Írta: Holly Black

A mű eredeti címe: The Wicked King

(The Folk of the Air Book Two)

A művet eredetileg kiadta:

Little, Brown and Company

Text copyright © 2019 by Holly Black

Illustrations by Kathleen Jennings

Cover art copyright © 2019 by Sean Freeman.

Cover design by Karina Granda.

Cover copyright © 2019 by Hachette Book Group, Inc.

All rights reserved.

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 736 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széli Katalin, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában

– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem

sokszorosítható.

3
 Kelly Linknek,
aki maga is sellö

4
5
 Első könyv

Mond el hát, hogy lázadok,

Mert gyalázat ez, hitványság!
Tudja meg hát Ország-világ,
Ádáz ellenségemé vált.
Mi több, ha lenne sajátom,
Fején ülne tündérkorona,
Erőszakkal veszne oda uralma,
Királynak többé nem neveznék.

– Michael Drayton,
Nymphidia

6
 Prológus

J ude felemelte a nehéz gyakorlókardot, és felvette az első

állást – a készenlétit.
Szokj hozzá a súlyához! – tanácsolta Madoc. Elég erősnek
kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra lesújts. Az első
lecke az, hogy erősödj meg.
Fájni fog. A fájdalom megerősít.
Jude megvetette a lábát a fűben. Szél borzolta a haját,
miközben végigpróbálta az összes állást. Egy: kardja maga előtt,
egyik oldalra dőlve, hogy védje vele a testét. Kettő: a
markolatgomb a magasba lendül, mintha a penge a homlokából
kiálló szarv lenne. Három: le a csípőjéhez, aztán megtévesztően le
maga elé. Majd négy: megint fel, egészen a válláig. Minden egyes
állásból könnyedén támadhat vagy védekezhet.
A harc olyan, mint a sakk, ki kell számítani az ellenfél
mozdulatait, és azelőtt hárítani a támadást, hogy amaz bevihetné.

7
 Csak ez olyasfajta sakk, amit az ember az egész testével
játszik. Olyasfajta sakk, amitől csupa kék-zöld folt lesz az ember,
elfárad, és végül dühíti az egész világ, sőt, saját maga is.
Vagy talán inkább olyan ez, mint a biciklizés. Amikor azt
tanulta, még a valódi világban, rengetegszer elesett. Úgy
lehorzsolta a térdét, hogy anya azt gondolta, heg marad a helyén.
Jude saját kezűleg szerelte le a segédkereket, utált óvatosan, a
járdán biciklizni, mint Taryn. Ő az úttesten akart száguldani, mint
Vivi, és ha kavicsok nyomódtak a bőrébe emiatt, hát akkor apa
kiszedte őket este egy csipesszel.
Jude néha nagyon hiányolta a biciklijét, de Tündérföldén nem
akadt ilyesmi. Helyette óriási varangyok voltak, gebe, zöldes
pónik, meg vad tekintetű lovak, karcsúak, mint az árnyak.
És persze a fegyverek.
A szülei gyilkosa lett az új nevelőapja. A nagykirály tábornoka,
Madoc, aki meg akarta tanítani neki, hogyan vágtázzon a szélnél
is gyorsabban, és hogyan küzdjön életre-halálra. Nem számít,
milyen erősen sújtott le rá, Madoc csak nevetett. Tetszett neki
Jude dühe. Tűznek nevezte.
Jude is szeretett dühös lenni. A düh sokkal kellemesebb
érzéssel töltötte el, mint a félelem. Jobb volt, mint azon
morfondírozni, hogy ő nem más, mint egy szörnyek közé
keveredett halandó. Most már senki sem ajánlotta fel neki, hogy
segédkerékkel próbálkozzon.
A mező másik oldalán Madoc épp Tarynnel gyakoroltatta az
állásokat. Taryn is ugyanúgy tanult vívni, de neki másfajta
nehézségekkel kellett szembenéznie, mint Jude-nak. Ő
ügyesebben mozgott, viszont utált harcolni. A szokásos
védekezési módszereket használta a szokásos támadásokkal,
úgyhogy könnyű volt belecsalni egy adott mozdulatsorba, aztán
megtörni azt, és bevinni egy ütést. Minden egyes alkalommal,
amikor így történt, Taryn megharagudott, mintha Jude elrontotta
volna egy tánc lépéseit, nem pedig felülkerekedett volna rajta.

8
 – Gyere ide! – kiáltotta Madoc az ezüstös fűtenger felett Jude-
nak.
Jude a vállára vetett karddal odasétált. A nap épp lemenőben
volt, de a tündérek alkonylények, így még félidőben sem jártak.
Az égboltot réz és arany csíkozta. Jude mélyen beszívta a
tűlevelek illatát. Egy pillanatig úgy érezte, mintha csak valami új
sport alapjait tanulná.
– Gyere, ütközzünk meg! – mondta Madoc, amikor Jude
közelebb ért. – Ti ketten, lányok ez ellen a vén vörös sapkás ellen.
Taryn a kardjára támaszkodott, a hegye belenyomódott a
földbe. Nem lett volna szabad így tartania, nem tett jót a
pengének, de Madoc nem szidta meg.
– Hatalom – jelentette ki Madoc. – A hatalom segítségével
szerezhetitek meg azt, amire vágytok. A hatalom segítségével
döntéseket hozhattok. És hogy szerezzük meg a hatalmat?
Jude az ikertestvére mellé lépett. Egyértelmű volt, hogy Madoc
válaszra vár, de az is, hogy a rosszra.
– Megtanulunk ügyesen harcolni? – felelte, csak hogy mondjon
valamit.
Amikor Madoc rámosolygott, kilátszott alsó tépőfogainak a
hegye, azok hosszabbak voltak, mint a többi. Megborzolta Jude
haját, aki a fejbőrén érezte a karomszerű éles körmöket. Nem
nyomta bele elég erősen ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki, de
azért emlékeztette rá, hogy ki és mi is ő.
– A hatalmat magunkhoz ragadjuk.
Egy alacsony dombra mutatott, aminek a tetején tövisfa nőtt.
– A következő lecke legyen egy játék. Az ott az én dombom.
Menjetek, foglaljátok el!
Taryn kötelességtudóan elindult felé, Jude pedig követte.
Madoc tartotta velük a lépést, kilátszott az összes foga, úgy
mosolygott.
– És most? – kérdezte Taryn a lelkesedés legkisebb jele nélkül.
Madoc a távolba pillantott, mintha épp átgondolna és elvetne
bizonyos szabályokat.

9
 – Most védjétek meg!
– Hogy mi? – kérdezte Jude. – Tőled?
– Ez most stratégiai játék vagy vívólecke? – kérdezte Taryn a
homlokát ráncolva.
Madoc az álla alá dugta egyik ujját, és felemelte a fejét, hogy
Taryn belenézzen aranyszínű macskaszemébe.
– Mi a vívás, ha nem egy gyors stratégiai játék? – mondta
nagyon komolyan. – Beszéljétek át a húgoddal! Amikor a nap
eléri annak a fának a törzsét, eljövök a dombomért. Ha csak
egyszer is a földre visztek, mindketten nyertek.
Azzal elindult egy távolabbi facsoport felé. Taryn leült a fűbe.
– Nem akarom ezt az egészet! – jelentette ki.
– Csak játszunk – emlékeztette Jude aggodalmasan.
Taryn rámeredt, úgy, ahogyan akkor szoktak egymásra nézni,
amikor valamelyikük úgy tett, mintha minden rendben lenne.
– Jól van, szerinted mit kellene csinálnunk?
Jude felnézett a tövisfa ágai közé.
– Mi lenne, ha egyikünk köveket dobálna, míg a másik megvív
vele?
– Jól van – tápászkodott fel Taryn. Nekiállt köveket gyűjteni a
szoknyája redőibe. – Nem haragszik majd meg, ugye?
Jude a fejét rázta, de rögtön megértette, mire céloz Taryn. Mi
van, ha véletlenül megöli őket?
Minden hegynek van lejtője is, mondta anya mindig apának.
Egyike volt azoknak a fura szólásoknak, amikről a felnőttek
elvárták, hogy megértse őket, pedig semmi értelmük nem volt,
mint a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” vagy „az
éremnek két oldala van”, meg a teljességgel érthetetlen „királynak
is szemébe néz a macska”. Most, hogy ő maga is egy magaslaton
állt karddal a kezében, valahogy jobban értette a szólást.
– Gyerünk! – mondta Jude, Taryn pedig egyetlen pillanatot
sem vesztegetett, megindult felfelé a fára.

10
 Jude megnézte, hol jár a nap, és azon töprengett, miféle
trükköket vet majd be Madoc. Minél tovább vár, annál sötétebb
lesz, és míg ő jól lát a sötétben, Jude és Taryn nem.
De végül semmiféle trükkhöz nem folyamodott. Kirontott a fák
közül, feléjük iramodott, és úgy üvöltött, mintha százfős sereget
vezetne. Jude térde beleremegett a rettegésbe.
Csak játszunk, emlékeztette magát kétségbeesetten. Csakhogy
minél közelebb ért Madoc, a teste annál kevésbé hitt neki. Minden
egyes ösztöne menekülésre sarkallta.
Ostobaságnak tűnt a tervük, hiszen Madoc olyan nagy, ők
pedig olyan kicsik voltak, ráadásul Jude annyira félt. Eszébe jutott
az anyja, ahogy elvérzett a földön, felidézte a kiömlő belei szagát.
Mintha mennydörgés hasított volna végig az elméjén, ahogy
felidézte az emléket. Meg fog halni.
Futás! – sürgette minden egyes porcikája. MENEKÜLJ!
De nem, az anyja sem menekült. Jude megvetette a lábát.
Felvette az alapállást, hiába remegett a lába. Madoc
lépéselőnyben volt, még akkor is, ha felfelé rohant a dombon,
mert a sebessége az ő malmára hajtotta a vizet. Hiába zúdított rá
Taryn kavicsesőt, Madoc nem lassított.
Jude oldalra pördült, meg sem próbálta hárítani az első csapást.
Megkerülte a fát, kivédte a második és a harmadik támadást. A
negyedik után a fűben végezte.
Lehunyta a szemét, és várta a kegyelemdöfést.
– Könnyű elvenni valamit, amikor senki sem figyel. De
megvédeni már nem olyan egyszerű, még akkor sem, ha minden
szempontból előnyös helyzetben vagy is – magyarázta Madoc
nevetve. Jude felnézett, és látta, hogy a kezét nyújtja. –
Megszerezni sokkal könnyebb a hatalmat, mint megtartani.
Jude-ot elöntötte a megkönnyebbülés. Hiszen tényleg csak
játszottak. Ez is csak egy újabb lecke volt.
– Ez így nem igazságos! – panaszkodott Taryn.
Jude nem szólt semmit. Tündérföldén semmi sem igazságos.
Már nem is várta, hogy az legyen.

11
 Madoc felhúzta Jude-ot, és súlyos karjával átölelte a vállát.
Magához húzta őt és az ikertestvérét is. Füst és alvadt vér szagát
árasztotta, mire Jude nekitámaszkodott. Jó érzés volt, hogy valaki
átöleli. Még ha egy szörnyeteg teszi is.

12
 1. fejezet

T
ündérfölde új nagykirálya elterül a trónján, koronája csálén
áll a fején, vállnál összefogott hosszú, pokolian vörös
palástja a földet söpri. Fülbevaló csillan hegyes fülének
csúcsán. Súlyos gyűrűk ragyognak az ujjain. A legszembeszökőbb
éke mégis puha, dacos ajka.
Tökéletesen érzékelteti, mekkora egy rohadék.
Az oldalán állok, a nagyra becsült udvarmester helyén.
Elméletileg én vagyok Cardan nagykirály legbizalmasabb
tanácsadója, úgyhogy jelenleg ebben a szerepben tetszelgek, nem
a sajátomban. Valójában azonban én mozgatom a szálakat a
háttérben, kényszeríthetem, hogy engedelmeskedjen, ha
megpróbál keresztbe tenni nekem.
A tömeget fürkészem, az Árnyudvar egyik kémét keresem.
Elcsíptek egy üzenetet a Feledés Tornyából, ahol Cardan bátyját
tartjuk fogva, és nekem hozzák a valódi címzett helyett.

13
 És ez csak a legutóbbi katasztrófa.
Öt hónap telt el azóta, hogy Cardant Elfhon trónjára
kényszerítettem, és bábkirályt játszik nekem. Öt hónapja árultam
el a családomat, akkor vitte a nővérem a halandók világába az
öcsémet, messze a koronától, ami a fejére kerülhetett volna, akkor
vívtam meg Madockal.
Öt hónapja nem aludtam többet pár óránál egyhuzamban.
Jó alkunak tűnt, igazi tündéralkunak, hogy olyasvalakit
ültessek a trónra, aki gyűlöl engem, ha cserébe Oak nem forog
veszélyben. Izgalmas volt csőbe húzni Cardant, hogy
beleegyezzen, engem szolgál egy évig és egy napig, vérpezsdítő
volt, amikor minden úgy alakult, ahogy terveztem. Akkor egy év
és egy nap végtelenül hosszúnak tűnt. Most viszont kénytelen
leszek kitalálni, miként tartsam a markomban – és távol a bajtól –
jóval hosszabb ideig. Elég hosszan ahhoz, hogy Oak megkapja
azt, ami nekem nem adatott meg: a gyerekkort.
Egy év és egy nap most semminek tűnik.
És hiába ültettem Cardant magam csellel a trónra, hiába
mesterkedtem magam, hogy odajuttassam, aggaszt, mennyire
belekényelmesedett a szerepébe.
A tündéruralkodó kötődik a birodalmához. Ő a királyság éltető
ereje, szívverése egyfajta különös módon, amit nem értek teljesen.
De Cardanra ez nyilván nem vonatkozik, hiszen elhatározta, hogy
ő ugyan az égvilágon semmit sem fog csinálni, nem uralkodik
valójában.
Leginkább abban merül ki a szerepe, hogy hagyja, hadd
csókolgassa gyűrűs kezét a tündérnépség, hadd hízelegjenek neki.
Biztos vagyok benne, hogy valamennyire élvezi a csókokat, a
hajlongásokat, az alázatoskodást. Az viszont egyértelmű, hogy a
borral nem tud betelni. Újra és újra teletölteti csiszolt
drágakövekkel díszített kupáját valami halványzöld itallal. Már a
szagától is felfordul a gyomrom.
Egy szusszanásnyi nyugalom alkalmával rám néz, felvonja
fekete szemöldökét.

14
 – Jól szórakozol?
– Nem annyira, mint te – válaszolom.
Persze, már akkor sem szeretett, amikor még iskolába jártunk,
de az csak pislákoló gyertyafény volt ahhoz a lobogó lánghoz
képest, ami most a dühét jellemzi. Ajka mosolyra húzódik. Szeme
gonoszan csillog.
– Nézd csak meg őket, mind a te alattvalóid! Milyen kár, hogy
senki sem tudja, valójában ki uralkodik!
Kissé elvörösödöm a szavai hallatán. Nagyon tehetséges, ha
bókokkal kell valakit sértegetni, az ember legszívesebben szó
szerint venné, amit mond, és így még jobban fáj.
Rengeteg mulatságot töltöttem a háttérbe húzódva. Most
mindenki felfigyel rám, gyertyafényben fürdök a három közel
azonos fekete zekém egyikében, amiket mindennap hordok, a
kardommal, Éjhozóval az oldalamon. A királyi emelvényről
nézem, ahogy keringenek, dalolásznak, aranyló bort isznak,
talányokkal és átkokkal rukkolnak elő. Gyönyörűek és
iszonyatosak. De hiába vetnek meg, amiért halandó vagyok, hiába
gúnyolnak, én idefent vagyok, ők viszont nem.
Persze, lehet, hogy ez is egyfajta bujkálás. Csak most az orruk
előtt rejtőzködöm. Azt mindenesetre nem tagadhatom, hogy a
hatalom, amit magamhoz ragadtam, felpezsdít, élvezettel tölt el,
akárhányszor csak rágondolok. Bár ne látná rajtam Cardan!
Ha alaposan körbenézek, kiszúrom az ikertestvéremet, Tarynt.
A jövendőbelijével, Locke-kal táncol. Locke-kal, akiről egykor
azt hittem, talán engem szeret. Locke-kal, akiről egykor azt
hittem, talán szerethetném. De valójában Taryn hiányzik. A
maihoz hasonló estéken elképzelem, hogy leugrom az
emelvényről, odamegyek hozzá, megpróbálom elmagyarázni,
miért döntöttem úgy, ahogy.
Három hét múlva férjhez megy, és még mindig nem szóltunk
egymáshoz.
Folyton azt hajtogatom magamnak, hogy neki kellene idejönnie
hozzám. Locke-kal karöltve átvert engem. Ostobának érzem

15
magam, ahányszor csak rájuk nézek. Ha már bocsánatot nem kér,
legalább ő tegyen úgy, mintha nem lenne miért bocsánatot kérnie.
Még azt is elfogadnám. De én ugyan nem megyek oda Tarynhez,
nem fogok könyörögni!
Figyelem, ahogy táncol.
Madocot nem keresem. A szeretetével fizettem a jelenlegi
kiváltságos helyzetemért.
Alacsony, ráncos arcú tündérférfi térdel az emelvény előtt, haja
ezüstfelleg, kabátja skarlátszínű. Várja, hogy felfigyeljenek rá.
Ruhaujját ékkövek díszítik, a köpenyét összefogó molytű magától
mozgatja a szárnyait. Bár testtartása szolgai engedelmességet
sugall, tekintete kapzsiságról árulkodik.
Mellette két sápadt hegyvidéki tündér áll. Karjuk hosszú, hajuk
csak úgy lebeg mögöttük, pedig nem fúj a szél.
Akár részeg, akár józan, Cardan most nagykirály, így hát
kénytelen meghallgatni azokat az alattvalóit, akik döntést várnak
tőle valamilyen problémát illetően, nem számít, milyen
csekélységről van szó. Az is lehet, hogy valamiféle kegyben kell
részesítenie őket. Elképzelni sem tudom, miért akarná bárki az ő
kezébe adni a sorsát, de Tündérfölde szeszélyes vidék.
Szerencsére itt vagyok, hogy a fülébe súghassam a tanácsaimat,
ahogy bármilyen udvarmester tenné. A különbség csupán annyi,
hogy ő kénytelen is hallgatni rám. És ha közben visszasúg pár
iszonyú sértést, hát, legalább kénytelen ő is suttogni.
Persze, a valódi kérdés az, hogy megérdemlem-e ezt a hatalmat
egyáltalán. Nem fogok borzalmasan viselkedni pusztán a saját
szórakoztatásomra, mantrázom magamban. Azért ez csak számít
valamit.
– Á! – hajol előre Cardan a trónon, mire a korona lejjebb
csúszik a homlokán. Nagyot kortyol a borból, és mosolyogva néz
le a hármasfogatra. – Nyilván nagyon komoly problémáról lehet
szó, ha a nagykirály elé járultok vele.
– Talán hallott már rólam – szólal meg a kis tündér. – Én
készítettem a koronát, amit épp visel. Grimsen vagyok, a kovács,

16
régóta éltem száműzetésben a tündérkirállyal. Béke poraira, már
új tündérkirály uralkodik Tündérközben, éppúgy, ahogy új
nagykirály itt.
– Severin – jegyzem meg.
A kovács rám néz, szemmel láthatóan megdöbbenti, hogy
megszólaltam. Visszafordul a nagykirályhoz.
– Könyörgöm, engedje meg, hogy visszatérjek a nagykirályi
udvarba!
Cardan pislog néhányszor, mintha próbálna az engedélyéért
folyamodó tündérre fókuszálni.
– Téged is száműztek? Vagy szabad elhatározásodból mentél
el?
Felidézem azt a néhány dolgot, amit Cardan Severinről mesélt,
de Grimsent nem említette. Persze hallottam róla. Ő készítette a
Vérkoronát Mabnek, ő szőtt bele varázslatot. Az a hír járja, hogy
bármit képes elkészíteni fémből, még életet is tud lehelni beléjük
– szárnyra kapó fémmadarakat, csusszanó, támadó fémkígyókat.
Ő készítette az ikerkardokat, Szívszaggatót és Szívhezszólót, az
egyik mindig célba ér, a másik bármin keresztülvág. Sajnos a
száműzött tündérkirálynak kovácsolta őket.
– Hűséget fogadtam neki, őt szolgáltam – magyarázza
Grimsen. – Amikor száműzetésbe vonult, kénytelen voltam vele
tartani, és ily módon én magam is kiestem a nagykirály kegyeiből.
Bár csupán apróságokat készítettem neki Tündérközben, az ön
apja mégis a száműzött tündérkirály alattvalójának tartott engem.
Most, hogy mindketten meghaltak, engedje meg, hogy
visszatérjek az udvarba! Ne büntessen tovább, és éppoly hűséges
leszek, mint amilyen bölcs ön.
Alaposabban szemügyre veszem a kis kovácsot. Az biztos,
hogy jól csűri-csavarja a szavakat. De miért? A kérése őszintének
tűnik, még ha az alázata nem is, de a hírneve alapján ez utóbbi
nem olyan meglepő.

17
 – Legyen – szólal meg Cardan, és elégedettnek tűnik, hogy
egyszerű kéréssel fordultak hozzá. – Száműzetésed véget ért.
Fogadj hűséget, és a nagykirályi udvar szívesen lát!
Grimsen mélyen meghajol, arcára színpadias aggodalom
rajzolódik ki.
– Nemes királyom, a legkisebb, legésszerűbb dolgot várja
alattvalójától, de annyit szenvedtem már az ilyen eskük miatt, nem
szívesen fogadnék újabbat. Engedje meg hát, hogy a tettek
mezején bizonyítsam hűségemet ahelyett, hogy szavakkal kötném
magam önhöz!
Cardan karjára teszem a kezem, de lerázza magáról
óvatosságra intő szorításomat. Megszólalhatnék, és akkor – a
korábbi utasítás szerint – kénytelen lenne felülbírálni a döntését,
de nem tudom, mit is mondhatnék. Sokat jelentene, ha a kovács itt
dolgozna, ha Elfhonnak kovácsolna. Talán még azt is megérné,
hogy nem tesz esküt.
Csakhogy Grimsen tekintetében túl sok önelégültség csillan,
túlságosan biztos a dolgában. Átverést sejtek.
Cardan még azelőtt megszólal, hogy ennél többet is
kideríthetnék.
– Elfogadom a feltételedet. Sőt, még ajándékkal is
kedveskedem neked. Van egy régi épület kovácsműhellyel a
palotához tartozó birtok szélén. A tiéd, és annyi fémet kapsz,
amennyire csak szükséged van. Nagyon kíváncsi vagyok, mit
készítesz nekünk!
Grimsen mélyen meghajol.
– Nem felejtem el a kedvességét!
Nem tetszik ez az egész, de talán csak túlzottan óvatos vagyok.
Talán csak az a baj, hogy nem kedvelem magát a kovácsot. Nem
sokat töprenghetek már ezen, mert újabb kérelmező lép előre.
Egy banya – öreg és nagyon erős, mintha szikrázna körülötte a
levegő a mágiájától. Ujjai vékonyak, haja füstszínű, orra pedig
egy kasza pengéjére emlékeztet. Nyakán kőből fűzött láncot hord,
mindegyik szembe spirálokat véstek, megakad rajtuk, egyenesen

18
káprázik tőlük az ember szeme. Amikor megmozdul, súlyos
köpenye fodrozódik körülötte, és kiszúrom karmos lábát, ami
olyan, mint a ragadozó madaraké.
– Ifjú király! – szólal meg. – Marrow mama ajándékokat
hozott.
– Csak a hűségedet kérem – üt meg könnyed hangot Cardan. –
Egyelőre legalábbis.
– Ó, hiszen már esküt tettem a koronának – válaszolja, majd a
zsebébe nyúl, és kihúz belőle egy szövetet, ami feketébb, mint az
éjszakai égbolt, olyan sötét, mintha még a fényt is beszippantaná
maga körül. Az anyag végigsiklik a kezén. – Azért jöttem el ilyen
messzire, hogy értékes meglepetést adjak át.
A tündérek nem szeretnek senkinek sem az adósai maradni,
éppen ezért nem fognak egyszerű köszönömmel megfizetni egy
szívességet. Ha zabkekszet adsz nekik, teletöltik az otthonod egy
helyiségét gabonával, hogy immár te legyél az ő adósuk. A
nagykirálynak persze gyakran leróják a tiszteletüket – arannyal,
szolgálattal, elnevezett kardokkal. De azokat nem szoktuk
ajándéknak hívni. Sem meglepetésnek.
Nem tudom, mire véljem, amit mond.
Dorombolva folytatja:
– A lányommal közösen szőttük pókselyemből és
rémálmokból. Az ebből készített ruháról lepattan az éles penge,
mégis olyan puhán simul a bőrre, akár egy árny.
Cardan a homlokát ráncolja, de újra és újra a csodálatos
anyagra vándorol a tekintete.
– Bevallom, nem láttam még ehhez foghatót.
– Akkor hát elfogadja az ajánlatomat? – kérdezi a banya,
szemében ravasz fény csillog. – Öregebb vagyok, mint az apja és
az anyja. Öregebb, mint ennek a palotának a kövei. Öreg, mint a
föld csontjai. Bár maga a nagykirály, Marrow mama szeretné, ha a
szavát adná.
Cardan összehúzza a szemét. Látom rajta, hogy a banya
felbosszantotta.

19
 Az anyó csapdát állított, de ezúttal látom. Még mielőtt Cardan
válaszolhatna, megszólalok:
– Azt mondta, ajándékokat hozott, de még csak ezt a lenyűgöző
szövetet láttuk. Biztos vagyok benne, hogy a korona örömmel
fogadja, amennyiben ingyen kapja.
Tekintete megállapodik rajtam, pillantása kemény és hűvös,
mint maga az éjszaka.
– És ki vagy te, hogy a nagykirály nevében beszélj?
– Az udvarmestere vagyok, Marrow mama.
– Hagyja, hogy ez a halandó lány feleljen ön helyett? – fordul
Cardanhoz.
Cardan olyan lekicsinylően pillant rám, hogy felhevül az
arcom. Pillantása elidőzik rajtam. Ajka megrándul, felfelé görbül.
– Igen, azt hiszem, hagyom – válaszolja végül. – Élvezi, ha
megóvhat a bajtól.
A nyelvembe harapok, ahogy szelíden Marrow mama felé
fordul.
– Okos lány, azt meg kell hagyni – mondja a banya, de úgy,
mintha átkot szórna. – Ám legyen, felség, az anyag az öné! Ingyen
adom.
Csak ezt, semmi többet.
Cardan előrehajol, mintha épp tréfálkoznának.
– Ó, mondd csak, mit tartogattál még számomra! Szeretem a
trükköket, a csapdákat. Még azokat is, amikbe kis híján
belesétálok.
Marrow mama egyik karmos lábáról a másikra helyezi a súlyt,
most először tűnik idegesnek. Hiába olyan vének a csontjai, ahogy
állítja, a nagykirály haragja akkor is veszélyes.
– Ám legyen! Ha elfogadta volna mindazt, amit felajánlottam,
akkor bűbáj hatása alá került volna. Csak azt vehette volna
feleségül, aki a kezemben tartott anyagot szőtte. Engem vagy a
lányomat.
Kiráz a hideg a gondolatra, mi lett volna, ha sikerrel jár. Vajon
rá lehetne venni így Tündérfölde nagykirályát a házasságra?

20
Valahogy csak ki lehetett volna játszani a varázslatot. Eszembe jut
az előző nagykirály, aki sosem házasodott meg.
A házasság különös dolog Tündérfölde uralkodóinál, mert aki
egyszer a trónra ül, az haláláig vagy visszavonulásáig ott is marad.
A köznép és a nemesek körében a tündérházasságokat
szándékosan úgy rendezik, hogy ki lehessen bújni alóluk. Míg a
halandók megfogadják, hogy együtt lesznek, „míg a halál el nem
választ”, addig a tündérek olyasmiket mondanak egymásnak, hogy
„míg mindketten meg nem tagadjuk a másikat”, vagy „míg
valamelyikünk dühében le nem sújt a másikra”, vagy az ügyesen
megfogalmazott „egy életen át”, de azt nem kötik ki, hogy kinek
az életén át. Azonban a királyok és/vagy királynők egységét nem
lehet felbontani.
Ha Cardan megházasodna, akkor nem csak őt kellene
eltávolítanom a trónról, hogy Oak odaülhessen. Kénytelen lennék
megszabadulni az arájától is.
Cardan felvonja a szemöldökét, de derűt, nyugalmat sugároz.
– Asszonyom, ez igazán hízelgő! Nem tudtam, hogy érdeklődik
irántam.
A banya rezzenéstelen tekintettel adja át az ajándékot Cardan
egyik testőrének.
– Legyen idővel olyan bölcs, mint a tanácsadói!
– Sokan imádkoznak ezért – feleli Cardan. – Mondd csak, a
lányod is eljött veled?
– Itt van – válaszolja a banya.
Egy lány lép elő a tömegből, mélyen meghajol Cardan előtt.
Fiatal, kiengedve viseli hajzuhatagát. Az anyjához hasonlóan
furcsán hosszúak és vékonyak a végtagjai, de míg az anyja
aggasztóan csontos, addig ő inkább kecsesnek tűnik. Valószínűleg
a javára válik, hogy a lába emberszerű.
Még ha hátrafelé nőtt is.
– Nem lennék jó férj – fordul Cardan a lány felé, aki mintha
teljesen összehúzná magát a pillantása alatt. – De táncoljunk
egyet, és megmutatom, mi mindenre vagyok képes!

21
 Gyanakvó pillantást lövellek felé.
– Indulás! – szól rá Marrow mama a lányra, majd nem túl
finoman megragadja, és visszarángatja a tömegbe. Aztán
visszanéz Cardanra. – Találkozunk még mi hárman!
– Mind hozzád akar majd menni, ugye tudod? – szólal meg
Locke vontatottan.
Azelőtt felismerem a hangját, hogy odapillantok Marrow mama
helyére. Locke áll most ott. Cardanra vigyorog, úgy tűnik, nagyon
elégedett magával és a világgal.
– De jobb, ha csak asszonyai vannak az embernek – folytatja. –
Méghozzá rengeteg.
– Mi mást is mondhatna az, aki hamarosan megházasodik –
emlékezteti Cardan.
– Jaj, hagyjuk már! Marrow mamához hasonlóan én is
ajándékkal érkeztem – lép közelebb Locke az emelvényhez. –
Csak ezen kevesebb a tüske.
Nem néz felém.
Mintha nem látna, vagy nagyjából annyira lennék érdekes, mint
egy berendezési tárgy.
Bár ne zavarna! Bár ne emlékeznék arra, ahogy a birtoka
legmagasabb tornyának tetején álltunk, a teste melegére! Bár ne
használt volna fel arra, hogy próbára tegye a nővérem iránta érzett
szeretetét! Bár ne hagyta volna Taryn!
Ha a kívánság ló lenne, mondogatta mindig halandó apám,
minden koldus lovon ülne. Még egy szólásmondás, amit az ember
egészen addig nem ért, amíg hasonló helyzetbe nem kerül.
– Valóban? – Cardan inkább tűnik zavarodottnak, mint
felcsigázottnak.
– Magamat adnám ajándékba, mint ceremóniamestert – jelenti
ki Locke. – Ha megajándékozol ezzel a címmel, örömmel
teljesítem majd a kötelességemet, és Elfhon nagykirálya sosem
fog unatkozni.
Annyi cím van itt a palotában, mindenféle szolgáló, mester,
követ, tábornok, tanácsadó, szabó, udvari bolond, talányos,

22
istállófiú, pókgondnok, meg egy csomó egyéb munkakör, amit
már elfelejtettem. Eddig nem is tudtam, hogy van
ceremóniamester is. Talán egészen idáig nem is volt.
– Annyi szórakozásban lesz részed, amennyire álmodban sem
gondolnál.
– Locke mosolya ragadós. Meg problémában, az már egyszer
biztos. Márpedig nekem nincs időm ilyesmire.
– Csak óvatosan! – szólalok meg, és most először magamra
vonom Locke figyelmét. – Nyilván nem akarod sértegetni a
nagykirályt azzal, hogy megjegyzéseket teszel a képzelőerejére.
– Nyilván nem – visszhangozza Cardan, de nehéz megfejteni,
hogy értette.
Locke mosolya egy pillanatra sem olvad le. Felugrik az
emelvényre, mire a lovagok azonnal elé ugranak minden oldalról.
Cardan int nekik, hogy engedjék oda.
– Ha kinevezed ceremóniamesternek… – szólalok meg
gyorsan, kétségbeesetten.
– Utasítasz? – vág közbe Cardan felvont szemöldökkel.
Tudja, hogy nem mondhatok igent, hiszen Locke meghallhatja.
– Természetesen nem – szűröm fogcsikorgatva.
– Akkor jó – vágja rá Cardan, és elfordul tőlem. – Hajlok rá,
hogy engedélyezzem, amit kérsz, Locke. Halálra unom magam az
utóbbi időben!
Locke vigyora láttán az arcomba harapok, nehogy kibukjon a
számon az utasítás. Olyan jó érzés lenne látni az arcát, felvágni a
hatalmammal előtte.
Jó érzés lenne, de ostobaság.
– Korábban csirögék, pacsirták, sólymok marakodtak az udvar
szívéért – szólal meg Locke, azokra a körökre utal, amik a
mulatságokat, a művészetet vagy a háborút kedvelték. Eldred hol
kedvelte őket, hol nem. – De az udvar szíve most már a tiéd,
egyedül a tiéd. Törjük össze!
Cardan különös pillantással méregeti Locke-ot, mintha most
először jutna eszébe, hogy nagykirálynak lenni akár szórakoztató

23
is lehet. Mintha azon gondolkozna, milyen lenne az irányításom
nélkül uralkodni.
Az emelvény másik végén végre kiszúrom Bombát, az
Árnyudvar kémét, barna arcát fehér glóriaként övezi a haja. Int
nekem.
Nem tetszik, hogy Locke és Cardan egy tálból cseresznyézik –
nem szeretem az olyasmit, ami szerintük szórakoztató –, de
próbálom félretenni az ellenérzéseimet, miközben elhagyom az
emelvényt, és Bombához sietek. Locke ellen úgysem lehet
mesterkedni, hiszen mindig azt csinálja, ami az adott pillanatban
épp a leginkább szórakoztatja…
Már félúton járok Bomba felé, amikor Locke hangja
túlszárnyalja a tömeg zaját.
– A Tündéralmásban ünnepeljük majd a vadászóholdat, és a
nagykirály olyan ünnepséget ad, hogy még a bárdok is
megéneklik, ezt megígérhetem!
Rettegés gyűlik a gyomromba.
Locke felhúz néhány pixie-t a tömegből az emelvényre,
szivárványszínű szárnyaik ragyognak a gyertyafényben. Az egyik
lány harsány nevetést hallat, majd Cardan kupájáért nyúl, és
kiissza. Arra számítok, hogy Cardan feldühödik, megszégyeníti,
széttépi a szárnyait, de csak mosolyog, és bort kéret.
Bármit tervez is Locke, nagyon úgy fest, hogy Cardan
készséggel asszisztál majd hozzá. A tündérkoronázásokat mindig
egy hónapnyi mulatság követi – lakomák, tivornyák, talányok,
párbajok, ilyesmi. Elvárják, hogy a tündérek széttáncolják a
cipőjüket, hogy napnyugtától napkeltéig meg se álljanak.
Csakhogy Cardan már öt hónapja nagykirály, és a nagycsarnok
azóta is mindig tele van, az ivószaruk csordultig telnek mézsörrel
és lóherevirág-borral. Alig lankadt a mulatozás.
Régóta nem volt már ilyen fiatal nagykirály Elfhonban, vad,
vakmerő levegő lengi körbe az udvaroncokat. Hamarosan itt a
vadászóhold, még Taryn esküvője előtt. Ha Locke valóban egyre

24
feljebb és feljebb akarja legyezni a mulatság tüzét, mennyi időbe
telik majd, míg veszedelmessé válik?
Kissé nehezen fordítok hátat Cardannak. Végül is minek
kapnám el a tekintetét? Annyira gyűlöl, hogy bár a parancsaimnak
engedelmeskedik, minden tőle telhető módon megpróbál dacolni
velem. És nagyon jól megy neki.
Szeretném azt mondani, hogy mindig is gyűlölt engem, de egy
röpke, különös pillanatra mintha megértettük volna, sőt, talán
kedveltük is volna egymást. Összességében nem sok jóval
kecsegtető szövetséget kötöttünk, az egész úgy kezdődött, hogy a
torkához szorítottam a pengémet, aztán végül megbízott bennem
annyira, hogy a kezembe helyezze a sorsát.
Én pedig elárultam.
Régen azért kínzott, mert fiatal volt, unott, dühös és kegyetlen.
Most már sokkal alaposabb indokkal kínozhat majd, miután letelt
az egy év és egy nap. Nehéz lesz folyamatosan a markomban
tartani.
Amikor odaérek Bombához, papírt nyom a kezembe.
– Balekin megint üzent Cardannak – jelenti. – Ez egészen a
palotáig eljutott, csak itt csíptük el.
– Ugyanaz van benne, mint az első kettőben?
Bomba bólint.
– Nagyjából. Balekin megpróbálja hízelgéssel rávenni a
nagykirályunkat, hogy látogassa meg a börtönében. Valamiféle
alkut akar kötni.
– Nyilván – felelem. Ismét hálát adok, amiért bekerültem az
Árnyudvarba, és most segítenek.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezi.
– Meglátogatom Balekin herceget. Ha alkut akar ajánlani a
nagykirálynak, akkor előbb meg kell győznie a nagykirály
udvarmesterét.
Bomba szája széle megrándul.
– Veled megyek.
Ismét visszapillantok a trónra, intek egyet.

25
 – Ne! Maradj itt! Próbáld meg megakadályozni, hogy Cardan
bajba kerüljön.
– Ő maga a baj – emlékeztet, de mintha nem aggasztaná igazán
a saját aggasztó kijelentése.
Ahogy a palotába vezető folyosók felé igyekszem, kiszúrom
Madocot a csarnok másik felében, félig az árnyak közé húzódott,
onnan figyel macskaszemével. Nincs elég közel ahhoz, hogy
megszólíthasson, de tudom, mit mondana.
Megszerezni sokkal könnyebb a hatalmat, mint megtartani.

26
 2. fejezet

B
alekint a Feledés Tornyába zárták, ami Insweal, a Bánat
Szigetének északi részén áll. Insweal Elfhon három
szigetének egyike, óriási sziklák és kisebb földszakaszok
kötik össze Insmire-rel és Insmoorral. Csupán néhány fenyő,
ezüstös szarvasok és egy-két fatündér található ott. Át lehet kelni
Insmire és Insweal között gyalogosan is, ha az ember nem bánja,
hogy szikláról sziklára kell ugrálnia, egyedül kell átvágnia a
Tündéralmáson, és valamennyire biztosan vizes lesz.
Nekem egyikhez sincs kedvem, úgyhogy inkább lovagolok.
A nagykirály udvarmestereként kedvemre válogathatok az
istállójából. Sosem voltam odáig a lovaglásért, úgyhogy egy
szelídnek tűnő lovat választok, szőre kellemesen fekete, sörényét
bonyolult, minden bizonnyal varázslatos csomókba kötötték.
Míg én kivezetem, egy góbiin lovászinas zablát és gyeplőt hoz
nekem.

27
 Ezután a ló hátára pattanok, és a Feledés Tornya felé veszem az
irányt. Hullámok csapódnak alattam a sziklának. Sós permet lengi
be a levegőt. Insweal vészjósló sziget, több részen is kopár, semmi
zöld, csak a fekete sziklák, a dagálytócsák és a hideg vassal
megerősített torony.
Kikötöm a lovat a torony falába vert fekete fémgyűrűk
egyikéhez. Idegesen nyihog, farkát szorosan a testéhez húzza.
Megérintem az orrát, igyekszem megnyugtatni.
– Nem maradok soká, aztán már megyünk is innen – ígérem, és
azt kívánom, bár megkérdeztem volna az istállófiút, hogy hívják a
lovat.
Hasonlóképpen érzek, mint a hátasom, amikor bekopogok a
súlyos faajtón.
Hatalmas, szőrös lény nyitja ki. Gyönyörűen kovácsolt páncélt
visel, a lyukakon kitüremkedik világos szőre. Szemlátomást
katona, ami régen azt jelentette volna, hogy Madoc miatt
kedvesen bánik majd velem, de előfordulhat, hogy most épp az
ellenkezője történik majd.
– Jude Duarte vagyok, a nagykirály udvarmestere –
mutatkozom be. – A királyságot érintő ügyben érkeztem. Engedj
be!
Elhúzódik az ajtóból, szélesebbre tárja, én pedig belépek a
Feledés Tornyának félhomályos előcsarnokába. Halandó szemem
lassan, nehezen szokik hozzá a megváltozott fényviszonyokhoz.
Én nem látok olyan jól, mint a tündérek, ha majdnem teljesen
sötét van. Legalább három másik őr strázsál még itt, de leginkább
csak árnyékalakoknak tűnnek.
– Gondolom, Balekin herceghez jöttél – csendül egy hang
hátulról.
Ijesztő, hogy nem látom pontosan, ki beszél, de úgy teszek,
mintha semmiféle kellemetlenséget nem okozna a helyzet, és
biccentek.
– Vezessetek hozzá!
– Vulciber! – szólal meg a hang. – Vezesd oda!

28
 A Feledés Tornyát azért nevezték el így, mert itt szállásolják el
azokat a tündéreket, akiket az uralkodó ki akar törölni az udvar
emlékezetéből. A legtöbb bűnözőt ravasz átkokkal,
megbízásokkal vagy egyéb szeszélyes tündérítélettel sújtják.
Ahhoz, hogy valaki ide kerüljön, nagyon csúnyán keresztbe kell
tennie egy fontos személynek.
Az őrök főleg katonák, akikhez illik az ilyen sivár, magányos
szolgálat – vagy azok, akiknek a parancsnoka némi alázatot kíván
tanítani nekik ezzel a munkával. Végigpillantok az árnyakba
burkolózó alakokon, de nehéz kitalálni, melyik csoportba
tartoznak.
Vulciber megindul felém, és felismerem a szőrös katonát, aki
ajtót nyitott. Részben trolinak tűnik, szemöldöke dús, végtagjai
hosszúak.
– Mutasd az utat! – parancsolom.
Cserébe szúrós pillantást lövell felém. Nem tudom, mi az, ami
nem tetszik neki bennem – hogy halandó vagyok, hogy milyen
pozíciót töltök be, hogy megzavarom az estéjét. Nem kérdezek rá.
Csak követem őt lefelé a lépcsőn a nyirkos, ásványillatú sötétbe.
Erőteljes földszag terjeng, és rothadó, gombás illatot érzek, amit
nem teljesen értek.
Megtorpanok, amikor túl sötét lesz, attól tartok, meg fogok
botlani.
– Gyújts fényt! – szólalok meg.
Vulciber közelebb lép, az arcomon érzem a leheletét. Nedves
levelek szaga leng körbe.
– És ha nem?
Könnyedén kapom elő a vékony tőrt a karomra erősített
hüvelyből. Az oldalához nyomom a hegyét, épp a bordái alatt.
– Jobb, ha nem feszíted túl a húrt.
– De hát nem is látsz! – erősködik, mintha átvertem volna
valahogy azzal, hogy nem rémültem úgy meg, mint várta.
– Talán csak jobb szeretném, ha kicsit világosabb lenne –
felelem. Igyekszem nyugodtan beszélni, pedig hevesen zakatol a

29
szívem, a tenyerem izzad. Ha harcba bocsátkozunk a lépcsőn,
akkor jobb, ha gyorsan, pontosan sújtok le, mert valószínűleg csak
egy lehetőség kínálkozik majd számomra.
Vulciber ellép tőlem és a tőrömtől. Hallom súlyos lépteit a
lépcsőfokokon, és számolom őket, hátha vakon kell majd
követnem. Ám ekkor fáklya lobban zöld lánggal.
– Na? – türelmetlenkedik. – Jössz már?
Jó néhány cella mellett elhaladunk a lépcsőt követve, vannak,
amelyek üresek, míg a többiben hátrahúzódnak a bent lévők, a
fáklya fénye nem ér el hozzájuk. Senkit sem ismerek fel, csak a
legutolsó lakót.
Balekin herceg fekete haját koronaszerű pánt tartja,
emlékeztetve, hogy mégiscsak a királyi családból származik.
Hiába zárták be, nem igazán fest úgy, mintha kényelmetlenül
érezné magát. Három szőnyeg fedi a nedves kőpadlót. Faragott
karosszékben üldögél, félig leeresztett szemhéja alól
bagolyszerűen villanó pillantással figyel. Aranyszamovár áll egy
kis, elegáns asztalon. Balekin elfordítja a kart, mire gőzölgő,
illatos tea ömlik a törékeny porcelánba. Hínárra emlékeztet.
De nem számít, milyen előkelőnek tűnik, akkor is a Feledés
Tornyában van, felette a falon vöröses molylepkék. Amikor a
nagykirály vérét ontotta, a cseppek molylepkékké változtak,
melyek néhány lenyűgöző pillanatig ott kavarogtak a levegőben,
majd mintha elpusztultak volna. Azt hittem, mindegyik
odaveszett, de a jelek szerint néhány még mindig követi,
emlékezteti őt a bűnére.
– A mi Lady Jude-unk az Árny udvarból – szólal meg, mintha
úgy hinné, ezzel elbűvölhet. – Megkínálhatlak egy csésze teával?
Mozgás támad az egyik cellában. Elképzelem, milyenek
lehetnek a teazsúrjai, amikor nem vagyok itt.
Nem tetszik, hogy tud az Árnyudvarról és a hozzá fűződő
viszonyomról, de persze annyira azért nem lep meg a dolog. Dain
herceg, az Árnyudvar vezetője és munkaadója Balekin öccse volt.
És ha Balekin tudott az Árnyudvarról, akkor nyilván felismerte

30
valamelyiküket, amikor ellopták a Vérkoronát, és az öcsém
kezébe adták, hogy végül Cardan fejére kerülhessen.
Balekinnek megvan rá a maga nyomós oka, hogy ne örüljön
annyira a látogatásomnak.
– Sajnálatos, de nemet kell mondanom – válaszolom. – Nem
maradok sokáig. Üzenetet küldtél a nagykirálynak. Valami alkuról
volt szó? Megállapodásról? Az ő nevében vagyok itt, hogy
meghallgassam, amit mondani kívánsz neki.
Mosolya mintha kifordulna önmagából, ocsmánnyá változik.
– Azt hiszed, senki vagyok – szólal meg Balekin. – De még
mindig Tündérfölde hercege vagyok, még itt is. Vulciber, pofozd
csak fel az öcsém udvarmesterének a csinos kis arcocskáját!
Az ütés tenyérrel érkezik, gyorsabban, mint várnám, és
dobhártya- szaggatóan hangos a csattanás, ahogy a tenyere a
bőrömhöz ér. Sajog az arcom, és éktelen haragra gerjedek.
Megint előkapom a tőrömet, a párja a másik kezembe csúszik.
Vulciber arcára sóvárgás ül ki.
A büszkeségem harcra ösztökél, de nagyobb nálam, és jobban
ismeri a terepet. Nem lenne egyszerű az összecsapás. Mégis
magával ragad a vágy, hogy legyőzzem, hogy letöröljem a
pofájáról azt a beképzelt kifejezést.
Vagyis kis híján magával ragad. A büszkeség a lovagok sajátja,
emlékeztetem magam, nem a kémeké.
– A csinos kis arcocskám – mormolom Balekinnek, miközben
lassan elteszem a tőreimet. Kinyújtott ujjakkal megérintem az
arcomat. Vulciber olyan erősen ütött meg, hogy a fogaim
felsértették belülről az arcomat. Vért köpök a földre. – Milyen
hízelgő! Megfosztottalak a koronától, úgyhogy végső soron nem
bánom, ha neheztelsz rám. Főleg, hogy még bókolsz is közben.
De ne tegyél próbára még egyszer!
Vulciber hirtelen már nem olyan magabiztos.
Balekin belekortyol a teájába.
– Nagyon felvágták a nyelved, halandó lány.

31
 – Miért is ne? – kérdezem. – A nagykirály nevében beszélek.
Gondolod, hogy van kedve egészen idáig eljönni, messze a
palotától és az élvezetektől, hogy a bátyjával foglalkozzon, aki
annyit kínozta őt?
Balekin herceg előrehajol ültében.
– Kíváncsi lennék, mire célzol.
– Én pedig kíváncsi lennék, miféle üzenetet szeretnél küldeni a
nagykirálynak.
Balekin alaposan végigmér, az arcom egyik oldala nyilván még
mindig vöröslik. Megint óvatosan belekortyol a teába.
– Azt hallottam, a halandók szerelme nagyon hasonlít a
félelemre. Gyorsabban ver a szívetek. Kiélesednek az érzékeitek.
Mámoros állapotba kerültök, talán még bele is szédültök. – Rám
pillant. – Igaz ez? Rengeteget megmagyarázna a fajtáddal
kapcsolatban, ha kiderülne, valóban össze tudjátok keverni a
kettőt.
– Még sosem voltam szerelmes – válaszolom. Nem hagyom,
hogy felzaklasson.
– És természetesen hazudni is tudtok – folytatja. – Megértem,
miért tartja ezt Cardan hasznosnak. Ahogy persze Dain is annak
tartotta. Okos húzás volt, hogy bevont téged a különcökből álló
kis csapatába. Jól látta, hogy Madoc megkímélne. Rengeteg
mindent el lehet mondani az öcsémről, de lenyűgöző, mennyire
nem hatották meg az érzelmek. Ami engem illet, alig
foglalkoztam veled, amikor igen, akkor is csak azért, hogy
Cardant ösztönözzem a sikereiddel. De benned megvan az, ami
Cardanban sosem volt: ambíció. Ha észreveszem, most az én
fejemen lenne a korona. De azt hiszem, te is félreismertél engem.
– Valóban? – Tudom, hogy nem fog tetszeni, ami ezután jön.
– Nem fogom átadni neked a Cardannak szánt üzenetemet.
Majd eljut hozzá más módon, méghozzá hamarosan.
– Akkor mindkettőnk idejét vesztegeted – felelem bosszúsan.
Teljesen feleslegesen jöttem el idáig, és tűrtem el, hogy
megüssenek, megfélemlítsenek.

32
 – Ó, az idő! Abból csak neked van kevés, halandó. – Biccent
Vulcibernek. – Kikísérheted.
– Indulás! – mondja az őr, majd nem túl gyengéden a lépcső
felé taszít.
Miközben felfelé lépdelek, visszapillantok Balekinre, ridegnek
tűnik a zöld fényben. Aggasztóan emlékeztet Cardanra.
Már félúton járok, amikor hosszú ujjak nyúlnak ki a rácsok
közt, és megragadják a bokámat. Riadalmamban megbotlok,
lehorzsolom a tenyerem, és beverem a térdem, ahogy a lépcsőre
zuhanok. A régi szúrt seb helye hirtelen lüktetni kezd a bal
tenyerem közepén. Az utolsó pillanatban kapaszkodom meg,
nehogy leguruljak a lépcsőn.
Vékony arcú tündérnőt pillantok meg magam mellett. Farka a
rács köré fonódik. Rövid szarvak nőnek hátrafelé a homlokán.
– Ismertem a te Évádat – szólal meg, szeme csak úgy ragyog a
félhomályban. – Ismertem anyádat. Rengeteg kis titkát tudtam.
Feltápászkodom, majd amilyen gyorsan csak tudok,
felszaladok a lépcsőn. Szívem gyorsabban dobog, mint amikor azt
hittem, meg kell küzdenem Vulciberrel a sötétben. Kapkodom a
levegőt, fáj tőle a tüdőm.
A lépcső tetején megállók, hogy a zekémbe töröljem sajgó
tenyeremet, és igyekszem összeszedni magam.
– Á! – fordulok Vulciberhez, amikor kissé csillapodik a
zihálásom. – Majd’ elfelejtettem. A nagykirály adott nekem egy
tekercsnyi parancsot. Van néhány változtatás azzal kapcsolatban,
ahogy a bátyját tartjátok. Odakint van a nyeregtáskámban. Ha
lennél olyan kedves, hogy kijössz velem...
Vulciber kérdő pillantást lövell az őr felé, aki elküldte őt velem
Balekinhez.
– Csak gyorsan! – ad engedélyt az árnyékba húzódó őr.
Így hát Vulciber kíséretében lépek ki a Feledés Tornyának
óriási ajtaján. A fekete kövek ragyognak a holdfényben a sós
permettől, csillogó bevonatot képez rajtuk, mint a cukrozott
gyümölcsön. Próbálok az őrre koncentrálni, nem anyám nevére,

33
amit oly sok éve nem hallottam már, hogy egy pillanatra nem is
értem, miért fontos ez nekem.
Eva.
– Ennek a lónak csak zablája és gyeplője van – mered Vulciber
homlokráncolva a falhoz kötött fekete paripára. – Pedig azt
mondtad...
Karon szúrom egy kis tűvel, amit a zekém bélésében tartok.
– Hazudtam.
Nem kis erőfeszítésembe telik, hogy a ló hátára emeljem őt.
Szerencsére a kanca engedelmeskedik a bevett katonai
utasításoknak, le is tud térdelni, amivel megkönnyíti a dolgomat.
Igyekszem minél gyorsabban csinálni, attól félek, kijön utánunk
valamelyik őr, de szerencsém van. Senki sem lép ki a toronyból,
míg felszállók, és útnak indulunk.
Még egy ok arra, hogy az ember lóháton érkezzen Inswealre
gyalogszer helyett – nem lehet előre tudni, mit kell magával
vinnie.

34
 3. fejezet

–K
émmesternek állítod be magad – néz végig
Csótány előbb rajtam, majd a foglyomon. – De
ahhoz az kell, . hogy élesen vágjon az eszed. Ha
mindent egymagad akarsz megoldani, akkor előbb-utóbb
elkapnak. Legközelebb vigyél magaddal valakit a királyi
őrségből! Vagy szólj valamelyikünknek! Akár egy marék
aprótündért vagy egy részeges spriggant is magaddal vihetsz.
Csak ne menj egyedül!
– Az, aki fedez, könnyedén hátba szúrhat – emlékeztetem.
– Mintha maga Madoc mondta volna – jegyzi meg Csótány,
miközben bosszúsan felhúzza hosszú, ferde orrát. Az Árnyudvar
faasztalánál ül, az Elfhon-palota alatt mélyen húzódó járatok
egyikében felállított kémbarlangban. Felhevíti a számszeríj
nyilakat, majd jó alaposan belenyomja őket a ragadós szurokba. –

35
Ha nem bízol bennünk, akkor mondd azt! Korábban
megegyeztünk valamiben, most megegyezhetünk valami másban.
– Nem így értettem – válaszolom, és egy hosszú pillanatig a
kezemre hajtom a fejem.
Tényleg megbízom bennük. Nem beszélnék ilyen nyíltan
előttük, ha nem így lenne, mégis látszik rajtam, hogy bosszús
vagyok.
Csótánnyal szemközt ülve sajtot, vajas kenyeret és almát
falatozom. Napok óta most eszem először, a gyomrom korog az
éhségtől. Ez is emlékeztet rá, mennyire másképp működik a
testem, mint az övék. A tündérek gyomra nem korog.
Talán az éhség miatt vagyok ilyen harapós. Sajog az arcom, és
bár előnyömre fordítottam a helyzetet, nem szívesen ismerném el,
hogy nem sokon múlt. Ráadásul továbbra sem tudom, mit akart
Balekin Cardannal tudatni.
Minél fáradtabb vagyok, annál többször hibázom. Az emberi
test cserben hagy. Éhezik, megbetegszik, kimerül. Tökéletesen
tisztában vagyok ezzel, de mindig annyi a tennivaló.
Vulciber megkötözve, bekötött szemmel ül mellettünk egy
széken.
– Kérsz sajtot? – érdeklődöm.
Az őr értelmezhetetlenül felnyög, de rögtön rángatni kezdi a
köteleket a rá irányuló figyelem alatt. Jó néhány perce magához
tért már, és minél tovább nem foglalkoztunk vele, annál jobban
kétségbeesett.
– Mit keresek itt? – üvölti el magát végül. Ide-oda hintázik a
székkel. – Eresszetek el!
A szék felborul, ő a földre zuhan, és az oldalán fekszik.
Hevesen rángatja a köteleket.
Csótány vállat von, feláll, és leveszi Vulciber szemkötőjét.
– Üdv! – szólítja meg.
A helyiség másik felében Bomba a körmét tisztogatja egy
hosszú, félköríves pengével. Szellem a sarokban ül, nesztelenül,
mintha ott sem lenne. Az újoncok közül néhányan idepillantanak,

36
érdekli őket, mi történik – egy verébszárnyú fiú, három spriggan,
egy sluaghlány. Nem vagyok hozzászokva a nézőközönséghez.
Vulciber Csótányra mered, a goblinzöld bőrére, a
narancsszínben tükröződő szemére, hosszú orrára, a hajpamacsra a
fején. Körbenéz a helyiségben.
– A nagykirály ezt nem fogja annyiban hagyni! – jelenti ki.
Bánatos mosolyt villantok rá.
– A nagykirály nem tudja, te pedig valószínűleg nem mondod
el neki azután, hogy kivágtam a nyelved.
Egyre növekvő félelme már-már kéjes elégedettséggel tölt el.
Nekem különösképp vigyáznom kell ezzel az érzéssel, hiszen
olyan ritkán jutottam hatalomhoz életem során. Túl gyorsan a
fejembe száll, mint a tündérbor.
– Hadd találjam ki! – fordulok meg a székben, hogy
szándékosan hűvös pillantással végigmérjem. – Azt hitted,
megüthetsz, és nem lesz semmiféle következménye.
Kissé összehúzza magát ennek hallatán.
– Mit akarsz?
– Ki mondta, hogy akarok bármit is? – vágom rá. – Talán egy
kis bosszúvágy mégis dolgozik bennem...
Mintha korábban számtalanszor elpróbáltuk volna: Csótány
előhúz egy kifejezetten ocsmány pengét az övéről, és Vulciber
fölé tartja. Vigyorogva néz le az őrre.
Bomba elszakítja tekintetét a körmeiről, halovány mosollyal
figyeli Csótányt.
– Jól sejtem, hogy kezdődik a műsor?
Vulciber igyekszik kibújni a kötélből, ide-oda rángatja a fejét.
Hallom, ahogy megreccsen a szék fája, de csak nem szabadul. Jó
néhány mély lélegzetvétel után elernyed.
– Könyörgöm! – suttogja.
Megérintem az államat, mintha épp most jutott volna eszembe
valami.
– Akár segíthetsz is nekünk. Balekin meg akart állapodni
valamiben Cardannal. Mesélhetnél róla.

37
 – Nem tudok semmit – vágja rá kétségbeesetten.
– Nagy kár. – Vállat vonok, felkapok egy újabb sajtdarabot, és
a számba nyomom.
Vulciber végignéz Csótányon, az ocsmány késén.
– De tudok egy titkot. Többet ér, mint az életem, többet, mint
amit Balekin Cardannak akar mondani, bármi legyen is az. Ha
elmondom, megesküszöl, hogy sértetlenül távozhatok innen ma
este?
Csótány rám néz, én pedig vállat vonok.
– Legyen – válaszolja Csótány. – Ha tényleg olyan nagy
titokról van szó, és esküszöl, hogy sosem beszélsz az
Árnyudvarban tett látogatásodról, akkor miután elárultad a titkot,
elengedünk.
– A mélytengeri királynő – szólal meg Vulciber immár
sietősen. – A népe felmászik éjszakánként a sziklákon, Balekinnel
sugdolóznak. Nem tudjuk, hogy, de beosonnak a Toronyba,
kagylóhéjakat és cápafogakat hagynak neki. Üzeneteket küldenek
egymásnak, de képtelenek vagyunk megfejteni őket. Úgy
hallottam, Orlagh fel akarja bontani az egyezséget a szárazfölddel,
és a Balekintői szerzett tudást használná ahhoz, hogy tönkretegye
Cardant.
Cardan uralmát rengeteg minden fenyegeti, de a Mélytengerre
még én sem számítottam. A mélytengeri királynőnek egyetlen
lánya van, Nicasia, aki a szárazföldön nevelkedett, és egyike
Cardan szörnyű barátainak. Locke-hoz hasonlóan Nicasiával is
ismerjük már egymást. És a Locke-hoz fűződő viszonyomhoz
hasonlóan annak sem lett jó vége.
De azt hittem, Cardan és Nicasia barátsága azt jelenti, Orlagh
örömmel látja őt a trónon.
– Amikor legközelebb felfigyeltek egy ilyen üzenetváltásra –
szólalok meg –, azonnal eljössz hozzám! Ha bármi olyasmit
hallasz, amiről úgy gondolod, érdekelhet, akkor is jössz és
elmondod!
– Nem ebben egyeztünk meg – tiltakozik Vulciber.

38
 – Ez igaz – felelem. – Elmeséltél valamit, és tetszett, amit
hallottunk. Ma este elengedünk. De sokkal többet kínálhatok, mint
egy gyilkos herceg, aki sem most, sem a jövőben nem lesz a
nagykirály kegyeltje. Kellemesebb munkák is vannak, mint a
Feledés Tornyában őrködni, és csak rád várnak. Persze arany is
akad. És mindaz, amit Balekin jutalomként ígért, valószínűleg
nem fogja tudni megadni neked.
Különös pillantást vet rám, valószínűleg azt latolgatja,
lehetünk-e szövetségesek azok után, hogy ő pofon vágott, én
pedig megmérgeztem.
– Hazudsz – jelenti ki végül.
– Majd én garantálom, hogy megkapd azokat a jutalmakat –
szól közbe Csótány.
Lehajol, és szétvágja Vulciber köteleit az ijesztő késével.
– Ígérd meg, hogy nem kell többé a Toronyban dolgoznom –
dörgöli Vulciber a csuklóját, majd feltápászkodik –, és úgy
engedelmeskedem neked, mintha te magad lennél a nagykirály!
Bomba felnevet ennek hallatán, rám kacsint. Nem tudják
pontosan, hogy parancsolhatok Cardannak, de azt igen, hogy alkut
kötöttünk, aminek értelmében én végzem a munka oroszlánrészét,
az Árnyudvar közvetlenül a koronának dolgozik, és a fizetséget is
onnan kapják.
Én játszom a nagykirályt a kis színjátékában, mondta egyszer
Cardan a fülem hallatára. Csótány és Bomba nevetett, Szellem
nem.
Amint Vulciberrel megígérjük egymásnak, amit kell, és
Csótány kivezeti a bekötött szemű őrt a Fészekből, Szellem odaül
mellém.
– Vívjunk! – ajánlja, és elvesz egy almaszeletet a tányéromról.
– Szabadulj meg a fortyogó düh egy részétől!
Röviden felnevetek.
– Nem értékelsz! Nem olyan könnyű ám ilyen egyenletesen
tartani a hőfokot – válaszolom.

39
 – De ilyen magasan sem – válaszolja, és alaposan szemügyre
vesz mogyoróbarna pillantásával.
Tudom, hogy vannak emberi felmenői, látom a füle formáján,
homokszínű haján, egyik sem megszokott Tündérföldén. De nem
mesélt még erről, és itt, ahol mindent titkolnunk kell, nem
szívesen kérdezném róla.
Bár az Árnyudvar nem áll az irányításom alatt, mi négyen
esküt tettünk. Megfogadtuk, hogy védelmezzük a nagykirály
személyét és uralmát, gondoskodunk róla, hogy Elfhon
biztonságos, virágzó hely legyen kevesebb vérontással és több
arannyal. Erre tettünk esküt. Hagyták, hogy én is esküt tegyek,
pedig az én szavam nem bír olyan kényszerítő erővel, mint az
övék, ami mágikus. Engem a tisztesség köt, és az ő hitük,
miszerint szorult belém valamennyi.
– A király háromszor is találkozott Csótánnyal az elmúlt két
hétben. Zsebelni tanul. Ha nem vigyázol, ügyesebb lesz nálad.
Szellem a nagykirály testőreként szolgál, így vigyáz Cardanra,
és nem mellesleg a szokásaira is fényt derít.
Felsóhajtok. Már teljesen besötétedett, és sok a dolgom még
hajnalhasadta előtt. Mégis nehéz hárítani a büszkeségemet firtató
felkérést.
Főleg most, hogy az új kémek is hallják a válaszomat.
Felvettünk pár új tagot, akik munka nélkül maradtak a királyi
család legyilkolását követően. Minden egyes herceg és hercegnő
alkalmazott kémeket, most mind nekünk dolgozik. A sprigganek
óvatosak, mint a macskák, de zseniálisan kiszagolják a
botrányokat. A verébfiú pont olyan zöldfülű, mint egykor én
voltam. Szeretném, ha az egyre növekvő Árnyudvar úgy hinné,
nem hátrálok meg a kihívások elől.
– Akkor fogunk igazán nehézségbe ütközni, amikor valaki
megpróbálja majd kardvívásra tanítani a királyunkat – jegyzem
meg.
Eszembe jut, mennyire frusztrálta Balekint a dolog, meg az,
hogy Cardan kijelentette, az egyetlen erénye az, hogy sosem ölt.

40
 Ebben az erényben nem osztozunk.
– Valóban? – kérdezi Szellem. – Talán majd pont te adsz neki
leckéket.
– Gyere! – tápászkodom fel. – Nézzük, téged meg tudlak-e
leckéztetni!
Szellem erre hangosan felnevet. Madoc alaposan kitanított, de
mielőtt csatlakoztam az Árnyudvarhoz, csak egyféleképpen
tudtam harcolni. Szellem jóval régebb óta képezi magát, sokkal
többet is tud.
Követem őt a Tündéralmásba, ahol fekete fullánkú méhek
zümmögnek magasan a fehér törzsű fákra épített kaptáraikban. A
gyökérnépek alszanak. A tenger a sziget sziklás szélét mossa. A
világ mintha elcsendesülne, ahogy kiállunk egymás ellen.
Amilyen fáradt vagyok, az izmaim több mindenre emlékeznek,
mint én magam.
Előhúzom Éjhozót. Szellem gyorsan támad, kardját egyenesen
a torkomnak szegezi, de elütöm, és az oldala felé suhintok a
pengémmel.
– Nem is jöttél ki annyira a gyakorlatból, mint amitől tartottam
– jegyzi meg, miközben össze-összecsapunk, próbálgatjuk a
másikat.
Nem mesélem el neki, hogy a tükör előtt szoktam gyakorolni,
ahogy a többi dologról sem számolok be, amivel a
hiányosságaimat igyekszem pótolni.
Rengeteg tanulnivalóm van a nagykirály udvarmestereként és a
hatalom valódi gyakorlójaként. Temérdek a hadi
elkötelezettségünk, folyamatosan üzenetek érkeznek a
vazallusoktól, követelések Elfhon minden szegletéből, méghozzá
különböző nyelveken. Néhány hónappal ezelőtt még iskolába
jártam, házi feladatot írtam, amit aztán a tanáraim kijavítottak.
Éppolyan lehetetlennek tűnik mindezt kibogozni, mint aranyat
szőni szalmából, de minden egyes éjszaka ébren maradok, míg a
nap magasra nem hág, és a lehető legkeményebben próbálkozom.
Ez a gond a bábkormánnyal: nem megy magától.

41
 Az adrenalin talán mégsem helyettesíti a tapasztalatot.
Miután az alapokat végigvettük, Szellem belefog a valódi
harcba. Könnyedén táncol a füvön, alig hallani a lépteit. Újra és
újra lesújt, szédítő, ahogy támad. Kétségbeesetten hárítok, minden
egyes gondolatom e körül a harc körül forog. Aggodalmaim a
háttérbe csúsznak, figyelmem kiélesedik. Még a kimerültségem is
messze száll, mint a gyermekláncfű magjai.
Mennyei.
Megütközünk, pengéink össze-összecsattannak, előretörünk,
majd elhúzódunk.
– Hiányzik a halandó világ? – kérdezi.
Megkönnyebbülten konstatálom, hogy ő sem lélegzik már
olyan könnyedén.
– Nem – válaszolom. – Alig ismertem.
Ismét lesújt rám, kardja az éj tengerén átcikázó ezüstös hal.
A pengét figyeld, ne a katonát! – okított Madoc számtalanszor.
Az acél sosem hazudik.
Fegyvereink újra és újra egymásnak csapódnak, ahogy körbe-
körbe mozgunk.
– Valamire azért csak emlékszel.
Eszembe jut, hogy anyám nevét suttogták a rácsokon keresztül
a Toronyban.
Szellem úgy tesz, mintha az egyik oldalról támadna, és mivel
máshol jár az eszem, túl későn döbbenek csak rá, mit csinál.
Kardjának lapja eltalálja a vállamat. Ha nem fordítja el a fegyvert
az utolsó pillanatban, biztos felsérti a bőrömet, és még így is kék-
zöld folt marad majd a nyomán.
– Semmi különösre – válaszolom, és igyekszem figyelmen
kívül hagyni a fájdalmat. Ezt a figyelemelterelős játékot ketten is
játszhatjuk. – Talán a te emlékeid érdekesebbek. Mit tudsz
felidézni?
Vállat von.

42
 – Hozzád hasonlóan én is ott születtem. – Szúr, én pedig
hárítom a támadást. – De száz évvel ezelőtt máshogy mentek a
dolgok.
Felvonom a szemöldököm, kivédek egy újabb csapást,
eltáncolok a közeléből.
– Boldog gyerekkorod volt?
– Mágikus lény vagyok. Hogyne lett volna?
– Mágikus – ismétlem.
Elfordítom a pengét – Madoctól tanultam a mozdulatot –, és
kiütöm Szellem kezéből a kardot.
Csak pislog. Mogyoróbarna a szeme. Döbbenten eltátja
legörbülő száját.
– Hiszen...
– Jobb lettem? – segítem ki.
Olyan elégedett vagyok, hogy még a sajgó vállam sem érdekel.
Győzelemnek tűnik, pedig ha valóban harcoltunk volna, a vállseb
miatt valószínűleg nem sikerült volna ez a manőver. De Szellem
döbbeneté legalább annyira felpezsdíti a vérem, mint a győzelem.
– Örülök, hogy Oak nem úgy nő majd fel, mint mi – szólalok
meg egy idő után. – Hogy messzire került az udvartól. Ettől az
egésztől.
Amikor utoljára láttam az öcsémet, Vivi lakásában ült az
asztalnál, és szorozni tanult, mintha épp rejtvényt fejtett volna.
Sajt-rudacskákat evett. Nevetett.
– Rózsaszirmok hullanak – idéz Szellem egy balladából mikor
a király visszatér, lépteivel minden viszály véget ér. De hogy fog
uralkodni a te Oakod, ha éppolyan kevésre emlékszik
Tündérföldéről, mint mi a halandó világról?
A győzelem diadala elpárolog. Szellem halovány mosolyt
villant rám, mintha ezzel akarná enyhíteni a szavai okozta
fájdalmat.
Egy közeli patakhoz megyek, beledugom a kezem, élvezem a
hideg vizet. Tenyerembe véve a számhoz emelem, és hálásan
kortyolom, érzem benne a tűlevelek, az iszap ízét.

43
 Oakra gondolok. Teljesen normális tündérgyerek, nem
mondhatnám, hogy igazán kegyetlen, de azt sem, hogy nem.
Hozzászokott, hogy a tyúkanyóként felette kotló Oriana a széltől
is óvja, hogy rögtön kimenti minden kellemetlen helyzetből. Most
épp a cukros gabonapehelyhez, a rajzfilmekhez és az árulásmentes
élethez szokik hozzá. Felidézem azt a röpke diadalt, amit Szellem
felett arattam, az izgalmat, amit az okoz, hogy valójában én
irányítom a vidéket, az aggasztó kéjt, amit akkor éreztem, amikor
Vulciber miattam vergődött. Jobb Oaknak ezek nélkül az érzések
nélkül, vagy így képtelen lesz majd uralkodni?
És most, hogy megízleltem a hatalmat, nehezemre esik majd
feladni?
Vizes kézzel megtörlöm az arcomat, elhessegetem ezeket a
gondolatokat.
Csak a most számít. A holnap, a ma este, a most, a hamarosan,
a soha.
Visszaindulunk, egymás mellett sétálunk, miközben a hajnal
aranyszínűre festi az égboltot. Szarvasbőgést hallok a távolból, és
mintha dobok szólnának.
Félúton járunk, amikor Szellem enyhén fejet hajt.
– Ma este legyőztél. Többé nem hagyom.
– Fia te mondod – vigyorgok rá.
Mire visszaérek a palotába, felkel a nap, és csak arra vágyom,
hogy végre aludhassak. De amikor a lakosztályomhoz érek, valaki
vár az ajtóban.
Az ikertestvérem, Taryn az.
– Kezd belilulni az arcod – jegyzi meg.
Öt hónapja most először szól hozzám.

44
 4. fejezet

T
aryn babérkoszorút visel, ruhája halványbarna zöld és
arany szálakkal. Úgy öltözött, hogy kiemelje a csípője, a
melle ívét, egyik sem megszokott Tündérföldén, ahol
mindenki már-már betegesen sovány. Jól áll neki a ruha, és van
valami a tartásában, ami szintén illik hozzá.
Tükör, olyasvalakit mutat, aki akár én is lehettem volna, de
nem lettem.
– Későre jár – felelem esetlenül, miközben kinyitom a
lakosztályom ajtaját. – Nem hittem, hogy valaki ébren van még.
Jócskán magunk mögött hagytuk már a kora hajnalt. A palota
némaságba burkolózik, és valószínűleg délutánig így is marad,
akkor kezdenek majd el az apródok ide-oda rohangálni a
folyosókon, akkor gyújtják meg a tüzeket a szakácsok. Az udvari
népek csak jóval később kelnek, már teljes sötétben.

45
 Amennyire szerettem volna látni Tarynt, most, hogy előttem
áll, annyira ideges vagyok. Biztos akar valamit, ha hirtelen
megjelent.
– Már harmadszor jövök – jegyzi meg, és bejön utánam. – De
nem voltál itt. Most úgy döntöttem, megvárlak, még ha az egész
napom rámegy is.
Meggyújtom a lámpásokat. Bár odakint világos van, túl mélyen
vagyunk a palotában ahhoz, hogy ablakom is legyen.
– Jól nézel ki.
Csak legyint a feszélyezett udvariaskodásomra.
– Örökké rosszban leszünk? Szeretném, ha virágkoronát
viselnél, és táncolnál az esküvőmön. Vivi is eljön a halandó
világból. Hozza Oakot. Madoc megígérte, hogy nem veszekszik
veled. Kérlek, mondd, hogy ott leszel!
Vivi elhozza Oakot? Magamban felnyögök, és elgondolkozom,
vajon lebeszélhetném-e róla valahogy. Talán csak mert a
nővérem, de néha elég nehéz elérni, hogy komolyan vegyen.
Leroskadok a pamlagra, Taryn mellém ül.
Megint próbálom kitalálni, miért jött. Arra kéne várnom, hogy
bocsánatot kérjen, vagy egyszerűen csak borítsunk fátylat a
múltban történtekre, úgy, ahogy a jelek szerint ő akarja?
– Jól van – adom be a derekam.
Túlságosan hiányzott ahhoz, hogy most megint elveszítsem.
Mivel testvérek vagyunk, megpróbálom elfelejteni, milyen érzés
volt megcsókolni Locke-ot. A saját érdekemben megpróbálom
elfelejteni, hogy Taryn tudott róla, miféle játékot űz velem Locke,
miközben neki udvarolt.
Táncolok majd az esküvőjén, még akkor is, ha attól tartok,
olyan lesz, mintha pengéken táncolnék.
A lábához ejtett táskába nyúl, és előhúzza a plüssmacskámat és
a plüsskígyómat.
–Tessék! – nyújtja át. – Gondolom, nem akartad őket ott
hagyni.

46
 A régi, halandó életünk ereklyéi, talizmánok. Elveszem őket, és
úgy szorítom magamhoz, akár egy párnát. Mintha az
esendőségem- re emlékeztetnének. Mintha gyerek lennék, aki a
felnőttek játékába keveredett.
Egy kicsit utálom Tarynt, amiért elhozta őket.
A közös múltunkra emlékeztetnek – szándékosan, mintha nem
bízna meg bennem, hogy én magam sem felejtettem el.
Eluralkodik rajtam az idegesség, pedig pont arra törekszem, hogy
ne érezzék semmit.
Hosszasan hallgatok, mire megtöri a csendet.
– Madocnak is hiányzol. Mindig is te voltál a kedvence.
Felhorkantok.
– Vivi az örököse. Az elsőszülöttje. Érte ment el a halandó
világba. Ő a kedvence. Aztán jössz te, az, aki otthon él, és nem
árulta el őt.
– Azt nem mondtam, hogy még mindig te vagy a kedvence –
nevet fel Taryn. – De azért egy kicsit büszke volt rád, amikor
kijátszottad őt, és Cardant ültetted a trónra. Még akkor is, ha
ostobaság volt. Úgy volt, hogy utálod Cardant! Hogy mindketten
utáljuk.
– Így volt – felelem zagyván. – így van.
Különös pillantást lövell felém.
– Azt hittem, bosszút akarsz állni mindazért, amit tett.
Eszembe jut, mennyire megrettent a saját vágyától, amikor
ajkam az övéhez közelített, a kezemben szorított penge éle pedig a
bőrét súrolta. Az a lábujjgörbítő, bomlasztó élvezet, amit a csók
okozott. Tényleg olyan volt, mintha bosszút álltam volna – rajta és
magamon is.
Annyira gyűlöltem!
Taryn felkavar bennem minden egyes érzést, amire ügyet sem
akarok vetni, amivel kapcsolatban legszívesebben úgy tennék,
mintha nem is létezne.

47
 – Egyezséget kötöttünk – magyarázom, és nem járok olyan
messze az igazságtól. – Én vagyok Cardan tanácsadója. Enyém a
kinevezés és a hatalom, cserébe Oak biztonságban van.
Szeretném elmondani neki az egészet, de nem merem. Lehet,
hogy továbbadja Madocnak, vagy akár Locke-nak. Nem
oszthatom meg vele a titkaimat, még azért sem, hogy hencegjek
velük.
És bevallom, iszonyúan szeretnék hencegni.
– Cserébe nekiadtad Tündérfölde koronáját...
Taryn úgy néz rám, mintha pofon vágná az önhittségem.
Hiszen ki vagyok én halandó lányként, hogy eldöntsem, ki ül
Elfhon trónján?
A hatalmat magunkhoz ragadjuk.
Fogalma sincs, valójában mennyire önhitt voltam. Elloptam
Tündérfölde koronáját, mondanám neki legszívesebben. A
nagykirály, Cardan, a régi ellenségünk most azt teszi, amit
parancsolok neki. De ilyesmit persze nem mondhatok. Néha még
az is veszélyesnek tűnik, ha csak gondolom.
– Valami olyasmi – válaszolom végül.
– Elég megterhelő lehet a tanácsadójának lenni. – Taryn
körbenéz a szobában, az én tekintetemet is magával kényszeríti.
Beköltöztem ugyan ebbe a lakosztályba, de nincs szolgálóm, csak
a palotai szolgák, akiket ritkán engedek be. Teáscsészék állnak a
polcokon, csészealjak hevernek a földön a koszos, gyümölcs- és
kenyérhéjjal teli tányérok mellett. A ruháim a földre hányva, ott,
ahol éppen levetettem őket. Mindenhol könyvek és papírok. – Úgy
pörögsz, mint egy orsó. Mi lesz, ha egyszer elfogy a fonal?
– Akkor tovább pörgők – felelem a metaforához hűen.
– Hadd segítsek! – villanyozódik fel az arca.
Felvonom a szemöldököm.
– Fonni akarsz?
Taryn a szemét forgatja.
– Jaj már! Megcsinálhatok olyasmit, amire neked nincs időd.
Szoktalak látni az udvarban. Van vagy két jó kabátod.

48
Elhozhatnám a régi ruháid és ékszereid egy részét. Madoc nem
tudja meg, de még ha észreveszi is, úgysem haragudna érte.
A tündéreket az adósságok, az ígéretek, a kötelezettségek
tartják mozgásban. Mivel itt nőttem fel, megértem, mit kínál –
ajándékot, szívességet a bocsánatkérés helyett.
– Három kabátom van – válaszolom.
Mindkét szemöldökét felvonja.
– Akkor minden rendben.
Mégiscsak gyanús, hogy pont most jött, azután, hogy Locke
ceremóniamester lett. És mivel Madoc házában lakik, kérdéses,
kihez hűséges politikailag.
Szégyen tölt el ezekre a gondolatokra. Nem akarok úgy
gondolni Tarynre, mint mindenki másra. Mégiscsak az
ikertestvérem, nagyon hiányzott, reméltem, hogy eljön majd, és
most megtette.
– Oké – felelem. – Ha gondolod, elhozhatod pár régi holmimat,
jó lenne.
– Helyes! – áll fel Taryn. – És azt is vedd figyelembe, mekkora
önuralmat kellett tanúsítanom ahhoz, hogy ne kérdezzem meg,
honnan jöttél ma este, és hogy sérültél meg!
Erre azonnal őszinte mosoly ül ki az arcomra.
Taryn egy ujjal megsimogatja a plüsskígyómat.
– Szeretlek, ugye tudod? Ahogy Sziszegő úr is. És egyikünk
sem akarja, hogy elhagyd.
– Jó éjt! – köszönök el, és amikor megcsókolja sérült arcomat,
gyorsan, erősen magamhoz ölelem.
Amint magamra hagy, leültetem magam mellé a szőnyegre a
plüssállatokat.
Egykor arra emlékeztettek, hogy volt idő, még Tündérfölde
előtt, amikor minden normális volt. Egykor vigaszt nyújtottak.
Alaposan végigmérem, majd egyesével a tűzbe hajítom őket.
Már nem vagyok gyerek, nincs szükségem vigasztalásra.

49
Amint ezzel megvagyok, kiteszem magam elé a kis, csillogó
üvegcséket.
Mithridatizmus, így hívják azt a folyamatot, amikor az ember
kis mennyiségű mérget fogyaszt, hogy megvédje magát a nagyobb
dózisok ellen. Egy éve kezdtem hozzá, ezzel is a hiányosságaimat
korrigálom.
Még mindig vannak mellékhatások. Túl fényesen csillog a
szemem. A körmöm félholdacskái kékesek, mintha nem jutna elég
oxigén a vérembe. Nehezen alszom, túlságosan élénkek az
álmaim.
A piruló galóca egyetlen vérvörös cseppjével kezdem – nagy
dózisban végzetes bénulást okoz. Aztán az „édes halál”, amitől
akár százéves álomba is merülhet az ember. Egy szeletke
kísértetbogyó, amitől a vér pezsegni kezd, egyfajta vadságot
eredményez, majd végül leáll az ember szíve. És az örökalma – a
tündérgyümölcs – magja, ami elködösíti a halandók elméjét.
Szédülök, és kicsit rosszul is vagyok, amikor a méreg a
vérembe kerül, de még rosszabbul lennék, ha kihagynám a napi
adagot. Hozzászokott a testem, és most már kívánja azt, amitől
undorodnia kellene.
Nagyszerű metafora egyéb dolgokra is.
A pamlaghoz mászom, oda fekszem le. Miközben így teszek,
eszembe jutnak Balekin szavai: Azt hallottam, a halandók
szerelme nagyon hasonlít a félelemre. Gyorsabban ver a szívetek.
Kiélesednek az érzékeitek. Mámoros állapotba kerültök, talán még
bele is szédültök. Igaz ez?
Nem tudom, alszom-e, de álmodom.

50
 5. fejezet

E
gyre csak forgolódom a takarók, papírok és tekercsek közt
a kandalló elé terített szőnyegen, míg végül Szellem
felébreszt. Ujjaimat tinta és viasz szennyezi. Körbenézek,
próbálom felidézni, mikor keltem fel, mit írtam és kinek.
Csótány a lakosztályomba vezető titkos járat nyitott ajtajában
áll, engem figyel tükröződő, nem emberi szemével.
Bőröm nyirkos, hűvös. Zakatol a szívem.
Még a nyelvemen érzem a mérget, keserű és émelyítő.
– Már megint kezdi – szólal meg Szellem.
Meg sem kell kérdeznem, kire gondol. Lehet, hogy átvertem
Cardant, és most az ő fején van a korona, de arra még nem jöttem
rá, hogyan érjem el, hogy egy király eleganciájával viselkedjen.
Míg én információért kajtattam, ő Locke-kal múlatta az időt.
Tudtam, hogy baj lesz belőle.

51
 Tenyerem bőrkeményedéses élével megdörgölöm az arcom.
– Ébren vagyok – bizonygatom.
Még mindig a tegnapi ruháimat viselem, leporolom a kabátot,
és bízom a legjobbakban. A hálószobámba sétálok, hátrahúzom a
hajamat, megkötöm egy bőrdarabbal, majd bársonysapkával
fedem a szénaboglyát.
Csótány homlokráncolva néz rám.
– Gyűrött vagy. Őfelségének nem lenne szabad olyan
udvarmesterrel mutatkoznia, aki épp most kászálódott ki az
ágyából.
– Val Morennek gallyak voltak a hajában az utolsó egy
évtizedben – emlékeztetem, miközben előhúzok néhány félig
megszáradt mentalevelet a szekrényből, és megcsócsálom, hogy
ne legyen olyan állott a leheletem. Az előző nagykirály
udvarmestere éppúgy halandóként látta meg a napvilágot, mint én,
odáig volt a nagyrészt megbízhatatlan próféciákért, és széles
körben őrültnek tartották. – Valószínűleg ugyanazok a gallyak.
Csótány a torkát köszörüli.
– Val Morén költő. A költőkre más szabályok vonatkoznak.
Rá sem hederítek, inkább követem Szellemet a palota szívébe
vezető titkos járatba, és csak annyira állok meg, hogy
ellenőrizzem, tőreim még mindig a ruháim redői alatt rejtőznek-e.
Szellem olyan nesztelenül lépked, hogy amikor nincs elég fény az
emberi szemem számára, akár egyedül is hihetném magam.
Csótány nem jön utánunk. Nyögve az ellenkező irányba indul.
– Hova megyünk? – kérdezem a sötéttől.
– Az ő lakosztályába – válaszolja Szellem, ahogy kilépünk egy
folyosóra. Egy lépcsősorral lejjebb alszik Cardan. – Valami baj
van.
Nehezen tudom elképzelni, miféle bajba keveredhet a
nagykirály a saját lakosztályában, de nem sok időbe telik, hogy
kiderüljön. Amikor megérkezünk, Cardan az összetört bútorok
közt ül.

52
 A függönyöket leszaggatták a karnisokról, a festmények kerete
meghasadt, a vásznat berúgták, minden egyéb berendezési tárgy
romokban. Kisebb tűz ég a sarokban, minden füsttől és kiömlött
bortól bűzlik.
Nincs egyedül. Egy közeli heverőn Locke fekszik két gyönyörű
tündérrel – egy fiúval és egy lánnyal –, az egyiküknek kosszarva
van, a másiknak pedig hosszú füle pamacsos heggyel, bagolyra
emlékeztet. Egyikükön sincs valami sok ruha, és mindannyian
igencsak ittasak. Egyfajta komor elragadtatással bámulják, ahogy
a szoba leég.
Szolgálók húzzák meg magukat a folyosón, nem tudják
eldönteni, ki merjék-e vívni a király haragját azzal, hogy
nekiállnak feltakarítani. Még a testőrök is mintha megrettentek
volna. Esetlenül strázsálnak az óriási ajtó előtti folyosón – az ajtó
egyik szárnya épphogy le nem szakad –, készen arra, hogy
megvédjék a nagykirályt mindenfajta veszélytől, amit nem épp ő
maga hoz a saját fejére.
– Carda... – Észbe kapok, és meghajolok. – Őpokoli felsége.
Megfordul, majd keresztülnéz rajtam, mintha fogalma sem
lenne róla, ki vagyok. Ajka aranyra festve, pupillája kitágul az
italtól. Ajka végül ismerős csúfondáros vigyorra húzódik.
– Te!
– Igen – válaszolom. – Én.
Int a borostömlővel.
– Igyál!
Széles ujjú vászon vadászinge kigombolva. Lába csupasz.
Végül is hálás lehetek, hogy a nadrág még rajta van.
– Nem bírom az italt, uram – válaszolom teljesen őszintén, és
figyelmeztetően összehúzom a szemem.
– Nem vagyok tán a királyod? – kérdezi, kihívást intézve
felém. Merjek csak ellentmondani!
Mivel mások is itt vannak, engedelmesen elveszem tőle a
tömlőt, zárt ajkamhoz emelem, és úgy teszek, mintha alaposan
meghúznám.

53
 Látom, hogy nem verem át, de nem erőlteti.
– Mindenki más elmehet. – Intek a tündéreknek a heverőn,
Locke-ot is beleértve. – Ti ott! Mozgás!
A két ismeretlen tündér kérdőn fordul Cardan felé, de ő mintha
észre sem venné őket, és nem mond ellent. Egy hosszú pillanattal
később duzzogva szétválnak, és kivonulnak a tönkretett ajtón.
Locke-nak több időbe telik, hogy feltápászkodjon. Menet
közben rám mosolyog, és nem értem, hogy találhattam valaha is
vonzónak ezt a hízelgő mosolyt. Úgy néz rám, mintha közös
titkokat őriznénk, pedig nem így van. Semmi közünk egymáshoz.
Eszembe jut, hogy Taryn a szobám előtt állt, amikor ez a
mulatság megkezdődött. Vajon hallotta? Vajon megszokta, hogy
sokáig marad fenn Locke-kal, és nézi, ahogy feléget dolgokat?
Szellem megrázza homokszín haját, szemében derű csillan.
Palotai libériát visel. A folyosón álló lovagok és mindenki más
számára is csak a nagykirály testőrségének egyszerű tagja.
– Gondoskodom róla, hogy mindenki nyugton maradjon –
szólal meg Szellem, majd kimegy az ajtón, és mintha utasításokat
adna a többi lovagnak.
– Mi ez? – nézek körbe.
Cardan vállat von, felül az immár megüresedett kanapéra. A
szakadt anyagon át kikandikáló lószőrtöltetet piszkálja. Minden
mozdulata bágyadt. Már az is túl veszélyesnek tűnik, hogy
hosszasan nézzem, mintha fertőző lenne a mámora.
– Mások is voltak még – szólal meg, mintha ezzel bármit is
megmagyarázna. – De már elmentek.
– Vajon miért? – jegyzem meg a tőlem telhető legszárazabban.
– Elmeséltek egy történetet – mondja Cardan. – Akarod
hallani? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy emberlány, akit
elraboltak a tündérek, és ezért megfogadta, elpusztítja őket.
– Hű! – bukik ki belőlem. – Ez aztán tényleg tükrözi, milyen
szar uralkodó vagy, ha azt hiszik, az uralmad alatt elpusztulhat
Tündérfölde.

54
 Azért aggasztanak a szavai. Nem akarom, hogy az
indítékaimon gondolkozzanak. Nem akarom, hogy azt higgyék,
befolyásos személy vagyok. Nem akarom, hogy egyáltalán
eszükbe jussak.
Szellem visszatér a folyosóról, a félfának nyomja az ajtó
szárnyát, és amennyire csak tudja, behúzza. Mogyoróbarna szeme
sötét.
Visszafordulok Cardanhoz.
– Nem ezért a kis történetért hívtak ide. Mi történt?
– Ez – válaszolja, majd bebotladozik abba a szobába, ahol az
ágy áll.
Az ágytámla széthasított fájából két fekete nyílvessző áll ki, jó
mélyen belefúródtak.
– Dühös vagy, amiért a vendégeid rálőttek az ágyadra? –
találgatok.
Cardan felnevet.
– Nem az ágyra céloztak.
Elhúzza az ingét, és látom, hogy lyukas az anyag, hogy sebes a
bőr az oldalán.
Elakad a lélegzetem.
– Ki volt az? – követel választ Szellem. Majd alaposan
végigméri Cardant. – És miért nem aggódnak odakint az őrök?
Nem úgy viselkednek, mintha épp az imént akadályoztak volna
meg egy gyilkossági kísérletet.
Cardan vállat von.
– Gondolom, azt hiszik, hogy a vendégekre lőttem.
Közelebb lépek, és felfigyelek pár csepp vérre a halomba
dobált párnákon. Elszórtan fehér virágokat is látok, mintha
magából az anyagból nőttek volna ki.
– Valaki megsérült?
Cardan bólint.
– A lábán találta el a nyíl, sikított, nem igazán értettük, mit
mond. Érthető, miért vonták le azt a következtetést, hogy én
lőttem le, ha egyszer más nem volt velünk. A valódi tettes

55
visszahúzódott a fal mögé. – Összehúzott szemmel, vádló
tekintettel néz Szellemre és rám, oldalra billenti a fejét. – Úgy
tűnik, van ott valami titkos járat.
Az Elfhon-palotát egy dombba építették, aminek kellős
közepén Eldred nagykirály egykori lakosztálya áll, falait gyökerek
és virágzó indák lepik el. Az egész udvar azt feltételezte, hogy
Cardan oda költözik majd, de a lehető legtávolabbi lakosztályt
választotta, a domb csúcsán, ahol kristálytáblákat süllyesztettek a
földbe ablakok gyanánt. A koronázása előtt a királyi háztartás
legalacsonyabb rangú személyéhez tartozott. Most a palota lakói
igyekeznek úgy költözködni, hogy minél közelebb legyenek az új
nagykirályhoz. Eldred lakosztálya üresen áll, senki sem megy oda,
és túl nagy ahhoz, hogy bárki is a magáénak nyilvánítsa.
Véges számú utat ismerek, ami Cardan lakosztályába vezet –
egy óriási, mágiával megerősített, vastag üvegű ablakot, egy
kétszárnyú ajtót és a jelek szerint most már egy titkos járatot is.
– Nincs rajta a járatokat ábrázoló térképünkön – magyarázom.
– Ah – vágja rá. Nem biztos, hogy hisz nekem.
– Láttad, ki lőtt rád? És miért nem mondtad el a saját őreidnek,
hogy mi történt pontosan? – zúdítom rá a kérdéseimet.
Bosszús pillantást lövell felém.
– Egy elmosódott, fekete foltot láttam. És hogy miért nem
magyaráztam el az őröknek? Téged védtelek, meg az Árnyudvart.
Gondoltam, nem akarjátok, hogy a királyi őrség ellepje a titkos
járataitokat!
Erre nem tudok mit mondani. Az a legzavaróbb Cardanban,
hogy nagyon jól adja az ostobát, ezzel leplezi, hogy valójában
élesen vág az esze.
Az ággyal szemben szekrényt építettek a falba, az egészet
elfoglalja. Órát festettek rá, csak a számok helyett csillagképek
vannak. Az óra mutatói egy olyan csillagzat felé mutatnak, ami
kifejezetten szenvedélyes szeretőt jövendöl.
A szekrényt telezsúfolták Cardan ruháival. Kihúzom őket,
bársony kézelők, szatén és bőr alkotta halmokat képeznek a

56
földön. Cardan szándékosan olyan hangokat hallat az ágyról,
mintha aggasztaná, amit teszek.
A fapanelnak nyomom a fülem, a szél fütyülését keresem, a
huzatot próbálom kitapintani. Szellem ugyanezt csinálja a másik
oldalon. Ujjai beleakadnak a kallantyúba, és a vékony ajtó kitárul.
Bár tudtam, hogy a palota tele van járatokkal, álmomban sem
hittem volna, hogy Cardan hálószobájába is vezet egy. És mégis...
Alaposan át kellett volna néznem a fal minden egyes részét. Vagy
legalább meg kellett volna kérnem egy másik kémet. De nem
tettem, mert nem akartam kettesben maradni Cardannal.
– Maradj a királlyal! – szólok oda Szellemnek.
Felkapok egy gyertyát, és elindulok a fal mögötti sötétségbe.
Még mindig nem akarok kettesben maradni vele.
A járatban félhomály uralkodik, csak az arany fáklyatartókban
égő, füst nélküli zöld lángok világítják meg valamelyest. A
kőpadlót foszló szőnyeg borítja, kifejezetten elegáns egy titkos
járathoz képest.
Néhány méternyire az ajtótól megtalálom a számszeríjat. Nem
olyan kis, praktikus darab, mint amit én hordtam magamnál.
Hatalmas, több mint feleakkora, mint én, nyilván vonszolták
idáig. Felgyűrődött a szőnyeg a nyomában.
Bárki lőtt is vele, innen tette.
Átugrom felette, és továbbmegyek. Arra számítok, hogy egy
ilyen járatnak több elágazása is van, de ennek egyetlenegy sincs.
Időnként lefelé vezet, mint egy rámpa, majd visszafordul, de
végig csak egy irányba megy – egyenesen előre. Megszaporázom
a lépteimet, egyre gyorsabban és gyorsabban haladok, kezemet a
gyertya elé teszem, nehogy kialudjon a lángja.
Súlyos fadeszkához érek, a királyi címert vésték bele, azt, ami
Cardan pecsétgyűrűjét is díszíti.
Belököm, mire megmozdul, nyilván valamilyen kialakított
sínen. Könyvespolc van a másik oldalán.
Egészen idáig csak hallomásból ismertem Eldred nagykirály
lakosztályát a palota szívében, épp az udvar felett, még a trón

57
óriási ágai is beférkőznek a szobájába, végigkígyóznak a falakon.
Bár saját szememmel még sosem láttam, a leírások alapján nem
járhatok máshol.
Egyik kezemben a gyertyával, másikban a tőrrel sétálok végig
Eldred óriási, csarnokszerű szobáin.
A nagykirály ágyán Nicasiát pillantom meg, arcát könnyek
sávozzák.
Orlagh lánya, a Mélytenger hercegnője, aki a nagykirály
udvarában nevelkedett egy Orlagh és Eldred közötti, több
évtizeddel ezelőtti megállapodás eredményeképpen. Nicasia
egykor a Cardan és legborzalmasabb barátai alkotta négyes tagja
volt. És a szeretője is, amíg el nem árulta őt Locke-ért. Ritkán
láttam őt Cardan oldalán azóta, hogy utóbbiból nagykirály lett.
Mindazonáltal csak nem gerjedhetett Nicasia éktelen haragra, és
próbálta megölni Cardant azért, mert nem foglalkozik vele?
Erről sutyorog Balekin a Mélytengerrel? így akarják
tönkretenni Cardant?
– Te? – kiáltom. – Te lőttél Cardanra?
– Ne mondd el neki! – Dühödten rám mered, megtörli könnyes
szemét. – És rakd el azt a kést!
Nicasia főnixmintás köntöse gazdagon hímzett, szorosan maga
köré tekeri. Három fülbevaló csillog a fülcimpáján,
végigkígyóznak a kékes, hálós hegyig. Haja sötétebbé vált azóta,
hogy utoljára láttam. Akkor a tenger rengeteg színében játszott,
most azonban egy viharos óceánra emlékeztet – sötét
zöldesfekete.
– Megőrültél? – üvöltözöm vele. – Megpróbáltad meggyilkolni
Tündérfölde nagykirályát!
– Nem – tiltakozik. – Esküszöm! Csak a lányt akartam
megölni, akivel együtt volt.
Egy pillanatra úgy megdöbbenek a kegyetlenségtől, a
nemtörődömségtől, hogy szóhoz sem jutok. Ismét szemügyre
veszem őt magát, a köntöst, amit olyan szorosan magára csavar.

58
Szavai ott visszhangoznak a fejemben, és hirtelen nagyon
pontosan tudom, mi történt.
– Meg akartad lepni őt a szobájában.
– Igen – válaszolja.
– De nem volt egyedül... – folytatom, reménykedve, hogy
átveszi a mese fonalát.
– Amikor megláttam a számszeríjat a falon, nem hittem volna,
hogy ilyen nehéz lesz vele célozni – mondja, megfeledkezve arról,
hogy végighurcolta a járaton, hiába volt nehéz és óriási, pedig
nyilván nem volt egyszerű a dolog. Vajon mennyire dühödön fel,
teljesen elment az esze haragjában?
Persze az is megeshet, hogy teljesen tiszta volt az elméje.
– Remélem, tudod, hogy felségárulást követtél el – jegyzem
meg hangosan. Remegek, döbbenek rá. Most fogom csak fel
igazán, hogy azt hittem, valaki megpróbálta megölni Cardant, aki
akár meg is halhatott volna. – Kivégeznek. Tüzes vascipőben kell
majd halálra táncolnod magad. Összeteheted a két kezed, ha csak
a Feledés Tornyába zárnak.
– A Mélytenger hercegnője vagyok – vág vissza gőgösen, de
látom a döbbenetét az arcán, amikor felfogja a szavaimat. – Rám
nem vonatkoznak ennek a vidéknek a törvényei. Egyébként is
megmondtam, hogy nem rá céloztam.
Most már értem, miért tett olyan aljas dolgokat az iskolában:
úgy hitte, soha semmiért nem büntethetik meg.
– Használtál már valaha számszeríjat? – kérdezem. –
Veszélybe sodortad Cardan életét. Meghalhatott volna. Te idióta,
meghalhatott volna!
– Mondtam már... – kezdi ismételni magát.
– Igen, tudom, a megállapodás a tenger és a szárazföld között –
szakítom félbe továbbra is dühösen. – De véletlenül a
tudomásomra jutott, hogy anyád meg akarja szegni az egyezséget.
Azt fogja mondani, hogy Orlagh királynő és Eldred nagykirály
között köttetett, nem pedig közte és Cardan nagykirály között.

59
Úgyhogy már nincs érvényben. Ami azt jelenti, hogy téged sem
fog védeni többé.
Nicasia erre a száját tátja, most először látom rajta, hogy fél.
– Honnan tudod?
Mindeddig nem voltam benne biztos, gondolom. De most már
az vagyok.
– Tegyük fel, hogy mindent tudok – válaszolom inkább. –
Mindent. Mindig. Mégis hajlandó vagyok alkut kötni veled. Azt
fogom mondani Cardannak, az őröknek és mindenki másnak,
hogy a támadó elszökött, de cserébe meg kell tenned valamit
nekem.
– Rendben – vágja rá, még mielőtt egyáltalán részletezhetném
az alkut. Egyértelművé válik, mennyire kétségbe van esve. Egy
pillanatra elkap a bosszúvágy. Egykor nevetett a
megszégyenülésemen. Most én figyelhetném kárörvendően az
övét.
Hát ilyen a hatalom, a színtiszta, béklyóktól mentes hatalom.
Csodálatos.
– Mondd el, mit tervez Orlagh! – hessegetem el végül a
korábbi gondolataimat.
– Azt hittem, mindent tudsz – vág vissza duzzogva, és
megmozdul, hogy felálljon az ágyról. Egyik kezével továbbra is a
köntösét markolja. Úgy sejtem, nem sok minden lehet alatta, már
ha visel bármit egyáltalán.
Be kellett volna menned, javasolnám neki szívem szerint
hirtelen. Azt kellett volna mondanod, hogy hagyja azt a másik
lányt. Talán engedett volna.
– Meg akarod vásárolni a hallgatásomat vagy sem? –
kérdezem, és lehuppanok az ülőpárnák szélére. – Van egy kis
időnk, mielőtt valaki keresni kezd. Ha téged is meglátnak, akkor
már túl késő lesz bármit is letagadni.
Nicasia hosszasan felsóhajt.
– Anyám szerint a király fiatal és gyenge, túlságosan nagy
hatással vannak rá mások. – Kemény pillantást lövell felém. –

60
Úgy hiszi, el fogja fogadni a követeléseit. Ha így történik, semmi
sem változik.
– De ha mégsem... ?
Nicasia felszegi az állát.
– Akkor vége a szárazföld és a tenger közötti megállapodásnak,
és ennek a szárazföld látja majd kárát. Elfhon szigetét maguk alá
temetik a hullámok.
– Aztán mi lesz? – kérdezem. – Nem valószínű, hogy Cardan
össze akarja szűrni veled a levet, ha anyukád elárasztja vízzel a
palotát.
– Nem érted. Azt akarja, hogy összeházasodjunk. Királynét
akar csinálni belőlem.
Ügy megdöbbenek, hogy egy pillanatig csak bámulok rá, vad,
pániktól csengő nevetés ellen küzdők.
– De hát épp az imént lőttél rá!
A gyűlöletteljes szó nem fedi le azt a pillantást, amit felém
lövell.
– Te meg meggyilkoltad Valeriant, nem igaz? Láttam őt aznap
este, amikor eltűnt, rólad beszélt, arról, hogy megfizet azért, mert
megszórtad. Az a hír járja, hogy a koronázáson halt meg, de
szerintem nem így történt.
Valérián Madoc birtokán pihen a föld alatt, az istálló mellett, és
hallottam volna már róla, ha kiássák. Nicasia csak találgat.
De egyébként is, mi van, ha megöltem? Tündérfölde
nagykirályának jobbkeze vagyok. Megkegyelmezhet nekem
minden egyes bűnömért.
Az emlék mégis visszaidézi a rémületet, amit akkor éreztem,
amikor az életemért küzdöttem. És ez emlékeztet arra, mennyire
élvezte volna Nicasia a halálomat, éppúgy, ahogy minden mást is
élvezett, amit Valérián velem tett vagy próbált tenni. Cardan
gyűlöletében is lubickolt.
– Ha majd te kapsz rajta engem, hogy felségárulást követek el,
akkor kényszeríthetsz, hogy felfedjem a titkaimat – válaszolom. –

61
De jelenleg inkább arra lennék kíváncsi, mit akar anyád
Balekintől.
– Semmit – feleli Nicasia.
– Én meg azt hittem, a tündérek nem tudnak hazudni! – vágom
rá.
Nicasia fel-alá járkál a helyiségben. Papucsban van, az orra
páfrányszerűen felfelé kunkorodik.
– Nem is hazudok! Anya úgy hiszi, Cardan beleegyezik majd a
feltételeibe. Balekint csak magához édesgeti. Elhiteti vele, hogy
fontos, de nem lesz az. Nem lesz az.
Igyekszem összeilleszteni a darabkákat.
– Mert ő a vészterv arra az esetre, ha Cardan nem hajlandó
feleségül venni téged.
Egyre csak azon jár az eszem, hogy Cardan semmiképpen sem
veheti el feleségül Nicasiát. Ha megteszi, kettejüket már nem
tarthatom vissza a tróntól. Oak sosem ülhet fel rá.
Mindent elveszítenék.
Nicasia összehúzza a szemét.
– Eleget mondtam.
– Azt hiszed, még mindig csak játszadozunk – jegyzem meg.
– Minden egy nagy játszma, Jude – válaszolja. – Te is tudod.
És most neked kell lépni. – Azzal elindul az óriási ajtó felé, és
nagy nehezen kinyitja az egyik szárnyát. – Mondd csak el nekik,
ha akarod, de egyvalamit tudnod kell... Valaki, akiben megbízol,
már elárult.
Hallom, ahogy a papucsa a kövön csattog, majd fa döndül jó
hangosan a keretben.
Zavarodottan kavarognak a gondolataim, miközben
visszaindulok a járatban. Cardan a lakrésze nagyszalonjában vár
rám, vesébe látó pillantással méreget a kanapén heverve. Ingét
továbbra sem húzta össze, de most már kötést látok az oldalán.
Érmét táncoltat az ujjain – Csótány egyik trükkjét alkalmazza.
Valaki, akiben megbízol, már elárult.

62
 Szellem pillant be a szétzúzott ajtóból, ahol őrt áll a nagykirály
testőreivel. Elkapja a pillantásomat.
– Nos? – kérdezi Cardan. – Sikerült bármit kiderítened az
életemre törő illetőről?
A fejemet rázom, nem igazán tudom szavakba önteni a
hazugságot. Körbenézek a tönkretett szobában. Nem biztonságos,
és egyébként is bűzlik a füsttől.
– Gyere! – húzom fel Cardant a karjánál fogva, aki
bizonytalanul talpra áll. – Itt nem aludhatsz.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezi, miközben zavaros
tekintetével rám fókuszál. Elég közel van ahhoz, hogy lássam
hosszú szempilláit, az aranykort a fekete írisz körül.
– Semmi – válaszolom.
Hagyja, hadd kísérjem ki a folyosóra. Ahogy kilépünk, Szellem
és a többi őr azonnal haptákba vágja magát.
– Csak nyugalom! – inti le őket Cardan. – Az udvarmesterem
elvisz valahova. Aggodalomra semmi ok! Biztos vagyok benne,
hogy van valami terve.
Az őrök elindulnak mögöttünk, akad, aki a homlokát ráncolja,
miközben félig vezetem, félig cipelem Cardant egészen a
szobámig. Gyűlölöm, hogy oda kell vinnem, de máshol nem
érzem őt teljes biztonságban.
Döbbenten néz körbe a rendetlen helyiségben.
– Hol... Tényleg itt alszol? Talán neked is fel kellene gyújtanod
a szobádat.
– Talán – válaszolom, miközben az ágyamba viszem. Különös
érzés a hátára tenni a kezem. Érzem a bőre melegét a vékony
vászoningen keresztül, azt, ahogy az izmai mozdulnak.
Helytelennek tűnik, hogy úgy érintem, mintha egy teljesen
átlagos személy lenne, nem pedig a nagykirály és az ellenségem.
Nem vár biztatásra, azonnal elterül a matracon, fejét a
párnámra hajtja, fekete haja varjútollak tengereként terül szét
rajta. Felnéz rám éjszínű szemével, egyszerre gyönyörű és
rémisztő.

63
 – Egy pillanatra átfutott a fejemen – szólal meg –, hogy talán te
lőttél rám.
Elfintorodom.
– És miből jöttél rá, hogy nem?
Vigyorogva néz fel rám.
– Nem talált el.
Mondtam már, hogy képes úgy bókolni, hogy közben fájjon.
Ugyanakkor olyasmit is tud mondani, aminek dühítőnek kellene
lennie, mégis úgy adja elő, hogy azt érzem, látja a valódi énemet.
Összefonódik a tekintetünk, és veszélyes szikra lobban.
Gyűlöl, emlékeztetem magam.
– Csókolj meg újra! – szólal meg részegen, ostobán. – Csókolj
addig, amíg már rosszul vagyok tőle!
Letaglóznak a szavak, mintha valaki gyomron rúgott volna. Az
arckifejezésem láttán Cardan gúnyosan felnevet. Nem tudom
eldönteni, melyikünkön nevet.
Gyűlöl. Még ha akar is, akkor is gyűlöl.
Talán csak még jobban gyűlöl miatta.
Egy pillanattal később lehunyja a szemét. Hangja suttogássá
halkul, mintha csak magában beszélne.
– Ha te vagy a kór, akkor végül is nem lehetsz egyúttal a
gyógyír is.
Álomba szenderül, én viszont nagyon is ébren vagyok.

64
 6. fejezet

E
gész délelőtt a hálószobám falához húzott székben
ücsörgők. Apám kardja az ölemben pihen. Egyre csak
Nicasia szavai járnak a fejemben.
Nem érted. Azt akarja, hogy összeházasodjunk. Királynét akar
csinálni belőlem.
Bár a helyiség másik végében vagyok, gyakran az ágy felé
vándorol a pillantásom, a benne alvó fiúra.
Fekete szeme csukva, sötét haja a párnámra omlik. Először
mintha nem tudott volna kényelmesen elhelyezkedni, a lába
beleakadt a takaróba, de végül egyenletessé vált a légzése, a
mozgása. Éppolyan képtelenül gyönyörű, mint máskor, ajka puha,
kissé eltátja, pillái olyan hosszúak, hogy amikor becsukja a
szemét, az arcát érik.

65
 Hozzászoktam Cardan szépségéhez, de ahhoz nem, hogy
védtelen. Kellemetlenül érzem magam, hogy az előkelő ruhák, a
csípős nyelv, a gonosz pillantás páncélja nélkül látom.
Az egyezségünk öt hónapja alatt a legrosszabbra számítottam.
Parancsokat adtam, nehogy megpróbáljon elkerülni, levegőnek
nézni, vagy megszabadulni tőlem. Törvényeket találtam ki, hogy
ne kényszeríthessék a halandókat sok-sok évnyi szolgaságra, és
rávettem, hogy iktassa be őket.
De mintha semmi sem lenne elég.
Eszembe jut, hogy együtt sétáltunk sötétedéskor a palota
kertjében. Cardan a háta mögött összekulcsolt kézzel megállt,
hogy megszagoljon egy óriási, vörös szélű fehér rózsát, épp
mielőtt az belekapott a levegőbe. Elvigyorodott, és felvont
szemöldökkel rám nézett, de túl ideges voltam ahhoz, hogy
visszamosolyogjak.
Mögötte, a kert szélén fél tucat lovag őrizte, a testőrei. Szellem
már akkor ott szolgált.
Bár ezerszer végiggondoltam már, mit mondjak neki, még
mindig ostobának éreztem magam, amiért elhiszem, hogy tucatnyi
kívánságot csalhatok ki egyetlenegy egyezségből, pusztán azért,
mert ügyesen fogalmazok.
– Parancsokat fogok adni.
– Ó, de még mennyire! – felelte. A lemenő nap fénye
megcsillant a fején ülő Elfhon-koronán.
Mély levegőt vettem, és belekezdtem.
– Mindig fogadnod kell, és sosem adhatsz olyan parancsot,
aminek következtében nem lehetek melletted.
– Ugyan miért akarnám, hogy ne legyél mellettem? – kérdezte
szárazon.
– És sosem parancsolhatod meg, hogy letartóztassanak,
bebörtönözzenek, meggyilkoljanak – folytattam ügyet sem vetve
rá. – Azt sem, hogy ártsanak nekem. Vagy akár csak
feltartóztassanak.

66
 – És mi lenne, ha azt kérném az egyik szolgálótól, hogy tegyen
nagyon éles kavicsot a csizmádba? – kérdezte tenyérbe mászóan
komoly arckifejezéssel.
Gyilkosnak szánt pillantással meredtem rá.
– Te magad sem emelhetsz rám kezet.
Intett, mintha ez nevetségesen egyértelmű lett volna, mintha
azzal, hogy hangosan kimondtam a parancsokat, egyfajta
rosszhiszeműségről tettem volna tanúbizonyságot.
Makacsul folytattam:
– Minden egyes este találkozunk a lakrészedben vacsora előtt,
és átbeszéljük a politikai helyzetet. Ha tudsz róla, hogy valami baj
leselkedik rám, figyelmeztetned kell! Tőled telhetőén meg kell
akadályoznod, hogy mások rájöjjenek, hogyan irányítalak! És nem
számít, mennyire utálod, hogy nagykirálynak kell lenned, az
ellenkezőjét kell tettetned!
– Nem így van – pillantott fel az égboltra.
Döbbenten felé fordultam.
– Mármint mi?
– Nem utálok nagykirály lenni – magyarázta. – Nem mindig.
Azt hittem, így lesz, de nem így van. Gondolj csak, amit akarsz!
Aggasztott, mert sokkal könnyebb volt azt hinnem, hogy
nemcsak alkalmatlan az uralkodásra, de még csak nem is érdekli a
dolog. Mindig kénytelen voltam úgy tenni, mintha nem is lenne
ott a fején a Vérkorona.
Az sem segített, hogy seperc alatt meggyőzte a nemeseket, joga
van uralkodni felettük. Mivel kegyetlen herceg hírében állt, senki
sem mert ujjat húzni vele. Mintha a társaságában bármiféle
gyönyör megengedett lenne.
– Szóval... – vettem vissza a szót. – Élvezed, hogy a bábom
vagy?
Lustán elvigyorodott, mintha nem bánná, hogy heccelem.
– Egyelőre.
Éles pillantást vetettem rá.
– Remélem, ez jó ideig kitart.

67
 – Egy évet és egy napot nyertél magadnak – emlékeztetett. –
De rengeteg dolog történhet egy év és egy nap alatt. Adj csak
parancsba, amit akarsz, de mindenre nem gondolhatsz!
Egykor én zaklattam fel őt, én dühítettem fel, én törtem szilán-
kosra az önuralmát, de valahogy fordult a kocka. Azóta minden
egyes nap érzem, hogy csúszom lefelé.
Most, hogy az ágyamban fekszik, még bizonytalanabbnak
érzem magam.

Csótány ront be a szobába késő délután. Vállán a manóképű

bagoly ül, aki egykor Dain küldönce volt, most pedig az
Árnyudvaré. Tátikának hívják, de nem tudom, fedőnév-e.
– Az Eleventanács látni akar – jelenti Csótány. Tátika álmosan
pislog rám fekete szemével.
Felnyögök.
– Igazság szerint – folytatja az ágy felé biccentve – őt akarják
látni, de csak téged ugráltathatnak.
Felállók, és kinyújtózom. Felcsatolom a kardhüvelyt, és
kimegyek a lakrészem szalonjába, hogy ne ébresszem fel Cardant.
– Mi a helyzet Szellemmel?
– Pihen – válaszolja Csótány. – Rengeteg pletyka kering a
tegnap estéről, még a palotaőrség berkein belül is. A pletykák
pedig terjednek.
A fürdőhelyiségbe megyek, hogy összeszedjem magam. Sós
vízzel gargalizálok, majd megtörlöm az arcomat és a hónaljamat
egy citromos verbénaszappanba dörzsölt ronggyal. Kifésülöm
kócos hajamat, de túlságosan kimerült vagyok az ennél
körülményesebb készülődéshez.
– Gondolom, mostanra megnézted a járatot – kiáltok ki.
– Igen – érkezik Csótány válasza. – És már értem, miért nem
szerepelt a térképeinken. Nem csatlakozik be egyetlen másik
járatba sem sehol. Nem is biztos, hogy akkor építették, amikor a
többit.

68
 Felidézem az órát, a csillagképeket. A szenvedélyes szeretőt
jelző csillagokat.
– Ki aludt ott Cardan előtt? – kérdezem.
Csótány vállat von.
– Jó néhányan. Senki különös. A korona vendégei.
– Szeretők – illesztem össze végre a kirakós darabkáit. – A
nagykirály szeretői, akik hivatalosan nem voltak az ágyasai.
– Hmm. – Csótány felemelt állával a hálószobám felé int,
Cardanra céloz. – És a mi nagykirályunk épp ott akar aludni?
Csótány jelentőségteljes pillantást vet rám, mintha meg kellene
fejtenem ezt a rejtvényt, pedig nem is tudtam, hogy az.
– Nem tudom – válaszolom.
A fejét rázza.
– Jobb, ha elindulsz arra a tanácskozásra.
Nem mondom, hogy nem könnyebbülök meg a gondolattól,
hogy amikor Cardan felébred, már nem leszek ott.

69
 7. fejezet

A
z Eleventanácsot még Eldred idejében állították fel,
látszólag azért, hogy a nagykirályt segítsék a döntések
meghozatalában, aztán annyira befészkelték magukat,
hogy képtelenség volt ellentmondani nekik. Tulajdonképpen nem
is arról van szó, hogy a különböző mestereknek külön-külön nagy
hatalma lenne – bár jó néhányan valóban bírnak ilyesmivel –,
tanácsként viszont rengeteg kisebb dologban döntenek a királyság
irányításával kapcsolatban. Olyan apróságokban, amelyek
összességében még egy királyt is gúzsba köthetnek.
A félbeszakított koronázás és a királyi család legyilkolása,
valamint a koronával történtek után a tanács kétkedve fogadta a
túlságosan fiatalnak ítélt Cardant, és nem értik, én hogy jutottam
hatalomra.
Tátika vezet el a tanácskozásra, amit fűzfák összefonódott ágai
alatt, egy megkövesedett faasztalnál tartanak. A mesterek figyelik,

70
ahogy keresztülvágok a füvön, én pedig őket figyelem. Az
áldatlan mestert, egy trolit, akinek borzas hajába fémdarabokat
fontak; az áldott mestert, egy sáskára emlékeztető, zöld nőt; a
főtábornokot, Madocot; a királyi asztrológust, egy nagyon magas,
sötét bőrű férfit gondosan ápolt szakállal, akinek hosszú, sötétkék
hajában égi díszek lógnak; a kulcsmestert, egy ráncos manót
kosszarvval és kecskeszemmel; és a főbolondot, aki halvány
levendulaszín rózsákat visel a fején, amik nagyszerűen passzolnak
lila udvaribolond-jelmezéhez.
Az asztalon vizes- és boroskancsók állnak, meg szárított
gyümölcscsel teli tálak.
Odahajolok az egyik szolgálóhoz, és a legerősebb teát kérem
tőle, amit csak talál. Szükségem lesz rá.
Randalin, a kulcsmester ül a nagykirály székében, a trónhoz
hasonlatos ülőalkalmatosság fa háttámlájába a királyi címert
égették. Felfigyelek a lépésre, és a vele együtt járó
feltételezésekre. Öt hónapja, azóta, hogy felvette a nagykirályi
címet, Gárdán egyetlenegyszer sem jött el a tanácskozásokra.
Csak egyetlen szék maradt üres, az amelyik Madoc és Fala, a
főbolond között áll. Inkább állva maradok.
– Jude Duarte – fixíroz Randalin kecskeszemével. – Idol a
nagykirály?
Mindig rémisztő előttük állni, és a tény, hogy Madoc is jelen
van, csak ront a helyzeten. Gyereknek érzem magam tőle, aki
valami okosat akar mondani vagy tenni. Egy részem mit sem
szeretne jobban, mint bizonyítani, hogy több vagyok, mint aminek
tartanak – egy gyenge és ostoba király gyenge és ostoba
megbízottja.
Bizonyítani akarom, hogy Cardan nem csak azért választott
halandót udvarmesteréül, mert én hazudhatok érte.
– Helyette érkeztem – válaszolom. – Hogy a nevében
beszéljek.
Randalin lesújtó pillantást vet rám.

71
 – Az a hír járja, hogy meglőtte az egyik kedvesét tegnap este.
Igaz ez?
A szolgáló a könyökömhöz teszi a kért teáskannát, és hálás
vagyok mind az ital nyújtotta erősítésért, mind pedig a haladékért,
hogy nem kell azonnal válaszolnom.
– Azt hallottam ma az udvar tagjaitól, hogy a lány ringó
rubinokkal díszített bokaperecet viselt, amit bocsánatkérésképp
küldtek neki, de képtelen egyedül lábra állni – szól közbe Nihuar,
az áldott képviselő. Összeszorítja apró, zöld ajkát. – Rendkívül
ízléstelennek tartom ezt az egészet.
Fala, a bolond felnevet, az ő ízlésének szemmel láthatóan
megfelel a dolog.
– Rubin a kiontott rubinvörös véréért cserébe.
Ez nem lehet igaz. Cardannak mindezt akkor kellett volna
parancsba adnia, míg a szobámból a tanácsterembe értem. Persze
ez nem jelenti azt, hogy valaki nem intézte el helyette. Egy királyt
mindenki szívesen kisegít.
– Jobb lett volna, ha megöli? – kérdezem. A diplomáciai
érzékem nem említhető egy lapon azzal a képességemmel, hogy
bármilyen helyzetet képes vagyok elmérgesíteni. Egyébként is
fáradt vagyok.
– Én nem bánnám – jegyzi meg az áldatlan képviselő, Mikkel
kuncogva. – Az új nagykirályunk igencsak áldatlannak tűnik, és
azt hiszem, a kegyeibe fogad majd bennünket. Most, hogy tudjuk,
mit szeret, mulatságot rendezhetnénk neki, méghozzá sokkal
szórakoztatóbbat, miután vége annak, amivel az a
ceremóniamester kérkedik.
– Egyéb történetek is keringenek – folytatja Randalin. –
Például, hogy az egyik őr meglőtte Cardan nagykirályt, hogy
megóvja a hölgy életét. Hogy a hölgy a királyi örököst hordja a
szíve alatt. Meg kell mondanod a nagykirálynak, hogy a tanács
készen áll ellátni őt a megfelelő bölcsességekkel, hogy ne
mocskolják be az uralmát ilyen történetek.
– Mindenképpen átadom neki – felelem.

72
 A királyi asztrológus, Baphen kutató pillantással méreget,
mintha pontosan tudná, hogy nem tervezek beszámolni Cardannak
erről az egészről.
– A nagykirály kötődik a vidékhez és az alattvalóihoz. A király
élő jelkép, dobogó szív, csillag, amelyre Elfhon jövőjét írták. –
Halkan beszél, mégis tisztán érthetőek a szavai. – Nyilván te is
észrevetted, hogy mióta trónra került, a szigetek megváltoztak.
Gyorsabban jönnek a viharok. A színek egy kicsit élénkebbek, az
illatok erősebbek.
Így folytatja:
– Láttak bizonyos dolgokat az erdőkben. Ősi dolgokat, amikről
azt hitték, már rég eltűntek a föld felszínéről, de most előbújtak,
hogy vessenek rá egy pillantást. Amikor lerészegedik, az
alattvalói is becsípnek, de nem tudják, miért. Amikor a vére hull,
növekedésnek indulnak a dolgok. Hiszen Mab nagykirálynő hívta
elő Insmire-t, Insmoort és Inswealt a tengerből! Elfhon összes
szigete egyetlen óra leforgása alatt keletkezett.
Felgyorsul a szívverésem, miközben Baphen beszél. Tüdőm
elszorul, mintha nem jutna elég levegőhöz. Mert mindez nem
szólhat Cardanról. Nem kötődhet ilyen mélyen a vidékhez, nem
teheti meg mindezt, ha közben az én irányításom alatt áll.
Eszembe jut a vér a díszes ágytakarón, és mellette az itt-ott
előtörő virágok.
Amikor a vére hull, növekedésnek indulnak a dolgok.
– Így már bizonnyal érted – veszi vissza a szót Randalin,
akinek halvány fogalma sincs róla, mennyire kiborulok –, hogy a
nagykirály minden egyes döntése megváltoztatja Elfhont, és
hatással van a lakóira. Eldred uralma idején, amikor gyerekek
születtek, okvetlenül elhozták őket, hogy esküt tehessenek a
királyságnak. De az alsóbb udvarok örökösei közül jó néhányat a
halandó világban neveltek, Eldred uralma oda már nem ért el.
Ezek a cseregyerekek visszatértek, hogy uralkodjanak, de nem
esküdtek fel a Vérkoronára. Legalább egy udvarban ilyen
cseregyerek királynő uralkodik most. És ki tudja, mennyi

73
vadtündér nem tett még esküt. A Fogasudvar tábornoka, Grima
Mog a jelek szerint elhagyta a helyét. Senki sem tudja biztosan,
mik a szándékai. Nem hagyhatjuk, hogy a nagykirály gondatlanul
járjon el.
Hallottam már Grima Mogról. Rémisztő, de nem annyira, mint
Orlagh.
– A Mélytengeri királynővel is vigyáznunk kell – jegyzem
meg. – Tervet sző, és támadásra készül.
– Hogyan? – szólal meg Madoc, akit most először hoz
izgalomba a beszélgetés.
– Az lehetetlen! – vágja rá Randalin. – Mégis honnan hallottál
volna te ilyesmit?
– Balekin többször is találkozott a küldötteivel – válaszolom.
Randalin felhorkan.
– És ezt nyilván magától a hercegtől tudod, igaz?
Ha ennél is erősebben harapnék a nyelvembe, biztosan
leharapnám.
– Több különböző forrás is megerősítette ezt. Ha a szövetséget
Eldreddel kötötték, hát annak vége.
– A tengeri népek szíve hideg – jegyzi meg Mikkel. Elsőre úgy
tűnik, mintha egyetértene velem, de a helyeslő hangszíne aláássa
ezt a feltételezésemet.
– Mi lenne, ha Baphen megnézné a csillagtérképeket? – kérdezi
Randalin békülékenyen. – Ha veszélyt jósol, megvitatjuk ezt az
ügyet.
– De hát mondom, hogy... – erősködöm frusztráltan.
Ebben a pillanatban Fala az asztalra ugrik, és táncolni kezd –
nyilván válaszképp. Madoc felnevet. Egy madár száll le Nihuar
vállára, és halkan suttogva és trillázva beszélgetni kezdenek.
Egyértelmű, hogy egyikük sem akar hinni nekem. Hiszen
honnan is tudhatnék valamit, amit ők nem? Túl fiatal vagyok,
túlságosan kezdő, túl halandó.
– Nicasia... – kezdek bele ismét.
Madoc elmosolyodik.

74
 – A kis barátnőd az iskolából.
Bár elmondhatnám Madocnak, hogy egyedül nekem
köszönheti, hogy még mindig a tanács tagja. Hiába ölte meg saját
kezűleg Daint, még mindig ő a főtábornok. Mondhatnám, hogy
szeretném lefoglalni, hogy jobb, ha mi használjuk őt fegyverként,
mintha ellenünk fordítanák, de egy részem pontosan tisztában van
vele, hogy azért főtábornok, mert képtelen voltam megfosztani az
apukámat a címtől.
– És akkor ott van még Grimsen is – ugrik a következő témára
Mikkel, mintha meg sem szólaltam volna. – A nagykirály
befogadta a tündérkirály kovácsát, a Vérkorona készítőjét. Most
köztünk él, de nem nekünk dolgozik.
– Be kell fogadnunk – teszi hozzá Nihuar. Ritkán fordul elő,
hogy az áldatlan és az áldott tündérek egyetértenek valamiben. –
A ceremóniamester ünnepséget tervez a vadászóhold idejére.
Talán kitalálhatna valamit Grimsen tiszteletére.
– Attól függ, miben leli kedvét Grimsen – válaszolom.
Feladom, nem próbálom tovább győzködni őket arról, hogy
Orlagh támadásra készül. Magamra maradtam.
– Talán abban, ha a csalitost járhatja – szólal meg Fala. – És
csalást kereshet.
– Csalánt – javítja ki Randalin ösztönösen.
– Ó, nem! – ráncolja az orrát Randalin. – Nem azt.
– Majd én vállalom, hogy kiderítem, miben leli élvezetét. –
Randalin lejegyez valamit egy papírdarabra. – Úgy értesültem,
hogy a Termeszek Udvarának képviselője is részt vesz majd a
holdnapi mulatságon.
Igyekszem palástolni a meglepettségemet. A Lord Roiben
vezette Termeszek Udvara nagy segítséget jelentett Cardan trónra
ültetésében. És éppen ezért megígértem Lord Roibennek, hogy ha
szívességet kér, akkor megteszem. De fogalmam sincs, mit
akarhat, és nem ez a legjobb pillanat egy újabb bonyodalomra.
Randalin megköszörüli a torkát, és jelentőségteljes pillantással
felém fordul.

75
 – Kérlek, tolmácsold sajnálatunkat a nagykirálynak, hogy nem
adhattunk neki első kézből tanácsot. Azt üzenjük, bármikor
készen állunk a segítségére sietni! Ha nem teszed, akkor majd más
módon juttatjuk el hozzá ezt az üzenetet.
Kurtán meghajolok, és nem reagálok a szavaiban csendülő
egyértelmű fenyegetésre.
Kifelé menet Madoc felzárkózik mellém.
– Ha jól tudom, beszéltél a nővéreddel – jegyzi meg. Sűrű
szemöldöke legalább a tettetett aggodalom jelét mutatja.
Vállat vonok, emlékeztetem magam, hogy egyetlen szót sem
szólt ma az érdekemben.
Türelmetlen pillantást vet rám.
– Ne mondd, hogy minden figyelmedet leköti az a
gyerekkirály, bár azért azt sejtem, hogy foglalkozni kell vele.
Valahogy sikerült néhány szóval elérnie, hogy én legyek a
duzzogó lány, ő pedig a béketűrő apa.
Legyőzötten felsóhajtok.
– Beszéltem Tarynnel.
– Helyes – feleli. – Túlságosan magadra maradtál.
– Ne tettesd, hogy törődsz velem! Mindkettőnkre nézve sértő.
– Nem hiszed, hogy érdekelsz még, csak azért, mert elárultál?
– Végig rajtam tartja macskaszemét. – Attól még az apád vagyok.
– Az apám gyilkosa vagy – bukik ki a számon.
– Lehetek egyszerre mindkettő – mosolyodik el Madoc,
kivillantva a fogait.
Próbáltam felzaklatni, de végül csak magamat húztam fel.
Hiába teltek el hónapok, még mindig tisztán él az
emlékezetemben, amikor utoljára akarta rám vetni magát, miután
rádöbbent, hogy megmérgeztem. Legszívesebben kettéhasított
volna.
– Éppen ezért felesleges úgy tennünk, mintha nem haragudnál
rám.

76
 – Persze hogy haragszom, kislányom, de kíváncsi is vagyok. –
Lekicsinylőén mutat körbe az Elfhon-palotában. – Tényleg erre
vágytál? Rá?
Ahogy Taryn esetében, most is fuldoklóm az elfojtott
magyarázattól.
Amikor nem felelek, Madoc levonja a következtetést.
– Gondoltam. Nem értékeltelek eléggé. Nem foglalkoztam
azzal, hogy lovag akarsz lenni. Meg azzal, milyen jó a stratégiai
érzéked, milyen erős vagy... és milyen kegyetlen tudsz lenni.
Hibát követtem el, de többé nem teszem.
Nem tudom eldönteni, hogy ez most fenyegetés vagy
bocsánatkérés.
– Most Cardan a nagykirály, és ameddig az ő fején van a
Vérkorona, addig eskü alatt szolgálom – mondja. – De téged nem
köt semmiféle eskü. Ha megbántad a legutóbbi lépésed, hát lépj
valami mást! Akadnak még játszmák.
– Már nyertem – emlékeztetem.
Elmosolyodik.
– Beszélünk még.
Miközben elsétál, önkéntelenül is felmerül bennem a gondolat,
hogy talán jobb volt nekem addig, amíg nem foglalkozott velem.

77
 8. fejezet

E
ldred nagykirály lakrészében találkozom Bombával.
Ezúttal megfogadtam, hogy átfésülöm Cardan szobájának
minden zugát, mielőtt beköltözik, és abban is hajthatatlan
vagyok, hogy itt kell laknia, bármit szeretne is ő maga, hiszen ez a
palota legbiztonságosabb része.
Amikor megérkezem, Bomba épp a legutolsó tömzsi gyertyát
gyújtja meg a kandalló felett. Annyi viasz folyt már le az oldalán,
hogy egyfajta szobrot képez. Különös itt lenni úgy, hogy nem kell
Nicasiára vagy bármi egyébre figyelnem, most végre nyugodtan
körbenézhetek. A falak csillámkőtől tündökölnek, a mennyezet
csupa ág es zöld inda. Az előszobában hatalmas csigaház ragyog
lámpaként, akkora, mint egy kisebb asztal.
Bomba gyorsan rám vigyorog. Fehér fonatait néhány csillogó
ezüstgyöngy rögzíti.
Valaki, akiben megbízol, már elárult.

78
 Igyekszem száműzni Nicasia szavait a gondolataimból. Hiszen
bármit jelenthetnek. A szokásos tündérbaromság, titokzatos, de
olyan sok mindenre ráhúzható. Egy nekem állított csapdához is
vezethet, de akár utalhatott vele olyasmire is, ami akkor történt,
amikor még együtt jártunk órákra. Talán arra figyelmeztet, hogy
kémet melengetek a keblemen, de az is lehet, hogy Taryn és
Locke viszonyára gondolt.
Mégis folyamatosan ezen jár az eszem.
– Szóval errefelé szökött meg a támadó? – kérdezi Bomba. –
Szellem azt mondja, üldözőbe vetted.
A fejemet rázom.
– Nem volt semmiféle támadó. Szerelmi félreértés volt.
Bomba felvonja a szemöldökét.
– A nagykirály kifejezetten rosszul intézi a szerelmi életét –
magyarázom.
– Úgy tűnik – hagyja rám. – Mi lenne, ha te vállalnád a szalont,
és én mennék a hálószobába?
– Csak tessék! – egyezek bele, és már indulok is.
A titkos alagút egy vigyorgó goblinszájat mintázó kandalló
mellett áll. A könyvespolc még mindig félig oldalra van húzva,
látszik mögötte a falon túlra vezető csigalépcső. Bezárom.
– Tényleg úgy gondolod, hogy rá tudod venni Cardant,
költözzön át ide? – kiált át Bomba a másik szobából. – Mekkora
pazarlás, hogy kihasználatlanul maradt ez a csodás lakrész!
Lehajolok, hogy leemeljem a könyveket a polcokról, kinyitom
őket, megrázogatom, hátha kihullik belőlük valami.
Néhány sárgás, foszló papír valóban kiesik, valamint találok
egy tollat és egy csontból faragott levélbontó kést is. Valaki
kivájta az egyik könyvet, de a titkos rekesz üres. Egy másik
kötetet szétrágtak a bogarak. Kidobom.
– Cardan előző szobája kigyulladt – kiáltom vissza Bombának.
– Várj, hadd fogalmazzak pontosabban! Kigyulladt, mert
felgyújtotta.
Bomba felnevet.

79
 – Napokba telne, mire ezt is mind felégetné.
Visszanézek a könyvekre. Nem vagyok benne olyan biztos.
Ezek nagyon szárazak, elég hosszasan bámulni őket, már attól
lángra kapnak. Sóhajtva visszateszem őket, és az ülőpárnákat, a
szőnyegeket forgatom. Csak por van alattuk.
Az egyik fiók tartalmát az óriási íróasztalra borítom: lúdtollak
fémhegyei, kőarcok, három pecsétgyűrű, egy hosszú fog, de nem
tudom, miféle lénytől származhat, és három üvegcse, benne
feketére, szilárd állagúra száradt folyadékkal.
Egy másik fiókban ékszereket találok. Szénfekete nyakék,
gyöngyös karkötő csattal, súlyos aranygyűrűk.
Az utolsóban kvarckristályok vannak, simára csiszolt gömbök
és dárdahegyek. Amikor a fény felé tartom az egyiket, valami
megmozdul benne.
– Bomba! – kiáltom kissé magas hangon.
Átjön, kezében egy olyan súlyos ékkövekkel díszített kabátot
tart, hogy csodálnám, ha bárki hajlandó lenne felállni benne.
– Mi a baj?
– Láttál már ilyesmit valaha? – mutatom a kristálygömböt.
Belenéz.
– Nézd csak, az ott Dain!
Visszaveszem tőle, és én is belenézek. A fiatal Dain herceg ül a
lovon, egyik kezében íjat tart, a másikban almákat. Egyik oldalán
Elowyn ül pónin, a másikon Rhyia. Dain a levegőbe hajítja az
almákat, mire mind kifeszítik az íjukat, és lőnek.
– Ez tényleg megtörtént? – kérdezem.
– Valószínűleg – válaszolja. – Valaki nyilván elvarázsolta
ezeket a gömböket Eldrednek.
Eszembe jutnak Grimsen legendás kardjai, az aranymakk, ami
Liriope utolsó szavait rejtette, Marrow mama kelméje, ami még a
legélesebb pengén is kifog, és az az őrületes mágia, amit a
nagykirályok birtokolnak. A gömbök ezekhez képest semmiségek,
eldugták őket a fiókba.

80
 Egyesével belenézek mindegyikbe. Ott van Balekin
újszülöttként, már akkor tüskék nőttek ki a bőréből. Egy halandó
bába kezében mocorog, a nő szeme üveges az igézettől.
– Nézd csak meg ezt! – szólal meg Bomba különös
arckifejezéssel.
Cardan az kisgyerekként. Túl nagy rá az ing, amit visel,
ruhaként lóg le rajta. Mezítláb van, lába és az ing csupa sár, de a
füléből karikák lógnak, mintha egy felnőtt odaadta volna neki a
fülbevalóit. Egy szarvas tündérnő áll nem messze tőle, és amikor
Cardan odaszalad hozzá, a nő elkapja a csuklóját, még mielőtt
koszos kezével bemocskolhatná a szoknyáját.
Komoran rászól, és ellöki. Cardan elesik, de a nő szinte észre
sem veszi, teljesen lefoglalja, hogy a többi udvaronccal
beszélgessen. Arra számítok, hogy Cardan elsírja magát, de nem
teszi. Helyette egy fához csörtet, amire épp egy idősebb fiú
mászik. Egy pillanattal később a fiú a földön találja magát, és
Cardan apró, szurtos keze ökölbe szorul. A csetepaté hangjára a
tündérnő odafordul, és felnevet, szemmel láthatóan tetszik neki
Cardan csínye.
Amikor Cardan visszanéz rá, ő is mosolyog.
Visszahajítom a gömböt a fiókba. Mégis kinek lenne ez
kellemes emlék? Iszonyú.
Ugyanakkor veszélyesnek nem veszélyes. Nincs értelme bármit
is kezdeni vele, maradhat, ahol volt. Bombával közösen kutatunk
tovább a helyiségben. Amint meggyőződünk róla, hogy
biztonságos, áthaladunk egy bagolymintájú ajtón, és belépünk a
király hálószobájába.
Óriási félmennyezetes ágy áll középen, a függöny zöld, rajta a
királyi nemzetség szimbóluma aranyfonállal hímezve. Vastag
pókselyem takarók simulnak tökéletesen a matracra, aminek olyan
illata van, mintha virágokkal tömték volna tele.
– Gyere! – szól Bomba, majd levágódik az ágyra, és a hátára
fordul, hogy a mennyezetre nézhessen. – Ellenőrizzük, megfelel-e
a nagykirályunk számára! Fő a biztonság!

81
 Meglepetten szívom be a levegőt, de azért követem. A matrac
besüpped a súlyom alatt, és az erős rózsaillat teljesen elhódítja az
érzékeimet.
Már-már varázslatos, hogy Elfhon királyának takaróján
fekszem, és belélegezhetem a levegőt, amit ő is szív éjszakánként.
Bomba a karjára hajtja a fejét, mintha mit sem számítana ez az
egész, de emlékszem rá, milyen volt, amikor Eldred nagykirály a
fejemre tette a kezét. Mennyire ideges és büszke voltam minden
egyes alkalommal, amikor tudomást vett rólam. Olyan érzés az
ágyán feküdni, mintha beletörölném a mocskos parasztlábamat a
trónba.
De hogy állhatnék ellen a kísértésnek?
– A királyunk igazán szerencsés – jegyzi meg Bomba. – Én is
szeretnék ilyen ágyat, elég nagyot ahhoz, hogy elférjen rajtam
kívül még egy-két személy rajta.
– Tényleg? – kérdezem, úgy viccelődöm, ahogy régen a saját
nővéreimmel tettem. – Van valaki, akit konkrétan meghívnál?
Bomba zavarba jön, elkapja a tekintetét, amivel felhívja
magára a figyelmemet. Felkönyökölök.
– Hé! Csak nem olyasvalaki, akit ismerek?
Pillanatnyi hallgatása elegendőnek bizonyul.
– Szóval igen! Szellem az?
– Jude! – szól rám. – Nem.
A homlokomat ráncolom.
– Csótány?
Bomba felül, hosszú ujjaival magához húzza a takarót. Mivel
nem hazudhat, egyszerűen csak felsóhajt.
– Nem érted.
Bomba gyönyörű: finom arcvonások, meleg, barna bőr,
rakoncátlan fehér haj és fényes szempár. Olyasvalakinek látom,
aki egyszerre elbűvölő és tehetséges, ezért természetesen bárkit
megkaphatna, akit csak szeretne.
Csótány lenyűgöző és ijesztő a fekete nyelvével, a görbe
orrával meg a pamacsnyi bundaszerű hajával a feje búbján, de

82
még Tündérfölde ízlését figyelembe véve – ahol az embertelen
szépséget ugyanúgy éltetik, mint a már-már túlzó ocsmányságot –
sem gondolnám, hogy Csótány egyáltalán sejti, Bomba épp utána
epekedik.
Nekem álmomban sem jutott volna eszembe.
Nem tudom, hogy mondjam ezt el neki anélkül, hogy közben
valami sértőt mondjak Csótányra.
– Tényleg nem értem – felelem végül.
Bomba az ölébe húzza az egyik párnát.
– A népem kegyetlen, pusztító udvari háborúban halt ki egy
évszázaddal ezelőtt, én pedig magamra maradtam. A halandók
világába mentem, piti bűnöző lettem. Nem voltam kifejezetten
ügyes. Általában igézettel lepleztem a hibáimat. Ekkor figyelt fel
rám Csótány. Rámutatott, hogy bár nem vagyok kifejezetten
ügyes tolvaj, egész jól tudok bájitalokat és bombákat készíteni.
Évtizedeken át dolgoztunk együtt. Olyan megnyerő volt, olyan
vidám és elbűvölő, hogy mágia nélkül is könnyen át tudta verni az
embereket.
Elmosolyodom, amikor elképzelem Csótányt keménykalapban
és zsebórát rejtő mellényben, ahogy lenyűgözi őt a világ és
minden, amit rejt.
– Aztán kitalálta, hogy menjünk északra, lopjunk a
Fogasudvartól. Rosszul sült el a dolog. Az udvar szétszabdalt
minket, teletömtek minket átkokkal és igézetekkel.
Megváltoztattak. Kénytelenek voltunk szolgálni őket. – Csettint
egyet, mire szikrák szállnak. – Jó móka, mi?
– Biztos nem volt az – válaszolom.
Hátradől, és tovább mesél.
– Csótánynak... Van, nem hívhatom Csótánynak, amikor így
beszélek. .. Vannek köszönhetem, hogy átvészeltem az ott töltött
időt. Mesélt nekem, arról, hogy Mab királynő bebörtönzött egy
jégóriást, hogy leláncolta a hajdankor összes hatalmas
szörnyetegét, és elnyerte a nagykoronát. Lehetetlenről szóló
történeteket mesélt. Nem tudom, hogy éltem volna túl Van nélkül.

83
 Így folytatja:
– Aztán elbaltáztuk az egyik feladatunkat, és Dain elfogott
minket. Tervet szőtt, hogy áruljuk el a Fogasudvart, és
csatlakozzunk inkább hozzá. így is tettünk. Szellem ekkor már
mellette volt, és hárman egész szép csapatot alkottunk. Nekem
van érzékem a robbanóanyagokhoz. Csótány bármit és bárkit el
tud lopni. Szellem pedig csendes léptű mesterlövész. És valahogy
ide jutottunk, biztonságban élünk az Elfhon-udvarban, magának a
nagykirálynak dolgozunk. Nézd csak meg, még a királyi ágyba is
belefeküdhettem! De itt miért is fogná meg Van a kezemet, miért
énekelne nekem, amikor fáj valami? Miért foglalkozna egyáltalán
velem?
Elhallgat. Mindketten a mennyezetet bámuljuk.
– El kellene mondanod neki – szólalok meg.
Szerintem nem rossz ötlet. Nem mintha én magam
megfogadnám ezt a tanácsot, de attól még nem rossz ötlet.
– Lehet. – Bomba felkel az ágyról. – Nincs semmilyen trükk,
semmilyen csapda. Gondolod, hogy most már biztonságban
ideengedhetjük a királyunkat?
A kristályban látott fiúra gondolok, a büszke mosolyára, az
ökölbe szorított kezére. A szarvas tündérnőre, aki nyilván az
anyja, és ellökte őt magától. Az apjára, a nagykirályra, aki nem
lépett közbe, még azzal sem törődött, hogy rendesen felöltözzön,
és tiszta legyen az arca. Arra gondolok, hogy Cardan szándékosan
nem költözött be ide.
Felsóhajtok.
– Bár lenne más hely, ahol ennél nagyobb biztonságban
tudhatnánk!

Éjfélkor díszvacsorára vagyok hivatalos. Jó néhány székkel odébb

ülök a tróntól, csipegetek a porhanyós angolnából. Három pixie
énekel zenei kíséret nélkül, miközben az udvaroncok igyekeznek

84
lenyűgözni egymást éles elméjükkel. A fejünk felett hosszú
szálakban csöpög lefelé a viasz a csillárról.
Cardan nagykirály elnézően mosolyog az asztalnál ülőkre, és
úgy ásítozik, akár egy macska. Haja borzas, mintha csak az
ujjaival fésülködött volna azután, hogy kikelt az ágyamból.
Összeakad a tekintetünk, és én kapom el a pillantásomat, arcom
felforrósodik.
Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!
Színes kancsókban hozzák a bort. Akvamarinként, zafírként
tündökölnek, citrinként, rubinként, ametisztként, topázként. Újabb
fogást szolgálnak fel, cukrozott ibolyát és fagyos harmatot.
Majd jönnek az üvegbúrák, alattuk apró ezüstös halak hevernek
halványkék füstben.
– A Mélytengerből – jegyzi meg az egyik szakács, aki alaposan
kiöltözött az alkalomra. Meghajol.
Az asztal túlfelén ülő Randalinra, a kulcsmesterre nézek, de
szándékosan nem figyel rám.
Körülöttem mindenütt felemelkednek a búrák, borsszemektől,
fűszerektől illatozó füst tölti meg a helyiséget.
Látom, hogy Locke Cardan mellé ült, az ölébe vette a lányt,
akié a hely eredetileg volt. A lány patás lába a levegőbe
emelkedik, szarvas fejét hátraveti nevettében.
– Á! – szólal meg Cardan, felemelve egy aranygyűrűt a
tányérjáról. – Látom, az én halamnak van valami a hasában.
– Az enyémnek is! – szólal meg a másik oldalán ülő udvaronc,
ahogy kihúz egy hüvelykujjköröm nagyságú ragyogó gyöngyöt.
Boldogan felkacag. – A tenger ajándéka.
Minden ezüstös halban kincs lapul. Hívatják a szakácsokat, de
dadogva tiltakoznak, esküsznek, hogy frissen fogták a halakat, és
a konyhai tündérek az égvilágon semmit sem tettek beléjük, csak
fűszereket. Homlokráncolva a tányéromra, a halam kopoltyúja
alatt talált tengeriüveg-gyöngyökre meredek.
Amikor felnézek, Locke aranyérmét tart a kezében, talán egy
elveszett halandó hajó rakományából származik.

85
 – Látom, hogy bámulod – jegyzi meg Nicasia, miközben leül
mellém.
Ma este aranycsipke ruhát visel. Sötét turmalinszínű haját két
cápaállkapocs alakú arany haj tűvel tűzte fel, még aranyfogak is
vannak benne.
– Talán csak a csecsebecséket és az aranyat nézem, amivel
anyád szerint meg lehet vásárolni ennek az udvarnak a szeretetét –
felelem.
Nicasia elveszi az egyik ibolyát a tányéromról, és óvatosan a
nyelvére helyezi.
– Elvesztettem Cardan szerelmét Locke könnyen kiejtett szavai
és még annál is könnyebben adott csókjai miatt, éppolyan
cukormázasak voltak, mint ezek a virágok – magyarázza. – A
nővéred a te szereteted vesztette el azért, hogy megszerezhesse
Locke-ét, nem igaz? Azt pedig mind tudjuk, hogy te mit
vesztettél.
– Locke-ot? – Felnevetek. – Nem kár érte.
Nicasia összevonja a szemöldökét.
– Nyilván nem magát a nagykirályt nézted.
– Nyilván – visszhangzom, de nem nézek a szemébe.
– Tudod, miért nem árultad el senkinek sem a titkomat? –
kérdezi. – Talán azt mondogatod magadnak, hogy jó érzés, hogy
sakkban tudsz tartani valamivel. De igazság szerint nincs senki,
akinek elmondhatnád, és hinne neked. Én ebbe a világba
tartozom. Te nem. És ezt te is tudod.
– Te még csak nem is a szárazföldhöz tartozol, tengeri
hercegnő – emlékeztetem.
Mégis eszembe jut, hogy az Eleventanács kételkedett bennem.
Hiába nem akarom, Nicasia szavai felzaklatnak.
Valaki, akiben megbízol, már elárult.
– Sosem lesz a te világod, halandó – szólal meg.
– Már az enyém – vágok vissza, a harag vakmerővé tesz. – Az
én birodalmam és az én királyom. És mindkettőt megvédem.
Mondd el te is ugyanezt, gyerünk!

86
 – Nem szerethet – csendül düh a hangjában.
Egyértelműen nem tetszik neki, hogy rátettem a kezem
Cardanra, egyértelmű, hogy odáig van érte még mindig, és az is
éppolyan egyértelmű, hogy fogalma sincs, mit kezdjen a
helyzettel.
– Mit akarsz? – kérdezem. – Csak ültem itt, nem folytam bele
semmibe, vacsoráztam. Te jöttél ide hozzám. Te vádolsz engem
azzal, hogy... Nem is igazán értem, mivel vádolsz.
– Mondd el, mivel tartod sakkban! – szólít fel Nicasia. – Hogy
vetted rá, hogy a jobbkezének tegyen meg, pont téged, akit
annyira megvetett és gyűlölt? Hogy érted el, hogy mégis hallgat
rád?
– Elmondom, ha te is elmondasz cserébe valamit.
Nicasia felé fordulok, teljes figyelmemet neki szentelem.
Rengeteget törtem a fejem a palotabeli titkos járaton, a kristályban
látott nőn.
– Már mindent elmondtam, amit hajlandó vagyok... – kezd
tiltakozni Nicasia.
– Nem arról! Cardan anyjáról – szakítom félbe. – Ki volt ő?
Hol van most?
Nicasia gúnnyal igyekszik palástolni a meglepettségét.
– Ha olyan jóban vagytok, miért nem kérdezed meg tőle?
– Sosem mondtam, hogy jóban vagyunk.
Egy éles fogú, lepkeszárnyú pincér elénk teszi a következő
fogást. Szarvasszív véresen, tele pirított mogyoróval. Nicasia
felkapja a húst, és beleharap, vér csorog az ujjain.
Végigfuttatja a nyelvét vörös fogain.
– Egy senki, valami lány az alsóbb udvarokból. Sosem lett
Eldred ágyasa, még azután sem, hogy gyereket szült neki.
Pislogok egyet, teljesen lerí rólam, mennyire meglepődöm.
Elviselhetetlenül önelégültnek tűnik, mintha az, hogy nem
tudtam erről, egyértelműen bizonyítaná, mennyire alkalmatlan
vagyok a tisztségemre.
– Most te jössz!

87
 – Tudni akarod, mit tettem, hogy felemeljen? – kérdezem, és
közelebb hajolok hozzá, elég közel ahhoz, hogy érezze a
leheletem melegét. – Szájon csókoltam, aztán megfenyegettem,
hogy megint megcsókolom, ha nem teszi, amit mondok.
– Hazudsz! – sziszegi.
– Ha olyan jóban vagytok – ismétlem el a korábbi szavait
gonoszán, kárörvendően –, miért nem kérdezed meg tőle?
Pillantása Cardanra vándorol, akinek száját a szív vére vörösíti,
fején ott pihen a korona. Egy kutya kölykének tűnnek, ugyanolyan
szörnyetegnek. Cardan nem néz felénk, lefoglalja a lantos, aki épp
az imént komponált vidám dalt az uralmáról.
Az én királyom, tűnődöm. De csak egy évig és egy napig, és
ebből öt hónap már eltelt.

88
 9. fejezet

T
oprongy vár rám a szobámban, rosszallóan néz rám
bogárszemével, miközben felkapja a nagykirály nadrágját a
kanapémról.
– Szóval így éltél! – morog a kis kobold. – Mint hernyó a
pillangó bábjában.
Megnyugtatóan ismerős az, ahogy fejmosásban részesít, de ez
nem jelenti azt, hogy tetszik is. Elfordulok, hogy ne lássa,
szégyellem, mennyire elhanyagoltam a környezetemet. Arról nem
is beszélve, hogy minek tűnik, mit csináltam, ráadásul kivel.
Toprongynak Madocot kell szolgálnia, amíg le nem dolgozik
valami régi adósságot, úgyhogy nyilván ő is pontosan tudja, hogy
itt van. Lehet, hogy gyerekkorom óta gondoskodik rólam – fésülte
a hajam, megvarrta a ruháimat, berkenyebogyókat akasztott a
nyakamba, nehogy elvarázsoljanak –, de attól még Madochoz

89
hűséges. Nem mintha nem kedvelt volna meg a maga módján, de
azt sosem keverném össze a szeretettel.
Felsóhajtok. A palota szolgálói is kitakarították volna a
szobámat, ha hagyom, de akkor rájönnének, milyen rendszertelen
életmódot folytatok, beleolvashatnának a papírjaimba, arról nem
is beszélve, hogy megtalálnák a mérgeimet. Jobb, ha bezárom az
ajtót, és mocsokban alszom.
A nővérem hangja csendül a hálószobámból.
– Korán visszaértél. – Kidugja a fejét az ajtón, és a magasba
emel pár ruhát.
Valaki, akiben megbízol, már elárult.
– Hogy jutottál be? – kérdezem. A kulcs elfordult, volt minek
nekifeszülnie. A rugók megmozdultak. Kitanultam a zártörés
szerény mesterségét, és bár nem vagyok őstehetség, azt azért még
én is meg tudom állapítani, ha az ajtó be van zárva, mielőtt
megpróbálok bejutni.
– Ó! – nevet fel Taryn. – Úgy tettem, mintha én lennék te, és
kaptam egy pótkulcsot.
Legszívesebben belerúgnék a falba. Nyilván mindenki tudja,
hogy van egy ikertestvérem. Nyilván mindenki tudja, hogy a
halandók képesek hazudni. Valakinek legalább egy trükkös
kérdést fel kellett volna tennie, mielőtt átnyújtja a palotai
lakrészem kulcsát, nem? De hogy őszinte legyek, én is temérdek
alkalommal hazudtam, és eddig mindig megúsztam. Igazán nem
hibáztathatom Tarynt, amiért ugyanezt teszi.
Kár, hogy pont ma tört be hozzám, amikor Cardan ruhái
hevernek a szőnyegen, és az egyik alacsony asztalon még mindig
ott van a véres kötése.
– Meggyőztem Madocot, hogy ruházza át Toprongy
adósságának a maradékát rád – jelenti be Taryn. – És elhoztam az
összes kabátodat, ruhádat és ékszeredet.
A kohold tintacseppszerű szemébe nézek.
– Mármint Madoc azt akarja, hogy kémkedjen neki.

90
 Toprongy elhúzza a száját, és eszembe jut, milyen erősen tud
csípni.
– Milyen alattomos, gyanakvó lány vagy te! Szégyellhetnéd
magad, amiért ilyesmit mondasz!
– Hálás vagyok minden alkalomért, amikor kedves voltál
velem – válaszolom. – Ha Madoc átadta az adósságodat nekem,
akkor vedd úgy, hogy már rég visszafizetted.
Toprongy boldogtalanul ráncolja a homlokát.
– Madoc megkímélte a szerelmem életét, pedig jogosan
elvehette volna. Százévnyi szolgálatot ígértem neki ezért, és
lassan eltelik ez az idő. Ne vedd semmibe az eskümet azzal, hogy
úgy hiszed, elég legyintened, és el is felejtkezhetünk róla!
Fájdalmasan érintenek a szavai.
– Sajnálod, hogy elküldött?
– Még nem – feleli, majd visszatér a munkájához.
A hálószobába megyek, és felkapom Cardan véres rongyait,
még mielőtt Toprongy eljutna odáig. Ahogy elhaladok a kandalló
mellett, a tűzbe vetem őket. A lángok felcsapnak.
– Mutasd – fordulok a nővéremhez mit hoztál!
Az ágyra mutat, kiterítette a régi holmimat az újonnan
összegyűrt takarón. Különös látni a ruhákat és az ékszereket,
amiket hónapok óta nem hordtam, azokat a dolgokat, amiket
Madoc vett nekem, amikre Oriana rábiccentett. Tunikák, ruhák,
harci öltözékek, zekék. Taryn a szolgaruhát is elhozta, amiben
besurrantam a Kietlen-kúriába, meg azokat a ruhákat is, amikben
a halandók világába mentünk át.
Amikor végignézek rajtuk, olyasvalakit látok, aki egyszerre én
vagyok, és mégsem. Egy olyan lányt, aki iskolába járt, és nem
hitte, hogy mindaz, amit tanul, hasznos lesz. Egy olyan lányt, aki
le akarta nyűgözni az egyetlen apukáját, aki megadatott neki, aki
helyet akart szerezni magának az udvarban, aki még hitt a
tisztességben.
Nem tudom, illek-e még ezekhez a ruhákhoz egyáltalán.

91
 Azért beakasztom őket a szekrényembe a két fekete zekém és
az egyetlen pár magas szárú csizmám mellé.
Kinyitom az ékszerdobozomat.
Születésnapi fülbevalók, egy arany karperec, három gyűrű – az
egyiket rubin díszíti, Madoctól kaptam az egyik vöröshold-
mulatság alkalmával, a másikon Madoc címere van, nem is
emlékszem rá, hogy ajándékba kaptam, a harmadik pedig egy
vékony aranygyűrű, ezt Oriana adta nekem. Holdkőből,
kvarckristályból, faragott csontból álló nyakláncok. A rubinnal
díszített gyűrűt a bal kezem ujjára húzom.
– És hoztam pár tervrajzot is – húz elő egy vázlatfüzetet, majd
törökülésben az ágyamra telepszik. Egyikünk sem valami nagy
művész, de a ruharajzait elég könnyen lehet értelmezni. – El
akarom vinni őket a szabómnak.
Rengeteg magas nyakú, fekete zekét képzelt el nekem, a
szoknyák oldalt felhasítva, hogy könnyebben mozoghassak
bennük. A vállrészek úgy festenek, mintha páncélozottak
lennének, és néhány esetben egyetlen, fényes fémhengernek
tűnnek a ruhaujjak.
– Majd lemérhetnek engem – ajánlkozik. – Még csak a
próbákra sem kell elmenned.
Hosszasan végigmérem. Taryn konfliktuskerülő. Ő úgy
birkózott meg az életünket jellemző rettegéssel és
zavarodottsággal, hogy iszonyúan simulékonnyá vált, mint azok a
gyíkok, amik megváltoztatják a bőrük színét, hogy illeszkedjenek
a környezetükbe. Pontosan tudja, mit viseljen, hogyan viselkedjen,
mert behatóan tanulmányoz másokat, és utánozza őket.
Nagyon ügyesen választ ki ruhákat, amik bizonyos üzeneteket
küldenek – még amikor a rajzai alapján a tervezett ruhák a „tartsd
távol magad tőlem, vagy levágom a fejed” üzenetet akarják is
közvetíteni. Nem arról van szó, hogy nem hiszem el, hogy segíteni
akar nekem, de különös, hogy ennyi energiát fektet ebbe az
egészbe, főleg, hogy hamarosan itt az esküvője.
– Na jó – szólalok meg. – Mit akarsz?

92
 – Hogy érted? – kérdezi ártatlanul.
– Azt akarod, hogy megint puszipajtások legyünk – használok
modernebb szavakat. – Ezt értékelem is. Azt akarod, hogy
elmenjek az esküvődre, ami szuper, mert ott is akarok lenni. De
ez... ez így már túl sok.
– Csak kedves vagyok – feleli, de nem néz a szemembe.
Várok. Egy hosszú pillanatig mindketten hallgatunk. Tudom,
hogy látta Cardan ruháit a földön szétszórva. Gyanút foghattam
volna, hogy akar valamit, ha egyszer nem kérdezett rá rögtön.
– Jól van! – Felsóhajt. – Nem nagy dolog, de tényleg szeretnék
veled beszélni valamiről.
– Na nem mondod! – vágom rá, de képtelen vagyok elfojtani a
mosolyomat.
Igencsak bosszús pillantást lövell felém.
– Nem akarom, hogy Locke legyen a ceremóniamester.
– Nem vagy vele egyedül.
– De te tehetnél valamit ezzel kapcsolatban! – Taryn a
szoknyájába csavarja a kezét. – Locke imádja a drámát. És
ceremóniamesterként életre is keltheti ezeket a... nem is tudom,
minek nevezzem... történeteket. Ha bulit szervez, akkor nem
igazán ételre, italra meg zenére gondol, hanem inkább egyfajta
dinamikára, amiből konfliktus származhat.
– Aha... – Próbálom kitalálni, mit jelenthet ez politikai
szempontból. Kétségkívül semmi jót.
– Tudni akarja, hogy reagálok azokra a dolgokra, amiket tesz –
teszi hozzá.
Ez igaz. Például úgy akarta megtudni, hogy szereti-e őt Taryn
eléggé, hogy nekem udvarolgatott, miközben a nővérem némán
szenvedett, és nem csinált semmit. Szerintem kíváncsi lett volna
ugyanerre velem kapcsolatban is, de én elég ingerlékenynek
bizonyultam.
Taryn folytatja:

93
 – Meg hogy reagál Cardan. És az udvari körök. Már beszélt a
pacsirtákkal meg a csirögékkel, kiderítette a gyengeségeiket,
rájött, hogyan tudja feltüzelni az egyes vitákat.
– A pacsirtákra még akár jó hatással is lehet – jegyzem meg. –
írathat velük egy balladát.
Ami a csirögéket illeti, ha képes felvenni a versenyt az ő
hedonizmusukkal, akkor csak hajrá, de azért van annyi eszem,
hogy ezt ne mondjam ki hangosan.
– Amikor beszél róla, tényleg nagyon jó bulinak hangzik, még
akkor is, ha borzalmas ötlet – magyarázza Taryn. – Iszonyú lesz,
ha ő a ceremóniamester. Az nem érdekel, ha szeretőket tart, de azt
utálom, ha távol van tőlem. Kérlek, Jude! Csinálj valamit! Tudom,
hogy szívesen a fejemhez vágnád, hogy te megmondtad, de nem
érdekel.
Kisebb gondom is nagyobb ennél, vágnám rá legszívesebben.
– Madoc biztosan azt mondaná, hogy nem kell hozzámenned.
Akárcsak Vivi. Ami azt illeti, mérget vennék rá, hogy ezt is
mondták.
– De te túl jól ismersz ahhoz, hogy ilyesmikkel traktálj. –
Taryn a fejét rázza. – Amikor beleszerettem, hősnek éreztem
magam. A saját történetem hősének. Akkor érzem azt, hogy
nincsenek rendjén a dolgok, amikor nincs mellettem.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Rámutathatnék arra a
tényre, mintha Taryn szőné inkább ezt a történetet, amiben Locke
a főszereplő, ő pedig a szerelme, aki eltűnik, amikor épp nincs a
lapokon.
Csakhogy emlékszem én is, milyen volt Locke-kal lenni,
különlegesnek éreztem magam, kiválasztottnak, csinosnak. Most,
ha visszagondolok rá, leginkább csak ostobának érzem magam.
Végső soron tényleg parancsba adhatnám Cardannak, hogy
fossza meg Locke-ot a rangjától, de Cardan megvetne, ha valami
ilyen kicsinyes, személyes dologra használnám a hatalmamat. És
gyengének tűnnék tőle. Ráadásul Locke is rájönne, hogy miattam
vesztette el ezt a kinevezést, tekintve, hogy nem rejtettem véka

94
alá, mennyire nem tetszik a dolog. Tudná, hogy több hatalommal
bírok Cardan felett, mint amennyit a józan ész diktálna.
És minden, ami miatt Taryn panaszkodik, ugyanúgy menne
tovább. Locke-nak nem kell a nagykirály ceremóniamesterének
lennie ahhoz, hogy ilyesfajta problémákba bonyolódjon, a
kinevezésnek csak azt köszönheti, hogy most mindezt nagyobb
keretek között űzheti.
– Beszélek erről Cardannal – hazudom.
Taryn pillantása a földre vándorol, ahol korábban Cardan ruhái
hevertek szerteszét, és elmosolyodik.

95
 10. fejezet

A
vadászóhold közeledtével egyre kicsapongóbbá válnak a
tündérek. A mulatságok menete is megváltozik –
zabolátlanabbá, vadabbá válik. Már Cardan jelenléte sem
szükséges hozzá. Most, hogy a pletykák szerint kedvtelésből még
a szeretőjére is rálőne, egyre legendásabb alak lesz.
Felelevenítik ifjúságának pillanatait, például amikor belovagolt
az egyik órára, hogy mennyit verekedett, milyen kegyetlenségeket
követett el. Minél iszonyatosabb a történet, annál jobban tetszik
nekik. A tündérek hazudni ugyan nem képesek, de a történetek itt
is éppúgy változnak, mint mindenhol máshol, az ambíció, az
irigység és a vágy hatására egyre inkább túlzóvá válnak.
Délutánonként alvó tündéreken kell átlépnem a folyosókon.
Nem mindegyik udvaronc. A jelek szerint a szolgálók és az őrök
is ugyanúgy áldozatul estek ennek a vad energiának, elhagyják a
posztjukat, és csak az élvezettel törődnek. Meztelen tündérek

96
rohangálnak Elfhon kertjeiben, és a vályúkban, ahol egykor víz
volt a lovaknak, most bor folyik.
Találkozom Vulciberrel, információt szeretnék kiszedni belőle
a Mélytengerrel kapcsolatban, de semmivel sem tud szolgálni.
Hiába tudom, hogy Nicasia csak gyanakvást akart ébreszteni
bennem, azért végiggondolom, ki és mi célból árulhatott el.
Aggódom Lord Roiben nagykövetének érkezése miatt, illetve
azon töprengek, hogy miként hosszabbíthatnám meg az egyéves
és egynapos uralmamat a birodalom felett. Bár megkérdeztem
volna Cardan valódi nevét, amikor ráfogtam a számszeríjat! Málló
papírokat tanulmányozok, megiszom a mérgeimet, és ezernyi
hárítást eszelek ki olyan támadások ellen, amikkel végül nem
próbálkoznak meg ellenem.
Cardan beköltözött Eldred lakrészébe, és a felégetett padlójú
szobát belülről bezártuk. Ha zavarja is, hogy ott kell aludnia, ahol
az apja aludt, nem mutatja. Amikor megérkezem, közönyösen
heverészik, miközben a szolgálók leszedik a szőtteseket a falról,
elmozdítják a helyükről a díványokat, hogy beférjen az új ágy,
amit az ő igényei szerint faragtak meg.
Nincs egyedül. Udvaroncok kisebb köre veszi körbe. Vannak,
akiket nem ismerek, de ott van Locke és Nicasia is, valamint a
nővérem bortól rózsás arccal, ott nevetgél a tűz előtt a szőnyegen.
– Hagyjatok magamra! – szól nekik Cardan, amikor meglát az
ajtóban.
– De felség! – tiltakozik az egyik lány. Csupa krém- és
aranyszínű, ruhája világoskék. Hosszú, sápadt antennák állnak ki a
szemöldöke külső végéből. – Amilyen unalmas híreket az
udvarmester hozhat, nyilván szükséged lesz a mi vidámságunkra!
Nagyon sokat gondolkoztam azon, miféle utasításokat adjak
Cardannak. Ha túl sokat parancsolgatok, feldühítem, ha túl
keveset, akkor könnyedén kijátssza őket. De annak örülök, hogy
gondoskodtam róla, mindig fogadnia kelljen. Annak pedig főleg
örülök, hogy nem mondhat ellent nekem.

97
 – Bizonyára hamarosan visszahívhatlak titeket – feleli Cardan,
mire az udvaroncok derűsen kivonulnak. Az egyiküknél bögre
van, nyilván a halandó világból lophatták, csordultig töltötték
borral. Az áll rajta, hogy: NA, KI A KIRÁLY? Locke kíváncsi
pillantást lövell felém. A nővérem megragadja a kezemet,
miközben elhalad mellettem, és reményteljesen megszorítja.
Az egyik székhez sétálok, és leülök rá, nem várom, hogy
Cardan hellyel kínáljon. Emlékeztetni akarom, hogy felettem
nincs hatalma.
– Holnap este lesz a vadászóhold-napi mulatság – szólalok
meg.
Elterült a velem szemközti székben, és úgy figyel fekete
szemével, mintha tőlem kellene tartania.
– Ha a részletekre vagy kíváncsi, akkor marasztalnod kellett
volna Locke-ot. Nem sokat tudok. Megint megjátszhatom magam.
Míg te mesterkedsz, én mulatozom.
– A mélytengeri királynő, Orlagh figyel téged...
– Mindenki engem figyel – vágja rá Cardan, miközben
folyamatosan a pecsétgyűrűjét tekergeti körbe-körbe az ujján.
– Úgy látom, nem zavar – jegyzem meg. – Te magad mondtad,
hogy nem utálsz király lenni. Talán még élvezed is.
Gyanakvó pillantást vet rám.
Próbálok őszintén rámosolyogni. Remélem, meggyőző vagyok.
Annak kell lennem.
– Mindketten megkaphatjuk, amit akarunk. Jóval tovább
uralkodhatsz egy évnél. Csak meg kell hosszabbítanod az esküdet.
Hadd parancsoljak neked egy évtizeden át, húsz évig, és együtt...
– Inkább nem – szakít félbe. – Hiszen te is tudod, milyen
veszélyes lenne Oakot a helyemre ültetni. Csak egy évvel lesz
idősebb, mint legutóbb. Még nem áll készen. Néhány hónap
múlva mégis kénytelen leszel kiadni a parancsot, hogy adjam át
neki a trónt, vagy olyasfajta alkut kötni, ahol mindkettőnknek
bíznia kell a másikban ahelyett, hogy én bízom benned, de még
csak nem is reménykedhetek abban, hogy ez fordítva is igaz.

98
 Dühös vagyok magamra, amiért azt hittem, beleegyezik majd,
hogy így maradjanak a dolgok.
A lehető legédesebb mosollyal ajándékoz meg.
– Talán akkor valóban az udvarmesterem lehetnél.
A fogamat csikorgatom. Egykor az udvarmesteri kinevezés
minden álmomon túlmutatott. Most megszégyenítésnek tűnik. A
hatalom fertőző. A hatalom mohó.
– Vigyázz a szádra! – vágok vissza. – Gondoskodhatok róla,
hogy az elkövetkezendő hónapok nagyon lassan teljenek.
Mosolya egy pillanatra sem hervad le.
– Egyéb parancs? – érdeklődik.
Többet kellene mesélnem neki Orlaghról, de már a gondolatot
sem tudom elviselni, hogy a mélytengeri királynő ajánlatával
hetvenkedjen. Nem hagyhatom, hogy összeházasodjon Nicasiával,
és nem is akarom, hogy ezzel ugrasson.
– Ne idd magad halálra holnap! – mondom. – És vigyázz a
nővéremre!
– Úgy láttam, jól érzi magát ma este – feleli. – Arca rózsás,
mosolya vidám.
– Akkor gondoskodjunk róla, hogy ez így is maradjon!
Felvonja a szemöldökét.
– Szeretnéd, ha elcsábítanám Locke-tól? Megpróbálhatom. Az
eredmény tekintetében nem ígérek semmit, de talán jól szórakozol
majd a próbálkozásaim során.
– Nem, nem, határozottan nem, ne csinálj ilyesmit! – vágom rá,
és nem gondolkozom sokat azon a heves pánikon, amit a szavai
hallatán érzek. – Csak fogd vissza Locke-ot, hogy ne a
legszörnyűbb oldalát mutassa, amikor Taryn is ott van, ennyi az
egész.
Összehúzza a szemét.
– Nem pont az ellenkezőjére kellene biztatnod?
Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha Taryn mihamarabb
boldogtalan lenne Locke mellett. De a testvérem, és sosem
akarnék neki fájdalmat okozni. A fejemet rázom.

99
 Cardan legyint.
– Ahogy kívánod. Burokban tartjuk majd, és tőlem telhetőén
megvédem őt saját magától.
Felállók.
– A tanács szeretné, ha Locke valamiféle szórakozást
biztosítana Grimsennek. Ha jól alakul, talán készít neked egy
kupát, ami sosem fogy ki a borból.
Cardan nehezen értelmezhető pillantást vet rám a szempillái
alól, majd ő is feláll. Megfogja a kezem.
– Minél kevesebb van valamiből – csókolja meg a kézfejem –,
annál édesebb.
Elpirulok, forróság kúszik végig rajtam, és kényelmetlenül
érzem magam.
A kis baráti köre odakint várakozik a folyosón, várják, hogy
visszatérhessenek Cardan lakrészébe. Taryn mintha émelyegne
egy kicsit, de amikor megpillant, széles, ám hamisítás mosoly ül
ki az arcára. Az egyik fiú megzenésített egy nonszensz-verset, azt
játssza újra és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban. Nevetésük
elárasztja a folyosót, varjak károgására emlékeztet.

Miközben átvágok a palotán, elhaladok egy terem mellett, ahol jó

néhány udvaronc összegyűlt. Az egyik szőnyegen ott ül a korábbi
nagykirály, Eldred udvari költője és udvarmestere, Val Morén,
épp angolnát süt egy hatalmas kandallóban.
Tündér művészek és zenészek ülik körbe. Miután a királyi
család nagy része életét vesztette, az egyik udvari kör, a pacsirták
kellős közepén találta magát. Hajába tüskebokorvesszők fonódtak,
halkan énekelget magának. Halandó, akárcsak én. És valószínűleg
őrült is.
– Jöjj, igyál velünk! – szólít meg az egyik pacsirta, de
elhárítom a meghívást.

100
 – A csinos kis Jude... – Lángok táncolnak Val Morén
szemében, amikor felém pillant. Lehúzza az angolna megégett
bőrét, és enni kezdi a puha, fehér húst. Két harapás közt
megszólal: – Miért nem fordultál még hozzám tanácsért?
Az a hír járja, hogy egykor Eldred nagykirály szeretője volt.
Jóval azelőtt került az udvarba, hogy a nővéreimmel
ideköltöztünk. Ennek ellenére sosem éreztette, hogy
összetartoznánk, amiért mindhárman halandók vagyunk. Sosem
próbált meg segíteni nekünk, sosem foglalkozott velünk, hogy ne
érezzük magunkat olyan magányosnak.
– Lenne mit tanácsolnod?
Rám néz, majd a szájába dobja az angolna egyik szemét.
Csillogva ül a nyelvén. Lenyeli.
– Lehet. De vajmi keveset számít.
Annyira elegem van már a talányokból!
– Hadd találjam ki! Azért, mert ha tanácsért fordulnék hozzád,
úgysem segítenél ki.
Nevetése üresen, szárazon cseng. Vajon hány éves lehet? A
tüskebokorvesszők alatt fiatalnak néz ki, de a halandók nem
öregszenek meg, amíg Elfhonban élnek. Bár az arcán nem látom
az idő múlását, a szemén igen.
– Ó, a lehető legjobb tanáccsal látlak majd el. De úgysem
fogadod meg.
– Akkor mire megyek veled? – csattanok fel, és már fordulnék
is el. Nincs időm ostoba versikéket értelmezgetni.
– Nagyszerű zsonglőr vagyok – törli kezét a nadrágjába, foltot
hagyva maga után. A zsebébe nyúl, előhúz egy követ, három
makkot, egy kristálydarabot és egy villacsontnak tűnő valamit. –
A zsonglőrködés lényegében csak annyi, hogy két dolgot repítek
egyszerre a levegőbe.
Dobálni kezdi a makkokat, majd a villacsontot is. Néhány
pacsirta meglöki egymást, derűsen sutyorognak.
– Nem számít, hány dolgot adsz a többihez, akkor is két kezed
marad, úgyhogy csak két dolgot tudsz a levegőbe repíteni. Csak

101
gyorsabban és gyorsabban, magasabbra és magasabbra kell
dobnod őket.
A követ és a kristályt is a többi közé veszi, és olyan gyorsan
repkednek a dolgok a levegőben, hogy nehéz kivenni, mit dob fel
épp. Mély levegőt veszek.
Ekkor minden a földre zuhan. A kristály összetörik. Az egyik
makk túlságosan közel gurul a tűzhöz.
– Azt tanácsolom – szólal meg Val Morén –, hogy tanulj meg
nálam ügyesebben zsonglőrködni, udvarmester!
Egy hosszú pillanatig olyan dühös vagyok, hogy mozdulni sem
tudok. Teljesen elborítja az elmémet, hiszen az az ember árult el,
akinek tényleg meg kellene értenie, milyen nehéz itt annak lenni,
aki vagyok.
Sarkon fordulok és elindulok, még mielőtt olyasmit tennék,
amit megbánok.
– Megmondtam, hogy úgysem fogadod meg a tanácsomat! –
kiált utánam.

102
 11. fejezet

A
vadászóhold éjszakáján az egész udvar a Tündéralmásba
vonul, ahol a fákat annyi selyemmel vonták be, hogy az
én halandó szememet leginkább a molyok bábjára vagy
talán a pókok körbefont vacsorájára emlékezteti.
Locke lapos kövekből egyfajta falazó módszerrel trónt
építtetett. A hátát egy óriási, az ülőrészét egy széles szikladarab
szolgáltatja. Kiemelkedik a ligetből. Cardan azon ül, homlokán
csillog a korona. A közeli tűzben zsálya és cickafark ég. Egy
különös pillanatra mintha ő maga is hatalmasnak tűnne, mintha
mítosszá válna, Tündérfölde valódi nagykirályává, aki senkinek
sem bábja.
A döbbenettől lelassítok, pánik kerülget.
A király élő jelkép, dobogó szív, csillag, amelyre Elfhon jövőjét
írták. Nyilván te is észrevetted, hogy mióta trónra került, a

103
szigetek megváltoztak. Gyorsabban jönnek a viharok. A színek egy
kicsit élénkebbek, az illatok erősebbek.
Remélem, nem ül ki semmi az arcomra. Amikor odaérek elé,
fejet hajtok, hálás vagyok, hogy nem kell a szemébe néznem.
– Királyom! – szólítom meg.
Cardan feláll a trónról, kicsatolja a teljes egészében csillogó,
fekete tollakból készült palástot. Új gyűrű csillog a kisujján, a
vörös kő ragyog az örömtűz fényében. Nagyon ismerős a gyűrű.
Nem csoda, hiszen az enyém.
Eszembe jut, hogy megfogta a kezem a szobájában.
A fogamat csikorgatom, a saját, csupasz kezemre pillantok.
Ellopta a gyűrűmet. Ellopta, és nem vettem észre. Csótány
tanította meg rá, hogyan csinálja.
Vajon Nicasia ezt is árulásnak nevezné? Mert én annak érzem.
– Sétáljunk egyet!
Megfogja a kezem, és keresztülhúz a tömegen. Házimanók és
aprónép, zöld és barna bőr, rongyos szárnyak és fakéregből
készített ruhák – Elfhon minden egyes tündére teljes pompájában
jelent meg ma este. Elhaladunk egy férfi mellett, akinek a kabátját
aranylevelekkel varrták ki, és egy másik mellett, aki zöld
bőrmellényt visel, és páfrányként kunkorodó sapkát. Takarók
fedik a földet, rajtuk öklömnyi szőlőszemekkel és rubinvörös
cseresznyékkel teli tálak.
– Hova megyünk? – kérdezem Cardant, miközben a fák
vonalához vezet.
– Unom, amikor minden beszélgetésembe beleszólnak –
válaszolja. – El akartam mondani, hogy a nővéred nincs itt.
Gondoskodtam róla.
– És mit tervez Locke? – kérdezem. Nem akarok hálás lenni és
megdicsérni őt, amiért ilyen ügyesen alakította az eseményeket. –
Nyilván a hírneve múlik a ma estén.
Cardan elfintorodik.

104
 – Nem töröm ilyesmin a csinos fejecskémet. Elméletileg ez a te
feladatod. Mint a hangya a mesében, amelyik a földeken dolgozik,
míg a tücsök végighegedüli a nyarat.
– És nem marad télire semmije – jegyzem meg.
– Nem szenvedek hiányt semmiből – rázza a fejét bánatot
tettetve. – Én csak a gabonakirály vagyok, végső soron, akit fel
fognak áldozni, hogy a kis Oak tavasszal átvehesse a helyemet.
Odafent gömbökben meleg, varázslatos fény ragyog, úgy
lebegnek az éjszakai levegőben, Cardan szavaitól mégis kiráz a
hideg rémületemben.
A szemébe nézek. Úgy érinti a csípőmet, mintha közelebb
akarna húzni magához. Egy szédítő, ostoba pillanatig mintha
felszikrázna valami a levegőben közöttünk.
Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!
Persze nem próbál megcsókolni. Nem lőttek rá, nincs
magánkívül az italtól, nem utálja magát eléggé.
– Jobb, ha nem maradsz itt ma este, kicsi hangya – ereszt el. –
Menj vissza a palotába!
Azzal sarkon fordul, és ismét keresztülvág a tömegen. Az
udvaroncok meghajolnak, ahogy elhalad mellettük. A
legbátrabbak elkapják a kabátját, incselkednek, megpróbálják
táncra perdíteni.
És ő, aki egykor letépte egy fiú szárnyát, amiért az nem hajolt
meg előtte, most nevetve engedi az ilyen bizalmas mozdulatokat.
Mi változott? Azért viselkedik másképpen, mert én
kényszerítettem rá? Vagy azért, mert megszabadult Balekintői?
Vagy nem is viselkedik másképpen, csak azt látom, amit látni
akarok?
Még mindig érzem meleg ujjainak érintését a bőrömön. Valami
nagyon nincs rendjén velem, hogy arra vágyom, amit gyűlölök,
hogy olyasvalakire vágyom, aki megvet engem, még ha ő is
vágyik rám. Egyedül az vigasztal, hogy nem ismeri az érzéseimet.
Bármiféle züllést tervezett is mára Locke, itt kell maradnom,
hogy megtaláljam a Termeszek Udvarának küldöttét. Minél

105
hamarabb lerójuk az adósságunkat Lord Roibennek, annál
gyorsabban megszabadulok ettől a tehertől. Egyébként is, ennél
jobban már igazán nem sérthetnek meg.
Cardan épp akkor tér vissza a trónra, amikor Nicasia
megérkezik Grimsennel, akinek molytű tartja a köpenyét.
Grimsen beszédbe fog, nyilván hízeleg, majd előhúz valamit a
zsebéből. Fülbevalónak tűnik – csepp alakúnak, amit Cardan a
fény felé emel és megcsodál. Úgy tűnik, a kovács elkészítette első
mágikus alkotását Elfhon szolgálatában.
Balra tőlük a fán kiszúrom a manóképű baglyot, Tátikát,
pislogva néz le rám. Bár nem látom őket, Szellem és jó néhány
másik kém is jelen van, olyan távolságból figyelik a mulatozást,
hogy ha valaki támadni készül, ott tudjanak teremni.
Kentaurszerű, őztestű zenész lépett időközben előre, pixie
alakú lant van nála, szárnyak alkotják a hangszer tetejét. A húrok
színesnek tűnnek. A zenész játszani kezd, a faragott hangszer
dalol.
Nicasia odalép az ülő kovácshoz. Lila ruhája pávakéknek tűnik,
ha épp rávetül a fény. Haját befonták, a fonat koronát képez a
fején, homlokát pedig lánc díszíti, amiről tucatnyi csillámló lila,
kék és borostyán gyöngy lóg.
Amikor Grimsen felé fordul, felderül az arca. A homlokomat
ráncolom.
Zsonglőrök dobálnak mindenfélét a levegőbe, élő patkánytól
kezdve csillogó kardokig minden van ott. Körbejár a bor és a
mézes sütemény.
Végül csak kiszúrom Dulcamarát a Termeszek Udvarából,
pipacspiros haját feltekerte, kétkezes kardját a hátán viseli. Csak
úgy fodrozódik körülötte ezüstös ruhája. Odasétálok, próbálok
úgy tenni, mint aki nem rémült meg.
– Üdvözöllek! – szólítom meg. – Minek köszönhetjük a
látogatásodat? A királyod eldöntötte, mivel...
Cardan felé pillantva félbeszakít:

106
 – Lord Roiben tudatni akarja, hogy még az alsóbb udvarokban
is hallunk egyet s mást.
Egy pillanatra aggodalmasan végigveszek mindent, amit
Dulcamara hallhatott, majd eszembe jut, hogy a tündérek azt
pletykálják, Cardan meglőtte az egyik szeretőjét a saját
szórakoztatására. A Termeszek Udvara azon kevesek egyike,
aminek áldott és áldatlan tagjai is vannak, így nem tudom, hogy a
sérült udvaronc miatt haragudnának-e, vagy a nagykirály
állítólagos kiszámíthatatlansága miatt.
– Még hazugok nélkül is terjedhetnek hazugságok – felelem
óvatosan. – Bármilyen pletykákat hallottatok is, el tudom
magyarázni, mi történt valójában.
– Mert neked majd elhiszem? Hogyisne! – Elmosolyodik. –
Akármikor szavadon foghatunk, halandó lány. Példának okáért
Lord Roiben elküldhet, hogy legyek a testőröd. – Összerezzenek.
Testőr alatt nyilván kémet ért. – Vagy kölcsönkérjük a
kovácsodat, Grimsent. Készíthetne Lord Roibennek egy olyan
pengét, ami kettéhasítja a fogadalmakat.
– Nem felejtettem el az adósságomat. Ami azt illeti, reméltem,
most visszafizethetem – húzom ki magam. – De jobb lenne, ha
Lord Roiben észben tartaná, hogy...
Vicsorogva a szavamba vág:
– Jobb lenne, ha te tartanál észben dolgokat.
Azzal faképnél hagy, én pedig gondolkozhatok azon a rengeteg
ravaszságon, amivel visszavághattam volna. Még mindig tartozom
a Termeszek Udvarának, és továbbra sem tudom
meghosszabbítani az uralmamat Cardan felett. Még mindig
fogalmam sincs, ki árult el, és mihez kezdjek Nicasiával.
Legalább ez a mulatság nem tűnik sokkal rosszabbnak a
többinél, hiába hencegett Locke annyit. Talán Taryn kedvére
tehetnék, és tényleg kitúrhatnám ceremóniamesteri tisztségéből,
csak arra kellene hivatkoznom, hogy milyen unalmas.

107
 Mintha Locke olvasna a gondolataimban, összecsapja a
tenyerét, elnémítja a tömeget. A zene is elhal végül, és azzal
együtt a tánc, a zsonglőrködés, sőt, még a nevetés is.
– Újabb szórakozással készültem számotokra! – szólal meg. –
Eljött az idő, hogy új uralkodót koronázzunk ma este. Egy
Örömkirálynőt!
Az egyik lantos vidám dallamot improvizál. Itt-ott nevetés
hangzik fel a tömegből.
Kiráz a hideg. Hallottam már a játékról, de még sosem láttam a
saját szememmel. Elég egyszerű a menete: elrabolnak egy halandó
lányt, megrészegítik tündérborral, tündérbókokkal és
tündércsókokkal, majd meggyőzik, hogy a koronával akarják
kitüntetni – és közben végig ocsmányságokat vágnak mit sem
sejtő fejéhez.
Ha Locke idehozott valami halandó lányt, akit ki akar
használni, akkor velem gyűlik meg a baja. Egészen Insweal fekete
szikláiig űzöm majd, hogy aztán felfalják a hableányok.
Miközben ezen gondolkozom, Locke folytatja:
– De csak egy király koronázhat királynőt!
Cardan feláll a trónjáról, lesétál a köveken, és Locke mellé áll.
Hosszú, tollas palástja utána siklik.
– Merre van hát? – kérdezi a nagykirály felvont szemöldökkel.
Nem tűnik kifejezetten derűsnek, és reménykedem benne, hogy
véget vet ennek az egésznek, még mielőtt elkezdődne. Mégis
miféle örömöt lelhetne ilyesfajta játékban?
– Hát nem jöttél még rá? Csak egy halandó lány van köztünk –
válaszolja Locke. – Hiszen az Örömkirálynőnk nem más, mint
Jude Duarte!
Egy pillanatra teljesen kiürül a fejem. Képtelen vagyok
gondolatokat formálni. Majd felfigyelek Locke vigyorára, a
vigyorgó udvari népek arcára, és minden egyes érzelmem helyét
átveszi a rémület.
– Éljenezzük meg! – indítványozza Locke.

108
 Mind felkiáltanak embertelen hangjukon, én pedig kénytelen
vagyok lenyelni a kétségbeesésemet. Cardanra nézek, és valami
veszedelmes csillan a szemében – tőle aztán nem számíthatok
együttérzésre.
Nicasia öntelten mosolyog, mellette a kovács, Grimsen
szemmel láthatóan felfigyelt rám. Dulcamara a liget széléről
figyeli, mihez kezdek most.
Végső soron Locke egyvalamiben jól teljesített. Örömöt ígért a
nagykirálynak, és biztos vagyok benne, hogy Cardan örömét leli
ebben.
Megparancsolhatnám, hogy vessen véget ennek az egésznek.
Ezt ő is tudja, vagyis tisztában van azzal, hogy bár gyűlölni
fogom, amit tesz majd velem, de nem annyira, hogy parancsot
adjak neki, és mindent eláruljak.
Természetesen rengeteg mindent kibírnék, mielőtt erre
kényszerülnék.
Ezt még megbánod! Nem ejtem ki a szavakat, de Cardanra
nézek, és olyan erővel gondolom, mintha üvöltenék.
Locke int, mire egy csapatnyi kobold siet elő egy ocsmány,
rongyos ruhával, és egy ágas-bogas koronával. Undorító kis
gombákkal díszítették, olyanokkal, amik rothadó port árasztanak
magukból.
Halkan elkáromkodom magam.
– Új öltözék az új királynőnek – jelenti be Locke.
Innen-onnan nevetés hallatszik, és néhány meglepett sikkantás.
Ez egy kegyetlen játék, amit elvarázsolt halandó lányokkal
játszanak, akik nem tudják, hogy kinevetik őket. Az olyan vicces
benne, hogy milyen ostobák. Hogy csúf ruhákban gyönyörködnek.
Hogy kapzsiságukban csillogó ékkövekkel kirakott koronának
örvendeznek. Hogy elolvadnak az igaz szerelem ígéretétől.
Dain herceg igézetének köszönhetően a tündérek varázslatai
nem hatnak rám, de még ha hatnának is, az udvar minden egyes
tagja számít rá, hogy a nagykirály halandó udvarmestere

109
védőtalizmánt visel – berkenyeláncot, kis szütyőt tele tölggyel,
hamuval, csipkebokor- vesszővel.
Az udvar árgus szemmel, visszafojtott lélegzettel figyel.
Nyilván sosem hallottak még olyan Örömkirálynőről, aki tudta,
hogy gúnyolják. Ez újfajta játék lesz.
– Mondd, mit gondolsz a mi úrnőnkről? – kérdezi Locke
Cardant hangosan, különös mosollyal az arcán.
A nagykirály arckifejezése megmerevedik, aztán egy pillanattal
később, amikor az udvar felé fordul, kisimul.
– Túl gyakran kísérti Jude az álmaimat – válaszolja, és hangja
mindenhová elér. – Az arca visszatérő eleme a leggyakoribb
rémálmomnak.
Az udvaroncok nevetnek. Hő tolul az arcomba, mert titkot oszt
meg velük, és arra használja, hogy kigúnyoljon.
Amikor Eldred volt a nagykirály, a mulatságok higgadtan
zajlottak, de az új nagykirály nemcsak a vidék megújulását hozta
el, hanem magáét az udvarét is. Látom, hogy élvezik a szeszélyeit,
a kegyetlenségre való hajlamát. Ostoba voltam, hogy szerettem
volna azt hinni, megváltozott.
– Vannak, akik nem találják gyönyörűnek a halandókat. Ami
azt illeti, van, aki megesküdne rá, hogy Jude visszataszító.
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy talán szándékosan fel akar
dühíteni annyira, hogy parancsba adjam, hagyja abba, és fedjem
fel az alkunkat az udvar előtt. De nem, igazából csak arról van
szó, hogy a fülemben dübörgő szívemmel képtelen vagyok
gondolkozni.
– Én viszont úgy gondolom, hogy a szépsége... egyedi. –
Cardan elhallgat, hogy az egybegyűltek nevethessenek, hogy még
több gúnyos kacajt hallassanak. – Kínzó. Aggasztó. Gyötrelmes.
– Talán az új ruhájában kibontakozhatna valódi vonzereje –
veti fel Locke. – Gyönyörű öltözék egy így is gyönyörű hölgynek.
A koboldok odalépnek hozzám, hogy ráhúzzák a ruhámra a
rongyos, elnyűtt rongyot, ezáltal szórakoztatva a tündéreket.

110
 Még több nevetés harsan. Mintha az egész testem lángra gyúlt
volna. Egy részem szeretne elmenekülni, de elkap a vágy, hogy
megmutassam, engem nem lehet megfélemlíteni.
– Várjatok! – kiáltom elég hangosan ahhoz, hogy mindenütt
hallják. A koboldok haboznak. Cardan arckifejezése
kifürkészhetetlen.
Lenyúlok, megragadom a szoknyám szegélyét, majd lehúzom
magamról a ruhát. Egyszerű darab, nincs sem fűzője, sem csatja,
könnyedén le is jön rólam. Fehérneműben állok a mulatság kellős
közepén. Merjenek csak mondani valamit! Merjen csak Cardan
egy szót is szólni!
– Most már készen állok az új ruhámra – jelentem be.
Néhányan ujjonganak, mintha nem értenék, hogy a játék
lényege a megszégyenítés. Meglepő módon Locke mintha örülne.
Cardan közelebb lép hozzám, felfal a tekintetével. Nem vagyok
benne biztos, hogy képes lennék elviselni, ha megint a lelkembe
taposna. Szerencsére szóhoz sem jut.
– Gyűlöllek! – suttogom, még mielőtt megszólalhatna.
Maga felé fordítja az arcomat.
– Ismételd meg! – mondja, miközben a koboldok a hajamat
fésülik, és a fejemre teszik a ronda, bűzlő koronát. Cardan hangja
halkan cseng. Egyedül nekem szánja a szavait.
Kirántom magamat a szorításából, de még mielőtt így tennék,
meglátom az arckifejezését. Éppolyan, mint amikor kénytelen volt
válaszolni a kérdéseimre, amikor beismerte, hogy vágyik rám.
Úgy fest, mint aki mindjárt színt vall.
Elpirulok, teljesen összezavarodom, mert közben dühös
vagyok, és megszégyenült. Elfordítom a fejemet.
– Örömkirálynő, következzék az első táncod! – jelenti be
Locke, és a tömeg felé lök.
Karmos ujjak kulcsolódnak a karomra. Embertelen nevetés
cseng a fülemben, ahogy felcsendül a zene. Amikor a tánc
újrakezdődik, a kellős közepén találom magam. Lábam egyszerre
csattan a földön a dobok ritmusával, szívem a fuvola dallamával

111
versenyez. Pörgetnek, kézről kézre adnak a tömegben. Lökdösnek,
taszigálnak, belém csípnek, megütnek.
Próbálok ellenállni a zenének, elszakadni a tánctól, de képtelen
vagyok rá. Amikor csúsztatni próbálom a lábam, tündérkezek
ragadnak magukkal, és végül ismét a zene bűvkörébe kerülök. A
világ hangok, pörgő ruhák, fénylő tintafekete szemek és
túlságosan éles fogak elmosódott egyvelegévé válik.
Beleveszek, képtelen vagyok uralni a tetteimet, mintha ismét
gyerek lennék, mintha nem is kötöttem volna alkut Dainnal,
mintha nem mérgezném magam, és nem oroztam volna el a trónt
mások elől. Ez nem igézet. Képtelen vagyok abbahagyni a táncot,
a testem egyre csak mozog, miközben nőttön-nő bennem a
rettegés. Nem fogok megállni. Széttáncolom a bőrcipőmet, addig
táncolok majd, míg véres nem lesz a talpam, addig táncolok, míg
össze nem esem.
– Elég a zenéből! – kiáltom olyan hangosan, ahogyan csak
tudom, a pániktól egyfajta sikoltásként hangzik, amit mondok. –
Örömkirálynőtökként, a nagykirály udvarmestereként engedtessék
meg nekem, hogy én válasszak táncot!
A zenészek elhallgatnak. A táncléptek elhalnak. Pillanatnyi
szünet csupán, de nem voltam benne biztos, hogy megkapom
egyáltalán. Remegek a dühtől, a félelemtől, a megerőltetéstől,
hogy a saját testem ellen kell küzdenem.
Kihúzom magam, úgy teszek, mintha hozzájuk hasonlóan én is
kicicomáztam volna magam, nem pedig rongyokat viselnék.
– Jöjjön inkább egy lassú tánc! – szólalok meg, próbálom
elképzelni, hogyan ejtené ki a szavakat a mostohaanyám, Oriana.
Most először éppúgy csendül a hangom, ahogy akarom, igazán
parancsoló. – És a királyommal fogom eltáncolni, aki annyi
bókkal és ajándékkal kedveskedett nekem ma este.
Az egész udvar engem figyel, szemük párától csillog. Ilyesmit
várnak az Örömkirálynőtől, nyilván számtalan uralkodó ejtett már
ki ilyesmit a száján más körülmények között.
Remélem, aggasztja őket, hogy hazudok.

112
 Hiszen ha azzal sértegetnek, hogy rámutatnak, halandó vagyok,
akkor visszavághatok azzal, hogy én is itt élek, én is ismerem a
szabályokat. Talán jobban is, mint ők, hiszen ők beleszülettek,
nekem pedig bele kellett tanulnom. Talán jobban is ismerem, mert
ők könnyebben megszeghetik őket.
– Táncolsz velem? – kérdezem Cardantól, és pukedlizem.
Méregtől csöpög a hangom. – Hiszen én is éppolyan gyönyörűnek
talállak téged, mint te engem.
Sziszegés fut végig a tömegen. Ütést vittem be Cardannak, és
az udvar nem tudja, mit gondoljon róla. Szeretik az ismeretlen
dolgokat, a meglepetéseket, de most felmerül bennük, hogy ezt
talán nem fogják.
Mégis odáig vannak a kis előadásomtól.
Cardan mosolya kifürkészhetetlen.
– Örömmel – válaszol, és a zenészek ismét dalra fakadnak.
Cardan a karjába kap. Táncoltunk már korábban, Dain herceg
koronázásán. Még mielőtt a gyilkosságok elkezdődtek volna. Még
mielőtt a késemmel foglyul ejtettem őt. Vajon neki is ugyanez jár
a fejében, miközben megpörget a Tündéralmásban?
Lehet, hogy a pengével nem kifejezetten gyakorlott, de ahogy a
banya lányának is említette, valóban ügyesen táncol. Hagyom,
hadd vezessen, magamtól nyilván elvéteném a lépést. Zakatol a
szívem, bőröm izzadságtól nyirkos.
Papírvékony szárnyú molylepkék szállnak a fejünk felett,
felfelé keringenek, mintha iszonyúan vonzaná őket a csillagok
fénye.
– Bármit teszel is velem – szólalok meg, mivel túlságosan
dühös vagyok ahhoz, hogy hallgassak –, én még annál is
rosszabbat fogok veled.
– Ó! – szorítja az ujjaimat. – Ne hidd, hogy ezt akár egyetlen
pillanatra is elfelejtem!
– Akkor miért? – követelek választ.
– Azt hiszed, kiterveltem a megszégyenítésedet? – Felnevet. –
Én? Hiszen az fárasztó munkának tűnik.

113
 – Nem érdekel, hogy te voltál-e vagy sem – vágom rá. Túl
dühös vagyok ahhoz, hogy kibogozzam az érzelmeimet. – Csak az
érdekel, hogy élvezed.
– És miért ne élvezném, ha kínos helyzetben látlak? Átvertél –
feleli Cardan. – Bolondot csináltál belőlem, és most én vagyok a
bolondok királya.
– A bolondok nagykirálya – javítom ki gúnyosan.
Tekintetünk összeakad, és döbbenetes, ahogy mindketten
ráeszmélünk, milyen közel kerültünk egymáshoz. Hirtelen
tudatába kerülök a bőrömnek, annak, ahogy verejtékcsepp
gyöngyözik az ajkamon, ahogy a combjaim súrlódnak. Érzem a
tarkója melegét összefont ujjaim alatt, azt, ahogy a haja szúr kissé,
és hogy legszívesebben beletúrnék. Belélegzem az illatát – moha,
tölgyfa és bőr keveréke. Áruló ajkára meredek, és elképzelem,
ahogy engem érint.
A legkevésbé sincs rendben ez az egész. Körülöttünk zajlik a
mulatság. Az udvar bizonyos tagjai időről időre felénk
pillantanak, mert az udvar mindig a nagykirályt figyeli, de Locke
játéka a végéhez közeledik.
Menj vissza a palotába! – figyelmeztetett Cardan, de nem
hallgattam rá.
Felidézem, milyen arcot vágott Locke, miközben Cardan
beszélt, hogy milyen lelkesnek tűnt. Nem engem figyelt. Most
először jut eszembe, hogy talán nem az én megszégyenítésem volt
a lényeg, én csak a csali voltam.
Mondd, mit gondolsz a mi úrnőnkről?
Legnagyobb megkönnyebbülésemre a tánc végén a zenészek
elhallgatnak, és a nagykirályra néznek utasításért.
Elhúzódom tőle.
– Teljesen kimerültem, felség. Kérlek, engedd meg, hogy
visszavonuljak!
Egy pillanatra elgondolkozom, mit teszek majd, ha Cardan
nemet mond. Rengeteg parancsot adtam neki, de egyetlenegy sem
vonatkozott az érzelmeim megkímélésére.

114
 – Szabadon távozhatsz vagy maradhatsz – feleli Cardan
nagylelkűen. – Az Örömkirálynőt bárhol szívesen látják!
Elfordulok tőle, és botladozva magam mögött hagyom a
mulatságot, hogy egy fának dőljek. Mélyen beszívom a hűvös
tengeri levegőt. Felhevült az arcom, mintha lángok nyaldosnák.
A Tündéralmás szélére megyek, és figyelem, ahogy a hullámok
a fekete sziklákat verik. Egy pillanattal később alakokra figyelek
fel a homokon, mintha árnyak mozdulnának maguktól. Pislogok.
Nem árnyak. Fókatündérek hagyták maguk mögött a tengert.
Legalább húsz. Levetik sima fókabőrüket, és felemelik ezüstös
pengéjüket.
A Mélytenger eljött a vadászóhold-napi ünnepélyre.

115
 12. fejezet

V isszarohanok, sietségemben szétszakítom a hosszú ruhát a

tövisekben, a tüskebokrokban. A legközelebbi őrhöz
rohanok. Meglepetten néz, amikor lihegve, továbbra is
Örömkirálynőnek öltözve odaérek.
– A Mélytenger – nyögöm. – Fókatündérek! Jönnek! Védjétek
meg a királyt!
Nem tétovázik, nem kételkedik a szavamban. Összehívja a
lovagokat, és körbeveszik a trónt. Cardan zavarodottan néz rájuk,
majd egy röpke pillanatra pánik csillan a szemében. Nyilván
eszébe jutott, amikor Madoc körbevetette az emelvényt Dain
herceg koronázási ünnepségén, épp azelőtt, hogy Balekin
gyilkolászni kezdett.
Még mielőtt magyarázattal szolgálhatnék, a fókatündérek
kilépnek a Tündéralmásból, fényes testük csupasz, csak a

116
nyakukat öleli hosszú hínárkötél és gyöngy. Azonnal félbeszakad
a zene. A nevetés elhal.
A combomhoz nyúlok, és előhúzom a hosszú kést, amit
odaszíjaztam.
– Mire véljem ezt? – áll fel Cardan.
Egy fókatündér-nő meghajol, és oldalra lép. Mögötte érkezik a
mélytengeri nemesség. Nem vagyok benne biztos, hogy egy
órával ezelőtt is megvolt a lábuk, de most átvágnak a ligeten
csuromvizes ruhájukban, zekéjükben és térdnadrágjukban, és a
jelek szerint egyáltalán nem érzik magukat kellemetlenül. Még a
legszebb ruhájukban is vadnak tűnnek.
Nicasiát keresem a tömegben, de nem találom sem őt, sem a
kovácsot. Locke a trón egyik karfáján ül, és teljesen úgy fest,
mintha biztos lenne benne, hogy ha Cardan nagykirály, akkor
nagykirálynak lenni igazán nem lehet olyan különleges dolog.
– Felség! – szólal meg egy szürke bőrű férfi, akinek mintha
cápabőrből készítették volna a kabátját. Különös hangja van,
mintha ritkán használná, és berekedt volna. – Orlagh, a
Mélytenger királynője üzenetet küld a nagykirálynak. Kérem,
hadd adjuk át!
A Cardant körbevevő lovagok félköre szűkül.
Cardan nem felel rögtön. Előbb leül.
– Szívesen látjuk a Mélytengert a vadászóhold ünnepén.
Táncoljatok! Igyatok! Nehogy azt mondják rólunk, nem vagyunk
szívélyes házigazdák, még ha hívatlan vendégekről van is szó.
A férfi letérdel, de az arckifejezése legkevésbé sem alázatos.
– Nagylelkűsége végtelen. Csakhogy addig nem vehetünk részt
a mulatságban, amíg az úrnőnk üzenetét át nem adjuk. Meg kell
hallgatnia bennünket.
– Kell? Jól van – feleli a nagykirály egy pillanattal később. Int
egyet. – Mit üzen?
A szürke bőrű férfi int egy feltűzött fonatú, vizes, kék ruhát
viselő lánynak. Amikor kinyitja a száját, látom, hogy fogai

117
vékonyak, veszedelmesen élesek, és különös mód áttetszőek.
Dallamosan buknak elő szájából a szavak:

A tengernek vőlegény kell,

A szárazföldnek mátka.
Keljetek hát egybe,
Vagy jő a tenger átka.
Tagadd meg egyszer,
Véredet ontjuk.
Tagadd meg kétszer,
Birodalmad mossuk.
Tagadd meg harmadszor,
Koronádtól fosztunk.

A szárazföldi tündérek, az udvaroncok, a kérelmezők, a

szolgálók és a nemesek szeme mind-mind tágra nyílik ennek
hallatán.
– Házassági ajánlat lenne? – kérdezi Locke. Úgy sejtem,
egyedül Cardannak szánta a szavait, de a néma csendben
könnyedén terjed a hangja.
– Attól tartok, inkább fenyegetés – válaszolja Cardan. A lányra
mered, a szürke bőrű férfira, mindenkire. – Átadtátok az üzenetet.
Nekem nincs versikém, amit válaszképp elküldhetnék, ez persze
az én hibám, amiért az udvarmesterem nem költő is egyben, de ha
meglesz, mindenképpen összegyűröm a papírt, és beledobom a
vízbe.
Egy pillanatig senki sem mozdul, mintha földbe gyökerezett
volna a lábuk.
Cardan összecsapja a tenyerét, amivel megijeszti a tengeri
népeket.
– Na, mi lesz? – üvölti. – Táncoljatok! Vigadjatok! Hát nem
ezért jöttetek?
Hangja tekintéllyel cseng. Már nem csak úgy fest, mint Elfhon
nagykirálya, úgy is hangzik.

118
 Megborzongok a balsejtelemtől.
A mélytengeri udvaroncok csak bámulják őt sápadt, hűvös
szemükkel átázott ruhájukban, a csillogó gyöngyök közepette.
Arcuk nem túl kifejező, így nem tudom megállapítani, hogy
felzaklatta-e őket Cardan üvöltése. De amikor ismét felhangzik a
zene, megfogják egymás hártyás kezét, és belevetik magukat a
mulatságba, úgy ugrándoznak és szökdécselnek, mintha ők maguk
is ugyanígy vigadnának a hullámok alatt.
A kémeim mindvégig rejtve maradnak. Locke otthagyja a trónt,
hogy két nagyrészt meztelen fókatündérrel kerengjen. Nicasia
továbbra sem bukkan elő, és amikor Dulcamarát keresem, őt sem
találom. Ilyen ruhában képtelen vagyok hivatalos minőségemben
megszólítani valakit. Lerántom a bűzlő koronát a fejemről, és a
földre hajítom.
Épp arra gondolok, hogy leveszem magamról a rongyos ruhát,
de még mielőtt elhatározásra juthatnék, Cardan odaint a trónhoz.
Nem hajolok meg előtte. Hiszen ma este saját jogon
uralkodhatok. Az Örömkirálynő, aki nem nevet.
– Azt hittem, elmész! – csattan fel.
– Én pedig azt hittem, az Örömkirálynőt mindenhol szívesen
látják – sziszegem vissza.
– Hívd össze az Eleventanácsot a palotai lakrészemben! – adja
ki a parancsot hűvösen, tartózkodóan és királyhoz méltóan. –
Amint elszabadulok, én is megyek.
Biccentek, és már a tömeg közepén járok, amikor rádöbbenek
két dologra. Egy: parancsot adott nekem, kettő:
engedelmeskedtem.

Amint a palotába érek, apródokat küldök a tanácstagokért.

Tátikára üzenetet bízok, arra kérem a kémeimet, derítsék ki, hová
lett Nicasia. Azt hittem, ott lesz, hogy hallja Cardan válaszát, de

119
az alapján, hogy bizonytalanságában rálőtt egy rivális szeretőre,
talán mégsem kíváncsi rá annyira.
Még ha úgy is hiszi, hogy Cardan inkább őt választja a háború
helyett, az nem sokat árul el Cardan valódi érzéseiről.
A szobámban gyorsan levetem a ruhát, és megmosakszom.
Meg akarok szabadulni a gombák szagától, a tűz bűzétől, a
szégyentől. Egyfajta áldásként élem meg, hogy itt vannak a régi
ruháim. Belebújok egy unalmas, barna ruhába, ami túl egyszerű a
jelenlegi rangomhoz képest, ugyanakkor megnyugtat.
Kíméletlenül húzom hátra a hajam.
Toprongy már nincs itt, de egyértelmű, hogy járt a szobámban.
Mindenhol rend uralkodik, a ruháimat kisimította, felakasztotta.
Az íróasztalomon üzenet vár: A nagykirály hadseregének
főtábornokától őfelsége udvarmesterének.
Feltépem. Az üzenet gyakorlatilag rövidebb, mint ami a
borítékon áll.

Azonnal gyere a hadi terembe!

Ne várj a tanácsra!
Tompán lüktet a fejem. Eljátszom a gondolattal, hogy úgy
teszek, mintha nem kaptam volna meg az üzenetet, és egyszerűen
nem megyek oda, de az gyávaság lenne.
Ha Madoc még mindig Oakot akarja valahogy a trónra ültetni,
akkor nem hagyhatja, hogy a szárazföld házasságot kössön a
Mélytengerrel. Azt pedig nem tudhatja, hogy ebben az egy
dologban egyetértünk. Kiváló alkalom arra, hogy elérjem, mutassa
meg a lapjait.
így hát vonakodva bár, de a hadi terembe megyek. Ismerős
helyiség, rengeteget játszottam gyerekként az óriási faasztal alatt,
aminek lapját beteríti Tündérfölde térképe. Kis, faragott bábuk
jelzik rajta az udvarokat és a hadseregeket. A „babái”, Vivi
mindig így hívta őket.

120
 Gyér fény fogad odabent. Kis lánggal égnek a gyertyák a
kemény székek melletti asztalon.
Eszembe jut, hogy az egyikben olvasgattam, miközben
erőszakos terveket eszeltek ki mellettem.
Madoc felnéz abból a bizonyos székből, feláll, és int, hogy
üljek le vele szemben, mintha egyenlők lennénk. Érdekes, hogy
ennyire előzékenyen bánik velem.
A térképen csupán néhány bábu áll. Orlagh, Cardan, Madoc és
egy olyan alak, akit nem ismerek fel, csak miután alaposabban
szemügyre veszem. A saját fából faragott másomat nézem.
Udvarmester. Kémmester. Királyválasztó.
Hirtelen megrettenek, mit műveltem, hogy felkerültem a
térképre.
– Megkaptam az üzeneted – foglalok helyet a székben.
– A ma este után azt hittem, végre átgondolod a döntéseid egy
részét – jegyzi meg.
Szólásra nyitom a számat, de felemeli karmos kezét, hogy
belém fojtsa a szót.
– A helyedben – folytatja – a büszkeségem miatt úgy tennék,
mintha nem így lenne. Ahogy azt te is tudod, mi, tündérek nem
tudunk hazudni, a nyelvünkkel legalábbis nem. De átverni tudunk.
És saját magunkat is éppúgy meg tudjuk téveszteni, mint
bármelyik halandó.
Fáj, hogy tudja, Örömkirálynőnek koronáztak, és az udvar
kinevetett.
– Úgy hiszed, nem tudom, mit csinálok?
– Nem biztosan – feleli óvatosan. – Én azt látom,
megszégyeníted magad a legifjabb, legostobább herceggel. ígért
neked valamit?
Beleharapok az arcomba, nehogy felcsattanjak. Nem számít,
milyen megszégyenülten érzem magam már így is, ha ostobának
hisz, hát az leszek!
– A nagykirály udvarmestere vagyok, nem igaz?

121
 Csakhogy nehéz palástolni valódi érzelmeimet, miközben a
fülemben ott cseng még az udvar nevetése, a hajam továbbra is
bűzlik a gombáktól, és egyre csak Cardan utálatos szavai járnak a
fejemben.
Kínzó. Aggasztó. Gyötrelmes.
Madoc felsóhajt, és az asztalra teszi a kezét.
– Tudod, miért nem érdekelte Eldredet a legkisebb fia? Baphen
rossz jövőt jósolt neki a csillagokból a születésekor. De amíg
Cardan fején van a Vérkorona, addig éppúgy eskü köt hozzá,
ahogy az apjához is, és ahogy Dainhoz, sőt, Balekinhez is kötött
volna. Ami engem illet, a koronázáson kínálkozó lehetőség, a
lehetőség, hogy változtassunk a sorson, odaveszett.
Elhallgat. Akárhogy fogalmaz is, ugyanazt jelentik a szavak.
Miattam veszett oda a lehetőség, mert én eloroztam előle. Én
vagyok az oka annak, hogy nem Oak a nagykirály, és hogy Madoc
nem formálhatja Elfhont kénye-kedve szerint.
– Téged viszont – folytatja – nem kötnek a szavaid. Aki
megszegheti az ígéreteit...
Eszembe jut, mit mondott nekem az Eleventanács utolsó
összejövetele után, miközben egymás mellett sétáltunk: Téged
nem köt semmiféle eskü. Ha megbántad a legutóbbi lépésed, hát
lépj valami mást! Akadnak még játszmák.
– Azt akarod, hogy áruljam el Cardant – mondom ki a rend
kedvéért.
Feláll, és a stratégiai asztalhoz hív.
– Fogalmam sincs, mit tudsz a mélytengeri királynőről a
lányától, de régen a Mélytenger nagyon hasonlított a szárazföldre.
Rengeteg hűbéres volt, rengeteg fókatündér- és sellőuralkodó.
Amikor Orlagh hatalomra került, levadászta az összes kisebb
uralkodót, meggyilkolta őket, hogy az egész Mélytenger csakis és
kizárólag neki engedelmeskedjen. Akad még néhány tengeri
uralkodó, akit nem sikerült az uralma alá vonnia, olyanok, akik túl
erősek vagy túl messze élnek. De ha hozzáadja a lányát

122
Cardanhoz, biztos lehetsz benne, hogy arra készteti majd Nicasiát,
tegye ugyanezt a szárazföldön.
– Hogy gyilkolja meg a kisebb udvarok uralkodóit? –
kérdezem.
Elmosolyodik.
– Az összes udvarét. Először talán balesetek sorozatának fog
tűnni, néhány ostoba parancsnak. De az is lehet, hogy egy újabb
vérfürdő következik.
Alaposan szemügyre veszem. Hiszen a legutóbbi vérfürdő, ha
részben is, de mégiscsak az ő lelkén szárad.
– És nem értesz egyet Orlagh gondolatmenetével? Te nem
ugyanezt tetted volna, ha te állsz a trón mögött?
– Én nem a tenger érdekében tettem volna – válaszolja. –
Orlagh hűbéresként akarja látni a szárazföldet. – A térkép felé
nyúl, kézbe vesz egy apró bábut, azt, amelyik Orlagh királynőt
ábrázolja. – Ő a teljhatalom kényszerbékéjében hisz.
A térképre nézek.
– Le akartál nyűgözni – szólal meg ismét. – Helyesnek
bizonyult a feltételezésed, miszerint addig nem fogom észrevenni
a benned rejlő valódi potenciált, amíg fölém nem kerekedsz. Nos,
lenyűgöztél, Jude. De mindkettőnk számára jobb lenne, ha nem
egymással viaskodnánk, hanem a közös célunkra törekednénk: a
hatalom megszerzésére.
Vészjóslóan lógnak a levegőben a szavak. Fenyegetésként
tálalt bókot kaptam. Madoc folytatja:
– Gyere vissza most mellém! Gyere vissza, még mielőtt
valóban támadást intézek ellened!
– Mit értesz azalatt, hogy menjek vissza? – kérdezem.
Fürkésző pillantást vet rám, mintha azon morfondírozna,
menynyit mondjon ki hangosan.
– Kiterveltem valamit. Amikor eljön az idő, segíthetsz
megvalósítani.

123
 – Egy olyan tervet, aminek a kidolgozásában nem vettem részt,
és amiről nem is fogsz sokat elárulni? – kérdezem. – Mi van, ha
engem inkább az a hatalom érdekel, amit már megszereztem?
Elmosolyodik, kivillannak a fogai.
– Akkor mégsem ismerem olyan jól a lányomat. Mert az a
Jude, akit én ismerek, kivájná annak a fiúnak a szívét azért, amit
ma tett vele.
Az arcomba vágja a mulatságbeli megszégyenülést, mire
elszakad a cérna.
– Gyerekkorom óta hagytad, hogy megszégyenítsenek
Tündérföldén! Hagytad, hogy a tündérek bántsanak, kinevessenek,
megcsonkítsanak. – Feltartom azt a kezemet, amiről hiányzik az
egyik ujjvég onnan, ahol az egyik őre leharapta. A tenyeremet is
heg csúfítja, ott, ahol Dain kényszerített, hogy tőrt döfjek bele. –
Megigéztek, berángattak a mulatságba, sírtam és magamra
maradtam. Ahogy én látom, a különbség a ma este és az összes
többi este között, amikor szó nélkül elviseltem a különféle
megaláztatásokat, az, hogy azok mind a te javadat szolgálták, ez
pedig az enyémet.
Madocot mintha felzaklatta volna, amit mondtam.
– Nem tudtam.
– Nem akartam, hogy tudd – vágom rá.
Ismét a térképre néz, a rajta álló bábukra, a kis alakra, ami
engem ábrázol.
– Ez az érv igen szép ütés, pont gyomorszájon ért, de
hárításként nem működik olyan jól. Az a fiú nem érdemli meg,
hogy...
Tovább beszélne, ám ekkor kitárul az ajtó. Randalin kukucskál
be, a hivatali köntöse csálén áll, látszik, hogy kapkodva húzta
magára.
– Ó, mindketten itt vagytok! Nagyszerű. Mindjárt kezdődik a
tanácskozás. Siessetek!
Ahogy utána indulok, Madoc elkapja a kezemet. Halkan
beszél.

124
 – Próbáltál figyelmeztetni minket, hogy ez fog történni. Csak
annyit kérek tőled ma este, hogy használd az udvarmesteri
hatalmadat, és akadályozz meg bármiféle szövetséget a
Mélytengerrel.
– Jól van – válaszolom, miközben Nicasiára, Oakra és a
terveimre gondolok. – Ennyit megígérhetek.

125
 13. fejezet

A
z Eleventanács a nagykirály óriási lakosztályában gyűlik
össze, körbeülik az asztalt, amit az uralkodói nemzetség
jelképe díszít, tele virágokkal, tüskékkel és feltekeredő
indákkal.
Nihuar, Randalin, Baphen és Mikkel már a helyén ül, Fala
azonban középen áll, és egy dalocskát énekel:

Halacskák, halacskák, mindnek lába kél.

Vedd el az egyiket a boldog életért!
Süsd ki egy serpenyőben, szedd ki a szálkát,
Hideg a halvér, az jellemzi uralmát.

Cardan drámai mozdulattal veti le magát a közeli pamlagra,

nem foglalkozik az asztallal.
– Nevetséges ez az egész! Hol van Nicasia?

126
 – Meg kell vitatnunk az ajánlatot – szólal meg Randalin.
– Ajánlatot? – horkan fel Madoc, miközben helyet foglal. –
Azok után, ahogy előálltak vele, nem tudná feleségül venni a lányt
anélkül, hogy ne tűnjön úgy, a szárazföld féli a tengert, és fejet
hajt a követelései előtt.
– Talán csak túl erősen fogalmaztak – vitatkozik Nihuar.
– Ideje felkészülnünk – jelenti ki Madoc. – Ha háborút akar,
hát háború lesz. Előbb vonom ki a sót a tengerből, mint hogy
Elfhon megremegjen Orlagh dühe alatt.
Háború, pont az, amiről azt hittem, Madoc bele akar majd
sodorni bennünket, és most mégis az vár ránk, hiába nem ő
indítványozta.
– Nos – hunyja le a szemét Cardan, mintha csak szundikálni
szeretne egyet. – Ezek szerint nem kell tennem semmit.
Madoc elhúzza a száját. Randalin kissé zavarodottnak tűnik.
Olyan régóta akarta, hogy Cardan megjelenjen az Eleventanács
gyűlésein, és most, hogy valóban eljött, nem tudja, mihez kezdjen.
– Esetleg maga mellé vehetné Nicasiát feleség helyett
ágyasként – ajánlja Randalin. – Szüljön csak egy örököst, aki
uralkodhat a szárazföld és a tenger felett is.
– Szóval ne házasodjak Orlagh parancsára, csak nemzzek
utódot? – csattan fel Cardan.
– Halljuk, mit gondol Jude! – szólal meg Madoc legnagyobb
meglepetésemre.
A tanács többi tagja felém fordul. A jelek szerint teljesen
megdöbbentették őket Madoc szavai. A korábbi gyűléseken az
egyedüli hasznomat abban látták, hogy közvetítettem köztük és a
nagykirály között. Most, hogy ő maga is jelen van, akár az egyik
fabábu is lehetnék a térképen, nagyjából ugyanannyira várnak
tőlem bármiféle megszólalást.
– Ugyan miért? – kérdezi Randalin.
– Mert korábban nem hallgattunk rá. Előre szólt, hogy a
mélytengeri királynő támadást akar intézni a szárazföld ellen. Ha

127
adtunk volna a szavára, talán nem most kellene haditervet
kidolgoznunk.
Randalin összerezzen.
– Ez igaz – hagyja helyben Nihuar, de közben mintha végig
azon gondolkozna, miként kezelje számára aggasztó
rátermettségemet.
– Talán elárulja nekünk, mi egyebet tud még – jegyzi meg
Madoc.
Mikkel felvonja a szemöldökét.
– Többet is tud? – érdeklődik Baphen.
– Jude? – ösztökél Madoc.
Alaposan megfontolom a szavaimat.
– Ahogy már mondtam, Orlagh tartja a kapcsolatot Balekinnel.
Nem tudom, miféle információval szolgált Balekin, de a tengeri
tündérek ajándékokat és üzeneteket visznek neki.
Cardan meglepettnek tűnik, határozottan nem tetszik neki a
dolog. Rádöbbenek, hogy neki elfelejtettem beszámolni
Balekinről és a Mélytengerről, csak a tanácsnak szóltam.
– Nicasiáról is tudtál? – kérdezi.
– Hát... ööö... – akadok meg.
– Általában megtartja magának, amit gondol – jegyzi meg
Baphen sunyi pillantással.
Mintha az én hibám lenne, hogy nem hallgatnak rám!
Randalin rám mered.
– Arról nem számoltál be, hogy jutott mindez a tudomásodra.
– Ha az a kérdés, hogy vannak-e titkaim, akkor akár meg is
fordíthatjuk – emlékeztetem. – Korábban nem voltak fontosak a
titkaim.
– A szárazföld hercege, a hullámoké – szólal meg Fala. – A
börtönök hercege, a gazfickóké.
– Balekin nem stratéga – jelenti ki Madoc. Még sosem vallotta
be ilyen nyíltan, hogy valójában ő áll Eldred kivégzése mögött. –
Viszont becsvágyó. És büszke.

128
 – Tagadd meg egyszer, a véredet ontjuk – ismétli Cardan. –
Úgy sejtem, Oakra céloznak.
Madockal gyorsan összenézünk. Egy dologban egyetértünk,
Oakot biztonságban kell tudnunk. Örülök, hogy messze van innen,
a szárazföld kellős közepén, és kémek, lovagok vigyázzák az
épségét. De ha Cardannak igaza van, és a versike tényleg erre
céloz, akkor talán még ennél is erősebb védelemre lesz szüksége.
– Ha a Mélytenger el akarja rabolni Oakot, akkor talán a
koronát ígérték Balekinnek – ragadja magához a szót Mikkel. –
Biztonságosabb, ha ketten maradnak életben a vérvonalból,
amikor az egyiknek meg kell koronáznia a másikat. A három már
túl sok. A három már veszélyes.
Körülményes megfogalmazása annak, hogy valakinek meg
kellene ölnie Balekint, még mielőtt ő törne Cardan életére.
Én sem bánnám, ha Balekin halott lenne, de Cardan makacsul
ellenezte a bátyja kivégzését. Eszembe jut, amit az Árnyudvarban
mondott nekem: Lehet, hogy szemétkedek, de egy erényem azért
van, nem vagyok gyilkos.
– Átgondolom a tanácsaitokat, tanácsosok – szólal meg
Cardan. – Most pedig szeretnék beszélni Nicasiával.
– De hát még nem döntöttünk... – veti közbe Randalin, ám
elhalnak a szavai, amikor szembetalálja magát Cardan perzselő
tekintetével.
– Jude, menj, kerítsd elő! – szólal meg Elfhon nagykirálya.
Újabb parancsot ad nekem.
Fogcsikorgatva felkelek, és az ajtóhoz megyek. Szellem már
vár rám.
– Hol van Nicasia? – kérdezem.
Kiderül, hogy a szobámba vitték, Csótány vigyáz rá.
Galambszürke ruháját úgy igazította el a díványomon, mintha
festményhez ülne modellt. Vajon azért rohant el úgy a
mulatságról, hogy átöltözhessen a kikérdezésére?
– Kit látnak szemeim? – szólal meg, amikor észrevesz.
– A nagykirály látni szeretne.

129
 Különös mosolyt villant rám, majd feláll.
– Bár így lenne!
Végigsétálunk a folyosón, a lovagok figyelik, ahogy elhalad
mellettük. Egyszerre fenséges és szánalomra méltó, és amikor
Cardan lakrészének óriási ajtaja kitárul, felszegett állal lép be
rajta.
Míg odavoltam, valamelyik szolgáló teát hozott. Egy alacsony
asztal közepén áznak a levelek a kannában. Egy csészényi ott
gőzölög Cardan karcsú ujjai közt a csészében.
– Nicasia! – szólal meg vontatottan. – Anyád üzenetet küldött
mindkettőnknek.
Nicasia felvonja a szemöldökét, végignéz a tanácstagokon,
észreveszi, hogy nem kínálják hellyel, teával.
– Ez az ő mesterkedése, nem az enyém.
Cardan előrehajol, már nem tűnik sem álmatagnak, sem
unottnak, rémisztő tündérúr, szeme üres, hatalma végtelen.
– Lehet, de mérget vennék rá, hogy tudtad, mire készül. Ne
szórakozz velem! Túl jól ismerjük már egymást ahhoz.
Nicasia lesüti a szemét, pillái az arcát súrolják.
– Másfajta szövetségre vágyik.
Lehet, hogy a tanács szelídnek és alázatosnak látja, de velem
nem olyan könnyű a bolondját járatnia.
Cardan felpattan, teáscsészéjét a falhoz vágja, ahol ripityára
törik.
– Mondd meg a mélytengeri királynőnek, hogy ha még egyszer
megfenyeget, a lánya a foglyom lesz, nem az arám!
– Halacska – szólal meg Fala –, vesd le a lábad, ússz messzire!
Mikkel ugatásszerű nevetést hallat.
– Ne hamarkodjuk el a dolgot! – szólal meg Randalin
kétségbeesetten. – Hercegnő, kérem, adjon még némi időt a
nagykirálynak, hogy átgondolja.
Attól féltem, hogy Cardant szórakoztatja majd a dolog, hogy
hízelgőnek, csábítónak találja. De szemmel láthatóan éktelen
haragra gerjedt.

130
 – Hadd beszéljek anyámmal! – Nicasia körbenéz a helyiségen,
a tanácstagokra, rám vándorol a tekintete, majd a jelek szerint
rádöbben, hogy Cardan nem fog elküldeni bennünket. Úgyhogy
kihozza a helyzetből a lehető legtöbbet: Cardan szemébe néz, és
úgy beszél, mintha ott sem lennénk. – A tenger kíméletlen, és
Orlagh királynő módszerei is azok. Követel, amikor kérnie
kellene, de ez nem jelenti azt, hogy nincs bölcsesség abban, amit
akar.
– Tehát hozzám jönnél? Összekötnéd a tengert a szárazfölddel,
és minket is egymással, legyünk csak boldogtalanok? – Cardan
olyasfajta megvetéssel néz rá, amit egykor nekem tartogatott.
Mintha kifordult volna magából a világ.
Azonban Nicasia nem hunyászkodik meg, sőt, közelebb lép
hozzá.
– Legendákká válhatnánk – jelenti ki. – A legendák nem
foglalkoznak olyan csekélységekkel, mint a boldogság.
Majd anélkül, hogy engedélyt kapna a távozásra, sarkon fordul,
és kisétál. Az őrök sem várnak parancsra, egyszerűen félrelépnek,
hogy kiengedjék.
– Nocsak! – szólal meg Madoc. – Máris úgy viselkedik, mint
egy királyné.
– Kifelé! – szólal meg Cardan, majd amikor senki sem mozdul,
vadul int egyet. – Kifelé! Kifelé! Biztos vagyok benne, hogy
szívesen tárgyalnátok még a dologról úgy, mintha itt sem lennék,
úgyhogy menjetek, és csináljátok ott, ahol nem vagyok. Menjetek
innen, ne bosszantsatok tovább!
– Elnézéséért esedezünk! – szólal meg Randalin. – Hiszen
csak...
– Kifelé! – ismétli Cardan, és még Fala is elindul az ajtó felé. –
Kivéve Jude-ot – teszi hozzá. – Te maradj még!
Te. Felé fordulok, még mindig lángol a bőröm az esti
megszégyenüléstől. A titkaimra és a terveimre gondolok, arra,
hogy mi lesz, ha háborút vívunk a Mélytengerrel, hogy mit tettem
kockára, és mit vesztettem már el így is.

131
 Hagyom, hadd távozzanak a többiek, megvárom, amíg az
Eleventanács utolsó tagja is elhagyja a szobát.
– Ha még egyszer parancsolni mersz nekem – szólalok meg –,
megmutatom neked, milyen az, amikor valójában
megszégyenítenék! Locke játékai a közelébe sem érnek majd
annak, amire én foglak kényszeríteni téged.
Azzal követem a többieket a folyosóra.

Az Árnyudvarban számba veszem a lehetséges lépéseket.

Meggyilkolhatom Balekint. Mikkelnek igaza volt azzal
kapcsolatban, hogy a Mélytenger így nehezebben foszthatná meg
Cardant a koronától.
Összeházasíthatom Cardant valaki mással. Eszembe jut
Marrow mama, és már-már bánom, hogy közbeléptem. Ha a
banya lánya lenne Cardan arája, talán Orlagh nem próbálta volna
meg ilyen harciasán kiházasítani a lányát.
Persze, akkor egyéb gondjaim lennének.
A fejem lüktet a szemem mögött. Megmasszírozom az
orrnyergemet.
A nyakunkon Taryn esküvője, már csak néhány nap, és Oak itt
lesz. Nem tetszik a gondolat így, hogy Orlagh fenyegetése
kardként lebeg Elfhon felett. Az öcsém túl értékes bábu az
asztalon, túlságosan szüksége van rá Balekinnek, és túlságosan
veszélyes Cardanra nézve.
Eszembe jut a legutóbbi alkalom, amikor Balekinnel
találkoztam, hogy mekkora hatalommal bírt az őr felett, hogy úgy
viselkedett, mintha száműzetésben élő király lenne. És a
Vulcibertől szerzett értesüléseim alapján ez azóta sem igazán
változott meg. Luxuscikkeket követel, tengeri látogatókkal
találkozik, akik tócsákat és gyöngyöket hagynak hátra. Kíváncsi
lennék, mit mondtak neki, és miféle ígéreteket tesz ő maga. Hiába

132
hiszi azt Nicasia, hogy nem lesz rá szükség, ő nyilván az
ellenkezőjében reménykedik.
És eszembe jut még valami – a nő, aki az anyámról akart
mesélni. Végig ott volt, és ha hajlandó ilyesfajta információt
kínálni a szabadságáért, talán másfajtával is szolgálhat.
Miközben végiggondolom, mit kellene tudnom, eszembe jut,
mennyivel hasznosabb lehetne, ha én küldenék információt
Balekinnek, ahelyett, hogy megpróbálnék kiszedni belőle valamit.
Ha abba a hitbe ringatom azt a foglyot, hogy anyám miatt
hozom ki ideiglenesen a tömlöcből, akkor elültethetnék bizonyos
bogarakat a fülébe. Valamit Oakról, a tartózkodási helyéről, a
gyenge pontjairól. Nem hazudna, amikor továbbadná, elhinné,
hogy a valóságot hallotta, és azt is mondta.
Tovább szövöm a tervet, és rájövök, hogy még túl korai lenne.
Jelenleg egyszerűbb dolgokat kell mondanom annak a fogolynak,
hogy továbbadhassa, olyasmivel kapcsolatban, amit a kezemben
tartok és ellenőrzők, hogy kiderítsem, alkalmas-e erre a feladatra.
Balekin üzenetet akar küldeni Cardannak. Hát megoldom, hogy
megtehesse.
Az Árnyudvar elkezdte feljegyezni Elfhon tündéreit, de
Balekint leszámítva a Torony egyetlen lakója sem szerepel a
jelenlegi tekercseinken. Végigsétálok a folyosón, és belépek
Bomba újonnan kiásott dolgozószobájába.
Ott van, tőröket hajít egy naplementét ábrázoló festményre.
– Nem tetszett? – kérdezem a vászonra mutatva.
– Nem volt vele bajom – feleli. – De így jobban tetszik.
– Szükségem van az egyik fogolyra a Feledés Tornyából. Van
elég egyenruhánk ahhoz, hogy felöltöztessük az újoncaink egy
részét? Az ottani lovagok már ismerik az arcomat. Vulciber
segíthet elrendezni a dolgokat, de inkább nem kockáztatnék. Jobb,
ha papírokat hamisítunk, és kérdezősködés nélkül kihozzuk.
Bomba a homlokát ráncolja, úgy figyel rám.
– Kit akarsz kihozni?

133
 – Van ott egy nő. – Előhúzok egy darab papírt, és amennyire
csak tudom, lerajzolom az alsó szintet. – A lépcsőnél volt. Itt.
Teljesen egyedül.
Bomba a homlokát ráncolja.
– Hogy nézett ki?
Vállat vonok.
Vékony arc, szarvak. Végül is szép volt. Mind szépek vagytok.
– Miféle szarv? – kérdezi Bomba. Oldalra billenti a fejét,
mintha gondolkozna valamin. – Egyenes? ívelt?
A fejem tetejére mutatok, úgy rémlik, ott volt a szarva.
– Kicsik voltak. Kecskeszerűek, azt hiszem. És farka is volt.
– Nincs olyan sok tündér a Toronyban – magyarázza Bomba. –
A nő, akiről beszélsz...
– Ismered? – kérdezem.
– Sosem beszéltem vele – válaszolja Bomba. – De tudom, ki
ő... Vagyis, hogy ki volt. Eldred egyik szeretője, aki gyereket szült
neki. Cardan anyja.

134
 14. fejezet

K örömmel dobolok Dain régi íróasztalán, miközben

Csótány bevezeti a foglyot.
– Ashának hívják – jelenti. – Lady Ashának.
Asha vékony, és olyan sápadt, hogy kissé szürkének tetszik.
Nem igazán hasonlít arra a nevető nőre, akit a kristálygömbben
láttam.
Zavarodottan néz körbe a helyiségben. Egyértelműen örül,
hogy elszabadulhatott a Feledés Tornyából. Szemében mohóság
csillan, még ennek az egyhangú helyiségnek is minden egyes apró
részletét feltérképezi.
– Mit követett el? – kérdezem, úgy téve, mintha nem tudnám.
Remélhetőleg felveszi a neki szánt szerepet, és többet is elárul
magáról.
Csótány felnyög, belemegy a játékba.
– Eldred asszonya volt, és amikor ráunt, a Toronyba zárták.

135
 Ennél nyilván többről volt szó, de csak annyit sikerült
kiderítenem, hogy köze volt a nagykirály egy másik szeretőjének
a halálához, és valamiképpen még Cardan is érintett volt az
ügyben.
– Nem túl szerencsés végkimenetel – jegyzem meg, és az
íróasztalom előtt álló székre mutatok. Arra, amiben öt hosszú
hónappal ezelőtt Cardan ült megkötözve. – Foglalj helyet!
Látom Cardant az arcában. Ugyanaz a lehetetlen járomcsont,
ugyanazok a puha ajkak.
Asha leül, éles pillantást vet rám.
– Iszonyúan szomjas vagyok.
– Valóban? – nyalja meg Csótány a szája szélét fekete
nyelvével. – Talán egy kupa bor enyhítené a szomjadat.
– És fázom is – folytatja Asha. – Csontig fagytam. Mintha a
tengerbe vetettek volna.
Összenézünk Csótánnyal.
– Te csak maradj itt a mi Árnykirálynőnkkel, én pedig
gondoskodom minden egyébről!
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a hízelgő rangot, és attól
tartok, úgy kaptam csak, ahogy egy óriási troli kapná a „Csöpp”
becenevet, Ashára mégis nagy hatással van.
Csótány távozik, kettesben hagy bennünket. Egy pillanatig
utánanézek, Bombára gondolok, meg a titkára. Aztán Lady Asha
felé fordulok.
– Azt mondtad, ismerted anyámat – emlékeztetem, remélve,
hogy ezzel beszédre késztetem, és közben kitalálom, hogyan
térjek át arra a témára, ami valójában érdekel.
Kissé döbbenten néz, mintha annyira elvonta volna a figyelmét
a környezete, hogy teljesen meg is feledkezett arról, miért van itt.
– Nagyon hasonlítasz rá.
– A titkai – ösztökélem. – Azt mondtad, ismerted a titkait.
Erre végre elmosolyodik.
– Evának nem tetszett, hogy mindent hátra kellett hagynia a
régi életéből. Ó, milyen jól érezte magát először Tündérföldén,

136
mindenki így van ezzel, de aztán végül csak honvágyuk támad.
Időnként átszöktünk a tengeren a halandók közé, és elhoztunk pár
apróságot, amit hiányolt. Olvadó csokoládét. Parfümöt. Harisnyát.
Ez még Justin előtt volt, nyilván.
Justin és Eva. Eva és Justin. Anyám és apám. Összerándul a
gyomrom a gondolatra, hogy Asha jobban ismerte őket, mint én.
– Nyilván – ismétlem.
Előrehajol, rá az asztalra.
– Hasonlítasz rá. Mindkettejükre hasonlítasz.
Te pedig Cardanra hasonlítasz, gondolom.
– Biztos hallottad a történetet – folytatja Asha. – Hogy egyikük
vagy mindketten megöltek egy nőt, aztán elégették a testét, így
próbálták megszöktetni őt Madoc elől. Erről is mesélhetnék.
Elmondhatnám, hogy történt.
– Épp azért hozattalak ide – felelem. – Hogy mindent elmondj,
amit csak tudsz.
– És aztán visszahajíts a Toronyba? Még mit nem! A
tudásomnak ára van.
Még mielőtt válaszolhatnék, kinyílik az ajtó, és Csótány jelenik
meg egy tálcával, rajta sajt, barna kenyér és egy kupa gőzölgő,
fűszeres bor. Vállára köpenyt kanyarított, és miután leteszi az
ételt, takaróként teríti Ashára.
– Még valami? – kérdezi.
– Épp ezt akarta elmondani – jegyzem meg.
– Szabadság – feleli Asha. – Ki akarok szabadulni a Feledés
Tornyából, és biztonságban elmenni Insmoorról, Inswealről és
Insmire-ről.
Valamint azt akarom, hogy ígérd meg, Elfhon nagykirálya
sosem értesül majd a szabadulásomról.
– Eldred meghalt – felelem. – Nincs miért aggódnod.
– Tudom, ki a nagykirály – javít ki élesen. – És nem akarom,
hogy rájöjjön, kiszabadultam.
Csótány felvonja a szemöldökét.

137
 A ránk telepedő néma csendben Asha nagyot kortyol a borból.
Beleharap a sajtba.
Felmerül bennem, hogy Cardan minden bizonnyal pontosan
tudja, hol van az anyja. Ha egyszer nem tett semmit, hogy
kiszabadítsa, sőt, még csak meg sem látogatta őt azóta, hogy
nagykirály lett, az nyilván szándékos. Felidézem a fiút a
kristálygömbben, azt az imádattal teli tekintetet, amivel az anyját
nézte, és azon morfondírozom, mi történhetett. Én alig emlékszem
anyámra, de sok mindent megtennék, hogy újra lássam, akár csak
egy pillanatra is.
– Árulj el valami értékeset – engedek –, és akkor
meggondolom!
– Tehát ma semmit sem kapok? – követel választ.
– Hát nem etettünk meg, nem öltöztettünk a saját ruhánkba?
Sőt, még sétálhatsz is egyet a kertben, mielőtt visszamész a
toronyba. Beszívhatod a virágok illatát, érezheted a füvet a lábad
alatt – sorolom. – De egy dolgot leszögeznék: nem fogok
léleksimogató emlékekért meg szerelmi történetekért könyörögni.
Ha valami jobbal is tudsz szolgálni, akkor talán segíthetek rajtad.
De ne gondold, hogy szükségem van rád!
Asha az ajkát biggyeszti.
– Ám legyen. Amikor anyád terhes volt Vivienne-nel, egy
banya tévedt Madoc birtokára. Szeretett jósolni, tojáshéjból
olvasta ki a jövőt. És tudod, mit mondott ez a banya? Hogy Eva
gyermeke erősebb fegyver lesz, mint bármi, amit Justin valaha is
kovácsolhatna.
– Vivi? – kérdezem.
– A gyermeke – válaszolja Asha. – De Eva nyilván arra
gondolt, akit akkor épp a szíve alatt hordott. Talán ezért ment el.
Hogy megvédje a gyermeket ettől a jövőtől. De a sorsot senki sem
játszhatja ki.
Nem felelek, ajkamat komor vonallá préselem. Cardan anyja
ismét belekortyol a borba.
Nem hagyom, hogy az érzelmeim kiüljenek az arcomra.

138
 – Ez még nem elég – mondom, és abban reménykedem, hogy
amit most mondok, az eljut majd Balekin fülébe, hogy sikerült
valahogy túljárnom az eszén. – Ha eszedbe jut valami érdekesebb,
küldhetsz nekem üzenetet. A kémeink minden üzenetet
ellenőriznek, amit a Feledés Tornyából vagy oda küldenek,
általában akkor, amikor elérnek a palotába. Bármit küldesz is,
nem számít, kinek címzed, ha kikerül az őrök kezéből, látni
fogjuk. Könnyedén értesíthetsz majd, ha eszedbe jutott egy ennél
értékesebb emlék is.
Azzal felállók, és elhagyom a helyiséget. Csótány követ a
folyosóra, és megérinti a karomat.
Hosszasan állok ott némán, próbálom megzabolázni a
gondolataimat.
Csótány a fejét rázza.
– Kérdeztem tőle egyet s mást az idevezető úton. Úgy tűnik,
teljesen magával ragadta a palotai élet, megrészegítette a
nagykirály figyelme, örömét lelte a táncban, a dalokban, a borban.
Cardant pedig egy kis fekete macska szoptatta, aminek halva
születtek a kölykei.
– Macskatejen nőtt fel? – kiáltok.
Csótány rám mered, mintha leragadtam volna egy lényegtelen
részletnél.
– Miután a Toronyba zárták, Cardan Balekinhez került –
magyarázza.
Ismét felidézem a gömböt, amit Eldred dolgozószobájában a
kezemben tarthattam: Cardant rongyokba öltöztették, elismerésért
pillantott a szobámban ülő nőre, amit csak akkor kaphatott meg,
amikor borzalmasan viselkedett. Egy magára hagyott herceg, aki
macskatejen és kegyetlenségen nevelkedett, és apró szellemként
járta a palotát. Eszembe jut, amikor összehúztam magam a
Kietlen-kúria tornyában, és végignéztem, hogy Balekin megigéz
egy halandót, verje meg az öccsét, amiért ügyetlenül bánik a
karddal.
– Vidd vissza a toronyba! – mondom Csótánynak.

139
 Felvonja a szemöldökét.
– Nem akarsz többet tudni a szüléidről?
– Túlságosan élvezi, hogy mesélhet. Alkuk nélkül is
kiszedhetek belőle mindent.
Egyébként is, elvetettem egy ennél sokkal fontosabb magot.
Most már csak ki kell várnom, hogy kicsírázik-e.
Csótány megajándékoz egy félmosollyal.
– Élvezed, igaz? Hogy játszadozhatsz velünk. Hogy
meghúzhatod a drótjainkat, és láthatod, hogy táncolunk.
– Mármint a tündérekkel?
– Gondolom, a halandókkal is ugyanígy élveznéd, de a mi
világunkban szereztél gyakorlatot. – Nem cseng rosszallóan a
hangja, mégis úgy érzem magam, mint akit felnyársaltak. – Talán
bizonyos tündérek esetében még édesebb is a dolog, mint
másoknál.
Addig mered rám ívelt goblinorra mentén, míg szólásra nem
nyitom a számat.
– Ezt bóknak szántad?
Mosoly terült szét az arcán ennek hallatán.
– Nem sértegettelek.

140
 15. fejezet

Másnap ruhák érkeznek, többdoboznyi, rengeteg kabát és ügyesen

varrott kis zeke, bársonynadrágok és hosszú szárú csizmák. Mind
úgy fest, mintha egy ádáz személyhez tartoznának,
olyasvalakihez, aki egyszerre jobb és rosszabb nálam.
Felöltözök, de még mielőtt végeznék a készülődéssel,
megérkezik Toprongy. Ragaszkodik hozzá, hogy hátrafésülje a
hajamat, és feltűzze egy új hajtűvel, amit varangy alakúra
faragtak, szemét pedig egy krizoberill alkotja.
Végignézek magamon az ezüstdíszítésű fekete
bársonykabátban, és arra gondolok, mekkora odafigyeléssel
választotta ki Taryn. Csak erre akarok gondolni, semmi másra.
Egyszer azt mondta, egy kicsit gyűlöl, amiért szemtanúja
voltam annak, ahogy megszégyenült a nemesek szemében. Vajon
ezért ilyen nehéz elfelejtkezni mindarról, ami Locke-kal történt?

141
Mert ő is látta, és amikor csak megpillantom, eszembe jut, milyen
érzés volt, amikor a bolondját járatta velem.
De amikor az új ruháimra nézek, arra gondolok, milyen jó,
amikor valaki annyira ismer, hogy átérzi az összes reményedet és
félelmedet. Lehet, hogy nem meséltem el Tarynnek az összes
borzalmas dolgot, amit műveltem, és a rémisztő új képességeket,
amikre szert tettem, de úgy öltöztetett fel, mintha mindenbe
beavattam volna.
Az új ruháimban megyek a sebtében összehívott tanácskozásra,
és végighallgatom, ahogy arról vitatkoznak, vajon átadta-e Nicasia
Cardan üzenetét Orlaghnak, és vajon tudnak-e repülni a halak (ez
Falát érdekli).
– Akár átadta, akár nem, nem számít – jelenti ki Madoc. – A
nagykirály egyértelművé tette az álláspontját. Ha nem házasodik
meg, akkor feltételezhetjük, hogy Orlagh beváltja a fenyegetését.
Ami azt jelenti, hogy a vérére szomjazik.
– Lassan a testtel! – csitítja Randalin. – Nem kellene
végiggondolnunk azt az eshetőséget, ha mégis tartja magát a
korábbi megállapodáshoz?
– Mire megyünk vele, ha azon merengünk? – kérdezi Mikkel,
és a szeme sarkából Nihuarra pillant. – Az áldatlan udvarok nem
óhajokra támaszkodnak.
Az áldott képviselő összepréseli apró, rovarszerű száját.
– A csillagok alapján ez egy zűrzavaros időszak – veti közbe
Baphen. – Új uralkodót látok felemelkedni, de hogy ez azt jelzi-e,
Cardant vagy Orlaghot letaszítják a trónról, esetleg Nicasiából
királyné lesz, azt nem tudhatom.
– Tervet kovácsoltam – ragadja vissza a szót Madoc. – Oak
hamarosan Elfhonba jön. Amikor Orlagh rátámad, tőrbe csaljuk.
– Nem! – szólalok meg, mire mindenki megdöbben a
teremben. – Nem használhatod Oakot csaliként.
Madoc látszólag nem sértődött meg a kifakadásomon.
– Lehet, hogy annak tűnik, de...
– Azért tűnik annak, mert az is.

142
 Rámeredek, és eszembe jut minden egyes indok, amiért már
korábban sem akartam, hogy Oak legyen a nagykirály, és Madoc a
régense.
– Ha Orlagh le akarja vadászni Oakot, akkor jobb, ha tudjuk,
mikor csap le, mintha arra várnánk, mikor lendüljünk támadásba.
És a legjobb módja annak, hogy kiderítsük, mikor csap le, az, ha
lehetőséget biztosítunk rá a számára.
– És mi lenne, ha inkább elejét vennénk a dolognak? –
kérdezem.
Madoc a fejét rázza.
– Épp azokról az óhajokról beszélsz, amikre Mikkel
figyelmeztetett. Már írtam Vivienne-nek. A héten jönnek.
– Oak nem jöhet ide – tiltakozom. – Korábban is rossz ötlet
volt, most meg aztán főleg.
– Gondolod, hogy a halandók világa biztonságos? – horkan fel
Madoc. – Gondolod, hogy a Mélytenger ott nem éri el? Oak a
fiam, Elfhon főtábornoka vagyok, és értem a dolgomat.
Nyugodtan gondoskodj a biztonságáról, de a többit hagyd rám!
Most nem szállhat inadba a bátorságod.
A fogamat csikorgatom.
– A bátorságom?
Nyugodt pillantást vet rám.
– A saját életedet könnyű kockára tenni, nem igaz? Könnyű
megbékélni a veszéllyel. De egy stratéga néha kénytelen mások
életével is számolni, még azokéval is, akiket szeret. –
Jelentőségteljes pillantást vet rám, talán arra akar emlékeztetni,
hogy egyszer megmérgeztem. – Elfhon érdekében.
Ismét fékezem a nyelvem. Az egész tanács előtt valószínűleg
semmire sem jutok ebben a vitában. Főleg, hogy nem is vagyok
benne biztos, igazam van.
Ki kell derítenem, mit tervez a Mélytenger, méghozzá mielőbb.
Ha van más lehetőségem, mint Oak életét veszélyeztetni, akkor
azt választom.

143
 Randalin kérdezősködik egy sort a nagykirály testőreivel
kapcsolatban. Madoc azt akarja, hogy az alsóbb udvarok a
szokásosnál több katonát küldjenek. Nihuar és Mikkel ellenkezik.
Egyik fülemen be, a másikon ki, azzal vagyok elfoglalva, hogy
rendet teremtsek a gondolataim között.
A tanácskozás vége felé apród érkezik két üzenettel. Az
egyiket Vivi küldte a palotába, arra kér, hogy menjek el másnap
érte, Oakért és Heatherért, hogy aztán elkísérjem őket Elfhonba
Taryn esküvőjére. Még annál is korábban indulnának, mint amit
Madoc mondott. A másik levél Cardantól érkezik, a trónterembe
hív.
Halkan szitkozódva elindulok. Randalin elkapja a ruhám ujját.
– Jude! – szólít meg. – Hadd adjak egy tanácsot!
Vajon le akar teremteni?
– Az udvarmester nem csak a király szócsöve – magyarázza. –
A jobbkeze is vagy. Ha nem szeretsz Madoc tábornokkal
dolgozni, akkor nevezz ki új főtábornokot, olyat, aki nem követett
el korábban felségárulást.
Randalin gyakran nem ért egyet Madockal a tanácskozásokon,
de arról fogalmam sem volt, hogy ki akarja iktatni őt. Csakhogy
Randáimban sem bízom jobban, mint Madocban.
– Érdekes gondolat – válaszolom reményeim szerint
közömbösen, majd elsietek.

Cardan keresztben hever a trónon, amikor megérkezem, egyik

hosszú lábát a karfán pihenteti.
A nagycsarnokban még mindig ott vigadnak az álmos
mulatozók, körbeveszik a finomságoktól roskadozó asztalokat.
Frissen ásott föld és kiömlött bor illata terjed a levegőben. Az
emelvényhez tartva kiszúrom Tarynt, egy szőnyegen alszik.
Mellette egy számomra ismeretlen pixie-fiú szundikál, hosszú

144
szitakötőszárnyai időről időre megrebbennek, mintha repülésről
álmodna.
Locke teljesen éber, az emelvény szélén ül, és a zenészekkel
üvöltözik.
Cardan frusztráltan megmozdul, leteszi a lábát a padlóra.
– Mi a gond egész pontosan?
Egy szarvastestű fiú lép előre. Felismerem a vadászóhold-napi
mulatságról, ott is játszott. Remegő hangon szólal meg.
– Elnézését kérem, felség. Csupán annyi történt, hogy ellopták
a lantomat.
– Akkor miről vitatkozunk? – kérdezi Cardan. – Vagy itt van a
lant, vagy nem. Fia nem, akkor játsszon egy hegedűs.
– Ő lopta el – mutat a fiú egy fűhajú zenészre.
Cardan a tolvaj felé fordul, türelmetlenül ráncolja a homlokát.
– Az én lantomat olyan gyönyörű halandók hajából
készítettem, akik tragikusan fiatalon vesztették életüket – hadarja
a fűhajú tündér. – Évtizedekbe telt, mire elkészítettem, és nem
volt könnyű karbantartani. A halandó hangok gyászos éneke szólt,
amikor megpendítettem a húrokat. Bocsássa meg a
merészségemet, amiért ezt mondom, de még önt is könnyekre
fakasztotta volna!
Cardan türelmetlenül int.
– Ha befejezted a kérkedést, akkor elmondanád végre, mi a
probléma? Nem a te lantodról kérdeztelek, hanem az övéről.
A fűhajú tündér mintha elpirulna, bőre sötétebb zöldre vált –
úgy sejtem, ez valójában nem a bőrének, hanem a vérének a színe.
– Kölcsönkérte valamelyik este – mutat a szarvasfiúra. –
Ezután a megszállottjává vált, és addig nem nyugodott, amíg
tönkre nem tette. Azért vettem el az ő lantját, mert, bár hiába nem
ér a nyomába az enyémnek, valamin csak játszanom kell.
– Büntesd meg mindkettőt! – javasolja Locke. – Amiért ilyen
apró-cseprő ügyekkel járultak a nagykirály elé.
– Nos? – fordul Cardan vissza a fiúhoz, aki azt állította,
ellopták a lantját. – ítélkezzek az ügyben?

145
 – Könyörgöm, még ne! – mondja a szarvasfiú, füle megrándul
idegességében. – Amikor játszottam a lantján, a halottak, akiknek
a hajából a húrok készültek, beszéltek hozzám. Valójában övék
volt a lant. Amikor elpusztítottam, megmentettem őket. Tudja,
fogságba estek.
Cardan visszahanyatlik a trónra, bosszúsan hátraveti a fejét,
amitől félrecsúszik a koronája.
– Elég! – csattan fel. – Mindketten tolvajok vagytok, és
egyikőtök sem kifejezetten ügyes.
– De nem érti, a kín, a sikolyok... – A szarvasfiú hirtelen a
szája elé kapja a kezét, rádöbben, hogy a nagykirály előtt áll.
– Nem hallottad még, hogy az erény magában hordja a
jutalmát? – kérdezi Cardan nyájasan. – Ezt azért szokás mondani,
mert más jutalom nem jár érte.
A fiú végighúzza a patáját a földön.
– Elloptál egy lantot, cserébe ellopták a tiédet is – folytatja
Cardan halkan. – Van némi igazság ebben. – A fűhajú zenészhez
fordul. – Te pedig a saját kezedbe vetted a dolgokat, úgyhogy
nyilván elégedett vagy a végeredménnyel. Mindketten
felbosszantottatok. Add ide azt a hangszert!
Mindketten savanyú képet vágnak, de a fűhajú zenész előrelép,
és átadja a lantot az egyik őrnek.
– Mindketten játszhattok rajta, és amelyikőtök szebb dallamot
csal ki belőle, azé lesz. Hiszen a művészet sokkal többet ér, mint a
puszta erény vagy vétek.
Óvatosan felsietek a lépcsőn, miközben a szarvasfiú játszani
kezd. Nem számítottam rá, hogy Cardant érdekli ez az egész
annyira, hogy meghallgassa a zenészeket, és nem tudom
eldönteni, hogy zseniális-e a döntése, vagy egyszerűen csak
szemétkedik. Aggódom, hogy megint belemagyarázom a tetteibe
azt, amit igaznak szeretnék hinni.
Kísérteties a zene, ott dobol a bőrömön, végigsiklik a
gerincemen.
– Felség! – szólítom meg. – Hívattál?

146
 – Á, igen! – Hollófekete tincsei az egyik szeme elé hullanak. –
Háborúban állunk?
Egy pillanatig azt hiszem, kettőnkről beszél.
– Nem – válaszolom. – Legalábbis a következő holdtöltéig
nem.
– A tengerrel nem hadakozhatsz – jegyzi meg Locke
filozofikusan.
Cardan halkan felnevet.
– Bármivel lehet hadakozni. Az már más kérdés, hogy nyersz-
e. Igaz, Jude?
– Jude született nyertes – jegyzi meg Locke vigyorogva. A
zenészek felé fordul, és összecsapja a tenyerét. – Elég!
Cseréljetek!
Amikor Cardan nem mond ellent a ceremóniamesterének, a
szarvasfiú vonakodva átadja a lantot a fűhajú tündérnek. Friss
zene lengi körbe a dombot, vad dallam, amitől felgyorsul a
szívem.
– Épp menni készültél – mondom Locke-nak.
Elvigyorodik.
– Elég kényelmesen ülök itt – válaszolja. – Nyilván nincs
semmi személyes vagy titkos mondanivalód, amit egyedül a király
hallhat.
– Milyen kár, hogy ezt te nem fogod megtudni! Lódulj!
Gyerünk már!
Randalin tanácsára gondolok, arra, hogy emlékeztetett, igenis
van hatalmam. Lehet, hogy így van, de még fél órára sem tudok
megszabadulni a ceremóniamestertől. A félig-meddig apám
főtábornoktól meg aztán főleg nem.
– Menj! – parancsolja Cardan Locke-nak. – Nem a te
szórakoztatásodra hívtam ide.
– Nem vagy valami nagylelkű. Fia tényleg szeretnél, az lennél
– jegyzi meg Locke, miközben leugrik az emelvényről.
– Vidd haza Tarynt! – kiáltok utána. Ha ő nem lenne, biztos,
hogy most azonnal behúznék neki egyet.

147
 – Szerintem tetszik neki, amikor ilyen vagy – jegyzi meg
Cardan. – Kipirult és dühös.
– Nem érdekel, mi tetszik neki – sziszegem.
– Igen, látom, mennyire nem érdekel – mondja szárazon, és
amikor odapillantok rá, értetlenül állok az arckifejezése előtt.
– Miért kellett idejönnöm? – kérdezem.
Leveszi a lábát a trón karfájáról, és feláll.
– Te ott! – mutat a szarvasfiúra. – Ma rád mosolygott a
szerencse. Tiéd a lant. Vigyázzatok, nehogy megint felhívjátok
magatokra a figyelmemet! – Miközben a szarvasfiú meghajol, a
fűhajú tündér pedig duzzog, Cardan felém fordul. – Gyere!
Kissé nehezemre esik eltekinteni attól, hogy ilyen magas lóról
beszél velem, de azért követem a trón mögé, le az emelvényről,
oda, ahol egy kis ajtó található a kőfalban, félig elrejti a
borostyán. Még sosem jártam itt korábban.
Cardan félretolja a borostyánt, és bemegyünk.
Kis helyiség, nyilván bizalmas találkozókra és légyottokra
tartják fenn. A falakat moha borítja, rajtuk apró, világító gombák
kúsznak felfelé, halvány fehér fénybe vonnak bennünket. Egy
alacsony pamlagot is látok, amire le lehet ülni vagy feküdni, amit
a helyzet épp megkíván.
Már rég maradtunk így kettesben, és amikor felém lép, kihagy
a szívem egy ütemet.
Cardan felvonja a szemöldökét.
– A bátyám üzenetet küldött.
Előhúzza a zsebéből:

Ha kedves az életed, látogass meg!

És fogd vissza az udvarmesteredet!
– Nos? – nyújtja át nekem a papírt. – Miben mesterkedsz?

148
 Megkönnyebbülten felsóhajtok. Nem telt sok időbe, hogy Lady
Asha eljuttassa Balekinhez a tőlem kapott információt, ahogy az
sem, hogy Balekin lépéseket tegyen. Egy ide.
– Megakadályoztam, hogy néhány üzenet eljusson hozzád –
vallom be.
– És úgy döntöttél, nem szólsz róluk. – Nem néz rám
rosszindulatúan, de nem is tűnik kifejezetten boldognak. – Ahogy
arról sem számoltál be, hogy Balekin Orlaghgal találkozgat, és
Nicasia tervet forral ellenem.
– Persze hogy Balekin látni akar! – Igyekszem elterelni a
figyelmét arról a fölöttébb sok dologról, amiről nem számoltam be
neki. – Az öccse vagy, vele éltél. Te vagy az egyetlen hatalommal
bíró személy, aki még ki is engedhetné őt. Úgy voltam vele, ha
épp elnéző kedvedben vagy, bármikor beszélhetsz vele. Nem kell
hozzá az, hogy ő buzdítson rá.
– Akkor mi változott? – lengeti a papírt az orrom előtt. Most
már dühösnek tűnik. – Miért kaphattam meg ezt?
– Elárultam neki valamit – válaszolom. – Valaki olyan által,
akit az uralmam alatt tarthatok.
– És most válaszolnom kellene neki? – kérdezi.
– Hozasd ide láncra verve! – Elveszem tőle a papírt, és a
zsebembe gyűröm. – Kíváncsi lennék, mit képzel, mit tud
kicsikarni belőled egy ilyen rövidke beszélgetéssel, főleg úgy,
hogy fogalma sincs, hogy tudsz a mélytengeri szövetségéről.
Cardan összehúzza a szemét. Az egészben az a legrosszabb,
hogy most is megtévesztem őt azáltal, hogy nem árulok el neki
mindent. Eltitkolom, kit használtam fel az információ
továbbítására, hogy az, akit most az uralmam alatt tarthatok, nem
más, mint a saját anyja.
Azt hittem, azt akarod, hogy egyedül csináljam ezt az egészet,
mondanám legszívesebben. Azt hittem, nekem kell uralkodnom,
míg mulatozol, semmi több.

149
 – Gondolom, addig akar üvölteni velem, amíg meg nem kapja,
amit akar – mondja Cardan. – Végül is előfordulhat, hogy sikerül
rávenni, áruljon el valamit. Előfordulhat, de nem túl valószínű.
Bólintok, mire az agyam stratégiai játékokon edzett,
mesterkedő része máris előrukkol valamivel.
– Nicasia többet tud, mint amit elárult. Vedd rá, hogy mondjon
el mindent, aztán használd fel Balekin ellen!
– Nem hiszem, hogy politikai szempontból kívánatos lenne
hüvelykszorítót alkalmazni egy tengeri hercegnőn.
Ismét ránézek, szemügyre veszem puha ajkát, magas
járomcsontját, arca kegyetlen szépségét.
– Nem hüvelykszorítóval! Veled. Menj oda Nicasiához, és
csábítsd el!
Felvonja a szemöldökét.
– Jaj, ugyan már! – mondom, és miközben beszélek,
kitisztulnak a terv részletei a fejemben, egy olyan tervé, amit
gyűlölök, de pontosan tudom, hogy hatásos lesz. – Amikor csak
látlak, csüngenek rajtad az udvaroncok.
– Én vagyok a király – feleli.
– Jóval azelőtt is csüngtek rajtad.
Frusztrál, hogy el kell magyaráznom neki. Nyilván ő is tudja,
miféle hatással van a tündérekre.
Türelmetlenül int.
– Mármint akkor, amikor még csak egyszerű herceg voltam?
– Vesd be a vonzerődet! – ütöm a vasat bosszúsan, feszengve.
– Nyilván akad. Nicasia vágyik rád. Csak nem lesz olyan nehéz
dolgod.
A szemöldöke még magasabbra szalad, már ha lehetséges ez
egyáltalán.
– Látom, komolyan azt akarod, hogy megtegyem.
Mély levegőt veszek, és rádöbbenek, hogy meg kell győznöm
róla, tényleg be fog válni a terv. És tudok is valamit, amivel ezt
elérhetem.

150
 – Nicasia volt abban a járatban, ő lőtte meg a lányt, akivel
csókolóztál – árulom el.
– Mármint ő próbált megölni? – kérdezi. – Most komolyan,
Jude, hány titkot őrzői még?
Ismét eszembe jut az anyja, és fékezem a nyelvem. Túl sokat.
– A lányra célzott, nem rád. Egy ágyban talált valaki mással,
féltékeny lett, és kétszer lőtt. Neked talán nem, de mindenki
másnak nagy szerencse, hogy borzasztóan ügyetlen. Most már
elhiszed, hogy tényleg akar téged?
– Nem tudom, mit higgyek – vágja rá szemmel láthatóan
dühösen. Talán rá haragszik, talán rám, de ami még valószínűbb,
hogy mindkettőnkre.
– Meg akart lepni az ágyadban. Add meg neki, amit akar, és
szedd ki belőle a szükséges információt, hogy elkerülhessünk egy
háborút!
Odalép hozzám, elég közel ahhoz, hogy a lélegzete a hajamat
érje.
– Parancsba adod?
– Nem – válaszolom döbbenten. Képtelen vagyok a szemébe
nézni. – Persze hogy nem.
Ujjai az államat érintik, maga felé fordítja az arcomat, hogy
belenézzek fekete szemébe. Szénként izzik benne a düh.
– Csak úgy véled, meg kell tennem. Hogy képes vagyok rá.
Hogy jól csinálnám. Legyen, Jude! Mondd csak, hogy csináljam?
Gondolod, hogy tetszene neki, ha ilyen közel állnék hozzá, ha
mélyen a szemébe néznék?
Minden egyes porcikám bizsereg, iszonyú vággyal kel életre,
szégyellem magam, amiért ilyen erővel elönt.
Tudja. Tudom, hogy tudja.
– Valószínűleg – válaszolom kissé remegő hangon. – Bármit
szoktál is csinálni, biztosan beválik.
– Ó, ugyan már! – Hangjában alig elfojtott düh cseng. – Ha
ennyire szeretnéd, hogy a csábítás mesterét játsszam, legalább adj
tanácsot!

151
 Gyűrűs ujjaival végigsimít az arcomon, az ajkam vonalán, le a
nyakamon. Szédülök, teljesen elveszi az eszem.
– Így érintsem? – kérdezi félig leeresztett szempillákkal.
Árnyak sávozzák az arcát, élesen kiemelik az arccsontját.
– Nem tudom – felelem, de a hangom elárul. Nem úgy csendül,
ahogy kellene, túl magas, és kapkodom a levegőt.
Száját a fülemhez nyomja, csókot lehel rá. Beleborzongok,
ahogy végigsimít a vállamon.
– Aztán így? így kellene elcsábítanom? – A bőrömön érzem,
hogy ajka a halk szavakat formálja. – Gondolod, hogy beválna?
Körmeimet a tenyerembe vájom, nehogy hozzásimuljak. Egész
testemben remegek a feszültségtől.
– Igen.
Aztán az enyémhez nyomja a száját, és ajkaim kettéválnak.
Lehunyom a szemem, mert tudom, mit fogok tenni. Ujjaimat
sötét, göndör fürtjeibe fúrom. Nem dühödten csókol, hanem
lágyan, vágyakozva.
Minden lelassul, elmosódik és felforrósodik. Alig tudok
épkézláb gondolatokat formálni.
Egyszerre vágytam erre és rettegtem tőle, és most, hogy
megtörténik, fogalmam sincs, hogy vágyhatnék valaha is bármi
másra.
Az alacsony pamlaghoz botladozunk. Ráfektet, én pedig
magamra húzom. Arckifejezése éppolyan, mint az enyém, némi
rémülettel vegyített döbbenet tükröződik rajta.
– Mondd azt, amit a mulatságon! – kéri tőlem, miközben rám
mászik, teste az enyémhez simul.
– Mit? – Gondolkozni is alig tudok.
– Hogy gyűlölsz – feleli rekedtesen. – Mondd, hogy gyűlölsz!
– Gyűlöllek – mondom, de cirógatóan bukik ki a számon. Újra
és újra elismétlem. Litánia. Igézet. Védelem az ellen, amit
valójában érzek. – Gyűlöllek. Gyűlöllek. Gyűlöllek.
Erősebben csókol.

152
 – Gyűlöllek – lehelem a szájába. – Annyira gyűlöllek, hogy
néha semmi másra nem tudok gondolni.
Rekedtes, halk nyögést hallat.
Egyik kezét a hasamra csúsztatja, végigsimít a bőrömön. Ismét
megcsókol, olyan érzés, mintha épp lezuhannék egy szikláról.
Mintha megindulna alattam a hegyoldal, minden egyes érintéssel
egyre gyorsabban száguld, és végül nem marad semmi, csak a
ránk váró robaj, a pusztulás.
Még sosem éreztem ilyesmit.
Elkezdi kigombolni a zekémet. Igyekszem nem megdermedni,
és leplezni a tapasztalatlanságomat. Nem akarom, hogy
abbahagyja.
Mintha megbűvölt volna. Benne van a kilopózás vészjósló
öröme, a lopás aggasztó gyönyöre. Arra a pillanatra emlékeztet,
amit akkor éltem át, mielőtt a kezembe döftem a tőrt, és teljesen
elképedtem, hogy képes vagyok így elárulni saját magamat.
Elhúzódik, hogy lehúzza a saját kabátját, én pedig próbálok
kibújni az enyémből. Pislogva néz rám, mintha valamiféle ködön
keresztül látna.
– Borzalmas ötlet – jegyzi meg, és hangjában egyfajta
csodálkozás csendül.
– Az – válaszolom, miközben lerúgom a csizmámat.
Nadrág van rajtam, kétlem, hogy ki lehet bújni belőle elegáns
mozdulattal. Nekem határozottan nem megy. Az anyagba
gabalyodva, a saját ostobaságom tudatában rádöbbenek, hogy
véget vethetnék ennek az egésznek. Összeszedhetném a holmimat,
és elmehetnék. Mégsem teszem.
Cardan egyetlen elegáns mozdulattal húzza át kézelős fehér
ingét a fején, felfedi a csupasz bőrt, a hegeket. Remeg a kezem.
Elkapja, és egyfajta áhítattal csókolja meg a kézfejemet.
– Annyi mindent hazudnék – szólal meg.
Megremegek, és zakatol a szívem, ahogy végigsimít a
bőrömön, és egyik keze a combjaim közé siklik. Ugyanúgy
teszek, ahogy ő, ügyetlenül gombolom a bricseszét. Segít lehúzni,

153
farka a lábához simul, majd egy suttogás könnyedségével az
enyémhez tekeredik. Végigsimítok lapos hasán. Nem habozok, de
érződik, milyen tapasztalatlan vagyok. Forró a bőre a tenyerem, a
bőrkeményedéseim alatt. Az ő ujjai mesterien mozognak.
Úgy érzem, belefulladok a gyönyörbe.
Nyitva a szeme, kipirult arcomat, kapkodó lélegzetvételemet
figyeli. Sokkal intimebb, amikor így néz, mint az, ahogyan
hozzám ér. Gyűlölöm, hogy ő tudja, mit csinál, én pedig nem.
Gyűlölöm, hogy ilyen sebezhető vagyok. Gyűlölöm, hogy
hátrahajtom a fejem, felkínálom a nyakam. Gyűlölöm, hogy így
csüngök rajta, egyik kezem körmeit a hátába vájom, és mielőtt
teljesen elvesztem az ép eszem, még utoljára összeáll bennem egy
gondolat: jobban szeretem, mint valaha bárkit, és a rengeteg dolog
közül, amit ellenem tett, az a lehető legrosszabb, hogy
megszerettette magát velem.

154
 16. fejezet

A
z egyik legnehezebb dolog kémként, stratégaként vagy
akár egyszerű emberként az, amikor várakozni kell.
Felidézem Szellem leckéit, amikor órákon át kellett
ülnöm a számszeríjjal, és nem kalandozhattak el a gondolataim,
mert vártam a megfelelő pillanatot a tökéletes lövéshez.
A győzelem hatalmas része várakozás.
A másik része viszont az, hogy az ember igenis lőjön, amikor
eljön az ideje. Ki kell engedni azt a sok felgyülemlett feszültséget.
A szobámba visszatérve erre emlékeztetem magam. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy valami elvonja a figyelmemet.
Holnap el kell hoznom Vivit és Oakot a halandók világából, és
vagy jobb tervet kell kovácsolnom Madocénál, vagy kitalálni,
hogyan gondoskodhatok Oak biztonságáról, miközben
végrehajtjuk Madocét.

155
 Azzal foglalkozom, mit mondok majd Vivinek, ahelyett, hogy
Cardanon járna az eszem. Nem akarom felidézni, mi történt
kettőnk között. Nem akarok arra gondolni, ahogy az izmai
mozogtak, hogy milyen érzés volt megérinteni a bőrét, hogy
milyen halk nyögések törtek fel belőle, hogy milyen volt, amikor
végighúzta az ajkát az enyémen.
Arra pedig határozottan nem akarok gondolni, milyen erősen
kellett a számba harapnom, hogy csendben maradjak. Vagy, hogy
menynyire egyértelmű volt, még sosem csináltam olyasmit, mint
ott vele, nem beszélve arról, amit nem csináltunk.
Minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut, a lehető
leghevesebben száműzöm az emléket, és vele együtt a
sebezhetőség iszonyú érzését is, azt, hogy teljesen felfedtem
magam, még az idegességem is látszott. Nem tudom, hogy nézzek
ismét Cardan szemébe anélkül, hogy ne érezzem ostobának
magam.
Ha nem kezdhetek semmit a Mélytenger jelentette
problémával, ha nem kezdhetek semmit a Cardan jelentette
problémával, akkor talán valami mást kellene elintéznem.
Megkönnyebbülés, hogy sötét ruhát és magas szárú bőrcsizmát
ölthetek, hogy felcsatolhatom a pengéimet a csuklómra, a
lábszáramra. Megkönnyebbülés, hogy valamilyen fizikai
tevékenységet végezhetek, hogy átvághatok az erdőn, majd
besurranhatok a hanyagul őrzött házba. Amikor az egyik lakó
megérkezik, előbb találja a késemet a torkánál, mint hogy
megszólalna.
– Locke – szólalok meg mézesmázosan. – Meglepődtél?
Felém fordul, ragyogó mosolya hervadóban.
– Rózsabimbóm! Mi ez az egész?
Egy döbbent pillanat után ráeszmélek, hogy Tarynnek hisz.
Tényleg nem tud megkülönböztetni bennünket?
A szívem helyén tátongó keserű űr élvezetét leli a gondolatban.
– Ha tényleg azt hiszed, hogy a nővérem kést szegezne a
nyakadhoz, akkor talán érdemes lenne elhalasztani a

156
házasságkötést – mondom, majd ellépek, és a kés hegyével az
egyik székre mutatok. – Csak tessék! Ülj le!
Leül, mire belerúgok a székbe, ami így feldől, ő pedig elterül a
földön. Megfordul, és felháborodott pillantást lövell felém.
– Faragatlan – jegyzi meg, de olyasvalami rajzolódik ki az
arcára, ami korábban nem volt ott.
Félelem.
Öt hónapon keresztül az évek során elsajátított önuralom utolsó
cseppjére is szükségem volt ahhoz, hogy leszegjem a fejem.
Próbáltam úgy tenni, mintha csak csurranna-cseppenne a
hatalomból, egy rangos szolgálónak kijáró hatalomból, és
igyekeztem nem elfelejteni, hogy valójában én parancsolok. Nem
volt könnyű a kettő között egyensúlyozni, amiről eszembe jut Val
Morén zsonglőrködésről tartott előadása.
Hagytam, hogy a Locke-dolog kicsússzon a kezem közül.
Csizmámat a mellkasára teszem, és ránehezedem egy kicsit,
hogy emlékeztessem, ha keményen belerúgok, csontot törhetek.
– Többet nem leszek udvarias. Nem fogunk a szavakkal
játszadozni, nem beszélünk talányokban. Rossz ötlet
megszégyeníteni a nagykirályt. Engem megszégyeníteni
borzalmas ötlet. A nővéremet megcsalni pedig ostobaság. Azt
hitted, nem érek rá bosszút állni? Locke, szeretném, ha felfognád,
hogy rád szakítok időt.
Elsápad. Nyilván fogalma sincs, mit gondoljon rólam. Tudja,
hogy megszúrtam Valeriant, de azt nem, hogy meg is öltem,
ahogy azt sem, hogy utána is gyilkoltam. Fogalma sincs, hogy
kém lettem, majd kémmester. Még arról is csak másodkézből
hallott, hogy Tarynnel megvívtunk.
– Csak tréfából csináltam belőled Örömkirálynőt – néz fel rám
a földről. Rókaszemében egyfajta gyengédség csillan, szája
sarkában apró mosoly bujkál, mintha azt szeretné, hogy én is vele
együtt vigyorogjak. – Gyerünk, Jude, segíts fel! Tényleg azt
kellene gondolnom, hogy bántani fogsz?
Hangom negédesen cseng.

157
 – Egyszer megvádoltál, hogy játszmázom. Hogy is
fogalmaztál, a „királyok, hercegek, királynők és koronák elit
játszmáját” űzöm? De ahhoz, hogy jól játsszam, könyörtelennek
kell lennem.
Fel akar kelni, de lenyomom a lábammal, és fogást váltok a
késemen. Nem mocorog tovább.
– Mindig is szeretted a történeteket – emlékeztetem. – Azt
mondtad, a történet szikráját akarod kicsiholni. Hát, az ikertestvér,
aki meggyilkolja a nővére jegyesét, elég érdekes történetnek
hangzik, nem igaz?
Lehunyja a szemét, és felemeli üres kezét.
– Kössünk békét, Jude! Talán túllőttem a célon. De egyszerűen
nem hiszem el, hogy meggyilkolnál ezért. A nővéred teljesen
maga alá zuhanna.
– Jobb, ha nem megy férjhez, mintha később özveggyé válik –
felelem, de azért leveszem Locke mellkasáról a lábam.
Lassan felkel, leporolja magát. Amint ismét talpon van, úgy
néz körbe, mintha nem ismerné fel a saját villáját most, hogy a
padlóról is látta már.
– Igazad van – szólalok meg ismét. – Nem akarok ártani neked.
Hiszen hamarosan egy családot alkotunk! A sógorom leszel, én
pedig a sógornőd. Legyünk hát barátok! De ahhoz meg kell tenned
pár dolgot. Először is, ne próbálj kellemetlen helyzetbe hozni! Ne
próbálj megtenni a drámai történeteid egyik szereplőjének! Keress
mást, aki köré a történeteidet szőheted!
Így folytatom:
– Másodszor, bármiféle problémád van is Cardannal, bármi
késztetett arra, hogy folyamatosan szórakozzál vele, bármi miatt
gondolod azt, hogy jó móka volt elcsábítani a szeretőjét, aztán
elhajítani őt egy halandó lány miatt, mintha csak azt akartad volna
az orra alá dörgölni, hogy a számára legfontosabb számodra mit
sem ér, tedd túl magad rajta! Bármi miatt választottál is engem
Örömkirálynőnek, hogy az általad gyanított érzelmeivel kínozd őt,
engedd el! Ő a nagykirály, túl veszélyes játékot űzöl.

158
 – Veszélyeset – szólal meg –, ugyanakkor roppant
szórakoztatót is.
Nem mosolyodom el.
– Ha megszégyeníted a királyt az egész udvar előtt, és az
udvaroncok elpletykálják, akkor az alattvalói elfelejtik, hogy
félniük kellene tőle. Aztán az alsóbb udvarok a fejükbe veszik,
hogy fellázadhatnak ellene.
Locke próbálja felállítani a törött széket, és amikor rájön, hogy
már nem áll meg a lábán, a közeli asztalnak dönti.
– Jaj, jól van, dühös vagy rám. De gondolkozz már egy kicsit!
Lehet, hogy te vagy Cardan udvarmestere, és egyértelmű, hogy
lenyűgözted őt a csípőddel, az ajkaddal és a meleg halandó
bőröddel, de pontosan tudom, hogy bármit ígért is neked, a lelked
mélyén még mindig gyűlölöd. Szívesen végignéznéd, hogy
megszégyenül az egész udvar előtt. Ha nem kellett volna rongyos
ruhát öltened, és nem nevetnek ki, valószínűleg mindenért
megbocsátottál volna már, pusztán azért, mert megszerveztem ezt.
– Tévedsz – vágom rá.
Elmosolyodik.
– Hazudsz.
– Még ha élvezem is, véget kell vetnünk neki – jelentem ki.
Mintha azt latolgatná, mennyire komolyan beszélek, és mire
vagyok képes. Nyilván azt a lányt látja, akit hazahozott, akit
megcsókolt és átvert. Valószínűleg nem most először gondolkozik
el rajta, hogy juthattam hozzá az udvarmesteri ranghoz, és hogy
tettem rá a kezem Elfhon koronájára, hogy intéztem el, hogy
végül az öcsém Cardan fejére tegye.
– Az utolsó dolog, amit elvárok tőled – szólalok meg ismét –,
az az, hogy légy hű Tarynhez. Miután összeházasodtatok, ha
szeretőket akarsz tartani, legyen ott ő is, amikor megteszed, és
élvezze ugyanúgy! Ha nem érzi jól magát mindenki, akkor nem
történhet meg.
Zavartan néz rám.
– Azzal vádolsz, hogy nem érzek semmit a nővéred iránt?

159
 – Ha tényleg úgy gondolnám, hogy nem érzel iránta semmit,
akkor most nem beszélgetnénk.
Hosszas sóhajt hallat.
– Mert meggyilkolnál?
– Ha szórakozol Tarynnel, Madoc fog meggyilkolni, nekem
esélyem sem lesz rá.
Elteszem a kést, és az ajtó felé indulok.
– Talán megdöbbenti a képtelen családodat, de nem lehet
mindent gyilkossággal megoldani! – kiált utánam Locke. –
Tényleg megdöbbennénk, ha így lenne – kiáltok vissza.

160
 17. fejezet

A
bban az öt hónapban, amit Vivi és Oak távol töltött,
csupán kétszer jártam a halandók világában. Egyszer
azért, hogy segítsek nekik berendezkedni a lakásban,
másodszor pedig azért, mert Heather borkóstolót tartott Vivi
születésnapja alkalmából. Tarynnel félszegen ültünk a kanapé
szélén, sajtot ettünk olajos olívabogyóval, és csak apró kortyokat
ihattunk a syrah borból, mert az egyetemista lányok úgy
gondolták, „túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy legálisan is
ihassunk”. Egész este ideges voltam, végig azon járt az agyam,
milyen gondok adódhatnak a távollétemben.
Madoc ajándékot küldött Vivinek, és Taryn kötelességtudóan
át is cipelte a tengeren – egy sóval teli aranytálkát, ami sosem ürül
ki. Ha az ember megfordítja, újra megtelik. Én aggasztónak

161
találtam az ajándékot, de Heather csak nevetett, mintha csak
valami új találmány lenne titkos rekesszel.
Nem hitt a mágiában.
Hogy Heather miképpen reagál majd Taryn esküvőjére, azt
senki sem tudja. Én csak abban reménykedem, hogy Vivienné
figyelmeztette legalább néhány dologra, ami történni fog. Ha nem,
akkor egyszerre fog rádöbbenni, hogy a sellők nem csak léteznek,
el is akarnak kapni.
Éjfél után Csótánnyal átkelünk a tengeren egy folyami
szittyóból és leheletből készített csónakban. Halandók is vannak
velünk, akik új helyiségeket ástak az Árnyudvarban. Alkonyatkor
hoztuk el őket az ágyukból, és épp hajnalhasadta előtt vissza is
visszük őket. Amikor felébrednek, aranytallérokat találnak majd
az ágyneműjükben, a zsebükben. Nem tündéraranyat, ami
pitypangmagként száll tova a levelekről és a kövekről, valódi
aranyat – egyhavi fizetséget egyetlen ellopott éjszakáért.
Talán szívtelennek tűnök, amiért megengedem, sőt, elrendelem
mindezt. Talán az is vagyok. De alkut kötöttek, még ha nem is
értették, kivel kötik meg. És gondoskodhatok róla, hogy az
aranyon kívül csupán a reggeli kimerültséggel kelljen számolniuk.
Nem emlékeznek az elfhoni útra, és nem hozzuk el őket egynél
többször.
Az odavezető úton csendben ülök a csónakban, álmokba
révedek, miközben a tenger hullámai és a szél előrefelé hajt
bennünket. Odafent Tátika repül, őrködik.
A hullámokra meredve Nicasiára gondolok, hártyás kezeket
képzelek a csónak oldalára, azt, hogy tengeri tündérek másznak
fel hozzánk.
A tengerrel nem hadakozhatsz, mondta Locke. Remélem,
téved.
A part közelében kimászok, jeges víz nyaldossa a lábszáramat,
fekete kövek nyomják a talpamat, de átmászok rajtuk, és magam
mögött hagyom a csónakot, ami szétesik, ahogy Csótány mágiája

162
tovaszáll. Tátika északra repül, hogy újabb munkásokat keressen
nekünk.
Csótánnyal ágyba tesszük az összes halandót – van, ahol
ügyelnünk kell, nehogy felébresszük a szerelmét –, és megtömjük
őket arannyal. Úgy érzem magam, mint egy jó tündér a mesékben,
aki nesztelenül oson az emberek otthonában, megissza a tejszínt a
tejről, és csomókat köt a gyerekek hajába.
– Általában magányos ez a munka – jegyzi meg Csótány,
amikor végzünk. – Kellemes volt a társaságod. Van még idő a
hajnal és az ébredés között, gyere, együnk valamit!
Igaz, még túl korán van ahhoz, hogy elmenjek Viviért,
Heatherért és Oakért. És éhes is vagyok. Manapság hajlamos
vagyok addig halogatni az evést, míg már farkaséhség gyötör.
Úgy érzem magam, mint egy kígyó, vagy éhezem, vagy egészben
lenyelek egy egeret.
– Rendben.
Csótány azt javasolja, menjünk el egy bisztróba. Nem árulom
el neki, hogy még sosem jártam ilyen helyen, csak követem az
erdőben. Egy autóút közelében bukkanunk elő. Az út túloldalán
ragyogóan kivilágított, fényes, krómozott épület áll. Mellette tábla
jelzi, hogy éjjel-nappal nyitva tart, és hatalmas a parkolója, elfér
benne jó néhány kamion. Ilyen korán gyakorlatilag alig van
forgalom, könnyedén át tudunk kelni az úton.
Odabent engedelmesen becsusszanok a Csótány választotta
bokszba. Csettint, mire az asztalunk melletti kis doboz életre kel,
harsogó zene száll belőle. Meglepetten összerezzenek, ő pedig
felnevet.
Pincérnő érkezik az asztalunkhoz, füle mögött megcsócsált
végű ceruza, mint a filmekben.
– Inni valamit? – kérdezi, de összemosódnak a szavai, úgyhogy
beletelik egy kis időbe, mire felfogom, hogy kérdezett valamit.
– Kávét – válaszolja Csótány. – Olyan feketét, mint amilyen
Elfhon nagykirályának a szeme.

163
 A pincérnő egy hosszú pislogás erejéig rámered, aztán
lekörmöl valamit a tömbjére, és felém fordul.
– Ugyanazt – válaszolom, mert fogalmam sincs, mi van még.
Miután elmegy, kinyitom az étlapot, és szemügyre veszem a
képeket.
A jelek szerint minden van. Rengeteg különböző fajta étel.
Fényes, csillogó csirkeszárnyak kis tégelynyi fehér szósszal.
Tökéletesre sütött krumplihasábok pirított kolbásszal és fehérre
sült tojással. Vajas, sziruptól csillogó korongok, nagyobbak, mint
a kezem.
– Tudtad – kérdezi Csótány –, hogy a néped régen azt hitte, a
tündérek elrontják az ételek élvezhetőségét?
– Tényleg így volt? – vigyorgok.
Csótány vállat von.
– Bizonyos trükkök idővel a feledés homályába vesznek. De az
biztos, hogy a halandók ételei nagyon laktatóak.
A pincérnő forró kávéval tér vissza, a kezemet melengetem a
csészén, miközben Csótány rántott savanyú uborkát és Buffalo
csirkeszárnyat rendel, meg hamburgert és turmixot. Én omlettet
kérek, gombával meg valami „Pepper Jack”-nek nevezett sajttal.
Egy ideig néma csendben ülünk. Figyelem, ahogy Csótány
cukros tasakokat tép fel, és beleönti a tartalmát a csészéjébe. Én
nem csinálok semmit a sajátommal. Hozzászoktam azokhoz a
tejszínhabos italokhoz, amiket Vivi hozott nekem régen, de van
valami kellemesen frissítő abban, hogy forrón és keserűn iszom a
kávét.
Fekete, mint Elfhon nagykirályának a szeme.
– Mondd csak – szólal meg Csótány –, mikor szólsz a
királynak az anyjáról?
– Lady Asha nem akarja, hogy szóljak neki – válaszolom.
Csótány a homlokát ráncolja.
– Sokat fejlesztettél az Árnyudvaron. Fiatal vagy, de törtető is,
úgy, ahogy talán csak a fiatalok lehetnek azok. Egyedül három
dolgot veszek számításba, ha rólad van szó: hogy mennyire vagy

164
egyenes velünk, mennyire vagy rátermett, és miféle jövőt szánsz a
világnak.
– És hogy jön ehhez Lady Asha? – kérdezem, épp amikor a
pincérnő meghozza az ételt. – Mert azt érzem, hogy valami köze
van hozzá. Nem véletlenül hoztad szóba.
Az omlettem hatalmas, egy egész tyúkólnyi tojásból készült. A
gombák mind ugyanúgy néznek ki, mintha valaki széttrancsírozta
volna őket, aztán gomba alakú kiszúróval formázta volna meg. Az
ízük is olyan. Roskadozik az asztal a sok ételtől, miután a túlfelén
Csótány is megkapja a maga rendelését.
Beleharap az egyik szárnyba, és megnyalja a száját fekete
nyelvével.
– Cardan is az Árnyudvarhoz tartozik. A világ előtt
eljátszhatjuk, hogy nem, de magunk között semmiképp. Az egy
dolog, hogy elrejtjük előle Balekin üzeneteit. De az anyja... Tudja
egyáltalán, hogy életben van?
– Feleslegesen dramatizálod így túl – vitatkozom. – Nincs
okunk azt feltételezni, hogy nem tudja. És nem tartozik közénk. Ő
nem kém.
Csótány leharapja az utolsó porcot is a csirkecsontról, ropog a
foga között. Az összesét megette már, félreteszi a tányért, és az
uborkával folytatja.
– Alkut kötöttél vele, hogy kitanítom, én pedig a szárnyaim alá
vettem. Trükkökre tanítottam. Zsebtolvajlásra. Kisebb
varázslatokra. Ügyesen csinálja.
Arra gondolok, ahogy az érmét forgatta hosszú ujjai között,
miközben felgyújtott szobájának romjai között üldögélt.
Csótányra meredek. Ő csak nevet.
– Ne nézz rám így! Te mentél bele az alkuba.
Alig emlékszem rá, annyira lefoglalt, hogy rávegyem Cardant,
egyezzen bele az egy évnyi és egy napnyi szolgálatba. Mivel
nekem engedelmeskedett, a trónra ültethettem. Többet is ígértem
volna neki ezért, mint hogy ki tanítjuk kémnek.

165
 De amikor felidézem azt az estét, amikor meglőtték, azt az
estét, amikor az érmével játszadozott, egyre csak azt látom magam
előtt, ahogy felnéz rám az ágyamból, bódultan és bódítóan.
Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle!
– Most pedig színészkedik, nem igaz? – folytatja Csótány. –
Mert ha valóban ő Elfhon nagykirálya, akit az idők végezetéig
hűen kell követnünk, akkor egy hangyányit tiszteletlenek voltunk,
hogy mi irányítottuk a királyságot helyette. De ha csak
színészkedik, akkor bizony kém, méghozzá ügyesebb, mint a
többség. Úgyhogy mégis csak az Árnyudvar tagja.
Lenyelem a kávém utolsó, forró kortyát is.
– Nem beszélhetünk erről.
– Otthon valóban nem – kacsint rám Csótány. – Épp ezért
vagyunk itt.
Arra kértem, hogy csábítsa el Nicasiát. Igen, végül is „egy
hangyányit tiszteletlen” voltam Elfhon nagykirályával. És
Csótánynak igaza van, Cardan nem úgy viselkedett, mintha
méltóságán alulinak tartaná a kérésemet. Nem azért sértődött meg
rajta.
– Jól van! – adom be a derekam. – Majd kitalálom, hogy
mondjam el neki.
Csótány elvigyorodik.
– Finom itt az étel, igaz? Néha hiányzik a halandók világa. De
akár jól sülnek el végül a dolgok, akár nem, még nem végeztem
Elfhonban.
– Remélhetőleg minden jól alakul majd – harapok bele a
krumpli-lepénybe, amit az omletthez adtak.
Csótány felhorkan. Már a turmixnál jár, a tányérokról mindent
felfalt, aztán felhalmozta őket maga előtt. Megemeli a poharát.
– Igyunk arra, hogy a jó győzedelmeskedik, de persze csak
utánunk!
– Szeretnék kérdezni valamit – mondom, miközben koccintok
vele a bögrémmel. – Bombáról.

166
 – Hagyd ki őt ebből az egészből! – fürkészi az arcomat. – És ha
lehet, hagyd ki őt a Mélytenger elleni mesterkedéseidből is.
Tudom, hogy a saját életed mindig kockára teszed, mintha csak
szerelmes lennél a hóhér bárdjába, de ha már valakinek a fejével
játszol, akkor válassz egy kevésbé csinosát!
– Akár a tiédet? – kérdezem.
– Máris jobban hangzik – ért egyet.
– Mert szereted?
Csótány felvonja a szemöldökét.
– És ha igen? Hazudnál az esélyeimről?
– Nem... – kezdek bele, de közbevág:
– Szeretem a jó hazugságokat – jelenti ki, majd feláll, és apró
ezüstérméket tesz az asztalra. – Aki jól hazudik, azt pedig még
inkább, ami a te malmodra hajtja a vizet. De van, amiben nem
érdemes hazudni.
Az ajkamba harapok, nem tudok olyasmit mondani, amivel ne
árulnám el Bomba titkát.
Miután elhagyjuk a bisztrót, elválunk, mindkettőnknek ott
lapul az aggófű a zsebében.
Figyelem, ahogy távolodik, és közben azon rágódom, amit
Cardanról mondott. Annyira igyekeztem nem Elfhon jogos
nagykirályaként tekinteni rá, hogy közben fel sem merült bennem
a kérdés, vajon ő nagykirálynak tartja-e magát. És ha nem, ez azt
jelenti-e, hogy inkább az egyik kémemnek hiszi magát.

A nővérem lakásához megyek. Bár régen mindig olyan ruhát

öltöttem, mint a halandók, amikor a plázában sétáltunk, és
próbáltam nem feltűnően viselkedni, most rádöbbenek, ha
zekében és lovaglócsizmában jelenik meg az ember Maine
államban, az felkelti ugyan pár ember kíváncsiságát, de nem
félnek attól, hogy egy másik világból jöttem.

167
 Talán egy középkori vásárról jöttem, találgat az egyik lány, aki
mellett elhaladok. Ő is részt vett egy ilyen rendezvényen pár évvel
ezelőtt, és nagyon élvezte a lovagi tornát. Hatalmas pulykacombot
evett, és akkor kóstolt először mézsört.
– Azonnal az ember fejébe száll – mondom. Egyetért velem.
Egy idős férfi újságpapírral a kezében megjegyzi, hogy nyilván
Shakespeare-t játszom a parkban. Lépcsőn ücsörgő bugrisok
utánam kiáltják, hogy halloween októberben van.
A tündérek bizonyára rég megtanulták már ezt a leckét. Nem
kell nekik megtéveszteni az embereket, megtévesztik azok saját
magukat.
Ezzel a gondolattal vágok át a pitypangokkal teli udvaron,
majd felsétálok a lépcsőn a nővérem lakásának ajtajához, és
bekopogok.
Heather nyitja ki. Rózsaszín haját újrafestette az esküvőre. Egy
pillanatra meglepődik – talán a ruhám miatt –, aztán
elmosolyodik, és szélesre tárja az ajtót.
– Szia! Koszi, hogy elviszel minket. Már majdnem mindent
összepakoltunk. Elég nagy a kocsid?
– Határozottan – hazudom, és kissé kétségbeesve járatom a
tekintetem a konyhában, Vivit keresem. Mégis mit vár a nővérem,
hogy alakul majd ez az egész, ha egyszer semmit nem mondott el
Heathernek? Ha azt hiszi, kocsim van, nem pedig aggófüvem?
– Jude! – kiáltja Oak, és leugrik az asztal melletti székről.
Átkarol. – Mehetünk? Mikor indulunk? Mindenkinek csináltam
ajándékot a suliban!
– Kérdezzük meg Vivit! – felelem, és megszorítom. Nagyobb,
mint amire emlékeztem. Még a szarvai is hosszabbak kissé, de hát
ennyit nem nőhetett pár hónap alatt, igaz?
Heather átkattint egy kapcsolót, mire felzúg a kávéfőző. Oak
visszamászik a székre, és cukorkaszínű gabonapelyhet önt egy
tálba, aztán úgy ahogy van, szárazon enni kezdi.

168
 Ellépek mellette, és a szomszédos szobába megyek. Ott van
Heather asztala, tele vázlatokkal, tollakkal és festékkel. Felette a
falon a kinyomtatott rajzai díszelegnek.
A képregény-rajzolás mellett Heather részmunkaidőben egy
fénymásolóban dolgozik, hogy tudja miből fizetni a számlákat.
Úgy hiszi, Vivinek is van munkája, ami lehet, hogy igaz, de az is
lehet, hogy nem. Akadnak munkák tündérek számára a halandók
világában, csak nem olyasmik, amikről az ember beszámol a
halandó barátnőjének.
Főleg, ha a kényelmesebbik megoldást választotta, és nem
említette meg, hogy ő maga nem ember.
A bútorokat garázsvásárokról, kiárusításokról meg az utcáról
szerezték. A falakon régi, hatalmas szemű, fura állatokat ábrázoló
fémlapok, különös kifejezéseket mintázó kézimunkák lógnak,
meg Heather diszkó-gyűjteménye, az alkotásai és Oak
zsírkrétarajzai.
Az egyiken Vivi, Heather és Oak szerepel, úgy, ahogy ő maga
látja őket: Heather a barna bőrével és a rózsaszín hajával, Vivi a
világos bőrével és a macskaszemével, és Oak a szarvaival.
Lemerném fogadni, hogy Heather szerint cuki, hogy Oak
szörnyetegként rajzolta le magát és Vivit. Lemerném fogadni,
hogy a kreativitás jelének tekinti.
Hatalmas szívás lesz ez az egész. Felkészülök arra, hogy
Heather üvölteni fog a nővéremmel. Vivi határozottan
megérdemli. Azt viszont nem akarom, hogy Heather Oak lelkébe
taposson.
Vivi a hálószobájában van, még mindig pakol. Elég szűkös
azokhoz a szobákhoz képest, amikben felnőttünk, és határozottan
nagyobb rendetlenség uralkodik, mint a lakás többi részében.
Mindenütt a ruhái hevernek. Az ágy fejtámláján sálak, a lábrész
oszlopán karkötők, az ágy alól cipők lógnak ki.
Leülök a matracra.
– Mit hisz Heather, hova megy ma?
Vivi rám vigyorog.

169
 – Megkaptad az üzenetemet! Úgy tűnik, mégiscsak lehet
hasznos dolgokra bűvölni a madarakat.
– Nem kellek neked – emlékeztetem. – Képes vagy egymagad
is megcsinálni a szükséges aggófűlovakat... Nekem nem megy.
– Heather úgy hiszi, hogy a húgom, Taryn esküvőjére
megyünk, ami igaz, egy szigetre nem messze Maine partjától, ami
szintén igaz. Látod? Egyetlen hazugságra sem volt szükség.
Kezdem megérteni, miért kellettem én.
– És amikor azt mondta, majd vezet ő, te megnyugtattad, hogy
a húgod eljön értetek.
– Hát, azt gondolta, hogy lesz komp, és nem mondhattam, hogy
lesz, de azt sem, hogy nem – feleli Vivi azzal a fesztelen
őszinteséggel, ami mindig úgy tetszett, ugyanakkor rettentően
bosszantott is.
– És most kénytelen leszel még őszintébben igazat mondani –
folytatom. – Vagy... Van egy ötletem! Ne tedd! Halogasd csak
tovább! És ne gyertek el az esküvőre!
– Madoc figyelmeztetett, hogy ezt mondod majd – árulja el
homlokráncolva.
– Fúl veszélyes... Nagyon bonyolult a dolog, és tudom, hogy
úgysem érdekelnek a részletek. A mélytengeri királynő azt akarja,
hogy Cardan vegye el a lányát, és összedolgozik Balekinnel,
akinek szintén megvannak a maga céljai. Orlagh valószínűleg
csak játszadozik vele, de mivel o veszedelmesebb Balekinnél, ez
nem kifejezetten megnyugtató.
– Igazad van – hagyja rám Vivi. – Nem érdekel. A politika
unalmas.
– Oak veszélyben van – győzködöm. – Madoc csaliként akarja
használni.
– Mindig minden veszélyes – hajít Vivi egy pár csizmát néhány
összegyűrt ruhára. – Tündérfölde egyetlen hatalmas, veszélyekkel
teli egérfogó. De ha hagyom, hogy ez visszatartson, hogy nézek
majd az én rettenthetetlen apám szemébe? És akkor még nem is
említettem az én rettenthetetlen húgomat, aki gondoskodik majd a

170
biztonságunkról, míg apa mesterkedik – folytatja. – Legalábbis
szerinte.
Felnyögök. Jellemző, hogy olyasfajta szerepet tukmál rám,
amit nem utasíthatok el, de nagyon jól jön a céljai eléréséhez. És
Vivire is jellemző, hogy nem foglalkozik velem, és azt gondolja,
mindent jobban tud.
Valaki, akiben megbízol, már elárult.
Viviben bíztam meg a leginkább. Rábíztam Oakot, az
igazságot, a tervemet. Megbíztam benne, mert a nővérem, mert őt
nem érdekli Tündérfölde. De most rádöbbenek, ha ő elárul, nekem
végem.
Bár ne emlékeztetne rá folyton, hogy tartja a kapcsolatot
Madockal!
– És te bízol apában? Meglepő.
– Sok mindenhez nem ért, de a mesterkedésben nagyon jó –
válaszolja Vivi, de nem igazán nyugtatnak meg a szavai. –
Hagyjuk! Mesélj inkább Tarynről! Tényleg izgatott?
Mit válaszolhatnék erre?
– Locke ceremóniamestert csinált magából. Tarynnek nem
igazán tetszik sem az új rangja, sem a viselkedése. Szerintem
Locke részben csak azért csalja fűvel-fával, hogy idegesíthesse.
– Na, ez már nem untat! – mondja Vivi. – Folytasd csak!
Heather megérkezik két csésze kávéval. Azonnal elhallgatunk,
ő pedig átadja a csészéket nekem és Vivinek.
– Nem tudtam, hogy szereted – magyarázza. – Úgyhogy olyat
kapsz, mint Vee.
Belekortyolok. Nagyon édes. Már rengeteg kávét felhajtottam
ma reggel, de azért ebből is iszom.
Fekete, mint Elfhon nagykirályának a szeme.
Heather az ajtófélfának dől.
– Összepakoltál?
– Majdnem. – Vivi a bőröndjét fürkészi, majd belehajít egy pár
gumicsizmát is. Körbenéz a szobában, mintha azon
morfondírozna, mi egyebet zsúfolhatna még bele.

171
 Heather a homlokát ráncolja.
– Ennyi mindent hozol egy hétre?
– Csak a tetején vannak ruhák – mondja Vivi. – Alul főleg
Taryn cuccai vannak, olyasmi, amit nehéz beszerezni... a szigeten.
– Gondolod, hogy megteszi majd az a ruha, amit
kiválasztottam?
Megértem, miért aggodalmaskodik Heather, most találkozik
először a családommal. Azt hiszi, apánk szigorú. Elképzelni sem
tudja!
– Persze! – biztatja Vivi, majd rám néz. – Szexi ezüstszínű
ruha.
– Azt veszel fel, amit akarsz. Komolyan – nyugtatgatom
Heathert, miközben arra gondolok, hogy a ruhák, a rongyok és a
meztelenség mind-mind tökéletesen elfogadható Tündérföldén.
Ennél sokkal nagyobb problémái lesznek.
– Siessünk! Nehogy beragadjunk a dugóba! – szólal meg
Heather, és magunkra hagy bennünket. Hallom, hogy a másik
szobában Oakhoz beszél, azt kérdezi, kér-e tejet.
– Szóval – tér vissza a beszélgetésünkhöz Vivi épp azt
mesélted, hogy...
Nagyot sóhajtok, kávéscsészémmel az ajtó felé intek, szemem
majd kiguvad.
Vivi a fejét rázza.
– Mondd már! Ott nem beszélhetünk erről úgysem.
– De hát te is tudod – felelem. – Taryn boldogtalan lesz Locke
mellett. Ő meg nem kíváncsi erre, főleg akkor nem, ha én
mondom.
– Érthető, mégiscsak megvívtatok Locke miatt – jegyzi meg
Vivi.
– Pontosan! Nem vagyok éppen elfogulatlan. Vagy legalábbis
nem tűnök elfogulatlannak.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezi, miközben ráhajtja a
bőröndre a fedelét, és ráül, hogy be tudja cipzárazni. Felnéz rám
macskaszemével, éppolyan, mint Madocé. – Rávetted Tündérfölde

172
nagykirályát, hogy engedelmeskedjen neked, de egy szemétládát
nem tudsz rávenni, hogy tegye boldoggá a testvérünket?
Ez nem igazság! – mondanám legszívesebben. Hiszen
gyakorlatilag az volt az utolsó tettem, mielőtt átjöttem ide, hogy
megfenyegettem Locke-ot, megparancsoltam neki, hogy ne
szórakozzon Tarynnel, miután összeházasodtak, mert ha nem...
Mégis fájnak Vivi szavai.
– Nem ilyen egyszerű ez az egész.
Vivi felsóhajt.
– Soha semmi nem az.

173
 18. fejezet

O ak kezét fogva cipelem le kis bőröndjét a lépcsőn az üres

parkolóba.
Visszanézek Heatherre. Táskát vonszol maga után,
meg pár gumipókot, azt mondja, azzal rögzíthetjük a csomagokat
a kocsi tetejére, ha kell. Nem mondtam meg neki, hogy nincs
semmiféle kocsi.
– Szóval... – nézek Vivire.
Vivi elmosolyodik, és felém nyújtja a kezét. Előhúzom az
aggófüvet a zsebemből, és átadom neki.
Képtelen vagyok Heatherre nézni, inkább visszafordulok
Oakhoz. Négylevelű lóherét gyűjt a fűben, könnyedén megtalálja,
majd csokorba köti őket.
– Mit csinálsz? – értetlenkedik Heather.
– Nem kocsival megyünk. Inkább repülünk – válaszolja Vivi.
– A reptérre megyünk?

174
 Vivi felnevet.
– Imádni fogod! Paripám, serkenj, és vigyél, amerre
parancsolom!
Az aggófűparipák ott teremnek a lakóépület előtt – girhes,
sárga pónik csipkézett sörénnyel és smaragd szemmel, mintha
szárazföldre került tengeri csikók lennének.
Amint a növények fújtató, szörtyögő életre kelnek, Heather a
szája elé kapja a kezét.
– Meglepetés! – mondja Vivi, és továbbra is úgy tesz, mintha
semmiség lenne az egész. Oak nyilván várta már ezt a pillanatot,
megszabadul a bűbájtól, és felfedi a szarvait.
– Látod, Heather? – kérdezi. – Varázslatosak vagyunk.
Meglepődtél?
Heather Oakot nézi, a szörnyűséges aggófűpónikat, majd
leroskad a bőröndjére.
– Oké – szólal meg. – Ez valami elcseszett vicc akar lenni vagy
ilyesmi, de vagy elmondja valamelyikőtök, mi folyik itt, vagy
visszamegyek a lakásba, és kizárlak titeket!
Oak elkámpicsorodik. Tényleg azt várta, hogy Heather örülni
fog. Átkarolom, a vállát masszírozom.
– Gyere, drágám! – mondom. – Pakoljuk fel a holminkat, ők
meg jönnek majd később. Anya és apa már nagyon vár téged!
– Hiányoznak – vallja be. – Te is hiányzol.
Megpuszilom puha arcát, és felteszem a lóra. A vállam felett
visszanéz Heatherre.
Hallom, hogy Vivi magyarázatba fog mögöttem.
– Tündérfölde létezik. A mágia is. Látod? Nem ember vagyok,
ahogy az öcsém sem. És elviszünk téged egy mágikus szigetre egy
teljes hétre! Ne félj! Nem mi vagyunk az ijesztőek.
Lefejtem Heather merev ujjait a gumipókokról, miközben Vivi
megmutatja neki hegyes fülét és macskaszemét, és próbálja
megmagyarázni, miért nem említette mindezt idáig.
Pont, hogy mi vagyunk az ijesztőek.

175
Néhány órával később már Oriana szalonjában ülünk. Heather
még mindig döbbentnek és feldúltnak tűnik, fel-alá járkál,
megbámulja a különös festményeket a falakon, a furcsa bogár- és
tüskemintát a kárpitok szövésében.
Oak Oriana ölében ül, hagyja, hadd ölelgesse, mintha még
mindig kicsi lenne. Oriana világos ujjai táncot járnak Oak hajában
– amiről úgy gondolja, hogy túl rövid –, az öcsém pedig
hosszasan, locsogva mesél neki az iskoláról, és hogy mennyire
másmilyenek a csillagok a halandók világában, meg hogy milyen
íze van a mogyoróvajnak.
Egy kicsit fáj így látni őket, mert, bár ahogy Tarynnek és
nekem, úgy Oaknak sem Oriana adott életet, vele mégis anyjaként
viselkedett, míg velünk egész egyszerűen nem volt hajlandó.
Vivi előhúzza az ajándékokat a bőröndjéből. Többzacskónyi
kávébab, apró leveleket mintázó üveg fülbevalók, kis tégelynyi
karamellkrémek.
Heather odalép hozzám.
– Ez mind valódi.
– Nagyon is az – biztosítom.
– És ők mind tényleg elfek, és Vee is elf, mint a mesékben? –
Heather ismét körbenéz a szobában, gyanakvóan, mintha azt
várná, hogy hirtelen szivárványmintás egyszarvú ugrik elő a
vakolatból és a lécek közül.
– Aha.
Eléggé úgy fest, hogy kiborult, de mintha nem haragudna
Vivire igazán, és már ez is valami. Talán túl sokkoló volt számára
a hír ahhoz, hogy dühös legyen, legalábbis egyelőre. Vagy talán
Heathernek tényleg tetszik ez az egész.
Talán Vivinek igaza volt, és tényleg így kellett tudtára adni,
csak kell pár perc, hogy örülni tudjon Tündérföldének.
– És ez a hely... – Elhallgat. – Oak valamiféle herceg? Szarvai
vannak. Vivinek meg a szeme furcsa.
– Macskaszeme van, mint az apjának – magyarázom. – Biztos
sok ez így egyszerre.

176
 – Ijesztőnek hangzik – mondja Heather. – Az apukád. Mármint
bocsánat, Vee apukája. Azt mondta, neked igazából nem ő az
apád.
Összerezzenek, pedig tudom, hogy Vivi nem úgy értette. Talán
nem is így mondta.
– Mert te ember vagy – próbálja Heather tisztázni. – Ember
vagy, ugye?
Bólintok, mire Heather arcára egyértelmű megkönnyebbülés
rajzolódik ki. Halkan fel is nevet.
– Nem könnyű embernek lenni Tündérföldén – intem
óvatosságra. – Gyere, sétáljunk egyet! Elmondok pár dolgot.
Heather próbálja elkapni Vivi pillantását, de a nővérem a
szőnyegen ülve turkál a bőröndjében. Hozott egy csomó mütyürt,
medvecukrot, hajszalagot, meg egy óriási, aranyszalaggal
díszített, fehér csomagolópapírba tekert ajándékot, amire
hosszában a Sok boldogságot! szavakat nyomtatták.
Heather nem igazán tudja, mi egyebet tehetne, ezért követ. Vivi
mintha észre sem venné.
Különös visszatérni abba a házba, ahol felnőttem. Csábító a
gondolat, hogy felszaladjak a lépcsőn, és kinyissam a régi szobám
ajtaját, hátha maradt még belőlem valami itt. Csábító a gondolat,
hogy Madoc dolgozószobájába menjek, és kémként átkutassam a
papírjait.
De nem teszem, helyette kilépek az udvarra, és az istálló felé
indulok. Heather mély levegőt vesz. A fák felett előbukkanó
tornyokat figyeli.
– Elmondta Vee a szabályokat? – kérdezem séta közben.
Heather a fejét rázza, szemmel láthatóan zavarodott.
– Szabályokat?
Vivi rengetegszer segített rajtam, amikor senki más nem tette,
úgyhogy tudom, hogy szeret. Mégis mintha szándékosan szemet
hunyt volna afelett, hogy milyen nehezen boldogultunk itt
Tarynnel halandóként, milyen óvatosnak kellett lennünk, milyen
óvatosnak kell lennie Heathernek, amíg itt van.

177
 – Azt mondta, maradjak mellette – magyarázza Heather.
Nyilván látja az arcomon, milyen frusztrált vagyok, és meg akarja
védeni Vivit. – Hogy ne menjek sehova a családja nélkül.
A fejemet rázom.
– Az nem elég! Ide figyelj, a tündérek képesek elvarázsolni
magukat, hogy másnak tűnjenek. Belemásznak a fejedbe,
elcsábítanak, meggyőznek, hogy olyasmiket tegyél, amik
egyébként eszedbe sem jutnának. Aztán ott van az örökalma,
Tündérfölde gyümölcse. Ha megízleled, semmi másra nem tudsz
majd gondolni, csak hogy még többet akarsz.
Úgy beszélek, mint Oriana.
Heather rémülten, és minden bizonnyal hitetlenkedve néz rám.
Vajon túl messzire mentem volna?
Ismét nekifutok, ezúttal nyugodtabb hangot megütve.
– Mi itt hátrányos helyzetből indulunk. A tündérek kortalanok,
halhatatlanok, mágikusak. És nem mind szeretik az embereket.
Úgyhogy légy résen, ne köss semmiféle alkut, és mindig tarts
magadnál berkenyebogyót és sót!
– Oké – vágja rá.
A távolban Madoc két hátas-varangya áll az udvaron, épp
gondozzák őket.
– Nagyon jól fogadod ezt az egészet – jegyzem meg.
– Két kérdésem van. – Van valami a hangjában vagy a
viselkedésében, amitől rádöbbenek, hogy valószínűleg
nehezebben viseli, mint gondolom. – Az egyik: mi az a
berkenyebogyó? A másik, ha Tündérfölde tényleg olyan, mint
amilyennek mondod, miért élsz itt?
Szólásra nyitom a számat, de aztán inkább becsukom.
– Ez az otthonom – felelem végül.
– De nem kell annak lennie! – győzköd. – Ha Vee eljöhetett
innen, akkor te is. Ahogy te is mondtad, nem tartozol közéjük.
– Gyere a konyhába! – terelem vissza a ház felé.
Odabent Heathert teljesen lenyűgözi a hatalmas üst. Akkora,
hogy mindketten megfürödhetnénk benne. Megbámulja a

178
megkopasztott fogolymadarakat, amiket a pultra tettek, a pitének
kinyújtott tészta mellé.
Végignézem a különféle fűszernövényekkel teli üvegcséket, és
előveszek pár berkenyebogyót. Előhúzom a vastag zsineget, amit
arra használnak, hogy összefogják a megtömött tyúkokat, és azzal,
meg egy darab vászonnal kis csomagot készítek neki.
– Rakd a zsebedbe vagy a melltartódba! – magyarázom. – És
mindig legyen nálad, amíg itt vagy!
– És ettől majd biztonságban leszek? – kérdezi Heather.
– Nagyobb biztonságban – felelem, miközben sóból is csinálok
neki egy szütyőt. – Szórd meg ezzel, amit csak eszel. Ne felejtsd
el!
– Köszönöm. – Megragadja a karomat, és gyorsan megszorítja.
– Mármint, olyan ez, mintha nem is lenne valóságos. Nyilván
nevetségesnek tűnik, hogy ezt mondom. Itt állok előtted. Érzem a
fűszereket és a vért azokból a fura kis madarakból. Ha megszúrnál
a tűvel, fájna. Mégsem érzem valóságosnak. Hiába érthető így
már Vee minden hülye kitérő válasza olyan mindennapos
dolgokkal kapcsolatban, hogy hova járt, mondjuk, középiskolába.
De közben azt is jelenti, hogy a feje tetejére állt a világ.
Amikor én jártam ott – a plázában, Heather lakásán –, olyan
hatalmasnak tűnt a szakadék köztük és köztünk, hogy fogalmam
sem volt, hogy fog Heather hidat kovácsolni fölé.
– Bármit mondasz is, nem tűnik nevetségesnek – nyugtatom
meg.
Tekintete tele van reményteljes érdeklődéssel, ahogy az erődöt
fürkészi, ahogy beszívja a késő délutáni levegőt. Eszembe jut a
rossz emlék a lányról, aki kövekkel töltötte meg a zsebét, és
hatalmas kő esik le a szívemről, hogy Heather hajlandó elfogadni,
a világa kifordult önmagából.
Amikor visszaérünk a szalonba, Vivi ránk vigyorog.
– Jude körbevezetett?
– Csináltam neki védőtalizmánt – válaszolom, és a hangomból
egyértelmű, hogy neki kellett volna megtennie ezt.

179
 – Helyes! – vágja rá Vivi boldogan, ugyanis jóval több kell a
dühös hangszínnél ahhoz, hogy felbosszantsam, ha egyszer
minden úgy alakul, ahogy szeretné. – Oriana azt mondta, nem
nagyon jártál errefelé mostanában. Elég komolynak hangzik az
összezörrenésetek a jó öreg apussal.
– Te is tudod, mit veszített.
– Maradj vacsorára! – Oriana feláll, sápadt, akár egy szellem ,
és rám szegezi rubin tekintetét. – Madoc örülne. És én is.
– Nem tehetem – hárítom a meghívást, és valóban szomorú
vagyok, hogy így kell tennem. – Már így is túl soká maradtam, de
az esküvőn találkozunk.
– Errefelé mindig iszonyúan drámai minden – magyarázza Vivi
Heathernek. – Akár egy hőskölteményben. Mindenki úgy tesz,
mintha épp most lépett volna elő egy gyilkosságról szóló
balladából.
Heather úgy néz Vivire, mintha ő is épp most lépett volna elő
egy balladából.
– Ó! – kiált fel Vivi, és ismét a bőröndjébe túr. Előhúz egy
újabb, puhának tűnő csomagot fekete masnival.
– Oda tudnád adni Cardannak? Egyfajta „gratulálok, hogy
király lettél” ajándék.
– Elfhon nagykirályáról beszélsz – szidja meg Oriana. – Akár
együtt játszottatok, akár nem, nem hívhatod ugyanúgy, mint
amikor még gyerekek voltatok!
Egy ideig ostobán csak állok ott, nem veszem el az ajándékot.
Tudom, hogy Vivi és Cardan jóban volt. Végül is Vivi mesélte el
Tarynnek, hogy farka van, akkor látta, amikor közösen úszkáltak
Cardan egyik nővérével.
Csak elfelejtettem.
– Jude! – szól rám Vivi.
– Talán jobb, ha te magad adod oda – vágom rá, majd
elmenekülök a régi otthonomból, még mielőtt Madoc hazaér, és
magával ragadnak a nosztalgikus érzelmek.

180
Elhaladok a trónterem mellett, ahol Cardan az egyik alacsony
asztal mellett ül, fejét Nicasiáéhoz hajtja. Az ő arcát nem látom,
csak Nicasiáét, ahogy hátravetett fejjel nevet, és kilátszik hosszú
nyaka. Teljesen elhódítja az öröm, akkor ragyog csak igazán, ha
Cardan figyeli.
Szerelmes belé, döbbenek rá, és kényelmetlenül érint a
gondolat. Szereti Cardant, mégis megcsalta Locke-kal, és most
retteg, hogy Cardan soha többé nem fogja őt szeretni.
Cardan végigsimít Nicasia karján, egészen a csuklójáig, és
élénken előtör annak az emléke, amikor engem érintett. Bőröm
felhevül, pirulni kezd a nyakam, onnan terjed tovább a hő.
Csókolj addig, amíg már rosszul vagyok tőle! Ezt mondta, és
most hosszasan csókolhatott. Most már biztosan rosszul van tőle.
Gyűlölöm, hogy Nicasiával látom. Gyűlölöm, hogy megérinti.
Gyűlölöm, hogy a saját tervemről van szó, és egyedül magamra
haragudhatok.
Ostoba vagyok.
A fájdalom megerősít, mondta régen Madoc, amikor újra és
újra felemeltette velem a kardot. Szokj hozzá a súlyához!
Nagy nehezen elszakítom róluk a tekintetemet. Inkább megyek,
és találkozom Vulciberrel, hogy megbeszéljük, miképp hozzák el
Balekint a palotába Cardanhoz.
Aztán lemegyek az Árnyudvarba, meghallgatom, mi hír van az
udvaroncokról, hogy azt pletykálják, Madoc sereget toboroz,
mintha már nagy erőkkel készülne a háborúra, amit én még
mindig igyekszem elkerülni. Két kémet küldök azokba az alsóbb
udvarokba, ahol a legtöbb független cseregyerek él, hogy mindent
derítsenek ki, amit csak tudnak. Beszélek Bombával Grimsenről,
aki ékkövekkel kirakott brosst készített Nicasiának, amivel
áttetsző szárnyakat tud növeszteni, és a levegőbe röppenhet.
– Szerinted mit akar? – kérdezem.
– Dicséretet, bókokat – válaszolja Bomba. – Talán új pártfogót.
Valószínűleg nem utasítana vissza egy csókot sem.
– Gondolod, hogy Nicasia maga érdekli vagy inkább Orlagh?

181
 Tudni akarom.
Bomba vállat von.
– Tetszik neki Nicasia szépsége és Orlagh hatalma is. Grimsen
az első tündérkirállyal vonult száműzetésbe, úgy sejtem, nagyon
biztos akar lenni a dolgában, ha legközelebb hűséget fogad
valamelyik uralkodónak.
– Vagy talán soha többé nem akar hűséget fogadni senkinek –
vetem fel, és úgy vélem, ideje meglátogatnom.

Grimsen úgy döntött, nemcsak dolgozni fog abban a régi

kovácsműhelyben, amit Cardantól kapott, hanem oda is költözik,
hiába nőtték be a rózsabokrok, hiába nincs a legjobb állapotban.
Vékony füstcsík száll felfelé a kéményből, amikor
megérkezem. Háromszor kopogok az ajtón, majd várok.
Néhány pillanattal később Grimsen ajtót nyit, és olyan iszonyú
hőség csap meg, hogy elhátrálok.
– Ismerlek téged – szólal meg.
– Az Örömkirálynő – előzöm meg, hogy ne váljon kínossá a
dolog.
Felnevet, a fejét rázza.
– Ismertem a halandó apádat. Egyszer csinált nekem egy kést,
egészen Tündérközig utazott, hogy megkérdezze, mit gondolok
róla.
– És mit gondoltál róla?
Vajon ez még azelőtt volt, hogy Justin Elfhonba jött, még
anyám előtt?
– Nagyon tehetséges volt. Megmondtam neki, hogy ötvenévnyi
gyakorlás után képes lesz elkészíteni a legcsodálatosabb pengét,
amit halandó ember valaha kovácsolt. Megmondtam neki, hogy
százévnyi gyakorlás után képes lesz elkészíteni a legmesésebb
pengét, amit bárki valaha kovácsolt. Egyik válasszal sem elégedett
meg. Aztán azt mondtam, elárulom neki az egyik titkomat.

182
Százévnyi tudást szerezhet egyetlen nap alatt, ha alkut köt velem.
Csak annyit kell tennie, hogy megválik attól, amit nem akar
elveszíteni.
– És belement az alkuba? – kíváncsiskodom.
Grimsen vidámnak tűnik.
– Meghiszem azt, hogy szeretnéd tudni! Gyere csak be!
Sóhajtva úgy teszek. Már-már elviselhetetlen a hőség, és a fém
szaga teljesen elborítja az érzékeimet. Leginkább csak a tüzet
látom a gyéren megvilágított helyiségben. A ruhám ujjába rejtett
késre siklik a kezem.
Szerencsére átsétálunk a kovácsműhelyen, és átmegyünk az
épület lakrészébe. Rendetlenség uralkodik, mindent beborítanak a
gyönyörű holmik – ékkövek, ékszerek, pengék, egyéb
csecsebecsék. Grimsen előhúz nekem egy kis, fából faragott
széket, majd helyet foglal egy alacsony pádon.
Arca megviselt, ráncos, ezüsthaja égnek áll, mintha munka
közben folyton beletúrna. Ma nem ékkövekkel díszített kabátot
visel, hanem egyszerű bőrköpenyt, alatta hamufoltos szürke inget.
Hatalmas, hegyes fülében hét súlyos aranykarika lóg.
– Mi járatban a műhelyemben? – kérdezi.
– Ajándékot keresek a nővéremnek. Pár nap múlva férjhez
megy.
– Tehát valami különlegesre lenne szükség – állapítja meg.
– Tudom, hogy legendás kovács vagy – mondom. – Úgyhogy
felmerült bennem, hogy talán már nem árulod, amit készítesz.
– Nem számít, mennyire vagyok híres, elsősorban akkor is
iparos vagyok – érinti meg a szívét. Tetszik neki, hogy hízelgek. –
De az igaz, hogy már nem fogadok el aranyat, csakis cserélek.
Gondolhattam volna, hogy lesz itt valami turpisság. Mégis
ártatlanul pislogok rá.
– Mit adhatnék neked, amivel még nem rendelkezel?
– Derítsük ki! – indítványozza. – Mesélj a nővéredről!
Szerelemből házasodik?

183
 – Nyilván – felelem elgondolkozva. – Mivel haszna nem
igazán származik belőle.
Felvonja a szemöldökét.
– Á, értem. És hasonlít rád a nővéred?
– Ikrek vagyunk – válaszolom.
– Akkor kék kő kell, az illik hozzád – jelenti ki. – Talán egy
könny-nyaklánc, ami sír helyette, hogy ne neki kelljen. Egy fogtű,
amivel az idegesítő férjekbe lehet harapni. Nem. – Fel-alá járkál a
kis helyiségben. Felemel egy gyűrűt. – Gyermekáldáshoz? – Az
arckifejezésem láttán felemel egy pár fülbevalót, az egyik félhold
alakú, a másik csillagot mintáz. – Ó, igen! Tessék. Erre van
szükséged!
– Mire jó? – kérdezem.
Felnevet.
– Gyönyörű... Az nem elég?
Hitetlenkedő pillantást lövellek felé.
– Elég lenne, hiszen remekbe szabottak, de mérget vennék rá,
hogy nem csak erről van szó.
Tetszik neki a válaszom.
– Okos lány vagy! Nem csak szépek, hozzá is tesznek a
viselője szépségéhez. Szebbé varázsolják az illetőt, fájdalmasan
széppé. A férje jó darabig nem hagyja majd el az oldalát.
Arckifejezése kihívásról árulkodik. Úgy hiszi, túl hiú vagyok
ahhoz, hogy ilyen ajándékot adjak a nővéremnek.
Pontosan tudja, milyen önző az emberi szív. Taryn gyönyörű
menyasszony lesz. Szeretném-e ikertestvéreként még ennél is
jobban az árnyékában érezni magam? Mennyivel lehet szebb
nálam, amit képes vagyok még elviselni?
Ugyanakkor létezik-e jobb ajándék egy emberlánynak, aki
beházasodik a gyönyörű tündérek közé?
– Mit kérsz érte cserébe? – kérdezem.
– Ó, bármilyen apróság megteszi. Egy év az életedből. A hajad
fénye. A nevetésed csengése.
– Nem cseng olyan édesen a nevetésem, mint hinnéd.

184
 – Édesen nem, de le merném fogadni, hogy ritkaságszámba
megy – válaszolja, mire elgondolkozom, honnan tudhatja.
– És a könnyeim? – kérdezem. – Készíthetnél belőlük egy
másik nyakláncot.
Úgy kémlel, mintha azt próbálná kideríteni, vajon milyen
gyakran sírok.
– Egyetlen könnycseppet kérek – válaszolja végül. – És átadsz
egy ajánlatot a nagykirálynak.
– Miféle ajánlatot?
– Mindenki tudja, hogy a Mélytenger megfenyegette a
szárazföldet. Mondd meg a királyodnak, ha háborút indít,
jégpáncélt készítek neki, amin minden egyes lesújtó penge
szilánkosra törik, és a szíve is olyan hűvössé válik tőle, hogy nem
érez majd közben szánalmat.
Mondd meg neki, hogy három kardot készítek neki, amiket ha
ugyanabban a csatában használnak, felérnek majd harminc
katonával.
Teljesen megdöbbenek.
– Megmondom neki. De miért akarnál ilyesmit?
Grimaszolva előhúz egy rongyot, amivel megtörölgeti a
fülbevalókat.
– Öregbítenem kell a hírnevemet, kisasszony, és nem csak
csecsebecsék készítőjeként. Egykor királyok és királynők kerestek
fel. Koronákat, világmegváltó kardokat kovácsoltam. A
nagykirály visszaadhatja a jó híremet, én pedig megerősíthetem az
uralmát.
– És mi van akkor, ha így tetszik neki a világ? – kérdezem. –
Változatlanul?
Halkan felnevet.
– Akkor csinálok neked egy kis üveget, amiben megállíthatod
az időt.
A könnyet egy hosszú cső segítségével nyeri ki a szemem
sarkából. Taryn fülbevalójával és még több kérdéssel távozom.

185
 A szobámba visszatérve a saját fülemhez emelem a fülbevalót.
Még a tükörben is tisztává és ragyogóvá varázsolja a szememet.
Ajkam vörösebbnek tűnik, bőröm úgy ragyog, mintha épp most
szálltam volna ki a fürdővízből.
Gyorsan elteszem a fülbevalót, még mielőtt meggondolom
magam.

186
 19. fejezet

A
z éjszaka hátralévő részét az Árnyudvarban töltöm,
terveket kovácsolok Oak biztonságának érdekében.
Szárnyas őrökre van szükség, akik felkaphatják őt a
levegőbe, ha csalogatják a hullámok, amikben egykor játszott.
Dadának öltözött kémre, aki követi őt, csüng rajta, megkóstol
előtte mindent. Íjászokra a fákon, akik mindenkire ráfogják a
nyilukat, aki csak az öcsém közelébe merészkedik.
Azon morfondírozom, mire készülhet Orlagh, és hogyan
vegyem észre azon nyomban, amint megtörténik, amikor valaki
bekopog.
– Igen? – kiáltok ki, mire Cardan sétál be a szobába.
Meglepettségemben talpra ugrok. Nem számítok rá, hogy itt
van, de mégis, előkelő ruhája zilált. Ajka duzzadt, haja kócos.
Úgy fest, mint aki épp most kelt ki az ágyból, méghozzá nem a
sajátjából.

187
 Tekercset hajít az asztalomra.
– Mi ez? – kérdezem, és hangom hűvösebben cseng, mint
valaha is kívánnám.
– Igazad volt – feleli, és a szavak egyfajta vádként hangzanak.
– Miben?
Az ajtófélfának dől.
– Nicasia mindent elmondott. Csak egy kis kedvesség kellett
hozzá, meg pár csók.
Összefonódik a tekintetünk. Ha elfordulok, tudni fogja, hogy
zavarba jöttem, de attól tartok, egyébként is látja. Felhevül az
arcom. Vajon képes leszek rá valaha úgy nézni, hogy közben nem
jut eszembe, milyen volt megérinteni?
– Orlagh Locke és a nővéred esküvőjén fog támadni.
Visszaülök a székembe, végignézek a jegyzeteimen.
– Biztos vagy benne?
Bólint.
– Nicasia azt mondta, mivel nő a halandó hatalom, a
szárazföldnek és a tengernek egyesülnie kell. És egyesülni is fog,
vagy úgy, ahogyan ő reméli, vagy úgy, amitől én tartok.
– Baljósán hangzik – jegyzem meg.
– Úgy tűnik, csak azok a nők tetszenek nekem, akik
megfenyegetnek.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, úgyhogy elmesélem neki
Grimsen ajánlatát, hogy páncélt meg győzelemre vezető pengéket
kovácsolna neki.
– Amennyiben hajlandó vagy kiállni a Mélytenger ellen.
– Azt akarja, hogy kezdjek háborúba, és szerezzem vissza neki
a korábbi hírnevét? – kérdezi Cardan.
– Gyakorlatilag igen – adok neki igazat.
– Na, ez már becsvágyó! – jelenti ki Cardan. – Lehet, hogy
csak a vízzel elárasztott vidék marad, meg néhány égő fenyő, de
az a négy tündér, aki egy nyirkos barlangban kucorog, biztosan
ismerni fogja Grimsen nevét. Lenyűgöző ez az eltökéltség.

188
Gondolom, azt nem mondtad el neki, hogy rajtad áll, háborúzunk-
e vagy sem.
Ha valóban ö Elfhon nagykirálya, akit az idők végezetéig hűen
kell követnünk, akkor egy hangyányit tiszteletlenek voltunk, hogy
mi irányítottuk a királyságot helyette. De ha csak színészkedik,
akkor bizony kém, méghozzá ügyesebb, mint a többség. Úgyhogy
mégiscsak az Árny- udvar tagja.
– Persze hogy nem – vágom rá.
Egy pillanatig hallgatunk.
Előrelép.
– Ami múltkor történt...
A szavába vágok:
– Ugyanazért csináltam, mint te. Hogy túl tegyem magam rajta.
– És sikerült? – kérdezi. – Túltenned magad rajta?
A szemébe hazudok:
– Igen.
Ha megérint, ha még egyetlen lépést tesz felém, fény derül a
hazugságomra. Mindenképpen ki fog ülni a vágy az arcomra.
Hatalmas megkönnyebbülésemre összeszorított ajakkal biccent, és
magamra hagy.
Hallom, hogy a szomszédos helyiségben Csótány utánakiált,
felajánlja, hogy megtanítja kártyát lebegtetni. Cardan felnevet.
Felmerül bennem, hogy talán a vágy nem olyasmi, amin segít,
ha átadja neki magát az ember. Inkább olyasmi, mint a
mithridatizmus, és lehet, hogy halálos adagot vettem be, pedig
lassanként kellett volna mérgeznem magam, egy-egy csókkal
csupán.

Nem lep meg, hogy Madocot a palota stratégiai termében találom,

ő viszont meglepődik, nem szokott hozzá, hogy így settenkedem.
– Apa! – szólítom meg.

189
 – Régen azt hittem, szeretném, ha így hívnál – vallja be. – De
rájöttem, hogy ha ezt hallom, nem sok jóra számíthatok.
– Ugyan! – hárítok. – Azért jöttem, hogy elmondjam, igazad
volt. Utálom, hogy veszélybe kell sodornunk Oakot, de ha
megrendezhetjük, mikor támadjon a Mélytenger, az
biztonságosabb számára.
– Próbáltad megszervezni a védelmét az itt-tartózkodása
idejére. – Elvigyorodik, kivillannak éles fogai. – Nehéz mindenre
gondolni.
– Lehetetlen. – Felsóhajtok, és beljebb sétálok. – Úgyhogy
benne vagyok. Segíts elterelni a Mélytenger támadását!
Megvannak a megfelelő eszközeim.
Régóta tábornok már. Kitervelte Dain meggyilkolását, és
megúszta. Ügyesebben űzi ezt a játékot, mint én.
– És ha csak keresztbe akarsz tenni nekem? – kérdezi. – Azt
igazán nem várhatod, hogy abban bízzak, most őszinte vagy.
Bár Madocnak minden oka megvan rá, hogy ne bízzon
bennem, mégis fájnak a szavai. Vajon mi lett volna, ha elmondja,
Oakot szeretné a trónra ültetni, még mielőtt a koronázási vérfürdő
szemtanúja lettem? Ha megbízott volna bennem annyira, hogy
bevon a tervébe, akkor legyintek az aggodalmaimra? Nem tetszik
a gondolat, de attól tartok, előfordulhatott volna.
– Nem kockáztatnám az öcsém életét – felelem félig neki, félig
a saját félelmeimnek.
– Valóban? – kérdezi. – Még akkor sem, ha kimenthetnéd a
karmaim közül?
Ezt végül is megérdemeltem.
– Azt mondtad, szeretnéd, ha melléd állnék. Most
megmutathatod, milyen lenne összedolgozni. Győzz meg!
Amíg az én kezemben a trón, addig valójában nem állhatunk
egy oldalon, de talán összedolgozhatunk. Talán ha abban éli ki a
becsvágyát, hogy legyőzze a Mélytengert, akkor elfelejtkezik a
trónról, legalább addig, amíg Oak nagykorúvá nem válik. Addigra
legalább megváltoznak a dolgok.

190
 Az asztal felé int, amin a szigetek térképe és a faragott bábuk
vannak.
– Orlaghnak egy hete van arra, hogy támadjon, kivéve, ha a
halandók világában akar csapdát állítani Oak távollétében.
Olyanokkal őrizteted Vivienné lakását, akik nem katonák, és akik
nem tűnnek lovagoknak. Okos húzás. De semmi és senki sem
tévedhetetlen. Azt hiszem, az a legjobb számunkra, ha akkor
biztosítunk lehetőséget számukra a támadásra, amikor...
– A Mélytenger Taryn esküvőjén fog lecsapni.
– Mi? – Összehúzott szemmel méreget. – Honnan tudod?
– Nicasiától – válaszolom. – És azt hiszem, sikerülhet még
többet kiderítenem, ha gyorsak vagyunk. Információt
csepegtethetek Balekinnek, olyasmit, amit el fog hinni.
Madoc felvonja a szemöldökét.
Bólintok.
– Az egyik fogoly útján. Korábban már bevált a módszer.
Elfordul tőlem, hogy töltsön magának egy ujjnyi sötét italt, és
leveti magát egy borszékbe.
– Ezek lennének az eszközeid, amiket említettél?
– Nem érkeztem üres kézzel – válaszolom. – Egy kicsit azért
örülsz neki, hogy úgy döntöttél, megbízol bennem?
– Mondhatjuk úgy is, hogy te döntöttél végre úgy, hogy
megbízol bennem. Most már csak azt kell kiderítenünk, mennyire
tudunk összedolgozni. Sok dologban összefoghatunk.
Például a trón elragadásában.
– Egyszerre csak egy balszerencsés ügylettel foglalkozzunk! –
intem óvatosságra.
– Tudja? – kérdezi Madoc kissé rémisztő, ám apai vigyorral. –
Tudja a mi nagykirályunk, milyen ügyesen irányítod helyette a
királyságot?
– Remélhetőleg nem – felelem. Igyekszem fesztelen
magabiztosságot tettetni, de valahogy sosem sikerül, amikor
Cardanról vagy az alkunkról van szó.
Madoc felnevet.

191
 – Ó, lányom, én nagyon remélem, és azt is, hogy egyszer
rádöbbensz, mennyivel jobb lenne, ha a saját családod érdekeit
szem előtt tartva irányítanád

Cardan másnap fogadja Balekint. A kémeim szerint Cardan

egyedül töltötte az éjszakát – nem volt féktelen mulatozás, részeg
vigasság, lantért folytatott küzdelem. Nem tudom, mit gondoljak
erről.
Balekint láncra verve vezetik be a trónterembe, de felszegett
fejjel sétál, a ruhája is túl előkelő a Toronyhoz képest. Kérkedik
azzal, hogy hozzájut mindenféle luxuscikkhez, önelégülten
páváskodik, mintha arra számítana, hogy nagy hatással lesz
Cardanra, ahelyett, hogy bosszantaná.
Cardan határozottan ijesztőnek tűnik. Mohazöld
bársonykabátot visel, a rajta lévő hímzés mindenütt csupa fénylő
arany. A Grimsen-féle fülbevaló lóg a fülében, megcsillan rajta a
fény, ahogy elfordítja a fejét. Ma nincsenek körülöttünk
mulatozók, de a trónterem nem üres. Randalin és Nihuar egymás
mellett áll az emelvény egyik oldalán, a közelükben három őr. Én
a másik oldalon vagyok, egy árnyékban lévő rész mellett. A
közelben szolgálók várakoznak, készen arra, hogy bort töltsenek
vagy hárfán játsszanak, ahogy épp a nagykirály kívánja.
Elintéztem, hogy Vulciber eljuttasson Lady Ashának egy
üzenetet, épp amikor Balekint felfelé vezették a lépcsőn, hogy
kihozzák a Toronyból erre a találkozóra.
Ez állt benne:

Végiggondoltam az ajánlatodat, és szeretnék egyezséget

kötni. Közvetlenül a nővérem esküvője után kijuttathatnálak a
szigetről. Az öcsémet a biztonsága érdekében hajón visszük
majd vissza, rosszul volt a repüléstől. Te is velük mehetsz, a

192
nagykirály mit sem sejt majd, hiszen az utazás részleteit
kénytelenek Vagyunk titokban tartani. Amennyiben ez
megfelel számodra, üzenj, és ismét találkozhatunk, hogy
megvitassuk a múltamat és a jövődet! – J

Előfordulhat, hogy semmit sem mond majd Balekinnek, miután

az visszatér a tömlöcébe, de korábban már átadta neki az
értesüléseit, és mivel Balekin nyilván látta, hogy megkapja az
üzenetet, úgy sejtem, nem fogadná el válaszképp azt, hogy nem
volt benne semmi említésre méltó, főleg, hogy tündérként Lady
Asha kénytelen lenne kétértelműen fogalmazni egyértelmű
hazugságok helyett.
– Öcsém! – üdvözli Cardant Balekin, meg sem várva, hogy
megszólítsák. Úgy viseli lánccal összekötött béklyóit, mintha
karperecek lennének, mintha csak tovább erősítenék a rangját
ahelyett, hogy fogolynak tűnne tőle.
– Audienciát kértél a koronától – feleli Cardan.
– Nem, öcsém, veled akartam beszélni, nem a fejedet ékesítő
dísszel.
Balekin ravasz pimaszsága hallatán elgondolkozom, miért
akart beszélni Cardannal.
Madocra gondolok, és arra, hogy mellette folyton gyereknek
érzem magam. Nem könnyű ítéletet mondani egy olyan személy
felett, aki felnevelt, akármit tett is. Ez a találkozó nem igazán erről
a pillanatról, inkább a kettejüket összekötő évekről, a régi
sértődések szövevényéről és az ő szövetségükről szól.
– Mit akarsz? – kérdezi Cardan. Hangja nyájasan cseng,
ugyanakkor nincs meg benne az az unott felsőbbrendűség, ami
minden egyéb alkalommal.
– Mit akar bármelyik fogoly? – feleli Balekin. – Engedj ki a
Toronyból! Ha sikerre vágysz, szükséged lesz a segítségemre.
– Ha csak ezért jöttél, akkor teljesen feleslegesek voltak az
erőfeszítéseid. Nem, nem foglak kiengedni. Nem, nincs rád
szükségem. – Cardan hangja teljesen magabiztosan cseng.

193
 Balekin elmosolyodik.
– Azért zártál el, mert félsz tőlem. Hiszen te még nálam is
jobban gyűlölted Eldredet. Megvetetted Daint. Hogy büntethetnél
olyan gyilkosságokért, amelyek nem zavarnak?
Cardan hitetlenkedve néz Balekinre, félig fel is emelkedik a
trónról. Keze ökölbe szorul. Az arcáról lerí, hogy teljesen
elfelejtette, hol van.
– Na és Elowyn? Caelia és Rhyia? Ha csak a saját
érzelmeimmel törődnék, akkor már az ő haláluk is elegendő lenne
ahhoz, hogy bosszút álljak rajtad. A testvéreink voltak, és jobb
uralkodó vált volna belőlük, mint akár belőled, akár belőlem.
Azt hittem, Balekin erre visszavonulót fúj, de nem teszi.
Helyette alattomos mosolyra húzódik a szája.
– Közbenjártak-e az érdekedben? Befogadott-e bármelyik
drágalátos testvérünk? Hogy hiheted, hogy érdekelted őket, ha
nem álltak ki apánkkal szemben az érdekedben?
Egy pillanatig azt hiszem, Cardan megüti. Kezem a kardom
markolatára csúszik. Oda fogok ugrani elé. Megküzdök
Balekinnel. Örömmel küzdenék meg vele.
Ám Cardan végül visszazuttyan a trónra. Arcáról elpárolog a
düh, és úgy felel, mintha meg sem hallotta volna Balekin szavait.
– Nem azért zártalak el, mert félek tőled, és nem is azért, mert
bosszút akarok állni. Nem a saját érzéseimnek engedtem teret,
amikor megbüntettelek. Azért vagy a Toronyban, mert így
igazságos.
– Egyedül nem fog menni – néz körbe Balekin a teremben. –
Sosem érdekelt a munka, sosem foglalkoztál azzal, hogy
megnyerd magadnak a küldötteket, sosem áldoztál a kötelesség
oltárán az élvezetek helyett. Bízd rám a bonyolultabb feladatokat
ahelyett, hogy valami halandó lányra testálnád, akinek valamiért
úgy érzed, tartozol, és aki úgyis cserben fog hagyni.
Nihuar, Randalin és néhány őr felém néz, de Cardan végig a
bátyját figyeli. Egy hosszú pillanatnyi hallgatás után így szól:

194
 – A régensem lennél, pedig nagykorú vagyok? Nem bűnbánat
vezérelt, amikor idejöttél, úgy kezelsz, mint valami kóbor kutyát,
akit engedelmességre tanítanál.
Balekin végre zavarba jön.
– Bár néha keményen bántam veled, azért tettem, hogy
megeddzelek. Gondolod, hogy ha hanyag és élvhajhász vagy, jól
uralkodhatsz?
Nélkülem nem lehet belőled senki. Nélkülem nem is lesz
belőled senki.
Döbbenetes, hogy Balekin ki tudja ejteni ezeket a szavakat,
hogy nem tartja őket hazugságnak.
Cardan haloványan mosolyog, és amikor megszólal, hangja
könnyedén cseng.
– Megfenyegetsz, magadat dicséred. Elárulod, mire vágysz.
Még ha fontolóra venném is az ajánlatodat, ezek után biztos
lehetek abban, hogy a legkevésbé sem vagy diplomatikus.
Balekin dühödten a trón felé lép, mire az őrök odaugranak elé.
Látom, hogy Balekin legszívesebben megbüntetné Cardant.
– Csak eljátszod, hogy király vagy! – szólal meg Balekin. – És
ha nem jöttél rá, hát te vagy az egyetlen. Küldj csak vissza a
börtönbe, veszítsd el a segítségemet, és vele együtt a királyságot
is!
– Legyen! – válaszolja Cardan. – A második lehetőség, amiben
te nem szerepelsz. Azt választom. – Vulciberhez fordul. – Vége az
audienciának.
Ahogy Vulciber és a többi őr Balekinhez lép, hogy
visszakísérjék őt a Feledés Tornyába, Cardan rám néz. Olyan
iszonyú gyűlölet tombol a szemében, hogy attól tartok, ha nem
járunk el elég körültekintően, egész Elfhont a földdel teszi
egyenlővé.

195
 Két estével a nővérem esküvője előtt a hosszú tükör előtt állok
a szobámban, és lassan kivonom Éjhozót. Végigveszem a
különböző állásokat, azokat, amiket Madoctól tanultam, és azokat,
amiket az Árnyudvarban.
Aztán felemelem a pengémet, megmutatom az ellenfelemnek.
Üdvözlöm őt a tükörben.
Előre-hátra táncolok a padlón, küzdők vele. Lesújtok és
hárítok, hárítok és lesújtok. Kicselezem. Lebukok. Figyelem,
ahogy verejték gyöngyözik a homlokán. Addig harcolok vele,
amíg átnedvesedik az inge, amíg már remeg a kimerültségtől.
De még ez sem elég.
Sosem győzhetem le.

196
 20. fejezet

C sapdát állítunk Orlaghnak. Egész nap Madockal vagyok,

ellenőrizzük a részleteket. Három időpontot és helyszínt
biztosítottunk, ahol a Mélytenger magabiztosan lecsaphat.
Maga a csónak, természetesen, amiben csali van. Egy házimanó
játssza el Oak szerepét, köpenybe burkolózik, a csónakot pedig
elvarázsolták, hogy tudjon repülni.
Előtte is van egy alkalom Taryn lagziján, amikor Oak egyedül
besétál az útvesztőbe. A zöld növényzet egy részét fatündérek
veszik majd át, egészen addig láthatatlanok maradnak, amíg
támadásba nem kell lendülniük.
És még ezelőtt is adódik majd egy lehetőségük, amikor Oak
megérkezik Locke birtokára az esküvőre, és kilép egy nyílt
területre, ami jól látható az óceán felől. Ott is csalit fogunk
használni. Én a hintóban várok majd a valódi Oakkal, míg a család
többi tagja kiszáll, és a tenger – remélhetőleg – lecsap. Aztán a

197
hintó körbemegy, mi pedig bemászunk az egyik ablakon. A part
menti fák tele lesznek aprótündérrel, készen arra, hogy kiszúrják a
Mélytenger lakóit, és hálót is temettünk a homok alá, amiben
elkaphatjuk őket.
Három lehetőség arra, hogy rajtakapjuk a Mélytengert, amint
Oak életére törnek. Három lehetőség arra, hogy alaposan
megbánják, megpróbálták egyáltalán.
Cardan védelmét is részletesen kidolgozzuk. A testőrei éberen
őrködnek majd. Egy egész csapatnyi íjászt rendelünk hozzá, akik
figyelik minden egyes mozdulatát. És persze a kémeink is
vigyázni fognak rá.
Taryn a testvéreivel akarja tölteni az esküvő előtti utolsó
éjszakát, úgyhogy a ruhát és a fülbevalót egy zsákba teszem, majd
annak a lónak a hátára kötöm, amelyikkel Inswealre is mentem. A
nyeregre erősítem Éjhozót, majd Madoc birtokára lovagolok.
Gyönyörű az éjszaka. Szellő fújdogál a fák között, tűlevelek és
örökalma illatát hozza magával. A távolból patadobogást hallok.
A rókák különös hangon nyüszítenek egymásnak. Fuvolaszó
hallatszik valahonnan messziről, és a hableányok magas hangon,
szavak nélkül dalolnak a sziklákon.
A következő pillanatban a patadobogás már nem is olyan
távoli. Lovasok érkeznek az erdőből. Arcukat elfedték,
páncéljukat fehér festék fedi. Hallom a nevetésüket, ahogy
szétválnak, és különféle oldalról támadnak. Egy pillanatig azt
hiszem, valami félreértés áldozata lettem.
Egyikük bárdot ránt elő, ragyog az első negyedben járó hold
fényében, megfagy tőle a vér az ereimben. Nem, ez nem
félreértés. Azért jöttek, hogy végezzenek velem.
Nem vagyok kifejezetten gyakorlott abban, hogyan kell lóháton
harcolni. Azt hittem, Elfhon lovagja leszek, valamelyik nemes
testét és becsületét védem majd, nem pedig csatába vágtatok, mint
Madoc.
Most, ahogy közelednek, végiggondolom, ki tudhatott róla,
hogy ilyen védtelenül maradok. Madoc természetesen tudta. Talán

198
így akar megfizetni az árulásomért. Talán csak át akart verni
azzal, hogy elhitette, megbízik bennem. Végső soron tudta, hogy
az ő erődjébe tartok ma este. És épp ehhez hasonló csapdák
állításával töltöttük a délutánt.
Bánatosan felidézem Csótány figyelmeztetését: Legközelebb
vigyél magaddal valakit a királyi őrségből! Vagy szólj
valamelyikünknek! Akár egy marék aprótündért vagy egy részeges
spriggant is magaddal vihetsz. Csak ne menj egyedül!
De csak én vagyok itt. Egyes-egyedül.
Gyorsabb vágtára ösztökélem a lovamat. Ha kiérek a fák közül,
és elég közel jutok a házhoz, megmenekülök. Ott őrök
strázsálnak, és még ha Madoc küldte is rám ezeket a lovasokat, azt
sosem engedné, hogy egy vendéget az ő birtokán mészároljanak
le, a saját gyámleánya meg aztán főleg nem vesztheti így az életét.
Az nem lenne ildomos.
Csak odáig kell elérnem.
Patadobogás dübörög mögöttem, miközben
keresztülszáguldunk az erdőn. Az arcomba csap a menetszél, és
amikor hátranézek, a számba fújja a hajamat. Egymástól távol
lovagolnak, próbálnak elém vágni, hogy elterelhessenek Madoc
birtokától, a part irányába, ahonnan már nincs hová menekülni.
Egyre közelebb és közelebb kerülnek. Hallom, hogy
odakiáltanak egymásnak, de a szavakat elsodorja a szél. Gyors a
lovam, de az övék mintha vízként zubogna keresztül az éjszakán.
Amikor hátranézek, látom, hogy egyikük íjat vett elő, meg fekete
tollú nyilakat.
Oldalra rántom a paripámat, ám ott egy másik lovas vár, elzárja
előlem a menekülési útvonalat.
Páncélban vannak, kezükben fegyver. Nálam csak pár kés, meg
Éjhozó a nyergemen, és egy kis számszeríj a zsákban. Gyerekként
számtalanszor keresztülvágtam ezen az erdőn, sosem hittem
volna, hogy csatára kellene készülnöm itt.

199
 Nyílvessző süvít el mellettem, miközben egy másik lovas
pengével a kezében felzárkózik hozzám. Semmiképp sem tudom
lehagyni őket.
Felállók a kengyelben, pedig nem vagyok benne biztos, hogy
menni fog, és megragadom a következő vastag ágat, ami alatt
elhaladnék. Az egyik fehér szemű paripa kimutatja a fogát, és
beleharap a lovam tomporába. Szerencsétlen felnyihog, majd
összecsuklik a lába. Mintha borostyán szempár villanna a
holdfényben, amikor az egyik lovas hosszú kardja felém süvít a
levegőben.
Felfelé lendülök, felmászok az ágra. Egy pillanatig csak
kapaszkodom, zihálok, miközben a lovasok elhaladnak alattam.
Megfordulnak. Egyikük meghúz egy tömlőt, ajkán elmosódott
aranyfolt.
– Kiscica odafent a fán! – kiált egy másik. – Gyere le a rókák
közé!
Talpra szökkenek, és Szellem leckéit felidézve végigfutok az
ágon.
Három lovas köröz alattam. Megvillan a levegő, ahogy a bárd
felém száguld. Lebukok, közben próbálok nem megcsúszni. A
fegyver pörögve elsüvít mellettem, majd beleáll a fa törzsébe.
– Legalább megpróbáltad! – kiáltom, igyekszem palástolni a
rettegésemet. El kell menekülnöm előlük. Feljebb kell másznom.
De aztán mi lesz? Egyszerre héttel nem vehetem fel a küzdelmet.
Még ha meg is akarnám próbálni, a kardom továbbra is a lovamon
van. Csak néhány tőröm maradt.
– Gyere le, emberlány! – mondja az egyik, akinek ezüstös a
szeme.
– Hallottuk, milyen veszedelmes vagy. Hallottuk, milyen vad
vagy – szólal meg egy másik mély, dallamos, talán női hangon. –
Ne okozz csalódást!
Egy harmadik újabb fekete végű nyilat illeszt az íj húrjára.

200
 – Ha vadmacska vagyok, hadd karmoljalak meg! – mondom,
miközben előhúzok két levél alakú tőrt az oldalamról, és két
fénylő ívben a lovasok felé hajítom őket.
Az egyik nem talál, a másik pedig páncélt ér, de remélhetőleg
figyelemelterelésnek megteszi, amíg kirántom a bárdot a fa
törzséből. Miután megvan, mozgásba lendülök. Egyik ágról a
másikra ugróm, körülöttem nyilak suhognak, és hálás vagyok
mindenért, amit Szellemtől tanultam.
Ekkor az egyik nyíl a combomba fúródik.
Képtelen vagyok elfojtani a fájdalomkiáltásomat.
Továbbszaladok, leküzdöm a sokkot, de már nem vagyok olyan
gyors. A következő nyílvessző olyan közel kerül az oldalamhoz,
hogy csak a jó szerencsének köszönhetem, nem talál el.
Túl élesen látnak, hiába van sötét. Sokkal jobban látnak, mint
én.
A lovasok minden szempontból előnyben vannak. Nem tudok
elrejtőzni idefent, így kissé nehezen eltalálható célpontot jelentek,
de a jó értelemben. És minél jobban kifáradok, minél több vért
veszítek, minél jobban kínoz a fájdalom, annál inkább lelassulok.
Ha nem fordítom előnyömre a helyzetet, veszíteni fogok.
Ki kell egyenlítenem a terepet. Olyasmit kell tennem, amire
nem számítanak. Ha nem látok, hát a többi érzékszervemre kell
hagyatkoznom.
Mély levegőt veszek, nem foglalkozom a lábamat kínzó
fájdalommal és a belőle kiálló nyílvesszővel. Bárddal a kezemben,
üvöltve, nekifutásból levetem magam az ágról.
A lovasok próbálják elfordítani az állataikat, hogy
elhúzódjanak előlem.
Az egyik lovast mellkason találom a bárddal. Az éle
behorpasztja a páncélt. Igazán látványos mutatvány, legalábbis az
lett volna, ha nem veszítem el az egyensúlyomat a következő
pillanatban. Esés közben kicsúszik a fegyver a kezemből. Jó
erősen megütöm magam a földön, kiszorul a levegő a tüdőmből.
Azonnal oldalra gurulok, hogy elkerüljem a patákat. Zúg a fülem,

201
és mintha lángnyelvek nyaldosnák a lábamat, amikor
feltápászkodom. Eltörtem a belőlem kiálló nyílvessző nyelét,
viszont mélyebbre nyomtam a hegyét.
A lovas, akire rátámadtam, élettelenül lóg a nyergében, teste
elernyed, szájából vöröses bugyborék tör elő.
Egy másik lovas oldalra ugrat, miközben egy harmadik
egyenesen nekem támad. Előhúzom az egyik tőrömet, miközben a
felém vágtató íjász próbál visszaváltani a kardjára.
A hat egy ellen már sokkal jobb esélyekkel kecsegtet, főleg,
hogy négyen hátrahúzódtak, mintha eddig eszükbe sem jutott
volna, hogy ők is megsérülhetnek.
– Elég vad vagyok? – üvöltöm.
Az ezüst szemű lovas nekem támad, én pedig felé hajítom a
tőrömet. Őt nem találom el, viszont a fegyver beleáll a ló farába.
A hátas felágaskodik.
Csakhogy miközben a lovas próbálja visszanyerni az uralmát a
lova felett, egy másik ront nekem. Megragadom a bárdot, mély
levegőt veszek, és összpontosítok.
A csontvázszerű ló engem figyel pupillátlan fehér szemével.
Éhesnek tűnik.
Ha meghalok itt az erdőben, mert nem készültem fel rendesen a
harcra, mert máshol jártak a gondolataim, és nem csatoltam fel a
saját hülye kardomat, akkor iszonyúan ki leszek akadva magamra.
Megacélozom magam, ahogy újabb lovas ront rám, de nem
tudom, hogyan védhetném ki a támadást. Pánikszerűen igyekszem
előrukkolni valamilyen megoldással.
Amikor a ló a közelembe ér, a földre vetem magam, és dacolok
a túlélésért küzdő ösztöneimmel, a késztetéssel, hogy elrohanjak a
hatalmas állat elől. Átszáguld felettem, én pedig felemelem a
bárdot, és belehasítok vele a testébe. Vér pöttyözi az arcomat.
A lény fut még egy darabig, majd dühödt, éles rikoltással
összeesik, és hatalmas teste alá temeti lovasa lábát.

202
 Feltápászkodom, megtörlöm az arcomat, épp időben, mert az
ezüst szemű lovag támadásra készül. Rávigyorgok, felemelem a
véres bárdot.
A borostyán szemű lovas az elesett társuk felé siet, a többiekre
kiált. Az ezüst pillantású erre megfordul, és a társai felé iramodik.
A csapdába esett társuk kínlódik, miközben két másik lovag
kihúzza, és felteszi őt az egyik lóra. Aztán mind a hatan
elvágtatnak az éjszakában, de már nem száll utánuk nevetés.
Várakozom, attól félek, hogy visszafordulnak, hogy valami
még rosszabb bukkan elő az árnyak közül. Telnek a percek. Csak
saját kapkodó lélegzetvételem töri meg a csendet, meg a fülemben
doboló vér.
Remegve, kínok közepette sétálok tovább az erdőben, és
megpillantom a saját paripámat, ott fekszik a fűben, a halott lovas
hátasa épp felzabálja. Felé suhintok a bárdommal, mire elszalad.
Ettől persze a lovam még ugyanúgy elpusztult.
A zsák már nincs a hátán. Nyilván leesett a vágtázás közepette,
és vele együtt a ruhám és a számszeríjam is odaveszett. A tőreim
is odavannak, ott hevernek az erdőben, ahová hajítottam őket,
valószínűleg elrejti őket a cserjés. Legalább Éjhozó megvan még,
továbbra is a nyereghez kötözve. Görcsös ujjakkal oldom ki apám
kardját.
Botként használva nagy nehezen elvánszorgok Madoc
erődjébe, majd lemosom magamról a vért odakint a kútnál.
Odabent Oriana az egyik ablaknál üldögél, egy hímzőkereten
dolgozik. Rám pillant rózsaszín szemével, de nem mosolyodik el,
ahogy egy ember tenné, hogy megnyugtasson.
– Taryn odafent van Vivivel és a szeretőjével. Oak alszik,
Madoc mesterkedik. – Végigmér. – Beleestél egy tóba?
Bólintok.
– Milyen ügyetlen vagyok, igaz?
Ölt egyet. A lépcső felé indulok, de még mielőtt lábam az első
fokot érinthetné, ismét megszólal.

203
 – Tényleg olyan borzalmas lenne, ha Oak itt maradna velem
Tündérföldén? – kérdezi. Hosszasan hallgat, majd suttogva
hozzáteszi: – Nem akarom elveszíteni a szeretetét.
Gyűlölöm, hogy ki kell mondanom azt, amit már úgyis tud.
– Itt az udvaroncok folyamatosan mérget csepegtetnének a
fülébe, folyton arról suttognának, hogy ő lehetne a király, ha
megszabadulnánk Cardantól, akik pedig Cardanhoz hűségesek,
Oak életének akarnának véget vetni. És még csak nem is ez a
legfenyegetőbb veszély. Amíg Balekin életben van, addig Oakot
Tündérföldétől távol tudhatjuk a lehető legnagyobb biztonságban.
És még Orlaghról nem is beszéltem.
Oriana kifejezéstelen arccal bólint, majd visszafordul az
ablakhoz.
Talán csak jólesik neki, ha valaki más a gonosz a történetben,
ha van valaki, aki elszakítja őket egymástól. Tiszta szerencse,
hogy egyébként sem kedvel kifejezetten.
De tudom, milyen az, amikor hiányzik a hely, ahol felnőttem,
azok, akik felneveltek.
– Sosem fogod elveszíteni a szeretetét – szólalok meg éppolyan
halkan, mint ő. Tudom, hogy hallja, mégsem fordul felém.
Ezután sajgó lábbal felmegyek a lépcsőn. Már épp felérek,
amikor Madoc kilép a dolgozószobájából, és rám néz. A levegőbe
szippant. Érzi a lábamon lecsorgó vért, a koszt, a verejtéket, a
hideg kútvizet?
Kiráz a hideg, csontig hatol.
A régi szobámba megyek, és becsukom az ajtót. Az ágyam
fejtámlája alá nyúlok, és hálás vagyok, amikor kitapintom az
egyik késemet a tokjában, kissé porosán.
Otthagyom, ahol találtam, máris nagyobb biztonságban érzem
magam.
Odabicegek a régi kádamhoz, és az arcomba harapok,
miközben a fájdalommal viaskodva leülök a szélére. Ezután
felhasítom a nadrágomat, és szemügyre veszem, mi maradt a

204
lábamba állt nyílvesszőből. A kettétört nyíl fríz, rajta hamufoltok.
Amennyire látom, a hegye recés agancsból készült.
Remeg a kezem, és rádöbbenek, milyen gyorsan ver a szívem,
mennyire ködösek a gondolataim.
A nyíl ütötte sebek veszélyesek, mert minden egyes
alkalommal, amikor az ember megmozdul, a seb szétnyílik. A test
képtelen gyógyulni, ha egy éles valami folyton szétvágja a
szövetet, és minél tovább van odabent a nyílhegy, annál nehezebb
kiszedni.
Mély levegőt veszek, végigcsúsztatom az ujjamat a nyílhegyen,
és enyhén megnyomom. Annyira fáj, hogy felsikkantok, és egy
pillanatra bele is szédülök, de nem úgy tűnik, mintha csontot ért
volna.
Megacélozom magam, előveszem a kést, és hosszú sebet ejtek
a bőrömön. Iszonyúan fáj, és zihálok, mire széthúzom a bőrt, és
kirántom a nyílhegyet. Sok a vér, ijesztően sok. Rátenyerelek,
próbálom elapasztani.
Egy ideig túlságosan szédülök ahhoz, hogy bármit csináljak,
csak ülök ott.
– Jude? – Vivi az, kinyitja az ajtót. Először rám néz, majd a
kádra. Macskaszeme tágra nyílik.
A fejemet rázom.
– Ne szólj senkinek!
– Vérzel – szólal meg.
– Hoznál... – kezdek bele, de aztán elhallgatok. Rádöbbenek,
hogy össze kell varrnom a sebet, ez idáig eszembe sem jutott.
Talán mégsem vagyok olyan jól, mint hiszem. A sokk nem mindig
jelentkezik azonnal. – Tűre és fonalra van szükségem, nem arra a
vékonyra, hanem amivel hímezni lehet. Meg egy rongyra, hogy
továbbra is leszoríthassam a sebet.
Homlokráncolva nézi a kést a kezemben, a friss sebet.
– Magadnak okoztad?
Ez kiránt egy pillanatra a kábulatból.
– Persze, rálőttem magamra egy nyíllal.

205
 – Jól van már!
Odaad egy inget az ágyról, aztán kimegy a szobából. A sebhez
nyomom az anyagot, remélhetőleg lelassítja a vérzést.
Amikor Vivi visszatér, fehér fonal és tű van nála. Az a fonal
nem lesz sokáig fehér.
– Oké – szólalok meg, és igyekszem összeszedni magam. –
Tartani akarod vagy varrni?
– Tartani – válaszol, de úgy néz rám, mintha azt kívánná, bár
lenne harmadik választási lehetősége is. – Ne hívjam ide Tarynt?
– Az esküvője előtti éjszakán? Szó sem lehet róla! – Próbálom
befűzni a fonalat, de ilyen remegő kézzel nehéz. – Oké, most húzd
össze a seb két szélét!
Vivi letérdel, majd fintorogva engedelmeskedik. Felsikkantok,
és igyekszem megőrizni az eszméletemet. Már csak néhány perc,
és leülhetek pihenni, ígérem magamnak. Csak még néhány perc,
és olyan lesz, mintha ez az egész meg sem történt volna.
Varrók. Fáj. Fáj, fáj, egyre csak fáj. Miután végzek, lemosom a
lábamat vízzel, és leszaggatom az ing legtisztább részét, hogy
rátekerjem.
Vivi közelebb lép.
– Fel tudsz állni?
– Egy perc! – rázom a fejemet.
– És Madoc? – kérdezi. – Neki igazán...
– Senkinek! – szakítom félbe, majd a kád szélébe kapaszkodva
átvetem rajta a lábamat, és elfojtom a sikolyomat.
Vivi megnyitja a csapot, mire víz tör elő, elmossa a vért.
– Teljesen átáztál – jegyzi meg a homlokát ráncolva.
– Hozz onnan egy ruhát! – kérem. – Valami zsákszerűt.
Nagy nehezen erőt veszek magamon, és odabicegek az egyik
székhez, amire aztán leroskadok. Ezután kibújok a kabátomból, az
alatta viselt ingből. Meztelen felsőtesttel ülök, a fájdalom miatt
nem tudom folytatni.
Vivi idehoz egy ruhát – egy olyan régit, amit Taryn el sem
hozott nekem –, aztán összefogja, hogy átbújtathassa a fejemen,

206
végül beledugja mindkét karomat az ujjába, mintha még gyerek
lennék. Óvatosan leveszi a csizmámat, azt,, ami a nadrágomból
maradt.
– Lefeküdhetnél – ajánlja. – Pihenj! Majd mi Heatherrel
lefoglaljuk Tarynt.
– Nem lesz semmi bajom – felelem.
– Csak azt mondom, semmit sem muszáj. – Vivi úgy néz rám,
mint aki átgondolja, miért is figyelmeztettem, hogy veszélyes
idejönniük. – Ki tette?
– Hét lovas, talán lovagok. De hogy konkrétan ki küldte őket?
Azt nem tudom.
Vivi mélyet sóhajt.
– Jude, gyere vissza velem a halandók világába! Nem kell,
hogy ez legyen számodra a normális. Ez nem is normális!
Feltápászkodom a székből. Inkább sétálok a sérült lábammal,
mint hogy ezt kelljen hallgatnom.
– Mi történt volna, ha nem jövök be ide? – von kérdőre.
Most, hogy már felálltam, mozognom kell, vagy elveszítem a
lendületemet. Az ajtó felé indulok.
– Nem tudom – válaszolom. – De egy dologban biztos vagyok.
A halandók világában is kerülhetek veszélybe. Amíg itt vagyok,
addig gondoskodhatok róla, hogy rád és Oakra őrök vigyázzanak
ott. Értem én, hogy azt gondolod, ostobaságot művelek. De ne
csinálj úgy, mintha hasztalan is lenne!
– Nem így értettem – vitatkozik, de addigra már a folyosón
vagyok.
Felrántom Taryn szobájának az ajtaját, Heatherrel épp
nevetnek valamin. Amikor belépek, elhallgatnak.
– Jude! – hördül fel Taryn.
– Leestem a lovamról – hazudom, Vivi pedig nem javít ki. –
Miről beszéltetek?
Taryn aggódik, ide-oda járkál a szobában, megérinti a
habkönnyű ruhát, amit holnap visel majd, felkapja a goblin-

207
kertekben nőtt zöld növényekből font koronát, ami éppolyan friss,
mintha épp az imént szakították volna le.
Rádöbbenek, hogy a Tarynnek vett fülbevaló elveszett a
csomagom többi holmijával együtt. Ott hever valahol a levelek, a
cserjék között.
A szolgálók bort és süteményt hoznak, lenyalom az édes mázt,
és már csak a beszélgetés hangfoszlányai jutnak el hozzám. A
lábamat kínzó fájdalom elvonja a figyelmemet, de az még inkább,
amikor eszembe jutnak a nevető lovasok, hogy körbezártak,
amikor felugrottam a fára. Hogy megsebesültem, rettegtem, és
teljesen magamra maradtam.

Taryn esküvője napján a gyerekkori ágyamban ébredek. Mintha

mély álomból térnék magamhoz, és egy pillanatig különös
érzésem van – nem mintha nem tudnám, hol vagyok, inkább arra
nem emlékszem, ki vagyok.
Néhány másodpercig Madoc hűséges lányaként pislogok a
késő délutáni napsütésre, arról álmodom, hogy egy nap lovag
leszek az udvarban. Hirtelen elárasztanak az elmúlt fél év emlékei,
visszatér a most már ismerős méregíz a számba.
Sajog az ügyetlenül összevarrt sebem.
Feltápászkodom, és letekerem róla az anyagot, hogy
szemügyre vegyem. Csúnya, feldagadt, az öltések pedig
borzalmasak. A lábam is merev.
Bütyök, egy óriási, hosszú fülű, farokkal megáldott szolgáló
lép be hozzám, csak utólag kopog. Reggelivel megpakolt tálcát
hoz. Gyorsan magamra kapom a takarómat, hogy eltakarjam az
alsótestemet.
Megjegyzés nélkül leteszi a tálcát az ágyra, majd a
fürdőrészhez siet. Víz zubog, zúzott gyógynövények illata száll.
Feszülten ülök az ágyban egészen addig, amíg magamra nem
hagy.

208
 Elmondhatnám neki, hogy megsebesültem. Mi sem lenne
egyszerűbb. Ha megkérném, Bütyök elküldetne a katonasebészért.
Aki persze továbbadná a hírt Orianának és Madocnak. De
legalább rendesen összevarrná a lábamat, és nem fenyegetne
fertőzésveszély.
Még ha Madoc küldte is a lovasokat, gondoskodna rólam.
Hiszen az illem mindenekfelett áll. De már ezt is behódolásnak
tekintené. Gyakorlatilag elismerném, hogy szükségem van rá,
hogy nyert. Hogy végleg hazatértem.
A reggeli nap fényében mégis biztosra veszem, hogy nem
Madoc küldte a lovasokat, még ha az ő ízlése szerinti csapda volt
is. Sosem küldene olyan orgyilkosokat, akik meghátrálnak és
elvágtatnak, amikor még mindig túlerőben vannak.
Miután Bütyök magamra hagy, mohón magamba döntöm a
kávét, és a fürdőhöz megyek.
Tejszerű és illatos, és csak a víz alatt sírom el magam. Csak a
víz alatt vagyok képes beismerni, hogy majdnem meghaltam,
hogy rettegtem, hogy azt kívánom, bár lenne valaki, akinek
mindezt elmesélhetem. A lehető legtovább visszafojtom a
lélegzetemet.
A fürdő után a régi köntösömbe bújok, és visszamegyek az
ágyba. Miközben azon tanakodom, érdemes lenne-e elküldeném
egy szolgálót a palotába, hogy hozzon nekem egy másik ruhát,
vagy inkább kérjek kölcsön valamit Taryntől, Oriana jön be a
szobámba ezüstös kelmével a kezében.
– A szolgálók azt mondták, nem hoztál magaddal semmit –
szólal meg. – Gondolom, elfelejtetted, hogy a nővéred esküvőjére
új ruha dukál. Vagy bármilyen ruha.
– Legalább egy ember meztelen lesz – vágok vissza. – Te is
tudod. Még életemben nem jártam olyan tündérmulatságon, ahol
mindenki felöltözött volna.
– Ha így tervezted – mondja, miközben sarkon fordul –, akkor
csak egy szép nyakláncra lesz szükséged.

209
 – Várj! – kiáltok utána. – Igazad van. Nincs ruhám, és
szükségem lenne rá. Kérlek, ne menj el!
Amikor Oriana megfordul, arcán mosolyféleség ül.
– Milyen különös, hogy azt mondod, amit valójában gondolsz,
és nem ellenségesek a szavaid.
Elmerengek, milyen lehet számára Madoc otthonában élni,
Madoc engedelmes feleségeként, segíteni az összes cselszövését.
Oriana sokkal körmönfontabb tud lenni, mint gondoltam volna.
És hozott nekem egy ruhát.
Egészen addig kedvességnek tűnik, amíg ki nem teríti az
ágyon.
– Az enyém – magyarázza. – Szerintem jó lesz rád.
Ezüstszínű, egy kicsit páncélingre emlékeztet. Gyönyörű,
harangujját felmetszették, hogy kilátsszon az ember bőre, de a
dekoltázsa nagyon mély, ami teljesen másképp állna Orianán,
mint rajtam.
– Egy kicsit... ööö... merész egy esküvőre, nem gondolod?
Semmiképp sem viselhetném melltartóval.
Egy pillanatig érteden, bogárszerű pillantással figyel.
– Végül is felpróbálhatom – visszakozom, amikor eszembe jut,
hogy az imént még meztelenséggel viccelődtem.
Tündérföldén vagyunk, nem hagy magamra. Megfordulok,
remélve, hogy így elvonhatom a figyelmét a lábamról, miközben
levetkőzöm. Aztán áthúzom a fejemen a ruhát, és hagyom, hadd
omoljon végig a csípőmön. Mesésen csillog, de ahogy sejtettem,
túl sokat mutat a mellemből. És ezt úgy értem, hogy nagyon sokat.
Oriana elégedetten biccent.
– Küldök valakit, aki megcsinálja a hajad.
Nem telik bele sok idő, hogy egy karcsú pixie-lány kosszarvba
fonja a hajamat, a végekre ezüstszalagot köt. Ezüsttel festi be a
szemhéjamat és a számat.
Miután elkészültem, lemegyek a család többi tagjához Oriana
szalonjába, mintha az elmúlt néhány hónap eseményei meg sem
történtek volna.

210
 Oriana halványlila ruhát visel, gallérját friss virágszirmok
alkotják, egészen az álla bepúderezett vonaláig ér. Vivi és Heather
halandóruhát visel, Vivié könnyű anyag, szemek mintázzák,
Heatheré rövid rózsaszín, tele apró ezüstflitterekkel. Heather haját
csillogó rózsaszín csatok fogják hátra. Madoc tunikája sötét
szilvaszín, Oaké is hasonló.
– Nahát! – szólal meg Heather. – Mindketten ezüstben
vagyunk!
Taryn még nincs itt. Ücsörgünk a szalonban, teázgatunk és
kovásztalan zabkenyeret eszünk.
– Gondoljátok, hogy tényleg végigcsinálja? – kérdezi Vivi.
Heather felháborodott pillantást lövell felé, és a lábára csap.
Madoc felsóhajt.
– Nem véletlenül mondják, hogy a kudarcainkból többet
tanulunk, mint a sikereinkből – néz rám jelentőségteljesen.
Taryn végül csak lejön az emeletről.
Orgonaharmatban fürdött, ruháját elképesztően finom anyagok
alkotják, egyik a másik felett, közöttük virágok, amitől az az
érzése támad az embernek, hogy Taryn egyszerre gyönyörű,
lebegő alak és élő virágcsokor.
Haját koronába fonták a fején, mindenütt zöld virágok díszítik.
Gyönyörű és fájdalmasan emberi. A világos anyagban inkább
tűnik áldozatnak, mint menyasszonynak. Ránk mosolyog,
szégyenlősen és a boldogságtól ragyogva.
Mind felállunk, és megdicsérjük, milyen gyönyörű. Madoc a
tenyerébe veszi a kezét, megcsókolja, büszke apaként néz rá. Még
akkor is, ha úgy gondolja, hibát követ el.
Beszállunk a hintóba, és velünk együtt utazik a kis házimanó
is, aki Oak hasonmása lesz majd. Rögtön cseréli is át a kabátját,
hogy aztán aggódva meghúzza magát a sarokban.
Miközben Locke birtoka felé tartunk, Taryn előrehajol, és
elkapja a kezemet.
– Miután férjhez mentem, minden más lesz!

211
 – Bizonyos dolgok biztosan – válaszolom, mert nem igazán
tudom, mire gondol.
– Apa megígérte, hogy visszafogja! – suttogja.
Eszembe jut, hogy kérlelt Taryn, fosszam meg Locke-ot az új
ceremóniamesteri rangjától. Locke kicsapongásának megfékezése
valószínűleg lefoglalja majd Madocot, ami nem tűnik rossz
dolognak.
– Örülsz annak, hogy boldog vagyok? – kérdezi. – Őszintén?
Taryn közelebb állt hozzám, mint bárki más ezen a világon.
Egész életében ismerte az érzéseim áradatát, hullámzását, hogy mi
fájt kicsit és nagyon. Ostobaság lenne, ha hagynám, hogy bármi
közénk álljon.
– Szeretném, ha boldog lennél – válaszolom. – Ma és
mindörökké.
Ideges mosolyt villant rám, megszorítja az ujjaimat.
Még mindig a kezét fogom, amikor felbukkan előttünk az
útvesztő. Három pixie-lány áttetsző ruhában, kuncogva repül a
zöld növényzet felett, rajtuk túl már nyüzsögnek a tündérek.
Ceremóniamesterként Locke a rangjához méltó esküvőt
szervezett.

212
 21. fejezet

A
z első csapda nem válik be. A csali kimászik a
családommal, mi pedig Oakkal lehúzódunk a hintóban.
Először vigyorog, miközben összekuporodunk a párnázott
padok között, de egy pillanattal később már lehervad az arcáról a
mosoly, helyére aggodalom rajzolódik ki.
Megfogom a kezét, és megszorítom.
– Készen állsz rá, hogy kimásszunk az ablakon?
Erre ismét felvidul.
– A hintóból?
– Igen – válaszolom, miközben várom, hogy megkerüljük az
épületet. Amikor megtörténik, kopogást hallok. Kilesek, Bomba
már odabent van. Rám kacsint, mire felemelem Oakot, és patával
előre kinyomom őt a hintó ablakán, bele Bomba karjába.

213
 Nem túl elegánsan utána mászom. Nevetséges, mennyit
megmutat belőlem a ruha, és még mindig merev, még mindig fáj a
lábam, amikor lehuppanok Locke kőpadlójára.
– Történt valami? – pillantok fel Bombára.
A fejét rázza, és a kezét nyújtja.
– Úgysem volt rá sok esély. Én az útvesztőre tippelek.
Oak a homlokát ráncolja, mire megmasszírozom a vállát.
– Nem kell végigcsinálnod – mondom, bár nem tudom, mihez
kezdünk majd, ha nemet mond.
– Jól vagyok – vágja rá, de nem néz a szemembe. – Hol van az
anyukám?
– Megkeresem neked, gallyacskám – ígéri Bomba, és átkarolja
az öcsém keskeny vállát, hogy kivezesse őt. Az ajtóból hátranéz
rám, majd előhalászik valamit a zsebéből. – Látom, megsérültél.
Tiszta szerencse, hogy nem csak robbanóanyagokat kotyvasztok.
Azzal odahajít valamit. Anélkül kapom el, hogy tudnám, mi az,
majd megfordítom a tégelyt. Kenőcs. Felnézek, hogy köszönetét
mondjak, de Bombának már hűlt helye.
Kinyitom a kis tégelyt, és belélegzem a gyógynövények erős
illatát. Amint bekenem vele a bőröm, a fájdalom alábbhagy. A
hűvös balzsam elszipkázza a minden bizonnyal kialakulóban lévő
fertőzés hőjét. Még mindig fáj, de ez már semmiség.
– Udvarmesterem! – szólal meg Cardan, én pedig majdnem
elejtem a gyógyírt. Gyorsan lehúzom a ruhámat, és megfordulok.
– Készen állsz rá, hogy tárt karokkal fogadd Locke-ot a
családodban?
Amikor legutóbb itt voltunk, ebben a házban, a kerti
útvesztőben, ajkán sohamár aranylott, és akkor még gyűlölettől
fűtöttnek tűnő pillantással figyelte, ahogy Locke-kal csókolózom.
Most valamiképp hasonló pillantással méreget. Legszívesebben
a karjába vetném magam. Az ölelésébe akarom fojtani az
aggodalmaimat. Azt akarom, hogy olyasmit mondjon, ami
egyáltalán nem jellemző rá, hogy megnyugtasson, minden
rendben.

214
 – Csinos ruha – jegyzi meg helyette.
Tudom, hogy az udvar azt hiszi, bolondulok a nagykirályért,
azért viseltem el, hogy Örömkirálynővé koronázzanak, azért
vagyok még mindig az udvarmestere. Nyilván mindenki azt
gondolja, amit Madoc, hogy az uralma alá vetettem magam. Még
azok után is térden csúszva mászom vissza hozzá, hogy
megszégyenített.
De mi van, ha tényleg bolondulok érte?
Cardan sokkal tapasztaltabb a szerelemben, mint én.
Felhasználhatja ellenem, hiszen én magam kértem arra, hogy
használja Nicasia ellen is. Talán mégiscsak sikerült valahogy
fordítania a kockán.
Öld meg! – súgja egy részem, az a részem, ami arról az
éjszakáról ismerős, amikor foglyul ejtettem. Öld meg, mielőtt
eléri, hogy beleszeress!
– Nem lenne szabad magadra maradnod – szólalok meg, mert
ha a Mélytenger lecsap, nem szabad könnyű célpontot
biztosítanunk számukra. – Ma este semmiképp.
Cardan elvigyorodik.
– Nem is terveztem.
Zavar a szavaiban lapuló burkolt célzás, miszerint általában
nem tölti egyedül az estéit, és gyűlölöm, hogy ezt érzem.
– Helyes – felelem, és lenyelem az érzést, pedig mintha epe
lenne. – De ha azt tervezed, hogy valakit ágyba viszel, sőt, ha több
valakit is ágyba vinnél, akkor válassz őröket! És végül őriztesd
magad még több őrrel!
– Valóságos orgia lenne. – Úgy tűnik, tetszik neki az ötlet.
Egyre az jár a fejemben, hogy végig engem nézett, amikor még
mindketten meztelenek voltunk, még mielőtt visszahúzta az ingét,
és megigazította elegáns kézelőjét. Fegyverszünetet kellett volna
kötnünk, mondta, miközben türelmetlenül hátrafésülte tintafekete
haját. Már réges-régen fegyverszünetet kellett volna kötnünk.
Csakhogy egyikünk sem tette, sem akkor, sem később.

215
 Jude, kérdezte, miközben végigsimított a lábszáramon, félsz
tőlem?
Megköszörülöm a torkomat, erővel elhessegetem az emlékeket.
– Megparancsolom, hogy ne maradj egyedül ma este
napnyugtától holnap reggel napkeltéig!
Úgy húzódik el, mintha megmarta volna valami. Már nem
számít rá, hogy ilyen magas lóról parancsolok neki, mintha nem
bíznék meg benne.
Elfhon nagykirálya enyhén meghajol.
– Óhajod... Nem, nem is! Parancsod számomra parancs –
mondja.
Képtelen vagyok ránézni, miközben kimegy. Gyáva vagyok.
Talán
a lábfájásom vagy az öcsém miatti aggodalom az oka, de egy
részem utána kiáltana, bocsánatot kérne. Végül, amikor már
biztosan eltávolodott, a mulatság felé indulok. Néhány lépéssel a
folyosóra jutok.
Madoc a falnak dől. Karját keresztbe fonta, és most a fejét
rázza.
– Sosem értettem. Egészen idáig.
Megtorpanok.
– Mit?
– Oakért jöttem, amikor meghallottam, hogy a nagykirállyal
beszélsz. Elnézést, hogy hallgatóztam!
Úgy zúg a vér a fülemben, hogy gondolkozni is alig tudok.
– Nem arról van szó, amire...
– Ha nem, akkor nem tudnád, mit gondoltam – vág vissza
Madoc. – Nagyon cseles, lányom! Nem csoda, hogy semmi sem
csábított el, amit ajánlottam. Azt mondtam, többé nem becsüllek
alá, mégis így tettem. Alábecsültelek, méghozzá mind a
becsvágyadat, mind pedig a gőgödet.
– Nem! – tiltakozom. – Nem érted...
– Szerintem pedig nagyon is értem – vág közbe, nem hagyja,
hogy elmagyarázzam, hogy Oak még nem áll készen az

216
uralkodásra, hogy el akarom kerülni a vérontást, hogy fogalmam
sincs, képes vagyok-e egy évnél és egy napnál tovább megtartani
ezt a hatalmat. Túlságosan dühös hozzá. – Végül csak
megértettem. Orlaghon és a Mélytengeren közösen kerekedünk
felül. De amint megszabadultunk tőlük, mi ketten kerülünk a
sakktábla két oldalára. És amikor legyőzlek, gondoskodom róla,
hogy éppolyan alaposan tegyem, mint bármilyen más
bizonyítottan egyenrangú ellenfél esetében.
Még mielőtt előrukkolhatnék valamivel, megragadja a karomat,
és magával húz a kertbe.
– Gyere! El kell játszanunk a szerepünket!
Odakint csak pislogok a késő délutáni napfényben, Madoc
pedig magamra hagy, hogy egyeztessen a díszes medence mellett
szorosan egymáshoz húzódó lovagokkal. Biccent, amikor otthagy,
méghozzá úgy, ahogy egy ellenfélnek szokás.
Megborzongok. Amikor szembesítettem őt a terveivel a
Kietlenkúriában, miután megmérgeztem a kupáját, azt hittem,
ellenségekké váltunk. De ez sokkal rosszabb. Tudja, hogy közte és
a korona között állok, és nem igazán számít, szeret-e vagy gyűlöl,
bármire képes lenne, hogy elragadja tőlem a hatalmat.
Nem marad más lehetőségem, az útvesztő, a közepén zajló
ünnepség felé indulok.
Három sarok után mintha távolabb kerülnének tőlem a
mulatozók. A hangok eltompulnak, minden irányból halk nevetés
száll. A bukszusok elég magasak ahhoz, hogy összezavarják az
ember irányérzékét.
Hét sarok után már tényleg eltévedek. Visszaindulok, csakhogy
az útvesztő megváltozott. Nem arrafelé vezetnek az ösvények,
mint korábban.
Hát persze! Nem lehet egyszerű útvesztő. Nem, nyilván ennek
is az én dolgomat kell nehezítenie.
Eszembe jutnak a fatündérek a levelek közt, akik arra várnak,
hogy védelmükbe vehessék Oakot. Hogy ők szórakoznak-e most

217
velem, nem tudhatom, de legalább abban biztos lehetek, hogy
valaki hallja, amit mondok.
– Átvágok rajtad – jelentem ki a levelekkel borított falnak. –
Játsszunk egyenlő esélyekkel!
Ágak zörrennek mögöttem. Amikor megfordulok, új ösvényt
látok.
– Ajánlom, hogy a mulatság felé vezessen! – morgom,
miközben elindulok rajta. Remélem, nem valami titkos tömlöcbe
visz, amit az útvesztőt fenyegetők számára tartanak fenn.
Egy újabb sarok után fehér virágokba botlok, és egy kisebbfajta
kőtoronyba. Odabentről különös hangot hallok, félig morgás, félig
kiáltás.
Elővonom Éjhozót. Tündérföldén nem sok minden sír. És azok
a lények, amik errefelé leggyakrabban sírnak – például a bansheek
–, nagyon veszélyesek.
– Ki van ott? – kérdezem. – Gyere ki, vagy én megyek be!
Megdöbbenek, amikor Heather botorkál elő. Füle szőrös és
hosszú, mint egy macskáé. Orra is másmilyen, ráadásul bajuszféle
nő a szemöldökéből és az orcájából.
Az egészben az a legrosszabb,, hogy mivel nem látok át rajta,
nem igézet. Valódi varázslat, és nem hinném, hogy már végzett
volna vele. Miközben figyelem, finom szőr nő a karján, hasonlít
egy teknőctarka macskára.
– M-mi történt? – dadogom.
Szólásra nyitja a száját, de válasz helyett szánalmas szűkölés
tör elő belőle.
Nem tehetek róla, elnevetem magam. Nem azért, mert
viccesnek tartom, hanem mert megdöbbenek. Aztán borzalmasan
érzem magam, főleg amikor fuj rám.
Leguggolok, arcizmaim összerándulnak, amikor meghúzódnak
az öltéseim.
– Ne ess kétségbe! Sajnálom! Csak meglepődtem. Ezért
figyelmeztettelek, hogy mindig tartsd magadnál a talizmánokat.
Ismét fúj és szűköl.

218
 – Igen, tudom – sóhajtok. – Senki sem szereti azt hallani, hogy
„én megmondtam”. Ne aggódj! Bármelyik rohadék gondolta is,
hogy vicces, amit csinál, nagyon meg fogja bánni. Gyere!
Reszketve követ. Amikor megpróbálom átölelni, riadtan
elhúzódik tőlem, és ismét fúj egyet. Legalább két lábon jár még.
Legalább ahhoz elég emberi, hogy velem maradjon, és ne
rohanjon el.
Átvágunk a sövények útvesztőjén, és ezúttal nem szúr ki
velünk a labirintus. Három sarokkal később a vendégek között
találjuk magunkat. Szökőkút csobog halkan, hangja a csevegésbe
vegyül.
Körbenézek, olyasvalakit keresek, akit ismerek.
Taryn és Locke nincs itt. Nyilván elmentek egy lugashoz, ahol
kettesben esküt tesznek egymásnak – ez a valódi
tündérházasságuk, aminek senki sem tanúja, amit homály fed. Egy
olyan világban, ahol senki sem hazudhat, nem kell nyilvánosan
megfogadni valamit ahhoz, hogy kötelező érvényű legyen.
Vivi rohan oda hozzánk, elkapja Heather kezét, akinek ujjai
már mancsra emlékeztetőén begörbültek.
– Mi történt? – követel választ Oriana.
– Heather? – szólal meg Oak.
Heather szeme hasonlít a nővéremére. Vajon ez volt a tréfa
lényege? Macskát egy macskaszemű lánynak?
– Csinálj valamit! – kéri Vivi Orianát.
– Nem vagyok ügyes, ha varázslatról van szó – válaszolja. –
Az átkok megtörése sosem tartozott az erősségeim közé.
– Ki tette? Majd ő visszacsinálja! – Morogva beszélek, mintha
Madoc szólna belőlem. Vivi különös arckifejezéssel néz fel rám.
– Jude! – int óvatosságra Oriana, de Heather kézfejével már
mutatja is az illetőt.
Fuvolázó faunok triója mellett macskafülű fiú áll. Átvágok az
útvesztőn hozzá. Egyik kezem a kardom markolatára csúszik, a
minden egyébbel kapcsolatos frusztrációmat most ennek az
egyetlen dolognak a megoldására fordítom.

219
 Másik kezemmel kiverem a kezéből a zöld borral teli kupát. Az
ital tócsába gyűlik a lóheréken, majd a föld a lábunk alatt beissza.
– Mire véljem ezt? – háborodik fel.
– Megátkoztad azt a lány ott – mondom. – Azonnal csináld
vissza!
– Tetszett neki a fülem – magyarázza a fiú. – Csak megadtam
neki, amire vágyott. A mulatság szellemében.
– Én is ezt fogom mondani, miután kizsigerellek, és
lobogóként használom a beleidet – fenyegetem meg. – Csak
megadtam neki, amire vágyott. Ha nem akarta volna, hogy
kizsigereljem, biztosan teljesítette volna a teljesen észszerű
kérésemet.
A fiú dühödt pillantást lövell mindenkire, miközben
keresztülcsörtet a füvön, és szól néhány szót. A varázslat
foszladozni kezd. Heather újfent felsír, ahogy ismét emberré válik.
Hangos, levegőért kapkodó zokogás rázza.
– Haza akarok menni – szólal meg végül remegő, sírós hangon.
– Most azonnal haza akarok menni, és soha többet nem jövök
vissza ide!
Vivinek jobban fel kellett volna készítenie, gondoskodnia róla,
hogy Heathernél mindig legyen talizmán, sőt, kettő is. Nem lett
volna szabad magára hagynia.
Attól tartok, hogy bizonyos szempontból az én hibám.
Tarynnel eltitkoltuk Vivi elől a legrosszabbat, amit Tündérföldén
emberként átéltünk. Szerintem Vivi azt hitte, ha a húgai jól
elvannak itt, akkor Heather is ellesz. De mi sem voltunk jól el itt.
– Nem lesz semmi baj! – vigasztalja Vivi Heathert, és közben
körkörösen simogatja a hátát. – Minden rendben. Csak egy kis
furcsaság. Később azt gondolod majd, hogy vicces volt.
– Nem fogja azt gondolni, hogy vicces volt – szólalok meg,
mire Vivi dühödt pillantást lövell felém.
Heather egyre csak zokog. Vivi végül Heather álla alá
csúsztatja az ujját, és felemeli a fejét, hogy a szemébe nézzen.

220
 – Minden rendben – ismétli, és ezúttal hallom az igézetet a
hangjában. Heather teste ellazul a mágiától. – Nem emlékszel az
elmúlt fél órára. Nagyon jól érezted magad az esküvőn, de aztán
elestél. Azért sírtál, mert megütötted a térdedet. Micsoda butaság,
igaz?
Heather szégyenkezve pillant körbe, majd megtörli a szemét.
– Egy kicsit nevetségesen érzem magam – kacag fel. – Biztos a
döbbenettől.
– Vivi! – sziszegem.
– Tudom, mit akarsz mondani – súgja Vivi. – De csak most az
egyszer. És még mielőtt megkérdeznéd, korábban sosem tettem.
Nem kell emlékeznie arra, ami történt.
– Dehogynem! – vitatkozom. – Különben legközelebb sem lesz
óvatos.
Olyan dühös vagyok, hogy beszélni is alig tudok, de muszáj
megértetnem Vivivel. Fel kell fognia, hogy még a rémisztő
emlékek is jobbak, mint a fura emlékezetkiesések meg az üresség
érzete, amit egyszerűen nem értesz.
Még mielőtt rákezdhetnék, Szellem bukkan fel a vállamnál.
Mellette Vulciber. Mindketten egyenruhát viselnek.
– Gyere velünk! – szólal meg Szellem a rá nem jellemző
tömörséggel.
– Mi az? – kérdezem élesen. Még mindig Vivi és Heather jár a
fejemben.
Még sosem láttam Szellemet ilyen komornak.
– A Mélytenger támadásba lendült.
Oakot keresem, de ott van, ahol az előbb is, Oriana mellett,
nézi, ahogy Heather esküdözik, hogy jól van. Apró ránc fut végig
két szemöldöke közt, de ezt leszámítva úgy tűnik, tökéletes
biztonságban van, legfeljebb a körülötte lévők lehetnek rá rossz
hatással.
Cardan a csupa zöld terület másik oldalán áll, nem messze
onnan, ahol Taryn és Locke épp az imént bukkant fel, miután
megesküdtek egymásnak. Taryn szemérmesnek tűnik, arca rózsás.

221
Tündérek sietnek oda hozzá, hogy megcsókolják – goblinok,
aprónép, udvari hölgyek, banyák.
Az ég világos odafent, a szél édes, tele virágillattal.
– A Feledés Tornya. Vulciber szerint mindenképp látnod kell –
magyarázza Bomba. Észre sem vettem, hogy ő is idejött. Csupa
feketét visel, haját szoros kontyba tekerte. – Jude!
Visszafordulok a kémeimhez.
– Nem értem.
– Majd útközben elmagyarázzuk – vágja rá Vulciber. –
Mehetünk?
– Egy pillanat!
Gratulálni akarok Tarynnek, mielőtt elmegyek. Arcon csókolni,
valami kedveset mondani, hogy tudja, itt voltam, még ha el is
kellett mennem. De ahogy ránézek, és azon gondolkozom, milyen
gyorsan tudnám ezt véghezvinni, felfigyelek a fülbevalójára.
Egy hold és egy csillag lóg a fülében. Ugyanaz, amiért alkut
kötöttem Grimsennel. Ugyanaz, amit elvesztettem az erdőben.
Amikor beszálltunk a hintóba, még nem viselte, úgyhogy csakis...
Mellette Locke rókamosollyal vigyorog, és amikor elindul,
sántít egy kicsit.
Rámeredek, az agyam egyszerűen képtelen feldolgozni, amit
látok. Locke. Locke jött el a lovasokkal, Locke meg a barátai az
esküvője előtti éjszakán. Egyfajta legénybúcsú volt. Nyilván úgy
döntött, hogy visszafizet azért, amiért megfenyegettem. Vagy ez,
vagy talán tudta, hogy képtelen lenne hűséges maradni, és inkább
ő tör az én életemre, mielőtt én török az övére.
Elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy rádöbbenjek, most már
semmit sem tehetek.
– Mondd el a Mélytengerrel kapcsolatos híreket a
főtábornoknak! – fordulok Bombához. – És gondoskodj róla,
hogy...
– Figyelni fogok az öcsédre – ígéri Bomba. – És a nagykirályra
is.
Hátat fordítok az esküvőnek, követem Vulcibert és Szellemet.

222
 Hosszú sörényű sárga lovak várakoznak a közelben, már rajtuk
a nyereg, a gyeplő. Felpattanunk, és a börtönhöz vágtatunk.

Odakintről csupán az árulkodik arról, hogy valami nincs rendben,

hogy a hullámok magasabbra csapnak, mint amit valaha is láttam.
Tócsába gyűlik a víz az egyenetlen kövezeten.
Odabent már látom a lovagok testét a földön, sápadtak,
mozdulatlanok. Akik a hátukon fekszenek, azoknak víz tölti meg a
száját, mintha ajkuk csészét formázna. Mások az oldalukon
hevernek. Szemük helyén gyöngyök fénylenek.
Megfulladtak a szárazföldön.
Lerohanok a lépcsőn, rettegek Cardan anyjának épségéért.
Életben van, a homályból pislog rám. Egy pillanatig csak állok a
tömlöce előtt, kezemet megkönnyebbülve a mellkasomhoz
kapom.
Aztán előhúzom Éjhozót, és lesújtok a rács és a zár között.
Szikrák szállnak, majd kinyílik az ajtó. Asha gyanakodva figyel.
– Menj! – sürgetem. – Felejtsd el a megállapodásainkat! Felejts
el mindent! Menekülj!
– Miért teszed ezt? – kérdezi.
– Cardanért – válaszolom. Azt már nem teszem hozzá, hogy:
Mert az ö anyja még életben van, az enyém pedig nincs, és mert
még ha gyűlöl is, legalább a lehetőség megmaradjon, hogy
elmondhassa.
Asha döbbent pillantást vet rám, majd elindul felfelé.
Ki kell derítenem, hogy Balekin fogságban van-e még, már ha
egyáltalán életben hagyták. Lejjebb sietek, egyik kezemmel a
falat, másikkal a kardomat fogva lépkedek lefelé.
Szellem a nevemet kiáltja, valószínűleg meglepi, hogy Asha
hirtelen felbukkant előtte, de nem tévesztem szem elől a célomat.
Gyorsabban, magabiztosabban haladok a csigalépcsőn.

223
 Balekin cellája üres, a rácsok meghajlottak, eltörtek, a pazar
szőnyegek nedvesek, minden csupa homok.
Orlagh elvitte Balekint. Az orrom előtt rabolta el Tündérfölde
hercegét.
Átkozom a saját szűklátókörűségemet. Tudtam, hogy
találkozgatnak, tudtam, hogy terveket szőnek, de biztos voltam
benne, hogy Nicasia miatt Orlagh valóban Cardant akarja a tenger
vőlegényének. Eszembe sem jutott, hogy Orlagh a válaszadás előtt
támadásba lendülhet. És nem gondoltam volna, hogy amikor a vér
elvételével fenyegetőzött, Balekinre gondol.
Balekin. Nehéz lenne elérni, hogy az ő fejére kerüljön
Tündérfölde koronája, ha Oak nem helyezi rá. Ha Cardan elhagyja
a trónt, akkor bizonytalanság időszaka következik, egy újabb
koronázás, egy újabb lehetőség Balekin számára, hogy magához
ragadja a hatalmat.
Oakra gondolok, aki a legkevésbé sem áll még készen erre az
egészre. Cardanra, akit kénytelen leszek meggyőzni, hogy
fogadjon további hűséget nekem, főleg ezek után.
Még mindig szitkozódom, amikor egy hullám olyan erősen
csapódik a szikláknak, hogy még a Torony is beleremeg. Szellem
ismét a nevemet kiáltja, közelebbről, mint amire számítok.
Épp akkor pördülök meg, amikor felbukkan a helyiség másik
végében. Mellette három tengeri tündér, sápadt szemükkel engem
fixíroznak. Beletelik egy pillanatba, mire összeáll a kép, mire
rádöbbenek, hogy nem fogják le Szellemet, még csak nem is forog
veszélyben. Mire rádöbbenek, hogy elárult.
Felforrósodik az arcom. Dühös akarok lenni, ám helyette
olyasfajta zúgást hallok a fejemben, ami minden mást felülír.
A tenger ismét a partnak, a Torony oldalának csapódik. Örülök,
hogy Éjhozó már a kezemben van.
– Miért? – kérdezem, miközben Nicasia szavai
hullámverésként lüktetnek a fülemben: Valaki, akiben megbízol,
már elárult.
– Dain herceget szolgáltam – válaszolja Szellem. – Nem téged.

224
 Szólásra nyitom a számat, ám ekkor zörgést hallok a hátam
mögött.
Fájdalom hasít hátulról a fejembe, azután elvesztem az
eszméletem.

225
226
Második könyv

Elvitték a kis Bridgetet,

Hét év elszaladt,
Mire onnan visszatért,
Mindenki más elmaradt.
Visszavitték hát csendben
Az éj és a hajnal között,
Azt hitték, csak álomba merült,
De szíve ezer darabra törött.
Azóta is ott tartják,
Lent a tó mélyén,
Levélágyon fekszik,
Nézik, míg feleszmél.

– William Allingham:
A tündérek

227
 22. fejezet

A
tenger mélyén ébredek.
Először pánikba esem. Tele a tüdőm vízzel, és iszonyú
a nyomás a mellkasomon. Sikoltásra nyitom a számat, és
jön is ki hang, de nem az, amire számítok. Teljesen lefagyok, és
rádöbbenek, hogy nem fuldoklóm.
Életben vagyok. Vizet lélegzem, nehezen, nem kis erőfeszítés
arán, de mégiscsak.
Alattam tengeri hínárral bélelt korallágy. A hosszú szálak
lebegnek a víz sodrásától. Épületben vagyok, a jelek szerint az is
korákból készült. Halak úsznak keresztül az ablakokon.
Nicasia az ágyamhoz lebeg, lába helyén hosszú uszony. Mintha
most, hogy a vízbe került, látnám először, kékeszöld haja kavarog
körülötte, világos szeme fémesen csillog a hullámok mélyén. A
szárazföldön is gyönyörű volt, de most van csak igazán elemében,
rémisztő a szépsége.

228
 – Ezt Cardanért! – mondja, majd ökölbe szorítja a kezét, és
gyomorszájon vág.
Nem hittem volna, hogy el lehet érni a megfelelő sebességet
ahhoz, hogy így megüssünk valakit a víz alatt, de ez itt az ő
világa, és könnyedén veszi az akadályt.
– Au! – bukik ki belőlem.
Próbálom megérinteni a pontot, ahol megütött, de csuklómat
súlyos béklyók szorítják, nem ér el olyan messzire a kezem.
Elfordítom a fejem, és észreveszem, hogy sziklák rögzítenek a
padlóhoz. Ismét elfog a kétségbeesés, úgy érzem, ez nem lehet
valóságos.
– Nem tudom, miféle fortélyt alkalmaztál, de kiderítem –
jelenti ki, és aggaszt, hogy így megsejtette az igazságot. Persze,
még ez is azt jelenti, hogy tudni nem tud semmit.
Szántszándékkal erre gondolok csak, az itt és mostra, arra,
hogy kiderítsem, mit tehetek, és tervet kovácsoljak. De nehéz így
tennem, amikor ennyire dühös vagyok – dühös vagyok Szellemre,
amiért elárult, dühös vagyok Nicasiára és magamra, magamra,
mindig csak magamra, jobban, mint bárki másra. Iszonyúan
haragszom magamra, amiért ebbe a helyzetbe kerültem.
– Mi történt Szellemmel? – bököm ki. – Hol van?
Nicasia összevont szemmel néz rám.
– Mi?
– Segített nektek elrabolni engem. Fizettetek neki? – kérdezem.
Igyekszem nyugodtan beszélni. Amire leginkább kíváncsi
vagyok, arra nem kérdezhetek rá – hogy tudja-e, mit tervez
Szellem az Árny- udvarral. De ahhoz, hogy kiderítsem és
megakadályozzam, meg kell szöknöm.
Nicasia az arcomat érinti, hátrasimítja a hajamat.
– Magad miatt aggódj!
Talán csak a saját féltékenysége miatt akar itt tartani. Talán
kijuthatok.

229
 – Azt hiszed, valami fortéllyal éltem, mert Cardan jobban
kedvel engem, mint téged – szólalok meg. – De hát rálőttél
számszeríjjal! Persze hogy engem kedvel jobban.
Arca elsápad, száját eltátja döbbenetében, majd dühödten
elhúzza, amikor rádöbben, mire célzok – hogy elárultam neki.
Lehet, hogy nem olyan jó ötlet még jobban feldühíteni, ha egyszer
ilyen tehetetlen vagyok, de abban reménykedem, talán ki tudom
csalni belőle, miért vagyok itt. És hogy meddig kell itt maradnom.
Már addig is telt az idő, amíg eszméletlen voltam. Madoc
szabadon mesterkedhetett, hogy háborút szítson a korona feletti
uralmammal kapcsolatos új információi alapján, Cardan azt
csinálhat, amit csak kaotikus szíve megkíván, Locke bárkit
kigúnyolhat, bárkit bevonhat a drámázásába, a tanács pedig
erőltetheti, hogy adjuk meg magunkat a tengernek, és én semmit
sem tehetek.
Mennyi ideig maradok még itt? Mennyi időbe telik, míg öthavi
munkám kárba vész? Val Morenre gondolok, ahogy feldobálta az
apróságait a levegőbe, majd hagyta, hogy lezuhanjanak körülötte.
Az emberi arcára és az együttérzés teljes hiányáról tanúskodó
emberi szemére.
Úgy tűnik, Nicasia visszanyerte az önuralmát, de hosszú farka
ide- oda leng.
– Most már a miénk vagy, halandó! Cardan megbánja a napot,
amikor megbízott benned.
Még jobban meg akar félemlíteni, de egy kicsit
megkönnyebbülök. Nem hiszik, hogy van bármiféle különleges
képességem. Azt hiszik, különlegesen sebezhető vagyok. Azt
hiszik, éppúgy irányíthatnak, mint bármilyen másik halandót.
Persze a megkönnyebbülés a legutolsó érzelem, amit ki akarok
mutatni.
– Igen, Cardannak inkább benned kellene bíznia. Igazán
megbízhatónak tűnsz. Nem mintha épp most, ebben a pillanatban
nem árulnád el őt.

230
 Nicasia a mellkasán futó fegyverszíjhoz nyúl, és előhúz egy
pengét – egy cápafogat. Azzal a kezében mér végig.
– Fájdalmat okozhatnék, és nem is emlékeznél rá.
– Te viszont igen – felelem.
Elmosolyodik.
– Talán kellemes emlékként tartanám számon.
Dübörög a szívem a mellkasomban, de nem vagyok hajlandó
jelét adni.
– Megmutassam, hova kell nyomi a hegyét? – kérdezem. –
Óvatosnak kell lenni, ha úgy akarsz fájdalmat okozni, hogy ne ejts
maradandó sebet az illetőn.
– Ahhoz is ostoba vagy, hogy félj?
– Ó, nem, félek én – válaszolom. – Csak nem tőled. Bárki
hozott is ide, az anyád, gondolom, meg Balekin, megvolt rá az
oka. Leginkább tőlük félek, nem pedig tőled, aki mit sem konyít a
kínzáshoz, és aki teljességgel jelentéktelen mindenki terve
szempontjából.
Nicasia mond valamit, mire fuldokló fájdalom szorítja össze a
tüdőmet. Nem kapok levegőt. Kinyitom a számat, mire
felerősödik a fájdalom.
Jobb, ha gyorsan túlesünk rajta, mondogatom magamnak.
Csakhogy nem elég gyors a dolog.

Amikor legközelebb magamhoz térek, egyedül vagyok.

Csak fekszem ott, árad körülöttem a víz, a tüdőm tiszta. Bár
még mindig ott van alattam az ágy, érzem, hogy lebegek felette.
Fáj a fejem, és fájdalom kínozza a gyomromat, az éhség és az
ütés miatti sajgás keveréke. Hideg a víz, a jegesség beszivárog az
ereimbe, lassabban folyik tőle a vérem. Nem tudom, mennyi időre
vesztettem el az eszméletemet, nem tudom, mennyi idő telt el
azóta, hogy elragadtak a Toronyból. Telik az idő, halak húzzák a

231
lábamat, a hajamat, a sebemen az öltéseket. A harag elpárolog,
helyére kétségbeesés kerül. Kétségbeesés és megbánás.
Azt kívánom, bár megpusziltam volna Tarynt, mielőtt eljöttem.
Bár megértettem volna Vivivel, hogy ha halandót szeret,
óvatosnak kell lennie vele. Bár elmondtam volna Madocnak, hogy
mindig is Oakot szántam a trónra.
Bár több tervet kovácsoltam volna. Bár több utasítást hagytam
volna hátra. Bár sose bíztam volna meg Szellemben.
Remélem, hiányzóm Cardannak.
Nem tudom, meddig lebegek ott, hogy hányszor esem pánikba,
és kezdem el rángatni a láncaimat, hogy hányszor érzem azt,
összenyom a víz, és fuldoklóm tőle. Egy sellőférfi úszik be a
szobába. Elképesztő, milyen kecsesen siklik a vízben. Haja zöld
csíkos, és ugyanazok a csíkok végigfutnak a testén is. Hatalmas
szeme megvillan a semmilyen fényben.
A kezét mozgatja, és olyan hangokat hallat, amiket nem értek.
Majd nyilván ráébred, mit várhat tőlem, és ismét megszólal.
– Azért jöttem, hogy felkészítselek az Orlagh királynővel
közös vacsorára. Ha gondot okozol, könnyedén elveszítheted az
eszméletedet. Reméltem is, hogy nem vagy magadnál.
Bólintok.
– Ne okozzak problémát. Értem.
Még több sellő érkezik, farkuk zöld, sárga, fekete végű.
Körbeúsznak, megbámulnak hatalmas, fénylő szemükkel.
Az egyik leveszi rólam a bilincset, egy másik felállít.
Gyakorlatilag súlytalan vagyok a vízben. Oda megyek, ahova
löknek.
Amikor elkezdenek vetkőztetni, kétségbeesem, egyfajta állatias
ösztön vezérel. Próbálom kitépni magamat a kezükből, de
szorosan lefognak, és áttetsző ruhát húznak át a fejemen. Rövid és
vékony, gyakorlatilag ruhának sem mondható. Lebeg körülöttem,
és biztos vagyok benne, hogy szinte minden porcikám látszik
benne. Próbálok nem lenézni, attól félek, elpirulnék.

232
 Majd gyöngysorokat aggatnak rám, hajamat
kagylóhéjkoronával és hínárhálóval fogják hátra. A lábamon
éktelenkedő sebre tengerifű-kötést tesznek. Ezután végigvezetnek
az óriási korallpalotán, melynek homályát ragyogó medúzák
enyhítik.
A sellők egy mennyezet nélküli díszterembe vezetnek, és
amikor felnézek, halrajok úszkálnak felettem, sőt, egy cápa is,
azon túl pedig tündöklő fényt látok, nyilván a felszínt.
Gondolom, napközben van.
Orlagh királynő hatalmas, trónszerű széken ül az asztal
végében, kacsakagylók és kagylóhéjak fedik, rákok és
tengericsillagok másznak rajta, a sodrás megmozgatja a
legyezőszerű koraitokat és az élénk színű tengerirózsákat.
O maga elképesztően fenséges. Fekete pillantása végigsöpör
rajtam, és összerezzenek, mert tudom, hogy olyasvalakit látok, aki
több- nemzedéknyi halandóélet óta uralkodik.
Nicasia mellette ül, a széke majdnem ugyanolyan díszes. Az
asztal túlfelén pedig Balekint látom, az ő helye jóval kevésbé
előkelő.
– Jude Duarte – szólal meg. – Most már tudod, milyen érzés
fogolynak lenni. Milyen a cellában rohadni? Azt gondolni, hogy
ott halsz meg?
– Fogalmam sincs – válaszolom. – Mindig is tudtam, hogy
egyszer kijutok.
Orlagh királynő erre hátravetett fejjel felnevet.
– Végső soron így is történt. Gyere ide!
Hallom az igézetet a hangjában, és eszembe jut, mit mondott
Nicasia azzal kapcsolatban, hogy nem emlékszem majd rá, bármit
tesz is velem. Igazából örülhetnék neki, hogy ennyivel
megúsztam.
Az áttetsző ruha miatt egyértelmű, hogy nincs rajtam
semmilyen talizmán. Nem tudják, miféle igézetet köszönhetek
Dainnak. Azt hiszik, bármiféle varázslat kifog rajtam.
Eljátszhatom a szerepet. Menni fog.

233
 Odaúszok, ügyelek, hogy arcom kifejezéstelen maradjon.
Orlagh mélyen a szemembe néz, és iszonyatosan nehéz nem
elkapnom a tekintetem, nyílt és őszinte kifejezéssel néznem rá.
– A barátaid vagyunk – jelenti ki Orlagh, és megsimogatja
arcomat hosszú körmeivel. – Nagyon szeretsz minket, de ezt
odakint sosem mondhatod el! Hűséges vagy hozzánk, és bármit
megtennél értünk. Igaz, Jude Duarte?
– Igen – felelem készségesen.
– Mit tennél meg értem, halacskám? – kérdezi.
– Bármit, királynőm – válaszolom.
Az asztal másik végén lévő Balekinre néz.
– Látod? Így kell ezt csinálni!
A herceg mintha duzzogna. Sokat képzel magáról, és nem
szereti, ha a helyére teszik. Eldred legidősebb gyereke, aki
gyűlölte az apját, amiért az nem volt hajlandó komolyan fontolóra
venni, hogy neki adja a trónt. Biztos vagyok benne, hogy gyűlöli,
ahogy Orlagh vele beszél. Ha nem lenne szüksége erre a
szövetségre, ha nem épp Orlagh birodalmában lenne, biztosan
nem hagyná szó nélkül.
Talán kihasználhatom ezt az ellentétet.
Hamarosan különféle ételek érkeznek levegővel teli búra alatt,
így még a víz alatt is szárazak maradnak egészen addig, amíg meg
nem eszik őket.
Művészi rózsákba és leleményes formákba vágott nyers hal.
Sült hínárral ízesített osztriga. Vörösen és feketén csillogó halikra.
Nem tudom, ehetek-e anélkül, hogy konkrétan megengednék,
de éhes vagyok, úgyhogy megkockáztatom, hogy esetleg
leszidnak miatta.
A nyers hal íze nem túl erős, valami borsos zölddel tálalták.
Nem számítok rá, hogy ízleni fog, mégis ízlik. Gyorsan lenyelek
három rózsaszín tonhalcsíkot.
Még mindig fáj a fejem, de a gyomrom kezd rendbe jönni.
Evés közben azon gondolkozom, mit csináljak: odafigyelek
rájuk, és minden szempontból úgy viselkedem, mintha megbíznék

234
bennük, mintha hozzájuk lennék hűséges. Ehhez legalább
haloványan el kell képzelnem az érzést.
Orlaghra nézek, és elképzelem, milyen lenne, ha Madoc helyett
ő nevelt volna fel, ha Nicasia testvére lennék szegről-végről, aki
néha gonosz volt ugyan velem, de végső soron mégiscsak
megvédett. Balekin esetében megbicsaklik a gondolatkísérlet, de
próbálok rá a család új tagjaként tekinteni, olyasvalakire, akiben
azért bízom, mert mindenki más is megbízik benne. Rájuk
mosolygok, olyan szélesen, hogy szinte nem is tűnik színjátéknak.
Orlagh rám pillant.
– Mesélj magadról, halacskám!
Kis híján leolvad a mosolyom, de a teli hasamra gondolok, a táj
csodáira és szépségére.
– Nem igazán van mit – válaszolom. – Halandó lány vagyok,
akit Tündérföldén neveltek. Ez a legérdekesebb dolog bennem.
Nicasia a homlokát ráncolja.
– Megcsókoltad Cardant?
– Tényleg olyan fontos ez? – vág közbe Balekin. Apró villával
egyik osztrigát eszi a másik után.
Orlagh nem felel, csak biccent Nicasiának. Tetszik, hogy így
tesz, hogy a lányát választja Balekin helyett. Jó, hogy van
kedvelhető tulajdonsága is, így koncentrálhatok erre, hogy valódi
melegség csendülhessen a hangomban.
– Fontos, ha Cardan emiatt nem egyezett bele a mélytengeri
szövetségbe – válaszolja Nicasia.
– Nem tudom, hogy most erre válaszolnom kellene-e – nézek
körbe, és remélhetőleg őszintén zavarodottnak tűnik az
arckifejezésem. – De igen.
Nicasia arca összerándul. Most, hogy „elvarázsoltak”, már nem
gondolja, hogy közönyt kell tettetnie előttem.
– Többször is? Szeret téged?
Fel sem fogtam, milyen hevesen remélte, hogy hazudok,
amikor azt mondtam, hogy megcsókoltam.
– Többször is, de nem. Nem szeret engem. Semmi ilyesmi.

235
 Nicasia az anyjára néz, biccent, jelzi, hogy megkapta a
válaszokat, amiket hallani akart.
– Apád nagyon dühös lehet rád, amiért keresztbe tettél neki –
tereli Orlagh más irányba a beszélgetést.
– Valóban – felelem. Röviden és az igazságnak megfelelően.
Ebben nem kell hazudnom.
– Miért nem számolt be a tábornok Balekinnek Oak
származásáról? – folytatja. – Nem lett volna egyszerűbb, mint
átkutatni Elfhont Cardan hercegért, miután megkaparintotta a
koronát?
– Nem avatott a bizalmába – válaszolom. – Akkor sem, most
pedig főleg nem. Csak azt tudom, hogy valami oka volt rá.
– Nyilvánvalóan el akart árulni – szól közbe Balekin.
– Ha Oak nagykirály lenne, akkor valójában Madoc uralná
Elfhont – teszem hozzá, hiszen ezzel nem árulok el olyasmit, amit
ne tudnának már.
– És ezt nem akartad. – Szolgáló érkezik hallal teli apró selyem
zsebkendővel. Orlagh felszúr egyet hosszú körmére, amitől
vékony vércsík kígyózik felém a vízben. – Érdekes.
Mivel nem kérdezett semmit, nem kell felelnem.
Néhány másik szolgáló elkezdi leszedni a tányérokat.
– És elvinnél minket Oakhoz? – kérdezi Balekin. – Elvinnél
minket a halandók világába, hogy elhozd őt a nővéredtől, és aztán
visszacipeld ide, nekünk?
– Persze – hazudom.
Balekin Orlaghra néz. Ha elrabolják Oakot, nevelhetik a tenger
alatt, összeadhatják Nicasiával, és továbbvihetik a királyi
vérvonalat, ami aztán hűséges lesz a Mélytengerhez. Már nem
csak Balekinen keresztül férhetnének hozzá a trónhoz, ami neki
nyilván nem tetszik.
Hosszú távú terv, de Tündérföldén érdemes ilyesmiben
gondolkozni.
– Ez a Grimsen – fordul Orlagh a lányához –, tényleg úgy
gondolod, hogy képes lenne új koronát kovácsolni?

236
 Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Örülök, hogy épp senki
sem nézett rám, mert abban a másodpercben valószínűleg képtelen
lettem volna elrejteni a rémületemet.
– A Vérkoronát is ő készítette – válaszolja Balekin. – Ha azt
megcsinálta, nyilván másikat is tud.
Ha nincs szükségük a Vérkoronára, akkor nincs szükségük
Oakra sem. Nem kell nevelniük, nincs szükség rá, hogy Balekin
fejére tegye a koronát, nem kell, hogy életben maradjon.
Orlagh megrovó pillantást vet Balekinre. Nicasia válaszára vár.
– Kovács – feleli Nicasia. – A tenger alatt nem dolgozhat,
úgyhogy mindig a szárazföld felé húz majd. De a száműzött
tündérkirály halála óta dicsőségre vágyik. Olyan nagykirályt akar,
aki megadja számára mindezt.
Ez a tervük, összegzem magamban, hogy elfojtsam a
kétségbeesésemet. Kiderítettem a tervüket. Ha meg tudok szökni,
elejét vehetem.
Kést állíthatok Grimsen hátába, még mielőtt befejezné a
koronát. Udvarmesterként elbizonytalanodom néha magamban, de
gyilkosként soha.
– Halacskám! – fordítja felém a figyelmét Orlagh ismét. –
Mondd el, mit ígért neked Cardan a segítségedért cserébe!
– De hát Jude... – szólal meg Nicasia, ám Orlagh egyetlen
pillantásával belefojtja a szót.
– Lányom – szólal meg a Mélytenger királynője –, nem látod
azt, ami az orrod előtt van. Cardan ettől a lánytól kapta a trónját.
Ne arra próbálj meg rájönni, mivel tartja sakkban a lány Cardant,
hanem arra, hogy ő mivel tartotta sakkban a lányt!
Nicasia ingerült pillantást vet rám.
– Hogy érted?
– Azt mondtad, Cardant sosem érdekelte igazán. Mégis
nagykirályt csinált belőle. Gondolj bele, talán Cardan rájött, hogy
hasznos lenne, csókokkal és bókokkal használta ki ezt az erényét,
valahogy úgy, ahogy te is az ujjad köré csavartad a kis kovácsot.

237
 Nicasia értetlenül néz, mintha hirtelen mindenről kiderült
volna, hogy rosszul gondolja. Talán nem hitte, hogy Cardan képes
mesterkedni. De úgy látom, tetszik neki valami ebben a
gondolatban. Ha Cardan magához csábított, akkor nem kell amiatt
aggódnia, hogy fontos vagyok a számára. Helyette elég, ha amiatt
aggódik, hasznos vagyok-e még.
– Mit ígért neked Elfhon koronájáért? – kérdezi Orlagh
kifejezetten kedvesen.
– Mindig is szerettem volna megtalálni a helyemet
Tündérföldén. Azt mondta, az udvarmesterévé tesz, a jobbkeze
lehetek, mint Val Morén volt Eldred udvarában. Eléri, hogy
tiszteljenek, sőt, féljenek.
Természetesen szemenszedett hazugság minden egyes szó.
Cardan sosem ígért nekem semmit, Dain pedig ennél jóval
kevesebbet ajánlott. De jaj, ha valaki megtette volna, ha Madoc
megtette volna, nagyon nehéz lett volna nemet mondanom rá.
– Azt mondod, elárultad apádat, és azt a bolondot ültetted a
trónra azért cserébe, hogy munkát adjon neked? – kérdezi Balekin
döbbenten.
– Elfhon nagykirályának lenni is kemény munka – válaszolom.
– És mennyi áldozatot hoztak már azért, hogy megszerezzék.
Egy pillanatra elhallgatok, felmerül bennem, hogy talán túl
élesen fogalmaztam, és már nem hiszik, hogy még mindig
varázslat alatt állok, de Orlagh csak mosolyog.
– Ez igaz, drágám – szólal meg némi hallgatás után. – És nem
is egyedül Grimsenre számítunk, pedig egy egészen hasonló
ajánlatot tettünk neki.
Balekin nem tűnik boldognak, de nem vitatkozik. Könnyebb
azt hinni, hogy Cardan volt a lángelme a terv mögött, mint egy
halandó lány.
Eszem még három halszeletet, iszom valami pirított rizsből és
hínárból készült teát egy zseniális szívószál segítségével, ami
gondoskodik róla, hogy ne folyjon bele tengervíz, majd egy

238
tengeri barlangba visznek. Nicasia elkíséri a sellőőröket, akik
odavezetnek.
Ez már nem hálószoba, hanem tömlőé. Amint behajítanak,
rádöbbenek, hogy bár én csuromvíz vagyok, a környezetem
száraz, tele levegővel, és hirtelen fuldokolni kezdek.
Nem kapok levegőt, testem rángatózik. Tüdőmből előtör az a
rengeteg víz, és vele együtt távozik némi félig megemésztett hal
is.
Nicasia csak nevet.
Majd varázslattól zengő hangon így szól:
– Hát nem gyönyörű ez a szoba?
Csak a kemény kőpadlót látom, nincs itt semmilyen bútor,
semmi az égvilágon.
Ábrándos hangon beszél.
– Imádni fogod a baldachinos ágyat, tele van takaróval. És
csodás kis éjjeliszekrények, meg a saját teáskannád, még gőzölög.
Mindig meleg és ínycsiklandó lesz, akárhányszor csak
belekortyolsz.
Letesz egy pohár tengervizet a földre. Gondolom, az akar lenni
a tea. Ha úgy teszek, ahogy javasolja, és megiszom, gyorsan
kiszáradok. A halandók kibírják pár napig édesvíz nélkül, de
mivel eddig is tengervizet lélegeztem, lehet, hogy már bajban is
vagyok.
– Tudod – szólal meg, miközben úgy teszek, mint aki a szobát
csodálja, lenyűgözve körbefordulok, és közben igencsak ostobán
érzem magam –, bármit teszek is veled, az nem lehet olyan
szörnyű, mint amit te teszel saját magaddal.
Odafordulok, a homlokomat ráncolom értetlenséget színlelve.
– Mindegy – mondja, majd magamra hagy, hogy az este
további részében a kémény padion forgolódjak, és közben úgy
tegyek, mint aki épp a lehető legkényelmesebb körülmények
között pihen.

239
 23. fejezet

I
szonyú görcsökkel, szédelegve ébredek. Hideg verejték
gyöngyözik a homlokomon, végtagjaim fékezhetetlenül
remegnek.
Az év nagy részében minden egyes nap mérgeztem magam. A
vérem hozzászokott az adagokhoz, már jóval többet szedtem, mint
kezdetben. Függővé váltam. Most nem bírom ki a méreg nélkül.
A kőpadlón fekszem, és igyekszem megzabolázni a
gondolataimat. Próbálok visszaemlékezni, hány alkalommal
vonult hadba Madoc, és azt mondogatom magamnak, hogy ő is
minden egyes alkalommal elviselte a kényelmetlenségeket. Néha
a földön aludt, párnaként csak egy gazcsomó vagy a saját karja
szolgált. Néha megsérült, mégis tovább harcolt. Nem halt meg.
Én sem fogok meghalni.
Ezt mondogatom magamnak, de nem biztos, hogy elhiszem.
Napokon át senki sem néz felém.

240
 Végül feladom, és megiszom a tengervizet.
Néha Cardanra gondolok, miközben fekszem ott. Arra, hogy
milyen lehetett a királyi család megbecsült tagjaként felnőni, úgy,
hogy befolyásos volt, ám senki sem szerette. Macskatejen
nevelkedett, nem törődtek vele. A bátyja, akire külsőleg legjobban
hasonlít, és aki úgy tűnt, leginkább törődik vele, időről időre
megverte.
Elképzelem azt a rengeteg udvaroncot, ahogy hajlongtak előtte,
és hagyták, hogy rájuk sziszegjen, és megüsse őket. De nem
számít, mennyit szégyenített meg, mennyinek okozott fájdalmat,
tudta jól, valaki mégis szereti őket, pedig őt soha senki nem
szerette.
Hiába nőttem fel tündérek közt, nem mindig értem, mit
gondolnak, mit éreznek. Jobban hasonlítanak a halandókra, mint
gondolnák, de amint elfelejtem, hogy mégsem emberek, tesznek
valamit, amivel emlékeztetnek rá. Már csak ezért is ostobaság
lenne azt gondolni, hogy a múltja alapján kiismertem Cardan
szívét. De azért elmerengek rajta.
Elmerengek, mi történt volna, ha beismerem, mégsem tettem
túl magam rajta azzal, hogy együtt voltunk.

Végül csak eljönnek értem. Adnak egy kis vizet, némi ételt.
Addigra túlságosan legyengülök ahhoz, hogy azzal törődjek,
elvarázsoltnak tűnök-e.
Elmesélem, mire emlékszem Madoc stratégiai terméből, és
hogy mit gondol Orlagh szándékairól. Részletesen elmesélem
nekik a szüleim meggyilkolását. Elmesélek egy születésnapot,
hűséget fogadok, elmagyarázom, hogy vesztettem el az ujjam egy
részét, és hogy hazudtam róla.
Még nekik is hazudok, amikor azt parancsolják.
Aztán úgy kell tennem, mintha elfelejteném azt, amit el
akarnak feledtetni velem. Úgy kell tennem, mintha tele lennék,

241
amikor azt mondják, lakomáztam, és úgy tenni, mintha
megrészegültem volna a képzeletbeli bortól, pedig csak egy kupa
vizet kaptam.
Hagynom kell, hogy megüssenek.
Nem sírhatok.
Néha, amikor a hideg kőpadlón fekszem, azon morfondírozom,
van-e határa annak, amit megengedek nekik, tehetnek-e bármit,
amire ugranék, még ha ezzel alá is írom a saját halálos ítéletemet.
Ha van, akkor hallatlanul ostoba vagyok.
Ha meg nincs, akkor egy szörnyeteg.
– Halandó lány! – szólal meg Balekin valamelyik délután,
amikor egyedül vagyunk a palota vizes termében. Nem szereti a
nevemet használni, talán mert nem akarja megjegyezni, és
éppolyan eldobhatónak tart, mint minden egyes halandó lányt, aki
megjárta a Kietlen-kúriát.
Legyengültem a kiszáradástól. Rendszeresen elfelejtenek
nekem édesvizet és ételt adni, elvarázsolnak, hogy azt higgyem,
megkapom, amikor könyörgöm érte. Már nehezen összpontosítok
bármire is.
Hiába vagyok egyedül Balekinnel egy korallteremben, ami
előtt csak időről időre haladnak el az őrök, akiket automatikusan
megszámolok, nem próbálom felvenni vele a harcot, nem
próbálom menekülőre fogni. Nincs fegyverem, az erőm is kevés.
Még ha meg is tudnám ölni Balekint, nem úszom elég jól ahhoz,
hogy a felszínre érjek, még mielőtt elkapnak.
A terveimből csupán annyi maradt, hogy kibírom, amit kell,
óráról órára, fénytelen napról napra élek.
Lehet, hogy elvarázsolni nem tudnak, de ez nem jelenti azt,
hogy nem törhetnek meg.
Nicasia azt mondta, az anyjának rengeteg palotája van a
Mélytengerben, és ez, amit Insweal szikláiba és az alatta futó
tengerfenékbe építettek, csak egy a sok közül. Iszonyú
kínszenvedés, hogy ilyen közel vagyok az otthonomhoz, mégis
ennyire távol.

242
 Mindenütt ketrecek lógnak a palotában, van, amelyik üres, de
sokban szürkülő bőrű halandók vannak, olyan halandók, akik
minden jel szerint halottnak tűnnek, de időről időre
megmozdulnak, és kiderül, hogy mégsem. Akik megfulladtak, így
utalnak rájuk az őrök néha, és mindennél jobban félek tőle, hogy
én is erre a sorsra jutok. Eszembe jut, hogy kiszúrtam azt a lányt
Dain koronázásán, akit Balekin kúriájáról hoztam el, azt a lányt,
aki a tengerbe vetette magát, azt a lányt, aki minden bizonnyal
megfulladt. Most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy
képzelődtem.
– Mondd csak! – szólal meg ma Balekin. – Miért lopta el az
öcsém a koronámat? Orlagh azt hiszi, érti, mert átérzi, ha valaki
hatalomra vágyik, de Cardant nem ismeri. Őt sosem érdekelte a
kemény munka. Neki az tetszik, ha elbűvölhet valakit. Ha
bosszúságot okozhat, de energiát semmibe sem fektet. És akár
elismeri Nicasia, akár nem, ő sem érti. Az a Cardan, akit ő ismer,
manipulálhatott ugyan téged, de ilyesmire nem vehetett rá.
Ez valami csapda, gondolom zavarosan. Csapda, és hazudnom
kell, de már félek, hogy nem igazán szorul értelem abba, amit
mondok.
– Nem vagyok orákulum – válaszolom, ahogy eszembe jut Val
Morén, és hogy ő a talányokba menekült.
– Akkor találgass! – mondja Balekin. – Amikor a tömlöcöm
előtt páváskodtál a Feledés Tornyában, azt mondtad, azért, mert
keményen bántam vele. De neked aztán főleg tudnod kellene,
hogy az önfegyelemnek nyomát sem lehet fellelni benne, és ezt
próbáltam csak orvosolni.
Nyilván emlékszik a tornára, amin Cardannal küzdöttünk, és
hogy megkínzott engem. Összefolynak az emlékek, a hazugságok.
Túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy újabbakat találjak ki.
– Amióta csak ismerem, részegen belovagolt egy nagy
tiszteletben álló tanár órájára, megpróbált megetetni a
vízitündérekkel, megtámadott valakit a mulatságokon –

243
válaszolom. – Nem tűnt fegyelmezettnek. Inkább úgy tűnt, hogy
mindig az van, amit ő akar.
Balekin meglepettnek tűnik.
– Eldred figyelmét akarta magára vonni – szólal meg végül. –
Vagy így, vagy úgy, de leginkább csak úgy.
– Talán Eldred miatt akart nagykirály lenni – találgatok. –
Vagy, hogy bemocskolhassa az emlékét.
Ez már felkelti Balekin figyelmét. Bár csak azért mondtam,
hogy eltereljem a figyelmét, és ne merengjen annyit Cardan valódi
indítékain. Amint kiejtem a szavakat, én magam is eltöprengek
rajta, hogy talán van bennük némi igazság.
– Vagy, mert haragszik, amiért levágtad Eldred fejét. Vagy,
mert a te lelkeden szárad a testvérei halála. Vagy, mert attól félt,
őt is meggyilkolod.
Balekin összerezzen.
– Hallgass! – szól rám, én pedig hálásan engedelmeskedem.
Nem sokkal később lenéz rám. – Mondd csak, melyikünk
alkalmasabb nagykirálynak, én vagy Cardan herceg?
– Te – válaszolom könnyedén, és a begyakorolt imádattal
nézek rá.
Nem hívom fel a figyelmét a tényre, miszerint Cardan már nem
herceg.
– És meg is mondanád ezt neki? – kérdezi.
– Bármit megmondok neki, amit csak szeretnél – felelem
fáradtan a tőlem telhető legőszintébben.
– Bemennél a szobájába, hogy kést döfj bele újra és újra, amíg
vörös vére el nem folyik? – kérdezi Balekin közelebb hajolva.
Olyan gyengéden ejti ki a szavakat, mintha a szeretőjéhez
beszélne. Képtelen vagyok elejét venni a remegésnek, ami
végigfut rajtam, és remélem, valami másnak hiszi, nem undornak.
– Érted? – kérdezem, és lehunyom a szemem, amiért ilyen
közel került hozzám. – Orlaghért? Örömmel.
Felnevet.
– Micsoda vadság!

244
 Bólintok, igyekszem palástolni, mennyire izgalomba hoz, hogy
küldetést bízhatnak rám messze a tengertől, és végre alkalmam
nyílhat a szökésre.
– Olyan sokat kaptam Orlaghtól, a lányaként bánt velem.
Szeretném meghálálni. Hiába ilyen gyönyörű a szobám, hiába
etetnek ilyen finomságokkal, nem tétlenségre teremtettek.
– Nagyon szép beszéd. Nézz rám, Jude!
Kinyitom a szemem, és ránézek. Fekete haja lebeg az arca
körül, és idelent, a víz alatt a kézfején és a karján futó tüskék jól
láthatóak, egy hal hegyes úszóira emlékeztetnek.
– Csókolj meg! – parancsolja.
– Mi? – Őszintén meglepődöm.
– Nem akarsz? – kérdezi.
Semmiség az egész, győzködöm magam, annál határozottan
jobb, mint amikor felpofoznak.
– Azt hittem, Orlagh szeretője vagy – magyarázom. – Vagy
Nicasiáé. Nem zavarná őket?
– A legkevésbé sem – feleli, és árgus szemmel figyel.
Egy pillanatnyi tétovázás is gyanúsnak tűnhet, úgyhogy felé
úszom a vízben, ajkamat az övéhez nyomom. A víz hideg, de
Balekin csókja még annál is hidegebb.
Miután remélhetőleg elegendő ideig csókoltam, elhúzódom.
Balekin megtörli a száját a kézfejével, szemmel láthatóan
undorodik tőlem, de amikor ismét lenéz rám, mohóság csillan a
szemében.
– Most csókolj meg úgy, mintha Cardan lennék!
Hogy némi időt nyerjek, belenézek bagolyszemébe,
végigfuttatom kezemet tüskés karján. Egyértelmű, hogy próbára
tesz. Tudni akarja, mennyire képes uralni. De azt hiszem, valami
másra is kíváncsi, valamire az öccsével kapcsolatban.
Erőt veszek magamon, és ismét előrehajolok. Ugyanolyan
fekete a hajuk, ugyanolyan a járomcsontjuk. Csak úgy kell
tennem, mintha...

245
Másnap egy kancsónyi friss folyóvizet hoznak, amit hálásan
magamba döntök. Az utána következő napon elkezdenek
felkészíteni, hogy visszatérhessek a felszínre.

A nagykirály alkut kötött, hogy visszakapjon.

Végiggondolom azt a rengeteg parancsot, amit adtam neki, de
egyik sem volt elég konkrét ahhoz, hogy kénytelen legyen
váltságdíjat fizetni értem. Megszabadult tőlem, és most
szántszándékkal visszahozott.
Nem értem, mit jelent mindez. Talán politikai oka volt, talán
nagyon-nagyon utál tanácskozásokra járni.
Csak azt tudom, hogy megszédít a megkönnyebbülés, és
közben vadul rettegek is, hogy ez csak valamiféle játszma. Attól
félek, képtelen leszek elrejteni a csalódottságomat, ha mégsem
megyünk fel a felszínre.
Balekin ismét „megbűvöl”, elismételted velem, hogy hozzájuk
vagyok hűséges, hogy őket szeretem, és meg akarom gyilkolni
Cardant.
Eljön hozzám a barlangba, ahol fel-alá járkálok, meztelen
talpam minden egyes csosszanása a kövön iszonyúan hangos a
fülemnek. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül, még
sosem kellett ilyen hosszan szerepet játszanom. Üresnek érzem
magam, semminek.
– Amikor visszatérünk Elfhonba, nem fogunk sűrűn találkozni
– magyarázza, mintha annyira hiányolnám ezt az egészet.
Olyan ideges vagyok, hogy megszólalni sem merek.
– Eljössz a Kietlen-kúriába, amikor csak teheted!
Csodálkozom, hogy úgy sejti, a Kietlen-kúriában élhet majd,
hogy nem számít rá, visszadugják a Toronyba. Feltételezem, hogy
a szabadsága része a szabadon eresztésem árának, és ismét
teljesen megdöbbenek, hogy Cardan beleegyezett ebbe.
Bólintok.

246
 – Amikor szükségem van rád, azzal jelzem, hogy vörös kendő
kerül majd az utadba. Amikor meglátod, azonnal el kell jönnöd
hozzám. Gondolom, képes leszel előállni valamiféle indokkal.
– Persze – válaszolom. Túl hangosan cseng a szó a fülemnek.
– Vissza kell nyerned a nagykirály bizalmát, kettesben
maradni, aztán valahogy végezni vele. Ne próbálkozz olyankor,
amikor mások is ott vannak! Okosan kell intézned, még ha több
alkalomra lesz is szükség hozzá. És talán kideríthetnéd apád
terveinek a részleteit is. Amint Cardan meghal, gyorsan kell
lépnünk, hogy az uralmunk alá vonjuk a hadsereget.
– Igen – válaszolom. Mély levegőt veszek, majd összeszedem a
bátorságomat, hogy megkérdezzem azt, amit igazán tudni akarok.
– Megszerezted a koronát?
Balekin a homlokát ráncolja.
– Majdnem.
Egy pillanatig nem felelek. Hagyom, hadd terjedjen a csend.
Balekin megtöri.
– Grimsen addig nem tudja megcsinálni, amíg te nem végzed el
a feladatodat. Az kell, hogy az öcsém meghaljon.
– Ó!
Gondolataim versenyt futnak egymással. Balekin egykor
mindent kockára tett, hogy megmentse Cardant, de most, hogy
pont Cardan az, aki közé és a korona közé állt, könnyedén
hajlandó feláldozni az öccsét. Próbálom megérteni, de képtelen
vagyok koncentrálni. Folyton elkalandoznak a gondolataim.
Balekin cápamosollyal vigyorodik el.
– Valami baj van?
Majdnem megtörtek.
– Egy kicsit szédülök – válaszolom. – Nem tudom, miért.
Emlékszem rá, hogy ettem. Legalábbis azt hiszem, emlékszem rá.
Aggodalmas pillantást vet rám, majd szolgálót hív. Néhány
percen belül nyers hallal, osztrigával, tintafekete halikrával teli
tálat tesznek elém. Balekin undorodva figyeli, ahogy felfalom.

247
 – Elkerülsz mindenféle védőtalizmánt, megértetted? Semmi
berkenye, semmi tölgy, hamu, tövis! Nem viselhetsz ilyesmit.
Még csak hozzájuk sem érhetsz! Ha ilyesmit kapsz, azonnal tűzbe
kell vetned, amint titokban lehetőséged nyílik rá.
– Értem – felelem.
A szolgáló nem vizet hoz, hanem bort. Mohón felhajtom, nem
érdekel a különös utóíze, sem az, hogy a fejembe száll.
Balekin újabb parancsokat ad, és próbálok odafigyelni rá, de
mire elmegy, szédülök a bortól, kimerülök, és rosszul érzem
magam.
Összekucorodom a tömlöcöm hideg padlóján, és egy pillanatig,
épp mielőtt lehunyom a szemem, már-már elhiszem, hogy abban a
csodálatos szobában vagyok, amit a varázslataikkal elhitettek
velem. Ma este a kő pihe-puha ágynak tűnik.

248
 24. fejezet

M
ásnap sajog a fejem, miközben ismét felöltöztetnek, a
hajamat befonják. A tengeri népek a saját holmimat
adják rám, azt az ezüstruhát, amit Taryn esküvőjén
viseltem, csakhogy mostanra kifakult a sótól, szétszaggatták a
mélytengeri élőlények. Még Éjhozót is rám erősítik, pedig a
hüvely berozsdásodott, a bőrszíj pedig úgy néz ki, mintha valami
megcsócsálta volna.
Ezután Balekin elé visznek, aki a Mélytenger színeibe öltözött,
az ő jelüket viseli. Végigmér, majd új gyöngyöket akaszt a
fülembe.
Orlagh királynő hosszú menetet állított össze a tengeri
népekből. Sellők, hatalmas teknősökön és cápákon lovagló
tündérek, míg a fókatündérek fókaalakjukban szelik a habokat. A
teknősön ülő tündérek hosszú, vörös zászlókat cipelnek, amik ott
lengedeznek mögöttük.

249
 Én magam is egy teknősön ülök, mellettem egy hableány két
fegyverszíjnyi késsel. Szorosan tart, én pedig nem mocorgok,
pedig nehéz nyugton maradnom. A félelem iszonyatos, de a
remény és a félelem egyvelege még annál is rosszabb. A kettő
között ingadozom, szívem olyan gyorsan ver, és olyan gyorsan
kapkodom a levegőt, hogy sajog a bensőm.
Amikor emelkedni kezdünk, és egyre feljebb, feljebb és feljebb
úszunk, mintha kirántanák alólam a valóság talaját.
Az Insweal és Insmire közötti keskeny sávban bukkanunk a
felszínre.
A sziget partján Cardan ül prémes palástjában, királyi tartással
egy foltos szürke paripán. Körülötte arany-zöld páncélt viselő
lovagok. Egyik oldalán Madoc egy robusztus aranyderes
jószágon. A másikon Nihuar. A fák ágai között mindenütt íjászok.
Cardan koronáján a kovácsolt aranylevelek szinte ragyognak a
lemenő nap egyre halványodó fényében.
Remegek. Talán szét is esek.
Orlagh így szól a menet közepéről:
– Elfhon királya, ahogy megegyeztünk, most, hogy megfizetted
az árát, épségben visszajuttattam az udvarmesteredet. És vele
együtt érkezik a Mélytenger új nagykövete, a Smilax
nemzetségből való Balekin is, Eldred fia, a bátyád. Reméljük,
örömmel tölt el a választásunk, hiszen ő tökéletesen ismeri a
szárazföldi szokásokat.
Cardan arca kifürkészhetetlen. Nem néz a bátyjára. Helyette
rajtam állapodik meg a pillantása. Viselkedése minden
szempontból jeges.
Kicsi vagyok, gyenge, erőtlen.
Lenézek, mert ha nem teszem, minden bizonnyal ostobaságot
követek el. Megfizetted az árát, mondta Orlagh. Mit tett Cardan
azért, hogy visszajöhessek? Próbálom felidézni az utasításaimat,
hogy kényszerítettem-e valamire.
– Azt ígérted, épségben, makkegészségesen tér vissza – szólal
meg Cardan.

250
 – És így is van – jelenti ki Orlagh. – A lányom, Nicasia, a
Mélytenger hercegnője tulajdon nemes kezével segíti majd a
szárazföldre.
– Segíti? – kérdezi Cardan. – Nem lenne szabad segítségre
szorulnia. Túl sokáig tartottad a vízben, a hidegben.
– Talán már nem is akarod őt – feleli Orlagh. – Talán inkább
valami egyébért kötnél alkut, Elfhon királya.
– Visszakapom. – Cardan hangja egyszerre birtokló és
megvető. – És a bátyám lesz a nagyköveted. Ahogy
megegyeztünk.
Biccent két lovagnak, akik belegázolnak a vízbe, és segítenek
lemászni a teknősről, majd kisétálni. Szégyellem, hogy ilyen
bizonytalan a járásom, hogy legyengültem, hogy milyen
nevetségesen festek Oriana teljességgel illetlen ruhájában, amit
egy rég véget ért ünnepségre vettem fel.
– Még nem állunk háborúban – szólal meg Orlagh. – Ahogy
békét sem kötöttünk. Jól gondold meg a következő lépésedet,
szárazföld királya, most, hogy tudod, mi az ellenszegülés ára.
A lovagok kisegítenek a szárazföldre, elvezetnek a tündérek
mellett. Sem Cardan, sem Madoc nem fordul utánam, ahogy
elhaladok mellettük. Nem messze a fák között hintó várakozik,
oda ültetnek be.
Az egyik lovagnő leveszi a sisakját. Rémlik az arca, mégsem
ismerem fel.
– A tábornok azt az utasítást adta, hogy vigyelek haza – jelenti
ki.
– Ne! – ellenkezem. – A palotába kell mennem.
Nem vitatkozik velem, de nem is enged.
– Ügy kell tennem, ahogy parancsolta.
És bár tudom, küzdenem kellene, hogy egykor így is tettem
volna, nem teszem. Hagyom, hogy becsukja a hintó ajtaját.
Hátradőlök az ülésben, és lehunyom a szemem.
Amikor felébredek, a lovak már Madoc erődje előtt verik fel a
port. A lovag kinyitja az ajtót, Bütyök pedig kiemel a hintóból,

251
olyan könnyedén, ahogy korábban én magam emeltem volna meg
Oakot, mintha csupa gallyból és levélből állnék, nem pedig
halandóhúsból. A régi szobámba cipel.
Toprongy már vár ránk. Kibontja a fonatomat, leveszi a
ruhámat, elveszi Éj hozót, és ingruhát ad rám. Egy másik szolgáló
egy kanna forró teát hoz, meg egy tányérnyi vadhúst, nedve
ráfolyik a pirítósra. Leülök a szőnyegre, és megeszem, a vajas
kenyérrel tunkolom ki a hús szaftját.
Ott helyben el is alszom. Arra eszmélek, hogy Taryn ráz.
Ködös tekintettel pislogok, és talpra kecmergek.
– Ébren vagyok – mondom. – Mióta fekszem itt?
Taryn a fejét rázza.
– Toprongy szerint egész nap és egész éjszaka itt feküdtél.
Aggódott, hogy talán valami emberbetegséged van, azért hívott.
Gyere, legalább feküdj be az ágyba!
– Férjhez mentél – jut eszembe hirtelen. És ezzel egy időben
megrohan Locke és a lovasok emléke, a fülbevalóé, amit
Tarynnek akartam adni. Olyan távolinak tűnik az egész.
Taryn bólint, csuklójával a homlokomat érinti.
– Úgy nézel ki, mint valami lidérc. De nem hiszem, hogy lázas
lennél.
– Kutya bajom – vágom rá, ösztönösen bukik ki a számon a
hazugság. El kell jutnom Cardanhoz, figyelmeztetnem kell
Szellemmel kapcsolatban. El kell mennem az Árnyudvarba.
– Ne legyél már ilyen büszke! – szól rám, és a szemében
könnyek csillognak. – Az esküvőm napján eltűntél, és csak
másnap reggel tudtam meg. Annyira féltettelek! Amikor a
Mélytenger üzenetet küldött, hogy elkaptak... Hát... A nagykirály
és Madoc egymást hibáztatta. Nem tudtam, mi lesz. Minden egyes
reggel a vízhez mentem, és azt reméltem, meglátlak benne.
Megkérdeztem az összes hableányt, jól vagy-e, de nem voltak
hajlandóak elárulni.
Próbálom elképzelni azt a kétségbeesést, amit érezhetett, de
nem megy.

252
 – Úgy tűnik, sikerült túllépniük az ellenérzéseiken – felelem,
miközben arra gondolok, ahogy egymás mellett álltak a tenger
partján.
– Valami olyasmi. – Taryn elfintorodik, én pedig megpróbálok
rámosolyogni.
Besegít az ágyba, elrendezi alattam a párnákat. Mintha tele
lennék zúzódásokkal, mindenem fáj, vénséges vénnek érzem
magam, és sokkal halandóbbnak, mint korábban bármikor.
– Vivi és Oak? – kérdezem. – Jól vannak?
– Igen – válaszolja Taryn. – Hazamentek Heatherrel. Úgy
tűnik, egész jól viselte a látogatást Tündérföldén.
– Megigézték – válaszolom.
Egy pillanat erejéig düh fut át az arcán, ritkán látott, heves
érzelem.
– Vivinek nem lenne szabad ilyesmit tennie! – jelenti ki Taryn.
Megkönnyebbülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így
érzi.
– Mennyi ideig voltam oda?
– Kicsit több mint egy hónapig – feleli. Lehetetlenül rövid
időszaknak tűnik. Úgy érzem, legalább száz évet öregedtem a
tengerfenéken.
Ráadásul most már több mint a fele eltelt annak az egy évnek
és egy napnak, amit Cardan megígért. Leroskadok a párnákra, és
lehunyom a szemem.
– Segíts felkelni! – kérem.
Taryn a fejét rázza.
– Hozassunk még levest a konyhából!
Könnyedén meggyőz. Annyi engedményt azért tesz, hogy
felöltöztet, olyan ruhát ad rám, ami régen túl szűk volt, most pedig
lóg rajtam. Velem marad, hogy ő maga kanalazza a levest a
számba.
Amikor menni akar, felhúzza a szoknyáját, és előveszi a hosszú
vadászkést, amit eddig a harisnyatartójára rögzítve viselt. Ebben a
pillanatban jól látszik, hogy ugyanott nőttünk fel.

253
 A kést a takaróra teszi, mellé pedig egy talizmánt a zsebéből.
– Tessék! Neked adom. Tudom, hogy nagyobb biztonságban
érzed majd magad tőlük. De muszáj pihenned! Ígérd meg, hogy
nem csinálsz ostobaságot!
– Alig tudok megállni a saját lábamon.
Komoly pillantást vet rám.
– Nem csinálok ostobaságot – ígérem neki.
Megölel, mielőtt elmegy, és kissé hosszasan kapaszkodom a
vállába, beszívom az emberi verejték és bőr illatát. Nem óceán,
nem tűlevél, nem vér, nem éjjel virágzó növény.
Kezemet Taryn késén tartva merülök álomba. Nem tudom,
mikor ébredek, de vitatkozás hangjai vernek fel.
– Bármit parancsolt is a főtábornok, azért jöttem, hogy
beszélhessek a nagykirály udvarmesterével, és nem fogadok el
több kifogást!
Női hang, félig fel is ismerem. Legurulok az ágyról,
kiszédelgek a folyosóra, és lenézek a földszintre. Dulcamara az a
Termeszek Udvarából. Felpillant rám. Friss vágás csúfítja az
arcát.
– Elnézést! – szólal meg olyan hangon, amiből egyértelmű,
hogy a legkevésbé sem kíván bocsánatot kérni. – De beszélnünk
kell. Ami azt illeti, azért jöttem, hogy emlékeztesselek a
kötelességeidre, többek között arra a bizonyosra is.
Eszembe jut Lord Roiben a sófehér hajával, meg az ígéret, amit
azért cserébe tettem neki, hogy fél évvel ezelőtt támogassa
Cardant. Hűséget fogadott a koronának és az új nagykirálynak, de
csak egy bizonyos feltétellel volt erre hajlandó.
Egy nap kérni fogok valamit a királyodtól, mondta.
És mit feleltem én erre? Próbáltam alkudozni: Valami olyat,
ami ugyanolyan értékű. Es amit képesek vagyunk biztosítani.
Gondolom, azért küldte Dulcamarát, hogy szavamon fogjon, de
nem tudom, mire megy velem ilyen állapotban.
– Oriana a szalonjában van? Ha nem, vezesd oda Dulcamarát,
ott fogadom! – mondom, miközben megragadom a korlátot,

254
nehogy elessek. Madoc őreinek nem tetszik a dolog, de nem
vitatkoznak.
– Erre! – mutatja az utat az egyik szolgáló. Dulcamara vet még
rám egy utolsó ellenséges pillantást, majd követi.
Nyertem annyi időt, hogy bizonytalan léptekkel lemenjek a
lépcsőn.
– Apád azt parancsolta, hogy nem mehetsz ki – szólal meg az
egyik őr, aki hozzászokott, hogy gyerekként vigyáz rám, nem
pedig a nagykirály udvarmestereként, akivel azért ennél
udvariasabban illik beszélni. – Azt akarta, hogy pihenj.
– Tehát azt nem parancsolta meg, hogy nem fogadhatok
látogatókat, de csak azért, mert arra nem gondolt. – Az őr nem
vitatkozik, mindössze a homlokát ráncolja. – Értem az
aggodalmát, és a tiédet is.
Sikerül esés nélkül elbotorkálnom Oriana szalonjáig. Kissé
hosszasan kell szorítanom az ablakok fakeretét és az asztalok
szélét, de rosszabb is lehetne.
– Hozz nekünk teát, kérlek, amilyen forrót csak lehet! –
fordulok a szolgálóhoz, aki túlságosan is rajtam tartja a szemét.
Megacélozom magam, elengedem a falat, és besétálok a
szalonba. Biccentek Dulcamarának, majd lerogyok az egyik
székbe, míg ő hátrakulcsolt kézzel állva marad.
– Most már látjuk, milyen a nagykirályod hűsége – szólal meg
felém lépve, vonásai olyan ellenségesek, hogy felmerül bennem,
talán nem csak beszélgetni akar.
Az ösztöneim arra sarkallnak, hogy ugorjak fel.
– Mi történt?
Ennek hallatán felnevet.
– Pontosan tudod! A királyod megengedte a Mélytengernek,
hogy megtámadjanak minket. Két éjszakával ezelőtt érkeztek, a
semmiből bukkantak elő. Sok mindenkit még azelőtt
lemészároltak, hogy egyáltalán felfogtuk volna, mi történik, és
most még csak meg sem torolhatjuk.
– Nem torolhatjátok meg?

255
 Eszembe jut, mit mondott Orlagh arról, hogy nem állunk
háborúban, de hogy lehetséges az, hogy nem állunk háborúban, ha
a tenger már megtámadott bennünket? Nagykirályként Cardan
tartozik az alattvalóinak azzal, hogy a hadsereg – Madoc katonái –
megvédi őket, ha veszélyben forog az életük. De olyasmire még
nem volt példa, hogy valaki ne vághasson vissza.
Dulcamara kivillantja a fogát.
– Lord Roiben kedvese megsérült – tájékoztat. – Méghozzá
súlyosan.
A zöldbőrű, fekete szemű pixie, aki úgy beszélt, mintha
halandó lenne. Az, akihez a Termeszek Udvarának rémisztő ura
alkalmazkodott, akivel együtt nevetett.
– Életben marad? – kérdezem elhalón.
– Imádkozz érte, halandó! – vágja rá Dulcamara. – Vagy lord
Roiben feltett szándéka lesz elpusztítani az ifjú királyodat, hiába
fogadott hűséget.
– Küldünk lovagokat – ígérem. – Hadd hozza helyre Elfhon a
tévedését!
Dulcamara a földre köp.
– Nem érted. A nagykirályod érted tette. Ez is része annak a
megállapodásnak, aminek értelmében Orlagh királynő visszaadott
téged. Balekin a Termeszek Udvarát választotta célpontjául, a
Mélytenger megtámadott minket, és Cardan hagyta. Nem történt
semmiféle tévedés.
Lehunyom a szemem, és összeszorítom az orrnyergemet.
– Nem! – vitatkozom. – Az nem lehet!
– Balekin már régóta rosszindulattal viseltet irántunk, por
leánya!
Összerezzenek a sértésre, de nem javítom ki. Szidjon csak,
amennyire csak jólesik neki. A nagykirály udvara cserbenhagyta a
Termeszek Udvarát miattam.
– Nem lett volna szabad csatlakoznunk a nagykirály
udvarához. Nem lett volna szabad hűséget fogadnunk az ostoba
királyodnak. Azért jöttem, hogy átadjam ezt az üzenetet, és még

256
valamit. Tartozol Lord Roibennek, és jobban teszed, ha most
teljesíted, amit kér!
Aggódom, mit kérhet tőlem.
Pontosan meg nem határozott szívességet ígérni veszélyes
dolog, még egy halandó számára is, pedig minket nem kötnek úgy
a szavaink.
– Nekünk is megvannak a magunk kémei, udvarmester. Azt
mondják, ügyes kis orgyilkos vagy. Elmondom, mit akarunk...
Öld meg Balekin herceget!
– Nem tehetem – bukik ki a számon. Túlságosan megdöbbenek
ahhoz, hogy megválogassam a szavaimat. Nem taposott a
lelkembe azzal, hogy megdicsérte, milyen ügyesen gyilkolok, de
az sem igazán hízelgő, ha lehetetlen feladat elé állítanak. – A
Mélytenger nagykövete. Ha megölöm, háború tör ki.
– Akkor törjön ki az a háború!
Azzal kiviharzik a helyiségből, én pedig egyedül ülök Oriana
szalonjában, amikor a gőzölgő tea megérkezik.

Miután Dulcamara magamra hagy, és a tea is kihűl, felmászom a

lépcsőn a szobámba. Magamhoz veszem Taryn kését, meg azt,
amit az ágy alá rejtettem. Felhasítom a ruhám zsebének szegélyét,
hogy könnyedén előránthassam a combomhoz erősített kést.
Madoc házában rengeteg a fegyver – köztük a sajátom, Éjhozó is
–, de ha keresni kezdem, ha magamra erősítem őket, arra biztosan
felfigyelnek az őrök. Azt kell hinniük, hogy engedelmesen
visszamentem lefeküdni.
A tükörhöz megyek, hogy kiderítsem, elrejti-e a ruhám a kést.
Egy pillanatig nem ismerem fel azt, aki visszanéz rám. Rémisztő
kép tárul elém: bőröm betegesen sápadt, és úgy lefogytam, hogy a
végtagjaim törékenynek, ágszerűnek tűnnek, arcom sovány.
Elfordulok, nem akarom tovább nézni magam.

257
 Kimegyek az erkélyre. Máskor sem lenne olyan egyszerű
átmászni a korláton, majd leereszkedni a falon a fűre. De ahogy
átvetem egyik lábamat a korláton, rádöbbenek, mennyire
erőtlenné vált a lábam és a karom. Valószínűleg képtelen lennék
lemászni.
Úgyhogy azt teszem, ami még megy: leugrom.

258
 25. fejezet

F
elállok, térdemen fű, tenyerem szúr és koszos. Még mindig
zavaros az elmém, mintha arra számítanék, hogy a sodrással
együtt kell mozognom, pedig visszajutottam már a
szárazföldre.
Néhány mély lélegzetvétel után kiélvezem a szelet az arcomon,
azt, ahogy a fák leveleit zörgeti. Körbevesznek a vidék titkai –
Tündérföldéé, az otthonomé.
Egyre csak az jár a fejemben, amit Dulcamara mondott, hogy
Cardan nem volt hajlandó megtorolni a történteket, csak hogy
épségben visszajussak. Nyilván nem örültek az alattvalói. Még
abban sem vagyok biztos, hogy Madoc jó lépésnek tartotta. Pont
ezért nem értem, miért egyezett bele, főleg úgy, hogy ha a
Mélytengerben ragadok, többé nem gyakorolhatom felette a
hatalmam. Nem gondoltam volna, hogy kedvel annyira, hogy

259
megmentsen. És nem vagyok benne biztos, hogy elhiszem, ez volt
az oka, kivéve, ha tőle magától hallom.
De bármi okból kifolyólag hozott is vissza, figyelmeztetnem
kell Szellemre, Grimsenre és a koronára, arra, hogy Balekin velem
gyilkoltatná meg őt.
Gyalog indulok a palota felé, nyilván több időbe telik, mire az
őrök rádöbbennek, hogy eltűntem, mint amilyen gyorsan az
istállófiúk rájönnének, nincs meg az egyik hátasuk. Hamarosan
már levegőért kapkodom. Félúton meg kell állnom, hogy
megpihenjek egy fatönkön.
Semmi bajod, hajtogatom magamnak. Kelj fel!
Sok időbe telik, mire eljutok a palotába. Amikor már a kapu
felé sétálok, kihúzom magam, igyekszem palástolni, mennyire
kimerültem.
– Udvarmester! – szólít meg az egyik kapuőr. – Elnézést, de
nem engedhetjük be a palotába.
Mindig fogadnod kell, és sosem adhatsz olyan parancsot,
aminek következtében nem lehetek melletted. Egy hagymázas
pillanat erejéig elgondolkodom, vajon tovább voltam-e a
Mélytengerben, mint amit Taryn mondott. Talán már letelt az egy
év és az egy nap. De ez lehetetlen. Összehúzom a szemem.
– Kinek a parancsára?
– Elnézést, kisasszony! – szólal meg most egy másik őr.
Diarmadnak hívják. Felismerem őt, olyan lovag, akire Madoc már
felfigyelt, akiben megbízna. – A tábornok, az apja hagyta meg.
– Találkoznom kell a nagykirállyal! – Igyekszem parancsolóan
beszélni, de helyette pánik csendül a hangomban.
– A főtábornok azt is utasításba adta, hogy hívjunk hintót, ha
eljön, és ha kell, kísérjük is vissza. Gondolja, hogy szükség lesz a
jelenlétünkre?
Csak állok ott, dühös vagyok, hogy így kifogtak rajtam.

260
 – Nem – válaszolom.
Cardan nem tagadhatja meg, hogy felkeressem, de azt
megengedheti valaki másnak, hogy ő akadályozza meg. Tehát
egészen addig, amíg Madoc nem kéri Cardan engedélyét, nem
szegül szembe a parancsaimmal. És nem olyan nehéz kitalálni, mi
egyebet parancsolhattam még Cardannak – hiszen a többségét
maga Madoc is ugyanúgy parancsba adta volna.
Tudtam, hogy Madoc a trón mögül, a háttérből akarja
irányítani Tündérföldét. Az viszont eszembe sem jutott, hogy
esetleg Cardan mellé férkőzik, és úgy túr ki a helyemről.
Kijátszottak. Vagy együtt, vagy külön, de kijátszottak.
Idegességemben összerándul a gyomrom.
Kísért az érzés, hogy a bolondját járatták velem, hogy
mennyire megszégyenítettek. Összekuszálja a gondolataimat.
Felidézem, ahogy Cardan a foltos, szürke lován ült a parton, a
kifejezéstelen arcát, a prémes palástját, a koronát, ami kiemelte,
menynyire hasonlít Eldredre. Lehet, hogy csellel vettem rá az
uralkodásra, de a vidéket nem vertem át, hogy elfogadják őt.
Valódi hatalommal bír, és minél tovább ül a trónon, annál
erősebbé válik.
Nagykirály lett, mégpedig nélkülem.
Pont ettől féltem, amikor egyáltalán megfogant bennem ez az
ostoba terv. Lehet, hogy Cardan eleinte nem vágyott hatalomra, de
most, hogy megszerezte, az övé.
A legrosszabb mégiscsak az, hogy logikus távol tartani Cardant
tőlem, hogy ne érhessem el. Az, hogy Diarmad és a többi lovag
megállított a kapunál, életre keltette a legrosszabb rémálmomat,
ami azóta kísért, hogy Cardan fejére került a korona. És
akármilyen iszonyú érzés is, mégiscsak ésszerűbb, mint az, amivel
hónapokon át ámítottam magam – hogy Tündérfölde
nagykirályának udvarmestere vagyok, valódi hatalom van a
kezemben, és tovább űzhetem ezt a játékot.

261
 Már csak azt nem értem, miért nem hagytak elsorvadni a
hullámok alatt.
Elfordulok a palotától, és a fák rejtekében az Árnyudvarba
vezető járat nyílásához megyek. Remélhetőleg nem fogok
összefutni Szellemmel. Nem tudom, mi lesz, ha mégis. De ha
megtalálom Csótányt vagy Bombát, akkor legalább pihenhetek
egy kicsit. És hozzájuthatok a szükséges értesülésekhez. És
elküldhetek valakit, hogy vágja el Grimsen torkát, még mielőtt
befejezi az új koronát.
Csakhogy amikor odaérek, kiderül, hogy a bejárat beomlott.
Nem, nem is, most, hogy alaposabban szemügyre veszem,
rájövök, hogy tévedek – robbantás nyomait fedezem fel. Bármi
pusztította is el ezt a bejáratot, ennél több pusztítással járt.
Nem kapok levegőt.
A tűlevelekre térdelek, és próbálom felfogni, amit látok, mert
nagyon úgy fest, hogy az Árnyudvart eltemették. Nyilván Szellem
keze van a dologban, még egyszer elárult. Remélem, Csótány és
Bomba életben van.
Add, hogy életben legyenek!
Most már semmiképpen sem tudom megkeresni őket, úgyhogy
még inkább csapdába estem. Tompult elmével a kert felé indulok.
Csapatnyi tündérgyerek gyűlik az egyik tanár köré. Egy
pacsirtáim kék rózsát szed a királyi bokrokról, amikor a hosszú
pipát szívó Val Morén mellé lép, dolmányos varja a vállán
ücsörög.
Haja kócos, itt-ott csimbókokban lóg, máshol világos
szalagokat és csengettyűket fontak bele. Szája szélében
nevetőráncok ülnek.
– Be tudsz juttatni a palotába? – kérdezem.
Szalmaszálakba kapaszkodom, de már nem érdekel, ha
megszégyenülök. Ha bejutok, kideríthetem, mi történt az
Árnyudvarral. Eljuthatok Cardanhoz.
Val Morén felvonja a szemöldökét.

262
 – Tudod, mik ők? – kérdezi a fiú felé intve, aki mindkettőnkre
szúrós szemmel néz.
Talán Val Morén nem segíthet rajtam. Talán Tündérfölde olyan
hely, ahol egy őrült eljátszhatja a bolondot és prófétának tűnik –
de talán tényleg nem több egy őrültnél.
A pacsirtafiú tovább szedegeti a virágokat a csokrába, közben
dúdol.
– A tündérek... ? – kérdezek vissza.
– Igen, igen. – Türelmetlenül hangzik. – A levegő népe.
Légiesek, képtelenek egy alakban megmaradni. Mint az ég felé
szálló virágpor.
A dolmányos varjú károg egyet.
Val Morén hosszan szippant a pipájából.
– Amikor megismerkedtem Eldreddel, tejfehér paripán
lovagolt, és minden, amit az életről képzeltem, hirtelen porrá és
hamuvá lett.
– Szeretted? – kérdezem.
– Persze hogy szerettem – válaszolja, de úgy hangzik, mintha a
régmúlt eseményeiről beszélne, egy régi történetről, amit úgy kell
elmondania, ahogyan már korábban is mesélték. – Amikor
megismerkedtünk, a családom iránt érzett kötelességtudatom
szétfoszlott, elporladt, mint egy régi kabát. És amint keze a
bőrömet érintette, porig égettem volna apám malmát, csak hogy
ismét magamon érezzem.
– Ez lenne a szerelem? – kérdezem.
– Ha nem is szerelem – feleli –, valami nagyon hasonló.
Felidézem Eldredet úgy, ahogy én ismertem, idősen, hajlottan.
De az is eszembe jut, mennyivel fiatalabbnak tűnt, amikor
lekerült a korona a fejéről. Vajon mennyire fiatalodott volna meg,
ha nem gyilkolják meg?
– Kérlek! – szólalok meg. – Csak segíts bejutni a palotába!
– Amikor Eldred odavágtázott tejfehér paripáján – folytatja
ajánlatot tett nekem. „Gyere velem”, mondta, „a domb alá,

263
almával, mézborral és szeretettel táplállak majd! Sosem öregszel
meg, és mindent felfedezhetsz, amire csak kíváncsi vagy.”
– Elég jól hangzik – ismerem el.
– Sose köss alkut velük! – ragadja meg hirtelen a kezem. – Se
bölcset, se rosszat, se ostobát, se különöset, de főleg olyat ne, ami
jól hangzik.
Felsóhajtok.
– Majdnem az egész életemet itt töltöttem. Tudom!
Hangom megijeszti a varjút, ami felröppen a válláról, fel az
égbe.
– Akkor azt is tudod – néz rám Val Morén –, hogy nem
segíthetek rajtad. Ez volt az egyik dolog, amit megfogadtam.
Egyszer ígéretet tettem Eldrednek, hogy amint az övé leszek,
megtagadom az emberiséget. Sosem választok halandót tündér
helyett.
– De Eldred meghalt – erősködöm.
– Az ígéretemet mégsem szegem meg.
Tehetetlenségét bizonyítandó maga elé tartja a kezét.
– Halandók vagyunk – szólalok meg. – Hazudhatunk.
Megszeghetjük a szavunkat.
Szánakozó pillantást vet rám, mintha én tévednék.
Figyelem, ahogy elsétál, és elhatározásra jutok. Egyedül
egyvalakinek áll érdekében segítenie nekem, egyetlen olyan
személy létezik, akiről ezt biztosan tudhatom.
Eljössz a Kietlen-kúriába, amikor csak teheted! – kötötte a
lelkemre Balekin. Akár most is elmehetek.
Erőt veszek magamon, és sétálni kezdek, és bár nem ez a
legrövidebb út, átvágok a Császáralmáson. Még így is túl közel
haladok a tengerhez. Amikor kinézek a vízre, megborzongok.
Nem lesz könnyű egy szigeten élnem, ha kínoznak a hullámok.
Elhaladok az Álca-tó mellett. Amikor lenézek, három pixie néz
vissza rám, szemmel láthatóan aggódnak. A vízbe nyúlok, és
megmosom benne az arcomat. Még iszom is egy kicsit, pedig
mágikus víz, és nem vagyok benne biztos, hogy biztonságos. De

264
az édesvíz túl kedves számomra ahhoz, hogy ne használjam ki az
alkalmat.
Amint feltűnik a Kietlen-kúria, megtorpanok egy pillanatra,
hogy levegőhöz jussak, és bátorságot gyűjtsék.
Olyan merészen sétálok az ajtóhoz, amennyire csak merek. A
kopogtató átszúrja egy baljós kinézetű, faragott arc orrát. A
karikához nyúlnék, mire kinyílik a faragvány szeme.
– Emlékszem rád – szólal meg az ajtó. – A hercegem asszonya
vagy.
– Tévedsz – felelem.
– Ritkán. – Az ajtó halk nyikorgással tárul ki, ami arra enged
következtetni, hogy nem sűrűn használják. – Légy üdvözölve!
Nincsenek sem szolgálók, sem őrök a Kietlen-kúriában.
Balekinnek nyilván nehéz rávennie bárkit is az itteni tündérek
közül, hogy szolgálja őt, amikor egyértelműen a Mélytenger mellé
állt. És a Cardan által hozott új törvény értelmében Balekin
halandókat sem szedhet rá, hogy örökké őt szolgálják.
Visszhangos termeken sétálok keresztül, míg elérek egy szalonig,
ahol Balekin bort iszogat tucatnyi vaskos tömbgyertya közepette.
Felette vörös molylepkék táncolnak. A Mélytengerben elhagyták,
de most, hogy visszatért, úgy köröznek a feje felett, mintha
gyertyaláng lenne.
– Meglátott valaki? – kérdezi.
– Nem hiszem – válaszolom pukedlizve.
Feláll, a hosszú kecskelábú asztalhoz sétál, és felemel egy apró
fújt- üveg fiolát.
– Gondolom, nem sikerült még meggyilkolnod az öcsémet.
– Madoc parancsba adta, hogy nem mehetek be a palotába –
válaszolom. – Szerintem fél a nagykirályra gyakorolt
befolyásomtól, de semmit sem tehetek Cardannal, ha nem jutok be
hozzá.
Balekin ismét belekortyol a borába, majd idesétál hozzám.
– Ünnepséget rendeznek, álarcosbált az egyik alacsonyabb
udvar urának tiszteletére. Holnap tartják, és ha el tudsz szökni

265
Madoc elől, bejuttatlak. Jelmezt és maszkot tudsz szerezni, vagy
azt is én adjak neked?
– Megszerzem magamnak – biztosítom.
– Helyes. – Felemeli az üvegcsét. – Nagyon drámai lenne, ha
egy ilyen hivatalos eseményen leszúrnád. A méreg sokkal
egyszerűbb. Azt akarom, hogy magadnál tartsd, amíg kettesben
nem maradsz vele, aztán titokban töltsd bele a borába!
– Úgy lesz – ígérem.
Ekkor elkapja az államat, hangjában varázslat csendül.
– Mondd, hogy az enyém vagy, Jude!
Amikor a kezembe teszi az üvegcsét, ujjaim összezárulnak
körülötte.
– Téged szolgállak, Balekin herceg – jelentem ki. A szemébe
nézek, darabokra tört szívvel hazudok. – Azt teszel velem, amit
jónak látsz. A tiéd vagyok.

266
 26. fejezet

A
mikor elhagynám a Kietlen-kúriát, hirtelen elfogy az
erőm. Szédelegve leülök a lépcsőre, és megvárom, amíg
elmúlik az érzés. Terv formálódik a fejemben, egy olyan
terv, amihez az éj leple szükséges, valamint az, hogy kipihenjem
magam, és szert tegyek a megfelelő eszközökre.
Elmehetnék Tarynhez, de Locke is ott lenne, és egyszer mar
megpróbált megölni.
Visszamehetnék Madochoz, de ha megteszem, a szolgálók
követnék a valószínűsíthető utasítást, miszerint csavarjanak
bolyhos takaróba, és addig ne eresszenek kipárnázott kalitkámból,
amíg Cardant az uralmam alatt tudhatom, várjuk meg, míg
megfogadja, hogy a főtábornokának engedelmeskedik.
Rémisztő, de felmerül bennem, hogy talán az a legokosabb, ha
itt maradok. Itt nincsenek szolgálók, senki sem zaklathat
Balekinen kívül, neki pedig egyéb elfoglaltságai vannak. Kétlem,

267
hogy felfigyelne egyáltalán a jelenlétemre ebben az óriási,
visszhangos házban.
Próbálok gyakorlatiasan gondolkozni, de nehéz leküzdeni az
ösztöneimet, amik azt sugallják, a lehető leggyorsabban és
legmesszebbre szaladjak Balekintől. De már így is kifárasztottam
magam.
Elég alkalommal lopóztam be a Kietlen-kúriába ahhoz, hogy
tudjam, merre van a konyha. Iszom még némi vizet a mögötte
lévő kútból, kétségbeesett szomjúság gyötör. Aztán felmegyek a
lépcsőn oda, ahol Cardan aludt régen. A falak éppolyan
csupaszok, mint amilyenre emlékszem, a félmennyezetes ágy
szinte az egész szobát elfoglalja a táncoló, csupasz keblű
macskalány faragványaival.
Könyvei és papírjai is voltak – ezeknek mostanra hűlt helyük –,
de a szekrény még mindig tele hátrahagyott hivalkodó ruháival.
Gondolom, már nem elég nevetségesek a nagykirály számára. Jó
néhány fekete, mint az éjszaka, és van egy nadrág, amiben
viszonylag könnyű lesz mozogni. Bemászom Cardan ágyába, és
bár attól tartok, csak forgolódom majd az idegességtől, nagy
meglepetésemre azonnal elszenderedem, mélyen, álomtalanul
alszom.
Holdfényre ébredek, Cardan szekrényéhez lépek, és felveszem
a legegyszerűbb ruháit – egy bársonyzekét, aminek a gallérjáról és
a kézelőjéről letépem a gyöngyöket, valamint egy dísztelen, puha
nadrágot.
Ismét nekivágok az útnak, ezúttal magabiztosabban. Áthaladok
a konyhán, étel nem sok akad, de azért magamhoz veszek egy
megkeményedett kenyérsarkot, azt rágcsálom, miközben
keresztülvágok a sötétségen.
Az Elfhon-palota egy óriási domb, a legfontosabb termek –
köztük a hatalmas trónterem – a föld alatt találhatók. A tetején fa
nő, gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint ahogy mágia nélkül bármi.
Közvetlenül a fa alatt azonban van néhány szoba, melyekbe
vékony kristályüvegen keresztül szivárog be a fény. Nem túl

268
kelendő helyiségek, olyanok, mint aminek a padlóját Cardan
korábban felgyújtotta, és ahol Nicasia előbukkant a szekrényéből,
hogy rálőjön.
Azt a szobát lezártuk, a kétszárnyú ajtó zárva, és eltorlaszolva,
hogy ne lehessen hozzáférni a királyi lakosztályhoz. Lehetetlen
lenne bejutni odabentről, a palotából.
Én viszont meg fogom mászni a dombot.
Némán, nesztelenül vágok neki, két késemet a földbe vájom,
úgy húzom magam felfelé, lábamat kövekben, gyökerekben
támasztom meg, majd kezdem elölről. Egyre magasabbra és
magasabbra mászom. Odafent denevérek köröznek, láttukra
megdermedek, és imádkozom, nehogy kémkedjenek valakinek.
Bagoly huhog a közeli fán, és rádöbbenek, mennyi irányból
megfigyelhetnek. Nincs más választásom, gyorsabban kell
haladnom. Már majdnem az első ablaknál járok, amikor
elgyengülök.
Fogcsikorgatva igyekszem tudomást sem venni remegő
kezemről, bizonytalan lépteimről. Túl gyorsan kapkodom a
levegőt, és másra sem vágyom, csak hogy megpihenhessek. De
biztos vagyok benne, ha megteszem, izmaim megmerevednek, és
képtelen leszek ismét mozgásba lendülni. Úgyhogy hiába sajog
minden egyes porcikám, továbbmászom.
Egyik késemet a földbe vájom, és próbálom felhúzni magam,
de túl gyenge a karom. Képtelen vagyok rá. Lebámulok a
meredek, köves domboldalon, az udvar bejárata körül ragyogó
fényekre. Egy pillanatra elhomályosul a látásom, és
elgondolkozom, mi lenne, ha egyszerűen csak elengedném a
késeket.
Ami persze ostobaság. Az történne, hogy legurulnék a
domboldalon, beverném a fejem, és súlyos sérüléseket
szenvednék.
Úgyhogy tovább kapaszkodom, és igyekszem felkúszni az
ablaküveghez. Jó néhány alkalommal tanulmányoztam már a
palota alaprajzát ahhoz, hogy elég csupán bepillantanom az első

269
három ablakon, mielőtt megtalálom azt, amit keresek. Odalent
sötétség uralkodik, de munkához látok, újra és újra belevágom a
kés hegyét a kristályba, míg végül megreped.
Kezemet a zeke ujjába bugyolálva betöröm. Majd beugróm
abba a sötét szobába, amit Cardan elhagyott. A falakból és a
bútorokból továbbra is árad a füst és a bor savanyú szaga.
Tapogatózva jutok el a szekrényig.
Onnan már könnyedén kinyitom a járat nyílását, és végigsietek
a folyosón, ami kanyarogva vezet le a királyi lakosztályba.
Belépek Cardan szobájába. Bár még korántsem hajnalodik,
mellém pártol a szerencse. Senki sem mulatozik a szobában. A
párnákon nem szunnyadnak udvaroncok, ahogy az ágyában sem.
Odaosonok az ágyához, és a szájára teszem a kezem.
Felébred, a szorításom ellen küzd. Elég erősen nyomom le
ahhoz, hogy érezzem a fogait a bőrömön.
A torkom után kap, és egy pillanatra megrémülök, hogy nem
vagyok elég erős, hogy nem képeztem ki magam eléggé. Majd
Cardan teste teljesen ellazul, mintha rájött volna, ki vagyok.
Nem lenne szabad így ellazulnia.
– Azért küldött, hogy megöljelek – súgom a fülébe.
Megremeg, majd keze a derekamra csúszik, de ahelyett, hogy
ellökne, behúz maga mellé az ágyba, átgördít magán, rá a hímzett
takaróra.
Kezem lecsúszik a szájáról, és hirtelen aggódni kezdek, hogy
az új nagykirály ágyába kerültem – olyan helyre, ahová még
mindig túlságosan halandó vagyok, egy olyan tündér mellé, akitől
jobban rettegek, mint amennyire vonzódom hozzá.
– Balekin és Orlagh meg akar gyilkolni – szólalok meg pirulva.
– Értem – szólal meg lustán. – Szóval miért ébredtem fel
egyáltalán?
Kínosan tudatában vagyok annak, amit tett, hogy félálomban
magához húzott.
– Mert engem nehéz megigézni – felelem.

270
 Erre halkan felnevet. Felemeli a kezét, hogy megérintse a
hajamat, hogy végigsimítson az arcom vonalán.
– Ezt én is elmondhattam volna a bátyámnak. – Olyan
gyengédséggel ejti ki a szavakat, amire egyáltalán nem vagyok
felkészülve.
– Ha nem engedted volna meg Madocnak, hogy eltiltson tőled,
korábban is figyelmeztethettelek volna. Olyan értesülésekre tettem
szert, amik nem várhatnak.
Cardan a fejét rázza.
– Nem tudom, miről beszélsz. Madoc azt mondta, pihensz, és
hagyjunk gyógyulni.
A homlokomat ráncolom.
– Értem. Mindeközben Madoc nyilván átveszi a helyemet
tanácsadóként – mondom. – Megparancsolta az őreidnek, hogy
tartsanak a palotán kívül.
– Majd én adok nekik más parancsot – válaszolja Cardan.
Felül az ágyban. Derékig csupasz, bőre ezüstös a mágikus
fények derengésében. Továbbra is különös pillantással méreget,
mintha sosem látott volna még, vagy mintha azt hitte volna, többé
nem lát.
– Cardan... – szólalok meg. Neve különös ízt hagy maga
mögött a nyelvemen. – Eljött hozzám a Termeszek Udvarának
küldöttje. Elmesélt valamit...
– Hogy mit kértek érted cserébe – vág közbe. – Tudom, mit
fogsz mondani. Hogy mekkora ostobaság volt beleegyezni. Hogy
aláástam az uralmamat. Hogy a gyenge pontjaimat keresték, és
meg is találták.
Még Madoc is úgy gondolta, semmibe veszem a
kötelességeimet, pedig az ő megoldásai sem voltak kifejezetten
diplomatikusak. De te nem ismered úgy Balekint és Nicasiát, mint
én... Jobb, ha azt gondolják, fontos vagy nekem, mintha azt
hinnék, következmények nélkül bármit megtehetnek veled.
Felidézem, hogy bántak velem, amikor értékesnek hittek, és
megborzongok.

271
 – Rengeteget gondolkoztam, miután eltűntél, és szeretnék
mondani valamit. – Cardan arca komoly, már-már komor, ritkán
engedélyez magának ilyesmit. – Amikor apám elküldött, először
próbáltam bizonyítani, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, mint
hiszi. De amikor azzal nem értem célt, pontosan úgy viselkedtem,
amit képzelt rólam. Ha azt hitte, rossz vagyok, hát még rosszabb
lettem. Ha azt hitte, kegyetlen vagyok, hát annál is rémisztőbbé
váltam. Minden egyes várakozását alulmúltam. Ha nem
számíthattam a jóindulatára, hát kivívtam a haragját. Balekin nem
tudta, mihez kezdjen velem. Kényszerített, hogy részt vegyek a
mulatságain, bort és ételt szolgáltatott fel velem, hogy mutogassa
a kezes bárány hercegecskéjét. Amikor idősebb lettem, és
kibírhatatlanabb, szeretett megleckéztetni másokkal. A
csalódottságából verés lett, a bizonytalansága miatt az én hibáim
erősödtek fel. Mégis ő volt az első, aki látott bennem valamit,
amit megszeretett... Saját magát. Minden egyes kegyetlenségemet
bátorította, tovább fűtötte a haragomat. És egyre borzalmasabbá
váltam. Nem voltam kedves, Jude. Nagyon sok mindenkivel nem.
Veled sem. Nem tudtam eldönteni, hogy akarlak, vagy inkább
soha többé nem akarlak látni, hogy ne érezzem azt, amit éreztem,
amitől csak még kegyetlenebb lettem. De amikor eltűntél, amikor
valóban elragadtak a hullámok, úgy gyűlöltem magam, mint
korábban még soha.
Annyira megdöbbentenek a szavai, hogy végig csalást sejtek
mögöttük. Csak nem gondolhatja komolyan, amit mond!
– Lehet, hogy ostobán viselkedem, de nem vagyok ostoba. Van
bennem valami, ami megtetszett neked – folytatja, arcára pajkos
kifejezés ül ki, így már sokkal ismerősebbek a vonásai. – A
kihívás? A szép szemem? Nem számít, mert több az, amit nem
szeretsz, és ezzel én is tisztában vagyok. Nem bízhatok meg
benned. Mégis, amikor eltűntél, rengeteg fontos döntést kellett
meghoznom, és amikor helyes döntést hoztam, rengetegszer azt
képzeltem, hogy ott vagy mellettem, Jude, nevetséges

272
parancsokkal traktálsz, amiknek valamiért mégis
engedelmeskedem.
Egyszerűen nem jutok szóhoz.
Felnevet, meleg kezével végigsimít a vállamon.
– Vagy megleptelek, vagy tényleg olyan beteg vagy, ahogy
Madoc állítja.
De még mielőtt bármit mondhatnék, még mielőtt egyáltalán
kitalálhatnám, mit mondjak, számszeríjat fognak rám. Csótány
tartja, mögötte Bomba áll, akinek két kezében ikertőrök
csillannak.
– Felség, idáig követtük. A bátyja házából jött, azért, hogy
megölje. Kérem, álljon fel! – szólal meg Bomba.
– Ez nevetséges! – fakadok ki.
– Ha így van, akkor mutasd meg a védőtalizmánjaidat! –
mondja Csótány. – Berkenye? Legalább só van a zsebedben? Mert
az a Jude, akit én ismerek, nem menne ilyesmi nélkül sehová.
Természetesen üresek a zsebeim, hiszen Balekin mindent
ellenőrizne, és egyébként sincs rá szükségem. De így nem igazán
tudom bizonyítani az igazam. Elmondhatnám, miféle
védővarázslattal látott el Dain, de miért is hinnének nekem?
– Kérem, keljen fel az ágyból, felség! – ismétli Bomba.
– Inkább nekem kellene felkelnem... Mégsem az én ágyam –
csusszanok a lábrész felé.
– Maradj, ahol vagy, Jude! – szól rám Csótány.
Cardan kibújik az ágyneműből. Meztelen, ami hirtelen
megdöbbent, de nem zavartatja magát, miközben felvesz magára
egy gazdagon hímzett köntöst. Enyhén szőrös farka ide-oda
lengedezik a bosszúságtól.
– Felébresztett – magyarázza. – Ha meg akart volna ölni, nem
épp így kezdte volna.
– Ürítsd ki a zsebeidet! – szólít fel Csótány. – Hadd lássam a
fegyvereid! Rakj ki mindent az ágyra!
Cardan leül az egyik székre, köntöse palástként borul rá.

273
 Nem sok minden van nálam. A kenyér csücske, amit rágtam,
de végül nem ettem meg teljesen. Két kés, mindkettő földtől, fűtől
koszos. És persze a bedugaszolt üvegcse.
Bomba felemeli, majd fejcsóválva rám néz.
– Na tessék! Hol szerezted?
– Balekintől – felelem bosszúsan. – Aki megpróbált
varázslattal rávenni, hogy öljem meg Cardant, mert Grimsen csak
úgy csinálhat neki másik Elfhon-koronát. És pont ezt akartam
elmondani a nagykirálynak. Elmondtam volna nektek is, de nem
tudtam bemenni az Árnyudvarba.
Bomba és Csótány hitetlenkedő pillantást vált.
– Ha tényleg megigéztek volna, elmondtam volna nektek
mindezt?
– Valószínűleg nem – feleli Bomba. – De elég ravasz
figyelemelterelés lenne.
– Engem nem lehet megbűvölni – árulom el. – Része volt az
alkunak, amit Dain herceggel kötöttem, azért cserébe, hogy
kémkedjek neki.
Csótány felvonja a szemöldökét. Cardan éles pillantást vet rám,
mintha biztos lenne benne, hogy amihez Dainnak köze van, az
nem lehet jó. Vagy talán csak meglepődött, hogy újabb titkomra
derült fény.
– Gondolkoztam is rajta, mit adott azért, hogy odalökhessen
közénk, léhűtők közé – jegyzi meg Bomba.
– Leginkább célt – válaszolom –, de azt a képességet is, hogy
ellenálljak az igézeteknek.
– Lehet, hogy hazudsz – mondja Csótány. Cardanhoz fordul. –
Próbálja ki!
– Hogy mi? – Cardan kihúzza magát, Csótány pedig hirtelen
észbe kap, hogy kivel is beszél ilyen szabadon.
– Ne legyen már ilyen nebáncsvirág, felség! – von vállat
Csótány vigyorogva. – Nem parancs volt. Csak azt mondom, ha
megpróbálja megigézni Jude-ot, kiderül az igazság.

274
 Cardan felsóhajt, és odalép hozzám. Tudom, hogy szükséges.
Tudom, hogy nem akar bántani. Tudom, hogy képtelen
megigézni. Mégis ösztönösen elhúzódom.
– Jude? – szólal meg.
– Csináld csak! – felelem.
Hallom a varázslatot a hangjában, szédítő, mámorító, és sokkal
erőteljesebb, mint hittem volna.
– Mássz ide hozzám! – parancsolja vigyorogva.
Elvörösödöm a szégyentől. Nem mozdulok, csak nézem őket.
– Elégedettek vagytok?
Bomba biccent
– Tényleg nem hat az igézet.
– Akkor most mondjátok el, miért bízzak bennetek! – vonom
kérdőre őt és Csótányt. – Szellem és Vulciber vitt el a Feledés
Tornyába. Siettettek, hogy menjek egyedül, odavezettek, ahol
aztán elkaptak, és még most sem értem, miért. Benne volt
valamelyikőtök?
– Nem tudtuk, hogy Szellem elárult minket, túl későn jöttünk
rá – magyarázza Csótány.
Bólintok.
– Láttam az Árnyudvar régi erdei bejáratát.
– Szellem működésbe hozta a saját robbanószereink egy részét
– feleli Bomba felé biccentve.
– A palota egy része beszakadt, ahogy az Árnyudvar búvóhelye
is, sőt, a régi katakombák is, ahol Mab csontjai vannak – ragadja
magához a szót Cardan.
– Régóta tervezgette. Valamelyest sikerült mérsékelnem a
pusztítást – meséli Bomba. – Voltak, akik sérülés nélkül
megúszták. Például Tátikának kutya baja, ő szúrt ki, amikor
felfelé másztál a dombon. De sokan megsérültek a robbanásban. A
sluagh, Niniel elég csúnyán megégett.
– Mi van Szellemmel? – faggatom.
– Árkon-bokron túl jár – válaszolja Bomba. – Elmenekült.
Nem tudjuk, hova.

275
 Emlékeztetem magam, hogy Bomba és Csótány jól van,
úgyhogy rosszabb is lehetett volna.
– Most, hogy mindenki megismerte a valóság sanyarú részleteit
– szólal meg Cardan –, beszéljük meg, mi legyen a következő
lépésünk!
– Ha Balekin úgy hiszi, bejuttathat az álarcosbálra, akkor hadd
foglalkozzon csak azzal! Játszom tovább a szerepem. –
Elhallgatok, és Cardanhoz fordulok. – Vagy egyszerűen csak
megölöm.
Csótány nevetve a tarkómra teszi a kezét.
– Ügyes voltál, kölyök, remélem, tudod! Keményebb vagy,
mint a tenger előtt.
Le kell sütnöm a pillantásomat, mert meglep, mennyire
vágytam rá, hogy valaki ezt mondja. Amikor felnézek, Cardan
engem figyel. Lesújtottnak tűnik.
Gyorsan megrázom a fejem, hogy belefojtsam, akármit készül
is mondani.
– Balekin a mélytengeri nagykövet – feleli végül, ugyanazt
visszhangozza, amit én mondtam Dulcamarának. Hálás vagyok,
hogy visszatérünk erre a témára. – Orlagh védelme alatt áll. O
pedig magához édesgette már Grimsent, és nagyon szeretne
próbára tenni. Éktelen haragra gerjedne, ha a nagykövete az életét
vesztené.
– Orlagh megtámadta a szárazföldet – emlékeztetem. – Az
egyetlen oka annak, hogy nem hirdetett nyíltan háborút, az, hogy
próbál előnyre szert tenni. De idővel úgyis megteszi. Hát lépjünk
először mi!
Cardan a fejét rázza.
– Balekin meg akar öletni – erősködöm. – Grimsen ezzel a
feltétellel hajlandó csak megcsinálni neki a koronát.
– Vetesse a kovács kezét! – ajánlja Bomba. – Vágjuk le
csuklóból, hogy ne okozhasson több bajt.
Csótány bólogat.
– Ma este felkeresem.

276
 – Ti hárman mindent egyféleképpen akartok megoldani.
Gyilkossággal. Egy kulcs nem nyithat minden zárat. – Cardan
megrovó pillantásban részesít bennünket, feltartja hosszú ujjait, az
egyiken még mindig ott díszeleg a tőlem lopott rubin. – Valaki
megpróbálja elárulni a nagykirályt, gyilkosság. Valaki csúnyán
néz, gyilkosság. Valaki tiszteletlen, gyilkosság. Valaki csúnyán
mossa ki a ruhákat, gyilkosság.
Minél tovább hallgatlak titeket, annál jobban érzem, milyen
keveset aludtam. Hozatok magamnak teát, Jude-nak meg valami
ételt, mert egy kicsit sápadtnak tűnik.
Cardan feláll, és zabkekszért, sajtért, meg két óriási kanna
teáért küldet, de senkit sem enged be a szobába. Ő maga hozza be
az ajtóból a hatalmas fából faragott, ezüstös tálcát, hogy aztán
letegye az egyik alacsony asztalra.
Túl éhes vagyok hozzá, hogy ne csináljak szendvicset a
kekszből és a sajtból. Miután a másodikat leöblítem három csésze
teával, tényleg jobban érzem magam.
– A holnapi álarcosbál – szólal meg Cardan. – A Termeszek
Udvarának Lord Roibenjének tiszteletére adjuk. Egészen idáig
jött, hogy üvöltözzön velem, úgyhogy csak tessék! Ha Balekint
addig lefoglalja, hogy az életemre törjön, annál jobb. Csótány,
nagy segítség lenne, ha el tudnád vinni valahová Grimsent, ahol
nem okozhat bajt. Ideje eldöntenie, ki mellett áll, és meghajolni a
kis játékunk valamelyik szereplője előtt. De nem akarom, hogy
Balekin meghaljon.
Csótány belekortyol a teába, majd felvonja sűrű szemöldökét.
Bomba hangosan felsóhajt.
Cardan felém fordul.
– Miután elraboltak, átnéztem minden egyes feljegyzést, ami
érinti a szárazföld és a tenger kapcsolatát. A népeink azóta össze-
összezörrennek, hogy az első nagykirálynő, Mab előhívta Elfhon
szigeteit a mélyből, de az egyértelmű, hogy ha valóban háborúra
adnánk a fejünket, egyikünk sem nyerhet. Azt mondtad, úgy
gondolod, Orlagh királynő előnyre kíván szert tenni, azért nem

277
üzen hadat. Szerintem csak próbára teszi az új uralkodót, és
reméli, hogy megvezetheti, vagy ha nem, hát lecserélheti egy
olyanra, aki tartozik neki. Úgy véli, fiatal vagyok és gyengekezű,
ezért próbatétel elé akar állítani.
– Akkor mi lesz? – kérdezem. – Vagy azt választjuk, hogy
elviseljük a játszmáit, akármilyen halálosak is, vagy belemegyünk
egy olyan háborúba, amit nem nyerhetünk meg?
Cardan a fejét rázza, és újabb csésze teát vesz magához.
– Megmutatjuk neki, hogy nem vagyok gyengekezű
nagykirály.
– Mégis hogy? – érdeklődöm.
– Nagyon nehezen – válaszolja. – Mert attól félek, igaza van.

278
 27. fejezet

K
önnyű lenne kicsempészni valamelyik ruhámat a
szobámból, de nem akarom, hogy Balekin megsejtse, bent
jártam a palotában. Helyette a Mandragóra vásárba
megyek Insmoor szigetének csücskébe, hogy ott keressek
megfelelő öltözéket az álarcosbálba.
Eddig kétszer jártam a Mandragóra vásárban, mindkét alkalom
jó régen volt, még Madoc társaságában. Pont az a fajta hely,
amitől Oriana óva intett minket Tarynnel, tele van alkura kész
tündérrel. Csak a ködös reggeleken tartják meg, amikor Elfhon
nagy része még alszik. Ha nem sikerül ott ruhát és álarcot
szereznem, akkor kénytelen leszek az egyik udvaronc
ruhásszekrényéből lopni.
Végigsétálok a standok mellett, egy kicsit rosszul vagyok a
hínár- ágyon füstölgő osztrigáktól, nagyon erősen emlékeztet az

279
illatuk a Mélytengerre. Elhaladok egy tálcányi karamellizált cukor
állatka, borral teli kis makk-kupák, óriási, faragott szarvak mellett,
sőt, látok egy standot, ahol egy hajlott hátú nő ecsettel
védővarázslatokat rajzol a cipők talpára. Beletelik némi
bóklászásba, de végül csak találok egy bőrmaszkokat kínáló árust.
Portékáját a falra tűzte, ügyesen megmunkáltak, különös állatokat,
nevető goblinokat, durva halandóarcokat ábrázolnak aranyban,
zöldben, minden elképzelhető színben.
Találok egy mosolytalan emberi arcot.
– Ezt itt! – mondom az eladónak, egy magas, horpadt hátú
nőnek. Ragyogó mosollyal kápráztat el.
– Udvarmester! – szólal meg, szemében felismerés csillan. –
Hadd ajándékozzam neked!
– Ez nagyon kedves – válaszolom kissé kétségbeesetten.
Minden ajándéknak ára van, és már így is nehezen birkózom meg
az adósságaimmal. – De jobb szeretném...
Rám kacsint.
– És amikor a nagykirály megdicséri a maszkot, csinálok neki
is egyet. – Bólintok. Örülök, hogy ilyen egyértelműen
kinyilvánítja, mit akar. A nő elveszi tőlem az álarcot, leteszi az
asztalra, és előhúz egy festékesbödönt alulról. – Hadd változtassak
rajta egy kicsit!
– Hogy értve?
Előhúz egy ecsetet.
– Hogy jobban hasonlítson rád.
Néhány ecsetvonással később az álarc valóban hasonlít rám.
Amikor rámeredek, Tarynt látom benne.
– Nem felejtem el a kedvességed – ígérem, miközben
elcsomagolja.
Továbbindulok, és ruhastandot jelző lebegő szövetet keresek.
Helyette csipkeverőt találok, és elveszek kicsit a
bájitalkotyvasztók és jövendőmondók rengetegében. Miközben
igyekszem kitalálni, elhaladok egy stand mellett, ahol kis tűz ég.
Egy banya ül előtte kisszéken.

280
 Megkavarja a kondér tartalmát, zöldségillat árad belőle.
Amikor felém pillant, felismerem, Marrow mama az.
– Gyere, ülj le mellém a tűzhöz! – hív.
Habozok. Nem szerencsés udvariatlanul viselkedni
Tündérföldén, ahol az illem a legfőbb törvény, de sietek.
– Sajnos nem...
– Egyél egy kis levest! – mondja, miközben felkap egy tálat, és
felém löki. – Ennél nincs táplálóbb.
– Akkor miért ajánlod fel? – kérdezem.
Derűsen felnevet.
– Ha nem miattad ment volna füstbe a lányom összes álma,
még kedvelnélek is. Ülj le! Egyél! Meséld el, mi járatban a
Mandragóra vásárban!
– Ruhát keresek – válaszolom, miközben leülök a tűz mellé.
Elveszem a levesestálat, színükig telt a nem túl ínycsiklandó, híg
barna lével. – De gondolj csak bele, a lányodnak így nem kell egy
tengeri hercegnővel vetekednie! Ettől legalább megkíméltem.
Végigmér.
– Magadtól meg aztán főleg megkímélted.
– Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy ez egy felbecsülhetetlen
ajándék – felelem.
Marrow mama a levesre mutat, mire a számhoz emelem, nem
engedhetem meg magamnak, hogy még több ellenséget szerezzek.
Emlékíze van, olyan, amit nem igazán tudok hova tenni, meleg
délutánok rémlenek fel, medencében pancsolás, az, ahogy
műanyag játékok gurulnak a nyári gyep barna füvén. Könnyek
szöknek a szemembe.
Legszívesebben kiönteném a földre.
Legszívesebben az utolsó cseppig kiinnám.
– Ez majd helyretesz! – jegyzi meg, miközben visszapislogom
az érzéseimet, és rámeredek. – Ami a ruhát illeti... Mit adnál
cserébe?
Leveszem a mélytengeri fülbevalókat.
– Ehhez mit szólnál? A ruháért és a levesért cserébe.

281
 Tíz ruhát is megérne, de nem akarok tovább alkudozni,
Marrow mamával főleg nem.
Elveszi, végighúzza a fogát az igazgyöngyökön, majd a
zsebébe dugja őket.
– Legyen!
Egy másik zsebből diót húz elő, felém nyújtja.
Felvonom a szemöldököm.
– Nem bízol bennem, te lány? – kérdezi.
– Cseppet sem – válaszolom, mire ismét felkacag.
Persze valami van a dióban, és valószínűleg tényleg ruhaféle,
különben nem tartaná be az egyezségünk ráeső részét. Nem fogom
játszani neki a naiv halandót azzal, hogy követelem, magyarázza
el, hogyan működnek a dolgok. Inkább felállók.
– Nem kedvellek túlzottan – jegyzi meg, ami nem kifejezetten
meglepő, de azért rosszulesik. – De a tengeri tündéreket még
annyira sem.
Ezzel el is köszönt, én pedig fogom a diómat, a maszkomat, és
visszamegyek Insmire-re, a Kietlen-kúriába. A hullámokat
kémlelem magunk körül, a minden irányba végtelennek tűnő
óceánt az állandó, fáradhatatlan fehér sipkás hullámokkal. Amikor
levegőt veszek, sós permet szökik a torkom hátuljába, séta közben
igyekszem elkerülni a kis rákokkal teli dagálytócsákat.
Lehetetlen feladatnak tűnik megküzdeni valamivel, ami ilyen
hatalmas. Nevetségesnek tűnik azt hinni, hogy nyerhetünk.

Balekin a lépcső közelében ül egy széken, amikor beérek a

Kietlenkúriába.
– Mégis hol töltötted az éjszakát? – kérdezi gyanakodva.
Odamegyek hozzá, és felemelem az új maszkomat.
– Beszereztem a jelmezemet.
Bólint, ismét untatom.

282
 – Felöltözhetsz – int a lépcső irányába.
Felmegyek. Nem vagyok benne biztos, mit akar, melyik szobát
használjam, de megint Cardanét választom. Megfürdöm. Aztán
leülök a szőnyegre az üres kandalló elé, és kinyitom a diót.
Halvány barackszínű muszlinanyag ömlik ki belőle, rengeteg
fodorral. Kirázom a ruhát. Mell alatt szabott ruhaderék, széles,
puffos ujj, ami épp a könyök alatt kezdődik, a vállat szabadon
hagyja. A rakott szoknya egészen a földig ér.
Amikor felveszem, rádöbbenek, hogy az anyag tökéletesen illik
a bőröm színéhez, de a soványságomon persze ez sem segít. Nem
számít, mennyire jól áll a ruha, képtelen vagyok lerázni magamról
az érzést, hogy ez nem én vagyok. Erre az éjszakára azért jó lesz.
Miközben megigazítom, rádöbbenek, hogy a ruhának rengeteg
ravaszul elrejtett zsebe van. Beleteszem a mérget az egyikbe. Egy
másikba a legkisebb tőröm kerül.
Aztán megpróbálom szalonképessé varázsolni magamat.
Előkotrok egy fésűt Cardan holmija közül, hogy kezdjek valamit a
hajammal. Nincs mivel feltűzzem, úgyhogy lazán a vállamra
omlik. Kiöblítem a számat. Miután felpróbálom az álarcot is,
visszamegyek oda, ahol Balekin vár rám.
Akik jól ismernek, közelről valószínűleg fel fognak ismerni,
egyébként könnyedén elvegyülök majd a tömegben.
Balekin csak a türelmetlenség jelét adja, amikor megpillant.
Feláll.
– Tudod, mi a dolgod?
Néha igazán szeretek hazudni.
Előveszem a bedugaszolt fiolát a zsebemből.
– Dain hercegnek kémkedtem. Az Árnyudvar tagja voltam.
Rám bízhatod az öcséd meggyilkolását.
Erre elmosolyodik.
– Cardan hálátlan kölyök volt, hogy bebörtönzött. Maga mellé
kellett volna vennie. Engem kellett volna udvarmesteréül
választania. Ami azt illeti, nekem kellett volna adnia a koronát.

283
 Nem válaszolok, a kristályban látott fiúra gondolok. Arra a
fiúra, aki még mindig reménykedett, valaki megszereti. Kísért
Cardan vallomása azzal kapcsolatban, hogy kivé vált azóta: Ha
azt hitte, rossz vagyok, hát még rosszabb lettem.
Olyan jól ismerem ezt az érzést.
– Meg fogom gyászolni a legifjabb öcsémet – szólal meg
Balekin, akit mintha felderítene ez a gondolat. – A többieket lehet,
hogy nem gyászolom, de az ő tiszteletére dalokat íratok majd.
Egyedül rá fognak emlékezni.
Eszembe jut, hogy Dulcamara arra buzdított, öljem meg
Balekin herceget, hogy ő rendelte el, támadják meg a Termeszek
Udvarát. Talán ő a hibás azért is, hogy Szellem felrobbantotta az
Árnyudvart. Felidézem, milyen volt a tenger alatt, amikor
megrészegítette a saját hatalma. Végiggondolok mindent, amit
eddig tett, és amit ezután tenni szándékozik, és hálás vagyok,
hogy rajtam az álarc.
– Gyere! – szól, én pedig követem.

Csakis Locke képes ilyen nevetséges döntést hozni, miszerint

álarcosbált rendezzünk egy ilyen iszonyú eseményre, hiszen
azután látjuk vendégül Lord Roibent, hogy megtámadják az
uradalmát. És valóban álarcosbál zajlik, amikor Balekin karján
belépek a trónterembe. Goblinok, aprónép, pixie-k, elfek
szökkennek végtelen, egymásba folyó körtáncokat járva. A
szarukból mézbor folyik, az asztalok érett cseresznyétől, egrestől,
gránátalmától és szilvától roskadoznak.
Elszakadok Balekintői, és az üres emelvény felé veszem az
irányt, a tömeget pásztázva keresem Cardant, de sehol sem látom.
Sófehér hajra leszek figyelmes helyette. Nem járok messze a
Termeszek Udvarának küldöttségétől, amikor elhaladok Locke
mellett.
Felé lendülök.

284
 – Megpróbáltál megölni!
Összerezzen. Arra talán nem emlékszik már, hogy bicegett az
esküvője napján, de azt tudnia kellett, hogy felismerem a
fülbevalót Taryn fülében. Talán túl hosszú ideig nem kellett
szembesülnie a következménnyel, és azt feltételezte, végül
megússza.
– Nem gondoltuk komolyan – szabadkozik, a kezem után nyúl,
arcára idióta vigyor ül ki. – Csak meg akartalak ijeszteni, ahogy te
is rám ijesztettél.
Kirántom az ujjaimat a szorításából.
– Most nincs rád időm, de hamarosan szakítok rád időt.
Taryn siet felénk gyönyörű turnűrös ruhájában, az anyag olyan
kék, mint a vörösbegy tojása, rajta finom rózsahímzés. Szemét
csipkés maszk takarja.
– Időt szakítasz Locke-ra? Mégis miért?
Locke felvonja a szemöldökét, majd átkarolja a felesége vállát.
– Az ikertestvéred haragszik rám. Ajándékkal készült
számodra, de végül én adtam át helyette.
Ezzel igazat mondott annyira, Hogy nehéz vitába szállnom
vele, főleg úgy, hogy Taryn gyanakodva néz rám.
– Miféle ajándékról van szó? – tudakolja.
El kellene mesélnem neki a lovasokat, azt, hogy eltitkoltam
előle az erdei küzdelmet, mert nem akartam, hogy zaklatott legyen
az esküvője napján, hogy elvesztettem a fülbevalót, hogy
végeztem az egyik lovassal, és tőrt hajítottam a férje felé. Hogy
akár holtan akart látni Locke, akár nem, hagyta volna, hogy
meghaljak.
De ha elmondom mindezt, elhiszi-e?
Miközben próbálom eldönteni, mit feleljek, Lord Roiben lép
elénk, lepillant rám ragyogó ezüst szemével.
Locke meghajol.
A nővérem gyönyörű pukedlivel üdvözli, én pedig tőlem
telhetőén megpróbálom őt utánozni.

285
 – Micsoda megtiszteltetés! – szólal meg Taryn. – Rengeteg
balladáját hallottam már.
– Nem épp az enyémek – vitatkozik. – És határozottan
túloznak. Bár a vér valóban visszapattan a jégről. Az a sor nagyon
is igaz.
A nővérem egy pillanatra zavarba jön.
– Az asszonya is elkísérte?
– Kaye, igen, ő is rengeteg balladában benne van, nem igaz?
Nem, attól tartok, most nem jött el. Nem éppen olyanra sikeredett
a legutóbbi látogatásunk a nagykirály udvarában, mint amit
ígértem neki.
Dulcamara azt mondta, súlyosan megsérült, de Lord Roiben
szándékosan nem beszél erről – érdekes. Nem hazudott, csupán
más irányból közelítette meg a kérdést.
– A koronázás – mondja Taryn.
– Igen – folytatja Lord Roiben. – Nem éppen ilyesfajta
pihenőre vágytunk.
Taryn erre halványan elmosolyodik, Lord Roiben pedig felém
fordul.
– Remélem, megbocsátasz Jude-nak – címezi szavait továbbra
is Tarynnek. – Sürgős megbeszélnivalónk van.
– Természetesen – feleli Taryn, Roiben pedig behúz a csarnok
egyik sötét sarkába.
– Jól van? – kérdezem. – Kaye.
– Életben marad – feleli kurtán. – Hol a nagykirályod?
Ismét a termet fürkészem, tekintetem az emelvényre, az üres
trónra vándorol.
– Nem tudom, de itt lesz. Előző éjszaka arról beszélt, mennyire
bánja, hogy ilyen veszteségek érték, és hogy szeretne beszélni
önnel.
– Mindketten tudjuk, ki állt a támadás mögött – feleli Roiben. –
Balekin herceg engem hibáztat, amiért hatalmammal és
befolyásommal mögéd és a hercegecskéd mögé álltam, amikor
megszerezted neki a koronát.

286
 Bólintok, hálás vagyok érte, hogy megőrzi a hidegvérét.
– Ígéretet tettél nekem – folytatja. – Most ideje kideríteni, hogy
egy halandót is éppúgy szaván lehet-e fogni.
– Helyrehozom – fogadkozom. – Valahogy mindent
helyrehozok.
Lord Roiben arca nyugodt, ám ezüst szeme nem, és eszembe
jut, hogy gyilkossággal szerezte meg a trónját.
– Beszélek a nagykirályoddal, de ha nem találom kielégítőnek
a szavait, kénytelen leszek behajtani a tartozást.
Azzal faképnél hagy, hosszú köpenye csak úgy lobog.
Mindenütt udvaroncok, bonyolult lépéssorok követik egymást
– körtáncot járnak, a kör beszűkül, háromfelé válik, majd ismét
egyesül. Locke és Taryn is ott van, együtt táncolnak. Taryn
minden lépést jól ismer.
Valamit kezdenem kell végül Locke-kal, de nem ma este.
Madoc vonul be a csarnokba, Orianával a karján. Madoc
feketében van, Oriana fehérben. Sakkbábunak tűnnek a tábla két
szemközti oldaláról. Mögöttük Mikkel és Randalin érkezik.
Gyorsan körülnézek megint, és kiszúrom Baphent, épp egy
szarvas nővel beszélget. Beletelik egy pillanatba, mire
felismerem. Összerándulok.
Lady Asha az. Cardan anyja.
Tudtam, hogy korábban is az udvarban élt, láttam a
kristálygömbben, amit Eldred íróasztalában találtam, de mintha
most látnám őt életemben először. Szoknyája nem ér le a földig,
kilátszik a bokája és a cipője, amit ügyesen úgy készítettek el,
hogy levelekre emlékeztessen. Ruhája őszi színekben játszik,
televarrták levelekkel és virágokkal. Szarva végét rézszínűre
festették, és rézdiadémot is visel, ami ugyan nem korona, de
hasonlít rá.
Cardan egy szót sem szólt róla, valahogy mégis kibékültek.
Nyilván megkegyelmezett neki. Miközben egy másik udvaronc a
táncparkettre vezeti, elkap a kellemetlen érzés, hogy minden

287
bizonnyal igen gyorsan hatalomra és befolyásra tesz majd szert, és
egyiket sem fogja jóra használni.
– Hol a nagykirály? – kérdezi Nihuar. Észre sem vettem az
áldott képviselőt egészen addig, amíg mellém nem lépett,
úgyhogy most összerezzenek.
– Honnan is tudhatnám? – csattanok fel. – Egészen idáig be
sem tehettem a lábamat a palotába.
Cardan épp ebben a pillanatban lép be a csarnokba. Előtte a
testőrségének két tagja, akik azonnal ellépnek előle, amint
biztonságban eljuttatták a trónterembe.
Egy pillanattal később Cardan elesik. Elterül a földön csodás
palástjában, majd nevetni kezd. Egyre csak nevet és nevet, mintha
ez lenne a lehető legbámulatosabb mutatvány, amit valaha
véghezvitt.
Egyértelmű, hogy részeg. Nagyon-nagyon részeg.
Elszorul a szívem. Nihuarra pillantok, arca kifejezéstelen. Még
Locke is zavarodottan nézi Cardant a táncparkettről.
Mindeközben Cardan felkel, és kikapja a lantot egy döbbent
goblinzenész kezéből. Inogva felpattan az egyik hosszú asztalra.
Megpendíti a húrokat, és olyan mocskos dalba kezd, hogy az
egész udvar abbahagyja a táncot, és kuncogni kezd. Majd
egyszerre mind belevetik magukat az őrületbe. Tündérfölde
udvaroncai a legkevésbé sem visszafogottak. Ismét táncolni
kezdenek, ezúttal a nagykirály dalára.
Nem is tudtam, hogy Cardan tud hangszeren játszani.
Amikor a dal véget ér, leesik az asztalról, ügyetlenül landol az
oldalán. Koronája előrecsúszik, eltakarja az egyik szemét. A
testőrei odarohannak, hogy felsegítsék a földről, de elhessegeti
őket.
– Na, bemutatkoztam? – kérdezi Lord Roibentől, pedig
találkoztak már korábban is. – Nem vagyok én unalmas uralkodó!
Balekinre pillantok, aki elégedetten vigyorog. Lord Roiben
arcát mintha kőből vésték volna, kifürkészhetetlen. Tekintetem

288
Madocra vándorol, undorodva figyeli, ahogy Cardan megigazítja a
koronáját.
Roiben komoran végigcsinálja azt, amiért idejött.
– Felség, azért jöttem, hogy az engedélyét kérjem, hadd álljak
bosszút a népemért. Megtámadtak, és most válaszolni akarunk rá.
Rengeteg tündért láttam már, aki képtelen megalázkodni, de
Lord Roiben elképesztő eleganciával teszi.
Mégis elég egyetlen pillantást vetnem Cardanra, és tudom,
hogy mit sem számít.
– Úgy hallottam, a vérontás mestere vagy. Nyilván meg akarod
csillogtatni a tehetségedet. – Cardan ide-oda mozgatja az ujját
Roiben előtt.
Az áldatlan király erre elfintorodik. Egy része nyilván most
azonnal megcsillogtatná azt a bizonyos tehetséget, mégsem szól
semmit.
– Mégis le kell mondanod erről az igényedről – folytatja
Cardan. – Attól tartok, hosszú utat tettél meg feleslegesen. De
legalább bor van.
Lord Roiben ezüstös pillantása felém siklik, és fenyegetés
csillan benne.
Egyáltalán nem úgy alakul ez az egész, mint amiben
reménykedtem.
Cardan a frissítőkkel teli asztal felé int. A gyümölcsök héja fel-
kunkorodik a húsukról, néhány golyóbis felrobban, magvak
szállnak mindenfelé, megrémisztik az udvaroncokat.
– Én magam is gyakoroltam – jegyzi meg nevetve.
Cardanhoz indulok, hogy közbelépjek, ám ekkor Madoc
elkapja a kezemet. Elhúzza a száját.
– A terveid szerint alakul az este? – dühöng fojtottan. – Vidd
innen!
– Megpróbálom – felelem.
– Elég ideig néztem ezt tétlenül – jelenti ki Madoc,
macskatekintete az enyémbe fúródik. – Érd el, hogy a kis bábod

289
átadja a trónt az öcsédnek, vagy viseld a következményeket! Nem
foglak még egyszer megkérni. Most vagy soha.
Éppolyan halkan felelek, ahogy ő beszélt.
– Azok után, hogy kizártál a palotából?
– Beteg voltál – vág vissza.
– Az, hogy összedolgozunk, mindig azt fogja jelenteni, hogy
neked kell dolgoznom – felelem. – Úgyhogy inkább soha.
– Tényleg képes lennél azt választani a saját családod helyett?
– vicsorog, és pillantása Cardanra siklik, majd vissza rám.
Összerezzenek, de nem számít, mennyire igaza van, egyúttal
téved is.
– Akár hiszed, akár nem, valóban a családomért teszem –
mondom neki, majd Cardan vállára teszem a kezem.
Reménykedem benne, hogy sikerül kivinnem innen, mielőtt még
valami balul sül el.
– Hohó! – szólal meg. – Az én drágalátos udvarmesterem.
Forduljunk egyet a teremben!
Megragad, és a táncolok felé húz.
Alig áll a lábán. Háromszor botlik meg, és háromszor kell
megtartanom szinte a teljes súlyát ahhoz, hogy állva maradjon.
– Cardan! – sziszegem. – A nagykirály nem viselkedhet így!
Erre csak kuncog. Eszembe jut, milyen komolyan beszélt
tegnap a szobájában, és hogy milyen távol került most attól a
személytől.
– Cardan! – próbálom újra. – Nem csinálhatod ezt!
Megparancsolom, hogy szedd össze magad! Utasításba adom,
hogy ne igyál többet, és próbálj meg kijózanodni!
– Igenis, édes gonosztevőm, drága istennőm! Éppolyan józan
leszek, mint egy faragott kő, amint csak tehetem.
Azzal szájon csókol.
Érzelmek vihara dúl bennem. Egyszerre vagyok iszonyatosan
dühös rá, dühös és rezignált, hogy így csődöt mondott
nagykirályként, hogy éppolyan romlott, szeszélyes és gyenge,
mint amilyennek Orlagh remélte. Aztán ott a tény, hogy ilyen

290
nyilvánosan csókolt meg. Döbbenetes, hogy ilyesmit tesz az udvar
előtt. Még sosem mutatta ki nyilvánosan, hogy vágyik rám. Talán
még valahogy visszacsinálhatja, de ebben a pillanatban épp
mindenki tudja.
Ugyanakkor el is gyengülök, mert a Mélytengerben töltött
hetek alatt végig arról álmodoztam, hogy megcsókol, és most,
hogy szája az enyémet érinti, legszívesebben a hátába
mélyeszteném a körmeimet.
Nyelve az alsó ajkamat érinti, kábító és ismerős az íz.
Kísértetbogyó.
Nem részeg, megmérgezték.
Elhúzódom, és a szemébe nézek. Ismerős a tekintete, fekete
aranyszegéllyel. Pupillái teljesen kitágultak.
– Édes Jude! Te vagy a kedvenc büntetésem.
Eltáncol tőlem, és azonnal a földre zuhan. Nevet, karját
széttárja, mintha magához akarná ölelni az egész termet.
Döbbent rémülettel figyelem.
Valaki megmérgezte a nagykirályt, és most halálra neveti és
táncolja magát az udvar előtt, ami hol derűvel, hol undorral követi
az eseményeket. Nevetségesnek fogják tartani, miközben megáll a
szíve.
Koncentrálni próbálok.
Ellenszer. Kell, hogy legyen. Víz, természetesen, azzal
kimoshatjuk belőle. Agyag. Bomba többet is tud. Őt keresem a
teremben, de csak az udvaroncok szédítő tengerét látom.
Az egyik őrhöz fordulok.
– Szerezz vödröt, rengeteg takarót, két kancsó vizet, és vidd a
szobámba! Értetted?
– Ahogy kívánja! – feleli, majd elfordul, hogy utasításokat
adjon a többi lovagnak.
Én visszafordulok Cardanhoz, aki nem meglepő módon a
lehető legrosszabb irányba tart. Egyenesen Baphen és Randalin
tanácsosokhoz, akik Lord Roiben és a lovagja, Dulcamara mellett
állnak, és nyilván próbálják elsimítani a helyzetet.

291
 Látom az udvaroncok arcát, azt, ahogy a szemük megcsillan,
miközben egyfajta mohó megvetéssel figyelik Cardant.
Figyelik, ahogy felemel egy vizeskancsót, és nevetve a szájára
borítja, míg végül már fuldoklik tőle.
– Elnézést! – szabadkozom, miközben belekarolok.
Dulcamara undorodva figyel.
– Egészen idáig jöttünk, hogy beszélhessünk a nagykirállyal.
Ennél csak tovább kíván megtisztelni bennünket a társaságával!
Megmérgezték. Már a nyelvem hegyén vannak a szavak,
amikor Balekin ejti ki őket helyettem:
– Attól tartok, a nagykirály nincs magánál. Úgy hiszem,
megmérgezték.
És ekkor, túl későn, rádöbbenek a cselszövésre.
– Te! – ripakodik rám Balekin. – Fordítsd csak ki a zsebed! Te
vagy az egyetlen köztünk, akit nem köt eskü.
Ha valóban megigéztek volna, kénytelen lennék előhúzni a
bedugaszolt üvegcsét. Amint az udvar megpillantaná, és
rádöbbenne, hogy kísértetbogyó van benne, felesleges lenne
tiltakoznom. Hiszen a halandók hazugok.
– Részeg – felelem, és elégtételt érzek Balekin döbbent
arckifejezése láttán. – Csakhogy önt sem köti semmi, nagykövet
úr! Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy nem köti semmi a
szárazföldhöz?
– Túl sokat ittam volna? Csak egy csészényi mérget reggelire,
aztán még egyet vacsorára – szólal meg Cardan.
Rámeredek, de nem szólok semmit, miközben botladozva
keresztülvezetem a termen.
– Hová viszi? – kérdezi az egyik őr. – Felség, el akar menni?
– Úgy táncolunk, ahogy Jude fütyül – feleli, és felnevet.
– Persze hogy nem akar menni – szól közbe Balekin. –
Foglalkozzon csak a feladataival, udvarmester, majd én vigyázok
az öcsémre! Kötelességei vannak ma este.
– Majd szólok, ha szükség van önre – vágok vissza. Igyekszem
blöffel kimászni a csávából. Zakatol a szívem. Nem vagyok benne

292
biztos, hogy bárki is az én oldalamra állna, ha odáig fajulna a
dolog.
– Jude Duarte, azonnal hagyd el a nagykirály oldalát! –
parancsolja Balekin.
Erre a hanghordozásra Cardan már odafigyel. Látom, hogy
igyekszik összpontosítani.
– Nem fogja – feleli.
Mivel neki senki sem mondhat ellent, még ilyen állapotában
sem, végre kivezethetem. Magamra veszem a nagykirály iszonyú
súlyát, miközben végighaladunk a palota folyosóin.

293
 28. fejezet

A
nagy király egyik testőre tisztes távolságból követ
bennünket. Kérdések kavarognak az elmémben. Hogy
mérgezték meg? Ki adta a kezébe azt, amit konkrétan
megivott? Mikor történt?
Megragadom az egyik szolgálót a folyosón, és Bombáért
küldöm, ha pedig nem találja, akkor egy alkimistáért.
– Minden rendben lesz – nyugtatgatom Cardant.
– Tudod – mondja rajtam csimpaszkodva –, ennek most meg
kellene nyugtatnia. De amikor halandók mondják, akkor nem
jelenti ugyanazt, mint amikor a tündérek, nem igaz? Számotokra
könyörgés. Egyfajta reménymágia. Azért mondogatjátok, mert
attól féltek, nem lesz úgy.
Egy darabig nem felelek.
– Megmérgeztek – mondom végül. – Tudod, ugye?

294
 Meg sem rezzen.
– Á! – feleli. – Balekin.
Nem mondok semmit, csak leteszem őt a szobám kandallója
elé, hátát a pamlagomnak támasztom. Különösen fest itt,
gyönyörű ruhája éles kontrasztot alkot az egyszerű szőnyeggel,
sápadt arca az orcája hirtelenvörösével.
Megmozdul, kezét az arcomhoz nyomja.
– Vicces, nem, hogy a halandóságod miatt gúnyoltalak, pedig
túl fogsz élni engem?
– Nem fogsz meghalni – jelentem ki.
– Ó, hányszor kívántam már, bár ne tudnál hazudni! Most
kívánom csak igazán.
Oldalra dől, én pedig felkapom az egyik kancsót, és töltök egy
pohár vizet.
– Cardan! Igyál meg annyit, amennyit csak tudsz!
Nem felel, úgy tűnik, mindjárt elalszik.
– Ne! – Addig paskolom az arcát egyre erősebben, míg már-
már felpofozom. – Ébren kell maradnod!
Kinyitja a szemét. Hangja kásás.
– Csak alszom egy kicsit.
– Ha nem szeretnéd úgy végezni, mint tündérközi Severin, aki
évszázadokon át feküdt üvegkoporsóban, miközben a halandók
fotózkodtak vele, akkor ébren kell maradnod!
Feljebb ül.
– Jól van – feleli. – Akkor mondj valamit!
– Láttam ma este anyádat. Kiöltözött. Amikor legutóbb láttam,
még a Feledés Tornyában volt.
– És eltöprengtél, megfeledkeztem-e róla? – kérdezi dölyfösen,
és hálás vagyok, hogy eléggé odafigyel ahhoz, hogy rá jellemző
csipkelődő megjegyzést tegyen.
– Örülök, hogy szívesen gúnyolódsz.
– Remélem, ez végig megmarad. Szóval mesélj csak anyámról!
Próbálok olyasmire gondolni, ami nem teljesen negatív.
Megválogatom a szavaimat, semlegesen fogalmazok.

295
 – Amikor először találkoztam vele, nem tudtam, ki ő.
Információt ajánlott azért cserébe, hogy kijuttassam a Toronyból.
És félt tőled.
– Helyes – vágja rá.
Felvonom a szemöldököm.
– Hogy került végül az udvarodba?
– Ügy tűnik, mégiscsak fűznek hozzá gyengédebb érzelmek –
ismeri be.
Öntök neki még egy kis vizet, lassabban issza, mint szeretném.
Amint tehetem, újratöltöm a poharát.
– Én rengeteg mindent szeretnék kérdezni anyukámtól –
vallom be.
– Mit kérdeznél? – Összefolynak a szavak, de csak kimondja
őket.
– Miért ment hozzá Madochoz? – felelem, és a pohárra
mutatok, amit Cardan engedelmesen a szájához emel. – Hogy
szerette-e, miért hagyta el, vajon boldog volt a halandók
világában? Tényleg meggyilkolt valakit, akinek aztán elrejtette a
megégett holttestét Madoc régi erődjében?
Cardan meglepettnek tűnik.
– Erről a részről mindig elfelejtkezem.
Úgy vélem, ideje témát váltani.
– Te kérdeznél valamit apádtól?
– Miért vagyok olyan amilyen? – Hangjából egyértelmű, hogy
ez olyasmi, amit szerintem kellene megkérdeznie, de valójában
nem foglalkoztatja. – Nincsenek valódi válaszok, Jude. Miért
voltam kegyetlen más tündérekkel? Miért voltam kegyetlen veled?
Mert megtehettem. Mert élveztem. Mert amíg a legrosszabb
oldalamat mutattam, úgy éreztem, hatalom van a kezemben, és
legtöbbször tehetetlennek éreztem magam, hiába voltam herceg,
Tündérfölde nagykirályának a fia.
– Ez is válasz – jegyzem meg.
– Valóban? – Majd egy pillanattal később: – Jobb lenne, ha
elmennél innen.

296
 – Miért? – kérdezem bosszúsan. Először is, ez az én szobám.
Másodszor, próbálom életben tartani.
Komoran néz rám.
– Mert hányni fogok.
Megragadom a vödröt, elveszi tőlem, és az egész teste
görcsösen rángatózik a hányástól. Gyomra tartalma összetapadt
levelekként bukkan elő, amitől összerezzenek. Nem tudtam, hogy
a kísértetbogyó ilyen hatással van a szervezetre.
Kopognak az ajtón, mire odasietek. Bomba áll odakint, alig kap
levegőt. Beengedem, ellép mellettem, egyenesen Cardanhoz
megy.
– Tessék! – mondja, miközben előhúz egy kis üvegcsét. –
Agyag. Segíthet kivonni és lekötni a méreganyagokat.
Cardan bólint, elveszi tőle, és grimaszolva felhajtja a tartalmát.
– Földíze van.
– Mert az is – tájékoztatja Bomba. – És van még valami.
Igazából kettő. Grimsen már eltűnt a kohóból, amikor
megpróbáltuk elfogni. A legrosszabbat kell feltételeznünk, azt,
hogy Orlaghgal van. És ezt kaptam. – Üzenetet húz elő a
zsebéből. – Balekintői érkezett. Körmönfontan fogalmazta, de a
lényeg az, hogy ellenszert ajánl neked, Jude, ha odaviszed a
koronát.
– A koronát? – Cardan kinyitja a szemét, én pedig rádöbbenek,
hogy anélkül hunyta le, hogy észrevettem volna.
– Azt akarja, hogy a kertbe vidd, a rózsák közelébe –
magyarázza Bomba.
– Mi lesz, ha nem kapja meg az ellenszert? – kérdezem.
Bomba Cardan arcához érinti a kézfejét.
– Ő Elfhon nagykirálya, meríthet erőt a vidékből. De már így is
nagyon gyenge. És nem hiszem, hogy tudja, hogyan kell. Felség?
Cardan jámbor értetlenséggel pillant rá.
– Mégis hogy érted? Hiszen épp most nyeltem le egy adag
földet a tanácsodra!

297
 Eltöprengek azon, amit Bomba mond, azon, amit a nagykirály
erejéről tudok.
Nyilván te is észrevetted, hogy mióta trónra került, a szigetek
megváltoztak. Gyorsabban jönnek a viharok. A színek egy kicsit
élénkebbek, az illatok erősebbek.
De ezt ösztönösen csinálta. Biztos vagyok benne, hogy észre
sem vette, miképpen formálta a saját szája íze szerint a vidéket,
hogy jobban illeszkedjen hozzá.
Nézd csak meg őket, mind a te alattvalód! – mondta nekem egy
mulatságon hónapokkal ezelőtt. Milyen kár, hogy senki sem tudja,
valójában ki uralkodik!
Ha Cardan maga nem hiszi el, hogy ő Elfhon nagykirálya, ha
szándékosan nem akar hozzáférni az erejéhez, az az én hibám
lesz. Ha a kísértetbogyó végez vele, az az én hibám lesz.
– Megszerzem az ellenszert! – jelentem ki.
Cardan leemeli a koronát a fejéről, egy pillanatig úgy nézi,
mintha nem férne a fejébe, mégis hogy került az ő kezébe.
– Ha elveszíted, nem kerülhet Oakhoz. Bár azt is elismerem,
hogy nehézkes lesz a trónöröklés, ha meghalok.
– Már mondtam, hogy nem fogsz meghalni! És nem viszem
magammal a koronát.
Hátramegyek, és átvariálom a zsebeim tartalmát. Súlyos
csuklyával ellátott köpenyt öltök, és új maszkot. Olyan dühös
vagyok, hogy remeg a kezem. Kísértetbogyó, ami egykor a
gondos mithridatizmusnak hála nem árthatott nekem. Ha tovább
szedhettem volna, talán átverhettem volna Balekint, ahogy egykor
Madocot is. De azok után, hogy fogva tartottak a Mélytengerben,
eggyel kevesebb ütőkártyám van, és a tétek jóval magasabbak.
Már nem vagyok immunis. Éppolyan védtelen vagyok a méreggel
szemben, mint Cardan.
– Itt maradsz vele? – kérdezem Bombát, aki bólint.
– Nem! – szólal meg Cardan. – Veled megy.
A fejemet rázom.

298
 – Bomba jól ismeri a mérgeket. A mágiát. Megelőzheti, hogy
romoljon az állapotod.
Nem foglalkozik azzal, amit mondok, a tenyerébe veszi Bomba
kezét.
– Liliver, királyodként megparancsolom – szólal meg igencsak
méltóságteljesen ahhoz képest, hogy a földön ül a vödör mellett,
amibe nemrég belehányt hogy menj Jude-dal!
Bombához fordulok, de látom az arcán, hogy nem fogja
megszegni a parancsot. Esküt tett, még a nevét is elmondta
Cardannak. Ő a királya.
– A fene vigyen el! – suttogom vagy egyiküknek, vagy talán
mind- kettejüknek.
Megfogadom, hogy gyorsan megszerzem az ellenszert, de ettől
még nehezemre esik távozni, hiszen tudom, hogy a kísértetbogyó
bármelyik pillanatban megállíthatja Cardan szívét. Perzselő
tekintete követ bennünket, miközben kilépünk az ajtón, pupillája
tág, koronáját továbbra is a kezében szorongatja.

Balekin a kertben van, ahogy ígérte, egy ezüst-kék rózsákkal

virágzó bokor közelében. Amikor odaérek, észreveszem az
alakokat nem túl messze onnan, ahol állunk, udvaroncok indulnak
esti sétára. Ez azt jelenti, hogy nem támadhat rám, de én sem
támadhatom meg őt.
Legalábbis anélkül, hogy mások észre ne vennék.
– Hatalmas csalódást okoztál – jelenti ki.
Döbbenetemben felnevetek.
– Mert nem tudtál megigézni? Igen, megértem, hogy ez
igencsak sajnálatos számodra.
Rám mered, de most még Vulciber sincs mellette, hogy
fenyegethessen. Talán azt hiszi, attól, hogy a Mélytenger
nagykövete lett, most már érinthetetlen.

299
 Egyre csak az jár a fejemben, hogy megmérgezte Cardant,
megkínzott engem, rávette Orlaghot, hogy portyázzon a
szárazföldön. Remegek a dühtől, de igyekszem elfojtani a
haragomat, hogy végigcsináljam, amit kell.
– Elhoztad a koronát? – kérdezi.
– Itt van a közelben – hazudom. – Látni akarom az ellenszert,
mielőtt átadom.
Előhúz egy fiolát a kabátjából, majdnem ugyanolyan, mint az,
amit nekem adott, amit meg én húzok elő a zsebemből.
– Kivégeztek volna, ha megtalálnak ezzel a méreggel –
mondom, miközben megrázom. – Ezt tervezted, igaz?
– Még kivégezhetnek – jegyzi meg.
– Elmondom, mit fogunk csinálni. – Kihúzom a dugót az
üvegcséből. – Meg fogom inni a mérget, aztán odaadod az
ellenszert. Ha működik rajtam, akkor megkapod a koronát, és
elcseréljük az üvegre.
Ha nem, akkor nyilván meghalok, de a korona örökre elveszik.
Akár életben marad Cardan, akár meghal, a koronát úgy
elrejtettem, hogy nem fogjátok megtalálni.
– Grimsen kovácsol nekem egy másikat – feleli Balekin.
– Ha ez így van, akkor mit keresel itt?
Balekin grimaszol, és felmerül bennem, hogy a kis kovács
talán mégsem Orlaghgal van. Talán eltűnt, miután a tőle telhető
legügyesebben egymás torkának ugrasztott bennünket.
– Elloptad tőlem a koronát – vádol.
– Ez igaz – ismerem el. – De átadom neked, ha kapok érte
cserébe valamit.
– Én nem hazudhatok, halandó! Ha egyszer azt mondom,
átadom az ellenszert, akkor átadom. Elég a szavam.
A lehető legkomorabb pillantást lövellem felé.
– Mindenki tudja, hogy óvatosan kell eljárni, ha az ember
tündérekkel köt alkut. Minden egyes lélegzetvétellel
megtévesztetek másokat. Ha tényleg nálad van az ellenszer, mit
érdekel, hogy megmérgezem-e magam? Azt hittem, élveznéd.

300
 Fürkésző pillantással méreget. Úgy sejtem, dühös, amiért nem
vagyok megigézve. Nyilván sietnie kellett, miután kirángattam
Cardant a trónteremből. Vajon mindig nála volt az ellenszer? Úgy
gondolta, ezzel meggyőzheti Cardant, hogy koronázza meg? Elég
nagyképű volt ahhoz, hogy elhiggye, a Tanács mellé áll?
– Legyen – egyezik bele. – Egy adagnyi ellenszer neked, a
többi Cardannak.
Kinyitom az üvegcsét, amit tőle kaptam, és felhajtom a
tartalmát, közben szándékosan fintorgok. Megint dühös vagyok,
arra gondolok, milyen rosszul voltam a sok kis adagnyi méregtől.
Teljesen felesleges volt.
– Érzed már a kísértetbogyót a véredben? Sokkal gyorsabb
lesz, mint ha mi innánk meg. Nagyon sokat ittál belőle.
Olyan indulatos arckifejezéssel figyel, hogy rögtön kiolvasom
belőle, legszívesebben hagyna meghalni. Ha valahogy
kimagyarázhatná, miért hagy itt, megtenné. Egy pillanatig úgy
hiszem, talán meg is teszi.
Majd odalép hozzám, és kinyitja a saját kezében lévő üvegcsét.
– Kérlek, ne hidd, hogy a kezedbe adom! – mondja. – Nyisd ki
a szádat, mint egy madárka, és megkapod az adagodat! Aztán add
át a koronát!
Engedelmesen kinyitom a számat, és hagyom, hogy a
nyelvemre öntse a sűrű, keserű, mézszerű ellenszert. Elhúzódom
tőle, ismét ugyanolyan távol kerülünk egymástól, mint korábban,
és odafigyelek, hogy közelebb kerüljek a palota bejáratához.
– Elégedett vagy? – kérdezi.
Az üvegcsébe köpöm az ellenszert, abba, amit tőle kaptam,
abba, amiben egykor kísértetbogyó volt, az elmúlt néhány percben
pedig csak víz.
– Mit művelsz? – kérdezi.
Ismét bedugaszolom, és odahajítom Bombának, aki könnyedén
elkapja. Aztán már hűlt helye, Balekin pedig tátott szájjal bámul
rám.
– Mit műveltél? – förmed rám.

301
 – Átvertelek – vallom be. – Némi fortéllyal. Kiöntöttem a
mérgedet, kimostam az üvegcsét. Folyton elfelejted, hogy itt
nőttem fel, úgyhogy velem is veszélyes alkut kötni, és mint látod,
én tudok hazudni. És ahogy régebben felhívtad rá a figyelmemet,
számomra nem adatott meg túl sok idő.
Előrántja a kardját az oldaláról. Vékony, hosszú penge. Nem
hiszem, hogy ezt használta volna, amikor Cardannal vívott a
toronybéli szobájában, de lehet.
– Nyilvános helyen vagyunk – emlékeztetem. – És még mindig
a nagykirály udvarmestere vagyok.
Körbenéz, észreveszi az udvaroncokat a közelben.
– Hagyjatok magunkra! – üvölti.
Eddig fel sem merült bennem, hogy ilyesmit is megtehet, de
hozzászokott, hogy herceg. Hozzászokott, hogy
engedelmeskednek neki.
És az udvaroncok valóban beleolvadnak az árnyakba, teret
engednek a párbajnak, amit jobb lenne nem megvívnunk.
Kezemet a zsebembe csúsztatom, megérintem a késem markolatát.
Nem ér el addig, mint egy kard. Ahogy Madoc magyarázta nekem
korábban: a kard a háború fegyvere, a tör a gyilkolásé. Inkább
legyen nálam egy kés, mint hogy fegyvertelen legyek, de a
legjobb mégiscsak az lenne, ha itt lenne Éjhozó.
– Párbajt javasolsz? – kérdezem. – Nyilván nem akarnád
bemocskolni a nevedet úgy, hogy ilyen egyenlőtlen a helyzet
fegyverzet szempontjából.
– Becsületet vársz tőlem? – kérdezi, és sajnos igaza is van. –
Gyáva vagy. Éppolyan gyáva, mint az, aki felnevelt.
Felém lép, készen áll rá, hogy lekaszaboljon, akár van nálam
fegyver, akár nincs.
– Madoc?
Előhúzom a késemet. Kicsinek nem mondanám, de mégis csak
feleakkora, mint az a penge, amit Balekin rám fog.
– Madoc tervelte ki, hogy a koronázáson csapjunk le. O tervei
te ki, hogy amint Dain már nem áll az utamban, Eldred észhez tér,

302
és a fejemre teszi a koronát. O tervelte ki az egészet, mégis
főtábornok maradt, én pedig a Feledés Tornyába kerültem. És
megmozdította akár csak a kisujját is azért, hogy segítsen rajtam?
Nem bizony. Fejet hajtott az öcsém előtt, akit megvet. És te is
pont olyan vagy, mint ő. Hajlandó vagy könyörögni, csúszni-
mászni, megalázkodni bárki előtt, aki hatalmat biztosít számodra.
Kétlem, hogy Madoc valaha is Balekint akarta a trónra ültetni,
bármit hitetett is el vele, de ettől még ugyanúgy fájnak a szavai.
Egész életemben meghúztam magam abban a reményben, hogy
így megfelelő helyet szerezhetek magamnak Elfhonban. Majd
miután véghezvittem a lehető legnagyszabásúbb, legelképesztőbb
államcsínyt, kénytelen voltam még inkább elleplezni a
képességeimet.
– Nem – felelem. – Ez nem igaz.
Meglepettnek tűnik. Még a Feledés Tornyában is, amikor ő
fogoly volt, hagytam, hogy Vulciber felpofozzon. A
Mélytengerben is azt tettettem, hogy semmiféle méltóság nem
szorult belém. Miért is hinné, hogy én másképp látom magamat,
mint ő engem?
– Te vagy az, aki inkább Orlaghnak hajtott fejet, mint a saját
öccsének – folytatom. – Te vagy a gyáva, az áruló. Te gyilkoltad
meg a saját családodat. De ami még ennél is rosszabb, ostoba
vagy.
Vicsorogva közelít, és én, aki olyan sokáig behódolást
tettettem, hirtelen ráébredek a legaggasztóbb képességemre: hogy
milyen könnyedén fel tudom dühíteni a tündéreket.
– Csak tessék! – szólal meg. – Menekülj csak, te gyáva féreg!
Hátralépek.
Öld meg Balekin herceget! Eszembe jutnak Dulcamara szavai,
de nem az ő hangját hallom. Hanem a sajátomat, tengervíztől
rekedtesen, rémülten, fázósan és magányosan.
Eszembe jutnak Madoc szavai, olyasmi, amit réges-régen
mondott nekem. Mi a vívás, ha nem egy gyors stratégiai játék!

303
 A harc célja nem az, hogy küzdjön egy jót az ember, hanem az,
hogy nyerjen.
Hátrányos helyzetből indulok egy kard ellen, méghozzá nagyon
is. És még mindig gyenge vagyok a mélytengeri bebörtönzésem
miatt. Balekin hátramaradhat, húzhatja az időt, én pedig nem
juthatok túl a pengéjén. Lassan fog felülkerekedni rajtam, egyik
vágással a másik után. Akkor járhatok a legjobban, ha gyorsan
közel kerülök hozzá. Túl kell jutnom a védelmi vonalán, és nem
ismerhetem ki, mielőtt megteszem. Kénytelen leszek lerohanni.
Egyetlen esélyem van arra, hogy legyőzzem.
Szívem dübörögve dobol a fülemben.
Balekin felém ugrik, én pedig jobb kezemmel a kardja
markolatára csapok a késemmel, majd balommal megragadom az
alkarját, mintha le akarnám fegyverezni. Ellenáll a szorításomnak.
A nyaka felé döfök a késsel.
– Állj! – kiáltja Balekin. – Megad...
Vér ömlik az artériájából a karomra, végigpermetezi a füvet.
Ott csillog a késemen. Balekin összeesik, elterül a földön.
Olyan gyorsan történik az egész.
Olyan gyorsan történik.
Szeretnék valamiféle reakciót magamtól. Szeretném, ha
remegnék, ha émelyegnék. Olyan akarok lenni, aki zokogásban tör
ki. Bárki szívesebben lennék, mint az, aki vagyok, az, aki
körbenéz, hogy látta-e valaki, beletörli a kést a földbe, a kezét a
ruhájába, és még azelőtt kereket old, hogy az őrök megjelennének.
Ügyes kis orgyilkos vagy, így fogalmazott Dulcamara.
Amikor visszanézek, Balekin szeme még mindig nyitva, a
semmibe mered.

Cardan a pamlagon ül. A vödörnek nyoma veszett, ahogy

Bombának is.
Lusta mosollyal néz rám.

304
 – A ruhád. Visszavetted.
Zavarodottan nézek rá, nehéz másra gondolni, mint annak a
következményeire, amit tettem, és ebbe beleszámít az is, hogy be
kell számolnom róla Cardannak. De ugyanazt a ruhát viselem,
amit korábban, azt, amit Marrow mama diójából szereztem. Vér
csúfítja most az ujját, de egyébként ugyanolyan, mint volt.
– Történt valami? – kérdezem.
– Nem tudom? – Értetlenül néz. – Nem történt? Megadtam
neked, amit akartál. Apád biztonságban van?
Amit akartam?
Apám?
Madoc. Hát persze. Madoc megfenyegetett, Madoc undorodott
Cardantól. De mit művelt, és mi köze ennek az egésznek a
ruhákhoz?
– Cardan – szólalok meg a tőlem telhető legnyugodtabban.
Odamegyek a pamlaghoz, és leülök rá. Nem mondanám, hogy
kicsi, de Cardan feltette hosszú, takaróba burkolt, párnákra
felpolcolt lábát. Nem számít, milyen messze ülök tőle, akkor is túl
közelinek tűnik. – El kell mondanod, mi történt. Nem voltam itt az
elmúlt egy órában.
Aggodalmas kifejezés ül ki az arcára.
– Bomba visszajött az ellenszerrel – meséli. – Azt mondta, te is
mindjárt jössz. Még mindig szédültem, aztán jött egy őr, hogy
történt valami, mire Bomba elment megnézni. Aztán jöttél te,
ahogy Bomba említette. Azt mondtad, kiterveltél valamit...
Úgy néz rám, mintha azt várná, átveszem tőle a szót, és
elmesélem a történet folytatását, azt a részét, amire én emlékszem.
De természetesen nem teszem.
Egy pillanattal később lehunyja a szemét, és megrázza a fejét.
– Taryn.
– Nem értem – felelem, mert nem akarom érteni.
– Azt tervelted ki, hogy apád elviszi a hadsereg felét, de ahhoz,
hogy szabadon ténykedhessen, fel kell oldozni őt a koronának tett

305
esküje alól. Az egyik zekédet viselted, amit máskor is szoktál.
Meg fura fülbevalókat. Holdat és csillagot.
A fejét rázza.
Kiráz a hideg.
Gyerekként a halandó világban Tarynnel gyakran eljátszottuk,
hogy a másik vagyunk, megvicceltük anyánkat. Még
Tündérföldén is előfordult néha, így feszegettük a határokat, mit
úszhatunk meg. Vajon meg tud bennünket különböztetni a tanár?
Oriana? Madoc? Oak? Na és a hatalmas, befolyásos Cardan
herceg?
– De hogy vett rá arra, hogy beleegyezz ebbe? – fakadok ki. –
Hiszen nincs semmilyen ereje! Eljátszhatta, hogy én vagyok az, de
nem kényszeríthetett...
Hosszú ujjai közé veszi a fejét.
– Nem kellett utasítást adnia, Jude. Nem kellett mágiához
folyamodnia. Megbízom benned. Megbíztam benned.
Én pedig megbíztam Tarynben.
Miközben én meggyilkoltam Balekint, miközben Cardan a
méreggel küzdött és szédelgett, Madoc megindult a korona ellen.
Ellenem. Mindezt a lányával, Tarynnel az oldalán tette.

306
 29. fejezet

A
nagykirály visszakerül a saját szobájába, hogy
pihenhessen.
Én a tűzbe vetem a véres ruhát, köntösbe bújok, és
tervekét kovácsolok. Ha egyik udvaronc sem látta az arcomat,
mielőtt Balekin elküldte őket, akkor előfordulhat, hogy a
köpenyben nem ismertek fel. És persze hazudhatok is. De az,
hogy miként kerülhetném el, hogy megvádoljanak a mélytengeri
nagykövet meggyilkolásával, eltörpül amellett, hogy mihez
kezdjek Madockal.
A hadsereg fele a tábornokkal ment, és ha Orlagh úgy dönt,
lecsap, fogalmam sincs, hogy fogjuk visszaverni. Cardan
kénytelen lesz új főtábornokot választani, mégpedig minél előbb.
És tájékoztatnia kell az alsóbb udvarokat Madoc elpártolásáról,
hogy tudják, nem a nagykirály nevében beszél. Valahogy biztosan
vissza lehet csalni Madocot a nagykirály udvarába. Büszke, de

307
gyakorlatias. Talán Oak lehet a megoldás kulcsa. Talán csak
egyértelműbbé kell tennem, hogy abban reménykedem, később
Oak ülhet majd a trónra. Épp ezen gondolkozom, amikor
kopogtatnak az ajtómon.
Odakint királyi libériát viselő, orgonalila bőrű küldönclány áll.
– A nagykirály hívatja. Oda kell kísérnem hozzá.
Bizonytalanul levegőt veszek. Lehet, hogy nem látott senki, de
Cardan nyilván kitalálta, mi történt. Tudja, kihez mentem, és
hogy mennyi időbe tellett visszatérnem a találkozóról. Látta a vért
a ruhám ujján. Te parancsolsz a nagykirálynak, nem pedig
fordítva, emlékeztetem magam, de üresnek tűnnek a szavak.
– Hadd öltözzek át! – szólalok meg.
A küldönclány a fejét rázza.
– A király leszögezte, hogy kérjem meg, jöjjön azonnal.
Amikor a királyi lakosztályhoz érünk, Cardan egyedül van,
egyszerű ruhát visel, és egy trónszerű székben ül. Sápadtnak
tűnik, szeme még mindig túlságosan fénylik, mintha még
keringene némi méreg a vérében.
– Kérlek, foglalj helyet!
Óvatosan engedelmeskedem.
– Egykor alkut ajánlottál nekem – folytatja. – Most hadd
tegyek én is ugyanígy! Add vissza az akaratomat! Add vissza a
szabadságomat!
Mély levegőt veszek. Megleptek a szavai, de persze
számíthattam volna rá. Senki sem akar valaki más irányítása alatt
állni. Bár szerintem mindig megvolt az egyensúly, a mérleg
nyelve ide-oda csúszkált közöttünk, az egyezségünktől
függetlenül. Amikor megparancsoltam neki valamit, mindig úgy
éreztem, mintha pengeélen táncolnék, tulajdonképpen lehetetlen
és valószínűleg veszélyes vállalkozás volt. Mégis, ha most
beadom a derekam, azzal lemondok mindenféle hatalomról.
Mindent feladnék.
– Tudod, hogy ezt nem tehetem.
Nem tűnik úgy, mintha kifejezetten letörné az elutasításom.

308
 – Csak hallgass végig! Azt akarod, hogy egy évnél és egy
napnál tovább engedelmeskedjek neked. Ennek az időnek a fele
már eltelt. Készen állsz rá, hogy a trónra ültesd Oakot?
Hallgatok, reménykedem, hogy csupán költői kérdés volt.
Amikor egyértelművé válik, hogy nem, megrázom a fejemet.
– Ezért arra gondoltál, meghosszabbítanád az egyezségünket.
Mégis hogy szeretted volna ezt elérni?
Erre ismét nincs válaszom. Legalábbis jó válaszom nincs.
Elmosolyodik.
– Azt hitted, nincs rá okom, hogy új alkut kössek.
Már korábban is beleestem abba a hibába, hogy alábecsültem,
és attól tartok, megint így teszek.
– Miféle alkut köthetnénk? – kérdezem. – Én azt akarom, hogy
kötelezd el magad ismét, legalább még egy évre, vagy inkább egy
évtizedre, te pedig azt, hogy teljesen rúgjam fel az egyezségünket.
– Apád és a nővéred átvert – magyarázza Cardan. – Ha Taryn
parancsolt volna rám, akkor rögtön rájövök, hogy nem te vagy az.
De rosszul voltam, kifáradtam, és nem akartam ellentmondani
neked. Meg sem kérdeztem, miért kéri, Jude. Be akartam
bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem, hogy nem kell parancsba
adnod dolgokat. Meg akartam mutatni, hogy vakon hiszek a
döntésedben. De így nem lehet uralkodni. És azt nem is nevezném
valódi bizalomnak, ha a másik egyszerűen megparancsolhatja,
hogy mindenképpen csinálj meg valamit. Tündérfölde
megszenvedte, hogy folyton egymás torkának ugrottunk.
Megpróbáltál rávenni, hogy tegyem azt, ami szerinted szükséges,
és ha nem értettünk egyet, akkor csak manipulálni tudtuk egymást.
Ez persze nem működött, de az sem megoldás, ha egyszerűen
megadom magam. Nem folytathatjuk ezt így tovább. A ma este a
legfőbb bizonyíték erre. Nekem kell meghoznom a saját
döntéseimet.
– Azt mondtad, nem zavarnak annyira a parancsaim. –
Szánalmas vicc, és Cardan nem is mosolyog.

309
 Helyette elkapja a tekintetét, mintha képtelen lenne a
szemembe nézni.
– Még egy ok arra, hogy ne engedjem meg magamnak ezt a
luxust. Nagykirállyá tettél, Jude. Akkor hagyd, hogy nagykirály
legyek!
Védekezőén összefonom a karomat.
– És mi leszek én? A szolgád?
Gyűlölöm, hogy logikus, amit mond, mert egyszerűen nem
adhatom meg neki, amit kér. Nem állhatok félre, hiszen Madoc
elment, és annyi fenyegetéssel kell számolnunk! Mégis egyre csak
az jár a fejemben, amit Bomba mondott, hogy Cardan nem tudja,
hogyan használja ki a vidékkel való kapcsolatát. Meg amit
Csótány mondott, hogy Cardan kémnek gondolja magát, aki
uralkodót játszik.
– Gyere hozzám feleségül! – szólal meg. – Legyél Elfhon
királynéja!
Jéghideg döbbenet fut végig rajtam, mintha valaki egy
iszonyúan kegyetlen viccet engedne meg velem kapcsolatban.
Mintha valaki a szívembe látott volna, és megpillantotta volna a
lehető legnevetségesebb, leggyermetegebb vágyamat, amit most
felhasznál ellenem.
– Nem vehetsz feleségül.
– Dehogynem – válaszolja. – A királyok és királynők
leginkább politikai szövetség céljából házasodnak, ez igaz, de a
mi frigyünket is tekintheted olyasminek. És ha királyné lennél,
nem kellene engedelmeskednem neked. Saját jogon adhatnál
parancsokat. Én pedig szabad lennék.
Önkéntelenül is eszembe jut, hogy néhány hónappal ezelőtt
még azért küzdöttem, hogy helyet vívjak ki magamnak ebben az
udvarban, kétségbeesetten reménykedtem, hogy lovag lehetek, és
még az sem jött össze.
Ironikus a helyzet, és ettől még döbbenetesebb: pont Cardan
nyújtja mindezt tálcán nekem, aki folyton azt vágta a fejemhez,
hogy nem is tartozom Tündérföldére.

310
 Így folytatja:
– Egyébként is, nem leszünk örökké házasok. A királyok és
királynők házassága addig tart, amíg uralkodnak, esetünkben nem
olyan sokáig. Csak addig, amíg Oak elég idős lesz ahhoz, hogy
trónra ülhessen, már ha ezt akarja. Mindent megkaphatsz. Cserébe
csak annyit kell tenned, hogy feloldozol az engedelmességre
kényszerítő esküm alól.
Olyan gyorsan ver a szívem, hogy attól félek, hirtelen megáll.
– Komolyan gondolod? – nyögöm ki.
– Persze. És teljesen őszintén is.
Keresem az átverést, ez is biztos egy olyan tündéralku, amiből
végül egészen más lesz, mint aminek elsőre hangzik.
– Hadd találjam ki: azt akarod, hogy oldozzalak fel az esküd
alól, cserébe megígéred, hogy elveszel. De az az esküvő majd
sohanapján lesz, amikor a hold nyugaton kel, és a hullámok
visszafelé áramlanak.
Nevetve rázza a fejét.
– Ha beleegyezel, még ma este elveszlek – feleli. – Sőt,
azonnal. Itt és most. Esküt teszünk, és már házasok is vagyunk. Ez
nem halandók házassága. Nem kell valaki másnak összeadnia
minket, vagy tanúkat kerítenünk. Nem hazudhatok. Nem
tagadhatlak meg.
– Hamarosan lejár az egyezségünk – beszélek tovább, mert az,
amit ajánl, az, hogy nemcsak része lehetek az udvarnak, hanem
egyenesen a feje, annyira csábító, hogy nehéz visszafognom
magam: legszívesebben rögtön igent mondanék, bármi legyen is a
következménye. – Az előttünk lévő néhány hónap, ami még
hátravan az alkunkból, csak nem lehet olyan borzalmas, hogy
helyette inkább évekre hozzám láncolod magad.
– Ahogy korábban is mondtam már, sok minden történhet egy
év és egy nap alatt. Már feleannyi idő alatt is rengeteg minden
történt.
Néma csendben ülünk, igyekszem átgondolni a hallottakat. Az
elmúlt hét hónapot végigkísértette a gondolat, hogy mi lesz, ha

311
lejár az egy év és egy hónap. Ez megoldás, de nem tűnik
kifejezetten gyakorlatiasnak. Inkább abszurd álomkép, amit
magam elé képzelek, amikor mohás völgyben szendergek,
olyasmi, amit túlságosan szégyellek, és még a nővéreimnek sem
vallanám be.
A halandó lányokból nem lesz királyné Tündérföldén.
Elképzelem, milyen lenne saját koronával a fejemen saját
döntéseket hozni. Talán nem kellene attól rettegnem, hogy
szeressem őt. Talán megtehetném. Talán nem kellene félnem
mindattól, amitől életem során végig rettegtem, hogy kicsi
vagyok, alantas, egy senki. Talán én magam is kissé mágikussá
válnék.
– Rendben – szólalok meg, de a hangom cserben hagy. Csupán
lehelem a szót. – Rendben.
Előrehajol a székében, szemöldökét felvonja, de nem olyan
fennhéjázó az arckifejezése, mint máskor. Képtelen vagyok
olvasni benne.
– Pontosan mibe is egyezel bele?
– Oké – felelem. – Legyen. Hozzád megyek.
Kaján vigyort küld felém.
– Nem tudtam, hogy ilyen nagy áldozatnak éled majd meg.
Dühödten a pamlagra vetem magam.
– Nem úgy értettem!
– Általában hatalmas kegynek gondolják, ha valaki hozzámehet
Elfhon nagykirályához, olyasfajta kiváltságnak, amire nem sokan
érdemesek.
Ügy tűnik, eddig tartott az őszintesége. A szememet forgatom,
hálás vagyok, hogy ismét a megszokott önmaga, és eljátszhatom,
hogy nem nyűgöz le teljesen mindaz, ami most történni fog.
– Akkor mi lesz most?
Taryn esküvőjére gondolok, a ceremónia azon részére, aminek
nem lehettünk szemtanúi. Anyám esküvője is eszembe jut, hogy
nyilván esküt tett Madocnak, és hirtelen kiráz a hideg. Remélem,
nem intő jel.

312
 – Egyszerű – feleli Cardan, és a széke szélére csúszik. – Hitet
teszünk egymás mellett. Majd kezdem én, kivéve persze, ha várni
akarsz. Talán valami romantikusabbról álmodtál.
– Nem! – vágom rá rögtön, nem akarom bevallani, hogy
bármiféle álmaim is vannak a házasságról.
Lehúzza a rubingyűrűmet az ujjáról.
– En, Cardan, Eldred fia, Elfhon nagykirálya feleségemmé és
királynémmá fogadlak téged, Jude Duarte, Madoc halandó
gyámleánya. Frigyünk tartson mindaddig, míg másképp nem
kívánjuk, és míg a korona le nem kerül a fejünkről!
Miközben beszél, beleremegek valamibe, ami a remény és a
félelem között található. Olyan hatalmas jelentőségű szavakat ejt
ki a száján, hogy szürreális az egész, főleg itt, Eldred szobájában.
Megnyúlik az idő. Felettünk az ágakon bimbók sarjadnak, mintha
maga a vidék is hallotta volna a szavait.
Elkapja a kezemet, és felhúzza a gyűrűt. A tündéreknél nem
szokás gyűrűt húzni a másik ujj ára, meglep, hogy ezt teszi.
– Te jössz! – töri meg a csendet. Elvigyorodik. – Bízom benne,
hogy tartod a szavad, és ezután feloldozol az engedelmességi
esküm alól.
Visszamosolygok rá, ami talán enyhíti azt, hogy így lefagytam,
miután elhallgatott. Még mindig alig hiszem el, hogy ez történik.
Megszorítom a kezét, miközben beszélek.
– Én, Jude Duarte, férjemül fogadlak téged, Cardan, Elfhon
nagykirálya. Frigyünk tartson mindaddig, míg másképp nem
kívánjuk, és míg a korona le nem kerül a fejünkről!
Megcsókolja a sebhelyet a tenyeremen.
Még mindig a bátyja vére van a körmöm alatt.
Nem szolgálhatok gyűrűvel.
Odafent kinyílnak a bimbók. Az egész szobában virágillat
terjed.
Elhúzódom, és elhessegetem Balekin gondolatát, azt, hogy
egyszer el kell árulnom Cardannak, mit tettem.

313
 – Cardan, Eldred fia, Elfhon nagykirálya, lemondok arról a
hatalmamról, amivel téged irányítottalak. Többé nem kell
engedelmeskedned, sem most, sem máskor.
Felsóhajt, kissé bizonytalanul áll. Nem teljesen fogom fel,
hogy... Még csak gondolatban sem öntöm szavakba, mi lett
belőlem. Túl sok minden történt ma.
– Mintha alig pihentél volna. – Felállók, hogy ha elesik,
elkaphassam, mielőtt a földre zuhan, pedig én magam sem állok
olyan biztosan a lábamon.
– Lefekszem – mondja, és hagyja, hogy az óriási ágyhoz
tereljem. Amint odaérünk, nem ereszti a kezem. – De csak ha
mellém fekszel.
Nincs okom tiltakozni, így hát megteszem, és még
hihetetlenebbnek tűnik ez az egész. Ahogy kinyújtózom a
gazdagon hímzett takarón, rádöbbenek, hogy olyasmit tettem, ami
nagyobb szentségtörés annál, mint amikor elnyúlok a nagykirály
ágyán, sokkal nagyobb szentségtörés, mint amikor az ujjamra
húzom Cardan pecsétgyűrűjét, sőt, még annál is nagyobb, mint
amikor valaki leül a trónra. Tündérfölde királynéja lettem.

Csókokat lopunk a sötétben, minden elmosódik a kimerültségtől.

Nem számítok rá, hogy elalszom, mégis így történik, végtagjaink
összegabalyodnak, és ez az első valóban pihentető alvásom azóta,
hogy visszatértem a Mélytengerből. Arra ébredek, hogy
dörömbölnek az ajtón.
Cardan már ébren van, az agyagos-üvegcsével játszadozik,
amit Bomba hozott magával, egyik kezéből a másikba hajítja.
Még mindig ugyanabban a ruhában van, rendezetlen külseje
kicsapongásra enged következtetni. Szorosan magam köré húzom
a köntösömet. Szégyellem, hogy ilyen nyilvánvaló, egy ágyon
osztoztunk.

314
 – Felség! – szólal meg a hírvivő, egy lovag. – Meghalt a bátyja.
A nyomok alapján párbajra került sor.
– Ó! – feleli Cardan.
– És a mélytengeri királynő... – A lovag hangja megremeg. –
Itt van, igazságot követel a nagykövetéért.
– Azt el is hiszem. – Cardan hangja szárazon cseng, szavai
pattogósak. – Nos, igazán nem várathatjuk meg. Te! Hogy
hívnak?
A lovag habozik.
– Rannoch, felség.
– Sir Rannoch, állíts fel egy lovagokból álló csapatot, ami
elkísér a vízhez! Várjatok az udvaron!
– De a tábornok... – kezdene tiltakozni.
– Most nincs itt – fejezi be helyette Cardan.
– Máris indulok – feleli a lovag. Hallom, hogy bezárul az ajtó,
majd Cardan gőgös arckifejezéssel belép hozzám.
– Nos, feleség! – szólít meg hűvösen. – Úgy tűnik, legalább
egy titkot kihagytál a hozományból. Gyere, fel kell öltöznünk az
első közös audienciánkra!
Elszorul a szívem, de nincs idő magyarázkodni, és egyébként
sem tudok jó magyarázattal szolgálni.
Kénytelen vagyok köntösben végigsietni a folyosón. A saját
szobámban a kardomért küldetek, bársonyba bújok, és végig az jár
a fejemben, mit jelent majd ez az új rang, és mit tesz Cardan most,
hogy visszakapta a szabadságát.

315
 30. fejezet

O rlagh a fodrozódó óceánnál vár bennünket, vele van a

lánya is, és egy csapatnyi fókán, cápán és mindenféle
egyéb éles fogú tengeri lényen ülő lovag. Ő maga
gyilkosbálnán ül, és az öltözékéből ítélve harcra kész. Fényes
ezüstös pikkelyek bontják, fémesek, mintha magából a bőréből
nőttek volna ki. Fején csontsisak, a fogak elrejtik a haját.
Nicasia cápán ül mellette. Ma nincs farka, hosszú lábát
kagylóhéj- páncél borítja.
A tengerpart szélén mindenütt hínárcsomók, mintha vihar
vetette volna őket a partra. Mást is látok még a vízben. Egy
hatalmas lény hátát, ott úszik a habok alatt. A vízbe fúlt halandók
haja tengerifűként lengedezik. A Mélytenger serege nagyobb,
mint amilyennek első pillantásra tűnik.

316
 – Idol a nagykövetem? – követel választ Orlagh. – Hol a
bátyád? Cardan a szürke paripáján ül, ruhája fekete, palástja
vörös. Mellette két tucat lovag lóháton, valamint Mikkel és
Nihuar.
Az idefelé vezető úton végig azon tanakodtak, mit tervez
Cardan, de a nagykirály nem osztotta meg velük ezt az
információt, és ami még ennél is aggasztóbb, velem sem. Balekin
halálhíre óta nem sokat mondott, és nem nézett felém. Görcsben
áll a gyomrom az idegességtől.
Olyan hűvösen néz Orlaghra, ami – saját tapasztalatból tudom
– csakis dühből vagy félelemből fakadhat. Ebben az esetben
valószínűleg mindkettő igaz.
– Ahogy azt te is tudod, meghalt.
– Te feleltél a biztonságáért – jelenti ki Orlagh.
– Valóban? – kérdezi Cardan eltúlzott döbbenettel, és
megérinti a mellkasát. – Azt hittem, annyi a kötelességem, hogy
ne támadjam meg, nem pedig az, hogy megvédjem, amikor ő
maga keresi a bajt. Amennyire én tudom, párbajt vívott. A
párbajozás, mint azt nyilván te is tudod, veszélyes. De én nem
gyilkoltam meg, és nem bátorítottam erre senkit. Ami azt illeti,
határozottan elleneztem.
Igyekszem megakadályozni, hogy bármi kiüljön az arcomra.
Orlagh előrehajol, mintha vért érezne a vízben.
– Nem hagyhatsz megtorlatlanul egy ilyen engedetlenséget.
Cardan közömbösen vállat von.
– Igazad lehet.
Mikkel megmoccan a lován. Szemmel láthatóan zavarja, hogy
Cardan ilyen meggondolatlanul beszél, mintha csupán baráti
csevejről lenne szó, és Orlagh nem azért érkezett volna, hogy
megnyirbálja a hatalmát, az uralmát pedig meggyengítse. Ha
tudná, hogy Madoc elment, talán már meg is támadott volna
bennünket.
Tehetetlennek érzem magam, miközben őt, Nicasia gúnyos
mosolyát, a fókatündérek és a sellők különös, nyirkos szemét

317
nézem. Feladtam a Cardan felett gyakorolt hatalmamat, cserébe
házassági fogadalmat kaptam. De senki sem tud róla, és egyre
inkább olybá tűnik, mintha meg sem történt volna.
– Azért jöttem, hogy igazságot követeljek. Balekin a
nagykövetem volt, és ha nem gondolod úgy, hogy az oltalmad
alatt állt, akkor én vállalom magamra ezt a felelősséget. Át kell
adnod a gyilkosát a tengernek, ahol nem részesül bűnbocsánatban.
Add át az udvarmesteredet, Jude Duartét!
Egy pillanatra levegőt sem kapok. Mintha ismét fuldokolnék.
Cardan felvonja a szemöldökét. Hangja továbbra is könnyed.
– Hiszen csak az imént tért vissza a tengerből!
– Tehát tagadod, hogy bűnt követett el? – kérdezi Orlagh.
– Miért tenném? – kérdez vissza Cardan. – Ha vele párbajozott
Balekin, biztos vagyok benne, hogy ellene nem nyerhetett. A
bátyám azt hitte, a kardvívás mestere, ami igencsak túlzó a
képességeire nézve. De én döntöm el, megbüntetem-e az
udvarmesteremet vagy sem, méghozzá úgy, ahogy én jónak látom.
Gyűlölöm, hogy úgy beszélnek rólam, mintha nem lennék
jelen, amikor házassági fogadalmat tett nekem. De az még
súlyosabb politikai viszályt szülne, ha kiderülne, a királyné
gyilkolt meg egy nagykövetet.
Orlagh nem néz rám. Kétlem, hogy érdekli bármi azon kívül,
hogy Cardan mi mindent feladott a visszatérésemért, és úgy hiszi,
ha engem fenyeget, még többet kaphat.
– Szárazföld királya, nem azért jöttem, hogy éles nyelveddel
vívjak csatát. Az én vérem hideg, a pengét kedvelem. Egykor
megfelelő társnak gondoltalak a lányom számára, aki a lehető
legbecsesebb kincs a tengerben. Általa valódi béke születhetett
volna.
Cardan Nicasiára néz, és bár Orlagh lehetőséget biztosít
számára, hogy beszéljen, hosszasan hallgat.
Amikor mégis megszólal, csupán ennyit mond:
– Hozzád hasonlóan én sem vagyok kifejezetten jártas a
megbocsátásban.

318
 Valami megváltozik Orlagh magatartásában.
– Ha háborút akarsz, oktalanság lenne részedről azt egy
szigeten bejelenteni.
A hullámok magasabbra hágnak körülötte, fehér habsipkájuk
megnő. A sziget mentén örvények alakulnak ki, kicsik, egyre
mélyülnek, és mire eltűnnek, újabbak bukkannak elő.
– Háború? – Cardan úgy pillant rá, mintha valami érthetetlen
dolgot mondott volna, ami nyugtalanítaná. – Azt akarod, hogy
komolyan elhiggyem, harcolni akarsz? Csak nem párbajra hívsz?
Egyértelműen csapdát állított neki, csak nem értem, mi célból.
– És ha igen? – kérdezi Orlagh. – Akkor mi lesz, fiam?
Cardan ajka kéjes mosolyra húzódik.
– A tengered alatt mindenhol föld húzódik. Forró, vulkanikus
föld. Támadj csak meg, és megmutatom, mire képes ez a fiú,
asszonyom!
Kinyújtja a kezét, és mintha valami kiemelkedne a vízből
körülöttünk, valami halovány. Homok. Lebegő homok.
Majd a mélytengeri udvar körül kavarogni kezd a víz.
Cardanra meredek, abban reménykedem, hogy elkapom a
tekintetét, de összpontosít. Bármiféle mágiát használ is, erre
gondolt Baphen, amikor azt mondta, a nagykirály kötődik a
vidékhez, hogy ő a dobogó szív, a csillag, amelyre Elfhon jövőjét
írták.
Ilyen a valódi erő. És most, hogy Cardan használja,
rádöbbenek, mennyire nem emberi, mennyit változott, és
mennyire nincs már felette hatalmam.
– Elég! – kiáltja Orlagh, ahogy a kavargás forrássá változik.
Az óceán egy része bugyog, zubog, a mélytengeri tündérek
pedig sikoltoznak, szétszélednek, messzire úsznak. Jó néhány fóka
felmászik a szárazföld fekete szikláira, a saját nyelvükön
kiáltoznak egymásnak.
Nicasia cápája oldalra fordul, ő maga pedig a vízbe zuhan.

319
 Gőz száll a hullámokból, iszonyú forró. Óriási fehér felleg
úszik keresztül a látómezőmön. Amikor kitisztul, látom, hogy új
föld emelkedett ki a mélyből, a forró kő a szemünk láttára hűl ki.
Nicasia az egyre növekvő szigeten térdel, arcára csodálkozással
vegyes rettegés rajzolódik ki.
– Cardan! – kiáltja.
Cardan szája egyik oldalt mosolyra húzódik, de továbbra is
maga elé mered. Úgy gondolta, meg kell győznie Orlaghot, hogy
nem gyengekezű.
Most már értem, miféle tervvel állt elő, hogy bebizonyítsa.
Mindeközben pedig lerázta magáról az én irányításomat is.
Amíg én a Mélytengerben töltöttem egy hónapot, megváltozott.
Mesterkedni kezdett. És aggasztóan tehetséges benne.
Ezen gondolkozom, miközben fű nő Nicasia lábujjai között, és
vadvirágok borítják be a lágyan emelkedő dombokat. Fák és
tüskebokrok bukkannak elő, majd fatörzs nő Nicasia teste köré.
– Cardan! – sikítja, miközben a fakéreg beborítja, összefonódik
a mellkasán.
– Mit művelsz?! – fakad ki Orlagh, ahogy a kéreg egyre feljebb
kúszik, ahogy az ágak kinőnek, kirügyeznek, és illatos virágok
nyílnak rajta. Szirmok hullanak a hullámokra.
– Elárasztanád-e még a szárazföldet? – kérdezi Cardan
Orlaghot tökéletes nyugalommal, mintha nem épp most hívott
volna elő egy negyedik szigetet a tengerből. – Sós vízzel
borítanád-e, hogy szétrothaszd a fáink gyökerét, hogy megfertőzd
a folyóinkat és tavainkat? Vízzel lepnéd-e a bogyóinkat,
ideküldenéd-e a tengeri népeket, hogy elvágják a torkunkat, és
ellopják a rózsáinkat? Megtennéd-e, ha közben a lányodat is
ugyanerre a sorsra kárhoztatnád? Gyere csak, tedd meg!
– Ereszd el Nicasiát! – feleli Orlagh legyőzötten.
– Elfhon nagykirálya vagyok – emlékezteti Cardan. – És nem
szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Megtámadtad a szárazföldet.
Elraboltad az udvarmesteremet, és kiszabadítottad a bátyámat, akit
azért börtönöztem be, mert meggyilkolta apánkat, Eldredet, akivel

320
te magad kötöttél szövetséget. Egykor tiszteltük egymás
uradalmát. Túl sokáig tűrtem, hogy tiszteletlen légy, és
eljátszottad az esélyeidet. Most valóban békét kötünk, mélytengeri
királynő, ahogy Eldreddel is békét kötöttél, ahogy előtte Mabbel
is. Békét kötünk, vagy háború lesz, és ha harcra kerül a sor, senki
sem menekül. Semmi és senki nem lesz biztonságban, amit
szeretsz.
Orlagh hallgat, én pedig mély levegőt veszek, nem tudom, mi
lesz.
– Legyen, nagykirály! Kössünk szövetséget! Add vissza a
lányomat, és elmegyünk!
Kifújom a levegőt. Cardan jól tette, hogy sarokba szorította,
még ha félelmetes volt is. Hiszen ha Orlagh rájött volna, mit tett
Madoc, biztosan kihasználja a lehetőséget. Jobb, ha most élezzük
ki a helyzetet.
És bevált a terv. Lehajtom a fejem, hogy elrejtsem a
mosolyomat.
– Maradjon itt Nicasia, legyen a nagyköveted Balekin helyett!
– ajánlja Cardan. – Ezeken a szigeteken nőtt fel, és rengetegen
szeretik itt.
Ennek hallatán lehervad a mosoly az arcomról. Az új szigeten a
fakéreg elkezd visszahúzódni Nicasia bőréről. Vajon mit akar
Cardan azzal, hogy visszahozza Elfhonba? Vele együtt
elkerülhetetlenül jönnek a problémák is.
De talán olyasfajta problémák, amikre vágyik.
– Ha maradni szeretne, tegyen úgy. Elégedett vagy? – kérdezi
Orlagh.
Cardan biccent.
– Igen. Engem nem fog a tenger irányítani, akármekkora is a
királynője hatalma. Nagykirályként nekem kell irányítani. De
igazságosnak is kell lennem.
Elhallgat. Majd felém fordul.

321
 – És ma igazságot is szolgáltatok. Jude Duarte, tagadod-e, hogy
meggyilkoltad Balekin herceget, a Mélytenger nagykövetét és a
nagykirály bátyját?
Nem tudom, mit akar, mit mondjak. Segítene, ha letagadnám?
Ha igen, akkor nyilván nem hozott volna ebbe a helyzetbe, nem
nyilvánította volna ki ilyen nyíltan, hogy úgy hiszi, én gyilkoltam
meg Balekint. Cardan végig a saját terve szerint haladt. Nem
tehetek mást, mint bízom benne, hogy most is van valamiféle
terve.
– Nem tagadom, hogy párbajoztunk, és hogy nyertem –
felelem. Hangom bizonytalanabbul cseng, mint szeretném.
Minden tündér engem néz, és ahogy egy pillanat erejéig
végignézek könyörtelen arcukon, fájdalmasan érint Madoc hiánya.
Orlagh mosolya csupa éles fog.
– Halljátok hát ítéletemet! – szólal meg Cardan, és hangja
tekintéllyel zeng. – Jude Duartét a halandók világába száműzöm.
Hacsak a korona meg nem kegyelmez neki, nem teheti be a lábát
Tündérföldére, ha mégis, az az életébe kerül.
Levegőért kapok.
– Nem teheted!
Hosszasan néz, tekintete szelíd, mintha azt várná, hogy nem
zavar majd a száműzetésem. Mintha nem lennék több egy elé
járuló tündérnél. Mintha nem lennék semmi és senki.
– Dehogynem – feleli.
– De Tündérfölde királynéja vagyok! – kiáltom, mire
pillanatnyi némaság borul ránk. Aztán mindenki nevetni kezd
körülöttem.
Felhevül az arcom. Frusztrált, dühödt könnyek szúrják a
szemem, ahogy pillanatnyi késéssel Cardan is csatlakozik
hozzájuk.
Lovagok marka kulcsolódik a csuklómra. Sir Rannoch lehúz a
lovamról. Egy őrületbe hajló pillanatig eljátszom a gondolattal,
hogy harcba szállók vele, hiába vesz körbe két tucat lovag.
– Tagadd le akkor! – kiáltom. – Tagadd le!

322
 Természetesen nem teheti, és nem is teszi. Tekintetünk
összefonódik, és azt a különös mosolyt nyilván nekem szánja.
Eszembe jut, milyen volt teljes szívemből gyűlölni őt, csakhogy
már túl késő.
– Jöjjön velem, hölgyem! – mondja Sir Rannoch, és nem
tehetek semmit, vele kell mennem.
Mégsem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy hátranézzek.
Cardan épp rálép az új szigetre. Ugyanolyan uralkodónak tűnik,
mint amilyen az apja volt, pont olyan szörnyetegnek, amilyenné a
bátyja akart válni. A szél kifújja varjúfekete haját az arcából,
vörös köpenye kavarog körülötte, szemében ott tükröződik az ég
végtelen szürkesége.
– Ha Insweal a Bánat Szigete, Insmire a Csodák Szigete,
Insmoor pedig a Kövek Szigete – szólal meg, és hangja bejárja az
újonnan született szigetet –, akkor legyen ez Insear, a Hamu
Szigete!

323
 Epilógus

A
televízió előtt fekszem a kanapén. Kihűl előttem a
tányérnyi mikrózott halrudacska. A képernyőn egy rajzolt
műkorcsolyázó duzzog. Nem valami jó korcsolyázó,
gondolom. De az is lehet, hogy nagyszerű korcsolyázó. Folyton
elfelejtem elolvasni a feliratot.
Nehezen koncentrálok manapság bármire.
Vivi lép be a szobába, és levágódik mellém a kanapéra.
– Heather nem hajlandó visszaírni – panaszolja.
Egy hete jelentem meg Vivi ajtajában kimerültén, szemem
vörös- lőtt a sírástól. Rannoch és a lovagi köre áthozott a tengeren
lovon, aztán ledobott egy véletlenszerűen kiválasztott város
véletlenszerűen kiválasztott utcájában. Addig gyalogoltam, míg
vízhólyagos nem lett a lábam, és elkezdtem kételkedni abban,
hogy képes vagyok tájékozódni a csillagok alapján. Végül egy

324
benzinkúton belebotlottam egy tankoló taxisba, és döbbenten
rájöttem, hogy tényleg, hiszen vannak taxik! Addigra már nem
érdekelt, hogy nincs pénzem, és Vivi egy marék elvarázsolt
levéllel fizet majd.
De arra nem számítottam, hogy Heather nem lesz itt.
Sok kérdése lehetett, amikor visszajöttek Vivivel
Tündérföldéről. Aztán még több kérdés merült fel benne, és végül
Vivi beismerte, hogy megigézte. Ekkor jöttek a gondok.
Vivi visszavonta az igézetet, Heather visszakapta az emlékeit.
Aztán Heather elköltözött.
Most a szüleinél él, Vivi pedig egyre csak abban reménykedik,
hogy visszajön. A cuccai egy része még itt van. Ruhák. A
tervezőasztala. Egy rakás vadiúj olajfesték.
– Majd ír, ha már készen áll rá lelkileg – válaszolom, de nem
vagyok benne biztos, hogy elhiszem, amit mondok. – Csak rendet
kell tennie a fejében.
Csak azért, mert én keserűen állok a szerelemhez, nem jelenti
azt, hogy másoknak is úgy kell.
Egy ideig csak ülünk együtt a kanapén, figyeljük, ahogy a
rajzolt műkorcsolyázónak nem sikerül megugrania, amit kell, és
közben reménytelen és valószínűleg viszonzatlan szerelem ébred
benne az edzője iránt.
Oak hamarosan hazajön az iskolából, és eljátsszuk majd, hogy
minden rendben. Elviszem a lakóépület közelében lévő fás
részhez, és vívni tanítom. Nem bánja, de számára ez csak
bohóckodás, nekem pedig nincs szívem ráijeszteni, hogy másképp
lássa a vívást.
Vivi elvesz egy halrudacskát a tányéromról, és belemártja a
ketchupba.
– Meddig duzzogsz még? Kimerültél, miután elzártak a
Mélytengerben. Nem voltál elemedben. Átvert. Előfordul az
ilyesmi.
– Nem számít – felelem, miközben a kajámat eszi.
– Ha nem kapnak el, feltörölted volna vele a padlót.

325
 Nem vagyok benne teljesen biztos, mit jelent ez, de jólesik
hallani.
Vivi felém fordul macskaszemével, éppolyan, mint az apjáé.
– Azt akartam, hogy költözz ide a halandók világába. És most
itt vagy. Még az is lehet, hogy megszereted. Legalább próbáld
meg!
Diplomatikusan biccentek.
– És ha nem tetszik – folytatja felvont szemöldökkel –, még
mindig átállhatsz Madochoz.
– Nem lehet – felelem. – Nagyon sokszor megpróbált maga
mellé állítani, de folyton visszautasítottam. Arról már lekéstem.
Vivi vállat von.
– Ugyan már, nem fogja... Na jó, de, felhánytorgatná. Nagyon
sokszor meg kellene alázkodnod előtte, és kínos helyzetbe hozna
vele a hadi tanácskozásokon az elkövetkezendő pár évtizedben.
De azért visszafogadna.
Szigorú pillantást lövellek felé.
– És aztán? Dolgozzak azért, hogy Oakot a trónra ültethessük?
Mindazok után, amit azért tettünk, hogy megóvjuk?
– Dolgozz azért, hogy bántsd Cardant! – ajánlja Vivi haragos
pillantással. Sosem volt erőssége a megbocsátás.
Ezért most épp nagyon hálás vagyok.
– Hogyan? – kérdezem, de az agyam stratéga része lassan
ismét mozgásba lendül.
Grimsen még játékban van. Ha Balekinnek koronát készíthetett
volna, mit tudna csinálni nekem?
– Nem tudom, de emiatt ne fájjon még a fejed! – feleli Vivi, és
feláll. – A bosszú édes, de a fagyi még édesebb! – A mélyhűtőhöz
megy, és előhúz egy doboz mentoloscsoki-darabos fagyit. Két
kanállal a kanapéhoz hozza. – Egyelőre add át magad ennek az
élvezetnek, még ha nem is méltó Tündérfölde száműzött
királynéja számára!
Tudom, hogy nem akar gúnyolni, mégis fáj, amikor emlékeztet
a titulusomra. Kézbe veszem a kanalam.

326
 Elég erősnek kell lenned, hogy fáradhatatlanul újra és újra
lesújts. Az első lecke az, hogy erősödj meg.
A képernyő villódzó fényében ülve eszünk. Vivi telefonja
némán hever a dohányzóasztalon. Vadul kergetik egymást a
gondolataim.

327
 Köszönetnyílvánítás

Sokkal nehezebb lett volna megírnom ennek a sorozatnak a

második részét, ha nem támogat, bátorít és kritizál Sara Rees
Brennan, Leigh Bardugo, Steve Berman, Cassandra Clare,
Maureen Johnson, Kelly Link és Robin Wasserman. Köszönöm az
én merész csapatomnak!
Köszönettel tartozom azoknak az olvasóknak is, akik eljöttek
velem találkozni, és akik írtak nekem, hogy elmondják, mennyire
szeretik a The Cruel Prince – A kegyetlen herceget, és persze azért
a rengeteg rajongó alkotásért!
Hatalmas köszönet a Little, Brown Books fór Young Readers
csapatának, akik támogatták a különös elképzeléseimet. Főleg a
csodálatos szerkesztőmnek, Alvina Lingnek, és persze többek
között Kheryn Callendernek, Siena Roncsolnak, Victoria
Stapletonnak, Jennifer McClelland-Smithnek, Emilie Polsternek,
Allegra Green-nek és Elena Yipnek. És köszönöm az Egyesült
Királyságban a Hot Key Booksnak, azon belül is főleg Jane
Harrisnek, Emma Matthewsonnak és Tina Moriesnak.
Köszönöm Joanna Volpe-nak, Hilary Pecheone-nak, Pouya
Shahbaziannak és mindenki másnak a New Leaf Literarynél, hogy
megkönnyítettétek a dolgokat.

328
 Köszönöm Kathleen Jenningsnek a csodálatos és érzékletes
illusztrációkat.
De leginkább a férjemnek, Theónak, amiért segít kitalálni,
miféle történeteket meséljek el, és a fiunknak, Sebastiannek,
amiért egyszerre figyelemelterelő és inspiráló.

329
 A szerzőről

HOLLY BLACK számos gyerekeknek és

tizenéveseknek szóló kortárs fantasyregény
szerzője. Ő jegyzi például A Spiderwick
Krónika köteteit (Tony DiTerlizzivel
közösen), a The Modern Tales OfFaerie-
sorozatot, az Átokvetők-sorozatot, a Dőli
Bonest, a The Coldest Girl in Coldtownt, a
Magisztérium-sorozatot (Cassandra Clare-
rel közösen) és a The Darkest Part of the
Forest című regényt. Felkerült az Eisner-
díjra jelöltek szűkített listájára, elnyerte az
Andre Norton-díjat, a Mythopoeic-díjat és a Newbery Honort. Az
amerikai New Englandben él férjével és fiával, egy titkos ajtóval
felszerelt házban.

330
 M É L T A T Á SO K

„Döbbenetes, magával ragadó folytatás.”

– School Library Journal, kiváló könyv értékelés

„A The Wicked King – A gonosz király tele van kielégítő fordulatokkal,

izzó szenvedéllyel, kegyetlen erőszakkal, kémekkel és mindenféle
mulatsággal – senki sem tudja olyan ügyesen és intelligensen életre
kelteni Tündérhon szövevényes udvari politikáját, mint Holly Black.”
– Shelf Awareness, kiváló könyv értékelés

„Azon kevés folytatások közé tartozik, amelyek túlszárnyalják az elsőt,

és szerencsére még több intrikára és szenvedélyre számíthatunk.”
– Booklist, kiváló könyv értékelés

„Udvari intrika és ármány elképesztő története.”

– Entertainment Weekly

„A The Wicked King – A gonosz király olyan sodró lendületű és

magával ragadó, hogy az ember képtelen letenni.”
– The Missourian

„Sokkal jobban tetszett az elsőnél!”

– Beatrice8, moly.hu

331
„Zseniális könyv, tovább akarom olvasni most, azonnal!”
– hkriszti83, moly.hu

„Jude Duarte hivatalosan is a kedvenc női karakterem.”

– Eszteeer, moly.hu

„Nemes egyszerűséggel letaglózott a történet, és addig nem eresztett,

mígnem a végére nem értem.”
– Enikő_Darai_Enii, moly.hu

„Így kell klisémentes, izgalmas, ármánykodásokkal és árulásokkal teli

YA fantasyt írni, ahol még a romantikus szál sem mindennapi.”
– _Ada, moly.hu

„Zseniális, sokkoló...”
– lafayette, moly.hu

„Mintha beleharaptam volna egy tündérgyümölcsbe, teljesen

lenyűgözött Holly Black világa, a kötelességeimre fittyet hányva, egy
ültő helyemben elolvastam a könyvet.”
–Micaila, amazon.com

„Sötét, szeszélyes, fordulatos, a tündéres és YA irodalom legjobbja.”

– Olivia Williford, amazon.com

332