A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Pam Godwin: Two is a Lie (Tangled Lies #2), 2017

Copyright © 2017. Two is a Lie by Pam Godwin.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.

Fordította: Goitein Zsófia

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vágyakra hangolva, 2018
Szerelmet ígértél, de… (Harcolj értem 1.), 2020

Hungarian translation © Goitein Zsófia

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-6013-95-8
 első fejezet

Szóhoz sem jutok.

Megfagy a vér az ereimben.
Úgy érzem, mintha fojtogatna a hajnali köd. A félhomály
eltakarja a halvány napfényt, és a maradék kapcsolatom is
megszűnik a valósággal.
Kizárt, hogy az életem két, teljesen különálló pontja
összeérjen.
A múltam néhány lépésre tőlem, akár egy látomás a földön
túlról.
Cole. Az első szerelmem. A legnagyobb veszteségem.
A második lehetőségem épp mellettem áll. A felsőteste
csupasz, az arckifejezése üres.
Trace. Ő lett volna az új kezdet. A jövőm.
Sötét haj kontra szőke, barna szempár a kékkel szemben. Cole
és Trace akarva sem különbözhetnének jobban. A testtartásuk
és az arcukra kiült érzelem viszont ugyanolyan. Félelem,
fájdalom, szenvedély, elszántság, és legfőképp mérhetetlen
gyűlölet árad belőlük egymás felé. A kettőjük közt lévő
feszültségtől megfagy a levegő.
Szorosan összekulcsolom a kezem, és próbálom visszatartani
a könnyeimet.
Cole életben van.
 Trace tudta, hogy jó eséllyel visszatér.
Úgy néznek ki, mint akik nemsokára kinyírják egymást.
Úgy dobog a szívem, hogy mindjárt kiugrik a helyéből.
Egyszerre fáj és lüktet mindenem. Talán sokkot kaptam a
döbbenettől, mert érzem, hogy az ájulás szélén vagyok.
Úgy néznek rám, mintha tőlem várnák a megoldást. Küldjem
el őket? Kapjak idegösszeomlást? Szúrjam le őket a
konyhakéssel? Mindegyik előfordulhat. De először muszáj
összeszednem magam, és választ kell kapnom a kérdéseimre.
Folyamatosan kavarognak a gondolataim, és ezer kérdésem
lenne, amit a képükbe ordítanék. Miért tűnt el Cole több mint
négy évre? Miért nem mondta Trace, hogy ismerte Cole-t, és a
legjobb haverok voltak? Miért nem mondta, hogy Cole
visszatérhet?
– Most tegyétek félre a hatalmas egótokat, és nyögjétek ki az
igazságot! – mondom végül, és elindulok a ház felé. Alig kapok
levegőt, miközben folyamatosan próbálom összeszedni a
gondolataimat. Aztán megállok Trace előtt. – Ha azóta kajtatsz
utánam, hogy Cole elment, akkor tudod, milyen… – kezdem,
aztán elcsuklik a hangom, ezért megköszörülöm a torkomat. –
Tudod, mennyire szenvedtem. Miért nem mondtad, hogy Cole
talán életben van?
–  Számos oka volt, amiért nem tehettem – válaszolja Trace,
miközben letörli a vért az ajkáról, miután Cole alaposan
behúzott neki. – Főképp azért, mert azzal kockára teszem az
életedet.
–  Ez meg mi a frászt jelent? – hirtelen eszembe jut a CIA, a
különleges erők, vagy valami titkos, kormányzati szerv.
 –  Ez bonyolult – válaszolja Cole. Arrébb húzódik, és kerüli a
szemkontaktust. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb a
biztonságod szempontjából.
– Minél kevesebbet tudok… – ismétlem elhaló hangon. – Van
fogalmad róla, milyen az, amikor az ember semmit nem tud?
Amikor nem írtál és nem telefonáltál többet, azt hittem,
belehalok. Aztán megjelent egy vadidegen férfi, és közölte, hogy
meghaltál a robbantásban. Leírhatatlan ez a fájdalom, Cole.
Milliószor kívántam, hogy bárcsak én is meghaltam volna –
válaszolom zihálva, és dühösen letörlöm a könnyeimet, aztán
Trace felé fordulok. – Te pedig szart se mondtál.
–  Nem volt konkrét információm. Csak sejtésem volt, és… –
kezdi Trace, de közbevágok.
– De azt tudtad, hogy van rá esély! Van rá esély, hogy…
– Az csak még nagyobb fájdalmat okozott volna – felém hajol,
miközben kőkeményen megfeszíti az állkapcsát. – Tegyük fel,
hogy felrúgom a megállapodást, és elárulom, hogy talán életben
van. Az csak hiú reményt kelt benned, és folyamatosan
várakoztál volna. – Kiegyenesedik, és megmozgatja a vállát. – Mi
van, ha tévedek? Ha mondjuk soha nem bukkan fel? Az
mindennél rosszabb lett volna. Márpedig én nem akartam, hogy
még jobban szenvedj.
–  Persze. Mert magadnak akartad – sziszegi Cole, és megint
Trace felé suhint.
– Elég! – ordítom, és kettőjük közé lépek.
Cole ellép mellőlem, és a hajába túr.
–  Ha még egyszer megütöd, köztünk mindennek vége! – a
torkomra teszem a kezem, és próbálok mély levegőt venni. –
Megértetted?!
Cole hátat fordít nekem, miközben az egész teste megfeszül.
Aztán lehajtja a fejét, és bólint.
–  Igaza van – válaszolja lassan és vontatottan Trace. – Egy
évvel azután, hogy Cole elment, figyeltelek, és rögtön
megtetszettél. Reménytelenül vágyakoztam utánad.
Sóvárogtam. Láttam, hogy még azután is rá vársz, én viszont
továbbra is csak messziről csodáltalak. Nem akartalak
becserkészni, és ezt te is tudod, Danni. Ezért hajtottalak el olyan
sokáig.
– Nem kellett volna elhajtanod, ha nem jelentél volna meg az
életében, baszki! – ordítja Cole olyan hangerővel, hogy a vér
megfagy az ereimben, és még a szomszédok is kicsődülnek.
Pont, amikor eljut a tudatomig, hogy a környék minden lakója
hall minket, Virginia átkiabál a kertje végéből:
– Danni?
–  Minden rendben, Virginia. – Aztán Cole felé sandítok. –
Mégis hogy a fenébe fogom neki megmagyarázni, hogy
visszajöttél? – kérdezem halkan.
Mit mondok a húgomnak, a szüleimnek, vagy bárki másnak?
Lehet, hogy nem is lesz mellettem olyan sokáig, így felesleges
bármit is kitalálni. Ijedtemben a mellkasomhoz szorítom a
kezem.
– Van egy fedősztorim – válaszolja Cole. Felkapja a csomagját
az útról, és elindul a ház felé.
– Egyelőre… inkább ne mondj semmit.
Amikor belép a házba, áthajolok a kerítésen, ami elválasztja
Virginia házát az enyémtől.
 –  Mi ez a lárma? – kérdezi az ajtó előtt állva papucsban és
virágos köntösben, ősz hajában rózsaszín csavarókkal.
–  Én voltam – válaszolja Trace, aki gyorsan mellém áll, és
megfogja a kerítést. – Jó reggelt, Virginia.
–  Nekem ne mondja, hogy jó reggelt, fiatalember! Tudom,
hogy nem maga ordibált! – válaszolja, és botjával Trace felé
suhint.
A francba! Semmit nem lát, de a hallása jobb, mint az enyém.
–  Megfázott – próbálom menteni a helyzetet. Megragadom
Trace karját, és elhúzom a kerítéstől. – Beviszem, mielőtt még
betegebb lesz.
–  Nos, jó… Itass vele forró teát, és gargarizáljon sós vízzel –
tanácsolja Virginia, de érezni, hogy nem hisz nekünk.
– Rendben – elengedem Trace kezét, és elindulok az ajtó felé.
Ahogy odaérek, átkarol, és a mellkasához húz.
– Nem hagyom, hogy elmenj.
A szívem kalapál, kezemet az övére csúsztatom. Nagyon
szeretem, de most becsapva és megalázva érzem magam. Ezer
kérdésem lenne, amire választ várok.
–  Szörnyű volt látni, hogy két évig gyászolsz – mondja, és a
tarkómra hajtja a fejét. – De nem akartalak áltatni anélkül, hogy
biztosan tudnám, Cole visszatér. Látnom kellett, hogy kezdesz
magadhoz térni.
Melegség járja át a szívemet. Többek között ez is oka volt,
hogy beleszerettem. Folyamatosan éreztem, hogy törődik
velem. De…
– Eljegyeztél, holott tudtad, hogy még visszatérhet. Mégis mit
gondoltál, mi fog történni?
 –  Eljegyzés ide vagy oda, teljesen egyértelmű, hogy mi van
kettőnk között – válaszolja, és megsimogatja az arcomat. –
Amikor azt mondtad, szeretsz, minden megváltozott.
Farkasszemet nézünk egymással. Valahányszor meglátom ezt
az igéző, kék szempárt, megszűnik körülöttem a világ. Ilyenkor
tudom, hol a helyem, és azt, hogy ez a bizonyosság minden
küzdelmet megér.
Nem értem a szerelem törvényét, csak azt érzem, hogy fogva
tart, rabul ejt, összetör, elűz, aztán ismét visszacsal. Mohóvá
tesz. Ahogy Trace is.
– Úgy érzem, átvertetek, Trace. Mindketten. Nem tudom, mit
gondoljak a szándékaitokról, és fogalmam sincs, mi áll a
háttérben. Cole-nak nyilván megvolt az oka, hogy eltűnjön,
miközben halottnak tettette magát.
– A lehető legjobb oka volt rá – mondja nyersen Trace, aztán a
vállam fölött a zárt ajtóra néz. – Meg akart védeni, és ez volt az
egyetlen ok, amiért távol maradt.
Hátralépek, és félek bemenni a válaszért. Trace még
erősebben fogja az arcomat.
– Nem adom fel. Soha nem távozom az életedből – jelenti ki,
és megrogyasztja a térdét, hogy tekintetünk egy magasságban
legyen.
Csak bólogatni tudok. A kijelentés egyszerre ijesztő és
felemelő.
Mivel Cole nem halt meg, most két férfival jegyeztem el
magam? Mi van, ha egyiküknek sem tudok megbocsátani? Mi
van, ha végül mindkettőt elveszítem?
Felgyorsul a szívverésem, és lüktet az ereimben a vér. Mit
tegyek?
Mély levegő. Cole rengeteg válasszal tartozik. Több, mint négy
éve itt hagyott, ezért nagyon nyomós indok kell, hogy ezt
elfogadjam, és helyreálljon a régi rend.
Amikor kinyitom a hátsó ajtót, látom, hogy Cole nincs a
táncstúdióban. Reszketek a félelemtől, míg a konyhába érek.
Még ott sem látom, de tudom, hogy errefelé kell lennie. A
házamban. Az otthonunkban, ahová annyi közös emlék fűz. A
bejárati ajtó előtt találkoztunk. A verandán köszöntem el tőle.
Ezek között a falak között gyászoltam évekig. Még mindig
képtelen vagyok felfogni, hogy visszatért.
Megállok a kávéfőzőnél, és tudom, hogy rengeteg koffeinre
lesz szükségem a beszélgetésünkhöz.
– Elejtettem a csészémet az úton – jelentem ki tompán.
– Később majd összetakarítom – mondja Trace, aztán elővesz
három csészét.
– Cole…
–  Úgy issza a kávét, ahogy te – jelenti ki Trace üres
arckifejezéssel, ami tökéletesen illik a hanghordozásához. –
Tejszínnel, cukor nélkül.
–  Ne csináld! – mondom, és megfogom kőkemény alkarját. –
Amikor megismertelek, ki nem állhattam, hogy olyan
tartózkodó vagy. Nem akarom, hogy megint az legyél.
–  Csak próbálom magam összeszedni, Danni. – Megfogja a
mosogató szélét, és kinéz a konyhaablakon. – Az utóbbi
félévben meggyőztem magam, hogy Cole halott. Mindennél
jobban reméltem, hogy nem kényszerülsz olyan helyzetbe, mint
a mostani.
 Gondolom, arra céloz, hogy nem kéne választanom kettőjük
közül. Márpedig két hónapja pontosan ő tette fel a bűvös
kérdést.
Ha Cole most itt lenne, mit tennél? Elküldenél, hogy vele lehess?
Akkor Trace-t választottam. Ő volt a jövőm. De akkor még
nem tudtam, hogy Cole-lal is tervezhetek.
– Megcsinálom a kávét – jelenti ki Trace, majd kihúzza magát,
és a feladatra összpontosít. – Úgyhogy lesz időd beszélni Cole-lal.
Tudom, hogy most erre van szükséged, és bízom benned.
Ez utóbbit olyan gyengéden mondja, hogy nem érzem nyomát
a keserűségnek vagy a neheztelésnek. Tudom, hogy szeretné
megkönnyíteni a dolgomat.
– Köszönöm.
Mögé állok, és legszívesebben megpuszilnám a csupasz hátát,
de teljesen össze vagyok zavarodva.
Nem tudom, mi lesz velünk, de nem akarok folyamatosan
aggódni, rágódni, és úgy érezni magam, mint most.
Az előszobából az étkezőbe kukkantok, gondolván, hogy ott
találom Cole-t a motorjával, amit évekkel ezelőtt otthagyott. De
ott sincs. Ezek után a hálószoba felé veszem az irányt, és
megállok a küszöbnél.
Háttal áll nekem, a szekrényajtóval szemben. Vállának
körvonala, légzésének hangja, és a tudat, hogy életben van, csak
egyetlen érzést vált ki belőlem: boldogságot.
Kicsit átadom magam ennek a szokatlan és ritka érzésnek.
Mindegy, mi lesz vagy mit tett, örülök, hogy életben van.
Felemeli a kezét, és megfogja az akasztót, amin egykor az ő
ruhája lógott. Aztán végigsimít egy zakón és egy inggalléron,
mely egy másik férfié. Teste megfeszül, aztán remegni kezd.
– A te holmijaid a pincében vannak egy dobozban – mondom,
és belépek a szobába. Megkerülöm az ágyat, és megállok egy
karnyújtásra tőle. – Semmit nem dobtam ki.
Mindkét kezével a szekrényajtóba markol, mintha így akarná
magát megtámasztani.
Összeugrik a gyomrom az idegességtől. Óvatosan
végigsimítok a hátán, és érzem, hogy kiáll a bordája. – Miért
vagy ilyen sovány?
– Négy és fél évig nem találtam a szívemet.
Hirtelen feltör minden fájdalmam, és olyan érzésem támad,
mintha feltépték volna az éppen gyógyulni készülő sebeimet.
– Én mindig itt voltam, Cole. Te hol voltál?
–  Rejtőzködtem – sóhajtotta. – Figyeltek. Minden lépésemet
követték, és rögzítették. Nem… – leengedi a karját, és ökölbe
szorítja a kezét. – Csak ennyit mondhatok.
–  Ennél többet akarok tudni. Olyat mondj, ami számomra is
kézzelfogható. Ki figyelt téged? Kérlek, Cole! Mondj már
valamit!
Felém fordul, és átfogja a derekamat. Egy pillanatra rám néz
véreres szemével, aztán a nyakamba fúrja az arcát.
– Mondd, hogy nem veszítettelek el!
 második fejezet

Mondd, hogy nem veszítettelek el!

Cole könyörgése visszhangzik a fejemben. Majd megszakad a
szívem.
–  Vigyázz, mit mondasz! – válaszolom, és kibontakozom a
karjából. – Én veszítettelek el téged. Továbbléptem. Évekbe telt.
Hosszú, keserves, fájdalmas évekbe, hogy…
–  Nem kell elképzelnem, mert ugyanezt éltem át! – Fel-alá
járkál a szobában, zihál, és idegesen a hajába túr. – Soha nem
felejtenélek el. Te vagy a kezdet. A vég. Az átkozott mindörökké.
Akkor sem tudnék továbblépni, ha meghalnál, és a saját
szememmel látnám az élettelen testedet. És abban is biztos
vagyok, hogy nem házasodnék össze mással.
Nyers, őszinte szavai jobban fájnak, mintha lekevert volna
egy pofont. Sóhajtok.
– Egyértelmű, hogy te másképp gondolkodsz erről, mint én –
jelenti ki, és a gyűrűmre néz.
Pedig minden tekintetben osztozom a fájdalmán, a bűntudat
pedig újabbakat szül. Nem láttam a holttestét, csak vakon
elhittem, hogy távozott az élők sorából. Ezek után mit
kérdezzek?
– Én nem… – kezdem a választ, de a sírás megakaszt.
Hirtelen elhomályosul a látásom. Mielőtt kettőt pislognék,
Trace megragadja Cole-t, és a falhoz szorítja.
– Soha többé ne merj így beszélni vele! – mondja Trace, és még
erősebben a falhoz csapja Cole-t, aki már alig kap levegőt a
szorítástól. – Épp eleget szenvedett.
A tömény tesztoszteronkoncentráció betölti a teret, és
megbénít. Láttam már Trace-t másik emberre támadni, de
mindig meglep, hogy ilyen kimért tud maradni. A düh és a
zaklatottság jelét sem mutatja összetűzés közben.
Cole megmarkolja Trace öklét, és lehunyja a szemét. Teste
elernyed, aztán elhaló hangon megszólal:
– Ne haragudj, Danni – suttogja, és szomorúan rám néz.
Annak ellenére, hogy hazudott és nem válaszolt a
kérdésemre, még mindig szeretem. De ettől még nem küldöm el
Trace-t.
Amikor bólintással jelzem, hogy elfogadtam a bocsánatkérést,
Trace elengedi Cole-t, és hátralép.
Cole még mindig a falnak támaszkodik, lehajtja a fejét, és
térdre borul. Még soha nem láttam ilyen összetörtnek.
Legszívesebben odamennék hozzá, de megálljt parancsolok
az ösztöneimnek. Addig nem foglalok állást, míg nem tudom a
teljes igazságot. Nem, mintha amúgy képes lennék választani. A
szívem mindkettőjüket akarja. De pontosan az átkozott szívem
miatt jutottam idáig. Muszáj az eszemet használnom, hogy
megtaláljam a kiutat.
Trace felém nyújtja a kávét, és megpuszilja a fejem búbját.
Megköszönöm, aztán Cole felé fordulok, és a másik két csésze
felé biccentek.
– Trace hozott neked kávét.
 Ahogy Trace a szekrényhez lép és felvesz egy pólót, Cole
odarohan a pipereasztalhoz, és üres tekintettel bámul a
csészékre.
– Nem tudok kávét inni… – kezdi, miközben a szájához emeli
az egyik csészét – anélkül, hogy eszembe jutna a reggel, amikor
először találkoztunk.
Mosolygok, miközben reszket minden porcikám. Megszűnik
valaha a fájdalom? Egyelőre nem látom, mit tehetnék ez
ügyben. Nincs olyan megoldás, ami boldogsággal végződne
mindkettőjük számára, pedig pontosan azt szeretném, hogy
mindenki jól jöjjön ki ebből az egészből.
Trace felveszi a galléros pólót és a farmert, aztán leül az ágy
szélére, és széttett térde közé ejti mindkét kezét. Lehajtja a fejét,
ezért nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy hűvös
tekintettel végigméri Cole-t. Ezzel többet mond minden szónál.
A hálószoba nem elég nagy hármunknak, és ahogy telik az
idő, egyre szűkebbnek érzem a teret. Mintha lassan
összenyomna. Idegességemben dobogni kezdek a lábammal.
Át kéne mennünk a nappaliba vagy valami tágasabb helyre.
De nincs az a tágas tér, ahol minden nézeteltérésünk elférne.
Lerúgom a papucsomat, és felmászom az ágyra. A fejtámlának
dőlök, a hüvelykujjam körmét rágom, a kapucnis felsőm
zsinórját birizgálom, kortyolok párat a kávéból, és várom, hogy
valamelyikük megszólaljon.
Továbbra is csend.
Kínos, terhes, néma csend.
Nagyot sóhajtok, és keresem Cole tekintetét.
– Mit akarsz csinálni, Cole?
 – Harcolok érted – válaszolja, miközben leteszi a csészét.
–  Értem? Én csak azt látom, hogy Trace-t bámulod, aki a
kollégád és legjobb barátod, vagy mit tudom én, kicsodád. Én
közben itt ülök a sötétben tapogatózva, mert még mindig nem
tudom, hogy hol voltál, és most mi a frászból élsz.
Hosszú percekig néz rám fel-le ugráló ádámcsutkával.
– Nem mondhatom el, Danni – suttogja fájdalmasan.
– Nem ismerlek – vágom rá.
–  De igen. – Mély levegőt vesz, aztán a tenyerébe temeti az
öklét. – Te jobban ismersz, mint bárki ezen a világon.
–  Ha szembejönnél velem az utcán, biztos, hogy nem
ismernélek fel.
Hová lettek a tetoválásai? Mindig rövid, barna haja volt. Most
pedig olyan hosszú, hogy legalább egy centit takar a füléből, a
teteje pedig sűrűbb. Arcvonásai megkeményedtek, arckifejezése
komorabbá vált. Még mindig jól néz ki, de valahogy más. Mint
aki nem egészséges.
–  Pocsékul nézel ki – mormolja Trace. – Tudja valaki, hogy
visszatértél az Államokba?
–  A kezelőm – válaszolja Cole, majd rám néz. – Tiszta a ház,
ugye?
– Makulátlan – vágja rá Trace.
Mi a fene?
–  Gondolom nem a takarításról beszéltek – mondom, és
ránézek a földön szanaszét heverő szennyesre. – Szóval mit
jelent a makulátlan?
Továbbra is egymást nézik, mintha így vitatkoznának. Szavak
nélkül kommunikálnak, és nem akarnak belevonni.
 Figyeltek. Minden lépésemet követték, és rögzítették.
Tiszta a ház, ugye?
– Veszélyt jelent rám nézve a munkád? – kérdezem, és a hideg
fut végig a hátamon, amikor eszembe jut, milyen lazán
kezeltem a saját biztonságomat. – Ezért ragaszkodtatok
mindketten ahhoz, hogy zárjam az ajtókat? És mit értetek az
alatt, hogy tiszta a ház? Lehet, hogy bepoloskázták?
– Minden épeszű ember zárja maga után az ajtót – válaszolja
Trace, miközben rám néz a válla fölött. – Amúgy senki nem tud
a kapcsolatodról Cole-lal.
– Kivéve a kezelőmet – vágja rá Cole, és idegesen a hajába túr.
– Ő jött ide három évvel ezelőtt.
–  Robert Wright – mondom, ahogy beugrik az emlék. – Ő
mondta, hogy meghaltál.
– Nem ez a valódi neve, de igen, ő volt. – Cole Trace-re néz. – Ő
az egyetlen, aki hozzáfér a dolgaimhoz.
– Bízol benne?
Keresztbefonom a karomat, és kezdek egyre jobban félni.
– Igen.
–  Mesélt neked a velem való találkozásról? – kérdezem
elcsukló hangon, miközben visszaidézem annak a szörnyű
napnak az emlékét.
Nem hallom, amikor becsukódik az ajtó, nem érzem magam
alatt a kanapét, és nem érzem a könnyeimet, pedig tudom, hogy
patakokban áradnak. Maga alá temet a keserűség. Testestül-
lelkestül felemészt, és nem marad belőlem más, mint egy remény-
és talajvesztett szerencsétlen.
–  Nem. Nem mondott rólad semmit – sóhajtja Cole. – Úgy
gondolta, jobb, ha az életben maradásra koncentrálok.
Cole veszélyben volt. Életveszélyben. Rejtőzködnie kellett,
nekem pedig fogalmam nem volt az egészről.
– Mielőtt elmentél, külön rákérdeztem, hogy veszélyben van-
e az életed. Te pedig nevettél, és azt mondtad, hogy nincs.
Lehajtja a fejét, mert képtelen a szemembe nézni.
– Irakban voltál egyáltalán?
Továbbra sem néz rám, és egy szót sem szól. Trace talán
mond valamit.
–  Azt mondtad, együtt dolgoztatok – hol az egyikükre, hol a
másikukra mutatok. – Így lettetek a legjobb barátok?
–  Igen – válaszolja Trace, és a matracra térdel, hogy rám
nézzen. – Én voltam a kezelője.
–  Még mindig ez a szakzsargon. – Megiszom a kávét, és az
éjjeliszekrényre teszem a csészét. – Nem tudom, mit jelent a
kezelő, mert fogalmam sincs, miből él Cole.
–  Engem is köt a titoktartás, ahogy Cole-t, de megpróbálom
elmagyarázni… – kezdi Trace. Megvakarja az állát, mintha
gondosan meg akarná válogatni a szavait. – Mondok egy példát.
A fegyverkezelő határozza meg a célpontot, és ő dönti el, mikor,
hogyan, és hová kell lőni.
Fegyver. Azt mondta, ez csak egy példa, de nyilván nem
véletlenül választotta pont ezt. Azt akarja, hogy lássam, milyen
komoly dologról van szó.
– Jó. Szóval te voltál Cole kezelője, és te irányítottad a lövést –
válaszolom, és Trace tekintetét fürkészem, de nem tudok róla
olvasni. – És Cole micsoda? Ő maga a gyilkos?
–  Nem. Ne feszegesd a témát, Danni! – vágja rá Cole, és
végigsimít az arcán.
– Embert ölsz?
Lehunyja a szemét, sóhajt egy nagyot, és nem válaszol.
Én is sóhajtok, és dühösen Trace-re nézek.
– Te már visszavonultál a kezelői pozícióból?
– Igen.
– Nem dolgozol a kormánynak, vagy annak, akinek Cole?
–  Nem. Én teljesen kiszálltam abból az üzletből. Kaszinóm
van, és a magam ura vagyok.
–  És az szerinted teljesen normális, hogy én nem tudhatom,
mivel foglalkozik Cole?
Kezd olyan érzésem támadni, hogy harapófogóval sem fogom
tudni kicsikarni belőlük a választ.
– Mivel én is érintett voltam a korábbi munkáiban, tudtam…
néhány dologról – válaszolja Trace a homlokát ráncolva. – De a
mostani melójáról semmit nem tudok.
– Kivéve azt, hogy esetleg visszatér. Ezt pontosan tudtad.
–  Tudtam, hogy Cole nem az olajkútnál dolgozik, ezért azt is
tudtam, hogy nem halhatott meg a robbantásban. Azt viszont
nem tudtam, hogy a robbantásos történet a tényleges halálának
a fedőtörténete-e.
–  Kamu – mormolja összeszorított foggal Cole. – Tudod,
milyen nehéz engem megölni. Jól képzett…
– Mindenkit meg lehet ölni – jelenti ki felszegett állal Trace, és
Cole-ra néz. – Úgy vállaltad a küldetést, hogy nem volt ott a
szíved. Nem figyeltél. Máshol járt az agyad. Őszintén szólva
meglep, hogy túlélted.
–  Mi a fenéről beszél? – kérdezem Cole-t, és összeugrik a
gyomrom.
Cole megvakarja a fejét, és Trace-re néz.
– A munkámban nincs helye személyes érintettségnek. Nincs
kapcsolatunk, barátnőnk, vagy…
–  Nincs barátnő? Ezek szerint én elvontam a figyelmedet? –
kérdezem riadtan.
–  Nem. Épp azért harcoltam olyan keményen, hogy életben
maradjak. Amikor találkoztunk, tudtam, hogy ezt a melót még
be kell fejeznem, és túl kell élnem. Miattad. Hogy aztán
kiléphessek. – Aztán hirtelen halkabbra vált. – Csak egy évig
kellett volna, hogy tartson a meló. Egy év, és utána
visszatérhettem volna hozzád, hogy összeházasodjunk. Talán
elkezdhettük volna a családtervezést is.
A gyűrűmre néz, és ökölbe szorítja a kezét. Érzem rajta, hogy
rosszulesik neki a látvány, és összeszorul a szívem.
Ha tényleg egy éven belül visszatért volna, most együtt
lennénk. Akkor Trace nem lépett volna az életembe, és nem
szerettem volna bele. Talán. A lelkem viszont mást mond.
Nyilván pocsék volt arra hazajönnie, hogy Trace és én együtt
vagyunk. Ha ez nem így lenne, akkor is ugyanolyan dühös
lennék Cole-ra, de aztán megbocsátanék, mert szeretem.
De itt van Trace is. Egyetlen porcikám sem bánja, hogy
találkoztunk, és beleszerettem. Miért bánnám? Cole-lal
ellentétben ő tényleg mellettem volt. Ő tanított meg újra
mosolyogni, remélni és szeretni. Ez az egész talán a sors játéka,
csak egyelőre nem tudom, hogy áldás vagy átok lesz-e. Csak egy
dolog biztos: előbb-utóbb muszáj meghoznom a döntést.
Elfog a rettegés. Olyan, mintha két szívem lenne, és ki kéne
tépnem az egyiket.
Tudom, hogy pokolian fog fájni.
 harmadik fejezet

Valahányszor meghallom Cole hangját, és mélybarna szemébe

nézek, ösztönösen átkulcsolnám a nyakát. Vágyom az illatára, a
közelségére, a szenvedélyes közeledésére, de legfőképp arra,
hogy elfeledtesse velem az elmúlt négy évet.
Aztán Trace-re nézek. A csodás férfira, aki mellett ma reggel
ébredtem. Szégyellem magam, mert kezdem úgy érezni, mintha
egy utolsó ringyó lennék. Trace olyan áhítattal néz rám, hogy
rögtön eszembe jut az ígéret, miszerint hű leszek hozzá.
De ugyanezt ígértem Cole-nak is, nem igaz?
Ha egyikükkel vagyok, nyilván megcsalom a másikat.
A gondolat is rémisztő. A fejtámlához csúszom, és a
mellkasomhoz húzom a térdem.
Trace azt mondta, Cole-nak nyomós oka volt olyan sokáig
eltűnni. Én viszont csak a történet egy részét hallottam, így nem
hibáztathatom Cole-t a döntéseiért. Ha visszatér az ígért
időpontban, talán engem is veszélybe sodor. Nem tudom, mi
történt pontosan, de elhiszem neki, hogy azt tette, amit kell.
Próbált engem biztonságban tudni, és meg is fizetett érte.
Trace ezzel szemben lenyúlta a legjobb barátja nőjét.
Felszínesen nézve ez jókora szemétség. De ismerem Trace-t. Az
ösztöneim azt súgják, hogy nem önző érdekből tette.
Ránézek, és látom, ahogy kifésüli a homlokából az egyik
hajfürtjét.
– Miért te szálltál ki a buliból, és nem Cole?
– Ne hívd így, Danni! – kiáltja Cole.
– Mégis mi a frásznak hívjam, ha semmit nem mondtok?!
– Amikor a szüleim meghaltak, jókora összeget hagytak rám –
kezdi Trace, miközben ügyet sem vet Cole-ra.
Bólintok, mert erről már hallottam.
–  Nem volt velük kapcsolatom – folytatja, és az ágy szélén
ülve a kezére bámul. – Leginkább a munkám miatt nem
tartottuk a kapcsolatot. Azt szerették volna, hogy vállalatvezető
legyek. Én viszont… mást akartam csinálni. Amikor hirtelen
mindkettőjüket elveszítettem…
– Hogyan?
–  Autóbalesetben. Attól fogva, hogy meghaltak, már nem
kellett dolgoznom. De nem csak az örökség miatt. Megváltoztak
a kilátásaim, beleértve a kockázatot, amit az addigi munkám
miatt vállaltam.
Szívesen kérdeznék, de nem akarom félbeszakítani.
– Nem kifejezetten szerettem ezt a munkát, ezért nem okozott
nehézséget megválni tőle. Nem írtam alá az újabb szerződést.
Cole esete más – Cole-ra néz, aztán ismét rám. – Ez nem az a
fajta meló, ahonnan az ember csak úgy visszavonul. Erre
születni kell. Évekig tartó kiképzésen vesz részt, hogy
felkészüljön a feladatra. A munkának él, és ha kell, meghal érte.
–  Hacsak nem történik valami váratlan – mormolja Cole. –
Van, akiért megéri feladni az addigi életet. – Felemeli a fejét, és
mélyen a szemembe néz. – Komolyan gondoltam, amit még az
indulás előtt mondtam. Beadtam a felmondásomat. Nem újítom
meg a szerződést.
A szám elé teszem a kezem, és úrrá lesz rajtam a félelemmel
kevert megkönnyebbülés.
–  Ha otthagyod a melót, miért nem mondhatod el, hogy mi
történt?
–  Annyit már tudsz, hogy egy kormányzati ügynökségnek
dolgozom.
Cole közelít az ágy felé, letérdel, és a csípőm mellé fekteti az
alkarját. – Ennél többet nem mondhatok. Ha bármiféle titok
kiszivárog az üzlettel, a szervezet működésével vagy a munka
természetével kapcsolatban, az a nemzetbiztonságot
veszélyezteti, és akár az életével is fizethet miatta az ember.
Forog velem a világ. Jóságos ég! Mibe keveredhetett Cole?
Vajon katonai ügy? Tengerészgyalogossági? Vajon CIA-ügynök?
Én csak a moziból és a tévéből hallottam és láttam bármit is a
nemzetbiztonságról.
–  Van még egy ok – teszi hozzá Trace, és Cole-ra szegezi a
tekintetét, mielőtt ismét a szemembe nézne. – Egyikünk sem
akar börtönbe kerülni.
– Tessék? Börtönbe kerültök, ha elmondjátok nekem, hogy mi
történt?
–  Igen – válaszolja Cole, és a matracra könyököl. – Olyan
vállalatnak dolgoztunk, amelyik nem létezik. Olyan dolgokat
tettünk, amit senki más, és olyan háborút vívtunk, amiről soha
nem fognak hallani. Ha beszélünk, annak kö…
– Soha nem árulnám el senkinek! – vágok közbe, és kihúzom
magam.
–  De igen. Ha kihallgatnak. Sokféleképp lehet információhoz
jutni. Nem csak a hazugságvizsgáló létezik. Vannak
kifinomultabb módszerek is. A nemzet ellenségei rendkívül
találékonyak, ha kínzásról van szó.
– Kínzásról? – kérdezem riadtan. – Azt mondtad, nem vagyok
veszélyben.
–  A legutóbbi melónál valami nagyon rosszul sült el –
válaszolja Cole, miközben Trace-re néz, aztán ismét rám. –
Kénytelen voltam három évig rejtőzködni. Meg kellett
változtatnom a külsőmet, a személyiségemet, és távol kellett
maradnom tőled. Biztonságban vagy, mert követtem a
protokollt, és a továbbiakban is így teszek.
Várom, hogy Trace megkérdőjelezze Cole hihetetlennek tűnő
meséjét, de ahogy lehajtja a fejét, érzem, hogy ő is egyetért.
– Valaki meg akart ölni – mondom ki végül.
–  Nem csak egyvalaki. Ez a munka természetéből adódik. –
Cole csak mered maga elé, és a matracot bámulja. – Nem
kockáztathattam, hogy kereslek. Még egy árva fényképet sem
néztem meg rólad a neten. Trace-szel sem tarthattam a
kapcsolatot, mert az elvezette volna őket hozzád. Amikor…
Amikor bajba kerültem, minden kapcsolatot megszakítottam
veled és Trace-szel. Leszedettem a tetoválásaimat, szemüveget
hordtam, leborotváltam a hajam, és szakállat növesztettem. A
férfi, akivé arra a három évre váltam… – pislog, aztán végre a
szemembe néz – messze nem az volt, akit annak idején
megismertél.
Próbálom értelmezni az elhangozottakat.
– Még mindig rejtőzködsz?
– Nem létezem. Csak az álszemélyiségemmel vagyok jelen, és
addig nem jöhetek haza, míg minden akadály el nem hárul.
Rejtőzködés… Álszemélyiség… Fenyegetés… Elhárul…
Úgy érzem, mindjárt elsírom magam.
– Legalább Cole Hartman az igazi neved?
–  Igen, kicsim – válaszolja, aztán hirtelen megfogja, és
megszorítja a kezem. – Csak a munkával kapcsolatban
hazudtam neked, és nagyon sajnálom. Egyszerűen nem volt
más választásom.
Annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy nem is tudom,
melyiket tegyem fel rögtön.
–  Ha különböző név alatt tevékenykedtél, mi volt a cél a
kamurobbantással? Miért nem tudtál csak egyszerűen eltűnni,
és kész?
–  El kellett hitetnem veled, hogy meghaltam. A saját
érdekedben.
– Azt mondtad, biztonságban vagyok.
–  Biztonságban voltál. És vagy. Ez csak egy másik biztonsági
szűrő. Ha rólad van szó, nem akarok kockáztatni.
Alig tudok nyelni.
– Csak egy másik biztonsági szűrő?
–  Én voltam az első – válaszolja Trace, miközben a kezemet
figyeli, ahogy összekulcsolom Cole-éval. – Ha velem bármi
történt volna, és a tudtom nélkül megkörnyékez valaki az
ellenségeim közül, csak azt látták volna, hogy gyászolsz, és
fogalmad sincs, merre van Cole.
– Azt hittem, azért figyelsz, hogy ne randizzak másokkal.
Kihúzom a kezem Cole-éból, és összevont szemöldökkel
nézek Trace-re.
 – Azért is – Trace előrehajol, és a combjára támaszkodik.
Valóban sikerült távol tartania tőlem minden férfit. Mindenkit
elmart, kivéve persze saját magát. Ezt mindannyian tudjuk,
ezért hirtelen fagyos légkör támad a helyiségben.
Beleszerettem a férfiba, akit Cole arra kért meg, hogy vigyázzon
rám.
Trace megkérte a legjobb barátja menyasszonyának a kezét.
Két férfival járok jegyben.
A ki nem mondott szavak úgy gyűlnek körénk, mint a sötét
felhők, melyekből nemsokára zivatar lesz. Visszafojtom a
lélegzetemet, és remélem, hogy elkerüljük a vihart. De ahogy
elnézem Trace testtartását és hallom Cole ideges légvételét,
tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
–  Bíztam benned – jelenti ki Cole, és talpra ugrik.
Idegességében a falhoz löki az éjjeliszekrényt. – Ha tudtam
volna, hogy rámoccansz, és belerakod a mocskos farkadat…
– Cole! – kiáltom, és feltérdelek az ágyon. – Ez nem így volt!
–  Még soha nem utáltam úgy senkit, mint téged! – vicsorítja
Trace felé. – Miért pont ő? Nekem ő az életem. Az egész szájba
vert világom. – Cole remegő ujjal mutat felém, de továbbra is
Trace-re néz. – Nagyon jól tudod, mit jelent nekem. Bárki mással
összejöhettél volna. Miért pont ő kellett neked?
– Tudod jól – válaszolja Trace kimérten. – Te is tudod, hogy a
szerelem nem kiszámítható. Főleg, ha róla van szó. Nem volt
tervezés. Nem szándékosan szerettem bele. Még véletlenül sem
volt a terv része. Őt szeretni kiváltság. Nem érdemlem meg, de a
szerelem nem választás kérdése.
A szerelem nem választás kérdése.
 Pont ezt mondtam Trace-nek jó pár hónappal ezelőtt.
Halványan elmosolyodom, bár semmi okom rá.
Cole nagyot sóhajt, és az egész teste feszül.
–  Cole! – kicsit előrébb kúszom az ágyon, hogy helyet adjak
neki. – Kérlek, ülj le!
Leveszi a cipőjét, leül mellém az ágyra, és óvatosan rám néz,
miközben a fejtámlának dől.
Felé fordulok, hogy lássam, keresztbe rakom a lábamat,
miközben Trace-t is szemmel tartom. Muszáj mindkettőjükre
figyelnem, ha meg akarom beszélni ezt az egészet.
–  Néhány dolgot be kell vallanom – jelentem ki, és mélyen
Cole szemébe nézek. – És lesz, aminek nem fogsz örülni. De
muszáj elmondanom.
Gondolkodás nélkül közelebb csúszik, és megfogja a kezem.
– Hallgatlak.
Trace megtámasztja az állát az öklével, és ő is figyel. Talán
nem tetszik neki, hogy Cole megfogta a kezem, de ügyesen
kordában tartja a féltékenységét.
Hálás pillantást vetek rá, aztán Cole felé fordulok.
– Fél éve kezdtem randizni. A húgom talált nekem egy fickót.
Nem ismertem, és nem is nagyon érdekelt, ki ez a pasas. Három
éve még csak nem is csókolóztam senkivel, és… Szerettem
volna továbblépni. Úgyhogy megcsókoltam a pasast. Ő
letaperolt…
Cole megszorítja a kezem, és az ajkába harap.
– Az, hogy vele aludtam, csak… – felordítok, mert nagyon fáj a
szorítása.
–  A francba! – lazít a fogáson, aztán megsimogatja a
hüvelykujjával a kézfejemet. – Folytasd!
–  Magányos voltam, Cole – kezdem, és elcsuklik a hangom,
miközben könnyek szöknek a szemembe. – Meghaltál, és én…
nagyon hiányoztál. Azt hittem, enyhül a fájdalmam, ha ágyba
bújok valakivel – a végén már alig tudok megszólalni, mert
elfog a sírás. – Kezdtem azt hinni, hogy beteg vagyok. Mintha
mániákusan gyászolnék, és képtelen lennék összeszedni
magam, és…
– Danni! – kezdi Cole. A két keze közé fogja az arcomat, aztán
felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek. – Értelek. Nem
tudtam nélküled enni, aludni, és lélegezni. Egyáltalán, élni sem.
Nem kell magyarázkodnod. Minden kilométert és minden
másodpercet éreztem, ami elválaszt minket egymástól. Nagyon
sajnálom.
–  És… öhm… – megragadom a csuklóját, és nyelek egyet.
Aztán még egyet. – Nem kerestél vigaszt?
–  Egy másik nőnél? Dehogy! – válaszolja kikerekedett
szemmel, aztán hangosabban megismétli. – Nem.
A szívem majd kiugrik a helyéről.
– Négy és fél éve nem… nem szexeltél senkivel?
– Csak veled – válaszolja a lehető legkomolyabban.
Miért érzem magam hirtelen olyan furán? Nem kéne
meglepődnöm. Cole hűségéhez nem fér kétség. Én csak… nem
mertem reménykedni.
Hűséges volt.
Én viszont nem.
Ahogy belém hasít a felismerés, szinte alig tudok lélegezni.
Folyamatosan levegő után kapkodok.
 Nem voltam hűséges hozzá. Nem voltam hűséges hozzá.
Érzem a verejtékcseppeket a hátamon. Elhomályosul a
látásom. Képtelen vagyok levegőt venni.
Trace közelebb jön, és megfogja a kezem.
– Danni!
–  Hagyj neki teret! – vágja rá Cole, és kifésüli a hajtincset az
arcomból. – Lélegezz, kicsim! Mély levegő!
–  Jól vagyok – válaszolom, és próbálok lélegezni, nehogy
elsírjam magam. – Csak adjatok egy kis időt.
–  Nem a te hibád – mondja Cole egy kicsit félrehúzódva, de
nem megy túl messzire.
– Semmi nem a te hibád – helyesel Trace, és mellém ül.
Közelsége, és testének melege kifejezetten megnyugtató.
–  Tudom. De úgy érzem… megöl a szégyen. Olyan, mintha
megcsaltalak volna. Mintha mindkettőtöket megcsalnálak.
– Egyáltalán nem… – nyújtja felém a kezét Cole.
– Szeretem őt, Cole – válaszolom, és megragadom Trace kezét.
Cole elkeseredetten néz ránk. – Őrülten szeretem, és ez még
nem minden – folytatom, aztán Trace felé fordulok. – Ha Cole-ra
nézek, újból visszatér az iránta érzett vágy. Az iránta érzett
szerelmem sem fakult. Egy kicsit sem.
Trace állkapcsa megfeszül, és lehunyja a szemét.
–  Szóval igen… – szipogom, és az ágytakaróra bámulok. –
Össze vagyok zavarodva, tehetetlennek érzem magam, és
bűntudatom van. Tudom, hogy nem az én hibám, hanem a
tiétek. Mindkettőtöké. Ami azt jelenti, hogy talán még nálam is
rosszabbul érzitek magatokat – teszem hozzá majdnem
suttogva.
 Mindkettőjük válla megfeszül, fejüket lehajtják, a kezüket
pedig ökölbe szorítják. Kínos, de még nem mondtam el
mindent, amit akartam, ezért folytatom.
–  Amikor randizni kezdtem, Trace megjelent és elkergette a
fickót. Így találkoztunk, és őszintén szólva nem volt kifejezetten
barátságos kezdet. – Trace még mindig a kezemet fogja. Hirtelen
a számhoz húzom a kézfejét, és így suttogom: – Megvette a
Bissarát, és…
– Az éttermet, ahol táncolsz? – kapja fel a fejét Cole, és kettőnk
közé néz.
– Igen. Ezzel aztán tényleg magához láncolt.
Mesélek Cole-nak a szerződésről, a nevetséges
ellenajánlatomról és az elképesztő fizetésről, amit kaptam.
Trace felszegi az állát.
– Így tudtalak a legkönnyebben szemmel tartani.
–  A kaszinóban lévő kamerák segítségével – válaszolom,
amikor belém hasít a felismerés. – Heti öt napot kellett a
kaszinóban dolgoznom.
Azért alkalmazott, hogy ellenőrizni tudja minden lépésemet?
Ez nevetséges. Valamilyen szinten mégis rendes tőle.
Ahogy beugranak az elmúlt hat hónap emlékei, elmesélem
Cole-nak, hogy kezdetben milyen bonyolult és vitákkal teli
kapcsolatom volt Trace-szel. Az intim részleteket átugrom, és
arra helyezem a hangsúlyt, hogy Trace mennyire próbált
hárítani, amikor szexre vagy bármiféle közeledésre került sor.
–  Ő volt az egyetlen férfi, aki felkeltette az érdeklődésemet,
miután meghaltál – teszem hozzá, miközben figyelem Cole
töprengő arckifejezését. – Megesküdtem, hogy nem fogok
ráhajtani, mert mindig úgy tett, mint aki egyáltalán nem
érdeklődik irántam. De aztán képtelen voltam figyelmen kívül
hagyni az érzéseimet, mert már közel sem volt akkora seggfej,
mint kezdetben.
Halványan elmosolyodom, és látom, hogy Trace szeme
felcsillan.
– Nagyon rég éreztem magam boldognak. Trace vitt rá, hogy
ismét tegyek egy próbát.
Cole lehunyja a szemét, aztán nagyot sóhajt, és Trace-re néz.
– Köszönöm. Mármint azt, hogy mellette voltál.
Ahogy elnézem Cole testtartását, tudom, hogy van még
mondanivalója.
–  Szívesen – válaszolja Trace. – Danni nem hazudik. Tényleg
kegyetlenül bántam vele az elején, amit nagyon sajnálok.
A szám felé húzom a kézfejét, és visszagondolok  arra,
hányszor bántott meg.
– Most már értem, miért viselkedtél velem úgy.
Cole volt a legjobb barátja. Nem volt a terv része, hogy belém
szeret.
Tovább mesélek Trace viselkedéséről. Külön kihangsúlyozom,
milyen sokszor taszított el magától. Aztán felvetem az incidenst
Marlóval, és azt is elmesélem, hogy csalódottságomban
felszedtem egy fickót a bárban, orálisan kielégítettem a
kocsiban, de persze az lett a vége, hogy Trace ezt a fickót is
elküldte, méghozzá egy pofon kíséretében.
– Jó ég! – mormolja Cole, és végigsimít az arcán, aztán Trace-
re néz. – Úgy tettél, mint aki egy másik nőt dug? Ez volt a
megoldás? Nemcsak megbántottad Dannit, de egy idegen fickó
karjaiba sodortad.
–  Te mit csináltál volna? – kérdezi Trace vörös fejjel,
miközben közelebb hajol Cole-hoz. – Összetörtem, és úgy
éreztem, hogy mindent elvesztettem. Szerettem, de nem
mondhattam meg neki. És ő is szeretett engem. Ezek után már
nem mondhattam nemet. Fogalmad sincs, milyen ez, Cole.
Neked soha nem kellett elrejtened az érzéseidet Danni elől.
Cole összekulcsolja az ujját a nyaka mögött.
– Megbocsátottál neki, amiért megcsalt, Danni?
–  Technikailag nem voltunk együtt, úgyhogy igen.
Megbocsátottam. – Úgy döntöttem, mindent kipakolok az
asztalra, ezért abban a percben kiböktem: – Aznap éjjel Trace és
én szeretkeztünk. Az volt az első alkalom.
Cole fájdalmasan felsóhajt.
–  Heves, vad, agresszív szex volt. Tele az egymás iránti
nehezteléssel. – A mellkasomra teszem Trace kezét, és biztosra
veszem, hogy érzi a szívverésemet. – Rögtön azután elment.
Gondolom miattad, Cole – nézek Trace-re, mintha választ
várnék. – Magad is megdöbbentél, mintha nem hitted volna,
hogy ez megtörténhet.
–  Emésztett a bűntudat Cole miatt. És amiatt, hogy annyi
fájdalmat okoztam neked. Még soha nem éreztem magam olyan
semmirekellőnek, mint akkor.
– A kocsifeljárónál aludtál.
Bólint.
–  És kaptál egy jókorát Virginiától, aki másnap reggel
megütött a sétabotjával – teszem hozzá majdnem vigyorogva.
Trace ismét bólint.
 – Nem kellett volna lefeküdnöd vele – suttogta Cole.
– Neked nem kellett volna összejönnöd vele! – ordítja Trace. –
A munkád tiltja, hogy bármiféle kapcsolatot létesíts, mert ezzel
őt is veszélybe sodrod. De te figyelmen kívül hagytad a szabályt,
és összeköltöztél vele. Eljegyezted. Aztán itt hagytad a fenébe.
–  A védelmedre bíztam. Te voltál az egyetlen, akiben
megbíztam.
–  Ügyeltem a biztonságára – vágja rá Trace, és gyilkos
pillantást vet Cole-ra.
– Igen. Pontosan tudom, hogyan…
–  Fogd be! – kiáltom, és érzem, hogy ismét megfagy
körülöttünk a levegő. – Trace! Amikor találkoztam Cole-lal,
rögtön borítékolható volt a közös jövőnk. Azonnal egymásba
szerettünk. Kizártnak tűnt, hogy egymás nélkül folytassuk az
életünket. És Cole… – kinyújtom a kezem, hogy felszegjem Cole
állát. – Fél éve hoztam meg a döntést, hogy továbblépek. Akár
Trace-szel, akár mással. Mindenképp találni akartam egy párt.
Úgyhogy dugába dőlt a terved. Azért jobb, hogy olyannal történt
mindez, akiben bízol, és nem egy vadidegennel szűrtem össze a
levet, nem igaz?
Cole izmai továbbra is feszültek, de a vonásai némiképp
ellágyulnak. Tudja, hogy igazam van.
–  Valamit nem értek… Ha te és Trace a legjobb barátok
voltatok, miért nem mutattad be, mielőtt elmentél?
– Nem tudtam volna beszélni a kapcsolatunkról anélkül, hogy
felmerülne egy csomó kérdés – válaszolja összeráncolt
homlokkal Cole.
– Kitalálhattál volna valamit, hogy kivédd a kérdéseimet. Úgy
tűnik, ebben jó vagy.
–  Hazudnom kellett a munkámmal kapcsolatban. Nem
akartam még ezzel kapcsolatban is kamuzni. Ha bemutatom
neked, azzal csak görgettem volna a hazugságokat, mert a
barátságom Trace-szel a munkán alapult. A hazugság újabb
hazugságot szült volna. És azt már végképp nem akartam.
–  Jó. Értem. Valamelyest. Beszéltetek, amikor már együtt
voltunk? – kérdezem kicsit aggódva.
Cole bólint, Trace pedig helyesel.
–  Folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot. Mindent
elmondott.
Mindent? Mielőtt Trace és én hivatalosan is járni kezdtünk,
tudtam, hogy zavarja az eljegyzési gyűrűm látványa. Most már
értem, miért. A gyűrű folyamatosan emlékeztette, hogy én a
legjobb barátjához tartozom.
A szeméremajkamon lévő piercinghez is hasonlóképpen
viszonyult. Amikor aznap éjjel megérintette, rögtön visszahúzta
a kezét. Pont ezután láttam őt a bárban azzal a barna hajú nővel
az ölében. Mintha tudta volna, hogy Cole-tól kaptam a
piercinget.
– Meséltél neki a piercingemről? – kérdezem Cole-t.
– Igen – válaszolja, miközben Trace-re néz.
–  Ezek szerint voltatok olyan közeli barátok, hogy intim
részleteket ossz meg vele a kapcsolatunkról. Ehhez képest én
azt sem tudtam, hogy vannak barátaid.
–  Danni! – kezdi Cole, és a térdemre teszi a kezét. – Nagyon
saj…
– Ne mentegetőzz! Én… Még át kell gondolnom ezt az egészet.
 Cole kezére nézek. Sokkal sötétebb a bőre, mint Trace-nek,
aki továbbra is a kezemet fogja.
– Még mindig nem hiszem el, hogy élsz.
Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a történteket. Mi lesz
most? Hol fog lakni Cole? Ez volt az ő otthona is. De most már
Trace-é is. Küldjem el mindkettőt? A gondolat is fáj.
Még közel sem vagyok olyan állapotban, hogy döntést hozzak,
és kidolgozzam az akciótervet. Cole váratlan visszatérése még
mindig döbbenettel tölt el. Kicsit hagynom kell leülepedni ezt az
egészet, és akkor talán tisztában leszek az érzéseimmel.
–  Megvan még a ruhád? – kérdezi Cole, mire felkapom a
fejem.
– Az menyasszonyi ruha?
Bólint.
Összeugrik a gyomrom. Nem mutattam meg neki a ruhát,
mert csak az esküvőn láthatta volna.
– Igen – suttogom.
– Szeretném látni.
 negyedik fejezet

A megtört szív sokféleképpen fájhat. Eljuthat egy olyan

mértékig, hogy szinte megbénítja az embert. Azt hittem, a pokol
legsötétebb bugyrában vagyok, amikor egyedül kellett
továbbmennem. De ahogy elnézem Cole-t, amint a pincében
kotorászik a dobozok között a menyasszonyi ruhát keresve,
már tudom, hogy nincs ennél nagyobb kín.
Háttal áll nekem, a fejét lehajtja, és óvatosan megfogja a fehér
anyagot. Nagyot sóhajt, amikor kiemeli a ruhát, és megpróbálja
kiegyengetni a ráncokat.
Gondterhelt sóhajtása aggodalommal tölt el. Vállát leengedi, a
padlóra térdel, én pedig összeszorítom a lábam, nehogy
véletlenül odamenjek hozzá.
Nem akarok többet sírni, de a sajnálkozása még jobban
felerősíti a bűntudatomat. Szívem akár egy vérző, nyitott seb,
amit nem lehet meggyógyítani. Szörnyű nézni, ahogy Cole
összeomlik.
Trace fent maradt, bár tudom, hogy legszívesebben velünk
tartott volna. Nem hiszem, hogy a jelenléte visszatartott volna
attól, hogy elinduljak Cole felé. Tudom, hogy meg kell
vigasztalnom. Remeg az állam, és patakokban hull a könnyem.
Mire odaérek hozzá és megsimogatom a hátát, pont ugyanúgy
rázkódik, mint én.
 Átkarolja a derekamat, és az ölébe ültet. Olyan erősen szorít
magához, hogy érzem a szívverését.
Legszívesebben széttenném a lábam az ölében, de tudom,
hogy már nincs meg köztünk az intimitásnak az a szintje.
Összezárva tartom a térdem, és a bordájához simulok,
miközben szorosan átöleljük egymást.
Még mindig nem engedte el a ruhát. Ahogy a tüllszoknya
meglibben, eszembe jut, vajon tetszik-e neki. Nem kérdezem,
mert mindegy. Úgysem fog ebben a ruhában látni.
–  Eltemettem a hamvaidat az esküvőnk napján – mondom
könnyek között.
–  Tudom – sóhajtja a nyakamhoz hajolva, miközben ajka a
bőrömhöz ér. – Aznap ki sem keltem az ágyból. Csak…
Próbáltalak elképzelni ebben a ruhában, és teljesen leittam
magam.
Kicsit sem boldogít a tudat, hogy ő is magányos volt, és
szenvedett.
– A temetés óta nem jártam a sírodnál. A hamvak… Kié volt? –
kérdezem összevont szemöldökkel.
–  Azok csak hamvak. Akkor senkit nem hamvasztottak el
helyettem.
Nem tudom, mit válaszoljak, ezért inkább folytatom a
gondolatmenetet.
– Mivel nem rendelkeztél a temetésedről, és nem ismertem a
családodat, csak egy kőoszlopot állítottam neked emlékül a
temető közepén. Szörnyű volt a temetést intézni. Nem akartam
emlékezni a napra, és a neveddel ellátott sírhelyre sem. Ezért
nem mentem vissza. Próbáltam elfelejteni az egészet.
Kezdetben nem volt nehéz, mert a halálod után hónapokig
vedeltem az alkoholt.
–  Nagyon sajnálom – mondja szomorúan, aztán ide-oda
dülöngél, mintha fájna egyhelyben ülnie.
A vállára hajtom a fejem, átkarolom, és magamba szívom
forró bőrének illatát.
Jó ismét érezni a közelségét. Borostájának szúró érzése, mély
légzésének hangja, izmainak feszülése némiképp felizgat, és
újból könnybe lábad a szemem.
Eszem azt súgja, gondoljam végig, mennyire ismerem ezt a
férfit valójában. A testem viszont boldog, amiért Cole ilyen közel
van hozzám. Érzem a szívverését. A testem pontosan tudja, ki ez
a pasas. Kezdem felidézni minden porcikáját.
– Én is végigszenvedtem azt az időszakot – félreteszi a ruhát,
és megsimogatja a hajamat. – Amikor megszakítottam veled a
kapcsolatot és eltűntem, senkiben sem bíztam. Nem tudtam, kik
az ellenségeim. Ha rájönnek, ki vagyok valójában…
– Akkor engem is megtalálnak.
–  Igen. Cole Hartmannak nyomós oka volt meghalni, de ezt
sajnos nem árulhatom el. Azonnal meg kellett volna történnie,
és minden további nappal kockáztattam az életedet. Nem
tudtam… – megfogja a tarkómat, a mellkasához szorítja az
arcomat, és nagyot sóhajt. – Hónapokig halogattam, hátha van
más megoldás. Ahogy közeledett az esküvő napja, tudtam, hogy
kifutottam az időből. Nem várathattalak az oltár előtt. Azzal
végképp összetöröm a szívedet.
– Tehát ideküldted a „kezelődet”, és neki jutott a feladat, hogy
összetörje a szívemet a halálhíreddel.
 – Máskülönben a te halálod is bekövetkezett volna – hátradől,
és megfogja az arcom két oldalát. – Tudom, hogy kénytelen vagy
bennem vakon bízni, de kérlek, hidd el, hogy minden
lépésemmel óvni akartalak. Mindennél jobban féltem attól,
hogy bántódásod esik.
–  Soha nem tört az életemre senki – válaszolom, és
megvonom a vállam. – Ennyi.
Mélyen a szemembe néz, végigsimít a hajamon, és a fülem
mögé tűr egy tincset.
–  Még mindig ugyanolyan szép vagy. Puha ajkak, nagy,
kékesszürke szempár, és ahogy kifejezed magad… Valahányszor
rád gondoltam és magam elé képzeltelek, tudtam, hogy van
miért élni. Te adtál reményt. Te tartottál életben.
–  Mesélsz róla? – kérdezem, miközben végigsimítok az
arccsontján. – A meneküléssel töltött évekről? – A fejét csóválja,
és szomorúan rám néz. – Csak egy kicsit. Például, hol aludtál, és
kikkel voltál?
–  A senki földjén egy koszfészekben. Nem beszéltem a
nyelvüket.
– Más nyelvet beszélsz amúgy? – kérdezem döbbenten.
–  Unë flas shtatë gjuhë – kicsit ellágyul a hangja, amikor
kimondja: Volim te više nego što misliš.
– Ez… – sóhajtom. – Két különböző nyelv volt?
Sóhajt, és homlokon csókol.
–  Milyen nyelvek ezek? – kérdezem elbűvölve. Magával
ragad, hogy idegen nyelven hallom beszélni. – A második olyan
olaszos volt.
– No, questo è italiano.
 – Na jó. Ez volt az olasz. Még hány nyelven tudsz?
– Mesélj a tánciskoláról!
– Nem. Én rólad akarok beszélni.
– Danni! – kezdi lassan és komolyan.
Idegesen összeszorítom a térdem, mert tudom, hogy vesztett
ügy.
–  Még mindig megvan a tánciskola, de már nem tanítok. A
kaszinó majdnem minden időmet lefoglalja, és jól fizet, úgyhogy
nincs szükségem másodállásra.
Átkarol, és megsimogatja az ujjamat.
Bizsereg a testem, mire kicsit megremegek, és ez a hangomon
is érezhető.
–  Amikor meghaltál, sok pénzt utaltak a számlámra. Még
mind megvan.
Cole megtakarítása és az életbiztosítás összesen több mint
ezer dollár, én viszont hozzá sem nyúltam. Még a gondolat is
fájt.
– A pénz a tiéd – jelenti ki kategorikusan. – Azt akartam, hogy
minden centem a tiéd legyen.
– Nem…
–  Majd találok más munkát. Valami biztonságosat, amihez
nem kell utazni. Annyi pénzem nem lesz, mint Trace-nek, de
majd gondoskodom rólad, és…
–  Ez meg mit jelentsen? – kérdezem, miközben összeugrik a
gyomrom. – Gondolod, hogy ezért vagyok vele?
– Gazdag. Ez mindent megkönnyít, nem igaz?
Megkönnyít? Most komolyan azt hiszi, hogy könnyű volt ez az
egész?
 –  Ne hárítsd rám a bizonytalanságodat – válaszolom, és
felpattanok az öléből, majd hozzáteszem: – Ismersz, Cole.
Pontosan tudod, hogy magasról teszek a pénzre.
– Nem vagyok bizonytalan…
–  Akkor miért mondtad ezt? Miért említetted egyáltalán a
pénzt?
– Mit keresel mellette, Danni? Úgy bánt veled, mint egy rakás
szarral. Jobbat érdemelsz.
–  Igen? Mint például téged, ugye? – kérdezek vissza,
miközben kis híján szétrobban a fejem. – Úgy gondolod, hogy
olyan embert érdemlek, aki itt hagy, aztán évekig halottnak
tetteti magát?
–  A fenébe! – felpattan, és ahogy felém fordítja a fejét, sötét
haja a szemébe hullik. – Figyelj ide…
– Nem. Most te figyelj ide! Az a férfi odafent, akire az életemet
bíztad, megérdemli, hogy szeressem. Jó, időnként igazi seggfej
tud lenni, de amúgy hihetetlenül nagylelkű és oltalmazó.
Ráadásul… ő itt van. Gondold végig, Cole! Beleegyezett, hogy
egy évig vigyáz egy nőre, akit még soha nem látott. Aztán az egy
évből négy és fél lett. Nem lett volna kötelessége tovább
vigyázni rám. Nem ismert. Érted tette. Miattad. És nem hátrált
ki. Végig itt volt. Soha nem hagyott el engem – suttogom ez
utóbbit. Cole a mellkasára teszi a kezét. Látszik, milyen
összetört, de ennek ellenére folytatom: – Akkor sem hagyott el,
amikor megbántottam, és összejöttem azzal a fickóval a bárban.
– Alig kapok levegőt, és szinte zihálok a dühtől. Levegő
hiányában pedig alaposan elszédülök. – A kocsifeljárónál aludt,
mert nem akart itt hagyni.
 –  Nem akartalak elhagyni – kiáltja, miközben az egyik kezét
még mindig a mellkasán tartja, a másikkal pedig bokszol egyet a
levegőbe. – Aznap reggel itt hagyni téged, beülni a taxiba, és
látni, ahogy ott állsz a verandán magányosan és szomorúan… A
legnehezebb dolog volt, amit eddig életemben tettem. Ezt hidd
el nekem, Danni! Pedig esküszöm, elég sok nehézséggel
megküzdöttem már.
Sokáig mered rám, aztán összekulcsolja a kezét a szegycsontja
előtt, mintha így akarna távol tartani magától. Vagy csak a
szívfájdalmát akarja enyhíteni.
Talán azt várja, hogy mondjak valamit, ami elűzi a fájdalmát.
De én meg sem szólalok. Annyira reszketek, hogy egy hang nem
jön ki a torkomon.
Mellkasa folyamatosan zihál, és olyan kétségbeesetten néz
rám, mintha kitört volna a harmadik világháború.
Ahogy körülvesz minket a csend, még jobban reszketek.
Legszívesebben ordítanék. Mindenkit agyonütnék, aki azt
mondja, hogy a szív olyan dolgokat is tud, amiket ésszel nem
lehet megmagyarázni. Az én szívem egy örök vesztes. Azért
alkotta a természet, hogy kibabráljon velem. Méghozzá folyton.
Félek. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
– A francba! – suttogja fájdalmasan Cole, és összekulcsolja az
ujjait a tarkóján. – Nem adom fel. Nem akarlak elveszíteni.
– Nézz ránk, Cole! Szánalmasak vagyunk.
– Na és? Persze, nagy szívás lesz – válaszolja, és közelebb jön.
– Nem baj. Majd dolgozunk az ügyön, és megoldjuk. Közben
káromkodunk és veszekszünk, mert ezt csinálják az emberek,
ha tényleg fontos nekik a kapcsolat. Márpedig számomra
fontosabb a kettőnk ügye, mint hinnéd.
Csípőre teszi a kezét, átnéz a vállam fölött, és gyilkos pillantást
vet a hátam mögé.
Megfordulok, és látom, hogy Trace ott áll zsebre tett kézzel a
lépcsőnél. Állát kicsit lehajtja, és összevont szemöldökkel néz
ránk.
–  Mióta vagy itt? – kérdezem. Furcsa, hogy nem hallottam
közeledni.
– Azt mondtad, seggfej, ezért gondoltam, hogy rólam beszélsz
– válaszolja halvány mosollyal a szája szélén.
Ránézek, de egyáltalán nem mosolygok.
– Ha egy kicsit is sejtetted, hogy Cole visszatér, miért jegyeztél
el? Ne beszélj mellé, Trace! Egyenes választ akarok.
– Nem tudtam, hogy vissza akar vonulni.
Tátva marad a szám, és döbbenten nézek Cole-ra.
– Ez igaz?
– Talán nem említettem – válaszolja keresztbefont karral. – Ez
nem rá tartozik.
– Bezzeg a puncipiercingemről beszéltél neki! Pedig az aztán
tényleg nem tartozik rá. De az, hogy otthagyod a melót, amit
annak idején együtt kezdtetek, és amelyre születtél?! Erről talán
szólnod kellett volna neki. Nem gondolod?!
Cole rám néz, és elsápad. A szája elé teszi a kezét, odamegy a
matrachoz, és leül a szélére. Előrehajol, összekulcsolja a kezét,
és árad belőle a negatív energia.
–  Amikor megkértél, hogy vigyázzak rá – kezdi Trace –, azt
mondtad, ez folyamatos lesz.
Ismét Cole-ra nézek. – Hazudtál nekem?
 Olyan gyorsan ver a szívem, hogy attól félek, mindjárt
szívrohamot kapok. Próbálok lélegezni, hogy csillapítsam a
heves szívdobogást.
– Azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam – vágja rá kategorikusan. – Nem volt
könnyű döntés. A munka az életem része. Tudom, hogy
megérted. Ez olyan, mintha neked azt mondanák, hogy mától
nem táncolhatsz többet.
– Abba beleroppannék.
–  Pontosan. De amikor azt mondtam neked, hogy elmegyek
egy évre, tudtam, hogy ez az utolsó küldetés. A munkám
veszélyes rád nézve. Elválaszt minket egymástól – mondja a
padlót bámulva, aztán halkabban folytatja. – Amikor láttam,
milyen hosszú idő és mekkora távolság állt közénk, már tudtam,
hogy nem lett volna nehéz feladni a munkámat. Megtettem.
Ahogy visszatértem az Államokba, kiléptem.
Hagyja, hogy kicsit emésszem a hallottakat, aztán vágyakozva
rám néz.
Semmi mást nem hallani a pincében, csak a sóhajtásainkat, és
az óra ketyegését. Még csak reggel nyolc, de az utóbbi két óra
nagyon megviselt. Még az ágyban kéne lennem Trace-szel, és az
esküvői terveket kéne szőnünk.
Hüvelykujjammal megérintem az eljegyzési gyűrűmet. Trace
tudta, hogy Cole visszatérhet. Gondolom azt hitte, hogy utána
megint munkába áll, engem pedig itt hagy. Aztán újra. És újra.
Ahogy ezt végiggondolom, hirtelen belém hasít a felismerés.
–  Nem akartad, hogy egyedül legyek – mondom, és felnézek
Trace-re, aki aggódva figyel.
 –  Beléd szerettem, Danni. Ezzel pedig felelősség jár. A te
boldogságod és biztonságod felülírta a Cole-hoz való hűségemet.
Rájöttem, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb vagy
nekem. Ettől a perctől kezdve kiváltságnak éreztem, hogy
vigyázhatok rád.
– Magadhoz kötöttél.
– Nem. Magamat kötöttem hozzád. Elköteleződtem irántad. –
Cole-ra néz, aztán ismét rám. – Sajnálom, hogy a legjobb
barátomhoz tartozol, de egy percig sem bánom az érzéseimet.
Cole felpattan.
–  Mi lett volna, ha nem jegyzed el, hanem megvárod, míg
visszatérek? Ő dönti el, hogy kivel éli az életét, és neki kell
választania, miután megtudja, mi a helyzet.
–  Adtam neki választási lehetőséget – vágja rá Trace, és
kihúzza magát. – Engem választott.
–  Mert azt hitte, hogy meghaltam! – ordítja Cole, mire
összerezzenek. – Ezt soha nem bocsátom meg, te utolsó
szemétláda! Elvetted tőle a választás lehetőségét, és…
–  Mindenkinek van választási lehetősége. Itt, és most –
válaszolom, és kettőjük közé lépek, miközben a szívem majd
kiugrik a helyéről. – Cole! Visszatérhetsz a munkádhoz. Ha
annyira fontos neked, akkor ez a te utad. Fájni fog, de túlélem.
Miután úgy tudtam, meghaltál, nem fog jobban összetörni a
tény, hogy kisétálsz az életemből.
–  Soha többet nem megyek sehová – válaszolja csípőre tett
kézzel. Úgy néz rám, mint egy eszelős, miközben érzem a
tekintetén az elszántságot.
Megkönnyebbülök. Ezek szerint van esély rá, hogy tényleg
visszatér az életembe. Ha még egyszer elveszítem, azt
garantáltan nem élem túl.
Trace felé fordulok.
– Tudtad, hogy visszatér. Mi volt a terved arra az esetre?
– Nem volt tervem – válaszolja Trace hátratett kézzel, halálos
nyugalommal.
Értékelem a visszafogottságát. Ha mindketten forrófejűek
lennének, akkor vérontás lenne a vége. De minden férfi
másképp harcol. Nem becsülöm alá Trace képességeit. Ha eljön
az ideje, biztos, hogy keményen fog küzdeni.
Cole megkerül, hangosan felhorkant, és így szól:
– Ha azt hitted, hogy meghátrálok, és hagyom, hogy…
– Tudtam, hogy nem lesz könnyű, ha visszatérsz – vág közbe
Trace. – Kezdődhet a versengés. Mert én sem megyek sehová. –
Magabiztosan rám néz, és pont ezt szeretem benne. – Nem
hagylak itt, Danni, amíg… – kicsit halkabbra vált, és nagyot nyel.
– Amíg ki nem derül, hogy nem engem akarsz. És azután is
megpróbálom bizonyítani, hogy rosszul döntesz, ha nem engem
választasz.
Elszorul a torkom. Tehetetlennek érzem magam, és úrrá lesz
rajtam a pánik. Olyan fájdalmat érzek, mintha ezer tűvel
szurkálnának. Az alsó ajkamba harapok, és megállás nélkül
csóválom a fejem. Képtelen vagyok szabadulni az érzelmek
szorításából.
–  Nekem… – Időre, térre és megoldásra van szükségem.
Csakhogy az utóbbi nem létezik. – Gondolkodnom kell – bököm
ki végül.
Elindulok a lépcső felé, és azon gondolkodom, hogy
visszabújok az ágyba, és alaposan kisírom magam.
De mi lesz, ha közben itt hagynak? Azt mondták, nem
mennek sehová, de az egyedüllét gondolata is rémisztő.
Megállok a lépcső alján.
– Bemész ma dolgozni? – kérdezem Trace-t.
Szerencsére ma épp szabadnapom van. Talán gyógyír lehetne
a tánc, de nem a kaszinóban, ahol folyamatosan mosolyognom
kell, hogy elbűvöljem a közönséget.
–  Betelefonáltam, és átszerveztem mindent. Úgyhogy
maradok – válaszolja, és alaposan végigmér, mintha olvasni
akarna a gondolataimban.
– Hol fogsz lakni? – kérdezem Cole felé fordulva.
–  Nekem ez az otthonom. Te vagy az otthonom – válaszolja
halkan, és a mellkasára teszi a kezét.
A lépcső felé nézek, és reszketek, mert érzem, hogy mindjárt
elfog a sírás.
–  Mégis hogy fog ez működni? Mindannyian osztozunk az
ágyon?
–  Az kizárt. Én nem osztozom rajtad – válaszolja pattanásig
feszülten Cole.
Trace csóválja a fejét.
–  Szerintem ez azt jelenti, hogy egy jó darabig cölibátusba
vonulhatunk.
Letörlöm a könnyeimet, és Cole-ra nézek.
–  Mindened itt van a pincében. Alhatsz a matracon.
Hónapokig itt töltöttem az éjszakát. Kényelmes.
Trace összeszorítja az ajkát, és látszik, hogy szívesen
kérdezne.
 –  Ha maradsz – mondom neki –, akkor te pedig alhatsz a
nappaliban lévő kanapén.
Anélkül, hogy megvárnám a választ, elindulok fölfelé.
Egész addig, míg rohanó lépteket nem hallok a hátam mögött.
–  Danni! – Cole olyan kétségbeesetten kiált utánam, hogy
megfagy a vér az ereimben. Átnézek a vállam fölött. Néhány
lépcsővel lejjebb áll, a korlátba kapaszkodik, és mélyen a
szemembe néz. – Soha nem késő újrakezdeni.
Összeugrik a gyomrom. Újrakezdtem, és az illető épp Cole
háta mögött áll. Kék szeme úgy ragyog a szerelemtől, hogy egy
egész várost bevilágíthatna vele.
Épp ez a baj.
Mindketten szerelmesek belém.
Nem vagyunk összetörtek.
Csak… tehetetlenek.
A hibáik és minden baklövésük ellenére egyikük szándéka
sem volt aljas vagy önző. Cole halottnak tettette magát, hogy
megvédjen, Trace pedig őrizte a titkot, épp ugyanezért. Nem
bocsátom meg, hogy hazudtak, de amit tettek, azon idővel talán
felülemelkedem. Valamilyen szinten érthető. Tehát semmit nem
kell helyrehozni.
Lehet, hogy Cole-nak igaza van. Jó eséllyel az újrakezdés az
egyetlen megoldás.
Csak tudnám, mit jelent ez pontosan.
 ötödik fejezet

A következő öt napban nincs változás. Ahogy alábbhagy a Cole

hazatérte miatti sokk, úrrá lesz rajtam az önmarcangolás.
Megállás nélkül jár az agyam. Örülnék, ha az mondhatnám,
hogy a sok meditálás után megtaláltam az utat a
megvilágosodáshoz, de igazság szerint erről szó sincs. Igazi
csődtömeg vagyok.
Cole és Trace hagynak nekem teret. Úgy értem, végre nem
szívják folyamatosan a véremet. A házamban vannak, és úgy
kerülgetik egymást, mint az ősi ellenségek, miközben
kőkemény pillantást vetnek rám.
Én pedig fekszem az ágyon, és rejtőzködöm, mintha félnék
tőlük. Már tíz óra is elmúlt. Muszáj felkelnem, és
megmondanom nekik, hogy mik a terveim.
De én csak az erdőt akarom, amit nem látok a fáktól. Még
mindig hihetetlen, amit mondtak, és nagy kérdés, mit titkolnak
még. Most sem vagyok közelebb a megoldáshoz, mert semmivel
nem tudok többet, mint Cole megjelenésekor.
Trace akkor megy a kaszinóba, amikor én. Külön kocsival
indulunk, ami persze nincs ínyére, de úrrá lesz a nemtetszésén.
Amikor hazaérünk, le sem száll a kanapémról. Majdnem
teljesen elfoglalta a nappalit, és a laptopjáról irányítja a
dollármilliókat érő birodalmát.
 Cole kivitte a motorját az étkezőből. Ha nem kint foglalkozik a
járgánnyal, vagy nem állást keres, akkor a pincében van.
Egyikük sem próbált megkörnyékezni, és egyáltalán nem
mozdultak rám. De ha az útjaink keresztezik egymást a házban,
úgy olvasok a gondolataikban, mintha kimondták volna.
Egyikük sem adja fel. Nem hátrálnak. Nem hagynak
magamra. Csak arra várnak, hogy megmondjam, mi lesz.
Már csak az a kérdés, miért én? Tudom, hogy szívvel-lélekkel
küzdenek, de nem lehet, hogy valamelyikük feladja egy
ponton? Miért nem gondolják, hogy nem érek ennyit? Hogy
szeretnek, de nem én vagyok számukra a végzet asszonya. Hogy
számos nő van még a világon, aki miatt nem kell a kanapén
aludni?
A legjobb barátok voltak, de ennek már vége. Miattam. Kész
marhaság. El nem tudom képzelni, hogy én így harcoljak egy
férfiért. De ahogy jobban belegondolok, rá kell jönnöm, hogy
elég sok képtelen dolgot vállalok be ezért a két fickóért.
Hagyom, hogy mindketten ott aludjanak. Ez már önmagában
fura. Olyan, mintha olajat öntenék a tűzre.
Mégsem tudom őket kitessékelni. Nem érdekel, ha ezzel
hülyét csinálok magamból. Ahogy elnézem, az ember nem lehet
elég könyörületes, márpedig ennek a két pasasnak pont erre
van szüksége. Ha itt akarnak maradni, nem ellenkezem.
Ráadásul nem is lennék rá képes, mert az akarom, hogy
maradjanak. Mintha elvesztettem volna a józan eszemet.
Mindkettőjüket akarom.
Ez a helyzet nem tartható sokáig. Muszáj valaminek
történnie, méghozzá gyorsan.
 – Mit csináljak? – kérdezem a mennyezetet.
Hívnom kéne a húgomat. Vagy a szüleimet. Azóta nem
beszéltem velük, hogy pokollá vált az életem. A húgom úgyis
nemsokára megjelenik, mert nem viseli el, ha nem válaszolok a
hívására.
Cole azt mondta, van fedőtörténete. Meg kell tudnom, mi az,
mert ha csak annyit mondok Bree-nek, amennyit jelenleg
tudok, az még több kérdést fog felvetni. Kérdéseket, melyekre
még véletlenül sem tudok válaszolni.
Cole és Trace valami olyan kormányzati szervnek dolgoztak,
ami nem létezik. Azt mondták, bűnügyi. Ha bármit elmondanak,
börtönbe kerülnek.
Aztán van ez a rejtőzködéses – ellenség megsemmisítéses
történet. Mi a frászt jelent? Próbálom végigpörgetni a lehetséges
terroristaelhárító szervezeteket, és eszembe jut az észak-koreai
rakétateszt. Egyikhez sem lehet köze, mert azt mondta, hogy
olyan háborút vívott, amiről az emberek soha nem fognak
hallani.
Lüktet a fejem, és rám tör a koffeinhiány, ezért nagy nehezen
kikászálódom az ágyból.
Lezuhanyozom, felöltözöm, és húsz perc múlva már kávét
kortyolok az üres konyhában. Nem hallom, hogy Trace bármit is
csinálna a nappaliban. Ijesztő csend honol a házban. Kimentek?
Odamegyek a konyhaablakhoz, és kinézek a felhajtóra. Cole
motorja az autóm előtt áll, de nem ezen akad meg a szemem.
Virginia a saját kertjében áll, és a kerítéshez hajol. Nem látom,
mi köti le ennyire a figyelmét. Valami az én kertemben.
Lenyelem a kávét, felveszem a kabátomat, és a morgás
hallatán kinyitom a hátsó ajtót. Összeugrik a gyomrom, ahogy
követem a zajt. Aztán hirtelen megállok.
Két félmeztelen férfi birkózik és verekszik a gyepen, mintha
megőrültek volna. Kicsit reszketek a hidegtől, de a csetepaté
láttán kis híján jéggé fagyok.
Cole Trace fölé kerül, és dühösen hadonászik. Trace viszont
olyan gyors, hogy nem sok találat éri. A következő pillanatban
Trace kicsúszik Cole szorításából, és akkora bal horgot ad Cole-
nak, hogy az én fülem cseng.
–  Elég volt! – ordítom, és feléjük rohanok. – Mi a fene van
veletek?!
Nem néznek rám. Úgy tesznek, mintha ott sem lennék.
Túlságosan lefoglalja őket a saját haragjuk, melyet egymáson
vezetnek le. Látszik, hogy addig nem nyugszanak, míg a másikat
vérezni és szenvedni nem látják.
Összeszorítom a fogam, és az ajtóhoz közeli locsolócsőre
nézek. Lelocsolhatnám őket, mint a kutyákat. Vagy hagyom,
hogy megöljék egymást.
Fű és vér takarja félmeztelen testüket. Nehéz megmondani,
hogy ki lesz a nyertes. De amikor látom, hogy Cole szájából dől a
vér, felkavarodik a gyomrom.
A szemem sarkából látom, hogy Virginia integet.
Elindulok felé, de közben folyamatosan figyelem a két fickót.
Minden ütésre összeugrik a gyomrom, és legszívesebben
beavatkoznék.
–  Már jó ideje csinálják – mondja Virginia, és a kerítésre
akasztja a botját. Közelebb hajol, és olyan illata van, mint az
édes datolyaszilva-szappannak.
 – Tudja, ki van ott Trace-szel? – kérdezem óvatosan.
–  Persze, kedvesem. Cole elmesélte, mi történt. Valakit
alaposan ki kéne rúgni, amiért összekeverte a robbantás
áldozatainak a nevét.
Ez érdekes, mert nekem Cole szart sem mondott a
fedőtörténetről. Bár nem lep meg, hogy Virginiával beszélt róla.
Elvégre mindennap kint van a kertben, és a motort szereli.
Látható, hogy több időt tölt a szomszédasszonyommal, mint
velem.
Közben látom, hogy Trace Cole nyaka köré tekeri a lábát.
Mindketten morognak, őrjöngnek, és azon vannak, hogy a
könyökükkel a másik izmát vagy csontját érjék.
–  Mondott valamit a robbantásról? – kérdezem, és
idegességemben az ajkamat kezdem harapdálni.
– Nem sokat. Csak annyit, hogy a cég azt hitte, az ő holttestét
találták meg. Szörnyű lehetett három évig az iraki börtönben
raboskodni. Mégis hová lett ez a világ?
Az én világom jelenleg a haragról, a gyűlöletről és a
vérontásról szól.
Cole talpra ugrik, és kinyújtja az egyik karját. Trace kirúgja
Cole alól a lábát. Cole a hátára esik, és olyan fájdalmasan ordít,
hogy megfeszül a mellkasom.
Azon vagyok, hogy odamegyek, de egy ráncos kéz megragadja
a csuklómat.
–  Hadd intézzék el ők, ketten! – mondja Virginia, és
meglepően erősen szorítja a karomat.
– Lenne jobb mód is a dolgok elintézésére.
– A fiúk már csak ilyenek. Így vezetik le a feszültséget. Aztán
jobban lesznek, és minden megy tovább.
Kétlem, hogy jobban lesznek, mert ha így folytatják, nem
fognak látni a monoklitól, és járni sem lesznek képesek. Mégis
maradok, ahol vagyok, és iszonyodva nézem a vérontást.
– Mondta önnek Cole, hogy miért volt börtönben? – kérdezem
nyugodtan, mintha én magam tudnám a választ.
–  Valami baklövés történt az olajkútnál, és az irakiak azt
hitték, hogy az Egyesült Államok volt az oka. Azt nem tudom,
hogy működik a politika.
– Na igen. Azt tényleg nehéz követni.
Azt hiszem, ez egy elég hihető fedősztori. Nem úgy tűnik,
mintha Virginia bármin is fennakadt volna.
– Szörnyű dolgok történtek vele – mondja. – Nem csoda, hogy
nem szeret róla beszélni. – Kedvesen megfogja a kezem. –
Nagyon vigyázz erre a fiúra. Megértetted? Valami történt vele.
Eddig nem volt ilyen szomorú. Most nagyobb szüksége van a
szeretetre, mint eddig bármikor.
– És mi a helyzet Trace-szel? A menyasszonya vagyok, Virginia
– válaszolom, és összeszorul a szívem.
–  Igen. Pontosan emiatt harcolnak egymással – Virginia
felemeli a kezem, és a gyűrűmre irányítja a figyelmemet.
Gyűrűk.
– Miért van két gyűrűd?
– Jó ég! – mondom, és gyorsan elválasztom a két ezüstgyűrűt.
– Nem…
– Cole akkor húzta az ujjadra, amikor aludtál – jegyezte meg
Virginia. – Trace rájött, és ez lett az eredménye – teszi hozzá, és
a fűben marakodó férfiakra pillant.
 – Ezt meg honnan tudja? – kérdezem kikerekedett szemmel.
–  Ma reggel ezen vitatkoztak. Ordítottak, káromkodtak, és
megzavarták mindenki nyugalmát. Figyelték, ahogy alszol –
teszi hozzá bizalmasan suttogva. – Ezen is összevesztek.
A francba, hogy Virginiának ilyen jó a hallása. Ezek után
garantált, hogy ebédre a környék összes lakója tudni fog a
drámáról.
–  Nagyon sunyi módon intézték. Úgy lopóztak be a
hálószobádba, hogy a másik ne tudja. Aztán alaposan
egymásnak estek ma reggel.
Én pedig átaludtam mindent. Vajon mit aludtam még át?
Megvakarom az orrnyergemet, és rájuk nézek.
Cole ököllel csap Trace felé. Szeme kikerekedett, izma feszül,
mintha feltankolt volna hitből és erőből. Trace pedig olyan
méltóságteljesen kerüli az ütéseket, mintha napi szinten
gyakorolta volna. Emberfeletti gyorsasággal hajol ide-oda.
–  Meg kéne állítanom őket – mondom, és megigazítom a
gyűrűket.
– Kizárt dolog. A Jóisten szándékosan küldte hozzád ezt a két
férfit. Ne állj az útba!
– Miattam verekszenek – válaszolom. – Már beálltam.
– Választottál közülük?
Összeugrik a gyomrom, és legszívesebben köddé válnék,
amikor belém hasít a felismerés.
Választanom kell.
– Nem tudok – nyögöm ki, és próbálom visszatartani a sírást. –
Eljegyeztem magam mindkettővel, és nem tudok választani –
olyan erősen markolom a gyűrűket, hogy belesajdul a kezem. –
Helytelen két férfit szeretni.
– Egy anya több gyermeket szeret egyszerre. Az is helytelen?
– Az nem ugyanaz.
– A szeretet az szeretet, Danni.
– Nem, ha féltékenységgel átitatott.
Csendben maradunk, amikor véget ér a küzdelem. Cole és
Trace a földön fekszenek, egymástól pár lépés távolságra.
Lüktet a mellkasuk, csurog róluk a verejték és a vér, miközben
az eget figyelik, és elmerülnek a saját nyomorúságukban.
– Szeresd őket. Ez az egyetlen, amit tehetsz – mondja Virginia,
aztán megragadja a botját, és mormolva visszamegy a házába. –
A többit majd a sors rendezi.
 hatodik fejezet

Szeresd őket. Ez az egyetlen, amit tehetsz.

Virginia szavai alaposan befészkelik magukat a
gondolataimba, miközben az elsősegélydobozt és a törülközőket
keresem a fürdőszobában. Amikor a konyhába érek, Cole és
Trace még mindig ott ülnek, ahová leparancsoltam őket. A
földre, méghozzá egymás mellé, háttal a szekrénynek, kezüket
maguk mellé szorítva.
– Nézzenek oda! Képesek vagytok anélkül egy levegőt szívni,
hogy marakodnátok, mint a veszett kutyák. – Odalépek Cole-
hoz, aztán megállok kettőjük között. – Már azon voltam, hogy
megsimogatom a fejeteket. – Az utóbbi kijelentésemre
összeráncolt homlokkal válaszolnak. Cole még mordul is egyet.
– Míg ti kint gyepáltátok egymást, megtudtam valami érdekeset
– letérdelek, mélyen a szemükbe nézek, és a csípőjük közé
teszem a kötszert. – Belopóztok a szobámba, míg alszom?
Mindketten? – Trace rezzenéstelen arccal néz rám. Cole letörli a
vért az orráról, és a padlóra bámul. – Figyelitek, ahogy alszom.
Hú! Kicsit sem gáz.
–  Két hónapig figyeltem, ahogy alszol – mondja Trace. –
Hiányzol, Danni. Nagyon hiányzol.
– A kurva a… – kezdi Cole.
– Elég! – ordítom. – Már így is épp elég nehéz mindenkinek, ti
pedig rátesztek egy lapáttal a folyamatos
ellenségeskedésetekkel. Én ezt így nem bírom tovább.
– Hogy érted? – kérdezi kétségbeesetten Cole.
– Nyugodj már le! Pont erről beszélek.
Sóhajt egy nagyot, aztán a szekrénynek támasztja a fejét.
– Tudom, hogy kurva gáz ez a helyzet, de ezt – kezdem, és a
mellkasukon lévő vérfoltra mutatok – simán elkerülhettétek
volna. Úgy viselkedtetek, mint két őrült. Igazán szégyellhetitek
magatokat.
– Két őrült – ismétli Cole, aztán halványan elvigyorodik.
Ahogy észreveszem a gödröcskét az arcán, ismét melegség
járja át a szívemet. Trace ragyogó tekintettel néz rám, én pedig
úgy érzem, mindjárt elolvadok.
Én is elmosolyodom. Öt nap alatt most először érzek némi
megkönnyebbülést. Múló érzés, mely olyan gyorsan eltűnik,
ahogy Cole gödröcskéi. De én örülök a pillanatnak, mert végre
látom, hogy még képesek vagyunk egymást boldoggá tenni.
Felemelem a törülközőt, aztán Trace arca felé nyúlok. Ahogy
megérintem az állkapcsát, felgyorsul a légzésem és a
szívverésem. Végre nem félelmet vagy haragot érzek. Inkább
izgatottságot. Vágyat. Vonzódást.
Mindig bevonz. Még annak ellenére is, hogy a mellkasa és a
karja csupa kosz és seb. Órákig elnézném a mosolyát, kócos
szőke haját, és égszínkék szemét, melyet még mindig
ugyanolyan szépnek találok, mint az első találkozásunk
alkalmával. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor a
gyógyszertár előtt csókolózni kezdtünk.
Vajon visszamehetünk még oda, hogy ismét miénk legyen a
földi paradicsom?
Félrefordítom a fejét, és végignézem a sérüléseit. Csupa
horzsolás az arca, de nincs nyoma repedésnek vagy
zúzódásnak.
Aztán Cole-ra nézek. A sérülése a szemétől az orrnyergéig
terjed, és vérnyomot is látok a szája szélén.
– Ha te kaptad a különleges kiképzést, miért nagyobb a sebed,
mint Trace-nek? – kérdezem Cole-t. Aztán megint Trace-re
nézek, és a nedves törülközővel végigsimítok az arcán. Látom,
hogy a kosz alatt teljesen ép a bőre. – Megsérültél egyáltalán?
– Egyszer eltalálta a számat, és összezúzta a bordámat.
Trace óvatosan megtapogatja a sajátját.
–  Hazudik – jelenti ki Cole, majd a térdére támaszkodik, és
mélyen a szemembe néz. – Csak azt akarja, hogy hozzáérj.
Trace lehajtja a fejét, és úgy néz rám. Szexi, mint mindig.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
–  Trace-t közelharcra képezték ki, és a legjobb besorolást
kapta a csoportban – mormolja Cole.
– Miféle csoport? Katonai kiképzés volt?
Jóságos ég!
– Mi a helyzet a te besorolásoddal? – kérdezem.
– Én inkább… más területen vagyok kiemelkedő.
Cole hangsúlya jelzi, hogy jobban teszem, ha erről nem
faggatom. Ettől még folyamatosan azon jár az agyam, hogy
mesterlövészként rohangál a dzsungelben, terepszínű ruhában.
Ki tudja?
Én semmit nem tudok.
 –  Miért küzdesz vele – mutatok Trace felé –, ha tudod, hogy
veszteni fogsz?
Trace unottan sóhajt.
– Olyan forrófejű, hogy ennek ellenére is képes vásárra vinni
a bőrét. Szánalmas.
–  Vagyok olyan bátor, hogy a bőrömet viszem a vásárra.
Szerintem ez inkább drámai – helyesbít Cole, és megnyalja a
szája szélén éktelenkedő sebet.
Cole természete alapvetően drámai. Alapból nyugodt, és
látszólag ártalmatlan, míg valami fel nem zaklatja. Akkor
viszont kő kövön nem marad. Mi több, kezdődhet a vérontás.
Trace felé fordulok, és még egyszer megtörlöm az arcát.
Tekintve, hogy a földön feküdt, van néhány vörös nyom a
mellkasán, ami egy kicsit rontja az összképet. A kézfején is
éktelenkedik pár horzsolás. De nincs szükség kötésre.
– A bordáddal nem tudok mit csinálni – felállok, és lemosom a
törülközőt a mosogatóban. – Hívjak orvost?
Cole felhorkant, Trace a fejét csóválja.
– Míg lemosom Cole arcát – mondom Trace-nek –, miért nem
zuhanyozol le?
Trace arca megkövül, és egyértelmű, hogy nem hajlandó
távozni.
–  Cole majd utánad letusol. Aztán mindannyian leülünk, és
beszélgetünk – teszem hozzá csípőre tett kézzel.
Előrehajolok, mire Trace feláll. Aztán vár. Látszik, hogy nem
akar egyedül hagyni Cole-lal. Ha a helyében lennék, én sem
akarnék elmenni.
Borotvaélen táncol. Még egy baklövés – bántó szó, kegyetlen
tett –, és jó eséllyel Cole felé billen a mérleg. Helyes vagy sem, de
szeretnék találni valami kapaszkodót, aminek segítségével
meghozhatom a döntést. Ami persze egyikükkel szemben sem
tisztességes. Főképp, miután magam is tudom, milyen érzés
mással látni valakit, akit az ember szeret.
Trace tudja, mit érzek Cole iránt, és azért, hogy velem
maradhasson, kénytelen elviselni a látványt, hogy Cole
közelében vagyok. Marad, tűr, és nem adja fel.
Amikor rajtakaptam Marlóval, nem harcoltam érte.
Elmentem. Pontosabban elrohantam. Egy másik férfi karjaiba.
Egy vadidegenhez, vigasztalódásképpen.
Trace szenved, mert nagyon nem akar kettesben hagyni Cole-
lal, amit megértek. De túl sokszor vagyok megértő, ami
gyengévé és sebezhetővé tesz.
Próbálok úrrá lenni ezen.
Trace olvas a gondolataimban, és elindul. Még a lélegzetemet
is visszafojtom, amikor kimegy, aztán becsukja maga után a
fürdőszoba ajtaját. Percek múlva hallom, hogy kinyitja a csapot.
– Találtam munkát – mondja Cole, és megfogja a kezem.
– Igen? – mellette térdelek, és az arccsontjára teszem a nedves
törülközőt. – Ez gyors volt. És milyen munkáról van szó?
–  Biztonsági őr a stadionban – válaszolja, és alaposan
végigmér. – Nem fizet túl jól, de…
–  Egyszerű biztonsági őr? – kérdezem, és összeugrik a
gyomrom. – Semmit nem tudok az előző munkádról, de nem
vagy te túlképzett ahhoz, hogy csak állj egy koncerten vagy a
baseballmeccsen? Egy biztonsági őrnek van egyáltalán
fegyvere?
 –  Van – megvakarja az állát, és leengedi a kezét. – A
magánszektorban minden efféle munkához túlképzett vagyok.
A kiképzés, amit kaptam, gyakorlatilag mindent magában
foglalt. Csakhogy a magamfajta fickónak nincs sok választása.
– Talán…
–  Volt karrierem. Most viszont nem ez számít –
jelentőségteljesen rám néz. – Fix fizetésre van szükségem, és
olyan munkára, ami nem jár utazással. A munkarend pedig
illeszkedjen a tiédhez.
–  Kérlek, miattam ne csináld! Én nem akarom megszabni,
hogy mit kezdj az életeddel.
–  Négy éve legalább százszor kértél, hogy hagyjam ott a
munkámat – csattan fel.
– Csakhogy nem hallgattál rám.
–  Idióta voltam, és most nagy árat fizetek a hülyeségemért –
mondja bánatosan, aztán suttogva folytatja. – Most viszont
hallgatok rád. Mit szeretnél?
–  Hogy boldog légy. Ezt kívánom mindkettőtöknek –
sóhajtom.
Lehunyja a szemét. Az ablakon át bevilágító napfényben még
erősebbnek tűnnek a vonásai, és elgyötörtebbnek az arca. Túl
sokat fogyott, de még így is nagyon jóképű. A karakteres
vonásai, a borostája és a telt ajkai számomra egyszerűen
végzetesek. Mindig tudtam, hogy egy gazfickó veszett el benne.
És nemcsak a temperamentuma miatt, hanem azért, mert volt
benne valami megfoghatatlan. Amikor kinyitja a szemét, már
látom, hogy titkol valamit. Olyan dolgokat élt át, amiket soha
nem fog velem megosztani, és ennek egyáltalán nem örülök.
Van köztünk egy fal. Az életének egy része, amihez nem férek
hozzá.
Az álla felé nyúlok, és megpróbálom letörölni a maradék vért.
–  Ha senkinek nem beszélhetsz a munkádról, akkor hogy
jelentkeztél a munkára?
–  Nem jelentkeztem – válaszolja vigyorogva. – Trace-nek
vannak összeköttetései. Ő szerezte a munkát, így nem
kérdeztek semmit.
– Tényleg? – kérdezem kikerekedett szemmel.
–  Nem a nagylelkűség vezérelte. Érdekelt a dologban, Danni.
Azt akarja, hogy dolgozzak, mert addig is távol vagyok tőled.
–  Csak azt ne mondd, hogy te nem akarod ugyanezt vele
kapcsolatban.
–  Tudod, mit akarok? – kérdezi csillogó szemmel, miközben
lassan az arcom felé közelít a kezével. – A szeretőd és a férjed
akarok lenni. Én akarok lenni a mindened.
Meg sem mozdulok, csak figyelem. Gyengéden megérinti az
ajkamat, mire az egész testemet bizsergés járja át. – Hiányzik a
mosolyod. És a bőröd illata – remegő ujjakkal elindul a nyakam
felé, és végigsimít rajta. – Amikor távol voltam, Nag Champa
füstölőt égettem, hogy visszaidézzem az illatodat. De nem volt
ugyanaz. Nem te voltál.
–  Azt mondják, az illatok felidézik az emlékeket, és
érzelmeket váltanak ki. Én a ruháiddal aludtam, hogy felidézzek
minden emléket, amit csak lehet. Nagyon nehéz volt, Cole –
mondom szomorúan. – Minden nap olyan volt, mint egy véget
nem érő utazás a pokol felé.
– Tudom, kicsim. Nagyon sajnálom.
 Szomorú arcot vág, és maga felé húz.
– Dühös voltam – gyorsan meglököm a vállát, és otthagyom a
kezem, hogy tartsam a távolságot. – Átkoztalak. Hibáztattalak.
És néha gyűlöltelek is – mondom remegő hangon. – Gyűlöltelek,
amiért elmész.
– Meg is érdemlem.
–  Nem igaz. Elköteleződtél a munkád iránt, a kapcsolatunk
viszont még friss volt. Azt tetted, amit kellett, én pedig… nem
tudtam, mi lesz velem. Amikor meghaltál… – a kezembe
temetem az arcomat – nagyon sok időbe telt elengedni a múltat.
Most viszont itt vagy, és minden fájó emléket és érzést a
felszínre hozol. Nem tudom, mit csináljak.
–  Tegyél egy szívességet – előrehajol, és elveszi a kezem az
arcom elől, hogy a szemembe nézzen. – Képzeld magad olyan
helyre, ahol lenni szeretnél. Ne gondolkodj! Csak hagyd, hogy a
szíved vigyen. Na, hol vagy?
– Beyoncé-koncerten táncolok.
–  Jó – mondja fejcsóválva, miközben kuncog. – Rögtön
gondoltam. Ki van a közönség soraiban? Ki figyeli, ahogy
táncolsz?
Tekintve, hogy ez csak elméleti kérdés, nem kell
átgondolnom. Meg akarom neki mondani, hogy ő is ott van az
első sorban, és vigyorog, mint a vadalma. Csakhogy Trace is ott
ül mellette. Egymás felé hajolnak, beszélgetnek, aztán kitör
belőlük a röhögés. Lehunyom a szemem, és próbálom az
egyiküket kitörölni a képből. Ettől viszont teljesen összeszorul a
szívem.
Amikor kinyitom a szemem, Cole várakozva néz rám.
Összeszorítom a szám, félrefordítom a fejem, és könnyek
szöknek a szemembe.
– Ő az? – kérdezi. – Nála akarsz lenni?
– Mindketten ott vagytok.
– Az nem… – sóhajtja.
–  Tudom, hogy nem lehetséges. És nem ezt akarom! – úgy
kiborulok, hogy visszhangzik a konyha, ezért halkabban
folytatom. – Nem tudom, mit csináljak.
Felém nyújtja a kezét, és összevissza mozgatja az ujjait,
mielőtt hozzám érne.
– A félmeztelen lány, akivel aznap reggel találkoztam. A lány,
aki széttett lábakkal ült az ölemben a motoron, és elrabolta a
szívemet… Ő sem tudta, mit csinál. Csodáltam a bátorságát és a
gátlástalanságát. Azt tette, amit akart, miközben kajánul
vigyorgott, és huncutul csillogott a szeme.
–  Nem voltam félmeztelen – vágtam rá szinte köhögve a
sírástól.
–  A feneked majdnem teljesen kilógott abból az
anyagfoszlányból.
– Azt sortnak hívják.
–  Kész gyötrelem volt. Álló farokkal kellett munkába
mennem. Már aznap feleségül vehettelek volna. Feleségül
kellett volna vennem téged. Idióta vagyok.
Szívemet melegség járja át.
–  Menjünk vissza ahhoz a reggelhez! – javasolja, miközben
megfogja a kezem, és közelíti az arcát az enyémhez. – Kezdjük
elölről. Hadd bizonyítsam be, mennyire szeretlek. Simán
meggyőzlek…
 –  Sem akkor, sem most nem kell meggyőznöd. A szerelem
nem így működik, ahogy te és én sem.
A már jól ismert pillantással néz rám. Mintha azt mondaná,
mindent megtesz, hogy visszanyerjen. Hazugság, lopás,
csonkítás, emberölés… Bármi belefér, csak hogy ismét az övé
legyek. Most, hogy tudom, miféle kiképzést kapott, még a
gondolatra is összeugrik a gyomrom.
–  Ha bántod Trace-t, az olyan, mintha engem bántanál –
jelentem ki, aztán kihúzom a kézfejem az övéből, és ráteszem a
jódos gézlapot az orrára. – Megértetted?
– Igen – válaszolja, és olyan tisztelettel néz rám, hogy kis híján
elolvadok. – Átkozott dolog ez – folytatja, miközben oldalra
hajtja a fejét. – Amikor rád nézek, pont ugyanazt látom, amit a
többi férfi. Csodás karosszéria, pajzán gondolatot ébresztő
ajkak, és olyan igéző tekintet, hogy a rosszfiúk is kezes
báránnyá változnak. De ennél sokkal több van benned.
Könyörületesség, érzékenység. Mindig tiszta szívből szeretsz és
adsz. Az egész lényeddel. Te igazi főnyeremény vagy, és ezt
mindenki tudja, aki ismer.
Elpirulok.
– Cole…
– Kész csoda, hogy nem egy tucat férfival kell megküzdenem.
Jelenleg egy vetélytársam van – megvakarja a szegycsontját, és
halkabbra vált. – Csak az a baj, hogy szereted, és ezzel nagyon
nehéz felvenni a versenyt. Még az a szerencse, hogy a szíved
egy része az enyém. Ugye? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Szerintem te is tudod a választ.
–  Jó – sóhajtja megkönnyebbülten. – Jó, mert én tiszta
szívemből szeretlek. És ez mindig így lesz. Nem megyek sehová,
Danni. Akkor sem, ha keményre fordul a helyzet. Akkor sem, ha
ez… Ha kettőnk közt lehetetlennek tűnik a dolog. Akármilyen
nehézségek merülnek fel időközben, mindig ott leszek, ahol te.
Sírva, nevetve, akár szenvedések és küzdelmek árán is
követlek, és minden percért hálás leszek, amit velem töltesz.
Hirtelen sóvárgás fog el. A hangja… Mély, szenvedélyes
hangját nagyon hiányoltam. Ahogy a lényegre törő, mindent
kifejező mondatait is.
Lassan bizakodni kezdek.
 hetedik fejezet

Azt mondják, nem az az ember első szerelme, akivel csókolózik,

vagy aki elveszi a szüzességét. Egy nő első szerelme az a férfi,
akihez az összes többit hasonlítja. A férfi, akit soha nem felejt el,
hiába próbálja magát meggyőzni, hogy továbblépett, és már
semmit nem jelent számára az illető.
Ahogy Cole megfogja a kezem és előrehajol, érzem a bőre
illatát. Tudom, hogy nem léptem túl rajta.
Igéző tekintete szinte belém ég, jelenléte megbabonáz,
elbűvöl, ugyanakkor kínoz. Édes gyötrelem, mely Cole-
mámorba taszít.
Ha megcsókol, már nem fogok tudni uralkodni magamon.
Négy és fél éve nem éreztem az ajkát, így végképp nem tudok
ellenállni, mert mágnesként vonz.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt van. A konyhában ül
a földön. Él, valóságos, és csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
–  Danni! – a számat nézi, és megnyalja a sajátját. – Annyira
kívánlak, hogy nem látok tisztán.
Olyan közel megyek hozzá, hogy szó szerint csak a levegő, és
a saját bizonytalanságom választ el minket egymástól. Az én
bizonytalanságom. Úgy néz rám, mintha egyedül amiatt
aggódna, hogy meggondolom magam, mielőtt levetkőztetne.
Átkulcsolja a nyakamat, végigsimít a hajamon, és nagyot
sóhajt. Ő is közelebb jön, így még kisebb a távolság az ajkaink
között.
Lehunyom a szemem. Kicsit kinyitom a szám, és ügyet sem
vetek a kételyeimre. Aztán a konyhapultról érkező hirtelen
zajra ugrom egy nagyot.
A telefonomon megszólal Pinktől a Try. Valaki hív.
– Ne vedd fel! – mondja Cole, és a hajamba túr.
De addigra kicsit arrébb lépek, és felocsúdok az előbbi
kábulatból.
Majdnem megcsókoltam. Úgy, hogy Trace hallótávolságon
belül van. Mi a fene van velem?
Megragadom a telefont, és felmordulok.
–  A húgom az – megnyomom a mellőzés gombot, és Cole-ra
nézek.
Lehajtja a fejét, és megmarkolja a tarkóját. Csak úgy árad
belőle a frusztráció.
–  Azóta nem beszéltem vele, hogy visszajöttél. El kell
mondanom neki, hogy mi a helyzet – mondom Cole-nak, és
leguggolok.
Megdörzsöli a homlokát, mintha így akarná magát
lenyugtatni.
Ebben is nagyon különbözik Trace-től, aki az önmérséklet
mintaképe. Négy hónapig mindennap próbálta visszafojtani az
érzelmeit. Mindezt az én érdekemben. Cole soha nem tenne
ilyet. Szerintem nem is lenne rá képes. Nem tudja kordában
tartani az érzelmeit. Amikor kíván, a magáévá tesz. Olyannyira
hatalmába keríti a vágy, hogy nem ismer sem istent, sem
embert. Legalábbis eddig így volt.
 Úgy tűnik, testi értelemben még mindig ugyanúgy vonzódunk
egymáshoz, mint a megismerkedésünk napján. Mégis minden
megváltozott. Amikor meghalt, részben én is vele haltam, és
magam mögött hagytam a nőt, akibe annak idején beleszeretett.
Ha a munkájáról van szó, nem tudok hozzá teljes mértékben
kapcsolódni, ahogy ő sem része az életem azon részének, ami
Trace-ről szól. Eddig nem voltak ilyen privát szféráink, ezért
olyan, mintha idegenek lennénk.
Ettől még ő az igazi, mégis kénytelen vagyok beismerni, hogy
valami erősen megváltozott. Lehet, hogy visszakaptam, de nem
biztos, hogy megmenthető a kapcsolatunk.
– Hívd fel Bree-t, mielőtt felbukkan, és kiakad, amikor meglát.
– Akkor avass be a fedőtörténetbe!
Tíz perccel később már egyedül vagyok a hálószobában, és
hallgatom Bree gondterhelt sóhajtását a vonal túlvégéről.
– Jóságos szent ég, Danni! Egész idő alatt egy iraki börtönben
volt? Jól van? Úgy értem, mentálisan. Bár nyilván kap valami
pszichológiai kezelést.
–  Jól van – válaszolom, bár nem szeretek Bree-nek hazudni.
Az igazságot viszont nem tudom, ami talán nem is baj, mert
akkor biztos megosztanám a húgommal.
Közben hallom, hogy Cole kinyitja a csapot, és zuhanyozni
kezd. Ami azt jelenti, hogy leveszi a gatyáját, és minden
porcikáját felfedi.
Vajon továbbra sem hord alsógatyát? Még csak farmerban
láttam, mióta hazajött. Vajon még a combjánál van az a
hatalmas, fekete kígyótetoválás, vagy azt is leszedette? Most
vajon hogy néz ki meztelenül? Vékonyabb? Izmosabb? Vannak
sebhelyei?
Sok képem van róla. Milliószor nézegettem őket, miután
elment. Csakhogy egyiken sem meztelen. Nem mintha el
lehetne felejteni azt a csodás testét. Széles váll, kőkemény
mellkas, keskeny csípő, izmos lába között méretes dákó. Nagyon
szeretném újra meztelenül látni.
Kinyílik a hálószobám ajtaja. Trace belép, megzavarva az
előbbi gondolatmenetet. Csak egy törülköző van rajta, melyet a
dereka köré csavart.
Bree még mindig mondja a magáét, de én kizárólag Trace-t
figyelem. A szekrényem előtt áll, és ruhát keres.
Ismét kezdem magam ringyónak érezni. Az egyik pasit
próbálom elképzelni ruha nélkül, mire megjelenik a másik.
Elkeserít, milyen gyorsan tudok váltani Cole és Trace között.
Nem kéne így lennie, de nem tudom befolyásolni az érzéseimet.
–  Most mi a fenét fogsz csinálni? – kérdezi aggódva Bree. –
Mindkét fickó felé elkötelezted magad?
– Fogalmam sincs, mi lesz velünk.
– Jaj, Danni! El nem tudom képzelni, milyen lehet most neked.
Mindkettőt szereted – suttogja. – Kizárt, hogy választani tudj
közülük.
Cole azt javasolta, hogy tartsam titokban az ő kapcsolatát
Trace-szel. Az csak további kérdéseket és kételyeket vetne fel.
Bree úgy tudja, hogy Cole és Trace most találkoztak először,
ezért fogalma sincs, mekkora fájdalom ez nekem. Akit nem
választok kettőjük közül, az nemcsak a menyasszonyát, hanem
a legjobb barátját is elveszíti.
Trace elengedi a törülközőt, és a földre hajítja. Mély levegőt
veszek, és alaposan végigmérem. Ez a férfi színtiszta izom.
Szálkás, formás, akár egy félisten. Kőkemény a hátsója, hosszú a
lába, a bőre pedig makulátlan.
A válla fölött rám néz. Bármi legyen az arcomra írva, mosolyt
csal a képére. Nem néz félre, csak lassan, gépiesen felvesz egy
fekete boxert és egy sötétszürke gatyát, de egyiket sem húzza fel
teljesen.
– Kínzás – suttogom.
Mosolya széles vigyorrá alakul, melynek hatására melegség
járja át a szívemet. Olyan ritkán mosolyog, hogy ajándéknak
érzem.
–  Menjek át hozzád? – kérdezi Bree. – Elviszem Angelt
tornára, de utána van pár szabad órám.
– Ne! Mindketten itt vannak, úgyhogy lesz mit elrendeznem.
Trace befejezi a vigyorgást, és a ruhákkal kezd
foglalatoskodni.
– Őrület – sóhajtja Bree. – Van valami terved?
– Szerinted van olyan, hogy bármit is eltervezek?
– Nincs, de biztos van valami ötleted, hogy mit tegyél.
Trace közben felvesz egy fehér inget, és épp a gatyájába
akarja tűrni. Imádom nézni, ahogy készülődik. Elegánsak a
mozdulatai, minden részletre ügyel, és olyan magabiztosan
igazgatja a ruháját, mintha még ezzel is csábítani akarna. Túl
szexi ez a pasas.
Amikor végre befejezi az öltözködést, az ágy felé közelít.
Sokatmondóan csillog a szeme. Szőke haja a szemöldökéig ér.
Látszik, hogy még nem lőtte be a séróját. Egy kis borosta jelzi,
hogy borotválkozni sem ártana. Ettől még úgy fest, mint aki a
világot készül meghódítani.
– Várj egy kicsit – mondom Bree-nek, és lenémítom a telefont.
Trace a matracra térdel, fölém hajol, és az arcomhoz közelít
az ajkával.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Szívemet melegség járja át, amikor felidézem, amit Cole
érkezése napján mondott.
Rájöttem, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb vagy
nekem. Ettől a perctől kezdve kiváltságnak éreztem, hogy
vigyázhatok rád.
– Mikor jöttél rá, hogy szeretsz? – kérdezem, és végigsimítok a
haján.
– Amikor először megláttalak a Bissarában – sóhajtja.
– Amikor bementél, hogy megnézd, ott vagyok-e.
–  Azért mentem, hogy vigyázzak rád. – Megpuszilja a
csuklómat. – Bementem, és láttam, ahogy táncolsz. Még a
lélegzetemet is visszafojtottam.
Szavainak hallatán én is alig kapok levegőt.
–  És te mikor jöttél rá, hogy szeretsz? – kérdezi fürkésző
tekintettel.
– Amikor odaadtad a Beyoncé-koncertjegyet.
Bólint, aztán lehervad a mosolya.
–  Aznap este láttál azzal a nővel az ölemben. Az egész csak
színjáték volt. Most már tudod, ugye?
– Igen.
–  Nagyon sajnálom. Valójában soha nem akartalak
megbántani. Soha. Csak idióta próbálkozásaim voltak.
 –  Most már értem, miért csináltad – végigsimítok az arcán,
aztán gyorsan visszahőkölök, és a telefonomra nézek. – Be kell
fejeznem a beszélgetést Bree-vel. Mindjárt jövök, jó?
Trace úgy néz rám, mintha minden apró részletet az
emlékezetébe akarna vésni.
–  Csak nyugodtan – felkel az ágyról, megigazítja a gallérját,
aztán kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
Nagyot sóhajtok, és visszakapcsolom a hangot.
– Itt vagyok.
–  Randiznod kell mindkettőjükkel – mondja Bree olyan
gyorsan, mintha attól félne, hogy a torkán akad a mondat. – Két
férfi. Jó sok szex. Ezt vedd parancsnak a részemről.
– Kizárt – tiltakozom, és a mellkasomra teszem a kezem. – Az
nagyon önző lenne.
–  Ki nem szarja le? Életedben először végre helyezd magad
mindenki elé! Jó ég, Danni! Te mindig csak adsz. A végén nem
marad semmid. Tiszta szívedből szeretsz, de soha nem kérsz
semmit. Valójában azt sem tudod, mit jelent az önző szó.
Hallom, ahogy Cole elzárja a zuhanyt. Rögtön eszembe jut,
hogy a fürdő- és a hálószoba között nagyon vékony a fal.
– Bekapcsolok valami háttérzajt – mondom, aztán felkelek az
ágyról, és előveszem a tabletet.
Néhány másodperccel később felcsendül Julia Michaelstől az
Issues.
–  Ismered őket, Bree. – Odamegyek a szekrény melletti
tükörhöz, és nekitámasztom a kezem. – Nem átlagos fickókról
van szó. Féltékeny, makacs ösztönemberek, akik nem hajlandók
osztozni a játékszerükön.
 – Te nem vagy játékszer – jelenti ki keményen Bree.
Cole a mocskos kis kefélőbabájának hívott, és ezzel mindig
sikerült felizgatnia. Ezt az infót viszont megtartom magamnak.
–  Ez csak egy kifejezés. Tudod, hogy értettem. Nem akarom
őket felültetni – mondom szórakozottan, miközben táncolni
kezdek a háttérzenére.
– Nem miattad alakult ki ez a helyzet. Cole a hunyó.
Trace-nek is van benne része, de ezt Bree nem tudja. Ezt
mindig észben kell tartanom, ha a húgom Trace mellett
kampányol. Teszi ezt már csak azért is, mert soha nem rajongott
Cole-ért.
Végigmérem magam a tükörben, és figyelem, ahogy a
mellkasom és a csípőm mozdul a zenére. Ahogy az ütem
gyorsul, még mindig a tükörnek támaszkodom, és úgy táncolok
vele szemben, mintha az lenne a közönség.
– Időre van szükséged. Jól mondom?
–  Jól. Pont idő kell nekem. Annyira nem látok tisztán, hogy
olyan érzésem van, mintha a ködben tapogatóznék. A döntés
viszont egy életre szól. Mégis meddig halogassam, hogy senki ne
rokkanjon bele?
–  Ameddig neked jólesik. Mindkét fickó szeret. Nem
maradnának ott, ha nem így lenne. Úgyhogy biztos várnak rád.
Várnak a végtelenségig, míg kitalálod, melyik érdemel meg
téged. Addig viszont velük kell töltened az időt. Minden
tekintetben meg kell őket ismerned. Nappal, és… éjjel is.
– Bree!
– Élvezd az életet! Élvezd őket! Hagyd, hogy a sors rendezze a
dolgokat. Ha sok időt töltesz velük, előbb-utóbb jobban
vonzódsz majd az egyikükhöz.
–  Mi van, ha nem? – kérdezem, és megdörzsölöm az arcom,
ahogy lassít a zene.
–  Mi van, ha igen? Gondolj az online randis oldalakra. Azt
leszámítva, hogy itt nem az algoritmus fogja kiadni neked a
számodra megfelelő fickókat. Már megvan a két kiválasztott.
Nem kell több száz jelölt közül szemezgetned, akiknek jó
eséllyel nem is valós a profilja. Neked már van két tuti jelölted,
akik illenek hozzád, így messze nem érhet akkora csalódás,
mint egy társkereső oldalon.
–  Azt hiszem, csak egy módon győződhetek meg a jelöltek
alkalmasságáról.
Hátrahajtom a fejem, kinyújtom a lábam, és dobbantok,
amikor a zenében megszólal a dob.
–  Bármit teszel, azt magad miatt tedd – mondja Bree
határozottan. – Nagyon csalódott leszek, ha most nem leszel
száz százalékig önző.
– Hú! Nem gondolod, hogy kicsit túltoltad az észosztást?
–  Nekem ez a dolgom, mert én vagyok az okos kis tesód.
Neked csak annyit kell tenned, hogy hallgatsz rám.
Felsóhajtok. Már megint tanító nénit játszik. Mindig elfelejti,
hogy másfél évvel fiatalabb nálam.
– Most leteszem – mondom mosolyogva.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Leteszem, és az Issuesra koncentrálok. Átadom magam a zene
ütemének. Egyre magasabbra nyújtózom, így lassan olyan
leszek, mint a marionettbabák, akiket folyamatosan húznak és
feszítenek.
A dalszöveg jobban megérint, mint hittem. Annyira beleélem
magam, hogy érzem a testemben és a lelkemben a ritmust,
melyre ismét rázni kezdem a csípőmet, a kezemet pedig
végigsimítom a mellkasomon, aztán a combomon. Egyre
könnyebben lélegzem, és melegség járja át az egész testemet,
beleértve az intim testtájamat is. Ez utóbbit eddig nem éreztem.
Hirtelen megszáll a béke és a nyugalom.
Öt perc múlva már a nappaliban állok, karomat leengedem, és
olyan magabiztos vagyok, mint eddig soha.
Trace és Cole a kanapé két végében ül, teljesen felöltözve.
Trace időközben megborotválkozott és megfésülködött. Cole
fehér pólót és farmert visel. Arcának egy részét takarja a szakáll,
a szeme viszont úgy csillog, mint régen.
–  Mielőtt belekezdek, szeretném, ha válaszolnátok a
kérdésemre – felemelem a bal kezem, és Cole-ra nézek. – Te
húztad a gyűrűt az ujjamra. Kétszer. Jól sejtem, hogy még
mindig feleségül akarsz venni?
–  Igen – válaszolja, és előrehajol. Tekintetén látszik az
elszántság. – Tiéd a szívem, Danni. Nem tudok nélküled élni.
Nyelek egyet, aztán Trace felé fordulok.
– Azt a gyűrűt is hordom, amit tőled kaptam. Te is…?
–  Még ma feleségül veszlek – jelenti ki Trace, és nyalogatni
kezdi a szája szélét. Kikerekedett szemmel, rezzenéstelen arccal
néz rám. – Még soha nem tudtam ilyen biztosan, hogy mit kell
tennem. És még soha nem láttam ilyen szépnek a jövőt.
– Köszönöm. Akkor ezt meg kell beszélnünk, mert fogalmam
sincs, mit tegyek – ökölbe szorítom, aztán ellazítom az ujjaimat.
– Én… Hadd beszéljek anélkül, hogy félbeszakítanátok!
Rendben?
Mindketten a díszpárnára dőlnek. Cole mozgolódni kezd.
Szemmel láthatóan próbál nyugodt maradni. Nemsokára Trace
is ugyanígy tesz.
–  Úgy látom, három lehetőségem van – kezdem, és a
kézfejemre nézek. – Az egyik, hogy visszaadom valamelyik
gyűrűt, és véget vetek a kapcsolatnak. Aztán tervezhetjük az
esküvőt azzal, akinek a gyűrűje az ujjamon maradt.
Hatalmas feszültség támad a szobában. Pulzusom az egekbe
szökik. Nagyot sóhajtok, és folytatom.
–  A második lehetőség, hogy mindkét gyűrűt visszaadom, és
új életet kezdek. Nélkületek – hol az egyikükre, hogy a
másikukra nézek, és látom, milyen megkövült a tekintetük. –
Végképp elválnának az útjaink. Szeretném hinni, hogy ti ketten
még felül tudnátok kerekedni a nézeteltéréseiteken.
Cole megvakarja az állát, Trace szája egyenes vonalat képez.
Látszik, hogy szívesen közbeszólnának, de tiszteletben tartják a
kérésemet, ezért erőt vesznek magukon, és csendben
maradnak.
–  Harmadik lehetőség: visszaadom a gyűrűket, és elölről
kezdem. Veletek. Mindkettőtökkel.
Cole ismét mocorogni kezd, aztán előrehajol, majd vissza.
Trace teljesen nyugodt. Szinte lefagyott a döbbenettől.
Nem akarom, hogy befolyásoljon a reakciójuk, mert Bree-nek
igaza van. Akármi legyen is a döntésem, az rólam kell, hogy
szóljon, nem róluk.
–  Legszívesebben szavazásra bocsátanám a kérdést –
sóhajtom, és kihúzom magam. – De nem teszem, mert úgy
gondolom, hogy nagylány vagyok már, és meg tudom mondani,
mit akarok. Ez így rendben?
Bólintanak, de a szemükből sugárzik valami, amitől alig tudok
megállni a lábamon. Büszkeség, tisztelet, szerelem… minden a
tekintetükben van. Megvan az esély, hogy tönkreteszem az
egyikük vagy mindkettőjük világát, de még ennek ellenére is
képesek csodálattal tekinteni rám.
A szerelem egyszerre jóságos, kiszámíthatatlan és kegyetlen.
Nem tudom, most melyik következik, de boldogsággal tölt el a
tudat, hogy még nem hagyott el végleg ez az érzés. Az egyik
férfitól meg kell válnom azok közül, akiket szerek, de magától a
szerelemtől nem kell búcsúznom.
Leveszem az első gyűrűt, és Cole felé nyújtom. Mély levegőt
vesz, aztán még egyet, és nem veszi el. Halálsápadt lesz, és
szörnyülködve néz rám.
Leteszem a gyűrűt az asztalra, aztán leveszem a másik gyűrűt,
és Trace felé nyújtom.
Trace ereiben lüktet a vér, miközben remegő kézzel nyúl a
gyűrűért.
–  A harmadik lehetőséget választom – jelentem ki. – Elölről
kezdem, és mindkettőtökkel randizom.
Cole megkönnyebbülten sóhajt. Trace arcáról nehezebb
olvasni. Megszorítja a gyűrűt, de egy szót sem szól. Nem
hibáztatom, ha csalódott. Boldog volt, amikor eljegyzett, most
viszont belecsöppent a bizonytalanságba. Egyfelől olyan, mintha
szakítanék vele, de még a gondolat is fáj.
–  Hogy fogunk lakni? – kérdezi Trace kimérten. – Ha
mindkettőnkkel randizol.
Úgy gondolom, hogy külön kéne laknunk. Ha
mindkettőjükkel külön-külön akarok randizni, mégsem
maradhatunk egy fedél alatt.
–  Visszaköltözöl a lakásodba – válaszolom felszegett állal,
hogy elejét vegyem a vitának.
–  És ő? – kérdezi ismét Trace, miközben Cole-ra néz, aztán
megint rám.
– Cole lakhat a pincében…
–  Kizárt, hogy itt marad! – dobbant Trace, és csípőre teszi a
kezét. – Nem kavarhatsz vele, míg én…
–  Ülj le, és hagyd, hogy befejezzem! – Vállam megfeszül,
miközben várom, hogy visszaüljön a kanapéra. – A nap felét a
kaszinóban töltöm. Vagyis ott, ahol te dolgozol. Hónapokig
ingáztunk a házam és a lakásod között. Egy darabig még
hajlandó vagyok erre, de… – összevont szemöldökkel nézek
mindkettőjükre. – Nem fekszem le veletek. Két férfival
randevúzni bonyolult dolog. Ha még szexet is teszünk hozzá, az
maga a katasztrófa.
Ahogy befejezem, mély csend honol a szobában.
Aggodalommal kevert megkönnyebbülést érzek rajtuk. Azért
csinálom ezt az egészet, hogy időt nyerjek, de ezzel nekik is
adok időt.
–  Meddig? – kérdezi Cole, és mélyen a szemembe néz. –
Meddig fogsz velünk randizni?
– Majd meglátom.
 nyolcadik fejezet

Majd meghasad a szívem, amikor látom, hogy Trace az utolsó

csomagját is bepakolja a kocsiba. Folyamatosan mantrázom
magamnak, hogy ettől még nincs vége. Sőt, a dolgok csak most
kezdődnek. Ha ez tényleg így van, akkor miért fáj ennyire?
Cole félrevonult, míg Trace és a sofőrje kiszedték a ruhákat a
szekrényből. Szerintem Trace alkalmazottai közül most először
jött be valaki a házba. Fura. Mi több, érthetetlen. Szeretjük
egymást, mégis kirakom a házból, mintha szakítanék vele.
Pedig nem. Pont, hogy elölről kezdjük.
Nyelek egyet, és érzem, hogy gombóc nő a torkomban.
Trace becsukja a csomagtartót, és kinyitja a hátsó ülés ajtaját.
Én mondtam, hogy mennie kell, de majd látjuk egymást a
kaszinóban.
Ma viszont szabadnapom van, ezért meglátogatom a
hajléktalanszállót. Nem jártam ott, mióta Cole hazajött.
Közben látom, hogy Trace még mindig nem szállt be az
autóba. Sötét öltönye miatt világosabbnak tűnik a haja, mint
egyébként, a szeme pedig olyan kék, hogy beragyogja a napot.
Érzelmeknek nyomát sem látom a tekintetében, de nem is
kell. Testének minden porcikája csalódottságra utal. Bánatos,
hogy itt kell hagynia. Itt kell hagynia Cole-lal.
Én hoztam ezt a szabályt, ezért muszáj következetesnek
lennem.
Trace megigazítja a nyakkendőjét, mintha attól félne, hogy a
szellő felkapja. Aztán megfordul, beül az autóba, és még mindig
a mellkasán tartja a kezét. Mintha attól tartana, hogy
szívrohamot kap.
Az én szívem rettentően fáj. Ahogy Trace becsukja a kocsi
ajtaját és eltűnik a sötétített üveg mögött, legszívesebben
elsírnám magam.
Nem köszönt el, és most egyre távolabb kerül tőlem.
Annak ellenére, hogy ezt én akartam, képtelen vagyok
megbarátkozni a gondolattal. Ahogy távolodik, egyre rosszabbul
érzem magam. Lassan úrrá lesz rajtam a pánik.
Mi lesz, ha baleset éri? Mi lesz, ha többet nem látom?
Leszaladok a verandáról, és mezítláb rohanok az utcára a
hideg füvön. Késő. Már egy házzal odébb jár.
Folyamatosan rohanok, és nem vágyom másra, mint Trace
ölelésére.
Látom, hogy kigyullad a féklámpa, és megáll az autó. Alig
kapok levegőt, és sajog a lábam a futástól.
A kocsi tolatni kezd, így még kisebb lesz a távolság. Az autó
még meg sem állt, de Trace kinyitja a hátsó ajtót, és kiteszi az
egyik lábát. Máris ott termek, és az ölébe huppanok.
– Danni! – suttogja mély hangon.
Becsukom az ajtót, szétteszem a lábát, zihálva átkulcsolom a
nyakát, és a homlokához szorítom az enyémet.
Szomorúan rám néz, aztán ajka az enyémhez ér. Az egekbe
szökik a pulzusom, ahogy érzem ajkának ízét.
Testem hálás, mert pontosan erre volt szükségem.
 Trace megmarkolja a hajamat, és a szám körvonalát kezdi
nyalogatni. Doromboló hangot hallatok, hogy ösztönözzem.
Átveszi az irányítást. Kicsit hátradönti a fejemet, és beljebb
csúsztatja a nyelvét. Egész teste feszül, és a mozdulatai is arról
árulkodnak, hogy többet akar.
Már azzal erősen felizgat, hogy megérinti a nyakamat. Nagyon
vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek vonaglani a
kőkemény férfiasságán.
Csókja most is olyan tökéletes, mint eddig. Minden apró
részletre ügyel. A tempóra, a mértékre, a nyelvmozgásra.
Nyögése beindítja a fantáziámat, és én is gyorsabban veszem a
levegőt. A szívem is hevesebben kalapál.
Boldog vagyok, ugyanakkor félek is. Nem tudom, mi lesz
velünk. Csak azt tudom, hogy ilyen pillanatok ritkán adódnak az
életemben, ezért igyekszem kiélvezni. Külön csoda, hogy két
férfi mellett is átélhetem.
–  Nem akartalak feltartani – mondom, miközben
folyamatosan csókolgatom az arcát. – Csak… Azt akartam, hogy
tudd, szeretlek.
– Tudom, Danni – a fülcimpámat harapdálja, majd folytatja: –
De nem lehet elégszer hallani. Olyan erősen szorít a
mellkasához, hogy lassan alig kapok levegőt. – Csak arra tudok
gondolni, hogy őt is így csókolod.
– Inkább gondolj arra, hogy ez a kettőnk pillanata. Cole négy
évvel ezelőtt megkapta a csókadagját. Újrakezdjük. Most –
lehúzom a cipzárját, és mellé térdelek az ülésen. – Ez a nulladik
lépés.
Megkövülten néz rám.
 –  Lassan fogunk haladni. Mindkettőtökkel. Ez egy új kezdet,
és… – elmosolyodom – gyanítom, hogy ez a kezdet jobban fog
sikerülni, mint az előző.
Lehunyja a szemét, de érzem, hogy bűntudata van.
–  Szeretlek, Trace Savoy – kinyitom az ajtót, és kiszállok. –
Holnap találkozunk.
–  Én még annál is jobban szeretlek – kinyújtja a karját, és
megsimogatja az államat. – Már most számolom a perceket.
Bólintok, és becsukom a kocsi ajtaját.
Ezúttal nem esem pánikba, amikor elindul az autó. Még
mindig érzem a csókját, és tudja, hogy szeretem. Tudja, hogy
nincs vége.
Gyorsan visszamegyek az udvarra. A csípős időnek hála, majd
lefagy a lábfejem. De ahelyett, hogy a bejárati ajtó felé venném
az irányt, a ház melletti feljáróhoz megyek, mert feltételezem,
hogy ott találom Cole-t.
Természetesen a motornál guggol, körülötte szerszámok
mindenütt.
Közeledtemre felnéz, és tetőtől talpig kíváncsian végigmér.
Alaposan szemrevételezi a mellemet, a felsőből kilátszó
vállrészt, és a farmeromat is. Amikor végre a szemembe néz,
már csak pár lépés választ el tőle.
– Mikor kezdesz az új munkahelyeden? – kérdezem.
– Pár nap múlva.
Feláll, és a nadrágjába törli a kezét.
Nem olyan megtermett, mint Trace, de nálam majdnem egy
fejjel magasabb.
– Van valami terved mára?
 Lassan csóválja a fejét, de látom, hogy nem a kérdésen jár az
esze. Pajzán mosolya viszont gyanús. Biztos vagyok benne, hogy
valami mocskos dologra gondolhat.
Eszembe jut, hogy több, mint négy éve nem szexelt. Most,
hogy Trace nem lakik itt, még nehezebb lesz távol tartani Cole-t
az ágyamtól.
Sóhajtok.
–  Muszáj elmennem. Akarod látni, mit csináltam, míg nem
voltál itt?
–  Persze – válaszolja mosolyogva, így ismét megjelennek a
gödröcskék az arcán. – Hová megyünk?
– A türelem…
–  Fokozza az élvezetet – kacsint, aminek láttán kis híján
elolvadok. – Menjünk motorral.
– Reméltem, hogy ezt mondod.
– Hadd mosakodjak le, aztán indulhatunk.
Negyedóra múlva a felhajtónál várom. Kicsit fázom a
bőrkabátban, melyhez a tőle kapott kesztyűt és a csizmát is
felveszem. Fekete bőrhatású leggingsem tökéletes kiegészítője a
motoros szerkónak.
Nem vagyok az a tipikus motoros csaj, de amikor Cole mögött
ültem a motoron ebben a cuccban, igazi rosszlánynak éreztem
magam. Alig várom, hogy ismét motorra pattanhassak, és
halljam a berregését. Olyan rég volt már.
Cole kilép, kezében a két sisakkal. Szakadt farmer és bőrkabát
van rajta. Mozgása és a pillantása épp olyan, mint az első
találkozásunkkor. Ugyanúgy elveszek a tekintetében, mint
annak idején. Hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába. Soha nem
gondoltam volna, hogy újra látom, azt meg végképp nem, hogy
még egyszer felülök a motorjára.
Leteszi a sisakját az ülésre, aztán a fejemre igazítja az
enyémet. Ügyel, nehogy becsípje a hajam. Gyengéden végigsimít
az arcomon és a nyakamon, mire libabőrös lesz az egész testem.
Ezek a finom érintések azt bizonyítják, hogy Cole képes az
önmegtartóztatásra. De vajon meddig? Velem szemben soha
nem kellett visszafognia magát, ezért nagyon meg kell magát
erőltetnie.
–  Találkoztál szép nőkkel, míg távol voltál? – kérdezem, és a
szám sarkába harapok.
Megfogja a sisak pántját, és zavarodottan néz maga elé.
– Igen – válaszolja óvatosan. – Miért kérded?
Mert nem tudom magamban tartani. Ennyi.
–  Nem azért, hogy számonkérjelek. Csak kíváncsi vagyok,
hogy telt az idő nélkülem.
Cole-nak elképesztő szexuális étvágya van. Hogy bírta ki
ennyi ideig nélküle? Nyilván akadt kísértés bőven.
–  Már mondtam, Danni. Nem volt senkim – jelenti olyan
hangsúllyal, mintha azt akarná, hogy zárjuk le a témát.
– Biztos, hogy volt olyan, aki…
–  Nem – vágja rá, és szorosabban csatolja be az állam alatt a
sisakot, mint kéne. – Téged szeretlek. Csak és kizárólag téged
akarlak. Már a gondolat is fáj, hogy más nőt érintsek.
Én viszont többet tettem, mint egy másik férfi érintése.
Ráadásul szerelmes vagyok abba a fickóba.
Fáj a szívem, de aztán emlékeztetem magam, hogy a mi
esetünkben más volt a helyzet. Én ugyanis szentül hittem, hogy
Cole meghalt.
– Elragadó vagy – mondja Cole, és hátralép, hogy alaposabban
szemügyre vegyen. – Ez volt az egyik dolog, amit elképzeltem,
miközben a farkamat vertem.
Végigmérem magam a tapadós bőrszerkóban.
– Ez?
–  Igen. Ez. Térdre kényszeríted a férfiakat. – Átkarolja a
csípőmet, és az orromhoz simítja az övét. – Megvan még a
piercinged?
– Ez a kérdés kicsit személyes az első randin.
–  Akkor ez tényleg egy randi? – kérdezi, és alaposan
megmarkolja a fenekemet.
– Ha te is úgy akarod.
–  Imádom, hogy ilyen karakán vagy – jelenti ki rekedtes
hangon, és mély levegőt vesz. Aztán elenged, én pedig nem
tudok betelni a hangjával. Felveszi a sisakját, aztán felpattan a
motorra. – Gyerünk, bébi! – hátrafordul, és a válla fölött rám
néz.
A hátsó ülésre támaszkodom, és felszállok, aztán a csípőjéhez
szorítom a combomat.
Nem vagyok bőrtermékrajongó – szükségtelennek és
kegyetlennek tartom –, de Cole bőrruhájának illatát kifejezetten
szeretem. Csodás emlékeket idéz, ezért a kabátjába fúrom az
orromat. Átkulcsolom a derekát, ő pedig beindítja a motort, és
elindulunk.
Megfogja a combomat, és közelebb húz a hátához.
– Hová megyünk?
–  Enned kell valamit – válaszolom, aztán megmarkolom a
lábát, ami érezhetően sokkal vékonyabb, mint annak idején
volt.
Aggódom, amiért ennyire lefogyott. Még így is izmos és
szálkás, de messze nem annyira, mint amikor megismertem.
– Téged szeretnélek megenni.
Átnéz a válla fölött, és látszik a tekintetén, hogy piszkos
gondolatok járnak a fejében.
– Az is a menüsor része?
Mordulok egyet, aztán a vállára hajtom a fejem a sisakkal.
– Ugye tudod, hogy nem lesz könnyű dolgod?
– Szeretni téged könnyű. Minden más… Na jó. Ha nem ehetlek
meg, akkor annál jobban foglak szeretni – válaszolja olyan
hangerővel, hogy a motor zúgása mellett is tisztán hallom.
 kilencedik fejezet

A hideg szél fújja a hajamat, és csípi az arcomat, ahogy

száguldunk a motorral. Amikor Cole bekanyarodik, oldalra
dőlünk, és egyre erősebben simulok a hátához. Érzem, hogy a
motort húzza a gravitáció, de egyáltalán nem félek. Csodás érzés
ilyen közel lenni Cole-hoz. Tudom, hogy mellette biztonságban
vagyok.
Soha egy percig nem féltem a háta mögött. Már sokszor
bizonyította, hogy minden helyzetben ura a járműnek.
Istenemre mondom, elképesztően szexi, amikor motorozik.
Igazi, férfias nyers erő sugárzik belőle.
Ahogy a motor kormányát markolja és oldalra dől az éles
kanyarban, még a bőrkabát alatt is látom feszülni az izmait.
Teste még a hűvös ellenére is felhevíti az enyémet. Erről
azonnal eszembe jut, milyen, amikor rajta, és nem a motoron
ülök.
Alaposan felizgat, amikor sebességet vált, és még jobban
felbőg a motor. Ahogy a járműről nézem a tájat és a régi
házakat, kezdem egész másképp látni a világot.
Cole-lal is egyre nagyobb az összhang. Érzem minden
rezdülését, a légvételét, és a hasizmának feszülését a tenyerem
alatt. Talán nem kellett volna a kabátja alá csúsztatni a kezem.
De olyan ösztönösen jött, hogy már nem tudtam visszafogni
magam. Sebaj. Érzem, hogy most van igazán elemében.
Ahogy a Miller pékség felé közelítünk, már érzem a friss
kenyér illatát. Mi lehet ennél jobb? Talán Cole bőrének az illata,
miután szeretkeztünk. Most viszont kénytelen vagyok beérni a
pékséggel. Úgy tűnik, ezt Cole is így gondolja, mert leparkol.
A város egy kihaltabb részén vagyunk. Régi téglaépületek és
macskaköves járdák mindenütt. Szeretem St. Louisnak ezt a
részét, mert itt nagyrészt családi vállalkozások üzemelnek, és
nagyon sokféle kultúra találkozik.
Cole leállítja a motort, és megfordul, hogy a szemembe
nézzen.
– Mit szólnál valami szendvicshez?
– Jó ötlet. Azóta nem jártam itt, hogy…
– Mióta elhoztalak?
Bólintok, és mosolygok.
– Szakadt az eső.
– Reszkettél, és alaposan megáztál. Gyönyörű voltál.
Lecsúszom az ülésről, és elpirulok.
Levesszük a sisakot, Cole megfogja a kezem, és a bejárat felé
vesszük az irányt. Aztán hirtelen megpillantok valamit a
parkoló végében.
– Várj! – mondom, miközben földbe gyökerezik a lábam.
Egy fiatal pár egy kisgyerek mellett áll, a férfi kezében tábla.
Nem tudom elolvasni az írást, de így is sejtem, miről lehet szó.
Szomorú tekintet, piszkos haj, kopott ruházat…
Elengedem Cole kezét, és odamegyek hozzájuk. Közben
hallom, hogy jön utánam.
Amikor odaérek, majd megszakad a szívem. A kislány –
nagyjából Angel korabeli lehet – egy kiskutyát szorongat. Ekkor
látom, hogy a táblán ez áll: „Ételért cserébe munkát vállalok”.
Ahogy ránézek az asszonyra, látom a tekintetén, hogy már
feladta.
– Jó napot – köszönök, és az asszony felé nyújtom a kezem. –
Danni vagyok. Ő pedig Cole.
Cole rájuk mosolyog, és felszegi az állát.
–  Öhm… Én Holly vagyok. – Kezet ráz velem, és próbál
mosolyogni, de szemlátomást nehezére esik. – Ő a férjem,
Frank, és a lányom, Aubrey.
– Nagyon aranyos a kutyád, Aubrey – leguggolok a kislány elé.
– Szereted a szendvicset?
Bólogat, de látszik, hogy fél.
–  A pékségbe megyünk. Velünk tartanak? A vendégeim –
szólal meg Cole.
Örömmel elfogadják a meghívást, én pedig hálásan
mosolygok Cole-ra.
Miután jóllaktunk, a kislány kimegy a pékségből, és elengedi a
kutyát egy füvesebb részen.
Áthajolok az asztal fölött, és a szüleire nézek.
– Elárulják, mi a helyzet?
Frank elmeséli, hogy jutottak idáig. Milliószor hallottam már
efféle történetet. Ő és a felesége elvesztették az állásukat
Kaliforniában. Aztán elvesztették a házukat, és mindent, amijük
volt. Közép-nyugatra jöttek, mert itt olcsóbb a megélhetés, de el
kellett adniuk az autójukat, hogy fedél legyen a fejük fölött. Egy
motelben laktak, de ma reggel ki kellett költözniük. Elfogyott a
pénzük, és nincs remény.
 – Tíz percre innen van egy hajléktalanszálló. Talán…
–  Nagyon kedves, hogy segíteni akar – szakít félbe Holly
remegő állal, miközben a lányát és a kutyát nézi az ablakon
keresztül. – De a kislányomnak már csak a kutya maradt. A
hajléktalanszállók nem fogadnak be háziállatot…
–  Ez a szálló igen. Külön szobát biztosítanak a családoknak.
Egészséges ételt adnak, és segítik az ott élőket, hogy minél
hamarabb találjanak munkát és talpra álljanak. Épp oda tartok.
Cole összevont szemöldökkel néz rám. Mintha azt kérdezné,
erről beszéltem-e otthon.
– Kapunak hívják – mondom Hollynak, és Cole felé bólintok. –
Cole még nem látta, ezért elviszem, hogy megmutassam neki,
mert csodás hely.
–  Biztos, hogy befogadják a kutyát? – kérdezi az asszony
kétkedve. – Még soha nem hallottam olyan szállóról, amelyik
befogad bármiféle háziállatot.
Pedig tényleg. A legtöbb azért nem engedi be őket, mert sok
gond és költség van velük. Ennek eredményeképp – főképp a
nők – inkább elviselik a bántalmazást, csak legyen hol laknia az
állatoknak. Rengeteg hajléktalan családdal találkoztam már,
akik Hollyékhoz hasonlóan inkább az utcán maradnak, mert az
állataikat nem vihetik magukkal.
Egyszer elültettem a bogarat A Kapu igazgatója, Rick atya
fülébe. Javasoltam neki, hogy módosítson a szabályzaton, és ne
tiltsa ki az állatokat. Legnagyobb meglepetésemre a legutóbbi
felújítás alkalmával úgy alakíttatta ki a szállót, hogy a
háziállatokat is kényelmesen el tudják helyezni.
– Biztos. Örömmel látják a kutyát is.
 Holly és Frank összenéznek, és felcsillan a szemük.
–  Ez esetben szívesen megnéznénk – jelenti ki Frank. – Tíz
percre van?
– Autóval.
Kinézek az ablakon, és rájövök, hogy taxit kell hívnom.
–  Mindjárt jövök – mondja Cole, és kilép, mintha telefonálni
akarna.
–  Nagyon jóképű – súgja Holly, és a füle mögé tűr egy barna
tincset.
– Igen. Az – sóhajtom.
Frank a fejét csóválja.
Amikor Cole visszatér, zsebre teszi a telefont, és rám néz.
– Trace ideküldi a sofőrjét. Pár perc, és itt a kocsi.
Trace-t hívta? Ez… jellemző. Szívemet melegség járja át a
gondolatra, ezért legszívesebben táncolnék örömömben.
Felugranék az asztalra, és riszálnék hajnalig. De inkább
türtőztetem magam, és maradok a mosolygásnál.
– Köszönöm – suttogom, és megfogom a kezét.
Húsz perc múlva már a szállóban vagyunk.
Rick atya köszönti a családot, és körbevezeti őket. Cole és én
ott maradunk, hogy meg tudjuk nézni a felújítás eredményét.
– Danni és a vőlegénye támogatták a bővítést – áradozik Rick
atya, miközben megmutatja az új zuhanyzót.
Cole-ra néz, aztán lehervad a mosolya. Cole mögöttem áll, és
árad belőle a féltékenység. Megbököm a bordáját, mire
felmordul. Aztán megtörli a száját, és vigyorogni kezd.
Rick atya furcsálló pillantást vet ránk. Vajon mire gondol? Ott
volt az eljegyzési ünnepségünkön Trace-szel, most viszont itt
állok gyűrű nélkül, mögöttem egy másik pasival. Tisztáznom
kell a helyzetet, mielőtt elindulunk.
Folytatjuk a sétát. Rick atya megmutatja a felújított konyhát,
az éléskamrát, a családi szobákat, és az étkezőt, ahol
összegyűlnek a lakók.
Most senki nincs a szállón, mert mindenki munkát keres.
–  Az ajtókat fél óra múlva nyitjuk, és akkor mindenki
megrohamozza a konyhát. Utána lassan nyugovóra térnek a
lakók. – Felém fordul, és hozzáteszi: – Maradnak még egy kicsit?
–  Igen. – Odamegyek a kislányhoz, és lehajolok. – Szeretsz
táncolni?
– Igen – válaszolja mosolyogva, és felcsillan a szeme.
– Nagyszerű – mondja Rick atya, majd összecsapja a kezét, és a
szülők felé int. – Jöjjenek! Bemutatom önöket a munkavállalási
tanácsadónknak, Suzie-nak. Utána beköltözhetnek az egyik
családi szobába.
Kimennek az étkezőből, így Cole és én ismét kettesben
maradunk.
– Nem akadt ki Trace, amikor elkérted a kocsiját?
– Nem. Inkább megkönnyebbült, hogy hallja a hangomat.
– Komolyan? – kérdezem kikerekedett szemmel.
– Nem – válaszolja fintorogva.
– Nagyon nem tetszik, hogy haragban vagytok miattam.
–  Megéri. Ebben legalább egyetértünk. Mikor kezdtél
önkénteskedni? – kérdezi, ahogy körülnéz a hatalmas
helyiségben.
– Amikor meghaltál – válaszolom keserűbben, mint szerettem
volna.
 Odamegyek a lejátszóhoz, ami a falhoz rögzített polcon áll.
– Danni! – Cole megsimogatja a hátamat, és látszik, mennyire
összetört.
– Semmi baj – bekapcsolom a berendezést. – Nagyon magam
alatt voltam, és nem tudtam, mit kezdjek a felgyülemlett negatív
energiával. Ez a hely célt adott. A konyhán kezdtem az önkéntes
munkát. Aztán úgy döntöttem, visszatérek a gyökereimhez.
– Szóval táncolsz – állapítja meg, és alaposan végigméri a kis
táncteret és a berendezést.
– Sortánc. Jó érzés mosolyt csalni a szomorú emberek arcára.
– Tudod, hogy lenyűgöző vagy?
Megfogja a kezem, és egyenként végigcsókolja az ujjaimat.
–  Valahányszor veled vagyok, olyan érzésem támad, mintha
szárnyalnék. Ugyanakkor félek is.
– Miért?
–  Mert olyan makulátlanul tiszta a lelked, hogy nem akarom
beszennyezni.
– Cole!
– Szép, szeretetteljes, szabad… Ez vagy te, ráadásul a tested is
elképesztően jó. Kívül-belül csodálnálak életem végéig. –
Megfordítja a kézfejemet, és megcsókolja a csuklóm belső felét.
– Te maga vagy az élet.
Közelebb lépek hozzá, átkulcsolom a derekát, és a
mellkasához bújok.
– Nagyon hiányoztál, Cole.
– Te is nekem.
Szorosan magához ölel, és megpuszilja a fejem búbját.
Hirtelen torokköszörülés hangját hallom az étkező ajtaja
felől.
Rick atya keresztbefont karral, oldalra hajtott fejjel figyel.
Nyilván furcsállja, hogy hozzábújok egy férfihoz, aki nem Trace.
– Nem beszéltem neki rólad – suttogom. – Nagyon… nehéz lett
volna. De talán…
– Majd én beszélek vele – biztosít Cole, aztán elenged, és Rick
atya felé veszi az irányt.
Nem akarom bámulni, de az a férfias erő és elszántság, ami a
lépteit is uralja… Minden izma feszül. Képtelen vagyok levenni
róla a szemem. Legszívesebben utána mennék, és
végigsimítanék a testének minden pontján. Olyan dolgokat
művelnék vele, amit nyilvánosan nem lehet, főképp nem egy
pap jelenlétében. Mi még csak randizunk. Szex nélkül.
Folyamatosan Cole hátsóját bámulom. Magam elé képzelem
anyaszült meztelen testét, ahogy lehúzom a nadrágja cipzárját,
szabaddá téve kőkemény, méretes férfiasságát. Minden vágyam,
hogy ismét érezzem a lábam között, ahogy feszít, lüktet, sajog
minden porcikám.
Ahogy elkapom Rick atya rosszalló pillantását, gyorsan
félrefordítom a fejem.
Isten látja lelkem, igencsak mocskos a fantáziám. Ráadásul a
gondolataimban minden a szex körül forog.
Nagyon szeretnék Cole-lal lenni.
És Trace-szel.
Ez eddig a legrosszabb ötlet. Már épp elég, hogy két férfi
rabolta el a szívemet, és képtelen vagyok közülük választani. Ha
mindkettővel ágyba bújok, az már végképp kimeríti a szabad
szerelem kategóriáját. Abban sem vagyok biztos, hogy
érzelmileg felkészültem rá, úgyhogy jobb lesz, ha rögtön
kiverem a fejemből a gondolatot.
Próbálom visszaterelni magam a normális kerékvágásba,
ezért inkább beállítom a zenét, ami az elkövetkezendő néhány
órában ismételődni fog. Kicsit várok.
Cole visszatér, aztán kinyílik az ajtó, és fáradt, éhes emberek
szállják meg az étkezőt.
A szállóban kétszáz ember lakik, és mindig telt házzal
működik.
Egy órába telik, mire mindenki bejelentkezik, és beáll a sorba
az ételért. Cole és én segítünk, ahol kell, de az önkéntesek már
rutinosan végzik a munkájukat.
–  Hogy ment a beszélgetés Rick atyával? – kérdezem halkan
Cole-tól.
–  Megmondtam neki az igazat. Elmeséltem, hogy
találkoztunk. Meséltem az eljegyzésünkről. A munkámról és az
eltűnésemről is.
– Elmondtad neki a fedőtörténetet?
– Muszáj volt, Danni.
– Tudom. Semmi baj.
–  Ahhoz képest, hogy pap, nagyon odavan érted a fickó –
mondja Cole a homlokát ráncolva. – És Trace-ért.
– Rick atya nincs oda Trace-ért – nevetek.
–  Azt mondta, eltartott egy darabig, de aztán megkedvelte
Trace-t. Állítása szerint a másik vőlegényed sok pénzt
adományozott, és sok időt tölt itt. Márpedig az a Trace, akit én
ismerek, ügyet sem vetne a szállóra – mondja keserűen.
Eszembe jut, milyen dührohamot produkált Trace, amikor
odaadtam Rick atyának az első tízezer dolláros csekket.
– Az emberek változnak – jelentem ki határozottan, mire Cole
arcvonásai megkeményednek. – Ne fújd fel a dolgot! Én
olyannak szeretlek, amilyen vagy – mondom Cole-nak.
Halványan elmosolyodik, és látom, hogy megkönnyebbül az
előbbiek hallatán. A zsigereimben érzem, hogy boldog.
–  Készen állsz? – kérdezem, és a mikrofonhoz megyek,
miközben a csípőmet rázom. – Nemsokára kezdődik.
–  Valami hasonlót mondtál akkor is, amikor legutóbb
terpeszben ültél az ölemben a motoron, és molesztáltál.
–  Szegénykém… – vigyorgok kajánul, és elindítom a zenét.
Könnyű koreográfiát állítottam össze. Sok benne a
csípőmozdulat és a fenékriszálás. Úgy döntök, hogy Cole lesz az
első áldozat, akin bemutatom a táncot.
Odamegyek a mikrofonhoz, és megszólítom a kétszáz, étkező
embert.
–  Jó napot! Danni vagyok. Ha befejezték az evést, jöjjenek!
Megtanítom a lépéseket.
Aztán Cole felé fordulok, és jelzem, hogy jöjjön.
A fejét csóválja, mert azt hiszi, teljesen megőrültem. Talán így
is van. De már úton van afelé, hogy osztozzon velem az
őrültségen.
Leveszi a kabátját, az enyém mellé hajítja, és köröz néhányat
a fejével. Valaki a tömegből fütyülni kezd, belőlem pedig kitör a
nevetés, mert tudom, hogy férfi fütyült.
– Szerintem van egy rajongód – kacsintok Cole-ra.
– Már telefonszámot cseréltünk – mondja, miközben mélyen a
szemembe néz, aztán forogni kezd körülöttem. – Azt ígérte,
hogy csodás esténk lesz.
– Jó neked. De előbb táncolnod kell velem. – Csípőre teszem a
kezem, és határozottan így szólok: – Gyerünk!
Lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Elképzelem, hogy valami illetlen dolgot művelsz, miközben
zihálva utasítasz.
Végigsimítok a hasizmán, mire kinyitja a szemét, és
elmosolyodik.
–  Megmutatom a lépéseket – mondom, és felveszem a
pozíciót. – Figyeld a lábamat. Aztán majd megmutatom, hogy
kell mozgatnod a csípődet.
Bólint, mire nekikezdek. Jobbra-balra csúsztatom a lábam,
aztán egy kicsit a padló felé hajolok, és a mellkasomat
mozgatom. Aztán hátra hajolok. Végül billentem és emelem a
csípőmet. Némi kézmozdulat, és kész. Ennyi.
Megismétlem a lépéseket, miközben átnézek a vállam fölött,
és összevonom a szemöldökömet.
A perverz nem a lábamat figyeli. Tekintetét le sem veszi a
hátsómról.
– Cole! – csettintek, hogy felemelje a fejét. – Megvan?
–  Nincs – válaszolja, és megvakarja a tarkóját. – De nagyon
szeretném megint látni, ahogy minden mozdulatra feszül a
nadrágod.
Ő is csak arra tud gondolni. Elécsúszom, és a golyójához
dörgölöm a fenekemet.
– Csináld, amit én. Jó?
Hirtelen a csípőmre teszi a kezét. Csodás. Várom, hogy ismét
felcsendüljön a dal. Magamban számolok, aztán elkezdjük.
 Először kicsit döcögős. Túl nagy a csizmája. Túl hosszú a lába.
Úgy tűnik, kényelmetlenül érzi magát, ezért feszeng. Néhány
lépés után viszont kezd ráérezni. Nem egy táncos alkat, de jó a
ritmusérzéke, és mindig kapható a hülyéskedésre, függetlenül
attól, hogy hol vagyunk, és ki figyel minket.
Miután megjegyezte a lépéseket, megfordulok, és mögé lépek.
Most én fogom meg az ő csípőjét, így végre látom őt hátulról is.
Az együtt töltött tíz hónap alatt minden porcikáját éreztem és
kóstoltam. Mivel a hátsója a gyengém, képtelen vagyok róla
levenni a szemem, bár jobb lenne ruha nélkül látni.
Legszívesebben harapdálnám, markolnám, aztán alaposan
belevájnám a fogamat. A harapás bármilyen formáját
alkalmaznám, annyira kiéheztem.
Na jó, most koncentráljunk!
A hátához dörgölőzöm, és riszálom a csípőmet. Próbálok a jó
ízlés határain belül maradni, de Cole-nak más az elképzelése.
Vagyis erőteljesen végigsimít a nadrágomon, és hatalmasat
markol a fenekembe.
Megfordulok, körbetáncolom, és mosolygok. Közben
figyelem, ahogy mozgás közben minden izma feszül. Ha egyszer
főállású sortáncos leszek, biztos, hogy Cole-t is alkalmazni
fogom. Hihetetlen, micsoda energia árad belőle. Az emberek
gyülekeznek, és ütemre rázzák a fejüket.
Intek nekik, hogy jöjjenek közelebb, és kiszúrom Aubrey-t, a
pékségnél megismert kislányt a tömegben.
Odamegyek, és felé nyújtom a kezem.
– Megpróbálod? Szívesen megtanítalak.
Az apjára néz, aki egy közeli asztalnál ül, és fogja a kiskutyát.
Aztán megint felém fordul, és mosolyogva bólint.
Az a mosoly… Annak ellenére, amin ez a kislány
keresztülment – és ki tudja, mi vár még rá –, hihetetlen, hogy
még képes szívből jövő mosolyra.
Pontosan ezért vagyok itt.
Apró kezével megfogja az enyémet, és végig mellettem
marad. Nevet és táncol. Őszintén bízom benne, hogy ennek a
gondtalan pillanatnak az emléke reményt ad neki a
későbbiekben.
Amikor ásítani kezd, visszakísérem a szüleihez, és a fülébe
súgom:
–  Ha szomorú vagy, táncolj egy kicsit. Rázd meg magad. –
Kicsit lebiggyeszti a száját, mint aki kételkedik. – Én is ezt
teszem. Utána kicsit jobb.
– Rendben – mondja, aztán az anyja ölébe kuporodik.
–  Köszönöm – szól Holly, és átöleli a kislányát. – Mindent. El
nem tudom mondani, milyen…
– Igazán nincs mit.
Könnyes szemmel nézek rá, aztán megfordulok, és látom,
hogy Rick atya engem néz a terem másik végéből. Odamegyek.
Cole úgy tűnik, mindenben ura a helyzetnek a parketten.
Több mint harminc nőt próbál megtanítani a lépésekre.
Kamasztól a nagymamáig mindenféle korosztály megtalálható,
de közös bennük, hogy mindannyian ácsingózva figyelik Cole-t.
Nem csoda. Több mint száznyolcvan centi magas, csupa izom,
melyet kiemel a fehér felső és a motoros nadrág. Markáns
megjelenését finomítja, hogy a szeme mosolyog, így azon túl,
hogy jóképű, még barátságosnak is tűnik. Olyan helyes, hogy
senki nem tudja róla levenni a szemét.
– Kedvelem – mondja Rick atya, ahogy közeledem felé.
–  Tud hatni az emberekre – mosolygok, amikor Cole
megpróbálja megtartani az egyik botladozó, középkorú hölgyet.
– Mit fog csinálni, Danni? – kérdezi Rick atya, és egyik kezével
végigsimít ősz szakállán.
–  Ez a lehető legnehezebb kérdés – sóhajtom. – Papként van
valami ötlete?
– Mindkettőjüket szereti?
– Az rossz?
–  Nem. Nem rossz. De Isten szerint a házassághoz egyetlen
férfi és egyetlen nő szükségeltetik. Máskülönben több Ádámot
és több Évát teremtett volna – válaszolja együttérző mosollyal
az arcán. – Választania kell közülük. A másikat pedig el kell
engednie, hogy ő is megtalálja a párját.
Nem akarok vitatkozni, mert ő nyilván vallási szempontból
közelít a házasság intézményéhez, de ha hívő lennék, az én
istenem minden egyéb nemi és szexuális kombinációt is
elfogadna a házasságban. Egy dologban viszont egyetértek Rick
atyával.
–  Tudom, hogy választanom kell – érzem, hogy teljesen
kiszáradt a torkom.
–  Hagyjon magának időt, és gondolja át az érzéseit
mindkettőjükkel kapcsolatban. Rá fog jönni, hogy
valamelyikükhöz több érzelem fűzi.
– Ez a terv.
–  Addig viszont készüljön fel, hogy dupla boldogság mellé
dupla szenvedés társulhat. A kapcsolat fenntartása egy
emberrel is komoly erőpróba, nemhogy kettővel –
megsimogatja a hátamat, és úgy néz rám, ahogy egy apa szokott
a lányára. – Nem irigylem.
–  Jól van – mondom kicsit kuncogva, de inkább
nyöszörgésnek tűnik. – Köszönöm.
– Bármikor, ha beszélgetni szeretne, tudja, hol talál.
– Nagyon köszönöm.
Visszamegyek a táncparkettre, és intek Cole-nak, hogy
leülhet. Ezek után terpeszbe rakja a lábát a széken, és úgy néz
rám, mintha szó szerint fel akarna falni a szemével.
Ahogy elnézem őt, odaképzelek egy pisztolyt a kezébe, és
cigarettát a szájába.
Nem tudom, mi a munkája, de amilyen tekintettel néz rám,
biztosra veszem, hogy veszélyes a fickó. Persze nem rám nézve.
Alapos a gyanúm, hogy ölt már embert, és nem tudom, ezt hogy
fogom feldolgozni.
Azt teszem, amit mindig: hagyom, hogy a zene elhomályosítsa
a gondolataimat. Riszálok, pörgök-forgok, és táncolok a
mosolygó emberek között, akiknek valójában nincs okuk a
mosolyra.
Este hazamotorozom Cole-lal. Boldogsággal kevert aggodalom
fog el, miközben majd elalszom a fáradtságtól.
Tudom, hogy amint hazaérünk, megkörnyékez. Láttam,
ahogy tánc közben néz. Több mint négy évig várt rám, és nem
az a fajta, aki sokáig bírja szex nélkül.
Egyik keze a gázon, a másik a kuplungon. Maga a
megtestesült erő és csábítás. Tudom, hogy kislányosan hangzik,
de mindig ezt a hatást váltja ki belőlem. A tizenhat évesek
rajongásával bálványozom.
De ez még nem minden, hiszen a szerelmünk túlélte a
távolságot és az időt. Mi több, a halált is…
Átkarolom a derekát, ezzel még közelebb kerülve az életéhez.
Szeretem ezt a férfit, ezért igyekszem minden porcikámmal
közelíteni felé. Mégis képtelen vagyok csak vele foglalkozni.
Trace miatt.
Kicsit megtorpanok a gondolatra, és valahol örülök is. Amikor
az egyikükkel vagyok, és nem gondolok a másikra, kiderül,
melyikükhöz vonzódom igazán. Ha az után vágyakozom, akivel
épp nem vagyok, már tudom, melyiküket akarom jobban.
Ahogy áthaladunk a városon, egyre hűvösebbnek érzem a
levegőt. Szorosan Cole-hoz bújok, hogy áradjon felém a
testének melege. Még akkor is erősen kapaszkodom bele,
amikor leállítja a motort.
– Danni! – dörmögi, ezzel kicsit megrezegtetve a mellkasomat.
–  Olyan kellemesen melegítesz – mondom, és még mindig
nem mozdulok.
– Majd bent még jobban felmelegítelek.
–  Arra egy forró zuhany is jó – vonakodva leszállok, és
elindulok befelé.
Mindketten lezuhanyozunk, de külön-külön. Meglep, hogy
nem javasolta a közös fürdőzést. Talán mégsem olyan nehéz
dolog ez, mint hittem.
Ahogy az ágyon fekszem, és a vizes hajamat birizgálom,
hallom, hogy végez a fürdőszobában. Amikor elzárja a vizet,
felülök, és a hálószoba zárt ajtajára bámulok.
El sem köszöntünk egymástól, ráadásul még csak kilenc óra.
Vajon lemegy a pincébe, vagy bevet valami trükköt, hogy az
ágyamba férkőzzön?
Idegesen a pizsamanadrágom zsinórjához nyúlok, és dupla
csomót kötök rá. Nem, mintha ezzel távol tudnám tartani.
Aztán megragadom a telefont, és próbálom elterelni a
gondolataimat. Jött egy csomó üzenet, jó eséllyel Trace-től.
Ezeket sem olvasom el, inkább bekapcsolom a zenét.
Lana Del Rey-től a Lust For Life-ra esik a választásom.
Lehunyom a szemem, és átadom magam a dalnak.
Nem tudom, mit vártam ettől a naptól Cole-lal. Túl korai még
döntést hozni, most viszont tanácstalanabbnak érzem magam,
mint eddig bármikor.
Az érzéseimben viszont biztosabb vagyok, mint reggel
voltam. A szexi Cole Hartmannal leélni az életet csodás és
szenvedélyes lenne. Pont, ahogy elképzeltem. Egyetlen épeszű
nő sem hagyná ki a lehetőséget.
A tenyerembe temetem az arcom, és próbálom uralni az
érzéseimet. Időre van szükségem, és ez természetes. Amíg sem
őt, sem Trace-t nem károsítom, nem bánom, hogy
döntésképtelen vagyok.
Kopogást hallok, ezért felkapom a fejem.
Ha kinyitom az ajtót, egyetlen pillantásával kísértésbe hoz.
Nem fogom tudni visszautasítani. Isteni lesz az illata, és
csábítóan fog feszíteni.
A kurva életbe. Mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy
erős maradok. Akkor talán nem lesznek pajzán ötletei.
Kikászálódom az ágyból, és csak akkorára nyitom az ajtót,
hogy épp kiférjek rajta. Aztán becsukom magam mögött, és
nekidőlök, mielőtt Cole-ra néznék.
A francba. Az előszobában sötét van, de Cole tekintete még
sötétebb. Mint egy bűvös barlang, ami veszélyes kalandra hívja
az embert.
Izmos mellkasán egy vízcsepp csordogál lefelé.
Legszívesebben követném a csepp útját a nyelvemmel.
Alaposan megnyalnám a mellbimbóját, a hasát, aztán lejjebb
mennék, méghozzá öv alá. Olyan vékony az anyag, hogy ezen
keresztül is látom kőkemény férfiasságát, amit szívesen
szabadjára engedne.
–  Mész aludni? – kérdezi, és az ajtófélfára támaszkodik a
fejem fölött.
– Mhm – válaszolom, és majd kiugrik a szívem.
– Érezni akarlak.
– Az első randin nem.
– Emlékszel az utolsó első randinkra? – lehajol, és a fülembe
súgja: – Egész éjjel benned voltam. Még a hálószobáig sem
jutottunk el, mert addig felavattuk a ház minden szegletét.
–  Ezúttal másképp lesz – válaszolom, és megborzongok az
előbbi gondolatra.
–  Tudom – kicsit hátrébb megy, de csak annyira, hogy rám
nézzen. Pontosabban a számra. – Akkor beérem a száddal.
Csókolózni már az első randin is lehet. Csakhogy Cole
elképesztően csókol. Vadul, hevesen, az összes, lehetséges
trükköt bevetve, miközben érezni, hogy nemcsak a testét,
hanem a lelkét is beleadja. Közben rabul ejt, minden
tekintetben.
Lehet, hogy végem, ha megcsókol. De akkor biztos, ha nem
teszi.
–  Hunyd le a szemed – mondja, és az orrát az enyémhez
simítja.
Érzem finom, friss, forró leheletét.
Követem az utasítást. Hátrateszem a kezem, és az ajtónak
támaszkodom.
Ahogy a száját az enyémhez érinti, már tudom, hogy
elvesztem. A második érintésre már az egész testem bizsereg, és
megöl a vágy.
Oldalra hajtja a fejét, és még erősebben csókol. Egyre
mélyebbre dugja a nyelvét a számban. Reszketek és zihálok,
átkulcsolom a nyakát, és kiélvezek minden pillanatot.
Ezt az embert csókolózásra teremtették. Már ezzel is
majdnem orgazmust idéz elő, mely lassan, de biztosan átjárja a
testem.
Olyan közel jön hozzám, hogy nem tudok hová lépni. Nem,
mintha másutt akarnék lenni. Minden vágyam, hogy
hozzásimuljak és a karjában tartson.
Legalább egy óra hosszát csókolózunk, teljesen átadva
magunkat az élvezetnek. Végigsimítok a haján, aztán a vállán, a
karján, végül a mellkasához érek.
Mindene kőkemény. Férfiassága is áll, mint a cövek, és majd
kiböki vele a hasamat. Nem dörgöli hozzám. Csak olyan közel
van, hogy tisztán érzem a testének minden porcikáját.
Legszívesebben a lábam közé engedném.
Aztán egyszer csak bevadul. Szívogatni, és harapdálni kezdi a
nyakamat, mintha most akarná bepótolni az elvesztett éveket.
Zörög az ajtókilincs, ahogy nekidőlök. Az egyik képkeret leesik a
falról. Ég a bőröm a sok harapástól… Jó ég, micsoda csók!
Kis szünetet tart, és hagyja, hogy lélegezzek. Aztán ismét
visszatér a nyakamhoz.
– Innen folytatjuk a következő randin – suttogja. – Jó éjszakát,
bébi.
Aztán hátat fordít, és a pince felé veszi az irányt.
Csak állok az ajtó előtt, és bámulok magam elé. Alaposan
felizgatott. Érzem, hogy csurog a nedvesség a lábam között.
Az a csók egyszerűen tökéletes volt. Olyan, ami nélkül nem
tudok élni.
Úgy megrohannak az érzelmek, hogy nem tudom, meddig
leszek képes elnyomni őket.
Visszamegyek a szobába. Lekapcsolom a zenét, és megnézem
az üzeneteimet.

Trace: Pocsék itt nélküled.

Trace: A mosolyod beragyogná a napomat.

Trace: Míg nem találkoztam veled, nem hittem,

hogy megéri harcolni a szerelemért. De érted a
háborút is bevállalnám.

Trace: Hányzol.

Folyamatosan jönnek az üzenetek, csak hogy tudjam, nem

felejtett el. Legszívesebben odamennék és megsimogatnám, de
most csak egy üzenetre futja részemről.

Én: Te is hiányzol nekem.

 Aztán lekapcsolom a villanyt, és végiggondolom, milyen jó
nekem. Egyedül voltam. Szenvedtem, és depressziós voltam. A
gyász rabjává váltam. Ennek egyszer és mindenkorra vége.
Amilyen kilátástalannak tűnik most a szerelmi életem, tudom,
hogy ennél sokkal rosszabb is lehetne.
 tizedik fejezet

Másnap reggel korán felkelek, lezuhanyozom, felveszem a

melegítőnadrágomat és a felsőmet. Most már látom, hogy van
előnye annak, ha viszonylag korán lefekszem. Persze van
hátránya is. Attól függ, honnan nézem. Az önmegtartóztatás
egyáltalán nincs ínyemre.
Ahogy a konyha felé veszem az irányt, falrengetően hangos
zenét hallok a pince felől. Cole punk zenéje. Ha valami nem
hiányzott, az a zenei ízlése. Erre nem lehet táncolni, ezért nem
is nevezhető zenének.
A konyhapultra támaszkodom, és végigmérem a hatalmas,
műanyag dobozokat. Fehérje, keratin, L-citrullin vagy ki tudja
mi, és egyéb tömegnövelő szerek. Úgy tűnik, mintha valaki ma
reggel a macsó boltba ment volna vásárolni.
A kávé már kész. Isten áldja érte! A mellette lévő üres csésze
pedig csak arra vár, hogy megtöltsem, és igyak belőle. Csészével
a kezemben megyek a zaj után, le a pincébe.
Látom, hogy egy rakás súlyzó előtt áll, nekem háttal, és épp a
tárcsára tekeri a nagyobbakat. Minden emelésre feszül a
bicepsze és a hátizma. Gyanítom, hogy ha nem lenne ilyen
hangos a zene, akkor minden emelés után hallanám, ahogy
fújtat.
Sokszor figyeltem, ahogy edz. Utána mindig alaposan
megrakott a súlyzópadon. Izzadt volt, de kőkemény mindenütt.
Sóhajtok, leteszem a csészét a lépcsőre, és a matrachoz
osonok. Az ágyneműje szanaszét, ami még jobban csábít.
Megfogom a párnát, és beleszimatolok.
Ahogy megérzem rajta az illatát, lehunyom a szemem.
Fűszeres-fás, igazi férfiillat, mely keveredik a samponjával.
Abbamarad a zene, és ahogy felnézek, látom, hogy engem
figyel.
Csípőre teszi a kezét, és liheg a súlyemeléstől.
– Szagolgatod a párnámat?
–  Minek teremtették a párnákat, ha az ember nem
szagolgathatja őket?
– Úgy érted, a rózsákat.
–  A rózsák elszáradnak, de a párnák nem – még egyet
szimatolok. – Majd elteszem emlékbe, hogy a közelemben
legyen az illatod. Nem éppen babaillat, de az furcsa is lenne.
–  Cseréljünk párnát. És ágyat. És testnedvet – teszi hozzá
pajzán vigyorral.
–  Ami a testnedvemet illeti, szerintem kaptál tőlem egy
adaggal. Ragacsosnak tűnsz.
– Annak idején szerettél velem összeragadni.
Fölém hajol, és lassan simogatni kezdi a mellkasát. Aztán
egyre lejjebb…
Jó ég! Már övön alul jár, és mindjárt megtudom, borotválja-e
magát odalent.
– Hagyd abba, Cole!
– A hangsúlyod alapján pont az ellenkezőjét akarod.
Térdét a lábam közé rakja, és széttolja a combomat.
 Még látom az egyik kezét, úgyhogy nem nyúlt magához. De a
tekintetéből egyértelműnek tűnik, hogy szeretne. Pontosabban
fogalmazva: szeretné, hogy én nyúljak hozzá.
–  Még mindig megvan a kígyós tetoválásod? – kérdezem, és
mélyen a szemébe nézek.
– Igen. Akarod látni? – még lejjebb viszi a kezét.
– Inkább nem. Befejezted az edzést?
–  Még hátravannak fekvőtámaszok – válaszolja, aztán olyan
szélesen vigyorog, hogy a szokásosnál is jobban látszanak a
gödröcskéi. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy pajzán
gondolatok járnak a fejében. – Akarsz izzadni? – kérdezi végül.
– Nem. Meg ne próbálj…
Derékon ragad, és fölém kerekedik. Belém keni az izzadságot,
és gyakorlatilag törülközőnek használja a testemet. Sikítok és
nevetek, miközben folyamatosan próbálom magamról lelökni,
de hiába. Sokkal erősebb, úgyhogy nem marad belőlem más,
mint egy átizzadt halmaz.
–  Győztél – zihálom a súlya alatt, miközben végigsimítok a
hátán.
–  Akkor győztem igazán, amikor találkoztunk – suttogja, és
lágyan körözni kezd a csípőjével a csípőmön.
Kőkemény. Érzem a hosszú, merev hímtagját. Négy éve
benyúltam volna a gatyájába, és alaposan megmarkolom
odalent. Most viszont jobb, ha észnél maradok, és minél
kevesebb káoszt teremtek magam körül.
– Mi a helyzet a fekvőtámasszal? – kérdezem, és végigsimítok
a haján.
–  Amilyen kemény vagyok… – felemeli a fejét, és rám
vigyorog. – Szerintem ellentartana a farkam.
–  Jesszus! Ez nem hangzik valami jól. – Végigsimítok a
mellkasán. – Még mindig meg tudod csinálni a negyvenöt kilós
fekvőtámaszt?
Mindig úgy csinálta, hogy ráültem a hátára.
–  Hmm… Negyvenöt kiló? – feltérdel, és úgy tesz, mintha
alaposan végigmérne. – Szerintem jó pár kilót felszedtél.
Mondjuk ötöt?
Nagyon jól tudja, hogy egy dekával sem vagyok több, mint
amikor elment. Mi több, inkább soványabb lettem a depresszió
mellékhatásaként.
– Úgy tűnik, mintha félnél.
– Dehogy! – válaszolja, és talpra ugrik.
Követem a matrac felé, és le nem veszem a szemem a testéről.
Négykézlábra áll, behajlítja a könyökét, és lefelé néz.
– Mássz fel, bébi!
A hátára ülök, és keresztezem a lábam. Táncosként kiváló az
egyensúlyérzékem, úgyhogy nyert ügyem van. Ő viszont annál
jobban fog kínlódni.
Annak idején húszat csinált belőle, viszont sokat fogyott
izomból is. Halkan számolok, és figyelem, ahogy feszül a
hátsója. Majdnem úgy nyög a gyakorlat közben, ahogy
szeretkezéskor.
A tizedik fekvőtámasznál remegni kezd a háta, ezért tudom,
hogy legfeljebb még kettőt fog csinálni. Rákapcsol, úgyhogy
három lesz belőle, mielőtt összerogyna alattam.
– Tizenhárom – mormolja nehézkesen. – A francba!
Leszállok a hátáról, és mellé fekszem.
 – Majd visszajutsz a régi szintre.
– Igen. Úgy lesz.
Kifésül egy tincset az arcomból.
A nap hátralévő részében csak teszünk-veszünk. Elintézzük a
mosást, és kitakarítunk. Cole kicseréli az olajat a kocsimban,
megmetszi az öreg tölgyfát, és megszereli a vízcsapot a
fürdőszobában.
Trace-szel összehasonlítva sokkal ügyesebben végzi a
dolgokat a ház körül, amiért nagyon hálás vagyok. De csak ezért
nem esne rá a választásom, mert nekem nem a vízcsap a
legfontosabb.
A tánc fontosabb, és Cole úgy tűnik, tolerálja, hogy
folyamatosan mozgatom a csípőmet. Bárhol, bármikor. Mint
például ma, amikor felteszem a Beyonce-albumot, és
körbetáncolom Cole-t, miközben ő estebédet készít. Nem lesz
ideges, és nem mondja, hogy nőjek már fel végre. Csak nevetve
csóválja a fejét, és azt mondja, hogy szép vagyok.
Ideje, hogy munkába menjek.
Az autóhoz kísér, és csak áll a nyitott ajtó mellett, míg
becsatolom a biztonsági övet. Kezét csípőre téve a járdát nézi, és
látszik, hogy legszívesebben kirángatna a kocsiból, és
visszavinne a házba.
Nyaki erei megfeszülnek. Vonásai megkeményednek, és
érezhetően kerüli a tekintetemet. Előre tudom, mit fog
kérdezni, holott még ki sem nyitotta a száját.
– Hazajössz ma este?
Szívesen megvigasztalnám, de nem akarok hazudni.
–  Nem tudom – válaszolom, aztán felé nyújtom a kezem,
megfogom az arcát, és a szemébe nézek. – Nem fogok lefeküdni
vele.
Orrcimpája kitágul, és megmarkolja a tarkóját.
– Ez sok neked? – kérdezem aggódva. – Rosszul érzed magad?
Mert az nem viselném el, ha…
–  Amíg nem keféltek, kibírom. Én csak… Egy önző pöcs
vagyok.
– Én vagyok az önző. Én randizom két…
–  Nem, Danni – vág közbe, és leguggol mellém, behajol a
kocsiba, és átöleli a derekamat. – Én tettem ezt veled. Én
hoztalak ilyen helyzetbe. Az én döntésem miatt jutottunk ide.
Tudom, hogy ezért meg kell fizetnem.
– Cole!
–  Nem hibázhatok, mert ez életem legfontosabb küzdelme,
úgyhogy mindent beleadok. Erre ugyan nem készítettek fel, de
alapból győzelemre születtem. És a győztesek soha nem adják
fel.
 tizenegyedik fejezet

Cole valami katonaféle, az biztos. Lehet, hogy visszavonult, de a

zsigeri agresszió a vérében van. Épp ezért nem lep meg, hogy az
este folyamán felbukkant Trace éttermében.
Amikor megjelenik, épp a színpad kellős közepén vagyok.
Már négy órája hastáncolok. Nem néz rám. A fiatal
hoszteszlányt figyeli, majd lehajol, és mond neki valamit. Aztán
az egyetlen olyan asztal felé mutat, ahol még nem ül senki.
Az Trace asztala. Ő most nincs itt, de mindig benéz, és leül a
főhelyre. Gondolom most is lefoglalta.
A hosztesz a fejét csóválja, és egy másik asztalhoz vezeti Cole-
t, aki ahelyett, hogy követné, átvág az éttermen, és egyenesen
felém tart.
Levágatta a haját. Oldalt felnyíratta, felül kicsit hosszabbra
hagyta, így majdnem olyan lett a frizurája, mint a
találkozásunkkor. Csak most szexibbnek tűnt.
Sötét farmert és fekete pólóinget visel. Leül Trace asztalához,
és rám néz. Nem hagyom, hogy a szépen borotvált arc, a vonzó
öltözék, és az új frizura becsapjon. Pontosan tudom, hogy
rosszban sántikál.
A hosztesz odarohan, mire Cole int felé. Amikor a lány lehajol,
látom, hogy Cole az étlap szót suttogja felé.
Még több fejcsóválás, és látszik, hogy a lány egy másik asztal
felé mutat. Amikor Cole leinti, a hosztesz kiviharzik. Gondolom
azért, hogy hívja Trace-t. Ez vicces lesz.
Cole ismét rám néz. Látott már hastáncolni, de nem egy
ekkora színpadon. Azután találtam ezt az állást a Bissarában,
hogy elment. Szerettem volna elterelni a gondolataimat a
hiányáról, és pénzt akartam keresni az esküvőre.
Ma egy fekete balconette melltartó van rajtam átlátszó,
csipkés háremnadrággal. A fekete nadrág derékrésze a csípőm
alatt ér véget, így tánc közben tökéletesen látszik a hasizmom.
Cole tetőtől talpig végigmér, miközben folyamatosan rázom a
csípőmet Beyoncé és Shakira Beatuiful Liar című slágerére. A
koreográfia sok kézmozdulatból, kézfejcsavarásból,
fejingatásból, és rengeteg csípőmozdulatból áll.
Tudom, hogy le nem veszi rólam a szemét, ezért még jobban
rázom a csípőmet, és kacéran mosolygok rá.
Mély levegőt vesz, aminek következtében megemelkedik a
mellkasa, és szétválik a két ajka.
Rákacsintok, és megfordulok. Aztán riszálni kezdem a
fenekemet, és egy képzeletbeli falnak támaszkodom, miközben
ránézek a vállam fölött. Végül lassítok a mozdulatokon, hogy
érzékibb hatást keltsek.
Megvakarja a fejét. Nem tudok jól szájról olvasni, de azt
hiszem, épp imádkozik. Aztán megfordul a széken, mintha látni
akarná a közönség reakcióját. Gondolom, féltékeny, mint
mindig.
A vendégek teljesen odavannak a műsorért. Az étteremben
csak felnőttek tartózkodhatnak, és aki itt vacsorázik, még
véletlenül sem mondható prűdnek. A legtöbben visszatérő
vendégek, akik csak a tánc miatt jönnek.
Nagyjából ugyanannyi nő van a közönség soraiban, mint férfi.
Ez talán megnyugtatja Cole-t, mert amikor végre visszafordul,
látom, hogy nem olyan feszült, mint eddig.
Már a következő szám megy, amikor észreveszem Trace-t a
bejáratnál. Épp egy csípőkört végzek, amikor látom, hogy
egyenesen Cole felé tart.
Fekete öltönyben és makulátlan, fehér ingben komoly
üzletembernek néz ki. Megáll Cole mellett, és összekulcsolja a
kezét a háta mögött.
Cole halálos nyugalommal néz Trace-re, de érezni rajta, hogy
sántikál valamiben. Nyilván azért jött, hogy vitázzon.
Próbálok a táncra összpontosítani, de leginkább az előttem
zajló jelenet érdekel.
Trace Cole fölé tornyosul, és egy pillanatig csak lenéz rá, aztán
leül mellé. Elkezdenek beszélgetni, de már mindketten az
asztalra teszik az öklüket, és a félhomályban is látszik, hogy
vörös a fejük.
Alig várom, hogy vége legyen a számnak. Amikor végre
elhallgat a zene, meghajolok, ahogy mindig, és gyorsan
lemegyek a színpadról.
Már hallani a következő számot, amikor odarohanok az
asztalhoz, és leülök eléjük a székre.
Amikor észreveszik, hogy jövök, abbahagyják a veszekedést,
és úgy néznek rám, mintha azt várnák, hogy kiosztom őket.
Ahelyett, hogy ezt tenném, megtámasztom az államat, és Cole-
ra mosolygok.
– Tetszik a frizurád.
 Látom, hogy Trace egyre kényelmetlenebbül érzi magát, de
továbbra is Cole-ra koncentrálok.
– Köszönöm – vigyorog Cole.
– Szereted a marokkói kaját?
– Igen.
Gyorsan elkérem az étlapot az egyik pincértől, aztán Trace
felé fordulok.
– Mára befejezted a munkát?
Kimérten bólint, és látszik, hogy még mindig nagyon feszült.
– Miért nem lazítasz a nyakkendőn? – kérdezem.
–  Ma nem maradok tovább – válaszolja, és közelebb hajol.
Csak egy kis asztal választ el minket egymástól. – Töltsd velem
az éjszakát – suttogja.
– Nekem még be kell fejeznem a műsort – mondom, és Cole-ra
nézek. – A kaja vagy a műsor miatt jöttél? Vagy azért, hogy
Trace-t felbosszantsd?
Trace hátradől, és dühösen néz Cole-ra.
–  A kaja és a műsor miatt. Trace magában is bosszankodhat,
ahhoz én nem kellek – válaszolja vigyorogva Cole.
– Te itt nemkívánatos vendég vagy – jelenti ki nyersen Trace.
–  Először jársz a kaszinóban? – kérdezem Cole-t. Amikor a
fejét csóválja, újabb kérdést teszek fel. – Azután jöttél ide, hogy
találkoztál velem? Hogy meglátogasd Trace-t?
– Igen – válaszolja gondterhelten.
Tehát amíg velem élt, eljött a kaszinóba, hogy a legjobb
haverjával lóghasson, akiről én azt sem tudtam, hogy létezik. Ez
fájó pont maradt annak ellenére, hogy ésszel tudom, miért nem
mesélt a barátairól.
 Ha Cole által ismertem volna meg Trace-t és a
menyasszonyaként mutatott volna be, vajon akkor is
beleszerettem volna Trace-be, miután kiderült, hogy Cole
meghalt? Vagy csak haverként tekintettem volna rá, tudván,
hogy a néhai vőlegényem legjobb barátja? Nehéz megmondani,
és most már nem is igazán számít. Mégis kíváncsi lennék,
másként alakult volna-e a helyzet.
– Tudom, hogy nem voltál ebben az étteremben – jelentem ki
határozottan, aztán elveszem az étlapot a pincértől, és odaadom
Cole-nak. – Ugyanis még csak hat hónapja nyílt.
– Gondoltam, megnézem, hol dolgozol. Szép hely.
Az asztal alatt edzőcipő simogatását érzem a csupasz
lábfejemen, majd a vádlimon is. Összevont szemöldökkel nézek
Cole-ra, de nem mozdulok.
–  Elsőosztályú a műsor – folytatja. Kinyitja az étlapot, és
kinyújtja a másik lábát, hogy mindkét bokájával közre tudja
fogni az enyémet. – Féltékeny vagyok a fényre, amelyen
táncolsz.
– Féltékeny? Miért?
– Onnan volt a legjobb a kilátás.
Jóságos ég.
Megvakarom a homlokomat, és vigyorgok.
– Ez nevetséges – mormolja Trace.
–  Fogadok, hogy egy rakás lóvét hoz neked – mondja Cole
Trace felé fordulva.
– Az én pénzem az övé is. – Trace rám néz, és folytatja: – Attól
a perctől kezdve, hogy felveszi a vezetéknevemet.
Le nem veszi rólam a szemét, ezért kezdem magam
kellemetlenül érezni.
–  Dannit nem érdekli a pénz – jelenti ki Cole, és egy kicsit
jobban rászorít a bokámra, miközben a menüsort nézi.
– Tévedsz – válaszolja Trace, és még mindig engem néz. – Ha
sok pénze van, annyit adományoz a neki kedves alapítványnak,
amennyit akar. – Ezután Cole-ra néz, és még mindig nyugodtan
hozzáteszi: – Vidd arrébb a szaros lábadat, vagy kidobatlak az
épületből.
Kikerekedik a szemem, mert nem gondoltam volna, hogy
Trace tudja, mi folyik az asztal alatt.
Cole nem mozdul.
– Majd megkéred a csicskáidat, hogy dobjanak ki, mert te még
ahhoz sem vagy elég tökös.
–  Elég! – szólok közbe. Arrébb húzom a lábam, és
kiegyenesedem. – Ahelyett, hogy csesztetnétek egymást, mi
lenne, ha vacsoráznátok egy jót? Isteni a konyha – mondom
Cole-nak. – Javaslom a mkaouarát kenyérrel, hogy a szószt is
meg tudd enni. – Trace-hez fordulok: – Ha végeztél,
megmutathatnád Cole-nak az éttermet, míg én befejezem a
műsort.
Nem várom meg a reakciót, inkább visszamegyek a színpadra.
Ahogy elkezdem a táncot, tapsvihar tör ki a teremben.
Trace és Cole megrendelik a vacsorát, és csendben
hozzálátnak. Evés közben szerencsére nem döfik egymásba a
kést. Inkább ügyet sem vetnek egymásra, csak engem figyelnek.
A következő két órában viszont elég sokat beszélgetnek.
Sajnálom, hogy nem lehetek fültanúja, mert kíváncsi lennék.
Arckifejezésük komoly, mégis rezzenéstelen.
 Amikor felállnak az asztaltól, Trace a kijárat felé veszi az
irányt.
Cole ahelyett, hogy követné, feljön a színpadra. Odatáncolok
hozzá, és megállok a fénynél, ami bevilágítja a színpad nagy
részét. Cole kinyújtja a kezét, hogy kipróbálja a
mozgásérzékelőt, aztán követi a fényt a kézfejével.
A fény követ engem egyik oldalról a másikra, miközben a
lábamat mozgatom. Még szerencse, hogy nem bocsát ki hőt,
mert különben meggyulladnék a melegtől. Trace külön nekem
csináltatta a fénytechnikát, ahogy a színpadot és az öltözőt is.
Mint később kiderült, ezeket már jóval a találkozásunk előtt
megterveztette, és elkészíttette.
Cole úgy lődörög a lábamnál, mintha nem akarna elmenni.
Mindegy, miért és hogy jutottunk idáig, nem tetszik a gondolat,
hogy jelenleg én irányítom az eseményeket. Tudom, hogy
kegyetlen, amit teszek.
Folyamatosan táncolok, miközben furcsa gondolatok
kavarognak a fejemben. Talán befejezhetném az egészet Cole-
lal. Megmondhatnám, hogy már továbbléptem, és jobban
szeretem Trace-t, ami persze hazugság. Mondhatnám, hogy
pakolja össze a holmiját, és menjen. El kéne vágnom minden
köteléket. Lecseréltetni a zárat. Letiltani a számát.
Kényszeríteni, hogy másutt keresse a boldogságot. Számomra
szörnyű lenne, de az ő helyzetét hosszú távon talán
megkönnyíteném. Abból semmi jó nem származik, ha egy olyan
nővel jár, aki egyszerre két férfit szeret.
Szúró fájdalmat érzek a mellkasom táján. Megfordulok, és
úgy teszek, mintha ez is a tánc része lenne. Mély levegőt veszek,
és a fájdalom ellenére próbálok normális arcot vágni. Aztán
visszafordulok.
Cole a színpad szélébe markol. Úgy néz rám, mint aki teljesen
eltökélt a kapcsolatunkat illetően, és semmilyen harctól nem
riad vissza, hogy megküzdjön értem.
Ezek után belátom, hogy képtelenség, amit az előbb
kitaláltam. A szerelmünk nem ér véget, ha lecserélem a zárat és
letiltom a számát. Ez teljességgel kizárt.
Az étterem bejáratánál álló férfira nézek. Zsebre teszi a kezét,
egyik vállát a falnak támasztja, és le nem veszi rólam a szemét.
Lehet, hogy őt kéne elengednem. De mióta Cole visszatért, még
nem voltunk kettesben. Talán ma este vele kéne maradnom, és
nyíltan beszélni erről az egészről.
Cole leveszi a kezét a színpadról, és kihúzza magát, mintha
menni készülne. Már ismerem: feszes váll, összeszorított
ajkak… Nem vallja be, de nyilván őt is zavarja ez a helyzet.
Odatáncolok hozzá, és az ajkamhoz érintem az ujjam. Aztán
lehajolok, és az ő ajkához érintem. Végigsimítok az arcán és az
állán.
– Szeretlek – tátogja.
Bólintok, és szavak nélkül próbálom közvetíteni az
érzéseimet, mert a színpadon, ennyi ember előtt mégsem
mondhatok semmit.
Cole elindul a kijárat felé, ahol Trace áll.
Aztán mindketten eltűnnek az ajtó mögött. Hirtelen úgy
érzem, hogy a levegőt is magukkal vitték.
A szerelem számomra olyan, mint az oxigén. Nincs élet
nélküle.
Ahogy a két férfi nélkül sincs.
 tizenkettedik fejezet

Holtfáradtan, mégis érzelmileg feltöltődve hagyom ott a

színpadot. A tánc kitisztítja az elmémet, és életre kelti a
lelkemet. Erősnek és felkészültnek érzem magam, hogy
megbeszéljem a dolgokat Trace-szel.
Nem láttam őket, mióta kimentek az étteremből. Gondolom,
Cole hazament. Trace jó eséllyel még az épületben van.
Ahelyett, hogy az öltözőbe mennék, a kaszinó felé veszem az
irányt. Elhaladok a villogó gépek mellett, megkerülöm az
asztaloknál gyülekező tömeget, és a magánlift folyosójához
megyek. Beütöm a kódot, mellyel hívni tudom a liftet.
Amikor megérkezik, beszállok, és megnyomom a
harmincegyet. Rövid utazást követően kiszállok.
A lakásban mély csend. Látszólag üres. Halvány fény világít a
konyhában. A bejárattal szemben lévő nappali teljesen sötét,
ezért még jobban elém tárul St. Louis látképe.
–  Trace! – végigmegyek az előszobán, és megállok az első
ajtónál. Belesek az edzőtermébe és a medencéhez. – Itthon
vagy?
Csend.
A francba! Gondolom a bárban van, és beszélget a
vendégekkel.
A párának és a klórszagnak köszönhetően úgy érzem, mintha
egy uszodában lennék. Legszívesebben csobbannék egyet a
medencébe.
Bemegyek a hálószobájába, ami pont olyan üres, mint a lakás
többi pontja, mely leginkább egy raktárhelyiségre emlékeztet.
Viszont a vörös és szürke szín együttese feldobja a legénylakást,
így kezdem magam egyre otthonosabban érezni.
Heti háromszor jár hozzá házvezetőnő. Ma pont nem jött,
mégis bevetett az ágy, és a párnákat is szépen elrendezte.
Mosolygok, amikor elképzelem, hogy még a töltetet is
megigazítja benne. Látszik, hogy rend- és tisztaságmániás.
Gyorsan lezuhanyozom, lemosom magamról a sminket és a
csillámport, valamint a nyolc óra verejtékét. Amikor végzek,
még mindig nincs itt.
Beletúrok a hatalmas gardróbszekrénybe, és megkeresem a
kedvenc rózsaszín bikinimet. Nem titok, hogy én elég rendetlen
vagyok, ami azt jelenti, hogy szöges ellentéte Trace-nek.
Öltönyei és ingei színrendben állnak, míg én szinte semmit nem
akasztottam vállfára, de még csak össze sem hajtogattam.
Mindig rendet rak utánam, de soha nem panaszkodik. Annak
ellenére, hogy meglehetősen rigolyás, kifejezetten jól tűri az
általam okozott káoszt.
Csak azt nem tudom, hová tette a bikinimet.
Végül a fürdőruha címkével ellátott szekrényben találom jó
néhány olyan darabbal együtt, melyeket még életemben nem
láttam. Trace-nek nincs személyi vásárlója, mert ahhoz
túlságosan bogaras. Szívemet melegség járja át, amikor
elképzelem, hogy bemegy a boltba, és órákig válogat a nőiruha-
részlegen.
 Felveszem az egyik fürdőruhát, egy ezüstpántos egyberészest.
Nagyon kevés anyagot használtak, és azt is inkább darabokból
szabták és varrták.
Végigmegyek az előszobán, elmegyek az edzőterem előtt, és
betérek az üvegajtóval elválasztott tetőtéri helyiségbe.
Melegebb hónapokban a tolóajtót nyitva lehet hagyni, és akkor
még a város zaja is beszűrődik egy kicsit. De az október elég
csípős St. Louisban. Ez a helyiség szerencsére télen is alkalmas a
fürdőzésre, mert elég vastagak a falak. Olyan meleg tud lenni,
akár egy szaunában.
Megállok a medencéhez közeli kijelzőpanelnél. Szeretem,
amikor megszólal a zene, amit aztán az egész lakásban hallani.
A panelnek persze – Trace szavaival élve – fontosabb funkciója is
van, így például biztonsági berendezésként is szolgál. Én csak a
zene miatt közelítettem hozzá.
Már letöltötte az általam kedvelt számokat is. Most a The
Chainsmokerstől a Don’t Let Me Down című dalt választom, és
feltekerem a hangerőt.
Összefogom a hajam, a fejem tetejére tűzöm, és ugrálni
kezdek. Nem tehetek róla. Ha zenét hallok, nem állom meg
mozgás nélkül. Nem telik el két másodperc, és szabályosan
körbetáncolom a négyszög alakú medencét.
Ez még nem elég: annyira csábít a zene, hogy énekelni
kezdek, miközben a csípőmet rázom. Mire megszólal a kórus,
én már teli torokból éneklem a refrént. Egyszer csak hirtelen
megjelenik egy kéz a derekamnál. Megfordulok.
Csillogó kék szempár néz rám, aztán erős ajak tapad az
enyémre.
 Trace megfogja a combom hátulját, és felemel. Olyan
szenvedélyesen csókol, hogy megszűnik körülöttem a világ. A
csípője köré csavarom a lábam, és hozzábújok, hogy én is
ugyanolyan hevesen csókolhassam, ahogy ő engem. Érzem,
hogy tombol benne a vágy. Türelmetlenül, mohón, és hevesen
markol a fenekembe, mint aki legszívesebben felfalna.
A vállára teszem a kezem, és a hajába markolok. Erősen
kapaszkodom, miközben a nyelve kergetőzik az enyémmel.
Megszorítja a derekamat, lazít a hajgumin, aztán kibontja a
hajamat, és a hátamra simítja. Gyengéden kifésüli a kezével a
gubancot, miközben megállás nélkül csókolózunk.
Ez a férfi ördögien csábító, és alaposan kísértésbe visz. Mindig
elegáns, minden mozdulata precíz, előre megtervezett, és
erotikus.
A dalnak vége, így már csak a zihálásunk visszhangzik a
lakásban.
Abbahagyja a csókolózást, és rám néz. Összevonja a
szemöldökét, és összeszorítja a száját. Ha valami nem tetszik
neki, akkor mindig ilyen képet vág. Annak idején kifejezetten
dühített. De most, hogy már ismerem, inkább vonzónak találom
ezt az arckifejezést.
– Szia hercegem – leengedem a sarkam a padlóra.
Hozzám képest olyan magas, hogy hátra kell hajtanom a
fejem, ha rá akarok nézni.
–  Szia szépségem – válaszolja kicsit ellágyulva, és
megsimogatja az arcomat. – Köszönöm az üzenetet. Nem
mondom, hogy jól aludtam, de az üzeneted megkönnyítette a
dolgomat. Hiányoztál.
 – Te is nekem.
Végigsimítok a zakóján.
– Töltsd velem az éjszakát.
–  Jó. – A mellkasához szorítom az arcom, lehunyom a
szemem, és magamba szippantom a borotválkozás utáni
arcszesz illatát. – Úszol velem?
Egy pillanatra megtart, aztán kicsit hátralép, hogy
alaposabban végigmérjen.
– Ha bemegyek veled a medencébe, miközben ez van rajtad –
válaszolja, és belecsíp a derekamnál lévő keresztpántba –, úgy
rögtön vége az önmegtartóztatásnak.
Megáll mögöttem, végigsimít a combomtól a bordámig, aztán
a megfogja a kezem, alácsúsztatja a sajátját, és a mellem alatti
pánthoz irányítja. – Ezt vedd le!
Melegség járja át a testem, kőkemények lesznek a bimbóim,
és mindenem bizsereg. Kizárt, hogy levegyem a fürdőruhát.
Legszívesebben megragadnám a nyakkendőjét, és azzal együtt
húznám be a medencébe. Ruhástul. De akkor le kéne vennie a
vizes ruhát. Ott állna előttem vizesen, anyaszült meztelenül,
aminek nem tudnék ellenállni.
A francba ezzel a semmi szex szabállyal!
Kihúzom magam a szorításából, a medence felé veszem az
irányt, aztán beugrom a vízbe. A hőmérséklete pont megfelelő,
ahogy tetőtől talpig ellep.
A medence sekély végéhez úszom, és a lépcsőnél emelem ki a
fejem, hogy levegőt vegyek.
Trace a medencétől néhány lépésre található nyugágyon
hever. Fényes cipőjében, fekete gatyájában és nyakkendőjében
egyáltalán nem illik a képbe. De ha a másik oldalról nézzük,
akkor lehet, hogy az uszodai hangulat nem való ide. Nem a ruha
és a berendezés teszi az embert. Ő maga hat a környezetére.
Bármit viseljen, bárhol járjon, olyan kisugárzása van, amivel
mindent megváltoztat maga körül.
A napozóágy szélén gubbaszt, és a térdére könyököl.
Testtartása nyegleséget sugároz, de a tekintetén látom, hogy
pattanásig feszült. Túl sok a bizonytalanság kettőnk között, a
jövőről nem is beszélve.
Odaúszom a medence széléhez, és megkapaszkodom Trace
közelében.
– Miről beszélgettetek Cole-lal?
–  Nem vagyok hajlandó Cole-ról beszélni, amikor végre
kettesben vagyunk – válaszolja.
– Szóval úgy teszel, mintha nem is létezne?
– Egyelőre… Igen.
– Beszélnünk kell, Trace. Előbb vagy utóbb mindenképp. Akár
most is.
Rezzenéstelenül rám néz, és fogalmam sincs, mi jár a fejében.
Gondterhelten sóhajtok.
– Úszom még egy kicsit. Te mit akarsz csinálni?
– Téged akarlak nézni.
Már amúgy is ezt csinálja. Megállás nélkül.
Félrefordítom a fejem, és az ajkamba harapok. Jóságos ég. Ez
a férfi… Makulátlan a megjelenése, elképesztően jóképű,
ráadásul a teste is tökéletes. Még a gondolat is fáj, hogy elválnak
útjaink. Egyszerűen képtelen lennék elküldeni.
Gyorsan elkezdek úszni, hogy ne ezen járjon az eszem. Oda-
vissza úszom, aztán lemerülök a víz alá, feljövök, végül
céltalanul lebegek. Valahányszor levegőt veszek, Trace-re
nézek.
Még mindig úgy ül, mint egy szobor. Mozdulatlan.
Tekintélyparancsoló. Mint aki teljesen tisztában van az
értékeivel.
Anélkül vezető, hogy hangos vagy agresszív lenne. A puszta
jelenlétével magára vonja a figyelmemet. A kimért
hanghordozása, a testbeszéde és a tartása mindent elárul.
Mindegy, hol van és kivel, a legtöbbször hátrateszi, és
összekulcsolja a kezét. Még most is, amikor a medencénél van,
és továbbra is az öltönyét viseli.
Befejezem az úszást, és a lépcsőn megyek ki. A szemem
sarkából figyelem Trace-t, és várom, hogy félrefordítsa a fejét.
Nem teszi.
Sokszor mondta már, hogy szeret engem nézni, de talán nem
ez az egyetlen ok, amiért megállás nélkül bámul. A
természetéből adódik, hogy mindent szemmel akar tartani, ami
körülötte zajlik. Vagy körülöttem. Ha tehetné, még a levegőt, és
a vizet is befolyásolná a bőrömön, mi több, a szívverésemet is.
Egyáltalán nem bánom, hogy ilyen. Talán kezdek kicsit
alázatosabb lenni. Mégis szeretném, ha megdolgozna a sikerért.
Szeretném kihívás elé állítani.
Nem bánom, ha célba ér – ahogy általában. Örülök, hogy
ennyire fontos vagyok neki. Nem akar rám nyomást gyakorolni,
sem elnyomni vagy megbántani. Csak meg akar védeni a
veszélyektől, így például attól, hogy belefulladok a vízbe, vagy
kirabolnak, ha nyitva felejtem a ház ajtaját. Attól is ő mentett
meg, hogy tovább gyászoljak.
Elszorul a szívem. Most kesereghetnék azon, hogy túlságosan
félt, ezért minden lépésemről tudni akar, de mindketten tudjuk,
hogy ez nekem kifejezetten imponál.
Megtörölközöm, mire feláll, és követ a hálószobaszekrényhez.
Ledobom a törülközőt, és a vállpántomhoz nyúlok, miközben
figyelem őt, ahogy az ajtóban ácsorog.
– Elfordulnál? – kérdezem ártatlanul.
Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok szégyenlős. De azzal is
tisztában van, hogy amíg ilyen zavaros a kapcsolatunk,
szükségem van egy kis távolságra. Mégsem mozdul.
Inkább kihúzza magát, csípőre teszi a kezét, és kidülleszti a
mellkasát. Mintha így tenne próbára. Pont úgy néz ki, mint egy
kitömött kakas.
A legegyszerűbben úgy tudom kezelni a helyzetet, ha ügyet
sem vetek rá. Talán akkor veszi a lapot.
Első lépésként rá sem nézek, legalábbis nem a szemébe. Az
orrnyergét figyelem, mert ha a szemébe néznék, elvesznék.
Az orra ugyanolyan tökéletes, mint ő maga. Arisztokratikus,
szabályosan metszett, sem túl hosszú, sem túl pisze.
Na jó, ez csak egy orr. Miért kell ennyit témáznom rajta?
Legszívesebben a szemébe néznék, de nem akarom elveszteni a
játszmát.
–  Tőlem játszhatjuk ezt egész este – jelentem ki, bár félek,
hogy egy másodpercet sem bírok tovább.
– Inkább vedd le a fürdőruhádat!
Széles terpeszbe áll, hátrahúzza a vállát, és le nem veszi rólam
a szemét.
 Következik a második lépés. Megérintem, mielőtt ő tenné
ugyanezt. Mert ha én lépek először, én irányítok, nem igaz?
Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az arcán, aztán elindulok
a nyakkendője felé.
– Fordulj meg! Máris kész vagyok.
Lassan sóhajt, mint akinek nagyon nem tetszik a dolog.
Lenézek, mert még véletlenül sem akarom, hogy rabul ejtsen
a pillantásával. Az lenne csak az igazi csapda, mert nem állom
sokáig a tekintetét. Elég egy pillantás, és nincs menekvés.
A francba! Ez már nem csak arról szól, hogy vetkőzzek le.
Inkább az akaratok összecsapása, és nem tudom miért, de
nagyon szeretném legyőzni.
A harmadik lépés egy ilyen férfival szemben, ha kedves és
barátságos vagyok, miközben látványosan figyelmen kívül
hagyom a jelzéseit. Így például azt, hogy jelentőségteljesen a
zsebébe nyúl, mintha azon keresztül akarná megmarkolni a
farkát, hogy emlékeztessen, ki az úr a háznál.
Látva, hogy nekem nincs eszközöm ellene, és pont az a célom,
hogy ne hívjam fel magamra a figyelmét, máris elvesztem.
Tárgyalni viszont tudok. Amikor a Bissarába hívott, teljesen
irreális ellenajánlatot tettem, mégis elfogadta.
– Hol alszol ma éjjel? – kérdezem, és hátat fordítok neki, aztán
pizsamát keresek a szekrényben.
Nem találok egyet sem, mert annak idején meztelenül
aludtam Trace mellett.
–  Az ágyban – válaszolja olyan mély hangon, hogy futkosni
kezd a hátamon a hideg. – Méghozzá veled.
– Két feltétellel.
 – Ez nem alku tárgya.
Nem osztozom az ágyon Cole-lal, ezért Trace-re is ugyanez a
szabály vonatkozik. Csak azért teszek kivételt, mert bízom Trace
önuralmában. Cole-éban már kevésbé.
De csak akkor vagyok hajlandó engedni, ha Trace teljesíti a
feltételeimet.
– Az első: ruhában alszom, és ez végig így marad.
Felemeli a karját, levesz egy fehér, gombos felsőt az
akasztóról, aztán felém nyújtja.
Nagyon vékony, majdnem átlátszó, de elfogadom. Leveszek
hozzá egy fehér nadrágot is.
–  A második feltétel: menj ki, amíg öltözöm – mondom
határozottan, és ránézek.
– Te is tudod, hogy ez hülyeség – ellenkezik, és közelebb jön.
Mellkasa a hátamhoz ér, végigsimít a vállamon, és lehúzza a
fürdőruha vállpántját. – A tested minden porcikáját csókoltam
már. Minden hajlatot és barázdát ismerek. Nincs mit
elrejtened…
–  Nem rejtegetni akarom a testem – csípőre teszem az egyik
kezem, és átnézek a vállam fölött. – Tartsd tiszteletben a
kérésemet, Trace!
Állkapcsa megfeszül, aztán mérgesen a szekrényhez lép,
mintha be akarna mászni. Háttal nekem lerúgja a cipőjét, ami a
cipőtartó mellett landol. Dühösen leveszi a zakóját, és a
szennyestartó mellé hajítja.
Nagyon ideges. Most már biztosan tudom, hogy nem én
nyerem a játszmát. Megfordulok, és gyorsan felveszem a
nadrágot és a felsőt.
 Amikor kész vagyok, visszamegyek, és látom, hogy épp
magára húz egy sötétkék boxeralsót, miközben pattanásig
feszül az idegtől.
Megfordul, és hirtelen farkasszemet nézünk egymással.
Elfog a bizonytalanság, ezért ijedtemben összekulcsolom a
kezem.
Akármit lát az arcomon, biztos, hogy amiatt vált halálosan
magabiztosból aggódóvá. Vakargatni kezdi a nyakát, és egyik
lábáról a másikra helyezi a súlyt.
Aztán leengedi a karját, végül felém nyújtja mindkettőt.
– Gyere ide!
 tizenharmadik fejezet

Utálatos Trace Savoy a makulátlan öltönyével, rigolyás

természetével és sziklaszilárd arckifejezésével belopta magát a
szívembe. Szép lassan kikerült a seggfej kategóriából, és
kezdtem egyre jobban értékelni, mert rájöttem, hogy van
gyengéd, érzékeny oldala is. Például, amikor kitárt karral áll
előttem, és nincs rajta más, csak egy boxeralsó és a puszta
gyengédsége.
Ahogy most.
Odalépek hozzá, átölelem a derekát, és magamba szívom az
illatát.
Lassan lélegzik, mintha hónapok óta most jutna először
levegőhöz.
– Éhes vagy? – kérdezi, és végigsimít a hajamon, mintha szét
akarná választani a kócos tincseket.
– Nemrég ettem, amikor szünetet tartottam.
Szó nélkül felemel és a karjában tart, aztán egyenesen az
ágyához visz. Rám fekszik, csípőjét a lábam közé szorítja, és
tisztán érzem a szívverését.
A díszpárnákat a földre hajítjuk, és addig ficánkolunk, míg az
ágynemű is elkerül az utunkból. Csak mi ketten maradunk és a
csók, mely már nagyon érett.
Érzékien közelít az ajkamhoz az övével, aztán a nyelve
kergetőzni kezd az enyémmel, mintha násztáncot járnának. Jó
érezni a súlyát, férfias erejét, és átadni magam a pillanatnak.
Lábunk összegabalyodik, kezével erősen a hajamba markol,
és majdnem tövestül húzza. Egyre gyorsabban és hevesebben
csókolózunk. Ide-oda mozog a fejünk, de tökéletes az összhang.
Kőkemény férfiasságát érzem a nadrágomon keresztül, de
nem próbál belém jönni, és nem akarja lehúzni rólam a
nadrágot. Még ez a szerencse, mert az önmegtartóztató
képességem a nulla felé közelít.
Úgy tűnik, ezt ő is érzi, mert oldalra fordul, és magával
szembe húz. Pupillája kitágul, szeme kikerekedik, és szaporán
veszi a levegőt. Mindez arra utal, hogy kíván. Ha lefelé néznék,
biztosan tudnám, hogy áll a zászló az alsónadrágjában.
A gondolattól is összeugrik a gyomrom, hogy én gyötröm ezt a
férfit.
Egy kis önmegtartóztatással még nincs gond, de most már
kezd bűntudatom lenni, amiért kínszenvedést okozok neki.
–  Nem szeretem… ezt a távolságot kettőnk között –
végigsimítok az arcán, aztán a félnapos borostáján.
– Ez csak átmeneti.
A fülem mögé tűr egy hajtincset.
– Mennyire átmeneti? Már egy hete. Muszáj…
A szám elé teszi a mutatóujját.
– Ne erőltesd. Nem lóverseny, és nem megyek sehová.
Megfogom a kezét, és összefonom az ujjainkat.
–  Neked ez jó így? Hogy elölről kezdjük, randizunk, meg
ilyenek?
–  Meg ilyenek? – kérdezi, és gyanakodva végigmér. – Ez
utóbbi kezd érdekes lenni.
– Komolyan kérdezem, Trace. Te hogy látod a helyzetet?
–  Nem olyan, mint szeretném, de sokkal jobb, mintha
nélkülem kezdenéd újra – válaszolja, és a combom közé tolja az
övét. – Én kitartok a versenyben.
Örülnék, ha én is ilyen magabiztos lehetnék, mert kezd
elegem lenni a saját döntésképtelenségemből.
– Kivel voltál, mielőtt hazaértél?
– Cole-lal – válaszolja komolyan.
Végig? És nem ölték meg egymást? Kezd kíváncsivá tenni a
dolog. Próbálom elképzelni, ahogy bandáznak.
– És hol voltatok órákon keresztül?
– Az irodámban.
– Mit csináltatok?
– Beszélgettünk.
– Elég a szűkszavúságból! Miről beszélgettetek?
– Dolgokról.
– Kezdesz idegesíteni!
–  Te viszont elragadó vagy – megpuszilja a számat, aztán
megcsókol.
–  Fejezd be a flörtölést! – mondom, és arrébb húzódom. –
Komolyan beszélek.
–  Ahogy én is. – Megmarkolja a combomat, és a csípőmhöz
szorítja a sajátját. – Lélegzetelállító vagy.
–  Köszönöm – közelebb húzódom hozzá, és próbálok
visszaemlékezni a beszédtémánkra, miközben boldogan
nyugtázom a bókot. – Tudom, hogy nem akarsz erről beszélni,
de ti vagytok számomra a legfontosabbak. Kollégák és legjobb
haverok voltatok, most viszont… Szeretném jobban megérteni
kettőtök viszonyát. Fontos lenne.
A hajamat birizgálja, folyamatosan maga elé bámul, aztán
rám néz.
–  Mielőtt a kezelője voltam, ugyanolyan végrehajtó voltam,
mint ő.
– Végrehajtó? Az nem tudom, mit jelent.
– Nem is fogod tudni. Ne keresgélj a neten. Nem fogsz választ
kapni, de valaki tudni fogja, hogy kutakodsz.
–  Valaki? – kérdezem, és a hideg futkos a hátamon. – A
kormány? Figyelnek engem?
–  A kormány mindenkit figyel. Főleg azokat, akik olyan
emberekkel állnak kapcsolatban, mint Cole és én. – Egyik kezét
az arcomra teszi, és a hüvelykujjával oda-vissza végigsimít az
ajkamon. – Sok küldetést közösen hajtottunk végre. Ha sülve-
főve együtt vagy valakivel, és azt teszed, amit mi, olyan szinten
megismered az illetőt, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Bízol
benne. Megosztod vele a félelmeidet, ismeri a gyengeségeidet,
és rábíznád… az életedet is. Testvérekké váltok.
Ádámcsutkája fel-le jár, a tekintete megkövül. Megfogom a
kezét, és a számhoz húzom. Egyenként megpuszilom az
ujjperceit.
Ahogy elhallgat, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy
sürgessem a folytatást. De megpróbálok nyugodt és türelmes
maradni. Nem sokat kell várnom, máris folytatja.
– Előléptettek a kezelőjének.
– Ez olyan, mintha a főnöke lennél?
– Igen. A főnöke lettem, de ez más, mint hiszed. Ez a kapcsolat
kizárólag a bizalomra épül. Minden mozzanaton végigvezettem
Cole-t, ő pedig bízott bennem annyira, hogy tudta, nem fogom
megöletni.
– Hogy vezetted végig? – kérdezem félve. – Tudom, hogy nem
árulhatod el a szakmai titkokat, de folyamatosan az jár a
fejemben, hogy Cole embereket gyilkolt. Annyit elárulhatsz,
hogy jó nyomon járok-e.
Összevonja a szemöldökét, mintha alaposan meg akarná
fontolni a választ.
–  Az nem titok, hogy az információszerzés nagy szerepet
játszik a nemzetbiztonságban.
– Mint a hírszerző ügynökség? Cole hírszerző volt?
Elmosolyodik, mintha azt gondolná, milyen aranyos a
feltételezésem.
– Sokszor csak annyi a küldetés célja, hogy kellő információt
gyűjtsünk. Sokszor ez évekig tart.
– Kitől? Az ellenségtől?
–  Ellenségtől, informátortól, vagy a saját belső
ügynökségünktől. Most általánosságban beszélek, de vannak a
törvényhozók, és azok, akik betartatják a törvényeket.
–  Jó ég! Ez elég furán hangzik. És veszélyesen – felgyorsul a
szívverésem, ahogy Trace szemébe nézek. – Úgy nem lehet
információt szerezni, hogy felveszel egy maszkot, és betörsz
valahová. Sokkal több ravaszság kell hozzá, ugye? Ha évekig
tart egy sima küldetés…
Meg kellett változtatnom a külsőmet, a személyiségemet, és
távol kellett maradnom tőled…
–  Felderítést végeztek, ugye? – kérdezem, amikor hirtelen
belém hasít a felismerés.
–  A munkavégzésről és annak módjáról nem beszélhetek.
Nem adtam neked konkrét információt, de használtam néhány
olyan kifejezést, amit jobb, ha elfelejtesz.
– Nem mondom el senkinek.
– Bree-nek és a szüleidnek sem.
– Ígérem, Trace. – A párnára fekszem, és közelítem az arcomat
az övéhez. – Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.
Ez jóval több, mint amit Cole-tól megtudtam. Most már jobban
látom, hogy mivel foglalkoztak. Trace nyugodt tekintetét
figyelem.
Kezdek gyanakodni. Miért most mondta el mindezt?
Ő és Cole háborúznak. Őszintén remélem, hogy nem egymás
ellen akarják használni a velem megosztott információt. Mert
Trace most olyasmit árult el, amiről Cole egy szót sem szólt.
Őszinte volt. Vajon ez a játszma része? Nem szeretek ilyesmit
feltételezni, és lehet, hogy tévedek. Legalábbis remélem.
Végigsimítok a haján.
– Miről beszéltél Cole-lal?
– Már tudod – válaszolja kissé feszülten.
Talán.
– Nem akarok találgatni. Elmondanád?
–  Szitkozódott egy sort, és fenyegetőzött, ahogy én is. Ezek
után egy-egy az állás.
– Miféle fenyegetőzésről van szó?
– Danni!
– Halljam!
–  Halálos fenyegetés. Meg kell mondjam, az övé
fantáziadúsabb volt, mint az én verzióm. De amit az anyámról
mondott…
– Mi volt az? – kérdezem összevont szemöldökkel.
–  Azt mondta, ha beléd rakom a farkam, elevenen megnyúz,
aztán kiszárítja a bőrömet a napon és óvszert csinál belőle, hogy
megdughassa a halott anyámat.
– Ezt nem hiszem el – suttogom elborzadva.
– Nagyon zabos volt, amikor ez kicsúszott a száján.
–  Jóságos ég! Te is halálosan megfenyegetted? – kérdezem a
plafont bámulva.
– Igen – vágja rá rezzenéstelen arccal. – Mondtam neki, hogy
ha ágyba dug téged…
– Nem ölhetitek meg egymást! – mondom kiborulva.
–  Persze, hogy nem. És nem is fogjuk – nyugtat meg,
miközben a két keze közé fogja az arcomat. – Azt nem tehetjük
veled. Csak addig ütöm, míg alábbhagy az irántad érzett
rajongása.
– Nem. Ilyet nem tehetsz.
Anélkül nevet, hogy mosolyogna.
–  Nem tudom megmondani, hányszor vertük majdnem
halálra egymást az évek folyamán.
– Mikor? Mielőtt találkoztunk?
–  Igen. Makacs egy faszi, az biztos. Sokszor csak úgy lehet
észhez téríteni, ha az ember alaposan bemos neki.
– Barátok voltatok, amikor így elbántatok egymással?
Vállat von.
– Az nagyon gáz – teszem hozzá.
– Nem beszélhetnénk másról?
 –  De igen. – Korai még teljesen hanyagolni a témát, de most
tényleg jobb, ha továbblépünk. – Manipuláltad a beszélgetést?
Furcsa arcot vág. Olyan, mintha mosolyogna, aztán a
mellkasához húz, és megfogja az arcomat.
– Lassan megsemmisítesz, olyan szép és okos vagy.
–  Megsemmisítelek? – kérdezem fejcsóválva. – Túlzásokba
esel.
– Valóban?
Kifésüli a hajtincset az arcomból, és végigsimít a fülem
mellett.
– Muszáj feltennem egy fontos kérdést.
Érdeklődve rám néz.
–  Ha külön folytatjuk az utunkat – kezdem, és hirtelen
feszültté vált mellkasához szorítom az enyémet –, el tudod
képzelni a jövődet? Hogy látod magad? Megtalálnád a
szerelmet?
– Erre nem vagyok hajlandó – válaszolja, és eltol, majd az ágy
végéhez csúszik, és hátat fordít nekem.
– Miért nem? – kérdezem, és utánamegyek. – Csak szeretném
tudni, hogy…
– Inkább arra vagy kíváncsi, hogy kinek törnéd össze kevésbé
a szívét. Komolyan erre akarod alapozni a döntést? – kérdezi a
válla fölött rám nézve.
Még a gyomrom is összeugrik a neheztelő hangsúlyától.
Hátradőlök, és növelem a kettőnk közötti távolságot.
– Csak szeretném minimalizálni a veszteséget.
–  Na jó. Akkor játsszunk el a gondolattal – megfordul, és
mélyen a szemembe néz. – Eldöntöd, melyikünk esélyesebb rá,
hogy nélküled is megtalálja a boldogságot, és elengeded.
Melletted marad egy érzékeny, mindent túlreagáló pöcsfej, aki a
segítséged nélkül képtelen megtalálni a farkát. Mindketten
tudjuk, kiről beszélek.
– Ne légy seggfej!
– Pedig ez az igazság.
–  Seggfej vagy! – vágom rá, aztán felpattanok az ágyról, és
átvágok a szobán. Szétrobbanok a tehetetlenségtől.
–  Seggfej vagyok, Danni. Nem vagyok hajlandó
megváltoztatni a személyiségemet, hogy engem válassz.
– Ez nem verseny.
Ökölbe szorítom magam mellett a kézfejemet, és terpeszbe
állok.
– Pedig azt csináltál belőle.
–  Ez nem igaz – suttogom, és hátralépek. Érzem, hogy
mindjárt kiugrik a szívem. Hogy a fenébe lett ebből verseny? –
Nem ezt akartam. Én csak helyesen akarok cselekedni.
Könnyek szöknek a szemembe. Elfordulok, odamegyek az
ablakhoz, és a hideg ablaküvegnek támaszkodom.
– Cole és én egy dologban egyetértettünk – mondja, és látom
az arcát tükröződni az ablakon. Aztán lassan közelíteni kezd
felém. – Egyikünk sem fog rád nyomást gyakorolni.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem, és még mindig az üvegre
bámulok.
–  Nem szabunk határidőt. Semmit nem kell tenned. Csak
hagyd, hogy a dolog magától rendeződjön.
–  Gondolod, hogy az segít a döntésben? Mintha a sorsra
bíznám? – kérdezem némi gondolkodás után.
 – Igen – válaszolja, és a tarkómhoz érinti a homlokát. – Az élet
más területeihez is így közelítesz. Nincsenek terveid, csak
hagyod, hogy a szíved vigyen.
–  Nem hiszem, hogy ti a sors akaratára szeretnétek várni.
Nem akarlak áltatni titeket.
–  Biztosíthatlak, hogy engem nem áltatsz. – Végigsimít a
vállamon, megsimogatja a karomat, a másik kezével pedig a
nyakamat. – Én mindig tudatában vagyok a cselekedeteimnek.
–  De én alkotom a szabályokat – megmarkolom az ujjait a
nyakam körül, miközben rám tör a vágy.
Érzem a merevedését a hátamon, ezért remegni kezd a lábam
és zihálok. Trace-ből most is sugárzik az erő és a hatalom.
Mindig kiköveteli magának a figyelmet.
Nagyon kívánom. Szeretem, hogy ilyen domináns, tudom,
hogy ő is kíván, mégis kitartóan vár. Hátradőlök, hogy jobban
érezzem a kőkemény mellkasát is, miközben ésszel tudom,
hogy inkább távolodnom kéne tőle.
Ő is közelebb jön, és megszorítja a nyakam, ezzel arra
kényszerít, hogy lábujjhegyre álljak. Amikor így teszek, a
hátsómhoz szorítja kőkemény farkát, aztán a puncim felé tolja.
Annyira kemény, hogy simán lyukat fúrhatna vele az
alsónadrágjába.
– Benned akarok lenni – jelenti ki, és még jobban megszorítja
a nyakam. A másik kezét a hasamra teszi, és egyre közelebb
tolja magát, hogy a farkával megérintse a hüvelybemenetemet a
bugyin keresztül. – Ha erőltetem a témát, percek múlva te fogsz
könyörögni, hogy csináljuk. Érted?
Bólintok, miközben még mindig a szorításában vagyok. Most
övé az irányítás, de nincs ellenvetésem. Mindkettőnknek így a
jó. Leveszi a vállamról a felelősség terhét, én pedig bízom
benne, hogy tiszteli a határaimat.
Csakhogy az idióta szabályaim miatt rengeteg határ van.
Elengedi a nyakam, és megigazítja a kölcsönkapott felsőm
gallérját. Aztán a fejem fölött megtámaszkodik az ablakon, és
maga mögé mutat.
– Feküdj az ágyra, és maszturbálj!
Szigorú hangvétele arra ösztönöz, hogy kövessem az
utasítást. Nem azért, mert félek tőle, hanem azért, mert hallom
a hangján, hogy igyekszik uralkodni magán, és elfojtani a
vágyait. Nagyon izgatott, és kegyetlenség lenne tovább játszani
vele.
Bebújok a takaró alá, és figyelem, ahogy lehajtott fejjel az
ágyékához nyúl. Háttal áll nekem, de pontosan tudom, mit
csinál. Már láttam őt a farka tövét szorongatni. Ezzel akarta
késleltetni, hogy elélvezzen. Most is ezt csinálja. Nem mintha az
orgazmus határán lenne, de talán egy kicsit segít, hogy lehűtse
magát.
Jó pár percig marad ebben a helyzetben, aztán felsóhajt, és
ellazítja a vállát. Amikor az ágy felé fordul, még mindig áll a
farka, de nem annyira kemény, így rá tudja húzni az
alsónadrágot.
Keresztülmegy a szobán, lekapcsolja a lámpát, és mellém
fekszik. Hozzábújok, ő átölel, a lábát pedig az enyémre teszi.
Imádom az ölelését, mert olyan, mint egy menedék.
Mély csend lesz körülöttünk. Pedig érzem, hogy lenne még
mit megbeszélnünk. Trace hallgatása azt sugallja, hogy nincs
mit hozzáfűznie az előzőekhez, mégis hiányérzetem támad.
Azt mondja, ne siessek. Hagyjam, hogy az események
maguktól alakuljanak, és csak ennek alapján hozzak döntést. Jól
hangzik, de nem tudom, hogy bízhatnék ilyesmit a véletlenre.
Muszáj megoldást találnom.
Hármunk viszonya tulajdonképpen folyamatos
egyensúlyozás. Az egyik férfit tegnap este tiltottam ki az
ágyamból, most pedig épp a másik mellett alszom. Van rá okom,
de ezek után muszáj még jobban átgondolnom a helyzetet.
– Trace!
– Hm?
–  Muszáj elmondanom valamit, de ígérd meg, hogy nem
használod fel Cole ellen.
–  Nagyon nem örülök, hogy már megint rá gondolsz, holott
épp mellettem vagy – csattan fel.
–  A helyzetünkön gondolkodom, így természetesen
mindketten a fejemben jártok.
– Mondtam, hogy ne agyalj!
– Azt mondtad, hogy bízzam a sorsra. – A mellkasára teszem a
tenyerem, és figyelem a szívverését. – Más döntéseket is meg
kell hoznom, amikor egyikőtökkel vagy másikotokkal vagyok.
– Folytasd!
– Az ágyadban alszom. Veled. Cole-lal nem teszem ezt.
– Félek megkérdezni, miért nem – végigsimít a hajamon.
– Tudod jól.
– Mert nem tudja kordában tartani a kígyót – vágja rá, és egy
pillanatra abbahagyja a hajam simogatását. – Tudod, hány nőt
dugott már meg?
 Összeszorítom a fogam.
–  Nem kell gonoszkodni. Mindent tudok a nőiről. Azt is
tudom, hogy évek óta nem szexelt. Úgyhogy légy vele kicsit
elnézőbb.
– Te is az leszel vele, ha legközelebb találkoztok? Lépéselőnyt
adsz neki azok után, hogy fontosabb volt neki a munkája, mint
te?
–  Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam. Te tényleg seggfej
vagy – teszem hozzá, és rácsapok a mellkasára.
Szorosan megfogja a kezem, és nem hajlandó elengedni. Egy
darabig próbálok szabadulni, aztán feladom. Túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy egy dupla akkora fickóval küzdjek, mint én.
Magához ölel, és sóhajt egy nagyot.
– Ne haragudj! Kicsit elragadtattam magam.
Összeszorítom az ajkam, és még mindig rosszulesik a
reakciója.
– Mondd, amit mondani akartál. Megígérem, hogy nem leszek
genya.
– Nem.
Kicsit arrébb húzódom.
– Danni! – kérlel.
–  Ahelyett, hogy ilyen suttyó módon beszélsz velem, talán
megpróbálhatnád szépen is.
– Fordulj meg!
Ez nem sokkal kedvesebb, mint eddig. Nem kéne engednem a
kérésnek, de győz a kíváncsiság. Amikor a mellkasomra
fekszem, fölém csúszik, és széttolja a lábamat.
Felemelem a fejem, hogy lássam, mire készül, aztán vissza,
mert az ujjai… a gerincem mentén… megdolgozzák az
izmaimat…
Ez maga a mennyország.
A párnába fúrom a fejem, és nyögök. Úgy érzem, mindjárt
elolvadok a csodás kezei között.
– Ne hagyd abba!
–  Ezt már hallottam, csak akkor más okból kifolyólag etted
meg majdnem a párnát.
– Ez talán jobb, mint a szex.
Felhúzza a felsőmet, így teljesen kilátszik a hátam. Ezután a
lapockám körül masszíroz.
– Istenem! Ott nagyon jó.
– Ezt is hallottam már…
– Jól van.
– Nagyon feszes vagy.
– Elképesztő.
–  Az izmaid… – megdörzsöli a vállamban lévő letapadást,
aztán félredobja a felsőmet. – Beíratlak a szálloda masszőréhez.
Nem tudom, miért nem gondoltam erre korábban, pedig
egyértelmű, hogy szükséged van rá. Napi szinten gyötröd a
tested.
– Ne csináld, mert akkor kevesebb idő jut egymásra. Másrészt
a te kezednél biztos nincs ügyesebb – felsóhajtok az élvezettől. –
Istenem! Ez annyira jó!
Olyan kellemesen masszírozza a hátamat, mintha ő maga is
profi lenne a szakmában. Kis híján elalszom, aztán hirtelen
eszembe jut, miért csinálja.
–  Korábban azt akartam mondani, hogy kicsit sem bánom,
hogy veled alszom. Ugyanis bízom benned.
–  Bennem bízol, Cole-ban nem? – kérdezi kétkedve, és egy
pillanatra abbahagyja a masszázst.
–  Bízom az önmérsékletedben – válaszolom, és addig
mocorgok, míg egy kicsit odébb húzódik, így a hátamra tudok
feküdni.
A kedvenc fekvőhelyzetünkben vagyunk. Oldalt, miközben a
lábunk összeér, és szemtől szemben vagyunk egymással.
–  Nem akarom kihasználni a visszafogottságodat – mondom,
és végigsimítok az arcán, aztán a nyakán. – Attól tartok, hogy
megérintelek, felingerellek, és túl közel merészkedem, mert
tudom, hogy nem léped át a határt, és nem szeged meg a
szabályaimat. Te folyamatosan uralod a vágyaidat, miközben én
egyre erőteljesebben nyomulok, és…
–  Danni! – megragadja a csuklómat, és a mellkasán tartja a
tenyeremet. Feketének látom a szemét a sötétben. – Tedd meg,
amit az előbb mondtál. Érints meg! Használj! Nyomulj, ahogy
akarsz. Tégy bármit, ami boldoggá tesz.
– Nem lehet. Az nagyon nem helyénvaló.
– Amit önként ajánlok, azt nem tudod kihasználni. Márpedig
én mindent felajánlok: időt, támogatást, tiszteletet, szerelmet,
védelmet… És még sorolhatnám. Csak tudd, hogy vagyok neked.
Bármit megteszek érted, ha engeded.
 tizennegyedik fejezet

Úgy döntöttem, megfogadom Trace javaslatát, és ennek

szellemében a sorsra bízom a dolgok alakulását. Ezek után
semmit nem tervezek előre, és nem agyalok. Egyedül a
munkában tartom magam a napirendhez. Továbbra is öt napot
dolgozom a Bissarában, délután háromtól éjfélig.
Másnap reggel Trace mellett ébredtem. Csak lustálkodtunk az
ágyban, és örültünk egymás társaságának. Aztán felhívtam a
szüleimet, és a legjobb barátomat Nikolait, hogy elmeséljem, mi
történt Cole-lal. Ugyanolyan jól fogadták a hírt, mint Bree, és azt
mondták, mindenben támogatnak, míg sikerül döntést hoznom.
Miután befejeztem a telefonálást, már nem beszéltünk a
dologról Trace-szel. Csak egymásra figyeltünk, aztán elmentem
dolgozni.
Pedig lett volna miről beszélni azok után, hogy nem
szexeltünk, holott egyértelmű köztünk a vonzalom. Most
viszont többet ölelkeztünk, nevettünk és flörtöltünk, mint az
utóbbi hat hónapban együttvéve. Annyira élveztem a vele
töltött időt, hogy egymás után két éjszakát is nála voltam.
A harmadik éjszaka csak tőlem függ. Ahogy a műsor végén
lemegyek a színpadról, Trace már az étterem bejáratánál vár.
A hátamra teszi a kezét, és afelé a lift felé vezet, ami
közvetlenül a lakásához visz.
 Még nem volt tervem arra az éjszakára, de muszáj vetnem
egy pillantást Cole-ra is.
– Hazamegyek – mondom Trace-nek, és megfordulok, hogy a
szemébe nézzek.
– Máris meguntál? – kérdezi komor tekintettel.
Biztosított, hogy vár, ameddig kell, és tudom, hogy felkészült
azokra az éjszakákra is, amikor nem vagyok vele, így nem látja,
mit csinálok Cole-lal.
– Nem tudtam, hogy mondjam meg neked… – felnézek rá, és
vágok egy arcot. – Már hónapok óta unlak.
Hangosan felnevet. Aztán megragadja a csuklómat, és
szorosan magához ölel, hogy megcsókolhasson.
A csípője köré tekerem a lábam, és átadom magam az
élvezetnek. Még akkor is összetapad az ajkunk, amikor levisz a
kihalt folyosón. Nyalogatjuk és harapdáljuk egymást, miközben
a sötétben tapogatózik, hogy beüsse az öltözőajtóm kódját.
Végre kinyílik az ajtó, én pedig abbahagyom a csókolózást, és
lábra állok. Fogalmam sincs, mi jön ezután, de nem is törődöm
vele. Önkéntelenül végigsimítok a zakóján.
–  Csodás volt ez a két éjszaka veled. És ezt csakis neked
köszönhetem – megszorítom a sárga nyakkendőjét, és
hátralépek. – Igazad volt. A seggfejek mindig nagy hatással
vannak rám.
– És még a bugyid is nedves lesz miattuk – kacsint.
– Holnap találkozunk.
Még két nap munka, utána két nap szünet. Nem tudom, mit
fogok csinálni azon a két napon, és főleg azt nem tudom, kivel.
Fogalmam sincs, de nem kéne ezen agyalnom.
 Belépek az öltözőbe, és résnyire nyitva hagyom az ajtót. Pont
egy lábfejnyi távolság maradt, így Trace még mindig bámulhat.
Legszívesebben halálra csókolnám ezt a fickót.
Kezét a kilincsre teszi, behajol, és a száját nyalogatja,
miközben folyamatosan engem néz.
– Szeretlek – suttogja.
– Én még annál is jobban.
–  Kizárt – kihúzza magát, aztán megigazítja a zakóját. A
zsebébe dugja a kezét, aztán megfordul, és eltűnik.
Becsukom az ajtót, és nagyot sóhajtok. Első gondolatom, hogy
utánarohanok, és szorosan magamhoz ölelem. De azzal csak
megnehezíteném a búcsúzást.
Ideje hazamenni. Két napja nem láttam Cole-t, és nem is
beszéltem vele. Ma kezdett az új munkahelyén, és kíváncsi
vagyok, milyen volt.
Amúgy is hiányzik.
Legalább annyira, mint Trace.
A francba. Kész káosz az életem.
Mindketten kiteszik értem a szívüket és a lelküket. Ha
kiválasztom valamelyiküket, akkor összetöröm a másik szívét.
Mégis mi a fenét csináljak?
Mindkettőjüket akarom. De ez még akkor sem működne, ha
mi lennénk az utolsó három ember a földkerekségen. Főképp,
hogy két olyan akaratos férfiról van szó, mint Cole és Trace.
Lezuhanyozom, felveszem a farmeromat, az oversize
felsőmet, és a kabátomat. Hajnali egy után érek haza.
Leparkolok, de nem látom a motort. Ezek szerint Cole még
mindig dolgozik?
 Berohanok a házba, egyenesen a táncterembe, aztán
körbenézek a konyhában, és megállok. Nem zártam be az ajtót.
Cole-nak van saját kulcsa, ezért a ház vége felé veszem az
irányt. Elhaladok a táncteremnél, és hirtelen a tükörre nézek.
Odarohanok, végigsimítok a vadiúj üvegezésen, aztán a
mellkasomra teszem a kezem.
Három éve törtem el a tükröt, amikor holt részegen
belenéztem. Aztán otthagytam, hogy ha ránézek, emlékezzek,
mit művelek, ha teljesen elhagyom magam.
Cole viszont kicserélte az üveget.
Hirtelen alig látok a dühtől, de aztán igyekszem lehiggadni.
Nem tudta, mi ennek az egésznek a háttere. Csak segíteni akart.
Van egyáltalán szükségem az ilyesfajta emlékeztetőkre? Végre
kiverekedtem magam az önsajnálatból, és reméltem, hogy
egyszer visszanézek, és büszke leszek rá, hogy ekkora lépést
tettem.
Újra elkezdtem táncolni. Mosolygok. Élek. Szerelmes vagyok.
Kész csoda, mégis igaz. Nagy utat tettem meg, és ez örömmel
tölt el.
Nem lesz könnyű a továbbiakban sem, de talán a legnehezebb
időszakon túl vagyok. Cole életben van, és még láthatom azokat
az aranyos kis gödröcskéket az arcán, amikor mosolyog.
Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, mert hirtelen
meghallom a motor berregését. Leállítja, én pedig az ajtó felé
rohanok, kitárom, és megcsap a hideg levegő.
Tetőtől talpig sötétben leszáll a motorról, és hosszú, de lassú
léptekkel közeledik. Hátralépek, hogy beengedjem.
–  Most értél haza? – kérdezi, és a kabátomra néz. Leteszi a
sisakját az ajtó mellett lévő székre.
– Néhány perce – bezárom az ajtót, aztán leveszem a kabátot
és a kesztyűt. – Köszönöm, hogy megjavítottad a tükröt.
–  Szívesen. – Leveszi a bőrszerkóját, elveszi a kabátomat, és
mindent az ajtónál lévő fogasra akaszt. – Hogy tört el az üveg?
– Találkozott egy üveg whiskyvel.
Cole kikerekedett szemmel végigmér. Nem vizslat, csak néz.
Mintha most látna először.
Nálunk mindig a szemkontaktus az első. Szavak nélkül is
kommunikálunk. Amit persze fizikai vonzalom követ. Amikor
egymásra nézünk, megszűnik körülöttünk a világ. Olyan
érzésem van, mintha egy buborék venne minket körül, és
szállnánk a fellegek felett, miközben megállás nélkül
vigyorgunk egymásra.
Cole frizuráján nyomot hagyott a sisak, de még így is szexi.
Fekete pólója feszül a széles vállán, és megint látom a
gödröcskéket az arcán. Fekete nadrág és fegyvertartó öv
egészíti ki a biztonsági őr egyenruhát. Én nem kifejezetten
rajongok az egyenruhákért, de ennek a fickónak még ez is jól
áll. Lefogadom, hogy a stadion összes nője őt bámulta a koncert
helyett.
–  Tudod, hogy kell használni? – kérdezem a fegyverre
mutatva. Gyanítom, hogy az előző munkája is megkívánta, hogy
értsen a fegyverekhez.
–  Majd elmegyünk a lőpályára, és megmutatom neked, hogy
kell használni – válaszolja összevont szemöldökkel.
–  Jó. – Megvonom a vállam. Nem érdekel a lövészet, de azt
látni akarom, ahogy a fegyverrel bánik. – Hogy tetszik az új
meló?
– Csak egy meló.
Közelebb megyek hozzá, és alaposan szemügyre veszem.
Alacsony derekú, oldalzsebes nadrágja szépen kiemeli izmos
lábát és a fenekét. Csupa fekete öltözékében olyan, mint egy
árnyék. Egyedül a kabátja hátulján lévő Biztonsági őr felirat
fehér.
Első számú titkos ügynökből huszadrangú biztonsági őr lett, a
hátán egy fehér felirattal.
–  Ki nem állhatod ezt a melót, ugye? – kérdezem, és
megkerülöm, hogy a szemébe nézzek.
– Ki nem állhatom, ha nélküled vagyok ebben a házban.
– Tudom, hogy nehéz, de… – lehajtom a fejem.
–  Figyelj! – felemeli az államat, és végigsimít a tarkómon. –
Nem azért mondtam, hogy rossz érzést keltsek benned. A
munka legalább eltereli a gondolataimat. Nekem ennyi elég.
– Azért az sem mindegy, hogy kapsz-e fizetést.
– Elég lenne, ami van. Nekem nem kell több.
Átkarol, és szorosan magához ölel.
Megfogom a derekát, megmarkolom a felsőjét, és elolvadok a
tekintetében. Csodás ajka csak egy leheletnyi távolságra. Még
soha nem éreztem akkora késztetést, hogy megcsókoljam, mint
most.
De nem akarom, hogy a túlzott szenvedély frusztrációt
okozzon. Pedig az lenne a vége, mert mi nem tudunk
kompromisszumot kötni. Amikor először találkoztunk, rögtön
egymásba szerettünk. Ha csókolózunk, mindig hevesen tesszük.
Durván, állatiasan, ami végül mindig szexhez vezet.
 Hátrébb húzódom, hogy növeljem a távolságot kettőnk
között.
– Fáradt vagy?
A fejét csóválja, és melegség árad a tekintetéből.
–  Mit szólnál, ha ennénk, és megnéznénk pár filmet a
matracodon?
– Úgy érted, azt az egyetlen filmet? A filmet?
– Szóval még emlékszel – vigyorgok.
–  Viccelsz? Az elmúlt négy évben milliószor megnéztem a
Dirty Dancinget, és bíztam benne, hogy még hazatérek, és
együtt mondhatom veled a szöveget, miközben megy a film.
– Ennyire tudod?
– Ennyire.
–  Hozom a rágcsálnivalót – mondom, és majd kicsattanok az
örömtől.
– Gyorsan lezuhanyozom, és lent találkozunk.
Később, miután degeszre tömtem magam sajttal,
rágcsálnivalóval és sörrel, arccal lefelé heverek a matracon,
állam alatt Cole párnájával. Ő is ugyanígy fekszik mellettem.
Melegítőnadrág és fehér póló van rajta. Mindkettőnk lába a
matrac végében, miközben a falra szerelt tévét bámuljuk.
Már nincs sok hátra a filmből, és Cole már bizonyította, hogy
szó szerint tudja az egészet. Ő mondja Johnny Castle szövegét,
míg én Babyét. Ez így teljesen új megvilágításba helyezi a Dirty
Dancinget, ezért képtelen vagyok abbahagyni a röhögést.
Oldalra fordul, rám néz, és elhadarja a következő sort. Csillog
a szeme, és olyan érzékien formálja a szavakat, mintha teljesen
átélné az egészet.
 Sikítva nevetek az arckifejezésén.
– Most parodizálod a filmet, Cole Hartman?
–  Soha nem tennék ilyet – válaszolja. Közelebb csúszik
hozzám, és megfogja a pólóm hátulját.
Míg lezuhanyozott, én felvettem a pizsamát. A póló kicsit
szűk, de hosszabb, mint a többi. A flanel nadrág derékpántja
pedig duplán megköthető.
Ismét a tévére figyel, és folytatja a szöveget. A keze viszont
még mindig a hátamon van. Folyamatosan simogat, és egyre
lejjebb halad. Kicsit ellazulok, és örülök, hogy Cole a
közelemben van. A film ezek után csak másodlagos.
Miközben a farokcsontomat masszírozza, talál egy rést a
derékpánt és a pizsamafelső között. Amikor az ujja megérinti a
bőrömet, az egész testem bizseregni kezd.
Fejét a párnára hajtja, és folyamatosan engem figyel. Olyan
tekintettel néz rám, hogy nem tudok ellenállni. Közelebb
megyek, és hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok.
Csípőjét az enyémhez szorítja, és megcsókol.
A pólóm alá nyúl, és végigsimít a hátamon, miközben a másik
kezével megfogja a tarkómat. Szorosan magához húz, így
összeér a mellkasunk. Folyamatosan csókolózunk, méghozzá
egyre hevesebben.
Összegabalyodik a lábunk, a hajába túrok, és a fejbőrébe
vájok. Kicsit elfordítja a fejemet, és még erősebben csókol.
Felgyorsul a légzésünk, miközben a pizsamanadrágomnál
matat, végül alaposan megmarkolja a fenekemet.
Testem megfeszül, mert tudom, hogy innen már nincs
visszaút. Legalábbis addig, míg mindketten el nem élvezünk.
 – Ne feszülj már! Én csak érezni akarlak – lihegi. – Ez a fenék…
Kurvára hiányzott a hátsód. A kerek, feszes hátsód az apró
segglyukaddal.
Két ujját a farpofáim közé dugja, és simogatni kezdi a
lyukamat.
– Cole! – dünnyögöm.
–  Hadd érintselek meg! Nem fogok nyomulni. Csak… –
szemöldökét a halántékomhoz dörzsöli, és érzem, hogy úrrá lett
rajta a vágy. – Jó ég, Danni! Olyan rég voltunk együtt.
Vagyis rég érintett meg. Rég volt nővel. Rég keféltünk olyan
vadul és olyan szabadon, ahogy mindkettőnknek jó volt.
Ha hagyom, hogy megrakjon, el kell mondanom Trace-nek,
aki teljesen ki fog borulni. Ha nem mondom el neki, akkor
addig mardos a bűntudat, míg belebetegszem.
Legokosabb, ha valahogy ellenállok Cole-nak.
–  Ne! – utasítom, miközben megfogom a csuklóját, és
megpróbálom levenni a kezét a bugyimról. – Nem lehet.
Egy pillanatig küzd velem, és erősebben szorít, aztán elhúzza
a kezét, és a hátára fordul.
–  A fenébe! – suttogja csalódottan, mire majd megszakad a
szívem.
– Nagyon saj…
– Menj a szobádba, Danni!
Lehunyja a szemét, aztán az arcára szorítja a kezét, hogy ne
lásson.
Kicsit összehúzom magam, és gombóc nő a torkomban. Úgy
érzem, visszautasítottak, ami persze hülyeség, mert én
utasítottam vissza őt.
 Továbbra is ott fekszik. Úgy áll a farka, mint egy zászlórúd.
Egyik kezét még mindig a szeme előtt tartja, a másikat ökölbe
szorítva a matracra teszi, és várja, hogy elmenjek.
Azt akarja, hogy a látószögén kívülre kerüljek.
Rám se tud nézni.
Remegő állal felkelek a matracról. Nehéznek érzem a testem,
és nagyon fáj, hogy itt kell hagynom.
Félúton vagyok a lépcső felé, mielőtt a matrac megmozdul a
súlya alatt.
– Sírsz? – kérdezi aggódva.
Mindig sírok, mert nem vagyok elég erős ehhez az egészhez.
Nem tudom, mit lát bennem ez a fickó, mert épeszű ember nem
vesztegetné az idejét olyan nőre, mint én. Szánalmas vagyok.
Patakokban folynak a könnyeim. Elindulok, és kettesével
szedem a lépcsőfokokat, miközben hallom, hogy Cole követ. A
lépcső tetején elkap, és elhúz az ajtóból.
– A francba! – letörli a könnyeimet, átkarolja a derekamat, és
magához ölel. – Igazi pöcsfej vagyok.
Cole egy lépcsőfokkal lejjebb áll, mint én. Mindkettőnk
árnyéka hatalmasnak tűnik a félhomályban. Szemünk egy
magasságban, így Cole pillantása még komolyabbnak tűnik.
Tudom, hogy rosszul érzi magát, azt pedig még jobban tudom,
hogy ez belőle fakad.
Az utóbbi négy évben nagyon megváltoztunk, és minden
bizonytalanná vált körülöttünk. Minden álmunk és reményünk
megkérdőjeleződött, és rettentően félek a folytatástól. Nem
tudom, mi lesz ennek a vége.
Amikor ismét megered a könnyem, csókolgatni kezd,
miközben suttog:
– Azért küldtelek el, mert nem bízom magamban. Nem akarok
mindent elcseszni, márpedig ha veled vagyok… A francba,
Danni! Mindenedet akarom.
–  Én pedig még jobban elrontok mindent. Nem tudok nemet
mondani, főleg, ha pont ellenkezőképp gondolom. Képtelen
va…
–  Nem, kicsim. Aki itt bármire is képtelen, az én vagyok.
Türelmetlen, önző és követelőző vagyok. Hibázom, és nagyon
hamar kijövök a sodromból.
– Lobbanékony és szenvedélyes vagy. Néha valóban elveszted
az önkontrollt. De ha nem tudok megbirkózni a legrosszabb
pillanataiddal, akkor arra sem vagyok méltó, hogy a legjobb
énedet kapjam.
–  Jó ég! Valami nagyon jót tehetettem előző életemben, ha
kaptam veled még egy esélyt. Csodás lelked van. Elképesztő,
milyen megértő és együttérző vagy. Mindez gyönyörű
csomagolásban. Csak rád nézek, és tudom, hogy a sors kivételes
és különleges ajándéka vagy. Sokszor úgy érzem, mintha egy
elérhetetlen álom lennél – sóhajtja.
–  Pedig én csak egy nő vagyok a sok közül, Cole. És itt állok
előtted.
–  Te vagy a mindenem, és mégis mindig többet akarok
belőled. – Szorosan magához ölel, és folytatja: – Azt akarom,
hogy hozzám tartozz. Azt akarom, hogy az én gyűrűmet viseld,
az én gyerekemet hordd a szíved alatt, és egybeforrjon a
sorsunk. Látni akarom, ahogy táncolni tanítod a gyerekeinket,
és kilencvenéves korodban is látni akarlak a rúdon.
 – Az elég ronda látvány lenne.
–  Kizárt. Te mindig szép leszel. Tegnap leszedettem a nekem
állított síremléket – mondja, és megcsókol.
– Tényleg?
–  Nagyobb sírhelyet veszek. Azt akarom, hogy mellém
temessenek, ha meghalsz.
Hirtelen alig kapok levegőt.
–  Ez kissé morbid, mégis romantikusan hangzik. Úgy érzem,
mintha teljesen megváltozott volna körülöttünk a levegő. Nem
furcsa?
– Nem. Egyáltalán nem – válaszolja, és megcsókol.
– Már éreztem hasonlót, amikor a motoron ültem mögötted.
– Igen. Én is éreztem. De most még jobban – mosolyog.
Igaza van. Mintha sokszoros energia áradna felénk, és
felélesztené a Cole és köztem lévő kémiát, mely annak idején
olyan erős és megtörhetetlen volt. Köztünk mindig különleges
volt a kapcsolat. Szenvedéllyel, szerelemmel, pajzánsággal teli.
Érzem a változást a levegőben, de nem tudom megmagyarázni,
miért látok hirtelen mindent más szemmel.
Cole alaposan megmarkolja a hátsómat, és ahogy megcsókol,
érzem rajta, hogy próbál visszafogott maradni, pedig
legszívesebben felfalna. Nagy önmegtartóztatás kell részéről,
hogy ne nyomuljon. Önmérséklete végül odáig fajul, hogy
felkísér a lépcsőn, egyenesen a hálószobámhoz.
Felgyorsul a szívverésem és remeg a lábam. Vajon mindjárt a
falhoz szorít, és megdug? Vagy eljutunk az ágyig? Netán az
öltözőasztalra fektet?
Egyiket sem teszi, csak megpróbál rendet rakni. Megkeresi a
lepedőt, ami összegyűrten hever az ágy végében. Segítek neki,
de aztán megállok, amikor belém hasít a felismerés. Ennyire
nem hagytam rendetlenül az ágyat, amikor két napja elmentem.
– Az ágyamban aludtál – jelentem ki, ahogy a lepedőre nézek,
és örülök, hogy kimostam, miután Trace itt aludt.
– Ez annak idején közös ágy volt.
– Csakhogy én nem voltam itthon.
–  De az illatod igen – végigsimít a párnán, és rám húzza az
ágyneműt. – Ez az illat senki másra nem jellemző, csakis rád.
Amikor kilencvenévesek, fogatlanok és totál szenilisek leszünk,
még akkor is megismerem majd az illatodat.
Kitör belőlem a röhögés, miközben a matracba süppedek.
– Mindig hiányoztál.
–  Mindig szeretni foglak. – Lekapcsolja a villanyt, aztán
lehajol, és megcsókol. – Aludj jól, szép kislány.
Amikor kimegy a szobából, nem vagyok benne biztos, hogy
képes leszek aludni. Fáj látni, ahogy távolodik, pedig tudom,
hogy csak a pincébe megy.
Azt biztos nem tudnám elviselni, hogy végleg kilépjen az
életemből.
 tizenötödik fejezet

Másnap reggel arra ébredek, hogy besüt a napfény az ablakon.

Úgy érzem, hogy testi és lelki értelemben újjászülettem. Valami
csoda folytán végül úgy elaludtam, mint akit fejbe kólintottak.
Kikászálódom az ágyból, és a fürdőszoba felé veszem az
irányt. Közben éles zajt hallok a pince felől, ezért rögtön tudom,
hogy Cole ismét súlyt emel. Nemsokára az is eljut a tudatomig,
hogy a punk zenét bömbölteti. Elvigyorodom, mert magam előtt
látom, ahogy a zene ütemére rázza a fejét, és tátogja a szöveget.
Miután elintéztem a dolgom és megmostam a fogam,
lemegyek a konyhába, és megint friss kávét találok az asztalon.
Előveszek egy csészét, töltök magamnak a kávéból, és kortyolok
egyet.
Hogy viszonozzam a kedvességét, elkészítem neki a
fehérjeturmixot, és a csokis habos itallal a kezemben a pince
felé veszem az irányt. Ha nem tudnám, merre kell menni, csak
egyszerűen követném a zenét, ami egyre hangosabb, ahogy
közelítek.
Már a gondolatra is izgalomba jövök, hogy ismét láthatom
Cole-t testedzés közben. Szeretném úgy meglesni, hogy nem
tűnik fel neki. A maga természetességében, ahogy minden izma
feszül a nagy munkában.
Közelítek a pince felé, aztán hirtelen megállok, és tátva marad
a szám.
Cole épp a fekpad sarkát markolja, és azzal a kezével tartja a
saját testsúlyát. A másik kezével pedig nem a súlyt, hanem a
kőkemény, merev hímtagját pumpálja.
A szám elé kapom a kezem, nehogy felsikoltsak. A
fehérjeturmix viszont kis híján kiesik a kezemből. Gyorsan
megfogom, nehogy a padlóra zuhanjon.
Mennem kéne. Meg kéne fordulnom, és gyorsan felslisszolni
a lépcsőn, mielőtt észrevesz. De ez az erotikus látvány annyira
megbénít, hogy képtelen vagyok mozdulni. A légzésem viszont
felgyorsul.
A hangos zene elnyomja Cole zihálását, de tudom, hogy nyög.
A szája nyitva, és a törzse folyamatosan feszül és elernyed,
miközben a farkát veri. Kőkemény feneke félig kilóg a sortból,
melyet ideiglenesen a combjára húzott.
A farka… Még hosszabbnak és vastagabbnak tűnik, mint
amire emlékszem. Legszívesebben rögtön a számba venném,
aztán alaposan lenyalogatnám a férfinedvet.
Nem vett észre. Kicsit félrefordítja a fejét, és a padon lévő,
bekeretezett képre bámul.
Kicsit közelebb lépek, mert tudni akarom, mi került a
figyelme középpontjába.
Egy rólam készült kép a táncteremben, ahogy nyújtózom a
bemelegítésnél. Most komolyan erre veri?
Összeugrik a gyomrom, és megrohannak a különböző
érzések. Főképp a bűntudat. Cole csak rám gondol, miközben az
én szívem most két férfié. Furcsamód hálát és megnyugvást is
érzek, ráadásul… nagyon felizgatott.
 Nincs olyan nőnemű a földön, aki ne jönne izgalomba egy
ilyen látványtól. Izmos, széles válla, hasizmának V-vonala, és a
csípője mind mágnesként vonzza a szemet. Árad belőle a férfias
erő és a szexualitás.
Lüktetést érzek a lábam között, és nyalogatni kezdem a szám
szélét, annyira megkívántam.
– Danni! – Látom, ahogy a szájával a nevemet formálja, de az
üvöltő zenétől nem hallom a hangját.
Hirtelen nagyon elszégyellem magam, amiért titokban
meglestem. Nem néz rám, de tudja, hogy itt vagyok, és
kukkolom, mint valami perverz.
Lassít a kezével, és a zacskóját markolja. Aztán felemeli a
fejét, és rám néz.
Nem szól egy szót sem, de nincs is rá szükség. Arcizmának
feszülése mindent elárul. Vágyakozást, frusztrációt, és
szexéhséget sugároz.
Ott kéne hagynom, de minden testrészem tiltakozik ez ellen.
Legszívesebben egy vagy mindkét kezemmel a csúcsra
juttatnám, lihegnék, vonaglanék, aztán én magam is elélveznék.
Vonásai megkeményednek, aztán a falnál lévő zenelejátszó
felé biccent. Odamegyek és lekapcsolom, mire mély csend honol
a pincében.
Amikor Cole felé fordulok, már a helyén van a sortja, mindkét
tenyerét a fekpadra támasztja, és előrehajol.
–  Nem akartam… – kezdem, és elpirulok. – Hoztam neked
fehérjeturmixot – leteszem a lejátszó mellé.
Bólint, lehunyja a szemét, és mélyet lélegzik.
Furcsa érzés fog el. Mintha nem mi lennénk. Mi veszekedni,
kiabálni, vagy szitkozódni és káromkodni szoktunk, ha dühösek
vagyunk egymásra. De soha nincs köztünk ilyen kínos csend.
Hirtelen feltűnik egy üveg síkosító a keze mellett. A
szexmentes szabályt ugyan okkal vezettem be, de azért egy kis
játék még belefér. Mielőtt túlagyalnám a témát, odamegyek
Cole-hoz, megragadom a síkosítót, és a matrac közepére
térdelek.
– Gyere ide! – mondom neki, miközben háttal áll.
– Nem jó ötlet, bébi.
– Megbízom benned.
Nagyot sóhajt, aztán kihúzza magát, rám néz, és összevonja a
szemöldökét, amikor meglátja a kezemben a síkosítót.
– Mit csi…?
– Vedd le a sortodat! – oldalra fordulok, és a lábára nézek. – A
cipődet és a zoknidat is. Aztán feküdj hanyatt – végigsimítok a
matracon.
Egyik kezét csípőre teszi, a másikkal megfogja a tarkóját,
aztán ránéz a sortjára és a cipőjére, majd mormol valamit a foga
között.
– Na? – kérdezem ártatlan tekintettel.
–  Megöl a vágy – mindkét kezét végigsimítja az arcán, aztán
lerúgja a cipőjét, és odajön. – A tűzzel játszol, kislány.
– Tudom kezelni a helyzetet.
–  Ebben nem vagyok biztos – a testtartásán látszik, hogy
kellemetlenül érzi magát, ahogy a matrac szélére ül.
Leveszi a zokniját, megragadja a sortja madzagját, és az ölébe
bámul. Tétovázik. Leveszem a síkosító kupakját, és a cuppanó
zajjal kizökkentem Cole-t. Egy mozdulattal lerántja a sortját, és
hanyatt fekszik. Gyönyörű, izmos testének minden porcikája
elém tárul.
Rögtön megakad a szemem a combján lévő, fekete kígyó
tetováláson. A többi tetkóját eltávolították a sebészeten. Nem
tudom, hol és hogyan, mert nem volt hajlandó elárulni.
–  Elmondom, mit akarok veled csinálni – összekulcsolja a
kézfejét a feje mögött, és vágyakozó tekintettel néz rám. –
Minden lyukadat megerőszakolom, míg elfelejted, hogy…
– Ebből elég! – a szájára teszem a kezem, míg be nem csukja.
Aztán végigsimítok a haján. – Nyugi. Le tudsz higgadni?
–  Talán. – A mellemre néz, és le nem veszi a szemét a
kőkemény bimbómról, ami szinte kilyukasztja a felsőmet. – Ha
leveszed a pólódat, azt teszem, amit mondasz.
–  Hazudsz – a lába közé csúszom, és megigazítom az összes
végtagját.
Azt akarom, hogy felvegyük a megfelelő pozíciót. Cole hanyatt
fekszik a széttett combom között, a feneke pont a nyílásomnál
van. Lábát kinyújtja, az én két lábam pedig a törzse két oldalán.
Megmarkolja a vádlimat, mozgatni kezdi a csípőjét, minek
következtében a farka ide-oda himbálózik. Le nem veszi rólam
a szemét, miközben minden porcikájából süt a tesztoszteron.
Öntök a síkosítóból a tenyerembe, és összedörzsölöm a
kezem.
– Egy kicsit lehet, hogy fájni fog.
Kikerekedik a szeme.
– Nem viccelek – vigyorgok, és ránézek a kőkemény farkára.
Izgatóan vastag, formás, és kedvem lenne végignyalni az
ereit. A zacskója borotvált, a farka tövénél pedig pont olyan
sötétbarna szőrszálak találhatóak, mint a szakálla. Mindez a
kemény, feszes hasizmához vezet.
Mély levegőt veszek, és megmarkolom a férfiasságát. Olajos
kezemmel centinként végigsimítok rajta. Olyan kemény, mint a
kő. Amikor a tetejéhez érek, végigsimítom a tenyeremmel, és
olyan erővel masszírozom, hogy kicsit felemeli a hátát a
matracról.
– Jó ég! – lehunyja a szemét, felszegi az állát, és látom, ahogy
feszül a nyaka. – A kurva életbe! Ez isteni!
Elfog a büszkeség. Megismétlem az előbbi mozdulatot, aztán
gyorsítok, és egyre szorosabban fogom. Nem kell sok idő, és
máris zihál, rángatózik, és megemeli a csípőjét.
Ekkor lassan simogatni kezdem, síkosítós kezemmel
végigsimítok a golyóin, a farkán, aztán vissza, hogy ingereljem a
zacskója bőrét. Nem simogatom olyan sokáig, mégis érzem
minden rezdülését, és hímtagjának minden részét. Tartom az
ütemet, és mindig megfelelő mértékű nyomást adok, hogy
lassan, de biztosan az orgazmus felé tereljem.
Megfeszül a combja, ezért tudom, hogy nem kell már sok a
csúcsig. Hallom a légvételén, érzem a farka lüktetésén és látom
a szemén.
–  Mindjárt elélvezek – nyögi, és egyre jobban megfeszül
minden izma. – Azt a kurvaaa! Jaj! Istenem! Danni! Danni!
Ordít, miközben a spermája hatalmas lendülettel a kezemre
spriccel, de jut a combjára és a hasára is. Még mindig verem
neki, de egyre lassabban és finomabban, míg végül elernyednek
az izmai.
Elengedi az ágyneműt, amit eddig folyamatosan markolt,
aztán felül, hogy átölelje a nyakamat. Maga felé húz, és együtt
lélegzünk.
– Köszönöm – mondja, és körbenyalja a számat.
– Szívesen – kicsit az ajkába harapok, és ízlelgetem.
– Átvertél.
– Miért mondod?
– Meztelen vagyok, te viszont tetőtől talpig ruhában. Ez nem
így működik. – Egy szempillantás alatt megfordít, és hanyatt
fektet, aztán rám nehezedik. – Ideje, hogy te is élvezz.
Megfogja a pólóm szélét, és felhúzza. Lábam között a
meztelen teste, miközben folyamatosan figyel. Legszívesebben
azt mondanám, hajrá. Odalent folyamatos lüktetést és vágyat
érzek. Szeretném, ha simogatna, és alaposan belém rakná a
hatalmas, újra kőkemény farkát.
Csakhogy van még egy férfi az életemben, aki épp egyedül
van, és biztosan hiányzom neki. Még a gondolattól is kiráz a
hideg, hogy esetleg megbántom Trace-t.
Ismét bűntudatot érzek. Most megcsalom? Nem tudom.
Mindkettőjükkel randizgatok.
– Danni!
Szélesen mosolygok, hátha el tudom rejteni a kétségemet.
–  Mindketten spermásak vagyunk. Jó lenne lezuhanyozni. –
Kicsit eltolom magamtól Cole-t, és kirohanok, miközben
odakiáltok neki. – Nemsokára kész vagyok, és akkor te is
mehetsz.
Felrohanok a lépcsőn, berontok a fürdőszobába, letépem
magamról a ruhát, aztán alaposan bevágom magam mögött az
ajtót. Fáj a szívem, mert az élvezet kedvéért gondolkodás nélkül
fejest ugrottam a játékba.
Próbálom visszatartani a könnyeimet, miközben
automatikusan kinyitom a zuhanycsapot. Fogom a sampont és a
balzsamot, aztán úgy döntök, nem pörgök tovább azon, ami
történt.
Kinyílik a fürdőszoba ajtaja.
Ahogy meghallom a lépteket, a fal felé fordulok. Cole biztosan
tudja, hogy szomorú vagyok, máskülönben nem jött volna ide.
Keresztbe fonom a karomat, és várom, hogy elhúzza a
zuhanyfüggönyt, vagy mondjon valamit.
Mindkettőt megteszi. Úgy elhúzza a függönyt, hogy a tartók
csilingelni kezdenek a karnison.
– Nem szégyelled magad, hogy kizársz a fürdésből?
– Meztelen vagyok.
– Látom.
Egyik lábával belép, így érzem a testének melegét.
– Cole!
–  Danni! – megfogja a samponos flakont, és láthatóan
igyekszik nem hozzám dörgölni magát ezen a kis helyen. –
Tényleg meg akarod mosni a hajad?
– Nem kéne itt lenned – válaszolom fejcsóválva.
A balzsam felé nyúl, aztán vár.
Bólintok.
A következő néhány percben csak a hajamra figyel. Alaposan
bemasszírozza a balzsamot a derékig érő hajamba. Nem
dörgölőzik hozzám, és nem kérdezi, miért nem hagyom, hogy
közelítsen. Hagy nekem időt, és nem sürget. Nem is nyomul.
Mintha tudná, hogy most csendre van szükségem, mert egy szót
sem szól, én pedig a sírás határán vagyok.
Amikor arrébb megy, hogy megmossa a haját, és
megmosakodjon, mély levegőt veszek.
Lehet, hogy már megint túlagyalom a dolgot? Vagy ez az egész
reménytelennek tűnő, kilátástalan helyzet az utam része?
Ahelyett, hogy elmenekülök az érzéseim elől, talán meg kéne
próbálnom rájönni, hogy mit üzennek. A válasz bennem van.
Bennem kell lennie. Csak emlékeztetnem kell magam, hogy
nem vagyok egyedül. Muszáj befelé figyelnem, hogy megértsem
a saját gondolataimat.
–  Púp vagyok a hátadon? – kérdezem, és ahogy átnézek a
vállam fölött, látom, hogy Cole épp a férfiasságát mossa.
Felgyorsul a légzésem, és rögtön elkapom a tekintetemet. – Csak
megbonyolítom a dolgokat, nem igaz?
–  Nem látok a gondolataidba – válaszolja, majd leteszi a
szappant, és a kezével a falnak támaszkodva rám néz. – Enélkül
is kitalálom, hogy Trace miatt van ez az egész.
–  Olyan, mintha mindkettőtöket megcsalnálak – Cole felé
fordulok, és a csempének támasztom a hátam. – Most, hogy itt
állunk meztelenül, tényleg olyan, mint egy árulás. És ha vele
vagyok, akkor pont ugyanezt érzem. Mintha téged csalnálak
meg.
Összeráncolja a homlokát, aztán ellazítja. Ahelyett, hogy azt
mondaná, válasszam Trace-t, olyan választ ad, amire a
legnagyobb szükségem volt.
– Megértelek.
Felemeli az államat, aztán végigsimít a nyakamon, a
mellkasomon, végül megáll, és a bimbómat bámulja.
Feszesebbnek és teltebbnek érzem a mellemet, a pulzusom
pedig az egekbe szökik. Több, mint négy éve nem látott
meztelenül, ezért megértem, hogy abbahagyja a beszélgetést, és
csak néz.
Megfogja a mellemet, és gyömöszölni kezdi. Kitágul az
orrcimpája, és alig hallhatóan így szól:
– Olyan tökéletes vagy, mint amikor megismertelek.
– Ahogy te is – megfogom a bicepszét, végigsimítok az ajkán,
és mosolygok.
Ahogy övön alul bámul, mély levegőt vesz, felkapja a fejét, és
gyorsan a szemembe néz.
– Nem vagy áruló.
–  Szóval, ha Trace-szel zuhanyoznék, nem vennéd
megcsalásnak?
Lehajtja a fejét, de még így is látom, hogy megkeményednek a
vonásai.
– Az az ő árulása lenne, nem a tiéd.
Közelebb jön, és kezét a fejem két oldalához támasztja.
– Mondta, hogy halálosan megfenyegetted.
– Komolyan? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Pontosabban az anyjával fenyegetőztél.
–  Kicsit elfajult a beszélgetés. Nagyon berágtam rá, és olyat
mondtam, amit nem kellett volna. Soha nem…
– Tudom – a derekára teszem a kezem, hogy érezzem a bőrét.
–  Nem vagy púp a hátamon, és nem bonyolítasz semmit.
Egyikünk sem hibáztat téged azért a helyzetért, amibe mi
sodortunk téged. Épp ezért a döntéseidért és a cselekedeteidért
sem vonunk felelősségre. Ha bármikor haragot érzel rajtunk, az
nem neked szól, csakis a kettőnk feszült viszonyából adódik.
– Ezt ő mondta?
– Igen. Megbeszéltük.
–  Nem akarom, hogy folyamatosan viszálykodjatok.
Tönkretettem a barátságotokat.
–  Te semmit nem tettél tönkre, én pedig nem akarok többet
beszélni Trace-ről. Viszont tartozom neked egy orgazmussal –
jelenti ki, és megböki a nyakamat az orrával.
Összeszorul a combom, és a csípőjébe vájom a körmöm.
– Nem hiszem, hogy…
–  Márpedig így lesz, bébi. Az egóm nem viselné el, ha az
adósod maradnék.
– Cseszd meg a…
–  Majd cseszni is fogunk, de most csak rád akarok
koncentrálni.
Minden nő ezt akarja hallani. Olyan eltökélten néz rám, hogy
képtelen vagyok bármit is tenni vagy mondani, hogy
megállítsam. Testi és lelki értelemben is elgyengültem.
Végigsimít a testemen, én pedig dorombolok. Széttolja a
lábamat, mire kis híján kiugrik a szívem. Ujját a lábam közé
dugja, és megcsókol.
– Még mindig van valami, amit tőlem kaptál – jegyzi meg, és
megpöcköli a piercinget. – Fogadok, hogy ez kiborította Trace-t,
valahányszor meglátta.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy Trace amikor
tehette, folyamatosan szívogatta és nyalogatta a
puncipiercingemet, de nem süllyedek idáig.
– Azt hittem, nem akarsz Trace-ről beszélni.
 – Igazad van.
Megmarkolja a hajamat, és megint megcsókol.
Érzem az ajkának mentolos ízét, miközben a kezével a
mellemnél matat. Bizsergéssel kevert fájdalmat érzek, amikor a
hajamat húzza, hogy a megfelelő szögben tartson, és még
erőteljesebben csókoljon.
Kőkemény testével a falhoz szorít, nedves bőrünk összeér,
melynek hatására melegség járja át a testemet.
Ujjával az intim zónámat ingerli, mégis inkább a csókjának
köszönhető, hogy csurog a nedvesség a lábam közül. Nyelvét
folyamatosan, gyorsan mozgatja, és egyre mélyebbre dugja a
számban.
Cole csókja önmagában is orgazmushoz vezet. Egyszerűen
hihetetlen, milyen mesteri érzékkel mozgatja ez a fickó a száját
és a nyelvét. Olyan szinten felizgat, hogy fájdalmasan
összerándul a hüvelyizmom.
– Cole! Én… Azt akarom, hogy bennem legyél.
– Milyen türelmetlen vagy – az ajkamba harap. – Pont erre a
nőre emlékszem.
Behajlítja a térdét, és nyalogatni kezdi a mellbimbómat. Aztán
a puncimba dugja az ujját. Aztán kettőt, hármat… Nem tudom
pontosan, hányat, de nagyon durván felizgat, és egyre
mohóbban vágyon a közelségére. Mozgatni kezdem a csípőmet,
a hajába markolok, és meglovagolom az ujjait. Kéjmámorban
vagyok, és tudom, hogy nem kell már sok a csúcsig. Már akkor
majdnem elélveztem, amikor csókolgatni kezdett.
–  Ez gyors lesz – a falnak támasztom a fejem, és mindkét
lábam remeg, úgy felizgultam.
 A mellembe harap. Az ujjait továbbra is a lábam között
mozgatja, aztán hüvelyujjával a csiklómat simogatja. Olyan
szinten elélvezek, hogy alig kapok levegőt, és szó szerint alig
állok a lábamon.
Cole megtart, és alaposan megujjaz, miközben a
mellbimbómat szívogatja. Aztán úgy néz rám, mintha tényleg
én lennék a mindene.
Átölelem, és csókokat nyomok az arcára. Gyenge vagyok, de
kielégült.
– Köszönöm. Ez nagyon kellett.
Ez csak egy sima köszönet volt, de ahogy elnézem birtoklási
vágytó csillogó tekintetét, tudom, hogy többet jelent neki, amit
mondtam. Pedig én csak azt akartam kifejezni, hogy már rég
jutottam a csúcsra, és nem volt orgazmusom abban a két
napban, amit Trace-szel töltöttem.
Megmosdat, és külön figyelmet szentel az intim
testrészeimnek. Utána megtörölközünk, és bekísér a
hálószobába.
Kinyitom a szekrényt, és felveszek egy kék nadrágot és egy
hozzáillő felsőt. Ahogy végzek, látom, hogy Cole az ágyam
szélén ül, a combjára könyököl, derekán törülköző.
Megvakarja az állát, aztán rám néz.
– Trace lakásában egyetlen hálószoba van.
Fogalmam sincs, honnan tudja, de sejtem, mire akar
kilyukadni, ezért összeugrik a gyomrom.
A döntéseidért és a cselekedeteidért sem vonunk felelősségre.
Szavai mélyen belém égnek, és kezdem összeszedni minden
erőmet, ahogy melléülök.
 – Az ágyában aludtál – jelenti ki ökölbe szorított kézzel. – Vele
aludtál. – Ez nem kérdés, hanem ténymegállapítás, úgyhogy
csendben maradok, és várom, hogy folytassa. – Ezért mostantól
itt alszom.
Feláll, aztán az ajtó felé veszi az irányt.
–  Kérlek, ne vedd rossz néven, de én nem bízom az
önuralmadban.
– Én pedig az övében.
Némán bámuljuk egymást, aztán sóhajtok, és lehajtom a
fejem. Felesleges vitázni. Csak annyit tehetek, hogy szeretem és
meghallgatom, miközben reménykedem, hogy nem fajulnak el
a dolgok.
 tizenhatodik fejezet

Amikor vége a műsornak és lemegyek a színpadról, jóval

fáradtabbnak érzem magam, mint máskor. Minden mozdulat
fáj, és sajognak a végtagjaim. Az autóhoz vezető út is
hosszabbnak tűnik, mint általában. Muszáj aludnom, ha túl
akarom élni a másnapot.
Trace az étterem bejáratánál vár, és most is remekül áll neki
az öltöny. Megállok mellette, és összehúzom magam, ahogy
látom a tekintetén a számonkérést. Mintha csak azt kérdezné:
Velem maradsz ma éjjel? Vagy hazamész? Keféltél Cole-lal? Őt
választottad?
–  Maradok – jelentem ki. Alig állok a lábamon, ezért egy
tapodtat sem esik jól mozdulni. – Nagyon fáradt vagyok.
Halványan elmosolyodik, megfogja a kezem, és a lifthez kísér.
Nekitámaszkodom, míg felérünk a harmincegyedik emeletre.
– Nem tudom, miért fáj úgy a hátsóm.
– Tegnap sokáig voltál fent? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy
tisztán kivehető a féltékenység.
–  Filmet néztünk – válaszolom. – Semmi olyan nem történt,
amin fel kéne húznod magad.
–  Nem én vagyok az egyetlen, aki furcsán viselkedik. –
Kinyílik a lift ajtaja, Trace felemel, magához ölel, és ringatni
kezd. – Mi bajod?
 –  Nem tudom – a vállára hajtom a fejem, és magamba
szippantom az arcvize illatát. – Nem jár semmi a fejemben, ha
erre gondolsz. Csak úgy érzem magam, mint akit kifacsartak.
Bevisz a lakásba, végig az előszobán, keresztül a hálón.
Amikor a fürdőszobához ér, leültet a pipereasztalhoz, és kinyitja
a zuhany csapját.
– Hozok valamit, amiben alhatsz. – Elindul az ajtó felé, kezét
maga mögött kulcsolja, mint egy rendőr, aki felderíti a terepet. –
Kell még valami?
– Te és az ölelésed. A karjaidban szeretnék aludni.
A zuhanykabinból árad a gőz, körbelengi Trace-t, aki háttal áll
nekem. Hirtelen abbahagyja a zuhanyozást, és lehajtja a fejét.
Válla hol emelkedik, hol süllyed. Aztán hirtelen megfordul, és
néhányat lép felém.
Úgy néz rám, mint aki birtokolni akar. Szinte felfal a
szemével. Ha nem lennék ilyen átkozottul fáradt, nyilván
kacérabban reagálnék. Most viszont csak egy halvány mosolyra
futja.
Amikor odajön, lehajol, így összeér az arcunk.
– Segítsek lezuhanyozni?
Teljesen logikus, hogy felteszi ezt a kérdést, de egy nap két
különböző férfival zuhanyozni… Ez egy határozott nem. A
fejemet csóválva jelzem, hogy visszautasítom az ajánlatát.
Szólnom kéne Cole-nak, hogy este nem megyek haza.
Csakhogy a telefonom az öltözőben maradt.
– A fenébe!
– Mi a baj?
–  Szeretnék kérni egy szívességet – a praktikusságon kívül
azért is kérem meg Trace-t, hogy kicsit enyhítsek a két fickó
feszültségén. – Megmondanád Cole-nak, hogy nem érzem jól
magam, ezért itt maradok ma éjjel?
Végigsimít a hajamon, aztán hátralép.
– Persze.
– Köszönöm.
Egy telefonhívástól nyilván nem lesznek puszipajtások, de
talán elkezdődik köztük egy normálisabb kommunikáció.
Miután kimegy a fürdőszobából, végre lezuhanyozom, és
hagyom, hogy a forró víz ellazítsa minden izmomat. Amikor
kilépek a zuhany alól, látom a pipereszék támlájára készített
inget.
Az orromhoz emelem, beszippantom az illatát, aztán
felöltözöm, megmosom a fogam, és megfésülködöm. Trace nem
hozott bugyit, de az ing leér a térdemig, és amúgy is túl fáradt
vagyok, hogy ilyesmivel törődjek.
Amikor kimegyek a fürdőszobából, Trace már az ágyban
fekszik. Az asztali lámpa halvány fénye kicsit megvilágítja szőke
haját. Amikor meglátja, hogy közeledem, felcsillan a szeme.
–  Aggódom miattad – kitárja a karját, és most pont erre van
szükségem.
Hagyom, hogy szorosan átöleljen, és nagyot sóhajtok.
– Csak… fáradt vagyok.
–  Akkor leveszek a munkaórádból – az éjjeliszekrény felé
nyúl, és lekapcsolja a lámpát.
– Dehogy – mondom ásítva. – Inkább meséld el, milyen volt a
napod.
–  Majd holnap beszélünk. Hunyd le a szemed! – végigsimít a
hajamon.
– Oké.
A mellkasára hajtom a fejem, veszek néhány mély levegőt,
végül elnyom az álom.
A másnapot majdnem teljesen átalszom.
Csak azért kelek fel, hogy kimenjek vécére, egyek egy falatot,
és bámuljam Trace csodás testét, amint egy szál tornagatyában
végiglejt a szobán. Nem vagyok beteg, nincs lázam, vagy
ilyesmi. Csak hullafáradtnak érzem magam. De ahogy a nap
besüt a hatalmas ablakon, erős késztetést érzek, hogy
felöltözzek.
Lerúgom a takarót, és kikászálódom az ágyból.
– Már szóltam az étteremnek, hogy ma nem mész dolgozni –
mondja Trace az ajtóból.
– Trace! Jól vagyok – ellenkezem, aztán visszaülök az ágyra.
Határozottan odajön, fölém hajol, és a homlokomra teszi a
tenyerét.
– Nincs lázad. Gyomrod rendben? Fáj valahol?
– Nem. Csak kimerült vagyok.
Időközben lecserélte a tornagatyát öltönyre, most viszont
ledobja az élére vasalt, fekete zakót a földre. Aztán leveszi a
cipőjét, az ingét és a nadrágját, majd befekszik mellém az ágyba.
Nincs rajta más, csak alsónadrág.
Az ágy mellett lévő kis asztalhoz hajol, és megnyomja a
központi lejátszó távirányítóját. Nemsokára felcsendül Zayn
Pillowtalk című, kifejezetten erotikus száma.
–  Ha jól vagy… – rám fekszik, behajol a lábam közé, aztán a
számra mered. – Akkor biztos nem bánod, ha teszem a
dolgomat.
Egekbe szökik a pulzusom, és a hideg futkos a hátamon.
Megfogom a tarkóját és a hüvelyujjamat az ajkára teszem, hogy
ne közelítsen.
– Nem tudom, miért nem hagyta a testem, hogy felkeljek ma
reggel. A lelkem viszont azt súgja, hogy ne hagyjam el csók
nélkül az ágyadat.
Érzem a kőkemény farkát a combomon. Arckifejezése
továbbra is gyengéd marad. Nem pislog, de csillog a szeme,
ahogy folyamatosan egymáshoz közelít az arcunk, és vágytól
fűzve zihálunk.
Orrunk összeér, hüvelykujjammal végigsimítok az ajka
szélén, aztán az arcán. Megsimogatja a combomat, aztán a
derekamon tartja a kezét, pont az ing alatt. Másik kezével a
hajamba túr.
Amikor végre a szánk is összeér, szinte eggyé válunk, úgy
öleljük és szorítjuk egymást.
Nyelve folyamatosan kergetőzik az enyémmel, miközben
egyre mélyebbre megy vele. Olyan jólesik ez a heves csók, hogy
eloszlatja minden kétségemet, és nem marad más, csak a vágy.
Egyre jobban érzem a súlyát, ahogy izma feszül, és szorosan
hozzám ér. Átadom magam az élvezetnek. Testem alaposan
felhevül, és kellemes bizsergést érek, ahogy a bőrünk
egymáshoz simul. Állkapcsom ellazul, és engedek a vágyainak.
A lábam is terpeszbe nyílik, így még jobban felizgatom Trace-t.
Érzem, hogy legszívesebben belém jönne, és jó alaposan
megdugna. De nem veszi le az alsónadrágját, nem nyúl a lábam
közé, hogy megnézze, mennyire vagyok nedves. Ehelyett a
hátára fordul, és magával ránt.
Még mindig csókolózunk, én pedig közrefogom a csípőjét a
lábammal, és végigsimítok a karjától a válláig. Megmarkolja a
pucér hátsómat, és olyan szenvedélyesen csókol, hogy minden
porcikámban érzem a rajongását. Tudom, hogy sokat vesztenék,
ha menni hagynám.
Hátradőlök, és mélyen a szemébe nézek. Ezalatt a háttérben
épp a kefélésről, a küzdelemről és a csatáról énekelnek.
– Kihagyhatnánk a csatát, és… – kezdi, és kaján vigyor jelenik
meg az arcán.
– Szeretkezhetnénk?
Érzem a merevedését, melytől csak az alsónadrágjának
vékony anyaga választ el… és a fogadalmam.
Hirtelen eszembe jut Cole, aki egyedül alszik otthon az
ágyban. Elfog a szomorúság.
Nagyon szeretnék egy tüzes, mindent elsöprő szexet Trace-
szel, de utána olyan lelkifurdalásom lenne, amit nem élnék túl.
Megváltozik a zene, és hirtelen lágy, női hangot hallok a
lejátszóból. Gnashtől az I Hate U I Love U. A lágy dallamra
ringatózni kezdek, és örülök, hogy Trace az én zenei listámat
választotta.
– Hogy érzed magad? – kérdezi, és végigsimít a combomon.
Túl fáradt vagyok, hogy nyolc órát táncoljak a színpadon, de…
– Szívesen táncolnék az öledben. Imádom ezt a számot.
– Akkor csináld – dünnyögi, majd megfogja a derekamat, és a
csípőm alá tolja a sajátját. – Dörgölőzz hozzám.
Ez a szám olyan érzékiséget sugall, hogy önkéntelenül is
megemelem a csípőmet, és ringatózni kezdek.
 A bőrömbe váj, és mélyeket lélegzik, de nem a zene ütemére.
Folyamatosan a szemébe nézek, és igyekszem kifejezni az iránta
érzett rajongásomat. Tudatni akarom vele, hogy imádom,
amikor néz, és ha még sokáig ringatózom a kőkemény farkán,
akkor garantáltan elélvezek.
Lassan mozgok, és átadom magam a zene ritmusának.
Megfogom a hajam végét, és a fejem tetejére szorítom, aztán
mindkét kezemmel végigsimítok az arcomon, és egy kicsit
gyorsítok a tempón. A többit megoldja a gravitáció, így a
csiklóm folyamatosan a merevedéséhez dörzsölődik.
– Gyönyörű vagy – mondja, és úgy néz rám, mintha fel akarna
falni a szemével. Benyúl az ingem alá, és gyömöszölni kezdi a
mellemet. – Egyszerre vagy lágy és kemény. Képzelet és valóság.
Elképesztő.
Már a szavainak hallatára is felizgulok. Egyre gyorsabban
ringatózom, vonaglok, és megállás nélkül zihálok. Aztán…
Még feljebb nyúl, és megragadja a nyakamat, végül a szája
felé húzza az enyémet. Kicsit öklendeznem kell a szorítástól,
aztán lihegek, amikor megnyalja az ajkamat, a merevedését a
csiklómhoz szorítja, én pedig reszketek, és kis híján felordítok,
ahogy a csúcsra jutok.
Amikor elengedi a nyakamat, és szorosan magához ölel, még
mindig az orgazmus hatása alatt vagyok. Csak nagyon lassan
térek magamhoz.
– Már az is felizgat, ahogy látom, hogy elélvezel – megcsókolja
a nyakamat, az arcomat, aztán ismét az ajkamat.
Kicsit hátrébb húzódom, és úgy érzem, áldott ez a pillanat.
Felkelek az öléből, lassan végigsimítok a mellkasán, miközben
végig a szemébe nézek. Aztán megfogom az alsónadrágja szélét,
és elkezdem lehúzni.
Felemeli a csípőjét, hogy segítsen. Egy szóval sem akart
megállítani, ezért arra a következtetésre jutok, hogy ő is akarja.
Ahogy meztelenre vetkőztettem, a tettek mezejére lépek.
A lába közé térdelek, lehajtom a fejem, és bekapom a
férfiasságát, mely leér egészen a torkomig. Azonnal felnyög.
Szívogatni, szopogatni kezdem. Ellazítom a torkomat, aztán
végigsimítok a farka teljes hosszán, miközben szorongatom, és
masszírozom a golyóit.
Megmarkolja a hajamat, ezzel diktálja a tempót, miközben
folyamatosan utasítgat.
–  Gyorsabban… Szoríts rá… Jó. Isteni, Danni. Mindjárt
elélvezek.
A szemébe nézek, és elveszek a tekintetében. Látom,
mennyire átadja magát a gyönyörnek, miközben pattanásig
feszül minden izma.
– Basszus! – nyög fel hangosan, és még beljebb tolja a farkát a
számban.
Spermájának egy részét lenyelem, másik részét lenyalom a
makkjáról, melynek hatására még hangosabban kezd nyögni.
– Elképesztő! – zihálja, és szorosan a hajamba markol.
Feljebb kúszom, és a mellkasára hajolva megcsókolom az
ajkát.
–  Az az elképesztő, ahogy azt suttogod, szopj gyorsabban.
Mintha egy szerelmes dalt énekelnél.
Kuncog, aztán úgy csókol, mintha ezer éve nem találkoztunk
volna. Függője vagyok a pasasnak, és nem csak azért, mert
fizikailag vonzódom hozzá. Az ölelésén kívül arra a fajta
gyengédségre és határozottságra vágyom, melyet csak ő tud
nekem megadni. Nemcsak a testem, hanem a lelkem is vágyik a
közelségére, ezért képtelen lennék tőle megválni.
Túl hamar vet véget a csókolózásnak. Felül, maga felé húz,
majd megigazítja a vállamon az inget.
– Ma itt maradsz – felhúzza az alsónadrágját, és kikapcsolja a
zenét. – Már írtam Cole-nak.
Ez olyan furcsa. Örülök, hogy kommunikálnak, mégis olyan,
mintha megosztott felügyelet alatt lennék, és a két „szülő”
megbeszélné egymás között az időbeosztásomat.
– Majd eldöntöm, hol alszom.
Nem tudom, miért mondtam egyáltalán bármit. Egyrészt
Trace jóval makacsabb nálam. Másrészt, amit az előbb
műveltem, egyértelmű bizonyíték, hogy nincs ellenemre a
dolog. Egyáltalán nem akarok elmenni.
Úgy döntök, másféle vitába szállok vele. Olyanba, aminek
talán tényleg van értelme a saját szempontomból.
– Látni akarom az üzeneteket.
–  Milyen üzeneteket? – megfogja a távirányítót, aztán
visszafekszik a párnára.
Nagyon jól tudja, miről van szó, és a telefonja jó eséllyel a
nadrágzsebében hever a földön. A ruhakupacra nézek, várok
egy kicsit, aztán megkeresem.
Ahogy a kezembe kerül, Trace felé fordulok, és várom, hogy
kikapja a kezemből a készüléket. Ő viszont nem mozdul, és még
csak felém se néz, miközben a távirányító gombját nyomogatja.
Rögtön rájövök, miért ilyen nyugodt.
 –  Mi a jelszavad? – kérdezem, miközben meg akarom nyitni
az üzeneteket.
– Titok.
– A francokat! Ki vele, Savoy! Mi az átkozott jelszó?
–  Nem mondom meg – válaszolja kategorikusan, és a
tévéképernyőre mered.
– Akkor többet nem járok öltáncot a combodon.
Visszateszem a telefont az ágyra, és az ajtó felé veszem az
irányt.
Ha valami ocsmányságot akar előlem rejtegetni, akkor
aludjon egyedül.
– Hová mész? – kérdezi közönyösen.
Ránézek a vállam fölött, és továbbmegyek. Tudom, hogy
gyerekes, de úgy döntök, hogy én nyerem ezt a játszmát.
Amikor legutoljára beintettem neki, akkor mögém osont, és…
Átkarolja a derekamat, és felemel. Mielőtt sikíthatnék,
hatalmasat csap a fenekemre, úgyhogy mindenem sajogni kezd.
Felordítok, és próbálok ellenállni, de ő visszavisz, és az ágyra
dob.
– Kölyök – mondja, és az ölembe hajítja a telefont.
Ránézek, és diadalittasan mosolygok, miközben feloldom a
zárat, és megnyitom az üzeneteket.
Trace halálos nyugalommal visszatér a tévéképernyőhöz.
Nem viccelt. Viszont az ufókról szóló sorozatrész nem igazán
köti le a figyelmét.
Megtalálom a Cole-nak írt üzenetet, ezért legörgetek az
elsőhöz, amit nagyjából akkor írhatott, amikor épp a zuhany
alatt álltam.
 Trace: Danni velem lesz ma este.

Cole: Miért nem válaszol a hívásomra?

Trace: Az öltözőben van. Nem érzi jól magát.

Cole: Hadd beszéljek vele!

Trace erre nem válaszolt, csak két órával később. Jóval

azután, hogy kidőltem.

Trace: Elaludt.

–  Kikeltél az ágyból, miután elaludtam? – kérdezem

szemrehányón.
– Igen.
A feje alá teszi a kezét, és a szeme sarkából figyel.
– Miért keltél fel?
– Hogy elküldjem az üzenetet.
Hálásnak kéne lennem, de valami bűzlik.
–  Miért? Úgy értem, hálás vagyok, de kétlem, hogy minden
érdek nélkül tetted.
– Nem akartam, hogy idejöjjön és botrányt csináljon.
– Vagy úgy – sóhajtom.
Ez tényleg Cole-ra vallana. Összeugrik a gyomrom, ahogy
visszatérek az üzenetekhez. A következő ma reggel jött.

Cole: Beszélni akarok vele. Válaszolj már, baszki!

Trace: Még mindig alszik.

 Egész nap ilyen, és ehhez hasonló üzenetváltásokra került
sor. Minél frusztráltabb lett Cole, annál több felkiáltójelet
használt. Nem hibáztatom. Trace ugyanis nem volt túl
bőbeszédű.
Ahogy lefelé görgetek, megtalálom azt az üzenetet, amit Trace
közvetlenül azelőtt írt, hogy bejött volna.

Trace: Még mindig az ágyban van, és nem megy

dolgozni. Szólok neki, hogy reggel hívjon fel téged.

Cole: Beszélni akarok vele, te seggfej!

Cole: Hívlak. Vedd fel!!

Cole: Válaszolj már, baszki!!!

Cole: Ha nem veszed fel, odamegyek.

Trace: Szóltam a biztonságiaknak.

Cole: Te tudod a legjobban, hogy a biztonságiak

sem fognak tudni megállítani. Két órán belül ott
vagyok a lakásodban. És ezt veheted fenyegetésnek.

Egekbe szökik a pulzusom.

–  Ez komoly? Képes bejönni a biztonsági intézkedések
ellenére? És a kamerák? És a belépőkód?
– Talán – válaszolja Trace vállat vonva.
Cole fenyegető üzenete másfél órája érkezett. Ami azt jelenti,
hogy fél órán belül itt lesz.
 –  Mi a fene? – kérdezem, és beleharapok Trace vállába. –
Miért nem szóltál? Beszéltem volna vele.
–  Kicsit másra figyeltem – válaszolja, és mélyen a szemembe
néz. – Konkrétan a szádra, amivel kielégítettél.
– Ne akarj beetetni! Csak ülsz itt, és úgy teszel, mint aki nézi
ezt az ufós sorozatot. Nyilván van valami terved.
– Az a tervem, hogy hagyom megtörténni a dolgokat. Kíváncsi
vagyok, hogy be tud-e jönni a biztonsági óvintézkedések
ellenére. Én képeztem ki, úgyhogy…
Nem fejezi be a mondatot, csak várja, hogy mosolyogva
bólintsak.
– Ha betör a lakásodba… – a fogamat csikorgatom, és elegem
van a játszmákból. – Akkor mi lesz?
– A tüzes vérmérséklete sok sérülést és vérontást okoz majd –
válaszolja mosolyogva. – De az ő vére bánja.
Teljességgel kizárt. Lemászom az ágyról, és berohanok a
fürdőszobába, miközben gyorsan begépelem az üzenetet. Trace
kerget, de szerencsére sikerül bezárnom az ajtót, és befejezni az
üzenetet, mielőtt dörömbölni kezdene az ajtó túloldaláról.
– Nyisd ki azt az átkozott ajtót – mondja nyugodtan. Gyanúsan
nyugodtan.
Gyorsan elküldöm az üzenetet.

Trace: Tudom, miért olyan fáradt Danni. Mi ketten

megborítjuk a nyugalmát az állandó csatáinkkal.
Szerintem béküljünk ki, és borítsunk fátylat a
múltra. Szeretném, ha megint barátok lennénk. Mi
az örök barátság jelképe? Szívesen magamra
 tetováltatnám.

–  Danni! – ordítja Trace az ajtó túloldaláról, de még mindig

nagyon kimérten. – Engedj be!
– Megőrültél? – kérdezem mosolyogva.
Mozogni kezd a kilincs, és egy fémdarab látszik. Jaj. Ezek
szerint van kulcsa. Amíg a zárral babrál, újabb üzenetet küldök
Cole-nak a poén kedvéért.

Trace: Meg akarlak csókolni. Szenvedélyesen. Míg

Danni néz minket.

Kinyílik az ajtó, a telefon pedig rezegni kezd, mert hívás

érkezett. Cole neve jelenik meg a képernyőn, én pedig
próbálom visszatartani a röhögést.
– Téged keres – nyújtom a duzzogó Trace felé a telefont.
– Mit írtál neki?
– Titok.
Egyre dühösebben néz, amivel csak még jobban felizgat.
Elveszi a telefont, és bemegy vele a hálószobába. Mögötte
ólálkodom, amikor felveszi.
–  Bármi legyen is az üzenet, amit kaptál… – oldalra hajtja a
fejét, és figyel. – Micsoda? – rám néz, és undorodott arcot vág.
Az ajkamba harapok, és a telefon felé nyújtom a kezem. Trace
úgy adja a kezembe, mintha a lehető leggyorsabban meg akarna
szabadulni a készüléktől.
A telefon kicsúszik a kezemből, és a faburkolatra zuhan. Egy
pillanatig csak nézem, és azon gondolkodom, miért nem
kaptam el. Ezek szerint pocsék a koordinációm.
 Trace összevonja a szemöldökét, és valószínűleg ugyanezt
gondolja.
–  Lehet, hogy bujkál bennem valami betegség? – lehajolok,
hogy felvegyem a telefont, és ekkor hirtelen nagyon
megszédülök.
Trace elkapja a kezem, felveszi a telefont, és odaadja.
– Gyorsan beszélj, mert vissza akarlak vinni az ágyba.
– Szia! – szólok bele, miközben Trace felé bólintok.
– Vissza akar vinni az ágyba? – ordítja Cole a vonal túlvégéből.
Ezek szerint nem jött be az üzenet.
– Komolyan be akartál törni a király palotájába?
– Danni! Érted az istennel is megküzdenék.
– Azt megnézném.
– Hogy vagy? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy kezdek félni. –
Nagyon aggódtam érted.
– Fáradt vagyok. Talán összeszedtem valamit.
Trace leül az ágyra, és fenyegetően néz. Mintha azt mondaná,
hogy fejezzem be a beszélgetést, máskülönben a térdére fektet,
és alaposan elfenekel.
Leülök mellé, ártatlan pillantást vetek rá, és beszélni kezdek.
– Van egy kérdésem.
– Ha a szívemmel kapcsolatos, akkor ne aggódj. Még mindig a
tiéd.
Elérzékenyülök.
– Holnap szabadnapod van?
–  Igen. A beosztásodhoz igazítottam az enyémet, úgyhogy
akkor van szabadnapom, amikor neked. Mikor jössz haza?
Átnyúlok, és megfogom Trace kezét.
 – Holnap.
Ahogy vártam, Trace befeszül, ezért megszorítom az ujjait.
Nem mintha méricskélném, de kétszer annyi időt töltöttem
vele, mint Cole-lal.
–  Majd meglátjuk, hogy leszel – mondja Cole. – Már vannak
terveim, ha neked is megfelel.
–  Jól hangzik. Akkor holnap találkozunk – mondom
megerősítésképp, bár ez a legnehezebb rész Trace miatt, aki épp
mellettem ül, miközben meg kell ismételnem, amit Cole a vonal
túlvégén mond. Ha kimegyek a szobából, és úgy mondom,
akkor végképp egyértelmű lesz. Amúgy is késő, mert Cole már
sóhajtott, ami azt jelenti, hogy…
– Szeretlek – mondja olyan őszintén, hogy beleremegek.
Lehunyom a szemem, és nekem is ez jár a fejemben. De
amikor Trace-re nézek, úgy érzem, mintha mindkettőjüknek
mondanám.
– Én is.
 tizenhetedik fejezet

Másnap Trace elvisz tízóraizni a fekete, olasz bőrüléses

Maseratijával. Nem érdekelnek a sportkocsik, és főleg a márka,
de hazudnék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy a látvány.
Főképp, ahogy Trace vezeti.
Egyik kezét lazán a kormányra teszi, a másik keze a váltón.
Szőke haját hátrafésülte, mégis úgy néz ki, mintha egy kicsit
szélfútta lenne. Barna szarvasbőr zakót visel fekete nadrággal,
melyben tökéletesen látszik a merevedése. Kinyújtom a kezem,
hogy hozzáérjek, de ő elkapja a csuklómat, mielőtt a tettek
mezejére léphetnék.
– Mindjárt leparkolok – mondja, és még erősebben szorítja a
kezem. – Aztán alaposan megraklak a motorháztetőn, vagy az út
szélén, mindenki szeme láttára. Csak figyelj! – elengedi a kezem.
– Az tiltott – jelentem ki, és csettintek a nyelvemmel.
– Azt kéne betiltani, amit velem művelsz.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezem, és nagyot nyelek.
–  Sokféleképp lehet valakit megbántani – mondja, miközben
az utat nézi. – Elég, ha csak egy apró fájdalmat okozol, már
vágyom utánad.
– Én… Bántalak téged? – kérdezem, és összeugrik a gyomrom.
– Nem áll szándékomban, Trace. Nagyon sajnálom.
– Soha ne kérj emiatt bocsánatot – a sliccére teszi a tenyerét. –
Nem számít, mennyire fáj, mindenért kárpótol, hogy jól
végződik a találkozásunk.
Érzem, hogy nem a szexre gondol, hanem valami mélyebb és
erőteljesebb kötelékre. Na, ezek a szavak és pillanatok tudnak
végképp kiborítani. Életem legfontosabb kérdése elől
menekülök, és ilyenkor szembesülök vele, hogy ennek más
issza meg a levét.
Én ugyanis nem akarom tudni a választ.
Kettő is van.
Az ülése hátuljára teszem a kezem, és végigsimítok a
tarkóján.
– Gyűlölöm ezt az egészet.
–  Szeretlek, és hajlandó vagyok várni. Erre nyugodtan
számíthatsz.
– Köszönöm.
A vállára hajtom a fejem, és próbálom összeszedni magam az
út hátralévő részében.
Egy eldugott bisztróban eszünk. Suttogunk, mosolygunk, és
sokat sejtető pillantásokat vetünk egymásra, miközben tömjük
magunkba a helyi finomságokat, és megisszuk a bivalyerős
kávét. Aztán hazavisz, és a bejárati ajtóhoz kísér.
A kaszinónál hagytam az autómat, Cole motorja viszont ott áll
a feljárónál. Kíváncsi vagyok, hogy a pincében van-e, vagy az
ajtó túlvégén vár.
–  Bejössz, és köszönsz a régi cimborádnak? – kérdezem,
miközben végigsimítok Trace zakóján, majd megborzongok a
csípős időben.
–  Inkább megyek – válaszolja, és átölel, hogy kicsit
felmelegítsen.
– Már most hiányzol.
Hirtelen a számra néz.
Lábujjhegyre állok, átkulcsolom a nyakát, és megcsókolom.
Megsimogatja az arcomat, viszonozza a csókot, aztán mély
levegőt vesz, mintha ezzel is magába akarná szippantani a
velem töltött nap emlékét.
Hátralép, és megnyalja a száját.
– Várok rád.
 tizennyolcadik fejezet

Amikor belépek a házba, még mindig érzem Trace csókját. Kell

egy kis idő egyedül, mielőtt találkozom Cole-lal. Ha észreveszi,
milyen duzzadt az ajkam és vörös az arcom, rögtön tudni fogja,
mi történt. Nem akarok rejtőzködni, de a bűntudat arra
ösztönöz, hogy a hálószoba felé vegyem az irányt.
Amikor az előszobába érek, hallom a pincéből kiszűrődő
zenét, ezért pontosan tudom, hol van Cole. Megkönnyebbülten
sóhajtok, aztán gyorsan bemegyek a szobába.
Látom, hogy a lepedők teljesen gyűröttek. Az én helyemen
alszik, amikor nem vagyok itthon?
Olthatatlan vágyat érzek, hogy magamba szippantsam az
illatát, ezért az ágyra vetem magam. Leveszem a tűsarkút, és az
ágyneműbe fúrom az orromat. Imádom Cole fás-férfias illatát.
Azt akarom, hogy mindig ez lengjen körül az ágyban.
Ma legalább százszor próbáltam megnyugtatni Trace-t azzal,
hogy kipihentem magam. De ahogy leteszem a fejem a párnára,
és magamra húzom a takarót, minden végtagom elnehezül.
Talán le kéne hunynom a szemem.
Azonnal elalszom, mint akit alaposan fejbe kólintottak.
Amikor felébredek, már szürkés az ég alja, és nem vagyok
egyedül.
A hátamat egy forró test melengeti, és valaki hátulról
szorosan átölel.
–  Mennyi ideje vagy itt? – kérdezem, és megpuszilom Cole
felkarját.
–  Néhány órája – megcsókolja a nyakamat, egyúttal
megcsiklandoz a borostájával.
Az oldalunkon fekszünk, lábunk összegabalyodott, és
mindketten farmerban vagyunk. Rajta nincs felső, ezért azt
kívánom, bárcsak rajtam se lenne, úgy jobban érezném a bőrét.
Vagy még jobb lenne meztelenül lenni, mint két napja, a zuhany
alatt.
Csak két napja, hogy nem láttam.
–  Mintha egy évszázada lenne – megfordulok, és
megsimogatom az arcát. Vonásai kemények, és nagyon
elgyötörtnek látszik.
–  Egy évszázada? – kérdezi, száját az enyémhez közelítve. –
Mióta ezt csináltam.
Kicsit felemelem a fejem, hogy könnyebben
megcsókolhasson. De mielőtt ez megtörténne, hatalmasat
harapok a mellbimbójába.
–  Danni! – hátrahúzódik, aztán egy kicsit eltol. – Mi a frászt
művelsz?
Feltérdelek, és csípőre teszem a kezem.
– Hogy lehet egy ilyen kőkemény pasinak ennyire érzékeny a
mellbimbója?
–  Én csak… Ilyen, és kész. – Hanyatt fekszik, és a bimbójára
teszi a kezét, mintha annyira fájna. – Tudod, hogy nem
szeretem.
– Pedig nem maradt ott a fogam nyoma.
 Felemeli a kezét, hogy megnézze, mi történt a tett helyszínén,
aztán komoly pillantást vet rám.
–  Hadd próbáljam meg újra – kérem vigyorogva. – Szeretni
fogod.
– Dehogy is! Inkább végignyalom a padlót.
– Ugyan már!
–  Ne piszkálj! Bár ezek után gyanítom, hogy jobban vagy –
teszi hozzá, és összevont szemöldökkel végigmér.
– Sokkal jobban.
Nyújtózom egyet a fejem fölött, aztán jobbra-balra döntöm a
törzsem, hogy kimozgassam.
– Mit csinálunk ma este?
– Nem voltál jól…
–  De már jól vagyok. Csak kimerültem. Sokkal jobban érzem
magam.
És valóban. Bármire készen állok.
–  Ágyban kéne maradnunk – jelenti ki határozottan, és
közelebb csúszik hozzám.
– Ez volt a nagy terv?
–  Nem – a fülem mögé tűri az egyik hajtincsemet, és
végigsimít a nyakamon. – Az én tervem fizikai aktivitást igényel.
Mármint házon kívül.
–  Akkor hajrá – azon vagyok, hogy kimásszak az ágyból, de
Cole megragadja a kezem, és megállít.
Az ágyon térdel, a mellkasához húz, és átkulcsolja a
nyakamat.
– Talán… – megcsókolja a szám szélét. – Tartanom kéne egy… –
megcsókolja a szám másik szélét. – Egy teljes körű
állapotfelmérést. Hogy lássam, tényleg meggyógyultál-e.
–  Ugye jól sejtem, hogy az állapotfelméréshez a végbélnyílás
vizsgálata is hozzátartozik? – kérdezem, és az ajkamba harapok.
– Atyavilág! – kőkeményen megmarkolja a fenekemet, aztán a
farmeromon keresztül a végbélnyílásomhoz helyezi az ujját. –
Jobb lenne, ha elfenekelném azt a kurva jó seggedet!
– Nagyon kedvesen hangzik. Inkább azt áruld el, hová akartál
vinni.
– Meglepetés.
– Mit vegyek fel?
– Ami rajtad van – megpuszilja a hátamat, és kikel az ágyból. –
Útközben majd eszünk valamit.
Két óra múlva egy olyan helyen vagyok, amire még
álmomban sem gondoltam. Egy öltözőszekrénynél. Arra
végképp nem számítottam, hogy novemberben bikinit fogok
viselni.
Cole nem mondott semmit, miután leparkoltuk a motort a
búvárboltnál. Rám parancsolt, hogy öltözzek át, és a kezembe
nyomott egy fehér bikinit, amit még a szekrényemből lopott.
Ezután köddé vált.
Dupla csomót kötök a csípőrészhez, és igyekszem úgy
megkötni az egészet, hogy stabilan rajtam maradjon. Nem
tudom, kinek játszom. Elég, ha Cole mosolyog, és látszanak a
gödröcskék az arcán, máris képtelen vagyok neki ellenállni, és
visszafogni magam.
Mély levegő, váll hátra. Így indulok a medence felé, és
kíváncsian várom, mi van Cole tarsolyában.
Egyre jobban érzem a klór szagát, ahogy közelítek a hatalmas
medencéhez. A kiírás szerint csak négy méter mély a víz, de
nekem sokkal többnek tűnik.
Talán munkaidő lejárta után vagyunk, mert egy lélek sincs itt
rajtunk kívül.
Hátramegyek. Egy férfi áll a bejárathoz közel, és átöleli Cole-t.
Mosolyognak, és mindenféle arcokat vágnak, aztán kitör
belőlük a röhögés.
Pár lépésre tőlük elhaladok, és közelítek a medencéhez. A két
férfi megfordul, aztán elhallgatnak.
Cole ismerőse olyan izmos, hogy a pólója és a farmerja majd
szétpattan rajta. Kopaszra nyírt haja ellenére fiatalosnak tűnik.
Talán csak néhány évvel idősebb nálam. Talán harminc. Vagyis
annyi, mint Cole és Trace.
Pont olyan kisugárzása van, mint a másik kettőnek. Olyan
alfahím, macsó típus. Lehet, hogy ő is a hadseregben szolgált, és
onnan ismerik egymást?
A szeme barátságosnak tűnik. Érdeklődő. Jó ég! Ez a férfi
alaposan megbámul.
Cole-ra nézek, és arra a minimális ruházatra, amit visel.
Úszósortja pattanásig feszül a combján, és alig takarja a csípőjét.
Olyan a teste, mintha rajzolták volna. Izmos, tónusos. Megszédít
a látvány. Csak pár hete jött haza, és máris magasabbnak,
testesebbnek, és egészségesebbnek tűnik. Ráadásul észbontóan
szexi.
Ahogy közelítek, folyamatosan engem figyel. Úgy néz rám,
mintha rögtön a magáévá akarna tenni. Már a gondolatra is
összerándul a gyomrom, és alig tudom megtartani az
egyensúlyomat.
 A másik férfira pillant, de aztán továbbra is engem követ a
szemével. Olyan, mintha nem tudna máshová nézni.
–  Bemutatsz esetleg? – kérdezem, amikor megérintem a
karját.
Pislog, és zavartan a hajába túr.
– Nos, öhm… Ő a bolt tulajdonosa. Ő…
–  Richard Hickey – vágja rá a férfi, és hatalmas tenyerét a
pólójába törli, majd vigyorogva felém nyújtja a kezét.
–  Üdv, Rich – mondom, amikor kezet fogunk. – Várjon! Azt
mondta, Richard Hickey?
– Igen – válaszolja, és lehervad a mosolya.
– Akkor a beceneve Dick, vagyis farok?
– Nem szoktak becézni – válaszolja összevont szemöldökkel.
– Pedig tényleg…
– Hagyd már békén szegény pasast – vágja rá Cole fejcsóválva.
– Egész életében ezzel szívatták.
Meghiszem azt.
– Danni vagyok. Az ön nevéhez képest unalmas. Feledhető.
–  Nem hiszem, hogy önt könnyű lenne elfelejteni – mondja
Richard, és barátságosan rám mosolyog.
–  Csak lassan a testtel! – szól közbe Cole, és látom, hogy
minden izma egyszerre feszül.
–  Értettem. – Richard a levegőbe nyújtja a kezét, mintha
tisztelegne, aztán leengedi. – Megmutatom a berendezést.
–  Nos… – követem őket a raktárhelyiségen keresztül. – Jól
sejtem, hogy búvárkodni fogunk abban a hatalmas
medencében?
– Igen – Cole hátranyúl, és megfogja a kezem.
 – Nem tudom, hogy kell.
– Majd megtanítalak.
Richard odavisz minket egy polchoz, ami tele van
uszonyokkal, palackokkal, és olyan felszerelésekkel, amikről
fogalmam sincs, mik lehetnek.
– Hol tanultál búvárkodni? – kérdezem Cole-t.
Richard megáll, és zavart pillantást vet rám a válla fölött.
– Mi az? – kérdezem hol az egyikükre, hol a másikukra nézve.
Összenéznek, látszik, hogy kényelmetlenül érzik magukat.
Aztán Richard megszólal.
– A francba, ember! Azt hittem, tudja.
– Azt hitte, tudom? Mégis mit? – kérdezem, és elengedem Cole
kezét. Elé állok, kezemet csípőre teszem, és elönt a méreg.
–  Azt, hogy… – a búvárfelszerelésre néz, aztán alaposan
végigmér. – Dühös vagy.
– Hogy találtad ki?! – kérdezem fogcsikorgatva.
– Richard! – Cole végigsimít a vállamon. – Meséld el Danninek,
hol találkoztunk!
Richard keresztbe fonja a karját.
– A VRCS-ben találkoztunk.
–  Ezt a rövidítést már hallottam – jelentem ki összevont
szemöldökkel. – Haditengerészeti dolog.
–  Vízalatti Romboló Csoport, kiképzőközpont. Hét hónap
pokol – mondja Richard, és nagyot sóhajt.
–  Együtt voltatok a haditengerészetnél? – kérdezem, és
végigmérem a felszerelést.
–  Nem – válaszolja Richard, és egy fémpolcra támaszkodik. –
Én kis híján elpatkoltam a kiképzés harmadik szakaszában, de
valami csoda folytán mégis itt vagyok, és egy búvárboltot
üzemeltetek.
– És te? – kérdezem Cole-t. – Te végigcsináltad a kiképzést?
Richardból kitör a röhögés.
– Csukott szemmel végigcsinálta. Igazán megtaníthatta volna,
hogy kell.
–  Már megint az a lepcses pofád – vágja rá Cole, aztán
alaposan végigméri a pasast. – Ezért nem mutattam be neked öt
évvel ezelőtt.
Richard felé fordulok, mert úgy tűnik, remek
információforrás.
– Szóval Cole tengerészgyalogos volt, és…
– Nem – egyik kezével megtámasztja az állát, és Cole-ra néz. –
Kidelegálták az egyik csapathoz, de valaki lekapcsolta onnan, és
puff! Eltűnt. Ennél többet nem tudok.
–  Értem. – Cole-ra nézek, és nem tudom elrejteni a
csalódottságomat. – Miért nem meséltél nekem semmit a
haditengerészetről? Ez nem olyan titkos dolog.
–  Mert soha nem voltam tengerészgyalogos – válaszolja, és
végigsimít az államon. – Viszont azért hoztalak ide, hogy
megmutassam, milyen volt a kiképzés egy része. Akarod látni?
Nem mutat megbánást, és egyáltalán nem érzem rajta, hogy
lelkifurdalása lenne, amiért elhallgatta előlem az információt.
Úgy néz rám, mint akinek többet jelent a velem való
búvárkodás, mint az, hogy a haditengerészettel hencegjen.
– Igen – válaszolom, aztán sóhajtok egy nagyot, és igyekszem
úrrá lenni a haragomon. – Avass be!
Richard közben kihozza a jó cuccot a szekrényből, és azt
mondja, hogy még a legjobb búvárfelszerelés sem ér annak a
nyomába, amelyet Cole a kiképzésen, és munka közben
használt. Mindent kitesz egy hatalmas asztalra, és elmondja, mi
micsoda. Maszk, mellény, léghenger…
Szorosan Cole mellé állok, és figyelem, ahogy Richard még
több felszerelést hoz ki. Lassan fejmagasságig ér ez a sok holmi,
úgyhogy kezdek összezavarodni. Remélem, nem várják el, hogy
mindnek tudjam a nevét.
Cole átkarol, Richard pedig az asztal túloldalán rendezkedik,
miközben folyamatosan a haditengerészetnél töltött sanyarú
időkről beszél.
– Rég túl vagy rajta, de még mindig rinyálsz, mint egy fürdős
kurva – vigyorog Cole, aztán felbátorodik, és végigsimít a
combomon, egyenesen a bikinivonalamig. – Továbbra is csak
azt tudom mondani, mint eddig. Kefélned kéne egy jót.
–  Nem mindenki olyan mázlista pöcs, mint te – vágja rá
Richard, és rám néz.
Biztos vagyok benne, hogy az asztalon lévő halomtól nem
látja, mit művel Cole, de az arckifejezésem sokat sejtető lehet.
Cole ugyanis időközben a lábam közé nyúlt.
Ránézek, és látom, hogy lehunyja a szemét, amikor megérzi a
nedvességemet. Feldugja az ujját, és egy kicsit szétválnak az
ajkai.
– Cole nem fekszik ágyba anélkül, hogy ne vinne bele valami
szép nőt – jegyzi meg Richard.
–  Ez igaz? – kérdezem, és megragadom Cole karját. Közben
reszketek, mert folyamatosan ujjaz.
Bár nem szeretek a hódításairól hallani, tudom, hogy ez már
mind a múlté.
Nem nézek Cole szemébe, mégis érzem, hogy ő le nem veszi
rólam az övét. Fogadok, hogy mosolyog, abban pedig biztos
vagyok, hogy a mellbimbóm alaposan megkeményedik a bikini
alatt.
– De ön a legszebb – mondja Richard, és oldalra hajtja a fejét. –
Ha ennek a seggfejnek van egy kis esze, akkor nem keres mást.
Nos, épp azon van, hogy a markában tartson. Addig nem
enged el, míg vonaglani nem kezdek.
–  Kösz, hogy használhatjuk a boltot – mondja Cole, és még
mélyebbre dugja bennem az ujját, mire felnyögök. – Innentől
átveszem a terepet.
–  Megmutatom, hogy kell bezárni az ajtót. – Richard felszegi
az állát, és rám néz. – Örülök, hogy végre találkoztunk, Danni.
–  Én is – suttogom, mire Cole kihúzza az ujját, és követi
Richardot a kijárathoz.
Amikor pár perc múlva visszatér, még mindig reszketek.
– Ez kegyetlen volt – mondom keresztbefont karral.
– Márpedig alaposan megdolgozlak, azt garantálom.
– Gondolod? – kérdezem, és újra nedves leszek.
–  Tudom. – Megragadja a mellényt, és felém nyújtja. –
Felhajtóerő kompenzátor.
A következő fél órában elméleti oktatást tart nekem a
búvárkodásról. Minden utasítást újabb felszerelés követ, melyet
rám helyez. Mire végez, alig tudok felállni a hatalmas súly alatt.
– Most komolyan azt várod, hogy odamenjek a medencéhez?
– kérdezem, és Cole-ra támaszkodom, nehogy összeroskadjak.
–  Három méterre van. – Megigazítja a hátán lévő
búvárpalackot, aztán vigyorog. – Ennél sokkal nehezebb súlyt
cipeltem a hátamon, és azzal ugrottam ki a repülőgépből.
– Nagyszerű. Csakhogy kétszer akkora vagy, mint én.
– Jó. Adj egy percet! – még több felszerelést köt rám, megfogja
az uszonyt, és lehajol, hogy megfogja a lábamat. – Kapaszkodj!
Megragadom a vállát, amikor elemel a talajtól. Sokkal
nehezebb vagyok ezzel a rengeteg cuccal, Cole mégis elbír egy
kézzel. Lenyűgöző. Kezdek izgatott lenni.
–  Most kipipálhatod a kondiedzést – mondom, és
megpuszilom a nyakát.
–  Igazán kedves vagy – odamegy a medencéhez, és egy
matracra tesz. – A telefonod ott van a táskában, ha zenét
szeretnél. Egy darabig a víz fölött lesz a fejünk, míg megszokod.
Csigalassúsággal kiveszem a telefont, végigpörgetem a
lejátszási listát, ő pedig a saját felszerelésével ügyködik.
Niall Horantől a This Town című számot választom. Kettőnkre
emlékeztet. Keveredik benne a régi tűz utáni vágyakozás, az
elvesztett szerelem és a nosztalgia.
– Készen állsz? – kérdezi vigyorogva.
Főképp le szeretném venni a rajtam lévő felszerelés egy
részét.
– Rendelkezz velem!
Pontosan ezt teszi. Felkap, és úgy bedob, hogy rögtön
elmerülök. A meleg víz csak úgy hömpölyög körülöttem, és
amikor feljövök, hogy levegőt vegyek, csodás látvány tárul
elém.
Cole fölöttem áll a medence szélén, és a csuklóján lévő
búvárórát bütyköli. Szemmaszkja majdnem a szájáig ér. Nem
tudom levenni róla a szemem. Kockás hasizma és a farkának
körvonala a fürdőnadrágban vonzza a tekintetemet. Látszik,
hogy jól érzi magát a bőrében.
–  Tudtad, hogy nagyon szexi vagy ebben a felszerelésben? –
kérdezem, és megnyalom a szám szélét.
Rám néz, és megváltozik számomra a világ, amikor
felvillantja azt a gyönyörű mosolyát.
Aztán elrúgja magát a medence szélétől, és beugrik a vízbe.
Olyan gyorsan úszik, mint a villám.
 tizenkilencedik fejezet

–  Azt hiszem, sikerült ráéreznem – mondom Cole felé úszva,

széles vigyorral az arcomon.
Azt sejtettem, hogy nem fogok teljesen lemerülni a medence
aljáig, de már tudom, hogy kell alkalmazkodni a felhajtóerőhöz,
és hogyan kell megtisztítani a maszkot a víz alatt.
Míg gyakoroltam, Cole megpróbálta feladni rám a békalábat,
de olyan fura érzés volt, hogy inkább nem kértem belőle.
Ellenőrzi a szelepet, és megigazítja a maszkot az arcomon.
Aztán a saját felszerelésével foglalatoskodik. Keze gyorsan
mozog, és látszik, hogy ezerszer csinálta már, ezért nem kell
gondolkodnia.
– Küldetések alakalmával merülnöd is kellett? – kérdezem, és
megérintem az állát.
Rám néz.
– Az óceán általában a legjobb menekülőútvonal. Főképp, ha
az embert kiképezték a tengeri ütközetre.
Kicsit elhomályosul a tekintete a maszk mögött, aztán pislog
néhányat. – Lassan ereszkedj le. Lélegezz egyenletesen. A többit
bízd rám.
Nagyon szeretnék többet hallani a munkájáról, de nem ez a
legalkalmasabb pillanat. Bólintok, aztán beveszem a regulátort
a számba.
 Eltart néhány percig, hogy felvegyem a tempót. Túl gyorsan
süllyedek, és nagyon zúg a fülem. Amikor Cole leveszi az
övemet, úgy kilövök, mint a rakéta, és legnagyobb
meglepetésemre a víz alatt is képes vagyok levegővételre.
A hátamon lévő léghenger már kifejezetten könnyűnek tűnik
a vízben. Céltalanul úszom, és egyáltalán nem érzékelem a
körülöttem lévő világot. A hajam úgy sodródik mellettem,
mintha a szél fújná. Kezdem magam sellőnek érezni.
Olyannyira felszabadít, mint a tánc, mégis más. Itt nincs
gravitáció, súly vagy nyomás. Mintha kilépnék a testemből, és
csak lebegnék. Nincsenek határok, és minden olyan nyugodt.
Teljes szabadság.
Cole a medence alján van, és látszólag örömmel tölti el, ahogy
úszkálok körülötte. Apró buborékok veszik körül, így még
kevésbé látom a körvonalait a félhomályban. Abban viszont
teljesen biztos vagyok, hogy nem sokáig éri be a puszta
látványommal. Lassan felemeli a fejét, és közelebb jön. Karja
megfeszül, és körkörös mozdulatokat tesz a vízben.
Megfordulok, és próbálom szemmel tartani. Már csak néhány
lépés választ el tőle. Úgy néz rám, mint egy cápa a friss húsra.
Aztán elúszik mellettem, de csak olyan távolságra, hogy meg
tudja simogatni a hasamat.
Aztán körbeúszik, és megint elhalad mellettem.
Ezúttal viszont a csípőmön érzem a kezét. Felgyorsul a
légzésem, ezért még több, és egyre nagyobb buborék lesz
körülöttem. Aztán kitisztul a víz, és amikor lenézek, látom, hogy
a csípőmön lévő bikinipánt kioldódott, és már csak egy apró
anyagdarab takarja a hátsómat. Alattomos flörtölő. Hová tűnt?
 Megfordulok, és végigmérem a terepet. Cole még mindig
sehol, ami azt jelenti, hogy mindig mögém úszik, és úgy mozdul,
ahogy én. A nyakamat nyújtogatom, ami különösen nehéz
ebben a menetfelszerelésben. Aztán hirtelen hűvös áramlatot
érzek, amikor a másik csípőmön lévő bikinipánt is szétnyílik.
Lecsúszik a bikinialsóm, én pedig igyekszem elkapni, de hiába
csapkodok a vízben, nem fogok semmit. Mi a fene folyik itt?
Azelőtt megérzem Cole-t, hogy látnám. Felcsúsztatja a kezét a
combom hátulján, aztán csókolgatni kezdi a puncimat. Nyögök,
mire a regulátor rezegni kezd.
Arccal felfelé lebeg a vízen, lába a hátam mögött, és ahogy
megmarkolja a csípőmet, folyamatosan nyalogat a lábam között.
Egye gyorsabban veszem a levegőt. Olyan jó érzés, amit csinál,
hogy ha így folytatja, nem bírom majd szuflával.
A maszk eltakarja a szemét és az orrát, így nem kerül bele víz.
Csakhogy a regulátort levette a szájáról.
Visszatartja a lélegzetét. Vajon meddig bírja?
Hirtelen elfog a pánik, aztán úrrá leszek a félelmemen, és
azzal nyugtatom magam, hogy Cole-t alaposan kiképezték. Jó
eséllyel sokkal durvább dolgokat is átélt, ezért pontosan tudja,
hogy kell kibírni egy ideig levegő nélkül.
A hajába túrok, miközben a szájához dörgölőzöm. Súlytalanul
sodródom, és próbálok nem a búvármaszkjába ütközni.
Szerencsére megfogja a csípőmet, és egy helyben tart.
Nem hiszem, hogy így fogok elélvezni. Túlságosan félek, hogy
elsüllyedek, vagy rakétasebességgel a vízfelszínre jutok. Arról
nem beszélve, hogy Cole még mindig nem vett levegőt. Mégis
olyan izgalmas ez az egész. Kétségtelen tény, hogy ez eddigi
életem legjobb szexuális élménye.
Folyamatosan mozgatja a nyelvét, szívogat, és minden
szájmozgásával csiklandoz.
Amikor végre levegőt vesz, akkora buborék keletkezik, hogy
az egész testemen érzem a kellemes bizsergést. Elképesztő.
Átúszik a széttett lábam között, és végigsimít a testem elején.
Valami fehér anyag kandikál ki a mellényéből. A fürdőruhám
alsója.
Lefogadom, hogy előre kitervelt minden részletet. Azt, ahogy
leveszi a bikinimet. Ahogy a számba tett műanyagnak
köszönhetően nem tudok ellenkezni. A meztelenül úszásról
nem beszélve.
A regulátor miatt ugyan nem látom az arckifejezését, de
vágytól csillogó szemét még a maszk sem tudja elrejteni. Pont
ugyanilyen vágyat érzek én is. Forr a vérem, és minden
porcikám remeg.
Bajban vagyok. Már akkor tudom, amikor a mellényem
csatjához ér a keze. Kikapcsolja, lehúzza a kezemről, és magával
viszi a búvárpalackot is. Ijedtemben kikerekedik a szemem, és
megszólal a képzeletbeli vészharang. Elveszi a levegőt!
Megfogja az államat, a fejét csóválja, ezzel jelezvén, hogy ne
pánikoljak.
Mély levegőt veszek, aztán megmarkolom a vállát. Nem
hagyom elmenni a közelemből. A mellény kis híján a felszínre
kerül, de Cole szorosan megmarkolja. A másik kezével kioldja a
mellényéről a tartalék regulátort. Amikor az arcom felé tartja,
már tudom, miért vette le.
Azt akarja, hogy az ő palackjából lélegezzek. Ha az óceán
mélyén lennénk, talán elgondolkodnék. Most viszont egy
medencében vagyunk, és Cole úgysem hagyná, hogy bármi
rossz történjen velem. Ha minden kötél szakad, visszatartom a
lélegzetem, és felúszom a felszínre.
Kinyitom a szám, és visszatartom a levegőt, míg ki nem
oldódik a regulátorom. Cole leveszi az övét, és ösztönösen
egymás felé úszunk. Aztán összeér a szánk, és vadul csókolózni
kezdünk. Mélyíteni akarja, de én nem tudom, hogy
akaszthatnám a nyelvemet az övébe anélkül, hogy vizet
nyelnék. Elég ügyetlen vagyok, a csók viszont bámulatos.
Egyáltalán nincs csend a víz alatt. A fület ért nyomás
következtében olyan hangosnak tűnik minden, hogy még a
mellkasom is rezeg. Sokkal mélyebbnek hallom a levegő
áramlását a búvárpipában, a víz morajlását, és a csókunkat is.
Amikor hátrahúzódom, Cole az ajkam közé teszi a tartalék
regulátort, és beveszi a saját lélegeztetőjét. A palackom és a
mellényem fölöttünk lebeg valahol.
Tekintve, hogy osztozunk a léghengeren, sokkal hamarabb
fogyunk ki az oxigénből. De tudom, hogy nem ezért siet
elsősorban. Úgy néz rám, mint aki menten felfal. Dugni akar. A
magáévá akar tenni. Rögtön kinyilvánítja a szándékát, amikor
végigsimít a hátamon, és kicsatolja a bikinifelsőt.
Ez komoly. Szexelni fogok Cole-lal.
Amikor teljesen meztelenül vagyok, hirtelen magam előtt
látom Trace-t. Aztán abbahagyom az agyalást, és mielőtt elfogna
a bűntudat, visszagondolok arra, amit Bree mondott. Életedben
először végre helyezd magad mindenki elé!
Cole folyamatosan tempózik körülöttem. Búvármellényében
és a palackkal a hátán még izmosabbnak és keményebbnek
tűnik. Vele fordulok. Fizikai értelemben csak egy légtömlő
kapcsol hozzá, lelki értelemben viszont teljesen az övé vagyok.
Egymás felé úszunk, testünk egyszerre siklik. Megmarkoljuk,
és időnként meg is karmoljuk egymás kezét. Aztán a mellemre
teszi a tenyerét, miközben végigsimítok a hasán egészen az
úszónadrág széléig, majd megsimogatom a farkát az anyagon
keresztül.
Próbálom kordában tartani a vágyaimat, de olyan gyorsan
törnek rám, hogy képtelen vagyok rá. Mellbimbóm kőkemény
lesz, és lüktet a puncim. Azt akarom, hogy belém rakja.
Cole elenged és alámerül. Addig tempózik, míg a combom a
vállára kerül. A sok apró buborék elhomályosítja a látásomat.
Vajon mit csinál?
Valamit látok mozogni a szemem sarkából. Elfordítom a
fejem, ahogy észreveszem az úszósortját.
Szívem a torkomban dobog. Cole meztelen. Eloszlatom a
buborékokat, és lenézek.
A víz kitisztul, mielőtt felkúszna a mellkasomig, és a dereka
köré csavarná a lábamat.
Megmarkolom a vállát, mire a merevedése kőkeményen a
puncimhoz dörzsölődik. Most már semmi nem választ el minket
egymástól. Szeretem. Kívánom. Ha most nem fogadom a lábam
közé, azt életem végéig bánni fogom.
Alaposan végigmér, és a tekintete többet mond minden
szónál. Ő is szeret. Ha nem hagyom, hogy megdugjon, akkor
olyan frusztrált lesz, mint eddig soha.
Több, mint négy éve.
 Négy szájba vert éve nem szexeltünk.
Megfogja a csuklómat, és felemeli a kezem. Aztán a
tenyerembe csap. A beleegyezésemre van szüksége, és a víz
alatti jelzést használja, amit nemrég tanított.
Gondolkodás nélkül mutatom az ujjammal, hogy rendben, és
bólintok megerősítésképp.
Ajka szétválik, és leveszi a regulátort. A szája két széléről apró
buborékok úsznak a vízfelszín felé, ő pedig maga felé húz.
Egyik kezével átkulcsolja a derekamat, beigazít, és a farkára
ültet.
Mély levegőt veszek, és összeszorítom a hüvelyizmomat a
kőkemény farka körül, aztán nyögni kezdek. Feje a vállára
hanyatlik, lehunyja a szemét, és látszanak a nyaki erei. Feszes az
állkapcsa, de még így is jönnek buborékok a szájából.
Nem a palackból veszi a levegőt, ezért aggódni kezdek.
Megfogom a regulátoromat, és a szájába teszem. Mély levegőt
vesz belőle, és a szemembe néz. Aztán alaposan megrak.
Csípőjét ütemesen mozgatja, és tövig belém rakja a farkát.
Kitágít, megtölt, és testesül-lelkestül birtokol. Ha visítós lennék,
már rég megfulladtam volna. Most viszont minden egyes
légvételemmel alaposan megcsapolom a légzőpalack
oxigéntartalmát.
Cole ellenőrzi a palack űrtartalmát. Amikor hátralép, már
tudom, hogy a medence lépcsőjén áll. Egyszerre használja a
saját súlyát és az erejét, hogy stabilan tartson mindkettőnket.
Egyik kezét a tarkómhoz szorítja, összetartja a kettőnk
maszkját, miközben alaposan belém tolja a farkát. Nyögök,
vonaglom, és teljesen megszűnik számomra a tér és az idő.
Örülök az újraegyesülésnek, és átadom magam a gyönyörnek. A
hajába markolok, folyamatosan lovagolok az ölében, osztozom
vele a levegőn, és kis híján eggyé olvad a testünk.
Cole.
Az első igazi szerelmem.
Ugyanolyan bensőséges most a kapcsolatunk, mint a
találkozásunk első napján.
Ismét ellenőrzi a palack űrtartalmát, aztán a vízfelszín felé
biccent.
Lejárt az idő.
Lassan felmegyünk, és hagyjuk, hogy a tüdőnk
alkalmazkodjon az atmoszferikus nyomásváltozáshoz. Még
ekkor sem húzza ki belőlem. Viszont nem is nyomul, csak
próbál mindkettőnket szinten tartani, miközben megigazítja a
mellényét.
Amikor kidugjuk a fejünket a vízből, leveszi a maszkomat,
aztán letépi a sajátját. Alaposan végigmér, zihál, és egyszerre
látok rajta döbbenetet, izgatottságot, és boldogságot. Ő is érzi,
amit én. A láthatatlan lelki köteléket, mely kettőnk között olyan
erős.
Csókja vad és állatias. Mintha fel akarnánk egymást falni. Még
mindig bennem van, és próbál mélyebbre menni, de már nincs
ereje. Ordít, aztán elenged, hogy levegye az övsúlyt. Utána a
mellény és az uszony következik, így minden felszerelés lekerül
rólunk, és ott állunk egymással szemben, anyaszült meztelenül.
A háttérben még mindig a saját lejátszási listám megy a
telefonról, és visszhangzik Halsey-től a Now Or Never.
Cole összevonja a szemöldökét, aztán kajánul elvigyorodik.
Ugyanolyan hévvel csókol, mint az előbb. Nyelve dörzsöli és
kergeti az enyémet, én pedig igyekszem minél többet fogadni
belőle. Simogatom a farkát, és megmarkolom kőkemény
hátsóját. Nem tudok betelni vele. Még többet akarok.
– Most! – megfogom az arcát, és egyre hevesebben csókolom.
– Kívánlak.
– Tudom. Tudom, a kurva életbe! – mondja magabiztosan, és
egyre mélyebbre dugja a nyelvét.
A medence falának támaszt, és a farkával a csiklómat
simogatja. – Meg akarlak kóstolni.
– A farkadat akarom, Cole – nyöszörgöm.
–  Türelem – vigyorogja, aztán a számba harap, és
megmarkolja a derekamat. – Hatalmas erővel felkap, és kiemel
a vízből. A feje fölé tart, aztán a medence szélére ültet. – Tedd
szét a lábad.
A kezemre támaszkodom, és engedelmeskedem.
– Jó ég! – végigsimít a hüvelyemen. – Tökéletes. Rózsaszín és
duzzadt. Ez a látvány… A kurva életbe! Kőkemény vagyok.
Mellkasát a medence falának támasztja, és pont
szemmagasságban van a térdemmel. Végigsimít a belső
combomon, aztán előrehajol, a szemembe néz, és nyalogatni
kezdi a száját.
Amikor végre hozzám érinti az ajkát, felemelem a fenekemet.
– Istenem! Ne hagyd abba! – zihálom.
Arcát a lábam közé fúrja, és folyamatosan nyalogatja,
szívogatja, és harapdálja a puncimat. Nemcsak a nyelvével,
hanem az ujjával is dolgozik, melynek hatására végképp nem
kell sok, hogy elélvezzek. A piercingemet piszkálja a fogával,
miközben egyre mélyebbre dugja az ujját. Hanyatt esem, és
folyamatosan vonaglom. Nedvességem betemeti az ajkát, és a
testem minden porcikája bizsereg a gyönyörtől.
–  Ezt nem bírom ki – nyögöm oda Cole-nak, miután minden
izmom összerándul, és már azt sem tudom, hol vagyok. –
Elmegyek! Elmegyek! Ne hagyd abba!
A csiklómra tapasztja az ajkát, majd mordul egyet, ezzel
végképp az orgazmus felé visz. Fetrengek a földön, miközben
átjárja a testemet a gyönyör. Lihegek, és a hajába markolok, ő
pedig megállás nélkül simogat a nyelvével.
– Jól van. Jól van.
Elhúzódom, mert már nem kapok levegőt.
– A fenébe, Cole. Ez… isteni volt!
Megmarkolja a medence szélét a lábam között, és felhúzza
magát. Csurog róla a víz, mely rácsöppen a mellkasomra.
Amikor fölém hajol, úgy néz rám, hogy kis híján megáll a
szívem.
Pupillája kitágult, fogai összeszorítva, és olyan, mint egy
vérszomjas ragadozó. Nem szól semmit. Nincs gyengéd csók.
Hangosan lélegzik, aztán tövig a lábam közé rakja a farkát.
Átkarolja a csípőmet, és a gumimatracra fektet, hogy puhább
felületen legyen a hátam. Ahogy elnézem az arckifejezését,
szükségem is lesz rá.
– Először… – lehajol, és megharapja a nyakamat. – Gyors lesz
és kemény. Készülj fel, bébi!
Átkulcsolom a nyakát, megmarkolom a haját, és a fülébe
súgom:
– Keményen akarom, Cole.
 – Te vagy az én kis kefélőbabám – mondja, amikor kihúzza.
Aztán kőkeményen visszarakja, és folyamatosan nyomul.
Kíméletlenül, könyörtelenül, ahogy ígérte. Minden egyes
csípőmozdulat a matracra szorít. Egyszerre érzek fájdalmat és
gyönyört, melynek hatására elengedem a haját, és összerándul
a hüvelyizmom.
Ez a fickó egy valóságos kefélőrobot. Megállás nélkül képes
dugni. Emberfeletti a kitartása, de ahogy rám néz, le sem
tagadhatná emberi mivoltát. Tekintetéből árad az érzelem, és
szavak nélkül is kifejezi az irántam érzett szerelmet.
A testiségnél sokkal mélyebb és nemesebb dolog köt össze
minket. Több ezer kilométer volt köztünk a távolság, nem
beszélve a halálhíréről és a mérhetetlen fájdalomról. Nem
tudom, mi jön ezután. Csak a jelenre figyelek, és már nem
kérdés, hogy szeretem.
Feltámaszkodik, szétteszi a lábát, és arra ösztönöz, hogy én is
így tegyek. Csípőjének heves mozgásából arra következtetek,
hogy nemsokára a csúcson lesz.
–  Mindjárt – mondja, és a hajamba túr. – Látni akarom a
szemed.
Nem néztem másfelé, és nem is fogok. Kezemet a nyaka köré
kulcsolom, és csak néhány centiméter van kettőnk arca között.
Hüvelyizmomat még jobban megfeszítem.
– Élvezz belém, Cole!
Felordít. Aztán alaposan belém élvez, miközben megállás
nélkül nyög és zihál. Úgy árad szét testemben a férfinedv, ahogy
az ő szeméből árad felém a végtelen szeretet.
Nem sokkal később az oldalunkon fekszünk. Fáradtan,
lihegve, kimerülten.
A telefonomról Disclosure-től a Latch szól, ami még érzékibbé
teszi a pillanatot.
– Csináltad már? – kérdezem a mellkasába fúrva az arcomat,
lábamat a csípője köré tekerve.
–  Hm? – kérdez vissza homályos tekintettel, miközben a
számat nézi.
– Mármint a búvárszexet.
– Nem. De garantálom, hogy jó párszor megismételjük.
– Ma este? – kérdezem elcsukló hangon.
Cole nagyon hamar visszatér a normál kerékvágásba, ezért
biztosra veszem, hogy álmatlan éjszakánk lesz. Csak azt
remélem, hogy lesz energiám lépést tartani vele.
–  Ma este nem – válaszolja, aztán gyengéden megcsókol. – A
búvárkodás alatt végzett fizikai aktivitás után feltétlenül
pihenned kell.
Végigsimít a hátamon, aztán egy hatalmasat csap a
fenekemre, és elvigyorodik.
– Csak feküdj, míg én teszem a dolgom.
Azzal, hogy a lábam közé engedtem, nemcsak képletesen
nyitottam ki az ajtót, hanem a vasalatot is letéptem. Innen már
nincs visszaút. Akkor dug meg, amikor csak tud, méghozzá az
összes, lehetséges pózban, míg a végén egyikünk sem fog tudni
járni.
Azt várom, hogy rám fekszik, és újra a magáévá tesz. Nem ez
történik. Feláll, miközben továbbra is kőkemény a farka, majd
beugrik a medencébe, és olyan gyorsan úszik, mint a nyíl.
A következő órát a felszerelés rendezésével töltjük, aztán
feltakarítunk, és felöltözünk. Amikor a sötét parkolóhoz visz,
olyan hidegnek érzem a levegőt, hogy szó szerint ráz a hideg.
Előrehajolok, hogy kivegyem a motor csomagtartójából a
sisakokat, mire megmarkolja a csuklómat. Mögöttem áll,
merevedését a fenekemhez szorítja, aztán a hátam mögé
csavarja a kezemet.
–  Cole? – suttogom, mégis visszahangzik a sötét csendben.
Pulzusom az egekbe szökik.
–  Azt hittem, tudok várni, míg hazaérünk. – Fölém hajol, és
érzem a forró leheletét a nyakamon. – De rájöttem, hogy elegem
van a várakozásból.
Sóhajtok, a mellkasom pedig folyamatosan emelkedik és
süllyed. Üres a parkoló, a bolt árnyékot vet ránk, ráadásul a fák
is körülvesznek. De mégiscsak egy boltnál vagyunk. Nyilván
van valami biztonsági berendezés.
Felemelem a fejem, és próbálok körbenézni.
– A kamera…
–  Nem vagyunk a látószögében – vág közbe Cole, aztán
alaposan megszorítja a hátracsavart kezemet, és durva hangon
így szól: – Kulcsold össze az ujjaidat! Igen. Úgy jó. Aztán helyezd
a súlyod az ülésre.
Ellazítom a mellkasomat, és lehunyom a szemem. Kigombolja
a nadrágomat, és a bugyival együtt gyorsan a combomra húzza.
Aztán a sliccével kezd foglalkozni, és amikor végre lehúzza a
cipzárt, forróságot érzek a hátsómnál.
Ott, a sötét és hideg parkolóban simogat, megujjaz, és
nyögések közepette belém jön. Ahogy járatja bennem a farkát,
már egyáltalán nem kapkod. Szépen, lassan mozdul, miközben
gyengéden simogat.
Azelőtt eljutok a csúcsra, hogy kettőt pislognék. Aztán
hazamegyünk, és megállás nélkül dugunk.
Órákkal később összegömbölyödöm, hozzábújok az ágyban,
aztán jóízűen álomba merülök.
Még mindig sötét van odakint, amikor felébredek. A hátamra
fordulok, és pislogok a koromsötét szobában. Átnyúlok a
matracon, hogy megérintsem Cole-t, de hűlt helyét találom.
Felemelem a könyökömet, és az órára nézek. Hajnali három.
Hová ment?
Az ágy széléhez csúszom, és a szoba sarkában lévő árnyékra
leszek figyelmes.
– Cole?
Felemeli a fejét. Nem látom a szemét, de pontosan ki tudom
venni a testének a körvonalát. A földön ül, és átkulcsolja
mindkét térdét.
– Mi a baj? – átkúszom a matracon, hogy közelítsek felé.
Egy pillanatra rám néz, aztán a falnak támasztja a fejét, és a
plafont kezdi bámulni.
Nagyon megijedek. Kimászom az ágyból, és mellé térdelek.
– Na! – végigsimítok az arcán. – Mondd, mi a baj?
Nagy levegőt vesz, mire kitágul az orrcimpája. Aztán
összecsapja, és összeszorítva tartja a tenyerét. Végül ismét rám
néz a sötétben.
– Én csak… – nyel egyet. – Sok hülyeség jár a fejemben.
Végigsimítok a haján, és ijedten kérdezem:
– Mire gondolsz? Úgy nézel ki, mint aki fél.
Nagyot sóhajt.
 –  Rettegek, hogy egy nap majd elmész azzal a fickóval, aki
elrabolta a szívedet – egy pillanatra félrenéz, aztán folytatja. –
Vissza se nézel, mert annyira elvakít majd a fény és gazdagság,
amit ő nyújtani tud. Lesz egy kiszámítható jövőd, csillogó
karriered, és soha nem lesznek filléres gondjaid… Én ezt nem
tudom biztosítani. Ilyenkor jövök rá, mennyire elcsesztem a
legfontosabb dolgot az életemben.
– Semmit nem csesztél el.
–  Elhagytalak! – pattan fel, és idegességében a szekrényre
csap. – Elhagytalak, mert hajtott a karriervágy, pedig semmi
értelme nem volt.
– Ez nem igaz. Nyilván sokat jelentett neked – vágom rá, és én
is felállok.
– Te sokkal többet jelentettél. Akkor és most is. De most már
túl késő a felismerés.
–  Nem… – hirtelen elfog a bizonytalanság, ezért alig tudok
megszólalni. – Nem késő.
– Akkor gyere hozzám! Holnap. Légy a feleségem, Danni.
Elfog a pánik, és könnyek szöknek a szemembe. Igent
mondanék. Legszívesebben nem is mondanám, hanem
üvölteném, mert szörnyű látni a fájdalmat az arcán.
Inkább arra vagy kíváncsi, hogy kinek törnéd össze kevésbé a
szívét. Komolyan erre akarod alapozni a döntést?
–  Cole! Én… – a szám elé teszem a kezem, hogy ne törjek ki
zokogásban.
–  A francba! – odarohan, és szorosan magához ölel. –
Sajnálom. Nem akarlak sürgetni. Csak…
– Félsz.
 – Igen – megcsókolja a fejem búbját, a halántékomat, aztán az
ajkamat. – Félek lehunyni a szemem. Félek, hogy mire kinyitom,
te már nem leszel itt.
–  Pedig itt vagyok – megcsókolom. – Akkor is itt leszek,
amikor felébredsz. Megígérem.
–  Jó – bólint, aztán megint, mintha saját magát akarná
meggyőzni.
Megfogom a kezét, és visszakísérem az ágyhoz, aztán
megigazítom a takarót. Érzem, hogy kezd egyenletessé válni a
légzése. Csak ezután tudok elaludni.
Épphogy elszenderednék, amikor megsimogat, mire kipattan
a szemem a sötétben.
– Tiéd a szívem – suttogja. – Kérlek, ne élj ezzel vissza!
 huszadik fejezet

Másnap reggel irány a vécé. Két órán belül már harmadszor

dobom ki a taccsot. Folyamatosan görcsbe rándul a gyomrom,
és alig tudom tartani magam. Reszketek, miközben egyszerre
ráz a hideg és izzadok.
–  Ez az én hibám – mondja Cole, majd mögém guggol,
összefogja a hajamat, és végigsimít a hátamon.
–  Fogd be, és hagyj meghalni! – mondom alig hallhatóan, és
megint előrehajolok.
– Ágyban kellett volna maradnod.
– Ágyban voltunk. Méghozzá elég sokat.
Felkapom a fejem, és ránézek.
– Tudod, mire gondolok. Végeztél? – kérdezi aggódva.
– Azt hiszem – eljövök a vécétől, és lehajtom a tetejét. – Már
semmi nincs a gyomromban.
Lehúzza a vécét, és a hónom alá nyúl.
– Nyugi.
– Meg kell mosnom a fogam.
Cole segít megtámaszkodni, míg a számat öblítem. Aztán
felemel, és ahogy kivisz a fürdőszobából, megszólal a csengő.
Nyöszörgök, és a vállába fúrom az állam.
–  Vársz valakit? – kérdezi, aztán a hálószoba felé veszi az
irányt, és a matracra fektet.
 – Egy órája küldtem üzenetet Trace-nek. Megírtam neki, hogy
teregetem a rókabőrt.
–  Bakker – mondja Cole, miközben alaposan megfeszül az
állkapcsa.
– Mondtam neki, hogy ne jöjjön ide.
–  És azt vártad, hogy hallgatni fog rád? – kérdezi, aztán
megdörzsöli az arcát, és alaposan végigméri az ujjatlanomat és
a bugyimat. – Hozok neked valami egyéb ruhát.
–  Már így is izzadok – lerúgom a takarót, de ekkor vacogni
kezdek. – Csak… légy szíves, engedd be, és ne öljétek meg
egymást.
Kicsit úgy érzem magam, mintha másnapos lennék, mert az
egyik pillanatban Cole néz rám, de ahogy pislogok, Trace kék
szemét látom.
– Testet cseréltetek? – mormogom, de magam sem tudom, mit
beszélek.
– Elaludtál – válaszolja Trace, és a homlokomra teszi a kezét,
aztán megsimogatja az arcomat. – Még mindig magas a lázad.
Meg tudod ezt inni? – kérdezi, és egy pohár gyümölcslevet tart
felém.
Bólintok.
– Hol van Cole?
Ahogy a kérdés elhagyja a számat, összeugrik a gyomrom, és
megint elfog a hányinger. Szexeltem Cole-lal, és ahogy Trace-re
nézek, rögtön rám tör a bűntudat. Vajon Trace látja rajtam? Érzi
a testem rezdülésén is, hogy megcsaltam?
– Itt vagyok – hallom Cole hangját a háttérben.
Megfordulok, és látom, hogy az ágy melletti széken ül, és
zsigeri gyűlölettel néz Trace-re. Ha Cole kijön a béketűréséből,
nem fogok tudni beavatkozni. Még annyi erőm sincs, hogy
aggódjak.
Trace a fejem alá teszi a kezét, és segít felülni.
–  Csak néhány kortyot igyál – kérlel, és újból felém tartja a
poharat.
A cseresznyeíz irritálja a torkomat, de legalább hideg és
frissítő. Megragadom Trace csuklóját, hogy igyak még, de ő
leteszi a poharat.
– Beszéltem a gyógyszertárral – jelenti ki. Felemeli a műanyag
zacskót a földről, és az ágyra teszi. – Valami gyomorrontásos
vírus terjeng.
–  Remélem, nem fertőzlek meg titeket. Lehet, hogy
fertőtleníteni kéne mindent.
–  Nem hiszem, hogy szükség van rá – mondja Trace, és
belenyúl a zacskóba, majd Cole-ra néz. – Ilyet is hoztam.
Kivesz egy négyszögletes csomagot, és az ölembe dobja.
Terhességi teszt.
Még a gondolatra is kiráz a hideg. Spirálom van, ami évekig
nem jár le.
Cole kipattan a székből, és elborzadva nézi a csomagot.
Megkerüli az ágyat, a hajába túr, és megfeszíti a vállát. Aztán
megáll az ablak előtt, és kibámul.
– Nem vagyok terhes – jelentem ki határozottan.
Ha az lennék, nem tőle lenne a gyerek. Előbb lettem rosszul,
mint tegnap éjjel, és ezt ő is tudja.
–  Csináld meg a tesztet – mondja Trace, és összekulcsolja a
kezét a háta mögött. – Meg kell győződnünk róla – teszi hozzá,
látszólag higgadtan és közönyösen.
Csíkos ingében és tengerészkék öltönyében még
komolyabbnak látszik. Széles terpeszben állva, határozott
hangon szólva még katonásabbnak tűnik, de én már tudom, mi
van emögött. Szeme csillogása, és ahogy fölém hajol, mind
érzelmekről árulkodik. Gyengéd és odaadó. Mintha
reménykedne.
Nem tudom, szeretne-e apa lenni, de ha az ő gyerekét
hordanám a szívem alatt, azzal megkapná, amire vár. Kettőnk
között szoros, elválaszthatatlan kötelék lenne.
–  Essünk túl rajta – mondom, aztán kikászálódom az ágyból,
és intek, hogy menjenek arrébb, amikor segíteni akarnak.
Remeg a lábam, forog velem a szoba, amikor a vécé felé
veszem az irányt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy negatív
lesz, úgyhogy meg sem várom az eredményt, mielőtt
visszamennék a hálószobába.
Trace elveszi tőlem a tesztet, Cole pedig leültet. Aztán várunk.
Tapintani lehet a feszültséget a szobában. Cole és Trace
különböző eredményt remélnek, ezért az egyikük csalódni fog.
Bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem a dolgukat, de
már az is nehézséget okoz, hogy nyitva tartsam a szemem.
Trace le nem veszi a szemét a műanyagról. Eltelik egy kis idő,
majd összeráncolja a homlokát, és leejti a vállát.
– Negatív – ezzel behajítja a tesztet a kukába, és rezzenéstelen
arccal bámul maga elé.
Fáj érte a szívem, de azt ő is tudja, hogy egy kisbaba csak még
jobban megbonyolítaná az amúgy is faramuci helyzetet.
Cole nagyot sóhajt, és leül az ágy mellett lévő székre. Nem
mosolyog, és nem is ujjong örömében, de egyértelmű, hogy
megkönnyebbült.
Mióta visszatért, sokszor mondta, hogy szeretne családot. Én
nem tudom, hogy készen állok-e rá, és talán nem ez a
legalkalmasabb pillanat, hogy beszéljünk róla. Mégis úgy érzem,
muszáj.
–  Beszélhetünk erről kicsit bővebben? – kérdezem, és
visszafekszem az ágyra. Két, kikerekedett szempár néz rám. –
Ne ijedjetek meg – magamra húzom a takarót, de rögtön
melegem lesz, úgyhogy lerúgom. – Mindkettőtökkel
kapcsolatos.
– Aludnod kéne – jelenti ki Trace, és leül az ágy szélére.
– Majd fogok – mély levegőt veszek, és lassan kifújom. – Cole!
Azt mondtad, szeretnél családot.
– Igen.
– Mi helyzet veled, Trace?
Elgondolkodik, aztán a kézfejére néz, mielőtt válaszolna.
–  Rájöttem, hogy az irántad érzett szerelmem végtelen. Ha
gyerekekkel ajándékozol meg, szeretni fogom őket, és az életem
árán is megvédem a családomat. De akkor is én leszek a világ
legboldogabb embere, ha nem lesznek gyerekeink, de téged
mindig magam mellett tudhatlak.
Szavai hallatán megborzongok. És a láztól is.
–  Számomra sosem volt elsődleges, hogy anya legyek –
lehunyom a szemem, és egy pillanatra elhallgatok. – Lehet, hogy
ez változni fog, de most egyáltalán nem olyan az élethelyzetem,
hogy ilyesmire gondoljak. Megértem, ha ez számotokra nem
elfogadható.
 Kinyitom a szemem, és Cole-ra nézek.
Összevonja a szemöldökét, aztán az ajkába harap. Úgy tesz,
mintha mi sem történt volna, csak próbál minél lazábbnak
mutatkozni.
– Nem megyek sehová – jelenti ki határozottan.
Trace a combjára teszi a kezét, és felém hajol.
– Tudod, mi a válaszom.
Pont, mint Cole-é. Egyikük sem adja fel. Csökönyösek, mint a
szamár.
 huszonegyedik fejezet

Gyomorrontásom van. Trace hívott orvost, aki egy kissé

mogorva, idős fickó volt. Közölte, hogy nagyon sajnálja, de erre
nincs orvosság.
Plusz kerüljem a kávét. Basszus.
Még két napig levesz a lábamról ez a kórság, ezért
használhatatlan vagyok. Trace és Cole folyamatosan diktálják
belém a folyadékot, mint két kiképzőtiszt, ráadásul azt is
megszabják, hogy mit ehetek. Banánt, almaszószt, pirítóst. És
aludjak. Sokat aludjak.
Trace egész nap a házban van, de elküldöm, amikor Cole
hazajön a munkából. Elég lovagias ahhoz, hogy ne mutassa ki a
dühét, de látom a sértettséget az arcán, amikor Trace indulás
előtt homlokon csókol.
Hallom, milyen indulatosan beszélgetnek Cole-lal a másik
szobában, és tisztán érzem a kettőjük közti feszültséget. Ha
meggyógyulok, tennem kell valamit, mert nem bírom ezt a sok
negatív energiát.
Cole még mindig csalódott, mert nem engedem, hogy
mellettem aludjon. Már így is látták, milyen szerencsétlen
vagyok, arra végképp nincs szükség, hogy Cole az átizzadt
lepedőmön fetrengjen.
Harmadnapra elég jól érzem magam ahhoz, hogy takarítsak,
és elindítsam a mosást. Dolgozni még nem megyek.
A negyedik nap reggelén viszont száz százalékban odateszem
magam. Megszűnt a mérhetetlen izomfájdalom, amely közel
egy hétre leterített. Tombol bennem az energia, miután
lezuhanyozom, és iszom egy csésze kávét, miközben azon
gondolkodom, hogy fogom tölteni a napot.
Furcsamód sem Trace, sem Cole nincs a közelemben. Cole
munkába ment, Trace viszont nem ugrott be, hogy megnézze,
mi van velem.
Csak az enyém a ház.
Vigyorogva bemegyek a kisszobába, amit gyakorlatilag
teljesen elfoglal a szekrényem. Felveszek egy fekete, gyöngyös
melltartót, és egy forrónacit, aztán irány a táncterem, ahol
nyújtok.
Lábujjhegyre állok, megkeresem a zenét, bár tudom, hogy
azon a tánckoreográfián kéne dolgoznom, amit pár hét múlva
adunk elő Nikolaijal a polgármester karácsonyi partiján. De a
sarokban lévő rúd elvonja a figyelmemet.
Öt éve nem nyúltam hozzá. A hüvelykujjam körmét rágom, és
vágyakozva nézem a rudat.
Itt az idő.
Kiválasztok egy számot, bekapcsolom az ismétlés funkciót a
lejátszón, és odamegyek a rúdhoz. Tudom, hogy először lassú
lesz a mozgásom, de erősen dolgozik bennem az adrenalin,
ezért gyorsan összeszedem magam.
Ahogy felcsendül a Muse-tól az Undisclosed Desires, már a rúd
mellett vagyok, és körlépést csinálok forgással, aztán a fejem
fölé nyújtózva belekapaszkodom a rúdba. Keresztezem a lábam,
lábujjhegyre állok, és billentem a csípőmet.
Ezután a hátamat dörgölöm a rúdhoz, magasra rúgok, a
fenekem viszont a talajra süpped. Gyorsan felkapaszkodom,
aztán felemelem, és szétteszem a lábam a fejem fölött. Minden
izmom feszül, ahogy próbálom magam megtartani.
Végigmegyek az összes gyakorlaton. Terpesz, homorítás,
aztán alaposan beizzítom a kevésbé használt izmaimat is. Mire a
dal harmadszor is felcsendül, már a csípőmmel körözök,
ingatom a fejem, és alaposan leizzadok.
Amikor ismét felkapaszkodom a rúdra, a forgásra és az
átfordulásra koncentrálok. Előre-hátra hajolok, nyújtózom,
aztán megcsinálom a nyilat, és az oldalnyilat.
Az igazán érzéki gyakorlatok csak ezután következnek.
Felcsúszom a rúd tetejére, egy lábbal tartom magam, és lógok
lefelé a magasból.
Amikor a lábam földet ér, lehunyom a szemem, és csak
riszálom magam a zenére. Egyik kezemet a rúdra teszem,
körözök a csípőmmel, és a térdemet hajlítva haladok lefelé,
aztán vissza, miközben folyamatosan rázom a hajam.
Olyan rég csináltam már, hogy amatőrnek tűnök, mégis
nagyon természetesnek érzek minden mozdulatot. Elvégre a
rúdtánc sokban hasonlít a hastánchoz. Régen, amikor a
hastáncosok sátorban éltek, a sátor rúdján is táncoltak, hogy
odavonzzák a tömeget. A hastánchoz hasonlóan itt is őrülten
szexinek érzem magam tánc közben. Minden mozdulat
érzékiséget sugároz, így az ártatlan kislányok is könnyen
vadmacskának tűnnek.
Ahogy ismét felmászom, kitolom a fenekem széttárom a
combom, és erősen hátrahajlok, így sikeresen rálátok a konyha
bejáratára.
Rögtön megpillantom a két férfi lábát.
Felgyorsul a légzésem, és véletlenül lazítok a fogáson.
Gyorsan megszorítom a rudat, nehogy fejjel a padlóra essek.
Leereszkedem és lábra állok, megmarkolom a rudat, hogy
megtartsam az egyensúlyomat, aztán Trace és Cole közé nézek.
– Mióta vagytok itt?
Trace kihúzza magát, kezét a háta mögött kulcsolja, fejét
lehajtja, aztán összevont szemöldökkel végigméri hiányos
öltözékemet.
– Néhány perce – válaszolja Cole kimérten, aztán megvakarja
a tarkóját, és ő is tetőtől talpig végigmér. – Hogy érzed magad? –
kérdezi.
–  Csodásan – lihegem, mert alig kapok levegőt. – Nagyon
köszönöm, hogy törődtök velem.
Furcsa, hogy mindketten itt vannak, holott az előbb még
rajtam kívül senki nem volt a házban. – Véletlenül jöttetek
egyszerre? Vagy együtt mentetek valahová? – kérdezem, és
izzadt tenyeremet a combomba törlöm.
–  Megbeszélésünk volt – válaszolja Trace pont abban a
pillanatban, amikor Cole közli, hogy elmentek reggelizni.
– Reggeli közben zajlott a megbeszélés – jelenti ki Trace, aztán
Cole-ra néz, végül rám. – Miért?
–  Együtt reggeliztetek? Hogyhogy? – keresztbe fonom a
karomat.
Vajon Cole megmondta Trace-nek, hogy szexeltünk? Hirtelen
úrrá lesz rajtam a félelem. Nem akarok titkolózni, de ez…
kényes ügy. Én szeretném megmondani neki.
–  Szeretnénk kitalálni, hogy legyen ezután – válaszolja Cole,
aztán Trace-re, rám, és saját magára mutat, mintha
háromszöget akarna rajzolni.
–  Komolyan? – kérdezem nyersen, aztán megigazítom a
melltartómat, hogy biztosan fedje, amit kell. – És mire
jutottatok?
–  Hogy rúdtáncolnod kéne – válaszolja Cole. – Csak nekem.
Minden nap.
Összeszorítom az ajkam, és felvonom a szemöldökömet.
– Szerintem… – Trace nagyot sóhajt. – Mi úgy gondoljuk, hogy
ez a helyzet tett téged beteggé, amit nem akarunk. Márpedig, ha
sürgetjük a döntésedet, azzal még betegebbé teszünk.
– Majd meggyógyulok. Nem… – kezdem, és megköszörülöm a
torkomat.
– Csak pár hét telt el, Danni. És te az idő felében beteg voltál.
Adj magadnak időt! Lazíts!
–  Próbálkozom – megfogom a rudat, körbesétálom, és
összeszedem a bátorságomat, hogy feltegyem nekik a kérdést. –
Jövő héten hálaadás…
Egyiküknek sincs családja, ezért nem tudják kivel tölteni a
hálaadást és a karácsonyt.
Csak néznek rám, és nem szólnak semmit.
–  Bree-nél lesz vacsora. Merész gondolat lenne, ha elhívnám
mindkettőtöket? – kérdezem, miközben elengedem a rudat, és
átkulcsolom a derekamat.
– Szívesen mennék – válaszolja Cole, és széles mosoly jelenik
meg az arcán. Aztán hirtelen eltűnik a kisszoba ajtaja mögött.
 Trace-re nézek, és próbálom megfejteni az arckifejezését.
Sejti, hogy választ várok, ezért bólint, és így szól:
– Ott leszek.
– Köszönöm. Ez lesz az első, közös hálaadásunk.
Néhány másodperc múlva Cole visszatér egy tízcentis tűsarkú
cipővel, melynek bokapántját az ujja köré csavarta.
A fenébe. Ezek szerint nem viccelt, amikor azt mondta, hogy
táncoljak neki.
Ismét Trace-re nézek.
– Nem hiszem, hogy ez jó öt…
– Ez nem kérdés.
Cole megáll előttem, és felém nyújtja a kezét.
Trace zsebre vágja a kezét, és háttal a falnak támaszkodik.
Soha nem mondaná, hogy ne táncoljak. Elvégre a kaszinójában
is ezt teszem, méghozzá a kivilágított színpadon.
Sóhajtok, és kifésülöm a szememből a hajat. Aztán beadom a
derekam, és Cole kezébe teszem a lábam.
Felhúzza rám a tűsarkút, és becsatolja a bokapántot. Ahogy a
másik lábamhoz ér, lágyan végigsimít a vádlimon.
Megborzongok, aztán lehunyom a szemem. Megismétli, én
pedig próbálok nem nyögni. Nem hagyhatom, hogy tovább
csinálja. Itt van Trace, és mindent lát.
–  Elég – szólal meg határozottan és ellentmondást nem tűrő
hangon Trace.
Megingok a tűsarkúban, ezért gyorsan belekapaszkodom
Cole-ba, hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat. Selymes haja
siklik az ujjaim között. Kicsit elidőzöm, aztán ráveszem magam,
hogy hátralépjek.
 –  Ezt majd én megcsinálom – leguggolok Cole mellé, és
becsatolom a másik pántot.
Hagyja, hogy én csináljam, és odamegy a lejátszóhoz. A
tűsarkúnak hála rögtön tíz centivel magasabb leszek, és pont
akkor egyenesedem fel, amikor felcsendül a Nine Inch Nailstől a
Physical.
Ezt a számot választotta Cole, amikor először rúdtáncoltam
neki. Ennek már majdnem öt éve. Ahogy meghallom a zenét,
óhatatlanul megrohannak az emlékek, és alig kapok levegőt.
Annak idején a szám feléig sem jutottam, amikor Cole a rúdnak
támasztott, és alaposan megdugott. Aztán elfenekelt, amiért
ilyen kanossá tettem, és persze újból megrakott.
A zene recsegés-ropogása rögtön visszahoz a jelenbe.
– Táncolj, Danni!
Cole megmarkolja a széket, megfordítja, és terpeszben ráül.
Karját a szék háttámláján pihenteti.
Trace meg sem mozdul. Marad ugyanolyan távol, mint eddig.
Kimérten és arrogánsan figyel. Vár.
Elkezdem. Egyik cipőmet a másik előtt keresztezem, aztán
kitolom a csípőmet. Amikor meghallom az éneket, a hajamat
lobogtatom, és felmászom a rúdra.
A ruhám pont illik a produkcióhoz. Kétrészes darab, ami
kifejezetten kényelmes, így öröm benne a mozgás. De ahogy a
két pasi előtt vonaglom a gyöngyös melltartóban és a bugyiban,
úgy érzem, mintha fehérneműt hordanék. Ennyi erővel akár
meztelenül is táncolhatnék.
Annyira lenyűgözi őket a produkcióm, hogy teljesen
megfeledkeznek egymásról. Próbálok nagyon szexi és vonzó
lenni, hogy elkápráztassam őket. Körözök a csípőmmel, és
nagyokat rúgok a levegőbe.
Lassan, csábítóan a földre csúszom, aztán hátrahajtom a
fejem, és lehunyom a szemem. Ez jellemző rám leginkább. Hogy
érzést viszek a táncba, mely mindig összhangban áll a zenével.
Meglephetném őket egy műsorral, de inkább úgy táncolok, mint
aki teljesen egyedül van. Ez az én terepem, és az én
mentsváram. Ilyenkor van időm mindent átgondolni.
Nekem kell meghoznom a döntést.
Nem elég, ha csak a táncra és a zenére figyelek. Mélyebbre
kell ásnom. Ki kell találnom, milyen úton haladjak tovább.
Akkor talán arra is rájövök, hogy a két férfi közül melyiket
rendelte nekem a sors.
 huszonkettedik fejezet

Lehet, hogy életem legrosszabb döntése volt két pasit hívni

vacsorára.
A húgoméknál alapvetően kellemes a légkör. Megettük a
hálaadásnapi töltött pulykát, aztán elkezdtünk beszélgetni. Bree
ül az asztal egyik oldalán a férjével, Daviddel, és a négyéves
unokahúgommal, Angellel, én pedig vele szemben, Cole és
Trace között.
Bree és David mindent elmesélnek Cole-nak, amiről az évek
során lemaradt. Mivel az életük nagyrészt a foci körül zajlik,
arról esik a legtöbb szó. Trace mindeközben kedvesen figyeli az
unokahúgomat.
A bájos mosoly és a kedélyesnek tűnő beszélgetések mögött
azért rendesen érezhető a feszültség. Bree folyamatosan
csacsog és nevet, amikor Cole-lal beszél, de közben tudom, hogy
engem figyel. Ide-oda járatja a tekintetét köztem és a mellettem
ülő férfiak között.
Igen, tényleg bizarr. Két pasival randizom, akik egy szót sem
szóltak egymáshoz, mióta megérkeztünk. Minden felnőtt érzi a
feszültséget, de senki nem akar ennek hangot adni.
Még én sem.
Az elmúlt hat éjszakát azzal töltöttem, hogy egyikük ágyából a
másikéba feküdtem. Trace mellett kellemes ölelkezéssel és
csókkal telnek az éjszakák, de semmi szex. Aztán hazamegyek,
és hagyom, hogy Cole a magáévá tegyen, és megtöltse minden
lyukamat. Erről persze Trace nem tud, mert egy ócska,
gerinctelen ringyó vagyok.
Mardos a bűntudat, és csak rosszabb lesz a helyzet, míg nem
mondom el neki.
Ide is Cole-lal jöttem, de Trace-szel akarok hazamenni.
Mindent bevallok neki, ezért már előre parázom.
Megszegtem a szexmentességszabályt, de csak az egyikükkel
szexeltem. Pontosan ettől félek, mert olyan, mintha tudattalanul
is meghoztam volna a döntést, és választottam volna közülük.
Nem, mintha Cole nem lenne az igazi, csak… Évek óta nem
szexeltünk, és elcsábultam. De ez még messze nem jelenti azt,
hogy őt kéne választanom Trace-szel szemben.
Cole ilyen. Elcsábít, alaposan levesz a lábamról, aztán tőrbe
csal, és kiköveteli, ami jár neki. Utána persze mindig többet
akar, ahogy én is. Ha Trace csak fele olyan rámenős lett volna,
mint Cole, talán vele is ágyba bújok.
Szörnyű a felismerés, hogy ilyen gyenge vagyok. Csakhogy
nem én vagyok az egyetlen, aki fizet a gyengeségemért. Ha
elmondom Trace-nek, tudom, hogy nagyon meg fogom bántani.
Ijedtemben összeugrik a gyomrom, és karba teszem a kezem.
Bree abbahagyja a beszélgetést Cole-lal és Daviddel, aztán rám
néz.
–  Örülök, hogy jobban vagy – kortyol egyet a borból. –
Átmentem volna, hogy segítsek, de úgy tűnik, volt aki törődjön
veled.
Egy kéz az asztal alatt simogatni kezdi a térdemet. Ránézek a
kéz tulajdonosára, de Trace csak Bree-t figyeli.
– Szerencséjük, hogy nem kapták el az influenzát.
Visszafojtom a lélegzetemet, amikor Trace felcsúsztatja a
kezét a combomon.
– Jobban vigyáztak rám, mint anya tette volna. Hoztak nekem
enni, és takarítottak utánam.
Szeretem anyámat, de nem állunk egymáshoz túl közel. Ő
visszafogott és befelé forduló, ráadásul nyolc éve Floridába
költöztek apával, így még nagyobb lett köztünk a távolság.
Ha mélyebb kapcsolatom lenne a szüleimmel, többet
fordulnék hozzájuk, de nem teszem, mert itt van nekem Bree.
– Örülök, hogy mindketten itt vagytok – Bree Cole felé biccent,
miközben Trace-hez beszél. – Biztos kellemetlen.
A húgom úgy tűnik, nem kerülgeti tovább a forró kását.
Tekintve, hogy azt hiszi, Cole és Trace csak pár hete ismerik
egymást, fogalma sincs, milyen hatalmas kettőjük között a
feszültség.
–  A nővéreddel lenni… – kezdi Trace, miközben végigsimít a
belső combomon, aztán a bugyim széléhez ér – soha nem
kellemetlen.
Összerándul a combom, ezzel alaposan megszorítom a kezét.
Trace egy kicsit sem zavartatja magát. Alaposan megujjaz az
asztal alatt, miközben kedvesen elbeszélget Bree-vel. Én viszont
befeszülök, és minden erőmmel azon vagyok, hogy pókerarcot
vágjak, és ne kezdjek vonaglani az érintésének hatására. Ég az
arcom, és az asztalterítőbe markolok.
Szerencsére Cole még mindig a fociról beszélget Daviddel, és
nem figyel rám. Ha ellököm Trace kezét, azzal felhívom
magamra a figyelmét, ezért próbálok inkább nyugodt maradni,
és rendezni a légzésemet.
– Tudod, nem először ülnek egy asztalhoz. – Nagyot köhögök,
amikor Trace dörzsölni kezdi a csiklómat. – Múlt héten is együtt
reggeliztek. Nélkülem.
– Komolyan? – kérdezi összevont szemöldökkel Bree.
– Komolyan. Fogalmam sincs, miről beszéltek, de…
–  Mondtam – vág közbe Trace, és körözni kezd az ujjával,
mire a lábujjam is összerándul. – A betegségedről beszélgettünk,
és arról, hogy mit tehetünk érted.
– Hm.
Bree előrehajol, és alaposan végigmér.
– Te soha nem vagy beteg. Mikor dőltél ki utoljára? Legutóbb
akkor lettél rosszul, és még táncolni sem voltál hajlandó,
amikor… – Cole-ra néz, aztán elsápad.
Amikor Cole meghalt. Akkor voltam utoljára beteg. Méghozzá
nagyon. Kívül-belül megrogytam, és alig tudtam a világomat.
Hetekig ki sem keltem az ágyból.
Trace figyeli, ahogy Cole és David beszélgetnek, aztán rám
néz.
–  Lehet, hogy az influenza terített le, de biztos, hogy alapból
túlterhelt vagy. Lelkileg és fizikailag. Márpedig az egészséged
mindennél fontosabb.
–  Szeretlek – jelenti ki tágra nyílt barna szemmel Angel, aki
eddig meg sem szólalt.
Trace visszateszi a kezét a térdemre, és Angelre néz.
– Az jó, mert én pedig szeretem a nagynénédet.
–  Őt nem szeretem – mutat Angel Cole-ra, és összevonja a
szemöldökét. – Kitépem a gerincét.
Angel ma látta Cole-t először. Úgy tűnik, sokkal gyorsabban
hoz döntést a két fickóval kapcsolatban, mint én.
–  Angel! – néz rá mérgesen Bree. – Ezt meg ne halljam még
egyszer!
–  Akkor fogd be a füled – kacsint rá rezzenéstelen arccal
Angel.
– Jó ég! – suttogja Bree, és ijedtében a szája elé teszi a kezét.
Amikor kis híján elröhögöm magam, Bree a fejét csóválja.
Gondolom, nem akarja, hogy bátorítsam a kis ördögfajzatot,
ezért igyekszem rosszalló képet vágni.
Bree Angel elé teszi a még nem teljesen üres tálat.
– Fejezd be a vacsorát!
–  A zöldségek megkeserítik az életemet – vágja rá
összeráncolt homlokkal az unokahúgom, miközben a borsót
piszkálja.
Ekkor már nem tudom magamban tartani a röhögést, és úgy
látom, Trace is mosolyog.
Miután megettük a desszertet, és leszedtük a tányérokat, a
férfiak sörrel a kezükben térnek vissza. Ahhoz képest, hogy
november van, elég meleg az idő. Elég egy kiskabát. Arra
gondoltam, hogy csatlakozom a sörivókhoz, míg Bree
megfürdeti Angelt. De először muszáj elmennem vécére.
A háromszobás ház átlagos méretű. Bree és David tanári
fizetéséhez pont megfelelő. Végigmegyek az előszobán,
elhaladok az egyik fürdőszoba mellett, mert ott van Bree és
Angel.
Bemegyek a legnagyobb hálószobába, és az ahhoz kapcsolódó
helyiséget használom. Megmosom a kezem, megfésülöm a
hajam. Kinyitom a fürdőszobaajtót, hogy kimenjek, ehelyett a
falnak ütközöm, mert Cole beviharzik, és gyorsan bezárja maga
mögött az ajtót.
–  Mit művelsz? – az egekbe szökik a pulzusom, ahogy
meglátom a kiéhezett arckifejezését.
Ahogy tetőtől talpig végigmér, biztosra veszem, hogy nem a
fürdőszobát akarja használni.
– Hagytad, hogy puncidat piszkálja az asztal alatt – vágja rá, és
összevont szemöldökkel rám néz.
– Tessék?
A kurva életbe! Nagyon nem szeretném lefolytatni ezt a
beszélgetést. Főleg itt és most. De máskor sem.
–  Ne játszadozz velem! – megmarkolja a csípőmet, aztán
felültet a pipereasztalra. – Feldugta az ujját?
Alaposan mellkason vágom.
– Semmi közöd hozzá!
Jó ég. Épp a sógorommal beszélgetett. Honnan a fenéből
tudta, hogy mit művelt Trace az asztal alatt?
–  Mindig figyellek. – Megfogja az arcomat, előrehajol, és
vágytól felhevülten a szemembe néz. – Nagyon szép vagy ebben
a ruhában.
Tekintve, hogy szűk, fekete ruhában és tűsarkúban nem
tudnék motorra ülni, csak akkor vettem fel ezt az öltözéket,
amikor megérkeztünk.
–  Köszönöm – végigsimítok a mellkasán. – Vissza kéne
mennünk a…
–  Ma este velem jössz haza – orrával az enyémhez ér, és
leheletével felforrósítja a számat.
– Nem. Múlt éjjel veled voltam.
Ráadásul órákon át lovagoltam a farkán.
Nem tudom, mit szólt volna, ha megtudja, hogy azért megyek
Trace-hez, hogy mindent bevalljak neki. Attól félek, hogy
lebeszélne.
Végigsimít a combomon, és széttolja a lábamat, hogy a csípője
két oldalára tegyem. Semmi akaratosság, követelőzés, vagy
gyengéd suttogás. Csak megragadja a tarkómat, és rám néz,
aztán kicsit szétnyitja az ajkait, mintha arra várna, hogy
megcsókoljam.
Együtt lélegzünk, ahogy összeér a szánk. Aztán egyre
mélyebbre tolja a nyelvét, és még hevesebben csókolózunk.
Minden simogatása arra ösztönöz, hogy közelebb húzódjak
hozzá. Minden zihálásával többet akarok. A szájából. Az
öleléséből. Belőle.
Nyelvcsapásunk hangja visszahangzik az apró
fürdőszobában. Végigsimít a testemen, megmarkolja a
mellemet, aztán felhúzza a ruha alját a csípőmig.
– Nem lehet – suttogom, és próbálok ellenállni.
– De igen. Bármit lehet. Te mit akarsz csinálni, bébi?
Meg akarom ragadni a pillanatot.
Érezni akarom a szívverését.
Szerelmes akarok lenni.
Lassan akarok mozogni, de gyorsan lélegezni.
Minden értelemben kapcsolódni.
Mert bitang jó vele lenni.
Olvas a tekintetemből, és tudja, mit gondolok.
 Nagyot sóhajt, aztán megcsókol, megfogja az arcomat, és
ekkor érzem, hogy remeg a keze.
–  Danni! – suttogja fájdalmasan. Félrehúzza a bugyimat, és
belém rakja az ujját. – Olyan szexi vagy.
Minden érintése borzongással tölt el, és lüktetést érzek a
lábam között. Megmarkolom a vállát, és próbálom visszatartani
a nyögést.
Cole légzése felgyorsul, amikor lehúzza a sliccét, és előveszi
hosszú, kőkemény farkát, miközben folyamatosan engem néz.
Felkészülök a behatolásra. Ehelyett csak annyit tesz, hogy
férfiasságát végigsimítja a nedves puncimon. Folyamatosan
ingerel, miközben le nem veszi rólam a szemét, és megállás
nélkül csókol.
Annyira szeretem ezt a férfit, hogy képtelen vagyok ellenállni
neki. Csakhogy nem ő jár egyedül a fejemben.
A bezárt ajtóra nézek, és befeszülök.
–  Daviddel van – mondja Cole, és felemeli az államat, hogy
muszáj legyen a szemébe néznem. – Kettőnkre figyelj, bébi!
Megfogja a kezem, a farkára teszi, és beigazítja az ujjaimat.
Megfeszül a combja, és kemény lesz, mint a kő. Továbbra is a
férfiasságával simogat a lábam között, és megpöcköli a
piercingemet. Ahogy a csiklómhoz ér, még az ujjával is
megdörzsöli, ezzel fokozva az élvezetet.
Egész testemben érzem a gyönyört, és reszketek, ahogy
figyelem azt a csodás farkát. Még soha nem izgultam fel ilyen
gyorsan.
– Teljesen odavagyok – lihegi, miközben egyre keményebben
nyomul. Aztán lejjebb csúszik, és a hüvelybemenetemhez tolja a
hímtagját. – Egész életemben rád vártam – mondja, és lassan
behatol. Megmarkolja a csípőmet, és addig csókol, míg alig
kapok levegőt. Lassan mozog, és érzem minden légvételét. –
Valahányszor a lábad közé engedsz, az maga a megváltás. Te
vagy a hitem, Danni. A vallásom.
Minden szava melegséggel tölt el. Még a szívem is
hevesebben dobog. Sóvárgása belőlem is ugyanezt váltja ki.
Egyre többet akarok.
–  Őrülten szeretlek, Cole Hartman – jelentem ki, és alaposan
megcsókolom.
Nyögni kezd, aztán megmarkolja a mellemet, és úgy
simogatja, mintha bársonyból lenne a keze.
–  Azt akarom, hogy érezz, amikor benned vagyok – mondja,
és tövig berakja, aztán erőteljesen nyomulni kezd. –
Mindörökre a tiéd mindenem.
Enyém a szíve, a lélegzete, és minden egyes behatolás, mellyel
alaposan kitágít. Ez jóval több, mint amit megérdemelnék. Nem
hagyom elveszni.
Végigsimítok a hátán, aztán megmarkolom a fenekét, és
lejjebb húzom a farmerját, ami eddig a csípője alatt fityegett.
Megkapaszkodom a kőkemény hátában, miközben ő a csúcsra
juttat.
Összeér a szánk, szívünk egyként dobog, és folyamatosan
zihálunk, ahogy elélvezünk.
Miután végzünk, úrrá lesz rajtam a pánik.
–  Hangos voltam? – az ajtóra nézek, és azon gondolkodom,
mennyire hangszigetelt. – Jó ég! Biztos hangosan nyögtem.
– Pszt – megcsókol, aztán hátralép, és megigazítja a nadrágját.
– Senki nem hallotta, és csak tíz percig tartott az egész.
Ismerve Trace-t, biztos a keresésemre indult, miután
eltűntem a látószögéből. Leszállok a pipereasztalról,
megigazítom a ruhámat, és hideg vízzel arcot mosok. Talán a
lábam közét is meg kéne mosni, de minden fürdőszobában
töltött idővel kockáztatok.
– Én megyek ki először – suttogom, és a kilincs felé nyúlok. –
Adj pár percet, és csak utána gyere.
Összevonja a szemöldökét, aztán lebiggyed a szája.
Lábujjhegyre állok, és megpuszilom. Aztán lekapcsolom a
lámpát.
Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót, és bemegyek a húgom
L alakú hálószobájába. Ahogy befordulok a sarkon, Trace jön
szembe az előszobában. Összerezzenek, és a hideg fut végig a
hátamon, ahogy elfog a bűntudat.
– Hol voltál? – kérdezi, és alaposan végigmér.
–  A fürdőszobában. – Elmegyek mellette, de közben majd
kiugrik a szívem. – Indulhatunk. Hozzád.
Azt várom, hogy kiugrik a bőréből a javaslatomra, és követ.
Ehelyett a hálószoba felé veszi az irányt, aztán megfordul, és a
fürdőszoba felé néz.
Elfog a félelem, a bűntudat és a szégyen. Mindent elmondok
neki, ami Cole és köztem történt, de nem így. Nem itt, és nem
most. Még véletlenül sem akarok önző módon drámát csinálni
Bree és a családja előtt, hogy a hálaadásukat is elrontsam.
Trace kihúzza magát, és összekulcsolja a kezét a háta mögött.
Lehajtja a fejét, és meg sem mozdul. Aztán rám néz, megfogja a
kezem, és így szól:
 – Menjünk!
Összeszedett, mint mindig. Nyugodt és magabiztos léptekkel
végigvezet az előszobán.
Egyáltalán nem érzem, hogy megkönnyebbültem volna. Ez a
rezzenéstelen kimértség csak még idegesebbé tesz.
Ahogy elköszönünk a konyhában, Cole megjelenik a
kabátommal a kezében. A vállamra teszi, és megpuszilja a
homlokomat.
Ha Trace látta is Cole-t a fürdőszoba árnyékában, nem említi a
kaszinó felé menet. Még akkor sem szól egy szót sem, amikor
megérkezünk a lakásába. Nem állít meg, amikor a fürdőszoba
felé veszem az irányt, és lezuhanyozom.
Felveszem az inget, amit a pipereasztalon hagyott. Mire
bemegyek a hálószobába, végképp úrrá lesz rajtam a bűntudat
és a szégyenérzet.
Trace az ágy szélén ül, és még mindig nem vette le az
öltönyét. Széttett lábbal, lehajtott fejjel ücsörög, miközben a
kézfejét nézi. A háttérben Great Big Worldtől a Say Something
szól, és épp arról énekelnek, hogy az illető elengedi a másikat.
Ez a szám nincs a listámon. Trace választotta, mert tudja, hogy
én sokszor a zenén keresztül kommunikálok. Arckifejezése üres
és rezzenéstelen. Látszik, milyen rosszul érzi magát. Nem
véletlen, hogy ezt a szívszorító dalt választotta.
A szomorú dallamtól a hideg fut végig a hátamon. Ez a szám a
lemondásról szól. Búcsúzást sejtet.
Köztünk mindennek vége.
Alig állok a lábamon, és a szám elé teszem a kezem.
Kérlek, ne csináld, Trace!
 Könnyek szöknek a szemembe, és elhomályosul a látásom.
Összeugrik a gyomrom, és nem kapok levegőt. Nem jön ki hang
a torkomon.
Mondj valamit! Mondj valamit!! Mondj valamit!!!
Hűvösen, és rezzenéstelenül rám néz.
– Mondd, amit el akarsz mondani!
Ezek szerint már tudja.
 huszonharmadik fejezet

– Trace! – próbálok tenni felé egy lépést, de úgy megáradnak a

könnyeim, hogy remegni kezdek.
–  Mondd! – utasít hűvösen, és olyannyira kimérten, hogy
hirtelen azt sem tudom, mit tegyek.
A Say Something, amit választott, szinte ordít, és a zongora
ütemére lüktetni kezd a mellkasom. Lehunyom a szemem,
nyelek egy nagyot, és próbálok a szemébe nézni.
– Lefeküdtem Cole-lal – tör ki belőlem a vallomás, zokogva.
Nem moccan, és továbbra is rezzenéstelen arcot vág.
– Hányszor? – Sajog a mellkasom. Egyre keservesebben sírok,
és az egész testem rázkódni kezd. – Nem tudod? Vagy csak nem
akarod megmondani? – kérdezi szigorúan.
– Nem tudom – suttogom, és maga alá temet a bűntudat.
Felpattan az ágyról. Kecses, de villámgyors mozdulatokkal
felém tart. Kezét zsebre vágja.
Összehúzom magam, amikor megkerül, és olyan közel jön,
hogy súrolja minden porcikámat. De nem nyúl hozzám, és
egyáltalán nem akar megnyugtatni. Miért is tenné? Önző
vagyok és gerinctelen. Valójában egyik férfit sem érdemlem
meg.
– Ma is keféltetek – fölém tornyosul, és hihetetlen visszafogott
tekintettel végigmér. – A fürdőszobában. – Eltorzul az arcom a
sírástól, és patakokban hull a könnyem. – Őt választottad –
jelenti ki elcsukló hangon, ami egy kicsit megtöri a tartózkodást.
–  Nem – suttogom. – Szó sincs róla! Kérlek, higgy nekem! –
Folyamatosan zokogok, és a kezembe temetem az arcom.
Legszívesebben a nyakába borulnék, és átölelném, de tudom,
hogy ez most kizárt. – Nem tudom, mit csinálok. Próbálok…
Próbálok helyesen cselekedni, de elakadtam. Nem tudom
elengedni, és… – ismét kitör belőlem a zokogás, ezért nem
tudom folytatni. Megmarkolom a zakóját, aztán kibököm: –
Téged sem akarlak elveszíteni.
– Kész csődtömeg vagy – vágja rá, és lefejti az ujjamat, félretol,
és undorodva rám néz.
– Ne hagyj el! Kérlek!
A derekam köré kulcsolom a kezem, és reszketek, mint a
nyárfalevél.
–  Megbántad? – kérdezi, és letöröl egy könnycseppet az
arcomról, majd rezzenéstelenül megnézi. – Megbántad, hogy
keféltél vele?
Ha bárki mással történt volna, az utolsó leheletemig bánnám.
Csakhogy én pont azzal a férfival voltam, akit mindig is
szerettem. A férfival, akit képtelen voltam elfelejteni.
Akármilyen bonyolult és fájdalmas ez a helyzet, abban teljesen
biztos vagyok, amit Cole iránt érzek.
Véget ér a dal, ezért beköszönt a kínos csend. Anélkül telnek a
másodpercek, hogy bárki is megtörné a némaságot. Minden
lélegzetvétel közelít a lezáráshoz, melyre még egyáltalán nem
készültem fel.
Trace a szemembe néz, és olyan szomorú arcot vág, amilyet
eddig soha. Testtartásán egyértelműen látszik, hogy összetört, és
majd megszakad a szíve, mégis tartja magát, mintha mi sem
történt volna. Megfagy körülöttünk a levegő, és egy lépést sem
merek tenni felé.
Gyűlölöm magam, amiért megbántom. Nem számít, hogy ő is
hazudott és átvert már, most én vagyok az, aki miatt ebben a
helyzetben vagyunk.
– Bánom, hogy… – ránézek, és tudom, hogy már semmit nem
érek a szemében. – Bánom, hogy fájdalmat okozok neked.
Lehunyja a szemét, hátrahajtja a fejét, és fogalmam sincs, mit
gondol. Aztán hirtelen átvillan valami az agyán, mert a vonásai
megkeményednek, és így szól:
– Bizonyítsd be!
Lehajol, és mélyen a szemembe néz.
Most kezdem kapiskálni, hogy mit ért ezalatt. Vajon itt és
most kell választanom a két férfi közül? Ijedtemben a
tarkómhoz kapok, és rám tör a pánik.
A kölcsönkapott ingemet nézi, mire belém hasít a felismerés.
– Azt akarod, hogy…? – hirtelen az ing gombjához kapok.
– Vedd le!
A kandalló előtti kanapé felé fordul, leveszi a zakóját, és
elegáns mozdulatokkal a karfára teszi.
Meg akar dugni. Úgy akar a magáévá tenni, hogy valószínűleg
sokkal dühösebb, mint amennyire kimutatja. Bármit
megtennék, hogy helyrehozzam a dolgot, de nem vagyok benne
biztos, hogy jelen esetben a szex a legjobb módszer.
Bár az is lehet, hogy pont ez az egyetlen dolog, ami
helyrebillentené.
 Bizonyosság.
Amikor visszajön, összevont szemöldökkel nézi a még mindig
ruhával fedett testemet.
–  A semmi szex szabályod mehet a levesbe. – Közelít, és
meglazítja a nyakkendőjét. – Vedd. Le. Az inget.
Hanghordozása megrémít, mégis nagyon ígéretesnek tűnik,
ezért önkéntelenül az inggombra teszem az ujjam. Lehet, hogy
rajtam fogja levezetni az összes csalódottságát. Éreztetni fogja,
hogy megbántottam.
Ha ez kell neki, hát legyen.
– Rendben van – megfogom az inget, és elkezdem kigombolni.
– Ezen nem múlhat. Szeretlek, Trace.
Mélyen a szemembe néz, miközben haladok lefelé a
gombokkal, és sejtelmes szavakat suttogok felé. Amikor az ing a
földre zuhan, anyaszült meztelenül állok előtte, és reszketek.
Egyikünk sem mozdul.
Érezni a feszültséget a szobában, mely által még nagyobbnak
tűnik a kettőnk közötti távolság. Hagyja, hogy kínlódjak,
miközben tetőtől talpig alaposan végigmér.
– Hajolj az ágyra! – utasít, miközben kioldja a mandzsettáját. –
Lábad maradjon a talajon, a fenekedet emeld a levegőbe!
Reszketek, és elindulok az ágy felé. Háttal leszek neki, ami a
lehető legkevésbé intim pozíció a szexben. Én pedig hagyom.
Hagyom, hogy használja a testemet, ahogy akarja, csak ne
dobjon ki.
A matracra teszem a kezem, előrehajolok, kinyújtom a lábam,
és felemelem a fenekem. Arcom és a mellkasom az ággyal
szemben.
 Hallom a légvételét és a lépteit. Testem megfeszül, ahogy
megérzem forró testét, az érintését, és az ajkait…
–  Nem ítéllek el, és nem gondolok rád másképp, amiért
lefeküdtél vele. – Végigsimít a hátamon, mire az egész testem
libabőrös lesz. – A bennem szunnyadó harag soha nem ellened
irányul – széttolja a lábam, és így szól: – Az a szemétláda
egyedül neked köszönheti, hogy életben van.
– Trace! Ezt nem…
–  Fogd be! – Megsimogatja a fenekemet, és lágyabb hangon
folytatja. – Azért büntetlek meg, mert tíz napig vártál, hogy
elmondd nekem.
Tíz napig?
Azelőtt kezdtem egy ágyban aludni Cole-lal, hogy
megcsináltam a terhességi tesztet. Aztán négy napig beteg
voltam. És hat nappal az ágynak dőlésem előtt…
Tíz napja. Trace honnan tudja?
–  Aznap reggel beteg voltál és rókáztál… De láttam a
szemedben, hogy bűntudatod van – súgja a fülembe, miközben
szorosan fölém hajol.
Most még annál is erősebb lelkifurdalást érzek. Végig tudta,
mégsem szólt egy árva szót sem. Még csak nem is nézett rám
másképp, mint addig.
–  Tudod milyen, amikor az ember megvalósulni látja az
álmát? És amikor végre azt érzed, hogy a kezedben van, egy
szempillantás alatt kicsúszik, és vége? – kérdezi, miközben
átkulcsolja a derekamat.
A hideg futkos a hátamon, amikor eszembe jut Cole halála.
–  Igen – válaszolom, és hátrafordítom a fejem, hogy a
szemébe nézzek. – Pontosan tudom, milyen érzés.
– Akkor azt is tudod… – előrehajol, és megfogja a fejem –, mit
érezhettem az elmúlt tíz napban.
– Miért nem szóltál? – kérdezem, és kis híján elsírom magam.
– Vártam, hogy te mondd el. Vártam, hogy ide gyere, és engem
válassz.
Megmozdul a keze, és hirtelen megragadja a torkomat. Nem
veszi el az összes levegőt, de nagyon védtelennek és
kiszolgáltatottnak érzem magam. A másik kezével a hátamat
simogatja. Tekintve, hogy anyaszült meztelen vagyok, és ott
állok széttett lábbal, égnek álló fenékkel, pontosan tudom, mi
következik.
Köröz a vállával, nekem pedig összeugrik a gyomrom a
rémülettől. De amikor a szemébe nézek, minden kétségem
elszáll. Bízom benne annyira, hogy tudom, tiszteletben tartja a
határaimat.
Sóhajtok, mielőtt hatalmasat csap rám. Összerezzenek, és
begörbítem a lábujjamat, ahogy belém hasít a szúró-bizsergő
fájdalom. Aztán megint csap rám egyet, megint, és megint. A
végén már a csontomig hatol a fájdalom.
A torkomon lévő kezét még mindig ugyanúgy tartja. Nem
szorít, és nem is lazít a fogáson. Tisztában van az erejével, és
pontosan tudja, mekkorát kell ütnie ahhoz, hogy egyszerre
érezzek fájdalmat és gyönyört. Mindig tudatában van a
cselekedeteinek.
Kivéve a légvételt. Majd kiugrik a mellkasa, és olyan
hangosan lélegzik, hogy szinte morgásnak hat.
Ütlegel, és dominál. Olyan kemény, mint a kő. Csapásainak
következtében forróságot érzek a fenekem tájékán, miközben
hallgatom a nyögését.
Megkeményedik a mellbimbóm. Hüvelyizmom összerándul,
és egyre jobban vágyom rá, hogy belém jöjjön. Ugyanakkor
szeretném, ha összeérne a tekintetünk.
Megmarkolom a lepedőt, és próbálom kiszabadítani a nyakam
a szorításából, hogy ránézzek.
Lassan, finoman leveszi a torkomról a kezét, és megsimogatja
a nyakamat. Mélyen a szemembe néz, aztán kihúzza magát, és
ránéz a vérvörös fenekemre.
Hiányzik a szorítása a nyakamon, ezért odateszem a kezem,
miközben figyelem, hogy mit csinál Trace.
Mögém lép, ezért érzem a nadrágját a combom hátulján.
Kinyújtja a nyelvét, és alaposan megnyalja a száját, amikor
végigmér a lábam között.
Lehajtja a fejét, előreengedi a vállát, és kicsatolja az övét.
Aztán gyorsan lehúzza a cipzárt, és benyúl az alsónadrágjába.
Nem néz rám, amikor előveszi a farkát. Nem nézi, elég nedves
vagyok-e, amikor berakja péniszét. Keményen belém jön, és
egyáltalán nem fogja vissza magát.
Még a szám is tátva marad, de képtelen vagyok bármiféle
hangot kiadni. Megmarkolom a lepedőt, és folyamatosan
vonaglom.
Könyörtelenül dug, miközben minden dühét és frusztrációját
kiéli rajtam. Ahogy folyamatosan nyomul, ismét jobban érzem
az ütlegeléséből eredő fájdalmat.
Megmarkolja a hajamat, a csuklójára tekeri, és alaposan
meghúzza. Másik kezével megnyomja a farokcsontomat, ezzel
korlátozva a mozgásteremet, miközben folyamatosan kefél.
Egyszerre gyűlölöm és szeretem ezt a durvaságot. A vágy
csillapítja a fájdalmat, de egyáltalán nem vagyok biztos az
érzéseiben. Még mindig szeret? Vagy el akar hagyni? Könnyek
szöknek a szemembe, majd végigcsordulnak az arcomon,
egyenesen a lepedőre.
Az első szeretkezésünk olyan volt, mint a mostani.
Gyűlöletből történt, tele fájdalommal és keserűséggel. Most is
ugyanezt érzem, ahogy könyörtelenül nyomul, és durván felém
tolja a csípőjét. Fájdalom és szenvedés. Látszik, hogy minél
beljebb akar kerülni, és egyáltalán nem érdekli, hogy mekkora
fájdalmat okoz.
Hajlandó vagyok eltűrni még ennél durvábbat is, de nem úgy,
hogy a hátam mögött van. Nem úgy, hogy kerüli a tekintetemet.
Hátranyúlok, ellököm, és hanyatt fekszem.
Meglepődve hátrál.
– Mi a fene…?
Fekete nyakkendője lazán csüng a nyakán. Megragadom, az
ágyra húzom Trace-t, és az ágy háttámlája felé kúszom.
–  Mit csinálsz? – kérdezi, és egy pillanatig követ, aztán a
sarkára ül, miközben égnek áll a farka.
–  Látni akarom a szemed, Trace – szétteszem a lábam, és
megmarkolom a dákóját, hogy beigazítsam.
–  Akkor jól nézd meg! – ezzel átkarolja a derekamat, és
erőteljesen nyomul.
Feltérdelek, és próbálom kivédeni a durvaságát.
–  Azt hiszed, te irányíthatsz? – kérdezi, és megint torkon
ragad.
 –  Dehogy. Az irányítás a te dolgod – válaszolom, és
megcsókolom az ajkát. – Csak volna egy kérésem. Lehetne, hogy
kicsit lassíts, és gyengédebben csináld?
Sokat sejtető pillantást vet rám. Fogalmam sincs, mi jár a
fejében, ezért összeugrik a gyomrom.
Mély levegőt vesz, elengedi a nyakamat, és gyengéden
végigsimít az arcomon és az ajkamon. Aztán ugyanígy tesz, csak
nem a kezével, hanem az ajkával. Ezután megfogja a csípőmet,
és lassan a farkára ültet.
Próbálom visszatartani a nyögést, mert álmomban nem
gondoltam volna, hogy képes velem így szeretkezni. Lágyan
végigsimít a testemen, és olyan szenvedélyesen csókol, ahogy
eddig soha. Lassan, összhangban mozgunk. Testünk összeér,
egymáshoz simulunk, és minden porcikámban érzem a
gyönyört.
Nem akarom, hogy vége legyen. Félek attól, ami ezután jön.
Amikor felemel és hanyatt fektet, bepánikolok. Felé nyújtom a
kezem, de már rajtam fekszik, és vágytól izzó tekintettel néz
rám.
–  Nyújtsd a kezed a fejtámlához. – A lábam közé térdel, és
elégedetten nyugtázza, hogy engedelmeskedem. – Jó.
Kapaszkodj a karikába, és ne engedd el!
Anyaszült meztelenül, Trace súlya alatt kiterítve megfogom a
karikát, és visszafojtom a lélegzetem.
Megfogja a térdemet, és széttolja. Felcsúsztatja a kezét a
combomon, aztán a hasamra teszi. Végül az ajka következik:
fölém hajol, aztán nyalogatni, végül harapdálni kezdi a
bimbómat.
 Reszketek, és vonaglok, miközben szorosabban fogom a
karikát.
– Kérlek, Trace…
A nyakamat harapdálja, aztán a lábam közé nyúl.
Kapkodni kezdem a levegőt, ahogy minden idegvégződésem
jelez.
Trace folyamatosan ujjaz. Felemelem a fejem, mire a szánk
összeér. Úgy csókol, hogy végig érzem a dominanciáját, én pedig
zihálok, sikítok, és magamon kívül vagyok a révülettől.
Továbbra is mozgatja bennem az ujját, és le nem veszi rólam
a szemét.
–  Te vagy a dal, amit eddig nem hallottam – megcsókolja a
mellkasomat. – A világegyetem, ami eddig nem létezett. Te adod
az élet értelmét.
– Nagyon szeretlek – mondom, miközben szívemet melegség
járja át.
Arca elkomorul, aztán megmarkolja kőkemény férfiasságát,
és a hüvelybemenetemhez érinti a merevedését.
– Neki is ezt mondtad, amikor beléd rakta ma este?
Összeugrik a gyomrom, és átkulcsolom a lábammal a csípőjét.
– Trace…
Eltolja a térdemet, kikel az ágyból, és visszateszi a farkát az
alsónadrágjába.
–  Mit csinálsz? – kérdezem félve, miközben felé kúszom az
ágyon.
Nem élvezett el.
Megköti a nyakkendőjét, felveszi a zakóját, aztán megigazítja
a nadrágját, de egyszer sem néz rám. Végül felkapja a kulcsot az
asztalról.
– Hová mész?
–  El – válaszolja, aztán kilép az előszobába, és eltűnik a
kanyarban. Hátra sem néz.
Talpra ugrom, és felveszem az inget a földről. A
mellkasomhoz szorítom, és utánarohanok.
Amikor elérem a liftet a lakás bejáratánál, Trace már bent
van, és rezzenéstelen arccal bámulja a lift padlóját.
– Trace! – rohanok felé kétségbeesetten. – Ne menj el!
Rám néz, de érzelemnek nyomát sem látom az arcán. A
liftajtó becsukódik.
–  Kérlek, ne menj el! – az ajtóra csapok, de már késő. Kitör
belőlem a zokogás.
A padlóra zuhanok, és a legrosszabbra gondolok. Köztünk
mindennek vége. Azért megy el, hogy találjon valaki mást, aki
erősebb, jobb, és nem kell rajta osztozni egy másik férfival.
Patakokban hullanak a könnyeim, és kavarog a gyomrom.
Ráadásul csak magamat okolhatom.
Egy hónapon keresztül tartottam kétségek között ezt a két
férfit. Mostanra meg kellett volna hoznom a döntést. Nem lett
volna szabad megszegnem a szexmentességre vonatkozó
szabályt, amit ráadásul én magam alkottam.
Most mit tegyek? Vajon Trace azt akarja, hogy itt aludjak,
vagy menjek inkább haza? Ha elmegyek, azt fogja hinni, hogy
feladtam, és hazamegyek Cole-hoz. Ha viszont maradok, és
visszatér egy másik nővel…
Ördögi kör.
Az ösztöneim azt súgják, hogy nem tenne ilyet. Talán csak
azért ment el, hogy lenyugodjon. Majd visszajön.
Visszajön hozzám.
Órákig várok, összekuporodva az ágyon. Virrasztok, és
megállás nélkül írom az üzeneteket, aztán hívogatom, mint egy
megszállott tinédzser.
Amikor felkel a nap, végre elalszom, de nem sokáig. Két óra
múlva felébredek, és már reggel hét óra.
Nem jött haza.
Vajon a szállodában aludt? Egy másik nővel? Az is lehet, hogy
az irodájában töltötte az éjszakát. Az utóbbira gyanakszom,
ezért úgy döntök, megkeresem.
Lezuhanyozom, felöltözöm, és fél óra múlva már a liftben
vagyok. Ahogy megérkezem az emeletre, végigmegyek a
folyosón, és egyenesen az irodája felé tartok.
Rögtön kiszúrom, ahogy a recepcióspult fölé tornyosul, és az
új asszisztensnőjével beszélget.
Marilyn egy idősebb asszony, talán hatvanas. Kedves mosolya
van, és barátságosnak tűnik. Felém néz, felragyog a tekintete,
aztán elvigyorodik.
Trace követi az asszony tekintetét, és rám néz. Pontosabban:
átnéz rajtam. Aztán megfordul és elmegy. Belép az irodája
ajtaján, és alaposan bevágja.
Összerezzenek, és kis híján megszakad a szívem.
Megint olyanok vagyunk, mint két idegen.
Idegenek, akiknek közös a lelke.
 huszonnegyedik fejezet

Eltökélten, és némiképp hisztérikusan dörömbölök Trace

irodájának ajtaján, míg egyszer csak megjelenik egy biztonsági
őr, és kedvesen, de határozottan a parkolóba kísér. El nem
tudom mondani, mennyire kiakadok, amikor Trace kocsijába
ültet, és a sofőr kihajt velem a parkolóból.
Annyira remeg a kezem, hogy képtelen vagyok üzenetet írni,
bár lehet, hogy jobb így. A „bazd meg”-nél most úgysem jut
frappánsabb az eszembe.
Trace nemcsak elküldött, hanem fizikailag is eltávolított a
kaszinóból.
Vajon ezt csak azért csinálta, mert felkúrta az agyát, vagy
végképp leírt?
Megmarkolom a telefont, miközben a zokogás szélén állok.
Nem adom fel. Tőlem lehet mérges, megsértődhet, és
elküldhet, ha akar. De ennek nem lehet így vége. Nem azért
akarom az egyiküket választani, mert a másikkal
összebalhéztam. Ha végre rájövök, hogy melyikükhöz tartozom,
végérvényes döntést hozok, amihez nem fér kétség.
Trace mondta, hogy hagyjam a dolgokat megtörténni, és ne
agyaljak olyan sokat. Azt mondta, vár. Egy hónapja ott ült a
kanapémon, és beleegyezett, hogy randizzunk, miközben tudta,
hogy Cole-lal is ezt teszem. Tudta, hogy nem kizárólag vele
találkozgatok. Amilyen intelligens, nyilván tudta, hogy előbb-
utóbb megszegem azt az idióta szexmentességszabályt.
Talán úgy gondolja, hogy a rossz embert választottam
mindehhez.
Vajon tényleg?
Őszintén szólva egyáltalán nem tudom, melyikük lenne a jó
vagy a rossz választás. Én csak azt érzem, hogy határtalanul
szeretem… mindkét férfit.
A sofőr kitesz a ház előtt. Ahogy belépek, Cole fogad az
ajtónál.
Nem kell tükörbe néznem, hogy tudjam, feldagadt a szemem
a könnyektől, és sötét karikák éktelenkednek alatta, mert nem
aludtam. Úgy érzem, mintha mázsás súlyt cipelnék, és még
mindig remeg az állam.
Cole rám néz, és barátságos arckifejezése kőkeményre vált.
–  Mi történt? – megfogja az arcomat, és aggódva figyeli a
tekintetemet.
– Trace tudja, hogy lefeküdtem veled.
Összeráncolja a homlokát, és nagyot sóhajt.
– És most eszi a fene?
–  Ne kezdd! – kihúzom magam a keze közül, és dühösen
elmegyek mellette.
Utánam jön, és megfogja a könyökömet, aztán maga felé
fordít.
– Mit csinált?
Az elmúlt tizenkét óra emlékétől még mindig összeugrik a
gyomrom. Úgy tűnt, mintha Trace-t jobban dühítette volna,
hogy titokban tartottam ezt az egészet, mint maga a tény, hogy
mással keféltem. Többé nem követem el ezt a hibát.
– Te mit csinálnál? – suttogom, és a kezére nézek.
–  Hogy én mit tennék? – kérdez vissza Cole, és alaposan
megszorítja a kezem. – Akkor, ha dugnál vele?
Lehunyom a szemem, bólintok, és egyre jobban félek. Rémiszt
a gondolat, hogy az egyikük megvet, arról nem beszélve, ha
mindketten elfordulnak tőlem.
Felszegem az állam, és ránézek.
– Tegnap lefeküdtem vele.
Félrehúzza a kezét, a hajába túr, és felordít.
– Miért?
–  Miért? – kérdezem kikerekedett szemmel, aztán megállás
nélkül pislogok a döbbenettől. – Szeretem, Cole. – Megdörzsöli
az arcát, a nyakát, aztán folyamatosan járkálni kezd. –
Meglepettnek tűnsz – belépek a hálószobába, és az ágyra
rogyok. – Úgy volt, hogy összeházasodunk, mielőtt…
–  Jobban szereted, mint engem? – kérdezi a küszöbnél állva,
miközben az ajtónak támaszkodik.
–  Ha tudnám a választ, nem kéne efféle párbeszédet
lefolytatnunk.
Egyszerűen elköszönnék, és kész.
Lehajtja a fejét, és mély levegőt vesz.
– Nézd! Tudom, hogy ez több, mint amit el tudsz viselni.
– Több, mint amit el tudok viselni?! Most úgy beszélsz, mintha
egy ostoba kamasz lennék, aki nem tud felnőni a te
nagyságodhoz! Azért azt ne felejtsük el, hogy vártam rád! Két
szájba vert évet vártam. Magányos voltam, elhagyatott, de két
évig nem néztem férfira! Eközben te valami nem létező
háborúban harcoltál, és nyilván azt vártad, hogy miután nagy
kegyesen feltámadsz holtadból, én boldogan a karjaidba vetem
magam!
– Danni…!
–  Nem azért szerettem bele Trace-be, mert önző voltam, és
megcsaltalak. Elvesztettelek, Cole! Gyászoltalak, és olyan
nyomorult voltam, hogy azt elképzelni nem tudod! Muszáj volt
előrenéznem, és nem a múlton rágódnom. Tovább kellett
lépnem, és Trace segített. Aztán visszajöttél, és mindent
felborítottál – sóhajtok. – Azt mondod, ez több, mint amit el
tudok viselni, de ahhoz képest, ami történt, szerintem
kifejezetten jól kezelem a helyzetet.
–  Igazad van – eljön az ajtótól, és közelebb lép. – Te vagy a
legerősebb ember, akit valaha ismertem. Ez egyike a millió
oknak, amiért téged akarlak. Most, és mindörökké.
Letérdel, végigsimít a csizmámon, benyúl a szoknyám alá, és
megsimogatja a combomat.
– Cole! – megfogom a karját, mire megfeszíti.
Még közelebb jön, szétteszi a lábamat, aztán gyengéden
megcsókol.
Vágyom az ölelésére, a gyengédségre, és arra, hogy
elcsábítson… Várjunk csak.
–  Cole! Ezt nem… – hátrálok, és átkúszom az ágyon, majd
lemászom a másik végén. – Nem jöhetsz be csak úgy, hogy aztán
megint elcsábíts, és… megdugj. Nem várhatod, hogy az majd
mindent megold.
–  Trace nem ezt csinálta? – kérdezi, és idegesen felpattan. –
Mit csinált múlt éjjel? Elmesélted neki, mi volt kettőnk között,
mire alaposan megrakott, míg én csak epekedtem utánad.
– Nem. Ez nem…
– Fogadok, hogy egyszer sem gondoltál rám, míg a puncidban
volt.
Ütős szavainak hallatán könnyek szöknek a szemembe, és alig
kapok levegőt. Hallom a hangján, hogy szomorú, ezért majd
megszakad a szívem. Remeg az egész teste a dühtől, de
gyanítom, hogy a félelemtől is.
– Pont ezért nem akartam belekeverni a szexet – az ablakhoz
lépek, és látom, hogy esik az eső. – Csak mindent összezavar,
ráadásul féltékenységet és háborúskodást vált ki belőletek.
– Talán elég lett volna, ha csak az egyikünkkel bújsz ágyba!
–  Úgy érted, hogy veled? – megfordulok. – Ha csak veled
feküdtem volna le, akkor nem lenne baj?
–  Pontosan – válaszolja, és az oldalához szorítja mindkét
kezét.
–  Hallod magad egyáltalán? Mert az biztos, hogy azt nem
hallod meg, amit én mondok. Mindkettőtöket szeretlek. Ez azt
jelenti, hogy amit neked adok magamból, azt neki is. – Kicsit
szelídebb hangon folytatom: – Emlékszel, mit mondtál, amikor
visszaadtam az eljegyzési gyűrűdet?
– Hogy te vagy a mindenem. – Lassan, komótosan megkerüli
az ágyat. – Nem tudok nélküled élni.
–  És most? – Leülök a matrac szélére, és a szemem sarkából
figyelem, ahogy közeledik. – Változott valami?
Leül mellém, és egy hatalmasat sóhajt.
– Nem. De… – Csendben maradok, és összefonom az ujjaimat.
– Nem osztozom rajtad, Danni. Képtelen vagyok rá. – Előrehajol,
összekulcsolja a kezét, és a behajlított térde alá teszi. – Nem
tudok itt ülni tétlenül, miközben tudom, hogy vele vagy és
keféltek.
– Kidobott a kaszinóból.
– Tessék? – hirtelen felkapja a fejét, és megfeszül az állkapcsa.
– Megbántott?
– Nem. Csak… Nem is tudom. Elment, és nem jött vissza. Nem
beszél velem.
– Majd én beszélek a fejével – ordítja.
– Eszedbe ne jusson! Ez csak kettőnkre tartozik.
Délután úgyis vissza kell mennem a kaszinóba, feltéve, ha
még nem rúgott ki az állásomból.
–  Kérlek, értsd meg… – a szoknyámba törlöm a tenyerem,
aztán folytatom – hogy amíg döntésképtelen vagyok, a történtek
ellenére Trace is ugyanúgy számít.
A földet bámulja, összeszorítja a fogát, és továbbra is
kőkemények a vonásai. Aztán felpattan, csípőre teszi a kezét, és
az ajtó felé néz.
– Még gondolkodnom kell.
Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen
hirtelen faképnél hagy. Lehajtom a fejem, hogy ne látsszon a
kétségbeesés az arcomon. Lehet, hogy a végén egyikük sem
marad mellettem, és nem tudom, hogy élem túl.
– Nem megyek sehová – megfogja az államat. – Én csak…
–  Gondolkodnod kell – mondom, és bólintok. – Én pedig
hunyok egyet, mielőtt elindulok a munkába.
Kimegy a szobából, és amikor órákkal később felébredek a
szunyókálásból, már rég a stadionban van.
 A kaszinó felé veszem az irányt, és végigtáncolom a nyolcórás
műszakot, miközben folyamatosan pásztázom a terepet, hátha
felbukkan Trace. Mindig nézi, ahogy táncolok. Kivéve ma este.
A biztonságiak nem bukkantak fel, hogy leszedjenek a
színpadról, és úgy gondolom, ez is valami. Legalább az
állásomból nem rakott ki.
Amikor végzek, gyorsan lezuhanyozom, aztán átöltözöm, és a
magánliftje felé veszem az irányt.
Beütöm a titkos kódot, és várom, hogy kinyíljon az ajtó.
Semmi.
Újból megpróbálom.
Még mindig semmi.
Kezd eldurranni az agyam. Ezek szerint letiltott.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és megnyitom az
üzeneteket.

Én: A, Elromlott a lift; B, Még mindig dühös vagy; C,

Most teszteled, hogy totál hülyét csinálok-e
magamból

Én: Beszélnünk kell.

Én: Kérlek, engedj fel!

Hét hónapja ismerem, és eddig mindig rögtön válaszolt

üzeneteimre. Tudom, hogy most is olvassa. Még az is lehet, hogy
a biztonsági kamerákon is lát.
Összeugrik a gyomrom, és egyre izgatottabb leszek. Ha egész
este itt állok, azzal csak azt bizonyítom, hogy elszánt vagyok. A
liftnek támaszkodni még nem jelent megalázkodást. Csak
türelmesen várok. Ha Trace büntetni akar, ám legyen, de nem
vagyok hajlandó úgy kínlódni, hogy a kamerákon keresztül is
látsszon.
Mivel nincs eredmény, egy idő után összeszedem a maradék
önbecsülésemet, és hazamegyek.
Én nem vagyok az a ravasz, fortélyos típus. Nem tudom, hogy
kell emberekkel játszani, vagy bárkit is manipulálni.
Trace az a fajta fickó, aki mindent előre kitervel. Ebben nem
tudok olyan jó lenni, mint ő. Ha távolságot akar tartani,
védekezésképp muszáj lesz a saját eszközeimet bevetni: a
szeretetet és az elszántságot.
Aznap éjjel Cole mellettem alszik, de jó pár lépés távolságra,
mert most arra van szükségem. Nem hibáztatom. Délután
visszautasítottam, és ha este megpróbált volna elcsábítani,
ugyanúgy kikosarazom. A szex ugyanis nem segít a
döntéshozatalban.
Ugyanez áll a következő hétre. Táncolok a Bissarában,
mindennap hívom Trace-t, és írok neki, aztán megpróbálok
feljutni a lakásába.
Nem hallottam felőle, de látom. Az étterem távoli zugából
figyel. A második ilyen alkalommal leugrom a színpadról az
előadás közepén, hogy odamenjek hozzá, de ő gondosan kerül,
és elvegyül a tömegben.
Mellőz.
Bánt ez a némaság. Úgy érzem, feledhető vagyok,
láthatatlan… és nemkívánatos. Nem kéne könyörögnöm, hogy
legyen az életem része.
 De van különbség aközött, hogy mellőz, vagy csak úgy tesz,
mintha mellőzne. Biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza,
ezért úgy döntök, megnézem, igaz-e, amit gondolok.
Egy héttel azután, hogy megváltoztatta a titkos kódot és
letiltott, a tánc befejeztével lezuhanyozom, felveszek egy
farmert, egy felsőt és egy gyapjúkabátot.
Ahelyett, hogy a magánlift felé venném az irányt, és megint
megpróbálnám beütni a kódot, valamint üzeneteket küldenék,
végigmegyek a Regal Arch Kaszinó és Szálloda folyosóján.
A kocsim a parkolóban áll, de én nem oda megyek. Nem
nézek a mennyezeti kamerákba, és a játéktermet sem
vizslatom, hogy megtaláljam Trace-t. A szálloda bejáratához
megyek, ahol nincsenek londinerek vagy más alkalmazottak,
akik jelenthetnék hollétemet a kontrollmániás
kaszinótulajdonosnak.
Hideg eső hull az arcomra, ahogy kilépek. Fázom, ezért
jobban bebugyolálom magam a kabátba. Néhány autó elhalad
mellettem, de a kaszinó végében lévő mellékutca viszonylag
csendes.
Ha eddig figyelt, akkor… mostantól… kikerülök a
látószögéből, ugyanis már nem vesz a kamera.
Végigmegyek az úton, aztán át a másikra, ahol rengeteg bár és
kávézó található. Ahogy elhaladok mellettük, benézek
mindegyiknek az üvegén, hogy kicsit magával ragadjon a benti
hangulat. Csillogás, buli, nevetgélő emberek.
Azért választom ezt az utat, mert ilyenkor elég sokan vannak,
így biztonságosabb egyedül sétálni. Ma este viszont én vagyok
az egyetlen idióta, aki kint ácsorog ebben a hidegben.
 A fekete eget fehér felhők tarkítják. Nincs nagy szél, és nem
esik nagyon, de úgy tűnik, az egyik esőcsepp sikeresen a
kabátom alá esett, ezért olyan érzésem támad, mintha csontig
hatolna a hideg. Néhány perc múlva már didergek.
Azon vagyok, hogy visszafordulok, amikor hangos, kopogó
lépteket hallok a hátam mögül.
Megfordulok, és látom, hogy Trace rohan felém. Odaszaladok.
Szőke fürtje kicsit megázott, és majdnem a szemébe lóg.
Sötétszürke öltönyt visel, melyet ugyancsak esőcseppek
borítanak.
Karnyújtásnyi távolságra áll tőlem, kezében a telefonja.
– Mi a francot csinálsz itt?
– Próbálom felhívni magamra a figyelmedet.
Hátrahajtja a fejét, és folyamatosan pislog.
– Tiéd minden figyelmem. A nap minden percében.
–  Tehát akkor is én járok a fejedben, amikor épp úgy teszel,
mintha nem is léteznék? Mert ha ezzel fejezed ki, hogy gondolsz
rám, akkor az én készülékemben van a hiba. Kicsit sem
bicskanyitogató, amit művelsz. Hajrá! Továbbra is nézz
levegőnek, és mellőzz. Ez igazán nagyszerű módja a bizalom
megteremtésének, és nagyban segíti az elköteleződést.
Előrehajol, és dühösen rám néz.
– Ne haragudj, de pont nem egy olyan nőtől kérek tanácsot a
bizalommal és az elköteleződéssel kapcsolatban, aki a hátam
mögött félrekefél.
Hirtelen alig kapok levegőt, és elcsuklik a hangom.
–  Mondd, hogy utálsz, és látni sem akarsz többet. Mondd,
hogy vége. Még azt is jobban elviselném, mint ezt a
némajátékot. Szó nélkül átnézel rajtam, mintha az égvilágon
semmit nem jelentenék… Ez a legrosszabb.
Lehunyja a szemét, és letörli az arcáról az esőcseppeket.
Aztán felemeli a telefonját, és bepötyög valamit.
– A sofőröm úton van – a bár bejárati ajtajára néz. – Menjünk
be, és…
– Beszélj már, a fenébe is!
Megkeményednek a vonásai, és kikerekedett szemmel néz
rám.
– Még mindig dugsz vele?
Hát erről van szó. Mondjuk nem hibáztatom. Ha a helyében
lennék, megölne a féltékenység. Egyetlen nővel sem lennék
hajlandó rajta osztozni. Kikészítene, hogy nem teljesen az
enyém.
Az a legkevesebb, hogy kicsit könnyítek neki.
– Utoljára veled szexeltem – válaszolom, és reszketek.
Cole minden éjjel mellettem alszik. Tőle szokatlanul csendes
és visszafogott. Nem moccan rám. Mégis jelen van az
életemben, folyamatosan bámul, simogatja a hátamat, és a
fülem mögé tűri a hajtincsemet, amikor elhalad mellettem. Nem
tekint levegőnek.
Trace rezzenéstelen arccal bámul. Nem tudok olvasni a
tekintetéből. Ahogy egymásra nézünk, eszembe jut az a három
mondat, amit írtam neki. Szeretlek. Hiányzol. Szükségem van
rád.
Van egy hajszálnyi különbség aközött, hogy valaki harcol a
másikért, vagy túlságosan ráakaszkodik. Az elmúlt hétben én
pont a kettő határmezsgyéjén állok. Trace tudja, mit érzek.
Tudja, hogy nem adtam fel. Csak és kizárólag tőle függ a
folytatás.
Még mindig rezzenéstelen. Csendes, és tudom, hogy neheztel.
De az is nyilvánvaló, hogy leginkább azért nem szólal meg, mert
ő maga sem tudja, mit tegyen a hallottak után. Találkozásunk
óta most először érzem, hogy nincs előre kiagyalt terve. Az
örökös számítónak fogalma sincs, mi legyen a következő lépés.
Elveszett a gondolataiban, ezért nem veszi észre, hogy
időközben megérkezett a kocsi.
Pislog, kihúzza magát, és odalép, hogy kinyissa nekem az
ajtót. Gondolkodás nélkül beülök, mert végképp kezdek
átfagyni. Odébb húzódom, hogy neki is legyen helye a hátsó
ülésen, és ekkor veszem észre, hogy nem közelít.
– Trace!
Egyik kezét a kocsi tetejére teszi, aztán lehajol. Csak úgy
csurog róla a jéghideg esővíz.
–  Nem utállak – jelenti ki, és jéghideg kezével megsimogatja
az arcomat. – Annyira szeretlek, hogy jobb emberré akarok
válni. Olyanná, aki megérdemel téged.
–  Ne mondj ilyet! Olyannak szeretlek, amilyen vagy –
átkulcsolom a nyakát, és a homlokához érintem az enyémet. –
Azt hiszem, azért ragadnak rám a seggfejek, mert én magam
vagyok a legnagyobb.
– Nem. Egyáltalán nem. Még a közelébe sem érsz – sóhajtja. –
Azt akarom neked adni, amire szükséged van, Danni.
– Nekem rád van szükségem.
–  Időre és térre van szükséged. Egyedüllétre. Csak így fog
eldőlni végre ez az egész.
 – Akkor ezért csináltad? Hogy teret adj?
– Nem. Én… nehezteltem.
– Úgy érted, berágtál rám.
– Igen – sóhajtja. – Ezen még dolgoznom kell.
– Akkor dolgozzunk rajta ketten – ajkamat az övéhez érintem.
– Hadd maradjak nálad, és…
–  Megdugnálak, Danni. Ha hazaviszlek, nem fogok tudni
uralkodni magamon. Nem sok híja van, hogy itt és most, a kocsi
hátsó ülésén megrakjalak – teszi hozzá, és megragadja a
torkomat.
Zihálni kezdek, és a nedves ruha ellenére forróságot érzek a
bőrömön. Ennek ellenére nem fogok könyörögni, mert tudom,
hogy igaza van.
–  Holnap elvitetem a kocsidat – elengedi a torkomat, és
visszalép a járdára. – Várok, míg készen állsz.
Becsukja az ajtót, mire összeugrik a gyomrom. A sofőr
beindítja a kocsit, nekem pedig az egekbe szökik a pulzusom.
Lüktet a vér az ereimben.
A kocsiablakhoz érintem a kezem, miközben Trace a járdán
állva zsebre teszi a telefonját. Nézzük egymást, míg a sötétség el
nem választ.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és rögtön írok neki.

Én: A távolság nem választ el. Együtt várunk.

Aztán kiválasztom Siától a We Can Hurt Together című

számot. Ahogy az ablaknak támasztom a fejem és halkan
dúdolok, próbálok nem tudomást venni a szemembe szökni
akaró könnyekről.
 Nem mellőz. Csak időt és teret akar adni. Hogy magamban
legyek.
Mert szeret.
Mégis hazaküld egy másik férfihoz. Mi van, ha a tőle kapott
tér és idő közelebb visz Cole-hoz? Lehet, hogy Trace-nek nincs
terve, de az biztos, hogy ezt alaposan végiggondolta. Mégis
félretette az összes félelmét, és megkockáztatta, hogy teret ad.
Hatalmas önzetlenségre vall, ami miatt még jobban
vonzódom hozzá. Talán ezt a reakciót várta. Ha ez is egy előre
kitervelt játék, akkor szépen fogom játszani.
Elegem van már az egoizmusukból, a rivalizálásból, és az
állandó bizonytalanságból. Minden szót és tettet megkérdőjelez.
De egy dolgot nem hagyhatok figyelmen kívül.
Bízom benne.
 huszonötödik fejezet

A következő héten nem megyek dolgozni, hanem esténként

ellátogatok a hajléktalanszállóra, napközben pedig azt a
koreográfiát gyakorlom Nikolaijal, amit a polgármester
karácsonyi partiján fogunk előadni. Túl elfoglalt vagyok, ezért
hiába kaptam Trace-től szabadidőt. Remélem, ez hamarosan
változni fog, amint vége a hajtásnak.
Az előadás teljesen gördülékenyen zajlott, és jövő nyárig
nincs ekkora horderejű produkció, amire készülnöm kéne.
Boldognak és felszabadulnak kéne lennem, amiért túl vagyok
egy stresszes munkán. De ahogy a karácsonyi parti után
hazaérek, kezemben a csillogó ruhával és cipővel, úgy érzem,
mintha semmi nem lenne a helyén. Fogalmam sincs, mit
csinálok, és azt sem tudom, kihez tartozom.
Cole feljön a pincéből, és keresztezi az utamat.
–  Hogy ment? – kérdezi, és elveszi a táncruhát, aztán
felakasztja, és beteszi a gardróbba.
– Jövőre megint minket akarnak – válaszolom, és az előszoba
falának támaszkodom, miközben végig Cole-ra nézek.
– Az jó.
Közelebb jön, így már csak néhány lépés választ el tőle.
Aggódva és kicsit gyanakodva mered rám.
Nem beszél, de anélkül is sejtem, mit akar mondani. Bármit is
gondol, az arcára van írva.
Oldalra hajtja a fejét, és megkeményednek a vonásai. Barna
szeme feketének tűnik a sötétben. Álmosnak látszik. A
baseballsapkát fordítva tette a fejére, így fiatalabbnak tűnik,
mint harminc. Szürke pólója feszül, a farmerja pedig alig takarja
a hátsóját. Mezítláb van, amit különösen vonzónak találok.
– Még csak másfél hónapja vagy itthon, de felszedtél pár kilót
– még egyszer végigmérem, és a fejemet csóválom. – Nem,
mintha nem lennél így is vékony.
Lehajtja a fejét, hogy végigmérje a testét, aztán megdörzsöli a
mellkasát. Úgy tesz, mintha most látná magát először.
Aztán kajánul elvigyorodik.
– Sok időt szánok testedzésre.
Valóban éjjel-nappal edz. Gyanítom, hogy a szexhiányból
adódó frusztrációját vezeti le. Hihetetlen, milyen magas a
libidója. Bármelyik nőt ágyba vihetné, akit csak megkíván.
Naponta más szépséget kefélhetne, vagy akár egyszerre többet.
Ehelyett itt lődörög a házban, minden nap hazajön munka
után, és vár, miközben folyamatosan kikosarazom, mert
képtelen vagyok dönteni.
Szívesen megsimogatnám az arcát, és megmondanám,
mennyire sajnálom ezt az egészet. Nem tudom, hányadán
állunk. Azt mondta, még gondolkodnia kell, de azt nem tudom,
mire jutott.
A csípőmhöz szorítom a kezem, és a földet bámulom.
– Tönkreteszek mindent, igaz?
– Nem – válaszolja, és felemeli az államat.
– Ez… Nagyon fájdalmas. Te is érzed?
 Közelebb jön, besétál a személyes terembe, és megfogja az
arcomat.
–  Emberből vagy, Danni. A végtelenségig szeretsz. Ami
természetesen fájdalommal jár.
– És mi a helyzet veled? – kérdezem gyorsan.
–  Én annyira szeretlek, hogy az már fáj – arcát az enyémhez
közelíti, átkulcsolja a nyakam, és megsimogatja az arcomat.
–  Mindegy, mit teszek, valakit úgyis megbántok. Ha így
haladok tovább, a végén teljesen szétválik mindhármunk útja.
– Nem – összeszorítja a fogát. – Vagy őt választod, vagy engem.
Csak ez a két lehetőség van.
Mi van, ha nem tudok választani? Ez olyan, mintha egy
anyának azt mondaná valaki, hogy csak az egyik gyerekét
tarthatja meg, a másikat el kell engednie.
–  Én akarok lenni a jövőd – megcsókolja az ajkamat. –
Ezenkívül szeretnélek boldoggá tenni.
Felszegem az állam, és próbálom az eszembe vésni a szavait.
Álmodozó tekintettel néz rám. Ha sámán lennék, talán látnám
a szemében a jövőnket.
Lehajol, aztán ismét megcsókol, de ezúttal még mélyebben, és
szenvedélyesebben. Nyelve kergetőzik az enyémmel, miközben
a hajamba túr. Ezután a fürdőszoba felé vesszük az irányt, és
levetkőzünk.
A zuhany alatt is csókolgat, ahogy törülközéskor is. Aztán az
ágyban kötünk ki, ahol ugyancsak megállás nélkül csókolózunk.
Lassan, szenvedélyesen.
Lehunyom a szemem, és Cole-ba kapaszkodom a sötétben.
Kezemet szorosan a hátára teszem, és próbálok végigsimítani a
gerince mentén. Érzem, hogy az egész teste feszül a nemi
vágytól. Mégsem nyomul rám.
Most csak élvezzük a pillanatot. Testünk összeér, végtagjaink
összegabalyodtak, miközben nagyokat sóhajtunk.
Másnap reggel korán kel, és már hallani a pincéből a pocsék
zenéjét, ahogy bömböl. A táncteremben töltöm a napot.
Elkészítem az új koreográfiát a hastánchoz, miközben
igyekszem betartani, amit Trace mondott, és csak létezni.
Cole fél órával előttem indul munkába. Ugyanakkor kezdődik
a műszakunk, de én mindig késésben vagyok.
Végigmegyek a konyhán, megfogom a kocsikulcsot, aztán
gyorsan legurítom a délutáni kávét. Kilépek az ajtón, és irány a
kocsim. Trace az előző esti vitánk után idehozatta az autómat,
de azóta nem láttam, és nem is hallottam róla.
Ahogy beülök, és beindítanám a járgányt, valami megzörren a
fenekem alatt. Felemelem a csípőmet, és ledobom a zavaró
tárgyat.
Egy barna boríték, furcsa pecséttel. Ide-oda forgatom, és
többször megvizsgálom, de nem látok rajta írást. Nem tudom,
mi ez, és arról végképp sejtelmem sincs, miért hagyták az
autómban.
Nem szoktam bezárni a kocsi ajtaját. Bárki odatehette, de
gyanúm, hogy Trace-nek is köze van a dologhoz. Amikor
legutóbb borítékot hagyott nekem, abban Beyoncé-koncertjegy
volt.
Elvigyorodom, aztán kinyitom a borítékot, és a tartalmát az
ölembe szórom. Jó néhány fotó hullik ki belőle. Hatalmas
képek. Pont, mint a boríték. Felemelem az elsőt.
 Hatalmas mellek.
Elképesztően nagyok. Óriási, kerek, férfivadító mellek. A
meztelen, sötéthajú nő hátrahajtja a fejét, szájával O betűt
formál, a lábát pedig egy férfi teste köré csavarja az ágyon.
Majd kiugrik a szívem, amikor közelebbről is megnézem a
képet és a meztelen férfit. Nem kell sokáig néznem, mert rögtön
kiszúrom a karján lévő kígyós tetoválást. Összeugrik a
gyomrom, és alig kapok levegőt.
Nemnemnemnemnem! Cole soha nem csalna meg. Ez kizárt.
Ez nem lehet igaz.
A végére teszem a képet, és nézem a következőt. Ugyanaz az
ágy, ugyanaz a megvilágítás, és ugyanaz a nő. Csak ezúttal más
pozícióban. És a férfi… A hideg fut végig a hátamon.
Kétségtelenül Cole. Arcvonásai kemények, miközben hátulról
megy a nőbe.
Könnyek szöknek a szemembe, és mindent homályosan látok.
Remeg a kezem, miközben végigfutom a másik három képet.
Csak a pozíció változik, de mindegyiken dugnak. Hol a nő van
felül, hol a férfi, elölről, hátulról, és így tovább. Amikor
meglátom azt a képet, ahol Cole bedugja az arcát a nő lába közé,
elfog a hányinger. Mozdulni sem tudok, és végképp nem kapok
levegőt. Érzem, hogy beteg leszek.
Lehúzom az ablakot, próbálom belélegezni a friss, hideg
levegőt, és azon vagyok, hogy kilássak a könnyeimtől. Nincs
időbélyeg a képeken, vagy a hátuljukon, ezért nem tudom,
mikor készültek. Már azelőtt volt tetoválása, hogy találkoztunk.
Akármilyen pocsék ezeket a képeket látni, a nő simán lehet egy
a több százból, akikkel Cole-nak dolga volt előttem.
 Ez még nem jelent semmit.
Cole nem csalárd.
Ahogy leküzdöm az undort és a kétségbeesést, még jó néhány
képet végignézek, aztán új fejezet következik.
Vér. Rengeteg vér folyik egy ismeretlen férfi testéből.
Bíborvörös vágás a torkán, kikerekedett szemével a plafont
bámulja. Halott.
Amikor közelebbről megnézem a képet, megfagy a vér az
ereimben. A kép szélén egy másik férfi látható, de háttal a
fényképezőgépnek. Rögtön azt mondanám, Cole az, de
valójában nem őt látom.
A kép homályos és csak egy pontra fókuszál, nagyon kevés
látszik a háttérből. De a padló… A képen látszó fekete öltönyös
férfi…
Egekbe szökik a pulzusom, amikor a következő képet nézem.
Sóhajtok.
Ezúttal több látszik a háttérből. Az öltönyös férfi profilból
látszik. Elegáns és komoly. Egyértelmű, hogy nem más, mint
Trace Savoy.
Akkorát harapok az ajkamba, hogy érzem a vér ízét. A
véráztatta, mézfaburkolat az én padlóm… A kandalló, a vörös
kanapé és a narancssárga karosszék… Mindez a házamban
történt.
Mit keres Trace egy olyan férfival a házamban, akit nem
ismerek? Egy férfival, aki egyértelműen azért halt meg, mert
elvágták a torkát.
Bénultan, kábán és lefagyva ülök az autóban, és kapkodom a
levegőt. Vajon a halott férfi értem jött? Betört a házba? Mikor?
 Átfutok néhány képet. Még jó párat találok Trace-ről, amint
épp a holttest fölött áll. Most, hogy közelebbről nézem,
egyértelműen látszik, hogy kés van a kezében.
Megölt egy embert.
A házamban.
A szám elé teszem a kezem, hogy ne ordítsak. Cole és Trace
folyamatosan azzal csesztettek, hogy zárjam be az ajtót.
Mindketten tudták, hogy veszélyben vagyok, mégsem szóltak.
Az idegösszeomlás szélén állok. Zihálok, majd kiugrik a
szívem, jéghideg a bőröm, és patakokban hullik a könnyem.
Össze kell szednem magam. Muszáj kiderítenem, mi a frász
folyik itt.
Letörlöm a könnyeimet, hogy jobban lássam a padlóra hullt
képeket. A bordó szőnyeg nem a dohányzóasztal alatt van. Egy
garázsvásáron vettem ezt az átkozott darabot, körülbelül egy
évvel azután, hogy Cole meghalt. Ami azt jelenti, hogy ez a kép
azelőtt készült, hogy találkoztam Trace-szel.
Ahogy belém hasít a felismerés, kitör belőlem a zokogás.
Trace vagy azelőtt ölt meg valakit a házamban, hogy Cole
elment, vagy azalatt az idő alatt, míg távol volt. Cole vajon
tudja? Hol voltam, amikor ez történt? Lehet, hogy otthon
tartózkodtam?
Egekbe szökik a pulzusom a félelemtől, és úrrá lesz rajtam az
üldözési mánia. Reszketek, és továbbra is kapkodom a levegőt,
miközben a visszapillantó tükörbe nézek. Most is veszélyben
vagyok?
Valaki betette a kocsiba a borítékot.
A borítékot, mely terhelő bizonyítékot tartalmaz.
 Trace bűncselekményt követett el, én pedig a kezemben
tartom a bizonyítékot. Ki adta nekem, és miért?
Valaki vérbosszút forral Cole és Trace ellen? Valaki rajtam
akar bosszút állni? Lehet, hogy én vagyok a célpont?
Nagyot sóhajtok, hátratolatok az autóval, hogy aztán
padlógázzal kihajtsak az utcára. Szélsebesen haladok, hogy
minél gyorsabban eltávolodjak a háztól.
Akárki hagyta a borítékot az autóban, pontosan tudja, hol
lakom. És azt is, hogy kapcsolatban állok Cole-lal és Trace-szel.
Bármi legyen is ez az egész, biztos, hogy köze van az átkozott
munkájukhoz, amit gondosan titkolnak előttem.
Amikor a főútra érek, a sebességmérőre pillantok, és gyorsan
leveszem a lábam a gázpedálról. A kurva életbe. Ha elkapnak a
zsaruk ezekkel a képekkel az ölemben, Trace-t biztosan
lecsukják.
Alaposan berágtam rá, de hallani akarom az ő verzióját is,
mielőtt bilincset rakatok a csuklójára.
Lassítok, és tartom a sebességkorlátozást, miközben
visszateszem a képeket a borítékba. Kivéve az utolsó kettőt.
Olyan gyorsan hajtottam el otthonról, hogy azokat meg sem
néztem.
Az utat figyelem, ezért nem tudom olyan alaposan végignézni
a fotókat, de ahogy rápillantok, tudom, hogy ezek is Trace-ről
készültek a nappalimban, csak más szögből. Ezeken még Cole
motorja is látszik, amit az étkezőben tartottam.
Ez már leszűkíti a kört. Azután készült, hogy Cole elment, és
egy évvel azelőtt, hogy találkoztam Trace-szel. Abban a két
évben magányos voltam, és öntudatlan, mint a fene.
 Ahogy félreteszem az utolsó két képet, a második miatt újabb
kérdések merülnek fel bennem.
Vajon fényképész készítette a fotókat? Vagy kamerákat
helyeztek el a házban? Most is vannak rejtett kamerák? Ha igen,
hogy kerültek oda?
A következő tíz percben folyamatosan jár az agyam, és
megállás nélkül reszketek a félelemtől. Fogalmam sincs, hová
tartok. Haza nem mehetek, és a legkevésbé sem bízom abban a
két emberben, akikkel megbeszélhetném ezt az egészet.
Cole megcsalt? Vagy még azelőtt kefélt a nővel, hogy
megismerkedtünk volna? És Trace? Jó embert ölt meg? Egy
szeretetreméltó családapát, akit gyászol a családja? Vagy engem
akart bántani a fickó, és azért ölte meg Trace?
Mindegy, mi a válasz, mert így is úgy is hazudtak.
Megvezettek. Már megint. Vajon mit titkolnak még?
Nem tudom, hová menjek, de úgy tűnik, tudat alatt
meghoztam a döntést, mert a Regal Arch Kaszinó és Szálloda
felé veszem az irányt. Már két utcával arrébb is látni a fényeit.
Ma dolgoznom kéne, de kizárt, hogy színpadra állok.
Leparkolom a kocsit, és egyenesen Trace magánliftje felé tartok,
mellkasomhoz szorítva a borítékot. Azóta nem próbáltam
bejutni, hogy összekaptam vele a szakadó esőben.
Folyamatosan reszketek, és beütöm a kódot.
Rögtön kinyílik az ajtó.
Még így sem érzek megkönnyebbülést. Ahhoz túlságosan
félek. Jó eséllyel látszik is rajtam. Úgy nézhetek ki, mint egy
reszkető elmebeteg, könnyekkel a szememben.
Megnyomom a harmincas gombot, feltételezve, hogy épp
dolgozik. Ahogy az irodájához érek, végighaladok az előtéren,
lekanyarodom a folyosó végén, elhaladok a recepcióspult
mellett, és mennék egyenesen az irodájába.
–  Várjon, Miss Angelo! – szól Marilyn, az asszisztensnője,
miközben feláll a székből. – Nem mehet be. Épp telefonál.
Kinyitom az ajtót, és becsapom magam mögött.
Trace az asztalnál ül és gépel, miközben telefonál. Felnéz, és
ahogy észreveszi a remegésem, a szemembe néz.
– Visszahívlak! – mondja a telefonba, aztán leteszi, és aggódva
végigmér.
Ha megszólalok, biztos, hogy rögtön kitör belőlem a sírás,
ezért közelebb megyek, és az asztalára hajítom a borítékot.
Úgy néz rá, mintha attól félne, hogy harap. Aztán ismét engem
figyel. Kérdő, furcsálló pillantást vet rám. Arcizma megrándul,
és vonakodva a boríték felé nyúl. Néhány kínzó másodperc
után felemeli, és kiveszi a képeket.
A Cole-ról készült képek vannak a tetején. Trace mindet
megszemléli, de rezzenéstelen marad az arca. Közben
folyamatosan felnéz, és figyeli a reakciómat. Amikor a halott
férfiról készült képek kerülnek a kezébe, megdermed, és kitágul
az orrcimpája.
Rám néz, egyik ujját a szája elé teszi jelezvén, hogy ne szóljak
egy szót se.
Egy szempillantás alatt megváltozik a viselkedése. Szaporán
lélegzik, majd előkapja a telefonját, és gyorsan beír valamit.
Vajon kinek írt?
Továbbra sem beszél, csak összeszedi a képeket, aztán
visszarakja őket a borítékba.
 Attól fél, hogy valaki lehallgat minket? Az FBI?
Bűncselekményt követett el. Vajon azzal, hogy idejöttem,
bűnrészesnek számítok? Vagy Trace valami mástól fél?
Bárki adta nekem a képeket, szinte biztos, hogy nem a
törvény oldalán áll.
Annyira lemerevedem a félelemtől, hogy mozdulni sem
tudok. Trace megkerüli az asztalt, megfogja remegő kezem, és
az ajtó felé kísér.
Ismét a szája elé teszi az ujját, emlékeztetve, hogy még mindig
csendben kell maradnom. Aztán a hátamra teszi a kezét, és
kikísér.
Hová megyünk? Lehet, hogy nem kéne vele mennem.
Gyilkos, hazudott, és ki tudja, mi van még a rovásán. Többé nem
tudok bízni benne, de arra mérget vennék, hogy ha veszélyben
vagyok, megvéd.
A liftbe húz, és megnyomja a lakásához vezető gombot. Vajon
ott biztonságosan beszélhetünk?
Amikor felérünk a harmincegyedik emeletre, megfogja a
kezem, és a konyhába visz. Egész teste feszül, ahogy összevont
szemöldökkel végigmér.
Keresztbe fonom a karomat.
– Mi a…?
Szorosan a szám elé teszi a kezét, és a fejét csóválja.
Továbbra sem beszélhetek? Mi a franc folyik itt? Végigmérem
a konyhát és a nappalit. Azt hiszi, hogy bepoloskázták a lakását?
A kabátom után nyúl. Megkövülten figyelem, ahogy
végighúzza az ujját a varrás mentén, átkutatja a zsebeimet, és
kigombolja a kabátot, hogy alaposan megnézze a bélést is.
 Azt hiszi, hogy bepoloskáztak.
Hirtelen forogni kezd velem a világ, és alig kapok levegőt. Úgy
érzem, mintha minden oxigént elszívtak volna előlem.
 huszonhatodik fejezet

Trace lassan, óvatosan megszabadít az öltözékemtől. Reszketek,

miközben próbálok nyugodt maradni. A bénultságtól amúgy
sem jutok szóhoz. Minden ruhadarabot átvizsgál, és keresi a
lehallgató készüléket. Talán azt hiszi, hogy elmentem a
rendőrségre, és bedrótoztattam magam, vagy mástól tart.
Mindenesetre látom, hogy remeg a keze. Jó eséllyel mindketten
veszélyben vagyunk.
Egyikünk sem szól egy szót sem.
A ruháim a földre hullanak, és már csak a fehérnemű marad
rajtam. A melltartómtól a csizmáig átvizsgálta az összes,
lehetséges varrást, de semmi gyanúsat nem talált.
Előttem guggol, a csípőmre teszi a kezét, és a bugyim
szegélyébe akasztja a hüvelykujját. Aztán jelentőségteljesen
rám néz.
Csupasz mellkasomra teszem a kezem, bólintok, és szélesebb
terpeszbe állok.
Libabőrös leszek, ahogy lehúzza rólam a csipkés alsóneműt.
Ismerős érzés, ahogy végigsimít a combomon. Reszketek.
Ezzel a gyengéd kézzel simán elvágta egy ember torkát,
miközben én anyaszült meztelenül állok előtte.
Lehunyom a szemem, és csak a légzésemre koncentrálok.
Az elmúlt hat hétben folyamatosan azon kattogott az agyam,
hogy Cole embert ölt, mert ezt kívánta meg a munkája.
Próbáltam bemesélni magamnak, hogy azok biztos rossz
emberek voltak, és megpróbáltak benne kárt tenni. Most is erre
gondolok.
Biztos, hogy Trace azért ölte meg a fickót, hogy megvédjen.
Arra viszont nincs mentsége, hogy nem szólt. Pont leszarom,
hogy ez is titkos információ, amit nem oszthat meg. A
házamban történt ez a szájba vert gyilkosság, így minden jogom
meglett volna, hogy tudjak róla.
Trace gyengéden megérinti a combomat, mire kinyitom a
szemem. A kezében van a telefonom. Gondolom a kabátom
zsebében találta. Levette a tetejét, hogy a kábeleket is
megnézze.
–  Nem vagy bepoloskázva – jelenti ki, és felém nyújtja a
készüléket.
Hagyom, hogy a levegőben tartsa a kezét. Ez a minimum
büntetés, amiért levette rólam az alsóneműt.
– Ki a halott fickó a képen? – kérdezem, miközben felhúzom a
bugyimat, és a melltartó után nyúlok.
Trace felegyenesedik, a háta mögött kulcsolja a kezét, és
összevont szemöldökkel néz rám. Tekintetétől egyre idegesebb
leszek, de látom, hogy kicsit megnyugodott, miután kiderült,
hogy nem hallgattak le. A testemről viszont továbbra sem veszi
le a szemét.
– Ne bámulj, hanem válaszolj a kérdésemre!
Magam mögé nyúlok, és remegő kézzel bekapcsolom a
melltartómat.
Állkapcsa megfeszül, és továbbra sem szólal meg, csak mered
maga elé. Aztán felveszi a földről a borítékot, és a
konyhaasztalra szórja a képeket.
– Gyere ide!
Odalépek, megfogom a konyhapult szélét, ő pedig kiteríti a
képeket, és különválasztja a Cole-ról készülteket, aztán mellé
teszi a sajátját.
Az előbbiek láttán úgy elfog a féltékenység, hogy inkább
máshová szegezem a tekintetemet.
– Ez a férfi – mutat Trace a halott fickó képére – pisztollyal a
zsebében tört be a házadba, és a nadrágja szára alatt kést tárolt.
– Meg akart ölni? – kérdezem halálra váltan.
– Igen.
– Cole miatt?
– Pontosan – válaszolja remegő szájjal.
– Tudod, ki ez a férfi?
A konyhapultra tenyerel, és a tekintetével egyszerre válaszol
is, meg nem is. Érzem, hogy pontosan tudja, ki volt a pasas, de
nem fogja elárulni.
–  Átvizsgáltad a ruhámat. Szerinted ki hallgatott volna le
minket?
– Cole ellenségei közül bárki. Nem tudom, ki adta a borítékot,
és azt sem, hogy mi célból. De minden óvintézkedést meg kell
tennünk.
Összeugrik a gyomrom, és a fényképen lévő nappalira
mutatok.
– Mikor történt mindez?
–  Egy héttel azután, hogy Cole minden kapcsolatot
megszakított velem.
 –  Kilenc hónappal azután, hogy elment. – Végigsimítok a
hajamon, és a fényképekre nézek. – Ha tudtad, hogy ez a fickó
kapcsolatban állt Cole-lal, akkor azt is tudhattad, hogy Cole
bajban van.
–  Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor
Cole nem válaszolt a rejtjeles üzeneteimre. Nem tudtam, hogy
haldoklik-e, vagy már meghalt.
– Mást is megöltél vagy megsebesítettél a védelmemben?
Mégis hányan törtek az életemre?
– Nem.
– Cole tud erről?
Trace telefonja rezegni kezd, ezért felveszi.
– Küldjék fel!
–  Kit? – kérdezem, aztán végignézek magamon. Egy szál
fehérneműben állok, és reszketek. – Nem vagyok felöltözve.
– Már úgyis látott mindent.
Leteszi a telefont a pultra, és visszatér a fényképekhez.
–  Cole? – az egyekbe szökik a pulzusom. – Neki küldtél
üzenetet az irodában?
Bólint, és közben folyamatosan a fényképeket bámulja.
–  Nem akarom látni! – mondom kategorikusan, és megint a
hajamba túrok. Nem vagyok felkészülve az újabb
hazugságokra. Ha megbánást látok a szemében, ha megcsalt,
tudom, mit kell tennem, és azt nagyon nem szeretném. – Küldd
el!
Trace a Cole-ról készült képekre néz, aztán felsóhajt, és
erőltetett nevetésben tör ki.
–  Hidd el, én sem akarom látni. De nála van az infó, amire
szükségem van.
A kurva életbe!
Épp akkor kapom fel a ruháimat a földről, amikor kinyílik a
lift ajtaja.
Cole beviharzik a lakásba. Még mindig a biztonsági őr
egyenruha van rajta, oldalánál pedig pisztoly. Szúrós tekintettel
végigméri félmeztelen, előregörnyedt testemet, aztán Trace-re
néz, és a fényképekkel borított pult felé ront.
Gyorsan belebújok a farmerba és a melegítőbe, miközben
lélegzet-visszafojtva figyelem a reakcióját.
Olyan gyorsan és határozottan lép, hogy lassan beszakad
alatta a padló. Az undorító képek fölé hajol, és rezzenéstelen
arccal végignézi őket.
–  Megoldva? – kérdezi Trace számonkérő és megvető
hangsúllyal.
Hirtelen még magasabbnak és félelmetesebbnek tűnik, ahogy
Cole mellett áll.
Nem kérdés, ki volt a főnök. Egy pillanatra furcsamód
lenyűgöz, ahogy hirtelen visszaváltanak a közös munka során
használt zsargonhoz.
– Lezárva. Fizikailag – válaszolja Cole, és Trace-re néz. – Ezen
a héten volt az ítélet.
Trace a szexképekre néz, és halkabban folytatja.
– Disszidens?
Cole néhány másodpercig vár, aztán határozottan bólint.
– Ez mit jelent? – kérdezem, miközben próbálom értelmezni a
köztük zajló párbeszédet. – Azt mondod, hogy a nő disszidens
volt? Vagyis szembefordult… Mivel?
 Folyamatosan egymás szemébe néznek, és ügyet sem vetnek
rám.
– Basszus – sóhajtja Trace. – Ez volt a küldetés?
– Igen – válaszolja Cole fogcsikorgatva. – Kezdettől fogva totál
káosz volt az egész, de felgöngyölítettük. Hivatalosan is
kiléptem. Mindenből.
–  Mikor dugtál vele? – kérdezem, és úrrá lesz rajtam a
fájdalom.
– Nem beszélhetek a…
– Baszd meg! – ordítom majdnem sírva.
– Danni!
Cole erősen megszorítja a felkaromat.
–  Ne érj hozzám! – elhúzódom, hátrálok, aztán a kezembe
temetem az arcom, és kitör belőlem a zokogás.
Megcsalt. Elhagyott, megcsalt. Annyira fáj a szívem, hogy
levegőt is alig kapok.
Cole ökölbe szorítja a kezét, és összegörnyed.
–  Azt mondd meg, mennyire van biztonságban Danni – szól
közbe Trace.
Mély hangja csak úgy visszahangzik a lakásban.
–  Biztonságban van – válaszolja Cole, és elindul Trace felé.
Már csak egy lépés választja el őket egymástól. – Nem tértem
volna vissza az Államokba, ha nem így lenne.
–  Csakhogy eddig nem voltam biztonságban! – kiáltom
dühösen, miközben az egyik, Trace-ről készült képet Cole felé
mutatom. – Tudtál erről?!
Cole lehunyja a szemét, aztán határozottan rám néz.
–  Homok került a gépezetbe. Lopott információ. De annak
már vége. Már rács mögött van az elkövető.
Hazugság. A zsigereimben érzem, hogy nem mond igazat.
Szavai olyanok számomra, mint a keserű pirula, amit jobb, ha
nem nyel le az ember.
– Azt mondtad, senki nem tudja, ki vagy valójában, hol laksz,
és kivel élsz, vagy kivel tartod a kapcsolatot. Azt mondtad,
nekem semmi közöm az egészhez!
Cole nem válaszol, csak bámul maga elé.
Trace közelít felém. Idegességemben majd szétpattan a nyaki
ütőerem. Amikor már csak egy lépés választja el tőlem,
kinyújtja a karját, mintha át akarna ölelni.
– Ne! – kiáltom, és felemelem a kezem, hogy távol tartsam. –
Tudtál Cole és a nő viszonyáról?
Mély levegőt vesz, aztán kifújja.
– Amikor a kezelője voltam, rengetegszer küldtem ágyba.
– Trace! – kiáltja Cole.
– Hogy információt szerezzen? – kérdezem, és egyik kezemet
a gyomromra teszem. – Ezt mondtad. Hogy sokszor az
információszerzés a cél. Ez is arról szólt? – Cole-ra nézek, és
elfog a keserűség. – Volt információja, te pedig szó szerint
kikúrtad belőle?
Csípőre teszi a kezét, lehajtja a fejét, és gondterhelten sóhajt.
– Nem beszélhetek róla. Csak annyit mondhatok, hogy annak
a melónak vége, és…
– Feltéve, ha igazat mondasz – a képre mutatok. – Miért voltak
ezek a kocsimban?
– Ez volt a kiváltó ok. – Cole összeszedi a képeket, és kupacba
rendezi őket. – Történt valami, ami miatt beindult a gépezet. Az
volt a céljuk, hogy eljuttassák hozzád az anyagot, ezzel
elveszítem, ami a legfontosabb számomra.
– Tehát bosszú áll a háttérben?
– Igen – válaszolja, és beteszi a fényképeket a borítékba.
– A képen szereplő nő bosszúja? – kérdezem, és összeugrik a
gyomrom.
– Figyelj, Danni! – mondja elcsukló hangon. – Sajnálom, hogy
láttad a képeket…
–  Sajnálod, hogy más nővel kellett, hogy lássalak? Sajnálod,
hogy rá kellett jönnöm, hogy megcsaltál? Én kérek elnézést,
hogy rákérdeztem, és nem tartom magamban ezt a
szégyenteljes, undorító történetet!
– Nem arról van szó, amit gondolsz, bakker.
–  Nem a te farkad van a nőben? – Rezzenéstelen arccal néz
rám, ahogy én is rá. – Azelőtt, vagy azután dugtad meg, hogy
gyászoltalak?
– A saját érdekedben ne csináld ezt! – Trace kettőnk közé lép,
és letöröl egy könnycseppet az arcomról. – Csak emészted
magad, és tönkreteszed a közt…
– Már úgyis tönkrement – vágok közbe. – Mi hárman? Itt már
mindenkinek befellegzett. Nincs visszaút.
–  Ez hülyeség! – vágja rá Cole, és ököllel az asztalra csap. –
Nem vagyok hajlandó beletörődni!
Hátat fordítok neki, és Trace-re nézek.
–  Ha ez valamiféle bosszúhadjárat Cole ellen, miért vannak
rólad is képek?
Átnéz a vállam fölött, és Cole tekintetét keresi.
– Nem mondhatom meg.
 Még több titok. Egyre csak halmozódik ez a sok szar. A szívem
pedig mindjárt kiugrik.
Trace nem fogja felfedni, hogy ő is érintett, de tudom, hogy
azért ölte meg a fickót, hogy megvédjen. Már csak az a kérdés,
honnan tudta, hogy a férfi a házban van?
– Hogy tudtál figyelni, amíg nem találkoztunk?
–  Kamerát szereltettem fel, mielőtt elmentem – válaszolja
halkan Cole. – A ház külső részén vannak, és a kocsidban.
Ijedtemben megfordulok, hogy szembenézzek vele.
– Te raktad be őket? Van kamera a…?
– Egy sincs a házban.
Cole végigmér, mintha olvasni akarna a gondolataimban.
Magam sem tudom, mit érzek, vagy mit gondolok. A
biztonsági óvintézkedésének köszönhetően maradtam életben,
mégis borzaszt a tudat, hogy beférkőzött az magánszférámba.
–  Volt lehallgató készülék a házban – szól közbe Trace, és
megfogja a csuklómat, mintha attól félne, hogy elszaladok. –
Innen tudtam, mikor kell felbukkannom. Ezért mentem pont a
randid napján azzal a Bissara-ajánlattal.
– Lehallgattál? – kérdezem döbbenten, és elhúzom a kezem. –
Mindent hallottál, ami a házban történt, miután Cole elment? –
Forognak az agytekervényeim, és zavaromban összeugrik a
gyomrom. – Hallhattad a vibrátorom hangját. Jóságos ég! Pedig
még nem ismertük egymást.
– Azt nem… – hajol felém Cole.
– Mégis hogy zajlott ez a párbeszéd? – nem tudom, melyiküket
szeretném előbb kiherélni, de Cole-ra nézek. – Felhívtad a
legjobb haverodat, és közölted, hogy „Figyu haver!
Bepoloskáztam a csajom házát, légyszi figyeld. Elég sokat szokott
nyögni, úgyhogy akkor tekerd le a hangerőt, jó?”
Trace ismét meg akarja fogni a kezem, de én elhúzódom, és a
konyha másik végébe megyek, hogy elválasszon tőlük a pult.
– Még mindig van lehallgató készülék a házban? – kérdezem
reszkető hangon.
–  Nincs – válaszolja Trace, és a pultra támaszkodik. Ahogy
előrehajol, már alig van köztünk távolság. – Leszedtem őket,
amikor elkezdtem nálad aludni. Soha nem sértettem meg
jobban a magánszférádat, mint kellett. Van egy program,
aminek a segítségével kiszűrtem bizonyos hangokat és
szavakat, amik segítenek a nyomozásban.
Átverve és megszégyenítve érzem magam.
–  Illegális, amit műveltél. Ahogy a gyilkosság is az. A
rendőrség elől menekülsz, Trace?
–  Az olyanok, mint mi – válaszolja Cole – nem mindig a
törvény adta kereteken belül dolgoznak. De soha nem kapnak
el minket.
Hazug, manipulatív bűnözők, én pedig alaposan belezúgtam
mindkettőbe.
Még mindig szeretem őket. Nem tudom elképzelni, hogy bárki
mást jobban tudnék szeretni, mint ezt a két férfit. De most a
tűréshatárom végéhez értem.
Lehet, hogy álszent dolog neheztelni Cole-ra, amiért megcsalt,
vagy haragudni Trace-re, amiért további titkokat rejteget. De
mindketten bevállalták, hogy randizzanak velem, holott
pontosan tudták, hogy a másikukkal is folytatok viszonyt.
Egyikükkel sem kivételeztem, és nem csaptam be őket.
 Ők hoztak ebbe a helyzetbe azáltal, hogy nem mondtak igazat
a munkájukról és a barátságukról. Teli torokból hazudták, hogy
szeretnek. Folyamatosan játszadoztak velem, és úgy tettek,
mintha már nem lenne több titok. Komplett hülyét csináltak
belőlem.
A hazugságaikkal tönkretették a szerelmet, és ocsmányul
kihasználták azt a felhőtlen bizalmat, amit nekik szavaztam. Ha
nem szabadítom ki magam ebből a hazugságspirálból, a végén
maga alá temet, és annyi erőm nem marad, hogy lélegezzek,
nemhogy új életet kezdjek.
És ekkor hirtelen megszületik a várva várt döntés.
Gyorsan kikívánkozik, mégis fojtogat a sírás.
–  A halálod tönkretett – mondom Cole-nak, és próbálom
visszatartani a zokogást. – De ez? Ez már több a soknál.
Gyászoltam egy férfit, aki közben félrekefélt. Bíztam egy
másikban, aki a házamban ölt meg egy fickót. Mindkét férfi
súlyosan megsértette a magánszférámat, miközben azt
állították, hogy szeretnek. – Lehajolok, hogy felhúzzam a zoknit
és a csizmát. – Mindketten tudtátok, mire készül a másik, nekem
viszont fogalmam sem volt. Köszönöm, hogy szarrá aláztatok és
átvertetek.
– Danni! – Cole tesz felém egy lépést. – Ez nem…
–  Azt hittem, ismerlek, de csak egy szeletét mutattad meg
annak, aki vagy. Ez az egyik legaljasabb becsapás. Olyan, mintha
meg akarnál ölni. Fizikailag ugyan életben maradok, de a
szenvedés minden másodpercét érzem.
– Ez soha nem volt célom.
Cole még közelebb jön, állkapcsa feszül, szeme kikerekedik.
 – Baszódj meg, Cole! – ordítom teli torokból.
– Nem mész el! – mondja, és megfogja az arcomat.
– Esküszöm, ha még egyszer rám teszed a mocskos kezedet, és
megpróbálsz megállítani, addig sikítok, őrjöngök és rúgok, míg
önkívületi állapotba kerülök. – Felveszem a kabátomat. – Hagyj
békén! Elmegyek, míg egy fikarcnyi önbecsülésem marad.
Trace nem mozdul. Karját leengedi, és lehajtja a fejét.
Jéghideg szeméből sötét fény tükröződik.
–  Rád is vonatkozik – mondom neki, miközben patakokban
hullik a könnyem. – Azonnali hatállyal felmondok a Bissarában.
Nem megyek többet.
Ökölbe szorítja a kezét, és minden izma feszül.
Azonnal ki kell jutnom, mielőtt idegösszeomlást kapok. A
telefonom a pulton hever, és ott is marad. Nem kell, hogy bárki
keressen. Minden szálat el akarok vágni.
Összeszedem a maradék erőmet, mély levegőt veszek, aztán
csendben a lift felé veszem az irányt, és megnyomom a gombot.
Rögtön kinyílik az ajtó, már csak be kéne szállnom.
Képtelen vagyok rá.
Úgy érzem, mintha az élet elől menekülnék. Magam mögött
hagyok mindent, ami boldoggá tett. Ezen a lakáson kívül nem
vár semmi.
–  Nem szoktál menekülni – szólal meg dühös, mély hangon
Cole. – Eszedbe ne jusson elfutni!
A lift küszöbére lépek, és utoljára rájuk nézek.
–  Három napod van, hogy kiköltözz – mondom könnyes
szemmel Cole-nak, és próbálok mélyet lélegezni. – Pakold össze
a szaraidat. Amit otthagysz, eladom vagy kukázom.
 –  Hova a francba mész? – kérdezi Cole, és ökölbe szorítja a
kezét.
Trace a pultra támaszkodik, és a padlóra bámul.
–  Elegem van a titkolózásból, és a folyamatos
manipulációidból, ami Marlót és a Bissarát illeti – mondom
Trace-nek. – Torkig vagyok a féltékenységi rohamaitokkal, az
örökös versengésetekkel, a játszmákról nem beszélve – teszem
hozzá.
Megfordulok, aztán belépek a liftbe, és megnyomom a
gombot, ami a garázs felé visz.
– Danni! – lép előre Cole, és a kezét a mellkasára teszi.
–  Sodródtam az eseményekkel, de ennek egyszer és
mindenkorra vége. Lezártam ezt a fejezetet, és kész. Ennyi volt.
 huszonhetedik fejezet

Ahogy becsukódik a liftajtó, megindulnak a könnyeim. Olyan

erős zokogás tör rám, hogy alig tudok levegőt venni. A
szívverésemet is alig érzem.
Elvesztettem őket.
Elvesztettem az egész, nyomorult világomat.
Beülök az autóba, és olyan erősen szorítom a kormányt, hogy
elfehérednek az ujjperceim. Egyenesen Bree-hez megyek, és ott
leszek három napig.
Nem tud a fényképekről és a megcsalásról, ahogy a kameráról
és a gyilkosságról sem. Azt mondtam neki, hogy azért
szakítottam mindkettőjükkel, mert nem tudtam választani.
A harmadik éjjel a kanapén heverek, és a nedves párnába
temetem az arcomat. Azóta nem hagytam abba a sírást, hogy
kiléptem a liftből.
– Cole-nak ma este kell végleg kitakarodnia – mondom sírva. –
Úgyhogy most már hazamehetek.
–  Maradsz, ameddig szeretnél. – Bree leül mellém, és
megsimogatja a hajamat. – Időre van szükséged.
Nincs munkám.
Nincs szerelem.
Minden reménytelen.
Szánalmas.
 –  Eladom a házat – bököm ki sírva. Három napja emészt a
gondolat.
Magam mögött hagyom a tánctermet, a pincét, és azt az
átkozott utcát, ahol Cole-lal találkoztam. Túl sok emlék fűz
hozzájuk, és túl sok fájdalom. Annyi veszteség ért, hogy soha
nem múlik el a keserűség, de tudom, hogy az emlékek között
csak rosszabb lenne.
Bree volt mellettem, amikor gyászoltam Cole-t, így megérti.
Azt nem is tudja, hogy Cole és Trace milyen durván
megsértették a magánszférámat. Hülye vagyok, ha azt hiszem,
hogy ezek után nem fognak szemmel tartani. Míg St. Louisban
vagyok, biztos, hogy figyelnek. Muszáj elhagynom a várost, ha
azt akarom, hogy tényleg eltűnjenek az életemből.
– Hová akarsz menni? – kérdezi Bree.
–  Délután felhívtam anyát. Floridába költözöm. Egy darabig
majd náluk lakom, aztán újrakezdem az életemet.
Remegni kezd az álla, majd átölel.
–  A francba, Danni! Nem akarom, hogy elmenj. De
megértelek. Bárhogy is lesz, én mindig melletted állok.
– Köszönöm. Hiányozni fogsz.

Másnap hazamegyek. Eltűnt a motor. Csendes a ház. Lemegyek

a lépcsőn, de csak pár lépést teszek. Nem merek továbbmenni.
Minden eltűnt. A matrac, a súlyok, és a punk-rock poszterek.
Cole még a menyasszonyi ruhámat is magával vitte. Minek?
Úgysem hordtam volna, inkább eladom.
Talán pont ezért vitte el.
Ismét rám tör a sírás. Rázkódom, és alig kapok levegőt.
Visszamegyek, és becsukom magam mögött az ajtót, aztán
nekidőlök, hogy legyen, ami megtámasszon.
Vajon ők is olyan összetörtek, mint én? Ők is úgy érzik, hogy
nem maradt más, csak az átkozott nagy veszteség?
Ők legalább ott vannak egymásnak. Ezért is utálom őket.
Gyűlölöm, hogy nekem egyedül kell végigcsinálnom. Muszáj
összeszednem magam, és elölről kezdeni mindent, holott
egyszerűbb lenne a hazugságspirálban maradni.
Nem tudom megtenni. Képtelenség.
Aznap veszek egy új telefont.
Aztán felhívom az ingatlanost.
 huszonnyolcadik fejezet

Öt héttel később sétálgatok a házban, és ez az utolsó itteni séta.

Csizmám sarka kopog a padlón, és visszhangzik az üres
szobában.
Igen. Továbblépek, de nagyon nem örülök neki.
Azóta nem hallottam Cole-ról és Trace-ről, hogy otthagytam
őket a lakásban. Viszont jó párszor hallom a motor hangját az
utcán, és mindig kora reggel, ugyanazzal a sebességgel.
Miután Cole kiköltözött, minden rést átkutattam a házban,
hátha találok kamerát, vagy bármi nemkívánatosat. Semmi. Ha
Trace figyel, nem tudom, hogy csinálja.
Sokat gondolok rájuk. Minden könnycseppem és lélegzetem
rájuk emlékeztet. Ahogy a szívverésem is. Nagyon hiányoznak.
Karácsonykor volt a legrosszabb. Bree-nél töltöttem az
ünnepeket, és olyan magányosnak éreztem magam, mint eddig
soha.
Egyedül vagyok. Folyamatosan azt mantrázom, hogy
továbblépek, de soha nem leszek rá képes. Mégis meg kell
próbálnom.
Bemegyek a táncterembe, és elfog a sírás. Fogom a telefont, és
megkeresem a Kodaline Moving On című számát.
Elvégre Floridába megyek, hogy újrakezdjem.
Új év. Új kezdet. Menni fog.
 Mély levegőt veszek, elbúcsúzom a háztól, a táncteremtől, a
szép emlékektől, és a rosszaktól is.
Aztán búcsút mondok Cole-nak és Trace-nek is.
Kinyitom a hátsó ajtót, de megállok a küszöbnél.
Az ajtó túloldalán egy papírpohár, műanyag fedővel. A
poháron lévő logó arról árulkodik, hogy a kedvenc kávém lesz
benne, amit az utcavégi boltban lehet kapni.
Felemelem a poharat, beleszimatolok, és örömmel
nyugtázom, hogy valóban ez az. Leveszem a műanyag fedőt, és
látom, hogy a kávé pont olyan színű, amilyennek szeretem.
Nincs rajta jelzés, ezért fogalmam sincs, kitől kaptam, de rögtön
két emberre szűkítem a kört.
Szívem majd kiugrik, ahogy végigmérem az utat, a távoli
utcát, és keresem őket, remélve, hogy találkozom velük.
Semmi. Csend mindenütt.
Egyedül vagyok.
Remegő kézzel a számhoz emelem a poharat. Még meleg a
kávé.
Összeugrik a gyomrom. Nemrég ment el. Cole vagy Trace.
Nem tudom, kettőjük közül melyik. Bármit megadnék, hogy
újból lássam őket.
Ordít a zene a telefonomból, emlékeztetve, hogy mi volt az
eredeti terv.
Lépj tovább, Danni! Lépésről lépésre, de haladj előre az úton!
A kabátzsebembe teszem a telefont, és bezárom az ajtót.
Minden cuccomat biztonságba helyeztem. Ha végre megtalálom
a helyet, ahol lakni szeretnék, mindent elhozatok Floridába.
Még megvan a kocsim, és örülök, hogy elvisz az úton.
Szeretem ezt az autót.
Kivéve, hogy most nem indul.
Próbálom beindítani, de hiába. Nincs hangja. A kurva életbe!
Miért gondoltam, hogy eljutok ezzel a kocsival Floridába?
Még a feljáróról sem moccan.
Reszketek a januári hidegben. Megiszom a kávét, és
végiggondolom a lehetőségeket.
Visszamegyek, és hívok egy vontatót. Amíg megszerelik a
kocsit, Bree-nél maradok.
Kinyitom az ajtót, kiszállok, de hirtelen úgy megszédülök,
hogy alig állok a lábamon. Jó ég! Nagyon rosszul érzem magam.
Teszek még egy lépést, és megbotlom. Mi a fene?
Cseng a fülem. Forog velem a világ, és elhomályosul a
látásom. Le kéne ülnöm. Muszáj lenne…
Összecsuklom, és a járdának csapódik az arcom. Kiesik a
kezemből a pohár, és egyre sötétebbnek látok mindent.
Nem tudom felemelni a fejem a jéghideg talajról. A
papírpohárra nézek, és még mindig forog velem a világ. Aztán
hirtelen… minden megáll.
Az utolsó dolog amit még látok, egy ismeretlen kézírás a
poháron, mely három szóból áll:
Még nincs vége.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a kedves, lelkes, támogató munkát a mindig csupa

szív értékesítőimnek. Hála nektek, tudom, hogy van értelme
kőkeményen dolgozni, és ezt örömmel teszem.
Köszönet a beta-olvasóknak és a korrektoraimnak. Drága
Ellie, Ketty, Shabby, LittleKitten, Shea, Brooke, Jillian, Ann és
Lisa: hálásan köszönöm, hogy rekordidő alatt elolvastátok és
véleményeztétek a könyvet. Nem is tudjátok, milyen sokat
jelent nekem a visszajelzésetek. Tudom, hogy mindig
számíthatok rátok. Hatalmas ölelés.
Köszönöm a családomnak, hogy elviselték a feszített
munkatempómat, biztattak, és behozták nekem az ennivalót,
amikor fel sem tudtam állni az íróasztaltól, annyira
összecsaptak a hullámok a fejem felett.
Végül, de nem utolsósorban pedig köszönöm a kedves
közönségnek, hogy olvassák, véleményezik a műveimet, és
megosztják velem az ötleteiket. Örök hálám mindnyájatoknak.
 Pam Godwin

A New York Times és az egész Egyesült Államok egyik

legkedveltebb írója. Közép-Nyugaton él a férjével, két
gyermekével és a család szemtelen papagájával. Öt kontinens
tizennégy országába látogatott már el, három egyetemre járt,
férje pedig a kedvenc rockzenekarának az énekese. Szereti a
feketekávét, a cigit és a romantikus regényeket, viszont nem
szeret sokat aludni, húst enni, és ki nem állhatja a pislogó
játékbabákat.

E-mail címe:
pamgodwinauthor@gmail.com
www.pamgodwin.com

Következik a Danni – Cole – Trace trilógia

utolsó kötete:
Visszajöttél, hogy harcolj értem
 ELSŐ FEJEZET

Hallgattam, ahogy legjobb barátnőm, Liz monoton hangon

beszámolt kudarcba fulladt legújabb kalandjáról és a pasas
szánalmas viselkedéséről. – Végeztem a férfiakkal! – jelentette
ki a telefonban.
Torkomon akadt a tejeskávé, és kis híján a számítógép
monitorjára köptem a langyos folyadékot. – Hát persze, Liz. – A
barátnőm még mindig nem értette meg, hogy nem végződhet
valódi kapcsolatként, ha valakit hajnal kettőkor hazacipel
magához egy bárból. Nem voltam hajlandó arra pocsékolni az
időmet, hogy ezredszerre is elmagyarázzam ezt neki. Liz maga
volt az ellentmondás. Annak ellenére, hogy végzős egyetemi
hallgató volt, a szociális életét egy valóságshow hősnője is
megirigyelhette volna.
–  Azt fogom csinálni, amit te. Az elemmel működő szeretők
még soha nem hagytak cserben, igaz, Ashlyn? – kuncogott.
Nagy nehezen lenyeltem a számban lévő korty kávét. Kedves.
Jó tudni, hogy Liz valójában mit is gondolt rólam. – Majd
vigyázok, hogy bevásároljak az Energizer részvényeiből –
ugrattam.
Ha engem kérdeznek, Liz libidója nem volt teljesen átlagos.
Engem kielégített, hogy egyik gagyi előadást szenvedem végig a
másik után az egyetemen, és közben néha elővettem a
vibrátoromat…
Egy új e-mail érkezése elterelte a figyelmemet. Clancy
professzortól jött, Lehetséges disszertációtéma?
tárgymegjelöléssel.
Elhúztam a fülemtől a telefont, hogy ne halljam Liz
szónoklatát, és elolvassam a hivatalosan megfogalmazott
üzenetet. Már a tudatába is beleborzongtam, hogy egy
vibrátorokról folytatott beszélgetést szakított félbe. Az volt az
egészben a legszomorúbb, hogy Liznek igaza volt. Két éve nem
volt már valódi akcióban részem. Egyszerűen nem volt időm
kapcsolatokra, az alkalmi szex pedig soha nem érdekelt.
Kötődnöm kellett valakihez, mielőtt levetkőztem előtte, és
megosztottam vele a testemet.
–  Mennem kell, Liz. Majd este felhívlak. – Választ sem várva
bontottam a vonalat, de még hallottam Liz felcsendülő
nevetését.
Lecsuktam a laptopomat, és bepötyögtem Clancy professzor
egyetemi számát, mert mindenki tudta róla, hogy az egész életét
odabenn tölti. A professzor valóságos legenda volt az
egyetemen és a tudományos körökben, szerencsésnek
mondhattam magam, hogy ő lett a konzulensem. A harmadik
csengésre felvette.
– Érdekes hívást kaptam dr. Andrewstól – közölte. Mindig így
kezdődtek vele a telefonbeszélgetések – semmi helló, hogy van
–, egyenesen bele a közepébe. – Van egy betege, aki a maga
amnéziáról szóló szakdolgozatának tesztalanya lehetne.
Sokat töprengtünk azon, milyen témát válasszak a
disszertációmhoz, hogy ösztöndíjat is nyerjek vele, és egyúttal
publikálhassam is a szakterületemen, ami a behaviorista
pszichológia volt. Kislány korom óta megigézett az amnézia
témája. Néha fantáziáltam is arról, milyen lenne amnéziásnak
lenni, elfelejteni a gyerekkorom összes fájdalmát.
Clancy professzor még mindig beszélt a telefonban, és én
figyelmesen hallgattam, ahogy elmesélte, hogy pár napja
bevittek egy férfit a Northwestern Memorial Kórházba, akinek
semmiféle emléke nem volt…
–  Maga egy zseni, Clancy professzor. Ez tökéletes! – Tudtam,
hogy ezt a megbízást az isten is nekem szánta. Már szinte láttam
magam előtt a nevemet egy amnéziáról szóló tanulmány címe
fölött egy orvosi szaklapban. Ha ez nem bizonyítja majd, hogy
lettem valaki, akkor semmi.
– Van azonban egy bökkenő.
– Mi lenne az?
–  Gyilkosság miatt van őrizetben az illető, aminek az
elkövetésére sem emlékszik.
Piszkálni kezdtem a körmömet, és vártam, hogy folytassa.
–  Egy gyilkosság helyszínén vették őrizetbe, egy férfi fölött
állt, akit olyan borzalmasan összevertek, hogy csak a fogai
alapján lehetett azonosítani.
Önkéntelenül is megborzongtam. – Jézusom.
– Igen… Lehet, hogy át kellene ezt gondolnia, Ash.
– Nem. Vele akarok dolgozni.
–  Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. Csak figyelmeztetni
akartam, és biztos lenni benne, hogy megértette, mit vállal
ezzel.
–  Megértettem. Köszönöm, professzor úr. Kiderítettek már
róla valamit? – kérdeztem, mert szerettem volna megtudni
mindent, amit csak lehet.
 – Semmire sem emlékszik az életéből. Még a nevére sem.
–  Ez ígéretesnek hangzik. – Sokat beszéltünk az amnézia
hatásainak és pszichológiai következményeinek a kutatásáról,
de nehéz volt tesztalanyokat találni hozzá. Valami újat és
áttörést jelentőt akartam alkotni, nem csupán felöklendezni a
régi szaklapokban már megjelent cikkeket.
–  Megbeszéltem egy találkozót dr. Andrewszal, aki a
kezelőorvosa. Ráér holnap reggel?
– Természetesen. – Ha lettek volna is terveim, elhalasztottam
volna bármit, hogy találkozzam az amnéziás alanyommal.
Remegni kezdett a gyomrom az izgalomtól.
Átnéztem az anyagot, amelyet Clancy átküldött e-mailben, és
felkészítettem magam az első találkozásomra John Doe-val, az
ismeretlen személyazonosságú férfival.

Letettem a poharamat a mosdó szélére, és beletúrtam a

hajamba. Mindennapos kihívást jelentett számomra
megregulázni hosszú, rakoncátlan tincseimet. Általában inkább
lófarokba kötöttem a hajamat, de ma profinak akartam látszani,
ezért lesimítottam, ahogy csak tudtam, és a fülem mögé tűrtem.
Egy kis krémmel bekentem az arcomat, és magamban
végigfutottam az információkon, melyeket Clancy professzor
átküldött. Az alany a húszas évei vége felé járó fehér férfi, 185
centi magas, 87 kiló, és ami a legfigyelemreméltóbb, hogy
semmiféle emléke nem volt. Teljes amnéziában szenvedett. Az
akta szerint érzelmi problémákkal küzdött, ami feltételezésem
szerint trauma következménye lehetett. Az intelligenciája
átlagon felüli volt, tisztán, érthetően fejezte ki magát, de
visszahúzódó, és nem akart együttműködni. Nem voltak rajta
anyajegyek, jó egészségnek örvendett, két tetoválása volt, és
körülmetélték. A magánéletébe való beavatkozásnak éreztem,
hogy ilyen sokat tudtam meg róla, de felvillanyozott a lehetőség,
hogy megismerhetem.
Túl ideges voltam ahhoz, hogy egyek, így aztán a korábban
elkészített pirítós hidegen feküdt a laptopom mellett.
Belehajítottam a szemetesbe, felkaptam a kinyomtatott anyagot,
aztán kisiettem az ajtón. Hasznát is vehetem az álmatlanságnak,
és bemehetek a megbeszélt idő előtt a kórházba.
Végigsétáltam tizenkét háztömböt a Northwestern
Memorialig a Huron Streeten. Miután tavaly ideköltöztem
Michiganből, hogy Clancy professzornál tanuljak, eladtam az
autómat, mert nem engedhettem meg magamnak a Chicago
belvárosában kivetett őrületes parkolási díjakat. Volt lábam,
hogy sétáljak, de bármikor használhattam a magasvasutat is, ha
úgy hozta a szükség.
Odaérve felmentem lifttel a második emeletre. A lábam fáradt
volt ahhoz, hogy felgyalogoljak a lépcsőn a hajnali majdnem tíz
kilométeres futás és a kórházba vezető húszperces séta után.
Ráadásul így arra is jutott egy kis időm, hogy összeszedjem a
gondolataimat, mielőtt találkozom dr. Andrewszal.
Megigazítottam a vállamon a laptoptáska szíját, és kisimítottam
a hajamat a nyakamból, hogy kissé lehűljek. Az ajtó hangos
pittyegéssel feltárult, és követtem a nyilakat a regisztrációs
pulthoz. A recepciós egy tárgyalóteremhez irányított, hogy ott
várjak dr. Andrewsra.
Leültem, kivettem a táskámból a dossziét, és szépen
szabályosan elrendeztem magam előtt az asztalon a
papírlapokat. Az orvos valószínűleg el volt foglalva, és így
alighanem várnom kellett egy ideig. Akár elfoglaltak az
orvosok, akár csak megjátsszák, hogy felsőbbrendűnek
tűnjenek, valahogy mindig várni kellett rájuk.
Lassan hozzá kellett szoknom a gondolathoz, hogy úgy egy év
múlva az én nevem előtt is szerepel majd a doktori cím.
Természetesen nagy különbség van az orvosi és a pszichológiai
doktori cím között. De én soha nem akartam orvos lenni. Vér és
testnedvek? Brr, kösz, nem. Már a gondolattól is
megborzongtam. Nem, én egyszerűen csak élveztem a
tudományokat és a tanulást. Nem is izgatott igazán, hogy
megszerezzem a doktorit, de annyira élveztem az alapképzést,
hogy folytattam a tanulást, elvégeztem a szociológia szakot és a
mesterképzést pszichológiából. Aztán, mivel nem voltam kész
arra, hogy bármi mást csináljak, jelentkeztem doktori képzésre,
most pedig itt voltam.
Lesimítottam a papírlapok szélét, hogy újra átnézzem az
anyagot – bár már szinte kívülről fújtam az egészet –, amikor
feltárult az ajtó. Talpra ugrottam, és kezet nyújtottam dr.
Andrewsnak. Fehér köpenyt viselt, és őszülő halántékával
pontosan úgy nézett ki, ahogy egy orvost elképzel az ember.
– Miss Drake? – Kétszer megrázta a kezemet.
– Igen, kérem, szólítson Ashlynnek.
Váltottunk pár szót semmiségekről és a Clancy professzorról
szóló történetekről, akit dr. Andrews egészen jól ismert még a
Loyolán töltött egyetemi éveiből, aztán az orvos levette a
szemüvegét, és megdörzsölte a halántékát.
–  Ha jól tudom, az amnézia pszichológiai hátterét
tanulmányozza, és az egyik páciensünkkel szeretne foglalkozni.
–  Igen, így van. A célom, hogy a tavaszi félévre kidolgozzak
egy teljes disszertációtervezetet, és szeretnék minden
információt összegyűjteni hozzá, interjúk és…
– Lassítson! Kétlem, hogy Bob – elnézést, Clancy professzor –
elmagyarázta volna magának, mi a helyzet. Hisz alig bírta
magában tartani az izgatottságát tegnap este, amikor telefonon
beszéltünk, de figyelmeztetem, egy nagyon beteg fiatalemberről
van szó. Azt tanácsolom, hogy ne válassza őt a projektje
alanyának. A páciens veszélyes, kiszámíthatatlan, legjobb őt a
szakemberekre hagyni.
Leereszkedő megjegyzése hideg zuhanyként ért. Egész
életemben olyan emberekkel hadakoztam, akik alábecsültek. Az
olyanok, mint én, akik Detroitban nőttek fel egy alkoholista
munkásember mellett, nem lettek doktorok huszonöt éves
korukra. Pontosan ez a felfogás hajtott előre – bebizonyítani,
hogy mindenki tévedett.
–  Minden tiszteletem az öné, dr. Andrews, de doktorandusz
hallgató vagyok, nem pedig egy középiskolás, aki olvasónaplót
ír. Elítéltekkel is készítettem már interjút. – Azt nem kellett
tudnia, hogy egy egyetemi projekt számára, és csak e-mailen
keresztül. – Tudom, mit csinálok.
Az orvos lehorgasztotta a fejét, mert rádöbbent, hogy
megsértett. Amikor ismét felnézett, tiszta volt a szeme, és
lágyabb az arckifejezése. – Figyeljen, Bob nagyon elismerően
beszélt magáról és a munkájáról, és szeretnék segíteni, csak azt
nem tanácsolom, hogy ezt az alanyt tanulmányozza.
–  Tudom, hogy gyilkosság miatt vették őrizetbe, de ez nem
riaszt el. Meg tudom magamat védeni, doktor úr. Látni akarom
őt.
–  Rendben van – bólintott. – Nem gondoltam, hogy sikerül
eltántorítanom, de meg kellett próbálnom. Bob is nemet
mondott volna – tette hozzá kényszeredett mosollyal.
Clancy professzor volt a legelkötelezettebb tanárom. A munka
töltötte ki az egész életét. Nagyon tiszteltem őt ezért.
– Itt vannak a feljegyzések, szerepel benne minden, ami azóta
történt, amióta behozták. – Dr. Andrews átnyújtott egy vastag
dossziét. – Most nyugodt, de voltak vele problémáink.
– Problémák? – pillantottam fel a dossziéból.
–  Három napja szállították át a megyei kórházból. Az első itt
töltött reggelén megtámadott egy ápolót, aki injekciót próbált
beadni neki.
– Mi provokálta ki a támadást?
– Kiabált, tudni akarta, hogy miért tartjuk itt, hogy kicsoda ő,
és mit tudunk róla. Abszolút semmi emléke nincs a
gyilkosságról. Teljesen összetört, amikor bejöttek a rendőrök,
hogy kihallgassák, és megmutatták neki a helyszíneléskor
készült fényképeket. Utána két napig nem beszélt velünk.
Egyszerűen magába zuhant. – Andrews megcsóválta a fejét,
mintha nem tudta volna elhinni, hogy ennek az embernek ilyen
problémát okozhat alkalmazkodni az új valósághoz. – A fickó,
akit megtámadott, kétszer nagyobb volt nála. A
megfigyeltünknek nyolc öltéssel kellett összevarrni az arcát.
 Nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból.
– Van benne némi felhalmozódott düh és agresszió. Vegye ezt
figyelmeztetésnek, amikor majd egy szobában lesz vele, de
valahogy kétlem, hogy törődni fog a tanácsommal. – Rám
mosolygott, de látszott rajta, hogy komolyan aggódik.
– Vigyem hozzá. – Nyugodtnak tűnt a hangom, bár megrázott
a helyzet. Emlékeztettem magam, hogy ha bármi történik is,
legalább egy kórházban vagyok, de a gondolat nem töltött el
megnyugvással.
Dr. Andrews kinyitotta az ajtót, én pedig összeszedtem a
papírjaimat. – Most pihen, de mivel maga pontosan ugyanolyan
makacs, mint Bob, ezért beviszem hozzá. Fogalmam sincs, hogy
hajlandó lesz-e együttműködni magával, mivel értem nem
igazán rajong.
Elértünk a 304-es szobához, amelyet egy egyenruhás rendőr
őrzött. Mielőtt beléptünk volna a kórterembe, megtorpantam,
és szembefordultam dr. Andrewszal. – Bocsásson meg, doktor
úr, de inkább egyedül mennék be. – Fogalmam sincs, honnan
jött ez az ötlet, de valahogy úgy éreztem, a páciens sokkal
inkább hajlandó lesz együttműködni velem, ha nem dr.
Andrewszal érkezem, mivel nem kedvelte őt különösebben.
Dr. Andrews figyelmesen nézett egy ideig, összeráncolta a
homlokát. Elég idős volt ahhoz, hogy az apám lehetett volna, és
láttam rajta, hogy őszinte az aggodalma.
– Nem lesz semmi bajom. – A karjára tettem a kezemet.
Vonakodva bólintott, és intett az őrnek, hogy nyissa ki nekem
az ajtót.
Beléptem a hűvös, gyéren megvilágított kórterembe.
Egyenesen szemben velem egy férfi aludt a keskeny ágyon,
meztelenül, csupán egy fehér lepedő takarta deréktól lefelé.
Erekciója volt álmában; merev farka a hasán feküdt, és
megemelte a takarót. Ettől eltekintve békésnek látszott.
Közelebb léptem, jobban meg akartam nézni őt magamnak.
Feltűnően jóképű volt a kócos barna hajával, finoman
kidolgozott állával, telt ajkával és izmos testével. Magas, karcsú,
szálkás – nem volt tele vaskos izomkötegekkel. A szempillái
megrezdültek, és halkan felnyögött.
Úgy éreztem, megsértettem a magánszféráját azzal, hogy ott
álltam és bámultam őt. Az idegességtől összerándult a
gyomrom, mintha rosszaságon kaptak volna. Még így, a kórházi
ágyon fekve is pózolhatott volna egy parfümreklámban. Az
őrültség illata. Összeszorítottam az ajkaimat, hogy ne
mosolyogjak, de a gondolat segített oldani a helyzetet.
Néztem, ahogy alszik – ez az élő, lélegző, vonzó ember, aki
olyan hihetetlenül férfias volt. Ez a kapcsolat vele teljesen más
tapasztalat volt, mint amikor az étkezőasztalon olvastam a
dossziéját. Ez az ember valakinek a fia volt. A barátja. A
szeretője. Keresték vajon? Clancy professzortól tudtam, hogy
egyetlen eltűnt személyről sem érkezett bejelentés, akinek a
személyleírása megegyezett volna az övével. Bárki volt is
korábban, az nyomtalanul eltűnt.
Valami belehasított a szívembe. Senki sem jelentette be az
eltűnését? Ki ez az ember? És vajon mi blokkolhatta teljesen a
memóriáját?
Észrevettem az egyiket a két tetoválás közül, amelyikről
említést tettek a dossziéjában. A bicepsze belső oldalára a Logan
név volt rávarrva dőlt betűkkel. Az agyam azonnal pörögni
kezdett, hogy ki lehet ez a Logan. Logan talán a fivére vagy egy
barátja, de komolyan, ki tetováltatja egy barátja nevét a testére?
Lehet, hogy meleg, és Logan a szeretője neve. Elvetettem az
ötletet, mert semmiféle valóságalapja nem volt.
A fizikai sérülései nagyjából begyógyultak. Csak az
agyrázkódás maradt meg, valamint egy alig látható heg az álla
alatt.
Kinyílt mögöttem az ajtó, és megfordultam, hogy leszidjam dr.
Andrewst, amiért nem hagy békén. De egy ápoló állt az ajtóban
kék műtősruhában, a kezében egy tálcával, rajta egy kancsó
vízzel. A szememet forgattam. Az orvos küldte ide ezt a szegény
fickót, hogy ellenőrizzen, ebben biztos voltam. Az ápoló letette a
tálcát az éjjeliszekrényre, és megfordult, hogy távozzon. Az
ágyon fekvő férfi felemelte a fejét, hogy megnézze, mi történik
körülötte. Talán nem érdekelte, hogy mi történik – vagy lehet,
hogy el volt kábítva, nem tudom –, de a feje ismét lehanyatlott,
és az oldalára fordult, a mellére szorította összebilincselt kezeit.
Megfeszítette a csuklóit a fémbéklyók alatt.
Az ápoló a páciensről visszanézett rám, én pedig
odabiccentettem neki, jelezve, hogy jól vagyok, és nyugodtan
távozhat, bár vadul zakatolt a szívem, és egyáltalán nem
éreztem magam nyugodtnak.
Amikor beléptem a kórterembe, nem is vettem azonnal észre,
hogy megbilincselték, mert a lepedő eltakarta a kezét.
– Várjon!
Az ápoló megtorpant az ajtónál, és felém fordult.
– Vegye le róla a bilincset!
 Az ágyban fekvő férfi végre kinyitotta a szemét, és egyenesen
rám nézett. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen ragyogó
árnyalata a mogyoróbarnának, amíg bele nem nézett a
szemembe. Elpirultam attól, hogy nyilvánvalóan rám irányította
a figyelmét, annak ellenére, hogy az ápoló is ott volt a közelben.
Nem tűnt helyesnek, hogy ismeretlen John Doe-ként
hivatkoztunk rá.{1} Nem tudom, miért, de a karjára tetovált név
miatt Loganként kezdtem magamban hívni.
–  Kisasszony, azt nem tehetem – közölte az ápoló,
visszaterelve magára a figyelmemet.
– Magánál vannak a kulcsok? – kérdeztem.
– Nos, igen – ismerte be.
– Akkor megteheti. És most nyissa ki a bilincset!
Az ápoló megcsóválta a fejét, mintha csak most döbbent volna
rá, hogy nem egy, hanem két őrülttel van összezárva egy
szobában. – Múltkor csúnyán felhasította Terry arcát, és maga
túlságosan csinos, ne akarja, hogy levegyem róla a bilincset.
Logan felé fordultam. – Nem fog bántani, ugye?
A férfi megrázta a fejét.
– Látja, minden rendben. Most pedig oldozza el őt!
Az apám a hadseregben szolgált, és megtanított rá, hogyan
üssek meg valakit. Ritkán sikerült bárkinek is megfélemlítenie,
még akkor se nagyon, amikor a város zűrösebb részeiben
jártam, így most sem állt szándékomban meghátrálni. Képes
voltam megvédeni magamat, ráadásul nem hittem, hogy ez a
férfi bántani akarna. Volt benne valami, amitől az érzéseim azt
súgták, hogy biztonságban vagyok vele. Bár már döntöttem, de
közben azt is tudtam, hogy nem volt logikus, amit csináltam.
Alig voltam magasabb 152 centinél, így a páciens majdnem egy
fejjel magasodott fölém, és az izmos karjai alapján ítélve képes
volt elbírni bárkivel.
Az ápoló az ajtó felé pillantott, mintha azon tűnődött volna,
hogy menjen-e, és megbeszélje-e dr. Andrewszal a kérésemet,
vagy tegye, amit mondtam, és eltűnjön a kórteremből, amilyen
gyorsan csak lehet.
Már éppen újra megkértem volna, de ekkor elővett egy
kulcscsomót a zsebéből, és gyorsan kinyitotta a bilincset, aztán
kicsoszogott a szobából.
Logan felült az ágyban, és megdörzsölte a csuklóját. – Kösz –
krákogta mély, alvástól reszelős hangon.
– Szívesen.
Közelebb léptem, mire felhúzta a derekán a lepedőt, eltakarva
a hasán hosszában végigfutó puha szőrcsíkot. Megbabonázva
figyeltem őt.
Magam is megdöbbentem a reakciómon. Tényleg ennyire ki
voltam éhezve a férfiak figyelmére, hogy vonzott egy jóképű
rab? A francba, lehet, hogy Liz barátnőmnek igaza van –
valóban többet kellett volna kimozdulnom otthonról, és
szexelni ahelyett, hogy kizárólag a vibrátoromra hagyatkozom.
Biztos, hogy nem volt szakszerű a viselkedésem. Meg kellett
szólalnom, elmagyarázni, hogy ki vagyok, miért vagyok itt,
ahogyan már számtalanszor megtettem a többi vizsgálat során,
amelyekben részt vettem. Azokat természetesen mindig Clancy
professzor vezette, és én csak követtem az iránymutatásait,
könnyedén elmagyaráztam, hogy Ashlyn Drake vagyok,
viselkedéspszichológiával foglalkozó doktorandusz, és
szeretnék feltenni pár kérdést. De a szám most nem volt
hajlandó megformálni a szavakat, csak álltam ott, és bámultam
őt.
Látszott rajta, hogy a nyelve hegyén van a kérdés, de végül ő
is néma maradt, hosszú percekig csak nézett rám. – Te… te
ismersz engem? – kérdezte végül. Lágy volt a hangja, kíváncsi,
és azonnal ellazultam a hallatán.
Beletelt egy percbe, mire felfogtam a kérdése jelentőségét. Azt
hitte, hogy látogatóba jöttem hozzá. Volt valami ártatlan és
szomorú a szemében. Mintha tele lett volna reménnyel és
csodálkozással, ahogyan rám nézett. Azt hihette talán, hogy a
barátnője vagyok? A barátja? – Nem – válaszoltam.
Elborult az arca, és ismét dörzsölni kezdte a csuklóját.
Felé léptem, az éjjeliszekrényéhez, ahová az ápoló letette a
kancsó vizet. Felvettem a műanyag poharat, és teletöltöttem.
Odanyújtottam neki, de nem vette el azonnal. Mozdulatlanul
ült, egy hosszú pillanatig még a szemembe nézett, és csak utána
nyúlt a pohár után. Az ujjai az enyémhez értek. Megdöbbentett
kezének melegsége és keménysége.
Ivott egy kortyot anélkül, hogy levette volna rólam a szemét.
– Miért van itt, és miért bánik velem emberségesen? Azt
mondják, hogy veszélyes vagyok, hogy megöltem egy embert.
Mély levegőt vettem, hogy én is összeszedjem magam. – A
doktori disszertációmra készülök, és az amnéziát kutatom.
–  Azért van itt, hogy tanulmányozzon engem – állapította
meg. Nem kérdés volt, és ismét a szemembe nézett, hogy ellent
merek-e mondani neki.
{1}
Az amerikai kultúrában a John Doe nevet átlagos személynévként használják
(olyan, mint nálunk a „Jóska Pista” megnevezés), illetve ismeretlen személyek
azonosításakor alkalmazzák – a szerk.