Professional Documents
Culture Documents
Története
17. század előtt sem dinamikai, sem tempójeleket nem használtak,
de nem is volt rá akkora szükség, mert egységes felfogás létezett a
helyes tempóról és dinamikáról.
A zeneszerzők egyre fontosabbnak érezték a zenei
kifejezőeszközök pontosítását, és a 17. századtól már sűrűbben találunk
tempóra vonatkozó
utasításokat (Allegro, Adagio, Andante, Presto, Largo). Negyedkotta lett
az általánosan használt középérték.
A mindig azonosan értelmezendő tempómegjelölés csak
a metronóm feltalálása után vált lehetségessé, amikor a ritmikus értékek
egységnyi időre eső számát is pontosan meg tudták határozni. Sok
kísérletezés után 1816-ban Johann Nepomuk Mälzelnek sikerült
megalkotnia a leghasználhatóbb metronómot. Ez után kezdte
el Beethoven a tempó pontos, számjegyekkel történő megadását.
Egy-egy zenei darabon belül előadásbeli (agogikai) vagy formai
okokból rövidebb vagy hosszabb tempóváltozás is beállhat. A futólagos
módosulást (rit., acc.) után visszatérő régi tempót „a tempo”-val jelölik.
A szabad tempójú darabokat „tempo rubato”-val jelzik. Ennek ellentéte
a „tempo guisto”, amely nagyjából egyenletes tempót jelent.
A tempót jelző szó sokszor zenei tétel címe is lehet, például Bartók
Béla zongorára íródott műve, az Allegro Barbaro. A helyes tempó
sokszor a zenemű jellegéből megállapítható, a legtöbb esetben azonban a
zenei érzék, ízlés és stílusismeret dönt.