Történetírók

Pray György (1723-1801):

Bölcsészdoktor, jezsiuta pap, apátkanonok, az egyetemi könyvtár igazgatója, a második
Ratio tankönyvírója, a tudományos magyar történetírás és –tanítás egyik megalapítója. Mária
Terézia királyi történetíróvá nevezte ki, de ő volt a Nagyszombatból Budára költöző egyetemi
könyvtár első „könyvtárőre” (azaz igazgatója), s ezt a tevékenységét az intézmény Pestre
költözése után is folytatta. 1777 és 1785 között az oklevéltan, 1785–90-ig a címer- és pecséttan
egyetemi tanára volt. Magas egyházi méltóságokat is viselt: II. Lipót idején nagyváradi kanonok,
sőt országgyűlési követ lett, 1797-ben I. Ferenc tornovai apáttá nevezte ki. Elődeitől eltérően
tudatosan gyűjtött, csak a tanulmányaihoz szükséges iratokat másolta le. Ő volt az első
összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd felfedezője (Pray-kódex) és ismertetője is.
Egyháztörténeti és világi témákkal egyaránt foglalkozott. 1761-ben közzétette a magyar
őstörténet összefoglalását Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum címmel. Ebben a
hun–magyar–avar folytonosság hagyományos elméletét azzal egészítette ki, hogy miután a hunok
Kína mellől vonultak Európába, a magyarok azonosak a kínai évkönyvekben emlegetett turkokkal.
Amikor Sajnovics János előállt a magyar és a lapp nyelv rokonságának bizonyításával, Pray az
1774-es Dissertationes historico-criticae in Annales veteres Hunnorum című munkában az összes
finnugor népet besorolta a hun eredetűek közé. Fő művét, a magyar történelmet az
államalapítástól I. Ferdinánd 1564-es haláláig tárgyaló Annales regum Hungariae című
összegzését 1763 és 1770 között jelentette meg öt kötetben. A történeti problémák tisztázását
alapos forráskritikával, az oklevéltan, a kronológia és a genealógia módszereinek felhasználásával
igyekezett megoldani. 1801-ben látott napvilágot a mű háromkötetes folytatása, amely 1780-ig
tárgyalta az eseményeket.
Értekezések sorában dolgozta fel a magyar királyi szentek (Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent
Imre herceg, Szent László király és a Szent Jobb) történetét. Egyháztörténeti munkásságából
kiemelendők a vránai perjelségről, a nagyváradi püspökség megalapításáról és a veszprémi
egyházmegyében a 14. században folyt pápai tizedszedésről írott művei.
Kéziratban maradt az 1787-ben született De jure regum Hungariae in Bosniam, Serviam et
Bulgariam a magyar királyok történeti jogáról az említett területeken.
A történeti szakirodalom szerint Pray György történetírói munkásságának jelentősége
mindenekelőtt abban áll, hogy a forráskritikai módszerek alkalmazásával megújította a korábban
Hevenesi Gábor és Kaprinai István által fémjelzett jezsuita adatgyűjtő történeti iskolát. Az

1/11 oldal
Egyetemi Könyvtárat a magyar történettudomány központjává tette. Széles körű levelezése
részben pótolta a nem létező történelmi szakfolyóiratokat, a köré gyűlt történetírói kör pedig az
egyelőre szintén hiányzó tudós társaságot.

Leopold von Ranke (1795-1886):

A 19. század egyik legnagyobb német történésze. Gyakran tekintik a modern forrásalapú
történetírás egyik megalapítójának. Ranke nagyban meghatározta a későbbi történetírást olyan
fogalmak bevezetésével, mint az elsődleges forrásokra való támaszkodás, a narratív történetírás
és különösen a nemzetközi politika (Aussenpolitik) előtérbe állítása, valamint az elkötelezettség
az események olyan módon való megírására, „ahogy valójában történt”. Berlin egyetemén tanult
történelmet és bölcseletet, 1825 és 1871 között pedig ugyanott volt az egyetemes történelem
professzora. Tanári működése mellett számos tudományos és kultúrpolitikai tisztséget is viselt;
tagja volt a Porosz Tudományos Akadémiának, a Bajor Tudományos Akadémia történeti
bizottságának, 1843-tól pedig ő volt a Porosz Királyság hivatalos, udvari történetírója. R. mint a
romantikus historicizmus nagy történeti szintéziseinek megalkotója élete során írt világtörténelmi
szintézist, megírta a Német Birodalom és a germán népek történetét, de élvezetes, elbeszélő
stílusban, bőséges forrásanyagra támaszkodva feldolgozta számos európai nép és állam
históriáját is. Történetírói munkásságának egyik legfontosabb vonulatát mégis egyháztörténeti
témájú művei alkotják. Így sokkötetes, klasszikus műben dolgozta fel a pápaság és vele a
katolikus egyház históriáját. Ebben a lényegében tárgyilagosságra törekvő és máig is
alapvetőnek számító írásában szakított azzal a hagyományos protestáns szemlélettel, amely a
pápaság intézményét általában és egészében negatív módon ítélte meg; a korai középkor
időszakáról festett negatív képét jelentősen ellensúlyozta, hogy elsőként alkotott békülékeny
szellemű, differenciált véleményt az ellenreformáció koráról és a római egyház modern
történetéről. Ugyancsak jelentős részét jelentette hatalmas életművének a reformáció és a
vallásháborúk kora német történelmének feldolgozása, amely valójában a reformáció és az
ellenreformáció folyamatainak összefoglaló áttekintése, a historicizmus szellemében való
monumentális feldolgozása.

Horváth Mihály (1809-1878):

A magyar történetírás kiemelkedő alakja. Liberális, függetlenségi szellemű történeti
munkáival a magyar polgári átalakulás ügyét szolgálta. A magyar történelem fő tendenciájának a
szabadság kivívására és folyamatos megtartására irányuló törekvést tartotta. A történész
feladatát abban látta, hogy a letűnt nemzedékek életének és munkásságának minden mozzanatát
felkutassa, és a forrásokat kellő kritikával kezelje. Horváth Mihály a korabeli legnépszerűbb
2/11 oldal
magyar történetírók egyike volt: nemcsak arra a korra gondolt, amelyről írt, hanem a közönségre
is, akinek írt. Nemcsak kutató akart lenni, hanem buzdító, lelkesítő tanító is, aki mindig arra
törekedett, hogy a 19. század vezéreszméit hirdesse.
A Magyar Tudományos Akadémia 1839. november 23-án levelező, 1841. november 23-án rendes
taggá választotta. A magyar honvédelem történeti vázlata című székfoglaló előadása 1842.
november 22-én hangzott el. 1871. május 17-én az igazgató tagságot nyerte el. 1870. január 15. -
1878. augusztus 19. között a II. Osztály elnöki tisztségét látta el. 1867-ben a Magyar Történelmi
Társulat ideiglenes elnöke, 1867-77-ben első alelnöke, 1877-től haláláig elnöke. 1868-tól a
Kisfaludy Társulat rendes tagja. Háromszor részesült – 1840., 1867., 1873. - a Magyar
Tudományos Akadémia Nagyjutalmában. Mindegyik művét átlengi az erős hazafi-érzés, a
szabadság, alkotmány és haladás érdekei iránti lelkesedés, ami írásainak nagy szubjektivitást
kölcsönöz.
A gazdasági történetírás úttörője volt, előtte e kérdésekkel senki nem foglalkozott. A
pozitívizmus módszereit felhasználva koronként elemezte a mezőgazdaság, az ipar, a bányászat, a
kereskedelem, a demográfia helyzetét, a közlekedés jelentőségét, a fejlődés politikai, gazdasági,
társadalmi akadályait. Gazdaságpolitikai munkái nemcsak történettudományi eredményeket
tartalmaztak, de a hazai ipar, az önálló vámterület, az érdekegyeztetés, a polgárosodásért vívott
harc eszközei is voltak. A reformkort tárgyaló műveiben megörökíti a polgárosuló nemesség
harcát a bécsi kormánnyal és a hazai konzervatívokkal. A forradalomról 1865-ben írt könyve jelzi
eltávolodását Kossuthtól, ekkor már a kiegyezés irányában próbált nyitni.

Műveiben nemcsak egy-egy kort jellemez, de figyelembe veszi az olvasók igényeit is. Katolikus
pap létére elfogulatlanul elemezte a vallási, egyházi kérdéseket is. Stílusa olvasmányos, a
legbonyolultabb kérdéseket is áttekinthetően, világos csoportosításban tárgyalja, állásfoglalásait
elegánsan és hatásosan adja elő.

Munkái közül a legfontosabbak: A szükség és a szabadság a történelemben (1838), Az ipar és a

kereskedés története Magyarországon... (1840), Az 1514-diki pórlázadás... (1841), A magyarok
története I-IV. (1842-46), Magyar történelmi okmánytár (1857-59), Huszonöt év Magyarország
történetéből, 1823-tól 1848-ig I-III. (1865), Magyarország függetlenségi harcának története 1848
és 1849-ben I-III. (1865), Zrínyi Ilona életrajza (1869), Utyeszenich Fráter György (1872), A
kereszténység első százada Magyarországon (1878).

Művei az emigráció alatt is folyamatosan jelen voltak itthon, Hatvani Mihály álnéven az
Akadémia támogatásával jelentek meg. Hatkötetes Magyarország történelme című munkájával
3/11 oldal
(1860-63) a Magyar Tudományos Akadémia nagy jutalmát nyerte el. E mű hat kiadást ért meg,
rövidített változatát igen hosszú ideig középiskolai tankönyvként használták. Horváth Mihály
nevét ma is tér őrzi Budapesten.

Marczali Henrik (1856-1940):

Történetíró, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja. Marcaliban, az ottani zsidó rabbi
fiaként született. Alsóbb iskoláit apja mellett otthon, a felsőbb osztályokat nyilvános iskolákban
végezte. Győrött és Pápán tanult. 1870-ben iratkozott be a pesti egyetemre, ahol három évvel
később tanári vizsgát tett. A tanárképző-intézet gyakorlóiskolájában Kármán Mór előadásait
hallgatta. 1875-ben bölcsészdoktor lett, majd Berlinbe, Londonba, végül Oxfordba utazott. 1878-
ban a budapesti tanárképző intézet előbb helyettes, majd rendes tanára lett. 1878-ban az egyetem
magántanára, majd 1893-ban a MTA levelező tagja lett. 1895-ben nevezték ki a magyar történeti
katedrára rendes tanárrá. Ekkoriban ért pályája csúcsára. Mint szaktudós az Árpád-kori és az
újabbkori magyar történetet és világtörténetet választotta tanulmánya tárgyául. A Pallas nagy
lexikona cikkírója volt a magyar történelem újabbkori részénél. 1898-tól szerkesztette és újkori
részében írta a Nagy képes világtörténet című sorozatot. 1912-ben igazgatója lett az egyetem
Történelmi Szemináriumának és évtizedeken át volt az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló
Bizottságnak tagja.

Az 1909–10-es évek után nagyobb munkákat már nem alkotott, több történelemtankönyve sem
íródott. A háború közeledtével és idején aktuális témájú történeti írásai szaporodtak meg. Mivel
a tanácsköztársaság idején elvállalta a felállítandó levéltári tanács elnökségét, később ellenfelei
kihasználták a lehetőséget, hogy leszámolhassanak vele. 1923-ban nyugdíjazták és eltávolították
az egyetemről. 1927 után teljesen visszavonult. Hosszú betegeskedés után hunyt el. Mivel a
zsidótörvények hatálya alól az akadémiai tagokat 1940-ben még mentesítették, levelezőtagjaként
búcsúztatta az Akadémia.

Munkái:
• Adalékok a magyar történettanítás újjáalakításához. A magyarok megtelepedéséig.
Magyar Tanügy, 1876. 345-349. l.
• Adalékok a magyar történettanítás újjáalakításához II. A magyar hőskor. Magyar
Tanügy, 1877. 20-25. l.
• Horváth Mihály: A magyarok története a tanuló ifjúság számára. Átdolgozta
Marczali Henrik. Eggenberger, Budapest, 1890. (10. kiadás)

4/11 oldal
 • A magyar állam ismertetése. Történeti átnézet és a mai állapot. Segédkönyv
közép- és polgári iskolák számára a magyar történettanítás kiegészítésére. Budapest, 1892.
• Magyarország története. Középfokú iskolák számára. 3. oszt. Athenaeum,
Budapest, 1894., 1904. (2. kiadás) 1905. (3. kiadás) 1909. (4. kiadás)
• Magyarország története. Középfokú iskolák számára. III. osztálya számára.
Átdolgozta: Andor József. Athenaeum, Budapest, 1900.
• A történet kis tükre. Az elemi iskolák 5. és 6. oszt. számára. Budapest, 1906.
• Előadása a történelem-tanításról. In: A szabad tanítás Pécsett 1907-ben tartott
magyar kongresszusának naplója. Budapest, 1908. 146-148. l. Válaszai a vitában felmerült
kérdésekre: 182-183. l.

Szekfű Gyula (1883-1955):

1920-ban megjelent Három nemzedék című munkájában ő alapozta meg az 1918–1919-es
forradalmak után hatalomra került ellenforradalmi rendszer hivatalos ideológiáját. 1927
szeptemberétől 1939 decemberéig szerkesztette a konzervatív szemléletű, Bethlen István
politikáját támogató Magyar Szemlét. A bethleni kormányzati rendszer bukását, Hitler és a német
fasizmus hatalomra kerülését s Gömbös Gyulának a német típusú fasiszta rendszer bevezetésére
tett kísérletét látva felülvizsgálta korábbi politikai nézeteit. A Három nemzedék 1934. évi
kiadásához mellékelt utószavában felhívta a figyelmet a Magyarországot fenyegető német
veszélyre, s konzervatív katolikus oldalról bírálta a hitlerizmust.
A második világháború alatt az angolszász orientációjú konzervatív ellenzék, a Bethlen-csoport
tagjaként bekapcsolódott a függetlenségi és népfrontmozgalomba. 1939 és 1944 között a
németellenes, ellenzéki Magyar Nemzet vezető publicistája. Szóban és írásban kiállt a független,
szabad Magyarország mellett. A szabadság fogalma címmel cikket írt a szociáldemokrata
Népszava híres, a németellenes nemzeti összefogást példázó 1941. karácsonyi számába. Részt
vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalásokon, kezdetben vállalta
annak elnöki tisztét, de később visszalépett, és az emlékbizottság nyilvánosságra hozott
felhívását sem írta alá. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben elment tanúskodni a
kommunisták mellett. 1943 januárjában elvállalta a Petőfi születésének százhuszadik
évfordulóján rendezett ünnepségek egyik fővédnöki tisztét. A Valahol utat vesztettünk című
nevezetes, 1943–1944-ben a Magyar Nemzetben közzétett cikksorozatában bírálta az
ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját, s figyelmeztetésül felidézte a reformkor polgári
demokratikus eszményeit. A német megszállás alatt visszahúzódott, a nyilas hatalomátvétel után
bujdosni kényszerült. Az ostromot a fővárosban élte át.

5/11 oldal
Nyomban bekapcsolódott a kialakuló demokratikus közéletbe. Elfogadta a politikai realitásokat,
azt, hogy a régi rendszer széthullott, a hatalomba bekerültek a kommunisták és a
szociáldemokraták, s a Szovjetunió – a fegyverszüneti egyezmény értelmében – beleszólást
kapott az ország ügyeibe. Egyetlen pártba sem lépett be, bár 1945 tavaszán figyelemmel kísérte a
katolikus pártalakítási kísérleteket, s neve szóba is került a Keresztény Demokrata Néppárt
elnökeként. 1945. április 2-án egyike volt annak a nyolc közéleti személyiségnek, akiket
Budapesten beválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.
1945. október 15-én nevezték ki – a koalíciós pártok megállapodása alapján – rendkívüli követ
és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté, majd 1948 májusától nagykövetté.
Megbízatásának időszakában kezdtek kialakulni a két ország között a gazdasági, államközi és
kulturális kapcsolatok, s került sor 1948 februárjában a barátsági, együttműködési és kölcsönös
segélynyújtási egyezmény aláírására. A kommunista párt hatalomátvétele után, 1948. szeptember
10-én felmentették, majd a Külügyminisztérium 1949 áprilisában nyugállományba helyezte.
1953. májustól országgyűlési képviselő, 1954. január 21-től haláláig az Elnöki Tanács tagja.
Kitüntetései: Corvin-koszorú (1930); Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1948).
Fő művei: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913.; Három nemzedék. Budapest, 1920.; Magyar
történet I–VIII. (Hóman Bálinttal közösen) Budapest, 1929–1934.; Három nemzedék és ami
utána következik. Budapest, 1934.; Forradalom után. Budapest, 1947.

Hóman Bálint (1885-1951):

A budapesti Tudományegyetemen 23 éves korában szerezte meg bölcsészdoktori oklevelét
Magyar városok az Árpádok korában c. munkájával. Első munkahelye az Egyetemi Könyvtár
volt, ahol már 1915-ben igazgatóvá nevezték ki. 1916-ban a pesti egyetem magántanára. Ekkor
jelent meg Magyar pénztörténet 1000-1325 c. könyve. 1922-ben az Országos Széchényi Könyvtár
igazgatója, majd 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Gazdaságtörténeti munkái, pl.
Károly Róbert gazdaságpolitikájáról írt értekezése ebben az időben született. A hun-magyar
rokonságról szóló tézisei nem maradtak időtállóak. Kutatásaival egyidőben oktatott az akkor már
Pázmány Péterről elnevezett pesti egyetemen. Szekfű Gyulával együtt, akivel közösen írta a
Magyar történet c. összefoglaló jellegű munkát (1938-1941), az akkori történettudomány jelentős
alakja lett. A magyar történetírás új útjai c. művében jeles tudósok szólalnak meg tudományáguk
kérdéseiről. 1929-ben A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, majd 1930-ban a Corvin-
koszorú birtokosa lett. A Corvin-láncot 1935-ben kapta meg. Az 1920-as évek végétől a Magyar
Numizmatikai Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Történelmi Társulat elnöke.
Politikusként az 1930-as évek elejétől mindinkább a németbarát orientációt képviselte. 1932.
október 2-ától 1938. május 13-áig a Gömbös-és Darányi-kormányban, majd 1939. február 16-ától
6/11 oldal
1942. július 3-áig a Teleki-, Bárdossy- és Kállay-kormányban volt vallás-és közoktatásügyi
miniszter. E minőségében nevéhez fűződik az állami és egyházi befolyást erősítő és az
érettségizők szelekcióját is célzó egységes középiskolai törvény (az 1934. évi XI. törvénycikk)
megalkotása. Az addigi eltérő tantervek szerint működő humán és reálgimnáziumokat egységes
középiskolákká alakította, ezeken belül gazdasági középiskolákat, azaz szakközépiskolákat
alakított ki, amelyekben a tanulmányi idő egységesen négy év volt.
Elődjéhez, Klebelsberg Kunóhoz hasonlóan az oktatást kiemelt nemzetpolitikai ágazatként kezelte
és jelentős támogatásokat szerzett tárcája részére. A húszas évek végén az állami
költségvetésből a kultusztárca mintegy 9-10 százalékban részesült, míg a harmincas évek elején
11-13 százalékban kapott támogatást.
A szegény, de tehetséges gyermekek felkarolását az oktatási stratégia fontos feladatának
tekintette. A Horthy Miklós-ösztöndíj keretében évi ezer nehéz sorsú tanuló (középiskolás,
egyetemista) előmenetelét támogatta. Pártolta a Bolyai Kollégium és a Győrffy Kollégium
megalakulását. Ezek a kollégiumok tandíjmentesek voltak a szegény parasztfiatalok számára.
Oktatáspolitikájában kihangsúlyozta az iskolákban elsajátított törzsanyag nemzeti jellegének
fontosságát, a magyar életre való felkészülés jegyében a „valláserkölcsi és nemzeti alapon
nyugvó egészséges magyar világszemlélet kialakítását”. 1941-ben, az általa kezdeményezett
oktatási reform keretében elindította a nyolcosztályos tantervű általános iskolai képzést (az addigi
négy elemi és négy polgári helyett), de ennek elterjedése a háború miatt már nem lett általános.
1938 januárjától a Nemzeti Egység Pártja pártvezérhelyettese (mai értelemben „elnökhelyettese”)
volt annak Magyar Élet Pártjává alakulásáig.
1941. június 26-án megszavazta a Szovjetunió elleni hadba lépést, ez háború utáni
büntetőperének egyik vádpontja lett. Politikai döntéseit több írásában is megerősítette,
amelyekben kihangsúlyozta a német-magyar szövetség fontosságát, amelyben Magyarország
szerepét „...a németek védőbástyájaként a keleti erőkkel vívott küzdelemben” jellemezte.
A zsidótörvények előkészítésében és megszavazásában is részt vett. A zsidóság asszimilációját
nem tartotta lehetségesnek, mivel véleménye szerint „a kereszténység eszméivel
szembehelyezkedő szellemiségük” valamint „felforgató mozgalmakban és romboló
eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük” azt megakadályozza.
Hevesen ellenezte az 1943-as béketárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel. A törvényhozás
munkájában az ország 1944. márciusi német megszállása, majd az októberi nyilas hatalomátvétel
után is részt vett. 1944 végén Szálasiékkal együtt visszavonult a Dunántúlra, később német
területre menekült tovább. Amerikai fogságba került, ahonnan a magyar hatóságok 1945-ben
hozták haza. 1946-ban a Népbíróság mint háborús bűnöst életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte.
A per során Szekfű Gyula és Kosáry Domokos kiálltak mellette.
7/11 oldal
A büntetést a váci fegyházban töltötte, ahol szervezete nehezen viselte a megpróbáltatásokat. A jól
megtermett férfi a beszámolók szerint rövid idő alatt 60 kilogrammra fogyott. 1951. június 2-án
hunyt el.
Történészi tevékenysége
A középkori magyar történelem volt fő kutatási területe. Szekfű Gyulával közösen több jelentős
történelmi tanulmány, könyv szerzője. Kedvenc kutatási területe az éremtan volt.
1943–1944-ben írt Ősemberek – Ősmagyarok című munkájában – feladva korábbi álláspontját –
azt a véleményt képviselte, hogy az ősi magyar szavak elemzésekor figyelembe kell venni „a
szumir és hatti–hurri nyelvemlékeket”.
Művei
• A magyar városok az Árpádok korában (Budapest, 1908)
• Magyar pénztörténet 1000–1325 (Budapest, 1916)
• A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában
(Budapest, 1921)
• A Szent László-kori Gesta Ungarorum és a XII–XIII. századi leszármazói
(Budapest, 1925)
• A magyar hun hagyomány és hun monda (Budapest, 1925)
• A forráskutatás és forráskritika története (Budapest, 1925)
• Magyar történet (1458-ig, a továbbiakat Szekfű Gyula írta; Budapest, é. n. )
• Egyetemes történet (I–IV. Szerk.: H. B., Szekfű Gyula, Kerényi Károly; Budapest,
1935–1937)
• Ősemberek – Ősmagyarok (Atlanta, 1985)
• A történelem útja. Válogatott tanulmányok (Vál.: Buza János; Budapest, 2002)

Fernand Braudel (1902-1985):

Az egyik legjelentősebb 20. századi történész. Tanított Algírban (1924-1932) majd a
College de France-on (1949-1972). Az École pratique des hautes études igazgatója volt. A szakma
elismerését a A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (1949) című könyvével
vívta ki. 1956 és 1968 között szerkesztője volt annak az Annales címet viselő folyóiratnak, amely
szemléletével új iskolát teremtett. A Lucien Febvre és Marc Bloch nyomdokain haladó Braudel
szakított a hagyományos történelemfelfogással. A politikai és diplomáciai események
középpontban állítása helyett olyan területeket vizsgált, amelyeket nagyban befolyásolják az
emberiség történetét (földrajzi környezet, éghajlat, demográfia, közlekedés, kommunikáció). Az
adott kor sokszemszögű vizsgálatában – statisztikai adatok, tényszámok elemzésével –

8/11 oldal
hangsúlyozottan jelenik meg a mindennapok története. Több elismerésben részesült, több egyetem
díszdoktora, a becsületrend kétszeres kitüntetettje.
Magyarul olvasható művei:
• A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában I-III. Budapest,
Akadémiai − Osiris Kiadó, 1996.
• Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV−XVIII. század. Budapest, Gondolat,
1985. Első kötet: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Gutta Könyvkiadó,
2004. ISBN 963-204-632-3
• Franciaország identitása I-II., Helikon Kiadó, 2003.
• A kapitalizmus dinamikája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2008.

March Bloch (1886-1944):

A modern történetírás egyik legnagyobb alakja, az Annales-iskola társalapítója. Édesapja,
Gustav Bloch szintén történész, a párizsi egyetem ókortörténeti oktatója volt. Bloch az École
normale supérieure-ön és a Sorbonne-on végezte egyetemi tanulmányait. 1919-ben szerzett doktori
fokozatot a király mint földesúr és parasztjainak kapcsolata témában. 1929-ben Bloch és Lucien
Febvre megalapították az Annales d'histoire économique et sociale című folyóiratot. 1936 és 1940
között a Sorbonne gazdaságtörténeti tanszékét vezette. A háború kitörésekor önkéntesként részt
vett a háborúban, majd a francia kapitulációt követően részt vett az ellenállási mozgalomban.
1944 márciusában német fogságba került, majd júniusban kivégezték.
Történészi munkássága
Érdeklődése elsősorban a történelem nagy összefüggéseire irányult. Történeti vizsgálódásainak
középpontjába az embert, pontosabban "az időben mozgó embert" állítja. Magát a történelmet
még egy gyerekcipőben járó tudománynak látta - mely "igen régi az elbeszélés embrionális
formájában, hosszú időn át fikciókkal borítva, még hosszabb időn át a legközvetlenebbül
megragadható eseményekre korlátozottan. De mint elemző vállalkozás annál ifjabb" -, mégis meg
volt győződve arról, hogy egyre tudományosabbá válhat. Nem hitt a történelem pragmatikus
hasznában, ugyanakkor meg volt győződve értelmi jogosultságáról. A történelmet egyfajta
kísérletnek fogta fel, hogy megértse az örökösen mozgásban lévő emberi valóságot. Számára a
források nem maguktól értetődőek, azok "kikérdezésre" szorulnak. A jó történészt tehát a
"kérdezni tudás" különbözteti meg a rossz történésztől.
Magyarul megjelent művei
• A történelem védelmében. Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1974.
• A történész mestersége. Történetelméleti írások. Osiris, Budapest, 1996.
• A feudális társadalom, Osiris, Budapest, 1996.
9/11 oldal
 • Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és
Angliában. Osiris, Budapest

Kosáry Domokos (1913-2007):

Még gyermekkorában szüleivel (édesanyja, a korszak híres írónője, Kosáryné Réz Lola)
Budapestre települt a Trianon következtében Csehszlovákiához került Selmecbányáról. Itt
végezte tanulmányait a Pázmány Péter egyetemen, történelem-latin szakon. Az Eötvös József
Collegium tagja, a korszak neves történészének, Szekfű Gyulának a tanítványa. Kosáry már
huszonévesként bekerült az akkori Magyarország kulturális elitjébe. 1935-től már 22 éves korától
a Magyar Szemle szerzői közé tartozott. Kortársaival ellentétben ő Németország helyett
Angliában és Franciaországban járt ösztöndíjjal, ahol megismerhette a nyugati, színvonalas, az
Annales fémjelezte történeti iskolát.
Mint az Eötvös Collegium tagja közeli kapcsolatba került annak kurátorával, Teleki Pállal, aki
hosszabb tanulmányútra küldte őt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol tanulmányai mellett
Magyarország nyugati megítéléséről kellett tájékozódnia. Teleki ottani barátai mind
figyelmeztettek a várható német vereségre a második világháborúban, ám idehaza kevesen hittek
a hazatérő ifjú történésznek. Hamarosan a Teleki Pál Tudományos Intézetben a
Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese lett, a háború után az egyetemen is taníthatott, ám
az egyre erősödő marxista történészek (Andics Erzsébet, Mód Aladár) támadásai megbuktatták és
száműzték az egyetemről.
1956-ban a Történettudományi Intézet Forradalmi Tanácsának elnöke, ezért később két évig
börtönben volt, majd a Pest Megyei Levéltár munkatársa, később újra engedik, hogy a
Történettudományi Intézetben dolgozzon. Bár nem engedték vezető pozícióba, ez a korszak a
csendes alkotás időszaka, több jelentős művét ekkor alkotta. A Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja 1982-től, rendes tagja 1985-től, elnöke 1990-1996 között. Szakterülete az újabb kori
magyar és európai történelem.
A budapesti tudományegyetem bölcsészkarát 1931–1936 között végezte. Tanárai közül
Domanovszky Sándor, Szentpétery Imre, Hóman Bálint és Szekfű Gyula neve emelhető ki,
különösen az utóbbi volt rá nagy hatással már a témaválasztásában is. (Az áruló-mítosz
eloszlatása a Görgey-kérdésben.) 1936–41-ig – Domanovszky javaslatára és támogatásával –
Franciaországba, ill. Angliába ment tanulmányútra, majd – Teleki Pál ösztöndíjával – az Egyesült
Államokba is kijutott. Sikeresen szerepelt a románokkal folytatott vitában a svájci történész-
világkongresszuson (1838), majd Amerikából hazatérve a Teleki Intézet igazgatóhelyettese lett
(1941). 1943-1949 között a Revue d’Histoire Comparée című folyóirat főszerkesztője volt. 1945
után egy ideig lelkes és színvonalas tankönyvíróként bizonyította tehetségét, 1946-1949 között a
10/11 oldal
budapesti tudományegyetemen az Újkori Magyar Tanszék professzora. A kommunista
hatalomátvételt követően a vezető marxista történészek (Andics Erzsébet, Mód Aladár)
eltávolították az egyetemről és a Teleki (Történettudományi) Intézet vezetéséből is. 1957-ig
„száműzetésben” könyvtárosként dolgozott. Ő ebből is tudott tőkét kovácsolni, elkészítette a
magyar történeti bibliográfia első köteteit. 1955-ben megszerezte a történelemtudomány
kandidátusa, 1977-ben doktora címét. 1954-1957-ig az Agrártudományi Egyetem Központi
Könyvtárának az igazgatója volt. 1956-ban a Magyar Történészek Forradalmi Bizottságának az
elnökévé választották, amiért 1957-ben bebörtönözték. Itt is dolgozott, a Történettudományi
Intézet akkori igazgatójának, Molnár Eriknek a támogatásával hozzájutott minden szükséges
irodalomhoz. (A börtönben írta meg a Széchenyi Döblingben című könyvét, amely 1981-ben
jelent meg.) 1960-ban amnesztiával szabadult, és 1967-ig a Pest Megyei Levéltárban dolgozott.
1968-ban visszatért a Történettudományi Intézetbe, amit a Teleki Intézet utódintézményének
tekintett. Immár újra utazhatott külföldre is, sorra látogatta a történettudomány nemzetközi
fórumait Párizsban, Londonban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. 1982-ben az Akadémia
levelező, majd 1985-ben rendes tagjává választották, és 1986-ban ő lett az MTA
Történettudományi Bizottságának az elnöke. Az 1987-től zajló békásmegyeri Országos
Történelemtanári Konferenciák állandó résztvevője, előadója volt. 1990-re elkészítette a Glatz
Ferenc által történelemtanárok számára tervezett Magyarok Európában könyvsorozat 3. kötetét,
Újjáépítés és polgárosodás címmel. Ez – a másik megjelent két kötettel együtt – azóta is
tudományos alap a történelemtankönyvek készítéséhez. A rendszerváltást követően – 1990–
1996-ig két ciklusra is – az Akadémia elnökévé választották. 1991-től a Teleki László-alapítvány
kuratóriumának, majd a Magyar Külügyi Társaságnak az elnöke lett. Több külföldi akadémiának
is tagja volt. 1988-ban Állami Díjat kapott, 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend
Nagykeresztje kitüntetéssel ismerték el munkáját. 1995-ben Széchenyi-díjat kapott, 1996-ban
megkapta a Francia Becsületrendet is, 2003-ban pedig a Németországi Szövetségi Köztársaság
érdemrendjének nagy érdemkeresztjével tüntették ki. 1996-ban visszavonult a Történettudományi
Intézetbe, kivonulni készült a világból Dörgicsére, majd Pátyra. Mégis – 80 év felett is – újra
tisztséget vállalt. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke, sőt 1999–
2007 között a Magyar Történelmi Társulat elnöke lett. Romló fizikai állapotban, de töretlen
szellemi erővel szinte haláláig tevékenykedett. 2006-ban még elvállalta az 1956. évi forradalom
emlékbizottságának az elnökségét. Glatz Ferenc megfogalmazásban vele az utolsó klasszikus
polgár hunyt el, egy nagy történész nemzedék utolsó tagja. „Egész életére meghatározó élmény,
a minőség, a kiválóság megkövetelése. Önmagától és környezetétől” – írta egyik nekrológjában
Glatz Ferenc, aki 1996-ban követte őt az Akadémia elnöki székében.

11/11 oldal