TÖRTÉNETÍRÁS:

A NEMZETI EMLÉKEZET TUDOMÁNYA?"

A szaktudományos történetírás a 19. században sajátos kö­

rülmények között alakult ki. A legkevesebb, amit erről mond­
hatunk az, hogy a megismerés racionális módja ekkoriban
váltotta fel a korábban egyeduralkodó hitszerű vélekedést, s
ez a változás a tudományos módszert mindenható erővel ru­
házta fel. „Ma minden ember pozitivista - írta egy francia
társadalomtudós 1875-ben -, miként a forradalom dicső nap­
jaiban polgártárs vala.”1 A német historizmus, amely pedig
határozott különbséget tett a természet és a társadalom je­
lenségei között, szintén szilárdan meg volt győződve arról,
hogy a történelem maga ésszerű folyamat.2 A történetírás így
foglalhatta el helyét a tudományok között, hogy ettől fogva
egyedül magának tartsa fenn a múlt helyes (tudományos)
megismerésének és megjelenítésének a jogát. Ezt a meggyő­
ződését arra alapozta, hogy kezében van a megismerés tudo­
mányos módszere, és enélkül a múltról jószerivel csak a le­
gendák és a mítoszok formájában lehet számot adni.
A történetírás akár pozitivista, akár szellemtörténeti stb.
érvekkel alátámasztott önképét az sem rendítette meg észre­
vehető módon az elmúlt egy-másfél évszázad során, hogy
századunkban többekben is megfogalmazódott a kétely a tör­
ténetírói tevékenység tudományosságát illetően. Nem felada­
tom ennek a folyamatos episztemológiai szkepszisnek a tel­
jes körű nyomon követése, így csupán három jellegzetes ál­
láspontot idézek belőle.

* A tanulmány szövegének a véglegesítése során nagy hasznát vet­

tem Sinkó Katalin szakmai észrevételeinek. Segítségét ezúton is köszö­
nöm.
1 Idézi R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történetszemlélet a magyar
történetírásban I. Budapest, Akadémiai, 1973, 17.
2 Iggers, 1988, 13., 31.

95
 Carl L. Becker amerikai történész és teoretikus 1926-ban
az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásá­
ban elsők között fejtett ki egy, a történetírást a diskurzus fo­
galmában feloldó elképzelést. Becker eretnek elgondolásait a
történelmi tény közhasznú (és reflektálatlanul természetes)
fogalmának revíziójával (ma úgy mondanánk: dekonst-
rukciójával) kapcsolta össze. Szerinte az, amit a történészek
szokásszerűen a tény fogalmán értenek, nem egyéb egyes
múltban megtörtént eseményekről szóló (és fennmaradt) ál­
lításoknál, amelyek (egyszerűbb) tények sokaságának puszta
általánosításai. Ilyen értelemben az effajta tényállítás esemé­
nyek sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak te­
kintendő. A történész tehát amikor az írott forrásokban bú­
várkodik nem pőre tényekkel, hanem a múlt eseményeiről
számára hozzáférhető kijelentésekkel találkozik. S éppen ez
a szimbólum teszi számára lehetővé azt, hogy képzeletében
újraalkossa a valamikori eseményt.3 így tehát a történelmi
tény nem múlt idejű, hanem kifejezetten jelen idejű, hiszen a
fennmaradt nyomok alapján utólag éppen a historikus hozza
létre, az tehát szorosan a jelenhez tartozik. Tekintve, hogy
számos egymástól elütő elbeszélés konstruálható a múltnak
ugyanarról az eseményéről, a történelmi reprezentáció így
egyszerre többféle igazságot is megjeleníthet.4 A tények érte­
lemszerűen soha nem beszélhetnek tehát úgymond önma­
gukért, mert önmagukban véve nincs is jelentésük. ,Д törté­
nész az, aki beszél, ő visz jelentést a fényekbe”5 - vonja le a
szerző következtetését.
Becker európai kortársa, az angol történetfilozófus Robin
G. Collingwood pontosan abban az évben (1940-ben) fejezte
be A történelem eszméje című fő művét, amikor az amerikai
historikus éppen megtagadta idézett esszéjének egyes
gondolatait.6 Collingwood is szembefordult a szaktudomá­

3 Carl L. Becker: What are historical facts? In: Uő. Detachment and
the Writing of History, (ed. by Phil L. Snyder), Ithaca, Cornell
University Press, 1958, 47. A szimbólum fogalmát hasonló értelemben
használja Cassirer is, Harriet Gilliam: The dialectics of realism and
idealism in modern historiographic theory. History and Theory, XV, 3
(1976), 235.
4 Becker, 1958, 55.
5 Uo. 56.
6 Uo. v.

96
nyos történetírás múlt századi fogalmával, midőn a történész
tevékenységét jellemezve „a józan ész szerinti szemlélettől”
eltérően a „konstruktív képzelet” fogalmát használta. Nem a
tény - vallotta hanem a „képzeletbeli konstrukciók hálója”
élvez elsőbbséget, amely éppen ezért nem is szorul rá a té­
nyek igazolására, sőt a „képzeletbeli konstrukciók hálója [...]
az a mérce, amelynek alapján eldöntjük, valódiak-e az állító­
lagos tények”.7
Ebben, Becker után, nincs semmi újdonság. Collingwood
szinte csak elismétli a tézist, hogy a történelmi tény puszta
konstrukció. Ezért helyezi azután előtérbe az értelmezést,
amikor a történelmi bizonyíték (evidencia) kérdését feszege­
ti. Mint írja: „Egy forrás bármely állításával kapcsolatban
nem az a fontos kérdés, igaz-e vagy hamis, hanem hogy mit
jelent.”8 így tehát a történésznek nem csak az a dolga, hogy
felkutassa a tényeket, s ezt követően a saját belátása szerint
eldöntse szavahihetőségüket, hogy végül egymás mellé rak­
va közreadja őket. Collingwood ezt az eljárást egyébként „ol-
lózó-ragasztó történetírásnak” nevezi. Aki ezzel a módszerrel
felhagy, az egyszeriben átlép „egy olyan világba, ahol a tör­
ténelmet nem a legjobb források tanúbizonyságának kimáso­
lásával, hanem önálló következtetések levonásával írják”.9
S vajon milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a múl­
tat megismerhessük? A kérdés felettébb jogos, hiszen: „A tör­
ténész ex hypothesi nem szemtanúja a tényeknek, amelyeket
ismerni kíván. Ezt nem is képzeli: nagyon jól tudja, hogy a
múltról csak közvetett, következtetésen alapuló vagy áttéte­
les ismerete lehet, sohasem empirikus. Másodszor, ezt a köz­
vetítést sohasem valósítja meg tanúbizonyság. A történész
nem úgy ismeri meg a múltat, hogy egyszerűen hisz a szem­
tanúnak, aki látta a kérdéses eseményeket, és megfigyeléseit
feljegyezte. A közvetítésnek ez a fajtája a legjobb esetben
sem eredményezne tudást, hanem csak hitet, méghozzá na­
gyon gyenge lábakon álló és kevéssé valószínű hitet. És - is­
mételjük meg - a történész nagyon jól tudja, hogy ez nem az
ő útja: tudja, hogy úgynevezett tekintélyeivel szemben ő nem

7 Robin G. Collingwood: A történelem eszméje. Budapest, Gondolat,

1987, 307.
8 Uo. 323.
9 Uo. 324.

97
hívő, hanem kritikus. Ha viszont a történésznek nincs sem
közvetlen vagy empirikus ismerete, sem hagyományozódott
vagy tanúbizonyságon alapuló tudása a tényekről, akkor mit
tud? Más szóval, mit kell tennie, hogy a tényeket megismer­
hesse?”101 A szerző igen egyszerűen válaszol a kérdésre:
,A történésznek újra kell élnie magában a múltat.”11
Ehhez hasonló elképzelés Beckernél is felmerült már egy
pillanatra, amikor kijelentette: valamely kimagasló esemény
története felfoghatatlan, ha nem tudjuk, hogy a benne sze­
replő, az esemény által érintett személyek maguk mit gon­
doltak a történelemről.12 Collingwood azonban egész elméle­
tét erre az elgondolásra építi fel, azt állítva: ,A történelmi tu­
dás egyszerűen múltbeli tapasztalatok felidéződése egy je­
lenbeli gondolkodóban.”13
Ez ismerősen hangzik és Hegelre emlékeztet bennünket.
Mégis, Hegel és Collingwood között lényegbevágó a különb­
ség. Az önmagát megismerő, a történelemben öntudatra éb­
redő hegeli szellem helye (hordozója) azonosíthatatlan (ta­
lán csak a hegeli filozófiában lokalizálható), míg
Collingwood ezt az eszmét (idea of history) közvetlenül a tör­
ténész fejében véli megtalálni. A historikus ugyanis, szerinte,
„elméjében újra eljátssza, újra átéli - reprodukálja - azt, ami
egyszer már lejátszódott, és az emberi szellem műveként
(például dokumentumokban, krónikákban) fennmaradt”.14
Újabb keletű az amerikai Hayden White nevéhez fűződő
történetelméleti és historiográfiai elgondolás.15 A több pár­
huzamos síkon kifejtett elmélet értelmében a múlt esemé­
nyeiben és folyamataiban nincs semmi olyan, ami megfelel­
tethető a racionális történetírói megismerés múltról adott be­
számolóinak. Hiszen a múlt - bár megtörtént - önmagában
véve csupán kaotikus és jelentés nélküli világ. Egyedül a
szaktudományossá lett történetírás az, amely intellektuális
eljárásmódok alkalmazásával a múltat erkölcsi és politikai je­

10 Uo. 347.
11 Uo.
12 Becker, 1958, 58.
13 Collingwood, 1987, 393-394.
14 Vö. Erdélyi Ágnes: Gondolatok és történelmek. BUKSZ, 2, 1 (1990.
tavasz), 65.
15 White, 1973.

98
lentéssel látja el, ám a tényeknek ez a fajta elrendezettsége,
a történelem fogalma kizárólag a történész fejében létezik.
Collingwood koncepciójánál kétségkívül radikálisabb
White másik érve is, nevezetesen hogy amikor a történész a
múlt racionális diskurzus szerinti elbeszélése során a közna­
pi nyelvet használja, a múltnak legföljebb egy lehetséges rep­
rezentációjával szolgál. Eszerint a nyelvi kifejezés módja
döntően meghatározza a múltról adott történészi beszámoló
tartalmát. Miután gazdag nyelvi eszköztár áll az elbeszélő
rendelkezésére, több egymástól elütő, jóllehet egyaránt hite­
les beszámoló (történet) is megfogalmazható ugyanarról a
múltról. A történésznek tehát már annak előtte, hogy figyel­
mét a történelmi mező adataira fordítaná, előre el kell kép­
zelnie ezt a mezőt, és nyelvi formába kell öntenie észlelése
tárgyát. Az így megválasztott szókép (a kínálkozó szóképek
száma szerinte csupán négy) határoz a tárgy előzetes kijelö­
léséről, valamint azt is megszabja, hogy milyen fogalmi esz­
közökkel, milyen típusú történet mondható el az események
adott köréről.
White itt igen szűkszavúan vázolt elképzelése, melynek
értelmében a történetírás végeredményben a fikciós beszéd­
mód egyik változata, minden korábbinál hevesebben támad­
ja a történetírás tudományosságának múlt századból szárma­
zó fogalmát. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy White
relativista historiográfiai koncepciója nem túl sok hívet to­
borzott magának a gyakorló történészek körében. A „normál”
történetírás számára már az effajta gondolatok puszta felve­
tése is fenyegetően hangzik, hiszen aláássa a történész szak­
ma tudományosságába vetett, intézményesen megerősített,
évszázados meggyőződés hitelét.16 Többé-kevésbé így volt ez
már Collingwood és Becker szkepticizmusának a fogadtatá­
sakor is. Talán éppen ezért tagadta meg később Becker esszé­
jének egyes megállapításait. S természetesen Collingwood

16 Bővebben 1. e kötet Történelem: tény vagy fikció? című fejezetét.

White és a posztmodem történetelmélet hazai recepciójához vö. Deák
Ágnes: A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern tör­
ténetírásról. Aetas, 1994/3. 155-162.; Magyarics Tamás: Klió és/vagy
Kalliopé? A posztmodem amerikai történetírás néhány kérdése. Aetas,
1996/1. 87-98. Az irányzat teljes elutasítására példa Farkas, 1996,
80-89.

99
sem bírhatta rá a gyakorló historikusokat, hogy a továbbiak­
ban próbálják egyszerűen csak újragondolni a múltat, ahe­
lyett hogy folyton rekonstruálják és „magyarázzák”. A törté­
nelmi, pontosabban a történetírói szkepticizmus, amelyet
White mellett Michel Foucault szólaltatott meg a leghatáso­
sabban,17 azzal is nagy szolgálatot tesz, hogy lehetőséget
hagy a történetírás önreflexiójára. Ennek segítségével pedig
módunk van arra, hogy a történetírást a közeli múltra irá­
nyuló (személyes) emlékezés, valamint a távolabbi múlt kol­
lektív emlékezetének összefüggésébe elhelyezve is elemez­
hessük.

Emlékezés, emlékezet és a történelmi tudás

Egy esemény bekövetkezte - Becker szerint - azért hagyhat

egyáltalán nyomot a későbbiekben, mert rövidebb-hosszabb
időre rögzül az emlékezetben. Ezért minden átlagembernek
tudomása van a történelemről, hiszen birtokában van az em­
lékezés képességének; ennek megfelelően „a történelem,
melyre közönségesen gondolni szoktunk, pusztán csak az
emlékezet kiterjesztése”.18 Kiterjesztésen pedig azt érti, hogy
az egyén az emlékezés folytán olyan élményekhez és ismere­
tekhez jut, amelyek eredetileg kívül estek szűk személyes
élettapasztalatán.
Merőben másféle fogalmat alkot magának Collingwood
az emlékezés és emlékezet, valamint a történelem viszonyá­
ról. A tudást szerinte a múltból levont következtetések bizto­
sítják, s ez felel meg a rendszerezett tapasztalatok, azaz a tör­
ténelem világának. Ezzel szemben „az emlékezet nem törté­
nelem, mert [...] az emlékezet viszont egyáltalán nem szer­
vezett és nem következtetésekkel dolgozik”.19 Erről a különb­
ségről egyebütt azt mondja: a történetírás elüt az emlékezés­
től (emlékezettől), mert „az emlékezetben a múlt puszta lát­
vány, a történelemben ezzel szemben a múlt újra lejátszódik
a jelenlegi gondolkodásban”. S bár tagadhatatlan, hogy a tör­
17 Takács Adám: Michel Foucault és a történelem tapasztalata. Szá­
zadvég, 1998. tél, 143-167.; Robert Castel: „Problematizáció” és törté­
nelemolvasat. Szofi. Szociológiai Figyelő, 1998/1-2. 64-75.
18 Becker, 1958, 50., 60.
19 Collingwood, 1987, 316.

100
ténetírói megismerés szintúgy nem nélkülözheti az emléke­
zést, mégis „az emlékezésnek [ez] az a sajátos esete, ahol a
jelenlegi gondolkodás tárgya múltbeli gondolkodás”.20 Nem
arról van tehát szó, hogy a Jelenbeli gondolkodás” képes fel­
idézni a múltat (tud emlékezni), hanem sokkal inkább arról,
hogy a múltbeli gondolkodás fel tud támadni a jelenben.
A leginkább konstruktivista beállítottságú White ugyanak­
kor feltűnően hallgat emlékezés és emlékezet, valamint a tör­
téneti tudás kapcsolatának a kérdéséről. White számára
ugyanis az esemény (s a vele együtt járó történeti tapaszta­
lat szintúgy), valamint az eseményről szóló történészi beszá­
moló kapcsolatát lényegében a diszkontinuitás szabja meg.
Ezért érdemben akkor sem reflektál a problémára, amikor a
holokauszt még eleven emlékével, vagyis az érintettek kol­
lektív emlékezetével szemben kell megvédenie a történelmi
elbeszélés (nyelvi) szabadságát hirdető tézisét.21
A konstruktivista elgondolás azonban nem feltétlenül
mellőzi az emlékezés (és az emlékezet) mozzanatát. A kog­
nitív tudomány fogalmának hatására egyes konstruktivisták
szerint az emlék nem a múlt puszta felidézése, hanem való­
jában megkonstruálása. Az emlék ugyanis az idegrendszer
„öngerjesztő és önreferenciális működése során” és az
„idegsejtstruktúrák tevékenysége” nyomán aktualizált múlt -
állítja Gebhard Rusch. Ezek az emlékek már nem magát a
múltat, hanem csupán azokat a gondolatokat tudatosítják
bennünk, melyeket az emberi agy a múltbeli események ki­
fejezése során azonosít, azokat a gondolatokat, melyeket a
reprezentáció során saját magunk hozunk létre. A múlt fogal­
ma így tisztán szellemi konstrukció, „melynek segítségével
érzéki és mentális tapasztalatainkat egységes rendszerbe
próbáljuk szervezni”.22 A múltat ilyenformán kizárólag a
narráció révén ismerhetjük meg, a történész pedig - akinek
ráadásul nincs közvetlen tapasztalata erről a múltról - lénye­
gében historiográfiai konstrukciók formájában építi fel a tör­
ténelmi tudást. A történész által előadott történet hitelessé­
gének így az a legfőbb próbája, hogy „hihető, meggyőző és

20 Uo. 359.
21 White, 1987, 251-279.
22 Gebhard Rusch: A történelem, az irodalomtörténet és a historiog­
ráfia elmélete. Helikon, 1993/1. 67-68.

101
releváns-e azon modellek keretén belül, melyek konszenzus­
ról gondoskodnak a történelemről és a historiográfiáról val­
lott aktuális feltevések, és az aktuális ideológiai, etikai, poli­
tikai stb. fogalmak alapján”.23
Ha a filozófiai hermeneutika jegyében pozitív kapcsolatot
kívánunk teremteni az elbeszélő és tárgya (a múlt eseményei
és folyamatai) között, nyomban beleütközünk az emlék (em­
lékezés, emlékezet) fogalmába. Nem célom hosszasan ecse­
telni az emlék történetírói elbeszéléshez fűződő kapcsolatát
- máshol ezt már úgyis megtettem. Hadd utaljak itt csupán
arra, hogy mivel a pszichológia (és a neuropszichológia) mai
álláspontja szerint az emlékezés teljes mértékben konstruá­
lás eredménye, a múlt így felidézett képe sem írható le kellő­
képpen a mimézis kategóriájával.24 Amint Daniel L. Schacter
fogalmaz: „Bár a szörnyű emlékek élénkebben élnek ben­
nünk, mint a hétköznapiak, attól még a mélyen bevésettek
ugyanúgy konstrukciók, mint a felszínesek. Szó sincs tehát a
tapasztalatok valósághű rögzítéséről.”25 Tehát a szerző sze­
rint emlékről mint olyanról nem is igazán beszélhetünk (leg­
följebb emléknyomról), s ami létezik, az legföljebb az emlé­
kezés, vagy inkább az emlékezések.26
Amennyiben a személyes emlékezés sem kifejezetten
spontán, a valóságot többé-kevésbé megfelelően rekonstruá­
ló művelet, még kevésbé tekinthetjük annak a többnyire szó­
beli hagyományként élő emlékezetet. A hagyomány az emlé­
kező közösség(ek) kollektív alkotása, és mint ilyen e közös­
ségek mindennapi életének integráns részét alkotja; elveszté­
sük ezért is okozhatja a közösségek gyors felbomlását. A ha­
gyomány átalakulása (felülről) szervezett kollektív emléke­
zetté (amiről már Collingwood is beszélt) a szaktudományos
történetírás megjelenésével gyorsult fel és vált teljes körűvé.
Pierre Nora ebben az értelemben, tehát Collingwood (és per­
sze Maurice Halbwachs) szellemében húz éles válaszvonalat
hagyomány és történelem által hordozott emlékezet között.
A kettő azért különöl el egymástól, mert egyszeriben megsza­
kad az általa egyébként spontánnak ítélt (közvetlen) emléke­

23 Uo. 71.
24 L. e kötet Emlékezés és oral history című fejezetét.
25 Dániel L. Schacter: Emlékeink nyomában. Budapest, Háttér, 1998, 26.
26 Uo. 61-105.

102
zet folytonossága, ami nyomban el is távolít bennünket saját
(sajátnak feltételezett) múltunktól. S ez már a történetírás te­
remtette, az általa kultivált történelmi emlékezet birodalma,
amely a múlt elemző és kritikus diskurzusának a formáját öl­
ti magára.27
A történetírás alkotta kollektív emlékezet egy meghatáro­
zott kor társadalmi-politikai feltételei között, e feltételekhez
igazodva jött létre. E fejlemények hátterében a 19. századi
polgári fejlődés és nemzetállami integráció áll. Jól ismert,
hogy - kivált a német historizmus esetében - milyen szoros
az összefonódás a szakszerűsödő történetírás, a nemzetál­
lammá alakulás és az ebből adódó ideológiai (legitimációs)
kívánalmak között.28 Kevésbé világos, hogy milyen intellek­
tuális eszközökkel vitte (vihette) végbe a modern historiog­
ráfia ezt a fölöttébb kényes feladatot. Hayden White tárja fel
azokat a fogalmi konstrukciókat, amelyek alkalmazásával a
diszciplinarizálódó történetírás a hagyomány-közösségek
partikuláris emlékezetét a nemzeti univerzalizmust képvise­
lő emlékezettel helyettesítette. Ily módon pedig már hiányta­
lanul megfelelhetett a modern politika (legitimációs) elvá­
rásainak.29 Számunkra most legföljebb az érdekes, hogy
megvizsgáljuk az emlékezet hagyomány alkotta kollektív em­
lékezetéből a tudományos történetírás normái szerint konst­
ruált irányba tartó átalakulási folyamatot. Ennek során arra
is fény derülhet, hogy a személyes emlékezés mikor és ho­
gyanjutott szóhoz akkor, midőn a memória időnkénti vákuu­
mát kitöltve világképet, sőt olykor még tényanyagot is egye­
dül csak belőle meríthettek a rendszerezett történelmi emlé­
kezet anyagának megszerkesztésekor.

„Történeti érzék keltése” történetírás által

A tudományos történetírás kialakulása hazánkban a kiegye­

zés után indult meg. Eleinte főként a tudományos kutatás in­

27 L. e kötet Kollektív emlékezet és nemzeti identitás című fejezetét.

28 Iggers, 1988, különösen 141-151.
29 White, 1997b, 205-251., továbbá kötetünk Fin de siécle-törté-
netírás című fejezetét.

103
tézményi infrastruktúrájának megteremtése került napirend­
re, s csak az 1880-as évektől, az egyetemi történész szakkép­
zés átszervezésével vette kezdetét a szakma tényleges
professzionalizációja.30 Ezt időben megelőzte, sőt meg is elő­
legezte annak az igénynek a bejelentése, hogy a múlt törté­
nelmi emlékezetét ezentúl egyedül a történészek szabhassák
meg. Ez a szándék az 1867-ben alakult Magyar Történelmi
Társulat folyóiratának, az ugyanekkor megindított Századok­
nak már a második évfolyamában hangot kapott. A tudomá­
nyos történetírás képviseletében megszólaló Pesty Frigyes
például határozottan kikelt a hagyomány formájában létező
kollektív emlékezet ellen. Ez az emlékezet, fejtegette, először
is képtelen megőrizni a hosszabb történelmi múlt emlékét,
másodszor pedig menthetetlenül megreked a partikuláris kö­
zösségek szellemi horizontján. Mint írta: ,A történelmi em­
lék, hagyomány iránt igen kevés a fogékonyság - a második
generatio már személyeket és korszakot összezavar, a továb­
bi már épen semmiről nem emlékezik. Van kegyelete azon
düledező ház iránt, melyet még nagyapja épített, és melyet
semmikép átépíteni, változtatni nem akar, bármily kényel­
metlen legyen, de a faluja fölött emelkedett várromjai iránt
semmi érdekkel nem viseltetik, szobrot, emlékkövet, stb.
csak annyiban becsül, a mennyiben építési anyagul szolgál­
hat neki, és a legnagyobb egykedvűséggel fogja valamely
góth templom művészi faragványait kerti sövényül, vagy
szántóföldje határkövéül felhasználni - hisz neki amaz épü­
letekhez »semmi köze« nem volt! A nép látköre véget ér ott,
hol családjának érdeke megszűnik, csak néha emelkedik a
községi élet magaslatára - az ország fogalma pedig vajmi rit­
kán villámlik fel agyában.”31
Egy évtizeddel később Ipolyi Arnold hasonlóan éles kriti­
kával illette a társadalmat múlttal szembeni közömbösségé­
ért. ,A legnagyobb nehézség - írja - azért még mindig nagy
közönségünk tájékozatlansága, érzék hiánya vagy egykedvű­
sége a nagy nemzeti culturális eszmék, a múlt ismerete, a jö­

30 Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen, Csokonai,

1995, 148-152.
31 Pesty Frigyes: A magyar nemzet mostohasága saját maga iránt.
Századok, 1868, 17-18.

104
vő magasabb feladatai iránt.” S ebben a tekintetben az elit
vagy a középosztály is igen komolyan elmarasztalható.32
Az 1885-ös Országos Kiállításhoz kapcsolódva került sor a
Magyar Történelmi Társulat Történelmi Congresszusának
ülésére, a szakszerűsödő hazai történetírás első komoly nyil­
vános bemutatkozására. Elnöki megnyitójában Ipolyi Arnold
pregnánsan megfogalmazta a történetírás mint nemzeti tu­
domány programját és feladatát. A történetírás azért oly fon­
tos, állította, mert egyedül tőle várható el „a históriai tudat”
feltámasztása, s ez hatásos ellenszere lehet „az üjabb kor
nyugtalan és kóros társadalmi elméletei s exorbitans
doctrinái”-nak. Hiszen a történész mindig „a magasabb nem­
zeti művelődési szempontra” függeszti a szemét, és így felül
tud emelkedni a kicsinyes pártpolitikai széthúzás világán. Ez­
zel, „a mint az egészre irányozva tekintetét, ügy minden ne­
mes intézménynek, intentiónak és tettnek, mely az emberi­
ségnek és nemzetnek javára és dicsőségére szolgált, megadja
formailag és díszesítve és nemesítve, a mit ez a történet bírói
verdictjét illeti, tanüságával méltó érdemét”.33 A történelmi
emlékezet egyedül a nemzeti közösség múltját tekinti figyel­
mére méltónak, hiszen: ,A magyar nemzet volt az, mely e
történelmi eseményeket véghez vitte a hazában [...] Ez a tör­
ténet vele kezdődik és vele emelkedik. О vitte és hordozta
annak minden eseményét. Övé volt a vezérlet, ő nyomta rá
neve- és szelleme bélyegét.”34
Ahhoz azonban, hogy a (nemzeti) történetkép megfelelő­
en betölthesse feladatát, tekintettel kell lenni az elit történel­
mi emlékezetén túl a társadalom emlékeire is. „Nem eléged­
hetünk meg csupán a nemzet élete felületén felmerülő álla­
mi és hadi actióknak [...] történelmi elbeszélésével; a mi ad-

32 Ipolyi Arnold: A magyar műtörténeti emlékek tanulmánya. Száza­

dok, 1878, 58.
33 Uő: A történelem s a magyar történelmi szellem. Századok, 1885,
VIII. füzet, 7-8. Ipolyi már negyedszázaddal korábban könyvet jelente­
tett meg Árpád-kori építészetünk nemzeti jellegéről, vö. Keserű Kata­
lin: A KÉPzőművészet szerepének érzékelése a nemzeti jelleg reprezen-
tálásában. In: Forradalom után - kiegyezés előtt. A magyar polgárosodás
az abszolutizmus korában. Szerk.: Németh G. Béla. Budapest, Gondolat,
1988, 220.
34 Ipolyi, 1885, 9.

105
dig úgyszólván egyedül képezte a történelem anyagát. Le kell
ereszkednie a nemzeti- és népélet mélyébe s innét annak leg­
magasabb szellemi nyilatkozatáig emelkedni. Ez az, mit
nemzeti műveltségtörténetnek nevez az újabb történetfejlő­
dés, bele foglalva úgy a köz-, mint a magánéletet [...] az ösz-
szes nemzeti alkotásai történetét.” Csak a pozitivizmus törté­
netírói programjával képes Ipolyi szerint a múlt emlékezete
„történelmünket a nemzeti élet minden mezején életképessé
és termékennyé tenni [..., valamint] a nemzet természetsze­
rű fejlődését a múlttal és jelennel összekötni”.35
A nemzeti valóság tudományaként meghatározott szak­
szerű história fogalma idővel megfellebbezhetetlen dogmává
merevedett. A Magyar Történelmi Társulat egyik 20. század
eleji ülésén az első alelnök hosszan fejtegette megnyitójában,
hogy bár látszólag a történeti igazság megtalálása a histori­
kus elsőrendű kötelessége, ám az igazság lényegében a „ma­
gyar nemzeti szellem”-ben rejlik. A történésznek ugyanis sze­
rinte arra kell törekednie, hogy az évezredes történelem
„nemzeti hagyományait és ideáljait” felderítse és ábrázolja.
„Ezeknek törvényeit kell tehát tanulmányoznia és megtar­
tania.”36 Az effajta történelmi emlékezetnek azonban hosszú
időn át ellenállt a hagyomány alkotta kollektív emlékezet
árama. Ezért is vetődött fel már az említett Történeti
Congresszuson a kérdés „Miképp lehessen és kelljen a hazai
történelemnek nagyobb kihatási tért szereznünk, és pedig
nem az eredeti vagy már feldolgozott kútforrások tanulmá­
nyozása, hanem a szemlélő érzékeknek segítsége által. Itt te­
hát sem az olvasásról, sem az elragadó szóbeli előadásokról
nem értekezünk, hanem inkább azon maradandó benyomá­
sokról, melyeket a hathatós látványosságok idéznek elő, mi­
dőn magukat akaratunk ellen is szíveinkbe behízelgik és
állandósítják.”37 Az előadó, Römer Flóris arra kereste a vá­
laszt, miként lehetne a társadalom széles köreivel elfogadtat­
ni, hogy a hagyományban megtestesülő emlékezet helyett a

35 Uo. 6.
36 Csánki Dezső: A nemzeti szellemről a magyar történelemben. Szá­
zadok, 1911, 255.
37 Römer Flóris: A történeti érzék keltése a közönségnél, ünnepi me­
netek, színpadi előadások, nemzeti képek, történeti kiállítások és mú­
zeumok által. Századok, 1885, Vili. füzet, 114.

106
szervezett történeti emlékezetet fogadják el magukénak. S
ennek az is nagy jelentőséget ad, hogy - szerinte - csupán a
történetírás által megfogalmazott nemzeti hagyomány iga­
zán valóságos, ez az, ami igazán jól eligazít a jelenben, és
nem „a valót gyarlón utánzó regényeknek idétlen
olvasása”.38
Römer ezt követően sorba veszi azokat a hagyomány által
megszentelt, valamint az újabb keletű kulturális megnyilvá­
nulásokat, amelyek a történetírás által újraalkotva maradan­
dó hatást gyakorolhatnának a társadalom szélesebb körei­
ben. így szó esik a kisgyermekek szellemi épüléséhez oly fon­
tos meséskönyvek átírásáról, valamint az otthonok és az is­
kolák falait díszítő falképek történeti képekkel történő felvál­
tásáról, vagy hogy a ponyvairodaimat fokozatosan didakti­
kus történelmi tárgyú képregényekkel kellene helyettesíteni.
A szerző külön is megemlíti a színházak műsorrendjének
megrendszabályozását avégett, hogy a színház „a nagyszámú
nézőséget a hazai történelemre figyelmeztesse, s azt meg is
szerettesse”.39 Nem felejti el szóvá tenni, hogy ritkán kerül
nálunk sor a nemzeti múlt hűséges színpadi megjelenítésére,
holott a történészek megadják hozzá a mintát, hogy miként
kellene „a darabban jelzett személyt saját kora szerint ábrá­
zolni”. Később pedig azt ecseteli a szerző, hogyan használha­
tók fel ilyen célra „a divatból majdnem eltűnő nemzeties, a ré­
gi életet, szokásokat helyes (kiemelés tőlem - Gy. G.) iskola­
képen feltüntető körmenetek”, valamint az iskolákban előad­
ni szokott „történelmi és zenészeti darabok”. A körmenet
azért annyira kedves a szívének, mert történeti hagyomány
nyilvánul meg benne, s erre építve a régi forma éltethetné az
immár új (tudományos) mondanivalót. A körmenet itt ter­
mészetesen nem (kizárólag) a mai katolikus rituálénak meg­
felelő ünnepi alkalmat jelenti, hanem azt a történelmi és vi­
lági menetet (historischer Festzug), melyről „csak a külföldi
tudósításokból van leginkább ismeretünk [...] (és) híjában
kutatjuk át történetünket, eredmény nélkül forgatjuk könyv­
tárainkat, képgyűjteményeinket, csak ritkán fordúl meg az,

38 Uo. 117. Hadd emlékeztessek e ponton Hayden White gondolatá­

ra, mely szerint a 19. századi történetírás a (politikai) realitás mércéjé­
nek az igényével lépett fel.
39 Uo. 120.

107
mit nyugaton oly könnyen s oly nemzeti haszonnal hoznak a
városok színpadjaira [,..]”40
A történeti tudás és érzésvilág széles körű meggyökerez­
tetését jótékonyan támogathatja továbbá a múzeum intézmé­
nye is: „Legjobb lenne egy olyan nemzeti múzeumot összeál­
lítani, a mely mást, mint igazi nemzetbeli tárgyakat nem fog­
lal magában, vagy ha a nemzeti ipar- és művészet még a
múzeumot nem tölti be, akkor legalább néhány termet fog
nemzeti múzeumnak szentelni.”41 S ennek jó példája szerin­
te a pozsonyi és a soproni múzeum.
A nemzeti emlékezetet azonban ennél sokkal prózaibb
eszközökkel is elmélyíthetjük. „Nyilvános helyeken álló nagy
férfiak szobrai, a tereknek és utczáknak történelmi elnevezé­
sei, a szülő- vagy lakóházaknak emléktáblákkal való megje­
lölései [...], építményi emlékek, legyenek azok várak, házak,
vagy templomok fentartásai, mindég a kívánt czélt fogják
előmozdítani.”42
Römer nemegyszer bizarr elgondolásai nem estek túlságo­
san távol a korban egyre terjedő historizáló gyakorlattól.
A történelmi emlékezet szimbólumainak folytonos sulykolása
az élet megannyi területén a századforduló évtizedeiben vált
általánossá és túlontúl megszokottá. Hadd említsek két példát
a szinte mindent a história mázával bevonó törekvésekre.
Már Römer is szólt a nemzeti emlékezet fenntartására kü­
lönösen alkalmas múzeumok (a kiállítások) szükségességé­
ről. A nemzeti közgyűjtemény intézménye a British Museum
1753. évi megnyitásával született meg, általános európai
meghonosodására azonban közel egy századdal később ke­
rült sor. A 19. század derekának nemzeti mozgalmai adták
meg a döntő lökést azoknak a történeti múzeumoknak az
alapításához, melyeket a nemzeti kultúra fellegvárainak
szántak, s amelyek így közvetlenül a francia forradalom és a
század eleji császárság korának a múzeumi hagyományaiból
nőttek ki.43 Idehaza a Nemzeti Múzeum korai megalapítása

40 Uo. 122., 123.

41 Uo. 133.
42 Uo. 133-134.
43 Lanfranco Binni - Giovanni Pinna: A múzeum. Egy kulturális gépe­
zet története és működése a XVI. századtól napjainkig. Budapest, Gondo­
lat, 1986, 40., 49.

108
(1806: József nádor kezdeményezése; 1808: az intézmény
alapításának törvénybe foglalása) szintén ebbe a folyamatba
illeszkedik. S miközben európai vonatkozásban is egyedül
állt azon törekvésével, hogy kizárólag a nemzeti emlékek
gyűjtését tűzte célul maga elé, e vállalását hosszú időn át
csak részben teljesítette. A spontán gyűjteményépítés reform­
kori időszakában ugyanis főként külföldi (kép) anyag került a
múzeum őrizetébe,44 bár 1846-ban a külön magyar képgalé­
ria is megnyílhatott.45 A múzeum mint nemzeti intézmény el­
választhatatlan a „nemzeti régiségek” 18. század végétől
meggyökeresedő fogalmától, amely a Winckelmann-féle koz­
mopolita felfogást elutasítva, új lendületet adott a helyi régi­
ségek (mindenekelőtt a régészeti emlékek) gyűjtésének és
nemzeti történetbe foglalásának.46 S ez az alapja a „nemzeti
régiségtannak” is, ahogy Ipolyi Arnold nevezi, „mely magába
foglalja a köz- és magánélet régiségeit, a vallási és polgári, az
állami és egyházi, a jogi mű s ipar-régiségek ismeretét”.47
A múzeum intézménye szélesebb körben jóval később, a
19. század derekától és főként a kiegyezést követően terjedt
el hazánkban. A 19-20. század fordulójának lázas múzeum­
alapítási törekvéseit pedig segítette, hogy Wlassics Gyula kul­
tuszminiszter 1897-ben felállította a Múzeumok és Könyvtá­
rak Országos Tanácsa és Felügyelősége intézményét. A mú­
zeumok többsége nem állami, hanem helyi (társadalmi) kez­
deményezésnek köszönhette megszületését. így volt ez Pé­
csett is, ahol a város polgármestere által 1901-ben létesített
Baranyamegyei Múzeumi Egyesület 1904-ben városi múzeu­
mot alapított. Az intézménynek megalkotói a történelmi em­
lékezet helyi letéteményesének a szerepét szánták. Amint a
múzeum első igazgatóinak egyike 1911-ben kijelentette: „Mi
a nagyközönség lelkében akarjuk éleszteni az érdeklődést a
múlt emlékei iránt [...], mikor példákat tárunk a talmi műve­

44 Szvoboda Dománszky Gabriella: Az Eszterházy Képtár a magyar

fővárosban. In: Tanulmányok Budapest Múltjából, XXVIII. Budapest,
1999, 223.
45 Aranyérmek, ezüstkoszorúk. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti
Galéria, 1995.
46 Szilágyi János György: Pulszky Ferenc és a múzeum helyzete a
19-20. századi európai kultúrában. Magyar Tudomány, 1995/8. 915.
47 Ipolyi, 1885, 6-7.

109
lődni vágyók elé a történelem, régészet, a művészet, a nép­
rajz és természetrajz köréből. S e törekvésünket a helyi érdek
zománcával vonjuk be, mikor megmutatjuk, hogy adott kö­
rülmények, viszonyok és állapotok között miként boldogult a
művelődésben a múlt [,..]”48
A múzeumokénál is erőteljesebb annak az emlékező gesz­
tusnak vagy kultusznak a kisugárzása, amely a nyilvánosság
mindennapi terében fejti ki hatását. Erre az utcanévadás az
egyik legszembeszökőbb példa. A magyar fővárosban 1872-
től írták elő kötelező erővel minden utca és tér elnevezését.
Korábban a nádorról, az uralkodóról, esetleg a hellyel szoro­
sabb kapcsolatba került nevesebb személyről kapta egy-egy
utca (tér) a nevét; az 1870-es években azonban már zömmel
történelmi nevek kerültek az utcák névtábláira: kezdetben a
magyar múlt (elsősorban legendás) alakjai, a századforduló­
tól pedig a múltnak immár a hivatalos történelmi emlékezet
által is számon tartott szereplői, valamint a nemzeti függet­
lenségi harcok idővel szimbolikussá lett alakjai adták az ut­
cák új neveit.49
Példáink jelzik, hogy a felhívásokon túlmenően a „törté­
neti érzék” serkentése, a nemzeti emlékezet kultuszának ál­
talános mentalitássá szilárdítása közvetlenül is átment a gya­
korlatba. Természetesen mindez már némileg hosszabb
múltra tekint vissza. Az önkényuralom időszakában került
például előtérbe a történelmi (tárgyú) festészet igénye, lé­
vén, hogy az „»leghívebb tüköré« a történelmi emlékeknek,
ébren tartója a történelmi emlékezetnek, a nemzeti múlt
megelevenítője”.50

48 Idézi Újvári Jenő: A „hely szelleme” mint múzeumépítő tényező.

In: Tanulmányok Pécs történetéből 2-3. Szerk.: Vonyó József. Pécs,
1996, 133.
49 Holló Szilvia Andrea: Hősök és mondák az utcanévadásban. In:
Hofer (szerk.), 1996, 222., 225.
50 Keserű, 1998, 224-225. Ugyanekkor az irodalomtól is a nemzeti
hivatás teljesítését várták el. Németh G. Béla: A magyar századvég iro­
dalmának irodalmi előzményei. Valóság, 1985/3. 66-67. A képzőmű­
vészet és az építészet századvégi historizáló törekvéseihez alapvető, A
historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok.
Szerk.: Zádor Anna. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet,
1993.

110
 Ezt a törekvést különösen indokolttá tette, hogy a múlt
népi-paraszti (hagyomány szerinti) fogalma (emlékezete)
erőtlenebb a szervezett történelmi tudásban foglalt memóri­
ánál, egyszersmind lényeges vonásaiban el is üt attól. Ennek
a hagyománynak a szegényességét egyébként azok a kutatá­
sok is maradéktalanul igazolják, amelyek első királyunk,
Szent István népi hagyományvilágát próbálták rekonst­
ruálni.51
Talán ennél is fontosabb, hogy a múlt kollektív (népi) em­
lékezete a diszkurzív gondolkodásként megnyilvánuló törté­
netírói emlékezettől eltérő mentális jegyeket mutat. Minde­
nekelőtt azért (s e tekintetben Pesty Frigyes már idézett meg­
állapítása rátapint a lényegre), mert a paraszti és a köznapi
múltszemlélet idő- és térbeli koordinátái természetesen jóval
szőkébbek a történészek által alkalmazottaknál. A történe­
lem a nép képzeletvilágában feltűnően összetorlódik: a törté­
nelmi időszámítás így gyakorta 1848-cal vagy a kuruc korral
kezdődik, illetve a régmúlt, a közeli múlt, valamint a jelen
eseményei gyakran egybeolvadnak egymással. A múlt
linearitása helyett a ciklikus időszemlélet kerül benne előtér­
be: „Az egymást követő történeti események a népi tudatban
bizonyos idő feletti prototípusok visszatérő megjelenései, és
[... ilyenformán] időben távoli hősök közvetlen kapcsolatba
kerülhetnek (Rákóczit Mátyás király, Kossuthot pedig Rákó­
czi egyenes leszármazottjának tartották) [...]” Továbbá: a
múlt térbeli kiterjedése is partikulárissá lesz, mivel többnyi­
re a szülőföldre szűkül. így egyes kivételekkel a népi hagyo­
mány (történelmi) hősei nem is az országos történelem sze­
replőiből kerülnek ki.52 A kivételek (Mátyás király, Kossuth
Lajos) pedig éppen abból adódnak, hogy egyes jeles történel­
mi személyek emléke, a haláluk után felülről szított kultusz
folytán, mélyen rögzül a szájhagyomány világában.53

51 Magyar Zoltán: Szent István a magyar kultúrtörténetben. Budapest,

Helikon, 1996, különösen 106-107.
52 Katona Imre: Parasztságunk történelemszemlélete. Szociológia,
1 976/3-4. 517-518.
53 Kosa László: Megjártam a hadak útját. A magyar nép történelmi em­
lékezete. Budapest, Móra, 1980, 211. Ez a könyv a legteljesebb áttekin­
tés a népi történelmi emlékezet folklorizálódott anyagáról. A paraszti
múlt- és társadalomszemlélet mögött rejlő szakrális világképről külön
néprajzi irodalom szól.

111
 A múlt század utolsó harmadában tudományossá váló és
egyúttal módfelett ambiciózus „hivatalos” történelmi emlé­
kezet valóban heroikus feladatra vállalkozott tehát, amikor a
hagyomány hatalmát próbálta megtörni. Egyrészt azért, mert
amint Szűcs Jenő az őstörténet példáján igazolta,54 a kohe­
rens nemzeti történet elbeszélésének megkonstruálása he­
lyenként a történeti anyag makacs ellenállásába ütközött.
A dualizmus kori magyar nemzetállam ideológiai alátámasz­
tását szolgáló történelmi érvelés ugyanis nem könnyen tudta
hasznosítani múltunk államalapítás előtti eseményeit.
Jóllehet a történetírás nyomán, vagyis némi késéssel
szakszerűsödésnek induló néprajz is hamarosan benyomult
az őstörténet terepére, midőn a népi kultúra történeti, sőt ki­
fejezetten őstörténeti értelmezését tűzte ki célul maga elé.55
A hangsúly a millennium megünneplésekor azonban kétség­
kívül átkerült Szent István államára (lásd a tízkötetes magyar
történeti összefoglalót). Szűcs szerint azért, mert „a kornak
már világos történeti képzetei voltak az államról, amin csak
fejlett (bizonyos értelemben túlfejlett) államjogi érzéke tett
túl, értékrendszerében pedig a hódítás, mint önsúlyú legiti­
máló érv, elavult”. Ezt erősítette az is, hogy „nem egy meglé­
vő nyelvi-kulturális képlet valósága, hanem egy historizált
‘államnemzet’ fikciója szorult történeti igazolásra”.56
A történet azonban ezzel még nem ért véget, hiszen az Ár­
pád- és a honfoglalás kori magyar múlt nemzeti történel­
münket megalapozó szerepe később újra előtérbe került (er­
re Szűcs maga is utal)57. A történelem korabeli vizuális rep­
rezentációját elemezve Sinkó Katalin egyenesen arra követ­
keztet, hogy Szent István alakja csupán a kiegyezés és a mil­
lennium közötti időben állt előtérben, azt követően viszont
Árpád töltötte be ezt a helyet. A váltást Sinkó azzal hozta
összefüggésbe, hogy a századfordulón a protestáns gyökerű
függetlenségi párti történetkép mindinkább teret nyert a ka­

54 Szűcs, 1985, 31-49.

55 Hofer Tamás: Őstörténet a néprajz látószögében. BUKSZ, 8, 1
(1996. ősz), 301-304.
56 Szűcs, 1985, 33-34.
57 Uo. 36.

112
tolikus és egyúttal habsburgiánus (kiegyezéses) történelem­
felfogással szemben.58 Tény, hogy többféle áramlat hatott
egyidejűleg akár magán a hivatásos történetírás berkein be­
lül is. Ezért is írhatta Csánki Dezső történész 1911-ben a kö­
vetkezőket. ,A magyar nemzet, láthatólag abban a pillanat­
ban születik meg, mikor Árpád vezért pajzsra emelik, tehát
még mai hazánkon kívül: az Etel-közben. Ettől kezdve a kö­
zös eredetű, nyelvre, műveltségre, szokásokra nézve rokon,'
ugyanegy földterületen nomadizáló népet a politikai egység
kerete fogja össze, érdekeinek ápolására, egyéniségének ki­
fejtésére. A nemzeti eszme csak csíra ugyan még, ismeri el
végül, politikai keretei pedig lazák [...], de mindkettő fejlő­
désre képes és állandóságra nyújt reményt.”59
Mindamellett nem az őstörténethez és nem is a Szent Ist­
vánhoz kapcsolódó történelmi emlékezet terepén követke­
zett be a néphagyomány és a történetírói múlt között a leg­
élesebb összeütközés, erre az 1848/49-es történelmi esemé­
nyek teremtették meg a lehetőséget. Feltehetően azért, mert
a néphagyomány első valóban nemzeti méretű és - hozzáte­
hetjük - vitális történelmi élménye a forradalomból és sza­
badságharcból fakadt.60 És persze azért is, mert rögtön
1848/49 lett a politikai kultusz forrása.

1848/49: az emlékezés kultusza

Sokrétűen indokolható, hogy múltunk eseményei közül miért

éppen 1848/49 tett szert erre a kivételes szerepre. Elsőként
az esemény időpontját említhetjük magyarázatképpen.
1848/49 - mint a francia forradalmat követő minden euró­
pai forradalmi (és háborús) esemény - a hagyománynak, va­
lamint az azzal párhuzamos, azt majdan felváltani hivatott
történetírói emlékezetnek egyaránt éltető forrásául szolgált.
Horváth Mihály, aki maga is aktív szereplője volt a sorsfordí­

58 Sinkó Katalin: Árpád kontra Szent István. Janus, VI. 1. (1989. tél),
42-53., valamint uő: „Emlékművek”. Uo. VI. 3.
59 Csánki, 1911, 244.
60 Kosa, 1980, 210.

113
tó eseményeknek, azok lezárulta után másfél évtizeddel je­
lentette meg 1848/49-ről szóló történetírói munkáját, lénye­
gében az elsőt ebből a fajtából. Horváth helye és jelentősége
1848/49 történelmi emlékezetének történészi megalkotásá­
ban a francia Jules Michelet-éhez fogható, aki az események
után félszáz évvel vetette papírra a francia forradalom törté­
netéről szóló nagyhatású munkáját. Mindketten a még nem
végérvényesen lezárt, nem teljesen holt múltat jelenítették
meg, melynek ráadásul kivételes egzisztenciális jelentősége
is volt számukra. Annak a történelemnek lettek ők első törté­
netíróivá, amelyet a hagyomány szóbelisége, az eleven hét­
köznapi emlékezés tartott életben. Szinte minden, amit a
kortársak erről a múltról tudtak és egyáltalán gondolhattak,
személyesen szerzett élettapasztalatukon vagy mások (a szü­
lők) érzelmileg telített beszámolóin alapult.
1848-nak mint élő hagyománynak a közvetett emlékeze­
te még a 20. század derekán sem homályosuk el teljes egé­
szében. Beszédesen vallott erről többek közt Szabó Dezső az
1940-es években írt visszaemlékezéseiben, midőn plasztikus
portrét rajzolt apjáról. Az 1848-ban 15 éves fiatalember
nyomban otthagyja a kolozsvári református kollégiumot és
„beáll katonának, s mint ‘honvéd-jáger’ rajong és csodálko­
zik az Erdélyben tántorgó magyar hadsereg nyomán”. Szabó
előadása szerint apja számára „ez a gyerekkori eposz meg­
adta egész élete pátoszát s a jogot arra, hogy mint ‘utolsó kí­
vánságát’ egész életén át felemlegesse: sírkövén csak ennyi
álljon: - Itt nyugszik Szabó József, negyvennyolcas hon­
véd”.61
Nem sokkal ezután vetette papírra Herczeg Ferenc is visz-
szaemlékezéseit, melyben a német származású író magyarrá
válását szőkébb környezete, a délvidéki Versec 1860-as és
1870-es években jellemző 48-as atmoszférájának tulajdoní­
totta. „Az én gyermekkoromban szülővárosom és szüleim há­
za még csordultig tele volt a szabadságharc tüzes és büszke
emlékeivel, a város a magyar dicsőség osztályosának tudta
magát...”62 Másutt pedig azt írja: „Egyáltalában azt tapasztal­

61 Szabó Dezső: Életeim. 1. Születéseim, halálaim, feltámadásaim. Bu­

karest, Kriterion, 1982, 33.
62 Herczeg Ferenc: Emlékezései. Hűvösvölgy. Budapest, Szépirodalmi,
1993, 137.

114
tam, hogy gyermekkoromban az öregek többet beszéltek a
negyvennyolcról, mint ma a világháborúról.”63
A historikus által megidézett történelmi múlt ezer szállal
kapcsolódott tehát a hagyomány által fenntartott memóriá­
hoz, a hivatásos történetmondó így nem is tekinthetett el tő­
le, midőn a róla szóló saját történetét megalkotta.64 1848/49
a 19. század második felében tehát még egyetlen, belülről
szinte tagolatlan hagyományt alkotott. S vajon mi az oka,
hogy az események emlékezete ennyire általánossá lett? Vé­
leményem szerint az, hogy 1848/49 úgyszólván elementáris
erővel érintette a társadalom korábban elképzelhetetlenül
széles rétegeit. 1848 kivételes szociális vívmányai (a job­
bágyfelszabadítás), valamint nemzeti önállósági törekvései
(az önkéntes honvédsereg küzdelme a Habsburgok ellen)
mind-mind erről tanúskodnak. A kollektív emlékezetre gya­
korolt hatását tovább növelte, hogy 1848/49 végül elbukott.
Az eseménysorozat így egyszerre kelthette a lezárt, a befeje­
zett múlt képzetét, melyre az utókor már emlékezhet; ugyan­
akkor viszont mert elbukott, megvalósulatlan ígéret és ideál
formájában úgy merülhetett fel újra és újra, mint ami szün­
telenül vár megvalósulására, ami tehát változatlanul aktuá­
lis. A Bach-korszak beköszöntével múlttá lett 1848/49 (jólle­
het a folytonosság elemei is érvényesültek hellyel-közel, így
a jobbágyfelszabadítás 1853-as intézményesítése során)
könnyen kiválthatta az emlékezés szakadatlan áradását,
majd kollektív emlékezetté kristályosodását. Az emlékezés
ebben az esetben kifejezetten arra irányult, hogy életben
tartsa 1848-at mint normát, és elsődleges feladata éppen az
volt, hogy politikai programot kínáljon a múltból a jelen és a
jövő számára.

63 Uő: Emlékezései. A Várhegy. A gótikus ház. Budapest, Szépirodalmi,

1985, 91. Vagy: „A fogékony fiüt [Babits Mihályt - Gy. G. ] negyven-
nyolc szelleme lengte körül: a szabadságharcot újraélhette lélekben;
negyvennyolc neki nem is műit, hanem jelen: hajdani hősök közt élt, s
hazaszeretetet tanult tőlük.” Belia György: Babits Mihály tanulóévei.
Budapest, Szépirodalmi, 1983, 44.
64 Michelet kapcsán úgyszintén erre a megállapításra jut Patrick H.
Hutton: The role of memory in the historiography of the French
revolution. History and Theory, XXX, 1 (1991), 59-62.

115
 1848/49 utóéletének az a sajátossága, hogy egyszerre
többféle kontextusba is beleillett, kétségkívül megsokszoroz­
ta emlékezetet gerjesztő hatását. Ehhez a továbbiakban az is
hozzájárult, hogy 1848/49 kultikus tisztelete korán erkölcsi­
politikai ideállá magasztosult, mivel az esemény nyilvános
emlékezetét az abszolutista bécsi hatóságok tiltották és szi­
gorúan büntették. Hogy milyen komoly veszélyt vállalt min­
denki, aki a tilalmakat megszegte az akár szűk, társas vagy
otthoni körben megejtett emlékezés során is, azt az emiatt ki­
rótt súlyos börtönbüntetések bizonyítják.65
1848/49 ezek szerint első számú „emlékezeti hellyé”
(Pierre Nora) vált a honi társadalomban; ebben viszont
kulcsszerepe volt annak is, hogy az ünnep gyorsan hagyo­
mánnyá vált. Már a forradalom győzelmét követő évben,
1849 tavaszán megtörtént március 15. megünneplése: innen
számíthatjuk a forradalom és szabadságharc emlékezeti kul­
tuszának a kezdetét. Néhány nappal előtte pedig a Közlöny
hasábjain megjelenik az Országos Honvédelmi Bizottmány
felhívása arról, hogy miként örökíttessék meg úgyszólván
menet közben a „szent harc”, a „bámulatra ragadó egyes hős­
tettek” emléke. Elrendelik tehát, hogy minden egyes hadosz­
tályhoz „több gyakorlott tollú s egyszersmind tiszta jellemű
egyén [rendeltessék ki] ..., kik a hadi ügy folyamatát, mint
egyes tetteket, az igazsághoz híven följegyezve anyagot ké­
szítsenek elő egy a Honvédelmi Bizottmány által később fel­
kérendő historiográf munkájára, ki Magyarország e legdi­
csőbb harcának töredékes vázlataiból egy minden részeiben
hű egészet alkothasson”.66 Március 16-án ki is nevezik a „tör­
téneti jegyzőket”, akiknek működése nem jár ugyan túl sok
kézzelfogható eredménnyel, ám teljesen nyilvánvaló az a ko­
rabeli törekvés, hogy az aktuális történéseket „emlékezeti
hely” voltukban tudatosítsák, és ennek érdekében a jövő tör­
ténelmi hagyományaként írásban is rögzítsék.
Félszáz évvel később, amikor a függetlenségi parlamenti
ellenzék és személy szerint Kossuth Ferenc (1897-ben tett)

65 Deák Ágnes: Társadalmi ellenállási stratégiák Magyarországon az

abszolutista kormányzat ellen 1851-1852-ben. Aetas, 1995/4. 46.
66 Idézi Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es pol­
gári memoárirodalomban. Századok, 1994/1. 114.

116
javaslatára a dualista szabadelvű kormány törvényt volt
kénytelen alkotni 1848/49 emlékezetének hivatalos ünneppé
nyilvánításáról (1898:V. te.), heves vita folyt a Házban a
megválasztandó napról. No persze nem az váltotta ki a vitát,
hogy bárkinek is kételyei lettek volna március 15. mint az
ünneplésre egyedül méltó nap tekintetében. A vitát az szül­
te: elfogadható-e, hogy a kormány hirtelenjében szakítson a
legitim hagyománnyal és március 15. helyett április 11-ét, az
áprilisi törvények szentesítésének a napját tegye meg
1848/49 ünnepévé pusztán azért, hogy ne irritálja túlságo­
san az akkori eseményekben ellentmondásos szerepet játszó
császárt, később magyar királyt, Ferenc Józsefet. A törvény-
tervezetet a bizottság nevében a házban beterjesztő előadó,
Zsigárdy Gyula kertelés nélkül ki is mondta: az ok, ami miatt
választásuk április ll-ikére esett az, hogy az ország 1848/49
eseményeit ezentúl „legteljesebb összhangzásban nemzettel
és koronával” ünnepelhesse.67 A március 15. mellett kardos­
kodó függetlenségi párti képviselők ugyanakkor határozot­
tan vallották: „Semmi szükség arra, hogy a nemzet szokásai­
ba belenőtt, [...] a hagyomány által ünneppé szentelt napot ha­
talmi szóval megváltoztassák.”68 (Kiemelés tőlem - Gy. G.)
Ennél is világosabban fogalmazott Eötvös Károly. „Márczius
15-ikének megválasztása a nemzet ünnepnapja gyanánt min­
den jogosultságát abban leli, de egyéb jogosultsága azután
nincs is semmiféle nemzeti ünnepnek, hogy maga a nemzet
több, mint harmincz, körülbelül negyven esztendő óta ezt a
napot jelölte meg annak, a melyen meg kell emlékeznünk az
1848-iki alkotásokról.”69
Az ünneplés rituáléjának döntő hatása volt tehát az emlé­
kezeti gesztus későbbi sorsára. Az írásos tárolás nélküli, va­
gyis egyedül az élő emlékezetre hagyatkozó memória tudás­
anyagát egyébként rendszerint a költői megformáltság, a ri­
tuális megjelenítés és a kollektív részvétel hozza létre és tart­

67 Képviselőházi Napló (Kvh. N.) 1896-1901. XIV. kötet. 1898. márci­

us 11. ülés. 9. A kérdést a parlamenti vita felhasználásával Hanák Pé­
ter egy bizonyos szempontból már feldolgozta, vö. Hanák Péter: 1898:
a nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monar­
chiában. Medvetánc, 1984/2-3. különösen 57-63.
68 Kvh. N. XIV. kötet. 12. (Polczner Jenő felszólalása.)
69 Uo. 65.

117
ja életben. Miként Jan Assmann kiemeli, a hagyományként
létező (általa egyébként kommunikatívnak nevezett) emléke­
zet lényegében az összejövetelek, a személyes jelenlét révén
szerveződik. „Irástalan társadalmakban személyes jelenlét
nélkül lehetetlen részesedni a kollektív emlékezetből. Ilyen
összejövetelekre nyújtanak alkalmat az ünnepek. Az ünne­
pek és a rítusok szabályszerű visszatérése kezeskedik az
identitásbiztosító tudás közvetítéséért és továbbörökítéséért,
a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és időbeli
összetartozását.”70 Ha a rituálé a kulturális emlékezet elsőd­
leges szerveződésformája, indokolt, hogy részletesebben is
megvizsgáljuk a március 15-i ünneplések historikumát.

A kollektív emlékezeti rítus koreográfiái

1849-et követően, mint korábban említettük, a forradalom és

a szabadságharc emlékezete nyilvános eseményként hosszú
időn át egyáltalán nem intézményesülhetett. Az 1860/61-es
politikai olvadás galvanizálta új életre 1848 emlékét úgy,
hogy egyúttal határozott jelentéssel és funkcióval is ellátta:
a szabad politikai akaratnyilvánítás gesztusává avatta az em­
lékezés eme rituáléját. Kossuth Ferenc 1898-ban így fogal­
mazott: „Midőn a nemzet március 15-ikén ünnepel, nemcsak
a pesti mozgalom emlékét ünnepli, hanem egy eszmét ünne­
pel, a mely diadalmaskodott.”71 Ami ugyanakkor végigkíséri
az ünnepnap sorsának későbbi alakulását is, és kivált dikta­
túrák idején éppen ez a jelentése válik majd valóban hangsú­
lyossá. Vagyis: az emlékezés ebben a formában kontra-
prezentikus - ahogy Assmann nevezi. Ezen pedig azt érti,
hogy a múltat ilyen esetekben a jelen tagadása, a jelennel va­
ló szembefordulás érdekében idézik fel azért, hogy ha időle­
gesen is, de megtörjék végre a tények, a fennálló uralmi
rendszer hatalmát.72
1860 tavaszán elsősorban diákokból, kézművesekből és
mesterlegényekből állt az a nagyjából félezres ünneplő tö­

70 Assmann, 1999, 57.

71 Kvh. N. XIV. kötet. 75.
72 Assmann, 1999, 83-86.

118