KEVIN HEARNE

TRICKED
átverve

A VASDRUIDA KRÓNIKÁI 4.

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, 2016

 Írta: Kev in Hearne
A m ű eredeti cím e: Tricked (The Iron Druid Chronicles 4 )

Fordította: Acsai Roland

A szöv eget gondozta: Molnár Eszter

A m űv et eredetileg kiadta:
Del Rey , a div ision of Random House, LLC, a Penguin Random House
Com pany , New York.

Text Copy right © 2 01 2 by Kev in Hearne

Published by arrangem ent with Jill Grinberg Literary Managem ent LLC.
All rights reserv ed.

Cov er illustration: © GeneMollica

Ez a köny v kitalált történeten alapszik.

A szereplők, a hely ek és az esem ény ek az író képzeletének szülem ény ei,
v agy a képzeletnek rendelte alá őket.

A sorozatterv , annak elem ei és az olv asókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó m unkája.
© Katona Ildikó, 2 01 4

ISSN 2 06 2 -3 1 00
ISBN 9 7 8 9 6 3 3 9 9 7 2 3 9

© Kiadta a Köny v m oly képző Kiadó, 2 01 6 -ban

Cím : 6 7 01 Szeged, Pf. 7 84
Tel.: (6 2 ) 551 -1 3 2 , Fax: (6 2 ) 551 -1 3 9
E-m ail: info@kony v m oly kepzo.hu www.kony v m oly kepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széll Katalin, Réti Attila
Ny om ta és kötötte a Kinizsi Ny om da Kft., Debrecen
Felelős v ezető: Bördős János ügy v ezető igazgató

Alan O’Bryannek, aki bátran rámutat szóhányásaimra, és

azt mondja, takarítsam fel!
Ő egy igazi alfaolvasó és igazi barát.
És ez nem átverés!
 Kiejtési útmutató

A navahó kódbeszélők nem véletlenül értékelődtek fel a

második világháború során a haditengerészetnél. Nyelvük nem
csak gyönyörű, de teli van hangszalagzárhangokkal, speciális
karakterekkel és olyan agytekerő igealakokkal, mint az óhajtó
mozzanatos igék. Nincsenek mellékneveik, az igéket használják
erre a célra. A nyelv bonyolultságának érzékeltetésére el kell
mondanom, hogy például nincs olyan igéjük, hogy ad. Helyette
tizenegy különböző szavuk van ugyanerre az interakcióra attól
függően, hogy mekkora dolgot adományoz az illető. Nem sok
navahó szót használtam a regényemben, de szeretném, ha azt a
keveset helyesen tudnák kiejteni az olvasók. Egyikük sem ige.
Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy a többi nyelvhez
hasonlóan a navahóknál is léteznek különféle nyelvjárások, és
bizonyos szavakat egyes területeken máshogy ejtenek.

Navahó
Áltsé Hashké: Átszé Háské (Első Mérges vagy Első Korholó.
Így hívják az Első Nép egyikét, Prérifarkast.)
Áńł’iih: Ánntí (A Boszorkányság Útja, vagy más szavakkal a
Hullaméreg Útja.)
Ch’iidii: csídí (Szellem, vagy még inkább a lélek azon része,
ami nem került harmóniába az univerzummal a halál
időpontjában.)
Diné: diné (A Nép. A navahók így hívják magukat, a navahó
elnevezés a spanyoloktól ragadt rájuk. Ebben a könyvben a fikció
követi a valóságot, és a navahók dinéknek nevezik magukat, míg
a többiek, Atticust is beleértve, navahóknak hívják őket.)
Diné Bahane’: diné báháné (A Nép története. Navahó
teremtéstörténet, aminek részeit a rítusoknál is használják.)
 Hataałii: hátálí (Énekest jelent, azt a személyt jelöli, aki a
rítusok során dalol, és közben homokfestményt készít.
Épületeket áld meg, vagy helyreállítja az emberek lelki
harmóniáját. Nagyon leegyszerűsítve ő a javasember.)
Hózhó: hózhó (Jelentése nagyon jó vagy jó energia, az az
állapot, amikor az egyensúly beáll a világban. Néha áldásnak is
fordítják. De az igazat megvallva csapnivaló a szó minden
fordítása, és arra világít rá, hogy a mi nyelvünk csúnyán
alulmarad a navahókéval szemben.)
Hózhóji: hózhódzsí (Áldásos.)
Níłch’i: nílcse (Szó szerint levegőt jelent, de a történetemben
a szélre használom. A szóban lévő l-t valamiféle torokhanggal
kéne valójában kiejteni, de az l áll a legközelebb az adott hanghoz
a mi nyelvünkben.)

A lenyűgöző
homokkőképződmény

Tyende: tíjeinde (Ez a fennsík Kayentától tizenöt

kilométerre található délnyugati irányban. Csodálatos
homokkőképződmény, csak ne felhőszakadásban csodáld, mert
akkor elvisz egy veszélyes áradat, ha nem mászol fel nagyon
gyorsan a tetejére.)

Társpótló rozsomák
Faolan: fajlón (Ez már nem navahó szó, visszatértünk a jó
öreg írhez.)
 Egy újabb Cuatha Dé Danann

Ogma: Ogma (Míg Aenghus Óg nevében hosszú az ó, itt

olyan rövid, mint a nyúl farka. Ogma arról nevezetes, hogy több
dolog mellett ő tanította meg a druidákat az ogham írásra.)
 Első fejezet

Az eddigi legjobb átverésem az volt, amikor láttam magam

meghalni. Nagyszerű munkát végeztem – mármint a haldoklás,
nem pedig a nézés terén.
A jó haldoklás kulcsa az utolsó, verbális ejakuláció, ami teli
van fájdalommal és dühvel, de nélkülözi a félelem nyüszítését, és
nem ismeri a kegyelemért könyörgést. Ezt apámtól tanultam. Ez
az egyetlen tanítása, ami valahogy nem esett ki az emlékeimből a
hosszú évszázadok során. Szegény fickó marhatolvajlás közben
lelte halálát.
Ezt ma szánalmas halálnak tartanák, de az ősi Írországban a
„rablóhadjáratok” közben – mert ilyen fellengzős nevet kapott a
dolog – elszenvedett halál nemes és férfias végnek számított.
Valószínűleg megérezhette a szomorú véget, mert távozása előtt
ellátott néhány tanáccsal a tisztességes halált illetően, és az
utolsó szavaira örökre emlékezni fogok: „Jegyezd meg jól, fiam,
hogy egy férfi soha ne szarja össze magát a halála előtt, csak
utána! Ha eljön az időd, te se nyávogj, mint egy lány! Most pedig
húzz a picsába, és játssz a mocsárban!”
Mint a férfiasságról és a bátorságról alkotott ostoba
törvények nagy része, apám tanácsa is egyetlen szlogenben
summázható: „Halj meg dühösen és teljes hangerővel!” (A
csendes halál kizárt, az utolsó druida nem lép át csendben abba a
bizonyos éjszakába!) Ha a halálomra gondoltam, azt hittem, egy
város aszfaltján következik be, ami meggátol majd, hogy a föld
gyógyító energiájához jussak, és megélhessem a napkeltét. De
bíztam benne, hogy legalább valamilyen vagány nevű város lesz.
Mondjuk Katmandu, Bangkok vagy Climax. De hogy az isten
háta mögötti Tuba városa legyen, arról nem is álmodtam.
A navahók földjének délnyugati részén található, Arizonában.
Egy vörös homokkő fennsíkon helyezkedik el, és kívülről úgy néz
ki (de belülről is), mint ami a gazdaság minden látható jelét
nélkülözi. Az első kérdésem az volt, hogy: „Hol vannak a tubák?”,
a második pedig, hogy: „Ki az az őrült, aki itt él?” A vörös sziklák
bizonyos kopár szépséget biztosítottak a város számára, de Tuba
reménytelenül poros volt, fátlan, és a modern civilizáció minden
vívmányát nélkülözte. Értem ezek alatt a kétes értékű
golfklubokat és kávézó kinézetű fogadókat. A kanyonban
kiszúrtam egy víztározót meg egy legelőt, de más okát nem
találtam annak, hogy miért foglalhatott itt magának címet
kilencezer lélek.
A város északi végében, ahol a BIA főút találkozott az Indián
6220-szal, egy nagy, fehér víztorony meredt ki a sivatagból, és
farkasszemet nézett néhány rozsdás lakókocsival a város szélén.
Aztán ezen kívül semmi, csak a kavicsos fennsík, meg azok a
kórók, amik túlélőshow-t játszanak a néhány centi vastag talajon.
Bagoly alakjában felszálltam a víztoronyra, karmaimban
magammal vittem egy kis távcsövet. Aztán újra emberré
változtam, a víztoronyra hasaltam, hogy észre ne vegyen valaki,
és északkelet felé pislogtam, ahol a pusztaság közepén meg
kellett halnom.
Mert a halál elkerülhetetlen volt. Morrigan előre látta, és ő
nem hallucinál ilyeneket, csak ha a fenyegetés komoly, és a vég
elkerülhetetlen. Olyan, mintha James Earl Jones azt mondaná
neked
Darth Vader hangján, hogy: „Ez a sorsod.”
Komolyan mondom, meg is érdemeltem, mert nagyon
elpofátlanodtam az utóbbi időben, és visszatekintve belátom,
oltári nagy marhaságokat csináltam.
Mivel nem szeghettem meg a szavamat, fogtam Leif
Helgarsont, és levittem Asgardba, hogy megöljük Thort, ami
sikerült is, de néhány Ászokkal is végeztünk, és Odinból nyáladzó
zöldséget csináltunk. Most az összes Ászok rám fente a
micsodáját, nem beszélve a többi mennydörgésistenről, akik
Thor kiiktatásából arra következtettek, hogy mindenre
veszélyes lehetek, ami dörgő hangot hallat.
Miután a halottaikat lángoló csónakokra tették, és
megfogadták, hogy megbosszulják őket – mert egyeseknek a
bosszú olyan, mint a korlátlan fogyasztást hirdető éttermek –, az
Ászok Tyrt és Vidart küldték megmaradt csapatunk után. Nem
tudtam, hogy Perun és Csang Kuo-lao hol húzhatta meg magát,
és azt sem, hogy Hrym és a fagyóriások kijutottak-e Asgardból.
Leif azért volt biztonságban, mert Thor szétlapította a fejét a
Mjöllnirrel. Hála a vámpírok bizarr regenerálódó képességének
és dr. Snorri Jodursson kötelességtudó ápolásának, Leif nem halt
meg egészen, de el kell telnie némi időnek ahhoz, hogy
megtudjuk, teljesen helyrejön-e.
Leiffel ellentétben én a legnagyobb fenyegetettségnek
tettem ki magam, mert volt néhány lény, akiknek gondját kellett
viselnem. Perun a következő évszázadot sasként töltheti el, és
soha nem találják meg. Csang Kuo-laóról azt hallottam, képes a
teljes láthatatlanságra, ha mozdulatlanul áll. Ha nindzsamódba
kapcsol, senki sem csípheti nyakon. Én is kereshettem volna egy
szép hegyet, ahol Oberonnal és Granuaile-lel elbújhatok, de a
föld elemi lényei nélkül Granuaile-t nem tudtam volna kiképezni
igazi druidává, pedig a világnak hatalmas szüksége van még több
druidára. Tehát két dolog mellett dönthettem: vagy a földön
maradok és meghalok, vagy elhagyom a földet, ami a
gondozatlanságtól lassan elpusztul, vagyis nem mennék vele
semmire, mert ezzel egy időben a földhöz csatlakozó minden
létsík is elpusztulna.
Ezért döntöttem úgy, hogy maradok és meghalok. De nagyon
hangosan.
Tyr és Vidar gyorsan megtaláltak, mert jó helyen
kérdezősködtek. Feltűnési viszketegségből még hírhedtebbé
tettem magam, amikor pár hónapja végeztem Aenghus Óggal.
Elég az hozzá, hogy sikerült minden paranormális és
természetfeletti lényt Arizonába irányítanom. Tuba városáig
üldöztek öt mennydörgésistennel az élen, akik név szerint a
következők voltak: Ukkó Finnországból, Indra Indiából, Lej
Kung Kínából, Raidzsin Japánból és Shango Nigériából. Erős
istenek voltak, és az emberek tisztelték őket, de sajnos kevés
monda maradt fent, amelyik az eszüket vagy az intelligenciájukat
dicsőítené.
Indra lógott ki közülük a legjobban, és ő volt a legerősebb is.
Azt pletykálták róla, hogy a női nem nagy rajongója, és részemről
ezt teljesen megértettem. De egyszer nagy bajba került emiatt.
Amikor megdöntötte az egyik varázsló feleségét, a feldühödött
férj rájött, és dantei büntetést mért ki rá. Mivel Indra
puncimániás volt, a felszarvazott varázsló puncikat varázsolt az
egész testére. A szerencsétlen Indra egy darabig így járt-kelt a
világban, amíg végül Krisna megszánta, és a pinákat szemekké
változtatta. De így sem irigylem, főleg, ha a sok szemészeti
probléma eszembe jut…
Morrigan mondta is, hogy mindannyiuknak együtt van annyi
eszük, mint egy csirkének. Mellettem ült a víztorony tetején
harci holló képében, nehogy kétségeim legyenek afelől, hogy
meghalok, ahogy megjósolta. Először eléggé aggasztott
bennünket a halálom. Morrigant azért nyomasztotta a dolog,
mert így nem tudta teljesíteni az ígéretét, hogy mindig életben
maradok, engem meg azért, mert féltettem a tyúkszaros
életemet. Aztán eszembe jutott a Terv. A Tervet még azelőtt
eszeltem ki, hogy Morrigan megosztotta volna velem a
látomását, de aztán rájöttem, hogy a Tervvel anélkül
valósíthatom meg a jóslatát, hogy valóban meghalnék. Most jót
szórakoztunk azon, ahogy hasonmásom a mennydörgésistenek
gyűrűjében áll, miközben biztosítja őket afelől, hogy mindannyian
a vörös seggű pávián hátsójából pottyantak ki. Az istenek
villámokkal csapdosták, de meg se rezzent a sártenger közepén.
– Ne becsüld le őket annyira, Morrigan! Végül is rám
találtak… – szólaltam meg.
– Mert itt parádézott ez a nevetséges hasonmásod. Még így
is egy hétbe került nekik. De hogy lásd, nem vagyok szőrös szívű,
elismerem, hogy két tyúk eszén osztoznak.
Az általuk támadott Atticus O’Sullivan majdnem tökéletes
hasonmásom volt. A jobb oldalát díszítő tetoválások is az
enyémek másai voltak. Ha nem esett volna az eső, vörös haja
nemesen fénylett volna a napfényben, és a kecskeszakáll
jellegzetesen csillogott az állán. Csúnyán beszélt, ír akcentussal, a
farmerzsebében pedig az én mobilom és pénztárcám lapult. A
nyakában egy vasamulett lógott ezüstláncon, mellette jobbról is,
balról is öt szögletes medál sorakozott. A bűbájaim. Volt még egy
villámköve is, ami a villámoktól védte. A villámkő igazi volt, de az
amulett és a bűbájok bizsuk. Jobb kezében Fragarachot tartotta
– az igazit, nem a másolatot – a teljes hasonlóság érdekében.
Persze a ravaszabb ellenségeket nem tévesztette volna meg.
Feltűnt volna nekik, hogy nincs mellette Granuaile vagy Oberon,
és nem használ druidavarázslatokat. De ezek az istenek csak
azzal voltak elfoglalva, hogy megsüssék az elektromos nyilaikkal.
– Mégis miben bíznak? Abban, hogy ha száz villám nem
segített, majd a százegyedik fog?! – kérdezte Morrigan.
– Á, ahhoz számolniuk kéne! Ami kétcsirkényi ésszel nem
fog menni.
– Igazad van – fogadta el válaszomat Morrigan.
Tyr, a norvég párbajisten intett a többi
mennydörgésistennek, hogy álljanak hátrább, és egy pajzzsal
meg egy baltával felfegyverkezve elindult az alteregóm felé. Odin
fia, Vidar egy hosszú karddal követte. A mennydörgésistenek
szétszóródtak, hogy elállják az eset leg menekülni próbáló ál-
Atticus útját.
Szegény Tyrnek láthatóan fogalma sem volt Fragarach
erejéről. Asgardban csak egyvalaki látta használat közben, az is
meghalt, így senki nem mondhatta el neki, hogy az ősi kard
pengéje úgy vágja át a pajzsot és a páncélt, mint motoros fűrész a
mozzarellát. Tyr a pajzsa mögé bújt, amikor a hasonmásom
támadásba lendült. Hárítani akart, és gyorsan visszatámadni a
fejszével. Fogadta a csapást, abban nem volt hiba. De sajnos a
testével. Fragarach átvágta a pajzsot, lenyeste az alkarját, és
félbehasította Tyrt a derekánál. Mindenki – még a hasonmásom
is – meglepődött, hogy Tyrből hirtelen félisten lett. Szó szerint.
Vidar, a bosszú istene szedte össze leggyorsabban a
bátorságát, és „Odinért!” kiáltással hasonmásom bordái közé
szúrta kardját. Nemcsak egy kis tüdőt vághatott le vele, de egy
kis májat is. A férfi, akinek férfias hangokkal kellett volna kiadnia
minden fájdalmát, ennyit mondott: „Garr! Urk! Ááá!”, és
megpróbálta csapásra emelni Fragarachot, de karjából kiment az
erő. Vidar cuppogó hang kíséretében kirántotta kardját, és a
hamis druida elterült a sárban.
 Láthatólag annyit azért tudtak a druidákról, hogy nem
hagyhatják ott csak úgy a holttestet. Nem akarták, hogy
meggyógyuljak egy sebből, ami másnak halálos lett volna. Ezért
körbeálltak, és elkezdtek felaprítani gigantikus, monster cock-
szerű fegyvereikkel, hogy véletlenül se legyen esélyem a
gyógyulásra.
– Micsoda hentesmunka! – mondtam. – Ideje színre lépnie a
Halottválogatónak!
– Már megyek is, vessünk véget ennek a kutyakomédiának!
– szárnyalt fel Morrigan a toronyról, és Vidar felé siklott az
esőben, aki abbahagyta az aprítást, és az ég felé rázta öklét.
– A bosszú az enyém! – hörögte. Magamban kuncogtam:
– Azt te csak szeretnéd…
Morrigan alapjáraton is elég ijesztő, de az ijesztőséget
maximumra tudja állítani, amikor csak akarja. Ilyenkor vörösen
ég a szeme, hangjába olyan akkordok és rezgésszámok
vegyülnek, ami garantáltan remegést, vizeletszivárgást és a
félelem apró sikolyait eredményezi. A hangja ilyen hatással van a
halandókra. Az istenek ezt egy kicsit könnyebben veszik, de
azért az ő arcuk is összerezzen tőle. Húsz méterre szállt le az
istenektől, és felvette emberi alakját. Igazi szexszimbólum lett
tejfehér bőrével és szénfekete hajával, ahogy fe léjük közeledett.
– Eljöttem a druidáért – zengett a hangja.
Az istenek összerezzentek, és védekező állást vettek fel.
Akkor sem nyugodtak meg, amikor észrevették, hogy
fegyvertelen – pontosabban meztelen. Ezek szerint valamennyi
eszük azért csak volt. Mert Morrigan meztelenül és
fegyvertelenül is komoly veszélyt jelentett számukra. Indra ezer
szemével bámulta Morrigant, kereste rajta a fegyvereket.
– Ki vagy te? – kezdte az ismerkedő szöveget Shango
barátunk. Még a szakadó esőben és zúgó szélben is jól hallottam
őket. A megfélemlítés érdekében dolby sztereó hanghatással
dolgoztak, és a felhők hasa volt a visszhangosító berendezés.
– Morrigan vagyok, a kelta Halottválogató! – közeledett
feléjük félelem nélkül. – A druida teteme az enyém, ahogy a
kardja is.
– A kardja? – kiáltott vissza Vidar. – A fegyvere engem illet,
hiszen én végeztem vele!
 Kicsit elkésett a tiltakozással, mert Morrigan már felvette a
földről a vitatott tárgyat.
– A kard a Tuatha Dé Danannokat illeti, a druida tőlünk
lopta el – folytatta, és kihagyta azt a részt, hogy az ő segítségével
tettem.
– Akkor is én győztem le, vagyis mostantól az enyém –
mondta Vidar.
– Nyugalom, kicsi isten – csikorogta Morrigan. Az
elektromossággal teli levegőben fenyegetés szikrázott. – Ne
tévessz össze az egyik kis valkűröddel! Megbosszultad a népedet,
ahogy jogodban állt, de nem áll jogodban eltulajdonítani azt, ami a
Tuatha Dé Danannoké.
Vidar felfújta magát. Nem szerette, ha egy meztelen nő
gúnyt űz belőle a macsó mennydörgésistenek füle hallatára. Ha
nem torolja meg, elveszít egy csomó tesztoszteronpontot. Vajon
elég okos lesz hozzá, hogy kussoljon? Megfeszítette az állkapcsát,
és kinyújtotta bal karját, majd biccentett:
– Add ide azonnal, vagy én veszem el!
Sajnos nem volt elég okos.
Morrigan gonosz és széles vigyorral helyezkedett
támadóállásba. Fragarachot a feje fölé emelte.
– Akkor gyere és vedd el!
Vidar saját maga csapdájába esett. Pedig a szabadulás kulcsa
ott csörgött a kezében. Csak mosolyogva annyit kellett volna
monda nia, hogy: „Vicceltem! Vidd a tündi-bündi kardodat, nem
érdekel!” Hősként térhetett volna vissza Asgardba, átvehette
volna az egész kócerájt, és Gladsheimben elmondhatta volna a
megmaradt Ászoknak, hogy: „Én nyiffantottam ki a fickót, aki
kicsinálta Freyrt és Tyrt, és megnyomorította Odint!” Mindenki
hősként ünnepelte volna, és a végén egy vagy két jó csaj ágyában
kötött volna ki. Hiba volt hallgatni a macsóság szavára, és
szembeszállni egy istennővel, akinek már a nevében is benne
van, hogy ő válogatja ki a holtakat a csaták után.
Legyőzhetetlennek hitte magát? Nem jött még rá, hogy a nornák
próféciái semmisek? A nornák halottak voltak, ahogy az istenek
is, akiknek a Ragnarökben kellett volna elpusztulniuk. Már nem
volt megírva, hogy ő öli meg Fenrist a végső vérfürdőben. Ha az
asgardi utam és Tyr lemészárlása megmutatott valamit, akkor
azt, hogy az Ászok bármikor meghalhatnak.
De ez az agyatlan támadásba lendült.
– Odin! – kiáltotta, mintha ez szerencsét hozna, mert olyan
jól bevált a druidával szemben. De Morrigan nem vesztette el az
egyensúlyát, mint az ál-Atticus, és rendelkezésére állt a föld
minden ereje, ami isteni hatalmához járult. Vidar támadott.
Morrigan olyan gyorsan kitért kardjának útjából, hogy szemmel
nem lehetett követni, és a háta mögé került. Két kézzel felemelte
Fragarachot, és kettévágta Vidart. Az isten felsőteste repült
vagy tíz métert, míg a lába egy utolsó lépést követően
összerogyott. Mire Vidar feje és válla a sárba vágódott, Morrigan
a megmaradt mennydörgésistenek felé fordult. Kihívóan állt, de
a mennydörgésisteneknek nem volt kedvük támadni. Helyette
udvarias tapsba kezdtek, hogy így fejezzék ki elismerésüket a
látványos gyilkosság előtt.
– Csodálatos csapás! – lelkesedett Shango.
– Az tetszett a legjobban, hogy figyelmeztetted, de nem
játszottál vele. Minden elismerésem! – tette hozzá Lej Kung.
– Makulátlan formai tudás, a legjobb szamurájokhoz méltó –
csatlakozott Raidzsin.
– Kiváló stílus, és elismerésre méltó erő! – dicsérte Indra,
mielőtt mennydörögve böffentett volna.
– Kurva jó volt! – mondta Ukko, és vigyorgott a szakálla
mögött. Hiába akart megölni, rögtön a szívembe zártam.
– Senki sem ellenezné, ha Fragarachot magammal vinném?
– tette fel a nagy kérdést Morrigan. A mennydörgésistenek
veszettül rázták a fejüket, és biztosították róla, hogy legjobb, ha
megtartja a fegyvert.
– Mennem kell, cicamica – szólalt meg Indra. – De mielőtt
távoznék, biztosítanál afelől, hogy ez az illető tényleg halott? –
kérdezte Morrigantől, és az egykor rám hasonlító húscafat felé
intett. A mozdulat közben elvesztette egyensúlyát és
megtántorodott. Ebből kikövetkeztettem, hogy szavainak
meglepő közvetlenségét az alkoholos befolyásoltság okozta. Ezer
szemének többsége már lecsukódott, a többi álmosan pislogott.
Vagyis a pletyka igaz volt. Indra nem vetette meg a szómát.
– Nagyon csúnyákat mondott rólam – folytatta, mintha ezzel
megmagyarázná, miért aprították fel az ál-Atticust, és miért
klopfolta szét megmaradt darabjait egy hatalmas buzogánnyal.
– Halottabb már nem is lehetne – felelte Morrigan. – A lelke
elhagyta ezt a világot.
– Szerencsére az igazság végül győzedelmeskedett – mondta
Indra. – Örülök, hogy megismertelek, Morrigan. Talán egy
nyugodtabb helyen, egy nyugodtabb időben találkozhatnánk.
Összemelegedhetnénk és…
Ez volt az a pillanat, amikor Morrigan szeme vörösen
felizzott, úgy biztatta folytatásra Indrát, akinek ezer szeme most
egyszerre nyílt ki rémülten.
– Nem mondtam semmit! – fejezte be hirtelen, és
felemelkedett az égbe.
Társai is sietve elbúcsúztak, és követték a viharfelhők felé.
Morrigan ott maradt egyedül a téli délutánban a mészárlás
maradványaival. Körbenézett. A szakadó eső lemosta a vért
meztelen testéről és Fragarach pengéjéről. Morrigan felkacagott.
 Második fejezet

Gratulálok! – károgott Morrigan hangja a fejemben. Ez új

volt. Sem nála, sem a Tuatha Dé Danann többi tagjánál nem
tapasztaltam, hogy az emberekkel telepátia útján
kommunikálnának. Mi változott? Túlélted a saját halálodat, és
öt mennydörgésisten viszi majd el a hírt a világ panteonjainak a
kivégzésedről. Végre szabad vagy, és unalmas életet élhetsz!
Vajon hallani fogja a válaszomat? Ez tetszik! Megvéve! –
feleltem hasonló stílusban, ahogy Oberonnal szoktam értekezni.
Semmi sem hangzik jobban az unalomnál!
Úgy látszik, meghallott. A kard hegyével megpiszkálta az ál-
Atticus maradványait. Biztosra veszed, hogy ez az indián isten
feltámad?
Hogyne! Prérifarkast nem lehet megölni, vagyis meg lehet,
de mindig feltámad. Ez volt a Prérifarkassal közös Tervünk
alapja. Felveszi az alakomat, meghal helyettem, én meg cserébe
elvégzek neki egy kis földmunkát. Nagyon odateszem magam.
Ezek a húscafatok újra emberré lesznek? – kérdezte
Morrigan.
Nem. Prérifarkas varázsereje, ahogy a mi alakváltásunk,
fitytyet hány az anyagmegmaradás törvényére.
Ahogy a régi varázslatok.
Pontosan. Teljesen új testben éled újjá, és tetőtől talpig új
ruhában. Talán az Első Világban van egy raktára új
testrészekkel és Levi’s farmerekkel. Észak-Amerikában számos
változata szaladgált Prérifarkasnak, de a navahók hitvilágának
Prérifarkasa volt a legősibb és legerősebb.
Vigyázz, Siodhachan! – figyelmeztetett Morrigan az ír
nevemen szólítva. – A ravasz istenekkel nem árt vigyázni. Nagy
ára lehet a segítségének.
Ó, tudom én azt! De Prérifarkassal már előzetesen
megbeszél-
tük az árat.
Rendben van. De ne lepődj meg, ha más kérése is lesz!
Nem lehet más kérése. Gondosan állítottam össze a
szerződést, és behatároltam a viszontszolgáltatás mértékét.
Lehet, Siodhachan! Én csak annyit mondok, hogy ez a
ravasz fickó minden szabályt képes megkerülni. Szóval csak
vigyázz!
Vigyázni fogok, és kösz a segítséget!
Láttam a messzelátón át, hogy vállat von.
Nem kell megköszönnöd. Jól szórakoztam. Ennél már csak
az lesz szórakoztatóbb, amikor elviszem Brighidnek a hírt.
Örülni fog a halálomnak – feleltem. Nem igazán értékelte,
amikor visszautasítottam a felajánlkozását.
Morrigan hangosan és torokhangon felnevetett:
Emlékszem az esetre!
Mit fogsz tenni Fragarachhal?
Visszaviszem Manannan Mac Lirnek. Biztosan meglepődik
majd. Aztán vagy egy évig azokon a régi időkön fog mélázni,
amikor még ilyen fegyvereket kovácsoltunk.
Van rá valami esély, hogy visszakapom? – tudakoltam
óvatosan.
Semmi – felelte Morrigan a szigorúbb hangján. Ezt még a
mogyorónyi aggyal rendelkező mennydörgésistenek is tudnák.
Fragarachot fel kellett áldoznod a biztonságod érdekében!
Örülj neki, hogy megmaradt a másik kardod!
Ebben igazad van – feleltem. Moralltach, más néven Nagy
Őrjöngő ugyan nem vágta át a páncélt vagy a pajzsot, de bárkit
megölt egyetlen csapással. Láttam, hogyan működött
varázsereje Thor esetében. Mégsem volt olyan kedves
számomra, mint Fragarach. Hiányozni fog az a kard, de
Morrigannek igaza volt. Csak úgy győzhettem meg az embereket
arról, hogy meghaltam, ha visszaszolgáltatom.
Hirtelen valami megváltozott Morrigan testtartásában, és
örültem neki, hogy a víztorony tetején kuksolok, és messzelátón
át nézem őt.
Gyere ide, Siodhachan! – szólalt meg a fejemben, de most
más hangszínnel. Édesen és nyögdösőn, mint a késő éjszakai DJ-
k zenéi.
Miért is?
Most öltem meg egy istent. Szexszel akarom megünnepelni
a vérben, a sárban és az esőben.
Ezen elgondolkoztam. A múltkor, amikor hosszas
unszolására egymáséi lettünk, protokelta nyelven egy kötést
alkalmazott rajtam, amivel meggyógyította démonrágta fülemet,
de az elméjét is ugyanolyan könnyedén az enyémhez köthette,
amit a jelek szerint meg is tett. Ilyen trükkökre nem akartam
újra alkalmat szolgáltatni, ezért megpróbáltam kibújni a felkérés
alól.
Sajnos nincs rá időm, ott kell lennem, amikor Prérifarkas
újjászületik. De nagyon csábító az ajánlat!
Ilyen gyorsan újjászületik? – simította végig bal kezével
meztelen testét, hogy kívánatosabbá tegye magát. Szexuális
izgatás terén Morrigan simán verte a succubusokat. Ezt onnan
tudtam, hogy a succubusok csábításait visszaverő vasamulettem
csődöt mondott Morrigan kéjhullámai előtt. Az amulett nélkül
már a lábát nyaldostam volna. De így sem voltam mentális
képességeim teljes birtokában, és nagyon zavart, hogy ennyire
vonzódom hozzá. Lehet, hogy valakinek ez a szexuális fantáziája,
de én nem voltam oda az esőben való kettyintésért.
Sajnálom, de nem mehetek – hazudtam. Miért nem
ajándékozod meg magad egy halandóval?
Mert nem bírják sokáig – húzta el a száját.
Akkor szerezz tízet vagy húszat! Miután kiszívtad őket,
mint az üdítős dobozokat, eldobhatod mindet! – mondtam, és
eltorzult arccal magam elé képzeltem a dolgot. Lelkembe mart a
bűntudat, de emlékeztettem magam, hogy ha nem terelem
másra a figyelmét, akkor én leszek a dobozos üdítő.
Húsz férfi a sárban… Hm. Fincsinek hangzik. Vágyát már
nem csak rám összpontosította, hanem szétsugározta a világba,
mint a szirénéneket. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Jó szórakozást! Viszlát később! – köszöntem el, és
elmotyogtam egy bocsánatkérést azoknak a férfiaknak, akik
hamarosan megérkeznek, hogy kielégítsék Morrigan vágyát.
Nem fogják sértetlenül megúszni, és többen belekeverednek
majd a nyomozásba is, amit az O’Sullivan-gyilkosság ügyében
folytatnak majd. Mivel szövetségi területen történt az eset, az
FBI is érdekelt lesz benne. Rengeteg nyomot fognak találni a
sárban. Különösen azután, hogy Morrigan befejezte az üzekedést
az idecsalogatott hímekkel. A nyomozók azt fogják hinni, hogy
egy szekta végzett szerény személyemmel. Tetszett a gondolat.
Otthagytam a messzelátót, bagoly alakját öltöttem, és a
délre található hotelem felé repültem. Szakadó esőben nem túl
kellemes dolog a repülés, de nagy nehezen elverdestem a
szobámig, ahol üdvözöltem ír farkaskutyámat, Oberont, aki
éppen a Tudományos rejtélyek színháza 3000 című filmet nézte
elmélyülten a tévében. Ezután hideg zuhanyt vettem, és
megpróbáltam játék mackókra, baseballra meg ugrálóvárakra
gondolni – csupa olyan dologra, amivel elterelem a figyelmem
Morrigan testéről.
Mivel kutyaszőrrel mindig jobb más lefolyóját eldugítani, úgy
döntöttem, Oberont is megfürdetem. Már jó ideje nem esett át
hasonló szertartáson, és ki akartam használni az alkalmat.
– Hé, Oberon! – töltöttem meg a kádat. – Ugorj bele!
„Készültél valamilyen történettel?”
Tudni kell, hogy Oberon csak akkor ül meg a kádban, ha
közben mesélek neki. De nem ám valami tündérmesét – azokat
ki nem állhatta –, hanem egy igazi történetet történelmi
szereplőkkel.
– Akkor ma Francis Baconról fogok neked mesélni…
„Bacon?! Mint a szalonna?” – robogott be akkora
sebességgel a fürdőszobába, hogy a kanyart sem tudta
normálisan bevenni, és az ajtófélfának csapódott. Aztán beugrott
a kádba, és alaposan lefröcskölt, pedig már száraz voltam.
 „Biztos nagyon érdekes lesz! Már most szeretem a fickót.
Ilyen zseniális névvel csak zseni lehetett. Zseni volt, ugye?”
– Hogyne!
„Tudtam, tudtam! Én ösztönösen megérzem az ilyesmit. De
remélem, ez a történet nem úgy végződik, hogy felszeletelik, és
rászórják a salátára. Mert az rettenetes befejezés lenne. Egy
Baconról szóló történet legyen felemelő!”
– Francis Bacon sok ember számára nagyon inspiráló figura
volt – spricceltem vizet Oberon hátára. – Ő volt a modern
empirizmus és a tudományos módszertan atyja. Színrelépése
előtt az emberek a vitáikat légből kapott állításokra alapozták,
vagy egyszerűen az győzött, aki hangosabban kiabált. Ha pedig
mégis tényekre támaszkodtak, olyanokat kerestek, amelyek
megerősítették az előzetes elképzeléseiket, és igazolták a
véleményüket.
„Nem ezt csinálják még ma is?”
– Dehogynem! Most csinálják csak igazán! De Bacon arra
intett, hogy előzetes elképzeléseinket tegyük félre, és csak olyan
eredményeket használjunk, amik igazolhatók és
megismételhetők, akárhányszor végezzük el a kísérletet. Az
emberek ezen a módon olyan igazságokra bukkanhatnak,
amelyeket nem egy politikai vagy egy vallásos dogma tölt a
fejükbe.
„Aha. Bacon az út és az igazság. Értem.”
Miközben Oberon bundáját samponoztam, elmondtam neki,
hogyan állítunk fel hipotéziseket, és hogyan teszteljük őket
empirikusan bizonyos keretek között. Amikor megnyitottam a
zuhanyt, felkészültem rá, hogy Oberon kiugrik.
– De a legjobb, ha nem magadon kísérletezel. Bacon az egyik
kísérlete során szó szerint halálra fagyasztotta magát.
Tüdőgyulladást kapott, és elpatkolt.
„Végül is a bacon sütve a legjobb, nem? Ezt eddig is
tudtam, de köszi az emlékeztetőt.”
Szeretem a kutyámat.
 Harmadik fejezet

A reggelit nagyon bírom. Holott a „nagyon bírom”

kifejezéstől rendszerint összehúzom a szemöldökömet. Mintha
egy zászlót lengetne az illető, hogy: „Helló, fogalmam sincs, miről
beszélek”, ezért kerülöm is, amikor csak lehet, mint
pomponlányok a sakkpartikat. De most bátran használom, mert
a nyelvben mintha nem lenne megfelelő szó a reggelihez való
viszonyomra. Azt mondhatnám, hogy a reggelihez nekem
bizonyos fajta aszexuális vonzódásom van, olyan ízviszonyom,
ami több a vágyakozásnál, szinte epekedés – más agymenéssel is
ki lehet fejezni, a lényeg, hogy ugyanolyan örömömet lelem
benne, mint Charles Dickens a barkácsolásban –, de manapság
senki nem beszél így a reggeliről. Vagyis sokkal egyszerűbb azt
mondani, hogy „nagyon bírom” a reggelit (a nyolcvanas évek
rockzenéjét, a régi autókat és még sorolhatnám), és az emberek
tudják, miről beszélek.
Oberon is bírja, mert az ő képzeletében a reggeli
összeköttetésben van a szaftos és zsíros húsokkal. Az omlett
kulináris művészete nála zárt kapukat dönget, ahogy a
petrezselymes krumpli rejtett gyönyöre és a frissen csavart
narancslé is. Szóval, ha mi ébredezünk, mindig szép lassan
reggelizünk.
„Te jóságos nagy medve!” – ásított Oberon, és
kinyújtóztatta hátsó lábát. „Úgy érzem, hogy ma reggel egy
emelőrúdra és egy fél jakra van szükségem, hogy nyitva
tartsam a szemem.” Honnan szerezzek én neked egy fél jakot?
„A másik feléhez erősítve. 1–0 a javamra.”
Mi az? Ma pontozni akarsz? Figyelmeztetlek, hogy én
fogok nyerni.
„Aztán a bilibe lóg a kezed, és felébredsz.”
De Tuba kies városa nem dúskált éttermekben. Pár
gyorsétterem volt csak benne, és a Kate Kávézó, ahol a helyiek
ettek, és miután bekopogtunk a szomszédos szobába Granuaile-
hez, a lánnyal kiegészülve az említett helyet vettük célba.
Amikor az ember belépett a Kate-be, először a regisztrációs
pultba ütközött. Az előtértől jobbra egy hosszú, fehér asztal
futott bárszékekkel az oldalán, ahonnan a konyha ablakára
lehetett látni, ami felett a régimódi, vörös, műanyag betűkkel
kirakott menü díszelgett. Ha az ember tovább haladt, egy
terembe jutott, az étterem leülős részébe, ahol fémszürke
bokszokban asztalok álltak. A fal színe a vérnarancsra hajazott,
mintha homokkő lett volna rengeteg vasoxiddal dúsítva.
Láthatatlanná tettem Oberont, aki bepréselte magát az asztal
egyik oldala alá, Granuaile és én pedig becsusszantunk a
túloldalra.
„Tudod, mit sajnálok? Hogy nem szerzel nekem olyan
vakvezetőkutya-mellényt, amiben szabadon flangálhatnék!” –
panaszkodott Oberon.
De akkor nekem vaknak kéne tettetnem magam, és az
kényelmetlen lenne – vetettem ellen.
„Tudod, mi a kényelmetlen? Hogy be kell magam
préselnem az asztal alá. Akkor nem lehetnék esetleg ízvezető
kutya? Vagy szagvezető eb?”
Mosolyogtam.
Azért nem, mert a szaglás, valamint az ízlelés hiánya az
emberek körében nem számít hátrányos helyzetnek.
„Erre én is rájöttem. Az emberek orra helyén akár krumpli
is lehetne, amennyit éreznek. Ami viszont jó hír, hogy egész jó
kolbász van errefelé. Csirkés-almásat érzek!”
Hogy itt lenne olyan? Erősen kétlem. Legföljebb fagyasztott
virsli meg húspogácsa.
„Dehogy nincs! Ezt az illatot nem lehet eltéveszteni!” Nem
látom a menün.
„Akkor nincs a menün, pedig van csirkés-almás kolbászuk,
az tuti.”
 Egy lassú, vontatottan beszélő, és hallhatóan jól szórakozó
hang ütötte meg a fülünket:
– Mindkettejüknek igaza van. A menün nincs csirkés-almás
kolbász, de a helyiségben télleg van.
A sarokban egy cowboykalapos, vékony navahó férfi
nézelődött, a kezében egy zsírtól átázott, barna zacskót tartott.
„Szent Lassie ismét rám mosolyog! Ez Prérifarkas, és egy
zacskó kolbász van nála!”
– Üdv, Prérifarkas! – köszöntöttem, ő pedig
visszamosolygott. – Üljön le mellénk!
Prérifarkas barátunk hallotta Oberon minden gondolatát, ez
nem volt újdonság számomra. De a megjegyzése, miszerint
mindkettőnknek igazunk van, arra engedett következtetni, hogy
az én gondolataimat is. Az pedig elég kellemetlen lett volna, de
talán ezt a félelmet is jól fejlett paranoiám számlájára írhattam,
hiszen a gondolatomat Oberon válaszából is kikövetkeztethette.
– Köszönöm! – mondta, aztán Granuaile felé fordult: –
Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, druida kisasszony!
Prérifarkas látta már Granuaile-t, aki viszont akkor a
Sonorasivatag elemi lényével diskurált, és nem tudott
Prérifarkas rövid látogatására figyelni.
– Bocsánat, de még nem vagyok druida. Hívjon csak
Caitlinnek! – válaszolta a lány, aki egy kissé zavartnak tűnt, amit
nem is csodáltam, hiszen Prérifarkas volt az első halhatatlan,
akivel találkozott.
– Caitlin? – hunyorgott rám Prérifarkas, és ügyelve rá, hogy
ne rúgjon Oberonba, közénk telepedett. – Esküszöm, azt hittem,
hogy Granuaile-nek hívják!
– Úgy hívták, de már más neveken futunk – feleltem.
Régebben szokásom volt utánozni a beszédmódját. Vontatottan
beszéltem, és népiesen, de most már nem láttam értelmét az
erőfeszítésnek. Az üzletet megkötöttük, és minden előny, amit a
kapcsolatból kovácsolhattam, megkovácsoltatott. – Ha nem
venné észre, most bujkálunk.
Teljesen feleslegesen halt volna meg tegnap, ha ma elkezd
újra Mr. Druidának hívni. Engem lehetőleg Reillynek nevezzen.
A világ előtt Granuaile-lel Reilly és Caitlin Collins lettünk.
Testvérek. Tempei ügyvédemnek köszönhetően volt
jogosítványunk és hamis személyink, hogy igazoljuk magunkat,
ha úgy hozza a sors.
– A fenébe ezzel a marhasággal! Mr. Druida, én nem fogom
magát máshogy híni!
„Ez az, Prérifarkas! Nekem is mindig a jó öreg Atticus
marad.
De mondja már el, mit rejteget abban a zacskóban!”
– Éhesnek tűnik a blöki, adhatok neki valamit? – kérdezte
tőlem Prérifarkas, és az asztalra dobott zacskóra mutatott. –
Persze, csak nyugodtan! Tudom, hogy éhes.
„Gyerünk, Prérifarkas! Köszi, csak adja már!”
Próbálj meg halkan csámcsogni! – figyelmeztettem.
„Ne aggódj, Atticus! Majd csendesen csámcsogok. De
bacont is kapok, ugye? Az alliterációért!”
Most már vigyorogtam. Nekem volt a legjobb kutyám a
világon.
„Most már ugrálok. A kutya-druida mérkőzés jelenlegi
állása
3–0.”
Mi? Mikor szereztél két pontot?
„Eltaláltam, hogy csirkés-almás kolbász van a közelben, és
nem csak én nem vagyok hajlandó Reillynek szólítani, hanem
Prérifarkas sem.”
Oké, de a kolbásszal kapcsolatosan nekem is igazam volt,
szóval minimum 3–1-re állunk.
Prérifarkas kinyitotta a zacskót, és kivette belőle a kolbászt,
amit a mellette álló székre rakott, ahonnan Oberon könnyedén
elvehette. Éppen akkor jött asztalunkhoz a pincérnő, hogy
felvegye a rendelést, mi meg hangosan beszéltünk, hogy
leplezzük Oberon csámcsogását és horkantásait. De hiába volt
minden erőfeszítésünk, meghallotta a cuppogást, és gyanakodva
nézett ránk, nem tudta eldönteni, hogy csak szórakozunk vele,
vagy a testi épségét is fenyegetjük.
Prérifarkas szalonnát, kolbászt, sonkát és kávét is rendelt.
– Pirítóst vagy tojást esetleg? – tudakolta pincérnőnk
Prérifarkastól.
– Dehogy kell! A picsába azzal a tojással! – fakadt ki, aztán
eszébe jutott, hol van, és gyorsan finomított modorán: –
Bocsásson meg az iménti kifakadásomért!
Granuaile hatalmas palacsintákat rendelt, én meg egy sajtos
omlettet hagymával, paprikával, gombával, és sült krumplit
pirított rozskenyérrel. Persze Oberon sem maradhatott ki, neki
három bónuszbacont kértem.
A pincérnő megpróbált semleges arcot vágni, pedig biztosan
mi voltunk a legfurcsább vendégei, akik közül az egyik perverz
is, mert cuppogott rendelés közben. Ez egy kicsit zavart, mert be
akartam olvadni a környezetbe, észrevétlen kívántam maradni,
de egyelőre hiába. Mi van, ha a nyomozás során bekukkant ide is
az FBI, és megkérdezi a pincérnőt, látott-e gyanús alakokat
mostanában errefelé? Tudomásom szerint a gyilkosság
helyszínét még nem találták meg, de hamarosan erre is sor
kerül. Mi van akkor, ha a helyi lapban lehoznak rólam egy fotót,
és a pincérnő felismer? A nő távozása után megfogalmaztam
aggodalmaimat Prérifarkasnak.
– Ezek ugyan szóba se állnak a szövetségiekkel. A helyzet
ugyanis az, hogy bármit akarjanak is tőlünk, nekünk nem
akaródzik megadni nekik. Hacsak nem a rezervátum vezetéséről
akarnak lemondani, mert abba szívesen beleegyezünk –
gúnyolódott.
– Ha maga mondja. Elvégre ki tudja jobban magánál?
– Erről beszélek – mondta Prérifarkas, aztán egy szalvétával
udvariasan letörölgette a széket, miután Oberon befejezte a
zabálást.
– A megállapodásunk magára eső részét nagyszerűen
teljesítette tegnap – folytattam. – Abban egyeztünk meg, hogy
cserébe megmozgatok magának némi földet, de csak akkor, ha
ezzel nem ártok senkinek fizikailag, érzelmileg vagy gazdaságilag.
– Így van, Mr. Druida! Kíváncsi a részletekre?
– Jöhetnek.
– Nézzen erre a városra, vagy a pokolba is, akármelyik
területre a rezervátumon belül! Mit lát?
– Sok vörös sziklát meg pásztort. Házakat is lát az ember, de
azt nem tudja, hogy miből élhetnek az itteni lakosok.
– Erről van szó, Mr. Druida. Nyithatunk kaszinókat és
bányákat, hogy munkánk legyen. De a bányák mind
nagyvállalatok, amiknek részvényeseik vannak, és nem törődnek
a törzzsel, csak a nyereséggel, és miután kiszívták a földünkből
az értéket, továbbállnak, hogy más területet szipolyozzanak ki.
Nem gondolnak a fenntartható fejlődésre. Ezért én kitaláltam
egy megoldást.
A pincérnő kihozta Prérifarkas kávéját, aki mielőtt folytatta,
a csészébe kortyolt.
– Délnyugat-Amerika a megújuló energiák Szaud-Arábiája
lehetne. A rezervátumban annyi napenergiánk és szélenergiánk
van, amennyivel az Államok nagy részét elláthatnánk, ha nem az
egészet. Csak az a baj, hogy ez senkit nem érdekel. Az olajból és a
szénből elég pénzük lesz, amiből lefizethetik a kongresszust, hogy
eszükbe se jusson más energiát használni. Ahhoz, hogy az ember
belevágjon az új energiaiparba, nagy tőkére van szüksége. A tőke
megszerzéséhez kell maga, Mr. Druida. Alapít nekünk egy-két
bányácskát, amikből gyorsan megszedjük magunkat, a profitot
pedig a megújuló energiákba fektetjük, és az infrastruktúrába,
amivel hosszú távon rengeteg munkahelyet teremtünk. A
bányákat a népem irányítja majd, a dinék – mondta azt a szót
használva, amivel a navahók illetik magukat.
– Értem én, de azt a tőkét miből is akarja kinyerni pontosan?
– Miből másból, mint aranyból. 2000 óta megtriplázódott az
értéke.
– Vagyis azt várja tőlem, hogy a rezervátum területén
hozzak létre egy aranytelért, amit a népe kibányászhat.
– Ja.
Nem kellett tettetnem a kétségbeesést.
– Tisztában van vele, hogy én erre egymagám nem vagyok
képes, ugye? Meg kell kérnem egy elemi lényt, és nem biztos,
hogy beleegyezik.
Kis mennyiségű földet magam is képes voltam megmozgatni
egyszerű kötésekkel, de csak a földtakaró felső részét, és ez sem
ment kifejezetten gyorsan. Az arany megtalálása, illetve annak
összegyűjtése, majd az adott helyre való mozgatása meghaladta a
képességeimet.
– Nem érdekel a nyavalygása, Mr. Druida, csak az, hogy
megcsinálja, mert ebben állapodtunk meg.
– Mindent megteszek, amit tudok, de ha az elemi lény
kikosaraz…
– Akkor majd visszaédesgeti magát a szívébe. Nincs helye
ellenérveknek! Az üzlet az üzlet.
– Rendben! – emeltem fel a kezem, mintha megadnám
magam. Reménykedtem, hogy az itteni elemi lény belemegy
efféle ügyletekbe. Sonorával, a Sonora-sivatag elemi lényével
évekig dolgoztam együtt, de ez az elemi lény nem Sonora volt,
hanem Colorado, akit nem ismertem közelről, és azt sem tudtam,
hím-e, vagy nőstény… Engem nem érdekel a neme, de Granuaile
genderfetisiszta.
Prérifarkas megenyhülve témát váltott:
– A tempei vámpír még mindig a cimborája?
Összehúztam a szemem. Leif Helgarsonra célzott.
– Hogyne. Miért kérdi?
Prérifarkas vállat vont:
– Hogy van mostanság?
– Éppen lábadozik egy súlyos betegségből. Talán jet laget
kapott. – Ez nem volt nagy hazugság, ha olyan komoly
repülőbetegségre gondoltam, amitől az ember úgy érzi, mintha
Thor bezúzta volna a koponyáját a buzogányával.
Prérifarkas gúnyosan mosolygott.
– Rendben, Mr. Druida, nevezzük jet lagnek!
– Miért érdekli annyira a vámpír?
– Feltűnt, hogy nem védi úgy a territóriumát, mint szokta.
Elárasztottak bennünket a vámpírok.
– Elárasztották magukat? Melyik városra gondol? Nem
lehetne kicsit pontosabban?
– Tubában rögtön kettő van, ami kettővel több, mint
amennyire szükségünk lenne. De van egy Kayentában is, és még
kettő Window Rockban. Ha nem tévedek, Flagstaffben is akad
három-négy, és akkor most csak Észak-Arizonáról beszélek. Ez
héttel-nyolccal több vámpír a szokásosnál, és a barátja nem tesz
semmit. Mit gondol, mennyi ólálkodhat Phoenixben vagy
Tucsonban? Talán sokkal több.
– Embereket is gyilkoltak? – kérdezte Granuaile.
– Egyelőre nem – rázta meg a fejét Prérifarkas. – Még csak
kóstolgatnak és ijesztgetnek.
– Legközelebb rákérdezek a dologra, ha találkozom az
ügyvédemmel. – Hal Hauk, az ügyvédem lett a tempei alfahím,
és dr. Jodursson őt informálta először a falkatagja egészségi
állapotáról. – Talán már jobban van.
– Talán még sincs. Azér’ van itt ez a sok betolakodó, mert a
helyére pályáznak.
– Az is lehet – értettem egyet.
Három pincér érkezett az asztalunkhoz, és furcsállva nézték
Prérifarkast, a fickót, aki tizenkét szelet húst rendelt. Az
asztalunk gyorsan megtelt tányérokkal, amiket Prérifarkas
csorgó nyállal bámult.
– Hozhatok még valamit? – tette fel a kérdést kíváncsi
félmosollyal a pincérnő.
– Hogyne! Ez a kolbász nagyon ízletes – mondta csámcsogva,
miután egy egész kolbászt benyomott a szájába. – Négy ilyet, ha
nem bánja. Mire kihozza, addigra megeszem ezt, ne féljen!
„A kutyába, Prérifarkas!” – szólalt meg Oberon. „Kihozta a
bónuszbaconömet, Atticus?”
Hogyne, mindjárt megkapod!
A pincérnő visszatért a konyhába, és közben erősen csóválta
a fejét. Prérifarkasnak csúsztattam a bacont, hogy odaadhassa
Oberonnak.
Az omlettem nagyon ízletesnek tűnt, és rögtön nyakon
öntöttem tabasco szósszal, hogy még finomabb legyen. Granuaile
vajat kent a palacsintájára, juharszirupot csorgatott rá, és
vágyakozva fel sóhajtott. Néhány percig csak a falánkság
ünnepét ültük. Úgy döntöttem, eltelt annyi idő, hogy újra
elővegyem az engem leginkább foglalkoztató problémát.
– Tudja, mit nem értek? Hogy honnan jutott eszébe ez a
dolog? – néztem Prérifarkasra. – Ez a hosszú távú tervezés, ez
az önzetlenség, ez egyáltalán nem vall magára, ha meg nem
sértem.
– Grrr – mordult fel Prérifarkas sonkával teli szájjal, aztán
felemelte a kezét, hogy jelezze, hamarosan folytatja, csak lenyeli
a falatot. Miután a sonkát leöblítette egy kis kávéval, így szólt: –
Tudom, mire céloz, Mr. Druida. Érthető a kérdés. Az ötlet onnan
jött, hogy hosszú idő után megkérdeztem magamtól: mit tettem
a népemért?
– Álljon meg a menet! Hogyan jutott eszébe feltenni
magának ezt a kérdést, Prérifarkas? Olyan régóta itt van már!
Ha ilyen lenne a természete, már évszázadokkal ezelőtt
megkérdezte volna ezt magától. Mi változtatta meg?
Prérifarkas szégyenkező képet vágott, és motyogott valamit.
Talán azt mondta, hogy umpa lumpa?
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy Oprah Winfrey – morogta idegesen.
Granuaile álla rögtön leesett. Prérifarkas a lányra mutatott:
– Meg ne szólaljon, Miss Druida!
Granuaile bölcsen a palacsintájába harapott, és rágni
kezdett, mintha Prérifarkas csak a szép időről beszélne.
„Én megértem, Prérifarkas” – szólalt meg Oberon.
„Elárulom magának, hogy titokban én is nagyon inspirálónak
találom. Egyszer még álmodtam is róla. Egy stúdióban voltam,
híres kutyák között, éppen Rin Tin Tin mellett ültem, és
mindenki kapott tőle egy saját tehenet: »Tessék, te is kapsz,
meg te is! Neked még nincsen? Majd lesz!« És hogy a dolog
még frankóbb legyen, mindenki kapott egy tévészakácsot is. Én
Bobby Flayt kaptam, Rin Tin Tin Cat Corát. Tekergőnek
Morimoto jutott, de ő morgott, mert Mario Batalit akarta
volna. Erre én azt mondtam neki: »Nézd, Tekergő, kaptál egy
egész marhát, szerintem fogd be a szád!« Ő meg azt mondta:
»Nézd, Oberon, én feltörtem, én hoztam divatba a korcsokat,
és eladtam egy rakás DVD-t. Nehogy azt hidd, hogy ezek után
rám sózhatnak egy ürgét, aki a halételekre specializálódott!
Nekem minimum egy olasz séf kell, akinek volt már a kezében
marhaborda.«
Ilyen sztárallűrjei voltak…”
Prérifarkassal kuncogni kezdtünk. Granuaile tudta, hogy
Obe
ron valami vicceset mondott, de nem kérdezett rá, mi volt
az. Szerin tem még mindig azzal volt elfoglalva, hogy ne röhögje
el magát Oprah említésén.
Prérifarkas észrevehetett egy átsuhanó mosolyt Granuaile
szája sarkában, mert így folytatta:
– Tudja, Mr. Druida, én régen csak elcsesztem a népem
dolgát. A világra halált hoztam, és ezzel elintéztem. Elég nehéz
ezzel a gondolattal élni. Mindig azzal foglalkoztam, hogy a saját
éhségemet kielégítsem, és én mindig éhes vagyok – mutatott az
üres tányérokra. Kis szünetet tartott, amíg a pincérnő letette elé
a repetát, és elvitte az üres tányérokat. – De most már látom,
hogy vannak más éhségek is a sajátomon kívül. Tenni akarok
ellene. Tenni akarok valamit, ami száz százalékosan jó. De az
emberek csak gyanakodnak. Azt kérdezik, mi ebben a trükk?
Hol az átverés? Pedig itt nincs semmi átverés. Ez lesz a
legnagyobb trükköm mind közül.
Prérifarkas befalta a kolbászt, aztán kiment a mosdóba, és
nem tért vissza. Ami azt jelentette, hogy nekem kell állni a
számlát. Gyanítottam, hogy így lesz. A cseles isten a parkolóban
várt ránk vigyorogva.
– Jól megvárakoztattak! Mehetünk?
– Csapjunk bele!
Prérifarkas az anyósülésre telepedett, és igencsak
csodálkozott, amikor hátraültem.
– Az asszony vezet?
– Persze. Az én kocsim. Valami nem tetszik? – húzta fel a
szemöldökét tanítványom.
– Dehogynem! Mán meg ne sértődjék!
– Akkor jó – mosolygott Granuaile Prérifarkasra, majd beült
a volán mögé.
„Most elég közel állt a halálhoz” – mondta Oberon a trükkös
istennek.
Prérifarkas irányításával északkelet felé haladtunk a 160-
ason
Kayenta irányába. De a város előtt lefordultunk egy földútra
a Tyende-fennsíknak nevezett homokkőcsoda túloldalán. Száraz,
kemény vidék volt, amit csak néhol tarkítottak az élet jelei. A
fákat satnya cédrusok és borókabokrok képviselték. Kaktuszt,
ami a déli Sonora-sivatagot annyira jellemezte, egyet sem
láttam. Az emberek azt hiszik, hogy Arizona tele van
kandeláberkaktuszokkal és csörgőkígyókkal, mert a
képeslapokon mindig így ábrázolják, pedig a Col orado-fennsíkon
nem nőnek kandeláberkaktuszok. A fennsík egy ré sze,
különösen az, amit Mogollon-peremnek neveznek,
örökzöldekben gazdag. De a rezervátumban a földréteg vékony
és kavicsos, és a régi vízmosásokon kívül képtelen a nagyobb fák
megtartására.
Az út kátyús volt, és a szélén heverő abroncsok tanúsága
szerint a vékony homokrétegben éles sziklák lapultak.
Áthaladtunk egy keskeny fémhídon, ami vízmosáson vitt át –
egy kanyon fölött, amit a felhőszakadások után lezúduló víz
mosott ki a fennsík sziklájából –, aztán Prérifarkas leállíttatta az
autót az út bal oldalán. A fennsík meredeken emelkedett egy
darabig, aztán ismét elterült, és két hatalmas szikla állt ki belőle,
mintha az erózió homokban úszó szörnyének hátúszói lennének.
Valószínűleg innen indult a vízmosás, amin az előbb átkeltünk. A
fennsík lapos túloldalát gaz borította, és csökött fák egészen
Kayentáig és azon túl is. Néhány kulacsot magunkhoz véve
mászni kezdtünk a sziklák irányába.
– Először is azt szeretném – szólalt meg Prérifarkas félúton
felfelé hogy ezt a lejtőt alakítsa át teraszos szerkezetűre, és
csináljon rá egy utat! Odalent – mutatott a sík és száraz
fennsíkra – alakítjuk ki a tábort, ahol először a dolgozók fognak
lakni, később egy egész faluvá növi majd ki magát. Amint
felépítjük a nap- és szélenergiával foglalkozó vállalatunkat és az
ahhoz tartozó üzemeket, várossá gyarapodik. Egy igazi,
szénmentes várossá – tette a szájához a kezét, és suttogva
folytatta, mintha titkot mondana el –, ezt a kifejezést a Chelly-
kanyonban hallottam egy hippitől.
Folytattuk utunkat az első teraszig. A következő réteg úgy
futott fölöttünk, mint egy születésnapi torta újabb emelete.
Nyugatnak tartottunk egy cédrusokkal benőtt völgyben vagy
ötszáz méter erejéig, amíg Prérifarkas meg nem állt, és az északi
szikla felé nem mutatott.
– Az az a hely, ahol a népemet gazdaggá fogja tenni. Hozza az
aranyat a fennsík alá. A bánya bejárata az a barlang lesz! –
mutatott a szikla aljában lévő szűk nyílásra, ami inkább egy
fülkére utalt, mint barlangra.
Megráztam a fejem.
– Nem zavarja, hogy ez tudományosan teljesen
megmagyarázhatatlan lesz? Ilyen szikla alatt nincs arany. A
geológusok szeme sorra ki fog guvadni, és visszaadják a
diplomájukat, ha maga innen aranyat kezd el bányászni, mert ez
meghazudtolna mindent, amit tanultak. Ezután a világon
mindenki a mészkősziklák alatt kezdene aranyat keresni, és
csodálkoznának, amikor nem találnak semmit.
– Az engem nem érdekel, Mr. Druida. Ez lesz az a hely, és
kész.
– Miért ragaszkodik hozzá? Nem találhatunk olyan helyet
ebben a hatalmas rezervátumban, ahol a természeti törvények
szerint is lehetne arany?
– Ez lesz az a hely, mert Kayentától ide kaptam engedélyt.
Azt is engedélyezték, hogy maga itt lakjon, amíg elvégzi a
feladatát. Az üzleti kapcsolataim és a munkaerőm nagy része
szintén kayentai illetőségű. Itt fogjuk megváltani a világot, vagy
sehol.
„Igazán nem rámenős a srác, Atticus!”
 Negyedik fejezet

Amikor lefelé sétáltunk a dombról, három fehér furgon állt

meg a kocsink mögött. Farmert és narancssárga pólót viselő
munkások ültek bennük. Némelyikük fején cowboykalap,
másokon sisak.
A vezetőjük egy munkavédelmi sisakot viselő férfi volt,
akinek utasítására kalapácsokat és karókat szedtek ki a furgonok
hátuljából földmérésre használatos műszerek és egy mobilvécé
kíséretében. A sisakos mellett egy asszony és egy idősebb férfi
állt. Nem voltak narancssárga pólóban, és ebből arra
következtettem, hogy nem tartoznak szorosan a munkások
csapatához.
Mindhárman örömmel üdvözölték Prérifarkast. Kezet ráztak
vele, és bazsalyogtak. De amikor Prérifarkas a fehér emberek
bemutatásába kezdett, az arcuk kifejezéstelenné vált.
Prérifarkas szerencsére emlékezett az álneveinkre.
– Reilly és Caitlin Collins – mondta. – Ő az építésvezető,
Darren Yazzie.
A sisakos férfi biccentett, és ezt motyogta:
– Örülök, hogy találkoztunk!
Izmos srác volt és a húszas évei közepén járhatott. Szemét
mindig összehúzta, mintha így szokta volna meg a kinti munka
közben. Hosszú haját vastag fonatban hordta.
Prérifarkas az asszonyra mutatott, aki a húszas évei végét,
harmincas évei elejét taposhatta. Vékony, fekete széldzsekit
viselt fekete pólóján. Lófarokba fogta a haját, és vastag, fekete
keretes szemüvege volt. Testbeszédének ezernyi apró jeléből
kiolvastam, hogy szeme mögött éles intelligencia rejtőzhet.
Azelőtt tudtam, hogy ő a projekt egyik sarokköve, hogy
Prérifarkas bármit is mondott volna:
– Bemutatom Sophie Betsuie-t, a főmérnökünket.
– Helló! – rázta meg határozottan a kezünket. – Örülök,
hogy találkoztunk.
Az idősebb úriember sorsa az arcára volt vésve. Vízmosások
és kráterek futottak a szája alatt és fölött, a szeme körül, a
nyakán. Fekete cowboykalapján türkizzel hímzett ezüst szalag
futott. Gombos gyapjúingét a farmere derekába tűrte. A nyakán
nagy, türkizkék cowboynyakkendő lógott. Talán elfelejtették
értesíteni, hogy az említett kiegészítő már kiment a divatból, sőt,
soha nem is volt divatban. Nagy, ezüstből készült, faragott
övcsatja volt, de hogy mit ábrázolhatott, azt már nem tudtam
kivenni, mert teljesen lekötött a férfi aurája, aminek árulkodó,
fehér fénye egyértelműen varázslathasználóra utalt.
– z urat Frank Chischillynek hívják – mutatta be
Prérifarkas. – Ő egy hataałii.
„Natalie? Azt hittem, Frank” – motyogta Oberon, amikor
kezet ráztam a férfival.
Nem. Hataałiit mondott, ami navahóul gyógyítót jelent.
„Miért? Beteg valaki?”
Jó kérdés…
– Megtiszteltetés, hogy megismerhetem, uram!
– Úgyszintén! – felelte. Granuaile-t kézrázás helyett
biccentésben részesítette. – Örvendek, Miss! – hangja meleg
volt, és szúrós, mint a gyapjútakaró.
– Mi hozta ide, Mr. Chischilly? – tette fel a kérdést
Granuaile engem is megelőzve.
– Itt a helye – vágta rá Prérifarkas.
– Vagy úgy! – Granuaile biccentett, aztán tovább
kérdezősködött: – Miért van itt a helye? Nem értettem, minek is
nevezte az urat. Maga törzsi képviselő, Mr. Chischilly?
– Dehogy! – suhant át egy mosoly cserepes ajkán. – Azért
vagyok itt, hogy elvégezzem a megáldó szertartást, miután az
első hogant felhúztuk.
– De vagány! – vigyorgott Granuaile, aztán gyorsan leolvadt
ajkáról a mosoly, és bizonytalanság váltotta fel, amikor Frank
komorabb lett, mint valaha. – Bocsánat, nem akartam
tiszteletlen lenni. Szívesen megnézném, de nem vagyok benne
biztos, hogy szabad. Igazából fogalmam sincs, hogyan fogja
megáldani a helyet, ezért bocsánat, ha valami illetlent mondtam.
Tényleg rémesen érzem magam. Ezt azért mondom, hátha jobb
kedve lesz, és…
Chischilly felemelt kézzel állította le a szóáradatot, és vállat
vont:
– Ha Mr. Benallynak nem probléma, nekem sem az.
Mielőtt megkérdezhettem volna, ki a fene az a Mr. Benally,
Prérifarkas megszólalt:
– Nekem nem probléma.
Érdekes. Granuaile és én felhúzott szemöldökkel Prérifarkas
felé fordultunk.
„Ha itt mindenki álneveken futkos, nekem is sürgősen kell
egy” – gondolkozott hangosan Oberon.
– Köszönöm, Mr. Benally! – mondtam, és megnyomtam a
nevet.
„Engem Tökkelröttyentőként mutass be, Atticus! De el ne
röhögd!”
Sophie Betsuie ezt a pillanatot választotta, hogy feltegye a
nagy kérdést:
– A maga kutyája? Mi a neve?
– Tökkelröttyentő.
Sophie hitetlenkedve felkacagott, de gyorsan összeszedte
magát, és bátortalanul mosolyogni kezdett.
– Tényleg így hívják?
„Mondd neki, hogy igen! Játsszuk végig, ha már elkezdtük!”
De miért?
„Csak!”
Komoran bólintottam:
– Tényleg.
– Hát ez nagyon aranyos! – támaszkodott meg tenyerével a
combján, és lehajolt, hogy közelebb kerüljön Oberonhoz. Olyan
magas hangot ütött meg, amit az emberek akkor vesznek elő, ha
úgy gondolják, valami nagyon aranyos lénnyel beszélgetnek: –
Ugye, milyen csodálatos kutya vagy, Tökkelröttyentő? Jó fiú
vagy, ugye?
Oberon farokcsóválva simogatástávolságba helyezkedett.
– Igen, nagyon jó fiú vagy! – folytatta az asszony, és ez volt
az utolsó értelmes mondata Oberon busa fejének vakargatása
közben, mert aztán csak élvezkedő hangokat hallatott. Mi meg
csak néztük, ahogy egy diplomás nő lemegy idiótába.
Most már áruld el, minek kellett ez a névcécó! – mondtam.
„Ellenőrizni akartam egy hipotézist, és működik. A
hipotézisem szerint, ha egy kutyakedvelő, értelmiségi asszony
egy cuki nevű eb közelébe kerül, akkor harminc másodpercen
belül a szokásosnál két oktávval magasabb hangot fog hallatni.
Ennek a nőnek tíz sem kellett” – tette hozzá kifejezetten
büszkén.
Oberon, most már abbahagyhatnád!
„Én Tökkelröttyentő vagyok! Reszkessetek!”
Amikor feleszmél, zavarban lesz, pedig csak most ismertük
meg.
„Bacon az igazság és az út, de nekem vannak kételyeim.
Mert ezek a hangok, amiket kiad, kezdenek kifejezetten
idegesíteni.” Akkor vakkants fel, és el fog hallgatni!
Oberon hallgatott rám, és elvakkantotta magát.
– Úgy látom, kezd eleged lenni, most abbahagyom, mielőtt
leharapod a kezem, Tökkelröttyentő! – mondta a nő.
„Kösz, a tanácsot, Atticus!”
– Meddig tart magának az út megépítése? – tért vissza az
üzletre Prérifarkas. – Minél gyorsabban fel akarom építeni a
hogant.
– Megfelel, ha holnap reggelre kész lesz? – feleltem.
Sophie a homlokát ráncolta:
– Jól hallok? Maga holnap reggelre egy kész, járható utat
akar építeni a fennsík tetejéig?
Ez Darren Yazzie-nak is új információ volt. Talán éppen a
munkásai voltak megbízva a feladattal.
– Hogyan akarja elkezdeni? Nincsenek is hozzá
szerszámaink.
Hoppá! Prérifarkas már utalt rá, hogy ezek az emberek
nincsenek tisztában sem az ő, sem az én kilétemmel, mégsem
igazítottam „normális” fülekhez a társalgást.
– Ööö… – ilyen frappáns választ sikerült adnom.
– Azt hiszem, két különböző dologról beszélünk… – kezdte
Prérifarkas ravaszkás mosollyal, szemében olyan csillogással,
mint aki élvezi, hogy hibáztam. – Ne foglalkozzanak Mr.
Collinsszal, ő csak egy geológus… Teljesen hasznavehetetlen, ha
az „igazi” építésre kerül a sor. Viszont annyit tud dumálni a
kövekről, hogy perforálódik tőle a gyomrunk!
Prérifarkasra pillantottam. Granuaile köhögni kezdett, hogy
leplezze röhögését. Darren és Sophie megpróbálták elrejteni a
mosolyukat, de Frank Chischilly rekedten felkacagott.
„Úgy látom, ezek felpaprikáztak, Atticus!” – állapította meg
Oberon. „Csak azt tudnám, hogy édes vagy erős paprikát
szórnak az emberre?”
Ezért élvezem én Oberon folyamatos kommentálását.
Annyira kizökkentő és vicces, hogy sokszor teljesen
megmagyarázhatatlanul elnevetem magam az emberek előtt,
akik nem hallják a szavait. Most megmentett. Ha nem szembesít
azzal, hogy dühös arcot vágok, akkor valami olyat mondok
Prérifarkasnak, amivel végképp elrontom a viszonyunkat. Így
viszont csak a legnagyobb udvariassággal elbúcsúztam:
– Örvendtem a szerencsének, és remélem, hamarosan újra
módunk nyílik a további társalgásra! Most tanulmányoznom kell
egy kicsit a köveket – fordítottam nekik hátat, és a fennsík
lankás része felé indultam Oberonnal és Granuaile-lel a
sarkamban.
Általában erős paprikával – feleltem Oberonnak. Ezért teszi
ilyenkor a legjobban az ember, ha szépen lelép, és nem
paprikázza fel bosszúból a másikat.
„Értem. Én sem kedvelem a paprikát.”
– Érdekes társalgás volt – szólalt meg Granuaile, amikor
hallótávolságon kívül kerültünk. Keserűen felhorkantam, és
tanítványom felkacagott: – Csak azért is meg akarod építeni az
utat ma éjjel, ugye?
Elmosolyodtam. Tetszett, hogy nyitott könyv vagyok
számára.
– Ha rá tudom venni az elemi lényt az együttműködésre,
akkor igen. Kíváncsi leszek, az úgynevezett Mr. Benally mivel
fogja ezt megmagyarázni Sophie-nak és Darrennek, amikor azt
állította rólam, hogy csak egy geológus vagyok, akinek az
építéshez fingja sincs.
– Szerintem vicces, ahogy ugrat téged – állt mellé Granuaile.
– Valóban? Kíváncsi vagyok, mennyire fog tetszeni, amikor
téged kezd el ugratni! A trükkjei nem mindig ártatlanok. A cseles
isteneknek mindig megvan a sötét oldaluk. Prérifarkas imád
mások kárán örvendeni. A névvel és a foglalkozással való kis
vicce könnyen lehet egy távoli, nagyobb csapda része.
Granuaile mindjárt nem szórakozott olyan jól:
– De mi védve vagyunk ellene, ugye?
– Védve? Mármint mágikusan? – horkantam fel. –
Prérifarkasnak nincs szüksége varázslatra a trükkjeihez. Csak
úgy védekezhetünk ellene, ha egy lépéssel előtte járunk. Ha
okosabbak vagyunk az antropomorf kutyánál.
„Milyen porcos kutyáról beszélsz?” – kérdezte Oberon.
Nem porcos kutyáról beszéltem, hanem arról, hogy
Prérifarkas egy emberbőrbe bújt kutya.
„Sajnálom érte. Szerintem akkor nulla szaglása van. Az
igazi kutyának kutyaorra van szüksége. Igazán árulhatnának
kutyaorrot az antraxomorf kutyáknak a boltokban.”
Antropomorf – javítottam ki finoman.
„Én is ezt mondtam. Ezért nem kapsz pontot.”
– A francba! – fakadt ki Granuaile. – Most már folyton
paranoiás leszek a fickó miatt.
– Nahgyszerrrű! – mondtam a Simpson család egyik
szereplője, Mr. Burns modorában, aki mindig Smithershöz
pofázik, és még az ujjaim végét is összeillesztettem hozzá. Aztán
műfajt váltottam. Magas orrhangra kapcsoltam, ahogy a szombat
reggeli rajzfilmekben a képregény-feldolgozások gonoszai. –
Teljesen jogos a paranoia, mert tényleg veszélyesek rád a
trükkjei! – leengedtem a kezem, és normális hangnemben
folytattam: – De észre fogja venni. Kiszagolja az idegességet és a
félelmet. Úgy kell nyugodtnak maradnod, hogy ne látsszon az
igyekezet.
– Ez az, ami nem fog menni.
 – Ravasz dolog, mi? Különben menni fog. Mert ez is egy
druidaképesség.
– Ha te mondod, szenszei.
– Csak félig vicceltem. Ha a földhöz leszel kötve, és látni
fogod az egész varázsspektrumot, két különböző ingerrel lesz
dolgod. Megmutattam már neked, milyen az, emlékszel? Mielőtt
a német boszorkányok megtámadtak bennünket, összekötöttem
a látásodat az enyémmel.
– Hogyne emlékeznék.
– Emlékezz vissza arra is, hogy mennyire zavarodott voltál.
Ez a kognitív disszonanciából fakadt. Meg kell tanulnod kezelni,
ha valamit el akarsz érni. Az ellenség felé teljes nyugalmat kell
mutatnod, mielőtt le akarod szúrni őket. Ha valakivel síkot
akarsz váltani, akkor nemcsak a saját személyiséged teljességét
kell az elmédben tartani, de a másikét is. A druidaság esszenciája
az, hogy képzett elméddel kezelni tudd az ellentétes bemenő
információkat, miközben ellentétes kimenő jeleket formálsz.
„Így politikus lesz belőle, nem druida” – humorizált Oberon.
Mi? Ja, hát…
„Kutya-druida 4–1”
Folytattam a kioktatást, hogy ne tűnjön fel a kutyám
felettem aratott győzelme:
– Azért is várom el tőled, hogy több nyelven tanulj, mert így
az agyad újabb és újabb területe aktiválódik. Mindegyik egy-egy
eszköz lesz, amivel különféle feladatokat látsz el, és a
segítségükkel a hibaszázalékodat is csökkentheted. Az óír
nyelvet a varázslatra kell tartalékolnod, az angolt pedig a
mindennapos használatra, hogy a kötéseket elkülönítsd a beszélt
nyelvtől. Az elemi lényekkel egy harmadik nyelven kell
beszélned, ami különbözik az előzőktől.
– De angolul kezdtem ismerkedni velük – felelte Granuaile
aggódva. Két elemi lénnyel már megismerkedett anélkül, hogy a
földhöz kötöttem volna, mert megajándékozták őt egy részükkel.
– Az csak Sonora volt és Ferris, a többiek mások lesznek! –
figyelmeztettem. – Rengeteg elemi lény van még, és ha azután is
angolul beszélsz velük, hogy a földhöz kötöttelek, azt fogják hinni,
hogy őket hívod, amikor máshoz beszélsz, és az az érzelmed is
őket találja el, amit nem is nekik szánsz.
 – Miért olyan lényeges a nyelv, ha úgyis képek és érzelmek
útján beszélünk velük?
– Megismétlem, hogy az új nyelv újabb agyi területeket
aktivál. Egyfajta gondolkozásmintát hoz létre, ami egyéni jeled
lesz. Vagyis amelyik minta szerint szólítod az elemi lényt, ahhoz
szokik hozzá. Sonorára és Ferrisre mindig angolul kell majd
gondolnod. De ha az újabb elemi lények esetében is kitartasz az
angol mellett, öntudatlanul is őket fogod hívni, amikor tudatosan
eszedben sincs. Észlelik a gondolataidat, amikor dühös vagy,
vagy izgatott, és azon tűnődnek majd, vajon nekik szántad-e
őket. Aztán hamarosan elegük lesz a téves hívásokból.
– Te milyen nyelven érintkezel az elemi lényekkel?
– Latinul. Mivel holt nyelv, a gondolataim mintáját nem
változtatja meg a modern kor. De beszélhetsz hozzájuk görögül
vagy oroszul is, ahogy tetszik.
– Jól hangzik a latin – bólintott. Jól haladt a latinnal, és
egyre… buzgóbb volt. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg.
Asgardból való visszatérésem óta kicsit megváltozott. De nem
tudtam volna meghatározni, miben is állt az említett változás.
Nem igazán volt időnk másról beszélni, mint Mrs. MacDonagh-
ról, és arról, hogy hogyan éljük túl a norvég bosszúját. Talán
mindkét problémán többet kotlottam a kelleténél. Sajnos
Granuaile békés kiképzésére és elméje druidaságra való
átalakítására a körülmények nem voltak kedvezőek.
Felködlött előttem emlékezetem mosdatlan, torzonborz
fantomja. Egyik kezében egy kenyér, a másikban egy tiszafából
faragott bot. Apró gombszeme rám meredt ősz szemöldöke alól.
Ő volt az én egykori archdruidám, aki már réges-régen halott
volt, de valamiféle hang formájában azért mégis létezett a
fejemben. Már lendült is a botja, és szinte éreztem a kólintást a
fejemen: „Figyelj már, Siodhachan! Megint elszúrtad!”
Igaza volt. De Granuaile kiképzését háttérbe kellett
szorítanom, amíg meg nem teszem, amire Prérifarkas kért.
Megálltunk a fennsík lábánál, és jógastílusban leültünk. Oberon
lihegve lehasalt, kinyújtotta nyelvét szájának egyik oldalán.
– Ezzel elleszek egy darabig – szólaltam meg.
Granuaile az égre sandított, hogy ellenőrizze a napot – az
Arizonában élő, tejfehér bőrű ember szokásos elővigyázatossága
volt ez, aki örökké retteg a leégéstől –, és nyugtázta, hogy a
fátyolfelhők vékony rétege halvány sugarakká gyengíti a januári
napsütést. Biccentett.
– Rendben. Addig majd latint tanulok. Kiveszem a
laptopomat a kocsiból. De előbb még kérdeznék valamit. Mit
tudsz a megáldás ceremóniájáról?
Nehéz kérdés volt, és összeráncoltam a homlokomat, mielőtt
jeleztem volna, hogy nem vagyok túlzottan kompetens a
témában.
– Sietek leszögezni, hogy nem vagyok a dolog szakértője.
Csak kívülállóként látom a dolgot.
– Nekem az is több a semminél.
– Először is azt kell tudnod, hogy egy hataałii kiképzési ideje
hosszabb egy druidáénál. Húsz évről beszélünk, vagy még annál
is többről. Sokat kell magolniuk, gyakorolniuk, és megfelelő
alapanyagokat kell találniuk a rituálékhoz. Mit szűrsz le ebből
Frankre vonatkozólag?
– Hogy minden valószínűség szerint okosabb nálam, és
tízszer türelmesebb.
– Fogalmazzunk úgy, hogy bölcsebb, és többet tud a helyi
flóra gyógyerejéről. De téged nyilván a türelem-dolog izgat. Arról
csak annyit, hogy az a korral jár – vettem egy nagy levegőt, hogy
rendezzem a gondolataimat, mielőtt folytatom. – Oké, kezdjük
azzal, hogy sokféle ceremónia létezik. A megáldó ceremóniák a
rituálék egy teljesen különálló ágába tartoznak. A navahók úgy
hívják, hogy hózhóji. Például egy anyát is áldásban részesíthetsz
az újszülöttjével egyetemben, vagy egy háborúba készülő
katonát, vagy egy épületet, hogy szent legyen, ahogy Frank
szándékozik. Aztán van az áldásoknak egy harciasabb módja is,
amivel a gonosz hatásoktól szabadulhatunk meg. De olyan is van,
amit a törzstől távol lévő embereken alkalmaznak, hogy
megtalálják a gyökereiket. De egy dolog közös a ceremóniákban:
hogy imákkal és dalokkal dolgoznak, amikkel megszólítják a
Szent Népet, emlékeztetik az embereket az eredetükre, és
harmóniába hozzák őket az univerzummal. Néha
homokfestményeken is megjelenítik a szentjeiket, de ez az
egyetlen alkalom, amikor vizuálisan ábrázolhatják őket, szóval a
turisták által vásárolt homokfestmények csak l’art pour l’art
képek, nincs semmilyen vallási jelentőségük. Van egy szavuk, a
hózhó, ami minden jót jelent, ami csak létezik, de mi csak
áldásnak fordítjuk. Pedig szépséget is jelent, békét, harmóniát,
rendet, egészséget, boldogságot és még sorolhatnám. De van egy
másik ága is a varázslatoknak, ez pedig a boszorkányság, ami
minden eddig említett dolognak az ellentéte. Bízzunk benne,
hogy nem futunk bele ilyesmibe! Frank meg fogja áldani az első
épületet, de ne számíts formális eseményre, ahol emberek
hajlongnak és térdepelnek, miközben egy vén szatyor orgonái,
hogy a templomot áhítattal töltse meg. Az emberek dumálni és
kajálni fognak az éneklése közben. Közösségi esemény lesz, ahol a
szeretet az úr. Ez is a dolog része. És mi is beolvadunk. Nem
állunk Frank útjába, amíg végrehajtja a ceremóniát.
Elhatároztam, hogy szemmel tartom Franket, mert az
aurájában tapasztalt varázserő arról árulkodott, hogy nem egy
mezei hataałiival van dolgom, nem mintha Prérifarkas
társaságában „közönséges” emberekre számítottam volna.
– Nem is hangzik rosszul, szenszei, de most már hagylak
melózni – indult vissza Granuaile az autóhoz, léptei alatt
ropogtak a kavicsok.
Oberon felsóhajtott.
Mi a baj, cimbora?
„Csak unatkozom. Itt nincs más szag az emberszagon kívül.
Csak szikla meg kóró, semmi állat, amire vadászhatnék. Még
kábeltévé sincs.”
Szegény kiskutyám, akkor aludj egyet!
„Nem vagyok fáradt.”
Akkor találj ki egy újabb kísérletet!
„Még azt sem fejeztem be, amit elkezdtem. Sophie nem
kielégítő kísérleti alany, Atticus, tudhatnád.”
Talán egyértelműsíteni kéne a kísérleted célját, és hogy ho-
gyan akarsz vele hozzájárulni az emberiség tudásához.
„Megpróbálom bebizonyítani a nevek fontosságát az
emberi viselkedés és pszichológia szemszögéből. Például, ha
Oberonként mutattál volna be, vagy Szívevőként vagy
Nyakharapóként, a hangját lehalkította volna.” Biztos vagy
benne?
 „Tudom, hogy egyelőre ez csak feltételezés! Vagyis a
kísérletemhez arra van szükségem, hogy minél több nőnek
bemutass. De nem flörtölhetsz velük! Mert akkor befolyásolnád
az eredménye-
met. Nincsenek a közelben idegen nők? Unatkozom.”
Sóhajtottam.
Zaklasd a munkásokat, ha akarod! Még azt is
engedélyezem, hogy a feneküket szimatold.
Oberon abbahagyta a lihegést, és hegyezni kezdte a fülét:
„Komolyan?”
Miért ne? Ezek munkások. Majd jól elröhögcsélnek rajta.
Főleg, ha tüsszentesz utána. De ha megijeszted őket, kapsz az
ásóval, úgyhogy vigyázz!
Oberon a farkát csóválva felállt. „Jól hangzik, kösz a tippet,
Atticus!” Szívesen, máskor is.
Elkutyagolt, és otthagyott, hogy kapcsolatot teremthessek a
helyi elemi lénnyel. Mivel a négy állam kiterjedésű Colorado-
fennsíkon voltunk, magamban Coloradónak neveztem el. Nagy
levegőt vettem, a latin nyelv agyi területére helyeztem a
tudatomat, és elkezdtem üzeneteket küldeni a tetoválásaimon
keresztül a földbe:
„Druida üdvözli Coloradót / Egészséget kíván / Harmónia.”
Hosszú szünet után érkezett csak meg a válasz, már épp
készültem újraküldeni az üdvözletemet:
„Üdv.”
Ezen a rövid üzeneten aztán elmorfondíroztam. Nem tetszett
a dolog. Az elemi lények nem túl beszédesek, egészen pontosan
kukák, mint a hal, és az általuk küldött képeket alig lehet szóvá
alakítani, de Colorado határozottan tartózkodónak hangzott, sőt,
gorombának. Általában örülnek, ha hallanak, nyugalmat
kívánnak nekem, bátorítanak, hogy vadásszak kedvemre a
területükön, harmóniát küldenek, és így tovább.
„Tudakozás: egészség? / Harmónia?” Az újabb válasz:
„Egyik sem.”
A fenébe, megpróbáltam felidézni, amikor legutóbb ezzel az
elemi lénnyel diskuráltam, de nem sikerült. Tudtam, hogy
Coronadóval és Don García López de Cárdenasszal utazgattam
errefelé a tizenhatodik században, de hogy azóta… Talán most
vagyok itt azóta először. Talán az elemi lények is féltékenyek?
Talán Colorado féltékeny azokra az évekre, amikor csak
Sonorával társalogtam, meg Kaibabbal és a többi arizonai elemi
lénnyel?
„Érdeklődés: baj oka?”
Fülsiketítő csend. Bizony. Colorado hisztizett és duzzogott.
Sürgősen udvarlásba kellett kezdenem.
„Druida jól érzi itt magát / Hosszan marad / Talál
harmónia.”
Na, erre már felelt: „Druida marad?”
„Igen / Druida hosszan marad.”
„Tudakozás: Milyen hosszan?”
A francba! A hosszú tartózkodás ígéretével azonnal
belopnám magam a szívébe, de honnan tudjam, mit ígérhetek
neki. Persze, ha a norvégok és a világ többi része holtnak
hisznek, nem is lenne rossz hely a rezervátum Granuaile
képzésének befejezésére. Egy kecsegtető válasz mellett
döntöttem: „Druida négy évszakig akar / Talán több.”
Végül is az, hogy mit akarok, nem egyenlő azzal, amit a sors
alakulása ad.
„Öröm / Elégedett / Harmónia.”
„Harmónia” – értettem egyet. Megtört a jég.
Granuaile visszajött, és letelepedett mellém, miközben
Colorado panaszáradattal öntött el, de jólesett neki. Az elmúlt
évben sokkal kevesebb esőt kapott az átlagosnál, és a talajvíz
veszélyesen alacsony lett, de ami még bosszantóbb, hogy a
szénbányák nemcsak sebeket ejtettek a tájon, de a vízproblémát
is tovább rontották.
Kiderült, hogy utolsó találkozásunk óta tizenöt kihalást
kellett elszenvednie. Nem olyan sokat, mint a többi elemi
lénynek, de ugyanúgy gyászolta kipusztult fajait. Az egész
délutánt átbeszélgettem vele, és belelógtunk alaposan az estébe
is, mielőtt kérni merészeltem tőle valamit. A nap gyorsan leszállt,
a munkások elindultak Kayentába, Oberon pedig Prérifarkas
mellett szundikált, amikor végre megkértem az elemi lényt, hogy
segítsen utat építeni a fennsíktól a sziklafal tetejéig.
„Teraszosan emelkedő út rendel / Persze!”
 Colorado már munkába is lendült, és egy perc alatt szikla- és
földomlás kíséretében készen is lett. A robajra Oberon és
Prérifarkas is felriadt. Granuaile felpattant a tábortűz mellől,
amit ő rakott nem messze a többiektől. Prérifarkas állat
formájában volt, és nyüszíteni kezdett, amikor meglátta a
gyorsan elkészült utat.
– Jaj, de kár, hogy szart se tudok építeni – jegyeztem meg. –
Mert most hogyan magyarázza meg a dolgot?
Prérifarkas vonítva és kacagva hemperegni kezdett. Oberon
csodálkozva nézte.
„Mi olyan vicces egy kis földmozgatásban? Volt valami
poén, amit nem mondtál el nekem?”
Dehogy! Prérifarkas csak az ügyes beugratást méltányolja!
Korábban engedett a helyszínre, és ellene fordítottam a dolgot.
Hogy ment a seggszagolgatás?
„Nagyszerű móka volt! Sokat nevettünk. Egy
mogyoróvajas szendvicset is zsákmányoltam közben. De
senkinél nem volt tej!
Ugye, milyen kár?”
Megköszöntem Coloradónak a közreműködést, és
megígértem, hogy reggel beszélgetünk. Folytatni akartam
Granuaile tanítását, és szerettem volna, ha megismerteti őt a
föld szükségleteivel és vágyaival. Amikor ezt megtudta, teljesen
oda volt a hálától és a büszkeségtől, és állította, hogy ez volt a
legjobb napja évszázadok óta.
Amíg én transzba esve beszélgettem Coloradóval, Granuaile
bement a városba, és bevásárolt nekünk. A tűz körül álló
kövekre grillrácsot tett, amin hamburgerpogácsák sültek
fokhagymaporral beszórva. A grill szélén egy tepsi állt, benne
hagyma és gomba pirult.
„Nem mondtad még neki, hogy felesleges erőlködnie a
gombákkal meg a hagymával? Én a húst magában szeretem. A
zöldségektől anémiát kapok, de tényleg – panaszkodott Oberon.
Szerintem tudja. De el is mondhatom neki, ha akarod.
Figyeltem Oberon diétájára, és kivettem a koffeint a
teájából, de ő maga is odafigyelt az allergiáira, ha én nem voltam
résen.
 Prérifarkas emberi alakot öltött, és kuncogni kezdett:
– Egész jó lett, Mr. Druida, csak azt tudnám, mi tartott ennyi
ideig. Nem lett vóna jobb akkó csinálni, amikor mindenki itt van?
– Megkapta az útját a fennsík tetejéig, méghozzá kevesebb
mint egy nap alatt, és maga az időzítés miatt panaszkodik?!
– Nem panaszkodom én, csak arra mutattam rá, hogy jobb is
lehetett volna.
– Majd legközelebb ügyelek rá, Mr. Benally!
Prérifarkas ezután régi történetekkel szórakoztatott
bennünket – hogyan találkozott az amerikai barázdabillegetővel
és a békagyíkkal –, amikbe újak is keveredtek. Ide tartozott az
is, amikor csörgőkígyóval megijesztett egy utazót, aki megállt az
út szélén, hogy könynyítsen magán.
Én a Kalka-folyó melletti harcról beszéltem, Oberon pedig
azt mesélte el, hogyan került a massachusettsi táborba, ahol
rátaláltam. Aztán eljött az alvás ideje. Granuaile előrelátón
hálózsákokat készített be az útra, mert tudtuk, hogy lesz olyan
éjszaka, amit a szabad ég alatt kell töltenünk. Kivette az autóból,
én meg egy kis varázserő felhasználásával kisimítottam a talajt,
aztán lefeküdtünk. Prérifarkas felvette állati alakját, és
Oberonnal lekucorodtak a tábortűz mellé. Oberon ennek annyira
örült, hogy megfeledkezett a kis versenyünkről, és elmulasztotta
kihirdetni a győzelmét. Ez azt jelentette, hogy másnap
beérhettem a pontozásban. Alig vártam, hogy halljam, hogyan
magyarázza meg Prérifarkas az utat másnap reggel.
De csalódást okozott. Legnagyobb megrökönyödésemre
szemrebbenés nélkül hazudott.
– Ó, hát az mindig ott vót! – felelte, amikor Darren Yazzie
megkérdezte, hogy került oda az út egy éjszaka alatt.
Sophie Betsuie közbekotyogta, hogy az út egyáltalán nem
volt ott előző nap, olyannyira nem, hogy még beszéltünk is a
megépítéséről. Prérifarkas az egészből dominanciakérdést
csinált.
– Azt mondja, hogy hazudok? – kérdezte és fenyegetőn
morgott hozzá. Több nem is kellett, mert mindenki tudta, hogy ő
a főnök.
Sophie becsületére legyen mondva, nagyon szívesen
lehazugozta volna, de egyszerűen képtelen volt rá. Viszont
tetszett, hogy nem húzta be fülét-farkát, és nem szívta vissza a
szavait. Csak megfordult és elsétált. Így juttatta kifejezésre
véleményét szavak nélkül.
Prérifarkas gúnyosan mosolygott rám. Egy kicsit sem érezte
magát kényelmetlenül. Társak voltunk, de minden esélyt
kihasznált, hogy felülkerekedjen rajtam.
Most, hogy az út ott volt az orrunk előtt, a teherautók
faanyagot hoztak a nagy hogan megépítéséhez. Féltradicionális
módon állították fel. Döngölt alapzatra építették, de modern
eszközökkel. Kis daru tette helyére az IKEA-stílusban méretre
vágott fadarabokat.
Frank Chischilly rágyújtott egy hagyományos dalra. Miután
ke-
letről kezdve az óra járásával megegyezően lerakták a
cölöpöket, énekelni kezdett nekik. Elővette a bőrerszényét, amit
a navahók jishnek hívnak. Egy orvosságos erszényről beszélünk,
amiben minden benne volt, ami a ceremóniához kellett. A
legtöbb dologhoz hozzá sem nyúlt, de voltak ott csörgők, tollak,
kavicsok és kis tarsolyok, amikben gyógynövények, pollenek,
színes agyagok és homok lapult a homokképhez.
Néztem, ahogy elvégzi a szertartást a mágikus spektrum déli
oszlopánál. Nem történt semmi különös, amíg be nem fejezte.
Aztán a földön a keleti és a déli oszlop között fehér fény futott
végig. Gyorsan elhalványult, és ez nem jelenthetett mást, mint
hogy az oszlopok között mágikus erővonal keletkezett. Nem
gondoltam, hogy a hataałiik gyakran csinálnak ilyet, de Frank
nem volt hétköznapi hataałii.
Felajánlottam segítségemet Darren Yazzie-nak, és
napnyugtáig el is végeztük a munkát. Nem mondom, hogy nem
szorult még finomításra, és hogy a tetejére rakott nejlont nem
kellett volna tetőre cserélnünk, de a szerkezet állt, és jól nézett
ki. Granuaile-t izgatottság kerítette hatalmába. Tudta, hogy
Frank este is folytatja a megáldó ceremóniát, és akkor szerette
volna jobban megfigyelni. A nap nagy részét latintanulással és
Oberon szórakoztatásával töltötte.
Amíg Darren csapata a felszerelést és az alapanyagokat egy
sebtében elkerített részre hordta, a hataałii az út végén állt,
harminc méterre a hogantól egy vizesflakonnal a kezében, és
letekintett a fennsíkról. Rekedten magához hívott bennünket, és
valamit figyelt északi irányban. Granuaile, Prérifarkas és én
odafutottunk hozzá. Oberon vette észre először. Hátán felmeredt
a szőr, és morogni kezdett.
Jobb, ha elhúzunk, Atticus!” Miért? Ki van ott?
Moralltach Granuaile kocsijában lapult, a fennsík lábánál.
Vagyis nem álltam harcra készen. De amikor lehajoltam Oberon
mellé, és megérintettem a hátát, hogy megnyugtassam, a vér
kifutott az arcomból, amint megláttam a száraz, vörös sziklák
között felénk bicegő alakot. Töpörödött öregasszonynak tűnt,
akiről senki sem tudta, hogyan kerülhetett ide. Mintha Elmót
láttuk volna Dél-Dakotában a sturgisi motoros felvonuláson.
Granuaile-nek egy másodperccel később esett le, de
ugyanúgy meglepődött:
– Hogy talált meg bennünket?
– Ismerik? – kérdezte Frank. – Északról érkezni rossz
ómen, és innen érzem a negatív kisugárzását.
Ezt megjegyeztem magamnak. Ha szó szerint értette, amit
mondott, akkor birtokában lehet valamilyen kezdetleges
varázslátásnak.
„Jól mondja. Ennyi rossz kisugárzással akár Sith nagyúr is
lehetne, vagy igazgató a Wall Streeten.”
Prérifarkas rásandított, és mélyen egyetértett:
– Ez nem egy töpörödött öreglány.
– Én ismerem – vallottam be. – De halottnak hittem.
Frank a földre köpött.
– Azt mondja, egy zombi vagy valami egyéb őrült szörny?
– Nem zombi, de az őrült szörnyek kategóriájába már
belefér.
– Maga valójában nem geológus, ugye, Mr. Collins? –
kérdezte Frank szárazon. Féloldalas mosollyal nézett rám,
mintha azt üzenné, nem tudtam átverni vagy becsapni, hiába
próbáltam. Ha látta az özvegy varázskisugárzását, akkor rajtam
is látta, hogy nem Joe vagyok a szomszédból. Ezért meg sem
próbáltam tovább színlelni, úgyis Prérifarkas találta ki az
egészet.
 – Annyira vagyok geológus, amennyire Mr. Benally joviális
vállalkozó.
Frank kacagott, Prérifarkas meg figyelmeztetett, hogy
sürgősen fogjam be. Ez azt jelentette, hogy Frank nem ismerte
ugyan Prérifarkas valódi természetét, de azt már sejtette, hogy
egyáltalán nem hétköznapi.
– Akkor elárulnák végre, mi az ördög az? – kérdezte a
hataałü, és az asszony felé bökött az állával.
– Még nem tudom, de ideje kideríteni!
A lény az özvegy MacDonagh alakjában tipegett felénk
északról, de tudtam, hogy nem ő az. Lerohantam a lejtőn a
kardomért.
 Ötödik fejezet

Asgardi utam után Oberon beszámolt a szegény özvegy

haláláról. Már távozásom előtt is súlyos betegségek emésztették,
s a távollétemben el is pusztították. Álmában halt meg. De
Oberon látta, hogy kikelt a halottas ágyából, és onnantól kezdve
furcsán viselkedett. Nem evett, és egyetlen korty whiskey sem
ment le a torkán. Ebből tudtam, hogy az özvegyet megszállta
valami. Hogy ki vagy mi, azt nem sejtettem. Csak annyit
gyanítottam, hogy engem akar elkapni, amikor visszatérek az
ebemért. Lehetett a hindu boszorkány, Laksha Kulasekaran.
Neki megvolt erre a képessége. De kételkedtem benne, hogy
ilyen csúnyán átverne, és ki akarná váltani a haragomat. Az
időzítés is azt sejtette, hogy valaki másról lehet szó, vagy valami
másról, egy sokkal veszélyesebb lényről. Jézus is azt mondta,
amikor a Rúla Búiában beszélgettünk, hogy az asgardi
kalandommal magamra vontam olyanok figyelmét, akikét nem
szerettem volna.
Kivettem a kardomat Granuaile kocsijából, kihúztam a
hüvelyéből, és Mrs. MacDonagh felé lépkedtem, hogy
hallótávolságba kerüljek. Oberon, Granuaile és Prérifarkas meg
Frank Chischilly olyan messziről követtek, amiről csak
reméltem, hogy biztonságos. Bekapcsoltam tündérlátásomat, és
észrevettem, hogy a lénynek nincs emberi aurája. Az alakja még
emberi volt, de duzzadt és lüktetett és változott, mint a fraktál
képernyővédők, és áradt belőle a varázserő fehér zaja. Akármi
szállta meg, nagyon erős volt – egy istenre gyanakodtam.
 Az özvegy nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt.
Virágos ruhája foltos volt, és foszlásnak indult a szegélyeknél.
Szemében kihunyt a fény, és beesett az arca. Tíz méterre tőle
megálltam, és felemeltem a kardom.
– Ki vagy te? – tettem fel a kérdést.
Az összeaszott arc torz mosolyra húzódott. Az ajkak rosszul
illeszkedtek az arcba, és több kötőszövet bukkant elő a
kelleténél. Nem angolul felelt, hanem ónorvégul, amivel
alátámasztotta legroszszabb félelmemet.
– Nem beszélem a nyelvedet – mondta. A hang nem az
özvegy kedves csacsogása volt. Rosszindulatú, rekedt zihálást
hallottam, mintha valaki csiszolópapírral esett volna a
hangszalagjainak. – De ha te vagy a kutya tulajdonosa, akkor
érteni fogsz. Beszélsz ónorvégul?
Bólintottam, és ugyanazon a nyelven feleltem, vagyis a
többiek teljesen kimaradtak a társalgásból.
– Ki vagy te? – ismételtem meg.
Nem lehetett mindentudó, különben nem a kutyám
segítségével akart volna megtalálni. Vagyis Odint ezzel kihúztam
a listáról, de az összes többi isten rajta maradt.
A lény kacagni kezdett, bár a hang inkább emlékeztetett a
jég rianására, és a teste vidáman rázkódott.
– Akkor figyelj! A gyengék és öregek istápolója vagyok, a
betegeké és a bénáké, a halottaké, akiket nem választottak ki a
valkűrök. Azoké, akiket Freyja nem enged be Fólkvangrba, a
palotájába. Ez a test nem álca. Most már találgathatsz, ki vagyok!
Csak nehezen tudtam megállni, hogy ne borzongjak meg.
– Hel – sóhajtottam fel. Loki lányával álltam szemközt, a
halottak niflheimi úrnőjével.
A torz mosoly ismét megjelent az arcán.
– Talált!
– Mit keresel Midgardban?
– Miattad vagyok itt… Hogy is szólíthatlak?
– Hívj csak… Roynak.
– De ez nem az igazi neved.
– Most elégedj meg ezzel! Mi történt az özveggyel?
– Azzal az asszonnyal, akié a test volt? Eltávozott a
keresztények túlvilágába, ahogy kívánta. A lelke felett nem
rendelkeztem, csak a teste az enyém.
– Már megbocsáss, de a teste sem a tiéd. Sértő, hogy viseled.
Kérlek, vedd le, aztán beszélhetünk!
– Badarság! – felelte Hel. – Nem mászkálhatok az igazi
alakomban. Az emberek képtelenek úgy beszélni velem. Vagy
sikítani kezdenek, vagy makogni, vagy hányni. De beszélni
sohasem tudnak. Akár sértő számodra, akár nem, legalább a
józan eszed megmarad, ha ebben a porköpenyben maradok.
Most már egyáltalán nem akartam, hogy kibújjon az özvegy
bőréből, mert gyanús volt, hogy nem túloz. Persze az sem
tetszett, hogy az özvegy testét viseli. A néni családja
megérdemelte volna, hogy tisztességesen elbúcsúzhasson tőle.
– Akkor beszéljünk! – adtam be a derekam. – De meg kell
ígérned, hogy a beszélgetésünk után a holtak iránti alapvető
tiszteletből visszaviszed a testet oda, ahol találtad.
A rianást idéző nevetés visszatért.
– Ugyan mire mennek a holtak a tisztelettel? De talán mégis
megígérem, mert így köszönöm meg neked ezt a kiruccanást
Midgardba.
– Semmi közöm az utazásodhoz.
– Nem te ölted meg a nornákat, és nyomorítottad meg
Odint?
– De, én.
– Nos, ők tartottak Niflheimbe zárva. Most már minden
világot meglátogathatok, ami kapcsolatban áll a Világfával.
Lassan leeresztettem Moralltachot. Nem tűnt úgy, mintha
rám akarna támadni.
– Azért jöttél el idáig, hogy ezt megköszönd?
– Nem. Azért jöttem, mert kíváncsi vagyok. Megölted a
nornákat és az Ászok nagy részét. De fogalmam sincs, miért
tetted. Gyűlölted őket?
– Nem. Asgardba kellett mennem, mert valakivel üzletet
kötöttem. Aztán belefutottam néhány élet-halál harcba, amiből
én kerültem ki győztesen. Ennyi az egész.
– Ennyi az egész? – nézett rám, mint aki jól szórakozik a
hallottakon. – Semmi bosszú? Nem hatalmat kerestél, vagy
gazdagságot?
– Ezek a dolgok engem nem érdekelnek.
 A vérbosszút Leifre hagytam, és Gunnar Magnussonra, de ő
az életével fizetett érte. A gazdagság végképp nem érdekelt
bennünket. Thor kalapácsát és övét is ott hagytuk Asgardban,
bár Leifet illette volna. Fogalmam sem volt, ki birtokolhatja
azóta. Én eltettem Odin lándzsáját, Gungnirt. Ez volt a
hadizsákmányom, de nem azért, hogy eladjam az eBayen.
– Nem akarsz helyet Asgardban? Nem akarsz ajándékot
Niflheimtől?
– Mint említettem, nem. Nem én kerestem a bajt, csak bele
rángattak.
– Mégis segítettél célom elérésében.
– Mi a célod?
– Természetesen a Ragnarök! Amióta a nornák halottak,
ahogyan Thor és Heimdall meg a többiek is, az igazi győzelem
elérhetővé vált Loki fiai és lányai számára, elkezdhetem a
készülődést, hiszen ki állna ellen nekünk? Midgardot és a többi
síkot átalakítjuk apám kedve szerint. Szerintem az egészet
felégeti, hogy mindent újrakezdhessünk. Itt az ideje, hogy
összeszedjem a seregem, és azt szeretném megtudni tőled,
csatlakozol-e hozzánk. Szeretnél jelen lenni az új kezdetnél?
Tettem egy lépést hátrafelé, mintha meglökött volna, a
kérdés annyira taszító volt számomra. Megpróbáltam közönyös
képet vágni, hogy az arcom ne ránduljon meg az undortól. A
halottak istenének megsértése nem lett volna sem bölcs, sem
udvarias lépés. Legegyszerűbb volt finoman kikosarazni.
Megköszörültem a torkom.
– Egy új kezdet – bólintottam, mintha tetszene az ötlet. –
Nekem is megfordult a fejemben párszor. Eltűnődtem, milyen
lenne, ha a földet az anyagi haszonért kiszipolyozó emberiség
eltűnne. – Eddig mentem el, aztán elhessentettem a gondolatot.
– De ezek csak álmodozások, a vágyakozás alapfokozatai. Én nem
ítélhetem meg, kinek kell meghalnia. Új kezdet nem jöhet létre
anélkül, hogy ne áldoznánk fel azt is, amit gyönyörűnek,
ártatlannak és dicséretre méltónak tartunk. Ne haragudj, de
nem lehetek részese efféle pusztításnak.
Az özvegy arcára döbbenet ült. Hel következő szavai
fagyosak voltak:
– Akkor ellenünk szegülsz?
 – Ha okot adtok rá…
Felemelte kezét – pontosabban az özvegy kezét – a bal
mellkasához, és belemarkolt a szövetbe. A következő pillanatban
elegáns mozdulattal kihúzott egy nagy tőrt, amit rúnák
díszítettek. Tőrhüvelynek nyoma sem volt. Egyenesen a ruha
anyagából rántotta elő. Felemeltem Moralltachot, hogy
megvédjem magam, és a hátam mögött állók kollektíven
felszisszentek.
Hel kacagott a reakciómon:
– A tündérkardodnak van valami neve is, ugye?
– Van, bizony. Moralltachnak hívják.
– Ez itt Famine – bökött felém a tőr hegyével. – Talán nem
le
het ellenfele egy kardnak. Ráadásul te vagy a jobb harcos. Én
nem vagyok híres párbajozó. Mégis ez a tőr lesz a végzeted. – A
fegyver ugrálni kezdett a kezében. – Látod, hogy issza a
szagodat? A következő lény, amelyiken sebet ejt, a te húsodra
fog éhezni, és nem nyugszik, amíg ki nem elégíti vágyát.
Talán arra várt, hogy nyüszíteni kezdek a félelemtől, vagy
kegyelemért fogok könyörögni, amikor ezt meghallom. Látszott
rajta, hogy valamilyen reakcióra vár, ezért direkt mozdulatlan
maradtam, és vártam a támadást. Nem mondtam semmit. Loki
lánya érdeklődve oldalra biccentette a fejét.
– Nem hiszed el, hogy találok olyan teremtményt, aki
erősebb a kardodnál?
Vállat vontam.
Hel fújtatni kezdett dühében.
– Akkor legyen, ahogy akarod, Roy… – A tőr abbahagyta a
ficánkolást, és Hel visszadugta az „izgatott fegyvert” a
hüvelyébe, ami jelen esetben a gyomorszája volt, de ez meg sem
kottyant neki. Megfordult és észak felé ügetett. A mozgása
egyszerre volt nevetséges és rút, de olyan sebességet produkált,
amire az özvegy soha nem lett volna képes.
„Ügyes vagy, Atticus! Jól elijesztetted!”
Nem annyira. Most vagyok csak igazán bajban.
„De hát elfutott, Atticus!”
Elfutott, hogy találjon valakit, aki megöl. „Akkor meg kéne
állítanod, nem?” Én is attól tartok.
– Mi történt, szenszei? – kérdezte Granuaile, de nem volt
időm elmagyarázni, ha el akartam kapni Helt. Alvilág istenei,
miért akarom én elkapni Helt?! – estem kétségbe.
De azért üldözőbe vettem, és a hátam mögött felzendült a
csalódottság kórusa azok szájából, akiknek fogalmuk sem volt
tetteim mozgatórugójáról. Futni kezdtek utánam, miközben egy
szánalmas, vén nyanyókát kergettem a Colorado-fennsíkon át.
Emlékeztetnem kellett magamat, hogy észben tartsam: a kedves
öreg hölgyből gonosz istennő lett, aki nem tartozott e sík
élővilágához, és akármenynyire nem tetszett a dolog, miattam
látogatott el ide.
Figyelmeztettek, hogy asgardi kalandomnak csúnya
következményei lesznek. Morrigan is megmondta, Jézus is. Bár
Jézus azt is említette, hogy csak én akadályozhatom meg a
legrosszabb kataklizma bekövetkezését, és mostanra kiderült,
hogy a Ragnarökről beszélt. Eddigi tetteimmel azonban csak
valószínűbbé tettem a norvég apokalipszis eljövetelét. Azok az
istenek, akik a Ragnarököt voltak hivatottak megállítani, vagy
halottak voltak, vagy nyomorékok – és ezt nekem köszönhette a
világ. Most senki sem állhatott Hel útjába rajtam kívül.
Ráadásul ott volt az a prófécia is, amit a szirének mondtak
Odüsszeusznak. Ha jól értelmeztem, a világ tizenhárom év múlva
tűzbe borul. Talán ők is a Ragnarökről beszéltek? Muspellheim
fiainak kellett a világot felgyújtaniuk a legenda szerint. Hel
addigra állítja fel a csapatát? De miért tart neki olyan sokáig?
Akárhogy állt is a helyzet, úgy éreztem, hogy meg kell állítanom
Helt. Ha másért nem, azért, mert személyesen fenyegette a
biztonságomat. Szükségem volt arra a tőrre és az özvegy testére.
Fájt a halál avatárjának látni őt.
Energiát szippantottam a földből, és növeltem a
sebességemet, hogy gyorsabban beérjem. Hel hallotta
közeledésem, és hátranézett. Amikor észrevett, hirtelen megállt,
és az öregasszony bőre elkezdett lehullani róla, mint egy könnyű,
nyári ruha. Én is lefékeztem. Az özvegyből négyméteres
szörnyűség bújt ki, és rám bődült. Csakis Hel igazi alakja lehetett,
ami félig dögös volt, félig rothadt. A jobb oldala karcsú volt, és
csinos, amivel akármelyik autópályán csúnya tömegbalesetet
okozhatott volna. Fél fején dús haj nőtt, fél arcában igéző szem
ült, és fél teste el volt látva mindennel, mi szem-szájnak ingere.
Ha óriás lettem volna, aki egy fél nővel akar randizni, azonnal
rárepültem volna. De a teste másik oldala egy rothadó zombié
volt, ami nemcsak csontokban és izomrostokban bővelkedett, de
kukacokban is. Ő volt annak a közismert mondásnak a
mintapéldánya, hogy a szépség csak külsőség. A tőrt kerestem,
és hamarosan megláttam az alsó bordái közül kikandikáló
markolatot. Ha dögös oldalának kávéés fahéjillata volt is, nem
hatolt át a rothadó hús bűzén, amit a másik oldala árasztott.
Vettem egy nagy levegőt, hogy valami közönségeset mondjak,
például hogy: „Mi ez a bűz, a rohadt életbe?!”, de a szag
kiváltotta belőlem az öklendezés reflexét, és hányingerrel
küszködve megtántorodtam. Mögöttem kiáltások hallatszottak,
amik hasonló öklendezésbe fulladtak, és a talajon sorra
placcsantak a rókák. Hel felém lépett, és a tőréhez nyúlt. De
amikor felemeltem Moralltachot, hogy lássa, nem tett
harcképtelenné a bűze, inkább elengedte. Akkorát büfögött, mint
egy barlog, aztán visszabújt az özvegy bőrébe, ami ismét
összeforrt a feje tetején, és folytatta a menekülést északi
irányba.
Szívesen elengedtem volna, de emlékeztettem magam a
tétre.
A világ megmentéséhez csak annyit kellett tennem, hogy
viszszatartom a lélegzetem, ha a közelébe kerülök.
Megnyújtotta lépteit, amíg a végén már ugrált futás helyett.
Colorado energiájával újra beértem. Amikor Hel észrevette, nem
állt meg, hogy megint kibújjon az özvegy bőréből. Tudta, hogy
már nem ijednék meg. Csak lefékezett, megfordult, felém emelte
hullakezét, és semmibe révedő szemmel annyit lihegett, hogy:
– Draugar.
A szó meghökkentett. A draugr többes száma volt, és a
draugrok nem olyan teremtmények voltak, akikből több jobb lett
volna, mint kevesebb. Egy is csúnyán el tudta rontani akárki
napját. Vártam, hogy felbukkan valami gusztustalan, de nem
történt semmi. A szentségtelen vigyor ismét felvillant az özvegy
arcán, aztán a képembe kacagott. A hátam mögött ijedten
felsikoltott valaki. Granuaile volt az.
 „Segítség, Atticus!” – kiáltotta Oberon.
Amikor hátranéztem, három sötétkék bőrű hullát láttam,
akik rossz szándékot forralva elindultak a barátaim felé. Nem
azért nyújtották ki a kezüket, hogy megöleljék őket… Ezek
szerint Hel képes volt megidézni a draugrokat. Eleve nagyok és
izmosak voltak egy hullához képest, és csak tovább dagadtak,
mint a sütőbe tett kenyér. Nem akartam hátat fordítani Helnek,
de nem volt más választásom. A kutyám és a tanítványom –
nem beszélve Frankról és talán Prérifarkasról – bajban voltak.
De Hel nem akart hátulról támadni. Csak le akart vakarni
magáról. Megfordult, és folytatta a menekülést. Én meg ott
maradtam három hihetetlenül erős zombival. Nem aaagyra éhes
George Romero-félékkel, hanem tagbaszakadt norvégokkal, akik
a legendák szerint még varázslatra is képesek. Oberon ugatott,
és hátán felmeredt a szőr, ahogy a draugrok feléjük közeledtek.
Az ugatást megspórolhatod! Ezek nem ijednek meg. Inkább
próbáld őket fellökni hátulról! De ha nem megy, ne erőltesd! –
tanácsoltam ebemnek, aztán feléjük ugrottam.
„Elkaplak!” – vicsorogta Oberon, és megkerülte a
legközelebb állót, hogy hátulról támadja meg. A zombi nem
figyelt rá, mert Granuaile-t nézte. Oberon nekifutott, hogy a
draugrra vesse magát.
Tényleg nem tudom, hogy a gimnáziumi
matematikatanárok, miért nem ilyen szöveges példákkal jönnek:
„Ha egy 70 kilós ír juhászkutya 30 kilométer per óra sebességgel
egy 100 kilós draugrra támad, ledönti-e a lábáról a gennyládát?”
A válasz rohadtul igen. Oberon egészen pontosan két legyet ütött
egy csapásra, mert az első zombi esés közben kirúgta a másik
kék srác lábát. A kutyám fürgén félreugrott, amikor az egyik
ügyetlenül utána kapott, és beállt a draugrok és Granuaile közé.
– Menekülj! – kiáltottam a tanítványomnak, amikor a
közelükbe értem. Fegyver és megfelelő kiképzés hiányában
esélye sem lett volna ezekkel a fickókkal szemben. Granuaile
szerencsére engedelmeskedett. A tanácsot Frank Chischilly is
megfogadhatta volna. Nem volt már fiatalember, és erősen zihált
a tempótól. Prérifarkas is hasonlót ajánlott Franknek, de a
varázsló elővette a hátizsákjából a nyamvadt jish-ét, és már
kezdte is kicsomózni. Prérifarkas úgy nézett rá, mint aki meg
akarja akadályozni, de hogy valójában mit mondott neki, azt nem
tudhattam, mert nem beszélek navahóul. A következő
pillanatban Frank a fejére öntötte az erszény tartalmát. Színes
gyógynövények, virágporok és homok szóródtak ki belőle.
Nekem az első két draugrra kellett koncentrálnom, akiket
Oberon fellökött. Néhány másodpercig kábák voltak, de utána
sem tápászkodtak fel, hanem köddé váltak, és újra alakot
öltöttek, viszont nem fekve jelentek meg ismét, hanem állva,
mint a cövek. Szerencsére már nem sok választott el tőlük.
„Ezek így csinálják” – magyarázta Oberon. „Kiszivárognak a
kövek közül, mint a pára, aztán hopp! Már ott is állnak, mint
egy hupikék törpikékből szervezett zombihadsereg!”
Nézzük meg, hogy ha kardélre hányom őket, eltűnnek-e!
A vastól megsérülnek, de nem okoz nekik halálos sebet,
legalábbis én ezt hallottam róluk, mert draugrokkal eleddig nem
találkoztam személyesen. Biztos voltam benne, hogy Helnek más
katonái is vannak, de a serege derékhadát ezek a zombik
képviselték. Nehéz sisakjukról vassodrony lógott, hogy a
nyakukat is védje. Olcsó megoldás volt, de hasznos. Ezen kívül
csak annak a tunikának és térdnadrágnak a maradványait
viselték, amiben annak idején meghaltak. Ahol az elhalt bőr
felrepedt vagy szétrohadt, ott csontok villantak ki.
Hátulról támadtam meg az egyik draugrt, és megvágtam a
jobb karját. Azt hittem, simán lemetszi, de a penge beszorult a
hús és a csontok közé, mintha puha fába vágtam volna. A draugr
meglepetten odébb ugrott, és kirántotta markomból a kardot.
Hirtelen ott álltam fegyvertelenül, Moralltach a zombi karjában
fityegett. A tündérmágia működni kezdett, és a kék hús egyre
feketébb lett. De a szörny csak megrázkódott. Húsa már így is
elhalt volt, és a lény nem élt, tehát a varázslat nem ölhette meg
még egyszer.
– Annyira hiányzik Fragarach – mondtam, amikor mindkét
zombi felém fordult. Felém lódultak, az arcukon üres
szemgödröket és csontvázmosolyt láttam. Amelyikük
megsebesült, nem sietett kihúzni karjából a kardot. A keze
tovább dagadt, és lassan benőtte a pengét.
 Le tudnád kötni a kéket, amíg én végzek a feketével? –
kérdeztem Oberontól.
„Persze!” – felelte a kutyám.
Addigra mögéjük került. Összegyűjtöttem az erőmet és
minden gyorsaságomat, aztán a feketére támadtam, aki szélesre
tárt karral várt engem. Oberon az egyik kék felé vágtázott, és
amikor rávetette magát az ellensége hátára, jobbra ugrottam. A
kövek alaposan lehorzsolták a vállamat. Az ugrással a fekete
zombi közelébe kerültem, és a karomon megtámaszkodva
kirúgtam alóla a lábát. Háttal mellém zuhant. A bal könyökével
eltalálta a tüdőmet, alig kaptam levegőt. Viszont örömmel
konstatáltam, hogy Moralltach nyele csapódott először a földnek,
és az ütközéstől kipattant a zombiból. Mielőtt a lény eldönthette
volna, hogy köddé akar-e válni, bal karomat a nyakára fontam,
és teljes erőből meghúztam, miközben megpróbáltam újra
levegőhöz jutni. Kapálózni kezdett, és a bal könyökét
hátrarántotta, de nem engedtem el a világ minden kincséért
sem. Aztán néhány roppanó csigolya, egy kis ellenállás, és
letéptem a fejét. Felálltam a kezemben tartott fejjel, és
megláttam a kék zombit, ami néhány méterre öltött újra testet,
miután Oberon fellökte. Hozzávágtam a fejet, és olyan erősen
találtam képen, hogy megtántorodott. Ennyi idő éppen elég volt
ahhoz, hogy felkapjam Moralltachot. Felkészültem a draugr
támadására, de jobbról hangos kiáltást hallottam.
Megkockáztattam egy oldalpillantást, és a leghihetetlenebb
„megszállásnak” lehettem tanúja.
Frank Chischilly hirtelen nagyon erős lett, mert egyik
kezével egy kéttonnás sziklát tartott a feje fölé. Felugrott egy
animébe illő ugrással, ami olyan látványos volt, mint amilyen
haszontalan, és úgy érkezett le, mintha zsákolni akarna egy
kosárlabdával, ami jelen esetben a kéttonnás szikla volt, és csont
nélkül telibe találta a harmadik draugrt. A lényt összelapította a
szikla, Frank pedig felugrott a tetejére. Ha film lett volna, addig
marad rajta hősiesen feszítve, amíg a por le nem száll, de ő
azonnal leugrott róla, és nekiment az utolsó draugrnak, aki rám
akart támadni. Frank inge megfeszült a testén, szét akarták
repeszteni a frissen nőtt izomkötegek. A szeme teljesen fehér
volt, és egy kicsit még fénylett is. Varázsspektrumra kapcsoltam
a látásom, és észrevettem, hogy Frank teste körül már nem
látszódik az a cuki, fehér sáv, mert addigra az egész Frank egy
nagy, fehér folttá vált. Annyi fehér varázserővel rendelkezett,
ami egy istennek is becsületére vált volna. Meglendítette a
karját, és leütötte a zombi fejét, mint egy golflabdát, amivel a
negyedik lyukat célozza meg. A fej elvitorlázott az északi égen,
amerre Hel futott, és a kék test eltűnt a földben. Frank
felüvöltött, bikanyakán kidagadtak az erek.
Cowboynyakkendőjének türkiz köve nem bírta tovább a
feszülést, és messzire pattant. Mellizmai erősen emlékeztettek
Lou Ferrignóéra. A draugrokról alkotott véleménye egyértelmű
volt. Dühösen fordult körbe újabb ellenfelet keresve. Kicsit
csalódott volt, amikor egyet sem talált – Hel már régen elszelelt
–, és fénylő szeme bennünket vizsgált néhány kényelmetlen
másodpercig, amíg el nem döntötte, hogy nem vagyunk legális
prédák. Aztán elkezdett leereszteni, és a fény kihunyt a
szemében. Köhögésroham kapta el, majd elájult. Prérifarkas
odaugrott, hogy elkapja. A karjában ismét törékeny, idős
emberré vált.
 Hatodik fejezet

– Oké, Pré… vagyis Mr. Benally, mi történt az előbb?

– Én ugyanezt kérdezhetném magától, Mr. Collins! –
vicsorgott Prérifarkas. – Ki volt az a hölgy, és mik voltak azok a
lények?
– Először beszéljünk Frankról! Rendbe jön?
– Persze, kutya baja sem lesz! – mondta Prérifarkas, és a
düh bűntudattá halványult hangjában. Frank mellkasa süllyedt
és emelkedett. – Azért sajnálom, hogy ezt csinálta. Nincs még
egy lövése, és szerettem volna, ha másra használja el.
– Miért? Mit csinált?
– Szólt a Változásasszonynak, és elmondta neki, hogy
szörnyekkel van dolgunk, aztán felajánlotta neki a testét. A
Változásaszszony elküldte a fiát, Szörnyölőt, hogy segítsen. De az
ajánlat csak egy alkalomra szólt.
Ezek szerint valóban egy isten szállta meg. Egy olyan isten,
aki hű volt a nevéhez.
Granuaile lépteit hallottam délről.
– Most már biztonságban vagyunk, ugye? – nézett a fejetlen
hullákra. – Ezek mik?
– Red Bull-imádó zombik kísértettel keverve.
Frank felnyögött, és kinyílt a szeme, de gyorsan újra
becsukta, megérintette a fejét, és mondott valamit navahóul,
amitől Prérifarkas kacagni kezdett. Biztosan gyilkos fejfájás
gyötörte. Prérifarkas felültette, és barátian megveregette a
vállát.
– Rendben, Mr. Collins, most maga jön! Ki volt az az
asszonyság? – kérdezte Prérifarkas.
– Arra én is kíváncsi lennék. Majdnem becsináltam –
csatlakozott Frank az előtte szólóhoz.
– Hel volt az, a norvég halálisten.
Frank Prérifarkasra nézett, hogy beveszi-e.
– Ez most viccel?
– Nem. Az istenekkel nem szokott viccelni – felelte
Prérifarkas, aztán a következő kérdést már hozzám intézte: –
Mit akart magától?
– A segítségemet, ha jól értettem.
– Miben? – kérdezte Granuaile az ajkát csücsörítve. – A
testszaga semlegesítésében?
– Nem éppen. Inkább a világ elpusztításában – dobtam félre
Moralltachot, lehuppantam Frank mellé a vörös homokra, és a
tenyerembe temettem az arcom. Elég sokat kivett belőlem,
amikor ezt hangosan is megfogalmaztam. Mit kéne tennem,
amikor a Helhez hasonló alakok szövetségre akarnak lépni
velem? Az asgardi utazáson azért vettem részt, hogy
megőrizzem nevem becsületét, amit nem akartam bemocskolni
azzal, hogy nem tartom a szavam. De most semmi jót nem
találtam folttalan nevemben. Ha a Ragnarök miattam tör ki,
senkit sem fog érdekelni a becsületességem. Nem lesz történész,
aki kimosdatna ebből a szarból. A megbánással kapcsolatos
érzéseket általában megpróbálom kiiktatni, mert kivétel nélkül a
depresszió előételeinek számítanak, és egy olyan hosszú életű
fickónak, mint én, a depresszió egyenes út az öngyilkossághoz.
De ez nem jelenti azt, hogy időnként ne törne rám.
És alaposan hazavág.
Enyhe szédülést éreztem, amikor átgondoltam annak a
felfoghatatlanságát, amit tettem. A tenyerem mögött némán
zokogtam Mrs. MacDonagh-ért, Leifért, Gunnarért,
Vejnemöjnenért, a norvég istenekért és mindazokért, akik
ártatlanul szenvedtek egy hibás döntés miatt. A druidák a
megőrzés emberei voltak, nem a pusztításé.
Nem tudtam kikerülni a tényt, hogy ostoba büszkeségem
természeti katasztrófává tett.
 Granuaile leguggolt mellém, és megfogta a vállam.
– Az biztos, hogy nem tetszett neki, amit feleltél.
– Azért lenne egy kérdésem – szólalt meg gondterhelten
Frank. – Egy mezei geológust nem szoktak felkérni a világ
elpusztítására, ugye?
– De nem ám – feleltem, aztán letöröltem a könnyeket az
arcomról a tenyeremmel, és a térdembe töröltem. – Ne
kérdezze, ki és mi vagyok! Elégedjen meg annyival, hogy
halottnak hisznek.
– Akkor ez a halottak napja – mondta Frank –, meg a
bomlásé – mutatott a draugrokra, akiknek porrá vált teste
összekeveredett a fennsík homokjával.
– Mit akart a tőrrel? – kérdezte Prérifarkas.
– Famine a neve. Állítása szerint az a lény, amibe
legközelebb beleszórja, addig nem nyugszik, amíg éhségét a
húsommal nem csillapítja.
– Szívás – jegyezte meg Granuaile.
Oberon megpróbált jobb kedvre deríteni:
„Kap tőlem egy pontot az eredetiségért. Druidát nem sokan
tálalnak fel ebédre. De levonok tőle hárommillió pontot a bűze
miatt!”
Frank összehúzta a szemét.
– Csak egy lényen működik, vagy annyin, amennyit
megsebez vele?
– Miért kérdezi? Sejt valamit? – néztem rá.
– Csak azért kérdem, mert észak felé, amerre elhúzott, él
néhány bőrcserélő.
„Az micsoda?” – kíváncsiskodott Oberon.
Granuaile grimaszolt.
– Nem valamilyen alakváltók, akik állatok bőrébe bújnak?
Chischilly bólintott.
– Minden alakjukhoz újabb bőr kell. Nem zavarják az
embereket, ha azok nem lépnek a területükre.
– Azt mondja, hogy a környéken van néhány? – tudakoltam.
– Van hát! A tanyákon túl néhány mérföldre – mutatta
ugyanazt az irányt, amerre Hel eltűnt.
Prérifarkas felé fordultam.
 – Most már legalább tudom, miért ide akarta építtetni a
bányát. Nem a kayentai munkavállalók népsűrűsége volt az ok,
hanem a bőrcserélőké. Arra számított, hogy elbánok velük, ha
megjelennek, hogy megvédjék a területüket.
Prérifarkas vállat vont. Nem tagadta.
– Én nem kaphatom el a grabancukat, mer’ ha megölnek,
még erősebbek lesznek, mint eddig.
Frank Chischilly összehúzta a szemöldökét. Egyáltalán nem
értette, miért tenné a bőrcserélőket erősebbé egy ember
megölése. Csak én tudtam az igazat. A bőrcserélők nem öltik
magukra egy halott ember bőrét, mert már megvan a sajátjuk,
viszont Prérifarkas nem ember volt, hanem az Első Nép tagja, és
akárhányszor meghalt, maga után hagyta a maradványait. Ha a
bőrcserélők megtalálják Prérifarkas bundáját, hatalmas erőre
tesznek szert vele – sokkal nagyobbra, mint egy normális
prérifarkas szőrével. Morigannek már megint igaza volt a
kétszer átkozott trükkös istenekkel kapcsolatban. Ők voltak a
balsors szökőkútjai, akik lespriccelték az ártatlanokat, és jót
röhögtek rajta.
Mielőtt még a hataałii feltehetett volna egy kényelmetlen
kérdést Prérifarkasról, megelőztem egy sajáttal:
– Hogyan lehet elpusztítani egy bőrcserélőt, Frank?
Annyira meglepte a kérdés, hogy csuklani kezdett, ami aztán
masszív köhögéssé változott. Amikor a roham alábbhagyott, így
szólt:
– Sehogy. Azokat nem lehet megölni. Csak védekezhet az
ember, és a hajnalért imádkozhat.
Ezek szerint hasonlítottak a vámpírokra.
– Nem lehet megölni őket?
Frank felkrákogott valami gyanúsan zöldet, és a földre
köpte.
– Talán meg lehet. Bár én még nem hallottam senkiről,
akinek sikerült volna. Emberi erővel biztosan nem végezhet
velük. Nagyon gyorsak.
– Csak napszállta után bújnak elő? – kérdezte Granuaile.
– Ahogy mondja. Nem öli meg őket a napfény, de nem is
rajonganak érte, ami azt illeti.
– Úgy veszem ki a szavaiból, mintha személyes élményei is
lennének – mondtam. – Ezek szerint már találkozott
valamelyikükkel?
Frank bólintott:
– Nem ma volt.
– Hogy menekült meg? – faggattam.
– Megfordítottuk az átkot. Másképp semmi esélyünk nem
lett volna. Az egyik bőrcserélő egy csontgolyót lőtt valakibe,
aztán másnap éjjel visszajött, hogy megnézze, működik-e az átok.
Mi lesben álltunk, és eltaláltuk.
– Mivel?
– Ugyanazzal a csontgolyóval. A golyó meg volt átkozva.
Ezek boszorkánysággal dolgoznak. Ha az ember tudja, hogyan
használják a mágiájukat, ellenük is fordíthatja. De ez a kettő nem
olyan, mint a többi. Nem igazán varázsolnak. Inkább fizikailag
büntetik az embereket. Fizikailag meg nincs sok esélyünk
ellenük.
– Ha éjszaka jönnek elő, akkor jobb, ha napnyugta előtt
fedezékbe vonulunk – gondolkozott hangosan Granuaile.
– Igaza van – értett egyet a hataałii, és amikor Prérifarkas
felsegítette, megveregette a mellkasát. – A fenébe! Hova lett a
nyakkendőkövem?!
– Elrepült – mutatta Prérifarkas.
Amikor mindenki feje a megadott irányba fordult, gyorsan
súgtam valamit telepatikusan a kutyámnak:
Meg tudnád találni, és idehoznád nekem?
„Persze! Menni fog. Kék kő. Látom a kéket” – ügetett el a
türkiz kő repülési ívével megegyező irányba.
Megfogtam Moralltachot, és felálltam, de mielőtt egyetlen
lépést tehettem volna a hogan irányába, Frank megállított:
– Akárki is maga, Mr. Collins, ha valóban így hívják,
gyanítom, hogy maga csak egy B terv volt, ami most A tervvé
avanzsált – nézett Prérifarkasra.
Én is Prérifarkasra meredtem.
– Igen, a terv előttem is csak menet közben bontakozik ki.
Mennyien vannak benne, Frank?
– Sophie-ra gondol, meg Darrenre és a többiekre? Mind
tudnak a bőrcserélőkről.
 – Ezt nem kellett volna, Frank! – morogta Prérifarkas
halkan.
– Most mit van úgy oda? Nem tudhatott róla? Akkor minek
hozta ide?
– Ezzel már elkéstek. Mondjanak el mindent! – feleltem.
– Mr. Benally kitalálta, hogy bányát építünk ide, amivel egy
füst alatt a bőrcserélőket is idecsalogatjuk. Nem mindenki hisz
ám bennük, még a dinék közül sem. Akikkel megetették, hogy
ezen a világon semmi sincs a tudományon kívül, legendának
vélik. Engem meg legszívesebben a diliházba zárnának, amiért
azt terjesztem, hogy léteznek. De Mr. Benally természetesen hisz
bennük, ahogy Sophie és a csapat többi tagja is. Magával mi a
helyzet, Mr. Collins? Maga hisz a létezésükben?
– Erős okom van hinni, hogy minden szörny létezik. Vagy
létezett egykor.
– Gondoltam. Aki a norvég istennővel diskurál, annak hinnie
kell néhány szörnyben.
– Elugrok a kocsihoz. Odafent találkozunk! – mondtam
Franknek, aki intett, és elindult a fennsík tetejére.
Prérifarkast ott tartottam a szememmel.
– Magában annyi méltóság van, mint egy kankós görényben!
A cápafosba is több keménység szorult. A golyóit egy
majomketrechez kötözöm, és mixet csinálok a visításából. Utána
veszek egy zacskó mályvacukrot meg egy nagymamabugyit és…
Prérifarkas felemelt kézzel megadta magát, és halkan –
nehogy a távozó Frank meghallja – ezt mondta:
– Értem én, Mr. Druida, de ez a dolog nem sokat változtat a
tényen. Üzletet kötöttünk, és elfogadta a kitételeket.
– A megállapodásban nem szerepelt, hogy bőrcserélőket kell
ölnöm.
– Frank szerződésében sem szerepelt a kék zombik
megölése.
– Ez igaz, de nem is én csalogattam ide Franket. Ne várjon
tőlem pluszszolgáltatást! Az alakváltók magára tartoznak.
Prérifarkas kuncogni kezdett:
– Mingyá’ a maga problémája lesz, ha a halálistennő beléjük
mártja a tőrét. Nehogy mán engem okoljon! Nem én híttam ide
az éhes, ezüst ekcájgjával!
 Oberon visszatért Frank türkiz kövével a szájában.
„Megjött a nyálas kavics” – mondta. – „Kapok
jutalomfalatot a kézbesítésért?”
Kösz, Oberon! – töröltem a kavicsot a farmerembe.
Megnézem, találunk-e az autóban!
Minden további szó nélkül hátat fordítottam Prérifarkasnak,
és ő sem volt rá kíváncsi, mit csinálnék szívem szerint a
nagymamabugyival.
Meglepő, de Granuaile-t viszont érdekelte.
– Szenszei, mit akartál csinálni a mályvacukrokkal és a
bugygyos bugyival? – suttogta a fülembe az autó felé menet. –
Elég fenyegetőn hangzik, de azért mégse mérhető össze azzal a
vérengzéssel, amit egy majom követne el a herezacskóját kézbe
kapva.
– Más hozzávalókból is állt a recept – ismertem be. – Még
nem jutottam el az Icy Hot balzsamig és a bikasiklóig.
– Egyre durvábban hangzik. Mihez kezdtél volna velük?
– Az a mai házi feladat, hogy ezt kitaláld.
Úgy láttam jónak, ha mostantól kezdve magamnál tartom
Moralltachot. Nem lett volna rossz fenntartani az egyszerű
geológus látszatát, de most ez a fontossági sorrendem végére
csúszott, ha egyáltalán fontos volt valaha is. Frank meg a társai
gondoljanak rólam, amit akarnak, úgysem jönnek rá az igazságra.
Inkább az aggasztott, hogy Hel kinek meséli el, hogy
találkozott a nornák gyilkosával néhány nappal azután, hogy az
említett gyilkos otthagyta a fogát egy öldöklésben. Ha elterjeszti
a hírt, hogy még élek, akkor az eltűnésem érdekében kieszelt,
agyafúrt tervem, ami során egy megjátszott halállal akartam
eltűnni a radarról, teljesen haszontalan volt. Őt is be kellett
csapnom, vagy kiiktatnom. De nem tetszett az ötlet, hogy
Niflheimbe menjek, és hazai pályán támadjak Helre. Hiszen ott
szinte kiapadhatatlan draugrkészlet állna a rendelkezésére, a
pincéjében egy holdfaló farkas várna ugrásra készen, és az
eredeti pokolkutya, Garm, be akarna kapni jutalomfalat gyanánt.
Kivettem a kardhüvelyt Granuaile kocsijának
csomagtartójából, aztán belecsúsztattam Moralltachot, majd a
hátamra dobtam a kardtartó övet, és a mellkasomon
összecsatoltam. Mielőtt becsuktam a csomagtartót, kihalásztam
belőle egy jutalomfalatkát Oberon számára, és a szájába dobtam.
„Mi van, Atticus? Ijesztőbbnek érzed magad karddal a
hátadon?” – kérdezte Oberon.
Mindhárman elindultunk felfelé az új úton a bányának
kijelölt területre.
Megtorpantam a válasz előtt:
Azt hiszem, igazad van.
„Egy karddal nem sokra megy az ember” – szomorkodott
Oberon. „Bárcsak lenne egy olyan aknavetőm, amilyen a
Ragadozók című filmben volt! Máris bátrabbnak érezném
magam! Nem tudsz egyet szerezni?”
Nem elég széles a vállad, hogy ráakaszd.
„Akkor majd a hátamra teszem. Ha tüzelni akarok, csak
lehajtom a fejem.”
Hm. Nem rossz ötlet. Bár kellene hozzá szereznünk egy
megfelelő hámot. Megérné neked a kényelmetlenség?
„Persze! A keményfiúságot nem adják ingyen. Neo kemény
fiú volt a Mátrixban és a Mátrix – Újratöltvében, de fizetnie
kellett érte a – Forradalmakban. Viszont a nyereség nagyobb
volt a költségeknél, és a hipotézisem szerint az én esetemben is
ez lenne a helyzet. Képzeld el, mit csinálhatnék azokkal a
szemtelen macskákkal, amik világszerte a kerítések tetejéről
idegesítik a tisztességes kutyákat! A kényelmetlenség és a
dörzsölődés árán legendás kutyahős lehetnék!”
Valóban, Oberon. De ezek a rakétavetők csak a
számítógépes grafika világában és a filmekben léteznek.
„Mondhattad volna. Felszítottad a reményeimet, majd
könyörtelenül szétzúztad őket.”
4–2 a kutya javára – mondtam boldogan, mert szereztem
egy pontot.
„Hé, tegnap már nyertem!”
Nem mondtad, hogy vége a meccsnek, így ma is
folytatódik.
„Rendben, akkor ma este bejelentem, és jössz nekem egy
steakkel!”
 A fennsíkon összegyűlt munkások észrevették a kardot,
ahogy Darren és Sophie is, de annyira udvariasak voltak, hogy rá
sem kérdeztek.
Miután megkértem Oberont, hogy őrködjön odakint,
beléptem a hoganba, hogy belülről is megszemléljem.
A hoganok nem nagyok, húsz négyzetméter körüli az
alapterületük, de annál fontosabbak a kultikus ünnepségek
során, és a miénkhez hasonló vállalkozások kezdetén. A mi
nyolcszögletű hoganunk meglehetősen modernnek volt
nevezhető. A falak sem voltak teli résekkel, mert előre vágott
deszkákból készültek. A mennyezet jelenleg lécek hálózatából
állt, amiket a gerendák négy részre tagoltak, és fekete nejlon
borított. A következő munkafázisban agyaggal betapasztják,
ahogy a falakat is. Érdekesnek találtam, hogy a mi hoganunknak
nem voltak ablakai. A szellőzést az ajtó és a gerendák között lévő
füstnyílás oldotta meg. A hogan közepén található tűzgödör előtt
Frank térdelt, és a lángokat élesztgette. Lávakövekkel rakták
körbe a fahasábokat, és a varázsló gyógynövényeket szórt a
lángok közé. Az égő gyógynövények illatos füstje a füstnyílás felé
nyújtózkodott.
Frank észrevett, és Granuaile felé fordulva ezt mondta:
– Itt maradunk éjszakára. Itt biztonságosabb.
Granuaile elhúzta a száját, amikor konstatálta a vécé és a
mosdó teljes hiányát.
– Akkor jobb, ha napnyugta előtt pisilek egyet.
– Én is azt javaslom. Az éneket akkor kezdjük el, ha
mindenki itt lesz.
– Segíthetünk valamiben? – kérdezte Granuaile.
Frank tekintete felém siklott.
– Ha távol tudná tartani az ártó szellemeket, az nagy
segítség lenne – mondta teljes komolysággal.
Ez nagy és érdekes kihívás volt.
– Milyen fajta ártó szellemekre céloz? – kérdeztem, mert
nem tudtam, pontosan mi ellen kellene védekezni.
Frank hitetlenkedve nézett rám, és köpött egyet, mielőtt
megszólalt:
– Nem csak egyféle ártó szellem létezik?
– Nem. Amennyi jó szellem van, annyi rossz is. Az
eredetüket a legfontosabb tudni. Nem a keresztény pokollal van
dolgunk, és a védikus ráksaszák is ki vannak zárva. Melyik síkon
él a maga gonosz szelleme? Talán a miénken?
– Most már értem, mire céloz. Az Első Világból való.
– Az a Fekete Világ, ugye? – kérdeztem. Alapszintű
ismeretekkel rendelkeztem csak a navahó mitológiát illetően,
vagyis szakértőnek nem nevezhettem volna magam. A
teremtéstörténetük a vertikális sémát követte: a földi világba
néhány föld alatti szint megmászása után kerültek, miközben
folyamatos fejlődésen mentek keresztül. Ha nem tévedtem, a mi
világunk a Negyedik Világ volt, amit Csillogó vagy Fehér
Világnak is hívtak. Láttam Granuaile-en, hogy nem tudja, miről
beszélünk, de nem akarta megakasztani a társalgást.
– Jól mondja, a Fekete Világból – felelte Frank.
– Hogy jöttek fel ide?
– A válasz attól függ, kit kérdez. Akarja hallani az én
véleményemet?
– Persze.
– Szerintem a kezdetektől itt voltak, a világ születésétől
fogva. De Változásasszony ide küldte a fiait, Szörnyölőt és Vízből
Születettet, hogy megöljék őket. Sikerült is végezniük a legtöbb
szörnnyel, akik az öregkort, az éhséget, a fázást és a
szegénységet hagyták maguk után bosszúból.
– De a maga véleménye szerint a fiúk nem kapták el az
összes gonosz lelket, igaz?
– Pontosan. Az Első Világból származtak, és általában apró
rovarok képében jelentek meg. Gonosz bogarak, hangyák,
sáskák és szitakötők voltak. Összeférhetetlenségük miatt rúgták
ki őket a többi világból. Mindig át akarták venni az uralmat.
Néhányukból az idők során valódi rovar lett, de a többi
megmaradt szellemnek. Ha egy ember lelke olyan feketévé válik,
mint a Fekete Világ, az ősi szellemek kényelmes otthonnak
gondolják, és ha befogadják őket, egyből beköltöznek. A
bőrcserélők is ilyenek: gonosz seggfejek, akikbe egy még
gonoszabb lélek préselte magát.
„Én is találkozom néha párral a parkban. Általában a
csivavákhoz tartoznak” – kommentálta Oberon.
– Hm. Még nem volt dolgom ilyen lényekkel, de meglátom,
mit tehetek.
A hataałii nem válaszolt, csak bólintott, és visszafordult a
tűzhöz. Granuaile-lel kiléptünk a szabadba, és csatlakoztunk
Oberonhoz. Távolabb mentünk, hogy a kutyán kívül senki se
hallja az eszmecserénket.
– Van valami praktikád, amivel távol tarthatod a
bőrcserélőket, szenszei?
– Specifikusan nincsen. Az Első Világban még nem jártam, és
bőrcserélővel sem találkoztam. Vagy egy évszázada nem volt
dolgom indián mágiával. Különböző városokban bujkáltam a
tündérek elől, a sámánok meg a szent emberek pedig
rezervátumokban húzták meg magukat.
– Mikor volt dolgod vele legutóbb?
– A maja esőistennel gyűlt meg a bajom.
– Á, a maják! Tudod, mi történt velük?
– Csak feltételezéseim vannak. Szerintem távoztak erről a
síkről. A papjaik képesek voltak a síkváltásra. De ez egy teljesen
más hitrendszer – legyintettem a hogan felé –, így a varázslatok
szabályai is különbözőek. Ha valamit ki akarok találni a
bőrcserélők ellen, először találkoznom kell velük, hogy
tanulmányozhassam őket a varázsspektrumban. Az általános
védőbűbájok nem feltétlenül használnak a más síkokról érkezők
esetében, és ezzel rátapintottunk a védőbűbájok gyenge
pontjára, Granuaile – mondtam, mert megéreztem, hogy eljött a
tanítás pillanata. – Nem védheted meg magad velük minden
ellen. A rosszfiúk néha átjutnak rajtuk, hiába erőlködsz, és tudod,
mi történik ilyenkor?
– A rossz fiúk győznek?
– Automatikusan? Ha átjutnak, akkor neked tényleg véged?
– Nem. Először küzdeni fogok.
– Ez az, küzdeni fogsz! Csak az a baj, hogy nem tudod,
hogyan kell.
Granuaile mérgesen fújt egyet. Sikerült megsértenem.
– És a kickboxleckék? Az smafu?
Rávigyorogtam.
– Kickboxoltál? Adj egy kis ízelítőt! – vettem fel a
támadóállást.
Gyanakodva nézett rám.
 – De varázslatot fogsz használni, nem?
– Leteszem a nagy esküt, hogy nem fogok, egy egészen
minimálisat sem.
Granuaile-t a világért nem lehetett volna félénknek nevezni,
ugyanis alig fejeztem be az esküdözést, a gyomorszájam felé
rúgott. De sikeresen elugrottam, és csak súrolt a lábfeje.
Tudtam, hogy sportos testalkatú, de akcióban akkor láttam
először. Gyors volt, de mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát,
a hasába vágtam. Levegő után kapkodva megtántorodott. Nem
erőltettem tovább a támadást, és ő sem égett a vágytól, hogy
folytassuk.
– Te azért valamivel többet tudsz a kickboxnál, ugye? –
kérdezte.
Bólintottam.
– Határozottan. Ha akarod, lehetek Pai Mei a Kill Billből, de
nem szeretnék neked fájdalmat okozni, és nincs hosszú
szakállam, amit tekintélyesen húzogathatnék.
„Ha akkora szakállat növesztenék, mint Pai Meinek volt,
akkor fésülgetnéd, hogy egyszerre legyen selymes és
fenyegető?” – kérdezte Oberon.
Vonszolni akarnád a földön? Különben is összekoszolódna,
amikor ennél vagy szaglásznál valamit. Rémesen nézne ki.
„Igazad van. Nálad a pont.”
Köszönöm. Akkor 4–3 a javadra.
„Vaúúú!”
– Én örülnék neki, szenszei! Szavadon foglak – mondta
Granuaile a gyomorszáját tapogatva. – Kezdjek el vizet hordani a
fennsíkra? Esetleg fényesítsem ki a kocsit? Vagy fessek a
sziklára?
– Nem kell – mosolyogtam a filmből vett momentumok
felidézésén. – Nekem már nem kell megtörnöm téged. De az
izmaidat tényleg edzenünk kell, és meg kell tanulnod a
fegyverforgatást.
– Nekem is lesz egy kardom?
– Igen, karddal is fogunk gyakorolni, de kétlem, hogy az
lenne a leginkább neked való fegyver. A testmagasságod és a
kezed rövidsége miatt folyamatos hátrányban lennél a párbajok
során. Talán egy rúd vagy egy dobótőr jobban megteszi.
– Hogyan védene meg engem egy rúd vagy egy dobótőr egy
brutális állat ellen, aki pajzzsal üldöz? Vagy egy fickóval
szemben, akinél lőfegyver van?
– Nagyon jó kérdés, gratulálok, Granuaile! Kezdjük ott, hogy
minden fegyvernek megvan a hátulütője. Majd felkészítelek
minden támadótípussal szemben.
– Mi van az automata fegyverekkel? Iderántod Neót, hogy
kapdossa el a golyókat?
„Én mondtam, hogy Neo egy fenegyerek” – mondta
Oberon.
– Dehogy! Ha van rá időm, akkor csalok egy egészen picikét.
Mondjuk, felbontom a kötést a forgótár szerkezetében egy
bűbájjal.
– Jó, de mi van, ha nincs rá időd? – Ez még az előbbinél is
jobb kérdés volt. A kezdődő paranoia pislákoló fénye, amit
tovább kellett tüzelnem. – Mit tegyek a mesterlövészek ellen? –
tette hozzá, és majdnem kidurrantotta keblemet a büszkeség, de
nem ujjongtam fel, csak szorosan a testem mellett ökölbe
szorítottam a kezem.
– Én mindennap felteszem magamnak ezt a kérdést,
akárhová is megyek. Ügyes vagy. A választ megkapod, ha
körbenézel. – A déli és északi irányban felmeredő sziklákra
mutattam. – Azért is utálom a hogan helyét, mert remek
célpontot nyújtunk. A mesterlövészeket azelőtt kell kiszúrnod,
hogy meglátnának. Utána gyorsan fedezéket kell keresned,
ahonnan felbontod a fegyverük részecskéi közti kötéseket, amíg
használhatatlan vasdarabokká nem hullik szét.
– De ha nem látod meg őket? Vagy modern, műanyag
fegyverük van? Akkor nem tehetsz semmit ellenük.
– Milyen igazad van ismét! Akkor már csak megpróbálhatsz
elugrálni a golyók elől. Tudod, kislány, a druidák nem
legyőzhetetlenek. Ha így állna a helyzet, valamivel többen
lennénk…
Granuaile megfordult, hogy szemügyre vegye a lemenő nap
vörös sugaraitól csíkozott hogant.
– Hogyan készíthet az ember védőbűbájt?
– Ez olyan, mint a logikai változó alapján való keresés a
neten. Először is megfogalmazod az alapvetésedet, mondjuk,
hogy: „Itt minden lényt szívesen látunk.” Aztán felsorolod a
kivételeket: „Kivéve a rohadt cylonokat, a seggfejeket meg a
rohamosztagosokat.” – Ilyen egyszerű?
– Egy védőbűbáj így néz ki. A nehéz része az, hogy pontosan
meg kell határoznod a kivételeket. Mert egy szerencsétlen bűbáj
hogyan tegyen különbséget egy seggfej és egy scottsdale-i srác
között?
– Értem. Ezek gyakorlatilag egymás szinonimái.
– A legtöbb időt annak kell szentelned, hogy a
varázsmeghatározásaid pontosak legyenek. Ráadásul csak annak
a lénynek tudod megadni a varázsaláírását, amelyikkel már
találkoztál, és láttad a varázsspektrumban. Ezért nincsen
bűbájom a bőrcserélők ellen. Ha most csinálnék egyet, az olyan
lenne, mint egy olyan számítógépes program, ami létezik ugyan,
de nem tudok semmit beletáplálni.
– De a seggfejek ellen viszont létrehoztál egy védőbűbájt!
– Így van! Mert ezek egyáltalán nem mágikus
teremtmények, csak a világhoz tartozó jelenségek, afféle
evolúciós hulladékok.
Granuaile felhúzta a szemöldökét.
– Evolúciós? Azt mondod, hogy a seggfejek a természetes
kiválasztódás eredményei?
– Persze. A csökevényes vadászösztön találkozása a modern
férfi kiheréltségével. Manapság a férfinak nem kell élelmet
biztosítania a családjának, sem hajlékot, sem szellemi
útmutatást, csak az ágyban kell teljesítenie hetente kétszer.
– Valóban? – húzta fel Granuaile a fél szemöldökét, és
hangjába kételkedés szűrődött.
– Lehet, de az is lehet, hogy csak kitaláltam. – Oberonhoz
fordultam: – Ezért kaphatnék egy pontot!
„Nem-nem. Granuaile nincs benne a játékban. Kizárt
dolog!”
– Kétlem, hogy igaz lenne, szenszei. Ez teljes baromságnak
hangzik.
„Nézd csak! Talán mégis játszik!” – mondta Oberon.
„Kutya-
 Druida 4–3, Okos Csaj: 1.”
A szerszámok és az alapanyagok elrakása után Darren
Yazzie hat munkása, akiket Prérifarkas minden bizonnyal saját
kezűleg válogatott ki, bevonult a hoganba, ahol az éjszakát
tölteniük kellett, hiszen ők is Frank megáldó szertartásának
részei voltak. A teherautóról lepakoltak néhány hűtőtáskát, és
behozták a kunyhóba. Hangulatos fényű kerizonlámpákat
gyújtottak, és felpattintottak néhány dobozos üdítőt. Elővették
hálózsákjaikat, és azzal viccelődtek, melyikük fog a
leghangosabban horkolni. Darren bejelentette, hogy viszszaugrik
a városba néhány műanyag tányérért és vegetáriánus ételért, és
ha már ott van, jeget is hoz, de csak Sophie figyelt rá. Olyan
melegen mosolygott rá, hogy biztosra vettem, a vásárlással neki
tesz szívességet a srác. Frank nem hallotta meg őket, mert azzal
volt elfoglalva, hogy a gyógynövényeit és a porait előkészítse a
ceremóniához.
– Miért kell mindenkinek itt lennie? Azt értem, hogy a
rituálé része, de miért? – kérdezte Granuaile.
Vállat vontam:
– Hogy a bátorságunkkal és az energiánkkal hozzájáruljunk a
„védőpajzshoz”. Minél több ember van jelen, annál erősebb az
áldás. Vagy a kötés. Érdekes lesz megfigyelni…
Frank énekelni kezdett, pedig a nyugati ég még enyhén
kéklett. A munkások nem hallgattak el, csak halkabban
folytatták a beszélgetést. Néhányan figyelni kezdtek, de csak
mintha egy tévéműsort néznének.
A ceremónia navahó nyelven zajlott, és én csak néhány szót
értettem. Frank énekelés közben egy homokfestményen
dolgozott, amit megszentelt marhabőrre készített. A Szent Nép
egyik tagját ábrázolta, de még nem tudtam, melyiket is
pontosan.
Bekapcsoltam a tündérlátásomat, mert kíváncsi voltam,
milyen mágikus energiákat mozgat meg, és rá kellett jönnöm,
hogy sokkal bonyolultabb mágiával dolgozik, mint hittem.
A druida számára minden varázslat – az eredetétől
függetlenül – kötések és oldások rendszere. Más mágiák is ezen
az alapelven működnek, csak mást kötnek össze, máshogyan, és
más energiákat szippantanak el Gaiától. De minden vallás köre,
ötszöge vagy áldozata valamilyen kötést szolgál. A kötések
mindig valamilyen vallási alapon működnek, és céljuk általában a
jó szerencse előmozdítása. A sámánista hitrendszerek, mint az
indián vallások, a gyógyulás vagy a védelem érdekében kötik az
embert a szellemvilághoz, vagy eloldozzák a gonosz szellemektől.
Számomra ez egyszerre volt csodálatos és egy kicsit ijesztő. Mert
a saját alakváltásomtól eltekintve nem igazán voltam hatással a
szellemvilágra. A druidák fizikai kötésekkel dolgoznak. De amit
Frank csinált, az a spirituális szinthez állt közelebb.
A gyanúm, hogy mindenki kiveszi részét a rituáléból,
megerősítést nyert. Akár tudták, akár nem, akár aktív
résztvevői voltak a rituálénak, akár nem, energiájuk és
szellemük egy része hozzáadódott a hogan védelméhez. A
munkásoknak ehhez semmilyen erőfeszítést nem kellett tenniük.
Frank gyűjtötte össze az energiájukat, ő irányította a megfelelő
helyre az énekével és a homokfestményével. Mivel még sosem
láttam ilyen ceremóniát, eltűnődtem rajta, hogy mindig így
zajlik-e. Azt gyanítottam, hogy Frank egy teljesen másik ligában
játszik. Az energiák rendezetlen, színes gömbökben szálltak a
homokfestmény felé, és fehér fénycsíkokként áradtak tovább
belőle a falak lábazatába. Franktől tudtam, hogy a ceremónia
négy nap után számít befejezettnek, de az építés alatt énekelt
dalai és a mostani dal máris némi védelemmel látták el az
alapokat, és kellemes volt hallgatni is. Oberon – aki bent volt
velem a hoganban – alig tudott időben figyelmeztetni a
támadásra. Éppen egy üdítőt bontottam ki, amikor a fülét
hegyezve morogni kezdett.
„Valami közeledik, Atticus!”
Vadállatias vonítás hasított az éjszakába, és valami döngve
az északi falnak csapódott. Megremegett tőle a tető, és az
emberek ijedten levegő után kaptak. Az első becsapódást egy
másik követte a hátam mögött. Fűrészporfelhő szállt fel, és
fadarabok csapódtak a hátamnak.
 Hetedik fejezet

Minden háborús veterán megerősítheti, hogy a harcra való

felkészülés nem egyenlő azzal, amikor az ember először
belecsöppen. Mondhatják neked, hogy Victor Hugo olvasásától
elmegy az életkedved, de addig nem érted meg, miről beszélnek,
amíg az oldalak felett üvegessé nem válik a szemed, és valaki újjá
nem éleszt egy defibrillátorral. Sophie és a hat munkás tudták,
hogy a bőrcserélők emberfeletti erővel és gyorsasággal
rendelkeznek, de halálra ijedtek, amikor mindezt akcióban
látták. A lények már az első próbálkozásukkal majdnem betörték
a falat.
Frank Chischilly kérőn nézett Sophie-ra, és folytatta a
dalolást. Ha abbahagyja, a varázslat is megszakad. Tovább
kellett énekelnie, és tovább kellett folytatnia a homokképet.
– A ceremóniának tovább kell folynia! – kiáltotta Sophie. –
Csatlakozzanak minél többen, hogy segítsük Franket! Ez az
egyetlen esélyünk!
Bólintottak, és néhány munkás nagy hanggal bekapcsolódott
az éneklésbe, amint megtanulták a szöveget. A dalok szerencsére
az ismétlésre épültek.
Mi van odakint, Oberon?– tudakoltam.
„Macskaszaguk van. De nagyon büdös macskaszaguk.”
Megfordultam, hogy megkérdezzem Prérifarkastól, és csak
akkor vettem észre, hogy már nincs is a kunyhóban. Eszembe
jutott, hogy legutóbb akkor láttam, amikor leszedtem róla a
keresztvizet, ahogy a keresztények ezt olyan szépen kifejezik.
– Hol van Mr. Benally? – kérdeztem az egyik munkást, mire
az vállat vont:
– Elment már egy ideje!
– Az az átkozott kecskebaszó kamugép! – motyogtam.
Mindig talál rá módot, hogy más farkával verje a csalánt. Aztán
megborzongtam. Eszembe jutott, hogy Prérifarkas nem a haláltól
félt, hanem attól, mekkora erőre tennének szert a bőrcserélők,
ha megkaparintanák a bundáját. A távolléte azt sugallta, hogy a
bőrcserélők nagy eséllyel győznek ma éjjel. Ettől mindjárt egy
mozifilmben éreztem magam, ahol egy mély, agyoncigizett hang
a következőt közli velem:
„Szörnyű veszélyben vagytok.”
A keleti fal mellett voltam, az ajtó közelében, Frankkel
szemben. Az északi fal felé indultam, amikor a döngések
folytatódtak. Hangosak voltak, mintha faltörő kosokkal
rohamozták volna kis hoganunkat. Recsegett-ropogott a fal, és
szálltak a szilánkjai. Már belülről is látszódtak a horpadások. Ha
ezt a testükkel művelték, akkor erejük megegyezett a
vámpírokéval, és a falnak nem sok időt adtam. A nyakláncomon
aktiváltam két bűbájt, aztán leguggoltam, és kinéztem egy
frissen keletkezett repedésen. Az első bűbáj az éjszakai látásért
felelt, a második a tündérlátásomat aktiválta. Csak úgy volt
esélyem velük szemben, ha kilesem, hogyan működik a
varázslatuk.
Eltartott egy darabig, amíg megláttam őket. Olyan sebesen
mozogtak, hogy csak elmosódott árnyaknak tűntek. Amikor
végre sikerült, nem akartam hinni a szememnek. Három lényből
álló, undorító korcsok voltak. Ha Frank nem említi az Első Világ
szellemeit, nem fogom fel, mi van a szemem előtt.
Fizikai formájukat, amivel a hogant ostromolták, egy hiúztól
kölcsönözték, de sokkal vadabbak és gonoszabbak voltak. Tehát
ez volt a külső takarójuk. A bőr alatt valami sötétet és fényeset
láttam, kuporgó, foltos, bogárszerű rettenetét, aminek
narancssárga szeme volt. Ez alatt ült a felismerhetetlenségig
elnyomva és összelapítva egy ember, akinek igazi természetét az
agresszió és a gonoszság takarója burkolta be.
A démonszemű lény kötötte össze a hiúzt az emberrel. Ő
tette képessé az alakváltásra, és egy másik lény bőrének
használatára. Kíváncsi lettem volna, hogyan jelenik meg mindez
Frank varázslátásában. Hirtelen bekattant valami – talán arról
jutott eszembe, ahogy a rovar egyszerre fogta csápszerű
szerveivel a hiúzt és az embert –, és rájöttem, hogy mágikus
szimbiózist alkotnak. A Negyedik Világban ez a gonosz szellem
egymaga ugyanolyan kevés sikerrel irányíthatna bárkit vagy
bármit, mint helyettesítő tanár az unatkozó gimnazistákat.
Viszont egy megrontott ember segítségével gyakorlatilag
mindent az irányítása alá foghatott. Ezért rá kellett jönnöm,
hogyan választhatnám le a gonosz szellemet a hiúzról és az
emberről. Különkülön nem jelentettek volna számunkra
fenyegetést, ebben biztos voltam. Viszont összekötve napkeltéig
tombolnának.
Úgy vettem észre, hogy Frank mágiája eleddig nem
választott szét semmit, csak védőbűbájjal látta el a hogant.
Kíváncsi voltam, mit művelnek a fehér fénycsíkok, miután
beszívódnak a falba. Hogy bekukucskálhassak, szét kellett
oldoznom a cellulózrészecskéket, és miután ez megtörtént,
tisztán láthattam a munkát, amit Frank varázslata végzett el a
kinti talajon. Védőbűbája átjárta a földet a kunyhó körül, így a
bőrcserélők nem áshattak be a hoganba. De a föld felett
semmiféle védelmet nem alakított ki eddig.
A homokon vonalak látszódtak, olyan szemérmetlenül
erősen világítottak a sötétben, mintha a technobulikon használt
világító rudakat plutóniummal töltötték volna meg.
Megpróbáltam kiszűrni a fényt, hogy lássam, mi van a magjában,
de nem találtam semmit.
Az egyik bőrcserélő közvetlenül mellettem csapódott a
falnak, és ijedtemben ugrottam egyet. Viszont ő is ugrott egyet,
sőt, még nyávogott is hozzá, amikor hozzáért a védőbűbájhoz, és
gyorsan visszahúzódott.
Rájöttem, hogy maga a fény a védelem. Az Első Világban,
amit más néven Fekete Világnak is hívnak, igencsak kevés a
fény, ami az odalent szálldosó lelkek számára ősellenségnek
számít. Csinálj egy kis fényt a varázsspektrumban, és az Első
Világ szörnyeinek befellegzett.
Egyszerűnek hangzott, de nem volt az. Ugyanis nem tudtam
fénygömböt, tűzlabdát, de még hangulatvilágítást sem
produkálni egyetlen spektrumban sem. A fénytechnika nem
tartozott a druidák különleges képességei közé. Viszont Frank a
munkások lelkes közreműködésével hatásos fényeket varázsolt a
megáldó ceremóniával. Én képtelen voltam duplikálni ezeket a
fényeket, és más módon sem tudtam védelmi rendszert
produkálni a bőrcserélők ellen ilyen rövid idő alatt. Öt percünk
sem lehetett hátra a betörésükig, ahogy az ostromukat elnéztem.
Ilyen kevés idő alatt mágikus golyót sem hozhattam létre, amivel
kilőttem volna az embert az Első Világból származó lény karmai
közül. Annyit tudtam tenni, hogy a megrepedt fákat újra
összekötöttem, és erősebbé tettem. Időigényes és fárasztó
munka volt, de nem volt más lehetőség, mint hogy egész éjszaka
kitartok. – Menni fog!
„Micsoda?”
Hangosan is kimondtam? – lepődtem meg.
„Ki.”
Nem baj. Legalább látszik, milyen pozitív gondolkozása
vagyok.
Nem tudom, létezik-e hangutánzó szó arra, amikor egy
szentségtelen hiúz a fába vájja a karmát. Talán karmorcsolásnak
lehetne hívni? A lényeg, hogy a hang a fejem mellett robbant, és
kaptam néhány szálkát a képembe akupunktúrás jelleggel. A
következő két ütéssel lyukat tör a falon, és akkor már csak ki
kell szélesítenie, hogy beférjen. Nem volt vesztegetni való időm.
Granuaile és Oberon mondtak valamit, de ki kellett zárnom őket
a tudatomból, és osztatlan figyelemmel kellett összpontosítanom
a bestiák kint tartására.
A fára koncentráltam, anyagi létezése szintjére, amit
általában csak vizuális zajnak tekintek. Aztán elkezdtem
összekötni az elemeket, hasonlót a hasonlóval, a legegyszerűbb
kötéssel. Bár a következő ütésnél már a hiúz tappancsa is
látszott, az anyaghiányt gyorsan ki tudtam pótolni. Amikor a
bőrcserélők rájöttek, miben fondorlatoskodom, nyavalygásuk
magasabb oktávra váltott, és dühbe gurultak. Visszavonultak
tárgyalni, és egy ideig elvesztettem őket szem elől. A következő
támadást két különböző falon intézték, a rákövetkezőket megint
újabb helyeken. Biztosak voltak benne, hogy nem tudom
megosztani a figyelmemet, és egyszerre több helyet
megerősíteni. De a támadásokban bizonyos mintázatot fedeztem
fel: lentről számolva mindig ugyanazt a rönköt ostromolták,
egészen pontosan az ötödiket. Ha belegondoltam, a logikus
magyarázatát is megtaláltam. Erősen kellett megütniük a fát, és
hogy a talajt behálózó védelmi rendszert elkerüljék, fel kellett
ugraniuk, aztán visszapattantak a falról, hogy elég távol
landoljanak a hogantól és a fénycsíkoktól. Ha túl alacsonyan lévő
rönköt ostromolnak, fennállt volna a veszélye, hogy a
visszapattanás íve nem elég magas. Ha viszont egy túl magasan
található rönköt pécéznek ki, akkor a védelmi bűbájt elkerülik
ugyan, de nem tudnak akkora erőt belevinni az ütésbe. Ez
egyszerű fizika. Vagyis, ha minden fal ötödik rönkjét
megerősítem, alapos hátrányban lesznek.
Haditervük, hogy több oldalról támadnak, az én malmomra
hajtotta a vizet. Egyelőre hagytam, hadd bombázzák a hogant, és
mással próbálkoztam. Agyam óír nyelvet használó területével
folytattam a kötés munkáját, és nagy koncentrációval
működésbe hoztam az angol nyelven beszélő területet is,
miközben a varázsspektrumban minden zavartalanul ment
tovább.
– Granuaile, fogd az ásót – mutattam az ajtó mellé
támasztott szerszámra –, és ásd ki az egyik lávakövet a tűzgödör
széléről, aztán hozd ide gyorsan!
Granuaile nem kérdezősködött, tudta, hogy jó okkal kérek
tőle ilyen hülyeséget, és hamarosan úgyis megkapja a választ.
Nála jobb tanítványt senki sem kívánhat magának! Oberon
hallgatott. A gyakorlatias hangnemből és az elrévedő szempárból
kiolvasta, hogy nem igazán látom őt. Néhány navahó észrevette,
mit művel a lány, és felém pislogtak, de egyik sem merte
megszakítani a megáldó ceremóniát, hogy megtudják, minek
szedjük szét a tábortüzet. Hagyták, hogy Granuaile kiássa a
követ, és az ásón egyensúlyozva odahozza nekem.
– Kösz! Emeld a követ eddig a rönkig, és nyomd hozzá az
ásóval.
Granuaile az izzó és forró kőre tekintett, majd a száraz fára,
és összerakta, hogy kettő meg kettő az négy.
– Nem okozunk ezzel tüzet? – kérdezte.
– Nem lesz tűz, bízz bennem! Ne mozdítsd el addig az ásót,
amíg nem mondom!
– Rendben, szenszei!
Úgy tett, ahogy kértem, aztán abbahagytam a
tudatmegosztást, és újra csak a varázsspektrumra
összpontosítottam. Miközben a bőrcserélők tovább folytatták a
támadást a fal különböző pontjain, elkezdtem alkotóelemeire,
szilíciumra és szénre bontani a követ. Amikor porrá lett, és a hő
kicsapott belőle, mint egy berobbant kazánból, az anyagot a
külső fal cellulózrészecskéi közé vezettem, és gyakorlatilag
megkövesítettem a fát, amivel jelentősen megnöveltem
szilárdságát. Mivel a kőben nem volt elég szilícium, az egész rönk
helyett csak egy félméteres részre összpontosítottam, amit tíz
centi mélyen tettem ellenállóvá. A bőrcserélőknek hiába vannak
erős izmaik és csontjaik, el fog tartani egy darabig, amíg áttörik,
és közben talán meg is sérülnek. Amikor az összes szilíciumot
elhasználtam, ismét megosztottam a tudatomat, és szóltam
Granuaile-nek, hogy leengedheti az ásót.
Nem tudom, mennyit értettek az egészből a navahók, de ha
valakiknek, hát nekik nem kellett elmagyarázni a varázslatok
hatásosságát. Talán érdekelné őket, hogy pontosan mit tettem,
és hogyan, de magát a varázslatot nem kérdőjeleznék meg.
Elvégre a Frank énekével és homokfestményével kombinált
hitükkel egy sokkal hatásosabb védelmen dolgoztak, mint
amilyennel én előrukkolhattam.
– Hozzak egy másik követ? – kérdezte Granualie.
– Nem kell. Előbb nézzük meg, működik-e a dolog – álltam a
rönk megkövesedett részéhez, és hangommal odacsalogattam a
szörnyeket.
– Cicc, cicc, kiscicák, kapjatok el! – ciccegtem.
Egyikük engedelmeskedett. Az egyik pillanatban még nem
láttam semmit észak felől, csak a sötétséget, a következőben
pedig már hallottam a rémisztő döndülést. Az is igaz, hogy sokkal
tompább és halkabb volt, mint az előzők, és a bőrcserélő
ügyetlenül a földre zuhant, pontosan a hogant védő bűbájra.
Visítva menekült távolabb, de így is megégett. Egy másodpercig
mozdulatlan maradt, hogy felmérje a testén esett károkat, és
közben én is felmérhettem vele együtt. Bundáján a földön látott
hálózat fehér égésnyomai éktelenkedtek. Vékony csíkokról volt
szó, mintha egy másodpercre feldobták volna a grillrácsra, de
lassú mozgásán látszott, hogy alaposan megsérült. Vagy a
védelmi bűbájtól, vagy attól, hogy fejjel rohant a megkövesedett
fának. Ebben az állapotban nem fog ugyanazzal az erővel és
elszántsággal támadni, ha egyáltalán újra megpróbálja.
Engedélyeztem magamnak egy félmosolyt, aztán megvizsgáltam
a rönköt: rendben volt.
– Hozhatod az újabb követ! – mondtam Granuaile-nek. –
Bevált a módszer.
Granuaile elindult a tűz felé, de Frank megrázta a fejét, és
Sophie megszólalt helyette:
– Nem vihetsz el több követ. Szükségünk van rájuk a
ceremóniához.
A köveken gyógynövények parázslottak, és rájöttem, hogy
sokkal fontosabb szerepet játszanak a szertartásban, mint
gondoltam.
A tanítványom tanácstalanul nézett rám:
– Semmi gond! Majd megoldom valahogy. Az esélyek már
így is kiegyenlítődtek némileg.
Mivel már csak egy bőrcserélő támadta a hogant, a rönkökön
esett károkat könnyedén kijavítottam. Hosszú éjszakai
műszaknak ígérkezett, de megoldhatónak tűnt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Megússzuk ezt az éjszakát.
De túl korán sóhajtoztam.
A kerekek alatt ropogó kavicsok és a V8-as motor hangja
eszembe juttatta, hogy Darren Yazzie elugrott a városba
bevásárolni, és most a lehető legrosszabb időpontban tért vissza.
A hogan belsejében a munkások rémülten meresztgették
szemüket, és hangjuk elcsuklott, de Frank Chischilly tovább
énekelt. Talán a félbemaradt ceremóniával felbosszantották
volna a Szent Népet, és akkor teljesen feleslegesen vacakoltunk
ennyit a rítussal.
– Ez Darren! – kapta a szája elé a kezét Sophie. – Én kértem,
hogy ugorjon be a városba. Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan
ideérnek a bőrcserélők – indult el az ajtó felé, de az egyik
munkás, akit még nem mutattak be nekem, elébe állt.
– Semmit nem tehetünk Darrenért, csak abban bízhatunk,
hogy észreveszi a veszélyt, és megfordul a kocsival. Aki kilép az
ajtón, annak annyi. A bőrcserélők nagyon gyorsak.
Igaza volt. A lények gyorsabbak voltak Leifnél és minden
varázslatnál. Nem éltem volna túl a kalandot Moralltach
segítségével sem. Annyira idegenek voltak az én
varázslataimhoz, hogy szerintem a Tuatha Dé Danannok sem
bírtak volna velük.
Maradj itt, öregfiú! – mondtam Oberonnak.
„Nyugi, nem megyek sehová!” – felelte.
Granuaile elővette a mobilját a farmeréből, és remény
virágzott ki az arcán.
– Van térerő! Felhívhatjuk!
De a térerőhöz már késő volt. A hogan ostroma abbamaradt.
Hirtelen fémdöndülés és üvegcsörömpölés hallatszott. A keleti
falhoz siettünk, ahol a kijárat nyílt, és az ajtó résein át kinéztünk
az útra. Frank tovább énekelt, amikor Darren kiáltozni kezdett.
A vékony réseken át csak a furgon fényét láttam, ami a fennsík
szélén világított. A fényszórók mozogtak, ahogy a bőrcserélők
lökdösték az autót. Újabb kiáltás következett, aztán két
fegyverlövés – ezek szerint pisztoly lapulhatott a
kesztyűtartójában –, és újabb üvegcsörömpölés. Aztán az egyik
hiúz nyávogása, amire egy emberi kiáltás felelt. A fényszórók
sávjai hirtelen irányt váltottak, és eltűntek. Fémropogás jelezte,
ahogy Darren autója legurult a teraszos kialakítású útról a sziklás
hegyoldalba, és meg sem állt vagy egy kilométerig. Kizárt dolog,
hogy ezt túlélte. Csak abban bízhattam, hogy magával rántotta a
halálba legalább az egyik bőrcserélőt a kettő közül.
Frank folytatta a dalolást, de a többiek hallgattak.
Sophie megpróbált kemény maradni, de én láttam, hogy
könynyek peregnek le az arcán, és valószínűleg évekig bűntudata
lesz, ha nem kap segítséget.
Kijavítottam a rönkökön keletkezett sérüléseket, amíg arra
vártunk, hogy kiderüljön, mi lett a bőrcserélőkkel. A hogan körül
nem hallatszott újabb morgás, és nem tapasztaltunk újabb
támadásokat. Egy feszült félóra telt el teljes némaságban.
Minden percben azért imádkoztunk, hogy a csend egy újabb
perccel tovább tartson, de tudtuk, hogy egyszer újra meg fog
törni.
Végül nem egy hiúz törte meg, hanem egy emberi hang.
Pontosabban kettő. De az emberi hangok végső határáról szóltak.
Állatiasak voltak, fenyegetők és rekedtek. A hogan északi oldalán
navahóul beszéltek.
Amikor kilestem az egyik repedésen, a bőrcserélőket láttam
– de emberalakban. Gyorsan változtatták a helyüket, mintha
egy láthatatlan mintát követnének, és néha megálltak, ilyenkor
szemügyre vehettem őket. Habár nem sokáig. Vékonyak voltak,
alacsonyak és meztelenek. De félelmetességükből egy cseppet
sem veszítettek, sőt, mintha összesűrűsödött volna bennük, mint
a gonoszvitaminnal dúsított, fagyott narancslé, és pupilla nélküli
szemük is ezt tükrözte a benne lobogó narancsszínű fénnyel. A
hiúzbőrt már levedlették, most csak ők álltak ott leplezetlenül, és
a gonosz lélek átjárta őket. Emberi aurájukat fekete ragacs itatta
át. Kíváncsi lettem volna, Hel hol sebezte meg őket, de egyik sem
látszott sérültnek. Akármit is mondtak, többször megismételték,
és minden szem rám szegeződött a hoganban. De csak egy
másodpercig, mert aztán elfordultak, mintha ott sem lennék.
Frank arca megrándult, amikor első alkalommal meghallotta,
miről beszélnek, aztán mogorván folytatta a homokfestést és az
éneket.
Kikapcsoltam a tündérlátást.
– Mit mondanak, Sophie? – kérdeztem.
Úgy tett, mint aki nem hallja, és viselkedése mintául szolgált
a többiek számára. Senki sem nézett a szemembe. Újra énekelni
kezdtek.
Úgy tűnt, az ének egy kérdezz-felelek részhez ért. Normális
esetben úgy énekelték volna, mint a többi részt, de most
megemelték a hangjukat, és a rekeszizmukból daloltak, mintha
kimondatlan, közös megegyezéssel el akarnák nyomni a
bőrcserélők hangját, ami azonban sajnálatos módon mégis
beszűrődött a kunyhóba anélkül, hogy felemelték volna.
„Mi folyik itt, Atticus?” – kérdezte Oberon.
Nem tudom, haver. Nem beszélem a nyelvüket.
„Azoknak a lényeknek odakint már nincs macskaszaguk.
Emberszaguk van, amibe valami más is keveredik. Mintha
égett gumi lenne.”
– Sophie, tudnom kell, mit mondanak! – Megint válasz
nélkül maradtam. – Ugyan, valaki árulja már el! Esküszöm, nem
fogok elájulni!
Az a férfi, aki megállította a Darren segítségére induló
Sophie-t – és ezzel megmentette az életét –, felém lépett, és a
kezét nyújtotta.
Megráztam, és biccentettem egyet üdvözlésképpen.
– Ben Keonie vagyok – mutatkozott be.
– Ööö… Reilly.
– Sophie szeretné befejezni a dalt – magyarázta, ahogy
Sophie és a munkások tovább folytatták a felelgetést Franknek.
– De ha akarja, elárulhatom magának, mit mondanak azok a
dögök odakint.
– Nagyon megköszönném.
– Azt mondják, adjátok ki nekünk a fehér embert.
 Nyolcadik fejezet

Rohadt Hel.
Oberon elém ugrott, és morogni kezdett Benre. Vicsorgott,
és felmeredt hátán a szőr.
„Ha valaki a bőrcserélőkkel akar megetetni, azt megeszi
egy farkaskutya!”
Nyugi, Oberon! Hagyd abba a morgást! Látod, hogy nem
akar eléjük vetni.
„De csak azért, mert megijedt a fogamtól.”
Most már vette az adást – fejeztem be a telepatikus
társalgást, és hangosan is rászóltam Oberonra:
– Nyughass!
A kutyám azonnal elhallgatott, és elégedetten csóválva a
farkát rám nézett.
„Milyen húst kapok ezért a látványos
hűségdemonstrációért? Szerintem egy bárány is kijárna. Egy
borda vagy egy láb legalább. Ancho chili paprikával finoman
meghintve, és mentazselével ízesítve.”
Elég legyen! Bekapcsolom a számítógépen a „gyerekzárat”
az ételrendelésekre.
– Sajnálom – mondtam Bennek.
A fejét rázta, és szomorúan mosolygott. Nem volt nagy ügy.
– Ki maga? Honnan tudják a bőrcserélők, hogy itt van?
– Hát… szóval… vagyis… – Nem akartam elmondani neki,
hogy jó néhány isten első számú ellensége vagyok, és
nemrégiben hiúzvacsorává változtattak. Mert akkor nyomban
csatlakozhattam volna Sophie Darren miatt érzett bűntudatához,
és gyötörhetett volna a vád, hogy mindenkit én sodortam
veszélybe. Bár az is igaz, hogy azért jöttek, hogy kicsalogassák a
bőrcserélőket a rejtekhelyükről.
– Meg kéne várni, amíg beszélhetünk Frankkel a dologról. Ő
tisztában van az okával, és jobban el is tudja magyarázni.
– Bocs, Reilly, de ha a bőrcserélők emberalakban vannak, mi
akadályozza meg őket, hogy egyszerűen benyissanak az ajtón? –
kérdezte a tanítványom.
Ez volt aztán a zseniális kérdés. Volt rajta zár, de már el
kellett volna kezdeniük babrálni vele.
– Látod, azt nem tudom – motyogtam. – Mindjárt
lecsekkolom – kapcsoltam be tündérlátásomat, és észrevettem
az ajtót keretező, fehéren világító varázslatot. Pontosabban csak
az ajtó két oldalát és az alsó felét futotta körbe, felül nem láttam
jelét. – A megáldó varázslat ezek szerint először az ajtót futja be,
és alulról indul fölfelé. Mivel a hoganok ajtaja keletre nyílik,
belekódolhatták a varázslatba, hogy mindig az ajtót erősítse meg
először. Okos. Ha megérintenék az ajtót, megégetné a disznókat.
Granuaile bólintott, és nem tett fel újabb kérdést.
Visszakapcsoltam normális látásra, és vártam, hogy véget ér a
dal, miközben a bőrcserélők kitartó, kéthangú kórusa tovább
követelte a druidavacsoráját.
Megpróbáltam minél távolabb kerülni az északi faltól.
Amióta Hel átkozott tőre elintézte, hogy két lábon járó ambrózia
legyek, azóta ott ólálkodtak. Oberon és Granuaile mellém
kuporodott.
– Most mit csináljunk, szenszei? – suttogta Granuaile sotto
voce.
– Hosszú és álomtalan éjszaka áll előttünk. Ha újra
megpróbálnak betörni a hoganba, helyrehozom a károkat. Bírjuk
ki hajnalig, és reméljük, hogy akkor távoznak.
– Mi lesz, ha mégsem mennek el?
– Akkor megpróbálom elűzni őket mágikus úton. Kerülve a
közvetlen összecsapást. De szerintem elmennek. Az a dolog,
amitől a szemük világít, nem kedveli a napot.
F ank intett egyet, aztán befejezték az utolsó sort, és csend
lett. Fáradtan rogyott le. Mielőtt megszólalhatott volna, a
bőrcserélők litániája megváltozott, és a navahók sugdolózni
kezdtek egymás között.
Frank megrázta a fejét, ahogy a bőrcserélők befejezték a
mondatot, majd rögtön újrakezdték.
– Ez marhaság – mondta a szokásosnál is reszelősebb
hangon. Sophie-ra, Benre és a többiekre nézett. – Még ha
biztosak lehetnénk is abban, hogy nem hazudnak, akkor sem
tudhatnánk, hogy állják-e a szavukat.
„Miről beszél ez? Ha a te életeddel szórakoznak, ahhoz
nekem is lesz pár szavam” – mérgelődött Oberon.
Majd kiderül.
– Mi van, ha mégis él? – kérdezte Sophie Franktől. – Ha van
esély a megmentésére, akkor meg kéne próbálnunk!
Frank együttérző hangon válaszolt:
– De nem él, Sophie.
– Honnan tudja? – kérdezte kétségbeesetten a nő.
– Megkérdezem őket, hogy tudják-e bizonyítani – lökte el
magát a földtől Frank, feltápászkodott, és Granuaile mellé állt az
északi falnál. Szembefordult a rönkökkel, és navahóul kiáltott
valamit.
Most már értem – mondtam. A bőrcserélők azt akarják,
hogy Darrenért cserébe adjanak ki engem. Frank azt gondolja,
hogy Darren halott, és a bőrcserélők csak blöffölnek. Most arra
kéri őket, hogy adjanak bizonyítékot arra, hogy él.
„Mi van, ha tényleg él?”
Akkor nem ülhetünk itt hajnalig tétlenül. Valahogy ki kell
szabadítanunk.
„De nem azon az áron, hogy téged kiadnak nekik, ugye,
Atticus?”
Amikor nem válaszoltam, Oberon megismételte a kérdést:
„Igaz, Atticus?”
A bőrcserélők sziszegve jelezték, hogy nem tetszik nekik,
hogy Franket csak úgy érdekli Darren, ha még lélegzik. Valamit
még hozzátettek szavaikhoz, amitől Sophie újra sírni kezdett.
Frank a nőre nézett.
– Én mondtam magának.
Frank arcán a ráncok a megbánás domborzati térképévé
álltak össze. Óvatosan visszatelepedett a jish-e mellé, és
bejelentette, hogy folytatja az éneklést.
Darren halott. Nem kell aggódnod miattam – nyugtattam
meg Oberont.
„Sajnálom Darrent. Jóemberszaga volt.”
Én is sajnáltam. De most nem volt idő meggyászolni. Frank
új dalra gyújtott.
Olyan hang hagyta el a bőrcserélők torkát, mintha vas
nyikorogna, és nekiugrottak a falnak. De most emberkezekkel
csapkodták – bár az is igaz, hogy egy gonosz lélek adott nekik
erőt. Nem voltak olyan hatékonyak, mint hiúzkorukban, és a
károkat gyorsan kijavítottam.
Erre ők is rájöttek, és gyorsan visszavonulót fújtak. Ez
mindenkit megnyugtatott, kivéve engem. Találkoztam már elég
démonnal és szörnnyel életemben, hogy tudjam, az őket fűtő
dühöt csak úgy vezethetik le, ha megölnek valakit. Ezekkel a
lényekkel nem lehet beszélni. Az az egyetlen fegyver velük
szemben, ha kiismered a viselkedésüket, és ellenük tudod
fordítani. Eddig a híres „beverem a szád” küzdősport egyszerű,
de annál célravezetőbb fogásait alkalmazták. A némaság és a
nyugalom nem jelentett mást, csak annyit, hogy mással fognak
próbálkozni. De mivel? A földön védővarázslat. Az ajtó
biztonságos. A falak álltak. Csak egy út maradt: a tető.
A tető még távolról sem készült el. A ráborított nejlon nem
fogja megállítani a bőrcserélőket, amik elég vékonyak ahhoz,
hogy a gerendák között bepréseljék magukat. De amíg feltépik a
nejlont, néhány másodpercig egy helyben kell maradniuk, és
addig sérülékenyek lesznek. Felálltam, és megkérdeztem a
jelenlévőket:
– Van valakinek fegyvere?
Úgy néztek rám, mintha valami megbotránkoztatót
kérdeztem volna, mondjuk a „szürke gazdaságról” vagy William
Blake költészetéről.
– Akkor legalább egy kése?
Bennek volt egy kés az övébe dugva. Bólintott, és a
markolatával felém nyújtotta.
– Köszi – feleltem, aztán megfogtam Granuaile ásóját, és
lecsavartam a nyelét. A késsel elkezdtem kihegyezni a végét, de
előbb fellazítottam a cellulózszemcsék közötti kötést, hogy
könnyebben menjen a munka. Harminc másodperc múlva kész
volt a lándzsa. A kést áttettem a bal kezembe, a lándzsát meg a
jobba, és a lángok közé dugtam a hegyét, hogy megszilárdítsam,
de közben végig a tetőt figyeltem.
Granuaile és Oberon rájött aggodalmam okára.
– Jaj, ne! – sóhajtott tanítványom. – A tető!
– Ott van a legtöbb esélyük – dobtam a lábához a kést. – Ha
átjutnak, engem akarnak majd elkapni Hel átka miatt.
Megtennéd, hogy seggbe szúrod őket?
– Attól elpusztulnak?
– Nem, de eltereled a figyelmüket, amíg kihúzom a
kardomat.
A szokásos ügymenet… – Rámosolyogtam, hogy elvegyem a
szavak komolyságát. De ettől sem nyugodott meg. A lándzsa
hegye narancs sárgán izzva füstölgött. Készen voltunk.
Visszamentem az északi falhoz, és bátorítani kezdtem a
bőrcserélőket, hogy arról az oldalról támadjanak.
Megerősítettem a reflexeimet és az izmaimat, és bíztam benne,
hogy pontos lesz a dobás. Mert csak egy dobásom volt.
„Hogyan jutnak fel a tetőre?” – tudakolta Oberon.
Gondolom, felhajítják egymást. Elég erősek hozzá.
Szavaim hamarosan beigazolódtak. Amikor az egyik
bőrcserélő a fejem fölé ugrott, olyan hangja volt, mintha két régi
Ford egymáshoz súrlódna, és ezt kihangosítanák egy Motörhead-
koncert erősítőin. Azt akarta, hogy megbénuljak a félelemtől,
amíg a nejlont tépdesi.
Minden arc megrándult. A munkások megrémültek a
hangtól és a bőrcserélőtől. Amikor megláttam körvonalát a
kobaltkék, csillagos ég előtt, nem haboztam. Elhajítottam a
lándzsát, és bíztam benne, hogy a találat pontos lesz. Aztán a
hüvelyében lapuló Moralltach felé kaptam.
A lándzsa átfúrta a nejlont, de a bőrcserélő elugrott, és
mellkasa helyett a vállába fúródott. Látszott, hogy
megerősítettem az izmaimat, mert a lándzsahegy a lapockájánál
bukkant ki, és használhatatlanná tette a karját. A szörny
megtántorodott a becsapódástól, és üvöltve leesett a tetőről.
Sajnos az áldó varázslathoz nem ért hozzá, de biztos voltam
benne, hogy egy darabig nagyon rossz ötletnek fogják tartani a
tetőről való támadást.
„Te betetőzted az elvárásaimat!” – lelkesedett Oberon.
Ez nagyon rossz poén volt, Oberon! Ezzel megszegted a
Terminátoros szóviccek elleni egyezményt, amit 2010-ben
hoztunk.
„Miről beszélsz? Az nem számít!”
Dehogynem. A megállapodásunk szerint minden
gyilkolással vagy fegyverrel való szóvicc Schwarzenegger-
viccnek számít, vagyis húsz kolbászlevonást jelent a kettes
paragrafus negyedik bekezdése alapján.
Oberon felvonított:
„Ne! Húsz kolbásztól fosztanál meg? Ezt nem teheted! Ez
állatkínzás!
Ezzel nem vitatkozhatsz. Ott van a tappancsnyomod a
megállapodáson, ami kifejti, hogy a Schwarzenegger-szóviccek
undorító kelések a nyelv testén, és csakis ételmegvonással
büntethetők, hogy a törvényszegőt jó útra térítsük.
„Különben is a te hibád volt! Minek kölcsönözted ki a Kom
mandót?!”
Hogy ki kezdte ezt az egészet, az jelen esetben nem számít.
Te szegted meg a megállapodást az iménti vicceddel.
„Ez szörnyű! De a nap végén még mindig nyerésre állok. 4–
3 a javamra. Ezzel visszanyerek tíz kolbászt a büntetésből.”
Ez szánalmas próbálkozás volt, Oberon. Maradjunk az
egynél!
„Nyolc.” Három.
„Öt, és nem vitázom erről többet!”
Rendben, akkor legyen öt. A kis győzelmednek
köszönhetően levonhatsz ötöt a büntetésből.
Oberon lehasalt, és eltakarta a szemét a tappancsával.
„Jóságos nagy medve! Tizenöt kolbász mínusz, ez egy
rémálom!”
Míg Oberonnak a kolbászmegvonás tűnt rémálomnak,
nekem a bőrcserélők. Ha jól láttam a dolgokat, ők voltak a
navahó világ legrosszabb démonai. Velük még Szörnyölő sem
tudott végezni, és a navahók rettegtek tőlük. Nekem sem volt a
tarsolyomban semmilyen mágia, amivel legyőzhettem volna
őket, és fizikailag is sokkal erősebbek és gyorsabbak voltak
nálam. Annyira felkészületlennek számítottam velük szemben,
mint egy kiscserkész a grizzly ellen. A mágiájuk legalább olyan
ősi volt, mint az enyém, ha nem ősibb, és az általam ismert
európai mágiától teljesen függetlenül alakult ki. Erről eszembe
jutott a kiképzésem egyik furcsa napja, amikor az archdruida a
vámpírok szétbontására, a sárkányok megbűvölésére és a
mantikórok megszelídítésére próbált tanítani. „Talán soha nem
lesz ezekre szükséged – mondta. – De ha mégis belefutnál egy
szörnybe, áldani fogod a nevem. Most pedig fejezd be annak a
lánynak a bámulását, és figyelj ide, az istenek verjék meg a
fajtád!”
Annak idején engedetlen tanítvány voltam, akinek figyelmét
könnyen elterelte bármi, de biztos voltam benne, hogy a druida
hagyományban nem akadt semmi, amivel segíthettem volna
magamon. Hetek és hónapok munkájával rukkolhattam volna
csak elő valami újjal és hatásossal, de nem állt rendelkezésemre
az idő luxusa. Ráadásul nem volt semmim, amit fegyverré
alakíthattam volna. Kifogytam az ásókból és más szerszámokból,
amikből hajítófegyvereket készíthettem (jó, a lecsavart lapátfejet
eldobhattam volna, mint egy szögletes frizbit).
Szerencsére a bőrváltók nem égtek a vágytól, hogy újra
megtámadjanak. Elég sebük volt, amiket nyalogathattak, és
egyikük vállából egy kihegyezett ásónyelet is ki kellett műteni.
Egyelőre nem voltak annyira éhesek a húsomra, hogy ilyen
állapotban tovább törjék magukat, de tartottam tőle, hogy
nagyon gyors az emésztésük. Fújva és káromkodva elvonultak,
és a navahók arcán kivirágzott a remény.
Frank megvárta, amíg a munkások kiélvezik az érzést, és
csak azután szólalt meg:
– Visszatérnek. Ha nem ma, akkor holnap éjjel egészen
biztosan. – Az emberek fészkelődni kezdtek a kellemetlen jóslat
hallatán. – Ha arra gondoltak, hogy holnap beteget jelentenek,
gondolják át még egyszer. Ez a projekt nem csak a maguk
munkáját jelenti, hanem mindenkiét. Ráadásul az a férfi azt
akarná, hogy fejezzük be, amit elkezdtünk, és képesek vagyunk
elvégezni a feladatot.
 A munkások komoran bólogattak, mint az eperfa lombja,
Sophie a sírás határán állt, Frank pedig új dalba kezdett.
– Kiről beszél? – nézett rám kérdőn Granuaile.
– A munkavezetőre célzott, akit a bőrcserélők megöltek –
suttogtam.
– Da…?
– Pszt! – emeltem fel a kezem. – Néhány kultúrában, köztük
a navahókéban is, nem veszik szájukra a holtak nevét.
Granuaile szétnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki.
– Miért nem?
– Az ok kultúránként eltérő. A navahók például nem akarják
idevonzani a holtak szellemét a nevük emlegetésével. A
szellemeket ch’iidiinek nevezik, és egyáltalán nem ártalmatlanok.
Bennük halmozódik fel minden harag, elégedetlenség és
nyugtalanság, ami az embert életében kínozta. Miután ch’iidiivé
válik, minden gonosz gondolata és vágya előtör belőle, amit
emberként elnyomott magában.
– Ilyen gonosz lények szálldosnak körülöttünk?
– Ha nem tartja itt semmi őket, távoznak erről a síkról. De a
szabad ég alatt kell lenniük, hogy ezt megtehessék. Ha valaki egy
kunyhóban hal meg, akkor azt a hogant örökre elhagyják. Hacsak
nem áldják meg, és nem újítják fel.
– Különben ott marad kísérteni? Kopogó szellem lesz belőle,
és kopogtatni fog?
– Nem, a ch’iidiik nem zajonganak. De gonoszságukkal
képesek megbetegíteni az embereket. Ezt szellemkórnak vagy
hullakórnak hívják. A bőrcserélők például ezzel ölik meg az
embereket.
– Hogyan csinálják? – érdeklődött Granuaile.
– Emlékszel arra, amit Frank mondott a csontgolyóról és a
visszafordított varázslatról?
– Igen.
– A bőrcserélők a holtak csontszilánkjait juttatják az
emberek testébe, hogy a ch’iidii megrontsa őket. A ch’iidii a
holttest mellett marad, amíg nincs módja eltűnni, ezért ha
meglőnek a holttest egyik részével, hullabetegséget kapsz, és
meghalsz. Különböző történetek szólnak arról, hogy a
boszorkányok felmásznak a hogan tetejére, és a kéményen át
csontport szórnak a belsejébe. Őrölt csontot hamuval keverve. A
hogan lakói belélegzik, és az egész család elpusztul. Ez is a
boszorkányság része.
– Ezek nagyon gonosz dolgok. Európában is ilyen
boszorkányok élnek?
– A navahók boszorkányai inkább férfiak, és amit művelnek,
az a megáldó ceremónia ellentéte. Homok helyett hamvakkal
készítik a festményeiket. Tiszta fekete mise!
Granuaile összehúzta a szemöldökét.
– Kezdem kapizsgálni, miért nem szereted a
boszorkányokat.
– Hallani néha jó boszorkányokról is, de én nem hiszek
bennük. Malina boszorkányköre a szabályt erősítő kivétel.
– Láttál már ch’iidiit? Úgy értem, a varázsspektrumban.
– Szerencsére még nem.
A földre nézett, és halkan ezt mondta:
– Talán majd holnap…
 Kilencedik fejezet

Miután a bőrcserélők távoztak, aludtunk három-négy órát.

Frank egy kis szünetet engedélyezett a ceremónia közben, és
mindenkit pihenésre biztatott. Az álmaimat alaktalan, sötét
démonok zaklatták, amiket nem tudtam megszúrni, és a
karmaikkal meg a fogaikkal kárt tettek bennem. Olyanok voltak,
mint a sűrített éjszaka, sem megkötni nem tudtam őket, sem
eloldani a részecskéiket. Ugyan ki tudná legyőzni a fény hiányát?
A hajnal érkeztével a navahók üdvözölték a napot – ez a
hagyomány abból a hitükből eredt, hogy a napot az istenek
segítik hajnalonta felkelni, és ugyanebből az okból nyílnak a
hoganok ajtói keleti irányba –, aztán Darren holttestének
felkutatására indultunk.
Az úton feküdt. A bőrcserélők kihúzták a furgonjából, és
felkoncolták. A vérét beszívta a föld, a vörös homok még
vörösebb lett tőle. A domb aljában, az úttól északra megtaláltuk
Darren kocsiját. Pontosabban azt, ami maradt belőle: egy
összenyomódott konzervdobozt szilánkokkal meghintve.
Sophie Betsuie nem bírta tovább, és zokogva visszarohant a
hoganba, hogy tovább kínozza magát az ostorral, amit két szó
alkotott: „Bárcsak ne…”
Tudtam, mit érez. Bárcsak ne tettem volna ezt. Bárcsak
valaki más ne tette volna azt. Reméltem, hogy egyszer rájön
arra, hogy mások döntéseiért nem lehetünk felelősek, és a saját
döntéseinket is felesleges megbánni, ha egyszer már megléptük
őket. A múlttal csak egyet lehet tenni: magunk mögött kell
hagyni.
Darren munkásai tisztes távolságot tartottak a holttesttől,
aztán elindultak a furgonjaik felé. Néhányan a mobiljukon
beszéltek, a rendőrséget hívták, vagy Darren családtagjait
értesítették.
– Látod a ch’iidiit? – kérdezte Granuaile, és elgondolkozva
simogatta Oberon hátát.
– Mindjárt megnézem – kapcsoltam be tündérlátásomat, és
Darren teste fölé néztem. Amit láttam, attól még a hideg is
kirázott.
Sajnos kísértetiesen hasonlított az álmomban látott
démonhoz.
– Látod, Atticus? Milyen?
– Látom. Ülj le, és a látásomat a tiédhez kötöm!
Granuaile törökülésben letelepedett Oberon mellé, és addig
koncentráltam az aurájára, amíg tudata szálai közül ki nem
válogattam a látásáért felelőseket, majd a sajátomhoz kötöttem.
Felsziszszent, amikor elloptam a „szemét”, és kicseréltem az
enyémre. Meglátta a ch’iidiit, és rákjárásban hátrálni kezdett.
– Nagyon gonosznak tűnik! – kiáltotta.
– Nekem mondod?
A tölcsér alakú tintafelhő az óra járásával megegyező
irányban örvénylett Darren teste fölött. Fehér és üres szeme
volt, amivel folyamatosan bennünket bámult. Ijesztő volt ez az
állandóság a folytonos változás kellős közepén.
– Olyan kedves fickó volt! – mondta Granuaile. – Hogy
élhetett benne ennyi gonoszság?
– Mindenkinek megvan a sötét oldala.
– Úgy érted, mindenkiben él egy ilyen lény? Az én testem
felett is ott fog lebegni, ha meghalok?
– Csak akkor, ha hiszel benne. A bennünk lakó
halhatatlannak valamilyen alakban mindig meg kell jelennie a
halálunk után. Darren hitt a ch’iidiikben, ezért látjuk most
felette.
– Ez rémes.
– Ne ítélkezz elhamarkodottan! Nem olyan szörnyű. Lelke jó
része a navahók felfogása szerint már harmóniába került az
univerzummal. A spirituális életükben arra törekednek, hogy
elérjék a hózhót, vagyis a lelki egyensúlyt és harmóniát. Hát nem
ezt akarja mindenki, akárhogy is hívjuk? Ez csak egy
maradvány, lénye legalacsonyabb szintjének sűrítménye. Nem is
olyan rossz, ha összeveted azokkal a hitvilágokkal, amik az egész
lelket egy olyan síkra küldik, ahol örök lángokkal vagy más
módon kínozzák. Elítélheted ezt az egészet, de a nyugati világ
lélekről alkotott képe sokkal alacsonyabb rendű.
Granuaile csendben megemésztette a hallottakat. Filozófiai
tanulmányai során nem találkozott a lélek ennyire konkrét
megtestesülésével. Frank odajött hozzánk, és csendben megállt
Granuaile mellett. Észrevette, hogy Darren maradványait
tanulmányozzuk.
Granuaile szomorúan és halkan szólalt meg újra:
– Mi lesz most vele?
– Te maradj itt! Megnézem, hogy el tudom-e zavarni a
ch’iidiit, méghozzá harc nélkül. Nem várhatjuk meg, amíg
magától eltűnik. Különben sem ismerem a felezési idejét.
– Mi? – lepődött meg Frank, amikor a szakterületére
tévedtem.
– Maguk látják a ch’iidiit?
– Eloldozod valahogy? – kérdezte Granuaile.
– Bűbájjal lehetetlen. De egy kis hidegvasat azért
megkóstoltatok vele, hátha… – indultam el a szellem felé, ami
megmozdult, és figyelte közeledésem.
– Azért ne menjen olyan közel, Mr. Collins! – figyelmeztetett
Frank. – A végén még meghívásnak veszi, és megszállja a testét.
– Tudok vigyázni magamra – nyugtattam meg.
Óvatosan, nehogy megérintsem Darren testét, kinyújtottam
az öklömet a ch’iidii felé. Üres, fehér szemével a karomat nézte,
aztán puha csápjait rátekerte a kezemre. Nedvesnek éreztem,
hidegnek és szennyesnek. Biztosra vettem, hogy a csápok
akármelyik embert halálosan megbetegítenék, de a következő
pillanatban szétfoszlottak. Az aurám hidegvasa semlegesítette a
varázslatot, ami összetartotta őket. A ch’iidii teste mozdulatlan
és nyugodt maradt, amikor újabb csápokat próbált a karomra
tekerni, de Darren Yazzie sötét oldala egy perc múlva elpárolgott
a reggeli napsütésben.
– Ügyes! – gratulált Granuaile. – A ch’iidii nélkül sokkal
békésebbnek tűnik a holttest.
– Mert nyugodtabb is. Frank, a ch’iidii eltűnt, most már
megérinthetik.
– Láttam, csak azt nem tudom, maga hogyan látta… Az is
titok számomra, hogyan tüntette el.
Türelmetlenül felsóhajtottam:
– Ha legközelebb előfordul ilyesmi, a látását az enyémhez
kötöm, hogy követhesse a folyamatot… Voltaképpen már most
megteszem. Ha bízhatok a titoktartásában, megmutatom
magának, mit sikerült összehoznia múlt éjjel.
– Mi az ördögről beszél? – meredt rám Frank.
– Csak acélozza meg a szívét, és ne készüljön ki! Tisztában
vagyok vele, hogy maga is rendelkezik valamilyen varázslátással,
de biztos vagyok benne, hogy az enyém különbözik a magáétól.
Adja a kezét, hogy el ne essen! Granuaile, megfognád a másik
kezét? Viszszaveszem tőled a látásomat, és átadom Franknek.
– Rendben, szenszei!
Úgy tettem, amint ígértem. Granuaile Frankre mosolygott,
amikor felállt, és belekarolt a férfiba. Nehéz mogorvának
maradni, ha az emberre Granuaile mosolyog, de az öregnek
sikerült, és hangjába kétség szűrődött:
– Nekem nem kell a maga látása! Hagyjanak békén!
– Csillapodjék, Frank! Először életében megláthatja, hogy
néz ki a varázslata. Maga lesz az első hataałii, aki látni fogja a
megáldó ceremónia eredményét. Majd magyarázatokat fűzök
hozzá közben. Készen áll?
– Dehogy állok készen! Összevissza beszél, maga őrült… Hé!
– Az öreg előrebukott, és ha nem tartjuk meg, hasra esik. – Mi
történt? Mi lett a szememmel?!
– Semmi. Csak az én szememen keresztül lát, és a
varázsspektrumot használom. A vizuális zajokat kiszűrtem
belőle, hogy ne legyen túl megterhelő. Forduljunk meg, és
menjünk vissza a hoganhoz, hogy megnézze, hogyan véd meg
bennünket az áldás.
Franket az ajtóhoz vezettük, és a bejáratot védő bűbájra
koncentráltam.
 – Látja azt a fehér hálót? A maga műve. Tegnap
bebizonyosodott, hogy a varázslata nagyon hatásos az Első
Világból származó lelkek ellen. Megégeti őket.
– Valóban? – kérdezte Frank bátortalanul.
– A saját szememmel láttam, amikor a hiúz ide esett –
mutattam az alsó rönk közelébe. – Azt mondja, négy nap alatt
fejeződik be a ceremónia?
– Négy nap a lakóházak esetében.
– Négy nap múlva a védőbűbáj teljesen befedi a kunyhót, és
nem lesz szüksége a segítségemre.
– Mi maga, Mr. Collins? De ne hazudjon!
Sophie továbbra is a hoganban tartózkodott, és fennállt a
veszélye, hogy hall bennünket, ezért eloldoztam a kötést, és
visszaadtam Franknek a látását, majd intettem, hogy menjünk
távolabb a kunyhótól.
Amikor hallótávolságon kívül kerültünk, bevallottam, hogy
druida vagyok.
A szokásos hitetlenkedésre vártam, de Frank csak értetlenül
hallgatott.
– Nem tudom, mi az – ismerte be.
Felnevettem.
– Nem szégyen az! Az a munkám, hogy megvédjem a világot
a seggfejektől.
– Értem – mondta, aztán szünetet tartott. – Nekem úgy
tűnik, hogy a seggfejek állnak nyerésre.
– Ez csak azért lehet így, mert hatalmas túlerőben vannak.
– Egyetértek.
– Kérdezhetek valamit, Frank?
– Csak nyugodtan!
– Erre a védőbűbájra minden hataałii képes?
– Nem egészen. Azt énekeltem, amit a többiek szoktak, de
olyan vagyok, mint a szakács a tévében, aki mindig hozzáad egy
hagymát a recepthez.
Granuaile rámosolygott a férfira.
– Vagyis egy kicsit megbolondította a szertartást?
– Igen. Volt a szokásos recept meg egy kis csípős szósz. Én
így csinálom.
– Honnan szedte azt a bizonyos csípős szószt, ha
megkérdezhetem?
Frank arca megrándult.
– Bolondnak néz, ha elmondom.
– Ugyan, Frank! Én majdnem mindent elhiszek! Tegnap egy
norvég istennő járt itt. Nos, nem ő volt az első isten, akivel
életemben találkoztam. Csak a legundorítóbb és legbüdösebb. Ha
hiszek az istenek létezésében, a maga kis titkát is el fogom hinni.
Frank oldalra fordította a fejét, és elgondolkozva köpött
egyet.
– Jól van. A Chelly-szurdokban jártam néhány évvel ezelőtt,
ahol egy csapat hippi rám talált.
– Igazi hippik?
– Nem. Néhány ezoterikus, akik bele akarták ásni magukat
az ősi vallásokba, mert a modern világ nem elégíti ki őket. Ott
lebzselnek nap-éj egyenlőség idején a sivatagban, és találni
akarnak valakit, aki megtanítja őket a mágiákra, vagy olyan
illegális dolgokat akarnak vásárolni, mint a sastoll, mert a fejükbe
vették, hogy a rezervátumban van egy feketepiac, ami a
sastollakra épül. A lényeg az, hogy hat ilyen ürge rám talált a
kanyonban. Akárki mondta is nekik, hogy engem keressenek,
egy nagy seggberúgást érdemelne. Na szóval, leültem a
homokra, hogy elénekeljek egy imát. Tudják, milyenek ezek az
imák, ha az ember elkezdte, nem hagyhatja abba, mert azzal
megsértené a Szent Népet. Megtaláltak, és nem várták meg,
hogy abbahagyjam a dalt. Szólongatni kezdtek, hogy: „Hé, öreg!”,
meg hogy: „Kérdezhetnénk valamit?”, de én rájuk se
hederítettem, csak folytattam az éneket. Ha választanom kell,
hogy a Szent Népet sértem meg, vagy hat fehér embert,
gondolkodás nélkül az utóbbiakat választom.
– Milyen igaza van! – bólogattam, mert én sem szakítanám
félbe egyetlen ceremóniámat sem néhány senkiházi kedvéért.
– De ezek nem akarták venni a lapot, egyre dühösebben és
kitartóbban szólongattak. A végén már kiabáltak velem, és a
vállamat rázták. Az egyik végül akkorát ütött a vállamba –
mutatta a jobb karját az öreg –, hogy eldőltem. Akkor
abbahagytam az éneket.
– Ez szörnyű! – mondta Granuaile. – Le kellene rúgni az
ilyenek fejét.
 Frank a lányra bazsalygott.
– Nagyjából ez történt! Mielőtt újra felültem volna, akkora
szél támadt, hogy a kalapomat is levitte, és furcsa zajt hallottam.
Mintha a vihar becsapott volna egy ajtót. Aztán a következő
pillanatban a hippik felemelkedtek, és a szél néhány méterrel
odébb fújta őket. A hátukon feküdtek, és nem mozdultak.
– Meghaltak? – bizakodott Granuaile.
– Csak elvesztették az eszméletüket. Felültem, és keletnek
fordultam, aztán hirtelen ott volt. A Változásasszony. Tudtam,
hogy ő az, mielőtt bármit mondott volna. Bocsánatot kértem,
amiért abbahagytam a dalt, de azt mondta, nem probléma,
megérti, sőt, még ajándékot is hozott nekem. Letérdelt elém, és
megérintette a szemem, itt a sarkánál – tette ujjait a két
halántékára. – Azt mondta, olyan dolgokat is látni fogok, amiket
eddig nem. Sírni kezdtem, elvégre a Változásasszony tapogatta
az arcomat! Utána a torkomhoz ért, és megígérte, hogy
mostantól fogva a Szent Nép jobban fogja hallani a dalomat.
Aztán a jobb kezemhez nyúlt, és azt mondta, a
homokfestményeim mindig tökéletesek lesznek. A végén kaptam
tőle egy különleges jish-t. Azt mondta, segítségével
megidézhetem az egyik fiát, Szörnyölőt, aki feljön hozzám a
Negyedik Világból. De csak egyetlenegyszer tehetem meg ezt!
Tudni fogom, mikor jön el az alkalom. Amikor megláttam, ahogy
az óriási lény kimászik annak a törékeny, idős asszonynak a
fejéből, arra gondoltam, hogy eljött az idő. Hiszen egy olyan lény
mászott ki belőle, ami nem tartozott ehhez a világhoz!
– Valóban más világból származott – mondtam.
– De nem vagyok benne biztos, hogy jól döntöttem. Mr.
Benally tudott a jish-ről. Ő azon kevesek egyike, akik hisznek
nekem. Megpróbált rávenni, hogy ne pazaroljam el az ajándékot.
Azt mondta, tartogassam a bőrcserélőkre, de nem hallgattam rá.
– Hüvelykujjával Darren holtteste felé bökött. – Most arra
gondolok, hogy mégis várnom kellett volna.
Már megint az a bizonyos „bárcsak ne…”.
– Ha a jish-t estig tartogatta volna – mutattam én is Darren
felé fordulva –, akkor sem menthette volna meg a srácot az ének
megszakítása nélkül.
– Ebben igaza van. De akkor is bánom, ami történt.
 A megbánással kapcsolatosan csak egy tanácsom lett volna.
Hogy nyomja el magában, ahogy csak tudja, mert az ember csak
így működhet tovább.
– Mi lett a hippikkel? – kérdeztem, hogy mindkettőnk
figyelmét eltereljem a megbánás témájáról.
– A Változásasszony azt mondta, majd felébrednek, de nyár
volt, és olyan forróság, mint egy kohóban. Lelkem egyik fele azt
kívánta, bárcsak jól leégnének, ha már rézbőrűek akartak lenni,
de a másik fele féltette őket, ezért az árnyékba húztam a
testüket. Sajnos az egyik olyan nehéz volt, hogy meg sem tudtam
mozdítani, ezért a kalapomat borítottam az arcára, hogy
megvédjem a leégéstől.
– Ez nagyon kedves volt magától – ismerte el Granuaile. –
Olvastam valahol, hogy a súlyos napszúrástól nagyon beteg lehet
az ember.
– Mit látott utána, hogy a Változásasszony megérintette a
szemét?
– A legtöbb dolog ugyanolyan maradt. Csak néhány dolog
változott. Láttam néhány színt a jish-em körül, amiket addig
nem. Látom, melyik kunyhó van megáldva, és melyik nincs, és
onnantól kezdve ahányszor egy rituálét hajtok végre, látom, amit
csinálok. Észlelem a lelkeket, és azt is, hogyan hatnak rájuk a
homokfestmények meg a dalok. Látom, hogyan kerülnek
harmóniába a Szent Néppel, észlelem, hogyan egyesül a
szellemvilág a fizikaival. Néha találkozom olyanokkal, akik körül
színeket veszek észre. Mint maga körül is. Meg az idős asszony
körül, akiben a halálistennő lakott.
– Mr. Benally körül lát valamit? – tudakolta Granuaile.
– Ha már így megkérdi, igen. Körülötte is látok – nézett rám.
– Maga tudja, hogy ki ő valójában, ugye?
– Sajnos igen… Ő a…
– Állj! – emelte fel a kezét Frank. – Ki ne mondja a nevét! Ez
nagyon fontos!
Nem egészen értettem, miért annyira fontos, de nem
akartam vitába szállni vele. Ha ő fontosnak gondolta, meg
akartam hagyni ebbéli hitében.
– Ő az Első Nép közül való – kockáztattam meg az
információt, és reméltem, hogy ezzel nem lépek át semmilyen
határt.
– Szerintem is. A kérdés már csak az, hogy melyik közülük.
Mivel ért az emberek rászedéséhez, szűkül a kör.
Vállat vontam. Úgy tűnt, ő is Prérifarkasra gondol, ezért
lezártnak tekintettem a témát.
– Nem baj, ha magára hagyom egy kicsit? – kérdeztem.
– Dehogy! Hová megy?
– Megsétáltatom a kutyát. – Oberon lelkesen csapkodni
kezdett a farkával a bejelentés hallatán. – Talán észak felé
megyek vele.
Frank összehúzott szemmel nézett rám.
– Akkor legyen nagyon óvatos!
Bólintottam, és szóltam Oberonnak, aki eddig csendben
figyelt.
– Készen állsz egy kis vadászatra, cimbora? „Persze! Mire
akarsz vadászni?”
Átkapcsoltam telepatikus társalgásra:
Bőrcserélőkre. Megkeressük, hová bújtak. Ha egy
barlangban tartózkodnak, Colorado segítségével rájuk
dönthetem, és nem jelentenek többé problémát nekünk.
„Jó, de először innom kell!”
– Rendben, menjünk! – mondtam, és Granuaile követett
bennünket az autó felé. Darren testét némán kikerültük.
Oberon hirtelen felnyüszített, és orrát a földnek szegezte.
„A bőrcserélők erre jöttek. Az utat használták. Könnyű
követni az égett gumi szagát.”
Megálltunk Granuaile autójánál, és vizet öntöttem egy
itatótálba. Mi is vizet vételeztünk magunknak, és az
ellátmányunkat kiegészítettük némi szárított hússal.
„Mehetünk!”-jelentette be Oberon, és visszakocogott a domb
lábához. Szimatolt egy darabig, aztán északnak fordult.
„Lábnyomok és erős szagminták a sérült bőrcserélő
vércseppjeivel kiegészítve. Kutyajáték lesz!”
Hamarosan nehezedni fog! – figyelmeztettem.
– Mit csinálunk, ha megtaláljuk őket, szenszei? – kérdezte
Granuaile, amikor kocogni kezdtünk, hogy lépést tartsunk
Oberonnal.
 – Az a helyzettől függ – feleltem. – A legszívesebben légi
csapást mérnék rájuk, de erre nincs módom. Ne aggódj, nem
hívom ki őket párbajra. Akármit is csinálunk, csak higgadtan
tesszük, és megfelelő távolságból.
Négy kilométerrel távolabb egy dombtetőre értünk, ahol
rábukkantunk a véres, rögtönzött lándzsámra, és további
nyomokat is találtunk, de emberi alakban képtelen voltam a
szagok érzékelésére.
– Figyelmeztetés: meztelen druida érkezik az ötös vágányra!
– mondtam Granuaile-nek. Levettem Moralltachot a vállamról,
és lehúztam az ingem. – Át kell változnom, hogy én is szagot
foghassak.
Granuaile füttyentett egyet, amikor kibújtam a
farmeremből. Gyorsan kutyává változtam, hogy ne lásson
elpirulni.
Mint mindig, amikor kutyává változom, most is egy
hatalmasat tüsszentettem. Az a szagbomba, ami ilyenkor robban
az orromba, sokkal megdöbbentőbb, mint a négy lábon járás.
Először az Oberon által leírt, égett gumi szaga vágott orrba, de
valami még büdösebb keveredett bele. Mintha egy épp elinduló
busz kipufogójához kötötték volna a szaglószervem. Aszfaltszaga
volt, olajszaga és gumiszaga. Egyetlen tüdőromboló felhőben
minden benne volt, ami fekete és büdös. De más szagok is
társultak hozzá: vér, izzadság, félelem, düh.
A két emberé, a két hiúzé… és valami másé.
„Atticus, te is érzed?” – kérdezte Oberon.
„Arra a szagra célzol, ami csirkére emlékeztet, és mégsem
az?”
„Az-az. Valami nagy madáré. De nem sasé vagy varjúé.
Nem
is hollóé.”
„Hm. Látom a hiúzok lábnyomát, és az emberekét is” –
mondtam.
A nyomok homályosan és elmosódva látszódtak a homokban.
Nem olyanok voltak, mint a sárban heverő tökéletes nyomok,
amik csak ránk várnak.
„Keress madárnyomokat! De vigyázz, hová lépsz!” –
utasítottam.
„Azt hiszem, megtaláltam őket! Ezek nem hiúzkarmok.”
„Mutasd!” – mentem oda, ahová Oberon az orrát szegezte,
és megláttam a két karomnyomot. A hiányos nyomból
képtelenség volt meghatározni a fajt, de valóban egy nagy testű
madáré lehetett.
„Szerinted elszálltak?” – kérdezte ebem.
„Innen támadtak tegnap este. Iderepültek a hiúzbőrökkel a
karmaikban, aztán levedlették a madárbőrüket, és itt hagyták.
Hiúzbőrben rohamoztak meg bennünket. Miután Darrennel
végeztek, visszatértek a dombhoz, és megint madárrá
változtak. Ez a legtökéletesebb módja annak, hogy ne
követhessék őket. De az egyiknek megsérült a válla, és a
társának kellett továbbvinnie. Ilyen állapotban kétlem, hogy
repülni tudott volna.”
„Fizikailag lehetséges, hogy egy madár a társával
repüljön?” – kérdezte Oberon.
„Elméletileg igen. Sok madár a saját testsúlyának
többszörösét képes felemelni. Én például bagoly alakban a
súlyom kétszeresével tudok szállni.”
„Jó, de egy háromgrammos veréb nem repülhet el egy
ötkilós dinnyével” – ellenkezett a kutyám.
„Talán kettőt kellett fordulnia. Vissza kellett térnie a
hiúzbőrökért.”
Körbenéztem. Északra és keletre számtalan helyet láttam,
ahol a bőrcserélők meghúzódhattak. Mélyedések és barlangok
bejáratai ásítoztak a fennsíkon. Ha Frank Chischilly pontosan
tudná, hol vannak, már elmondta volna nekünk. De még
Prérifarkas sem ismerte a búvóhelyüket, mert akkor nem kellett
volna csőbe húznia. Két választásunk maradt: az egész napot a
keresésükkel töltjük (azzal az eséllyel is számolva, hogy
kutatásunk eredménytelen lesz), vagy viszszatérünk a hoganhoz,
és új szemszögből vizsgáljuk meg a problémát.
„A francba, Oberon! Ezek ravaszabbak, mint amire
számítottam! Hozzájuk képest a halandó ellenségeim idióták!”
„Továbbmegyünk? Megjelölhetem a helyet?” – emelte fel a
hátsó lábát Oberon.
„Persze, és ha már így állunk, a buli kedvéért én is
csatlakozom hozzád! Olyan régóta nem viselkedtem éretlenül!”
– jött meg a kedvem.
Oberonnal körbejártunk, és felemelgettük a lábunkat a
sziklák és a bokrok mellett, de a lándzsát is megtiszteltük.
Granuaile fintorgott:
– Nagyon elegáns!
Oberonnal horkantva nevettünk.
 Tizedik fejezet

A B terv az volt, hogy aranyat szállítok a hegy alá, és

megvárom, amíg a bőrcserélők vesznek üldözőbe engem, hogy
csillapítsák a Famine által okozott éhségüket. De az volt a
probléma, hogy amikor visszatértem a kijelölt helyre, és
felvetettem az ötletet Coloradónak, nem mutatkozott túl
segítőkésznek.
„Vonakodás / Morgolódás / Utál bánya” – felelte. Ezt
teljesen megértettem, de mégis rá kellett vennem valahogy, és
nem csak azért, hogy teljesítsem Prérifarkasnak tett ígéretemet,
hanem hogy több szabad kezet biztosítsak magamnak a
bőrcserélőkkel való hadakozáshoz.
„Sürgős / Fontos” – erősködtem.
„Tudakozás: miért fontos?”
Eltartott egy darabig, amíg elmagyaráztam neki, miért
magasabb rendű a szélenergia és a napenergia a ma dívó
szénbányászatnál. Colorado számára a bányák tájsebeket
jelentettek, és rengeteg értelmetlenül elhasznált vizet, ami a
környék flórájának és faunájának egyértelmű kipusztulásához
vezetett. Ezért megértette, hogy a tiszta energia előállítása
sokkal jobb a szénbányászatnál, még akkor is, ha a kormány
szereti „tiszta szénnek” nevezni a folyamatot, ami a legorwellibb
oximoron, ami csak létezik a földön.
De nemet mondott a kérésemre. Addig nem akart
nemesfémet hozni a fennsík alá, amíg a szénbányászat le nem áll
a környéken.
 „Tudakozás: szénbányászat vége / Aranybányászat
kezdete?” – próbáltam egyezkedni.
„Igen / Szénbánya legyen zárva” – felelte.
„Egyetértek / Harmónia” – válaszoltam.
„Harmónia” – bólintott mentálisan Colorado.
Mire ezzel megvoltam, a munkások már ebédelni készültek.
A délelőtt folyamán a tetőn dolgoztak, míg a földmérők Sophie
Betsuie-val odalent munkálkodtak. Prérifarkas továbbra sem
mutatkozott. Granuaile latinul tanult, Oberon pedig kötelet
húzott egy vállalkozó szellemű munkással, Ben Keonie-val, aki az
elhalálozott munkavezető helyére lépett.
„Látod ezt, Atticus?” – kérdezte Oberon.
Jobb, ha nyerni hagyod! Ha elhúzod, semmi becsülete nem
lesz a többi munkás előtt!
„Jó, hogy mondod! Most akartam elrántani, hogy aztán
közösülésre emlékeztető mozdulatokkal fejezzem ki, hogy
mennyire kedvelem.”
Legyél jó kutya, és visszakapsz egy kolbászt! Így csak
tizennégy lesz a levonás.
„Oké! Én mindenképpen jól szórakozom. Ő is morgó
hangokat hallat. Egészen jó kutya lenne belőle” – vicsorogta
Oberon.
Magamhoz rendeltem Granuaile-t egy kis megbeszélésre.
Közöltem vele, hogy el kellene vinnie a Fekete-fennsíkig:
– Colorado „villáskulcsbandát” akar belőlünk csinálni,
mielőtt idehozza az aranyat.
– Az meg mi?
– Nem olvastad Edward Abbey könyvét?
Granuaile vállat vont.
– Nem.
– Ma úgy hívják a dolgot, hogy ökoterrorizmus, mert már a
robbantástól sem riadnak vissza az aktivisták. De én nem
szeretnék ennyire radikális lenni. Teljesen biztonságos
módszerrel szabotálom a gépek működését. Azonnal be kell
szüntetniük a bányászatot, és minden gépüket le kell cserélniük,
ha mégis folytatni akarják.
– Képes vagy erre?
 – Hogyne! Nem tudnak elkapni. Nem kell mást tennem, csak
belopózom, és eloldom a motorokban lévő kötéseket. Vagy a
dugatytyúkat a hengerekhez kötöm. Szemétdombra való
ócskavasat csinálok belőlük.
– Akkor miért nem teszed ezt gyakrabban? Így óvhatnád a
földünket.
– Egész életemben járhatnám a bolygó bányáit, de akkor
sem vetnék véget a föld kizsákmányolásának. Naponta egy
bányát tehetnék tönkre. Maximum kettőt. Az 730 bánya évente,
ha nem számolom a szabadnapokat, és nem töltenék egy napnál
többet sehol. Tudod te, hogy csak ebben az országban hány
bánya van? Több tízezer.
Ráadásul minden bezárt bánya helyett egy új nyílna. Idővel
azokat is újranyitnák, amiket leállítottam, és akkor ezzel még
nem gátoltam meg a technikai fejlődést, a gátak építését, a
túlhalászást, az olajszennyezést és az esőerdők kivágását, amik
helyén tehénlegelőt akarnak csinálni, hogy Rióban egy dagadt
hapsi marhasültet ehessen. Ezekkel továbbra sem tudnám
felvenni a versenyt.
Granuaile a hajtincsét a füle mögé simította, és felsóhajtott:
– Kicsit lehangoló, amikor ezt így beismered.
– Nézzük a dolog jó oldalát! Prérifarkas terve nagy lépés a
biztató jövő felé. Abban sem téved, hogy az új energiák
bevezetéséhez nagy tőkére van szükség. A legnagyobb
problémát a megtermelt energia más államokba való eljuttatása
fogja jelenteni. A kormány nem fogja megkönnyíteni a dolgát.
– Szeretnék valamit kérdezni, szenszei.
– Mit?
– Honnan tudod, hogy Prérifarkas arra akarja használni az
aranyat, amire mondja? Mi van, ha az egész egy trükk, hogy
meggazdagodjon, és kamu volt, amit Tubában leadott nekünk.
Ismer téged, és tudja, milyen gombot kell megnyomni rajtad.
Miért hiszel a tervében?
A munkaterület felé mutattam: – Ez itt valóban egy
beruházás.
– Lehet, hogy kaszinót akarnak nyitni. Vagy Prérifarkas arra
bérelte fel őket, hogy cölöpöket verjenek le megtévesztő
alakzatokban, hogy becsapjanak bennünket.
 – Megéri egy kicsit utánajárni. Prérifarkas megérdemli, hogy
kételkedjünk benne. Majd Oberont állítom rá az ügyre, mert az
emberek a kutyáknak mindenféle őrültséget elmondanak.
Átkapcsoltam az agyamat telepátiára, és megszólítottam a
Ben Keonie-val játszó Oberont:
Hé, Tökkelröttyentő!
„Nagyon vicces vagy, Atticus!” – szólt vissza.
Granuaile-lel elmegyünk egy küldetésre. Te maradj Sophie
Betsuie mellett, és jegyezz meg mindent, amit mond, különösen
az elvégzendő munkát illető mondataira figyelj! Kíváncsi
vagyok, hogy mit építenek.
„Miért? Még nem tudjuk? Azt hittem, napelemeket” – felelt
Oberon.
Úgy fogom fel a dolgot, mint az atomfegyver-csökkentést.
Hiszünk a többieknek, de ellenőrizzük őket!
„Dédelgetni fog, és azt hajtogatja, milyen aranyos vagyok.
Kemény munka ez egy ilyen törékeny lelkialkatú kutyának” –
vonakodott Oberon.
Figyelj, te nagyra nőtt csecsemő, levonok a büntetésből
tizenhárom kolbászt.
„Tizennégyet!” – alkudozott.
Tizenhármat, és egyet, ha használható információt szerzel.
„Rendben! Benne vagyok!”
Oberon elengedte a kötelet. Ben Keonie megtántorodott,
amikor hirtelen megszűnt az ellenállás.
– Hé! – kiáltott a dombon lekocogó Oberon után.
– Indulhatunk – mondtam Granuaile-nek, és elmondtam
neki a nagy tervet, amíg a Fekete-fennsík egyik bányája felé
robogtunk, ami Kayentától délre, harminc kilométerre volt
található. Az volt a terv, hogy kitesz a benzinkútnál, aztán
álcázom magam, és a maradék távot futva teszem meg.
Granuaile ötkor visszajön értem, hogy ugyanott felvegyen. Ha
nem leszek ott fél hatig, kivesz egy szobát Kayentában, és
másnap reggel találkozunk a hogannál.
Moralltachot az autóban hagytam, mert a halálos
tündérkardok nem túl hatásosak az erős gépek tönkretételében.
Amíg a mellékúton kocogtam, láttam néhány teherautót. A
műszak közepén jártunk. A bányában a hét hat napján
huszonnégy órában folyt a termelés. A szén a Page-ben található
erőműhöz vándorolt, ami az állam elektromosságának nagy
részét termelte. Mivel szombat volt, éppen a pihenőnapjuk előtt
akartam lecsapni rájuk.
Sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint amekkorára
számítottam. Egy elkerített részre bukkantam, ahol kamionok és
fekete csíkos, sárga gépek álltak. A kapu nyitva volt, így
észrevétlenül besurranhattam, hogy szemügyre vegyem a
gépeket. A kötések felbontásához látnom kellett a motorokat, így
a folyamat nem csak abból állt, hogy bekapcsolom a bűbájomat.
Legalább két percet kellett állnom a nyitott motorháztetők előtt,
hogy a dolog működjön.
Okosnak kellett lennem, amikor a gépek közelébe kerültem.
A motorház tetejét csavarkulccsal kellett megdöngetnem, hogy a
rémült irányító leállítsa a hatalmas földvájó szerkezetet vagy a
futószalagot, hogy rájöjjön a zaj okára. Engedelmesen lemászott,
és szépen felnyitotta nekem a motorháztetőt, hogy eloldozzam a
dugattyúkat, és a csövek falához kössem őket, amíg az irányító
értetlenkedve pislogott. Amikor mindent rendben talált, és
visszatért a helyére, hogy újra beindítsa a gépet, nem látott mást
vörös fényeken kívül, amik a műszerfalon azt pislogták: „A gép
meghibásodott!” Az irányítónak újabb kivizsgálásra volt
szüksége, én pedig a következő célponthoz léptem.
Mielőtt végeztem volna mindegyikkel, lekapcsolták a gyár
öszszes gépét, hogy megállítsák a titokzatos
meghibásodássorozatot. A munkavezetők a hajukat tépték, ha az
álló gépek okozta kiesett haszonra gondoltak. Eltartott egy
darabig, amíg rájöttek, hogy mi okozza a meghibásodást, és
észrevették a hengerekbe ragadt dugatytyúkat.
Rendelkeztek egy szénmosó rendszerrel is, amit szintén
tönkretettem, ha már így belejöttem a dologba, bár nem lett
volna feltétlenül szükséges. A széntermelés nélkül úgyis
leállították volna néhány napon belül.
Engedélyeztem magamnak egy elégedett vigyort. A
propagandaosztályok hiába fényesítették a dolgot, a
szénbányászat gonosz dolog volt, és jólesett kiélni rajta
ökoterrorista hajlamaimat. Senki sem sérült meg, és nem halt
meg egy munkás sem, mégis leállítottam az egész kócerájt.
Az idő nagyon elrohant. Mire feleszméltem, a nap már közel
járt a horizonthoz, ami azt jelentette, hogy a Granuaile-lel való
randevúmról már lekéstem. Gyalog kellett visszajutnom
Kayentába. Bagoly képében odareppenhettem volna, de akkor
szereznem kellett volna egy újabb öltözet ruhát, mielőtt
nagyközönség előtt mutatkozom, és lopni nagyon nem szerettem
(viszont egy bányának milliós károkat okozni csodálatos érzés
volt). Colorado ellátott volna a futáshoz szükséges energiával, de
akkor is igénybe vett volna pár órát az út.
Ha tájfutót játszottam volna, hogy a legrövidebb úton érjek
Kayentába, kockáztattam volna, hogy olyan akadályokba
ütközöm, amiket csak alakváltás segítségével tudok legyőzni,
ráadásul a környéket sem ismertem. Ezért inkább az út mellett
döntöttem. Amikor visszaértem a főútra, és elég távol kerültem
a bányától, úgy gondoltam, levehetem az álcát, mivel a
fenntartása csak a föld felesleges kiszipolyozása lett volna. Sötét
volt, és láthatósági mellény nélkül biztosra vehettem, hogy
senkinek nem szúr szemet egy út szélén kocogó, fehér férfi.
Végül paranoiám miatt mégis magamon tartottam, hiszen két
bőrcserélő ólálkodott a közelben, akiknek a Famine nevezetű tőr
átka miatt rám fájt a foguk.
De ha jobban átgondolom a helyzetet, két dologra jöttem
volna rá: valószínűleg csak egy bőrcserélő vadászik rám, hiszen a
másik még gyengélkedik, és a bőrcserélő az álcám ellenére is
könnyen becserkészhet.
A támadás váratlansága és a lény gyorsasága
megdöbbentett. Valami moccant a kerítés tövében, de mielőtt
azonosítottam volna, hogy sivatagi kengurupatkány vagy egy
alacsony növésű kocogó-e, a hiúz rám vetette magát. Ledöntött a
lábamról, és tépni kezdte a torkomat. Mielőtt teljesen
feleslegesen tiltakozni próbálhattam volna a bánásmód ellen, már
kitépte a légcsövemet és a nyakam fél oldalát. Vérem a hideg
levegőbe spriccelt, és utolsó leheletem az égbe szállt. Gyengülő
erővel felemeltem a kezem, hogy a további támadást
megakadályozzam, de a hiúz már azzal volt elfoglalva, hogy a
kitépett, nagy mennyiségű húsdarabot lenyelje. Mivel az álcám
innentől kezdve teljesen fölöslegessé vált, kikapcsoltam, és
aktiváltam a gyógyító talizmánt. A nyelőcsövem helyreállítására
koncentráltam, de kételkedtem benne, hogy lenne értelme a
próbálkozásnak. A hiúz felfalna, mielőtt olyan formába kerülnék,
hogy visszatámadhatnék. Bántam már, hogy Moralltachot
Granuaile kocsijában hagytam.
Mire ezt végiggondoltam, és a hiúz végzett a húsom
lenyelésével, az állat bőre hullámozni kezdett, mintha a
Múmiában látott skarabeuszbogarak futkároztak volna alatta.
Halott szeme – ami nem narancssárga volt, mint ember
alakjában – rám meredt, és azon gondolkozott, honnan harapja ki
a következő falatot, amikor valami a hiúznak csapódott, és az
állat vonítva átrepült a fejem felett. Késve érkezett el tudatomig
a puska hangja. A második lövésre újabb vonítással felelt, és nem
kis megkönnyebbülésemre a bőrcserélő elmenekült. A következő
harapással véget vetett volna egy hosszú életnek, de lehet, hogy
ezt már az elsővel megtette.
A földön szenvedve próbáltam helyreállítani a légcsövemet,
és elállítani a vérzést. Közben azon gondolkoztam, miért nem
figyelmeztetett Morrigan. Talán azért nem érzékelte, mert a
hiúztámadást nem lehetett csatának nevezni, és az egész ügy
egyébként is kívül állt a hatáskörén. Egyedül voltam, vagyis
azzal az ismeretlennel, aki a puskát fogta. A vadász a
fegyverdörrenés időbeli elcsúszásából ítélve nem állhatott közel.
De a lövéshez be kellett cserkésznie. Vajon ki lehetett?
Fáradt voltam, nagyon fáradt. A gondolataim zavarosak
lettek, agyam a vér és az oxigén hiányával küzdött. De a
regenerálás most már robotpilótával működött, hiszen
bekapcsoltam a bűbájt. A kötések fontossági sorrendben
alakultak ki. Először a keringésemet állították helyre, és az
oxigénellátást, azután következett az idegrendszer és így tovább.
Az izomrostok pótlása mindig az utolsó volt, és egyben a
legidőigényesebb. Amikor a légcsövem rendbejött, hatalmas, égő
kortyokat nyeltem a levegőből, és megmenekültem az ájulástól.
A légcső fala még nagyon vékony volt, és sérülékeny, de legalább
levegővel látta el a testem, amíg tovább folytattam ütőerem és
nyakam renoválását. Nagyon súlyos volt a sérülés, és a gyors és
tiszta gondolkozás érdekében minden erőmet a keringésem
helyrehozására fordítottam. Egy-két percre elveszthettem
eszméletemet, mert az egyik percben még nem láttam a fejem
mellett lévő csizmát, a másik pillanatban meg már ott volt, és a
kettő között lépteket sem hallottam. Száraz, szánakozó hang
szólalt meg fölöttem, és elemlámpa világított a képembe.
– A bőrcserélők emberhamburgernek nézik, maga meg itten
pattogott az úton, mint egy nyamvadt szöcske, és még egy
dobócsillag sincs magánál. Maga a legidiótább fehér ember,
akivel találkoztam, pedig sajnos már összehozott a sors
néhánnyal – köpött egy hatalmasat a háta mögé Prérifarkas, és a
kavicsok úgy csikorogtak a talpa alatt, mintha csiszolópapíron
állna. – De az is igaz, hogy még nem láttam bőrcserélőt, amelyik
olyan sokáig maradt volna egy helyben, hogy a seggébe
durrantsak, de hála a maga ízletes húsának, ez is összejött
egyszer! Hehehe!
Akármilyen frappáns válasz is készült a fejemben,
hangszálak nélkül kimondatlan maradt. Még a nyelvemet sem
ölthettem rá, mert ahhoz tudnom kellett volna mozgatni a
nyakamat. Prérifarkas tudta ezt, és tovább feszítette a húrt:
– Ez még ketchupöt sem öntött magára, csak úgy nyersen és
izzadtan be akarta falni. Legalább valami köretet készíthetett
volna, vagy egy süteményt desszertnek.
Prérifarkas csizmája megint nyikorogni kezdett, és
északkelet felé mutatott az úton.
– A maga kutyája is kurva nagy, de ez kétméteres és vörös
szemű, és éppen felénk tart. Ha ez nem igaz, akkor szarvas béka
legyek! A bőrcserélők nem vennének magukra ilyet. Barát vagy
ellenség? Van valami ötlete?
Nem láttam, miről beszél, de ha nem bőrcserélő volt, akkor a
lényt Hel küldte rám, és Hel egyetlen kutyát ismert… Alvilág
istenei!
Két szót sikerült a porba írnom Prérifarkas csizmája elé:
GARM. FUTÁS!
– Nem durranthatom le csak úgy?
A FUTÁS szót kétszer aláhúztam az ujjammal, hogy
nyomatékosítsam. A puska és a lámpa csörömpölve a földre
esett. Prérifarkas nyögve felemelt, és a vállára dobott, mint egy
tűzoltó.
– Egyre jobban elegem van magából, Mr. Druida!
 Amikor a hátának csapódtam, szétnyílt a sérülékeny
légcsövem. Levegő után kaptam, miközben a nyakam és az
agyam közti rövidke úton a fájdalom gonosz tűi száguldoztak.
Prérifarkas ezt is viccesnek találta:
– Lefogadom, hogy magának is!
 Tizenegyedik fejezet

Prérifarkas négy lépés után síkot váltott. A kihalt, téli tájból

egy tavaszi, zöldellő folyópartra kerültünk, és hirtelen nappal
lett. Kövér poszméhek gyűjtötték a virágport a bokrokról, a folyó
kitartóan csobogott a sziklák között. A madarak daloltak, a szél
halkan dúdolta a derű és teljesség dallamát. Prérifarkas
megválaszolta fel nem tett kérdésem:
– A Harmadik Világban vagyunk, vagy más néven a Sárga
Világban, a Nagy Hím-folyó partján, a Fehér Kagylólány
lakhelyének közelében.
Sokkal finomabban tett le a lágy homokra, mint ahogy
felkapott.
– Ennél jobb hely nem is kell magának, hogy elrejtőzhessen,
amíg meggyógyul.
Meg akartam rázni a fejemet, de nem tudtam. Nem voltam
képes felemelni sem. Intenzív energia járt át mindent. A sík
szorosan kötődött a földhöz, és ha lett volna rá időm, kellemesen
kipihenhettem volna magam. De nem volt biztonságos hely.
Garmtól sehol nem voltunk védve. Hellel ellentétben ő nem volt
az Életfa kilenc világához kötve. A könyökömre támaszkodva
újabb üzenetet rajzoltam a porba:
GARM SÍKVÁLTÓ.
Prérifarkas elolvasta, és vállat vont:
– Honnan a francból tudná, hogy hol vagyunk?
Összehúztam a szemöldököm, és gyorsan újabb üzenetet
róttam a porba:
KISZAGOLJA!
– A picsába! – azonban nem tudott tovább káromkodni,
mert a világ legnagyobb hasasa csobbant a folyóban, amit
meglepett vakkantás követett. A vízfal olyan magasra
emelkedett, mintha egy elefánt csobbant volna bele.
– A rohadt életbe, Mr. Druida!
A könyökömre támaszkodva végre megláttam üldözőnket.
Tényleg Garm volt az, Hel ölebe. Fekete bundája volt, izmos
teste és turcsi orra, ami alól kivillantak tépőfogai és ijesztően
vörös ínye. Szeme izzó tojássárgája, erősen hasonlított Scut
Farkuséra. Ettől a pillantástól még az ember veséje is
összeszorult. Felállt az alig egyméteres vízben, és megrázta
magát. Alaposan eláztatta mindkét partot, és a bundája hegyes
tüskékké állt össze. Egy másodpercig azon gondolkoztam, hogy a
fejemet dinnyeként a két kezembe fogom, és futni kezdek, de
túlságosan gyenge voltam a vérveszteségtől. Garm észrevett
bennünket, öblös hangon ugatott egyet, amibe még a csontom is
beleremegett, és eszembe jutott, nem ő találta-e fel a
mélynyomót. Felénk vetette magát, de lehúzta a bundájába
szívódott víz, így Prérifarkasnak volt ideje újra felkapni, lépni
velem négyet, és újra síkot váltottunk.
Ezen a síkon a föld olyan kék volt, mint az ég. Kék fácánok
reppentek fel ijedten a kék fűből, és kéket szartak közben.
– Ez a Kék Világ – magyarázta Prérifarkas, mintha nem lett
volna evidens.
Most nem tett le, hanem tovább futott, nekem meg arra
kellett figyelnem a hátán lógva, hogy a fejem a nyakamon
maradjon, a testnedveim pedig a nyakamban.
– Hamarosan itt lesz, ugye? Ki kell találnunk valamit!
Kopogtassa meg a hátam kétszer, ha igen, és egyszer, ha nem.
Kétszer kopogtam a seggén, de senki nem nyitott ajtót.
– Tudja, hogyan köll megölni?
Nem.
– Ezt is megszúrták azzal a tőrrel, és nem nyugszik, amíg
nem eszik magából?
Igen.
– Kiszagolja magát?
Igen.
– Állatalakban is ugyanilyen szagot áraszt?
Nem.
 Azt hittem, azt találta ki, hogy váltsak alakot, és maradjak
úgy. Ez valóban hatásos lett volna egy rövid ideig, de ez csak a
terv egyik része volt.
– Idefigyeljen! Változzon valamilyen állattá, én meg
felveszem megint a maga alakját, és pont ugyanolyan szagom
lesz, mint magá nak, aztán visszamegyek a Fehér Világba, és
elhitetem a döggel, hogy én maga vagyok, rendben?
Hú! Ez nemcsak briliáns ötlet volt, de bátor is. Váratlan. Meg
kellett volna dicsérnem érte, de csak két kopogtatásra futotta.
– Képes ebben az állapotban alakot váltani?
Képes voltam, habár friss szöveteim épségét kockáztattam.
Sok vért vesztettem, és nem akartam még többet veszíteni. Idő
kellett volna, az meg nem volt. De ha nem próbálom meg,
Garmot soha nem rázom le. Kettőt kopogtam, és a következő
pillanatban megláttam Hel ázott és nagyon mérges kutyáját,
ahogy átlép a mi síkunkra, tőlünk nagyjából ötven méterre.
Győzedelmesen felvakkantott, és citerázni kezdtek a csontjaim.
Ha jól számoltam, három másodpercünk volt.
– Akkor ne tököljön, mer’ késő lesz!
Visszatértünk a Sárga Világba. A folyó partján álltunk – azaz
csak Prérifarkas állt, én lógtam –, valamivel feljebb, mint a
múltkor. Letett a homokra, és a kezem után nyúlt.
– Maradjon itt! Holnap visszajövök magáért! – mondta,
aztán lemásolta a testemet.
Néhány nappal ezelőtt ugyanezzel a trükkel vertük át a
viharisteneket és az egész norvég panteont. Hidegvas aurám
ellenére is működött, talán mert annyira összpontosított, és mert
megérintett. Először a keze változott át, majd a többi része is.
Barna bőre kifehéredett, ruhája az enyémhez vált hasonlóvá.
Feje oldalra csuklott, és ugyanolyan seb jelent meg rajta. Elég
lehangoló volt ilyen rossz bőrben látni magam. A dolognak az volt
az egyik jó oldala, hogy Prérifarkas ilyenkor egy ideig elveszítette
a beszélőképességét. Amikor kész lett a tökéletes replikám,
elengedte a kezemet, felemelt hüvelykujját mutatta felém, aztán
a mutatóujját forgatva jelezte, hogy nekem is át kéne változnom.
Bekapcsoltam azt a bűbájt, ami a lelkemet egy vidráéval kötötte
össze, és bíztam benne, hogy a töpörödés során nem sérül meg
újra nagy nehezen helyreállított ütőerem és légcsövem.
 Úgy éreztem magam, mintha egy elsőéves
akupunktőrtanonc áldozata lettem volna: a fájdalom tűi átjárták
egész jobb oldalamat. A pólóm nyakán át bújtam ki vidra
alakjában, és a folyó felé vánszorogtam. Prérifarkas felállt, és
mezítláb elcsattogott – szó szerint! – a folyópartról. A legerősebb
nyomot akarta maga után hagyni, ami csak lehetséges, csak úgy
ontotta magából a szagomat, hogy elcsalo gassa Garmot, amikor
megjelenik, mert hogy hamarosan itt lesz, abban nem
kételkedtünk.
A Nagy Hím-folyó vize elég sebes volt, és azzal fenyegetett,
hogy messzire sodor, ha belegázolok, ami talán nem is olyan
rossz dolog, ha belegondolok, hogy Garm hamarosan felbukkan
mögöttem. Leginkább mégis amiatt aggódtam, hogyan kelek át.
A nyakamon továbbra is seb tátongott – bár a mérete a
testméretemmel arányosan csökkent –, és legyengült állapotban
víz alá merülni vele nem tűnt a legjobb ötletnek. Ha elájulok,
egyből megfulladok. De ha nem próbálom meg, Garm úgy nyel le,
mint egy cukorkát. Belegázoltam a hideg vízbe. Akkor jöttem rá,
hogy legjobb lesz, ha vidraszokás szerint a hátamra fordulok,
mert így kint tudom tartani a fejemet a vízből.
Még a folyó negyedénél sem tartottam, amikor Garm a vízbe
csobbant. Éppen oda, ahol néhány perce tartózkodtam.
Szétnézett, sárga szeme átsiklott rajtam, mert megszállottan egy
bizonyos embert keresett. Mivel emberre nem bukkant,
szaglászni kezdett a parton. Egy darabig elszimatolgatta a
ruháimat, és megijedtem, amikor a víz szélére ért, mert a partig
vidraalakban jöttem. Akkor jutott eszembe, hogy a nyakláncom
rajtam maradt, és annak továbbra is Atticus-szaga lehet. Garm
felemelte a fejét, és a túlpart felé nézett. Amikor meglátott,
morogni kezdett. Csak úgy hullámzott a pofája a karónyi fogak
fölött. A farkamat jobbra-balra csapdosva tovább úsztam, de
tudtam, hogy ha utánam vetné magát, ő lenne a gyorsabb.
Visszatartottam azt a kevéske levegőt, ami egy vidra tüdejében
elfér, és rettegve bámultam rá. Ha nem írom át a sorsot, ennek a
kutyának kellett volna megküzdenie Tyrrel a Ragnarök idején.
De Tyr halott volt, és nem más vágta le, mint Prérifarkas. Vagyis
ugyan mi állíthatta volna meg ezt az állatot? Egy sebesült vidra a
Nagy Hím-folyóban biztosan nem.
 Ahogy az északi parthoz közeledtem, Garm megint a földet
szimatolta. Lehet, hogy izgatta az illatom, de most nem csak
előételt keresett, és különben sem hasonlítottam sem méretben,
sem felépítésben a célpontjához. Egy másodpercig komolyan
kételkedtem Prérifarkas másolóképességében. Azt állította, hogy
a szagomat is képes imitálni, ami elég bonyolult kémiai folyamat,
és az állításai nem mindig fedték a valóságot. Garm elfordult a
víztől, és most visszafelé követte az általam hagyott
vidranyomot. Izgatottan felvakkantott, amikor erősebb szagot
fogott, és elügetett arrafelé, amerre Prérifar kas eltűnt. Még
egyszer hallottam a vakkantását, aztán csak a folyó
gargalizálását, a madarak csivitelését és a levelek sustorgását.
Úgy ömlött át rajtam a megkönnyebbülés, mint folyó vize a
medren. Egyedül voltam a Sárga Világban.
A Kék Világgal ellentétben ez nem volt egyszínű. A környék
Dél-nyugat-Coloradóra emlékeztetett, vagy Új-Mexikó nyugati
részére, ami még az előzőnél is zöldebb. Csak a madarak
tekintetében tért el az előbb említett területektől. Szajkók,
harkályok és kolibrik repdestek a fák között, és közben hol
kihívóan, hol diadalmasan hangicsáltak. A territóriumukért
harcoltak, vagy bogarakat lopdostak el egymás csőre elől. A
viselkedésükről váratlanul az jutott eszembe, hogy talán
megjósolnak vele valamit. Ez lenne a madárjóslás, nem?
A madarak viselkedésében tehát felfedeztem egy üzenetet.
A magam részéről nem hittem teljes szívvel a madárjóslásban, de
az igazság néha úgy csapta képen az embert, mint egy
baseballütő. Nem hittél benne? Tessék, megérdemled! Talán
azért tudtam most ráhangolódni, mert annyira elesett voltam.
Vagy az üzenet volt anynyira nyilvánvaló. A lényeg, hogy vettem
az adást.
Hogy mit láttam? Árulást. Ha a madaraknak hinni lehetett,
akkor engem is elárulnak, méghozzá hamarosan. De ezeknek a
kis idiótáknak mégis nehezen hittem. Különösen az olyan
madaraknak, amik egy trükkös isten síkján éltek.
De a jóslat azért nyugtalanítani kezdett. Ki árulhatna el
Prérifarkason kívül? De ezt a lehetőséget sem találtam
logikusnak. Ha el akart árulni, nem kellett volna mást tennie,
csak hagyni, hogy a bőrcserélő felfaljon. Vagy Garm. Vagy a
kutyával a seggében meggondolta volna magát? Ha idehozza
Garmot, bagollyá kell változnom, és meg kell próbálnom elszállni.
Más alakban képtelen lennék lerázni.
Sorra vettem, kik árulhatnának még el. Morrigan, aki eddig
feltűnően jelen volt az életemben, most pedig feltűnően távol?
Pedig soha ilyen közel nem jártam a halálhoz, mint ezekben a
napokban. Most tényleg nem sok kellett hozzá, hogy kinyiffanjak.
Granuaile és Oberon fel sem merültek, az ő hűségükben nem
kételkedtem. Talán a Három Auróra Nővérei megszegik
kölcsönös megnemtámadási szerződésünket? Ez sem volt
valószínű, hiszen minden energiájukat arra kellett fordítaniuk,
hogy gyökeret verjenek Lengyelországban.
Úgy tűnt, hogy eredménytelenül spekulálok. Most az első és
legfontosabb dolgom a gyógyulás volt. Bebújtam egy szederbokor
alá, és összekuporodtam, ahogy csak a vidrák tudnak.
Sóhajtottam egyet, és átsodródtam az öntudatlanságba, hogy
szervezetem meggyógyítsa magát.
 Tizenkettedik fejezet

Az éjszaka közepén feszülő nyakkal ébredtem. Éreztem,

ahogy az új bőr alá visszaépülnek az izmok. Légzésem és
keringésem teljesen helyreállt. Úgy döntöttem, ideje
visszaépíteni a hangszálakat is. A nyakizmaim nem menthetik
meg az életem, de egy segélykiáltás mindig jól jöhet.
Hallgatóztam egy darabig a sötétben, de nem észleltem veszélyt.
Eljátszottam a gondolattal, hogy visszaváltozom emberré, ám
gyorsan elvetettem, mert nem lehettem biztos benne, hogy
Garm vagy Hel halottnak hisznek. Ha felöltöm emberalakomat,
és Famine bűbája még nem tört meg, Garm visszatér értem erre
a síkra.
Lassan és óvatosan lemerészkedtem a folyóig, hogy
szomjamat oltsam. Éhes voltam, de nem akartam, hogy a
szöveteim felrepedjenek a vadászat hevében, és a jelenlétemet
sem akartam a szükségesnél jobban nyilvánvalóvá tenni. Mivel
nem sok mindent tehettem, visszatértem a szederbokor alá egy
gyógyító alvásra.
Másnap reggel Prérifarkas kiáltozása ébresztett a folyó túlsó
partjáról:
– Jó reggelt, Mr. Druida! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Ébresztő!
Kidugtam vidrafejemet a bokor alól, és vizuálisan is
meghatároztam a helyzetét. A paranoia és a tegnapi jóslat azt
sugallták, hogy esetleg nem egyedül érkezett.
Prérifarkas ott állt, ahol elváltunk. Most megint önmagát
hozta: farmert viselt, csizmát és atlétát, amit nagy ezüstcsatos öv
alá tűrt. Cowboykalapja alól kilógott hosszú, fényes, fekete haja.
Figyeltem, hogy a bokrok között nem mozog-e valami. Egyre
idegesebben hívogatott, amikor nem válaszoltam.
– Nem akarok vadászni magára, nem vagyok olyan
hangulatban! – kiáltotta.
Úgy döntöttem, mégis felfedem magam, és egyben tesztelem
új hangszálaimat is, ezért vidrafüttyöt hallattam. Kicsit
rekedtebb volt a kelleténél, de hangerő tekintetében
megfelelőnek ítéltem. Prérifarkas a hang irányába kapta a fejét,
és meglátott, ahogy a part felé kocogtam.
– Végre fel méltóztatott ébredni! Sokáig tartott!
A folyóparton megtorpantam, és csipogni kezdtem. Most,
hogy lelepleztem a tartózkodási helyemet, bármilyen szörnyet
rám engedhetett, ha ez volt a szándéka. De csak csípőre tett
kézzel mosolygott.
– Nem beszélek vidrául, maga marha! Vagyis vidra. Mire
vár? Ússzon mán át, és menjünk vissza a rezervátumba! De ha
valódi vidrához van szerencsém, akkor én vagyok a marha, és
maradjon nyugodtan ottan, ahol van.
Azt ajánlottam neki, hogy zsonglőrködjön sündisznókkal, de
nem értette a csipogásomat. A vízbe csusszantam. Most már
képes voltam a víz fölött tartani a fejem, bár felért Torquemada
Tamás egyik legjobb kínzásával.
Amikor víztől csöpögő bundával kikecmeregtem a folyóból,
Prérifarkas leguggolt mellém, és dühösebben beszélt, mint
valaha:
– Imádom, ha rohadt nagy dögök nyelnek le! Ja, és rágás
után! Ráadásul nem haltam meg, amíg bele nem csobbantam a
gyomorsavába, mer’ egészben találta lenyelni a fejem. Minden
szörnyű másodpercre emlékszem. A kutyaepizód előtt meg
darált húst csinált belőlem egy rakás mennydörgésisten. Kétszer
meghaltam magáért, és mindkétszer a legszörnyűbb módon.
Remélem, viszonozza majd valahogy!
Tiszteletlen lett volna tovább füttyögni, ezért felvettem
emberalakomat, és felszisszentem a fájdalomtól, amikor néhány
izomrost elszakadt. A hangszálaim szerencsére megmaradtak.
– Köszönöm! – recsegtem, ahogy meztelenül és fázva
feküdtem a parton. – Sajnálom a történteket.
 – Ne köszöngessen még nekem semmit! – húzta a száját
száraz mosolyra. – A bőrcserélők továbbra is a húsát akarják, de
ha elmúlt volna az éhségük, akkor is mérgesek magára, amiért a
territóriumukra merészkedett. Valahogy le kell számolni velük –
mondta, aztán mintha valami eszébe jutott volna, kétszer
ugatásszerű nevetést hallatott. – És a barátnője meg a kutyája
meg fogják ölni, amiért annyi aggodalmat okozott nekik.
– Nem a barátnőm – feleltem, ami talán nem az általam
adha-
tó legszellemesebb válaszok egyike.
Prérifarkas gúnyosan kacagott:
– Na, persze!
– A tanítványom – emlékeztettem. Erről valahogy eszembe
jutott Leif, meg a Shakespeare-riposzt versenyei, és hallottam,
ahogy
azt mondja: „A druida, mintha nagyon is fogadkoznék.”
Prérifarkas a fejét rázta:
– Nekem mindegy, Mr. Druida! Tud már járni?
Kísérletképpen szerettem volna fölnyomni magam, de rá
kellett jönnöm, hogy képtelen vagyok felemelni a fejem, mert
meghalok a fájdalomtól. Megpróbáltam összeszorítani azokat a
váll- és nyakizmaimat, amik a nyakam mozgatásáért felelősek. A
fájdalmat kiiktathattam volna, de nem véletlenül éreztem. Aztán
csak a bal kezemmel próbáltam feltolni magam. Abból a
meggondolásból indultam ki, hogy a sebbel ellentétes oldalamat
terhelem. De így se ment. Megint összeszorítottam a
vállizmaimat, amíg nem sikoltottak a fájdalomtól.
– Kipróbálok valami mást. – Óvatosan a hátamra fordultam,
és feltartottam a bal kezem. – Húzzon fel, kérem! De óvatosan!
Prérifarkas megfogta a kezem, és felhúzott. A fájdalom
sikítása üvöltéssé erősödött. Próbáltam ellazítani a vállamat,
amennyire csak tudtam, és amikor már álltam, kevésbé fájt. Egy
nyaktartó gallérra lett volna szükségem.
– Jól van? – kérdezte Prérifarkas.
– Leszámítva, hogy csak vánszorogni tudok, és úgy kell
tartanom a fejem, mintha zombi lennék, jól vagyok.
– Rendben. Itt vár a furgonom a Negyedik Világban.
– Van benne ruha?
 – Nincs. De itt a magáé – mutatott a parton heverő
farmeremre és pólómra, amit Garm nemcsak összetaknyozott,
de alaposan meg is tiport.
– Sáros és nedves.
– Akkor jöjjön vissza meztelenül, engem nem zavar.
Mindkettőnk számára türelemjátékot jelentett, amíg
felvettem a farmerem. Egy hideg és vizes farmerbe semmilyen
körülmények között nem kellemes érzés belebújni, főként, ha a
fejedet olyan mozdulatlanul kell tartanod, amennyire csak tudod.
A pólóval már nem is bajlódtam.
Amikor jeleztem Prérifarkasnak, hogy készen állok, így szólt:
– Tegye a vállamra a kezét, és jöjjön velem!
Így is cselekedtem. Négy lépést tettünk, és ott voltunk az
úton, ahol a bőrcserélő széttépte a torkomat. Egy minden
kétséget kizáróan lopott, kék Ford furgon várt ránk. Prérifarkas
azt akarta, hogy szálljunk be, és egyből menjünk vissza a
táborba, de én ragaszkodtam hozzá, hogy eltüntessem a földről a
vérnyomokat. Némi varázserővel megforgattam a földet, amíg az
alvadt vérfolt teljesen eltűnt, így nem használhatták fel többé
ellenem.
– Maga szerint visszatér a bőrcserélő? – kérdeztem.
– Ez ugyan nem! Jól elkaptam. Mindketten darvadoznak
valahol. Talán napokig nem hallunk felőlük. De a hoganhoz
visszatérnek, az biztos. Nem is olyan sokára. Talán addigra maga
is jobb formában lesz.
Talán. Nehéz volt úgy beszállni, hogy a fejemet ne húzzam
be, de néhány nyilallással abszolváltam a dolgot.
Prérifarkas lehúzta az ablakot, és kidugta fejét a
menetszélbe.
– Szóval, mikorra lesz ott az arany?
– Miután a szénbányákat bezárták – mondtam reszelős
hangon. – Az elemi lény azt akarja, hogy örökre becsukják a
kapuikat.
Hatalmas munkaerőpiacból halászhat majd…
– Ha újranyitják a szénbányákat, az aranyunk elapad?
– Ja. – Rájöttem, mennyire szeretem az egy szótagos
szavakat. Főleg, amióta képtelen voltam bólintani.
– Ez azt jelenti, hogy kicsivel tovább kell itt maradnia, mint
tervezte.
– Azt.
Prérifarkas bólintott, de a táborig nem szólalt meg újra.
Granuaile és Oberon futva érkezett a furgonhoz.
Mielőtt az ajtót kinyitottuk, Prérifarkas leállította a motort,
és így szólt:
– Különben vesztett egy napot, Mr. Druida. Hétfő van.
Két éjszakát voltam távol? Ezek meg fognak ölni.
„Atticus! Hol a csudában voltál?” – robogott felém Oberon
veszélyesen nagy sebességgel, amikor vigyázva kiszálltam.
Lassíts, hé! Óvatosabban! Megsérültem.
„Hol?” – hőkölt vissza.
A nyakamon. A bőröm alatt van a sérülés, azért nem
látszik.
Amikor elmondom Granuaile-nek, megtudod, mi történt.
Ahogy felém sietett, Granuaile arcán különböző érzelmek
hullámzottak a megkönnyebbüléstől az aggodalmon át a
bosszúig, amiért rossz órákat szereztem neki. Felemelt kézzel
jeleztem, hogy az ölelkezést mellőzzük – de az erőszakot is, ha
meg akarna fojtani.
– Hol az ördögben voltál? – állt meg előttem némi
távolságra, és összefonta karját a mellkasa előtt.
– Sajnálom, hogy aggodalmat okoztam. Remélem,
hamarosan rendbe jövök – károgtam rekedten.
Sáros és nedves farmeremre nézett, majd meztelen
felsőtestemre.
– Mi történt?
– Valaki maga alá kényszerített.
Granuaile kérdőn nézett Prérifarkasra.
– Ne nézzen rám! Amennyire én tudom, a fickó még szűz!
Gyorsan beszámoltam a történtekről, mielőtt Granuaile
tovább faggatott volna, vagy Oberon átment volna
bizalmaskodásba:
– A bányából visszafelé tartva megtámadott az egyik
bőrcserélő, aztán megkergetett Garm, Hel kutyája.
Granuaile leesett állal nézett.
– Hogyan úsztad meg?
 – Voltaképpen sehogy. Prérifarkas segített.
– Bocsánat, jól hallottam, Mr. Druida? – tette a füléhez a
kezét. – Mit is mondott?
– Jól hallotta – feleltem, és mivel nem akartam elmesélni a
halállal való smúzolásomat, amíg Prérifarkas a közelben van,
Granuaile kocsija felé intettem. – Menjünk be a városba! El kell
intéznünk ezt-azt, és ruhát is kell vennünk. Útközben mindent
elmondok.
– Mikor jönnek vissza? – kérdezte Prérifarkas.
– Estére itt leszünk – nyugtattam meg.
A városba menet elmondtam Oberonnak és Granuaile-nek,
hogy majdnem meghaltam, és Prérifarkas közreműködése nélkül
szőröstül-bőröstül megevett volna a bőrcserélő vagy Garm.
Kétszer mentett meg, és kétszer halt meg értem.
– Rohadt sokkal tartozom neki, a fenébe! – zártam a
beszámolót.
– Ez megmagyarázza, miért volt olyan szokatlanul nyugodt a
hogan tegnap éjjel. Az egyik bőrcserélőt vállon szúrtad, a másikat
kétszer meglőtték. Egy darabig biztosan nem ugrálnak.
Bocsánatkérőn néztem rá, amiért ki kellett javítanom:
– Nem sokáig lesz nyugalmunk. Nagyon gyorsan
gyógyulnak,
és ha rajtuk van a Famine rontása, minden erejükkel el
akarnak kapni. De remélem, már elmúlt… Hogy haladtatok a
megáldó ceremóniával?
– Már majdnem kész. Holnapra teljes védelem alatt áll a
hogan.
Elértük Kayenta határát, és Oberon az épületeket látva
csóválni kezdte a farkát:
„Remélem, van egy jó hentesboltjuk!” – Biztosan van
hentesük – feleltem.
Granuaile felém kapta a fejét, aztán rájött, hogy biztos
Oberonnak válaszoltam. Hozzá volt szokva a non
sequiturjaimhoz.
– Hová megyünk, szenszei? – kérdezte.
– Egy plázába. Veszek pár ruhát, és egy nyakrögzítő gallér is
rám férne. De még jobb lenne, ha te vennéd meg őket, mert
kétlem, hogy kiszolgálnának. Ja, és egy szandál sem ártana!
– Rendben.
Megadtam a méreteimet, és ott hagyott bennünket a
parkolóban.
„Mit csinálunk utána?” – kérdezte Oberon.
Eszünk. Van egy hely az út mellett, amit Kék Kávéfőzőnek
hívnak.
„Én is bemehetek?” – csapkodta farkával a hátsó ülést.
Persze. Majd álcázlak, és bebújsz az asztal alá.
„Éljen! Szinte érzem a hely illatát. A levegőnek kávé-, vaj-
és húsillata lesz. Három nap porfürdő és szárított hús után
másra sem vágyom!”
Valóban rád férne egy fürdés.
„Nem bánom, bár néhány napja fürödtem. Kitaláltál valami
új történetet?” – érdeklődött Oberon.
Majd kiötlök valamit – feleltem. – Milyen történethez lenne
kedved?
„Mindegy, csak legyenek benne nindzsák!”
Abban nem sok köszöneted lesz. A nindzsák láthatatlanok,
vagy fekete pizsamában szaladgálnak, és hallgatnak. Nem
lenne kedved inkább szamurájokról hallani? Az egyikről van
egy jó sztorim.
„Ismertél egy igazi szamurájt?” – nézett rám.
Bizony. Amíg Aenghus Óg miatt nem kellett elmenekülnöm,
éltem néhány évig a feudális Japánban.
„Mérhetetlenül szenvedett apró becsületbeli ügyek miatt, és
miközben összedőlt a világa, igyekezett fapofát vágni?” –
viccelődött Oberon.
Pontosan.
„Rendben, ez jó lesz! Már alig várom! De inkább
visszaszívom! Kibírom, ha csak reggeli után mondod el.
Tartsuk be a fontossági sorrendet! De szeretnék jelentést tenni,
mielőtt elfelejteném” – mondta Oberon.
Miről akarsz jelenteni? – lepődtem meg.
„Megkértél, hogy maradjak Sophie mellett
Tökkelröttyentőként, és derítsem ki, mit tud. Ez volt a
küldetésem.”
Jelentést kérek, Tökkelröttyentő! – parancsoltam rá.
„Jó kis álnév, mi? Megtudtam, hogy a lézerfegyverek
megszállottja, és mindenre fel akar szerelni egyet. Amikor
kettesben maradtunk, arról beszélt, hogy a furgonjára szeretne
tenni egy lézerfegyvert, amivel lelőhetné a misszionáriusokat és
a kóbor macskákat, amik a háza elé piszkítanak. Csodálatos
asszony! Szereti a bordát és a hátszínt, ami azt jelenti, hogy ő
az egyik legjobb ember a földön.”
Oberon, az építkezésről is megtudtál valamit? – kérdeztem
kissé idegesen.
„Mindjárt rátérek arra is! Hatalmas épületkomplexumot
terveznek. Akarnak csinálni egy napenergiagyárat, egy
szélerőművet és egy vonatállomást is. Azt minek?” – hangzott a
jelentés érdemi része.
A termékeiket valahogy el kell szállítaniuk – tájékoztattam.
„Az állomással szemben raktárak lesznek, mögötte meg a
transzformerek. Ez azt jelenti, hogy Optimus fővezér is beszáll a
navahók energiafüggetlenségéért vívott harcba?” – jött az
újabb kérdés.
Nem, ezek a transzformátorok az elektromosság
átalakítására szolgálnak, és sajnálatos módon nem mozognak,
mint a transzformerek.
„Értem. Gondoltam, hogy túl jól hangzik ahhoz, hogy igaz
legyen. Jó munkát végeztem? Két kolbászt leírhatunk?” Igen.
Nagyon jól csináltad. Már csak mínusz tizenkettő.
„Könnyű feladat volt!” – örvendezett.
Tényleg könnyű volt, de jó volt tudni, hogy Prérifarkas nem
csapott be. Vagy annyira ravasz volt, hogy Sophie-ékkal is
elhitette, hogy itt valami tényleg épül.
Granuaile egy szatyornyi ruhával és egy nyakmerevítővel
tért vissza. Az utóbbit vettem fel először, és rögtön enyhült a
nyakfeszülésem. Segítségével gyorsabban nő vissza az izom.
– Nem tudtam, milyen felsőt vegyek, de gondoltam, a
szimpla rövid ujjú póló nem jön számításba, mert abba nehéz
lenne belebújnod. Ezért az elölgombolós ing mellett döntöttem –
vett ki egy csokoládébarna inget, amin függőleges, vékony csíkok
futottak. – Meg vettem pár atlétát is, mert ezeket könnyű
felvenned – húzott ki egy csomagot, amiben szürke és fekete
trikók voltak.
Az atlétákat választottam, mert az ing a nyaka miatt nem
tűnt túl praktikusnak, és hülyén is állt volna a gallérja a
nyakmerevítő körül. Egy ideig kicsit fázni fogok.
– Köszi! – vettem el az atlétákat és a többi ruhát. – Fordulj
el, és őrködj!
– Itt akarsz átöltözni, a parkolóban?
Álcáztam magam.
– Botránymentes közszeméremsértés – motyogtam.
– A francba – mondta irigykedve, ahogy köddé lettem. –
Már alig várom, hogy én is képes legyek rá.
– Türelem, már csak tizenegy év és kilenc hónap! –
bosszantottam, amikor megfordult.
Lerúgtam magamról a koszos és átázott farmert, és boldogan
bújtam bele a tiszta nadrágba. Feltűnt, hogy alsónadrágot
elfelejtett hozni. Vagy kiment a fejéből, vagy azt hitte, hogy nem
hordok alsógatyát, és mindenhová „kommandóban” megyek.
Kibontottam az atlétákat, és óvatosan felvettem egy feketét,
majd a nadrágom derekába tűrtem. Most már hasonlóan
öltöztem, mint Prérifarkas, de míg ő a cowboykalapjában virított,
én a tetoválásaimat villogtattam. Általában nem hordok ujjatlan
pólót, mert akkor rengeteg kérdést vonzanék be, amikre választ
kell adnom. Például, hogy mikor és hol varrattam fel őket, amire
kínos lett volna őszintén azt válaszolni, hogy: „Írországban,
Krisztus előtt ötvenben.”
Belebújtam a szandálba, és lassan megfordultam, hogy
ellenőrizzem a környezetemet, mivel a nyakamat nem
forgathattam. Senki sem figyelt, ezért feloldottam az álcát, és
bejelentettem, hogy mehetünk.
Granuaile alaposan végigmért, és tekintete nem volt
kifejezetten ártatlan, de csak ennyit mondott:
– Sokkal jobb! – aztán a sofőrüléshez sétált.
A Kék Kávéfőző dugig volt így hétfő reggel. Várnunk kellett,
amíg asztalt kapunk. Megkérdeztem a pincérnőt, hogy mindig
ekkora telt házzal üzemel-e, de a fejét rázta:
 – A szénbánya bezárt, és a munkások élvezik a szabadnapot.
– Bezárt a bánya? – kérdeztem, és egy kis hitetlenkedést
kevertem a hangomba. – Miért?
– Benne van az újságban – biccentett az Arizona Daily
Sunokra. Elvettem egyet, és a szalagcímre vigyorogtam: FEKETE-
FENNSÍK SZÉNBÁNYÁJÁT SZABOTÁLTÁK! A cikk azt sugallta, hogy a
bezárás csak addig fog tartani, amíg új alkatrészek nem
érkeznek. Legjobb esetben két nap múlva folytatódhat a
termelés, legrosszabb esetben két hét múlva. A szabotálás
megelőzése érdekében új, erősebb biztonsági rendszerrel látják
majd el a bányát. Nem mintha a biztonsági intézkedések
zavartak volna. Csak arra kell figyelnem, hogy teljes
világosságban menjek, és hagyjak időt magamnak a
visszatérésre. Legfeljebb viszem magammal a kardomat a
biztonság kedvéért.
Furcsa volt, hogy csak napokkal később került az újságba az
eset. Azt jelentette, hogy nem kis nyomás alatt állnak, és azt is,
hogy most jutottak el arra a pontra, hogy bűnbakot keressenek.
A hetedik oldalon találtam egy hosszú cikket a Tubában
történt, rejtélyes halálomról. A címe ez volt: BIZARR GYILKOSSÁG
EJTI ZAVARBA A TUBAI RENDŐRSÉGET . Mielőtt elmerülhettem volna
a cikkben, a pincérnő az ablak melletti, kicsi, kerek asztalhoz
vezetett bennünket.
– Mindjárt jövök, a kocsiban hagytam valamit! – mondtam
gyorsan. Kimentem az autóhoz, és álcáztam Oberont. Miután
elmondtam neki, hogy ne számítson nagy helyre, elindultunk
befelé.
„Mindig szoronganom kell. Bárcsak ne lennék olyan bazi
nagy! Te szeretnél egy kisebb kutyát?”
Nem. Az emberek a kis kutyákat könnyen
megközelíthetőnek hiszik, és én nem akarok könnyen
megközelíthető lenni. Amikor meglátnak, inkább átmennek a
túloldalra. Mintha egy nagylábút vezetnék pórázon!
„Nagylábú pórázon! Ez tetszik!”
Örülök. Jó együttesnév lenne – mondtam.
„Férfiparfümök szlogenje is lehetne. »Nagy lábú pórázon:
tartsa féken a hóna alatt lakó szörnyet!«” Kinyitottam
Oberon előtt az ajtót:
Vigyázz az emberekkel! A jobb oldali asztala miénk, az
ablak mellett.
„Rendben” – lihegte.
Granuaile összerezzent, amikor Oberon a vádlijához ért,
miközben lehasalt az asztal alá, de más módon nem juttatta
kifejezésre, hogy egy hatalmas farkaskutya feküdt a lábfejére.
Óvatosan leültem, és a szék alá húztam a lábam, majd
előredőltem.
Kávét rendeltünk, tojást és sült húsokat. Amíg az ételünkre
vártunk, visszatértem a cikkhez, és felolvastam a halálomról
szóló írást.

A tubai rendőrség értetlenül áll egy gyilkossági eset előtt,

ami a sivatagban történt. Szerdán emberi maradványokra
bukkantak. A maradványokat azonosították, és kiderült, hogy a
harmincegy éves Atticus O’Sullivan megcsonkolt tetemére
bukkantak.

– Harmincegy? – szakított félbe Granuaile.

– A jogosítványom szerint, amit huszonegy éves koromban
hamisítottak nekem.
– Értem – bólintott. – Folytasd!

Mr. O’Sullivan testét feldarabolták és péppé verték a

víztorony közelében. A nyomozás szerint nyolc-tíz ember
lehetett a helyszínen, akik kapcsolatban állhattak a gyilkossággal.
Az egyikük ráadásul mezítláb volt. Ismerősei a haja és a
tetoválásai alapján azonosították az áldozatot.

– Azon tűnődöm, ki lehetett az – szólaltam meg, és

felnéztem az újságból.
– Nem írja?
 – Nem. Ezt hallgasd!
A rezervátum területén történt gyilkosságok az FBI
hatáskörébe tartoznak. Az ügynökök egyelőre nem nyilatkoztak,
de a tempei rendőrség állítása szerint O’Sullivan többször
összeütközésbe került a törvénnyel.
Kyle Geffert nyomozó a következőket mondta lapunknak:
„Mr. O’Sullivant nemrégiben meglőtte egy helyi rendőr, és ott
volt a Szatír néven ismert szórakozóhelyen történt mészárlásnál
is. Ráadásul az egyik alkalmazottja is váratlanul elhunyt tavaly
novemberben.”

– Alvilág istenei, hallod, mit mond ez? Úgy állítja be, mintha
én öltem volna meg Perryt, és ezért megérdemelném, hogy
lelőttek.
– Nem loptad be magad a szívébe a nyomozás alatt –
jegyezte meg Granuaile.
– Tudom. De halottakról jót vagy semmit! És én halott
vagyok.
– Psszt! – figyelmeztetett a tanítványom, és ide-oda jártatta
a szemét az asztalok között.
– Igazad van – ismertem be, de szerettem volna, ha valaki
mellém áll Geffert szavainak elítélésében. – Oberon, nincs semmi
hozzáfűznivalód?
„De. Én szerettem volna hozzáfűzni a rendeléshez néhány
szalonnát.”
– Még az első rendelést sem hozták ki!
„Te kérdezted, most mit kötekedsz!” – vágott vissza, és nem
kaptam tőle visszaigazolást.
– Mit ír még? – kérdezte Granuaile a bögréje mögül.
Az ablakon beeső napfény megcsillant vörös haján és zöld
szemén. A homlokát pöttyöző szeplők hihetetlenül bájosak voltak
a napfényben, és… – Atticus!
– Hm?
– A cikkben. Mi van még a cikkben?
– Ja, igen, el is felejtettem! – emeltem a képem elé az
újságot, hogy leplezzem a zavaromat.
 „Már megint rajtakapott, hogy bámulod, mi?” –
gúnyolódott Oberon.
Psszt! Hadd olvassam tovább!

O’Sullivan a tempei Harmadik Szem Könyvesbolt és

Gyógynövényüzlet tulajdonosa volt, aminek jelenlegi vezetője,
Rebecca Dane megdöbbenéssel értesült egykori felettese
haláláról: „Mielőtt távozott, azt mondta, nyaralni megy az
Antipodes-szigetekre. Fogalmam sincs, mit keresett Tubában.”
Joshua Goldfried, a bolt törzsvásárlója, az utóbbi időben
változást vett észre Mr. O’Sullivan viselkedésében: „Nagyjából
október közepe óta idegesnek látszott. Azelőtt szinte mindig a
boltban tartózkodott, de újabban gyakran napokra eltűnt.”
Mr. O’Sullivant október végén megsebesítette egy tempei
nyomozó, aminek következményeképpen a sértett ötmillió
dollárra perelte a várost. Hal Hauk, Mr. O’Sullivan ügyvédje
megerősítette, hogy a város hét számjegyű összeget fizet
kártérítésként.

– Ezek szerint gazdag vagy?

– Már előtte is az voltam. Hallal úgy egyeztem meg, hogy a
részemet Fagles nyomozó családja kapja. Figyelj, most jön a
legjobb!

Mr. O’Sullivan Arizona történetének legbrutálisabb és

legvéresebb gyilkosságában vesztette életét. Lehet, hogy a
gyilkosság egyetlen személyhez köthető, de a csonkításokat
többen hajtották végre különböző éles és tompa végű
fegyverekkel.
Mr. O’Sullivan több tanú szerint is karddal járkált
Tempében a halálát megelőző időben. A tempei és a tubai
hatóságok nem adtak magyarázatot a gyilkosságra, és
visszautasították a feltételezést, hogy a városokban olyan
harcosok klubja működne, ahol kardot is használnak.
Granuaile nevetni kezdett.
 „Persze hogy tagadják!” – röfögött Oberon. „A harcosok
klubjának első számú szabálya, hogy titkolják a klub létezését.”
Miközben a cikk fölött kuncogtunk, megérkezett a
rendelésünk. Amíg letették a tányérokat, magamban tovább
olvastam a cikket.
– Van még valami érdekes? – nézett rám Granuaile.
– Semmi. Csak tovább ragozza, hogy valószínűleg
megérdemeltem a végem. Az a legérdekesebb a cikkben, hogy
Tyr és Vidar holttestéről nem ír, ahogy Morrigan orgiájának
nyomairól sem.
– Tessék? – állt meg Granuaile villája a szája előtt, és csillogó
szemében zöldesszürke figyelmeztetés villant. Ezt ki kellett
fejtenem.
– Távozásom előtt Morrigan felvetette, hogy kedve lenne
egy orgiához a sárban. Nem tudom, hogy végül sort kerített-e rá,
vagy sem, de határozottan ez volt a vágya.
– Kikkel akarta megtenni?
– A helyiekkel – mondtam, és kihagytam azt a részt, hogy
először engem szemelt ki. – De nem vagyok benne biztos, hogy
kivitelezte a dolgot. Lehet, hogy csak felfalta Vidart és Tyrt.
Holló alakban szeret hullákat enni.
Granuaile undorodó képet vágott.
– Fúj! – nézett a kolbászra és szalonnára. – Elmegy az
étvágyam.
„Az én étvágyam most egy pórázra kötött nagylábú, ami el
akar szabadulni. Etess meg, Seymour!” – morogta Oberon.
Mindjárt! Bocs, Oberon!
Álcáztam a tányért, aztán úgy tettem, mintha felvennék
valamit a padlóról, pedig épp letettem. Oberon gyorsan
kiszagolta a tál helyét.
– Hogy falhatott fel két megtermett férfit? – firtatta tovább
tanítványom, aki közben legyőzte undorát.
Vállat vontam.
– Nem tudom. Nem láttam még, hogyan csinálja, és nem is
kérdeztem. Számomra is rejtély.
Reggeli után egy kis ügyintézés következett. Postafiókokat
béreltünk, és hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy
bankszámlákat nyissunk a megmaradt pénzünkön az
álneveinken. Amikor már pontos címmel és bankszámlaszámmal
rendelkeztünk, új mobilokat vételeztünk, majd felhívtam a
Magnusson és Hauk ügyvédi irodát. A recepciósnak azt
mondtam, O’Sullivan barátja vagyok, aki Mr. Haukot szeretné
felfogadni ügyvédjének.
– Itt Hal Hauk! – mutatkozott be unottan, és hidegen az
ügyvédem.
– Jó napot! Reilly Collins vagyok. – Hal pontosan tudta, kivel
beszél. Ő szerezte be az új személyimet, az új születési
anyakönyvi kivonatomat és betegbiztosítási számomat. Tudta,
hogy hamarosan felhívom, és az új személyazonosságommal is
felfogadom. Az egész arra volt jó, hogy kijátsszuk a lehallgatást. –
Fel szeretném fogadni, megbeszélhetnénk egy találkozót!
– Hol van most, Mr. Collins?
– Kayentában. Ma megfelelne önnek?
– Sajnos nem, de odaküldök egy gyakornokot, hogy a
papírmunkát elvégezze.
– Rendben, de estig fusson be az illető!
– Mivel sürgősnek tűnik az ügy, délután megoldható a dolog.
– Siessen, Mr. Hauk, mert este fontos szerződést kell
aláírnom! – Rendben, Gretát fogom küldeni.
Greta Hauk falkájának egyik tagja volt, aki ismerte Hal rázós
ügyeit. Nem volt ügyvéd, de megbízhatóan elvégzett minden
munkát, és nem volt túl jó véleménnyel rólam.
– Hol akar vele találkozni?
– A főút melletti gyorsétteremben. Meghívom egy dupla
szendvicsre.
– Ez kivételesen nagylelkű öntől – mondta szárazon Hal. –
Greta értékelni fogja.
Megadtam az új számomat, hogy továbbítsa Gretának, aztán
búcsúzkodó hangokat hallattunk, majd elégedetten letettem.
– Nagyszerű. Ha a megbízás a kezében lesz, a többi
számlámról átutalhatja az összegeket az újra.
– Hány bankszámlád van?
– Rengeteg, a világ minden táján, különböző nevek alatt.
Aenghus Ógnak köszönhetően kezdtem el nyitogatni őket. Az
állandó menekülés során változtatnom kellett a városokat, és
minden városban pénzre volt szükségem a túléléshez. Halnak
vagy húszról van tudomása.
– Minek van ennyi bankszámlára szükséged, amikor
Aenghus Óg halott?
– Miért ne maradhattak volna? Csak fialják a pénzt. Hosszú
cigányéletem során még szükség lehet rájuk.
Granuaile eltette magának ezt a bölcsességet.
– Hová megyünk innen, szenszei?
– Amíg Gretára várunk, kiképzéssel ütjük el az időt, és
Oberonra is ráfér egy kis szórakozás.
A külvárosba vezettünk, ahol nyulak és fürge földi mókusok
ugráltak és szaladgáltak. Amíg Oberon ezeket üldözte,
Granuaile-t megtanítottam néhány önvédelmi fogásra, amihez
egyenes hát és nyak kellett.
Kayenta egyszerű hely volt, és nagyon poros. Szinte zord. De
itt is boldog lehettem volna, ha a sors engedi.
 Tizenharmadik fejezet

A nyolcvanas években csodáltam Steve Perry csaknem

természetfeletti képességeit. Amikor a Journey-ben énekelt, az
emberek hinni kezdtek magukban, hosszú távú kapcsolatokért
zokogtak, és éjféli expresszek után érdeklődtek az állomásokon.
Az együttes többi tagjával kimerítették a „varázslatos” minden
apró jelentését és árnyalatát, még az olyan konnotációit is,
amiken ezer évig kellene töprengenem. Abban is biztos vagyok,
hogy az „igen” szót senki sem tudta több pátosszal énekelni nála.
A rock istene volt. Egy fájdalmas hanggal, néhány
kvintakkorddal és egy mikrofonnal a világ majdnem minden
baját sikerült orvosolnia.
De az ő lélekformáló erejének is voltak határai, mint a többi
rockegyüttesének is. Ez abból derült ki, hogy a gyorséttermi
láncok lélekromboló vizuális diszharmóniáját ő sem tudta
legyőzni. Amikor egy ismerősöm bevitt az egyik ilyen
alapszínekkel operáló, retinaszaggató rémségbe, Steve hiába
énekelte a fülhallgatómba, hogy „igen”. A papírba csomagolt
hamburger, a vörös ketchup és a magányos uborkaszelet vizuális
őrületét ő sem volt képes megszelídíteni.
Gondolnom kellett volna erre, amikor Gretát egy
gyorsétterembe hívtam, amit a sárga különböző árnyalataival
dekoráltak, és olyan zölddel, amire az „agresszív” jelző illik
leginkább.
– Bántja a szememet ez a hely. Elviselhetetlen – fanyalgott
tanítványom.
Az álcázott Oberon csatlakozott az előtte szólóhoz:
 „Úgy van. Rengeteg zöldség szagát érzem. Szinte még a hús
illatát is elnyomja. Ez elviselhetetlen.” Mit kérsz? –
érdeklődtem.
„Egy vödör rántott húst.”
Csak szendvics van, de az mehet dupla hússal.
„Akkor csak húst, de sallang nélkül!” – adta le a rendelést.
Hamarosan leültünk a szendvicseinkkel egy sikítóan sárga
bokszba. Greta az erős fénytől hunyorogva lépett be az
étterembe.
– A francba! – állt meg az ajtóban fintorogva. – Hú, de ronda
ez a hely!
Titkárnő stílusban volt felöltözve, a válláról vékony bőrtáska
lógott. A haja megnőtt, amióta nem találkoztunk, és vastag
copfba fonta. Amikor észrevett bennünket, hidegen biccentett, és
elindult felénk. Asztalunknál lecsúsztatta válláról a táskát,
lehuppant mellénk a számára fenntartott helyre, és felém
nyújtotta a tenyerét:
– A főnököm azt mondta, a korai vacsorámat maga állja.
Granuaile tátogni kezdett a meglepetéstől, de én
számítottam erre a viselkedésre. Greta eddig sem ugrált értem,
és amióta a falkavezérével, Gunnar Magnussonnal tett
kiruccanásról Gunnar szétroncsolt testével jöttem vissza, még
jobban utált. Bólintottam, és néhány húszast tettem a markába.
– Milyen bőkezű! – fintorgott, és beállt a sorba.
Granuaile közel hajolt, és a fülembe suttogott:
– Atticus, ez meg mit kép…?!
– Csitt! A farkasoknak kitűnő a hallásuk.
– Bocs – mondta ijedten. – Én csak nyugodtan eszegetem a
szendvicsemet.
Hálásan mosolyogtam rá.
„Én is nyugodt lennék, ha ehetnék” – jegyezte meg Oberon
az asztal alól.
Bocs, haver! Kicsit sok a zavaró tényező.
Kibontottam az egyik szendvicset, és elé raktam. Nem sokan
láthatták meg a dolgot Gretán kívül, ugyanis viszonylag kevés
vendég volt.
„Tudom. Neked mindig sok a zavaró tényező. Az apróságok
mindig elterelik a figyelmedet az olyan lényeges dolgokról, mint
az éhes gyomrom feneketlen mélysége” – folytatta a
morgolódást a kutyám.
Greta visszatért hozzánk két duplahúsos, XL-es méretű
szendviccsel és egy üdítővel. A rántott húsosat látványosan
letette Oberon elé a földre. Az álcázás ellenére is tudomása volt
az ittlétéről. Kiszagolta, mit kapott a kutyám, és rendelt egy
ugyanolyat. Mivel az alkalmazottak nem láttak rá a bokszunkra,
nem kellett lepleznie tettét.
„Újabb szendvics? Csodás! Mondd neki, hogy köszönöm! De
azért furcsa, mert a vérfarkasok ritkán ilyen kedvesek.” –
A kutyám köszöni a szendvicset, és én is.
– Szívesen – felelt Greta. – Biztos vagyok benne, hogy
nagyon éhes – mondta vádló hangon, mint egy állatkínzónak.
Granuaile összehúzta a szemét, de nem szólt. Én semleges
arcot vágtam.
„Na, ez az a vérfarkas-viselkedés, amihez szokva vagyok!
Szituáció normál” – mondta Oberon.
Greta gyorsan és hatékonyan felfalta a pulykás szendvicsét,
és leplezetlen ellenségességgel nézett ránk, amivel tudtunkra
adta, hogy az új alfahím küldte ide, akinek mindent megtesz,
amit kér tőle, de Hal azt nem kérte, hogy kedves is legyen
velünk. Mivel nem voltam a tempei falka tagja, olyan
szemtelenül bámulhatott bennünket, ahogy csak akart. Éreztem,
hogy Granuaile fészkelődni kezd mellettem, és attól féltem,
bekapja a horgot. Nyugtatóan néztem rá, és legyintettem, hogy
ne vegye fel a kesztyűt. A tanítványom fogta az üzenetet. Később
ki kell oktatnom arról is, hogyan bánjon a vérfarkasokkal.
Miután végeztünk a szendvicseinkkel, hangosan
összegyűrtük a csomagolópapírokat, és a tálcára dobtuk. Greta
kinyitott táskájából előkerült néhány dokumentum és egy toll.
Semmi udvariassági társalgás, csak a munka.
– Töltse ki ezeket a bankinformációkkal meg a többi
szükséges adattal, majd írja alá!
Mivel láttam, hogy magától nem nyílik meg, én kezdtem
kérdezősködni, miközben az űrlapokkal bajlódtam:
– Hogy boldogul Rebecca Dane a könyvesbolttal?
 Eladtam neki az üzletemet egy véletlenszerű összegért, ami
jelen esetben hetvenkét dollárt jelentett.
– Jól, megmaradt a vásárlóköre.
– Hogy van Leif?
– Visszatért.
Felnéztem a dokumentumból, miután aláírtam.
– Nem viccel? Ugyanúgy néz ki?
– Azt nem mondanám, de ugyanolyan szaga van. Mint egy
halottnak.
Valami nem tetszett nekem a szavaiban.
– Mi nem stimmel vele?
Greta vállat vont:
– Honnan tudjam? Már nem annyira boldog, mint régen.
Talán, mert több társasága lett a kelleténél. Tudja, már nem ő az
egyedüli vámpír a városban.
– Hallottam erről. Miért nem küzd meg velük a területért?
– Azt mondja, nem teheti. Megváltozott a politika.
– A vámpírpolitika?
– Mivel az emberek politikájára magasról tesz, igen, a
vámpírpolitika. Beszélni akar magával, de egészen máig nem
ismertük a tartózkodási helyét. Elmondhatom neki, hol találja, ha
ma este felébred?
– Inkább ne! – Ha a vámpírpolitikában új szelek fújtak, az
azt jelenthette, hogy Leifet leváltották, és ha így állt a helyzet, a
személyemet illető titoktartásra sem számíthattam. – Az új
nevemet se árulja el neki, ha lehetséges!
Greta meglepődött:
– Nem akarja látni többé?
– Azt nem mondtam. Csak semleges helyen szeretnék vele
találkozni. Mondja meg neki, hogy holnap találkoznék vele a
Nagyi Szekrényében fél kilenckor, Flagstaffben.
– Ismerem azt a helyet. Nagyszerű sült csirkeszárnyuk van,
és hideg sörük.
– Egyetértek. Különben hogyan kezelték a halálomat?
– Kik?
– Mindent hallani akarok, amit csak tud.
A szemét forgatva felsóhajtott. Igyekeztünk nem felkapni a
vizet.
 – Halt sokat zargatja az FBI. Amióta meghalt, nagyon
elkezdte őket érdekelni. Leginkább arra kíváncsiak, mi volt
azelőtt, hogy Atticus O’Sullivan néven felbukkant Arizonában.
Mivel semmilyen nyoma sincs a létezésének az ezt megelőző
időből.
– Ó, ha látnák, mekkora a jéghegy, ami a víz alatt van!
Greta a megjegyzésemet gúnyos mosollyal honorálta.
– Hal természetesen semmit sem tud az Arizona előtti
időkről, így az FBI-nak sem mondhat többet. De Geffert
nyomozó nagyon ügybuzgó lett.
– Milyen segítőkész lett hirtelen! – ámultam.
– Valóban. Mindenkinek leadja a sztoriját, aki hajlandó
meghallgatni. Szerinte maga volt felelős a Szatír bárban történt
mészárlásért, és a tubai vérfürdő csak bosszú volt. Hogy mi volt
az ok? A teóriája szerint maga egy alvó ügynök. Hogy kié vagy
mié, azt nem lehet tudni.
Amerikai akcentusom helyett elővettem a Tipperaryban
használt kiejtést:
– Csak nem Írországé? Megöltem huszonvalahány embert?
De miért?
– Zavarosak az érvei.
– Hát ez elég nagy marhaság – váltottam vissza amerikai
akcentusra. – Milyen bizonyítékokkal rendelkezik?
– Az a legnagyobb szívfájdalma, hogy meghalt, mielőtt egy
tisztességes bűntettet ráhúzhatott volna magára, és dutyiba
dughatta volna.
– Ez egyre jobb! Mi van még?
– Hoztam magának valamit – húzott elő a táskájából egy
borítékot, amit viaszpecséttel zártak le, és a nevemet
kanyarították rá kacifántos, lila betűkkel. Ilyen írást a
tizenkilencedik század óta nem láttam. – Malina Sokolowski
küldte.
– Hol van mostanában? – kezdtem el vizsgálgatni a borítékot
a varázsspektrumban, mert az ember soha sem lehet elég
óvatos. Boszorkányok. A materiális pecsét mellett lennie kellett
egy varázspecsétnek is, amiből Malina tudja, hogy a borítékot
felbontották.
– Ismeretlen helyre távozott a boszorkánykörével. Talán a
levélből majd kiderül – biccentett a boríték felé. – Neki is
hasonló szerződése van a cégünkkel, mint magának. Ha valahol
letelepednek, értesítenek bennünket, de nem árulhatjuk el
senkinek, hol élnek. Hal a köszönetét küldi, amiért hozzánk
irányította őket.
– Szívesen. Kérdezhetnék valamit a Falkával kapcsolatosan?
Greta állkapcsa megfeszült, de engedélyt kaptam rá:
– Csak tessék!
– Találkoztak már bőrcserélőkkel?
Meglepte a kérdés.
– Elég régen, de igen – csóválta a fejét halvány mosollyal.
Greta nem fejtette ki a választ az udvariassági minimumig
sem. A papírokra nézett, hogy jelezze, ideje befejezni a munkát.
Valóban indulnunk kellett, ha vissza akartunk érni napnyugtáig a
hoganba.
– Hal utaljon mindegyik számlára negyvenezer dollárt –
fejeztem be a papírmunkát, és Granuaile elé toltam, hogy írja alá.
– Apróbb összegeket mozgasson meg, nehogy magunkra
irányítsuk az adóhivatal figyelmét. Holnapra jelenjenek meg az
utalások a számlákon!
– Rendben.
– Adja át üdvözletemet Halnak, Snorrinak és a Falka többi
tagjának!
– Átadom!
Szó nélkül visszapakolt a táskájába. Kurta biccentéssel
elintézte a köszönést, felállt az asztaltól, és kiment a parkolóba.
Számra tett ujjal jeleztem Granuaile-nek, hogy még nem
biztonságos beszélni. Amíg arra vártunk, hogy Greta elhajtson,
kinyitottam a levelet. Egyetlen papírlapot tartalmazott, amit
ugyanazzal a kézzel írtak, mint a címzést.

Kedves Mr. O’Sullivan!

Megfogadtuk a tanácsát, és boszorkánykörünkkel együtt
áttelepültünk egy másik városba. Ha kapcsolatot akar létesíteni
velünk, Hal Haukon keresztül teheti meg.
Legutóbbi szeánszunk alkalmával azt tudtuk meg, hogy a
vámpírhelyzet a közeljövőben nemcsak bizonytalan lesz, de
veszélyes is. Úgy láttuk, hogy egy nagy varázserővel rendelkező
férfi, talán éppen maga, beleavatkozik majd a harcokba. Ha így
állna a helyzet, kérem, ne tegye meg a biztonsága érdekében!
Tisztelettel üdvözli:
Malina Sokolowski

Megmutattam Granuaile-nek a levelet.

– Szerinted ez mit jelent?
Tanítványom átfutotta.
– Hogy holnap ne találkozz Leiffel.
– Pontosan. De tartozom neki ennyivel, azok után, amin
átmentünk, és kíváncsi vagyok, milyen állapotban van. Neked is
meg kéne nézned! Ismered azt a komikust, aki kalapáccsal verte
szét a tököket? Leif feje egy ilyen tök volt.
– Nem ismerem ezt a humoristát – ráncolta a homlokát a
lány.
„Szegény Atticus!” – morogta Oberon. „Egy újabb töketlen
kulturális utalás!”
Oberon, ez fájt!
„De legalább nem Schwarzenegger-szóvicc volt! A tökök
nem voltak a szerződésben, amit aláírtunk, úgyhogy ne tökölj
ezzel!”
– Akkor kérd meg Halt, hogy küldjön róla fotót a mobilon!
Ne kockáztass, várd meg, amíg minden elrendeződik! – ajánlotta
Granuaile.
– Úgyis el kell mennünk Flagstaffbe.
– Valóban?
– Igen. Itt az ideje, hogy te is meghalj!
 Tizennegyedik fejezet

Granuaile elsápadt.
– Az anyám nagyon szomorú lesz. Az apám szíve is meg fog
szakadni! Csak a nevelőapám fog mosolyogni, amikor az anyám
nem látja.
Emlékeztettem, hogy ennek nem szükségszerűen kell így
lennie. Hogy visszamehet bárpultosnak, megszerezheti a
filozófiadiplomát, és élhet a hétköznapi emberek között.
– Ez nem opció számomra. Hogy hangot adtam a
problémáimnak egy szükségszerű dolgot illetően, az még nem azt
jelenti, hogy nem hajtom végre. De most ne erről beszéljünk,
hanem arról, hogy mi történt az előbb! Gondolom, már lehet. Az
a nő elég udvariatlan volt velünk, főleg veled.
– Tényleg az volt – léptünk ki a gyorsétteremből, hogy
megkegyelmezzünk szenvedő szemidegeinknek.
Visszafelé a hoganhoz elmagyaráztam Granuaile-nek,
hogyan kell bánni a vérfarkasokkal azoknak az alakváltóknak,
akik nem a Falka tagjai. Hanggal lehet hergelni egymást, de a
szemmel vigyázni kell.
„Szerintem a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a
vérfarkasok elfogadnák a jutalomfalatokat” – okoskodott
Oberon.
A vérfarkasok nem kapni szeretik a jutalomfalatot, hanem
elvenni – emlékeztettem.
A hogan építése sokat haladt a távollétünkben. A falakat és a
tetőt vastag sárréteg fedte, és a varázsspektrumban látszott,
hogy az áldás teljesen beborítja a falakat. A bőrcserélők csak a
tetőn át juthattak be, ha nem akartak megégni. Tudták ezt, és
tudták, hogy mi tudjuk, és várni fogjuk őket. De nem voltak
olyan jó „bőrben”, hogy ezt megkíséreljék.
A ceremónia már javában folyt, amikor beléptünk. Frank
Chis-
chilly fáradt volt, de eltökélt. Ben Keonie és a csapata is jelen
volt Sophie Betsuie-val együtt. Meglepő módon Prérifarkas is ott
volt Mr. Benally álcájában, és hozzáadta varázserejét a
ceremónia utolsó estéjéhez. Szürke, kapucnis pulóvert viselt, de
fekete cowboykalapját sem vette le. Amikor meglátta a
nyakrögzítőmet és fekete atlétámat, gúnyosan elmosolyodott. A
csapat kurta biccentésekkel üdvözölt bennünket, amit apró
mosolyokkal viszonoztunk. Megpróbáltuk minél kevésbé zavarni
őket.
A bőrcserélők eljöttek, de nem támadtak a hoganra.
Továbbra sem voltak elég erősek hozzá, ahogy gyanítottam.
Vicsorogva és fújva fél óráig kerülgették az épületet, aztán
hirtelen elhaltak a zajok. Senki sem hitte, hogy tényleg elmentek.
Csak arra vártak, hogy akadjon egy őrült jelentkező, aki kimegy
a ház elé leellenőrizni. De nem volt szerencséjük.
Azon tűnődtem, felbukkanásuk azt jelenti-e, hogy a
Famineátok még mindig tart (bár Garm már jóllakott velem),
vagy csak bosszút akartak állni, és megvédeni a területüket.
Kedvező jel volt, hogy nem kezdtek el engem követelni.
A teljes védelemnek az volt a hátulütője, hogy nem láttam ki
a réseken. Saját varázslyukat kellett volna létrehoznom. Kíváncsi
voltam, hogy olyan fürgék-e, mint régen, vagy a sérüléseik
lelassították őket. Ittlétük ténye az enyémmel vetekedő
regenerálódó képességről tanúskodott, de vajon milyen
állapotban voltak?
Nem sokat tehettünk, de a kántálástól, énekléstől és
imádkozástól nem tudtunk aludni. Különben sem akartam
szunyókálni Prérifarkas közelében. Csak akkor lettem volna
nyugodt, ha ő is alszik. Hogy elüssük az időt, Granuaile arra kért,
meséljek arról az időről, amikor Észak-Amerikába jöttem.
„Arról még én sem hallottam! De kár; hogy nincs
pattogatott kukoricánk!” – fanyalgott Oberon.
– Rendben – egyeztem bele halkan. – Ha annyira
szeretnétek…

Réges-régen, amikor az egész emberiség reménytelenül

bűzlött, és nem tehettem semmit ellene, elutaztam egy új, illatos
földre. De az utazást sokkal praktikusabb ok is vezérelte, mint
csupán a szaglószervem megkímélése. A tetoválásaim miatt
mindenhol üldöztek, és már nem tudtam elrejtőzni Európában. A
rómaiak elpusztították a kontinens druidáit, és felégették a
ligeteket, ahol síkot válthattak. A szigeteken pedig a Szent
Patrikhoz hasonló misszionáriusok pusztítottak bennünket a
hittérítéssel és a türelmi idővel. Évekig utazgattam, és közben a
természet tartott el, vagy a földművesek, akik megszántak egy
tál étellel. Aztán lassan elfogadtam a megmásíthatatlant: a
druidák már nem bírnak akkora hatalommal, mint régen. Ha túl
akarok élni a falvakban, akkor írástudatlannak kell tettetnem
magam, aki mit sem tud a gyógynövényekről, és röhög az altáji
vicceken.
Szükségem volt a falvakra. A sok rossz közül a falu volt a
legjobb megoldás. Ha a természetben maradok, Aenghus Óg
fattyai megtalálnak. Miután a Római Birodalom elbukott, Európa
a sötét középkor éveit nyögte. Morrigannek elpanaszoltam, hogy
máshol szeretnék élni, egy olyan helyen, ahol Aenghus Ógtól is
biztonságban lehetek, és az emberektől is, akik máglyán akarnak
megégetni. Azt mondta, majd gondolkozik rajta, és a legközelebbi
találkozáskor elvitt a tengeri öreghez, Manannan Mac Lirhez.
Nagyon ideges voltam. Fragarach az ő kardja volt, és sokkal
több joga volt haragudni rám, amiért elloptam, mint
Aenghusnak. De kiderült, hogy feleslegesen aggódtam.
Amikor Morrigan bemutatott bennünket egymásnak, az
öreg a kardom markolatára mutatott, ami a vállam fölött
kandikált ki, és lassú, érces hangon a következőket zengte:
– Hallottam róla, hogy Aenghus Óg elől rejtegeted a
fegyvert.
Jól teszed, fiam.
– Nem haragszik?
– Miért tenném? Miért lennék mérges az apályra és a
dagályra? Aenghus Óg egy gennyes pattanás, ezt mindenki tudja,
akinek egy csöpp ízlése van. Nem csak én örülök neki, amiért
nem adod vissza neki – mosolygott.
Magasabb volt nálam, a szeme tengerkék. Fekete szakálla és
haja volt, szeme körül nevetőráncok futottak. Sötétkék palástját,
amin világoskék minták örvénylettek, egy bross fogta össze a
vállánál.
– Gyere, igyunk meg egy sört!
Egy kunyhóhoz vezetett, ami az Ír-tenger felett lebegő szirt
szélén állt. Nem nézett ki isteni lakhelynek. De az ajtó
felragyogott, és átléptünk rajta a Tír na nÓgban található, tágas,
pazarul berendezett kastélyába. Szőnyegek feküdtek a fényes
padlón, és faragott bútorok álltak rajta. Bronzból, üvegből és
fából készült szobrok sorakoztak a polcokon. A kiszolgáló
személyzetet tündérek alkották. Abban az időben még nem volt
meg az amulettem, és nem ismertek Vasdruidaként. A tündérek
akkoriban kifejezetten kedveltek engem. Mármint azok, akik
nem Aenghus Óg gyermekei voltak. Ezek a tündérek Fandnak
tartoztak hűséggel, aki Manannan felesége volt, és a tündérek
királynőjeként is ismerték. Manannan a selkie-kkel és a
kelpiekkel barátkozott inkább, de Fand mindegyiket kedvelte.
Leültünk egy hosszú faasztalhoz, ami roskadásig meg volt
rakva sörrel és kenyérrel.
– Morrigan említette, hogy el szeretnél költözni egy időre –
kezdte Manannan.
– Igen, ezt tervezem. Lehetőleg minél távolabb egy bizonyos
isten hatókörétől.
Manannan szeme élvezettel csillogott.
– Megértelek. Van egy ajánlatom számodra. Kimentelek
Aenghus Óg hatóköréből, ha megteszel nekem valamit. Néhány
évszázadot igénybe fog venni.
– Alig várom, hogy halljam az ajánlatot! – feleltem.
Manannan elgondolkozva kortyolt a sörébe, és
összegyűjtötte gondolatait.
– A rómaiak által leégetett ligetek pusztulásakor rengeteg
munkánk veszett kárba. A kötéseiket a Tuatha Dé Danannok
készítették a régi időkben. A kontinensen lévő kötések Ogma
keze munkáját dicsérik, és Morrigan is alkotott párat – szünetet
tartott, amíg Morrigan egy biccentéssel nyugtázta a tényt. – Én
az angliai kötésekért és az írországiakért voltam felelős. Persze
Tír na nÓgba több úton is el lehet jutni. Barlangokon és mély
erdők ösvényein keresztül. De ezek a tündérnép átjárói, a
druidák számára ismeretlenek. Néhányukon nem is juthatna át
egy druida. De aggódunk a druidák kipusztulása miatt, és látjuk,
hogy a kereszténység elkerülhetetlenül győzni fog. Te az utolsó
druidák egyike vagy, Siodhachan. Ha te és a társaid fenn akartok
maradni, akkor menekülőutakra van szükségetek a
keresztények elől. Morrigan szerint a legjobb megoldás, ha
megtanítunk benneteket, hogyan készítsétek el a Tír na nÓgba
vezető kapukat. Ezt én is elfogadtam. De azt akarom, hogy
ezeket az átjárókat az Újvilágban alakítsd ki!
– Bocsánat, hol? – kérdeztem.
– Egy másik kontinensen, az óceán túloldalán. Hatalmas,
tiszta
és zöld vidék, amit erős elemi lények laknak. Az emberek
még érzik a kapcsolatot a földdel, és a keresztények még nem
tették be a lábukat, mert a létezéséről sem tudnak. Mi is csak
nemrégiben bukkantunk rá. Odaviszlek, hogy felderítsd, és
kapukat nyiss Tír na nÓgba. De olyan kapukat is készítened kell,
amiken nemcsak a druidák, hanem a tündérek is átjuthatnak.
Találsz majd tanítványokat is, akiket nyugodtan kiképezhetsz.
Eközben a Tuatha Dé Danannok ugyanolyan kötések kialakításán
fognak munkálkodni, csak itt. Ha valamikor visszatérsz
Európába, olyan lehetőségeid lesznek, amik pillanatnyilag nem
állnak rendelkezésedre.
– Tetszik a feladat, de lenne néhány kérdésem.
– Ne fogd vissza magad!
– Ha elkészítem a kötéseket Tír na nÓgba, Aenghus Óg
fattyai nem jutnak át rajtuk?
– Természetesen átjutnak, de a tündéreket át kell
engednünk. De készíthetsz olyan kötéseket is, amikkel
szabályozod, hogy ki kelhessen át a kapun. A szent ligetekben
például csak a druidák kelhetnek át. Néhány területen ugyanígy
megtilthatod a tündérátlépést. Csinálhatsz olyan kötéseket,
amelyek csak a druidák számára biztosítanak átjárást.
– Hány kaput akarsz?
 – Amin a tündérek is átléphetnek? Kétszáz kilométerenként
egyet. A druidáknak annyit, amennyit jónak látsz.
Nagyszerű lehetőségnek tűnt, ezért kapva kaptam az
ajánlaton. Megállapodtunk, hogy a tündérek csak olyan helyeken
léphetnek át, ahol tölgy, kőris vagy csipkebokor található. Ahol
ilyen növények nem voltak őshonosak, nekem kellett
betelepítenem őket, ha a klíma lehetővé teszi. Ha ellene szól,
akkor a tündérek megszívták.
Morrigan távozott, és elkezdtem készülni az utazásra.
Fragarachra és a tőrömre vízhatlan kötés tettem, és
összegyűjtöttem annyi makkot, kőrislependéket és csipkebogyót,
amennyit csak tudtam.
Amikor ezzel megvoltam, kiléptünk Manannan tengerparti
kunyhójának trükkös ajtaján. Manannan és én madáralakot
öltöttünk. Én bagoly lettem, az öreg nagy vészmadár.
A tengeristen levetette magát a szirtről, és eltűnt a habok
között, majd gyilkos bálna lett belőle. Amikor felbukkant a vízből,
a karmaim közé vettem a vízálló csomagot, és levitorláztam
hozzá. A hátán átváltoztam vidrává, és áthajóztam Manannanon
az Újvilágba.
Manannannak megvolt az a különleges képessége – a
druidák-
kal és a Tuatha Dé Danannokkal ellentétben –, hogy
nemcsak a földből, de a vízből is képes volt erőt meríteni. Gaiától
kapta ezt az ajándékot, amit a tetoválásaiba írtak. A rövidebb
utat választottuk, így északnak haladtunk, Izland felé, ahol
megpihentünk néhány napot, és közben a kötésekkel
kísérleteztünk. Izland szűz földnek számított, elemi lényei kicsik
voltak. Ideális helynek ígérkezett a tanításomra. Miután
megtanultam, hogyan kell átjárókat létrehozni, Tír na nÓgba
utaztunk, majd visszatértünk, aztán folytattuk az utat.
Új-Fundlandnál szálltunk partra, és elkészítettem az első
kötést az Újvilágban. Manannan elbúcsúzott, és visszatért Tír na
nÓgba. Mielőtt távozott, lelkemre kötötte, hogy először a
partokon dolgozzam, és csak aztán haladjak a szárazföld belseje
felé. Úgy tettem, ahogy kérte. Az Atlanti-óceánnal a bal
oldalamon elindultam délnek, hogy a Keleti-partot összekössem
Tír na nÓggal. Kedves népekkel találkoztam közben, és
csodálatos elemi lényekkel. Olyan volt ez a kontinens, ahogy F.
Scott Fitzgerald mondta: „Mint az új világ friss, zöld melle.”
De egy hét alatt elmagányosodtam. Találkoztam egy állattal,
amiről később megtudtam, hogy a helyiek rozsomáknak hívják,
és az elmémet hozzá kötöttem, ahogy jóval később Oberonéhoz
is. Faolannak neveztem el a Fianna leghűségesebb tagja után.
Optimista elnevezés volt, mert természetüket tekintve a
rozsomákok nem a leghűségesebb lények, de nagyszerűen
figyelmeztetett a portyázó tündérek közeledésére, és vakmerően
megtámadta őket, ha kellett. Akkor kezdtem el hosszú távú
kapcsolatomat Ferrisszel, aki követett ÉszakAmerikába és a
kontinens belsejébe. De a legérdekesebb élményem sok-sok
évvel később volt, amikor beléptem a modern Florida területére.
Abban az időben az Okeechobee-tó déli része csak mocsár
volt, ma Evergladesnek hívjuk ezt a zöld területet. A hely
különlegesen erős elemi lénye figyelmeztetett néhány veszélyre.
A mérges kígyókról és az alligátorokról ti is tudtok, de az
elemi lény két vad óriásra is felhívta a figyelmemet. Amikor a
helyi törzzsel megismerkedtem, ők is beszámoltak néhány szőrös
óriásról. Évente többször megtámadták őket, rendszerint éjjel, és
általában az élelmüket vitték el, de egyszer az egyik asszonyt is,
akit nem láttak többé.
Három nappal azután, hogy elmesélték a történetet,
sikoltozásra ébredtem. Egy varázslattal éjszakai látásra
kapcsoltam – akkor még nem voltak meg a medáljaim, amik ma
a nyakamban lógnak –, és észrevettem két hatalmas alakot, akik
asszonyokat vittek a vállukon. A törzs férfitagjai megpróbáltak
segíteni a nőkön, de nem láttak jól a sötétben, és nem akarták
vakon elhajítani a lándzsáikat a sikítozás irányába. Én voltam az
egyetlen, aki tehetett valamit. Fogtam Fragarachot, és Faolannal
a sarkamban utánuk eredtem.
Az óriások jól láttak a sötétben, de nem olyan jól, mint én a
varázslátásommal. Egyikük felbukott egy faágban, és elejtette
terhét. A nő valószínűleg elájult, mert abbahagyta a sikoltozást.
A társa hátra sem nézett, csak ment tovább a másik asszonnyal a
vállán. Amikor az óriás négykézlábra állva megpróbálta újra
markába kaparintani áldozatát, az igazságszolgáltatás önkényes
formáját választottam, és kardommal levágtam a fejét, ami az
asszony mellkasára hullott, aztán az óriás is összeesett. Tovább
futottam, mert ha az asszonyt élesztgetni kezdem, a társát
elrabolják.
Faolan, vissza tudnád vezetni a nőt a táborba, ha magához
tér? – kérdeztem.
„Mégis hogyan csináljam?” – kérdezett vissza.
Adj ki kedveskedő hangokat. „Olyanokat, mint ő?”
Nem, azt sikításnak hívják.
„De nagyon nagy hangzavart csinál. Nem fog meghallani” –
ellenkezett.
Akkor találj ki valamit, a lényeg, hogy ne tévedjen el, és ne
falja fel semmi!
„De nem a kölyköm!”
Csinálj úgy, mintha az lenne! Hamarosan visszatérek!
„Rendben, de cserébe tartozol egy jávorszarvassal!” Errefelé
nincsenek jávorszarvasok.
„Tudom, csak arra céloztam, hogy szeretnék visszatérni a
hidegebb vidékre. Itt akkorák a bogarak, mint a nyulak.”
A másik óriás gyorsan haladt, és mindenen átgázolt. Hiába
próbáltam, nem értem utol, és fennállt a veszélye, hogy
hamarosan kifáradok.
Néhány kilométer után hátrafordult, és meglátta, hogy a
haverja helyett én követem, egy nyeszlett kis törpe. Megállt,
elhajította sikoltozó áldozatát. A nő odébbmászott, de az óriást
nem érdekelte, már rám figyelt, ordított egyet, és terpeszbe állt.
Párbajozni akart velem, ami csalódással töltött el, mert kíváncsi
lettem volna a búvóhelyére.
Húsz méterre tőle megálltam, és alaposan megnéztem
magamnak. Az írországi Fir Bolgokon kívül nem láttam hozzá
hasonlót. A Fir Bolgok valamivel nagyobbak voltak, de szebbek.
Ennek itt széles, lejtős homloka volt, nagy szája, és testét fekete
szőr borította a tenyere kivételével. Hosszú, izmos végtagjai az
emberére hasonlítottak, ahogy a szaporodószervei is.
A túlélésen kívül az volt a fő célom, hogy kommunikáljak
vele. Egy hatalmas tesztoszteronbomba volt, igazán furcsa
szerzet, és most, hogy a törzs asszonyai ismét biztonságban
voltak, szerettem volna többet megtudni róla. Sajnos neki nem
voltak hasonló vágyai. Rám támadott, fegyvere nem volt a
vadságán és a végtagjain kívül. Fogalma sem volt, mit tehet vele
a kezemben csillogó tárgy.
Úgy bántam vele, ahogy Luke Skywalker a wampával a
Hothon. Levágtam a jobb karját, és elugrottam előle. Fragarach
nem égeti ki a sebet, így spriccelni kezdett belőle a vér.
Testfelépítése egyértelműen más fajra utalt, nem
egyszerűen egy nagyra nőtt ember volt. Akkor még nem jártam
Afrikában és a trópusokon, de gyorsan összevetettem
magamban a különféle majomszerű fajokkal, de azokra sem
hasonlított. Biztosan állt a két lábán, és nem támaszkodott meg a
kézfején.
Soha nem derült ki, hol van a búvóhelye. Mivel az elemi lény
elmondta, hogy már nincs belőle több példány, sajnos sikerült
megölnöm a faj utolsó két képviselőjét. Mindkettő hím volt, és
kétségbeesetten szaporodni szerettek volna. Szándékaim és az
elkerülhetetlen végzetük ellenére is azóta gyötör a bűntudat,
hogy kiirtottam egy fajt.
Az asszonyok épségben visszajutottak a törzshöz, ahol
lakomát csaptak a tiszteletemre. Tudjátok, mit tettem azon az
éjszakán? Megöltem az utolsó két nagylábút.

– Nem mondod?! – kiáltott föl Granuaile.

– Pedig így van. A mai nagylábúlegendákat az a sok száz
évvel ezelőtti éjszaka táplálja.
– Nem hiszem! – rázta fejét a tanítványom. – A nagylábúak
Észak-Amerikához kötődnek. A nagylábú-irodalomban egy szót
sem írnak a floridai Evergladesről.
– Nem is tudtam, hogy létezik nagylábú-irodalom.
– Miért ne lenne? A nagylábúakról szóló könyvekre vagy
könyvrészletekre gondolok. Persze azokra, amik fennmaradtak.
De az Everglades körül soha nem észleltek ilyen lényt.
– Te biztosan jobban tudod nálam. Akkor mit gondolsz,
honnan erednek a nagylábú-legendák?
„Hagyd már; Atticus!” – szólt rám Oberon.
Granuaile arcán láttam, hogy nem nagyon akar hinni nekem.
 – A nagylábút Patterson filmje tette híressé. De sokan csak
egy nagy blöffnek tartják.
– Mert az is. Az én voltam majomjelmezben. Egy kosztüm,
egy szőrös mellkas, majd egy óvatlan pillanatban elillantam, és a
markomba röhögtem.
Granuaile nem találta annyira viccesnek, mint én.
– Akkor sem veszem be.
– Ki más lett volna képes eltűnni egy ilyen hacukában
nyomtalanul?
– Például Keyser Söze – fújt az ujjára Granuaile. – Puf, már
el is tűnt!
„Ha a nagylábú tényleg Keyser Söze, nem csodálom, hogy
sosem kapják el” – mondta Oberon.
– Mondom, hogy én voltam az! – döngettem meg a
mellkasom.
– De miért adtad volna ki magad a nagylábúnak? – kérdezte
Granuaile.
– Néha elunom magam, és szerettem volna látni, milyen
hiszékenyek az emberek. Egy óriási majomalkatú lény a Közép-
Nyugaton, amikor a trópusi országokban élnek leginkább? Ki
hinné el?
– Az amerikai lakosság jelentős százaléka.
– Ez ki is derült. Viszont az igaz, hogy az Okeechobee-tó
mellett élt egykor két hím példány évszázadokkal ezelőtt. Ami
szubtrópusi zónának számít.
Granuaile gúnyosan felhorkant:
– Most akarod velem ezt elhitetni, amikor az előbb vallottad
be, hogy te voltál a nagylábú?
„A nagylábú legnagyobb trükkje az volt, hogy elhitette a
világgal, hogy nem létezik” – szólt közbe Oberon.
– Zárkózz csak a hitetlenséged tornyába! A
nagylábútörténet úgyis csak egy mellékszála a sztorinak. A
lényeg az, hogy az egész Újvilágot gyakorlatilag egymagam
kötöttem Tír na nÓghoz, és nagyon sok évet vett igénybe. Sok
fárasztó, magányos évet, hiába volt mellettem a mogorva Faolan.
De volt még egy eredménye a küldetésnek, amiről feltétlenül
említést kell tennem. Egy időben elszédített a táj szűzies
szépsége, mint azt a fickót, aki behugyozik egy dupla szivárvány
fényképétől az interneten. Emlékeztek? Folyamatosan azt
kérdezgeti, hogy mit jelent ez az egész? A válasz elég könnyű.
Azt jelenti, hogy szeretnek bennünket, mint minden élőlényt
Gaia kebelén. A fák lombozatában és a dombok lankáiban
költészet lakozik, a szélben dalok szunnyadnak, a nap csókja
áldást jelent. A patakcsobogás történeteket mesél, az óceán árja
eposzokat. Vannak fák, Granuaile, amik mintha azért nőttek
volna, hogy egyszer megérinthessem a törzsüket, annyira
örülnek nekem. Egy nap te is érezni fogod ezt a szeretetet a saját
kezeddel. De érezni fogod a lábadban is, amikor a földön jársz.
Alig várom már, hogy lássam, hogyan izzik fel ez a szeretet a
szemedben!
– Már ott van benne, szenszei. Amíg Asgardban voltál,
Sonora sok mindent megmutatott nekem.
Könnyek homályosították el a szemét, nagylábútörténetem
minden piszkos kis trükkje megbocsátást nyert. Pontosan tudta,
miről beszélek. Granuaile megváltozott. Már mindent értett.
Abban a pillanatban elképzelhetetlenül gyönyörűnek láttam.
– Örülök neki – mondtam, és megpróbáltam visszaterelni
gondolataimat az eredeti vágányra. – Amikor a nyugati
félgömböt évszázados munkával Tír na nÓghoz kötöttem,
elkezdtem olyan pontokat keresni, amiket az ír síkhoz köthetek.
A legtöbbet a fejlődés megsemmisítette, de maradt belőlük
néhány.
– Van a közelben is?
– Flagstaíf környékén. Meg a Kaibab-fennsíkon. Nem sok
erdő van erre.
Granuaile szótlanul elfogadta a magyarázatot. De Oberonnak
kérdése volt:
„Mi történt a rozsomákkal?”
Az egy másik történet, Oberon, és nem is a legkellemesebb.
Száz évig volt velem, és úgy hiányzik, mint mindenki, akit
elvesztettem.
„Mennyi ideje vagyunk együtt? Negyvenhét éve is megvan
már, ugye?” – kérdezte Oberon.
Megpaskoltam, és egy puszit nyomtam a feje búbjára.
 Jó lesz az tizenkét évnek is.
„Csak? Esküszöm, hogy kezdek féltékeny lenni. Milyen ízű a
jávorszarvas?”
Mint a rénszarvas.
„Értem. De milyen a rénszarvas íze?” – faggatózott tovább.
Mint a szarvasé vagy az őzé. Csak más.
„Vadászhatnánk jávorszarvasra vagy rénszarvasra, ha
ennek az egésznek vége?”
Felőlem! Bár nem egyszerű, mert messze északon élnek –
adtam be a derekam.
„Akkor mehetünk!” – jött izgalomba.
A tény, hogy a bőrcserélők nem jöttek a hoganhoz, hogy
engem követeljenek tartármártásban, megerősítette azt az
elképzelést, hogy a rontás sikeresen megtört. Hel azt hitte, hogy
halott vagyok. Frank szerint a bőrcserélők elsősorban a
területüket akarják megvédeni. Tudtam, hogy előbb-utóbb össze
kell mérnem velük az erőmet, de amikor a sebességükre
gondoltam, a bal alsó szemhéjam ugrálni kezdett. A probléma
várhatott még egy-két éjszakát, és a tudatalattim mélyére
nyomtam, amíg Flagstaffben elintézek valamit.
Amikor feljött a nap, és a bőrcserélők visszahúzódtak gonosz
búvóhelyükre – ami szerintem tele volt csontokkal és bőrökkel
–, félrevontam Prérifarkast.
– Flagstaffbe kell ma mennem, hogy elintézzek néhány
ügyet. Nem bánja, ugye?
Prérifarkas alaposan végigmért, mintha a dezertálás jeleit
keresné rajtam.
– Tőlem! De azt hittem, tegnap már elintézte a dolgait
Kayentában.
– Maradt még pár elintézetlen feladat. Holnapra visszajövök.
Prérifarkas lebiggyesztette alsó ajkát:
– Talán segíthetek az ügyek elintézésében.
– Semmi akadálya, nagyon szépen megköszönöm, ha velem
jön, de attól tartok, itt nagyobb szükség van magára.
– Azért kíváncsi lennék, milyen sürgős dolga van…
– El kell tüntetnem a tanítványomat, és közben a
vámpírproblémára is vetnék egy pillantást.
 Tizenötödik fejezet

A megjátszott gyilkosság sikere a vér helyes eloszlatásában

rejlik. Régebben elég volt ide-oda maszatolni egy kis pirosat, de
manapság a halottkémek olyan profik, hogy rögtön felismerik a
hamisítást, és nem nyilvánítják halottá az állítólagos sértettet,
így a család nem tarthatja meg a lélektani lezáráshoz szükséges
temetést. Halott nélkül a halottkémek nem jelenthetik ki a halál
tényét, de a rendőrök legalább döglött aktának veszik, ha meg
lehet győzni őket a halál valószínűségéről.
Jó hasznát veheti ilyenkor az ember a kilyukasztott
vértasakoknak: elég megnyomni az aljukat, és egy kis
gyakorlással teleírhatod a helyszínt a pusztítás történetével és a
vér ódájával.
Egy kis ecsettel – olyannal, amivel a kissrácok vidám fákat
festenek – kiválóan imitálható a tompa tárgytól származó sérülés
során szétspriccelő vér. Ne használj fogkefét, mert annak
felismerhető a nyoma! Beszélhetsz is magadban, mint a festők:
„Ide még egy kis vöröset, hogy szúrt seb érzetét keltsük! Meg
ide is, hogy több szúrásnak tűnjön! Csak a harmónia kedvéért.”
Ha vérről volt szó, annak idején jobb szerettem más vérét
használni. Ha hajszálat akartam hátrahagyni, szintén másét
hagytam a helyszínen, ha találtam ugyanolyan színűt, hogy a
varázserővel rendelkező ellenség se találhasson meg a
segítségével. De a világ nagyot változott azóta. A rendőrségi
eljárások során a vért és más biológiai mintákat a laborba küldik
DNS-vizsgálatra, mert talán néhány finomság közülük a
tetteshez tartozik. Manapság nehezebb lerázni a zsarukat, de én
szeretem a kihívásokat.
Granuaile nem csinált nagy ügyet a gyilkossági helyszín
elkészítéséből, sőt, másfelé kormányozta a beszélgetést.
– Engem az érdekelne, hogyan készíted el a dokumentációt –
mondta Flagstaff felé robogva, amíg Oberon a hátsó ülésen
szundikált.
– Milyen dokumentációt?
– Az új személyazonosságét. Nem bukkanhatsz fel csak úgy a
semmiből. Sokféle dologra szükség van. Előéletre meg
ilyesmikre.
– Mostanában az ügyvédek végzik ezt a munkát. Ebben a
vérfarkasok a legjobbak, hiszen bizonyos időközönként átteszik
az egész falka székhelyét más városokba. Hal a legkiválóbb
szakember, de bármelyik vérfarkas adhat ötleteket az új
személyazonosság megszerzésének ügyében.
– Ezt jó tudni, de hogyan történik ez konkrétan?
– Nézzük a listát! A születési anyakönyv alap. Aztán
szüksége van az embernek tanulmányokat igazoló
dokumentumokra és oltási könyvre. Kell még jogosítvány,
bankkártya és zöldkártya is.
– Az minek?
– Mert nem számít, milyen nevet használunk, mindig
Panamából jövünk.
– De miért?
– Mert az a korrupt tisztviselők világa, legalábbis Hal őket
használja. Szóval mi, Reilly és Caitlin Collins, Panamában
születtünk, a szüleink ír kivándorlók, akik tragikusan korán
elhaláloztak. Árvaként nevelkedtünk. Megvannak a születési
anyakönyvi kivonataink és ezek fordításai. Én jobb jegyeket
kaptam az iskolában, mint te.
Granuaile meg sem hallotta a gúnyolódást.
– Akkor is lefutottad ezeket a köröket, amikor Atticus lettél?
– De le ám! Elsősorban jogosítvány kell az embernek,
betegbiztosítási szám és bankszámla. Ha van pénzed a bankban,
nem érdekli őket, honnan jöttél.
– Hogyan szereztél egészségbiztosítási számot?
– Ugyanúgy, mint a többit. A megvesztegethető
hivatalnokoktól. A legelszántabbaktól. Mert a szövetségiek belső
biztonsági falán nehéz átjutni. De ha van elég pénzed, sikerül.
– A behatóbb vizsgálatokat is kiállja az új
személyazonosságod? Biztos vagyok benne, hogy Atticus
O’Sullivan után már nagyban nyomoznak.
Vállat vontam.
– Nem szükséges kiállnia. Ha eljön a tüzetesebb átvizsgálás
ideje, egyszerűen lelépsz. Csak arra kell, hogy a felületes
szemlélő előtt átmenjen. Ha igazinak néz ki, nem nyomoznak
utána.
– Ki voltál, mielőtt Atticus lettél?
– Ugyanaz, mint most, csak más néven.
– Az eredeti neveden kellene hívnom téged?
– Nem, az Atticus jó lesz. Kedvelem ezt a nevet.
– Nekem is tetszik. Mi volt a legrosszabb neved?
– Nigel. Azt utáltam, és soha nem szoktam meg.
Granuaile kuncogott:
– Nigel! Mikor volt ez?
– Három hónapig hívtak így 1953-ban, Torontóban.
Állandóan égtem miatta. Soha ne hívjanak Nigelnek Torontóban!
Flagstaffbe érve először egy orvosi boltot látogattunk meg,
ahol vértasakokhoz, fecskendőkhöz és orvosi kesztyűkhöz
jutottunk, meg más dolgokhoz, amikre semmi szükségünk nem
volt, de ezzel akartuk összezavarni a zsarukat, ha idáig
eljutnának. Granuaile intézte a vásárlást készpénzzel.
Láthatatlanná tettem magam, és bementem az üzletbe, hogy
felderítsem, vannak-e biztonsági kamerák. Természetesen
voltak. Eloldottam a lencséjükben lévő kötéseket, és máshogy
kötöttem őket össze újra. A fény nehezen juthatott át rajtuk, és
Granuaile-ből csak vizuális zajokat rögzíthetett. A vásárolt
dolgok nagy részét kidobtuk egy mellékutca kukájába, és csak a
szükséges eszközöket tartottuk meg.
A város északi részében található Shultz Pass Roadig
mentünk a kocsival, és megálltunk, amikor feltűnt előttünk a
Shultz-vízgyűjtő. Errefelé sem házak, sem áruházak nem voltak.
Az út szélén ponderosafenyők posztoltak, az egyetlen forgalmat a
hegyi biciklisek és a túrázók jelentették, de hétköznap az ő
felbukkanásuk is valószínűtlennek tűnt. Oberon elkocogott.
Egyrészt azért, hogy figyelmeztessen az esetleges vendégekre,
másrészt, hogy elkészítse a saját gyilkossági helyszínét néhány
mókus részére. A bakhátat, amin haladt, vastag tűlevélréteg
fedte, vagyis nem volt rá szükség, hogy később eltüntessem a
lábnyomait. Tudta, hol találkozunk, ha végeztünk.
Granuaile-től vért vettem az egyik vértasakba, méghozzá
több decit.
– Nem találják meg a nyomaidat? – mutatott körbe a kocsi
belső terében.
– Dehogynem. Csak nem érdekel. Már halott vagyok, nem
ölhetlek meg téged. Régi nyomoknak hiszik majd őket. De
Geffert nyomozót biztosan érdekelni fogja. A te halálod is
alátámasztja a gyanúját, hogy valami nagy szarban voltam
benne. De a gyenge láncszem itt Oberon lesz. Az ő nyomait is
megtalálják majd, a kutyát viszont hiába keresik. Ez ellen nem
sokat tehetek.
Miután levettem Granuaile-től a vért, a könyökhajlatára
ragtapaszt tettem, és mindent betettünk egy hátizsákba.
Átgondoltam a tervet, felhúztam az orvosi kesztyűt, és a tűt az
ajkaim közé fogtam. Granuaile a „régi” személyijével együtt az
anyósülésen hagyta a táskáját. Kerestem egy letört fenyőágat a
ponderosafenyők között, és elsepregettem vele az anyósüléstől
kezdődő nyomaimat. Az erdőből kifelé haladó halvány
nyomokkal nem törődtem, hiszen csak alig látszódó mélyedések
lesznek a tűlevélszőnyegen.
Mi a helyzet, Oberon? Nem jön senki?
„Minden tiszta, Atticus!”
Akkor elkezdjük! – jeleztem a kutyámnak.
„Rendben.”
Granuaile-nek az autóban kellett maradnia, hogy a szilánkok
a teste köré hulljanak. Benne volt a pakliban, hogy elszenved
néhány kisebb sérülést. Úgy beszéltük meg, hogy a hátizsákot
majd az arca elé tartja, nehogy megvágja az üveg. Bezárta az
ajtókat, bekapcsolta a riasztót, és a kulcsokat az indítóban
hagyta. Tőlem aztán töprenghettek rajta a rendőrök, hogy miért
ült a parkoló autóban.
Megálltam a kocsinál, fejem fölött egy bottal, mint egy
denevér, és elkezdtem visszaszámolni. Granuaile a régi mobilján
tárcsázta a rendőrséget, aztán elkezdtem csapkodni az üveget,
ami nyakrögzítővel egy kicsivel nehezebben ment, mint
gondoltam. Kiabálni kezdett a telefonba, hogy: „Jézusom,
megtámadtak ennél meg ennél az útnál” etc. A rá záporozó
szilánkesőben nem kellett megjátszania a félelmet. Amíg a
telefonba kiabált, óvatosan benyúltam a törött ablakon, és
manuálisan kinyitottam az ajtót. A riasztó bekapcsolt. Ez volt a
jel Oberon számára, hogy hagyja el posztját, és induljon a
megbeszélt helyre, valamint a híváshoz is megfelelő alapzajt
szolgáltatott.
– Befogod a pofád! – kiabáltam egy multi felsővezetőjének
stílusában, és a husánggal a kormányra csaptam. Granuaile
felkiáltott, és elejtette a telefont, de a hívás nem szakadt meg.
Némán átnyújtotta a hátizsákot, és felvettem, miközben a
kezemben cserélgettem a bunkósbotot. Granuaile farmere
néhány helyen felszakadt, de máskülönben sértetlen volt. Ezután
megfogtam a kocsi motorházára tett vértasakot, kilyukasztottam
a fogaim között tartott tűvel, és lefröcsköltem vele a husángot.
Granuaile kitépte néhány hajszálát, és gondosan a fára
ragasztotta. Ezután belemártottam a vérbe orvosi kesztyűbe
bújtatott ujjamat, majd behajoltam az utastérbe, és vércseppeket
fröcsköltem a feje két oldalára. Ujjammal arra mutattam, amerre
nézett, mert az arcára mért ütéstől nem jelenhettek meg
vércseppek a feje mögött. Elégedetten ledobtam a husángot a
hátsó kerék mellé, és átadtam a vértasakot Granuaile-nek. Mivel
nem akartam mindent összekenni, úgy tartottam, hogy a lyuk
felfelé nézzen. Most jött a dolog nehezebb része. Ki kellett
húznom a kocsiból tanítványomat, mintha eszméletlen vagy
halott lenne, ő pedig épp az előbb említett okoknál fogva nem
kiálthatott fel, amikor egy szilánk megvágta közben, hiszen a
rendőrség telefonközpontosa, aki folyamatosan szólongatta a
mobilon keresztül, meghallotta volna.
A vértasakot feje jobb oldalához szorította, úgy nézett ki,
mintha vörös ödéma nőtt volna az arcán. Megfogtam a bal karját,
és fél kézzel húzni kezdtem. Amikor a teste vízszintesbe került, a
másik kezemet a bordái alá helyeztem. Granuaile a vértasak
lyukas oldalát a föld felé fordította, majd az arcához nyomta,
hogy vékony vércsíkot húzzon, amíg kivonszoltam az autóból.
Ernyedten lógatott bal lábát felhasította az üveg, de így legalább
még élethűbb volt az egész. Háttal feküdt a földön, úgy
vonszoltam tovább a bal kezénél fogva. A vértasakot áthelyezte a
jobb válla fölé, és tovább csorgatta tartalmát a földre. Ha
eszméletlen lenne, és az arcán sérült volna meg, a feje jobb
oldalra lógna, és abba az irányba vérezne.
Elvonszoltam az autó mellett, és elkezdtem lefelé húzni a
lejtőn, a víztározó felé. Sajnos nagyon kényelmetlen volt
szegénynek. De a legjobb módja megjátszani, hogy valakit
végighúztak a földön, ha valóban végighúzol valakit a földön.
Ráadásul szükségünk volt arra, hogy szövetdarabok és
hajszálak maradjanak utánunk a tűlevélszőnyegen.
Ha már a tűknél tartunk, ideje volt kiköpni a számban
tartott tűt. Félúton jártunk a lankán, és kiértünk a mobil
hallóteréből. Kivettem a tűt a számból, és megdicsértem
Granuaile-t:
– Nagyszerűen csinálod! Bírod még?
– Ígérd meg, hogy egyszer én is eljátszhatom ezt veled! –
kérte negédes hangon.
– Kivéve azt a fejezetet, ami most következik! A víz nem
tűnik túl tisztának. Készülj fel rá, hogy undorító lesz!
– Nagyszerű! Akkor legalább gyógyítsd be előtte a sebeimet!
Ki tudja, hányfajta gonosz baktérium lubickol a vízben!
– Oké, a sebet összezárhatom. Majd antibiotikumot is kapsz
a biztonság kedvéért. Egy másodperc! – térdeltem le, és
megkértem a földet, hogy rejtse el a tűt. Engedelmesen elnyelte.
A rendőrök soha nem találják meg. De ha meg is találják, nem
valószínű, hogy összekötik a brutális támadással, amikor az autó
mellett egy véres bunkósbot fekszik.
„Atticus, mintha szirénát hallanék!” – figyelmeztetett
Oberon. „Te is hallanád őket, ha nem emberfüled lenne.”
Köszönöm a figyelmeztetést, cimbora! – húztam Granuaile-
t a víz felé.
– Oberon azt mondja, a rendőrök hamarosan ideérnek.
Sietnünk kell!
A Shultz-vízgyűjtő partján elengedtem tanítványom kezét. A
lábához mentem, hogy megnézzem a sebesülést. A combján lévő
apró szúrások nem voltak veszélyesek, de a szilánkdarab okozta
vágás, amelyik a farmerét is kiszakította, komolyabb sebnek
tűnt. Zsebre tettem a kesztyűmet, majd óvatosan megfogtam a
lábát. Általában nem szeretek direkt gyógyítást alkalmazni
másokon, mert nagyobb az esélye az orvosi műhibának, de a bőr
visszanövesztésében nem sok rizikó volt.
– Ide több vért csorgass! – tanácsoltam. – Hogy azt higgyék,
megálltunk. A maradékot majd akkor folyasd ki, amikor hason
leszel, és maradjon egy kevés a vízbe is.
– Rendben.
– A sebedet összezártam – fogtam meg újra a lábát, majd
felálltam, és úgy fordítottam, hogy teste párhuzamos legyen a
vízfelszínnel. – Készen állsz?
– Essünk túl rajta!
– A lényeg, hogy ne tedd a lábad a vízfenékre! A halottak
nem szoktak felállni.
– Jó-jó! Csak húzz ki gyorsan!
A szirénákat már mindketten hallottuk. El kellett tűnnünk,
mielőtt ideérnek.
– Akkor gyerünk! – térdeltem le a dereka mellé, és
elkezdtem begörgetni a tóba. Amikor hason volt, újabb
vérfoltokat nyomott a földre. Mielőtt begurult volna a büdös,
állott posványba, nagy levegőt vett. Beugrottam utána a derékig
érő vízbe, és mielőtt elsüllyedt volna, kihalásztam. Szerencsére
nem érte nedvesség a hátizsákomat.
Gyengéden megráztam.
– Lebegj egy kicsit!
Granuaile kiemelte a fejét, hogy hallja a szavaimat, majd
megosztotta velem a vízminőségről alkotott sommás
véleményét:
– Ez hányinger!
– Sajnálom!
Elég rémesen nézett ki a hajára tapadt moszatokkal és egyéb
gusztustalanságokkal. Levettem a hátizsákot, és magam elé
vettem, aztán megfordultam, hogy Granuaile a vállamba
kapaszkodva felhúzza magát a hátamra. Az üres vértasakot a
jobb kezében tartotta. Elkezdtem kifelé gázolni, és hatalmas,
iszapos lábnyomokat hagytam a rendőrség nagy örömére.
Napokig azt hiszik majd, hogy Granuaile teste a vízben maradt,
és csak később jönnek rá, hogy magammal vittem. A tározó
túloldalára kocogtam, és ott másztam fel a lejtőn, ahol Oberon
már várt ránk a fenyők árnyékában. Amikor a fenyőtűvel
borított, és viszonylag „nyomtalan” részre értem, ledobtam a
hátizsákom, és megkértem Oberont, hogy hozza utánam a
szájában. Így a karomba kaphattam Granuaile-t, és jó időt
futhattam vele. Amikor száz méterre lehettünk, Granuaile
kocsija mellett lefékezett a rendőrautó. Nem sokon múlt, hogy
elkapjanak.
Futottam még vagy négy kilométert, amíg meg nem láttam
egy sziklát.
– Ez jó lesz! – mondtam, és amikor felértünk a tetejére,
letettem Granuaile-t, és arra kértem Oberont, hogy adja oda a
hátizsákot. A váltóruháink voltak benne a szükséges
igazolványokkal és egyéb kiegészítőkkel egyetemben, ami jelen
esetben napszemüvegeket és baseballsapkákat jelentett. A szikla
két szélén átöltöztünk, és a vizes ruhákat a táskába
gyömöszöltük.
– Csinálni kéne valamit a hajammal – mondta Granuaile,
akinek a fején ült néhány földönkívüli szörny, hogy az algákról
meg a fenyőtűkről ne is beszéljek. A hajától eltekintve új
nadrágban, pólóban és cipőben pompázott. – Egyrészt
gusztustalan, másrészt nem mehetek így emberek közé.
Igaza volt, de nem erősítettem rá a véleményére.
– A hotelben megtisztálkodsz majd, mielőtt elmegyünk az
autókereskedéshez. Még egyszer bocs!
Innen ő is futva közlekedett, és energiával láttam el, hogy el
ne fáradjon. Északnak futottunk, és Flagstaff keleti részén értük
el a várost, ahol az autókereskedés volt. Colorado szívesen
eltüntette a nyomokat, amiket a sziklától hagytunk (a szikláig
tartó nyomaim pedig nem számítottak).
Fél órát töltöttünk a hotelben, ahol Granuaile hajat mosott,
és megszárította tincseit. Onnan az autókereskedésbe mentünk.
A kereskedőnek azt mondtuk, hogy egy összegben kifizetjük az
egyik hibrid autót, ha néhány órán belül elvihetjük. A
nyakmerevítőm segítségével megmagyaráztuk, miért van
szükség autóra, és miért nincsen meg a régi, amit
becserélhetnénk.
– Totálkárosra törtük – magyarázta Granuaile, és a
kereskedő sajnálkozó arcot vágott.
Granuaile utalást tett arra, hogy nem szeretné, ha
ellenőriznék a fogyasztói hitelét, mert abból gondok lehetnek, és
hogy átutalással fizetünk. Megadtuk Granuaile
bankszámlaszámát, a kereskedő felhívta a bankot, aztán akcióba
lendült, hogy szolgálatkészségével lenyűgözze Ms. Caitlin
Collinst. Oberonnak hot dogot adott, aki türelmesen várt
bennünket odakint.
„C osztályú hústermék!” – fanyalgott a hálátlan négylábú.
Hogy elszórakoztassam, letettem mellé egy táblát a
következő felirattal: „Tökkelröttyentő vagyok, teljesen
barátságos!” Így újabb adatokat gyűjthetett a kísérletéhez.
A kereskedő lelkesen integetett, amikor néhány órával
később kikanyarodtunk az útra, és meg volt győződve arról,
hogy mi vagyunk minden idők legbénább ügyfelei, hiszen
alkudozni sem próbáltunk.
A nap rózsaszín és bíbor felhőkkel búcsúzott a világtól. Mivel
gyógyultnak nyilvánítottam magam, levettem a nyakmerevítőt,
és a hátsó ülésre dobtam, ahol Oberon gyanakodva szemlélte:
„Ez az új játékom?”
Ha akarod, rágcsálhatod, de a műanyag darabok nem
lesznek finomak!
Esteledett, de volt még néhány óránk a Leiffel való
találkozásig. Megkérdeztem Granuaile-t, hogy készen áll-e egy
ízlelőversenyre.
– Mire gondolsz? Ha arra, hogy igyak meg egy pohár
habanero-szószt, akkor inkább megperzselem a seggem egy égő
gyufával!
– Nem, ennél sokkal kevésbé fájdalmas dologra gondoltam.
Szereted a szokatlan ételeket? Az olyanokat, amiket eddig még
nem ettél, és talán soha nem is fogsz újra?
– Az olyanokra gondolsz, amiket az emberek csak azért
kóstolnak meg, hogy később elmondhassák: „Ja, én is ettem már
olyat”?
– Van egy hely a városban, ami szokatlan ételkínálattal
rendelkezik. Kipróbáljuk, aztán a Nagyi Szekrényében legurítunk
pár sört.
– Benne vagyok, jó bulinak hangzik!
„Hé! Olyan helyre akarod vinni, ahol furcsa húsokat és
sajtokat szolgálnak fel, amik olyan emlősökből készülnek, amik
nem tehenek?” – kérdezte Oberon.
Persze! Emlékszel még a nicaraguai chupacabrasajtra?
„Fogadok öt kolbászban, hogy Granuaile nem jut el az
ötödik fogásig!”
Búcsút mondhatsz annak az öt kolbásznak! Granuaile nem
tud veszíteni! – intettem Oberont.
 Tizenhatodik fejezet

A helyet Eszed, Nem Eszednek hívták. Ez volt az egyetlen

étterem, ahol hányózacskót is mellékeltek a fogásokhoz, és nem
azért, mert rosszul lettek volna elkészítve. Éppen ellenkezőleg, a
konyha első rangú volt. Csak nem olyan ételeket szolgáltak fel,
amikre egy átlag amerikai lelkileg fel lett volna készülve, és a
pszichológiai reakció előre kiszámítható volt. Ráadásul a
rendelési és a kiszolgálási mód is eltért a többi étteremétől.
Az egészben az volt a poén, hogy az étlapról nem magadnak,
hanem a társadnak kellett rendelni. Szép csendben ki kellett
választanod öt fogást (kis adagokat szolgáltak fel egy tányéron),
és megsúgni a pincérnek. Miután kihozták a társad elé, már csak
nézni kellett, hogy le tudja-e nyelni. Aztán vice versa. Csak
azután árulhattad el a társadnak, hogy mit evett, miután végzett
az adott fogással. Ilyenkor jött jól a hányózacskó. Ez adta a hely
báját.
A pincér mindezek előtt bizalmasan érdeklődött az esetleges
ételallergiákról, és néha még egy nyilatkozatot is alá kellett
írnod.
Miután Granuaile meghallgatta a szabályokat, bátran kérte a
menüt, és elhatározta, hogy az asztal alá eszik engem. A
mosolyom tükrözte az övét, mert a rendelés volt az egész dolog
legizgalmasabb része. Először felmerült bennem, hogy kíméletes
leszek vele, de mivel tudtam, hogy Granuaile mindent be fog
vetni ellenem, elvetettem a gondolatot. Ráadásul azt sem
bántam volna, ha Oberon megnyeri a kolbászait. Mivel tudtam,
hogy Granuaile érzékeny szaglással rendelkezik, a lehető
legbüdösebb ételt választottam ki számára (talán csak egy fogás
verte még az étlapon).
Különben eleve sportszerűtlen volt az egész, hiszen én már
annyi helyen jártam, és annyi szentségtelen étel lement a
torkomon, hogy nem lehetett semmivel meglepni.
Az italoknál még nem durvultunk, ezért jeges teát
rendeltünk.
Oberon az ajtó mellett várt bennünket odakint, láthatatlanul.
Egy jakmájat rendeltem neki elvitelre, és ezt siettem tudatni
barátommal.
„Jól hangzik! Nem akarlak megijeszteni, de az a nő, aki
most sétált be az étterembe, egy vámpír. Hullaszaga van” –
figyelmeztetett cserébe.
A paranoiám miatt jó szokás szerint az ajtóval szemben
ültem, és egyből felkaptam a fejem. Az étterembe egy markáns
arcú, barna hajú nő vonult be egy jól táplált egyetemistával az
oldalán. Varázsspektrumra kapcsoltam, és kiderült, hogy Oberon
nem tévedett. A halottak szürke auráját láttam a teste körül,
valamint egy-egy izzó pontot a feje és a szíve környékén. Az
egyetemista egy ártalmatlan fiatalember volt, akinek az aurája
arról árulkodott, hogy szeretné, ha szerencséje lenne a nőnél.
Esélye az ugyan volt valamire, de azt nem neveztem volna
szerencsének.
A nő nem goth stílusban öltözött, ahogy a mai regények és
filmek alapján gondolnánk. Gyárilag szakadt farmert viselt, és
egy American Eagle pólót hordott a fehér kabát alatt, ami
divatosnak számított, de melegnek nem. Feltűnő Vans cipőbe
bujtatta lábát. Látszott, hogy kétségbeesve próbál beolvadni, és
embernek tűnni.
Nem hívhattam fel rá Granuaile figyelmét, hogy: „Vigyázz,
vámpír!”, mert a vérszívók emberfeletti hallással rendelkeznek,
és nekem is be kellett olvadnom.
Helyes riasztás, Oberon! Már csak tizenegy kolbász mínusz!
– Mi a baj, Atticus? – nézett rám Granuaile.
Rámosolyogtam:
– Csak eszembe jutott valami. Nincs véletlenül egy toll a
retikülödben, hogy felírjam, mielőtt elfelejtem?
 Azok számára, akik ismerik a druidákat, ez nagyon átlátszó
hazugság volt, hiszen a druidák nem felejtenek el semmit. De
reméltem, hogy a vámpír még nem tudja, ki vagyok.
– Mindjárt adom! – vett ki némi kotorászás után egy tollat
és egy blokkot a táskájából a tanítványom, amiket átnyújtott
nekem az asztal fölött. Megfordítottam a blokkot, és a
következőt írtam a hátára: „Ne mondj semmit, amikor elolvasod,
mert meghallja, de egy vámpír van az étteremben. Gondold át,
hogy mit jelent ez, és kint megbeszéljük!”
– Köszi! – adtam vissza a papírt, amit Granuaile átolvasott,
majd bólintva eltette a pénztárcájába.
A vámpír és a vacsorája két asztallal ültek le tőlünk balra.
Leif eddigi politikája szerint nem lett volna szabad itt lennie, de
talán új szelek fújtak, és Leif szövetségesét üdvözölhettem
személyében. Vagy az ellenségét. Eloldozhattam volna a
molekulái között lévő kötéseket, és akkor az egyetemista
végignézhette volna, hogyan olvad szét a milf barátnője, de
egyelőre ezzel várni akartam, hiszen lehet, hogy Leif oldalán állt.
Bár nem volt túl valószínű, hogy Leif bárkivel szövetségre lépett
volna. Inkább ez a nő is egy területfoglaló lehetett, és itt sem járt
véletlenül.
Kihozták az ételeinket, és csínytevő mosoly jelent meg az
ajkamon, amikor a pincér elegáns mozdulattal Granuaile elé tette
a tányért.
– Egyenként haladunk, ugye? – kérdezte a lány.
– Pontosan.
– Ami azt illeti, messze van a gusztusostól. Kezdjük ezzel a
sült izével – mutatott a karfiolra hasonlító darabokra, amik a
zöldségek és a sült barnarizs között bujkáltak a tányéromon.
– Kezdjük! – szúrtam a villa hegyére egy tekintélyes adagot.
Granuaile nézte, ahogy a számba teszem, és rágni kezdem.
Döbbent csodálkozás jelent meg az arcán.
A karfiol természetesen nem karfiol volt. Gombaszerű volt,
és zselés állagú. Pikáns íze a közönségesebb fajtából származott.
Igazából nem volt benne semmi különleges a konzisztenciáján
kívül. Granuaile megvárta, amíg lenyelem, aztán így szólt:
– Gratulálok! Sült bheját ettél, vagyis kecskeagyat!
– Agyat? Te zombinak nézel? Fúj!
 – Agyaaat! – hörögte, mint egy zombi, és a szemét forgatta
hozzá.
– Fogadjunk, hogy ti, zombik, még csípősebben szeretitek!
Na, kapd be azt a sült vackot! Mártsd a szószba, aztán nyeld le! –
mutattam a tányérjára.
Granuaile úgy nézte, mintha attól félne, hogy odébb mászik.
Úgy nézett ki, mint egy nagy csirkenuggets, de nem az volt.
– Mi van a panír alatt?
– Ha megetted, elmondom. Vannak szabályaink… tartsuk
magunkat hozzájuk!
Nem ellenkezett, de először csak aprót mert harapni az
ételből, aztán felhúzott szemöldökkel rám nézett.
– Az egészet edd meg! – figyelmeztettem.
Nagyot sóhajtott, és megette a maradékot is.
– Nem is volt olyan rossz – törölte meg a száját egy
szalvétával. – Mit ettem?
– Rocky Mountain osztrigát, vagy más néven Montana
lágyékot.
– Ne! Bikaheréket zabáltam?
– Csak egyet! Éppen most rágtál szét egy ízletes heregolyót.
Gratulálok!
Undor terjedt szét az arcán, de összehúzta a szemét, és
fenyegető ábrázatot öltött. Megmarkolta a terítőt, és úgy
szorította, mintha az a frissen gyógyult nyakam lenne.
– Ezt nem mondhatod el senkinek!
– Nem mondom. – Ezt írásba is adtam volna, ha kell, de
hogy ne lovagoljunk tovább a témán, a tányéromra mutattam: –
Mit kóstoljak meg?
Tovább folytattuk a kulináris akadályversenyt, de fél
szemmel a vámpír asztalát figyeltem. A barna csak jeges
ásványvizet rendelt citrommal, ami ott állt gyöngyözve az
asztalán.
Egyszer rám nézett, és alaposan végigmért. Leif annak
idején azt mondta, hogy az én vérem más ízű, mint a normális
embereké. Biztos voltam benne, hogy a szaga is más. A vámpír
észlelte, és bár nem tudta, mi lehetek, azzal tisztában volt, hogy
valami egzotikus ital, mint nekem mondjuk a szaké. Nagy
esélyem volt arra, hogy rám ragad az egyetemista fiúja után, de
az is könnyen előfordulhatott, hogy utánam jött ide.
Kifizettem a számlát, becsomagoltattam Oberonnak a
jakmájat, és készen álltam az indulásra.
– A Nagyi Szekrényében megbeszéljük a másik témát is.
Granuaile bólintott. Kimentünk Oberonhoz, de nem vettem
le róla az álcát.
A Nagyi Szekrényében is láthatatlannak kell lenned. Tartsd
nyitva az orrod, és jelezd, ha újabb vámpírokat észlelsz!
„Van ott valami normális kaja? A jak finom, de ínyenceknek
való.”
Veszek neked ott egy steaket – mondtam, amikor
bepattantunk az autóba.
„Az jó lenne. Én nyertem a fogadást?”
Hangosan válaszoltam, hogy jobban lássam a reakciót:
– Mind az öt fogást kibírta. Megint mínusz tizenhat
kolbásznál tartasz.
„A fenébe! Zöldségben kellett volna fogadnom, az nem fájna
ennyire! Talán újra kéne gondolnom ezt az egész fogadás-
kérdést.” – Oberon ellenem fogadott? Köszi, igazán jólesik!
„A szenvedésemmel vigasztalódhat!”
Megálltunk a Nagyi Szekrénye előtti parkolóban, és helyet
kerestem Oberonnak. Mivel a parkoló az épület északi oldalán
terült el, Oberont is ezen az oldalon hagytuk. A bejárat nyugatra
nézett.
Amikor beléptünk az ajtón, az éttermi részleg balra
helyezkedett el, a bár jobbra, és a konyha a kettő közé ékelődött.
Jobbra fordultunk, és beléptünk egy sötét fával borított, vörös,
szűrt fénnyel hangulatossá varázsolt helyiségbe. A bár a nyugati
fal mellett kapott helyet, és a maradék három falat bokszok
tagolták. A nyugati fal mellett padok álltak, az asztalokat további
székekkel egészítették ki. A terem közepén olyan kis asztalok
voltak, amikre legfeljebb az italodat tehetted le, vagy egy tányér
csirkeszárnyat.
A keleti fal mellett telepedtünk le, szemben a teremmel. Egy
csinos, kirakott mellű pincérnő vette fel a rendelésünket, és egy
nőcsábász kinézetű fickó keverte az italokat. Granuaile esztétikai
érdeklődéssel nézte, de talán egy kicsit többel is… Elkapta a
tekintetem, hogy már megint őt nézem – ehhez külön tehetsége
volt –, és a zavar rózsáival az arcán az ölét kezdte nézni.
Most úgy érezte, hogy őt kapták rajta. Együttérző
pirossággal csatlakoztam hozzá. Granuaile és én nem is olyan
régen még flörtöltünk egymással. Szórakozásból. Jó, bevallom,
hogy részemről nem csak szórakozás volt. Amikor még csapos
volt, és én egy vendég, egyikünk sem volt házi nyúl, akire nem
lövünk. De a kapcsolatunk természetesen megváltozott. Ez
okozott némi problémát számomra.
A problémák nagy része abból fakadt, hogy képtelen voltam
abbahagyni a bámulását. Granuaile nem olyan egzotikus szirén
volt, mint például Jessica Rabbit. Ő természetes szépség volt, és
a sminkelés is kimerült részéről a szempillaspirálban és az
ajakfényben. Most is láttam, milyen szépen játszanak rajta a
vöröses fények. Olyan ajka volt, amit legszívesebben rögtön
megcsókolnál. De Granuaile a tanítványom volt. És minden ilyen
gondolat kellemetlen kaparászást jelentett a hátamon. Mintha
valaki a nyakamba dobott volna egy büdös, izgága görényt. A
bűntudatgörénynél nincs rosszabb.
Nem tudom, hogy Granuaile számára ugyanolyan
problémákat vetett-e fel a dolog, mint nekem, de feszültséget
érzékeltem a viszonyunkban, és értelmetlen lett volna
elhanyagolni. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hogyan
közöljem ezt finoman. Attól tartottam, hogy az elegáns tálalás
kivitelezhetetlen.
– Nézd, Granuaile… – halt el a hangom, mert nem tudtam,
hogyan folytassam.
– Mit nézzek?
– Legjobb, ha semmit, de most másról van szó. Bocsáss meg,
hogy valami nagyon kényelmetlen témával hozakodom elő, de
azt hiszem, meg kell beszélnünk. A cölibátus szörnyű dolog, azok
találták ki, akik gyűlölik önmagukat, és azt akarják, hogy mások
is így legyenek ezzel. A legjobb, ha az ember követi az ösztöneit.
– Elárulnád, miről beszélsz? – kérdezte könnyed hangon, de
fenyegető arckifejezéssel. Úgy tettem, mintha nem láttam volna.
– Ne játszd a hülyét! Tudod, miről beszélek, és azt is, kire
gondolok – biccentettem a helyes csapos felé, aki bennünket
nézett.
 Granuaile szeme fenyegetően összeszűkült.
– Te most engedélyt adtál rá, hogy valakivel lefeküdjek?
A hangjában némi él érződött. Igazság szerint egy disznóölő
kés éle. Olyané, ami a reklámokban még a vasat is elvágja, és
közben egy mézesmázos hang ezt búgja: „Nos, mennyit adna egy
ilyen konyhakésért?”
– Dehogy! Azt próbálom elmagyarázni, hogy nincs szükséged
az engedélyemre.
– Reméltem is, hogy nincs!
– Akkor egyetértünk.
Bíztam benne, hogy ezzel megnyugtatom, de a tekintete
felizzott.
– Nem értünk egyet semmiben! Miért kérdezted? Azt
hitted, hogy egy kiéhezett szuka vagyok? – Mivel amerikai vagy,
gondoltam… – Mi?!
Gennyes tapírcsöcsök! Mibe nyúltam bele megint! A
helyzetből nem lehetett jól kijönni. Nem tehettünk mást, csak
még mélyebbre süllyedtünk a témában, és reménykedtünk,
hogy egyszer felszínre bukkannunk.
– Beléd vannak kódolva az amerikai prüdéria gátjai. Rögtön
támadsz, ha felmerül ez a teljesen természetes, emberi vágy.
– Mennyire olcsó duma! Azzal vádolsz, hogy rögtön
támadok. Pedig az eredeti témától meglehetősen független
véleményedre csak így lehetett reagálni! Ne felejtsd el, hogy
neked semmilyen beleszólásod nem lehet a szexuális életembe.
– Mondtam, hogy nagyon kínos lesz a téma, és csak arra
akartam rávilágítani, hogy rámozdulhatsz a Csapos Lajos
dákójára. Én nem az erkölcsrendészettől vagyok.
Granuaile szája vékony vonallá húzódott.
– Ha nem a meseterem lennél, most akkorát kaptál volna,
hogy két arcod lenne a képed egyik felén!
– Akkor bocsánatot kérek, és minden tiszteletem az
önuralmadé. De azt elmagyarázhatnád, mivel sértettelek meg
ennyire! Nem akartalak cikizni, és mivel még nem voltam ilyen
kapcsolatban, nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet.
– Milyen kapcsolatban nem voltál?!
– Ilyenben! Ne mondd, hogy neked annyira egyértelmű a
helyzet! Egy időben flörtöltünk, Granuaile, aminek csak azért
vetettünk véget, mert a tanítványom lettél.
– Az előbb mondtad, hogy nem az erkölcsrendészettől vagy,
és hogy a cölibátus egy nagy marhaság. Most meg nem
flörtölhetünk egymással?
– Pontosan.
– Te nem látsz ebben ellentmondást?
Megráztam a fejem.
– Egyáltalán nem. A tanár-diák viszony szent és
sérthetetlen. Ezt a történelem minden korszakában és minden
kultúrájában így gondolták.
Granuaile fintorgott:
– Nehogy már bevegyem! A tanárok mindig rástartoltak a
diákjaikra, és fordítva.
– Igen, de ilyenkor megsérül a kapcsolat szentsége. A tanítás
nem folytatható, ha áthágjuk ezt a határt. Kímélni próbálnálak,
nehogy megsértselek valamivel, vagy lejjebb szállítanám a
mércét, hogy garantáljam a sikered. A végén sokkal gyengébb
druida lenne belőled, és egyikünk sem az a típus, aki pártolná a
középszerűséget. Ezért meg sem közelíthetjük azt a határt.
Elfordult, aztán az italára nézett, és mesterien kifejezéstelen
arcot vágott. Mintha egy egészen aprót bólintott volna. De
akármit tett, nem volt boldog tőle. Ez azt jelentette, hogy bajban
voltunk. Ő is ugyanabban a csávában volt, mint én, habár
egészen eddig a pillanatig nem adta jelét. A gerincünkön
futkosott valami. A bűntudatgörények a legrosszabbak.
„Atticus, egy halott közeledik” – jelentette be Oberon.
Leif?
„Nem látom, csak érzem a hullaszagot. Megcsap néha.
Biztosan az épület túloldaláról jön.”
A bejárat felé néztem, és észrevettem a belépő Leifet.
Zsebre dugott kézzel és közömbös arccal nézett körbe. Felemelt
karral jeleztem, hogy hol ülünk, és amikor észrevett, felém
bökött az állával, de nem indult el egyből, előbb körbenézett a
teremben, mintha csapdát, menekülési útvonalat vagy ellenséget
keresne. Ez olaj volt a saját paranoiámra, és én is alaposan
körbenéztem.
Érzed még a halottszagot, Oberon? – kérdeztem.
 „Már elmúlt” – felelte.
A mágikus spektrumban csak Leif lógott ki a vendégek
közül, a többiek emberek voltak. Amikor mindketten
megnyugodtunk, Leif elindult az asztalunk irányába.
Granuaile még nem találkozott vele – a vámpír éjjel ébredt,
amikor Granuaile már a lakásában tartózkodott –, így azt sem
tudhatta, mennyit változott a sérülés óta. Nekem azonban
nagyon kellett ügyelnem a vonásaimra, hogy ne tükrözzék a
rettenetet, amit éreztem. Mert Leif nem volt a régi…
 Tizenhetedik fejezet

Még a homály és a távolság ellenére is felismertem, de a

vonásai közelről egy gyurmaarcéra hasonlítottak, amit egy
tízéves gyerek ügyetlen ujjai formáztak. Egykor fényes, dús haja,
ami egyáltalán nem hasonlított egy halottéra, most zsírosan
lapult a fejére, és tenyérnyi foltok hiányoztak belőle. A nagyja
Asgardban maradt, és csodának számított, hogy ennyi visszanőtt
belőle, bár úgy nézett ki, mintha valami betegség kínozná.
– Tudom, hogy néztem már ki jobban, Atticus, de rosszabbul
is, és még mindig gyógyulok, hála neked.
Nem tudtam, hogy köszönet jár-e tettemért. Asgardban
mindent megtettem, hogy Thor által szétvert fejének szilánkjait
egy háromdimenziós puzzle-ként összeillesszem, most azonban
nem lehetett ránézni komoly nyugtalanság nélkül. A szemet
vigasztaló szimmetria odavolt. Az árnyalatok nem stimmeltek.
Egyik szeme magasabban volt, mint a másik. Bár csoda, hogy
egyáltalán volt neki…
Ami a kezét illeti, nem tudtam nem észrevenni, hogy feszes
és sima kézfeje éles kontrasztban állt gyűrött arcával.
– Leif, ő itt a tanítványom, Granuaile!
Nyugtalanító tekintete a tanítványomra siklott.
– Örvendek!
Granuaile összeszorította a száját, és biccentett. Talán attól
félt, hogy elhányja magát. Leif feje sokkal gusztustalanabb volt,
mint az Eszed, Nem Eszed fogásai.
– Ülj le mellénk! – invitáltam.
 Velem szemben ült le. A pincérnő elénk tette az italainkat, és
megkérdezte Leiftől, hogy mit szeretne. Az arca megrándult,
amikor meglátta Leif fizimiskáját, és bűntudatosan a blokkjára
pislogott.
Amikor Leif csak vizet kért, az arca ismét rándult egyet.
– Ezek szerint még gyógyulófélben vagy?
– Igen. A hajamnak még ki kell nőnie, és a csontok is
alakulnak.
– Mi a helyzet a memóriáddal?
– Kicsit még hiányos. Elmondták, hogy sikerrel jártunk, és
hogy Gunnar nem élte túl.
Leesett állal bámultam.
– Arra sem emlékszel, hogy megöltük Thort?
Szomorúan rázta a fejét:
– Bárcsak emlékeznék! De nagyon örülök, hogy meghalt, és
hogy közrejátszottam a pusztulásában.
– Mi az utolsó dolog, amire emlékszel?
– A Heimdallon ugráló fagyóriások. Megmenekültek?
Vállat vontam.
– Talán. Amikor utoljára láttam őket, éppen Freyját
üldözték.
Szóval a csata nagy részéről lemaradtál.
– Tudom. Örülnék, ha kitöltenéd a hiányzó lyukakat.
– Szívesen megteszem.
Néhány percet azzal töltöttem, hogy beszámoltam neki
asgardi kalandunk részleteiről: ki halt meg, ki élte túl, és mi
történt utána. Leif mosolygott, amikor a párbajhoz értem.
Észrevettem, hogy ráférne egy fogszabályzás is.
– Hogyan tovább, Atticus?
– Hogy érted ezt? Lelépünk. Éppen ezen vagyok.
– Ne siess annyira! A helyzet kissé veszélyessé vált.
– A többi vámpírra gondolsz? Biztos vagyok benne, hogy
megoldható a dolog. Csak adj magadnak még egy kis időt!
Egyelőre nem vagy csúcsformában.
Leif nagyot sóhajtott. Látszott rajta, hogy nincs megelégedve
a válasszal. Akármit is próbált sugallni, nem vettem a lapot.
Hirtelen jobbra kapta a fejét, mintha eszébe jutott volna valami.
– Említettem már neked, ugye, hogy mekkora szám voltam
a vámpírok között, vagy rosszul emlékszem?
– Igen, említetted – mosolyogtam.
– Akkor most ideje megtudnod, hogy most egy nagy nulla
vagyok – forgatta meg az ujját az arca előtt a nagyobb nyomaték
kedvéért. – Rettenetesen meggyengültem. Nem tudom; mikor
szerzem vissza az erőmet, ha egyáltalán visszaszerzem valaha.
– A vámpírok azért jöttek, hogy végezzenek veled?
– Egy részük igen. A másik részük meg Zdeniknek dolgozik.
– Az átváltoztatódnak?
Leif bólintott.
Belekortyoltam a sörömbe, hogy átgondoljam a dolgot.
– De ő Prágában van, ha jól tudom.
– Phoenixben van.
Majdnem félrenyeltem a Smithwick’semet. Köhögtem egyet,
és visszatettem a korsót az asztalra.
– Miért?
– Asgard felé beugrottam hozzá Prágába, amíg te Gunnarral
az Osinalice-erdőben vártál rám.
– Igen. Azt mondtad, beugrasz, hogy a tiszteletedet tedd
nála.
– De közben arra is megkértem, hogy a halálom vagy súlyos
sérülésem esetén vigyázzon a területemre.
– Leif, ez szörnyen rossz ötletnek tűnik.
– Akkor jónak tűnt. Most megvette a Camelback-hegyen
lévő Copenhaver-kastélyt. Ismered?
– Nehéz úgy lakni a völgyben, hogy ne hallj róla. Azt
rebesgetik, hogy van benne egy meleg vizű medence, vagy húsz
ember belefér. Nagy orgiákat lehet ott csapni, mi?
– Valóban, de van egy pincéje is, és az igazi vonzerőt ez
jelentette Zdenik számára. Most felújítja és megerősíti. Egy
vámpír, aki vissza akar térni a saját területére, nem így
viselkedik.
Úgy mondta ezt, mintha nekem is aggódnom kellene.
Gyorsan vállat vontam, hogy jelezzem, mennyire nem érdekel.
– Csak magadat okolhatod. Te biztattad területfoglalásra.
– A megállapodásban az állt, hogy amint felépülök,
visszavonul Prágába. Most azt állítja, hogy a felépülésem nem
történt meg, és nem hagyhatja el a harcteret. Azzal érvel, hogy ő
és a társai szívességet tettek nekem, amikor a területfoglalókat
visszaverték. De sokkal több szövetségest hozott a területemre,
mint amennyi indokolt lenne. Az államban már négy
szövetségese van, a megállapodás szerint pedig én védem a völgy
keleti részét, míg ő a nyugatit.
– Idősebbek és erősebbek nálad?
– Dehogy idősebbek! – mondta büszkén. – Fél évszázadosak
sincsenek még, de ebben az állapotomban talán még ők is
legyőznek. Zdenik nagy pénzeket öl ingatlanvásárlásokba. Attól
tartok, hogy a teljes gyógyulásom után megtagadja majd a
kivonulást.
– Akkor majd jól seggbe rúgod!
Némán nézett, és dobolni kezdett az asztalon, mielőtt
megszó-
lalt:
– Beléd semmi érzés nem szorult? Nem ölhetem meg az
átváltoztatómat.
Granuaile a homlokát ráncolta, és közbevágott:
– Bocsánat, de miért nem?
Leif ferdén álló szemével a lányt figyelte.
– Ez egy íratlan szabály. Nem ölheted meg azt, aki
halhatatlanná tett. Ha valamit parancsol nekem, azonnal meg
kell tennem. Úgy kell engedelmeskednem neki, ahogy a halandók
engedelmeskednek nekem, ha elvarázsolom őket.
– Erről nem tudtam – jegyeztem meg. – A vámpírok
szociális élete soha nem érdekelt. Nagyon sajnálatos a helyzet, de
úgy tűnik, új territóriumot kell szerezned. Sok szerencsét hozzá!
Leif tekintete ismét felém fordult.
– Többre számítottam tőled egy jókívánságnál.
– Mire? – legyintettem a pohár ásványvíz felé, amivel a
pincérnő csendben kiszolgálta. – Hogy meghívlak? Annak semmi
akadálya.
Leif meg sem hallotta az ugratást, és jéghideg hangon elém
tárta, mit szeretne:
– A segítségedre számítottam, hogy kiűzhessem Zdeniket a
territóriumomról.
A könnyed mosoly azonnal felszívódott az arcomról.
– Az kizárt. Nincs benne semmi logika. Nem csak nekem
nem lenne belőle hasznom, de neked sem érné meg. Nem
emlékszel, mit mondtál Szibériában? Azért jöttél Arizonába, hogy
megismerkedj velem, és rávegyél, hogy segítsek bosszút állni
Thoron. Már kipipáltuk ezeket a programpontokat.
Megismerkedtél velem, Thor meghalt, bosszút álltál. Minek
maradnál a környéken? Még ma is kemény csávó vagy. De ha
ma nem, holnap újra az leszel. Az államok akármelyik
territóriumát megszerezhetnéd, erőlködés nélkül, és Zdeniket
hagyhatnád a kis kastélyában. A francba, biztos vagyok benne,
hogy egy kisebb országot is uralhatnál. Costa Rica nem tetszik?
Miért nem mész oda?
– Te nem értesz semmit.
– És addig jó nekem! Talán még nem világos, de én nem
tartozom neked semmivel. Legfeljebb te tartozhatnál nekem, ha
már itt tartunk. Nemcsak törlesztettem a tartozásomat, de a
fejedet is összeraktam, és kimentettelek Asgardból. Ha nem
tettem volna, most nem beszélgetnénk itt.
– Tudom, és hálás vagyok. De hadd magyarázzam meg az
álláspontomat!
– Időt spórolnánk, ha most nemet mondanék, és a
magyarázkodást elnapolnánk.
Leif előrehajolt, felém bökött az ujjával, és Billy Idol-osan
vicsorgott:
– Ez az állam a Római megállapodás szerint pontosan
hatvanöt vámpírt képes eltartani.
Milyen izgalmas dolgok szaladtak ki a száján! Ez az előnye,
ha felidegesíted az embereket: olyan dolgokat is elkottyantanak,
amiket normális helyzetben nem tennének. Azelőtt Leif soha
nem ismerte be, hogy a vámpírok kontrollálják a saját
populációjukat. Arizona népességét alapul véve így kiszámolható,
hogy százezer emberre jutott egy vámpír. De azt is elárulta, hogy
Róma volt a vámpírok fővárosa, amit egyébként gyanítottam.
Leif folytatta:
– Azonban évszázadokon keresztül én voltam itt az egyetlen
vámpír. Teljesen szűz vadászterületnek számít. Itt olyan ízű és
állagú vércsoportok találhatók, amiket eddig csak én kóstoltam.
Ezeknek az embereknek a vérében benne van a nap íze. Vagyis
ez önmagában is egy nagyon értékes terület. Tovább növeli az
eszmei értékét, hogy tőlem szerzik meg. Mivel az Isten
Kalapácsai nevű kabbalista társaság végzett itt néhányunkkal, a
hely kész kihívásnak számít vámpírkörökben. Amikor pedig
kisugároztad az éterbe, hogy itt él a világ utolsó druidája, a
bolygó legértékesebb területévé tetted az államot, és az Óvilág
vámpírjai felkapták a fejüket.
– Engem ez az egész teljes mértékben hidegen hagy.
– Pedig érdekelhetne. Akárki kerül ki győztesen ebből a
csatából, az lesz a legerősebb, de ilyen körülmények között azt is
garantálhatom, hogy a legkönyörtelenebb és a leggonoszabb is.
Hacsak nem állsz mellém.
– Felejtsd el, Leif!
Még hatásosabb érvekkel állt elő:
– Zdenik leigázza az embereket, és új vámpírokat állít elő,
akik minden gonoszságra képesek a nevében. Én nem ölök meg
senkit, és nem állítok elő újabb vámpírokat. Nagy különbség van
köztem és egy Zdenik-féle közt.
– Figyelj, a helyzet az, hogy egyetlen vámpír sem rosszabb
egy olajvállalat igazgatójánál, és őket sem állok neki lemészárolni.
– A szemem sarkából láttam, hogy Granuaile kérdő tekintettel
bámul rám. – Döntöttem, Leif. Nem kockáztatom újra a
nyakamat. Rengeteg munka árán sikerült felszívódnom, és
neked is ezt ajánlom.
Annyira elmerültünk a társalgásban, hogy nem figyeltem a
közeledő veszélyre. Csak akkor vettem észre az Eszed, Nem
Eszedből ismert vámpírnőt, amikor megállt Leif mögött, és
megszólalt. Már nem volt rajta a kabát, csak az American Eagle
póló. Az egyetemista barátja is eltűnt. Erős cseh akcentussal
beszélt.
– Ez az ember képes a vámpírölésre, Leif? Akkor azért ilyen
furcsa illatú a vére. Kit tisztelhetek a személyében?
Hagytam, hogy Leif izguljon a nő miatt, mert én Oberonért
aggódtam. Miért nem jelzett, amikor a nő belépett?! Oberon,
hallasz?
Semmi válasz…
 Tizennyolcadik fejezet

Leif zavart képet vágott.

– Natalia, az úr itt a barátom…
– Erre én is rájöttem. De kicsoda közelebbről?
Leif nem tudta, hogyan mutasson be. Azzal tisztában volt,
hogy az Atticus nevet nem használhatja, de Hal elfelejtette
közölni vele az újat. Mivel nem akartam, hogy a vámpír akár az
új, akár a régi nevemet ismerje, a hasamra ütöttem, és
mondtam, ami eszembe jutott (reméltem, hogy az idegen vámpír
nem ismeri a heavy metál együttesek dobosait):
– Lars Ulrich vagyok – biccentettem felé. – Örülök, hogy
megismerhetem, Natalia.
– Csak akkor beszéljen, ha kérdezik! – mordult rám, és
határozottan rám nézett. Meg akart babonázni, de nem sokra
ment a trükkel.
– Milyen katonásak vagyunk! – mondtam halvány
mosollyal. A vámpír egészen belesápadt a válaszba. –
Mondhatnám azt is, hogy udvariatlanok. De én nem feledkezem
el a jó modorról. Üljön le mellénk, ha van kedve! – mutattam a
Leif mellett álló üres székre. Gyanakodva nézett.
– Inkább állva maradok. – Leifhez hajolt, és a következőt
kérdezte: – Ki ez az Ulrich, aki ellenáll a varázslatomnak?
Az agyam végigvágtatott a lehetőségeken. Esélyem sincs
kidumálni magam. Abban a pillanatban, amikor rájön, hogy
képes vagyok vámpírokat ölni, az egész jövőm kétségessé válik.
Nyomozni kezd utánam, idővel rájön az igazságra, és minden
erőfeszítésem feleslegessé válik, feleslegesen játszottam meg a
halálomat. Leif szavai alapján, valamint figyelembe véve az
akcentusát és a viselkedését, meg voltam győződve arról, hogy
Zdenik egyik segítőjéről van szó. Nem úszhatta meg élve (vagy
holtan, mindegy). Ha most kilép innen, elég egy telefonhívás, és
nem lehetek biztos benne, hogy én kapom el őt előbb, és nem ő
engem.
Szedelőzködni kezdtem.
– Kimegyek kicsit levegőzni. Zsúfoltan lettünk itt hirtelen.
Velem jön, Natalia?
– Nekem itt tökéletes – lépett kicsit arrébb, hogy az ülő Leif
kettőnk közé kerüljön. – De nem bánnám, ha Mr. Helgarson
válaszolna a kérdésemre.
Leif előbbi kijelentése, miszerint Zdenik ügynökei
fiatalabbak nála, adott egy ötletet. A nő valószínűleg nem beszél
ónorvégul, és remélhetőleg Leif sem felejtett el a baleset óta.
Mielőtt vámpírbarátom válaszolt volna, gyorsan megszólaltam az
anyanyelvén:
– Összekötöm a végtagjait és a száját. Állj fel, és fogd meg, ha
elesne!
Leif nem felejtett el ónorvégul.
Natalia hátralépett, amikor hirtelen óírre váltottam, és
belekezdtem a bűbáj elmormolásába. Leif felállt.
Amíg a föld segít nekem, a vámpírok nem jelentenek
akadályt. Számomra csak szén és más ásványi anyagok halmazai,
amik emberekre vadásznak, és bármit megtehetek velük, ha
Gaia mellettem áll. Nem akartam elüldözni Natalia testének
kötéseit az étteremben, mert a piszkos munkával felesleges
pánikot keltettem volna, amivel magamra vonom a figyelmet.
Elsődleges célom az volt, hogy kivigyem az étteremből, és közben
ránézzek Oberonra is.
– Elég a szórakozásból, mondd el, ki ez a férfi, vagy jelentem
az esetet Zdeniknek! – parancsolt Leifre, de ezek voltak az utolsó
szavai. Befejeztem a kötést, és a nő csodálkozva fedezte fel, hogy
képtelen kinyitni a száját. A szeme elkerekedett, és amilyen
szerencsém volt, még a kezével is megtapogatta az ajkát. Nem
kellett mást tennem, csak benyomni az ismétlésgombot, és
változtatni a célponton. Amikor a kezét az ajkához kötöttem,
pánikba esve nyüszíteni kezdett.
– Karold át, mintha barátok lennétek! De szorosan! –
mondtam Leifnek ónorvégul. Leif engedelmeskedett, bár a
vámpírnő megpróbált küzdeni ellene. A harmadik kötést a nő
farmerén alkalmaztam. Összekötöttem a varrásnál, hogy
képtelen legyen elfutni.
Kevesebb, mint tizenöt másodperc alatt mozgásképtelenné
tettem egyetlen ütés, lökés vagy sikítás nélkül, amivel
idecsalogattuk volna a helyi hősöket.
Nyüszítése és riadt képe azért jó néhány tekintetet magára
vonzott, és az emberek nem tudták elképzelni, miért annyira
szomorú ez az asszony, és hogy a férfiaknak ehhez mi közük
lehet.
– Ételallergiája van – mondtam a bámészkodóknak, és a
közeli pincérek arcára szánakozás ült ki, ahogy megsajnálták
szegény, ételallergiás asszonyt. – Orvoshoz kell vinnünk!
Most már Leifnek is végig kellett játszania a darabot.
– Jöjjön, kedvesem! – mondta a nőnek egy kicsit
udvariasabban és egy kicsit hangosabban a kelleténél, hogy
minden vendéghez eljusson a mondat. Bal kezével megragadta a
derekát, és egy kicsit megemelte Nataliát, így gyakorlatilag
kivitte az étteremből. Szájához tapasztott tenyerével Natalia úgy
nézett ki, mintha hányni akarna.
– Maradj itt! – mondtam Granuaile-nek, mielőtt követtem
volna Leifet kifelé. – Hamarosan visszajövünk érted!
– Én is megyek! – kezdett felállni.
– Itt maradsz! – mondtam határozottan. – Nem jöhetsz ki! –
Ha odakint további vámpírok vártak ránk, Granuaile könnyű
prédát jelentett volna számukra. – Komolyan beszélek.
Arcomat tanulmányozta, hogy szórakozom-e vele, de amikor
erre utaló jelet nem talált, hátradőlt a székén. Láthatóan nem
örült a verdiktnek, de annyira nem vette rossz néven, hogy
harcolni kezdjen ellene.
– Köszönöm a megértésedet – búcsúztam el tőle, és amikor
elfutottam a kijárat felé, hogy beérjem Leifet, mentális kiáltást
küldtem Oberon felé.
Hol vagy?!
„Mi van?” – eszmélt fel a kutyám.
Jól vagy?
 „Persze. Már megyünk is?”
Megkönnyebbülve értem el a kijáratot.
Hála húsz panteon minden istenének! Miért nem válaszoltál
eddig?
„Nem hallottalak” – felelte.
Pedig kétszer is hívtalak – válaszoltam, és szétnéztem
odakint.
Leif a bal oldalamon volt, és Nataliát a közeli benzinkúttal
egybekötött élelmiszerbolt felé vitte. Oberont a parkolóban
hagytuk, ami jobb felé esett.
„Bocs” – váltott bocsánatkérő hangra. „Talán egy kicsit
elszunyókáltam. De nagyon kicsit. Biztos altató volt a
jakmájban” – magyarázkodott.
Indulj el a járdán, és kanyarodj balra, aztán meg fogsz
látni. Kövess tisztes távolságból, és figyeld a vámpírokat.
Maximális paranoiát várok el! A tetőket is nézd!
„Már látlak. De nem érzek más vámpírokat azokon kívül,
akik ott mennek előtted. Leifen meg a nőn kívül.”
Rendben! De jelezz, ha változást észlelnél! – kértem.
Leif megállt az épület végénél, és megfordult, hogy
megnézze, hol vagyok, és mit tervezek. A Nagyi Szekrénye és a
bolt közötti sikátorra mutattam.
– Itt lehetnek a kukák – mondtam ónorvégul.
Nem akartam tovább kínozni Nataliát. Gyorsan végezni
akartam vele.
Elsétáltunk az épület végéig, ahol a South Milton Road
forgalma elől is rejtve maradtunk. Megtaláltuk a nagy ipari
kukát, és kinyitottam a fedelét. Kábult legyek kóvályogtak ki
belőle, amiket lelassított a csípős idő.
Feloldom az álcádat, Oberon! Őrizd a sikátor bejáratát! –
adtam ki a parancsot.
„Őrködöm!”
– Dobd be a nőt! – mondtam Leifnek szándékosan angolul.
Amikor Natalia meghallotta, ismét küzdeni próbált.
Hatalmas erőbedobással sikerült szétszakítania a farmerére tett
kötést. Én számítottam erre, de Leif nem. Káromkodni kezdett,
amikor a nő sípcsonton rúgta. A legnagyobb higgadtsággal újra
összekötöttem a lábát, de most az elém tárult bőrénél fogva. Ezt
már nem tépi szét olyan könnyen…
– Mit tervezel? – kérdezte Leif.
– Csak beszélni szeretnék veled, nyugiban, azért kötöttem
öszsze a lábát. Most már nem fog annyit ugrálni… A kezedben
van Zdenik egyik ügynöke. Mit akarsz vele tenni?
Leif sértetten pislogott.
– Én? Nem te akarod eloldozni a molekulái közti kötéseket?
– Nem. Ő egy ellenség a te területeden. Segítséget kértél
tőlem, és elkaptam neked, mert nem akartam, hogy híremet
vigye. De nem vagyok a bérgyilkosod. A piszkos munka a tiéd,
haver!
Leif vállat vont, és ellökte a nőt, aki arccal az aszfaltra esett.
Majd a lapockái közé lépett, kétoldalt megfogta a nő fejét, aztán
halk nyögés kíséretében letépte a nyakáról. Hallatszott, ahogy
gyomorforgatóan roppan a csont, és cuppan a hús. A nő ujjait
olyan erősen kötöttem a szájához, hogy néhány ujjbegye
leszakadt, és az ajkán maradt. De volt olyan ujja is, amelyik
erősebbnek bizonyult az ajkánál, és piros szájdarabok csüngtek
rajta. Gyors, brutális és gusztustalan kivégzés volt, pont olyan,
amilyenre számítottam. Miután Leif a kukába dobta a fejet,
elkezdtem szétoldani a vámpír koponyájának kötéseit. Egyrészt
azért, hogy megszabaduljunk a bizonyítéktól, másrészt, hogy a
vámpír újjá ne szülessen.
– Köszönöm, Atticus! – emelte fel a testet, és távol tartotta
magától, hogy ne vérezze össze a ruháját.
Befejeztem a szétoldozást, és a varázsspektrumban
megnéztem, hogy a vámpírság vörös zsarátnoka kialszik-e,
ahogy a koponya lassan szétfolyik az ételmaradékok, a
papírzacskók és a csomagolások között.
– Nem mondom, hogy szívesen, Leif. Mert azt szeretném, ha
békén hagynál.
– Megértelek – dobta a testet a szemetesbe a fej után.
Folytattam az eloldozás varázsszavainak motyogását, Leif
pedig a meggyőzésemre tett kísérletet. Ha nem oltom ki a nő
mellkasában is a derengő pontot, akkor még Leifnél is rosszabb
állapotban, de visszatér.
– Ismerd be, hogy az egész csak egy laza ujjgyakorlat volt
számunkra! Ketten néhány nap alatt megtisztítanánk az államot,
Atticus.
Natalia teste – aki harminc évet élvezhetett emberként, és
talán háromszázat vérszívó halhatatlanként – szétolvadt a ruhája
alatt. A maradványok felé biccentettem:
– Ennél többet ne várj tőlem! Az egyik riválisodat kiiktattuk,
a többit intézd el magad, bár én továbbra is a távozást javaslom!
A harmónia legyen veled!
A sikátor bejárata felé fordultam, és hangom véglegességet
sugallt.
– Hová mész?
– Egyszerűen csak lelépek – indultam el Granuaile és
Oberon felé.
Faképnél hagytam, és őszintén reméltem, hogy nem látom
többé.
 Tizenkilencedik fejezet

A legjobb az ébredésben az a derűs érzés, hogy a reggelit

talán megéled. Persze az ember néha másnaposan ébred, és
utálja az életét, de ilyenkor legalább van élete, amit utálhat, és a
konyhában valahol ott lapul a másnaposság ellenszere is.
Csiripelnek a madarak, van egy kutya, amit megsimogathatsz, és
felmerülnek előtted a nap kellemes lehetőségei is.
Ha viszont elég sokáig élsz, az ébredésnek sokkal
izgalmasabb módjait is megtapasztalhatod, amikor is általában
már hajnal előtt kiugrasztanak az ágyból. Menyétek a
hálózsákban? Nem túl kellemes. A hunok betörtek a városba, és
már az asszonyokat erőszakolják? Még az előzőnél is rosszabb.
Vámpír töri be a szállodád ajtaját, és a fogát frissen begyógyult
nyakadba mélyeszti, mielőtt megmoccanhatnál? Ennél rosszabb
ébredést már tényleg nem lehet elképzelni.
A Hotel Monte Vistában tartózkodtam, ahol Freddy Mercury
is megszállt egyszer, annak is a 403-as szobájában. Mielőtt
eligazgattam volna magamon a paplant, a Bohemian Rhapsodyt
énekelgettem, és azon tűnődtem, hogy a dalban említett
Scaramouche eljárjae a fandangót.
A nyakamon csimpaszkodó vámpír valószínűtlenül erős volt.
A szobám ajtaja darabokban. Betörte, és rám vetette magát,
mielőtt a zaj felébresztett volna. A hotelajtók soha nem
jelentenek akadályt a vámpírok számára.
A negyedik emeleten el voltam vágva a földtől, csak
medvetalizmánom korlátozott erejére hagyatkozhattam. A jobb
kezembe irányítottam az energiát, és bemostam egyet a
vámpírnak. Három ujjam eltört, de megérte, mert a rohadék
leesett rólam. Aktiváltam a gyógyító talizmánt, és mormolni
kezdtem a szétoldás varázsszavait, de a vámpír sziszegve újra
megtámadott.
Semmi emelőerőm nem volt, és háromszor átkozott
paplanom, ami olyan kellemesen melegített az előbb, most az
ágyhoz láncolt, mintha segíteni akart volna a vámpírnak. A
vámpír rajtam volt, mielőtt a lábamat kiszabadíthattam volna
egy ágyékrúgás erejéig. Talizmánom segítségével továbbra is
távol tartottam a nyakamtól, de nagyon kellett erőlködnöm.
Olyan volt, mintha Leiffel birkóztam volna, csak rosszabb, mert
ez a fickó nemcsak erősebb, de öregebb is volt nála.
Tapasztalatból tudtam, hogy három törött ujjal nem sokáig
tudom visszatartani. A talizmánom hamarosan lemerül. A
vámpír pofon vágott, hogy elrontsam a varázslat szövegét, és
bejött neki, mert újra kellett kezdenem.
„Mi ez a zaj, Atticus?” – kérdezte a szomszéd szobából
Oberon, aki aznap Granuaile-lel aludt.
Egy vámpír meg akar ölni.
Kutyám vadul csaholni kezdett. Granuaile már az ajtó
betörésére felriadt, de most elindult a szobám felé. Kiáltani
akartam, hogy ne kockáztasson, és maradjon a szobájában, de
akkor másodszor is abba kellett volna hagynom a varázsigét.
Ahogy a varázserőm apadt, rájöttem, hogy választanom kell.
Két lehetőségem volt: vagy távol tartom a nyakamtól, és közben
felhasználom az összes energiámat, vagy engedem, hogy
megharapjon, az összes energiámat a szétoldására fordítom, és
bízom benne, hogy nem halok meg, amíg be nem fejezem a
varázslatot. Mivel más nyertes forgatókönyvet nem tudtam
elképzelni, az utóbbi lehetőség mellett döntöttem. Abban a
másodpercben, amikor a vámpír és a nyakam között újra csak a
szánalmas emberi erőm állt, az élőhalott a nyakamnak esett, és
ugyanannyi vér csorgott le a bőrömön, amennyi a szájába jutott.
Tovább motyogtam, bár éreztem, hogy alaposan megcsapolt, és
az életerőm gyorsan szivárog.
Hangos morgás és néhány plusz kiló jelezte Oberon
érkezését. A vámpír hátára ugrott, mintha „kicsi a rakást”
játszana, és le akarta harapni a fejét a nyakáról. A vérszívó
figyelmét sikerült elterelnie egy pillanatra, mert abbahagyta a
csapolásomat, majd sziszegve ledobta magáról a kutyámat, aki
mind a hatvan kilójával átrepült az ajtón, és nekicsapódott a
tapétás folyosófalnak. Hallottam, ahogy néhány csontja eltörik,
és felnyüszít, majd Granuaile felsikított, és barátom teste a
padlóra rogyott.
Oberon ezzel megmentette az életemet, mert sikerült
befejeznem a varázslatot, és a vámpírt egy véres baleset
helyszínévé változtattam. Cuppogva összezsugorodott az
öltönyében, amíg nem maradt belőle más, csak egy nagy
tisztítószámlát jelentő folt a szoba közepén. Fel akartam kelni az
ágyból, hogy segítsek Oberonon, de túl gyenge voltam, és a
padlón éktelenkedő tócsába estem. A nyakam tovább vérzett, és
nem maradt varázserőm elállítani.
– Hívj állatorvost! – nyögtem ki. Egész jók lettek volna
utolsó szavaknak.
Granuaile a mozdulatlanul fekvő Oberon mellett térdelt, aki
a fejemben is gyanúsan néma volt. Tanítványom felnézett,
mintha a folyosón közeledett volna valaki, és a meglepetéstől
elnyílt a szája.
Leif Helgarson lépet be zsebre tett kézzel a szobába, mintha
csak látogatóba jönne, és gúnyos mosoly ült formátlan arcán. A
mosoly széles vigyorrá nőtte ki magát, amikor meglátta, minek a
közepén ülök.
– Gratulálok, Atticus! Most öltél meg egy vámpírt, aki közel
olyan idős volt, mint te! Az áldozatod nem más, mint Zdenik,
Prága és Arizona uralkodója. Bár ez utóbbit csak rövid ideig
élvezhette.
– Akkor azért volt ennyire erős. Te küldted ide?
Leif kihúzta kezét a zsebéből, és felemelte, mintha nem
tehetne semmiről:
– Nem te ajánlottad, hogy gondoskodjak riválisaim haláláról?
Csak megfogadtam a tanácsodat. Köszönöm, hogy részt vettél
benne.
Szavaira az oxigén elfogyott a szobából, és vegytiszta
rettenetet lélegeztem be. Amit Oberonnal, velem és Granuaile-
lel tett, ócska honfoglaló játékának része volt. Látóterem határa
elködösült, vérem folyt tovább, és képtelen lettem volna
megfelelően szavakba önteni a gyűlöletet és a viszolygást, amit
iránta éreztem. Ha maradt volna elég varázserőm, azon
nyomban szétoldoztam volna. Nem lévén más lehetőség,
Shakespeare-hez fordultam. Leif rá fog ismerni, és azt is tudni
fogja, miből idéztem. Az utolsó eszméletemnél töltött
másodpercekben Benedetto szavaihoz fordultam a Sok hűhó
semmiértből. Ezeket egykori barátjának mondja: „Rongy ember
vagy – nem tréfálok.” Aztán beledőltem saját vérem tócsájába.
 Huszadik fejezet

Nem szeretem az Álmokat – a nagy betűs álmokat, amik tele

vannak előjelekkel és erkölcsi tanításokkal. Amiket világító
pecsétek és szimbólumok szegélyeznek, és titokzatos kórusok
zengnek körül. Az ilyen éjszakai előjelekkel az istenek nem
akarnak közölni az emberféreggel semmi jót. De ez teljesen
érthető, hiszen az istenek túl elfoglaltak ahhoz, hogy időnként
beugorjanak az emberek fejébe, hogy: „Gratulálok, holnap
különlegesen szép napod lesz!” Elég súlyos dolognak kell lennie
ahhoz, hogy megérje nekik a fáradságot. Például, hogy múltbeli
bűneid miatt válogatott kínokban fogsz részesülni, vagy hogy
hosszú útra kell indulnod, hogy megszerezz egy mágikus vacakot,
amivel legyőzheted a Sötét Urat, és megmentheted a városodat,
a földet vagy az egész galaxist. De az igazság kedvéért azt is be
kell ismernem, hogy néha céloznak a győzelmedre is. Csak azt
felejtik el közölni ilyenkor, hogy a diadal idejére testi-lelki roncs
leszel, és nem tudod majd kiélvezni.
De én már akkor testi-lelki roncs voltam, amikor az Álmot
láttam, és tudtam, hogy az összeomlásomat követő látomás csak
arra utalhat, hogy az életem még rosszabbra fordul, mielőtt egy
kicsit jobbra fordulna. Az egyetlen pozitív üzenete az volt, hogy
valószínűleg túlélem a vámpírtámadást. Az Álmok ritkán
jelennek meg olyannak, aki hamarosan elhalálozik.
Nem a saját véremből és egy csehországi vámpír
masszájából álló tócsában feküdtem, hanem egy zápor utáni
dzsungelben voltam, és makkegészségesnek éreztem magam. A
széles levelekről víz csepegett, és édes, fűszeres levegő töltötte
meg a tüdőm. Zajt hallottam a fejem fölül, és amikor felnéztem,
egy aranylangur mutatott le rám a fakoronából. A leveleken
behulló fény sárga foltokat vetített az aljnövényzetre, és
gonoszkás mosolyt festett a majom pofájára. Balról újabb zajt
hallottam, és amikor odanéztem, az indák közül egy elefánt feje
bukkant elő.
Tettem egy lépést hátra, és akkor vettem észre, hogy az
elefántfej emberi testben folytatódik. A meztelen felsőtestű
férfinak négy karja volt, és tekintélyes pocakja. Buggyos,
narancssárga nadrágja szandálos lábban végződött.
Az elefánt ormánya megmozdult, és tamil akcentussal,
nyugtató hangon megszólalt.
– Megismersz? – kérdezte résnyire húzott szemmel.
– Maga Ganésára hasonlít.
A boltomban ez az indiai isten egy mellszobor képében
képviseltette magát. Rebecca Dane talán még ma is árulja.
– Mert az is vagyok. Az akadályok ura.
Fél agyara hiányzott. Egyik pár kezét csípőre tette, a másik
párt úgy illesztette egymáshoz, mintha imádkozna.
– Örülök, hogy találkoztunk – próbáltam a közömböst
játszani. – Van valami akadálya, hogy magamhoz térjek, és
elkezdhessem meggyógyítani a kutyámat?
Megzörrent a bokor mögöttem, és egy toprongyos öreg fejbe
kólintott egy bottal.
– Soha nem figyelsz, Siodhachan! Fejezd be a
szemtelenkedést!
– Archdruida bácsi, maga az?!
Az öreg eltűnt a dzsungelben, és Ganésa felsóhajtott:
– Az egyik kollégám. Azért bukkant elő tekintélyszemély
képében, hogy összeszedd a gondolataidat. Finomabb is lehetett
volna, bocsáss meg érte!
– Rendben – vakartam meg óvatosan a fejem. –
Megbocsátok.
Miről akar velem beszélni, és miért?
– Az akadályokról, természetesen.
– Értem. Nem tehetnénk meg ezt egy korsó sör mellett?
Persze, csak ha az öreg archdruida nem szívja fel magát tőle.
 Két habos és gyöngyöző korsó jelent meg Ganésa kezében, és
az egyiket felém nyújtotta.
– Ez egy álom. Tehát megtehetjük.
A sör egy habos, komlóval teli pilseni volt, bizalom rejlett az
ízében, derű és tanulás utáni vágy. Ganésa ormánya a sörbe
merült, és egyetlen szippantással kiürítette. Az elefántok
általában a szájukba szokták spriccelni a folyadékot, de Ganésa
nem bajlódott ezzel. Isten volt, akivel egy álomban találkoztam,
miért ne ihatott volna az orrával? Elégedetten felsóhajtott, és a
korsó eltűnt a kezéből.
– Ez jólesett! – mondta, és én egyetértettem, majd vártam,
hogy mivel rukkol elő. A parti az én fejemben zajlott, de ő
irányított, és ha nem ébredek fel, tudtam, hogy hamarosan elém
tárja a napirendi pontokat.
– Szeretnénk gratulálni a legutóbbi halálodhoz! – kezdte
Ganésa.
– Remélem, a megjátszottra céloz!
Ganésa jókedvű trombitálást hallatott:
– Igen.
– Köszönöm. Nagy megkönnyebbülést jelentett számomra az
a halál.
– Indra szerepe különösen szórakoztatott az ügyben.
– Nem tudta, hogy csak beugrattam őket, igaz?
– Nem. Ő meg a többi… hogy is fogalmazzak? Szóval ő meg a
többi alacsonyabb értelmi szinttel megáldott isten teljesen
bevette a cseledet. De vannak értelmesebb istenek is, akik
átláttak a trükkön, és ezzel felkeltetted az érdeklődésünket.
– Megtudhatnám, kiknek a nevében beszél?
Ganésa kacagott:
– Mondjuk úgy, hogy azokéban, akik a szociális
minisztériumban dolgoznak.
Milyen szellemes válasz. Talán még szóviccpárbajban is
legyőzne. Más istenek jelenlétét is éreztem a dzsungelben. Nem
láttam őket, de ők beleláttak a fejembe. Akárkik voltak, nem
akarták felfedni magukat. Talán ők is indiai istenek voltak, de
nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy több panteonból
verődtek össze, és Ganésa csak a szószólójuk.
– Mire kíváncsiak?
 – Mit kívánsz tenni ezek után Hellel?
– Miért nem olvassák ki a fejemből?
– Ki tudnánk, ha már eldöntötted volna – húzta el Ganésa
elefántszáját a magányos agyar mellett. – Különben már nagyon
„elfoglalt” lennél.
– Elfoglalt? Maga az eufemizmusok istene is lehetne.
Feltételezem, hogy maguk csak az egyik választásomat
preferálják. Sokat segítene, ha elárulná, melyik az!
– Ügyesen kikövetkeztetted.
– Mi van, ha még nem akarok dönteni?
– Akkor figyelmeztetnem kell téged, hogy ez egy álom,
amiből
talán nem ébredsz fel.
– Értem.
Ganésa egy barátságtalan ultimátum barátságos képviselője
volt: „Tedd, amit parancsolunk, halandó, vagy véged!”
– Szolgálna néhány tanáccsal? Esetleg utalást tehetne rá,
hogy maga és a kollégái mit várnak el tőlem.
– Az a baj, hogy nem látjuk értelmét – vallotta be
szégyenkezve Ganésa, és égnek emelte összes tenyerét, mintha
ez ellen nem tehetne. – Kaptál már tanácsokat, méghozzá
nagyon jó tanácsokat. De te nem hallgattál rájuk. Azt ajánlották
neked, hogy ne keveredj bele a vámpírok magánügyébe, és nézd
meg, mi lett veled! Eszméletlenül fekszel, varázserőd maradékán
tengődve élet és halál mezsgyéjén.
– A kutyám él?
– Az nem érdekes.
– Számomra az! – csattantam fel.
A fejem búbján fájdalmat éreztem, ahogy az archdruida
szelleme ismét megleckéztetett.
– Figyelj oda, Siodhachan! Már megint szemtelenkedsz! –
kiáltotta, aztán újfent elnyelte a dzsungel.
– A fenébe, ez fájt! Hogy csinálta?
– Nem maradhatnánk a témánál? – kérdezte Ganésa. –
Végül is az a kérdés, hogy az amúgy is hosszúra nyúlt létezésed
folytathatóe!
Benne voltam a dologban, hiszen a létezésem folytatása
leginkább az én érdekem volt.
 – Meggyőzhető vagyok mindenről, ha a döntésem nem
fogadható el önöknek.
– Értem – biccentett alig észrevehetően Ganésa, és
ugyanolyan apró mosoly jelent meg az agyara körül.
– Hel megérdemelné, hogy szebbik felének bordái közé egy
gyíklesőt szúrjanak. Elegem van belőle, ahogy az összes norvég
istenből is. De a tanítványom kiképzését folytatnom kell, és az
egyik barátom elá…
– Ezek szerint el akarod kapni Helt? – szakított félbe
Ganésa.
– El, csak nem most. Esetleg azután, hogy Granuaile-ből
druida lett. Azért játszottam el a halálomat, hogy kiképezhessem.
Hülyeség lenne, ha most lemondanék erről. Remélem, maguk
sem kürtölik szét a világon, hogy nagyon jó rendező vagyok, ha a
halálomat kell eljátszani, vagy igen?
Ganésa csendben nézett, és a dzsungel idegi energiáktól
rezgett. Az istenek éppen konferenciabeszélgetést tarthattak az
ügyemről.
– Egyelőre elfogadható számunkra a válaszod – közölte
végül Ganésa. – De kapcsolatban maradunk veled. Viszlát! –
fordított hátat, és eltűnt a dzsungelben.
A kérdésemre persze elfelejtett válaszolni.
– árjon! – ugrottam utána. Az arcomat és a karomat ágak
karistolták, ahogy befurakodtam az aljnövényzetbe. – Honnan
tudjam, hogy ez tényleg megtörtént, és nem csak egy B
kategóriás álom? Mi van, ha holnapra megváltoztatom a
véleményem?
Megálltam. Ganésa eltűnt, de a többi isten jelenléte átjárta a
dzsungelt. Jobbra fordultam, amerről az istenek jelenlétét
éreztem, és tovább folytattam üldözésüket, miközben ilyen és
hasonló kérdésekkel bombáztam őket: „Miért használ mindenki
tízes számrendszert? Mi történt a jetivel? Miért nem találkoztam
soha az archdruidával Tír na nÓgban? Tényleg ő a világ
legérdekesebb embere? Trinidad és Tobago lakosait miért nem
trinadónoknak és tobagónoknak hívják? A vogonok tényleg írnak
verseket?”
Ugyanazon a kis tisztáson bukkantam elő, ahonnan
elindultam. Az aranylangur rám mutogatott és rikácsolt. Mintha
nevetett volna rajtam. Aztán a következő pillanatban minden
hanghatás és egyéb látványelem nélkül eltűnt. Talán ő volt az
összes isten avatárja. Vagy csak felébredtem.
 Huszonegyedik fejezet

A kórházak a halál házai, és hidegrázást kapok tőlük.

Ellentétben például egy napfényben fürdőző hangamezővel, ez a
hely nem töltött el azzal az érzéssel, hogy kellemes napom lesz.
Csak arra tudtam gondolni, hogy ez lesz az utolsó napom, és itt
halok meg a természettől elvágva. Ezért amikor a flagstaffi
kórházban magamhoz tértem, nem akartam mást, csak eltűnni
onnan.
De szerencsére Granuaile ott volt mellettem, és a
mellkasomnál fogva visszanyomott az ágyra.
– Feküdj vissza, szenszei! Minden rendben.
– Hol van Oberon? – kérdeztem összeszorult torokkal.
– Jól van. Vagyis nincs jól, de él. A jobb oldalának minden
bordája eltört, és a vállcsontja is.
Az addig tartogatott levegőt hosszú, megkönnyebbült
sóhajjal fújtam ki, és könny csordult arcomra.
– Nem akarom elveszíteni.
– Tudom – felelte Granuaile, és ő is könnyezett. – Én sem
akarom elveszíteni, elhiheted.
– Hogyan maradtam életben?
Granuaile semmi jelét nem láthatta az arcomon az Álomnak,
amíg nem voltam magamnál, és nem voltak istenek abban a
hotelszobában, hogy segítsenek, csak egy áruló.
– Amikor összeestél, Leif begyógyította a nyakad valamilyen
vámpírtrükkel.
– Hogyan csinálta? – Azért lepődtem meg az információn,
mert az amulettemnek vissza kellett volna vernie a mágiát.
Talán a gyógyítás nem varázslaton, hanem biológiai
folyamatokon alapult, méghozzá azok közül is a
rendhagyóbbakon.
– Nem láttam pontosan. Leguggolt melléd, és a testével
eltakart. De azért sem láthattam, mert Oberon mellett voltam a
folyosón. Amikor újra felállt, már nem véreztél, és a nyakad is
begyógyult.
Az ujjaim feljebb vándoroltak az amulettről, de nem találtam
sem kötést, sem szúrt sebeket.
– Továbbra is eszméletlen maradtál, de már nem véreztél.
Így volt időnk, hogy behozzunk a kórházba.
– Mi a helyzet a zsarukkal? Az a szoba istentelenül nézhetett
ki utánunk.
– Leif mindenkit elvarázsolt, aki ott járt, és kitörölte a
fejükből az emléket. Aztán elvitette a maradványokat néhány
hullazabáló szellemmel, akik már a közelben várakoztak. Miután
felhívta Zdeniket, hogy megtalálta a világ utolsó druidáját,
iderendelte őket Phoenixből.
– Ezt ő mondta el neked?
– Igen – révedt el Granuaile, mintha újabb emlékeket
idézett volna fel magában. – Azt üzeni, nagyon sajnálja, hogy
Oberon megsérült, és reméli, hogy egyszer majd megbocsátasz
neki.
Megráztam a fejem:
– Arra várhat!
Granuaile úgy bólintott, mint aki hallotta, amit mondtam, de
gyorsan le akarja darálni a rábízott üzenetet, mielőtt elfelejti.
– Azt üzente még, hogy többé nem fog hasonló ügybe
belerángatni. A többi vámpírral saját kezűleg végez majd.
– Nagyszerű, mert én látni se akarom többé. Várj csak!
Granuaile szaporán pislogott, és mintha nem is itt lett volna.
– Téged is elvarázsolt, hogy ilyen szépen beszélsz róla?
A tanítványom zavartan nézett le rám:
– Miért? Miket mondtam?
– A rohadék! Minden sejtjét eloldozom, ha legközelebb
meglátom!
Granuaile olyan képet vágott, mint aki mondani akar még
valamit, és csak azért nem teszi, mert tart a reakciómtól. Mielőtt
megkérdezhettem volna, mi nyomja még a bögyét, köpeny
alakúra vágott felhőben belebegett egy orvos, és két nővér
követte. Rövid, barna haja volt, és keret nélküli szemüvege
mögül gyanakodva pislogott rám.
– Jobban érzi magát, Mr. Collins?
Néhány pillanatig értetlenül bámultam rá, mert nem
ismertem fel az új nevemet.
– Ja… Kint jobban érezném magam – feleltem végül.
– Nem-nem! – mondta megjátszott vidámsággal, amivel
nem lopta be magát a szívembe. – Még korai lenne!
A névtáblája szerint O’Bryannek hívták. Ír név volt, de
furcsán írva. Másik időben és másik helyen talán még a
kíváncsiságomat is felkeltette volna.
– Először ki kell derítenünk, mitől lett rosszul.
Akkor vettem észre, hogy infúzióra vagyok kötve, és kicsi,
de drága műszerek küldenek adatokat az életjeleimről az
orvosoknak. Nem maradt varázserőm, amivel felgyorsíthattam
volna a felépülésemet, és amikor az ablakon át lenéztem,
észrevettem, hogy jó néhány emelet választ el a földtől. Most
tényleg az amerikai egészségügy kezében voltam. Amikor ez
tudatosodott bennem, kirázott a hideg, és az egyik kicsi és drága
műszer gyorsabban kezdett csipogni. Granuaile félre akart állni,
hogy helyet adjon az orvosnak, de megfogtam a kezét.
– Nyugodjon meg! Mi történt? – kérdezte O’Bryan.
– Csak D-vitamin-hiányom van, vigyen ki a napra!
– Kifáradna egy pillanatra, kisasszony? – próbálta félrehúzni
az egyik nővér a tanítványomat, de még erősebben fogtam a
kezét.
– Nem megy sehová! – mondtam rekedt hangon. – Csak
velem együtt.
Dr. O’Bryan a nővérre nézett, és jelezte, hogy engedje el
Granuaile-t.
– Később talán tehet egy kis sétát odakint, de előbb fel kell
tennem néhány kérdést, és stabilizálnunk kell az állapotát.
– Stabil vagyok, a tudatom és az elmém tökéletesen tiszta.
Azonnal távozom innen. Elutasítom az ellátást. Vegye ki az
infúziót a karomból!
 Az orvos atyai hanggal próbálkozott:
– Mr. Collins, még a betegbiztosításáról sem szereztünk
információkat, hogy rendesen felvegyük a kórházunkba…
– Ne a betegbiztosításból fizessék! A számlákat a tempei
Magnusson és Hauk ügyvédi iroda intézi. A számuk 480-555-
8675. Csak addig vagyok hajlandó itt maradni, amíg fel nem
hívják őket, hogy rendezzék a számlát. Aztán távozom. De az
infúziót azért kivehetné… Granuaile elővette a mobilját.
– Tessék, hívja fel őket!
Ez már hatott. A türelmetlen, idióta betegekhez már
hozzászokott, akik az ágyból hadoválnak neki, de amikor egy
csinos nő is mellém állt, az már sok volt neki. Védekezve
felemelte a kezét, és feszülten mosolygott:
– Ennél vannak fontosabb dolgaim is!
– Valóban? Az előbb úgy hangzott, mintha a kórházi
költségek kifizetése lenne a legfontosabb – tartotta elé a telefont
Granuaile. – Megértettük, mit kér, teljes mértékben elfogadtuk,
és elkezdtük intézni, hogy minél előbb elengedhessen bennünket.
Így legalább lesz módja azokkal a betegekkel is foglalkozni,
akiknek tényleg szükségük van magára.
– Előbb hadd tegyek fel néhány kérdést Mr. Collinsnak az
állapotával kapcsolatban!
– Semmi értelme a kérdezősködésnek – ellenkeztem. – Még
egyszer visszautasítom az orvosi ellátást. Csak kapcsoljon le az
infúzióról meg a monitorokról, és rendezzük a számlát!
O’Bryan kezdte elveszíteni az önuralmát. Az orvosok
nincsenek hozzászokva, hogy utasítgassák őket. Ha maradt volna
bennem elég erő, álcázom magam, és kisétálok a kórházból. De
mivel teljesen le voltak merülve az akkumulátoraim, az ő
szabályaik szerint kellett játszanom. Ha kitépem magamból az
infúziót, lekötöztet a nővérekkel, akik elég testesek voltak ahhoz,
hogy legyengült állapotomban maguk alá gyűrjenek.
Különben tudtam, mit akar kérdezni: „Hogy vesztett ennyi
vért, amikor nincs magán sérülés?” Ha megkérdezi, nagy esély
volt rá, hogy ezt kiabáljam vissza: „Egy rohadt vámpír kiszívta
belőlem!” Akkor pedig a lekötözés elkerülhetetlen lenne, és a
kórházból egy kipárnázott szobába kerülnék, ahol fincsi,
klórpromazinos sütikkel tömnének. Meg kellett őriznem a
nyugalmamat, ha segíteni akartam Oberonnak.
– Mr. Collins, nincs abban az állapotban, hogy diagnózist
állítson föl magáról, és…
Félbeszakítottam, mielőtt jobban belemelegedett volna:
– Granuaile, kérlek, hívd fel Halt, hogy bepereljem ezt az
embert, amiért akaratom ellenére folytatni akarja a
gyógykezelésemet.
– Arra semmi szükség, várjanak! Ez csak az…
– Az amerikai módi? – fejeztem be helyette. – Minek
tartanék ügyvédet, ha nem azért, hogy bepereljek vele
mindenkit, aki a bögyömben van? Hajlandó felhívni az
ügyvédemet, hogy kifizesse az ellátásom költségeit, vagy én
hívjam fel, hogy beperelje magát? A döntés az öné!
Hirtelen túl nagy problémává váltam számára. Ökölbe
szorítot ta a kezét, és hangosan kifújta orrán a levegőt, aztán a
nővérekhez fordult:
– A beteg elutasítja a kezelést. Készítsék elő a
kijelentkezését! – Majd Granuaile-re nézett: – Kövessen, kérem,
hogy megadja a fizetési információkat, és elvégezzük a
papírmunkát!
– Megyek – indult el Granuaile az orvos után, és most
elengedtem a kezét.
A nővérek elkezdték lekapcsolgatni a műszereket, és
kivették a karomból az infúziós tűt. Annyira berágtam az
orvosra, hogy az ellátást inkább nem is pontoztam.
– Hol vannak a ruháim?
Amikor feltettem a kérdést, eszembe jutott, hogy talán nem
is voltak. Gyanítottam, hogy nem véresen hoztak be, mert akkor
nem csak az orvossal, de egy-két rendőrrel is meggyűlt volna a
bajom. Az egyik nővér a sarokban álló éjjeliszekrényre mutatott,
amin egy esztétikai kihívásokkal küszködő lámpa kornyadozott.
Amint lekerültek rólam az orvosi műszerek csápjai,
átlendítettem a lábam az ágy szélén.
Aztán habozni kezdtem. Még mindig szédültem a
vérveszteségtől. Valószínűleg pumpáltak belém némi
pótfolyadékot, de szemlátomást nem eleget. Mindegy. Amint
kikerülök innét – minél távolabb a kórház szürke haláldobozától
–, gyorsan helyrejövök.
 Ellöktem magam az ágytól, és óvatosan elindultam. Mivel az
altájamnál erős huzatot érzékeltem, rájöttem, hogy a köpenyem
nyitva van, de nem nagyon izgatott. A nővérek tőlem még le is
fényképezhették a telefonjukkal a töklámpásomat, és
feltölthették a Flickrre, ha az arcom nem szerepel a képen.
Az első lépésnél megszédültem, de ez nem Poszeidón
tízméteres ökle volt, csak egy kis nyaldosó hullám. Menni fog!
Elvánszorogtam az éjjeliszekrényig, és megtámaszkodtam rajta,
hogy kihúzzam a fiókot.
Amikor Granuaile megszólalt mögöttem, majdnem kiesett
alólam a lábam.
– Nyami!
Biztos voltam benne, hogy a kórteremben finom
péksüteményeket szolgáltak fel reggelire, de amikor
körbenéztem, nem láttam egyet sem. Az egyetlen dolog, ami
előbukkant, amikor előrehajoltam, a seggem volt, amit Granuaile
ezek szerint gusztusosnak talált.
Elpirultam, aztán kivettem az összehajtogatott ruhákat,
majd meg fordultam, hogy a kórházi hálóing valamennyire
eltakarjon. A nővérek szó nélkül távoztak. Megkérdeztem
Granuaile-t, hogy elintézte-e az orvost.
– Nagyon dühös, de elengedett. Hal azt üzeni, hívd fel.
Segítsek felöltözni?
Tudta, hogy elhárítom a kedves ajánlatot.
Az egyik szájszélét húzta csak mosolyra. Láttam rajta, hogy
csak engem akar húzni.
– Nem kell, kösz! Te készítetted ide a ruhákat? – tartottam
fel a farmert.
– Igen. Nagyon szívesen!
– Köszi – vettem elő egy fehér pólót, ami tudat alatt zöld
szeretett volna lenni. Igazság szerint nem voltam hozzászokva az
ilyen divatos pólókhoz. – Ezt meg hol vetted?
– Flagstaífben van pár jó bolt. Gondoltam, kedvelnéd a
Henley pólókat, és vettem neked egy „forró kapor” színűt.
– Úgy hangzik, mint egy pornóbár salátaöntete…
– Ez az új divatszín. Minden druida ilyenben szaladgál –
mosolygott csintalanul.
Az állammal az ajtó felé böktem, és megjegyeztem, hogy
néhány másodperc múlva követem.
Csípőre tett kézzel sarkon pördült, és ringó fenékkel
kisasszézott, hogy én is alaposan megnézhessem hátulról. Nem
tudom, mire volt ez jó. Tegnap este megbeszéltük a Nagyi
Szekrényében, hogy rövidre zárjuk a flörtölést. Dacolni akart
velem? Vagy csak fel akarta vidítani gyászos hangulatomat?
Nem volt időm töprengeni ezen, minél gyorsabban Oberonhoz
kellett jutnom.
Az ágynak dőlve felhúztam a farmerem, és egy kis
hidegrázás kíséretében a kaporzöld pólómba bújtam. Találtam
egy pár szandált is, felvettem, és kicsoszogtam a folyosóra, ahol
Granuaile mosolyözönben részesítette a mogorva nővéreket.
Átkaroltam a vállát.
– Nem állok biztosan a lábamon. Segítesz kijutni?
– Azért vagyok itt, szenszei.
Nagyon büszke voltam magamra. Csak egy kicsit húztam
balra, és csak kétszer botlottam meg kifelé menet (és egyszer
sem simogattam meg a haját, pedig annyira adta volna magát).
Odakint fák fogadtak, és egy nagy kiterjedésű gyepfolt,
aminek közepén egy tábla állt: „Flagstaffi Kórház”. A fű hűvös
volt, és hívo-
 gató a talpam alatt. Gaia ereje lágyan és melegen gyógyítani
kezdett.
– Ah! – szólaltam meg, mint aki ejakulálni akar. – Te nem is
tudod, milyen szörnyű elvágva lenni a földtől, ha egyszer
hozzákötöttek!
– Csak egy napig voltál elvágva tőle, Atticus. Az tűrhető.
– A börtönnél valóban jobb.
– Tessék? Kinek sikerült téged bezárnia?
– Egy kórházban kaptak el. Szintén ilyen kimerült állapotban
leledztem. Aenghus Óg egy succubust küldött utánam
Olaszországba, és majdnem sikerült megcsípnie, mert nagyon
csinos volt. Hogy a történetet rövidre zárjam, elég az hozzá, hogy
kénytelen voltam felszabdalni Fragarachhal egy zsúfolt
piactéren, és ezek az istenfélő olaszok nem nézik jó szemmel,
amikor egy csinos nőt felszeletelnek. A macskakövön már eleve
kifogytam az energiából, és nem tudtam magam álcázni sem. A
csőcselék üldözni kezdett, és alaposan helybenhagyott. A polizia
megmentett a felkoncolástól, és miután kivertek belőlem egy
vallomást, kórházba vittek. Az orvosi ellátás után a rendőrök az
autójukba gyömöszöltek, és egy cellába szállítottak.
– Hol volt akkor Fragarach?
– Lefoglalta a rendőrség.
– Ne!
– Pedig várható volt. A rendőrök nem álltak Aenghus Óg
irányítása alatt, mint Fagles. Az egész dolog rejtett iróniája az
volt, hogy a lebetonozott cellában, ahol nem érintkezhettem a
földdel, Aenghus szolgái sem találhattak rám. Elvesztették a
nyomomat.
– A nyakláncoddal mi volt a helyzet?
– Bonyolultabb ügy. El akarták venni, de mivel hozzám volt
kötve, hiába próbálkoztak. Megkísérelték levágni rólam, de az
sem segített. Az amulett és a talizmánok a nyakamon maradtak,
és csak még gyanúsabb fickóvá váltam a szemükben. Körülbelül
egy hét múlva kivittek a poros börtönudvarra egy sétára.
Levettem a cipőm, hogy a talpam érintkezzen a földdel, aztán
feltöltöttem a medvetalizmánomat, és álcáztam magam.
Nindzsaként visszaloptam a kardomat a bizonyítékraktárból,
aztán kisétáltam. Azóta nem jártam Olaszországban.
 Granuaile ajka huncut mosolyra húzódott:
– Hogy hívtak akkoriban?
– Luigi Fittipaldi álnév alatt éltem abban az időben. Egy
veszélyes bűnöző volt, aki azóta már öreg tata lett. A hetvenes
évek elején történt a dolog.
– Hatalmas gallérú ingeket viseltél, és hegyes bőrcipőt?
– Mindig igyekeztem beilleszkedni.
Granuaile kacagott:
– Azt megnéztem volna! Már fel is töltötted magad?
– Igen – feleltem, és követtem az új kocsi felé. – Köszönöm,
hogy segítettél Oberonon és rajtam, és örülök, hogy sebesülés
nélkül megúsztad a balhét.
– Nagyon szívesen, szenszei. Egyenesen az állatorvoshoz
megyünk?
– Nem, előbb be kell ugranunk néhány helyre.
Először a San Francisco Streeten található Téli Nap
herbáriaboltba mentünk, ahol vételeztem néhány fontos
gyógynövényt, öszszekevertem és összekötöttem őket. Majd a
sínektől délnek haladtunk, a Beaver Street felé, hogy a Macy
Európai Kávéházában forró vizet szerezzünk a teához, és
rendeltünk egyet a híres San Francisco cappucinójukból is, ha
már ott voltunk. Oberonnak olyan Halhatatlan Teát készítettem,
ami felgyorsítja a gyógyulást. Aztán beugrottunk egy
élelmiszerboltba, és az utolsó megállónk az állatorvos volt.
Az említett állatorvos rosszallóan nézett rám. Biztos volt
benne, hogy legalább részben hibás vagyok Oberon állapotáért.
Dr. April Floresnek hívták, és azt kívántam, bárcsak
kellemesebb körülmények között találkoztunk volna. Nagyon
okos nő volt, és el tudtam volna képzelni, hogy a lerokkant
kutyusoknál érdekesebb témák felé evezzünk.
– A kutyája kis híján elpusztult. Még nem láttam ilyen
sérülést. Elmondaná, miért támadott meg egy medvét?
Granuaile-re néztem, aki pironkodva vállat vont. Ez volt a
legjobb fedősztori, amivel elő tudott állni, bár elég nehezen
lehetett elhinni. Mivel szemlátomást egyikünket sem támadott
meg a medve, Oberonban sem támadhatott fel a védelmező
ösztön. Arizonában különben is ritkán találkozik az ember
medvével. Dr. Flores nehezen vette be a sztorit, és ezen nem is
csodálkoztam, de a valóságnál még mindig hihetőbb volt.
– Kutyából nem lesz szalonna – idéztem a közmondást
teljesen feleslegesen, csak azért, hogy elkerüljem a további
hazudozást. Általában könnyen hazudok, de dr. Flores kedves,
állatszerető nőnek látszott, és nem akartam több
bűntudatgörényt a nyakamba.
Dr. Flores összehúzta a szemöldökét. Konstatálta, hogy nem
válaszoltam a kérdésére, aztán beljebb vezetett az épületbe.
– Egy darabig mozgásképtelen lesz. A csontokat a helyére
illesztettem, de beletelik némi időbe, hogy összeforrjanak,
különösen a válla esetében. A tüdejét átszakította egy törött
csont, és megsérült a lépe is.
Amikor kinyitotta a rendelő ajtaját, megláttam a
vizsgálóasztalon Oberont, aki a bal oldalán feküdt. Jobb oldalát
leborotválták, és kötésekkel látták el. Szörnyen nézett ki, de
amikor meglátott, dobolni kezdett a farkával.
„De jó, hogy élsz! Már azt hittem, meghaltál!” – üdvözölt.
– Helló, haver! Jó, hogy látlak! – guggoltam le az asztal
mellett, hogy szemmagasságba kerüljek vele.
A papírzacskót és a teát leraktam a padlóra. Követte a
kezemet a tekintetével, de eltűnt a látómezejéből, és amikor újra
visszatért, már üres volt, és elindult a feje felé, hogy
megsimogassa.
Granuaile és az állatorvos Oberon felépülési idejéről
suttogtak a hátam mögött. Kizártam őket a tudatomból, hogy
teljesen Oberonra tudjak koncentrálni.
„Mi van a zacskóban?” – érdeklődött Oberon.
Hoztam neked valamit.
„Állat, zöldség vagy ásvány?” – találgatott.
Állati maradvány.
„Száraz vagy zsíros?”
Majd eldöntöd magad.
„Akkor mire várunk? Éljen Oberon, a hűséges
igazságszolgáltató!” – lelkesedett.
Először meg kéne innod ezt a teát.
„De nagyon büdös!”
Egy kicsit tényleg büdösebb a szokásosnál – hagytam rá.
 „Tudod, hogy rémes kereskedő lennél?”
Felhorkantam, és csak utána jöttem rá, hogy nem vagyok
egyedül a teremben. Hátranéztem Granuaile-ékre.
– Egyedül maradhatnék a kutyámmal néhány percig? –
kérdeztem dr. Florest.
– Rendben, de tilos megmozdítania! – utasított, aztán a
zacskóra siklott a szeme. – És nem etetheti!
„Milyen ünneprontó ez a nő!” – morgott Oberon.
– Eszembe sem jutott ilyesmi! – mosolyogtam rá
megnyugtatóan, vagy legalábbis ez volt a szándékom.
Granuaile gúnyosan nézett, mert jól tudta, hogy nem áll
szándékomban eleget tenni az utasításoknak. Miután kimentek,
kerestem egy tálat, és beleöntöttem a teát.
Meg kell innod ezt, Oberon, méghozzá az egészet! Ettől
gyorsan meggyógyulsz. Mit érzel most? – kérdeztem.
„Mindenem fáj, de örülök, hogy visszajöttél” – kezdte el
lefetyelni az elé tartott teát. „Olyan íze van, mint egy lázadó,
tinédzser
növénynek, aki sajtba mártott lábbűzt kezd el árasztani.”
Sajnálom, Oberon, az utolsó cseppig ki kell nyalnod!
„Tudom, csak arra céloztam, hogy még egy kuka tartalma
is frissebb ennél.”
A zacskóban andouille kolbász bujkál. A tiéd lesz, ha
megittad.
Oberon nagyobb lelkesedéssel folytatta az ivást.
Sajnálom, hogy megsérültél. Nem így terveztem –
mondtam.
„Ha az ember hős akar lenni, annak mindig megvan az ára.
De a nyereség megéri az árat. Nem akartam, hogy
meghalj.” Ettől már tényleg kicsordult szememből a könny.
Nem haltam meg, hála neked! Megmentetted az életemet.
Köszönöm.
„Szívesen. Hé, az életed megmentésével pluszba hoztam
magam a kolbászokkal?”
Természetesen. Mínusz tizenhatnál tartottál, ha jól
emlékszem. De most plusz tizenhat kolbásszal számolhatsz.
 „Nagyszerű! Milyen kolbászok?”
Amilyeneket csak akarsz! Megmondod, és megveszem!
Most csak igyál! – biztattam.
„Emlékszel, amikor Skóciában megkínáltál azzal a fincsi
vaddisznókolbásszal? Olyat szeretnék” – mondta vágyakozva.
Amiről dalt írtál? – kérdeztem.
„Pontosan! De a dalt már elfelejtettem, hogy is van?”
Szerintem valahogy így:

Skóciában sok disznó akad, de a legjobb disznó a vad. Van

neki kolbásza, mindig azt lóbálja,
ha tél van, ha nyár vagy tavasz.”
„Ez egy igazi klasszikus! Született szövegíró vagyok. Ezzel
Grammy-díjat nyerhetnék. Persze nem olyan jó, mint a
»Lónyál, ha odakozmál« kezdetű dalom, mert az életem
főműve” – hencegett Oberon.
Oberon megitta a teát, és letettem a tálkát a padlóra.
Hogy érzed magad? – érdeklődtem.
„Mintha röntgenlátásom lenne, és átlátnék a zacskón.’’ De
fizikálisan.
„Még mindig fájnak a csontjaim, de már nem annyira” –
felelte.
Ez biztató. Fájdalomcsillapítót nem tudok adni, mert nem
tudom, mit tervez még veled az állatorvos. De mostantól
kezdve sokkal gyorsabban fogsz gyógyulni, mint várja. Most,
hogy a csontjaid a helyükön vannak, napokon belül jobban
leszel, és nem kell rá heteket várni, mint amire számít. A
fájdalom is megszűnik hamarosan.
„A vámpír meghalt?” – nézett rám.
Igen. Neked köszönhetően szétoldoztam a sejtjeit, és ami
maradt belőle, a hullarabló szellemek eltüntették. De tudnod
kell, hogy Leif nem a barátunk többé. Ránk uszította azt a
vámpírt, és ezzel veszélyeztette a testi épségeteket.
„Leif tette?” – lepődött meg Oberon.
Elárult bennünket, és a sötét oldalra állt. Ha megérzed a
szagát, vagy más vámpírét, egyből figyelmeztess!
„Meglesz!” – egyezett bele.
Amikor kivettem a zacskóból az andouille kolbászt, Oberon
halkan felnyüszített:
„Csak egy?!”
Nem eheted degszre magad – magyaráztam, amikor a szája
elé tettem a finomságot. – Az orvos telepumpált
gyógyszerekkel, és valójában most semmit sem ehetnél.
„Vagyis most elkényeztetsz?” – kérdezte kajánul.
Nem tehetek róla, mivel te vagy a világ legjobb kutyája.
Oberon megint csapkodni kezdte a farkával az asztalt, és
félig nyitott szájjal rám mosolygott.
 Huszonkettedik fejezet

Nem akartam magára hagyni Oberont, de az elkövetkező

napokban úgysem tehettem érte többet. Nem volt másra
szüksége, csak időre a gyógyuláshoz. Viszont nekem rengeteg
tennivalóm akadt még Kayentában, és megígértem, hogy
visszatérek az építkezésre. Nem akartam okot szolgáltatni
Prérifarkasnak, hogy összevesszen velem, mert nem
teljesítettem az egyezség rám eső részét.
A 89-esen felhívtam a Magnusson és Hauk ügyvédi irodát,
mielőtt kívül kerülünk a flagstaffi mobiltorony hatótávolságán.
Hal nem akarta elhinni, hogy Leif küldte rám Zdeniket. Morgós
hangja recsegett a vonalban, de a kételkedés kihallatszott belőle.
– Ez nem egyeztethető össze a jellemével – jegyezte meg.
– Már más jelleme van, amióta visszatért Asgardból. Vagy
mindvégig csak rá akart szedni bennünket. Ez is elképzelhető.
– Azt hiszi, visszaszerezheti magának az államot?
– Granuaile-nek legalábbis ezt mondta. De előbb
elvarázsolta, hogy biztosan átadja nekem az üzenetet.
– Hihetetlen.
– Pedig elhiheti. Járt azóta az irodában?
– Asgard óta nem jött be.
– Udvariasan azt javaslom, hogy tekintse ezt hosszúra nyúlt
betegszabadságnak, és ami az aktáimat illeti, ő többé nem az
ügyvédem, és nincs hozzáférése az ügyeimhez. Ha újra látja,
mondja meg neki, hogy legközelebb megölöm. Azt is
elmondhatja, hogy sajnálom, hogy Asgardban összeraktam.
 – Ne feledje el, Atticus, hogy kifinomult hallással
rendelkezem!
– Bocsánat! Nem akartam kiabálni. Csak dühös vagyok.
– De nem vadászik rá, ugye?
– Nem. Sürgős ügyek várnak elintézésre, de Leif kerüljön el
nagy ívben!
– Értem. Küldjön írásos nyilatkozatot arról, hogy felmond
neki. Törvényessé akarom tenni a dolgot. Az aktáit azonnali
hatállyal zárolom. Köszönöm, hogy ezeket a híreket megosztotta
velem. Figyelmeztetem a Falkát, hogy tartsák rajta a szemüket.
Granuaile hosszú ideig hallgatott, hogy kiduzzoghassam
magam a tájat bámulva, de végül mégis megszólalt:
– Nem láttalak még ilyennek. Hogyan kell kezelni téged
ilyenkor? Hagyjalak, hogy egyedül kotolj a problémán, vagy
szereted kibeszélni magadból?
– Olyan régen élek egyedül, hogy a második lehetőség fel
sem merül.
– Kicsit ijesztő belegondolni, hány évről lehet szó, ha még te
is hosszúnak titulálod. Nem számszerűsítenéd?
– Évszázadok óta. Amióta a feleségem meghalt.
Granuaile néhány pillanatra levette szemét az útról, és rám
nézett.
– Gyanítottam, hogy valamikor megházasodtál.
– Többször voltam házas, vagy éltem párkapcsolatban –
magyaráztam. – De Aenghus Óg miatt sok kapcsolatomat meg
kellett szakítanom. Már kezdtem azt hinni, hogy talán így büntet
engem. Hagyja, hogy annyi ideig maradjak egy helyen, amíg
találok valakit magamnak, aztán lecsap rám… De az is lehet,
hogy a szerelem miatt talált rám, hiszen köztudottan az volt a
szakterülete. Amikor már azt hittem, végleg leráztam, mindig
felbukkant, és választásra kényszerített. Vagy maradok, küzdök
ellene, és kockáztatom, hogy mindent elvesztek, vagy
elmenekülök, és cserbenhagyom azokat, akiket szerettem. Én
mindig a második megoldás mellett döntöttem. A jelenben éltem,
mert a jövőm nem volt garantált. Ezért vált belőlem szörnyű férj
és rettenetes apa. De az egyik házasságom különösen sokáig
tartott, és nem Aenghus Óg miatt szakadt meg. Majdnem
kétszáz évig volt a feleségem egy Tahirah nevű, afrikai nő. Sok
gyönyörű gyermekünk született, akiket láttam felnőni, és
családot alapítani, és azok gyermekeit is láthattam.
Itt szünetet kellett tartanom. Granuaile egy darabig
hallgatott, aztán félénken megkérdezte:
– Visszatértél azokhoz, akiket elhagytál?
– Titokban igen. Néha jobbra fordult a sorsuk, de általában
inkább rosszabbra. Időnként megpróbáltam segíteni azokon,
akik bajba kerültek, de az újrakezdés soha, egy pillanatig sem
merült fel. Hiába akarták volna, én képtelen voltam.
Az ismét beállt csendben Granuaile a hallottakon
gondolkozott.
– Nem egészen értem, hogyan küzdötted le a nyomasztó
bánatot. Hogyan voltál képes tovább élni?
– Ó, elfutottam a depresszió elől. Máig is menekülök. A
legtöbb embernek nem áll módjában új életet kezdeni, vagy úgy
gondolja, hogy nem teheti meg, és beszorul egy helyzetbe,
amiben nem látja a változás lehetőségét. Én mindig
elszökhettem, és új életet kezdhettem. Elsajátítottam egy másik
nyelvet és egy másik kultúrát.
– Akkor a családjaidról nem sokat tudsz, ugye?
– Sokat tudok róluk, túl sokat is, sajnos. Tudom, mi lett
velük.
Leélték az életüket, és meghaltak.
Granuaile kifújt a szeméből egy hajtincset.
– Általában elfeledkezem róla, milyen öreg vagy, de néha
szinte maga alá temet ez a hatalmas időmennyiség.
– Elhiszem, és nem olyan jó dolog, mint amilyennek látszik.
Sok nehézség és bánat jár vele. De ezt te sem kerülheted el. Ha
kivonod magad az emberi kapcsolatokból, és nem veszed fel az
ezzel járó batyut a válladra, akkor az egész emberiségből vonod
ki magad. A sok fájdalmat és bánatot ellensúlyozza a rövid ideig
tartó, de annál intenzívebb öröm. Tudom, mi történik, amikor az
ember ki akar bújni ez alól.
Granuaile ismét hallgatott, aztán nagyon finoman, alig
hallhatóan megszólalt:
– Megkérdezhetem, mi lett Tahirah-val?
– Hogyne. – Milyen könnyű volt ezt kimondani. De nagy
levegőt kellett vennem, és el kellett távolodnom magamtól, hogy
levetkőzzek minden érzelmet és emléket, és csak a nyers és
csupasz szavak maradjanak. Közömbös és tompa hangon így
folytattam: – Rajtunk ütöttek a maszájok. Tahirah-nak egy
lándzsa átfúrta a tüdejét, és meghalt, mielőtt segíthettem volna
rajta. Amikor halott szemébe néztem, ahol mindig vigasztalást
találtam, elszállt a józan eszem, és úrrá lett rajtam a harag.
Álcáztam magam, és minden maszájt megöltem. Azt hitték, egy
démon végez velük. Életem egyik legrosszabb órája volt.
Egy darabig nem hallatszott más a motor lágy duruzsolásán
és a szél fütyülésén kívül.
– Nagyon sajnálom, Atticus – suttogta Granuaile.
Én is – feleltem, aztán elméláztam. – Azt mondják, az idő
minden sebet begyógyít. Nos, ez a legnagyobb baromság!
Granuaile bólintott. Biztos volt benne, hogy tudom, mit
beszélek.
– Képtelen voltam tovább maradni azon a helyen, ahol
minden és mindenki rá emlékeztetett. Ha kétszáz évet töltesz
egy vidéken, minden fa és minden kő ismerősöd lesz, és minden
lépésed egy újabb szilánk, ami beléd vág. Magamhoz hívattam a
legidősebb fiamat, akit Odhiambónak hívtak, és közöltem vele,
hogy a törzs számára halott vagyok, mint a feleségem. Az anyja
nélkül nem akartam a törzsben maradni. A fiam törzsfőnök lett.
Addig Tahirah vezette a törzset, mert én nem akartam. A fiam
vitatkozni kezdett velem. Ahogy a családom többi tagjának, neki
is adtam a Halhatatlan Teából, ami azt jelentette, hogy ha
elmegyek, és nem kap többé belőle, elkezd öregedni. Családom
örök fiatalsága úgyis megzavarta a társadalmi berendezkedést,
amit a normális emberek adottnak tekintettek. Ilyen volt például
a harminc-negyven éves kor előtti gyerekszülés – illetve a
gyerekvállalás maga. Nekünk Tahirah-val számos gyerekünk
született, de a fiaink és a lányaink ritkán házasodtak meg, és lett
saját gyermekük. Az a kevés unokánk, aki volt, végképp nem
akart saját családot alapítani. Úgy voltak vele, hogy ráérnek
később, mert annyi idővel ajándékoztam meg őket, amitől önzők
lettek. Már néhány évtizeddel azelőtt beláttam, hogy nagy hiba
volt halhatatlanságban részesíteni a családomat, de amíg Tahirah
élt, nem mertem felhozni előtte, hogy talán jobb lenne, ha a
gyerekeinket és az unokáinkat a természet törvényeire bíznánk.
De halála után világossá vált, hogy családtagjaink előrehaladott
korukkal ellentétben megrekedtek a személyiségfejlődés
kezdetleges szintjén. Például lenézték azokat, akik normálisan
öregedtek. A saját testi épségüket óvták, és nem voltak
hajlandók megerőltetni magukat semmilyen téren. Kivirágzott
bennük a felsőbbrendűség érzése. Vagyis arra jutottam, hogy
akármilyen fájdalmas, a legjobb ajándék, amit adhatok nekik, a
normális életre való esély. Odhiambo persze ellenkezett, azt
akarta, hogy tanítsam meg neki a Halhatatlan Tea elkészítését.
Pedig tudta, hogy ahhoz druidának kéne lennie, és már késő volt
elkezdeni a kiképzését. Aztán azzal jött, hogy készítsek el egy
hatalmas adagot a törzs számára, amit majd ők beosztanak. De
látta hajlíthatatlanságomat, és végül feladta a próbálkozást.
Harmóniát kívántam neki, és eltűntem. Visszatértem Európába.
Abban az időben kezdtek rájönni az uralkodók, hogy a föld gömb
alakú, és javait ideje megkaparintani.
– Onnantól kezdve egy évet itt töltöttél, egy hónapot ott,
mint egy vándorcigány?
– Valahogy úgy. Rövid időket maradtam egy helyen.
Azt hittem, a szememre hányja, hogy önző voltam, és
felelőtlen, és hogy simán elnyerhettem volna a világ legrosszabb
apja címet. Az arcát fürkésztem, hogy megvet-e, de a
szomorúságon kívül mást nem tudtam leolvasni róla. Egy darabig
elidőztem a szeplőin, de elmosódtak a szemem előtt, mintha a
látásom azt akarta volna, hagyjam abba a bámulását. Granuaile
az utat nézte, és elmerült a saját gondolataiban.
– Tíz év múlva visszatértem – mintha abba sem hagytam
volna a történetet, és nem bámultam volna három percig az
arcát. – De álcáztam magam. A nyomozásom során kiderült,
hogy Odhiambo meghalt, ahogy a többi gyermekem közül is
többen. Öngyilkosok lettek, Granuaile. Képtelenek voltak
elviselni az öregedés gondolatát. Dühösek voltak rám. De nem
azért, mert elhagytam őket. Csak az elixírem hatását hiányolták.
– Ez nagyon…
– Igen. Az egyik lányom előtt felfedtem magam
tüzelőgyűjtés közben. Először megörült, hogy újra lát, de amikor
kiderült, hogy nem akarok maradni, és az öregedési
folyamatukat sem fogom megállítani, sértett arcot vágott, és
komor maradt. Nem érdekelte, hogy vagyok, de talán
megérdemeltem a sorsomat. Az egész családom átkozott engem,
és Tahirah-t is, amiért tönkretettük földi paradicsomukat és
végtelen nyarukat.
Granuaile lassan megcsóválta a fejét, és összehúzta a
szemöldökét. Megvolt a határozott véleménye.
– Megfogadtam, hogy többé senkivel sem osztom meg a
halhatatlanság elixírjét. A gyermekeim és az unokáim számára
nem voltam más, csak egy emlő, amiből az öröklét teje csordogál,
de Tahirah-val az oldalamon nem vettem tudomást a szörnyű
valóságról. Persze azon is eltűnődtem, hogy vajon Tahirah
számára több voltam-e ennél. Már azt sem tudtam elhinni, hogy
valóban szeretett. Talán azt szerette bennem, hogy fiatal
maradhat mellettem a gyerekeivel együtt. Hiába mondogattam
magamnak, hogy kétszáz évig nem lehet szerelmet hazudni, a
kétségek mégsem oszlottak el. Az emlékeim többé nem voltak
makulátlanok.
A helyedben nem kételkednék abban, hogy szeretett –
szólalt meg tanítványom.
– Miért?
– Mert… – Elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan
folytassa. Legyintett, és újból nekiveselkedett: – Mert igazad
van, és a szerelmet nem lehet kétszáz évig megjátszani. Erre
senki sem képes. Láttad volna a szemében, hogy hazudik, de te
nem vettél észre ilyesmit, ugye? Az előbb azt mondtad, békére
leltél a tekintetében. Tudom, hogy tragikusan végződött, és ha
valamit megtanultam a filozófia tanulmányozása közben, akkor
az az, hogy minden szar lesz a végén, de volt kétszáz év
boldogságotok, mielőtt ez bekövetkezett, és a földön te vagy az
egyetlen fickó, akivel ez megtörtént. Az első és az utolsó.
Vigasztaló gondolat volt, és bólintottam, hogy igaza van.
Feszült, örömtelen és művi mosolyokat váltottunk, olyanokat,
amikkel az ember bocsánatot akar kérni a múltja miatt a jobb
jövőben reménykedve. Furcsa módja ez a másik meggyőzésének,
de minden kultúrában és generációban működik. Még egy autó
belső terében is.
Néhány kilométer után Granuaile ismét meg akart szólalni.
Makogott egy sort, aztán elhallgatott. Bizonytalan volt
valamiben.
– Mi az?
– Valamit el akarok mondani, de nem szeretném, hogy
dühös legyél rám.
– Az ember ne dühítse fel a szenszeiét, mert kemény
büntetésre számíthat. Például el kell olvasnia a Candide-ot.
Feszülten mosolygott, mintha nem tudná, hogy viccelek-e.
– Mivel nem akarok semmit eltitkolni előled… – Mondd
már!
– A nevelőapám egy olajcég vezetője.
– Tudok róla.
– Gyűlölöm – sziszegte, és megmarkolta a kormányt.
– Ezt is gyanítottam. Mi az, amit nem tudok?
– Amíg Asgardban voltál, alávetettem magam a Baolach
Cruatannak.
Erre már felkaptam a fejem. A Baolach Cruatan egy
bátorságon és ravaszságon alapuló vizsga, ami alá a druidák
vetették tanítványaikat, és nem mindegyik nebuló ment át
rajta… Akik megbuktak, az életükkel fizettek. Nem tudtam,
hogyan történt a dolog, de ha itt ült mellettem, az azt jelentette,
hogy kiállta a próbát.
Gratulálok hozzá, hogy túlélted!
Be kell vallanom, hogy a druidák is sokat tettek azért, hogy
Szent Patriknak könnyebb legyen áttéríteni a jó népet. Ugyanis a
beavatási ceremóniáknál – amiknél nem tudtad, mi vár rád, csak
azt, hogy összeszarod magad tőle, és talán meg is halsz – a vízbe
mártózás sokkal kellemesebbnek tűnt.
– Ki állított a próba elé?
– Flidais és Brighid.
– Mindkettő? Mindkettővel találkoztál?
Ezek szerint nem akkor látott először istent, amikor
Prérifarkassal reggelizett. Granuaile bólintott.
– Várjunk csak! – mondtam, és felizzott bennem a düh,
pedig Granuaile iránt eddig nem éreztem hasonlót. –
Meglátogatott két Tuatha Dé Danann, és te nem is említetted?
Nem gondoltad, hogy fontos lenne tudnom róla?
– Szégyelltem, ami történt…
 – Nem érdekel, mi történt, mert túlélted. A hibát akkor
követted el, amikor az érzéseidre hallgatva eltitkoltad előlem a
dolgot. Nagyon körmönfont tervet eszeltünk ki Morrigannel,
hogy a Tuatha Dé Danannok halottnak higgyenek, erre te azzal
jössz, hogy találkoztál velük?!
– Asgardban voltál, és a halálodat hetekkel később játszottad
el.
– Értem, de amikor fülükbe jutott a halálom híre, egy
pillanatig eltűnődhettek rajta, hogy mi lett a tanítványommal, aki
túlélte a Baolach Cruatant. Lehet, hogy ők szeretnék befejezni a
kiképzésedet.
– De most játszottuk el az én halálomat is! – ellenkezett.
– Nem úgy rendeztem meg, hogy a Fae-ket is megtévesszük
vele, mert nem tudtam, hogy összefutottál velük! Az egészből az
a tanulság, hogy soha ne titkold el, ha találkozol egy istennel,
mert te nem látod a nagyobb képet! Ha Brighid személyesen
érdeklődik irántad, Flidaist a tett helyszínére küldheti, és
követheti a nyomunkat. Flidais nagyon jó vadász.
Granuaile idegesen pumpálta a kormányt a markával.
– Bocs.
Nem fogadtam el a bocsánatkérését. Egy kis extrabűntudat
jól jött neki. A vasamulettre mutattam, ami egy aranyláncon
lógott a pólóján.
Végig magadon tartottad az amulettet, a múlt éjszakai
szörnyűségek közben is?
– Igen. Mindig viselem.
– Akkor van némi esélyünk, hogy Brighid ne jöjjön rá a
tartózkodási helyünkre. Az amulett nincs az aurádhoz kötve, de a
testközelség sokat segít. Ha működik, talán tényleg halottnak
hisz, és nem küldi utánad Flidaist.
– Vagy emlékezni fog rá, hogy a Baolach Cruatan alatt is
rajtam volt, és mégis rám küldi Flidaist.
Elmosolyodtam:
– Így kell gondolkozni!
Granuaile összehúzta a szemöldökét:
– Flidais tényleg tudná követni az autócserét? Végigkövetne
két éttermen meg egy hotelszobán keresztül? A kórháztól az
állatorvosig, majd a rezervátumig?
 – Azt nem tudom, de nem szükséges végigkövetnie.
Tanácstalanul elengedte a kormányt.
– Hogyan találhatna meg máshogyan?
– A zsebedben ott lapul egy türkiz színű márvány.
– Megkérdezi Sonorától?
– Sonora a márvány miatt pontosan tudja, hol jársz.
Granuaile az ajkát biggyesztette:
– Akkor most dobjam el?
Miközben elég esélytelenül próbáltam magam kivonni vértől
duzzadt ajkai hatása alól, bólintottam. Dühösnek kellett lennem
rá.
– De nem hajíthatom ki csak úgy az ablakon!
– Tudom. Ezért fogsz most megállni.
Lehúzódott az útról, kiszálltunk, és felé nyújtottam a
tenyerem:
– Add ide!
Granuaile elhúzta a száját, és vonakodva kivette a zsebéből.
– El sem búcsúzhatok tőle?
– A Colorado-fennsíkon vagyunk. Sonora úgysem hallana.
– Nem fogjuk itt hagyni, ugye?
– Nem – léptem ki a szandálomból. – Megkérem Coloradót,
hogy juttassa vissza neki, és arra is megkérem, hogy tartsa
titokban a Tuatha dé Danannok előtt a hollétedet. Colorado majd
továbbadja ezt a világ minden elemi lényének. Az én hollétemet
már évszázadok óta titkolják, szóval megbízom bennük.
– Most nem beszélhetek Sonorával?
Nem. De ha legközelebb arra járunk, kaphatsz tőle egy új
márványt. Úgysem hallaná ekkora távolságból a srác.
– Nem srác. Sonora csaj.
– Bocs, akkor a csajszi. Mit is akartál mondani, mielőtt
bizalmi válságba keveredtünk?
Granuaile sajnálkozva nézte, ahogy Sonora egyik apró
darabját a földre teszem. A kérdésem váratlanul érte.
– Bizalmi válságba? – riadt meg. – Már nem bízol bennem?!
– Eltitkoltál valamit előlem. Nem magánéleti titokról van
szó, azokra magasról teszek. Valami olyat hallgattál el, amit
rohadtul tudnom kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy te
vetted rá Oberont is a sunnyogásra. Nincs szabály a kutyák
megzsarolása ellen, pedig néha nem ártana.
– Annyira sajnálom, Atticus! De közbevágtál, mielőtt
elmondhattam volna az egészet. Nekifuthatnék újra?
– Csak bátran! – bólintottam.
– Akkor mentális rükverc. Szóval. Van egy nevelőapám, akit
Beau Thatchernek hívnak, és egy öltönyös fasz. Rá gondoltam a
Baolach Cruatan alatt. Vagyis előtte, hogy egészen pontos
legyek. Ebből lett a próbatétel. Soha nem mondtam el neked,
miért akarok valójában druida lenni.
– Akkor itt az ideje, bogaram! – csaptam össze a kezem, és
várakozva összedörzsöltem a tenyerem.
Nagy sóhajt hallatott, mielőtt folytatta:
– Az ellenfele akarok lenni. A bosszúálló angyala. Tönkre
akarom tenni a cégét, és csődbe akarom dönteni. Ő csak röhög,
amikor mások az olajfoltokon sajnálkoznak. A Mexikói-öbölben
történt olajkatasztrófán röhögött a legnagyobbat, hiszen az
újságírókat leállították, és a helyi biológusokat lefizették,
miközben az olajcég gennyesen nagy profitra tett szert. Az
öbölben és a parton minden kipusztult, szenszei, ő meg csak
röhögött. Fel tudod ezt fogni?
– Te mondtad, hogy egy öltönyös fasz.
– De engem ez annyira feldühít! – kiáltott fel, és ökölbe
szorult a keze. Enyhültebb hangon folytatta: – Annyira dühös
vagyok, hogy az már engem is megijeszt. Te nem szoktál berágni
a hozzá hasonló faszokra?
– Néha. De az ökológiai katasztrófák kivédése nem tartozik a
druidák első számú feladatai közé. Gaia túlélte a
dinoszauruszokat, és túl fogja élni az öltönyös faszokat is, akármit
is követnek el ellene. Az olajfoltok idővel eltűnnek. Nekünk a föld
varázserejét kell megvédenünk. Ezért lettek a Tuatha Dé
Danannokból az első druidák, amikor a Szaharában egy varázsló
megpróbálta ellopni az elemi lény erejét. De erről már meséltem
neked. Gaia rájött, hogy szüksége van olyanokra, egyfajta
papokra, akik megakadályozzák, hogy ilyesmi újra
előfordulhasson. A Danannok gyermekeiből lettek ezek a hősök.
Ilyen márványok jelentek meg a lábnyomaikban – mutattam
Sonora türkizére. – Amikor a Tuatha Dé Danannok felvették
őket, az elemi lények beszélni kezdtek hozzájuk, és tanítani
kezdték őket. A druidákat is ők kötötték először a földhöz. De a
Tuatha Dé Danannok sem ugrálnak ide-oda a bolygón. Nem
akarják megállítani Dél-Amerikában a dzsungelek kivágását
vagy a Colorado-folyó szennyezését.
– De miért nem? Nem védik a természetet? Te nem a
természetet véded?
– Dehogynem! Hozzájuk hasonlóan én is minden életet
védelmezek. Bár az élőlények nagy része túl ostoba ahhoz, hogy
éljen, de akkor sem pusztíthatjuk el őket. Csak akkor, ha ránk
támadnak.
Granuaile leguggolt mellettem, és szemügyre vette a
márványt. Mivel ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott arra,
hogy alaposan megbámuljam, éltem vele. Gondterhelt homlokán
figyeltem a napfény tűzijátékát, aztán megszólalt:
– Értem. Sonora beszélt nekem a Verde-folyó élővilágáról, és
azt vettem ki a szavaiból, hogy számára a szúnyogok és az
unalmas gyomok ugyanolyan fontosak, mint a pisztrángok és a
platánfák, és velem is egyformán megszerettette őket. Mindet
meg akartam védeni. – Amikor felállt, megláttam arcán a
könnyes mosolyok egyikét, és a jelenet nevetségesen tökéletes
volt. Néhány újabb pillanat múlva zokogásban kulminálódott. –
De én elbuktam magam előtt. Meg kellett ölnöm azt a kis
pekarit. Annyira gyűlölöm az istennőt, amiért erre kényszerített
– vett egy nagy levegőt, és letörölte a könnyeit. – De talán már
értem az üzenetet – tért vissza arcára a mosoly gyengébb
kiadása. – Ennek így kellett történnie. Nem lehet néhány szó
kimondásával druida az ember. Előbb nagy felelősségtudatnak
kell kialakulni benned, csak azután jöhet a nagy hatalom.
Nem volt nehéz megérteni, miért hívhatta fel magára
tanítványom Brighid figyelmét. Rendelkezésére álló érzelmei
miatt a föld legádázabb védőjévé válhatott, és a legrettegettebbé
is. A Baolach Cruatan gyors gondolkozást igényelt, és nem
használhatott hozzá fegyvereket az ember. Granuaile vagy
puszta kézzel ölte meg a pekarit, vagy egy talált tárggyal.
Egyvalamit viszont továbbra sem értettem.
– Örülök neki, hogy megvilágosodtál, de továbbra sem
értem, miért nem mondtad el a Brighidékkel való találkozást.
– Mert annyi bizonytalanság maradt bennem a próba után.
Nem tudtam, hogy büszke lennél-e rám. De tudod, mit? Már
nem is számít. Tudom, hogy hiba volt. Igazad van, nagyon
sajnálom a dolgot. Többé nem fog hasonló előfordulni.
– Belátom, hogy a tanítványok azóta titkolóznak a mestereik
előtt, amióta világ a világ. Ez egy zavaró, de tartós szokás, és
mindenkire igaz. Én is titkolóztam az archdruidám előtt
tanítvány koromban. Büntetésből véresre vert, és penészes
patkányszarnak nevezett, mert ő már csak ilyen mosdatlan szájú
volt. Nekem ezeket remélhetőleg nem kell megtennem ahhoz,
hogy megértsd, egy tanítványnak minden esetben közölnie kell a
mesterével, ha egy istennel találkozik, ugye, Granuaile?
– Dehogy kell! – rázta a fejét. – Tisztában vagyok vele,
mennyire elszúrtam az egészet, és nagyon remélem, hogy
megbocsátasz nekem!
– Mivel minden más tekintetben egy drágakő vagy, nagy
valószínűséggel elnézem ezt neked. Azt is megértem, amit a
nevelőapád iránt érzel, és ha tizenkét év múlva is meg akarod
dönteni az olajvállalatát, nem foglak megakadályozni. De
garantáltan eltűnik belőled ez a vágy, mert hosszú listád lesz
azokból a dolgokból, amiket még jobban szeretnél elvégezni.
– Jelenleg csak azt szeretném, ha találnánk egy nyugodt
helyet, ahol befejezhetnéd a tanításomat.
– Nyugi, dolgozom rajta!
Coloradóval némán megbeszéltem, mit kell tennie. Sonora
türkiz színű köve elsüllyedt a földben, Granuaile szomorú sóhajjal
búcsúzott el tőle. Nem sokkal később egy új márványdarab
bukkant elő a talajból. Örvénylő, barna homokkőgömb, ami olyan
volt, mint egy gázóriás kicsinyített mása.
– Colorado üdvözletét küldi! – mondtam, és Granuaile arca
felderült, amikor felé nyújtottam a márványt. – De ne angolul
beszélj a fickóval, hanem válts át latinra! Vagyis a csajjal… A
követ megtartom, amíg készen nem állsz.
Csalódottan konstatálta, ahogy zsebre vágom a márványt, de
az érzést gyorsan felváltotta az elszántság.
– Nemsokára készen fogok állni, szenszei! – ígérte.
Rámosolyogtam:
– Abban biztos vagyok…
 Huszonharmadik fejezet

Jóval sötétedés előtt jutottunk el a szénbányához. Megint

működött. Igaz, nem teljes kapacitással. Néhány gép továbbra is
állt, de elszántan tovább követték céljukat, ami nem volt más,
mint a föld lehetőségek szerinti leggyorsabb kizsákmányolása.
Akármit tettem az egyik nap, meg kellett ismételnem a másikon,
és így tovább, amíg a költségek el nem érik végre a profitot.
Mindig gyanítottam, hogy a multikat még az isteneknél is
nehezebb kivégezni.
Granuaile-t a laptopjával a kocsiban hagytam, és
megígértem neki, hogy néhány órán belül visszatérek. A bánya
biztonságát megerősítették. A kapuknál egyenruhás őrök
posztoltak. Kutyákkal. Ezen mosolyognom kellett. Nincs a
világon olyan kutya, amelyik megugatna engem – hacsak nem
kérem meg rá.
Álcáztam magam, és besurrantam az egyik kapun, majd a
gépek felé indultam. A szokásos módon kötést alkalmaztam az
első motoron. Amikor az első gép bekrepált, a munkafelügyelő
rádión leállíttatta az egész gépsort, hogy a további károsodásokat
elkerüljék. Azt hitték, hogy az egyik hülye hippi valamilyen
károsító anyagot tett az üzemanyagtartályba, ezért lecserélték a
tartalmukat, miután alaposan átmosták őket. Jól elszórakoztam
a műsoron. Közben sorra jártam a motorokat, és mindegyik
dugattyút eltömítettem. Vajon most mire fogják a dolgot?
Maradnak az eddigi szabotázsteóriánál, vagy új ötletekkel
jönnek?
Biztos voltam benne, hogy a helyi környezetvédőket
kihallgatja majd a rendőrség a titokzatos gépleállítások miatt. Ez
néhány kellemetlen percet fog számukra eredményezni, de azzal
nyugtattam a bűntudatomat, hogy ők is örülni fognak a
bányavállalat pénzveszteségeinek. Én nagyon élveztem hallgatni
a káromkodásaikat.
Reméltem, ezzel bebizonyítom Coloradónak, hogy milyen
fontos számomra a bányák bezárása. Talán ez majd akkora
lökést ad neki, hogy elkezdi idehozni az aranyat, és ezzel
kikerülök Prérifarkas karmai közül.
 Huszonnegyedik fejezet

A Tyende-fennsík homokkő sziklája mögött leszállt a nap,

amikor elértük Prérifarkas építési területét.
Az első hogan védővarázslata teljesen kész volt, és már
elkezdték építeni a bányához tartozó irodát. Prérifarkas elénk
jött, hogy a munkások ne halljanak bennünket.
– Jó, hogy visszajött, Mr. Druida! Elintézte a dolgait?
– Nagyjából. A maga által emlegetett vámpírok létszáma
mától meredeken zuhanni kezd.
– Ezek az utolsó szavai?
– Én nem szarral gurigázom.
– Helyes. Mit gondol, mikor kezdhetem el az
aranybányászatot?
– Dolgozom rajta. Remélem, a távollétemben elsimította a
bőrcserélő-problémát!
– Dehogy simítottam! Nem az én problémám!
– Az enyém se. Én csak azt a feladatot kaptam, hogy aranyat
szállítsak a fennsík alá. Nem mondta, hogy előbb biztonságossá
kell tennem a területet.
Prérifarkas a földre köpött, aztán rám sandított, és
megismételte önmagát:
– Ezek az utolsó szavai?
– Remélhetőleg nem ez életemben, de az ügyben bizonyára.
– Maga tudja! – zárta le a beszélgetést Prérifarkas, mert
látta, hogy a többiek közelednek. Ben Keonie és az egyik
munkása volt az. – Mára befejeztem a munkát. Viszlát Mr. és
Miss Druida! – nézett a kocsinkra, és eszébe jutott, hogy a csapat
nem teljes. – Hová lett a kutyája?
 – Ne érdekelje! Inkább pihenjen egyet, bár fogalmam sincs,
miben fáradhatott ki!
Prérifarkas elengedte a füle mellett a szavaimat, és
Granuailehez fordult:
– Minek hagyták a kutyát Flagstaffben?
– Maradt itt valami ehető – mutatott Granuaile a hoganra –,
vagy mindent felzabált?
Prérifarkas ismét köpött egyet, és lustán megvakarta a
mellkasát.
– Szóval így állunk. Rendben. Nyavalyás druidák! – Azzal
sarkon fordult és egy fekete furgonhoz lépkedett. Érdekelt volna,
mi történt a kékkel, amivel a múltkor láttam.
A hőmérséklet gyorsan esni kezdett, amikor a nap lebukott a
Tyende-fennsík mögé. Granuaile-lel besiettünk az első hoganba.
Ben Keonie mosolyogva üdvözölt bennünket, de a
munkatársaival csalódottan konstatálták, hogy Oberon nincs
velünk. Ben szeretett volna kötelet húzni vele, de a többi munkás
szívébe is belopta magát a seggszagolgatással. (Ki gondolta volna,
hogy a szívhez a seggen át vezet az út?) Örömmel láttak újra a
hoganban.
A kunyhó falai mellett tábori ágyak álltak, és az egyiken
Sophie Betsuie feküdt. A. szemét nagy nehezen felemelte az e-
könyv olvasóról, és felénk intett.
A hogan közepén a megszokott tábortűz lobogott, de a
lángokat körbevevő lávakövek már eltűntek. Frank Chischilly
egy kempingszéken ült, és Edgar Allan Poe műveit olvasgatta az
asztalra tett kerozinlámpa mellett.
Felnézett a könyvből, és így szólt:
– Mintha nem történt volna elég rémes dolog, más
rémtörténeteivel szórakoztatom magam! – Könyvjelzőt tett a
lapok közé, és becsukta. Felállt, és kézfogásra nyújtotta a karját.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk, Mr. és Miss Collins?
Leültünk a kempingasztal mellé, és Granuaile így szólt:
– Egész otthonosan berendezkedtek.
– Sokkal kényelmesebb lett – bólintott Frank. – Élvezzük ki,
amíg lehet! Holnap elkezdjük megáldani a második hogant –
bökött a befejezetlen épület felé.
– Nem kellett bőrgyógyászhoz menniük? – kérdeztem.
 Frank tudta, mire célzok, és csóválni kezdte a fejét.
– Bennünket nem bántottak, de néhány hegymászó eltűnt a
fennsíkról tegnap, és biztos vagyok benne, hogy soha nem
találják meg őket. A bőrcserélők éjjel visszatértek, de csak
ijesztgetni akartak. Ez a hogan teljesen védett. Itt nem
kaphatnak el minket.
– Ez úgy hangzott, mintha a híres utolsó szavak egyike lenne
– viccelődtem.
Frank felnyerített:
– Igaza van! Én is valami jó mondattal akarok elbúcsúzni a
világtól. Mondjuk azzal, hogy: „Szabadítsátok ki Leonard
Peltiert!”, vagy hogy: „Ide építsétek az iskolátokat!”
Beszélgettünk még egy darabig, aztán Frank felajánlotta,
hogy kártyázhatnánk, ha van kedvünk.
– Tud kutyaszarozni?
– Persze. Még Ohióban tanultam. A kedvenc játékom.
– Engem is megtanítotok? – tudakolta Granuaile.
– Engem is! – szállt be Ben, és a tanítványomra mosolygott
bátorításként, hogy nem csak ő nem ismeri a játékot. De lehet,
hogy azért mosolygott, mert Granuaile ugyanazt a hatást tette
rá, mint rám és a többi férfira. A srác italokkal kínált a
hűtőládából, és mi megköszöntük. Ravaszkásan húzogattam a
szemöldököm tanítványom felé, aki összeszorított fogai között a
következőt sziszegte:
– Húzd le magad, szenszei!
Ben meghallotta, és megkérdezte:
– Miért hívja szenszeinek a testvérét?
– Oh – lepődött meg Granuaile, mert rájött, hogy más
szereposztásban egyeztünk meg. De az igazságot zseniálisan
leplezte az igazsággal: – Harcművészetet tanít nekem. Ha így
hívom, kiiktatjuk a testvérek közötti rivalizálást. Könnyebb a
mesteremként gondolni rá.
Ben bólintott:
– Ebben van valami – majd átnyújtott két jeges teát.
Kártyázni kezdtünk, és az első kört már meg is nyertem,
amikor meghallottuk a bőrcserélők hátborzongató hangját. Ben
ijedtében magára öntötte a teáját, és káromkodni kezdett, amíg a
hangos robaj bele nem fojtotta a szót. A recsegés-ropogás a
befejezetlen irodaépület felől érkezett. A rombolás zajai tovább
folytatódtak, amikor a nyugati falhoz léptem. A rönkhöz
hajoltam, és eloldoztam a cellulózrészecskéket a szemem előtt. A
fa engedelmeskedett, és egy lyuk nyílt rajta, ami a James Bond-
filmek kezdőkockáira emlékeztetett, csak nem láttam mögötte
egy rám célzó sziluettet. Éjjellátásommal is csak egy elmosódott
csíkot tudtam kivenni, ahogy az egyik bőrcserélő Hulk Hogant
imitálva az építkezési anyagoknak rontott. A kuny hóban védve
voltunk, de az épületen kívül szabadon pusztíthatott. Pillanatok
alatt tűzifává aprította a rönköket. Vajon hol lehetett a másik
alakváltó? A válasz hamarosan megérkezett a hátam mögül.
Keletről, ahol a furgonok és Granuaile vadonatúj kocsija parkolt,
üvegcsörömpölést és fémnyikorgást hallottunk. Tovább
figyeltem az építési anyagok között randalírozó szörnyet, amíg
Ben és a többiek a hogan túlsó felébe siettek, és fülüket a falra
tapasztották. Az általam látott bőrcserélő a lehető legjobb
egészségi állapotnak örvendett, és ahogy a hangokból kivettem, a
másik sem lehetett túlzottan rossz bőrben. Az erejük éppen csak
elérte a vámpírokét, de gyorsaságuk verte Leifét vagy az
enyémet. Csak akkor végezhettem velük, ha Moralltachhal
véletlenül eltalálom őket. Nagyon távol álltam a biztos nyeréstől.
Tapasztalatból tudtam, milyen gyorsan harapják el a nyakamat.
Egyszerűen túl gyorsak voltak. Valahogy le kellett őket
lassítanom.
– Ez az én autóm volt, ugye? – kérdezte Granuaile, amikor
egy autó összetört. – A fenébe! Hogyan fogom megmagyarázni a
biztosítónak?!
– Mondja azt, hogy elvesztette az uralmát a kocsi felett, és
felborult! – ajánlotta Ben.
– De mivel magyarázom meg a karomnyomokat? Ha egy
rendőrnek azt mondanám, hogy egy bőrcserélő zúzta össze a
járgányomat, megbüntetne? Szerintem inkább bekísérne a
bolondokházába.
Frank Chischilly mellettem állt, és motyogott valamit:
– Ezt miért nem csinálták eddig?
– Most már nem állnak a Famine-átok hatása alatt –
suttogtam. – Az a céljuk, hogy kiűzzenek a területükről, és ezt
úgy akarják elérni, hogy nagyon költségessé teszik számunkra az
itt-tartózkodást. – Sophie Betsuie lemászott az ágyról, és odajött
hozzánk. – Az átok hatása nélkül még veszélyesebbek, ugyanis
nem ködösíti el az elméjüket. Ha ezután nem távozunk, biztos
vagyok benne, hogy ellátogatnak a falvakba, hogy emberi
életekkel is drágítsák az építkezésünket.
– Az rettenetes lenne. A fennsík lábánál sok farm található –
felelte Frank.
– Meg vannak áldva a kunyhók, nem?
– Meg-meg, de a lakóik nem maradhatnak napnyugtától
napkeltéig a házukban. Ha meg is tennék, a bőrcserélők a
juhaikat kezdenék el vadászni, és tönkretennék a
megélhetésüket. Néhányan már így is csak tengődnek.
Sophie elkapta a beszélgetés végét, és aggódva megjegyezte:
– A nagyanyám is a fennsík lábánál él.
Alvilág istenei! Hogy mondhatta Prérifarkas, hogy befejezte
mára a munkáját?
Frank az övébe akasztotta hüvelykujját, és sóhajtott:
– Van valami ötlete, hogyan állíthatnánk meg őket, Mr.
Collins?
Sophie értetlenül pislogott:
– Miért őt kérdezi?
– Mert… a helyén van az esze.
Ez a vélemény csak még jobban összezavarta. Sophie felém
kapta a fejét, és azt vizsgálta az arcomon, hogy Frank állítása
igaz-e. De ha igaz is lett volna, honnan tudhatok többet a
bőrcserélőkről egy hataałiinál? Amikor észrevette a
tetoválásaimat, rosszallás futott át az arcán, mint tiszta égen a
viharfelhő. Talán arra gondolt, hogy aki ennyi időt töltött egy
tetoválószalon székében, az komplett idióta.
– Ha már itt tartunk, én sem vagyok hülye – mondta végül.
– Mit mondott Mr. Benally a bőrcserélőkről? – próbáltam
elterelni a beszélgetést az intelligenciaszintemről.
Sophie, Ben és a többiek mindent tudtak a bőrcserélőkről, és
engem csak egy furcsa fazonnak néztek, aki képes eltüntetni egy
sziklát, és segít, ha éjszaka szörnyek ugrálnak a tetőn. Fogalmam
sem volt róla, minek hihetik Prérifarkast. Amennyire tudtam,
Franken kívül egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy az Első
Nép egyik tagjának dolgozik.
 – Bízik benne, hogy meg tudom oldani a helyzetet, ahogy pár
napja is említettem. De nincs ötletem. Csak az, hogy fel kéne
hívnia a nagyanyját, és megmondani neki, hogy zárkózzon be,
amíg ennek az egésznek vége nem lesz – ajánlotta Frank.
Sophie kivette a telefonját a zsebéből, és távolabb lépett.
Közben a kelet felől érkező zajok annyira felerősödtek, hogy
utána kellett járnom. A fülsiketítő vonítások hangosabbak lettek.
Újabb kukucskálónyílást varázsoltam a falon, és amikor
kinéztem, azt vettem észre, hogy a bőrcserélők közös erővel a
fejük fölé emelik Granuaile kocsiját. Remegtek és nyögtek az
erőlködéstől. A furgonok darabjai egy autótemetőre
emlékeztettek.
– A jó hír az, hogy az előbb nem a te autód ropogását
hallottad, Granuaile. A rossz az, hogy viszont hamarosan a
tetőnkön fog lan dolni, ha tényleg azt tervezik, amit gyanítok.
– Könyörgök, mondd, hogy csak ugratsz!
A bőrcserélőknek sikerült a fejük fölé emelni az autót, aztán
bólintottak egymásnak, és elkezdtek visszafelé számolni.
Miközben azon tűnődtem, hogy ezek a szörnyű hangok hogyan
törhetnek fel emberi torokból, nem győztem csodálni stratégiai
zsenijüket. A hoganhoz nem érhettek hozzá egy ujjal sem, de egy
nagy objektummal akármikor ostrom alá vehették.
– Nem vicceltem! Mindenki a túlsó falhoz! – kiáltottam.
Granuaile kikerülte a döbbent Sophie-t, amíg Frank és Ben a
másik falhoz terelte a munkásokat. Megfordultam, és szemügyre
vettem a gerendákat. Elképzelhető volt, hogy az ácsolat a vályog
erejével szövetkezve ellenáll a becsapódásnak, és néhány
repedéssel megússzuk. De ha azt a féltonnás járgányt
embertelen erővel vágják a hogannak, valószínűleg mégis
átlépjük az épület terhelhetőségi szintjét. Azon gondolkoztam,
milyen károkat okozna az áldásban, ha az épületen lyuk
keletkezne. A bőrcserélők átjuthatnának rajta? Reméltem, hogy
ezt sosem tudjuk meg. Úgy döntöttem, a Gregor Samsa-féle
megoldást választom, és hagyom, hogy az alma a hátamba
csapódjon – jelen estben az autó a hogan tetejébe. Elszánt
üvöltés jelezte, hogy Granuaile személygépkocsija felénk repül.
Elsuttogtam pár kötést, amivel megerősíthetem az ácsolatot, a
célpontot utoljára hagytam.
 Az autó a fejem fölött csapódott be, a fal közelében, ahol a
gerendák a legtávolabb helyezkedtek el egymástól. Amíg a
gerendák és a tartólécek recsegni-ropogni kezdtek, a becsapódás
helyét a kötésekhez csomóztam, és energiával láttam el. Nem
sok kellett hozzá, hogy az egész kóceráj a nyakunkba szakadjon.
A hogan túlsó feléből rémült kiáltások hallatszottak, de
igyekeztem kizárni tudatomból a hangokat. A tető továbbra sem
volt stabil, és lassan süllyedni kezdett. Hiába erősítettem meg
varázslattal, az autó súlyát nem tudta megtartani. Látszott a
kocsi teteje, és fadarabok hulltak a padlóra. A ház szerkezetét
képtelen voltam tovább erősíteni, hacsak nem teszem az autót is
a szerkezet részévé. Ez volt a megoldás.
A modern autók nagy része szintetikus anyagból készül:
különböző műanyagokból és üveggyapotból, de a futómű és az
alváz szerencsére a föld kincseiből. Már a motorháztető és a
kerék is a hoganba süllyedt, és akkor láttam meg a fémrészt,
amire szükségem volt. Gyorsan szétoldottam, és az erőlködő
faszerkezethez kötöttem ugyanolyan módon, mint néhány
nappal ezelőtt a kövek szilikáttartalmát, és a megrepedt fából
fémszálas rattant csináltam. Elég volt hozzá, hogy megállítsa a
recsegést-ropogást, és elbírja a járművet. De csak alig.
A bőrcserélők annyira elkeseredtek, amikor Granuaile
fényeskényes, új autója nem zuhant be a hogan közepébe, hogy
egy hatalmas ugrással az alvázán teremtek, és rugózni kezdtek
rajta, hogy ez előbb-utóbb megtörténjen. Ahogy sejtettem, az
áldás nem vonatkozott az „idegen testekre”, de a kötésem nem
engedte tovább süllyedni az autót. A feldühödött alakváltók
elkezdték lefeszegetni az alvázat, hogy az utastérbe jussanak. Ha
sikerül nekik, akkor újabb problémával kell szembenéznünk.
Áttörtek volna a szélvédőn, hogy lemészároljanak bennünket,
vagy emberfeletti erejükkel beszakíthatták volna az autótetőt,
hogy a padlón kössenek ki.
Elléptem a faltól, és az egyik vaságyra koncentráltam. Ahogy
közeledtem hozzá, eloldoztam a csavarjait – sajnos csavarhúzó
nem volt nálam, hogy tisztességesen szétszereljem –, és az egyik
meglazult keresztvasat lekaptam róla. Frank és a többiek
számára úgy tűnt, mintha puszta kézzel letéptem volna egy
vascsövet az ágyról. Erőt merítettem a talajból – az ég áldja meg
a navahókat, amiért hagyománytiszteletből nem készítettek
alapot az épületnek –, és a vascsövet az utastéren keresztül a
kocsi alvázának feszítettem. Colorado szerencsére nagy erővel
látott el. Az autó nyikorogva felemelkedett, a bőrcserélők pedig
néhány egyensúlyozásra tett kísérlet után lepotytyantak a hogan
tetejére, ahol azonnal megpörkölődtek, majd lezuhantak a ház
elé, ahol tovább perzselődtek. Szenvedő vonításuk hangosabb
volt, mint valaha, de most zene volt a fülemnek. Visszaengedtem
Granuaile autóját, és intettem Franknek, hogy mondani akarok
neki valamit. Sophie az egészből nem látott semmit, mert a fal
mellett kuporgott, és háttal nekünk a nagyanyjával beszélt
telefonon.
Próbálta meggyőzni, hogy maradjon a házban.
Frank odalépett hozzám, és a következő utasítással láttam
el:
– Fenyegesse meg őket!
– Mi a csudával?
– Találjon ki valamit! Valahogy meg kell félemlítenünk őket,
ha nem akarjuk, hogy egész éjjel ostromolják a hogant. Mondja
azt ne kik, hogy lángoló lándzsáink vannak, vagy bármink, amitől
félnek!
Frank kiáltozni kezdett a bőrcserélőknek, amíg Bentől
kölcsönvettem a gyíklesőjét. Kérdezősködés nélkül odaadta, én
pedig karó kat kezdtem faragni a botokból. Granuaile mellém
kuporodott, és a tetőbe ágyazott autójára sandított.
– Könnyen jött, könnyen ment.
– Reménykedjünk benne, hogy megint alaposan megégtek,
és talán Frank elijeszti őket. Sokkal ravaszabbak, mint voltak, és
nincs semmim, amit hozzájuk vághatnék. A mágiájukkal pedig
nem sokat tudok kezdeni.
– Miért nem kölcsönzöl Coloradótól annyi erőt, hogy legyőzd
őket? Azt látom, hogy nem vagy gyenge.
Aggasztott, hogy a hangjából nem hallottam ki aggodalmat.
– Ugyan, Granuaile, a navahó varázslat sokkal erősebb az
enyémnél! Akármilyen lélek vezérli azokat a fickókat, csak ősi
lehet. Sokkal nagyobb erővel látja el a testüket, mint Colorado az
enyémet. De ha erő tekintetében fölébük is kerekednék,
gyorsaságban akkor is rámvernének, és kész. Csak kihasználom
azt az előnyt, amit Franknek köszönhetünk. A druidák nem
mindenhatók! Uram atyám, dehogy! Gaia mindig több energiával
lát el, mint egy normális embert, de hogy a hajnalt meglátod-e,
mindig a saját ravaszságodon és paranoiádon múlik, nem a nyers
erőn vagy a gyorsaságon. Ha a mágia válasz lenne mindenre,
nem lenne szükség tizenkét évnyi tanulóidőre, ami alatt
mindenféle adatokat és kihalt nyelveket kell megtanulni. Csak az
agy számít. Érted már?
Granuaile szégyenkezve bólintott:
– Igen.
– Akkor figyelj! – suttogtam, miközben tovább hegyeztem a
karókat. – A félelem fegyver. A hadvezérek ezzel irányítják a
seregüket, és ezzel igázzák le az idegen városokat. Az ellenségeid
ezzel akarnak irányítani téged. Talán azért tartózkodsz az
alkalmazásától, mert azt hiszed, csak a szemetek és a rossz fiúk
használják. Én is alkalmazom a bőrcserélők ellen, mert az etikai
normák megváltoznak, ha a túlélésed a tét. Frank fénylő
lándzsákkal ijesztgeti őket, mert az áldás már megégette őket, és
kerülni akarják a hasonló élményeket. Talán elsunnyognak, talán
csak késleltetjük az elkerülhetetlent a szópárbajjal. De vajon csak
a mágikus spektrumban látható fénytől félnek?
– Abból, ahogy kérdezed, egyértelműen tagadó választ
adnék. De mire célzol? Menjünk ki zseblámpákkal, és ijesszük el
őket?
Alig láthatóan megráztam a fejem, és a tábortűz felé böktem
az állammal.
– Aha! Ha egy farakás közepén ülünk, miért nem gyújtják
ránk? – lendültek be Granuaile agyának fogaskerekei.
– Pontosan.
– Mert rettegnek a tűztök De attól tartasz, hogy az emberi
oldaluk nem fél tőle.
– Nem hiszem, hogy most az emberi oldaluk irányít.
Hogy mondatomat alátámasszák, a bőrcserélők dacosan
visszamordultak Frank fenyegetésére.
– Nem tűnnek ijedtnek – észrevételezte Granuaile.
– A düh a félelem legjobb ellenszere. Ezekben mindkettő
bőven megvan. Hozz asztalokat vagy székeket a kocsi alá, hogy
elérjem az utasteret! Gyorsan!
 Az autójára nézett, és elbizonytalanodott a terven. Nem volt
elég hely bemászni, és a becsapódástól kitört ablakok szilánkjai
fenyegetően meredtek ki a keretekből. Megvonta a vállát: – Te
tudod, szenszei… – Örök hálám.
Granuaile munkához látott, Ben pedig megkérdezte,
segítsen-e. Sophie Betsuie befejezte hosszúra nyúlt társalgását a
nagyanyjával, visszafordult, hogy megnézze, mi okozta a robajt,
és enyhén szólva meglepődött.
Egyből felmérte, hogy a tetőnek nem szabadna elbírnia egy
autó súlyát a fizika törvényei szerint, mégis ketten
sertepertélnek alatta. Heroikusan rájuk kiáltott, hogy tűnjenek el
onnan, aztán magyarázatot követelt.
– Miért nem szakadt be a tető? – tűnődött hangosan.
Nemigen kapott választ. Nem akaródzott elmondani, hogy
varázslatot alkalmaztam, és acélerősítéssel láttam el a tetőt.
Granuaile lépcsőt rögtönzött az autó alá, és nem törődött Sophie
figyelmeztetésével.
Magamhoz hívtam Ben Keonie-t, és feltettem neki egy
kérdést:
– Gondolom, van porral oltójuk is, ha zárt térben
tüzeskednek, ugye?
– Van egy miniporoltónk a szekrényben – mutatott az ajtó
mellé.
– Ez kifejezetten jó hír. Idehozná nekem?
– Mit akar meggyújtani?
– Ó, csak a bőrcserélőket. A porral oltó jól jöhet, ha valami
gikszer csúszna be – úgy nézett rám, mintha bolondot látna, de
vállat vont, és elindult a szekrény felé. Felnyaláboltam a karókat,
és az autó alá vittem őket. Megpróbáltam nem figyelni a Sophie
és Granuaile között kipattant vitára, és a Frank meg a
bőrcserélők között navahóul folyó párbeszédre. Először a
kerozinlámpával akartam meggyújtani a karókat, de jobb
ötletem támadt.
– A szekrényben esetleg lámpaolaj is lapul, Ben barátom?
– Hogyne.
– Akkor vágjon hozzám párat!
Miután lelocsoltam a cövekeket, feladogattam Granuaile-
nek, aki már egy szék tetején állt.
 – Rendezd el őket a kocsi tetejének közepén, de úgy, hogy
érintkezzenek egymással! – utasítottam.
Szívem szerint a karókat az autó tetejéhez kötöttem volna,
hogy felfelé meredjenek, de az idióta gyártó szintetikus anyaggal
vonta be, amivel nem boldogultam. Sajnos nem mászhattam be,
hogy egyszerűen leszaggassam. Így a karókat tűzifaként
akartam alkalmazni.
– Nem tudok belőlük piramist rakni, be kell dobálnunk párat
a másik oldalról is. Ráadásul néhány előregurult, mert a kocsi
arra lejt.
– Várj! Mindjárt segítek! – húztam oda magamnak egy
széket.
Sophie tovább ellenkezett.
– Hallottuk a biztonsági figyelmeztetéseit, és ha meghalunk,
nem a maga lelkén fog száradni. Megnyugodott? – kérdeztem.
Idegesen a levegőbe dobta a kezét, aztán magában morogva
megfordult.
– Akármit tervez, Mr. Collins, jó lesz, ha siet, mert a
bőrcserélők nem veszik be a fenyegetéseimet – szólalt meg
Frank.
Felugrottam a székre, és megkértem Granuaile-t, hogy
adogassa fel a karókat. De alig álltam fel, az autó megremegett. A
bőrcserélők ismét ráugrottak, és kihasználták az áldáson
keletkezett lyukat. Most rendesen megvetették a lábukat, és
felkészültek a rázkódásokra. Az egyensúlyuk óvása lelassította
mozgásukat, de készen álltak rá, hogy felszakítsák az autó vázát,
és lejussanak hozzánk.
Bedobtam pár karót az ablakon, és azonnal láttam, amire
Granuaile panaszkodott. A legtöbb karó legurult a szélvédő és a
tető találkozási pontjáig. Mivel senki sem látta, mit teszek, ezt
könnyedén tudtam orvosolni. A karókat úgy kötöttem össze,
hogy hálót alkossanak egymással – vagy inkább grillsütő rácsot,
ha ez kifejezőbb. Egy kerozinnal lelocsolt grillt. A zajok és a
behulló csillagfény arra utaltak, hogy a bőrcserélők
kilyukasztották az alvázat, és már az ülésekkel küzdöttek.
– Gyorsan egy öngyújtót vagy egy gyufát! – kiáltottam.
Az ilyen helyzetekben bánom, hogy a druidák nem képesek
tüzet lőni az ujjaikból. Talán meg kéne próbálnom
összebarátkozni egy foszforlénnyel…
Ben és Frank rögtön végigtapogatták a zsebeiket. Granuaile
nem dohányzott.
– Hogy a francba gyújtják meg a lámpákat?! – fakadtam ki.
Abban a pillanatban a vezetőülés nyikorogva kiszakadt a
helyéről, és az egyik bőrcserélő a tetőre esett. Ember alakban
volt. Narancssárgán villant a szeme, és elhajoltam, amikor felém
kapott az ablakon keresztül.
– Itt van! – nyomott egy öngyújtót valaki a markomba.
Sophie volt az. De nem volt időm megköszönni. Felemelkedtem,
és bedugtam a bal kezem az ablakon. Nem érdekelt, hogy
hozzáér-e a rohadékhoz, vagy sem. A bőrcserélő félreugrott, és
megfordult, hogy kijusson az anyósülés felőli oldalon, mert a szűk
hely hátráltatta a küzdésben. Meggyújtottam az első fadarabot,
és figyeltem, hogyan futnak végig a lángok a grillemen. A
második bőrcserélő is lehuppant a társa mellé. Mindkettő
meggyulladt, és egymást taposva próbáltak kimenekülni, de csak
rontották vele az esélyeiket. Végül mégis sikerült kijutniuk, de a
pánik közben elfelejtették, hogy a tető többi része továbbra is
védelem alatt áll. Az áldás ismét megégette őket, és vonítva
lezuhantak a tetőről.
Amikor fájdalmas vinnyogásuk egyre távolabbról hallatszott,
Frank rám mosolygott. Visszavertük a bőrcserélőket.
– Remélem, ebből tanultak! – mondta.
– Ma estére igen, de holnap éjszaka megint itt lesznek. Nem
okoztunk tartós sérülést számukra, viszont lyukat ütöttek a
védelmünkön. Lehet, hogy visszajönnek, és addig folytatják a
lyukasztgatást, amíg el nem kapnak.
Ben Keonie felém nyújtotta a porral oltót:
– El kéne oltania, nem?
Az ablakon át kiömlő füstre néztem.
– Jó, hogy mondja! Majdnem elfelejtettem.
 Huszonötödik fejezet

Hajnalban szembesülnünk kellett a káosszal. Az építési

terület úgy nézett ki, mintha természeti csapás érte volna.
Faszilánkok hevertek a földön, mintha Van Helsing személyes
fegyvertára lett volna, hogy a szétvert járművekről már ne is
beszéljünk. Már csak egy depressziós heavy metál együttes
hiányzott, amelyik klippet forgat a romok között. Szél fújná
festett és hajdúsítóval kezelt sörényüket, birkóznának a
gitárjukkal, és imádattal szorongatnák az akkordokat.
Amikor Ben, Sophie, Frank és a többiek fölfogták, hogy mi
történt a járműveikkel, különböző hangmagasságokban csiripelni
kezdték, hogy „bassza meg”, mint egy kis madárcsapat. Talán
egy új pintyfajta. Teljes szívükkel és különféle módokon
káromkodtak. Granuaile is csatlakozott a kórushoz, amikor
meglátta autója vázát a varázslattal megerősített hogan tetején.
– Bassza meg, bassza meg – énekelgette.
Sophie különösen szomorú lett, amikor észrevette, hogy az
épületek kijelölésére használt karókat kitépték és tönkretették.
– Elölről kell kezdenünk az egészet – sóhajtotta. – De úgyis
újra kirángatják. Ez a vállalkozás halálra van ítélve. Bassza meg!
Előkerültek a mobiltelefonok, és a munkások megkérték a
barátaikat, hogy jöjjenek el értük, és vigyék be őket a városba.
Azon gondolkoztam, vajon ki fogja felhívni Mr. Benallyt, vagyis
Prérifarkast, hogy értesítse, a bőrcserélők feldúlták a területet.
Abban sem voltam biztos, hogy Prérifarkas aznap megjelenik.
Körülbelül fél óra múlva megérkeztek értünk a furgonok.
Sophie Betsuie-val és Granuaile-lel bemásztam egy Ford
hátuljába. Frank a sofőr mellé ült, aki egy barátja volt, és
megkérte, hogy vigye az egész bandát a Kék Kávéfőzőbe, ahol
megreggelizhetünk. A hely megint teli volt, ugyanis a bányát
másodszor is bezárták, jó volt látni tettem eredményének
vizuális megerősítését. Colorado biztos jó hangulatban lesz, ha
megint leülök vele trécselni.
Miután elfoglaltuk a kirakat mellett álló asztalok egyikét, és
forró kávésbögréket szorongattunk a markunkban,
megkérdeztem Franket, mit tud a bőrcserélőkről és a
stratégiáikról. Mindent tudni akartam, ami segít jobban
megismerni a fajtájukat. Arra nem akartam utalni, hogy a
megszerzett információk talán abban is segítenek majd, hogy
végleg kiiktassam őket, hiszen Sophie szemében csak egy
geológus voltam. De legnagyobb meglepetésemre Frank Sophie
felé biccentett:
– Az a helyzet, hogy Sophie többet tud róluk. Arról a kettőről
meg különösen.
– Ismeri őket?
– Talán – vallotta be Sophie.
Ujjai idegesen táncoltak a bögre szélén, és FrankEt bámulta,
mintha azt kérdezte volna tőle, biztonságos volt-e megosztani
velem ezt az információt. Frank bólintott, hogy nyugodtan
beszélhet.
– Ezek csak spekulációk, nem megdönthetetlen tények –
nyomta meg a tagadószót.
– Értem.
– A törzsemnek köszönhetően tudom, amit tudok. Benig
bezárólag minden munkás a törzsemből származik, ha ez segít
megérteni, miért dolgozunk Frankkel. Tíz évvel ezelőtt történt
egy gyilkosság, ami elég nagy port kavart annak idején. Egy
elvált nőt megöltek a saját otthonában. Várjon! Előveszek egy
tollat…
Azzal kivett egy tollat a kabátzsebéből, és egy szalvétát a
tartóból. Mielőtt folytathatta volna, a pincérnő megérkezett,
hogy felvegye a rendelésünket. Kicsit elszomorodtam, amikor
rájöttem, hogy Oberonnak nem rendelhetek semmit, de dupla
bacont kértem magamnak a tiszteletére.
 A pincérnő távozása után Sophie írni kezdett a szalvétára.
– Nem akarom hangosan kimondani a halottak nevét, vagy
magamra vonni az élők figyelmét – Frank bólintva helyeselte az
elővigyázatosságot –, ezért megmutatom magának ezeket a
neveket, és a sztorit utána mondom el. Ne olvassa fel hangosan,
ha kérhetem, rendben?
Granuaile és én igent motyogtunk. Sophie megfordította a
szalvétát, és az első névre bökött a tollával: Millie Peshlakai.
– Ezt a személyt gyilkolták meg. Távoli rokonom volt nekem
is, és a csapat többi tagjának is. Alig volt negyven. Brutális
kegyetlenséggel végeztek vele. Nagyon kedves asszony volt,
senki sem tudja, miért juthatott erre a sorsra. Ők voltak a fiai –
bökött Sophie Robert és Ray Peshlakai nevére. – Ikrek, akik a
tízes éveik végén jártak. Eltűntek. Nem kerültek elő azóta, hogy
az anyjuk holttestére rábukkantak. A legtöbben azt hiszik, elvitte
őket az apjuk, akit a gyilkossággal gyanúsítottak. Bűnözőféle, és
Utahban él. De amikor elkapták és kihallgatták, kiderült, hogy
nem lehet köze az esethez. Biztos alibivel rendelkezett. A
gyilkosság máig megoldatlan, és nem tudni, mi lett a fiúkkal.
– Maga azt gondolja, hogy…? – tettem fel bátortalanul a
kérdést.
– A boszorkányok útjára bárki ráléphet. Pusztán szándék
kérdése. De bőrcserélő csak egyetlen esetben válhat az emberből
– mondta reszelős hangon Frank. – Csak egy módon válhatsz
annyira gonosszá, hogy az Első Világ lelkeit magadhoz hívd, és
természetfeletti erőt szerezz a segítségükkel…
Sophie bekarikázta a fiúk nevét, és az anyjuk nevéhez
nyilazta.
– Meg kell ölnöd az egyik családtagodat, hogy magad légy a
megtestesült gonosz – fejezte be Frank gondolatmenetét.
 Huszonhatodik fejezet

– Várjunk csak egy kicsit! – szúrtam közbe. – Ha annyira

gonoszak, miért nem portyáznak, hogy további gyilkosságokat
kövessenek el?
– Mert nincs rá szükségük, mozdulniuk sem kell ehhez –
tájékoztatott Frank. – Sok hegymászó látogat el a Tyende-
fennsíkra. Maga is tudja, milyenek ezek az emberek. Meglátnak
egy veszélyes sziklát, és elhatározzák, hogy az életük nem teljes,
amíg nem állhatnak a tetején. Fogják a méteres köteleiket meg a
többi szarságukat, és mindenkire rámosolyognak a városban,
mert nagy esélyük van rá, hogy lezuhannak mászás közben. Az
utóbbi tíz évben a hegymászók egy része soha nem tért vissza.
Nem lezuhantak, hanem felszerelésestül, mindenestül eltűntek.
– A bőrcserélők eltemették őket?
– A csontokat valószínűleg, de előbb leszopogatták róluk a
húst. – Ezek kannibálok?! – rémült meg Granuaile.
– Lehet, hogy mindenevők – folytatta Frank. – De a
kannibalizmus is része annak az útnak, amire ráléptek. Nem
tudom, mi mást ennének. A pásztorok nem sok eltűnt juhot
jelentenek be. A zöldségek is a kertekben maradnak, ahogy a
reggeli müzli is az asztalon. Mi mást ennének, ha pizzát nem
rendelhetnek?
– Emberek tűntek el a fennsíkon, és senkinek sem lett
gyanús? – értetlenkedtem.
– Voltak, akik gyanút fogtak. De a rizikófaktor még több
hegymászót csábított a sziklákhoz, mert még nagyobb
kihívásnak gondolták. Aztán jönnek a hegymászók rokonai, hogy
megkeressék őket, de persze ők sem térnek vissza soha többé.
 – A törzs miért nem zárja le a fennsíkot? – kérdezte
Granuaile. – Nem kéne pontosan megokolniuk a dolgot, elég
lenne, ha azt mondanák, hogy veszélyes és kész.
Frank vállat vont:
– A törzsnek szüksége van arra a bevételi forrásra, amit a
hegymászók hoznak a rezervátumba. Hotelek, éttermek,
emléktárgyak. Azok a fickók a saját felelősségükre mennek fel a
hegyre. A tanács többsége különben sem hisz a bőrcserélők
létezésében. Bár a tegnapi éjszaka óta szerintem sokan hinni
kezdtek.
Sophie kuncogott.
– Olyan vezetőink vannak, mint a világnak általában.
Akadnak közöttük okosak, de a többségük csak azt hiszi, hogy ő
nyalta hegyesre a süveget…
– Erről eszembe jutott egy terv, aminek segítségével
lelassíthatom őket! – vágtam közbe.
– Hogyan akarja?
– Tüskékkel. Nem számítanak az akadályra, mert mindig
olyan sima volt az útjuk, és mezítláb belefutnak majd. A
csapdákat eddig is mindig bevették.
– Már nem rohamoznak. Változtattak a technikájukon –
legyintett Frank.
– Dehogynem, ha megfelelő csalit teszek eléjük.
– Mit? Sült marhabordát?
– Jómagamat – mondtam szerényen. – Körbeszórom
magam tüskékkel, és csengetek, hogy kész a vacsora. Rohanni
fognak!
– A tüskék nem állítják meg ezeket! A fájdalmat elviselik, és
ráérnek begyógyítani a talpukat, miután szétszedték magát. Az
Első Világ ereje segítségükre lesz.
– Nem jutnak át rajta, ha a tüskék mérgezettek lesznek.
Három áll esett le, és ugyanannyi pár szem guvadt ki,
amikor a pincérnő befutott a rendelésünkkel. Kivártuk, amíg egy
újabb körben kihozza Granuaile-nek a szirupot, és újratölti a
kávékat.
– Megmérgezi? Hipóba mártogatja őket? – hitetlenkedett
Frank.
– Kirabolok egy gyógyszertárat, bekeverek egy ütős szert.
 – Egy méregkeverő geológus? – lepődött meg Sophie.
– Egy reneszánsz emberrel ülnek szemközt – locsolta a
szirupot a palacsintájára Granuaile, és rámosolyogtam. Tényleg
reneszánsz ember voltam. De a felvilágosodás embere is, meg a
viktoriánus koré, most meg a posztmoderné.
Frank rám hunyorgott, és lassan csóválni kezdte a fejét:
– Nem fog ez menni.
– Miért ne menne?
Sóhajtva megszigonyozott egy omlettdarabot a villájával.
– Akármilyen mérget kotyvaszt is, nem terülnek el tőle azon
nyomban. A lendület elviszi őket magáig, és a bőrcserélők
nagyon gyorsak. Eljutnak magáig, és nekik nem is kell több. A
méreg csak akkor kezd el hatni, miután elkapják magát.
– Lehet. Akármilyen gyorsan száguldó lény megállítható, ha
akadályba ütközik. Nem csak egy tüske szúrja meg őket, hanem
rengeteg. Főleg, ha elesnek. Onnan már nincs felállás. De ha nem
esnek el, akkor is nagyon vigyázva kell szedegetni a lábukat.
Mindenesetre lelassulnak annyira, hogy lőni lehessen rájuk.
Franket még mindig nem győztem meg:
– Nem tudom. Mi van, ha kikerülik őket? Esetleg
használhatna hálót.
– A hálót észreveszik, és valóban kikerülik. Vagy átszakítják.
A furgonokat is szétkapták múlt éjjel, ne hülyéskedjen! A
fémtüskéket könnyű eldobni, de nehéz kikerülni. Holnap éjszaka
megoldjuk a problémát.
Sophie torkán majdnem megakadt a pirítós, úgy kellett
Franknek hátba veregetnie. Ivott egy kortyot, hogy meg tudjon
szólalni.
– Most emlékeztetett rá, hogy a bőrcserélők furgonokat
szedtek szét, és maga azt hiszi, hogy fémtüskékkel megoldhatja a
problémát?
– A mérgezett tüskék lelassítják őket, hogy lőhessünk rájuk,
vagy előkaphassam a kardomat.
– Köszönöm, hogy felhozta, mert már régen meg akartam
kérdezni, hogy minek hord magánál kardot – nézett rám a nő.
– Zombiapokalipszis esetére. Az ember soha nem fogy ki a
töltényből, ha kardja van!
Granuaile jól szórakozott megjegyzésemen, Sophie viszont
rosszalló pillantást vetett a lányra, mielőtt újra felém fordult.
– Én nem tudom, mi maga, de biztosan több egy geológusnál,
ha egyáltalán tényleg az. Az ehhez hasonló projektek során több
geológussal találkoztam már, és mindannyian napégette kis
muksók voltak, akiknek a kövek voltak a fétiseik.
Horgászkalapjuk volt, és táska lógott a vállukon, amibe a
talajmintákat gyűjtötték, mint a méhecskék a virágport. Maga
nem úgy néz ki, és nem viselkedik úgy, mint egy geológus, és
Frank sem úgy kezeli magát. Ráadásul Mr. Benally sem. A
geológusok nem sűrűn tüntetnek el sziklákat, ahogy maga tette
nemrégiben. A geológusok megtartják a köveket, és szentélyeket
emelnek számukra. Most már engem se etessen tovább, és árulja
el, hogy ki maga!
Mivel a kétely szikrái már pislogni kezdtek lelkében, nehéz
lett volna hihetőt mondani számára. Az igazat nem vette volna
be, de nem is akartam elárulni neki. Legszívesebben ezt
mondtam volna: „Doktor vagyok, és ő a kísérőm”, de
kételkedtem benne, hogy Sophie ismeri az olyan BBC-
sorozatokat, mint a Ki vagy, doki?. A filmben szereplő TARDIS
nem hozott lázba, ahogy a szonikus csavarhúzó sem. Nekem a
hipnotikus papír volt a vágyálmom. Annyiszor szerettem volna
egyet!
Ennek híján viszont csak az egyik kedvenc védekezési
stratégiám maradt, amivel úgy vonom el a figyelmet arról, hogy
egy hazug disznó vagyok, hogy mást még nagyobb hazug
disznónak állítok be.
– A maga számára is nyilvánvaló, hogy Mr. Benally nagy
lókötő, ugye?
– Teljesen – mondta Sophie olyan szárazon, mint a fennsík.
Frank válla rázkódott a néma nevetéstől.
– Nem lett volna szabad azt hazudnia, hogy geológus vagyok.
Rám afféle problémamegoldóként kellene tekinteni.
– Maga most viccel, ugye? – húzta el a szája szélét. – Az
egész építkezés egy nagy problémahalmaz! Mit oldott meg rajta?
– Ez csak azért van így, mert Mr. Benally magamra hagyott.
Mivel a munkájukat nem tudják folytatni, amíg a helyszín újra
nyugodt nem lesz, javaslom, hogy vegyenek ki pár szabadnapot a
munkásokkal együtt! Magára viszont szükségem lenne a mai
trükkhöz, Frank.
Frank meglepetten nézett fel az omlettjéből:
– Mi? Hogy rám?
– Először is vennünk kell egy csomó szöget.
– Mennyi az a csomó?
– Hát…
Granuaile mentett meg azzal, hogy fitogtatni kezdte a
határozatlan számok terén szerzett ismereteit:
– Kicsit kevesebb a kurva soknál, és több a rahedlinél.
– Köszönöm, sokat segítettél! – mondtam.
– Mi? – tette le értetlenkedve a villáját Frank. – Aztán el
kéne vinnie egy gyógyszertárba is… – Mit akar venni?
Patkánymérget?
– Néhány hatóanyag segítségével én állítom elő, amire
szükségünk lesz. Sajnos nincs rá elég időnk, hogy kimenjünk
gyógynövényeket gyűjteni a rétre.
– Valóban nincs. De nem lesz szüksége orvos által kiállított
receptre?
– Csak egy járgányra. Tud szerezni?
Frank elmosolyodott, és visszatért az étvágya:
– Tudok. Van egy unokaöcsém a városban, ott ül – mutatott
a villájával a terem túloldalán ülő, középkorú munkások
egyikére. – Azért vannak itt, mert bezárták a bányát.
– Észrevette már magát?
– Hogyne.
– Miért nem köszönt ide?
– Mert kurvára udvarias. Látta, hogy a bácsikája egy
idegennel beszélget, és gondolta, valamilyen üzleti ügy.
– Végül is tényleg az. Ne hagyja elmenni!
– Nem hagyom! – biztosított Frank.
Újult reménnyel hajtottam fel a kávém felét. Jó kávé volt,
erős és zamatos, olyan, amiről Louis L’Amour azt írná, hogy még
a halottat is felébreszti. Az ő könyveiben soha nem isznak gyenge
kávét, talán azért olyan feszültek, hogy fényes nappal embereket
durrantanak le. De ha már a ledurrantásnál tartunk…
– Nem tudna szerezni egy fegyvert, Frank? Jól jönne.
Rám nézett, és megrágta a választ:
– Éppenséggel tudok, van egy régi hatlövetűm valahol a
sutban.
– Jól hangzik!
– Annyi esélyünk lesz a bőrcserélőkkel szemben, mint egy
egérnek a csörgőkígyóval szemben, de kölcsönadom, ha gondolja.
Néhány taposóakna jobb lenne, de hát abból főzünk, amink van.
– Vagy néhány varangyos béka lézerkilövővel a hátán –
viccelődött Sophie, és elmosolyodtam. Megfejtettem, miért
kedveli a nőt Oberon.
Miután befejeztük az étkezést, Frank odahívta az
unokaöccsét, és bemutatta nekünk Albertet. Haja katonásan
rövid volt, kockás flanelingét a farmere derekába gyűrte.
– A kocsijuk szerelőnél van – mutatott ránk Frank, és
elegánsan kikerülte a részleteket. – Elvinnél bennünket néhány
helyre?
Albert vállat vont.
– Persze, úgyis rohadtul ráérek – mosolygott Sophie-ra. –
Szia, Sophie!
– Szia, Albert!
– Vége a munkádnak? – kérdezte a srác.
– Mára szabadnapot kapott az egész bagázs.
– Jól megszívta a bánya – emelte fel Albert a kezét, mintha
valakinek a nyakát szorongatná. – Ha elcsípik azt a rohadt hippit,
aki tönkretette a motorokat, remélem, a golyóját a seggén át
tépik ki, és… – Albert nem folytatta, mert észrevette, hogy
Granuaile megérinti a karomat, és felszisszen. – Bocsásson meg,
kisasszony! – Albert a tetoválásaimat kezdte bámulni, és
megakadt a szeme a kézfejemet díszítő triskelén. Megnézte a
nyakláncomat és a hajamat, ami az utóbbi időben elég
gondozatlan volt. – Bocsánat, de maguk… maguk hippik? – Tette
fel a nagy kérdést. Granuaile körme a húsomba vájt.
– Nem – nyugtattam meg –, de gyakran összetévesztenek
velük. Ne aggódjon, hallottuk már mástól is!
Granuaile addigra már az öklével csapkodott. Amikor
ránéztem, láttam rajta, hogy fulladozik a visszatartott röhögéstől.
Annyira vörös volt a feje, mint a cékla, mivel sem kiengedni nem
merte a levegőt, sem beszívni. Biztos volt benne, hogy akkor
kitörne belőle a röhögés, és zavarba hozná Albertet, ezt a jó
gyereket. Felálltam az asztaltól, és kiengedtem a tanítványomat.
 – Bocsánat, de a húgomnak sürgősen ki kell mennie a
mosdóba.
Granuaile úgy bólogatott, mint egy őrült, összepréselte a
száját, és a szemében könnyek gyűltek, amikor utánam lépett.
– Persze, menjen csak! – állt Frank mellé Albert.
Granuaile szájára tapasztott kézzel, nyüszítve elrohant a
vécé felé.
– Jól van a kisasszonyka? – aggódott Albert.
– Soha nem volt jobban! – nyugtattam meg egy széles
legyintéssel. – Néha előfordul vele ilyesmi…
Az egész étterem hallotta, ahogy becsukta maga mögött a
mosdó ajtaját, és hosszan, vonyítva felvihogott. Aztán nagy
levegőt vett, és megismételte az iménti trillát.
Albert furcsán nézett rám:
– Biztos benne?

Huszonhetedik fejezet

Sokszor megdöbbenek a televízióban látható, modern

gyógyszerreklámokon. A mellékhatások hosszú listája rosszabbul
hangzik, mint az állapot, amit kezelniük kellene. Egyszer még a
szívinfarktust is felsorolták mellékhatásként, és eltűnődtem
rajta, hogyan lehetséges ez? A szívinfarktus szerintem nagyon
komoly dolog, és ha megkockáztatod egy nátha miatt, akkor csak
az istenek védenek meg a csapásoktól, mert hogy keresed őket,
az biztos.
Elindultunk a patikába, ugyanis minden gyógyszer méreg,
csak a dózisuk alacsony. Természetesen jobban szeretek
gyógynövényekkel dolgozni, de a pirulák is megteszik, ha
rohanásban vagyok, és most abban voltam.
 – Szenszei – suttogta Granuaile a fülembe, amikor kiléptünk
a Kék Kávéfőzőből, és Albert furgonja felé indultunk –, azt
mondtad, nincs recepted a gyógyszerekhez, ugye?
– Nincs-nincs.
– Ezek szerint el akarod lopni őket.
– Eltaláltad.
Kétségbeesett sóhajtás szakadt fel belőle:
– Nem zavar, hogy a lopás bűn?
Odaértünk Albert furgonjához. Frank az anyósülésen
játszotta a kocsikísérőt. Csak akkor válaszoltam Granuaile
kérdésére, amikor már úton voltunk.
– Akkor nem, ha emberéletek forognak kockán. Személyes
nyereségért még soha nem loptam, ha ez megnyugtat. De ez sem
igaz… Egyszer Egyiptomban elloptam valamit. Meg tavaly
lenyúltam néhány műtárgyat és drágakövet egy üzletembertől
Hongkongban, hogy bosszantsam, és hogy jobb kedvem legyen.
De pár nap múlva felhívtam a rendőrséget, és elárultam, hol
találják a lopott cuccokat. Hagytam mellettük egy üzenetet is,
amiben az állt, hogy a gazdagság árt az agynak. A műtárgyak
nagy részét visszakapta.
– Nem az egészet?
– A rendőrök megtartottak belőle ezt-azt, és azt hazudták
neki, hogy csak ezeket találták.
– Nem hiszem el!
– Pedig így történt. Kénytelen voltam újra ellopni tőlük. A
korrupt zsernyákokat egyenként fenéken billentettem. Ha ez
megnyugtat, akkor megnézem az elcsent gyógyszerek árát, és
egy névtelen borítékban eljuttatjuk az összeget a megkárosított
patikáknak.
– Igen, az megnyugtatna.
– Akkor így teszünk.
– Hálás köszönet! – veregette meg a vállam büszkén. –
Igazán kedves vagy, szenszei.
– Tudom. Sajnos nagyon le vagyunk maradva a
képzésedben. A második hét után szükséged lett volna egy
rituális piócakezelésre, és már vagy három hónap eltelt.
Granuaile hitetlenkedve nézett rám:
– Viccelsz, ugye?
 – zerencséd, hogy Arizonának ezen a részén nincs sok pióca.
Granuaile kezdett megijedni:
– Te most komolyan beszélsz?
– De a piócakezelést elhagyhatjuk, hiszen megetettelek
bikaherével.
– Fogd be!
Nevetni kezdtem, de Granuaile a mellkasa előtt összefont
karral rosszallóan nézett rám:
– Hogy neked milyen éretlen vicceid vannak!
Háromnegyed kilenckor megálltunk egy gyógyszertár előtt,
de ügyeltünk rá, hogy kikerüljük a biztonsági kamerák
hatósugarát. Az épület mögé sétáltam. Még hallottam, ahogy
Albert az autóban ezt mondja:
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom!
Amikor már sem Frank, sem Albert nem láthatott, álcáztam
magam, és az ajtóra koncentráltam. A zárak nem jelentenek
problémát, ha úgy tudod megkötni a szerkezetüket, hogy közben
nyitott állapotba kerüljenek. De a biztonsági rendszer egészen
más tészta. Nem értek az elektronikához, és általában döglött
műanyagból készülnek. Biztos lehettem benne, hogy a
gyógyszertárban megszólalnak a riasztók, ezért gyorsnak kellett
lennem, ha nem akartam, hogy a zsaruk odaérjenek.
Először kiszolgáltam magam egy műanyag szatyorral, aztán
vadászni kezdtem a polcokon.
Mivel a gyógyszerek neveit nem ismertem, meg kellett
néznem az összetevőiket. Elsősorban az Atropa belladonna
hatóanyagait kerestem, amit közönségesen nadragulya néven
ismernek. Ha egy felnőtt elrág egy nadragulyalevelet, akkor
meghal. A tropán alkaloidok tönkrevágják az idegrendszered, és
képtelen leszel kontrollálni az izzadást, a légzésedet és a
szívverésedet. De ha izolálod ezeket az alkaloidokat, és
csökkented a dózist, akkor a halálos növényből gyógyszer válik.
A polcokon különféle gyógyszerek fedőnevei alatt atropint,
szkopolamint és hioszciamint találtam. A dózisokat elnézve attól
kellett tartanom, hogy egy másik gyógyszertárat is meg kell
látogatnunk, ha elég méreggel akarom bevonni azokat a
tüskéket. Kifelé menet felkaptam egy doboz gumikesztyűt is,
mert nem akartam, hogy a mérgek a bőrömhöz érjenek, amikor
kevergetni kezdem őket.
Visszatértem a furgon hátuljába, és nem vettem le magamról
az álcát, amíg be nem szálltam. Granuaile már előtte hallotta a
zacskó csörgését, de Albert és Frank ijedtükben majdnem
kiugrottak a furgonból, amikor megkocogtattam a rakteret a
vezetőfülkétől elválasztó ablakot.
– Mehetünk! – kurjantottam, és Albert rakétarajttal
indított.
Útközben szembejött velünk egy vijjogó rendőrautó, és
elsuhant mellettünk a gyógyszertár felé.
Frank most egy szerszámbolthoz vezetett bennünket, és
miután kiszálltunk, elmondtam, miért égetően fontos egy újabb
gyógyszertár meglátogatása.
– Miért ne? Ha az első olyan simán ment! – válaszolta.
Nagyon vagánynak éreztük magunkat, amikor besétáltunk a
préseltfa- és festékszagú boltba, és kértünk egy csomó szöget.
– Jó helyen járnak, mert kiárusítást tartunk belőle – mondta
az eladó, és szeme sem rebbent a bizonytalan mennyiség
hallatán.
– Miért nem azt mondtad neki, hogy egy rahedlivel kérsz? –
suttogta a fülembe Granuaile.
Amikor szögekkel és gyógyszerekkel felszerelkezve
befutottunk a második patikához, talán egy kicsit túlságosan
önhitté váltunk, én legalábbis biztosan. Még nem voltak nyitva,
de meglepetten tapasztaltam, hogy a gyógyszerész már bent
gubbaszt, és valami papírmunkát körmöl. A riasztók ki voltak
kapcsolva, de a patikusnő mégis megriadt, amikor láthatatlanná
tett alakom kinyitotta az ajtót, és árnyat vetett a padlóra. Gyors
volt, és tárcsázta a rendőrséget, mielőtt elkábíthattam volna egy
Bruce Leetől ellesett ütéssel. A bénító erővel bíró idegcsípés nem
az erősségem, de vasöklöm áldozatai nem úszszák meg egy
csomó aszpirin nélkül. A névtáblájára tekintettem, és leolvastam
róla, hogy Gina Wachtelnek hívják.
– Bocsánat, Gina – szólítottam meg –, de nagyon fog sajogni
a feje, miután felébred. Addig is kellemes pihenést!
Vajon miről álmodik egy gyógyszerész? Karib-tengeri
vakációról, amit a Glaxo-SmithKline fizet? Vagy egy doboz
ingyenes Percocetről?
 De a hívást nem tudtam meg nem történtté tenni. Hiába
raktam le a kagylót, tudtam, hogy a diszpécser kiküld egy járőrt
az újabb patikarablás helyszínére. A rendőrök sietni fognak, mert
biztosak benne, hogy a rabló volt olyan idióta, és újból lecsapott.
És milyen igazuk lesz! Nem sok időm maradt.
Az előző boltban szerzett tapasztalataimnak köszönhetően
tudtam, mit keressek, és sokkal gyorsabban töltöttem meg a
szatyrom. Bár rekordgyorsasággal végeztem, a szirénákat máris
hallani véltem, ahogy a furgon felé vágtattam, ami egy másik
üzlet előtt parkolt. Frank és Albert kissé idegesek voltak,
ugyanis éppen egy élelmiszerbolt biztonsági kamerája vette őket
premier plánban.
Az álcázott szatyrot a furgon hátuljába dobtam.
– Granuaile, gyorsan menj be a boltba, és vegyél pár üdítőt!
– Rendben, szenszei!
Amikor kiszállt a kocsiból, a másik gyógyszertári szatyrot is
álcáztam. Mivel nem fognak mozogni, teljesen láthatatlanok
lesznek azok számára, akik benéznek a csomagtérbe. Levettem
magamról az álcát, és ismét megijesztettem Franket, amikor
átkopogtam az ablakon.
Gyorsan letekerte.
– Húzzunk innen! – mondta.
– Még ne! Lehet, hogy ezek ugyanazok a rendőrök, mint az
előbb. Látták elhajtani a furgont az első eset színhelyéről, és
érdekelni fogja őket, miért találkoznak itt is velünk. De
nyugodtan kíváncsiskodhatnak. Az lesz a szövegünk, hogy a
húgom és én stopposok vagyunk, akik Coloradóba akarnak
eljutni Flagstaffből. Maguk Teec Nos Posig visznek bennünket.
Albertnek annyi ideje van, mint a tenger, mert a bánya bezárt.
– Jó, de a rohadt életbe, mi lesz azzal a rahedli gyógyszerrel
hátul?! – idegeskedett Frank.
– Nyugi, elrejtettem őket! Nyugodtan keresgélhetnek!
Mire befejeztem a mondatot, a rendőrautó be is
kanyarodott. Megint átkopogtam Frankékhez, és rájuk
vigyorogtam. Indult a színjáték.
– Iszom valamit, aztán jövök vissza! – mondtam nekik.
– El ne szökj! Nem megyek börtönbe miattad! – heveskedett
Albert, de Frank megfogta Albert vállát, és a fejét rázta:
 – Nyugi, öcsi!
– De Frank bácsi, mi a francot…
– Tudom, hogy úgy néz ki, mint egy idióta szépfiú, de hidd el
nekem, hogy több van benne, mint amennyi látszik! Nyugi, és
mindent csinálj úgy, ahogy kéri!
Albert dohogott magában még egy darabig, de valamennyire
megnyugodott. Büszke voltam rá, hogy Frank kiállt mellettem,
és a bolthoz sétáltam. A rendőrautó megállt a furgon mellett, két
tiszt szállt ki belőle. Az egyik a patika hátuljához ment, a másik
Frank ablakát vette célba. Inkább Frankkel beszéljen, mint
Alberttel, gondoltam.
A boltnak állott dohány- és felmosólészaga volt, amihez
marhahúsos hot dog és száraz zsemle illata keveredett.
Granuaile az üdítőautomata mellett állt két műanyag pohárral a
kezében, és döntésképtelennek tűnt. Az egyiket elvettem tőle, és
amíg megtöltöttem cukormentes teával, elsuttogtam neki a
tervet, amit hamarosan be kellett vetnünk.
A rendőr a bolt előtt várt ránk. A dereka körül tekintélyes
úszógumi. Ez azt jelezte, hogy a rendőri munka inkább
papírmunkából, mint a rosszfiúk utáni futkosásból állt. Frank és
Albert kiszálltak a kocsiból, és egy jégtasakokkal kibélelt
hűtőláda mellett várakoztak. A furgon mindkét ajtaja nyitva volt.
– Jó reggelt! – köszönt ránk a napszemüveges rendőr. A
furgon felé intett: – Maguk is velük utaznak?
– Igen. Van valami gond?
– Láthatnám az igazolványukat?
Ez a srác nem szórakozik. Szó nélkül nyújtottuk át az
okmányokat. Alaposan megnézte őket, aztán felemelte a fejét:
– Hová mennek?
Flagstaffben stoppoltunk. Coloradóba.
Én mondtam neked, Gabe! – szólt oda Frank.
– Hallottam! – válaszolt a rendőr, és meg sem fordította a
fejét. A hangjából érződött, hogy ideges.
Elnyomtam egy mosolyt. Frank tartotta magát a
sztorinkhoz. Elmondta a rendőrnek, és a boltból kilépve mi is
megerősítettük, Franktől teljesen függetlenül. Ha gyanakvó
típus, akkor sejthette volna, hogy előre megbeszéltük, és ebben
igaza is lett volna. Kyle Geffert nyomozó például egy szavamat
sem hiszi soha. De ez a rendőr sietett, csak rutinellenőrzést
tartott, és nem érdekelte egy ostoba szépfiú, sem a húga.
Egyszerű sztorink, amit ugyanolyan egyszerűen adtunk elő,
őszinteséget sugárzott, és Frank is megerősítette, akit a rendőr
nem csak, hogy ismert, de minden bizonnyal hataałiiként tisztelt
is. Jómagam olyan ostobának és ártatlannak próbáltam látszani,
amennyire csak tudtam.
– Odaállnának, amíg átvizsgálom a járművet? – mutatott a
hűtőre.
– Persze! – surrantunk némán Frank és Albert mellé.
Nem volt rá szükség, hogy Frankékkel szót váltsunk. Ha
tényleg stopposok vagyunk, nem vagyunk a barátaik. Gabe járőr
végignézett rajtunk, aztán behajolt a kocsi csomagterébe.
Néhány másodperccel később egy szatyorral a kezében felénk
fordult.
– Minek maguknak ennyi szög?
– Egy házat szeretnék építeni a fára a kölyköknek –
rögtönzött Albert, mint a profi színészek.
Gabe járőr horkantott, és folytatta a kutatást, de nem talált
ellopott gyógyszereket az ülések között, és a csomagtér is tiszta
volt.
– Rendben – intett a furgon felé. – Elnézést a
kellemetlenségért, további jó utat kívánok! – Azzal megfordult,
és elindult a patika mögé, hogy csatlakozzon a társához.
Újabb sziréna hallatszott, amiről tudtam, hogy csakis a
mentő lehet. Azért jött, hogy megmentse a titokzatos okokból
eszméletét vesztett hölgyet.
Albert megvárta, amíg a rendőr hallótávolságon kívülre
kerül:
– Hova dugta a gyógyszereket?
– Ne aggódjon, Albert, maga csak menjen, és építsen házat a
gyerekeinek a lombok közé!
A gyógyszerek ugyanott voltak, ahol hagytam őket, a furgon
csomagterében, tökéletesen álcázva.
Nem dobta el őket, ugye?
Dehogy!
– Akkor hova dugta őket?
Amikor vállat vontam, és vigyorogtam, Albert a bácsikájához
fordult:
– Honnan szedte össze ezt az alakot? Nekem nagyon gyanús!
Sikerült meggyőznünk Albertet arról, hogy jó fiú vagyok, és
hajlandó volt elfurikázni bennünket Frank házához, ahol az öreg
előkaparta nekem a régi hatlövetűjét.
Mielőtt visszatértünk volna az építési területre, beugrottunk
egy nagy üzletkomplexumba, ahol vettem két 20 literes festékes
vödröt, egy nagy keverőtálat, egy keverőkanalat és két liter
olívaolajat. Frank ebédet vett, meg jeget és üdítőket a kiürült
hűtőládába.
Albert kitett bennünket a szétrombolt telken, és
bizonytalanul intett Franknek. Mintha nem szerette volna
otthagyni a bácsikáját egy őrült fehér emberrel, aki ért a
betöréshez és a szajré eldugásához.
Azon tűnődtem, tulajdonképpen miért is vagyunk egyedül.
Hol van Prérifarkas?
Találtunk néhány épen maradt ásót, amivel gödröt ástunk a
homokba, majd beleszórtuk a szögeket. Megidéztem Ferrist, a
fém elemi lényét, és megmutattam neki, hogyan kössön össze
két szöget úgy, hogy akárhogy essenek, mindig a hegyes végük
álljon felfelé. Igazság szerint az egész csak kovácsmunka volt,
meg tudtam volna csinálni fizikai úton is egy harapófogóval, és
sok türelemmel, de egy elemi lény segítségével sokkal
gyorsabban ment. Ferrishez képest lassú csiga lettem volna. A
szögek gyorsan összeálltak vastüskékké, és Franknek meg
Granuaile-nek már csak az egyik vödörbe kellett rakniuk őket.
Én a méregkeverés részét végeztem a dolognak.
Sajnos elég babramunka volt kinyitogatni a kapszulákat meg
a dobozokat, és a keverőtálba szórni a gyógyszereket. Ferris,
Frank és Granuaile sokkal előbb elkészültek nálam. Frank a
hoganban tette magát hasznossá, de Granuaile kint maradt
velem a fennsíkon, nem messze a kunyhótól.
– Elmondanád, mit csinálsz?
– Mérget keverek. Az érdekelne, hogyan?
– Igen.
– Kényelmesen ülsz? Mert ez hosszú lesz.
– Kényelmesen, a körülményekhez képest.
Hozzákötöm a látásod az enyémhez, és elkezdem. Értesz a
kémiához?
– Nem annyira. Fingom sincs róla, az igazat megvallva.
Miért, értenem kéne?
– Ha utánozni akarod, amit csinálok, akkor mindenképp.
Normális esetben elég lenne egy kis nadragulyát gyűjtened, és a
munkát a természetre bízni. Persze normális esetben nem
szoktuk mérgezett tüskékkel irtani az alakváltókat. A lényeg az,
hogy a hagyományos módra nincs időnk. Nem érnék vissza
Európából estére a növényekkel. Szóval veszem az alkaloidokat,
lemásolom a szerkezetüket, aztán olaj alapú vivőanyagba teszem
őket, és már kész is a bőrcserélőméreg!
– Molekuláris szinten fogsz dolgozni?
– Bizony. A fizikai világban általában molekuláris szinten
dolgozom. Például a géprongálást is így követtem el. A motorok
hengereihez úgy kötöttem hozzá a dugattyúkat, hogy előbb
mindkettő felszínét eloldoztam, hagytam egy kicsit keveredni
őket, aztán újra megszilárdítottam. Molekuláris szinten
működtem, de gyorsabb vagy, ha makrokötéseket használsz,
mert azzal nem csak a molekuláris struktúrák vonódnak be,
hanem alakot is adhatsz az anyagnak.
– Makrokötést? Az a folyamat, amit te simán csak kötésként
emlegetsz, több részfolyamatból áll?
– Pontosan. A makro a barátod. Ha mindent külön-külön
kéne összekötnöm, itt ülhetnénk estig. De most elkészítek három
makrót a méreghez, és hamarosan látni fogod a különbséget.
– Vagyis a… – mutatott a nyakláncomra. – A nyakláncod
medáljai makrókként funkcionálnak?
– Igen, és sokkal gyorsabban működnek, ha kimondom a
varázsszavakat. Azért készítettem őket, mert paranoiás vagyok,
és egy kicsit autista. Az agyam óír területéhez vannak kötve.
Elég a varázsszavakra gondolnom, és bekapcsolnak. Ha egy
célszemélyt akarok megadni az éjjellátáshoz vagy az álcázáshoz,
akkor megadom. Különben rajtam hajtja végre a varázslatot.
Alakváltáskor a nyakláncom akkorára nő vagy zsugorodik, ami
méretarányos az adott alakommal.
– Ez klassz, szenszei. Tudom, mire képesek a felém eső
medálok – mutatott a jobb oldalamra, ahol az alakváltó medálok
sorakoztak. – De mik vannak az amuletted túlsó oldalán?
 Lágyan megérintette az arcom bal felét.
Fordítsd meg a fejed, hogy jobban lássam! – hajolt közelebb
összehúzott szemmel, hogy az ezüstamulettek ötvösmunkáját
tanulmányozza. Felemeltem az állam, és megcsodáltam vörösen
szikrázó haját. Amikor megcsapott a szokásos eperillat, gyorsan a
Diamondbacksre gondoltam, meg arra, hogy a kedvenc
baseballcsapatomnak bárcsak több gyors játékosa lenne a
bázislopáshoz. Amikor a nyakamat kezdte önkéntelenül
cirógatni, arra gondoltam, miért tetszett jobban a Chase Field-i
stadion, amíg egy másik szponzor kezében volt a pálya, és más
mintákat használt.
– Szépek, csak nem tudom, mit jelentenek.
Amikor abbahagyta a bőröm birizgálását, és hátrahajolt,
majdnem felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől. Nehéz úgy
gondolni a baseballra, hogy nincs szezon, és a tavaszi edzések is
távol vannak még.
– Az amulettől kifelé haladva a következő medálokat látod:
álca, éjjellátás, tündérlátás, gyógyítás, és az utolsónak még nem
adtam nevet. Talán lélekfogónak lehetne hívni.
– Lélekfogó?
– Még soha nem használtam. Azt sem tudom, működik-e –
ismertem be.
– Mire jó?
– Arra, hogy megmentse az életem. De ahhoz, hogy
leteszteljem, meg kéne halnom.
– Akkor megértem, ha nem akarsz próbakört tenni vele. –
Hirtelen elkomolyodott, mintha eszébe jutott volna valami. –
Miért pont ezeket választottad? Miért nincs medálod például a
vámpírok szétoldozására?
– Az utóbbi napok eseményei után én is elgondolkoztam
rajta. De ha ma elkezdeném, még az én tapasztalatommal is
ötven évbe telne az elkészítése.
– Miért olyan sokba?
– Mert a saját hibáimból kell tanulnom. A mentális
parancsaimnak engedelmeskedő, ezüstmedálba zárt
makrokötéseknek a vasaurámat is el kell bírniuk. A druida
varázskönyvben nincs útmutató, hogyan készítsem el.
Mindegyik medál egyedi. Mindegyik kísérlethez új vámpírra
lenne szükségem. Ez meglehetősen veszélyessé tenné a dolgot.
Az az igazság, hogy csak most döbbentem rá, menynyire
veszélyesek ezek a rohadékok. Eddig elkerültem őket,
igyekeztem elbújni előlük, akármelyik városba is költöztem. De
hogy az előbbi kérdésedre is válaszoljak, azért találtam ki a
lélekfogót, hogy túléljem, ha balesetet szenvednék. Akkoriban
még nem voltunk Morrigannel ilyen nagy spanok, és Aenghus Óg
is rendesen aggasztott.
– Szerinted működne?
– Őszinte legyek? Ha abból indulok ki, hogy mennyiszer
buktam el a többi medál esetében, akkor azt kell mondanom,
hogy nem. Sokszor ki kéne próbálnom, és addig változtatgatni a
kötéseket, amíg nem működik. Még soha nem tettem próbára.
Annyit csak ér, mint egy Üdvözlégy.
Granuaile mosolygott:
– De te már üdvözölted Máriát.
– Nem én hívtam – emlékeztettem. – Jöhetnek a mérgek? –
mutattam a keverőtálra.
– Hogyne!
Elmotyogtam a varázslatot, amivel Granuaile látását az
enyémhez kötöttem a varázsspektrumban, és addig szűkítettem
a fókuszt, amíg a molekuláris szinten fel nem tűntek előttünk az
alkaloidok. Pontosabban a varázsproxijaik, mert a szemem nem
volt mikroszkóp.
– Dolgoztál már olyan képszerkesztő programmal, ahol
különböző változtatásokat végezhetsz a fotón, aztán
elmentheted?
– Igen, Photoshopnak hívják.
– Kicsit én is így fogok működni. Látod ezt a molekulát? Úgy
hívják, hogy atropin. Ezt meg úgy, hogy szkopolamin. Ez meg itt
a hioszciamin. Nem mások, mint a szén, a nitrogén, a hidrogén és
az oxigén konfigurációi. Ezek az elemek itt vannak körülöttünk.
A tabletták inaktív összetevőit, amik az anyag nagy részét adják,
ott láthatod a tálban. Ezek is tele vannak az előbb említett
elemekkel. Most készítünk egy makrót, ami újraköti az
elemeket, amíg a rendelkezésünkre nem áll a háromfajta méreg.
– Minden anyagot felhasználsz?
– Csak egy kevés hidrogén és karbon marad az alján. Ezek
semleges, inaktív összetevők.
Nagy nehezen létrehoztam a makrót, és mielőtt aktiváltam
volna, kikapcsoltam a varázsspektrumot, és visszaállítottam a
fókuszt, hogy Granuaile így is megnézhesse, mi történik.
– Figyelj!
– Figyelek.
Amikor energizáltam a kötéseket, a tálban lévő por
kavarogni kezdett egy kicsit.
– Mi az? Nem is történt semmi.
– Már minden megtörtént. Tudod, mi volt a tálban? Három
százalék méreg, és kilencvenhét százalék vacak, amivel kitöltik a
gyógyszereket, hogy ne hidd azt, hogy a semmiért fizetsz. És
most tudod, mi van benne? Száz százalék méreg. Nem lettem
volna képes erre, amíg nem tanultam kémiát.
– Diplomád is van belőle?
– Dehogy! Csak álcázva beültem néhány egyetemi előadásra,
és megvettem a kötelező szakirodalmat. Ez most egy nagyon
mérgező anyag. Kinyitnál nekem egy olívaolajos üveget? Én nem
merem, nehogy kiszakadjon a kesztyűm. – Granuaile
engedelmeskedett. – Öntsd lassan a tálba, amíg keverem!
– Miért olívaolajat használunk?
– Ez lesz a vivőanyag. Vékony krémet csinálunk belőle. Ha
öszszekevertem, és az alkaloidok egyenletesen elvegyültek
benne, bekenjük vele a tüskéket, és készen vagyunk.
Néhány percig csendben dolgoztunk. Összekevertük az
alkaloidokat a vivőanyaggal. Amikor elégedett lettem az
eredménnyel, elmosolyodtam:
– Csodás! Most már csak úgy kell bevonni vele a tüskéket,
hogy véletlenül se mérgezzük meg magunkat!
– Ez nagyon megnyugtatóan hangzik, szenszei – mondta
Granuaile, aztán felvett ő is egy gumikesztyűt.
Ezután kis adagokban a tálba öntöttük a tüskéket, majd
kikanalaztuk őket, és végül a második vödörbe kerültek.
Monoton munkánkat az tette izgalmassá, hogy tudtuk, egyetlen
rossz helyre fröcscsent csepp megölhet bennünket. Mire
végeztünk, már csak néhány óra választott el minket a
napnyugtától. A mérgezett tüskéket a hoganba cipeltük. Frank
törökülésben meditált a padlón. Megpróbáltuk csendben kivenni
a szendvicset és a hideg teát a hűtőládából.
Frank mégis meghallott bennünket, és morogva kinyitotta a
fél szemét:
– Elkészültek, Mr. Collins?
– De el ám!
– Helyes, mert én is – nyitotta ki a másik szemét is, és
elkezdett feltápászkodni.
– Mivel készült el? – lepődtem meg.
– A bőrcserélők megölésére, mire másra?! – porolta le a
térdét.
Felemeltem a kezem:
– Nem kértem, hogy részt vegyen az akcióban, Frank. A
legjobb lenne, ha a közelben sem lenne. Hívja gyorsan az
unokaöccsét, hogy fuvarozza el!
– Az kizárt! Gondoljon csak bele, mikor nyílik még egyszer
esélyem rá, hogy elcsípjek egy bőrcserélőt. Itt van a fegyverem.
Maga lelassítja őket, én meg majd adok nekik!
Granuaile-lel aggódó pillantásokat váltottunk.
– Frank, eléggé fel tudom magam gyorsítani ahhoz, hogy a
lelövésükre is maradjon időm. Magának ennyi előnye sem lesz
velük szemben. És Szörnyölőt sem idézheti meg még egyszer.
– Tudom én azt nagyon jól, de én beszélek a nyelvükön,
maga nem. Mi van, ha tolmácsolni kell valamit, mielőtt megölnek
bennünket? Mutogatni fognak? Nézze, a hataałiinak ez a dolga.
Meg kell védenem a népemet a gonosztól. Most, hogy a gonosz az
Első Világból jön, a dinék ügyéről van szó. A dinéket veszélyezteti
a legjobban, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy valaki más
végezze el helyettem a munkát! Magával tartok, és kész!
A büszkeség olyan dolog, ami nem tűr észérveket. Jézus és
Morrigan sem volt elég, hogy lebeszéljen az asgardi útról, és én
sem tudnám Franket jobb belátásra bírni. Biccentettem, és
közben azon aggódtam, hogyan fogom megvédeni.
– Rendben, Frank, de előbb még van egy kis dolgom. Ugye,
megbocsátotok?
Granuaile és Frank nem tiltakoztak, amikor kimentem, és
kerestem egy árnyékos helyet. Ez naplementekor már nem volt
olyan nehéz. Leültem a földre, és megszólítottam Coloradót:
„Druida üdvözli Coloradót / Harmónia.” „Harmónia” – jött a
felelet.
„Szénbánya bezárt / Figyelni fogom / Tudakozás: Arany
érkezik?”
„Igen / Bánya leáll / Hála / Bánya ne induljon el / Arany
jön.” „Harmónia” – búcsúztam tőle.
Colorado viszonozta a köszönést.
Nem először jutottam arra a belátásra, hogy a földdel
könynyebb egyezkedni, mint az emberekkel. Bár az is igaz, hogy
a földnek viszont nincs humorérzéke.
 Huszonnyolcadik fejezet

Frankkel a déli sziklát választottuk helyszínül, ami szemben

állt az északi sziklával, ahonnan a bőrcserélők mindig
felbukkantak. Mivel hátulról védve voltunk, félkörben elszórtam
magunk előtt a vödörnyi mérgezett tüskét. Jó hatméteres
területen terítettem szét őket, hogy a bőrcserélők ne ugorhassák
át. Franknek nem tetszett a tüskék sűrűsége.
– Mi van, ha átugrálnak közöttük?
– Visszamehet a hoganba, ha problémája van az eloszlással,
Granuaile legalább nem lesz egyedül!
A hogan tetejébe ékelődött autó továbbra is sebezhetővé
tette az építményt, de a kunyhóban még mindig sokkal
biztonságosabb volt, mint a szabadban. A grillrácsot megint
felállítottuk a kocsi utasterében, és Granuaile készen állt rá, hogy
akármikor belobbantsa.
– Én ugyan nem félek! – győzött Franken a vakmerőség, de
csak addig, amíg megint rá nem nézett a tüskékre. A vödörben
olyan soknak tűntek, de szétszórva szánalmasan kevésnek. –
Nincs több sulyom magánál?
– Nézze, tegyük fel, hogy átjutnak! Nem fognak, de ha mégis,
akkor az oldalát mutassa nekik, hogy a torkát és a hasát védeni
tudja. Így a combverőeret sem kínálja fel. A lényeg, hogy
próbálja a tüskékre lökni őket!
– Vagy lelőni.
– Jól mondja! Én meg majd megpróbálom ledöfni őket –
mondtam Franknek, aki nem tudott a birtokomban lévő kard
varázserejéről. Ekkor döbbentem rá, hogy nem ártana
felvilágosítanom: – Frank, vigyázzon, hogy a kardommal nehogy
megsebezze magát! Még véletlenül sem!
– Miért? Az is mérgezett?
– Valami olyasmi. Druida varázslat van rajta. Nem élné túl,
ha megszúrná.
– Csak megsebzi őket, és elpusztulnak?
– Ahogy mondja, persze nem rögtön, kell néhány másodperc,
hogy hasson.
– Nem mondja?! Mi lesz, ha a bőrcserélők taszítanak
bennünket a tüskékre?
– Akkor már úgysem élünk soká, mert a földre kerülve
mindenképpen szétszaggatnának. De ha mégis maradna néhány
másodperce, akkor ezt ajánlom – vettem elő a zsebemből a
patikában tett rablóhadjáratom utolsó, fel nem használt darabját:
egy fecskendőnyi fizosztigmin-szalicilátot. Ez volt az egyetlen,
amit találtam. – A fecskendő a tropán alkaloidok ellenanyagát
tartalmazza. Lője be magának!
Frank felnyögött, és az első zsebébe tette, de meggondolta
magát, és átrakta a farzsebébe.
– Nincs keresnivalója egy tűnek a zacsim közelében – adott
magyarázatot a tettére.
Néztük, ahogy egyre hosszabbra nyúlnak az árnyékok, és a
nap eltűnik a Tyende-fennsík mögött. Gyönyörű volt, és
nyugodt, mégis olyan szörnyeket rejtett, amik ellen nem volt
varázslatom.
Frank a cipője orrát nézte, amivel a port piszkálta.
– Majd mondok egy-két dolgot. Mondjuk imákat.
Egyensúlyba kerülök, a hózhó állapotába. Jól fog jönni, ha a
dolgok másként sülnek el, mint szeretnénk. A legjobb, ha nem is
törődik velem!
– Milyen csodás ötlet!
Arra gondoltam, hogy én is megereszthetnék egy-két imát,
de jelen pillanatban nem lett volna bölcs dolog, mivel Brighid és a
Tuatha Dé Danannok is azt hitték, halott vagyok. De
Morriganhez sem imádkozhattam, hiszen feltűnt, hogy az első
bőrcserélő-támadásnál nem igazán iparkodott megmenteni az
életem. Persze nem haltam meg, de azelőtt ennél jóval kisebb
veszélyekre is figyelmeztetett. Talán nem olvastam el pontosan a
szerződésünket? Vagy volt egy kisbetűs rész? Már máskor is
tudtomra adta, hogy a megállapodások szavához köti magát, nem
a szelleméhez. Ha most idecsődítem, még azt hinné, hiányzott
nekem. Pedig úgy hiányzott, mint bőrcserélőnek a bőrbetegség.
Viszont egyensúlyra nekem is szükségem lett volna. Mert
azóta nem sok egyensúlyban volt részem, hogy eldöntöttem,
megküzdök Aenghus Óggal. Nem mintha menekültként annyi
nyugalmat élvezhettem volna. Belső békém nyugodt tengerét
mindig felkorbácsolta paranoiám vihara. A Tahirah-val eltöltött
kétszáz évem volt életem legbékésebb időszaka, de az sem volt
egy idegszanatórium.
Miután besötétedett, bekapcsoltam az éjjellátásomat, és
Franket is megajándékoztam vele. Az általam megadott irányban
állt, és védte létfontosságú szerveit. A pisztolyát jobb kezében
fogta. Moralltachot előreszegezve a félkör közepére
helyezkedtem.
– Cicc, cicc, cicc! – mondtam halkan. – Gyertek csak,
démoncicák!
Néhány perccel később már ott is voltak. Meghallottuk a
morgásukat, de csak ennyi figyelmeztetett a támadásukra, aztán
a következő pillanatban kilőttek felénk. De olyan gyorsan, hogy
még ennyit sem mondhattunk: „Jönnek már” vagy „Célozzon!”
A visításukat Doppler-effektusban hallhattuk. A távolból
érkezett, aztán hirtelen megállt előttünk ez a szentségtelen
köszörűhang. A következő pillanatban megláttuk őket, néhány
méterrel előttünk lefékeztek a tüskék előtt, amik megtörték a
támadókedvüket. Frank felemelte a fegyverét, és hatszor tüzelt,
de a bőrcserélők látták a kézmozdulatot, és elhajoltak a lövések
elől, miközben azt a kisgyereksírásra emlékeztető nyávogást
hallatták, amit a macskaháborúk alatt lehet hallani. A két ziháló
hiúz ott állt a tüskék előtt, és szemmel láthatóan valami nem
stimmelt a tappancsaikkal. A hátukra dobták magukat, és
vonaglani kezdtek. Először azt hittem, hogy a tappancsukba
fúródott tüskéket akarják kivenni, de a valóság az volt, hogy a
hiúzbőrt vedlették le, és néhány másodperc múlva ott feküdt
előttünk két fickó, a testük úgy gőzölgőit az éjszakában, mintha
akkor születtek volna. A tenyerükből és a talpukból tüskék
meredtek ki, amiket higgadtan kihúztak magukból, nem zavarta
őket a vér, és nem jajgattak. Ezután felálltak, felvették a földről a
hiúzbundákat, és narancssárga bőrcserélőszemükkel ránk
meredtek. Akkor nézhettem meg őket először közelebbről, és
meglepett az inasságuk. Természetellenesen karcsúak voltak,
mint egy hosszútávfutó. A testzsírszázalékuk a nulla felé tendált,
az izmaik olyan tónusosak voltak, hogy szinte az izomrostokat is
láttam, és a bőrük alatt futó érhálózatot szemmel lehetett
követni. Negyven kilónál nem nyomtak többet, de ennyi
gyűlöletet én még nem láttam égni senki szemében, mint az
övékben. Az egyik mondott valamit navahóul.
– Mit beszél ez, Frank?
– Csak annyit közölt velünk, hogy: „Te meg a fehér ember
ma éjjel meghaltok.”
A két bőrcserélő megfordult, és a hónuk alá tett, összetekert
hiúzbőrrel elfutottak arrafelé, amerről jöttek. A mérgezés jelei
nem mutatkoztak rajtuk.
– Nem értem. Már botladozniuk kéne, meg fulladozniuk.
Négyöt tüske van bennük fejenként. Ennyi méregtől már kétszer
el kellett volna pusztulniuk. Haldokolniuk kéne, nem pedig
elfutni egy üveg Gatorade-ért, vagy akármit is csinálnak –
ráztam a fejem.
– Mondtam, hogy talán elszámítja magát, de nem hallgatott
rám.
– Akkor most mi van?
– Akkor most szarban vagyunk, fehér ember.
 Huszonkilencedik fejezet

Ijedt, vékony hang szelte át az éjszakát a hogan felől,

Granuaile hangja:
– Élsz még, szenszei?
– Igen! – kiáltottam, és az előttem álló szikla visszaverte a
hangomat. – Egyelőre – tettem hozzá halkabban.
Frank kuncogott:
– Ezt jól mondta. – Elővett néhány golyót a zsebéből, és
megtöltötte vele a tárat. – Fogalmam sincs, miért töltök újra,
úgysem találok el vele semmit.
– Kimehetek? – tudakolta Granuaile.
– Dehogy! Napkeltéig szigorúan a hoganban maradsz! Még
nem végeztünk, most jön a második felvonás.
Frank fegyverének kattogása arra ösztönzött, hogy
rendezzem a gondolataimat. Úgy látszott, valóban alábecsültem
az Első Világ lelkeit. Túlélték a lövést, és túlélték, amikor
megszúrtam őket, de a halálos méreg semlegesítése még
nagyobb fegyverténynek számított. Nem hittem el, hogy
képesek rá, amíg nem láttam a saját szememmel. A mágiájuk
nemcsak távoli volt számomra, de erősebb is az enyémnél. Az
Első Világ lelkei két nyeszlett fiúcskát képesek voltak
gyilkológéppé átalakítani. Erről eszembe jutott valami.
– Frank?
– Mi az?
– Miért mentek el? Azért kérdezem, mert maga jobban
ismeri az Első Világ pszichológiáját nálam. Miért nem táncoltak át
értünk röhögve a maradék tüskék között, miután
keresztülhúzták a számításaimat?
 Frank a töltött fegyverrel leguggolt, és elgondolkozott a
kérdésen. Mindent hallottam a farmere szövetének surrogásától
a talpa alatt megcsikorduló legkisebb kavicsig. Azok a helyek,
ahová a modern világ háttérzaja nem ér el, a fül számára
paradicsomnak számítanak.
– Jó kérdés, Mr. Collins. – Rám nézett. – Ez a név annyira
nem illik magára. Nem az igazi neve, mi?
– Nem. Az igazi nevemet csak pár ember ismeri. De ha nincs
a közelben senki, megengedem, hogy Atticusnak szólítson.
– Az meg miféle név?
– Nem olvasta a Ne bántsátok a feketerigót! Harper Leetől?
– Én ugyan nem, de hallottam róla.
– Van benne egy szereplő, akit Atticus Finchnek hívnak.
Nagyszerű ember, és nagyon bátor. Kiáll az igazáért a nettó
hülyeséggel szemben, és vállalja az árat, amit neki és a
családjának fizetnie kell. Tudom, hogy kitalált karakter, de én
olyan fickó szeretnék lenni, mint ő. Az ilyen nevekhez fel kell
nőni. És nekem egy ilyen névre volt szükségem. Hogy soha ne
feledjem, nem vagyok tökéletes.
Frank hitetlenkedve megkérdezte:
– Magának ehhez emlékeztetőre van szüksége?
– Sajnos – vallottam be. – Néha túl beképzelt leszek, ha
sikerül túljárnom néhány haragos isten eszén. De az ehhez
hasonló napok eszembe juttatják, hogy nem vagyok olyan nagy
szám. Meg a név is segít ebben. Nem számít, milyen öreg
vagyok, időről időre olyanokkal találkozom, akik okosabbak,
nemesebbek vagy kedvesebbek nálam. Tanulnom kell tőlük, és a
büszkeségemet le kell húznom a vécén. Az istenek azt mondták
nekem, ne menjek Asgardba. A boszorkányok arra
figyelmeztettek, kerüljem el Flagstaffet. Maga megjósolta, hogy a
tervem nem fog működni. De én csak mentem a saját fejem után.
Szóval még sokat kell tanulnom.
– Különben hány éves maga? Huszonkettő?
– Tudom, hogy nem látszik, de még magánál is öregebb
vagyok, méghozzá sokkal!
Frank felmordult, és visszatért a kérdésemre:
– Rendben, Atticus, „öregfiú”! Ha arra kíváncsi, hogy miért
vonultak vissza, akkor azt kell mondanom, hogy azért, hogy
kifundáljanak egy újabb tervet a megölésünkre. Amivel biztosra
mehetnek. Tudja, miért nem ugráltak át a tüskék között? Mert
akkor a lábuk elé kellett volna nézniük, és közben nem
figyelhették volna a mozdulatainkat. Ez az, amit nem
kockáztathattak meg. Főleg akkor nem, ha az egyik ellenfelük
kezében egy ijesztő kard van, a másik markában meg egy
pisztoly. Valamit ki kell találniuk, amivel átjuthatnak a tüskéken.
– Igaza van! Frank, maga egy zseni! – húzódott széles
mosolyra a szám.
– Az vagyok, csak azt nem tudom, miről beszél maga…
– Arról, hogy madáralakot fognak ölteni. Nem tudom, milyen
madarakká válnak, de hogy a ruhásszekrényükben ott lapul egy
madárbőr vagy néhány szárny, az tuti.
Frank rám nézett.
– Ezt meg honnan veszi?
– A kutyámmal a nyomukba eredtünk néhány éjszakával
ezelőtt, és madárnyomokat találtunk. Nagyokat.
Frank összehúzta a szemöldökét.
– Nagyobb madarak? Akkor csak dögevők lehetnek. Hollók,
varjak meg a társaik.
– Nem hollók voltak. Más volt a szaguk.
– A szaguk? Maga meg tudja különböztetni a hollókat a
szaguk alapján?
– Hogyne tudnám, Frank! Alakváltó vagyok, a fenébe is!
Új terv ötlött fel bennem, és óvatosan visszadugtam a
tokjába Moralltachot, mielőtt levettem magamról az övvel
együtt. Mindez csak a vetkőző számom előjátéka volt, és Frank
igencsak elcsodálkozott a dolgon.
– Elárulná, miért vetkőzik le? – kérdezte.
– Mert nem válthatok alakot, ha rajtam van a farmerem és a
pólóm. Nagyban gátolnának a repülésben.
– Maga most szórakozik velem? – állt fel.
– Nem. Viszont erőt vett rajtam egy újabb
beképzeltséghullám.
Álljon a másik oldalamra, Frank!
– Mi van?!
– Maga bal- vagy jobbkezes?
– Jobbkezes.
 – Gondoltam, ezért mondtam, hogy a bal oldalamra álljon.
– Egyre kevésbé tudom követni – engedelmeskedett Frank.
– Bízzon bennem, Frank! Nem akarom magát idézgetni, de
nem maga mondta, hogy több vagyok, mint egy idióta szépfiú?
Én szép és okos vagyok egyben. Van egy tervem.
– Remélem, jobban beválik, mint az előző.
– Én is. Mondja el, milyen nagytestű madarak élnek errefelé
a hollókon és a varjakon kívül.
– Keselyűk. Pontosabban pulykakeselyűk.
– Közelítünk. Nagyok?
– Marha nagyok.
– Feketék, ha nem tévedek…
– Jól tippelt. A fejük vörös, de a többi részük fekete.
– A bőrcserélők azért távoztak, hogy a hiúzbőr helyett
magukra öltsék a keselyűbőrt. Így könnyűszerrel átvitorláznak a
tüskék fölött, és úgy csapnak le ránk, mint a repülő nindzsák.
Frank felnézett.
– Rohadtul igaza van! Nagyon cseles, és pont olyan, mint
amit egy Első Világból származó lélek tenne.
– De ha itt lesznek, ők nyerik a gyorsasági versenyt.
– Bizony! Akkor már nem győzünk a gyors- és
gépíróversenyen! – értett egyet Frank.
– Elmondom, mit kell tennie!
Megosztottam vele fondorlatos tervemet. Franknek le
kellett guggolnia, és karját a földre fektetnie.
– Dobjam fel magát? – jegyezte meg.
– Nem a rendőrségen, csak a levegőbe!
Frank elnézett a jobb vállam felett északkeleti irányba, a
sötétlő északi szikla fölé.
– Már jönnek. Az egyikük bizonyosan. De a másikat nem
látom.
Leguggolt, ahogy meghagytam neki. Óvatosan rátettem a
lábam a jobb karjára. A sarkamra helyeztem a testsúlyomat, de a
lábujjammal akármikor el tudtam magam lökni.
– Nehogy megvágja magát a karddal! – emlékeztettem, noha
az én kezemben volt a fegyver.
– Nyugi, nem felejtettem el!
Moralltachot a jobb kezemben fogtam, és felnéztem az égre.
A városon kívül olyan fényesek a csillagok! A városban olyan az
ég, mint azokban az allergiagyógyszer-reklámokban, amikor
elhomályosítják a képet, és csak akkor élesítik ki újra, amikor a
reklám szereplője beszedi a gyógyszert. De a navahók földje
felett természetesen tiszta és éles a mennybolt, még gyógyszert
sem kell bevenned hozzá. Ezért is vehettem észre a bőrcserélőt
néhány másodperc után.
A társa is közeledett, vagy inkább a testvére, ha a
feltételezés igaz volt. Spirális alakban ereszkedett felénk, vagyis
a legdélebbi árok déli oldala felé. Amikor fölénk értek,
megkérdeztem Franket, készen áll-e.
– Teljesen!
– Most! – hajítottam a hátam mögé a kardot, és aktiváltam a
medált, aminek segítségével uhuvá változhattam. A lábamból
karmok nőttek ki, a karom pedig szárnnyá alakult. Frank
felpattant, és karját az ég felé lódította, mielőtt a legközelebbi
bőrcserélő rájött volna, miben sántikálunk.
A pulykakeselyűk felépítésüket tekintve nem túlságosan
alkalmasak a légi harcokra, túl nagyok hozzá. Dögevő madarak,
amiket arra tervezett a természet, hogy a földön talált, rothadó
dögöket falják fel gyomorrontás nélkül. Akár egy álló napig
képesek körözni mozdulatlan szárnnyal az égen, amíg találnak
egy elpusztult állatot. Egy ragadozó madárral szemben, ami az
olyan mozgékony prédákat is könnyűszerrel elkapja, mint az
egér vagy az üregi nyúl, a pulykakeselyűk alulmaradnak. Még
akkor is, ha egy Első Világból származó szellem lapul bennük.
Az első keselyűnek vágódtam. Döbbenten és dühösen sivított
fel, mint egy alsós diák, amikor a tanító néni elveszi a chipszes
zacskóját. Visszatámadott a karmával és a csőrével, amikor a
saját csőröm a keselyű bordái közé vájt, és a hús ízétől émelyegni
kezdtem. Aktiváltam gyógyító medálomat, és megpróbáltam
lefogni a nyakát a karmaimmal. Dobálni kezdte magát, és
széttárta a szárnyát, ami még az én szárnyfesztávomnál is
nagyobb volt, és zuhanni kezdtünk. Nem tudtunk eléggé
verdesni a szárnyunkkal, mert mindketten a küzdelemmel
voltunk elfoglalva. Sikerült felülre kerülnöm, és fél lábbal
elkaptam a keselyű nyakát, aztán megrántottam. Ennek nem
várt következménye lett. A keselyűbőr gyomorforgató hangon
szétrepedt, és kiesett belőle egy ember. Fejjel előre, ordítva és
csatakosan csapódott a földre szórt, mérgezett tüskék közé.
Nem állt fel rögtön, mintha semmi sem történt volna.
Szerencsére egyáltalán nem állt fel többé. Győzelem! –
gondoltam magamban a keselyűbőrt a karmaim között tartva.
Aztán ledobtam a fennsíkra a gazdája után.
A második bőrcserélő észrevette összetört társát a földön, és
felkiáltott. Nem maradhatott többet a háttérben, és Frankre
vetette magát, akit a gyengébbik ellenfélnek gondolt.
Már korábban feltűnt, hogy a bőrcserélők a levegőben nem
érték el azt a természetellenes gyorsaságot, mint hiúz alakban.
Itt csak olyan gyorsan mozoghattak, amennyire az aerodinamika
engedte.
Hiúzként nagy előnyt jelentett nekik az izomzatuk. De a
keselyűk csak a levegőre számíthattak, és annak törvényeire.
Erős válluknak köszönhetően talán több szárnycsapásra voltak
képesek, mint az átlagos keselyűk, de nagy sebességre nem
tehettek szert.
Amikor a hataałii észrevette a felé sikló keselyűt, feltartotta
a kardot, hogy kivédje a támadást. Megálltam, és siklani
kezdtem, hogy utolérjem a második keselyűt. A baglyok
köztudottan gyorsabban siklanak a keselyűknél, hiszen a
testalkatukat éppen erre tervezték. Oldalba kaptam, és a
karmommal megragadva lenyomtam testét a földre. Egy
másodpercen múlt, hogy elkerültük Moralltach pengéjét. A lény
felsikoltott, és a karmaim alatt furcsán púposodni kezdett a bőre.
Láttam, hogy bagoly képében nem sokáig tarthatom a földön,
ezért gyorsan felvettem egy farkaskutya alakját, és
állkapcsommal el akartam kapni a nyakát. De közben a keselyű
is emberré változott, és kibújt a tollas gúnyából.
Nem szándékos folyamat volt ez, hidegvas aurám okozta a
változást, és a társa is ezért zuhant le az égből. Eszembe jutott,
hogy mielőtt Prérifarkas lelőtte, a hiúz bőre is ezért kezdett el
hullámzani az út szélén.
A nyaka már nem volt olyan vékony, mint egy libáé, de az
állkapcsom még éppen átérte. A problémát az emberi végtagok
és izmok jelentették. Kétségbeesetten és gyors mozdulatokkal
védte testét. Amikor Frank ügyetlenül, de hangosan kiáltva
lesújtott a karddal a bőrcserélő hátára, a fickó a bal öklével
bemosott egyet a szemem alá, és hátratántorodtam. A bőrcserélő
kihasználta az időt, és hasba rúgta Franket. Miközben a hataałii
a fejéhez kapott, hogy megvédje koponyáját a becsapódástól,
Moralltach kiesett a markából.
Frank a félkörben várakozó tüskékre zuhant. Legalábbis
perifériás látásommal és hallásommal úgy észleltem.
– A fenébe! – mondta csalódottan.
Nem volt időm a gyógyítóval foglalkozni, mert el kellett
kapnom a bőrcserélő nyakát. A lény a bordáim közé ütött, és
reccsenést hallottam.
A filmekben, ha egy ilyen ütés után átrepülsz az éjszakán,
általában egy sziklának vagy egy falnak vágódsz, aztán
valamilyen furcsa oknál fogva a testedtől reped meg az említett
szikla vagy fal, és nem te törsz össze tőle. Te csak felállsz, és a
filmzene drámai akkordjai kíséretében lazán leporolod a ruhád.
De a kegyetlen valóságban egy ilyen ütéstől nem kapsz levegőt,
és a csontjaid törnek össze a kő helyett.
A gyógyító bűbájom már dolgozott a sebesülésen, amit
madáralakban a másik bőrcserélőtől kaptam, de a tüdőm
betoldozása nem tartozott a feladatai közé. Amíg a földön
fuldokoltam, az a rohadék – ha Sophie-nak igaza volt, akkor vagy
Robert vagy Ray Peshlakai – feltápászkodott, hogy elvégezze
rajtam az „utolsó simításokat”. De már nem volt ideje terve
kivitelezésére. Rám zuhant, és a bőrét beborította valami fekete
folyadék, ami a Frank által ütött sebből szivárgott. A Negyedik
Világ mérgei nem győzték le, de a kard tündérvarázslatával már
képtelen volt megbirkózni az Első Világból érkezett lélek. A Fae-
varázslat éppen olyan idegen volt az Első Világnak, mint fordítva.
Hangos kiáltással elpusztult, és elgondolkoztam rajta, hogy ne
kiáltsak-e vele. Egyrészt azért, mert ez volt az egyetlen hang,
amit kipréselhettem volna magamból, másrészt mert elég ijesztő,
ha egy fej összezsugorodik és megfeketedik melletted.
Sem lerúgni nem tudtam magamról, sem kimászni nem
tudtam alóla a sérüléseimnek köszönhetően. Vissza kellett
változnom emberré, hogy segítsek Franken, és idehívjam
Granuaile-t.
A sérült csonttal való alakváltás soha nem jó ötlet, de nem
volt más választásom. Az átváltozástól majdnem tovább törtek
megrepedt bordáim, de fulladozásom és az azt megelőző
kiáltások eljutottak Granuaile füléhez, és kikiabált a hoganból.
– Jól vagy, Atticus?
Nem válaszoltam azonnal. Idővel jobban lettem volna, de
aggasztott Frank állapota, és továbbra sem kaptam rendesen
levegőt. Frank visszagördült a körbe, és felállt. A hátából több
tüske állt ki, és talán olyan helyeken is kapott belőle, amiket nem
láthattam. Jobb kezével kihalászta a farzsebéből a tőlem kapott
ellenmérget.
– Jól csinálja! – bátorítottam, és undorodva lelöktem
magamról a megfeketedett hullát. A megerőltetéstől
felfokozódtak a fájdalmaim. Frank felé másztam. Remegő kézzel
tartotta a dobozt. Aztán kiesett a kezéből, és zihálni kezdett,
mintha fulladozna.
– Majd én segítek, Frank! – zártam ki agyamból a fájdalmat,
hogy gyorsabban mozogjak. Gyorsan kitéptem a hátából kiálló
három tüskét, de közben ügyeltem rá, hogy engem ne sebezzen
meg, majd az ellenméregért nyúltam. Frank nagyot esett, és a
doboz öszszenyomódott a zsebében. Ez nem volt jó hír.
– Jaj, ne…! – nyögtem, amikor kinyitottam, és észrevettem,
hogy a fecskendő összetört.
Frank széttárta remegő karját, aztán hassal a földre zuhant,
majd a hátára fordulva a mellkasát markolászta. Fulladozott, és
szemmel láthatóan a végét járta.
– Tartson ki, Frank! Megpróbálok kitalálni valamit! –
dobtam el a használhatatlanná vált fecskendőt. A nyakához
kaptam, hogy közvetlen érintés útján gyógyítsam meg, bár ezzel
sokat kockáztattam: ha a varázslat során kárt teszek benne, az
én életem is kockán forgott volna. Megfogta a kezem, és egy
mosoly kísértete siklott át az arcán, amikor észrevette a halott
bőrcserélőt.
– Elkaptuk… a… rohadékot.
– De el ám! Nyugodjon meg, mindjárt meggyógyítom!
Elengedte a kezemet, és ismét megmarkolta a mellkasát,
szemét összeszorította a fájdalomtól. Ez nagyon rossz hír volt. A
méreg nem hathatott ilyen gyorsan. Azt hittem, lesz elég időm
semlegesíteni a toxinokat, amíg a mentők kiérnek. Életben
kellett volna tudnom tartani addig, amíg kórházba nem kerül,
ahol megkapja az alkaloidmérgezés elleni anyagot.
– Szívinfarktusa van, Frank? – kerestem ujjammal a nyaki
ütőerét, de amikor megtaláltam, már el is vesztettem, és a
végtagjai elernyedtek.
– Ne! – söpörtem le kezét a mellkasáról, és elkezdtem
újraéleszteni. A megállt szívet semmilyen kötés nem indítja újra.
Minden gyógyulási folyamathoz szükség van keringésre és
akaratra, hogy életben maradjon a szervezet. Miközben
mellkasát nyomogattam, kiabálni kezdtem: – Ne hagyjon itt,
Frank! Még annyi mindent tanulhatnék magától, és még annyi
mindent mutathatnék magának! Lélegezzen már, Frank!
Hidegséget éreztem, és bekapcsoltam tündérlátásomat.
Rettegtem attól, amit látni fogok, de bizonyosságot akartam.
Frank ch’iidiije ott ült a mellkasán, és engem nézett. Sápadt volt,
és gyenge. Össze sem lehetett hasonlítani Darrenével. Akkora
volt, mint egy leheletpára a hideg levegőben, és azt jelentette,
hogy Frank nem tér vissza. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy ez
a drága Frank már életében harmóniába került az
univerzummal. Én meg ott térdeltem legyőzötten, és a ch’iidiit
néztem, az meg egykedvűen visszabámult rám.
– Rendben, Frank – nyújtottam ki a kezemet a ch’iidii felé,
ami rátekeredett csápjaival a karomra, aztán eltűnt, mintha ott
sem lett volna. – Nagyszerűek voltak azok az utolsó szavak!
Béke veled!
Frank ch’iidiije olyan kicsi volt, mint egy kis füstpamacs, és
nem tudtam elképzelni róla, hogy némi bosszúságon túl több
ártalmára lehet bárkinek. Különben sem ez volt errefelé az
egyetlen kóbor lélek, ugyanis amikor megláttam a bőrcserélők
ch’iidiijét, visszahőköltem. Mintha egy horrorfilmből léptek volna
ki, sokkal nagyobbak voltak Darrenénél, nagyobbak még
maguknál a tetemeknél is. Kaotikusan villogtak, látszott rajtuk,
hogy fingjuk sincs a harmóniáról, és észrevettem, hogy négy
szemük van. Két lélek volt hozzákötve a hullákhoz, két egymásba
fonódó dolog: egy fekete rosszindulat, és egy még feketébb.
– Sziasztok, Első Világ lelkei! Kicsit jobban hozzá vagytok
kötve a hullákhoz, mint szeretnétek, mi?
 A közelebbi ch’iidii – azé a bőrcserélőé, amit Frank ölt meg –
felém vetette magát, de szerencsére távolabb álltam, mint
ameddig képletes lánca ért, és ennek nagyon örültem.
Vonakodtam megérinteni ezt a fekete ördögöt, ami nem egy
hétköznapi ch’iidii volt, ami csak úgy hipp-hopp eltűnik, hanem
önálló személyiséggel és akarattal bírt.
Az ijesztő szemekről motorzúgás hangja és egy reflektor
fénye vonta el a figyelmem. Kikapcsoltam tündérlátásomat, de
bekapcsolva hagytam az éjjellátást.
– Granuaile! – kiáltottam a hoganban tartózkodó
tanítványomnak. – Most már kijöhetsz, biztonságos a terep!
Megnéznéd, milyen látogatót kaptunk?
Öltözködni kezdtem, ami sérült bordáim miatt jó sok
sziszegéssel és nyögéssel járt. Csak a farmeremet húztam
magamra, a pólót hanyagoltam, hiszen sebeim még véreztek.
Megtörölgettem magam a pólóval, és arra koncentráltam, hogy a
sérülések összezáródjanak.
A furgon megállt, és két ajtócsapódást hallottam, amit
Granuaile dühös hangja követett:
– Még ide meri tolni a képét, maga szemét?
Prérifarkas volt az, ki más! De elhozta az egyik barátját is.
 Harmincadik fejezet

Gyorsan elkezdtem keresni Moralltachot. Fogalmam sem

volt Prérifarkas szándékáról, de érkezésének időpontja
egyértelműen megtervezett volt. Nem lehetett a puszta
véletlenre fogni, hogy közvetlenül a bőrcserélők megölése után
lép színre ismét. Óvatosan besétáltam a tüskék közé a
kardomért, majd ugyanolyan óvatosan visszabaletteztem, hogy
„lerójam tiszteletemet” Prérifarkas előtt.
– Nyugodjon meg, Miss Druida, nem én vagyok itt a rossz
fiú. Ó, közelről sem!
– Ha rossz nem is, de gyáva mindenképpen – vágott vissza
Granuaile.
– Hogy én? Gyáva? Ki szeleteltette fel magát, mint egy
párizsit a mestere kedvéért? Ki lett jutalomfalat Hel kutyájának
szájában? Azt hiszem, egyik sem volt gyáva tett!
– Hol volt, amíg maga helyett takarítottuk el a ganéjt? –
követelte a választ Granuaile, mintha meg sem hallotta volna
Prérifarkas kifakadását.
– Erre én is kíváncsi lennék! – közeledtem feléjük.
Prérifarkas megfordult, és észrevett:
– Szép esténk van, igaz-e, Mr. Druida?
Úgy látszott, az idegen előtt nem szükséges az álnevekkel
vacakolnunk.
– Azért azt nem mondhatnám, Prérifarkas. Szóval, hol járt?
– Many Farmsban voltam, tárgyalnom kellett néhány
farmerrel. Méghozzá a maga érdekében.
 – Az enyémben?
– Igen, de erről ráérünk később beszélni. Mi a helyzet a
bőrcserélőkkel?
– Maga is pontosan tudja, mi a helyzet velük, különben nem
ette volna ide a fene!
Prérifarkas szégyenkezve mosolygott.
– Megölte őket helyettem, ahogy vártam. Van valami furcsa
az aurájában…
– Csak a varázslatom fehér fényét látom, az aurám színét
nem.
– Citromsárga, annyit elárulhatok. Életemben nem láttam
még ennyire beképzelt színt.
– Frank meghalt, Prérifarkas – jelentettem be, és Granuaile
a szájához kapott. – Maga rángatta ide, és maga miatt halt meg.
– Nagyon rossz szemszögből nézi ezt a dolgot, Mr. Druida.
Frank a legjobb emberek közül volt való, és azt tette, ami jó a
dinéknek, és én is azt teszem – mondta, aztán oldalra fordult, és
elindult a furgon platója felé. Csizmája alatt halkan csikorogtak a
kavicsok. Az ismeretlen halvány, gúnyos mosollyal hallgatta
riposztozásunkat. A fehér cowboykalap alól hosszú, egyenes haj
lógott ki. Farmert viselt, kék csizmát, és fekete atlétájára kék
farmerkabátot húzott. A kezében mintha egy jish-t tartott volna.
Talán egy másik hataałii lehetett. Granuaile követte
Prérifarkast.
– És Darren Yazzie?
– Nézze, Miss Druida! – vett ki egy benzineskannát és egy
vastag borítékot az autóból Prérifarkas. Minden jókedv eltűnt a
hangjából, csak a fáradtság maradt. – Nem tudtam, hogy meg
fognak halni. De kétszer feláldoztam magam, hogy megmentsem
a druidáját. Ezért minimum egy „köszönömöt” várnék magától,
vagy egy kis süteményt. Azt hiszem, rászolgáltam azokra a
finomságokra – indult el a közelebbi bőrcserélő maradványa felé,
az ismeretlen pedig némán követte.
– Én nem sütögetek senkinek! – morogta Prérifarkas háta
mögött Granuaile.
– Nem volt ideje megtanulni? – vetette hátra a válla fölött
Prérifarkas. – Pedig maga egy kis sütőporral bárkit boldoggá
tudna tenni.
 Granuaile ökölbe szorította a kezét, és utol akarta érni
Prérifarkast, de a vállára tettem a kezem.
– Nyugi, Granuaile, csak fel akar húzni!
Lerázta a kezemet a válláról, és Prérifarkasra mutogatott.
– Mindjárt tökön rúgom, aztán lógathatja a farkát! Elegem
van már a hímsoviniszta szarságaiból, meg abból, hogy
természetesnek veszi, hogy az emberek meghalnak érte,
miközben ő bujkál valahol!
– Majd később tökön rúgod, amikor kevésbé számít rá –
suttogtam. – Most ki akarom deríteni, mire készül, és hogy ki a
fene az a másik fickó, úgyhogy húzódj háttérbe egy kicsit,
rendben?
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon:
– Rendben, szenszei.
Követtük Prérifarkast és az idegent a közelebbi bőrcserélő
hullájához, amivel Frank és Moralltach végzett. Kívül maradtunk
a tüskék körén. Prérifarkas egyetlen pillantást sem vesztegetett
a hullára, inkább a fölötte trónoló ch’iidiit nézte. Bekapcsoltam a
tündérlátásomat, hogy újra szemügyre vegyem. Ha ez egyáltalán
lehetséges, még rémisztőbben nézett ki. A fekete lélek fortyogó
feketesége kezdte teljesen bekebelezni a ch’iidiit.
– Ez egyike lesz a nagy öregeknek. Megpróbál elszabadulni –
mondta Prérifarkas. – Egy éjszaka alatt sikerülne is neki. A
ch’iidii lassan eltűnik, és akkor nem áll meg, amíg egy másik
fekete lelket nem talál, amit bőrcserélővé változtathat. Ezt meg
kell akadályoznunk!
– Meg-meg – szólalt meg a titokzatos férfi.
Utoljára a mesai iskola udvarán láttam Prérifarkast a
varázsspektrumban, amikor egy bukott angyal ellen küzdöttünk,
és már akkor lenyűgözött. Mintha örvénylő színeket láttam
volna egy kaleidoszkópban, az emberi testbe zárt alakzatok
végtelen formatárát, amik közül bármivé változhatott.
Prérifarkast most is ilyennek láttam, de legnagyobb
meglepetésemre a társa is hasonlóan nézett ki.
– Kit tisztelhetek a cimborájában, Prérifarkas?
– Prérifarkast! – hangzott a válasz. – Ismerkedjenek össze!
– Örvendek a találkozásnak, Mr. Druida! – mondta a férfi, és
hangjának rezgő, mély basszusát ugyanúgy lehetett érezni, mint
hallani.
– Örvendek – feleltem, és Prérifarkas felé fordultam: – Egy
másik törzsből származik? Hogy érti ezt?
– Dehogy, ő is diné – felelt Prérifarkas, aki nagyon élvezte
zavarodottságomat. – Ismeri a történetünket. A legtöbb
törzsnek egy Prérifarkasa van, de a dinék eredettörténete, a
Diné Bahane’ néhány változatában két Prérifarkas létezik.
– Én vagyok a Nagy Prérifarkas – mondta mély hangon az
idegen. – Más néven a Vízből Jött Prérifarkas.
– Én meg az vagyok, akit a dinék Áłtsé Hashkénak hívnak –
folytatta Prérifarkas, majd állával a másik férfi felé bökött. –
Neki sokkal jobb híre van, mert rám kentek minden stiklit.
– Két Prérifarkas egy helyen? Hogyan szólítsam magukat?
Fekete Kalapnak és Fehér Kalapnak? Nem hívhatom
mindkettőjüket Prérifarkasnak.
A fehér kalapos így válaszolt:
– Néha Joe-ként szoktam bemutatkozni. Ha megfelel
magának…
– Tökéletesen – mondtam, és a fekete kalapos
Prérifarkashoz fordultam, aki régebben járatta velem a
bolondját, mint hittem. – Magát hogy hívhatom?
– Mivel az igazi nevemen nem szólíthat, nevezzen csak
továbbra is Prérifarkasnak, így nem fog összezavarodni!
Most már értettem, miért nem volt nyilvánvaló Frank
számára, hogy Mr. Benally ki lehet az Első Nép tagjai közül,
ahogyan azt is, miért tartotta akkora svindlernek. A
varázsspektrumban Prérifarkas és Joe ugyanúgy néztek ki. Nem
lehetett megkülönböztetni őket. Csak a látható világban
különböztek, és biztos voltam benne, hogy nem véletlenül.
– Köszönöm, Mr. Druia! Ezeket a dögöket egy ideje már
próbálom kilőni, de teljesen eredménytelenül – folytatta
Prérifarkas.
Joe bólintott:
– A többit már bízza ránk! Megoldjuk!
– Hogyan? – intettem a piros benzineskanna felé. – El
akarják égetni a maradványokat?
– Az égetés csak a kezdet. Ha akkor abbahagynánk, az Első
Világ lelkei megszöknének – magyarázta Prérifarkas.
 Egy darabig nem tudtam követni őket, aztán bólintottam:
– Már értem! Mert a ch’iidiikhez vannak kötve, ahogy a
ch’iidiik a testekhez.
– Pontosan. Ha csak elégetnénk a hullákat, és a ch’iidiik
szétfoszlanának, a lelkek megszöknének, és meg sem állnának
Window Rockig vagy más faluig, hogy a szerencsétlen, csóró,
idióta seggfejeket szupergyors, alakváltó, kannibál seggfejekké
változtassák.
– Nincs valami rituáléjuk, amivel legyőzhetnék őket? –
érdeklődtem.
Prérifarkas megemelte a kalapját, hogy megvakarhassa a
fejét.
– Nézze, Mr. Druida, mi csak védekezni tudunk a
varázslatainkkal, támadni nem. Mint a megáldás esetében is. Ha
ellenséggel kerülünk szembe, akkor csak szelleműzésre vagyunk
képesek, de nincs olyan varázslat a fegyvertárunkban, amivel
megölhetnénk őket. Gyilkos mágiáik csak a sötét oldalnak
vannak, mert ők az Áńł’iih-t, a Boszorkányságot gyakorolják.
Néha szerencsénk van, és a saját rontásaikat ellenük tudjuk
fordítani, de ezek a fickók elég okosak voltak ahhoz, hogy ne
ilyen rontásokkal támadjanak, és nem szórták összevissza a
hullaport. Eszük ágában sem volt ilyesmihez folyamodni, csak az
erejükre és a gyorsaságukra alapoztak, ha emberek megöléséről
volt szó, és sem mi, sem a hataałiik nem tehettek ellenük
semmit.
– Hogyan akarja akkor megölni őket?
– Ezeket nem lehet megölni – mondta kissé türelmetlenül
Joe. – Ezek kicseszett lelkek! Csak annyit tehet velük, hogy
elküldi őket valahová! Egy biztonságosabb helyre.
– Vagyis az Első Világba – magyarázta Prérifarkas. – Ezek a
lények már túlságosan régóta garázdálkodtak itt. Ha
visszadugjuk őket az Első Világba, ott is ragadnak.
– Miért? Van ott egy légypapír, ami nem engedi el őket? –
kérdezte Granuaile. – Hogy érti azt, hogy ott ragadnak?
Joe nevetett, aztán leguggolt, hogy kinyissa a jish-t.
– Egy légypapír nem ártana, mert akkor nem
zaklathatnának bennünket, amikor lelátogatunk. De Prérifarkas
mindössze arra célzott, hogy nem lesznek képesek elhagyni az
Első Világot. A Második Világ ajtaját már régen bezárták, és csak
mi járhatunk át rajta – nézett fel Prérifarkasra. – Mielőtt
elkezdjük a dolgot, valahogy el kéne takarítani a tüskéket!
– Van néhány seprű a hoganban, mindjárt kihozom –
ajánlotta Granuaile.
Tanítványom léptei elhalkultak mögöttem. Hirtelen furcsán
éreztem magam a kivont karddal a kezemben, ezért óvatosan
átlépkedtem a tüskék között, és biztonságos távolságot tartva a
bőrcserélők tetemétől, a hüvelybe dugtam a pengét, majd az
övét a hátamra akasztottam. Prérifarkas maga mögé dobta a
borítékot. Akármi volt is benne, egyelőre tényleg ráért. Joe a
jish-ében lapuló dolgokat – tollakat, csörgőket, gyógynövényeket
és a két megszentelt őzbőrt – megosztotta maga és Prérifarkas
között.
Granuaile visszatért a seprűkkel, és óvatosan elsöprögettük
a tüskéket a szikla déli tövéhez. Amikor észrevette Franket,
halkan megkérdezte:
– Olyan jó ember volt… Hogyan halt meg?
– Szívroham érte. De a bőrcserélők nem tudták elkapni. Ő
kap-
ta el őket.
Granuaile szó nélkül bólintott, és seprűjét a sziklafalhoz
támasztotta. A két Prérifarkas navahóul suttogott egymás
között. Amikor befejezték, Joe a másik bőrcserélő teteme felé
indult, ami nyugati irányba, tőlünk harminc méterre feküdt.
Prérifarkas a megfeketedett példányhoz ment, és odaintett
bennünket:
– Hadd mondjak valamit biztonság esetére, de csakis
biztonság esetére! Tudják, kezdetben Joe és én nem sokban
különböztünk ezektől – mutatott az Első Világból származó,
kavargó feketeségekre. – De azért jóval vonzóbbak voltunk! A
lényeg, hogy az Első Ember és az Első Asszony szintén két lélek
voltak, akik a légben bolyongtak. Mi voltunk a ködfoltok népe, ha
így jobban tetszik maguknak. Ahogy emelkedni kezdtünk egyik
világból a másikba, megváltoztunk, és ezeket a testeket a Szent
Emberektől kaptuk. – Prérifarkas a lelkek felé biccentett, s úgy
folytatta: – Ezek a rohadékok is jöttek velünk az Első Világból, de
testet nem kaptak soha. Ezek fejletlen lények. Annyit fejlődtek,
ha ezt fejlődésnek lehet nevezni, hogy az egyszerű
mogorvaságból elérték a démoni gonoszságot. Úgy van, ahogy
Joe mondta. Nem tehetünk velük semmit, amíg csak lelkek.
Ezért testet kell adnunk nekik. A saját testüket, és nem másét,
amit megszállhatnak, és Boszorkányságra használhatnak. Ha
megkapják a saját testüket, eltapossuk őket!
– Tessék? – értetlenkedett Granuaile.
– Ezek rovarok – mondta Prérifarkas. – Bár azt nem tudni,
milyenek. Lehetnek hangyák, kitinpáncélos bogarak vagy
szitakötők, esetleg sáskák. A lényeg, hogy mindenféleképpen
bogarak, amiket könnyedén elpusztíthatunk és
visszapostázhatunk az Első Világba, ahonnan nem térnek már
vissza. Maguk azzal segítenek a legtöbbet, ha odaállnak –
mutatott a két bőrcserélő közé. – Amint bogarakká változnak,
megpróbálnak majd elszaladni vagy elszállni, és akkor jönnek
maguk, hogy elkapják őket!
– Mi van, ha elszöknek? – ijedezett a tanítványom.
Prérifarkas vállat vont:
– Az se probléma. Mennyi is egy bogár átlagos élettartama?
Úgyis gyorsan elpusztulnak. Bekapja őket egy madár, ha egy kis
szerencsénk van. Csak személyvonattal mennek az Első Világba
gyorsvonat helyett. Ennyi. Az a fontos, hogy halandók lesznek, és
teljesen ártalmatlanok. De ideje elkezdenünk, mielőtt a ch’iidii
szétfoszlik…
Azzal lehajolt, és megfogott egy kis zsákot, amiben
kukoricapollen lapult, és egy sastollat.
– Bocsánat, de mi van, ha…
Ám Prérifarkas énekelni kezdett, mielőtt összerakhattam
volna egy tisztességes mondatot, és tudtam, hogy nem hagyja
abba a kedvemért. Joe is csatlakozott hozzá a másik bőrcserélő
hullája mellől, és Granuaile-lel nem tudtunk mást tenni az
aggódáson kívül.
A tanítványom egy filozófiai kérdéssel kezdte:
– Most a semmiből akar valamit csinálni, szenszei? Képes
rá?
– Honnan tudjam? Talán.
– De hogyan?
 – Nem tudom, nem érted? Inkább álljunk oda, ahová
mondta!
Menet közben Granuaile tovább faggatózott:
– Nem ismered a történetet? Hogyan szerezte az Első
Ember és az Első Asszony a testét? Nehogy azt mondd, hogy
nem emlékszel!
– Csak azt tudom, hogy nem szerepelt a történetben benzin
– feleltem, és néztem, ahogy a két Prérifarkas benzinnel locsolja
le a tetemeket, miközben énekelve és táncolva körbejárják őket.
Granuaile kuncogott:
– Szerintem sem.
– Nem mintha nem tudnám, miért kell nekik. Le akarják
választani a lelket a ch’iidiiről, mielőtt testet adnak neki. De elég
modern módot választottak hozzá. Az ember azt várná, hogy
fenyővagy borókaágakat használnak.
Granuaile bólintott:
– Elég fura. De az öreg nagyon siet.
– Az biztos! De nem ez a legfontosabb kellék a műveletben.
Az őzbőr fog segíteni abban, hogy a lelkeket testtel lássák el.
Prérifarkas és Joe meggyújtották a tetemeket, és a lelkek
hullámozva próbáltak elmenekülni. Látszott rajtuk, hogy utálják
a fényt.
Eszük ágában sem volt ezekkel a ch’iidiikkel maradni.
– Milyen szerepet játszik az őzbőr?
– A Diné Bahane’ban különböző történetek szólnak arról,
hogyan látja el a Szent Nép testi formákkal a lelkeket. Általában
őzbőrrel lefednek egy speciális követ vagy egy kukoricacsutkát,
és hívják a Szelet, hogy fújjon a bőr alá. Níłch’inek nevezik a
Szelet, és mindig négyszer fúj ezekben a történetekben. A négyes
ugyanis a szent számuk. Az éltető leheletet szimbolizálja, ami a
mitológiák visszatérő eleme.
– Klassz! – villantott rám egy mosolyt Granuaile. – Imádom,
amikor bizonyos ideákról kiderül, hogy univerzálisak!
– Azt én is szeretem. Vicces, hogy minden kultúrának
megvan a maga ravasz alakja, aki olyan, mint Prérifarkas, és
mindig ki akar főzni valamit… A francba! – sápadtam el.
– Mi az?
 – Ez nagyon rosszul is elsülhet.
A két Prérifarkas az égő testekre borította az őzbőröket,
hogy eloltsák vele a lángokat, mielőtt újra megemelik, hogy a
Szél első alkalommal befújjon alá. Füst csapott fel, korom szállt az
égre, és a ch’iidiik meg az Első Világ lelkei őrjöngve próbáltak
szabadulni.
– Prérifarkas az Első Népből származik, nem a Szent Népből
– böktem ki a problémámat. Ez azt jelentette, hogy nem
birtokolja ugyanazt a teremtőerőt. Granuaile egyből megértette,
mire célzok.
– Ajaj – sápítozott, ahogy a Prérifarkasok második
alkalommal is leengedték az őzbőrt, majd újra felemelték, hogy
beinvitálják alá a Szelet. Varázslátásommal annyit láttam, hogy a
ch’iidiik gyengülnek, és a lelkek kétségbeesve próbálnak
elszabadulni.
– A számból vetted ki a szót. Arról ne is beszéljünk, hogy
számtalan történet szól arról, hogy Prérifarkas utánozni próbálja
Méhészborzot vagy Farkast, de minden alkalommal elbukik.
– Úgy bukik el, hogy nem sikerül neki, vagy úgy, hogy
valami felrobban? – érdeklődött Granuaile.
A Prérifarkasok harmadszor is leengedték az őzbőrt, és
amikor újra felemelték, hogy alá csalogassák a Szelet, a ch’iidiik
már csaknem eltűntek. Biztos voltam benne, hogy a negyedik
emelésnél a lelkek elszabadulnak. Vagy rovartestbe záródnak.
– Az a sztoritól függ – feleltem. – Általában mindkét dolog
megtörténik – emeltem fel öntudatlanul Moralltachot, és
védekező állást vettem fel.
– Nem akadályozhatnánk meg valahogy?
– Bízzunk benne, hogy semmi nem fog történni – néztem a
negyedszer lehulló őzbőrre, de amikor újra felemelték, valami
történt: nem füstöt láttam, nem is a ch’iidiiket vagy a lelkeket,
hanem hatalmas sáskákat. A bőrök alól akkora rovarok ugrottak
elő, mint egy bogárhátú. A fülhasogató bőrcserélő-vonítás
egyértelművé tett mindent, és hirtelen az egész helyzetünk
rettenetesen kilátástalanná vált. Egyértelmű volt, hogy ezeket a
bogarakat nem tudjuk eltaposni.
– Rohanj a hoganba! – löktem meg Granuaile-t, de
Prérifarkas sáskája elállta a hogan felé vezető utat.
A rovarra támadtam, de inkább lefékeztem, amikor
megzörgette hatalmas szárnyait, amik olyan hangosak voltak, és
akkora szelet kavart velük, mint egy helikopter, és kiugrott a bőr
alól. A sáska megfordult, majd két mellső lábával megfogta
Prérifarkas fejét, és kalapostól, mindenestül leharapta.
Hátranéztem, és láttam, hogy Joe bácsi is az étlapra került.
Hiába csámcsogtak a fejesek fejein, rólunk sem feledkeztek meg
a rettenetek. Már mozdult is hatalmas hátsó lábuk, és nagy,
összetett szemükkel úgy néztek bennünket, hogy biztosak
lehettünk benne, mi leszünk a következő fogás.
 Harmincegyedik fejezet

Elárulhatom, hogy lefagytam. Nemcsak az ijedtség miatt,

hanem felkészületlenségem okán is.
Ekkora sáskákkal ritkán fut össze az ember. Viszonylag.
Láttam mostanában egy nagy bogarat, de az ragadozó volt, egy
fogaskerékrablópoloska, és valójában nem is volt bogár. Csak egy
démon, ami azért használta ezt az alakot, hogy mindenkit
megrémítsen. Mivel a démonok nem tartoznak ehhez a síkhoz,
Gaia szívesen segített az eltakarításukban. Hidegtüzet
használtam ellenük, aztán megidéztem a helyi elemi lényt, hogy
ássa el őket (a múltkor például Sonorát). De Gaia szempontjából
ezek a sáskák nem démonok voltak, hanem természeti lények –
még ha nagyok is –, ami azt jelentette, hogy varázslattal nem
piszmoghatok, és Colorado egy kavicsot sem mozdít meg a
kedvemért az ellenük való küzdelemben. Kikapcsoltam
tündérlátásomat, és bekapcsolva hagytam az éjjellátást.
A rovarok általában nem nőnek tizenöt centinél nagyobbra a
trachearendszerük miatt (mivel az csak ekkora méretig
működik), és ha ennél nagyobbra nőnének, a kitinpáncél lehúzná
őket. Vagyis Prérifarkasnak sikerült rendesen elszúrnia. Élesztő
Széllel táplálta őket – a jelek szerint egy kicsit túl sokkal is –, és
az Első Világ lelkei kapva kaptak az alkalmon, hogy a tápláléklánc
csúcsára kerüljenek. A sáskákban lakó lelkek eddig sem szénát
ettek, hanem emberhúst. Ha életben maradnak, és szaporodni
kezdenek, a városoknak légvédelmi ágyúkra lesz szükségük a
sáskajárások ellen. A sáskák úgy falják fel a kisebb települések
polgárait, mint disznók a kukoricát. Vajon a FEMA milyen
tervvel rendelkezik sáskajárás esetére?
Hirtelen hiányozni kezdett Mr. Semerdjian és a garázsában
tárolt rakétavetői. És nagyon hiányzott Fragarach, mert
gyanítottam, hogy Moralltach még a páncéljukat sem fogja
behorpasztani. A páncéljuk zöld volt, és sima, kicsit a vízálló
konyhai munkalapokra emlékeztetett. Mi lenne, ha belülről
próbálkoznék? A sáska belsejében nincs kitinbevonat. De
elvetettem a gondolatot, amikor megláttam azt a bonyolult
szájszervet, ami különböző veszélyes mozgó alkatrészekből állt,
és olyan jó hatásfokkal morzsolta péppé Prérifarkas fejét.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy Granuaile futva elindult a
hogan felé, kiabálva rátámadtam a sáskára, hogy magamra
irányítsam a figyelmét.
Ha az ember kezében nincs ott Fragarach, akkor a kemény
páncélra még keményebb ütéssel válaszol. Viszont ilyenkor nem
kardpengére, hanem baseballütőre van szüksége, mert az
hatásosabb. A nagy testben a lélek elvesztette természetellenes
fürgeségét, egy sáska gyorsaságával pedig simán felvettem a
versenyt. Varázslattal megtámogattam az erőmet és a
gyorsaságomat, aztán Moralltachot a bal kezembe vettem, és
felvettem egy követ, mint egy baseballjátékos. Az első bázis a
sáska bal szeme volt. Elhajítottam a követ, de a sáska elrántotta
a fejét, így nem a szemét, hanem a szájsarkát találtam el.
Prérifarkas alsó fele cuppanva kiesett az állkapcsok közül, és a
sáska felkiáltott. A bonyolult szájszerv egyik alkatrésze kilazult a
találattól. A lény berregő szárnyakkal odébb ugrott.
– Száj- és körömfájást kaptál? – kérdeztem.
Az ősi léleknek a fájdalom új szintjével kellett
megismerkednie sáska alakjában. Egészen pontosan meg kellett
ismerkednie a fájdalommal, mert előző formájában minden
fájdalmat az emberi gazdaállatra zúdított, és a tűztől is inkább a
fénye, mint a hője miatt tartott. De most el kellett viselnie a
szenvedést. A hogan felé pillantottam, ahol Granuaile eltűnt az
ajtóban. Mivel az egyik sáska a fájdalmával volt elfoglalva, a
másik pedig Joe elfogyasztásával, logikusnak tűnt, hogy én is a
hoganban próbálok menedéket keresni, amíg nem figyelnek rám.
Elindultam a kunyhó felé.
De túl korán örültem.
 Ugyanis a lény azt hitte, a fájdalmat úgy szüntetheti meg, ha
elkapja okozóját. Nem ezt akartam neki megtanítani, de ha eddig
nem volt hozzászokva a fájdalomhoz, a félelemről sem nagyon
tudta, hogy micsoda. Közeledésére szárnya berregése
figyelmeztetett, de olyan gyorsan ugrott fel, hogy mire
észrevettem, már majdnem lecsapott rám. Ott volt a fejem
fölött.
A jó öreg archdruidám azt tanította, hogy három dolgot
tehetsz, ha valami a fejedre akar esni: vagy ugorj el, vagy állj
fedezékbe, vagy tegyél olyat, amitől az illető meggondolja magát.
Aztán a tanítása után megdobott egy mérges pulykával.
Sajnos a hogan volt az egyetlen menedék, az pedig olyan
elérhetetlen volt jelen pillanatban számomra, hogy akár Új-
Zélandon is lehetett volna. Ha el akartam volna ugrani a sáska
elől, akkor még könnyebb prédát jelentettem volna számára.
Ezért hagytam, hogy a kardomra zuhanjon.
A hátamra vetődtem, és miközben a bal karommal
tompítottam a becsapódást, jobb kezemmel a fejem fölé
tartottam Moralltachot. Prérifarkas halálából megtanultam, hogy
a rohadékok fejre mennek. A sáska megpróbálta első lábával
elütni a pengét, de ahelyett, hogy a lapján találta volna el, az élén
sikerült neki, így gyakorlatilag levágta vele a saját végtagját. Ami
azt jelentette, hogy a kard hegye bonyolult szájszervébe
fúródott, és a tarkóján bukkant ki…
Sikerült bevernem a fejemet esés közben egy kőbe, és talán
egy másodpercig az eszméletemet is elvesztettem. Eközben az
ízeltlábú teste lesiklott a pengén a markolatig. Ekkor rezeltem
csak be igazán, mert a markolat nem állította meg a folyamatot,
és a kezem is becsúszott a szájába. Kövér, nedvekkel töltött
potroha úgy lüktetett rajtam, mint egy vízzel teli ballon.
Elpusztult, és Moralltach varázslatának köszönhetően feketedni
kezdett, de hiába próbálkoztam, nem tudtam kibújni alóla.
Valami nagyon nem stimmelt a karommal és a kezemmel, mert
nem engedelmeskedett az akaratomnak, és nagyon fájt. Vér
csorgott rajta, és bár az eszemmel tudtam, hogy győztem, az
ösztöneim azt diktálták, hogy üvöltsék, hiszen a világ
leggusztustalanabb rovarja lenyelte a kezem. Tehát férfiasan
felsikítottam.
 A sáska szájszerve roppant összetett dolog: van labruma,
labiuma és maxillája (hogy egy kicsit a latintudásommal is
menőzzek), amihez olyan ízelt tapogatócsápok járulnak, mint a
pókláb. Aztán ott voltak még az antennái, amik a fejéből álltak ki,
meg az istentelen földönkívüliszeme, amivel kifejezéstelenül
bámul a világba, miközben a kukoricát rágcsálja. Most már
tapasztalatból tudom, hogy ha az ember keze eltűnik egy ilyen
szörnyű szájszervben, akkor halálra rémül. Inkább egy cápa
rotációs fogsora, mint egy sáska kitines szája meg
tapogatócsápjai, amivel még csiklandoz is rágás közben.
Megpróbáltam kirántani a kezem, de képtelen voltam rá.
Mintha beakadt volna. Annyi erőm sem volt, hogy kikászálódjak
a sáska alól, nem hogy kihúzzam a kezem. A bordáim siettek
emlékeztetni rá, hogy enyhén szólva nem vagyok
csúcsformában. Abban a reményben zártam ki a fájdalmat, hogy
képes leszek gondolkozni, de megzavart egy újabb berregés.
Először azt hittem, hogy a rajtam fekvő sáska éledt fel, de
eszembe jutott, hogy van egy másik is…
Oldalra néztem, és észrevettem a második sáska közeledő,
masszív fejét. Oldalából hat hosszú láb állt ki, és tökéletesen
mozgó, véres szájszervei már alig várták, hogy engem is
megkóstoljanak. Kifejezéstelen szeme rám meredt, de biztos
voltam benne, hogy a hallása segítségével is megtalált volna,
mert a „Halj meg dühösen és teljes hangerővel!” tanítás jegyében
folyamatosan üvöltöttem. Beismerem, hogy ez nemcsak a düh,
hanem a félelem üvöltése is volt, de kíváncsi lettem volna, hogy
örökké mérges apám hogyan fogadta volna, ha védekezésre
képtelenül kell megvárnia, amíg egy sáska elfogyasztja.
Hirtelen éles fényre lettem figyelmes.
– Jövök már, nem kell úgy üvölteni! – hallottam Granuaile
hangját, aki az egyik kerozinba mártott karóval közeledett felém.
Meggyújtotta, és fáklyát csinált belőle. Megállt a bal
halántékomnál
– vagy a döglött sáska jobb oldalánál –, és a másik sáskát
nézte. – Remélem, félnek még a tűztől, mert ha nem, nekünk
annyi – suttogta.
A sáska megtorpant. Ezek szerint nem felejtette el, mire
képes a tűz.
 – Van más fegyvered is? – kérdeztem.
– Nincs, csak ez. De van egy másik karó a zsebemben. Mit
csinálsz a sáska alatt?
– Beszorultam.
– Hogy érted azt, hogy beszorultál? Ne szórakozz már
velem!
– Nem szórakozom, beragadt a szájába a kezem.
– Akkor vess be mágiát!
– Nem jut eszembe egy sem.
Frank Herbert azt mondta, a félelem a gondolatok gyilkosa.
Frank Herbert bölcs ember volt.
– Most nem segíthetek neked, mert szembe kell szállnom
egy ijesztő rovarral.
A sáska közelebb lépett. Lassan kezdett belépni az intim
szférámba. Mozgás közben kattogott, és biztosra vettem, hogy a
zajok a szájából származnak.
– Légy óvatos, mert gyorsabb, mint gondolnád!
Granuaile a sáska felé ugrott a fáklyával. A rovar sikítva
hátrált pár lépést, de nem menekült el. Túlságosan
ínycsiklandozó falatok voltunk, és tudta, hogy az a kis fogpiszkáló
nem ég örökké.
– Van egy másik karód is, ugye?
– Van.
– Gyújtsd meg azt is, és próbáld megégetni a szárnyát!
– Rendben – húzta ki zsebéből a karót, és bemártott végét
az első fáklya lángjába dugta.
– Nagyszerű! Most a frissen gyújtott fáklyát dobd át a feje
felett, hogy a szárnyára essen. Alulról felfelé hajítsd!
Kicserélte a fáklyákat a kezében, hogy az előbb meggyújtott
a jobba kerüljön. A második fáklya fényesebben lobogott, és
nagyobb eséllyel kapott tőle lángra a rovar szárnya.
– Most megkapod, te kis sóska – suttogta, és arra
gondoltam, milyen csodálatos druida lesz abból a tanítványból,
aki ilyen szorult helyzetben is szóvicceket képes gyártani.
– De édeske vagy! – feleltem hasonló szellemben.
Átdobta a fáklyát a sáska feje felett, ami úgy akart
védekezni, hogy néhány újabb lépést hátrált. Talán elfeledkezett
róla, hogy már nem lélek, és nagy kiterjedésű, fizikai testtel
rendelkezik a szeme mögött.
Még a fejét is megcsóválta, mintha azt mondaná: „Mellé!” De
a következő pillanatban tapasztalnia kellett, hogy Granuaile
egyáltalán nem vétette el a dobást. Nem láttam, hol találta el a
fáklya, és Granuaile sem tudta, de a sáska reagált. Hátraugrott –
előre nem akart, mert Granuaile a másik fáklyát továbbra is a
kezében tartotta –, és megrázta a szárnyát, aztán néhány
méterre földet ért. Ugrándozott még egy darabig, de az sem
segített. Elhatározta, hogy most rendesen felszáll, de a repülés
vége egy csúnya, spirálvonalban megtett zuhanás lett. Szárnyai
úgy égtek, mint az örömtüzek. Akkor vettük észre, hogy a
lángoló karó beleállt a szárny és a tor közötti résbe. A
szárnyzúgás többé már nem volt fenyegető, mint egy bombázó
repülőgépé, inkább kellemes zene volt az értő druidafül számára.
Minél többet csapkodott, annál jobban élesztgette a tüzet.
Amikor a lángok továbbterjedtek a sáska testén,
visszatérhettem eredeti problémámhoz.
– Szép volt, Granuaile! Most már meg tudnál szabadítani
ettől a fejtől?
– Hoppá! – mondta döbbenten, és amikor ránéztem,
észrevettem, hogy nem engem néz, hanem a hogan felé bámul.
Amikor követtem pillantását, a kunyhó tetején egy nagy hollót
vettem észre. A szeme először vörös volt, aztán feketévé
változott.
– Jó estét, Siodhachan! – köszöntött Morrigan.
– Páholyból nézted végig az előadást?
– Sajnos csak most érkeztem.
– Akkor késtél egy kicsit, nem gondolod?
– Fogalmazzunk úgy, hogy éppen jókor érkeztem.
Bemutatnál ennek a bátor tanítványnak?
– Bocsáss meg, Morrigan! Úgy látszik, nemcsak a karomat
nyelte le ez a sáska, de a jó modoromat is. Granuaile
MacTiernan, ez itt Morrigan a Tuatha Dé Danannok közül, akit
más néven Halottválogatónak is ismernek, de Badb, Macha és
Nemain neveken is szólítanak.
A holló a levegőbe reppent, aztán hirtelen eltűnt a szemünk
elől, és egy tejfehér bőrű szépség képében jelent meg ismét, aki
kinyújtott karral a tanítványom felé lépdelt.
 – Örülök, hogy megismertelek – mondta Morrigan.
– Szintúgy – fogott vele kezet Granuaile. – Azt hiszem,
Samhain estéjén magához is imádkoztunk.
– Jól emlékszel, gyermekem – mosolygott Morrigan. –
Kérlek, ezt a jó szokásodat továbbra se hanyagold el, hiszen a
Tuatha Dé Danannok közül én vagyok az egyetlen, aki tudja,
hogy éltek.
A sáska sikoltozása abbamaradt, ebből tudtuk, hogy kimúlt,
bár a teste tovább lángolt. Morrigan oldalra fordított fejjel rám
nézett.
– Ha kiszabadulsz, észreveszed majd, hogy a tetoválásaid
megsérültek. Helyre kell őket állítanod, és ebben csak én
segíthetek neked. Szólj, ha készen állsz rá!
Hátrált néhány lépést, és feltartott kézzel elkezdett
visszaváltozni.
– Várj! Nem segítenél?
– Lesz időd rájönni, hogyan szabadulj ki onnan, Siodhachan.
Nincs szükséged a segítségemre – mondta, és Granuaile felé
biccentett. – Viszlát!
Hollóvá változott, és otthagyott bennünket. Ezt később még
megbeszéljük…
– Hú! – mondta Granuaile.
– Lenyeltél egy baglyot?
– Most ráztam kezet egy igazi istennővel! Aki ráadásul
meztelen volt. Hogy hívott téged? Milyen kakasnak? Vagy óírül
ez valami csúnyát jelent?
– Nem káromkodás volt, csak az eredeti nevemen szólított.
De lehet, hogy régen tényleg valami csúnyát jelentett. Ezért
inkább maradjunk a kellemesen hangzó Atticusnál! Most pedig
állj messzebb, kérlek!
Morrigannek igaza volt. A sáskák halála után a
pánikrohamom is elmúlt. Újra képes voltam gondolkozni, és
varázslattal kihúzhattam magam a csávából. De előtte látnom
kellett, mit csinálok. A kezemen a saját vérem és a szöcske
testnedve csorgott, és kezdtem szédülni. A gyógyító folyamat
megszakadt. Hiába próbáltam visszakapcsolni a medált, nem
történt semmi. Ez csak egyet jelenthetett: hogy a kezemre
tetovált gyógyító hurokban esett kár. Szólnom kellett
Coloradónak, hogy segítsen, aki nem fog cserbenhagyni. De
nagyon aggasztott, hogy képtelen vagyok a saját erőmből
felépülni. „Colorado / Druidának kell segítség / Gyógyítás.”
„Gyógyít” – felelte Colorado, és eltöltött a harmónia.
Granuaile távol állt, ezért kötést hoztam létre Moralltach és
az északi szikla között. Mivel a szikla nem mehetett
Moralltachhoz, Moralltachnak kellett mennie a sziklához, és
útközben félbe kellett vágnia a sáska fejét. Nekem csak el kellett
engednem a markolatot, aztán energiával láttam el, és
Moralltach félbevágta a sáska fejét. Ezután elvágtam a kötést, és
a kard a földre esett.
– Csodás! Granuaile, letépnéd ezt az oldalát? – mutattam bal
kezemmel a sáska fejének jobb oldalára.
– Viccelsz?
– Nem. Teljesen komolyan beszélek. Látnom kell, mibe
szorult be a kezem.
– De ez gusztustalan! Rémálmaim lesznek tőle.
– Nekem is, elhiheted! Ezt is Prérifarkas számlájára írhatjuk.
– Tudom! – fintorgott Granuaile, aztán megfogta a
kitinpáncélos fejet, és húzni kezdte. Amikor hangos cuppanással
leszakadt a torról, testnedv folyt a fejemre. Öklendezni és
köpködni kezdtem.
– Bocs, nem direkt volt! – kért elnézést tanítványom.
– Nem számít, a lényeg, hogy letépted – mondtam, és
éreztem, ahogy a csuklómat megcsapja a levegő. – Látod, mibe
akadt be a kezem?
– Nem beakadt, hanem valami átdöfte…
– Akkor ezért nem gyógyulok. A kézfejemet is átszúrta.
– A kör és a triskele felelős a gyógyulásodért?
– Igen.
– Blokkoltad az idegeket, azért nem érzed a fájdalmat, ugye?
– Jól mondod. De ez azt is jelenti, hogy mozdítani sem
nagyon vagyok képes. Kiakasztanád helyettem?
– Mindjárt! – fogta meg a csuklómat, és cuppanó hang
kíséretében lerántotta a tüskéről. Amikor ezzel megvolt,
kiderült, mi nyársalta föl a kezem: a sáska bal állkapcsa. A törött
csont – amit én zúztam szét a kővel – a kezemmel és a
kardmarkolattal együtt felszaladt a torkán, és amikor
megpróbáltam kihúzni a karomat, horogként fúrta át a
tenyerem.
Hogy kiszabaduljak a szörnyeteg alól, a torát hozzákötöttem
jobb oldalt a földhöz. A tetem lefordult rólam, aztán
feltápászkodhattam, és megrázhattam magam.
– Sürgősen meg kell tisztálkodnom.
– Van jég a hűtőládában – javasolta Granuaile.
– Nem is rossz ötlet! Ügyes voltál! Köszönöm!
– Nincs mit, szenszei.
– Megtennél két dolgot, amíg lemosakszom? Először is hozd
ide a borítékot, hogy megnézzük, mi lapul benne! Aztán hozz ide
egy másik fáklyát, és égesd el ezt a dögöt is!
Granuaile bólintott, én meg elindultam, hogy megmossam az
arcom és a karom. Nem tudtam, mennyi időbe telik
újjászületniük a Prérifarkasoknak, de gyanítottam, hogy hajnalra
visszatérnek, és én addigra nem akartam a környéken lenni.
Oldják meg innentől kezdve saját maguk a helyzetet, és
takarítsák el ők a szemetet. Colorado aranyat szállított a fennsík
alá, vagyis a megállapodás rám eső részét teljesítettem. Ideje
volt lelépnem, hogy élhessem egy halott életét, amire mindig is
vágytam.
A jéghideg víz frissítőén hatott, de nem mosta le rólam a
bűntudatot, amit Frank és Darren halála miatt éreztem.
Mindenesetre kellemesebb volt a sáskaváladék nélkül létezni.
Granuaile bejött a borítékkal, és bontatlanul átnyújtotta
nekem, aztán fáklyákat vett magához, és kiment a tetemhez,
hogy elégesse.
Mivel csak az egyik kezem mozgott, egy kis csaláshoz
folyamodtam, és varázslattal nyitottam ki a borítékot, majd
kiráztam belőle a tartalmát.
Hivatalos, törzsi dokumentumok voltak egy lakókocsi
bérléséről Many Farms területén, és engedélyezték egy fehér
férfi meg egy fehér nő letelepedését a dinék körében. Szóval
ezért volt távol. Hogy találjon nekem egy helyet, ahol
befejezhetem Granuaile kiképzését. A papírok szerint fekete
hajunk volt, és ez nem is volt olyan rossz ötlet. Az utóbbi időben
elég sokszor láthatták vörös üstökű párosunkat a környéken, és
ha békében akartam tanítani Granuaile-t, akkor itt volt az ideje
eljátszani, hogy nem vagyunk írek. Legalább átmeneti ideig.
Ehhez új személyazonossági igazolványokat kellett volna
szereznünk Haltól, és eltűrni Prérifarkas ugratását az új nevünk
miatt.
Nem terveztem a környéken maradni, pedig a lehetőség
roppant csábító volt, ha jobban belegondoltam. A rezervátumban
nem voltak műholdak és biztonsági kamerák, hogy minden
lépésedet rögzítsék. Ráadásul a közelben kellett maradnom, ha
szemmel akartam tartani a szénbányát. Néhány hetente
elruccanhatnék a völgybe, hogy a Tony Kunyhója körüli területet
gyógyítgassam, és megjutalmazhatnám magam egy halas
krumplival meg egy pofa sörrel a Rúla Búlában.
– Mi volt a borítékban? – kérdezte a visszatérő Granuaile.
– Új személyazonosság és új lakóhely. Prérifarkas ajándéka.
De nézd meg te is! – nyújtottam át a papírokat.
Granuaile kuncogni kezdett, és a szájára tapasztotta a kezét.
– A következő tizenkét évet Ezüst Sterling név alatt akarod
eltölteni?
– Mit gúnyolódsz! A tiéd se sokkal jobb!
A nevetése azonnal elhalt, amikor meglátta az új nevét
tartalmazó rubrikát.
– A szemét! Képes lenne Sütő Bettynek hívni!
– Ezt csak egy módon bosszulhatjuk meg. Ha ellopjuk a
furgonját! – javasoltam.
Granuaile a nagy, fekete furgonra nézett, és bólintott.
– Jó ötlet!
Megkerestem Moralltachot, aztán az autót egy kötéssel
beindítottam – nem akartam Prérifarkas maradványai között
keresni a slusszkulcsot –, és Granuaile már kormányozta is a
járművet Flagstaff felé. Várt bennünket ott egy kutya, akit
igencsak meg kellett ölelgetnünk.
 Epilógus

April Flores nem akarta elengedni Oberont.

– Nem láttam még kutyát, aminek ilyen gyorsan forrt volna
össze a törött vállcsontja – mondta. – Nem beszélve a bordáiról!
Hetekig járni sem lett volna neki szabad, ez meg úgy ugrál,
mintha semmi nem történt volna vele! Kezdem azt hinni, hogy ez
valami csoda. Itt tarthatnám, hogy elvégezzek rajta néhány
vizsgálatot? Ez anyagilag természetesen már nem magukat
terhelné. Csak néhány röntgenfelvételről lenne szó, és…
– Sajnálom, hölgyem, de sietünk.
„Tudod te, hogy mennyi szexi uszkár van itt?!” – tiltakozott
Oberon, és ellenkezve vakkantott egyet.
– Mi történt magával? – mutatott dr. Flores a jobb kezemet
borító kötésre.
Mivel ugyanúgy nem árulhattam el, hogy két óriássáskával
küzdöttem, ahogy Oberon esetében is mélyen hallgatnunk kellett
a vámpírral vívott összecsapásról, ezért az eredeti hazugság
mellett döntöttem:
– Sikerült levadásznom azt a rohadt medvét.
– Gratulálok… – mondta kételkedve.
Megsimogatta Oberont, szomorúan elbúcsúzott tőle, és a
lelkére kötötte, hogy messziről kerülje azokat a csúnya
medvéket.
„Látod, milyen normális regiszterben beszél velem? Ha
Granuaile Tökkelröttyentőnek mutatott volna be neki, most
kutyasípmagasságban járna a hangja!” – magyarázta Oberon.
Túl kicsi a merítésed egy tudományos következtetés
levonásához. Még nem lépted túl a véletlen szintet…
„Tudod, mi lenne a klassz? Ha találkozhatnék Borg
királynővel” – folytatta a kutyám. – „Rajta is elvégezném a
kísérletet. Ahogy meghallaná, hogy Tökkelröttyentőnek
hívnak, nem tudna ellenállni! Bár nem vagyok benne biztos,
hogy kutyaszerető ember. Ahogy abban sem, hogy egyáltalán
ember-e. Mindegy! Inkább menjünk el Skóciába, hogy
magamba gyömöszöljek tizenhat szaftos vaddisznókolbászt!”
Rendben, csak befestem a hajam, és csináltatok pár fotót,
aztán irány a Skót-felföld!
„Esküszöm, már érzem az ázott birkák szagát!” – közölte
izgatottan Oberon.
Figyeltem Oberon mozgását, ahogy kiléptünk az
állatorvostól.
Nem sántítasz. Úgy látom, rendbe jöttél. Mi a helyzet a
váltaddal?
„Egy kicsit még fáj, nem biztos, hogy szívesen futkároznék
vele. De az a gusztustalan tea tényleg segített.”
Akkor jó! Főzök még neked, mert teljesen helyre kell
jönnöd a vadászat előtt – figyelmeztettem.
„Érzed a levegőben azt a furcsa vibrálást? A mókusok a
világ minden táján megremegnek a félelemtől, de nem sejtik,
miért…”
Elintéztünk pár dolgot Flagstaffben. Újabb gyógyfüveket
vettem Oberonnak és magamnak, valamint beruháztam néhány
adag hajfestékre is. Nem a saját hajam beszínezése bántott,
hanem az, hogy Granuaile vörös üstökének is búcsút kellett
mondanunk, és ez fájdalmas dolog volt. A napfény nem fog
csillogni többé rajta, és talán túlságosan is Morriganre fog
emlékeztetni. Aztán az jutott eszembe, hogy nem is baj, ha egy
darabig elcsúfítjuk magunkat, mert külső megjelenésünk
változása talán áldásos hatással lesz a kialakulóban lévő, normális
tanár-diák viszonyra. Vagyis Prérifarkas több jót tett velem,
mint hitte. Tudtam, hogy csak azért szerzett számunkra
letelepedési engedélyt, hogy a bánya zárva tartásával
szavatoljam az arany áramlását, és nem holmi bűntudatból vagy
kötelességérzetből.
Granuaile rosszul volt az egész hajfestés-mizériától.
Kibéreltünk egy szobát, ahol nyugodtan elvégezhettük a dolgot.
Letörten lépett ki a fürdőből. Haja hollófekete volt, és úgy nézett
ki, mint akit fegyverrel kényszeríttetek arra, hogy goth legyen.
Nem akarta, hogy még fénykép is készüljön róla.
– Fúj! – nézte magát a visszapillantó tükörben, és közben a
halántéka melletti tincset tekergette. – Ez jobban fáj, mint bármi
eddig az életben. Tudod, hogy nézünk ki? Mint két büdös lábú
emós!
– Nézd a jó oldalát, Granuaile! A Két Büdös Lábú Emós
nagy-
szerű együttesnév lenne!
„Tényleg jó név!” – lelkesedett Oberon. „Nem lepne meg, ha
már valaki lefoglalta volna.”
Bementünk egy internetkávézóba, ahol használhattuk a
netet, meg faxolhattunk, majd elküldtük új fotóinkat Halnak, és
megkértük, hogy állítson ki számunkra új személyazonossági
okmányokat.
– Még meg sem száradtak a zsebében az új okmányok! –
zsémbelődött. – Holnapra nem lesznek készen. Szükségem van
néhány napra.
– Semmi baj, egy ideig úgyis elutazunk. Ha visszajöttünk,
szeretnék ezeken a neveken letelepedni. Legalább tíz év, amíg
kiképzem Granuaile-t.
– Tényleg Ezüst Sterlingnek akarja hívni magát? – kérdezte
Hal az okmányokat nézegetve.
– Esküszöm, hogy nem én választottam a nevet, hanem
Prérifarkas!
– Mielőtt elutazik, szeretném tudatni önnel, hogy Leif
megszakított minden kapcsolatot a cégünkkel.
– Elhagyta az államot?
– Nem, csak az ügyvédi irodából lépett ki. Járőrözni kezdett,
ha jól gondolom. Akad még néhány trónbitorló itt-ott, de nem
jelentenek számára akadályt a nagykutya halála után. Antione és
a fiúk az elhízás jeleit mutatják – tájékoztatott bennünket a helyi
hullaevő szellemekre utalva. – Az üzenetét is átadtam. Azt
mondja, tisztában van vele, hogy kerülnie kell magát, és hogy ha
hiszi, ha nem, nagyon sajnálja a történteket.
Megköszöntem Halnak a tájékoztatást, és megígértem neki,
hogy körülbelül egy hét múlva visszatérek, és felhívom. Furcsa
módon megkönnyebbültem a tudattól, hogy Leif ismét átvette az
irányítást. Olyan volt, mint egy gyűlölt diktátor, aki minden
negatívuma ellenére legalább stabilitást jelent országának. Bár
szívesen levadásztam volna azért, amit Oberonnal és velem tett,
mégis életben hagytam (vagy holtan, ha így jobban tetszik). Mert
amíg Granuaile-t kiképzem, Arizonát viszonylag biztonságos
helynek szerettem volna tudni, és Leif kezében nyilvánvalóan az
is marad. Különben is láttam már embereket, akiket elvakított a
bosszúszomj. Akármennyire szerettem volna Leif tettét önzőnek
nevezni, nem tagadhattam a tényt, hogy megmentett az
elvérzéstől, és kórházba szállított. Ha azt akarta volna, hogy
meghaljak, egyszerűen ott hagy, és kész. Az életem megmentése
– még akkor is, ha miatta kerültem életveszélybe –, azért
jelentett valamit. A történtekből okulva szerettem volna a
jövőben ötvösműhelyt nyitni, ahol a nyakláncom következő
medáljának kikísérletezésén dolgozhatom. A Zdenik-kaland
megtanított rá, hogy jó lenne létrehoznom egy mentális
parancsot a vámpírok szétoldozásához.
Elhatároztam, hogy a következő fedőfoglalkozásom az
ezüstművesség lesz, és még az új nevemhez is passzolna. Lehet,
hogy lesz egy kis farmom is, ahol kecskéket vagy juhokat tartok
majd, hogy Oberon terelgethesse őket. Miután végre letudtam
minden kötelezettséget, és az istenek nagy része azt hitte, halott
vagyok, elkezdhettem tervezni a gondtalan jövőt.
Prérifarkas kocsijával elrobogtunk a Hart-prérire, a San
Francisco Peaks nyugati oldalán található szépséges helyre, ami
már erősen természetvédelmi területnek számít. Onnan ugyanis
egy kapu nyílt Tír na nÓgba, és itt részesülhetett Granuaile első
alkalommal a síkváltás élményében. De nem időztünk sokat Tír
na nÓgban, inkább egy új síkváltással Skóciába ruccantunk
tovább, mielőtt a tündérek észrevették volna, és elterjesztették
volna, hogy a Vasdruida mégsem halott.
Skóciában nagyon kellemes napokat töltöttünk. Oberon
három nap további gyógyulás után – amit ő nemes
egyszerűséggel csak intenzív kolbászterápiának hívott –
szabadon szaladgálhatott, és az én kezemnek is körülbelül ennyi
nap kellett, hogy helyrejöjjön. A felföldi elemi lény örült, hogy
segíthetett a gyógyulásban. A kézfejemen lévő tetoválás valóban
megsérült, és ezen a problémán csak Morrigan segíthetett.
Gyógyulásunk után Oberonnal ellátogattunk a déli féltekére,
ahol nyár volt. Granuaile Skóciában maradt, hogy kastélyokat
látogasson, és udvariasan visszautasítsa a skót szoknyás fiúk
ajánlatait.
De az is lehet, hogy nem utasította vissza. Mit bánom én, az ő
dolga! Ennyi viszontagság után megérdemelt egy kis
hancúrozást.
Volt időm átgondolni a dolgokat az ausztráliai
Queenslandben tett séták alatt. Általában szigorúan a jelenben
élek, és nem rágom magam a múltbéli események miatt, de
néhány dolgot nagyon bántam. Például, hogy megöltem Zdeniket
és a bőrcserélőket, és hogy mindkét esetben hagytam magam
csőbe húzni. Gyászoltam Franket és Darrent, és vertem a fejem
a falba, amiért hagytam, hogy Hel kereket oldjon. Különösen,
hogy a szemét az özvegy testét is magával vitte. A leginkább Hel
aggasztott, de Granuaile kiképzésének végéig nemigen tehettem
a lehetséges intrikái ellen semmit, ezért úgy döntöttem, Loki
leánya nem fogja ellopni tőlem ezt a rövid, szép napot. Ganésa és
a titokzatos istenekből álló társasága amúgy is azt kívánta tőlem,
hogy húzzam meg magam. A mindenható istenek természetesen
tudtak arról, hogy életben maradtam, de Jézus és a többiek nem
voltak olyan típusok, hogy elárulják ezt azoknak a panteonoknak,
amik tagjai a tengerbe szeretnék szórni a csontjaimat.
Ez nem jelentett kevesebbet, mint hogy életemben először
viszszavehettem a paranoiámból, és lazíthattam.
Oberonnal találtunk egy vörösheremezőt, és a hátunkra
fordulva hatalmasat hemperegtünk rajta. A hempergés az egyik
legjobb dolog abban, ha kutya alakjában járod a világot.
Emberalakban is lehet henteregni, de az nem az igazi.
Oberon hatalmasat hapcizott, aztán csak feküdtünk, és a
hasunkat süttettük a nappal.
„Csodálatos ez a mező, Atticus!” – mondta Oberon.
 „Egyetértek.”
„Many Farmsban is lesz vöröshere?”
„Nem, az sokkal szárazabb vidék. De biztos vagyok benne,
hogy mint minden helynek, annak is meglesz a szépsége.
Legalább rengeteg helyed lesz szaladni. Nem úgy, mint a tempei
házban.”
„Ez jó hír. De francia uszkárszukák azért akadnak majd
bőven, ugye?
„Kétlem, inkább csak terelőkutyák lesznek, amik a legelő
juhokat őrzik. Ha gondolod, vehetünk neked egy kisebb nyájat,
és készíthetünk a húsukból juhkolbászt.”
„»Tökkelröttyentő Kolbásztanya.« Jól hangzik, mi?”
„Jó név lesz, Oberon!”
„Folytatjuk majd a nagy Tökkelröttyentő-kísérletet is.
Amikor az asszonyok jönnek majd kolbászt venni, te bemutatsz
nekik, és rengeteg adatot gyűjthetek majd” – kezdte tervezni a
jövőt.
Persze! Viszont megint rád férne egy fürdés.
„Tőlem! De csak akkor, ha elmeséled a szamurájos történe-
tet!”
„Azt hiszem, mégsem mondom el. Lelki sérülést okoznék
vele” – döntöttem el a kérdést.
„Tudod, mit, Atticus?” – fordult az oldalára Oberon, és
hegyezni kezdte a fülét. Se a fürdés, se a sztori nem érdekelte
már. „Szerintem a mező túloldalán sokkal dúsabb a vöröshere.
Fussunk oda, és nézzük meg, jól látom-e!”
„Ez egy olyan hipotézis, amit megéri letesztelni” –
bólintottam.
„Nyomás!” – vakkantott Oberon.
El sem tudjátok képzelni, milyen jó érzés futni, amikor nem
üldöz senki.
 Köszönetnyilvánítás

Mivel az első három könyv gyors egymásutánban jött ki,

még nem is volt időm köszönetet mondani az olvasóknak. Tehát
köszönöm nektek, hogy támogatjátok a sorozatot, és
megvásároljátok a könyveket. Ez a kötet sem jött volna létre, ha
nem vásároljátok meg az Üldöztetvét, és ajánljátok a
barátaitoknak. Sokan kapcsolatba lépnek velem a Goodreadsen,
a Twitteren és a blogomon, és nagyra értékelem a
kedvességeteket! Köszönöm!
A családom szerencsére nagyon támogató, és elnézik nekem,
amikor a lakásban fel-alá járkálva a képzeletbeli barátaimmal
beszélgetek. Köszönöm nektek a szeretetet!
Tricia Pasternakot, a Del Rey szerkesztőjét sem tudom
eléggé dicsérni. A legfontosabb dolgokban egyetértünk: például
abban, hogy melyik a legjobb Metallica-szám, illetve hogy egy
zacskó mályvacukorért ölni tudnánk. Ő az útmutatóm a kétségek
árnyakkal teli völgyében, és hálás vagyok bátorításáért,
útmutatásáért, és azért a rengeteg láthatatlan munkáért, amitől
a könyvek még jobbak lesznek.
Köszönöm a Del Rey többi dolgozójának is, hogy
hozzájárultak a sorozat sikeréhez: Mike Braffnek, Nancy
Deliának, David Moenchnak, Joe Scalorának, Scott Shannonnak,
April Floresnak és Gina Wachtelnek.
Evan Goldfried, az ügynököm hatalmas köszönetét érdemel
tanácsaiért és segítségéért.
Köszönet Dana Packer nyomozónak a hamis gyilkossági
helyszín elkészítéséhez nyújtott tippekért. Minden ezzel
kapcsolatos dolog, ami hihetetlennek vagy oltári nagy
baromságnak hangzik, az én elmém szüleménye, és biztosak
lehettek benne, hogy ha az ő körzetében vetemednétek
helyszínhamisításra, egyből elkapna benneteket.
Köszönetemet fejezem ki Tammy Gwarának a mérgekről
szóló beszélgetésért. Egy kicsit feszélyező volt a téma, és kétlem,
hogy ezek után eljönne hozzánk vacsorára.
 Mihir Wanchoo az indiai legendák jó ismerője, és hálás
köszönetem azért, hogy felhívta a figyelmemet Indrára.
A Kockák Társaságának – Toothnak, Martinnak, Andrew-
nak, Alannek és Johnnak – köszönöm a sok nevetést és az
Őrületpontokat.
Eddigi könyveimben a kitalált történetet igyekeztem valódi
díszletek közé helyezni, és itt is szerepel két valóságban is létező,
kayentai patika, amiket a Törzsi Egészségügyi Hivatal üzemeltet.
Bár az Eszed, Nem Eszed teljesen kitalált flagstaffi hely, a Téli
Napot (Winter Sun Trading Company), a Macy Európai
Kávézóját (Macy’s Europian Coffeehouse) és a Nagyi Szekrényét
(Granny’s Closet) valóban meglátogathatjátok. Klassz helyek, és
miközben róluk írtam, eszembe jutottak a boldog egyetemi évek.
A Diné Bahane’, a navahók teremtéstörténete egy folyton
változó, kötetlen szöveg, amit egy énekes ad elő, és általában a
közönséghez és a ceremóniához igazodik. Az írott változatok is
gyakran lényeges pontokon térnek el egymástól, és személyes
véleményem szerint nem kifejezetten tekinthetők hiteles
forrásnak, bármennyire is jól dokumentáltak, és a ceremóniák
leírása sem fogadható el teljesen hitelesnek. Vannak történetek,
amik öt világ helyett csak négyet ismernek, de mivel a Diné
Főiskolán négyet tanítanak, én is emellett döntöttem. A két
Prérifarkas, az Első Világ lelkeinek leírása, valamint még néhány
további részlet Hastin Tlo’tsi Hee-től (Öreg Bölényfű) származik,
és a Navaho Indian Myths című könyvben olvasható. Sokat
merítettem továbbá Paul G. Zolbrod munkájából is, az 1987-ben
publikált Diné Bahane’-ból.
Köszönöm Karennek, Mervynnek és Leah Harvey-nak,
amiért segítettek a Diné bazaad, vagyis a navahó nyelv
kiejtésében, amit a könyv első oldalain találtok. Ha mégis rosszul
ejtettem ki valamit, az én fejemre szórjatok hamut.