Ady Endre szerelmi költészete

Héja-nász az avaron
 A Héja-nász avaron című vers Ady Léda-versei közé tartozik,
melyek fő témája a szenvedélyes szerelmük (és annak elmúlása is).
Kapcsolatuk 1903-1912-ig tartott, utolsó hozzászóló verse az
Elbocsátó, szép üzenet címet viseli, ezzel az irománnyal szakított
vele.
 A Héja-nász az avaron még kapcsolatuk elején született (1905),
a műfaja dal. 1906-ban jelent meg az Új versek kötetben, Léda
asszony zsoltárai című ciklusának utolsó vereként. A költemény
felépítésével is utal a pár diszharmonikus szerelmére és a ragadozó
héjapár szimbóluma is erre mutat rá. A megjelenő költői képek nem
egy idill, tipikus és romantikus szituációt tárnak elénk, hanem egy
fájdalmat és nyugtalanságot sugalló képet, erre példák a dúló csókos
ütközetek és az egymás húsába való tépés. A héják násztánca elég
agresszívnak mutatkozó esemény a többi madáréhoz viszonyítva,
arról nem is beszélve, hogy egy ragadozó madárról van szó. Ady nem
véletlenül a héják motívumában mutatja be ezt a kapcsolatot,
mindkettőjük számára egy bizonyos mennyiségű szenvedést takar ez.
Hanghatások is megjelennek a versben, mint a vijjogás, sírás,
csattogás és egyéb más fülhasogató hangok, ezzel is a feszültségre
mutat rá. Mozgást megjelenítő igékkel is találkozhatunk a
költeményben amik aktívvá, mozgalmassá teszik azt, ilyenek például:
útra kelünk, megyünk, kergetőzve... Az igék egyre gyorsabbá válnak
a vers során majd megállnak hirtelen és a héja-pár lehull az őszi
avarba ezzel is az elkerülhetetlen végre, elmúlásra utal. Szemlélteti
még a nyárból (friss, szenvedélyes szerelem, fiatalság) az őszbe való
tartást (elmúlás motívuma, öregedés és érzelmek elvesztése). A vers
három soros strófákból áll ezzel is hangsúlyozva az összhang hiányát.
Csak az első két sor rendelkezik rímmel, a ritmust meg is törve ezzel.
Minden költői eszköz lobbanékonyságra, ingerültségre és indulatos
érzelmekre céloz. A Léda-versekben a szerelem nem ad örömet,
boldogságot inkább a be nem teljesülés és az áhítozás élménye
jellemzi. Versében a “lírai mi” kontrasztban áll a fiatalsággal, ők már
“két lankadt szárnyú héja-madár” a nyár is már új rablókkal
rendelkezik. Az utolsó versszak még kiélezi ezt az elmúlás és
öregedés motívumot az utolsó nászunk kifejezéssel. A végén a
rohanás gyorsuló és fékezhetetlen mozgása is elér a csúcspontjára
majd megáll, a fokozás már lehetetlenné válik.
A szerelmesek azért jutnak a “lehullás sorsára, mert a
vonzalmuk, románcuk nem az örök időkre lett elrendeltetve,
elmúlásra ítéltetett. A vers tanúsága szerint a szerelem nem
múlhatatlan, az utolsó nász kifejezése keserű kép, mindkét fél
tisztában van azzal, hogy ez az utolsó számukra és át kell adniuk a
Nyarat, mert az már másoké (friss szerelmeseké).