TÖRTÉNELEM: TÉNY VAGY FIKCIÓ?

Isaiah Berlin az ötvenes években a mellett érvelt, hogy „nem

érdemes” a történetírást tudománynak nevezni, „hiszen egy­
általán nem vagy alig használ olyan fogalmakat és kategóri­
ákat, amelyek sajátosan jellemzők volnának rá”, s a történé­
szek „is azokat a fogalmakat és kategóriákat használják,
amelyeket a hétköznapi nyelv tartalmaz és kifejez”.1 Nem en­
gedhetik meg tehát maguknak, hogy tárgyukkal kapcsolat­
ban ne moralizáljanak, mivel „nem tudják megkerülni a köz­
napi nyelv használatát annak minden asszociációjával és ‘be­
épített’ erkölcsi kategóriájával egyetemben”.12 A determinista
és egyúttal nemcsak immanens kategóriákat alkalmazó törté­
netfelfogás beható kritikája során Berlin azt az igényt kíván­
ta megalapozni, hogy a történésznek joga legyen az erkölcsi
ítélkezésre, és ne háríthassa át a felelősség „erkölcsi terhét”
az egyéni döntéseket állítólag maradéktalanul meghatározó
személytelen erőkre (struktúrákra, a Mindenhatóra vagy a
Világszellemre).
Másfél évtizeddel később született Hayden White utóbb
híressé vált írása, „A történelem terhe”. A történelem terhe
White szerint az, hogy a történetírás tudománynak is, művé­
szetnek is tartja magát, jóllehet amit a historikus művel, az
az „általános közmegegyezés” értelmében éppúgy nem tudo­
mány, mint ahogy nem is művészet. A történész feladata
ezért az - állítja White -, hogy a történeti kutatások átalakí­
tásával végre megszabadítsa a jelent a történelem terhétől.3

1 Isaiah Berlin: Történelmi szükségszerűség. In: Uő: Négy esszé a sza­

badságról. Budapest, Európa, 1990, 278., 330.
2 Uo. 330.
3 White, 1997b, 49. A következőkben, ha a főszövegben, vagy a jegy­
zetekben zárójelek között adom meg az idézet oldalszámát, mindig er­
re a tanulmánykötetre utalok.

48
 E gyanúsan nietzscheánus megállapítás4 folytatásában a
szerző a dilemma eldöntését éppen az emberi szabadság
szempontjából nevezi halaszthatatlannak (álláspontja tehát
egyezik Berlinével). A történetíró azért cipeli ugyanis folyton
magával a történelem terhét, mert szem elől vesztette: a
múlt tanulmányozásának egyedüli értelme, hogy az embe­
rekben tudatosítsa, Jelenlegi helyzetük részben mindig sajá­
tosan emberi választások terméke, amely éppen ezért, ponto­
san ugyanebben a mértékben, újabb emberi cselekedetek ré­
vén meg is változtatható vagy módosítható” (65.).5
Ha sikerül az embereket érzékennyé tenni e probléma
iránt - ahogy a tudomány és a művészet között sikerrel laví­
rozó 19. század eleji realista historizmusnak sikerült -, a tör­
ténész tevőlegesen is hozzájárulhat, hogy megszabaduljunk a
történelem terhétől. A múlt század derekától azonban a tör­
ténetírás egyre kevésbé felelt meg az efféle morális várako­
zásoknak (ennek a szemrehányásnak elsőként Nietzsche
adott hangot), ma pedig végképp csődöt mond e téren. Attól
fogva, hogy a történetírás a múltat olyasvalaminek tekinti,
amelyben benne rejlik a jelen értelme és amely törés nélkül
folyik át a mába, a történelem terhe teljes súlyával nehezedik
annak a történésznek a vállára, aki folyton az egyszerűt ke­
resi a bonyolultban, az ismerőst a különösben, hogy „tetsze­
tős folyamatosságot konstruáljon a jelen és az ezt megelőző
világ között” (66., 67.). Ezen az alapon kívánja azután a tör­
ténelmet a tudomány rangjára emelni. Am White szerint a
történész ezzel a lépéssel senkinek nem tesz jó szolgálatot,
mivel „a történelemtől (éppen) azt igényeljük, hogy minden
korábbinál inkább a diszkontinuitásra tanítson bennünket,
mert sorsunk a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz” (67.).

4 Vö. Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Buda­

pest, Akadémiai, 1989.
5 Éppen e gondolatmenet okán tekinti White-ot talán legértőbb elem­
zője, Hans Kellner a reneszánsz humanizmus örökösének és olyasvala­
kinek, mint akire a francia egzisztencializmus is hatott. Hans Kellner:
Language and Historical Representation. Getting the Story Crooked.
Madison, University of Wisconsin Press, 1989, 197-199., 212. White
„egzisztencializmusáról” 1. még Peter Novick: That Noble Dream. The
„Objectivity Question” and the American Historical Profession. Cambrid­
ge, Cambridge University Press, 1988, 601.

49
 Látszólag tehát White egy régóta élő gondolati hagyo­
mányt követ, Metahistory című fő művének megjelenése
- vagyis 1973 - óta mégis mint radikálisan új és eretnek tör­
ténetfilozófiát kezdeményező gondolkodót tartják számon.
Ahhoz, hogy ezt a címkét megértsük, először rekapitulál­
nunk, majd pedig értelmeznünk kell White historiográfiai el­
méletét. Mint az első fejezetben szó volt már róla, White el­
mélete a posztmodern történetfelfogás gondolati magvát fo­
galmazza meg.6 О maga rendszerint elhárítja magától a hol
dicséretként, hol vádként megfogalmazott posztmodern mi­
nősítést. Egyik interjújában például kijelenti: „Saját elképze­
léseimet modernistának tartom [...] Strukturalista vagyok.
Formalista és strukturalista.”7
Való igaz, White elmélete a történetírói megismerésről,
amit ő történeti tropológia névvel illet, a strukturalista iroda­
lomkritika és esztétika fogalmi eszköztárát használja egy for­
malizált modell felállításához. Ugyanakkor e fogalomalkotó
és formateremtő erőfeszítések során a valóság olyan fogal­
mából indul ki, amely méltán kapcsolatba hozható a poszt­
modern elgondolással.8

A szaktudománnyá válás politikai tartalma

White adottnak és egyúttal tudottnak tekinti mindazt, amit a

megértő humaniórákról szólva előtte már gondolkodók hosz-
szú sora a történeti megismerés specifikus természetéről
mondott. A történelmi értelmezés politikája: szaktudománnyá
válás és a fenséges kiszorítása című tanulmánya annak a kér­
désnek a megfogalmazásával kapcsolódik be a diskurzusba,
hogy „mivel is járt a történeti kutatások olyan szaktudo­
mánnyá alakulása, amely tárgyának értelmezésében és ta­
nulmányozásában nem a tudományos kutatás természettu­

6 L. továbbá Ankersmit, 1989, 143.; Marwick, 1995, 18-19.

7 Ewa Domanska: Fehér tropológia, avagy Hayden White és a törté­
netírás elmélete. 2000, 1995. szeptember, 41.
8 White kétségkívül szaggatott életművének a bemutatása többféle
módon is megoldható. Áttekintésünk során elsősorban Jenkins módsze­
res (és didaktikus) rekonstrukcióját vettük figyelembe. Keith Jenkins:
On ‘What is History?’ From Carr and Elton to Rorty and White. London,
Routledge, 1995, 134-180.

50
dományokban uralkodó szabályait alkalmazza” (211.). A tör­
ténelem terhe című írásának végső tanulsága még az volt,
hogy a történelem nélkülözi azt a (rejtett) értelmet, amely­
nek alapján a múlt összeköthető lenne a jelennel és rajta ke­
resztül a jövővel. Ebben a másfél évtizeddel később született
esszében azonban arról értekezik, hogyan jött létre az a má­
ig szívósan létező illúzió, illetve látszat, hogy a történelem­
nek van értelme, s csupán idő kérdése, hogy felleljük végre,
és kimondjuk a múlt igazságát.
White szerint e meggyőződés létrejötte szorosan össze­
függ azokkal a feltételekkel, amelyek között a történetírás a
(burzsoá) nemzetállam 19. század eleji konszolidációjával
párhuzamosan szaktudománnyá vált.9 A politikai folyamat
eredményeként a történetírással szemben olyan várakozások
fogalmazódtak meg, hogy a történelmi tudás felhasználható
legyen, sőt mércéül szolgáljon a politikai programok egymás
közti versenyében. A politikai realizmusnak az utópiákkal
szembeni diadala részben azon (is) múlott, hogy kialakult
egy - egyszerűen csak a történelmi „tények” megállapítására
hivatott - történelmi módszer, amelynek nyilvánvaló empi­
rizmusa kiáltó ellentétben állt a spekulatív történetfilozófia
történelem-metafizikájával. így hamarosan „a hivatásos tör­
ténészek által előállított történelmi tudás vált a realizmus
mértékévé az általában vett politikai gondolkodásban és cse­
lekvésben” (213.). Az antiutópikus (tehát realista) és a tudo­
mány követelményeinek megfelelő történelmi módszer, egy­
szóval a szakszerű történetírás ugyanakkor azt kívánta, hogy
a múlt elbeszélése szigorúan mentes legyen minden retoriká­
tól, ez pedig egyet jelentett a történelem (tehát a tényszerű­
ség) és a fikció (az elképzelt valóság) határozott különválasz­
tásával. Ezt úgy hajtották végre, hogy a történelmi tudás fo­
galmából kihagyták mindazon múltbéli eseményeket, melyek
valóságosságát nem tudták bizonyítani történeti adatok se­
gítségével: így ettől fogva a történelmi tudás körébe csupán
„a mindenkori művelt és józan ész számára érthető” esemé­
nyek kerültek be. A történelmi képzelet szigorú megregulá-
zása azonban nemcsak az események között válogatott, ha­
nem egyúttal azt is megszabta, miként kell leírni azokat, s ez­

9 Ezt a kérdést White más tanulmányaiban bővebben kifejti: White,

1987, 87-98. L. továbbá e kötet Fin de-siecle-történetírás című fejezetét.

51
zel lényegében megadta, mi számít valójában történelmi
ténynek (leírt eseménynek). Vagyis: a szaktudománnyá válás
nemcsak a történelmi kutatás sajátos tárgyának körülhatáro­
lását jelentette, hanem azt is megszabta, „mi számít a diskur­
zusban a tárgy megfelelő bemutatásának” (222.). White sze­
rint a szaktudomány az írott történelmet a szép kategóriájá­
nak rendelte alá, és háttérbe szorította a fenséges fogalmát.
A fenséges és a szép eszméit Edmund Burke választotta el
egymástól. Számunkra itt most ebből legföljebb az érdekes,
hogy Burke nyomán az ízlés és a képzelet kérdéseinek meg­
oldásaként a történelem riasztó, borzadályt keltő, egyúttal ir­
racionális eseményeinek az észlelését kifejező fenséges he­
lyett mindinkább a történelem természetes és ésszerű mene­
tét „érzékeltető” szép fogalmát kezdték alkalmazni. Jóllehet
Burke még nem vitte át a fenséges fogalmát a rettenetét,
egyúttal csodálatot keltő természeti jelenségek észleléséről a
társadalmi események ízlés vezérelte megítélésére. így a
francia forradalmat sem tartotta fenségesnek, olyasminek,
mely az emberből a természet lenyűgöző (fenséges) esemé­
nyeihez hasonló módon az elragadtatás érzését válthatná
ki.101A forradalom látványa ugyanis Burke-öt inkább undor­
ral és irtózattal töltötte el, míg a vele szembeszegezett angol
alkotmányos fejlődést, fejtegeti White, a történelem „termé­
szetes” menetének a szépségével ruházta fel (225-227.).
így White szerint a szép fogalma felől szemlélt történelem
(a marxista társadalomképet is beleértve) a politikai realiz­
mus malmára hajtja a vizet. A fenséges kategóriája viszont az
utópikus vagy látomásos politika alapjául szolgál, hiszen:
„(a)z ember csak akkor juthat el politikailag hatásos meggyő­
ződéssel a dolgok jelenlegi vagy múltbeli állásának érzékelé­
sétől ahhoz az erkölcsi késztetéshez, hogy (a dolgoknak)
máshogyan kellene lenniük, ha közben a megváltoztatandó
állapotot elítéli, és undorodik tőle” (234.).
White ugyan határozottan elhárítja magától az utópikus,
forradalmi meggyőződést,11 de egyben relativizálja a szak­
10 Erről bővebben, Szécsényi Endre: Történelem - ízléssel. BUKSZ, 5,
1 (1993. tavasz), 45-49.
11 „Mármost én ellene vagyok a forradalmaknak, akár a társadalmi
hierarchia ‘tetejéről’, akár ‘aljáról’ indulnak ki, akár olyan vezetők áll­
nak az élen, akik a társadalom és a történelem tudományával bírnak,
akár a politikai spontaneitás harcosai.” (216.)

52
szerű történetírás jelentőségét, mivel azt kizárólag a realista
- és nem pedig, mondjuk, az utópikus - politika intellektuá­
lis kifejeződésének gondolja. Ezen a ponton érdemes felidéz­
ni A történelem terhében megfogalmazott tézist, mely szerint
a történelemtől ma „azt igényeljük, hogy minden korábbinál
inkább a diszkontinuitásra tanítson bennünket, mert sorsunk
a diszkontinuitás, a rombolás és a káosz” (67.). A történe­
lemben a fenséges fogalma ugyanis olyan politikát alapoz
meg, amely a múltat a szép fogalmának szolgálatába szegő­
dött szaktudományos historiográfiától eltérően jeleníti meg.
A 19. század folyamán tehát a szép fokozatosan kiszorí­
totta a fenségest: ez történt jobb- és baloldalon egyaránt. No­
ha Schiller nem egészen ezt a gondolati vonalat erősítette,
azért White-nak mégis igaza van abban, „hogy a Leopold von
Rankétől és epigonjaitól eredő hagyományban [...] az
esztéticizmus lényegi eleme a történeti kutatások tárgyai
iránti helyes beállítottságnak” (231.). A történelem tényei-
nek felsorolását és rendszerezését ezért a módszeresen kép­
zett és megértésre is képes történész számára végső soron az
biztosítja, hogy a történeti események és folyamatok megért-
hetők, sőt egyesek szerint meg is magyarázhatók. Persze csak
abban az esetben, ha a múltra nem a fenséges fogalmát al­
kalmazzuk, hanem felruházzuk értelemmel - s erre az érte­
lemre a szaktudomány hivatott művelői azután búvárkodása­
ik során mintegy rátalálhatnak.
írásunk további gondolatmenete szempontjából elegendő
annyi, hogy White szerint a fenséges, illetve a szép kategóri­
áinak megfelelő történelem - melynek egymástól eltérő, kon­
zervatív vagy „látomásos” politika felel meg - is azt bizonyít­
ja, hogy nem a történelem szabja meg, miként értelmezzük a
múlt eseményeit. Mint írja: „Szembe kell néznünk azzal,
hogy magukban a történelmi tényekben nincs semmi, ami­
nek alapján úgy dönthetnénk, hogy inkább az egyik módon
kell értelmet adni nekik, mint a másikon.” (237.)
Ez a történelmi kutatásokban rejlő valódi politikum. Ma­
guknak a kutatásoknak egyébként látszólag és közvetlenül
semmi köze sincs a nyílt politikai érdekekhez: ezek „az igaz­
ság tiszta és érdekmentes kutatásának égisze alatt” folynak
(205.). Vajon ez a - jóllehet csupán áttételes - kapcsolat po­
litika és történeti tudás között azt jelenti-e vajon, hogy a
múlt sine ira et studio tanulmányozása puszta illúzió? White

53
válasza kettős. Egyfelől azt vallja, hogy a történetírás elvileg
mindenkor politikai törekvéseket szolgál: „Bár lehetséges
olyanfajta tudást előállítani, amely egyetlen politikai prog­
ramhoz sem kapcsolódik nyilvánvalóan, de a humán és tár­
sadalomtudományokban előállított minden tudásra igaz,
hogy lesznek olyan ideológiák, amelyek könnyebben felhasz­
nálhatják, mint a többi.” (248.) Másfelől viszont, ha „a törté­
nelmet azzal a tárgyszerűséggel, visszafogottsággal, realiz­
mussal és társadalmi felelősséggel fogják fel, amely a törté­
nelmi kutatásokat szaktudományokká válásuk óta jellemzi”,
a kutatások a politikai realizmus elvárásait elégítik ki, és ez­
zel eltorlaszolják a látomásos vagy utópikus politikák érvé­
nyesülése előtt az utat. „Ez [utóbbi] csak akkor sikerülhet, ha
a történelmet úgy fogjuk fel, hogy az nem ablak, amelyen ke­
resztül a múltat olyannak látjuk, amilyen tényleg volt, ha­
nem fal, amelyet át kell törnünk, hogy szembeszállhassunk a
történelem szörnyűségével, és elűzhessük a félelmet, ame­
lyet kelt bennünk.” (249-250.)
Ám ha a történeti tudás nincs előre kódolva a múlt esemé­
nyeiben és folyamataiban, akkor valójában a történész intel­
lektuális eszköztára és szellemi (politikai, ideológiai) beál­
lítottsága látja el megfelelő jelentéssel a történelmi múltat.
Vagyis: az események közti kapcsolatok (azok csoportjai)
egyáltalán „nem immanensek az eseményekben magukban;
csak a róluk gondolkodó történész tudatában léteznek”
(92.).
Jól látható, hogy White történetelmélete nem magáról a
történelmi létről, hanem pusztán a történeti tudásról szól, ez
a történelemfelfogás tehát csak mint a történelmi gondolko­
dás (öntudat, képzelet) teóriája foglalhatja el a történelmi
létről szóló elgondolások helyét. Ez indítja arra White-ot,
hogy metatörténeti elemzésnek vesse alá a történetírást, s így
próbálja feltárni a történészek - rendszerint nem is tudatos -
értelmező és magyarázó stratégiáit.12 Ennek szenteli a
Metahistoryt, amelyben először (és máig a legátgondoltab-
ban) fejti ki történetírói reprezentációelméletét, melyet
nyomban alkalmaz is a 19. század négy mester történetírójá­
ra (Michelet-re, Rankére, Tocqueville-re és Burckhardtra),

12 Dominick LaCapra: Rethinking Intellectual History: Texts, Contexts,

Language. Ithaca, Cornell University Press, 1983, 75.

54
valamint négy kiemelkedő történetfilozófusára (Hegelre,
Marxra, Nietzschére és Crocére).13
Mint Ankersmit jogosan megjegyzi, a Metahistory tulaj­
donképpen nem arról szól, hogyan állapítható meg és ho­
gyan igazolható a történelmi igazság (ezzel főként az ötve­
nes és hatvanas évek történetfilozófiája foglalkozott), hanem
arról, miként kell olvasni a történelmi munkákat.14

A történelmi reprezentáció elmélete

A 19. századi történetírói és történetfilozófiai életművekben

megnyilvánuló történeti tudást elemezve, White abból indul
ki, hogy minden történeti munka olyan nyelvi szerkezet,
amely a narratív próza diskurzusának formáját ölti magára,
mikor a múlt eseményeit és folyamatait modellálja, vagy
amelyben az események és folyamatok ikonként jelennek
meg és ez a megjelenítésük egyúttal a magyarázatukat is
adja.15
Ebben a - talán túlságosan is tömör - definícióban az az
elgondolás a lényeges, hogy a múlt magyarázata (vagy akár
csak puszta megértése) feloldódik a múlt megjelenítésének
(reprezentációjának) aktusában. Ahogy a szerző fogalmaz:
„Úgy gondolom, hogy a történelem ‘fikcionalizálását’ a törté­
nelem ‘magyarázataként’ éljük meg, pontosan abból az ok­
ból, [... amelyből] egy kitűnő szépirodalmi munkát a szerző­
vel közös világunk megvilágosodásaként élünk át.” (101.)
A fikcionalizálás a történelmi beszámoló különböző szint­
jein valósul meg. A krónika és a történet (sztori) jelenti a „pri­
mitív” szintet, jóllehet már mindkettő él a feldolgozatlan és
kaotikus módon ránk maradt történeti nyomok (források)
szelektálásának és rendszerezésének a technikájával, azaz:
értelmileg feldolgozza a múltat. A történeti beszámoló követ­
kező, már nem primitív módjaként White a cselekményesí-
tést (emplotment) említi, harmadikként az érvelés (argu-

13 White, 1973.
14 Frank R. Ankersmit: History and Tropology. The Rise and Fall of
Metaphor. Berkeley, University of California Press, 1994, 7.
15 White, 1973, 2.

55
ment) és az ideológiai vonatkoztatás (ideological implication)
szintjén folyó narrrativizálást.
White azért nevezi a történeti beszámolókat, a krónikát és
a történetet „primitívnek”, mert szerinte hiányoznak belőlük
a magasabbrendű narráció főbb jegyei. Nevezetesen, hogy a
megjelenített eseményekre formális koherenciát kényszerítve
az elbeszélés azzal a jelentéssel lássa el a múltat, amely egy­
részt hihetővé teszi a róla előadottakat („megfelel a valóság
igényének”), másrészt az ekként elbeszélt múlt „ellenáll egy
másik történetnek, mely ‘elbeszélésre vár’, a ‘befejezésen’ túl”
(140.). Erre viszont egyedül csak az olyan elbeszélés alkal­
mas, amelynek van alanya (aki ítélkezik és rendszerez), és
amely ráadásul lezártként, befejezettként (kerek egészként)
jeleníti meg az eseményekről szóló és történetként előadott
beszámolót.
A krónika viszont egyik kritériumnak sem igazán felel
meg (és ugyanez a helyzet az annalesszel), a történet pedig,
bár nem hiányzik belőle a narrátor hangja, egyszer csak vé­
get ér anélkül, hogy befejezné az események sorát. A króni­
ka eseményeinek történetbe foglalása tehát úgyszintén adós
marad az erkölcsi tanulságok levonásával, vagyis azzal, hogy
kimondja: mi az értelme annak, amiről a mese szólt. Ezt
egyedül a narratív beszámolótól várhatjuk el, mivelhogy az
események nem hordoznak magukban erkölcsi tartalmat, vi­
szont „minden történeti narratíva rejtett vagy nyilvánvaló vá­
gya, hogy moralizáljon azok felett az események felett, me­
lyekkel foglalkozik” (124.). A primitív elnevezéssel természe­
tesen nem azt kívánja sugallni White, hogy a krónika és a tör­
ténet úgymond „tökéletlen történelmek”, hanem úgy tekinti
őket, mint a történelmi valóság lehetséges elképzeléseinek
olyan termékeit, amelyek a teljesen kifejlett történetírói dis­
kurzus alternatívái (111.). E téren - megítélésem szerint -
Croce ösztönzésére hallgat, aki szerint a „krónika és a törté­
nelem nem úgy különböztethetők meg, mint a történelem két
formája, amelyek kölcsönösen beteljesítik egymást vagy egy­
más alárendeltjei, hanem mint két különböző szellemi
magatartás”.16

16 Benedetto Croce: A történelem filozófiája. Történelem és krónika.

In: Uő: A szellem filozófiája. Válogatott írások. Budapest, Gondolat,
1987, 557.

56
 A történeti narráció mint tényszerű beszámoló (melynek
nem elképzelt valóság képezi a tárgyát) - White szerint -
„közvetlen kapcsolatban van a valóság moralizálásával [...]
vagyis azzal a vággyal, hogy azonosítsuk a társadalmi rendet
a valósággal, amely az általunk elképzelhető moralitás egyet­
len formája lehet” (125.).
Mivel - e felfogás szerint - a történelmi narratíva nem az
események puszta reprodukálása (mimézise), hanem szim­
bólumok összetett rendszere, amely a fikciós beszéd megszo­
kott eszközeit használja, ennélfogva nemcsak a benne ábrá­
zolt események (a jelölt) felé nyitott, hanem a történettípus,
a mítosz irányába, tehát afelé is, amit a történész az esemé­
nyek megjelenítése végett szerkezetük jeléül választott.
Amint White A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című
tanulmányában kifejti, az események történetírói megjelení­
tését „kiterjesztett metaforáknak” kell tekinteni, „melyek a
bennük leírt eseményeket olyan formákhoz ‘hasonlítják’, me­
lyekkel már megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban”
(87.). Az elbeszélt múlt azáltal keltheti a valószerűség be­
nyomását, hogy életünk eseményeit olyan „kulturálisan szen­
tesített jelentésekkel ruházzuk fel” (82.), melyek csupán a
mítoszokban és az irodalomban lelhetők fel. A történeti
narratíva ezért maga is az allegóriaalkotás terméke; nem mi­
tikus vagy ideologikus, hanem pusztán allegorikus, „amely
mást mond és másra gondol” (183.).
White nem áll meg ezen a ponton, hanem tovább halad,
hogy rendszerbe foglalja a történetírás diszkurzív eljárásait.
Szerinte az elbeszélés úgy kölcsönöz jelentést a vizsgált
tárgynak, hogy a historikus cselekményformába önti monda­
nivalóját. Ez az oka, hogy a tartalom azonosítását egyedül az
adott (irodalmi) forma felismerése teszi lehetővé, a történeti
„megértés pedig semmi egyéb, mint az elbeszélés formájának
felismerése” (180.).
A típusa szerint meghatározott történet néhány
archetipikus műfaj szabályait követi. Ezek száma White sze­
rint négy: a románc, a komédia, a tragédia és a szatíra. Az
archetipikus cselekményformákat a szerző Northrop Frye-tói
kölcsönzi, így nem is fordít különösebb gondot beható jel­
lemzésükre.
Frye-nál a románc az önazonosság olyasfajta drámáját je­
leníti meg, amely a világgal összeütköző és azt végül maga

57
alá gyűrő hős kálváriáját és élményeit szimbolizálja (ilyen pl.
a Grál-legenda és Krisztus keresztény mitológiája). A szatíra
esetében ezzel szemben a jó és a gonosz párviadala ellenke­
ző eredményre vezet, hiszen ekkor a világgal szembeszegülő
hős végül elbukik. A komédia és a tragédia e két végletes drá­
mai helyzet között a félúton áll: a komédia hőse azzal tartja
életben az ember győzelmi reményeit a világgal szemben,
hogy időleges kompromisszum jön létre a szembenálló erők
között, a tragédia viszont azt az esetet jeleníti meg szimboli­
kus módon, amikor a hős végül elbukik ugyan, ám a többiek­
re nézve ez mégsem jár végzetes következményekkel, mivel
okulhatnak a küzdelem végkifejletéből és újrakezdhetik a
harcot.17
White úgy véli, minden történelmi narratíva felhasználja
e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, amikor a múlt­
beli események magyarázatához a cselekményesítést hívja
segítségül. Sőt a 19. századi mestertörténészek műveinek
elemzése azt bizonyítja, hogy egyetlen elbeszélésen belül ke­
veredhetnek is egymással a különféle cselekménytípusok -
bár a románc és a szatíra soha nem alkot elegyet.
Az események magyarázatának további szintjét a formális
érvelés különféle technikái képezik. White a szintén négy
elemből álló klasszifikációs rendszert ezúttal Stephen C.
Peppertől veszi át kész formában. A négy elem: a formaliz­
mus (Formism), organicizmus, mechanizmus (Mechanism) és
kontextualizmus.18
A formalizmus fogalmán az értendő, hogy az elemzés da­
rabokra szedi tárgyát, miközben szélesen merít a valóságból,
ám nem (vagy alig) általánosít. Az organicista érvelés ezzel
szemben redukcionista, s ugyanakkor átfogóan ragadja meg
tárgyát: az egyes összetevők ekkor egy átfogó folyamat része­
iként nyerik el sajátos értelmüket. A mechanizmus „világhipo­
tézise” szintén az integráló szemléletet részesíti előnyben,
bár az organicistával szemben kevésbé törekszik a szintetizá­
lásra. Míg az utóbbi a rész-egész, az előbbi - a mechanizmus

17 Vö. Northrop Frye: A kritika anatómiája. Budapest, Helikon, 1998,

139-205.
18 Stephen C. Pepper: World Hypotheses: A Study in Evidence. Berke­
ley, University of California Press, 1966. (A mű 1942-ben jelent meg
először.)

58
szemlélete - a rész-rész viszonylatoknak tulajdonít nagyobb
jelentőséget, a sajátos konfigurációkat pedig szigorú törvé­
nyek szabályozzák. Végül a kontextualizmus esetén a dolgok
jelentését abból a környezetből - a dolgoknak abból a pilla­
natnyi együtteséből - bontja ki, amelyben felleljük őket; így
ez a „világhipotézis” a cselekvők és az intézmények interak­
cióit ruházza fel meghatározó és jelentésadó erővel. A szak-
tudományos történetírás White szerint elsősorban a formaliz­
mus és a kontextualizmus érvelési eljárását alkalmazza,
a másik kettőt pedig a történetfilozófiára hagyja.
A politika és a szaktudomány közötti kapcsolat White-féle
felfogását ismerve nem csodálkozunk azon, hogy a reprezen­
tációs magyarázósémák archetípusai között itt külön szintet
foglal el az ideológiai vonulat. A szerző most is négy gondo­
lati formulába préseli a történész ideológiai választási lehe­
tőségeit, s ezúttal (némi egyszerűsítés árán) Mannheim Ká­
rolyiéi veszi át az osztályozási rendszert, amely nála a kon­
zervativizmus, liberalizmus, anarchizmus és radikalizmus
ideológiai implikációiból áll.19 Ezek az ideológiák olyan ér­
tékrendeket jelképeznek, melyek az „én”, a „tudomány”,
vagy a „realizmus” tekintély iránti igényét fejezik ki, és ame­
lyek csupán a fennállóhoz, valamint a változáshoz (a változ­
tatáshoz) fűződő viszonyukban térnek el egymástól. A kon­
zervativizmus a változások „természetes” ritmusát tekinti esz­
ményképének, a liberálisok ezzel szemben a parlamenti al­
kotmányos rendszerekhez igazodó „társadalmi” ritmust ve­
szik alapul. Velük szemben a radikálisok és az anarchisták a
kataklizmaszerű változás hívei: az előbbiek azonban több fi­
gyelmet fordítanak a drasztikus változások követelte erőre
mint tényezőre és a létező intézmények tehetetlenségére,
ezért a változások kierőszakolásához szükséges eszközök
kérdése is foglalkoztatja őket.
De hogyan függ össze egymással a magyarázat három,
egymást követő sora vagy szintje? A Metahistoryban ezt írja
White: ,Azt tekintem egy történeti munka etikai mozzanatá­
nak, ami visszatükröződik az ideológiai implikáció módjá­
ban, s aminek alapján úgy kombinálhatunk egymással egy
esztétikai észlelést (cselekményesítést) és egy kognitív műve­
letet (érvelést), hogy ebből a látszólag tisztán csak leíró vagy

19 Mannheim, 1996, 138. skk.

59

A
analitikus valamiből normatív (prescriptive) megállapításo­
kat lehessen levezetni.”20 A történetírás stílusát ennek meg­
felelően az biztosítja, hogy a magyarázat különféle síkjai az
elbeszélés során változatos konfigurációkká szerveződnek.
Az archetípusok választékának szűkössége meghatározza a
lehetséges kombinációk mátrixát is. A vonzások és választá­
sok (elective affinities) elvét követve, mindenekelőtt a struk­
turálisan homológ elemek kerülnek össze, így a romantikus
cselekménytípus a formalistával és az anarchistával, a tragi­
kus cselekményszerkezet a mechanisztikussal és a radikális­
sal, a komikus történetforma az organicistával és a konzerva­
tívval, végül a szatirikus cselekményesítés a kontextuális és a
liberális magyarázati sémával alkot egységet. Szó sincs
ugyanakkor merev és változatlan diszkurzív formációkról.
Sőt: a történész mesterek műveit olykor átható dialektikus
feszültség éppen abból ered, hogy a megfelelő cselekménytí­
pus olyan kognitív és ideológiai magyarázó elemekkel keve­
redik, amelyek nem, vagy alig illenek egymáshoz.
De mi kölcsönöz e magyarázó rendszereknek belső kon­
zisztenciát? White álláspontja ebben a kérdésben kategori­
kus: maga az elbeszéléshez eszközként használt nyelv.
,A történésznek még mielőtt figyelmét a történelmi mező
azon adataira összpontosíthatná, melyek megjelenítésére és
magyarázatára ki akarja aknázni a konceptuális apparátust,
először is előre el kell képzelnie (prefigure) a kérdéses mezőt,
tehát létre kell hoznia azt a mentális észlelés tárgyaként [...]
Az előzetes kigondolás ezen aktusa egyszerre poétikus, és va­
lami olyasmi, ami megelőzi a megismerést és a kritikát a tör­
ténészi öntudat ökonómiájában [...] Ebben a poétikus aktus­
ban, amely előtte jár a mező formális elemzésének, a törté­
nész nemcsak létrehozza elemzése tárgyát, de előre eldönti
azoknak a konceptuális stratégiáknak a modalitásait is, me­
lyeket a magyarázat során fog felhasználni.”21
Ahogy a magyarázó stratégiák száma is csupán négy, úgy
a poétikus nyelvi szóképek is négy archetípusra vezethetők
vissza: a metaforára, a metonímiára, szinekdochéra és az iró­
niára. A figuratív (poétikus) nyelvnek ezek az archetipikus

20 White, 1973, 27.

21 Uo. 30, 31.

60
szóképei különbözőképpen jelenítik meg a tárgyat a közve­
tett vagy szimbolikus diskurzus eltérő módozataiban. A me­
tafora révén a dolgokat más dolgokhoz fűződő hasonlóságuk
alapján ragadjuk meg, a metonímia segítségével ellenben a
dolgot egy részének a megnevezésével azonosítjuk; a szinek-
doché esetében (ezt egyébként némelyek a metonímia egyik
formájának tartják) az egészet azon részletével fejezzük ki,
amely annak valamely tulajdonságát szimbolizálja Végül az
irónia révén az összefüggő egységeket úgy mutathatjuk be,
hogy képletesen az ellenkezőjét állítjuk róluk, mint amit a
közvetlen nyelvi közlés velük kapcsolatban sugall.
Ezzel vissza is jutottunk ahhoz az írásunk elején, Isaiah
Berlintől már idézett elgondoláshoz, mely szerint a humani­
órák „tudománytalan” volta végső soron az általuk használt
köznapi nyelv egyenes folyománya.
Ez persze korántsem véletlen: White - akárcsak Berlin -
Giambattista Vico (1668-1744) hűséges követője. Berlin egy
interjúban, mely élete vége felé készült vele, erről a követke­
zőket mondta. „Számomra nem Vico történetszemlélete volt
a legérdekesebb, amely elég közhelyes elképzelés [...], vi­
szont úgy látom, Vico volt az első, aki a kultúra mint olyan
eszméjét megragadta [...] Amikor az emberi faj múltját tár­
gyalja, kultúrákat különböztet meg, amelyeket elképzelése
szerint vallási rítusaik, költészetük, életmódjuk, metaforáik,
nyelvhasználatuk vizsgálata alapján lehet elemezni és meg­
érteni. Számára ez adta a kulcsot annak megértéséhez, hogy
miként tekintenek önmagukra az emberek.”22
White, aki korábban szintén behatóan foglalkozott már
Vico munkásságával, a költői logika vicói elképzelését úgy­
szólván változtatás nélkül veszi át, és rá építi a történeti
tropológia elméletét. Vico Az új tudomány lapjain - miután
egyenként és részletesen taglalja a költői logikát kiegészítő
szóképeket - ezt így fogalmazza meg: „Mindezzel bebizonyí­
tottuk, hogy az összes szóképek (számukat négyre vezettük
vissza), amelyeket eddig az írók szellemes találmányainak

22 Beszélgetés 2000-ben Isaiah Berlinnel. 2000, 1999. július, 9. Bő­

vebben 1. Isaiah Berlin: Giambattista Vico és a kultúrtörténet. In: Uő:
Az emberiség göcsörtös fája. Fejezetek az eszmék történetéből. Szerk.:
Henry Hardy. Budapest, Európa, 1996, 75-103.

61
tartottak, a kifejezés szükséges módjai voltak az összes ősi
költői népek körében, és eleinte megvolt a sajátos jelentésük.
De később, amikor az emberi elme fejlődésével olyan szava­
kat találtak ki, amelyek absztrakt formákat jelölnek, vagy a
fajaikat magukban foglaló nemeket, vagy a részeket egybefo­
gó egészeket, akkor az első népek kifejezései átvitt értelmű-
ekké váltak.”23
Vico „kreatív etimológiája” értelmében (Hans Kellner ne­
vezi így) a költői, vagyis a szóképekkel élő nyelv megelőzi,
együttal meg is alapozza a logikai diskurzust.24 Ahogy White
egy helyen nyíltan fogalmaz: ,A logika csupán a tropikus
(szóképi) stratégiák formalizálása.”25 Vico „nyelvi tradíció­
ját” felelevenítve, White útja logikusan vezet tehát a
Metahistoryban ahhoz a megállapításhoz, miszerint a tropi­
kus teremtő nyelvi aktus hozza létre azt a történelmi mezőt,
amely az elemzés és a bemutatás lehetséges tárgyául szolgál.
Koncepciója lényegét így foglalja össze: „A meghatározó szó­
kép, melyekben ezt a teremtő aktust végrehajtják, meghatá­
rozza, hogy a dolgok mely fajai jelenhetnek meg adatok gya­
nánt ebben a mezőben, valamint azt is, hogy vélhetően mi­
lyen kapcsolatok állhatnak fenn közöttük.”26
De mi szabja meg a szóképek közötti választást? White er­
re a kérdésre többféle választ ad. Amikor azt ecseteli, hogyan
adta át fokozatosan a helyét a felvilágosodás szkeptikus és
pesszimista történeti öntudata a 19. század során a különbö­
ző, egymással is rivalizáló „realista” történeti felfogásoknak -
melyek végül, mikor a század vége felé a historizmus válság­
ba került, újra kikötöttek az irónia szkepticizmusánál -, az
olvasóközönség változó mentális aurájával magyarázza a je­
lenséget. „Az általam tanulmányozott különböző gondolko­
dók presztízse annak a közönségnek a kedélyváltozásaival
együtt nőtt vagy csökkent, amelyik olvasta őket. E kedélyál­
lapotok ugyanakkor szentesítették a történelmi mezőnek a

23 Giambattista Vico: Az új tudomány. (Ford.: Dienes Gedeon,

Szemere Samu.) Budapest, Akadémiai, 1963, 271-272.
24 Uo. 266. Vicónak White-ra gyakorolt hatását körültekintően elem­
zi Hans Kellner, 1989, 198-200.
25 Hayden White: Tropics of Discourse. Essays in Cultural Criticism.
Baltimore, The Johns Hopkins University, 1978, 6.
26 White, 1973, 430.

62
diskurzus különböző modalitásaiban végrehajtott előzetes ki­
gondolását (prefiguration).”27 Amikor viszont a 20. század
professzionális történetírását a múlt század vége óta szünte­
lenül átitató irónia hatalmának a megtörését, s az ilyen irá­
nyú törekvések esélyeit latolgatja, tovább lép és kijelenti:
„Midőn a történelem ezen alternatív víziói közötti választás
a kérdés, akkor egyedül csak morális és esztétikai alapon le­
het az egyiket előnyben részesíteni a másikkal szemben.”28
A történetírás tehát - beleértve a szaktudománnyá válást
és a benne azóta lezajlott megannyi átalakulást - White sze­
rint nem fejlődik, csupán ciklikusan változik. Ennek megfele­
lően nem a tudomány elvont (természettudományokból leve­
zetett) eszméjéhez való folytonos közelítés (a tudományo­
sabbá válás), hanem a szüntelenül módosuló értékrendek
megszólaltatásának a követelménye szabja meg a történet-
írás mindenkori arculatát. Végeredményben pedig a törté­
nésznek a közönség kedélyállapotával (mood.) is összefüggő
saját erkölcsi és esztétikai szándékait tekinthetjük a történeti
öntudat valódi mozgatórugóinak, amelyek ugyanakkor - az
allegóriák megválasztásán keresztül - határoznak is a törté­
netírói diskurzus természetéről. Később a freudi mélylélek­
tan (az álommunka) és kivált Piaget-nak a gyermeki világké­
pet érintő pszichológiai elképzelései nyomán White immár a
metaforikus öntudatban véli megtalálni a sajátosan emberi
megismerés általános alapját.29

White relativizmusának a bírálata

Vico „kultúrtörténeti szemlélete” óhatatlanul felidézte a rela­

tivizmus veszélyét. Berlin úgy fogalmazott, hogy Vico csak
„talán bizonyos értelemben” tekinthető relativistának, annyi­
ban „[a]mennyiben [az antropológia előfutáraként - Gy. G.]
azt tartotta, hogy minden kultúrának megvannak a saját ér­
tékei, és egyik kultúra sincs abban a helyzetben, hogy a má­
sik értékeit megbírálja, noha vannak közöttük kapcsolódási

27 Uo. 432.
28 Uo. 433.
29 White, 1978, 10. Piaget-hoz, 1. Jean Piaget - Bärbel Inhelder: Gyer­
meklélektan. Budapest, Osiris, 1999.

63
pontok”.30 Az allegóriaalkotástól függő történeti diskurzus
fogalma ugyanakkor szabad folyást enged a relativizmusnak,
sőt olykor talán még a szellemi nihilizmusnak is. Tény, hogy
ez White történetiszókép-elméletének a legsebezhetőbb
pontja, amely szinte minden irányból kihívja a bírálatot.
Miután White a történeti megismerést elsőrendűen nyelvi
aktusként határozza meg, nem látja értelmét a történeti
narratívák episztemológiai összehasonlításának csupán
azért, hogy eldönthessük, melyik nyújt igazabb, hívebb képet
a múltról. A Metahistory történetíró hősei nemcsak azért ke­
rülhetik el az összehasonlítást, mert eltérő tárgyú műveket
alkottak (bár Tocqueville és Michelet egyaránt írt a francia
forradalomról); hanem azért is, mert a szóképes nyelvi stra­
tégia és a ráépülő diszkurzív formációk viszonylag szabad
megválasztása eleve egyedi jelleget kölcsönöz az adott mes­
ter historikus munkásságának.
Sokan a Metahistoryhan foglalt példatárral együtt is rela­
tivistának tartják White-ot, mások pedig hevesen vitatják re­
lativizmusát. Az új „retorikai relativizmus központi szimboli­
kus alakjaként” (Peter Novick kifejezése) White elsősorban
azzal kelt ellenérzést a történészek (és némely filozófusok)
körében, hogy a valóságot nem tekinti a történelmi igazság
egyedüli vagy végső kritériumának. S ezzel, jegyzi meg
Novick, a szaktudományos vitáknak és eszmecseréknek már
a lehetőségét (vagy az értelmét) is tagadja, hacsak nem meg­
határozott diskurzus híveinek a belső világára korláto­
zódnak.31
Elméletének szakítópróbáját valójában a 20. századi tör­
ténelem különféle és úgymond egyenértékű történészi meg­
jelenítéseinek elvi indoklása jelenti. Pontosabban az, hogy a
történeti fenséges fogalma (a Schiller-féle értelemben)32 ösz-
szekapcsolódik egyebek közt a fasiszta rendszerek ideológiá­
jával és intézményeivel. így a nácizmus (vagy bármely más
antihumánus politikai rendszer) történetírói ábrázolásakor a
történeti cselekményesítés kapcsán égető kérdésként vetődik
fel: „Vannak-e korlátozások arra nézve, hogy milyen fajta

30 Berlin, 1999, 9.
31 Novick, 1988, 603.
32 F. I. C. Schiller: A fenségesről. In: Schiller válogatott esztétikai írá­
sai. Ford.: Székely Andorné. Budapest, Helikon, 1960, 98.

64
történeteket mondhatunk el felelősen ezekről a jelenségek­
ről?” (252.) Ha ugyanis vannak a történelemben olyan kü­
lönleges események, amelyek „csak egy módon fogalmazha­
tók meg”, melyeknek „csak egyfajta értelem tulajdonítható”,
akkor nyomban érvényét veszti White elmélete a történetírói
ábrázolás nagyfokú választási lehetőségéről.
Ez a dilemma arra készteti White-ot, hogy meghúzza vég­
re valahol a „történelmi jelenségek mindenfajta ábrázolásá­
ban kikerülhetetlen viszonylagosság” (251.) határát.33
Térjünk vissza azonban egy pillanatra a Metahistory histo­
riográfiai bizonyító anyagához. Maurice Mandelbaum, az an­
golszász történész teoretikusok 1980-as évekbeli doyenje
szerint nem feltétlenül tekinthető minden egyes történeti
munka teljes mértékben egyedi, másokkal összehasonlítha­
tatlan alkotásnak. Nem, hiszen a kiválasztott tropikus (és
diszkurzív) stratégiák száma már eleve korlátozott,34 s ezért
többen is választhatják ugyanazt a műfajt történelmi
narratívájuk számára. Ennek kapcsán - egyúttal White védel­
mében - megjegyezhető, hogy bár a szóban forgó reprezen­
tációs stratégiák többnyire összeegyeztethetetlenek, ám kész­
letük módfelett véges. Ezért csak adott határok között szület­
het érvényes történetírói ábrázolás, következésképpen szó
sincs végletes relativizmusról vagy korlátlan választási
lehetőségekről.35
Mandelbaum másik érve szerint White elfeledkezik arról,
hogy egyes történészek a korábbi kutatásokat korrigálandó,
rejtetten vagy nyíltan vitatják elődeik (netán kortársaik) dis­
kurzusait. Műveik így nemcsak hogy egybevethetők másoké­
ival, de a tudományos igazság szempontjából bizton össze is
mérhetők egymással.

33 White e problémával kapcsolatos gondolatmenetét vizsgálva sokat

merítettem Wulf Kansteiner elemzéséből: History and Theory, XXXII, 3
(1993), 273-296.
34 Az irodalomkritikusok viszont éppen emiatt marasztalják el White-
ot. Vö. Kansteiner: 1993, 289.; Kulcsár Szabó Ernő: Történetiség, meg­
értés, irodalom. Budapest, Universitas, 1995, 89.; Maurice Mandel­
baum: The presuppositions of Metahistory. History and Theory, Beiheft
19 (1980), 51.
35 A hasonló esetekre alkalmazza Berlin a relativizmus helyett a plu­
ralizmus megjelölést. Isaiah Berlin: A tizennyolcadik századi európai
gondolkodás állítólagos relativizmusáról. In: Uő: 1996, 116-117.

65
 Közvetlenül a Metahistory utáni korszakot értékelve egé­
szen máshonnan közelít a kérdéshez White-tal rokonszenve­
ző kritikájában Dominick LaCapra, aki White szigorú konst­
ruktivizmusát kifogásolja, s végeredményben úgy könyveli el
White-ot, mint a „genetikus strukturalizmussal rokonságban
álló” (D. LaCapra) gondolkodót.
LaCapra szerint White mereven elválasztja egymástól a
múlt kaotikus és feldolgozatlan valóságát, valamint a szóké­
pek teremtette történeti tudatot (azaz a történész öntuda­
tát), hogy az utóbbinak rendelje alá az előbbit. így a
„mimetikus öntudat pozitivista mitológiáját” egyszerűen csak
felcseréli valamiféle „idealista mitológiával”, ám továbbra is
homályban hagyja a struktúra (valóság) és a szöveg bonyo­
lult interakcióját. LaCapra szerint azonban a múltat doku­
mentáló történelmi forrás szintúgy szöveg, tehát a valóság
egyfajta feldolgozásán nyugszik. Ennek elismerésére újabb
munkáiban már White is mutat némi hajlandóságot - véli
LaCapra. Ez a félig-meddig és mindenképpen már jó előre
kódolt szöveg ugyanakkor el is helyezi a történészt egy töb-
bé-kevésbé élő, vagy éppen kiveszőben lévő diskurzus hagyo­
mányának a kötelékében. Nem beszélhetünk tehát teljesen
feldolgozatlan múltról ott, ahol források alkotják a történel­
mi elbeszélés kiindulópontját.36
Az 1980-as évek első felében írt és The Content of the
Form címen kötetbe foglalt tanulmányaiban White termino-
lógiailag pontosabbá teszi a tény és fikció kapcsolatáról ko­
rábban vallott elképzeléseit, s ezúttal még inkább a fikciónak
rendeli alá a valóságot. Megkülönbözteti egymástól a törté­
neti tudás elsődleges és másodlagos referenciáját: az elsődle­
ges az eseményekre, a másodlagos pedig a diszkurzív straté­
giára utal. Álláspontja az, hogy a két referencia közötti meg­
felelés (az igazság megragadása) legföljebb a szinguláris eg­
zisztenciális kijelentések (az egyedi ténymegállapítások) sík­
ján jöhet létre. A krónikán már túlmutató történeti beszámo­
ló azonban csak ott kezdődik, ahol a tényeket az elbeszélé­
sek során feldolgozzák. Mint írja: „Innen nézve a narratíva
formálja meg azt az eseménytömeget, amely elsődleges refe­
renseként [referenciájaként] szolgál, s ezeket az eseménye­

36 LaCapra, 1983, 79-80.

66
két olyan mintaalakzatokká alakítja át, amilyeneket semmi­
féle irodalmi ábrázolás sem hozhatna létre belőlük mint té­
nyekből.” (183.) Ez pedig az allegória révén valósul meg.
A tiszta (irodalmi) fikciótól így elkülönített történelmi
narratíva37 egésze nem vethető tehát közvetlenül egybe a va­
lósággal, mint az igazság próbakövével, mivel „az elbeszélő
forma ‘igazsága’ csak közvetve, azaz allegória formájában
nyilvánulhat meg” (184.).
Ezen a ponton White konfrontálódik Gadamer, kiváltkép­
pen pedig Ricoeur hermeneutikájával. Gadamer azért elfo­
gadhatatlan a számára, mert a német filozófus az értelmezőt
és az értelmezendőt a hagyomány fogalma révén szorosan
egybefűzi egymással,38 Ricoeurrel pedig az a baja, hogy ő
magukat az eseményeket is a narrativitás szerkezeti jellem­
zőivel ruházza fel. A narrativitás Ricoeur-féle metafizikájá­
nak lényegét White a következőkben összegzi: „Mivel ezek a
cselekedetek valójában megélt elbeszélések, megjelenítésük
egyetlen módja maga az elbeszélés.” (198.)39 Márpedig
White elképzeléseivel minden olyan hermeneutika összefér­
hetetlen, amely - bármilyen értelemben - folyamatosságot
teremt tény és fikció, a valóság és a narráció között.
Nem követjük tovább White - ekkoriban jellemző - felfo­
gását tény és fikció összefüggéséről a történetírásban, melyet
az a jogosnak tűnő törekvés hat át, hogy meg kell találnia a
középutat a kaotikus és értelem nélküli múlt áttetsző voltát
„ünneplő” dekonstrukció és a pozitivista történetírás mimé­
zisbe vetett illúziók között.
Relativizmusának a bírálata ugyanis mostanában inkább
a holokauszt alternatív történeti megjelenítésének a vitakér­
dése kapcsán fogalmazódik újra.
„Gyakran állítják - írja White -, hogy a hozzám hasonló
formalisták, akik úgy gondolják, hogy a történelmi tárgyak
egy folyamatnak több egyformán meggyőző leírását vagy el­

37 Az irodalmi és a történelmi fikcionalizálás kapcsolatát máshol rész­

letesebben is elemzi. White, 1978, 62-69. Az írás a szerző Tropics of
Discourse című kötetéből való.
38 Gadamer, 1984, különösen 238-240.
39 S viszont, Ricoeur White-értelmezéséhez vö. Paul Ricoeur: Time
and Narrative. I. Chicago, University of Chicago Press, 1984, 161-169.

67
beszélését is megengedik, tulajdonképpen a jelölet [a refe­
rencia - Gy. G.] realitását tagadják, olyan butító relativiz­
must mozdítva ezzel elő, amely megengedi... [hogy] a náci
történelem náci változata is igényt tarthat bizonyos minimá­
lis hitelességre.” (239.) О kétféleképpen közelíti meg a kér­
dést. A holokauszt tényét tagadó revizionista történészeket
azon az alapon marasztalja el, hogy a szinguláris egziszten­
ciális kijelentések szintjén hazugnak bizonyulnak, hiszen:
,Az események [maga a holokauszt - Gy. G.] megtörténte
egyszerűen ténykérdés.” (242.) A holokauszt mint „fenséges”
múltbéli esemény,40 ugyanakkor megenged egy olyasféle tör­
téneti ábrázolást, amely közvetlen politikai célokat elégít ki.
így tehát teljes mértékben igazolható például a holokauszt ci­
onista felfogása.
White ekkori - s valljuk be, nem mindenben meggyőző -
próbálkozása, hogy a holokauszttal mint a még élő történel­
mi emlékezettel szembesülve is fenntartsa a többféle és egy­
mással egyenértékű történetírói megjelenítés elvi igényét, a
magyar kötet utolsó tanulmányában további érvekkel egé­
szül ki. Itt a szerző helyenként komoly engedményt is tesz,
majd újabb manőverrel megpróbálja visszahódítani a már át­
engedett terepet. Elsőként kijelenti: „A Harmadik Birodalom
eseményeiről szóló történetek komikus vagy idilli cselekmé-
nyesítésének esetében nyilvánvalóan igazoltan vethetjük el
őket a tényekre [az eredeti angol szövegben a tények szó tu­
datosan idézőjelek között szerepel!] hivatkozva az egymással
versengő elbeszélések közül.” (256-257.) (Kiemelés tőlem -
Gy. G.) E sorok kapcsán teljes joggal jegyzi meg White kom­
mentátora, hogy mindazok fényében, amit a szerző összes
korábbi írásában, sőt e tanulmánya első mondatában is a
narráció viszonylagosságáról állít, mostani kijelentése „mód­
szertani bizonytalanságba” taszítja az olvasót.41
A későbbiekben White igyekszik úrrá lenni ezen az őt is
elbizonytalanító helyzeten, és megállapítja: az örökölt realis­
ta történetírói diskurzus valójában „nem alkalmas olyan ese­

40 Nem árt nyomatékosítani: White „történelmi fenségesről” beszél a

holokauszt kapcsán, mivel e történelmi esemény a „morális anarchiá­
nak arra a színjátékára [emlékezteti], amit Schiller a világtörténelem­
ben látott, és ‘fenséges tárgyként’jelölt meg” (247.).
41 Kansteiner, 1993, 293.

68
mények megjelenítésére, amelyek a holokauszthoz hasonló­
an maguk is ‘modernista’ természetűek” (273.). S bár a
holokauszt éppúgy ábrázolható, mint a történelem többi
„fenséges’ - ám az idő távolából tőle eltérően már jócskán
megszelídített - eseménye, ám „ennek az ábrázolása - akár a
történelemben, akár a fikcióban - azt a fajta stílust, a moder­
nista stílust követeli meg, amelyet azért alkottak [...], hogy a
társadalmi modernizmus által lehetővé tett tapasztalatokat
megjelenítse” (277.).42 Sőt: a holokauszt épp arra teremt szá­
munkra kiváló elvi lehetőséget, hogy a múltat pontosan lás­
suk, ami valójában, „hogy a történelem ‘önmagában’ olyan
értelmetlen lehet, amilyennek a fenséges elméletalkotói tar­
tották” (250.).
További jogos ellenvetéseket is megfogalmazhatnánk még
White szókép-elméletével vagy azzal a másik, ezt kiegészítő
felfogásával szemben, amely a szaktudománnyá válást a fen­
séges és a szép kategóriáiból levezetett politizálódásként mu­
tatja be. Ennél fontosabbnak tartom azonban, hogy rámutas­
sak White elméletének jelentős gondolati hozadékára is.
Nem vitás: White iskolateremtő historiográfus, aki nagy­
számú bírálója mellett híveket és csodálókat is vonzott maga
köré. Ennek egyszerű a magyarázata: valami olyasmire hívta
fel a figyelmet, ami egyébként ma úgyszólván a levegőben
van. Nevezetesen hogy a nyelv nem valamilyen semleges és
átlátszó közvetítő médium, hanem konstitutív eszköz, amely
gondolataink tartalmáért is felelős. Nem véletlen tehát, hogy
a Metahistory megjelenése óta érzékelhetően megnőtt azok­
nak a történeti diskurzus-elemzéseknek a száma, melyeknek
szerzői mind White köpönyegéből bújtak elő.43
Mindez azzal a nem teljesen hiú reménnyel kecsegtet,
hogy a (tudományos) szövegek nyelvi-formai elemeinek po­
étikai sajátosságai ezentúl nemcsak az irodalomkritika vizs­
gálati szempontjai között foglalnak majd helyet. Mint ahogy

42 A kérdésről részletesebben szól Braun Róbert: Holocaust, elbeszé­

lés, történelem. Budapest, Osiris, 1995, 13-55.
43 Erről alapos áttekintést ad Hans Kellner idézett könyve
„Narrativity in history: post-structuralism and since” című fejezetében
(294-325.), továbbá Ankersmit, 1989, 7-8. és Dominick LaCapra:
History and Criticism. Ithaca, Cornell University Press, 1985, 15-45.

69
White elméleti-historiográfiai elgondolásai is merőben új
perspektívákat nyithatnak meg a történettudományos szak­
kritika művelői előtt, ha kellően tudatosítják magukban,
hogy tudományos értékelési kritériumaik java része tisztán
„esztétikai” természetű vagy eredetű.44

44 Ehhez 1. a kötet Miről szól a történelem? Posztmodern kihívás a tör­

ténetírásban című fejezetét.

70
 A TÁRSADALMI IGAZSÁG
TÖRTÉNELMI FOGALMA

A társadalmi igazság vagy igazságosság fogalma történetileg

nem tekinthető puszta absztrakciónak: valójában igen konk­
rét és jelentését tekintve egyúttal folyton módosuló kategó­
ria, amely a legkevésbé sem függetleníthető a rá vonatkozó
múltbéli megítéléstől és értékeléstől.
Tézisünk így hangzik tehát: adott korban, meghatározott
társadalmi körön belül igazságnak - szociális igazságosság­
nak - egyedül az fogadható el, amit akkor és ott annak ismer­
tek el. Nem szakszerű, hanem moralizáló historikusként jár el
az, aki ilyen és hasonló kérdésekre kíván felelni: „Igazságos
volt-e az antik rabszolgaság?”, vagy „Melyik igazságosabb
társadalmi berendezkedés - a rendi társadalom avagy a ka­
pitalizmus?”. Ez a kérdésfölvetés nem vezethet történeti kije­
lentések megfogalmazására, legföljebb morális ítéletek szület­
hetnek ilyenformán. Márpedig amikor moralizálunk, „nem
az egyes cselekedeteket ítéljük meg az alapjukul szolgáló
morális standard és az őket előíró vagy tiltó normák fényé­
ben, hanem ezeket a standardokat és normákat ítéljük meg
egy hipotetikus történelem feletti mérce vagy a magunk mér­
céje szerint”.1
Semmi kétség: a moralizáló megközelítés a történész által
vallott, és persze többnyire a maga korának megfelelő igaz­
ságfogalom kiterjesztésével jár együtt.12 Hogyan férhetünk
közel akkor a fogalom történetileg érvényes jelentéséhez
anélkül, hogy mégoly szándéktalanul is a magunk értékrend­
jét vetítsük vissza a múltba?
Elindulásképpen idézzük fel Barrington Moore elgondolá­
sát az igazságos és az igazságtalan rend történeti fogalmá­

1 Kelemen János: Tézisek a történeti megítélésről. Valóság, 1987/12.

13.
2 Vö. Horkay Horcher Ferenc: Történetírás és erkölcsi ítélkezés. Az
Acton-Creighton levélváltás. BUKSZ, 4, 3 (1992. ősz), 375.

71
ról.3 Moore szerint: „Minden rétegzett társadalomban [...] lé­
tezik a korlátok adott együttese, amely az uralmon lévők és
az alattvalók, a domináns és az alárendelt csoportok aktivi­
tásának egyaránt alapját képezi. Emellett a kölcsönös kötele­
zettségek rendszere is hat, ami a két csoportot egymáshoz
köti.” A korlátok és a kötelességek rendszerét időnként írás­
ba foglalják (alkotmányok), többnyire azonban csak a szokás
szentesíti. Az „igazságos rendet” szokás szerint az uralmi
helyzetben lévők kötelességei támasztják alá. Nevezetesen:
1. azon kötelességük, hogy megvédjék az alattvalók közös­
ségét (mindenekelőtt) a külső ellenség támadásával szemben;
2. azon kötelességük, hogy fenntartsák a békét és a belső
rendet, vagyis lehetőleg mindenki megelégedésére rendezzék
az alattvalók között felmerülő, valamint az uralkodóval
szemben fennálló konfliktusokat;
3. azon kötelességük, hogy elősegítsék az alattvalók anya­
gi boldogulását és fokozzák biztonságérzetüket.
Mindennek fejében az alattvalók arra kötelezik magukat,
hogy elfogadják az így előálló rendet, sőt aktívan közre is
működnek e rend fenntartásában. S mivel a társadalmi ren­
det mindig üdvösnek tekintik, melyért még áldozatot is érde­
mes hozni, a rend hiánya ily módon kiváltja erkölcsi felhábo­
rodásukat. Összefoglalva: a társadalmilag igazságos rend
mint egyetemes történeti jelenség ama többnyire kimondat­
lan közmegegyezés talaján keletkezik, mely biztosítja a jogok
és a kötelességek természetesen egyenlőtlen, történetileg el­
lenben legitim megoszlását a társadalom sokféle csoportalak­
zata között. Ha ez az egyetértés valahol, valamikor és vala­
milyen ok folytán elveszíti érvényességét, a fennálló állapo­
tokról azonnal kiderül, hogy nem felelnek meg többé az igaz­
ságosság egyik vagy másik társadalmi csoport által hangozta­
tott elvének.4

3 Barrington Moore, jr.: Injustice. The Social Bases of Obedience and

Revolt. New York, Free Press, 1978, 18-22.
4 Ami viszont a történetileg adott normák, többek közt az igazságos­
ság fölöttébb változékony természetét is bizonyítja. A kérdés filozófiai
diskurzusában a normaváltozások mint afféle „normális” jelenségek le­
írására a dinamikus igazságosság fogalma szolgál. Heller Ágnes: Az
igazságosságon túl. Budapest, Gondolat, 1990. A kérdés filozófiai dis­
kurzusához megkerülhetetlen John Rawls: Az igazságosság elmélete.
Budapest, Osiris, 1997.

72