, vagy
mi. Inkább arról van szó, hogy még mindig fáj. – Sírás fojtogat. – Annyira
hiányoztál, Dom! Néha, és tudom, hogy ez szörnyen hangzik, de néha úgy
éreztem, könnyebb lenne, ha meghaltál volna. Akkor egy színtiszta, borzalmas
gyásszal kellett volna megbirkóznom. És akkor színtiszta együttérzést kaptam
volna az emberektől, nem pedig bírálattal vegyes együttérzést. És nem
vesztettem volna el őket veled együtt.
Dom megszégyenülten elfordítja a fejét. – Nézd, Amber, totális balfaszként
viselkedtem. – Feltartja a kezét. – Tudom, hogy ez durva, de nem jut eszembe
semmi más, ami elég erős lenne. De soha többé nem fogok így bánni veled,
feltéve hogy megadod az esélyt az újrakezdésre.
Ahogy rámeredek, érzem, hogy a fájdalom lassan enyhülni kezd. Nem fogok úgy
tenni, mintha az egész most hirtelen felszívódna, hogy nem lesznek pillanatok,
amikor arcul nem csap, de nem ez lesz a lényeg. Dom azt állítja, hogy
fiatalabbnak nézek ki, de a) feltételezem (remélem), hogy csak megpróbál
bejutni a bugyimba és b) végtelenül öregebbnek érzem magam. Bölcsebben
öregebbnek.
Dom hirtelen felkászálódik a székéből, és féltérdre ereszkedik előttem. –
Megtisztelnél azzal, hogy nem válsz el tőlem? Vettem a bátorságot, és
lefoglaltam magunknak egy gyökeres változásokat megalapozó nászutat.
– Szent ég! Ez életem második legromantikusabb lánykérése! – mondom, és
szenvedélyesen megcsókolom. Ez alkalommal határozottan én vagyok az, aki
elhúzódik.
A francba, ha te beküldted a papírokat, akkor lehet, hogy már hivatalosan is
elváltunk! Talán épp ebben a pillanatban mondják ki a válást!
Fejvesztett telefonhívások sorozata után, melyeket túl nevetséges lenne felidézni,
újrakezdem az életem feleségként. Túl jó ahhoz, hogy ellenálljak.

A taxi végigrongyol az M4-esen, merészen előzgetve a kamionok és a böhöm

terepjárók szűnni nem akaró folyamát. Angliát most olyan kicsinek érzem, az
épületek akár egy társasjáték darabkái. Elmélázom, vajon mit szólna Marsha, ha
a koszorúslány ruhámat kiegészíteném egy fekete szemkendővel, á la Long John
Silver? Mondjuk minden esély megvan rá: a szempillaspirálom csak egy
hajszállal kerüli el a szemgolyómat, és hatalmas fekete pacnit hagy az arcom bal
oldalán. Úgy nézek ki, mint egy panda. Bár az e-mailben küldött fotóból ítélve,
ami a ruhámat ábrázolja, talán nem is lenne olyan nagy baj, ha álcáznám magam.
Lehetnék akár Bobo, a kínai panda. Azt hiszem, a tengerparti bárban
elfogyasztott daiquiri mennyiség hozzájárul ahhoz, hogy hűen alakítsam a
szerepet.
– A rohadt életbe, nem hiszem el, hogy késve fogok megérkezni! Marsha egy
hónapig duzzogott, amikor miattam lekéstük azt a cseh háborús filmet az NFT-
ben, mert épp hosszas vitába bonyolódtam a halbeszállítóval. Ha most nem lesz
hajlandó végigvonulni a templomon, csak mert nem vagyok ott...
– Csak önmagát okolhatja – mondja ésszerűen Dom. – Senki nem mondta neki,
hogy a Harry és Sallytől minden alkalommal úgy elérzékenyülsz, mint Gwyneth
az Oscar– díj-átadáson?
– Ezzel arra célzol, hogy érzelgős vagyok? – Mintha megcirógatnák a szívem.
Olyan jól ismer! Még mindig megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem kell
megjátszanom magam. Sikerült beszereznem a Keralában valaha tapasztalt
legundorítóbb ételmérgezést, de Domot még ez sem riasztotta vissza. Ha
Oscarral lettem volna, tuti, hogy mosolyt erőltetek a vastagon kisminkelt
arcomra, miközben ötpercenként próbálok megfelelő ürügyet találni arra, hogy
kiszaladva telerókázhassam a szalmakalapom. Oscar. Néha még gondolok rá, és
amikor eszembe jut, mennyire elérhetetlen voltam akkor, a boldogságomat
némileg beárnyékolja a bűntudat. Ennek ellenére hiszem, hogy még ha készen is
álltam volna a házasságra és a 2,4 gyerekre, csak ennyi volt nekünk megírva. Az
volt a hab a tortán, amit ő akart, és ez volt minden, amit én képes voltam
nyújtani. Nem mintha megbántam volna, erről szó sincs, de örülök, hogy ismét
ott vagyok, ahová tartozom. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen könnyen
menne a felejtés, ha nem lett volna meg nekem is a saját tébolyult pillanatom
(izgalmas, mindent felégető őrület, mindazonáltal mégiscsak őrület). Dom
kezébe csúsztatom az enyémet.
– Felhívnád Marshát? – kérdem hízelegve. – Vagy Millyt? Mondd meg nekik,
milyen közel vagyunk már! Egyikőjük sem válaszolt az sms-eimre.
– Millynek valószínűleg légyottja van a Slough-i Travelodge-ban – mondja
Dom. – És totál megfeledkezett az időről. Slough nagyon meg tudja hozni az
ember hangulatát – teszi hozzá, és felém hajol, hogy megcsókoljon.
Milly hoz magával valakit, de az istennek sem volt hajlandó elárulni, kit. E-
mailen keresztül nehéz nyomós hatást kifejteni, és Délkelet-Ázsiából nem akart
méregdrága telefonhívásokat csajos pletykákra pazarolni. Különben is, nem állt
szándékomban idő előtt megtörni a varázst.
Domnak valahogy sikerül levadásznia Marshát. – ígérem, hogy időben
leszállítom a csajt! – mondja megnyugtató hangon. – Nem, ne aggódj, nem lesz
szüksége smink specialistára. Smink specialista?
– Neeem! – tátogom némán, és a karjaimmal fuldokló mozdulatokat teszek.
Kizárt, hogy úgy vonuljak végig a templomon, mint Sue Barker.
– A haja is rendben van – folytatja Dom. – Valójában csodás, úgy, ahogy van –
teszi hozzá gyengéden.
Ujjaimat végigfuttatom a töredezett végű tincseimen, élvezettel hallgatva a
hangját. Mint azt már említettem, sokszor nem a szavak a fontosak.
– Alig várjuk – teszi még hozzá Dom. – Mire észbe kapsz, már ott is vagyunk. –
Még innen is hallom, hogy Marsha hangja már jóval nyugodtabban cseng. Dom
leteszi a telefont, és felém fordul.
– Biztos vagy benne, hogy végleg szögre akasztottad ezt a főpincér dolgot?
– érdeklődöm. A virtuozitás, amellyel lecsillapította Marshát, mélyen lenyűgöz.
– Olyan jól csinálod.
– Végeztem vele – feleli határozottan.
Azon ritka alkalmak esetén, amikor volt normális internetkapcsolatunk, Dom
újságírói tanfolyamok után kutatott. Eltökélt szándéka, hogy teljesen átformálja
az életét (na jó, nem teljesen). Ami pedig engem illet – én kipróbálom magam a
privát rendezvényszervezés területén. Ily módon továbbra is azt csinálhatom,
amit szeretek, de a legtöbb, magára valamit is adó étterem által megkövetelt vér,
veríték és könnyek nélkül. A szüleimtől kapott kölcsön segít az indulásban, és az
Umpa-Lumpa Torony eladásából is maradt némi pénzünk. Egyelőre bérelni
fogunk – valami új helyen keresünk lakást. Ugrás az ismeretlenbe. Mint kiderült,
a bungee jumping korántsem olyan rémisztő, ha az ember nem egyedül ugrik.
Dom és a taxisofőr a fejüket összedugva bogarásszák a térképet. Megpróbálnak
egy mellékutat keresni az országutak hálójában ahhoz a jellegtelen hotelhez,
ahol Marsha épp a menyasszonyi ruháját ölti magára. Amint megpillantom, kitör
belőlem a zokogás, ami elég kockázatos dolog a részemről, mivel Marsha
mellett ott áll bevetésre készen a félelmet nem ismerő, férfias kinézetű smink
specialista. Az ecset úgy áll a kezében, mint egy bajonett.
– Erre most nincs idő – jegyzi meg kurtán Marsha, és fejével az óra felé bök. –
Nyilván repesek a boldogságtól, hogy hazaértél, de a beszámolót tartsuk meg
későbbre, miután lezavartuk az esküvőt. – Marshának a Hallmark
képeslapvállalat Valentin-napi szekcióját kellene vezetnie.
– Csodásán... – szerencsére nem kell befejeznem a mondatot, mert Hannah
bukkan fel mellettem, kezében a koszorúslányruhámmal. Melyikünké fest
borzalmasabban? Nehéz eldönteni. Kétségtelenül kemény büntetést szabott ki
rám, amiért egy ilyen létfontosságú pillanatban hagytam el az országot. A ruha
egy sápadtrózsaszín, formátlan, földig érő darab, fehér cakkos gallérral. Hasonlít
ahhoz a Snoopy-s hálóinghez, amit hatéves koromban mindenáron fel akartam
venni a suliba. Mint mondtam, hatévesen! Valami csúszós, szintetikus anyagból
készült, ami tutira rá fog tapadni minden egyes daiquiriokozta hurkámra. Lopva
a címkére sandítok. Ha gyúlékony, akkor akár „mentem, ami még menthető”
alapon felgyújtom magam a templom felé menet.
– Hol van Lisa? – kérdem gyanakodva. Ha ki merte húzni magát ebből a rituális
megaláztatásból, akkor kinyírom!
– Itt vagyok! – robban be a szobába, mellén egy aprócska kisbabával. Még több
könny, még több fenyegető ecsetlóbálás.
– Jaj, mindjárt megzabálom! – lelkendezem, miközben Marsha a kezembe
nyomja a fátylat, és ideiglenesen leveszi a fejéről azt a furcsa horgolt kendőt,
amit a feltupírozott hajába tűzött. Úgy fest, mintha a kötőklubjának
vizsgadarabja lenne. Ami a ruháját illeti, hogy is mondjam: Lisának nem lett
volna szabad engednie, hogy abbahagyja a kutatást. A színe a húsz évvel ezelőtti
Ford Fiesták sárgás-piszkosfehérjére emlékeztet, a szoknyája pedig egy óriási,
fordított harang. A felső része mélyen kivágott, és a dekoltázsát egy otromba,
gyöngyökből és ezüstből összegabalyodott halom ékesíti, amit valószínűleg
borsos áron szerzett be egy háborús menekülttől. Minden bizonnyal tűsarkút
visel, mert óriási daruként fenyegetően magasodik fölénk. Ez nekem elég ahhoz,
hogy a zuhanyt kihagyva gyorsan megtöröljem magam, aztán belebújjak a nejlon
szörnyűségbe.
– Csodás! – jegyzi meg Marsha, és ragyogó arccal körbehordozza rajtunk a
tekintetét. – Nyomás, hölgyek. Indul a szekér.
*
Ahogy Marsha mögött végiglépdelek a padsorok közt, a tekintetem eszelősen
Millyt keresi. Alig várom, hogy láthassam, és végre megtudjam, ki a titokzatos
partnere. Remélem, megérdemli Millyt. Bár nem sokat beszéltünk telefonon,
őrült módon hiányzott. Csak miután búcsút vettünk egymástól, akkor eszméltem
fel, milyen nagymértékben támaszkodtam rá, míg Dom távol volt. Ha ő nem
biztosította volna számomra időről időre a gyengéd meghittséget, talán sokkal
hamarabb rádöbbentem volna, mennyire hiányzik ez az Oscarral való
kapcsolatomból. Bűntudat hasít belém, amikor eszembe jut, mennyire
beburkolóztam a saját bánatomba (aztán pedig a bánatom kiirtását célzó újabb
kapcsolatomba). Remélem, sikerült valamit visszaadnom neki, és nem csupán
egy sírós, bort nyakaló energiavámpír voltam.
Ahogy megállunk a lelkész előtt, minden kérdésemre választ kapok. Milly
beviharzik a nehéz tölgyajtón keresztül, magassarkúja hangosan kopog a mozaik
padlón. Látom rajta, mennyire zavarban van, és nem csupán a késése miatt. Most
már értem, hogy a szokásától eltérően miért volt olyan diszkrét: ki más ballagna
be mögötte, hűvösen, mint egy uborka? Oscar. Hát erre nem számítottam.
Mosolyt kényszerűek az arcomra, bár nem vagyok biztos benne, hogy Milly
látja, és reménykedem, hogy a szertartás elég időt nyújt ahhoz, hogy
visszanyerjem az önuralmam.
Oké, szóval kiderült, nem vagyok kellően jámbor lelkületű ahhoz, hogy
méltó legyek a koszorúslány szerepére. Szeretném azt mondani, hogy
örömmámorban úszom, amiért Millynek sikerült végre rátalálnia a romantikus
boldogságra, de leginkább sértődöttséget érzek. Tisztában vagyok vele, hogy az
Oscarral való kapcsolatom nem volt mélyebb egy gyerekpancsolónál, de ettől
függetlenül meglehetősen bosszant, hogy ennek bizonyítékát ilyen nyilvánvaló
módon az orrom alá dörgölik. És ha Millyvel ilyen könnyen felcserélhetőek
vagyunk, mi a garancia arra, hogy nem fog lecsapni a következő dögös
beszállítóra vagy pincérnőre? Igyekszem elfojtani a Milly iránt érzett
neheztelésem, emlékeztetve magam arra, hogy miután lapátra tettem, Oscar
szabad prédává vált, de nehezemre esik legyűrni azt az érzést, hogy Milly
valamiképp megsértette a nők közötti barátság egy kimondatlan alapszabályát.
Ahogy Marsha zengő esküje visszhangzik a templomban, lopva a férjemre
pillantok. A tekintete már rajtam pihen, és a mosolya mindent elmond, amit
tudnom kell. A tökéletességre való vágy volt részben felelős azért, hogy
belekeveredtem ebbe a katyvaszba. Milly is magányos volt, és vigaszt keresett –
ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette a saját pihe-puha ágyam biztonságából?
A barátnőm félénken közelebb lép, ahogy a fényképész összeterel minket a
fotózáshoz.
– Ó, bocsánat! – mondja, ügyetlenül hátrálva. – Majd később visszajövök.
Persze megtehetném, hogy erkölcsi felsőbbrendűségemet kihangsúlyozandó
megjátsszam a jégkirálynőt, majd pár óra múlva kegyesen felengedjek, de nincs
kedvem a színjátékhoz.
– Maradj! – kérem, és megölelem. – Fura, de nem gond.
– Elhúzódom, és ránézek. – Legalábbis remélem, hogy nem az.
– Ha neked nem, akkor minden rendben – mondja Milly, és érzelgős mosoly ül
ki az arcára.
– Szóval boldog vagy?
– Hát, nehéz volt teljesen elengednem magam, annyira görcsöltem attól, mit
fogsz majd mondani. – Az arcomat fürkészi, én pedig igyekszem elfojtani a
bosszúság legapróbb maradványait. – Amúgy igen, meglehetősen odáig vagyok
érte.
Próbálok visszaemlékezni, miket panaszkodtam neki Oscarral kapcsolatban.
Mondtam valaha is olyasmit, ami végzetes sebet ejthet? Fektettem le olyan
taposóaknát, amely darabokra szaggathatja a boldogságát? Észreveszem Oscart,
amint épp egy sírkőhöz tiszteletlenül közel állva pöfékel. Már a bagózása
megőrjített volna hosszú távon. Valószínűleg most viszketne a tenyerem, hogy a
jóképű arcát a gránitba dörgöljem, és hegyibeszédet tartsak neki a tüdőrák
veszélyeiről.
– Ez nagyszerű! – mondom. – De úgy értem, milyen? Az e-mailedben azt írtad,
hogy teljes munkaidőben melózol az étteremben. Ami valószínűleg azt jelenti,
hogy minden percedet ott töltőd. – Atyavilág, ezért aztán tényleg nem
kritizálhatom! Tök fura: mintha egyenesen belecsusszant volna az én cipőmbe.
Muszáj emlékeztetnem magam, hogy én már nem akarom azt a cipőt, sőt,
föltettem azt a nyavalyás topánkát az eBay-re, méghozzá a minimum ár kikötése
nélkül.
– Elmondhatatlanul kaotikus. Afféle általános menedzser vagyok, én felügyelem
mind a konyhát, mind az éttermi részt, és igyekszem lefaragni mindenhol a
költségeket. Az év végére szeretnék tisztességes profitot termelni. – Hangjában
acélos összpontosítás bujkál, amire akkor kezdett rátalálni, amikor én elmentem.
– És mi van a többi dologgal? Hogy fogadta Tallulah a hírt? És Lydia meg Oscar
még mindig civakodnak?
– Oscar még nem... – Milly hangja elhal.
– Még nem mondta el nekik? Jesszusom! Bizonyára totál be vagy szarva.
Az arca arról árulkodik, hogy igen, de ő megjátszott hanyagsággal legyint.
– Még nem jött el a megfelelő alkalom. Tallulah idén teszi le az emelt szintű
vizsgáit, és azt hiszem, Oscar szeretné, ha minden simán menne, és semmi nem
vonná el a figyelmét.
Milly sokkal jobban illik hozzá, mint én valaha is, ahogy hűségesen, papagáj
módjára ismétli a magyarázatait. Szinte látom magam előtt, ahogy könnyedén
lecsillapítja a kedélyeket, rugalmasan és engedékenyen, akár a melasz. Idővel én
nem lettem volna más, csak szálka Oscar szemében.
– És Tallulah jól viselkedik? Oscar gyakran találkozik vele?
– Ó, néha beugrik ebédre. Oscar gondoskodik róla, hogy mindig a tizenkettes
asztalt kapják.
Eltűnődöm, hogy vajon a balsejtelem egyidejűleg fogja-e felütni a fejét benne a
jó öreg biológiai órájának ketyegésével együtt. De lehet, hogy túl gyászosan
látom a helyzetet. Lydiával ellentétben Milly csodás anyuka lesz, és talán ez
kompenzálni fogja Oscar gyarlóságait. Végül is nem mindenkinek lehet olyan
mesés apukája, mint nekem.
Marsha mostanra már teljesen átváltott törzsőrmesterré.
– Koszorúslány csapat! Mindenki ide! – kiáltja. – Amber, attól tartok, a
pletyinek várnia kell.
Milly a szemét forgatja. – Ki van bukva rám.
– Ugyan, nem hiszem! – tiltakozom.
– Csak tudod, Oscar felvett egy új pincért, aki összekeverte a rendeléseket, és
rossz bort vitt ki az Observer egyik kritikusának. Úgy értem, muszáj volt, hogy
valaki helyre rakja, és Oscart egy kicsit elragadta a hév. Még mindig nem tette
túl magát azon, hogy nem szerezte meg a csillagot, és ez olyan volt, mintha
vörös posztót lóbálnának egy bika előtt.
Nézzünk szembe a tényekkel: Oscar számára majdnem minden vörös posztónak
számít. A szemében még a megadást jelző fehér zászló is az lenne.
– Csalódott voltam, mikor olvastam – mondom. És ez nemcsak üres duma.
Guglin rákerestem aznap, és őszintén sajnáltam, hogy nem kapta meg a csillagot.
Azzal, hogy otthagytam az éttermet, még nem szűntem meg törődni vele.
Továbbra is szívesen lettem volna a részese, de el kellett fogadnom, hogy nem
kaphatok meg mindent. Domra pillantok. A látványa enyhíti a magam mögött
hagyott heves csatározások hiánya miatt érzett kis fájdalmat. A pillantásom újra
Oscarra téved, aki továbbra is eltökélten a távolba mered. Kíváncsi vagyok,
vajon mire gondol.
Azt nagyjából tudom, mire gondol ebédnél: a csirke gumi, mint egy blöki
rágókája, a bor pedig annyira förtelmes, hogy csupán apró kortyokban
fogyasztható.
– Van fizetős bár, ugye? – súgja Dom. – Rátérhetnénk egyenesen a gin tonikra.
Lopva bólintok, de épp amikor a felálláshoz készülődik, Marsha apja
megkocogtatja a poharát. Dom legyőzötten visszasüpped a székébe, én pedig a
vállára hajtom a fejem. Az örömapa tósztjai mindig megríkatnak, még ez is
– Marsha eredményeinek szakaszolt listája, születésétől egészen harmincéves
koráig.
– Nem is tudtam, hogy megyei szinten hokizott – suttogja Dom.
– Pedig így van. És a régészeti ösztöndíjáról még nem is esett szó.
– Annyira izgatott vagyok, mindjárt iderókázom.
Az első tánc a Just the Way You Are lassú változata. Nekem olyan, mintha
Marsha vezetne, de lehet, hogy csak azért látszik így, mert taftfelhőkarcolóként
magasodik Peter fölé. Igyekszem leállítani magamban a gúnyos megjegyzéseket
– még ha nem is rossz szándékúak, akkor sem ideillőek -, ehelyett arra
koncentrálok, ahogyan elvesznek egymás tekintetében. Nagyon édesek.
Különleges érzés részese lenni egy ilyen pillanatnak. Az eskü szövege igaznak
hangzik a számukra, és remélem, hogy végre számomra is. Akár két A4-es lapot
is meg tudnék tölteni a hibáinkkal és gyarlóságainkkal, de őszintén remélem,
hogy meg tudjuk ezeket bocsátani, és hogy képesek leszünk szavakba önteni az
érzéseinket, tudván, hogy a megfelelő módon fogadják őket. Nyeregbe, Dalai
Láma! Új spirituális guru tűnt fel a városban. A narancs tökre az én színem.
Dommal óvatosan kimerészkedünk a táncparkettre a Kool & the Gang
Celebration száma alatt (vajon a lakodalmas DJ-k még akkor is makacsul a
hetvenes évek slágereit fogják bőgetni, amikor a sarki jégtakarókból már csak
egy kis pocsolya marad, és az emberiség egy alternatív bolygón él?), de
hamarosan az a néhány pohár gin tonik, amit magamba döntöttem, pisilésre
késztet, így hát kimentem magam. A szükségesnél egy perccel tovább ülök a
vécén, az időeltolódás kezdi éreztetni a hatását. A padlón keresztül is érzem a
Don’t Stop Me Now basszusának dübörgését. Végül aztán összeszedem magam,
és kimerészkedem a folyosóra. És szemtől szemben találom magam Oscarral.
Először egyikünk se szólal meg, aztán egyszerre kezdünk hadarni.
– Nahát, kit látnak szemeim? Csak nem a Halas Lányt, aki visszatért a világ
körüli útjáról?
– Oscar! Hogy... hogy vagy?
Fura pánikérzet tölt el, pedig már nincs hatalma felettem. Azt hiszem, mindig is
úgy éreztem, hogy az ő kezében van a gyeplő, és ettől az érzéstől nehéz
megszabadulni. Mindketten hallgatásba merülünk. Oscar egyenesen rám néz. A
tekintetében tényleg fájdalom bujkál vagy csak hízelgek magamnak?
– Szóval, te és Milly...
– Nagyszerű lány. – Hangjában enyhén agresszív kihívás rejlik.
– Igen, tudom, ő a legjobb barátnőm. – Egy pillanatra elhallgatok, aztán
előkapok egy közhelyet a táskámból. – Remélem, nagyon boldogok lesztek
egymással.
– Ígérem, jó leszek – mondja. Mosolya olyan, mint egy felfelé szálló füstkarika.
– Jó voltam – teszi hozzá csendesebben.
– Igen, az voltál – felelem, de mielőtt még lenne időm bármit is hozzáfűzni, már
témát is váltott.
– És ha valaha egy bűnbánó levelet küldenél nekem, még az is lehet, hogy
találnék valamit a számodra – jegyzi meg. – Végül is a világon csak
meghatározott mennyiségű hagymát képes Tomasz egyedül meghámozni.
Rám villantja azt a bizonyos mosolyát, és akaratlanul is visszamosolygok rá. A
bensőm megremeg. Úgy látszik, ez soha nem fog elmúlni teljesen. Végül is nem
változott át hirtelen Quasimodóvá. Nem bizony. Ugyanolyan vonzó, mint volt, és
tudom, hogy tőle valami olyasmit kaptam, amit Domtól nem – valami régimódi
macsó sármot, amit egy röpke pillanatra jó volt magam köré tekernem.
Hál’istennek, volt annyi eszem, hogy rájöjjek, ez nem tartana sokáig melegen.
Az igazság az, hogy minden egyes kapcsolat, bármilyen mesésnek tetsszen is,
egy kompromisszum. Amikor elkötelezzük magunkat, akkor búcsút mondunk
annak az álomképnek, amelyet a Szőke Herceg szállítana le, mikor végre
feltűnne a színen, és egy csókkal felébresztene minket mély álmunkból.
Bármennyire is fáj beismernem, Rachel bizonyára valami olyasmit nyújtott
Domnak, amit tőlem nem kapott meg (és nem, nem a herpeszre gondolok). De
talán maga a kompromisszum az, a tökéletlenség elfogadása, mely végül
tökéletessé varázsolja a kapcsolatot. Ha más nem, legalább végre
megszabadulunk annak a végzetes, lélekölő, női nemet sújtó átoknak a
béklyójából, amely arra kényszerít minket, hogy tökéletességet várjunk el
önmagunktól. Jut eszembe, le kellene gyantáztatnom a lábam. Jelen pillanatban
King Kong is megirigyelhetné a csülkeimet.
– Milyen kedves tőled – felelem Oscarnak. Egymásra pillantunk, és önkéntelenül
is némi nosztalgiát érzek. Mégiscsak volt köztünk valami, még ha csupán rövid
időre is.
– Talán jobb lenne, ha most visszamennénk a többiekhez – jegyzem meg.
– Egyetértek.
Előreindul, és kitárja előttem az ajtót. Ahogy átlépek a küszöbön, vissza a
nyüzsgésébe és zsivajgásába, tudom, hogy a világon semmi okom sincs arra,
hogy hátranézzek.

Először is szeretnék köszönetét mondani hőn szeretett unokatestvéremnek,

Caitlin Plunkettnek, aki önzetlen módon feláldozta a karácsonyát, hogy átolvassa
a kéziratot és rámutasson a legszembetűnőbb hibákra. És amiért felkutatta, hogy
a való világban mi lehet egy lengyel commis chef neve.
Hatalmas köszönet csodás ügynökömnek, Sheila Crowley-nak a Curtis
Brownnál, akinek lelkesedése és energiája magával ragadott. Ezenkívül
szeretnék még köszönetét mondani Sarah Lewisnak a példamutató segítségéért.
A következő köszönetnyilvánítás Jo Dickinsont illeti, aki átvitt a Little,
Brownhoz – nélküled nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. Köszönet a
csapat többi tagjának a meleg fogadtatásért.
Sophnak, mint mindig. A szemeteskosár soha nem hal meg. Anne-nek, amiért
olyan megbízható barát és csodás ember.
Kaynek, amiért Kay, és mert megengedte, hogy kölcsönözzem a Frankolt, egy
nyelvet, melyet Frank Thorpe-Curram használt először. Biztos vagyok benne,
hogy el fog terjedni.
Köszönet illeti Damian Barrt a segítségéért, bátorításáért, és az általános jó
hangulatáért. És köszönet Mike kuzinomnak.
Szeretnék ezenkívül köszönetét mondani Pollynak, Shaunnak, és Barclaynek
(legkedvesebb kutyám a világon), amiért megengedték, hogy a könyv javát a
Tilton Hornéban (www.tiltonhouse.co.uk) írjam meg. Nem jut eszembe még egy
ilyen bájos hely, ahol az ember megpróbálhatna kapcsolatba kerülni a
múzsájával!
Köszönet Charisse-nek, Kittynek, és Diana-nek, a kedvességükért és
zsenialitásukért.
Hálás köszönet Nicola Lardernek, az újabb mesés javaslatokért a cselekményt
illetően. Megígértem, hogy a végén még mindig tetszeni fog Oscar – remélem,
így is van!
Köszönet illeti Sian Wyn Owent, a The River Café főszakácsát, a rengeteg
fantasztikus történetért és javaslatért. Szeretnék ezenfelül köszönetét mondani a
csapat többi tagjának, különösen Joannának, amiért a hektikus konyhai
elfoglaltsága ellenére időt szakított arra, hogy beszélgessen velem.
És végül szeretnék megemlékezni a nagybátyámról és keresztapámról, Brendan
Moranról (1944-2010). Nagyon hiányzol.