Hans-Georg Gadamer

A szép aktualitása
A művészet mint játék, szimbólum és ünnep

Alapvető kérdésfelvetése, hogy mi a közös a kanonizált (antik, hagyományos) és

modern (nonfiguratív) műalkotások legitimációjában. A huszadik századi művészet új
helyzetben van, az egységes hagyomány, amelynek utolsó nagy hulláma a 19. század volt,
megszakadt. A kubista vagy nonfiguratív képet már nem lehet csupán felfogó tekintettel
nézni. A modern zene a harmóniák és a disszonanciák teljesen új szótárát használja, szakított
a klasszikus zene tételépítkezésével. A modern költészet a szemantikai érthetőség határáig
hatolt, az új dráma az idő és a cselekmény egységének régi tanát elfelejtett mesének tartja.
A gondolkodás feladata megérteni, hogy mi a művészet.
„Ezt a feladatot különböző síkokon szeretném kifejteni. Először is, van egy általános alapelv,
melyből kiindulunk: amikor erről a kérdésről gondolkozunk, a mértékeket úgy kell
megválasztani, hogy ne csak a múlt és a hagyomány nagy művészetét fogják át, hanem a
modern művészetet is, mert hisz ez utóbbi nemcsak szembehelyezkedik az előbbivel, hanem
erőit és ösztönzéseit is belőle merítette. Nemcsak arról van szó, hogy a mai művészek a
hagyomány nyelvének ismerete nélkül egyáltalán nem lettek volna képesek merész újításaikra,
s nemcsak arra gondolok, hogy a befogadót is állandóan a múlt és a jelen egyidejűsége veszi
körül – nemcsak akkor, amikor múzeumba megy és sorba járja a termeket, vagy amikor talán
hajlamai ellenére a hangversenyek programjában vagy a színdarabokban modern művészettel
vagy akár a klasszikus művészet modernista előadásával kerül szembe. Hanem mindig.”
A művészetet mindig történeti tudattal közelítjük meg, látásmódunkat befolyásolja,
hogy milyen az előzetes tudásunk.
„A mű fogalma tehát a közös használat szférájára s így a közös megértésre, az érthetőségben
való kommunikációra utal. Mármost azonban az igazi kérdés az, hogy az előállító tudásnak
ezen a tágabb fogalmán belül a ’művészet’ miben különbözik a mechanikai művészetektől.”
Kifejti, hogy a régi görögnél számos mesterség volt művészet (kb. a mai
iparművészet), és a jelenlegi művészet-fogalomra a „szépművészet” megnevezést használták.
Így jutunk el a „szép” fogalmáig. Mi a szép? Bizonyos esetekben még ma is a görög
kalokagatiát kapcsoljuk hozzá, azaz a szépség és az erkölcsi jóság egységét várjuk. Platónt
idézi, aki szerint az égbolt csúcsán megnyílik a rálátás a valódi világra, és ezt az istenek a
maga teljességében képesek élvezni, míg az emberek, akikhez az ösztönök is hozzátartoznak,

1
erre nem képesek, csupán egy-egy pillanatra. Az ember számára így csak a szép szeretete adja
azt a néhány pillanatot, amikor képes a világ igazi rendjének szellemi megpillantására. A
szépség ontológiai funkciója, hogy áthidalja a valóságos és az ideális közötti szakadékot.
Az esztétika, mint tudomány: a 18. századi racionalizmus gyermeke, azonban a
tudományos leírás itt nehézségekbe ütközik. „Egy naplemente, mely elbűvöl bennünket, nem a
naplementék egyik esete, hanem az a bizonyos megismételhetetlen naplemente, mely az egek
szomorújátékát adja elő számunkra.” Azaz mindig az individuálisnál időzünk el, nem az
általánosnál. Mi van ebben, ami megfog bennünket? Mit ismerünk meg benne?
A retorika, a poétika és a képzőművészet elemzésével eljut odáig, hogy „a dolgokból
úgyszólván kilátjuk, s ugyanakkor úgyszólván beleképzeljük a képet”. Az igazi műalkotás
tehát az, amelyik ilyen újrafelismerésre késztet bennünket. Művészettapasztalatunk alapja a
játék, a szimbólum és az ünnep.
A játék: az emberi élet elemi funkciója, ami nélkül az emberi kultúra elképzelhetetlen.
A játék önmozgás, nem célpontokat követ, hanem a mozgásra mint mozgásra törekszik, ami a
fölösleg jelenségét, az elevenség megmutatkozását jelenti. Az emberi játék sajátossága, hogy
az észt is magába tudja vonna, és a cél nélküli tevékenységet úgy végzi, mintha lenne célja.
Ilyen jelenség például, amikor a gyerek a földhöz ütögeti a labdát, és számolja, hogy hányszor
pattan vissza, mielőtt elpattanna tőle. A játék jellemzője, hogy együttjátszást igényel. Ez alól
még a néző sem tudja kivonni magát, például egy teniszmérkőzés közönségében valósággal
kificamodnak a nyakak. A játék tehát együttmozgás. A modern művészeti kísérletek egyik
jellemző tulajdonsága, hogy arra törekszenek, hogy a nézőt a játszóktól elválasztó távolságot
csökkentsék, legyőzzék. A mű egysége tehát nem jelent lezártságot, aki a mű felé fordul, az
együttjátszik, és műként azonosítja a művet. Emiatt egyáltalán nem lehetséges olyan művészi
produkció, amelyre ne volna érvényes, hogy mindig azt akarja mondani, amit létrehoz,
akként, ami. A mű fogalma nem kötődik a klasszicista harmóniaeszményhez. Ha az
egyetértésben való azonosításnak egészen más formái is vannak, akkor tovább kell
kísérleteznünk: tulajdonképpen mi idézi elő ezt a megszólítottságot. Ha a megszólítottságot
maga a mű azonossága idézi elő, akkor a műalkotások igazi befogadása, igazi tapasztalata
mindig is csak annak számára létezik, aki "együttjátszik", azaz tevékenysége révén
valamilyen saját teljesítményt nyújt. Egy mű azonossága éppen abban áll, hogy van benne
valami, amit "meg kell érteni", ami azt kívánja, hogy akként értsük meg, amit "jelent" vagy
"mond". Választ akar, amelyre csak az képes, aki elfogadta a követelményt. S ennek saját
válasznak kell lennie, melyet neki magának kell tevékenyen megadnia. Az együttjátszó
hozzátartozik a játékhoz.

2
 Esztétikai mérceként általában az érzéki észlelelésnek egy csonka, dogmatikus
fogalmát szoktuk alkalmazni, én saját vizsgálódásaimban egy némileg barokkos
megfogalmazást választottam az észlelés mélyrétegeinek kifejezésére: az "esztétikai meg-
nem-különböztetést". Ezzel azt akarom mondani, hogy az már egy másodlagos
viselkedésmód, amikor el akarunk vonatkoztatni attól, ami a művészi képződmények révén
jelentőségével megszólít bennünket, s teljesen a tisztán esztétikai értékelésre akarunk
szorítkozni.
A természet esztétikai megtapasztalása: a természetből a magányosság valamiféle
meghatározatlan lelki hatalma szólít meg bennünket, s e megszólításnak jelentősége van. A
természet szépnek találása bizonyos értelemben hamis látszat, mivel azt csakis a művészileg
tapasztalt, s ebben nevelődött ember szemével tudjuk nézni. Az útleírások még a 18.
században is szörnyű hegyeknek ábrázolták az Alpokat, amelyeknek ijesztő, félelmetes
vadságát a lét szépségéből, humanitásából és otthonosságából való kitaszítottságnak érezték.
A 18. században a racionális renden iskolázott képzelőerő határozta meg a látásunkat, amely a
mértani szabályosságot kedvelte, mintha a kertekben a lakóház konstrukciója folytatódott
volna.
A szimbólum, a szimbolikusnak a tapasztalata azt jelenti, hogy ez az egyes, az a
különös olyan léttöredék, amely azt ígéri, hogy valami neki megfelelőt helyrehoz és teljessé
egészít ki. (Előtte elmondja azt a görög történetet, hogy a szimbólum eredetileg a kettétört
cserépdarab, a tessera volt, amiről a vendég és a vendéglátó leszármazottai akár harminc-
ötven év múlva is megismerhették egymást.) "A szép, s különösen a művészi szép tapasztalata
egy lehetséges rend felidézése, akárhol is legyen az." A művészetben a szimbolikus a ráutalás
és az elrejtés megszüntethetetlen egymás elleni játékán alapul. A műalkotás nem
értelemhordozó - az értelmet nem lehet más dolgokra "átrakni". A műalkotás lényege, hogy
jelen van. A szimbolikus nemcsak utal a jelentésre, hanem jelenlevővé is teszi: a
reprezentáció egyházjogi és államjogi fogalmára kell gondolnunk. A reprezentáció ott nem azt
jelenti, hogy valami csak helyettesítőleg vagy nem valóságosan, közvetve van ott - a
reprezentált maga van jelen.
A művészet mindig mimézis, a szónak abban az értelmében, hogy mindig ábrázol
valamit. Csak nem szabad ezt félreérteni és úgy gondolni, hogy ez az ábrázolt valami más
módon is megfogható volna és "jelen" lenne, és nem csakis az ábrázolásnak ezen a beszédes
módján. A művészet szimbólumjellegének megmutatása egybevág a játékkal kapcsolatos
gondolatainkkal. Kérdésfeltevésünk ott is abból fejlesztette ki távlatait, hogy a játék mindig
egyfajta önábrázolás. A műalkotás mint ábrázolás nem valami tőle különbözőt ábrázol, tehát

3
semmiképp nem allegória, nem valami olyasmit mond, amihez valami mást gondolunk hozzá,
hanem csakis benne magában találhatjuk meg, amit mondani akar.
Az ünnep fogalma a művészetnek a közösségi tulajdonságaihoz kapcsolódik. Az
ünnep tapasztalatához hozzátartozik, hogy nem tűri az emberek elválasztását egymástól. Az
ünnep közösség, s magát a közösséget ábrázolja. Az ünnep mindig mindenki számára van. Ha
belépünk egy terembe, amibe ünnepelni fognak, érezzük, hogy mindannyian amiatt gyűltünk
össze, amivel itt találkozunk. Az ünneplés szintén tevékenység. Az ünnephez hozzátartozik a
visszatérés-jelleg. A visszatérő ünnepeket nem egy időrendbe illesztjük, ellenkezőleg: az
ünnep visszatérése hozza létre az időrendet, az egyházi évvalójában azt reprezentálja, ami a
maga idejében jön, és nincs alávetve valamilyen absztrakt időszámításnak vagy
időkitöltésnek.
Az időnek kétféle alaptapasztalata van. AZ egyik, amivel rendelkezünk, ami van vagy
nincs nekünk, ez a struktúrája szerint "üres" idő, amire azért van szükségünk, hogy valamivel
kitöltsük. Ennek két szélsősége, az unalom és a sürgés-forgás egyformán látja az időt:
olyannak, ami semmivel vagy valamivel "ki van töltve". Van azonban egy másféle
időtapasztalat is, ami rokonságban van mind a művészet, mind az ünnep időjével. Ez a
kitöltött idő vagy saját idő. Az ünnep saját ünnepélyessége révén időt ír elő, ezzel időt állít
meg és elidőzésre késztet bennünket. Az a számolgatás és diszponálás, ami az idővel való
rendelkezésünket egyébként jellemzi, az ünneplésben úgyszólván megáll. A műalkotásnak is
saját idője van, ami abból következik, hogy a műalkotás - az élő szervezethez hasonlóan -
önmagában strukturált egység. A zenemű saját időjét, az irodalmi szöveg saját hangját kell
megtalálni, s erre csak belső hallásunk képes. Például egy költeményt csak akkor tudnánk
tisztán befogadói hozzáállással hallgatni, ha egyáltalán nem volna semmilyen individuálid
hangszíne, mivel ez nincs a szövegben. Ugyanakkor ez nem lehetséges, mert mindenkinek
van valamilyen egyéni hangszíne. Kísérő mozzanatai, kontingenciája miatt minden hang
bizonyos értelemben zavaróan kell, hogy hasson. Meg kell szabadulnunk ettől a
kontingenciától, s ebben áll az együttműködés, mely e játékban ránk, mint játszótársakra
hárul.
Minden műalkotásnak van valamilyen saját idője, amit ránk kényszerít. Ez nemcsak a
tranzitorikus művészetekre igaz, hanem a statuáris művészetekre is: a képeket is felépítjük és
"olvassuk", az épületeket is bejárjuk. A művészet tapasztalatában az történik, hogy a
műalkotásokon megtanuljuk az elidőzés egy sajátos fajtáját.
A szimbólum valójában a felépítés feladata. A műalkotásoknak az újrafelismerés
lehetőségeit kell biztosítaniuk. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: aki azt hiszi, hogy a modern

4
művészet elfajzott, az régebbi korok nagy művészetét sem tudja igazán megérteni. A lenni-
hagyás: magának a találkozásnak a hatására hagyjuk lenni azt ami volt, annak számára, aki
vagyunk.
A tömegmédiumok korában két elfajzásáról beszélhetünk a műalkotásnak és
befogadásnak: az egyik a giccs, amiben az ismerősség élvezetére vágyunk. Ilyenkor azt
halljuk ki, amit már tudunk, az ilyen találkozásban azt élvezzük, hogy nem felforgat, hanem a
maga lagymatag módján igazol bennünket. A másik forma a giccs ellentétpárja, az esztétikai
ínyencség. Ezt különösen az előadóművészekhez való viszonyulásban lehet tetten érni.
Operába mennek, mert a Callas énekel, nem pedig azért, mert azt a bizonyos operát adják elő.
Megértem, hogy ez tetszik. de állítom, hogy ez nem fogja közvetíteni a művészet
tapasztalatát. A műalkotásban maradandó, tartós képződménnyé változik az, ami még nem
egy képződmény zárt összefüggésében van jelen, hanem tovaáramlik,úgyhogy amikor az
ilyen képződményekbe belenövünk, egyben túlnövünk önmagunkon.