7.

JOGOSULTSÁG ÉS KÖTELEZETTSÉG
A jogi és nem jogi jogok és kötelezettségek

Ha fogalmi kiindulópontot keresünk a jog elméleti modellálásához, elsőként a „jogosultság”

értelmében felfogott ‘jog’ ötlik az eszünkbe. Bár a magyar nyelvben nincs külön szavunk a
jogra mint (tárgyi) normarendszerre és a jogra mint (alanyi) jogosultságra (szemben pl. az an-
gol law és right szavakkal) a ‘jog’ mindkét jelentést felöleli. A két jelentés persze összefügg:
a jogosultság levezetésének és igazolásának alapja a jog lehet.

JOGOSULTSÁG-ELMÉLETEK

A jogosultság elméleti reflexiójának általánosságban véve két fő iránya lehetséges. Az egyik

az analitikai jogtudomány kínálta út, ami formális fogalmi analízis elvégzése után ígéri annak
a kérdésnek a megválaszolását, hogy mit jelent „joggal rendelkezni”. A másik fő irányt a nor-
matív jogtudomány jelöli ki az erkölcsileg helyes és jogos kimutatásával és a „Mi a jogaink
tartalma?” kérdésének megválaszolásával.

AKARATELMÉLET ÉS ÉRDEKELMÉLET . A jogok mibenlétével összefüggő dilemmákat két elmélet vi-

tán keresztül lehet bemutatni.1 A jogosultságokkal kapcsolatos egyik fontos jogelméleti kér-
dés, hogy kikről állíthatjuk értelmesen azt, hogy egyáltalán jogok alanyai lehetnek. Erre a
kérdésre különböző válaszok adhatók, de érdemes kiemelni két fontos elméletet, amelyek a
mai diskurzusban domináns szerepet töltenek be. Az egyiket akaratelméletnek, a másikat ér-
dekelméletnek szokás nevezni. Mint látni fogjuk, a két elmélet nemcsak abban tér el egymás-
tól, hogy kiknek tulajdoníthatunk értelmesen jogokat, hanem abban is, hogy mi a jogoknak az
értelme, és így közvetve abban a kérdésben is, hogy mit jelent az az állítás, hogy valakinek
joga van valamihez. A jogok elméletében a konceptuális (fogalmi) és normatív kérdések tehát
nehezen választhatók szét.
Az akarat- és az érdekelmélet vitájának praktikus jelentőségét az adja, hogy míg az
előbbi szerint jogok alanyai csak értelmes emberi lények lehetnek, addig az érdekelmélet nem
tartja fogalmi képtelenségnek, hogy csecsemőknek vagy állatoknak is jogokat tulajdonítsunk.
Mielőtt megkíséreljük ezt a kérdést körbejárni, érdemes rögtön két elhatárolást meg-
tennünk. Egyfelől, az állatok jogaival kapcsolatos szokásos ellenérv, hogy az állatoknak azért
nem lehetnek jogaik, mert nem tudják azt saját maguk képviselni. Fontos látni azonban, hogy
ez az érv ugyanúgy vonatkozik a csecsemőkre is. Így további érvek nélkül nem érdemes elkö-
teleznünk magunkat rögtön amellett az álláspont mellett, hogy egy jog jogosultja és egy jog
gyakorlója mindig ugyanaz a személy kell hogy legyen. Másfelől, ugyancsak fontos, hogy
különbséget tegyünk egy jog haszonélvezője és jogosultja között. Abból, hogy a kertész, ami-
kor munkáját végzi, használ a növényeknek, még nem következik, hogy a növények joga len-
ne, hogy a kertész gondozza őket. A jog jogosultja ebben az esetben a kertész munkáltatója,
még akkor is, ha kertész munkája a növényeknek is használ.
Az érdekelmélet fő tézise, hogy a jogosultságok fogalma konceptuálisan előfeltételezi
az érdekek fogalmát. Jogai csak azoknak lehetnek, akiknek érdekei is lehetnek. Az érdekelmé-
let egyes képviselői (pl. Matthew Kramer) az érdekek fogalmát olyan tágan húzzák meg, hogy
gyakorlatilag minden létező, ami egy jog haszonélvezője lehet, az egyben elvileg jogok ala-
nyai is lehet. (Ez nem jelenti, hogy egy konkrét esetben a kettő szükségszerűen egybeesne.)

1
A következő összefoglalás Győrfi Tamás munkája.
Ebben az esetben akár élettelen lényeknek is tulajdoníthatnánk jogokat. Az érdekelméletek
képviselőinek a többsége azonban inkább azt az álláspontot képviseli, hogy ahhoz, hogy egy
lény jogokkal rendelkezhessen, legalább az szükséges, hogy a szóbanforgó lény érzőképes le-
gyen. Csak érzőképes lények esetén mondhatjuk, hogy egy bizonyos bánásmód ennek a lény-
nek magának jó vagy rossz. A jogok pedig mindig ilyen érdekeket védenek. Élettelen lények
esetében mondhatjuk azt, hogy valami előnyére válik (pl. az olajozás jót tesz a motornak), de
nem mondhatjuk, hogy ez a bánásmód magának az élettelen tárgynak jó vagy rossz lenne.
A jogok jogosultjai és haszonélvezői közötti fogalmi különbségtétel elvezet bennünket
a jogosultságok egyik alapkérdéséhez. Erős értelemben csak akkor beszélhetünk jogról (ez a
hohfeldi értelemben vett igényjog2), amennyiben valaki másnak van egy korrelatív kötelezett-
sége. Vagyis A személy joga maga után vonja valamely B személy kötelezettségét. A jogok és
kötelezettségek korrelativitásának a tézise viszont a másik irányban nem áll meg. B-nek úgy is
értelmesen tulajdonítható egy adott kötelezettség, hogy e kötelezettségnek nincs egy korrela-
tív jogosultja. A kérdés ezek után az lesz, hogy ahhoz az állításhoz, miszerint B-nek kötelessé-
ge megtenni x magatartást, mit ad hozzá az az állítás, hogy A-nak joga van x-hez. Egy példá-
val megvilágítva: az állatvédelmi törvények megtiltják azt, hogy szükségtelenül kínozzuk az
állatokat. Vagyis terhel minket az a kötelezettség, hogy ne kínozzuk az állatokat. Ebből azon-
ban nem következik okvetlenül az, hogy az állatoknak joguk lenne ahhoz, hogy ne kínozzák
meg őket. Éppen ez a kérdés: mit ad hozzá az az állítás, hogy az állatoknak joguk van ahhoz,
hogy ne kínozzák meg őket, ahhoz az állításhoz, hogy az embert terheli az a kötelezettség,
hogy ne kínozza az állatokat. A jogosultságok egy adekvát elméletének számot kell tudni adni
arról, hogy miért nem redukálhatók a jogokra vonatkozó állítások kötelezettségekre vonatko-
zó állításokra. Ezt a kérdést a jogosultságok önállóságának problémájaként fogjuk nevesíteni.
Az érdekelmélet alapján a fenti kérdésre a következő válasz tűnik ésszerűnek. Amikor
azt állítjuk, hogy az állatoknak joguk van ahhoz, hogy ne kínozzák meg őket, akkor nem csak
egyszerűen annyit állítunk, hogy az embereket terheli a szóbanforgó kötelezettség. Azt állítjuk
ezzel, hogy az állatok érdeke miatt kötelezzük az embereket arra, hogy ne kínozzák az állato-
kat. Ez az állítás közel sem triviális. Régebben sokan vélekedtek úgy, hogy mi emberek saját
magunknak tartozunk azzal, hogy nem kínozzuk oktalanul az állatokat: a kötelezettség indoka
saját emberségünk iránti tiszteletből kell hogy fakadjon. Az állatok joga a másik felfogásban
viszont nem egyszerű tükörképe az embert terhelő kötelezettségnek, hanem elsődleges ahhoz
képest, mivel a joggal igazoljuk a kötelezettség létezését, s így a jogok fogalmával valami
olyasmit állítottunk, amit nem tudnánk akkor kifejezni, ha pusztán a kötelezettségek nyelvét
beszélnénk.
Ha helyes ez az érvelés, akkor az érdekelmélet eleget tesz annak a követelménynek,
hogy megmagyarázza, miért nem redukálhatók a jogokkal kapcsolatos állítások a kötelezettsé-
gekre vonatkozó állításokra. Az elméletnek azonban alighanem máshol keresendő a legna-
gyobb vonzereje. Amennyiben csak értelmes — akaratképzésre képes — lényeket ruháznánk
fel jogokkal, mint azt a rivális elmélet mondja, úgy arra a következtetésre kellene jussunk pél-
dául, hogy bizonyos életkor alatt, vagy bizonyos szellemi fogyatékosság esetén az emberek-
nek sem lehetnek jogaik. Ez igen erősen ellenkezik erkölcsi intuícióinkkal. Az, aki azt állítja,
hogy a gyermekeknek nem lehetnek jogaik, valami nagyon szokatlan és meghökkentő állítást
tesz.
Mint láttuk, az érdekelmélet egyfelől számot tud adni a jogosultságok önállóságának
problémájáról, másfelől igen jól illeszkedik bizonyos erkölcsi intuícióinkhoz, mindenekelőtt
nem vezet ahhoz a vállalhatatlannak tűnő állításhoz, hogy a gyermekeknek nem lehetnek jo-
gaik. Az akaratelméletnek máshol vannak az erős és a gyenge pontjai. Az akaratelmélet gyen-
ge pontjának éppen az tűnik, hogy nem jól illeszkedik a fent említett mindennapi erkölcsi in-
tuíciókhoz. Ugyanakkor a jogosultságok önállóságának kérdésével kapcsolatban az akaratel-
2
Hohfeld felfogását lásd alább.

2
mélet sok mindenre képes rávilágítani, ami a másik felfogás elől rejtve marad. Másképpen
megfogalmazva, az érdekelmélet a jogosultságok határhelyzeteiben tűnik meggyőzőbbnek,
míg az akaratelmélet a jogosultságok paradigmatikus eseteinél látszik fölényben állni.
Az akaratelméletnek mindenekelőtt azt a vádat kell kivédenie, hogy abszurd erkölcsi
álláspontra épül. Ezt a defenzív érvet a következőképpen lehetne megfogalmazni: Készséggel
elismerjük azt, hogy az embereket mind a gyermekekkel, mind az állatokkal szemben terhelik
bizonyos kötelességek, mindkét csoport tagjaival megfelelőképpen kell bánnunk. Még azt is
elismerjük, hogy ez a kötelezettség a gyermekek és az állatok érdekein, az ő jólétükön alapul.
De ehhez nem ad hozzá semmit az az állítás, hogy a gyerekeknek, vagy az állatoknak joguk
van ehhez a bánásmódhoz. A jogokra való hivatkozás meggyőző retorikai fegyver lehet, de
ettől nem kell jobb bánásmódban részesíteni sem a gyermekeket, sem az állatokat. Ami az ő
jólétük szempontjából fontos, és jogok nyelvén egyáltalán leírható (azt például a jogosultsá-
gok sem képesek garantálni, hogy a gyereket szeretetben neveljék a szülei), az leírható a köte-
lezettségek nyelvén is.
A jogok önállósága az akaratelmélet szerint nem abban ragadható meg, hogy ezekre
alapozzuk egy kötelezettség meglétét. A jogosultságok sajátossága abban áll, hogy birtokosuk
egy meghatározott módon viszonyulhat más emberekhez. A jogosultságok annak a feltételét
képezik, hogy önbecsüléssel és méltósággal forduljak a többi ember felé. Ezért igazán értéke-
sek a jogok. Aligha lehet ezt Joel Feinberg sorainál jobban megfogalmazni: „A megfelelő kö-
rülmények között a jog birtoklója »sürgetőleg, ellentmondást nem tűrően, hajthatatlanul« hi-
vatkozhat jogaira. Kinyilváníthatja azokat parancsolóan, magabiztosan, szégyenkezés nélkül.
A jogok nem pusztán szeretetnek, illetve szánalomnak betudható adományok vagy kedvezmé-
nyek, amelyekre az egyetlen illő válasz a hála. A jog olyasmi, amire támaszkodhatunk. Ami
követelhető, amihez ragaszkodni lehet zavar és szégyen nélkül. Amikor valaki nem kap meg
valamit, amihez joga van, a megfelelő reakció a felháborodás. Amikor viszont annak rendje és
módja szerint megadják azt, amit kíván, nincs semmi ok hálára. Az ember ilyenkor csak azt
kapta meg, ami az övé, ami jár neki. Egy igényjogokat elismerő világban, ahol mindenkinek
vannak tényleges és lehetséges igényei, mindenki a tisztelet magasztos tárgya mind önmaga,
mind mások szemében. Nincs az a szeretet vagy együttérzés, nincs az a magasabb hatalmak-
nak való engedelmeskedés vagy nemes kötelességtudat, ami ezeket az értékeket pótolni tud-
ná.”3

A JOGOSULTSÁG ALAPESZMÉJE . A valaminek a megtételére való jog több is és kevesebb is annak

kijelentésénél, hogy az a valami jó is. Egyik felől tekintve kevesebb annál, mert nemcsak a
„jó” megtételére lehet jogunk, hanem arra is, ami „rossz”. Könnyű erre példákat hozni a káros
szenvedélyektől az egészségtelen táplálkozáson át az igénytelen szórakozásig. Másfelől vi-
szont több is, mert amire jogunk van, annak a jóságát már nem kell tovább — pontosabban
egyáltalán nem kell — igazolnunk. A jogosultság tehát tehermentesíti igényünket a joggal vé-
dett magatartás igazolása alól.
A jogosultságok ezen tulajdonságát jelöli az, hogy peremptórius erejük van: lezárják a
további vita lehetőségét és kizárják a magatartásra vonatkozó érvek mérlegelését. Amihez va-
lakinek joga van, azt megteheti, függetlenül az adott tevékenység jó és rossz következményei-
nek egyenlegétől. Az, hogy valakinek joga van, szétválasztja a cselekvése „jóságának” mérle-
gelését és az annak megtételére vonatkozó jogosultságát. A magatartás előnyeitől és hátránya-
itól függetlenül van joga a cselekvésre — külön kérdés, hogy e cselekvés helyes, hasznos, cél-
szerű-e avagy sem.
A jogosultság-elméletek feladata a ‘jog’ és a ‘jó’ viszonyának meghatározása. Ez a vi-
szony két alapvető módon rekonstruálható: a kettő határozott elválasztásával (ezt teszi Kant),
illetve az összekapcsolásukkal (ez jellemzi az utilitarizmus egyik változatát és a természetjog-
3
Joel Feinberg: Társadalomfilozófia. Budapest: Osiris, 1999, 88-89. o.

3
tant). A peremptórius minőség kategóriája ugyanolyan viszonyba állítja az egymástól megkü-
lönböztetett ‘jogos’-t és ‘jó’-t, mint a prezumptív minőség kategóriája a ‘szabály’ és az ‘iga-
zolás’ fogalmát.
A peremptórius jelleg tartalma azonban maga is többféleképpen értelmezhető.
(1) Első megközelítésben a jog nem csupán súlyos érv egy cselekvés mérlegelése so-
rán, hanem egyáltalán kizárja a mérlegelést minden lehetőségét.4 Egy jog fennállásának meg-
állapíthatósága konkluzív következményekkel jár: minden egyéb megfontolástól függetlenül
meghatározza, hogy mit kell tenni az adott helyzetben. Ez „a parancs az parancs” ellenvetést
nem tűrő logikája.
(2) Árnyaltabb megközelítés szerint a peremptórius jelleg nem zárja ki a mérlegelést,
vagyis nem konkluzív természetű. A jogosultság fennállása csupán nagy fontosságúnak minő-
síti a joggal védett érdeket — de megengedi még súlyosabb ellenérdekek figyelembe vételét.
Ez Dworkin felfogása; melynek alapján pl. elképzelhetőnek tarthatjuk a dohányzás joggal vé-
dett szabadságának (vagyis hogy „jogunk van” dohányozni) korlátozását.
(3) Ellenkező alapállású megközelítés jellemzi Joseph Raz felfogását. Eszerint a jogo-
sultság megállapíthatósága kizáró indokot keletkeztet; vagyis a jog nem konkluzív, hanem
exkluzív indok. Ez azt jelenti, hogy a jogosultság fennállása kizárja bizonyos fajta megfonto-
lások bevonását, de megengedi más kötelező elvárások egyidejű mérlegelését (pl. jogi és er-
kölcsi elvárások ütköztetését). Hogy mely megfontolásokat zárja ki, az a konkrét körülmé-
nyektől függ, de általában az mondható, hogy azokat, amelyeket a norma tételezője a norma
megalkotásakor már mérlegelt és figyelembe vett.

JOGI ÉS ERKÖLCSI JOGOK

A ‘jog’ szó használata jóval túlterjed a jog világán. A „Jogom van megtudni az igazat” pl. er-
kölcsi, a „Jogom van részt kérni a közösből” politikai, a „Jogom van a tulajdonommal rendel-
kezni” jogi értelemben, e normarendszerek érvényességi körén belül használja ezt a kifejezést.
A mi nézőpontunkból — vagyis a jogi jogok felől szemlélve — az egyik megválaszolásra
váró kérdés az, hogy lehetséges-e a jogok olyan általános elmélete, amely átfogja, s ezen egy-
ségen belül különbözteti meg a jogok legkülönfélébb fajtáit; a másik pedig az, hogy — akár
lehetséges ilyen elmélet, akár nem — miben ragadható meg a jogi jogok specifikuma.

A JOGOK ÁLTALÁNOS ELMÉLETÉNEK PROBLÉMÁJA . E kérdés megválaszolása nem annyira az érdek-

vagy akaratelmélet alternatívája közti választástól, mint inkább attól függ, hogy — akár érde-
keket, akár igényeket biztosít — előzetesen fennálló szabályokra hivatkozik-e, vagy erre
nincs szüksége. Ha a jogosultság fennállását azt megalapozó és igazoló szabályok létéhez köt-
jük, lemondunk a jogok általános elméletéről és a fogalmunkat a — jellegzetesen szabály-ala-
pú — jogi jogokhoz igazítjuk, kizárva a fogalomból a szabályokkal nem igazolható érdekeket
és igényeket. Az utilitarizmus és jogpozitivizmus egyes változatai szerint csak az nevezhető
jognak, ami felállított szabályból vezethető le. Mások elismerik az erkölcsi jogokat is; sőt a
természetjogászok szerint a jogi jogok az erkölcsi jogok specifikus fajtáit képezik — olyan er-
kölcsi jogok, melyeket jogintézmények biztosítanak. A pozitivisták jellemző felfogása szerint
csak strukturális analógiák vannak az erkölcsi és jogi jogok között — a jog és kötelesség a
szabályok következményeinek levonása (ehhez Hart azt teszi hozzá: belső nézőpontból), legye-
nek azok jogi, erkölcsi, vagy más szabályok. A többségi felfogás mindenesetre azt vallja,
hogy a jogok elméletének egyformán illeszkednie kell az erkölcsi és a jogi jogokhoz is.

4
Természetesen ez a jogon belüli mérlegelésre értendő. Jogon kívüli — prudenciális vagy morális — indokok
eltérő cselekvésre sarkallhatják a cselekvőt, a jog felől tekintve azonban ez ugyanúgy az adott jogosultság meg-
sértése lesz, mint ha nem volnának felhozhatók mellette indokok.

4
 Ha viszont a jogok általános elméletének lehetőségét elfogadjuk, döntést kell hozni ar-
ról, hogy melyikre érdemes alapozni ezt az általános elméletet. Ha a jogi jogokra alapozzuk,
akkor azt nyerjük, hogy világossá tudjuk tenni a jogok peremptórius (vagyis konkluzív vagy
túlsúlyos vagy exkluzív) jellegét. Ha az erkölcsi jogokra alapozzuk elméletünket, a jogokra
hivatkozásnak a gyakorlati okfejtésbe való beágyazottságát tesszük szembeötlőbbé — ez vi-
szont beemeli a jogi okfejtésbe a morális érvelés összes bizonytalanságát. Talán köztes meg-
oldás lehet, ha a norma fogalmából indulunk ki, ami az elvekkel és egyéb módokon oldott
(„meghatározatlan”) szabályokkal azonosítható. Ez a normák nem konkluzív, de prezumptív
minőségét általánosan alapozná meg.
A jog érvényesülésének problémája az erkölcsi jogok kapcsán is felmerül. Kant az er-
kölcsi és a jogi jogot éppen annak mozgatórugója (vagyis a szubjektumra gyakorolt hatásme-
chanizmusa) szerint különbözteti meg. Az erkölcsi jogot keletkeztető etikai törvényhozás
„egy cselekedetet kötelességgé, ezt a kötelességet pedig egyúttal mozgatórugóvá teszi”5 —
vagyis az erkölcsi jog biztosítéka kizárólag a kötelességérzet. Bár a jogi jogosultság sem nél-
külözi ezt a mechanizmust, más mozgatórugót is megenged, ezért a jogi jogosultság keletkez-
tetője a kényszerítő törvényhozás. A kényszerítés — szemben a kötelességérzet belső mozga-
tórugójával — külső mozgató, s ez van, akit arra sarkall, hogy megkülönböztesse az erkölcsi
kötelességet és a jogi kötelezettséget.6 Kant továbbá szigorú (szűk értelemben vett) vagy tiszta
jognak a külső jogot nevezi, azt, amelyikbe „semmilyen etikai mozzanat sem keveredik”.7

A TERMÉSZETES JOGOK PROBLÉMÁJA . Az erkölcsi — tehát nem jogilag kodifikált — jogok megala-
pozásának egyik lehetősége, ha feltételezzük olyan „természetes jogok” létezését, amelyek
minden „mesterséges” — vagyis emberi konstrukcióként vagy konvencióként keletkező —
jognak az alapját képezi. A természetes jog tehát olyan jog, amely minden embert az emberi
természete részeként illeti meg, és nem szorul semmiféle megerősítésre vagy szankcionálás-
ra.8 Bentham éppen ezzel szemben képviselte azt a (fent jelzett) felfogást, hogy jogosítottak
csak kötelezettségek kedvezményezettjeként keletkezhetnek, kötelezettségek pedig csak kény-
szerítő társadalmi normák (szabályok) következményeként állhatnak elő. „Ebben benne fog-
laltatik, hogy semmiféle erkölcsi jog sem lehetséges, s a fortiori semmiféle természetes jog
sem lehetséges.”9
Az ilyen felfogás alapját az képezheti, ha a (tágan értett) ‘kötelesség’ fogalmától meg-
különböztetett jogi értelemben vett ‘kötelezettség’ (obligatio) mintájára fogalmilag elkülönít-
jük a (tágan értett) ‘jog’ és a jogi értelemben vett ‘jogosultság’ fogalmát. Az ilyen megkülön-
böztetés azt is megengedi, hogy úgy kössük a jog fogalmát a tételesen azonosítható szabály
vagy norma fennállásához, s fenntartani peremptórius jellegüket, hogy ne kelljen egyúttal túl-
ságosan leszűkíteni a ‘jog’ szó használhatóságát.

AZ EMBERI JOGOK PROBLÉMÁJA . A tételes jogról leoldott és az emberi természet részeként felfo-
gott természetes jog — vagyis az a jog, amely nem „törvényes jog” — egyben egyetemes jog
is, hiszen egyaránt megillet mindenkit, aki az emberek (erkölcsi) közösségének tagja. E jogok
egy (központi) része nyerte el az emberi jogok elnevezést a polgárosodás sajátos történelmi

5
I. Kant: Az erkölcsök metafizikája. (Ford.: Berényi G.) Budapest: Gondolat, 1991, 312. o.
6
Ebből az is következik, hogy „az etikai törvényhozás nem lehet külső (még isteni akaratból sem eredhet)”. Uo.;
s természetesen a jog sem keletkeztethet erénykötelességet. Kant maga kötelezettségnek az ész kategorikus impe-
ratívusza által meghatározott cselekvést nevezi, míg kötelességnek az a cselekedetet, amelyre erkölcsi törvény
kötelez. Mi a következőkben nem élünk a kötelesség és kötelezettség szigorú fogalmi megkülönböztetésével.
7
Uo. 327. o. Ebből a megfontolásból fakad kelsen tiszta jogtanának neokantiánizmusa.
8
H. L. A. Hart: Essays on Bentham. Studies in Jurisprudence and Political Theory. Oxford: Clarendon, 1982,
79. skk.
9
D. Lyons: ‘A jogpozitivizmus alapítói és alapjai.’ In Bódig M. – Győrfi T. – Szabó M. (szerk.): A Hart utáni
jogpozitivizmus alapproblémái. Miskolc: Bíbor, 2004, 31. o.

5
körülményei között. Az abszolutizmus mesterséges (konvencionális vagy kényszer-) rendje
elleni tiltakozás doktrinális hátterét a (szerződési elméletekkel összeszövődött) természetjogi
tanok szolgáltatták. Ezek az embert a természeti állapotban — vagyis az állam előtt és az ál-
lamtól függetlenül — is megillető jogokra hivatkozva azok elismerését erkölcsileg is igazolt
politikai követelményként szegezték szembe az abszolutista állammal és annak tételes jogával.
Ebben a körülményben rejlik az emberi jogok azon sajátossága, hogy bár erkölcsi–po-
litikai jogként léptek színre, ez nem lényegi tulajdonságuk. S valóban, az emberi jogok törté-
netét vizsgálva azt láthatjuk, hogy olyan követelményként, mérceként jelennek meg az „em-
beri jog” előtt vagy fölött, amely először a természetes jogok alakját öltötte, azonban második
lépésben — immár a tételes jog részévé válva — könnyedén át tudott vedleni alkotmányos
alapjoggá, hogy harmadik lépésben az alkotmányokat is magukban foglaló partikuláris nem-
zeti jogrendszerek fölötti — tételes — nemzetközi jogi követelményként tűnjenek fel. Az alap-
jogi és nemzetközi jogi fejlődés útja is az emberi jogok egyre tételesebb joggá válása, egyre
teljesebb dogmatikai kimunkálása. Ez legelőrehaladottabb az első generációs szabadságjogok-
nál, már nem annyira az a második generációs gazdasági, szociális és kulturális jogoknál, s
legkevésbé az a harmadik generációs globális és környezeti jogoknál.
Az emberi jogok tételes jellege ismét felveti azonban e jogok egyetemes és abszolút
voltának kérdését: minél inkább tételesek, annál kevésbé tudnak egyetemes és abszolút jelleg-
űek lenni; illetve egyetemes és abszolút jellegük akadályát képezi tételessé válásuknak.
Amennyiben jogi jogok, nem bizonyos, hogy egyetemesek; amennyiben egyetemesek, nem
bizonyos, hogy jogi (s nem csupán erkölcsi) jogok; s egyik esetben sem bizonyos, hogy ab-
szolútak, vagyis sérthetetlenek. Külön kell tehát választani két kérdést: „egyfelől azt, hogy (1)
vannak-e emberi jogok, vagyis olyan jogok, amelyeket az emberi lények (illetve legalább az
emberi lények) egyenlően és egyetemesen, általános értelemben vett erkölcsi jogokként és
visszavonhatatlan jogokként élveznek, másfelől azt, hogy (2) ha vannak, vannak-e ezek között
abszolút jogok.”10

AZ ERKÖLCSI JOGOK. Általánosításként azt vonhatjuk le, hogy az erkölcsi jogok kategórája képe-
zi azt a magasabb nemfogalmat, amely magában foglalja mindazokat a jogokat, amelyek nem
törvényes jogok. Az így felfogott erkölcsi jogok további fajfogalmakra oszthatók: „(1) kon-
vencionális jog, ami elfogadott, de jogilag nem feltétlenül elismert szokáson vagy elváráson
alapul (ilyen egy idős hölgynek az a joga, hogy egy fiatalember átadja neki a helyét a villamo-
son); (2) ideális jog, ami nem feltétlenül valamilyen tényleges jog, hanem olyasmi, aminek
pozitív jognak kell lennie (akár szokásszerű, akár intézményes értelemben), s ami az is lenne
egy jobb vagy eszményi szokásrendben; (3) lelkiismereti jog, ami olyan igény, amelyet nem
(feltétlenül) tényleges vagy ideális szabályokra vagy szokásokra, mint inkább a felvilágosult
egyén lelkiismeretének elveire hivatkozva tartunk érvényesnek; s végül (4) jog gyakorlásának
joga, ami szigorú értelemben egyáltalán nem jog, még ha a köznapi szóhasználatban annak is
tartják — ez egyszerűen egy másfajta jog gyakorlásának azt hangsúlyozó erkölcsi alátámasz-
tása, hogy ez a jog birtokában van valakinek, s hogy ezt nem befolyásolják a gyakorlásának
helyességére vagy helytelenségére vonatkozó megfontolások. Amikor valaki »erkölcsi« jo-
gokról beszél, akkor vagy általános, közelebbről meg nem határozott értelemben, vagy e
négyféle jelentés egyikére gondolva használja a kifejezést.”11

10
J. Feinberg: Társadalomfilozófia, 131. o.
11
J. Feinberg: Társadalomfilozófia, 126-127. o.

6
 A JOGOK MODELLJE

A jogokat immár szűk értelemben, jogi jogokként értve azokat a jog intézményrendszerének
alapelemeiként, építőköveiként foghatjuk fel. Ha pedig ezt tesszük, szükségesnek látszik mo-
dellként megszerkeszteni ezeket az elemi összetevőket. Ebben a törekvésben Nigel Simmonds
felosztását fogadjuk el kiindulópontként.12

„KEMÉNY MOLEKULÁK”. Nigel Simmonds a ‘molekula’ metaforikus elnevezést alkalmazza a jo-

gok azon felfogására, amely a jogok által definiált helyzetet olyan „csomópontkéntként” —
nagy belső komplexitású joghelyzetként — írja le, vagyis, mint ahol valamely jogosultság
fennállásából sokféle, divergáló következtetés vonható le. E jogok a szabad cselekvés szféráit
jelölik ki, együttesük pedig a cselekvők egyenlő szabadságát teszi lehetővé. A jogfelfogásokat
elkülönítő másik alternatíva az, hogy a jogosultság fennállásához olyan peremptórius — min-
dent eldöntő — erőt rendelünk-e, amely kizárja a cselekvés mérlegelését, vagy csak e mérle-
gelést orientáló funkciót tulajdonítunk neki — vagyis, hogy egy jogosultság fennállásának
megállapíthatósága kemény vagy lágy meghatározottságot eredményez-e a cselekvés számára.
Immanuel Kantot hozza fel példaként azokra, akik nagy belső komplexitással és pe-
remptórius erővel ruházzák fel a jogokat — vagyis „kemény molekulaként” modellálják azo-
kat. „A jogosultság belső komplexitása abból a tényből fakad nála, hogy egy jog birtoklása
magában foglalja a jogot gyakorló magatartások megengedettségét, mások kötelezettségét,
hogy ne avatkozzanak be ezek gyakorlásába (sérthetetlenség), a kötelezettségek teljesítéséről
való lemondásra való felhatalmazottságot, és más jogkövetkezményeket. A jogok peremptóri-
us ereje abban a tényben rejlik, hogy a jogok nem egyszerűen olyan indokok az efféle megen-
gedettségek és sérthetetlenségek elismerésére, amelyeket velük ütköző más indokok bármikor
háttérbe szoríthatnak. Ellenkezőleg, a jogokban benne foglaltatnak a jogkövetkezményeik,
úgyhogy egy jog birtoklásából konkluzív módon következik bizonyos megengedettségek és
sérthetetlenségek fennállása.”13
Kant híres meghatározása szerint a jog „azon feltételeknek az összessége, amelyek kö-
zött az egyik ember önkénye a szabadság általános törvénye szerint egyeztethető össze a má-
sik emberével”.14 Az a végső elv tehát, amelyet a jog szolgál, a szabadság — mégpedig cse-
lekvési szabadság. A kényszer a szabadság ellentéte, tehát rossz. Ha azonban valaki úgy él a
saját szabadságával, hogy azzal sérti másokét, akkor a kényszer alkalmazása igazolttá válik.15
Egyedül a szabadságot ismeri el Kant „veleszületett” — mindenkit a természet szerint megil-
lető — jogként; minden más jog szerzett, vagyis külső jogi aktussal átruházott jog. Az így
megszerzett jog másokkal szemben igényt keletkeztet (mások által sérthetetlen), a jog által
biztosított cselekvésben szabaddá tesz (azt megengedi), felhatalmaz a jog átruházására stb. —
mégpedig konkluzív módon, vagyis peremptórius erővel.

„KEMÉNY ATOMOK”. Simmonds a Kanttal példázott modell alternatíváját nevezi „kemény atom-
nak”. A már megismert metafora továbbvitele arra utal, hogy a jogok e felfogása osztja a „ke-
ménységet” — vagyis képviselőik cselekvést meghatározó, peremptórius erőt tulajdonítanak a
jogoknak —, azonban a jogosultság által előidézett helyzetet nem tekintik összetettnek. Legis-

12
N. E. Simmonds: Central Issues in Jurisprudence. Justice, Law and Rights. London: Sweet & Maxwell, 2002,
255. skk.
13
Uo. 269. o.
14
I. Kant: Az erkölcsök metafizikája. Budapest: Gondolat, 1991, 325. o.
15
„Következésképpen, ha a szabadság bizonyos használata az általános törvények szerinti szabadság akadálya
(vagyis jogtalanság), akkor a vele ellentétes kényszer mint a szabadság akadályának gátja, összhangban áll az
általános törvények szerinti szabadsággal, vagyis jogos; a joghoz ezért, az ellentmondás tétele szerint, felhatal-
mazás is kapcsolódik: megkárosítóival szemben kényszerrel élhet […] a jog és a kikényszerítésre való felhatal-
mazás tehát egy és ugyanaz.” Uo. 327-328. o.

7
mertebb képviselőjük, Wesley Newcomb Hohfeld éppen azzal a kritikai megállapítással indít-
ja saját nézeteinek bemutatását, hogy a komplexitás csak a ‘jog’ fogalmának tisztázatlanságá-
ból fakadó látszat. A tisztázás a „molekuláris” modell további analizálását igényli a komplex
joghelyzetek elemi — „atomi” — összetevőinek kibontása céljából. Ha ez sikerül, immár kis
belső komplexitású elemi egységeket kapunk, amelyek változatlanul peremptívek, vagyis ki-
zárják a mérlegelést. A jog-fogalom gazdagsága azonban nem szűnik meg, csupán belső
komplexitásból külső komplexitássá válik: a jogosultság fogalma egyszerűbbé válik, de több
lesz belőlük. „A jogi problémák világos megértése, pontos megfogalmazása és tényleges meg-
oldása útjában álló egyik legfőbb akadály abból a kifejezett vagy rejtett feltevésből származik,
hogy minden jogi viszony visszavezethető a »jogokra« és »kötelességekre«, s ennélfogva
ezek a kategóriák alkalmasak még az olyan legösszetettebb jogviszonyok elemzésére is, mint
a trust, elővételi jog, okirati letét, váromány, társasági részesedés, és így tovább.”16
Az „atomi” jogosultságok tehát a jog intézményrendszerének olyan „legkisebb közös
nevezői”, amelyekből első lépésben elemi jogviszonyok, majd azok összekapcsolódásából
komplex jogviszonyok épülnek fel. Ez a komplexitás az, amelyet Kant magának a jogosult-
ságnak, Hohfeld pedig az elemi jogosultságok kapcsolataiból előálló „joghelyzeteknek” tulaj-
donít. A következőkben ezen építkezés lépéseit tekintjük át.
(1) A jogban járatlanok számára is könnyen belátható, hogy a jogosultság viszonyfoga-
lom: csak emberek egymás közti viszonyán belül értelmezhető:

A B

Ez azt jelenti, hogy a jogosultságok korreláció-párok szervező magvát képezik, ahol A jog-
helyzetének B joghelyzete a korrelatív párja. Azt az összefüggést, amit a jogi normák recip-
rocitásaként szoktunk megjelölni, s úgy magyarázunk, hogy az egyik fél (A) jogával a másik
fél (B) kötelezettsége áll szemben. Erre mondja Hohfeld, hogy a ‘jog’ szó ilyen differenciálat-
lan használata pontatlan, mert a jogosultságnak több fajtája van, s ezeket el kell különíteni.
Arra az első fajtára, amire a ‘jog’ szót leggyakrabban használjuk, az igényjog elnevezést
ajánlja, utalva arra a jelentéstartalomra, amikor a jogunkat másokkal (B-vel) szembeni igé-
nyünkként értjük:

(A) igényjog kötelezettség (B)

Igényjogunkra hivatkozunk, amikor helyjegyünket lobogtatva megállunk az ülőhelyünk előtt

a vonaton, s azt mondjuk: „Ez az én helyem!”, kimondva–kimondatlanul azt igényelve, hogy
adja át, aki elfoglalta, mert kötelessége azt megtenni. A fenti 2. oldalon a jogosultságok önál-
lóságának problémájaként vetettük fel azt a kérdést, hogy a korrelatív kapcsolat „visszafelé”
— a kötelezettségtől a jogosultság felé — nézve is fennáll-e. Azt mondtuk (az „állati jogok-
kal” példázva), hogy nem minden esetben. Többnyire természetesen (B) kötelezettségének
megvan (A) jogosulti korrelatívja, hiszen a viszony visszafelé is „olvasható” — pl. a „Tilosa-
zá[tjárás!]” keletkeztette távolmaradási kötelezettségnek párja a telektulajdonos háborítatlan-
sághoz való joga. A fennmaradó kivételek (mint az „állati jogok”) kétféleképpen értékelhetők.
Vagy azt mondjuk, hogy individuális alanyi jogosult helyett itt a (morális/politikai/jogi) kö-
zösségnek van igénye a tagjával szemben, vagy azt, hogy ami e kötelezettségek korrelatívja,
az nem a Hohfeld-i értelemben felfogott (igény)jog (hanem erkölcsi jog vagy alapelv) —
amiből persze az is következik, hogy akkor e kötelezettség sem Hohfeld-i értelemben felfo-
gott (hanem erkölcsi vagy alapelvi) kötelezettség.

16
W. N. Hohfeld: ‘Alapvető jogi fogalmak a bírói érvelésben.’ In: Szabó M. – Varga Cs. (szerk.): Jog és nyelv.
Budapest, 2000, 70. o.

8
 (2) Az igényjoggal azonban nemcsak a korrelatívja, hanem az ellentéte is szembeállít-
ható. Az ellentét ugyanazon személy (A) joghelyzetének a negációja: a „jogom van…” igé-
nyével szemben a „nem igaz, hogy jogom van…”, vagyis „nincs jogom…” helyzete. Hohfeld
ezt nevezi joghiánynak:

(A) igényjog kötelezettség (B)

joghiány (A)

A joghiány olyan joghelyzet, amelyben nem léphetünk fel igénnyel vagy követeléssel mások-
kal szemben, mert nincs olyan jogunk, amelyre hivatkozhatnánk. A negáció logikai kapcsola-
tot jelent a két joghelyzet között; ez felel meg a jogosultság keletkeztette „vagy–vagy” hely-
zetnek: vagy fennáll a jog, s peremptív erővel bír, vagy nem, s ekkor semmilyen meghatáro-
zottság alá sem esik a cselekvés. Vagy van jogom, s akkor „mindent viszek”, vagy nincs, s ak-
kor nem kapok semmit.
(3) Könnyen belátható, hogy a joghiánynak is van korrelatív párja, s ez a szabadság.
Erre a szerkezetre épülnek a szabadságjogok (pl. a szólásszabadság): ahol sem az állam sem
senki nem támaszthat kötelezettséget keletkeztető igényt velem szemben (mert nincs erre
joga), ott cselekvésem szabad (még ha egyéb természetű korlátok útját is állhatják). De
ugyanígy, az én szabadságom sem keletkeztet kötelezettséget mások számára, mert kötelezett-
séget csak igényjog keletkeztethet.17

(A) igényjog kötelezettség (B)

(B) szabadság joghiány (A)

A szabadság pozíciójában van, aki nem helyjegyes vonatban kérdezi meg a fülkében ülőktől
az egyik ülőhelyre mutatva: „Szabad ez a hely?”. Neki magának nincs joga igényelni, tehát
másnak sem kötelessége azt átadni — akkor lesz szabadságában leülni, ha másnak nincs joga
a helyre (mert pl. már elfoglalta, csak éppen átment az étkezőkocsiba). Ha ugyanezt a szabad-
ságot az iménti telektulajdonosunkra akarjuk értelmezni, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy ha
másnak tilos is, de neki magának szabad a saját földjén járkálnia — minthogy senki más sem
szerzett jogot azt igényelni, hogy maradjon távol.
(4) A szerkezetet annak megállapítása zárja le, hogy (B) helyzetét is ellentétpárok jelö-
lik ki: a kötelezettség a szabadság ellentéte, vagyis amiben (B)-t nem terheli kötelezettség, ab-
ban szabadon cselekedhet. Közkeletűen erre az összefüggésre szoktak utalni az „ami nem kö-
telező, az megengedett” formulával.18 Ha tehát (A)-nak van joga, akkor (B)-nek kötelezettsége
17
Hohfeld példája: A-nak szabadságában áll ráksalátát ennie; de ettől B még megakadályozhatja őt ebben (elhúz-
va előle a tálat), ha tudja, hogy a ráksalátától A mindig hasmenést kap. A szabadságából nem következik B köte-
lezettsége. W. N. Hohfeld: i.m. 75-76. o.
18
Természetesen amit kötelesek vagyunk megtenni, azt meg is szabad tennünk, illetve amit meg szabad tennünk,
azt kötelesek is lehetünk megtenni — „e ponton nem árt némi óvatosság; hiszen amikor azt mondjuk: egy adott
szabadság egy kötelezettség puszta negációja, akkor ezt természetesen mindig úgy értjük, hogy a kötelezettség

9
van; ha (A)-nak nincs joga, (B)-nek szabadsága van. Az igényjogra épülő teljes jogi viszony-
rendszer ekként vázolható fel:

(A) igényjog kötelezettség (B)

(B) szabadság joghiány (A)

A szabadság és kötelezettség ellentéte úgy értendő, hogy ha kötelezettségünk áll fenn egy ma-
gatartás tanúsítására, akkor megszűnik a szabadságunk az adott magatartás mellett és ellen
szóló érvek mérlegelésére és az önálló döntéshozatalra. Lehet, hogy a szabadságunk birtoká-
ban is ugyanúgy cselekednénk, ahogy a kötelezettségünk megkívánja — pl. morális vagy pru-
denciális okokból akkor is írásba foglalnánk az ingatlan adásvételéről szóló szerződésünket,
ha az nem volna kötelező —, de a kötelezettségünk fennállása éppen ezt teszi irrelevánssá,
ettől függetleníti saját előírásait. A szabadság felől nézve ennek megfelelően azt látjuk, hogy
éppen azért és éppen addig beszélhetünk szabadságról, amiért és ameddig senki jogosulttal
szemben sem terhel minket kötelezettség az adott magatartás tanúsítására. A szabadság tehát
cselekvési szabadság a jog védelme alatt.
(5) Hohfeld jog-fogalmainak van egy másik kristályosodási pontja is: a felhatalma-
zottság. Míg a jogosultság másokkal szembeni igényt alapoz meg, a felhatalmazottság a má-
sokkal fennálló jogviszonyba, s ezáltal mások helyzetébe való beavatkozást tesz lehetővé: ha-
talmi pozíciót biztosít. Ez kétségtelenül hatalmi pozíciót biztosít a jogosultnak az adott reláci-
óban, s kiszolgáltatott helyzetbe hozza korrelatív párját. A kiszolgáltatott helyzet abban teste-
sül meg, hogy (B) ki van téve (A) lehetséges beavatkozásának.

(A) felhatalmazottság beavatkozásnak kitettség (B)

„Aki javítani szeretne, jelentkezzen!” — ajánlja fel a tanító néni, s nekünk ettől kezdve jo-
gunk van kísérletet tenni a javításra — abban az értelemben, hogy hatalmunkban áll élni vagy
nem élni a lehetőséggel. Nem igényelhetjük, hogy biztosítsa a lehetőséget; nem is áll szabad-
ságunkban felszólítás nélkül jelentkezni, de élhetünk a felhatalmazottsággal. A jogban gyako-
ri ez a joghelyzet — az örökség visszautasításától az elővételi jog gyakorlásán és az ajánlati
kötöttségen át a telki szolgalom biztosításáig a minket megillető jog: jogi felhatalmazottság.
A felhatalmazottság korrelatívja — a jogviszony másik szereplőjének pozíciója — a
∗
beavatkozásnak kitettség. „A Booth v. Commonwealth esetben a bíróságnak Virginia egyik
törvényi rendelkezését kellett értelmeznie, mely szerint »minden szabad fehér férfi, aki betöl-
tötte huszonegyedik életévét és nem töltötte be a hatvanadikat, esküdtként köteles közremű-
ködni, az alábbi kivételektől eltekintve«. Világos, hogy e törvény csak beavatkozásnak kitett-
séget keletkeztetett, nem pedig kötelezettséget. Az beavatkozásnak kitettség, ha kötelezettsé-
get róhatnak ránk. Ez utóbbi csak akkor következik be, amikor felhatalmazottságukkal élve a
peres felek és a bíróság tagjai megtették mindazt, ami az esküdt funkciójának ellátására vonat-
kozó specifikus kötelezettség létrejöttéhez szükséges.”19
(6) Az igényjoghoz hasonlóan a felhatalmazottságnak is van ellentéte, a beavatkozás-
képtelenség. Az elnevezés kézenfekvő: ha a felhatalmazottság a mások (B) helyzetébe való

tartalma az, ami pontosan ellentétes a kérdéses szabadságéval.” Uo. 74. o.


Booth v. Commonwealth (1861) 16 Grat., 519, 525. o.
19
W. N. Hohfeld: i.m. 91. o.

10
beavatkozást tesz lehetővé, akkor e lehetőség ellentéte, ha nem áll fenn, tehát (A) jogilag kép-
telen beavatkozni (B) helyzetébe, vagyis egyoldalúan megváltoztatni kettejük viszonyát. A
beavatkozás-képtelenség a viszonyrendszeren belüli helyzete folytán a joghiánnyal állítható
párhuzamba: míg ott másokkal szembeni igény támasztásának lehetősége nem illeti meg (A)-t,
addig itt a mások jogi helyzetének megváltoztatására jogosító hatalma hiányzik.

(A) felhatalmazottság beavatkozásnak kitettség (B)

beavatkozás-képtelenség (A)

A beavatkozás-képtelenség tipikus példája a hatóságok hatáskörének vagy illetékességének

hiánya, a bérbeadó rendelkezési jogának szűkítése a bérbe adott dolog fölött, az alkotmányos
alapjog korlátozása stb.
(7) A beavatkozás-képtelenség korrelatív párja, s egyben a jogosultságok negyedik
alaptípusa a mentesség. A mentesség a beavatkozástól való mentesség, s ugyanúgy viszonyul
a felhatalmazottsághoz, mint az igényjog a szabadsághoz: ahogy a szabadság az igényjog kor-
relatív párja — a kötelezettség — alól való szabadság, úgy a mentesség a felhatalmazottság
korrelatív párja — a beavatkozásnak kitettség — alól való mentesség.

(A) felhatalmazottság beavatkozásnak kitettség (B)

(B) mentesség beavatkozás-képtelenség (A)

Ha a hetes le akar minket ültetni szünetben, de mi kétségbe vonjuk az erre való felhatalma-
zottságát, akkor — talán némileg nyersen — azt mondjuk, hogy „Majd leülök, ha akarok!” A
jog világából Hohfeld az adómentességet vagy végrehajtás alóli mentességet hozza példaként,
de hasonló helyzetet idéz elő a büntethetőséget kizáró ok fennállása, és a szabályok alóli kivé-
telek hosszú sora.
(8) Végezetül, lezárásként, itt is megállapíthatjuk, hogy (B) helyzetét is ellentétpárok
jellemzik: a mentesség a beavatkozásnak kitettség ellentéte, vagyis a mentességgel védett kör-
ben (B) nincs kitéve más beavatkozásának, annak hogy jogviszonyában egyoldalúan változást
idéz elő. Ha tehát (A)-nak hatalma van, akkor (B) ki van ennek szolgáltatva; ha (A)-nak nincs
hatalma, (B) mentességet élvez mások beavatkozásától. A felhatalmazottságra épülő teljes
jogi viszonyrendszer a következő:

(A) felhatalmazottság beavatkozásnak kitettség (B)

(B) mentesség beavatkozás-képtelenség (A)

11
Hohfeld a következő táblázatban foglalja össze fogalompárjait:20

Ellentétes jogi fogalmak: igényjog [claim-right] – joghiány [no-right]

szabadság [privilege] – kötelezettség [duty]
felhatalmazottság [power] - beavatkozás-képtelenség [disability]
mentesség [immunity] – beavatkozásnak kitettség [liability]
Korrelatív jogi fogalmak: igényjog – kötelezettség
szabadság – joghiány
felhatalmazottság – beavatkozásnak kitettség
mentesség – beavatkozás-képtelenség
Négy elemi joghelyzetre bontotta szét a kanti komplex jogosultságot: igényjog, szabadság,
felhatalmazottság, mentesség. Mindegyik „jog” a felületes és differenciálatlan fogalomhasz-
nálat számára, s mindegyik párja „kötelesség” — csakhogy négyféle jog, és négyféle köteles-
ség.21 Minthogy a jogok különneműek, levezethetetlenek egymásból (ellenkező esetben visz-
szatérnénk a kanti modellhez, s egyetlen jog négyféle implikációjáról kellene beszélnünk).
Ebből következően logikai konkluzivitás csak a párokon belül, de nem a párok között áll fenn
— a párok között csak erkölcsi, politikai (gyakorlati) igazoló, de nem konkluzív érvelések le-
hetnek. A párokat kettesével az a logikai kapocs köti össze, hogy egy-egy tagjuk egymás ne-
gációjaként áll elő; a két-két páros között viszont ennyi kapocs sincs. Ugyanebből az is követ-
kezik, hogy a jog mindegyik változata csak a párokon belüli két fél viszonyát rendezi, mások
joghelyzetére azonban nincs kihatással. Ily módon Hohfeld nagyon finom, gondosan kimun-
kált eszközt hozott létre a jogok pontos fogalmi analízise és a különféle joghelyzetek és jogvi-
szonyok azonosítása és elkülönítése számára. Tegyük hozzá: olyan eszközt, amelynek lehető-
ségeit a joggyakorlat máig jórészt kiaknázatlanul hagyta.

Hohfeld modelljével kapcsolatban még egy kérdés merülhet fel: az, hogy milyen kapcsolatban
áll egymással az igényjog és a felhatalmazottság köré kiépített joghelyzet-csoport. Az egyik
lehetséges válasz a tárgyi jog rendelkezéseiből vezethető le. Eszerint a tárgyi jog szabálya
vagy normája vagy feljogosít, vagy felhatalmaz. Ez a szabályok két fajtáját (a jogosító és a
felhatalmazó szabályt), s a joghelyzetek két kristályosodási pontját eredményezi, amelyet te-
hát az autoritás kapcsol össze.
A másik magyarázat a két csoportot logikailag eltérő szintekre helyezi. „Míg a jog-
helyzetek első két párja elsőrendű viszonyt, addig a második kettő másodrendűt képez. Az el-
sőrendű viszonyok közvetlenül az emberek viselkedésére és kapcsolataira vonatkozhatnak, a
másodrendű viszonyok közvetítése nélkül; ezzel szemben a másodrendű viszonyok közvetle-
nül csak az emberek jogcímeire vonatkoznak, s csak áttételesen (bár meghatározó módon) az
emberek viselkedésére és kapcsolataira.”22

„LÁGY MOLEKULÁK”. Mostmár értjük, mit akar kifejezni Simmonds ezzel a megnevezéssel: a jo-
gok olyan modelljét, amely a jogokat nagy belső komplexitással és kis peremptórius erővel
jellemzi. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy jog fennállása ugyan elégséges, de nem konkluzív in-
dokot szolgáltat a cselekvésre, tehát csak orientálja a mérlegelést, de nem zárja ki és nem zár-
ja le. Az ilyen indok erős igazolást keletkeztet valamely cselekvésre, olyan „súlyos érdek”,
melynek fennállása igazolhatja a Hohfeld által elkülönített négy jog (a jog négy „modalitása”)
segítségével történő intézményes védelmet.
20
Uo. 71. o.
21
Az sem nyilvánvaló, hogy a kötelezettség a jogosultság korrelatív párja — John Austin felfogásában pl. a pa-
rancsé: „A parancs és kötelezettség tehát korrelatív fogalmak: mindkettő jelentése magában foglalja vagy feltéte-
lezi a másikét.” J. Austin: The Province of Jurisprudence Determined, 22. o.
22
M. H. Kramer: ‘Rights without Trimmings.’ In: A Debate over Rights, 20. o.

12
 A két legismertebb szerző, aki e modell képviselője: Joseph Raz és Neil MacCormick.
Raz a jogok következő definícióját adja meg: „X-nek akkor és csak akkor »van joga«, ha X-
nek lehetnek jogai és — ha minden egyéb feltétel változatlan — X jólétének (érdekének) vala-
mely aspektusa elégséges indok arra, hogy valamely más személy(eke)t kötelezettség alá he-
lyezze.”23 E definíció egyik sajátossága, hogy — szemben Hohfelddel — nem fogadja el azt,
hogy a jog és a kötelesség között logikai kapcsolat állna fenn. „Egy népszerű nézet szerint
minden joghoz tartozik egy korrelatív kötelezettség. Minthogy a jog a kötelezettség egyik
alapja, jó adag igazság van az efféle korrelativitás-tézisben. A tézis legtöbb szokásos megfo-
galmazása mégis félrevezető.”24 A másik — de az előzővel összefüggő — sajátossága az,
hogy valakinek a joga önmagában nem alkalmas másvalaki kötelezettségének megalapozásá-
ra. További megalapozásra van szüksége, s ez a jog kedvezményezettjének a „jóléte”, vagyis
érdeke.25 „Az a kijelentés, hogy egy egyénnek joga van, bizonyos fajta alapot jelöl meg egy
magatartási elvárás számára, mégpedig azt, hogy az ő jólétének valamely aspektusa alapul
szolgál másvalaki kötelezettségének. A jogoknak a gyakorlati gondolkodásban betöltött speci-
fikus szerepe ezért a kötelezettség megalapozása más személyek jólétével.”26 A harmadik sa-
játossága a definíció „ha minden egyéb feltétel változatlan” kitételével van kapcsolatban. Ez
arra utal, hogy a jogból akkor következik a kötelezettség, ha a következtetés premisszái között
csak a jog fennállása és a jogot megalapozó érdek fennállása szerepel — de szerepelhetnek
más premisszák (más érdekek, indokok és megfontolások) is, és akkor a jogból már nem kö-
vetkezik a kötelezettség (vagy nem az következik).
A jogosultság MacCormick felfogásában is a kötelezettség megállapításának igazolá-
sául szolgál. A kötelezettség fennállása mellett azonban nem kizárólag a jogok szolgálhatnak
igazoló indokként, amint a jogok biztosítása sem kizárólag kötelezettségek telepítése útján
történhet meg. A jogosultság és kötelezettség kizárólagos és feszes logikai kapcsolata helyett
a jogosultságot MacCormick a jog argumentatív karakterének kontextusába helyezi. A jog, a
kötelesség, és a kapcsolatuk is olyan argumentáció tárgya, amelyben a jog fennállása csak
egyik, jóllehet súlyos érvként szolgál egy kötelezettség fennállása mellett. E lazára oldott kap-
csolat miatt lehetséges jog biztosítása korrelatív kötelezettség telepítése nélkül is. Raz és
MacCormick Hohfeld kritikájaként fejti ki nézetét: az elemeire bontott és logikai konkluzivi-
tással ellátott jogosultság-koncepció helyett ajánlják az igazolás és érvelés eredményeként
előálló komplex jogok és kötelességek modelljét.

23
J. Raz: The Morality of Freedom. Oxford: Clarendon, 1989, 166. o. Az, hogy valakinek „lehetnek jogai” a jog-
képességgel azonos: „Egy egyén akkor és csak akkor képes jogokat birtokolni, ha vagy a jóléte bír végső érték-
kel, vagy ő maga jogi személy (pl. társaság).” Uo.
24
Uo. 170. o.
25
Plasztikusan kirajzolódik itt a Bentham-i utilitarista hagyomány meghatározó szerepe.
26
J. Raz: i.m. 180.

13