Az angol romantika

Az európai romantika elsô fontos dátuma: 1798. Ekkor adta ki Angliában

William Wordsworth (viljem vördzvörsz; 1770-1850) és Samuel Taylor
Coleridge (szemjuel téjlor kólridzs; 1772-1834) közös versgyűjteményét
Lírai balladák címen. A kötet címe már romantikus célkitűzést jelez: a
műnemkeveredést, epika és líra ötvözésének szándékát. Wordsworth a
városból a természet meghitt idilljébe, lelket nyugtató szépségeibe, az
egyszerű érzelmek világába menekül, Coleridge viszont a képzelet
teremtette megborzongató és titokzatos világokba. - A Táncoló
tűzliliomok Wordsworth egyik jellemzô, csupa zene költeménye. A
természet csodájának áhítatos ámulata, a tó partján hullámzó, "táncoló"
tűzliliomok látványa boldoggá, lelkileg gazdaggá teszi a szemlélôt, s ezt
a boldogító, ünnepi hangulatot örökkévalóvá varázsolhatja a merengô
emlékezet, a természeti szépség felidézése. - A Kubla kán Coleridge
sejtelmes, balladisztikusan homályos, rejtett és titokzatos érzelmeket
hordozó fantasztikus költeménye; színtere valamiféle sosemvolt
egzotikus, mesebeli táj, a valóságtól független víziószerű vidék. - A költô
vallomása szerint a vers egy ópium-álom töredék-emléke, melynek teljes
rögzítését egy hívatlan vendég szakította félbe.
Az 1810-es években a második nemzedék, az angol költôk új csoportja
lépett fel. Ezt a nemzedéket a nagy romantikus triász: Byron (bájron),
Shelley (seli) és Keats (kítsz) képviselte.
Byron (1788-1824) régi fônemesi családból származott, a lordi cím
birtokosa volt. Sokat utazott: bejárta Spanyolországot, Portugáliát,
Görög- és Törökországot. 1812-ben szembefordult a fôúri osztály
politikájával, s a parlamentben elmondott két beszédében a lázadó
gépromboló munkások és az elnyomott ír nép védelmében emelte fel
szavát. A konzervatív körök feleségétôl való elválását és féltestvére,
Auguszta iránt érzett tragikus szerelmét felhasználva hajszát indítottak
ellene. Kénytelen volt elhagyni Angliát: Svájcban majd Olaszországban
telepedett le. Részt kívánt venni Görögországnak a török megszállás
elleni szabadságharcában, de vágya, hogy a csatatéren essék el, nem
sikerült: betegségben halt meg görög földön.
Híressé a Childe Harold zarándokútja című (csájld herold) verses lírai
útirajza tette, melynek elsô két énekét 1812-ben adta ki. A kortársak a
fôhôsben, aki aktuális célzásokkal, lírai kitérôkkel szakítja meg úti
beszámolóját, az íróra ismertek.
Byron fô művének tekinthetô a befejezetlenül maradt, 16 énekbôl álló
Don Juan (don dzsuan; 1819-1824) Az epika műneméhez is sorolható,
de az eseménysorozatot meg-megszakítják a lírai meditációk, a
szatirikus társadalombíráló megjegyzések, s átszövik a személyes
célzások. Byron ezzel az alkotásával a romantikus verses regény műfaját
teremtette meg, s hosszú idôre elindította Európában ennek az új
műfajnak a divatját.
Drámai költeményei - pl. Manfred (1817), Kain (1821) - a fôszereplôk
magányos, heroikus és tragikus küzdelmeit ábrázolják. A hôsök
emberfeletti méretűvé, szinte titánná válnak, s így bukásuk is
hatalmasabb. Hôsi harcukat a romantikus nyelv pátosza,
képgazdagsága méltóképpen tudja kifejezni.
Byron pesszimisztikus világképe, rezignált lelkiállapota, hôseinek
lemondó mélabúja és világfájdalma, bágyadt közönye: spleenje (szplín)
valóságos divattá tette a "byronizmust" a 19. század elején Európában.
Shelley (1792-1822), Byron barátja, elôkelô földbirtokos családban
született. Elsô szembefordulása a fennálló társadalmi renddel az volt,
hogy fiatalon megírt egy ateista pamfletet (Az ateizmus
szükségességérôl); ezért az oxfordi egyetemrôl eltávolították, apja pedig
kitagadta. Ezután nyugtalan vándorévek következtek életében:
Franciaországba és Svájcba utazott, majd 1818-ban végleg elhagyta
Angliát, s Itáliában telepedett le. 1822-ben egy csónakkirándulás során
veszett a viharos tengerbe. Mikor tíz nap múlva kifogták a tengerbôl,
egyik zsebében egy Keats-, a másikban egy Szophoklész-kötetet
találtak. Holttestét barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette.
Szívét és hamvait a római református temetôben helyezték el.
A szabadság fanatikus megszállottjaként küzdött az elnyomás minden
elképzelhetô formája ellen - röpiratokban és szépirodalmi alkotásokban.
A megszabadított Prométheusz (1820) című drámai költeményében az
egyetemes emberi vágyak, küzdelmek végsô gyôzelmének látomása
jelenik meg. Az istenekkel szembeszálló titán, Prométheusz diadalával
együtt az emberek is megszabadulnak a zsarnokságtól, s beköszönt a
béke, a szabadság és az egyenlôség boldog korszaka.
Shelley egyik leghíresebb verse az Űda a nyugati szélhez (1819). Az
ötrészes versfüzér mindegyike négy tercinából (hagyományos tercina-
rímekkel) s egy páros rímű kétsoros szakaszból áll. Az elsöprô erejű
költemény hatalmas ellentéteket egybefoglaló látomásos képáradatában,
sziszegô alliterációiban a viharokat görgetô ôszi szél vad zengése zúg.
Az egész vers egymásba bonyolódó mondatszerkezetei, sorokat és
strófákat összekapcsoló átlépései (enjambement-jai) lélegzetnyi szünetet
sem engedve sodorják az olvasót a legelsô megszólítástól az utolsó sor
ünnepélyes próféciájáig.
Az elsô három rész a szél megszólítása és egyben jellemzése is, s
mindhárom az "óh, halld dalom!" fohászával zárul. A megszólított
természeti jelenséget mitikus méretűvé növeli a költô: a nyugati szél
hatalmas, vad, nyugtalan erô, szabad és korlátlan. Pusztító hatalom,
mely felkavarja, égig röpíti az ôszi avart, "a pestises lombok holt népét",
de jövôt védô oltalom is: az új életet rejtô magot "téli sutba hordva"
megôrzi a kikelet számára, mikor "azur húga" virágba borítja a földet (I.) -
Félelmetes erô: vad viharfelhôket sodor a mennyboltra az ég ajtajától az
ég ormáig (II.). - Felveri a szelíd, lustán pihenô Földközi-tengert,
megnyitja az Atlanti-óceán roppant víztömegét, s látni engedi az irdatlan
mélység titokzatos világát (III.). A "vad Szellem", a szél mitikus hatalma,
mindent felforgató ereje kiterjed a földre, az égre és a tengerekre, sôt a
tenger alatt örvénylô mélységekre is.
A IV. részben a széllel való azonosulás esdô könyörgése, imája szólal
meg. A versben beszélô - megismételve az elsô három egység fô
motívumait - fájdalmas rezignációval sóhajtja: nem zengene most
jajszava, ha lomb, felhô vagy hullám lehetne, vagy pedig élne még
benne az a gyermeki hit, hogy oly szabad és hatalmas, mint a szél. Az
élet megsebezte, álmai szétfoszlottak, ezért kéri esedezve, ragadja
magával "hab, felhô vagy lomb gyanánt". "Légy lelkem, én s te: egy
személy!" - hangzik a teljes egyesülés vágya, hogy szelleme a Tér ölén
sodródjék, eszméi szétáradhassanak a világba, s "dala égô zenéje"
hirdethesse az alvóknak a megváltást sejtetô próféciát: "Késhet a
Tavasz, ha már itt a Tél?"
Shelley ezt a verset Itáliában, egy Firenze közelében lévô erdôben írta,
egy viharos, ôszi napon. Ugyanaz a felfokozott szabadságvágy és a
szabadság eljövetelébe vetett rajongó hit járja át ezt a rapszodikus ódát,
mint fentebb említett drámai költeményét.
John Keats (1795-1821), a beteg, érzékeny költô csak a szépség
rajongója volt. Németh László írta róla: "Ha behunyom a szemem s
kimondom a szót: »költô« - Keatsre gondolok... A többi költô más is volt:
szabadsághôs, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár, Keats
csak költô, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete." (Németh László:
A minôség forradalma. Magyar Élet, 1942. 14. I.)
Kispolgári családból származott, apja egy londoni béristálló tulajdonosa
volt. Nem részesült magasabb iskolai képzésben, görögül sem tudott,
mégis ô lett a görög szépségideál legnagyobb tisztelôje és megéneklôje.
Orvosnak készült, de 1817-tôl kezdve teljesen a költészetnek szentelte
életét. Súlyos tüdôbetegsége miatt alig négy évet fordíthatott írói
munkásságára. 1820-ban Itáliába utazott gyógyulást keresni. Rómában
érte utol a halál.
Keats költészetének csúcspontját az 1819-ben írt nagy ódái jelentik. E
remekművek egyike Űda egy görög vázához (1819). A mulandó emberi
világot, a bús, halandó gyötrelmet állítja szembe a szépség és a
művészet örökkévalóságával.
A költô (a versben megszólaló) csodálkozó ámulattal szemléli és szólítja
meg az antik vázát, mely szemében egy régmúlt boldog, harmonikus
aranykor ("tűnt derű") tanúja. A rajongó áhítat a kép meséjét szeretné
megérteni, felfogni: az elsô strófa záporozó kérdései a vázafestmény
titkaiba kívánnak behatolni.
S a második versszaktól kezdve életre varázsolódik a szemlélô
képzeletében a vázarajz; a néma síp megszólal, de nem testi fülnek,
hanem a léleknek zeng dala; a szerelmesek boldog reményben
vágyódnak egymás után; a lomb színnel telik meg; a mozdulatlan kép
mozgalmas eseménysort idéz: a zöld oltár elé vonuló emberek ünnepi
áldozatát.
Mindez azáltal válik igazán felemelô, katartikus élménnyé, hogy a
művészet az öröklétbe emeli a szépséget: a nóta örökre szól, a
szerelmesek vágya örökre megmarad, a boldog lombsor sosem szárad
el, s az áldozatra készülô emberek nem térnek már vissza soha kicsi
városuk csöndjébe. îgy, a mulandó emberi lét szomorúságával
szembeállítva válik az óda példázattá a művészet erejérôl és
halhatatlanságáról.
Keats számára a görög művészetben megtalált szépség
életmegoldássá, világmagyarázó elvvé lényegül át. Ezért hirdetteti az
antik vázával a költemény végén:
"»A Szép: igaz, s az Igaz: szép! - sose
Ćhítsatok mást, nincs fôbb bölcseség!«"
(TŰTH ĆRPĆD FORDîTĆSA)
A költô szerint a költészet nagy célja, hogy "barát legyen, enyhítse az
emberek gondjait, és emelje fel gondolataikat", tegye széppé az életet. -
Keats - Tóth Ćrpád szavaival - "a Szépség angyali tisztaságú énekese, a
világirodalom legérzékenyebb és leggyengédebb lírikusai közül való".
A romantikus múltidézés nagy hatású képviselôje Walter Scott (szkot;
1771-1832), a középkori lovagvilágot megjelenítô, kalandos
cselekményű történelmi regény megteremtôje.
Az egyetemes romantika egyik nagy jelentôségű alkotója volt az angolul író amerikai költô és
novellista, Edgar Allan Poe (edgar elen pó; 1809-1849).
Munkáinak kezdettôl fogva a halál és a mulandóság a két alapvetô
élménye. A halott szerelmes motívuma ott kísért epikájában és lírai
műveiben is.
Elsôsorban fantasztikus novellái kapcsolják a romantikához. Ezek nagy
részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly s mindenféle gyötrelem
kap központi szerepet; valójában a modern világban magára maradó
ember rémülete szólal meg bennük. Poe teremtette meg a detektív-
novella, a bűnügyi regény (mai elnevezéssel: a krimi) műfaját, "ahol a
borzalmat a logikával kapcsolta össze, s egyszerre élvezhette a
titokfejtés gyönyörét és rettenetét" (Babits Mihály). Legelsô s egyik
legjobb ilyen alkotása A Morgue utcai gyilkosság (morg; 1841).
Az esztétika terén is figyelemre méltóak újszerű gondolatai. Véleménye
szerint az oktató, nevelô jellegű költészet nem igazi költészet; a líra célja
nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem "a szépség ritmikus
megteremtése". Eszményének a végsôkig csiszolt, tökéletes és virtuóz
formát tekintette, s a művészi hatáshoz vezetô utat a rövidségben, a
tömörségben s a szerkezeti egységben látta. Szembefordult a
romantikus poétika ihlet-kultuszával, s a tudatos, logikus alkotás
elsôbbségét hirdette.
Híres verse, A holló (1844) is józan meggondolások alapján született.
Megfontoltan választotta ki a leghatásosabb témát, a halott kedves
siratását (a versnek tehát nincs közvetlen életrajzi háttere), s e köré
komponálta rímekbôl, csengésekbôl, a szavak rejtett
gondolattársításaiból a költemény különös hangzásvilágát. Itt minden
hatás zenei elemekbôl tevôdik össze. - Poe fedezte fel, hogy a vers
tiszta zene, muzsika is lehet, ahol az értelem mellékes szerepet játszik. -
Hasonló témájú szép költeménye a Lee Annácska (lí) is.