Fejlődés

Egy eszme tündöklése és bukása

Wolfgang Sachs

In Scheiring Gá bor – Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés: Kritikai

fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Budapest: Védegylet–Ú j Mandá tum Kö nyvkiadó ,
2011. 53–78.

Történeti áttekintés
A korszakok gyakran észrevétlenü l kezdő dnek, a fejlő dés korá nak hajnala azonban
pontos dá tumhoz kö thető . 1949. januá r 20-á n Harry S. Truman elnö k a Kongresszushoz
intézett beiktatá si beszédében a vilá g népességének tö bb mint felét adó terü letét
„elmaradottnak” minő sítette. Ez volt az első alkalom, amikor az „elmaradottsá g” (OED
1989, XVIII 960) szó t – mely késő bb alapjaiban hatá rozta meg a nemzetkö zi viszonyokat
– prominens politikai szereplő haszná lta. Miutá n Truman élesen elhatá rolta beszéde első
felében a demokrá ciá t és a kommunizmust, a déli félteke sorsá ra hívta fel
hallgató sá gá nak figyelmét:
„Negyedszer, ú j, merész programokba kell belevá gnunk, hogy tudomá nyos és ipari
haladá sunk jó téteményeit elérhető vé tegyü k az elmaradott terü letek elő menetele
és nö vekedése érdekében. A vilá g népességének tö bb mint fele nyomorú sá gos
kö rü lmények kö zt él. É lelmezésü k elégtelen, já rvá nyok á ldozatai, gazdasá guk
primitív és stagná l. Szegénységü k nem csak nekik jelent há trá nyt és fenyegetést,
hanem a fejlett terü letek szá má ra is. A tö rténelem sorá n elő szö r az emberiség
megfelelő tudá s és hozzá értés birtoká ban van ahhoz, hogy enyhítsen e népek
szenvedésén.” (Truman 1950.)
A „Negyedik Pont Program” ezekkel az ambició zus szavakkal indította ú tjá ra a fejlő dés
korá t, a vilá gtö rténelem gyarmatosítá s utá ni szakaszá t (hogy aztá n mintegy negyven
évvel késő bb a globalizá ció kora vessen véget neki). Euró pa, Amerika és a vilá g tö bbi
részének viszonyá t ebben az idő szakban az idő vel, fö ldrajzi térrel és relevá ns tá rsadalmi
szereplő kkel kapcsolatos jellegzetes elő feltevések alakítottá k. Ezeknek a feltevéseknek a
fejlő dés-diskurzus adott egységes keretet; részben folytonossá got mutatnak, részben
ellentétben á llnak mind az azt megelő ző gyarmatosító , mind az azt kö vető globalizá ció s
korszak elő feltevéseivel.

Lineáris globális idő és a GNP uralma


Sachs, Wolfgang: Development. The Rise and Decline of an Ideal. An Article for the Encyclopedia of Global
Environmental Change. Wuppertal: Wuppertal Institute fü r Klima, Umwelt, Energie (Wuppertal Papers
108), 2000. 1–29. Fordította: Horvá th Vera, Orbá n Istvá n és Scheiring Gábor.

Az eredetiben szereplő „development” kifejezés egyará nt jelent „fejlő dést” és „fejlesztést”.

1
A „fejlő dés” fogalmá nak fényében ú gy tű nik, a vilá g valamennyi népe egy, azonos ú ton
halad elő re. Az élenjá ró k mutatjá k az irá nyt, ő k vannak a tá rsadalmi evolú ció
élmező nyében és kö zö s végcélt jelö lnek ki még azon orszá gok szá má ra is, melyek a
mú ltban a legkü lö nbö ző bb pá lyá kon haladtak. A kü lö nféle tö rténelmek egy „kö zponti
tö rténelemmé” (master history) á llnak ö ssze, a sok kü lö nbö ző idő szá mítá s egy, egységes
idő szá mítá sban egyesü l. A képzelt idő lineá ris, annak mentén csupá n fejlő dni vagy
visszafejlő dni lehet, és globá lis, így a vilá gon minden kö zö sséget hatá skö rébe von. A
ciklikus idő felfogá sú , vagy tö rténelmü ket mítoszokba foglalt tö rténetek szerint rendező
kultú rá kkal szemben a lineá ris idő felfogá s a jö vő nek nagyobb fontossá got tulajdonít a
jelennél, és a jelent tö bbre tartja a mú ltná l. A lineá ris, globá lis idő felfogá s terjedésével az
olyan ő shonos népek, mint az indiai rá dzsasztá niak vagy a perui aymará k arra
kényszerü lnek, hogy feladjá k jellegzetes idő szá mítá sukat. Elkerü lhetetlenü l magával
ragadja ő ket a haladá s perspektívá ja.
A haladá sba vetett hit persze majdnem kétszá z évvel megelő zi a fejlő dés korá t. Az
euró pai felvilá gosodá s a kultú rá k térbeli sokféleségét má r képes volt egymá st kö vető
idő beli fokozatokként értelmezni, mikö zben a tö rténelmet a tö kéletesedés soha véget
nem érő folyamatá nak lá ttá k. A „fejlő dés” bioló giá bó l á temelt metaforá ja a tö rténelmet
érési folyamatnak lá ttatta – a tá rsadalom itt, mondjuk, virá ghoz hasonlít, amely sajá t
belső tö rvényszerű ségeinek megfelelő en fejlő dik ki, folytonos és visszafordíthatatlan
folyamat sorá n, amely a virá gzá s legvégső stá diuma felé halad. Az 1800-as évektő l
azonban a „fejlő dést” mint konkrét tá rgy nélkü li fogalmat haszná ljá k (Wieland 1979):
olyan szerző k, mint Hegel, Marx, Schumpeter a tö rténelem fordulataibó l automatikusan
kö vetkező fogalomként tá rgyaltá k, á m még nem lá tjá k emberi akarat és értelem á ltal
tudatosan irá nyítandó folyamatnak (Lummis 1996). Ez vá ltozott meg a fejlő dés korá nak
bekö szö ntével. A „fejlesztés” innentő l kezdve tevékenységgé vá lik, tervező k és mérnö kö k
feladatává , akik mó dszeresen á tformá ljá k a tá rsadalmat az érési folyamat meggyorsítá sa
érdekében – s ezt a feladatot évtizedek, vagy aká r évek alatt teljesíteni kell.
Ezt az optimizmust erő sítette az is, hogy a gazdasá gi teljesítmény csupá n 1945 utá n lett
az orszá gok minő ségének univerzá lis mércéje. Sir Frederick Lugard, az 1920-as évek brit
gyarmatosítá si elméletének egyik ihlető je a gyarmatosító hatalmak feladatá t még kettő s
mandá tumnak tartotta: ennek egyik eleme a gyarmatok gazdasá gi fejlesztése az
iparosodott orszá gok érdekében, a má sik pedig a bennszü lö ttekkel szembeni erkö lcsi
kö telesség (Lugard 1922). A gazdasá gi fejlő dést és a bennszü lö ttek jó létének biztosítá sá t
két kü lö n feladatnak tartotta, a „civilizató rikus kü ldetés” egyfelő l az erő forrá sok – fö ld,
á svá nyok és faanyag – kitermelését, má sfelő l a bennszü lö ttek magasabb civilizá ció s
szintre emelését célozta. A kettő s mandá tum csak Truman idején olvadt ö ssze eggyé, ez
az egy pedig a fejlesztés lett. A fogalmi keret megvá ltozá sá t jelzi, hogy a gazdasá gi és a
morá lis kö telesség kö zö tti megkü lö nbö ztetés megszű nt. Innentő l kezdve nemcsak az
erő forrá sokat, hanem az embereket is fejleszteni kellett. Ezzel egy idő ben a velü k
szembeni erkö lcsi kö telesség á tadta helyét a gazdasá gi nö vekedés kö telességének. A
vá ltozá s egy ú j vilá gszemlélet elő térbe kerü lését jelezte: egy orszá g civilizá ltsá gá nak
mércéje a gazdasá gi teljesítmény szintje lett.

2
A kivá ló sá gnak e mércéje tö rténetesen csak 1939 ó ta létezik, amikor is Colin Clark
elő szö r írta ö ssze néhá ny orszá g nemzeti jö vedelmét, hogy szemléltesse a gazdag és
szegény orszá gok életszínvonala kö zti szakadékot (Arndt 1987: 35). Az egy fő re eső
nemzeti jö vedelem (GNP) kényelmes mutató , amelynek mentén azonnal felmérhető az
egyes orszá gok helyzete a fejlettség felé vezető ú ton. A kö zgazdá sz vilá gszemléletével és
a statisztikus eszkö ztá rával ellá tott szakértő k az elkö vetkező évtizedekben a fejlő dést a
termelés és az egy fő re eső jö vedelem nö vekedésében hatá roztá k meg. „Fejlő dő orszá g
az, amelynek egy fő re eső reá ljö vedelme alacsony az olyan fejlett orszá gokhoz képest,
mint az Egyesü lt Á llamok, Japá n vagy nyugat-euró pai orszá gok.” (Samuelson–Nordhaus
1985: 812.)

Hierarchikus globális tér és a felzárkózás szükségessége

Amint az eddigiekbő l is kiderü l, a fejlesztés idő politiká já hoz jó l kö rü lhatá rolható
geopolitika is tá rsul (DeMeglio 1997). A fejlő dés szemü vegén á t vizsgá lva a vilá g
orszá gai kö zti zavaró sokszínű ség egyértelmű rangsornak lá tszik, amely irá nyt mutat a
hatalommal bíró és a kevésbé erő s nemzeteknek egyará nt. Végtére is magá bó l a
fejlő désmetaforá bó l kö vetkezik a dominancia elve. Mint ahogyan az éretlen gyü mö lcsö t
is csak ú gy lehet felismerni, ha az érettel hasonlítjuk ö ssze, a fejletlenség szintjeit is csak
ú gy lehet felmérni, ha bizonyos tá rsadalmakat az érettség példá jaként mutatunk fel. A
fejlő dés rangsor nélkü l olyan, mint a verseny irá ny nélkü l; a vezető k és a kö vető k
helyzetének megjelö lése a nö vekedéskö zpontú tö rténelemfelfogá s elengedhetetlen
része.
Míg a nemzetek kö zti egyenlő tlenségeket a gyarmati idő szakban apa–gyermek
kapcsolathoz hasonlítható tekintélyelvű keretek kö zt értelmezték, a fejlesztés korá nak
gazdasá gi fogalmi keretei kö zt a szereplő ket kü lö nbö ző adottsá gokkal megá ldott
futó knak lá tjuk. Ennél a példá ná l maradva kijelenthetjü k, hogy a fejlő dés politiká já nak
alapvető en két célja van: hogy az orszá gokat bevonja a versenybe, azaz a vilá gpiac
vérkeringésébe, és hogy versenyképes futó kká eddze (azaz folyamatos nö vekedési
pá lyá ra á llítsa) ő ket. A „szegény” és „gazdag” orszá gokat elvá lasztó ó riá si szakadék
azonban csak azutá n jelent meg, hogy az életkö rü lmények gazdag sokszínű ségét az
aggregá lt nemzeti jö vedelem hierarchiá já ra reduká ltá k. Bá rmilyen életmó dot
vá lasztaná nak a kelet-afrikai kikuyuk vagy az indiai gudzsará tiak, bá rmilyen
eszményeket kö vetnének is, a fejlesztési felfogá s szerint sokféleségü k begyö mö szö lhető
egyetlen kategó riá ba: elmaradottak. Így egész nemzetek talá lhatjá k magukat
fogyatékosnak bélyegezve, mikö zben nem az alapjá n hatá rozzá k meg ő ket, hogy kik ő k és
hova tartanak, hanem hogy milyen hiá nyossá gaik vannak, és mivé kellene vá lniuk.
Mint oly gyakran, a probléma meghatá rozá sá bó l egyenesen kö vetkezik a megoldá s. Ha az
alacsony jö vedelmet tekintjü k a legfontosabb problémá nak, akkor a megoldá st csakis a
jö vedelem nö velése jelentheti. Így a déli orszá gok minden vá ltozá s irá nti igényét a
gazdasá gi fejlő dés irá nti igénynek értelmezték, elutasítva minden lehetséges alternatív
értelmezést, példá ul, hogy a probléma lehet aká r az elnyomá s és a fü ggő ség is, annak

3
megoldá sa pedig a felszabadulá s és az ö ná lló sá g. Nem merü lt fel az a gondolat sem, hogy
egyes kultú rá k első sorban nem gazdasá gi jellegű eszményeket kö vetnek, legyen az a
tö rzs egysége vagy a vallá sos rítusok megtartá sa. É pp ellenkező leg: a globá lis gazdasá gi
verseny – mint minden verseny – ú gy tű nt fel, mint ahol a felzá rkó zá s létfontossá gú . A
fejlő dési paradigma sajá tos idő - és geopolitiká ja hatalmas tö rténelmi ígérettel
jelentkezett; annak ígéretével, hogy végü l minden tá rsadalom képes lesz á thidalni a
szegényeket és gazdagokat elvá lasztó szakadékot, és osztozni fog az ipari civilizá ció
gyü mö lcseiben. Ebben az ígéretben érhető ek igazá n tetten a fejlő dés hitének keresztény
gyö kerei (Rist 1997). A fejlő dés szekulá ris ü dvtö rténetként is értelmezhető , amelyben
egy ö kumenikus kö zö sség a gondviselés jó téteményeibe helyezi a hitét, és hű ségesen
kö veti eleve elrendelt ú tjá t (Tenbruck 1989).

Felemelkedő nemzetállamok és a társadalmi szerződés

A má sodik vilá ghá ború utá n az Egyesü lt Á llamokra há rult a feladat, hogy ú j vilá grendet
alkosson. Németorszá got és Japá nt legyő zték, Franciaorszá g és Nagy Britannia sú lyos
veszteségeket szenvedett. Mivel a gyarmatosító hatalmak uralma megrendü lt a vilá g
tö bbi részén, fü ggetlenségi mozgalmak sora alakult meg a gyarmatokon, jogot kö vetelve
sajá t nemzetá llamaik megalapítá sá hoz. Félő volt, hogy a hatalmi vá kuumot erő szak, vagy
kommunista hatalomá tvétel fogja betö lteni. Ebben a helyzetben az Egyesü lt Á llamok –
sajá t ö nképe alapjá n – az ö nrendelkezés, a szabad kereskedelem, a demokrá cia és a
nemzetkö zi együ ttmű kö dés alapeszméire épített ú j vilá grendet hirdetett. A cél egy olyan
vilá g volt, melyet tö bbé nem a politikai uralom, hanem a gazdasá gi egymá srautaltsá g tart
ö ssze. A katonai hatalom szerepét a gazdasá gi erő vette á t. Mivel a gyarmatosító k
tengerentú li terü leteket foglaltak el, megnyílhatott az ú t a politikai szabadsá g elő tt –
legalá bbis annyiban, amennyiben az á ruk szabadon á ramolhattak. Az Egyesü lt Á llamok,
mely maga is a gyarmatosítá s elleni kü zdelemben vá lt ö ná lló nemzetté, szíves ö rö mest
tá mogatta a dekolonizá ció folyamatá t, és ezzel egyidő ben a gazdasá gi fejlő dést hirdette
meg á tfogó célként. A fejlő dés így az amerikai dominancia liberá lis színben tü ndö klő
fogalmi eszkö ze volt; lehető vé tette a nemzeti fü ggetlenség hirdetését a dominancia
kiterjesztése kö zben. Ú j hatalmi modell tű nt fel a lá thatá ron: az antikolonialista
imperializmus.
A dekolonizá ció á zsiai és afrikai nemzetá llamok kiépítését is szü kségessé tette. A 19.
szá zadi Latin-Ameriká hoz hasonló an a nemzeti vezető k ennek az Euró pá ban kialakult, a
pá pával, helyi urakkal és kü lső tá madá sokkal szembeni kü zdelmek sorá n évszá zadok
alatt kialakult politikai szervezetnek a létrehozá sá ra tö rekedtek. A nemzet végtére is
elképzelt kö zö sség, amelynek tagjai egy meghatá rozott terü leten élnek, és amelyet
szuverén á llam kormá nyoz (Anderson 2006). A nemzetet – a nagycsalá ddal, tö rzzsel
vagy vallá si hovatartozá ssal szemben – relevá ns kö zö sséggé formá lni, kormá nyozható
terü leti egységeket kijelö lni és megszabni a bü rokratikus á llam hatá skö rét hatalmas
feladat volt, ehhez pedig mozgó sító narratívá ra volt szü kség. A fejlő dési paradigma
legitimá ció t biztosított ehhez: létjogosultsá got adott a szü lető nemzetá llamoknak. Az ú j

4
kormá nyok hamar magukévá tették a fejlettnek vélt orszá gok á ltal sugá rzott képet; az
„elmaradottsá g elleni kü zdelemben” nemzetü k kü ldetését lá ttá k. Az ö nrendelkezés joga
így bizonyos értelemben felvá ltotta az ö nmeghatá rozá s jogá t (Rist 1997: 79).
A gazdag orszá gokhoz való felzá rkó zá s lehető sége rá adá sul helyreá llította a
gyarmatosítá s sorá n megalá zott orszá gok ö nbecsü lését és bü szkeségét. E jö vő kép az
egyenjogú sá g ígéretét jelentette az ú j orszá goknak; a fejlő dés igénye az elismerés és az
igazsá gossá g irá nti vá gyat fejezte ki. A felzá rkó zá s irá nti eltö kéltséget a Dél és É szak
kö zö tti kettő s hatalmi aszimmetria hajtotta. Kulturá lisan a Nyugat lett az ő slakos elit
„bizalmas ellensége” (Nandy 1983), formá t adva a sikerrő l alkotott elképzelésü knek;
politikailag pedig É szak hatalma oly mértékű vé vá lt, hogy a Délt a puszta fennmaradá si
ö sztö n is hasonló gazdasá gi és technoló giai eszkö zö k keresésére sarkallta. Mivel az
elkö vetkező évtizedekben ez az aszimmetria csak fokozó dott, a fejlő dés irá nti igény
egyre erő sebb és elkeseredettebb lett egészen addig, mígnem 1986-ban az ENSZ
Kö zgyű lése kodifiká lta a „fejlő déshez való jogot”. Akkor – épp ú gy, mint addig – az
ú jonnan megalakult orszá gok a hatalmi szakadékot fejlő dési szakadékként értelmezték.
Néhá ny kivételtő l eltekintve nem lá ttak má s megoldá st, mint hogy beszá lljanak a
versenybe.
Mindekö zben persze a gazdag nemzeteknek is érdekü kben á llt a fejlő dést globá lis ü ggyé
tenni, melynek nevében tá rsadalmi szerző dés jö hetett létre É szak és Dél kö zö tt. A
má sodik vilá ghá ború borzalmai utá n az ENSZ tagjai arra a kö zö s meggyő ző désre
jutottak, hogy a béke csak a gazdasá gi fejlő dés vilá graszó ló beindítá sával tartható fenn.
Ekkoriban lá tszó lag minden orszá g elutasította a piac felső bbrendű ségét, és hitt benne,
hogy az á llam megfelelő en megtervezheti és irá nyíthatja a gazdasá got (Hobsbawm
1998). Kü lö nö sen igaz volt ez az Egyesü lt Á llamokra, mely a há ború kitö rését Euró pá ban
a gazdasá gi zű rzavarnak tulajdonította, és még emlékezett, milyen sikeresen kezelte a
vá lsá got a New Deal idején, amikor John Maynard Keynes á llami intézkedéseket javasolt
a munkanélkü liség és az alacsony termelési szint kiegyensú lyozá sá ra. Roosevelt má r az
1941-es Atlanti Chartá ban a „félelem és szü kség nélkü li” élet lehető ségével kecsegtetett,
ettő l fogva lett a fejlő dés az ENSZ kü ldetésének sarokkö ve. A stabilitá s és béke
érdekében a vilá g minden gazdasá gá nak legfő bb célja az (á llamilag irá nyított) nö vekedés
lett. Ebben az értelemben a fejlő dést a globá lis keynesianizmus gyakorlatá nak
tekinthetjü k a zű rzavar féken tartá sa érdekében. É szak hatalmi tö rekvései és Dél
egyenjogú sító igényei a fejlő dés ideoló giá já ban talá lkoztak.

A szegények mint célpont és a GNP trónfosztása

A há ború utá ni két évtizedben a helyzet elég egyértelmű volt. Bá r kü lö nbö ző
megkö zelítésekben, de a fejlő dést mindenü tt a gazdasá gi nö vekedéssel – vagy
egyszerű en csak az iparosítá ssal – azonosítottá k. Aká r a fizikai, aká r az emberi tő ke
hiá nyá t tekintették a fő deficitnek, a megoldá s (a tő keképzés vagy iskolá ztatá s) célja
mindkét esetben a javak és szolgá ltatá sok á ramlá sá nak nö vekedése volt. A hetvenes
években azonban kétségek kezdtek felmerü lni a fejlő dési paradigmával szemben, a

5
szegények kerü ltek ugyanis a figyelem kö zéppontjá ba, s ez rávilá gított arra, hogy a
fejlő dés az emberek nagy tö bbsége szá má ra nem volt képes azonos jó téteményeket
biztosítani. Robert McNamara, a Vilá gbank ú jdonsü lt elnö ke érzékeny pontra tapintott:
„A nö vekedés nem egyenlő mértékben érinti a szegényeket […] A gyors nö vekedés
velejá ró ja sok fejlő dő orszá gban a jö vedelem kedvező tlenebb eloszlá sa […] Minden
erő nkkel kü zdeni kell, hogy a szá zad végére felszá moljuk az abszolú t szegénységet.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy kikü szö bö ljü k az alultá plá ltsá got és az
írá studatlansá got, csö kkentjü k a gyermekhalandó sá got, a vá rható élettartamot
pedig felhozzuk a fejlett orszá gok szintjére.” (McNamara 1973.)
Ettő l kezdve nem volt elég csupá n a jö vedelem nö vekedését figyelembe venni, a fejlő dés
tá rsadalmi tartalma is szá mítani kezdett. A „Kinek a javá ra?” lett a perdö ntő kérdés.
Ennek kö vetkeztében a figyelem ható kö re kiszélesedett: nem csupá n a piaci
teljesítményt erő sítő kö zéposztá ly, hanem a nö vekedésbő l kimaradó k, vagy épp a
nö vekedés á ldozatai is célzott intézkedések alanyai lettek. A fejlő dés tehá t ú j értelmet
nyert, mely tú lmutatott a nö vekedésen, s magá ban foglalta az ú jraelosztá s, a részvétel és
a humá n fejlő dés kö vetelményeit is. Az ezt kö vető években a foglalkoztatá s, az
egyenlő ség, a szegénység felszá molá sa, az alapvető szü kségletek, az informá lis szektor és
a nő k a fejlesztéspolitika részterü leteivé vá ltak, mindegyik a maga ú j eszkö ztá rával és
sajá t szakértő gá rdá jával.
A fejlő dés tehá t ú j jelentéstartalommal gazdagodott, de a fogalom ezzel együ tt inflá ló dni
is kezdett. A fejlő dés hamarosan mindent jelentett, s ezzel együ tt lassan semmit: konkrét
tartalom nélkü li puszta jó szá ndékká ü resedett. Nem volt tartalma, de megő rzö tt egy
funkció t: egy magasabb evolú ció s cél nevében bá rmilyen tett igazolá sá ra alkalmas volt.
Ugyanakkor amennyit veszített jelentésének pontossá gá bó l, annyit nyert politikai
rugalmassá gban. Egymá ssal szemben á lló tá borok egyará nt a fejlő dést elő mozdítá sá ra
hivatkoztak; a jelentés felett folyó kü zdelem a kö zpolitiká k felett folyó kü zdelmet
tü krö zte. Egymá s utá n lá ngoltak fel a vitá k a gazdasá gi nö vekedés szerepérő l, az egyik
oldal képviselő i a GNP nö vekedésére koncentrá ltak, míg a má sik oldal a tá rsadalmi, majd
késő bb a kö rnyezeti minő ségre. Míg az elő bbi a fejlő dés pozitivizmusá t ü nnepelte, az
utó bbi a nem-gazdasá gi jó létet helyezte a kö zéppontba. Míg az elő bbi a termelést
erő ltette, az utó bbi ennek kö vetkezményeit orvosolta. Ú gy tű nik tehá t, a fejlő dés
egyszerre lehet sérü lés és gyó gymó d is.
Annyi azonban bizonyos, hogy ez a kettő sség formá lta a fejlő dés kö rü l zajló vitá kat az ezt
kö vető évtizedekben (Nederveen Pieterse 1998). Egyenes ú t vezet a Nemzetkö zi
Munkaü gyi Szervezet (ILO) 1970-es foglalkoztatá si stratégiá já tó l az „alapvető
szü kségletek megkö zelítésén” á t az UNDP humá n fejlő dési jelentéseiig a kilencvenes
években. Ehhez hasonló an egyenes az ú t az Á zsiai Fejlesztési Bank hetvenes évekbeli
exportö sztö nző politiká itó l a nyolcvanas évek strukturá lis á talakítá sain á t a kilencvenes
évek IMF mentő hiteleiig. A nö vekedés egyes kritikusai (pl. Amartya Sen) a fejlő dést az
emberek vá lasztá si lehető ségeinek és képességeinek bő vítéseként definiá ltá k ú jra, ami a
humá n fejlő dés elméletének alapjá ul szolgá lt, az írni-olvasni tudá sra, az egészségre és a

6
részvételre helyezve a hangsú lyt. Ennek lényege abban á ll, hogy a fejlő dést á llítja az
emberi jó lét szolgá latá ba, nem pedig az embereket a fejlő dés szolgá latá ba (Banuri et al.
1994: 16). Azonban erre az elméletre is – a még ú jabb elméleti konstrukció kkal, példá ul
a tá rsadalmi tő ke elméletével együ tt – rávetü l a fejlő dés-hit á rnyéka: az Emberi Fejlő dés
Mutató ja (HDI) a GNP-hez hasonló an leginká bb egy hiá nyindex, mely hierarchikus
rangsorba á llítja az orszá gokat, feltételezve, hogy a tá rsadalmi fejlő désnek csakis
egyetlen ú tja lehet.

Új nemzetközi rend és a Harmadik Világ ideológiájának  születése

A felbomló gyarmatbirodalmak aló l felszabaduló á llamok hamarosan elkezdték hallatni
hangjukat a nemzetkö zi politiká ban. Miutá n 1955-ben Bandungban megalakult „el nem
kö telezettek mozgalma” azzal a céllal, hogy ú j lendü letet adjon a dekolonizá ció nak,
1963-ban, az UNCTAD konferencia elő estéjén létrehoztá k a G 77-et, melynek tagjai
erő sebb alkupozíció t kívá ntak kiharcolni a nemzetkö zi gazdasá gi kü zdő téren. A kevésbé
ellenséges nemzetkö zi gazdasá gi rendszer szü kségességét felismerve a fejlő dést má r
nem olyan célként fogtá k fel, amelyet az orszá goknak egyedü l kell elérniü k. Az addig
uralkodó modernizá ció s diskurzus á llítá sával szemben immá r nemcsak a belfö ldi
szoká sok és intézmények jelentették a fejlő dés gá tjait, hanem a nemzetkö zi
kereskedelem ká ros formá i is. A fejlő dés problematiká já nak ezt az értelmezését az ú n.
„fü ggő ségelmélet” készítette elő és tematizá lta, mely feltá rta az egyenlő tlen csere
struktú rá it, illetve á ltalá nosabb szinten a gazdasá gi hatalmat az elmaradottsá g
ú jratermelő désének okaként jelö lte meg. Vá laszul szerkezetileg periférikus helyzetü kre,
és felismerve azonos céljaikat, a Dél orszá gai egy ú j nemzetkö zi gazdasá gi rend
létrehozá sa érdekében szö vetségre léptek egymá ssal. Dél szembehelyezkedett É szakkal,
s ez a helyzet a 70-es években érte el a csú csá t, amikor az olajexportő r orszá gok
sikeresen demonstrá ltá k kollektív piaci erejü ket a fejlett gazdasá gokkal szemben.
Bá r a vilá ggazdasá g szabá lyai ú jrafogalmazá sá nak igénye meggyengü lt az olajkartell
ö sszeomlá sa és a 80-as években kirobbant adó ssá gvá lsá g utá n, a G 77 tová bbra is fontos
szerepet já tszott az ENSZ politiká já ban, kü lö nö sen azutá n, hogy a Kelet-Á zsiai orszá gok
komoly versenytá rsaknak bizonyultak. 1991-ben a Déli Bizottsá g ú jra megfogalmazta az
igazsá gos vilá grend igényét (South Commission 1991). Pontosabban, mihelyst a fejlett
orszá gok a Dél együ ttmű kö dését pró bá ltá k kérni kö rnyezetvédelmi kérdésekben, a
déliek – minden belső nézeteltérés ellenére – felelevenítették a hatalmi aszimmetriával
kapcsolatos panaszaikat. Ettő l kezdve a kö rnyezetvédelmi tá rgyalá sokon a nagyobb


A harmadik vilá g ideoló giá ja (third-worldism) a baloldali politikai gondolkodá son belü li áramlat, mely
a fejlett és fejletlen á llamok kö zö tti gazdasá gi és politikai konfliktust alapvető jelentő ségű nek tekinti a
rendszerszintű vá ltozá s elő mozdítá sa érdekében. A harmadik vilá g ideoló giája á ltalá ban a térség
fü ggetlenségi mozgalmait tá mogatja a nyugati á llamokkal szemben. Az ú jbaloldali hullá mmal és az első
vilá gbeli hatvannyolcas forradalmi kísérletek buká sával a harmadik vilá g ideoló giájá nak népszerű sége
robbaná sszerű en nö vekedett, a volt gyarmati orszá gok elnyomott népességében fedezve fö l az ú j
forradalmi szubjektumot. Olyan nevek kö thető ek e gondolati kö rhö z, mint pl. Frantz Fanon, Andre
Gunder Frank vagy Samir Amin. (A szerk.)

7
gazdasá gi tér irá nti igény kerü lt szembe a bioszféra megfontoltabb kihaszná lá sá nak
igényével. Az egyenlő hatalomért és elismerésért folyó versengés azonban mindmá ig az
á llamok kö zti kapcsolatokra ö sszpontosít, homá lyban hagyva az orszá gokon belü li
egyenlő tlenségek kérdését. Ahogy az 1974-es Ú j Nemzetkö zi Gazdasá gi Rend
Nyilatkozata egyszer sem tesz említést az orszá gokon belü li egyenlő tlenségekrő l, ú gy az
igazsá gossá gra való felszó lítá sok a kilencvenes években is ü resen csengenek, mivel a
tá rsadalmi tö bbségek marginalizá ció ja a nemzeti ö nrendelkezés fá tyla alá rejtve
folytató dik.

Megbomló természet és a fejlődés megőrzése

A nyolcvanas években a fejlő dés ígérete ú jabb csapá st szenvedett el. Bá r egy évtizeddel
korá bban a szegénység fennmaradá sa má r elkezdte alá á sni a fogalom tá rsadalmi
életképességét, ezú ttal a nö vekedés elő tt megjelenő természeti korlá tok miatt is
elkezdték kétségbe vonni annak hosszú távú megvaló sítható sá gá t. Az ipar
metabolizmusá nak lényegét jelentő fosszilis energiá n alapuló hő termelés a légkö rt
kezdte tú lterhelni, az élő erő forrá sokat felemésztő nö vekvő vilá ggazdasá g pedig az
erdő k, vizek és termő talaj egyensú lyá nak felborulá sával fenyegetett vilá gszerte.
Mikö zben a gazdasá gi nö vekedés elő tt emelkedő biofizikai korlá tok nyilvá nvaló vá vá ltak,
a fejlő dés fogalma tová bb inflá ló dott. Az á ldozatokbó l ü gyfeleket toborzó logiká t tová bb
kö vetve a fejlő dést ú gy kellett á tszabni, hogy mind a korlá tlan nö vekedést, mind pedig a
természet megó vá sá t lehető vé tegye. Ú jabb jelző t kapcsoltak hozzá : a fenntartható
fejlő dés eszerint az a fejlő dés, amely „anélkü l elégíti ki a jelen igényeit, hogy veszélybe
sodorná a jö vő generá ció k képességét sajá t igényeik kielégítésére” (WCED 1987: 8). A
képlet a jö vő re vonatkozott, de sokkal inká bb kietlen és ínséges jö vő re, mintsem a
haladá s tü ndö klő jö vő jére. A fejlő dés eszkö ztá rá bó l kellett ú gy vá logatni, hogy a jö vő
generá ció i szá má ra ne korlá tozza tú l drasztikusan az elérhető kö rnyezeti mozgá steret.
Csakhogy az idő beli igazsá g kihangsú lyozá sa a képletben elhomá lyosította a tá rsadalmi
igazsá g dimenzió já t. A jelenleg élő generá ció jö vő beli nemzedékekkel kapcsolatos
kö telezettségei elő nyt kaptak egyazon tá rsadalom hatalommal bíró csoportjainak a
hatalom nélkü liekre gyakorolt kényszerei felett. Végtére is az „igények” és „generá ció k”
tá rsadalmi szempontbó l semleges szavak, nem teszik lehető vé a vertiká lis
megkü lö nbö ztetést. Pedig e megkü lö nbö ztetések elengedhetetlenek az egy generá ció n
belü li méltá nyossá g értelmezéséhez. Kinek és mely szü kségleteit kell kielégíteni? A
fenntartható fejlő désnek a víz, fö ld és gazdasá gi biztonsá g irá nti igényt kellene
kielégítenie, vagy a légi kö zlekedés és a bankbetét igényét? Csak a létszü kségletekre
vonatkozik, vagy a fényű ző igényekre is? E kérdések megvá laszolatlanul hagyá sa
megkö nnyítette a „fenntartható fejlő dés” elfogadá sá t a kivá ltsá gosok és hatalmasok
kö reiben, és így az a szempont sem derü lt ki vilá gosan, hogy a vagyon bizonyos mértékű
korlá tozá sa nélkü l talá n nem is lehetséges fenntartható sá g.
A „fenntartható sá g” és „fejlő dés” szavak ö sszekapcsolá sa rá adá sul szemantikai
ambivalenciá t is teremt. Az ú jonnan kreá lt fogalom a fenntartá s helyét a természetrő l a

8
fejlő désre tette á t; a „fenntartható” elő ző leg a megú juló erő forrá sokra, innentő l azonban
a fejlő désre vonatkozott. Ez a vá ltá s egyben az értelmezési paradigma megvá ltozá sá t
jelentette, a fenntartható sá g jelentése a természet megó vá sá ró l a fejlő dés megő rzésére
vá ltozott. Mivel a fejlő dés fogalmilag má r teljesen kiü resedett, magá ban foglalhatott
bá rmit a tő kefelhalmozá stó l az illemhelyek szá má ig, távolró l sem vilá gos, hogy pontosan
minek is kellene fenntartható nak lennie. Az elkö vetkező években így a legkü lö nfélébb
politikai szereplő k – még a gazdasá gi nö vekedés bajnokai is – képesek voltak
szá ndékaikat a fenntartható fejlő dés kö ntö sébe bú jtatva megfogalmazni. A kifejezés
maga hamarosan ö nmaga hivatkozá si alapja lett, amint azt a Vilá gbank meghatá rozá sa
szépen illusztrá lja: „Mi a fenntartható ? Fenntartható fejlő dés az, amikor a fejlő dés
tartó s.” (Vilá gbank 1994: 34.)

Hagyaték
A fejlő dés az elmú lt ö tven évben sokkal tö bb volt, mint tá rsadalmi-gazdasá gi tö rekvés; a
való sá g értelmezését szolgá ló modell volt, tá rsadalmak lelki békéjét biztosító mítosz,
szenvedélyeket felkavaró képzelgés. Á m a modellek, mítoszok és képzelgések az
empirikus tényektő l és ésszerű kö vetkeztetésektő l fü ggetlenü l keletkeznek és szű nnek
meg. Szü letésü kkor tele vannak ígéretekkel, és letű nnek, amikor kiü resedett kö zhelyekké
vá lnak. Az „eredmények” – mint a déli orszá gok egy fő re jutó GNP-jének 2,1 szá zalékos
nö vekedése 1960 és 1997 kö zö tt; szá mos kelet-á zsiai gazdasá g sikertö rténete, vagy az
alacsony jö vedelmi szintű orszá gok csecsemő halandó sá gá nak csö kkenése – nem elég
meggyő ző ek ahhoz, hogy megerő sítsék a fejlő désbe vetett hitet. Ugyanígy a „kudarcok”
felsorakoztatá sa – mint a szegénységi kü szö b alatt élő (kevesebb, mint napi egy dollá r
jö vedelembő l élő ) emberek abszolú t szá má nak emelkedése vilá gszerte, és népességen
belü li ará nyuk lassú nö vekedése a szubszaharai Afrika orszá gaiban és Latin-Ameriká ban
– nem feltétlenü l elég ahhoz, hogy lerombolja ugyanezen hitet. Ehelyett egy olyan
vilá gnézet, mint amilyen a „fejlő dés”, akkor veszti el vonzerejét, amikor az implicit
ígéretek hitelü ket vesztik. Ez tö rtént az elmú lt 10–15 évben; a gazdasá gi fejlő déssel
szembeni há rom legalapvető bb ígéret – hogy vilá gszerte megjelenik, javítja az emberi
sorsot, és ö rö kké fog tartani – hiteltelenné vá lt.

Társadalmi polarizáció
Ö tvenévnyi fejlő dés utá n a nagyobb mértékű globá lis igazsá gossá g ígérete tö bbé-kevésbé
megszű nt létezni. A nemzetkö zi színtéren az É szak és Dél kö zö tti hírhedt
jö vedelemkü lö nbségek nemhogy csö kkentek volna, hanem éppen ellenkező leg, olyan
szélesre nő ttek, hogy á thidalá suk ma má r lehetetlennek tű nik. 1996-ban a vilá g
lakossá gá nak a gazdagabb orszá gokban élő 20 szá zaléka 82-szer nagyobb jö vedelemmel
rendelkezett, mint a legszegényebb 20 szá zalék, 1960-ban ez a szorzó csak 30-szoros
volt (HDR 1998: 29). Ha – biztos, ami biztos – tová bb vizsgá ló dunk, a kép sokkal
heterogénebbé vá lik, ugyanis ezek a relatív szá mok rejtve hagyjá k példá ul azt a tényt,
hogy az olajexportá ló vagy kelet-á zsiai orszá gok egy fő re eső jö vedelme az elmú lt 20 év

9
sorá n rohamosan nö vekedett. Ezzel egy idő ben azonban a teljes elszegényedés is
folytató dik, az egy fő re eső jö vedelem tö bb mint 80 orszá gban alacsonyabb, mint 10 éve,
vagy anná l korá bban volt (HDR 1999: 3). Nő az orszá gok kö zti tá rsadalmi polarizá ció ,
bá r a szélső ségek mértéke és ö sszetétele vá ltozó . Lehetséges, hogy fejlő dö tt a vilá g – á m
két, egymá ssal ellentétes irá nyba. Mindent ö sszevetve talá n nem tú lzá s kijelenteni azt,
hogy a gazdagokhoz való felzá rkó zá sra irá nyuló tö rekvés vilá gszerte elbukott.
Mindez pedig még inká bb igaz, ha a legtö bb orszá gban megnézzü k a lakossá g tú lnyomó
tö bbségének sorsá t; a nemzetek kö zti polarizá ció – gyakran, de India és néhá ny kelet-
á zsiai orszá g figyelemreméltó kivételével – az egyes orszá gokon belü l is megismétlő dik.
Brazíliá ban példá ul a lakossá g legszegényebb 50 szá zaléka a jö vedelem 18 szá zalékával
rendelkezett 1960-ban, ez 1995-re 11,6 szá zalékra csö kkent (HDR 1998: 29). A
gazdasá gi fejlő dés, ú gy tű nik, gyakran képtelen elérni legnemesebb célkitű zését: hogy
enyhítsen a szegények terhein. A kikö tő kbe és utakba, acélü zemekbe és szennyvíztisztító
telepekbe tö rténő befektetések talá n nö velték a nemzeti jö vedelmet, de a legszegényebb
rétegek csak ritká n érzékelhették ennek jó tékony hatá sá t. É vtizedek célt tévesztett
fejlesztési tá mogatá sai kellettek annak felismeréséhez, hogy csupá n igen gyenge
ö sszefü ggés van a gazdasá gi nö vekedés és a szegénység szintje kö zö tt. A nö vekedés, ú gy
tű nik, egészen bizonyosan nem elegendő a szegénység mérsékléséhez; a fö ldbirtoklá si
jogok, a tá rsadalmi ö sszetartá s, és az ö nszervező dés legalá bb annyira fontos
tényező knek bizonyultak. Á m a megélhetés épp ezen tényező it lehetetlenítette el a
nö vekedés hajszolá sa. Az embereket gá tak szorítjá k ki lakó helyü krő l, gépek helyettesítik
a mező gazdasá gi munká sokat, á rutermelés lép a létfenntartá s helyébe, a megélhetését
vesztett vidéki lakossá g pedig a vá rosokba á ramlik. Az ö nellá tó gazdasá gok természeti és
tá rsadalmi alapjait ilyen mó don legtö bbszö r a piacgazdasá g alapjainak létrehozá sá hoz
zsá kmá nyoltá k ki. Ennek fényében nem meglepő , hogy a gazdasá gi nö vekedést gyakran a
nyomor terjedése kísérte.
A fejlő dési paradigma, amely a szegénységet soká ig egyszerű en a jö vedelem hiá nyá nak
tartotta, megfeledkezett a szegények életminő séget javító olyan nem piaci erő forrá sok
jelentő ségérő l, mint a jogok, tá rsadalmi tő ke és természeti erő forrá sok. A nö vekedés-
formulá k alkalmazá sa így polarizá ló hatá ssal já rt: a takarékossá gbó l nyomor lett,
mikö zben egy szű k réteg jobb helyzetbe kerü lt. Rá adá sul mikö zben hű en kitartott
elő ítélete mellett, amely szerint egyedü l a jö vedelem nö vekedése szá mít, a fejlő dési
elmélet figyelmen kívü l hagyta az egyenlő tlen erő viszonyok hatá sá t. A pénzü gyi és egyéb
forrá sokhoz való hozzá férést azonban az erő viszonyok hatá rozzá k meg, a hatalom
ú jraelosztá sa nélkü li nö vekedés pedig lehető vé tette a vá rosi kö zéposztá ly, termelő k és
nagy gazdá lkodó k szá má ra, hogy a kö ltségeknek a kisebb gazdá lkodó kra, a helyi
ő slakossá gra és a vá rosi munká sosztá lyra há rítsá k és így lefö lö zzék a jó lét gyü mö lcseit.
A déli orszá gok gazdasá gi teljesítményének még napjainkban is ará nytalanul nagy része
á ramlik a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező , gazdag rétegek felé (Ayres 1998: 126).
Rá adá sul szá mtalan ember a nö vekedés kö vetkeztében vá lt a gazdasá g résztvevő jévé, s
ez modernizá lta mind a szegénység, mind a jó lét fogalmá t (Illich 1971). Ahol a hatalom
és presztízs a vá sá rló erő fü ggvénye, a vá rakozá sok hajlamosak az egekbe szö kni,

10
mikö zben a lehető ségek tová bbra is korlá tozottak maradnak. Miutá n az elégedettség
mindig elvá rá saink fü ggvénye, a piacgazdasá gba tö rténő nagyobb mértékű integrá ció
még nö velheti is a szegénység érzetét. A szegényes kunyhó kban felszerelt
tévékészü lékek az eszkö zö k és elvá rá sok kö zö tt hú zó dó á thidalhatatlan szakadék
szimbó lumaivá vá ltak.

Felkavart kultúrák
A 20. szá zad má sodik felének legfelkavaró bb és legmélyreható bb tá rsadalmi vá ltozá sa,
ami a modern vilá got végleg elszakította a mú lttó l, a paraszti létforma halá la volt
(Hobsbawm 1998). Ez a végét jelentette annak a tö bb évezreden á tívelő kulturá lis
evolú ció nak, amelynek sorá n az emberiség tú lnyomó tö bbsége mező gazdasá gbó l,
á llattartá sbó l és tengeri halá szatbó l élt. Miutá n az 1960-as évek végéig az iparosodott
Euró pa és Japá n paraszti rétege tö bbé-kevésbé felhagyott a fö ldmű veléssel, Latin-
Amerika, Á zsia nagy része és É szak-Afrika is kö vette példá jukat a szá zad utolsó
évtizedeiben. A Fö ldö n mindö ssze há rom térség maradt, melynek legjellemző bb voná sa
tová bbra is a falu és termő fö ld: Fekete-Afrika, Dél- és Délkelet-Á zsia kontinentá lis
terü letei, valamint Kína. Míg azonban az északi félteke orszá gaiban a nö vekvő ipar
felszívta az ö sszezsugorodó mező gazdasá gi népességet, a déli orszá gokban csak kis
részü k talá lt tisztes megélhetést a vá rosokban. A vá rosiasodá s emellett egyre nö vekvő
mértében alakítja az emberek életkö rü lményeit. Csak az elmú lt 25 év sorá n a vá rosi
népesség ará nya kicsit tö bb mint egyharmadró l a teljes népesség felére nő tt, és ez az
ará ny 2025-ig vá rható an eléri a kétharmadot (Vilá gbank 2000: 46). A fejlesztéspolitiká k
való ban igyekeztek az agrá rtá rsadalmat egy vá rosiasodott, ipari kor felé terelni. A
hagyomá nyos embert modern emberré kívá ntá k á tformá lni, ez a vá llalkozá s pedig
tragikus sikerrel já rt; míg a hagyomá nyos ember megszű nt létezni, a modern ember még
semmiképp nem jelent meg. A Fö ld népességének legnagyobb része így a
hagyomá nyoktó l megfosztott, de a modernségbő l is kizá rt senki fö ldjén kénytelen élni.
A fejlesztési tervek kidolgozó inak a kezdetektő l fogva céljuk volt, hogy egész
tá rsadalmakat á llítsanak a fejü k tetejére. Az Ú jjá építési és Fejlesztési Bank (Bank of
Reconstruction and Developement, a késő bbi Vilá gbank – World Bank) tizennégy fő s
kolumbiai misszió ja, amely az első volt a maga nemében, 1949-ben példá ul az alá bbi
kö vetkeztetésre jutott:
„Az eseti és szó rvá nyos tö rekvések csak elenyésző mértékben képesek befolyá solni
a teljes képet. Kizá ró lag a gazdasá g egészén, az oktatá son, egészségü gyö n,
laká sü gyö n, élelmezésen és termelő funkció kon keresztü l ható , á tfogó tá madá s
képes a nyomor ö rdö gi kö rét […] végérvényesen megtö rni. De amint ezt az á ttö rést
elérjü k, a gazdasá gi fejlő dés ö ngerjesztő folyamattá vá lik.” (Idézi Escobar 1995:
24.)
A szakértő k ebben a mérnö ki szellemben lá ttak hozzá , hogy a létfenntartá sra tö rekvő
helyi kö zö sségeket nemzeti gazdasá gokká á talakítva ú jítsá k meg a tá rsadalmat. A
tá rsadalmi kapcsolatokat funkcioná lisan kívá ntá k ú jjá szervezni, ami elengedhetetlen

11
volt egy olyan berendezkedés létrehozá sá hoz, melynek célja a nö vekvő mértékű anyagi
jó lét kitermelése. Szakértő i szemmel a hagyomá nyos tudá s és életvitel feledésbe merü lt,
a „fejlő dés gá tjává” alacsonyodott. A végtelenü l sokféle emberi való sá gokra ehelyett az
embereket és a természetet absztrakt és á tformá landó tá rgyakként lefestő ,
dekontextualizá lt termelési modelleket vetítettek. A racionalista tervezés fogalmi
kereteiben ritká n szerepelt az ember mint cselekvő (Hobart 1993); érdekei, érzései és
tudá sa nemigen szá mítottak az erő forrá s-mozgó sítá s nagyszabá sú vízió i mellett. Nem
csoda, hogy az ilyen modelleken alapuló fejlesztési stratégiá k sorra kudarcot vallottak;
távolró l sem voltak ö sszhangban az adott kö zö sség mechanizmusaival. Ez az oka annak,
hogy a fejlesztés mindig is egyszerre teremtett rendet és ká oszt.
Annyi azonban bizonyos, hogy a fejlő dési paradigma nem tudta megfelelő en felmérni a
nem-gazdasá gi tá rsadalmak ö sszetettségét. Képtelen volt megérteni példá ul azon helyek
szimbolikus jelentő ségét, ahol a kö zö sségek az ő ket isteneikhez kö tő narratívá ikat
megélik, vagy ahol a tá rsadalmi energiá kat első sorban a bará tok, rokonok vagy az
azonos tö rzshö z tartozó k kapcsolatainak fenntartá sá ba fektetik (Rahnema–Zaoual 1997;
Apffel–Marglin 1998). Ú gy tű nik, a nem-nyugati ember szá má ra a racionalitá s való já ban
egyet jelent a kapcsolatok fenntartá sával. Ilyen kö rü lmények kö zö tt bá rmiféle
„modernizá ció” azonnal kö zö sségi korlá tokba ü tkö zik, mivel az istenekhez és a tá rsakhoz
fű ző kapcsolat kö nnyen ö sszeü tkö zésbe kerü lhet a funkcioná lis szerep kö vetelményeivel.
Á ltalá nosabban szó lva: a fejlő dés arra tö rekszik, hogy véghezvigye azt a dö ntő vá ltozá st,
amely a modern civilizá ció t valamennyi má siktó l megkü lö nbö zteti: az ember és ember
kö zti kapcsolatok első bbsége helyett az emberek és dolgok kapcsolata élvez prioritá st
(Dumont 1977). Az elő bbi esetben a tö rténések értékét a szomszédokhoz, rokonokhoz,
ő sö khö z és istenekhez fű ző dő jelentő ségü k hatá rozza meg; az utó bbiban aszerint
ítéltetnek meg, hogy milyen mértékben képesek hozzá já rulni anyagi javak
megszerzéséhez és birtoklá sá hoz. E személytelenségi posztulá tum (Banuri in Apffel–
Marglin 1990), amely szerint a személytelen kapcsolatok természetü knél fogva
felső bbrendű ek a személyes kapcsolatokhoz képest, tipikusan nyugati jelenség; ennek a
szemléletnek az érvényesítése volt a fejlesztés és modernizá ció lényege.
Nyugodtan kijelenthetjü k, hogy a vilá g népességének tú lnyomó tö bbsége szá má ra ez a
vá ltozá s ambivalens volt. Egyfelő l sok terü let és tá rsadalmi osztá ly szá má ra biztosította
a modern vilá g szabadsá gá t és kényelmét, má sfelő l azonban szá mtalan embert szakított
ki kultú rá já bó l és tett az alulfogyasztó k globá lis tö bbségének részévé. Amíg a kultú rá k –
kicsik és nagyok egyará nt – sajá t hatá raikon belü lre korlá tozó dtak, az emberek
hajlamosak voltak a Fö ld á ltaluk benépesített szegletét kü lö nö sen kedvesnek, sajá t
életmó djukat pedig jó nak – tulajdonképpen magá nak az emberi élet alapvető mó djá nak
– lá tni (Tuan 1986: 1). Amikor azonban minden kultú rá t magá ba szippant a globá lis
interakció és asszimilá ció – és a képi informá ció hatá rokat nem ismerő á ramlá sá nak –
ö rvénye, ez az ö nbizalom megrendü l. A hatá rok korlá tokat szabtak az ö sszehasonlítá s
lehető ségének, és így korlá tozott, de elérhető elégedettségi szintet tettek lehető vé, á m a
hatá rok nélkü li vilá gban az ö sszehasonlítá si alap robbaná sszerű en megnő , és ez az
igények kielégü lésének hatá rtalan, de gyakran elérhetetlen szintjéhez vezet. Ez

12
messzemenő en megmagyará zza, hogy a globalizá ció erő sö désével miért já r egyszerre az
izgalom és az elégedetlenség nö vekedése.

Bajban a természet
Az Amerikai Egyesü lt Á llamok a tö bbi iparosodott nemzettel együ tt még a má sodik
vilá ghá ború t kö vető en is a tá rsadalmi evolú ció élvonalá ban érezhette magá t. Ö tven évvel
késő bb azonban a felső bbrendű ség érzését megrendítették – ha épp romba nem
dö ntö tték – az ö koló giai problémá k. A versenypá lya metaforá ná l maradva a fejlesztés
sportszerű tlen verseny volt, amely a versenyző k tö bbségét a kimerü lésig hajtotta, a
tö rténelem versenybíró i elő tt azonban vilá gos, hogy hamarosan véget kell vetni neki,
mivel ú gy tű nik, az egész versenypá lya rossz irá nyba vezet. A helyitő l egészen a globá lis
szintig szá mos tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdasá gi nö vekedés természetes inputjait
adó erő forrá sok (víz, fa, olaj, á svá nyok stb.), terü letek (érclelő helyek, telepü lések,
infrastruktú ra) és felvevő -elnyelő kö zegek (talaj, ó ceá nok, légkö r) szű kö ssé vá ltak vagy
zavar keletkezett természetes á llapotukban. A végtelenségig folytatható fejlő dés ígérete
ezzel ö sszeomlott. Ha példá ul minden orszá g kö vetné az iparosodottak egy fő re eső 11,4
tonná nyi á tlagos éves széndioxid-kibocsá tá sá t, 6 milliá rd ember teljes kibocsá tá sa 68,4
milliá rd tonná t tenne ki – tö bb mint ö tszö rö sét annak a 13 milliá rd tonná nak, amit a Fö ld
képes elnyelni. Má s szó val, ha minden orszá got a jelenlegi fejlett á llamok
életszínvonalá nak megfelelő szintre hozná nk, ö t bolygó ra lenne szü kség a gazdasá gi
fejlő dés á ltal igényelt erő forrá sok és felvevő kö zegek biztosítá sá ra. Ennek fényében a
fejlő dés patthelyzetbe kerü lt. A 20. szá zad utolsó negyedében megjelent a gazdasá gi
nö vekedés ú tjá ba á lló – nehezen meghatá rozható , vitá k tá rgyá t képző , á m nagyon is
való s – biofizikai korlá tok miatt a fejlett orszá gok tö bbé nem jelenthetnek kö vetendő
példá t. Az ú tkereső k irá nymutatá s nélkü l maradtak. A Fö ld végességének felismerése
megsemmisítő csapá st mért a fejlő dés Truman á ltal megá lmodott ideá já ra.
Az ö koló giai problémá k való já ban csak a tö rténet egyik oldalá t jelentik. Az igazsá ghoz az
a tény is hozzá tartozik, hogy a Fö ld népességének nagyjá bó l 20%-a haszná lja fel az
erő forrá sok 80%-á t. A globá lis fogyasztó i réteg tö bbsége – nagyjá bó l azok, akiknek van
bankszá mlá juk, karrier-lehető ségeik, autó juk – az északi féltekén él, ugyanakkor (kisebb
vagy nagyobb) csoportjaik szerte a vilá gban megtalá lható ak. Ez a bizonyos 20%
fogyasztja el a hú s és hal 45%-á t, az elektromossá g 68%-á t, a teljes papírmennyiség
84%-á t, és ő k birtokoljá k az autó k 87%-á t (UNDP 1998: 2). Ő k az ú gynevezett
„mindenevő k” (Gadgil–Guha 1995), azok, akik képesek a kö rnyezeti erő forrá sokat a sajá t
érdekeikben és má sok ká rá ra hasznosítani. Globá lis szinten az iparosodott orszá gok a
természeti erő forrá sokat tú lzott mértékben csapoljá k meg; jó val a hatá raikon tú l lévő
erő forrá sokat is kiakná znak. „Ö koló giai lá bnyomuk” (Wackernagel–Ries 1996) nagyobb
– egyes esetekben jó val nagyobb – mint sajá t terü letü k, az á ltaluk haszná lt erő forrá sok
és felvevő k nagy része má s orszá gok szá má ra má r nem elérhető . Az OECD orszá gok
ö koló giai és méltá nyossá gi szempontbó l nagyjá bó l 75–85%-os mértékben tú llépik az
ö koló giai lá bnyom elfogadható á tlagos méretét; a dolgok mai á llá sa szerint az emberiség

13
legtehető sebb 25%-a akkora lá bnyomot foglal el, mint a Fö ld teljes termékeny terü lete
ö sszesen. Egy véges kö rnyezetben az elfogadható méret kérdése ó hatatlanul felveti a
„kinek mennyi jut majd” kérdését is.
De még egy adott orszá gon belü l is jellemző , kü lö nö sen a déli féltekén, hogy a fogyasztó i
rétegek sikeresen elhatá roljá k magukat a kö rnyezeti terhektő l, az ipari há torszá g zajá t,
szennyét és rú tsá gá t a kevésbé kivételezett csoportokra hagyva. 1994-ben a déli félteke
vá rosi lakosainak 13%-a nem rendelkezett tiszta ivó vízzel, és tö bb mint kétszer annyian
még a legegyszerű bb illemhelyekhez sem volt hozzá férésü k (Vilá gbank 2000: 140). A
fejlő dés lá tszata ellenére a szegény rétegek egészségü gyi kö rü lményei vá rosi
kö rnyezetben napjainkban rosszabbak, mint vidéken. Rá adá sul a fejlett orszá gok
polgá raihoz hasonló mó don a déli kö zéposztá lybeliek is szá mos kü lö nbö ző csatorná n
keresztü l haszná ljá k fel az „ö koszisztéma népének” (Gadgil–Guha 1995)
erő forrá sbá zisá t, amely a Fö ld lakossá gá nak azon egy harmadá t tartja el, akik kö zvetlen
megélhetéséhez nélkü lö zhetetlen a fö ldhö z, vízhez és erdő khö z való szabad hozzá férés
(UNDP 1998: 80). Nagyméretű gá tak vagy ércbá nyá k létesítése, talajvíznyerő kutak
fú rá sa vagy a mező gazdasá g tő késítése a vá rosi osztá lyok javá ra gyakran tö nkreteszi azt
az ö koszisztémá t, amelybő l ő k maguk élnek. Mivel a forrá sok kisajá títá sa gyakran csak a
helyi lakossá g jogainak megtagadá sával lehetséges, az emberi jogi kérdések gyakran kéz
a kézben já rnak az erő forrá s-vitá kkal (Johnstone 1994). A terü letek egyenlő tlen
elosztá sa és a népességnö vekedés mellett az ilyen jellegű nyomá s is gyö kértelen
fö ldö nfutó kká teheti az ö koszisztéma népét, akiknek így nem marad má s vá lasztá suk,
mint hogy kimerítsék kevéske fö ldjü ket és erdő iket. Csak kis tú lzá s kijelenteni, hogy a
fejlő dés ilyen esetekben azért fosztja meg a szegény rétegeket forrá saiktó l, hogy a
gazdagok tová bb nyú jtó zkodhassanak, mint ameddig a takaró juk ér.
Mindent ö sszevetve a kö rnyezet kizsá kmá nyolá sa két szélső ség eredménye – az egyik a
siker és hatalom, a má sik a kirekesztettség és erő tlenség. Az első esetben a fejlett vilá g
vá llalatai és fogyasztó i olyan gazdasá gi hatalommal rendelkeznek, ami lehető vé teszi,
hogy aká r ó riá si távolsá gró l is hatalmas mennyiségű erő forrá st csoportosítsanak á t
szennyezést, pusztulá st és zavart okozva mindezzel. A má sodik esetben a vá sá rló erő vel
nem rendelkező szegény rétegek hagyjá k elpusztulni lakó helyeiket, miutá n elveszítik a
megfelelő megélhetés biztosítá sá hoz szü kséges tradicioná lis jogaikat vagy bá rmi má s
jogcímü ket. Mind a gazdagok, mind pedig a szegények á ltal okozott ká rok ugyanannak a
folyamatnak a kö vetkezményei: a gazdasá gi fejlő désé. A hatalommal bíró k erő forrá s-
éhsége és a hatalom nélkü liek erő forrá s-szű kö ssége együ ttesen a tö nk szélére sodorja a
bolygó t.

Átmenet
A fejlő dés korá nak hanyatlá sá t első sorban nem csak sajá t hamvá ba holt ígéretei, hanem
a vilá ggazdasá gban lezajlott vá ltozá sok is elő idézték. Az 1980-as évek kö zepétő l a
globá lis piacok gyorsuló nö vekedése és az informá ció -alapú gazdasá g megszü letése
alapjaiban vá ltozatta meg a há ború utá ni nemzetkö zi rendet, és ez az á talakulá s akkor

14
ért véget, amikor 1990-ben ö sszeomlott a vilá g kelet–nyugati felosztá sa. Lényegét
tekintve a fejlő dés eszméje az agrá rtá rsadalmak ipari tá rsadalomba való á tmenetére
koncentrá lt. A globalizá ció val megvá ltoztak a modernizá ció koordiná tá i; a hatalom
nemzetá llamokró l transznacioná lis piacokra, ipari struktú rá kró l informá ció s
struktú rá kra való á thelyező dése lett a kö zponti kérdés. Erő teljes folyamatként jelent meg
a deterritorializá ció és dematerializá ció , és ezek nem férnek bele a fejlő dés kategó riá iba,
bá r nem is szü ntetik meg annak célkitű zéseit. A fejlő dés eszményét tá plá ló vá rakozá sok
ugyanis erő sebbek, mint valaha: a szegények reménye, hogy méltó sá gteljes életet
élhessenek éppú gy, mint a déli elitek reménye, hogy végre egyenrangú ak lehessenek a
jó mó dú É szakkal.

Fejlődés helyett globalizáció

A globalizá ció folyamatá ban az ú gynevezett „vesztfá liai rendszer” (Menzel 1998) a
végéhez kö zeledik. Az 1648-as vesztfá liai békével szü letett meg ugyanis egy sajá tos
á llamigazgatá si forma, a terü letileg lehatá rolt szuverén euró pai nemzetá llam elve.
Eszményi formá já ban a nemzetá llam egy olyan terü letet hatá rol be, amely alatt egy
á llamigazgatá s, egy gazdasá g, egy nemzet és egy kultú ra él.
Funkció ja az lett volna, hogy – nagyjá bó l ú gy, mint egy tá roló edény – a tá rsadalom
minden rétegét egy elhatá rolt terü leten tartsa, egy ö nmagá ba zá rkó zó egységet alakítson
ki, amely viszont a nemzetkö zi szinten kapcsoló dik a tö bbi hasonló egységgel (Beck
1997). Bá r a való sá g soha nem kö vette teljesen ezt az elképzelést, ezek a tá roló edények
végü l szétrobbantak a globalizá ció hatá sá ra. Javak, pénz, informá ció , képzetek, emberek
á ramlottak á t a hatá rokon, nemzeteken á tívelő tá rsadalmi teret hozva létre, ahol az
interakció k ó riá si távolsá gokat ívelnek á t – aká r pillanatok alatt. A gazdasá g, politika és
kultú ra egy adott terü lethez kö tö tt korá bbi (bá r mindig csak részleges) integrá ció ja így
széthullik, az á llamok pedig csupá n az egyik szereplő vé vá lnak a transznacioná lis
cserehá ló zatok kö zt az élet szá mos terü letén.
E vá ltozá sok mellett a fejlő dés elvesztette céljá t és á genseit. A fejlő dési paradigma
értelemszerű en egy lehatá rolt terü leten élő tá rsadalom á talakítá sá t szolgá lta, hiszen
ezeket vélte a tá rsadalmi evolú ció egységének. Az á llamok így a fejlő dés kiemelt színterei
lettek. Ahogy azonban a tá rsadalmakat hatá rokon á tnyú ló á ramlatok kezdték á tjá rni –
legyen szó a kü lfö ldi tő ke, mű holdas tévéadá sok vagy aká r migrá nsok á ramlá sá ró l – a
fejlesztési tervezés tá rgya megfoghatatlanná vá lt. A figyelem kö zéppontjá ban tö bbé nem
a nemzetgazdasá g fejlő dése á llt, hanem vagy bizonyos gazdasá gi szereplő k sikeres
elindítá sa a vilá gpiacon, vagy a helyi kö zö sségek megélhetésének biztosítá sa. A fejlesztés
á gensei (cselekvő szereplő i) ugyancsak megvá ltoztak. Míg eddig az á llamtó l vá rtá k, hogy
a fejlesztés motorja legyen, most szá mos ú j, a hatá roktó l fü ggetlenü l mozgó szereplő
mérsékli az á llam sú lyá t. A magá nkézben lévő kü lfö ldi befektetések utolérték az á llami
tá mogatá sokat, a televízió zá s képi vilá ga elfoglalta a nemzeti narratívá k helyét, a non-
profit szervezetek szá mos fejlesztési projekthez nyú jtanak tá mogatá st. Ahogy az á llam
veszít jelentő ségébő l a globalizá ció folyamatá ban, a fejlő dési paradigma idejét mú lttá

15
vá lik.
A fejlő déshit rá adá sul a vilá gszerte egységes lineá ris haladá sba vetett hiten alapult, ami
nem volt ö sszeegyeztethető a globalizá ció logiká jával. Az iparosodott modernitá s
aranykorá ban a tö rténelmet célirá nyos mozgá snak gondoltá k, egységes folyamatnak,
amely a racionalizá ció vagy liberalizá ció irá nyá ba halad (Bauman 1992). A tudatossá g
globalizá ció hoz kö thető á talakulá sa volt azonban az a hatá s, amely megvá ltoztatta az idő
e fö lényét a térrel szemben a vilá gnézetek rangsorá ban. A posztmodern
gondolkodá smó d figyelmét ugyanis nem a tá rsadalmi vá ltozá sok vilá gos, egységes
sorozata ragadja meg, hanem a kü lö nbségek sokasá gá nak pá rhuzamos jelenléte a
fö ldrajzi vagy virtuá lis térben. A tér így fokozatosan nagyobb jelentő ségre tesz szert az
idő hö z képest: nem az események sorrendje szá mít, hanem lehetséges kombiná ció ik. A
kö zkedvelt metaforá k megvá ltozá sa jó l szemlélteti az á talakulá st: a „haladá s ú tja” helyett
a „há ló zatok ö sszekapcsolható sá ga” kezd elterjedni. Míg az elő bbi lineá ris idő vonal
mentén haladó tá rsadalmat feltételez, az utó bbi nem folytonos helyszínek kö zti
folyamatosan á talakuló á ramlá si mintá zatokban gondolkodik. A transznacioná lis és
digitá lis vilá gban a siker sokkal inká bb fü gg a relevá ns, mindig vá ltozó há ló zatokba való
beilleszkedéstő l, mint az illető orszá gnak a nemzetkö zi versenypá lyá n elfoglalt helyétő l,
és ilyen kö rü lmények kö zt a fejlő dés eszméje nem épp a kor legizgalmasabb gondolata.

Új megosztottság
A globalizá ció egyebek mellett nemzeti és nemzetkö zi szinten is gyengíti a tá rsadalmi
szolidaritá st. Mivel a nemzetá llami keretek egyre kisebb mértékben hatá roljá k be a
tá rsadalmakat, fellazulnak a tá rsadalmi osztá lyok kö zti kö lcsö nö s kapcsolatok, amelyek
nemzetá llami kö zö sséget ö sszefogjá k. A nemzetá llam végtére is képes volt
kiegyensú lyozni a szegények és gazdagok viszonyá t mind az északi jó léti, mind a déli
fejlő dő orszá gokban, kü lö nö sen a tá rsadalmi keynesianizmus korá ban. A
transznacioná lis gazdasá gban azonban az ú jraelosztó á llam alapjá t képző tá rsadalmi
szerző dés érvényét vesztette. Az elitek arra tö rekszenek, hogy felzá rkó zzanak a
nemzetkö zi fogyasztó réteg soraiba, így a sajá t tá rsadalmuk há trá nyosabb helyzetű
rétegei irá nti hagyomá nyos felelő sségérzésü k szertefoszlik, mert ahelyett, hogy
honfitá rsaikkal vá llalná nak kö zö sséget, nemzetkö zi vonatkoztatá si csoportjukhoz
igazodnak. Ennek nyomá n a kormá nyzatok hajlamosak a globalizá ció erő ivel szö vetségre
lépni, mikö zben egyre kevesebb figyelmet fordítanak á llampolgá raik globá lis
há ló zatokon kívü l rekedt tö bbségére (Kothari 1993). Mikö zben iparukat és
kö zéposztá lyukat igyekeznek a globá lis piacokba integrá lni, versenyképtelen tá rsadalmi
tö bbségü ket inká bb tehernek, mint á ldá snak érzékelik. Ennek eredményeképp sok
tá rsadalomban ú j tö résvonal nyílik a globá lis irá nyultsá gú kö zéposztá ly és a vilá gpiac
szempontjá bó l hasznavehetetlen néptö megek kö zö tt. Míg a globalizá ció eltö rli a
nemzetek kö zö tti hatá rokat, ú j hatá rokat á llít a nemzeteken belü l.
A szegény és gazdag nemzetek kö zö tti tá rsadalmi szerző dés, amely a má sodik
vilá ghá ború utá n minden nehézség ellenére megteremtette a nemzetkö zi fejlesztési

16
politiká k alapjait, ugyanú gy nem élte tú l a transznacioná lis verseny csapá sait. Sem az
á llamok kö zö tt, sem azon belü l nem maradt meg az ú jraelosztá s igénye. A fejlesztési
konszenzus helyét má r a nyolcvanas években á tvette a strukturá lis kiigazítá sok
politiká ja, amely a zavartalan nemzetkö zi tő kemozgá s biztosítá sa érdekében inká bb a
makroö konó miai stabilitá st helyezte elő térbe. A deregulá ció és liberalizá ció feladata lett
volna, hogy az eladó sodott orszá gokat a szabad kereskedelem szintjére emelje – de azok
gyakran csak a há trá nyos helyzetű rétegek sorsá t nehezítették meg. Az IMF és a
Vilá gbank legfő bb célja a valutastabilitá s lett, amely lehető vé teszi a belépést a
nemzetkö zi tő keá ramlá sba, kö zben azonban figyelmen kívü l hagytá k annak tá rsadalmi
és kö rnyezeti kö ltségeit. Ez a célkitű zések megvá ltozá sá t jelentette: az uralkodó
fejlesztési ü gynö kségek arra tö rekedtek, hogy stabil mozgá steret biztosítsanak a
transznacioná lis vá llalatok szá má ra ahelyett, hogy egyes politikai kö zö sségek jó létére
koncentrá ltak volna. Azt a folyamatot azonban, amelynek sorá n e fejlesztési intézmények
a tá rsadalmi jó lét helyett inká bb a vilá gpiac ü gynö keivé vá ltak, megkö nnyítette
nagyjá bó l tíz export-orientá lt „feltö rekvő piac” sikere. Az olajtermelő orszá gok korá bbi
felemelkedése és a keleti blokk ö sszeomlá sa mellett ezek a sikertö rténetek végü l
felbomlasztottá k a Harmadik Vilá got, mint addig tö bbé-kevésbé homogén
orszá gcsoportot. Dél-Korea példá ul 1960-ban még egy szinten á llt Bangladessel, 1996-ra
viszont annyit termelt, mint Fekete-Afrika orszá gai együ ttvéve. A globalizá ció tehá t
egyes déli gazdasá gokat – vagy aká r régió kat – a vilá gpiac szereplő ivé tette, azonban
elvá lasztotta ő ket a déli orszá gok nagy tö bbségétő l.
Minél jellemző bb, hogy a transznacioná lis tér egész orszá gok helyett csak azok kisebb-
nagyobb régió it foglalja magá ban, anná l elavultabbá vá lik az É szak–Dél felosztá s.
Való já ban ez a vá lasztó vonal – ha van ilyen egyá ltalá n – a globalizá lt vilá gban nem
első sorban az északi és déli orszá gok kö zö tt hú zó dik, hanem a globá lis kö zéposztá ly és a
kirekesztett tá rsadalmi tö bbség kö zö tt. A globá lis kö zéposztá ly az északi orszá gok
lakó inak tö bbségébő l és a kisebb-nagyobb déli elitekbő l á ll, és nagyjá bó l a vilá g
lakossá gá nak gépjá rmű vel rendelkező ö tö dét jelenti. A globalizá ció felgyorsítja és
intenzívebbé teszi e réteg a beépü lését az á ruk, kommuniká ció és utazá s vilá gméretű
keringésébe. Lá thatatlan hatá r hú zó dik azonban a szegények és a gazdagok kö zt minden
nemzeten belü l, északon éppú gy, mint délen. É szakon emberek egész csoportjai, példá ul
a munkanélkü liek, az idő sek, a versenyképtelenek, Délen pedig teljes régió k – vidéki
vagy tö rzsi terü letek, vá rosok szorulnak ki a vilá ggazdasá g vérkeringésébő l. Még az
értékes szereplő ket és helyeket nem folytonos mintá zatban ö sszekapcsoló
informá ció alapú kapitalizmus is képes orszá gokon á tnyú ló népeket és régió kat az
„informacionalizmus fekete lyukaivá” (Castells 1998: 161) vá ltoztatni. Napjaink
legmélyebb tö résvonala, ú gy tű nik, a globalizá lt gazdag és lokalizá lt szegény rétegek kö zt
hú zó dik; az É szak–Dél vízvá lasztó ahelyett, hogy elkü lö nítené a nemzeteket, á thatja
valamennyi tá rsadalmat, bá r eltérő mó don.

Fejlesztés helyett biztonság

17
A sú lyá t vesztő fejlesztési együ ttmű kö dés helyét két fogalom vette á t. Az első a
transznacioná lis gazdasá g stabilitá sá t jelentő „globalizá ció”, melynek tö rténete a globá lis
piacok nagyobb jó léthez vezető kiterjesztésével esik egybe. Kiinduló pontjá nak az 1986-
os ú gynevezett washingtoni konszenzust tekinthetjü k, amely a strukturá lis kiigazítá st
tartotta a fejlő dés legmagasabb rendű formá já nak, a folyamat legfő bb gyá mja pedig a
Nemzetkö zi Valutaalap. A má sodik ú jonnan felmerü lő téma a „biztonsá g”, lényege a
veszélymegelő zés. A fogalom tö rténete az emberi tú lélést és méltó sá got fenyegető
veszélyek megelő zésének szü kségletével esik egybe. Jó l példá zza a folyamatot az ENSZ
nemzetkö zi fejlesztési programjá nak emberi biztonsá gi kérdéseket taglaló éves „Emberi
Fejlő dési Jelentése”, bá r a „kö rnyezeti biztonsá g” (Mathews 1989) vitá ja is ugyanebbe a
gondolkodá smó dba illeszkedik. E két fogalom bizonyos mértékig a hetvenes években
zajlott „felü lrő l lefelé” vagy fejlesztéspá rti, kontra „alulró l felfelé” vagy szegénypá rti vita
ú jjá éledése.
A biztonsá gi kérdések irá nti érdeklő dés a kilencvenes években, a fejlesztési eszmény
kiü resedését kö vető en lá ngolt fel. Amikor a fejlő dést korá bban kísérő hurrá optimizmus
gyengü lni kezdett, a percepció k á talakultak: É szak má r nem „fiatalnak” és
„lehető ségekkel telinek” lá tta a Dél orszá gait, mint Truman idején, hanem a tá rsadalmi és
kö rnyezeti zavarok melegá gyá nak. Senki nem ragaszkodott má r kü lö nö sebben a
tá rsadalmi tö bbség dicső jö vő jének ideá ljá hoz, amely egyébként a globá lis gazdasá g
szempontjá bó l is fö lö slegessé vá lt. A tisztes tú lélés tű nt a legjobb elérhető opció nak
szá mukra. É s mivel a globalizá ció nak nem csak elő nyei, hanem há tulü tő i is akadtak, az
É szak népessége félni kezdett a bevá ndorló któ l, a polgá rhá ború k és kö rnyezeti verseny
esetleges hatá saitó l. A Délre így má r nem reménykedve, hanem gyanakodva gondolnak, a
fejlő dő orszá gokat kocká zati zó ná knak tekintik, há trá nyosabb helyzetű lakó ikat pedig
első szá mú kocká zati tényező nek. A fejlesztési politika ismét levedlett egy bő rt.
Első dleges céljá nak ezú ttal a biztonsá got tette meg: a fejlő dés legfő bb célja má r nem a
haladá s, hanem a megelő zés. A felzá rkó zá s kérdése fel sem merü l, a tá mogatá s célja a
katasztró fá k megelő zése. A nemes cél ezú ttal az emberek megélhetésének védelme,
tipikus példá i az ivó vízhez és piacokhoz való hozzá férés, a fa nélkü li tü zelés vagy a
kö zö sségszervezés – igen távol kerü ltü nk tehá t a modern paradicsom ígéretétő l. De a
biztonsá g fogalma is vitatott terü let, a kérdés megkerü lhetetlen: kinek a biztonsá ga? A
sebezhető emberek biztonsá ga, vagy az OECD dominá lta gazdasá gé? Bá r szá mos civil
szervezet azért dolgozik, hogy a há trá nyos helyzetű ek is meg tudjá k védeni magukat, a
diplomá cia szintjén felmerü lő érdekek gyakran egészen má sok.
A „globá lis kocká zat tá rsadalmá t” boncolgató nemzetkö zi – első sorban kö rnyezetvédelmi
– tá rgyalá sok hallgató lagosan azzal foglalkoznak, hogyan lehetne megvédeni az
erő sebbeket a gyengébbek jelentette veszélyekkel szemben. Az implicit cél a kocká zatok,
nem pedig a gazdasá gi lehető ségek ú jraelosztá sa. A biztonsá g végü l kulcsfontossá gú lett
mind az alulró l szervező dő mozgalmak, mind pedig a kormá nyzatok szá má ra, hiszen
ennyi maradt a fejlesztési eszmébő l, miutá n a haladá sba vetett hit eltű nt.

18
Kilátások
Bá r a fejlő dés kora véget ért, annak kö zponti programja befejezetlenü l maradt.
É vtizedeken keresztü l a fejlő dési paradigma adott hangot az igazsá gossá g utá ni vá gynak.
Az igazsá gossá g alapvető formá i – a lehető ségek ú jraelosztá sa és a má ssá g elismerése –
nem jutottak messzire, a globá lis kö zéposztá lyon tú l legalá bbis semmiképp. A program
azonban nem csak befejezetlen, hanem ú j kihívá sokkal is szembe kerü lt. A biofizikai
korlá tok korá ban az igazsá g fogalma elkerü lhetetlenü l megvá ltozik. Amíg e hatá rok nem
jelentek meg a lá tó hatá ron, az igazsá gossá got a nö vekedéssel lehetett azonosítani. A
nö vekvő torta metaforá ja, amely mindenkinek nagyobb szeleteket ígér anélkü l, hogy
ezért bá rkinek is kisebb szelettel kellene beérnie, jó l szemlélteti, hogyan kerü lheti el a
végtelen nö vekedés a méltá nyossá g nehéz kérdéseit. Egy zá rt kö rnyezeti egységen belü l
azonban az igazsá gossá g irá nti igényt nem lehet tö bbé az anyagfelhaszná lá s nö velésével
kielégíteni, a tö bbség szá má ra legalá bbis biztosan nem. Az igazsá gossá g keresését ezért
el kell vá lasztanunk a nagybetű s Fejlő dés hajszolá sá tó l.

Csökkenés és konvergencia
Véges lehető ségek helyett minden orszá gnak csupá n csak korlá tozott kö rnyezeti tér á ll
rendelkezésére. A fejlő dés mint vég nélkü li versenypá lya ezért tö rténelmileg elavult
elképzelés. Hogy felmérjü k a fenntartható sá g lehető ségeit az elkö vetkező szá zadra,
kü lö nö sen a klímavá ltozá s kontextusá ban, érdemes megkü lö nbö ztetnü nk két eltérő
fejlő dési ívet, melyek ellentétes pó lusokbó l kiindulva a kezdeti feltételek széles ská lá já t
felö lelik. Az északi orszá gok magas fosszilis energiafogyasztá si szintjü ket alacsony
kocká zatú és méltá nyosabb szintre mérséklik, egészen addig, amíg az ö koló giai és
méltá nyossá gi szempontbó l egyará nt fenntartható szintet elérik. Ezt nevezhetjü k a
csö kkenés pá lyá já nak. A déli orszá gok ezzel szemben a fosszilis tü zelő anyagok
felhaszná lá sá nak jó val alacsonyabb szintjérő l indulnak el, és azt addig nö velik
fokozatosan, amíg meg nem kö zelítik a fejlett orszá gok fenntartható szintű
forrá sfogyasztá sá t. Ezt nevezhetjü k a konvergencia pá lyá já nak. A két fejlő dési ív
egymá ssal ö sszefü ggő , á m mégis kü lö nbö ző kihívá sokat tá maszt. A fejlett orszá goknak
az erő forrá sok felhaszná lá sá t anélkü l kell csö kkenteniü k, hogy az ne ü tkö zzö n a jó lét és
tá rsadalmi igazsá gossá g kö vetelményeivel. A fejlő dő orszá goknak pedig sokkal lassabb
ü temben kell nö velniü k fogyasztá sukat, mint azt a mostani iparosodott á llamok tették a
mú ltban; a jó létet és méltá nyossá got ezzel egy idő ben kell megteremteniü k.
Ugyanez vonatkozik az orszá gokon belü li egyenlő tlenségre is. Mivel „mindenevő k” nem
csak a fejlett á llamokban vannak, a déli kö zéposztá lyoknak is ki kell vonulniuk a
tú lhaszná lt kö rnyezeti térbő l. Végtére is az olyan orszá g elitjei, mint Mexikó , Kína vagy
Brazília, méretü kben vetekszenek az OECD néhá ny orszá gá nak népességével. Így a
csö kkenés és konvergencia fejlő dési ívei a kü lö nbö ző tá rsadalmi osztá lyok fejlő dési
ú tjá ra is érvényesek.

19
A forráskímélő gazdaságok felé
Az OECD orszá gok elmú lt ö tven évben produká lt lá tvá nyos fejlő dése oligarchikus
szerkezetű jó léti modelleket eredményezett; nem lehet ő ket vilá gszerte elterjeszteni
anélkü l, hogy az mindenki szá má ra veszélyt ne jelentsen. A kemizá lt mező gazdasá g, az
autó s tá rsadalom vagy a hú salapú tá plá lkozá s mind relevá ns példá k. É ppen ezért a jó lét
mértékletes felhaszná lá sa a jó mó dú ak kö zt nem csak ö koló giai, hanem méltá nyossá gi
kérdés is. A fejlő dés hagyomá nyos szemlélete azonban egyértelmű nek tekinti, hogy a
méltá nyossá g kérdése a szegénységgel ö sszefü ggő probléma. A fejlesztéssel foglalkozó
szakemberek a szegények szá má ra kidolgozott stratégiá ikban az alsó rétegek felemelését
céloztá k meg, nem pedig a felső k visszafogá sá t (Goodland–Daly 1993). Magukat a
jó mó dú akat, termelési és fogyasztá si szoká saikat senki nem vizsgá lta alaposabban, a
vá ltozá s minden terhe a szegényekre há rult. A jö vő ben azonban az igazsá gossá g sokkal
inká bb fog szó lni a gazdagok, mint a szegények életstílusá nak megvá ltoztatá sá ró l.
A forrá skímélő gazdasá g felé elmozdulá s érdekében két á tfogó stratégiá t kell
megkü lö nbö ztetnü nk. Egyrészt meg kell kísérelni fokozatosan levá lasztani a gazdasá gi
teljesítményt az erő forrá s-á ramlá sró l. A technoló giá k és szervezeti struktú rá k ö koló giai
hatékonysá gá nak javítá sa példá ul az egységnyi gazdasá gi kibocsá tá sra jutó forrá sigényt
igyekszik csö kkenteni. A forrá sfelhaszná lá s hatékonysá ga való színű leg hatalmas
mértékben nö velhető ; rengeteg példa létezik ö ko-intelligens termelési folyamatokra és
szolgá ltatá sokra. A má sodik stratégia az, hogy megpró bá ljuk az életminő séget
elvá lasztani a gazdasá gi teljesítménytő l. Az életminő ség ugyanis a vá sá rló erő n tú l még
rengeteg dologtó l fü gg, tö bbek kö zt olyan nem pénzbeli eszkö zö ktő l is, mint amilyen
példá ul a természethez való hozzá férés, a tá rsadalmi életben való részvétel, vagy a
kö zjavak bő sége. A forrá sok felhaszná lá sá nak itt nem a hatékonysá ga, hanem a megfelelő
mennyisége forog kocká n. Ez a gondolkodá smó d a magas életszínvonal fenntartá sá ra
tö rekszik korlá tozott forrá smennyiség mellett; azt mérlegeli, mennyi szü kséges a jó lét,
az érték, a szépség, és a tartalom eléréséhez. A forrá skímélő gazdasá gba való á tmenet
tehá t való színű leg kettő s stratégiá t igényel: az eszkö zö k megú jítá sá t (hatékonysá g) és a
célok mérséklését (elégségesség). Vagy má sképp megfogalmazva a helyes dolgokat kell
tennü nk a helyes mó don.

Ugrás a poszt-fosszilis korszakba

A déli félteke gazdasá gai elő tt á lló kihívá s az, hogy anélkü l á lljanak kö rnyezetkímélő és
szociá lisan érzékeny nö vekedési pá lyá ra, hogy a nyugati orszá gokhoz hasonló an
á tmennének az ipari fejlő dés minden egyes lépcső jén. A fosszilis ü zemanyagok korá nak
végnapjaiban a régebben elmaradottnak szá mító gazdasá gok elő nyö s helyzetben talá ljá k
magukat. Mivel nem kö tik ő ket a hagyomá nyos iparosodá s béklyó i, jó esélyü k van arra,
hogy az ipari vilá g forrá sigényes termelési és fogyasztá si szoká sait meghaladva ugrá ssal
lépjenek á t a poszt-fosszilis korszakba. A déli orszá goknak fontos dö ntéseket kell
meghozniuk infrastruktú rá juk (energia-, szá llítá s-, szennyvíz- és kommuniká ció s-
rendszerek) bevezetése és megtervezése sorá n; ennek kiépítése és fenntartá sa az

20
iparosodott orszá gokban a Fö ld erő forrá sainak megrendü léséhez vezetett. Ma még sok
déli orszá g abban a helyzetben van, hogy elkerü lheti ezt a fenntarthatatlan fejlő dési utat,
és felesleges kitérő k nélkü l dö nthet olyan infrastruktú rá k létesítése mellett, amelyek
lehető vé teszik azt, hogy alacsony kibocsá tá si szintű és forrá skímélő fejlő dési pá lyá ra
á lljanak. Olyan infrastrukturá lis beruhá zá sok, mint a hatékony vasú thá ló zatok, a
decentralizá lt energiatermelés, a tö megkö zlekedés, a szü rkevíz-hasznosítá s, a felü leti
ö ntö zés, regionalizá lt élelmezési rendszerek, sű rű vá rosi telepü léscsoportok stb.
kialakítá sa tisztá bb, gazdasá gosabb, méltá nyosabb és kisebb kibocsá tá sú fejlő dési ú tra
á llíthat az orszá gokat. Mondani sem kell, hogy egy ilyen dö ntés sokkal inká bb kulturá lis,
mint technikai kérdés; a jó lét olyan felfogá sá t igényli, amelyek merő ben eltér az északi
félteke példá itó l.

Demokrácia és ökológia
A természeti erő forrá sokra olyan sokféle népcsoportok alapozzá k megélhetésü ket, mint
a keralai halá szok, az amazonasi erdő k népei, a tanzá niai pá sztorok vagy épp a mexikó i
fö ldmű vesek. Az évszá zadok sorá n e kö zö sségek kö zü l szá mos olyan ö sszetett és
leleményes intézményrendszert és szabá lyokat dolgozott ki, amelyek a természeti
erő forrá sok tulajdonlá sá t és haszná latá t rendezve egyensú lyt tudtak teremteni a
forrá sfelhaszná lá s és forrá sok megő rzése kö zö tt. Megélhetésü k alapja azonban –
első sorban a „mindenevő k” forrá sigényének hatá sá ra – megrendü lt, és sokan kö zü lü k
megalá zó és nyomorú sá gos helyzetbe kerü ltek. Az ilyen esetekben a fenntartható sá g
első sorban e kö zö sségek jogá nak biztosítá sá t jelenti forrá saikhoz és kultú rá jukhoz.
A demokratikus jogok és az erő forrá s-termelékenység kü lö nö sen az ö koszisztéma
népeinek esetében fonó dik ö ssze. Az ilyen kö zö sségeknek megélhetésü k érdekében meg
kell pró bá lniuk fejleszteni a falusi ö koszisztéma minden egyes alkotó elemének
hatékonysá gá t – a legeltetéstő l az erdő gazdá lkodá son és termő fö ldeken á t a
vízrendszerekig és á llattartá sig (Agarwal–Narain 1989). Végső soron gyakran inká bb
biomassza-hiá nyban szenvednek, mint pénzszű kében. Az erdő k, mező k és vizek helyi
szabá lyoknak és szoká soknak megfelelő gondozá sá t azonban csak ú gy lehet biztosítani,
ha erő forrá s-alapjuk jelentő s részét a helyi kö zö sségekre bízzá k. A demokratikus jogok
és a forrá sokhoz való hozzá férés joga ezért elő feltételei a biomassza-alapú , nem
szénhidrogén-fü ggő gazdasá g kialakítá sá nak. A fenntartható életkö rü lmények
biztosítá sa – egy személy vagy egy csalá d alapszü kségleteinek tisztes, de a természeti
erő forrá sokat makroszinten sem kimerítő fedezése – olyan kö zpolitiká t igényel, amely a
demokrá ciá t, a jogegyenlő séget, és a kö rnyezettudatossá got a monetá ris gazdasá gi
nö vekedés ö ncélú hajszolá sa fö lé helyezi.

Hivatkozások
Agarval, A. – Narain, S. (1989): Towards Green Villages. New Delhi: CSE.

21
Anderson, Benedict (2006): Elképzelt közösségek. Budapest: L’Harmattan – Atelier.
Apffel-Marglin, F. – Marglin, S. A. (szerk.) (1990): Dominating Knowledge. Development,
Culture and Resistance. Oxford: Clarendon.
Apffel-Marglin, F. (szerk.) (1998): The Spirit of Regeneration. Andean Culture Confronting
Western Notions of Development. London: Zed.
Arndt, Hans-Wolfgang (1981): Economic Development. A Semantic History. Economic
Development and Cultural Change, 26: 463–484.
Arndt, Hans-Wolfgang (1981): Economic Development. The History of an Idea. Chicago:
Chicago Univ Press.
Ayres, Robert U. (1998): Turning Point. An End to the Growth Paradigm. London:
Earthscan.
Banuri, Tarique et al. (1994): Sustainable Human Development. New York: UNDP.
Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity. London: Routledge.
Beck, Ulrich (1997): Was ist Globalisierung? Frankfurt am Main: Suhrkamp.
Castells, Manuel (1998): End of Millennium. Oxford: Blackwell.
Dumont, L. (1977): From Mandeville to Marx. Chicago: University of Chicago Press.
Di Meglio, M. (1997): Lo sviluppo senza fondamenti. Trieste: Asterios.
Escobar, A. (1995): Encountering Development. The Making and the Unmaking of the
Third World. Princeton: Princeton University Press.
Gadgil M. – Guha R. (1996): Ecology and Equity. London: Routledge.
Goodland R. – Daly H. (1993): Why Northern income growth is not the solution to
Southern powerty. Ecological Economics, 8: 85–101.
Hobart, M. (szerk.) (1993): An Anthropological Critique of Developement. London:
Routledge.
Hobsbawm, Eric (1998): A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Budapest:
Pannonica.
Illich, I. (1971): Celebration of Awareness. London: Boyars.
Johnston, B. R. (szerk.) (1994): Who Pays the Price? The Sociocultural Context of
Environmental Crisis. Washington: Island Press.
Kothari, R. (1993): Growing Amnesia. An Essay on Poverty and Human Consciousness.
Delhi: Penguin.
Lugard F. (1922): The Dual Mandate in British Tropical Africa. Edinburgh: Blackwood.
Lummis, C. D. (1996): Radical Democracy. New York: Cornell University Press, Ithaca.
Mathews, J. T. (1989): Redefining Security. Foreign Affairs, 68: 162–177.

22
Menzel U. (1998): Globalisierung versus Fragmentierung. Frankfurt am Main: Suhrkamp.
McNamara, R. (1973): Address to the Board of Governors. Nairobi.
Nandy, A. (1983): The Intimate Enemy. Loss and Recovery of Self under Colonialism. Delhi:
Oxford University Press.
Nederveen Pieterse J. (1998): My paradigm or Yours? Alternative Development, Post-
Development, Reflexive Development. Development and Change, 29: 343–373.
Rahnema, M. – Rawtree, V. (1997): The Post-Development Reader. London: Zed.
Rist, G (1997): The History of Development. London: Zed.
Sachs, W. (szerk.) (1992) The Development Dictionary. London: Zed.
Sachs, W. (1999): Planet Dialectics. Explorations in Environment and Development.
London: Zed.
Samuelson, P. – Nordhaus, W. (1985): Economics. New York: McGraw Hill.
South Commission (1990): The Challenge to the South. Oxford: Oxford University Press.
Tendbruck, F. H. (1989): Der Traum der sä kularen Ö kumene. In uő .: Die kulturellen
Grundlagen des Gesellschaft. Der Fall der Moderne. Opladen: Westdeutscher Verlag,
291–301.
Tuan, Y. F. (1986): The Good Life. Madison: University of Wisconsin Press.
UNDP (1998): Human Development Report 1998.
UNDP (1999): Human Development Report 1999.
Wackernagel M. – Rees W. (1996): Our Ecological Footprint. Gabriola Island: New Society.
Magyarul: Ökológiai lábnyomunk, Budapest: Fö ld Napja Alapítvá ny, 2001.
Wieland, W. (1979): Entwicklung. In Brunner O. et al.: Geschichtliche Grundbegriffe.
Stuttgart: Klett-Cotta, 2. kö tet, 199–228.
Vilá gbank (1992): World Development Report 1992. New York: Oxford University Press.
Vilá gbank (2000): World Development Report 2000. New York: Oxford University Press.
World Commission on Environment and Development (WECD) (1998): Közös jövőnk.
Budapest: Mező gazdasá gi Kiadó .

23