”Ha megérintette, elállt tőle a szava.

Ha szerette, nem hagyhatta el.

Ha beszélt, nem hallhatta.

Ha harcolt, nem győzhetett.„

— Arundhati Roy - Az Apró Dolgok Istene
 A csikóhalak párban, összekulcsolt farokkal szeretnek

úszni. Ők a kevés monogám állatfaj egyike,

elköteleződnek egy nyolcórás udvarlási tánc során,

amely – egyéb dolgok mellett – magában foglalja az

egymás oldalán úszást és a színek váltogatását.

Romantikusak, elegánsak és törékenyek.

Épp, mint a szerelem.

Emlékeztetnek minket arra, hogy a szerelemnek

vadnak kell lennie – épp, mint az óceánnak.

 Fordította: Red Ruby

Falánkság.
1: túlzott evés vagy ivás
2: mohó vagy mértéktelen élvezet

A LEGROSSZABB A HÉT HALÁLOS bűn közül. Az én véleményem szerint

legalábbis. És az én véleményem volt az egyetlen, ami számított abban a
pillanatban, az engesztelhetetlen dél-kaliforniai nap alatt, egy májusi
délutánon a Todos Santos-i promenádon, amikor kétségbeesetten
szükségem volt némi készpénzre. A fehér korlátnak dőlve – ami
elválasztja a nyüzsgő sétányt a csillámló óceántól és a szemkápráztató
jachtoktól – figyeltem az embereket.
Fendi, Dior, Versace, Chanel, Burberry, Bvlgari, Louboutin, Rolex.
Kapzsi. Túlzó. Korrupt. Buja. Csaló. Megtévesztő.
Elítéltem őket. Amiatt, ahogy az organikus, tíz-dolcsis smoothie-jaikat
itták, és siklottak az egyedi készítésű sokszínű, Tony Hawk által dedikált
gördeszkáikon. Elítéltem őket, nagyon is jól tudva, hogy ők nem tehetik
meg ugyanezt velem. Rejtőzködtem, egy vastag, fekete kapucnis felső
alatt, kezeimet mélyen a zsebeimbe ásva. Fekete testhezálló farmert
viseltem, egy öreg pár kifűzött Dr. Martenst és egy rongyos JanSport
hátizsákot, amit biztosítótűk tartottak egyben.
 Androgrünnek1 néztem ki.
Úgy mozogtam, mint egy szellem.
Átverésnek éreztem magam.
És ma, azon voltam, hogy olyasmit tegyek, ami még nehezebbé teszi
az együttélést saját magammal.
Mint minden veszélyes játéknál, voltak betartandó szabályok: gyerekek
nem, idősebbek nem, küszködő, átlagos emberek nem. Én a gazdagokon
élősködtem, megcélozva a szüleim prototípusát. A nőket a Gucci
táskákkal és a férfiakat a Brunello Cucinelli öltönyeikben. A hölgyeket a
Michael Kors kézitáskájukból kikukkantó pudlikkal és az úriembereket,
akiket úgy látszik nem feszélyezett annyit költeni egy szivarra, amennyit
egy normális ember a havi bérleti díjára különítene el.
Potenciális áldozatokat kiszúrni a promenádon zavarba ejtően könnyű
volt. Todos Santos volt a leggazdagabb város Kaliforniában a 2018-as
teljes körű felmérés szerint, és a régi, gazdag családok bánatára az
újgazdagok, mint az apám, erre a darab földre jönnek letelepedni,
felfegyverkezve olasz import jármű-monstrumokkal és elég ékszerrel,
hogy elsüllyesszenek egy csatahajót.
Megráztam a fejem, bámulva a színek és illatok robbanását, a
napbarnított, félig felöltözött testeket. Fókuszálj, Edie, fókuszálj.
Préda. Egy jó vadász mérföldes távolságból ki tudja szagolni.
Az én aznapi fogásom élénken haladt el mellettem, tudtán kívül magára
vonva a figyelmet. Hátravetette a fejét, felfedve egy sor sima fehér
gyöngyöt. Egy középkorú, Chanelt viselő trófea-feleség, tetőtől-talpig a
legújabb szezon ruháiba csomagolva. Én nem voltam oda a divatért, de
az apám imádta kényeztetni szeretett ágyasait luxus viseletekkel, és
parádéztatni őket társasági eseményeken, bemutatva őket az ő nagyon

1 Jelentése: akinek biológiai neme nem nyilvánvaló, vagy köztesnemű

személyes asszisztenseként. Anyám maga venné meg ezeket a dizájner
darabokat azzal a kétségbeesett mentséggel, hogy hasonlítson a fiatalabb
nőkre, akik apámat szórakoztatják. Felismertem a gazdagságot, amikor
láttam. És ez a nő? Ő nem volt éhes. Sem ételre, sem szeretetre, arra a
két dologra nem, ami számított.
Sejtelme sem volt, hogy a pénze fog nekem szeretetet venni. Az ő
hamarosan-üres tárcája fogja a szívemet feltölteni a pereméig.
– Meghalok egy kacsasalátáért a Brasserie-nél. Gondolod, hogy el
tudunk oda menni holnap? Talán Dar is velünk jön – mondta vontatottan,
feldúsítva állig érő platinaszőke bubifrizuráját manikűrözött kezével.
Már a háta volt felém, amikor észrevettem, hogy a karja össze volt fűzve
azzal a magas, sötét és jóképű típussal, amelyik legalább 20 évvel
fiatalabb az ő koránál. A testfelépítése, mint a Robotzsarué, és úgy
öltözött, mint a piperkőc David Beckham. A fiúkája volt? Férje? Régi
barátja? Fia? Szinte semmi különbséget nem okozott nekem.
Ő volt a tökéletes áldozat. Szórakozott, zavart és basáskodó – búcsút
inteni a tárcájának csupán kellemetlenség lenne ennek a hölgynek.
Valószínűleg van egy személyi asszisztense, vagy valami másmilyen
szerencsétlen lélek a kifizetési listáján, hogy megküzdjön a
következményekkel. Valaki, aki megrendelné az új hitelkártyákat,
igényelne új jogosítványt és megszabadítaná a bürokrácia
kellemetlenségétől.
Valaki olyan, mint Camila.
A lopás eléggé hasonlatos volt a kötéltánchoz. A titok a tartásban volt,
és a képességben, hogy ne nézz le a mélységbe, vagy az én esetemben,
az áldozat szemébe. Vékony voltam, alacsony és fürge.
Keresztülnavigáltam magam zajos, bikinis kamaszok és fagylaltot
nyalogató családok csődületén, szememet a karjáról lógó fekete és arany
YSL táskára szegezve.
 A hangok eltompulttá váltak, testek és büfékocsik tűntek el a
látómezőmből, és minden, amit láttam az a táska volt és a célom.
Előhívva mindent, amit Bane-től tanultam, mély lélegzetet vettem és
előretörtem az erszényért. Lerántottam a karjáról és légvonalban
rohantam az egyik sikátorba a sok közül, átvágva az sétány üzletei és
éttermei között. Nem néztem hátra. Vakon futottam, veszettül, ádázul.
Tap, tap, tap, tap. Docjaim nehezek voltak az alattam sercegő betonon,
de annak a következményei, ha nem szedem össze a pénzt, amire
szükségem van, nehezebben ültek a szívemen. A lányok nevetésének
erős hangja elillant a promenádon, ahogy több teret nyertem a célpontom
és magam között.
Lehettem volna egyikük. Még mindig lehetnék. Miért csinálom ezt? Miért
nem tudom csak elengedni?
Még egy sarkot megkerülök, és az autómban leszek kinyitva a táskát és
megvizsgálva a kincsemet. Adrenalintól részegen és elszállva az
endorfintól, hisztérikus nevetés buggyant ki a torkomon. Utáltam
kizsebelni embereket. Még jobban utáltam az érzést, ami a tettet követte.
De leginkább – magamat utáltam. Amivé váltam. Mégis, a felszabadító
érzése annak, hogy valami rosszat csinálsz, miközben könnyen
megúszod, az eufória nyilát lőtte egyenesen a szívembe.
A gyomrom felkavarodott megkönnyebbülésemben az autóm
látványára. Az öreg, fekete Audi TT, amit apám az üzlettársától Baron
Spencertől vett, volt az egyetlen dolog, amit az utolsó három évben adott
nekem, de még ez az ajándék is tele volt elvárásokkal. Élete célja volt
kevesebbet látni engem a villájában. Legtöbb éjszaka azt választotta,
hogy nem jön haza. Probléma megoldva.
Előkotortam a kulcsaimat a hátizsákomból, úgy lihegve az út maradék
részében, mint egy beteg kutya.
 Pár centire voltam a vezetőoldali ajtótól, amikor a világom megpördült a
helyén, és a térdem megadta magát. Néhány másodpercembe telt, hogy
rájöjjek, nem a saját esetlenségem miatt botlottam meg. Egy határozott,
nagy kéz fordított meg a vállamnál fogva, kiszorítva a levegőt a tüdőmből.
A kéz megragadta a karom, és behúzott egy sikátorba egy gyorsétterem
és egy francia butik között, mielőtt ki tudtam volna nyitni a számat és tenni
valamit. Kiabálni, harapni vagy rosszabbat. Bakancsaimat a másik irányba
vonszoltam, kétségbeesetten próbálva kivergődni, de a pasi kétszer
akkora volt, mint én – és tiszta izom. Túlzottan elvakított a düh, hogy jól
megnézzem az arcát. Káosz fortyogott a bensőmben, lőtt lángokat a
szemembe és vakított el pillanatnyilag. Nekicsapott egy épületnek és
felszisszentem érezve a becsapódást a hátamtól a farkcsontomig.
Ösztönösen előreküldtem a karjaimat, próbálva megkarmolni az arcát,
rúgva és sikítozva. Viharos volt a félelmem. Átvitorlázni rajta lehetetlen
volt. Az idegen megragadta a csuklóimat és összecsapta őket a fejem
fölött, a hideg cementhez szögezve őket.
Ez az, gondoltam. Ez az, ahol végzed. Egy hülye tárca miatt, egy
vasárnap délután, Kalifornia egyik legendásan zsúfolt strandján.
Megrándulva vártam, hogy az ökle kapcsolatba kerüljön az arcommal,
vagy rosszabb – hogy rothadt lehelete lebegjen a szám fölött, hogy a keze
leráncigálja a nadrágomat.
Ekkor az idegen kuncogni kezdett.
Összeráncoltam a szemöldököm, szemeim összeszűkültek, ahogy
próbáltam visszaszerezni az összpontosításomat és kipislogni a rettegést.
Részletekben tárult fel, mint egy festmény munka közben. Szürke-kék
szemei voltak az elsők, amik előbukkantak a félelem köde mögül. Zafír és
ezüst kavargott együtt bennük, egy holdkő színei. A következő az egyenes
orra és szimmetrikus ajkai voltak, arccsontjai elég élesek, hogy gyémántot
vágjanak. Áthatóan férfias és megfélemlítő volt a megjelenése, de nem
emiatt ismertem fel azonnal. Hanem amiatt, ami veszélyes mennyiségben
dőlt belőle, a fenyegetés és az érdesség. Ő volt a durva anyagból készült
sötét lovag. Kegyetlenség a hallgatásában és büntetés a
magabiztosságában. Csak egyszer találkoztam vele, egy kerti sütésen
Dean Cole házánál hetekkel ezelőtt, és egy szót sem beszéltünk
egymással.
Egy szót sem szólt senkihez.
Trent Rexroth.
Alig voltunk ismerősök, de minden egyes információt, amit tudtam erről
a fickóról, máris ellene fordítottam. Ő egy milliomos volt, szingli és ezért
valószínűleg egy playboy. Ő volt – röviden – az apám fiatalabb verziója,
ami azt jelentette, hogy annyira érdekelt, hogy megismerjem őt, amennyire
kolerát akartam kapni.
– Öt másodperced van megmagyarázni, miért akartad kizsebelni az
anyámat. – Hangja csontszáraz volt, de a szemei? Gőzölögtek. – Öt.
Az anyja. Francba. Tényleg bajban voltam. Habár nem bántam meg a
döntésemet, túlságosan jól ráéreztem. Egy fehér, gazdag nő volt a
külvárosból, aki nem hiányolná a készpénzt, sem a táskát. De az peches
volt, hogy az apám elmúlt hat havi üzleti partnere volt a fia.
– Engedd el a csuklóimat – sziszegtem még mindig összeszorított
fogaim közül –, mielőtt tökön térdellek.
– Négy. – Teljesen figyelmen kívül hagyott, még jobban összeszorítva
őket, szemei hergeltek, hogy tegyek meg valamit, amiről mindketten
tudtuk, hogy túl gyáva vagyok, hogy egyáltalán megpróbáljam.
Feljajdultam. Nem igazán bántott engem, és tudta ezt. Csak annyira
szorított, hogy komolyan kényelmetlen legyen, és a frászt hozza rám.
Senki sem bántott fizikailag korábban. Ez egy íratlan szabály volt a
gazdagok és előkelők között. Figyelmen kívül hagyhatod a gyereked,
elküldheted őket internátusba, Svájcba, és hagyhatod őket a dadussal
amíg elérik a tizennyolcat, de Isten ments, hogy kezet emelj rájuk.
Körbenéztem az YSL táskáért, zavarodottság és pánik kavargott a
gyomromban. Rexroth elég hamar rájött a tervemre, mert közénk rúgta a
táskát. Egy puffanással ütközött a bakancsomnak.
– Ne nagyon kötődj hozzá, édes. Három.
– Apám meg fog ölni, ha megtudja, hogy hozzám értél – fröcsögtem,
próbálva visszanyerni az egyensúlyomat. – Én vagyok…
– Jordan Van Der Zee lánya – vágott közbe tárgyilagosan, megmentve
a bemutatkozástól. – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közöljek, de szarok rá.
Apám üzletelt Rexroth-tal, és 49 százalékot birtokolt a Fiscal
Insdustriesból, a vállalatból, amit Trent a középiskolai barátaival alapított.
Ez Jordant fenyegetéssé tette az előttem lévő férfi számára, még ha nem
is volt pontosan Rexroth főnöke. Trent intenzív rosszallása igazolta, hogy
tényleg nem volt rémült. De én tudtam, hogy apám kiborulna, ha tudná,
hogy Trent megérintett engem. Jordan Van Der Zee ritkán szánt rám egy
pillantást, de amikor megtette, az azért volt, hogy bizonyítsa a hatalmát
felettem.
Vissza akartam gúnyolni Rexrothot. Nem is voltam teljesen biztos
benne, hogy miért. Talán, mert megalázott engem – bár egy részem
elismerte, hogy megérdemeltem.
Szemei lándzsákat lövelltek rám, megégetve a bőrt, ahol hozzám értek.
Arcom karmazsinvörösbe borult, és ez nagyon megrázott, mivel közel
kétszer annyi idős volt, mint én, és felháborítóan tiltott terület. Elég
fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy rajtakapjanak annak az érzésnek a
mellékhatás nélkül, hogy a combjaim összeszorulnak, ahogy az ujjai a
csuklómba vájnak, mintha szét akarná nyitni őket, és kipattintani a
vénáimat.
– Mit fogsz csinálni? Megütsz? – felrántottam az állam, szemeim,
hangom és hozzáállásom is dacos. Az anyja fehér volt, szóval az apjának
vagy feketének, vagy félvérnek kellett lennie. Trent magas volt, kidolgozott
és napbarnított. Fekete haja a fejbőréhez közel volt nyírva,
tengerészgyalogos stílusban, és szénszínű nadrágot viselt fehér galléros
pólóval és egy vintage Rolexszel. Káprázatos pöcs. Ragyogó, arrogáns
rohadék.
– Kettő.
– Tíz perce számolsz vissza öttől, nagyokos – közöltem vele, egyik
szemöldököm felvonva. Kiengedett egy olyan ördögi vigyort, hogy
esküszöm úgy tűnt, szarvai vannak, leejtve a csuklóimat, mintha
meggyulladtak volna. Én azonnal a tenyerembe fogtam az egyiket és
körkörösen dörgöltem. Árnyékként lebegett felettem, befejezve a
visszaszámlálást egy morgással. – Egy.
Mindketten bámultuk egymást, én rettegéssel, ő szórakozottan. A
pulzusom az egekbe szökött, és azon elmélkedtem, hogy nézhet ez ki
kívülről. Ha a kamrák a szívemben szétrobbannak tele vérrel és
adrenalinnal. Piszkálódóan lassan felemelte a kezét és lerángatta a
kapucnimat, engedve hosszú, hullámos sörényemet egész a derekamig
leomlani. Idegeim cafatokra szakadtak attól, hogy milyen védtelennek
éreztem magam. Szemei lustán térképeztek fel, mintha egy árucikk
lennék, amin rágódik, hogy megvegye-e vagy sem a DollarTree2-ben.
Csinos lány voltam – egy tény, ami egyszerre okozott örömet és
bosszantotta a szüleimet –, de Trent egy férfi volt, én pedig egy végzős
középiskolás, még legalább két hétig. Tudtam, hogy a gazdag férfiak
szeretik, ha a nőjük fiatal, de a börtöncsali3 ritkán volt ínyükre.
Egy elnyújtott szívverésnyi idő után megtörtem a csendet.

2DollarTree – Amerikai üzletlánc, megfelel kb. az itthon Egy Euro boltoknak.

3Börtöncsali – az eredetiben jailbait, ami kifejezetten olyan személyt jelöl, aki még a
konszenzusos szexuális viszony törvényileg megengedett korhatára alatt van.
 – Most mi lesz?
– Most várok – majdnem megcirógatta az arcomat – majdnem –, amitől
a szemem rebegett és a szívem hurkot vetett úgy, hogy egyszerre éreztem
magam fiatalabbnak és idősebbnek a koromnál.
– Vársz? – összeráncoltam a szemöldököm. – Mire vársz?
– Várok, amíg ez a befolyásom rajtad hasznossá válik, Edie Van Der
Zee.
Tudta a nevem. A keresztnevem. Az is elég meglepő volt, hogy felismert
engem, mint Jordan lányát, csak abból, hogy látott engem az udvaron
keresztül a barátja kerti sütésén hetekkel ezelőtt, de ez… ez furcsán
izgalmas volt. Miért tudná Trent Rexroth a nevem, hacsak nem kérdezte
meg? Apám nem beszélne rólam a munkahelyén. Ez egy határozott tény
volt. Ő próbált tudomást sem venni a létezésemről, amikor csak tudott.
– Mire kellhetne neked tőlem? – összeráncoltam az orrom,
szkeptikusan. Ő egy hatalommal bíró, harmincvalahány éves mogul volt,
és annyira kívül esett a ligámon, hogy még csak nem is egy pályán
játszottunk. Nem voltam kemény magammal. Ez volt a döntésem.
Lehetnék gazdag, mint ő – javítom, potenciálisan ötvenszer gazdagabb
voltam. A világ a lábaim előtt hevert, de én azt választottam, hogy
félrerúgom, ahelyett, hogy hagytam volna bekebelezni magam, apám
legnagyobb megdöbbenésére.
De Trent Rexroth nem tudta ezt. Trent Rexroth egyáltalán nem tudta
ezt.
Karja és tüzetes vizsgálata alatt hihetetlenül élőnek éreztem magam.
Rexroth felém dőlt, ajkai – melyek költészetre, bűnre és élvezetre
születtek – a torkom és fülem közötti bőrömbe mosolyogtak és azt
susogták: – Amire szükségem van, az, hogy apádat rövid pórázon
tartsam. Gratulálok, épp lealacsonyítottad magad potenciális áldozattá.
 Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, amikor elmozdult és az
autómhoz kísért – hátulról megragadva a nyakamat, mintha egy vadállat
lettem volna, amelynek kétségbeesetten szüksége van szelídítésre – az
volt, hogy az életem épp most vált sokkal komplikáltabbá.
Megütögette az Audi tetejét és mosolygott a letekert ablakon keresztül,
lejjebb csúsztatva Wayfarer4jét. – Vezess óvatosan!
– Baszd meg! – remegő kezekkel próbáltam kiengedni a kéziféket.
– Millió év alatt sem, kölyök. Nem éred meg a börtönidőt.
Már tizennyolc voltam, de ez nem igazán jelentett különbséget.
Megálltam, másodperc híján, hogy az arcába köpjek, mikor átböngészte
az anyja táskáját és valami kicsit és keményet behajított az autómba.
– Az útra. Baráti tanács: maradj távol az emberek tárcáitól és táskáitól.
Nem mindenki olyan megértő, mint én.
Nem volt megértő. Ő pontos meghatározása volt a faszfejnek. Mielőtt
előállhattam volna valami visszavágással, megfordult és elsétált, bódító
illatfelhő és érdeklődő nők sávját hagyva maga után. Lenéztem, hogy mit
lökött az ölembe, még mindig kábultan és összezavartan az utolsó
megjegyzésétől.
Egy Snickers szelet.
Más szavakkal, elrendelte, hogy nyugodjak le – úgy kezelve engem,
mint egy gyereket. Egy viccet.
Elhajtottam a promenádtól egyenesen Tobago Beachre, szerezni egy
kis kölcsönt Bane-től, hogy kifizessem a dolgaimat a következő hónapra.
Túlzottan szétszórt voltam, hogy megpróbáljak még valakin rajtaütni némi
gyors készpénzért.
De az a nap megváltoztatott valamit, és valahogyan olyan irányba
tekerte az életemet, amiről sosem tudtam, hogy kibírható.

4Wayfarer – napszemüveg márka és stílus

 Ez volt az a nap, amikor rájöttem, hogy utálom Trent Rexrothot.
A nap, amikor feltettem a feketelistámra, a feltételes szabadulás esélye
nélkül.
És a nap, amikor rájöttem, hogy élőnek érezhetem magam a megfelelő
karok alatt.
Kár, hogy azok a karok érintése nagyon helytelen volt.
 Fordította: Red Ruby

Ő egy útvesztő, melyből nincs kiút.

Egy éteri, rendületlen lüktetés. Ott van, de épp csak.
Annyira szeretem, néha gyűlölöm.
És ez megrémiszt, mert mélyen belül, tudom mi ő.
Egy megoldhatatlan rejtély.
És tudom, ki vagyok én.
Egy idióta, aki megpróbálná megoldani.
Bármi áron.

– HOGY ÉREZTED MAGAD, AMIKOR ezt írtad? – Sonya úgy tartotta a whiskey-
karikás papírt, mintha a kurva újszülöttje lett volna, könnyek függönye
csillogott a szemében. Magas volt a dráma-szint ezen az ülésen. Hangja
fátyolos volt és tudtam mire vár. Egy áttörésre. Egy pillanatra. Egy
sorsdöntő jelenetre egy hollywoodi filmben, ami után minden megváltozik.
Egy különleges lány lerázza a gátlásait, az apa rájön, hogy egy hidegvérű
pöcs és feldolgozzák az érzelmeiket, bla-bla, passzold ide a zsebkendőt
blah.
Megdörgöltem az arcom, a Rolexemre pillantva. – Seggrészeg voltam,
amikor ezt írtam, szóval talán úgy éreztem, egy burger felhígítaná az
alkoholt – mondtam fapofával. Nem beszéltem sokat – kurva nagy
meglepetés – emiatt hívtak engem A Némának. Amikor megtettem, az
Sonyával volt, aki ismerte a korlátaimat, vagy Lunával, aki nem vette őket
figyelembe, és engem sem.
– Gyakran iszol?
Bosszúság. Ez volt Sonya arckifejezésében. Legtöbbször képzetten
tartotta magát, de én átláttam a make-up és a professzionalizmus vastag
rétegein.
– Nem mintha ez bármennyire is rád tartozna, de nem.
Hangos csönd maradt a szobában. Ujjaimmal a mobilom kijelzőjén
játszottam, próbálva visszaemlékezni, hogy elküldtem-e vagy sem a
szerződést a koreaiaknak. Kedvesebbnek kellett volna lennem, mivel a
négy éves lányom pont mellettem ült, tanújaként ennek az
eszmecserének. Egy csomó mindennek kellett volna lennem, de az
egyetlen dolog, amilyen voltam, az egyetlen amilyen lenni tudtam a
munkán kívül, az mérges, és felbőszült és – miért, Luna? Mi a faszt
csináltam én veled? – zavarodott. Hogyan váltam harminchárom éves
szingli apává, akinek nincs se ideje, se türelme másik nőre a gyerekén
kívül?
– Csikóhalak. Beszéljünk róluk – Sonya összefűzte az ujjait,
megváltoztatva a témát. Ezt csinálta mindannyiszor, amikor a türelmem
elfogyott, és kiborulással fenyegetett. Mosolya meleg volt, de
természetes, csak úgy, mint az irodája. A szemeim végigpásztázták a
mögötte lógó képeket – fiatal, nevető gyerekek, az a fajta baromság, amit
az IKEA-ban veszel – és a lágy, sárga tapétát, a virágos, illedelmes
karosszékeket. Ő próbálkozott túl keményen, vagy én nem próbálkoztam
eléggé? Nehéz volt megmondani ezen a ponton. A lányomra néztem, és
rávigyorogtam. Nem viszonozta. Nem tudtam hibáztatni.
– Luna, el akarod mondani apunak, hogy miért a csikóhalak a
kedvenceid? – csiripelte Sonya.
 Luna összeesküvő módon összevigyorgott a terapeutájával. Négy
évesen nem beszélt. Egyáltalán. Egyetlen szót, vagy magányos szótagot
sem. Nem volt gond a hangszálaival. Valójában visított, amikor fájdalma
volt, köhögött, amikor meghűlt és öntudatlanul hümmögött, amikor Justin
Timberlake-et játszottak a rádióban (amire – néhányan azt mondanák –
önmagában egy tragédia).
Luna nem beszélt, mert nem akart beszélni. Ez egy pszichés probléma
volt – nem fiziológiai – a pokol-tudja-honnan eredően. Amit én tudtam,
hogy a lányom másmilyen volt, átlagos és rendkívüli. Az emberek azt
mondták rá, hogy ő „különleges”, mint egy kifogásként arra, hogy úgy
kezeljék, mint egy gyogyóst. Nem voltam képes tovább megóvni őt a
furcsa pillantásoktól és a kérdőn felvont szemöldököktől. Valójában egyre
bonyolultabbá vált félresöpörni a csendességét azzal, hogy introvertált, és
egyébként is kezdtem belefáradni, hogy rejtegetem.
Luna felháborítóan okos volt, most is az, és mindig is az lesz. Minden
teszten az átlagnál magasabb pontot ért el, amit az évek alatt megcsinált,
és túl sok volt, hogy számoljuk. Megértett minden egyes szót, amit
mondtak neki. Ő a némaságot választotta, de túl fiatal volt, hogy
meghozza ezt a döntést. Megpróbálni lebeszélni őt róla egyszerre volt
lehetetlen és ironikus. Emiatt rángattam el a seggem kétszer egy héten
Sonya irodájába a munkanap közepén, kétségbeesetten próbálva
rábeszélni a lányomat, hogy hagyja abba a világ bojkottálását.
– Tulajdonképpen, pontosan el tudom neked mondani, miért szereti
Luna a csikóhalakat – Sonya összeszorította az ajkait, részeges
jegyzetemet az asztalára simította. Luna néha mondott egy vagy két szót,
amikor a terapeutájával teljesen egyedül voltak, de sosem, amikor én is a
szobában voltam. Sonya mondta nekem, hogy Lunának bágyadt hangja
van, olyan, mint a szeme, lágy, finom és tökéletes. Nem volt semmilyen
hibája, egyáltalán. – Csak úgy hangzik, mint egy kölyök, Trent. Egy nap te
is fogod hallani.
Felvontam egyik fáradt szemöldököm, megtámasztva a fejemet a
kezemen, ahogy a nagymellű vöröst néztem. Három munkaüggyel kellett
foglalkoznom – négy, ha elfelejtettem elküldeni a szerződést a
koreaiaknak –, és az időm kurvára túl értékes volt csikóhalas
beszélgetésekhez.
– Igen?
Sonya keresztülnyúlt az asztalán, kis fehér kezébe fogva az én nagy
bronzszínű kezemet.
– A csikóhalak Luna kedvenc állatai, mert a csikóhal az egyetlen állat a
természetben, amelynél a hím hordja ki a gyereket, nem az anya. A hím
csikóhal az, amelyik kikölti az utódokat. Amelyik teherbe esik. Fészkel. Hát
nem gyönyörű?
Pislogtam néhányszor, pillantásomat a lányomra vetettem. Durván
felkészületlen voltam arra, hogy megbirkózzak a saját korosztályomba eső
nőkkel, szóval Lunának gondját viselni mindig olyan érzés volt, mint egy
istenverte golyóarzenált kilőni a sötétbe, reménykedve benne, hogy
valamelyik majdcsak eltalálja a célt. Ráncoltam a homlokom, kutatva az
agyamban valami után – bármi, kurvára bármi után –, ami mosolyt csalna
a lányom arcára.
Eszembe jutott, hogy a gyámhivatal felkapná a popóját, és elvenné őt
tőlem, ha tudnák, hogy micsoda egy érzelmileg satnya tökfilkó vagyok.
– Én… – kezdtem mondani. Sonya megköszörülte a torkát, a
megmentésemre sietve.
– Hé, Luna? Miért nem segítesz Sydneynek felakasztani néhány nyári
táboros dekorációt kint? Nagyszerű érzéked van a dizájnhoz.
 Sydney a titkárnő volt Sonya praxisában. A lányom közel került hozzá,
tekintve, hogy sok időt töltünk a recepciós területen ülve, az időpontunkra
várva. Luna bólintott és lepattant a székéről.
A lányom gyönyörű volt. Karamellszín bőrétől és világosbarna loknijaitól
mélykék szeme úgy ragyogott, mint egy világítótorony. A lányom gyönyörű
volt, és a világ csúf, és én nem tudtam hogyan segítsek neki.
És ez megölt engem, mint a rák. Lassan. Biztosan. Kegyetlenül.
Az ajtó halk puffanással bezárult, mielőtt Sonya rám nézett,
elhalványuló mosollyal.
Újra az órámra pillantottam.
– Átjössz dugni ma este, vagy mi lesz?
– Jézus, Trent – megrázta a fejét, megragadva nyaka hátulját
összekulcsolt ujjaival. Hagytam, hogy kiboruljon. Ez egy visszatérő dolog
volt Sonyával. Az értelmi képességeimet meghaladó okból azt hitte,
leszidhat, mert néhányszor a farkam a szájában volt. Igazság szerint a
felettem lévő hatalma minden egyes morzsája Luna miatt volt. A lányom a
földet is imádta, amin Sonya járt, és többször engedte meg magának,
hogy mosolyogjon a terapeutája jelenlétében.
– Ezt nemnek tekintem.
– Miért nem tekinted ébresztőnek? Luna csikóhalak iránti szeretete egy
módja annak, hogy azt mondja: Apu, én értékelem, hogy gondomat
viseled. A lányodnak szüksége van rád.
– A lányomnak ott vagyok – csikorogtam összeszorított fogaimon
keresztül. Ez volt az igazság. Mi mást adhattam volna Lunának, amit már
nem tettem meg? Az apja voltam, amikor szüksége volt valakire, hogy
kinyissa a savanyúságos üveget és az anyja, amikor szüksége volt
valakire, hogy tűrje be a trikóját a fekete balett harisnyájába.
Három évvel ezelőtt Luna anyja, Val, betette Lunát a bölcsőjébe,
megragadta a kulcsait meg két nagy bőröndöt, és eltűnt az életünkből. Mi
nem voltunk együtt, Val és én. Luna egy kontrollvesztett, bekokózott
chicagói legénybúcsú eredménye. Egy sztriptíz klub hátsó szobájában
fogant, ahol Val meglovagolt engem, mialatt egy másik sztripper az
arcomra mászott. Visszanézve, egy sztriptíz táncos gumi nélküli meg
kúrásáért a hülyeség Guinness rekordjával kellett volna engem
megjutalmazni. Huszonnyolc voltam – nem egy kölyök, semmilyen merész
elképzelés szerint sem – és elég okos ahhoz, hogy tudjam, amit csinálok
az rossz.
De huszonnyolc évesen még a farkammal és a tárcámmal
gondolkodtam.
Harminchárom évesen az agyammal gondolkodom és a lányom
boldogságát tartom szem előtt.
– Mikor lesz vége ennek a színjátéknak? – vágtam Sonya szavába,
belefáradva, hogy köröket futunk a valódi téma körül. – Nevezd meg az
árat, és ki fogom fizetni. Mi kell ahhoz, hogy privát vállalj minket?
Sonya egy magánintézetnek dolgozott, amit részben az állam, részben
hozzám hasonlók alapítottak. Nem keresett többet nyolcvanezernél egy
évben, és én kibaszott extrém módon optimista voltam. Százötvenezret
ajánlottam neki, a legjobb egészségbiztosítást a piacon a fiának és neki
is, ugyanannyi munkaórát, ha beleegyezik, hogy eljöjjön kizárólag Lunával
dolgozni. Sonya kiengedett egy hosszú, kínlódó sóhajt, azúrszín szemei
körül ráncok keletkeztek.
– Nem érted, Trent? Arra kellene fókuszálnod, hogy Luna megnyíljon
több embernek, nem engedni neki, hogy tőlem függjön a kommunikációja.
Emellett Luna nem az egyetlen gyerek, akinek szüksége van rám. Én
élvezem, hogy paciensek széles körével dolgozom.
– Szeret téged – ellenkeztem, kitépve egy sötét szöszt a kifogástalan
Gucci öltönyömből. Azt hitte, én nem akarom, hogy a lányom beszéljen
hozzám? A szüleimhez? A barátaimhoz? Mindent megpróbáltam. Luna
nem engedne. A legkevesebb, amit megtehettem, hogy biztosítsam, ne
legyen borzalmasan magányos.
– Szeret téged is. Csak több időbe fog telni neki, hogy kibújjon a
csigaházából.
– Reméljük, hogy ez megtörténik, mielőtt módot találok rá, hogy
összetörjem – felálltam, csak félig viccelve. A lányom miatt
tehetetlenebbnek éreztem magam, mint bármely felnőtt személytől, akivel
valaha meg kellett birkóznom.
– Trent – Sonya hangja könyörgött, amikor az ajtónál voltam.
Megálltam, de nem fordultam meg. Nem. Bassza meg. Nem beszélt a
családjáról sokat, amikor átjött egy gyors dugásra, miután Luna és a
dadus már aludtak, de tudtam, hogy elvált és van egy gyereke. Bassza
meg a normális Sonya és bassza meg a normális fia. Ők nem értenek meg
engem és Lunát. Papíron, talán. De a valódi énünket? A töröttet, a
megkínzottat, a furcsaságot? Esély sincs rá. Sonya egy jó terapeuta volt.
Etikátlan? Talán, de még ez is vitatható. Szexeltünk, tudva, hogy ebben
nincs több. Nincsenek érzelmek, nincsenek komplikációk, nincsenek
elvárások. Ő egy jó terapeuta volt, de, mint a világ többi része, elég rossz
volt abban, hogy megértse, min mentem keresztül. Min mentünk keresztül.
– A nyári szünet épp elkezdődött. Kérlek, arra bíztatlak, hogy csinálj
helyet Lunának. Túl sokat dolgozol. Tényleg hasznára válna, ha többet
lenne körülötted.
Megfordultam az arcát tanulmányozva.
– Mit javasolsz?
– Talán vegyél ki minden héten egy napot, hogy időt tölts vele?
Néhány lassú pislogás a részemről elég volt, hogy elmondja neki,
durván túllépte a hatáskörét. Visszakozott, de nem harc nélkül. Ajkai
elvékonyodtak, jelezve, hogy ő is elfáradt tőlem.
 – Értem. Te egy nagy durranás vagy, és nem engedheted meg
magadnak a szabadidőt. Megígéred, hogy beviszed őt magadhoz a
munkába egyszer egy héten? Camila tud rá vigyázni. Tudom, hogy az
irodaépületed kínál játszószobát és egyéb gyerekeknek alkalmas
létesítményt. – Camila volt Luna dadusa. 62 évesen egy unokával, és úton
egy másikkal, az ő munkanapjai velünk meg voltak számlálva. Szóval
valahányszor meghallottam a nevét, valami kellemetlenül felkavarodott
bennem.
Bólintottam. Sonya szemét becsukva kiengedett egy sóhajt.
– Köszönöm.
Az előtérben összeszedtem Luna Dóra, A felfedező hátizsákját és
beletuszkoltam a játék csikóhalát. Kezemet nyújtottam neki, és elfogadta.
Csendben tettük meg utunkat a liftig.
– Spagetti? – kérdeztem, felkészülve a csalódásra. Sosem kaptam
választ.
Semmi.
– Mit szólsz a FroYo5-hoz?
Semmi
A lift jelzett. Besétáltunk. Luna a fekete Chucks6-ját viselte, egy sima
farmert fehér pólóval. Az a fajta cucc, amit el tudtam képzelni, hogy a Van
Der Zee lány hord, amikor nem ártatlan emberek kizsebelésével volt
elfoglalva. Luna egyáltalán nem hasonlított Jaime lányára, Dariára, vagy
a többi lányra az osztályában, akik a fodrokat és ruhákat részesítették
előnyben. Hasonlóan, irántuk is zéró érdeklődést tanúsított.
– Mit szólsz spagettihez és egy FroYo-hoz? – alkudoztam. És én sosem
alkudoztam. Sose.

5FroYo – fagyasztott joghurt

6Chucks – Converse edzőcipő
 Enyhe kézfogása megfeszült egy kicsit. Melegszik.
– Rá fogjuk önteni a FroYo-t a spagetti tetejére, és megesszük a
Stranger Things7 előtt ülve. Két epizód. Megtörjük az alvásidő rutint.
Mehetsz lefeküdni kilenckor nyolc helyett. – Bassza meg. Hétvége volt, és
a szokásos lelkes testek várhattak rám. Ma Netflixet fogok nézni a
kölykömmel. Csikóhal leszek.
Luna megszorította egyszer a kezem csendes egyetértéssel.
– Nincs csoki vagy süti vacsora után, egyébként – figyelmeztettem.
Szigorúan vettem a szabályokat, ha az evésről vagy a ház körüli rutinokról
volt szó. Luna újra megszorította a kezem.
– Mondd olyannak, akit érdekel, kisasszony. Az apád vagyok, és én
hozom a szabályokat. Nincs csoki. Vagy fiúk – vacsora után, vagy
másként.
Egy mosoly szelleme futott át az arcán, mielőtt újra a homlokát ráncolta,
mellkasához szorítva táskáját a beletömködött csikóhallal. A saját lányom
sosem mosolygott rám, egyszer sem, véletlenül sem, egyáltalán nem.
Sonya tévedett. Nem csikóhal voltam.
Én voltam az óceán.

7Stranger Things – amerikai sorozat a Netflixen. Története egyfajta tisztelgésnek is

értelmezhető az 1980-as évek meghatározó horror és sci-fi témájú alkotásai előtt.
 Fordította: Red Ruby

SÚLYTALANSÁG.
Az érzést nem lehet megunni.
Lebegni egy méretes hullámon, eggyé válni az óceánnal. Ügyesen
kanyarogni rajta – térdek hajlítva, has behúzva, áll magasan, az egyetlen
dologra fókuszálva, ami számít az életben –, hogy ne ess le.
Fekete neoprén ruhám a bőrömre tapad, melegen tartja a testem még
a sós vízben is reggel hatkor. Bane megrohamozott egy másik hullámot a
perifériámon, ugyanúgy meglovagolva, ahogy a Harley-ját – vakmerően,
agresszíven, irgalmatlanul. Az óceán hangos volt. A fehér partnak
verődött, legyőzve negatív gondolataimat és kizárva minden
problémámat. Kikapcsolta az idegességemet és egy órára – csak egy
órára – nem volt dráma vagy pénzügyi aggodalmak, megvalósítandó
tervek vagy összetört álmok. Nem volt Jordan és Lydia Van Der Zee, nem
voltak elvárások és nem lógtak fenyegetések a fejem fölött.
Csak én.
Csak a víz.
Csak a napfelkelte.
Ó, és Bane.
– A víz kurvára fagyos – morogta Bane a hullámán, leguggolva, hogy
elnyújtsa a siklás minden pillanatát az egyik legfáradhatatlanabb
természeti erőn. Sokkal magasabb és nehezebb volt nálam, de elég jó
ahhoz, hogy profinak menjen, ha a fejébe veszi. Akárhányszor
meglovagolt egy veszett hullámot, vérző körmökkel kapaszkodott belé.
Mert a szörfözés hasonlított a szexhez – nem számít milyen gyakran
csináltad, minden alkalommal másmilyen volt. Mindig volt valami új
tanulnivaló, és minden légyott egyedi volt – potenciálisan vad.
– Nem egy jó nap a pöcslóbálásra – morogtam, hasizmaim megnyúltak,
ahogy körívet tettem a hullám szélén, hogy életben tartsam a menetet.
Bane szeretett meztelenül szörfözni. Szerette, mert én utáltam, ha ezt
csinálta, és a kedvenc időtöltése volt elérni, hogy kellemetlenül érezzem
magam. Másrészről nézni, ahogy hosszú farka csapkod a levegőben,
figyelemelterelő és idegesítő volt.
– Be fogod kapni, Gidget – mondta, végigfuttatva gyűrűs nyelvét
piercingelt alsó ajkán. A Gidget egy becenév volt a kistermetű női
szörfösökre, és Bane csak akkor hívott így, ha fel akart bosszantani. Az
egyensúlya már szétesett, és épp csak fennmaradt a hullámán. Ha
valakinek a deszkája csapódni fog, az az övé lesz.
– Álmodozz – kiabáltam túl a bősz hullámokat.
– Nem, tényleg. Apád itt van.
– Az apám… mi? – félrehallottam. Biztos voltam benne. Az apám sosem
keresett engem itt ezelőtt, és pokolian biztos, hogy nem fog kivételt tenni
ilyen rohadt hajnali órán, egy homokos strandon, amelyik nem
alkalmazkodik az ő drágaöltöny függőségéhez. A part felé bandzsítottam,
elvesztve a stabilitásomat, és nem csak fizikailag. A tengerpartot pálmafák
és rózsaszín, zöld, sárga és kék bungalók szegélyezték. Elég
egyértelműen, a bárok, hot dog-árus standok és fedett sárga napozók
tobzódása közepette ott volt Jordan Van Der Zee. Állt a strandon, a nap
sütött a háta mögül, keretbe foglalva, mint valami alvilági tűz, egyenesen
a pokol kapujából. Egy háromrészes Brooks Brothers együttest és
elutasító pillantást viselt, mindkettő levételét elutasítva még a munkaórák
végeztével is.
Még ilyen távolról is láttam, hogy a bal szeme tikkel bosszúságában.
Még ilyen távolból is éreztem, ahogy forró lehelete zúdul le az arcomon,
kétségkívül egy újabb paranccsal.
Még ilyen távolból is kétségbeesés ragadja halálos szorítással
torkomat, mivelhogy túl közel volt, túl szigorú, túl sok.
Megcsúsztam a deszkán, hátam egyenesen a vízbe csapódott.
Fájdalom lőtt a gerincemtől a fejembe. Bane nem ismerte az apámat, de
mint mindenki más ebben a városban, hallott róla. Jordané volt Todos
Santos belvárosának fele – a másik fele Baron Spencerhez tartozott –, és
nemrég jelentette be, hogy fontolgatja, hogy indul a polgármesteri székért.
Szélesen mosolygott minden kamerába a környéken, helyi
üzlettulajdonosokat ölelgetett, babákat puszilgatott és még néhány
középiskolai eseményemen is megjelent, hogy mutassa támogatását a
közösségnek.
Őt vagy szerette, vagy félte, vagy utálta mindenki. Én az utóbbi
csoportban álltam, első kézből tudva, hogy haragja kétélű penge, mely
képes mélyen beléd vájni, és felnyitni.
A só íze megtámadta a nyelvemet és én köptem, húzgálva a szíjat a
bokámon, hogy megtaláljam lebegő sárga deszkámat. Felmásztam,
elterültem a hasamon, és elkezdtem a part felé lapátolni gyors
mozdulatokkal.
– Hagyd a pöcsöt várni – morajlott Bane hangja mögülem. Lőttem felé
egy pillantást. Lovagló ülésben ült fekete deszkáján, tüzes tekintettel
bámult rám. Hosszú szőke haja rátapadt a homlokára és az arcára,
erdőzöld szemei elszántságtól szikráztak. Figyeltem őt azon a
szemüvegen át, amin keresztül apám tette valószínűleg. Egy koszos
tengerparti naplopó, akinek tetoválások borítják a felsőteste nagyobbik
részét és a teljes nyakát. Egy viking, egy barlanglakó, egy neandervölgyi,
aki kényelmesnek találja, hogy a társadalom peremén éljen.
Egy rothadt alma.
A Van Der Zee-k mindig a kosár legragyogóbb gyümölcsével lógnak
együtt, Edie.
Visszacsapva a fejem a part felé, gyorsabban eveztem.
– Kibaszott gyáva! – kiabálta Bane elég hangosan ahhoz, hogy Jordan
meghallja.
Nem válaszoltam, és nem a szavak hiánya miatt. Bane nem ismerte a
teljes történetet. Civilizáltnak kellett maradnom az apámmal. A jövőmet a
megkérgesedett tenyerében tartotta. Vissza akartam kapni.
Bane8 okkal kapta a nevét. Mindenféle szűrő nélkül ő lényegében egy
megdicsőült zsarnok volt. Az egyetlen ok, hogy sosem rúgták ki az
iskolából, az volt, hogy az anyjának rohadt sok kapcsolata volt a városi
tanácsnál. De Bane mindannyiunkat irányított. Minden egyes rohadt
kölyköt az iskolában. A gazdag seggfejeket. A korrupt focistákat. A
hajrálányokat, akik az összes többi lány életét élő pokollá változtatták.
Bane nem volt jó srác. Hazug volt, tolvaj és drogdíler.
És az én időnkénti pasim.
Szóval, mialatt Bane-nek igaza volt – apám csakugyan egy világklasszis
pöcs volt –, Jordannak valami másban volt igaza. Nyilvánvalóan
megkérdőjelezhető életre szóló döntéseket hoztam.
– Jordan? – kérdeztem, vízszintesen felemelve a deszkát és bedugva a
karom alá, ahogy felé lépkedtem. A hideg homok a lábamra tapadt,
megdermesztve a bőrömet. A szörfözés izgalma még áramlott a vénáimon
keresztül, de tudtam, hogy az adrenalin hamarosan kiürül és meg fogok

8 Bane: jelentése: átok, romlás, baj, veszedelem, méreg…

fagyni. Nem rezzentem meg, tudva, hogy apám kis élvezetet lelne
kényelmetlenségem láttán, és szándékosan elnyújtaná a beszélgetést.
Állát felrántva a vállam mögé jelzett, szemei réssé szűkültek. – Az a
Protsenko kölyök?
Összeráncoltam az orrom, ez egy rossz szokás. Bár Jordan egy
elsőgenerációs bevándorló volt, gondja volt azzal, hogy barátkozom az
orosz kölyökkel, aki az anyjával jött ide, miután összedőlt a Szovjetunió.
– Mondtam, hogy maradj távol tőle.
– Nem ő az egyetlen személy, akire azt mondtad, hogy maradjak tőle
távol – horkantottam a horizontra bandzsítva. – Felteszem, egyetértünk
abban, hogy nem értünk egyet.
Ujjaival megragadta az inge gallérját, meglazítva a nyaka körül.
– Látod, ez az, amiben tévedsz. Sosem értettem egyet azzal, hogy nem
értek veled egyet, Edie. Egyszerűen megválogatom a csatáimat. Ezt
hívják gyereknevelésnek, és én próbálok olyan jól teljesíteni, ahogy csak
lehet. – Apám egy kaméleon volt, változékony és a hibákhoz
alkalmazkodó. Kegyetlenségét aggodalom, bulldózer módszereit
lelkesedés, és A-típusú vezető személyiség maszkja alá rejtette. Tettei
tették őt azzá a szörnyeteggé, akivé a szememben vált. Messziről ő csak
egy másik törvénytisztelő polgár volt. Egy szegény holland fiú, aki a
szüleivel jött az Államokba, elérte az amerikai álmot és önerejéből vált
milliomossá kemény munkával és kíméletlen leleményességgel.
Aggódónak hangzott, és talán az is volt, de nem a jóllétem miatt.
– Apa – letöröltem az arcom a karommal, utálva, hogy így kellett hívnom
őt, csak hogy kedvére tegyek. Nem érdemelte meg a címet. – Nem azért
vagy itt, hogy a „Protsenko kölyök”-ről beszélj. Miben segíthetek neked ma
reggel? – beékeltem a szörfdeszkát a homokba és nekidőltem, ő kinyúlt,
hogy megérintse az arcom, mielőtt eszébe jutott, hogy nedves voltam, és
visszahúzta a kezét a zsebébe. Olyan emberinek tűnt abban a pillanatban.
Szinte minta nem lenne hátsó szándéka.
– Hol rejtegetted a Bostoni Egyetem és a Columbia felvételi értesítőjét?
– kezeit a derekán pihentette, és az állam majdnem a homokba esett. Nem
számítottam rá, hogy tud róla – nyilvánvalóan. Öt egyetemre vettek fel.
Harvard, Stanford, Columbia, Brown és Bostoni Egyetem. A GPA9-m 4.1
volt, és a vezetéknevem Van Der Zee, ami azt jelentette, hogy ezek az
emberek tudták, hogy apám néhány millió dollárt és egy vesét
adományozna annak a remek intézménynek, amely megszabadítaná
jelenlétem terhétől. Sajnálatosan sosem érdekelt különösebben, hogy egy
államon kívüli főiskolára járjak. A nyilvánvaló ok a szörfözésem volt. Ez
volt az oxigénem és levegőm. A nap és a nyílt ég volt a lelkem tápláléka.
De a fő ok az volt, hogy az egyetlen személy, akivel törődtem a világon,
Kaliforniában volt, és én nem költözöm. Még fel északra, Stanfordra10
sem.
Jordan pokolian jól tudta ezt.
– Nem rejtegettem őket. Elégettem – levettem a neoprén ruhámat, a
latex büntetőileg csapott a bőrömre, ahogy felfedtem apró bíborszínű
bikinimet alatta. – Közel maradok hozzá.
– Látom – mondta, tudva, hogy nem Bane-ről beszélünk. A teljes oka
annak, hogy az apám úgy döntött, ezt a beszélgetést a strandon folytatjuk
és nem otthon, az volt, hogy esélyt se adjon anyámnak, hogy meghalljon
minket. Lydia Van Der Zee törékeny állapotban volt, józan esze
folyamatosan egy hajszálon függött. A kiabálás egy kemény határ volt

9 Tanulmányi átlag
10 A fordító megjegyzése: A felsorolt egyetemek közül a Stanford van legközelebb
Todos Santoshoz, Kalifornia Államon belül „csak” kb. 2345km távolságra.
neki, és ez a téma elég gyúlékony volt ahhoz, hogy egy igazi csatává
lobbanjon.
– Csak mondd ki – becsuktam a szemeimet, egy sóhaj gördült ki a
torkomból.
– Edie, azt hiszem elbuktam, mint az apád, és ezért bocsánatot kérek.
Remegtem. A szörfözés keltette adrenalin rég eltompult. Álltam
gyakorlatilag meztelenül és védtelenül, várva, hogy a csípős nap előbújjon
és megcirógassa a bőrömet.
– Bocsánatkérés elfogadva – egy pillanatig sem vettem be. – Szóval, mi
a következő terved? Mert biztos vagyok benne, hogy van egy. Nem azért
jöttél ide, hogy megnézd, hogy vagyok.
– Mivel nem mész főiskolára ebben az évben – és tisztázzuk, ez nem
azt jelenti, hogy nem fogsz járni jövőre –, és mivel hivatalosan elballagtál
a középiskolából, azt hiszem, el kellene jönnöd hozzám dolgozni.
Nekem. Nem velem. Az ördög az apró részletekben rejlik.
– Egy irodában? Nem, köszönöm – mondtam határozottan. Kölyköket
tanítottam szörfözni háromszor egy héten. Most, hogy itt volt a nyári
szünet, megpróbálok több munkát szerezni. Igen, zsebeltem is
rendszeresen, mióta apám elvágta a pénzfolyamot. Próbáltam fizetni a
benzinemért és a biztosításomért, ruháért és az életért és érte, és nem
fogok bocsánatot kérni, amiért készpénzt lopok. Amikor nem loptam –
elzálogosítottam cuccokat apám villájából. Abból, amit abban a
pillanatban vett Todos Santosban, amikor belökte magát a Három Pontos
Klubba11. Ékszerek. Elektronika. Hangszerek. A pokolba, a család kutyáját
is elzálogosítanám, ha lenne. Nagyon kevés határom van, amikor arról
van szó, hogy a havert, akit szeretek, boldogan és elégedetten tartsam.

11 Három Pontos Klub – Angolul ThreeComma Club – Milliárdosok (három ponttal

tagoljuk a számot ☺ )
És igen, a lopás nem volt kemény határ. Jóllehet, csak olyanoktól loptam,
akik el tudták viselni a pénzügyi csapást. Erről meggyőződtem.
– Ez nem kérés volt. Ez egy parancs – mondta apám, meghúzva a
könyökömet. Mélyebben vájtam sarkaimat a homokba.
– És ha elutasítom?
– Akkor Theodore-nak mennie kell – jelentette ki apám szemrebbenés
nélkül. A könnyedség, amivel kimondta a nevét, összetörte a szívem. – Ő
egy folyamatos figyelemelterelés volt az életedben, úgy ahogy van. Néha
elgondolkodom, mennyivel messzebb jutottál volna, ha már évekkel
ezelőtt megteszem.
Káosz fortyogott bennem. El akartam lökni, az arcába köpni és kiabálni,
de nem tudtam, mert igaza volt. Jordannak hatalma volt felettem. És
bőséges kapcsolatai. Ha el akarta tüntetni Theot a képből, akkor eléri,
hogy így legyen. Anélkül, hogy beleizzadna.
– Mi a munka? – beleharaptam az arcom belsejébe, amíg a vér fémes
íze öntötte el a számat.
– Bármi, ami iroda körüli teendőt jelent. Főként rohangálós munka. Nem
iktatás, vagy telefonok fogadása. Szükséged van egy jó adag realitásra,
Edie. Felvételt nyerni több Borostyánligás egyetemre és mindegyiket
elutasítani, hogy szörfözéssel tölthesd a napjaidat egy narkóssal?
Azoknak a napoknak vége. Ideje, hogy kezdjél magaddal valamit. Velem
fogsz jönni minden reggel hétkor és kinyitni az irodát – és nem mész el,
amíg azt nem mondom neked, legyen az este hét vagy nyolc.
Megértetted?
Apám sosem ment ilyen messzire, hogy megpróbáljon megbüntetni
engem, és én már elmúltam tizennyolc, de ez abszolút semmit nem
jelentett. Még mindig az ő fedele alatt éltem. Még az ő ételét ettem, és ami
a legfontosabb – még mindig az ő kegyelmére szorultam.
– Miért teszed ezt velem? Miért itt? Miért most?
 Bal szemhéja megint lüktetett, állkapcsa megfeszült.
– Kérlek. Te hoztad ezt magadra a gondatlan életstílusoddal. Ideje,
hogy felnőj a nevedhez. Nincs szükség ilyen teatralitásra.
Azzal megfordult és dölyfösen visszasétált az üres járda szegélyénél
váró Range Roverhez. A motor duruzsolt, a sofőrje köztünk, és a
telefonján látható idő közt jártatta a szemét. Egy halvány mosoly találta
meg ajkait. Apámnak kevesebb, mint tíz percbe került, hogy a helyemre
tegyen.
Álltam ott, a talajba gyökerezve, mint egy jégszobor. Utáltam Jordant,
azzal a fajta szenvedéllyel, amit az emberek általában a szerelemre
tartogatnak. Úgy gyűlöltem őt, amilyennek a gyűlölet érzését várni lehetett
– bemocskolta a lelkemet és megmérgezte a hangulatom.
– Van egy olyan érzésem, hogy mostanra megbántad, hogy nem
fogadtad meg a tanácsom, hogy mondd meg neki, hogy húzza el a belét
– motyogta Bane mögöttem, ahogy deszkája éles peremét a homokba
döfte, és összefogta vad szőke haját egy férfikontyba. Nem válaszoltam.
– Úgy tűnik, hogy megkaptad a kioktatást – könyökével megbökött,
kirántva egy Budweisert a hátizsákjából, lefeküdt a homokra, mert kit
érdekel, hogy reggel hét óra van?
Megszorítottam a kagylóhéj-nyakláncomat és fogcsikorgatva mondtam.
– Fogalmad sincs róla…
 Fordította: Red Ruby

ŐRÜLET.
A hely az őrület pontos meghatározása volt.
Sosem voltam az apám irodájában ezelőtt, de felismertem az anarchiát,
amikor szembe találtam magam vele. És az Oracle épület tizenötödik
emeletén Beverly Hillsben, ahol a Fiscal Heights Holding székhelye volt,
igazi káosszal találkoztam.
Az egyetlen ember, akinek az őrültsége passzolni tudott Bane-éhez.
Baron „Vicious” Spencer.
Az egész hely telefonhívásoktól zúgott, nők pletykáltak St. John
ceruzaszoknyákban és férfiak vitatkoztak élre vasalt öltönyökben.
Elefántcsontszínű gránit és antik sötétbarna bőr díszítette az FHH
előcsarnokát. Padlótól plafonig érő ablakok kínáltak tökéletes kilátást a
csúf, gyönyörű, hamis, valódi, nyers Los Angelesre, teljes pompájában.
És ott, a luxusban, kényeztetésben, hatalomban szemtől szembe
kerültem azzal az emberrel, akit igazi legendának tartottak az All Saint
High középiskolában, annyira, hogy több mint egy évtizeddel később
elneveztek egy padot róla – Vicious.
– Ha plagizálni tervez egy egész cikket az értéktőzsdéről, legalább ne
a kibaszott Financial Timesból lopja. Ki alkalmazta a seggét PR
főnökként? Ki? – A férfi a sima hollófekete hajjal és indigókék szemekkel
egy köteg dokumentumot hajított a rémültnek látszó fiatal férfi arcába. A
papírok jégesőként zuhogtak alá, nem konfettiként. Vicious állkapcsa
tikkelt, ahogy egyik ujját a fickó vasalt ingébe bökte.
– Hozza ezt a szart rendbe, mielőtt bedobozolja a két és fél fényképét
a kibaszott családjáról, amit talán idehozott, hogy otthonosabbá tegye a
tízszer tíz centis irodáját, faszfej! És legyen kész ötig, mert amikor leülök
a hat órás megbeszélésemre, úgy akarok tenni, mintha ez meg sem
történt volna. Meg vagyok értve?
Bár majdnem minden ember az emeleten összegyűlt egy nyitott körbe,
hogy nézze a show-t, senki sem vonta kérdőre Vicioust a rohadt
viselkedéséért. Még az apám sem. Mindenki túl rémültnek tűnt, és bár én
rosszul éreztem magam a PR fickó miatt, aki azt motyogta, hogy a neve
Russell, nem akartam úgy kezdeni a munkámat, hogy több embert
bosszantok fel.
– Kérem uram. Nem rúghat ki – Russell majdnem térdre rogyott.
Különösen kínzó volt nézni. Összehúztam magam a francia dizájner-
címkés fekete gyapjúruhában, amit anyám szekrényéből kaparintottam
meg aznap reggel és próbáltam nem meghátrálni.
– Megtehetem és megteszem, és bassza meg, hol van a kávém? –
Vicious körbenézett, megérintve ujjával az ajkát. Egy karikagyűrű volt a
bal kezén. Azt hihetnéd, a házasság ellágyította őt. Tévednél.
Hirtelen megszűnt a felfordulás. Az öltönyök sokasága kettévált és
besétált három férfi, akiket túlságosan is jól felismertem a házamban
szanaszét heverő pénzügyi magazinokból.
Dean Cole, Jaime Followhill és Trent Rexroth.
Az első kettő csupán dekoráció volt, álltak Trent két oldalán, néhány
centivel alacsonyabbak, vékonyabbak és általában kevésbé istenszerűek.
Trent volt az, aki ellopta a show-t. Babakék legombolós inget és
világosszürke nadrágot viselt. Úgy nézett ki, mint a szex, úgy járt, mint a
szex, és nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki ezt hitte, mert
legalább három nő a környezetemben zihálva kuncogott.
– Spencer – Trent fesztelen pillantást vetett rá, egy Starbucks poharat
szorongatva a kezében. – Piros betűs ünnep van a városban? Csillapítsd
le ezt szarságot. Hétfő reggel nyolc óra van.
– Ja, mi húzta fel a segged, V? – tette hozzá Dean Cole, széles mosolya
észrevehetően melegebbé és kevésbé ijesztővé tette a szobát.
– Stílus – zúgott fel mögöttem apám, szorosabban megragadva a
karomat. Elfelejtettem, hogy ő tart a helyemen. Először tizenhat éves
koromban kezdett bántalmazni, amikor két karikával a bal orrcimpámban
jelentem meg a házában, és ez zúzódásokat okozó szorításokhoz
vezetett, amikor a törzsem alját egy hatalmas fekete kereszttel dekoráltam
ki. Sosem volt túl rossz – ahogy mondtam korábban, gazdag emberek
nem ütik a gyerekeiket –, de mindketten tudtuk, hogy azért csinálta, mert
én utáltam mellette állni. A tény, hogy néha zúzódásokat hagyott, talán
egy kellemes bónusz volt a szemében.
A kereszt nem vallás miatt volt. Egy üzenet volt, vastag fekete tintával
elcsúfítva.
Ne. Keresztezd. Az utam.
– A haver ki van rúgva. A laptopját az íróasztalomon akarom látni délre.
Nem említve az összes jelszavát, céges telefonját, parkoló kártyáját,
amiket oda fogok adni valakinek, aki jobban megérdemli. Talán a kurva
kölyöknek, aki a gyümölcskosarat szállítja minden reggel – Vicious Russel
irányába intett, kiverve egyet a két csésze kávéból, amelyet Jaime a
kezében fogott. A szívem összeszorult.
Trent csendesen megrúgva kinyitott egy ajtót, amiről feltételeztem, hogy
az irodája. Talán nem kellett volna merő vidámságot éreznem attól, ahogy
ők mindannyian elhessegették apámat.
 – Senki sincs ma kirúgva. Emellett sürgősebb dolgunk is akad. Az
irodámban.
– Egy: Baszd meg a fontosabb dolgodat. És Kettő: Ne parancsolgass
nekem! – Vicious két korttyal megitta a kávéját és átadta a csészét a hozzá
legközelebbi embernek. – Három: Kávé. Többre van szükségem. Most!
– Vicious… – Jaime megköszörülte a torkát, ahogy a Vicious csészéjét
fogó pasi gyorsan elrohant a lifthez, hogy szerezzen neki egy második
Starbucks kávét.
– A férfi kimásolt és beillesztett egy Financial Times cikket a
weboldalunkra. Beperelhetnek minket, vagy rosszabb!
– K-kérem – dadogta Russell, túláradó gyengeségével megpiszkálva a
vadászösztönét a környezetében lévő összes ragadozónak – beleértve
engem is. – Hiba volt. Nem volt időm megírni a cikket. A lányom két hetes.
Nem alszik jól éjszaka…
Nem bírtam többet elviselni.
– Hagyják békén a férfit! – törtem ki. Kiszabadítottam a karomat, lerázva
apámat, ahogy a lábaim elindultak útjukon a HotHoles felé. Mind a négy
férfi hirtelen rám nézett, és bár mindannyian meglepettnek tűntek, Trent
volt az egyetlen, akinek egy extra réteg undor volt az arcán. Figyelmen
kívül hagytam, Russelre mutatva.
– Azt mondta, sajnálja. Miért cseszné el szándékosan? Gyerünk már,
családja van, akit etetnie kell!
– Imádom ezt – kuncogta Cole, megcsapva Spencer hátát és megrázva
a fejét. – Egy tinédzser ugráltat. Cuki.
Arcom skarlátvörössé vált. Vicious érdektelennek tűnt – alig vett
tudomást a létezésemről és visszanézve Russelre elhessegette őt és
megkímélte a szószaporításától, mialatt Trent vicsorogva felém fordította
figyelmét.
 – Ez egy hozzuk-a-gyereket-a-munkába nap? Mert nem emlékszem,
hogy megkaptam volna ezt az e-mailt – hangja elég méreggel volt átszőve,
hogy megöljön egy bálnát. Zord tekintettel viszonoztam, beásva magam
hamis magabiztosságba, amit nem éreztem.
Te egy potenciális áldozat vagy keringtek szavai a fejemben, megfojtva
minden pozitív gondolatot, ami volt bennem róla és a jó külsejéről. Csupán
hetekkel ezelőtt mondta ezt, de én majdnem elfelejtettem, hogy ő
bonyodalmat okozhat itt a munkában.
– Edie itt fog dolgozni egy darabig – Jordan újra birtoklóan maga mellé
húzott.
– Ki mondja? – kérdezte Trent.
– Én mondom.
– Nem egyeztem bele. Egyikünk sem.
– Akkor jó, hogy nem kérdeztem meg – apám udvariasan mosolygott,
fojtogatva karomat vékony, erős ujjaival. Figyelmen kívül hagytam a
fájdalmat. Újabb csörtét kezdeményezni vele oda vezethetne, hogy nem
látom Theót vasárnap, és ezt nem kockáztathatom. Trent felém
masírozott, minden megtett lépése feszültséget küldött a testembe, mint
az evezés a háborgó vizeken.
– Minden tiszteletem a fehér, felsőbb osztálybéli nepotizmusa előtt, és
hogy alulképzett lányát megjutalmazza egy olyan állással, amiért ölni
lennének képesek sokkal rátermettebb jelentkezők, de minden fontosabb
HR döntés keresztülmegy minden partneren, igaz? – a barátaihoz fordult,
akik ünnepélyesen bólintottak, teljesen elfelejtkezve szegény Russellről.
Én voltam most a legújabb áldozatuk, akivel szórakozzanak – gerinctelen
és tehetetlen. Egy kisegér, aki becsábult egy kövér macska odújába.
– Az isten szerelmére, Rexroth. Ő egy asszisztens lesz, nem egy
könyvelő – Jordan türelmetlen intése semmit sem könnyített meg.
Szorítása a karomon olyan erőssé vált, hogy a csontjaim készen álltak
elpattanni, kiállni a bőrömön.
– Itt lesz ezen az emeleten, hozzáféréssel a mi dolgainkhoz. Nem
érdekel, ha a munkája az, hogy banánokat hámozzon a konyhában. Lesz
erről egy igazgatósági ülés holnap reggel. Vita lezárva – morogta Trent.
Minden szem rá szegeződött, a sötét energia a szobában ijedtséggel
párosulva zümmögött. A Néma beszélt. Nem csak néhány szót – de
mondatokat. És ez miattam volt, leginkább.
Végül megtaláltam őt. Az egyetlen férfit, aki rémisztőbb az apámnál.
Nem mintha kerestem volna. Mert mialatt Vicious egy csomó zajt csapott,
Trent Rexroth volt a csöndes vadász, aki órákig köröz körülötted, akkor
csapva le, amikor legkevésbé várod.
Egy magányos párduc. Vad, csendes és dörzsölt. Fakó, hideg szemei
végigfutottak apámon, mintha szemét lenne, megállva ott, ahol keze a
karomat satuként tartotta. Sosem láttam senkit ilyen megvetéssel nézni
apámra. Jordan ujjai ellazultak a bőrömön.
– Te tényleg harcba szállsz velem emiatt – apám hitetlenkedve
megdörzsölte sima arcát bütykeivel. Gondolom. Ahhoz volt szokva, hogy
anyám és én fejet hajtunk minden szeszélye előtt. Nem voltam teljesen
biztos benne, hogy nem a Rexroth csapatban vagyok. Persze, a Néma
nem akart engem maga körül – de én sem akartam körülötte lenni,
úgyhogy egy hullámhosszon voltunk. Trent befejezte a lépkedést centikkel
apám előtt, ahol be tudtam lélegezni páratlan illatát – tiszta férfi és
mocskos dugás. Csöpögött belőle az érzékiség, amitől piszkos, tiltott
dolgokat akartam csinálni. Az irányában tanúsított reakcióm szinte
beteges volt, és újabb mentális feljegyzést tettem, hogy tartsam magam
távol tőle.
Trent lehajtotta a fejét, hogy találkozzon apám pillantásával, és sötéten
suttogta.
 – Halálig harcolni fogok veled bármi miatt Jordan, beleérte a kávéfőző
szervizest, ha szükséges.
Rossz vér. Ez a hely olyan volt, mint a méreg a léleknek. Szerencsére,
úgy tűnt, Rexroth utál engem, és a HotHoles fiúk mindig egymás háta
mögött álltak. Ez volt a legenda az All Saints High-ban, és erősen
kételkedtem benne, hogy megtörnék a tradíciót szerény személyem miatt.
– Jó – bökte ki Jordan. – Az igazgatótanács elé fogjuk vinni.
Trent pillantása az enyémbe vágott, és megállt, amikor szürke szemei
az én kékemmel találkoztak. Vicious ugatásának hangja halványult, ahogy
az emberek megindultak, és apám végül elengedte a karom, hogy Jaime
és Dean felé mozduljon – talán, hogy mindkettőjük szövetségét és
szimpátiáját megszerezze –, majd elhalt.
– Nem kedvellek – suttogta Rexroth a bajsza alatt, durva hangon.
– Sosem kértem rá – vontam vállat.
– Nem fogsz itt dolgozni – karja megsimította a vállamat, de nem hittem,
hogy véletlen volt. Kiengedtem egy édes mosolyt, végigvizsgáltam arcát
és felsőtestét, nem más okból, minthogy kigúnyoljam őt. – Jó, szívességet
tesz nekem. Apám az, aki arra kényszerít, hogy itt dolgozzak. Bosszús,
hogy elutasítottam öt borostyánligás egyetemet. Emlékeztessen csak, Mr.
Rexroth – melyik felsőkategóriás egyetemre járt a diplomájáért?
A mélyütésnek vissza kellett volna szereznie valamennyit elvesztett
méltóságomból, de gyomromból feltörő epe marta a torkomat. Trent
Rexrothot Todos Santosban nevetséges sikertörténetéről ismerték, San
Diego bugyraiból emelkedett fel. Egy szaros állami főiskolára ment,
amelyik még az analfabétákat is felvette, gondnokként dolgozva a
kampuszon az órái után. Ezek voltak a tények, amelyeket ő maga mesélt
el egy interjúban a Forbes magazinnak.
 Tényleg megpróbáltam elérni, hogy kevésbé értékesnek érezze magát,
csak mert nem ezüstkanállal a szájában született? Ettől betegebb lettem,
mint attól, hogy anyám dizájner öltözetét viselem.
Trent mosolygott, a testem, a lelkem felé dőlve. Gúnyos mosolya
félelmetesebb volt, mint bármilyen homlokráncolás, helytelenítő pillantás,
vagy grimasz, amit valaha láttam. Azzal fenyegetett, hogy darabokra tép,
és úgy varr össze, ahogy neki tetszik.
– Edie – ajkai veszélyesen közel voltak a fülemhez. Egy finom
borzongás futott végig a gerincemen. Valami meleg tekeredett fel bennem,
könyörögve, hogy bogozzuk ki, és virágozzék ki egy orgazmusban. Mi
történt, és mi a fenéért történt? – Ha tudod mi a legjobb neked, akkor
megfordulsz, és most azonnal elmész.
Felemeltem a fejem, hogy találkozzon a pillantásunk, és megmutattam
neki a saját verziójú vigyoromat. Félelmetes, gazdag emberek világába
születtem és nevelkedtem fel, és a franc essen belém, ha úgy végzem,
mint anyám – függve a Xanaxtól, Guccitól és egy férfitól, aki a karján
parádéztatta egy rövid, dicsőséges évtizedig, mielőtt kizárólag a nyilvános
megjelenésekre tartotta meg.
– Azt hiszem, megyek, hogy megkeressem az íróasztalomat. Kellemes
napot kívánnék Önnek, Mr. Rexroth, de azt hiszem az a hajó már elment.
Ön egy nyomorult ember. Ó, és egyet az útra… – kihalásztam egy Nature
Valley szeletet anyám tárcájából, és a kemény, izmos mellkasához
tapasztottam. A szívem a nyakamban dobogott, csapkodva, mint egy
kalitkába zárt madár.
Az apám után siettem, ahogy végigsiklott a széles, aranyszínű folyosón,
nem mert visszanézni. Tudtam, hogy háborúba kezdtem, és
fegyvertelenül érkeztem. De tudtam valami mást is, ami a szörfözés
izgalmát adta nekem – ha be tudom verni az utolsó szöget a
munkavállalásom koporsójába és elérem, hogy Rexroth ellenem
szavazzon, kikerülök a hurokból.
Megvolt a tervem hozzá. Csak annyi kellett tennem, hogy elkényeztetett
libaként viselkedem. Hajrá.
 Fordította: Red Ruby

MAGAMBAN ETTEM MEG AZ EBÉDEMET.

Egyetlen gyermekként felnőve, mivel a szüleim nem engedhették meg
maguknak, hogy testvéreim legyenek – ez egy olyan döntés, amit
tiszteletben tartok –, a vacsorák nem voltak hangos események. Mégis,
ez nem tette őket csöndessé.
Aznap találkoztam az igazi magányossággal, amikor Luna abbahagyta
a beszédet. Napokkal a második születésnapja után történt, és
megcsappantatta a már amúgy is gyenge lábakon álló
magabiztosságomat a szülőséggel kapcsolatban. Megvolt a pénzem és
az erőforrásaim, hogy a legjobb dadákat béreljem fel a bolygón; a szüleim,
akikre számíthattam, amikor el kellett hagynom a várost; és a barátaim és
a feleségeik, akik mindig alkalmazkodtak és úgy kezelték Lunát, mint a
sajátjukat. Bónusz pont – annyira hozzá voltam szokva, hogy megküzdjek
minden szar lappal, amit az élet osztott, hogy alig voltam meglepve,
amikor Val elhagyott minket.
Az egész életemtől megfosztottak.
Megfosztottak a futballösztöndíjamtól, amikor a Tony Rowland nevű
gyökér bezsírozta a padlót az öltözőszekrényem előtt, ami miatt elestem,
és eltörtem a bokámat.
Megfosztottak a szabadságomtól, amikor Val közölte a hírt a
terhességéről, bár az épp annyira rajtam is múlt, mint rajta.
 És végül, megfosztottak egy boldog gyerektől, amikor Val elhúzta a
belét és elhagyta Lunát és engem.
De ez? Ez volt az utolsó csepp. A csönd. Felfalt engem belülről, és a
normális, csendes önmagam egy többnyire dühöngő seggfejjé vált, akinek
csak egy jó kifogás kellett, hogy szabadon eressze a haragját.
Csöndes és mérges voltam, egy kibaszott rakás szerencsétlenség – a
lányom miatt.
Ebéd után besétáltam az irodámba a tizenötödiken, készen arra, hogy
megbirkózzam a kilométer hosszú feladatlistámmal, megdermedve a
helyemen, amikor kiszúrtam Edie Van Der Zeet várni az íróasztalom
túloldalán.
Az én székemben ülve.
Lábai az én lezárt laptopom tetején.
Sarkai incselkedve mutattak felém.
Karjai keresztben a mellkasán.
Vénusz egy ruhában. Okostojás. Kurvára megmentésre szorult.
Nem ma, édesem. Már van egy lány, akit meg kell mentenem, és ő
pokolian lefoglal.
Az asztalra hajítottam a brifkómat, meglazítva a nyakkendőmet.
– Három másodperced van, hogy levedd a lábaidat a laptopomról –
tartózkodtam tőle, hogy hozzátegyem: Mielőtt szélesre tárom őket, és úgy
kinyallak, hogy az egész kibaszott emelet hallja.
– Nem hiszek neked – a szemei úgy tapadtak az arcomra, mintha
megpróbálnák lehámozni a látszat egy berögződött rétegét, hogy
eljussanak az igazsághoz. – Utolsó alkalommal, amikor visszaszámoltad
a másodperceket, nem történt semmi. Én talán egy tolvaj vagyok, de te,
Mr. Rexroth, egy hazug.
Utolsó alkalommal eleresztettem őt a hurokból, mert haza kellett
mennem. Egy gyors ebédre mentem anyámmal, amíg apa figyelt Lunára.
Most a világ minden ideje a rendelkezésemre állt. Továbbá én voltam az
új főnöke holnap reggelig, és ő könyörgött azért, hogy neveljék meg.
Az asztalhoz sétáltam, megragadtam karcsú bokáját, lecsúsztattam róla
a magas sarkút, és megütöttem a vörös Lauboutin cipőt, leszakítva a szexi
sarkat a bézs talpról. Szemei elsötétültek az iszonyattól. Zsebre vágtam a
sarkat, mintha egy szexi fehérnemű lenne, és hanyagul visszacsúsztattam
Hamupipőke cipőjét a helyére.
– Egyensúly – hangom komoly volt, ahogy én is; szüksége volt erre a
leckére – az, amire mindenhez szükség van az életben. Próbálok nem egy
fasz lenni, amíg nem szükséges, de van egy olyan érzésem, hogy te itt
feszegetni fogod a határaidat, ugye, kölyök?
Hűvössége elillant, mint a vékony füst, és forró kétségbeesés váltotta
fel. Kilőtt a székemből és megkerülte az asztalt, hiperérzékenyen a
hiányzó sarkára. Kezei ökölbe szorultak.
– Mi. A. Pokol? – Edie szemei szinte táncoltak üregükben. Dühe úgy
folyt ki belőle, mint egy serlegből, és én öblögetni akartam kibaszott édes
dühével, inni mélységes bánatából. – Mi a bajod velem?
– Nincs bajom veled. Nem is vagy a kibaszott radaromon. Besétáltam
az irodámba és itt találtalak téged az asztalomon, mint valami kiütést –
lehajítottam meglazított nyakkendőmet az asztalomra és feltekertem a
kigombolt ingujjaimat a könyökömig.
– Nos, idejöttem, hogy elmondjam neked, nem akarom ezt a munkát.
– Jó. Mert nem érdemled meg – vágtam vissza.
– Ebben az esetben, értékelném, ha azt mondanád, ellenem fogsz
szavazni. Úgy értem, tudom, hogy így fogsz, de hallani tőled sokkal jobb
kedvre derítene.
– Nem azért vagyok itt, hogy jobban érezd magad. Mi olyan rossz
abban, hogy a Fiscal Heights Holdingsnak dolgozz, egyébként? – nem volt
okom kinevetni őt, de még mindig ott állt, számomra fel nem fogható okból,
szóval úgy döntöttem, dobok neki egy csontot. Összeráncolta az orrát –
ez olyasmi, amit már láttam, hogy korábban is csinált.
– Nem dolgozhatok itt. Vannak dolgok, amiket meg kell tennem.
Tervek… más tervek a jövőmre. Szóval, csak meg tudnád mondani a
többieknek, hogy szavazzanak ők is ellenem?
– Úgy nézek én ki, mint aki elfogad tőled utasításokat? – lassan
pislogtam, épp csak elámulva pimasz megközelítésétől.
– Kérlek – hangja egyenletes volt, szemei izzottak.
– Ne – morogtam, feltartva egyik kezemet a levegőbe, hogy
megállítsam. Csípőmmel az asztalomnak támaszkodtam. – Sose
könyörögj, Edie. Most menj, csinálj nekem egy kávét.
Hátravetette a fejét és nevetett. Inkább hisztérikusan, állapítottam meg.
A tinédzser lányok tipikusan tele voltak érzelmekkel és baromságokkal, és
ezzel ki kellett egyeznem, mielőtt Lunánál beüt a pubertás kevesebb, mint
tíz éven belül. Nagyszerű.
– Szart se csinálok neked.
– Nem kértem szart. Kávét kértem.
– Nem vagyok a személyi asszisztensed.
– Igaz. Kevesebb vagy annál. Te vagy az irodai maca – vágtam vissza
nyugodtan, figyelve, ahogy Edie szemei úgy követik az vénákat az
alkaromon, mintha az élete függne tőle. Kuncogtam volna, ha attól nem
éreztem volna magam perverznek.
– Én vagyok a mi? – tátogta.
Bólintottam. – Általános asszisztens. Ez a titulusod. Apád most küldte
át a szerződést a HR-nek mindannyiunkat beidézve a holnapi
igazgatótanácsi ülés előtt. Az általános asszisztens csak diplomatikus
megnevezése az irodai macának. Bármire megkérhetlek ok nélkül.
Szóval, kávét kérek. Cukor nélkül. Feketén.
 Ha semmi más nem is, de egy kibaszott seggfej voltam, amiért imádtam
a kifejezést az arcán. Mintha összetört volna – de csak mostanra. Csak
ebben a pillanatban. Csak nekem. Felismerés futott át rajta, amitől
kiegyenesítette a gerincét és felbiccentette az állát.
Meg fogja csinálni. Elfogadja az utasításaimat, elkészíti a kávémat,
lefoglalja az időmet és örömmel fogadott figyelemeltereléssé válik.
Érzelmek örvénye kavargott Edie szemeiben. Ha beszélni tudtak volna,
sikítottak volna. De nem tudtak. Szóval, minden, amit láttam, egy
különösen felbőszített lány volt, aki nemrég növesztett új ciciket és épp
csak felfedezte, hogy az élet nem egy piknik.
„Csatt, csatt” – ütöttem össze kétszer a tenyeremet.
Nem voltam a legkedvesebb ember a világon. Szerettem azt hinni, hogy
elég jó voltam ahhoz, hogy legalább figyelmeztessem, hogy vegye le a
cipőjét, mielőtt elsétál. De mielőtt esélyem lett volna, Edie megfordult, az
ajtó felé viharzott és seggre esett. Az egyetlen vigasz ebben a
szerencsétlen forgatókönyvben az volt, hogy ahogy az asztalomnak dőlve
figyeltem, ahogy felhúzza magát bizonytalan lábaira, nem nevettem.
Aztán újra, nem kíméltem meg a megaláztatástól, mert kedveltem őt.
Nem mozdultam, hogy felsegítsem, egy másik okból.
Kemény voltam, mint a kő, és ha megmozdulok, ez kiderült volna.
– Elbuktad az első leckédet az egyensúlyról. Micsoda meglepetés!
– Te elbuktál az életben, Rexroth! – Kiügetett az irodámból, arca vörös
a megaláztatástól.
Megigazítottam a csomagomat, ahogy elment, és lőttem egy üzenetet
Sonyának.
Edie Van Der Zee kezdett olyan érzéssé válni, mint a viszketés.
Szerencsére első dolgom lesz őt holnap reggel kivakarni az életemből.
És aztán eljött a reggel. Az a fajta, amely emlékeztetett arra, miért utáltam
kurvára beszélni az emberekkel. Olyan, amikor minden kaotikus, mindenki
hangos és mindenki a seggemben volt, kérdésekkel bombázva, a
figyelmemért könyörögve és szarságokat kérve.
– Mr. Rexroth a Duran-Dexter akta az asztalán van. Aláírná nekem?
– Trent, konferenciahívásod van háromkor!
– El tudnál menni a jótékonysági eseményre Palo Altoba jövő héten?
Valakinek muszáj és Jaime túl elfoglalt Mellel és az újszülöttel.
– Trent, miért van itt Luna?
– Rexroth – még áll, hogy szombaton iszunk valamit?
– Rexroth!
– Hé, T-Rex!
– Trent, kedvesem….
Megálltam a folyosó közepén, figyelmen kívül hagyva a kollégák
tömegét, és leguggoltam Luna szemmagasságába, hangom rozsdás a
beszéd hiányától. Camila kezébe kapaszkodott a távolba tekintve.
Berángatni őt magammal az irodámba minden kedden rettenetes ötlet
volt, de Sonya pokolian hajlott rá és nem én voltam a kurva szakértő.
– Mit szólsz tacóhoz ebédre? – megsimítottam hüvelykujjammal az
arcát és adtam Camilának némi készpénzt. – Vidd el Lunát és vegyetek
néhány bagelt és találkozzunk az irodámban.
– Miért? Te hová mész most? – Camila erős, spanyol akcentusa azt
jelentette, hogy nem volt megelégedve velem.
 Megyek és kirúgatok egy tizennyolc éves kölyköt, mert túl önző vagyok,
hogy bízzak magamban, hogy nem fogom őt durván megbaszni az apja
irodájában, ha a közelemben marad.
– Igazgatótanácsi ülés. Gyorsnak kell lennie. Csak szavazunk
valamiről, és már kint is leszek. – Megütögettem Luna fejét és egy puszit
nyomtam a homlokára, mielőtt felálltam és gyengéden megszorítottam
Camila vállát.
Sarkon fordulva az irodám felé haladva láttam, hogy Jordan Van Der
Zee tűnik fel az épület üvegliftjének szétcsúszó ajtajában, lánya
árnyékként követi lépteit. Megint úgy tartotta őt, mintha egy elítélt bűnöző
lenne, és próbáltam nem bekattanni ettől – megint. Ma Edie egy, az ő apró
méreténél egy számmal nagyobb sötétkék matrózruhát viselt. Térdig érőt,
ami konzervatív volt, de eléggé kiemelte gyilkos vádliját. Egy kis tornász,
aki meg tudna hajolni egy férfi minden szükséglete előtt.
Váó. Hátrább az agarakkal, gyorsan, Sir Perv-a-lot12.
Teljesen más embernek tűnt az apja környezetében. Távol tőle
magabiztos volt, belevaló és egy kibaszott fejfájás. De most? Szemei a
földön, és a két orrkarikája volt csak halvány csillanása fekete, lázadó
szívének.
Vagány, a seggem.
Jordan biccentett nekem egy „Hello”-t, és én viszonoztam a gesztust.
Az egyedi tervezésű arany ajtóknál találkoztunk, amelyek a
tárgyalóterembe vezettek. Láttam a három barátomat az üvegfalak
mögött, a hosszú bronz asztal fölé görnyedve, maguk között vitatkozva
valamin.
– Meggondolandó. – Jordan lesimította Armani nyakkendőjét. Egy
kijelentés, nem egy kérés. Nem egy kurva esély. Nem bíztam volna erre

12 Szójáték; Sir Lancelot-ra rímelve azt jelenti, hogy nagyon perverz.

az emberre egy műanyag kanalat sem, nemhogy a cégemet. A hat
hónapban, amióta együtt voltunk az üzletben, elkaszált négyet az öt nagy
megállapodásból, amit én hoztam a Fiscal Heights Holdingsnak.
Semmibe vette az összes nagyobb partneremet – szándékosan –, és
feltűnően próbálta kijelölni a legzöldfülűbb, legkevésbé tapasztalt
brókereket az én ügyfeleimhez.
Egy hete dolgoztunk együtt, amikor megvolt az első szerencsétlen
összecsapásom vele. Meghallottam, hogy beszél telefonon, ahogy jöttem
ki az irodámból.
– Nem, nem Rexroth. Küldj valaki mást, hogy próbálja megmenteni a
Drescher és Ferstein számlát – mondta. Egy számla, amit én hoztam,
kurvára-nagyon-szépen-köszönöm. Vártam, az irodája ajtaja mögött
lebzselve, mint valami General Hospital karakter és utáltam. – Ő túl…
tudod milyen. Túl kültelki. Túl durva. Nem túl beszédes. Nem akarom őt
ennek az ügyfélnek a közelében. Kérd meg Deant, hogy beszéljen velük.
Ő az a fajta sármos, csini fiú, akit a vezérigazgatójuk, Helena értékelne.
És ez volt az. Amikor tudtam, hogy Jordan Van Der Zee nem csak
rasszista, de ki akar ütni engem a cégből. Közbejött neki pár dolog, és az
bumerángként egyenesen az arcába fog csapódni.
Vicious, Dean és Jaime már félig kint voltak a testület ajtaján, három-
négy alkalommal megjelenve a munkában egy héten, és a legtöbb időt a
családjukkal töltve. De én… Nekem csak Luna volt. Bár, hogy egészen
őszinte legyek, még ő is úgy tűnt, szívesebben tölti az idejét a dadával.
– Ez az a hely, ahol elválnak útjaitok Legkedvesebb Lányoddal –
megrángattam a galléromat, mert Edie Kibaszott Van Der Zee legalább tíz
fokkal emelte meg a szoba hőmérsékletét.
– Örömmel – Edie kirántotta a telefonját a táskájából és elsétált.
 Jordan belépett a konferenciaterembe, és én mosolyogva
összecsaptam az ujjaimat. – Ellen kell jegyeznem egy szerződést a D&D
részére. Rögtön jövök, Jordi-fiú.
– Sosem láttam ezt megállapodást – szemöldökeit összehúzta. Utálta,
amikor így hívtam.
– Pontosan – mondtam, és pattogva elsétáltam az irodámba, hogy
előkotorjam a szerződést. Miután aláírtam – örömet lelve a tényben, hogy
megvárakoztattam Jordant az ülésteremben, mint egy kis ribancot –,
átsétáltam az emelet fő előteréhez, ahol szétvált két folyosóvá a hatalmas
ülésteremmel a közepén. Elhatározva, hogy még egy kicsit tovább
várakoztatom, vettem egy éles jobbost a pihenőszobába, hogy főzzek
magamnak egy kávét a csicsás gépen, amit sosem próbáltam korábban.
Kicsinyes volt? Igen. Felvidított-e, hogy kellemetlenséget okoztam
Jordannak azzal, hogy további pár percet várakoztattam? A pokolba is,
igen.
Azon voltam, hogy kinyitom az üvegajtót, amikor megálltam, hogy
nézzem a lányokat a konyhában.
Luna. Camila. Edie. Együtt állva. Úgy tűnt… izgatottak? Mi a…?
Edie karjait Camila köré vetette és megölelte őt, a vállába bújva. Luna
mellettük állt, babaszemekkel figyelve a jelenetet. Hosszú idő óta először
érdekelte valami a csikóhalakon kívül. Edie a kezébe fogta Camila arcát,
mielőtt letörölte a könnyeit a kézfeje hátuljával. Érzelmeit ékszerekként
viselte. Büszkén és pökhendien. Ettől kicsit kevésbé utáltam, amiért
megpróbálta ellopni anyám táskáját néhány hete.
Aztán Edie megtette az elképzelhetetlent, és mégis, amit minden lány
az ő korában tenne.
Leguggolt, végigfuttatta kezét Luna hullámos copfjain, és mosolygott.
Szinte lassított felvételként rámutatott Luna bolyhos kék csikóhalára,
szájával O-t formálva – váó.
 Luna arcán egy félénk vigyor formálódott. Sosem mosolygott így rám.
Kipislogva a sokkot próbáltam feldolgozni a reakcióját. Edie-nek kérdeznie
kellett valamit, mert Luna bólintott.
Bólintott. Sosem bólintott. A bólintás egy lépésre volt attól, hogy hangot
adj az igényeidnek, és Luna mindent megtett, hogy a sötétben tartson
engem.
A lányom ébernek, figyelmesnek tűnt, és részt vett a pillanatban, ami az
idő kilencvenkilenc százalékában nem volt róla elmondható. És én álltam
ott, földbe gyökerezve, nem akartam belépni a pillanatba és behatolni a
mágikus ködbe, amibe beleburkolóztak.
– Yo, seggarc, a fű felzabálta a memóriádat? Mindannyian rád várunk
az ülésteremben – Dean hátba vágott, és szándékosan hangosan a
fülembe csámcsogva a rágójával kinyírta révületemet. – Gyere,
csatlakozz hozzánk, mielőtt Jordi fellógat a tökeidnél, Vicious pedig
megnyúz és egy új ottománt csinál a bőrödből.
Kelletlenül követtem lépteit az ülésterem felé haladva, szemeim még
mindig a pihenőszobán.
Helyet foglaltam a konferenciateremben, beékelődve Dean és Jaime
közé. Jordan velem szemben ült, ránézésre egy vitányira egy
szívinfarktustól.
– Szép vénák – mutattam a homlokára, előhalásztam a mobilomat és
lehajítottam az asztalra.
– Nagyon vicces vagy, Rexroth. A sármod eljuttatott egy nagyon hosszú
úton Beverly Hillsbe, Todos Santosba. De én átlátok rajta, és nem vagyok
lenyűgözve – egy sziszegés csúszott ki vékony ajkai közül.
Vállat vontam.
 – Köszönöm az analízist Dr. Strangelove13. Most csináljuk ezt olyan
gyorsan és fájdalommentesen, amennyire csak lehet, így Jordi
visszamehet csodálni a tükörképét a négyrugós tükörben az irodájában.
Lehetne?
– Lehet – Jaime az íróasztalra csapott, sötét karikák keretezték a
szemét. A felesége, Mel, most szülte meg második lányukat, Bailey-t.
Jaime olyan boldognak tűnt, mint egy disznó a dagonyában, és olyan
fáradtnak, mint az az ember, akit arra vettek fel, hogy takarítsa fel a
disznóólat.
A szavazás Jordannel kezdődött, aki nyilvánvalóan arra szavazott, hogy
a lányát tartsuk alkalmazásban. Azután jött az én köröm, és mindenkit
megleptem – beleértve saját magamat is – a válaszommal.
– Igen.
– Igen? – Vicious pislogott, rám vetve egy mi-a-faszt-játszol? pillantást.
– Az igen azt jelenti, hogy az alkalmazása mellett szavazol – magyarázta
lassan, mintha egy idióta lennék.
– Tudom, mit jelent az igen, faszkalap.
Vicious, Jaime és Dean zavart pillantásokat váltottak. Úgy volt, hogy a
tervem mentén haladnak, de én most megváltoztattam. Jordan zavartnak
tűnt, végignézett rajtunk, kutatta az arcunkat, próbált értelmet találni
mindebben.
Jaime volt az első, aki magához tért, megdörgölve a sötét táskákat a
szeme alatt. – Mindegy. Nem érdekel.
Dean köre. Lehajította teniszlabdáját az asztalra. – Ha Trent rendben
van ezzel, engem szart sem érdekel, hogy itt dolgozik-e.

13 Utalás Stanley Kubrick ikonikus filmjére: Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem
kell félni a bombától, meg is lehet szeretni.
 Aztán Vicious. Felnézett rám, fejét enyhén megrázta
figyelmeztetésképpen.
Nem akarom megbaszni őt, seggfej. Úgy értem, akarom, de nem fogom.
Viszont sosem volt egy komoly barátnőm sem a harminchárom évem
alatt, és az egyetlen, amim volt, az egy szökevény ex-sztripper, akit
felkoppintottam egy mocskos egyéjszakás kaland során, és aki elhagyott
engem a gyerekünkkel. Szóval talán kiérdemeltem a figyelmeztetést.
De bár Edie Van Der Zee határozottan gondot jelentett, Luna úgy tűnt
kedveli őt.
Talán.
Esetleg.
Isten verje meg, remélhetőleg.
Tudtam, hogy ennek semmi értelme. Teszek rá. Hadd higgyék, hogy
őrült vagyok. Több erőt ad nekem. Senki sem szeretett szórakozni
őrültekkel. Szívtelennel? Miért ne? Hatalmassal? Persze. De az őrültek
kiszámíthatatlanok voltak, ami a legrosszabb tulajdonság az emberi
természetben.
Vicious kinyitotta ajkait, megízlelve a szoba fölötti erejét. – Ez egy igen
tőlem.
Fel volt véve.
A barátaim voltak a nemzetségem, a saját készítésű, kézzel válogatott
családom. Azt mondani, hogy egymás háta mögött álltunk, enyhe
kifejezés volt. Vakon lojálisak vagyunk egymáshoz közel húsz éve, és még
nincs vége. Ha az egyikünk ugrott, a többiek örömmel vitték el a balhét.
Dean felállt, összeszedve a szarjait az asztalról.
– Most, ha megbocsátotok, fel kell hívnom a feleségemet. Időpontja van
az orvoshoz ma. Mazel tov, Jordi.
Vicious és Jaime felkelt és elkezdtek vitatkozni egy konferenciahívásról
Japánnal, amit holnap kora hajnalban kell megejteniük.
 Van Der Zee és én egyedül találtuk magunkat a tárgyalóban, csak a
légkondicionáló által keltett fehér zajjal körülvéve. Jordan ujjával vékony
ajkain dobolt, lábával tükrözve az ideges mozdulatot.
Várta, hogy megmagyarázzam. Botor módon – tenném hozzá. Önként
informálni az ellenséget kezdőknek való hiba, valami, amit már azelőtt
megtanultam, hogy ne kövessem el, mielőtt gazdag lettem volna,
barátokat fedezve, akiknek a saját seggüket kellett kitörölniük.
– Határozatlannak érzed ma magad? – hosszú, csontos, Voldemort-
szerű arca eltorzult az elégedetlenségtől. Úgy nézett ki, mint egy cár, és
úgy viselkedett, mint egy zsarnok. Jordan azt hitte, félelmetes, és talán az
is volt, de nem számomra. Számomra ő csupa ugatás volt, harapás nélkül.
Vállat vontam, lábaimat az asztalon pihentetve, tudva, hogy ez az
őrületbe fogja kergetni. – Hah, mindig is rendben voltam azzal, hogy a
lányod itt dolgozzon. Csak meg akartalak kicsit izzasztani. A kardió fontos
a te korodban.
– Milyen figyelmes tőled. Te nem vesztegeted az idődet, és most egy
csomót elvesztegettél a miénkből, szóval felteszem, van egy terv a
megváltozott véleményed mögött. Tegyük tisztába – a lányom teljesen
tiltott terület számodra. Bölcsen teszed, ha távol maradsz tőle.
Nem tudott felzaklatni a megjegyzése, mert nem számít milyen vadul
őrült és beteg volt ez, elég zabálnivalónak találtam a tinédzser lányát.
Ugyanakkor, több eszem volt annál, hogy egyáltalán gondoljak rá. Ő úgy
viselkedett, mint egy gyerek. Nekem volt egy otthon. Nem sok móka volt
velük, és nevetségesen nehéz volt őket megszelídíteni.
– Gondolom, a többi srác nem fogja megkapni ugyanezt a
figyelmeztetést – lehajtottam az állam, elhessegetve a figyelmeztetését.
Nem mintha megbasznám a kicsi Edie-t, de ezt Jordinak nem kell tudnia.
Zsinóron rángatni őt volt a hobbim.
– A kollégáid úriemberek.
 A kollégáim elég nőt dugtak meg egymás között, ahhoz, hogy
benépesítsenek egy közepes méretű országot, de nem fogok vitatkozni
ezen a ponton. Nem vele, legalábbis. Ásítva kinyújtóztam a székemben.
Talán én voltam a Néma – én voltam az, aki soha, soha nem beszélt. Sem
a meetingeken, sem a céges rendezvényeken és nem vegyültem senkivel
–, de amikor a helyzet megkívánta, boldogan harcba szálltam azért, amit
akartam.
– Tudod, Jordi, néha kísértést érzek, hogy kijátsszam a rassz kártyát
ellened. Úgy tűnik, hogy egy nagy adag előítélettel közelítesz felém, amit
nem alkalmazol a világos bőrű partnerekkel szemben – hangom fesztelen
volt, ahogy én is. Tényleg nem érdekelt, hogy Jordan rasszista volt-e,
amíg kitér az utamból.
Van Der Zee horkantott a fejét rázva.
– Meg se próbáld, Rexroth. Te gyakorlatilag fehér vagy. Úgy nézel ki,
mint aki dolgozik a barnaságán.
– Egy egyszerű „Nem vagyok rasszista” sokkal kielégítőbb lett volna –
mutattam rá.
– Mindenesetre – állt fel –, maradj távol a lányomtól, ha túl akarsz élni
ennél a vállalatnál. – Egy évvel ezelőtt Jordan beleegyezett, hogy
megvásárolja a cég részvényeinek negyvenkilenc százalékát, azzal, hogy
a maradék részen mi négyen osztozunk. Azért tettük, hogy mindannyian
Todos Santosba költözhessünk, és egymáshoz közel élhessünk. De
sosem tudtuk, hogy Jordan ilyen púp lesz a hátunkon.
– Untat az üres fenyegetésed. Mindamellett elsőre is hallottalak.
– Hallottál, igen. Megerősítetted? Nem.
– Itt van a megerősítése, uram: Menj. A.Picsába! – kezeimet kihúztam
a zsebemből és bemutattam neki a két középső ujjammal, mielőtt
felkeltem és megragadtam a telefonomat és a tárcámat. Sonya számát
tárcsáztam, hogy elmondjam neki a jó híreket Luna bólintásáról. Első
csöngésre válaszolt. – Sonya, tartsd egy másodpercre. – Jordanra
vigyorogtam a telefont a mellkasomhoz szorítva. – Csak egy jó tanács,
Van Der Zee; következő alkalommal, ha üzletelsz valakivel, győződj meg
róla, hogy úriemberek. Mert az pokolian biztos, hogy én nem vagyok az,
és nem érdekel mekkora részesedésed van a cégemben. Tisztázzuk – ha
még egyszer megfenyegetsz, itt hagylak, hogy a pénzügyi veszteség
maradékait összeszedegesd. Végeztünk mára, partner.
 Fordította: Red Ruby

KÉT NAP.
Nem egy élethossz, de nem is egy perc. Két nap telt el, mióta Trent
Rexroth eltörte anyám drága Louboutinját, és az igazat megvallva még
mindig dezorientált és nevetségesen izgatott voltam amiatt, amit csinált.
Elragadtatott borzongás futott végig rajtam, csontig hatolva, ahogy
figyeltem a pazarló dizájner cipő csattanását – látni drága dolgok
elértéktelenedését volt az egyik kedvenc időtöltésem –, de ugyanakkor
boldogan tettem némi távolságot magam és Komor O’Seggfej közé.
Senki mást nem hibáztathattam, csak magamat. Úgy értem – külön
megkértem őt, hogy ne vegyen fel. Tudnom kellett volna, hogy ettől csak
kicsinyes akar majd lenni, és megteszi, hogy felingereljen.
A munka nyomokat hagyott a testemen, a lelkemen, az elmémen. Fel
kellett kelnem fél ötkor minden reggel, hogy legyen időm szörfözni. Azután
általában ötszázszor futkostam kávéért Viciousnak (hideg és udvariatlan),
Deannek (udvarias és nyers) mielőtt vége lett a műszakomnak, mint a
titkárnők és személyi asszisztensek macája. Felvenni a ruhákat a
tisztítóból, nyakkendőket tartani brókereknek, hogy válasszanak a
megbeszélések előtt, segíteni a karbantartóknak, amikor az egyik csap
csöpögött a férfi wc-ben – az apám nem viccelt. Engem jelöltek ki a
leghétköznapibb, agyzsibbasztóbb feladatokra.
 A találkozásunk után, Rexroth nyilvánvalóan elkerült engem, még egy
pillantást sem osztott meg velem, ahogy átsiklott a folyosókon, mint egy
tüzet lehelő démon, sötétség ragyogott világos szemeiből.
Az ebédszünetemben, amikor egyedül ültem az épületen kívül és a
Ramen tésztámat szürcsöltem a szomorú csomagból, amit a Dollar
Treeben vettem, hogy spóroljak némi pénzt, azon kaptam magam, hogy
elmélkedem, vajon a mutatványom az asztalán hatással volt rá, vagy azt
hitte, hogy én valami nyomoronc vagyok, aki nem méltó a figyelmére.
Nem számított. Ami számított, az az, hogy most én voltam az egyike a
sok túldolgoztatott, túlstresszelt asszisztensnek, aki ezeknek a
privilegizált, gazdag, önhatalmú férfiaknak dolgozik, akik két rövid nap
alatt elérték, hogy valami komoly bűncselekményt akarjak elkövetni.
Utáltam ezt a helyet, utáltam ezeket az embereket, utáltam ezt az
életet…
A pihenőszobában álltam, felkaptam egy flancos gyümölcskosarat
(naponta szállították őket a Fiscal Heights Holdings tizenötödik emeletére,
friss sütemények és hidegen préselt organikus gyümölcslevek
társaságában), amikor a cuki lány és Camila besétált.
– Mutasd meg, mit akarsz enni ebédre – Camila odaadott a kislánynak
egy tabletet ételek képeivel. Régi dadám felnézett, meglátott és arca
vigyorra húzódott. – Édes Edie-m, újra találkozunk! – Camila
medveölelésbe fogott és én visszaöleltem, mintha egy horgony lenne.
Sokféle módon az volt. Komolyan hittem, hogy néhány ember azért jött a
világra, hogy elviselhetővé tegye azt másoknak. Camila egyike volt
ezeknek.
– Rossz féltékenynek lenni egy háromévesre, mert ott vagy neki te? –
mormoltam lágy fehér hajába, megengedve magamnak némi
önsajnálatot. Camilla nevetett és elhúzódott, végigfuttatta ujjait az
arcomon, leltárt készítve, megbizonyosodva róla, hogy minden rendben
van. Fizikálisan úgy volt.
– Négy éves.
– Ó – a pultnak dőltem, sokkal közelebbről figyelve a csinos kislányt. Ez
volt a második találkozásunk, így észrevettem dolgokat, amiket elsőre
nem. Például, hogy úgy öltözött, mint egy fiú, mintha próbálná elrejteni
milyen bájos volt. Ettől azonnal megkedveltem. Úgy kezelte a szépségét,
mint egy titkot, és mint bármilyen titoknál, ő választotta ki gondosan az
embereket, akikre rábízta. Talán emiatt volt szűkmarkú a mosolyokkal is.
– Te nem vagy egy dumagép – jegyeztem meg, ráncolva az orromat a
kölyökre. Évek, amelyek alatt beszéltek, mialatt a szobában voltam,
megtanítottak, hogy a gyerekek figyelnek, észrevesznek dolgokat, és
utálják, ha úgy kezelik őket, mintha láthatatlanok lennének.
– Úgy is fogalmazhatunk – Camila megköszörülte a torkát és
elfordította tekintetét a gyümölcskosárra, felkapott egy epret és a szájába
dobta. – Nem beszél – rágott ahelyett, hogy kifejtette volna.
– Huh – leguggoltam, felajánlva a kislánynak egy pekándiót. Esznek az
ő korabeli gyerekek pekándiót? Nem voltam biztos, de ő mindenesetre
elvette, bezsebelte.
– Sosem kérdeztem, mi a neve – mondtam, ahogy utólag eszembe
jutott.
– A neve Luna – Camila hangja a fejem fölött hangzott. Megsimogatta
a kislány barna, göndör loknijait. A gyerek elbűvölő volt. Minden, ami
gyönyörű egy emberi lényben összekeveredett egyetlen személyben.
Mokkaszínű bőr kék szemekkel. Emlékeztetett valakire, de nem tudtam
visszaemlékezni, hogy kire. Talán egy bébi Adriana Limára.
– Edie vagyok – nyújtottam Lunának a kezemet. Nem fogadta el. Nem
jöttem zavarba, vagy idegesített az elutasítása.
 – Jó – visszahúztam a kezem. – Egyébként sincs szükségem a
bacijaidra.
Luna visszanyelt egy horkantást.
– Ami azt illeti, ne gyere sehová a közelembe, oké? Úgy nézel ki, mint
egy orrpiszkáló.
Szerettem a gyerekeket. Nem úgy, ahogy a legtöbb lány az én
koromban szereti őket. Én a megkeményedetteket és a rendetleneket
szerettem. Azokat, akik kínlódtak az érzéseik kifejezésével, és úgy érezték
csapdába estek a testükben. Talán, mert olyan sokat láttam magamból
bennük.
Átsétáltam a konyha túl felére, kinyitottam a hűtőt és megragadtam egy
kólásdobozt. Luna követett a tekintetével, csúfolódó mosollyal telt ajkain.
Felhúztam az egyik szemöldököm, és kipattintottam a dobozt.
– Fogadok, nem engedik, hogy üdítőt igyál, ha?
Megrázta a fejét. Volt valami tétovaság a mozdulataiban. Mintha nem
tudná teljesen biztosan, hogyan csinálja őket – vagy, hogy kellene-e
csinálnia őket egyáltalán.
– Ha adok neked egy kicsit, el fogsz árulni?
– Nem, nem, nem, nem! – vágott közbe Camila, felénk sietve, a
tenyerével integetve. – Az apja megölne mindkettőnket. Istenem, nem!
Nem mondtam semmit, mivel a „nem” „talán”-t jelentett Camila
világában. Attól függött, mennyire keményen próbálkoztál elérni valamit.
Luna felváltva nézett minket, próbálta megérteni a kapcsolatunk
árnyalatait.
– Ki kell mennem a mosdóba egy pillanatra. Tudnál vigyázni rá? –
Camila lesimította hosszú szoknyáját és blézerét.
Bólintottam. – Persze.
– Nincs üdítő – rázta meg felém az ujját az ajtóból.
 Megint bólintottam. Jobban ismert, mint hogy higgyen nekem, de még
kötelességének érezte, hogy ugyanazt a fenyegető ujjat mutassa Lunának
is. – Komolyan mondom, Luna. Apukád nem lesz boldog.
Szükségtelen mondani, hogy ahogy elment, Luna ajkai egyesültek a
legelső doboz diétás kólájával. Tartottam a dobozt a kezemben, ahogy
engedtem neki egy kis kortyot, leguggolva, hogy elkapjam minden
reakcióját, ahogy a zizegés eléri az ízlelőbimbóit.
– Jó, ugye?
Luna egyetértésében ünnepélyesen bólintott. Nagyot húztam a
dobozból, bámulva a kicsi lyukat.
– Ja, nagyon jó. Várj, amíg megkóstolod a sört – horkantottam.
– Nem szükséges, mivel sosem fog megtörténni – egy acélos hang jött
a konyha bejáratából, és elfordítottam a fejem, állam elernyedt
rémületemben.
Francba.
Trent Rexroth sétált be, látszott rajta a bosszúság ötven árnyalata és az
egyik legbűnösebben szexi öltönyt viselte, amit valaha láttam emberi
lényen. Nem igazán voltam oda az öltönyökért, főleg, mivel Jordan
szerette őket, és én asszociatíve utáltam mindent, amit ő szeretett, de
ahogy a selymes fekete anyag körbeölelte Trent kidolgozott, magas
alakját, elképzeltem, hogy nézne ki neoprénben. Vagy anélkül. Így is, úgy
is lekörözné Bane-t, és a többi Tobago Beach-i srácot. Nem voltam biztos
benne, hogy mit csinál, hogy fenntartsa ezt a fajta testet, de nem a seggén
ücsörgött kilenctől ötig dühös leveleket írogatva és dühösen méregetve
engem és mindenki mást.
Elvettem a dobozt Luna ajkaitól és felegyenesedtem.
– Ő a… – tekintetem körbejárt, keresve valami figyelemelterelőt, vagy
egy éles tárgyat, hogy megvédjem magam vele, ha úgy döntene, hogy
megöl.
 – Lányom – vágott a szavamba. – Az. Hol a pokolban van Camila? –
úgy hangzott, mint a szörny a Szépség és a Szörnyetegből. Mély, morgó
és parancsoló. De én elutasítottam, hogy behúzódjak egy sarokba, és
hagyjam neki, hogy megfélemlítsen engem.
– Milyen az a négy éves, aki még sosem kóstolta a kólát? – förmedtem
rá, karjaimat a levegőbe vetve.
– Bocsáss meg?
– Hallottál – egyik kezemet Luna vállára tettem, remélve, hogy nem
fogja lerázni. Nem tette. – Komolyan, mi baj van veled? Nem kell innia
minden egyes nap, még csak nem is minden héten – egyetértek. De, hogy
nem, soha? Miért? Az üdítő fincsi. Édes és bizsereg a szádban, és
boldoggá tesz. Igaz, Luna? – böktem meg.
Vehemensen bólogatott, és most Trenten volt a sor, hogy
megrökönyödve bámuljon rám. Tett egy lépést előre, szemei rólam a
lányára vándoroltak.
Csönd. És kínos feszengés. És mi a fene történik?
– Mi van? Mi van?! – elvesztettem a hidegvérem, oda-vissza nézve
köztük.
– Csináld újra – mondta – mindkettőnknek, azt hiszem.
– Mit csináljak? – megdörgöltem a nyakam hátulját, még mindig
próbálva megfejteni a helyzetet.
– Vedd rá, hogy bólintson. Kérlek – az utolsó szó vonakodva hagyta el
a száját, mintha a vereségét vallaná be. Az alsó ajkamat rágcsálva
vizsgáltam őt, mintha épp most landolt volna az űrből ananászsapkát és
Hula-szoknyát viselve.
– Oké… – összeráncoltam az orrom, lenéztem Lunára.
– Hé, haver, akarsz még egy korty kólát?
Luna bólintott és kinyúlt a dobozért. Trent nevetett. Istenem, ő nevetett.
És nem úgy, ahogy nevetett rajtam, amikor elkapott, hogy lopni próbáltam
az anyjától. Úgy nevetett, mintha világvége lenne, és őt nem érdekelné.
Mintha ez az iroda nem a pokol bugyra lenne, és mi nem utálnánk egymást
zsigerből. Nevetésében ígéret volt, egy dallam, egy mézédes hang, mely
a csontjaimig hatolt és megváltoztatta a szívverésem ritmusát. Térdeim
összekoccantak, mint vékony pálcikák, és majdnem összerogytam
döbbenetemben.
Annyira… férfias volt.
Nem mintha Vicious, Dean és Jaime ne lettek volna férfiak. Azok voltak
– az emberek nyolcan százalékával együtt ezen az emeleten. De egyedül
Trent Rexroth nézett ki elég megkínzottnak és komolynak ahhoz, hogy
átkeljen a világ összes hídján és leégesse azt egyik parttól a másikig, hogy
elérje a célját. Egyedül Trent Rexroth tűnt hajlamosnak arra, hogy
lerombolja az egész életedet, ha a fejébe veszi. A félelem, amit gerjesztett
bennem felajzott. És ez aggasztott. Nagyon.
– Meg tudom csinálni újra – motyogtam, félig kétségbeesve, hogy újra
halljam azt a hangot kijönni a száján, félig remélve, hogy ettől többnek lát
majd engem potenciális áldozatnál.
Felhúzta ördögi, vastag szemöldökét. – Hadd lássam. De ne kólával.
Leguggoltam Lunához és belesuttogtam valamit a fülébe. Lehajtotta a
fejét, és próbálta elnyomni nevetését apró öklével. Győzedelmesen
felnéztem, hogy tanulmányozzam Trentet. Ezúttal nem mosolygott.
Szemeiben valami olyan ragyogott, amiben nem is voltam teljesen biztos,
hogy képes érezni.
Egy múló pillanatig, valami átfutott köztünk, de nem tudtam, mi volt az.
Olyan intenzitással nézett rám, amit a vállaimon éreztem. Mintha
szupererőm lenne, amire rá akarja tenni a kezét. Majdnem
megkönnyebbültem, amikor Camila besétált a pihenőszobába, és Trent
felé kapta a fejét, mialatt én eltüntettem a kólát a szemetesben.
 – Mr. Rexroth! Én a-a-annyira sajnálom. Mondtam neki, hogy ne adjon
Lunának semmilyen üdítőt. Sosem kellett volna Lunát egy teljesen
idegenre hagynom – dadogott, szemei idegesen jártak hármunk között,
ahogy arcát egyik kezébe fogta. – Luna, gyere ide, édesem. Nézze, én
voltam Edie dadusa nyolc évig. Jól ismerem őt. És én csak itt voltam a
folyosón, a mosdóban…
Váó. Faszkalap főnöknek kell lennie. Bár nem volt szükségem Camila
reakciójára ahhoz, hogy tudjam ő a nem-ejtünk-foglyokat típus. Trent
elhessegette, elvesztve érdeklődését a mondandója iránt.
– Rendben van. Camila, el tudná vinni Lunát a tízedik emeleten lévő
játszószobába? Azonnal ott leszek.
– Természetesen.
Aggodalom látszott öreg dadusom arcának minden egyes sejtjén,
ahogy felkapta a karjaiba Lunát és sietve kiment a tágas konyhából, léptei
felgyorsultak, ahogy visszapillantott a válla fölött diktátor munkaadójára.
Trent és én egyedül maradtunk, és noha undorodtam magamtól, hasam
úgy ugrott össze, ahogy általában első csók előtt szokott.
Egyetlen lépéssel a személyes terembe került. Nyeltem egyet, amikor
rájöttem, hogy több mint harminc centivel magasabb nálam.
– Az életcélod, hogy felbosszants engem? – hangszíne egy lapos vonal
volt a monitoron, halott és komoly.
Vállat vontam, egy ütemet sem kihagyva. – Nem, de ez egy kellemes
bónusz.
Elmosolyodott. Fenyegetés volt a vigyorában. Az illata hülye dolgokat
művelt a fejemmel. Olyan húrokat pendített meg a testemben, amelyekről
nem tudtam, hogy sóvárogni képesek, a rossz irányba rángatva engem.
Nyeltem, tettem egy lépést hátra. Trent úgy tűnt semmibe vette a tér iránti
igényemet, és újra felfalta a kettőnk közti távolságot. A derekam
nekiütődött a homokszínű, hűvös pultnak. Miért volt itt minden arany és
romlott?
– Van egy Funny Felix parti vasárnap Luna kölyök táborában. Tobago
Beachen. Azt akarom, hogy ott legyél – kívánsága direkt volt, kérges.
Ahogy nagy keze is, amit a pultra tett mögém, ahogy a testem fölé
magasodott. Megráztam a fejem.
– Én… Én nem tudok.
– Nem hiszem, hogy megértetted, Edie. Nem hívtam el a korhatár alatti
segged egy Chuck E. Cheese14 randira. Ez nem opcionális. Ez része a
munkaköri leírásodnak. Nézd meg a szerződésed. A 4.4-es klauzula előír
neked néhány plusz órát minden hónapban – hétvégéket is beleértve. Ez
egy üzleti tranzakció. Semmi több.
– Te nem érted – szorítottam meg a pultot magam mögött, amíg a
bütykeim kifehéredtek, túlérzékenyen arra, hogy a jobb keze centikre volt
az enyémtől. Érintésének ötlete őrült volt és csábító. Még bűnös is. –Nem
dolgozom szombatonként. A szombatjaim az enyémek, és a városon kívül
töltöm őket, San Diegóban. Tudok dolgozni vasárnaponként – nem
probléma. De nem szombaton – fojtogatott minden egyes szó. Trent
megmerevedett arca meg sem rándult. Ajkai olyan közel voltak az
enyémekhez, hogy nem voltam biztos benne, vajon csak képzeltem, vagy
mi tényleg beleolvadtunk valami másba. Éreztem, ahogy törzse a
lélegzetvétele ütemére mozdul, anélkül, hogy a testünk érintkezett volna.
A meghittség levetkőztette velem a gúnyosságomat, amit általában
köpönyegként viseltem, hogy kizárjam a világot.
Kérlek, gyerek közelebb. Kérlek, maradj távol.

14Chuck E. Cheese – A nyolcvanas évek óta népszerű amerikai gyorsétteremlánc,

anely a gyerekmenüiről és a játéklehetőségeiről ismert.
 – Miért? Mi van szombatonként? – állkapcsa gránit volt, szeme titánium.
Ha nem tűnt volna olyan elérhetetlennek, úgy cirógattam volna borostás
állát, ahogy szerettem volna.
Pillantásunk találkozott. – Minden tiszteletem, de ez nem a tartozik rád.
– Erősen érintett vagyok. Épp próbálom kitalálni milyen meggondolatlan
vagy, mivel terveket szövök veled és a lányommal. Valami okból úgy tűnik,
hogy megkedvelt téged.
Haboztam, grimaszolva. – Miből gondolod, hogy meggondolatlan
vagyok?
– Elutasítani borostyánligás egyetemeket – és dicsekedni vele, zsebelni
egy zsúfolt promenád közepén, felbosszantani az állam legbefolyásosabb
emberét az első munkanapodon, hogy megnevezzek néhány okot. Mivel
mi alig vagyunk ismerősök, arra tenném a tétem, hogy még sokkal több
random szarság kerülne az utamba, ha mélyebbre ásnék – szavai
pengeként vágtak belém, ahogy kigombolta a felső két gombot az ingén.
Észrevettem néhány dolgot. Például hogy ez volt a második alkalom,
hogy megszabadult a nyakkendőjétől, vagy meglazította a gallérját,
amikor körülötte voltam. Mintha talán ez azt jelentette volna, hogy
melegebbet érzett, amikor egymáshoz közel voltunk.
A padlóra fókuszáltam, próbáltam elterelni a gondolataimat onnan,
ahová abban a percben tévedtek, amikor meglazította a gallérját. – Egy
héttel ezelőttiig szörfoktatóként dolgoztam. Úgy értem, ja, kirabolok
embereket. De csak mert… – elhallgattam, keresve a megfelelő szavakat
anélkül, hogy túl sokat kiadnék. – Nézd, nincs választásom, oké? Bízz
bennem, csak mert az apám tele van lóvéval, nem azt jelenti, hogy én egy
centet is látok belőle. Nem vagyok kleptomániás. És csak bizonyos
embereket célzok meg. A gazdag fajtát. Azokat, akiknek nincs szükségük
arra a pénzre, hogy fizessenek az áramért vagy a kajáért – tettem hozzá.
Mert számomra ez különbséget jelentett.
 – Bra-kibaszott-vó, Robin Hood. Rendkívüli hír – tizenöt évvel ezelőtt
anyám nem tudta volna fizetni a villanyszámláját, ha ellopod a tárcáját.
Fejezd be, hogy hanyag feltételezésekbe bocsátkozol. Ez helytelen.
– Emlékeztetned kellene magad erre – épp most címkéztél
meggondolatlannak – mutattam rá.
– Mert az vagy. Nem hiszem, hogy jól illenél Lunához.
– Sosem jelentkeztem a munkára, szóval nincs gond.
A sebesség, amivel elmozdult tőlem, bámulatos volt. Trent hidegen
vizslatott, vicsorral az arcán. – Jössz a partira. Nem vitatéma, Van Der
Zee.
– Nem – mondtam, megragadva a telefonomat a pultról, és testemmel
az ajtó felé fordulva. – Értem, hogy mit próbálsz itt csinálni. Én kedvelem
Lunát, és hajlandó vagyok ott lenni neki – akár munkaidő után is, nem
gond. De a saját feltételeimmel. És ideális esetben, anélkül, hogy te
körülöttünk lennél. Camila nagyszerű, de te és én nem jövünk ki.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor Dean Cole grasszált
be, megragadott egy tányért és megpakolta annyi gyümölccsel, ami elég
lett volna, hogy megfullasszon egy elefántot, szemei szenvtelenül a színes
kosárra meredtek.
– Hé, ember – beleszúrt egy fogpiszkálót egy darab dinnyébe és a
szájába dobva megrágta. Trent megpördült, hogy szemben legyen vele,
és szótlanul ráncolta homlokát, melyről üvöltött, hogy húzz a picsába!
Dean rendíthetetlenül folytatta. – Mint legjobb barátod, úgy érzem,
figyelmeztetnem kellene téged. Ráhajtani az üzlettársad lányára, aki
gyakorlatilag a saját gyereked lehetne, rossz húzás. A folyosó túlfeléről
láttuk, hogy egymás arcába másztatok, és mindannyian tudjuk, hogy a
gyűlölet gyakrabban változik valami mássá, mint ahányszor nem. Szóval,
itt a tanácsom – tartsátok meg az ágyékotokat magatoknak, gyerekek.
Most. Kurvára. Azonnal.
 Dean még mindig vidáman mosolygott, ahogy szállította az üzenetet.
Egy külső szemlélő az üveg túloldaláról azt hihette, hogy az időjárásról
vagy a fociról beszélgetett. Néztem a két férfit. Trent szemei olyasmit
ordítottak, amit Dean nyilvánvalóan képes volt olvasni, ajkai összeszorítva
maradtak.
– Vettem, haver. Csak figyelmeztettelek – Dean felemelte egyik
tenyerét, vereséget tettetve.
Kimentettem magam, kisiklottam a konyhából és otthagytam a két férfit,
farkasszemet nézve. Mielőtt sikerült volna elmenekülnöm, Trent
megragadta a karom – lágyan, nem úgy, mint az apám – és belesuttogta
a hajamba.
– Mit mondtál Lunának, hogy megnevettesd?
Becsuktam a szemeimet, a nyaka felé hajoltam, visszatartva a
lélegzetem, így nem szívtam be az illatát és tápláltam a növekvő
függőséget.
– Azt mondtam neki, hogy az apukája egy feszült bunkó.
Nem néztem vissza, hogy lássam ki nyerte a farkasszem-nézést, Trent
vagy Dean.
Nem számított, mert én voltam az, aki vesztett.
A józan eszemet, a logikámat és az értelmemet.
Én voltam a vesztes a végen, és szükségem volt egy gyors győzelemre,
ha valaha el akartam szökni Theóval. Amit akartam. Nagyon is.
 Fordította: Suzy

– VALAMI HÍR? – Hagytam, hogy az ingem leessen a márványpadlóra egy

halk puffanással. Amanda gépiesen, ahogy a legtöbb dolgot csinálta,
levette a ruháját, ráfektette a színes darabot a barna, tömött karosszékre
a hálószobámban, és Todos Santos körvonalait nézte a franciaablakokon
keresztül.
Rájöttem, hogy nem egészséges kapcsolatot fenntartanom a
magánnyomozóval, akit azért béreltem fel, hogy felkutassa a nőt, aki
elhagyta a gyerekemet. Arra is rájöttem, hogy egyszerre vele és a
gyerekem terapeutájával lenni katasztrofálissá válhat. Bár mindig
szerettem a zűrt, és jó ötlet volt keverni az üzletet az élvezetekkel – ha
nem törődsz a botránnyal és tudod, hogyan teheted a magad számára
hasznossá az élvezeteket.
Amanda extra-keményen dolgozott nekem. Sonya kétszer annyit
foglalkozott Lunával, mint más gyerekekkel a rendelőjében.
És volt még valami, ami hozzájuk fűzött: a kényelem.
Ahogy a családom, a szüleim és a barátaim tudták, nem nyúltam
csajhoz, mióta Val elhúzott Isten tudja, hová és azt akartam, hogy ez így
is maradjon. Nem akartam, hogy összehozzanak egy nővel, csak mert
tudják, hogy a piacon vagyok. Nem akartam, hogy szemmel tartsanak és
elmondják, milyen átkozottul rossz egyedül lenni és mennyire meg kellene
állapodnom.
 Szerencsére, Amanda és Sonya nem lát többet bennem, mint egy
dögös pasit, aki egy tisztes részét adja a fizetésüknek és olyan nyersen
és keményen bassza meg őket (gumival – megtanultam), hogy egy egész
hét kell a kiheveréséhez.
Amanda kikapcsolta a fehér csipkemelltartóját és lecsúsztatta a karjain.
Mennyeien nézett ki a csokoládészínű bőrén.
– Még keresem – morogta, meggyújtva egy jointot a rózsás ajkai között.
– Most hol?
– Brazíliában. Próbálom kitalálni, hogy az ottani rokonainál van-e.
Val anyja Chicago-ban lakott. Elszökött Rióból Val erőszakos apjától,
amikor Valenciana hároméves volt. Az esély, hogy megtalálják Luna
anyját Brazíliában csekély volt, de eltelt három év és semmi hír, egy
ábrándot kergettem. A pénz nem számított manapság, de még mindig
furcsának éreztem, hogy ennyit költök egy ilyen feltevésre. Mióta
Valenciana elhatározta, hogy meglép, fáradhatatlanul keresem őt. Nem az
elhagyás részével foglalkoztam, már régen feladtam, hogy úgy
viselkedjen, mint egy anya. Azt akartam, hogy rám ruházza a teljes
felügyeletet. Ha Val úgy döntene, hogy megint visszakeringőzik az
életembe – ami nem is lenne túlzás, mert szereti a pénzt és nekem sok
van – azt, hogy Luna nem beszél négyévesen, felhasználná a bíróságon,
hogy elvegye tőlem. Mert, ha Val megkapná Lunát, akkor elég
gyerektartást kapna ahhoz, hogy fenn tudja tartani az imádatát mindenért,
ami divatos és drága.
És ha van valami, amit határozottan soha nem élnék túl vagy engednék
meg, az az, hogy bárki elvegye tőlem a gyerekemet.
Amanda felém sétált, oda, ahol kinéztem az ablakon, még mindig a
magas sarkújában; egy karibi istennő, akinek nincs ideje férje és
gyerekekre. Megállt a bárpultomnál (annyira kilencvenes évek, de
akkoriban szegény kölyök voltam és ez volt az álmom, és Öreg-Trent
részben azon munkálkodott, hogy Fiatal-Trent álmait megvalósítsa) és
kivett egy üveg limitált kiadású Jamesont. Nem voltam nagyivó, de miután
ma összecsaptam egy tinivel és a sovány segge visszautasított, egy korty
nem árthatott. Amanda leült az ágyra, megütögette a bársonytakarót maga
mellett és én leültem mellé, a fejemet a meztelen melleihez nyomtam,
ahogy a számba öntötte az italt.
– Hajlok a felé, Rexroth, hogy tájékoztassak, valószínűleg nem fogod
megtalálni Valt. Senkit se érdekel, ha átléped Mexikó határát, még
kevésbe, ha messzebb délre teszed. Val-nek még feltöltős mobilra, titkos
e-mail címre és puccos, hamis személyire sincs szüksége. Kedvére
leugorhat egy tengerparti kisvárosba és ott maradhat egy baráttal, vagy
vállalhat alkalmi munkát. A legtöbb dolgot, amit korábban vettél neki,
eladta, hogy megléphessen és elég tisztes gyerektartást kapott, hogy
hosszú időre eltűnhessen.
Éreztem, ahogy az ital végigégeti a torkomat és azon tűnődtem, hogy
lehetett alkoholista régen Dean. A pia depresszióssá tett. És hülye
dolgokat csináltam részegen. Például feljegyzéseket írtam a lányomról és
megmutattam a terapeutájának. Kivettem a jointot Amanda ajkai közül és
bedugtam a számba, hátrahajtottam a fejem és édes illatú füstcsíkokat
fújtam ki az ég felé. Amanda szénfekete haja beborította a mellizmaimat,
ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a meztelen vállamat át a tetoválásomon,
amit közvetlenül a főiskola előtt szereztem, amikor otthon ültem törött
bokával és az idő elütése volt a legfőbb prioritásom.
– Faszom – ez volt a kifinomult válaszom a kis beszédére.
A farkam már kemény volt, ahogy a nyakam érzékeny bőrét megszívta,
majd a vállam harapdálásával kinyilvánította a szándékát. A
légkondicionáló zümmögött közöttünk és én a kintről beszűrődő zajokat
figyeltem. Luna gyorsan elaludt a penthouse másik szárnyában, a szobája
Camiláé mellett volt. Luna sosem fog találkozni Amandával. Sosem fogja
megtudni, mit csinált az apukája éjszaka.
– Engedd el őt, Trent! Keress egy rendes nőt, aki törődni tud a
gyerekeddel. Szó szerint minden olyan nő a kontinensen, akinek szeme
van, és petefészkei, az pályázna erre a pozícióra. Minden megvan benned
– mondta.
A fogaim közé vettem a jointot, miközben lecsúsztattam a fehér tangáját
a combjain és egyszerre három ujjamat nyomtam belé, megtalálva az utat
a G-pontjához és lustán dörzsölgettem. Még ideje sem volt arra, hogy
hátrébb húzza a seggét a takarón, hogy hozzáférhessek a puncijához. A
feltörő nyögése belehasított a levegőbe, amikor a hüvelykujjamat
hozzányomtam a csiklójához és elkezdtem masszírozni, felizgatva őt.
– Ez ma fájni fog – mondtam.
– Miért? – dorombolta, hirtelen felvillanyozta az ötlet. – Ezúttal ki
idegesített fel?
A neve a nyelvem hegyén volt, de ha kimondanám, beismerném, hogy
Edie jár a fejemben. Fiatal volt. Olyan átkozottul fiatal. És még ha nem is
törődnék az életkorával – amivel mégis, a teste az érett és a serdülő
közötti vonalon húzódott. Még nem érte el a teljes és a határozott
domborulatait. Törődtem a Fiscal Heights Holdings-szal és terveim voltak
ezzel kapcsolatban. Tervek, amikbe nem tartozott bele Edie vagy a
bosszúszomjas apja. Ezen kívül egy csapás volt, egy buktató, és egy
kurva biztos elterelés.
– Senki – végignyaltam Amandát a torkáig, aztán megálltam, hogy
ránézzek. Amanda nem várta, hogy megcsókoljam. Senki sem várta. –
Senki fontos.
Egy hazugság volt, amiben hinni akartam. Egy hazugság volt, amit
beleültettem az agyamba, a szívembe és abba, ami megmaradt a
lelkemből. Egy hazugság volt, aminek igazsággá kellett válnia. Így kellett
lennie.

A telefonom ébresztője olyan lelkesedéssel rezgett, amin pontban hajnali

négy órakor nyilvánvalóan nem osztoztunk. Felébredni a tintaszínű
sötétségben nem volt ideális a szórakozásra, de a szörfözés igen, így
lenyomtam a gombot, meggyőzve magam arról, hogy ez csak ideiglenes,
még ha nincs is oka annak, hogy ezt gondoljam.
Ásítva kinyújtóztam a duplaágyamban, a szemeim lassan fókuszáltak.
Rózsaszín falak. Két csillár. Fehér, antik bútorok, felújítva és importálva,
Olaszországból. Minden, ami a szobámban volt, azt mutatta, hogy én egy
boldog, szurkoló-típusú tinilány vagyok. Senki sem gyanakodna arra, hogy
ez a szoba egy kalitkát mutat, egy személyt, akit el kell játszanom. Senki
sem tudta, hogy el kellett dugnom a szörf-felszerelésemet, a waxot, a
vízálló ruháimat és az ilyesmiket a szekrény hátuljába, még ha minden
nap használom is őket, a csekély valószínűség miatt, hogy valaki rájön,
nem vagyok jéghercegnő.
A szörfözés nem elég előkelő, hogy elfogadott tevékenység legyen egy
Van Der Zee számára.
A szörfdeszkáim az egyik garázsban voltak elrejtve nehéz, barna
szövetek alatt, ahol a vendégek nem láthatják, még véletlenül sem és az
összes családi fotó, amit a korallszínű falakra akasztottam, ugyanaznap
le is kerültek; csupán a falakra kalapált szögek bizonyították, hogy ez a
szoba egyszer otthonos volt és az enyém.
Senki sem ismerte a valódi énemet, mert nem voltam tökéletes és a Van
Der Zee-k azok voltak.
Legalábbis a külvilág felé.
Mi voltunk a Brady család a millió kölyök nélkül. Szőkék, szépek és
nekünk volt a legnagyobb, legfényesebb mosolyunk a környéken.
Belebújtam egy narancsszínű bikinibe, egy feszes vízálló ruhába és egy
fekete kapucnis felsőbe, majd írtam Bane-nek. Most nem tudtunk együtt
szörfözni, amióta éjjel–nappal dolgoztam, de attól felajánlottam. Szívás a
koromsötétben szörfözni, nem beszélve arról, hogy különösen
kockázatos. De nem volt túl sok választásom. Reggel hétkor kezdtem
dolgozni és nem is fejezem be este hétig. És amikor végeztem, akkor
ellenőriznem kellett az anyámat, főzni neki és megbizonyosodni róla, hogy
jól van. Végül is valakinek meg kellett tennie és az kurva biztos, hogy nem
Jordan volt.
Beléptem a konyhába egy kis kókuszvízért és egy granola szeletért.
Minden sarokból vérvörös gránit konyhapult és rozsdamentes acél
eszközök ragyogtak rám. A konyha volt az egyik kedvenc helyem a
villában, mert az apám elég ritkán tévedt be. Akárhányszor otthon volt, az
ételét a szobájába vitette az egyik házvezetőnőnkkel. Csak akkor bukkant
fel, amikor teát készített anyámnak, ami úgy tűnt az egyetlen dolog, ami
megnyugtatta a zaklatott idegeit.
– Anya? – lihegtem, amikor egy piszkosfehér szatén köpenybe burkolt
törékeny, hajlott hát üdvözölt. – Miért vagy ébren?
A márvány étkezőasztalnál ült, a helyi újság egyik cikkét bámulta.
Odasétáltam és egy puszit nyomtam a szőke feje búbjára.
– Hé – mondtam halkan. – Éjszakázol?
 – Kicsoda April Lewenstein? – az egyik tövig rágott körmét egy képre
nyomta, amin apa ölelkezett egy fiatal üzletasszonnyal, mindketten a
kamerába mosolyogtak az egyik FHH estélyen. Végighúzta az ujját a
képükön és mindkét arc tintafoltos lett. Megengedtem magamnak egy
elnéző sóhajt, a vállaim elernyedtek.
– April a könyvelésen van, a hetedik emeleten. Házas, öthónapos
terhes. Semmi miatt sem kell aggódnod. Menj vissza az ágyba!
Felém fordította a fejét. Az ajkai természetellenesen duzzadtak voltak,
a bőre túl feszes a vég nélküli injekciózástól, vöröslő szemei egy újabb
beszámíthatatlan gyógyszer-koktélról meséltek, amiket ki kell cserélnünk
és felíratnunk.
– Elmondanád, ha tudnád, hogy megcsal engem – megragadta a
szörfruhám anyagát és csomóba szorítva az arcához húzott.
Kötelezettség nélkül megrándítottam a vállamat.
– Persze. – Biztos, hogy nem. Ebben a pillanatban Lydia Van Der Zee
azzal az egyszerű ténnyel se tudott volna megbirkózni, hogy karbantartás
miatt a medencénk lezárva marad a nyár hátralévő részére. De azt
mondtam neki, amit hallani akart, mert az ártatlan hazugságok biztosítják,
hogy viszonylagos békében éljünk együtt a határozott instabilitásával.
Persze magam miatt, nem miatta.
– Hogy megy a munka, drága kislányom?
Ellazította a szorítását a szörfruhámon. A szemeim a hűtő feletti órára
rebbentek, tudtam, hogy tartozom neki a társasággal, ha mással nem is.
Leültem egy székre mellette és kipattintottam a kókuszvizes dobozt, az
ajkaimhoz emeltem.
– Rendben van. Jordan kiválasztotta a város legnagyobb seggfejét,
hogy vele dolgozzam. Alig várom, hogy találjon egy másik kedvenc
projektet, amivel eltöltheti az idejét.
 A Fiscal Heights Holding csak egy újabb pont volt az apám vállalati
szövetén. Már annyi vállalatot vett meg és adott el ezelőtt, hogy képtelen
voltam számon tartani. Úgy kezelte a befektetéseit, mint a nincstelen
szeretőket – az első évben mindent megadott nekik, amire szükségük volt,
aztán dobta őket, hogy védjék meg magukat, ahogy unalmassá váltak
számára, és új, izgalmas kaland után nézett.
– Nem tudok erről – motyogta anya beharapva a húsos alsó ajkát. –
Tetszik neki az ötlet, hogy egymás vállát veregetik Baron Spencerrel, meg
ilyesmi. Ők nagy nevek Todos Santos-ban és apád polgármester akar
lenni.
A Fiscal Heights Holding székhelye Beverly Hillsben volt, a nagy L.A.-
ben, de mi Todos Santos városában éltünk. És Todos Santos kicsi volt.
Ijesztően az. (lásd még: én, ahogy szerencsétlenségemre a főnököm
anyjának tárcáját próbálom meg ellopni)
Szóval, anyának nem kellett emlékeztetnie arra, hogy Trent Rexroth
nagy fogás volt. Mostanság, úgy vettem észre, hogy megszállottan rá
gondolok, irodán kívül és belül is, ami elég nyomos ok volt ahhoz, hogy
ellökjem magamtól, akárhányszor a közelembe került.
– Az apád különösen viselkedik. Megint megcsal, biztos vagyok benne.
Azt hiszem, ezúttal komoly.
– Kétlem – vigasztalóan rámosolyogtam. A komoly részére értettem,
nem a megcsalásra. Határozottan megcsalta.
Fáradtan megdörzsölte az arcát.
– Ezelőtt sosem voltak ilyen hosszúak és gyakoriak az üzleti útjai.
– Talán felkészül arra, hogy polgármester legyen. Támogatókkal
találkozik, bla-bla-bla.
Habár mostanában nem beszélt a politikai törekvéseiről, és ez azt
jelentette, hogy nem is voltak a gondolatai között. Jordan Van Der Zee-
nek egyetlen igaz szerelme volt, és az a saját hangja.
 A konyhaajtó halkan megnyikkant és én ösztönösen felkaptam a fejem
készen arra, hogy kirántsam a fiókot és levadásszam a rohadékot egy
steak-késsel. Amikor láttam, hogy maga az ördög jelent meg teljes
valójában, kifújtam a levegőt, de jól tudtam, hogy nem lazulhatok el.
– Te is fenn vagy? Mi van veletek, srácok? Hajnali fél öt van – morogtam
az italomat szorongatva. A hétvége gyorsan közeledett és én nem
akartam felbosszantani Jordant. Szükségem volt arra a látogatásra
szombaton, így kedvesen viselkedni életbe vágóan fontos volt.
– Edie-nek és nekem van némi megbeszélnivalónk. Menj vissza az
ágyba, Lydia! Hamarosan készítek neked egy teát.
Még ha a rosszallása közvetlenül az anyám felé irányult is, ez mégsem
csökkentette a rossz érzést. Anya legyőzötten talpra állt, kisétált a
helyiségből, nem sokban különbözve egy szellemtől. Minden megtett
lépése mellőzöttséget, lemondást és gyengeséget sikoltott. Az anyámat
eléggé bántalmazták ahhoz, hogy megtörjön, de nem eléggé ahhoz, hogy
a rendőrséghez forduljak. Egyensúly, mondta Rexroth. Az minden. És ó,
mennyire igaza volt.
Becsuktam a szemem, vettem egy nagy levegőt. Kurvára nem fogsz
veszíteni, Edie. Francba a szörfözéssel és a kis hatalmi játékaival és
figyelj a lényegre. Nézd a nagyobb képet!
Jordan kikapta a kezemből a kókuszvizet, kiöntötte a konyhasziget
egyik óriási mosogatójába.
– Épp azt ittam – minden egyes ártatlan szavamban halálos
mennyiségű rosszindulat volt.
– Többé nem. Ez, és a szörfözés…. úgy nézel ki ezek miatt, mint egy
hippi. A Van Der Zee-k minden reggel kávét isznak. Ettől vagyunk okosak.
– Kétszer egy nap teát csinálsz anyának – vigyorogtam.
– Az anyád nem Van Der Zee. Az ő dicsősége az, hogy hozzáment
egyhez.
 Nem volt lehetőségem arra, hogy elismerjem neki, amiért nem tört ki a
harmadik világháború, így befogtam a szám.
– Edie, beszélnünk kell!
– Azt hittem, azt csináljuk.
Előredőlt, rákönyökölt az asztalra. Komoly tekintete azt tükrözte, hogy
megint kiábrándult belőlem, bár rohadtul nem tudom, miért.
– Láttam a beszélgetésedet Rexroth-tal a pihenőszobában. Az egész
emelet látta.
A szemeimet rászegeztem, a szám kinyílt, mielőtt kitaláltam volna egy
visszavágást. Ha az apám arra gyanakodna, hogy flörtölök Rexroth-tal,
eltávolítana mindentől, amivel törődöm, és ott hagyna. Ezt nem
engedhetem.
– Nézd – kezdtem, de egy kézmozdulattal elhallgattatott.
– Az én lányom nem lehet olyan hülye, hogy bedőljön a nyers
vonzerejének. Én tudom ezt, Edie.
Elkezdett matatni a nyakkendőjén, megkötötte anélkül, hogy egyetlen
pillantást is vetett volna a tükörbe. Hátradőltem, a karjaimat keresztbe
fontam a mellkasomon.
– De láttam, ahogy rád nézett, és ahogy feléd hajolt, egyik sem volt
helyénvaló, figyelembe véve a korkülönbséget és azt, hogy most nekünk
dolgozol. Fogalmam sincs, mit forgat a fejében Trent Rexroth, de nem
fogja elérni a célját, bármi is az. Nos, tudod, hogy apád elég jó abban,
hogy megértse a vele való társulás következményeit, igaz?
Jordan ki akarta csinálni Trent Rexroth-ot? Én nem tenném ezt ellene.
Ő határozottan beszámíthatatlanná válik, ha a családja becsületét kell
megvédenie, a becsület itt a hangsúlyos szó. A szeretet, az érzések és az
általános jólét eldobhatóak voltak a világában. A felismeréstől, hogy ez a
beszélgetés túl sok irányt vehet – mindegyik rossz felé – a gyomrom
összerándult, felhúzódott a mellkasomba, elzárva a torkomat. A szívem
megszegett ígéretekkel és bizonytalan boldog pillanatokkal telt meg. A
remények és álmok senki földje Theo nélkül sosem fog kiteljesedni.
– Rexroth nem érdekel engem, szóval ne pocsékold az idődet azzal,
hogy figyelmeztetsz – mondtam, homokszemeket piszkáltam ki a letört
körmeim alól. Mindig tele voltak homokkal, bármilyen rövidre vágtam is.
De igazából – imádtam. A homok az óceánra, a szörfözésre, a
szabadságra emlékeztetett.
– Szeretnéd, ha megnövelném az órabéredet?
Apám előredőlt, mint egy nehéz gép, a kezébe vette az enyémet és
mereven megütögette. A bőre hűvös és száraz volt, tökéletes metaforája
annak az embernek, ami volt. Óvatosan válogattam meg a szavaimat, a
tekintetem végigsiklott a kezeinken, mennyire természetellenes volt a
látványa és az érzése.
– Nos, csak minimálbért fizetsz nekem.
– És szeretnéd, ha úgy rendezném, hogy láthasd Theodore-t minden
szombaton és minden második szerda este? – folytatta, sunyi volt a
mosolya. Theodore. Nem Theo. Sosem Theo.
Az ujjaim remegtek, viszkettek, hogy kikapjam őket az apám markából.
Reszkettek azért, hogy újra megérintsék Theot. Hogy érezzem az arcát a
kezeim között. A nevetését a bőrömön. A lelkét a sajátom mellett.
Ugyanakkor tudtam, hogy Jordan tudatában van annak, hogy a répa, amit
előttem lóbál, mérgező. A kezem enyhén sajgott az érintésétől, és én meg
akartam mosni szappannal, addig súrolni, míg az első bőrréteg le nem
hámlik. Közelebb hajolt, a leheletében mentolos fogkrém és méreg volt.
– Szükségem van a segítségedre, Edie. Van egy elvégzendő munka és
te vagy a tökéletes jelölt.
– Hallgatlak – mondtam, látni akartam, merre tart.
– Trent Rexroth. Azt akarom, hogy körülötte legyél. Találd ki, hogy mire
készül.
 – Miért?
Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljam, ezek ketten utálják
egymást. Viszont az apám úgy gyűjti az ellenségeket, mint más a
bélyegeket vagy a karácsonyi lapokat. Kötelességtudóan és szeretettel.
Minden hatalommal bíró embert, aki az útjába került, felcímkézett,
megfigyelt és úgy kezelt, mint valami nemzeti fenyegetést. Az egomániás
kifejezést kifejezetten a számára találták ki. Jordan Van Der Zee-nek nem
jelentett problémát, hogy elfogadó legyen az olyan emberekkel, akik
kevésbé voltak értékesek, gazdagok és fontosak, mint ő. De abban a
pillanatban, hogy konkurenssé vagy akadállyá válnál, ő utánad menne és
visszafordítana csak azért, hogy lekorlátozzon és a biztonságos oldalon
tartson.
– Bosszantó a hallgatása, és mindig ellenem van. Dolgozik valamin.
Tudni akarom, hogy min. Mindent tudni akarok arról, hogy mit művel az
irodája zárt ajtaja mögött. Tudni akarom, mikor viszi a lányát a
terapeutához. Tudni akarom a napirendjét. Hol tartja a széfjét és az aktáit
és az iPadjét. Tudni. Akarok. Mindent.
Szóval, azt hiszi, hogy Trent Rexroth valami gyanús dolgot tervez a háta
mögött. Egy erőszakos átvételt vagy egy meglepő támadást, ami hatással
lehet a szeretett befektetési társaságára.
Trent Rexroth határozottan egy irányításmániás benyomását kelti.
Talán Jordannek igaza van, hogy aggódik. Ez egyáltalán nem számít. Mert
bármennyire is utáltam visszautasítani a szerda estéket Theoval, de nem
akartam még mélyebb sírba temetni magam azzal, hogy hagyom, az
apám így játsszon velem. Átkozott legyek, ha megteszem és átkozott
legyek, ha nem. Akkor is, ha hazudik nekem arról, hogy több időt kapok
tőle azzal a sráccal, akivel törődök, vagy az igazat mondja, de már tudta,
hogy működik a precedens megteremtése egy zsarolásban. A kétélű kard
kettévágta a szívemet.
 – Kösz, nem – mondtam lassan, a hüvelykujjammal az asztal szélét
pöckölgettem. – Ajánld fel valakinek, akit érdekel!
– Legdrágább kislányom – megint megragadta a kezemet,
szándékosan meghúzta a karomat. Nem fájt, de messze volt a
kényelmestől. – Meg fogod tenni. A juttatás csak egy kis terelés a
megfelelő irányba. Ebben az esetben nincs választásod.
– Nem fogok kémkedni Trent Rexroth után – hangosabb voltam,
higgadtabb. – Semmi rosszat nem tett velem és emellett rossz nyomon
jársz. Rexroth utálja a pofámat.
Ez tény. Jelenleg biztos vagyok abban, hogy előbb bízna meg egy
neonáciban, minthogy elmondja nekem a titkait.
Az apám természetesen nem törődött a növekvő ellenállásommal.
– Ha nem teszed meg, Edie, akkor New Yorkba küldöm Theodore-t.
Tudod, hogy csak megpendítem a megfelelő húrokat és megtörténik. Az
intézmény San Diego-ban durván túlzsúfolt. Szívességet tennék neki.
Vissza az ismerős vizekre. De van más is. Fenyegetés, már
megszoktam.
– Megzsarolni valakit, hogy belemenjen egy zsarolásba egy érdekes
módszer. Szeretném látni, ahogy megcsinálod. Költöztesd Theo-t egy
kisebb intézménybe, amikor majd a polgármesterségre pályázol. Azt a
valakit, akiről nem akarod, hogy bárki tudjon – mondtam szárazon, utálva
őt és Rexroth-ot és az egész világot, amiért köztem és a boldogságom
között állt. Én csak szörfözni akartam és Theo közelében lenni. A tény,
hogy úgy éreztem, lehetetlen elérnem ezeket, olyan érzést keltett, mintha
egy üvegburába szorult pillangó lennék. Egy apró teremtmény, aki
nekicsapódik az akadályoknak, amíg ki nem fogyok az energiából, a
levegőből, a reményből.
 – Az én ízlésemnek túlságosan is gyakran és hangosan dobálózol a
zsarolás szóval, kisasszony. Nevezd kutatásnak – ajánlotta, megint
elengedte a kezemet.
– Nevezheted kutatásnak vagy zsarolásnak, vagy Joe bácsinak. A
válasz még mindig nem.
Már hajnali öt óra volt és hivatalosan is elmulasztottam a szörfözési
időkeretemet. Csessze meg, egyszer egy héten nyolckor is mehetek. A
szék megnyikordult alattam, ahogy felálltam.
Valami landolt az asztalon egy erős csattanással. Hátrafordultam és
még egyszer ránéztem.
Egy táska.
Anyám orvosságos táskája.
Nem kellene nehéznek hangzania, de mégis úgy hangzott, mert az volt.
Mert manapság az anyámnak három tablettára volt szüksége, hogy
kikeljen az ágyból és még ezeken kívül a vitaminjai is benne voltak –
amiknek függője – és a gumimacik, amik fénylő bőrt, erős körmöket és
mennyei alvást ígértek, így azokat egész nap rágta. És még bevett három
másik tablettát, hogy éjszaka aludni tudjon.
– Gondold át. Van két személy, akit számításba kell venned. Az egyikük
– az anyád – egy gyámoltalan gyerek egy nő testébe zárva. Minden hidat
felégettél azért, hogy megvédd őket, Edie. Mindegyiket. A
továbbtanulásodat, az álmodat, hogy szörfös legyél és eltűnj innen, tőlem.
Minden áldozatot meghoztál az anyádért és Theodore-ért… mit árthat
még egy?
A folyosó irányában álltam, egy örök sikoly reszkettette meg a testem.
Pontosan ott vagyok, ahol akarta, hogy legyek és ezt tudta. Felém
ballagott, az önelégültsége felhője úgy ült a helyiségben, mint valami bűz.
 – Ne feledd, Edie! Feláldozom az anyádat és az elzárt rögeszmédet egy
pillanatnyi gondolkodás nélkül. Belementél, hogy az engedelmes kis
marionett bábúm leszel… nem te hozod a szabályokat.
Az utolsó mondata nagyon közel hangzott el, éreztem, ahogy a lehelete
végigsepert a hátamon.
Kiviharzottam a konyhából, éreztem, ahogy a szemeivel tőröket dobál a
hátamba.
Elvéreznék, mielőtt megfordulnék, és az arcába néznék. Tudtam, hogy
érezte magát.
Győztesen.
 Fordította: Suzy

A VICCES FÉLIX EGY SZAR MŰSOR VOLT.

Mondjuk nem volt meglepő.
Tulajdonképpen ez nem igazán volt fair azzal a személlyel szemben,
aki egy macskaszerű teddy-mackó vagy mi a faszom jelmezbe öltözve,
egy sikoltozó kölykökből álló kör közepén táncolt, mint egy betanított
majom.
Szerintem a bulit mindenki megfelelőnek találta, aki nem a közvetlen
környezetemben volt. Azon szülők számára, akik szélesen mosolyogtak,
felemelt kezekkel – még a kibaszott elváltak is civilizáltak voltak a
gyerekeik érdekében – nézték az ágyékuk gyümölcseit, akiknek
kifestették az arcukat és egy csomó bohóccal ugráltak, vagyis Félix Kicsi
Segítőivel. Ijesztő volt, de ha belegondolunk – amikor igazán, ténylegesen
átgondoljuk –, akkor a felnőttek nagyon nagy része ijesztőnek találja a
gyerekek kedvenceit. Mert a gyerekek a szüleikkel ellentétben a világot
nem az előítélet és intolerancia szemüvegén keresztül nézik.
A gyerekek nem rasszisták.
A gyerekek nem ítélkezőek.
A gyerekeket nem érdekli, hogy a kocsid kétszer annyiba kerül, mint egy
átlag amerikai havi fizetése.
A gyerekek mókásak.
A gyerekek tiszták.
 De én nem.
Félvér voltam a fehérek világában, így pontosan tudtam, hogy Luna
hogy érez. Lunához hasonlóan nem fizikailag tűntem ki, még a WASP15
városban, Todos Santosban sem. Még csak sötét bőrű sem voltam. Az
anyám német volt, az apám afroamerikai. A bőröm színe világos volt,
felhígult. De mégis ott volt. Ott volt a magasságomban és a puha
ajkaimban és a göndör hajamban (ha engedtem megnőni, vagyis kurvára
sosem). Ott volt, amikor az emberek a nagy farkakkal és a kosárlabdával
tréfálkoztak. Ott volt, amikor megpróbáltam pályázni egy alkalmi munkára,
hogy eltartsam magam a főiskolán. Ott volt, de a többiek úgy tettek, mintha
mégsem lenne ott.
Egy valamit el lehet mondani rólunk, félvér emberekről. A társadalom jól
megbaszott minket, minden lyukban és szögből. Túl fekete voltam ahhoz,
hogy teljesen befogadjon a fehér, gazdag város, ahová középiskolába
mentem (fociösztöndíj), és túl fehér, hogy befogadjon a fekete közösség
San Diegóban, ahol felnőttem.
Nem arról volt szó, hogy nem voltak barátaim, mert volt egy csomó. Ez
a hiányzó identitás volt. A törzs. A kirakó, amibe beleillettem.
Luna ebben az értelemben egyszerre volt hozzám hasonló és tőlem
különböző.
Gyönyörű volt és egzotikus, egy ritka gyémánt, aki valószínűleg
kevesebbet fog szenvedni az előítéletektől, mert az idők változtak.
Vonzotta az embereket és bassza meg, olyan normálisnak tűnt, amíg ki
nem nyitotta a száját és semmi nem jött ki belőle. Amíg egy gyanútlan
anyuka meg nem kérdezte a nevét és a lányom elfordult, könnyek
peregtek a szeméből, mert egy idegen szólt hozzá.

15 WASP = White Anglo-Saxon Protestant (fehér angolszász protestáns): a domináns

amerikai felsőbb osztályú társadalom tagja
 Amíg annak az anyának a gyereke szörnynek nem nevezte Lunát.
– Nem beszél angolul, anyu. Még spanyolul se beszél. A szörny
egyáltalán nem beszél.
Mit mondtam? Egy szar műsor.
Az anyám megszorította a vállam, a szemeivel kért arra, hogy ne rúgjam
fejbe a gyereket és ne nyomjam bele az arcát a porba és etessem meg
vele. A bulit mind közül a legjobb helyen, a strandon tartották, és a hőség
lassan végzett a cupcake-ekkel, az arcfestéssel és az idegeimmel.
– Amúgy meg, milyen elbaszott kölyök mond ilyet? Négyévesek.
Az egyik kezemmel megdörzsöltem a fejem. Luna egy fa alatt ült
Sonyával néhány lépésnyire tőlünk, próbált magához térni az esetből. Épp
megosztoztak egy almán. Amióta Szombatonként Elfoglalt kisasszony túl
fontosnak képzelte magát ahhoz, hogy elkísérje Lunát és engem, úgy
gondoltam, hogy emberek arzenálját hozom magunkkal erkölcsi
támaszként, és hogy társaságom legyen. A szüleim, Darius és Trisha,
velünk tartottak és a legutolsó pillanatban Sonyának is sikerült befutnia,
habár neki a fiát kellett megnéznie valami sporteseményen, amire nem
emlékeztem.
– Négyévesek, kiváltságosak, korlátoltak. Az állam legelvetemültebb
kölykeivel nőttél fel. Nem is értem, hogy miért lep még meg ez a
viselkedés?
Az anyám lesimította az ingemet a kezével. Messzire jutott a
Walmartban részmunkaidőben dolgozó Thristől, amióta megütöttem a
vállalati főnyereményt. Minden, amit viselt, márkás volt és nem
mentegetőzött emiatt; most úgy nézett ki, mint azok a nők, akiket még
csak nem is volt szerencséje kiszolgálni, mert sosem mentek be abba az
áruházba. Imádtam, hogy most egy olyan klubnak a tagjai voltunk, ahol
sosem fogadtak be minket igazán. Ez ironikus volt, olyan Groucho Marx–
féle.
 Az apám volt a Todos Santos Country Club egyetlen fekete, férfi tagja.
Luna egy csoportba járt Toby Rowland lányával, a gazdag seggfejével,
aki eltörte a bokámat a gimiben, hogy ellopja tőlem a focicsapat kapitányi
címét.
Elvegyültünk, behálóztunk, elloptunk mindent, amit nem kínáltak fel
nekünk.
És. Én. Kibaszottul. Megerősödtem. Emiatt.
– Ideje összeszedelőzködni. Hivatalosan is elértem a türelmem végére.
Megráztam a fejem és sóhajtottam, amikor Luna visszautasította, hogy
kimozduljon a fa alól és csatlakozzon a többi gyerekhez a táncban, még
akkor sem, amikor Sonya bátorította őt, kétségkívül megígérve neki, hogy
sosem hagyja magára. Luna különösen nehezen viselte a társasági
eseményeket. Az anyja eltűnése utáni első évet otthon töltöttem vele,
mielőtt végül megadtam magam az életnek. Meg akartam vele osztani a
világot. Az enyém volt. Az én vérem, az én DNS-em, az én szemeim, az
én kibaszott létezésem. Mégis azt kívántam, hogy elfogadóbb legyen a
külvilággal és akkor az is elfogadóbb lesz vele szemben.
A szüleim aggódó pillantásokat váltottak, komoran. Óriási segítséget
nyújtottak Luna felnevelésében, mióta visszaköltöztem Chicagóból, ahol
egy FHH csapatot irányítottam, Todos Santosba, eladva a részvényeim
egy jelentős hányadát Jordan Van Der Zee-nek a lelkem egy darabjával
együtt.
– Miért nem mész és pihensz egyet? – Anya megdörzsölte az arcomat,
kikényszerítve egy mosolyt a bájos arcára. – Apád és én elvisszük Lunát
magunkhoz és ott alszik. Hetek óta majd meghal, hogy segíthessen
apádnak megépíteni azt az űrhajót.
Az űrhajó.
Az apám egy álmodozó volt. Egy feltaláló. Olyan szarokat épített, amik
sosem működtek. Valójában nem igazán csinált űreszközt. Amit épített az
egy egészséges kapcsolat volt a lányommal, lemerült elemeket,
kartondobozokat, pillanatragasztót és esőáztatta, többé már nem
felhasználható régi gyufákat használva. Azt építette, aminek én még a
kibaszott alapját sem. Egy egészséges, jókedvű kapcsolatot a lányommal.
Vagy a kellemetlen pillantásokat, amiket kapott.
Vagy cipelni annak a terhét, hogy ő másmilyen.
Ez zavart engem, mert ezek a különbségek voltak azok, amik miatt az
emberek engem hibáztatnának, ha az anyja valaha visszatérne az
életébe. Luna mássága lenne az, amit Val kihasználna. Szóval, igen,
emiatt nehezteltem rájuk.
– Nem kell ezt csinálnotok – mondtam, nem igazán vitázva vele.
Ki tudtam volna használni a szabad estét. Még Sonyát vagy Amandát
se fogom felhívni. Egyenesen bedőlök a francos ágyba. Talán megnézek
valami hülye akciófilmet és rendelek zsíros kaját, amit sosem engednék
meg magamnak hétköznaponként. A heti hatszori erőnléti edzésem nem
működne túl jól a gyorskajával, de néha a felnőtt emberek is
megengedhetnek maguknak egy kis picsogást.
– Kérlek – anya az ölelésébe vont. Annyira alacsony volt a
százkilencvenötös magasságomhoz képest, hogy vicces belegondolni,
belőle jöttem ki. Meg az is vicces, hogy Trish Rexroth volt az egyik
legkedvesebb ember, akit ismertem, én pedig egy Seggfej, így nagy S-sel.
– Imádjuk Lunát és meg akarunk ragadni minden esélyt arra, hogy
boldoggá tegyük. És egyébként meg úgy tervezem, hogy almás pitét sütök
és az apád cukra az egekben van. Szívességet tenne neki azzal, ha
megenné a nagy részét. Ugye, Dar?
Apám felé fordult, aki egy négyéves kisfiúval vitatkozott – szabályosan
szócsatázott – arról, hogy az arcfesték, amit a gyerekeken használtak
miből készült.
Vigyorogtam.
 – Oké.
Búcsút mondtam Lunának, a szüleimnek és Sonyának, és beszálltam a
fekete Teslámba. Hazafelé felhívtam egy koreai kifőzdét, megrendeltem
minden második ételt az étlapról és egy darabig csak köröztem, élvezve a
csend különböző fajtáit. Nem szavakkal és feszültséggel megtöltve, de
egyedüllét és önzőség, két dolog, amire megtanulsz vágyni szülőként. Ha
valaki megkérdezné halkan, az utolsó leheletével, hogy akartam-e apa
lenni és én tudnám, hogy a beismerésem soha nem hagyná el a száját,
elmondanám az igazat. Azt mondanám, nem. Mert túl nehéz, túl szívet
tépő, és kurvára mindent felemésztő dolog volt Luna Rexroth apjának
lenni.
És mégis.
És mégis. Imádtam a lányomat, reménytelenül, veszettül, nagy hévvel.
Amik miatt képtelen voltam szívvel-lélekkel segíteni rajta. Az ötlet, hogy
lemond az emberekről, vagy ami még rosszabb – az életéről, mielőtt
egyáltalán elkezdődött, felbőszített engem. Meg akartam mutatni neki,
hogy a világ szép, de ijesztő hely, ami megéri a felfedezést. A koldusokat
királlyá koronázhatják, ha elég keményen dolgoznak és hogy az apukája
az élő bizonyíték erre.
Volt egy erdős víztározó Orange megye határai és Todos Santos közé
beékelődve, amit különösen kedveltem tiniként. Egy kissé a vadonban
volt. Hatalmas, távoli és egy igazi pénznyelő a helyi önkormányzatok
számára. Egyik körzet se akart vele foglalkozni, különösen, hogy itt állt
Todos Santos régi városházája, mielőtt a város divatossá vált és az
egészet átköltöztette a belvárosba, elég szökőkúttal és hattyúval ahhoz,
hogy összetéveszthető legyen Monacóval. Mióta technikailag egyik város
része sem volt, teljességgel elhagyatottá és elfeledetté vált. De csak a
felnőttek számára.
 Egy csomó kölyök ment a víztározóhoz szexelni, lerészegedni és csak
úgy általában seggfejkedni, ami a tinik legkedvesebb időtöltése volt.
Amikor gimibe jártunk és Vicious szülei otthon voltak – ami ritka volt –, ott
találkoztunk a heti verekedéseinkre, amiken kihívtuk egymást.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy elvezetek odáig,
tudtam, hogy a koreai helynek egy örökkévalóságig fog tartani, míg
elkészítik a rendelést – főleg az olyan nagyot, mint az enyém. Az út az
emlékekbe eszembe juttatta, hogy nem voltam mindig ilyen öreg, ilyen
keserű, ilyen elbaszott.
Elhajtottam az öreg padok, a víz partján álló világítótorony mellett, amik
a túra utak között álltak. Leeresztettem az ablakot, belélegeztem a
természet illatát. Szabadság. Fiatalság. Tiszta levegő. Egy kissé
elvigyorodtam és majdnem élveztem az érzést.
Majdnem.
A személy, aki letörölte a mosolyt, az utolsó volt, akit vártam, habár
teljesen érthető volt az ittléte.
Edie Van Der Zee.
Hallottam őt, mielőtt megláttam, és amikor tényleg megláttam őt, az
bokrokon és ködön át történt, az alkonyi félhomályban. Tény, hogy csak
azért ismertem fel, mert a vad, göndör, szőke, zabolázatlan haja a
csupasz vállaira omlott és a rekedt, torokhangú nevetéséről. Egy laza
ROXY felsőt, apró nadrágot és a kikötött Dr. Martens-ét viselte. Annyira
gyereknek nézett ki, hogy tökön akartam vágni magam, amiért azt
képzeltem, hogy alattam tekergőzik, miközben Amandát döngettem a múlt
éjjel. Edie lábainak még nem voltak görbületei, két egyenes fogpiszkáló
volt. Nem sokban különbözött a Lunáéitól.
Kurvára megőrültél.
Két srác és egy csaj előtt állt, akik egy pad háttámláján ültek, mert
annyira kibaszottul lázadók. Nem.
 Csak le akartam lassítani, hogy halljam, min nevetgélnek, de azzal
végződött, hogy teljesen megálltam egy burjánzó bokrokból álló fal előtt,
amikor rájöttem, hogy a fekete kocsim tökéletesen belesimul az
éjszakába. Ez volt az a pont, amikor valószínűleg rá kellett volna jönnöm,
hogy túlléptem valamiféle határon. Kukkoltam az alkalmazottamat, a
tinédzser alkalmazottamat késő este. De úgy döntöttem, hogy figyelmen
kívül hagyom a helyzet bizarrságát, mert azt bizonygattam magamnak,
hogy A) nem akarattal találtam meg őt, csak véletlenül botlottam bele. És
B) ha valami bajban lenne, és én hátat fordítok neki, akkor azt sosem
bocsátanám meg magamnak.
Kurvára erőltetett, de vállalom.
Az egyik srác, aki a nyár kellős közepén kapucnis felsőt viselt és már
csak emiatt is megérdemelné a lassú halált, felállt és elindult a víztározó
legnevezetesebb jelképe – a régi városháza felé. Elhagyatott volt,
düledező és homokkőből épült. Nagy, üres szobákkal büszkélkedhetett,
és amikor utoljára itt voltam tizenöt évvel ezelőtt, mindegyiket olyan
szerencsés párok vagy hármasok foglalták el, akiknek jutott egy koszos
matrac vagy kanapé, amiket odahurcoltak és valószínűleg fertőzöttek
voltak. A fogaimat összeszorítottam, ahogy átvetette az egyik karját Edie
vállán, belekapaszkodott a nyakába és előrehúzta egy homlokpuszira.
– Gyerünk, Gidget! Már vagy egy örökkévalóság óta nem dugtunk és az
új csajok a parton túl vaníliák – mondta a pöcs, ahogy dülöngélve a bejárat
felé mentek.
Gidget? És a kifejezésmódja miért táncolt az idegeimen? A baszni szót
használtam igeként, határozóként, főnévként és egyszerű díszítőelemként
minden második mondatomban. Ha elvehetném feleségül, biztosan
megtenném. Mégis utáltam, hogy elhagyta a száját és még jobban
gyűlöltem, hogy Edie-nek címezte. De leginkább azt gyűlöltem, hogy az a
pöcs kapucnis felsőben volt és így nem láttam azt az átkozott képét, amit
be akartam verni.
– Várj, hadd szerezzek egy spanglit Wade-től – morogta Edie a rekedt
hangján, ahogy eltávolodott a másik irányba, a padon lévő lúzerek felé.
Tényleg elmegy dugni valami seggfejjel egy elhagyatott épületbe? Ezt
nem veszem be. De mégis, mi a francot tudok én erről a csajról? Ó,
persze. Ő egy zsebmetsző, önző hazug, aki kihagyta a lányom buliját,
hogy valami füvező idiótákkal lógjon. És egy tinédzser. Természetes, hogy
dugni fog a sráccal egy elhagyatott helyen. És persze nem volt vanília.
A farkam mocorgott a nadrágomban és én hihetetlen dolgot tettem, a
markomba vettem és keményen megszorítottam. Azt mondtam
magamnak, hogy ez soha nem fog megtörténni. Még csak nem is az
esetem. Túl alacsony, túl szőke, túlságosan aranyos, bár ebben a
pillanatban tudtam, hogy nem olyan, amilyennek látszik. A lány komoly
súlyt cipelt.
A kétségbeesett ellenállás miatt, hogy nem verjem ki, elfelejtettem, hogy
a fényszórók még be vannak kapcsolva. A padon lévő barátai a nyakukat
forgatták, hegy megnézzék mi – vagy ki – rejtőzködik a bokrok mögött.
Tennem kellett valamit. Valamit, hogy kurvára eltűnjek innen.
Viszont mindig én voltam az a seggfej, aki faszságokat csinált,
különösen a környezetében lévő legveszedelmesebb nővel. Miért
hagyjam abba most?
Ahelyett, hogy megfordultam és elindultam volna, lenyomtam a gázt, a
kocsim halkan felgyorsult – igazolva a 170 ezer dolláros árát – és
beletapostam a fékbe, amikor Edie segge felbukkant közvetlenül az
ablakom előtt, néhány méterre a városháza ajtajától.
– Van Der Zee – mordultam rá.
Olyan gyorsan fordította meg a fejét, hogy azt hittem, eltörik a dereka.
Oldalra hajoltam és kinyitottam az utas oldali ajtót.
 – Szállj be a kocsiba!
A szája kinyílt és egy pillanatra semmi mást nem akartam, csak
belefurakodni a nyelvemmel. Ehelyett morogva kijjebb nyitottam az ajtót.
– Most.
A pöcs, akinek szét akarta tenni a lábait, most közvetlenül előttem állt.
Tetoválás volt a nyakán, bágyadt zöld szemei voltak és egy karika az
ajkában. Úgy nézett ki, mint egy kibaszott Blink 182 tag. Csak magasabb.
És valószínűleg izmosabb. Nem olyan nagy, mint én, de határozottan az
a fajta, aki annyi bugyit gyűjt össze, hogy nyithatna egy Victoria’s Secret
boltot. Az én fajtám.
A kocsimhoz szambázott és rákönyökölt a kibaszott ablakomra, mintha
az övé lenne. Tökös. Elbúcsúzhat azoktól a golyóktól, ha nem lesz elég
óvatos.
– És megkérdezhetem, hogy ki a fasz vagy te?
Lazán meggyújtott egy spanglit, közvetlenül az arcomba fújta a füstöt.
Azt a játékot játszotta, aminek én mestere voltam tizennyolc évesen. Azt,
amikor valami pattanásig feszül. De most harminchárom vagyok és össze
tudom zúzni a nyakát, és a jövőjét, szemrebbenés nélkül. Próbáltam
emlékeztetni magam arra, hogy ezek közül egyiket se akarom megcsinálni
vele. Mert csak egy kapucnis felsős tini volt. Egy páva, aki extra fényes
tollakat akar szerezni, hogy lenyűgözze a barátnőjét.
– A főnöke vagyok. Te ki a fasz vagy?
– Az állandó faszija – vigyorogva oldalra fordult. – És nem szeretem a
versenyt az óceánon kívül. Szóval, azt ajánlom, tűnj el!
A mutatóujjával megütögette a spanglit, behamuzva a kocsimba. A
bőrülésemre.
Rossz húzás.
Hallottam Edie halk kuncogását mögötte és talán azért, mert kihagyta
Luna buliját vagy, mert vele szemben visszafogtam a bennem lévő
faszfejet, de már eléggé könyörtelen állapotban voltam ahhoz, hogy
rátegyek még egy lapáttal és totális seggfejjé váljak. Parkoló állásba
tettem a kocsit, kinyitottam az ajtót, kirontottam és a kocsi orrához siettem,
mielőtt elkaptam a könyökét.
– Ha nem szállsz be rögtön a kocsimba, akkor megtudod, mi történik a
visszaszámlálás végén – belesuttogtam a hajába, ajkaim véletlenül a
fülkagylóját súrolták.
A farkam megrándult a nadrágomban és én felmordultam. Zavarodottan
fordította hátra a fejét, hogy rám nézzen.
– Mi a fenéért csinálnék én bármit is érted a munkaidőn kívül, Rexroth?
– Mert azt mondtad nekem, hogy valami fontos dolgod van ma és ezért
nem tudsz részt venni a lányom buliján, amikor valójában egy kibaszott
seggfejjel fogsz dugni egy patkányokkal teli elhagyatott épületben.
Esküszöm, Edie. Ha nem szállsz ebben a pillanatban, az apádnak holnap
reggel lesz egy látogatása az üzlettársától, és mindent el fogok neki
mesélni a lopásaidról és a különös szexuális kalandjaidról.
Azzal fenyegetni egy tinit, hogy beárulom a szüleinek, biztosan
valamiféle mélypont volt. Ugyanakkor, erre nem volt szüksége. Füvezni és
nyilvános helyen szexelni. Félreértés ne essék, az ő korában én is pont
ezt csináltam. Hát, na. Sosem mondtam, hogy nem vagyok egy kibaszott
álszent.
– Nono, vénember. Hűtsd le a kalcium-szegény csontjaidat és ne bánj
úgy vele, mint egy darab szarral, vagy szétrúgom a segged!
Szöszke Haver az arcomba mászott és én azon voltam, hogy az estét
a rendőrségen végzem. Meglöktem egyszer, mielőtt Edie közénk préselte
a testét, eltolva minket egymástól különböző irányba.
– Hé, hé, hé, befejezni!
– Nincs szükséged egy újabb Jordanre, Gidget. Mondd meg neki, hogy
menjen a picsába!
 A kölyök rám mutatott, az ajkaival undorodva fintorgott. Edie megrázta
a fejét, a tenyerével a mellkasán elsétált vele vissza, a padig. A többi
haverjuk olyan tátott szájjal bámult, hogy gyakorlatilag látni lehetett, hogy
mit ettek ebédre. Felálltak a padról, de nem jöttek közelebb. Beszari
férgek.
– Nem erről van szó, Bane. Nézd, később majd mindent
megmagyarázok! Találkozunk holnap a parton.
Hátat fordított nekem, az ajkait az övéhez nyomta. Az ajkaik olyan
meghittséggel súrolták egymást, amilyen nekem sosem volt egy nővel,
mert két hétnél tovább egyik mellett sem tartottam ki és én összeszorított
fogakkal néztem.
– Elég ebből a szarságból. Ideje menni!
Gyakorlatilag bedobtam Edie hátsóját az anyósülésre, mielőtt
beszálltam a saját oldalamra és bekötöttem magam. Ráadtam a gyújtást,
próbáltam megérteni a reakciómat erre a bizarr találkozásra és kitalálni,
hová a faszba fogom vinni őt.
– Hol laksz?
Sebességbe tettem az autót. Nem válaszolt, az ablakon bámult kifelé
elfojtott könnyekkel a szemeiben. A kocsim keresztülsiklott a piszkos
utcákon el a víztározótól, a hangtalan elektromos motor különösen
elviselhetetlenné tette a hallgatásunkat. Megszorítottam a kormányt, úgy
éreztem, az orrlyukaim kitágultak.
Nem fog válaszolni. Nem, amíg meg nem magyarázom a viselkedésem.
– Te az üzlettársam lánya vagy, Edie. Nem hagyhatom, hogy füvezzél
és tetkós srácokkal dugjál. Figyelmen kívül hagyhatom, amikor nem
vagyok a közeledben, de amikor az éjszaka közepén beléd botlom egy
elhagyatott helyen, akkor kurvára biztos, hogy cselekszem.
– Kérlek – felhorkant, belekapaszkodott minden benne lévő
hűvösségbe. – Sose akarj átverni egy hazugot! Kímélj meg a hülye
magyarázkodásodtól! Egy fikarcnyit se törődsz Jordan Van Der Zee-vel,
és biztosan nem törődsz a lányával. Ez csak hatalmi játszma volt, Rexroth.
Felidegesített, amiért nem mentem el Luna bulijára és elhatároztad, hogy
megbosszulod. De csak, hogy tudd – tényleg elmentem ma valahová.
Valami fontos helyre. Csak azért, mert időben értem vissza ahhoz, hogy a
barátaimmal lógjak, nem jelenti azt, hogy leráztam Lunát.
Edie-nek részben igaza volt. Felidegesített, hogy a lányommal való
időtöltés helyett a barátaival való lógást választotta. Vagy ami még annál
is rosszabb, hogy a másik ok, amiért elrángattam a hétvégi
kimozdulásából, mert belehabarodtam a seggébe. Vagy legalábbis a
gondolatba, hogy megtapogatom. Persze, ez garantálná, hogy Jordan
valahogy módot találjon arra, hogy kidobjon a vezetőségből, a társaságból
és lényegében tönkretegye az egész karrieremet. Nem beszélve arról,
hogy képtelen lennék tükörbe nézni, miután megbasztam egy tinédzsert,
legális vagy sem.
– Hol laksz? – megismételtem a kérdésemet, figyelmen kívül hagyva,
hogy a lényegre tapintott.
Fújtatott és a kezét a fekete hátizsákjába dugta, a mobiljáért nyúlt.
– Hé! – kikaptam a kezéből a készüléket, a szemeimet még mindig az
úton tartva. – Hozzád beszélek.
– Ja, nos, ez még aligha jelenti azt, hogy figyelek – morogta.
– Mi a fasz gondod van, kölyök? – kérdeztem.
– Te vagy a gondom. Az apám a gondom. A világ a gondom. Tegyél ki!
– parancsolta, lefejtette az ujjaimat a mobiljáról és visszaszerezte azt.
A kocsiban növekvő feszültség miatt nem figyeltem az útra.
– A semmi közepén? – kuncogtam. – Ja, nem.
– Trent.
Megráztam a fejem. Ha szükséges, elviszem a penthouse-omba. Van
két vendégszobám, ami egész évben kihasználatlan. Ott megzuhanhat,
és nekem holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy hazaviszem a
szüleihez. Ez egy bonyolult megoldás volt, de az egyetlen olyan, ahol
biztonságban volt és nem dugott Szöszke Haverral.
– Engedj el!
Elgondolkodva dörzsöltem meg az államat, ahogy figyelmen kívül
hagyva őt, az utat bámultam.
Aztán megtette.
A bolond lány kinyitotta a mozgó kocsim ajtaját és kiugrott egy bokorba.
Beletapostam a fékbe és kiugrottam, odaszaladtam hozzá. Egy
bozótosban feküdt, hanyatt. A karjai ki voltak nyújtva, mint egy
hóangyalnak és a holdra nevetett, könnyekkel szemében úgy, mint az
elveszett gyermek, aki volt.
Nem kuncogott, nem mosolygott, hanem teljes mértékben kacagott.
Ha ez egy segélykiáltás volt, akkor úgy döntöttem, nem hallom meg.
Úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, amin valószínűleg
keresztülmegy, mert mi mindannyian próbálunk a felszínen maradni a
nyomorúság kis taván, és az az ára annak, hogy segítek neki kijutni, hogy
mélyebbre süllyedek. A derekánál fogva húztam fel, mellőzve az intimitás
érzését. Semmibe vettem, hogy a testünk úgy illett egymáshoz, mint a
kirakó darabjai, az összes kibaszott akadály ellenére. A kezem a háta alsó
részén volt, a térdem a combjai között, mindenütt erős és sportos volt, de
az arca puha és lágy, akár egy Edgar Degas festmény.
A szemeink némán harcoltak. A babakék szemei fényesebben
ragyogtak a kövér telihold alatt. Tudtam, hogy ha még néhány percig
ebben a helyzetben maradunk, akkor lehet, hogy olyat teszek, amit
megbánnék. Egy olyan hibát vétenék, ami sok ember életét tehetné
tönkre. Így csak közelebb hajoltam az arcához, hogy elsuttogjam,
sajnálom a ma estét. Igazából mindent. Hogy barom voltam, és álszent,
és egy seggfej.
 Az irányába csúsztam, csak azért, hogy rádöbbenjek, a szétnyílt ajkai…
bassza meg, egy csókra várnak?
Benne vagyok. Ismertem az érzést, mert olyan sokszor voltam már ilyen
helyzetben, hogy megszámolni sem tudnám. Zöld utat adott nekem, egy
okét, a beleegyezést, hogy megérintsem. A csípőjével nagyon finoman az
ágyékom felé csúszott és egy mély, akaratlan morgás csúszott ki az
ajkaim közül.
Milyen érdekes fordulata ez az eseményeknek. Edie Van Der Zee azt
akarja, hogy keményen megbasszam.
Öt évvel ezelőtt megadtam volna neki, amit akar, nem törődve a
következményekkel.
Ma este, ezzel szemben, túl sok vesztenivalóm volt.
– Edie – az ajkaim a halántékánál voltak – van valami indoka annak,
hogy a lábamhoz dörgölőzöl? Azt hiszem, haragszol, amiért
megzavartalak abban, hogy megdugjanak ma este.
– Miért akadályoztad meg igazából, Rexroth? – lehelte, majdnem az
ajkaimnál, vanília és nő illata volt.
Nem olyan, mint egy lánynak. Ez még vonzóbbá tette, hogy
gyakorlatilag terpeszben volt az egyik combomon, nem kevésbé
szörnyűbbé.
– Már tudod, miért.
– Kezdem azt hinni, hogy kihagytam valami fontos részletet.
A csípője előrébb mozdult hullámzóan, egyszer eltalálva az erekciómat,
és lassan, és olyan kurva incselkedőn, hogy ez volt az utolsó szög a
korkülönbség kérdés koporsójába. Ez a nő tudta, mit csinál. Tudta, mit
kezdjen a testével, egy férfi testével és megölt a tudat, hogy Bane – milyen
név már ez? Ő valami Vicious koppintás volt? – ismeri a selymes,
napsütötte bőrének és skarlátvörös ajkainak és a valószínűleg nagyon
édes puncijának minden titkát.
 Elhúzódtam tőle, egy önelégült mosollyal rátámaszkodtam a még
mindig járó kocsira.
– Sajnálom, édes. Nem csinálom gyerekekkel.
Közelebb mozdult hozzám, a belső combjai hozzápréselődtek a lábaim
oldalához. Mosolygott, megmutatva ragyogó fehér fogait – az egyik csálé
volt és kissé letört és tökéletlenül szexi –, és dorombolt.
– Ne tegyél ígéreteket, amiktől perverznek tűnsz majd, amikor
megszeged őket.
– Nem fogom megszegni őket – mondtam rezzenéstelenül, de még
hagytam, hogy a kicsi, hetyke, melltartónélküli – faszom, melltartó nélküli
– cickóit a mellizmaimhoz dörgölje. Az elképzelés, hogy nekidöntöm a
motorháztetőmnek és hátulról megdugom, túl sok volt. Vagy akár ki is
teríthetném és kinyalhatnám, mielőtt megbaszom a víztározó kellős
közepén. Megengedné nekem és ez volt a legrosszabb ebben a
helyzetben. Edie megengedné, hogy ezeket csináljam vele, és nem azért
mert egy apakomplexusos naiv kislány volt.
Hanem mert dugni jött ide és én egy készséges test voltam számára.
Se több, se kevesebb.
– Érdekes – mondta, behajlította a térdeit és hozzám dörgölőzött, a
combomat a lábai közé vette. A csupasz bőre a farmeromat súrolta,
kemény mellbimbói az alkaromat. Nem mozdultam. Csak bámultam őt,
mintha egy kibaszott egészségügyi kockázat lenne, remélve, hogy
abbahagyja, vagy a szájába veszi a farkamat és véget vet a
szenvedésemnek. – Tudod, mi a kedvenc szavam? – sziszegte,
megszorította a combom, forrónak és nedvesnek éreztem.
Baszás? Akartam válaszolni. Mert én örömmel adnék néhány
szinonimát, felvilágosítást és kemény példát arra vonatkozóan, hogy
hogyan csináljuk.
 De túlságosan lenyűgözött az irány, amerre vitte ezt – minket –, hogy
megzavarjam a kis beszédét. Igaza volt. Az biztos volt. Az első perctől
fogva, hogy találkoztunk, hagytam, hogy kifejezze magát és kimondja,
amit gondol. Nemcsak azért, mert a sikamlós punciját a combomhoz
dörzsölte és én nem akartam megtörni a varázst, hanem mert szüksége
volt rá. A kölyök kiugrott egy mozgó kocsiból öt perce, hogy felhívja a
figyelmemet.
Nem kölyök, emlékeztettem magam. Egy nő, Trent. Egy nő.
– Sonder.16
A szó úgy gördült le a buja ajkairól, mint valami tiltott javaslat. Megfogta
a kezemet és a segge domborulatára tette, a comb és a farpofa
találkozásához. Meleg húsától a gyomromban lévő tompa fájdalom
valahogy eltűnt, és a legfurcsább az volt ebben, hogy ezelőtt nem is
tudtam a létezéséről. Nem szorítottam meg, de nem is húztam el a
tenyeremet. Az elmém zakatolt, tudtam, hogy ez nem történhet meg, és
mégis, kifogásokkal bombáztam magam.
Ez semmiség.
Valójában szart se csinálunk.
Nem csókolóztunk, vagy enyelegtünk, vagy dugtunk, vagy
pettingeltünk. Alig érintkeztünk, még ha ez nyomasztóbbnak is érződött,
sokkal inkább, mintha teljesen meztelenül lennék egy szobában egy nővel,
akinek már egy óvszer van a szájában előkészítve.
– A sonder annak a felismerése, hogy minden járókelőnek a tiédhez
hasonló élénk és bonyolult élete van. Az az érzésem, hogy úgy gondolod,
te vagy az egyetlen, aki ismeri a nehézséget, Rexroth. Ez nem tetszik
nekem. Egyáltalán nem.

16 neologizma: új szó. A jelentését a szereplő később megmagyarázza.

 – Peched van, kedvesem, mert alattam dolgozol és ez az egyetlen
dolog, amit csinálni fogsz abban a kompromittáló helyzetben.
Elvettem a kezem a seggétől a zsebemhez, incselkedőn megálltam a
csípőcsontjánál, megsimítottam a hüvelykujjammal. A kezembe nyomta
magát és én visszautasítottam, nemcsak azért, hogy ellenőrzés alatt
tartsam a kezemet, hanem mert látni őt, ahogy értem epekedik, olyan
látvány volt, amiért nagy valószínűséggel tűzre vetném azt a kis erkölcsi
tartásomat is, amim volt.
– Rosszul indult a kapcsolatunk – figyelmen kívül hagyta a mozdulatot,
de az libabőr a kezén elárulta a reakcióját. A mellbimbói fájdalmasan
merevnek tűntek, enyhülésért áhítoztak. – Bocsánatot kérek, amiért
kizsebeltem az anyádat. Elnézést kérsz tőlem, amiért megfélemlítesz? Ezt
mind magunk mögött hagyhatjuk. Új kezdet. Ez tetszene – őszintének és
nyugodtnak hangzott, hitelesnek.
De amit Edie nem tudta, hogy amikor nem fogok szemétkedni vele, lesz
az a nap, amikor közömbössé válunk egymás számára, mert semmilyen
módon semmilyen szinten nem tudtunk rosszul kommunikálni, kivéve a
gúnyolódást. És utálatot. És egymás megvetését.
Szerencsétlenségére, túl mókás volt utálni őt. Nem voltam kész
megválni attól, amik voltunk, még ha a közöttünk kifejlődött kapcsolat úgy
nézett ki és olyan szaga volt és olyannak érződött, mint egy
gyógyíthatatlan betegség.
Így ahelyett, hogy felnőttként viselkedve elfogadom az igazát,
leállítottam a kis öltáncát azzal, hogy átfordítottam és a kocsimhoz
szegeztem. A kezem a torkán volt, ami megmoccant, ahogy nyelt,
elárulva, hogy érzi az erőt, az izgalmát annak, hogy az én könyörületemtől
függ.
Bassza meg, Edie. Fogalmad sincs, milyen könyörtelen tudok lenni.
 Annyi súlyt helyeztem rá, amennyi lehetséges volt, eleget a
megfélemlítéshez, de még nem volt fájdalmas. Érezhette az erekciómat,
a hasizmom, a megfeszült mellizmomat, és ahogy az izzadtságom
összetapasztotta az ingemet a bőrömmel. A szájához hajoltam, tudván,
mennyire akarja, hogy megcsókoljam, tudván, hogy ezt soha, de soha
nem fogom megadni neki.
– Az egyetlen dolog, amiért bocsánatot kérhetek, hogy nem kaptalak el
hamarabb ma este. Ha valaha is rajtakaplak, hogy ezeket a lábakat
szétnyitod annak a pöcsnek, itt vagy máshol, az lesz a vége. Neked, neki,
mindenkinek, akit érint. Addig, amíg a lányommal vagy együtt – és ezt
várom el tőled minden kedden, amikor eljön velem a munkába – facér
leszel. Hozzádörgölheted magad a zuhanyfejhez, miközben azt gondolod,
hogy az én farkam van benned, és játszhatsz a csiklóddal, azt képzelve,
hogy az én szám van ott, de nincs több kibaszott Bane, megértetted?
Nevetett és kicsusszant az érintésemből és be a kocsiba, az arcomba
csapva az ajtót.
Körbesétáltam és folytattam az utunkat, néztem, ahogy beírta a címét a
navigátorba anélkül, hogy válaszolt volna nekem.
Ez rendben volt. Nem a szavaira volt szükségem. Az kellett, hogy
megértse.
Az álla megrándult, jelezve, hogy vette az üzenetet. Jó.
 Fordította: Suzy

– MIT AKARSZ, MIT TALÁLJAK Trent Rexroth-ról?

A következő hétfő reggel ledobtam egy adag iratot az apám
íróasztalára, a homlokomat dörzsölve a kézfejemmel. Az egész
vasárnapot szörfözéssel töltöttem, kerülve Bane kérdéseit Trentről és
megpróbáltam rávenni az anyámat, hogy keljen ki az ágyból és
vacsorázzon velünk. Kuszkuszt készítettem (a mikrós fajtát) és citromos
csirkét (a Whole Foods-tól), és még egy ehető salátát is sikerült
csinálnom, végül mindegyiket én ettem meg egyedül, a konyhai TV előtt
ülve. Már húsz perce néztem egy rendőr valóságshow borzasztó
epizódját, mielőtt ráébredtem, hogy egy olyan jelenet alatt rágcsálok,
amiben vizelettel teli palackokat dobálnak a rendőrökre.
Mondhatni, eléggé szórakozott voltam.
A lábaim közötti gyötrő fájdalom arra emlékeztetett, hogy Trent az
érzéseimmel, a szexualitásommal és az elmémmel játszott. Ami a
legfontosabb, hogy az elképzelése, miszerint megteheti ezt velem –
irányítani engem úgy, ahogy az apám –, a vele szembeni bosszúmat
majdhogynem kötelezővé tette. Nem vagyok játék, amit irányítani kell és
kézből kézbe adogatni. Az apámnak egy nagyon különleges hatalma volt
felettem.
Trentnek nincs.
 Tudatni fogom vele, hogy nem vagyok egy könnyű ellenfél, még akkor
sem, ha tényleg hagytam, hogy Jordan Van Der Zee dirigáljon nekem.
Az apám felnézett a laptopjából, az ujjbegyeivel megdörzsölte az állát.
Ma világosszürke öltönyt viselt és világoskék nyakkendőt, mindkettő
méretre készült és az egy héttel ezelőtti, rövid üzleti útja alatt szerezte be.
Ami arról árulkodott, hogy valaki megrendelte számára.
Kétségtelenül egy szerető.
Azon a délutánon felpattant egy repülőre, Zürichbe utazott egy hétre.
Ez a harmadik látogatása volt három hónapon belül, ami azt a benyomást
keltette bennem, hogy van egy új csillogó játéka, amivel játszik. Hogy
tényleg Zürichbe ment-e, az nem érdekelt. Csak örültem, hogy elment hat
napra.
– Okos kölyök.
Helybenhagyóan csettintett a nyelvével.
Kapd be, válaszoltam magamban. Igaza volt. Én egy kicsi árnyjátékos
voltam, készen arra, hogy szórakoztasson minden alkalommal, amikor
felém küldött egy fénycsóvát.
Apám a kérdésemet fontolgatva összegyűjtötte a papírokat, amiket
adtam neki és betuszkolta egy fiókba, amit bezárt.
– Kezdjük azzal, hogy megtudod, vajon hazaviszi-e magával a laptopját
és az iPad-jét vagy bent hagyja az irodájában. Az emelet be van drótozva
a recepciónál, kívül a mosdóknál és a liftekkel szemben. Kamerát tetetni
az irodádba egy személyes választás. Keresd őket a plafonján, a falakon
vagy a bútorokba beépítve. Azt is tudni akarom, hogy hány elektronikus
eszközének van e-mail-, és internet-hozzáférése. És hogy milyen gyakran
használja ezeket. Ha az egyik a kezedbe kerül – hozd el nekem!
Hűha, ez elképesztően pontos leírás volt. És akkor én még azt hittem,
hogy meg adja nekem az ártatlanság vélelmét, és nem biztos, hogy
akartam ezzel élni. Nyilvánvaló volt, hogy kidolgozott és pontos terve volt.
 Milliomodjára fogadtam meg némán, hogy abban a pillanatban, ahogy
kigabalyodok a zavaros ügyemből az apámmal, kihajítom őt az életemből
és az ajtót is bezárom a biztonság kedvéért. Nem akartam, hogy a
boldogságom bárkitől is függjön. De az apámnak volt ez a képessége,
hogy a szálakat mozgassa, a hatalmát és kapcsolatait használja fel arra,
hogy olyanoknak ártson, akik nem értenek vele egyet.
Lehetséges áldozat, a szavak visszhangzottak a fejemben. Ó, hogy
megváltozott a helyzet.
– Kivitelezhető – bólintottam.
Trent személyi asszisztense, Rina, korábban írt egy e-mailt, hogy
értesítsen arról, a kedd nagy részét Lunával és Camilával fogom tölteni.
Elmegyünk a helyi állatkertbe és Trenttel ebédelünk a The Vine-ban. Az
ötlet, hogy az időt a lányokkal töltsem – mindkettejüket kedveltem –,
egyáltalán nem volt ijesztő. De szemtől szembe kerülni Trenttel, miután
szárazon meglovagoltam a combját, ahogy világosan a tudtomra adta, az
nyugtalanító volt.
A jó hír viszont, hogy holnap valamikor biztosan bejutok az irodájába.
– Szeretném, ha a látogatási korlátaim csökkennének. Meg akarom
látogatni Theót szombatonként és minden második szerdán, és a
szünidőket is vele akarom tölteni.
A hangomban vérző metszés volt. Apám legyintett, a fejével már
belebújt egy szerződésbe, amit az íróasztalán lévő nyomtatóból vett ki.
– Rendben van. Mondd meg Maxnek, hogy intézze el!
Max volt apám személyi asszisztense. Az anyám azt követelte
Jordantől, hogy ne alkalmazzon többé nőket asszisztensként, mert azt
remélte, így abbamaradnak a megcsalások. Na, igen. Esélytelen, a
kiszámíthatatlan időbeosztásából és a házunkba tett szórványos
látogatásából ítélve.
Elindultam kifelé az apám irodájából, de a hangja megállított.
 – És, Edie?
Lassan megfordultam, szemügyre vettem őt a titán íróasztala mögött.
Olyan önelégültnek tűnt. Mintha az övé lenne a világ. Mintha halhatatlan
lenne. Ostoba.
– Csak egy kis baráti emlékeztető az apádtól, a munkaadódtól és attól
az embertől, aki a jövődet tartja a kezében – ne verj át! Trent Rexroth egy
okos kölyök, de hozzám képest senki.
Becsuktam mögöttem az ajtót, a számat összeszorítottam, nehogy
kinyissam és kiköpjem az igazságot, amit apa sosem akarna hallani: Trent
Rexroth több volt, mint okos. Ördögien briliáns volt. De ez nem fogja
segíteni ebben a harcban, mert én legyengítem.
Legyengítem, ahol számít.
Legyengítem, ahol fájdalmat okozott nekem.
És a gyengeségében, én megtalálom az erőt.
És felhasználom.
Nem azért, mert bosszúszomjas vagy dühös vagyok, hanem azért, mert
meg akarom menteni Theót és az anyámat.
Nem azért, mert rossz ember vagyok, hanem azért, mert tennem kellett
valamit azokért, akik tőlem függtek.

Elloptam az iPad-jét.
A könnyedség, amivel megtettem, egyszerre volt izgató és zavarba ejtő,
tekintve, hogy már kapott el lopás közben.
Biztosan meglepődött, hogy harc nélkül csatlakoztam hozzájuk –
sarokba szorítottam Camilát a pihenőszobában és mellékesen elmondtam
neki, hogy Mr. Rexroth meghívott és velük fogok tartani, ami nem volt
teljesen hazugság –, de a közönyös hírnevéhez méltóan, Trent úgy
viselkedett, mintha a lánya bosszantó barátnője lennék. Más szavakkal:
teljesen figyelmen kívül hagyott.
Egész ebéd alatt azzal volt elfoglalva, hogy elhalmozza Lunát a
figyelmével, felvágja az ételét, a hétvégével kapcsolatos terveit mesélje
neki. Élére vasalt, tengerészkék nadrágot és ropogós fehér inget viselt, az
ujjait könyékig feltűrte. Az alkarjain kígyózó erek és erős izmok
biztosítottak arról, hogy képes a falhoz kenni egy lányt és rávenni, hogy
imádkozzon az Úrhoz, akár egy megtért keresztény. Nem vagyok
különösebben szexuális lény. Szóval határozottan készületlenül ért,
amikor elnézést kérve ki kellett mennem a mosdóba, belekapaszkodni a
mosdókagylóba a tükör előtt és megrázni a fejemet. Próbáltam
elhessegetni a gondolatát annak, hogy nekinyom az egyik fülkének, letépi
a szoknyámat, az alsómat és hátulról kinyal, mielőtt a testem megadta
volna magát a piszkos gondolataimnak. Még odáig is eljutottam, hogy
meggyőzzem magam arról, csak egy csendes ellenállás az apámmal
szemben az, hogy szexelni akarok Trent Rexroth-tal. De azok az alkarok.
Tudtam, hogy kísérteni fognak éjszaka, a következő alkalommal ki fognak
tárni engem, míg a lábujjaim begörbülnek a gyönyörtől. Az elképzelés,
ahogy az erős karjaival megragad, gyufaként szolgált, hogy a
gyomromban szunnyadó szenvedélyt lángra lobbantsa. Jéghideg vízzel
megmostam az arcom. F-Ó-K-U-SZ-Á-L-J.
Amikor visszatértem az asztalhoz, Luna Trent telefonja felé mutatott,
mielőtt a kezével valami nagyobbat mutatott.
– Az iPad-et akarod – mondta.
Utáltam, ahogy beszélt Lunával. Mintha törődne vele – mintha igazán
törődne vele –, még akkor is, ha tudtam, ő csak egy másik Jordan. Talán
szívességet teszek neki azzal, hogy kirúgatom őt az FHH-tól. Neki a
lányával való kötődés miatt nyilvánvalóan szüksége volt távlati tervre és
időre.
– Az irodámban van. Camila majd odaadja neked, miután végeztünk.
Edd meg a tésztádat.
Luna az ujjaival kocogtatta az asztalt, a szemöldökeit ráncolta.
– Talán tanulhatna jelbeszédet – motyogtam inkább magamnak, mint
másnak, beledöftem a villámat egy szaftos húsdarabba és beletunkoltam
a krumplipürébe. Már nem jártam étterembe – a pénzemet fontos dolgokra
költöttem, mint benzin és Theo –, így ez, igazság szerint, nem volt teljesen
borzasztó. Évek óta nem ettem ilyen kiadós ételt. Trent morgott, ez volt a
kedvenc kommunikációs formája.
– Tudja, hogy kell beszélni. Csak meg kell tennie.
Az érintőképernyőjén lapozgatott, még csak rám sem nézett. Camila
megtörölgette Luna száját egy szalvétával, megtöltve a kínos csendet
olyan szavakkal, mint „a kézmosás fontos” és „akarsz desszertet?”
– Nyilvánvalóan most sokkal kényelmesebbnek érzi a kezével való
kommunikációt – erősködtem, felszúrva egy újabb falat húst. – Miért
nehezíted meg jobban az életét? Te magad mondtad, hogy tud beszélni.
Majd fog, amikor akarja. Addig mutathatsz neki egy másik módszert arra,
hogy kifejezze magát.
Rám emelte a szemeit, tekintete akár a töltött fegyver, mielőtt
visszanézett a telefonjára.
– Megkérem Rinát, hogy találjon egy jelbeszéd-tanárt – meglepett, hogy
ezt mondta.
– Neked is meg kell tanulnod – mutattam rá.
Ez nem tetszett neki. Meg tudtam mondani abból, ahogy letette a
telefonját és rám nézett jeges tekintettel. Nem nyúlt a csirke
parmigianájához és én már majdnem azon voltam, hogy megkérdezem,
nem vihetném-e el.
 – Épp azt mondod meg nekem, hogy hogyan neveljem a lányomat?
– Nem igazán. És abban sem vagyok biztos, hogy a velem vagy bárki
mással való beszélgetés, ily módon, előnyös lenne számára.
Ez volt a másik dolog a növekvő listáról, ami azokat a dolgokat
tartalmazta, amik felidegesítettek Trent Rexroth-tal kapcsolatban.
Gyakran tett úgy, mintha a lánya nem lenne jelen a helyiségben, holott
Luna tisztán megértett mindent, amit Trent mondott. Az arca kifejezően
ráncolódott és megváltozott Trent szavainak hatására.
Trent felállt, semmibe véve engem, és a hoszteszhez sétált kifizetni a
számlát. A pincérnő flörtölt vele, a hajával játszott és hangosan nevetett
azon, amit mondott, habár Trent volt a legkevésbé vicces fickó, akivel
valaha is találkoztam egész életemben. Akárhogy is legyen, ha igazán
megpróbálná, képes lenne könnyekre fakasztani csak azzal, hogy rám
néz. Ő nem flörtölt, nem mosolygott, nem tűnt érdeklődőnek, de amikor a
pincérnő egy pillanatra lehajtotta a fejét, hogy lehúzza a kártyáját, a
szemeit forgatta és gúnyosan vigyorgott. Ha másért nem is, de ezért a
tényért nem éreztem magam bűnösnek, hogy elloptam az iPad-jét.
Visszafelé az irodába, Trent és én egymás mellett lépkedtünk a zsúfolt
járdán, Luna és Camila mögöttünk jöttek.
– Úgy tűnik, eléggé kritikus vagy a nevelési módszeremmel
kapcsolatban.
Nevettem a megfigyelésén.
– Ó, neked van nevelési módszered? Nem vettem észre. Egyértelműen
fenntartottad a vállalhatatlan viselkedésedet – amit az irodában úgy
viselsz, mint egy kitüntetést – az ebédlőasztalnál is. Alig vetettél rám és
Camilára egy pillantást. Azt hiszed, hogy a lányod nem veszi észre, hogy
csak vele viselkedsz civilizáltan?
– Edie – figyelmeztetett.
 A hangja végigbizsergett a gerincemen, és próbáltam nem hagyni a
számnak, hogy mosolyra görbüljön. Már megint itt tartottunk. A macska és
az egér. De én nem csak egy egér voltam. Ő volt Tom és én voltam Jerry.
Talán végül sikerül megnyernie a csatánkat, de sikerült megsebesítenem.
Egész idő alatt kékre és zöldre ütöttem, harci sebeket hagyva. Jeleket,
amiket szerettem látni a dühös arcformáján.
– Trent.
– Hogy van a mi kis barátunk, Bane? – témát váltott.
Megharaptam az alsó ajkamat, hogy elfojtsak egy feltörő nevetést. A
kérdésében lévő vonakodás nem kicsit volt lelkesítő. Nem kellett volna
érdekelnie őt. A tény, hogy ő hozta fel elsőként azt az éjszakát,
győzelemnek éreztem.
– Semmi kicsi nincs benne és jól van. Nagyon, nagyon jól.
– Ez a szemtelenség nem éri meg a büntetést, Edie. Ezt megígérem
neked.
– Nézd, az első hibád az, hogy feltételezed, engem érdekel az
erőfitogtatásod. Engedd el – mondtam könnyedén és ez, pont az volt, ami
beindította Trentet. Tudtam, mert megállt egy pillanatra, a torka
megmozdult, ahogy nyelt és ferde pillantást vetett oldalra, hogy lássa ha
Camila és Luna nézik, ahogy megigazítja a lenyűgöző csomagját a
nadrágjában. Megálltam, hagytam neki időt, hogy megtegye – végül is ez
volt a provokáció lényege. Aztán folytattuk a sétánkat.
– Betartod az egyezségünket?
– Milyen egyezséget? – vetettem oda, meghosszabbítva a
beszélgetést.
Megint megálltunk, ezúttal a közlekedési lámpa miatt és Luna közénk
húzódott, érdeklődéssel figyelte a piros lámpát. Egy gyalogos megpróbált
elfurakodni előttünk, arra kényszerítve Lunát, hogy tegyen egy lépést
felém. Megragadtam a vállánál fogva és a combomhoz szorítottam. Trent
észrevette, fagyos tekintete gyorsan kiolvadt, megfeszült álla ellazult. A
lámpa zöldre váltott. Folytattuk a sétát, míg el nem értük az Oracle épület
forgóajtaját.
A recepciónál Trent megfordult a csukott liftajtó előtt és az üzleti
mosolyát a lányára villantotta. Azt, amit azoknak az emberek adott, akik
elég fontosak ahhoz, hogy elismertek legyenek a tizenötödik emeleten.
Mindhárman.
– Camila, Luna, hozzatok nekünk néhány fánkot desszertnek!
Kivett egy bankjegyet a tárcájából és Camila kezébe csúsztatta. Ő
bólintott, megfogta Luna kezét és kisétáltak az épületből. A lift kinyílt.
Beléptünk két üzletemberrel együtt, akik azt hiszem, a könyvelésen
dolgoztak a hetediken. Mind a négyen a fejünk fölött lévő piros számokat
néztük csendes sürgetéssel, a szűk helyen lévő feszültségtől a tarkóm
benedvesedett az izzadtságtól.
Aztán a két férfi kiszállt az emeletén. Abban a pillanatban, ahogy
kiléptek a felvonóból és az ajtó bezárult, Trent felém fordult és az ezüst
falra szegezte a testem, de nem úgy, ahogy elképzeltem. Még csak meg
sem érintett. A fejem mellé szegezte a karjait, úgy nézett le rám.
– Ideje befejezni a szarakodást! Dugtál Bane-nel a hétvégén?
A hangja vad morgás volt. Ártatlanul pislogtam, a nyelvemmel
megnedvesítettem az ajkaimat. Tudtam, hogy ez megőrjíti. Beismertem,
hogy a vágy kölcsönös. Bármik is voltunk, mérgezőek voltunk. Egy altató
egy összevissza karcolt lemezen, ami újra és újra fennakad annál a
résznél, amit utálsz.
Ez nem történhet meg.
Ez nem történhet meg.
Ez nem fog megtörténni.
– Mit érdekel az téged? – megrándult az állam.
– Igen vagy nem?
 Az arcát figyeltem. Az, ahogy elutasított engem szombaton, sebeket
ejtett az egómon és vízhólyagokat a libidómon.
Ahogy berakott a kocsijába, mintha birtokolna engem.
Ahogy aláásta a terveimet, mintha azok értelmetlenek lettek volna.
Ahogy játszottunk egymás testével, mintha azok nem lennének a
lelkünkhöz kapcsolódva.
A szemeimet a liftajtó felett lévő digitális számokra szegeztem. Tizenöt.
Az ajtó szétnyílt és én átbújtam a karja alatt, egyenesen az iroda felé
tartottam. Éreztem a belőle áradó hőből, hogy követ engem. Deanbe és
Vicious-ba futottunk a folyosón. Összebújva, komoran néztek egy iratot.
– Minden rendben? – tudakolta Trent, felvéve a szokásos üzleti
hősködést.
És lehet, hogy ez tényleg semmi volt számára. Amik mi voltunk. De
számomra ez volt minden. Legalábbis az Oracle épület tizenötödik
emeletének valóságában.
– Nagyszerű, mit gondoltok ti ketten, hova a faszba mentek?
Dean volt az első, aki felemelte a szemeit az iratról, beharapva belülről
az arcát, hogy elfojtson egy mosolyt. Vicious figyelmen kívül hagyott
minket, ahogy az emelet nagy részével szokta. Az egyetlen alkalom,
amikor láttam, hogy ránézett valakire – tényleg rá, ellentétben a
keresztüllel – akkor volt, amikor a levendula színű hajú, bohém külsejű
felesége és a cuki kisfia a múlthéten meglátogatta az irodában. Elszánt
védelmezéssel nézte őket. Mintha a lelkét egyszerre tennék éhessé és
kielégültté. Mindenki megérdemli, hogy így nézzenek rá.
– Dolgozni – horkantott Trent.
Vicious kuncogott, a szemeit még mindig a papíron tartva megrázta a
fejét.
– Ó, tesó.
– És ez most mi faszt akar jelenteni?
 Trent megállt, arra ösztökélt, hogy ugyanazt tegyem. A három férfi
egymást bámulta és nem tartott sokáig, hogy a sorok között olvassak.
Egyikük sem kedvelte apámat és azt akarták, hogy Trent tartsa magát
távol tőlem, a lehető legmesszebb. Nagyon helyesen. Jordan képes lenne
felégetni az egész emeletet és eltüntetni a föld színéről az épületet, ha
összekeverednék Rexroth-tal úgy, ahogy nem egészen egy órával ezelőtt
elképzeltem a női mosdóban. Az ő lányát nem fogják elkapni egy idősebb
férfival összegabalyodva. Ráadásul egy félvér idősebb férfival. Egy félvér
idősebb férfival, aki megvetette Jordant és valószínűleg megpróbálja
letaszítani a trónról.
Négyük közül Trentnek volt egyedül szüksége rám. Luna miatt, nem a
munka miatt. Ezért a többiek kapcsolatában problémává váltam és nem
lehettem meglepett amiatt, hogy rájöttem, el akarnak távolítani az
egyenletből.
Trent felemelte az állát és a tekintetét belém vájta.
– Várj meg az irodámban!
Vitatkozni kezdtem volna, de eszembe jutott, hogy épp most adott egy
tökéletes nyitást. Elinaltam a folyosón, a sarkon túlra és felrántottam az
irodája ajtaját. Remegő lábakkal mentem az íróasztalához, minden egyes
megtett lépéssel ledobtam magamról az aggályaimat és jó szándékomat,
ahogy a kígyó levedli a bőrét.
Mint egy kígyó. Ez voltam én ebben a pillanatban. Egy igazi Van Der
Zee.
Arra nem emlékszem, hogy jutottam el az íróasztalig, de arra igen, hogy
megpróbáltam feltépni az első fiókot. Zárva volt. A második is zárva volt.
Egy pillanatra összeomlottam a felismeréstől, hogy a helyiség talán be van
drótozva, és felkaptam a fejem, a szemeimmel a kamerákat kerestem.
Absztrakt képek lógtak a falon, kevés bútor és egy szőnyeg nézett vissza
rám, de sehol sem találtam villogó piros pöttyöt. De ez nem jelentette azt,
hogy nem voltak ott. Nyirkos ujjaim mindenhol lenyomatot hagytak, amit
megérintettem, nem számított, hányszor töröltem bele a szoknyámba.
Még akkor is, ha Trent kamerákat helyezett el, túl késő volt kihátrálni
abból, amit csináltam. Akkor inkább elviszem azt, amiért idejöttem. Azzal
folytattam a kutatásomat, hogy kinyújtóztam egy fekete bőrtokért az
íróasztala alatt, beledugtam a kezemet. Egy négyszögletű, hűvös eszköz
ért a bőrömhöz. Kihalásztam, le nem véve a tekintetemet a csukott ajtóról.
Telitalálat.
Az iPad-e volt a kezemben, émelyítő eufória járta át a testem. Jordan
Svájcban volt. Nem tud ezzel foglalkozni a jövő hétig. Gyorsan kellett
mozognom.
Az iPad-et a szoknyám derekába dugtam, kiviharzottam a helyiségből,
udvarias mosolyokkal a nyomomban, ahogy az apám irodája felé
tartottam. Volt hozzá kulcsom, nem azért, mert megbízott bennem, hanem
mert a szállítmányt várta. Bűntudat áradt szét bennem, mint a mérges
rákos sejtek. A tettemnek hegyes fogai voltak, és a lelkemet mardosták.
De Theo sokkal fontosabb volt Trentnél és igen, a szükség, hogy
megvédjem, erősebben égett bennem, mint a Lunával való törődés.
Beslisszoltam apám irodájába, betettem az iPad-et az egyik fiókjába és
megbökve betoltam. Lassan – nagyon, nagyon lassan – visszakocogtam
az ajtóhoz, bezártam magam után kétszer és a kilincset is elfordítottam,
hogy biztosan védett-e a külső behatolástól. A szemeim annyira csak a
bizonytalan markomban szorongatott kulcsra fókuszáltak, hogy a hangtól
mögöttem megugrottam és felsikoltottam.
– Ez nem az én irodám.
– Te jó ég! – megfordultam, az egyik kezemet a szívemre tettem. –
Halálra ijesztettél. Meg kellett állnom Jordan irodájánál, hogy
meglocsoljam a növényeit.
 A hazugság olyan könnyen és gyorsan csúszott ki a számból, hogy
hányni akartam attól, amivé váltam. A holland gyökereihez híven az apám
nagy virágrajongó volt és indokolatlan mennyiségű vázát tartott az
irodájában. Trent igazából utálni fog engem, nagyon hamar, amikor rájön,
mennyire kicsesztem vele. Nem engedhetem, hogy a lélekölő szemei és
a szívtipró teste megzavarja a fejemet.
– Jordan? Mi a faszért nem hivatkozol apádra apaként?
Mert ő nem az.
– Európai oktatás – magyaráztam a torkomat köszörülve.
– Európai a seggem. Sose akarj átverni egy hazugot, ismerős?
Trent balra és jobbra nézett, megbizonyosodott arról, hogy magunk
vagyunk, mielőtt megragadta a karomat és berángatott egy keskeny
alkóvba, ami elválasztotta a mosdókat és a pihenőszobát. Megint felkent
a falra, beszorítva engem. Először az illata csapott meg, elkábítva az
érzékeimet, aztán az inge puha anyaga simított végig a vállamon. A
testem minden egyes izma megfeszült, ahogy keményen próbáltam nem
megremegni.
– Még egyszer utoljára megkérdezem. Keféltél vagy nem keféltél Bane-
nel szombat éjszaka óta?
A pokolra fogok jutni amiatt, amit tenni fogok. A kegyetlenség miatt, amit
önként beleöntök ebbe a már mérgező kapcsolatba. Védelmemre szóljon,
biztos vagyok benne, hogy csak azért érdekli, mert egy önimádó seggfej.
– Megtettem – hazudtam, nem mertem mosolyogni. A mosoly túl sok
volt, de tudnia kellett, hogy nem birtokol engem. Senki sem. Még Jordan
sem. – És ahogy ezelőtt mondtam, nem parancsolsz nekem, Rexroth.
Ha azt vártam, hogy kiabál, beleöklöz a falba vagy őrülten féltékenyt
játszik, akkor tévedtem. Ehelyett Trent rám villantott egy vészterhes
vigyort, megfordult és elsétált, otthagyva engem a falhoz tapadva. Az
összeszorított, követelőző combjaimban azt éreztem, hogy amit tettünk,
az előjáték volt, de a lyuk a mellkasomban azt érzékeltette, ez több volt,
mint testi.
Vagyis, mi a fene történt?
 Fordította: Suzy

TOLVAJ ÉS HAZUG.
Kemény munkával és kitartással érte el ezeket a címeket.
Először egy barbecue-n láttam meg Edie Van Der Zeet, amikor Knight
– Dean Cole kisfia – születésnapját ünnepeltük. Ez néhány héttel azelőtt
volt, hogy elkezdett dolgozni a Fiscal Heights Holdings-nál, és ellopta a
figyelmet és a rivaldafényt csupán azzal, hogy ott állt és úgy nézett ki,
ahogy. Mint egy piszkos, slampos angyal nagy, óceánkék szemekkel és
szűzhomok színű hajjal.
Amikor másodjára láttam, az szó szerint a lopása volt – az anyámtól
lopott.
Amikor kurva mindegy hányadára láttam meg ma, akkor az arcomba
hazudott arról, hogy Jordan virágait öntözte (egy hivatásos virágárust
fogadott fel erre – négyszer egy héten szokott jönni), szemrebbenés
nélkül.
Szóval, mi a jó kurva életért döbbentem meg az előttem lévő felvételen?
A biztonsági kamera felvétele ugyanazt a jelenetet mutatta, ahogy Edie
megpróbálta kinyitni a bezárt fiókjaimat és becsúsztatta az iPad-emet a
szoknyájába. Megint. És megint. És megint. Újra.
Visszatekerés. Szünet. Hunyorgás. Ismétlés.
Végül hátradőltem a székemben, összefűztem az ujjaimat és
kiértékeltem a folyamatos szarvihart, amit körülöttem kavar.
 Semmi olyan nem volt az iPad-en, ami hasznos lett volna számára,
hacsak nem ugyanolyan érdeklődési köre és hobbija van, mint egy
négyévesnek. Az iPad Lunáé volt. Az egyetlen megtévesztő nyom Edie
számára, hogy hozzáférhetett állatos és ételes képekhez, és néhány
gyerekeknek való alkalmazáshoz.
De először is, miért volt szüksége Edienek az iPad-emre?
A lány nem dúskált a földi javakban. Ez nem egy feltételezés volt,
hanem tény. Ahogy evett az étteremben, mintha először kóstolt volna ételt
életében, egyértelműen elárulta a körülményeit. Aztán ott vannak még
azok az apró dolgok, amiket más ember észre sem venne, de aki volt
szegény, az igen. A cipői – nem azok, amiket az anyjától vett kölcsön –
szakadtak és viseltesek voltak. A hátizsákja meg volt varrva, biztosítótű
tartotta össze, és nem azért, mert menőnek nézett ki. A kocsijának pedig
sürgős szüksége lett volna egy műhelylátogatásra. Sosem evett az irodán
kívül vagy rendelt ételt az iroda nagy részével együtt.
Szüksége volt pénzre.
Minden pennyt megtakarított.
Bassza meg, ha tudtam miért.
Bassza meg, ha tudtam mi célból.
Azt akartam hinni, hogy azért lopta el Luna iPad-jét, hogy eladhassa.
Szerencsétlenségemre (vagy szerencsémre, attól függ, honnan nézzük),
éppen elég tolvaj között nőttem fel, így tudtam, valójában csak az
ékszerek és a készpénz érdekli őket. Szarok, amiket zálogba lehet adni,
vagy el lehet égetni. Minden más… nos, haszontalan volt.
Amiből levontam a szükségszerű következtetést – Jordan Van Der Zee.
Utálta az apját, de ez szart sem jelentett. A nap végére az élet nem egy
sakkjátszma volt. Az élet egy kibaszott Jenga volt. Megpróbálsz
keresztülszárnyalni rajta, azt remélve, hogy nem fog látványos módon
összeomlani és maga alá temetni. Én voltam az első, aki felismerte, hogy
néha olyan dolgokat kell megtenned, amikkel nem teljesen értesz egyet,
a nagyobb jó érdekében. Mindig volt egy nagyobb játék, amit játszani
kellett és Edie apja láthatóan elvágta a köldökzsinórt a pénzforráshoz.
Edie-nek titka volt. Egy sötét hazugság, ami letaszította őt az arany
ösvényről. Mindenki rejtegetett egy vagy két titkot. Kivétel nélkül. Sosem
érdekelt, hogy tudjam, kik voltak ezelőtt. Egy részem hálás volt, hogy
Vicious, Jamie és Dean megengedte, hogy elmerüljek a csendemben.
Nem nyomasztottak azzal, hogy szarságokról beszéljek, ami egy áldás
volt.
De Edie-vel kapcsolatban tudni akartam. Ki akartam húzni belőle a
titkait, mint egy varázsló. Kirántanám a végtelen kendőt a szájából és
tudnék mindent, amit tudnom kell.
Miért van szüksége annyi pénzre? Miért nem támogatja az apja? Mi van
a gazdagokkal szembeni ellenállása mögött? Miért hívja az apját
Jordannek? Miért van az az érzésem, hogy legalább annyira utálja őt, mint
én? Ki a fasz Bane és hogyan tudnám eltűntetni súlyos következmények
nélkül?
Igazából, az iPad volt az utolsó, ami miatt aggódtam.
Edie Van Der Zee olyan módon kerített a hatalmába, ahogy csak a
lányom tudott és ennek elégnek kellett volna lennie számomra ahhoz,
hogy egy másik emeletre helyeztessem a seggét, vagy ami még jobb,
kirúgjam. A sóvárgásomnak utat engedni lehetetlen volt. De nem tudtam
megszabadulni tőle, mert Luna szerette őt. Bassza meg, Edie ma
magához ölelte őt a jelzőlámpánál. Ez óriási volt. Talán Edie-nek nem, de
nekem határozottan igen. Így úgy határoztam, hogy szembemegyek az
ösztöneimmel, a szabályaimmal és alapelveimmel, és hagyom az iPad
incidenst elsikkadni. Mostantól az egyik szememet Edie seggén tartom,
és nem mustrálom, hanem hagyom élni az ártatlanság gyanújával.
Egyelőre.
 Egyelőre.
A következő szombaton Camila megkérdezte, hogy elviheti-e Lunát az
állatkertbe és ugrottam a lehetőségre, hogy egy kis időm legyen magamra.
Habár a szüleim nagyrészt vállaltak a szülői terhekből és Camila csinálta
a munka nehezebb részét, de én voltam az, akinek meg kellett oldani a
valódi vészhelyzeteket. Például elvinni a gyerekorvoshoz, amikor kiütések
borították az egész testét, vagy amikor megcsípte egy méh, vagy amikor
kurvára összeomlott a Target kellős közepén és húsz percig sírt a padlón,
mert valami faszkalap a parkolóban pont a szeme láttára ütötte meg a
kutyáját és a szíve együtt tört össze a kutya hátsólábával.
A délelőttömet súlyzós edzéssel töltöttem a srácokkal. A feleségeik úgy
döntöttek, hogy elviszik a gyerekeket fagyizni. Félig megkönnyebbültem,
hogy Luna Camilával volt, mert tudtam, hogy Emilia megkérdezte volna,
hogy elviheti-e magukkal őt és Luna nem nagyon szeretett együtt lenni a
barátaim gyerekeivel. Knight ádázul védte, ahányszor csak valaki
kigúnyolta – egy évvel fiatalabb volt, de valahányszor együtt voltak, úgy
viselkedett, mint egy báty –, de Daria óvatosan és zavarodottan tekintett
rá.
– Szóval, szűzhártyát növesztesz a farkadra vagy, hogy működik? –
morogta Dean bicepszgyakorlatokat végezve egy-egy tizennyolc kilós
súlyzóval mindkét kezében a tükör előtt, az épületem edzőtermében.
Mindegyik fattyúnak volt saját edzőterme otthon, de mindig úgy
végződött, hogy itt lógtak, mert élvezték a zenét, a társaságot és
gúnyolódhattak a helyi izomagyakkal.
Jamie meglegyintette Dean tarkóját.
– Ideje befogni! Hagyd a fickót élni a saját kedve szerint! Neked sose
kellett olyasmivel foglalkoznod, mint neki.
– Ez így van – Dean a fogait csikorgatta, gyilkos pillantást vetett Jamie-
re. – Egyáltalán nem kell szar dolgokkal foglalkoznom. Ugye, haver?
 Vicious közel járt ahhoz, hogy a szemeit forgassa és a pöcs sosem
mutatott ingerültséget, még a legnehezebb időkben sem. Befejezte a
húzódzkodás szériáját, leugrott a rúdról és hozzánk sétált, a vizét az
arcára spriccelte és kinyitotta a száját, hogy igyon néhány kortyot.
– Ez a beszélgetés olyan haszontalan, mint egy mellnélküli csaj. A pöcs
valószínűleg több puncit lát, mint a feleséged nőgyógyásza. – Vicious a
palackjával Jamie felé intett, a fekete hajáról izzadtság és víz csöpögött.
– És még ha cölibátusban marad is egy ideig – amit egy másodpercre sem
veszek be –, épp azon van, hogy megdugja Börtöncsali kisasszonyt.
– Edie Van Der Zee – tette hozzá Jamie, odament a padjához és a
fehérjeturmixáért nyúlt. – Ki van zárva. Amíg el nem kezdett nálunk
dolgozni, minden reggel láttam őt, ahogy a parton futott. Szörfözött a
szőke, nagyon meztelen, nagyon tetovált barátjával. Ábrándos szemekkel
nézett, amikor a srác átnyújtotta a sörét reggel hétkor és az meg úgy fogta
a seggét, mintha a szeretett elsőszülöttje lenne. Kétségtelenül ezt
csinálják manapság a menő srácok. Részegen szörföznek.
Nevetett a fejét rázva. Kifejezéstelenül néztem rá, nem válaszoltam,
mert az egyetlen visszavágás, amire gondolni tudtam, az öklömtől
származott volna. Bane kurvára hozzáillőnek hangzott. Gyorsan az életem
megkeserítőjévé vált. Fogalmam sem volt, miért érdekelt. Nem voltam
féltékeny. Egyáltalán nem. Egy tini volt, a kurva életbe már. Talán ez az,
amit törődésnek hívnak. Bane zűrös fickónak tűnt, miközben Edie
egyszerűen maga volt a zűr. Különbség volt köztük. Óriási.
A Zűröst elhagyhatják, feloldozhatják és megválthatják.
A Zűr volt a kar, ami által a Zűrös lassú, durva halált hal.
Drogot adott Edie-nek. Piát adott neki. Nem vanília szexet akart vele.
Röviden, Bane pontosan azt tette, amit én tettem volna, ha újra tizennyolc
lennék.
 – Remegsz – jegyezte meg Dean tompán, odajött hozzám és elvette a
két súlyzót, amiket a vállból nyomáshoz használtam. A levegőben lógtak
hosszú másodpercekig, miközben én átgondoltam az összes módszert
arra, ahogy ki tudnám verni Jamie fogait, így nem többé nem tudna ilyen
faszságokat mondani nekem.
– Mindegy, szóval, találkozgatsz valakivel vagy valami, Trent? –
kérdezte Jamie, egy korttyal befejezve a fehérjeturmixát.
Megráztam a fejem.
– Miért nem? – kérdezte Dean.
– Mert ez bonyolult. Mert nem hiszem, hogy lenne bárhol is egy olyan
nő, aki igazán megérti Luna helyzetét. Mert lefoglal a munkám.
Mert a legmesszebb, akivel valaha is eljutottam érzelmileg vagy
bárhogy, Val volt, akivel gyereket csináltam és ő elhúzott, és én próbálom
megtalálni őt, és kezd egyre nehezebbé válni, hogy ne süllyedjek el a
szánalom és a remény súlya alatt. És néha éjszakánként, amikor ébren
fekszem, forgolódva, azt mondom magamnak, hogy Luna nyugtalansága,
problémái, szótlansága mind Val hibája és azt remélem, hogy halott.
– Úgy tűnik, Luna odavan Edie-ért. Folyton látom, ahogy együtt vannak.
Dean a mellettem lévő padhoz sétált és most már mindannyian egy
körben álltunk vagy ültünk, izzadtan és fáradtan és készen arra, hogy
megbirkózzunk a nappal. Felkaptam egy törölközőt a padról és
beletemettem az arcomat.
– És?
– És akkor ezért tartod? Jézus, haver, kiszedni belőled valamit olyan,
mint egy víziló foghúzása. Ki vele!
Mindannyian kuncogtak és bámultak rám a válaszra várva. Vállat vonva
felálltam.
 – Azt hiszem. Ártalmatlan. Csak egy kölyök. És Luna kedveli. Ne
kérdezzétek, miért! Így engedem, hogy együtt legyenek, miközben Camila
figyel rájuk.
– Talán vigyázhatna Lunára, míg randizol. Úgy tűnik, valami miatt le van
égve – ajánlotta – a mindig kurvára éles eszű – Dean.
– Talán. Ha randiznék. Amit nem szoktam.
– Amit fogsz – helyesbített Jamie hangosan böfögve. – Melnek van egy
barátnője a tánciskolájából. Balettet tanít. Szép, okos, elvált egy
gyerekkel.
És akkor kezdjük előröl. Amióta egyedülálló apa lettem, az emberek
próbálnak hozzám dobni elvált gyerekeseket, mint a gyöngyöket a Mardi
Grasson.
– Az egyedülálló szülőség nem egy kibaszott szekta – a fogaimat
csikorgatva hozzátettem –, és ez egy nem.
– Nem hiszem, hogy Mel kérte volna a beleegyezésedet, tesó. Csak
arra vár, hogy Katie visszajelezzen az óráival kapcsolatban, hogy lássa,
mikor elérhető.
Egy csapda. Tökéletes.
Az utolsó dolog, amit mondtam nekik, mielőtt felmentem a penthouse-
omba lezuhanyozni és ócska filmeket nézni egész délután és átfutni az
összes haszontalan jelentést, amit Amanda hagyott nekem az évek alatt,
hogy „Nem érdekel a randizás”.
De természetesen a barátaim feleségei sokkal makacsabbak voltak
náluk.
És még nálam is sokkal elszántabbak.
 Fordította: Suzy

– TUDOD JÓL, MENNYIRE AKARLAK LÁTNI, de nem szombaton. Bárcsak

hagynád, hogy elmenjek hozzád! Az anyád nem lehet olyan rossz és
nekem hiány…zunk – mondtam Bane-nek a telefonba munka közben.
Ő volt az egyetlen ember, aki meghallgatott. Az egyetlen, aki törődött
velem. Anya túlságosan is szét volt csúszva ahhoz, hogy mást is csináljon,
mint feküdjön az ágyban tévét nézve.
– Csak mondd azt, hogy hiányzik a farkam és el van intézve. Áll a randi.
Hallottam a hullámok csapódását a parton Bane mögött. Megint a
szörfklubban tanított. Féltékenység bizsergett a tarkómon.
– Nem így értettem – a szemeimet forgattam. – Hanem barátként.
– Ja. Mindegy. Itt vagyok, ha kellenék. Légy erős Eszelős Apucival
szemben!
Az apám csupa mosollyal tért vissza Svájcból, ami azt jelentette, hogy
ez a különleges szerető tartós volt. Még csak nem is bosszantotta a tény,
hogy az iPad, amit elloptam Trent-től, egyik fiókjához sem kapcsolódott és
teljesen haszontalan volt. Csak adott egy új megbízást, parancsokat
osztogatva, miközben egyetlen átkozott percet sem vesztegetett arra,
hogy megkérdezze, milyen volt a találkozóm Theo-val szombaton. Vagy,
hogy hogy van anya. Vagy, hogy elvittem-e az orvoshoz, mert a
gyógyszerei megint összezavarták.
Bane gúnyolódott.
 – Kibaszott Jordan. Csak folytasd ezt, Edie, hogy megpróbálod az
egész univerzumot a vállaidon cipelni és elszaladni vele a legközelebbi
biztonságos mennyországba. De nem tudod. Túl nehéz. Össze fogsz
omlani. Próbáltad már, hogy mi lesz, ha abbahagyod?
– Nem – fáradtan megdörzsöltem az arcom. – Sosem hagyom abba.
– Hát, akkor sosem leszel szabad. Sem az idén, sem jövőre, kurvára
sosem.
Az igazság érzékeny helyen ütött meg, a gyomrom és a szívem között.
Bane-nek igaza volt. Reménytelen volt a helyzetem.
Az előző éjjel a párnámba zokogtam, amíg az arcom lenyomatot nem
hagyott rajta. Nem fogok hazudni – jólesett. Próbáltam magam arra
emlékeztetni, hogy az összeomlás szükséges ahhoz, hogy újjáépítsd
magad. Az egyetlen probléma az, hogy ötletem se volt, hogyan kezdjek
neki, és hogy keveredjek ki ebből a zűrzavarból.
– Később beszélünk, Gidget.
– Oké.
Ő tette le elsőnek. Bane-nek nem kellett látnia a könnyeimet, hogy tudja,
belegabalyodtam a szenvedés fojtogató zsinórjaiba, de nem azért hívott,
hogy szexeljünk. Kellett volna. Le kellett volna vele feküdnöm, csak azért,
hogy feldühítsem Rexroth-ot, még ha csak az elborult elmémben is.
És most itt vagyok az irodában, a tizenötödik emeleten, este nyolc
órakor, hogy olyat tegyek, amit mindig áthághatatlan korlátnak tartottam.
Birtokháborítást és rablást. Ha valaha elkapnak, az börtönt jelent
számomra.
Már régen elment mindenki. Hétfő volt, az egyike azon nyári estéknek,
amikor az egész világ boldogságba borult, vakációzott vagy leitta magát a
strandon. Élveztem a csendet és a tényt, hogy másnap kedd és a kedd
azt jelenti, hogy együtt időzhetek az én drága Camilámmal és Lunámmal.
A tény, hogy ki kellett hagynom minden piszkos munkát, amit normális
esetben az irodában csinálok, nem okozott fájdalmat.
Ahogy ott álltam Trent ajtajával szemben, olyan volt, mintha egy
kivégzőosztaggal néznék szembe, ami egyenesen a lelkiismeretemre
céloz. Már túljutottam azon, hogy a viselkedésemet igazoljam, még
magam felé is.
Próbáltam magamnak megindokolni, hogy igazából nem teszem tönkre
Trent életét. Legalábbis nem tevőlegesen. Mi lehet a legrosszabb, ami
történhet? Az apámnak talán sikerül kirúgnia őt a Fiscal Heights Holdings
testületéből. Rexroth-nak még lenne részesedése a társaságban. Még
akkor is milliomos lenne és meglenne a drágalátos pénze. Valószínűleg
körbeudvarolnák más társaságok. Szóval, szívességet tennék neki.
Nyilvánvalóan rosszul kezelte a prioritásait. Több időt kellene Lunával
töltenie. Harcolnia kellene érte, nemcsak a pénzével és a dadákkal és a
szakértői csapattal, hanem a szeretetével is.
Megragadtam az ostoba, helyhez nem illő kapucnis felsőmet,
belélegeztem.
Megszerzem a pendrive-ot. Meg tudom csinálni.
Valaki a szőnyeggel borított tárgyalót porszívózta, hangosan beszélt
telefonon valami idegen nyelven. Ő volt az egyetlen személy az emeleten
és sosem fog megjegyezni. Túl messze voltam. Túl jól álcázott. Túl óvatos.
Trent irodája sosem volt zárva. Sosem volt olyan paranoiás és
aggályos, mint az apám. De ez nem jelentette azt, hogy az irodájával
szembeni recepciós asztal nem volt úgy bedrótozva, mint a rohadt
Pentagon. Tudtam, hogy könnyen észre tud venni a biztonsági kamerán
és azt is, hogy mindent letagadok, amivel vádolni fog, így a mosdóban
átöltöztem a fekete pulcsimba és farmerbe. A szinten mindenki tudta, hogy
egy púderkék DKNY ruhát viseltem. Trent mondhat, amit akar – a
biztonsági kamera felvételei egy olyan embert mutatnak majd, aki
semmiben sem hasonlít rám.
Lehajtottam a fejemet, a kapucni elrejtette az arcomat és a hajamat, és
egy lendülettel kinyitottam az irodája ajtaját, készen arra, hogy az
asztalához fussak.
Aztán lefagytam, a szívem a torkomban dobogott.
A hang hamarabb ért el, mint a látvány. Karkötők tompa csilingeléssel
ütődtek egymáshoz és bőr csapódott bőrhöz.
Aztán megérkezett a látvány, amitől a térdeim zselévé olvadtak.
Egy nő, ráhajolva Trent íróasztalára, a skarlát színű haja tűzként
szétterjedve a vállain, az arca vaskos papírkötegekre nyomódva. Trent
mögötte állt, teljesen felöltözve, pumpálta őt, miközben megszorította a
tarkóját úgy, ahogy nekem csinálta, amikor elkísért a kocsimhoz, miután
rajtakapott a zsebmetszésen. Mint egy állat.
Meg akartam mozdulni. Tudtam, hogy meg kell tennem, gyorsan. De
letaglózott minden – hogy rajtakaptak, hogy rajtakaptam őket, és a
felismerés, hogy lángba borított a féltékenység. Odaragadtam, képtelen
voltam levenni a szemeimet az elém táruló látványról. Nem kellett
felfednem magamat. Pontosan előttük álltam, a markomban fogtam a
kilincset, nevetségesen tátottam a számat. A szívem majd kiugrott, amitől
a gyomrom egyszerre hánykolódott a gyötrelemtől és az izgalomtól.
Trent szemei az enyémbe fúródtak, a csípőjét előretekerte, ahogy
megmutatta nekem, hogy kefél. Döfés, mozgás, követelés. A nő burgundi
vörös hajának tincseit az erős, hosszú ujjai köré tekerte. És nézett engem.
Úgy nézett, mintha én lennék az, aki meghajlik alatta, magába húzza őt.
Viszonoztam a tekintetét.
– Van Der Zee, pont időben érkeztél a nyolcórai előadásra – közömbös
hangja ellentétben állt azzal a vad aktussal, amit előadott a
közönségének. Nekem. – Tudom, mit keresel, és a zsebemben van.
Ahogy a bölcsek mondják – ezt a játékot ketten játsszuk. Ha befejezem,
mielőtt eltűnsz, üldözni foglak. És el foglak kapni. Ami azt jelenti, hogy
dalolni fogsz nekem, Edie. Pontosan el fogod nekem mondani, mi az apád
rögeszméje velem kapcsolatban. Szóval, tűnés.
Ez volt az a rész, amikor minden épelméjű lány elfutna az életéért.
Megfogadná a tanácsát, megfordulna és elrejtőzne. De próbáltam
megemészteni a tényt, hogy talán nem vagyok teljesen épelméjű és
tagadhatatlanul nem voltam okos lány azokban a helyzetekben, amikben
Trent Rexroth érintett volt. Lesütöttem a szemeimet, a nőt vizslattam.
Kitágult szemei arról árulkodtak, hogy nem igazán volt ínyére, ha szex
közben kukkolják, és mégis folytatta a dörgölőzést. Rémület és
zavarodottság futott át az arcvonásain. Úgy nézett vissza rám, mintha
ismerne. Mintha felismert volna. De ez nem lehetett igaz. A vöröske
idősebbnek tűnt Trentnél, ami tüskeként fúródott a gyomromba,
fájdalmasan megcsavarodott. Ha a tapasztalt volt az ízlése, akkor bennem
semmi ilyesmit nem találhatott.
Nem mintha akarnám őt, egyébként.
A tekintetem visszatért Trentre. A szemei hazugságokkal etettek, amik
arra csábítottak, hogy elhiggyem, különösen tőle. Azt mondták, hogy én
vagyok a mag, amiből minden gyönyörű kinő ebben a világban. Hogy én
vagyok a levegő, a víz és a művészet. Hogy én vagyok az a nő, akivel le
akar feküdni. Lecsupaszítottak mindent, amivel az élet bemocskolta őt és
ettől libabőrös lettem.
A féltékenység. Úgy éreztem, az elviselhetetlen zöldszemű szörny
kiszívta belőlem a logikus gondolkodást. Mindenekelőtt reagálnom kellett,
még akkor is, ha nem tudtam elmagyarázni, hogy mit csinálok itt.
– Azt akartad, hogy elkapjalak – mondtam csendesen, a hangom alig
remegett.
 Ő csak folytatta, amit csinált, az egyik kezét belemélyesztette a húsba
a derekán, ahogy olyan keményen döfte magát a nőbe, hogy a nehéz
tölgyfa íróasztal mozgott és végigkarcolta a gránitpadlót. A nő becsukta a
szemét és felnyögött. Trent válaszra sem méltatott.
– Megváltoztattad a játékunkat – tettem hozzá, a fogásom az ajtón
ellazult. Még óvatos voltam, de a színlelt nemtörődömség bátorságot
öntött belém.
– Érdekessé tettem.
– Csalsz – mondtam. Nem tudtam, miért. Talán, mert buta módon úgy
éreztem. Mintha valami módon ő az enyém lenne, bár nincs ok arra, hogy
ezt higgyem.
– Te csaltál először.
– Hogyan?
– Szöszkével.
– Szöszke csak egy barát.
– Ja, nos, Sonya csak egy dugás.
Nyeltem egyet, a szemeimet az asztalon lévő nőre szegeztem.
Túlságosan vágyőrültnek nézett ki ahhoz, hogy továbbra is a
beszélgetéssel törődjön, és egy pillanatra eltűnődtem azon, hogy ez az-e,
amit egy „valódi” felnőtt érez. Az apám közönyös volt. Trent közönyös volt.
A barátai is. Mindenki az volt a szinten. És az egyetlen ember, akit érdekelt
a szerelem – az anyám – elvesztette az eszét a folyamat során.
Trent szeretőjének dekoltázsa leplezetlen volt, a konzervatív
tengerészkék ruhájának felső része ki volt gombolva és olyan hangosan
nyögdécselt, a szemei befordultak a szemgödrökbe, hogy nem volt
kétséges, a tárgyiasítás kölcsönös volt kettejük között.
Gyűlöllek, tátogtam, éreztem, hogy az izzadt tenyerem lecsúszik a
kilincsről. Ezt mindkettejüknek szólt. Nem számítottam arra, hogy Trent
meghallja. Ez inkább egy magánnyilatkozat volt. Viszont elfelejtettem,
hogy Trent egy olyan személlyel él együtt, akinek a szavaiért küszködik,
és a hangjáért könyörög.
– Jó – vigyorgott, felhúzva az állát. – Mert az érzés kölcsönös. Le fogsz
csúszni, édesem. A térdeidre vagy máshogy.
– Nem beszélhetsz így egy gyerekkel, Rexroth – gúnyolódtam,
vigyorogtam, pont, mint ő.
Megfordultam és elsétáltam, nem törődtem azzal, hogy bezárjam
magam mögött az ajtót. Elhittem neki, amikor azt mondta, tudja, miért
mentem. És azt is tudtam, hogy Sonya volt a válasza arra, amikor azt
mondtam, lefeküdtem Bane-nel. Ő nem volt az egyenletünk része. Trent
elgondolása szerint ő csak kiegyenlítette a számlát.
A kocsimhoz mentem a parkolóba, vártam, hogy utánam jön, megpördít,
megállít. Az egyetlen állandó férfi az életemben erről volt ismert.
Megragadja a karjaimat és megbizonyosodik arról, hogy figyelek és
engedelmeskedek és szót fogadok. De Trent Jordan ellentéte volt.
Élvezte, hogy nyomaszt, de sosem engedett igazán elbukni. Beindítottam
a köhögős öreg vasdarabomat, körülnéztem a sötét parkolóban, lenyeltem
a szabálytalan pulzusomat, az égett gumi és benzin szagát. Semmi sem
történt. Egyedül voltam.
Hazavezettem, de az agyam nem az úton járt. Valahogy hazajutottam
egy darabban és elkészítettem a vacsorát anyámnak. Mindig figyelt a
súlyára, így kiválasztottam a quinoát zöldségekkel és tofuburgerrel,
kivettem a csomagból és betettem a sütőbe. Egy tálcán felvittem neki az
ágyába és leültem a szélére, figyelembe véve az őrült estémet,
mosolyogva kínáltam neki. A szemei beesettek voltak, ahogy az arca is.
Valaha az anyám Miss America jelölt volt. Még mindig gyönyörű volt, de
egy szomorú, hervadó értelemben. Egy virág a homokban víz, levegő és
gyökerek nélkül. Sosem kért semmit Jordantől, csak hogy szeresse.
De Jordan még ezt sem tudta megtenni.
 – Már vacsoráztál, drágám? – megszaglászta az ételt, mintha meg
akarnám mérgezni vagy valami.
– Igen – hazudtam.
Talán ez nem is volt akkora hazugság. Egy nagy szeletet kaptam egy
megalázó pitéből a saját sötét lovagom tálalásában. Aki megmutatta, hogy
mit tud kezdeni egy nő testével és én továbbra is nézni akartam, még ha
rosszul is lettem. A torkom összeszorult az emlékre, hogy Trent szexelt
egy nővel, aki nem én voltam. Ez nem csak rossz érzés volt, hanem
zavarba ejtően jó is.
Bármi, ami az őrületbe kerget, az nem lehet olyan rossz, ugye?
Különösen a féltékenység. Különösen a gyűlölet. Különösen Trent
Rexroth.
– Ez jó. Hallottál apádról?
Fáradt mosolya nem derítette fel az arcát. Az apám Rexroth-ról
kérdezett, az anyám az apámról, de senki sem kérdezett rólam. Vagy
Theóról. Vagy a szörfözésről. Lebiggyesztettem az alsó ajkamat, a nyitott
tenyeremmel a lepedőt simogattam.
– Tudod, hogy van az időeltolódással és ilyenekkel.
Fogalmam sem volt, hol van az apám, de nem őt védtem. Az anyámat
védtem. Bár igazán azt kívántam, hogy elváljon tőle és így megkíméljen
attól, hogy részt vegyek ebben a színjátékban. A kaliforniai törvények
szerint mindennek, ami a Jordané, az ötven százalékára az anyám
jogosult. De még az öt százalékára se lenne szüksége, hogy fenntartsa a
luxus körülményeit. Egy nap meg fogom próbálni meggyőzni őt, hogy
tegye meg, hogy szabaduljon meg Jordantől. De először is jobban kellett
lennie, és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy egyáltalán akarta.
Egy részem arra gyanakodott, hogy a gyámoltalansága egy csapda. Az
apám nem tudná eldobni az anyámat, ahogy a szeretőit, amikor törékeny
állapotában van. Ez két okból is megadhatja a kegyelemdöfést a
karrierjének: ettől képtelenné vált kapcsolatok kialakítására – tényleg így
volt – és az anyámat időzített bombává tette, aki leleplezhetné az összes
piszkos titkát.
Anya szétterpeszkedett az ágyon és a vele szemben lévő lapos tévére
pillantott. Egy szappanoperát nézett anélkül, hogy figyelt volna rá. A műsor
némán ment és ettől a Rexroth-okra gondoltam.
– Szerintem mindannyian elmehetnénk nyaralni, amikor visszajön –
jelentette ki, megragadta a szőke loknijait, mintha meg akarna szabadulni
tőlük. Felemeltem a kezemet és megállítottam a haja rángatásában, attól
féltem, kitépi.
– Persze, anya, persze.
Utoljára nyolc évvel ezelőtt voltunk hármasban nyaralni. Jordan az egyik
éjjel kiszökött, hogy lefeküdjön egy hula lánnyal. Anyának klausztrofóbiás
rohama volt a szaunában – talán Jordan eltűnésének eredményeként – és
kórházba kellett szállítani. Szükségtelen mondanom, hogy aligha vágyom
még több családi időtöltésre.
– Nyomja valami a szívedet, Edie? Csendesnek tűnsz.
Anya megállította a TV-t és hunyorogva a kezeibe fogta az arcomat. A
szobája hatalmas volt és fehér. Ez nyomasztott engem, áporodott
levegővel volt teli, mert egész nap itt ült bent és a Chanel parfümjének
állott szagával. Bárcsak elmondhatnám neki. Trentet. Theót. Bane-t.
Sonyát. Bárcsak mesélhetnék neki Jordanről és arról, hogy mivel zsarol
engem. Bárcsak én lehetnék a gyerek ebben a kapcsolatban, csak
egyszer és összeomolhatnék. Ehelyett megforgattam a szemeimet és
meglapogattam a betakart térdeit.
– Jól vagyok. Teljesen jól. Hé, holnap kilenc harmincra van időpontunk
az orvoshoz. Kész leszel vagy ébresszelek fel? Arra gondoltam, hogy
elkapok néhány hullámot még előtte.
– Biztosan. Kész leszek. Dr. Fox, ugye?
 – Nem. – Összeráncoltam az orromat, amitől viccesen néztem ki. Dr.
Fox a plasztikai sebésze volt. – Dr. Knaus.
Azt hitte, hogy botoxkezelést kap? És hogy én kivennék egy napot azért,
hogy elvigyem oda?
– Ó, ő – lebiggyesztette az ajkát, a szemeit forgatta a plafon felé. – Azt
hiszem, csak le kellene szoknom a gyógyszerekről, hogy őszinte legyek.
Olvastam egy cikket, Edie. Azt írta, hogy igazán összezavarják az ember
fejét. Azoktól a pszichiátriai tablettáktól úgy érzed, hogy a súly legördül a
vállaidról és hozzájuk szoksz, rájuk, és sosem lesz vége. Ez egy ördögi
kör. Nincs szükségem rájuk.
Pedig biztosan van.
– Figyelj, anya…
– Igen, anya. Én vagyok az anyád – emlékeztetett engem, ismét
megragadta a haját, mintha egy ideges szokása lenne. – A
felelősségteljes felnőtt ebben a helyzetben. És én nem akarok többé
gyógyszereket szedni.
– De…
– Nincs de.
– Szükséged van rá, anya. Nem azt mondom, hogy örökké, de össze
kell szedned magad és megoldanod ezt a… eh, helyzetet. Kérlek,
menjünk el Dr. Knaushoz! Évek óta kezel olyan eseteket, mint a tiéd. Tudni
fogja, mit tegyünk.
– Ezért adott nekem rossz gyógyszereket?
– Ez csak mind próbálkozás és hibázás volt. Nehéz megtalálni a helyes
egyensúlyt, de ha egyszer sikerül…
– Edie Van Der Zee. – A hangja egy pillanatra megkeményedett, a
hangszíne ostorcsapás volt a bőrömön. A vállaim megereszkedtek.
Elérhetetlen. Mindig egy védőfal mögött élt és nem tudtam, hogyan
húzzam elő onnan. – Elég ebből. Megértem, hogy borzasztóan el akarsz
menni szörfözni és az, hogy elviszel az orvoshoz egy tökéletes kifogás
arra, hogy ellógj a munkából néhány órára, de tisztelned kell a döntésemet
ezzel kapcsolatban. Ez az én testem. Terveim vannak és el akarok menni
egy családi nyaralásra, amit első dolgom lesz elkezdeni megtervezni
holnap reggel. A tablettáktól csak hízok. Ez egy igazolt hatás. És
állandóan fáradt vagyok tőlük. Húgyúti fertőzésem van miattuk. Megint.
Azt mondom, jobb nekem, ha jógázom és iszom a gyógyteát, amit az apád
csinál nekem azokon az estéken, amikor itthon van.
Csak pislogtam egy percig. Azt hitte, megbolondultam, mert szörfözni
akartam menni másnap. Azt hitte, hogy ő csak egy eszköz, egy bábu, egy
nagyobb terv kis része. Világos, hogy túl régóta élt együtt az apámmal.
Felkeltem az ágyáról, végigfuttattam az ujjaimat a hosszú, kócos hajamon.
– Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz – mormoltam.
Biccentett, megnyomta a lejátszás gombot a távirányítón, a szemei a
szappanoperájára rebbentek.
– Ez rád is vonatkozik, drágám.
Kisétáltam a szobájából, próbáltam visszaemlékezni arra, mikor volt,
hogy anya segített nekem bármiben is és egyetlen esetet sem tudtam
felidézni.
Különös érzés kerített hatalmába. Mintha minden kezdene elszaródni
és én nem tudom megállítani. Rajtakaptam Trentet, ahogy egy másik
nővel szexelt – egy nővel, Istenem, úgy tűnt, a harmincas évei végén jár
– és az anyám kezdett hanyatlani, a szemem előtt került egyre távolabb
az épelméjűségtől.
Begyömöszöltem a mobilomat a hátizsákomba, megragadtam a
kulcsaimat és a szörfdeszkámat és lementem a partra az éjszaka
közepén, nem törődve azzal, hogy mekkora őrültség és milyen veszélyes
volt.
Úgy éreztem, minden értelmetlen.
Minden, kivéve az óceánt.
 Fordította: Suzy

KARDIÓ. EZEN KELLETT DOLGOZNOM.

Legalábbis ezt próbáltam bemesélni magamnak, amikor a
futógatyámban, a szürke dri-fit pólómban és a Prada edzőcipőmben
találtam a szánalmas seggemet. Mostanában túl sok súlyemelést
csináltam. Ideje volt egy kis aerobiknak.
Már majdnem elhitettem ezt magammal, de a valóság az volt, hogy a
homokos parton álltam hajnali hatkor, a fiatal szörfösöket figyeltem, ahogy
a szörfdeszkáikon beleeveznek az óceánba, egy szőke sörényt kerestem.
Kurvára elmebeteg vagy, és túl messzire mész ezzel.
Elkezdtem futni, néha-néha hátrapillantottam a vállam fölött a háborgó
vízre. Nem volt ott. Visszajátszottam a fejemben a tegnap estét, próbáltam
az ő szemén keresztül nézni. Sonya jelnyelvi tájékoztatókat hozott nekem.
Megdicsért, amiért erőfeszítéseket teszek azzal kapcsolatban, hogy
megpróbáljak kommunikálni Lunával és átnéztük a közelünkben lévő
csoportokat és azt, hogy mit ajánlanak. Teljesen üzleti módban voltunk.
Valójában már egy ideje nem dugtam meg. Belefeledkeztem a munkába,
meg ilyesmi. Aztán Sonya azt mondta, hogy szomjas és Rina már nem
volt az irodában, így kimentem csinálni egy kávét. A folyosón észrevettem
Edie-t. Az egyik falhoz dőlt, háttal nekem, telefonált. Lelassítottam, nem
álltam meg – nem voltam egy kibaszott zaklató, nem számít, mennyire
annak érzem magam a közelében – és a beszélgetés beleszivárgott a
fülembe.
– Nem, Bane. Nem tudok. Tudom, hogy jót akarsz, de… nem.
Reméltem, hogy a farkát ajánlotta neki. Reméltem, hogy Edie
lekoptatta. Reméltem, hogy itt volt végük egy párként.
– Tudod jól, mennyire akarlak téged látni, de nem szombaton. Bárcsak
hagynád, hogy elmenjek hozzád! Az anyád nem lehet olyan rossz és
nekem hiányz… unk.
Hiányolta.
Kurvára hiányolta magukat.
A másik irányba fordultam, nem törődtem azzal, hogy halljam a többit.
A kávé, amit Sonyának adtam, borzasztó volt.
– Biztos, hogy két kanál cukrot tettél bele? – rosszallóan fintorgott, még
mindig a tájékoztatókat nézte, amiket válogatott.
Nem válaszoltam neki. Egyszerűen csak felemeltem ez egyik lábamat
az asztal alatt és a cipőm orrát a combjai közé nyomtam, szétválasztva
őket. Egy pillanatra felnézett, a homlokráncolása mosollyá változott. Az én
irodám volt az egyetlen, aminek nem volt üvegfala – egy padlótól a
plafonig érő ablakom volt és kint sötét volt és a reluxák is le voltak
engedve. A barátaim közül én voltam az egyetlen, aki nem szerette a
közönséget. Ironikus módon úgy tűnik, mégis én kaptam a legtöbb
figyelmet.
– Hajolj az asztalomra! – mondtam szűkszavúan.
– Még nem egyeztünk meg a jelnyelvi kurzusokban – izgatott mosollyal
az asztalomon szétszórt tájékoztatókra mutatott. – Egyébként nagyon
örülök az elhatározásodnak, hogy ilyen irányba indulsz el. Ez
teljességgel…
 Elhallgattattam. Szart se kezdeményeztem. Edie ötlete volt és jónak
találtam, így átvettem. Most egy rossz ötletet adott – megbaszni valaki
mást, hogy eltüntessem a gondolataimból –, de attól még ezt fogom tenni.
– Ezt választom – felvettem az egyik tájékoztatót és Sonya kezébe
dobtam, aztán visszaültem és a lábamat az ágyékához emeltem, a
középpontját dörzsölgettem. A sötétkék ruhája felhúzódott a cipőmnek
köszönhetően. – Most hajolj rá!
A padlón lévő válltáskájába gyömöszölte a tájékoztatót és felállt,
hozzám ballagott. Lecsüccsent a térdeimre, a karjait a nyakam köré fonta
és lehajolt egy csókért. De a csókolózás meghiúsítaná a célt. Emellett,
sose voltam oda a csókolózásért. Én basztam. Mocskosan, keményen,
nyersen – mindig. Fájdalmasan – néha. A csókolózás olyan személyes
jellegűvé tette. És ezt a szívességet nem engedhettem meg magamnak.
– No-no, senki sem mondott soha semmit az első alappontról. Te jöttél
el hozzám, tudod, mi van az étlapon. Mihez van ma kedved?
Sonya kedvelte a mocskos számat, habár gyakran kért arra, hogy ne
beszéljek csúnyán, ha a lányom a közelemben van. Tudtam, hogy nem
sértem meg az érzéseit. Az életünknek ugyanabban a szakaszában
voltunk. Ott, ahol sem időt, sem semmi mást nem ajánlhattunk fel a
partnerünknek. Csak a karrierünkre, a gyerekünkre és az életnek nevezett
szarviharra akartunk koncentrálni. Sosem kérdeztem semmit a gyerekéről
vagy Roman apjáról. Nem érdekelt.
– A mocskos baszást választom, kérlek.
Mosolyogva felállt. Mögé álltam. Felemeltem a szoknyáját.
Vakard meg ott, ahol viszket.
Vakard a körmeiddel.
Amíg nem vérzik.
 Belécsapódtam és ő nedves volt, készséges és hamis. Az óvszer
könnyedén siklott ki és be. A gondolataim elkóboroltak. Megszorítottam a
tarkóját és néztem a rubintvörös haját a vállain.
Nem a megfelelő haj.
Nem a megfelelő nő.
Nem a megfelelő bármi.
Aztán besétált Edie, szakadtnak és bűnösnek nézett ki. Mint aki azért
jött, hogy megint kibasszon velem. Ha lett volna bármi kétség bennem
arról, hogy miért volt ott, az elpárolgott abban a pillanatban, ahogy a
szemei az enyémbe kapcsolódtak, amikor Sonya segge a levegőben volt,
én pedig nekiverődtem, ahogy egyre keményebben csaptam az
asztalomhoz.
Felmordultam, becsuktam a szemeimet. Amikor megint kinyitottam, újra
a parton voltam. Öt mérföldet futottam a Tobago Beach-től a Morello
szirtig. Még csak nem is lihegtem.
Megfordultam és visszakocogtam a lakásom épületéig, a szívverésem
sem hagyott ki.
Rájöttem, hogy nem kardióra van szükségem.
Az kellett, hogy addig vakarjam, amíg kurvára el nem vérzek.

Legtöbbször kedveltem a barátaim feleségeit. Kedves, jó ízlésű nők

voltak. Vicious Millie-jét kedveltem a legjobban, mert sose ütötte bele
nagyon az orrát a dolgaimba. Rosie, a húga és Dean felesége is igazán
aranyos volt. Ő nagyon is beleütötte az orrát a dolgaimba – ő az a fajta
extrovertált személyiség, aki mindent tudni akar és mindent meg akar
beszélni mindenről és mindenkiről – de mindig tiszteletben tartotta a
döntéseimet. Jamie Mel-je egy más történet volt.
Mert Melnek elképzelései voltak.
A legújabb az volt, főleg mióta mindannyian visszaköltöztünk Todos
Santos-ba, hogy talál nekem egy feleséget. Fasz se tudja, honnan szedte
az elképzelést, hogy szükségem van egyre. Ahogy már mondtam,
harminchárom évesen még sosem volt barátnőm. Még egy pár hónapos
kalandom se. Szegényen nőttem fel olyan szülőkkel, akiknek a szerelme
gazdag volt. Az a fajta szerelem volt ez, ami fittyet hányt az előítéletekre
és a társadalmi elvárásokra. Sosem találkoztam még olyan nővel, aki
annyira kurvára megőrjített volna, mint ahogy Trish Schmidt Darius
Rexroth-ot. Sosem akartam három helyen is dolgozni, hogy jegygyűrűt
vegyek valakinek. Sohasem akartam megkérni senki kezét a
tengeribetegségem ellenére egy hajókiránduláson csak azért, mert az volt
az álma.
Az emberek azt gondolják, hogy az elvált szülők gyerekeinek elbaszott
kapcsolataik lesznek. Tévednek. Azok, akik széthullott családból
származnak, kurvára keményen próbálják nem megismételni a szüleik
hibáit, mert ismerik a szeretet nélküli otthon nyomorúságát.
Az olyan emberek, mint én, aki látta, hogy a szülei csókot lopnak
egymástól a parkban és nevetnek a napfényben, miközben azt se tudják,
hogy miből fogják kifizetni a következő villanyszámlát vagy a
tankönyveimet a következő tanévre, voltak a rohadékok. Nagy elvárásaim
voltak és eddig egy nővel sem találkoztam, aki esélyes lett volna, hogy
megfeleljen nekik.
A baj az volt, hogy nem is akartam, hogy bárki megfeleljen nekik. Ezen
a ponton, a terhemmel együtt, olyan valaki kellett, aki szétzúzza őket.
Ezért volt az, hogy tudtam, a ma esti randim Katie-vel kudarcra van
ítélve.
 Önző okokból egyeztem bele, hogy elmegyek Katie-vel. Azt gondoltam,
ha csak elmegyünk, és nem szólok hozzá egy szót se és totál seggfejként
viselkedek, akkor Mel végre feladja, hogy összehozzon a barátaival. Katie
volt az első randi, akibe beleegyeztem, és ha a dolgok a terveim szerint
fognak alakulni, akkor az utolsó is lesz.
Camilának szabad péntek estéje volt. Ez nem volt alkuképes. Ezek
voltak az unokájával töltött estéi. Szóval, bébiszitterre volt szükségem.
Ez volt az oka annak, hogy reggel első dolgom volt megállni az
íróasztala előtt.
Edie lehajtott fejjel, morcosan gépelt valamit a laptopján. Egy ceruzát
forgatott a szájában és próbált nem figyelni. Letettem a Starbucks-os
poharamat az asztalára és csettintettem az ujjaimmal az arca előtt. Lassan
felnézett, kérdőn megemelte a szemöldökeit.
– Szia – mondtam.
Szia. Sosem üdvözöltem így senkit. Legalábbis nem egy munkatársat.
Általában egyenesen a lényegre tértem. Nem válaszolt, de legalább
nyugodtnak nézett ki. Nem tudtam biztosan, miért vártam, hogy nem
legyen az. Mert mi van, ha dugni akar velem? Ő egy tinédzser. Bármelyik
magas, sötét, jóképű típussal dugni akarna, akinek nincs hányásszaga.
És ne feledjük el, hogy nincs olyan helyzetben, hogy szarakodjon velem.
Tudtam, miért jött az irodámba. A pendrive-on volt minden aktám és
táblázatom a kapcsolataimhoz és cégeimhez. Nagy terveim voltak a
karrieremmel kapcsolatban és az apja nem volt része ezeknek. Nem
tudtam biztosan, hogy hogyan vette rá Edie-t a segítségre, de azt tudtam,
hogy Edie Van Der Zee nem volt a Rexroth csapat tagja és ennél fogva
gyanúsnak tekintettem.
– El fogod mondani, miért jöttél vagy csak megvárod, míg a barátaid
felszednek erről a pontról ebédkor? – érdeklődte, a karjait összefonta a
mellkasa előtt.
 – Bébiszitterre van szükségem ma estére – figyelmen kívül hagytam a
gúnyolódását. Felette álltam.
– Minek?
– Kimozdulok.
– Kivel?
– Kurvára nem tartozik rád.
– Ellenkezőleg, Mr. Rexroth. Ha te egész nyugodtan megmondhatod
nekem, hogy kivel fekhetek le vagy sem, akkor szerintem legalább ezzel
tartozol nekem.
Lecsaptam a kezeimet az asztalra és vicsorogva lehajoltam.
– Először is, mérsékeld a hangerőt, mielőtt igazán kiborulok. Spoiler: az
nem lenne kellemes. Másodszor, már megint tévedsz. Sosem mondtam
azt, hogy kivel nem kellene lefeküdnöd. Azt mondtam, hogy nem
feküdhetsz le senkivel. Figyelj oda, édeske! Ez a második lecke, amin
elbuktál.
Hátravetette a fejét és nevetett, megmutatta nekem a fehér, elöl letört
fogait. Gyönyörűek voltak. Ahogy ő maga is, és ezt nem volt értelme
tagadni. Kiegyenesedtem, nem törődve a megfeszült állkapcsommal.
– Imádom a kettős mércédet. Különösen a tegnap este után. Mondta
már valaki, hogy milyen vicces vagy?
– Nem – morogtam.
– Azért, mert nem vagy az. Valójában bosszantó vagy.
Ettől gyorsan elvesztettem a fejem. Halványan elmosolyodtam,
kisimítottam a ropogós fehér ingemet.
– Az irodámba, Van Der Zee! Tíz másodperced van, hogy kövess!
Sóhajtott, de hallottam a cipőit kopogni a hátam mögött. Bementünk az
irodába. Bezártam az ajtót. A folyosó zsúfolt volt, tudtam, hogy az
emberek hamarosan kérdezősködni kezdenek. Én voltam az egyetlen a
négy alapító tag közül, aki időt szokott szánni rá. És az irodámban volt.
Állandóan.
– Elvárom, hogy ott legyél hétre – lezuhantam az asztalom mögötti
székemre és lefirkantottam a címemet egy post-itre.
Az ajtónál állt, az egyik kezét a háta mögé dugta és gyilkos tekintettel
nézett rám.
– Nem fogok menni, amíg el nem mondod, hová mész.
– Randira megyek.
– Te nem randizol – válaszolta érzelemmentes hangon.
Végre felnéztem.
– És mi a faszért mondanál ilyet?
Nem tévedett, de olyasvalamit állított, amit nem igazán reklámoztam.
Az alsó ajkát harapdálta, a plafont bámulta, mintha utálta volna magát
amiatt, hogy kiadta ezt a kis információt. Mert tudta ezt. Mert érdekelte
annyira, hogy figyelemmel kísérje a szerelmi életemet – vagy inkább,
annak hiányát – minden más előtt.
– Hallottam, ahogy a minap Vicious megjegyezte Jamie-nek. Azt
mondta neki, hogy fogja vissza Melt a randizás dolgában, mert te
magányosan és egyedül fogsz meghalni. Azt mondta, utálod az
embereket.
– Ezt mondta? – Egy ujjammal megdörzsöltem az ajkaimat, eltűnődve
ezen. Nem feltétlenül volt valótlan. Bár sokkal inkább közönyös voltam,
mint barátságtalan.
– Az vagy. Utálsz engem.
Nem utállak. Közel sem. Még ha kurvára keményen próbálkozom is. És
úgy van.
Sóhajtott, a vállaim mögé nézett, L.A. láthatárán túlra.
– Ne menj el a randira, Trent! Tudom, mi történt tegnap. Az a nő… ő
volt a te Bane-ed. Egy időtöltés. A randizás különbözik a szextől.
 – Hétkor nálam – ismételtem, az államat az asztalon lévő jegyzet felé
rándítottam. – Ne késs!
– Miből gondolod, hogy megteszem?
– Jól megfizetlek.
– Milyen jól?
– Milyen jól kell, hogy megfizesselek azért, hogy abbahagyd a kibaszott
dolgaim körüli szaglászást az apád számára? – összefontam az ujjaimat,
a könyökeimet megtámasztottam az asztalon. Ha meg is döbbent a
nyíltságomon, nem mutatta. A homloka nem ráncolódott, a telt, szív alakú
ajkain meg elkenődött egy vigyor.
– Tizenkétezer dollár egy hónapra – mondta rezzenéstelenül.
Nem vártam ilyen konkrét összeget. Még azt sem vártam, hogy
komolyan veszi a kérdésemet.
Nevettem.
– Ez elég sok bébiszittelős óra.
– Nos, van egy olyan érzésem, hogy nagyon sok randira lesz
szükséged, mielőtt találsz valakit, aki hajlandó lesz majd elfogadni a
viselkedésedet – válaszolta közömbösen.
Kedvellek, te kis önfejű szélhámos.
Kedvelem, ahogy azt játszod, egyenlő vagy velem, pedig nem vagy az.
Kedvelem, hogy keménynek próbálsz tűnni, amikor csak azt akarod,
hogy a gyerekem mosolyogjon.
Kedvelem az ugatásodat és a harapásodat és mindent, ami közte van,
amikor harcolunk.
– Hétkor – ismételtem meg harmadjára, észrevettem, hogy csak Edie
Van Der Zee-nek sikerült ilyen sok szót kihúznia belőlem – néha pontosan
ugyanazokat és én sosem ismétlem magam. – Ötven dolcsit fizetek neked
egy órára, ami sokkal több, mint amit itt keresel. Nagyvonalú bónuszt
adok, ha sikerül nem lenyomnod szódát vagy cukrot, vagy francos alkoholt
Luna torkán, amíg nem vagyok.
– Ne menj – mondta megint.
Tudni akartam, hogy miért erőlteti, de ha megkérdezném, azzal
beismerném, hogy érdekel. És nem szabadna. Bizonytalan helyzetben
voltam a cégben a csupán tizenkét százalékommal. Jordannek
negyvenkilenc volt. A karrierem, az életem, a kemény munkám a tűz
martalékává válhat emiatt, miatta, ha nem vagyok óvatos.
– Megmondom Lunának, hogy ma este találkoztok – semmibe vettem
őt.
Sóhajtott.
Rohadék voltam, de mindkettőnk seggét megmentettem.
 Fordította: Hannah

EZ NEM VOLT JÓ ÖTLET.

Pofán vágott a felismerés, amikor kinyitotta luxuslakásának ajtaját,
amely abban a nevetségesen pompás épületben volt a Tobago Beach
partján. Egy volt a városban lévő néhány felhőkarcoló közül, méghozzá új
is, az épület max. két éves lehetett, még mindig érződött rajta a friss festés
szaga, minden egyes szökőkút és növény olyan volt, mintha katalógusból
került volna oda.
Trent egy fehér V nyakú inget viselt, amely megfeszült a vastag
bicepszén, fekete farmert és felháborítóan drágának látszó sportcipőt.
Úgy nézett ki, mint egy Armani reklám. Annyira nevetségesen arányos,
szimmetrikus és napbarnított. Puha ajkak, kemény áll és állkapocs.
Gyorsan végigmért a tekintetével, mielőtt hátralépett és beengedett.
Köszönés helyett, azt kiáltotta:
– Luna, nézd ki jött játszani.
Játszani. Utáltam, hogy ezt mondta, még ha nem is volt rá okom. Csak
ugratás volt, nemde? Beléptem, ez volt az első alkalom, hogy betekintést
nyertem a lakásába: ipari polcrendszer, egy hatalmas házimozi rendszer,
egy fekete fal, amely úgy nézett ki mintha valaki sötét festéket dobott volna
rá össze-vissza, egy téglafal, sötét fa padló burkolat, csőlámpák; a hely
úgy nézett ki, mint egy luxus droglabor. Trent Rexroth talán csendes volt,
de ez a lakás határozottan sokat árult el róla. Csiszolatlan. Nem
konvencionális. Akár veszélyes.
Luna mezítláb tipegett ki a szobájából, sárga pizsamában. Haja kuszán
volt befonva – valószínűleg az apja fonta be – és imádtam, hogy
megpróbálta, még akkor is ha magamban megjegyeztem, hogy
újracsinálom. Leguggoltam és mosolyogva megbökdöstem a köldökét.
– Szia, Bacitanya!
Luna vigyorogva forgatta a szemét.
– Bacitanya? – kérdezte Trent mögötte.
– Igen. A lányod egy bacitanya. És szereti piszkálni az orrát, ezért
megkértem, hogy ne rázzon kezet velem.
Luna szemei kikerekedtek ijedtében. Láthatóan eddig senki nem próbált
vele viccelődni. Az emberek mindig komolyak voltak, ami őt illette, és miért
ne lettek volna? Azt akarták, hogy javuljon az állapota. De arra nem
gondoltak, hogy valaki javulást mutasson, ahhoz neki is jól kell éreznie
magát. Tökéletes példa erre az anyám.
Az embereknek kell egy cél, amiért harcoljanak.
Meg fogom nevettetni Lunát, előbb vagy utóbb – tudván, hogy egyszer
vége lesz, rossz vége.
– Ezt a témát nem fogom tovább boncolgatni, mert úgy látom Luna
viccesnek találja.
Trent elvette a kulcsait és a pénztárcáját a nyitott konyhaszigetről,
nekem meg eszembe jutott miért is jöttem. Hogy elmehessen randizni.
Libabőrös lettem.
– Lunának nyolckor lámpaoltás. Még nem vacsorázott. Ma este
megengedem, hogy kirúgjon a hámból, mert nem leszek itthon. A hűtőben
van spagetti és FroYo.
– Várj – ledobtam a hátizsákom a padlójára, és lerúgtam a cipőimet. – A
spagetti és a FroYo lenne a finomság?
 Trent rezzenéstelen arccal bámult rám.
– Igen. Ne adj neki belőle túl sokat.
– Váo, te most be vagy T-É-P-V-E – betűztem, miközben odamentem
mellé a konyhaszigethez. – Vagy csak egyszerűen egy terméke a szovjet
rezsimnek? Ez nem kirúgás a hámból. Pizzát akarok rendelni.
– Nem fogsz – bújt bele a kabátjába. – És egyébként, Luna tud betűzni.
Ott álltam és eltűnődtem, miért is járok a kedvében. Szörnyen
viselkedett velem. Faragatlan, arrogáns, és kimondhatatlanul hideg. Én is
borzasztóan viselkedtem vele. Loptam, kémkedtem, és folyton
szaglásztam körülötte. De erre egyszerű volt a magyarázat. Szükségem
volt a pénzre, és szerettem Lunával lógni.
– Most hét óra öt perc – pillantott a Rolexére. – A telefonszámom a
hűtőszekrényen van, ha szükséged lesz rám. Alatta megtalálod Camila
számát, az anyám és Sonya – a terapeutája – számát. Lefekvés előtt fogat
kell mosnia, a szobájában az éjjeli lámpa egész éjjel égve marad, és a
szobája melletti könyvtárból választhat egy könyvet, amelyből esti mesét
olvasol. Más kérdés?
Sonya? Volt kérdésem, de az nem Lunával kapcsolatos. Éspedig szent-
szar-te-tényleg-dugod-a gyereked-terapeutáját?
– Biztos elmész? – kérdeztem, mögötte más kérdés rejlett. Tényleg
nem akarsz engem? Buta. Szánalmas. Meggondolatlan. Miért akarna
engem Trent Rexroth, és miért is számítana egyáltalán? Egy végzős gimis
voltam, lyukkal és hatalmas űrrel a szívemben, és még nagyobb
problémákkal, ő meg… az ellenkezője annak, amire most szükségem volt.
– Adj egy jó okot arra, hogy ne tegyem – mondta rezzenéstelenül,
miközben hátsó zsebébe tette a pénztárcáját és a telefonját, tekintetével
az óráján.
– Mert nem akarsz elmenni.
– Nem tudod, hogy én mit akarok.
 – Te tudod?
Felemelte pillantását, rám nézett mielőtt elvigyorodott.
– Mellesleg, több daduskamera van a lakásban, mint amennyi tetkója,
piercingje és nemi betegsége van összesen Bane haverodnak, szóval
hagyd békén a cuccaimat – sziszegte halkan, hogy a lánya ne hallhassa.
Odament Lunához, megpuszilta a feje búbját, elmondta neki, hogy
mennyire szereti és kisétált az ajtón. Ott hagyott állva, állal a padlón,
elmerülve a finom, sötét energiában, ami utána maradt.

Pizzát rendeltem.
Apró és jelentéktelen tiltakozás volt az én mesterségem. Gyakran úgy
éreztem magam, mint a második világháborúban megszállt Európa
állampolgára. Mint egy valaki, aki nem volt elég bátor, hogy részt vegyen
az ellenállás csapataiban, de fejet sem tudott hajtani a gonosz előtt. A
pizzát saját zsebemből fizettem, annak ellenére, hogy Trent otthagyott egy
pár bankjegyet a konyhapulton szükség esetére. És Lunának adtam
üdítőt.
Mert attól mosolygott.
És amikor buborékokat fújtunk az üdítőbe, még horkantott is.
És amikor azt mondtam, úgy tele vagyok, hogy mindjárt összehányom
magam, de a pizza annyira jó volt, valószínűleg megenném, amit
kihánytam, felragyogott a szeme és a mosolya.
Vacsora után beleöntöttem fél bögre cukrot az organikus, cukormentes
Fro-Yoba és bevittem a nappaliba, ahol Riley a nagyvilágbant néztünk.
Kilencvenkilenc százalékban biztos voltam, hogy nem volt megfelelő Luna
korosztályának, de mindkettőnket szórakoztatott. Nyolc óra eltelt. Lazára
vettük a szabályokat, mert Trent volt az, aki előbb megszegte őket.
Megszegte, attól a naptól kezdve, amikor eltörte anya drága Louboutin
magassarkúját. Azon a napon, amikor alkalmazott. Megszegte, amikor
megparancsolta, hogy üljek be az autójában, miközben a barátaimmal
lógtam, és megtiltotta, hogy továbbra is lefeküdjek Bane-el, és még
számtalanszor.
Miután megnéztük a műsort, és lassan magunkhoz tértünk a kaja-
kómából és a cukor utáni pörgésből, Luna, aki ott ült mellettem a sötét
barna bőr kanapén, vigyorogva fordította felém a fejét, miközben a
mellkasom bámulta.
– Mi az, Bacitanya? – néztem rá szemöldök ráncolva. A nyakamhoz
mutatott, és lenéztem.
– Ez? – ujjammal megérintettem a nyakláncomon a kagylót, amely egy
fekete cipőfűzőből és egy sötét, tengeri kagylóból állt. Úgy nézett ki mint
egy tőr, és annak is éreztem. Levettem a nyakamról, s a tenyerébe tettem.
– Óvatosan, mert hegyes.
Luna felszisszent, miután megérintette ujjbegyével.
– Egyik nap szaladtam a homokos parton – nagyon meleg volt és az
autóban hagytam a strandpapucsomat, mert szeretek mezítláb járni,
amikor valamibe beleléptem. Olyan mélyen megvágta a sarkam, hogy
láthattam az int. Felvettem a kis szúróst. Nem tudtam elhinni, hogy valami,
ami ilyen szép, ennyire ártalmas lehet. Úgy döntöttem, megtartom. Mert
néha, a kedvenc dolgaink ríkatnak meg – kuncogtam, a kislány szkeptikus
arckifejezésén.
– Úsztál-e valaha az óceánban? – kérdeztem. Az volt az érzésem, erre
tudom a választ.
Egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát.
– Ezt nemnek veszem.
 Határozottan nem.
– Szeretnél?
Luna ismét megvonta vállát, de ez teljesen más volt. Az első vállvonás
csalódott, neheztelő volt. Vállai leereszkedtek. A második vállvonás, már
sóvárgó. Talán túl sokat gondolok bele, de az ilyen apróságok voltak a
mentőövem. Végül is, néha, csak ilyesmit tudtam Theoból kicsikarni.
– Megtennéd? Ha levinnélek a partra? Ha… megtanítanálak
– próbálkoztam, a bőröm lángra lobbant az átható tekintetétől.
Bólintott, felkapta fejét, mintha eszébe jutott volna valami. Kis kezét a
karomra tette, ezzel mondván, hogy várjak, és felugrott a kanapéról,
végigtipegett a folyosón. Ez a kislány közvetlenül az óceán partján lakott,
neki mégis csak annyi volt megengedve, hogy a száraz unalmas homokon
barkochbázzon megrendezett partikon, anélkül, hogy a vízbe dugná a
lábujját. Luna apja egy igazi önző pöcs. Azon tűnődtem, hogy vajon el
tudta mondani Trentnek, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket szeret,
és melyeket nem szeret. Ültem a kanapéjukon és a körülöttem lévő falakat
bámultam. A tartófal úgy nézett ki, mintha egy nagymenő művész
szándékosan feldobott volna rá egy adag sötét festéket. Szürke, fekete és
sötétlila. Félig-meddig grafiti díszítette és pontosan úgy nézett ki, mint
valami, amit egy tipikus agglegénylakásban láthatsz. De Trent, attól
függetlenül, hogy érzelmileg megközelíthetetlen és szingli, már nem volt
agglegény. Volt egy lánya.
Ez a lakás olyan volt, mint ő.
Sötét. Komor. Szeszélyes.
Nem olyan volt, mint Luna.
Határozatlan. Kíváncsi. Gyengéd.
Luna, egy nagy, szögletes, vékony gyerek könyvvel jött vissza. Letette
a lábamra, felmászott a kanapéra, és elkezdte lapozni, amíg megtalálta,
amit keresett. Ujjával megbökött egy képet.
 – Csikóhal? – kérdeztem a homlokom ráncolva. Várakozóan bólintott.
– Ó, azt akarod tudni, hogy látok-e csikóhalat, amikor szörfözöm? Nem.
Nehéz őket megtalálni. Gondolom félénk állatok. Zátonyoknál és védett
helyeken élnek.
Az arcán megjelenő csalódás kifacsarta a szívemet. Tarkómat
dörzsölve körülnéztem. Trent laptopja az ebédlőasztalon volt, a szoba
másik felében. Tudtam, hogy nem véletlenül hagyta ott. Azt akarta, hogy
lássam. Azt akarta, hogy hozzáérjek. Tesztelt, és én el fogom bukni –
veszélyeztetve az apám tervét –, hogy megpróbáljam kibékíteni Lunát.
– Figyelj, miért nem olvasunk kicsit többet a csikóhalakról a Wikipédián?
Talán van valami jó dokumentumfilm róluk a YouTube-on.
Luna szemei felragyogtak, mint a karácsonyfa díszei, és ez megérte az
összes szarságot, amit a fejemhez vág majd Trent, amikor megtudja.
– Mindenféle szabályt megszegek érted. El fogsz árulni?
Luna fejét rázva ráncolta az orrát, mintha ennek a puszta gondolata is
sértő lett volna. Ez a gesztus, a fintorgás – ez annyira rám vallott.
A következő negyven percben Luna és én mindent megtudtunk, amit
csak lehetett a csikóhalakról. Megnéztünk egy hím csikóhalat, amint
világra hozott kismilliónyi bébi csikóhalat és nevettünk. Luna azért
nevetett, mert olyan rengeteg volt. Én meg azért nevettem, mert úgy
nézett ki, mint egy férfi, aki épp elélvezett, miután megnézte a valaha
készített legmocskosabb pornót.
Mielőtt észrevettem volna, tíz óra volt és a takarodón nem alkudoztam,
mert biztos voltam benne, hogy Trent lelógatna a balkonról, ha ott találna
minket a nappaliban, amikor hazaért. Luna nem vitatkozott, amit
különösnek találtam, mert Theo mindig azt tette. Ő kiabált volna és
könyörgött volna, alkudozott volna és meg próbált volna manipulálni, pont,
mint az apja.
 Betakartam Lunát, a fekete faágyának a szélén ülve. Az egész szoba
kék volt, a falakon csikóhalas poszterek, tengeri kagylók csüngtek. A
személyiségét tükrözte, és hirtelen sírhatnékom támadt. Mert nem ez volt
az első alkalom, hogy betakargattam valakit, és nem ez volt az első
alakalom, hogy tudtam előbb-utóbb búcsúznom kell tőle.
Meg akartam ölelni, de nem tettem. Képtelen voltam. Minden porcikám
vágyott rá. És éppen ezért távol kellett maradnom. Nem furakodhatok be
az életébe, tudván, hogy nem maradhatok. Olyan volt, mintha bevetettem
volna magam a földbe, locsolgatva a magot, hagyva, hogy napsugár
fürdesse, engedjem megnőni, azért, hogy majd gyökerestől kitépjem.
Tudván, hogy Luna hasonlított rám – egy instabil emberhez tartozott, aki
holnap elveheti tőlem, ha akarja. És ki tudta, mit akar Trent Rexroth
igazából? Ő egy örökös rejtély volt ínycsiklandozó öltönybe burkolva.
– Hé, Bacitanya, tudod mit?
Luna bólintott, miközben engedte, hogy bebugyoláljam, mint egy burrito,
ahogy bedugtam a takarója széleit a teste alá. Így szoktam Theoval is,
ritkán, amikor megengedte.
– Nagyon jól szórakoztam ma este. Remélem te is.
Bólintott, és mosolygott, és talán túl sötét volt a szobában, hogy lássa,
mert, amit ezután tett megdöbbentett.
– Én is.
Rekedt. Halk. Leheletfinom, mint a hullámokat simogató szellő
hajnalban.
Meglepődve, csak pislogtam. Luna beszélt. Velem! Eltűnődtem, vajon
Trenttel és Camilával is beszélt, hébe-hóba, de abban kételkedtem –
túlságosan nagy ügyet csinált abból is, hogy bólintott. Ugrani akartam a
telefonhoz, hogy felhívjam, de most lazán kellett kezelnem a helyzetet. Ha
most nagy ügyet csinálok belőle, akkor örök emlékeztető lesz arra, hogy
ő más.
 – Csak azért mondod, mert pizzát és kólát adtam, és megszegtem az
apád összes szabályát – vigyorogtam. Luna nevetett. Esetlenül álltam fel,
és kifele indultam. Nem volt puszi. Sem érintés, simogatás.
– Jó éjt, Bacitanya.
Pici bólintás a sötétben. Felkapcsoltam az ajtó melletti Dóra, a felfedező
lámpát és mosolyogtam. Ezt is elfogadom.
 Fordította: Hannah

KATIE DEJONG A TIZENÉVES TRENTRE EMLÉKEZTETETT.

Egy valami biztos, nem gondolta volna, hogy itt fog ülni ma és homárt
eszik (utálta a homárt), import bort iszik, annak ellenére, hogy
Kaliforniában él (utálta a bort), miközben a főiskolák rangsorolásának
előnyeiről és hátrányairól beszélget (szart sem érdekelte).
Pontosan emiatt nem randiztam. Unalmas volt. A végcél – házasság és
gyerekek – nem érdekeltek, és rövidtávon a gólt – szexet – vacsora és
udvarlás nélkül is megkaptam.
Egész randi alatt nem mondtam többet tizenhat mondatnál, de nem
voltam udvariatlan sem. Majd az autójához kísértem Katie-t,
mosolyogtam, és nem ígértem meg hogy felhívom, de amikor közelebb
hajolt egy csókra, olyan félére, amelyet senki nem kap tőlem, finoman
hárítottam el, oldalra fordítva az fejem, így arcon csókolt.
Aztán elhúztam onnan a faszba, és amikor beparkoltam a helyemre, a
földalatti garázsban, rájöttem, hogy még arra sem emlékszem milyen volt
a ruhája vagy a haja színe.
A liftben mintha egy furcsa sürgősségérzet szorongatta volna a
golyóimat. A tudat, hogy kibaszottul elmentem itthonról és egy szinte
ismeretlen személyre bíztam a gyerekemet, hirtelen kevésbé tűnt
értelmesnek. Csak annyit tudtam Edie Van Der Zeeről, hogy egy hazudós,
tolvaj, és egy bajban lévő lány. Rejtély volt, miért engedtem felügyelet
nélkül a gyerekem közelébe. Már akkor ideges voltam, mielőtt az ajtó
zárjába nyomtam volna a kulcsot. Mire kinyitottam az ajtót, és megláttam
mit műveltek, a kiborulással határos állapotban voltam. Pizzás doboz a
konyhaszigeten, amitől az egész konyhában és nappaliban olajos kenyér
és kibaszott gomba szag terjengett. Két kólás doboz a konyhapulton –
persze még csak nem is vette a fáradtságot, hogy a kukába dobja azokat
–, mielőtt beléptem a nappaliba és ott találtam az alvó Edie-t a kanapén,
a laptopommal az ölében. Kétségtelenül kémkedett, és kurvára nem
érdekelte, hogy legalább titokban csinálja.
Odamentem hozzá, zsebembe dugtam kezem, megfigyeltem. Ahogy a
mellkasa emelkedett és süllyedt. A szőke szemöldökét. Telt rózsaszín
ajkait és aranyhaját. Napbarnított vállát. A szeplőit.
– Ébredj – parancsoltam, hangomból jég csöpögött a mozgolódó
testére.
Szempillái megrebbentek, először lassan, és nem ült fel csak amikor
közelebb léptem, meglökdösve a karját.
– Hé – a hangja rekedt volt. – Milyen volt?
– Pizzát rendeltél – figyelmen kívül hagytam kérdését. – A lányom nem
eszik kibaszott pizzát.
Ez nem a pizza miatt volt. Hanem a laptop miatt. Nem mintha lett volna
rajta valami – minden pendrive-on volt –, de az őrületbe kergetett, hogy
rábíztam a lányom, ő meg cserében azzal töltötte az időt, hogy átbasszon.
Ismét. Vagy figyelmen kívül hagyta Lunát, hogy hackert játsszon?
Ez a dolog köztünk, már rég átment az elcseszett területről a totál-őrült-
falvába.
– Én fizettem, és csak egy szeletet evett. Rávettem, hogy megegye a
paprikát és a gombát, ha ez számít egyáltalán.
 Edie ásítva dörzsölte meg a szemét a csuklójával, mielőtt felállt.
Nyújtózkodott, teljesen megmutatva hosszú végtagjait. Mezítláb volt, lila
felsője és farmer rövidnadrágja testére tapadt.
– És kóla? Komolyan? Ismét? – morogtam a képébe. Dühös voltam.
Olyan kibaszott dühös. Melre és Katie-re és Edie-re és Lunára és Valre,
és az életre, és bassza meg, a nők annyira komplikált teremtések.
Kéményen próbáltam távol tartani magam tőlük, amennyire tehettem, de
mindenhol ott voltak.
– Jézusom, Trent, megmosta a fogát. Egyszeri alkalom volt, gondoltam
kirúgunk a hámból. Úgy értem, igazán kirúgunk. Mi a franc! –a szoba
másik felébe viharzott, leült a földre és felhúzta a cipőjét. Azt akartam,
hogy elmenjen innen a picsába. Legalábbis azt hittem, azt akarom.
– És nem utolsósorban – a számítógép? Tényleg? Egy cseppet sem
elegáns.
– YouTube videókat néztünk! – kiáltotta, miközben felkapta a
hátizsákját és sietve felállt. – Egek!
– YouTube videókat. Persze – kuncogtam, miközben kivettem
pénztárcámat a farzsebemből, majd előszedtem a pénzt, hogy kifizessem.
– Nem te mondtad, hogy ne akarj kamuzni a kamuzónak?
– Nem kamuzom!
A mellkasának toltam a marék pénzt és az arcába morogtam.
– Csak menj.
– Hé, várj... – utánam rohant, miután Luna szobája felé fordultam. A
pénzt a padlón hagyta. Még azzal sem bajlódott, hogy felvegye.
– Luna beszélt.
Abban a helyben megfordultam, a földre néztem.
– Edie... – figyelmeztettem. Ha megint hazudik, annak következményei
lesznek. A pólója korcát babrálta, húzogatta, de szeme határozott és bátor
volt. Nem fordította el tekintetét.
 – Beszélt! Amikor betakartam. Elmondtam, hogy jól szórakoztam ma
este, és ő azt válaszolta „én is”, halk volt, de hallottam, Trent. Én csak azt
akartam, mindig csak annyit akartam, hogy ne érezze úgy magát mint egy
robot, vagy mint egy jótékonysági eset. Egészségtelen kaját ettünk, és tv-
t néztünk a takarodó eltelte után. Megszegtük a szabályokat és túlélte. És
nem csak hogy túlélte, de biztos vagyok benne, hogy jól szórakozott.
Talán ez majd átsegíti egy újabb terápiával töltött héten, és azon, hogy te
úgy bánsz vele, mintha valamilyen szörnyű helyzetben lenne.
Megdörzsöltem a homlokom. A picsába. Megint ezt csinálja.
Összezavar. És ami a legrosszabb, hogy hittem neki. Nem kellett volna,
de csüngtem minden szaván, hagytam, hogy a gyomromig hatoljanak és
felélesszenek. Luna beszélt. Ez hatalmas áttörés volt, de hinni és többet
remélni, az kikészíthet – és nem tudtam, hogy mennyire bízhatok Edie-
ben.
Hosszú másodpercig bámultunk egymásra, biztos távolságból.
– Luna beszélt – ismételtem végül. Monumentális érzés volt. Mintha
holnap felébredne és elkezdene csacsogni az időjárásról. Nem ez volt a
helyzet, de Edie volt a második személy, akivel Luna beszélt.
Edie bólintott.
– Annyira édes és lágy a hangja. Mint bársony a hideg bőrön.
Ki a fasz mond ilyeneket? Edie. Edie mond ilyeneket.
– Soha nem hallottam.
– Kellene. Tényleg nagyszerű.
Hittem neki.
Edie nyelt egyet.
– Hadd vigyem le vasárnap a partra. Soha nem volt még a vízben.
Szeretnék… mutatni neki egyet s mást.
Lesütöttem a tekintetem, nemet akartam mondani. Féltettem Lunát.
Nem bíztam Edie-ben, Lunával a lakáson kívül. De nem is lóghattam
velük, mert az nem volt sem helyénvaló, sem kedvező a tomboló
megszállottságnak, amelyet érezni kezdtem a lány iránt.
– Tudod, mi a te bajod, Trent? – zihálta, tüzet okádva, én meg túl önző
voltam ahhoz, hogy lenyugtassam. Tetszett, amikor tüzes volt. Tetszett,
amikor szétszórt volt, mert bennem is ilyen érzéseket váltott ki.
Megfosztott. Volt benne némi költői igazság.
– Nem. De biztos vagyok benne, hogy te mindjárt elmondod.
– Harcolsz az ár ellen. Hadonászol a karjaiddal, rugdalózol a lábaiddal,
próbálsz menekülni, felülkerekedni. A titok, sodródj az árral. A titok,
meglovagolni a hullámot. Ne félj összevizezni magad.
Viszont már vizes voltam. Kibaszott csuromvíz. A francba, legtöbbször
azt éreztem megfulladok. Talán ezt akarta mondani. Edie sok minden volt.
De nem volt hülye.
– A pénzed ne felejtsd el – mutattam a padlóra, ahogy a torkomat
köszörülve elfordítottam a tekintetem. Enyhén szólva kellemetlenül
éreztem magam, és ez egy rohadt első alkalom. Odasétált, felvette,
végiglapozta, és a tetejére helyezett négy ötvenest.
– Tessék – megpróbálta visszaadni a többit. – Azt hiszem, kb. négy óra
volt.
– A tied – megráztam a fejem, és összezártam az ujjait a köteg pénz
körül. – Az összes.
– Tessék? – pislogott, miközben végigszámolta. A Benjaminok pörögtek
egymás után, mint a filmekben. – Ez nagyon sok pénz.
– Tizenkét ezer dollár.
– Micsoda?
Megvontam a vállam, miközben a konyhaszigeten lévő pizzás dobozt
bámultam, nehogy valami hülyeséget csináljak.
– Azt mondtad, szükséged van a pénzre. Nem fogom megkérdezni
miért. De felelős felnőtt lévén erősen ajánlom, hogy gyorsan rendezd a
helyzeted, mert ekkora összeget nem könnyű összeszedni minden
hónapban.
– Értékelem a tanácsot, és a pénzt, de nem fogadhatom el – mondta a
mellkasomhoz nyomva a pénzt.
– De igen, és kurvára elfogadod.
– Nem – hátrált, a pénz ismét lehullott közénk a földre. Még csak le se
néztünk, annyira el voltunk merülve mindketten. Nem is az volt a kibaszott
lényeg.
– Adj egy okot, hogy miért nem.
– Egy; nagyon sok pénz, amit nem kerestem meg, kettő; ha elfogadom,
az adósod leszek, és három; mert nem vagyunk barátok. Ellenségek
vagyunk – sorolta az ujjain számolva.
– Egy; lehet, hogy sok pénz, de nem az én esetemben. Kettő; szart sem
várok el tőled cserébe, és három; aranyos vagy, hogy azt gondolod az
ellenségem vagy. Nem vagy az én szintemen – soroltam, ugyancsak az
ujjaimon számolva.
Tekintete elárulta, hogy nem érdekli, hogy alábecsültem. És okkal.
Ennek a lánynak gyakorta sikerült, hogy kihozzon a sodromból. Lehet,
hogy ő volt a gyengébb fél, de hétszentség, hogy képes volt megvívni a
harcait.
Azt vártam, hogy vitatkozzon, mint minden más témában, de meglepett
azzal, hogy a táskájába gyömöszölte a pénzt. Nagyot nyelt – talán éppen
a büszkeségét –, vállára vette a hátizsákját, és csendben, az ajtóhoz
sétált. Egy rakás szarnak éreztem magam, miközben figyeltem, így ismét
elfordítottam a fejem.
– Köszönöm, Trent.
– Jól van.
– Nem, komolyan mondtam.
 Én is komolyan mondtam. Nem tudtam, mi a fasz történt vele, de azt
tudtam, rosszul vagyok annak a gondolatától is, hogy nagy szarban lehet.
A szemem sarkában láttam becsukódni az ajtót, miközben a
konyhapultban kapaszkodtam, és nem tudtam megállni, hogy ne
mutassam meg, nemcsak kezdtem vizes lenni, hanem mindketten csurom
vizesek lehetünk, ha nem vigyázunk.
– Ott vagy még? – kérdeztem.
Nem felelt, de nem hallottam az ajtó zár kattanását.
– A randi. Szar volt.
Hangján éreztem a mosolyt, amikor válaszolt.
– Nem szexeltem Bane-el, miután megtaláltál a tároló helységben.
Katt.
Nem mentem utána. De mindenképp megszívtam, mert tudtam, hogy
következő alkalommal – meg fogom tenni.
 Fordította: Hannah

A SZERELEM KÖNYÖRTELEN.
A szerelem kegyetlen.
A szerelem nem egy érzés, hanem fegyver.
A szerelem pusztít.
A szerelem pusztít.
A szerelem pusztít.
Nem tudtam abbahagyni ennek a pár szónak az olvasását, Theotól
hazafele jövet. Az autóm két napja lerobbant és a műhelyben volt. Taxit
vagy Ubert nem engedhettem meg magamnak, így két busszal utaztam
oda és vissza. Volt időm beleolvasni egy régi könyvbe, amit a
könyvtárszobában találtam. Egy francia költő önéletrajza, aki öngyilkos
lett, miután a menyasszonya elhagyta egy másik férfiért, akit a
katonaságban ápolt. A másik férfi egy hős volt, így a francia költő csávó
viszonzatlan szerelme a szőnyeg alá lett söpörve.
A szerelem pusztít. Ezek számomra nem csak szavak voltak. Súlyuk
volt, és szaguk, és soha nem fakuló szennyezett színük. Minden egyes
ember, akit szerettem, megbántott.
Még találnom kell egy módot, hogy megszerezzem Trent pendrive-ját.
Tudtam, hogy mindenhova magával vitte – ő mondta, hogy a zsebében
volt, miközben szexelt valakivel – és azt is tudtam, hogy túlságosan okos
ahhoz, hogy bármelyik eszközén tárolja azokat a dolgokat, amelyeket az
apám meg akart szerezni. Ez lehetetlenül megnehezítette a dolgom, de
legalább kezdtem kitanulni a rendszert a mindennapi életében, amit
szintén Jordan követelt.
Letettem a könyvet, a Csendes óceánt figyeltem az ablakon keresztül.
– Jobb lesz idővel – mondta valaki a közelemben, és nem voltam biztos
abban, hogy velem beszél vagy telefonál, de nem számított, mert nem
hittem el. Egy pillanatig sem. Kihalászta a telefonomat a táskámból és
megnéztem az üzeneteim.

Bane
Holnap jössz szörfözni?

Ismeretlen
Azt akarom, hogy a nagymamája is ott legyen, ha holnap elmegy
veled.

Trent.
A gondolat, hogy időt szánt arra, hogy üzenetet írjon nekem – ennyi
ideig is velem foglalkozott – szánalmasan izgalmas volt. Mi volt ebben a
pasiban, amitől meg akartam szegni minden szabályomat?
Nincs kötödés, sem komplikáció, és határozottan nem piszkáljuk az alvó
oroszlánt – Jordan Van Der Zeet –, ami okot adna számára, hogy
lecsapjon Theora.
Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy ez ártalmatlan. Leviszem Lunát
a partra. Trent nem lesz ott. Ez elég ésszerű volt. És Lunának jót tenne az
óceán. Megnyitottam az első üzenetet, Bane-nek.

Nem lehet. Leviszem a főnököm lányát a partra, hogy kagylókat

gyűjtsön. Jövő héten. X

Majd megnyitottam egy újat, írtam, letöröltem, módosítottam,

kijavítottam, ismét letöröltem, mielőtt ráböktem a küldés gombra.
 Reggel 8-kor/ Tobago Beach/ a szörf klubnál.

Beléptem a házba, az apám ott ült az ebédlő asztalnál, ami azt

jelentette, hogy beszélgetést kezdeményez. Amit valószínűleg én nem
akartam. Lassítottam, néztem, amint a lábával kihúzta a vele szembeni
széket, csendben megparancsolva, hogy üljek le.
Megtettem, vonakodva.
Az életem, nem volt zökkenőmentes. Foltokból állt össze. Ott volt a szörf
és a Bane folt. A mentális beteg anya folt. Az irányító apa folt. A Theo folt.
És annak ellenére, hogy egymáshoz voltak kötve, soha nem volt köztük
átfedés. Minden négyzet önálló szigetként működött. És ha valamit
utáltam, az az volt, hogy ha rá kellett ugornom a durva, kopott Jordan
foltra, rögtön miután fürdőztem a tiszta és puha Theo foltban. És most
pontosan az történt.
– Hogy van Theodore? – lepett meg a kérdésével, és ezt
kiszámíthatóan úgy tette, hogy közben a tőzsdét figyelte az asztalon lévő
laptopján. Tekintete a képernyőn ragadt, én meg a combom alá tettem a
kezem, miközben megpróbáltam nem nyelni.
– Volt már jobban is.
– Ó?
Ezt téged nem érdekel, te szívtelen gazember. Szóval ne ó-zál itt
nekem.
– Van egy speciális program, amely keretében meglátogathatja a
családját a házukban végig monitorizálva. Két éjszaka. Szeretett volna
eljönni – ezúttal lenyeltem a torkomban lévő csomót. Túlságosan úgy
hangzott mintha könyörögnék, és a nemleges válasz összeroppant.
– Ez csodálatos a családok számára, Edie. Van valami újdonság
Rexrothról? – rám nézett, én meg tétováztam.
A családok számára.
Vagyis nem számunkra. Nekem nem volt családom.
 Ha anyával beszélem ezt meg, ismét vitába torkollik az egész. Azt
mondaná, hogy még meg kell beszélje apával, és hogy nyomás nehezedik
rá. Jordan meg… ő élvezné, ahogy szétszedjük egymást. Mellesleg épp
most mondott nemet, a sajátos módján.
– Edie?
Pislogva néztem fel. Feszes, fenyegető, mosolyt villantott felém,
lecsukta a laptopját és félretette, majd összefonta karjait a mellkasán.
– Rexroth pendrive-ja?
– Rajta vagyok.
– Miért tart ennyi ideig?
– Csak keddenként találkozok vele – feleltem, könnyelműen kihagytam
azt a részt, hogy pénteken a lányára vigyáztam. Ha érdekelte volna
egyáltalán, hol vagyok – azzal nem törődött – talán megkérdezhette volna.
Értelmetlen volt megmondani Trentnek, hogy ne szóljon róla. Mindketten
tudtuk mennyire veszélyes – főleg miután annyi pénzt adott.
Ha korábban úgy érezte, hogy titok, most már rejtett bűn lett.
– Mindenhova magával viszi azt a pendrive-ot. Azon tárol minden
fontosat.
– Hm – súrolta az állát Jordan, miközben kinézett az ablakon. A nap
lemenőben volt, és a függönyön keresztül kékes fény áramlott be. Eljött
az ideje, hogy megmutassam, mit szereztem meg Trenttől pénteken,
amikor ott voltam. Nem voltam büszke, hogy elloptam, de az még azelőtt
volt, hogy ideadta volna a pénzt. Az, hogy rám kiabált, megalázott,
gyakorlatilag kidobott a lakásából, enyhített az égető bűntudatomon.
Felálltam, és a hátizsákomhoz mentem, kivettem a kifizetett számlát, amit
a konyhapultján találtam egy csomó más számla alatt, melyek szépen
egymásra voltak téve, várva, hogy archiválják.
– Ez mi? – ráncolta homlokát az apám a számlát nézve.
Rámutattam a bal felső sarkára.
 – Amanda Campbell, PI. Magán nyomozó. Trent felbérelte valamiért.
– Hol találtad ezt? – kérdezte Jordan.
– Az irodájában – a hazugság szemrebbenés nélkül csúszott ki a
számon.
– Szerinted mi lehet ez?
– Nem ismerem Trentet annyira jól, de meglepne ha rólad lenne szó –
Trent soha nem beszélt az apámról. Sem velem, sem mással a cégnél.
Úgy tűnt teljesen semmibe veszi őt. De mit tudtam én valójában a pasiról?
Azon kívül, hogy egy cseppet sem kedvelt.
– Tudom, hogy ki ez.
– Ó, igen? – megköszörültem a torkom, próbáltam nem túlságosan
kíváncsiskodni.
– A gyereke anyja.
A gyereke anyja. Miután megtudtam, hogy Trent Luna apja, Camilanál
puhatolózva megtudtam, a neve Val, brazil, és hogy soha nem voltak
együtt. Mindenesetre, ami a kapcsolatot illette.
Figyelemmel néztem Jordan arcát. Néztem, amint megváltozott az
arckifejezése, az unalom és megvetés érdeklődésé változott. Tényleg
lenyűgözte a pasas, és ez bosszantott. Összetűrte a papírt és a zsebre
vágta.
– Még – mondta. – És gyorsan.
Csüggedten sóhajtva kisimítottam néhány hajszálat az arcomból.
– Kérlek, kitölthetem a papírokat, hogy Theo eljöhessen meglátogatni
valamikor a nyáron? Csak hétvégére.
Engem.
Meglátogasson engem.
Velem legyen.
Meggyógyítson.
 – Semmiképp – Jordan felállt a székről, ceremóniásan nekiállt teát
készíteni anyának, mintha ő lenne az év férje. Számára, ez a beszélgetés
véget ért. Számomra viszont, csak most kezdődött. Vette a gőzölgő
csészét és kisétált a konyhából. Utána szaladtam a folyóson, a fényes
márvány, a szép boltív, a csúf igazság a falak mögött. Kísértést éreztem,
hogy megrángassam a karját a Prada öltönyének, de amikor figyelembe
vettem a lehetséges következményeit, inkább lemondtam arról.
– Kérlek – mondtam.
– Itt parádézni vele, nem része a megállapodásunknak, Edie.
– Jordan…
– Apa.
– Koncentrálj Rexrothra és felejtsd el ezt. Szükséged van egy célra.
Íme. Segítesz a családodnak. Theo az én családom!
Az apám megállt a hálószoba csukott ajtaja előtt, és megpördült.
Arckifejezése elárulta, hogy átléptem a határt.
– Mindent tudni akarok Rexrothról. Mindent. És nem tárgyalok
gyerekekkel.
– Nem teheted ezt velem – remegett a hangom. Mi van, ha nem találok
több mocskot Trentről? Mi van, ha ennek a mocsoknak a megszerzése is
olyan nehéz volt számomra, hogy legszívesebben lehánynám magam,
ahányszor a tükörbe nézek?
– Megteszem. Tudod, hogy megteszem.
– Összetöröd a szívem – a beismerés keserű volt a számban, mint a
veresség.
– Amúgy is össze van törve. Már nincs mit tönkretenni – Theodorra
értette. Tudtam.
Válaszra nyitottam a szám, amikor a képembe csapta az ajtót.
 Az apám választás elé állított – tönkretenni Trentet, hogy megmentsen
a személyt, akit szeretek, vagy veszélyeztessem azt, akit szeretek, hogy
megóvjak egy ártatlan embert.
Tudtam, melyiket fogom választani.
Csak felfordult tőle a gyomrom.
 Fordította: Hannah

A KÉNYELMES TERASZOMRÓL FIGYELTEM TOBAGO BEACHET, miközben márkás

rövidnadrágban vastag füves cigit szívtam, a kegyetlen meleg ellenére,
Bling H2O vizem még mindig szobahőmérsékletű volt, házvezetőmnek
köszönhetően, aki tíz percenkét belecsúsztatott egy-egy jégkockát.
Wayfarersemmel az orromon, két pontocskát bámultam az aranyszínű
parton. Kurvára nem tudtam, miért fizetne bárki is negyven dollárt egy
palack vízért, de én mégis azt tettem, mert megtehettem. Azért tettem,
mert valamikor régen, olyan szegény voltam, hogy ragasztót kellett
kennem a régi cipőm vékony talpára, amit a napon szárítottam meg, hogy
a talpamat ne égesse meg a beton.
Lenyűgözött a bankszámlám, mint minden szegény srácot, aki gazdag
felnőtté vált. Szinte kötelező volt a pénzzel villogni – hiba volt, amire nem
voltam büszke – és a pénztől Edie Van Der Zeenek hányingere volt.
Könnyű volt kitalálni, miért nem kedveltük egymást.
Mindegy.
A cigaretta hamuját a nyugágyam melletti hamutartóba pöccintem, a
füst laza spirálokban szállt fel az ajkaimról. Amikor lenéztem, tekintetem a
célpontokra összpontosított, a személyekre, akik pillanatokkal ezelőtt
hagyták el az épületet. Szorosan egymás mellett lépkedtek. Anyám, Luna
és Edie.
 Szinte lassítva mozogtak, és tisztán láthattam ki kicsoda. Kivéve Lunát.
Ő volt a legkisebb pont. Egyik nő a homokra terített egy piros törülközőt –
valószínűleg anya –, a színe alig volt felismerhető a távolból. A két másik
alak, talán kéz a kézben az óceán felé szaladt. A szívem kihagyott egy
ütemet a mellkasomban, miközben a vizet ajkaimhoz emeltem, szemem
követte őket, amint lassítottak, ahol a hullám megtört a parton. Csak a
lábujjaikat dugták bele. Semmi több. Basszus, nyugodj meg. Luna jól van.
Figyelemelterelés kell. Elővettem a laptopom, és dolgozni kezdtem,
időnként vetettem egy pillantást a partra, próbáltam kitalálni melyik
pontocska volt a két lány, akik számomra fontosak voltak. És Edie. Fél
órával később vibrált a telefonom s felkaptam. Anya volt, videón hívott.
Ujjammal végigsimítottam a kijelzőn, hogy fogadjam a hívását. A
képernyőn megjelent anya, homályosan, de boldogan, mosolyogva,
integetve nézett a telefon kamerájába.
– Helló!
– Anya – nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annak ellenére,
hogy szar volt szegénységben felnőni, egy barátommal sem cserélnék
helyet. A szüleim fantasztikusak voltak, a csapatunkból senki más nem
mondhatta ezt magáról.
– Ez a lány – ez óceán fele nézett, mielőtt ismét felém fordította
tekintetét és felnevetett. – Lenyűgöző! Fogalmad sincs, milyen jól
szórakozik Lunával. Szörfözni tanítja – a szemeim biztosan majd
kifordultak a kibaszott helyükről, mert gyorsan hozzátette. – A homokon.
Csak hasra fektette a szörfdeszkán és megmutatta neki, hogy mit
csináljon. Most kagylókat gyűjtenek. Edie azt mondta, kimegy szörfözni,
ahol mélyebb, hogy hozzon különlegeseket is. Luna… még soha nem volt
ilyen boldog, Trent.
 Nagyot nyeltem miközben felálltam, telefonnal a kezemben kinyitottam
a terasz ajtót, és bementem a nappaliba, kezemmel végigsimítottam az
arcomon.
– Mutasd meg – szinte megfojtott a kérés. – Mutasd őket.
A telefon táncolt anya kezében, amint megpróbált ráközelíteni az óceán
partján ülő két lányra. Láttam Lunát a kis fekete fürdőruhájában (semmi
rózsaszín ennek a lánynak), térdelve figyelte, ahogy Edie számolt, vagy
vizsgálta a halom kagylót. Mindketten lehajtották a fejüket, nyelvük hegye
kikandikált a szájuk sarkában, mintha nagyon koncentrálnának. Edie,
piros bikini alsót viselt, és egy hosszú ujjú szörfös felsőt – az is piros – és
hosszú hullámos haja részben kontyba kötve a feje búbján, míg a többi a
vállára omlott.
– Közelebb – a torkom mozgott, ahogy nyeltem.
A kamera dülöngélt, ahogy anya felállt és odament hozzájuk. Minél
többet láttam, annál kevésbé voltam ura a Van Der Zee helyzetnek. Luna
kibaszottul ragyogott. Nem lehetett nem észrevenni a hatalmas vigyort az
arcán.
– Mit szólsz ehhez, Bacitanya? – Edie kivett egy kagylót a halomból, és
az orrát húzta. Luna a szemét forgatta és megrázta fejét.
– Igen, blééé, ugye? Én is úgy gondoltam – mondta Edie. Az óceánba
dobta – pár percig néztem őket, megfigyeltem, hogy a kagylók, amelyek
nem voltak elég jók, visszakerültek oda, ahonnan jöttek.
Luna, az utolsó pillanatban állította meg Edie-t, felugrott, és a fejét rázva
megfogta Edie öklét. Edie kinyitotta a tenyerét, lehetővé téve így, hogy
Luna kivegye kezéből a kagylót.
– Mi a baj? – kérdezte. Annyira lefoglalta őket a kagylók szortírozás,
észre sem vették, hogy anya mindent dokumentált. Luna a kagylóra
mutatott, majd felemelte egyik szemöldökét.
– Ez el van törve – mondta Edie. Luna ismét bólintott. Nem értettem.
 – Meg akarod tartani, mert törött – a szőke tini arcán mosoly villant.
Luna megvonta a vállát.
– Ez szép tőled, Baci – Edie megsimogatta Luna karját, mielőtt észbe
kapott, hogy mit tesz. Gyorsan elkapta a kezét. Nem tudtam miért, de
fejben megjegyeztem, szóljak majd neki, hogy bármikor megérintheti
Lunát. Ha volt valami, amiben jó voltam, az az, hogy mindig a szart is
kiölelgettem a lányomból. Nem félt a gyengédségtől, ha a megfelelő
személy nyújtotta.
– Hé, van egy ötletem. Ideadod? Megígérem vigyázok rá és
visszaadom – mondta Edie. Luna tétovázott, de visszatette a kagylót Edie
tenyerébe.
Egymásra mosolyogtak. A kanapéra rogytam, ahogy a történelem
kibontakozott a szemem előtt. A kamera megfordult, újra megjelent anya,
ezúttal a legszélesebb mosollyal az arcán.
– Edie a legjobb dolog, ami történhetett ezzel a családdal, Trent.
Anya tévedett. De nem volt szívem elmondani neki ki Edie valójában.
A fia végzete.

Luna csomó történettel tért haza, melyeket nem tudott elmesélni.

Anya azt javasolta, hogy megfürdeti és vacsorát készít neki, én meg
megragadtam az alkalmat, hogy kimozduljak a házból és rendet rakjak a
kusza gondolataimban.
– Edie, még ott van, szörfözik, egyem a szívét – Trish a homlokát
ráncolva forgatta a David Yurman karóráját. Ha tudná, hogy ez ugyanaz a
lány volt, aki néhány hete ellopta a táskáját. – Igazából azt hiszem, most
már ő is hazamegy. A nap lemenőben van.
Anélkül, hogy sokat gondolkodtam volna, felvettem a sportruhámat és
lementem. Az mondtam magamnak, hogy a parton fogok ismét kocogni,
de ez tiszta kamu volt.
Azért mentem, hogy ott találjam őt.
Azért mentem, hogy elkapjam.
És amint sikerült… mi a faszt csinálok majd vele?
Könnyen kiszúrtam. Ő volt az egyedüli személy a parton. A sétányon
nyüzsögtek az emberek, gazdagon és színesen, mint egy fesztivál, de a
szörfösök és a napozó hölgyek rég elmentek. A hátán feküdt a
naplementében, fejét a hátizsákjára támasztva, csak a bikini volt rajta.
Megszabadult a szörfös felsőjétől és a napszemüvegétől, a hűvös homok
a bőréhez préselődött. Szeme csukva volt, és a dal szövegét tátogta,
amelyet a fülhallgatójában hallgatott. Mellette, ott volt a sárgás
szörfdeszkája, mint egy hűséges társ. Egy élő egyed. Mint egy háziállat.
Csökkentettem a köztünk lévő távolságot, egyszerűen csak figyeltem.
Megálltam fölötte. Bassza meg, egy lépésre voltam a távoltartási
végzéstől, de nehéz volt nem nézni. Felébresztett bennem valamit,
pontosan úgy, mint Lunában. Nem tudtam mi az, de kiélveztem a kéretlen
melegséget, ami vele járt. Viszont, ami igazán szar volt, Luna és én
mindketten meg voltunk baszva, mert ennek a lánynak a szíve valahol
máshol volt.
És ez közben veszélyeztetheti a lányom és engem.
– Szent szar! – hangja elvékonyodott és felugrott egy másodperc alatt,
kikapta a fülhallgatót és a hátizsákjára csapta. – Abba kell hagynod ezt a
settenkedést, mint egy Perverz McIjesztő, haver. Mit keresel itt?
Kibaszott fogalmam sincs, de el kell küldened.
 Mindenét érettnek éreztem. Csábító volt, és nemcsak a teste. Mint egy
régi dal, melyhez édes emlék fűződött. Vagy mint egy első pillanat. Első
sör. Első füves cigi. Első csók. Tudtam, hogy a sírig fog kísérteni, ha nem
teszek valamit – és még rosszabbul járok, ha cselekednék.
Néztem, ahogy a mellei emelkedtek és süllyedtek, ahogy
kétségbeesetten vette a levegőt, amikor közelebb léptem, magabiztosan,
amit nem igazán éreztem, és ilyen évek óta nem volt. Lassan hátrált. A
part elhagyatott volt. A nap már lement. Sarokba szorítottam, valószínűleg
halálra rémítettem, én meg túl elcseszett voltam, hogy érdekeljen. Azt
akartam, hogy vizes legyek és hagyjam, hogy a hullám magával sodorjon,
anélkül, hogy egy lábujjamat is betettem volna az óceánba.
Akartam azt, ami tiltott volt, és helytelen, és kibaszott őrültség.
Az üzlettársam lányát akartam, aki szinte fele annyi idős volt, mint én.
A tangónak vége lett, amikor Edie háta nekicsapódott a kékre festett
életmentő állásnak. Gerince nekiütközött a farácsnak, és nem volt hova
mennie. Közel hajoltam az arcához, beszippantottam az illatát. Az óceán,
friss izzadtság, és a sajátos édes illatától falra tudtam volna mászni. Bele
akartam temetni az orromat a szélfútta hajába, és sosem jönni fel
levegőért. És meg akartam csókolni, ami őrültség, mert soha senkit nem
akartam megcsókolni.
Mohó tenyerembe fogtam az arcát, és hideg volt. Az egész teste
remegett. Rajtam hosszú ujjú póló volt, ő még mindig bikiniben volt.
Lepillantottam, mint egy kibaszott gazember, ami voltam. Kemény
mellbimbói ágaskodva irányultak felém. Kezem, lassan haladt lefelé,
arcáról a nyakára. Nem húzódott el, nem fordította el tekintetét. A
kulcscsontján lefelé haladva megsimogattam a puha bőrét, majd
megpöccintettem mellbimbóját a bikini anyagján keresztül. Némán
bámultam rá, túlságosan feltüzelve ahhoz, hogy szégyelljem, amiért
kikezdek egy tinédzserrel.
 Felnézett, pupilláiban félelem és vágyakozás úszott, feneketlen
mélységük csak úgy csalogatott, hogy beleugorjak.
– Még egyszer – pihegte, pulzusa felgyorsult a tenyerem alatt. Éreztem
teste mozgását, annak ellenére, hogy érintkeztünk volna, és bassza meg,
ez nem volt jó hír a farkamnak.
Kiengedni. Edie kezdett felmelegedni.
Anélkül, hogy megszakítottam volna a szemkontaktust,
hüvelykujjammal ismét megsimogattam a mellbimbóját. Felnyögött,
közben felemelte a karjait, hogy megérintsen. Hátraléptem, és cöcögtem.
– Nem igazságos, hogy csak neked jár a szórakozás – nyögött
csalódottan, testét még mindig felém fordította.
– Szerinted jó móka kangörccsel menni haza? – húztam fel a
szemöldököm.
– Nem kell úgy lennie.
– De igen, szerencsétlenségemre.
– A te bajod.
– Amiket csinálni akarok veled… – elhallgattam, forró leheletemet a
hideg bőrére fújtam – tönkretennének.
Fejét rázva behunyta a szemét.
– Még egyszer.
Ezért a pokolra jutok, de harmadszorra is hozzásimítottam ujjam a
mellbimbójához, és figyeltem, ahogy a csípője valami olyasmit keres, ami
nem volt ott. Nem voltam elég közel hozzá, hogy hozzám dörgölőzhessen,
és nem azért mert nem akartam volna. Ha közelebb megyek, elveszítem
a fejem. Nem tehettem. Nem, amikor oly sok minden forgott kockán.
– Újra – nyöszörögte.
Újra megtettem.
– Megint… és újra, meg újra.
 Bikinijén keresztül hüvelyk– és mutatóujjammal megsimogattam a
mellbimbóját, figyeltem, ahogy hátravetette a fejét, ajkai megnyíltak a
gyönyörtől. Akaratomon kívül hajoltam felé, csak egy kicsit. Majd még egy
kicsit, amikor a kemény bimbója már egész feszessé és érzékennyé vált,
azon kaptam magam, hogy morzsolgatni kezdtem, csak egy picit, hogy
tovább növeljem a gyönyörét. Olyan nagyon el akartam élveztetni, de
valahogy, két kezembe venni és magamévá tenni, túlságosan
véglegesnek tűnt. Ahonnan már nincs visszaút.
– Hogy lehet ez ennyire jó? – szinte tiltakozott, kezét ismét felém
nyújtotta, hogy megérintsen. Gyorsan elhúzódtam, miközben még mindig
játszottam a cicijével.
– Mert más, amikor egy férfi kezei között vagy.
– Mutasd meg.
Nem válaszoltam.
– Kérlek – dorombolta, és ezúttal sikerült bikinis dombját a
rövidnadrágomhoz súrolni. Bassza meg, nem tudtam, hogy az óceántól,
vagy ő maga, de ott valami nedves volt.
Akkor elszakadt a cérna.
Csökkentettem a köztünk lévő távolságot, lehetővé téve, hogy kedve
szerint dörgölőzzön hozzám, mintha egy kibaszott sztriptíz rúd lettem
volna, mindkét cicijével játszottam, és figyeltem, miközben a farkam
lehetetlenül keményé vált.
Már így is túlságosan nagy volt a nyomás a golyóimban. Nem nagyon
adtam az előjátékra, de íme itt voltam, lassan és fokozatosan kezdtem
felhevülni, a kibaszott farkam olyasmire késztetett, ami nem fog
megvalósulni.
– El fogok élvezni – mondta, lábait összeszorítva a combom körül. A
farkam a combja belsejéhez nyomódott, és ő tudta, mert a pokolba is, még
jobban dörgölőzött hozzá, amitől előváladék szivárgott. Makkom az
alsómhoz ragadt, és ez kezdett igazán irányíthatatlanná válni.
– Mond meg, miért kell neked tizenkét ezer dollár minden hónapban, és
elélvezhetsz – sziszegtem az arcába, óvatosan megtartva a távolságot,
hogy ne próbáljon megcsókolni. Edie nyöszörgött, közben csukott
szemmel úgy lovagolta a combomat, mint a kibaszott rodeón, végig
hozzám súrolva a csiklóját. Ott volt a pillanatban, egy buborékban és nem
akarta, hogy kipukkasszam azt.
– Válaszolj, most.
– Trent…
– Ki okoz neked gondot? – Ki a faszt kell kivégeznem? – Miért kell ennyi
pénzzel előrukkolj?
Semmi.
Már közel volt. Remegtek a combjai, és most már tudtam, hogy nem az
óceán volt, hanem ő.
– Ki vele.
– Nem.
– Edie.
– Nem.
Egy pillanat alatt elhúzódtam tőle, amitől lerogyott a homokba, pihegve
és felizgulva. Haja az arcában volt, bikinijén egy kis folt volt, az izgalmának
a nyoma és mellbimbói olyan hegyesek voltak, hogy képesek lettek volna
vérző sebet okozni rajtam.
– Utolsó esély, Edie – ráncoltam a homlokom.
De ő is tudta, pont mint én, hogy a pillanat elszállt. Ezek után nem
érhettem hozzá. Miután megtörtem a mámorító varázst. A farkam még
mindig dühösen meredezett, a figyelmét követelve, de az eszem kezdett
visszatérni a valóságba.
– Baszd meg – mondta megint, épp úgy, mint amikor lopáson kaptam.
 – Nem fog megtörténni – mondtam ismét.
– Talán következő alkalommal – nevetett, felállt a homokból és a
hátizsákjához sétált, ahol összeszedte a fülhallgatóját, felsőjét és
rövidnadrágját.
Hátat fordítva vigyorogtam, megbizonyosodva arról, hogy tisztán és
hangosan hall.
– Őrizd meg ezt az emléket Edie Van Der Zee, mert ennek, itt van vége.
 Fordította: Hannah

VOLT VALAMI A LEVEGŐBEN azon a reggelen, amitől rossz érzésem támadt,

még mielőtt kinyitottam volna a szemem. A megérzésem helyesnek
bizonyult, amikor beléptem a konyhába, ott találtam anyát, aki a földön
mászva szedett össze valamit… mi volt azt? Mi a fenét tartott a kezében?
Megolvadt aranyként hullott ki ujjai közül.
Haj.
A haja volt az. Tekintetem a padlóról, rá irányult.
Anya mind levágta.
Vékony szálú, szőke haja teljesen eltűnt. Fején, egy-egy tincs lógott
magányosan, egyenlőtlen formában és hosszúságban. Pirosak voltak a
szemei. És a gyönyörű szőke haja, amelyre oly büszke volt… szerte szét.
– Vissza kell kapnom – felemelte a fejét, hogy rám nézzen. – Ó,
Istenem, Edie. Mit tettem? Most már soha nem fog kívánni. Én csak…
rendbe kell hoznom ezt.
Csináltam neki teát. Lenyomtam a torkán a tablettáit. Azt mondtam neki,
hogy mindent rendbe hozok, annak ellenére, hogy mindketten tudtuk
semmit sem tehetek. Aztán eljött az idő, hogy szembenézzek a férjével.
A bejárati ajtónál álltam, az apám kint volt, a hatalmas Range Rovere
már dorombolt. Kidugta fejét az ablakon, nyilvánvalóan mérges volt,
amiért a sofőrje beteget jelentett reggel, és most a becses kezét és szent
lábát használva maga kell vezessen Todos Santosból egész Los Angeles-
ig. Az autóm még mindig a szerelőnél volt, így logikus volt, hogy vele
menjek, még akkor is ha a hideg kirázott a gondolattól, hogy több időt kell
eltöltsek vele egy zárt helységben.
– Gyere már, Edie. Mennünk kell – ugatta.
– Anya – mondtam az ajtókeretbe kapaszkodva, mert éreztem, hogy
elveszítem az egyensúlyt –, szeretnéd, hogy itthon maradjak ma veled?
Kérek, légy őszinte, mert akkor maradok. Abszolút maradok. – Egyre
rosszabb volt az állapota. Nagyon rossz. De nem annyira, mint amikor egy
évig kórházba volt, mert teljesen kiakadt, és megpróbálta felvágni az ereit.
Szerencsére nem ejtett mély vágást, ami azt jelentette nem lettem árva
tizenkét évesen. De még mindig emlékszem mit mondott neki az apám,
két hónappal azután, hogy hazajött a rehabilitációs központból.
– Még az öngyilkosságra sem vagy képes, ugye Lydia? – puffogott, a
fejét rázva, miközben bezipzárazta a bőröndjét, kétségen kívül az újabb
szeretőjéhez ment. – Következő alkalomkor, szólj, ha segítségre van
szükséged.
Nem tudtam biztosan, apám mikor kezdte gyűlölni anyát, de tudtam,
hogy azért lehetett, mert ilyen mentális állapotban nem hagyhatta el, ha
valaha részese akart lenni a politikai életnek. Az anyám még mindig
szerette, és ez volt az, ami engem még jobban összezavart. Bár nem
voltam biztos abban, hogy ez szeretet, szokás, vagy az egyedülléttől való
bénító félelem miatt volt.
Visszatérve a valóságba, anya háttal állt, állát a vállán pihentette.
– Nem, nincs szükségem rád, Edie.
– Biztos? – kérdeztem. Tudtam, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a
létezésem is, ha az engedélye nélkül maradok.
– Edie! El fogunk késni. Tíz órától megbeszélésem lesz. Vonszold már
ide a segged, vagy gyalog mész – bömbölte az apám mögöttem.
Figyelmen kívül hagytam.
 – Biztos. Az apád vár. Csak menj.
Meg sem kérdeztem tőle, mi történt a nyaralást és a gyógyulást illető
terveivel. Valószínűleg nem szedi a gyógyszereit, most meg nagyon
csúnyán csúszik lefele a lejtőn, irányíthatatlanul, amíg eléri a mélypontot.
– Jól van. Nálam lesz a telefon – mutattam fel a készüléket.
– Köszönöm, édesem. Amikor majd hazajössz… segítesz a hajammal?
– Persze – bólintottam.
– Tartsd szemmel az apád.
Nem kellett kifejtenie. Tudtam, mire érti.
– Szeretlek, anya.
– Szeretlek, drága kislányom.
Én meg hittem neki, mert Lydia Van Der Zee nem volt rossz ember.
Csak egy rossz anya.

Teendők: Megszerezni a pendrive-ot.

Nem engedhetem meg, hogy Jordan elküldje Theot valahova a keleti
partvidékre. Nem tehetem.
És ez a gondolat hajtott hétfőn, miközben kávét készítettem az
embereknek, tisztítóba mentem, megcsináltam mások gyerekeinek a házi
feladatát, húsz percig tartottam egy rajztáblát, miközben a karbantartó
megpróbálta kitalálni miért esett le a falról az egyik tárgyalóban, és
összeszedtem Jordan leveleit.
A levéltár volt a kedvenc helységem az épületben.
A tizennegyedik emeleten volt, és elhagyatott. Általában a személyi
asszisztensek jöttek a levelekért, minden nap, délután négy órakor. Az idő
többi részében, csak én voltam ott és a borítékok. És bár láttam, hogy az
egész helység be van kamerázva (Fiscal Heights Holdings kényes
szerződésekkel foglalkozott), mégis egyedül éreztem magam.
Nem az óceán volt, de elég jó volt.
Nekidőltem egy ipari nyomtatónak, Bane-el SMS-ezve töltöttem az
időm. Még egy órám volt, mielőtt bárkinek szüksége lett volna rám, és ki
nem állhattam a sok öltönyöst és ceruza szoknyást a tizenötödik
emeleten. Annyira fontosnak hitték azt, amit csináltak. Én azt mondom
kamu. Nem mentettek életeket. Nem tanították a gyerekeket olvasni. Nem
építettek házakat, nem javítottak autókat, nem gyártottak élelmet,
energiát, nem csináltak tiszta vizet, nem hoztak létre életet. Csak gazdag
embereket tettek még gazdagabbá, vagy kevésbé gazdaggá, ha szörnyű
munkát végeztek. Erősebbé tették, vagy gyengítették a vállalatokat. Ez
volt a ToyLand felnőtt változata, engem meg halálra untatott.

Bane
Szóval, mikor fogod a partra vonszolni a segged?

Én
Most elégé el vagyok havazva. Próbálok felszínen maradni.

Bane
Az a szörfözés lényege, okostojás.

Én
Veled mi van?

Bane
Veszek egy lakóhajót.

Én
AZTAKURVA
 Bane

Én
Ez akkor azt jelenti, most végre vendégeket is fogadsz? Még soha
nem voltam nálad. Mindig olyan titokzatos vagy.

Bane
Igen, azt jelenti, ezután privát helyen kefélhetünk. Lakóhajó
tulajdonosi lét előnyei.

Apropó.
Valószínűleg szólnom kellett volna Bane-nek, hogy egyhamar nem
fogunk szexelni, vagy talán soha többé. Nem amiatt, amit mondott Trent.
Nem. Komolyan mondtam, hogy nem fog nekem parancsolni. Sajnos ez
nem azt jelentette, hogy lefeküdhetek Bane-el.
Trentre gondoltam. Beférkőzött az agyamba, egyre több és több helyet
foglalt el, félretolva azokat a dolgokat, amelyek addig foglalkoztattak,
szinte az őrületbe kergetett. Hüvelykujjammal meglazítottam az anyától
kölcsönvett, fekete ruhám nyakát, épp válaszolni akartam Bane-nek,
amikor az ajtó csukódására lettem figyelmes. Megfordultam, és megláttam
Trentet, aki vállával a falnak támaszkodott.
Kezei a zsebében. Sötétkék öltönyben. Ragadozó tekintetével. Fincsi.
Tegnapi találkozásunk után még több után sóvárogtam, de ugyanakkor
piszkálta a gondolataimat, hogy olyan messzire ment. Kíváncsi voltam, mi
mindenre tudnám még rávenni. Magamhoz szorítottam a telefonomat és
felhúztam a szemöldököm.
– Mr. Rexroth, ön követ engem?
– Panaszkodik, Miss Van Der Zee?
 Soha. De nem vagyok benne biztos, hogy élve megúszom, ha
megtudod mennyire meg foglak bántani.
– Még nem döntöttem el. Attól függ, hogy ma mennyire lesz barom.
Úgy tettem, mintha a körmeimet vizsgálnám. A szívem olyan erősen és
gyorsan vert, majd összetörte a bordáimat. Úgy nézett ki, úgy járt, beszélt,
mozgott mint egy hibátlan démon. Ez egyszerre volt izgató és ijesztő.
Trent megállt, amikor a teste az enyém mellé került. Amikor rajtunk kívül
minden megszűnt létezni, és csak mi ketten voltunk a világban. Légzésem
szakadozott, és fájdalmasan nehéz volt szemforgatás nélkül ránézni, és
megadni magam az erős illatának.
– Szeretem rajtad a feketét – felemelte a kezét, hogy kisimítson egy
hajtincset az arcomból. Azon tűnődtem, vajon tudta-e mit mondott, mert
nagyon úgy nézett ki, hogy komolyan gondolta.
– Mit keresel itt? Rina minden nap felviszi a leveleidet – mondtam
halkan a mellizmait bámulva, és nem a szemét.
– Láttalak a kamerán keresztül.
– És?
– Azt akartam, hogy egyedül légy.
– Miért? – megnyaltam az ajkam. Miért akarta, hogy egyedül legyek?
Arrogáns és goromba volt velem, hacsak Luna nem volt jelen. A kagyló
nyakláncomhoz nyúltam, és úgy szorítottam, mintha drága igazgyöngy
lenne. Tekintete követte a kezem. Kihámozta az ujjaim közül, és a kezébe
vette, megvizsgálva a kagylót.
– Miért akartad, hogy egyedül legyek? Azt mondod, nem érhetsz
hozzám, de majdnem megteszed. Mindig. Tegnap este elveszítetted a
fejed. Holnap ismét megteszed, mert képtelenek vagyunk ezt abbahagyni.
Bármi is ez, megtörténik. Azt mondod nem feküdhetek le másokkal, de
nem adod meg azt, amire vágyom. Add meg nekem Trent, vagy
másvalakihez megyek.
 El sem hittem, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, de ugyanakkor,
megkönnyebbültem, hogy kimondtam. Combja nekinyomult az enyémnek,
hátam pedig szorosan nyomódott a nyomtatóhoz. Levette kezét a
nyakláncomról, hüvelykujja a kulcscsontomat simogatta.
– Figyelmeztetlek, Edie. Én nem vagyok a mesebeli herceg. Én a
gonosz vagyok. A mérgezett alma, a tűzokádó szörny.
– Rendben. Amúgy is jobban szerettem a hibás alanyt a mesékben. Az
alma mindig fényesebbnek tűnt, mert tudtam, hogy elpusztíthat. A gonosz
csak sérült volt és félreértett, és a szörny… – lábujjhegyre emelkedtem,
és megharaptam a fülcimpáját, alig érve el lehetetlen magasságát. –
Gyerekként, mindig nyitva hagytam a szerkényem ajtaját, hogy
kijöhessen, ha netalán tán játszani akar.
Lehelete a nyakamat cirogatta, forrón, vágyakozva és kábítóan frissen.
– A szörny játszani akar.
– Nem félek a sötétségtől – feleltem. – Szóval mire várunk?
– Őszintén, hogy nagykorú légy – mondta rezzenéstelen arccal.
– Januárban betöltöttem a tizennyolcat.
Szünet. Egy falióra ketyegése. Egy hangos nyelés – nem is tudom, hogy
én voltam, vagy ő. És aztán…
– Lesznek szabályok – tájékoztatott Trent, elhúzódott és keze közé
véve az arcomat belenézett a szemembe. – És ha megszeged azokat,
annak súlyos következménye lesz. Megértetted?
Szemeim biztatták, hogy folytassa. Nem akartam a kedvében járni
válaszommal. Ellépet, és kiment a helységből. Egy darabig magamra
hagyott – ott állva, várakozva, remélve, könyörögve. Felemeltem a fejem,
a kamerákon eltűntek a piros pontok, egyenként kapcsoltak ki. Aztán ismét
nyikorgott az ajtó, ismét megjelent Trent – a biztonsági vezérlőtáblák
egyáltalán ezen az emeleten vannak? – és ismét odasétált hozzám.
 – Nem csókolózok. Kurvára utálom. A komoly kapcsolat nem kenyerem
– az most nem fér bele az életembe. És nem szeretem, ha az emberek
megpróbálnak hátba szúrni.
Ajkaim halvány mosolyra húzódtak, amikor szinte fölém kerekedve,
ismét elfoglalta helyét.
– Vettem. Micsoda Nő. Semmi csók. Semmi virág. Semmi hátba szúrás.
Nekem is vannak szabályaim – mondtam.
– Hát persze, hogy vannak – viccelődött, ujjai végigsiklottak a
nyakamon. – Halljuk.
Lábamat a combjára fontam, hátradőltem a nyomtatóra, éreztem, ahogy
erekciója neki nyomódott a hasamnak és nyögve válaszoltam.
– Egyes szabály – ez csak szex, semmi több, nem parancsolhatod meg,
mit tegyek ezen kívül. Kettes szabály – szombaton nem találkozunk. Ez
nem alku tárgya. Szombaton dolgom van. Harmadik szabály – ezzel egy
kicsit kreatív voltam. Eredetileg kettő volt, de alkalmam nyílt olyasmit kérni,
amiért titokban imádkoztam. – Azt akarom, hogy elmenj Lunával azokra a
jelbeszéd órákra.
– Már be vagyunk jelentkezve magánórára, holnap este – felemelte a
lábamat, hajszálon függött az önuralma. – Van egy negyedik szabály –
mondta.
– Jól van, de ez az utolsó – mosolyogtam, miközben tenyere felfele
siklott a ruhám alatt.
– Minden hónapban megkapod tőlem a tizenkét ezer dollárt, kérdések
nélkül, cserében nem lopod el a cuccaimat, és nem szaglászol az ügyeim
körül.
Ledermedtem. Tudott az iPadről. A kis küldetésemről. Miért nem
mondott eddig semmit? Még most is csak utalt rá. Azt akartam, hogy ez
így is maradjon. Minél kevesebbet tudtam, annál könnyebben háríthatok,
ha később fenékbe billent. És nekem muszáj volt valami kompromittálót
szállítanom Jordannak. Nem az előttem lévő jóképű ördög ellen szólt
személyesen. Ez arról szólt, hogy megmentsem az egyedüli személyt, aki
valaha igazából szeretett.
– Nem fogsz fizetni azért, hogy... – szólaltam meg, de Trent egy lökéssel
keményem hozzácsapta csípőjét az enyémhez, amitől a hátam ívszerűen
megfeszült, lábaim meg szétnyíltak előtte, és köré fonódtak, mint a
mérges szömörce. Tocsogtam és készen álltam, hogy végre magáévá
tegyen.
– Fogd be, Edie. Azt mondtam vita nélkül. Ez is egyike a szabályoknak.
– Nem fogom abbahagyni – nyeltem nagyot, nem voltam hajlandó a
szemébe nézni. – Mostanra tudnod kell, Trent. Mindig azt fogom csinálni,
amit Jordan mond. Nem azért mert kedvelem. Nem azért mert félek tőle.
Hanem mert nála van valami, amire szükségem van. Mindig
engedelmeskedni fogok neki, Trent. Mindig.
Egy pillanatig úgy tűnt, el fog húzódni. Tartásában minden jel arra
mutatott. A keze megállt, nem folytatta útját a ruhám alatt, felfele a
combomon, és teste eltávolodott, testéből áramló hő lecsökkent.
– Ugye tudod ez mit jelent? – köszörültem a torkom. Lehet tolvaj és
hazug voltam, de nem voltam seggfej. Erről tudnia kellett. El kellett
ismernie mik voltunk. Keze folytatta útját a combom belsejéhez, miközben
megduzzadt farka hozzám nyomódott.
– Azt jelenti... – fogát végighúzta a nyakamon – lehetséges, hogy majd
feláldozzuk egymást. Amíg tudod, hogy a vonat alá vetlek, ha keresztbe
teszel a terveimnek, addig nekem megfelel.
– Nekem is – feleltem.
– Akkor szórakozzunk egy kicsit.
És ennyi felkészítést kaptam, mielőtt a bugyimba nyomta kezét. Erős,
meleg ujjai, gyengéden simogatták redőimet, mintha nyugtatni akarná,
felkészítve arra, amit adni fog.
 – Egy utolsó figyelmeztetés – mondta, előbukkant a nyelve, izgató
vágyat lobbantva a nyomában a nyakamon, heves remegést váltva ki. –
Durván baszok – belém nyomta egyik ujját, amitől hátam ívbe feszült,
levegőért kapkodtam a hirtelen behatolás következtében. – A mély-torok
követelmény, nem opció – benyomta még egy ujját. – És kibaszottul
tönkreteszlek, minden más férfinak. Szóval majd ha eljön az idő, és senki
más nem lesz, aki hozzám hasonlítható, jusson eszedbe – te kérted.
Harmadik ujj.
Negyedik ujj.
Jézusom, a pasinak négy ujja bennem, ki-be mozgatta. Hüvelykujja a
csiklómat izgatta – amit rekordidő alatt megtalált –, miközben játszott
velem, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ez volt az első alkalom,
amikor rendesen megérintettük egymást, és még csak nem is
csókolóztunk. Karomat a nyaka köré fontam, és ágyékomat a kezéhez
dörgöltem, nyögés, nyögés után hagyta el a szám. Meztelennek éreztem
ajkaimat, a lábaim közti teltség érzettel ellentétben. Szégyentelenül
lovagoltam a kezén, tekintetünk összekapcsolódott. Belső izmaim
megfeszültek, és az orgazmus hamarabb közeledett, mint eddig azt
valaha éreztem. Meg akartam érinteni a nadrágján keresztül, de tudtam,
hogy azt soha nem engedné.
– Istenem, mindjárt elélvezek – pihegtem, tudtam, úgy hangzott mintha
egy olcsó pornósztár lettem volna, de nem igazán érdekelt. Ez, ez… mi a
franc volt ez? Egy férfi sem volt velem ilyen durva és vakmerő, és még
csak nem is szexeltünk. Úgy viselkedett, mint aki már ismeri a testem,
mintha az övé lenne. A legrosszabb pedig az volt, hogy ezt nem
vitathattam. Általában több időre volt szükségem. Trent alig két perc alatt
elérte, hogy tocsogó nedvesen, nyögdécselve követeltem az érintését.
– Nézd, nedves vagy, mint egy tó – vigyorgott önelégülten.
 Kihúzta egy ujját… kettőt. Mi a fenét csinált? Rögtön megéreztem a
hiányát, de az még azelőtt volt, hogy rájöttem, nem lassított. Lángra
lobbantott.
– Helló, Edie G pontja – mormolta a fülembe, miközben eltökélten
súrolta azt az egy pontot. Azt hiszem volt egy mini-orgazmusom közben.
Hangosan nyögtem, amikor behajlított ujjakkal izgatta az érzékeny
pontomat. – Van egy olyan érzésem, hogy te és én kurvára gyakran
fogunk találkozni.
– Ó – testem megfeszült és hozzásimultam, hogy megharapjam a
nyakát, nyelvemen és fogamon éreztem parfümje keserű ízét. – Ez őrület.
– Miért szólít Gidgetnek? – kérdezte Trent, miközben úgy játszott a
testem idegvégződésein, mint egy hegedűművész. Testemben forró
gyönyörhullám keletkezett, készen a becsapódásra. Lábujjaim
begörbültek.
– Hm?
– Bane. Gidgetnek szólít. Miért?
– Miért beszélünk Bane-ről? – bosszúságom, szinte hallatszott
hangomon. Szinte. Ismertem Trent-et. Egy makacs rohadék volt. Nem
fogja abbahagyni. Akár a következő orgazmust is megtagadhatja, és ez
alkalommal megölöm amiatt. Senki a világon, Jézus Krisztuson kívül, nem
tagadhatja meg tőlem ezt az orgazmust. Főleg nem egy gazdag, öltönyös
seggfej – miután megígértem magamnak, hogy soha nem kerülök
kapcsolatban ilyen valakivel.
– Gidgetnek nevezik a kistermetű női szörfösöket – mondtam, ahogy az
ujját brutálisan nekinyomta a G pontomnak. Könyörtelen volt. Igaz, Trent
nem csókolt meg, viszont a teste megtette. Hozzám volt ragadva,
mindenhol éreztem. Az orgazmus úgy csapott le rám, mint egy vihar,
egész mélyről indult felfele, amíg a karomon minden szőrszál felállt.
Izmos, széles vállába kapaszkodtam, és combjaimmal szorítottam a
csípőjét, orgazmusom pillanatnyilag megvakított.
De ő még nem fejezte be.
Trent megragadta a lábamat, és ráfektetett a nyomtatóra, hátamat egy
halom meleg papírra fektette. Szélesre tárta a lábaimat, majd a vállára
tette, félretolta a bugyimat, nem bajlódott vele, hogy levegye.
– Mit csinálsz? – mormoltam rémülten. Még nem tértem vissza teljesen
a földre az orgazmus után. Nehéz volt összeszedni magam, amikor a
testemben minden szerv azzal volt elfoglalva, hogy visszaálljon, a valaha
tapasztalt legbrutálisabb orgazmus következtében.
Trent nem válaszolt. Csak elszántan nézte a csupasz puncimat,
miközben lassan tolta belém mutató ujját. Majd a szájához emelte a
nedvességemmel beborított ujját és éhesen leszopta, szemeit még mindig
a puncimra szegezte.
– Ezt a kibaszott kérdést felteszem én is magamban minden egyes
alkalomkor, amikor megérintelek – motyogta magában. Nem tűnt
kanosnak. Sem elragadtatva. Vagy felizgulva. Inkább zavart volt.
A már kipirult arcom, még pirosabb lett. Alig öt perccel ezelőtt az egész
öklét belém tolta, miután kikapcsolta a biztonsági rendszert, az épület
egyik legfontosabb emeletén, nyilvánvalóan megszegve ezzel a cég
szabályzatát, és ő az aki zavarodott?
– Épp most ujjaztál meg egy tinit – megnyaltam az ajkaim, magamhoz
vettem az irányítást, és ellöktem kezét a puncimtól. Magamra rántottam
az alsóneműt, és leugrottam a nyomtatóról. A bugyim csuromvizes volt,
és kényelmetlen.
Könnyen tartotta velem a lépést az ajtóhoz menet. Mielőtt kiléptünk a
helységből, visszakapcsolta a kamerákat, és megnyomott pár gombot a
telefonján.
 – Joe? Igen. Trent Rexroth. Azt hiszem a tizennegyediken
meghibásodott a biztonsági rendszer. Most mentem el a biztonsági
monitorok előtt és teljesen sötét volt.
Ó, Istenem. Annyira szociopata. Én meg akkora nagy bajban voltam.
Együtt sétáltunk a lifthez.
– Menj előre – telefonját első zsebébe tette, hűvös hangneme, és
baszok mindenkire attitűdje teljesen visszatért.
– Hova mész? – kérdeztem, miközben beléptem a liftbe.
– Addig fogok recskázni, amíg a farkam leesik, Edie. Veled a
gondolataimban, az ujjamon és az ajkaimon. Tinédzser vagy sem, ezután
sok felnőtt dolgot fogsz velem csinálni.
 Fordította: Katie

HÉT NAP TELT EL a postázóban történtek óta. Egy teljes hét anélkül, hogy
Trent kezét éreztem volna a derekamon, hogy széttárta volna a lábaim,
hogy a kezére tekerte volna a hajam, hogy úgy birtokolja a testem, ahogy
fogalmam sem volt, hogy lehetséges. Az után a hétfő után az egész
keddet Camilával és Lunával töltöttem. Úgy tűnt, Jordannek ezzel semmi
baja, ráadásul, mondhatni azonnal leesett neki mi történt és a része akart
lenni a mi kis összeesküvésünknek. Mi, lányok elmentünk ruhát vásárolni
Lunának, és annak ellenére, hogy Camila nem kifejezetten lelkesedett a
fiúsabb dolgokért, én viszont le voltam nyűgözve Luna egyéniségétől és
buzdítottam is, hogy próbálja fel az ezüst Converset, amin megakadt a
szeme vagy azt a fekete farmert, ami a térdénél szakadt volt. Trent nem
tartott velünk, még ebédelni sem, mert egész nap az irodán kívül tárgyalt.
Gondoltam rá, hogy besasszézok az irodájába, miután Camila és Luna
elment, de elvetettem az ötletet, tudva, hogy kamerák figyelik minden
lépésemet az épületben. És nem csak ez volt az oka – a bűntudat is. A
gyötrelmes és rettenetes bűntudat azt súgta, hogy szét kell választanom
azt az időt, amit a gyönyörű lányával töltök, és azt, amikor hagyom, hogy
addig ujjazzon, amíg el nem veszítem az eszem… attól, amikor lopok tőle
és aztán mindent az apámnak adok.
 A hét gyötrelmes volt. Trent egy szót sem szólt hozzám – még csak azt
sem mondta, hogy jó reggelt, amikor elment mellettem a folyosón.
Teljesen semmibe vett és úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna.
Anya nem hagyta el az ágyát kettőnél többször, beleértve a hétvégét is.
Nekem kellett főznöm és aztán felvinni az ételt az emeletre. Éveken át
nem volt szakácsunk, mert anyát nem lehetett eltéríteni a gondolattól,
hogy meg akarják mérgezni. És onnantól kezdve úgy döntöttünk nincs is
értelme. Jordan nem evett otthon, anya általában egész nap ágyban
maradt – alig evett valamit –, én pedig elég finnyás voltam. El akartam
vinni Dr. Knaushoz, de újra és újra nemet mondott, akkor felhívtam apát
és könyörögni kezdtem neki. Leugatta a fejem, hogy neki nincs ideje ilyen
drámákra és úton van LAX felé, hogy elérjen egy gépet, akkor éppen
Londonba.
A kocsim még mindig szervizben volt. A szerelő azt mondta, hogy ki kell
cserélni az egyik hengerfejet, és amikor megmondta mennyibe fog kerülni,
majdnem elájultam. Nem tudok kifizetni ennyi pénzt, legalábbis nem
ebben a hónapban, így megkértem, hogy amíg fizetést nem kapok, ne
kezdjen a kocsihoz. Az összes pénzt, amit Trent adott, odaadtam az
intézménynek. A szüleimtől soha nem kérek semmit – főleg nem pénzt,
sem a kocsijukat vagy a szeretetüket, főleg azért, mert soha nem is
ajánlották őket.
Apám nem volt itthon, így még szörfözni is volt időm és kilenckor
indulhattam munkába, mint minden normális ember.
A szörfdeszkámon feküdtem, a víz csendesen hullámzott körülöttem és
a felettem elterülő egyre világosabb eget néztem. A fehéret és kéket
átszelte a narancs és a rózsaszín. Csak feküdtem a deszkán, ringatóztam
a hullámokon, álmodoztam és az óceán ízét éreztem az ajkaimon. Attól a
naptól kezdve, hogy megszülettem, tudtam, hogy más vagyok.
Másképpen szerettem. Sokkal erőszakosabban, mint mások. Mindent,
amit valaha szerettem, szenvedéllyel tettem. Emiatt kerültem olyan sok
bajba. Az, hogy anyatigrisként harcoltam mindenért, amivel törődtem.
– Kijössz, Gidget? Van söröm – szólalt meg Bane mellettem.
Közel volt, de nem annyira, hogy megtörje a varázst köztem és a
természet közt. Belepislogtam a felkelő napba.
– Még nem – mondtam.
Hallottam, hogy a víz hullámzani kezdett, még mielőtt megjelent volna
mellettem a fekete szörfdeszkáján. Rajt ült, két lábát az oldalán a vízbe
lógatta.
– Szóval… te és Rexroth – nem volt semmi különös a hangsúlyában.
Nem hangzott dühösnek, bosszúsnak vagy meglepettnek. Nem néztem
rá, tovább élveztem az intim pillanatom a felkelő nappal.
– Honnan tudod mi a neve? – dörmögtem.
– Hogy honnan tudom Trent Rexroth nevét? Te nem ugyanabba a
középiskolába jártál véletlenül négy évig, mint én? Aranyat érő hátvéd volt,
blablabla, kibaszott kapitány blablabla. Abban a pillanatban, hogy
megláttam szombaton, tudtam ki ő. És te tudod, hogy ő micsoda?
Volt egy érzésem, hogy Bane nem fog a beleegyezésemre várni, hogy
kibökje.
– Öreg. Vagy inkább kibaszottul vén. Kavartok?
Apró mosoly jelent meg az ajkamon.
– Nem.
A féligazságok természetesek a számomra. Mint az úszás. A gondolat,
hogy elmondjam Bane-nek a teljes igazságot fel sem merült bennem soha.
Végeztünk egymással, semmi kétség. Kevés időm volt szörfözni, kevés
időm volt rá, és most őt is lefoglalta a hajója és a szingli élete. Soha nem
voltunk szerelmesek. Még csak nem is kedveltük egymást. Mi egyszerűen
csak… unatkoztunk. És szexuálisan összeillettünk, legalábbis azt hiszem.
Felsóhajtott.
 – Nézd, a te életed, és elég idős vagy, hogy saját döntéseket hozz, és
semmi kétség, erős lány vagy. Csak hadd mondjam ezt el, és utána soha
többet nem fogsz tőlem semmit ezzel kapcsolatban hallani – Trent Rexroth
bajkeverő. Meg fog rágni, aztán kiköp. Az egész város ismeri őt és a
barátait és senki nem merészkedik a közelükbe. Senki sem akarja magát
megégetni.
Ez után nem sokkal Bane elment. Én még maradtam, és
elmosolyodtam, amikor anyám hangja szólalt meg a fejemben. Ne legyél
sokat kint. Kijönnek tőle a szeplőid. A bőröd megöregszik. Melyik férfi akar
majd elvenni egy huszonöt évest, aki úgy néz ki, mintha negyvenöt lenne?
Nem akartam megházasodni.
Nem akartam távol lenni a naptól.
Én egyszerűen csak… önmagam akartam lenni.
Mikor kijöttem a vízből a hónom alá vettem a szörfdeszkám és
egyenesen a hátitáskámhoz mentem. Nem vesződtem azzal, hogy száraz
ruhát vegyek, a lábamra se vettem semmit, tiszta homok volt.
Végigmentem a sétányon, Bane kocsijához, hogy hazamehessek és
lezuhanyozhassak. Bane szerette a 2008-as Ford Rangerét egy kis
homokdűne mögött leparkolni, ahol nem büntethették meg. A táskámban
keresgéltem a pótkulcsot, amit nekem adott, amikor egy kéz ragadta meg
a vállam. Megpördültem, nedvesen és megrémülve, hogy megnézzem ki
az, de az alak nekiszorított Bane kocsijának és a testét az enyémnek
nyomta. Erős, magas, izmos, félelmetes. Aztán megéreztem az illatát és
megborzongtam.
– Azt hittem megegyeztünk, hogy többé nem találkozol Bane-nel –
sziszegett a fülembe, a keze lecsúszott a vállamról a belső combom felé.
A hely messze volt a lakott résztől és a rám törő vágy, hogy széttegyem
neki a lábaim sürgető és őrjítő.
 – Nem mintha a közöd lenne hozzá, de nem szexeltünk. Amíg a kocsim
nincs kész, kisegít.
– Kibaszottul nem. Majd használod az én kocsim – megszorította a
belső combom, és lenyalta a nyakamról a sót.
– Kösz, de nem, Mr. Cukrosbácsi. Már láttam ezt a filmet. Minden egyes
átkozott napon azt nézem. Én nem leszek olyan, mint az anyám és nem
fogok tőled függeni, legyen szó kocsiról vagy pénzről.
Erre felnevetett és elvette a kezét a combomról, majd megfordított.
Ahogy megpillantottam elakadt a lélegzetem. Nem csak azért, mert
lélegzetelállítóan nézett ki meztelen felsőtesttel, csak egy sortot viselve,
hanem mert a szemei azt mondták, hogy bárkit megöl, aki nem követi az
utasításait.
A hasának hat kockája olyan látványt volt, amit a Times Square
hatalmas hirdetőtábláin kellene közkinccsé tenni.
– Azt hiszed ez az? – a szájának az egyik sarka gúnyos mosolyra
húzódott, mintha lenézne. – Ó, nem, én nem vagyok a barátod, édesem.
– Akkor mi vagy? – nyögtem ki.
Közelebb hajolt hozzám, és azt suttogta a nyakamnál:
– A végzeted.
Aztán még mielőtt felfoghattam volna mi történik, Bane autójának a
hátsó ajtaja kinyílt és én a hátamon fekve találtam magam, miközben ő
fölém mászott. Megtöltötte az egész autót, semmi másnak nem hagyva
helyet, csak a vágynak és a bűnnek. Nekem nyomta magát és éreztem a
hatalmas erekcióját. Amennyire csak lehetett széttártam a lábaim,
hozzásimultam és megragadtam a fenekét, hogy még közelebb
érezhessem magamhoz.
Felnyögtem, a meztelen, izzadt hátába kapaszkodtam, miközben a
farka keményen feszült nekem, amitől elvesztettem az eszem, és
fészkelődni kezdtem, hogy minél többet kapjak belőle. Ruhán keresztül
megbaszott a volt pasim kocsijában, és még csak nem is véletlenül. Ő így
működött. Jogot formált a játékára, játszott vele és egy idő után –
megsemmisítette.
– Mért csinálod ezt? – kérdeztem, miközben egyre jobban feltüzelt,
ahogy egymásnak dörgölőztünk. A testem könyörgött, hogy minden
eltűnjön közülünk. Érezni akartam magamban.
– Hogy miért csinálok mit?
– Mért csinálod ezt, pont Bane kocsijában? Egyértelmű, hogy követtél.
Minden reggel ezt csináltad azt elmúlt hétben?
– Igen – mondta őszintén, és felemelte a kezét, hogy lehúzza a bikini
alsóm. Úgy nézett a puncimra, mintha hiányzott volna neki. A csípőmön
levő kereszt alakú tetoválást kezdte simogatni a hüvelykujjával. – De rossz
az időzítés. Nem kaphatnak rajta.
– Tudom. Nem fognak – mondtam. Mindketten túl sokat veszíthettünk.
Én ugyan többet, mint ő, de neki ezt nem kellett tudnia. Szerettem az
érzéseket, amiket Trent keltett bennem, de nem bíztam benne, nem
tudtam a titkom rábízni. Nem akartam, hogy még nagyobb hatalma legyen
felettem.
Megemelte mindkét lábam, a vállainak támasztotta és előre hajolt,
amitől a térdem megfeszült és a combjaim szélesre tárultak, amikor a
nyelvét megéreztem a lábam között a fenekemtől a résemig.
Megremegtem, a szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és a gyönyörtől.
Még senki nem érintett meg ott. A hátsó kaput. És Trent… ő még csak
meg sem kérdezett.
– Olyan kibaszottul édes – dörmögte a bőrömbe, miközben a csiklómat
szívogatta. Nyögtem, a kezeim közé vettem a fejét és a csípőm az
ajkaihoz nyomtam, hogy még többet kapjak ebből a mámorító érzésből. –
Olyan kibaszottul az enyém.
 – Édes? Talán. Tied? Nem – lihegtem, miközben szégyentelenül
dörgöltem magam az arcába. Lassan szívogatta a csiklóm, az ujjai a
résem simogatták, de nem igazán dugta őket belém. Csak egyre jobban
felizgatott és úgy simogatott, ami sokkal többet ígért.
– Készen állsz, hogy bizonyítsd az elméleted? – belém harapott, és az
ujjaim belemartak a bőrébe, miközben a fejem hátrahanyatlott. Tudtam,
hogy nem bírom befogni a szám. Mi a fene történik?
– Persze – mondtam alig hallhatóan.
A nedves ujjai bejárták a puncim és a fenekem felé indultak, mire
azonnal megmerevedtem, de nem akartam beszari lenni, aki már azelőtt
nemet mond valamire, hogy kipróbálta volna. Plusz, ahogy a szájával
kényeztetett a legjobb, amit eddigi életemben éreztem, a szörfözést
leszámítva.
– Próbáltad már az anált? – kérdezte. Az ujjai lassan köröztek a
lyukamnál. Furcsa érzést volt... de nem rossz. Csiklandozott, de furcsán
kísértésbe ejtő is. Nyeltem egy nagyot és még mindig csukott szemmel
megráztam a fejem.
– Mire végzek veled, tudni fogod, hogy milyen. Csaptak már rá a
puncidra? – éppen csak egy picit nyomta a fenekembe az ujját, de
ugyanakkor a nyelvét is a lyukamba nyomta, és az érzéstől, ahogy a vágy
és a kéj elöntött felkiáltottam, a lábaim pedig remegni kezdtek.
– Nem – mondtam végül.
– Nos, az is meg fog történni. Mi a helyzet a jégkockákkal?
– I-igen! – lihegtem, miközben a nyelve ki és bejárt bennem, és az érzés
intenzívebb volt, mint amikor szexelsz. Elmerültem benne. Mélyebbre
nyomtam a fejét a combjaim közé, nem törődve a következményekkel,
mire ő az egész ujját belém nyomta. Éreztem, ahogy elmosolyodik, és
hirtelen robbant bennem a tűz. Az orgazmusom mindent elsöprő volt, az
egész testem hullámokban remegett, és muszáj voltam a fogaim
összeszorítani. Ó, édes istenem. Ó, édes istenem. Fogalmam sem volt,
hogy ez ilyen erőteljes is lehet. Ilyen őrült. Ilyen… teljes.
– Hát persze, hogy kipróbáltad a jégkockát – dörmögte a puncimba,
gonoszul nevetve. – Lefogadom, hogy Bane ezért mondta, hogy nem
voltál vanília. Te nem csak egyszerűen vanília vagy, hanem gluténmentes
vanília. Ismételd utánam, Edie: biztonságos, józan és közös
megegyezésen alapuló.
Az orgazmus ostorcsapásként csapott le rám. Újra és újra. Pár pillanat
kellett hozzá, hogy rájöjjek, életemben először éltem át többszörös
orgazmust. Mindegyik ugyanolyan intenzív volt és azon gondolkoztam,
hogy mi az, ami miatt Trent olyan érzéseket kelt bennem, hogy belülről
égek el. Bane jó volt az ágyban. Tulajdonképpen remek volt.
De tőle nem lángoltam, és a nyelve nem táplálta a bennem lobogó
lángot.
Nem lobbantotta fel bennem a vágyat és nem akartam őrült dolgokat
mondani neki.
– Mondd ki – emelte fel Trent a fejét, majd az ólomszínű szemeivel
engem bámult, miközben a szája a nedvemtől fénylett. A szemeim az
arcáról az erezett, izmos alkarjára vándoroltak, a keze eltűnt a lábaim
között, mert az ujja még mindig a fenekemben volt.
– Biztonságos, józan és közös megegyezésem alapuló – ismételtem
utána pimaszul.
– Ez – mondta, miközben fölém mászott és az ajkait majdnem az
enyémnek érintette. Hirtelen közel volt, nagyon is közel. Közel az
arcomhoz. Közel a testemhez. Közel a szívemhez. Lassan és kísértőn
húzta ki az ujját belőlem, és újabb remegés futott át a testemen. – Ez az
oka, amiért az enyém vagy, Edie. A tested máris az enyém. A puncid
hozzám tartozik, a segged félig, és a többi… – önelégülten elvigyorodott,
a szemében megjelenő vágytól ördögien bűnösnek nézett ki. – A többi
kibaszottul nem érdekel.
A szemei az ajkamat nézték, ami csukva volt, teljesen zárva, mint
akinek nincs mondanivalója. Nagyszerű volt az ágyban, és igaza volt. A
csókolózás nem volt része ennek a csomagnak. Nem valami hollywoodi
mozis szarság miatt, hanem mert semmi intimitás nem volt köztünk.
Egyszóval, ha a szívről és érzésekről volt szó, a lehető legnagyobb
távolságot tartottunk egymástól.
Trent szája szétvált, és egy pillanatig azt hittem, hogy valami mást is
mondani fog. Vagy ami még rosszabb, meg fog csókolni. Az ajkai
majdnem megérintették az enyémet, mielőtt felkelt és kiszállt a kocsiból,
majd hátat fordított nekem, amíg felhúztam a bikini alsóm.
Kiszálltam, ő pedig megfogta a szörfdeszkám.
– Hazaviszlek.
– Micsoda? – horkantottam fel félig nevetve, miközben utolértem. –
Nem láthatnak meg veled.
– Sötétítettek az üvegeim. Plusz, apád nincs a városban. Hacsak nem
szíjazod a deszkád a tetőre, jók vagyunk. Beszélnünk kell.
Egész úton a kezében vitte a szörfdeszkám, majd betette a kocsijába
és emlékeztetnem kellett magamat, hogy ő nem úriember. A kocsiban az
egyik kezét a meztelen combomra tette, és szorította, miközben a szemeit
le sem vette az útról. Szerettem ott lenni vele. Mindennek Trent illata volt.
Tisztaság és gazdagság, egy csipet bűn. Olyan, ami mocskos és szexi.
Luna ülésmagasítója mögöttünk volt az egyetlen emlékeztetője, hogy apa
volt. Minden más egy hanyag, egyedülálló férfi képét tükrözte. Egy
egyedülálló férfiét, aki meg akar engem semmisíteni.
– Szóval, mi a helyzet Luna anyjával? – tapogatóztam. Egyszerűen
csak tudni akartam, hogy milyen, amikor elhagyod a gyereked és vissza
sem nézel.
 – Erről nem akarok beszélni – a hangja kemény volt.
– Milyen kár, Rexroth, hogy nem tudod minden egyes mozzanatát
kontrollálni ennek a kapcsolatnak – mondtam, és úgy tettem, mintha az
ablakon keresztül a várost nézném, miközben valójában a szemem
sarkából őt figyeltem.
– Luna anyja akkor lépett le, amikor a lányom egy éves volt. Onnantól
kezdve én nevelem – a hangja közvetlen és egyben komoly is volt.
Tetszett ez az oldala. Az, amit néha megmutatott nekem és közben
cseppet sem aggódott az egója miatt.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért keresed? Egyértelmű, hogy nem akarja, hogy megtalálják.
Megrázta a fejét, egyik keze továbbra is a kormányon volt, a másikkal a
combom masszírozta. Nem volt könnyű koncentrálni, miközben
megérintett. Alig fogtam fel a mondanivalóját, mert az egész lénye, az
izmai, és a pimasz természete a háttérbe szorult abban a pillanatban,
hogy hozzám ért. De túlságosan be voltam indulva, hogy leállítsam.
– Bonyolult.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert mindenkinek kell egy anya.
– Az az anyától függ – mondtam kifejezéstelen hangsúllyal.
– Nem igazán – mondta ő.
– Hidd el, nagyon is tudom – kárörvendően felnevettem és ez
alkalommal tényleg elfordultam.
Egy hosszabb szünet után újra beszélni kezdett.
– Mondd meg nekem, miért van szükséged ennyi pénzre, Edie. Miért
gondolja azt az apád, hogy valami nincs rendben veled. Miért gyűlölöd úgy
a pénzt, mintha valami rossz lenne.
 Hogyan magyarázhatnám el neki, amikor még mindig a szüleimmel
lakom? Már rég el kellett volna költöznöm. Nem akartam hajléktalan lenni,
és nem ismertem olyat, aki elég tökös lett volna, hogy felpiszkálja Jordan
Van Der Zeet azzal, hogy befogad. Nos, kivéve Trent Rexrothot. Az
igazság azt jelentette, hogy be kellett volna ismernem, hogy tökéletesen
az apámtól függök és az ő tulajdona vagyok.
– Erről nem akarok beszélni – ismételtem meg az ő korábbi válaszát.
– Milyen kár, Van Der Zee, hogy nem tudod minden egyes mozzanatát
kontrollálni ennek a kapcsolatnak – keserűen elmosolyodtam. A keze
elindult felfelé a combomon, a lábam közé, és elkezdett simogatni, amitől
felnyögtem.
– Oké – vettem reszketve levegőt, miközben még mindig kába voltam a
ma reggeli orgazmustól. – Röviden, Jordan valamivel a kezében tart.
Valamivel, amivel teljesen át tudja venni a hatalmat az életem felett.
– Csináltál valamit? – kérdezte.
Elfogulatlanul átgondoltam.
– Nem.
– Lehet rajta változtatni?
– Elméletben igen. De a gyakorlatban túl nagy a hatalma ahhoz, hogy
elveszítse ezt a harcot. És emellett, van pár dolog otthon is. Az anyám…
– nem tudom mért bíztam meg Trentben, de talán azért, mert senkivel sem
tudtam erről beszélni. – Neki mentális problémái vannak. Ha megszakítom
a kapcsolatot Jordannal, akkor vele is meg kell. Ő túlságosan gyenge. És
szüksége van rám.
– Szóval az egyik szülődről gondoskodsz és igyekszel nem
megsemmisülni a másik által – foglalta össze, a hangja száraz és
érzelemmentes. Belül összerezzentem tőle, de szerencsére a kezével a
lábam között kevésbé tűnt nyomasztónak, mint volt.
– Pontosan.
 Bekanyarodott a benzinkútra és kivette a pénztárcáját a középső
konzolból.
– Kell egy kávé. Te is kérsz egyet?
Megráztam a fejem.
– Nem, de egy kókusztejet elfogadok.
Felhorkant, a szemeit forgatta.
– Kibaszott gazdag hippi.
Abban a pillanatban, hogy a keze nem volt továbbra is a csiklómon, az
agyam elkezdett működni. Mégis hova tettem az eszem, hogy személyes
dolgokról beszéltem neki? És mégis, mi ütött belém, hogy egyre közelebb
kerülök hozzá, amikor ki kellene használnom?
Kábultan és zavartan kinyitottam az egyik konzolt, mert tudtam, hogy
valamit – bármit – adnom kell az apámnak jövő héten. A pendrive-hoz több
idő kellett, de ezzel megmutathatom, hogy igyekszem.
Találtam egy régi telefont – azt a fajta Nokiát, amin Kígyózni szokott az
ember –, és egy jó adag névjegykártyát, amit soha nem szoktam
megnézni. Pár hasznosnak tűnhetett Jordannek. Eltettem a kincseket a
hátizsákomba, és éreztem, ahogy a nyakam ellepi az izzadtság, ahogy a
szégyen elönt. A pokolban fogok égni ezért. De milliószor is a pokolra
kerülök, ha ezt az életet Theo mellett tölthetem.
Trent visszatért egy kávéval és egy üveg kókusztejjel, amit felém
nyújtott. Bekapcsolta a biztonsági övét és kitolatott a parkolóhelyről.
Nyugodtnak tűnt, mint akinek semmi gondja. Az út hátralevő részében
nem tudtam ránézni, és biztosan érzékelte a megváltozott kedvem, mert
többé nem nyúlt hozzám.
Amikor leparkolt a ház előtt, felém fordult. A szemeibe nézni olyan volt,
mint orosz rulettet játszani öt golyóval a tárban.
– Mától kezdve a keddeket Lunával és Camilával töltöd és a
vasárnapjaid az enyémek.
 – Mi lesz Lunával?
– Ő is a csomag része. Együtt töltjük a napot vele, és miután lefeküdt,
eljön a mi időnk is.
Az alsó ajkam harapdáltam, miközben őt néztem. Bele fogok esni.
Tudtam, hogy nemet kellett volna mondanom.
– Oké – buta Edie. Buta száj. Buta vágy.
– Az irodában le fogom tölteni a telefonodra az Uber-t és hozzáadom a
bankkártyám. Így fogsz közlekedni, amíg a kocsid kész nincs. Nincs több
baszakodás Bane-nel és nincs több baszás Bane-nel.
– Nem, én... – kezdtem bele, de megragadta az állam a kezével, és
megbillentette a fejem, hogy az orrunk szinte összeért, olyan közel voltunk
egymáshoz.
– Úgy tűnt, hogy ez egy kérdés? Nem hinném. Nem akarok többet
hallani apádról és anyádról, Edie. Te nem olyan vagy, mint ők. És nem
vezetsz semmilyen megbízhatatlan szart. Hívsz egy Ubert. Sztori vége.
Mosolyogtam, mert tudtam, hogy nem úgy lesz, ahogy ő akarja. Sem
ma, sem máskor. Nem voltam balek. Különösen akkor nem, ha Theoról
volt szó. Kinyitottam a kocsiajtót, kiszálltam és behajoltam az ablakon.
– Trent?
– Mi az? – dörmögte.
– A vasárnapok. Én döntöm el, hogy mit csináljunk.
– Egyáltalán nem. Nem láthatnak meg minket együtt, Edie.
– Ne aggódj, senki nem fog tudomást szerezni róla.
– Nem.
– Úgy tűnt, hogy ez egy kérdés? – kezdtem bele újra a játékunkba. Úgy
vágtuk egymáshoz a korábban kiejtett szavakat, mintha csak bumerángok
lennének. Előbb utóbb visszapattantak. – Addigra kitalálom, mit csinálunk.
Felsóhajtott, és sebességbe tette az autót.
– Olyan vagy, mint egy kibaszottul makacs fejfájás – mondta.
 – Vezess biztonságosan, józanul és felelősséged tudatában –
megütögettem a kocsi tetejét és elsétáltam. Azt hiszem hallottam
felnevetni, de nem fordultam meg.
Inkább becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy a hangja egy
hullám.
És én egy mosoly kíséretében meglovagoltam.
 Fordította: Katie

– VALAMI BAJ VAN? – KÉRDEZTE SONYA.

Az irodájában voltunk, és semmi barátságos nem volt a
mozdulataimban. Az összefonódott ujjaim az asztalán feküdtek, az
arcomon a kibaszottul-ne-szórakozz-velem kifejezés. Luna kint volt és
Sydneyvel játszott. Sonya elküldte és én pontosan tudom, hogy miért.
Luna és én részt vettünk egy újabb haszontalan találkozón – de nem is
vártam mást –, és elmondtam a jelelő csoportot is neki, ahova elmentünk
és tanultunk pár hasznos jelet, mint Éhes vagyok, Haza akarok menni,
Nem érzem jól magam, amit Luna már párszor használt is, és én meg is
értettem – noha kibaszottul lassan.
Sonyának egyetlen baja lehet, mégpedig az, hogy nem hívtam ez elmúlt
hetekben. A szexuális étvágyam kielégítetlen volt. Kibaszottul kínzott.
Mondhatom, hogy soha az életben nem voltak a golyóim ennyire
megviselve. De mégis, mit mondhatnék a gyerekem terepaurájának?
Hogy nem akarom többé a fenekét fogdosni, mert túlságosan is el voltam
azzal foglalva, hogy mást nyaljak és ujjazzak, aki ráadásul fele olyan idős,
mint én, és aki ellopta az egyik ősrégi telefonom, az iPadem és minden
egyes régi papírom a kesztyűtartóból?
– Minden rendben – sziszegtem.
– Nem hiszek neked.
 – Luna nagyon jól reagált a jelelő csoportra és sokkal több időt tölt el
másokkal – Sonya tudott Edie-ről. Tudta, hogy a csaj, aki rajta kapott
minket, Luna barátja lett. Sonya nagyon bizalmatlan volt a kapcsolatukat
illetően. Tetszett neki az ötlet, hogy Luna más társaságát is élvezi, de
aggódott, hogy Edie nem érti meg a hirtelen eltűnés következményeit,
amikor majd főiskolára megy, barátja lesz és faszom tudja még mit csinál.
Szerencsére a barát dolgot megoldottam. Nem mostanában fog
randevúzni.
Sonya hátradőlt a székében és összepréselte az ajkait, ami semmi jót
nem jelentett.
– Nem hívtál már egy ideje.
Emiatt Amanda is panaszkodhatna, akit szintén nem hívtam az utóbbi
időben. És ahogy minden más, ez sem volt személyes. Csak arról volt szó,
hogy most egyetlen személyt akartam az ágyamban látni.
– A dolgok változnak – csattintottam a rágómmal, a pillantásom kemény
és unott.
– Hogyan?
– Van valakim – hazugság, de hé, a világot a hazugságok tartják
életben. Edie senkim sem volt. Mindössze néztem, ahogy a vágy elönti az
arcát, miközben kinyaltam és megujjaztam az édes és feszes seggét.
Sonyára nem volt többé szükségem és el kellett engednem. A mi
kötelezettség nélküli kapcsolatunknak lejárt az ideje. Ideje volt tovább
lépni.
– Ó! – a terapeuta felült a székében, a szemöldöke a hajvonaláig
emelkedett, szinte el is tűnt. – Ismerem?
– Miért ismernéd? – böktem ki. Rendben. Talán egy kicsit védekező
voltam, de Edie tiltott gyümölcs volt és az, hogy mondhatni megrontottam,
semmi jót nem jelentett rám nézve. Egy részem arra gondolt, hogy milyen
mások is vagyunk. A napbarnított, megviselt férfi és a cuki szőke tini.
 – Ne már, Trent. Alig lépsz ki a házból. És még a megtakarított pénzem
is réteszem, hogy nem vagy a Tinderen. Hogy találkoztatok?
– Munka közben
– Pénzügyes?
Még csak közel sem jár. Megráztam a fejem.
– Valami olyasmi. Azt feltételezem ennek semmi hatása nem lesz
Lunára? – próbáltam udvarias lenni és nem élesen szólni hozzá.
Sonya a homlokát ráncolta, átnyúlt a zsúfolt asztalán és megpaskolta a
kezem.
– Egyáltalán semmi. Száz százalékkal a lányod mellett állok és
körülbelül nyolcvan százaléknyira örülök neked.
– Nyolcvan? – ráncoltam a szemöldököm.
– A maradék húsz féltékenység és keserűség – nevetett. Erre majdnem
elmosolyodtam.
A találkozó után beültettem Lunát az autósülésbe és egy ideig céltalanul
kocsikáztunk. Túl korán volt még hazamenni és elkezdeni az esti rutint és
Luna szerette a szűk helyeket, ahonnan tud kukucskálni, de őt nem látják.
Nem tudom pontosan mi dühített Edie-vel kapcsolatban. Talán az, hogy
úgy ismerkedtünk meg, hogy az anyámtól akart lopni. Talán, mert az apja
fajgyűlölő volt és azt gondoltam – abban reménykedtem, hogy ettől a
dolgok sokkal egyszerűbbek lennének –, hogy talán ő is az. Vagy az, hogy
tudtam, a nyomomban van – a szarságaim, a titkaim és a nyakam után
kajtat?
Nos, a dolgok kicsúsztak a kezemből.
És én nem tettem semmit.
Tehettem volna.
Tizennyolc éves. Az, hogy nagykorú, jó.
De ugyanakkor rossz is. Még mindig túl fiatal volt, hogy megértse mit
jelent mindez.
 Ha a lányom megismerkedne egy pasival, aki kétszer olyan idős, mint
ő, és vele akarna lenni, kibaszottul begőzölnék és egy pillanat alatt vége
lenne az illetőnek.
Az én szerencsémre, Edie-nek nincs szerető apja. Neki Jordan Van Der
Zee jutott.
Luna megrúgta az ülésem, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem
rá a visszapillantó tükörből.
– Mi az?
Valamire rámutatott az ablakon át. Odanéztem, hogy megnézzem mit
akar.
– Fagyizni akarsz? Nos, ez nem fog megtörténni.
Két rúgás. Akkor valami mást akar.
– Semmi gyorskaja, kölyök. Ismered a dörgést.
Jó voltam ebben. Tápláló, jól kiegyensúlyozott ételeket evett,
gondoskodtam róla, hogy eleget aludjon, és a megfelelő intellektuális
hatások érjék. A személyes dolgokban viszont reménytelen voltam.
Luna úgy hadonászott a kezeivel, mintha sikítozna, azt igyekezett a
tudomásomra hozni, hogy mit akar, és azonnal az jutott eszembe, hogy
eddig még soha nem próbált velem így kommunikálni. Aktívan.
Beleborzongtam a gondolatba. Talán nem nevezhetjük áttörésnek, de én
annak éreztem. Azon kaptam magam, hogy az ujjaimmal a kormányon
dobolok, próbálom elrejteni az izgalmam. Legjobb igyekezetem ellenére is
elmosolyodtam.
– Éhes vagy, vagy csak ennél valami édességet? – kérdeztem, a
szemeimmel a visszapillantó tükörre tapadva. Nagyot fújt, majd az egyik
kezét az égnek emelte, és úgy nézett rám, mint egy idiótára.
– Hát persze, hogy édességet. Ha éhes lennél, addig rugdosnád az
ülésem, míg a hátam ketté nem törik.
Alig mosolyodott el, de láttam, amit láttam. Mámorító volt.
 Valamit írni akartam neki. Valami jót. Valamit, amitől Sonya büszke lesz.
Luna, Luna, Luna,
Én ismeretlenem.
Mutasd meg nekem az utat
Hogy eljussak hozzád,
A tiszta kis lelkedhez.
– Lenne egy ötletem – mondtam, közben pedig az a kezemmel az
arcom dörgöltem, hogy elrejtsem a hülye vigyorom.
Önelégült mosollyal a szája sarkában megrázta a fejét. Ez alkalommal
nem tudtam tovább visszatartani, felnevettem. A lányomnak kibaszottul
volt humorérzéke, és nem is akármilyen.
– Kölyök. Ez kijelentés volt, nem kérdés. Van egy churrosos nem
messze az épületünktől. Fahéjas perecet is árulnak. Még sosem ettél
churrost, ugye?
Megrázta a fejét.
– Nos, ezen változtatnunk kell, mielőtt elvennének tőlem, azzal az
indokkal, hogy megtagadok tőled minden jót az életben. De ha eszel ma
churrost, akkor jövő hétig semmi egészségtelen kaja. Ebbe beletartozik a
vasárnap, amit Edievel töltünk, és nem tudom mit tervezett.
A szemei. A kibaszott szemei. Ugyanúgy néztek ki, mint az enyémek és
ugyanúgy világítottak, mint éjszaka a szentjánosbogarak. Úgy, mint ahogy
bármelyik négyévesé. Reménykedőn. Határozottam az ülésembe rúgott,
gyorsan és lelkesen.
– Ez most a churrosnak vagy Edie-nek szólt?
Egy rúgás.
– Egy rúgás a churros. Két rúgás Edie.
Két rúgás. Hátradőltem, megsimítom a kormányt és évek óta most
érzem magam először nyugodtnak.
 – Igen, vasárnap átjön hozzánk és velünk tölti a napot. Hé, miért hív
Bacitanyának?
Tudtam, hogy miért, de azt szerettem volna, ha elmondja nekem.
Luna elképedve nézett rám. Nem kellett volna olyat kérdeznem tőle,
amihez meg kellene szólalnia vagy éppenséggel túl körülményes rá
választ adni. Az anyám azt mondta, hogy megölöm a szeretetemmel és
azzal, hogy nem erőltetem a beszédet. Általában azzal vágtam vissza,
hogy éppen eleget kérdezgették mindenféle szarságról és engem is
elegen cseszegettek már, hogy nyaggassam jobban. Láttam, ahogy
kattogtak a fogaskerekek Luna fejében. Azt próbálta kitalálni, hogyan
mondja el. Általában nem vett tudomást rólam. De most először, el akarta
mondani nekem. Valaki megnyomta a dudáját mögöttünk. Túlságosan
elmerültem a pillanatban és nem vettem észre, hogy a lámpa zöldre
váltott. Kibaszottul nem érdekelt. A kocsi éppen abban a pillanatban került
ki minket, amikor Luna kinyitotta a tenyerét és megmozgatta.
– Ti… táncoltatok?
Megrázta a fejét és mérgesnek nézett ki. A kezeit az arcára tette és
undorító hangot adott ki.
– Koszos voltál? – próbálkoztam, mintha Edie semmit nem mondott
volna arról az éjszakáról, amikor vigyázott rá.
Beszélj, Luna. beszélj. Bármi megteszi, nem csak a szavak. Nem csak
a mozdulatok. Bármilyen. Kibaszott. Dolog. Akkor talán egyikünk sem lesz
ilyen kibaszottul magányos abban a nagy penthouse-ban.
– Akkor ismerkedtetek meg, amikor koszos voltál? Volt valami a
kezeden? Segített neked megmosni?
Erősen megrázta a fejét, a szemöldökét összeráncolta. A kinyitott
tenyerére mutatott, aztán befogta az orrát és olyan arcot vágott, mintha
valami büdöset érezne, a szemeivel pedig szinte könyörgött, hogy
megértsem.
 Mondd ki.
– Büdös volt? Vagy te? Volt valami a kezeden? A kezedbe adott valami
büdöset?
A hetem legrosszabb pillanata az volt, amikor láttam, hogy Luna feladja
a beszélgetésünket. A vállai beestek és felsóhajtott, a kezeit összefonta a
mellkasán és kinézett az ablakon. Tudomást sem vett rólam.
Az út hátralevő részében nem szóltunk egy szót sem, amíg haza nem
értünk és meg nem kérdeztem, hogy akar-e churrost. Milliomodik
alkalommal sem vett rólam tudomást, ahogy máskor sem.
Semmi nem változott.
A vasárnap nem tudott elég gyorsan eljönni.

Edie Van Der Zee volt a legfehérebb ember, akit valaha láttam. Ez tény.
Ezen akkor tűnődtem el, amikor az Anheim parkban együtt
piknikeztünk, ami az utolsó hely lenne, ahol bárki ismerős megjelenne.
Disneyland mellett volt, ahova elvittük Lunát.
Luna Minnie egeres fülest viselt, amik túl nagyok voltak, és a
szendvicsét ette, amit Edie csinált, mielőtt elindultunk. Mogyoróvaj, lekvár
és egy szelet cheddar sajt a közepén.
– Élvezed a kilátást? – morogtam neki oda, miközben a piknik asztal
szélén kuporogtam, és hozzá sem értem az ételhez. Nem voltam
különösebben éhes, és nem csak azért, mert Miss Van Der Zee a
legundorítóbb szendvicset készítette el. Féltékeny seggfej is voltam, mert
Edie olyan reakciókat és arckifejezéseket csalt ki a lányomból, amikre én
nem voltam képes.
 A lányok tudomást sem vettek rólam, összedugták a fejüket, miközben
Edie azt magyarázta Lunának, hogy a kenyér héját mennyire pofátlanul
nem értékelik, és hogy ő szereti megpirítani és elrágcsálni, mint a
kenyérrudacskákat.
– Trent, te megeszed a héjat? – kérdezett Edie, közben rám emelte a
tekintetét. Megvakartam a borostás állam, és igyekeztem elkerülni szexre
való burkolt célozgatást a lányom jelenlétében. Edie pontosan úgy
viselkedett Disneylandben, ahogy egy tökéletes bébiszitternek illik.
Tudomást sem vett rólam, egész végig fogta Luna kezét és még a szeme
sem rebbent, amikor két fiatal anyuka lecsapott rám, miközben jégkását
vásároltam magunknak.
– Nem eszem kenyeret.
– Miért?
– Nem szeretem.
– Ki nem szereti a kenyeret?
– Az, aki szereti a kockás hasat – mondtam az önelégült faszfej
stílusomban. Luna a szemeivel figyelmeztetőn Edie-re pillantott, ő pedig a
lányom vállára tette a kezét.
– Semmi gond, Luna. Nekünk nem kell kockás has. Az élet túl rövid
ahhoz, hogy megtagadjuk magunktól a mogyoróvajat, a lekvárt és a
cheddar sajtot.
Az egy dolog, hogy faszfej voltam Edie-vel – egy kívülállóval, de nem
tudtam Lunával is az lenni. Lehajoltam, megütögettem a Minnie egeres
fülesét.
– Hé. Adsz az öregednek egy falatot? – a sajnálat érződött a hangomon.
Odanyújtotta a szendvicsét és ettem egy kis falatot belőle, közben az
arcán elterülő mosolyt néztem. Kibaszottul megérte.
 Hat óra volt, mire hazaértünk. Mire Luna megfürdött, vacsorázott és
olvastam neki egy mesét – Edie pedig óvatosan lezuhanyozott az egyik
fürdőszobában – már kilenc is elmúlt.
Aztán csak ketten voltunk. Edie, én, és a bűnös gondolataink.
Úgy gondoltam, hogy ha csatlakozom hozzá a tus alatt, az kicsit ijesztő
lenne, különösen, hogy a settenkedéseimmel már így is kicsit túlzásba
vittem a terület megjelölést.
Kelletlenül vártam rá a kanapén, egy akció filmet nézve, amit nem
igazán követtem figyelemmel, helyette azon gondolkoztam mi a faszomat
csinálhat.
Tudtam, hogy még mindig a nyomomban van.
Ennek ellenére kibaszottul. Nem. Tudtam. Leállni.
Voltak–e érzelmeim az irányába? Nem hinném. De szerettem, ha a
közelemben van. Szerettem, hogy mosolyt varázsol a lányom arcára.
Szerettem a baszni való seggét és a feszes szörfös testét az enyémen
érezni. Szerettem, ahogy reagált az érintésemre. Vissza nem fojtott
nyersséggel. Olyan volt, mint az agyag. Kibaszottul azt csináltam vele,
amit csak akartam. És mindent meg akartam vele tenni. Az összes
mocskos dolgot, amit elképzeltem a fejemben.
Mintha csak egyetértene velem, Edie megjelent a nappaliban, mezítláb,
nedves hajjal. Visszavette a ruháit, amit Disneylandben viselt – egy türkiz
sortot és egy szivárvány mintás ujjatlan tank topot. Úgy nézett ki, mint egy
kicsomagolásra váró ajándék, és megbocsátottam magamnak, hogy nem
kértem számon rajta az ellopott telefont, közben pedig emlékeztettem
magam rá, hogy nem is igazán számít. Az egyetlen dolog, amin terhelő
bizonyítékot találhat Jordan ellen, az a pendrive-omon van, és arra soha
nem teheti rá a kezét. Jelenleg a széfemben volt, messze az enyves
ujjaitól.
 Csak használhatatlan dolgokat találhat, és egyelőre senkit sem ért kár.
Egyikünk sem hazudott a céljait illetően. Nem mintha nem tudnám, hogy
hátba akar szúrni.
Elnyúltam a kanapén, megütögettem a combom, a fejem a mögöttem
levő puha párnának döntöttem.
– Gyere ide.
Rám pillantott a nedves szempillái alól, egy pillanatra még
szégyenlősnek is tűnt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy azért, amit
tenni fogunk, vagy amiatt, amit gondol, mi fog történni. Bane azt mondta,
hogy nem volt vanília, de igazából úgy értette, hogy számára nem volt
vanília. Én, nos, én más voltam. Bennem egy sötét és ketrecbe zárt állat
lakozott. Bármikor, amikor szabadjára engedtem – és az ágyban mindig
megtettem – tündökölt. A szabadság a bennem levő vadságot izgatta, és
ezért is estem néha túlzásba.
Nem veszthettem el a kontrollt Edie-vel. Vele nem.
Edie hozzám sétált, aztán bizonytalanul, mint aki nem tudja mit is
kellene csinálnia, a lába közé vett. Kínos volt, mert nem voltunk egy pár.
Nem volt köztünk intimitás. Még csak barátok sem voltunk. Ez nem
kifogás, mert a barátságosság kibaszottul nem kapott szerepet senkinél
sem, különösen nem nála.
Helyette, végigfuttattam a kezem a combjain a formás fenekéig, és mind
a ketten a hófehér bőrét néztük az én barna bőröm alatt. A vágynak nincs
színe. De van arca és most éppen rám nézett, és a vadul verdeső szíve
gyorsaságával pislogott.
– Kedvelem Lunát – mondta halkan, a kezeit a nyakam köré fonta, az
ujjai próbálták megfogni a rövid hajam. Egy pillanatra azt éreztem, hogy
meg akarom csókolni, csak mert ezt mondta.
Helyette megszorítottam a fenekét, a testét az erekciómnak nyomtam,
a farmerem és a sortja egymásnak dörzsölődött.
 – Ő is kedvel téged – feleltem.
–Téged viszont nem – folytatta, miközben a farkamnak dörgölte magát
és én meg mióta játszottam a harmadik bázison? Rengeteg alkalmam lett
volna Edie-t megbaszni, de nem tudtam magam rávenni. Nem tudtam
magamévá tenni ezt a lányt – aki annyira más volt, mint a megszokott,
gömbölyded eseteim –, hogy felnőtt dolgokat tegyek vele.
Bele akartam harapni az ajkába és nézni, ahogy a vére rám csöpög.
Helyette összeszorítottam az állkapcsom, éreztem, ahogy az
ádámcsutkám ugrál, miközben nyelek egyet. Az egyik kezem még mindig
a fenekén volt, a másikkal kinyúltam a kávézóasztal gyerek biztos fiókja
után és kivettem egy jointot. Az ajkaim közé vettem és meggyújtottam.
– Én sem téged – válaszoltam, miközben visszazártam a Zippom és
visszatettem az asztalra.
– De azt szeretem, ahogy érzek melletted – a ruháinkon keresztül
lovagolt meg. Egyre jobban és jobban kívántam, ami arra emlékeztetett,
hogy mennyire jobb móka volt tiniként szexelni, mint harminc évesen. A
farkam várakozón megrándult. – Melletted vadnak érzem magam.
Vakmerőnek. Mintha valaki lennék. Valaki erős – a forró és puha ajkai a
nyakamon vándoroltak.
Kifújtam egy adag füstöt, előre hajoltam és az ajkaimmal megsimítottam
a nyaka oldalát.
– Miért vonzódsz ennyire az erőhöz? – végigsimítottam a karjait, az
ujjaim a pólója varrásával játszottak. Azt akartam, hogy eltűnjön. A
mellbimbói keményen meredeztek alatta, szinte könyörögtek, hogy
megnyalják, megharapják és szívják őket. A mellei kicsik voltak – olyan
kibaszottul aprók –, hogy a gondolatra, hogy a nagy kezeimbe vegyem
őket a golyóim megfeszültek, tudva, hogy ennyi nem elég belőle és csak
még kiéhezettebb leszek rá.
 – Kevésbé szól magáról a fizikai erőről. Mért ne akarnék erős lenni?
Hiszen nem ezt akarja mindenki? – félre döntötte a fejét, az ujjai közé
csippentette a jointom és beleszívott. Hagytam. Hagytam, hogy egy
tizennyolc éves az ölemben, aki a nedves punciját a Diesel farmeremnek
dörgölte, velem szívjon. Nagyon régen volt, hogy egy egész napot
töltöttem el egy nővel, és soha nem csináltam semmi illegálisat egy csajjal,
aki ennyire feszegette a majdnem törvényes határokat és emellett a
kibaszottul-dögös-és-rohadtul-megéri-minden-vele típus.
De Edie nem csak egy csaj volt.
Edie volt a kibaszott végzetem.
Egyenesen az arcomba fújta a füstöt és én megragadtam a pillanatot,
hogy kivegyem a jointot a kezéből és egy hamutartóba tegyem. Lehúztam
róla a felsőjét, a földre dobtam és most először szemre vettem a melleit.
A mellbimbói, mint két rózsaszín érme. Megremegett a vágytól, amikor az
egyiket a kezembe vettem, és az ujjaim a meztelen bőrét kezdték
simogatni, miközben úgy néztem rá, mint egy éhes véreb.
– Ha erős akarsz lenni, legyél az – sziszegtem.
– Könnyű azt mondani – teljesen elvesztette az önuralmát és a melleit
az arcomba nyomta. A kezem a hátán volt, az ujjaim cirógatták és
simogatták a bordáit, miközben az egyik mellbimbóját a számba vettem
és falánkan szívtam, mielőtt a hegyét megharaptam volna, amitől kissé
elhúzta a melleit, de a farkamhoz jobban dörgölőzött. Abbahagytam,
amikor libabőrös lett a bimbója és elszívtam a fájdalmat, ő pedig egyre
hangosabban nyögött.
Ez az, bébi. Fájdalom és kéj. Együtt játszunk, de nem kedvesen.
– Ó, igen, én egyszerűen csak kibaszottul szerencsés vagyok –
dörmögtem, a hüvelykujjam pedig a pirosló bimbójához dörgöltem. – Az
állam leggazdagabb kölykeivel jártam egy középiskolába, miközben még
egy foci mezre sem volt pénzem. Két kibaszott állásom volt iskola után,
csak hogy meg tudjam venni a következő tanévre a szükséges dolgokat.
Az, hogy te vagy a szépfiú, nem jelent semmit, ugyanis senki nem fog
ebben a városban komolyan randizni veled, még egy jó kis dugásért sem
– csak mert félig fekete vagy, mert szegény vagy, mert te vagy a
sztereotípia, akivel ugyan mindenki járni akar, de családot alapítani már
nem. Igazad van. Fogalmam sincs a nehézségekről – rácsaptam a
mellére, nem túl keményen, de nem is picit. Összerezzent és megragadta
a fejem, magához húzott. Elmerültünk egymásban és ez nagyon
veszélyes volt, kibaszottul fogalmam sem volt mit csinálunk a nappaliban,
ahova Luna bármikor könnyedén besétálhatott. Beleszívtam egy utolsót a
jointba, mielőtt elnyomtam, aztán a csikket és az öngyújtót a zsebembe
csúsztattam, hogy eltüntessek minden bizonyítékot. Megragadtam Edie-t
a seggénél fogva és a szobámba vittem, miközben az ajkaim és a fogaim
a mellbimbójával játszottak. Csókoltam, becézgettem, nyaltam. De nem
haraptam meg. Nem, amikor számít rá. Akkor a legjobb, amikor nem
számítasz az ütésre és a harapásra. Meg fogja tanulni. Meg fogom neki
tanítani.
A farkam annyira kemény volt, hogy azt hittem a nadrágomba fogok
élvezni, mint egy átkozott tinédzser.
– Az enyém – mondtam, miközben az ajkaim a mellétől a bordájáig
vándoroltak, végig fel a nyakán. Mindene puha és napbarnított volt. Lábbal
kinyitottam a hálószobám ajtaját és a sötét tölgy színű hatalmas ágyra
tettem. A lábai kétségesen kitárta, de a szívét nem, és talán ez volt az oka,
hogy ettől a lánytól a farkam extra kemény volt és elfeledkezett minden
másról.
– Minden egyes porcikád az enyém. Még a lélegzeted is –
megszorítottam a torkát, fölé feküdtem, a nyelvem felfedezte a mellei
közötti részt. A szám határozottan mozdult a köldöke felé. – A gondolataid
az enyémek – fel sem néztem rá, hallottam, ahogy felnyög. Mind a két
kezével lefelé tolta a fejem.
– A tested határozottan az enyém – becsúsztattam a kezem a bugyijába
és erősen megszorítottam a punciját. – Ismerd be, Edie. Teljesen belém
bolondultál. Tisztára nedves vagy máris – miközben beszéltem két ujjam
belé nyomtam, és ő még nedvesebb lett. Ma este kibaszottul az övé
voltam – igen –, még ha ez azt is jelentette, hogy Isten fekete listájára
kerülök. – Az enyém vagy, és gyűlölöd ezt. Az enyém vagy, és én egy
olyan hullám vagyok, amit nem tudsz meglovagolni. Én vagyok a kibaszott
óceán. És minden egyes nap, amikor olyan szarságokat csinálsz, mint
amikor elloptad az iPadem vagy a régi telefonom, vagy kibaszott
szemetet, egyre inkább a csapdámba kerülsz, egyre mélyebbre zuhansz.
Mondd ki, Van Der Zee, eláll tőlem a lélegzeted?
A szám közel volt a bugyijához. A sortja a földön volt. Felnéztem rá, és
úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Milyen szép lenne, ahogy a
könnyei végigfolynak a tökéletes porcelán arcán. Mint egy törött baba. Az
én törött babám.
– El – élesen vette a levegőt, miközben azt nézte hogyan húzom le róla
a bugyiját. A szívem össze-vissza kezdett verni, amikor megláttam
meztelenül – teljesen meztelenül – most először. Nem kompromittáló
pózban a nyomtatónak nyomva, vagy valaki más hátsó ülésén, miközben
a felsője még mindig rajta van, hanem teljesen meztelenül. Én még mindig
teljesen fel voltam öltözve, de egyáltalán nem éreztem magam kevésbé
védtelennek. Kényelmetlenül éreztem magam tőle, de nem annyira, hogy
megállásra késztessen. – Nem kapok levegőt, amikor arra gondolok, hogy
miket akarok megtenni veled és akkor sem, amikor arra gondolok, hogy
miket akarok, hogy megtegyél velem – tette hozzá.
 – Mondd el – suttogtam a combja közé, miközben azt figyeltem, ahogy
megremeg a teste alattam anélkül, hogy hozzá értem volna. – Mit akarsz,
mit tegyek veled?
– Mindent – suttogta. – Azt akarom, hogy mindent megtegyél velem.
Megnyaltam a belső combját, a punciját, kívül és belül – minden
cseppjét az izgalmának –, aztán felálltam és kivettem egy gumit az
éjjeliszekrényemből. Letépte rólam a pólóm, miközben én a farmerem
toltam le, fogaim között a gumival.
– Hadd mondjak valamit, Edie. Bármit is teszünk, azt magunkkal
visszük a sírba.
– Magunkkal visszük a sírba – ismételte utánam. – Ha az apám
megtudja, mindent, ami fontos számomra, elveszi tőlem.
Ugyanez a helyzet velem is, gondoltam keserűen. Az egyetlen
különbség az, hogy én azt az anyaszomorítót a földdel teszem egyenlővé.
Ő nem tudta ezt megtenni. Vagy nem akarta. Nem számít melyik.
Felhúztam a gumit, és a farkam összerándult. Letérdeltem a lábai közé,
aztán miközben megujjaztam a farkamra csaptam, majd végigsimítottam
rajta.
– Tetszett, amikor erősen megharaptad a mellbimbóm – mondta.
Tudomást sem vettem róla, kihúztam belőle az ujjaim és a nedvével
bekentem az egész punciját. – Teljesen elvakít a szükség, amit érzek –
nyögte, éppen akkor, amikor rácsaptam a puncijára. A teste megremegett
és összerándult, én pedig a nedves ujjaim a tátott szájába dugtam.
– Shhh – mondtam. – Azt mondtad tetszett. Mutasd meg mennyire.
Tisztára nyalta az ujjaim, majd megragadtam a fejét és közelebb húztam
hozzám, miközben figyelmeztetés nélkül belé hatoltam. Pontosan olyan
volt, mint a többi nő, akivel korábban szexeltem. Ugyanaz, nyugtattam
magam. Kibaszottul ugyanaz.
Olyan kibaszottul nedves volt.
 Háromszor hatoltam bele anélkül, hogy megkérdeztem volna milyen
érzés, ahogy más nőkkel is csináltam.
De a pokolba is, egyáltalán nem olyan érzés volt, mint ők.
Edie mozgott alattam, először lassan, majd felvette a ritmusom.
Felmordult minden alkalommal, amikor belé hatoltam, a hátamat
markolászta, miközben az egyik lábát a vállamra tettem és még mélyebbre
hatoltam. Szűk és kicsi volt, de a mosolya azt mutatta, hogy tetszik neki,
ahogy gyötröm.
Minden alkalommal, amikor a fellobbanást éreztem a mellkasomban
keményebben döftem, gyorsabban, sokkal erőszakosabban,
megpróbáltam lerázni a bizsergető érzést a golyóimban és a feszülő
izmaimban. Ő válaszul erősebben karmolt, a véremet fakasztotta és a
nevemet sikította az arca elé húzott párnába.
Meglovagoltam.
De ő is engem.
– Közel vagyok, közel vagyok, közel vagyok – kántálta. A hasára
fordítottam, hátulról belé hatoltam és a fejét a párnába nyomtam.
– Bántani akarlak – mondtam, mert mindig ezt mondtam, mert
egyszerűen így éreztem. De most nem. Olyan voltam, mint egy autópilóta.
Mint amikor az emberek azt mondják délben, hogy éhesek, hogy
elhúzhassák a belüket az irodából.
– Akkor tedd meg – nyögte a párnába, mintha ez teljesen természetes
lenne és aztán kibaszottul elélvezett, összeszorította a farkam és úgy
remegett, mintha egy földrengés lenne. – Bánts, Trent. Tetszik, ahogy
megjelölöd a bőröm.
A kezem köré tekertem a haját és keményen meghúztam, amitől a háta
ívbe feszült. A feneke kerek volt és fehér, a többi testrészével ellentétben,
amik napbarnítottak voltak. Rácsaptam.
 Először csak óvatosan, majd, amikor felnyögött és összerándult
körülöttem, de úgy, hogy nem tudtam megmoccanni benne, keményebben
ütöttem.
De nem éreztem. Nem éreztem az ingert, hogy fájdalmat okozzak neki.
– Keményebben – nyögte.
Keményebben csaptam a fenekére és a csatt! a levegőben maradt. Egy
piros folt kezdett látszani a jobb farpofáján. Tetszett. Gyűlöltem, hogy
tetszett. Mi a fasz bajom volt?
– Keményebben.
Megtettem, és gyűlöltem, hogy a farkam kőkemény és kész robbanni,
csak a hangokra, amiket kiad magából. Összezavart. Soha nem éreztem
magam bűnösnek azért, amit akartam. Most viszont igen.
– Keményebben.
– Nem.
– Trent.
– Nem.
– Szükségem van rá.
– Ennyi elég lesz egy napra, Edie. Teljesen beborítja a farkam a
nedved. Ha újra el akarsz élvezni, megteszem a számmal. – Tényleg
alkudozok vele a baszás közepén? Ez volt az első alkalom. És az utolsó.
Nem ez a csaj irányítja a showt, mindegy mennyire akarom, hogy a szűk,
rózsaszín puncijába élvezzek.
– Ha te nem teszed meg, akkor majd Bane – hallottam a mosolyt a
hangjába, bár nem láttam. Bassza meg. Ő akarta.
Csatt!
Egyszerre élveztünk el. Egyre jobban szorította a farkam, miközben a
lélegzetem egyre szabálytalanabb lett a nyögéseim közt, aztán
elélveztem. Esküszöm, úgy élveztem el, hogy egy vödröt is megtöltöttem
volna. A picsába, nagyon jó érzés volt.
 Azonnal kihúzódtam belőle, legurultam róla és a fürdőszobába mentem,
hogy megszabaduljak a gumitól. Még csak rá sem pillantottam, majd
lemostam az ondót a farkamról, és néztem, ahogy elnyeli a lefolyó. A
hátamat mutattam neki, tudva, ha elkapja az arckifejezésem a tükörben,
rám fog vigyorogni.
Emlékeztettem magam, hogy soha ne vegyem ki a pendrive-ot a
széfemből.
Kezdett olyanná válni, mint egy függőség. Még egy pár olyan baszás,
mint ez, és kibaszottul nem bízom magamban, hogy nem adom neki oda
önként.
 Fordította: Lilith

HAT ÉVES VOLTAM, mikor először észrevettem, hogy valami nagyon nem
volt rendben apámmal. Jóval azelőtt, hogy az egész megtörtént Theo-val.
Egy ritka őszi délutánon volt, mikor Jordan időben hazaért, és anyám
vacsorát „főzött” a konyhában. Vagy aminek azt hívta, hogy benyakalt egy
üveg bort, miközben az ételünket felmelegítő mikróban köröző tányért
bámulta.
Minden baljósnak, ferdének és veszélyesnek érződött. A rutin
megtörése megijesztett, de még ijesztőbb volt a gondolat, hogy egy olyan
férfival élünk együtt, akit alig ismertem, és túl rémült voltam megkérni,
hogy ágyba dugjon, így engedelmesen leültem mellé a díványra, ahogy
szórakozottan egy gazdasági műsort nézett a CNN-en és végiglapozta a
leveleit. Egy reklám jelent meg a képernyőn, egy bántalmazott és
elhanyagolt állatokkal foglalkozó non-profit szervezetet hirdetve. A
reklámban szomorú kiskutya arcokat és kamerába bámuló, csúf
kismacskákat mutattak, akik segítségért könyörögtek. Az egyik kutya egy
sártócsában feküdt. Egy csupa csont és bőr bolhazsák. Mindkét szeme
hiányzott, és úgy tűnt, egy foga sem maradt. Elborzadva levegőért
kaptam, és parányi ujjaimmal belemarkoltam a drága szófa anyagába.
– Edie, fejezd be. Báránybőr. Nagyon gyengéd anyag – rácsapott a
csuklómra, de nem erősen. Sosem erősen.
Azonnal elengedtem összegörnyedve, felé fordítottam az arcomat. –
Adományozhatunk?
 – Eleget adományozok munka közben.
– Tényleg? Menhelyeknek? – felvillanyozódtam, elkeseredetten
kapaszkodva egy vele kapcsolatos pozitív dologba. Az általunk ismert
emberek karakterének felépítése egy pszichológiai mechanizmus,
amelyről később megtanulom, hogy fenékbe is haraphat – mert olyan
nagyon akartam hinni abban, hogy apám jó ember, anyám pedig rendben
volt. Az elmémben apa törődő és nagylelkű volt. Nem kimért és közönyös.
Rám nézett a szeme sarkából, figyelmének nagy részét még mindig
megosztotta a képernyő és a vastag levél halom között.
– Nem. Bárkinek adakozok, akinek csak szüksége van
közösségünkben a segítségemre.
– Furán érzem magam a reklámtól, apa. Furán... szomorúan – ismertem
be, félrenézve a képernyőről, miközben a narrátor elmagyarázta az
összes borzalmas dolgot, amiken ezek az állatok keresztülmentek.
Akkoriban még mindig így hívtam. Apa.
– Ilyen az élet, Edie.
– Nem tudom nézni – a fejem előre és hátra ingott, térdeimet az állam
alá húztam, és átöleltem magam. – Túl szomorú.
– Az élet szomorú, szóval jobban teszed, ha hozzászoksz.
Nagyon keveset tudtam akkoriban a világról, valószínűleg emiatt
kapaszkodtam még mindig az optimizmusomba. Amit tudtam, az az, hogy
kényelmetlenül éreztem magam miatta. Mert amennyire visszaemlékszek,
először formálódott egy vigyor vékony, zord ajkain, miközben folytatta a
levelek átlapozását.
Azt gondoltam: miért itt, miért most, miért oly vidám?
Másnap értem jött az iskolába. Egyszerűen szólva, meg voltam
döbbenve. Általában volt egy sofőrünk, aki segített nekem eljutni egyik
helyről a másikra. Iskola, délutáni foglalkozások és játszódélutánok.
Sosem a szüleim. Elkényeztetettnek és idegesnek éreztem magam,
ahogy bemásztam Jordan kocsijának hátuljába, próbálva a legszebben
viselkedni. Azon tűnődtem, hová megyünk, mivel a házunktól ellenkező
irányba vezetett, de nem akartam hálátlannak vagy gyanakvónak
hallatszani. Csak akkor nyílt ki a szám, mikor megláttam az erdőt és a
Saint Angelo tavat, túl a városhatáron.
– Hová megyünk?
Ő csak vigyorgott a visszapillantó tükörben, mint egy ragadozó,
felkapcsolva az irányjelzőt és élesen jobbra kanyarodott. Később rájöttem,
miért.
Egy állatmenhely volt. A lábaim visszahúztak, és a kennelekhez vezető,
rozsdás kapun való áthaladás nagyon úgy érződött, mintha átadnám a
lelkem egy olyannak, akiben nem bízom.
– Néha Edie, szembe kell nézned a kegyetlenséggel és nem tenned
semmit ellene. Annak érdekében, hogy sikeres legyél az életben,
engedned kell, hogy a logika és a racionalitás irányítsa a viselkedésed,
nem pedig az érzéseid. Tehát tudod, hogy allergiás vagy a kutyákra és a
macskákra, ugye?
Emlékszem, hogy bólintottam, az elmém még mindig egy ideges
homály. Sosem lehetett kutyám vagy macskám – ez adott volt –, de nem
is kértem egyet sem. Összesen annyit akartam, hogy adományozzunk egy
kis pénzt annak a non-profit szervezetnek a tévében. Nekik annyira
szükségük volt rá, nekünk meg olyan sok volt. Őrjöngő ugatás fülsiketítő
hangja töltötte meg a füleimet, és meg akartam fordulni, hogy elfussak. Az
egyedüli ok, hogy nem tettem, mert tudtam, hogy nem jönne utánam.
Szemrebbenés nélkül hagyná, hogy eltévedjek az erdőben.
– Szóval tudod, hogy egyik állatot sem fogadhatjuk örökbe. Tehát azt
akarom, hogy lásd őket, nézz a szemükbe, és sétálj el tőlük. Meg tudod
ezt tenni értem, Edie? – Jordan leguggolt velem szemmagasságba,
mosolyogva. Mögötte egy önkéntes állt, a menhely nevével ellátott zöld
inget és egy különös, túl széles mosolyt viselve.
Nem.
– I-igen.
Közel másfél órát töltöttünk azzal, hogy végigjártuk a kenneleket
könyörgő, esedező, csüggedt kutyákra és macskákra bámulva.
Mindegyiknek a szemébe kellett néznem, mielőtt a következő ketrechez
mentünk. Az önkéntes, aki csatlakozott hozzánk a túrán, szokatlannak
gondolta, hogy az apám sosem részletezte, hogy mit keresett egy
háziállatban. Megfeledkezett arról a dologról, ami aznap számomra
kristálytisztává lett téve: nem egy örökbe fogandó állatot keresett, de
határozottan akart egy háziállatot. A megszelídített, kiképzett bábujává
akart engem tenni.
És ami akkor megölt engem valamennyire, hogy sikerrel is járt.
Azon a napon megtört engem, és azóta minden egyes nap egyre
tágította a repedést a szívemben.
Nem engedte, hogy pénzt vagy ételt adjak a hajléktalan embereknek az
utcán. Ne bátorítsd őket, Edie. Az élet döntésekről szól. Ők nyilvánvalóan
rosszakat hoztak.
Nem engedte, hogy idegenekkel beszélgessek, még egy kis csevegést
sem a körülöttem lévő megbízható felnőttekkel. A Van Der Zee-k nem
élvezik a csevegést. Túl elfoglaltak vagyunk ahhoz. Elvárta tőlem, hogy
úgy viselkedjek, mint a tökéletes jéghercegnő. Kezdetben lázadtam. De
utána megtörtént a dolog Theo-val, apám pedig több lett, mint
családfenntartó. Ő lett a mester, aki árnyékbábjának láthatatlan zsinegeit
húzgálta. Engem.
Tizenkét évvel később Jordan kegyetlenséget tanúsított felém azzal,
hogy megtörte a rutinomat; újra megtette.
 Otthon voltam, anyának való parókákat tartalmazó csomagokat vágva
fel, amiket egy brooklyni, hagyományos zsidó üzletből rendeltem, mikor
besétált a szombámba. Jordan nem zavartatta magát a kopogással, én
pedig nem zavartattam magam megkérdezni, miért volt otthon. Sosem volt
– és pokoli biztos, hogy sosem lépett be a szobámba –, de óvatosan
lépkedtem körülötte. Úgy tűnt, hogy sajátságos, egocentrikus magatartása
tovább romlott az utóbbi hetekben.
– Segíthetek? – kérdeztem, elrendezve a szőke, emberi hajas
parókákat az ágyamon, és megfésültem őket, próbálva eldönteni,
anyának melyik tetszene a legjobban.
Jordan egyik vállát az ajtófélfámnak támasztotta, megvetéssel bámulva
engem. Azon tűnődtem, vajon megérezte-e. Hogy más vagyok. Mert az
hogy, lefeküdtem Trent Rexroth-tal, határozottan megváltoztatott engem,
sokkal jobban, mint a testemen lévő bizonyíték. A berepedezett
mellbimbók, a fájdalmas és vörös, illetve rózsaszín hurkák a seggemen,
illetve a belső combjaimon, csupán külső dekorációk voltak. De mikor
belém élvezett, hátrahagyott valamit. Egy keveset az erejéből.
– Ülj le, Edie.
– Mondj egy jó okot rá – fakadtam ki, felvéve egy parókát és
keresztülhúzva rajta a bambuszfésűt. Nem volt hangulatom a
leckéztetéshez, és ha a pendrive-ról volt szó, amire pályázott, akkor több
időt kellett adnia nekem. Trent nem csupán a sarkamban volt. Addigra már
a kisujja köré csavart.
– Mert az apád vagyok és nem beszélsz vissza nekem, ha békés,
nyugodt életet akarsz. Most ülj le – belépett a szobába, komor, kék
szemeiből megvetés szivárgott. Komótosan leültem az ágy szélére, és
felnéztem, hogy találkozzak a tekintetével. Hallgatásom rengeteget
mesélt. Reméltem, hogy képes volt hallani minden szót, ami kicseppent.
 – Edie, attól tartok, hamarosan meg fognak változni a dolgok ebben a
háztartásban édesanyáddal, és kötelességem neked elmondanom
először, mivel te vagy a felelősségteljes felnőtt kettőtök közül – elengedve
a fülem mellett a gúnyos megjegyzést anyára – apa maga is alig volt egy
tiszteletre méltó jelölt az Év Todos Santosi Szülője díjra –, keresztbe
fontam a karom a mellkasom előtt, a többire várva.
– Elmegyek – közölte egyszerűen, mintha a szó nem csapott volna
képen. Mintha nem úszkáltak volna fekete foltok a látóteremben.
– Miért? – kérdeztem. Nem érdekelt, hogy elmegy. Ha valami eszembe
jutott, akkor az a kifejezés, hogy örvendetes szabadulás. Gyűlöltem őt. De
anya nem. Anya függött tőle, és belefáradtam abba, hogy anya összetört
darabjait gyűjtögettem, amiket apa hagyott hátra, próbálva visszailleszteni
őket.
Nem az utána való takarítási rész ölt meg engem. Az éles szélek voltak
azok, amelyek a bőrömbe fúródtak, mikor összeszedtem anyát. Mert
amikor csak összetörte anyát, mindketten véreztünk.
– Ismerjük be. Anyád már nagyon hosszú ideje nincs jól, és
visszautasítja a segítségkérést, amelyre nyilvánvalóan szüksége van.
Nem minden teremtményen lehet segíteni. Nem terhelhet le engem a
helyzete, ha nem feszíti meg magát jobban, és szomorú, de képtelen
vagyok végignézni, és csak ülök és várok, hogy megtörténjen.
Miattad nincs jól. Azért nem akar rehabra menni, mert fél, hogy lelépsz
valaki mással. Amit valószínűleg meg is teszel. A szavak a fejemben
örvénylettek, és a nyelvemre tolakodtak, de beharaptam a felső ajkamat.
Apa volt az, aki azt mondta, hogy a Van Der Zee-knek mindig számítónak
és ravasznak kell lenniük. Az ágyra ejtettem a parókát, magam mellé, egy
sóhajjal a plafon felé fordítva a fejem.
– Nem fogja ez kinyírni a politikai törekvéseidet? – tenyereimmel
végigdörzsöltem az arcomat.
 – De igen – vonta meg a vállát, jobban belépve a szobába és bezárva
maga mögött az ajtót, hogy anyám ne halhassa. Nem mintha manapság
érdekelte volna a szobája elhagyása. – Nem pályázok a polgármesteri
címre. Tegnap lementem a városházára és visszavontam a jelölésemet.
A kampánynak annyi.
Gyors pillantásom elárulta meglepetésemet. Kihúztam magam az
ágyamon, egyik kezemet arra használtam, hogy fájó koponyámat
masszírozzam. Mindenem fájt. És tényleg úgy értem, mindenem. A
combjaim, a seggem, a legbelsőm még mindig fájdalmasak voltak a Trent
Rexroth-tal töltött éjszaka miatt. A fejem forgott apa legújabb
elhatározásától, a szívem pedig bánattól és önsajnálattól fuldoklott amiatt,
amit ez számomra jelentett.
Jordan Van Der Zee óvatos tervező volt. Tudta, hol akart lenni öt év
múlva, és azért dolgozott csendesen és elhatározással. Szóval ezt hallva
többet tett, mint kilendített az egyensúlyomból.
Megrázta a fejét, az egyik parókáért nyúlva, mogorván keresztülhúzva
rajta az ujjait.
– Arra fogok koncentrálni, hogy kiterjesszem a Fiscal Heights Holdings-
ot, kirúgjam Rexroth-ot a bizottságból, és békésen éljem az életemet –
vallotta be, visszarántva a kezét, mintha a paróka hideg tűzből készült
volna. – És nem fogok anyád mellett maradni. A jövődre kell
koncentrálnod. Itt a tanácsom, Edie – iratkozz be egy jó főiskolára, messze
ettől a helytől, és kezdj valamit magaddal. Fejezd be a kábszerezést.
Hagyd abba a vesztesekkel való közösködést, és ne adj többé anyádnak
időt a napjaidból, mikor világos, hogy ő nem teszi meg ugyanezt érted.
És te? Te adsz nekem időt a napjaidból? De ismét oly sok veszteni
valóm volt. Trent szavai olyanok voltak voltak a fejemben, mint halvány
visszhang. Ha erős akarsz lenni, legyél az.
 – Ebben a pillanatban nem teheted ezt meg. Először jobban kell éreznie
magát – megráztam a fejem.
Jordan felnézett a plafonomra és ujjaival babrálta az arany csillárt,
magában mosolyogva az emlékre, hogy kinek is kellett lennem. – Sosem
lesz jobban. Meg fogom tenni, és hamarosan.
– Több időre van szükségem – vitatkoztam, teljesen uralhatatlanul
éreztem magam.
– Nem tartozok neked semmivel.
– Mikor fogod elmondani neki? – felálltam, szembeállva vele. Úgy
nézett ki, mint a barátságtalan fehérember, aki Pocahontas falujába ment.
A pusztító. Úgy nézett ki, mint egy Harry Potter karakter, amelyik ki tudja
szívni a lelked.
– Ezen a héten. Talán a következőn. Nem számít. Mikor megfelelő az
idő ilyesmire?
– Figyelembe véve, hogy örökre szerelmet fogadtál neki, egészségben
és betegségben, sosincs erre megfelelő idő. Szüksége van rád –
mondtam kifejezéstelen arccal, összehúzva a szemeimet.
– Ez nem megbeszélés tárgya – rámutatott az ágyamon lévő parókákra.
– Ez nem egészséges vagy építő jellegű valakinek, a te korodban. A
tanulmányaidra kellene koncentrálnod, és építened magadnak egy jövőt.
– A jövőm az, hogy gondoskodjak a családomról – válaszoltam,
előrebökve az állammal. – A jövőm az, hogy minden reggelt szörfözéssel
töltsek.
Apám élettelen szemekkel nézett szét a korall szobában, mintha azokat
az álmokat és reményeket testesítette volna meg, amelyeket összetörtem
az évek alatt azzal, hogy önmagam voltam. Azzal, hogy Martens
bakancsot választottam Louboutin helyett. Azzal, hogy a tengerpartot
választottam a sakk helyett. Azzal, hogy olyan srácokat választottam, mint
Bane, az All Saints gimi stréberei helyett.
 Megvonta a vállát. – A te temetésed.
Fogcsikorgatás, összeszorított öklök, gyűlöletet vérző szemek. – Vele
mi van?
– Theodore-ral?
Nem. A Pápával. – Igen.
– Még mindig áll az egyezségünk. Magad mellett tarthatod, amíg a
számomra szükséges információkat szolgáltatod Rexroth-ról. Most, hogy
a terveim változtak, életbevágó, hogy a dolgokat előre tudjam a Fiscal
Heights Holdings-nál – mondta szárazon, végighúzva a kezét az
öltözőasztalon, melyet sosem használtam, a tenyerét befedte egy réteg
por.
– És ha kudarcot vallok? – reméltem, hogy nem veszi észre azt a
nyelést.
– Nem vallasz kudarcot. A kudarc Theodore költözését jelentené egy
keleti parti létesítménybe. Tudok egy kitűnőt a Fiscal Heights Holdings
New yorki ágához közel.
– Nehéz találni dolgokat Trentről. Nem egy ostoba ember – elfulladtak
a szavaim, toporzékoltam a lábammal. Gyűlöltem, hogy toporzékoltam.
Nem voltam az a fajta lány. Nem voltam kislány.
– Trent okos, de bízok abban, hogy te okosabb vagy. Elvégre tőlem
származol.
Hányok. Hogyan reagálhatnék erre anélkül, hogy gyűlöletteljesnek
hallatszanék? Témát váltottam.
– Van valaki más? Egy szeretőért hagyod el anyát? – a szavak
mocskosnak érződtek a számban. Le akartam zuhanyozni és a takarók
alá temetni magam, de legfőképp nem akartam olyan lehetetlenül fáradtak
érezni magam ebben a soha véget nem érő hidegháborúban való
harcolástól. Pontosan így indult el édesanyám a vényköteles gyógyszerek
és depresszió rögös útján.
 El nem hagyni az ágyat.
Minden egyes nap.
Jordan érzelemmentesen vizsgálgatott engem. Tett egy lépést hátra,
jelezve, hogy végzett a beszélgetéssel, és koszos kezét fekete, kapucnis
pulóverembe törölte, amely a székem háttámláján pihent. – Ne légy
gyerekes, Edie.
– Sikerült jó néhány szeretőddel találkoznom az évek során. Azon
tűnődöm, vajon az egyiknek végre sikerült-e megtennie azt, amit a többiek
nem tudtak. Tracey az? Holly? Talán Cadence? – duzzogtam, teljesen
tudatában annak, hogy elvesztem az irányítást, de nem törődtem ezzel
többet. Bosszúszomjas voltam és tele vörös haraggal. Egy lángokból álló
bontógolyó. Sóvárogtam az erő után, melyet elvett tőlem, amikor csak a
szobában volt.
A fejét csóválta.
– Pszichológiai eset, mint az anyja.
Tettem egy lépést felé, figyelve, ahogy az arca zavartságba torzult.
Sosem törtem be a személyes terébe. De az orrom most veszélyesen
közel volt az övéhez, és mindent láttam, ami halványkék szemében úszott.
Láttam magamat az arcvonásaiban, összeszorított állkapcsában, orraink
kis ívében, bőreink puffadtságában – az enyém feloldódott napbarnította
színében, a szeplőkben és a fiatalságban –, az övé még mindig zord fehér.
És most először döbbentem rá, hogy talán ő vagyok. Egy terméke valami
szörnyűnek, ami még borzalmasabb dolgokat fog létrehozni.
– Nem érdekel, ha valaki másért hagyod el őt. Tudom, hogy nem tudlak
meggyőzni a maradásról, és ha meg is tudnálak – gyakran gondolom azt,
hogy anya miattad ilyen még mindig. De azt mondom neked, ha az új
játékszereddel fogsz parádézni a város körül és megalázod az anyámat,
következményei lesznek. Ami Theo-t – nem Theodore, Theo – és Trent
Rexroth-ot illeti, belebetegedtem és belefáradtam abba, hogy
kérdezgessem tőled, milyen mélyre minden alkalommal, amikor azt
mondod, ugorjak a kútba. Megszerzem neked az istenátka pendrive-ot,
Drága Édesapám, de cserébe aláírod az összes törvényes
dokumentumot, amit annak a tizenkét éves koromban vett, haszontalan
öltözőasztal fiókjába eldugtam, és szabadon engeded Theo-t és engem.
Most azonnal egyezz bele ebbe, Jordan, vagy nincs egyezség. És kérlek,
mielőtt bármit is mondasz, sose becsülj alá egy megtört embert.
Kiszámíthatatlanok vagyunk, mert ha egyszer megtörsz, mit számít még
egy repedés?
A szavak hurrikán módjára hagyták el a testemet, és miután végeztem,
ziháltam. A csontjaimban éreztem a hűtlenséget Luna-hoz és Trenthez.
Felkavarodott a gyomrom, tudván, hogyan fog ez hatni Camilla-ra, de a
dolgok kezdtek túl komplikáltak lenni. El kellett szöknöm Theo-val és
eltűnni. Nem SoCal volt az egyedüli hely a földön jó strandokkal. Tudnánk
valahol máshol élni. Felépíteni egy életet. Ülhetnénk egy verandán, melyet
sosem láttam még ezelőtt, nézve a naplementét, pisztácia fagyit nyalva,
nevetve. Jó emlékeket szerezve és elraktározva őket az elménkben.
Megtehetnénk.
– Edie – szólalt meg apám. Egyenesen ránéztem, majd mellé. Tudta,
hogy komolyan gondoltam. Emellett valami azt súgta, hogy amúgy is
végzett velem. Velem, anyámmal, Theo-val. A pendrive megszerzése és
az életéből való eltávolításom egy ’két legyet egy csapásra’ szituáció volt.
Persze, hogy igent mondana.
– Szerezd meg nekem azt a pendrive-ot – közel hajolt hozzám, arcát az
enyémhez nyomta – és megkapod a jövődet Theodore-ral.
– Tartsd a szeretőidet a sötétben, ahová rejteni kell a bűnöket –
emlékeztettem. Ezúttal én tartottam az ő csuklóját. Nem tudtam
körbekulcsolni az ujjaimat hideg húsán – mint egy kígyó halott bőre –, de
ez alkalommal célba találtam. Állkapcsa feszessége elárulta.
 – Valódi Van Der Zee – motyogta, lerázva engem, mintha egy vizes
kóbor macska lennék a zuhogó esőben.
Mert abban a pillanatban az a kölyök voltam, aki a haldokló kutya
szemébe bámult, és nem pislogott.
Abban a pillanatban könyörtelen voltam.
Abban a pillanatban az a Van Der Zee voltam, akiről sosem gondoltam,
hogy azzá válnék.
Gyűlöltem ezt a személyt. De ez a személy sokkal jobban gyűlölte
Jordant, mint amennyire félt tőle.

Azon a reggelen már tizennyolcadszorra kordult meg a gyomrom, elég

hangosan ahhoz, hogy még a megtörő Csendes-óceáni hullámok zaján
keresztül is hallani lehessen.
– Istenem, Gidget, mi a franc? Egyél egy istenverte energiaszeletet –
Bane a táskájába kotort és mogorván hozzám vágott egy proteinszeletet.
Komor arckifejezése egy picit sem oldódott, mikor odasétáltam és
visszadugtam a szeletet a hátizsákjába, majd bebújtam a
strandpapucsomba és felraktam a deszkámat pihenni a fejemre a
sétányhoz vezető út hátralevő részére. Direkt nem ettem, hogy
bosszantsam. Nem tudtam enni. Hányinger mardosta a gyomromat és sav
táncolt a nyelvem felszínén. Mióta csak bejelentettem apámnak, hogy meg
fogom szerezni azt az Isten tudja mit tartalmazó pendrive-ot, rosszul
éreztem magam. Nem csak fizikailag, de mentálisan is. Nem voltam benne
biztos, hogy mit érzek Trent iránt, de teljes mértékben biztos voltam afelől,
hogy senki sem érdemli meg a földön azt, amit tálalni készültem neki.
 Bane felvette a rádióját a homokból, Kavinsky-tól a „Pacific Coast
Highway” harsogott a hangszórókból. Elgyengülő lábakkal követtem őt, az
epe még mindig friss és savanyú volt a torkomban. Mikor elértük a sétányt,
hajléktalanokat üdvözölt, akik az üzletek melletti füves dombokon,
kartonból összetákolt otthonokban éltek. Mindenkit ismert ezen a parton.
Mindegyik bukott művészt, akik a CD-jüket az emberek kezeibe nyomták,
és az összes új árust a dohány, szörf, és bicikli boltokban. Bane még
mindig ing és papucs nélkül volt, mikor a kocsimhoz kísért. Egy nem-túl-
titkos adakozó kifizette a függőben lévő számlámat az üzletnél, és végre
elengedték az Audimat, új henger meg minden. Bane megfordult és az
utas felőli ajtómhoz dőlt, mikor elértünk a kocsimhoz, keresztbe fonva
karját a mellkasán lévő dühös sárkány előtt.
Fásult, jáde szemei szórakozott közönnyel figyeltek engem és
előrebiccentette a fejét, mintha egy furcsa, misztikus teremtmény lennék,
akin nem tud eligazodni.
– Gyere át, hogy találkozz édesanyámmal – mondta a semmiből.
Nevetés bugyborékolt elő fájós torkomból. Nem boldogság volt, hanem
zavartság idegességgel hígítva. Egymáshoz dörzsöltem a kezeimet, hogy
felmelegedjek a víztől, tenyereimmel csapkodtam az arcomat, hogy
elfeledtessem vele kipiruló arcomat.
– Ó, nem tudtam, hogy kezdjük komolyan gondolni. És azután, hogy
visszautasítottad, hogy engem vigyél a végzős bálba, mikor
tulajdonképpen velem randiztál.
A szemeit forgatta, mielőtt komolyan rám nézett.
– A végzős bál béna, mi pedig sosem voltunk igazán együtt. Kizárólag
csak dugtunk, amíg az apucival kapcsolatos ügyeid elő nem jöttek teljes
erővel. Mindenesetre szerintem édesanyám tudna segíteni neked.
 – Segítene nekem mivel? – majdnem felhorkantam. Túl voltam a
segítségen. Arra készültem, hogy átbasszak két embert azért, hogy
megmentsek egyet, akit szerettem.
– A családi helyzeteddel – Bane nem tudott mindent, de éppen eleget.
Csábító volt segítséget kapni egy kívülállótól, de sosem találkoztam
korábban Bane anyukájával, annak ellenére, hogy tudtam, egy nagyágyú
volt, sokféle kapcsolattal, nem bíztam a felnőttekben. Igazi felnőttekben.
Azokban, akik azt a világot működtették, amelyben éltem. – Értékelem a
felajánlást, de megoldom – átsétáltam az autóm vezető felőli oldalához és
kirántottam az ajtót, becsusszanva az Audiba. Még mindig éreztem
Vicious – az előző tulajdonos – illatát az autómban, és Trentre
emlékeztetett. Éles tartására és félelmetes homlokráncolására. Megjelent
az ablakomnál Bane, és vigyorogva kopogtatott a kocsim tetején.
– Ezért felejtetted el felkötözni a deszkádat a tetőre? Nézd, legalább el
kellene rajta gondolkodnod, Gidget. Lehet nem ér semmit, de szerintem
nem tudod megoldani, és ha szükséged van egy segítő kézre, tudjad,
hogy az enyém többre is jó, mint ujjazásra.
– Undorító, de köszönöm.
Felkötöttem a szörfdeszkámat és elvezettem, annyira sem zavartattam
magam, hogy megálljak otthon, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. Át
kellett gondolnom, hogy mihez fogok kezdeni édesanyámmal. Ki kellett
találnom egy tervet ahhoz a pendrive-hoz. De legfőbbként – abba kellett
hagynom, hogy úgy gondoljak Trentre, mintha ő nem lett volna az
ellenség.
 Fordította: Lilith

ATLANTA, KIBASZOTT GEORGIA.

– Biztos vagy ebben? – ujjaimmal az asztalt kopogtattam, másik
kezemmel a járomcsontomat támasztottam. Úgy bámultam Amandára,
mintha egy halvaszülött gyermeket hozott volna a világra, és nem a
kibaszott híreket, amiket már évek óta várok. Bizonyos értelemben, ezt
tette. Ez az információ haszontalan volt, felesleges, holtsúly. Velem
szemben ült, minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy profi
magánnyomozó – okosan öltözködött, de nem túl szofisztikáltan, fehér
blúzban és fekete, szűkített szárú nadrágban –, és bólintott, átcsúsztatva
egy dossziét az íróasztalomon.
– Pozitív. Egy szép társasházban él Buckheadben, Atlanta egy
felsőosztálybeli részén. Van egy csivavája. Nincs férje. Nincs gyermeke.
Amennyire tudom, nem dolgozik. Nem tudom biztosan, hogy honnan jön
a pénz. Természetesen bele tudok nézni mélyebben, de az azzal járna,
hogy elrepülök Atlantába. Akkor fedezned kell a jegyet, a hotelt, plusz az
óradíjat. Vagy felvehetném a kapcsolatot egy kollégával, aki ott dolgozik.
Az összes adatot meg tudná találni, amire szükséged van.
Ha létezne egy kicseszett útmutató ahhoz, hogy mit érezzek – a Val
dologgal kapcsolatban és úgy általában –, biztos, hogy megvásárolnám,
és extra példányokat is rendelnék. Évek óta először most tűnt úgy, hogy
felgyorsultak a dolgok. A szüleim és én elhordtuk Lunát a heti jelnyelv
óráira. Mindannyian erőfeszítéseket tettünk, ő pedig ténylegesen
elkezdett velünk kommunikálni. Ott volt Lunának Camila, akit szeretett, és
Sonya, akit abszolút imádott. És valahol a kettő között Edie Van Der Zee-
nek sikerült elérnie, hogy a lányom mosolyogjon, nevessen, ruhákat
vásároljon és Disneylandbe menjen. Egy áttörés szélén álltam, és a
dolgok felkavarása olyan lett volna, mint egy vad, vegasi fogadás. Amikor
elkezdtem a Val utáni vadászatot, más volt a helyzet. Egyedül ültem
Chicago-ban egy egyéves babával a karjaimban. Még mindig emlékeztem
a pillanatra, amikor úgy döntöttem, felveszem a telefonom, és felhívom a
legjobb barátomat, Deant, megkérdezve azt, hogy az ügyvéd apja ismer-
e egy jó magánnyomozót, akiben megbízhattam. A várost bámultam a
lakosztályomból, Luna az anyja után könyörgő sírások között a karomat
rágcsálta új, hegyes fogacskáival.
Dühös voltam.
Kétségbeesett.
Elkeseredett.
Bosszúszomjas.
…És rádöbbentem, hogy most már többé egyik sem voltak ezek közül.
Vagy talán az voltam, de nem eléggé ahhoz, hogy elkúrjak mindent,
amit elértem az utóbbi néhány hónapban. Luna jött először, és nem úgy
nézett ki, mintha az anyját érdekelné a visszaszerzése. Ha más nem, úgy
tűnt, Val talált egy új vaskos pénztárcát, amire piócaként tapadhatott.
– Hagyjad – mondtam, intve a kezemmel. Felálltam és a padlótól
plafonig tartó ablakomhoz léptem, a homlokomat ráncolva Los Angelesre.
Olyan volt a város, mint a bujaság. Ronda és nyers és mocskos, mégis
valahogy teljesen ellenállhatatlan. Minden dolog hiányzott belőle, amit az
emberek szeretnek. Szerkezet, kifinomultság, szépség. Mégis magához
vonzott mindent és mindenkit. Magába szívott és kiköpött álmokkal, illetve
pénzzel teli zsebű embereket. Emiatt döntöttem úgy, hogy Todos
Santosban maradok annak ellenére, hogy egy egyedülálló, kevert rasszú
férfi nem volt a legjobb jelölt arra, hogy az ultrafehér, visszataszítóan
előkelő Todos Santosban éljen. Nem akartam, hogy Luna megismerje a
rútságot. Többet érdemelt annál, mint amit eddig adott az élet neki.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Amanda, jamaikai akcentusa
halványan vaskosabb, mint előtte. Ez történt vele, mikor kibillentették az
egyensúlyából. A válaszom egyértelműen megdöbbentő volt. Bólintottam,
megfordultam és kezeimet összefontam a hátam mögött.
– Luna jelenleg jó helyen van. Nem akarom ebből kizökkenteni. Inkább
arra koncentrálnék, hogy még jobbá tegyem. – Hogy megszólaltassam. –
És ha minden a tervek szerint megy, diszkréten kapcsolatba léphetek Val-
lel, és rávehetem, hogy mondjon le a jogairól.
Amanda biccentett, máris összecsatolva a retiküljét. Lezárult egy
korszak. Túl sokáig dolgoztam együtt Amandával, hónapokig dugtam, és
most az egésznek vége. Felállt, odasétáltam hozzá, szükségét érezve
annak, hogy kulturáltan cselekedjek. Nem voltam szarzsák. Általában
amúgy sem voltam az. És határozottan azokkal az emberekkel nem, akik
nem viselkedtek velem szarzsákként.
– Köszönöm – megszorítottam a felkarját. – Mindent. Hogy segítettél a
Val helyzettel, meg mindennel, ami azon a pendrive-on van…
– Ha bármikor szükséged lenne valami másra… – viszonozta az
ölelésem, így közelebb került hozzám –… tudod, hol találsz meg. – Ajkai
hozzáértek a fülemhez, én pedig elhúzódtam, és elkaptam az állát,
végighúzva hüvelykujjamat az alsó ajkán, miközben megráztam a fejem.
– Többé már nem – mondtam lágyan.
– Szerencsés lány – felhúzta az egyik szemöldökét.
– Egyáltalán nem. Bízz bennem.
Elhúzódott tőlem, most már csupán üzletiesség volt, egyik kezét csípőre
rakta.
 – Folytassam a Jordan Van Der Zee ügyet, vagy zárjak le mindent és
küldjem el neked?
Nem volt szükségem gondolkozási időre.
– Folytasd könyörtelenül, és ne állj meg addig, míg karóba nem húzom
a fejét.

A hétfő, kedd, szerda, csütörtök kibírhatatlanul hosszúnak és unalmasnak

tűnt. Az egyetlen figyelemre méltó dolog az volt, hogy apám szerencsére
nem volt az irodában, valószínűleg kivett egy hosszú szabadságot az
egyik szeretőjével vagy a következő, világhódító lépését tervezte, én
viszont nem bírtam sem enni, sem ránézni anyámra. Az utóbbi még mindig
hajlamos volt elfeledni, hogy a férje készül őt elhagyni. Azzal töltötte a
napjait, hogy a fürdőszobai tükrébe bámult, arra várva, hogy a fürtjei
csodával határos módon nőjenek huszonöt centivel hosszabbra.
Készítettem neki ételt. Megette panaszszó nélkül. Semmi Trent, semmi
Trent pedig nem jelentett semmi reményt. A tizenötödik emeleti folyosókon
járkálás közben a szívem a gyomromban, a vénáimban, a mellkasomban,
a lábaimban, és mindenhol ott volt. Puffadt, beteg, fertőzött volt. Kedden
azzal töltöttem a napot, hogy segítettem Lunának csikóhalas képeket
keresni az interneten, és kifestettük őket vízfestékkel. Odaadtam neki a
kagylóból készült nyakláncot, amit számára készítettem; amely pontosan
úgy nézett ki, mint az enyém, de egy kicsit másabb is.
 Az övé csorba volt, törött, tökéletlen.
Hogy elkészíthessem, elhasználtam a második fekete zsinórt a
csomagból, úgyhogy gondolom ez olyan volt, mint azok a barátság
karkötők. Sosem csináltam még ilyet másnak. Mikor ezt elmondtam neki,
zavart öröm sugárzott a szemeiből. Nem értett engem.
Én sem értettem magam.
Fel-le keringtem és ténferegtem az emeleten, elkeseredetten próbáltam
megpillantani Trent-et. Szükségem volt arra a pendrive-ra.
És pénteken végre valóssággá váltak a kívánságaim.
Az íróasztalomnál voltam, az apám irodáján kívül. Egy kisebb és
szomorúbb verziója volt Max tölgyfa, L-alakú íróasztalának. A fejem egy
szörf magazin lapjai között volt, amit otthonról hoztam magammal, és
éppen készültem lapozni egyet, mikor valaki ráhajított valamit. Kettő
valamit. Egy Snickers szeletet és egy Nature Valley-t. Felkaptam a fejem.
Felvontam az egyik szemöldököm. Trent állt velem szemben. Magas, jól
öltözött és ellenállhatatlan. Nem szólalt meg, ahogy vártam, így elvettem
az egyik szeletet anélkül, hogy megvizsgáltam volna a feliratát, széttéptem
a csomagolását és beleharaptam. A hét sóvárgása azonnal belém
csapott, mintha arra vártam volna, hogy láthassam az arcát, hogy tudjam,
szabad ételt fogyasztanom.
– Már egy ideje nem játszottuk ezt a játékot – jegyeztem meg.
Megvonta a vállát.
– Jobb játékokat találtam, amit játszhatok veled – csupán ő tudta olyan
halkan mondani, hogy senki se hallja meg. A lelkem olyan volt, mint egy
sebesen leeresztő lufi. Sóvárogtam utána, de számára csak egy másik
spontán találkozás volt. Talán az átvágása egy rejtett áldás volt. Semmi
sem maradna hátra, ami összetartana minket, amint szétszakítom
magunkat. Az elmém elsodródott az eredeti célomtól, mikor a közelemben
volt. Nyilván nem osztotta az érzelgősséget.
 – Az irodámba – a folyosó felé intett a fejével. – Húsz perc múlva, hogy
ne tűnjön gyanúsnak.
A tény, hogy eddig nem kaptak el minket, csak bizonyítja azt, hogy az
emberek többnyire nagyon egocentrikus faszok. Ugyanis nem rejtettem el
túl jól az érdeklődésemet. Persze nem beszélgettünk, nem lógtunk és nem
is kezdtünk ki egymással a folyosókon. De a szemeim minden kétséget
kizártak. Mikor megláttam őt – vágyakozás tükröződött bennük.
Eltűnt a folyosón, némi szükséges időt hagyva nekem, hogy rendezzem
a gondolataimat és a hajamat egy csálé kontyba, majd átsétáltam és
kopogtam az ajtaján.
– Szabad.
Bezártam magam mögött az ajtót, nekidőltem, kezeim a hátam mögé
dugva. Úgy vonzódtam hozzá, mintha ő lenne a Nap. Egy természet által
létrehozott gyönyörű élvezet, amely nagyon is jól képes lenne megölni, ha
túl közel kerülnél. Úgy nézett rám, mintha én lennék a Hold. Sápadt,
magányos és oly távoli.
– Miért hívnak téged A Némának? – kérdeztem meg. Végre. Már ezelőtt
meg kellett volna kérdeznem, de sosem éreztem helyesnek. Trent ma úgy
tűnt, jó hangulatban van. Hasznot akartam belőle húzni, amíg még mindig
beszélő viszonyban vagyunk.
– Hát nem nyilvánvaló? – hátradőlt a székében, erősnek és komornak
tűnt. – Alig szólalok meg, Edie.
Nem volt problémája hozzám szólni. – Igen, mindig is ilyen voltál, vagy
ez olyasvalami, ami…?
– Azután történt, hogy Luna anyja lelépett? Nem, mindig is csendes
voltam.
– Van rá bármi ok?
 – Nem élvezem a csevegést, a pletykát, vagy bármi mást a kettő között.
Okkal szólalok meg. Mondd, Edie, van értelme ennek a beszélgetésnek,
vagy végeztél az időm pazarlásával?
Összehúztam a szemöldököm. – Miért hívtál, hogy jöjjek ide?
Nyilvánvalóan nem vagy olyan kedvedben.
– Inkább valami mocskosabbra és helytelenebbre gondoltam, de van
egy feladatom. Ülj le – állával a vele szemben lévő szék felé intett.
Rámeredtem, mielőtt végül odasétáltam és leültem. Kezeimet az ölemben
tartottam és összetettem őket, hogy megakadályozzam a körömrágást.
– Hadd kezdjem azzal, hogy elmondjam, tudom és tisztelem, hogy a
szombatok a tieid. Bízz bennem, ezt nagyon világossá tetted. De
szívességet szeretnék kérni. Vicious megtartja az éves nyári grillezést –
valójában a felesége, Emilia a felelős – és Lunának meg nekem el kell
mennünk. Luna abszolút, kurvára utálja ezeket a fajta összejöveteleket és
a kölyköket, akik megpróbálnak vele beszélgetni és játszani. Elvinném a
szüleimet, hogy legyen társasága, mikor segítenem kell a konyhában és
a grillezésben, de nem lesznek a városban. Nem kérném, hacsak nem
lenne muszáj. Ugye tudod?
Annyira hozzá voltam már szokva a komor viselkedéséhez, hogy kellett
egy perc, hogy megfejtsem a kérését.
Szombat.
Grillezés.
Theo.
Nem.
Keményen nyeltem. – Figyelj…
– Töréspont. Mindenkinek van egy. A lányomé ezek a fajta szituációk
azok, Edie. – Olyan pillantást küldött felém, melyet próbáltam megfejteni.
Nem igazán megtört volt – de egészen biztos, hogy nem volt a szokásos,
összeszedett mivolta.
 – Nem ismerem a hátteredet, de nagyon jól tudom, hogy számodra nem
olyan idegenek az érzelmek, mint Luna számára. Ott fog álllni egyedül,
mert nem leszek képes vele lenni minden egyes percben. Meg fogják
közelíteni a kölykök. Kényelmetlenül, ijedten és idegesen fogja magát
érezni. Nem akarom ezt neki, de nem utasíthatok vissza minden átkozott
meghívást, amit kapok, és nem zárhatom be magunkat örökre a
lakosztályomba, mint ahogy az rám van erőszakolva az időm felében.
Belém szúrt. A mondandója megütött valahol mélyen, mert igaza volt. A
kitaszítottság. Ezt ismertem. Bennem élt, még ha nem is látszottam vagy
beszéltem úgy, mint egy kitaszított. Megráztam a fejem, könnyek
csiklandozták a szememet. Amióta csak Theo belépett ebbe a
létesítménybe, mindig meglátogattam, minden szombaton, egyszer sem
hagytam ki. Akkor sem, mikor lebetegedtem. Tényleg készültem megtörni
a hagyományt Trenttel és Lunával?
Vajon még mennyi ideig lennék jelen Luna életében egyáltalán? A
gondolat, hogy elbúcsúzzak a gyönyörű, csendes kislánytól, aki magamra
emlékeztetett, előhúzta belőlem a szavakat.
– Csak most az egyszer – hallottam magam kimondani. – Kérlek, ne
kérd újra és ne mondass nemet velem Lunára. Mert gyűlölném magam
visszautasítani őt és téged, mikor ismét megkérded. A szombatjaim az
enyémek – fejtettem ki. Kurtán bólintott, próbálva elrejteni nyilvánvaló
jókedvét.
Feszült vállai ellazultak.
– Első és utolsó alkalom. Nem tudom, ki a fickó, de szerencsés, hogy
ott vagy neki – mondta. A bennem lévő paranoiás felkapta a fejét és arra
késztette a testemet, hogy talpra ugorjon.
– Honnan tudod, hogy egy fickóról van szó?
– Főleg mert nem vagyok ostoba. Börtönben van? Azt tervezed, hogy
együtt leszel vele, mikor kikerül? Pénzt gyűjtesz és kifizeted a tartozásait?
 Majdnem nevetséges lenne, ha nem lenne olyan tragikus. Mennyire volt
igaza és mennyire tévedett. Az ajtóhoz sétáltam, megfogtam a
bronzkilincset és rámeredtem, kiengedve a levegőt. Éreztem a mögöttem
lévő Trent tekintetét a hátamon, ahogy válaszra várt. Hallgattam egy
nyüzsgő iroda kívülről jövő zaját.
– Szombaton találkozunk.
– Nem mehetsz el, mielőtt nem válaszolsz nekem.
– Ki mondja?
– A főnököd.
Megfordultam. – Nem úgy viselkedtél, mint a főnököm, mikor füvet és
faszt adtál nekem.
Erre nem mondott semmit. Szemei egy fájdalmas tűt szúrtak a
nyakamba, emlékeztetve engem arra a hatalomra, amivel felettem bírt.
– Első és utolsó alkalom, hogy ezt megteszem érted –
nyomatékosítottam. – Tényleg.
– Edie – korholt. Miért? Csupán valami csaj voltam, akit arra használt,
hogy elélvezzen, és akivel rábírhatta a lányát, hogy kommunikáljon a
világgal. Én pedig elég ostoba voltam ahhoz, hogy engedjem használni
magam, mert imádtam Camilát és Lunát, és élveztem a kezeit a testemen.
Őszintén szólva akkor is van egy érdekeltségem. A pendrive-ja. A kulcsom
a szabadsághoz.
– Mellesleg, köszönöm, hogy kifizetted a szerelőt. Hogy megjavították a
kocsimat. Értékelem, de nincs szükségem cukrosbácsira – még mindig
háttal álltam neki.
– Jó, mert ha még egyszer cukrosbácsinak hívsz, szétverem abba a
szar állapotba, amilyenben ezelőtt volt. Nem ilyen a kapcsolatunk, Edie.
Annyira használsz engem, mint én téged.
Hinni akartam neki, de tudtam, hogyan érzek.
A pendrive nem tenne minket egyenlővé. Közel sem.
 Kinyitottam az ajtót és kisétáltam, nem zavartattam magam bezárni
mögöttem. Nem volt értelme elrejteni magam előle. Megtalálna. Mindig
megtalált.
 Fordította: Lilith

KÉSŐBB, AZON A NAPON, egy, az Oracle épület és egy hatalmas beton

parkoló közti sikátorban szürcsöltem a ramen tésztámat. A hely áporodott
húgyszagtól bűzlött, de annyira elhagyatott volt, barátságtalan és
csendes, hogy egyszerűen nem tudtam ellenállni. Ami ironikus volt, mert
pontosan így tudnám leírni Trentet. A húgy nélkül, nyilvánvalóan.
Ajkaim közé szívtam az utolsó tésztát és bedobtam a műanyag tálat a
mögöttem lévő kukába, a gyomrom tele, de a szívem üres, majd
megfordultam és egyenesen beleütköztem egy beton kemény testbe,
amely túl forró volt, hogy fal legyen.
Trent.
– Mi van? – fakadtam ki. Nem volt hangulatom a játékaihoz. Habár
világos, hogy nem csak a szombatról, Theo-ról és a kérdéseiről volt szó.
Egyszerűen csak nem akartam annak a fickónak a közelében lenni, akinek
oly sok hatalma volt felettem anélkül, hogy bármiféle túszt tartana fogva,
mint Jordan. Trent sarokba szorított, mígnem a gerincem
hozzápréselődött az Oracle épület hátsó liftjének hűvös fémjéhez.
Benyúlva a zsebébe, előhúzott egy belépőkártyát és a fejem mögé csapta,
a lift csilingelt örömében. Szétcsúsztak az ajtók én pedig bebotladoztam,
a térdeim elgyengültek. Továbbnyomott addig, míg a hátam el nem érte a
falat. Az ajtók bezárultak. Megfordult, hogy beüssön egy emeletet, majd
felém fordította a fejét, hogy ismét szembe nézzen velem.
 – Mi folyik itt, Trent? Megadtam neked, amit akartál. Miért vagy itt? –
beharaptam az ajkaim. Az arca olyan komoly volt, mint egy szívinfarktus.
– Így egyszerűbb – mondta, hajamat körültekerve az ökle körül és
megrántotta, a hátam ívbe görbült. A nyakam hosszú és védtelen volt, ő
pedig végighúzta rajta forró ajkait, combjaim beleremegtek a
vágyakozásba.
– Mi egyszerűbb?
– Nem beszélni. Ezért vagyok A Néma. Mikor nem szólalsz meg, az
emberek azt feltételezik, hogy nem figyelsz. Feladják, hogy szarságokat
kérdezzenek. Elkezdenek egyre kevésbé foglalkozni vele. Az emberek
imádják a saját hangjukat. Az övékét és másokét. Emiatt imádják a zenét.
Én nem. Nem szeretem a zenét és nem szeretem az embereket. Így szart
se mondok. De sosem gondoltam volna, hogy ez így lenne Lunával is.
Váratlanul ért az őszinte beismerés. Emiatt alig vettem észre, hogy a
keze máris a szürke nadrágom gombjain dolgozott. Trent olyan volt, mint
egy fűszer. Mindenhol megízleltem, habár ajkaink sosem érintkeztek.
Valószínűleg nem is fognak sosem. De mégis benedvesítette a számat és
égette a szemeimet.
– Meg kell, hogy basszalak – nyögte bele a nyakamba, nekiszorítva a
falhoz. – Kurvára csak erre tudok gondolni, Edie. Ahogy a puncid
összeszorul a farkam körül. Meg kell, hogy basszalak, és ez kibaszottul
kibabrál velem. Az agyammal. A prioritásaimmal.
– Akkor tedd meg – sóhajtottam, a kezem a nadrágjába nyomva és
markomba fogva a nemi szervét. Hatalmas volt és oly kemény,
ténylegesen nyöszörögtem. Én is magamba akartam őt. Szükségem volt
rá, hogy megtöltsön és feledjek. Hogy elfeledkezzek anyáról, Jordan
távozásáról, és arról, hogy mit kellett tennem Trenttel annak érdekében,
hogy megvédjem Theo-t. Hogy elfeledkezzek arról, hogy az élet többnyire
csalódások láncolata volt, amely tragédiákat kapcsol össze egymással.
 Trent megfordult és megnyomott egy gombot, amely erőszakosan
megállította a liftet. Majd megemelt engem a térdhajlataimnál arra
kényszerítve, hogy körülöleljem a lábaimmal. Most először csókolta meg
az arcomat. Nem az ajkaimat. A nyakamat, az államat és a becsukott
szemeimet. Egyenes fogait incselkedően húzta végig a bőrömön,
nyelvével először ízlelt meg. Meg akartam halni a karjaiban és sosem
visszatérni. Elkezdtem simogatni az alsónadrágján keresztül, éreztem,
ahogy még keményebb lesz a tenyeremben. A bugyim oly nedves volt,
hogy a puncim bőre hozzátapadt az anyaghoz.
– Kérlek – sziszegtem.
– Kérlek, mi?
– Kérlek, dugj meg – elfulladt a hangom. Sosem könyörögtem. Sosem
kellett. Nagyon kevés partnerem volt a tizennyolc évemben, de ők mind
készségesen szabadultak meg a ruháinktól, mielőtt egy szót is mondtam
volna. Trent nem. Nála mindig volt egy ellökés. Majd egy visszahúzás.
Majd egy robbanás a két véglet között, mikor végre összeértünk.
– Nincs óvszerem – közölte, épp, ahogy ügyetlenül lehúzta köztünk a
bugyimat. A lábaimat még mindig széttártam, és elkezdett dörzsölni
engem a bugyimon keresztül. A farka a kezemben, a puncim az ujjai
között, ez nem volt elég. Többet akartam. Mindent akartam.
– Magamban akarlak – sóhajtottam.
– Az megoldható – vigyorgott, hátralépve hagyott engem lecsúszni a
padlóra. Csupasz térdeim elérték a durva felületet, épp, mikor előkerült a
farka fehér, szűk Armani alsónadrágjából. Vastag, kemény és duzzadt
volt. Megragadta a hajamat és óriási farkához húzta az arcomat. Egyik
kezem ujjait beleakasztottam nadrágja redőibe, másik kezem ujjaival
körülöleltem a tövét, közben a csúcsát csókoltam.
– És még te mondtad, hogy tilos csókolóznunk – mondtam közönyösen.
Kuncogása végigrezgett erős, izmos testén. Iránta való éhségem olyan
vad volt, hogy még csak nem is tompította el a szokásos szégyenérzet,
melyet amiatt éreztem, amit tenni akartam. Annyit vettem be magamba
belőle, amennyit csak tudtam, először bevontam a nyálammal a farkát,
mielőtt úgy szoptam, mint egy nyalókát, olyan hangokat produkálva,
amikről tudtam, hogy megőrjítik, miközben tenyeremmel a tövét
simogattam.
– Bassza meg – súgta, keményebben szorítva a hajamat. A hátam még
mindig a falnál volt, miközben ő a lift közepén állt, a számban mozogva.
Meginogott egy kicsit, egyik kezével a falhoz támaszkodott. – Miért jövök
hozzád vissza folyton többért? Mi tesz téged ilyen istenverte
ellenállhatatlanná?
Gyorsabban mozgattam a kezemet, és keményebben szoptam. Majd a
nyelvem hegyét a nyílásához nyomtam, éreztem előváladékának sós ízét
és majdnem elaléltam a gyönyörűségtől. Nem készültem válaszolni neki.
– Ujjazd meg magad – parancsolta, láthatólag frusztrált volt attól, hogy
nem reagáltam semmit. Engedelmeskedtem, kíváncsi voltam, merre fog
ez vezetni.
Három puffanás jött a fejünk felől, mintha valaki beleütött volna a liftbe.
– Hé! Van ott valaki? Clint vagyok a karbantartástól.
– Átkozott Clint a karbantartástól – motyogta Trent, megragadva a
tarkómat és elkezdte könyörtelenül dugni a számat. Könnyek égették a
szememet, azzal fenyegetve, hogy leszaladnak, ahogy a farka újra és újra
megostromolta a garatreflexemet. – Dugj magadba három ujjat. Engedd
el a farkam. Játssz magaddal. Közel vagyok.
Úgy tettem, ahogy mondta, hallottam felettem sóhajtozni és éreztem
egy kis remegést végigfutni a testemen. Elkaphatnak. Elkapnának.
Clintnek kötelező volt leadnia egy jelentést. Tudtam, mert azzal töltöttem
a napjaimat, hogy kinyomtattam és lefűztem a nyomtatványokat, melyeket
az épületbeli karbantartók töltöttek ki. És amit mondani készült, az tönkre
fog tenni minket.
– Basszál, Edie, basszál. Ne állj meg.
Nem álltam meg. Könnyek folytak le az arcomon, ahogy teljes egészét
a számba vettem – be és ki, be és ki –, és ellapult nyelvemen éreztem a
rángásait.
– A szádban megyek el – kijelentés, nem kérés. Bólintottam.
– Van ott valaki? – Clint visszhangzott felettünk, és Trent beleverte az
öklét a falba.
– Trent Rexroth és Edie Van Der Zee a tizenötödikről. Gond lenne, ha
segítséget küldene az ajtó verése helyett? – üvöltötte. Kis ideig csend volt.
Nem tudtam, hogy Clint segítséget fog-e hozni vagy megpróbálja maga
megoldani a problémát.
– Edie – szólalt meg Trent, kezébe véve az arcomat. – Kurvára
elmegyek.
Másodperceken belül a szám tele lett meleg, sűrű folyadékkal. Teljesen
sós és férfi. Csináltam már ilyet ezelőtt, és mindig, mindig lenyeltem,
mielőtt engedtem volna, hogy az íze megtámadja az ízlelőbimbóimat.
Ezúttal nem. Ezúttal megittam őt. Kifinomult bor volt, én pedig függővé
váltam. Folytattam az ujjazásomat.
– A szopások szent anyja – sóhajtotta, megrántva a hajamat, hogy
felállítson. Vettem. Kezdtünk kifutni az időből. De még mindig be akartam
fejezni. A kezem még mindig a lábaim között volt, mikor reszketeg
lábaimra álltam. Ismét a falhoz nyomott.
– A seggedet akarom – suttogta a fülembe. – Mondd, hogy
megkaphatom most vasárnap, és akkor elélvezel, mielőtt átkozott Clint
megérkezik.
– Ne – a hangom rekedt volt a beszéd hiányától. – Még csak nem is
vagyok közel. Most, hogy tudom, hogy jön Clint…
 – Clint nem jön, édesem – Trent elhallgattatott, kezébe véve a puncimat
a kezem felett és erősen megszorította. – Elmész. Ha szavadat adod,
hogy ezen a hétvégén meglovagolhatom a seggedet.
– Sosem csináltam még análisan.
– Minden testnyílásodat akarom, Van Der Zee. Pokolba is, újakat
akarok csinálni a dugásod közben.
Majdnem kuncogtam, de akkor ujjait rátette az enyéimre és irányított
engem, megujjazva magam. Olyan szélesre tártam a lábaimat, amennyire
csak tudtam, éreztem, ahogy középső ujja a szűk nyílásomat simogatja,
miközben segített újra felizgulnom.
– Csendes vagy ma – mondta, lélegzete ismét megakadt.
– Úgy gondoltam, értékelnéd. Nem szeretsz emberekhez beszélni,
ugye? – egyik lábamat a csípőjéhez támasztottam, ő pedig belém tolta a
középső ujját – megérintve a saját ujjaimat magamban – és
megmártóztatta a nedvemben, mielőtt lassan felnyomta az ujját a
seggembe.
– Gyűlölöm, mikor az emberek megszólalnak. Szeretem, mikor te
szólalsz meg. Te nem olyan vagy, mint a többi. Az álgazdag dolgok.
– Imádod az álgazdag dolgokat – lihegtem, érezve, hogy egy orgazmus
csiklandozza az alhasamat.
– Nem. Csak játszom a játékot, Kis Hullámom.
– Épp most adtál nekem egy becenevet? – vigyorogtam, érezve, hogy
a szűk nyílásom izmai összeszorulnak az ujja körül. Fájt egy kicsit, de
leginkább furcsa volt. Bár nem is rosszul furcsa. Inkább olyan módon,
amihez hozzá kell szoknod, hogy élvezhesd. Az, ahogy az ujjait az enyéim
felett mozgatta… az volt az igazi élvezet.
– Jobb, mint a Gidget – megharapta az államat.
– Tetszik a Gidget.
– Jobban szereted a Kis Hullámot.
 – Nem, nem szeretem jobban.
– Majd fogod – mélyebbre dugta az ujját a seggemben, én pedig
felvisítottam, megkapaszkodva széles vállaiban. Ajkai hozzáértek a
fülemhez és mosolyogva megharapta a fülcimpámat.
Szétrobbantam az ujjainkon. Szétestem, mint ezelőtt soha, úgy, hogy
kételkedni kezdtem abban, hogy képes leszek-e valaha is újra összerakni
magam. A remegések olyan erőszakosak és mélyek voltak, hogy azt
gondoltam, darabokra fogok törni. Kopogások hallatszottak kívülről.
– Hé! Hé! Mr. Rexroth? Clint vagyok. Itt vagyok a lift technikusával,
Steve-vel. Jövünk kiszabadítani magukat. Maradjanak nyugodtak.
Trent mosolyogva lenézett rám. Az arcom kipirult – éreztem, ahogy ég
és felforrósítja a szűk teret –, az ujjaink pedig teljesen átáztak a
nedveimtől. Kihúzta belőlem az ujját, és észrevettem, hogy az izmaim
többé már nem voltak szorosak és feszesek.
– Most már lenyugodtál? – Trent hangja a fejem tetejét cirógatta.
– Fizikailag, igen. De veszélyes területre készülünk belépni. Sosem
voltam még ilyen mély vizekben – összeszorítottam a szemeimet, hirtelen
megrémített, milyen őszinte vagyok.
– Még én sem, de jó úszó vagyok. És Edie? Te kiváló szörfös vagy.
 Fordította: Freya

– JÉZUS KRISZTUS, TE LEFEKÜDTÉL VELE – Dean becsukta a szemét, hátra

döntötte a fejét és fáradtan megdörgölte az arcát.
Mind Vicious grillezőjénél álltunk. Forgatta a húsokat és hamburgereket,
mogorva tekintettel és alkalmi ruhát viselve, miközben Jaime az egészben
sült krumplit csomagolta ki és annyi káposztasalátát tett ki a gyerekeknek,
hogy egy zsiráfot is megtömött volna. Módszeresen a zsemléikbe
helyeztem a hamburgereket egy hosszú porcelán szigeten Vicious
hatezer négyzetméteres kertjében, figyelmen kívül hagyva őket. Nem
tudhattak róla. Egy olyan pillantásból sem, amit felé dobtam, miközben azt
hittem senki sem figyel.
– Nyögd ki, rohadék. Tudni akarjuk.
Jaime nevetett és kortyolt egyet a Bud Lightból. Mögötte Daria, a hat
évese játszott Vaughnal és Knighttal, Vicious és Dean gyerekeivel. Lev és
Bailey, a kisbabák a babahintában voltak a kert másik végében Rosie-val
és Mellel, akik rájuk figyeltek és jegesteát ittak. Emilia, Vicious felesége, a
konyhában volt, hogy mindent előkészítsen.
Luna és Edie a saját kis világukban voltak, a fűben fekve az eget
bámulták, a kezük a fejük alatt. Eddie beszélt és Luna mosolygott kicsit,
sokat bólogatott és hallgatta. Majd meghaltam, hogy ott lehessek velük,
közelebb hozzájuk, hogy megkérdezzem, miről beszélgetnek, de az, hogy
megosszam velük ezt a pillanatot, pont az a mély víz volt, amiről Edie
beszélt.
– Szóval – Dean a bordáimba könyökölt, miközben elment mellettem
egy tál krumplival. – Belemártottad vagy sem a farkad egy tinédzserbe?
Lassan felpillantottam a hamburgerekből és a zsemlékből. Néha
előnyös, ha Némának hívnak.
– Tudom, hogy azt akarod, hogy lekopjunk, de gyerünk már, tudnunk
kell. A legjobb barátaid vagyunk – emlékeztetett Jaime, megnyújtva a
lényeget azzal, hogy kivett egy marihuánás cigit a zsebéből. Dean forgatta
a szemeit és mindenki abbahagyta, amit csinált.
– Add ide, te kis szar. Ezer éve nem szívtam.
Gondoltuk. Dean feleségének tüdőbaja volt. Számtalan áldozatot hozott
a családjáért, ami miatt még jobban tiszteltem őt, mint a múltban. Rosie
jól nézett ki. Normálisnak. Csinosnak. De mégis beteg. Így aztán amikor
csak el tudott lógni szívni, emlékeztetett minket, hogy mennyire nem
normális az élete. A köcsögnek óriási szíve volt. Ő hajlandó volt arra, amit
én csak keserűen fogadtam el – egy helyzetet, ahol valaki másról kellett
gondoskodni.
Dean meggyújtotta a cigit és megragadta a szigetet, hogy átadja nekem.
– Gyerünk már – mondta, füst szállt a szájából – Beszélj.
Nem fogják elengedni, ezért inkább dobtam nekik egy csontot, csak
hogy befogják.
– Van köztünk valami – mondtam halkan, kerülve a pillantásukat.
Szívtam egy nagy slukkot és továbbadtam Viciousnak, aki kérdőn bámult
rám, mielőtt a szájához érintette a cigit.
– Semmiség. Sokat lóg Lunával, de megvan a maga baja, amiről otthon
gondoskodnia kell és nekem is megvan a magam dolga. Csak a szokásos.
Mindkettőnknek.
 Ez milyen hülye kifejezés volt. Edie nem volt szokásos. Sosem volt. De
bevallani valami mást, őrültség volt.
– Legyek én az, aki megjegyzi, hogy Jordan Van Der Zee a társunk és
te vagy az egyetlen, akivel rosszban van? – Jaime kérdezte, elvéve a cigit
Vicioustől.
Dean kivett még egy sört a jéggel teli vödörből.
– Ki tudja, miért. Trent az egyetlen személy, aki közülünk a
legkeményebben dolgozik – nevetett. Mindenki bólogatott.
– Talán tényleg rasszista – Jaime hangja zaklatott volt.
– Nem. Ha az volna, megpróbálná elrejteni – vont vállat Vicious. –
Valami mélyebbről van szó, Annyit tudok, hogy Jord ki akar rúgni a
fedélzetről, Trent. Látom, ahogy rád néz. Bármi baja is van veled, az nagy.
Kívül akar tudni a Fiscal Heightsből és az életéből is. A lánya a legjobb
mentség.
– Senki sem tudja meg – szűrtem a fogaim közt, megragadva a cigit
Jaime-től. – Óvatosak vagyunk.
De még ez sem volt igaz. Két napja az ujjam a seggében volt a liftben,
percekkel azután, hogy majdnem lenyelte a farkam. Még
elővigyázatosabbnak kell lennünk és meg kellett állnom, hogy a környék
legveszélyesebb puncija ne vonzzon. Megbízhatatlan volt. Át akarta adni
az összes információját az apjának, amit rólam talált. Edie Van Der Zee
egyre inkább a halálomnak tűnt, és mégis itt vagyok és visszatérek még
több mérgéhez. Függő, mint egy drogos.
– Azért fekszel le vele, hogy visszavágj az apjának, amiért az meg akar
tőled szabadulni? – kérdezte Jaime.
Gúnyolódtam.
– Basszus, dehogy.
– Érzel iránta valamit? – tette hozzá Dean.
 Szemforgatva Vicioushöz fordultam. – Rá tudnád venni őket, hogy
fogják be?
Vicious megvont a vállát.
– Úgy nézek ki, mint a kifutófiúd? Úgy tűnik, nagyon jól tudsz
gondoskodni magadról.
Már éppen azon voltam, hogy megmondom nekik, hogy a közel jövőben
Jordan már nem lesz probléma számomra. Aztán hallottunk egy sikítást
Dean háta mögül. A fűbe dobtam a cigit, a hang irányába siettem, amit
felismertem, mert olyan megszállottan tanulmányoztam.
Luna kiabált.
– Nem tettem vele semmit! Esküszöm!
Daria hangja sipákolta. A frissen és óvatosan vágott fűben rohangált a
szőke lófarka pink hajgumiba fogva, a balett ruhájában, amit állandóan
hord. Ez az exbalerina anyukáját extra büszkévé tette. De kezdett úgy
kinézni, beszélni és érezni, mint egy hitvány lány.
– Ó, nem! Luna, drágám, mi baj? – Mel a jelenethez rohant, egy időben
velem.
Edie egy térdén támaszkodott és Lunát ölelte át. Luna a fejét Edie
vállába rejtette és Edie olyan jéghideg pillantást vetett Dariára, amit még
sosem láttam.
– Ez egyáltalán nem volt menő, haver. Egyáltalán nem. Jól esett őt
bántani?
Bántotta? Ez volt az első alkalom, hogy nem bírtam magammal, hogy a
gyerekre kiáltsak. Addig Dariával kiabálni, amíg minden hangszál a
torkomban el nem szakad.
– Mi a pokol történik itt? – akkor álltam meg, amikor Mel is.
Tehetetlenül nézett rám. Azóta nem beszéltünk, mióta eltoltam a randit,
amit szervezett. Azóta nem is említette, hogy bárkinek be akarna mutatni.
Győzelemként könyveltem el.
 – Limonádéért mentem – kezdte Edie a gyors magyarázkodást, nem
várta meg, hogy a bűntudatos Daria beszélni kezdjen –, és ahogy jöttem
vissza, észrevettem, hogy Luna csikóhala Daria kezében van.
Szétszakította és kiszedte belőle a plüsst – mondta Edie, szorosabban
ölelve Lunát, aki még jobban sírt.
Edie felállt és Luna úgy csavarodott köré, mintha a saját gyereke lenne.
És ez engem megtört. És boldoggá tett. És szomorúvá. És annyira,
annyira, megbaszottnak.
Dariához fordultam. Mel is igy tett. Ő is mérges volt és ez egy kicsit
engesztelt, mert legalább tudtam, hogy komolyan veszi ezt a szart.
– Miért Daria? Miért tetted? – Mel lekuporodott a lánya elé, megfogva
a vállait. A hangja gyengéd volt, de a kutató szemei sürgetők. Nem ez az
első eset, hogy Daria gonosz volt Lunához.
Daria megrántotta az egyik vállát és duzzogva a földet nézte.
– Luna mindig olyan kedves hozzád – hangsúlyozta Mel.
Senki sem kérte Lunát semmire, mert mindannyian tudtuk, hogy nem
kapunk választ. Még mindig Edie karjaiban volt, mikor Daria lassan
ráemelte a tekintetét és a kert távolabbi végébe mutatott. Mind követtük a
tekintetét és láttuk Knightot és Vaughnt a piknik asztalnál ülni, a burgeren
csámcsogtak, amit én készítettem nekik.
– Hogyan? – kérdezte Mel újra bosszankodva. Basszus. A gyereke már
6 évesen fiú bolond. Jaime kemény évek elé néz.
– Knight mindig az ő oldalán áll.
– Nincsenek oldalak. Luna nincs ellened – mondta Mel, a virágos
szoknyája lebegett a szélben.
Le kellett csillapítanom a haragom azzal, hogy a lányaimra pillantok.
Edie Luna fejét a vállához nyomta és megcsóválta a fejét, még mindig ki
volt borulva Luna reakciója miatt.
– Hogy érted, édesem? – kérdezte Mel Dariát.
 És én a lányaimra gondoltam? Basszus, azt tettem. Edie-t a
barátnőmnek hívtam úgy, hogy valójában nem is az és soha nem is lesz.
De annyira annak tűnt akkor és ott. Mint valaki, aki hozzám tartozik, nem
azért, mert fogdosni akartam a fenekét – még akkor sem, ha megtettem –
hanem mert ő nekem lett teremtve.
– Knight mindig vele akar játszani, még akkor is, amikor mi Vaughnnal
mást játszunk. És Luna igazából nem is játszik. Ez nevetséges. Csak áll
ott, hülyén.
Tettem egy lépést előre, de nem volt szükséges. Edie egy szívdobbanás
alatt Daria mellé lépett és a kifejezés az arcán, felbecsülhetetlen értékű
volt. Megvolt benne a lehetőség, hogy olyan ijesztő legyen, mint az apja.
Csak nem akart olyan lenni.
– Elég legyen, Daria. Amit most érzel, az féltékenység. Rendben van,
mind szoktuk néha. De ami nincs rendben, az az, ahogy reagáltál a
féltékenységre, azzal, hogy Luna kedvenc játékán töltötted ki. Azt hiszem,
bocsánatkéréssel tartozol neki, nem igaz?
Egy pillanatig csend volt. Daria összecsavarta az ujjait, szégyenlősnek
és ijedtnek tűnt, húzogatva a pink tütü ruháját. Luna őt nézte Edie
vállgödréből, karjai Edie válla körül.
– Igaz – sóhajtott Melody és rám nézett egy nem-tudom-mit-csináljak-
vele kifejezéssel. Vállat vontam. Nem az én problémám.
Emilia most először jött ki a konyhából, mióta ideértünk, egy tál
gyümölcssalátával a kezében. Az asztalra tette és hozzánk sietett,
kisimítva a lila haját az arcából.
– Hé, mi történik?
Melody beavatta őt. Daria bocsánatot kért és Luna végre belement,
hogy elengedje Edie-t és Emiliával ment, hogy megmossák az arcát. Mel,
Edie és én egy kis körben álltunk ezután. A nap még mérgesebbé és
melegebbé tett mindent, és a haragom és Melody nyilvánvaló feszengése
közt, tudtam, hogy a dolgok nagyon gyorsan elfajulhatnának.
– Azt hiszem, hogy most jó lesz az a limonádé – Edie elhalkult,
megfordult és a házba sétált.
Mel kételkedve nézett rám és ebben az évben milliomodjára
megköszöntem Istennek, hogy én voltam a kibaszott Néma és nem várt
valós választ tőlem.
Bementem a házba Lunát és Emiliát keresve. Bíztam Vicious
feleségében. Neki és Rosie-nak van egy ilyen érzékük velük
kapcsolatban. Elérték, hogy otthonosan érezd magad, még akkor is, ha
amúgy nem.
Elmentem a két üres fürdő mellett az első emeleten, már majdnem
felmentem a lépcsőn, mikor megálltam a lépcsőházban. Edie Vaughn
játszószobájában volt, ami tele volt játékokkal. Teherautók, katonák és
miegymás. Egy csúszda mellett állt, ami egy óriási kastélyból jött ki, a
kezében tartott valami kicsit. Rábandzsítottam, hátha látom mi az. Egy
játékkatona volt.
Szomorúnak tűnt. Először történt meg, hogy igazán láttam is rajta. Az
óvatosságot. A kétségbeesést. Összetörtnek tűnt és én mindig túl elfoglalt
voltam, hogy észrevegyem, mert ennek a megtört léleknek van a
legcsodálatosabb feneke és leggyönyörűbb melle és az apja, akit utáltam.
Bassza meg.
Nem volt mentség arra, amit csináltam. Arra, ahogy bementem abba a
szobába és magunkra zártam az ajtót. Arra, ahogy hozzá lépkedtem és
zűrzavar táncolt a mellkasomban, őt nézve, ahogy felemeli a tekintetét a
játékról, mindent leolvasva rólam, ami bennem volt.
Mondhatnám, hogy azért volt, mert megvédte a lányom, de nem lenne
igaz. Mondhatnám, hogy azért, mert láttam a valódi énjét, ahogy a játék
katonát tartotta a kis kezében, de az is baromság lenne.
 Azért tettem, mert meg kellett tennem. Mert a fenébe a
következményekkel és Jordan Van Der Zeevel és mindennel, ami köztünk
áll. Öt év után először, az ajkam egy másik személyhez érintettem és
megcsókoltam. Keményen. Ahogy a szám az övéhez ért, olyan volt, mint
a biciklizés. Ösztönösen jött, de ugyanakkor olyan másmilyennek
éreztem, szinte megfojtott a csók. Megfogtam az arcát és közelebb
húztam magamhoz, nyelvemmel nyitottam ki a száját. Belenyögött a
csókunkba és az arcomhoz tapadt, mintha az első naptól kezdve ezt
akarta volna tenni, mióta találkoztunk. Mindkét arcát fogtam és
elmélyítettem a csókunkat, hagyva, hogy a nyelvem ismeretlen terepet
fedezzen fel. Annyira kibaszottul nedves volt és intim. Meg akartam enni
őt.
– Dagály – lihegtem, belemélyesztve a fogaim az alsó ajkába és
összezártam őket, amíg meg nem hallottam az ismerős örömteli
nyöszörgését. – Egy kibaszott dagály vagy.
– Csikóhal – vágott vissza.
– Remélem.
– Az vagy.
– Talán – mondtam, hosszú idő óta először bizonytalannak hangozva.
– Nem vagyok a dagályod, Trent – bánat járta át a szavait és tudtam,
hogy igaza van. A nyakam akarta. Nagyon.
– Nem. Te vagy az én Delilám, Edie, én pedig a te Sámsonod. Tönkre
akarsz tenni, szétzúzni, megfosztani az erőmtől és elárulni. Távol kéne
maradnom tőled, de túlságosan akarlak. És mikor mindennek vége, mikor
minden, ami maradt nekünk, csak izzadt hús és összetört elmék és
megszakadt szívek, úgy fogsz rám emlékezni, mint a férfi, aki megsiratott,
én pedig úgy emlékszem majd rád, mint a lány, akit meg kellett törnöm,
hogy a felszínen maradjak.
 Egymásra bámultunk, majdnem mosolyogva. Milyen kibaszott mód,
hogy megtörjem a szabályaim, egy lánnyal, aki egyrészt a kegyelmem és
árulás íze volt. Megsimogattam az arcát az ujjammal, összeomlottak az
ajkaink, megcsókoltam feladással, szenvedéllyel és megbánással.
Mindennel csókoltam, amit megérdemelt. Rágcsáltunk, haraptunk és a
kurvánkká tettük a csókot, tudva, hogy nem lesz még egy ilyen.
Megtettem, amit az óta akartam, mióta megláttam Dean gyepén az apja
mellett állni, kinevetve a világot, mintha képes lett volna háborút indítani.
Kezdtem megnyílni valakinek, aki nem a szüleim és a három barátom,
éreztem, hogy valami katasztrofális fal zárul rám.
Megdagadt a szánk és összeszűkült a szemünk, mikor rajtakaptak
minket a színes játszószoba közepén nekitámaszkodva a műanyag
kastélynak. Kinyílt az ajtó és Vicious az ajtókeretnek dőlve, kezeivel a
zsebében, unalmasan vizsgált minket. Knight és Vaughn mellette álltak,
egy-egy combját átkarolva, minket nézve, anélkül, hogy értenék, amit
láttak.
– Azt mondtad, hogy óvatos voltál. Esélyük se lesz elkapni – dobta
vissza a barátom a saját szavaim gúnyolódva. A késztetést, hogy mindent
tagadjak, elmosta az ösztön, hogy jogot formáljak rá. Elengedtem az arcát,
de csak azért, hogy Vicious felé tudjak fordulni.
– El kell menned.
– Elő kell állnod egy jó tervvel, mielőtt az apja megöl téged – vágott
vissza Vicious nyugodtan.
– Amire szükségem van – néztem le, próbáltam nem káromkodni a
gyerekek előtt –, az az együttműködésed. Mielőtt felrobbanok.
Ez arra kényszerítette Vicioust, hogy egy lépést hátráljon. Mielőtt
becsukta az ajtót, még hallottam, hogy azt mondja:
– Azt hiszem ideje pattogtatni egy kis kukoricát, gyerekek. Ez a kettő a
legjobb műsort fogja adni nekünk, amit ez a város kínálhat.
 Fordította: Freya

ROSIE-T SZERETTEM A LEGJOBBAN.

Mind aranyosak voltak, de Rosie fogott meg igazán. Egy pólót viselt,
amire az volt írva, hogy a „Kőkor császárnői” és egy szakadt farmert, a
fiát, Lev-et a karjában ringatta és felém biccentett.
– Igen. Ez úgy hangzik, mint a mi Dariánk.
– Nem akarok gonosznak hangzani, de az a gyerek kegyetlen. Nem
tudom, hol találhatnék ugyanolyan csikóhalat Lunának – leszedtem egy
szem szőlőt az asztal közepén lévő gyümölcsöstálból. Rosie mély levegőt
vett, tüdeje küszködött, mintha eltorlaszolták volna az útvonalát. Miután
Vicious rajtakapott minket Trenttel a fia szobájában enyelegni, megkért
minket, hogy próbáljunk meg nem egymásnak esni a birtokán. Trent nem
adta fel harc nélkül, mindent elmondott Viciousnak egyetlen pillantásával,
amivel ölni lehetett. Együtt sétáltunk ki a szobából. Egy másodpercig úgy
tűnt, a kezeink összeérnek. De nem tették.
A csók utáni zümmögés még mindig fogva tartotta a testem minden
porcikáját. Éreztem a felduzzadt, sajgó ajkaimon. Lüktetett, zümmögött,
életre kelt. Mint egy különálló lény a testemtől.
Rosie áthajolt hozzám az asztalon, mikor kiszúrta a felém sétáló Emiliát
és Melodyt néhány borosüveggel. Tudtam, hogy engem nem kínálnak
meg egy pohárral és ez emlékeztetett rá, hogy mennyivel alsóbbrendű
vagyok ezektől az emberektől, már csak a korom miatt.
 – Mi folyik közted és Trent közt? Mindig rejtélyesnek és csendesnek tűnt
számomra, de egy kicsit veszélyesnek is – Rosie emelgette a
szemöldökét.
– Emilia jól ismeri őt? – kérdeztem, részben, hogy kikerüljem a kérdést,
részben, mert kíváncsi voltam és többet akartam megtudni róla. Rosie
megrázta a fejét, egy pillantást vetve rám, ami azt üzente, hogy még nem
másztam ki a bajból.
– Kétlem, hogy bárki jól ismerné őt, beleértve a legjobb barátait.
– Kit ismernek? – Emilia leült mellém, megszorította a vállam és rám
mosolygott. – Köszi, hogy csatlakoztál ma hozzánk Edie. Luna tényleg
nagyon kedvel és örülök, hogy ragyogni látom.
Istenem, tökéletes volt, még a baba kék Aliz csodaország-os ruhájában
és sárga kardigánjában is. Nem csoda, hogy Vicious annyira bele volt
habarodva.
– Trentről beszélgettünk. Meglepő, igaz? – Rosie megcsókolta a fia
szőke fejét, erre ő azonnal felébredt és a mellei után kutatott.
– Apja fia – Rosie forgatta a szemeit és elővette az egyik mellét, úgy,
hogy a pólójának egy részét felemelte. Elnéztem a másik irányba –
tudván, hogy teljesen normál dolog volt, egy anya eteti gyermekét, ahogy
az természetes – de mégis hülye, éretlen tininek éreztem magam.
– Mi van Trenttel? – szólt közbe Mel, miközben leült az asztalhoz
hozzánk. Luna a kert másik oldalán volt vele és ez olyan volt, mint a
külváros válasza a Szex és New Yorkra. Mel kibontott egy üveg bort és
töltött két pohárral, egyet magának, egyet Millie-nek.
– Te lotyó, még szoptatsz – Rosie megrökönyödött és mikor Milli
felemelte az egyik szemöldökét, hozzátette: – Mi van? Lev még egy szót
sem ért. Megszabadulok a rossz számtól, mire egy éves lesz.
– Mintha képes lennél rá – Mel a szemeit forgatta és nagyot kortyolt a
borból. Neki is ott volt a kis Bailey, aki még fiatalabb volt, mint Lev. –
Lefejem és kidobom. Bailey a legtöbbször amúgy is tápszerezik. A nővér
azt mondta, nem tudja, hogyan nyeljen rendesen, ami furcsa, mert
figyelembe véve az apját, neki nincs ezzel problémája.
– Köszönjük, őnagysága – mosolygott önelégülten Rosie.
– Szóval, mi van Trenttel? – ismételte meg Mel. – Megpróbáltam
összehozni egy barátommal. Reménytelen. Direkt elrontotta a randit.
Izgalom. Pillangók. Majdnem becsúszott mosoly. Tudtam.
– Nem akart arra a randira elmenni – mondta Emilia a védelmében. –
Azt hiszem Val miatt. Sosem volt előtte semmilyen kapcsolata és azt
hiszem, hogy amiatt, ami köztük történt, feladta az ötletet. Ami azért
szomorú.
Mel felhúzta a szemöldökét, újra töltötte a borát és vállat vont. –
Bármikor visszajöhetett volna.
– Nehéz döntés – horkantott Rosie.
– Remélem, visszajön. Lunának szüksége van anyára – suttogta Emilia.
– Ha megteszi, fogadok, sosem hagyja elmenni. Tisztességesen
lehetőséget kellett volna adjon neki, mikor elmondta, hogy terhes. Jamie
azt mondja, még mindig magát hibáztatja miatta. Mindig is nagyon jó apa
volt, Trent nem adott esélyt Valnak, hogy több is legyen, mint Luna anyja.
Nem azt mondom, hogy megértem őt, vagy egyetértek azzal, amit tett, de
ha vissza is jön, talán megpróbálja rendbe hozni vele – magyarázta
Melody gyakorlatias megközelítéssel.
– Nem – mondta Rosie szemrebbenés nélkül, közben megigazítva Lev
fejét a karján, aki éhesen szopta a mellét.
– Támogatlak nővérem – Emilia ivott egy kortyot a borából. – Trent
jogosan dühös.
– És megbántott – adta hozzá Rosie.
 – Még több ok, hogy várjunk a nőre, aki megrázta a világát, hogy
visszajöjjön, és vele együtt szedje össze a darabjait – Mel töltött magának
egy harmadik pohár bort.
Próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak részeg és nincs igaza.
De mélyen bennem, megérintette a legnagyobb félelmeim. A tanára volt
középiskolában. Ismerte őt. Talán mindenkinél jobban az asztal körül,
magamat is beleértve.
Az idő hátralevő részében azt kívántam, bárcsak Theoval lehetnék
valahol messze, ahol a fiúk sosem okoznak gondot. Az ajkaim még mindig
égtek a Trenttel közös csókunktól, ezért kivettem egy jégkockát a szűz
limonádémból és hozzányomtam, próbáltam tisztán gondolkodni.
Trent Rexroth nem volt összetörve. Ő volt az, aki összetörhet engem,
ha nem vagyok óvatos.

Az embereknek néha érzékük van a színjátszáshoz. Ezért nem hittem

benne, ha valaki azt mondta, hogy tudja, valami rossz fog történni még
mielőtt megtörténik. Abban a pillanatban megálltam, ahogy beléptem a
házba szombat este, mert egy rossz érzés a csontjaimba férkőzött.
Szerencsétlenségemre, ahogy kiderült jó volt a szimatom. Gyenge, drága
pia, áporodott cigaretta és Chanel No. 5. szagát éreztem.
Úgy néztem a padlót, mintha a halálsoron lépkedtem volna. Minden
lépés a konyha felé félelemmel töltött el és nem értettem miért. Minden
ugyanúgy nézett ki. A falak még mindig ugyanolyan árnyalatú
világosszürke színűek, a francia bútorok tiszták és nehezek, a krémszínű
selyem fotelek 100 százalékig egyben és a falon lévő festmények még
mindig többet értek, mint amennyiről bárki álmodhatott, hogy a
bankszámláján van. Bugyogó hang hallatszott a konyhából és ideges
lettem.
Semmiség. Nem hallottál semmit. Menj tovább.
Egy másik lépés, aztán még egy. Gyáva akartam lenni. A szobámba
akartam menni és nem foglalkozni vele. Még egyszer nem. Nem
történhetett meg újra. Mennyire rossz volt, hogy azt feltételeztem, az
anyám élete veszélyben van és minden, amit akartam az volt, hogy a
párnába fúrhassam az arcom és visszajátszhassam az utolsó napot,
különösen azt a részt, amikor Trent megszegte a szabályait és úgy
szopogatta az ajkaim, mintha a legfinomabb dolog lenne az étlapon?
Tudtam a választ erre az egyre. Nagyon rossz volt. Megbocsáthatatlan
valójában.
– Khhstttt, ehhss, pppfff…. – folytatódott a gurgulázás. Nem egy fúró
volt. Nem a beteg képzeletem. Ledobtam a hátizsákom és a konyhába
rohantam. A hajam az arcomba csapott, mintha megvédene, elfújná,
kifulladva kántáltam. Nem, nem, nem.
Az anyám a padlón feküdt – miért kell mindig a konyhában megtennie?
Miért nem a fürdőszobájában? Miért volt szüksége mindig közönségre? –
habzott a szája. Az asztalon tucatnyi üres tablettás doboz volt,
szivárványszínűen elszóródva, szomorúan, mint a pitypang pelyhei. Egy
rakás válási papír feküdt az asztal tetején, apám aláírásával.
– Basszus – szívtam be a levegőt, odarohanva hozzá.
Jézus Krisztus, itt volt. Elmondta neki.
Az oldalára gurítottam és megfogtam az arcát, belenézve a
kifejezéstelen szemeibe.
– Mennyit vettél be?
 Megrázta a fejét, nem válaszolt. Majdnem biztos voltam benne, hogy a
csekély válaszának oka az volt, hogy félig már eltávozott. Kihúztam a
telefonom a hátsó zsebemből, a kezem reszketett.
Elfeledkeztem az édes kislányról, aki a szívét adta nekem és az apáról,
aki rejtett csókokkal jutalmazott. Elfeledkeztem a Rosie-val és Emiliával
közös nevetésről és a mogorván néző, ittas, de ártalmatlan Merlől. Ez itt
volt az igazi életem és nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy
percre is megfeledkezzek róla.
Az anyám előredőlt, öklendezve. Az egyetlen dolog, ami kijött a száján,
még több hab volt.
– Hányd ki, hányd ki, hányd ki – ismételtem morogva.
Legutóbb lenyúltam egy ujjal a torkán, mikor még csak 12 éves voltam.
Nagyon reméltem, hogy az az incidens, csak egyszeri alkalom volt. Az
anyám szemei forogtak az szemgödrükben. Megint utáltam a világot. A
térdeire nyomtam anyámat, a telefonom a fülem és a vállam közé szorítva
és lenyomtam az ujjam a torkán, de semmi nem jött ki.
– Milyen régen? – kérdeztem, de hiába. Nem tudott válaszolni. Nem is
igazán volt magánál. Nem úgy, mint legutóbb. Jézusom, anya.
– Kérlek, anya, kérlek. Csak hányd ki. Kérlek – nem tudom mi reszketett
jobban, a kezem vagy a hangom. Mindkettő irányíthatatlan volt és
éreztem, hogy én is átbillenek. Át az irányítás alól, ami felett tartottam
magam.
Nem szeretett engem? Nem érdekelte?
Toltam és taszigáltam, de csak reszketett, mint a falevél, valami
rohamon ment át. Végre a hívást fogadták.
– 911, mi a vészhelyzet?
Könnyekben törtem ki, megadva neki a címünket. A telefonközpontos
felvette az adatainkat és segítséget küldött. Még a kiborító 911 operátor is
alig várta, hogy megszabaduljon tőle.
 Fordította: Freya

AZ ANYÁM MEGPRÓBÁLTA MEGÖLNI MAGÁT.

Ezek a szavak kísértettek, miközben végigszáguldottam Todos Santos
utcáin a St. John kórház felé. Nem voltam idióta. Pontosan tudtam, hogy
mit csinálok azzal, hogy hozzá sietek. Az apja valószínűleg ott volt –
jobban teszi, ha ott van –, gondoltam mérgesen. Én voltam az első
személy, akit felhívott és nem készültem korlátozni a tartózkodási időmet.
Abban a percben, hogy befutott a hívása, kitettem Lunát Camilánál – nem
akartam, hogy ott legyenek a lakásban, ha Edie ott akart volna
összeomlani –, és azt mondtam neki, hogy kell néhány óra, hogy rendbe
tegyek néhány személyes dolgot és majd tudatom, hogy mikor érek
vissza.
Szegény Edie. Szegény, szegény Edie.
Miközben a gyerekem anyja mindenáron el akarta kerülni a
felelősséget, Edie megpróbált mindenkiről gondoskodni a világában,
miközben a fiatalsága az ujjai közt folyt szét. Utáltam magam, amiért a
legrosszabbat felételeztem róla. Hogy ő egy elkényeztetett seggű gyerek,
aki megpróbált pénzt lopni szórakozásból, hogy picsaként viselkedjen.
Egy nagyon beteg édesanyával küszködött és nyilvánvalóan megzsarolta
az apja is.
Gyorsan leparkoltam és Edie-t hívtam. A harmadik csengésre felvette,
közben a szívem majdnem felrobbant a mellkasomban. Ironikus volt, hogy
a gyengeségéből táplálkoztam, amikor először találkoztunk és most
mennyire elszántan akartam, hogy az erejébe kapaszkodjon, hogy ezt
túlélje.
– Negyedik emelet, a 412-es szoba előtt leszek – suttogta, mintha senkit
sem akart volna megzavarni. A hozzá tartó út volt az eddigi leghosszabb
utam. A halványkék falak és a fáradt, megnyugtató szemei a kórházi
személyzetnek követtek, elárasztva az emlékekkel, amiket el akartam
felejteni.
„A lábad eltört. Az ösztöndíjad, nos, nem fog megvalósulni, Trent.”
„Gratulálok. Kislány. Az édesanya hamarosan aláírja a születési
anyakönyvi kivonatot. Reméli, hogy az ön nevét adja a gyermeknek, he?”
„Rendben van. Nincs semmi baj a hangjával. Ő csak… nos, mindenesetre
megvan a névjegye egy jó gyermekpszichológusnak.”
Megálltam a 412-es ajtó előtt, hozzányomtam a tenyerem a hűvös fához
és becsuktam a szemem. Ezen a szinten nem igazán foglalkoztam
Jordannel. Ha ott volt, kérdezősködik, mi a francért hívott fel Edie, őszinte
lennék. Háromszor kopogtam az ajtón, amilyen gyengéden csak tudtam,
megfordultam és a folyóson lépkedtem.
Tíz másodperccel később, Edie kijött. Még mindig ugyanazt a virágos,
Sunchaser toppot és rövid burgundi rövidnadrágot viselte, ami miatt az
összes férfi a partin utána nyáladzott. Csakhogy ő már nem Edie-nek
nézett ki. Vagy tíz évvel idősebbnek tűnt. Ironikusan olyannak, akivel
annyira nem félnék lefeküdni.
– Szia – gyengéd volt a hangom és nem tudtam biztosra, hogy mit
tegyek a kezeimmel, az arcommal, a lényemmel, ezért egy ügyetlen
ölelésbe vontam, amit ő szerencsére viszonzott.
Ott álltunk laza ölelésben az anyja kórházi szobája előtt. A sima ajtót
bámultam, ő valószínűleg valami gazdag seggfej által adományozott
banális festményt nézett mögöttem. A vállai törékenyek, akár csak az
elméje, ebben biztos voltam. Az idő ugyanúgy állt, ahogy mi egy darabig,
mielőtt elhúzódott tőlem és lenézett.
– Jól van? – kérdeztem. Valóban olyan rossz volt, hogy egyáltalán nem
érdekelt? Az egyetlen személy, aki érdekelt abban a pillanatban, az Edie
volt és nem voltam benne egészen biztos, hogy az édesanyja felépülése
jó vagy rossz a számára. Edie kifújt egy adag hajat az arcából, a szeme a
legüresebb folyosót figyelte mögöttünk. Egy nővér dőlt lustán az ovális
recepciós asztalnak. Telefonok csörögtek. Egy orvos irkált valamit a
táblára.
Edie várt valakire. Leginkább a kibaszott apjára.
– Nem tudom. Most stabil, de… – fáradtan megdörgölte az arcát,
megrázta a fejét. El akartam szívni a fájdalmát és a magamévá tenni. –
De kómában van, Trent. A létfontosságú szervei működnek, de nincs
eszméleténél.
Az álla reszketett és könny csillogott a szemeiben. – Nem tudom, mit
tegyek. Nem tudom, el kellene-e mondanom neki…
– Még nem mondtad el apádnak? – kérdeztem, megadva magam a
késztetésnek, hogy megérintsem. Megsimogattam a karját és biztattam a
testét, hogy rám támaszkodjon. Megrázta a fejét, újabb pillantást vetve a
folyosóra. Edie szipogott.
– Beszéljünk valahol máshol. Hosszú éjszakának nézek elébe és fel kell
töltenem magam.
– Kávé? – kérdeztem.
– Kókusz víz – majdnem mosolygott.
Az emeleten levő büfébe mentünk. Szereztem neki kókusz vizet,
magamnak egy kis kávét. Egy ablak előtt ültünk, ami a mi kis bűnös
városunkra nézett. Edie egy szívószállal kevergette az italát, bele
bámulva.
 – Elmondtam apámnak, de szükségtelen volt. Minden az ő hibája. Mikor
a grillpartin voltunk, hazaérkezett minden figyelmeztetés nélkül és úgy
döntött rázúdítja, hogy válni akar. Anya… nem ez az első eset, hogy
megpróbálta megölni magát. Mindenesetre, az apám, nos, írtam neki. Még
nem válaszolt, de nem tartom vissza a lélegzetem. Én voltam az egyetlen,
aki ott ültem mellette 8 éve, mikor először próbálta felvágni az ereit és nem
várok változást, most hogy valóban elhagyta őt.
Kibaszott Van Der Zee. Ez annyira rá vallott. Elhagyni a nőt, aki
nyilvánvalóan beteg, a saját lányát, akinek segítségre volt szüksége, hogy
összeszedje a darabokat. Nyeltem egyet, az ádámcsutkám mozgott és az
ujjaimat a térdemre ragasztottam.
– Sajnálom.
– Minden rendben – grimaszolt az orrával. – Igazán. Még csak csalódott
sem vagyok ezen a ponton. Benne legalábbis. De nagyon kedves lett
volna tőle, ha megejtene egy telefont, mielőtt ezzel próbálkozik. Az anyám
nem rossz ember. Csak zavart. De nekem még szükségem van rá.
Mindenkinek szüksége van egy anyára.
Az arcom gyötrődésbe torzult, mert beszívta az alsó ajkát és a
tenyerével a homlokára csapott.
– Istenem, de hülye dolgot mondtam. Bocsánat.
– Semmi szükség rá. Igazad van. Mindenkinek szüksége van egy
anyára. Még a lányomnak is. Talán leginkább neki – de nem Lunáról
akartam beszélni. Egy hirtelen jövő késztetés futott rajtam végig, hogy
megérintsem Edie-t, a kezem a combomról a térdére csúsztattam,
gyengéden megszorítva. Nem elcsábítani, hanem vigasztalni.
– Mikor azt mondtad, hogy nem tudod, elmondd-e neki vagy sem… nem
Jordanre gondoltál, Edie.
Óvatosan megfordította a tenyerem és összefűzte az ujjainkat.
Mindketten a kezeinket néztük, mintha varázslat volna. Az én mokka
kezeim az ő kis hófehér kezei körül. Ahogy a fény is kezdett elfogyni
odakint, úgy fogyott el az én akaratom is, hogy alkalmi kapcsolatként
tekintsek erre. Nem volt alkalmi. Sosem volt alkalmi. Egy kibaszott
szerencsétlenség volt és be kellett fejezzem, mielőtt engem fejez be, de
hogy tehetném, ha az anyja kómában van és fogta a kezem, mintha a
barátja lennék, a fiúja, a szeretője. Felpillantottam és már nem sírt. Az
arcán utálat ékeskedett, az állkapcsát összeszorította.
– Theo – mondta.
– Theo? – ismételtem. Volt egy olyan érzésem, hogy valahol már
hallottam ezt a nevet, de nem voltam biztos benne, hogy mikor és hol.
Nyilvánvalóan több tonna Theo létezett. De volt egy erős érzés bennem,
ami azt állította, hogy ezt a Theot, akiről beszél, ismerem. Vagy legalábbis
ismertem.
– Igen. A testvérem. Akkor született, mikor 6 éves voltam. Most 12 éves.
De volt néhány komplikáció a születésekor. Anyánál kétszer indították
meg a szülést. A köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, de már túlságosan
előrejárt és nem tudtak császármetszést végezni. Túl sokáig nem jutott
oxigénhez.
Megköszörülte a torkát, felnézett és összehúzta a szemöldökét
felidézve.
– Emlékszem, megkérdeztem anyát, miért néz ki olyan viccesen, még
mielőtt rájöttünk volna a problémáira. Apám kiakadt. Magas rangú
tisztviselő volt a díszes cégénél és keményen dolgozott az arculatán. Nem
akarta, hogy megrontsa a drága karrierjét és a tökéletes családját. Kapott
egy ajánlatot, hogy nyisson egy üzletágat Hollandiában és elvállalta, de
leginkább azért, hogy elrejtse Theot. Autizmusa van, epilepsziája és
szélütése. Ő más. Nagyon más – kuncogott, de gyengédek voltak a
szemei. Mintha az, hogy róla beszél, megnyugtatja.
 – De nagyon okos is. És kedves. És olyan nagyon bátor. Türelmes és
elfogadó és mindig mosolyog rám, amikor meglátogatom, mintha a legjobb
dolog lennék a világon. Sosem panaszkodik rá, hogy a szüleim nem
látogatják meg. Nem sír azért, mert ilyen lapokat osztott neki az élet, ez
az élet. Drukkolok neki. Mindig drukkolok neki.
A kezemet izzadtnak éreztem az övében, de nem akartam elhúzni.
Többet akartam tudni.
– És hol van Theo most?
– Egy speciális otthonban San Diegóban. Igazából egy csodálatos
létesítmény, de sokba kerül. Az apám valahova a keleti partra akarta
küldeni, hogy ne is kelljen a közelségével foglalkoznia. A dolgozók igazán
bátorítják a családtagokat, hogy rendszeresen látogassanak és részt
vegyenek az életükben, és Jordan ezt nem szereti. Anya minden
karácsonykor elmegy és visz ajándékot. De azért, hogy ott maradhasson,
apám és én megegyeztünk, hogy a felét én állom a havi díjnak.
Máskülönben elviszi tőlem.
Fészkelődtem.
– Biztos egy vagyon.
– 12.000 dollár – bólogattam.
– Miért? Elég pénze van, hogy háborút indítson Kanadával. És nyerjen,
feltehetőleg.
– Hogy lásson engem teperni. Hogy lásson elbukni. Nevezd meg.
Amióta Jordan rájött, hogy nem mondok le a testvéremről és továbbra is
hetente mentem meglátogatni és a családunk részévé tettem, keserű
velem szemben. Nem látja, hogy miért akarok annyira itt maradni és nem
egy jó egyetemre menni.
– És édesanyád?
– Túl gyenge, hogy kezelje Jordant, túl törékeny, hogy Theoval és a
szükségeivel foglalkozzon. Legelőször, mikor megpróbált véget vetni az
életének… – Edie hezitált, a könyökét a tértére támasztotta és a kezeibe
temette az arcát. – Pont az után történt, hogy apám ebbe az intézménybe
vitette őt. Közel akarta őt. Gondoskodni akart róla. De ez nagy nyomást
helyezett rá. Jó anya akart lenni, de nem tudott.
Röviden elgondolkodtam rajta, vajon ez volt az eset Vallel is. Vajon jobb
akart lenni Lunáért, de nem tudott, ezért úgy döntött, hogy meglép
helyette. A számhoz emeltem a kezeinket, gyengéd csókot nyomva a
bőrére. Behunyta a szemeit és megadta magát a pillanatnak.
Én megtörtem, ő pedig meg fog törni és ez jobban fájt.
– Szóval ezért nyomozol utánam? Apád azzal fenyeget, hogy elküldi
Theot?
Edie bólintott, visszahúzta a kezét. A könnyek újra előtörtek. És ő újra
nem hagyta, hogy potyogjanak. Csodáltam érte.
– Azt mondta, ha nem szerzem meg a pendrive-odat, Theot New
Yorkba küldi.
– Odaadhatom anélkül az információ nélkül, amit keres – ajánlottam fel
gondolkodás nélkül. Mi a fenéért érdekelne, hogy Jordan kezébe kerül egy
adag szerződés és ügyféllista, amihez amúgy is van hozzáférése? Ez nem
okozott számomra problémát. És a meghajtón leginkább azok vannak
csak. Egy adag baromság, amit megtalálsz a cégnyilvántartásban, ha
teljes keresést végzel az adatbázisban. Csak egy fájl volt, ami néhány
másik fájlhoz vezetett, azokkal az információkkal, amiket akart…
– Tudja, Trent. Bármit is tervezel, nem hülye. Már rég kiderítette, hogy
bármid is van ellene, az a meghajtódon van, és azt reméli ott is lesz.
Jó érv. Bárcsak azt tudnám, hogy és mint jött rá. Felálltam és előtte
kezdtem el járkálni.
– Az a helyzet… hogy csak szombatonként engedik, hogy lássam
Theot. Ezért szentek nekem a szombatok. Ha holnap megpróbálnék
odamenni, nem engednének be. Azt hiszem, apám megveszteget ott
valakit.
– Ezért utálod a gazdag embereket annyira – megdörgöltem a tarkóm,
a földet bámulva, ahogy járkáltam. Egyszerű volt, ha belegondoltál. Az
apja a karrierjét választotta a családja helyett és ezért ő utálta az apját és
a pénzt is – a két dolgot, ami tönkretette az életét.
– Igen – tette a kezét a combjára és leszegte a fejét. – A pénz ráveszi
az embereket arra, hogy hülye dolgokat csináljanak. Felemészti az
erkölcsöd és elveszted a nézetet a fölött, hogy mi fontos.
– Nem mindig – vitatkoztam. Nem így éreztem. Talán mert nem pénzes
családból jöttem, tudtam, hogy túléled, túlélheted nélküle. De szerettem
az életemet gazdag emberként. Csak nem annyira, hogy feladjam azokat
a dolgokat, amik életben tartottak. A lányom, a szüleim, a barátaim.
Minden pénzem odaadnám, feladnám egy szívdobbanás alatt, ha Luna
hangját visszakaphatnám.
Felnézett és egy fáradt mosolyt villantott.
– Jó ember vagy, Trent.
Nem voltam meggyőződve erről, de a szándék, hogy jó legyek, még ha
csak érte is, erősen vonzott.
Még fél órát lógtunk ott, aztán kimentem és szereztem magunknak pár
szendvicset egy közelben levő helyről. A dohos, nedves padon ültünk a
kórház előtt, mielőtt visszamentünk a negyedik emelet recepciójára. Edie
a topjának a gallérját rágcsálta, mint egy gyerek, miközben kinézett az
ablakon. Már kétszer próbálta hívni az apját, mióta ideértem. Egyszer sem
vette fel a telefont.
– Talán menned kéne. Nagyon későre jár és Luna aggódni fog. És
amúgy tűnik úgy, hogy egyhamar szabadulok innen, szóval…
 – Maradok – mostam el az aggodalmát. Nem azért, mert emberséges
dolog volt – mert a francba az emberséggel –, hanem mert egyedül volt itt
és én önzően magam mellett akartam tudni. Mindegy hogyan. Akár így.
– Igazán nem kell – elengedte a nedves gallérját és az ajkát harapdálta.
Találkozott a tekintetünk.
– Tudom.
Edie a fejét a vállamon pihentette és sírt, én pedig hagytam. Még mikor
elaludt rajtam sem tudtam mozdulni, vártam, amíg a halk hortyogása a
fülembe mászott.
Aztán csendben bevittem az édesanyja kórtermébe, lefektettem a
kanapéra az ágy mellett. A lámpa még égett. Mind túl kimerültek voltak,
hogy érdekelje őket. A tekintetem köztük járt, és annyira hasonlítottak
egymásra, mégis annyira mások.
Azon az éjszakán néztem Edie-t, talán túl sokáig is.
Azon az éjszakán megváltoztam.
Azon az éjszakán nem vettem el semmit Edie Van Der Zeetől. Évek óta
először, most én adtam. A legrosszabb benne? Sosem fogom
visszanyerni.
Az övé volt.
Örökre.
 Fordította: Katie

A GREAT BIG WORLDNEK VAN A Say Something* című dala. Ez elvileg egy
szerelmes dal, de számomra mindig is az a szám lesz, ami alatt
végigbőgtem az utat San Diegótól Todos Santosig, a fülhallgatókkal a
fülembe, hogy a világ többi részét teljesen kizárhassam, miután Theo
nekem esett.
Nem gondolta komolyan. Tudom. Rettenetes lehet a fejében lenni. A
dolgok, amik olyan könnyűek voltak számomra, neki furcsának és
idegennek tűnhettek. De nem adhattam fel, csak mert nem tudja
kimondani, hogy hogyan is érez. Képtelen volt rá.
Egyszerűen nem hagyhattam cserben.
A vasárnap nem a tervek szerint alakult.
Miután Trent az egész éjszakát a váróban töltötte, miközben én ki és
bejárkáltam anyám szobájából, hazahajtott, hogy lezuhanyozzon és
felvegye Lunát Camilától és elvitte őt a szüleihez, akik akkor jöttek vissza
Vegasból.
Kihasználtam az alkalmat, hogy hazamenjek zuhanyozni és egyek
valamit. Az anyám magához tért az éjszaka közepén. Nem volt
beszámítható állapotban. Miközben váltottunk pár szót, Trent kint várt.
Elmesélte, ahogy vasárnap késő délután az apám megjelent és elmondta
neki mi a helyzet, mintha csak egy gyászhírt közölt volna egy távoli
családtagról. Teljesen közömbös volt, amikor az asztalra tett válási
papírokból anyám, a szeméből patakzó könnyek miatt, egy sort sem tudott
elolvasni.
Vettem egy hosszú, forró zuhanyt, felvettem egy laza, sárga nyári ruhát,
aztán csendben ettem pár falatot reggelire, magányosan álldogálva az
asztalnál. Granola, joghurt és kókuszvíz.
A házam egy exkluzív környéken állt Todos Santosban, amit úgy hívtak,
hogy La Vista. Ahhoz, hogy bejuss, kell egy kód, vagy ismerned kell az
őröket a kapunál. Éppen ezért nem törődtem először a felharsanó kürttel.
Azt hittem valakinek a barátja érkezett meg és átkoztam őt, hogy ennyire
hangos vasárnap reggel.
Beep, beep, beeeeeep.
Gyűlöltem a tiniket. Az, hogy én is egy voltam közülük nem számít.
Beletettem a joghurtos tálat a mosogatóba és semmi készetetést nem
éreztem, hogy elmossam, de aztán eszembe jutott valami. Itt hagyhatnám
a házvezetőnőnek, de nem szoktam. Nem érdekelt mennyit fizetnek neki
a szüleim. Elmostam a tálat, közben mintha a vállamat a világ súlya
nyomta volna.
Beep, beeeeeep, beeeeeeeeeep.
Hol a fenében van Adrian, a srác az utca másik oldaláról? Általában
egyszerűen csak kiugrott a második emeleti ablakán, hogy eltűnjön a
haverjaival. Morogva eltöröltem a tálat és a poharat, amit használtam,
miközben az ajtó felé indultam.
Beep, beep, beep, beep, beeeeeeeep,
beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeep.
Elszakadt a cérna, így kitártam az ajtót, összeszorítottam a szemeim és
kiabálni kezdtem.
– Ez egy csendes környék és vasárnap reggel van. Elkussolnál?
– Kibaszottul nem. Hűnek kell lennem a hírnevemhez.
 Kipattantak a szemeim, és Trentre bámultam a fekete Teslájában. Egy
fehér pólót viselt és egy beanie sapkát, amiben egyáltalán nem nézett ki
hülyén reggel hatkor. Istenem, fantasztikusan nézett ki.
– Mit keresel itt? – pislogtam.
Leállította a kocsiját, kiszállt, hozzám sétált és megfogta a kezem.
Furcsának és idegennek tűnt, hogy ezt tette. Természetesen, mégis olyan
hanyagul. Apám bármikor megjelenhetett a háznál. Arról nem is beszélve,
hogy a szomszédoknak milyen lepcses a szája és valószínűleg mindenki
figyelmét felkeltette a dudálással. Ha Trent meg akarta szegni a
szabályokat, akkor először velem kellett volna beszélnie. Mert még mindig
esélyem volt rá, hogy mindent elveszítsek.
Egyet léptem háta.
– Nem. Mi történt? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Te nem
lehetsz itt.
– Egyet értek, és mégis itt vagyok. Gyere velem.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Anyámmal kell lennem.
– Remek ötlet – tette hozzá. – Az anyád stabil és valószínűleg a délelőtt
nagy részét át fogja aludni. Van egy meglepetésem.
Egy meglepetés. A szívem őrülten kezdett verni a bűntudattól. Kedves
akart lenni hozzám, én pedig abban a pillanatban át fogom verni, ahogy
tudom. Én voltam az ő Delilája. De a legrosszabb az egészben, hogy a
végén Sámson fog győzni. Nem a lány. Mert a szemét, kettős játékot
játszó emberek mindig vesztenek a végén, még ha meg is nyernek egy
csatát.
– Trent…
– Engedélyem van, hogy meglátogasd Theot – vágott közbe, és remény
csillant fel a kemény tekintet mögött. Zavartan pislogtam. Soha nem láttam
még ilyennek. Olyan volt, mint egy lelkes kissrác.
– H...hogyan?
 – Nem csak apádnak vannak kapcsolatai.
– Ezt magyarázd meg.
– Sonya.
Sonya. Azonnal furcsán néztem rá, és hátrébb léptem. Forgatta a
szemeit és megragadta a karom, közben az autó felé vonszolt.
Szerencsére a Dr. Martensem rajtam volt, különben mezítláb rángatott
volna magával.
– Nyugodj le, Hullámka. Ő Luna terapeutája. Ismer olyan embereket,
akik ezt elintézték, és hatalmas szíve van.
– És valószínűleg nagy mellei is – nem tudtam nem beszólni.
– Igaz – kuncogott, miközben belökött az anyósülésre, ahogy korábban
oly sokszor. Becsapta az ajtót, megkerülte a kocsit és indított.
San Diego felé vette az irányt, ami azt jelentette, hogy ő is ott akar lenni,
amikor találkozom Theoval. Még a pénztárcám sem volt nálam. Csak a
telefonom és a kulcsaim. Kiértünk a városból és egyikünk sem szólt egy
szót sem egy ideig, de aztán kitört belőlem a kérdés.
– Még mindig találkozgatsz vele?
Az utat figyelte, magában mosolygott, mintha örömét lelné abban,
ahogy izgek-mozgok. Néhány szívdobbanásnyi idő után megszólalt.
– Mit számít az neked?
– Azt kérted, hogy többet ne szexeljek Bane-nel. Csak azt akarom
megtudni mennyire vagy képmutató – mondtam őszintén.
– A képmutatás királya vagyok, Edie. Ha meg akarnék baszni mást,
miközben veled baszok, megtenném – mintha egyenesen a szívembe
szúrt volna. – De nem. Nem tettem meg. Te vagy az egyetlen, akit akarok,
és átkozottul lefoglalsz, szóval ne törd a kis fejed ilyeneken.
– Ez volt a legnyakatekertebb bók, amit valaha kaptam – böktem ki.
– Mind a ketten tudjuk, hogy nem érdemelsz ennél többet.
Igaza volt. Utána szaglásztam.
 Az út hátralevő részén nem szólt hozzám, amit meg is érdemeltem.

– Tényleg semmi szükség arra, hogy velem gyere – dörmögtem,

miközben Trent és én besétáltunk a Big Heart Village recepciójára. Meleg
és otthonos hatása volt, mint egy faház, csak éppen ötszázszor nagyobb.
A recepciós, Samantha, duci nő volt, az ötvenes évei elején, vadító vörös
körmökkel és macskaszem formájú szemüveggel, ami dzsungel mintás
volt. A ruhái vadító színekben pompáztak. Imádtam.
– Edie! – kiáltott fel, majd felállt az asztal mögött és megölelt a pulton
keresztül. Visszaöleltem, és éreztem, ahogy a vállaim ellazulnak. Trent
mögöttem állt. Még mindig nem válaszolt arra, hogy itt marad-e, amíg én
meglátogatom Theot, de reméltem, hogy velem tart. Nem szégyelltem a
testvérem. Ha jobban belegondoltam, ő volt az egyetlen a családomból,
akire büszke voltam.
– Mi történt tegnap? – Samantha feltolta az orrára a szemüvegét,
kinyitott egy chipses zacskót és odakínálta nekem. Megráztam a fejem és
mély levegőt vettem, mielőtt megszólaltam volna.
– A barátom… – Trentre mutattam, aki levette a sapkáját és
közömbösen szemlélődött – tartott egy barbecue partyt és a gyerekének
kellett egy bébiszitter, és így… – belezavarodtam, és tökre kínosan
éreztem magam. Samantha Trentre pillantott, felmérte. Azt látta, amit én.
Amit a világon az összes nő.
– A barátod bajkeverőnek néz ki – a szája sarka felkunkorodott.
– Eltalálta – lépett egyet előre Trent, és önelégülten mosolyogva a
sapkáját a recepciós pultra dobta. – El sem tudja képzelni mennyire. Az
ismerősöm, Sonya, azt mondta tehetünk egy gyors látogatást
Theodorenál. Mivel Edie nem ért rá tegnap – a testével felé dőlt és az
izmos karja súrolta az enyémet. Azonnal elöntött a forróság és a
legnagyobb igyekezetem ellenére is elvigyorodtam.
– Nos, írásos utasításunk van Mr. Van Der Zeetől, hogy Theodore-t
csak szombatonként lehet meglátogatni, de mivel az ügy nem lett
felülvizsgálva az elmúlt két évben és mivel Mr. Van Der Zee nem látogatta
meg ezen időszak alatt a fiát, a szociális osztály úgy döntött, hogy
megnyitja az ügyet Sonya kérésére. Tulajdonképpen nagyon hálás
vagyok ezért, Mr…?
– Rexroth – segítette ki, és egy vagány, bugyit-nedvesítő-mosolyt
villantott rá.
– Igen. Úgy látszik, az egyetlen, aki ezzel a gyerekkel foglalkozik, az a
testvére. Big Heart Village hisz abban, hogy a mentális és szellemi
egészség a legfontosabb. Ismerem Sonyát és örülök neki, hogy meg
tudott pár szálat mozgatni. Egy gondozó jelenlétében tudnak vele
beszélni, de hála Istennek, hogy belemehetnek hozzá. Foglaljanak helyet.
Gustav azonnal itt lesz és elkíséri önöket Theohoz.
Mind a ketten a sárga kanapéhoz mentünk és leültünk. Trent a telefonját
nyomogatta, miközben én próbáltam nem elsírni magam, amiért ezt tette
értem. Hogyan lehet valaki egyszerre ennyire kegyetlen és jószívű?
– Köszönöm.
Még mindig a telefonját bámulta.
– Ott vagy Lunának. Úgy fair, ha én itt vagyok Theonak.
– Igen, de nem kellene velem maradnod. Ez nem a te gondod.
– Ebben tévedsz.
– Miért is? – köszörültem meg a torkom.
Ez alkalommal felnézett a telefonjából, a szemeiben hideg és düh
kavargott.
 – Annyira szeretném, ha nem az én gondom lennél, Van Der Zee.
Tényleg szeretném, ha csak egy mocskos kis dugás lennél.
– Edie? – kiáltott egy hang. Gustav volt, a kedves, svéd ápoló, aki
Theora felügyelt. Integetett nekem a recepció másik feléről – nem a
bejárattól, hanem a piknikező részhez vezető ajtóból. – Vár téged.
Gyerünk.
Amiatt aggódtam egyedül, hogy Trent nem fogja megérteni Theot. A
beszéde elmosódott és lassú volt, szóval nagyon kellett figyelned, hogy
megértsd mit mond, de Theo és Trent azonnal egymásra találtak.
Trent úgy csinált, mintha Theo egy normális tizenkét éves fiú lenne. A
piknik asztal körül ültünk, Gustav úgy tett, mintha nem a beszélgetést
hallgatná, hanem a Harry Potter színező teljesen lefoglalná. Theo egy
Chicago Bears baseball sapkát viselt, egy Ren and Stimpy pólót és egy
mosolyt.
– Nem, ember, nem. Nem szurkolhatsz a Chicago Bearsnek, amikor
Kaliforniában élsz. Ez elfogadhatatlan. – Trent rázta a fejét, ráhajolt az
asztalra és lelkesen beszélgetett a testvéremmel.
– D-d-de, igen. M-m-mike G-g-glennon a legjobb – Theo kicsit
túlságosan nyersen rácsapott az asztalra a tenyerével. Gustav és én
ehhez már hozzászoktunk, a szemünk se rebbent, de a legjobb az volt,
hogy Trent sem vette fel. Trent türelmetlenül intett a kezével, forgatta a
szemeit, de Theo előtt nem vette elő a diplomatikus a hagyj-békén-a-
szarságaiddal stílust, amit az emberek általában szoktak Theoval
szemben.
– Jézusom. Nem. Ezt honnan veszed? Legközelebb azt mondod, hogy
bírod Tom Bradyt.
Theo nevetett. Az iránta érzett szeretet ellenére, nem tudtam vele pasis
dolgokról beszélgetni. Őt nem érdekelte a szörfözés, mert az óceánt se
látta jó ideje, mivel olyan régóta itt élt. Csak úgy ragyogott az arca, amikor
Trent beszélgetett vele.
– É-é-én bírom Tom Bradyt – mondta izgatottan.
– Nos, azt hiszem most akkor szabadjára engedem a rókát. Van itt
valahol egy mosdó? – Trent körbenézett, a kezével beárnyékolta a
szemeit. Úgy döntött, miközben az öcsémmel beszél nem viseli a
Wayfarerjét. Belenézett a szemébe. Ez valami fantasztikus volt.
Gustav mögé mutatott, a kis bódé felé, a piknikező részen. Családok
ültek az ételekkel és italokkal megrakott asztaloknál és nevettek. Évek óta
most először mi is egy voltunk közülük. Nem csak Theo és én. Más is ott
volt. És ez egyszerre lelkesített és elpusztított.
Amikor Trent elment, Theo szélesen elmosolyodott.
– K-ki ő?
Különleges vagy sem, Theo volt az én kisöcsém, ami azt jelentette,
hogy időnként olyan volt, mint a zabszem a seggemben.
– Jordannal dolgozik. Néha vigyázok a lányára, aki nagyon aranyos.
Hogy vagy, haver?
Theo megvonta a vállát.
– J-j-jól. N-n-nem jöttél t-t-tegnap.
Bűntudat öntött el. Szégyelltem bevallani az igazat, de ugyanakkor
voltak emberek, akiknek nem hazudhattál. Többet érdemelt fél
hazugságoknál, amiket apámnak adtam be.
– Trent megkért, hogy segítsek Lunának. Ő nem nagyon beszél, így
néha szüksége van valakire, ha új helyekre megy.
– M-m-már megint embereket mentesz – vigyorgott az öcsém, a szőke
hajával és a kék szemeivel az anyám jégkirálynői vonásaira emlékeztetett.
Soha nem érettem, hogyan tudott hátat fordítani valakinek, aki pontosan
úgy néz ki, mint ő. Theo egy kicsit testesebb volt – nagyon utált sportolni,
de ezt leszámítva pontosan úgy nézett ki, mint egy mini Lydia Van Der
Zee.
Trent tíz perc múlva jött vissza az asztalhoz, és egy tonnányi kaját
hozott a Safewayből.
– Csak szendvics és üdítő volt a kávézóban, és Theo ne vedd
sértésnek, de a kaja itt életveszélyesnek néz ki, ha érted mire gondolok,
de éhes vagyok.
– Én jelenleg bármit meg tudnék enni – mondtam. Trent adott
Gustavnak, Theonak és nekem egy-egy szendvicset és kinyitotta
mindegyik chipses zacskót.
Ebéd után Theo és Trent még civakodtak a foci miatt, aztán
szkandereztek. Trent hagyta győzni, én pedig ezért nyíltan és mélyen meg
akartam csókolni. Theo egy kicsit kiborult, amikor Gustav jelezte, hogy
ideje mennünk, de amikor megnyugodott, elköszöntünk, majd Trent
kocsijához mentünk. Érzelmileg teljesen kifacsarva éreztem magam, de
ugyanakkor feltöltődve és teljesnek.
Addig meg sem szólaltunk, amíg el nem ért a közlekedési lámpákig,
ahol San Diego felé fordultunk. A Wayfererse rajta volt és teljesen
nyugodtnak tűnt.
– Szent John’s? – kérdezte, hogy megbizonyosodjon róla, a kórház a
következő állomás. Nem értettem. Mégis, mi a fenét csinál? Mellettem
van, mintha egy pár lennénk.
– Igen, kérlek. De előtte… megállhatnánk valahol?
– Hol? – kérdezte.
– Bárhol – ráncoltam az orrom, a tekintetemmel a combomat fixíroztam.
A fejemben levő gondolatokra csak az volt a mentségem, hogy én még
mindig egy tini voltam, Trent pedig még mindig a valaha látott
legdögösebb pasi. Az arca közömbös volt, a testtartása fásult. Az egyik
kezével a kormányt fogta és úgy nézett ki, mintha maga James Dean kelt
volna életre.
– Miért? – a hangjában bujkáló nevetés zavart, de ettől csak még
dögösebbnek tűnt. Megdörzsöltem a combom a nyári ruha alatt, és
éreztem, hogy a bugyim máris nedves csak a gondolatára, hogy mit
teszünk.
– Tudod jól, miért.
– Fel kell frissítened a memóriám. Öreg vagyok és nem mindig veszem
be az Omega-3 vitaminom.
Nevettem, megnedvesítettem az ajkaim és a testemmel felé fordultam.
– Vasárnap, nekünk… – nevettem, ha arra gondoltam milyen
nevetségesen néztem ki és éreztem magam.
– Ez nem egy mondat, Van Der Zee. Be kell fejezned.
Ó, édes Istenem. Azt akarja, hogy kimondjam. Rendben. Oké.
– Hátulról kellett volna megdugnod.
Az autó kerékcsikorgás közepette megállt.
Hol voltunk? Körülnéztem. A Big Heart Village és San Diego közötti
szőlőskertnél. A csiripelő madarakon és az aranyló hegyeken kívül csak a
szőlőfürtöket és zöld leveleket láttál. Azt szerettem volna mondani, hogy
megkaphat hátulról, mintegy jutalomként, ahogy a testvéremmel bánt. De
az volt az igazság, hogy kétségbeesetten akartam őt. Mint a sivatag
közepén egy korty vizet.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Úgy tűnik tönkreteszek egy százezer dolláros kocsit – pillantott rám,
miközben rükvercbe tette az autót, majd a kezét az ülésemre tette, mielőtt
behajtott a szőlőskertbe. A homok és a por nem igazán tesz jót a Teslának.
Pár centire egy fától megállt a Tesla, kipattant belőle és magával húzott
engem is.
 – Hova mész? – kérdeztem levegő után kapkodva, miközben követtem.
Megláttam, hogy hova tart és izzadtság gördült végig a nyakamon. Ki van
zárva, hogy megteszem. Volt egy kis házikó a szőlőskert végében.
Valószínűleg üres, mert az ablakai hiányoztak és az ajtó szélesre volt
tárva. Valakié volt, nem volt jogunk bemenni. Az autó felé húztam, de harc
helyett egyszerűen csak felkapott és átvetett a vállán, majd magabiztosan
megindult a házikó felé.
– Őrült vagy. Valaki megláthat. Rajtakaphatnak minket – a hajam az
arcomba lógott, a bugyim pedig közszemlére volt téve, mivel az egyik
kezével feltolta rajtam a ruhát. Figyelmeztetésként a fenekembe harapott.
Éreztem a forró leheletét és a száguldó pulzusát a combomon.
– Úgy értettem, hogy ma csináljuk valamikor, nem azonnal –
kuncogtam.
– A bugyid nagyon is egyet ért velem. Teljesen elázott és úgy dörgölöd
magad a vállamhoz, mintha még soha nem basztak volna meg. De mind
a ketten pontosan tisztában vagyunk ezzel, ugye, Edie?
– Igaz – értettem egyet nyafogva, miközben az ujjaim a hátába vájtam,
és még a pólóján keresztül is éreztem, hogy libabőrös lesz. – De Bane is
megdugott – tettem hozzá cukkolva.
Erre pedig pontosan úgy válaszolt, ahogy akartam. Egy nagy
csattanással a fenekemen. Felnyögtem az érzésre, amit csak Trent volt
képes belőlem előhívni, és kicsit széjjel nyitottam a lábam, miközben ő
folytatta az útját a házikó felé.
– Soha nem baszott meg úgy, mint én, és ezzel te is tisztában vagy.
Igazat kellett neki adnom. Ledobott egy szénabálára, mint egy
rongybabát, fölém tornyosodott és magamban imádkoztam, hogy
csókoljon meg újra, úgy, ahogy Viciousnál. Mintha senki más nem létezne
a világon, csak mi. Arra emlékeztetett, hogy az élet gyönyörű.
 – Csókolj meg – ziláltam. Kérlek, a szemeim könyörögtek. Most,
követelték.
Lélegzetelállító volt, ahogy levetkőzte magáról a dühét. Letérdelt
előttem, előre hajolt, megragadta a tarkóm és az arcomhoz hajolt, majd
édesen az ajkait az enyémekre nyomta. Amitől teljesen elérzékenyültem.
Mintha nem robbanna az arcunkba az egész szar, amikor nemsokára
háborúba kezd az apámmal vagy ha az apám megtudja, hogy lefeküdtem
vele.
Ajkai elváltak egymástól, a nyelve a számba csúszott. Oldalra
döntöttem a fejem, hogy jobban hozzám férjen, a tenyerembe fogtam az
arcát. Mélyebben csókoltam, vadabbul, magam mögött hagyva a lelki
békém, hogy olyan mélyre férkőzhessek belé, hogy soha ne felejtsen el.
Az ujjaival az izzadt nyakamon körözött, pár tincset megfogott és
finoman meghúzta, miközben a nyelve elmerült az enyémben. Éhesen
szívta a nyelvem. Lehunytam a szemem és belül összerándultam.
– Gondom lesz a seggedre, Van Der Zee. Innen már amúgy sincs
visszaút.
– Rajta, nem azért vagyok itt, hogy könyörögjek – nyeltem a keze
nyomása alatt, a szemem az övébe kapcsolódott, de a szemem sarkából
láttam, ahogy elővette a farkát. Tudtam, hogy úgy csináljuk majd, ahogy
mindketten szerettük. Mint az állatok. Ruhában, izzadtan, a száraz
szénának nyomódva, miközben a bőrünk keményen csapódik
egymáshoz, emlékeztetve minket arra, hogy semmi elegáns vagy szép
nincs abban, hogy mennyire akarjuk a másikat. Úgy szexelünk majd,
ahogy a természet megteremtett minket. Méltóság, büszkeség vagy
szégyen nélkül. Nem szeretkezni fogunk. Megütközünk, ahogy
mindenben eddig.
– Nem fogsz könyörögni – ismételte meg egy önelégült vigyorral az
arcán. Gúnyolódott velem, a farkát a kezében fogta és a puncimhoz
nyomta. Izgató köröket rajzolt a hegyével, amitől teljesen elvesztettem a
fejem. Ismét azon kaptam magam, hogy az iránta érzett vágy átvette
felettem az uralmat.
– Nem fogok könyörögni.
– Nem fogsz könyörögni – ismételte meg és az egész farkát a
bugyimnak nyomta, szinte felnyársalt. A bugyim anyaga fájdalmasan
húzódott a belső combomnál. Hátra hanyatlott a fejem és megremegtem.
Többet akartam.
Keményebben.
Mindent akartam.
Felnyögtem, az ujjaim a farmerjába csúsztattam, az alsónadrágja alá,
és miközben szélesebbre tártam a lábam, megmarkoltam a fenekét.
– Mit csinálunk?
– Pontosan azt, amiről azt ígértem, hogy soha többet nem teszem meg.
Gumi nélkül baszunk.
Kuncogott, megcsókolta az ajkaim, aztán az arcom, majd a homlokom.
Az ajkaival a fülemhez hajolt, majd a fülembe suttogott és én tudtam, hogy
jó ideig nem fog újra megszólalni.
– Ne felejtsd, Edie, nem könyörögsz.
Aztán átfordított, a hasam a szénának nyomódott, a fenekem felfelé
meredezett. Villámgyorsan tépte le rólam a bugyim. Az oldalsó varrásnál
szakadtak el, és én felkiáltottam a kellemetlen érzésre, a szénába
markoltam, próbáltam oldalra fordítani a fejem, hogy lássam, mit csinál,
de megragadta az állkapcsom és a föld felé fordította az arcom.
Aztán belém dugta egy, kettő… három ujját, egyiket a másik után.
Behajlította a középső ujját, és azonnal megtalálta a G-pontom.
Kegyetlenül gyötört, vonaglottam, minden egyes porcikám azt sikította,
hogy el innen.
Ne könyörögj. Ne kérj többet. Máris túl sokat akartam.
 Úgy éreztem a testem egy gyertya, lassan és forrón olvad szét. Az első
orgazmusom vad és állatias volt. Belül robbantam. Pop, pop, pop. Az
izmaim megfeszültek, a gyomrom összeugrott, a lábujjaim begörbültek,
minden egyes részem az övé volt. Az érzés elviselhetetlen volt. Túl sok és
mégis kevés. Apró atomjaimra akartam hullani, és a legrosszabb az volt,
hogy tudtam, Trent nem rakna utána össze.
A testem kontrollálatlanul remegett, elélveztem az ujjaitól, éreztem,
ahogy eláraszt a saját nedvem. Kihúzta belőlem az ujjait, és a nedvem a
farkára kente.
Egy mozdulattal négykézlábra rántott, a farkát a puncimhoz illesztette.
Megborzongtam, még mielőtt belém hatolt volna.
– Megőrjítesz – mondta.
– Elvesztem az eszem tőled – vigyorogtam, miközben az arcom a
szénának nyomódott. Éreztem a farkát a fenekemnél és belül
összerezzentem. Az ujjait a hátsó bejáratomhoz nyomta.
– Perverz vagy.
– Lazíts, Edie.
Próbáltam, éreztem a farkát, amit beborított a nedvem. Először csak a
fejét éreztem. Aztán a nyomás egyre erősödött, de beleharaptam az
ajkaimba és nem szóltam egy szót sem.
– Tönkreteszel – dörmögtem, amikor újabb centi, majd újabb és újabb
hatolt az égő lyukamba. Nem élveztem. Borzalmas volt. Mintha széjjel
akart volna szakítani.
– Te is elég rendesen tönkrevágtál – válaszolta, és teljesen belém
hatolt. Nem mozdult, én pedig a szénába haraptam, a keserű íz betelítette
a számat. Az ujjaim a mocskot markolták.
Megcsókolta a fülem, az arcom, és lenyalta a fájdalomtól kibuggyant
könnycseppet.
 – Legközelebb, amikor azzal viccelsz, hogy más is megbasz, csak
emlékezz, hogy én birtoklom az összes lyukat a testeden, még azt is, amit
a szívedben hagyok, amikor végeztem.
Amikor először mozdult meg bennem, olyan érzés volt, mintha benzint
öntött volna seggembe és meggyújtotta volna. De hat vagy hét lökés után,
ellazultam, és hozzászoktam, hogy bennem van a farka. Ekkor a kezével
finoman megszorította a csiklóm, és a puncim nedvével bekente, majd
játszani kezdett vele.
– Ahh – lecsuktam a szemeim, és teljesen elvesztem az érzésben,
ahogy a csiklóm izgatta.
Még szélesebbre tárta a lábam. Folyamatosan mozgott benne, közben
a csiklóm kényeztette. A könyököm remegett. Istenem, igen. Sokkal
teljesebb, intimebb és őrültebb volt, mint valaha tapasztaltam.
– Picsába, nagyon szűk vagy. El fogok menni.
Furcsán kellemes érzés volt, ahogy a fenekembe élvezett. Különösen,
hogy az egyik keze a puncimon volt – minden szempontból bennem volt –
, és ahogy szorította a vállam, nagyon erősen, amitől a lábaim annyira
remegtek, hogy azt hittem össze fogok csuklani.
– Picsába, picsába, picsába.
– Jézusom – nyögtem, és elmosolyodtam.
Megragadta a hajam, amitől ívbe feszült a hátam. A vállaim a
felsőtestéhez nyomódtak és beleharapott a fülembe.
– Tudtam, hogy könyörögni fogsz. Miattam vagy gyenge, Edie.
– Csináld – sziszegtem.
Belém élvezett, és én is elélveztem a kezétől.
A kórházba vezető út néma volt és én próbáltam úgy helyezkedni, hogy
a seggem ne sajogjon annyira. Egy szót sem szóltunk többet. Mielőtt
kiszálltam a kocsiból megszorította a combom a kezével, aminek még
mindig olyan illata volt, mint nekem.
 Trent magabiztosan felém biccentett, én összeráncoltam az orrom –
mert mindig ezt csináltam.
– Be kell fejeznünk – mondtam.
– Akkor fejezd be – rántotta meg a vállát.
– Azt fogom tenni – hazudtam. Kiszálltam a kocsiból, de még hallottam
a nevetését. Ott lebegett a levegőben, míg el nem hajtott.
 Fordította: Aiden

Egy héttel később

– IGEN. PALM SPRINGS. TUDOM. Egy sofőr fogja várni őket a földszinten.
Két ujjamat a halántékomhoz emeltem, szemforgatva úgy tettem,
mintha lelőném magam. A velem szemközt ülő Dean kaján vigyorral az
arcán egy szál spanglit görgetett az ujjai között. Kurvára nem kéne. A
földszinten nem gyújthatok rá. Az irodám erkélyén sem. Már így is túl sok
szart csináltam.
Újfent szünetet tartottam, meghallgatva a másik felet, mielőtt
válaszolnék.
– Ez egy egy hónapos program és kisebb gondom is nagyobb ennél.
Odaláncolhatod a kibaszott ágyhoz és szarjon, hugyozzon egy tálba. Most
nem fog meglépni. Ennek a nőnek meg kell gyógyulnia.
Úgyhogy Edie boldog lesz, nem tettem hozzá.
Csalódottan sóhajtottam és meglazítottam a nyakkendőmet. Dean
csóválta a fejét, a spanglit a füle mögé dugta. Gyerekes húzás, akárcsak
az, hogy minden piti dolog képes volt felhúzni mostanában. Le akartam
zárni ezt a Jordan Van Der Zee szart, mert kezdett nyilvánvalóvá válni,
hogy az életem árán sem tudtam megállítani a lányát. És az volt az
ironikus, hogy pont akkor vált Edie a saját függőségemmé, amikor
megpróbáltam az anyját lehozni a szerről.
 – Luna fiatalon kezdte. Nem hiszem, hogy a gyerekeim tíz éves koruk
előtt hozzányúlnak a szerhez – szólt hozzá Dean a
telefonbeszélgetésemhez.
– Hé, faszfej, itt hagytad a humorérzékedet – sóhajtottam arcomat
dörzsölgetve. – – Lydia Van Der Zee rehabilitációja. Amióta a férje túl
elfoglalt ahhoz, hogy segítsen neki és én nem igazán kérhettem meg
Rinát, hogy tegye meg helyettem, mert az kérdezősködésre adna okot –
magyaráztam.
– Igen, lenne a válasz azokra a kérdésekre, hogy megdugtam-e a lányát
és miért tettem, örülök, hogy megkérdezted, igen, azt is az irodában
csináltuk, és természetesen igen, hogyne akarnék golyót a fejembe.
Elsősorban ez volt az oka, hogy ezt tettem – fogta az állát, mintha csak
arra várna, hogy behúzzak egyet az önelégült arcába.
Felkeltem, átballagtam a bárba, hoztam két üveg vizet, egyet neki és
magamnak.
– Örülök, hogy jó hangulatban vagy – jegyeztem meg hűvösen.
– A legjobb hangulatban. Végre van barátnőd.
– Tévedés. És még ha igaz is lenne, ne mondj ilyeneket e falakon kívül
– mondtam, sietve ledöntve az italom java részét.
– Ha nem a pasija vagy, akkor mi a faszért kezelteted az anyját egy
rehabilitációs intézetben? Másodállásban te lennél Teréz anya?
Az órámra pillantva feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon ez lenne-
e az a nap, amikor végre befárad a kibaszott irodába és megszabadít a
folyosókon való mászkálás gyötrelmétől ahelyett, hogy bámulnám a
helyes kis seggét egy újabb, anyjától lopott cuccban, ami nem is rá való.
Akkor pillantottam rá, amikor biztos voltam benne, hogy nem veszi észre.
A nap hátralévő részében ő volt a hajtóerőm. Ő tartotta bennem a lelket.
– Mmm? – hümmögtem Deanre, halogatva, hogy válaszoljak neki.
Előredőlt, lassú mozdulattal előhúzta a spanglit a füle mögül.
 – Kicsodád ő neked, ember? Miért segítesz neki olyan sokat?
– Mert segítségre van szüksége, és mert az apjára nem számíthat.
Jordan egy napot sem hiányzott a munkából, míg Lydia kórházban volt.
A legtöbb este még benn is maradt későig, a munkába temetkezett. A
közöttünk lévő kapcsolat eljutott arra a pontra, ahol már nem tettem úgy,
mintha nem fordulna fel tőle a gyomrom, és ő sem viselkedett úgy, mintha
közömbös lennék számára. Nyíltan gyűlöltük egymást, ez lerítt minden
pillantásunkról és találkozásunkról, amit váltottunk.
Kulcsra zártam az irodámat minden egyes nap. Az ürítetlen, teli
szemétkosaram már elkezdett bűzleni az otthagyott fehérje italoktól és a
romlott kávétól, de legalább a fickó nem tudott hozzáférni a cuccomhoz,
mikor nem voltam ott.
– Ami Jordant illeti… – Dean felállt a helyéről, az ajtó felé indult méretre
szabott, puccos kék öltönyében, amitől azt gondolnád, hogy ő volt Conor
McGregor. – Gondoltam jó, ha tudod, hogy szaglászik utánad, és nagy
pénzeket ajánlgat. Azt akarja, hogy eltűnj, tesó. Mit gondolsz, tud rólad és
Edie-ről?
Ki a fasz tudta? De a lényeg az volt, hogy Jordan már azelőtt is
szabadulni akart tőlem, mielőtt a farkam a lánya szájában, seggében és
puncijában járt volna. Zsebre raktam a kezem.
– Valószínűleg nem. Ki nem hagyta volna a lehetőséget, hogy jelenetet
rendezzen vagy gúnyt űzzön a lányából.
Dean felém fordulva megragadta a kilincset.
– Hát, légy óvatos.
– Mikor nem voltam az?
A délután hátralevő része a saját haragomban hamvadva telt. Tudtam,
hogy a barátaim nyilván sosem adnának Jordan kezére, ami azt jelentette,
kétségbeesett volt. Én meg azon csodálkoztam, hogy miért? Mi a szarral
érdemeltem ki a gyűlöletét?
 Aznap nem én voltam A Néma. A Seggfej voltam és kapaszkodtam is
ebbe a titulusba foggal-körömmel. Még Vicious sem tudott lekörözni.
Ordítottam Rinára, hogy rossz szendvicset hozott ebédre; hat hónapja
dolgozik velem, mi a faszért volt olyan bonyolult megjegyezni? Kirúgtam
egy gyakornokot, aki véletlenül rossz szerződést küldött egy ügyfélnek
aláírásra. A helyszínen oltottam le anélkül, hogy meghallgattam volna
vagy időt adva, hogy összepakolja a holmiját az asztaláról. Ezután jártam
a folyosókat, random emberekkel veszekedve nevetséges okok miatt, de
semmi nem volt elég, hogy csillapítsa a haragomat.
Edie még az anyjánál volt a kórházban. Azt mondta, lehet, hogy beugrik
munkába, csak hogy lásson, de nem tette.
Először azt hittem, szívat. Aztán megvilágosodtam. A távozásával végre
összecsaphattam a szardarab apjával.
Tudtam, hogy jól kell forgatnom a kártyáimat. Nem korzózhattam be az
irodájába, hogy félbeszakítsak egy másik, dinnye méretű seggfejjel való
megbeszélést. Így hát vártam.
Öt órakor az összes adminisztrátor bepakolt a táskájába és távozott.
Hatkor követték őket a brókerek.
Hat harminckor Jamie, Vicious és Dean találkozott a folyosón az
irodáink előtt. Vicious kétszer kopogott a nyitott ajtómon, bedugva a fejét.
– Szararc, jössz vagy mi?
– Űzöm még egy kicsit az ipart – biccentettem a kikapcsolt monitorom
felé. Nem láthatta ezt ebből a szögből, de azt érezhette, hogy mérföldekről
bűzlik, akkora kamu.
Egyik szemöldöke felvonásával nyugtázta a dolgot.
– Ha arra készülsz, hogy megölöd Van Der Zee-t, kérlek vedd
figyelembe, hogy nem gyakorlok büntetőjogot és nem fogok neked tudni
jogilag segíteni. De ha kell valaki, aki segít elrejteni a holttestet, én vagyok
a te embered.
 – Milyen értékes segítség – feleltem szárazon.
Az ajtót megragadva vállat vont, sarkon fordult.
– Nos, kurva kibaszott szívesen, Rexroth.
Hat harminc.
Hat harmincöt.
Hat negyvenöt.
Hétkor beszélgetve besétált a takarítóbrigád. Meglapultam a gépem
mögött. Mi a szar vette rá Van Der Zeet, hogy kémkedjen utánam? Mikor
megláttam a karbantartókat az emelet másik oldalán, felálltam és
magabiztosan elindultam a mellettem lévő sarokiroda felé. Az épület
legnagyobb és legfényűzőbb irodájába. Oda, ahol az az ember dolgozott,
aki borzasztóan bánt Edie-vel és az öccsével, és aki megpróbálta velem
is ezt tenni. Arra számítottam, hogy ott ül a gépénél és gépel, ahogy
mindig, de a hely üres volt. Ennek semmi értelme. Jordan ritkán hagyta el
az irodát este nyolc előtt. A munka – a pénzcsinálás – volt az élete. A
fejemre csaptam és megláttam, hogy épp beszáll a liftbe.
És tudtam, hogy egy lépéssel már előttem jár.
Rájöhetett, hogy mit tervezek és elslisszolt, mielőtt szembekerülhettem
volna vele. De nagyot tévedett.
Gyorsan leszaladtam a vészlépcsőn és a parkoló felé vettem az irányt.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, tudván, hogy hamarabb kell
odaérnem, mint ő. A lift minden rohadt szinten megállt lefelé, mivel a
számviteli és HR-es dolgozók később végeztek, mint a mieink.
Megizzadtam, mire leértem. Nyugodtan, kurva nyugodtan elindultam a
fekete Range Rovere felé. A szívem nem vert olyan gyorsan, ahogy kellett
volna. Nekidőltem az autó vezető oldalának és zsebre dugott kézzel
vártam. A lift megállt és kinyílt. Mikor meglátott, ráncba szaladt a
szemöldöke, de rendezte vonásait, mielőtt nevetni tudtam volna.
 – Próbálod eljátszani az elérhetetlent, Jordi? Fölösleges, mert te nem
érdekelsz – villantottam rá egy győzelemittas mosolyt. Hátrálni kezdett,
karja már mozdult a kezelőpanel felé. Fejcsóválva farkasszemet néztem
vele.
– Gyerünk, Van Der Zee. Azzal, hogy elkerülsz, nem tudsz eltüntetni,
csupán kibaszottul feldühítesz.
Vonakodva tett pár lépést előre, meglazította piros selyem
nyakkendőjét. A lift bezáródott mögötte és egyedül maradtunk. Talán húsz
lábnyira álltunk egymástól, de ettől kevésbé volt a helyzet fullasztó.
Legalábbis számára.
– Mit akarsz csinálni? Megversz? Megölsz? – kérdezte emelt fővel,
szemei gyűlölködve meredtek rám.
A félelem régi ellenség volt. Nem hagytam neki helyet az életemben. A
három cimborám kivételével az emeleten mindenki remegett, mikor
Jordan elővette őket. Kicsit szórakoztatott az önhittsége. Nevetséges.
– Csak mert nem vagyok olyan betegesen sápadt, mint te, még nem
jelenti azt, hogy bűnöző vagyok.
– Néhány megkérdőjelezhető hibát vétettél életedben, ami miatt azt
hihetem, hogy az önmegtartóztatás nem az erősséged – válaszolta felém
lépegetve. Mostanra veszélyes közelségbe kerültünk ahhoz, hogy ilyen
szarságokat szóljon be.
– Mi a fenéről beszél?
– A lányod helyzetére céloztam – mondta.
Elfojtottam a nevetésem.
– Sosem hoztam száz százaléknál kevesebb profizmust a karrierem
során. Bármi is történik a magánéletemben, az csakis az én dolgom, nem
a tiéd.
– Annak a módja, ahogy az ember az irodán kívül viselkedik,
közvetlenül tükrözi, ki is a profi – Jordan megmerevedett, kihúzta magát.
 Ellöktem magam a kocsijától.
– Ne menjünk ebbe bele, Jordi. Aligha lehet rád azt mondani, hogy
szent és nem csupán annyi a bűnöd, hogy rosszkor baszol ki rossz
emberrel.
Nem szerettem volna, hogy tudja: Edie bízott bennem – soha nem
adnám ki a titkait –, de ugyanakkor rá akartam vezetni: míg ő a dolgaim
után kémkedett, én is ugyanezt tettem vele.
– Mi bajod van velem, hm? – kérdeztem egyenesen. Pislogás nélkül
meredtünk egymásra. – Miért akarsz annyira megszabadulni tőlem?
Meglepett, hogy Jordan az utolsó lépést is megtette, eltörölve köztünk
a távolságot. Összeért az orrunk, közelebb voltunk egymáshoz, mint a
barátaimmal valaha is lehettem.
Gonosz vigyor virított a hervadt képén.
– Nem sokára megtudod. Mondd csak, Trent, van valami terved,
hogyan szabadulj meg tőlem?
Nem válaszoltam. Nem volt rá szükség. Tudta ő a választ. Ellenkező
esetben nem akarná annyira kibaszottul az adathordozómat. A tény, hogy
tudott róla, nem volt véletlen. Mindig mondogattam az embereknek, hogy
nem bízom a titkokban, így inkább továbbpasszolom őket. Max, a
személyi asszisztense volt a tökéletes célpont. Ittunk pár italt munka után,
néhány HR-es csaj szülinapi bulit tartott. Bizalmasan említést tettem az
adathordozóról, tudván, hogy leadja a drótot Jordannek: nézz a hátad
mögé. Nem te vagy az egyetlen, aki trükközik.
– Mert hadd áruljam el neked, Rexroth, határozott terveim vannak arra
nézve, hogy ártsak neked mindenhol, ahol te ártasz nekem.
– Mi a szart akar ez jelenteni?
– Idejében megtudod.
Magabiztosan rávigyorogtam, figyelmen kívül hagyva a hülye
megjegyzését. Az új elképzelése rólam vetekedett egy hormonzavaros
húszéves lányéval. Nyilvánvaló, hogy problémája volt velem. De ahelyett,
hogy kiállna és a szemembe mondaná, mi az, inkább körbetáncolja a
témát, mint egy kis picsa.
– Felveszem a kesztyűt, vénember – vigyorogtam, ahogy kinyitottam
előtte a kocsi ajtót. Zavartan beszállt az autójába, gyanakvóan méregetve,
ahogy játszottam az előzékeny inast. Kopogtattam az ablakán és
kacsintottam.
– Győzzön a legjobb!
– Milyen fogást találtál rajtam, Rexroth, amitől ennyire átkozottul
magabiztos vagy?
– A játék nem így működik, Van Der Zee. A meglepetés is a móka része.
Vezess óvatosan.
Ugyanazt mondtam neki, mint a lányának az első találkozásunkkor.
Csak most vele kapcsolatban mást jelentett. Odaballagtam a lifthez,
megnyomtam a gombot és beszálltam.
Azon az estén felhívtam Edie-t, hogy megkérdezzem, jön-e másnap
dolgozni. Azt mondta, igen.
Másnap reggel jól látható helyen elhelyeztem az adathordozót az
íróasztalomon, nyitva hagytam az ajtót és kisétáltam az irodámból.
– Kiveszem a mai napot – mondtam Rinának, távoztomban némi
papírmunkát dobva az asztalára. – Nyitva hagytam az irodám, Van Der
Zee kisasszony, Dean, Vicious és Jamie bemehet. Mindenki más
maradjon távol.
Csali volt és reménykedtem benne, hogy beválik.
Csali voltam és valójában az életemet kínáltam, hogy megmentsem az
övét. Nem tudtam, miért tettem ezt. A lányom jövője és az enyém is ettől
a tinilánytól függött. De minden szándékom és célom ellenére már
meghoztam a döntést. Szüksége volt az adathordozóra, hát odaadtam
neki.
 Azon az estén Edie átjött hozzám munka után. Lunának spagettit és
hot-dogokat készített, és én hagytam, hogy megegyék az egészségtelen
szemetet. Éjjel keményen megdugtam, reggel gyengéden szeretkeztünk.
Nem tettem említést az apjával való találkozásról, sem arról, hogy kinn
hagytam az adathordozót az asztalomon, és ő sem.
Külön kocsival indultunk munkába, ő még egy órát zuhanyozott, így
természetesen én érkeztem előbb.
A torkomban dobogott a szívem, ahogy közeledtem az irodám felé.
Az adathordozó eltűnt.
 Fordította: Aiden

AZ ELSŐ DOLGOM VOLT, mikor Trent elhagyta az apartmanját, és magával

vitte Lunát és Camilát az irodai keddre, hogy a fürdőszobába rohantam és
hánytam.
A fejem telis-tele volt gondolatokkal, fehér pontok úsztak a szemem
előtt. Lassan feltápászkodtam az ülőke mellől, elvonszoltam magam a
mosdóig, mint valami öreg eb. Megmostam a kezem és az arcom,
gondosan ügyelve, hogy véletlenül se nézzek bele a tükörbe. Nem tudtam
magamra nézni anélkül, hogy újra ki ne dobnám a taccsot.
Áruló. Szélhámos. Júdás. Hitszegő. Kurva.
A folyosón botladozva a falaknak támaszkodtam. Szuper dramatikus,
de semmit sem segített az érzéseimen. A világ összedőlt és porrá zúzott
testemet maga alá temette. Nem voltam benne biztos, hogyan sikerült
túlélnem az elmúlt huszonnégy órát.
Tegnap, mikor megérkeztem az apartmanjába, Camila nem volt ott.
Trent hazaküldte, mondván, hogy azon az éjjelen nem lesz szükség rá.
Rutinból készítettem el Luna ételét, kétszer is megégetve magamat, és
gyakran mentem ki a fürdőbe, hogy megmossam az arcom és mélyeket
lélegezzek.
A vacsora elkészült. Azzal próbáltam kitölteni az űrt, hogy meséltem
Lunának a szörfözésről és olyasmiről, amiket a tengeri csikókról olvastam.
Beszéltem neki az öcsémről, hogy remélem, egy nap levihetem őt a
strandra. Úgy tűnt, érti, amit mondok. Legalábbis úgy nézett ki, hogy
értette.
Éjjel bekúsztam az ágyába, ellopva, amit már nem érdemeltem meg. A
csókjait, öleléseit, azt, ahogyan teste az enyémhez simul. Elloptam a
tüzét, nyelvcsapásait, farka nyomulását. Elloptam a vágyát, mert már nem
az enyém volt. Élveztem a fájdalmat és örömet, amit magamnak kerestem.
És reggel kértem egy második menetet, nagyon jól tudva, hogy ma
délután – mikor átadom az adathordozót apámnak – mindennek vége
szakad.
– Azt szeretném, ha ezúttal lassan haladnánk – vonaglottam alatta, az
én csorbult páncélú sötét lovagom alatt, aki megengedte, hogy bejussak
és letáborozzak kagylóhéja törött szilánkjain át, tudván, ki is vagyok
valójában. A trójai faló.
– Miért lassan?
– Hogy emlékezhessek rá.
– Miért felejtenéd el?
Csönd. Lecsókolta a könnyeimet, pontosan tudva, amit nem mondtam
el, de nem akartam elhinni. Meghozta értem az áldozatot – ez egészen
biztos volt. Engedte magát megtörni és én megtörtem. Szemrebbenés
nélkül, hezitálás nélkül vagy akárcsak egy pillanatra is megállva, hogy
átgondoljam.
Fölém kerekedett, mintha valami hullám volnék, megtöltve a testem, a
belsőm és a lelkem. Megsimogatta az arcomat, csókot lehelt a szemeimre.
– Én nőm, én megszállottságom, én Apályom.
Úgy hangzott, akár egy búcsú, ami még inkább sírásra késztetett, úgy
kapaszkodtam bele, akár egy horgony. Trent tudta ezt, és reggel hatkor,
fél órával Luna ébredése előtt a legközelebb álltunk a szeretkezéshez,
tudván, hogy a nap végére ez a szerelem gyűlöletté fog válni.
Apám irodájának ajtaja nyitva volt.
Minden a befejezésre utalt. Ha elhaladok az ajtaja előtt, be fog hívni.
Kérdezősködni fog az adathordozóról. Oda kell adnom neki, aztán
mindennek vége lesz.
Luna.
Trent.
Csikóhalak.
Apály.
Az óceán haragos volt aznap. Míg Trent zuhanyozott, Bane hagyott egy
üzenetet reggel fél hétkor.

Meg se próbálj lejönni. Fekete zászló.

Nem tudhatta, hogy szó szerint láthattam a lobogó zászlót Trent

ablakából, a hálószobájában állva mezítelenül, kezemet az üveghez
nyomva. A hullámok csapkodtak és a szél üvöltött. Ez volt a legbizarrabb
időjárás augusztusban, Kaliforniában, de szörfösként ezen nem lepődtem
meg.
Az óceán tudta.
Elidőztem a recepción, meghosszabbítva az utat az apám ajtaja melletti
íróasztalomig és helyet foglaltam. Tizenegy óráig tudtam halogatni az
elkerülhetetlent. Aznap a tizenkettedik kávét készítettem – hogy kinek,
senki sem tudta –, amikor jött Max és karjára támaszkodva nekidőlt az
ajtónak. Úgy nézett ki, mint egy öltönyös menyét, bűzlött a fenyőillatú
fertőtlenítőtől. Mindig olyan szaga volt, mint aki aftershave-ben fürdik.
– Az apád látni akar – jelentette be hűvösen, mielőtt távozott.
 Az adathordozó égette a zsebemet. Elhagytam a pihenő szobát,
hátrahagyva a kávét, amit sosem terveztem meginni. Elhaladtam Trent
irodája előtt. Az ajtó nyitva volt. Tudtam, hogy tudja. Tudván, hogy ez
valamiféle teszt. Tudván, hogy elbuktam. Megálltam előtte. Lehajtott fejjel
szignózott pár papírt, rám sem nézett. Megköszörültem a torkomat, úgy
érezve, mintha a testem idegen lenne, nem is az enyém.
– Ez valami csel?
Krákogtam. Reménykedtem, imádkoztam, akartam, hogy ez egy
nagyobb terv része legyen, amit megosztunk egymással. Trent még
mindig nem nézett fel a papírokból. Mintha nem is ő tartott volna órákkal
ezelőtt a karjaiban és nem lehelt volna életet belém.
Nem csóválta a fejét, meg sem moccant.
– Nem – felelte.
– Szóval ez minden információ… – kezdtem, mielőtt felkapta a fejét és
üres arccal rám szegezte tekintetét. Kőkemény tekintet és arc. Istenszerű
és haragos.
– Minden ott van, Edie. Minden egyes fájl, terv és szerződés. A te
döntésed volt. Ha erős akarsz lenni, legyél az. Most menj.
Vitatkozni akartam vele. Azt akartam, hogy ez a vita hangos, dühös,
csúnya legyen, ami után találok egy másik lehetőséget, hogy
megmentsem Theot. De beláttam, hogy ezek csak arra lennének jók, hogy
bebizonyítsam, még mindig egy határozatlan tini vagyok, és ő az idősebb
férfi, aki elcsábított engem. És mi nem ezek voltunk. Sokkal többek voltunk
ennél.
Vittek a lábaim apám irodájához és nem emlékszem, hogyan jutottam
be, csak arra, ahogy az ajtó kattantva záródott mögöttem. Ez a hang
végleges és súlyos volt.
 Óceánnyi űr és kimondatlan szavak voltak közöttünk, minden
centiméter egy csepp keserű méregként hatott. Nem akartam letérni az
útról. Jordan Van Der Zee-vel szemben kimért voltam és fegyelmezett.
– Nos? – kérdezte, hátradőlve bőrfoteljében és szkeptikusan nézve
rám. Sosem kérdezte meg tőlem, mi volt az anyámmal, míg én aludtam,
ettem és éltem a kórházban vele. Ettől, kiegészítve mindazzal, amiket
csinált, amit az életemmel művelt, betelt nálam a pohár. A szám kiszáradt
és a testem minden izma megfeszült.
Nem voltam biztos abban, hogy a következő szavak honnan is jöttek,
de abban igen, hogy nem akadályozhattam meg, bármennyire próbáltam.
– Kérdezhetek valamit?
Dühösen hátradőlt a székében. Intett a kezével, hogy haladjak a
mondandómmal.
– Most, hogy tudod, mi történt anyával, nem kívánod azt, hogy bárcsak
vártál volna? Talán nem kényszerítetted volna őt arra, amit tett?
Egy részem tudta, hogy lehetetlen – talán szánalmas – dolog lett volna
megértetni vele. Keresni benne az érző embert. Mert ő egy szörnyeteg,
akárcsak én. De ha maradt egy csepp emberség is benne, talán ki tudnék
egyezni vele és megmenthetném Trentet. Jordan türelmetlenül pillantott
az órájára, jelenlétem kellemetlen volt neki és megdörzsölte az állát.
– Nem kényszerítettem az anyádat, Edie. Mindannyian felelősek
vagyunk a saját életünkért. Mást hibáztatni a tetteiért gyenge jellemre utal.
Újra jött a hatalmi játékaival. Az apám nem törődött vele. Sőt, kezdtem
azt hinni, valójában örült, hogy így történt. Én voltam az, aki újra és újra
belekapaszkodott anyába a párkányon, ő meg csak megállt és nézte,
mikor engedem el és hogyan zuhan lefelé. Így táncoltunk mi egymással.
Az őrület határán. Muszáj volt kiszállnom ebből az ördögi körből, gáncsot
vetni neki, hogy megbizonyosodjak róla: többé nem árthat anyának.
Nagy levegőt vettem, lenyelve egy cifra átkot. Döntést hoztam.
 – Nálam van a pendrive – váltottam témát, egyenesen ránézve.
Az arca felderült, ezzel is bizonyítva, mennyire kegyetlen és önhitt volt.
– Na, fejedelmi meghívóra vársz? Add ide.
– Addig nem, míg el nem mondod, miért gyűlölöd Trentet.
– Ez igazán nem tartozik rád, Edie – ujjai között görgette Cartier tollát.
És aztán... és aztán…
Ha erős akarsz lenni, légy az.
Keresztbe fontam magam előtt a karom.
– Tekintettel arra, hogy vele járok, és szeretem őt, igenis rám tartozik.
Síri csend telepedett a szobára. Jordan szeme elkerekedett, orrlyukai
kitágultak és szája olyan grimaszba fordult, amilyennek ezelőtt még
sosem láttam. Olyan volt, mintha egy új arckifejezést talált volna a csakis
a kedvemért. De a szavaimat nem tudtam visszaszívni és nem is akartam.
Közelebb léptem hozzá, tudva, mit teszek. Feltettem mindent egy lapra.
A kapcsolatomat Theoval. A kapcsolatomat Trenttel. Lunával. Az
anyámmal. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy óvatoskodjak Jordannel.
Mindenkit elveszíthetek, de talán megtalálom önmagam.
És ha nekem kell megnyomnom az önmegsemmisítő gombot, hogy
véget vessek a dolognak közte és köztem, hát legyen így. Érezni akartam
milyen, ha anélkül vehetek tiszta levegőt, hogy félnem kellene, hogy
összedől a világ.
– Annyira vakon szeretem Trent Rexrothot, Jordan, hogy abban sem
vagyok biztos, hogy bármi mást észrevennék, amikor a közelemben van.
Képes vagyok meghalni érte, gondolkodás nélkül megvédem, kerül,
amibe kerül. Ő egy csodálatos ember, aki sokat szenvedett, és aki
keményen próbálkozik megtenni azt, amiben te kudarcot vallottál. Hogy
apa legyen. Egy szülő. Valaki, aki támaszt nyújt. Jó döntéseket hozva,
időről-időre, bármi áron. Gondoskodva a gyengékről, akkor is, ha azok
ördögien bosszantóak. És teszi mindezt akkor is, amikor már mindenki
más feladta volna. Szóval mesélj nekem, Jordan, mi a pokolért gyűlölöd
te oly nagyon a barátomat?
Vérvörös fejjel állt fel a székéről. Azt hittem, agyvérzést kap. Talán még
reménykedtem is, hogy ez történjen. Ökölbe zárt kezeit az oldalához
szorította, teste rángatózott a dühtől.
– Add ide a pendrive-ot.
– Nem – magasodtam föléje. – Mit ártott ő neked?
– Ellopott valamit, ami az enyém.
– Mi volt az?
– Minden volt. Most add ide a meghajtót, mielőtt megbánnád – nyújtotta
felém nyitott tenyerét az asztala fölött, várva, hogy engedelmeskedem.
Hiába várta. Léptem egy nagyot hátrafelé, úgy érezve, mintha a pendrive
tízszer súlyosabb lenne, mint azelőtt.
– Soha.
Mielőtt reagálhattam volna, lecsapott rám, átlendült az íróasztalán, hogy
kérdés nélkül elvegye, amit akar. Nem kellett volna meglepnie. Minden
alkalommal lekezelően bánt velem, bebizonyítva, hogy nem tisztel engem.
Arrébb mozdultam, ösztönösen megkarmolva az arcát.
– Jézus Krisztus, te kis kurva! – kapott az arcához hátrálva. Az apám –
alkatánál fogva – minden szempontból alkalmatlan volt arra, hogy bárkivel
is harcoljon. Még velem sem. Egész életében az irodájában gubbasztott,
mint valami hörcsög az odújában.
– Ne merj többé hozzámérni! – a hangom remegett, de én nem. Ez erőt
adott nekem.
– Csomagolj össze és hagyd el anyád házát – mutatott az ajtóra
gúnyosan – Tizennyolc éves vagy, olyan meggyőző és felnőttes. Mindenre
rájöttél, ugye, te kis kurva? – az utolsó szó az arcomon csattant, a
lélegzetem is elakadt. – Biztos vagyok benne, hogy Trent boldogan elvisz
majd. De ő is csak egy sétáló, beszélő fertőző nemi betegség, akárcsak a
haverjai. Már nem vagyok köteles gondoskodni rólad. Csomagolj, Edie, és
gondoskodj róla, hogy ne hagyj itt semmit, mert ki vagy rúgva.
Ahelyett, hogy sírtam, könyörögtem, vagy azon aggódtam volna, hogy
mi lesz ezután, sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé. Az apám
beütötte az utolsó szeget is kapcsolatunk koporsójába.
– Szégyen, hogy nem lesz időd elbúcsúznod az öcsédtől. Még ezen a
héten elköltöztetem.
Mosolyogva megfordultam, mert tudtam valamit, amit ő nem.
– Ezt nem teheted.
– És ugyan miért nem, te kis ribanc? – köpött felém, mintha csak
emlékeztetni akarna, kije is vagyok én neki. Az ő drága kislánya, aki
széttette a lábát a gonosz farkasnak.
– Mert a gyámügy már vizsgálja Theo helyzetét. Ezen kívül nem megy
az áthelyezés egyik csoportházból a másikba olyan gyorsan. Ellenőriztem.
Azt hiszed, olyan hatalmas vagy, Atyám, csak megfeledkeztél róla, hogy
vannak körülötted, akik éppoly erősek. Még a legnagyobb hullám is
elsimul. Hamarosan a homokra hullasz. Remélem, szereted a por ízét.
 Fordította: Jane

A NAP HÁTRALEVŐ RÉSZÉT egyedül töltöttem a parton. Nem volt időm

elmondani Trentnek, hogy mi történt, és ezt a beszélgetést szemtől-
szembe szerettem volna megejteni. Az adrenalin száguldott az ereimben
és a tetteim súlyossága megrészegített, így, miután felhívtam a rehabot,
ahova anyámat tegnap felvették, lementem a partra, hogy némi időt töltsek
a haragos óceánnal. Nagyon jól kijöttünk egymással. Ott ültem a lemenő
nap előtt, átkarolva a térdeimet, miközben a sirályokat és a hullámok
csapódását hallgattam.
Észre sem vettem, hogy lehűlt a levegő, miközben lassan nyolc óra is
elmúlt, így biztos lehetettem benne, hogy Trent és Luna otthon vannak.
Bejelentés nélkül megjelenni az ajtaja előtt, egy olyan dolog volt, amire
soha nem gondoltam, hogy be fog következni, de amit mondani akartam,
nem olyan volt, amit telefonon el lehetett intézni.
Ahogy a lakása felé mentem, győzködtem magam, hogy nincs okom az
aggodalomra. Hiszen végül is, visszautasítottam apám ajánlatát. Nem
tudtam végigcsinálni, nem árulhattam el Trent titkait.
Hálát rebegtem az Úrnak, hogy nem volt portás Trent lakóházában, mert
ha lett volna, akkor fel kellett volna hívni és értesíteni őt az érkezésemről.
Nem bírtam volna ki, ha azt mondja, hogy nem akar látni. Viszont még
mindig úgy éreztem, hogy a dolgok nagyon rossz fordulatot vehetnek így
is, miközben a lift haladt felfelé a lakása felé.
 Úgy éreztem, mintha a lábaimon mázsás súly lenne, ahogy haladtam a
márvány padlón, egyik lépés a másik után. Az én óceánom, az én titkom,
az én gyengeségem.
Háromszor kopogtattam. Hallottam Luna kuncogását az ajtó mögött.
Nem volt nevetés, mert Luna soha nem nevetett, de ez egy olyan hang
volt, amit akkor adott ki, amikor elégedett volt. Mosolyt csalt az arcomra,
de aztán kinyílt az ajtó…
Camila zavarodottan mosolygott rám, mögötte egy nő volt, akiről nem
tudtam ki az, de ismerős volt. Barna bőre, fekete haja és világos színű
szeme volt. Olyan volt, mint egy szupermodell, mint Adriana Lima, szűk
rózsaszín ruhát viselt, ami kiemelte az idomait.
Épp leguggolt, feneke a Prada magas sarkúját támasztotta, miközben
Luna tengeri csikóját bámulta. Pont egy ilyen játékot tett tönkre Daria.
Luna anyja. Gyönyörű volt és igazán beleillett a képbe.
Hányingerem lett, elkezdtem hátra fele botorkálni, torkomba gombóc
nőtt. Gyomrom görcsbe rándult. Ne sírd el magad!
– Mit keresel itt, Edie? – Camila arcán meglepetés ült.
– Ő egy újabb dadus? Istenem, Carmella, ő az? Ne hagyd, hogy ott
ácsorogjon, engedd be.
A nő felállt, megigazította a ruháját, majd az ajtó irányába indult, arcán
mindent elmondó, diadalmas vigyorral. Bájos volt és szándékos. Évekig
el volt tűnve. Valami égi jel volt az univerzumtól, hogy Trent és Luna
jobban jár, ha nem vagyok a közelükben. Egy olyan nő közelében, aki
megpróbálta Trentet eltávolítani a tanácsból. Nem érdemeltem meg őket.
Ez a nő volt Luna anyja. Nem tudtam felvenni vele a versenyt. Nem is
akartam.
– Miért vagy itt? Bajban vagy? – kérdezte Camila, épp akkor, amikor Val
oda ért mellé, kezét a vállára téve.
Camila, te idióta, nem Carmella.
 – Felőlem vigyázhat a gyerekre. Trentnek és nekem sok a
megbeszélnivalónk. Jól jönne némi magány. Lemehetnétek a kikötőbe
enni valamit.
Nem bírtam elviselni, annyira el akartam menekülni a helyzet elől, már
azt is fontolóra vettem, hogy kiugrok az erkélyről. A lift és a lépcső nem
bizonyult elég gyorsnak. Az egyedüli ok, amiért nem menekültem a
halálomba, az volt, hogy nem akartam örökre fájdalmas sebet okozni
Lunának.
Megfordultam és elrohantam, feltépve a lépcsőház ajtaját. A lábaim
sebesen mozogtak, kb. olyan gyorsan, mint amikor loptam. Kop, kop, kop,
kop. Az adrenalin valahogy mégis másképp hatott, sokkal fojtogatóbb volt.
Egy emelet, aztán még egy. Vér tódult a fejembe, és halkan hallottam,
ahogy kinyílt az ajtó, Trent azt kérdezte, hogy ki volt az. A hangja
visszhangzott a lépcsőházban. Nyugodtság áradt a hangjából, mint annak
a férfinak, aki most találkozott újra a gyereke anyjával, és épp
megkönnyebbült, hogy újra az éltébe lépett.
Én meg ott voltam egyedül. Se anyám, se apám, se barátok, se Trent.
Egy darabig futott, magam mögött hagyva az autómat, ami a part mellett
parkolt, az összes boltot, embert, mindent, amit szerettem, de nem tudtam
szembe nézni vele. Az egész utca Trenttel kapcsolatos emlékekkel volt
tele, még az óceán is. Az első alkalom, amikor játszadoztunk, amikor
kényeztette a melleimet, amikor a szívemmel játszott, miután szörföztünk.
Olyan volt, mintha elektromos kisülés keletkezne a fejemben. Vajon
valaha is képes leszek belépni erre a helyre? Újra szörfözni? Vagy
legalább levegőt venni?
Az egyedüli vigaszom az volt, hogy Jordan nem látott ebben az
állapotomban. Azt mondaná, hogy learattam, amit vetettem.
Emlékeztetne, hogy csak egy buta ribanc vagyok, aki játékszere volt egy
olyan férfinak, aki fáradhatatlanul egyetlen nőt keresett évekig. Csupán
egy múló szórakozás voltam, egy flört.
A lábamon lévő vízhólyagok egyre jobban megduzzadtak, miközben az
éj leszállt a kikötőre. Eljutottam a város túlsó felére, a kikötőbe, ahol a
hajók voltak. Sántikálva vettem le a csizmáimat és mezítláb haladtam
tovább. A fa hűvös volt, gyógyírként hűtve a fájó lábaimat. Megálltam egy
kis fehér, rozsdás lakóhajó mellett, ami nyugodt lassúsággal hintázott a
vízen, mintha semmi gondja nem lenne a világon, pont, mint a gazdájának.
Rádöbbentem, hogy nem szóltam, hogy jövök, pont, ahogy Trentnek
sem. De Bane nem Trent volt. Bane a barátom volt, nem voltunk képesek
ártani egymásnak.
Felmásztam a hajófedélzetére, bekopogtam az ajtaján. Meztelen
felsőtesttel nyitott ajtót, háta mögött egy lány és egy pasi ült az ágyon,
mindketten félmeztelenül. A pasi haja kócos volt, szemei véreresek a
füsttől.
– Szükségem van rád – sírtam el magam.
Bane komoly tekintettel bólintott, aztán megszólalt.
– Craig, Shea takarodjatok el.
A karjaiba vetettem magam, ő meg olyan szorosan fogott, ahogy a
biztostű tartja össze a táskámat, amitől pont olyan szánalmasnak éreztem
magam, mint amilyen voltam. Aztán még szorosabban a mellkasához
vont, majd a fülembe suttogott.
– Én megmondtam.
 Fordította: Jane

AZT ÁLLÍTANI, HOGY NEM AKARTAM, hogy Val ott legyen enyhe kifejezés volt,
csak éppen nulla választásom volt. Hatkor értem haza, azzal a tervvel,
hogy átöltözöm és lemegyek az edzőterembe kiengedni a gőzt azok után,
ahogy Edie ma belépett az apja irodájában, kezében egy pendrive-val,
amin az összes fegyverem rajta volt, de meglepetés ért, amikor az ajtóhoz
értem.
Kibaszott Valencia Vasquez támasztotta a falat, áradt belőle a szexepil
a dögös vörös magas sarkújától kezdve, de természetesen hidegen
hagyott.
– Trent – rebegtette a pilláit felém, méreggel átitatott pillantás. – Rég
láttalak.
Elmentem mellette, majd bedugtam a kulcsomat a zárba.
– Szia! Nem hiszem, hogy panaszkodtam volna miatta – rándult meg az
állam. – Minek köszönhetem eme megtiszteltetést?
A falhoz simult, valószínűleg nem volt ínyére a fogadtatásom. Ha
könnyekre, kiabálásokra, és Hallmarkos érzelgős „Már vártunk” kártyákra
számított, akkor nagy tévedésben volt. Luna az enyém volt, hogy
szeressem, neveljen, és óvjam. Val csak fölösleges komplikáció volt
számomra, amit el fogok távolítani, még azelőtt, hogy azt mondja, hogy
szép napot.
 – A lányomért jöttem, természetesen – fészkelődött, majd a nyitott ajtón
belesett.
– Mi a jó büdös francot képzelsz? – amikor a vállával már az ajtófélfát
súrolta. A testemmel álltam el az útját. Úgy fordultam, hogy ne legyen
helye beférkőzni mellettem.
Sokkolta a hangomban lévő él. Amikor Valencia megtudta, hogy terhes
Lunával, ötszáz dollárt kért, hogy megszakítsa a terhességet. Azt hitte,
hogy meg tud zsarolni, de csak azt válaszoltam neki, hogy – Menj csak,
édes. Szüld meg a gyermekem. A pénz nem okozott gondot, ki tudtam
volna fizetni, de az, hogy abortuszt végezzen az én pénzemen, az ki volt
zárva. Más lett volna, ha magától oldja meg a dolgot, de mivel átadta a
választás lehetőségét nekem, én úgy döntöttem, hogy nem megyek be.
Ennyire egyszerű. Így megszülte Lunát, aztán elhagyott minket. És most
visszajött. Ha azt hitte, hogy minden magyarázat vagy bejelentés nélkül
csak úgy betoppanhat, akkor nagy tévedésben van.
– Próbálok bejutni, hogy beszélhessünk – toppantott.
– Luna mindjárt hazaér a táncpróbájáról, nem láthat meg itt – minden
kiejtett szó keményen csengett, így nem lepődtem meg azon, hogy
beleborzongott.
– Ki vitte el?
Táncol? Milyen kislány? Van valami hobbija? Annyi kérdést tehetett
volna fel, de persze abszolút nem érdekelte a lánya.
– Semmi közöd hozzá. Ha a lányomról akarsz beszélni, akkor azt
máshol fogjuk, például az irodámban. Egy kávézóban vagy egy másik
államban. Most meg menj el.
– Trent… – Val felém libben a dögös cipellőivel, kezét a mellkasomra
fektette. Lesöpörtem magamról a kezét és határozottan ránéztem. Nagyot
nyelt, miközben igyekezett csábosan nézni. – Egyenesen Georgiából
repültem ide – suttogta.
 Elkezdtem nevetni, és épp meg akartam mondani a magamét, amikor
kinyílt a lift ajtaja és kilépett rajta Luna Camilával együtt. Camilla hozta
Luna hátizsákját, miközben a lányom rugózva lépkedett felém, amit azóta
csinált, mióta Edie az életünkbe került, nagy mosollyal az arcán, ami
gyorsan leolvadt, amikor észrevette, hogy nem vagyok egyedül.
– Ó, Istenem, Luna! Nézzenek oda! Milyen szép vagy! Tudod, hogy ki
vagyok én?
Ne, a francba is ne. Előre léptem, hogy a karomba vegyem Lunát, de
Val nagy szája megelőzött.
– Én vagyok az anyukád! És végre eljöttem, hogy lássalak! Annyira
izgatott vagyok, hogy megismerhetlek, édesem! – kiáltott fel, kezeivel
színészien hadonászott.
Luna szemei tágra nyíltak, hitetlenkedő tekintete az enyémet kereste.
Hallgattam, mert nem voltam biztos benne, hogy mi fog kijönni, ha utat
engedek a szavaimnak. Soha nem gondoltam, hogy képes lennék megütni
egy nőt, de a francba is, Val közel állt hozzá, hogy megtegyem.
– Jól van, menjünk be, igyunk egy jó csésze teát – Camila volt az első,
aki felocsúdott, de hangja feszültségről árulkodott, tekintete Val és köztem
cikázott. Kihallottam a hangjából a fenyegetést, hogy ezúttal nem
mondhatom csak úgy meg Valnak, hogy tűnjön el a picsába. Nem
hagyhattam egy ekkora bomba hírt csak úgy lógni a levegőben, majd azt
mondani „Elég kínos, nem? Nos, most, miután kirúgtam anyádat, leülünk
tévézni?”
Mindannyian bementünk a lakásba, Val figyelmesen körülnézett, biztos
voltam benne, hogy szemrevételezi, mennyire vagyok vagyonos, és hogy
mekkora összeget tud lehúzni rólam.
Hirtelen megfordulva előkapott egy plüss csikóhalat a márkás
táskájából, és átnyújtotta Lunának.
 – Hallottam, hogy szereted a csikóhalakat, szóval gondoltam hozok
neked egyet.
A szívem kihagyott egy ütemet, a levegő fagyos lett, és éreztem, ahogy
a falak repedésein bekúszik a gonosz mérge, aztán hirtelen a kirakós
darabjai a helyükre kerültek.
Valnak semmilyen kapcsolata nem volt olyannal, akit én vagy Luna
ismertünk. Az anyja, aki Chicagóban élt, hamarabb feladta a
kapcsolattartás lehetőségét, minthogy egyáltalán elkezdődött volna. Túl
elfoglalt volt az expasijával Skypeolni a börtönbe, minthogy az unokájával
törődjön. Ebből kifolyólag biztos voltam benne, hogy Valnak van egy
besúgója a közvetlen közelemből. Most már csak azt kellett kiderítenem,
hogy ki az.
Luna tekintete meglepetéstől és ámulattól csillogott, ahogy elkapta a
csikóhalat és a mellkasához szorította. Rámosolygott, és ha lett volna
szívem, akkor ott robbant volna fel, mert minden épp most vált ezerszer
bonyolultabbá. Utáltam, hogy Val ennyire meggondolatlan volt, hogy
elmondta Lunának ki is ő. Gyűlöltem őt és tudtam, hogy miért tette azt,
amit. Akart valamit tőlem, és az a valami nem az előtte álló reményteli és
izgatott kislány volt.
– Figyelj csak, Luna, apának beszélnie kell az egyik barátjával. Maradj
itt Camilával és Vallal, rendben? – intettem a szobám felé, szándékosan
szólítva Valencianát a nevén. Semmit nem tett azért, hogy kiérdemelje az
anya titulust. Ránéztem Camilára, jelezve, hogy semmi szín alatt nem
hagyhatja Valt egyedül Lunával. Aprót bólintott. Besurrantam a szobámba,
felhívtam Vicioust, aki biztosított, hogy felveszi a kapcsolatot Eli Cole-lal,
a család ügyvédével, Dean apjával, és mielőbb eljönnek hozzám. Amikor
kiléptem a szobámból hallottam, ahogy a bejárati ajtó becsapódik.
– Ki volt?– kérdeztem.
 – Senki fontos – vágta rá Val negédesen mosolyogva, mialatt Luna fején
simított egyet és totálisan nagy marhaságokat mesélt neki a csikóhalakról.
Camila intett a fejével, hogy kövessem őt a konyhába, arca eltorzult a
dühtől. Tekintetem Luna és Val között cikázott. Nem hagyhattam őket
magukra, még akkor sem, ha pár méterre voltam, de Val gyorsan
észrevette magát.
– Ki kell mennem a mosdóba felfrissítenem magam – egyenesedett fel,
majd végiglibegett a folyóson, mintha legalábbis az övé lenne a lakás.
Kedvesen a lányomra mosolyogtam.
– Bacitanya, megtennéd nekem, hogy bemész a szobádba egy pár
percre? Apának és Camilának felnőtt dolgokról kell beszélni. – Bacitanya.
Bacitanyának neveztem.
Amint elment Camila szikrázó szemekkel nézett rám.
– Edie volt itt – fújta ki a levegőt, kezével a homlokát dörzsölte.
– Nem tudlak követni – mondtam, hogy húzzam az időt, mert mi a fasz?
– Nagyon zaklatottnak tűnt, amikor meglátta Valt. Miért jött ide? Mi folyik
itt?
Ránéztem és a tekintetemben minden benne volt, az is, amit nem akart
hallani. Tök mindegy volt, hogy Camila tudja-e vagy sem. Nem volt köze
Jordanhoz és amúgy sem mondta volna el.
– Szent ég, Trent, csak egy gyerek!
Megáztam a fejem, untam, hogy ugyanazt a szart hallottam.
– Sokkal érettebb nő, mint az a ribanc, aki két perccel ezelőtt
bemasírozott a lakásomba és elmondta a lányomnak, hogy ő az anyja.
– A te érett nőd könnyek között rohant el innen, és pont olyan tininek
nézett ki, mint amilyen.
Olyan volt, mint egy gyomros, úgy tűnt ma egyre csak kaptam őket. El
akartam venni a kulcsaimat és Edie után menni, de nem tehettem, úgy
nem, hogy Val itt volt. Már nem is érdekelt a kurva pendrive. Más nem
érdekel csak megmenteni Edie-t és Lunát, és ha netán én is megúszom,
akkor az csak hab lenne a tortán.
Hallottam, hogy kinyílik a fürdő ajtaja és azzal a szándékkal fordult
hátra, hogy véget vetek ennek a szar bohóckodásnak, de megszólalt a
csengő.
Edie.
Épp azon voltam, hogy kinyitom, de Val megelőzött, újra úgy tett, mintha
itt lakna, és kitárta az ajtót, ezzel feltárva az utolsó kirakós darabot.
Jordan Van Der Zee.

Camila és Luna elmentek a McDonald’s-ba és biztos lehetsz benne, hogy

eljött a világvége, ha este fél nyolc után elengeded a lányod egy gyors
étterembe. Én meg ott maradtam egy szarapokalipszis közepén, azon a
délutánon, amelyen egy tizennyolc éves apró darabokra törte a szívem. A
seggfej Van Der Zee Val felé sétált, birtokló csókot nyomott a homlokára,
majd átkarolva a derekát magához húzta.
– Rég nem láttalak, gyönyörűm!
– Pont egy hete – széles vigyort villantott a férfira, amiből rájöttem, hogy
bármit is tervezett Jordan, ő is a terv része volt. Rájuk pillantottam és
gondolkodóba estem. Igyekeztem összeszedni a kibaszott kirakós részeit
és beleilleszteni a teljes képbe.
– Nem mentél el Zürichbe – vetettem hátra a fejem keserűen nevetve.
– SwissTechnek nincs szüksége arra, hogy rendszeresen látogasd őket,
már hetekkel ezelőtt megújítottuk a szerződést. Azt hittük, hogy valami
európai puncit döngetsz és így írod le a költségeket.
 – Tévedtetek – Jordan sóhajtott, majd rohadtul öntelt vigyorral leült a
kanapéra. – Georgia sokkal közelebb van és sokkal csábítóbb ezzel a
hölggyel az oldalamon.
Lerántotta Valt maga mellé, aki az ölébe huppant, kuncogva, mint
valami ötvenes évek béli New York-i revütáncos.
– Most legyél jó felszolgáló és hozzál nekünk valamit inni, hogy végre
beszélhessünk – kacsintott Jordan, miközben sokkal
megközelíthetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor. Ott álltam előttük, egyik
vállammal a falat támasztottam, fürkészve őket, készen minden
lehetséges támadásra.
– Azt ajánlom, hogy hagyjál fel az ilyen poénokkal, különben életed
végéig csak folyékony tápanyagon fogsz élni, mert minden fogat kiütök
abban a nagyképű pofádban.
– Eh, helyben is vagyunk. A gengszter éned felszínre tört.
– Pont az ellenkezője. Kezdem azt hinni, hogy nem az énemmel volt
gondja, hanem Val volt a fő ok.
– Luna és te vagy az én problémám – helyesbített Jordan, tekintete
fenyegetően szikrázott a vissza nem fogott gyűlölettől. – Beléptél az
életembe és mindent tönkretettél anélkül, hogy tisztában lettél volna a
tetteid súlyával, Rexroth. Szerinted miért vettem meg a fos cégedet, amit
egy halom elkényeztetett seggfej vezet?
– Mert csak sikeres cégeket vásárolsz? Az összes, amit a nulláról
építettél fel öt éven belül bebukott. Olvastam a nyüszítő, Forbes
magazinban leadott, interjúd sorai között – vágtam vissza gondolkodás
nélkül.
– Nem, azért csináltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy soha
többet nem jössz össze Valencianával – mondta.
– Kérlek, mondd el, hol a logika ebben, Van Der Idióta. Kisebb agy és
társai – kocogtattam meg szarkasztikusan a halántékomat.
 Jordan vigyorgott és az aktatáskájáért nyúlt. Val lecsúszott az öléből a
kanapéra, kivette egy doboz piros Marlborót a táskájából és rágyújtott, én
meg oda mentem, elvettem tőle a cigit és kettőbe törtem.
– Bőven elég, hogy elhagytad a lányodat, nem kell még passzív
dohányossá is tenned.
Duzzogni kezdett, ártatlan szemekkel igyekezet rám nézni, mintha
bármilyen hatással is lettek volna rám, mintha felért volna azokhoz az
érzésekhez, amelyeket Edie ébresztett bennem. Megmarkolták és
összeszorították az összes belső szervem olyan nyers erővel, hogy azt
éreztem már nem hozzám tartoznak.
– Ünneprontó – fészkelődött Val.
– Nem is gondolod mennyire. Szerte szét fogom baszni az életed, édes.
Most meg mondd el, hogyan szereztél tudomást a csikóhalról?
Val kinyújtóztatta a hosszú lábait és hátra dőlt, miközben Jordan a
papírjaival bíbelődött.
– A kis barátnőd akarta megvenni online. Jordannak teljes hozzáférése
van a telefonja előzményeihez és minden nap ellenőrzi, így beelőztem őt.
Bocsi, Trent. Ez jár azért, hogy ha olyan valakivel randizol, aki még mindig
apuci alamizsnájára szorul.
Te vagy az, aki az ő apja pénzén élősködik.
– Egy kibaszott démon vagy – nevettem keserűen.
– Lehettem volna a te démonod is – panaszkodott.
– Senkié nem lehetsz, mert a szívtelen embereket nem lehet birtokolni
vagy szeretni.
Azzal kimentem a konyhába, hogy keressek valamit… bármit, ami egy
kicsit is lecsillapít. Megittam egy üveg vizet, majd visszamentem a
nappaliba. Jordan kupacokba helyezte a papírjait a dohányzó asztalomon,
volt egy terve, mégpedig olyan, ami számomra semmi jót nem jelentett.
 – Szóval fogjuk rövidre és kellemesre, rendben? – feltűrte az ingujjait,
megnyalta az ujját, ahogy végiglapozta az oldalakat, figyelmesen számba
véve őket. – Öt évvel ezelőtt volt egy cégem, SilverStar inc., aminek a
székhelye…
– Chicagóban volt – fejeztem be helyette. Vállai rázkódtak a nevetéstől.
– Így van, fiacskám. Nos, egyik alkalommal, amikor Chicagóban jártam
megismertem Valencianát és elkezdtünk randizni.
Késztetést éreztem arra, hogy kijavítom, hogy a szó, amit keres az a
viszony, de jelen helyzetben a szemantika nem volt fontos. Jordan kivett
egy papírt a kupacból.
– Egyik utam alatt figyeltem fel Valra. Nem csoda, mi? Nézz rá. Minden
alkalommal együtt voltunk, amikor a városban jártam, ami elég gyakran
megesett. Bevallom, elbűvölt. Val viszont nem osztozott eme
érzésemben, mivel folytatta a saját csapongó életmódját. Hagytam neki,
mert valljuk be, nem ő volt az egyetlen szeretőm.
Átnyújtotta a papírt és én vöröset láttam a dühtől, amikor elkezdtem
olvasni. Egy jelentés volt egy Barry Guilfoyle nevű magándetektívtől. Ki
voltak jelölve az időpontok, amikor elhagytam a lakásomat, ezzel is
kiemelve, hogy milyen sokat dolgoztam, hogy gyakran mentem üzleti
útra, és olyankor Camila vagy a szüleim vigyáztak Lunára.
– A kötelék köztem és Val között idővel meg kellett volna, hogy
erősödjön. Mondtam neki, hogy végeztessen abortuszt, nem számít, hogy
ki az apa, mert az sem füllött a fogamra, hogy anyagilag egy sztriptíz
táncosnőhöz legyek kötve – Jordan mély levegőt vett, majd egy újabb
papírt nyújtott át. – Val azt mondta, hogy te vagy az apa, hogy túl jó anyagi
lehetőségnek bizonyulsz, így nem akart elengedni. Én nem ajánlottam
neki pénzt, feltételeztem, hogy majd te fogsz. Jó pár nőt csináltam fel az
után, hogy elvettem Lydiát, és nagyon könnyen rábeszéltem őket az
abortuszra. De te úgy döntöttél, hogy nem fizetsz, és mire lenyugodtam
és újra képbe kerültem, Val már öt hónapos terhes volt. Túl késő volt, hogy
megszabaduljon a kölyöktől.
Túl késő volt, hogy megszabaduljon a kölyöktől.
– Jobb, ha vigyázol a szádra – figyelmeztettem –, vagy különben
kurvára meg fogod bánni.
Ökölbe szorult a kezem, az állam, az egész testem, annyira igyekeztem
nem kinyírni. Átnyújtott pár gyenge minőségű képet, amin Camila
összeráncolt homlokkal nézi Lunát, de ez csak egy szigorú arckifejezés
volt. Lószart sem jelentett. Egy másikon Luna göndör haját copfba fogom,
amit szorosan szeretett, simán, így úgy nézett ki, mintha épp bántanám.
De ez nem volt igaz. A lábaim között állt egy kávézóban, kezei a
combjaimon pihentek, teljesen máshova nézett. Az összes kép rosszul
festett, az ártatlan szituációkat teljesen másként vetítette le. Mégis, miért
kellett kockáztatni?
Jordan nevetett, elégedetten sóhajtva.
– Amikor megcsináltuk a tesztet és kiderült, hogy a gyerek tényleg a
tied, elmentem, de végül mégis összejöttünk. Luna születése és az első
szülinapja közötti időben, Val próbált megnyerni magának. Elcsábítani,
veled lenni. És én megértem. Fiatalabb vagy, vadabb, jóképű, de nem
vagy okosabb, Trent. Egy rohadt idióta vagy, aki szerencsés, hogy a
barátai hagyták, hogy részesüljön a jóból. Soha nem lett volna szabad,
mert nem illet meg.
Összeszorítottam a fogaimat, hagytam, hogy befejezze, mindent
alaposan átgondolva. A képek, a jelentések. Egy egész kupac bizonyíték,
amit Jordan évek óta épített ellenem. A legnagyobb félelmem, hogy Val
visszajön Lunáért, kezdett testet ölteni ott előttem, és a hab a tortán
Jordan mesterkedése volt. Tudtam, hogy mi lesz Val hozzáállása. Aznap
este, amikor felcsináltam együtt kokóztunk, így simán mondhatja a
tárgyalóteremben, hogy drog problémáim voltak, és akár hihetően elő is
adhatja. És ha bíróságra kerülne az ügyünk, akkor hosszú évekig fog
tartani. Léptem egyet felé, és majdnem összerezzent. Felemelt fővel
néztem el rá.
– Miért fáradoztatok ezzel az egésszel?
– Mert én soha nem veszítek, te paraszt. Főleg nem egy ilyen volt
senkiházi utcakölyökkel szemben.
Volt senkiházi. Tudnom kellett volna, hogy Jordan olyan, mint én. A
jellegzetes jel ott volt rajta is, mindig is, annyi különbséggel, hogy nekem
csak a bőrömbe égett, neki viszont csontig hatolt. Minden izmom azért
könyörgött, hogy tépjem darabokra, az agyam viszont azt mondta, hogy
várjak és üssek nagyobbat, mint amilyent az ökleimmel tudnék.
– Visszanyertem Valt, de nem egyszerűen. Amíg Atlantában volt,
könyörgött, hogy vegyem fel a kapcsolatot Lunával, én persze
megmondtam neki, hogy szóba se jöhet. Megvettem a céged, hogy a
közeledben lehessek, hogy ki tudjalak elemezni, hogy lássam mitől vagy
az, aki. Mert a végcél az volt… – Jordan felállt, felnyalábolta a papírokat
és a hóna alá kapta. – A végcél az volt, hogy végezzek veled.
A hirtelen megvilágosodástól úgy éreztem magam, mint Sámson az
utolsó lélegzetvételén, amikor Isten erőt adott neki, hogy ledöntse az
oszlopokat, ezzel az egész tetőt. Sámson meghalt, de magával vitte a
sírba a filiszteusokat is, és tudtam, hogy én is ezt fogom tenni, ha szükség
lesz rá.
Jordan azért vette meg a cégem, mert le akart rombolni, személyesen
és szakmailag is, így több kontrollja volt a történések felett. És azért, hogy
valami olyan miatt büntessen, amiről tudomásom sem volt.
Örök boldogságot ígért Valnek és azt, hogy visszakapja a gyerekét.
Csapdába akart csalni, tönkretenni, és elvenni azt, ami az enyém. A nőt,
akit nem akartam és a lányt, akiért mindent megadtam volna.
 Jordan megpöckölte a papírokat, amelyek szétterültek a padlón, majd
elkezdte felrángatni Valt a kanapéról.
– És az, hogy Luna nem akar beszélni, nagyon rossz fényt fog vetni rád
a bíróságon, Rexroth. Traumát okoztál neki az életviteleddel, így fél egy
hangot is kiadni. Ezzel a tudattal élve, azt ajánlom, hogy holnap reggel
add be a felmondásod, add el nekem a céged rád eső részvényeit, és
találkozzunk hétvégén, hogy átbeszéljük a közös felügyeletedet Vallal.
Luna életének a részese akar lenni, és azt is elvárja, hogy fizesd minden
költségét. Azt hiszem ez így igazságos.
Mosolyogtam, ahogy a papírok egyre jobban szétterültek körülöttünk.
Amit Val akart, az hozzáférés a pénzemhez. Bónuszba egy fényűző
városban élni, közel a multimilliomos szeretőjéhez, akinek volt annyi esze,
hogy ne vegye el őt feleségül. Jordan kiviharzott mellettem, válla súrolta
az enyémet.
– Tartsd meg a másolatokat, Rexroth, én állom.
Csak álltam ott, szívem a torkomban dobogott, a lelkem az
összeszorított öklömbe kúszott, amikor Jordan és Val az ajtóhoz értek.
Val úgy nézett ki, mint egy bűnbánó bűnös, Jordan pedig maga volt az
ördög, amikor megfordult.
– Trent Rexroth megnémult. Nem meglepő.
– Szavakat akarsz? – vigyorogva léptem egyet felé. – Nos, akkor itt van
valami, amin elgondolkodhatsz: köszönöm, hogy lépésről lépésre
beavattál a játékodba. Tartsd nyitva a szemed.
Kilöktem őket a lakásomból, az utolsó dolog, amit mondtam nekik,
mielőtt az pofájukba csaptam az ajtót: Rajtam a sor.
 Fordította: Xavier

– NEM TUDOM ELHINNI, HOGY EZT TESZED VELEM – nyögtem, Bane vállát
böködve az enyémmel. Sötét napszemüveg fedte az arcom nagy részét,
leárnyékolva a sütőtök méretű puffadt szemeimet.
Az egyik ujjatlan szörfös trikóját és a rövid nadrágját viseltem, mert nem
volt időm felkapni semmit a szüleim kúriájából, mielőtt apám kicserélte a
zárakat és lényegében kirúgott anélkül, hogy esélyt adott volna, hogy
felkapjam a cuccaimat.
Bane és én az anyja széles tornácán álltunk. A rusztikus kialakítású és
művészien elrendezett színes kert furcsán megnyugtató volt. Valaki, aki
egy ilyen meleg, csábító helyen élt, nem lehetett az a fajta ember, aki
ártani akarna nekem, ugye?
– Régóta várok már erre a pillanatra. Különösen most, amikor Rexroth
bele van merülve a papás-mamás játékba az exével – Bane összefogta a
szőke haját egy kontyba, hangosan kopogtatva az ajtón. Számomra
furcsának tűnt, hogy nem sétált be, de Bane mestere volt a bonyolult
kapcsolatok kialakításának. Figyelembe véve, hogy tizennyolc éves
korában elköltözött, és nem ment főiskolára, azt gondoltam, hogy szerette
a saját helyét, és talán az anyja is így volt vele.
– Ő nem Trent exe, és nincs rá bizonyítékom, hogy papás-mamást
játszanak – szipogtam, megdörgölve fáradt szemeimet a napszemüveg
mögött. Ott látva Valt, olyan fájdalmat okozott, mint ezer erőszakos
haláleset, de próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy ez volt a legjobb
Luna számára. És Trent... ha ki akart vele békülni, akkor én nem
hibáztathattam érte. Nem tudtam semmit a kapcsolatokról, semmit arról,
hogy mit jelent szülőnek lenni, és majdhogynem semmit arról, hogy
hogyan lehet egy családot egyben tartani.
Az ajtó kinyílt, és a túloldalán álló személytől elállt a lélegzetem.
Bane belépett, figyelmen kívül hagyva azt a bizonyos szőnyeget,
amelyet ismételten kihúzott a lábaim alól.
– Gidget, ő az anyám, Sonya. Sonya, ő Gidget, más néven Edie Van
Der Zee.
Sonya.
A vörös hajú nő, akivel Trent szexelt, amikor beléptem az irodájába.
Hogy bosszút álljon rajtam, amiért állítólag szexeltem Bane-nel. Az ő
fiával. Nem tudtam, hogy rémültnek vagy dühösnek kellene-e éreznem
magam emiatt.
Sonya nyilvánvalóan osztotta az érzéseimet, mert egy lépést hátralépett
az ajtóból, és megmarkolta a babakék blúza szövetét, hirtelen szóhoz sem
jutva.
– Ó – mondta, a szó alig hallhatóan szökött ki a szájából.
Hittem Trentnek, amikor azt mondta, hogy többé már nem találkozik
vele, de ez nem tette kevésbé kínossá. Kíváncsi voltam, vajon ő tudott-e
róla és rólam. Hogy neheztel-e rám ezért. Hogy akar-e még segíteni
nekem.
– Mire vársz, Gidget? A kibaszott pápára? Gyere be – morogta Bane
keresztülvágva a járólapos előszobán a konyha végébe és feltépve a hűtő
ajtaját. Kivett két doboz sört, mintha nem tizennyolc évesek és fiatalkorúak
lennénk, és átballagott a nyitott terű nappaliba.
Én ott maradtam a küszöbön, annyit sem voltam képes csinálni, hogy
levegyem a napszemüvegem.
 – Edie – suttogta Sonya sürgetően, még szélesebbre tárva az ajtót. –
Minden rendben. Bízhatsz bennem. Tizenöt évig
gyermekpszichológusként dolgoztam. Felejtsd el, mit láttál azon a napon.
Ez nem fog kihatással lenni rád vagy az öcsédre.
Az öcsém. Így van. Sonya volt az oka annak, hogy láttam őt azon a
vasárnapon.
Óvatosan beléptem a lakásba. Bane már a nappaliban volt, a söröket
nyitogatva, miközben a The Black Keys "Lonely Boy" című száma
dübörgött a hangszórókból. Sonya és én két merev figuraként sétáltunk a
kanapé felé, és próbáltam felköhögni a szégyentől és féltékenységtől
képződött gombócot a torkomból.
– Mosd le egy sörrel – Bane hosszú lábait egy puffon átvetve, ráhuppant
a kopott, Jó barátokba illő, lila díványra.
Sonyára pillantottam, aki udvarias mosolygott rám.
– Hosszú heted volt, hallom.
Egy pár hosszú korttyal kiittam a sörömet, ráhajtottam a fejem az egyik
párnára, egy pillanatra lehunyva a szemem. Köszönöm.
Sonya egymásba fonta az ujjait előttem, keresztbe tette lábait, osztatlan
figyelmét fordítva felém. Gyilkossághoz öltözött, és a felé irányuló
érzéseim harcban álltak. Nem akartam kedvelni őt, de hogyan is tudtam
volna ellenszenvet táplálni, amikor szilárdan eltökélte, hogy segít nekem,
és ráadásul átkozottul kedves is volt?
– Ízlett a sör? – vigyorgott. Bólintottam, markomba tartva az üres
dobozt, ahelyett, hogy letettem volna a dohányzó asztalra. Az apám
kevesebbért is megölne, mint az értékes olasz tölgy asztal
összepecsételése.
– Tudtad, hogy Európában tizennyolc éves kortól lehet legálisan
alkoholt fogyasztani? Mindig is úgy véltem, hogy sokkal jobb az orosz
módszer – a mosolya olyan széles volt, hogy szinte kacsintásnak érződött.
 Roman ’Bane’ Protsenkónak érdekes anyja volt. Elmenekült vele
Oroszországból, szabadságot biztosítva neki, és ő, cserébe, nagykanállal
falta az életet.
És ettől Sonya boldog volt. Elégedett.
Milyen furcsa.
– Most mondj el mindent a testvéredről és az apád vele kapcsolatos
fenyegetéseiről. Azt akarom, hogy kezd az elejétől. Onnantól, mikor az
apád elhelyezte őt az első nevelőotthonba – Sonya felkapott egy vodka
szagú poharat a dohányzó asztalról és belekortyolt.
És elmeséltem.
Kiöntöttem a szívemet, és elmondtam neki, hogy Theót sosem szerették
– nem igazán szerették – a szüleink. Hogy Jordan vesztegetéssel bújt ki
a szülői felelősség alól, mindig a legegyszerűbb módot választva, mindig
intézetekbe adva Theodore-t és minden nyaraláskor városról városra
utaztunk, hogy ne kelljen meglátogatnunk Theót.
Nem tudtam, mi volt a borzalmasabb – felsorolni az éveket, melyekben
Theót teljesen elhanyagolták, hangosan kimondva és beismerve, hogy ez
milyen rosszul hangzott, vagy látva az arcukat, miközben bizalmamba
avattam őket. Sonya úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, és még
Bane is lehalkította a zenét egy ponton, és úgy bámult rám, mintha a világa
egy árnyalattal sötétebbe fordult volna.
Amikor végeztem, a Sonya megköszörülte a torkát, lenézve a
combjaira.
– Roman, kérlek, menj ki a szobából.
Ha Bane meg is döbbent, nem mutatta, fogta a sörét és elballagott az
ajtó felé.
– A verandán leszek, szétfüstölöm az agyam ez után a nyomasztó
történet után.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Sonya a szemembe nézett.
 – Trent nem ajánlotta fel, hogy segít neked?
– Én... – megérintettem a számat, és egy pillanatra elgondolkodtam.
Mennyit tudott? Mennyit akartam, hogy tudjon? A fenébe is. Ez nem az én
nyári kalandomról szólt egy idősebb férfival. Ez Theóról szólt. –
Kapcsolatban álltunk egy ideig, és segített nekem Theo költségeit kifizetni,
de semmi több. És most már kétlem, hogy még mindig segíteni akarna.
Mi... már nem vagyunk kapcsolatban.
Sonya kinyújtotta a lábait, ivott egy újabb kortyot a vodkájából, és az
arcához szorította a poharát. A szemei üvegesnek tűntek, és egy pillanatra
ugyanolyannak tűntek, mint amikor Trent beléhatolt. Részeg.
Megborzongtam Bane pólójában.
– Miért? – kérdezte halkan.
Pislogtam. – Mi miért?
– Miért szakítottál vele?
– Miből gondolod, hogy én voltam az, aki szakított? – fel akartam állni
és csinálni valami, bármit, de szükségem volt arra, hogy megtudjam, ha ő
tudott valamit, ami nem gyullad meg és nem lobban lángra bennem.
Sonya az asztalra tette a poharat, egy szomorú mosollyal felnézett rám.
– Mert Trent soha nem tett volna ilyet.
– Honnan tudod? – gyűlöltem magam a kérdésért. Nem kellene, hogy
fontos legyen számomra. Trentnek a családjára kellett összpontosítania.
Sonya rám nézett.
– Mert, Edie, ő szerelmes beléd.
 Fordította: Xavier

LUNA VOLT A LEGFONTOSABB, és ezt szem előtt kellett tartanom.

Az első dolog az volt, hogy biztosítsam a lányom jövőjét. Velem.
Mégis, annak szükségessége, hogy szembe nézzek Edie-vel, csaknem
vadállati volt. Az öklömmel a feje fölé akartam csapni a falba és üvöltözni
vele, amiért Jordannek adta a pendrive-ot. Kiabálni akartam, és üvöltözni,
és átkozódni és megkefélni, ennek az egész szarságnak az ellenére. Hogy
megértessem vele, hogy nem ért véget még köztünk, hogy éppen csak
elkezdtük, hogy megőrülök érte. Meg akartam mutatni neki, mennyire
szerettem a kibaszott testét, és gyűlöltem, hogy tévedtünk. Mélységesen,
őrült módon, nevetségesen nem illettünk egymáshoz.
Ami azt jelentette, hogy háttérbe kellett vonulnom.
Abban a pillanatban, hogy Jordan és Val eltűntek, beszálltam a
kocsimba, az utcákon keresztülvágva keresve azt a nőt, aki tudna segíteni
nekem, aki nem árulna el engem. Útközben felhívtam Deant.
– Szeretném, ha elmennél Edie Van Der Zee-hez, és visszaszereznéd
a cuccomat tőle.
– Miért nem csinálod magad?
– Mert tálcán nyújtotta át a seggemet az apjának. Mert átbaszott. Mert
ha személyesen látom a hazug, csaló képét, leszarnék mindent, ami
érdekel. Ennyi dióhéjban – megköszörültem a torkomat és a szememet az
útra szegeztem. Az emberek sétáltak, és nevettek és élték az életüket,
átkozottul nem érdekelte őket, hogy az enyém összeomlik.
Senki sem veheti el a lányomat. Senki.
– Remélem, hogy majd később kifejted – hallottam, hogy Dean próbálja
lecsitítani a síró Levt. – Mi a teendőm?
Elmondtam neki, hozzátéve: – És bármit is teszel, ne mondd el neki, mi
történt Jordannel és Vallal. Ő csak egy személyhez hűséges – az
öccséhez –, és bármit megtesz, ami a legjobb neki. Még mindig nem
vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb nekem is. Vetted?
– Vettem – mondta.
Megérkeztem a nő irodájába, aki törődött velem, aki segített nekem
elkapni Jordant.
– Ó, és Trent? – kérdezte Dean a másik vonalból. – Luna mindig a tiéd
lesz. Átkozottul mérget vehetsz rá, hogy erről gondoskodni fogunk.

Nagyon kevés dolog biztos ebben az életben.

Egy nap meg fogsz halni. Minden évben adót fogsz fizetni. Ha valaki
utál téged, mielőtt még kinyitod a szád – vigyázz vele, a véredet akarja.
Mielőtt még esélyem lett volna, hogy megrázzam a kezét, Jordan Van
Der Zee már üldözőbe is vett engem.
Kiderült, hogy Valnak nem volt szüksége új személyazonosságra;
Jordanét vette fel. Ő biztosított otthont neki. Rendelkezésére bocsátotta a
saját nevére kiállított hitelkártyáját. Bőséges mennyiségű készpénzzel
látta el. Finanszírozta az életmódját, és teljesítette minden apró
szeszélyét, hogy boldoggá tegye. És megígérte neki, hogy egy nap,
amikor megérett rá az idő, lecsap rá és biztosítja számára azt az életet,
amiről mindig is álmodott. Az a fajta luxust csak Todos Santos és Dél-
Franciaország nyújtotta.
Valt nem zavarta a várakozás, mert nem volt semmi veszíteni valója.
Valójában soha nem törődött Lunával vagy velem. Őt az anyagi dolgok
érdekelték – ugyanazok az anyagi dolgok, melyeket Edie annyira gyűlölt
–, és Val tudta, hogy bármennyire is szerette Jordan, egy nap le fogja
cserélni őt egy friss verzióval, pont úgy, mint Lydiával tette. A Todos
Santosba való visszatérése biztosítaná számára a pénzügyi támogatást a
következő tizennégy évre – tizennégy kibaszott évre –, emellett
bőségesen maradna ideje arra, hogy összeszedje magát és találjon egy
másik idiótát, aki elég hülye ahhoz, hogy odaadja neki a hitelkártyáját. Ezt
az egész szarságot jól kifundálta.
Legalábbis úgy gondolta.
Ami engem illet, végre megértettem, miért gyűlölt Jordan engem annyira
– megérintettem azt, ami az övé volt, összekapcsoltam a sorsom az
övével –, annak ellenére, hogy nem szerette Valt. Jordan úgy gondolta,
szerette, de ez számított. Val az övé volt. Jordan nem az a fajta ember
volt, aki szeretett veszíteni.
Vesztessé tettem.
Gyűlölte ezt.
Val azért jött vissza Lunáért, mert egyaránt akarta élvezni mindkét
világot. A Jordannel való életet Todos Santosban, és gyerektartást kapni
tőlem, így amikor majd – és igen, ez amikor volt, nem ha – Jordan dobta
őt, lenne valamije, amire támaszkodhat. Luna már nem volt csecsemő.
Viszonylag független volt. Fel lehetett öltöztetni és körbe lehetett
mutogatni, mint egy szép kiegészítőt.
Jordan és Val azt hitték, hogy ezt az egész szarságot már lezárták. Ezt
abból is láthattam, ahogy peckesen kiléptek a lakásomról, mintha már a
zsebükben volnék. Nagyon tévedtek, és én azon tűnődtem, hogyan
juthattak arra a következtetésre, hogy én egy balek vagyok. A tények
hangosabban beszéltek, mint én azt valaha is tettem. Val az elmúlt
években rejtőzködött előlem, mert rettegett a haragomtól.
És Jordan négyszer annyi részvényt birtokolt a Fiscal Heights
Holdingsben, mint én, és mégsem tudott egy millimétert sem mozdulni
anélkül, hogy ne lihegtem volna a nyakába.
Pont ezért mentem másnap felkészülve az irodába.
Amanda fő feladata nem Val megtalálása volt. Amit ő adott nekem – és
amit biztonságban tartottam a pendrive-omon –, az egy csomó piszkos,
mocskos információ volt Jordan Van Der Zee-ről.
Ezért éreztem magam teljesen nyugodtnak a székében ülve, a
jellegzetes pozíciómban – lábak az asztalon, két kezem a tarkómon
összekulcsolva – várva rá kora reggel.
Jordan pontban nyolc órakor úgy sétált be az irodájába, mintha semmi
sem történt volna. Mintha nem az lett volna az élete küldetése, hogy
megpróbáljon elpusztítani engem. Mintha a többi partnere nem tudná,
hogy egy hazudós, alattomos szemétláda volt. Jordan megállt a küszöbön,
és üres tekintettel meredt rám. A kellemetlen meglepetés – én –
visszameredt rá, elegendő gyűlölettel ahhoz, hogy megvakuljon. A zakója
mellzsebébe nyúlt – valószínűleg, hogy hívja a biztonsági szolgálatot –,
azonban megállt, amikor meghallotta a nevetésem, miközben
rágyújtottam egy füves cigire.
– Mit gondolsz, mi a francot csinálsz? – kérdezte fogcsikorgatva egy
lépést előre lépve. Megérintettem az állam, úgy téve, mintha
gondolkodnék.
– Otthonosan érzem magam, látva, hogy ez az iroda hamarosan a
második otthonom lesz.
 – Itt tilos a dohányzás – mutatott rá, figyelmen kívül hagyva a nyers
kijelentésem.
– Vicces, hogy ezt mondod, Jordan, mivel úgy tűnik, hogy a törvények
megsértése a kedvenc hobbid – felálltam a karosszékéből, odaballagva
hozzá a leggonoszabb mosollyal az arzenálomból.
– Miről beszélsz, Rexroth? – ingerültséggel átitatott hangja
elvékonyodott a pániktól.
Haladás, gondoltam, de ez még nem elég. Elő akartam rángatni belőle.
A félelmet. Hogy rohadtul ne legyen képes levegőt venni, olyan piszkosul
fájjon. Mert ez az, amit Luna elvesztése esetén éreznék.
Amikor a mellkasom már majdnem súrolta az övét, megálltam, pár
centivel fölé tornyosulva.
– Le kéne ülnöd, Mr. Van Der Zee.
– Ne mondd meg nekem, mit tegyek – köpte ki a szavakat, de úgy tett,
ahogyan mondtam. Ez volt a legjobb fajta győzelem. Az, ahol megkaptam
azt, amit akartam, figyelve, ahogy az ellenfelem vonszolja magát. Arra
készült, hogy leüljön az íróasztala mögé, amikor rosszallóan
rácsettintettem a szoba közepén elfoglalt helyemről.
– Ezt felejtsd el, Jordi. Ahová te mész, nem csak hogy vezetői székek
nincsenek – de úgy hallom, hogy a matracok is kibaszott rosszak –
fejemmel egy – a tölgyfa bárpultja mellett álló – heverő felé biccentettem.
Rám meredt. Mikor látta, hogy nem vicceltem, óvatosan arrafelé vette az
útját, az orra alatt dünnyögve. Jordan égett a vágytól, hogy megtudja, mit
tudtam. A válasz egyszerű volt.
Mindent tudtam.
Amanda lassan, de biztosan segített nekem a bizonyítékokat
összegyűjteni. Elég lassan ahhoz, hogy tudjam, nem kaphatom el Jordant
addig, amíg Edie és én a kapcsolatunkat alakítgattuk.
 De aztán a tegnapi nap mindent megváltoztatott. Elküldtem a
barátaimat Edie-hez, miközben én egyenesen Amandához hajtottam.
Fejjel lefelé fordítottam a világot. Harcoltam a hullámokkal. Nem fulladtam
meg.
Sosem fulladnék meg. Nem, amikor nekem fent kellett tartanom a
gyerekemet a felszínen.
Összefűztem a kezem a hátam mögött, komótosan fel-alá járkálva a
szobában, a spanglit még mindig az ujjaim között szorongattam.
– Tudod, mit nem értettem meg soha, Jordi? Hogy lehettél olyan
átkozottul sikeres, amikor minden vállalat, amelybe valaha is befektettél
kilencvenhét előtt, tönkrement és becsődölt? Olyan volt, mintha egy
pénzügyi méreg lennél. Minden, amit megérintettél, szarrá változott. Az
általad alapított és csődbe ment vállalatok növekvő listája az első
figyelmeztető jel volt. Mindannyian láttuk ezt, mint egy vörös zászlót, de a
kétezer-háromban elért szilárd eredményeid után a barátaim úgy
döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják. Nos – vállat vontam, szívva egy
slukkot a spanglimból, kifújva a füstöt egy mosollyal –, én nem tettem.
Először azt hittem, hogy minden, amire rájöttem Jordannel
kapcsolatban, csak a szokásos szarság volt – pénzmosás, és talán egy
kis adócsalás. Még az ügyei sem tűntek számomra túl érdekesnek.
Elvégre, még csak nem is próbálta leplezni ezeket. De aztán többet
találtam. Sokkal-sokkal többet.
Jordan olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy a szoba minden pontján
hallottam. Az arca továbbra is feszült maradt, próbálva megőrizni a
méltósága utolsó foszlányait.
– Elmentem egy magánnyomozóhoz és megkértem, hogy derítsen ki
nekem mindent, amit ki lehet deríteni erről a legendás sikertörténetről,
mely Jordan Van Der Zee-ről szólt. Az első dolog, amit kiderítettem az volt,
hogy lehet, hogy a Harvardra jártál ösztöndíjjal, de ez az ösztöndíj nem
volt teljesen kóser, igaz? Volt valakid, aki az első év után állta a képzési
költségeidet. A szegény holland gyerek, aki még a vajat és a kenyeret sem
engedhette meg magának – ezek a te szavaid, nem az enyémek. Kíváncsi
voltam, ki segíthetett neked ilyen jelentős pénzösszeggel és megtaláltam
a nevet. Egy bizonyos kétes hírű McConman, aki Brit Virgin-szigeteken élt
Kaine Caulfield néven. Caulfield amúgy egy jellegzetes név. Ugyanaz,
mint Zabhegyezőben17. Egyesek szerint... kitalált. Úgy döntöttem, hogy
mélyebbre ások, különös tekintettel arra, hogy te nem ismerhettél volna
senkit, aki a Brit Virgin-szigeteken élt. Hacsak nem… – az ajkaim közé
tettem a jointot és előhalásztam egy dokumentumot a hátsó zsebemből,
beledobva az arcába a spanglival még mindig a számban. – Pénzmosás.
– Ez nevetséges – motyogta, és fel akart állni, de a cipőm orrával
visszanyomtam a helyére.
– Ülj le – parancsoltam. – Szóval, drogok, mi?
– Nem tudom, hogy miről beszélsz – karját a levegőbe dobta, láthatóan
remegve. Kezdett kiborulni, és átkozott legyek, ha nem ez volt a legjobb
show a városban.
Nevetve megráztam a fejem.
– Úgy értem, azt hiszem, ez megmagyarázhatná, hogyan jutottál el
olyan messzire az első vállalatoddal. Vagy hogyan tudtad letenni a
befektetéshez szükséges pénzt, amikor megnyitotta a sajátod cégedet
három évvel a diploma megszerzése után.
– Ez csak szóbeszéd, és ha továbbra is ebben a stílusban folytatod ezt
a beszélgetést, kapcsolatba fogok lépni az ügyvédemmel... – kezdte
Jordan talpra állva.

17 J. D. Salinger–The Catcher in the Rye (Zabhegyező) – A regény főhőse Holden

Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A
cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni
képtelen, s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája.
 Ismét visszanyomtam, egy pillantásra se méltatva, és odasétáltam a
bárszekrényéhez.
– Végre egyetértünk valamiben. Feltétlenül hívnod kell az ügyvédedet.
De most még nem. Tönkreteszed a meglepetést.
Öntöttem magamnak háromujjnyi skót whiskyt, és egy húzásra
lenyeltem a padlótól a mennyezetig érő ablaka előtt, mielőtt újra Jordan
felé fordultam. Furcsa elégedettséget éreztem az elcseszett életéért. Az
egyetlen személy, akiért aggodalmat éreztem Edie volt, akinek elváltak
útjai az apjáétól, de hé, Edie-nek egyébként se volt szüksége rá, és
szívességet fogok tenni neki azzal, hogy lecsukatom.
Neki akartam adni Theót.
– Tudod, mit? Azt hiszem, én leszek az, aki megveszi az irodádat.
Iszonyatosan tágas. Lesz elég hely Luna számára játszani, amikor
meglátogat keddenként – tűnődtem, végigsimítva ujjaimmal a hatalmas
vászonfestményen a falon. Egy holland festő. Egy másik Van Der akárki.
Partra csapódó hullámok.
Edie.
– El fogod hagyni a vállaltot, Rexroth – mondta fáradtan, de nem így
értette. Nem igazán. Láttam a szemében. A vereséget. Volt egy sajátos
színe, illata és kibaszott íze. Ez jelen volt mindenhol, az arcvonásain,
mindenhol a szobában.
– Kímélj meg a baromságaidtól. Te és én mindketten tudjuk, hogy az
idő pénz – kiittam az utolsó korty whiskyt és a spangli maradékát
beleejtettem a drága pohárba. – Szóval – drogok. Ezek finanszírozták a
tanulmányaidat. Jó neked. Amikor a magánnyomozóm odajött hozzám
ezzel az információval, enyhén szólva meglepődtem – vajon egy olyan
ember, mint te, aki kibaszott keményen beleszeretett a csillogásba és
ragyogásba, soha nem üzletelne szenvedélybetegekkel és kábítószer-
kereskedőkkel? Nem. Te ennél elegánsabb vagy, Jordi. Ez az, amiért
alkut kötöttél az MNE Gyógyszergyártó céggel. Ők látnak el téged
vényköteles gyógyszerekkel. Most már húsz éve. Oxy. Ambien. Vicodin.
Xanax. Válium. Kodein. Folytathatnám, de azt hiszem, tudod, miről
beszélek. Mind megkaptad ezeket. Majd több száz gondosan kiválasztott
és képzett értékesítőn keresztül eladtad ezeket. Azután a pénzt külföldi
vállalatokon keresztül tisztára mostad, és így sikerült új cégekbe
befektetned és azzá a mogullá válnod, aki ma vagy. De a kibaszott
idegenek életének tönkretétele nem volt elég, nem igaz, Jordan?
Az arca olyan fehér volt, hogy azt hittem, hogy elájul. Nem segítettem
neki, amikor a lába összecsuklott alatta és a földre rogyott. Az arca mellett
lévő cipőim voltak az egyetlenek, amit ebből a pozícióból látott.
– Még mélyebbre ástam – folytattam.
– Állj meg, hagyd abba – mondta fulladozva, fröcsögtetve a nyálát
mindenfelé, mint egy kibaszott punci. Ugyanezt a pillanatot választottam,
hogy lesöpörjem az íróasztaláról az általam előzetesen előkészített
dokumentumokat, esőként záporoztatva rá a bizonyítékokat és
felvételeket az MNE vezérigazgatójával való találkozóiról és a kábítószert
tartalmazó dobozokkal dugig töltött nagy kamionok ellenőrzéséről.
– A csinos feleségeden gondolkodtam – a hangom bársonyos volt,
szinte puha. – Úgy értem, Edie örökölte a szépségét valakitől, és az
kibaszottul biztos, hogy nem tőled. A magánnyomozóm azt mondta, hogy
a jobbik feled már alig hagyja el a házat, ami valójában nemcsak szomorú,
de gyanús is. És ó, rohadtul kényelmes.
Térdre állt – a francba, a kibaszott térdére – és felém mászott. Annyira
gyorsan elfajult ez az egész, hogy nem tudtam komoly képet vágni.
Másrészről nevetni sem tudtam rajta. Ez nem vicc volt.
– Nem, nem, nem. Nincs semmilyen bizonyítékod – kántálta a lábamat
szorongatva. Egy lépést hátraléptem, taszított a hátborzongató
viselkedése.
 – Egyértelműen van! – csúsztattam felé egy képet róla a Derby cipőm
orrával, amin egy kamion mellett állt a mólón. – Nem te vagy az egyetlen,
aki tudja, hogyan kell használni egy átkozott nyomtatót.
– Lydia nem... ő soha...
– Gyógyszerekkel tömted. Manipuláltál a receptjeivel, ugye? –
kérdeztem szárazon. Megrázta a fejét. Hazug. Láttam őt, előttem
megalázkodva, és ez volt az első alkalom, hogy a gyűlölet leple nélkül.
Láttam a fiút, aki messzire akart jutni, és nem tudta, hogy hogyan csinálja.
Aztán láttam a kapzsiságot. A torkosságot. Mindent, ami tönkretette Edie
életét. Láttam, és a kétség legkisebb jele nélkül tudtam, hogy függetlenül
attól, hogy mik voltunk – vagy mik nem voltunk – meg kell védenem az
apjától és a gátlástalan szeretőjétől. De ami még ennél is fontosabb,
egyszer és mindenkorra el akartam őket tüntetni a képből. Végleg.
– A teája – sziszegtem. – Baszd meg, Jordi, te egy elmebeteg vagy.
– Nem mehetek börtönbe. Nem tudok – a könnyeitől fulladozott. – Én
nem…
– Nem tudsz? Nos, itt van egy spoiler a számodra, – a zsaruk lent
várnak. A francba. Zsarukat mondtam? Úgy értettem, az FBI. Dehogy,
várjunk csak, azt hiszem, mindkettő. De mielőtt hagylak elmenni, aláírsz
három dokumentumot – az elsővel teljes egészében átadod Fiscal Heights
Holdingsot, a másodikban a Theo feletti felügyeleti jogról mondasz le, és
végül a harmadik, amelyben átadod és megsemmisíted az összes
anyagot rólam, ami Lunával kapcsolatos. A kis barátnődnek, Valnak pedig
külön gondját fogom viselni. Mosd meg a kibaszott arcodat, seggfej. Egy
csomó munka vár még rád. Most menj.
Láttam, ahogy Jordant odavezették a várakozó autókhoz. A
napszemüveges férfihoz. Ahhoz a személyhez, aki felolvasta a jogait.
Tökéletes összhangban, Jordan fejét lehajtva, a kezét a háta mögé
bilincselve betuszkolták a rendőrségi kocsiba, amikor Val kiszállt mögöttük
egy taxiból. Alig volt rá ideje, hogy lesimítsa skarlátvörös gyere-bassz-meg
ruháját és helyre igazítsa a régi filmekből vett mosolyát, amikor odaléptem
hozzá.
– Mi folyik itt? – kérdezte félig dadogva, félig könyörögve egy válaszért,
miközben a zakóm ujját szorongatta. Felnézett rám, és én láttam Lunát az
arcvonásaiban. Bárcsak ne láttam volna. Az sokkal könnyebbé tette volna
a dolgokat. De lényegében, Val csak egy gyerek volt. Újra és újra
bebizonyította azzal, hogy próbál egy gazdag srácot találni, aki a szárnya
alá veszi őt. És ez azért volt vicces, mert az emberek az életkora miatt
Edie-re néztek gyerekként, bár ő az egész rövid életében úgy küzdött, mint
egy nőstényoroszlán.
– Csak letartóztatták a barátodat – megráztam, és az ő Luna szemeinek
varázsa eltávolodott tőlem.
– Miért? – követett engem a hihetetlenül zajos tűsarkújában.
– Mondd meg te. Gyere utánam – elindultam vissza az Oracle
épületébe. Mögöttem botladozva próbált lépést tartani az ütememmel.
– Minek?
– Aláírni az összes papírt, azért hogy kizárólagos felügyeleti jogot
kaphassak Luna felett.
– Miért adnám őt neked? – megpróbált nevetni. Nem sikerült.
Megálltam, megfordultam, hogy szembenézzek vele.
– Hé, emlékszel rá, amikor először találkoztunk? Teljesen be voltál lőve,
majd röviddel azután tájékoztattál a terhességedről, és elvittelek
rehabilitációra, azért hogy meggyógyulj és ne telítsd a gyermekemet olyan
mennyiségű kábítószerrel, amitől második feje nőne. És ez azelőtt volt,
mielőtt tudtam volna, hogy félredugsz a drogbáróval. Mit szólnál egy
vizelet mintához, drága Valenciana?
Minden csepp vér kifutott az arcából, és láttam, ami helyére szivárgott,
lassan, de biztosan. A félelem. Val drogozott. Jordan biztosította ezt
számára. Jól hallhatóan nyelt egyet. Félreléptem, intettem a kezemmel,
hogy lépjen be a liftbe.
– Hölgyeké az elsőbbség.
Besétált, és pontosan tudta, mi fog történni, miután egyszer
megérkeztünk az irodámba. – Szar a lapát előtt18.

18 Shit before the shovel – ausztrál szleng, átvitt értelemben: Neked kéne belépned
először. (Ez most a te privilégiumod)
 Fordította: Xavier

– IMÁDOM, AMIKOR KIBASZOTT GONOSZUL VISELKEDÜNK – Dean rágyújtott egy

füves cigire, elnyúlt egy kanapén Vicious olimpiai méretű medencéjével
szemben, eldobva az eloltott gyufát a medence irányába. – Nem
szóviccnek szántam, seggfej.
– Ha-kibaszott-ha – mondta Vicious beleejtve egy szőlőszemet a
szájába, trónolva a nyugágyon, mint egy őrült, fennhéjázó király. – De azt
el kell ismernem, hogy Val arckifejezése, amikor aláírta a papírokat,
felbecsülhetetlen értékű volt. Már szinte megsajnáltam volna, ha nem lett
volna ott az a tény, hogy még csak nem is érdeklődött Luna felől.
Lefogadom, elrohant a legközelebbi bárba felszedni egy gazdag öreg
szivart, mielőtt a boldog óra19 véget érne.
Vicious végignyálazta a dokumentumokat, amiket mi már a héten
korábban áttanulmányoztunk Eli Cole-lal, Dean ügyvéd apjával. Az utolsó
pár nap bolondok háza volt, mindannyian úgy rohangáltunk körbe-körbe,
mint a fejetlen csirkék, hogy megakadályozzunk minden egyes gonosz
tervet, melyet Jordan Van Der Zee kifőzött ellenem. A barátaim segítettek
nekem és mellettem álltak, mint a vérre szomjazó vadászkutyák. – Az ex-
barátnőd megmentette a seggedet. Hála az égnek, már nem fiatalkorú és
tanúskodhat az apja gaztetteivel kapcsolatban.

19 Happy hour – itt: délutáni italakció (egyet fizet, kettőt kap stb)
 A gyomrom az utolsó mondatától görcsbe rándult és az alsó ajkamat az
ujjaim között hengergettem, hogy elpalástoljam ezt. Az alacsony asztal
szélére ültem, próbáltam úgy tenni, mintha a szívem nem égne porrá a
neve hallatán és attól az elképzeléstől, hogy kibaszott velem, azzal, hogy
megvédte őt. Amikor utána küldtem Deant, Vicioust és Jaime-t, a
szabályok egyértelműek voltak – ne mondjanak neki semmit Jordanről és
Valról. Nem akartam az együttérzését és nem akartam, hogy
krokodilkönnyeket hullatva kopogjon a kibaszott ajtómon.
Ámbár én minden istenverte alkalommal be akartam kopogtatni az ő
ajtaján.
Luna a szüleimmel volt. Jóval éjfél után járt az idő – biztonságban és
épségben volt, és az enyém volt –, de mégis ott volt az éhség. A gyomrom
mélyén lévő üresség az összes érzésemet elszívta és visszaköpte ezeket
valami fásultságba.
– Edie beszélt veled? – kérdeztem.
Dean felnevetett.
– Beszélt? Úgy énekelt, mint egy kibaszott kanári. Rengeteg információt
osztott meg velünk arról, hogy milyen erőszakosan viselkedett Jordan a
fiával és vele. Igen, Edie megadta nekünk az összes információt, amire
szükségünk volt. Szerinted, hogy adhatott Amanda egy bombabiztos
ügyet neked? Edie mesélt nekünk a bántalmazásról, az elhanyagolásról,
a zúzódásokról. Majd említett valamit azzal kapcsolatban, hogy az apja
állandóan teát készít az anyjának, és bennem lévő függő ihletet kapott és
összeadta a kettő meg kettőt. Jordan bedrogozta az anyját. Csak Edie-
ben ez kibaszottul nem tudatosodott.
A tea. Az összes információ, amit kaptam, Amandán keresztül
származott. De abból, amit adott nekem, sok mindent a barátaim raktak
össze vagy Edie produkálta.
 – Edie emellett összehozott bennünket azzal a nővel, aki segített neki a
bátyja ügyében – a kis barátnőddel, Sonyával.
Dean ajkai mindentudó mosolyra húzódtak. Mindannyian a
medencével szemben ültünk, de a testünk egymáshoz volt döntve. Egy
hatalmas kő esett le a szívemről, és újra elkezdtem lélegezni, kiköhögve
az édes, avas ízű füstöt a tüdőmből.
– Hogy a pokolba szerezte meg Edie Sonya elérhetőségét?
– csikorgattam a fogaimat.
– Sonya a legjobb barátja édesanyja – jelentette ki Vicious széttárva a
karját egy nézzétek-ezt-a-szar-mutatványt gesztusra.
Összeszorítottam az állkapcsom. – Bane?
– Öt pont a negyven centis farkú férfinak – tapsolt Dean.
– Ezt a szemétládát – nevetett Jaime. – Látnod kellett volna, hogyan
bámultak egymásra Vicioussal. Vicious egyenesen megkérdezte tőle,
hogy ő volna-e az ő Made in China változata.
Mind a négyen halk kuncogásban törtünk ki, mielőtt Vicious felhúzta az
egyik szemöldökét. – Hé, seggfej? – szólt nekem a nyugágyából.
Felemeltem tekintetem a spanglimról. – Igen?
– Hiányzik neked?
A Vicious nem az a fajta seggfej volt, aki bájcseverészik. Sem a
feleségével, és az hétszentség, hogy a barátaival sem, így tudtam, hogy
valami indítéka van. A hazugság a nyelvemen táncolt. Nem számít, hogy
milyen hatalmas és magas és öreg és gazdag vagy, amikor
megkérdeznek a lányról, aki ezer darabra törte a szívedet, mindig az
tizenhárom éves kölyök leszel, aki még nem tudja, mihez kezdjen a
kemény farkával és a kontrollálatlan hormonjaival.
Vállat vontam.
– Szavakkal válaszolj, Néma – erőltette.
 Az összes szempár rám szegeződött. Hunyorogva a medence felé
fordultam.
– A kibaszott véremben van – ismertem el.
Vicious felállt, a zsebébe dugta a kezét, és valami kicsit felém dobott.
Elkaptam, majd kinyitva a tenyeremet hitetlenkedve bámultam rá.
Visszanéztem rá. Vicious megrázta a fejét.
– Edie soha nem adta ezt oda Jordannek, Trent. Nem tudta megtenni.
Dean felém hajolt a nyugágyából, megbökve vállával a vállamat.
– Hallottad ezt, faszfej? Végre szereztél magadnak valakit, aki szereti a
hideg seggedet. Muszáj ezt a szarságot lezárnod, mivel ő még fiatal és
kellőképpen naiv ahhoz, hogy kedveljen téged.
Szorongattam a pendrive-ot az öklömben. Megesküdtem volna, hogy
olyan illata volt, mint Edie-nek.
Később, azon az éjszakán, ültem a kocsimban és azt bámultam, azon
tűnődve, hogy ez könnyű is lehetne. Figyelmen kívül hagyhatnám.
Folytathatom az életemet. Nem kellene azzal foglalkoznunk, hogy
börtönbe zárattam az apját, sem az ítélkező pillantásokkal, sem a
kényelmetlen kérdésekkel, és a kibaszott pletykával sem.
Már külön éltünk, és remekül túléltük.
A pendrive-ot addig nyomtam a tenyerem bőrébe, míg el nem kezdett
vérezni. Aztán, és csak akkor, beindítottam az autót, és elhajtottam.
 Fordította: Xavier

AZ ÉJSZAKÁK VOLTAK A LEGROSSZABBAK.

Amikor nem éreztem Trent testét az enyém mellett, miközben Bane
kanapéján feküdtem. Trent emléke egy ellenem irányuló fegyver volt. Az
ajka, amely úgy cirógatta a nyakszirtemet, mint egy oroszlán, amely
hamarosan magáévá teszi a párját és rommá keféli. A keze, ahogy a
karomat simogatja, mintha ezáltal megszabadítana minden problémámtól,
aggodalmamtól és sötét gondolatomtól. Ahogy a meleg, mély lélegzete
érződik a számon. Ahogy a pulzusa együtt ver az enyémmel. Volt értelme
ezek nélkül a pillanatok nélkül élni?
Minden alkalommal, amikor feltettem magamnak ezt a kérdést,
félretoltam a gondolatot és átfordultam a kanapé másik oldalára, egyaránt
harcolva a kanapé sárga szövet háttámlájának viszketést kiváltó
anyagával, vagy elfordulva Bane kabinjában lévő televízió fényétől, amely
közvetlenül velem szemben volt. Bane nagylelkű volt velem, hogy helyet
adott nekem anélkül, hogy megkérdezte volna, mikor fogok elköltözni,
vagy kivenni a részemet az élelmiszer költségekből. Ő azonban egy
másodpercre sem hagyta abba a kicsapongó, durva életvitelét. Nem
mintha elvártam volna tőle, de anyámmal az elvonón és apámmal a
börtönben, valójában sehová sem tudtam menni.
Anyám ügyvédje felajánlotta, hogy bérel nekem egy szállodai szobát,
de ez többe került, mint amit megengedhettem magamnak – és ki az ördög
akart volna egyedül lenni a jelenlegi helyzetemben? Szükségem volt
figyelemelterelésre. Emberi kapcsolatra.
Bane annyit kefélt másokkal a szobájában, mintha valamiféle rekordot
próbált volna megdönteni.
Hangosak és erkölcstelenek voltak, és még csak egy ajtó sem volt,
amely elválasztotta volna a hálószobáját az apró nappali területétől.
De minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy összepakolok egy
táskába és elmegyek egy hotelbe, eszembe jutottak a bizonytalan
gondolatok Theót illetően, és az ismert és ellenállhatatlan Trenttel
kapcsolatos gondolatok, melyek kísérteni fognak, és meggondoltam
magam.
Egy újabb éjszaka volt a kanapén.
Tik-tak. Tik-tak.
Azt kívántam, hogy Bane bárcsak megszabadult volna ettől az órától,
miután megvette a hajót. Úgy tűnt, emlékeztetőként szolgált az azóta eltelt
napokra, mióta Theót vagy Trentet utoljára láttam.
És Luna. Istenem, jobban hiányozott Luna, mint gondoltam volna. Az
édes kis hangja, amit kiadott, amikor vidám vagy izgatott volt. Ez volt a
jutalmam azért, mert megmosolyogtattam őt.
A távolból halászok jövés-menését hallottam, beszélgettek és
köpködtek, gumicsizmás súlyos lépteik alatt meg-megnyikordult a fa.
Bizonyára már hajnalodott. Ők mindig napkelte előtt érkeztek. Vicces,
hogy azok a dolgok, amiket egy új helyről tanulsz, azok teszik azt az
otthonoddá. Zajok, hangok, szokások, emberek, illatok…
A hajó nyikorgott.
Ez az, ami a hajón való tartózkodásról szól. Elkerülhetetlen, hogy a
világod kiegyensúlyozatlanná válik. Bane szerette ezt. A mindenség
peremén való életet. Én stabilitásra vágyakoztam. Úgy szerettem volna
érezni magamat, mintha földbe lennék gyökerezve, nem a szél röpítene.
 Valami leesett kint a fedélzeten. Valami... könnyű. Tekergettem a
nyakam, az ajtón lévő kis ablak irányába lesve. Piszkos volt és olcsó
műanyagból készült. Mindazonáltal láttam rajta keresztül valamit. Valakit.
Valakit, akinek nem kellett volna ott lennie.
Óvatosan felemelkedtem a kanapéról, és lábujjhegyen kitipegtem a
hevenyészett konyhába. Egy nyitott mogyoróvajas üveg volt a pulton és
egy félig lenyalt éles kés a mosogató szélén.
Megragadtam, ez egyszer hálás voltam Bane-nek azért a
tulajdonságáért, hogy steak kést használt mindenhez, még a
mogyoróvajas és lekváros szendvics elkészítéséhez is.
Elmentem Bane nyitott szobája mellett, azon tűnődve, hogy fel kellene-
e ébresztenem. Valószínűleg nem. Ez valószínűleg csak a részeg barátai
egyike volt, aki eszméletét vesztette a fedélzeten, vagy belepisilt a
vödörbe, amit ott tartott, amikor halászni ment. Belebújtam a
bakancsomba, pár centire kinyitottam az ajtót és kilestem a résen
keresztül.
Semmi.
Senki.
Lenéztem. Egy halom tengeri kagyló volt az ajtó előtt. Szélesebbre
tártam és kimentem. Az összes kagyló azonos fajtájú volt. Sárga tüskés
kagylók. Nem túl ritka, de az esélyed arra, hogy egy maroknyi tengeri
kagylót szedj és pontosan ugyanolyan fajtájúakat találj, karcsú volt. A
tengeri kagylók olyanok, mint az emberek. Különböznek méretben,
színben és alakban, de mégis mindannyian egyformán gyönyörűek.
Leguggoltam, a kezembe véve egyet. Még mindig hideg és friss volt az
óceántól. Hunyorogva, magam elé bámultam a rózsaszín bíbor és kék
napfelkeltében, keresve azt a személyt, aki itt hagyta ezeket, amikor a
szemem egy másik halomra tévedt a fedélzetre vezető lépcsőnél.
Még több kagyló.
 Odasétáltam ezekhez, miközben a szívem egyre hevesebben kezdett
dobogni. Egy csomó ékszerdoboz kagyló – ritka és gyönyörű – várt rám.
Hideg. Friss. Hogyan?
Felvettem egyet, és zsebre tettem a tüskés konkollyal együtt. Aztán
tovább haladtam előre, leereszkedve a mólóra, ahol egy másik halom várt.
Rózsacsiga. Zsebre vágtam egyet. Tovább mentem.
Particsiga. Jézusom, hogyan? Hogyan? Zsebbe.
Elkocogtam a mólótól a sétányig, égve a vágytól, hogy rájöjjek, mit is
jelent ez az egész.
Oroszlán mancs.
Sávos tulipán.
Toronycsiga.
Csúcsos vénuszkagyló, és már olyan távol jártam a kikötőtől, hogy fel
kellett néznem és megnéznem, hol is állok. Nem volt több begyűjthető
kagyló, és a sétány közepén álltam, zihálva, kócos hajjal, még mindig azt
a túlméretezett inget viselve, amelyet kölcsön vettem Bane-től.
Körülnéztem. Minden üzlet zárva volt. Mit jelent ez? Mi a fene történt itt?
Csúcsos vénuszkagyló.
Merre felé mutatott a csúcsa?
Egyenesen abba az irányba néztem, amerre a kagyló éles pereme
mutatott. Egy sikátor felé. Egy sikátor, amelyre emlékeztem. Egy sikátor,
ahol otthagytam életem egyik legédesebb, legdurvább, leginkább szívhez
szóló emlékét.
Ez volt az a hely, ahol Trent először a falnak szegezett, megfenyegetett,
gúnyolódott velem, kihozva ezzel belőlem az állatot.
Remegő lábakkal átmentem az úttesten. Az egész testem egy dalt
dúdolt, amit nem ismertem. Annyira elevennek éreztem magam, hogy azt
gondoltam, sikítozni fogok. A remény, amely elöntött, veszélyes volt. Azzal
fenyegetett, hogy darabokra tör, ha tévedtem. Készséggel besétáltam a
sikátor kékes színű derengésébe, tudva, hogy ez megadhatja nekem
mindazt a fényt, amire szükségem volt.
– Trent? – a neve úgy hangzott, mint egy kívánság. Mit művelek, abban
reménykedve, hogy itt megtalálom?
De semmit sem hallottam. Tettem egy újabb lépést előre, lehunytam a
szemem és mély lélegzetet vettem, majd ugyanahhoz a falhoz préseltem
a hátamat, ugyanazon a helyen, ahol első alkalommal találkoztunk.
– Kérlek – mondtam.
– Mire kérsz? – hangja a semmiből jött. Nem nyitottam ki a szemem.
Talán csak a képzeletem volt. Talán megőrültem. És talán már nem is
érdekeltem. Nem kockáztathattam meg, hogy kinyissam a szemem, és ne
lássam őt ott, így hát továbbra is lehunyva tartottam.
– Kérlek, bocsáss meg nekem.
– Miért?
– Azért, amiért megpróbáltalak tönkretenni. Amiért megpróbáltam
tönkretenni magam, minket. Amiért olyan sokáig nem bíztam eléggé
magamban ahhoz, hogy a helyes dolgot cselekedjem apámmal és
Theóval kapcsolatban. Azért, mert gyáva voltam. De leginkább azt
sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy éreztem irántad. Mert akkor
talán másként döntöttél volna, és mindez nem történt volna meg.
– Mit érzel, Edie? – nagy, meleg tenyerei közé fogta az arcomat, és
ebből tudtam, hogy ez valóság. Hogy ő valóságos. A szemem felpattant,
és ő ott volt, előttem állt, hús-vér valójában. A férfi, aki a csendjével
megtöltötte a szívemet zenével.
– Én… – szétnyílt az ajkam, de nem tudtam befejezni a mondatot. Az
ajka olyan szenvedélyes csókkal csapott le a számra, hogy a fejem
elfordult és elállt a lélegzetem. Ajkai édes melegségével kényeztetve
szívogatta az enyémet, és izmos karját megragadva közelebb húztam
magamhoz őt.
 – Soha sem adtad oda Jordannek a pendrive-ot – mondta Trent.
Sírni szerettem volna. Minden éjjel az ágyban feküdve imádkoztam,
hogy valahogy rájöjjön erre, anélkül, hogy elmondanám neki. Nem
akartam, hogy választania kelljen Val és köztem.
– Hogy tehettem volna? – nyögtem a szájába. – Hogy tehettem volna,
amikor te vagy az én óceánom.
Egy újabb csókba mélyedtünk. Egy teljesen más csókba. Egy
megerősítő csókba. Hogy ez a valóság volt. És nem számít, mennyire
elcseszettnek, helytelennek és rossznak tűnt – és néha így is éreztem –,
ez is a miénk volt.
– Nem akarok közéd és a gyermeked anyja közé állni – suttogtam a
szájába, annyira érzelmesen, hogy mélyen bele kellett vájnom ujjaimat a
karja bőrébe, hogy még jobban magamhoz szorítsam. Meglepő módon
megadta nekem mindazt, amit akartam – a testét az enyémhez préselve
–, megadva nekem mindent, amit csak tudott.
– A gyermekem anyjának Lunával való kapcsolata állt közénk, nem te.
Te voltál az, aki megtanította Lunát mosolyogni. Te voltál az, aki
foglalkoztál vele. Aki rohadtul megvédte őt akkor, amikor más gyerekek
zaklatták. Te inkább vagy anya a lányom számára, mint amennyire Val
valaha is lehetett. Nem tudom, mit láttál aznap, amikor Val a lakásomhoz
jött, de bármi is volt, félreértetted. Val soha nem törődött egy fikarcnyit sem
a gyerekével. Azért jött ide, hogy pénzt és jogokat követeljen. És majd
vissza fog térni oda, ahonnan jött.
– Annyira sajnálom – megérintettem az arcát, és elhúzódva a szemébe
néztem.
– Én nem. Emellett azt sem sajnálom, hogy börtönbe juttattam az
apádat. Tett néhány szörnyű dolgot, amiről feltétlenül tudnod kell, Edie.
Bólintottam.
 – Hiszek neked. – Tudtam róla. Már hallottam néhányról ezek közül.
Nem számít, mit mondana Trent az apámról, tudtam, hogy az igazat
mondja. Mert Jordan Van Der Zee egyáltalán nem ismert határokat.
Trent homlokát az enyémhez döntve egy puszit lehelt az orromra.
– Szeretlek – vallotta be két keze közé fogva a nyakamat, és
elkeseredetten megrázta a fejét, mintha ez egy nagy hiba lenne. Mintha
nem lenne szabad szerelmesnek lennie belém, de nem volt más
választása. Repesett a szívem. – Annyira nagyon szeretlek, Edie Van Der
Zee, hogy többé már nem tudom, hol ér véget az enyém és hol kezdődik
a tiéd. Annak ellenére szeretlek, hogy tudom, ez egy őrültség. Hogy a
helyzetünk katasztrofális. Szeretlek, tudván, hogy legalább még pár
tapasztalatot szerezned kellene, mielőtt megtalálod a nagy szerelmet.
Szeretlek, még akkor is, ha az életkörülményeink teljesen különbözőek,
nincs benne semmi közös és tényleg kurva rosszul kezdődött. Mindezek
ellenére szeretlek.
– Én is szeretlek – könnyeimet visszatartva szipogtam, még erősebben
homlokához préselve a homlokomat. – Szeretem, hogy olyan heves vagy,
amikor a számodra fontos emberekről van szó. Szeretem, hogy tisztában
vagy a hiányosságaiddal. Szeretem, hogy küzdesz ellenük. Még azt is
szeretem, amikor megadod magad ezeknek. Minden egyes részed
szeretem. A jót is és a rosszat is. És soha senki mást nem fogok úgy
szeretni, ahogyan téged szeretlek, mert ez nem a koromról szól. Ez a
szívemről szól. Az pedig a tiéd. Te vagy az óceánom, Trent Rexroth. Tőled
vagyok nedves.
Elmosolyodott és szorosan magához ölelt.
– Még akkor is eljöttem volna érted, Van Der Zee, ha odaadtad volna
neki a pendrive-ot. Még akkor is, ha az oroszlánbarlangba vetettél volna.
És megígérem, hogy sosem fogom abbahagyni az izgatásodat, Kis
Hullámom. Ígérem, hogy mindig nedvesen tartalak.
 Fordította: Xavier

AZ AJTÓ BECSAPÓDIK, és pontosan tudom, hogy ki az.

Az egyetlen személy a házban, aki úgy kezeli az ajtókat, mintha
megsértették volna őt és az egész univerzumot. Durva mozdulatok,
gyengéd szív.
– N-n-nem! Soha többé! – üvölti Theo lerúgva sáros cipőjét a folyosón.
– V-v-végeztem a focival. Nem vagyok j-j-jó benne.
– Mi a fenéről beszélsz? Képes lennél egy kibaszott elefántot levinni a
földre, ha szükséges.
– Trent – kiabálok kedvesen a konyhából, mosolyogva, hogy elrejtsem
a szemöldökráncolásomat. Nem számít, mennyi idő telik el, nem számít,
hogy a tizenhárom éves Theóval és ötéves Lunával élünk, a párom úgy
tűnik, nem képes leszokni a bazdmeg szó használatáról (és valóra
váltásáról). Tény, hogy elegendő B-bombát vet be ahhoz, hogy eltörölje
az egész kontinensünket. – Vigyázz a szádra!
– Igen, A-A-anya – mormogja felém Theo a folyosóról, újonnan szerzett
önbizalmát köpenyként viselve.
A konyhában állok, és a vállam fölött nézek vissza az anyámra, aki egy
deszkán vágja a zöldségeket, az arcán egy kéretlen vigyorral. Örülök,
hogy ő nem bánja, hogy Theo néha így hív engem. Örülök, hogy tudja, ez
csak egy vicc.
 – A fiad kezelhetetlenné vált – jegyzem meg beledobva a kockára vágott
húst a forró serpenyőben.
– Mentségemre szóljon, te voltál az, aki élete túlnyomó részében
felnevelte – mondja mélabús elfogadással. Ő látogat meg minket minden
hétvégén, hogy együtt lehessen Theóval és Lunával. Trent és én minden
csütörtökön kimozdulunk, és Camila vigyázz a gyerekekre.
Csütörtökönként a korunknak megfelelően viselkedünk. Nos, inkább az
én koromnak megfelelően.
Minden csütörtökön smárolunk a kocsiban, hagyjuk, hogy az elhagyatott
városcsarnokok elnyeljenek minket a sötétségben, mozikba, éttermekbe
és klubokba járunk, ahol nem kell aggódnom a hamis személyi
igazolványom miatt, mivel a barátom kellő befolyással rendelkezik a
városában.
Egy házban élünk, ahol az árapály-váltakozás uralkodik. Ahol az óceán
mindig viharos, de ez nem számít, mert nagyszerű úszók vagyunk. Egy
házban élünk tengeri csikókkal, túlélőkkel, emberekkel, akik megízlelték
az élet másik oldalát is. Azokkal a személyekkel, akik a partvonalon álltak,
könyörögve, hogy ne vegyék őket észre.
De mi észrevettük. Mi észrevettük egymást ebben az életnek nevezett
káoszban.
Minden hétvégén lemegyünk Tobago Beach-be szörfözni, enni és
nevetni, és nem törődünk semmivel. Sem a világgal, sem a pénzzel.
Luna és Theo imádják egymást. Lubickolnak egymás kölcsönös
tiszteletében és figyelmében, szívbemarkoló és csodálatos érzés nézni
őket. Theo végül felelősségteljes felnőtté válik, és Luna kap egy
szenvedélyes nagy testvért. Lunának van egy kékszínre festett szobája,
egy akváriuma csikóhalakkal, Theónak pedig egy zöldre festett szobája,
Tom Brady plakátokkal borítva. Trentnek csak nagy nehézségek árán
sikerült megállnia, hogy ne tépje le a falakról.
 És akkor ott vagyunk mi. Én. Trent. A szerelmünk.
A szerelmünk magára vonzza a figyelmet, mint egy futótűz.
Kétnemzetiségű pár vagyunk, hatalmas életkor különbséggel. Poggyászt
cipelünk, két gyermek formájában. Rosszul fest. Sőt, tragikus. Feleannyira
sem fotogén, mint a Vicious tökéletes kis családja, vagy Jaime gyönyörű
szőke fészke, vagy Dean édes, korkülönbségmentes, értelmes
háztartása.
Mi mások vagyunk, és a világ minden kincséért sem változtatnánk ezen.
Trent, Theo és Luna arcukon hatalmas vigyorral beballagnak a
konyhába. Luna az első, aki a karjaimba ugrik egy ölelésre. Még mindig
nem beszél, de jelnyelv segítségével kommunikál. És ez egy hatalmas
előrelépés.
– A srácok lefoglaltak? – kérdezem, érezve a hosszú, vékony végtagjait
körülöttem, miközben visszaölelem. Belebólint a vállamba. Amikor
szétválunk, jeleli nekem a szavakat, Theo csaknem megölt egy hattyút,
hozzádobva a labdát.
– Ez… – ráncolom a homlokomat – nagyon rossz.
– Csak lelkes volt – Trent egy üveg vízzel a kezében odajön hozzám,
és ad egy puszit a homlokomra. Az anyám ugyanilyen bánásmódban
részesül – kap egy puszit az arcára –, és Theo most megpróbál segíteni
anyának.
– Addig nem, míg meg nem mostad a kezed, haver – figyelmeztetem.
Fintorog, de odasétál a mosogatóhoz. A steak sisteregve sül a
serpenyőben, és a konyha megtelik melegséggel az ételektől, a
társaságtól és a szeretettől. A családtól. Mindentől, ami nem adatott meg
a szüleim házában.
Trent mögém jön, és belesuttog a nyakamba.
– Csak egy szóra.
– Főzök – de nem igazán tiltakozom.
 Két speciális igényekkel rendelkező gyerekkel élve, már elsajátítottuk a
kifogástalan művészetét a gyorsmenetnek. Bár ez túl sok, még a mi
normáink szerint is. Úgy értem, mindannyian itt vannak. Én nem tudok
csendben lenni. Nem vele.
– Nem érdekel – morogja, mint egy HotHole. Könyörtelen. Hideg. De
mindig csupa szív.
Pillantásomat a tűzhelyről anyám és a gyerekeim felé fordítom. Igen. A
gyerekeim.
Trent szemöldök ráncolva ugyanezt teszi.
– Húzd ki a fejed a hátsódból, Edie! Ha egy gyors numerát akartam
volna, akkor ezek az emberek mögöttünk már McJunkot ennének az utca
végén, biztonságosan kizárva a házból.
Nem tudom megállni, hogy ne nevessek. Már rég megemésztettem azt
a tényt, hogy a barátom egy első osztályú bunkó. Az esetek nagy
részében már nem is zavar. Ez valójában átkozottul elbűvölő a maga
elcseszett módján.
– Nem hagyhatom egyedül anyát mindkét gyerekkel – mormolom
halkan, és pánik szivárog szívembe. Nem mintha nem bíznék meg
anyámban, de nagyon sok mindenen ment keresztül nagyon rövid idő
alatt, és nem akarom, hogy túlterheltnek érezze magát a két gyerekről való
gondoskodással.
– Igen, igazad van – keze annyira szándékosan simít végig a
fenekemen, hogy az már szinte komikus, miközben a tűzhely felé mozdul
és kikap egy darab lédús húst a serpenyőből, fehér fogaival szétzúzza és
elrágcsálja.
Abban a pillanatban, hogy kimondja, Emilia és Rosie lépnek be a
konyhámba barna zacskókkal, melyek széléről kikukucskálnak a friss
élelmiszerek.
 – Hello, mindenki! – üdvözöl Emilia bennünket, miközben Rosie előadja.
– Srácok, bekapcsolnátok a légkondicionálót, mielőtt még szétolvadok a
padlótokon? Ezek nem új csempék? Igen, kapcsoljátok be azt a dolgot.
Túl sok ember van ebben a szobában.
– Mit kerestek itt? – a szemem nagyra tágul. Ez elmúlt évben Emilia,
Melody és Rosie nagyszerű barátaim lettek. És bár Melody az idősebb
farkas a falkában – az a személy, akitől tanácsot kérek, amikor Luna az
őrületbe kerget és Theo hülyén viselkedik –, a LeBlanc nővérek a legjobb
barátnőim, amit soha nem gondoltam volna.
– Adunk neked egy szabadnapot. Megérdemled – Emilia megbök a
fenekével és játékosan rám kacsint. Nem vitatkozom, ámbár nem érzem
úgy, mintha szünetet kéne tartanom. Imádom az életem. Minden reggel
elviszem Theót és Lunát az iskolába, és megyek a strandra és tanítom az
embereket, hogyan kell szörfözni. Délutánonként, mielőtt felveszem őket,
együtt ebédelek a szexi barátommal, majd szexelünk, mielőtt felvesszük
a gyerekeket. Aztán főz és megmasszírozza a lábamat vacsora után a
Netflix előtt. Nem érdemlek meg egy vakációt. Az életem olyan, mint egy
nyaralás.
– De én…
– Ne vitatkozz, Hullám – Trent megragadja a csuklómat, és izmos
testéhez húz.
Még most is, miután egy éve már, hogy együtt élünk, egy kicsit
elolvadok ettől a gesztustól. Mintha az óta a reggel óta a sikátorban semmi
sem változott volna meg köztünk. Mintha én még mindig szerelmes-
kiskutya lennék, rossz esetben viszonzatlan szeretettel.
Kivezet engem a konyhából, a serpenyő még mindig sistereg
mögöttem, de már hallom, hogy Rosie lejjebb veszi a lángot és Emilia
kinyit egy üveg bort.
 – Mi folyik itt? – kérdezem Trenttől, miközben kimegyünk a tengerre és
a sétányra néző teraszra.
– Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, elveszítem a golyóimat
ebben a folyamatban – grimaszol.
Nevetek.
– Mit? Miért?
– Mert... – kinyitja az ajtót és a vörös fény beáramlik, és én a természet
egyik legritkább szépségével állok szemben – a naplemente még soha
nem nézett ki ilyen kibaszott elképesztően, és ha lehetne egy tökéletes
pillanatunk, azt akarom, hogy ez legyen.
– Ezért kérted Rosie-t és Emiliát, hogy jöjjenek ide? – emelem meg az
egyik szemöldökömet.
– Dehogyis – Trent felém fordul, végigsimít hüvelykujjával az
arccsontom felett. A szeme világos, a lelke sötét, és minden más, amit
megad nekem, tele van színekkel. – Idehívtam őket arra az esetre, ha azt
mondod, igen.
– Igen?
– Igen, az én teljesen őrült ötletemre – féltérdre ereszkedik, szembe a
naplementével, kerékpárosok, kocogók és párok haladnak el mellettünk,
és előkotor valamit a zsebéből. Még mindig az edzőfelszerelését viseli,
amiben Lunával és Trenttel a parkban tartózkodott, és ettől még
szexisebben néz ki.
Ami az őrültséget illeti – azon a tényen kívül, hogy sosem beszélgettünk
erről, még egyszer sem –, egyáltalán nem vagyok ideges. Csak izgatott.
Már úgy érezzük magunkat, mint egy házaspár, és ezt a legpozitívabb
értelemben mondom, ami lehetséges. Ő stabilitást és szeretetet ad
nekem. Biztonságot és bizalmat.
Én vagyok az árapálya, és ő az én horgonyom. Vagy talán maga a
föveny.
 – Edie Van Der Zee, szeretném megmártóztatni a lábujjaimat az általad
vetett hullámokban minden egyes nap a nyomorúságos életem hátralévő
részében. Meg akarlak dugni – csak téged, senki mást –, amilyen gyakran
csak lehetséges. Minden. Egyes. Napot. Veled akarok leélni. Kérkedni
akarok az elcseszett dolgainkkal, hogy az emberek felvonják a
szemöldöküket és azt gondolják, hogy egy perverz kéjenc vagyok, mivel
leszarom őket, mert sohasem fognak rendelkezni azzal, ami nekünk van.
Hozzám jössz feleségül? Nem kérek sokat. Sem gyerekekre, sem
étkezésre vonatkozólag, és nem kell semmit sem tenni a házban. Nem
kérek semmi mást, csak azt, amit önként hajlandó vagy adni nekem.
Luna mosolyogva leselkedik az ajtóból. Mosolyogva felé fordulok. Azt
várom, hogy jelezzen nekem valamit. Valami olyasmit, mint „aú, undorító”
vagy „Apa megint nagyon ostoba”. De nem.
Ehelyett felíveli az egyik szemöldökét, szétnyitja ajkait és hagyja, hogy
a szavak kigördüljenek, megjutalmazva apját a legjobb ajándékkal, ami
valaha is létezett.
– Mondj igent.

Amíg nem találkoztam Edie-vel, december volt számomra az év kedvenc

hónapja. Nem a Karácsony miatt. Kibaszott Karácsony. A hideg miatt. Ez
volt az egyetlen hónap, amikor úgy érződött, hogy Dél-Kalifornia nem fog
lángokba borulni, amikor legközelebb valaki meggyújt egy gyufát. Évekkel
ezelőtt, mikor a Fiscal Heights Holdings nyitott egy fiókirodát Chicagóban,
függőként vágyakoztam a hideg után. Szerettem a telet. Szerettem. Múlt
idő.
Manapság utálom a telet.
Még mindig élvezem az érzést, hogy a nap nem próbál kibaszottul
megölni, de nem szeretem látni, ahogy Edie mezítláb fut keresztül a
sétányon – egy szörfdeszka dugva a hóna alá –, flúgos gyerekként
nevetve a kövér esőcseppek gyöngyei között. Néha utána futok, és
lélegzetelállító csókok közepette leteperem a homokba, próbálva
meggyőzni, hogy kurvára nyugodjon le és halassza el a reggeli
szörfözését. Többnyire tudom, hogy hiábavaló erőfeszítés.
Az óceán az ő drogja.
Ő meg az enyém.
Hogy alkalmazkodjak ehhez a szarsághoz, átrendezem a teendőimet.
És az a vicces az egészben, hogy mindig azt hittem, egyedül halok meg,
és erre hirtelen itt vannak ezek az emberek körülöttem. Theo és az ő fura
Tom Brady iránti rajongása, Luna és az ő zajos, többnyire sokatmondó
csendje, és az én leendő feleségem.
Az első dolog, amit Jordan Van Der Zee börtönbe juttatása után tettem
– egy fehérgalléros gazfickó, aki egy csomó láthatási jogot és különféle
kiváltságokat kapott, de senki sem akarja látni őt. Sem az exfelesége, sem
a gyermekei, és minden bizonnyal Val sem, aki Isten tudja, hol van –, az
volt, hogy megvásároltam a Tobago Beach-i szörf klubot. Azt akartam,
hogy Edie rugalmas munkaidőben dolgozzon, és most már ő a saját maga
főnöke. A második dolog a három barátom és a partnereim összehívása
volt, és elmondani nekik, hogy drasztikusan csökkenteni fogom a
munkaidőmet.
 – Most már van egy családom. Egy bazi nagy, csodálatos család,
rengeteg igénnyel és zsúfolt időbeosztással – magyaráztam meg. Dean
elmosolyodott.
Vicious azt mondta: – Még egy, aki igába hajtotta a fejét.
Jaime bólintott. – Melletted állunk.
És ez így van. Ők is mindig számíthatnak rám. Olyannyira, hogy még
csak meg sem döbbentek, amikor elmondtam nekik, hogy feleségül
kértem a tizenkilenc éves barátnőmet. Ez képtelenség. Azt hiszed, én nem
vagyok kibaszottul tisztában ezzel? Gondold át még egyszer. Várnunk kell
addig, amíg be nem tölti a húszat.
Titokban kell tartanunk.
Nem hozhatjuk nyilvánosságra. Nem hívhatjuk fel magunkra a
figyelmet. Nem jelenthetjük be.
És nem is tesszük. Kibaszott. Óvatosság.
– Mr. Rexroth, az ön... ... Edie van itt, hogy meglátogassa – tájékoztat
Rina az intercomon keresztül.
Eljátszom a gondolattal, hogy kijavítsam őt – Edie valójában a
menyasszonyom. Nem sokkal azután, hogy kimondta az igent, a legszebb
naplemente előtt, amit valaha láthattunk Dél-Kaliforniában, egy taxi kivitt
minket a repülőtérre, egy Hawaii hétvégére. Sokat szörfözött. Sokat
keféltünk. Az eljegyzési gyűrű túl súlyos volt számára ahhoz, hogy kiverje
nekem. Amíg élsz, tanulsz. Most a széfben porosodik a hálószobánkban.
Lenyomom a vörös gombot a kapcsolótáblán, miközben lesimítom a
nyakkendőmet.
– Küldje be.
Besétál, szemérmetlenül fiatal testét egy babakék színű rövid overall és
egy sárga ujjatlan felső fedi. Dr. Martens és egy okostojás önelégült
mosoly. Nem visel eljegyzési gyűrűt az ujján, és ez nem teszi kevésbé az
enyémmé. Mellesleg túl természetes ehhez a kőhöz. Kagylókból készült
nyaklánc lóg a nyakában, egy új – ugyanolyan, mint a másik kettő, amiket
Luna és Theo számára készített.
– Csak beugrottam köszönni – egy Panda Express táskát tartva
felhúzza a szemöldökét.
Hátradőlök a székemben, és keresztbe teszem a lábamat az asztal
tetején.
– Azt hiszem, azért jöttél ide, hogy megdugjalak, mivel nem tudtam
hazamenni ma délután.
– Ó, és azért is – von vállat nevetve. Ledobja az olajos ételt az
asztalomra. Teljesen figyelmen kívül hagyom.
– Kajával próbálsz engem megvesztegetni?
– Valójában – mondja, és átsétál az asztalomon, leparkolva fenekét az
álló farkamon – mivel mindig merevedésem van, amikor körülöttem van –
, karjait körülfonva a nyakamon. – Arra gondoltam, hogy megnézhetnéd
ezt az esküvői katalógust velem. Annyira fura megtervezni egy esküvőt.
Nem is tudom, hol kezdjem. Millie és Rosie kivételével az összes barátom
férfi és tinédzser.
– Ne emlékeztess rá – nyögöm. Békét kötöttem Bane-nel, de ez nem
jelenti azt, hogy ne tartanám rajta az egyik szememet a gazemberen. A
derekára helyezem a kezemet, és magamhoz húzom őt egy piszkos, tüzes
csókra, mely hamarosan irodai szexbe fog átcsapni, s ezt mindketten
tudjuk. – Segítek, de amikor feleségül kértelek, nem úgy értettem, hogy
ebben a hónapban. Vagy az idén. Csak nyilvánvalóvá akarom tenni, hogy
a világ tudja és lássa – kibaszottul összeházasodunk. Ilyen egyszerű.
– Igen, de én minél hamarabb feleségül akarok menni hozzád.
– Miért? Harmincnégy év valójában nem olyan öreg még, Hullámka.
Nem fogok egy-két éven belül meghalni.
A mellkasomra csap, és felnevet.
 – Én csak úgy értem, Mrs. Rexroth akarok lenni. Azt szeretném, ha
Theodore Rexroth lenne. Kész vagyok megváltoztatni a vezetéknevünket
valami másra, amire mindketten büszkék lehetünk.
Régebben szerettem a Decembert, de most a Szeptembert szeretem.
Mert Szeptember az a hónap, amikor egy csikóhal megcsókol egy
dagályt, gyönyörű kibaszott hullámot teremtve, és a menyasszonyom a
kezemet a hasára fekteti. – Azt hiszem, készen állok egy dinasztia
alapítására.
– Azt hiszem, őrült vagy – válaszolom, de nem igazán komolyan.
Mindent megkaphat. És ő tudja ezt.
– Miért nem mindkettőt?
Ez itt a lényeg. Ez az a dolog, amit már régóta kerestem. Ezekben a
szemekben. Ezekben az ajkakban. A történetünk nem tökéletes. A lányom
még mindig nem beszél. Én még mindig A Néma vagyok. Theo nem
gyógyult meg, és Edie is még egy kibaszott seggfej sarja.
De a tökéletlenség az, ahol virágzunk. A társadalom sötét sikátoraiban,
ahol mi először találkoztunk. A kezeim közé veszem az arcát és ismét
megcsókolom, míg fogaink össze nem koccannak. Tökéletlen.
– Hajolj át az asztalon és harapj az alkarodba értem, Edie.
És megteszi. – Szeretem, ha bántasz.
– Akkor is szeretlek, amikor azt teszem, és akkor is, amikor nem –
válaszolom megsimogatva a fenekét az overáll anyagán keresztül.
– Erős szavak, Mr. Rexroth.
– Nos, leendő Mrs. Rexroth, ha erős akarsz lenni – légy az.