Madách Imre: Az ember tragédiájának XV.

színének kérdései és válaszai

„Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme. Tégy bátran hát...” hangzik el a mondat Madách Imre: Az ember
tragédiája című alkotásában. A mű kétségtelenül egy emberiségdráma, amely megmutatkozik
a drámát átölelő bölcseleti kérdésekben, és ezeket a gondolatokat leginkább az akkori
filozofikus eszmék hatása indította el. Madách nem csak egy nemzet számára, hanem az egész
világnak szánta művét, hogy szem elé kerülhessenek az emberiség nagy problémái és a végső
filozófiai kérdések.

Madách Imre a műben előszeretettel boncolgatja az élet értelmének keresését, hogy Isten
miért teremtette az embert, milyen szerepet kell betöltenie az embernek, akár tömegként, akár
egyénenként, hogy léteznek-e kiemelkedő emberek, ami miatt versengésre születtek vagy
együttesen kell fellépniük egy célért és vajon az emberből miért pont két nemet alkotott Isten,
mi a feladata a nőnek és a férfinak. Az emberek egy biztos pontot keresnek az életükben, nem
tudják mi miért történik és a bizonytalanság szüli bennük azt a fajta feszültséget, amelyből
következik a mű legfőbb kérdésköre és problémája az emberi élet alakíthatósága és a
meghatározott, törvényszerű, előre szervezettség témaköre. Vajon az ember sorsát Isten
determinálja és nincs szabadság, hanem egyszerűen belekényszeríti őket jövőjük
elfogadásába? A szabadság fogalom megjelenése felvethet az olvasóban kérdéseket, hiszen
ezt a szót leggyakrabban a fizikai korlátok nélküli tettek képességének lehetőségével, a
személyi szabadsággal, a testünk szabad használatával társítjuk, így, ha ezt a megfontolást
megragadjuk szembe kerülhet velünk, hogy vajon miért is kérdéses a szabadság jelenléte,
mikor az emberek nem rabként élnek, hiszen ott van számukra az egész világ, értük létezik
mindez, mire lehet még ezen felül szüksége az embernek? A filozófiában a szabadság
értelmezése leginkább a szabad akarattal meghatározásával egyezik. Egyes filozófusok úgy
vélték, az ember alapvető jellemzője, hogy szabad, és már ezzel a korlátlansággal született.
Madách korában elkezdtek hódítani a liberalista eszmék, mint Hegel ideái, aki felfogásában
az, hogy az ember szabad és egy külső, nála hatalmasabb erő determinálja az egyáltalán nem
zárja ki egymást, hanem még inkább, hogy összetartoznak. Ezzel azt akarja kifejteni, hogy az
ember kétségtelenül szabad, de keretek között, amit nem feltétlen Isten, hanem akár
környezeti erők határoznak meg, tehát az ember mindig is szabad volt és lesz, emellett az
emberek szabadságra vannak ítélve. Eszerint mindenkinek lehetősége van döntést hozni és
cselekedni, azonban egy külső hatalmas erő csak a cselekvést tudja megtorolni, de nem tudja
megelőzni, a cselekvés már elrendeltetett. Feltehetőleg azért is hangoznak ennyire
drasztikusnak ezek az elképzelések, mert Madách tisztán és felépítetten vezeti fel, ahogy a
polgárság soraiban megjelennek az ilyesfajta liberalista ideák fokozatosan a múlt során, majd
ahogy az ő jelenkorában uralomra törnek ezek az irányzatok és ahogy a jövőben megtörténik
a negatív szabadság, amely az eszmék tragikus ellentmondásainak kicsúcsosodásának
következményeit jeleníti meg.

Ehhez kapcsolja a természetesen teremtett világból, az isteni gondviselés világából a ráció

segítségével kiszakadó ember tragikus sorsának elemzését, mely szükségszerűen vezet ember
és természet antitéziséig, a természet végzet győzelméig az emberi világ fölött. Az ember a
természeti törvények determizmusának rabjának érezhető, mintha nem érvényesülhetne mégse
igazán a szabad akarat korlátlanul. Ádám karaktere fejti ki kétségeit a legátfogóbban, ő
egyértelműen a romantikus liberalista gondolkodásának, az ember nagyságát hirdető eszmék
képviselőjét testesíti meg, kezdetben nem teljesen kivehetően, azonban a XIV. szín olyannyira
megbotránkoztatja Ádámot, a célelvű társadalom fejlődése, és az a negatív szabadság, mikor
nem a szólásszabadságban jelenik meg a szabadság, hanem átesett egy új oldalra az áhított
belső szabadság, és úgy alakítja a világot, ahogy szeretné. Lucifer többször megingatta
Ádámot a liberalizmus eszméiben, hiszen Lucifer a pozitivizmus meghatározottságtanát
képviseli, a természeti, tudományos és lélektani determinizmus. A tragédia válasza az
antitézisre a kritikai kiegyenlítődés lehetősége, a szabadság és determinizmus ellentmondását
feloldó hegeli válasz.

A három szereplő közül Ádám és Lucifer a hegeli dialektika két ágát képviseli, és ennek
megfelelően, még a történeti színekben mutatott emberi alakjuk ellenére is, inkább
tézisfigurák, és eszmehordozók. Éva kiegyenlítő szerepet tölt be sokarcúságával, az egymást
követő színekben egymásnak ellentmondó jellemvonásaival az élet és természet sokarcúságát
és sokféleségét jelképezi.

A mű befogadása közben minden olvasó általában beleképzeli magát, vagy legalább egy
karakterrel hasonlóan érez, gondolkodik. Számomra Ádám értékrendje és az ő válaszai az élet
nagy kérdéseire voltak leginkább hozzám közelállóak. Véleményem szerint létezik szabad
akarat és nem cél nélkül teremtette Isten az embereket, viszont sajnos azzal is egyet kell
értenem, hogy addig jó a szabadság míg az pozitív és nincsenek negatív következményei vagy
korlátozzák mások függetlenségét.

„Csak az a vég, csak azt tudnám feledni.” – mondja Ádám kétségbeesve, mikor elhagyja
minden remény, Ádám az akarat szabadságát bizonyítandó mintegy megakadályozná Isten
terveit vele, és az emberi történet elindulását, fejlődésének kezdeteit azzal, hogy öngyilkos
lesz. Ádám nem tud úrrá lenni az életen. Ádám szinte beleőrül abba a kör-körös
értelmetlenségbe, amit végig szenvedett utazása során. Viszont Isten nem ad neki választ,
csak egy erkölcsi szinten, és hangsúlyozza az isteni kegyelemre való ráhagyatkozást.

Ellenben a kérdés még mindig megválaszolatlan. Van-e célja az emberi létnek, esetleg van-e
értelme? Pontos választ igazából sose kapunk erre a kérdésre. Említettem már több filozófust,
akik próbálták ezt a kérdést megválaszolni, és ezzel alapot is helyeztek Az ember
tragédiájának, ezek az ideák, eszmék, elméletek leginkább a történeti színeket szőtték át, de
nem feledkezhetünk el az utópikus színekről, amik akár ugyanúgy utalhatnak egy
gondolkodóra, s annak elképzeléséről, élet felfogásáról. Az eszkimókkal történt emlékezetes
találkozása után Ádám karaktere újra elmélkedik az emberi élet célján, és a létezés értelmén.
A jelenetben felfedezhető talán Schopenhauer filozófiája, amely pesszimista, és úgy tartja,
hogy a föld az emberiség siralomvölgye, ahol a boldogság elérése egy koldus álma. Tagadja a
világszellem és Isten létét is. Arthur Schopenhauer világ elméletét dramatizálja, a világ
értelmetlenségét felismerő individuális tettel, majd annak értelmetlenségével. Madách Imre
megkérdőjelezi ezt a schopenhaueri jogos pesszimizmust. Ádám újra megkérdezi, hogy van-e
értelme az emberek nagy tetteinek, mire az angyalok kara szócsőként hangsúlyozza a
szabadság fontosságát, méltóságát. A szabadság lényege, hogy választásra van lehetősége az
embernek, amely felelősséggel is jár.

A szabad akarat létezése vagy nem létezése az emberiség egyik legrégebbi és legfontosabb
kérdése. A több ezeréves történetet áttekintve mindenki ízlése szerint választhat az igen, nem,
részben, látszólag és sok-sok további filozófiai, vallási és tudományos válasz közül. Talán
nem meglepő, ha a pszichológiai választ keresve sem egy egyértelmű igenre vagy nemre
bukkanunk majd, hanem feltételekre, további kérdésekre és elvégzendő feladatokra.

Az első és legegyszerűbb válasz: igen, létezik a szabad akarat. Az ember sok mindenben
különbözik az élővilág többi képviselőjétől, de talán az egyik legfontosabb különbség a tudat
létezése. Tisztában vagyok a saját létezésemmel, éles határokkal definiálom, és választom el
magam a világ többi részétől. És ha van én, lesznek saját vágyaim, igényeim és céljaim, és
lesznek terveim is, mindezeket hogyan valósítsam meg. Fejlett, összetett és nagyon is jól
működő rendszerek gondoskodnak arról, hogy az ember úgy érezhesse, szabadon dönt arról,
mit akar, és hogyan akarja a vágyait megvalósítani. Ez a szabad akarat.

Az ember sokszor érzi magát a körülmények áldozatának, bizonyos meggyőződéseihez,

alapvetéseihez ragaszkodik, bizonyos képességeivel nincs tisztában, régi, haszontalan
mintázatai fogva tartják, eleve lemond dolgokról, mert ő már csak olyan, hogy erre nem képes
és ezzel önmagát akadályozza abban, hogy a saját megelégedésére alakuljanak a dolgok. Így
mondhatnánk azt, hogy ugyan lenne az embernek szabad akarata, de megfosztja magát tőle.
Másrészt viszont ezt nem jó dolgában teszi, hanem mert nem tud másként tenni. Tehát
mégsem szabadon dönt. A belső korlátozó tényezők éppúgy valós akadályok, mint a külsők.

Amiben mindenképp megtalálhatjuk a szabad akaratunkat, az az, hogy megragadjuk-e a

lehetőségét annak, hogy rájöjjünk, mit szeretnénk igazán, mire van szükségünk, és ennek
alapján ki tudjuk-e találni, hogy mit akarunk. Abban is szabadok vagyunk, hogy eldöntsük,
akarunk-e fejlődni annak érdekében, hogy képesek legyünk az akaratunknak megfelelő
dolgokat megtenni. A többi meg már nem rajtunk múlik.

A lényeg, hogy a szabad akarat nem azt jelenti, hogy átgondolatlanul tesszük, ami épp
eszünkbe jut. Ellenkezőleg, ha úrrá lesznek rajtunk az automatizmusaink, ha visszacsúszunk a
zsigeri reakcióinkba, akkor nem vagyunk szabadok. Ha tudatosak vagyunk, sorra vehetjük a
minket érő hatásokat, és ezek ismeretében hozhatunk felelős döntéseket. Ezekkel a
gondolatokkal vissza is térek Arthur Schopenhauerhez, aki Kanthoz kapcsolódva, abból az a
priori alapelvből indul ki, hogy a megismerő ember számára az őt körülvevő világ csak, mint
képzet adott: „A világ egyfelől minden ízében képzet, másfelől minden ízében akarat”. Az
ember, akárcsak a természet dolgai, a természeti törvényeknek van alávetve. Cselekvéseink
nem szabadok: az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután
megismer. Mivel akaratunk nem szabad, ezért fölösleges etikai törvények felállítása. Az
emberben fellehető morál a részvétből fakad: a másikban önmagamat látom, a másik
szenvedéseiben az enyéimet vélem felfedezni. Az emberi élet egyszerű cél nélküli, szenvedés:
„Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.”

Az akaratszabadság kérdését felfogásom szerint A szabad akarat vagy hiánya működését

magunkon is megfigyelhetjük, hiszen naponta számtalanszor választunk. A filozófia azonban
mindezek ellenére nem tud végérvényes válaszokkal szolgálni. Fel kell mérnie az emberi
adottságokat, és azokból kell következtetéseket levonnia etikával, joggal, társadalommal
kapcsolatban. Az emberiség történetének tapasztalata, egy bizonyos konszenzus arra utal,
hogy az emberek a szabad akarat meglétét tételezték, ami nem jelenti természetesen a tiszta
szabad akarat abszolút uralmát, hiszen figyelembe kell venni bizonyos oksági
meghatározottságokat és kötödéseket is. Thomas Nagel filozófus szerint valószínűleg valahol
ott lehet a megoldás, hogy korlátozott szabad akaratunk van, azaz nem tudunk bármit akarni,
hanem a téridőkorlátoknak és feltételrendszereknek, a biológiai, nyelvi és társadalmi
összefüggéshalmaznak megfelelően tudunk bizonyos cselekvési alternatívák közt választani.
Az ember tragédiája az ész, a gondolkodás segítségével a teremtett, képzelt világból kilépett
ember tragédiája. A végső konklúzió a második világ bukása, az ember alulmaradása a
természettel szemben. Még abban az esetben is, ha ez az antitézis mindkét világot elpusztítja.
Madách Imre alkotása azonban nem vonja kétségbe a teremtő ember feladatát, az akaratot és a
rációt, de egyértelműen korlátok közé szorítja, az emberi törekvések nem léphetik túl a
természeti és isteni törvények határait.

A mű folyamán nem tudjuk meg, hogy van-e szabad akarat, szabadság, létezik-e az
örökkévalóság és van-e célja az emberi létnek és annak a fejlődésének. „Végzet, szabadság
egymást üldözi, S hiányzik az összhangzó értelem.” -mondja Lucifer ezzel utalva
értelmezésem szerint arra is, hogy a szabadság végzet nélkül nem létezik, mint a rossz és a jó,
vagy akár maga Lucifer karaktere, a kísértés. Minden elmélet, minden gondolkodó csak az
egyik létezését erősíti meg vagy cáfolja, vagy van szabad akarat, vagy csak a végzet létezik.
Számomra ez az értelmezés a legkecsegtetőbb és legszimpatikusabb, egymás mellett van jelen
a világban a szabadság és az elrendeltetettség. Ha megkérdezzük az embereket, hogy
szeretnek-e szabadon élni, mindegyik válaszadó helyeselni fog, de ha a determinációról
beszélünk velük, hogy szeretnének-e maguk dönteni a jövőjükről, abban az esetben, már nem
igen a válasz. Az epikureusok megtámadták a sztoikus hiedelmeket, és tagadják, hogy létezne
ez az isteni sors. Azt hitték, hogy az ember tettei szabadok, ameddig racionálisak maradnak.
A mindennapi nyelvben, a „végzet” a „sors” szinonimája, de a 19. századi filozófia szerint a
két szó eredendően különböző jelentést kapott. Arthur Schopenhauer szerint a sors csak egy
megnyilvánulása az élni akarásnak, ami lehet egy időben élő sors, és annak választása is, ami
felülírja a sorsot a művészet, az erkölcs és az aszkézis segítségével.

A Nietzsche szerint a sors szeretete, ami fontos eleme is Nietzsche filozófiájának,

kulcsfontoságú az életben, a boldogulás során és ezt a kifejezést Nietzsche ismételten úgy írja
le, mint a sors elfogadó döntését, vagyis a végzet választását.

A determinizmus egy olyan filozófiai fogalom, amit gyakran összetévesztenek a sorssal, ezt
úgy lehet meghatározni, mint azt az elképzelést, hogy minden szándék vagy cselekedet ok-
okozati összefüggések szerint meghatározott, máshogyan mondva mindent olyan dolgok
határoznak meg, amelyek már megtörténtek. A determinizmus eltér a sorstól abban, hogy ezt
sosem tekintették spirituális, vallási, vagy asztrológiai fogalomnak; a sorsot jellemzően úgy
vették, mint egy adott vagy elrendelt dolgot, míg a determinizmus okozott. Olyan befolyásos
filozófusok írtak erről a fogalomról, mint Robert Kane, Thomas Nagel, Roderick Chisholm,
és A. J. Ayer.
A világ nem elég érett arra, amit a tragédia is alátámaszt, hogy határok nélkül éljenek, a
döntések és azoknak a következményeinek a felelőssége túl nagy teher és nem vagyunk, még
képesek ilyen életmódra, főleg, hogyha senki és semmi nem szabályoz, nem csak végtelen
lehetősége lesz az embernek, hanem veszélyt hozhat másokra is. Szabályok nélkül, ahogy már
több mű bemutatta az irodalom történetének folyamán, káoszt hoz a világ magára és
megidézhetik a természeti és történelmi pusztulást.

Ádám szerint a szabadság vágya az embert az összes többi lénytől megkülönbözteti, ez a

gondolat a történeti színek során az európai polgárosodás, a francia forradalom, a
szabadelvűség eszméit hirdeti. A kor szabadelvű gondolkodói az eszmék, a piac
szabadságában hittek, abban, hogy a túlzott szabályozás az ember lehetőségeit fölöslegesen
korlátozza, hiszen a humanista felfogásnak megfelelően az ember alapvetően jó. A Tragédia
Ádámját ebbe a romantikus gondolatba vetett hite miatt gondoljuk szabadelvűnek, a szó itt
sem a szabályok teljes elvetését jelenti.

Lucifer nem lát fejlődést a történelemben, az emberi létet örök körforgásként látja, az emberre
a körülményeinek kiszolgáltatott, azok által irányított lényként tekint. Míg Ádám az európai
forradalmak eszméit vallja, Lucifer a bukott forradalmak utáni kor pozitivizmusának
követője. Lucifer alakja által a Tragédiában a pozitivizmus az embertelen tudomány hatalma,
a szív fölött győzni akaró ész megtestesítőjévé lett. Valójában a pozitivizmus az empirizmus
kései hulláma volt, és a távol állt tőle mindenfajta tagadás ezért inkább a tudományok és a
racionális gondolkodás fontosságát hangsúlyozta. Lucifer mégis a pozitivizmus nevében
utasítja el a romantikus Ádámot, ezért jogos rá, mint a pozitivizmus képviselőjére
tekintenünk. Lucifer szerepe a mű folyamán folyamatosan változik, ő lesz a nagy igazságok
kimondója, az éleselméjű kritikus. Célja az ember kiábrándítása, romboló szándékú
bírálataival, örökös tagadásával Ádámot mégis újabb küzdelmekre lendíti.

Bár a történeti színek Lucifer igazát támasztják alá, ennek ő maga sem tud igazán örülni.
Lucifer az emberi létet iróniaként fogja fel, de ebből az iróniából nem hiányzik a tragikum
motívuma, és a történeti színek során egyre közelebb kerül Ádámhoz. A mű végére
előfordulhat, hogy az olvasóban felmerül a kérdés, vajon Lucifer nem volt-e egykor Ádámhoz
hasonló, romantikus lázadó, azaz Ádám sorsa nem vezet-e a luciferi cinizmushoz, de akár
teljes általánosságban átvéve lehet minden ember végzete Luciferéhez hasonlatos.

„Megy-é előbbre majdan fajzatom?” - hangzik el Ádámtól a fontos kérdés, hogy vajon
fejlődik-e valaha az emberiség. Madách azonban sosem válaszol erre a végig zaklató
kérdésre. Isten, aki az első színben önelégült a harmadikban pedig művében csalódott, már-
már sértődött ezermester, az utolsó színre végül a kereszténység Istenéhez hasonlító bölcs
atyává válik. Bizonyosságot nem, csupán reményt ad az embernek, aki életét a Földön talán
eleve halálra ítélt vállalkozásként kezdi: „Küzdj, és bízva bízzál!”