13.

Ady Endre szerelmi költészete

Újszerű létélmény Adynak, hogy a hagyományos értékeket, élményeket egy

századvégi, dekadens szemszögből éli meg, ez a létélmény még nem elfogadott a
modernizálódó, de még konzervatív Magyarországon. Látszik ez a szerelemfelfogásban, a
Léda szerelem verseiben. A szerelem többé nem az a rajongó, síron túlra elkísérő élmény,
mint Petőfinél, hanem harc, a lét teljes megélésének a része.
Ady Endre (1877-1919) messiásként robbant be a magyar szellemi életbe. A
teljességigény hirdetőjeként tört át költészeti és szemléleti korlátokat. Az igazi szerelmet
Diósyné Brüll Adél hozta meg az életébe 1903-ban. Léda asszony művelt, gazdag nagyváradi
zsidó családból származott, férjével Párizsban éltek.
Ady és Léda találkozása végzetszerű volt, elválások és egymásra találások sorozata. E
kapcsolatban Ady a szerelem legvadabb és legszelídebb oldalát is megéli. A Léda- versek
gyakori gesztusa a hódolás, a könyörgés, a fenyegetés és a megbánás, de az együttlét öröme
hiányzik belőlük. A távolság és a közelség játékától nyeri érzelmi hőfokát és ambivalenciáját
pl. a Meg akarlak tartani c. vers.
Jelen idejű idill nincs a Léda- versekben. Ezeket a költeményeket emiatt sem lehet a
boldog vagy a boldogtalan szerelem hagyományos kategóriáival minősíteni. Ady szerelmi
lírájában az őszinte föltárulkozás, a nő- férfi viszonyban lévő érzékiség, testiség lefestése is
újszerű. A Léda- verseket ezenkívül a szerelmi extázissal összefonódó halálélmény, a nőben
megtestesülő bűn és titok is motiválja. A megbabonázó „gyönyörűséges rossz”, a nő által való
elkárhozás, a testi szerelembe való belezuhanás, belehalás ezeknek a költeményeknek az
alapélménye. Pl: Héja- nász az avaron.

Héja- nász az avaron:

Nem boldogságot, búfelejtő idillt sugallnak a jelképek, hanem vergődő nyugtalanságot,

örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelmesek szimbóluma a
ragadozó héjapár; a nász: dúló csókos ütközet, egymás húsába tépés. Bántó, kellemetlen
hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A szerelem útja a Nyárból az
Őszbe tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre
gyorsul; ezt fejezi ki a mozgást jelentő igék cselekvésének fokozása: útra kelünk- megyünk-
szállunk- űzve szállunk. A gyorsuló rohanás vége a megállás, „valahol az Őszben”, a lehullás
„az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás, a héjanász az őszi, élettelen avaron ér véget. De
jelen van a költeményben a céltalanság, a hiábavalóság megsejtésével szemben az emberség,
a gyöngéd jóság fájdalmat oltó érzése is.

Lédával a bálban:

Balladaszerű vers, mert megjelennek benne balladai elemek pl: időtlen, a hely bizonytalan.
Nincs előtörténet, ez elvonttá, általánossá teszi a cselekményt. A cselekmény: bejön egy pár a
bálba, ahol ifjú és boldog párok táncolnak. A bejövő pár a halálból jön: halál- arcunk, sötét
fátyol. A szerelem halálából jönnek, mivel a rózsa is hervadt, ami a szerelmet jelképezi. A
bálban esküvő van, boldog párok táncolnak friss rózsákkal, tehát az ő szerelmük még él. A
bejövő pár előrevetíti, hogy a szerelemnek mi lesz a vége. A szerelem halálát hordozzák, ez
fertőz, megöli a többi pár szerelmét is. Már az első sorban előreutalást találunk a szerelem
rövid voltára: sikolt és figyelmeztetést: tornyosul, omlik. A tragikum a némasággal, az elhaló
zenével, a téli szél kísérteties zúgásával az élet lángjainak kihunyásáig fokozódik fel.
A Léda- regénynek a többszöri szakítási próbálkozás után végül az Elbocsátó, szép üzenet
kegyetlensége vetett véget 1912- ben. Ebben a versben valamiféle gőgös fölénnyel szól, hogy
elszakít minden szálat. Itt lefoszlik az eddigi dics Lédáról, amit Ady ráaggatott verseiben.
Kimondja, hogy ő volt, aki megteremtette Lédát, de Léda szerelmében csak önmagát szerette.
Igazságtalan, kegyetlen búcsú ez Lédától. Ady egoizmusa itt egészen radikálisan jelenik meg:
Lédának ő tett szívességet, hogy szerette. Kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem
volt igaz. Nyíltan odaveti: az ő szerelme „magamimádó önmagam imája”.

1911- től levelezni kezd Boncza Bertával, akit verseiben Csinszkának nevez. 1915- ben
Budapesten megtartották az esküvőt. A háború időszakában védelmet, menedéket jelentett a
költőnek a kései szerelem s a csucsai kastély. Erről a megnyugvásról, az ifjú asszonyba
kapaszkodó reménykedésről vallanak a Csinszka- versek, amelyekben nyoma sem fedezhető
fel a később megromlott és kibírhatatlanná vált házaséletnek. A verseknek a szépség és az
idill őrzése adta meg különös varázsát.

Őrizem a szemed:

1916- ban született vers az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás
vigasza, a háború közepette a védő, óvó otthon békéje jelenik meg benne, s nem a szerelmi
szenvedély. Csinszka személyisége a háttérben marad. Az egymást fogó kéz s az egymásba
néző szem képe biztonságérzetet áraszt: sugallja a védő, becéző, gondoskodó érzés
kölcsönösségét. De a felszín idillikus nyugalma mélyén rejtve, titokban ott munkál
mindnyájunk közös sorsa, a halál közelsége, közeledése is. A záró strófa szorongó kérdéseire:
a „miértre”, a „meddigre” azonban nincs válasz: a világ és az egyén sorsa egyaránt
kiszámíthatatlan. Az eluralkodó diszharmóniával szembeszegül itt is a harmónia akarása, a
boldogság igénye, a szeretetvágy. Nem a megnyugvás békéje tölti fel érzelmileg a vers
lezárását, inkább ennek az erőltetett illúziója, az emberség megóvásának tántoríthatatlan
szándéka.