Forrás: http://www.doksi.

hu

Az újkori filozófia és tudomány sajátosságai, a

felvilágosodás a filozófiában és az irodalomban

Az újkori társadalom kialakulásának néhány jellemző vonása

A IS. század végére a rendi társadalom keretein belül a népesség szaporodása, az uralkodó
osztály életformájának megváltozása (a luxuscikkek iránti igény növekedése, a
pénzgazdálkodás elterjedése), valamint az Amerika felfedezését követő élelmiszer-
árrobbanás, lényegében a feudális berendezkedés összeomlása Nyugat-Európában olyan
feszültségekhez vezett ek, amelyek e társadalmakat megrendítették. A francia, angol, ném et
nagy parasztfelkelések már elsősorban nem éhséglázadások voltak, hanem sokkal inkább a
gazdálkodóparasztoknak és a városi polgároknak a rendi kiváltságok megszüntetésére való
törekvése. Az ún. második jobbágyság kialakulása itt fel sem merült. Az ekkor már
csúcspontján túljutott reneszánsz kultúra még a gazdag polgárság és az új körülményekhez
alkalmazkodó világi és egyházi feudális urak eszménye volt. Maga a reneszánsz is nehezen
körvonalazható fogalom volt. A középkort a reneszánsztói többnyire élesen elhatárolják,
holott meglehetősen nehéz például Petrarcát és Boccacciót egyik vagy másik stíluskorszakba
sorolni. Bizonyos mértékben Dante és Giotto is a reneszánszhoz tartozik, Shakespeare és
Moliere pedig még a középkorhoz.
A 15-16. században az ipar és a kereskedelem, a tudomány és a kultúra fejlődésének
központja a reneszánsz Itáliából Angliába, Németalföldre és Franciaországba helyeződött áto
A IS. század vége és a következő század eleje a nagy felfedezések jegyében zajlott. Min-
denekelőtt 1492-ben felfedezték Amerikát, s utána fél évszázadon keresztül hajósok százai
indultak részben azért, hogy újabb területeket fedezzenek fel, részben pedig azért, hogy
gyarmatosítsanak. Mintegy mellékesen a gyakorlatban bebizonyosodott a Föld gömbölyű
volta. Mindez egészen új embertípust hozott létre: az utazó, az érdeklődő, a kalandor ember
típusát, aki kockázatos utazásokra is vállalkozott a nagy haszon reményében. A legnagyobb
haszonnal az eddig még felfedezetlen területek kincsei kecsegtettek. Így az egész 16-17. szá-
zad gazdaságában és társadalmában, valamint az erre épülő kultúrában döntő szerepet
játszottak a felfedezések. A spanyol hódítók, a konkvisztádorok meghódították, kirabolták
Mexikót, a maj a-azték és Perut, az inka kultúra fóldjét is. Az eredeti (kezdeti) tőkefelhal-
mozás tönkretette ezeket a kultúrákat. Ugyanakkor az európai kultúra gazdagodott, nemcsak a
tőkésíthető nemesfémekkel, a vetésforgót lehetővé tevő új növényekkel, hanem azzal is, hogy
megismerkedtek Európán kívül más kultúrákkal, valamint másfajta népekkel.
Az európai fejlődés egységességének megbomlása a maga teljességében csak a 16.
században jelentkezett. Ennek első csomópont ja (amelyből aztán a későbbi
fejlődéskülönbségek kirobbantak) 1517, a reformáció kezdete, a nemzetek elválásának
vallásos-ideológiai kifejeződése. Tíz évvel később, aSaeco di Roomával, a spanyol hatalmi
befolyás növekedésévei véglegessé vált az egységes Itália eszméjének hosszú időre történő
elvetése és egyúttal megpecsételődött az itáliai reneszánsz sorsa is. (Kialakult a második
jobbágyságba ragadt Közép-Európa.) Nyugat-Európában - jelesül Németalfóldön - győzött az
első modern nemzeti szabadságharc, melynek vezető rétege és támasza a protestáns nemzeti
polgárság. A század végén, 1588-ban ugyanezen protestáns nemzeti polgárság angol
megfelelője győzött a "győzhetetlen" Spanyol Armada fölött. A 16. század gondolkodóinak,
művészeinek nagyságát mindenekelőtt az határozta meg, hogy mennyire mélyen gondolták,
illetve élték át ezeket a fordulópontokat. Ebből a szempontból lényegében mindegy volt, hogy
természettudósok voltak-e vagy filozófusok, festők, költők.
Ezzel egy időben az a középkori polgárság, amely elsősorban a kontinensen (sok esetben
városon) belüli kereskedelmi haszonra és a (kézműipari) céhekre alapozta gazdagságát,
végső soron tönkrement. Az idegen földrészek kirablása ugyanis ebben az időszakban
sokkal nagyobb haszonnal járt, mint a régi kereskedelmi útvonalakon történő
kereskedelem. A kereskedelmi útvonalak átrendeződtek, és ezzel együtt a nyereség is. A
céhes kézműipar pedig - bár rendkívüli jó minőséget garantált, de egyedi termékei folytán
- nem volt alkalmas arra, hogy az új szükségleteknek megfelelő tömegcikkeket hozzon
Forrás: http://www.doksi.hu

létre. Így a hagyományos kézműipar jelentősége is csökkenni kezdett. Az új manufaktúrák

részben megőrizték a kézműipari hagyományokat (kézi munka), de művesség, alapos
kidolgozás tekintetében azonban messze mögötte maradtak a tradicionális kézműiparnak.
Elindultak a feudális "szolgasors védett nyomorúságából a részvénytársaság kockázatos
szabadsága felé" (Géher István, 23. o.). Ez már tömegtermelés volt, ahol a szépség nem
vagy alig lehetett szempont. A reneszánsz polgárság kifejlesztette a szépség kultuszát, de
ez nem kevés ellentmondással volt terhelt, hiszen a művészet fejlődése is az általános
nagy ésszerűsítés folyamatába illeszkedett. Fo
kozatosan megszűnt az irracionalitás vonzóereje, "szépnek" ettől fogva a részek logikai
összhangja számított, a viszonyok számszerű
en kifejezhető harmóniája, a kompozíció kiszámítható ritmusa. "A
szépség legfőbb kívánalma, hogy ne legyen ellentmondó az alakok viszonya a térhez és a
térrészeké egymás közt" (Hauser Arnold,
129. o.). Nem mellesleg a szépség kultusza jegyében egy sor erkölcsi gátlás is feloldódott.
A kultúra és személyiség viszonyában is döntő változások következtek be. A reneszánsz
polgár még az életet élvező, a szépségben, az új tudományokban járatos egyén volt. A 16.
századra egy új, sokkal visszafogottabb, kevésbé csillogó, de ugyanakkor elmélyültebben
dolgozó és sokkal inkább a saját lehetőségére utalt polgári személyiség alakult ki. Ez a
polgári személyiség - minthogy még mindig a kézműiparhoz kötődött - kapcsolódott a
művészetekhez, de ez a kapcsolat azonban nem volt olyan közvetlen és átfogó, általános, mint
a reneszánsz idején. Már sokkal inkább a belső szellemi világ, az érzelmi élet benső
motívumai jelentek meg. Ugyanis a reformáció polgára már sokkal kevésbé élt kifelé, mint a
reneszánsz polgár, sokkal inkább elszigetelődött egyének, kisebb közösségek (famíliák)
(állam) polgára volt, és sokkal inkább belső világukban kívánták megélni a mindennapok
küzdelmét, mintsem nyilvánosan és nagy közösségekben.
Ebben az új korban, az "újkorban" megindult egy olyan folyamat, amely a szép és a jó
egységét próbálta elérni, s ez bizonyos értelemben a reformáció programjához is
hozzátartozott. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok helyen (így részben Magyarországon is)
végül egyenesen az ellenreformáció fejezte be azt, amit a reformáció elkezdett (például a
nemzeti nyelv kiművelésének feladatát). Másrészt a protestánsok is kénytelenek voltak egyre
jobban alkalmazkodni a fölöttük gyámkodó világi államhoz, s így az eredeti protestáns
eszméket inkább csak az ellenzéki puritánok képviselték. A megerősödő államhatalom, az
abszolút monarchia rendszere - józan gazdasági számításból - egyre inkább a vallási türelem
és a vallási közömbösség útjára lépett. A 17. század végére eléggé általánossá lett Nyugat-Eu-
rópában, hogya vallás a magánélet területére húzódott vissza, magánüggyé vált.
Katolikus és protestáns vallási, művészeti és filozófiai eszmék egyaránt egyre inkább
beleütköztek a polgári létformába, a pénz hatalmának nyers térnyerés ébe. A lovagi és
humanista ideálokat képviselő hősök, mint Don Quijote, Lear király vagy Hamlet, elbuknak,
sőt tragikomikusnak tűnnek föl az új világ számító ésszerűségével szemben. Ezt a
sokrétűséget tükrözte, hogya barokk időszakon belül egé
szen különböző stílusok uralkodtak. Ez az időszak volt például Franciaországban a
klasszicizmus. A klasszicizmus számára éppen annyira példakép a görög-római történelem és
művészeti hagyo
mány, mint amennyire az angol barokk számára példakép az Ótestamentum világa. A
klasszicizmus virágzása azt jelentette, hogya barokk kor is tartalmazta a reneszánsz sok
elemét. Megőrizte tehát azt a gondolatot, mely szerint az antik kultúra az európai kultúra
egyik alapja, s az antik kultúra követése a megváltozott körülmények között is az igazi
művészi lehetőség.
A 17. századi Nyugat-Európában a kultúra és az ezt megtestesítő (polgári) személyiség
nagymértékben gazdagodott, de sok szempontból széthasadttá vált. A polgárság a
feudalizmussal szemben a tiszta érzések, a tiszta erkölcs álláspontján állónak tekintette magát,
de ugyanakkor sok esetben gazdasági érdekei ellentmondtak ennek. Ez a polgárság éppen
azért, mert egyfelől a kalandorvállalkozókból, másfelől a tradicionális kézművesekből
tevődött össze, egyrészt megvalósította a világtörténelem egyik legkegyetlenebb folyamatát,
az eredeti felhalmozást, másrészt megteremtette a mélyen vallásos, "szelektíven" erkölcsös
világot. Szelektíven erkölcsös, mert gazdasági tevékenysége során a polgárság belátta, hogy
az erkölccsel semmire sem megy. A polgári lét ekkori ellentmondása, hogy az ember
Forrás: http://www.doksi.hu

általában akkor cselekszik saját érdekében, ha ezáltal mások érdekeit sérti. De mégis ez az a
polgárság, amely a kézműipar értékeinek megőrzésével (szépség), takarékossággal, (eredeti)
felhalmozással, befelé forduló, családi kultúrájával megteremtette az új típusú ember, az
újkori polgár alapvető típusát.
A szakszerűen haszonra törő, önzésen alapuló vallásos hazafiság a kor haladó szellemét
képviselte.
Az újkori természettudomány megalapozása
Az újkor valamennyi filozófiai irányzatában közös volt, hogy egyrészt elfordultak olyan
tekintélyektől, mint az egyház, a hagyomány, másrészt elismert tekintélyek az ész (ratio) és a
tapasztalat (empíria) lettek. Vagyis megkezdődött a természettudományokból nyert isme-
retekre épülő új világkép kialakulása, kialakítása. Amit évszázadokon keresztül
kikezdhetetlen, sziklaszilárd, a hagyományos vélemények által megdönthetetlennek
tekintettek az erkölcsben és tudományban, az sem elméletileg, sem empirikus an nem
bizonyult szilárdnak. Új alapokat kellett keresni, amire biztos tudás volt építhető. Már nem a
létezőre, hanem a létező megismerésének a lehetőségére vonatkozó kérdést tették fel: hogyan
megy végbe a megismerés, mi a megismerés helyes módszere, mely a biztos tudáshoz vezet.
A korszak nagy jelentőségű eseménye a tapasztalati természettudomány létrejötte. Ezen
időszakban kiváltképp sokat fejlődött a matematika, de (alapozva rá) nagy fontosságú
felfedezések születtek a csillagászatban is. A legfontosabb ilyen felfedezés NICOLAUS
COPERNICUS (Mikolaj Kopernik, 1473-1543) lengyel tudós heliocentrikus rendsze re volt.
Az égi pályák körforgásáról címmel 1543-ban megjelent művében kifejtett heliocentrikus (a
Napot a bolygómozgások középpontjába helyező) csillagászati elmélet paradigmaváltást
eredményezett. A korábbi (ptolemaioszi) világkép geocentrikus volt, amely a Földet helyezte
- a mindennapi szemléletnek megfelelően - középpontba. Ám, ha a Föld elveszíti a
mindennapi tudás látszatai által sugallt s a vallás által megerősített középponti szerepét, mi
történik akkor az embernek a világmindenségben elfoglalt kitüntetett helyével? Mi történik a
teleologikus világképpel, ha az ember nem áll többé a világmindenség középpontjában, s a
dolgok nem az ő szempontjai szerint "célszerűek"? Hová lesz a hagyományos vallásos
világkép, ha nem a Föld van a világmindenség központjában? (Isten az embert teremtette saját
ké
pére, »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá« Ter 1, 26; s éppen a Földre
küldte egyszülött fiát, Jézust, a Megváltót.) Hová lesz az az egyszerű, áttekinthető világ, ha a
tudomány egyes képviselői olyasmiket állítanak, hogy a Föld nem lapos (amint azt mindenki
láthatta), hanem gömbölyű, és nem is áll (amint azt ugyancsak mindenki láthatta), hanem
forog és kering? De a folyamat megállíthatatlan lett: a tudomány hamarosan egyre teljesebben
és tudatosabban elszakadt az emberek mindennapi világképétől.
Az eddigi, a tapasztalati jellegű természetleírás helyébe lépő modern természettudományt a
kísérleti módszer bevezetése alapozta meg: a kísérlet során a kutató tudós nem csupán
megfigyelte a tényeket a sok zavaró körülmény között, hanem ezektől elvonatkoztatva a
vizsgált jelenséget tiszta formában igyekezett megragadni. E módszerrel Kopernikusz vonalán
haladt GALILEO GALILEI (15641642), olasz tudós, aki kidolgozta a természetkutatás
kísérleti matematikai rendszerét. A természetet megismerhetőnek tartotta, és felvetette azt a
gondolatot, hogy az igazság megismerése végtelen folyamat. Ezért hangsúlyozta a módszer
fontosságát, és elsősorban a kísérleti, tapasztalati módszert részesítette előnyben. Eljárásának
kiindulópontja a nagyszámú tapasztalat. De nem maradt meg ezek puszta rögzítésénél, mert -
véleménye szerint - a megismeréshez a jelenségek egységes alapját kell megtalálni, amelyet a
jelenségek által meghatározott törvényszerűségek szabnak meg. A feladat tehát: megtalálni a
természetet meghatározó törvényeket.
Galilei úgy véli, hogy az új természettudománynak azokat a mennyiségileg megragadható
szabályszerűségeket kell feltárnia és belőlük általános törvényeket levezetnie, amelyek a
természet körében érvényesülnek. Csak ezáltal válhat "kiszámíthatóvá" a természet, és válik
lehetségessé a racionálisan magyarázó természettudomány. "A filozófta abban a nagy
könyvben van megírva, amely mindig a szemünk elé tárul, az univerzumban. De csak akkor
tudjuk elolvasni, ha megtanultuk a nyelvét, és elsajátítottuk a jeleit. A matematika nyelvén van
megírva, amelynek a betűi háromszögek, körök és más mértani alakzatok, ezen eszközök
nélkül lehetetlen az ember számára, hogy akár csak egy szót is megértsen beló1e" (Galilei, 23.
o.). 1633-ban zajlott le a híres Galileiper, amelynek eredményeképpen visszavonta tanítását.
Forrás: http://www.doksi.hu

A legenda szerint ezt követően mondta: "Mégis mozog a Föld."

Galileivel egyidejűleg működött JOHANNES KEPLER (1571-1630) is. 1607-ben ő fedezte
föl az úgynevezett Halley-üstököst, az első ilyet, melynek visszatérését kiszámították, s azóta
rendszeresen meg is figyelik. Kiszámította és felvázolta a bolygópályák helyes alakját,
tartósan megalapozta a naprendszerrel kapcsolatos tudományos nézeteket ("Kepler-
törvények").
1. törvénye: A bolygók ellipszis pályán mozognak, és az ellipszis
egyik gyújtópontjában van a Nap.
2. törvénye: A Nap és a bolygók közti vezérsugár egyenlő idő alatt
egyenlő területet súrol.
3. törvénye: A bolygók keringési időinek négyzetei egyenesen ará
nyosak az ellipszispályák nagytengelyeinek köbeivel.
Ezek a számítások azt igazolták, hogy egész bolygórendszerünket, sőt, a világmindenség
egészét is egységes, szigorú törvények határozzák meg.
Mindez persze nem volt független a tudomány ezen időszakban lejátszódott általános
fejlődésétől. Ekkor születtek meg azok az alapvető elméleti felfedezések, melyek
továbblendítették a természettudományokat, és erősítették azt a meggyőződést, hogy az
emberi ész, az emberi gondolkodás mindenható. A tudomány támadásba lendült az
elmaradottság ellen. Míg régebben a tudósok nemegyszer Galilei viselkedését voltak
kénytelenek követni, és legalábbis hivatalosan vissza kellett vonniuk tanaikat ("duplex
veritas"), addig a 18. szá
zadban már a tudomány lendül majd támadásba a hagyományos világkép legmakacsabb
nézetei ellen.
Az újkori filozófiának is, mely elsősorban az újonnan kifejlődött, de máris hatalmas
eredményeket elért tudományra támaszkodott, egyre inkább az ésszerűség, a módszer lett a
tárgya. Mennél inkább úgy látszott - és a vallásháborúk, a németalföldi szabadságharc, az
angol polgári forradalom korában nagyon is úgy látszott -, hogya világban nincs rend, a nagy
újkori gondolkodók filozófiájukban annál inkább föl akarták építeni a helyes módszer
segítségével az ésszerű rendet. Lehet, hogy a közvetlenül, fizikailag adott valóságban nincs
rend - vélték -, ám ez csupán látszat: a közvetlen létezésen túli, "metafizikai" valóságban, a
földi világ zűrzavarai mögött, a világegyetemben azonban rend és ésszerűség van. (Ennek a
földi valóságban is érvényesülnie kell - vallották.) És a tudomány, úgy tűnt, egyértelmű en azt
igazolja, hogya világegyetemben, ebben a hatalmas, ésszerűen működő gépezetben
meghatározott rend uralkodik, mely "geometriai módszerrel", tehát matematikai úton leírható.
És a nagy összefoglalás is megtörtént: 1687-ben jelent meg ISAAC NEWTON (1642-1727)
műve, az újkori természettudomány alap műve, A természetfilozófia matematikai elvei. Az új
fizika rendszerét Newton már tudományos definíciókból (meghatározásokból) és axiómákból
(sarktételekből) kiindulva, "geometriai módon bizonyítva" építette föl.
Az empirizmus és a racionalizmus mint új filozófiai irányzatok
A 16-17. században kibontakozó új szellemi áramlatok egyik igen fontos összetevője volt a
tudományos gondolkodás szerkezetének átalakulása, ami nem csupán új tudományos
eredményekben, hanem a módszerek forradaimában is kifejezésre jutott. A skolasztika "kvá-
ziracionális" rendszeralkotó erőfeszítéseit felváltotta egy olyan törekvés, amely a
rendszerekbe nem illeszthető tapasztalati tényekre is igyekezett nem spirituális magyarázatot
találni, illetve az anomáliákat elhallgatás helyett felszámolni. A 17. század Angliában (és bi-
zonyos különbségek mellett Németalföldön is) a polgári forradalom korszaka, melyben
megütközött egymással a feltörekvő polgárság és a feudális előjogaikhoz végsőkig
ragaszkodó főnemesség és a király. E forradalom 1649-ben a király kivégzéséig is eljutott.
Mégis a század második felében (1689-ben) a polgárságnak kedvező kompromisszummal és a
monarchia restaurációjával ért véget a forradalom.
Mindezek a küzdelmek jobbára "vallásos mezben" játszódtak le, sem a politikai ideológia,
sem a filozófiai gondolkodás nem szakított még radikálisan a vallási kötöttségekkel. Aszerint,
hogy valamely társadalmi törekvés mennyire radikálisan fordult szembe a középkorban
kialakult feudális állami és kulturális intézményekkel, annyira vált radikálissá az a vallási
ideológia is, melynek nevében harcoltak. Ezért találkozunk a 16. század eleje óta a protestáns
vallásnak annyiféle változatával, ezért jelent még a 17. században is minden társadalmi,
politikai berendezkedést célzó háború egyben vallásháborút is, és ezért hat utópisztikusnak
Forrás: http://www.doksi.hu

minden olyan filozófiai törekvés, mely (mint Spinoza vagy Hobbes rendszere - bár
megítélésük máig viták tárgyát képezi) nem valamely vallási köntösbe ágyazva, hanem
határozottan ateista vagy panteista vonású.
Filozófusportrék
aj Giordano Bruno
Az újkori panteista természetfilozófia egyik megalapozója és legnagyobb képviselője volt.
GIORDANO BRUNO 1548-ban született az itáliai Nolában. Nyugtalan, minden újra
fogékony elméjű, bátor ember volt, aki előbb szerzetesnek állt, majd hitében
meghasonlott. Ekkor kilépett a rendből, s hamarosan Itáliából is távoznia kellett.
Nagyrészt Nyugat-Európa polgárosodó országaiban (Franciaországban, Angliában) élt, de
1592ben visszatért Itáliába, a Velencei Köztársaságba. Itt azonban ellenségei
kiszolgáltatták őt a pápai inkvizíciónak. Nyolc éven át testi-lelki kínzásokkal igyekeztek
rávenni, hogy vonja vissza tanait, de nem volt rá hajlandó. Végül is halálra ítélték mint
eretneket. 1600-ban égették meg a római Virágok Terén. (II. János Pál pápa rehabilitálta.)
Kopernikusz tanításaiból Bruno azt a logikus következtetést vonta le, hogya
naprendszerek száma végtelen, s a végtelen világ mindenütt anyagi jellegű. Hol van a
helye akkor Istennek? Magában a világban mindenütt - felelte Bruno. Az anyagban
végtelen világlélek lakozik, ez Isten. "Natura est Deus in rebus" (A természet a dol-
gokban rejlő Isten) - hirdette. Ez alapján állította, hogya dolgokban rejlő világlélek, a
belső életerő folytán világunk állandó változásban van. Giordano Bruno legmélyebb,
legdöntőbb filozófiai alapelve a világegyetem végtelenségének és a csillagvilágok
számtalansá
gának felismerése volt. Ez az alapelv egész filozófiájának a magva. A felismert igazság
hirdetése élete legfőbb tartalma és halála egyik oka. Talán őt tarthat juk az első "új típusú"
embernek, a kialakulóban levő újkori (barokk) polgárság első mártírjának.
Bruno párbeszédeit olvasva nem csodálkozhatunk sem az inkvizítorok ítéletén, sem
féleimén. A végtelen világ eszméje mellett már jelentkezik a későbbi gondolat, a "Deus
sive natura": "Csak a belátás nélküliek hitében jelent Isten és természet ellentétet".
A monád-elvet Leibniz tőle vette át és vitte diadalra. (Van egy matematikai minimum:
a pont, egy fizikai minimum: az atom. E monádok mindegyike a Mindenség tükre, mind
örök, csak a kapcsolat változó. A monádok ezért: maga az istenség.) Hamann, a német fel-
világosodás egyik legmélyebb gondolkodója is hozzá kapcsolódik, sőt még Schelling is
ezt a cím et adta egyik írásának: Bruno, avagy a dolgok természeti és isteni elvéró1
(1802).
Bruno német kortársa JAKOB BÖHME (1575-1624) ugyancsak az anyag belső
változásáról írt. Szerinte az anyagnak "Qual"-ja van, tehát olyan minősége (Qualitat),
mely szenvedése (Qual), azaz belsőfeszültsége is. Tulajdonképpen szellemes szójáték is,
de azért több annál.
b) Francis Bacon
Az egész reneszánsz filozófia betetőzője és egyúttal az újkori filozófia egyik első alakja volt.
FRANCIS BACON (1561-1626) 1. Erzsébet főpecsétőrének fiaként született Londonban.
Tizenkét éves korában kezdte el tanulmányait Cambridge-ben. Koronaügyész volt és a
parlament tagja. 1618-ban lordkancellár lett és Verulam bárója, később AIban vikomtja. Egy
vesztegetési ügy miatt bevádolták, magas pénzbírságra, fogságra és hivatalai elvesztésére
ítélték. Röviddel ez után 1. Jakab megkegyelmezett neki. Ezt követően már csak tudományos
kérdésekkel foglalkozott. Egy kísérlet közben megfázott s néhány nap múlva, 1626-ban
meghalt. Tervezett nagy művéből, melynek A tudományok nagy újjáépítése címet szánta, csak
két rész készült el: A tudományok méltóságáról és gyarapításáról (1623) című, melyben a
tudományos kutatás tárgyát vizsgálja, és osztályozza a tudományokat, s a híres Novum
Organum (1620, Új Módszer) című rész, amelyben az általa indított, akkor még új induktív
módszert fejti ki. Jelentős még befejezetlenül maradt műve, az Új Atlantisz (1623, 1627),
melyben a jövő társadalmáról fejti ki utópisztikus nézeteit, valamint az Esszék, avagy taná-
csok az okos és erkölcsös életre, melyben a hatalom, boldogság, erkölcs stb. kérdéseiről íro
Bacon határtalanul hitt a tudományok haladásában. "Mert ami létre érdemes, az tudásra is
érdemes, így a tudás a lét képmása"- írja a Novum
Organumban (82. o.). Nagyszabású fordulatot követelt. A tudomány haladását - mondja
Bacon - nem szabad véletlenszerű, egyéni képességektől függővé tenni: a sima úton a sánta is
Forrás: http://www.doksi.hu

megelőzi azt, aki az út mellett halad, s ha valaki szabad kézzel rajzol egyenest és kört, legyen
bármilyen ügyes, nem versenyezhet azzal, aki vonalzót és körzőt használ. A helyes
módszerhez azonban mindenekelőtt a megismerés útjában álló akadályokat, ködképeket, az
elménkben lévőidolumokat, "bálványképeket" kell eltávolítani.
Bacon négy idolumot tart rendkívül károsnak.
Első a törzs ködképei, amelyek hozzátartoznak az emberi nemhez,
az emberi fajhoz, mivel az emberek a megismerendő dolgok term észetéhez hozzákeverik
saját szellemük természetét, mintegy "görbe tükörben", azaz torzítottan láttatva a valóságot.
Ilyen korlátot (ködképet) jelent például, hogy az embernek nem tökéletesek az érzékszervei,
ami már abban is megnyilvánul, hogy a nagyon apró tárgyak (pl. atomok) és a nagyon gyors
mozgás nem észlelhetők. A törzs ködképeihez tartoznak még az olyan pszichikai jelenségek,
mint például: az emberek könnyebben hagyják magukat befolyásolni pozitív tényektől, mint
negatívoktól, és hajlamosak hinni abban, amit már megszoktak, amit könnyebb megtanulni,
továbbá abban, ami előnyösebbnek látszik.
A második - írta Bacon - "a barlang ködképei, az ember ködképei. Az emberi természet
általános tévedésein kívül ugyanis mindenkinek megvan a maga egyéni ürege, vagy
barlangja, mely megtöri és beszennyezi a természet
fényét aszerint, hogy kinek milyen az egyéni természete, milyen neveltetésben részesült, kikkel
érintkezik, mit olvas, kiket tisztel és csodál, milyen tekintélyeket ismer el, milyen éltető módon
hatnak rá a benyomások,... stb., világos tehát, hogy az emberi lélek hajlandóságai
egyénenként igen változók, zavaró behatásoktól soha nem mentesek, és úgyszólván a véletlen
uralkodik rajtuk". (Uo. 17. o.)
A harmadik ködképről írja a Novum Organumban: "bizonyos ködképeket szinte az emberi
nem kapcsolata és társas élete hoz létre: ezeket az em
berek érintkezése és együttélése miatt a piac ködképeinek nevezzük. Az embereket ugyanis a
beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az átlagos felfogóképesség szerint alakulnak ki.
Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az
értelmet. " (Uo.)
A negyedik: " Végül bizonyos ködképek különféle filozófiai dogmák vagy torz bizonyítási
módszerek hibájából gyökeresedtek meg az emberi gondolkodásban. Ezeket a színház
ködképeinek nevezzük, mert véleményünk szerint, ahány filozófiai irány felmerült vagy
polgárjogot nyert, ugyanannyi színdarab készült el és került bemutatásra: megannyi
képzeletbeli és színpadra illővilág." (Uo. 18. o.)
Bacon felismerte: a természetnek csak úgy lehet "parancsolni", ha engedelmeskedünk neki.
Vagyis tanuljuk meg a természet törvényeit, és éppen úgy urai leszünk, mint ahogy most,
tudatlanságunkban, rabszolgái vagyunk. Bacon szerint tehát a téveszméket, az idolumokat is
tüzetesen kell vizsgálni abból a szempontból is, hogy miért, milyen körülmények között,
milyen tények torzításával, tehát mi lyen alapon jöttek létre. A törzs és a barlang idoluma még
olyan téveszme, amelyet jórészt az ember egyénileg, a társadalomtói elszigetelten maga
teremt, s aminek azután később társadalmi érvénye nincs. A piac ködképei már az egyes
társadalmi rétegekre, közösségekre jellemzők. Végül hasonló jellegűek a színház idolumai.
Ezek a bölcseleti iskolák dogmáinak eredményei, tehát hosszabb időszakokban élhetnek egész
közösségekben. A természettudományos kutatás, az igazság kutatása tehát szükségképpen
együtt jár a tekintélyelv elutasításával.
A középkori eszmevilággal való szembefordulás Bacon számára több volt, mint elutasítás.
Számára az objektív anyagi világ létezése teljesen vitathatatlan. A tudomány nem ismer
semmi olyasmit - állítja -, ami kívül van a természeten. Hangsúlyozta az anyag aktivitását: az
anyagot belső erő, belső feszültség jellemzi. Az ember is anyagi, testi lény, a lelkével együtt.
Ebből következik, hogy az igazi tudománya természettudomány, ezen belül pedig mindennek
az alapja a fizika.
Bacon szerint az igazi tudomány tapasztalaton alapszik, és ez mindenfajta tudás forrása. A
tudomány feladata tehát az, hogy az érzéki
adatokat ötvözzük a racionális módszerrel, amelynek az elemei: az indukció, az analízis, az
összehasonlítás, a megfigyelés és a kísérlet. Bacon maga sem racionalistának, sem
empiristának nem nevezhető: ,,Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya és felélik,
amit gyűjtöttek, a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja
kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja
Forrás: http://www.doksi.hu

össze anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át és rendezi el." (Uo. 64. o.) Az
új, helyes módszer Bacon szerint tehát a tapasztalatból indul ki, és - az elméleti rendszerezés
után - oda is tér vissza. A tapasztalat, a kísérletek és az egyesből az általánosra történő követ-
keztetési mód, az indukció révén juthatunk el a természet megismeréséhez még akkor is, ha az
indukció időnként elhamarkodott, s így tévedéshez vezethet. A Novum Organumban beszél a
dedukcióról is amely az új ismeretek levezetése az aJdómákból -, de egyértelműen az
indukció mellett tör lándzsát. A természet megismerésének révén tehát elérhetjük, hogy
uralkodjunk a természet fólött. "Mert egyedül a mesterségek és tudományok - írta Bacon -
adnak hatalmat az ember ke zébe a valóság fölött. A természetnek ugyanis csak az
parancsolhat, aki engedelmeskedik neki." Egyáltalán: "emberi tudás és hatalom egy és ugyan-
az", a tudás hatalom. (Uo. 92. ill. 7. o.)
Az indukcióelméleten kívül kidolgozta a tudományok osztályozásának új rendszerét, amely
az ember megismerési képességei közötti különbségen alapszik. Szerinte ezek az alapvető
megismerési képességek az emlékezet, a képzelet és az értelem (a gondolkodás). Az em-
lékezetre épül a természetrajz és a történelem, a képzeletre a költészet, az értelemre pedig a
filozófia, a matematika és a természettudomány.
A tudomány és vallás viszonyának kérdésében a "kettős igazság" elméletének híve volt,
azaz szerinte a tudománynak és a hitnek nem szabad egymás ügyeibe avatkoznia. Úgy
gondolta, ilyen kompromisszummal ki tudja ragadni a tudományt az egyház gyámkodása alól,
és elméletileg megalapozhatja azt az ipari és tudományos fejlődést, amelynek feltételei jórészt
Angliában létrejöttek.
c) Thomas Hobbes
Az angol THOMAS HOBBES (1588-1679) eredetileg Bacon követője volt, annak
empirizmusában és politikai állásfoglalásában egyaránt. Az öregedő Bacon némely gondolatát
is ő jegyezte föl. Négy európai utazása során széles tudományos ismertségre és kapcsolatra
tett szert. Még Galileivel is találkozott, melynek termékenyítő hatása az egyetemes
mechanikai mozgásról írt munkáiban meg is mutatkozott. 1641-ben az angol polgári
forradalom zavarai elől Franciaországba emigrált. Már korábban lenyűgöző hatást gyakorolt
rá Eukleidész Geometriája, most Párizsban megismerkedik a kartezianizmus (Descartes
nézetei) körüli harcokkal is. Itt készült el, de Londonban, angolul jelent meg (általában
Hobbes is, a korabeli tudományos szokásoknak megfelelően, latinul írt) Leviatán c. munkája.
(A Leviatán eredetileg bibliai szörnyeteget jelent, Hobbes az egyes emberekből létrejött
hatalmas "mesterséges embert", a társadalmat, az államot érti rajta.) A mű felháborít ja a
királypártiakat és a teológusokat, s Hobbes, aki pedig az emigráns udvarban a trónkövetelő
Károly herceg egyik nevelője volt, ekkor kénytelen Franciaországból visszatérni Angliába.
1651-re már az angol forradalom zavarai elültek, Cromwell szilárdan kezében tartotta a
hatalmat, s gondoskodott az angol polgárság gazdasági gyarapodásáról. Hobbes meg volt
elégedve ezzel a rendszerrel. Az 1660-as restauráció után Károly szerencsére nem feledkezett
meg egykori nevelőjéről, évjáradékot és védelmet biztosított neki a vádaskodók sűrűsödő
támadásai közepette.
Főbb művei: A polgárról (1642), A testekró1 (1655), Az emberró1 (1658) és a híres
Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma (16?1).
Hobbes szerint a filozófia a testekről szóló tudomány, megkülönbözteti a természetes
testeket (a természetet) a mesterséges testtől, a társadalom tóI, az államtól. Nézetei
lényegében a kor mechanikus materialista szemléletét tükrözik. Az anyagnak fizikai sejtként
való felfogása, az állat, sőt az ember testének is géphez való hasonlítása (Descartes nyomán)
nagy nehézséget okoz az érzékelés és a gondolkodás magyarázatakor. Az érzet nem egyéb -
állítja - mint mozgás
az érzékelő szervben. Azt azonban nem tudhatjuk - vallja -, hogy a mozgásoknak milyen
különbözősége az, ami a színeket, szagokat, hangokat létrehozza az érzékelő személyben.
Hamisnak tart minden
olyan elképzelést, amely szerint a testtől függetlenül van lélek vagy szellem. A tapasztalat
semmi ilyent nem bizonyít, állapítja meg. Erősen vitathatónak tartja, hogy Descartes a
"cogito ergo sum"-ból (gondolkodom, tehát vagyok) egy szellemi szubsztancia létére
következtet. Csak az anyagi szubsztancia létét fogadja el, a mozgó testeket. Ezeknek - testek
általában, emberi test, állami test - közös mozgástörvényeit kell kutatni - ez az egyedüli
tudományos filozófia.
Forrás: http://www.doksi.hu

Az észlelés, az emlékezés, a nyelv elemzése után Hobbes rátér az emberi gondolkodás

sajátosságainak analízisére, melyek államelméletének alapelvei lesznek. A gondolkodást
"számolásként" definiálja, minden gondolkodási műveletet visszavezetvén az összeadásra és a
kivonásra. A hitet és a tudást megkülönbözteti. Amikor átveszünk következtetéseket, anélkül,
hogy magunk vezetnénk le azokat, hitről és nem tudásról van szó. Államelmélete kidolgozása
során sosem dolgozik átvett következtetésekkel, hanem mindent az alapelvekből vezet le.
Végül- de nem utolsósorban - éles különbséget tesz a tudás két típusa között: a leggazdagabb
tapasztalat is pusztán okosság hoz vezet (ma azt mondanánk: mindennapi tudáshoz), de az
egzakt definíciók s az ezekből alkotott ítéletek és következtetések a bölcsességhez, azaz a
tudományhoz. Mindkettő hasznos, de az utóbbi tévedhetetlen.
A deduktív megismerés előtérbe kerülése Hobbesnál korántsem jelenti a mindennapi tudás
megvetését. A tapasztalati okosság nála jelentős ismeretek megszerzését teszi lehetővé,
feltéve, ha nem követel maga számára tévedhetetlenséget. A tapasztalati ismereteket, a tények
ismeretét a "hamis tudomány" fölé helyezi Hobbes, a skolasztikus "bölcsesség" egyik
legkeményebb bírálata során. S nemcsak az emberek mindennapi érintkezésében, de az
államvezetés ben, a jogszolgáltatásban stb. is jelentős szerepet szán az empíriának. Ha az
állam a tévedhetetlen bölcsesség tudására van alapozva, akkor ezen belül nem kevés tér nyílik
az okosság számára, ezt a bölcsesség igazságban felülmúlhatja ugyan, de sosem
helyettesítheti.
d) René Descartes
Míg Angliában az empirikus induktív módszer alapjait rakták le, Franciaországban a
tudományos megismerésnek egy másik módszere kezdett kialakulni: a deduktív racionalista
módszer. Ennek a szűkebben értelmezett racionalizmusnak a képviselője volt RenéDescartes.
RENÉ DESCARTES (1596-1650) Touraine-ban (La Hayeban) született, magas állású
tisztviselőcsaládból származott, ősei hivatal megvásárlásával nyerték el a nemesi címet. A
La Fleche-i College Royalba járt iskolába, amely egyike volt Franciaország legjobb és
leghíresebb jezsuita fiúiskoláinak. Logika, erkölcstan, fizika, matematika és metafizika
mellett teniszezni és vívni tanul (amiről késó1Jb geometriai értekezéseket írt). Tanulmányait
Poitiers-ben fejezte be egy alsótudományos fokozattal és jogi licenciátussal.
Tanulmányainak dogmatizmusa csalódottságot és a tudományok bizonyosságában
valómegrendülést jelentett számára. Descartes a filozófia reformjában látta élete feladatát.
Olyan jellegű természettudományra törekedett, amely a fizikát és a mechanikát
matematikára tudja lefordítani. (Descartes maga is kiváló matematikus volt, tőle származik a
koor dináta-rendszer és az ana litikus geometria.) Hogy ezt a feladatot zavartalanul
elláthassa, és elkerülje a teológusokkal előálló nehézségeket, 1628-ban Hollandiába ment,
ahol viszonylagos béke és toleraneia uralkodott. (Az akkori idők sok tudósa menekült
Hollandiába, ahol szabadon kifejthette tevékenységét.) Rövid utazásoktól eltekintve
visszavonultan élt és filozófiai művén dolgozott, amelyet félve az inkvizíciótói (1633-ban
érte el Galilei elítélés ének híre) csak később tett közzé. Intenzív levélváltás a révén kora
minden tudományos
nagyságával kapcsolatban állt. Biztonsági okokból tizenháromszor változtatta lakóhelyét.
Amikor Hollandiában is nehézségei támadnak, 1649-ben hosszas habozás után elfogadta
Krisztina svéd királynő meghívását a stockholmi udvarba. Egy év múlva tüdőgyulladásban
meghalt.
Főbb művei: Értekezés a módszerró1 (1637), Elmélkedések az első filozófiáról (1641), A
filozófia elvei (1644).
Baconhoz hasonlóan azt hirdette, hogy olyan filozófiát kell teremteni, amely a gyakorlatot
szolgálja és erősíti az ember uralmát a természet felett. Míg Bacon a ködképek leküzdését,
addig Descartes az egyetemes, módszeres szkepszist tekintette az igazi tudomány kiindulási
pontjának. Kétségbe kell vonni mindent, mondotta, amit a hit alapján fogadnak el, s
általában igaznak tartanak. De ezt nem öncé
lúan, hanem azért, hogy biztosítsuk a megismerés feltétlen szilárd, hibákat kizáró alapját.
Erőteljesen bírálta a 17. században még mindig uralkodó arisztotelészi logikát, illetve annak
skolasztikus értelmezőit. Descartes nemcsak a tudomány zseniális újítója volt, hanem
pontosan számot is akart vetni azokkal a logikai eszközökkel és formákkal, melyek
segítségével a tudományos kutatás új és hiteles eredményekhez juthat. Ezért minden
kortársánál hamarabb észrevehet
Forrás: http://www.doksi.hu

te, hogy a tudományos gondolkodás reális folyamatai, amelyek révén a tudomány eléri
kiemelkedő eredményeit, nem férnek bele a hagyományos logika ismert formáiba.
A világ belső tartalmai Descartes szerint (végső elemzésben) geometriai viszonyokra
vezethetők vissza, s ezért a matematikai világmegismerés az, mellyel a helyes tudás végső
soron megalapozható. A világ az értelem elvei által olyannyira áthatott, hogy abban ottho-
nosan létezhetünk. Hogy eljussunk ezekhez az alapokhoz, amelyek re biztos tudás építhető
(függetlenül a tanított véleményektől, a hagyományos filozófiától, neveléstől stb.). Descartes
a matematika eljárásmódjához igazodott, amely szerinte egyedül nyújt mértéket a
tudománynak.
A megismerés előfeltétele a módszeres eljárás. Ennél az eljárásnál a legfontosabb az
egyszerűbb fogalmakra való visszavezetés, és az egyszerűtől a bonyolultsághoz való
felemelkedés. A logikát kitevő nagyszámú logikai előírásból Descartes négyet választott ki,
és kijelentette: "szilárdan és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek
ellenük". ,,Az első az volt, hogy soha semmit ne fogad
jak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg annak. .. A második az volt, hogy a
vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet, és
a legjobb megoldás szempontjából szükség
van. A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, hogy a legegyszerűbb
és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kezdem, s csak lassan, fokozatosan emelkedem
fel az összeiettebbek ismeretéhez, s még azok között is feltételezek bizonyos rendet, amelyek
nem magától értetődően következnek egymás után. Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes
felsorolásokra és általános áttekintésre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit
ki nem hagytam" (Descartes: Értekezés a módszerró1, II., Bp., 1961. 177. o.).
Descartes arra a meggyőződésre jut, hogy minden megszokott előítélet kétségbe vonható.
Módszeresen és radikális an alkalmazza a kételyt. Nem véleményekben kételkedik, hanem a
megismerés forrásaiban. A cél azonban nem maga a kétely, mint például az ókori
szkeptikusok esetében, hanem valami kétségbe nem vonhatónak, tehát a bizonyosságnak a
megtalál ása. A bizonyossághoz vezető út mármost az, hogy következetes en végigvigyük a
szkeptikus kérdezést az értelem elvei által áthatott világ összefüggéseire. De, mint
Descartes írja, csakis gondolataink vannak egészen hatalmunkban.
Mindenben kételkedhetünk ugyanis, de önmagunkról mint kételkedő, gondolkodó lényről
közvetlenül bizonyossággal rendelkezünk: "láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak
akartam fölfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel
észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és oly biztos,
hogyaszkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem ké azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy
aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem." (Uo. IV.,
186. o.)
Descartes el kívánt jutni a megismeréshez s ezzel a tudáshoz, s
ezért nem bízott az érzékekben, és csak ahhoz tartotta magát, amit számára az értelem (ratio)
tisztán és világosan nyújt. (Mint ismert: az olyan gondolkodási irányt, amely a világról való
ismeretet és végső bizonyosságot egyedül az észből nyeri anélkül, hogy az érzékekre lenne
utalva, racionalizmusnak nevezik.)
Descartes önmagát "gondolkodó dolognak", res cogitansnak fogja fel. Ezzel szembeállítja
a kiterjedt dologi világot (res extensa). A "cogito ergo sum"-ból következik, hogy az én mint
tudat - a maga szá
mára teljes bizonyossággal - van jelen. Testként azonban, melynek a lényege számára
ismeretlen, létezése pedig még kétségbe is vonható, nincs teljes bizonyossággal jelen. Test
(res extensa) és szellem (res
cogitans) két egymástól különböző szubsztancia. A test lényege az, hogy kiterjedt, tehát
osztható is. A szellem (vagy lélek, vagy értelem) mint tudat lényegében oszthatatlan és csak
őt illeti meg a gondolkodás. Ezzel Descartes egyrészt lehetségessé tette a lélek halhatatlan-
ságát, másrészt a test mechanisztikus felfogását.
Az ember teste - vélte Descartes - olyan gép, amely csak bonyolultságában különbözik az
állatétóI. Descartes, aki kiváló előadásokat tartott az orvostudományról, mindenekelőtt a
fiziológiáról, meg volt győződve róla, hogy sikerül az anatómiának pontosan kikutatnia ezt a
gépet. Így az ember egyfajta mechanisztikus materialista
Forrás: http://www.doksi.hu

felfogását alapozta meg, amely a 18. század materializmusában folytatódott.

Ám az anyag, a "kiterjedt dolog", és a lélek, a "gondolkodó dolog", nem teljesen idegenek
egymástól, noha két különböző szubsztanciát jelentenek. Az anyagi világot a (matematikai)
gondolkodás korlátlanul átjárhatja (s így lehetségessé válik még a matematikailag
megalapozott erkölcs is). Márpedig a matematika igazságai "tisztán és világosan" beláthatók,
s amit tisztán és világosan belátunk, azt nem illetheti kétely. Ezt erősíti még, hogy
ítélőképességünket Istentől kaptuk, és Isten nyilván nem akarhat ja, hogy e képesség - helye-
sen alkalmazva - tévedésekhez vezessen.
Isten létezését Descartes az emberi értelemben lévő Isten ideájából vezette le. De
kidolgozták azután e bizonyítási eljárás cáfolatait is. Egyrészt: a létezést nem lehet
,tulajdonságnak tekinteni, mert egy képzelt és egy létező dolog (pl. egy képzelt és egy létező
forint) tulajdonságai pontosan ugyanazok. Másrészt: egy dolog fogaimából csak akkor
vonhatunk le joggal következtetéseket magára a dologra nézve, ha előzőleg igazoltuk, hogy
az adott fogalom tárgya létezik. A descartes-i bizonyítás tehát előfeltételezi azt, amit
voltaképpen bizonyítania kellene. Az ilyen, körbeforgó okoskodás sokszor jellemzi az
általánosból az egyesre irányuló következtetési módot, a dedukciót, mely viszont
kétségtelenül mentes az indukcióban rejlő hibalehetőségektől. Descartes lényegében
egyoldalúan a dedukciót választotta, hiszen ő az egész világot az értelem elveiből, a "velünk
született eszmékből" akarta fölépíteni. Velünk születettek Descartes szerint például a logikai
alapelvek, ami persze nem úgy értendő, hogy ezeket már az újszülöttek is ismerik, hanem
úgy, hogy pusztán gondolkodás révén rájuk tudunk találni.
Tehát a descartes-i (latinosan karteziánus) filozófia két - viszonylag önálló - részre bomlik:
a természetről való tanításra (fizika) és a természetfölöttiről szóló tanításra (metafizika).
Fizikájában az anyag az egyetlen szubsztancia. Alaptételei a következők: a világegyetem
anyagi és végtelen, az anyag, bár részecskékből áll, elvben mégis a végtelenségig osztható,
üres tér nincs, a szubsztancia attribútuma (tulajdonsága) a kiterjedés, az anyagrészecskék
mozgásban vannak, amely térbeli helyváltoztatás. Az anyagon kívül más erő nincs (kivéve
Istent): az anyag és a mozgás megsemmisíthetetlen.
A természettudományi kérdések terén igen nagy volt Descartes hatása. Az optikában
mindörökre az ő nevéhez fűződik a fényvisszaverődés alaptörvénye. Az anyagban levő
mozgás megsemmisíthetetlenségére vonatkozó descartes-i tézis rendkívül pontosan megfogal-
mazott törvény, amely jóval megelőzte a természetkutatók elméleti gondolkodását. Descartes
a természettudománynak még azokon a területein is termékeny általános kutatási elveket
állított fel, ahol tételei már régen elavultak, és nem felelnek meg a tudomány mai szín-
vonalának. Maradandónak bizonyultak fiziológiai fogalmai. A reflexnek mint "az
idegrendszer alapvető aktusának" korszakalkotó jelentőségű felfedezése megmutatta a
fiziológia, az orvostudomány és a pszichofiziológia további fejlődésének útját. Ezen az úton
fejlődött a fiziológia és az orvostudományelsősorban Descartes hazájában, Franciaországban.
Descartes megindította azt a folyamatot, amely az eddigi valóságot, a fennálló társadalmi
rendet és az addig elfogadott úgynevezett igazságokat az ész ítélőszéke elé állította.
Megindult tehát az ész kultusza, és ez újabb korszakot nyitott az emberiség történetében. A
gondolkodó személyiség ebben az időszakban újabb mozzanatokkal gazdagodott: a módszeres
kételkedéssel, az ész kultuszával, a természet tudatos megismerésének igényével.
e) Blaise Pascal
Descartes halála után iskolája, a karteziánusi bölcselet feltartóztathatatlanul terjedt tovább.
Mindenekelőtt az "okkazionalisták" (occasio = véletlen eset, ok) néven - ahogyan a filozófia
történetében közvetlen követőit nevezik. Descartes bölcselete - elsősorban annak
újszerűracionalizmusa okán - méltán keltett nagy feltűnést, s váltott ki igen eltérő reagálásokat
a kor tudósai részéről. Descartes filozófiáját, a benne lappangó augustinizmus alapján lelkesen
üdvözölte az egyházi gondolkodók egy része. Mások, köztük Blaise Pascal, a descartes-i
racionalizmusban egy, a teológiát minden eddiginél jobban fenyegető veszélyt pillantottak
meg, s azt a vallásos világnézet, a matematika, illetve a természettudomány oldaláról bírálták.
Descartes nézeteinek hatása alatt állt a kiváló fizikus és matematikus BLAISE PASCAL
(1623-1662). Akárcsak korábban Descartes, ő is szkeptikus a korábbi nézetek, módszerek
iránt. A legszilárdabb módszerbeli pillérei az abszolúttá emelt ráció és az ezzel egyenran-
gúvá felfokozott kétely. E - szinte feloldhatatlan ellentétben, feszültségben fejti ki nézeteit
Forrás: http://www.doksi.hu

az újkor kezdetének döntő problémáiról. Így

a keresztény vallásról is. Istenhez, a tudáshoz való eljutás az eddigi módszerekkel nem
lehetséges. "Az igazság két főoszlopa, az értelem és az érzékek kölcsönösen becsapják
egymást!" Az empirizmus nyilván csak a szkepticizmushoz vezethet, a racionalizmus meg
képte len arra, hogy Isten létét bizonyítsa. De nem is lehet. Isten létét éreznünk kell, Isten
létezése: igazság.
Az érzelem - ellentétben az értelemmel- gyorsan dönt, mindenkor kész a cselekedetre. Az
érzelem az igazság alapja, vélte Pascal. Ez indította el a szentimentalizmus vonalát a
gondolkodásban: az igaz, amit annak érzünk. Pascal misztikus, de nem irracionalista
gondolkodó volt. Az értelem elégtelenségét hirdette, de mégis a természettudós és a
matematikus szemével vizsgálta az embert, az esendő lényt, aki semmi a végtelenséghez,
minden a semmihez viszonyítva. Pascalnál a széles természettudományos ismeret
(számológépet konstruált, a valószínűség-számítás egyik megalapozójaként tartjuk számon,
légnyomásmérési kísérleteket folytatott) mélységes és jámbor vallásossággal párosult. Úgy
vélte, hogy a tudomány minden haladása értéktelen számunkra, mert - magasabb értelemben -
a szellem igazi feladata az odaadás Isten iránt. Elítélte a jezsuiták túlzóracionalizmusát. A
jezsuita dogma elmélete és gyakorlata ellen irányult szatirikus prózája a Vidéki levelek.
Kifejtette, hogy az embernek matematikusnak, kétkedőnek és hívő kereszténynek kell lennie.
Ő maga is a hithez nem a dogmán, hanem a kételyen keresztül jutott el.
A Pensées (Gondolatok) c. művében lényegében a valószínűség-számítást alkalmazta az
ember, az emberi lélek tanulmányozása során. Ennek eredménye - véleménye szerint - óriási
bizonytalanságok halmaza. Az igazságra vágyakozunk - vélte - és csak bizonytalanságra
találunk. Tehetetlenek vagyunk - felfogása szerint - a bizonyításban: ezt nem cáfolhatja meg
semmiféle dogmatizmus; magunkban hordozzuk az igazság eszméjét: ezt nem cáfolhatja meg
semmiféle szkepticizmus.
A Gondolatokban, a racionalizmus egyik típusa feszült neki a racionalizmus másik
típusának, nevezetesen a pascali, önmagát abszolutizáló racionalizmus (mellyel semmi más,
csak az ugyancsak racionálisan felfokozott kétely állítható szembe), a descartes-i "építkező"
racionalizmus nak. Noha Pascal nem volt rendszeralkotó filozófus, munkássága mégis
markáns és grandiózus gondolati horizontot jelölt ki. E pascali horizont kiváltképpen nyitott
az újkori ember és az ő létének még mindig értelmet adó - bár már "elrejtőzködött"

Isten irányába. E rejtőzködő Isten nem adódik immár ama spontán ágostoni
természetességgel, ahogyan a középkor embere számára adódott még. "Vagy van Isten, vagy
nincs... Az ész ebben nem dönthet" - véli Pascal (Gondolatok 233. pont). Isten létéről- nem
létéről közvetlenül sem empirikusan, sem racionálisan megbizonyosodni nem tudván -
vélekedett Pascal- érzelmileg közelíthetjük csak meg.
fl Baruch Spinoza
Descartes volt az egyik legfontosabb eszmei forrása a 17-18. század filozófiájának és
természettudományának is. Követői két, egymással ellenkező irányban haladtak. Spinoza és a
francia materialisták fizikájára, Berkeley, angol filozófus és a szubjektív idealisták pedig me-
tafizikájára támaszkodtak.
BARUCH SPINOZA (1632-1677) portugál-holland zsidó családból származó filozófus,
panteista gondolkodó volt. Széles körű tudása, nagy műveltsége ellenére is fizikai munkával,
optikai lencsék csiszolásával tartotta fenn magát, mivel sem filozófiai, sem politikai néze-
teiben nem volt hajlandó semmiféle kompromisszumra. (A zsinagóga ki is közösítette és a
"nagy átokkal" sújtotta.) Nem maradt semleges a németalföldi polgári forradalomban sem.
Spinoza főműve, az Etika (1663), csak halála után jelenhetett meg, azonnal betiltották. Művei
közül életében csupán kettő jelent meg, de Spinoza egész filozófiai rendszerét tartalmazza az
Etika. Filozófiája évszázadokig nagy hatást gyakorolt olyan gondolkodókra, mint Leibniz
(akivel optikai kérdésekrőllevelezett), Lessing, Goethe stb. Magányos, zárkózott, de
szellemileg intenzív életet élt. Tüdővészben halt meg. Az első világtörténelmi jelentőségű
demokratikus köztársaság (nem hi
vatalos!) filozófusa volt, és így elsőként adatott meg számára, hogy határozottan egységes
szempontból és egységes en polgári szempontból tudja áttekinteni a világot.
Főbb művei: Descartes: A filozófia alapelvei (1663), Teológiai-politi
kai tanulmány (1670), Etika (1677).
Forrás: http://www.doksi.hu

Spinoza nagy felfedezése és eszmetörténeti jelentőségű tette abban állt, hogy ő volt az első,
aki polgári alapon egységes, úgynevezett monisztikus, tehát egyetlen alapelvű világképet
tudott alkotni. Ez az alapelv, szemben Descartes-tal, aki az anyag és a szellem kettősségét
tekintette a valóság lényegének, így hangzik: a valóságot egységesnek kell tekinteni, akár
Istennek, akár természetnek tekintjük is. A valóság egységes, legfeljebb megjelenési formái
lehetnek különbözőek. Ebből eredt az a nagy spinozai gondolat, mely szerint a valóságot nem
lehetséges célszerűen (teleologikusan) elképzelni, a célszerűség pusztán az ember sajátos
tevékenységének jelzője lehet, amelyet igen sokan rávetítenek a valóságra. Spinoza szerint a
valóság célszerűségének téves elképzelése abból ered, hogy sokan a szellemet, a tudatot, az
eszmét önálló valóságalkotó elvnek képzelik el, és így az emberi gondolkodást és az emberi
tevékenységet összetévesztik a valóság mozgásával, a valóság törvényszerűségeivel.
Spinoza úgynevezett egyelvűsége és időnként panteizmusba rejtett materializmusa azt az
eredményt hozta, hogy először a filozófia történetében sikerült felfedni célnak és oknak reális
viszonyát. Ha tehát valami új célt akarunk megvalósítani, akkor ennek kísérőj elensége nem
lehet az elvont rajongás. Spinoza tudja, hogy bármely változtatáshoz, előrehaladáshoz
mindenféle értelemben szükség van a szenvedélyekre. Azonban ő nem valamiféle vak akarat,
rajongó szenvedély híve, hanem a valóság intellektuális szeretetét követelte meg. Ez annyit
jelent, hogy egyben állást kell foglalnunk az értelmesebb, az ésszerűbb, a tartalmasabb
megoldások mellett.
A Descartes által kijelölt úton haladt. Ugyanazokat a kérdéseket vetette fel, mint Descartes, de
következetesebben oldotta meg azokat. A szellemet és az anyagot Descartes két különálló
dolognak tekintette, s ezért "szubsztanciáknak", vagyis olyasmiknek nevezte őket, melyek
önmagukban léteznek, és létükhöz nem szükséges a másiknak a léte. Spinozánál viszont a
lélek és a test már nem két "szubsztancia", hanem egy egységes szubsztanciának csupán két
"attribútuma" (vagyis két sajátsága). Ez a szubsztancia a végtelen, senki által nem teremtett
(causa sui) és örök. A világ egységes, egyetlen szubsztancia van - Isten, avagy a természet
(Deus sive natura). A kiterjedés és a gondolkodás nem hatnak egymásra, amint Descartes
feltételezte, hanem megfelelnek egymásnak, s ebben a megfelelőségben elválaszthatatlanok
egymástól és a szubsztanciától, amelynek attribútumai. A szubsztanciának végtelen sok
attribútuma (lényegé től elválaszthatatlan tulajdonsága) van, jóllehet mi ezek közül csupán
kettőt ismerünk: a kiterjedést és a gondolkodást. (Az emberben együtt és egymással
párhuzamosan nyilvánul meg ez a két attribútum.) A szubsztanciának vannak azután
lényegétől elválasztható tulajdonságai és megnyilvánulásai is, a móduszok, ezek száma is
végtelen, ilyenek mind az egyes dolgok, a mozgások stb.
Spinozának a világ egységére vonatkozó gondolata és az az elképzelése, mely szerint a
reális emberi célok csak az okok következetes felkutatása, feltárása alapján tűzhetők ki, ma is
élő, ma is az egyik vízválasztó az elméletek között.
NICOLAS DE MALEBRANCHE (1638-1725) a test és lélek descartes-i dualizmusának
problémáját idealista módon kísérli meg megoldani. Álláspontja szerint, amit az érzékelés, a
tapasztalat a test és lélek kölcsönhatásának tart, csak alkalom, látszólagos, esetleges
okozatiság, amelynek mélyén a ténylegesen ható ok, Isten működik. Malebranche a
pszichofizikai és természeti okság ellen lépett fel. Felfogása szerint, csak aki gondolkodik,
annak van lelke, és akinek lelke van, annak gondolkodnia kell. A descartes-i racionalizmus
ilyen átértelmezése lesz az egyik elméleti előfeltevése majd Hume szubjektív idealista
okságfelfogásának.
g) John Locke
John Locke az angol "dicsőséges forradalom" korszakának, a polgári uralom
megszilárdulásának filozófusa, a modern empirizmus megalapozója volt. Az angol
monarchia restaurációja nem jelentett teljes visszatérést a forradalom előtti állapotokhoz, s
amikor az uralkodó mégis az abszolutizmus visszaállításával kísérletezett 1688-ban, a
"dicsőséges forradalom" során könnyedén megszabadultak tőle, s új dinasztiát hívtak a
trónra. Kialakult az angol alkotmányos monarchia rendszere: a király uralkodik, de nem
kormányoz. A tényleges hatalom a parlament bizalmát élvező miniszterek kezében van. Az
angol nagypolgárság és a polgárosodott nemesség szilárdan kézben tartotta a gazdasági és
politikai hatalmat, a társadalmat a polgári racionalitás elvei hatották át, s így ezek az elvek
magában a tapasztalatban igazolódtak. Az emberi megismerést ezért mindenekelőtt a
Forrás: http://www.doksi.hu

tapasztalat jelentette, s a 18. századi brit felvilágosodás fő áramlatává az empirizmus vált,

noha mellékáramlatként a racionalizmus is jelentkezett.
JOHN LOCKE (1632-1704) jogász fiaként született Bristol közelében. Tízévesen élte meg
a polgárháborút, majd I. Károly király lefejezését. Vegyészetet és orvostudományt tanult.
Menekülnie kellett Hollandiába. Amikor az újabb angliai forradalom után Orániai Vilmos
lett a király (1689), Locke visszatért hazájába. Jövedelmező állami tisztséget töltött be, és
gyümölcsöző irodalmi tevékenységének szentelte magát. 1704-ben egy baráti család birtokán
halt meg, ahol már 1690 óta idejének legnagyobb részét töltötte.
Főbb művei: Értékelés a polgári kormányzatról (1689), Levél a vallási
türelemró1 (1690), Értekezés az emberi értelemró1 (1690).
Locke nem kételkedett az anyagi világ tudatunk tói független létében, és az ő
munkásságának is a középpontjában az ismeretelmélet
állt. Míg Bacon az empirikus eljárás módszerét vezette be, addig Locke a rendszeres
ismeretelmélet tulajdonképpeni megalapítójának tekinthető. Célja annak megmagyarázása,
hogy miképpen jut az értelem fogalmakhoz. Megismerésünk bizonyosságának fokát akarja
meghatározni, és a vélemény és a tudás közötti határokat megvonni. Nála is a tudásunk
eredetéről és bizonyosságáról van szó. Locke határozottan szembefordul a velünk született
fogalmak, alapelvek (Descartes), sőt erkölcsi elvek feltételezés éveI. Ezek állítólagos álta-
lánossága semmiképp sem bizonyítja, hogy velünk születtek. U gyanolyan elképzelhetetlen,
hogy kezdettől fogva tudattalanul a lelkünkben szunnyadnak, hiszen a képzetek mindig
tudatosak. Csak a természetes képességek és hajlamok velünk születettek, minden ismeret
viszont szerzett. Születéskor a lélek egy fehér, tiszta papírlapra hasonlít ("white paper",
"tabula rasa"), amelyet a tapasztalat ír életünk során tele. Csakis a tapasztalat minden
megismerés alapja. Van külső, érzékek révén létrejött tapasztalat, és belső, reflexióval szerzett
tapasztalat. Itt a léleknek olyan tevékenységére és állapotaira
gondolt Locke, mint érzés, gondolkodás, akarás stb. E két funkció gondolkodás és érzékelés -
viszonya az ismeretelmélet fontos témája marad. "Semmi sincs az értelemben, ami ne lett
volna meg eló'bb az érzékekben." Az érzetek a dolgokról szerzett benyomások, míg az ezekről
alkotott gondolatok az eszmék. Ezek alkotják gondolkodásunk során az értelem tárgyát.

A bennünket körülvevő valóság tulajdonságai vagy minőségei között, amelyek létrehívják

bennünk az eszméket, megkülönböztetünk olyanokat, amelyek konstansan hozzátartoznak az
anyagi realitásokhoz - mint például alak, kiterjedés, szilárdság, mozgás -, ezek az elsődleges
minőségek és olyanokat, amelyek csak az érzékelő szubjektum vonatkozásában állnak fönn -
mint például szín, íz és szagérzet ezek a másodiagos minőségek. Egy piros tárgy nem piros,
hanem olyan tulajdonsága van, hogy pirosnak látjuk. Míg az elsődleges minőségek
függetlenek a szubjektum tói, és fennállhatnak rajta kívül, addig a másodiagos vagy levezetett
minőségek nem objektívek, hanem szubjektív tulajdonságok, pszichés állapotok. Az
elsődleges és másodlagos minőségek összekapcsolása céljából Locke bevezeti az
erőfogalmát. A tárgyak bizonyos erővel rendelkeznek, amely révén ránk vagy más tárgyakra
hatnak. Érzékek azáltal jönnek létre, hogya tárgyakbóllökések indulnak ki, amelyek az
idegpályákon továbbhaladnak, és eljutnak az agyba, a tudat székhelyére. Elménkben ezáltal
ideák, azaz eszmék, ismeretek keletkeznek, s az értelem ezeket az egyszerű ideákat rakja
össze és osztja fól összetett ideák ra. Egyszerű idea például a piros szín, a gömbölyű alak:
ezekből és hasonló ideákból áll össze, mondjuk, egy alma összetett ideája. Bár az
egyszerűideák között is vannak különbségek: hiszen piros szín a valóságban nincs, hanem
csak ilyen vagy amolyan alakú testek, a színek csak bennünk, érzeteinkben jönnek létre a
külső tárgyak behatására. (Locke minőségeknek nevezte a dolgok azon tulajdonságait, ame-
lyek bennünk fizikailag fölkeltik az ideákat, és így különböztetett meg elsődleges és
másodiagos minőségeket.) Az ilyen ismeretelméleti álláspontot, mely minden ismeretünk
végső forrását lényegében az érzékelésben látja, nevezzük szenzualizmusnak. A
szenzualizmus az empirizmusnak következetesen végigvitt formája.

i) George Berkeley
GEORGE BERKELEY (1685-1753) ír származású brit filozófus. Tanulmányait Dublinban
végezte, majd egy arisztokrata család házi lelké szeként Franciaországban és Itáliában járt
Forrás: http://www.doksi.hu

tanulmányúton. Visszatérve hazájába püspöknek választották. Fő művei: Értekezés a látás új

elméletéró1 (1709), Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről (1710), Hülasz és
Philonusz három párbeszéde (1713).
Locke tanításának folytatója. Amellett érvel, hogy - ha Locke álláspontját következetesen
végiggondoljuk - fölösleges és értelmetlen föltételezni anyagi szubsztanciák létét, hiszen a
tulajdonságok (akár elsődlegesek, akár másodlagosak) nélküli anyagról nincs semmiféle
benyomásunk - ezek csak az elmében vannak jelen. Ezt a gondolatát már kortársai is úgy
értelmezték, hogy Berkeley tagadja a külvilág létezését. De lehet úgy is értelmezni felfogását,
hogy csupán a külvilág anyagi voltát vitatta. E szerint a dolgok egy univerzális isteni elme
ideái - az elsődleges ideák at nem vonatkoztathatjuk el a másodlagosak tóI. Tehát ugyanott,
vagyis a szellemben kell lenniük, mint a többi tulajdonságnak. Berkeley szerint a locke-i
másodiagos minőségek elválaszthatatlanok az elsődlegesektől. És mivel Locke szerint is a
másodiagos tulajdonságok nem objektívek, hanem bennünk, az érzékelőben jönnek létre, kész
is volt Berkeley következtetése: "Mi csak jelenségeket észlelünk és nem testek reális minősé-
gét." Tehát míg Locke azt állította, hogya hegyeknek, a köveknek, a fáknak az ideái vannak
az emberi lélekben, addig Berkeley azt bizonygatta, hogy a hegyek, a kövek és a fák ideái
azok, amelyekről mi úgy véljük, hogy testi valóságként léteznek. Vagyis, ha a tapasztalat
semmi mást nem mutat nekünk, mint ideákat, akkor teljesen jogosulatlanul föltételezünk
ideáink mögött valamiféle - Locke által is kifürkészhetetlennek nyilvánított - szubsztanciát!
Tehát a testek, a dolgok nem mások, mint érzeteink komplexumai. Létezni tehát annyi, mint
érzékelve lenni. Viszont következetesen végigvezetve a gondolatmenetet, szolipszizmushoz
juthatunk (azaz annak a feltételezéséhez, hogy csak maga az elme létezik). Ezt Berkeley Isten
"segítségével" igyekszik elkerülni: ha érzeteim nem tőlem függenek, együtt létezésük rendje,
jelentkezésük sorrendje nem tetszés em szerinti - valamilyen külső renden alapszik.
Amennyiben viszont anyagi szubsztancia nem létezik, akkor ez a rend csakis Istentől
származhat. A végtelen isteni elme akkor is érzékeli a tárgyakat, amikor a véges emberi elmék
nem - vonta le a következtetést Berkeley. Tehát Berkeley szolipszizmusa csupán módszertani
jelentőségű volt, azaz saját álláspontjának alátámasztására szolgáló érvként szolgált.

Összefoglalva: A 17. század filozófiája rendkívül gazdag az ezt megelőző évszázadokéhoz

képest. Az újkor kezdetének filozófiájára a szélesebb értelemben vett racionalizmus volt a
jellemző: nem az elfogadott tekintélyekre, a megszentelt hagyományokra hivatkoztak, hanem
a tényekre és a tapasztalat ra, valamint a maguk és ellenfeleik önálló ítélőképességére
támaszkodtak. Elvileg nem számított más, mint a mindenki által megfigyelhető tények, a
közkinccsé tehető tapasztalat, valamint az "ész", amely ugyancsak mindenki tulajdona, hiszen
az emberi nem legfőbb jellemzője, és helyes használata csak a megfelelő módszer
elsajátításától függ. Kétségtelen mechanisztikus jellege ellenére hatalmas fordulatot jelentett
az emberi gondolkodás történetében.

Ebben az időszakban megváltozott a tudomány és a filozófia feladatairól vallott felfogás is.

Cél a természet meghódítása az ember számára. Az angol Bacon, a francia Descartes és a
holland Spinoza - a köztük lévő különbségek ellenére - megegyezik a tudás eme új céljának
értelmezésében.

Az új típusú ember- és társadalomértelmezés

(Az emberek természetes állapota
és az ésszerűség diktálta szerződés)
A reneszánsz és reformáció megnövelte az egyén szerepét azzal, hogy a társadalmi életben
fokozott jelentőségre tett szert az egyéni rátermettség. Különösen elmondható ez a 17. század
Angliájáról, ahol Németalföld mellett Európa másik polgári forradalma végbement. A
kalandorok kora volt ez, akik közül nemcsak felfedezők és hódítók, hanem a kereskedelmi és
banktőke újnemesei is kikerültek. A kibontakozó piacgazdálkodás gyökeresen felforgatta a
feudális társada lom rendi viszonyait. Nemcsak a régi arisztokrácia és az újnemesség
viszonya volt tisztázatlan, hanem az államhatalom és az alattvalók viszonyát is
Forrás: http://www.doksi.hu

bizonytalanság jellemezte.
Nem csodálkozhatunk azon, hogya korabeli angol gondolkodók az egyént tekintették az
"elemi" szociális egységnek, és a társadalmi jelenségek magyarázatánál a végső hivatkozási
alapnak. F. Bacon írt egy utópiát Új Atlantisz címmel, ez azonban nem a társadalmi egyen-
lőség és igazságosság meghirdetése volt, mint a Thomas Morusé, hanem a technika diadaláé.
Új Atlantiszban - mai fogalmakkal élvevan tengeralattjáró és repülőgép, szintetikus
élelmiszerek és légkondicionálás, fogyasztási cikkek tömege és egészségügyi intézmény-
rendszer, laboratóriumok és múzeumok stb. Nagy fontosságot tulajdonított a technika, a
kereskedelem és az ipar fejlesztésének. Bacon azonban "a tudás hatalom" eszméjét sok
tekintetben még a hagyományos világkép keretei között maradva képviselte, elgondolásai
sokszor nagyon naivak voltak.
Társadalmi, politikai és szociológiai nézeteit tekintve a tőkés fejlődés érdekeit védelmező,
erős központi állam híve volt. Sok esszében fejti ki Bacon társadalmi-politikai nézeteit,
melyek kétségtelenül antifeudálisak voltak, de nem volt republikánus. Németalföldnek
megfelelőnek tartotta a köztársaságot is, de Angliában a parlamentáris monarchiát vélte
elfogadhatónak. Úgy gondolta, hogy a fennálló angol monarchikus államrendben elterjedhet a
tudomány, a tudományos gondolkodás. Demokratának sem volt mondható. Sőt, arra a
következtetésre jutott, hogy egy jól szervezett államban szükség van a nemességre is, mely
korlátozza a királyi hatalom abszolutizmusát, de a királynak is korlátoznia kell az
arisztokrácia hatalmi törekvéseit. Ugyanakkor szükségesnek tartotta a (nem túl szabadjára
engedett) parlament működését is, amely közvetít a király és a köznép között. Ennek annál is
inkább nagy fontosságot tulajdonított, mert a köznépben az elégedetlenség és a lázadás
forrását látta. Véleménye szerint a társadalom legfontosabb csoportjai nem a sokak által
eszményített középkori lovagság korabeli képviselői, hanem azok, akik iparral,
kereskedelemmel foglalkoznak, akiknek támogatása nélkül nem gazdagodhat az ország.
TORQuATo TAsso (1544-1595) fő műve 1575-ben jelent meg, A meg szabadított
Jeruzsálem címen. Az ellenreformáció hatására átdolgozta művét, és 1593-ban A
meghódított Jeruzsálem címmel adták ki. Tasso - ellentétben például Cervantessel-
komolyan vette a keresztény 10vagságot. Nála sem hiányoztak ugyan a mesés elemek, mégis
A megszabadított Jeruzsálem hagyománykeresés egy olyan történelmi anyagban, melyben
népének (olasz!) - és ez vonatkozik kora kereszténységére is - nincs valós hagyománya.
"Részleteiben szép, egészében
elvetélt kísérlet olyan elő történet írói ábrázolására, melyet kortársa, Shakespeare, saját
nemzeti történelmének anyagából valóban megalkotott" - mutatta ki Heller Ágnes A
reneszánsz ember c. könyvében (202. o.). (Tasso szerint "a változatosság gyönyörűség
természetünk számára", s ezt a változatosságot a világ minden jelenségének pillanatonként
változó megjelenésében látta.)
Közel száz évvel T. Morus Utópiája után 1623-ban jelent meg TOMMAso
CAMPANELLA (1568-1639) Napállam c. műve. Természetesen még ez az utópia is sok
elemét megőrizte a feudális rendszer
nek, az egyházi ideológiának. Ugyanakkor az itt leírt vallásos kultusz inkább az észnek való
hódolat formáját mutatta. Emellett rendkívül szigorú maradt, szinte a szerzetesi morált
állította eszményképnek. Ugyanis büntetéssel sújtottak mindenkit (ti. Napállamban), aki az
egyéni érdekeit a közösség céljaival ellentétesen igyekezett érvényesíteni. De - akárcsak
Morus Utópiáját - nem szabad pusztán a saját korának állapotából fakadó morális
felháborodás utópikus eszményének felfogni a Napállamot. Olyan társadalmi építmény mo-
delljét alkotta meg, amelyben elképzelhetőnek tartotta, hogy a szükségletek adott szinten
mindenki számára kielégíthetőek legyenek. Tehát a kor szükségleteinek megfelelő - nem a
"nyomor egyenlőségét" tételező -, valóban humanisztikus életmódot vázolt fel. Campanella
túlságosan elveszett modelljének részleteiben, és ez sok naiv elképzelést tartalmaz, de rájött
arra, hogy az elosztás "igazságossága" a termelés mikéntjén múlik - ez is társadalmi szinten
történik (manufaktúrákban). Mint írta: ".. .mindenki természetes tulajdonságai szerint
dolgozván, jól és örömmel végzi természetének megfelelő munkáját" (T. Campanella, 66. o.).
A kor kiemelkedő filozófus a, T. Hobbes is úgy vélte, hogy a társadalmiság, az államiság, a
közösség nem tartoznak az ember lénye géhez, noha levezethetők az emberi természetből.
Hobbes is az egyénből igyekezett megérteni a társadalmat.
Ha a társadalmat "elemeire" bontjuk, végül - Hobbes szerint fennmaradásukért küzdő
Forrás: http://www.doksi.hu

egyéneket találunk. Így az emberi tevékenységnek a haláltól való menekülés és az

uralomvágy a legfőbb motívumai. Tehát az ember valamennyi tevékenysége vagy fiziológiai,
vagy érzéki. Eszerint az élvezet serkenti a tevékenységet, a fájdalom pedig gátolja. A jó az
emberi vágyak vagy élvezetek tárgya, a rossz pedig az, amit elutasítunk. Minthogy minden
ember életének fenntartására törekszik, végső fokon valami jó után vágyik. Ebből az
következik, hogy az emberiség társadalom előtti állapotát a kíméletlen versengés, "a
mindenki harca mindenki ellen" jellemzi. Idővel azonban az emberek eljutnak ahhoz az
ésszerű felismeréshez, hogya kíméletlen harcból több rossz származik, mint jó, és ezért a
harcot békével, a versengést megegyezéssel kell felcserélni. Ezt nevezte Hobbes természeti
törvényeknek.
Az "emberi természetről" alkotott képe minden, csak nem utópisztikus. Hobbes olyannak
írta le az emberi természetet, amilyennek kora embereit valóban látta, ez pedig nem volt
hízelgő ábrázolás. A létező és nem a lehetséges embert tekintette az állam "anyagának".
Hobbes már a "polgári társadalom" álláspontján állt. Egyrészt fel kívánta építeni a hatékony
polgári állam modelljét (állam és társadalom fogalma nála már és még szinonim), másrészt
bizonyítani akarta, hogy ez a modell a "természet törvényeiből" következik, hogy feltétlen,
ésszerű és abszolút érvényességű.
A "természetes állapot" hobbesi felfogása a szabadság- és egyenlőségfogalomra épül.
Mindenkinek szabadságában áll azt tennie, amit akar, amivel hatalmát gyarapíthatja (ugyanis
ez az, amit akar). Szabadságában áll hatalmát mások ellenében növelni. S miután minden
ember egyenlő, mindenki egyaránt képes is erre. Így ha az akarat ugyanarra a tárgyra irányul,
akkor az emberek kölcsönösen
meg akarják egymást semmisíteni - szabadságuknál fogva. A természeti állapot, a bellum
omnium contra omnes ('mindenki harca mindenki ellen') állapota áll fenn. Ugyanis az ember
önző, kizárólag
saját gátlástalan magánérdekeit követő lény, ilyen a természete:
homo homini lupus ('ember az embernek farkasa'). A természetes álla potban ezért mindenki
harca folyik mindenki ellen. Az együttélésben nincs semmi öröm, az emberek élete
magányos, szegény, rövid. Még ha valaki nem is óhajt részt venni a harcban, akkor is rá-
kényszerül - az önfenntartás törvénye következtében. Ha ő nem semmisít meg másokat,
mások semmisítik meg őt. Hobbes szabadságfogalma lényegében azonos a mindennapi élet és
gondolkodás szabadságfogalmával, ennek a mindennapi fogalomnak filozófiai szintre való
emelése. S ennek lényege az, hogy megtehetjük azt, amit akarunk. Minél több a hatalmunk
akaratunk megvalósítására, minél kevésbé áll valaki vagy valami "utunkban", annál szaba-
dabbak vagyunk.
Hobbes elemzése a természetes állapotról nem fogható fel történelmi analízis nek. Hobbes
itt nem valaminő tényleges - az állam létrejötte előtt valójában létezett - "ősállapotot" akart
leírni. Maga is hangsúlyozza, hogy ebben a formában ez az ősállapot valószínűleg sosem
létezett, csak sokszor létezett ehhez "hasonló". Hobbes koncepciója a természetes állapotról
tudományos absztrakció, a szó szoros értelmében vett tudományos modell. Ha
elvonatkoztatunk minden más körülménytől, és csak az emberi természet "hatásait" vesszük
figyelembe, akkor ilyen eredményhez jutunk - ebben az értelemben kell felfogni Hobbes
gondolatmenetét.
Abban az absztrakt modellben, melyet Hobbes a "természetes állapotról" rajzolt, az
úgynevezett természetjog érvényesül. A természetjog nem más, mint mindenki szabadsága,
hogy saját hatalmát felhasználja az önfenntartásra, s mindent megtegyen, amit e cél
szempontjából alkalmasnak érez vagy ítél. Ahol a természetjog uralkodik, ott nincs objektív
jó vagy rossz (mindenkinek saját java a jó). Nincs bűn sem, mert a bűn fóltétele törvények
létezése. Ennek felismerése és az ebből fakadó következtetések levonása azonos a társadalmi
szerződés megkötéséveI. (Ezt államszerződésnek is nevezhetjük, hiszen Hobbes koncepciója
szerint állam és társadalom szinonim fogalmak.) Hobbes részletesen elemzi a társadalmi
szerződés sarkpontjait:
- a békességre való törekvés és annak betartása;
- mindenki mondjon le a mindenhez való jogáról (a természet jog
ról), feltéve, ha mások is ezt teszik, mondjon le annyi szabadságról, amennyiről való
lemondás a béke fenntartásához szükséges, s eléged jen meg annyi szabadsággal másokkal
szemben, amennyivel azok megelégednek vele szemben.
Forrás: http://www.doksi.hu

A szerződés alapelvei (a béke alapelvei) az észből erednek. Ezeket a "természetes" észben

rejlő, minden emberben közös alapelveket, melyekkel az emberek egyesíthetők, nevezte
Hobbes "természeti törvényeknek". De bármennyire "természetesek" is ezek az alapelvek, a
természetes állapotban nem érvényesülhetnek. Érvényesülésük a szerződéssel, az
individuumok természetjogának feladásával, illetve átruházás ával kezdődik.
Egyetlenegy természetjog van, mely át nem ruházható. Ez pedig jogunk saját életünk
védelmére. Ahol az ember életére törnek, vagy ahol megfosztják életlehetőségeitől, ott az
embernek mindig megvan a joga ahhoz, hogy szembeszegüljön és törvényt szegj en. Ahol a
polgári törvény (az állam) nem tud többé gondoskodni polgárai testi épségéről és életéről, ott
a szerződés magától felbomlik, elveszti érvényét, és visszaáll a természeti állapot.
Mivel a megkötött szerződéseket be kell tartani, s ehhez (tehát az igazságossághoz)
kényszerre van szükség, létre kell hozni az államot. Amennyiben az emberek képesek
lennének arra - írta -, hogya békés együttélés törvényeit (a természeti törvényeket)
kényszerítés nélkül betartsák, annyiban nem lenne szükség államra. Miután mindenki
szerződést kötött (tudjuk: ez nála nem történelmi leírás, hanem tudományos absztrakció), az
így létrejött közösség átruházza hatalmát:
a) egyetlen emberre;
valamely szótöbbséggel egyakaratként döntő közösségre (legyen
az arisztokratikus vagy demokratikus karakterű).
Ekkor születik meg az állam, a "Leviatán", amelynek mindenki
alattvalójává válik.
A vallást is csak annyiban tartotta kívánatosnak, amennyiben a tömegeket összetartja, és
politikai védőernyőként használható. Isten szavai szerint élni tehát nem más, mint a
természeti törvényeknek megfelelően élni. S mivel az állami törvények a természeti
törvények megtestesülései (az előbbiek csak az utóbbiak által érvényesülnek) - Isten szavának
engedelmeskedni nem más, mint az államhatalomnak engedelmeskedni. A keresztény embert
tehát - Hobbes végső következtetései - két dolog jellemzi. Hite Krisztusban, és
engedelmessége az állam, a hatalom törvényeinek. De mi történik akkor - vetette fel a kérdést
-, ha az államhatalom megtiltja nekünk hitünket Krisztusban? A válasz erre az, hogy ez nem
történhet meg. A hatalom ugyan úr tetteink felett, de nem úr hitünk felett. Hinni akkor is
hihetünk Krisztusban, ha az államhatalom ezt megtiltja nekünk - cselekednünk azonban min~
dig az ő törvényeinek értelmében kell. A hit privát dolog, s mint ilyen, - szabad, a vallás
politikai ügy - és mint ilyen, nem szabad, hanem alá van vetve az egységes politikai
hatalomnak.
Tehát a helyes társadalmi berendezkedés az, ha az emberek valamennyi jogukat egy
abszolút főhatalomra (személyre vagy testületre) ruházzák, kivéve azt a jogot, hogy a
mindennapi életükben és a gazdálkodásban saját józan eszük belátása szerint járjanak el. Az
állam politikai hatalma azonban abszolút: hogy mi a jó, és mi a rossz, sőt, hogy mi a vallás, és
mi a babona, azt az államhatalom tetszése szerint dönti el. Ennek fejében viszont
megvédelmezi az embereket a külső támadások és az egymás közötti jogsértések ellen. Ebből
a szempontból a vallás is hasznos: az ateista Hobbes úgy vélte, hogya nép, e "hatalmas, de
rosszindulatú fickó" féken tartásához szükség van a vallásra.
Hobbes összkoncepciója nem mérhető az akkor kibontakozó polgári elméletre gyakorolt
hatásán. Hobbes közvetlenül filozófiai hatása Angliában jelentéktelen volt, de nem így a
kontinensen. R. Descartes A filozófia alapelveinek előszavában a filozófiát megelőző
bölcsesség négy fokáról írt, amelyet egy ötödik egészít ki: egy olyan morálfilozó
fia, amely az ő filozófiai módszerét követi. Ez az etika szintén matematikai módszerrel épülne
fel.
Etikai felfogását a következőkben lehet összefoglalni: 1. engedelmeskedj az ország
törvényeinek, és ragaszkodj a katolikus valláshoz; 2. cselekedj szilárdan és határozottan; 3.
próbáld inkább önmagadat legyőzni, mint akörülményeket, és ne építs a szerencsére. A helyes
cselekvéshez alapvetően helyes ítélőképesség szükséges.
Descartes szerint a szenvedélyek természetüknél fogva mind jók, de megvan bennük a hajlam
a túlzásra és arra, hogy elménket megzavarják. Ezért szükséges, hogy akaratunkkal kordában
tartsuk őket. Ez a szabályozás racionális erőfeszítés, amelynek sikerét elősegíti a nagylelkűség
vagy emelkedettség erénye: a világhoz való helyes viszony, amely a helyes önértékelés en
alapul. Descartes szerint az erkölcsi problémák alapvetően megismerési problémák: a jónak a
Forrás: http://www.doksi.hu

kívánása az igaz ismeretből, a rosszé a tévedésből ered. De a tévedés forrása részben akarati
gyengeség.
Descartes töredékes, sok tekintetben a sztoicizmus ra emlékeztető etikai felfogása szigorúan
intellektuális jellegű. Ezt némileg csökkenti az akarat szerep ének túlhangsúlyozása a
szenvedélyek megfékezésében. Szókratészhez hasonlóan azonban úgy vélte, hogy az igazság
világos ismerete jó cselekedetekhez vezet. Descartes-nak meggyőződése volt, hogy az igazság
tudása maga után vonja a szellem szabadságát, kiiktatván a szenvedélyt és az önkényt, melyek
gúzsba kötnek. A szenvedélymentesség alapján válasszunk mérsékelt nézeteket, hiszen a
szélsőségek a szabadság ellen hatnak.
Descartes társadalmi nézeteiben és etikájában (is) a gazdaságilag feltörekvő, de a
politikában alávetett francia polgárság kompromisszumos nézetei tükröződtek. E
kompromisszumra B. Spinoza nem kényszerült a polgári Hollandiában (bár más jellegű
megegyezésre való hajlandóság könnyített volna egyéni helyzetén). Ő már az ember
"öntökéletesedésének", a szabadsághoz való eljutásnak a folyamatát tárgyalta. Az ész
hatalmáról szól, amely képes az indulatokat megfékezni. Vizsgálta, hogy miként kell az
értelmet tökéletesíteni, és a világos gondolkodást megzavaró testi hatások tói megszabadulni,
és eljutni a lélek csendj éhez, a szabadsághoz, mely egyúttal a boldogság is. Spinoza az, aki
kidolgozta a modern kor sajátos filozófiai szabadságfogalmait - nemcsak az "akarat
szabadságának" elméletével, hanem a mindennapi szabadságfogalommal szemben is. Nála
jelenik meg először a szabadság mint a személyiség önkibontakozása, továbbá a szabadság
mint felismert szükségszerűség.
Spinoza szerint az ember szabadsága a szükségszerűség fölismerésén alapszik: csak az ész
által lehetünk szabadok, uralkodhatunk szenvedélyeinken. Nem kell persze megfosztanunk
magunkat minden szenvedélytől és örömtől, és anyagi javakra is szükségünk van egy
bizonyos mértékben, az igazi szabadságot és az erényt s ezzel együtt a boldogságot azonban
csak a szubsztanciával, a természettel, Istennel való erkölcsi azonosulás révén kaphat juk
meg, Isten értel mi szeretete (amor Dei intellectualis) révén. Spinoza istenfogalma nem
vallásos istenfogalom, legföljebb egy észvallás, egy magasabb rendű vallás istenfogalma,
melynek az egyes, létező vallások (a protestáns, a katolikus, a zsidó) csupán tökéletlen
megvalósulásai.
Etikájában Spinoza bizonyos értelemben ugyanazt tanította, mint a kereszténység, ám a
keresztény tanításokat idealista alapokról materialistára, a hit alapjáról az értelemre helyezte.
Társadalomfelfogásában ő is a természet jogból indult ki, amely mindent megenged, ami a
természet egyetemes törvényeiből fakad. Az állandó ellenségeskedés miatt az emberek nem
tudtak élni ezzel a joggal, ezért önként lemondtak róla az állam javára egy szerződésben, ami
azonban nem örök érvényű. Szerinte a hatalom csak eszköz az emberi boldogság
biztosítására. Az állam végső célja nem az uralkodás - írja -, sem pedig az emberek
félelemben tartása, másnak joghatalma alá való rendelése, hanem ellenkezőleg, minden ember
megszabadítása a félelemtől. Alapvető cél: amennyire csak lehetséges, biztonságban éljünk,
azaz, hogy természetes jog legyen a létezés. Az ésszerűen felépített állam célja nem az, hogy
az embereket eszes lényekből vadállatokká vagy automatákká tegye, hanem ellenkezőleg, az
állam célja valójában a szabadság feltételeinek biztosítása. Egészen természetes ezek alapján,
hogy Spinoza a legmegfelelőbb államformának a demokratikus köztársaságot tartotta. Az
emberek nem úgy ruházzák át természeti jogukat másokra, hogy nekik azután ne legyen
beleszólásuk, hanem azt a többségre bízzák, amelynek ők is részei. Ily módon az emberek
mind egyenlők maradnak, amilyenek a természeti állapotban voltak.
Mindezzel együtt lényeges követelménynek tartja a gondolat- és szólásszabadságot, amely
nélkül hitszegővé, hízelkedővé válnak az
emberek. Hobbesszal szemben Spinozánál a szuverén hatalom is megsértheti a szerződést, s
ezért a morális tiltakozás meghatározott körülmények között lehetségessé, sőt szükségessé
válik. Ez az erkölcsi tiltakozás ellentmond Hobbes etikájának, de teljesen harmonizál a
Spinozáéval. Az abszolút individualisztikus antropológiából kiindulva Hobbes - gyakorlatilag
következetes en - száműzte az erkölcsi objektivációkat és az erkölcsi magatartás önálló
mozzanatát rendszeréből. Ezt a lépést Spinoza nem tudta és nem akarta megtenni. Ő is
individualista antropológiából indult ki: a következetesség nála is azt kívánná, hogy -
Hobbeshoz hasonlóan - kivesse az erkölcsöt rendszer éből. De Spinoza ezt nem tette meg. A
filozófia történetének ez az egyik legkövetkezetesebb gondolkodója "zseniális követ-
Forrás: http://www.doksi.hu

kezetlenséggel" igazolja az erkölcsi (morális) attitűd jogosságát. Mikor következtetéseiben

eljut addig a gondolatig (ameddig Hobbes is eljutott), hogy az ember számára az jó, ami
hasznos, egyszerre "megfordítja" ugyanezt az összefüggést. Ettől kezdve: hasznos (igazán
hasznos) az, ami jó. Az ember számára a leghasznosabb (a legjobb) egy másik erényes ember
- így Spinoza. Spinoza zseniális következetlensége sokkal közelebb áll hozzánk - ha nem is
értelmünkhöz, de értékeinkhez és életvitelünkhöz -, mint Hobbes ugyancsak zseniális
következetessége (Heller Ágnes: A polgári társadalom racionalista utópiája. 649. o.).
Spinoza mennyiségi szubsztanciája minden minőséget megszüntet, mindennek végső,
mozdulatlan alapja (akár az ember által teremtett dologi világ végső megtestesüléseként), a
tőke, melynek a tevékeny szubjektum is csupán módusza. G. W. LEIBNIZ minőségi
szubsztanciái viszont az eleven, tevékeny szubjektumok: de ez a világ már a múlté,
filozófiailag már csak elvontan megfogalmazhatóvilág.
Leibniz 1693-ban megjelentetett egy, a népek jogaival foglalkozó dokumentumgyűjteményt
(Codex iuris gentium diplomaticus). Ennek előszavában a jogot mint az erkölcsi erő egyik
fajtáját, és a kötelességet mint morális szükségességet határozta meg. Egy későbbi ma-
gyarázatában az igazságosságról azt mondta, hogy az nem más, mint a bölcs ember szeretete.
Még a rossz cél is azért vonz bennünket, mert a jó vagy a tökéletes látszatát kelti bennünk. A
bölcsességró1 c. tanulmányában az ember erkölcsi tökéletességét a szabadságban és a
tetterőben látja. Spinozához hasonlóan a tökéletességben való előrehaladás legalkalmasabb
eszközének az értelem fejlesztését tekinti. Semmi sem szolgálja jobban boldogulásunkat -
fejtegeti -, mint értelmünk megvilágosodása és akaratunk gyakorlása abban, hogy mindig
értelmünk szerint cselekedjünk.
1688-ban Orániai Vilmos foglalta el az angol trónt, és J. Locke elméletileg igyekezett
legitiminálni ezt a "dicsőséges forradalom" ál tal létrehozott kormányzatot. Ehhez válaszolnia
kellett arra a kérdésre, mikor törvényes egy új kormányzat.
Hobbeshoz hasonlóan, a természeti állapot jellemzéséből indult ki. De ez nála nem
társadalom- és erkölcselőttiséget jelent, hiszen feltételezi, hogy az embereknek már
tulajdonuk van, és tartós társadalmi rendben élnek. A tulajdonra a munka jogosítja fel az
embert. A természeti állapotban ez a tulajdon akkora, amekkorát az ember használni tud.
Ezért követelésekkel lépnek fel egymással szemben, és érdekeik önzővé teszik őket: másokkal
szemben szigorúbbak, mint önmagukkal szemben. Közhatalom híján az egymástól elszen-
vedett sérelmek büntetlenek maradnak. Minthogy nincs pártatlan bíró, a viták
háborúságokhoz vezetnek. Ezért a természeti jogok védelmét szerződés útján egy olyan
közhatalomra kell átruházni, amelyben meg lehet bízni. Főleg a tulajdon védelme miatt
szükséges ez, hiszen nélküle - Locke szerint - a személyes szabadság elképzelhetetlen.
A szerződés megkötése után az emberek hatalmukat átadják a közmegegyezéssel elfogadott
kormányzatnak, de egyben korlátokat is szabnak a hatalom gyakorlása elé. Ilyen például az a
követelés, hogy érvényes törvényt csak többségi alapon lehet hozni. Locke a liberális
demokrácia elméleti alapjait fektette itt le. De az új hatalom legitimitásának igazolásánál nem
kis nehézségekkel kellett szembenéznie. Noha azt hirdette, hogy az ember szabadságát nem
idegeníthetik el, megengedi a tulajdon elidegeníthetőségét. Ez viszont oda vezethet, hogy
sokan teljesen elszegényednek, mások szolgáivá lesznek, és munkájukkal uraik vagyonát
növelik. Tehát a társadalmi egyenlőtlenség a természeti állapotot megszüntető társadalmi
szerződés eredménye.
Mint említettük, Locke a többségi elvet tartja az érvényes törvényalkotás alapjának, de a
hatalmat szerinte mégis egy, a többség által ellenőrzött kisebbségnek kell gyakorolnia, éppen
a többség érdekében. Felmerül azonban a kérdés: hogyan nyilvánít a többség véleményt?
Locke megelégszik a hallgatólagos véleménynyilvánítással, amely a törvényeknek való
engedelmességben fejeződik ki. Ez az érvelés tökéletesen megfelelt az egymással kiegyező,
majd szövetkező földbirtokos arisztokraták és vagyonos polgárok érdekeinek,
akik biztonságot akartak a királyi önkény és az alulról eredő fellépésekkel szemben. A
hatalmi ágak megosztásáról van szó, de csak egy szűk eliten belül. Törvényes kormányzást és
ellenőrzést ígértek, feltéve, hogy ők hozhatják és ellenőrizhetik a törvényeket. "A király
uralkodik, a parlament kormányoz." De Locke azért tovább is lépett. Bizonyos körülmények
esetén (élet vagy tulajdon elleni támadás, szerződésszegés) mégis elfogadhatónak tartja az
engedetlenséget.
A polgári kormányzat illetékességét a vallás tárgyában bizonyos határok között
Forrás: http://www.doksi.hu

szükségesnek tartotta. Látta azt a különbséget, amely tisztán és világosan fennáll az állam és
az egyház feladatai között. Ebből következik, hogya két intézmény jogait és jogkörét
szigorúan elhatárolta egymástól, mert az egyik feladata az emberrel és evilági javaival
törődni, a másiké a lélek örök üdvösségével foglalkozni. Egy államnak nincs tehát joga
valami vallási hit elrendelésére, és egyet
len egyház sem üldözheti a rivális egyház híveit, egyházon szabad és
önkéntes társulást értve. Locke azt hitte, hogy ezzel egyszerre lerakta a vallási
türelmességnek elméleti és gyakorlati alapjait. Locke türelemkoncepciója nem más, mint a
Hollandiában termett következetes vallásszabadságnak józan empirizmussal az angol
viszonyokhoz való "hozzámérséklése". Az angol "dicsőséges forradalom" filozófusa, Locke
álláspontja a vallás kérdésében sokkalta bátortalanabb volt, mint Spinozáé (vagy akár
Hobbesé), hiszen szerinte minden vallást "el kell tűrnie az államnak" - kivéve az ateistákét
és a katolikusokét. A gondolat radikalizmus ának ez a csökkenése logikailag (tisztán eszmei
tartaimát tekintve), történetileg, konkrét társadalmi
funkcióját tekintve pontosan megfelelt az angol polgári forradalom 17. századi menetének
restaurációval és kompromisszummal végződő állapotának.
Locke a szabadelvű (későbbi kifejezéssel élve: liberális) nézetek megalapozója volt. A
parlamenti alkotmányosság ügyét képviselte. Az Értekezések a polgári kormányzatról c.
művében fejtette ki, hogy az államhatalmat meg kell osztani a nép és a király között, amint
az meg is történt a Ill. Vilmos által aláírt Jogok Bullájában (Habeas Corpus Act; 1679, Bill
of Rights; 1689). Locke kidolgozott egy olyan filozófiai rendszert, amely főbb variánsaiban
mind a mai napig tükröződik az angol polgári (liberális) politikai berendezkedésben.
Tehát Hobbes, Berkeley (és Hume) pesszimizmusa nem ingatta meg az angol polgárság
optimizmusát. Hobbes (és Hume) az elmét, Berkeley az anyagot, támadta, vetette el. (Hume
szkepticizmusa szerint - mint majd látni fogjuk - a mindennapi gyakorlat és a magasabb rendű
eszmevilág ellentmondásban van, de erről nem kell tudomást venni.) Ne kergessünk
utópiákat! De az elmét pallérozni kell.
Az elme "pallérozásáról" JOHANNES AMos COMENIUS (1592-1670) cseh-morva
származású pedagógus már a 17. század közepén több munkájában is értekezett. (Az 1650-es
években Sárospatakon a gyakorlatban is alkalma volt kipróbálni.) Ő is harmóniára törekedett,
melyet az emberi bölcsesség segítségével kívánt elérni. Meglátása szerint az emberi elmét
három baj sújtja: elménk tévelygése, erőnk szüntelen pazarlása, reményeink állandó
meghiúsulása. Ezért olyan egyetemes ismeretrendszer kidolgozását tűzte ki célul, amely min-
denki számára egyformán útmutatót adhat. Eszménye apansophia volt, jámborság és
természetismeret egyfajta szintézise, amely tévedésektől mentes filozófia, a tudományok
tudománya, nem pedig szétforgácsolt ismeret. E színtézis megvalósítható, hiszen - véleménye
szerint - a világ természeténél fogva egységes és így az ember (a világ, a természet része) is
az. (Az embert az állattól értelme, beszédképessége és Istentől kapott "halhatatlan" lelke
különbözteti meg.) A rend, a harmónia alapján a világhoz (a természethez) az érzékeken, a
gondolatokhoz az értelmen, Istenhez a hiten keresztül lehet eljutni.
Az eddigiekben is látszott F. Bacon hatása, de ismeretelméletében kifejezetten
támaszkodott a nagy angol gondolkodóra. Átvette annak empirizmusát és induktív módszerét:
igazsághoz az okok megismerésén keresztül juthatunk. A klasszikus, antik pedagógia elvét
követve vallotta, hogy az embereket az élet számára kell tanítani. Ezt hirdette azon elv
tudomásulvétele mellett, hogy az evilági lét a túlvilági életre való felkészülés. Ú gy vélte:
egyrészt e világon minden az emberért van, őt szolgálja, másrészt az ember az
örökkévalóságnak rendeltetett. A túlvilágra való felkészülésnek három területét, fokozatát
jelölte meg: 1. a tanulás (önmagunk és a bennünket körülvevő világ megismerése); 2. az
erkölcsösség (önmagunk feletti uralkodni tudás kialakítása); 3. a vallásosság (Isten felé való
törekvés). Ehhez társul három, a lélekben meglévő erő: az értelem, az akarat és az emlékezet.
A Didactica Magna iskolaterve életszerű modellje lett az újkor alapvető iskolaszervezeti
tagolódásának. Újszerű volt hét osztályos iskolatervezete, melyek mindegyikében "minden"-
ről tanultak a diákok, koncentrikus an gyarapodó és mélyülő körökben: az egyetemes tudás
megteremtésére törekedett. Comenius azt követelte, hogy az ember ne idegen tudástói, hanem
saját értelmétől vezettesse magát. Eredeti forrásokat és ne a "tekintélyeket" használjuk. Arról
beszélt, hogy mindig előbb kell következnie a dolognak, és csak azután a fogalomnak. Erre
kell - véleménye szerint - alapozni a pedagógiát és nem a dogmákra. Másik nagy művében, az
Forrás: http://www.doksi.hu

Orbis pictusban 150 leckében és csatolt képekkel a "teljes világot" mutatta be.
FELVILÁGOSODÁS
A francia felvilágosodás jellemzői

,,A. felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való
képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a
kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékossága, hanem az abbeli elhatározás és bátorság
hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére
támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata" (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: Mi
afelvilágosodás?).
A felvilágosodás szellemi áramlata a 17. század végétől bontakozott ki, virágzását a 18.
század második felében érte el, de hatása a 19. század elején is érezhető volt, illetve
maradandó kulturális értékek, irodalmi művek fűződnek e szellemiséghez Európa egész terü-
letén, így Kelet-Európában és Magyarországon is. A 18. század az "ész százada" volt, de
szükséges felhívnunk a figyelmet arra, hogya racionalizmus egyoldalúsága nem mindegyik, a
felvilágosodáshoz tartozó gondolkodót jellemezte. Sokan felismerték, hogy az ember nemcsak
gondolkodó, hanem érző lény is, s többen felfigyeltek arra a káros folyamatra, ami a
civilizáció kibontakozásával egyidejűleg ment végbe, s nyomasztóan hatott az egyénre. A 18.
századot a romantikus mozgalom (nem tévesztendő össze a romantikával!) is jellemezte, a
bölcselők egy része (pl. Rousseau) meghirdette a természet és az ember harmóniáját, s a
civilizáció negatí v hatása elől a "vissza a természethez"! jelszó követését ajánlotta. A 18.
századi franciák körében rendkívül népszerűvé vált a sensibilité ('érzékenység') eszménye,
ami az érzelmek, a másokkal való együttérzés, a szimpátia fogalmát is jelentette egyben. Az
irodalmi alkotások ked velt témája a szerencsétlen sorsú emberek, nyomorban élő családok
megsegítése valamely vagyonos nemes ember által, "nemes érzelmeiből fakadóan". A város,
az iparosodás negatív tendenciái elől a falusi, vidéki életbe való menekülést fogalmazták meg,
s követte is ezt az életmódot a kor szám os értelmiségije. A sensibilité elve kizárta a hűvös,
józan megfontolást; az érzelmeknek természetük szerint mindig szenvedélyesnek, hirtelen
feltörőknek s hevesnek kell lenniük. A támogatás ra szoruló elesettek a szentimentalizmus
szerint sohasem a városiak, hanem a vidék szegényei.
Mire vágytak az "érzékenyek"? Élénk, szenvedélyekk el teli, egyéni életre. Az ember nem
lehet a ráció által irányított gépezet, amely eszével egyre nagyobb területek et hódít el a
természettől, s a rohamosan fejlődő iparosodás révén egyre nagyobb kárt is okoz a termé-
szetben. A romantikusok nagy érdeme annak felismerése, hogy az ember nemcsak a külső
környezet (természet) rombolója, hanem az emberi természeté is. Szerintük az egyéni
szabadság nem valósulhat meg a növekvő gazdagságban, a vagyon- és pénzhajhászásban; erre
alkalmasabbnak vélték az utilitárius elvekkel homlokegyenest ellenkező nézeteket. Az
individuum szabadsága nem a haszon mennyiségével, mértékével mérhető. Az ember mint
érző lény fogékonya magasztos erkölcsi normák, a természeti szépség iránt. A szépség, a har-
mónia adott esetben többet jelent - akkor is, ha nincs konkrét haszna -, mint egy ipari üzem
által megtermelt nyereség, haszon. Bertrand Russell szellemesen fogalmazta meg az
utilitárius eszmeiséget és a romantikus nézeteket vallók közötti különbséget. A giliszta
hasznos, de nem szép, a tigris szép, de nem hasznos, az utilitarista a gilisztához, míg a
romantikus inkább a tigrishez "vonzódik". A természeti szépség, valamint az ember
természeti szépséget utánzó, tökéletességre törekvő alkotásai kívánatosak a romantikus ok
számára. A 18. században megerősödnek a szépség leírására, megragadására törekvő
művészeti ágak, s e század az esztétika virágzásának kezdete is egyben.
Maga a fogalom is e kor terméke, s mind a francia, mind anémet kultúrkörben a
felvilágosodás képviselői egyúttal az esztétika jeles művelői is. E mozgalomnak nagy alakja
volt a francia Rousseau, de az irányzat igazi hazája és befogadója a német föld. Angolhon sem
maradt érintetlen e nézetektől. Ezzel egyidejűleg a felvilágosodás észkultusza, az ember
cselekvő, természet- és társadalomformáló erejébe vetett hit (helyesebben, "ésszerű belátás")
is fénykorát élte.
Az ember értelmes lény voltának kiemelése, az emberi élet "ésszerű" rendjének hirdetése
Hollandiában és Angliában a 17. században vette kezdetét. A felvilágosodás gyökerei e
századra nyúlnak vissza, s e szellemi mozgalom elő készítői között szaktudósokat (Galilei,
Newton) éppúgy találunk, mint filozófusokat (Hobbes, Spinoza, Locke). A fent említett
Forrás: http://www.doksi.hu

gondolkodók valóban előkészítői voltak az ész tekintélyére alapozott szellemi áramlatnak. Az

ember korlátlan lehetőségeinek feltételezése egyúttal maga után vonta a vallási előírásokhoz
való viszony megváltozását. Sőt, felmerült az a gondolat is, hogy Isten a világ teremtője, de
ezt követően már nem avatkozik bele a világ és az ember sorsának irányításába (deizmus).
Isten létezésének teljes tagadásáig (ateizmus) az "ész századában" is csak kevesek jutottak el.
A felvilágosodás bölcselőinél ugyanakkor megfigyelhető a hagyományos vallási tanok
bírálata, s bizonyos metafizikaellenes tendenciák megerősödése. Ők már egyértelműen
leszámoltak a skolasztika filozófiájával, a kinyilatkoztatás és a hittitkok dogmája - elméleteik
ben - a "régiségek lomtárába" került. Az észre alapozott központi tannak megfelelően erősen
felértékelődik a tudományok szerepe, különösen a tapasztalati és a kísérleti tudományok
népszerűsége nő a spekulatív bölcselet rovására. A természetmagyarázat újszerűsége mellett
az emberi társadalom berendezkedésének megváltoztatását is felvetik először gondolati
szinten, majd a tettek terén is. Ha a természeti folyamatokbóllehetséges az abszolút tekintély
kiiktatása, akkor nincs ez másként a társadalom területén sem. Mint korábban a holland
Grotius vagy az angol Hobbes és Locke filozófiai nézetei tárgyalásakor láthattuk, új
társadalomirányító tekintélyek megfogalmazására törekedtek. Az örökletes hatalommal
rendelkező, minden jogot önmaga személyében megtestesítő uralkodó helyébe legalábbis
elméleti szinten - a törvény, a jog, a természeti törvény fogalmai lépnek. A törvény
mindenkire nézve egyformán kötelező, nem kivétel ez alól még a király sem, reá a természeti
törvény előírásai rónak kötelezettségeket. Az erre az eszmeiségre épülő angol, amerikai,
francia alkotmányok megfogalmazták: a törvény előírásai mindenkire, államelnökre vagy
miniszterelnökre is érvényesek. Ezekben a gondolatokban az a törekvés jut kifejezésre, hogy
az ember sem a természeti, sem a társadalmi folyamatokban nem tűr meg semmiféle önkényt,
az ember saját sorsának formálójaként akar fellépni. Természeti és társadalmi környezetét
képes megismerni, s ennek révén a ráció segítségével az emberi szükségleteknek megfelelően
alakítani. Ha az ember ebben a folyamatban tevékenyen részt vállal, akkor nincs szüksége
rajta kívül álló értelmes irányítóra, saját döntéseiért önmaga viseli és vállalja a felelősséget.
Az angol felvilágosodás tág fogalmában Locke, Newton, Adam Smith, Toland, Joseph
Priestley vagy Hume eszmerendszere egyaránt benne foglaltatik; s néhányuk (főleg Locke és
Hume)
A francia felvilágosodás első jeles képviselője CHARLEs- munkássága
LoUls DE SECONDAT BÁRÓ, MONTESQUIEU (1689- alapvető módon
1755), aki közgazdasági, jogi, politikai és filozófiai tanaival befolyásolta a 18.
egyaránt jelentős et alkotott. Nemesi századi francia
családból származott, jogi tanulmányait Bordeaux-ban és eszmevilágot.
Párizsban. A fény százada
(siécle des lumiéres) Franciaországba is beköszöntött. A világról, az emberről és a
társadalomról új képet igyekezett kidolgozni e filozófiai alapokon nyugvó, de más területeken
is érvényesülő szellemi áramlat. A francia felvilágosodás a társadalomfilozófiai kérdéseket
állította vizsgálódása homlokterébe. A korábban a filozófia részeként számon tartott
természetvizsgálatot átutalta a fokozatosan megerősödő és önállósuló természettudományok
körébe. Már Hume eltekintett az emberi test felépítéséről, fiziológiájáról szóló elemzésektől, a
franciák pedig szintén az ember etikai és politikai motivációit helyezték előtérbe.
Montesquieu
végezte. Fiatalon a bordeaux-i parlament elnöki tisztét is betöltötte. 1728-30 között tett
európai körutazás a alkalmával Magyarországra is eljutott. Művei közül kiemelkedik: a
Perzsa levelek (1721) c. levélregény, amely a korabeli francia erkölcsök bírálatát adja,
szellemes és egyúttal figyelemfelkeltő formában. Elmélkedések a rómaiak nagy ságáról és
hanyatlásának okairól (1734) és a L'esprit des lois (A törvények szelleméró1, 1748) politikai
és társadalom elméleti tanairól adnak hű képet. Montesquieu hatékonyan elemezte a különféle
alkotmányokat, államformákat, a társadalmi intézmények változás ának okait, a természetjog,
az egyéni szabadság és az egyéni jogok megnyilvánulási formáit. Az angolliberális elődökhöz
hasonlóan a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom szétválasztása mellett foglalt állást.
Vizsgálódása kiterjedt az adott állam földrajzi elhelyezkedésére, éghajlatára, erkölcseire,
szokásaira, eszméire és vallására egyaránt. Az államszervezet a közjó fenntartása érdekében
jött létre. A törvényeknek kell szabályozniuk a társadalom életét, s ezek megalkotásában a
lakosságnak is szerepet szánt. Az ember kétféle törvény uralma alatt él: 1. természeti
Forrás: http://www.doksi.hu

törvények (az önfenntartás, a társas lét, a béke törvénye), 2. az emberek által alkotott
törvények. A természetjog és a pozitív - az emberek alkotta - jog egyaránt szabályoz, bár az
utóbbi erősebben érvényesül. A pozitív jognak mentesnek kell lennie a belső
ellentmondásoktói, nehogy önkényes értelmezésre adjon lehetőséget. A közjog a kormányzat
és a kormányzottak viszonyát; a polgári jog az állampolgárok egymáshoz való viszonyát; a
nemzetközi jog a népek közötti viszonyt szabályozza. A vallásháborúk, a különböző
nemzetközi konfliktusok korában igen figyelemreméltó az a nézete, hogy a békeszerződés
csak akkor tekinthető igazságosnak, ha a korábbi harcoló felek közt nincs diszkrimináció, s
mindkét nép fennmaradását szavatolják.
"Egy-egy társadalom megszületésekor a közösség vezére teremti meg az intézményeket:
később az intézmények formálják az irányítókat" (A rómaiak nagysága és hanyatlása. Magyar
Helikon, Bp., 1975. 7. o.). Róma kapcsán megfogalmazta alapvető gondolatait a nép és az
uralkodó közötti szerződésről is, mégpedig azt hangsúlyozva, hogy a megkötött szerződés
nem öröklődő, az utóddal szemben már nem kötelező érvényű. A római erények közül
elismeréssel szólt az önbecsülés, a család- és hazaszeretet erényéről. A közjó iránti közö-
nyösség, valamint az erkölcsök hanyatlása az állam vesztét okozzák. Az erkölcsök hanyatlása
inkább oka az állam bukásának, mint a törvények be nem tartása. "Egyszóval, egy szabad,
vagy állandóan cselekvő kormány csak akkor tud fennmaradni, ha képes, saját törvé alapján,
döntéseinek a kijavítására." (1. m. 81. o.) Montesquieu a római köztársaság nagyságában látta
a romlás okát, ugyanakkor általános érvényű megállapítása, hogy egy köztársaságban, ha
mindenki nyugodt, akkor az az állam bizonyosan nem szabad. A politikai szervezeten belül az
egység meghatározása nehéz, kétértelmű dolog. A valódi egység harmonikus, vagyis
mindegyik fél szembenállásuk ellenére is az egész társadalom javán munkálkodik. A francia
bölcselő szerint a római érzelmek és gondolatok megrontásához az epikureusok szektája is
hozzájárult. "A vallás mindig is az emberi erkölcsök legjobb garanciája volt; a rómaiaknál
ehhez még az is hozzájárult, hogy a vallásos érzület összekapcsolódott a hazaszeretetükkel."
(1. m. 90. o.) A hagyományos római erény Róma nagyságához vezetett, míg ezen érzületek
megromlása a bukást idézte elő. Montesquieu az önszeretet és önmegőrzés problematikáját is
tárgyalta, mégpedig a sztoikusok öngyilkosságtanával kapcsolatban. Az énünk túlságos
szeretete bír rá énünk feláldozására. A tett annyira lefoglalja az egyént, hogy nem látja a
halált, mivel a szenvedély csak megérezni képes valamit, de meglátni soha. Az emberek
nehezen mondanak le arról, ami életük célját képezte. Mégis elfoghatja őket olyan érzés, hogy
szívesen lemondanak minden további "szenvedésükről". "Miért kívánják, hogy tovább
dolgozzam a társadalomért, holott már beletörődtem, hogy semmi közöm hozzá, s hogy
akaratom ellenére ragaszkodjam olyan megállapodásokhoz, melyek nélkülem jöttek létre? A
társadalom a kölcsönös haszon elvén alapszik; ha egyszer terhemre van, ki akadályozza meg,
hogy lemondjak róla? Követelheti-e a fejedelem, hogy alattvalója maradjak, ha alattvalói
voltomból semmi hasznom többé? Engedelmeskednem kell a törvényeknek, ha a törvények
uralma alatt élek; de ha már nem élek alatta, vajon megköthetnek-e továbbra is?" - teszi fel a
kérdések egész sorát a Perzsa levelek (LXXVI.) szerzője. Az életről való lemondás joga
kapcsán fogalmazza meg azokat a problémákat, amelyek az egyén szabadságára és
kötelességeire vonatkoznak. Az egyén rendelkezik saját magával, vagy a törvényen alapuló
berendezkedés már elvitat ja ezt a rendelkezési jogot tőle? Ezt a kérdést már a sztoikus ok is
feltették, s emlékezzünk, hogy olyan következtetésre is jutottak, hogy az egyén saját magát is
letétbe kapta a sorstól, s kötelessége ezt kamatoztatni (1. Seneca: De tranquillitate animi - A
lelki nyugalomról). Montesquieu kevélységből származóknak vélte azokat az eszméket,
amelyekkel az egyén önmaga feletti rendelkezését hirdeti. Az ember nem veszi észre parányi
voltát, s mindenképpen szerepet akar játszani a mindenségben. Az egyén halála (a lélek
elválás a a testtől) nem jelent semmit a mindenségben uralkodó rend és célszerűség
szempontjából. "Azt képzeljük, egy magunkfajta tökéletes lény megsemmisülése
lealacsonyítja az egész természetet; s nem gondoljuk meg, hogy egy emberrel több vagy
kevesebb a világon, sőt: valamennyi ember együttvéve, százmillió hozzánk hasonló emberfő
sem egyéb, mint széthulló csöpp kis atom, melyről Isten csak azért vesz tudomást, mert tudása
végtelen" (Perzsa levelek Európa, Bp., 1981. LXXVI.).
Az embereket kényszeríteni lehet különböző cselekedetek végrehajtására. A zsarnokságnak
különféle formái vannak, az is zsarnokságnak számít, ha valaki erőszakkal viszi népét az ún.
szabadság felé. "Nincs kegyetlenebb zsarnokság, mint az, amelyik a törvények nevében, a jog
Forrás: http://www.doksi.hu

színeiben cselekszik; amelyik épp azokkal az eszközökkel végez áldozataival, amelyek

megmentésüket kellene szolgálják" (A rómaiak nagysága és hanyatlása 128. o.). Montesquieu
felismerte az emberi gyarlóságból eredő káros vonásokat, a jellemhibák (hízelgés,
becstelenség, bűn, besúgás) össztársadalmi méretekben jelentkező negatív hatását. A hatalom
megtartásának különböző eszközei vannak, de nincs olyan hatalom a földön, amelyik
mindenre kiterjed, ilyen nem volt és nem is lehet soha. A legnagyobb hatalomnak is
megvannak a korlátai. Az állam fenntartására törekedve egyre nagyobb adók beszedését is
elrendelheti, s Montesquieu szerint az erejét vesztett államnak van legnagyobb szüksége az
adókra. A nép teherviselésétől függetlenül is növeli azokat, minél nehezebben viseli a
lakosság a terheket, annál nagyobb terheket ró rá. Montesquieu máig érvényes megállapítása:
"Azt a birodalmat, amelyet fegyverek hoztak létre, csak a fegyverek tarthatják fönn." (1. m.
178. o.)
Vallási kérdésekben elutasította a felesleges vitákat. Kifejtette, hogy a vallások között a
legádázabb harcot éppen az egymáshoz legközelebb állók vívják (Perzsa levelek LX.). A
zsidó vallás a vén törzs, amelyből két ág, a kereszténység és a mohamedanizmus fejlődött ki.
A zsidóság éppen ezért magát tekinti minden szentség forrásának és minden vallás
eredetének, azt gondolva, hogya törvényt megváltoztatók eretnekek. E fejtegetése közben
utalt a zsidókkal szembeni tolerancia szükségességére is, s tovább vive a gondolatmenetet, a
vallási tolerancia mellett érvelt: "vallásunk szeretetéhez és megtartásához korántsem
szükséges, hogy azokat, akik nem tartják meg, gyűlöljük és üldözzük" (LX.). Fellépett azok
ellen is, akik a vallást csak mint vitatárgyat kezelik. A keresztény országokban azok a
"lázadók", akik a papoktól a hit igazságainak bizonyítását követelik, anélkül lettek tagadók,
hogy tudatában lennének annak, amit tagadnak: "hitetlenségük sem áll szilárdabban, mint a
hitük állt" (LXXV.). Ezek az emberek szerinte a testük mindenkori állapotától teszik függővé,
hogy éppen a lélek halhatatlansága (ilyenkor rosszul érzik magukat) vagy az életöröm
(ilyenkor jól érzik magukat) mellett foglaljanak állást. Véleményük a testi állapotuktói függ,
Montesquieu szellemes megfogalmazása szerint: a nehéz vagy könnyű húsok fogyasztása, az
emésztés miként je dönti el, hogy Spinoza-párti, katolikus vagy éppen hitetlen.
Voltaire
Francois-Marie Arouet, VOLTAIRE (1694-1778) a legszellemesebb francia filozófusok
egyike. Személyisége magán viselte kora valamennyi ellentmondását, negatívumát, mint
egyik életrajzírója rövid jellemzésében írja: ellenszenves, csúnya, hiú, fecsegő, trágár, lelkiis-
meretlen, sőt időnként becstelen volt. Éles elméjével, csípős nyelvével, gúnyos modorával
hamar kivívta egyesek megbecsülését, mások ellenszenvét. Az örökké tevékeny, szüntelenül
alkotó egyéniség az egész 18. századra rányomta bélyegét. Victor Hugo szerint Voltaire-t
megnevezni annyi, mint az egész 18. századot jellemezni. Hatása rendkívüli volt, az
abszolutizmus elleni harcban az ő nézeteire támaszkodtak. Egészséges szkepszis és kíméletlen
kritikai gondolkodás jellemezte. A művelt polgárcsaládbál származó (apja közjegyző volt),
szigorú jezsuita neveltetés ben részesült V oltaire gyorsan szakított múltjából eredő
kötöttségeivel. A jezsuita neveltetést ellensúlyozta, hogy az ifjú tehetségére felfigyelt a híres -
hetéraként is ismert Ninon de L'Enclo, aki kétezer frankot hagyott örökül az ifjú irodal-
márnak, hogy szellemét csiszolja. Az ifjúkor olvasással, irodalmi próbálkozásokkal s irodalmi
élményanyag gyűjtésével telt, melyhez a francia éjszakák, a nagyvárosi élet kitűnő példatárat
szolgáltatott. Az özvegyen maradt V oltaire-papa nem véletlenül féltette fiát a mihaszna s -
megítélése szerint - a társadalomra nézve haszontalan életmódtól. Könnyed kalandok, sikeres
hódítások alakították életszemléletét. Szkepszise, híressé vált vitatkozási készsége az iskolai
és az életbeli oktatásnak egyaránt köszönhető volt. Huszonegy éves korában Párizst
választotta lakhelyéül, ahol hamarosan nagy hírnévre tett szert, s végül minden "vaskos"
tréfás mondást neki tulajdonítottak. Történt egyszer, hogy a régens takarékossági okokból a
királyi istállók lóállományát felére csökkentette. Ekkor V oltaire megjegyezte, hogy a királyi
udvarban fellelhető szamarak felét kellett volna inkább elbocsátani. Arouet 1717. április l6-án
megismerhette Franciaország egyik legnevezetesebb intézményét, ugyanis ekkor a Bastille
lakója lett, ahol felvette a Voltaire írói álnevet. A II hónapos
"bentlakás" nem múlt el nyomtalanul, mivel aktívan foglalkozott a színmű írással, s a kezdeti
biztató kísérletek után 1718-ban Oedipe c. darabjával átütő sikert aratott (45-ször játszották
egymás után). V 01taire nem csak tollát használta ügyesen; szelleme a gazdasági döntésekben
sem hagyta cserben, viszonylag tekintélyes jövedelmet biztosított magának írásai val és jó
Forrás: http://www.doksi.hu

befektetéseivel. Szalonokbeli sikerei, a nagyvilági dámák rajongása évekig a társasági élet

középpontjában tartották. A törést ebben a sikeres időszakban egy másik - ráadásul nem
"homo novus"-fiatalember okozta Voltaire-nek. Hősünket egy kisebb szóváltás (és egy
összeveretés) után ismét a Bastille-ba csukták. Ezt követően Angliába költözött (1726-1729),
ahol a felvilágosodás eszméi mellett ismeretséget kötött a kvékerekkel is, stanaikat őszinte
csodálattal sajátította el. Angliában szintén népszerűvé vált. Ekkor írta az Angliai leveleket,
amelyek ismét a figyelem középpontjába állították személyét. A szigetországbeli tartózkodás
alatt a brit kiválóságok közül Bolingbroke, Swift, Pope tartozott ismeretségi körébe. 1729-től
öt évig ismét Párizsban élt, majd a Bastille elől új barátnőjével Cirey-be költözött: Chiitelet
marquise kastélyában a tulajdonosnővel együtt folytatta a tudományos munkát. A úrhölgy ki
váló matematikai képzésben részesült, s rivalizált kedvesével a szellemiek terén. V oltaire
ekkor kezdett hozzá több regényéhez, így a Zadig és a Candide írásához is. 1736-tól Nagy
Frigyes porosz uralkodóval kezdett levelezni. 1746-ban a francia akadémia tagjává válasz-
tották. 1750-ben Frigyes meghívásának eleget téve Berlinbe költözött. Idővel a porosz
uralkodónál is kegyvesztett lett, majd Franciaországból ismételten száműzték. Svájcban
telepedett le, 1758-ban Genf közelében a svájci-francia határ mellett Ferney-ben vásárolt
birtokot. Ferney valóságos zarándokhellyé vált, a V oltaire-rajongók tömegével keresték fel az
idős filozófus kastélyát, aki meg is unta a nagy vendégjárást. A személyes tisztelet
megnyilvánulásain kívül sokan levélben érdeklődtek a természet és a világ rendjét illetően.
Levelezőpartnere volt a svéd, a dán, a porosz uralkodó és az orosz cárnő. Ferney-ben háttérbe
szorult irodalmi munkássága, elsősorban a filozófiai művek megírásának szentelte idejét.
Művei közül a legismertebbek: Filozófiai levelek (1734), XIV. Lajos százada (1751),
Tanulmány az erkölcsökró1 (1756), Zadig (1747), Candide (1759), Filozófiai ABC, A
metaflZikai értekezés, A tudatlan filozófus, továbbá kiterjedt levelezése. Vitairatai közül
legnagyobb visszhangot az Értekezés a toleranciáról és a Beszámoló La Barre lovag halá-
láról váltotta ki. Csípős humora, gunyoros modora műfajtól függetlenül valamennyi írásán
érződik. Eszmeiségére jellemző a hagyományos erkölcsi és vallási nézetek bírálata; nem
ismer semmilyen földi tekintélyt, tehát rangtól függetlenül bírál személyiségeket.
Történetírói munkássága során megpróbált új szemlélettel közelíteni az eseményekhez. A
történelmi haladásban a természetes okokat igyekezett kimutatni. A nemzetek történelmét
eltorzítja a mese, s az igazságot nehéz kiszűrni, bár ez a feladat. Ebben a filozófusok
közreműködésére van szükség. Tanulmánya nemzetek erkölcséró1 c. művéhez nagy
tényanyagot dolgozott fel. Egyes vélemények szerint (Buckle) a modern történettudomány
alapját Voltaire rakta le.
Nevével kapcsolatban a leggyakrabban a felvilágosodás fogalma, s ami ezzel szorosan
összefügg, a tolerancia fogalma merül fel. Angliai tapasztalatai, amelyek kissé idealizált
formában jelentkeztek írásaiban, egész életére meghatározták gondolkodásmódját. A
tolerancia, mások véleményének tiszteletben tartása, a szabad véleménynyilvá nítás joga a
voltaire-i életmű legfőbb jegyei. Nem kötelező egyetérteni mindenkivel, de azt az íratlan
törvényt nem szabad megszegni, hogy véleményét mindenki elmondhassa káros
következmények nélkül. Ezt vallotta Voltaire a megbotoztatása után is. A Lettres philo-
sophiques (Filozófiai levelek) alkalmat adott Voltaire-nek az angliai és a franciaországi
viszonyok összehasonlítására. A szabadság hazáját vélte felismerni Angliában a zsarnoki
hatalomtól szenvedő Franciaországgalszemben.
Voltaire a társadalomszervezésben, a gazdasági életben jelentkező angol fölényt a
filozófiában is igyekezett kimutatni. Az igazi filozófia képviselői szerinte Bacon (a
tapasztalati módszer felfedezője), Locke (a szenzualizmus híve) és Newton (a mechanika
megalkotója). Voltaire a Filozófiai levelekben értékelve az angol filozófusok teljesítményét,
máig érvényes alapelveket fogalmazott meg. "Tisztelettel annak tartozunk, aki az igazság
erejével uralkodik a szellemeken, nem azoknak, akik erőszakkal rabszolgává alázzák az
embereket; annak, aki ismeri a világegyetemet, nem azoknak, akik kivetkőztetik eredeti
alakjából" (12. levél). Bacont a kísérleti filozófia atyjának nevezte, s nem kis elfogultsággal
dicsérte módszerét. A Locke-ról szóló 13. levél, továbbá a Descartes-ról és Newtonról szóló
14. levél szintén az angol bölcselet dicsőségét hirdeti. Voltaire levelei nagy visszhangra lelt
ek, mivel a vallási szabadság kérdésével is foglalkoztak, külön figyelmet szentelve a kvékerek
tanainak. A 25. levél Pas
cal nézeteinek a kritikáját tartalmazta, s ez szintén nagy hatást váltott ki. Voltaire a levelek
Forrás: http://www.doksi.hu

írásakor még nem tudta kellőképpen értékelni Pascal tragikus látásmódját, bíráló sorai az
optimizmus jegyében fogantak. Pascal elleni polémiájának legfontosabb gondolatai: az
ember nem rejtély, hanem megtalálta helyét a természetben. "Olyan, mint minden, amit
látunk: jó és rossz, gyönyör és fájdalom kevercse. Szenvedélyt kapott, hogy cselekedjék,
értelmet, hogy irányítsa cse
lekedeteit. Ha az ember tökéletes volna, Isten volna" (25. levél). Pascal híres "fogadásérvét"
szintén elutasítja, mégpedig azt hangsúlyozva, hogy ez a "játék" nem illik a komoly témához,
s abból, hogy valaminek létezése érdekemben áll, még nem következik, hogy létezik is (25.
levél V.). Az emberek boldogok Voltaire szerint, nem gyötrik magukat megválaszolhatatlan
kérdésekkel. "Létezésünk nem olyan nyomorúságos, mint amilyennek láttatni akarják
velünk" - szögezi le Pascal ellenében. Voltaire álláspontja megváltoztatására kényszerült az
1755-ös lisszaboni földrengést követően, amikor szembesült az embert elérő tragédiák
nagyságával. A korábbi életörömöt sugárzó lénye, mindenhol boldogságot találó
személyisége, az ember töretlen erejébe vetett hite megrendült. Az idősödő Voltaire
megfogalmazta: "A boldogság álom, a szenvedés való."
A tolerancia gyakorlása szempontjából érdekes Voltaire álláspontja: "A zsidók mindig is
egy felszabadítóra vártak, ám ez a szabadítócsak az övéké, nem pedig a miénk is; olyan
Messiásra várnak, aki a zsidókat a keresztények uraivá teszi, mi viszont azt reméljük, hogya
Messiás egy szép napon egyesíti a zsidókat a keresztényekkel: tehát pontosan az ellenkezőjét
gondolják annak, amit mi" (25. levél VI!.). Ebben a rövid fejtegetésben is megnyilvánul
Voltaire álláspontja;
azaz a kirekesztést, mások legyőzésének konok és görcsös akarását mélységesen elítéli. Az
embert nem különíti el a másik embertől, azt hangsúlyozza, hogy sem kisebbségi, sem
többségi erőszak nem tűrhető, s ez sem csak a vallás tekintetében van így. V oltaire nem ismer
kiválasztott népet, a zsidók törvényeit nem tekinti a legrégebbieknek. Érdekes bíráló
megjegyzése, mely szerint a zsidóság minden egyes képviselőjének érdekében áll azt hinni,
hogy Isten bünteti e népet haragjában, s nem a politikájuk, a művészetekben és a tudo-
mányokban való járatlanságuk okozza az időnként megnyilvánulóellenszenvet (25. levél IX.).
E fejtegetések azt bizonyítják, hogy Vol
taire nem ismert el bírálhatatlan egyént s kritikának alá nem vethető csoportot sem.
A Metafizikai értekezés (1739) támaszkodik az angol morálfilozófusok (Clarke, Mandeville),
a francia Malebranche és a brit Locke nézeteire. Ez az írás az embert leginkább érintő
kérdésekkel foglalkozik. Mi az ember? Van-e Isten? Léteznek-e külső tárgyak? Milyen az em-
beri természet? Van-e lélek, s miben áll az? Halhatatlan-e a lélek? Szabad-e az ember?
Voltaire e kérdésekre nem azokat a válaszokat adta, mint amelyek az egyszerűsítő
életrajzokban találhatók. Az ateistának kikiáltott Voltaire nem volt istentagadó. A "kétkedő
szkeptikus" maga is kifejtette ezt (1. 25. levél), mindössze azt hangsúlyozta, hogy e kérdésre
nem tud választ találni, s mások sem találtak. Az Isten létezése melletti érveket röviden a
következőképpen foglalta össze: a világegyetemben uralkodó rend és célszerűség, valamint
saját létezésem tudata egyaránt elvezet egy nálam hatalmasabb lény létezéséhez. "Kénytelen
vagyok tehát elismerni, hogy van egy lény, mely szükségszerűen, önmagától és örök időktől
fogva létezik, és hogy minden más létező neki köszönheti a létét" (Metafizikai értekezés).
A szabadság oka Istenben van. Az anyag nem taníthat ja az embert igazságra és félre sem
vezetheti. Az akaratot és az akarat érzetét az ember istentől kapta. Van akaratom; tehát
cselekvő lény vagyok. "Akarni és cselekedni pontosan ugyanaz, mint szabadnak lenni" (uo.).
Isten szabadsága egyenlő azzal, hogy mindent végrehajthat, amit csak akar. Az ember
szabadsága egyenlő azzal a gyenge és múlékony hatalommal, hogy bizonyos gondolatokkal
foglalkozik, s bizonyos mozgásokat végrehajt. A szabadság a lélek egészsége. Vajon
lehetünk-e ennél szabadabbak?
Az ember társas lény. A társadalomban éléshez törvények szükségeltetnek. A törvénynek a
társadalmi hasznosságra kell tekintettellennie. Az erkölcsi jó és rossz egyedüli mértéke
szintén a társadalom java. Nem létezik minden esetre vonatkozóan egységes megítélés, az
adott helyzet döntheti el, hogy mely cselekedettel szolgáljuk a társadalom javát. Az erkölcsi jó
és rossz csak velünk kapcsolatban létezik. Az igazságosság a társadalom számára hasznos és a
közjó érdekében általunk felállított törvényeknek megfelelő cselekedet. Az igazságosság
ember és ember viszonyára vonatkozik, e fogalom nem isteni eredetű. Az embert önszeretete
segítheti a mások iránti szeretet kialakításában. Az emberben nem csupán a saját
Forrás: http://www.doksi.hu

fennmaradásához szükséges önszeretet lelhető fól, hanem a fajtája iránti jóindulat is.
Rousseau
JEAN-JACQUES ROUSSEAU (1712-1778) a 18. századi francia szellemiség meghatározó
egyénisége, Voltaire legnagyobb vitapartnere. Az irodalomban és a filozófiában egyaránt
kiválót alkotott, munkássága társadalomformáló jelentőségűvé vált. Külön figyelmet érdemel
tevékenysége abból a szempontból, hogy bár a monográfiák zöme a francia felvilágosodás
címszó alatt tárgyalja életművét, felfogása nem az ész kizárólagos tekintélyére alapozott. A
halála óta eltelt két évszázados időszakban felerősödtek a viták a filozófia mibenlétéről, az
ember szerepéről. Rousseau azt az álláspontot képviselte, hogy az ember nem határozható
meg pusztán az ész segítségével: jellegzetessége érzelemvilágában is megnyilvánul. Ezért a
szentimentalizmus atyjának is tekinthetjük őt.
Genfben született; s a város szellemiségének megfelelően szigorú kálvinista nevelésben
részesült. Nehéz gyermekkora, anyja korai halála, apja órásmesteri jövedelmének
elégtelensége hamar az önállóság felé vitte. Tizenhat éves korában Savoyába, majd Torinóba
ment, ahol felvette a katolikus hitet. Később is kereste helyét a katolicizmus és a
protestantizmus között, mint erről "megtérései" tanúskodnak. Fiatal éveiben a csavargás, a
kitartottság (madame Warens vendégszeretetének tíz éven át tartó élvezete) egyaránt
átsegítette a nehézségeken. Életének ebből a korszakából fennmaradtak olyan tudósítások,
amelyek nem az erény elkötelezettjeként állítják elénk a későbbi nagy gondolkodót. Az
erkölcs inkább csak mint vizsgálandó, elemzésre kerülő probléma szerepelt kelléktárában;
gyakorlati alkalmazása érdekében nem sokat fáradozott. 1734-ben a velencei francia követ,
Montaigu titkára lett, aki szintén nem becsületességéről volt híres, így Rousseau még a
fizetését sem kapta meg a diplomatától. Ezt követően Párizsban tartózkodott, majd 1745-ben
megismerkedett azzal a cselédlánnyal, akihez a maga módján egész életében hűmaradt, azaz
mindig visszatért az egyszerű teremtéshez, akitől öt gyermeke született. Az érzelmek mellett
kardoskodó bölcselő gyermekei iránt nem mutatott semmit az általa hirdetett tanokból,
ugyanis valamennyit lelencházba adta. Irodalmi munkássága első sikerét 1750-ben aratta,
elnyerte a dijoni akadémia pályázatának elsődíját; aJavított-e az erkölcsökön a tudományok és
művészetek újraéledése? c. pályaművel. A genfi polgár válasza e kérdésre nem volt egyértel-
mű, véleménye szerint a tudományok és a művészetek az erkölcs legnagyobb ellenségei.
Tudomány és erény összeférhetetlen. A civilizáció rossz és káros. A civilizációt az embernek
el kell vetnie, ha önmagára akar találni. "Felemelő és szép látvány, ahogy az ember a tulajdon
erőfeszítései révén válik ki úgyszólván a semmiből: ahogy eszének világával szétoszlat ja a
homályt, amit a természet vont köréje, ahogy önmaga fölé emelkedik, ahogy egészen az égi
régiókig röpíti a szellem, ahogy óriás léptekkel- miként a nap - bejárja a világegyetem
mérhetetlen térségeit, és ami még nagyobb és még nehezebb dolog, visszatér önmagába,
tanulmányozni önmagát és természetét, hivatását és kötelességeit" (Javított-e. .. 1.). Rousseau
e művében fejtette ki, hogy a világ első tanítómestere Egyiptom, a filozófia és a
szépművészetek anyja. A történeti áttekintésben kiemelte, hogy a hagyományos erények:
szabadság, önzetlenség, engedelmesség szent nevei helyébe Epikurosz, Zénón és Arkeszilaosz
neve lépett. "Mióta a tudósok kezdtek megjelenni a körünkben, mondták tulajdon filozófusaik,
eltűntek a becsületes emberek. Korábban a rómaiak beérték azzal, hogy gyakorolták az erényt,
mikor tanulmányozni kezdték, elveszett az" (1. hivatkozás Seneca: Erkölcsi levelek, Ep. 95.).
Rousseau véleménye a tudományok szerepéről elítélő, szerinte az emberek nyugalma ellen
vannak. "A csillagászat a babonából született, az ékesszólás a becsvágyból, gyűlöletből,
hízelgésből, hazugságból, a geometria a fösvénységből, a fizika a hiú kíváncsiságból és vala-
mennyi, beleértve a morált is, az emberi gőgből. Így hát bűneinknek köszönhetik születésüket
a tudományok és a művészetek; kevésbé kételkednénk hasznosságukban, ha erényeinknek
köszönhetnénk őket" (II.). A tudományok származásának negatív vonásai kiütköznek
tárgyukon. Hiszen, ha minden megfelelően történnék, nem lenne rájuk szükség. Hiú célokat
tűznek maguk elé, de hatásuk még ennél is veszedelmesebb. A semmittevésből születtek, s
maguk is semmittevést szülnek, sok kárt tesznek a társadalomban. Legfőbb ellenvetése a
tudományokkal szemben, hogy aláássák a hitet, és pusztítják az erényt. A filozófusok,
frázispufogtatók "Megvető mosollyal válaszolnak az efféle elkoptatott szavakra, mint haza és
vallás; tehetségüket és filozófiájukat annak szentelik, hogy mindent leromboljanak és
lealacsonyítsanak, ami szent az emberek között" (II.). Rousseau álláspontja világos e
kérdésben, az erény nem száműzhető semmilyen társadalomból, inkább kevesebb
Forrás: http://www.doksi.hu

ismeretanyag és több becsület, mint fordítva. A fényűzés, az erkölcsök romlása a birodalmak

hanyatlásának oka. Az erény az állam berendezkedésében a legfontosabb. Említésre méltónak
találja e tekintetben Spárta alkotmányát, illetve a spártaiak erkölcseit. Ismét utalnunk kell
Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok c. művére, amely Rousseau gyerekkori kedvenc ol-
vasmányai közé tartozott. A Lükurgosz-életrajz nagymértékben hatott a francia bölcselő
szemléletmódjára. A filozófiai irányzatok közül mindegyik kijelenti magáról, hogy csak ő
nem csal, az összes többi megtéveszti az embereket. Rousseau szerint a filozófiának egyetlen
értelmes feladata lenne: nem az egymásnak ellen tm ondó tételek kifejtése, hanem a
lelkiismeret hangjára való figyelés. Az embernek önmagába kell visszatérnie, ahol az erény
törvényeit felfedezheti. E gondolatmenet folytatódik a Narcissus c. darabjához 1752-ben írt
Előszóban. Az ember cselekvésre és gondolkodásra született, nem bölcselkedésre, ami
boldogtalanná teszi. Rousseau érdeklődésének homlokterében továbbra is az erény és a bűn
kérdése állt, amelyek szerinte közösségi fogalmak.
1754-ben elkészítette a dijoni akadémia pályázatára az Értekezés az emberek közötti
egyenlőtlenség eredetéró1 és alapjairól c. művét, amellyel nem nyert pályadíjat, de 1755-ben
megjelentette. E dolgozat előszavában megfogalmazta, hogy az emberről szóló tudománya
leghasznosabb valamennyi közül, de egyúttal a legkevésbé előrehaladott is. Figyelemre méltó
gondolata szerint Delphoi felirata - Gnóthi szeauton! - egymagában jelentősebb és súlyosabb
parancsot tartalmazott,
mint a moralisták által megírt vaskos kötetek. Ismerd meg önmagad! ez bármely korban lehet
a filozófia feladata.
Az emberek között kétféle egyenlőtlenség létezik. A fizikai, ami a természettől ered; az
életkor, a testi erő, a szellemi képességek különbségei. A másik a morális vagy politikai
egyenlőtlenség, ami a közmegállapodástól függ. Ez utóbbi kiváltságokból áll, amelyet egye-
sek mások rovására élveznek. Az értekezés kijelöli az emberi szenvedélyek meghatározó
voltát, amelyek az értelemnek is segítséget nyújtanak. Jeles gondolata, hogy az ember több
tekintetben az állatvilág fólé emelkedett, de az egyik leglényegesebb különbség állat és
ember között, hogy az ember tudatában van végességének. A filozófiai viták egyik
sarkalatos kérdése volt ember és állat különbségének meghatározása, így sokan a munkával,
a beszéddel, a vallással, a tudattal különítették el a természet koronáját az állatvilágtól.
Rousseau így ír: "az állat soha nem tudja meg, mit tesz az, meghalni, és a ha lálnak meg a
halál előtti rettegésnek a megismerése az első dolgok közé tartozik, amelyekre az ember
szert tesz, ahogy az állati életkörülményektől eltávolodik" (Értekezés... 1.). A részvét és a
szánalom központi helyet foglal el az emberek érzésvilágában. Ez a két erzés az emberi
együttélés lényeges elemeit alkotja. A szánalomból következik az ember valamennyi társas
erénye; nagylelkűség, könyörületesség, emberiesség. A jóindulat és a szeretet sem egyéb
szánakozásnál. A részvét, a szemlélő lény azonosulása a szenvedővel a természeti
állapotban erősebb, mint az ész alapján berendezett társadalom
ban. Az ész szüli az önzést - tanítja. A filozófia különíti el az embert a többiektől, mivel
elnyomja a szánalom érzését. Az egyén saját biztonságát mindennél fontosabbnak tartja, s
így közönyössé válik mások szenvedése iránt. A másik el is pusztulhat e mentalitás szerint,
csak az egyéni érdek számít. A szánakozás természetes érzés, minden egyedben mérsékli az
önszeretet működését, de az ész uralma alatt e természetes érzés háttérbe szorulhat. A
természeti állapotban a szánalom érzése tölti be a törvények és az erkölcsök helyét. Minden
ember a természetes jóság alapelve szerint él ekkor: "Úgy tedd a jót magadnak, hogy a
lehető legkisebb rosszat okozd másnak." A természetes érzésben kell keresnünk a rossztól
való irtózás okát. Az emberi nem régen kihalt volna, ha fennmaradása egyedül az emberek
okos
kodásán múlt volna. Az erkölcs észre való alapozását hirdethetik a
Szókratészhez hasonló bölcselők. Rousseau ezzel szemben az ember természetes
érzelmeiben véli felfedezni az erényes cselekedetek gyökereit, nem pedig a tudásban.
A rossz oka a tulajdonban keresendő. Az első ember, aki elkerített egy földdarabot, s
kijelentette, hogy "ez az enyém", megteremtette a polgári társadalmat. Az emberi nem
nagyon sok szenvedéstől, gyilkosságtól, háborútól menekülhetett volna meg, ha ezt a döntést
a tulajdonra vonatkozóan nem fogadja el. Az ember fokozatosan sajátította el a természetet;
végül a vas és a gabona civilizálta az embert, s ez okozta a vesztét. A társadalmasodás
következménye az egyenlőtlenség kialakulása, azaz az ember bizonyos javairól szerződések
Forrás: http://www.doksi.hu

útján lemond mások javára. A francia bölcselő a tulajdonban véli felfedezni a bajok forrását.
A tulajdon biztosítása egyre több in
tézmény létrehozásával történik, s végül a civilizáció megrontja a természettől fogva jó
embert. A természetes egyenlőtlenség valóságos, de a közmegegyezés en alapuló
egyenlőtlenséget el kell vetni. A civilizációtói megszabadulva az ember visszatérhet
természetes állapotába.
1755-től kezdve kibontakozott a híres Rousseau-Voltaire vita, amelynek alapja
valószínűleg az egymás munkássága és hírneve iránt érzett nagyon is valóságos emberi
szenvedély lehetett. A másik nagy szellemben található értékek elismerése mindig kíván egy
kis lemondást és áldozatot. A vitában sokan részt vettek, amelynek a lisszaboni földrengés, a
genfi színielőadás ok egyaránt tárgyául szolgáltak. A 18. század két jeles gondolkodója
számára egyidejűleg szűknek bizonyult a kálvinista szellemiségű svájci város.
Rousseau pályájának csúcsára érkezett ebben az időszakban: 1761
ben megjelent Az új Héloi'se, 1762-ben az Emil vagy a nevelésró1 és A társadalmi
szerződésró1. E művek egyszerre tették híressé és nemkívánatos személlyé. Genf városából
kitiltották, s két utóbbi művét elégették. Az Emil a természetes nevelés elvein kívül
tartalmazta A sa
voyai vikárius hitvallása c. részt, amely sem a protestánsok, sem a katolikusok tetszését nem
nyerte meg. Rousseau e nehéz időszakban előbb Nagy Frigyes birtokán, majd 1765-től
Angliában élt. A szigetországbeli vakáció Hume segítségével valósult meg, de a Rousseau-n
eluralkodó üldözési mánia megrontotta a köztük levő jó viszonyt. A viszontagságos és gazdag
életút Párizsban zárult, ahol a zsenialitás őrültségbe átcsapó szakaszában, nagy nyomorban
érte utol a halál.
Rousseau - a természetes hitvallásról szóló fejtegetéseinek elítélése ellenére - mindig
nagyon vallásosnak vallotta magát. Számára a hit személyes egyéni élmény volt, s nem
vallotta a hit vagy Isten léte
intellektuális bizonyításának szükségességét. A szívre, az érzésekre alapozott e tekintetben.
Nem készített istenérveket, a rációnak nem tulajdonított e kérdésben szerepet. A hitet a
lelkébe, a szívébe a természet írta be.
Filozófiai szempontból a legjelentősebb a De Contrat social (A társadalmi szerződésről)
c. műve. Ebben azokhoz a gondolkodókhoz csatlakozik, akik a szerződés alapján képzelték
el a társadalmak létrejöttét. Minden személy az általános legfó'bb akarat irányítása alatt
egyesül. A társadalmi szerződéssei az ember elveszti természetes szabad ságát és korlátlan
jogát, hogy mindent a magáévá tegyen (A társadalmi szerződésró11. k. VII!.). Az állam
létesítés ének célja a közjó, amely az általános akarat irányítás a alatt biztosítható. A
társadalmi szerződés feltétlen politikai hatalmat ad a politikai társadalomnak a maga tagjai
fölött. Egyenlővé teszi a polgárokat, mivel ugyanolyan feltételek között lépnek szerződésre,
és ugyanazokat a jogokat élvezik. "Ez a megállapodás törvényes, mert a társadalmi
szerződés en alapul; igazságos, mert mindenkire kiterjed; hasznos, mert nem lehet más célja,
mint a közjó; és szilárd, mert a köz ereje és a legfőbb hatalom a záloga" (II. k. IV.). A
társadalmi szerződés célja a szerződő felek életének megóvása. A társadalmat a törvények
szabályozzák, amelyek megalkotói nem rendelkezhetnek az emberek felett. A törvényhozó
és a végrehajtó hatalom nem lehet azonos. Lükurgosz, amikor törvényt alkotott népének,
lemondott a királyságról- fejtegeti Rousseau. A törvényhozásnak az összesség legnagyobb
javára kell törekednie. Miben áll ez? Szabadság és egyenlőség. "A szabadság, mert minden
egyéni függés az állam erejéből vesz el; s az egyenlőség, mert szabadság nem létezhetik
egyenlőség nélkül" (II. k. XL).
Diderot
DENIS DIDEROT (1712-1778) a francia felvilágosodás vezéralakja. Filozófiai nézeteit a
vallási tanok ellenében fejtette ki, s ez lehetővé tette a későbbi korok ateista-materialistái
számára, hogy tanait kisajá
títsák. A kereszténység - és ezen belül elsősorban a katolicizmus
hittételeit bírálta, illetve értelmezte az "ész ítélőszéke előtt". Kritikai ténykedését a francia
kormány négy alkalommal börtönbüntetéssei "jutalma2ta". Filozófiai gondolatok (1746)
c. művében a deizmus álláspontjára helyezkedett. Itt bírálta a keresztény dogmákat,
elsősorban a világ menetébe való isteni beavatkozás tanát, de elutasította a materialista
nézeteket is.
Forrás: http://www.doksi.hu

Diderot életútja nem mentes a nélkülözéstől és a nehézségektől. Ifjú éveiben különböző

munkákkal tartotta fenn magát, de idősebb korában is anyagi támogatásra szorult. Levelezett
Nagy Katalin orosz cárnővel, akinek felvilágosult abszolutista uralmát idealizáltan fogta fel.
Az orosz cárnő anyagilag is segítette, megvásárolta könyvtárát, de élete végéig Diderot
kezelésében hagyta.
Diderot irodalmi és filozófiai művei egyaránt jelentősek. Levél a vakokról (1749) c. írása
deista tanaiért a börtön lakója lett. Rameau unokaöccse (1761) c. művét nem tudta kiadni,
előbb Goethe fordításában jelent meg németül 1802-ben, franciául csak 1821-ben. Ismert
alkotása még Az apáca (1760), D'Alembert álma (1769), Mindenmindegy Jakab meg a
gazdája (1773). Drámák írásával is próbálkozott. Esztétikai nézetei hatottak Lessingre is.
Regényei társadalombírálatot fogalmaztak meg. A pénz világát éppúgy kritika alá vetette,
mint a kolostorba kényszerített lány egyéni tragédiáját. Filozófiai nézeteiben a deizmus
mellett megtalálhatók a determinisztikus tanok éppúgy, mint a biológiai fejlődés gondolata.
Munkásságára egyaránt hatott Francis Bacon és a mechanikára épülő tudományos
gondolkodás.
Eszméinek középpontjában állt az emberi szabadság kérdése. Az ember nem mondhat le
szabadságáról. Ennek megvalósítása viszont csak társadalomban lehetséges. A személyi
szabadság és személyi tulajdon biztosítása a feladata az egyenlő egyének által létrehozott kö-
zösségeknek. A társadalomba lépés szükséges, mivel a közös veszélyek ellen összefogásra
épü1ő harccal lehet fellépni. Az ember a természet ellen is harcot folytat. A természet nem
tette rosszá az embert. A rossz nevelés és a rossz törvényhozás hibáztatható az ember rosszá
válásáért.
A jog az igazság alapja. Az igazság az a kötelezettség, hogy mindenkinek megadjuk azt,
ami megilleti (Természetjog c. enciklopédia szócikk). A természetjog a legfontosabb erkölcsi
fogalmak közé tartozik, és nehezen határozható meg. Az emberiségnek egyetlen szenvedélye
van, minden ember közös java. Az egyéni akarat lehet jóvagy rossz, az általános akarat
viszont mindig jó. Az általános akarat
jelöli ki kötelességünk határait. Aki csak egyéni akaratára hallgat, az az emberi nem
ellensége. Az általános akarat elfogadása teremt minden társadalmi kapcsolatot. A
törvényeket minden ember számára kell alkotnunk. Az emberi természet és tulajdon fogalma
egyazon cél felé tör: felszabadítani az embert. Az emberi nem természetadta tö kéletesedési
képessége csak szabad, korlátlan fejlődés keretei között bontakozhat ki.
Diderot legnagyobb teljesítménye a francia Enciklopédia munkálatainak szervezése,
irányítás a, szerkesztése volt.
A francia enciklopédisták
Az Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des Sciences, des Arts et des Métiers
(Enciklopédia, vagy a tudományok, művészetek és mesterségek elméleti szótára 1751-1772) a
18. század legjelentősebb tudományos összefoglalása volt. A francia felvilágosodás
valamennyi jeles képviselője részt vett megírásában és összeállításában. Az ész, az értelem
erejét, a tudományos haladásba vetett hitet akarta nyilvánvalóvá tenni e vállalkozás. Az
enciklopédisták az emberek felvilágosításán keresztül képzelték a nagyobb boldogság
elérését. Kinyilvánított céljuk szerint csak a már bizonyított ismeret tekinthető tudásnak,
minden egyéb kritikával, kétellyel kezelendő. A Diderot-val kapcsolatban említett deizmus
jellemezte az enciklopédia szellemiségét is. Bírálták a katolikus egyházat; a fennálló
társadalmi rendet. Lényegesen új vonása volt az összeállításnak, hogy a természettudományos
és a
technikai ismeretek is helyet kaptak benne. Főként a Newton által kidolgozott mechanika
szellemében íródtak az ilyen tárgyú szó cikkek. A mű vezérfonala a racionalizmus, bizalom a
józan ész ereje
iránt. A Descartes által megindított iránytól eltérve azonban nagy figyelmet szentelnek Locke
szenzualizmusának. A fizika eredményein túl a biológiai felfedezések is helyet kaptak az
Enciklopédiában.
Kik voltak a legjelesebb enciklopédisták a már említett Voltaire-en, Diderot-n és
Rousseau-n kívül? JEAN LE ROND D'ALEMBERT, GEORGE LOUIS LECLEREC
BUFFON, ETIENNE BONNOT CONDILLAC, CLAUDE ADRIEN HELVÉTIUS, PAUL
HENRY THIERRY Baron D'HOLBACH, JEAN FRANCOIs MARMONTEL, ANDRÉ
Forrás: http://www.doksi.hu

MORELLET, FRANCOIS QUESNAY, ANNE ROBERT JACQUES TURGOT, CLAUDE

YVON.
D'ALEMBERT (1717-1783) matematikusnak és filozófus nak egyaránt kiváló volt. A
Francia Természettudományi Akadémia (1741), a Porosz Tudományos Akadémia (1744), a
Francia Akadémia (1754)
tagja, ez utóbbinak 1772-től titkára. Kortársaihoz hasonlóan II. Frigyes és II. Katalin
felvilágosult uralkodók személyes bizalmát élvezte. Természettudományos munkássága
kiterjedt a matematika (integrálszámítás), a dinamika területére, s csillagászati kutatásokat is
végzett. Az Enciklopédia munkatársaként tudomány történeti búvárkodásainak eredményeit is
összegezte. Figyelmet érdemelnek a zeneelmélet terén folytatott vizsgálódásai, amelyekben
RAMEAU (16831764) tana ira támaszkodott, megalkotva a harmóniarendszer alapjait. A
felvilágosodás egyik lényeges elemeként hirdette a tudomány népszerűsítésének gondolatát.
Ez az elképzelés - a nép közé járással együtt - igen elterjedtté vált Európa keleti felében is, így
például a lengyel felvilágosodás társadalomformáló programjában is meghatározó szerepet
játszott.
CONDILLAC (1715-1780) közgazdászként és filozófus ként képviselte a felvilágosodás
eszméit. A berlini (1752) és a párizsi (1768) akadémia tagja. Locke szenzualizmusának
következetes híve. Traité les sensation (Értekezés az érzetekről1754) c. művében minden
ismeret egyedüli forrásának az érzeteket tekintette. Minden képességünk közös princípiuma
az érzet. Filozófiáját alapvetően a metafizikaellenes tendenciák határozták meg. Az emberi
megismerés problematikája, illetve ismereteink érzetekre való redukálása szoros
összefüggésben van a francia felvilágosodás fő kérdésével: mi az ember? Az ember önmaga
alkotója lehet e felfogás értelmében. Az ember mint érzékelő lény képes adottságai
kifejlesztésére, nincs szüksége természetfeletti segítségre, veleszületett eszmékre - tanítja a
francia szenzualista iskola feje.
HELVÉTIUS (1715-1771) szintén a szenzualizmus képviselője. Fő műve De l'esprit (A
szellemről 1758) kiváltotta tanai elítélését. 1764ben Angliába, majd Poroszországba költözött.
1772-ben jelentette meg Az emberről, szellemi képességeiró1 és neveltetéséró1 c. művét,
amelyben materialista eszméit foglalta össze. Csak az anyagi dolgok léteznek, a tudat az
érzékelés terméke. Nem léteznek az embernek születéstől fogva adottságai, csupán a nevelés
és a tapasztalat eredménye minden képességünk. Az embert az egyéni érdeke irányítja, s
neveléssela konfliktusok feloldhatók.
HOLBACH (1723-1789) német származású báró szintén a francia
felvilágosodás kiemelkedő képviselője. Párizsi szalonja a francia bölcselők gyülekezőhelye
volt. Az Enciklopédia megírásához kémiai és fiziológiai tárgyú cikkeivel járult hozzá. Fő
műve a Systéme de la Nature (A természet rendszere 1770) materialista és determinisztikus
nézeteket tartalmaz. Minden létező az anyagra vezethető vissza. Az ember is a természet
szerves része, s így alávetett je a természet törvényeinek. A determinizmus alól az ember nem
vonhatja ki magát. A kereszténység elleni nézeteit több művében megfogalmazta; szerinte a
vallás ellentmond az ész és a természet törvényeinek. Holbach az embert vissza akarta vezetni
a természethez, megtanítani az erény tiszteletére, s megkedveltetni vele az észt. Az ember
boldogtalanságának oka a természet ismeretének a hiánya. A természet ismeretéhez a hamis
tekintélyek lerombolásán keresztül vezet az út. Az ember szerinte kizárólag fizikai lény, a
természet része. A világegyetem, minden létező hatalmas foglalata, csak anyagból és
mozgásból áll. A természet az anyagokból, ezek kombinációiból és különféle mozgásokból
rendeződik nagy egésszé.
LA METTRIE (1709-1751) orvos és filozófus. 1745-ben jelentette meg Traité de l'áme
(Tanulmánya lélekről) c. művét, amelyet máglyán elégettek, s neki Franciaországból is
távoznia kellett. II. Frigyes udvarában talált utolsó éveiben nyugalomra. A porosz uralkodó
megbecsülése jeléül gyászbeszédet mondott halálakor az akadémián. Leghíresebb alkotása:
L'homme machine (Az embergép, 1746).
A francia felvilágosodás eszméinek hatását és gyakorlati megvalósulását sokan a francia
forradalomban látják. E szellemi előkészítés nélkül nem jöhetett volna létre az értékelők
szerint az 1789-cel kezdődő társadalmi változások folyamata. A filozófia így konkrétan gya-
korlati célokat is szolgált és segített. A nagy francia forradalom politikai szinten valósította
meg a felvilágosodás legfőbb eszméit. Az alkotmány rögzítette minden ember szabadságát,
egyenlőségét és testvériségét. Ugyanakkor a forradalmi események felvetették azt a problémát
Forrás: http://www.doksi.hu

is, hogy vajon a társadalmi mozgást irányító csoportok meddig befolyásolhatják az

események menetét. A hatalom megragadása érdekében meddig lehet a harcot folytatni? Ki
az, aki vállalhatja a felelősséget az általános szabadság elérése céljából kényszerítve az
embereket? Erény és politika szoros összefüggése is felme rült a francia események kapcsán.
A társadalmi radikalizmus előkészítőinek tevékenységévei nem foglalkozhatunk
részletesebben, de a forradalom vezető személyiségére mindenképpen szükséges ráirányítani
figyelmünket.
Robespierre
MAXIMILIEN DE ROBESPIERRE (1758-1794) az értékelők szerint a francia forradalom
sztoikus morált megtestesítő rendíthetetlen, megvesztegethetetlen vezetője. Kiindulópontja az
ember természetes jogainak tiszteletben tartása. A természetes jogok közé tartozik a sza-
badság, az egyenlőség, az élethez és a megélhetéshez való jog. A liberális elméletekben a
tulajdon elsődleges természetes jog, de az ezt meghaladó nézetekben az élethez való jog az
elsődleges, amely a tulajdonhoz való jogosultságot korlátozhatja. Robespierre szerint a tár-
sadalom fő célja az ember elidegeníthetetlen jogainak a biztosítása. A legelső társadalmi
törvény, amely mindenki számára biztosítja a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. Előbb
élni kell s csak utána birtokolni. A tulajdonjog történelmi alakulat, az élethez való jog viszont
természettől fogva adott. Az emberek szabadságának korlátja az embertársak szabadsága
lehet. Az egyéni szabadság csak úgy érvényesülhet, ha mások megkárosítása nélkül történik.
"A szabadság azt jelenti, hogy minden embernek jogában áll kedvére használni minden
képességét, csupán embertársai jogai által korlátozva." A nép szuverén, a kormány csak az
eszköze, a nép leválthatja a kormányt. A törvény feladata az egyéni szabadság védelme
azokkal szemben, akik kormányoznak. Ha a kormány megsérti a nép jogát, a felkelés az egész
nép számára. a legszentebb jog és kötelesség.
Robespierre 1794. február 5-én a Konventben elmondott beszéde - A politikai erkölcs elveiró1
- kinyilvánította a forradalom célját. "A szabadság és az egyenlőség boldog élvezete, amaz
örök igazságosság uralma, melynek törvényeit nem kőbe vagy márványba vésték, hanem
belevésték minden ember szívébe, még a rabszolgáéba is, aki elfeledte, a zsarnokéba is, aki
megtagadta." A forradalmárok az erkölcsöt akarják az egoizmus helyébe állítani. Olyan
köztársaság megteremtését célozzák, ahol a nép aláveti magát az igazságnak, a köztisztviselők
a népnek, a polgárok a köztisztviselőknek. A haza biztosítja minden egyes ember jólétét, ahol
minden egyén büszkén élvezi hazája virágzását és nagyságát. A demokratikus kormányzat
alapvető elve az erény; ami nem más, mint a hazának és törvényeinek szeretete. A
hazaszeretet magában foglalja az összes erényeket. A közérdeknek a magánérdek előtt kell
állnia. A pénz- és hatalomvágy megszállottja nem képes bálványait feláldozni a haza üdvéért,
tehát hazaszeretetre sem képes.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Robespierre az 1794. május 7-i beszédében. A
természet azt mondja, hogy az ember szabadságra született, de a történelem szolgának mutatja
be. A történelem az emberi megaláztatások története. A kulcsfogalom e helyütt is az erény.
Az önzés két fajtája közül az egyik elítélendő, a másik kívánatos. Az aljas és kegyetlen önzés
elszakít embertársainktói, a többi ember nyomora által megszerezhető jólétre tör. A másik a
nagylelkű, jótevő önszeretet az egyéni boldogságot összekapcsolja minden ember üdvével, az
egyéni dicsőséget a haza nagyságával. A francia gondolkodók megalkották az értelmes
egoizmus elméletét. E tan szerint az egyéni érdek összekapcsolható a közérdekkel, s az ember
saját boldogulását mindig a köz boldogságának figyelembevételével alakíthatja.
A törvényhozó szemében mindaz, ami hasznos a világ számára és jó a gyakorlatban, igazság.
A Legfőbb Lény és a lélek halhatatlanságának eszméje állandó kapcsolatban van az
igazságossággal. A vallás helyezi az emberbe azokat az erkölcsi eszméket, melyeket egy em-
bernél magasabb hatalom szankcionál. "Nem tudok egyetlen olyan törvényhozóról sem, aki
valaha is arra gondolt volna, hogy nemzeti vallássá tegye az ateizmust" (A vallási és erkölcsi
eszméknek a köztársasági elvekkel való kapcsolatáról és a nemzeti ünnepekről. 1794. május
7.). N agyon kell óvakodni annak a köteléknek a szétrombolásátói, amelyik létük teremtőjéhez
fűzi az embereket. Ez demoralizálná a népet, amelynek erkölcsi bázisa a valláson nyugszik.
Akik ezt lerombolták, csak ürességet és káoszt tudtak a helyébe tenni. Robespierre
elismeréssel szólt a sztoikus morálról, amely az emberi méltóságot hirdette. Ezzel szemben
elítélte az epikureizmust, a többek szerint ezt képviselő Dantonnal és az ateistákkal
Forrás: http://www.doksi.hu

egyetemben. Robespierre ünneppé tette a legfőbb eszméket: a Legfőbb Lény és a Természet,

az emberi nem, az emberiség jótevői, a Szabadság, Egyenlőség, Világszabadság,
Hazaszeretet, Igazság, Halhatatlanság, Barátság, Bátorság, a jóhiszeműség, az
érdeknélküliség, a sztoicizmus, a szerelem, a házastársi hűség, az atyai szeretet, az anyai
gyöngédség, a gyermeki alázat, az életkorok, az ősök, az utókor, a boldogság voltak a legfőbb
ünnepei. Olyan ünnepek, amilyenek minden társadalomban bevezetésre kerülhetnének, az
erény ünnepei. Az ember legfőbb feladata az erkölcsi elvek betartása, ápolása, a humánum
tisztelete. Az erény tesz emberré.
Végezetül szólnunk kell azokról a törekvésekről, amelyek az erény és a terror összebékítését
szolgálták. A 20. század legvéresebb társadalmi-politikai mozgalmának ideológusai is
előszeretettel hivatkoztak Robespierre tanaira és tetteire. A kisajátítás lényege abban áll, hogy
szerintük a legmagasabb erkölcsiség a következetes forradalmiságban nyilvánul meg. A
kitűzött társadalmi-politikai cél érdekében bármilyen eszköz alkalmazható. A szabadság
szerintük, ha kell, véres terror által is megvalósítható. A szabadság fogalmának cinikus
lejáratása e kísérlet. A 20. század tömeggyilkosságainak valamely magasabb erkölcs nevében
történő igazolása egyértelmű az e tettekben való részvétellel. A szocializmus és a
kommunizmus jegyében végrehajtott rémes gaztettek semmilyen erkölcs nevében nem igazol-
hatók. Robespierre következetes szigorúsága, a forradalom menetének kijelölése alkalmat
adott a párhuzamok keresésére. A törvény és az erény nevében hozott politikai döntéseire
példaként hivatkoztak a forradalmiság mindenhatóságát hirdetők. Természetesen az erény, a
bűn, a hatalom gyakorlásának a kérdése, erkölcs és politika viszonya, egyéni érdek és
közérdek kapcsolata különböző korokban mindig a viták homlokterébe került. A francia
felvilágosodás és a francia forradalom eszméi és eseményei nem csak a történészek, a filo-
zófusok érdeklődését keltették fel. Az irodalmárok, a széplelkek éppúgy foglalkoztak e
témával, mint a gyakorlati politikusok, a "politikacsinálók". A felvilágosodás tanai hol eleven,
hol eltorzított formában, de máig hatnak. A legfontosabb kérdései egyben az emberiség
legfontosabb kérdései is. E szellemi áramlat sokszínűsége és össze tettsége folytán széles teret
biztosított az értelmezéseknek. Sokan az észre hivatkoztak. Mások a természet nagyszerűségét
hirdették. Megint mások az értelemmel megalkotható és berendezhető társadalom képét
rajzolták meg általa. Ez indokolja széles körben való elterjedését. Orosz és lengyel talajon
éppúgy elterjedt, mint Magyarországon. Kelet-Európában a gazdasági-társadalmi
elmaradottság felszámolásának programját is kiolvasták belőle. A tudományok és a
művészetek iránt rokonszenvet tanúsító uralkodókat eszményítették, s nem ismerték fel
világosan az általuk igazgatott térségek nehézségeit, súlyos problémáit, melyek máig hatnak.
A felvilágosodás mindenesetre ösztönzően hatott az emberi tettek erejébe vetett hitre. Az
ember próbált tenni valamit saját sorsáért, életének jobbra fordulá
sáért. Ez a pozitív hatás mutatkozott meg a német területeken is, ahol a tudományok és a
művészetek virágzását indította el ez a szellemi áramlat.
A brit felvilágosodás
Jelen esetben a 'brit' jelző használata jogosultabb, mint az 'angol' megnevezés, a
felvilágosodás szigetországi irányzatára, mivel fő képviselői elsősorban skót bölcselők voltak.
A skót felvilágosodás lexikonszócikként is szerepel a politikai filozófiai enciklopédiákban. A
skót "felvilágosultak" David Hume, Adam Smith, Adam Ferguson, FRANCIS HUTCHESON
(1694-1746), William Robertson, Lord Kames, THOMAS REm (1710-1796), Sir James
Steuart és John Millar alkotta csoportja a filozófia, az etika, a politikai filozófia és a
közgazdaság-tudomány területén is maradandót alkotott. A skót felvilágosodás fénykora az
1740-1790 közé eső időszak. Ezen áramlat kialakulásának előfeltételei között tartjuk számon
a 18. század elejétől felgyorsult gazdasági növekedést, amelynek elősegítője volt az Angliával
(és a birodalom egészével) kialakult szabad kereskedelmi kapcsolat; az önálló parlamentről
való lemondást az 1707 -es egyesülést követően. A vallási liberalizáció (William Robertson
vezető szerepévei), az egye
temi reform (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen, St. Andrews a pro testáns Európa vezető
városaivá váltak), a civil klubok és társulások szintén kedveztek a felvilágosodás
kibontakozásának. Mielőtt e bölcselők fó'bb tételeit ismertetnénk, utalnunk kell arra, hogy az
angol Hobbes és Locke munkássága (1. VIlI. rész) szintén besorolható ezen áramlat alá, s a
már tárgyalt holland Grotius, Spinoza társadalomfelfogása is jelentősen befolyásolta a
Forrás: http://www.doksi.hu

felvilágosodás eszmerendszerét.
A brit felvilágosodás bemutatásakor figyelmünket elsőként a holland származású, de angollá
vált BERNARD MANDEVILLE (1670-1733) nagy hatású életművére kell irányítanunk. A
Leidenben orvosi képesítést szerzett bölcselő figyelme a body social (társadalmi test) vizs-
gálatára összpontosult. Főműve - amely az 1705-ös A lázongó méhkas, avagy a megjavult
gazemberek 433 soros, párrímes fabulán alapult - az 1714-ben megjelentetett A méhek meséje,
avagy magánvétkek - közhaszon jelentős hatást gyakorolt kortársaira és az utókorra egyaránt.
Mondanivalója a következő: "Íme, bűn minden oldalon, / de az egész - paradicsom! /
Hatalmas, ha harc volt, ha béke, / az idegenek példaképe, / bővében a pénznek s a vasnak, /
egyensúlya a többi kasnak. / Államukban virult az élet, / naggyá tette - a bűn s a vétek! / És az
erény, mely a csalást jól/elleste a politikától, / általa megbarátkozott / a bűnnel, s ez hozta,
hogy / a legrosszabb sem élt hiába: / tett valamit a köz javára" (A lázongó kas, 155-168).
Mandeville okfejtésének lényege, hogy a bűn, a rossz pozitív hatást vált ki a társadalom
egészére nézve. A haszonszerzés, a dicsőségvágy, az irigység munkalehetőséget és társadalmi
hajtóerőt jelentenek. A bűnt kerülni utópia - hangoztatja - mivel a bűn a jólét alapja; "pompa,
gőg, csel éljen, amíg elfogadjuk áldásait". "Puszta erénytől nem virágzik/ fól egy nemzet; s ki
visszavágyik / az aranykorba, kész-e vajon / élni becsületben - de makkon?" (1. m. 430-433.)
Az érvelés meghökkentő példákat és levezetéseket tartalmaz, nevezetesen kimutatja a nyil-
vánosházak előnyeit, az ősi mesterségek folytatóinak "erényvédő" (az erényes asszonyok
erkölcsének védelmezői is egyúttal, példaként hozza fel, hogy mi történne Amszterdam
kikötővárosban 6-7 ezer matróz egyidejű megérkezésekor a nyilvános házak megléte nélkül)
cselekedeteit, az ivászat és a cicomázkodás pozitív, iparfejlesztő, kereskedelmet virágoztató,
tőkét teremtő hatását. Az újkori etikai re lativizmus úttörője e tanokkal, hiszen - ezek szerint -
erkölcsi jó és erkölcsi rossz megállapodás és nézőpont kérdése. Az egyéni érdek és közérdek
relációján keresztül vizsgálva is megállapítható, hogy jó és rossz relatív értékek. A
gazdaságtanban az emberi munka értékteremtő voltát hangsúlyozza, s a gazdasági élet
egyedüli mércéje a haszon, az értékteremtő tevékenység, amely az egész állam felvirágzását
eredményezi. A gazdasági szférában nem lehet a morálra hivatkozni, az államban szükséges a
vétek, akárcsak az éhség az evéshez. Mandeville vitára okot adó tana még azt is tartalmazza,
hogy alapvető hibája minden szépírónak, hogy az embert olyannak ábrázolja, amilyennek
lennie kellene, nem pedig a valóságos, gyarló embert mutatja meg a maga valóságában; s ez
az önismeret hiányához vezet. A bűn és az erény definícióinak ismertetésével is ezen
fogalmak
relatív voltát hangsúlyozza. Bűn: minden cselekmény, amellyel az ember a közjót kirekesztve
saját vágyait szolgálja. Erény: minden tett, mely a jóra való ésszerű törekvés
eredményeképpen a természet ösztönzésével ellenkezően a mások javát vagy a szenvedélyek
legyőzését szolgálja. Az utilitarizmus alaptételét Iuvenalisra hivatkozva rögzíti: "Bárhonnan
jő, a haszonnak illata jó!" (Szatírák XIV. 204-205.)
SHAFTESBURY, ANTHONY ASHLEY COOPER (1671-1713) erény tana szintén
befolyásolta a skót felvilágosult bölcseletet, sőt sokak olvasatában a 18. századi brit
morálfilozófia Mandeville Shaftesbury-kritikájával vette kezdetét. Shaftesbury grófjának
eszmei fejlődését J ohn Locke irányította, viszonozva a grófi család kedvességét, hiszen az
államférfi nagypapa Locke pártfogója volt. Amorálfilozófus Shaftesbury a platóni és a
plótinoszi filozófiához is kapcsolódva, illetve azokból ihletet merítve a Szép, az Igaz és a Jó
fogalmát összekapcsolta, és vizsgálódása középpontjába állította. Az enthusiasm (rajongás)
problematikája kapcsán az igazi rajongást, a platóni Erósz-fogalomhoz hasonlítható kötődést
emelte ki. Az egoizmus és a hedonizmus álláspontját egyaránt bírálva azt hangoztatta, hogya
közérdek és az egyéni érdek megfelelő összhangját kell megvalósítani. A harmónia így
központi jelentőséghez jutott, értékfogalomként az erény kritériumát jelentette. Nevéhez
kapcsolható anémet bölcseletre és iroda
lomra (a ném et felvilágosodás képviselői, Goethe, Schiller) nagy hatást gyakorló "széplélek"
terminus technicus megalkotása is. E foga lom azt az embert jelölte, akiben az értelem és az
érzelem összhangban van. Az ember természetes erkölcse, erkölcsi érzéke (moral sense)
révén képes a jó és a rossz megkülönböztetésére; az ember eredendően jó, és ezzel
összefüggésben közösségi lény - vallotta más brit bölcselőkkel szemben. A rajongás az Isten
iránti szeretetben is megnyilvánul, az ember önérdek nélkül, a túlvilági büntetéstől való fé-
lelem nélkül szereti Istent. A szépség, a jóság, a világot szabályozóegyetemes értelem -
Forrás: http://www.doksi.hu

amelyet az ember képes felismerni - Istenhez vezet. Művei: An lnquiry Concerning Virtue
and Merit (Értekezés az erényró1 és az érdemró11699); The Moralists, a Philosophical
Rhapsody (A moralisták, filozófiai rapszódia 1709); Characteristics of Men,. Mannes,
Opinions and Times (Az emberek, szokások, vélemények és az idők jellegzetességei 1711)
hatást gyakoroltak az angol irodalomra (Pope: Esszé az emberró1 vagy Fielding: Tom Jones),
a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a romantika képviselőire.
A skót felvilágosodás egyik vezérlő problémája az erkölcs és a gazdaság kérdés köre. E
téren külön kiemelendő ADAM SMITH (17231790) a glasgow-i egyetem morál- és
szellemtudományok tanszékének tanára, Edinburgh vámügyi főbiztosa, aki a munkaérték-
elmélet megalkotásával a 19. századi közgazdaság-tudományt, s így Karl Marx tanítását is
nagymértékben befolyásolta. Az ember erkölcsi értelemben cél, csak célként lehet viszonyulni
hozzá, de a gazdasági élet szereplőjeként - és ez kikerülhetetlen realitás - eszközként is
szerepel. Az An lnquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations (Vizsgálódás a
nemzetek gazdagságának természetéről és okairól
1776) c. művében a gazdasági növekedés szisztematikus modelljét és a piac természetes
önszabályozó mechanizmusát állította középpontba. Az önérdek akadályok nélküli
érvényesítése - szerinte - harmonikus közállapotokat teremt. A gazdasági növekedés előnyeit
emelte ki, középpontba állítva a piacok bővülésének és a tőkefelhalmozásnak a jelentőségét,
továbbá a munkamegosztás okozta termelékenységnövekedést. A munkamegosztás, a tőke, a
mezőgazdaság és a manufaktúra mikéntjének elemzése Marx A tó'ke c. művében is központi
szerepet játszik. A Theory of Moral Sentiments (Az erkölcsi érzelmek elmélete 1759) c.
művében az erkölcsi normák és az igazságosság szabályainak megállapítását állította
középpontba, a szimpátia fogalmá ra is alapozva, amely az emberek együttműködési
készségét és lehetőségét is jelöli. A szimpátia szinonim a részvét fogalmával, az "együttérzés"
vagy a "társként érzés" kifejezéssel. "Sajnálat és részvét - e szavak alkalmasak a mások
szomorúságával való együttérzésünk jelölésére. A szimpátiát, jóllehet értelme talán eredetileg
ugyanaz volt, most mégis - nem egészen helytelenül- felhasználhatjuk arra, hogy általa
nevezzük meg bárminő, tetszés szerinti szenvedéllyel való együttérzésünket" (Az erkölcsi
érzelmek elmélete, 1., 1., 1.). A "természetes szabadság és a tökéletes igazságosság" a híres
vezérlő elve. A szabadságot a jog garantálja, amely szavatolja a személyes és tulajdonjogokat
(1. Locke alapelveit). Az igazságosság fogalma ezzel összefüggésben értelmezendő:
tartózkodás a mások jogainak megsértésétől. Pozitívan értékelhető azon véleménye, hogy az
állam elengedhetetlen feladatai között tartotta számon - az ország védelme, az igazságosság
biztosítása mellett - a közműfejlesztés és az oktatás biztosítását, finanszírozását. Napjainkban
is nyilvánvaló, hogya munkamegosztás - mai szóhasználattal inkább a munka tennelte érték-
elosztás, vagyonelosztás - negatívumait az államnak az oktatásban való szerepvállalása
ellensúlyozhatja. A társadalom- és államfejlődés történeti folyamatát a vadászó, a
pásztorkodó, a mezőgazdasági és a kereskedői vagy civil társadalom korára osztotta, ez
utóbbit tekintve a saját korában, a szabad versenyes kapitalizmusban elért vívmánynak. Smith
halálának évével a skót felvilágosodás záróhatárát is jelezni szokták, kiemelve azt a
gondolatot, hogy ezen irányzat legmaradandóbb öröksége a politikai gazdaságtan (szélesebb -
etikai, történetfilozófiai - keretekben); és az 1800-as évektől Ricardo, Malthus és társaik már
ezen önálló diszciplína morális megfontolásoktól "mentesített" változatának szentelték
idejüket.
A skót felvilágosodás legjelentősebb filozófusa DAVID HUME (1711-1776), aki az
ismeretelmélet és az etika terén egyaránt maradandót alkotott. Treatise of Human Nature
(Értekezés az emberi természetről, I-IIL 1739-40), lnquiry into Human Understanding
(Tanulmány az emberi értelemró11748), Tanulmány az erkölcsök alapelveiró1 (1752) c.
művei tartalmazzák filozófiai rendszerének kifejtését, amelynek célja az emberi természet
tanulmányozása. Ebből következőleg az emberró1 szóló tudomány lehet az alap valamennyi
tudomány számára. A logi ka, az esztétika, az etika és a politika tudománya magában foglal
minden ismeretet, amire az embernek szüksége lehet. Hume elkülönítette a deduktív
racionalista rendszereket (platonizmus, Descartes) és az empirizmust (Locke). Különbséget
tett észigazság (matematikai-geometriai tételek) és tényigazság között. Az előbbi független
minden tapasztalattói, a képzetek egymáshoz való viszonyával foglalkozik. A tényigazságok
nem szükségszerűek, a külvilágban találhatók, s mindegyik ellentéte is létezhet. Minden
tudomány csak vélekedés, a természettudomány is csak valószínűsíthető ismereteket nyújt.
Forrás: http://www.doksi.hu

Nagyon fontos Hume rendszerében a szkepszis, ami nem mindennek a totális tagadását
jelenti. E tanai Kantot "felébresztették dogmatikus szendergéséből". A filozófiai reláció hét
kategória révén tárható fel: 1. a hasonlóság; 2. az azonosság, a legegyetemesebb reláció; 3. a
tér és az idő relációi; 4. a mennyiséggel rendelkezőtárgyak összehasonlíthatósága,
mennyiségi és számbeli arányok; 5. a minőség fokozatai; 6. az ellentétes ség relációja; 7. az
ok-okozat relációja. A tudás tárgya lehet: a hasonlóság, az ellentétesség, a minőségek
fokozatai, a mennyiségi és számbeli arányok. Az első hármat intuíció révén, a negyediket a
demonstratív tudomány (matematikageometria) révén ragadjuk meg. A másik három reláció
csak valószínű ismeretet ad, mivel e relációk változhatnak. Különösen hangsúlyos a hume-i
rendszerben az ok-okozat reláció. E viszony jellemzői: érintkezés, egymásutániság,
szükségszerű összekapcsolódás. Az okokozat viszony újszerű felfogása abban rejlik, hogy
nem a logikai okokozat relációnak megfelelő szükségszerűség (1. a skolasztika és a
kartezianizmus felfogásában), hanem a tapasztalás révén ismerjük meg e viszonyt, a két
tárgy közötti állandó összekapcsolódás megta~ pasztalásából. Az ok-okozat reláció Hume
által megalkotott szabályai a következők. 1. Oknak és okozatnak térben és időben érintkez-
nie kell egymással. 2. Az oknak meg kell előznie az okozatot. 3. Állandó kapcsolatnak kell
lennie ok és okozat között. 4. Ugyanaz az ok mindig ugyanazt az okozatot váltja ki, és
ugyanaz az okozat mindig ugyanabból az okból ered. Ez az elv a tapasztalatból ered. 5.
Amennyiben több, egymástól különböző tárgy ugyanazt az okozatot váltja ki, az
szükségképpen valami olyan közös tulajdonság alapján történik, amely mindegyikben
megtalálható. 6. Ha hasonló tárgyak -más okozatot váltanak ki, akkor ezt azoknak a
dolgoknak kell betudnunk, amelyekben különböznek egymástól. 7. Ha valamely tárgy
gyarapszik vagy csökken okának gyarapodása vagy csökkenése nyomán, akkor a különböző
okozat ok egyesüléséből kialakuló összetett okozatnak kell tekintenünk, ezeket az
okozatokat az ok különböző részei váltják ki.
Hume számára az etika és a politika jelentették a tudomány legfontosabb ágait. (L.
Értekezés... Ill. k.) Etikája megalkotásakor abból indult ki, hogy az antik erkölcsbölcselet - s
az azt követő hagyomány - a hipotetikus embert állította középpontba, nem a valóságos, a
megtapasztalható, a társadalomban élő embert vizsgálta. Hume célja a társas lény elemzése,
hiszen néze te szerint az ember
a társadalom céljaira teremtetett. Etikájának kulcsfogalmai: a társadalmai lény és az érdek.
Az ész nem képes különbséget tenni jó és rossz között, mivel a filozófia spekulatív részéhez
tartozik, nincs
befolyással a szenvedélyekre és a cselekedetekre; az erkölcs viszont a filozófiának a
gyakorlati részébe tartozik. Tevékeny elv (erkölcs) nem alapulhat nem tevékeny elven (ész).
Az erkölcsi minőségek az emberi bensőben vannak, az ember az erkölcsi jelleget inkább meg-
érzi, mint megítéli. Az erény általi benyomás kellemes, az erkölcstelen kellemetlen. Valamely
cselekedet csak akkor lehet erkölcsös, ha annak indítéka külön megtalálható a cselekvő
individuum természetében, s ez váltja ki, nem a cselekedet erkölcsös voltának a tudata. Az
indíték nem lehet sem a közérdek, sem az egyéni jóin
dulat. A cselekedet jel, a cselekedetet kiváltó indíték képezi a helyeslés tárgyát, függetlenül
attól, hogy az adott cselekedet végbement, avagy sem. Az emberi vágyak, szükségletek
kielégítésére valótörekvés növelheti az összefogás erejét, hiszen a társadalomban élőember
szükségleteit az együttműködés révén jobban ki tudja elégíteni. A közös érdekek
tudatosításának következménye az igazságos
ság, az igazságtalanság, a tulajdon, a jog, a kötelezettség ideájának létrejötte. A társadalom
fennállása mindenki számára előnyös. Az önérdek-közérdek konfliktusa az erény által
feloldható, hiszen ennek eredete a közérdek iránti szimpátiában keresendő. A kormányzatnak
való engedelmeskedés előnyös, a polgári társadalomban mindenki biztonságot élvez a javak
elosztásának szabályozása ré vén. Az erkölcsi cselekvés mércéje a társadalmi hasznosság és
az egyéni érdek egybeesése.
A brit felvilágosodás képviselői jeles szerepet játszottak a klasszikus liberalizmus
alapelveinek kidolgozásában egymással is polemizálva (pl. Mandeville-Shaftesbury) és
egymástól is tanulva (pl.
Hutcheson-Hume-Smith) jelentősen gazdagították az ember természetére és a társadalom, a
közösségi együttélés miként jére való filozófiai reflexiót. Azon kevés gondolkodók közé
tartoztak, akiknek elméleti munkássága a gyakorlatban is érvényes ült, az amerikai, a francia
Forrás: http://www.doksi.hu

alkotmány és törvényhozás, a liberalizált angol politikai irányító hatalom is alkalmazta

tanaikat.
A német felvilágosodás
A német felvilágosodás szerteágazó áramlata a filozófiában és az irodalomban egyaránt
maradandót alkotott. A metafizika terén a 18. századi német bölcseletben (Kant fellépéséig) a
leibnizi-wolffi racionalista filozófiai rendszer uralta a gondolkodást.
GOTTFRIED WILHELM LEIBNIZ (1646-1716) tudományos vándorlásait (Anglia,
Hollandia, Itália, Franciaország) követően a Hannoverház szolgálatának szentelte magát;
könyvtárosként, tanácsadóként és diplomáciai feladatokat ellátóként ténykedett 40 éven
keresztül. Az infinitezimális számítás felfedezése terén magának követelte az elsőbbséget
(1684), s ez Newtonnak (1687) és követőinek haragját magára vonta, hiszen az angol bölcselő
úgy vélte e felfedezés az ő érdeme. Jelentős az életút állomásainak említésekor, hogya Porosz
Tudományos Akadémia első elnöke is ő volt, már ezt megelőzően az angol Royal Society és a
Francia Tudományos Akadémia tagjai közé választotta, s tudományszervezői tevékenysége
során Nagy Péter orosz cárral is több ízben találkozott. Sokoldalú munkássága máig
feltáratlan, matematikai, filozófusi tevékenysége mellett a geológia és a bányászat is
érdekelte. Főbb művei: Újabb vizsgálódások az emberi értelemró1 (1703, megjelent 1755),
Theodicea (1710), Monadológia (1714) bepillantást engednek filozófiai-teológiai
rendszerébe. E mű kerete in belül a részletes ismertetéstől eltekintünk, de leglényegesebb ta-
nait vázlatosan bemutat juk.
Az újkori szubsztanciatan (Descartes, Spinoza) problematikus voltát vizsgálva arra a
következtetésre jutott, hogya szubsztancia olyan egységes lény, amely tevékeny tud lenni. "A
szubsztancia cselekvésre képes létező. Vagy egyszerű, vagy összetett. Egyszerű szubsztaneia
az, amelynek nincsenek részei. Az összetett szubsztancia egyszerű szubsztanciák vagy
monaszok halmaza. A monasz görög szó, mely egységet jelent, vagyis azt, ami egy" (A
természet és a kegyelem ésszerűen megalapozott elvei 1. pont). Leibniz végtelen sok
szubsztancia létezését vallotta, s ezeket monaszoknak nevezte el, s ezek a minőségileg
különböző monaszok (nincs két egyforma monasz!) alkotják a világegyetemet. A monaszok a
természet igazi atomjai, individuálisak, oszthatatlanok (mivel nem lehetnek részeik), nem
keletkeznek és nem pusztulnak el, addig léteznek, amíg a világegyetem. A monaszok
egyetemes sorrendet alkotnak, a természetben ebből következőleg minden összefügg
mindennel. A monaszokban megtalálható a belső, változást előidéző tevékeny elv (appetíció)
és az észlelés (percepció) tulajdonsága. Leibniz megfogalmazta az elégséges alap törvényét:
"semmi sem történik elégséges alap nélkül, vagyis semmi sem történik úgy, hogy aki eléggé
ismeri a dolgokat, meg ne tudná adni az okot, amely elégséges annak meghatározására, hogy
miért így állnak a dolgok és miért nem másképp" (Monadológia 7. pont). Az elégséges alap
olyan szubsztancia, amely szükségszerű létező, létezésének alapját magában foglalja, s ez
Isten. Hatalma, tudása, akarata tökéletes, mindenható, mindentudó, a legfőbb jóságot és a
legfőbb igazságot is magában foglalja. Isten létezése (amelyet a priori és a posteriori úton is
bizonyítottnak vélt - i. m. 45.) mellett négy érvet sorakoztat fel: 1. ontológiai (i. m. 41.); 2.
kozmológiai (i. m. 38.); 3. az örök igazságból adódó (i. m. 43., 1. továbbá 33.); 4. az előre
elrendezett harmóniából következő (i. m. több pontja). A csodálatos összhang (harmonia
praestabilita), a monaszok előre elrendezése Istenre, az isteni bölcsességre vezethető vissza.
Azzal, hogy létező világunkat a lehetséges világok legjobbikának tekintette, kiváltotta már
kortársai gúnyolódását is (1. Voltaire: Candide c. művében Pangloss alakját).
CHRISTIAN WOLFF (1679-1754) művei - Logik (1712), Metaphysik
(1719), Ethik (1720), Physik (1723), Teleologie (1723), Biologie (1725) - Leibniz tanaira is
támaszkodva rendszerezték korának ismeretanyagát, s az 1730-as években latinul publikált
alkotásai (Psychologia empirica 1732, Psychologia rationalis 1734, Theologia naturalis
1736-37) az európai bölcseletet is befolyásolták.
A német felvilágosodás a német irodalom történetének egyik ragyogó korszakát jelenti. A
korai képviselők J. Chr. Gottsched (a görög-római előzményekre alapozó francia
klasszicizmust tekintette mércének), J. J. Bodmer és J. J. Breitinger a költészet
gyönyörködtető szerepét, az érzelemvilágra tett hatását hangsúlyozta, annak nevelő célzata
mellett. A természetleíró és bölcselkedő tanköltemény is e kor terméke, megalapozva a német
bölcseletben oly hangsúlyossá váló természet és esztétikum problematikáját.
JOHANN JOACHIM WINCKELMANN (1717-1768) a görög eszményekre irányítva
Forrás: http://www.doksi.hu

tekintetét, a hagyományos klasszikus embereszményt

alapozza meg német talajon. Etikum és esztétikum szorosan összekapcsolódik a Kr. e. 50 k.
készített Laokoón-szoborcsoportról adott elemzésében (Gondolatok a görög műalkotások
utánzásáról a festészetben
és a szobrászatban 1755). Megítélése szerint a görög szobrászat remekeire "valami nemes
egyszerűség és csendes nagyság" jellemző. Elemzésével a német esztétika történetének egyik
legjelesebb vitáját váltotta ki, amelyhez kapcsolódott Lessing, Goethe, de később Scho-
penhauer is állást foglalt.
GOTTHOLD EPHRAIM LESSING (1729-1781) irodalmi és esztétikai ténykedésével a
német felvilágosodás egyik legjelesebb alakjává vált. Esztétikai nézeteit a Levelek a legújabb
német irodalomról (1759-1765), a Laokoón, vagy a festészet és költészet határairól (1766) és
a Hamburgi dramaturgia (1767-69) c. műveiben tette közzé. Csatlakozott a már
Arisztotelész (1. Poétika) által felvetett problémához, a költészet és a történetírás
kapcsolatát, eltérő feladatát illetően. Megoldása hasonló, mint az ókori bölcselőé, s általában
a legtöbb esztétáé, nevezetesen a költészetet a történetírás fölé helyezi, hiszen az előbbinek a
valóságos történések csak alapanyagot szolgáltatnak. A tragédia célja
filozofikusabb mint a történelemé, a jellemek ábrázolásával és ütköztetésével az erkölcsi
tanulságokat is "érzékeltetni" kell. Zsenielmélete (1. később Herder, Kant, Schelling vagy
Schopenhauer nézeteit)
szintén figyelemre méltó. A zseni a művészetben jelentkezik, önmagából hoz létre, az
alkotásban nyilvánul meg, ténykedése utánozhatatlan, tanulással nem sajátítható el.
Drámái: A zsidók (1749), Miss Sara Sampson (1755 - az első német szomorújáték),
Barnhelmi Minna (1767), Emilia Galotti (1772), Bölcs Náthán (1779) szintén öregbítették
hírnevét. A Bölcs Náthán címszereplőjének megformázásakor Lessing barátja, Moses
Mendelssohn (1729-1786) alakját tartotta szem előtt, aki szintén a felvilágosodás korának
jeles zsidó bölcselője volt. A darab II!. felvonás ának - Boccaccióra visszavezethető
parabolája - híres "gyűrűhasonlata" (három gyűrű a három világvallást, a judaizmust, a
kereszténységet és a mohamedanizmust szimbolizálja) a vallási toleranciát példázza. A drá-
maelméletben a korábban követendőnek vélt francia minta helyett Shakespeare munkásságát
állította példaként. Alkotásai a humanizmus eszményét tükrözik. Lessing nagy hatást
gyakorolt a Sturm und Drang íróira, a klasszikus német filozófia képviselőire, a 20. században
Thomas Mann értékelte nagyra munkásságát. Hazánkban hatása szinte azonnal jelentkezett,
Kazinczy műveinek nemcsak lelkes olvasója, hanem fordítója, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza
szintén hasznosította tanait.
JOHANN GOTTFRIED HERDER (1744-1803) a német felvilágosodás és újhumanizmus
kiemelkedő képviselője, evangélikus lelkész, nyelvész és történetfilozófus. Hazánkban
elsősorban a magyar nyelv és következésképpen a magyarság kihalásáról szóló elmélkedése
tette ismertté. Munkássága megítélésekor e ránk nézve kedvezőtlen jövendölése nem lehet
szempont.
Az emberi természet célja a humanitás. Az ember legyen ember! vallotta. Az emberiség
egymásra épülő nemzedékei, a társadalom, az emberi nem előrehaladása mind a humanizmust
célozzák. A hu manitás jelentése: emberség, emberiesség, emberi jogok, emberi kötelességek,
emberi méltóság, hazaszeretet. Nem nehéz észrevenni, hogy mily fontos fogalmak és célok
ezek napjainkban is. A harmadik évezred kezdetén élő emberiség a modernizáció és a
technika, a globalizáció világában ismételten keresi és építgeti alapvető - sokszor a múltban
fellelhető - emberi értékeit. Nem véletlenül lett a Herder által (a reneszánsz hagyományokra,
az antik kultúrkincsre, Vico és Goethe eb béli nézetei re építve) is elindított humanizmuskép a
német bölcselet máig ható vezérelve, s nem véletlen, hogya 20. századi német filozófusok,
pedagógiai szakemberek mind az antropológia tudományának megteremtését célozták. Az
ember helye és rendeltetése kulcskérdés ma is. "A humani tás nemünk karaktere; de csak
hajlamként születik velünk, és voltaképpen ki kell fejlesztenünk" - tanította Herder (A
humanitás fogalmáról és a szó jelentéséről). A humanitás az emberi nem művészete, minden
törekvés célja, értékeink foglalata, ami az emberben az isteni, az a humanitás.
Az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról (1784-1791) c. műve a
történetfilozófiai nézeteinek foglalata. Ennek központi gondolata a klasszikus ném et filozófia
képviselői által is hangoztatottfejlődéseszme. A haladás a természet, a társadalom és a kultúra
jellemzője. A Kant nyomán kidolgozott koncepciója, nevezetesen a történeti szemléletmód a
Forrás: http://www.doksi.hu

tudományokban, a művészetekben s a nyelvben egyaránt nélkülözhetetlen. A nevéhez

kapcsolható "korszellem" -fogalom később HegeI történetfilozófiájának is vezérlő elve lesz.
Minden társadalmi jelenség megérthető annak a kornak a szelleméből, amelyben
bekövetkezett. Nagy hatás ú elmélete, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket (vö.
Hegel, Marx), de az előre eltervezett szándékok és a megvalósult tettek, illetve
következményeik nem minden esetben vannak megfeleltetésben - tanította. A kultúra
nemzeti talajon valósul meg a legjobban - szól máig megfogadható intelme. Korában ez
szintén nagy jelentőségű gondolat, hiszen a német nemzeti törekvések, a német polgári
fejlődés útjainak keresése, sőt a német egység problémája nemcsak e nép életében döntő, ha
nem a 19. századtól kezdve meghatározó világpolitikai jelentőségűtényező. A nemzetállam
nem ütközik az emberi nem egyetemes haladásával, sőt annak nélkülözhetetlen előfeltétele.
Minden nemzetnek kötelessége nemzeti kultúráj ának művelése, letűnt korok emlékeinek
nemzedékről nemzedékre történő hagyományozása. Saját személyében is jó példával járt elöl:
gyűjtötte a népi hagyományokat, a nép dalt, a népköltészet emlékeit; a nyelvi örökséget
ápolta. A "néplélek" fogalmát tartalommal töltötte meg. A népben és nemzetben való
gondolkodás nem akadályozta abban, hogya felvilágosodás neves képviselője legyen, továbbá
abban sem, hogy az emberi társada lom és kultúra haladását hangoztassa. A "modern"
államok nagy hibáj ának tartotta, hogy a pénzen alapulnak, szemben az erkölcsi nevelésre
épülő "régi" államalakulatokkal. Az egész teremtett világ a fejlődés törvényének van alávetve,
így természetes, hogya természetben és a társadalomban is minden változásban van, a
keletkezés szükségszerű velejárója az elmúlás. Az emberi alkotmányok, vallások s általában
alkotások nem tartanak örökké; az új körülményeknek és koroknak megfelelő tökéletesedést
nem szabad és nem is lehet gátolni. "A történelemben tehát minden mulandó; templomán ez a
felirat áll: Hívság és Elmúlás. Elődeink porán lépkedünk, elpusztult intézmények és
királyságok süppedő törmelékein folytat juk vándorutunkat" (Eszmék az emberiség egyetemes
történetének filozófiájáról. Gondolat, Bp., 1978.403. o.).
A német felvilágosodás jeles képviselői közé tartozott Jacobi (a Spinoza-vita egyik
résztvevője), CHRISTOPH MARTIN WIELAND (17331813) a weimari szellemi élet egyik
vezetője, Shakespeare német nyelvre való átültetője. Nem elhanyagolható ALEXANDER
BAUMGARTEN (1714-1762) munkássága, az "esztétika" szó megalkotója, e tudomány jeles
művelője. HERMANN SAMUEL REIMARUS (1694-1768) a bibliakritika terén fejtett ki
értékes tevékenységet. A német felvilágosodás kora egyúttal a német klasszika (Goethe,
Schiller) kora is, a Sturm und Drang kora is, a klasszikus német filozófia képviselőinek kora
is, tehát a ném et bölcselet egészen széles köreire való tekintettel kell e korszakot vizsgálnunk
(1. a X. részt is). Alkotóik szellemi kisugárzása máig ható.
Kitekintés és összegzés
A felvilágosodás - a fentebb ismertetett - vezető szerepet betöltő nemzeti irányzatai mellett
Európa más országaiban is követőkre talált.
Itáliában GIAMBATTISTA VICO (1668-1744) filozófus, történész és jogtudós a nápolyi
egyetem retorikaprofesszora alkotott e szellemiségben. Életműve a 19-20. században fejtette
ki hatását. Főműve Principi di scienza nuovo (Az új tudomány 1744) a humanitás eszmé
nyeinek keretében készült történetfilozófiai alapvetés. A társadalmi és politikai fejlődés
menete szükségszerű, amely minden nemzet sajátos történelmét is meghatározza. Az itáliai
felvilágosodás nápolyi centrumában alkotott még: A. Genovesi (1713-1769), G. Filangieri
(1752-1788) és F. Galiani (1728-1787).
Szintén itáliai felvilágosult bölcselő CESARE BONESANA BECCARIA (1738-1796), aki
az irodalom, a büntetőjog és a közgazdaság-tudomány területén egyaránt tevékenykedett, s az
itáliai felvilágosodás milánói központjában ténykedett P. Verri (1728-1797), a másik "fő
felvilágosult" mellett. A Bűntett és büntetés (1764) c. könyve a felvilágosodás egyik
alapművévé vált, francia (1766) és angol (1767) fordítása révén nemzetközi tekintélyt szerzett
szerzőjének; hatást gyakorolva Voltaire, Diderot, Blackstone, Bentham, Jefferson nézeteire, s
kiváltotta Nagy Katalin orosz cárnő elismerését is. A mű máig szóló üzenete, hogy a benne
foglaltak képezték és képezik a kínvallatás és a halálbüntetés ellen kibontakozó mozgalmak
elméleti alapját. Megítélése szerint a társadalomtudomány feladata az emberiség jólétéért való
fáradozás. A társadalomban a lehető legtöbb embernek a lehető legnagyobb boldogságát kell
biztosítani - vallotta az utilitarista felfogást, amely irányzattá csak a 19. században fejlődik. A
"szerződéses" elméleteket elfogadva hangoztatta, hogy az egyén a szabadságának egy részét
Forrás: http://www.doksi.hu

azért áldozza fel a köz oltárán, hogy másokat is szabadsága megvédésére ösztönözzön. A
büntetés mindig legyen arányos a bűnnel, és törvénytől meghatározott - vallotta az itáliai
bölcselő.
A felvilágosodás eszméi elterjedtek Oroszországban, fő képviselője RAGYISCSEV (1749-
1802 ), aki az Utazás Szentpétervá"ól Moszkvába c. társadalomrajzában ábrázolta művészien
ezen eszméket. Lengyelországban Staszic (1755-1826), valamint Koll~taj (1750-1812) e mű-
velődéstörténeti irányzat reprezentánsai. Csehországban - sokak megítélése szerint - a
felvilágosodás maradandóbbat alkotott, mint hazánkban. Figyelembe véve a magyar
felvilágosodás eredményeit, Bessenyi, Batsányi munkásságát s a kor magyar irodalmát, akár
polemizálhatunk is e nézetekkel. Hazai felvilágosult bölcseletünk bemutatása szétfeszítené e
kötet kereteit, e vonatkozásban az általános és középiskolai tanulmányok felelevenítésére
utaljuk olvasóinkat.
Végezetül utalnunk kell arra a momentumra, hogya felvilágosodás eszmerendszere
sajátosan kapcsolódott a felvilágosult abszolutizmus politikai berendezkedéséhez. E politikai
irány éppúgy hódított Poroszországban, mint II. József birodalmában, Oroszországban és
Havaselvén vagy Skandináviában. A szakkönyvek II. Frigyes porosz uralkodó személyiségét
a középpontba állítják a felvilágosodás tárgyalásakor, csakúgy mint Nagy Katalin személyét,
akik ténylegesen is támogatták az anyagi gondokkal küszködő felvilágosult bölcselőket. A
felvilágosodás képviselői ezért nem egy esetben idealizálták a felvilágosult abszolutizmust és
az azt megvalósító uralkodókat, s ezzel nem egészen kerültek összhangba azon történészek
elemzésével, akik a tények nyomán haladva vonták le következtetéseiket. A felvilágosodás
szellemi áramlatának sokszínűsége lehetőséget adott az értelmezési kísérletek széles
skálájának. Sok esetben ma is, kicsit eltorzítva az eredendő tanokat, a felvilágosodás
képviselőit ideológiai, politikai, hatalmi érdekek érvényesítésének eszközeként kezelik.
Hazánk sem képezett - és sajnos még ma sem teljes egészében - kivételt ez alól, egyes
csoportok a vallás, a hagyományos értékek elleni küzdelmük során sok esetben hivatkoznak
felvilágosult bölcselőkre, nézeteiket "megfelelő módon" szelektálva. A felvilágosodás leg-
fontosabb kérdései az emberiség legfontosabb kérdései is egyben. Az ember rendeltetése,
helye, szerepe, önnön erejébe vetett hite vagy erőtlensége, az ész autonómiájának hirdetése és
elégségessége vagy elégtelensége, a közösségi élet helyes megszervezésének módjai, az
egyűttélésünk erkölcsi parancsai, de legfőképpen a humánum keresése, megélése, és célként
való tételezése az a bölcseleti örökség, amelyre ma is támaszkodhatunk a felvilágosodás
bölcselőinek tanulmányozásakor. Az ember tehet és tegyen is sorsának jobbra fordításáért, s
tettei során ne csak egyéni, hanem embertársainak érdeke is vezérelje!