Böszörményi Gyula

Gergő és az álomvámpírok II.

Illusztrálta és a borítót tervezte: Fábián Noémi

Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó 2006-ban
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Bágyoni József
© Copyright Könyvmolyképző Kiadó, Szeged − 2006
ISBN 963 9708 31 3
 Tartalom
Előzmények
1. Álomszakadás
2. Lelkek Labirintusa
3. Irány a Rémálmok Birodalma!
4. Fantom Budapest
5. A zendülés
6. Evlija Cselebi, a török
7. Az Álmodó ébredése
8. A csók
9. Kihunynak a csillagok
10. Éganyácska Könnye
11. Porladó rémálom
12. Cserdítő Csongor
13. Or-bánc! Or-bánc! Or-bánc!
14. A két sereg
15. A peremerdei csata
16. Az új főtáltos
17. A végső búcsú
 Előzmények

Én, Tekercses Ajtony, a Regösök Kéregtekercs-tárának gondnoka megállapítom,

hogy a nyájas olvasó eme varázslatos pillanatban épp a Gergő és az álomvámpírok
második kötetét tartja a kezében. Remek! Talán azért teszi ezt, mert olvasta az első
részt, és kíváncsi a folytatásra? Vagy nem is hallott még a fent nevezett könyvről, de a
sors különös fintora folytán a második kötet került elsőként az útjába?
Mindegy, ne feszegessük!
A lényeg, hogy akár így, akár úgy (vagy még úgyabbul) van, nem árthat felidézni,
miféle kalandok, bűvös és kacifántos események történtek eddig hőseinkkel.
Helyezkedjünk el tehát kényelmesen... Megvan? És lássuk, hogyan is volt eddig...
A Gergő és az álomvámpírok első kötetében Réti Gergő, azaz Farkas, a varázstudók
világában közismert srác fontos állást tölt be az Álomfelügyeletnél. Csempészek,
bűnözők, félrelépett koboldok, rossz életű álomvarangyok után révül a Tetejetlen Fa
legkülönbözőbb világaiban, hogy letartóztassa őket, ha teheti. A sorsával valahogy
mégsem elégedett. Nyugtalanság gyötri, mivel úgy érzi, hogy másra született. A
„véletlen" (mint tudjuk, ilyesmi valójában nem létezik) Gergő birtokába juttatja a
korábbi főtáltos, Kende varázstérképét, melyben Karto, Grá fia, a teremtmény lakik.
Ugyan e különös kis fickó meglehetősen szófukar, ha titkokról kérdezik, annyit azért
Gergő megsejt, hogy valaha a fiatal Kende hatalmas útra indult, a Világfa egy olyan
pontjára, ahova csakis a kiválasztottak juthatnak el. Farkasnak, az ifjú sámánnak ettől
kezdve szinte rögeszméjévé válik, hogy felkeresse Kende táltos egykori úti célját, így
nyomozásba fog.
Történetünk másik főhőse Gergő húga, a lassan szép, fiatal lánnyá serdült Botlik Zsófi,
akit az Álomvilágban Büvellőként ismernek. Az Erdélyihavasokban rejtező
Rontáselhárítók és Szörnyszivatók Árnyjurtájának Kollégiumában tanuló, leendő
rontásűző váratlan boszorkánytűz-üzenetet kap Budapesten élő barátnőjétől. A wicca
boszorkány zaklatott segélykiáltásából csupán annyi derül ki, hogy Büvellőnek azonnal
haza kell térnie. Zsófi elkéredzkedik az Árnyjurtából, s végül a Hajógyári szigeten
talál rá hetek óta rejtőzködő barátnőjére. Épp csak néhány szót válthatnak egymással,
mikor fekete köpönyeges, felfegyverzett varázstudók rontanak rájuk. Bár a lányok
derekasan ellenállnak, végül mégis elfogják őket.
Gergőt a nyomok Pusztajáró Tashoz, a Valóságban letelepedett, nyugdíjas
garabonciáshoz vezetik. Tas egykor a legjobb barátja volt Kendének. Kapcsolatuk épp
akkor szakadt meg, mikor a fiatal táltosjelölt elindult titokzatos útjára. Az öreg
garabonciás szívesen segít a sámánfinak: elviszi őt Csartadorosra, az Álomvilág
legforgalmasabb kereskedelmi központjába, mivel valaha a fiatal Kende is onnan
indult, követve Karto, Grá fia homályos útmutatásait. Gergő életében először lát
trappokat (az álmok „kellékeit" szállító „kamionokat"), s megismerkedik néhány
álomstoppossal, akik trappokra kéredzkedve kóborolnak a Világfán. Miután a
varázstérkép kijelöli számára a következő állomást, és a sámánfi rádöbben, hogy
mindvégig titkos kísérője is akadt Tanarilla, a tündérlány személyében, úgy dönt, maga
is álomstoppossá lesz.1 Kilép az Álomfelügyelettől, majd megismerkedik Sárláb
Senyő trappsofőrrel, aki mindkettejüket szívesen felveszi Kászon nevű, eleven
kutyafejet mintázó trappjába. Irány Színsziti, a Nyugati Varázsvilág legcsodásabb
álomvárosa.
Mindeközben Zsófit és barátnőjét egy nedves, rideg földalatti pincében elrablóik
vallatóra fogják. Hódfarok néne határozott közbelépésének köszönhetően kiderül, hogy
a fekete köpönyegesek az Álomfelügyelet ügynökei (köztük Monyákos Tuba, aki
súlyosan megsebesült a Büvellővel folytatott varázspárbajban). Az osztag Böffeg
sámán, a Keleti Varázsvilág jelenlegi, megbízott vezetőjének utasítására cselekedett.
A „hivatali túlkapást" a lányok hamar megbocsátják, mikor Böffeg elmondja, hogy az
egész Keleti Varázsvilág, sőt, maga a Tetejetlen Fa sorsa múlik a teljes titoktartáson.
Büvellő megtudja, hogy barátnője akaratlanul a Nagy Titok birtokába jutott, ezért
próbálták őt elfogni az ügynökök, mielőtt véletlenül kikotyogná valahol − ami
valójában lehetetlen lett volna, hisz a lányt erős átok kényszeríti hallgatásra. Hódfarok
néne biztatására végül Böffeg sámán beleegyezik, hogy Zsófit is beavassák a rejtélybe.
Kiterjesztik rá Torda-átkát, mely a Rémálmok Birodalmába űzi azt, aki kívülállóknak
is elárulja, hogy Kende táltos halála óta nem találják utódját, az új főtáltost. Ha pedig
a Keleti Varázs világ a nyár végéig nem bukkan rá a kiválasztottra, az egész
Álomvilág, a Világfa teljessége pusztulhat el emiatt.
Zsófi azt is megtudja, hogy az Álomfelügyelet titokban expedíciót készül küldeni a
Tetejetlen Fa ismeretlen területeire. A tündérek ugyanis birtokában vannak a csodás
Kamorka-tükrének, mely feltárta előttük, hogy egyetlen ember, az Álmodó tudja, ki az
új főtáltos − csakhogy ez a személy egy éber, vagyis tökéletesen bűbájtalan figura.
Kamorka-tükrének segítségével az expedíció érzékelheti, hogy a Valóságban mikor
szenderül el az Álmodó. Így érte mehetnek az álmába, azonosíthatják és kikérdezhetik.
Természetesen Zsófi is részt akar venni a veszedelmes vállalkozásban, melybe a
Világfa legkülönösebb bűbájosait válogatták össze. Az engedélyt erre is megkapja, s
csak az okoz számára némi zavart, hogy a táltoskeresők között szerelmét, Tündefi
Irneket is megpillantja. A merész csapat különleges járművet kap a küldetéshez. Az
Éjtáltos hatalmas álomjáró, négy szinttel, rengeteg kabinnal, népes személyzettel. A
gépházban hátborzongató motorok dohognak, melyek szellemszusszal2 működnek,
karbantartásukat pedig Kísértő Csorna, a gyanús küllemű egykori sámán látja el, ki
maga is kísértet.

1 Az első kötet majd' minden fejezete egy-egy naplórészlet. Gergő kalandjait

Tanarilla írja le, miközben eleinte titkon, majd nyíltan a sámánfi mellé szegődik. A
Zsófival történteket pedig Monyákos Tuba, az Álomfelügyelet Ügynöke, hírneves
lidérc jegyzi le. Nincs ez másként a folytatásban sem.
2A fogvatartott gonosz kísértetek kipárolgása.

A táltoskeresők végre útra kelnek, de a vállalkozás nem megy oly simán, mint
remélték. Az Álmodó nyomait követve a galetkik3 világába kerülnek, mélyen a hegyek
alá, ahol Büvellőt elrabolja egy meglehetősen különös étvágyú banya. Szerencsére
épp arra jár (ez sem véletlen, ugyebár!) Atvy Morodur, a galetki nyomozó, és segédje,
a bolondos Kalafonia, akik kiszabadítják a számukra idegen világból jött Zsófit. Az
expedíció nem jár sikerrel, az Álmodónak hűlt helye a galetkik között, viszont
Morodur mestert és szolgáját véletlenül (haha, na persze!), akaratuk ellenére magukkal
viszik az Éjtáltos fedélzetén.
Büvellő és Tuba hamarosan igen jó barátságba keveredik a két galetkivel. Épp
ezért dühíti őket, hogy − bár Morodur mester felajánlja nyomozói képességeit −
Böffeg sámán nem hajlandó a bölcs galetkivel megosztani a Nagy Titkot. Mikor
azonban az expedíció sorozatosan tévútra jut, a fősámán mégis beadja a derekát.
Morodur mester első megérzése nyomban az Álmodó nyomára vezeti őket. Kiderül,
hogy a titokzatos éber gyakran jelenik meg Zsófi egyik ismerőse, a Valóságban lakó,
felettébb rossz természetű Nemcsók Lujza álmaiban. A táltoskeresők ekkor csapdát
állítanak a hölgy legközelebbi álmában, s lesben állva várják, hogy az Álmodó végre
leleplezze magát...
Zsófi, azaz Büvellő története itt ért véget az első kötetben.
Gergő és Tanarilla Sárláb Senyő trappjában száguldoznak egyik kereskedelmi
állomásról a másikra. A sámánfinak hamarosan feltűnik, hogy követik őket. Az illető
mérhetetlenül ronda, alacsony, sebhelyes koponyáját daróccsuklyával fedi, melynek
sötétjéből vörösen izzó szempár vizslatja az Álomvilágot. Senyő borzadva osztja meg
tudását Farkassal és Tanarillával: a tömzsi fickó egy álomvámpír. Ezek a
visszataszító, mindig magányosan kóborló szerzetek egykor a Valóságban éltek, de oly
rettenetes bűnöket követtek el, hogy haláluk után nem távozhattak a Gyökérszintre. Az
örök nyugalom helyett arra kárhoztattak, hogy más, bűnös ébereknek okozzanak
rémálmokat, elszívva életerejüket, s lelkiismeretfurdalást oltva beléjük. Az
álomvámpírok általában olyanok nyomában járnak, akiket gonosz tetteik nyomasztanak;
de akkor vajon ez az álomvámpír miért követi Gergőéket?
Kászon, a trapp, három utasával vidáman robog Színsziti felé, mikor a hegyekben
útjukat állja egy csapat álomvámpír. A heves varázspárbajt elvesztik. Senyő az
úttesten marad, ájultan. Farkast, Tanarillát és a sámánfi segítő állatát, Toportyánt
pedig egy olyan szigetre hurcolják, mely fölött mindig fekete az égbolt. Hosszú időn
keresztül csupán Hurtuba − az álomvámpír, aki korábban kitartóan követte Farkast −
vált velük néhány szót. A koszos cellában kucorgó rabok hamarosan rádöbbennek,
hogy a Tetejetlen Fa legaljára, a Gyökérszint alatt hömpölygő Sártenger közepébe
hurcolták őket...
Itt ért véget Gergő, azaz Farkas sámán története az első kötetben.
3 A galetkikről részletesen olvashatsz a Gergő-könyvek szerzőjének Rúvel-hegyi
legenda c. regényében.

És most jöjjön a folytatás!

 1.
Álomszakadás

2005. május 31. (részlet Monyákos Tuba naplójából)

Jócskán elmúlt éjfél, mire az Éjtáltos rátalált Nemcsók Lujza álmára. − Mélyen
alszik − jelentette Tündefi Irnek, aki folyamatosan figyelte Kamorka-tükrét. − A férje
szintén ebben az álomban tartózkodik. Büvellő már kiheverte a derengésből való
visszatérés megrázkódtatását, ami részben a vajákosaink gyógyfőzetének volt
köszönhető. Amint talpra tudott állni, a révülő lány rögvest velem tartott, hogy a
„bakon" kövessük figyelemmel az eseményeket. − Szellemszusz-motorok negyed
erőre! − adta ki utasítását Hullámtörő Horka. Tölcsér formájú csőbe kiabált, ami
egészen a gépházig vitte a hangját. A táltoskapitány keményen megvetett lábbal állt a
„bak" közepén, két erős markába fogva a gyeplőket, melyekkel az Éjtáltost irányította.
− Előttünk a keresett álom! − jelentette az egyik matróz.
− Bűvöljétek átlátszóvá a falakat!
Horka parancsára az Éjtáltos „bakjának" eleje semmivé foszlott. Ez persze csupán
illúzió volt. A sárral tapasztott, döngölt sövényfalak továbbra is a helyükön maradtak,
csakhogy ezentúl nem rekesztették ki a fényt. Még mindig az Álomidő kavargásában
suhantunk, a ködös pászmákon túl azonban felderengett Nemcsók Lujza álomvilága.
Kicsiny terület volt a Törzsszint egyik hasadékának mélyén. Csupán a Csipetke utcai
bérház, s néhány szomszédos épület alkotta, a szélei viszont fekete gomolygásba
vesztek. Az éber asszonynak túl szegényes volt a fantáziája ahhoz, hogy tekintélyesebb
méretű álomvilágot teremtsen.
− Készüljetek! − szólt ránk Böffeg sámán. Az öreg varázstudó az utóbbi órákban
falfehérré vált az idegeskedéstől, arról nem is beszélve, hogy folyton tördelte a kezét.
A figyelmeztetése azonban jókor jött. Oldalba böktem Büvellőt, aki nyomban
leereszkedett a „bak" csigalépcsőjén. Alig két perccel később már az Éjtáltos
hatalmas ajtaja előtt várakoztunk, Rosszfű Róna, Atvy Morodur és két matróz
kíséretében.
− Amint landoltunk Nemcsók Lujza álmának szélén, mi kiszállunk − morogtam
feszülten.
− Nem lesz semmi baj, Monyákos uram − próbált nyugtatni a galetki. − Szerintem
azonnal felismerjük az Álmodót.
− Ti csak mutassatok rá − Rosszfű Róna gonosz vigyorra húzta májfoltos ajkait.
Karmos keze a szoknyája korcába tűzött bűbájostorán nyugodott. − A többi az én
dolgom.
− Semmi szükség rá, hogy Lujza álmában varázspárbajt robbantsunk ki − vélte
Büvellő. − Ha az Álmodó ellenáll...
− Remélem, úgy lesz! − vágott a lány szavába a banya. − Szívesen megbékacsókolnám
a gyerekkínzó sündörgőjét.
Az Éjtáltos hatalmas törzse nagyot rándult, s miközben megállt, kintről halk csikorgást
hallottunk.
− Horka megkocogtatta az egyik épületet − mondtam.
A matrózok nekiveselkedtek a kapunak, és kinyitották azt. Nemcsók Lujza álmának
áporodott levegője beáramlott a folyosóra, gyanús szagokat hozva magával. A rámpa
lecsapódott az aszfaltra, épp a járdaszegélynél. A Gölödin utcát láttuk magunk előtt.
− A sarkon túl lesz dolgunk − mutatott előre Büvellő. − Legyetek óvatosak! Mind a
négyen letrappoltunk a rámpán. Aggodalmas pillantást vetettem hátra. A matrózok az
ajtó két oldalán álltak, kezükben csataostor vibrált. Várni fognak ránk, míg fel nem
bukkanunk, remélhetőleg az elcsípett Álmodóval együtt,
Alig tettünk meg néhány lépést a Gölödin utcában, mikor különös zaj ütötte meg a
fülünket. Mintha óriás darazsak vertek volna fészket a sarkon túl, a zúgás betöltötte az
egész, kicsinyke álomvilágot. Rosszfű Róna figyelmeztetően bökött rozsdás orrával a
sűrű levegőbe.
− Ez bizony rémálom! − jelentette határozottan. − Érzem a szagán! − Mi kelti ezt a
zajt? − nyugtalankodtam. − Gyűlölöm a rovarokat, különösen, ha fullánkjuk van.
− Szó sincs ilyesmiről, barátom − Morodur mester a fülét hegyezte. − Ezek
beszédhangok. Rengeteg ember kiabál, vitatkozik egyszerre, a szavuk azonban
összemosódik, így lesz belőlük zúgás.
Elértük végre az utcasarkot. Rosszfű Róna lesett be elsőnek a Csipetke utcába, majd
rögtön vissza is kapta a fejét.
− Jobb lesz, ha ezt Büvellő veszi szemügyre. Az éberek bolondságain én nem tudok
eligazodni.
A révülő lány kilépett a sarok mögül, mi pedig követtük őt. A Csipetke utcát
zsúfolásig megtöltötték a különböző kis- és nagyteherautók, targoncák és biciklik.
Mindegyiken valamilyen cég jelzése virított, sofőrjeik színes egyenruhákat viseltek.
Ők tülekedtek, ordítoztak egymással, miközben dobozokat, tasakokat, zacskókat
próbáltak beegyensúlyozni a ház boltíves kapuján.
− Házhozszállítók − mondta Büvellő. − Nemcsók Lujza rémálma tehát arról szól, hogy
a telefonon rendelt holmik egyszer elborítják őt.
− Gyerünk közelebb! − javasolta Atvy Morodur. − Ha jól sejtem, az Álmodó valahol a
tömeg sűrűjében lesz.
− Tartsátok nyitva a szemeteket, de ha megpillantjátok a fickót, egyedül ne harcoljatok
− Büvellő kézbe vette bűbájostorát. − Veszélyes lehet. A Csipetke utcai bérház udvara
eszelős kirakodóvásárra emlékeztetett. A rikító öltözékekben tülekedő szállítók
egymást szidták, taposták, löködték. A Nemcsók házaspár lakásának ajtaja tárva-nyitva
állt, odabent bömbölt a tévé. A fejünk fölött komor esőfelhők takarták az eget, azzal
fenyegetve, hogy eláztatják a gyülevész népséget. A körfolyosókon, egészen a legfelső
emeletig, korlátra támaszkodva álltak a lakók. A legtöbben hahotázva nevettek, arcuk
eltorzult a gúnyos kacajtól, és egymásnak mutogatták a szerintük legmulatságosabb
jeleneteket. Visszataszító látványt nyújtottak, az biztos, de gyorsan emlékeztettem
magam, hogy ők csupán álomszereplők.
− A körvonalaik! − hívta fel a figyelmemet Büvellő a különös jelenségre. A
szállítók, akik azon igyekeztek, hogy eljussanak csomagjaikkal a Nemcsók lakás
ajtajához, mindannyian „derengtek". Nem úgy, mint Zsófi, mikor a Valóságban járt,
mivel ezek az emberek szintén Lujza „kitalációi" voltak, de a látvány nagyon is
hasonlított.
− Váljunk szét! − ordította túl az iszonyú zajt Morodur mester. − Úgy nagyobb eséllyel
találkozhatunk az Álmodóval.
Én a tárt ajtajú földszinti lakás felé indultam. Számos álomszereplőn kellett
átverekednem magam, mire az ablakhoz értem, hogy bekukkanthassak. Az ajtóval nem
is próbálkoztam. A küszöbön egymást taposták a szállítók, nem riadva vissza attól
sem, hogy ököllel, könyökkel, fájdalmas rúgásokkal csináljanak helyet maguknak.
Nemcsók Lujza a nappali közepén toporgott, mindkét kezében egy-egy golyóstollal. A
betóduló szállítók rohamát állva, egyszerre firkantott alá két átvételi elismervényt,
majd dobatta valamelyik sarokba a csomagot. Közben pufók arcán könny patakzott,
szája pedig folyamatosan segítségért kiabált. − Nincs már hely! Könyörgöm, ne
hozzanak több csodaszerkentyűt! − Sajnálom, asszonyom, ön rendelte! − vágott vissza
a kézbesítő, aki épp soron következett. − A kutyaszőrtelenítő mágnespárna egyébként
is remek vétel. − Nincs is kutyám − zokogott Nemcsók Lujza. − A rendelést sem én
adtam le!
Oldalra mutatott. Tekintetemmel követtem az ujját, s a megdöbbenéstől elakadt a
lélegzetem. A fal mellett álló asztalkán négy telefonkészülék sorakozott. Mindegyik
teljesen magától tárcsázta, nyomkodta a saját billentyűit, majd géphangon adta le a
következő rendelést. A hátborzongató rémálomban Nemcsók Lujza képtelen volt
megálljt parancsolni a vásárlás őrületének. − Megtaláltam! − Morodur mester
kiáltásától egész testem összerándult. Az udvar túlsó feléből jött a hang, s alig tudott
átszökkenni a csomagszállítók feje fölött. Nekiveselkedve kezdtem átfúrni magam a
csípők, combok, pocakok kavargásán. Most nem volt épp előnyös a lidérc
magasságom.
Villanásnyi időre pillantottam csak meg ismerős arcokat. Láttam Büvellőt, aki
ugyanarra tartott, mint én. Bizonyára szintén meghallotta a galetki ordítását, s most
azon volt, hogy mihamarabb a segítségére siessen. Rosszfű Róna fekete szoknyája az
ellenkező irányban komorlott ki a szállítók közül, de azután mindjárt el is tűnt.
− Megyek már! − kiabáltam egyre kétségbeesetten. − Mindjárt ott vagyok! Hirtelen
beleütköztem valakibe. Az illető narancssárga szabadidőnadrágot, strandra való
gumipapucsot és lyukacsos atlétatrikót viselt. Néhány pillanatig egymás szemébe
néztünk, s én felismertem őt.
 − Nemcsók úr! − szaladt ki a számon. A madárfejű hapsi bosszúsan fújt egyet,
majd hátat fordított nekem, és eltűnt a tömegben, egyenesen a kapu irányába. Látszott
rajta: nem túl boldog attól, hogy a felesége rémálmában kénytelen szerepelni.
Most azonban az Álmodót kellett elkapnunk. Kezembe vettem a bűbájostoromat, és a
kapubejáró félhomálya felé törtettem. Itt még nehezebb volt haladni, mivel a
kézbesítők egymáshoz szorultak. Egyetlen szemvillanásra megláttam Morodur mester
inas testalkatát, durva köpönyegét. A galetki meglepő fürgeséggel kígyózott a
csomagszállítók között. Ezt a képességét bizonyára a szűk barlangjáratokban sajátította
el. Már-már beértem őt, ekkor azonban utamat állta három hatalmas szállító, akik egy
vadonatúj gyógykanapéval törtettek keresztül a kavargáson.
Mire sikerült megkerülnöm őket, Morodur mesternek nyoma veszett. A galetki
bizonyára az Álmodó után ment, nehogy szem elől tévessze. Megrázkódott a ház, s vele
együtt az udvar. A csomagszállítók úgy dőltek egymásra, mint a kártyavár lapjai.
Néhány pillanatra rémült csend telepedett a Csipetke utcára, de csak azért, hogy a
következő rengés háromszor akkora üvöltést váltson ki. A pánik fergetegként söpört
végig az álomszereplőkön. Azonnal megértettem, mi történt. A jelenséget, mely
leginkább a Valóság földrengéseihez volt hasonló, álomrengésnek nevezik a révülők.
Olyankor következik be, mikor az álomvilágot teremtő ébert valaki hevesen
ébresztgetni kezdi odaát. Minden egyes rázkódással nőtt a veszélye annak, hogy a
rengés hasadékokat hoz létre Lujza álmában.
− Vissza az Éjtáltosra! − rikoltotta fülembe Rosszfű Róna. A banya nem érte be
ennyivel: megragadta a grabancomat, a vállára dobott, és bűbáj ostorából taszító
átkokat szórva, rohanni kezdett velem. Mögöttünk Büvellő szaladt lélekszakadva.
Nemcsók Lujza rémálma úgy hánykolódott, mint egy gyomorgörcsös bálna. Az
aszfalton repedések keletkeztek, az épületek homlokzatáról előbb téglák, majd
hatalmas kőkoloncok záporoztak. Mielőtt kiérhettünk volna az utcára, Rosszfű Róna
vállán billegve láttam, hogy a körfolyosók leomlanak. Az Éjtáltos kitartott, de az
álomrengés azzal a veszéllyel járt, hogy egyszerűen kettétépi az álomsuhanót.
Végigrohantunk a Csipetke utcán, majd befordultunk a sarkon. A banya ekkor végre a
saját lábamra állított. A rámpa tetején várakozó matrózok arcán halálfélelmet láttam.
Hevesen integettek felénk, és a karjukat nyújtották. Szinte bezuhantunk a folyosóra.
Mögöttünk recsegveropogva összedőlt az egyik épület.
− Hol van Morodur mester? − üvöltöttem, félig vakon a kőportól. − Üldözte az
Álmodót, de nem láttam, ki volt az − felelt Rosszfű Róna. A matrózok kezdték bezárni
a kaput.
− Az egyikünk még odakinn van! − sikoltotta Büvellő.
− Sajnálom, kisasszony − kiáltott vissza a matrózok egyike. − Az álomszakadás minket
is elpusztít, ha tovább maradunk.
Az Éjtáltos ajtaja döngve bezárult, és Atvy Morodur nem volt a fedélzeten.

***

Az álomszakadás iszonyatos robbanással járt, ami hajszál híján megpecsételte a

sorsunkat. A középső fedélzeten több rés is keletkezett, a szellemszusz-motorok
termében pedig elszabadult néhány gép, falhoz préselve a szolgálatot teljesítő
masinalidérceket. Az Álomidő viharos óceánjában keservesen hánykolódtunk, mégis
mindhárman felküzdöttük magunkat a „bakra".
− A galetki odakinn maradt! − ordítottam Horkára, mintha csak ő tehetne az
álomrengésről. − Azonnal vissza kell mennünk érte!
− Már nincs hova visszamenni − felelt száraz hangon a táltoskapitány, s az átlátszó
falakon túlra mutatott. A Törzsszint gyorsan távolodott, mégis jól látható volt a hely,
ahol az imént még egy kicsiny, de teljes álomvilág gubbasztott. Mostanra ott más nem
maradt, mint egy terebélyes, éjfekete hasadék.
− Valaki a Valóságban felébresztette Nemcsók Lujzát − szólalt meg komoran Böffeg
sámán. − Ehhez varázserőre volt szüksége, hisz az asszony bűvölet alatt állt.
− Az Álmodó! − kiáltottam. − Bizonyára észrevette, hogy Morodur mester ráismert. A
szökése érdekében attól sem riadt volna vissza, hogy elpusztítson minket.
− Ki volt az? Milyen a fizimiskája? − követelt válaszokat Böffeg sámán. Mi hárman
tanácstalanul néztünk össze.
− Egyikünk sem látta − szólaltam meg végül én. − Hallottuk Morodur mester kiáltását,
de a tömeg elállta az utunkat.
− Akkor tehát ugyanott vagyunk, mint korábban − Böffeg sámán már-már összerogyott
az elkeseredettségtől. − Ráadásul elveszítettük a galetkit.
− Nem egészen! − Tündefi Irnek hangja a lenti pentagram-szobából szállt fel hozzánk.
− Kamorka-tükre érzékeli Morodur mestert. Életben van!
Egyikünk sem értette, hogyan lehetséges ez. Ezüstujjú Balajtár, aki szintén a „bakon"
tartózkodott, most a belső ablakhoz robogott, s kihajolva rajta, lekiabált a tündérnek.
− Az álomszakadás teljesen elpusztította Nemcsók Lujza álmát. Akkor hol a galetki?
− A törzsszinten mozog − felelt Irnek úrfi izgatottan.
− Még soha nem láttam ehhez hasonlót, de Kamorka-tükre jelzi Morodur mester
helyét. Hatalmas sebességgel száguld, méghozzá egyre közelebb a Valósághoz.
− A Valósághoz? − az álomvarázsló arca megnyúlt a feszült töprengéstől. − Ez csakis
úgy lehetséges, ha együtt utazik azzal, aki az álomrengést előidézte.
− Az Álmodóval van! − Büvellő izgatottan leste a Törzsszint távoli vidékeit, mintha
puszta szemmel is felfedezhetné rajta a két apró alakot. − Morodur mester meglátta a
fickót, és üldözőbe vette. Az Álmodó megértette, hogy lebukott, ezért bűbájjal
ébresztgetni kezdte Nemcsók Lujzát. Ezzel álomrengést idézett elő, amivel a saját
életét is veszélyeztette, hisz maga is jelen volt az asszony álmában.
− De sikerült meglépnie, mielőtt a rázkódás darabjaira tépte a tenyérnyi világot −
vettem át a szót Büvellőtől, mivel már én is értettem, mi történt. − Most sietősen a
Valóság felé tart, hogy ott ismét elrejtőzzön előlünk. Atvy uram viszont tíz körömmel
kapaszkodik az illetőbe, ezzel jelezve nekünk, hogy hol találhatunk rá.
− Az élete még nincs biztonságban − Böffeg sámánba hirtelen visszatért a tetterő. −
Horka táltos, kövesd a Kamorka-tükre által jelzett útirányt! Ha nem sikerült az
Álomvilágban, hát majd elkapjuk őkelmét a Valóságban!
− A két világ határát az Éjtáltos nem lépheti át − figyelmeztette a sámánt Horka. −
Elvileg persze az álomjáró képes ilyesmire, de gondoljatok csak bele, mi történne, ha
megjelennénk a Valóságban! A Tíz Jurta Szövetsége szigorúan megtiltotta, hogy
bármelyik járgányunk az éberek előtt mutatkozzon.
− Ez most kivételes helyzet − érveltem kétségbeesetten, Hullámtörő azonban megrázta
a fejét.
− Nincs kivétel! − harsogta. − Annyit tehetek, hogy a lehető legközelebb viszem az
Éjtáltost az Álomvilág és a Valóság határához ott, ahol Morodur mester átlépi azt.
− Így legyen! − biztatta Böffeg sámán a táltoskapitányt. − A többit majd kitaláljuk ott
és akkor.
A dolgok azonban sokkal rázósabb fordulatot vettek. Tündefi Irnek folyamatosan
figyelte a jelet, amit követnünk kellett, Horka pedig biztos kézzel vezette az Éjtáltost.
Hamarosan feltűnt előttünk a végtelenbe vesző, csillámfényű hártya, mely elválasztja
egymástól a Valóságot és az Álomvilágot. Hátborzongató dolog volt belegondolni,
hogy ott, azon túl már az éberek birodalma kezdődik.
Midőn Morodur mester egyetlen villanással átkerült a Valóságba, az Éjtáltos legalsó
fedélzetén elszabadult a pokol. Iszonyatos robbanás rázta meg a járgányt, a falak
fájdalmas sikoltással, dörrenések sorozatával válaszoltak a túlzott terhelésre.
Hullámtörő Horka elvágódott, kezéből kicsúszott a gyeplő. Mi, akik a „bakon"
tartózkodtunk, előbb a jobb, majd a bal oldali falnak vágódtunk, egymás hegyén-hátán
fetrengve. Jó magam majd' megfulladtam Rosszfű Róna könyökétől, a térdemet pedig
az egyik matróz harapdálta kínjában.
Az Éjtáltos pörgése végre lelassult, majd bizonytalankodva megállt. Mintha meredek
sziklaperemen egyensúlyoznánk, úgy billegett alattunk a padló. Éppen kibogoztuk
egymásba gabalyodott végtagjainkat, megállapítva, hogy az egyik matróz bal karja
eltört, nekem pedig vér szivárgott a homlokomból, mikor a falon keresztül közénk
siklott Kísértő Csorna. A szellem fakó ábrázatán azonnal látszott, hogy valami nagyon
nincs rendjén.
− A szellemszusz-motorok termének oldala felhasadt − jelentette rideg hangon
Böffegnek. − Az egész csarnokot elárasztotta a gőz. A szellemcsapdákból kiszabadult
néhány féreg, de nem tudom hány, és milyenek. A legnagyobb vész azonban még ránk
les. A szellemszusz-tartályok bűvös erőtere meggyengült, s lehet, hogy a kísértetek
kitörnek.
− Mi okozta a robbanást? − kérdezte a sámán összetörten.
− Egyelőre képtelenség megállapítani − mondta Kísértő Csorna. − Annyi bizonyos,
hogy a szellemszusz-motorok leálltak, a masinalidércek pedig félelmükben nem
mutatkoznak. Idő kell hozzá, hogy előcsalogassuk az élőket, és munkára bírjuk őket.
Ráadásul a szellemcsapda falaiból kiszabadult lények veszélyt jelenthetnek.
− A baj még ennél is sokkal nagyobb − Hullámtörő Horka, aki közben összeszedte
magát, s immár ismét a pultjánál állt, kezében a lazára eresztett gyeplőkkel, gyászos
hangon fordult rémült társaságunk felé. − A rovásjelek azt mutatják, hogy a váratlan
robbanás a határnak lökte az álomjárót.
− Átszakítottuk az Álomvilág és a Valóság közti hártyát? − Ezüstujjú Balajtár ezt
szinte sikoltotta.
− Igen, bár csak félig − felelt a kapitány. − Ebben a pillanatban az Éjtáltos orra az
Álomvilágban van, a hátulja azonban a Valóságba lóg. Bármelyik éber láthatja, ha épp
ott jár, ahol kibukkantunk.
− Meg tudod állapítani, hol vagyunk? − kiáltotta a pánikhoz közel Böffeg sámán.
Horka a pult rovásjelein matatott, majd biccentett.
− A Valóságban Budapesten, egész pontosan Kőbányán vagyunk láthatóak.
Szerencsére éjszaka van, s ha jól érzékelnek a ráolvasásaim, egy néptelen gyártelepen
meredezünk elő a földből. Éber egyelőre nincs a közelben. Böffeg most Kísértő
Csornához fordult.
− Azonnal indulj a motorcsarnokba, és hozd rendbe a szellemszuszmeghajtást! Amint
lehet, ki kell vonszolnunk magunkat a résből, amit mi ütöttünk a két világ közé.
− Megteszem, amit tudok, de sok kézre lesz szükségem.
− Rendelkezz velünk! − biccentett Böffeg sámán.
A durva arcú izomkolosszus nyomban maga mellé rendelte a legtöbb matrózt, sőt, vitte
magával Ursurut, Balajtárt és Tündefi Irneket is.
− Nektek semmi hasznotokat nem vehetem − nézett végig Büvellőn, Rosszfű Rónán és
persze rajtam. Múltból derengő, halott tekintete tele volt megvetéssel, de ebben a
helyzetben ezt fel sem vettem.
Hullámtörő Horka és Böffeg sámán a „bakon" maradt, hogy onnan segítsék a
munkálatokat. Büvellővel − bár erre senki nem kért minket − először arra gondoltunk,
hogy megpróbálnánk befogni a szellemcsapdákból elszabadult lényeket. Elvégre
néhány polipfej, elemi rin, vagy fehér amőba, ha akar, hatalmas bajt okozhat a
fedélzeten. Már-már indultunk a csigalépcső felé, mikor feltűnt, hogy Rosszfű Róna
Böffeg sámánnal sutyorog az egyik sarokban. A banya valamiről nagyon meg akarta
győzni az ideges öregurat, aki eleinte határozottan rázogatta a fejét, de végül
hatalmasat sóhajtva bólintott. A leggyanúsabb az volt, hogy mindeközben gyakran
pislogtak felénk, sőt, Róna olykor Büvellőre bökött karmos ujjával.
− Gyertek velem! − mordult ránk a banya, mikor faképnél hagyva Böffeget, elrobogott
mellettünk.
− Mégis, hová megyünk? − kiáltottam rá türelmetlenül.
− A Valóságba, drágáim − kuncogott a banya. − Az Álmodó és Morodur mester itt
fúrták át magukat a határhártyán. Amíg Csorna a motorjaival bogarászik, mi mégis
csak megpróbáljuk elkapni azt az átokverte fickót. S ha közben még a galetkit is
kiszabadíthatjuk, az tiszta haszon.

***

Az Álomvilágból farral félig kilógó Éjtáltos egyszerre mutatott rémisztő és

mulatságos látványt. A bűbájjal erősített, gallyfonatos burkolat számos helyen
megsérült, sőt, néhol apró lángocskák ugráltak rajta. Az álomjáró törzse körül kék-
smaragdzöld fények vertek hullámot a levegőbe ott, ahol elmerült a másik világban.
Ahogy kiléptünk belőle, lábunk alatt szilárd aszfaltot érezve, elborzadtunk a károkon,
amiket akaratlanul okoztunk.
Való igaz, hogy egy gyártelep közepébe csöppentünk, de a rombolás még így is
iszonyatos volt. Az Éjtáltos bedöntötte a vörös kőépületek egyikének oldalát,
téglahalmokkal és szórványos tüzekkel hintve tele a környéket, Hatalmas
csőrendszerek futottak szerte a gyárban, magas állványzatra szerelve, most azonban jó
néhány vezeték eltört, habos levet fröcskölve a kövezetre.
Rosszfű Róna lehajolt, megmártotta ujját az udvaron átcsörgedező „patakon", majd
hangosan kurjantott.
− Hiszen ez sör!
Értetlenül néztünk rá, majd Zsófi arca hirtelen felderült.
− Hát persze! − kiáltotta. − Ezek szerint a Kőbányai Sörgyár egyik telepére zuhantunk.
Meghökkenve néztem körül. Magas kőfallal ölelt, hatalmas területet láttam, számos
lerobbant épülettel, a távolban ezüstösen csillogó tartályokkal. A sivár betont itt-ott fű
verte fel, jelezve, hogy ha működik is az üzem, akkor sem folyhat benne valami buzgó
munka. Erről tanúskodtak a rozsdás vashalmok tövében kucorgó, leeresztett kerekű
targoncák is.
− Hol a gazdám? — riasztott fel gondolatainkból a követelőző visítás. Az Éjtáltos
irányából Kalafonia robogott felénk, fiatal arcán dühös vicsorgással. − Hogy a bőr
hűljön rátok, hájas vorpelbanda ivadékai! Hová tettétek a gazdámat?
Rosszfű Róna már-már nyúlt a bűbájostoráért, hogy elhallgattassa a pimasz galetkit,
amikor Zsófi közéjük állt.
− Próbálj lehiggadni, Kalafonia − kiáltott rá a szolgára, aki úgy hadonászott két, a
testéhez képest túlságosan hosszú karjával, mint egy dühödt orángután. − Azért hagytuk
el a biztonságot jelentő álomjárót, hogy megkeressük Morodur mestert.
− Biztonságot? − dohogta a szolga megvetően. − Hisz majdnem felrobbantunk a
nyavalyakórságtól sóhajtozó tákolmányotokkal együtt!
Szóra nyitottam a számat, hogy alaposan beolvassak a galetkinek, ám ekkor gunyoros
hang csattant mögöttünk.
− Igazsága van a kiscsávónak, polgártársak, úgyhogy hegyezzétek a hallókátokat!
Megpördültünk, A félig leomlott épület roncsainak tetején három alak bukkant fel, s az
éjszakai sötétségben, amit az őrlámpák igyekeztek elkergetni, még többen is
mocorogtak. Egész sereg volt tehát belőlük, így a vezetőjük bátran feszített a téglák
halmán.
− Ki ez a majompótlék? − horkantott Rosszfű Róna. Máskor sem barátságos tekintete
most kifejezetten gyilkos sugarakat lődözött a kissé pocakos, viszont rendkívül
borostás fickó felé.
− Én hallottam már róla − súgta Zsófi, bűverővel töltve meg a varázsfegyverét. − Sőt,
az egyik cimboráját személyesen is ismerem.
Már az első pillanattól fogva tisztában voltam azzal, hogy rémtündérekkel van
dolgunk. A bőszen vigyorgó vezér ugyan embernek látszott, de mellette fekete
köpönyeges, hájas szörnyeteg tornyosult, akinek az izgalomtól királykék fényben
ragyogott félig fedetlen, szőrös háta. Hatalmas mancsában szívdárdát lóbált, mintha a
következő szemvillanásban el akarná azt dobni. A parancsnoka azonban felemelte a
maga aranyból készült, enyhén görbe végű botját − ami engem leginkább egy
feszítővasra emlékeztetett −, és nyugalomra intette a zsírhegyet. A másik testőr, aki
lópatás lábon járt, bár a teste és az arca gyönyörű volt, vörös fényű korbáccsal
simogatta lágyan a bal tenyerét, jelezve, hogy kész használni a szerszámot.
− Nincs balhé, tesókáim! − recsegte a főnök, majd lebotladozott a téglahalomról. A két
testőr követte őt. A beomlott épület mélyén több tucat rémtündér taszigálta egymást,
közöttük pedig mintha egy pillanatra... Nem, bizonyára csak a szemem káprázott.
− Szóval, ki ez? − sisteregte odvas fogai között Rosszfű Róna, közel hajolva a
tanítványához.
− A kövér Szíriza Dancs, körözött rémtündér − felelt sietve Zsófi. − A főnökük
pedig...
− Sanyesz bátyó volnék, engedelmükkel csókdosom a hölgyek kacsóit! − a borostás
fickó alig négy lépésre torpant meg tőlünk, s bohókás, mély meghajlással köszöntött
minket. − Csak nem durrdefekt, kedveskéim?
Az arany bottal az Éjtáltos felé bökött, de a választ meg sem várta.
− Mondhatom, ez aztán az égés, cimbik! A dolog veleje és sűrűje azonban ott
kezdődik, hogy ti bizony némi kárt passzíroztatok bele az én palotámba, ami, ugyebár,
itt látható mögöttem. Szívem szakad, de mit tegyek? Azt kell mondanom: ejnye-bejnye!
Ez előre megbeszélt jel lehetett, mert a két testőr nyomban megindult felénk. Szíriza
Dancs felemelte dárdáját, hegyét Rosszfű Rónának szegezve, míg a társa Zsófira akart
lesújtani a korbáccsal.
− Megállj, pacalképű! − süvöltötte az egykori rontó boszorkány. Oly veszedelmes
arcot vágott, hogy Dancsnak valóban földbe gyökerezett a lába. − Előbb tisztázzunk
néhány dolgot, azután szívesen pofozkodom veletek.
A rémtündérek vezére megjátszott hökkenettel magasra húzta a szemöldökét. Testőrei
ugyan nem néztek rá, mégis érezték, hogy a puszta akaratával visszafogja őket.
− Csevegjünk, dumcsizzunk, kvaterkázzunk, kérem tisztelettel? − kérdezte Sanyesz
bátyó, arany botját lóbálva. − Erre én asztat mondom: miért ne?
− Rólad már hallottam a bátyámtól − vette át a szót Zsófi. − Ha jól látom, az ott a
kezedben az Arany Pajszer.
A rémtündérek borostás főnöke elismerően biccentett.
− Botlik Zsófi kisasszonyhoz van tehát szédületes szerencsém − állapította meg. −
Farkassal valóban összefutottunk egyszer. Bepofátlankodott a kis surmó a
birodalmamba, a budai vár kazamatáiba. Akkoriban úgy hozta a balsors, hogy rövid
időre szövetséget kötöttünk egymással.
− Valamit nem értek − Zsófi, bármilyen veszélyes is volt a helyzet, úgy viselkedett,
mintha könnyed csevegést folytatna a rémtündérrel. − Tudtommal te a Várlabirintusi
Tündérhercegség nagyfőnöke vagy. Akkor most hogy kerülsz ide, Kőbányára?
− Hosszú sora van annak, nyuszócica − vigyorgott Sanyesz bátyó. − Való igaz, hogy
egykor a vár alatt laktam, de az Arany Pajszer segítségével megnyílt előttem a
lehetőségek kapuja. Én meg beléptem rajta.
− Ha jól sejtem, kihasználtad a Pajszer erejét − Zsófi töprengve szemlélte a fickó
kezében sárgálló botot. − Gergő azt mesélte, a mindent kinyitó arany varázspálcát
egykor itt, a Kőbányai Sörgyár területén lakó tündérmágusok fabrikálták. Szerintem
meg sem kellett lendítened, elég volt felmutatni, és a rémtündérek behódoltak neked.
− Érezték a személyiségemből áradó bűvös erőt, amitől az éberek is rendszeresen
bekábulnak a tévé előtt
− Sanyesz bátyó meghersegtette állán az őszes szőrt. − Különben helyes a dörgés,
révülő! A vár alól átköltöztem ide, a sörtermő kőbányai gyár pincéibe. S mondhatom:
odavolnék a gyönyörtől, ha nagyon gyorsan elhúznátok innen a szennyest. Már így is
elég kárt okoztatok.
A testőrök ismét megmozdultak, de Zsófi még nem fejezte be a mondandóját.
− Elveszítettük két barátunkat. Véletlenül nem láttátok őket errefelé?
A rémtündérek összeröhögtek, majd Sanyesz bátyó hamis mosollyal, szánakozva
csóválta a fejét.
− Sajna, itt rajtatok kívül ma nem járt senki − mondta. − Azt azonban megígérhetem,
hogy ha összefutnánk velük, azonnal dobunk nektek egy faxot, sms-t, vagy...
Fülrepesztő üvöltés rázta meg a gyártelepet. A rémtündérek mögött hirtelen kitört a
ribillió. A félig lerombolt épület sötét belsejében kavarodás támadt, öklök csattantak,
csontok reccsentek. A törmelék tetején hirtelen felbukkant egy kicsi, majomszerű alak,
aki sűrű pofonzuhatagot ontott a rémtündérekre, akik az útjába próbáltak állni.
− Lávakő perzselje a torkod, orglingok játszanak a szemgolyóddal, és a hegy gyomra
korduljon meg, miközben elemészt!
Kalafonia mesteri átka, ha nem is teljesült be, azért megdermesztette a babonás
rémtündéreket. A galetki kölyök nyert néhány értékes pillanatot, amire nagy szüksége
volt. A törmelékdomb tetején állva téglákat hajigált a megzavarodott ellenség közé,
míg egy sötét köpönyeges alak fel nem tántorgott hozzá.
− Morodur mester! − kiáltottam, ráismerve a megkötözött illetőre, aki próbált, de
mégsem tudott a csuklóira hurkolt gúzstól megszabadulni.
Ekkor aztán végképp elszabadult a hajcihő. A rémtündérek támadásba lendültek, s
látszott, hogy immár semmiféle átokszóró tudomány nem fogja meghátráltatni őket.
Fogalmam sem volt, a kis galetki mikor lopózott Sanyesz bátyóék mögé, de most nagy
bajba keveredett. A gyárépületből legalább ötven rémtündér acsargott elő, félelmetes
iramban rohanva felénk.
− Bűbájistráng! − rikácsolta Rosszfű Róna. Szoknyája redői közül kéken derengő
lószerszámot rántott elő, s teljes erővel fejbe kólintotta vele a patás testőrt. A
varázskantár rögvest a fickó fogai közé csúszott, mire a rémtündér négykézlábra esett,
és ostoba képpel felnyerített.
− Cséphadar! − lendítette ostorát Zsófi is. A semmiből vadul suhogó cséphadarók
bukkantak fel, iszonyú püfölést zúdítva Szíriza Dancsra. Jómagam Sanyesz bátyót
szerettem volna némi rontásban részesíteni, de mire felemeltem a bűbájostoromat, a
fickó szőrén-szálán eltűnt.
A baj azonban még csak most szabadult ránk igazán. Szíriza Dancs üvöltve menekült a
cséphadarók elől, a patással pedig nem akadt több gond, mivel jámbor hátassá butult.
A többi rémtündér azonban már-már elérte és leteperte a galetkiket.
− Hóförgeteg! − küldött újabb átkot a rohamozók felé Rosszfű Róna, majd korához és
bő szoknyájához képest hihetetlen sebességgel futni kezdett. Én követtem a banyát,
néhány botlasztó rontást suhintva a sötétben gomolygó ellenség felé. Azt nem láttam,
hogy eltaláltam-e a valakit, de a fájdalmas üvöltések biztatóan hangoztak.
 − Gyertek csak, förtelem férgek, gyertek! − sikoltozta Kalafonia a romhalmaz
tetejéről kőzáport zúdítva a rémtündérekre. − A gazdámat nem adom!
Rosszfű Rónával elértük a galetkiket. A banya megvetette lábát az ingó téglákon,
hangja mennydörgésként szállt.
− Jegesmedve fogsora, jégszilánkok zápora!
Az égből ezüstös csillanással hullottak a tűhegyes jégdarabok, számos rémtündért
sebezve meg. Én közben előrántottam a késemet, és leoldottam Morodur mesterről a
béklyókat. Szerencsére közönséges kötelekkel tartották fogva, így gyorsan végeztem a
nyiszálással.
− Köszönöm, barátom − szólt a galetki, fájdalmas fintorral dörzsölgetve kivörösödött
bőrét.
− Gyerünk vissza az Éjtáltosra! − adta ki az utasítást Rosszfű Róna, ma már
másodszor, de Atvy uram hevesen megrázta a fejét.
− Akad még dolgunk errefelé − mondta, és állával a gyárépületek irányába bökött. −
Az Álmodó ott van! A rémtündérekhez menekült, ők védik a nyamvadt életét.
− Akkor hát nem véletlenül bukkant ki éppen itt az Álomvilágból? − döbbentem rá, bár
nem értettem a dolgot.
− A rémtündérek híven szolgálják, rejtik és óvják − erősítette meg iménti kijelentését
Morodur mester. − Az arcát nem láthattam, csuklyába bújt, de hallottam, mikor arról
beszéltek, hogy az a hájas...
− Dancs! − segítettem ki.
− Az! Magával akarja vinni oda, ahol még nagyobb biztonságban lehet.
− Akkor tehát vagy most kapjuk el, vagy soha! − mondtam. − Ahhoz azonban át kell
verekednünk magunkat...
Azt hittem, nagyobb bajba már nem keveredhetünk. Bár kapkodó beszélgetésünk
közben Kalafonia téglái és Rosszfű Róna rontásai hátráltatták a rohamozó
rémtündéreket, azok lassan mégis felértek az omlás oldalán. A sötétből felénk röppent
néhány rozsdás kés, sőt, a galetki szolgát eltalálta egy vörösen izzó korbács hegye.
Kalafonia a kíntól sikoltva zuhant hanyatt, épp a karomba.
Mindez azonban semmiség volt ahhoz képest, ami a következő pillanatban szakadt
ránk. A Kőbányai Sörgyárat irtózatos robbanás rázta meg, s vakító, fehér fény szúrt a
szemünkbe. Úgy dőltünk el a légnyomástól, mint a kuglibábok, de nem jártak jobban a
meredély oldalán felfelé kaptató rémtündérek sem.
− Ezt egész Budapest hallhatta! − nyögött fel Rosszfű Róna, aki keresztben feküdt
rajtam. Lelöktem magamról a banyát, és értetlenül néztem körbe, hogy megtaláljam a
robbanás forrását.
Nem kellett sokat keresgélnem. Az Álomvilágból kilógó Éjtáltos hátulján, egész
pontosan a szellemszusz-gépterem burkolatán, új hasadék nyílt. Narancsszínű lángok
fújtak elő rajta, mindent meggyújtva, ami a gyártelepen csak éghető volt. S akadt ott
bőven elfeledett olajoskanna, korhadó gerendák halma, szemétkupac − és a leeresztett
kerekekkel gubbasztó targonca benzintartálya!
− Fussunk! − ordítottam. A csontjaimat átjárta a zsibbasztó rémület, pedig a java még
csak ezután jött.
Az Éjtáltos oldalán tátongó résben hirtelen kialudtak a lángok, mintha jégvihar söpörte
volna el őket. A benzintank robbanását tehát megúsztuk. Tüzek lobogtak a gyártelep
különböző pontjain, az egyik bodegára pedig diadalmas ropogással kúszott fel a vörös
kakas.
Először azt hittem, a szemem káprázik. A szellemszusz-terem hasadékában opálos
fényt árasztó, karcsú alak bukkant fel. Azután még egy − kettő − öt...
 Összesen kilencen voltak, s gyorsan suhantak szerte a repedezett, kormos beton
fölött.
− Ez meg miféle borzadály? − ordította túl a lángok robaját Rosszfű Róna. Láttam,
hogy a két galetki is megkövülten, értetlenül nézi a hajladozó, könnyed alakokat,
akikkel eddig még soha nem találkoztunk az Éjtáltos fedélzetén. Pedig most onnan
bújtak elő!
− Égi Atyácskára, csak ezt ne! − nyöszörögtem. − Szétrepedtek a
szellemszusztartályok!
− Na és? − tárta szét karjait Rosszfű Róna.
− Szerintem ezek... − elakadt a szavam, iszonyat szorította a torkomat. Képtelen
voltam kimondani, amire gondoltam. A testem megrázkódott, az életösztön végre rávett
a cselekvésre. − Tűnjünk el innen, de nagyon gyorsan!
− Hová lett Atvy? − kiabálta Kalafonia, aki immár másodszor veszítette el a mesterét.
Szerencsére sokkal jobban láttuk a környéket, mint korábban. A rémtündérek kábán
támolyogtak vagy fetrengtek a robbanástól. Úgy tűnt, őket sokkal jobban megviselte a
légnyomás, mint minket. Közöttük szökdécselt fürgén Morodur mester, egyre távolabb
kerülve tőlünk, egyenesen a gyárépületek felé tartva.
− Az Álmodó után ment − mondtam. − Most mi legyen?
Rosszfű Róna volt közöttünk a rangidős, hát tőle vártam utasítást. A banya nem
késlekedett.
− Vissza az Éjtáltosr! A csökönyös galetkin nem segíthetünk, az álomjárón viszont
szükség lesz ránk. A robbanást egész biztos hallották az éberek is. Hamarosan
megérkeznek a rendőrök és tűzoltók. Addigra vissza kell merülnünk az Álomvilágba,
különben felfedeznek minket.
− És akkor mi van? − ordította könnyes arccal Kalafonia. − A mesterem nélkül én
sehova...
A banya egyetlen ostorsuhintással elkábította, majd a vállára kapta a vékony kis
galetkit.
− Utóbb hálás lesz ezért − mordult rám Rosszfű Róna, látva döbbent képemet. − Atvy
tud magára vigyázni. Nekünk most az Éjtáltoson a helyünk.
Bólintottam.
− A kísértetekre ügyelj! − figyelmeztetett a banya, miközben elindultunk az álomjáró
felé. Amit az imént én képtelen voltam kimondani, ő nem tartotta magában. − A
szellemszusztartályokban holt lelkek rejtőztek, és most kiszabadította őket a robbanás.
Nem hinném, hogy különösebben kedves szellemek volnának. Erősnek és kegyetlennek
kell lenniük, ha képesek voltak annyi szellemszuszt termelni, ami a leggyorsabb
álomjáróvá tette az Éjtáltost az egész Világfán.
Tudtam, hogy Rónának igaza van. Az opál fényben csillogó kilenc alak látszólag
tétován imbolygott a betonsíkon, egyre közelebb jutva a gyárépülethez. Azután
velőtrázó sikoltás hallatszott. Futás közben arra kaptam a fejem. Az egyik kísértet
rátalált a rémtündérekre és... Inkább nem írom le, mit művelt velük.
Mikor felrohantunk a rámpán, rögvest Ursuruba botlottam. A fiatal harcos tehetetlenül
toporgott, kezében fokosát lóbálva, ami azonban semmit nem ért a szellemek ellen.
− Zsófi? − kiáltottam rá. − Hol van Büvellő?
− A fedélzeten nincs − felelt zavarodottan a szabír. − Azt hittük, veletek van!
Megfordultam, s borzadva néztem a háború sújtotta sörgyárat. Büvellő és Atvy
Morodur valahol még mindig odakinn voltak...

***

A távolból szirénák keserves jajongása közeledett. Zsófi óvatosan lopózott tovább

a sárga őrlámpák által homályosan megvilágított, szűk sikátorban. Mélyen a
gyárépületek között járt. A tűz ropogása és a rémülten menekülő rémtündérek ordításai
már csak tompán értek el hozzá. Korábban hallotta a robbanást, ami cserepeket sodort
le a tetőkről, és betört néhány hatalmas ablaktáblát. Úgy gondolta, a szórványos tüzek
valamelyike elérhette a lepukkant targoncát, ami a fal tövében állt, s meggyújtotta
annak benzintankját.
Soha nem hitte volna, hogy ekkorát tud szólni néhány liter üzemanyag. Bujkált is
benne némi kétség, de most nem volt ideje rá, hogy töprengjen a dolgon.
Amikor elszabadult a vész, mindenki a galetkik segítségére sietett, kivéve őt. A
révülő lány tudta, hogy mi elegendően vagyunk Morodur mester megmentéséhez. Ő
inkább Sanyesz bátyó nyomába eredt, aki hihetetlen fürgeséggel osont be az egyik
közeli sikátorba. Úgy tűnt, a rémtündérnek tetszett a parancsolgatás, de a piszkos
munkát szerette inkább az alattvalóira bízni.
− Igazi herceg! − suttogta magának Büvellő, miközben hétrét görnyedve araszolt a
koszos fal tövében. − Mégsem szép tőle, hogy köszönés nélkül távozik.
Valahol becsapódott egy vasajtó. Zsófi gyorsított az iramon, befordult néhány
sarkon, s meglátta a kopott irodaépületeket. A második emeleten égtek a villanyok. A
fehér falakra árnyak vetültek, de a lány onnan, ahol állt, nem láthatta, kik vannak az
épületben. Sanyesz bátyó viszont biztos oda sietett.
A portán útját állta egy rémtündér, de Büvellő könnyedén elbánt a bamba fickóval.
Átlépte az alélt alakot, s már rohant is fel a második emeletre. Csapdákra és további
őrökre számított, de tévedett. A neonlámpákkal megvilágított irodában, kényelmes
bőrfotelben ücsörögve találta a Várlabirintusi Tündérhercegség fejét. Aranyszínű italt
szopogatott egy pohárból, ölében ott hevert a Pajszer.
− Tudtam, hogy remek oknyomozó riporter válna belőled − mondta elismerően. −
Soha nem adod fel, igaz? Nagyon helyes! Nincs kedved felkeresni engem a
Valóságban? Tudod: meglehetősen híres sómen vagyok. Tudnálak használni a
műsoraimban.
− Kösz, nem − szólt mogorván Zsófi. Készenlétben tartotta a bűbájostort, bár a
herceg békésnek tűnt, és más rémtündér sem mutatkozott sehol. − Az Álmodó?

− A másik szobában dekkol − intett poharával a háta mögött lévő ajtóra

Sanyesz bátyó egykedvűen. − Nem akar veled menni.

− Azt sejtem. Sebaj, majd a fülénél fogva rángatom fel az Éjtáltosra. − Sajna, ezt nem
engedhetem. Megígértem Szíriza Dancsnak és Aritmia
Orbáncnak, hogy nálam biztonságban lesz a barátjuk.
− Tehát Orbánc mancsa is benne van a dologban! − biccentett Zsófi. − Miért rejtegetik
a rémtündérek az Álmodót? Hisz ti soha nem bírtátok az ébereket.
− Ne feledd: én az éberekből élek! − Sanyesz bátyó széles mosolyt küldött a révülő
lány felé. − Ha ők nem bámulnák szájtátva a műsoraimat, felkopna az állam, hiába
vagyok tündérherceg.
− Azt kérdeztem: miért? − ismételte még indulatosabban Zsófi. − Komolyan mondom:
fogalmam sincs − a rémtündér rátette kezét a varázsbotra. − Mondjuk hallottam ezt-
azt... Valami nagy galiba van a Gyémánt Jurtában, amit Orbánc ki akar használni.
Ehhez kell neki a szobában bujkáló fickó. És azt is sutyorogják, hogy Dancs
bekóborolta az egész Világfát, különösen a Gyökérszintet, harcosokat keresve.
Amolyan minden hájjal megkent, kemény öklű, kőagyú zsoldosokat, akik imádnak
másokkal kegyetlenkedni. Az én rémtündéreimet is be akarták sorozni, de még
gondolkodom a dolgon. Akinek birtokában van ez az aranyos feszítőpálca, az
megengedheti magának, hogy válogasson a szövetségesek közt. Hát nincs igazam?
Büvellő jól emlékezett a Boszorkány-plázában történt eseményekre. A varázseszközt,
ami a rémtündérek szent ereklyéje volt, akkoriban Püffencs lopta el. Hogy végül
miként került vissza a borostás sómenhez, az rejtély. Az Arany Pajszer bűvereje
bármit kinyitott, s ez különösen értékessé tette Sanyesz bátyó számára.
− Elég a dumából, hercegem! − lépett előre a lány. − Add át nekem azt,
akiért jöttem!
− Meglehet, hogy gonosznak hiszel, de én a becsületszavamat adtam Orbáncéknak,
hogy megvédem az Álmodót, amíg érte nem jönnek − a rémtündér letette poharát a
földre, majd felállt. − Nem tudom, miért olyan fontos ez a fickó mindenkinek, de...
Az iroda jobb oldalán hatalmas ablakok sorakoztak. Az egyik most berobbant, millió
üvegszilánkot szórva a meglepett Sanyeszra és Zsófira. A tátongó nyíláson át
opálfényű kísértet lebegett be a helyiségbe. Nem volt szüksége talajra, hogy lépjen,
bár a lábait mozgatta. Törzse csupán távolról emlékeztetett emberi alakra, áttetsző
bőre azonban pukkadozott, gomolygott és fortyogott.
− Ne izélj már, öreg! − kiáltott Sanyesz bátyó, de torkán akadt a szó. A kísértet
villámgyorsan kinyúlt érte, s megragadta a derekánál. A rémtündér kezéből a padlóra
hullott az Arany Pajszer.
Zsófi látta, hogy mire készül a szellem. Egyszerűen össze akarta roppantani a
szerencsétlenül kapálózó Sanyesz bátyót, aki máris levegő után kapkodott. A révülő
lány bűbájostorából zúzmarahúzó-átkot küldött a kísértetre, s ez pillanatnyilag hatott.
A szellem „teste" itt-ott elfehéredett, néhány kitüremkedés lehullott róla, bár nagyobb
baja nem esett. Sanyesz bátyót a sarokba dobta, mint egy megunt játékot. A rémtündér
halk nyekkenéssel jótékony ájulásba bukott. A kísértet Büvellő felé fordult, gonosz
arcán rettenetes vigyorral. Nem vette észre, amit a lány jól látott: a szellem mögött
felpúposodott a tapéta, majd újabb ős siklott át a falon. Ő azonban sokkal szilárdabb
volt, mint a szellemszuszteremből elszabadult kísértet. A kezében fehér fényű lasszó
pörgött, amit ügyes mozdulattal a szellem nyakába dobott és szorosra rántott.
− Csorna! − szakadt ki a megkönnyebbült kiáltás Zsófiból.
− Meg ne köszönd az életed, Farkas Húga! − vicsorgott rá a sebhelyes arcú gépész. −
Szívem szerint hagytam volna, hogy elemésszen.
Megrántotta a lasszót, melynek bűvereje tehetetlen kolonccá változtatta az imént még
oly fürge kísértetet.
− Igyekezzetek vissza az Éjtáltosra − kiáltott Kísértő Csorna, miközben kivontatta
zsákmányát az épületből. − Az éberek hamarosan megérkeznek.
Képtelen vagyok az összes szellemet begyűjteni, de annyi már van, hogy eltűnjünk a
Valóságból. Nem várunk rátok!
Szellemek...? Begyűjtés...? Mindebből Zsófi nem sokat értett. Kísértő Csorna azonban
további magyarázat nélkül távozott, magával vonszolva a szellemet.
Valaki megérintette Büvellő hátát, ő pedig hangosan felsikoltott. − Bocsáss meg,
kisasszonyom, de valóban jó lesz sietni − Atvy Morodur lehajolt, és felkapta az Arany
Pajszert. − Szerencse, hogy még mindig működnek a galetki ösztöneim, így követtelek
téged. Lássuk hát, ki rejtőzik odabenn.
Zsófi egy helyben állva nézte, amint Morodur mester próbaképpen meglóbálja kezében
a varázsbotot, majd hozzá koccantja a belső iroda kilincséhez. Az ajtó nyomban
feltárult, s bentről szédítő sebességgel rontott ki egy csuklyás alak. A galetki
szerencsére résen volt. Kigáncsolta az Álmodót, majd hátulról szorosan átkarolva a
nyakát, arra kényszerítette a fickót, hogy feltérdeljen. Az Arany Pajszert közben
elejtette. Mivel Büvellő és a galetki a csuklyással volt elfoglalva, nem vették észre,
hogy az aléltnak hitt Sanyesz bátyó a lajbija zsebébe lopja a sárga varázsbotot.
− Mutasd az arcod, barátocskám! − súgta Atvy Morodur a vadul kapálózó férfi fülébe.
Amaz hirtelen elernyedt, mint aki belátja, hogy a további harc értelmetlen. A köpönyeg
mélyéről riasztó kuncogás tört fel. A galetki kérdőn pillantott Zsófira, aki erősebben
markolta a bűbájostort, majd biccentett. Morodur mester hátrarántotta a csuklyát, mire
Büvellő felsikoltott. Az Álmodó lassan a lányra emelte tekintetét, s egyre hangosabban
röhögött. A galetki Nemcsók Kázmért tartotta a karjai között.
 2.
Lelkek Labirintusa

2005. május 26. (részlet Tanarilla naplójából)

Sártenger − a Világfa legalja. Eleven és holt lélek a Gyökérszintig merészkedhet,

annál lejjebb azonban már csak pusztulás vár rá. A Sártengerbe, ebbe a végtelen,
rothadó, fortyogó, lassan áramló szmötyibe hull minden, ami a Világfán elpusztul. Ide
nyúlnak le a Gyökérszint elvékonyodó szálai, hogy táplálékot szívjanak magukba, s
felszállítsák azt a törzsbe, egészen a lombkoronáig, új életet, új álmokat teremtve az
elmúlásból.
− A Sártengerben semmi nem maradhat életben — motyogtam, immár ki tudja,
hányadszor.
− Úgy tűnik, ez a tény cseppet sem zavarja az álomvámpírokat — Gergő
elgondolkodva simogatta Toportyán bundáját. − Ha legalább Hurtuba hajlandó volna
szóba...
− Csend csak! − vágtam a sámánfi szavába. A szárnyam még mindig nem működött
rendesen, ezért a keményre döngölt földpadlón osontam közelebb a bejárathoz. −
Valami történik odakinn!
A börtönt ragacsos, mély sár vette körül, amiben most lassú léptek toccsantak.
Felpillantottam a kicsiny ablakra, s megállapítottam, hogy még messze van az idő,
mikor az esti élelmet szokták hozni. A menet mégis egyértelműen a cellánk felé
igyekezett. A következő pillanatban halk parancsszavak mordultak, majd fémesen
csattant a rozsdás vasretesz.
Az ajtónyílásban Hurtuba tűnt föl. Bár eleinte számomra minden álomvámpír
egyformának látszott, mostanra mégis meg tudtam különböztetni a kék köpönyegest a
társaitól
− Jöjjetek velem! − szólt rideg hangon a rabtartónk. − Bilincset nem teszünk rátok, hisz
innen úgysem lehet megszökni. Sámán, a te felelősséged, hogy a segítő állatod ne
okozzon galibát.
Gergő idegesen felállt, majd megveregette Toportyán oldalát, és súgott valamit a
fülébe. Engem kifejezetten bántott, hogy Hurtuba rólam még csak nem is feltételezi a
bajkeverést. Pedig a méztől erővel töltődtem fel, s habár repülni nem tudtam, a
tündérlövés ott feszült az ujjaimban.
− Hova megyünk? − kérdezte Gergő, amint kiléptünk az alacsony ajtón.
− A Lélekvámpírok Tanácsa elé − felelte Hurtuba, aki a menet élére állt. Mögötte
Gergő lépkedett, mellette Toportyán tartotta az iramot, én pedig a farkas hátán ültem.
Szegény pára időnként kénytelen volt megtorpanni, hogy lerázza érzékeny mancsairól a
ráragadt sárkoloncokat.
A sziget látványa összeszorította a szívemet. Közeledett az este, fény azonban alig
jutott el ilyen mélyre. A Lombszint fölött trónoló Napfivér sugarai irdatlan távolságból
érkeztek, bár maga a sárga korong apró csillagként látszott csupán a kivételesen tiszta
égbolton. Más fénypontok is vibráltak a távolban, melyekről úgy sejtettem, hogy a
Gyökér-, a Törzs- és talán a Lombszint nagyobb álomvilágainak ragyogásai lehetnek.
Rabságunk alatt megtapasztaltuk, hogy a Sártenger szintjén legtöbbször zuhogott, vagy
legalábbis csöpörgött az eső. Csakhogy az nem tiszta, iható víz volt, inkább sűrű,
barna sárcseppek zápora. Az elhalt álomvilágok, porrá vált levelek, kéregdarabok
sűrítménye így jutott el ide.
A börtönünk, ahogy korábban sejtettük, valóban meredek domboldalon állt. Alant
egyenes utcák mentén épített, vacak kőviskók sorakoztak. Jól látszott, hogy az
álomvámpírok nem laknak a szigeten, csupán időnként látogatnak ide, s néhány napnál
többet soha nem töltenek itt. A házak kizárólag ideiglenes szállásként szolgáltak,
minden kényelmet nélkülözve. A falun túl barna sármező következett, egész a
tengerpartig. Bár fehér ködpászmák úsztak a talaj fölött, néhol szétszaggatta azokat a
szél, s olyankor megpillanthattam magát a Sártengert.
A tétován hömpölygő, fekete iszaphullámok úgy görögtek fel a partra, mintha el
akarnák nyelni a szigetet. Ismét eszembe jutott a tomboló, fortyogó Sárdagály, amibe
egykor majdnem belefulladtunk Gergővel. A naponta kétszer érkező, irdatlan erejű
iszaproham a szigetet is menetrendszerű pontossággal ostromolta, mikor eljött az
ideje, de bekebelezni soha nem volt képes. Van tehát, ami ellent tud állni a
Sártengernek!
Lapos kövekkel kirakott, meredek úton caplattunk felfelé. Hurtuba olykor hátranézett,
hogy minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogy rajta kívül csupán két őr kísér
minket. Akár el is bánhattunk volna velük könnyedén, hogy azután Toportyán hátára
pattanva felrévüljünk a Világfa szebb vidékeire. Gergő azonban semmi jelét nem adta
annak, hogy szökésre akarná elszánni magát. Talán kíváncsi volt, hogy mit várnak tőle
az álomvámpírok.
Menetünk kibukkant az alacsonyabb területeket borító ködből, így végre
megpillanthattuk azt, ahova mentünk. A dombtetőn hatalmas, komor épület tornyosult,
ami engem az éberek katedrálisaira emlékeztetett. Simára csiszolt, irdatlan
kőtömbökből emelték, három toronnyal, melyek a két oldalán, s középen törtek az égre.
Keskeny üvegablakain senki nem láthatott be, oly magasan voltak, fényt pedig nem
sokat engedhettek át. A kétszárnyú kaput, aminek mozgatásához legalább tucatnyi
álomvámpír vagy egy ügyesen elrejtett, trükkös szerkezet kellett, domborművek
díszítették. Amint átléptük a széles küszöböt, megpróbáltam kivenni, mit ábrázolhatnak
a képek, de csupán torz, kusza alakokat fedeztem fel rajtuk, melyek értelmetlen
gabalyodásban nyújtogatták végtagjaikat.
Az épület belseje meghökkentően hatalmas és fényes volt. A tetőt vaskos oszlopok
tartották, a padló kőlapjait szép minták tették izgalmassá, s mindezt a falikarokban álló
bűbáj fáklyák lángjai világították meg.
− Itt várjatok! − adta ki csendes utasítását Hurtuba, majd elsietett. Léptei vészesen
kongó hangot adtak a hatalmas kőépületben, melynek távoli végén még több fény
vibrált. A velünk maradt két álomvámpír dermedten figyelte a mozdulatainkat, s mi
jobbnak láttuk, ha csendben várakozunk.
Néhány perccel később Hurtuba visszatért.
− Gyertek! − intett, s ezzel a mozdulatával őreinket is elbocsátotta. − A Tanács vár
benneteket.
Végighaladtunk az egész épületen. Nekem időnként az volt az érzésem, hogy a
kétoldalt álló oszlopok árnyékából számos szempár figyel minket, de egyszer sem
sikerült felfedeznem a tulajdonosaikat.
Lassan kibontakozott előttünk a hosszú csarnok vége, mely öblösen szélesedett, helyet
adva a körkörös tanácsteremnek. A rengeteg fáklya imbolygó fénye itt összemosódott,
már-már bántó ragyogással borítva be a szürke köveket. Ettől függetlenül a vastag
oszlopsorok mögött továbbra is sötétség honolt. Az öreg gerendákból ácsolt
emelvényen úgy harminc köpönyeges fickót pillantottam meg, akik csuklyájukat az
arcukba húzva, csendesen figyelték érkezésünket. A padlón festett négyszög látszott.
Annak fekete keretébe vezetett minket Hurtuba, majd fürgén eltűnt, valahol oldalt.
− Légy üdvözölve, Bogi fia, Farkas! − zengett a középen ülő álomvámpír hangja.
Biztató volt, hogy a sámánfit így szólították, elismerve rangját és származását. Gergő
mégis ingerülten válaszolt.
− Áruld el a neved, s azt, hogy miért tartanak fogva az álomvámpírok!
Az emelvényen ülő csuklyások között dühös morgolódás támadt, ami azonban hamar
elcsitult, mikor a vezérük felemelte jobb kezét.
−Nem szeretjük, ha álomvámpíroknak neveznek minket − szólt higgadtan. − Mi a
lelkeket csapoljuk meg, s nem az álmokat, tehát a helyes megszólításunk: lélekvámpír.
Gergő ismét szólni akart, de a vezér sietve folytatta:
− A nevemet kérdezted. Mondhatnék néhány betűt, kiejthetnék hangokat, melyek rendje
egykor engem jelölt, ennek azonban már rég nincs értelme. Én a Lélekvámpírok
Tanácsának szószólója vagyok, s ezt a rangot bűneim mértéke adományozta a
számomra. Egykori éber nevem immár semmit nem jelent.

A sámánfiban egyre nőtt a harag és a türelmetlenség. Megérintettem a kezét, de

észre sem vette, hogy nyugtatni akarom.
−A Tíz Jurta Szövetségének felavatott sámánja vagyok − csattant a hangja. − Ti
megtámadtatok, elraboltatok és fogságban tartotok engem és a barátnőmet. Miért?
Szomorú, fáradt sóhaj jött válaszul, méghozzá az összes lélekvámpír torkából,
egyszerre. A felelet azonban megint csak a vezértől jött.
− Alig tudsz rólunk valamit, s amit tudni vélsz, az is csupán pletyka és rettegés
szülte hazugság. Megkérlek, légy türelmesebb. Ha valóban kíváncsi vagy a
válaszokra, előbb meg kell ismerned minket.
A sámánfi bólintott, bár majd' szétrobbant haragjában. Hírtelen ismét felbukkant
Hurtuba, hogy a tanácsterem közepére sietve, a kőlapokra ölnyi tűzifát dobjon. Még
kétszer megtette az utat az emelvény mögötti sötétségbe és vissza, mire csínos kis
máglyának valót hordott össze.
Ekkor két szürke kezét a gallyak fölé emelte, s mormolt néhány szót, Eleven Tüzet
lobbantva. Gergő ezen alaposan meghökkent. Az Élő Tűz gyújtásának tudománya
csakis a táltosok joga volt − legalábbis eddig így tudtuk.
− Nézz a lángokba, sámán! − szólította fel Gergőt a lélekvámpírok legbűnösebbike.
− Lásd a múltat, ami úgy hömpölyög a mai nap lábához, ahogyan a Sártenger
ostromolja szigetünket.
Habár engem ugyanerre nem biztatott senki, mégis követtem a sámánfi példáját.
Még soha nem volt alkalmam az Eleven Tűz varázslatában gyönyörködni, így
szemem-szám elállt a látványtól. A szeszélyesen hajladozó, szikrákat hányó, vörös-
sárga-arany lobogás mélyén lassan képek kezdtek feltűnni. Nem szólt senki, én
mégis hangokat hallottam. A lélekvámpírok feje lassú, monoton szavakkal
magyarázta, amit meg kellett értenünk.
− A végtelen Puszta népe, Magor elei egykor úgy hitték, soha nem fog változni a
világ, amit Égi Atyácska teremtett a számukra. Kényelmes jurtáikat jó legelőkön
állították fel, hűs patakok és folyók vizét itták, szarvasra vadásztak. A harcosok
megvédték otthonaikat, az asszonyok áldozatkészen nevelték gyermekeiket, s a gyors
járású lovak a testvéreik voltak. Ha betegséget terjesztő, rossz szellemek
lopakodtak a közelükbe, a sámánok ráütöttek feszes bőrű dobjaikra, és
varázsénekkel révültek a Világfán. Megküzdöttek a gonosszal, legyőzték az ártó
lényeket, visszarabolva tőlük a betegek meggyötört lelkét. Rend uralkodott a
világban, míg az emberek képesek voltak úgy gondolkodni, mint az együgyű állatok.
A lángok között hirtelen két alak bukkant fel. A bűverő jóvoltából, bár nem mondta
senki, mégis valahogy tudtam: ők ketten testvérek. Fiatal fiúk voltak, épp a férfikor
küszöbén. A kisebbik vigyázta apja nyáját, míg az idősebb szívesebben kódorgott a
harcosok körül, s vágyakozva nézte azok fegyvereit. A pásztorlegény váratlanul egy
kardra bukkant a magas fűben, a testvére pedig el akarta venni tőle. Mikor az ifjú
nem adta, mert az apjuk kezébe szerette volna tenni, a bátyja rárontott és megölte
az öccsét.
− Elkövetkezett az első emberi bűntett − zengett ismét az öreg csuklyás hangja. −
Égi Atyácska látta a Világfa csúcsáról, hogy mi történt, s nyomban megértette: új
idők következnek. Meghozta hát a Törvényt, ami egyként érvényes minden éberre és
révülőre.
Az Eleven Tűz szikrát vetett Az emelvényen ülő csuklyások kórusban kántálták a
rendelet szövegét.
−„Ha valamely ember bűnt követ el, aljas indokkal öl, másokat kínoz,
megátalkodottan hazudik és csal, vagy egyéb módon embertelenkedik, halála után
ne költözhessek az Ősök Jurtájába! Nyomorult lelke kapja vissza a testét, ami őrizze
bűne nyomait, s bolyongjon a Világfán, lélekvámpírrá válva!
−Így születtünk mi − vette vissza a szót a vezér, miközben a lángok vadul kavargó
képeket mutattak újabb, és újabb rémtettekről. − A lélekvámpír nem élő, és nem
holt. Tápláléka a bűnös ember életereje, amit ki kell szívnia belőle, miközben
belopózik az álmába, és ott fagyos rémületbe kergeti. Mikor a lélekvámpír
táplálkozik, különleges méreggel itatja át a bűnöst: ezt nevezzük Holdköpetnek, ami
harcban is hasznos lehet. A Holdköpet legfontosabb hatása azonban az, hogy kínzó
lelkiismeretfurdalást okoz a bűnösnek. Mielőtt a Törvény megszületett, az emberek
soha nem éreztek ilyesmit. Pedig szükségük van rá, mert így szembesülnek önmaguk
hibáival, s még életükben módjuk lehet megjavulni, hogy végül ne váljanak
lélekvámpírokká maguk is.
Egész lényemmel az Eleven Tűzet figyeltem, a tündérkötésnek köszönhetően mégis
megéreztem, hogy Gergő szeretne szólni. A történet azonban folytatódott, a
csuklyások vezére tovább beszélt.
−Az első lélekvámpírok magányosan, félőrülten bolyongtak a Világfán, s ha
megéheztek, mindig rátaláltak egy-egy bűnősre. Annak álmába lopózva szívták az
életerejét, a lelkébe pedig kínt csöpögtettek, hogy javulhasson. A sámánok sokáig
úgy hitték, hogy a lélekvámpírok ártó szellemek, s ha rájuk bukkantak,
megpróbálták megölni vagy elkergetni őket. Így ment ez, míg csak fel nem bukkant
Árnyéktalan Nyék, a sámánok legbölcsebbike.
Szelíd arcú, ősz varkocsokba font hajú öregurat láttam a Pusztában. Hosszú,
faragott botjára támaszkodva állt. A szelet figyelte, távoli híreket hallgatva tőle.
− Árnyéktalan Nyéket egy napon felkereste a törzs egyik harcosa, aki korábban
meglopta a csatatéren elesett bajtársát. Rettenetes kínokat okozott neki a
lélekvámpír, aki minden álmában megjelent, hogy bűnös életerejét szívja. A harcos
arra kérte Nyéket, hogy kergesse el tőle a szellemet, megszüntetve a lelkifurdalást.
A sámán aznap éjjel valóban a lélekvámpír nyomába révült. Csakhogy bölcsessége
jóval nagyobb volt, mint az addigi sámánoké, s hirtelen megértette, hogy a
lélekvámpírok nem ártó szellemek. Sőt, hasznosak lehetnek, hiszen aki a Tudás és
Bölcsesség magasabb szintjére akar lépni, annak szüksége van arra, hogy szemébe
nézzen a saját hibáinak. Nyék szövetséget kötött a lélekvámpírral. Megkérte őt,
hogy tartson vele, s járják be együtt Nyék lelkét,
 felkutatva a sámán bűneit, kicsinységeit. Mikor ez a fájdalmas, gyötrelmes út
véget ért, Árnyéktalan Nyék táltossá lett.
− Az első táltossá, aki a világon létezett! − zengte a csuklyások kórusa. Hangjuktól
az Eleven Tűz lángjai hirtelen elcsendesedtek, közönséges tábortűzzé szelídülve.
Gergő és én kissé zavartan rázogattuk a fejünket. A látomás elmúlt.
− Most már tudod, hogy táltossá csak az lehet, aki felkér egyet közülünk, és bejárja
vele saját lelke legrejtettebb zugait. Egyedül a lélekvámpírok képesek kettészakítani
az emberi lélek jó és rossz felét, s így táltossá tenni a varázstudót — szólalt meg az
emelvényen ülő öreg. − Árnyéktalan Nyék teremtette meg a táltosok rendjét,
rálépve az ösvényre, aminél keservesebb nincs a bűbájismerők számára. Nekünk
adta ezt a szigetet, s arra biztatott; hogy magányos kóborlás helyett megalapítsuk a
Lélekvámpírok Tanácsát. Később titkos szövetségre léptünk a Jurtákkal, hisz
nélkülünk táltosok sem léteznének. Nyék találta ki az Elhívást is, ami évezredeken
keresztül az egyetlen módja volt annak, hogy kiképezzük a táltosjelölteket. Mikor a
táltoserőt mutató gyermek hétesztendős lett, mi elmentünk érte, s ha kellett, erővel
vittük a saját lelkén átvezető ösvényre.
− Az Elhívást Kende táltos megszüntette − mondta rekedt hangon, de magabiztosan
Gergő. − Túl kegyetlen dolog volt hétéves gyerekeket eltépni a szüleiktől.
−Igaz − bólintott a bölcs. − Ma már önként jelentkeznek az útra mindazok, akik
táltossá akarnak válni.
− Engem mégis elraboltatok! − a sámánfi két keze ökölbe szorult. − Most már
sejtem, hogy miért. Csakhogy én nem akarok táltossá válni!
− Be kell lépned a Lelkek Labirintusába − a legfőbb lélekvámpír felállt a helyéről.
A többiek egyetlen szemhunyással később követték a példáját.
− Megmondtam, hogy nem akarok táltossá válni! − kiáltotta Gergő. − Semmivel
sem kényszeríthettek az avatásra!
− Pedig ennek meg kell lennie, fiacskám! A hang, mely meglepően életteli, kedves,
sőt, már-már vidám volt, az oszlopok árnyékából érkezett. A következő pillanatban
alacsony, csörgő-zörgő táltosruhába bújt alak lépett a fényre, s egyenesen felénk
trappolt.
− Bocsánat a késésért, de ezer dolog akad mostanság a Gyémánt Jurta körül −
mondta kis fickó, majd megigazította a sastollat, ami majdnem kipottyant a
szakállából − Remélem, azért jól vagytok! Semmi gubanc, igaz-e?
Bár ő várakozón tekintett ránk, pillanatnyilag egyikünk sem volt képes válaszolni
Borzalag, az éppencsaknem-táltos vidám kérdésére.

***

− Hogy mondhatsz ilyet éppen te? − kiabálta Gergő, miközben le-föl rohangált a
szűk szobában.

− Mit értesz azalatt, hogy „ éppen én "? − Borzalag szemében gyanakvó harag
villant. − Ha netán arra célzol, hogy az éppencsaknem-táltosnak nincs joga beküldeni
téged a Lelkek Labirintusába...
− Nem úgy értettem — mentegetőzött sietve a sámánfi. − Tisztellek és becsüllek,
hiszen Hódfarok néne dobhordozója vagy immár több mint száz éve. De még te sem
kényszeríthetsz rá, hogy táltossá váljak!
 − Ilyesmiről szó sincs − enyhült meg Borzalag.
− Hiszen a Labirintusba akarsz küldeni!
−A kettő nem biztos, hogy ugyanaz − a majdnem-táltos titokzatosan
kuncogott, majd nagyot kortyolt az asztalon várakozó fakupák egyikéből. Én
továbbra is Toportyán hátán ültem, félig elmerülve a vaskos bundában, mióta csak
bevezettek minket a hatalmas vámpírkatedrális egyik kicsiny szobájába. Miután
Borzalag váratlanul betoppant, percek alatt kiderült, hogy a lélekvámpírok napok óta
rá vártak. A kishíjánnem-táltos elnézést kért a késlekedésért, megértve, hogy a Tanács
nem tétlenkedhetett tovább, és megkezdte Gergő kihallgatását.
− Szerencsére az utolsó pillanatban mégis betoppantál − mondta a legfőbb
lélekvámpír. − Az ifjú sámán épp megtagadta, hogy belépjen a Labirintusba.
− Én majd meggyőzöm őt − ígérte Borzalag. Ezután kaptuk a viszonylag kényelmes
helyiséget, melynek kandallójában tűz lobogott, az asztalon pedig étel-ital várt, hogy
kényelmesebben beszélgethessünk.
− Fikarcnyit sem értek mindabból, ami itt folyik − szólalt meg ismét Gergő. − Minket
akaratunk ellenére raboltak el!
− Hiába ismételgeted, már az első alkalommal is felfogtam − bólogatott
elgondolkodva Borzalag. − Egyébként mit kerestél a Nyugati Varázsvilágban?
A sámánfit meglepte a kérdés, de azért sietve válaszolt.
− Kiléptem az Álomfelügyelettől, és beálltam trapp-stopposnak. Éppen Színszitibe
tartottunk egy szállítmány porcelántündérrel, mikor ezek a gazfickók...
−Kérlek, ne nevezd így őket! − vágott közbe Borzalag. −A lélekvámpírok évszázadok
óta a Tíz Jurta Szövetségének szolgálatában állnak, még akkor is, ha ezt nem verjük
nagydobra. Igazság szerint arról, hogy ők avatják fel az új táltosokat, kizárólag a Hetek
tudhatnak. Hódfarok néne és én is csupán a különleges helyzet miatt kaptunk
felvilágosítást a dologról.
− Miféle különleges helyzetről beszélsz? − kérdeztem, kényelmesen elhasalva
Toportyán széles hátán. Az éppencsaknem-táltos hosszan, merőn nézett engem, majd
Farkast, s végül megint csak engem. A dolog kezdett kellemetlenné válni. Mikor végre
ismét megszólalt, a hangja sötéten komorlott.
− Ha nem ezen a szigeten tartózkodnánk, Torda-átka lesújtana rám, amint kimondom...
− Miféle átok? − kiáltott Farkas. − Az egész egyre zavarosabb.
− Mindjárt megérted, csak légy kissé türelemmel − Borzalag újabb hangos kortyolás
után tovább beszélt. − Torda-átka ül rajtam, ahogy a Gyémánt Jurta egész vezetőségén.
Önként vontuk magunkra ezt a biztonsági rontást, nehogy idő előtt kiszivárogjon a hír.
Torda-átka ugyanis az árulókat előbb görcsökkel, fuldoklással némítja el, s ha
továbbra is kísérleteznek, a Rémálmok Birodalmába röpíti őket, A Sártenger azonban
a Világfa alatt, így azon kívül létezik, tehát biztonsággal kimondhatom: a Tíz Jurta
Szövetsége nem találja Kende utódját, az új főtáltost!
Az iszonyú hír néhány pillanatig mindannyiunkat megbénított. Még én, a hebehurgya
pilletündér is tudtam, hogy a főtáltos összetartó ereje nélkül a Tetejetlen Fa hamarosan
elpusztul.
− Azt már nem! − Gergő keményen toppantott sarujával a kőpadlón, amit kákával
szórtak fel, hogy puhább legyen. − Főtáltos aztán végképp nem leszek!
Azt hittem, Borzalag nevetni fog, mégis komoly maradt.
− Mondd, fiacskám, csak úgy vaktában stoppoltad le a trappokat, vagy vezérelt
valami? − kérdezte szinte metsző hangon a sámánfitól. − Esetleg térképed is volt, amit
követtél?
Gergő szóra nyitotta a száját, de mielőtt egyetlen hangot is kiejthetett volna, Borzalag a
széke mellé állított iszákból előhúzta a Kende varázstérképét tartalmazó bőrtokot.
− Az ott az enyém! − mutatott rá indulatosan a sámánfi. − Az álomvámpírok vették el
tőlem.
− Én pedig most visszaadom neked − az éppenhogy-csaknem-táltos nyújtotta, majd
hirtelen visszahúzta a bőrtokot. − Csak előbb felelj nekem! Ha Kende térképe azt
mutatja, hogy az út, amit eddig követtél, a Lelkek Labirintusába vezet,
engedelmeskedsz-e neki?
− Arra megyek, amerre egykor Kende járt − mindezt Gergő szinte súgta.
Én ekkor úgy éreztem, menten elájulok. Hisz Kende ifjú korában valószínűleg épp a
Labirintusra talált rá, így vált táltossá. A Nagy Rejtély, amit a sámánfi kutatott, az
lehetett, amit a Tíz Jurta Szövetsége oly tökéletesen titkolt: a Lélekvámpírok
Tanácsának létezése, és az, hogy az ő feladatuk az Elhívás és Avatás.
− Rendben − Borzalag felállt a székből, amit pont az ő méretére készítettek, − Hívd
elő a térkép teremtményét, és kérd, hogy mutassa az utat! Ha azonban a vonalak és
jelek a Lélek Labirintusát tárják eléd...
− Akkor nem tiltakozom tovább: bemegyek abba az átokverte útvesztőbe − szólt közbe
elkeseredetten Gergő, majd kikapta Borzalag kezéből a tokot.
−Azt se feledd, hogy amit te „átokverte útvesztőnek" hívsz, az nem más, mint a saját
lelked! − jegyezte meg Borzalag.
Lesöpörték az asztalt. A majdnem-táltos bűbájostorával több fényt igézett a kiterített
pergamen fölé.
− Édes, jó tintapaca, mi ez az undorító, nyirkos hely? − visította Karto, Grá fia, amint
Gergő érintésére előkecmergett a térképből. − Rég nem találkoztunk, révülő, de ha
ilyen ocsmány vidékekre kirándulsz, inkább ne is hívj elő.
− Meg kell mutatnod nekem, merre menjek tovább − mondta csendesen Farkas.
−Az ki van csukva, hapsikám! − ingatta a mutatóujját Karto. − Ismered a szabályt!
Amikor feldereng valahol a fénylő bűbájaura, csak akkor jeleníthetem meg a
következő célállomás vonalait.
− Ajánlom, teremtmény, hogy fordulj meg, és nézz ki az ablakon! — mordult rá
Borzalag a térkép őrére. Mi is csak most vettük észre, hogy a kicsiny helyiség egyik
falán lőrés tátong. Amint rá emeltem a tekintetemet, feltűnt az ezüstös ragyogás, ami
kintről áradt befelé.
− Az irányjelző aura! − nyögte elkeseredve Gergő. Kartonok azonban ennyi nem volt
elegendő. Halkan szitkozódva leugrott az asztalról, átrohant a szobán, majd
felkapaszkodott a falon, apró körmeivel a kövek réseibe csimpaszkodva.
− Csókdosom a hűlt agyadat, sámánka, hiszen ez a Sártenger, avagy Trutyóceán, ahogy
a mi családunk nevezi − sikkantotta Karto a lőrésből. − Aha, látom már! A szmötyiből
kiemelkedett egy fehér szikla, azon dereng valami nyílásféle. Körötte ragyog az aura,
miként az a nagy könyvben írva vagyon, úgyhogy megkapod a vonalaidat.
Karto, Grá fia visszatért a pergamenlapra, majd − mintha tó volna − elmerült benne.
Néhány pillanattal később a térképen kavarogni, formálódni kezdtek a vonalak, s
hamarosan megjelent a szikla esetlen rajza, mellette pedig a cirkalmas felirat:
LELKEK LABIRINTUSA.
− Gergő... − kezdtem kapkodva, de hirtelen beláttam, hogy itt már nincs mivel
próbálkozni.
− Tehát mégiscsak táltos leszek − sóhajtott a sámánfi megtörten.
− Azt majd még meglátjuk, fiacskám! − motyogta Borzalag. − Majd meglátjuk.

***

2005. május 30.

Alig bírom megtartani a tollszárat, miközben leírom az utóbbi napok eseményeit. A

fájdalom már megszűnt, csupán rettenetes, mardosó ürességet érzek a helyén. Az
álomvámpírok minden jóval megpróbálnak ellátni. Annyi mézet és erjesztett nektárt
hordtak elém, hogy akár fürödhetnék is benne, de rajtam most semmi nem segít.
Azzal kezdődött, hogy Toportyánt bűbájketrecekbe zárták. Gergő megpróbált
tiltakozni, de Borzalag elmagyarázta neki, hogy ennek ez a rendje.
− A Szakításnak meg kell lennie − mondta az éppen-csaknem-táltos. − A Lelkek
Labirintusába tökéletesen egyedül léphetsz csak be. Pontosabban: választanod kell egy
álomvámpírt, aki a kísérőd lesz, de a segítő állatoddal muszáj megszakítani a
kapcsolatodat.
−Bele fogok pusztulni a sámánsülybe! − Gergő aggodalmasan nézte Toportyánt, aki le-
föl mászkált a ketrecben, és egyfolytában vicsorgott. − Tudod jól, hogy ha a sámánt
elszakítják a segítő állatától, egyik sem élhet túl soká.
− A Szakítás valóban fájdalmas, de mire a sámánsüly veszélyeztetni kezdi az életedet,
te már ki is jössz a Labirintusból − biztatta Borzalag. − Akkor majd a lélekvámpírok
újra megcsomózzák, amit szétválasztottak.
− Honnan tudod? — oly váratlanul sikoltottam rá az éppencsaknemtáltosra, hogy
magam is megrémültem a saját hangomtól. − Mi van, ha eltéved odabenn? Elvégre egy
labirintusról beszélünk, amiben el szokás tévedni!
− Csitulj, pillécske! − mordult rám Borzalag. — Ez nem a te dolgod.
− Nagyobbat tévedsz, mint amekkora vagy! — pimaszkodtam a varázstudóval, átváltva
tegeződésre. − Farkas fontos nekem. Mindig is az volt. S ha úgy gondolod, hogy
engedem...
− Hagyd el, kedves! − Gergő váratlanul hozzám lépett, és mélyen a szemembe nézett.
A tekintete, amiben megpillantottam önmagamat, egészen elgyengített. — Vállaltam,
hogy végigmegyek Kende útján, tehát nem hátrálhatok meg.
−De én... − kezdtem, de a sírás torkomba akasztotta a szavakat. Felröppentem,
átzúgtam a körben álló lélekvámpírok között, és zokogva távoztam a katedrálisból.
Azt, hogy ezután mi történt, csak sokkal később mesélték el nekem.
− Tudnod kell, hogy a szertartás, ami elszakítja a szálat közted és Toportyán közt,
rettenetes fájdalommal jár − szólalt meg a lélekvámpírok vezére, miután szárnyaim
rezgése elcsendesedett a távolban.
Gergő bólintott, jelezve, hogy megértette.
Én ekkor már ájultan hevertem a sárban. Később azt mondták, hihetetlenül
szerencsétlen és ritka baleset ért, mikor a katedrálisból távozva a fejemre zuhant az a
kavics. Ha valamelyik álomvámpírra esik, az legfeljebb halk koppanást hall, én
azonban egyetlen sikollyal hullottam a pocsolyába. A Világfa felsőbb részeiről
érkezett kődarab alaposan kiütött. Szerencsére időben rám találtak, és bevittek addigi
cellánkba. A mellém rendelt lélekvámpír gondosan ápolt, s mondott el később mindent
arról, amiből kimaradtam.
Gergőt hamarosan kivezették a katedrálisból, hogy elvégezzék rajta a Szakítás
szertartását. A lélekvámpírok hosszú, halkan kántáló menetben vonultak le a Sártenger
partjára. Közöttük ballagott elszánt arccal a sámánfi, aki éppen úgy nem tudta, mire
számítson, ahogy a ketrec mélyén Toportyán sem. Szegény segítő állat, amint szem elől
vesztette a gazdáját, egészen megvadult. Nem törődve azzal, hogy a kéken derengő
rácsok bűvereje áttörhetetlen, többször nekirohant a vasrudaknak. Megpróbálta
átpréselni magát közöttük, miközben a fájdalomtól folyamatosan nyüszített. A
bűbájketrec megpörkölte a szőrét, belemart a húsába, de Toportyánt mindez nem
érdekelte. Mindenáron a gazdája után akart menni. Végül az őrzésére hátrahagyott
álomvámpírok egyike megszánta, és az ujjaiból előfröccsenő fekete tintával
elkábította.
A Sártenger partján a menet megállt. A nyúlósan, lomhán hömpölygő iszap körbefolyta
a fehér sziklát, amin a Lelkek Labirintusának bejárata tátongott.
− Oda csak akkor mész át, mikor elindulsz az útra − közölte a sámánfival Borzalag. −
A Szakítást itt, a parton végzik el.
Gergő számára hamarosan világossá vált, hogy a csuklyás szörnyetegek varázshatalma
sokkal nagyobb, mint azt gondolta. Az egykori éberek, akik rettenetes bűnöket követtek
el a Valóságban, most hatalmas kört alkottak a parton. Látszólag cseppet sem zavarta
őket, hogy bokáig, sőt, olykor térdig gázolnak a fellazult, nedves talajban. Arcukba
húzott csuklyáikkal, összefont karjukkal úgy festettek, mint a Valóság középkorának
komor szerzetesei. Torkukból mélyen zengő, monoton kántálás tört fel, mely egyre
hangosabbá vált.
− Állj a kör közepére! − súgta Borzalag Gergőnek. A sámánfi elindult volna, de ekkor
az éppencsaknem-táltos hirtelen megragadta a karját, és lehúzva magához, átölelte a
nyakát, − Vigyázz magadra, fiacskám!
A Szakítás szertartása aligha tartott öt percnél tovább, Gergő és Toportyán számára
azonban egy egész örökkévalóságnak tűnt. A sámánfi beállt a kör közepébe, mire a
csuklyások kórusa egymásba kapaszkodott. Testük körül vörös fény kezdett derengeni,
ami egyre vakítóbbá lett, majd szétáradt, körbefolyva Gergőt. Az egész olyan látványt
nyújtott, mintha bíbor köd telepedett volna a sámánfira, sőt, a Sár tenger közeli
partszakaszára is.
A mágikus párában hirtelen egy „fénykötél" jelent meg, ami Gergő homlokának
közepéből indult ki, átlebegve az üres téren, keresztülbújva a lélekvámpírok sorfalán.
Eleinte nem látszott, merre tart a fénypászma, de ahogy a bűbáj erősödött, lassan
kirajzolódott az útvonala. Ringva átszelte a fél szigetet, és végül eltűnt a katedrális
belsejében, hogy azután az eszméletlen Toportyán homlokát érintse.
Mikor a „fénykötél" tökéletesen kivehetővé vált, a csuklyások közül előlépett a
szószóló, ezzel néhány pillanatra megszakítva a varázskört. Korábbi szomszédai
gyorsan egymásba kapaszkodtak, így a bíbor köd nem oszlott szét.
A vén lélekvámpír Gergőhöz lépett.
− Lásd az arcom! − mondta érces hangon, és hátratolta a csuklyáját. A sámánfi néhány
pillanatig figyelmesen nézte a kopasz, sebekkel borított koponyát, melynek bőre alatt
fehér erek kanyarogtak. Azután hirtelen felkiáltott.
− Téged már láttalak! Igen, a Valóságban! Úgy neveztek: a Kárpátok Örült Géniusza.
− Őt, aki voltam, kivégezték − bólintott a szörnyeteg. − Éberként egy egész népet
kínoztam 25 éven keresztül Halálom után pedig lélekvámpírrá lettem, hogy a
Valóságban élő bűnösöket gyötörjem. Most a nevem Cseszku.
− Miért mutattad meg az arcod? − kérdezte Gergő borzadva.
A vénség halkan, gonoszul felkuntogott.
− Azért, hogy eltereljem a figyelmedet erről − a kezében borotvaéles penge villant −
Az éber orvosok is ezt teszik, ha injekciót adnak a gyerekeknek. Azt hazudják, így
kevésbé fáj.
Gergőnek valóban nem maradt rá ideje, hogy megrémüljön. Az álomvámpír szürke
keze villámgyorsan mozdult, s elvágta a sámánfi homlokából előbújó „fénykötelet".
Toportyán, bár korábban elkábították, ebben a szemvillanásban iszonyú üvöltéssel
ugrott talpra. Hangjától megremegett a katedrális, finom kőpor permetezett a
sötétségbe vesző tetőről. A segítő állathoz vezető fénysugár lehullt a földre, majd
lassan, sziporkázva kihunyt. Toportyán elveszítette az eszméletét.
Ugyanez történt Gergővel is. A sámánfi térdre zuhant, ordított, majd elcsendesedve a
sárba zuhant. A lélekvámpírok kántálása gyorsan halkult, végül beleveszett a Sártenger
állandó morajlásába. Borzalag félrelökdöste őket, Gergőhöz rohant, és az ölébe vette
a sámánfi fejét.
− Nem lesz semmi baj, kölyök − motyogta, bár a szavát nem volt, aki hallja. −
Esküszöm a sastollamra, hogy nem lesz semmi galiba.
Mindez négy nappal ezelőtt történt. A lélekvámpírok azóta némán, de valódi
odaadással ápoltak mindannyiunkat. A fájdalom lassan elmúlt, de már egyikünk sem
volt a régi. Toportyán naphosszat feküdt a ketrece sarkában, két mancsára támasztott
fejjel, a tekintete azonban kiszáradt kútra emlékeztetett. Ételt nem fogadott el, pedig a
lélekvámpírok a legfinomabb húsdarabokat tömködték át a rácsokon. Toportyán oldala
beesett, bordái kilátszottak.
Hozzá képest én csak szégyellhettem magam, amiért egyetlen, apró kavics miatt
heverészek naphosszat. Többször próbáltam elindulni, hogy láthassam Gergőt, akit
szintén a katedrálisban ápoltak, de az ajtóig sem tudtam eljutni.
Ma reggel aztán végre fel tudtam kelni a fekhelyemről. Ápolóm kiengedett a levegőre,
de előbb a kezembe nyomott egy apró, napernyőre emlékeztető pajzsot.
− Ezt mindig tartsd magad fölé, ha odakinn röpködsz − mondta. Azonnal Toportyánhoz
repültem − a szárnyamat végre tökéletesen rendbe hozta a méz − de a segítő állat alig
eszmélt fel az érintésemre.
− Gergő? — kiáltottam rá Borzalagra. − Hol van a sámánfi?
− Gyere velem! − intett Borzalag. Felajánlotta volna a vállát is, hogy üljek rá, és ne
erőltessem túl magam, de ezt elutasítottam.
Kilépve a katedrálisból ugyanaz a vigasztalan, sárban fuldokló táj fogadott, mint
korábban. A hajszálhíjánnem-táltos megállt a csúszós kőlapokon, melyek sora a
völgybe vezetett. Először nem értettem, mit akar mutatni, de azután felemelte a jobb
kezét, és a távolba bökött.
A Sártenger sötétbarna hullámai akadálytalanul hömpölyögtek fel a sziget lankás
partjára. A fehér sziklának, s vele a Lelkek Labirintusa bejáratának már nyoma sem
volt.
 3.
Irány a Rémálmok Birodalma!
2005. június 2. (részlet Monyákos Tuba naplójából)

A harmadfedélzet orrában elhelyezkedő térképszoba legalább olyan varázslatos

kuckó volt, mint a két szinttel lejjebb található Garabonciások terme. A falat ébenfa
borítás takarta, mintha ódon könyvtárban járnánk, ahol a bűbájlámpások fénye titkokat
rejtő fóliánsokat simogat. Itt azonban nem könyvespolcok, csupán vékony lécekből
épített állványok simultak egymás mellé, rombusz alakot formázva, mint a borospincék
üvegtárlói. A rekeszekben kisebb-nagyobb kéregtekercsek, vaskos zsákvásznak gurigái
vagy egymáshoz csatolt, vékony falapok sorakoztak. Mindegyiken egy-egy térkép, amit
gondos, szakértő kezek vagy épp ügyetlen matrózujjak mázoltak. A Világfa számos
területének madártávlati képe, melyek közül nem egyet sárkánybőr tok védett, mivel
bűvös erő lakozott bennük.
− Még mindig alig tudom elhinni − morfondírozott Büvellő. Ahogy ő, úgy Ursuru,
Rosszfű Róna, Morodur mester és jómagam is magas karfájú, kényelmes székekben
ültünk. Közöttünk törékenynek tetsző, faragott lábú asztalka állt, rajta hűs gyömbérsört
őrző kancsóval és öt ónkupával.
−Akkor less csak be a középső fedélzet húskamrájába! − biztatta a szabír harcos
Büvellőt. − Úgy talán elhiszed végre, hogy régi ismerősöd kucorog a fél marhák
helyén, amiket Böffeg ideiglenesen kiköltöztetett onnan.
− Különös, hogy az Éjtáltos megálmodója nem gondoskodott külön fogdáról −
vélte Rosszfű Róna. − Így most Nemcsók Kázmért kénytelenek vagyunk ott tartani,
ahol a vacsoránakvaló szokott a kampón csüngeni.

Ez csak azért bosszantó, mivel a marhahús sokkal értékesebb, mint az az éber vigéc.

− Ráadásként pedig magunkkal cipelhetjük Sanyesz bátyót, a rémtündért − mordult

Ursuru.
− Nem hagyhattuk ott szerencsétlent − védekezett Büvellő. − A
szellemszusz-tartályból szökött kísértet érintésébe belepusztult volna, ha a
vajákosaink nem veszik kezelésbe.
− No és? − rándított a vállán Rosszfű Róna. − Egy rémtündérrel kevesebb!
− Engem nem az bánt, hogy megmentettétek − legyintett Ursuru. − Az élet szent érték,
akárkié is legyen. Csakhogy Sanyesz bátyó miatt négy matróznak a folyosón kell
aludnia, mivel őt meg az egyik kabinba zárta Böffeg.
− A rémtündér kevésbé veszedelmes, mint az Álomfogó. Jut eszembe: láttátok
Nemcsókot, mennyire vicsorgott, mikor bekaszliztuk? − kérdeztem. − Lidércként
bejártam a fél világot, de még nem találkoztam olyan éberrel, akibe ennyi gyűlölet
szorult volna.
− Ha igaz, amit mond, nem szándékosan kínozta a gyerekeket − szólalt meg csendesen
Morodur mester. A galetki nyomozó finom ujjait egymásba fonta, s folyton a
bőrkesztyű erezetét vizsgálgatta, mintha abból szeretné kiolvasni a jövőt. − Böffeg
sámánnak ugyan még nem volt rá ideje, hogy alaposan kifaggassa Nemcsók urat, de ő
néhány dolgot máris elárult magáról. Azt állítja, hogy végig csak álmodott, sőt, minket
is álomképeknek tekint.
− El tudjátok képzelni a sunyi képéről, hogy igazat mond? Szerintetek valóban azt
hiszi, hogy álmodik? − Ursuru kétkedve csóválta a fejét. − Büvellő, te ismered
közülünk a legjobban. Mit gondolsz?
A révülő lány fázósan húzta össze magát a székében.
− Nemcsók Kázmér a Csipetke utcában gyáva, alamuszi kis féregként viselkedett −
mondta végül. − Mindig a puffadt felesége mögé bújt, s onnan kötekedett,
fenyegetőzött, Senkinek nem járt olyan gyorsan az ujja, ha a rendőrség számát kellett
tárcsázni, hogy feljelentse Kendét, mint neki. Épp ezért képtelen vagyok elhinni, hogy
révülő.
− Pedig másként aligha idézhetett elő álomrengést! − felemeltem a kupám, és
hatalmasat kortyoltam a hideg gyömbérből. − És arról se feledkezzünk meg, hogy
egyenesen a Kőbányai Rémtündérek közé suhant, átszakítva a Hártyát. Aritmia Orbánc
és Szíriza Dancs sem véletlenül pátyolgatták őt!
− Az már szent igaz! − horkantott Rosszfű Róna.
− Tehát mégis révülő volna, méghozzá a gonosz fajtából? − Büvellő továbbra is
hitetlenkedve bámult maga elé.
A térképszoba párnázott ajtaja nyikorogva tárult fel. A folyosóról, ahonnan
csigalépcső vezetett a „bakra", beszüremlett a szellemszusz-motorok távoli jajongása.
Ez a hang azonban most sokkal gyengébb, esendőbb és erőtlenebb volt, mint az utunk
során eddig bármikor. Az Éjtáltos kiszabadult ugyan a Hártyán ütött résből, de azóta
is csak úgy vánszorgott az Álomidőben, mint egy lesántult csiga.
− Átok kerüljön mindenkit! − köszönt Tündefi Irnek, addig állva a küszöbön, míg én
felé nem intettem, hogy jöjjön beljebb. Büvellő újabb ónkupát kerített az egyik
szekrénykéből, s mikor látta, hogy az ifjúnak nem jutott szék, a sajátja karfáját
ajánlotta fel jobb híján, mint ülőalkalmatosságot. Irnek úrfi el is fogadta azt, bár
mindketten belepirultak kicsit, mikor ily közel kerültek egymáshoz.
− Épp Nemcsók úr rejtélyes szerepéről beszélgettünk − világosítottam fel a tündért. −
Büvellő kételkedik benne, hogy sötét révülő volna. Róna pedig a marhahúst sajnálja,
ami megromolhat, mert át kellett adnia a helyét a rabnak.
Csendes nevetés futott végig a társaságon, s ez jó volt. A fedélzeten mostanság már
pattanásig feszültek az indulatok, így minden viccet hálásan fogadtunk.
− Szerintem Nemcsók hazudik − szólt halkan Irnek úrfi, s bocsánatkérő pillantást vetett
Büvellőre, amiért nem vele ért egyet. − El akarja titkolni, hogy mekkora varázshatalma
van, hátha kitörhet a cellájából.
− A húsraktárból! − emlékeztette Róna.
− Igen, onnan − biccentett a tündér. − Csakhogy a romló marhahúsnál sokkal nagyobb
bajunk is van.
Mindenki aggodalmas ábrázattal fordult a szép legény felé, aki bizonyára azért jött,
hogy új híreket hozzon, Irnek nem is kérette magát, rögvest a közepébe vágott.
− Most jövök a „bakról", ahol Csorna jelentést tett a javításokról Horkának és a
sámánnak. Mikor a Hártyát átszakítottuk, robbanás történt a motorházban. A forró
gőztől eleinte nem sokat lehetett látni, de azután hamar kiderült, hogy kilenc
szellemszusz-tartály megrepedt, és a bennük őrzött entitások elszabadultak.
− Entitás? Az meg mi a lópotyadék, komám? − ráncolta napbarnított homlokát Agmánd
fia, Ursuru.
− Talán a kísértet szó áll hozzá a legközelebb. Gonosz szellem, vagyis olyan
lélekmaradék, ami egykor valamilyen elvetemült éber lehetett. Vagyis az entitás nem
ős, mint Csorna, csak annak maradéka, ami mára pusztán rombolni, ártani akar. Szót
érteni velük nem lehet, talán értelmük sincs már. Az Ősök Jurtája a
legveszedelmesebb kísértetekként emlegeti őket.
− Mit kerestek ezek a fedélzeten? − értetlenkedett tovább a szabír.
− Az Éjtáltos belőlük nyerte a tiszta szellemszuszt, ami a motorunkat hajtja − vettem át
ismét a szót, mert láttam, hogy Irnek úrfi zavarba jött a kérdéstől. − A mi álomjárónk
azért különleges, mivel nem kell töltőállomástól töltőállomásig evickélnie, hogy
szellemszuszt tankoljon. Magunkkal cipeltük az entitásokat, szűk tartályokba zárva
őket. Ettől persze ezek az elkárhozott, gonosz lelkek folyamatosan éktelen dühöt
éreztek, ami a kísértetekből szellemszuszt présel ki. Olyan ez, mint mikor a mérges
kígyó fogát a pohár széléhez nyomod, az meg önkéntelenül mérget kezd lövellni.
− Na, így már értem! − csapott hatalmas tenyerével a térdére Ursuru. − A szűk
kaszniba nyomorított encsem-bencsemek...
− Entitások!
− Egy hülyeség, nem érdekes! Szóval a préselt huhogók a hordóikban folyton mérgesek
voltak, ezért szellemszuszt izzadtak, amitől a járgányunk megtáltosodott.
− Hát... Igen, valahogy így − hajtottam fejet a szabír egyszerű magyarázata előtt. −
Folytasd, Irnek úrfi!
− Csorna azt mondja, hogy a kilenc entitás közül néhány a Valóságban maradt. Már
értesítették az Álomfelügyelet különleges kísértetvadászait, hogy gyűjtsék be őket.
Azért jobb volna, ha a kőbányai éberek mostanság óvatosabbak lennének.
Előfordulhat, hogy találkoznak néhány szörnyű pofával, úgy éjféltájt, a sörgyár
környékén.
− Ezért döcögünk hát az Álomidőben! − billentette előre kampós orrát Róna.
− A legrosszabb most jön − Tündefi Irnek Büvellőre pillantott, mintha őt féltené a
legjobban a hírtől, amit ki kell mondania. − Ahhoz, hogy a táltoskeresést folytatni
tudjuk, új entitásokra van szükségünk. Igazán gonosz kísérteteket azonban a Világfának
csak egyetlen pontján foghatunk be.
Senki nem akadt a térképszobában − persze Morodur mesteren kívül −, aki ne tudta
volna azonnal, hogy miről beszél a tündér.
− Oda megyünk? − kérdeztem elhaló hangon. Irnek úrfi komor arccal bólintott.
−Igen − mondta ki hangosan, nehogy valaki félreértse. − Új entitásokért megyünk a
Rémálmok Birodalmába.

***

2005. június 5.

Keserves lassúsággal teltek a napok, de mióta a fedélzeten híre ment, hogy hova
tartunk, ezt valahogy senki nem bánta. Az Éjtáltos korábbi sebességéhez képest szinte
csak vonszolta magát az Álomidő opálfényű kavargásában. Kísértő Csorna
vezetésével a matrózok lassan kijavították a legnagyobb hibákat, s ebben Böffeg
sámán, valamint Szürkeujjú Balajtár is a segítségükre volt. A szellemszusz-motorok
elszabadult szerelvényeit visszacipelték a helyükre, és a masinalidércek ismét a
padlóhoz csavarozták azokat. Majd a burkolat hasadékai kerültek sorra, midőn az
álomvarázsló kellő mennyiségű nádfonatot, gallyat és − az összetapasztásukhoz
szükséges − sűrű földmasszát igézett a fedélzetre.
A legtöbb gondunk a szellemcsapdák termének falából elszabadult lényekkel
akadt. Büvellő, Ursuru, Irnek úrfi és jómagam bejártuk az Éjtáltos minden zugát, ahol
elrejtőzhettek ezek a szörnyű kis borzadályok, hogy azután a megfelelő bűvigékkel
ismét gúzsba kössük őket.
Még mindig a Törzsszinten jártunk, mikor a legfontosabb munkák befejeződtek. A
járgány persze nem volt olyan tökéletes állapotban, mint az indulás napján, de többet
egyelőre nem tehettünk. A gonosz entitások közül öten hiányoztak, ezért a motor nem
kapott elegendő szellemszuszt. Ursuru, aki odalent segédkezett a károk
helyrehozásában, elmondta, hogy a tartályok feltört tojásokként hevernek szerte a
padlón.
− Mindegyik olyan bűzt áraszt, hogy csoda, ha a masinalidércek nem fulladnak meg
− mondta fintorogva. − Én ugyan csak egy ostoba harcos vagyok, de mégis...
Magyarázza meg nekem valaki, miként egyezhetett bele a Tíz Jurta Szövetsége az ilyen
szerkezetek megépítésébe?
Senkitől nem kapott választ, hisz magunk is csupán háborogni tudtunk a dolgon.
Bármilyen gonoszak is azok az entitások, akiket a tartályokba zárva szellemszusz-
termelésre kényszerítünk, ez mégis csak rabszolgatartás! Hogy a jó ügyet szolgálja az
ő szenvedésük, ráadásul valószínű, hogy meg is érdemlik, mindez nem enyhített az
ellenérzéseinken.
Ma reggel azután Horka szólt, hogy segítenünk kell átrendezni a harmadfedélzet
tanácstermét. A faborítású, szép helyiség, mely a csillagvizsgáló alatt helyezkedett el,
különleges esemény helyszíne lett.
− Böffeg sámán kihallgatja Nemcsók Kázmért − mondta a táltoskapitány. −
Méghozzá nyilvánosan. Nehogy később vád érhesse, hogy rosszul bánt az éberrel.
Serényen láttunk hozzá a munkához, hiszen alig vártuk, hogy számos kérdésünkre
választ kapjunk. Bár jócskán használtunk bűverőt a súlyos bútorok mozgatásához,
mégis csak késő délutánra sikerült bírósági teremmé alakítani a szobát. Az egyik
végébe két hüvelyk magas pulpitust bájoltunk, amin kényelmes karszék állt. Szemben
vele háttámla nélküli, kemény padsorok kerültek a hallgatóságnak, hogy minél többen
elférjünk. Böffeg sámán, aki a kihallgatást vezette, végig állva szándékozott maradni.
Nemcsók Kázmér fikarcnyit sem volt megijedve, mikor két csataostoros matróz
felvezette őt a börtönraktárból. Sőt, pimaszul a szemébe vigyorgott mindenkinek. A
zsebéből olykor apró kávészemeket halászott elő, hogy a fogai közé dobva, hangosan
elropogtassa azokat.
A tanácsterem zsúfolásig megtelt. A „bakon" egyedül Hullámtörő Horka maradt,
két matróz segítségével felügyelve az Éjtáltos suhanását. A szellemszusz-motorok
mellé Csorna nem rendelt személyzetet: a masinalidércek bőven el tudták látni azt a
kevés feladatot, amit a hiányos meghajtás igényelt.
− Ön, ugyebár, Nemcsók Kázmér? − kezdte Böffeg a kihallgatást meglehetősen
sután. Az éber álmatagon a sámánra nézett, és halk kuncogást hallatva felelt:
− Az ilyen csavargók jobb, ha nem szólítanak meg, különben rendőrt hívok.
A hallgatóság felmorajlott. Büvellővel és Irnekkel egymásra pillantottunk, látva, hogy
Böffeg máris elveszítette a tekintélyét.
− Ön most a Tíz Jurta Szövetségének álomjáróján, az Éjtáltoson utazik, mint fogoly −
szólt rekedt, bizonytalan hanglejtéssel a sámán. − Megkérem, hogy tartsa tiszteletben
az eljárás méltóságát.
− Miféle eljárásról hablatyol itt, jó ember? − Nemcsók úr apró öklével ráütött széke
karfájára. − Maguk engem elraboltak! Terrorista banda! Nekem jogaim vannak, amiket
lábbal tipornak, kérem! Ha a feleségem ezt megtudja, leperli magáról a rongyos,
kavicsos-madártollas hacukáját, úgyhogy azt ajánlom, máris ébresszenek fel!
Böffeg kétségbeesetten pillantott a hallgatóságra. A padokon szorongó révülők
dühösen néztek vissza az öregre, aki a tehetetlenségével őket is megszégyenítette.
Ekkor Büvellő váratlanul felállt, és halk bocsánatkérések közepette kikecmergett a
szűk helyről. Amint Nemcsók felismerte, rögvest gúnyos szövegelésbe kezdett.
− Nézd már, itt van annak az idióta cipősuvickolónak a lánya! Mindjárt gondoltam,
hogy a te piszkos kis mancsod is benne van az elrablásomban. Hát a bátyád, az meg
hol marad? Vagy ő már megérdemelt büntetését tölti a börtönben, ahova...
− Békacsók! − kiáltotta Büvellő, oly villámgyorsan kapva elő, és suhintva meg a
bűbájostorát, hogy még az én szemem is alig vette észre a mozdulatot. A bűzös ragacs
hangos csattanással cuppant a megdöbbent Nemcsók Kázmér szájára. Az éber azonnal
talpra akart ugrani, de ekkor Büvellő újabb rontást küldött felé,
−Bűbéklyó!
A semmiből fürge kötelek ugrottak elő, rácsavarodva a férfi vékony csuklóira,
bokáira, a karszékhez rögzítve őt. Ezután a lány kissé meghajolt a döbbent Böffeg felé.
− Bocsáss meg, sámán, de úgy vélem, hogy az éberek nyelvét én sokkal inkább értem,
mint te. Különösen, ha ez az éber Nemcsók Kázmér. Ezért, ha megengeded, majd én
kérdezgetem őt.
Böffeg talán tiltakozni szeretett volna, de a padon szorongó révülők arckifejezése
elárulta neki, hogy jobb, ha félreáll. Így is tett, hátát a falnak támasztva. Büvellő
elmosolyodott, majd a hallgatósághoz szólt.
− A révülők közül sokan élnek a Valóságban, de az Éjtáltos fedélzetén alig akad ilyen.
Ezért jó, ha tudjátok, hogy Nemcsók Kázmér nem átlagos éber. Ha mind ilyenek
volnának, én is örökre az Álomvilágba költöznék, mint valaha Szvapna és az
álomfogók.
 Könnyed nevetés futott végig az egybegyűlteken. Büvellő folytatta. − Nemcsók úr a
Csipetke utcában lakik, ugyanabban a házban, ahol Farkas és én. A feleségével, Lujza
asszonnyal évek óta háborúságban állunk. Ők azok, akik szívből gyűlölnek mindent,
amit nem műanyagból öntöttek. A varázstudókkal szemben pedig különösen erős
haragot éreznek.
− Én hallottam már ilyen házaspárról! − kiáltotta az egyik fiatal matróz. − Ők a
Nyugati Varázsvilágban élnek. Van egy elkényeztetett, dagadt fiuk, és meglehetősen
híresek. Olyannyira, hogy még egy rontást is elneveztünk róluk.
Büvellő bólintott, majd a karszékben nyögdécselő Nemcsók úrhoz fordult.
− Mondja, Kázmér bácsi, hajlandó végre tisztességesen felelni a kérdéseinkre?
A madárfejű férfi szemében gyilkos fény lobogott.
− Úgy tűnik, még nem − vonta meg a vállát Büvellő. − Akkor jöjjön az igaz-szó-
szaggató-főzet.
Meglepve vontam össze a szemöldökömet. Bár a köröttem ülő legtöbb révülőnek
tetszett az ötlet, és ezt helyeslő nevetésekkel, kiáltásokkal nyilvánosságra ís hozták, én
jól tudtam, hogy az említett varázsszert Büvellő nem adhatja be Nemcsóknak. Az
elkészítéséhez ugyanis nincsenek meg a kellő alapanyagok a fedélzeten, ráadásul a
Hetek törvényei szigorúan tiltják, hogy az igazmondásra kényszerítő főzetet ébereken
alkalmazzák. Büvellő tehát blöffölt, s a dolog bejött. Kázmér úr veszett kapálózásba,
nyögdécselésbe kezdett, mire a lány ismét lehajolt hozzá.
− Talán meggondolta magát? Helyes. Akkor most leveszem a békacsókbűbájt, de a
kötelékek egyelőre maradnak.
A zöld, kemény maszat, ami némaságra kárhoztatta az ébert, koppanva a padlóira
hullott.
− Átkozott kis bestia, csak legyünk egyszer otthon, én esküszöm, hogy kitekerem...
Büvellő az acsarkodó férfira emelte a bűbájostorát, mire az sietve elhallgatott.
− Tedd fel az első kérdést, Böffeg sámán − kérte a révülő lány az öreget. Amaz
meglepődve mordult, de szerencsére gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét.
− Nemcsók Kázmér, ön az Álmodó?
Az éber már-már újabb szitokzuhatagot fröccsentett volna a sámánra, de a tekintete
Büvellő bűbájostorára tévedt. A lány finoman billegtette ujjai között a mágikus
fegyvert, így Kázmér sietve meggondolta magát.
− Fogalmam sincs, kiről krákog itt maga − vicsorogta. − Nem ismerem el ennek a
bíróságnak a jogát arra, hogy faggasson.
− Szó sincs itt bíróságról − sóhajtott megjátszott szomorúsággal Büvellő. − ítélet sem
lesz, hiszen csak beszélgetünk.
− Tehát még soha nem hallott az Álmodóról? − tette fel másként a kérdést Böffeg.
− Megmondtam, hogy nem!
− Hazudik! − kiáltotta Agmánd fia, Ursuru, aki egészen kipirult az indulattól. − Hogyan
idézhetett volna elő álomrengést, ha nem ő az Álmodó?
− Mindenki szokott horkolni, nem? − értette félre az „álomrengés" szót Nemcsók úr. −
A feleségem, az én kicsi pacsirtamadaram, olyankor befogja az orromat és kész.
− A következő kérdés: miféle kapcsolatban áll a rémtündérekkel? − Böffeg kezdte
visszanyerni a magabiztosságát.
− A rémkicsodákkal? − ámult Kázmér. − Azokra a förtelmes hajléktalanokra gondol,
akik a sörgyárban csöveznek? Azelőtt soha nem láttam őket, és nem is értem, mit
akartak tőlem. Nekem nincs közöm hozzájuk, sem a maguk hókuszpókusz-csürhéjéhez.
− Akkor mit keresett Kőbányán?
− Hát tudom én? − rántotta meg a vállát Nemcsók úr annyira, amennyire a kötelek
engedték. − Békésen aludtam az ágyamban, átölelve az én pici kis Lujzámat. Randa
álmom volt, az szent igaz. A házhoz szállítók elárasztották a lakásunkat, alig bírtam
kiverekedni magam az utcára. Azután rázkódni kezdett a föld, én meg huss,
felébredtem. De nem ám az ágyamban! Biztos maguk csináltak velem valamit, azért
kerültem Kőbányára. Előbb a csövesek bezártak valami irodába, azután megjött ez a
vakarcs a bőrkesztyűs cimborájával, és elraboltak. Hát, így történt!
− Magát, Kázmér bácsi, két körözött rémtündér, bizonyos Dancs és Orbánc küldte
Kőbányára − szólalt meg ismét Büvellő. − Mit akarnak magától?
− Jó cimboráim − csettintett nyelvével Nemcsók úr. − Kedvelik a fizimiskámat,
ahogyan én is az övékét.
− Vagy inkább fel akarják magát használni valamire − vélte a révülő lány. − Még soha
nem jutott eszébe, hogy Dancs és Orbánc piszkos mancsáról magára is mocsok ragad,
ha kezet fog velük?
Ekkor Nemcsók úr arcán idegesen megrándult néhány izom, mosolya pedig
nyomtalanul eltűnt. Hirtelen nyugtalan fény költözött a szemébe, s mikor megszólalt, a
hangja bizonytalanul remegett.
− Te tudsz valamit, kis boszorkány? − kérdezte. − Szólj, ha tudsz valamit!
− Előbb magának kell elmondania mindent, amit eddig titkolt − felelte Büvellő.
Nemcsók úr azonban újra felvette az iménti, gőgős pózt, és hetykén hadarni kezdett.
− Amit akartam, már elmondtam, a többihez meg semmi közötök, piszkos banda!
Ártatlan szundikáló vagyok, akinek jogában áll a felesége mellett ébredni.
A magam részéről egyetlen szavát sem hittem a fickónak. A révülők java azonban
elbizonytalanodott. Hosszú percekig csupán izgatott sutyorgás hallatszott a teremben,
majd az álomvarázsló emelkedett szólásra.
− Megmondtam előre, hogy ez egy tökkelütött éber, semmi több! − sóhajtott unottan
Szürkeujjú Balajtár.
− Had csiklandozzam meg a karmaimmal, akkor majd elmondja az igazat − recsegte
Rosszfű Róna a hátsó sorból.
− Szerintem őszinte − huzigálta fancsalin a szája sarkát az egyik fiatal vajákos. −
Engedjük vissza a Valóságba.
− Dobjuk be a Rémálmok Birodalmába! − harsogta Ursuru.
Kezdtek elszabadulni az indulatok és ez Nemcsók úrnak határozottan tetszett. Ekkor
váratlanul Atvy Morodur emelte fel az egyik karját, hogy jelezze: beszélni szeretne.
Bár igen szerény gesztus volt ez a részéről, mégis mindenki elhallgatott.
− Azt javaslom, kedves révülő barátaim, hogy egyelőre függesszük föl Nemcsók
Kázmér kihallgatását. Meglehet, hogy hazudik, s az is, hogy igazat mond. Hagyjunk
neki és saját magunknak is időt arra, hogy alaposan átgondoljuk a dolgokat.
Azt hittem, mindenki hevesen tiltakozik majd, de tévedtem. Böffeg sámán intett a
matrózoknak, akik leoldották Kázmérról a bűbájbéklyókat, majd kivezették őt a
teremből Az éber kávészemeket tömött a szájába, s miközben összeroppantotta őket,
ravaszul ránk kacsintott. Néhány perccel később a teremben már csak a táltoskeresők
csapata ácsorgott.
− Hazudik, mint a hegymélyi búvópatak szava − szögezte le csendesen Morodur
mester. − Az igazat azonban egy hatvantonnás womath sem volna képes kitaposni
belőle.
−Akkor mit tegyünk? − csikorgatta a fogait ismét teljes kétségbeesésben Böffeg.
− Hallgass rám, bölcs sámán − szólalt meg váratlanul Kísértő Csorna, sápadt arcán
dermesztő mosollyal. − Egyszerűen engedd őt vissza a Valóságba.

***

2005. június 6.

Azt hiszem, menten felrobbanok a méregtől. Eddig is sejtettem, hogy a révülők

némelyike cseppet sem értelmesebb, mint a pattintott kőbunkó, de amit ma Böffeg és
Csorna művelt, az minden képzeletet felülmúlt.
Nemcsók Kázmér sikertelen kihallgatása és Csorna őrült javaslata után a sámán
ma reggelre különleges tanácsülést hívott össze. Kénytelen volt ezt tenni, mivel a
táltoskeresők két táborra szakadtak. Megint. Az egyik fél Csornával értett egyet, és
szabadon akarta engedni Nemcsók urat, míg a többiek ezt végzetes hibának tartották,
Hullámtörő Horka kapitányi étkezőjében gyűltünk össze. Alig foglaltunk helyet a
hosszú asztal körül, máris kirobbant közöttünk a vita.
− Mióta utasítgathat minket egy olyan álomlény, aki eddig legfeljebb
vakondokokkal találkozott a hegymélyi álomvilágban? − hőbörgött Kísértő Csorna,
arra utalva, hogy Morodur mester javasolta Böffegnek a rendkívüli tanácsülést. − Az
Ősök Jurtája nevében hivatalosan tiltakozom!
−Megtetted, úgyhogy most kushadj! − sziszegett a sápatag szellemre Rosszfű Róna.
− Aki hulla, ne dumáljon!
Csorna fenyegető mozdulatot tett vasnyelű bűbájostora felé, de Böffeg sámán még
időben a vitatkozókra kiáltott.
− Elég legyen! Azért jöttünk össze, mert a táltoskeresők egyik része úgy véli: a valódi
Álmodót fogtuk el, míg a többiek szerint csak egy szerencsétlen, bár rosszindulatú
éber kucorog a börtönraktárban. A kérdést sürgősen el kell döntenünk. Ha Nemcsók az
Álmodó, akkor valahogy majd rávesszük az együttműködésre. De ha nem ő az...
− Hogy lehetne ez a pojáca az Álmodó? − legyintett Ezüstujjú Balajtár. − Még csak
nem is hallott soha a révülőkről. Az álomrengés bizonyítja, hogy az Álmodó erős
bűbájos. Kázmérnak viszont köze sincs a varázshatalomhoz.
− Nemcsók röhögött rajtunk, miközben lehazudta a csillagokat az égről − mordult
indulatosan Agmánd fia, Ursuru. − A Pusztán kóborolva számtalanszor láttam, ahogy a
sunyi róka becsapja a sast. Ezt teszi veletek az éber is.
A vita lassan veszekedéssé dagadt. Büvellő és Tündefi Irnek társaságában némán
figyeltem, hogyan hullik darabjaira a táltoskeresők csapata Böffeg tehetetlen vezetése
alatt.
− Azt mondom, engedjük szabadon az ébert − lehelte jéghideg hangján Kísértő Csorna.
− Tévedtünk, mikor a nyomába eredtünk. Ezt belátni a bölcsesség jele volna.
− Megbocsáss, ősök képviselője, de nincs igazad − szólt türelmes, halk hangon Atvy
Morodur. − Én voltam az, aki lelepleztem Nemcsók Kázmért a Csipetke utca álombéli
másában. Az éber kifelé igyekezett az udvarból, mert már sejtette, hogy a nyomára
akadtunk. Azután a tömegben összetalálkozott Monyákos urammal.,.
− Így volt! − igazoltam sietve. − Majdnem ledöntött a lábamról.
− Abban a kavarodásban mindenki tolongott − legyintett szürke kezével Balajtár.
− Mikor Monyákos uram a fickó szemébe nézett, Nemcsók bizonyosságot nyert, hogy
csapdát állítottunk neki − folytatta Morodur mester higgadtan. − Ekkor a kapubejáró
szemeteskukái mögé húzódott, hogy elvégezze az álomrengés bűbáját. Láttam a
sötétlila fényt a két keze körül.
− Te kényszerítesz rá, hogy olyasmit mondjak, amit nem akarok − Csorna sápatag,
randa ábrázatán hamis, ájtatos kifejezés jelent meg. − Hallgasd hát őszinte
véleményemet: te bizony hazudsz, galetki!
A nyílt és aljas sértéstől ismét magasra csaptak az indulatok. Ursuru kirántotta a
fokosát, Rosszfű Róna átkot sziszegett Balajtár felé, Csorna vasnyelű ostora a
kapitányi étkezőasztal szélén koppant. Mielőtt azonban kirobbant volna a
varázspárbaj, Büvellő emelkedett szólásra. A lány kibontott haja szikrázni látszott a
feszültségtől, a hangja mégis nyugodt, bár kőkemény volt, mikor megszólalt.
− Kezdem szégyellni, hogy révülő vagyok!
Nyomasztó csend telepedett a szobára. Büvellő tovább beszélt:
− Eleinte magam sem akartam hinni, hogy Nemcsók Kázmér révülő. Most már azonban
tudom, hogy be akar csapni minket. Morodur mestert akarata ellenére hoztuk
magunkkal, ő mégis minden erejével azon van, hogy segítsen nekünk. S mit kap
jutalmul? Szitkot és rágalmat. A táltoskeresők úgy viselkednek, mint a kóbor kutyák,
mikor a hentes húscafatot dob közéjük. Kende táltos idején ez nem fordulhatott volna
elő.
Böffeg sámán összerándult ültében. Tudtam, hogy Büvellő őt akarta megleckéztetni az
utolsó mondattal, de azt is, hogy most túl messzire ment. Az öreg salabakter szemében
sértett düh villant, de hagyta, hogy a révülő lány folytassa a mondandóját.
− Atvy Morodur az életét kockáztatta, mikor az Álmodóba kapaszkodva átkerült a
Valóságba. Mindannyian ismeritek, így tudnotok kell, hogy nem őrült. Ha mégis
megtette ezt, az csak azért lehetett, mert tökéletesen biztos volt benne, hogy a valódi
Álmodót tartja a markában. Ti pedig most elengednétek Nemcsókot, aki immár az
egyetlen reményünk arra, hogy rátaláljunk az új főtáltosra. Gondolkodjatok el azon, mi
fontos nektek. A büszkeségetek és hiúságotok, vagy az, hogy megkíméljük a Tíz Jurta
Szövetségét az összeomlástól?
Ezzel Büvellő visszaült a helyére. Biztos voltam benne, hogy őszinte szavaival immár
végleg maga ellen fordította Böffeg sámánt.
− Halljuk, mi a galetki javaslata! − indítványozta fürgén Rosszfű Róna.
− Nem vagyok kíváncsi egy földtúró idegen hablatyolására! − ordította Csorna, és
támogatásért Ezüstujjú Balajtárra nézett, aki nyomban meg is szólalt.
− Ha Farkas Húga ennyire kedveli a galetkiket, javaslom neki, hogy költözzön a
világukba és küzdjön ott, mondjuk a sárférgek egyenjogúságáért − az álomvarázsló
minden szava gúnytól csöpögött. − Előtte azonban áruljon el nekünk valamit! Ha
Nemcsók úr az Álmodó, vajon miként idézett elő álomrengést, méghozzá bűvös erő
híján?
Rögvest tudtam, hogy erre a kérdésre Büvellő nem tud válaszolni.
− Esetleg... − kezdte a lány, s tekintete kétségbeesetten kóborolt az asztallap erezetén,
mintha ott rátalálhatna a megoldásra. − Talán külső segítséget kapott, vagy...
− Esetleg és talán − nyekeregte Kísértő Csorna borzadályos fejét csóválva, majd
Böffeghez fordult. − Meddig kell még tűrnünk ezt a kislányos nyavalygást, sámán?
− Eddig és nem tovább − Böffeg sziklakemény arccal állt föl az asztal mellől. −
Meghallgattam Atvy Morodur állítását arról, hogy a tökéletesen varázstalannak
bizonyult Nemcsók kezét bűbájfénybe burkolva látta. Úgy vélem, a nyomozó nem
hazudik, de... A kukák mögött bárki más is rejtőzhetett. Szerintem a valódi Álmodó
megtévesztette a galetkit. Nemcsók Kázmér rosszindulatú, ostoba ember, de semmi
több. Morodur mester hibát követett el, mikor a menekülő éberbe kapaszkodott, ezzel
súlyosan veszélyeztetve a saját, és a mi életünket is. Ha révülő volna, büntetést kapna,
de mivel nem tartozik közénk, elnéző vagyok vele. Néhány nap múlva megérkezünk a
Gyökérszintre, egész pontosan a Rémálmok Birodalmának határára. Az ottani
helyőrség parancsnoka majd gondoskodik róla, hogy Nemcsók emlékeit kitöröljék,
majd felébresszék, visszaküldve őt a Valóságba. Mi pedig szerzünk néhány új entitást
a szellemszusz-motor számára, és folytatjuk a főtáltos keresését. Végeztem, menjetek
békével!
Azt hittem, újabb ribillió fog kitörni, ehelyett a kapitányi étkezőben megfagyott a
levegő. Még Ezüstujjú Balajtár is csak zavartan pislogott, miközben Böffeg nyomában
kioldalazott a szobából. Csorna viszont − szellemképén széles vigyorral − átlebegett a
padlón, haladéktalanul a gépterembe indulva.
− Őrültek! − nyögte Büvellő, két öklét összeszorítva, nehogy kitörjön belőle az
elkeseredett sírás. − Most rombolták le a Tíz Jurta Szövetségét.

***
2005. június 11.

Határvár hatalmas, komor kőfalai, bástyái és tornyai uralták a környéket, ahogy az

kell. Az Éjtáltos szemerkélő esőben érkezett a Gyökérszint rettegett álomvilágába, és
lassan leereszkedett a puha talajra. A dús, méregzöld pázsit belapult a hatalmas súly
alatt, s ahogy a Garabonciások terméből figyeltük, úgy tűnt, hogy néhány mezei nyúl
menekül előlünk.
− Micsoda erdő! − sóhajtott vágyakozva Agmánd fia, Ursuru. A táltoskeresők
közül az ifjú szabír tűrte a legrosszabbul a folytonos bezártságot. Ő a Puszta
végtelenségére, a vadon titokzatos csendjére vágyakozott, s számtalanszor elmondta
már, mennyire hiányzik neki a lova.
Határvár erődítményétől délre, a mező síkján túl kócos, végtelen erdő
terpeszkedett a szemhatárig. Északra viszont magas kerítés futott át a tájon, amit erős
szálfákból ácsoltak, s a tetejükön borotvaéles vaskampók akadályozták a mászást.
− Az ott a határsáv − magyarázta Rosszfű Róna, aki járt már a Rémálmok
Birodalmának világában. − A kerítés teljesen körbeöleli a sötétség országát, ahova a
legborzalmasabb álomlényeket zárták. Néhol őrtornyok és kapuk szakítják meg, mint
amott is, a dombon túl.

− Miért van szükség a kapukra? − csodálkozott borzadva Tündefi Irnek. −

Úgy tudtam, a Rémálmok Birodalmából senki és semmi nem jöhet ki. − Viszont a
frissen elfogott rémálmokat valahogy csak be kell vinni
valahol! − mosolyodott el a banya, ami tőle igen szokatlan volt. A tündérsrác
kissé elpirult, hisz erre valóban gondolnia kellett volna.
Határvár szürke erődítményét irdatlan kockakövekből emelték. A
bástyákon néhol fekete koromfoltok jelezték, hogy bizony ez valóban olyan
területe a Világfának, ami olykor csatározások színtere. A Rémálmok
Birodalmában lakozó szörnyek elég elvetemültek ahhoz, hogy időnként
 kitörni onnan, rendre megrohamozva az erődöt. Eddig azonban csak nagyon ritkán
sikerült győzniük, s ezt a Tíz Jurta Szövetsége egyedül Határvár elszánt, harcos
révülőinek köszönhette. Utoljára nagy tömegben akkor áradtak szerte szabadon a
legborzalmasabb rémálmok, mikor a Valóságban az éberek a II. világháborújukat
vívták.
− A várkapitány vacsorára hívott minket − jelentette be Böffeg sámán, nem sokkal
azután, hogy az Éjtáltos leereszkedett a falakon kívül elterülő mezőre. −
Természetesen nem mindenkit, hisz az visszaélés volna a vendégszeretetével.
Ezért úgy döntöttem, hogy Kísértő Csornát és Szürkeujjú Balajtárt viszem magammal.
Ezen senki nem csodálkozott. Mióta Büvellő alaposan beolvasott a táltoskeresők vén
vezérének, a hangulat a fedélzeten még pocsékabb lett, mint korábban. Csorna és
Balajtár folyton Böffeg körül sündörgött, mi viszont alig válthattunk szót a sámánnal.
Persze, hogy most is a „kedvenceit" viszi a várkapitányhoz.
Csakhogy erre én már fel voltam készülve! Épp elhagytuk volna a Garabonciások
termét, ahova Böffeg hívott össze minket, mikor finoman megköszörültem a torkomat,
jelezve, hogy szólni kívánok.
− Sehogy se lesz ez így jó, úgy hiszem − mondtam, remélve, hogy arcomon nem túl
feltűnő a ravaszkás mosoly. − A Heteknek nem fog tetszeni, ha később megtudják, hogy
veszélybe sodortad az Éjtáltost egy vacak vacsora kedvéért. Böffeg döbbenten,
Csorna vicsorgó haraggal, Balajtár pedig − ahogy a többiek − kíváncsian nézett rám.
− Veszély? − kérdezte ingerülten a sámán. − Miféle veszélyről beszélsz? − Nézz ki a
terem falán túlra − intettem a határsáv irányába. − Ha jól tudom, az ott a Rémálmok
Birodalma. Én pedig úgy emlékszem, te ennél sokkal békésebb álomvilágokban sem
engedted meg a főgépésznek, hogy elhagyja a fedélzetet. Ha az Éjtáltost váratlan
támadás érné, s gyorsan kell menekülnünk, neki a gépei mellett a helye.
Ez talált! Csorna két keze ökölbe szorult, szellemalakja vibrált a dühtől, de nem
vághatott vissza semmivel. Böffeg bizonytalan pillantást vetett rá, majd bólintott.
− Igazad van, Monyákos uram. Akkor hát Csorna marad, s helyette téged viszlek. így
megfelel?
− Majdnem tökéletes − feleltem, mire a sámán már indult volná, én azonban gyorsan
hozzátettem: − Mondom: csak majdnem/ Mivel azonban a rémálmok bármelyik
pillanatban galibát okozhatnak, ahogy azt időről időre meg is szokták tenni ezen a
tájon, szükség lehet az Éjtáltos fedélzetén arra, aki közöttünk a legerősebb varázstudó,
ha álomlényekkel állunk szemben. Ezüstujjú Balajtár azonnal tudta, hogy róla van szó.
Kissé elcsodálkoztam rajta, hogy nem is próbál tiltakozni.
− Maradok − mondta. − S magam helyett javaslom Büvellőt a küldöttségbe, mivel ő
ismeri leginkább az éberek világát.
− Ez meg mit számít errefelé? − hörrent haragosan Csorna. − Tudtommal új
entitásokért jöttünk!
− A várkapitányt azonban érdekelhetik a Valóság hírei, s talán szívesebben segít
nekünk, ha Büvellő izgalmas történetekkel szórakoztatja − siettem segítségére az
álomvarázslónak, aki kezdett zavarba jönni. Hogy Balajtár ilyen váratlanul a mi
oldalunkra állt, cserbenhagyva eddigi szövetségeseit, az engem is alaposan meglepett.
Töprengésre azonban nem maradt idő. Böffeg sámán ránk mordult, hogy készülődjünk,
majd kiviharzott a teremből, természetesen a szellemszusz-gépésszel a nyomában.
Határvár urát Fodorhajú Külteginnek hívták. A különös név arra utalt, hogy a kapitány
a türk népből származik, mely a Valóságban már rég eltűnt, beolvadt más
nemzetekben, de az Álomvilágban még számosan éltek közülük. Kültegin nem pusztán
hírnököt küldött az Éjtáltoshoz, hanem egy kisebb karavánt is. Két fegyveres harcos
három felnyergelt lovat vezetett száron, melyeket a vendégeknek szántak. Ezzel a
várkapitány nem csak a kényelmünkről gondoskodott, de egyben „megüzente", hogy
hány főt lát szívesen. − Én még soha nem ültem olyan magasan! − mondtam elszoruló
torokkal, felmutatva a barátságos négylábú nyergére.
− Magam sem lovagoltam még soha − nevetett rám Büvellő. − A fiúk majd biztos
segítenek nekünk felszállni. A többi pedig nem lehet sokkal nehezebb, mint megülni
egy vadul repkedő seprűt.
A szabad magyar harcosok, akik a Vadászok Jurtájának jelvényét viselték a
nyakukban, valóban készséggel emeltek minket a megfelelő magasságba. A ló, ami
nekem jutott, fajának alacsonyabb ágához tartozott, engem mégis rögvest elfogott a
szédülés.
− Mehetnék gyalog is! − kiáltottam, ráhasalva a hátas vastag nyakára, két karommal
igyekezve átölelni azt. − Nagyon fürge a lábam, higgyétek el! − Lazíts már, Tuba! −
kacagott Büvellő, aki szintén bizonytalankodva, de legalább egyenesen ült a saját
nyergében. − Olyan ez, mint a biciklizés: gyorsan bele lehet jönni.
− Bicikli? Az meg miféle nyavalyakórság?
A harcosok nevettek, de cseppet sem gúnyosan. Végül befejeztem a panaszkodást, és
igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, mivel Böffeg arcára tévedt a tekintetem.
A sámán vérig volt sértve, amiért áthúztam a számítását, és a talpnyalói helyett minket
kellett magával vinnie. Ráadásul úgy nézett ki, hogy Ezüstujjú Balajtár is elpártolt
tőle, ami már komoly vereségnek számított. Ha így mennek tovább a dolgok az
Éjtáltos fedélzetén, Böffeg kezéből lassan, de biztosan ki fog csúszni a vezéri gyeplő.
Komótosan poroszkáltunk a vár felé, mely egyre nyomasztóbbá, hatalmasabbá vált,
ahogy a vizesárokhoz közeledtünk. A csapóhidat csikorgó láncokon eresztette le az
őrség, s mikor átkopogtunk a fapallókon, sámánsípok kavargó visítása köszöntött
minket.
A vár belső udvara sokkal népesebb volt, mint amire számítottam. Egész kis város
telepedett le a kőfalak védelmében, melyet három egyenes utca szabdalt egyenlő
részekre. A legfeljebb kétemeletes házak tetejét ólomlemezek takarták, bizonyára
azért, hogy jobban ellenálljanak a tűznek, ha az ostromlók esetleg csóvát dobálnának
be. Azután rájöttem, hogy a súlyos, szürke fémborítás a repülő rémálomlények
támadása ellen is jó szolgálatot tehet.
Határvárban nyüzsgő élet zajlott. A házak nagy része valamilyen műhely volt, ahol a
helyőrség és családjai számára állítottak elő különböző holmikat.
Akadt itt takács, cipész, fazekas, bőrös, fegyverkovács és még sok más mesterember.
A Rémálmok Birodalma bizony a Világfa minden szép és jó világától messze esett, így
hasznosnak látszott, hogy a vár lakói maguk teremtsék elő mindazt, ami a kényelmüket
és a munkájukat szolgálja. A főutcán vonuló menetünket sokan megbámulták.
Csodálkozva láttam, hogy gyerekek és asszonyok is akadnak itt szép számmal, pedig
azt hittem, Határvár kizárólag a katonák otthona. Amint azonban alaposabban
elgondolkodtam a dolgon, rájöttem, hogy egy ekkora várban a harcosokat számos
egyéb embernek kell szolgálnia. A raktárakra számvevők ügyeltek, a fal és az épületek
hibáit ácsok, kőművesek és azok segédei javítgatták, az állatokról lovászok, hajcsárok,
pásztorok gondoskodtak. Zajlott tehát az élet, s a magas kőfalakkal körülvett városka
egész barátságos hely lehetett volna, ha a lidércnek nem jut eszébe minduntalan, hogy a
déli bástyákon túl a rémálmok iszonyú országa kezdődik.
− Amott van a palota! − mutatott előre a harcos, aki az én lovam kantárát fogta. A vár
keleti falának belső oldalán magas domb emelkedett, melynek tetejére kicsiny, vaskos
erődítményt építettek. Különös dolog volt ezt a lőrésekkel, csipkézett gyilokjárokkal
felszerelt kőtömböt „palotának" nevezni, de éreztem a katona hangjából, hogy az
itteniek büszkék rá.
− Igazán... Komoly − nyögtem ki. − Olyan... Menő.
A furcsa kifejezést Büvellőtől tanultam, aki azt a Valóságból hozta magával. A harcos
sem hallotta még, így hökkenten kapta fel a fejét. − Hova? − kérdezte.
− Tessék?
− Azt mondtad, jó uram, hogy a palotánk... menő. Én meg azt kérdem: szerinted hova
megy?
− Hát, ez amolyan éber mondás, ami azt jelenti...
Mire sikerült megértetnem vele, hogy „menőnek" titulálni valamit dicséret, addigra
meg is érkeztünk a szóban forgó épület bejáratáig. A vastag meggyfa gerendákból
ácsolt kaput nyitva tartották, de a két őr mégis addig állta utunkat, míg Böffeggel együtt
át nem nyújtottuk nekik a bűbájostorainkat. − A palotába tilos fegyvert vinni − súgta
oda Büvellő. Ezután búcsút intettünk a katonáknak, majd a hírnök − pelyhes képű
suhanc − felvezetett minket a keskeny lépcsőkön a harmadik emeletre. Bár nincs
ilyesmiben gyakorlatom, azt nyomban észrevettem: a palotát is úgy tervezték, hogy
könnyű legyen védeni, ha netán az ellenség eljut idáig.
− Fodorhajú várkapitány türelmeteket kéri − szólt ki suttogva a tanácsterem ajtajának
résén egy pirospozsgás képű, pufók szolga. − Épp a Csongorok jelentését hallgatja, de
ez néhány percnél nem tart tovább.
Csongorok? lepődtem meg. − Talán egy Csongor jelentését hallgatja a kapitányod,
nem?
A fiú elmosolyodott tudatlanságomon.
A „csongor" szó azt jelenti: „vadász" − világosított fel. − Nálunk így nevezik azokat a
nyomkeresőket, akik magányosan erednek nyomába az elbóklászó rémálmoknak. Igen
kemény fickók, nekem elhiheted. Olykor még a Rémálmok Birodalmába is
bemerészkednek.
− Úgy érted, teljesen egyedül? − furakodott közelebb az ajtóhoz Zsófi is. − Bizony! − a
legény olyan büszke ábrázattal mondta ezt, mintha ő maga szintén a Csongorok közül
való volna. − Persze nem csoda, hogy képesek elbánni a szörnyekkel, hisz közülük
sokan a renegát álomfogók közé tartoztak egykor.
Ez különösen érdekes hír volt, hisz annak idején a lázadó álomfogókat Zsófi bátyja,
Gergő leplezte le a Gyökérszinten. A sámánfi autóbaleset folytán zuhant közéjük, s bár
eleinte ellenségként kezelték, végül barátokra lelt közöttük.
Büvellőn láttam, hogy ezer további kérdést szeretne még feltenni a szolgának, de ekkor
a fiú elfordult tőlünk. Odabentről szólhattak rá, ő pedig szélesre tárta az ajtót. A
következő pillanatban marcona, tagbaszakadt férfiak sorjáztak ki a teremből. Szúrós
tekintetüket ránk villantották, majd láncingeiket, fegyvereiket zörgetve elvonultak.
− Úgy tűnik, nekik nem kell letenni az ostort, sem a fokost, mikor a palotába lépnek −
súgta a fülembe Büvellő. S tán folytatta volna a mondandóját, de ekkor az utolsó
csongor hirtelen megfordult, hogy újra ránk pillantson. Szürke szeme, mint a vadon
farkasáé, álla előreugró és tűhegyes borostával takart. Vállán akár egy egész szekérnyi
súlyt is elvihetett volna, felső testét bőrpáncél védte, csípőjén csokornyi kés és egy
vaskos bűbájostor nyele sorakozott.
− Ez meg mit bámul rajtad? − kérdeztem fojtott hangon Büvellőtől. A férfi, amilyen
váratlanul a révülő lány felé fordult, épp oly gyorsan távozott, letrappolva a meredek
lépcsőn. − Ismered?
− Nem tudom − csóválta a fejét bizonytalanul Büvellő. − Valóban ismerős, de
fogalmam sincs, hol találkoztunk.
A szolga türelmetlenül ránk pisszegett. Böffeg sámán már belépett a terembe, mi pedig
sietve követtük őt. A középkori fegyverszobákhoz hasonlóan berendezett csarnok akár
bálok rendezésére is elegendő lehetett. Én azonban biztos voltam benne, hogy ezek a
falak még soha nem láttak kecsesen pukedliző kisasszonyokat. A vaskos kampókra
akasztott, töménytelen fegyver, varázsdob és pajzs azt sugallta, hogy itt inkább lovagi
tornákat, párbajokat szoktak tartani. − Barátaim, rontás kerülje léptetek! − harsogta
Fodorhajú Kültegin, amint tárt karokkal robogott felénk. Alaposan elámultam, mikor
megláttam, hogy bal keze egészen a könyökéig hiányzik. Iszonyú csata lehetett, amiben
elveszítette.
Ettől függetlenül igen víg kedélyű ember benyomását keltette, amint üdvözlésünkre
sietett. Szattyán csizmái hangosan csattogtak a kőpadlón, sarkantyúi dallamot
csilingeltek hozzá.
Határvár kapitánya bizony hatalmas termetű, izmos férfi volt, dús szakállal, oldalán
bűverejű harci fokossal. További öltözéke bőrpáncélból, könnyű ujjasból és valóban
bodros hajzuhatagból állt, amit francia módira, szabadon hordott. − Boldog vagyok,
hogy a neves Böffeg sámánt a váramban fogadhatom − bömbölte Kültegin, nem hagyva
időt arra, hogy viszonozzuk a köszöntést. − Bocsássátok meg katonás megjelenésemet,
de délelőtt kilovagoltam egy csapat élén, mivel volt némi… De ej, mit fecsegek itt
unalmas portyákról, mikor ti bizonyára fáradtak és éhesek vagytok! Gyertek velem a
szomszéd terembe, ahol terített asztal vár ránk. A föld adta gyümölcsök ízes
társaságában majd mindent elmondunk egymásnak.
Valóban bőséges vacsora, s még több kérdés várt ránk, miután asztalhoz ültünk.
Látszott a várkapitányon, hogy rettenetesen ki van éhezve a Világfa egyéb tájairól
szóló hírekre. Nem csoda, hisz Határvárba ritkán érkezik vendég, Böffeg sámán
azonban egész este csak nyámnyogott a tányérja fölött, s miután kinyögte, hogy új
entitásokat szeretne kapni, máris ment volna vissza az Éjtáltosra.
− Erről aztán szó sem lehet! − kacagott a félkarú kapitány. − Palotám vendégei lesztek
éjszakára. Hajnalban aztán melléd adok néhány szívós legényt, meg a legjobb
nyomolvasó csongort, s beléphetsz a Rémálmok Birodalmába, hogy vadássz. Most
azonban halljam, hogy van Kende, meg a többi Hét? Meglepve bámultuk Kültegint, aki
nem értette, miért csendesedtünk el ennyire.
− Mióta nem járt erre senki a többi világból? − kérdeztem gyanakodva. − Hát, megvan
annak már bizony... Ha jól silabizálom, akkor vagy tizennyolc holdfordulója.
− Másfél éve! − kiáltott elhűlve Büvellő. − Ezek szerint ti itt nem is tudjátok, hogy
Kende táltos Égi Atyácska trónusa mellé költözött? Most először láttam elkomorodni a
várkapitányt, kinek fekete felhő borult ragyogó tekintetére. Addig nem állhattunk fel az
asztalától, míg el nem meséltük részletesen, miként távozott közülünk az egykori
Barboncás Döme. − Új főtáltosra van tehát szüksége a Jurták Szövetségének −
bólintott katonásan Fodorhajú Kültegin. − Tőlem minden segítséget megkaptok, a
szavamat adom! A szolgák megmutatják a szobáitokat. Pihenjetek, mert korán kelünk!
Hálásan köszöntük a bőséges vacsorát, majd elbúcsúztunk a várkapitánytól, aki
szomorú gondolataiba merült. Böffeg ügyet sem vetett ránk, úgy vonult a szállására.
− Szerinted meddig pukkadozik még? − fordult hozzám Büvellő. − Amíg be nem látja,
hogy Kísértő Csorna tanácsai rossz irányba terelik az Éjtáltost − feleltem. − S
remélem, ez mihamarabb be fog következni, különben egy likas petákot sem adok az
életünkért.

***

Akkor éjjel még nem tudhattam, de később kiderült, hogy a csillagfényes égbolt
alatt várakozó Éjtáltos fedélzetén különös beszélgetésre került sor. A másodfedélzet
keskeny folyosóját, mely a raktárakhoz vezetett, csupán egyetlen bűbáj lámpás sápadt
fénye világította meg. A zárt ajtók mögött jégvarázzsal tartósított fél marhák, porzsolt
disznók, összecsomagolt szárnyasok, illatos zöldségek és fűszerek töltötték meg a
roskadozó polcokat. Kivéve a negyedik helyiséget, melyet a rab számára kiürítettek,
felmelegítettek és viszonylag kényelmessé varázsoltak.
Nemcsók Kázmér a priccsén heverve az üres plafont bámulta, mivel esze ágában
sem volt aludni. Igaz, hiába is próbálkozott volna, mivel Böffeg sámán parancsára
virgoncfű-teát itattak vele, nehogy révülve megszökhessen, így aztán csak dúdolgatott
magában, s olykor a szájába lökött egy-egy babkávét. Tette ezt addig, míg − jócskán
éjfél után − kaparászást nem hallott cellája ajtaja felől. Mikor rés nyílt az oldalra
csúsztatható bejáraton, a szoba gyér világítása egészen kialudt.

Nemcsók Kázmér idegesen felült, maga elé vonva durva lópokrócát. − Ki van ott, és
mit akar? − súgta rekedten.

− Barát vagyok, Álmodó! − jött a válasz az ajtórésből. A folyosó lámpása oly

kevés fényt küldött a celláig, hogy Nemcsók úr csupán egy lassan mozduló, emberi
árnyat vélt látni a résben.
− Mit akar tőlem? − hördült fokozódó rémülettel az éber. − Megmondtam, hogy
nem én vagyok az Álmodó.
− Megmondta az ütődött Böffegnek, és annak a kotnyeles Botlik fruskának, és jól is
tette − suttogta az árny.
 − Én azonban épp úgy a nagy tiszteletű Orbánc úr híve vagyok, ahogyan maga.
Pusztán azért jöttem, hogy megnyugtassam: nem fogják kitörölni az emlékeit, s
visszaküldeni a Valóságba.
− Pedig én épp azt akarom! − háborgott Nemcsók úr, miközben hunyorogva
próbálta felismerni az árnyat.
− Dehogyis akarja, barátom! − nevetett a suttogó. − Magára Orbánc úrnak szüksége
van, tudja jól. Ezért hát készüljön, mert hamarosan átvesszük az Éjtáltos irányítását, és
magát megszöktetjük. Ha azonban ez mégse sikerülne, szüksége lesz a révülő
tudományára, amit Dancstól tanult.
− Csakhogy képtelen vagyok elaludni! − siránkozott Nemcsók úr. − A varázstea...
− Tudok róla, de ne törődjön vele! A vezetőnk nemsokára megszerzi Határvár
erődjéből az ellenszert. Egy főzetet, mely bűvös álomba ringatja magát.
− Ugyan, minek? Attól még a testem itt fog senyvedni a húskamrában!
− Nem sokáig, ha követi az utasításainkat − az árny hirtelen kapkodni kezdett, mintha
attól tartana, hogy leleplezik. − A varázsfőzet mellé becsempészünk egy térképet is.
Mielőtt elalszik, alaposan tanulmányozza! Mikor aztán az éjlelke kiszabadul, menjen a
térképpel jelölt helyre. Böffegék követni fogják, és csapdába esnek. Persze, ahogy
mondtam: minderre csak akkor lesz szükség, ha mégsem sikerülne ellopnunk az
Éjtáltost.
− És mi a biztosíték...? − Nemcsók úr kérdését a becsukódó ajtó csattanása szakította
félbe. Az éber döbbenten bámult a tolózárra, majd újabb szem babkávét dobott az
ajkai közé.
A raktárfolyosón fürge, mérges léptek közeledtek. Rosszfű Róna a bal kezében lóbált
bűbájostort ütemesen a szoknyájához csapkodta, miközben elhaladt az ügyeletes
matróz mellett.
− Minden rendben, Jutas fiam? − kérdezte a banya, akit néhány perccel korábban
különös, nyugtalanító álom késztetett arra, hogy ellenőrizze a szolgálatos legénységet.
− Teljes csend és nyugalom − felelt az őrszem álmosan pislogva. − Árny se mozdul
errefelé.
− Addig jó, Jutas! − biccentett Rosszfű Róna, tovább lépve a harmadfedélzetre vezető
csigalépcső irányába. − Bizony, addig jó mindenkinek!
 4.
Fantom Budapest

2005. május 30. (részlet Tanarilla naplójából)

Farkas döbbenten bámulta a sírok végtelennek tetsző sorait a keskeny sétányok két
oldalán. A lombos fák alatt a márványköveket gaz verte fel, néhol megrepedtek a
gránitlapok, máshol nyilvánvaló emberi pusztítás nyomai látszottak. A temető
kijáratával szemközt egykor gyönyörű kápolna állt, melynek azonban rég beomlott a
teteje. Azon túl látszott a magas kőfal, amit repkény fojtogatott, bár a méregzöld
levelek legalább az életre emlékeztették a sámánfit.
−Hol vagyunk? − kérdezte elfúló hangon. A kék köpönyeges lélekvámpír néhány
méterrel mögötte állt. Most mellé lépett, és szürke kezével finoman meglökte a fiú
könyökét.
−Sétáljunk! − mondta. − Szerintem hamarosan magadtól is rá fogsz jönni, hol
vagyunk.
Elindultak. Gergő a kezét folyamatosan az övébe tűzött bűbájostorán tartotta, bár
ellenségtől egyelőre nem kellett félnie. Még csupán néhány perc telt el azóta, hogy
kiszállt a rozoga csónakból, ami a Sártengeren himbálózva a sziklaszirthez vitte őt és
Hurtubát. Ott felkapaszkodtak az éles peremű köveken, egészen a Lelkek
Labirintusának bejáratáig. A fiú vissza akart nézni a szigetre, melynek partján a
lélekvámpírok kántáló serege búcsúztatta, de Hurtuba nem engedte. Mielőtt bármit
tehetett volna, kísérője meglökte, s ő átbotlott a köveken, egyenest a sziklarepedésbe.
Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha zuhanna. Sötétség vette körül, hideg szél
cibálta a ruháját, kócolta a haját. Lába alól eltűnt a biztos talaj, ő pedig kiáltani
szeretett volna, de erre sem maradt elég ideje. Láthatatlan erő ölelte körbe a testét, és
kiszorította belőle a levegőt. Fulladozni kezdett, miközben a koponyája összeroppanni
készült.
Azután fájdalmas zökkenővel a talpára érkezett, de rögvest el is veszítette az
egyensúlyát, és beütötte az állát. Oda akart kapni, de ekkor rádöbbent, hogy hason
fekszik. Ezzel egy időben a szemébe éles fájdalom hasított, bár ez csupán néhány
pillanatig tartott. Mire a kín elcsitult, ő felfogta, hogy egyenesen Publik János
sírkövére bámul, méghozzá közvetlen közelről. Habár nem ismerte az elhunytat, mégis
szomorúság mart a szívébe. Valahogy „tudta": jó ember volt, akit életében sokkal több
szenvedés és csalódás ért, mint amennyit megérdemelt volna.
Hurtuba segített neki talpra kecmeregni. Percekkel később felfogta, hogy egy hatalmas,
elhanyagolt temetőben áll. A teste lassan kezdte feldolgozni a megrázkódtatást. Gergő
biztos volt benne, hogy immár nem a Sártengerben úszó sziklaszirten vannak. Mióta a
Világfán bolyongott, nem is egyszer került olyan helyzetbe, mikor − belépve egy-egy
kapun − hirtelen egészen más álomvilágba jutott. Most is ez történhetett.
−Hol vagyunk? − tette fel újra a kérdést, immár türelmetlenebbül. A gazzal felvert
temetői sétányon ballagtak Hurtubával. Fölöttük alkonyi ég derengett, amin az erősebb
fényű csillagok élénken sziporkáztak. − Ebben a temetőben rég nem járt senki, hogy
virágot hozzon a sírokra, vagy kikapálja az ágyásokat.
A lélekvámpír mélyen az arcába húzta a csuklyáját, s úgy fonta össze a két karját,
mintha szerzetes volna. Szava halk, nyugodt, s talán kissé kioktató volt, mikor végre
beszélni kezdett.
− A hely nem fontos, bár mondom: hamarosan ráfogsz ismerni. Előtte azonban el kell
mondanom a szabályokat és a követelményeket.
− Nocsak, tehát szabályok is vannak? − a sámánfi próbált könnyed lenni, de nehezére
esett.
− A Világfa minden levelén, kérgének összes repedésében akadnak törvények. Jók és
rosszak egyaránt. Nem kivétel ez alól a Lelkek Labirintusa sem.
− Én sehol nem látok labirintust − nézett körbe Gergő. − Hol vannak a falak, a
kanyarok és a zsákutcák?
− Rájuk fogsz találni − Hurtuba halkan nevetgélt, ami meglehetősen hátborzongató
volt. − Az első szabály: én pusztán a kísérőd, és nem a testőröd vagyok. Ha bajba
kerülsz, magadnak kell kimásznod belőle, s ha megsebesülsz, vagy elvéted a helyes
lépést, én végzem majd a dolgom.
− Mi is a te dolgod pontosan? − kérdezte homlokát ráncolva a sámánfi.
− Életerőt szívok azokból, akik hibáznak − a lélekvámpír vörösen izzó tekintetét,
melyből semmit nem lehetett kiolvasni, Farkasra emelte. − Azt akarom, hogy pontosan
értsd, mit várhatsz tőlem. Azért vagyok veled, hogy gyengítselek, mikor alkalmat adsz
rá. Tégy bármi ostobaságot, én azonnal rád vetem magam, és megcsapolom a
bátorságodat. Kövess el gonosz tettet, s én rögvest elszívom belőled a reményt, a
kitartást.
− A helyébe pedig lelkifurdalást fecskendezel − tippelt Gergő, s érezte, hogy
összeszorul a torka.
− Ez az ára annak, ha a sámán sötét szellemeket szolgál, vagy tőlük kér segítséget −
bólintott Hurtuba.
−Majd óvatos leszek − ígérte meg Gergő, inkább önmagának, mint a lélekvámpírnak. −
És a többi szabály?
− Már csak egy van. Meg kell találnod Éganyácska Könnyét.
− Hogy táltossá váljak?
−Hogy élve kijuthass a Lelkek Labirintusából − felelte Hurtuba közönyösen.
− S mégis, hogy néz ki Éganyácska Könnye?
− Rá fogsz ismerni.
− Mint erre a helyre? − Gergő kétkedve csóválta a fejét. − Hidd el, soha nem jártam
még ehhez hasonló temetőben sem. Látom a sírköveken, hogy valóságbéli hazám
bármely városában lehetne, hisz magyar nevek vannak rájuk vésve. Csakhogy ez az
Álomvilágban nem sokat számít, igaz?
Hurtuba ismét lefelé fordította vörös tekintetét, s némán ballagott tovább. A sétány,
amit magas szomorúfűzek szegélyeztek, lassan kanyarodott. Gergő sarui alatt halkan
ropogtak a kavicsok, de a fiú más zajra is felfigyelt. Gyorsított a léptein, s hamarosan
meglátta a temető kapuját. A kovácsoltvas szárnyak egyike rég a földre dőlt, a másik
viszont még tartotta magát, s halkan nyiszorgott egyetlen, rozsdás sarokvasán. Az
épület, melyben valaha a temető irodái kaptak helyet, most tüskés bokroknak adott
otthont. Az ablakokat rég betörték, a padlót szétfeszegette a vadul burjánzó növényzet.
Gergő és Hurtuba kiléptek a kapun. Széles úttest tárult a szemük elé, ami sokkal jobb
állapotban volt, mint maga a temető. Úgy tűnt, a túloldalon emelkedő házakat lakják,
hisz az ablakokban itt-ott már fényt gyújtottak. A sámánfi kíváncsian állt a
járdaszegélyen. Jobbról hirtelen hangos csattogás közeledett. Az ablakok fényei
pánikszerű gyorsasággal sorra kihunytak, mintha a lakók megrémültek volna valamitől.
Arra fordította a fejét, amerről a zaj támadt, s a Hold sápadt fényében három vágtató
lovast pillantott meg. A fekete köpönyeget viselő alakok iszonyatos dübörgéssel
robogtak végig a négysávos aszfaltúton, majd néhány házzal távolabb lassítottak, s
végül kényelmesen bekocogtak a kitárt kocsifelhajtón.

Réti Gergőben hátborzongató gyanú ébredt. A temetővel szemközt, a házakon túl

hegy emelkedett, mely úgy festett, mintha a közepét kissé behorpasztották volna. Vagy
inkább úgy, mintha két hegy lenne, melyek testvérei egymásnak. A sámánfi megfordult,
és a temető kerítéséhez rohant. Kénytelen volt a bűbájostorát használni, mert a
futónövények szívósan kapaszkodtak a kövekbe. Az arató-bűbáj végül mégis
megtisztította az öreg, ütött-kopott utcanévtáblát.
− Ez nem lehet igazi − kiáltott a sámánfi. −Ide az van írva: Bécsi út. Akkor az a
meredély ott szemben a Testvérhegy, ez a kerítés pedig az Óbudai temetőt öleli körbe,
vagyis...
Gergő kibotorkált a néptelen út közepére, és a város felé nézett.
−Budapesten vagyunk − nyögte elkeseredetten.
− Mondtam, hogy rá fogsz ismerni − szólt Hurtuba.

***

2005. június 2.

Új szállásul szerény, düledező, háromablakos viskót kaptunk a falu legszélén. A

keményre döngölt földpadló száraz volt, a bútorok fája azonban párával szívta meg
magát, s a csapolások folyton szét akartak pattanni. A házban két kicsiny helyiség
fért meg egymás mellett. A külsőben, ahova a bejárati ajtó nyílt, Borzalag
rendezkedett be, míg én és Toportyán a belső szobában találtunk magunknak helyet.
− Sokáig kell várnunk? − kérdeztem első este a majdnem-táltost, miután
bevégeztük szerény vacsoránkat. A külső szoba bejárattal szemközti falánál álló
kandallóban tűz ropogott, s annak sárga fényénél most jól láttam Borzalag szakállas
ábrázatát.
− Azt csak Égi Atyácska tudná megmondani − felelt nagy sokára az éppencsaknem-
táltos. − Addig várunk itt Farkasra, amíg csak kell.
Időm nagy részét Toportyán ápolása töltötte ki. A segítő állat rettenetesen szenvedett a
sámánsülytől, így az lett volna a természetes, ha egyfolytában nyüszít. Ehhez képest a
szürkebundás csendben tűrte a Szakítás okozta kínokat, naphosszat a szobánkban vagy
a kandalló előtt heverve. Néha rá tudtam venni, hogy eljöjjön velem sétálni, de hamar
kifáradt, így inkább egyedül röpködtem a komor kockaházak fölött.
A szárnyam már egészen rendbe jött, bár nem kaptam annyi jó falatot, mint korábban.
Naponta egyszer a katedrálisból lecaplatott hozzánk egy fiatal, ádáz képű álomvámpír,
hogy a házunk küszöbére dobja a batyut, amiben az ellátmányunk volt. Arra sem
vigyázott a kis szemétláda, hogy legalább a tócsák mellé ejtse, amit hozott, így olykor
sárlében áztatott kenyeret vacsoráztunk.
Röpke kirándulásaim alkalmával megfigyeltem, hogy az ételt, meg az egyéb, szükséges
dolgokat, mint például a száraz tűzifa, kétnaponta hozzák a szigetre. A Sártenger
végtelenjéből olyankor vészesen imbolygó tutaj bukkant elő, négy sarkán és a közepén
lobogó fáklyákkal. Az egymáshoz kötözött gerendák hátán rendszerint két álomvámpír
egyensúlyozott, hosszú evezőlapáttal irányítva a lusta áramlatokon bukdácsoló
tákolmányt. A készleteket nagy bálákba csomagolták, bűvkötéllel rögzítették. Kíváncsi
lettem volna, vajon honnan jönnek a tutajok, de senkitől nem kérdezhettem meg. Az
álomvámpírok közül egyedül Hurtubát ismertem annyira, hogy meg mertem volna
szólítani, de ő Gergővel tartott.
Ma éjjel aztán sehogy sem jött álom a szememre.
Toportyánt megetettem, betakartam, majd az ablakon át felröppentem a házunk tetejére.
Borzalagot egész délután nem láttam. Talán a katedrálisban töltötte az időt, ahol az
álomvámpírok tetszetős könyvtárat hordtak össze, bár minden mű a halálról és
elmúlásról szólt.
Épp azt fontolgattam, hogy mégis megpróbálkozom az alvással, mikor a szemem
sarkából apró fénycsillanást vettem észre. A Sártenger mélyéről jött, távol a parttól, s
épp úgy nézett ki, mint az ellátmányt szállító tutaj fáklyái. Felröppentem a magasba,
egészen addig, míg azt nem éreztem, hogy a fentről hulló kásás permet kezdi
elnehezíteni a szárnyamat.
A fény „megnőtt", „szélesebb" lett. Résnyire szűkítettem a szemem, sőt, az egyik
tenyeremet a homlokomhoz illesztettem. Imbolygó tutaj négy sarkában gyújtott fáklyák
lobogtak a látóhatáron, s lassan a sziget felé közeledtek. A mai napon már megérkezett
a szokásos szállítmány, tehát ez a dolog mindenképpen különös volt. Amit pedig a
következő pillanatban felismertem, attól a lélegzetem is elállt.
A fáklyák lobogása azért „nőtt meg", mert fényük rávetült valamire, ami sokkal
nagyobb és fehérebb volt, mint maga a tutaj. A Sártenger távolában a Lelkek
Labirintusának sziklameredélye tűnt fel néhány szemhunyásra! Ezek szerint mégsem
nyelte el a végtelen ingovány, csupán valamiféle bűbáj hatására eltávolodott a
szigettől, épp annyira, hogy szabad szemmel ne lehessen látni. Az élelmet szállító
tutajok mindig gondosan elkerülték, de akik most közeledtek, felelőtlenebbek vagy
tudatlanabbak lehettek.
Izgatottságomban azonnal szerettem volna szót váltani Borzalaggal. Beröppentem a
házba, de az éppencsaknem-táltos fekhelye üresen árválkodott. Toportyán viszont a
belső szoba ajtajában állt, meg-megroggyanó térdekkel,. tágra nyitott szemmel.
− A szikla…! − kiáltottam. − Képzeld, idelátszik a sziklat ami elnyelte Gergőt!
A segítő állat torkából halk, fájdalmas nyöszörgés tört fel:
− Llltni akrrrm.
Esküdni mertem volna, hogy Toportyán azt mondta: „látni akarom”. Döbbenten
bámultam a nemes állatra, majd megráztam a fejem.
− Játszik velem a képzeletem − kiáltottam dühösen, majd gondolataim rögvest
visszatértek a közeledő tutajhoz. Kiröppentem az ablakon, és Toportyán, bár minden
tagja remegett a gyengeségtől, valahogy mégis követett. A kivilágított tutaj addigra már
partot ért, méghozzá alig néhány lépésre a házunktól. Toportyán a falnak támasztotta
beesett oldalát, hangosan lihegett és a Sártengert fürkészte. A sziklát azonban ismét
elnyelte a sötétség.
Hatan voltak. Térdig gázoltak a felpuhult parti sárban, vad röhögést hallatva. Én a ház
tetejének sarkára ültem, onnan figyelve őket. Sötétbarna köpönyeget hordtak,
csuklyáikat mind hátra tolták. Tar koponyájuk bőre alatt szinte világítottak a fehér
erek, homlokukra viszont olyan jelet égettek, amit még egyik álomvámpíron sem
láttam. Fekete kampók, vagy micsodák, melyek körkörösen egymást kergették.
− Nézzétek, bajtársak, hát mégis igaz! − harsogta az újonnan érkezett álomvámpírok
egyike, s egyenesen rám mutatott. − Jól mondta az a testvér, aki felkeresett minket: a
szigetünkön korcsok ütöttek tanyát!
Először nem is fogtam fel, hogy rólam beszél. Azután eszembe jutott, hogy Borzalag
korábban említett olyan álomvámpírokat, akik minden álomlényt, így
 amikor... a tündéreket is, „alacsonyabb rendűnek" hisznek az embereknél, s ha
tehetik, megölik őket.
− A kis nyavalyás! − sikkantotta a tutajosok között partra szálló, egyetlen nő.
Alacsony volt, arcán ostoba kifejezés ült, bárgyú tehénszeme engem vizslatott. −
Tekerjük ki a nyakát! Orbánc nagytiszteletű úr azonnal bevesz minket a seregébe,
ha trófeaként elvisszük neki a pille kitépett szárnyait.
A hat álomvámpír sarat cuppogtatva megindult a házunk irányába. Toportyán
felhúzta az ínyét, halk morgást hallatva.
− Nézd a farkast! − kiáltott röhögve az egyikük. − Nemes, fajtiszta állat, mégis a
korcsot védi!
− Akkor őt is elintézzük, hisz áruló − döntött a vezér, kinek egyik szeme üvegből
volt. − A lélekvámpírok legöregebbje meggyalázta a szigetünket, mikor ide engedte
ezeket. De mi majd helyre tesszük a dolgokat, bajtársak!
Megbénultam a félelemtől. Felszállhattam volna a levegőbe, segítségért kiabálva,
de a hat álomvámpírból áradó gyűlölet kiszívta az akaraterőmet. Toportyán, aki
sokkal inkább hozzá volt szokva a harchoz, hangos acsargással előrelépett. Ereje
azonban cserbenhagyta, így az üvegszemű támadó könnyedén leterítette a kioltott
fáklyával, amit fegyverként lóbált.
− Így jár az, aki korcsokkal cimborál! − rikácsolta a vézna nőszemély. A többiek
ostobán röhögtek, majd az egyikük felnyúlt értem, és lerántott a tetőről.
− Engedjétek el! − harsant váratlanul Borzalag hangja. A majdnem-táltos szikrát
hányó bűbájostorral rontott elő a ház mögül. Hazafelé tarthatott, mikor meglátta a
partot érő tutajt, s még épp időben érkezett. − Aljas kis mocskok, a Tanács
figyelmeztetett rá, hogy felbukkanhattok. − Bajtársak, íme az ellenség
legocsmányabbika: egy törpe révülő! − bömbölte gunyoros hanglejtéssel az
üvegszemű. −A Tanács csupa vén idiótából áll. Sebaj, majd őket is lerendezzük,
csak előbb tisztítsuk meg a szigetünket.
Négyen rontottak rá az éppencsaknemtáltosra. Az első nyomban menekülni kezdett a
kaptárcsapás-átok mérges darazsai elől, míg a másodikat egy iszonyatos erejű
kézfacsar-bűbáj terítette le. Hirtelen elszállt belőlem a bénító félelem, csakhogy az
üvegszemű mindkét karomat a testemhez szorította, így moccanni sem bírtam. −
Eressz el, te agyalágyult tetovált! − visítottam a képébe. − A szapora jöjjön rád,
Fájdalmas kiáltás szakította meg az átkomat. Már csak két álomvámpír állt szembe
Borzalaggal, s biztosra vettem, hogy velük könnyedén elbánik. Csakhogy az apró
termetű, aljas tekintetű nő elterelte a hajszálhíjánnem-táltos figyelmét, így a
társának sikerült kivernie Borzalag kezéből a bűbájostort.
− Kötözzétek meg! − ordította az üvegszemű, miközben élvezettel tépni kezdte a
hajam. − Mindhármat kivisszük a Sártengerre, és a Nagy Buggyanatba dobjuk.
Társai bősz örömujjongással fogadták a szavait, miközben gúzsba kötötték a vadul
szitkozódó Borzalagot.
− Korcsoknak nincs helye a szigetünkön! − sziszegte arcomba az üvegszemű, majd
a társaihoz fordulva kiáltotta: − A tiszta vérű álomvámpírok nevében halálra ítélem
a betolakodókat!

***
2005. május 30.

Már a Kubik utca sarkánál jártak, mikor az Ürömhegy irányából éktelen csörgés-
zörgés érte utol őket. Gergő és Hurtuba korábban is kénytelen volt olykor a házak
árnyékába húzódni, mivel a Bécsi úton időnként lovasok vágtattak végig. Hamarosan
gyengécske fénysugár hasított bele az éjszakába, melyet egy leárnyékolt
petróleumlámpa szórt. A sámánfi alig hitt a szemének, mikor a két izmos lovacska által
vontatott sárga járgányt felismerte.
− Egy villamos − mondta, majd rántott egyet a vállán. − Talán szünetel az
áramszolgáltatás. Mindegy, mi felszállunk rá!
Hurtuba, ahogy korábban, úgy most sem ellenkezett. Követte Gergőt a
villamosmegálló járdaszigetére, majd fel a tujára. A vezető komor tekintetű, kövér nő
volt, akin majd' szétrepedt a sötétkék egyenruha. Ellenőrt nem láttak, a jegyet pedig
senki nem kérte, így a sámánfi üres helyet keresett, ami bőven akadt, mivel alig
néhányan utaztak a villamoson. Csupa fáradt, csendes, lerongyolódott ember, akik
talán munkából igyekeztek hazafelé.
− Még a fiatalok tekintete is öregnek tűnik − súgta Hurtubának Gergő. − Miféle
világba hoztál engem?
A lélekvámpír nem felelt. Mélyen arcába húzta a csuklyáját, s arra külön ügyelt, hogy
szürke keze se látszódjék ki a csuhából. A sámánfi tovább beszélt, nem bírva a lelkét
gyötrő feszültséggel.
− Egyetlen autó sincs sehol, viszont lovasok nyargalásznak a Bécsi úton. Láttad a
boltokat? Gyógyfűárus, íjkészítő, nyerges, meg hasonlók sorakoznak ott, ahol valaha
éjjel-nappali ABC vagy pizzéria volt. És hol vannak a járókelők? Mintha kijárási
tilalom volna.
− Valamint csend- és fényrendelet! − sziszegett rá a fiúra a szemközt ülő asszony. —
Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy Dsila napja van. Ez a Természet Örömünnepének
harmadik éjszakája, mikor tilos beszéddel zavarni a csendet, és lámpafénnyel
tompítani a csillagok ragyogását.
− Hiszen a villamos is világít, és te is szólsz hozzám! − vonta össze a szemöldökét
Gergő. Az asszony arcára hirtelen rémület ült ki.
− Talán táltostanonc vagy? − nyöszörögte. − Ha igen, bocsásd meg engedetlenségemet.
Három gyermekem vár otthon, s a férjemet tavaly agyontaposta a rózsadombi sámán
ménese. Ha beárulsz a táltosoknak, holnaptól nem lesz, aki ételt adjon a csemetéimnek.
− Sámán vagyok − mondta Gergő. A nő erre valamelyest megnyugodott, de kezének
remegése továbbra sem szűnt.
− A kerületi sámánok általában jó emberek − sutyorogta bizalmasan. − Te azonban
még túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy egész kerület sámánja légy. Bizonyára egyetlen
utca vagy talán háztömb tartozik hozzád, igaz?
Gergő szerette volna megmondani neki, hogy téved, de az asszony sietve leintette.
− Ne árulj el magadról semmit, mert ha később a táltosok megkérdeznék tőlem, hogy
melyik sámán hagyott beszélni Dsila napján, én bizony félelmemben megmondanám
nekik.
A villamosban ülő emberek közül valaki a nő felé fordult. A megtört tekintetű férfi,
akinek több helyen ügyetlenül felvarrt foltok tarkították az öltönyét, most kivicsorította
odvas fogait. Olyan jel lehetett ez, amit mindenki ismer; mert a nő végképp
elhallgatott. Gergő inkább hátat fordított neki, s kifelé bámult az ablakon.
Haza akart menni. Abban a rettenetes pillanatban, mikor rádöbbent, hogy Budapesten
van (bármelyik Budapest is legyen ez), a sámánfi az édesanyja után kezdett
vágyakozni. A Szakítás okozta kín és az azt követő üresség megrémítette. Emlékezett
Toportyánra, de nem érzett iránta semmit. Az eszével tudta, hogy a segítő állat néhány
napja még fontos volt a számára. A kötelék azonban elszakadt közöttük, s így Gergő
végtelenül magányossá vált.
A Margit hídon már gyalogosan keltek át. Az utolsó, engedéllyel járó villamos a
Zsigmond téren állt meg, s a vezető, majd az utasok is szó nélkül leszálltak, hogy
sietve szétspricceljenek a környéken.
Hurtuba mindig két lépéssel lemaradva követte a sámánfit, aki igyekezett elkerülni a
lovas járőröket. A Nyugati pályaudvarnál épp csak sikerült behúzódniuk annak az
épületnek az árnyékába, mely a Valóságban a könyvek palotája volt. A fejük fölött
hatalmas rovásjelek feszültek a homlokzatra, azt hirdetve, hogy „a mindenható táltosok
bölcsessége vitathatatlan”.
Gergő már épp tovább akart menni, mikor a Nyugati téren átvágni akaró három no közé
a Váci út irányából lovasok rontottak. Nem kérdeztek semmit, csak ostoraikkal ütni
kezdték őket. Az asszonyok néhány percig sikoltoztak, majd egyre csendesebben
zokogtak, végül elhallgattak. Ekkor a lovasok egyike leszállt a nyeregből, és a
bokájuknál fogva egymáshoz kötözte őket úgy, hogy azért botorkálni tudjanak. Azután
visszaült a lovára, kezében tartva a kötél végét, s erősen megrántva azt, elvezették a
kijárási tilalmat megszegő asszonyokat.
− Gyerünk haza! — szűrte a fogai között Gergő. El volt szánva rá, hogy ha őt akarják
rabszíjra fűzni, nem fogja kímélni a bűbájostorát.
A Csipetke utcában épp úgy nem égtek a villanyok, ahogy a város többi részén sem,
Gergő elhűlve látta, hogy a járdák mellett parkoló autók helyén magas, bűzlő
szemétdombok tornyosulnak. A kapuk mellett vaskarikákat erősítettek a falakba,
amikhez ki lehetett kötni a lovat, ha valakinek a házban akadt dolga.
Farkas első komoly gondja a körfolyosós bérház udvarán támadt. Áthaladva a boltíves
kapubejárón örömmel állapította meg, hogy itt legalább minden úgy van, ahogy a
Valóságban. A macskakövek kopott rengetegéből büszkén, rozsdásan emelkedett ki a
szőnyegporoló, s az emeletek korlátain muskátlis ládák sorakoztak.
− Maga meg mit keres itt? − szólt rá valaki a sötétségből Gergő megfogta a derekához
tűzött bűbájostort, majd közelebb lépett az illetőhöz. − Azt kérdeztem, mi
keresnivalója van a házam udvarán?
− Még hogy a maga háza, Nemcsók úr? − kérdezett vissza gúnyosan a sámánfi, mivel
megismerte a reszelős hangú kis embert. Mielőtt Kázmér válaszolhatott volna, kinyílt a
földszinti lakás ajtaja, A bentről áradó fényben (úgy tűnt, nem mindenkire vonatkozott
a törvény) Nemcsók Lujza irdatlanul terebélyes alakja jelent meg.
− Hívjam a Táltoserő lovasait, aranyom? − sipította az asszony.
− Hagyd csak, pacsirtamadaram − legyintett a sötétségből előlépő Nemcsók úr. − Ezt a
koszos kis koldust magam is elintézem.
Ezzel Gergő elé lépett, elállva a fiú lépcsőházhoz vezető útját.
− Engedjen, Kázmér bácsil − csattant a sámánfi hangja. − Csak az anyámat akarom
látni.
− Nincs itt semmiféle anya! − ripakodott rá Nemcsók úr. − Én vagyok a ház
hivatalosan felszentelt sámánja, és megtiltom neked...
− No, ha sámán, akkor ezt könnyedén kikerüli − vágott a szavába Farkas, majd
megcserdítette a bűbájostorát. − Macipussz!
A semmiből lecsapó rontás iszonyú erejű taslit csattintott Nemcsók úr tarkójára. Az
emberke orra esett, de szinte azonnal talpra is szökkent, üvöltve menekülve be a
lakásba. Lujza asszony akkorát horkantott, mint egy muraközi almásderes, majd követte
a férjét.
− Hívd a Táltoserőt! − hallatszott ki odabentről a veszett kiabálás. − Majd ők elintézik
ezt a varázshasználó koldust!
Gergő nem törődött tovább a Nemcsók házaspárral. Felrohant a lépcsőnts az első
emeleten megkereste a lakásuk ajtaját, ami résnyire nyitva volt. A sámánfi azt hitte,
Boglárka meghallhatta a hangját, és már vár rá, ezért kopogtatás nélkül nyitott be a
konyhába. A látvány azonban, ami a szeme elé tárult, megfagyasztotta ereiben a vért.
A viaszosvászonnal takart asztal közepén már-már csonkig égett gyertya pislákolt. A
bútorok fele hiányzott, s ami megmaradt, az is kopott, törött, elhanyagolt volt. A
padlón bokáig ért a szemét, a sarokban pedig egy hatalmas patkány mocorgott, akit
láthatóan nem zavart az emberek jelenléte.
A nappaliba vezető folyosó irányából Bogi tűnt fel. A virágok mosolygós barátnéja
pecsétes, agyonfoltozott otthonkát viselt, melyből piszkafaként meredt elő két
csontsovány karja. A haját hónapok óta nem mosta meg, a lábán pedig facipő kopogott.
− Maga meg mit akar itt? − kérdezte halk, rekedt hangon. − Eltévesztette az ajtót!
− Anya? − szólt Gergő, alig bírva lenyelni a könnyeit. − Anyu, te vagy az?
− Én senkinek nem vagyok az anyja − mondta Bogi, fáradtan nekikoccantva fejét az
ajtófélfának. − A fiam odafönn van, a Táltosok Jurtájában, a Budai várban.
Megtagadott engem, s én is őt. Kielégítettem a kíváncsiságodat?
− Nem értem − Gergő az asztalhoz lépett. Ebben a pillanatban kialudt a gyertya, s
mivel minden sötétségbe borult, a sámánfi ismét előhúzta a bűbájostorát. Lehunyva a
szemét, idézést mormogott, mire a gyertya helyén petróleumlámpa kezdte szórni a
fényét.
− Megőrültél? — sikoltotta Bogi, s mindkét karjával eltakarta a szemét. — Nyakunkra
hozod a Táltoserőt, te istentelen csavargó!
A folyosón hirtelen még két alak jelent meg. Az egyik törött, ragtapasszal összefogott
szemüvegét igazgatta, míg a másik maszatos arccal, kócosan bámulta a fényes lángot.
− Dénes! Zsófi! − ismerte fel őket Gergő. Az okleveles cipőpucoló bambán bámult
vissza rá, borostás állán nedvesség csillant. − Mi történt veletek?
− Ki ez a fiú? − nyafogta Zsófi, megszívva elcsöppenni készülő orrát. Válaszul
hatalmas pofont kapott Bogitól.
− Takarodj a szobádba! — süvöltött rá az asszony, s még lökött is rajta egyet.
− Nem bántod a lányom, hallod? − bődült el Botlik Dénes, a részegek eltéveszthetetlen
hangján. − Jó lány az, akit csak én üthetek!
Az udvarról patacsattogás és a Nemcsók házaspár rikácsolása hallatszott fel. Boglárka
a petróleumlámpára vetette magát, elfojtva annak lángját. A konyhára ismét sötétség
borult, Dénes valahogy mégis rátalált Gergőre. Megragadta a sámánfi mellén az inget,
és kipenderítette őt a gangra. A fiú majdnem átzuhant a korláton, de az utolsó
pillanatban sikerült megkapaszkodnia.
Vasalt csizmák trappoltak felfelé a lépcsőházban. Hurtuba a falhoz lapult, sőt, szinte
elmerült benne, láthatatlanná válva. Gergő lerázta magáról Dénest, aki egyre csak
térdre akarta őt kényszeríteni. Az okleveles cipőpucoló nyálat frecsegtetve indult felé
újra.
− Tudtam, hogy egyszer eljössz− gajdolta gyűlölködve. — Tudtam én, hogy nem
hagyhatod békén az anyádat! Zavar, hogy élünk, mi? Te átokverte táltoskirály!
Felismerlek én akkor is, ha álöltözékbe bújsz, te...
Méregzöld fényben ragyogó átok szelte át a levegőt. Dénes épp Gergő felé vetette
magát, így a rontás a háta közepét találta el. Az okleveles cipőpucoló csodálkozó
képet vágott, majd holtan esett össze. A lépcsőház irányából három fegyveres robogott
Gergő felé, kezükben csataostorokat lóbálva. A legelöl haladó fickó kezében
füstölgött a varázsfegyver, s fiatal arcán torz vigyor ült. A sámánfit hátborzongatóan
emlékeztette valakire.
Zsófi visítva rontott ki a konyhából, kezében egy vészesen villogó kenyérszelő kést
lóbálva. A legelöl haladó férfira emelte a fegyvert, de az könnyedén félreállt. A háta
mögött érkező harcos átka azután letaglózta a lobogó hajú lányt.
Gergő ekkor megpörgette ujjai között a bűbájostort, hogy halálos bűverőt gyűjtsön
bele.
− Nocsak, testvér, párbajozni akarsz? − kiáltott felé a vigyorgó fickó, feljebb lökve
vállán a farkasprémes kacagányt. − Bocs, de előbb még akad itt némi dolgom,
A sámánfi elhűlve figyelte, amint az ismerős legény süvítő jelet rajzol a levegőbe.
− Láng hevítsen, tűz emésszen! − kiáltotta nevetve, A csataostorból vakító láng
robbant be a lakásba, minden méteren egyre nagyobbra fúvódva. Bentről hallani
lehetett a tüzorkán tombolását, ahogy a bútorok, a szemét és maga a levegő is az
enyészet martalékává lett. A lángok visszacsapódtak a falakról, s végül az ablakokon
át távoztak, miután felperzselték a lakás minden zugát. A küszöbön füstölgő bundájú
patkány bukott keresztül visítva, de a harcosok egyike rátaposott, mielőtt a
szerencsétlen állat elmenekülhetett volna.
− Még tüzet okoz valahol − röhögött a Táltoserő katonája.
Gergő iszonyodva nézte az égő lakást, melynek minden nyílásán tomboló lángok
zúdultak kifelé. A hőség égette a bőrét, s elpárologtatta a könnyeit.
− Bogi! − ordította. − Anya!
− A mamit keresed? − kiáltott rá a vigyorgó fiú, aki a kacagány alatt ébenfekete
táltosruhát viselt. − Hát, akkor parancsolj, fáradj be a lakásba, tesó! A maminak
valahol odabenn kell lennie.
A három harcos harsogó nevetésben tört ki. Gergő végső elkeseredésében a vezérük
felé lendítette a bűbájostorát. Átokra azonban nem maradt ideje. A hőségtől málladozó
vakolatú falból hirtelen Hurtuba lépett elő, akit azonban a harcosok nem láthattak. Az
álomvámpír könnyed mozdulatot tett, mire a tüzorkán áthatolhatatlan falat vont Gergő
elé, elvágva őt a támadóktól.
− Sajnálom, de hibáztál − mondta Hurtuba halkan, mégis oly erős hangon, amit nem
tudott elnyomni a lángok bömbölése. − Előre szóltam: ha hibázol, ott leszek!
Gergő hátrálni akart, de a körfolyosó korlátja megállította. A lélekvámpír ekkor
felemelte a bal kezét, s ujjaiból fekete méregcseppek sorát fröccsentette a sámánfira.
Mire Hurtuba Farkas fölé hajolt, a fiú térde már megroggyant, s kezéből kifordult a
bűbájostor.

***

Imbolygott a mindenség, s a Világfa fényei őrült táncot jártak az ébenfekete

háttéren.

− Mindjárt megérkezünk − hajolt fölém a nő, ostoba ábrázatával eltakarva az

éjszakai égboltot. − S akkor végre kezdhetjük a mókát!
− Nincs itt semmiféle móka, Biána − szólt rá szigorúan az üvegszemű álomvámpír. −
Fajunk megvédése a cél, ezért végzünk most a betolakodó korcsokkal. S persze
Orbánc nagytiszteletű úr kegyeit is el kell nyernünk, ha csatlakozni akarunk a
seregéhez.
− Akarunk? − nyikkant meg az egyik álomvámpír a tutaj sarkában állva, miközben az
evezőt forgatta. − Tudtommal Orbánc és Dancs is rémtündérek, vagyis korcsok,
Árpicsek bajtárs.
Az üvegszemű irtózatos dühvel pördült a motyogó felé.
− Megtiltom, hogy a kétkedés mérgét fröcsköld ránk! − bömbölte eszelősen. − Orbánc
nagytiszteletű úr az egyetlen a Világfán, aki épp úgy el akarja pusztítani az árulókat,
mint mi. Ha övé lesz a hatalom, végre szabadon táplálkozhatunk bármelyik éberből. Ez
a lényeg, a többi hazugság és rágalom!
A bajtársak lelkesen vihorásztak. A nő, akit Biánának szólítottak, felugrott mellőlem,
és az evezőhöz kacsázott, hogy segítsen hajtani a tutajt. Amennyire bírtam, felemeltem
a fejem. Két gerenda közé szorult a hátam, kezemet és lábamat gúzsba kötötték. Kissé
távolabb Borzalag hasonlóan kellemetlen helyzetben volt. A majdnem-táltos
szakállában meggörbült a sastól, a ruháját friss szakadások borították. Bűbájostorát az
üvegszemű álomvámpír lóbálta koszos mancsában, azzal adva a megfelelő ütemet az
evezősöknek. Toportyán a másik oldalamon hevert, még mindig eszméletlenül.
− Gyerünk bajtársak, mindjárt a Nagy Buggyanatnál leszünk! − harsogta türelmetlenül
az üvegszemű Árpicsek. Különös zajt kezdtem hallani, ami leginkább egy hatalmas
béka nyeldeklésére emlékeztetett. Addig mocorogtam, míg végre megpillanthattam a
Sártengert. Egyre hangosabb morajlás remegtette alattunk a fatákolmányt, ami csúszós
volt a sártól. Hirtelen fülszaggató „böffenés" hallatszott a közelből, s az egész tutajra
barna mocsárpermet hullott, miközben tekintélyes hullámok táncoltatták a
lélekvesztőnket.
− Itt jó lesz! − adta ki következő parancsát Árpicsek. − Biána, hozd a szögeket!
A némber izgatottan vinnyogott, miközben − elhagyva az evezőt − a tutajra kötözött
holmik közül előkapart néhány vasszeget, valamint egy kalapácsot. Az álomvámpírok
három széles deszkát cipeltek magukkal, amiket most döngve mellénk dobtak. El sem
tudtam képzelni, hogy milyen borzalomra készülnek.
− Előbb az áruló farkast! − mutatott Árpicsek Toportyánra. Két álomvámpír
megragadta az alélt szürkebundást, s ráfektették az egyik deszkára.
− A Buggyanat azonnal elnyelné őket, ha csak úgy belé dobnánk a korcsokat — mondta
az üvegszemű. − Ha azonban a deszkákhoz erősítjük őket, sokáig fognak szenvedni. A
sárörvény lehúzza, a fa viszont felemeli a testüket, hogy azután megint a mélybe
merüljenek. Ügyesek legyetek, bajtársak, és akkor órákon át gyönyörködhetünk a
fuldoklásukban.
Ismét vad röhögés jött válaszul, amit azonban félig elnyomott a hatalmas sárörvény
újabb fortyogása. Immár közel voltunk a Nagy Buggyanathoz, ami bizonyára
természetes jelenség lehetett a Sártengerben, így a zaj pokolian dübörgött a fejünkben.
Toportyán váratlanul magához tért, s meg akarta marni a legközelebb álló
szörnyeteget. Félelmetes fogai ugyan nem érték el az álomvámpírt, de a fickó
megcsúszott, két karjával kétségbeesetten kalimpált, majd a Sártengerbe zuhant. A
Buggyanat épp ekkor böffent fel, irtózatos tölcsért teremtve a sűrű mézgában, ami
azonnal magába szippantotta az álomvámpírt. Bajtársai minden izgalom nélkül várták,
hátha felbukkan, de csupán néhány apró bugyborék érkezett, hírt adva a pusztulásáról.
Ekkor az üvegszemű közönyösen megszólalt:
− Látjátok, erről beszéltem! Ha nincs, ami a felszínre húzza a testet, az azonnal a
mélybe süllyed, és túl gyorsan vége az egésznek.
Biána buzgón bólintva felemelte a vasszöget és a kalapácsot.
− Mehet, bajtárs? − rikácsolta. Az üvegszemű biccentett, úgy tekintve az
álomvámpírok által szorosan lefogott Toportyánra, mint valami különlegesen

érdekes kiállítási tárgyra. S ekkor megértettem, mire készülnek! Biána a szög

hegyét az ordas combjához illesztette, és ütésre emelte kalapácsát...
A sötétségből ébenfekete zuhatag süvített elő, s egyszerűen lesöpörte Biánát a tutaj
fedélzetéről. A Holdköpet még a levegőben megbénította a némbert, akinek ostoba
ábrázatán méla csodálkozás látszott, míg csak el nem nyelte őt a Sártenger. A
következő pillanatban három oldalról egy-egy tutaj bukkant fel az éjszaka párái mögül.
Fedélzetükön álomvámpírok meresztették felénk szürke ujjaikat, készen arra, hogy
további tintasugarakat lövelljenek őrült rokonaikra.
− Add meg magad, Árpicsek! − zengett a parancs.
− Soha! − húzta ki magát az üvegszemű, s két megmaradt hívéhez fordult. −
Bajtársaim, utolsó csepp vérünkig becsülettel harcolunk!
Csakhogy a „ bajtársak" ezt nem így gondolták. Rettegve, nyüszítve engedték el
Toportyánt, lekucorodva a tutaj gerendáira. Ha tehették volna, bepréselik magukat az
egymáshoz kötözött hasábok közé, de mivel ez lehetetlen volt, reszkető rongycsomóvá
zsugorodtak.
Árpicsek eszelősen üvöltve kilőtt két Holdköpetet a gyorsan közeledő tutajok
irányába. Valakit eltalálhatott, mert ronda ábrázatára diadalittas vigyor ült ki. A
Sártenger mélyéről ismét meghallottam a Buggyanat közeledését, méghozzá pontosan a
tutajunk alatt. Mivel senki nem vigyázott az evezőkre, elsodródtunk, s most épp a
feltörni készülő sárörvény torkában lebegtünk.
Toportyán ugyan félholt volt a sámánsüly és a harc okozta kimerültségtől, mégis
felállt. Ínyét magasra húzva, fenyegetően vicsorgott Árpicsekre, akinek még az
üvegszeméből is őrült csillogás áradt.
− Miénk a sziget! − motyogta. − A korcsokat ki kell innen takarítani, hogy a fajtiszta
álomvámpírok uralma ismét teljes legyen! Ezt követeli a vér és a becsület...
Tovább nem jutott hagymázas beszédében, amit a lelkén uralkodó démonok sugalltak
szegény fejének. Mielőtt megtántorodva a Sártengerbe bukott, egyetlen pillanatig az ép
szemébe nézhettem, s hirtelen megértettem Árpicsek tragédiáját. Éberként veszítette el
a szemét, s mivel képtelen volt bűnbakot találni balsorsa miatt, hát gyűlölni kezdett
mindenkit, aki „más" volt, mint ő. Egykor tiszta, ép elméjét acsarkodó démonok lepték
el, s Árpicsek végül már csak a szörnyetegek ostobaságait hajtogatta, míg el nem
nyelte őt örökre a Sártenger.
Tutajunk hirtelen megemelkedett, majd billenni kezdett. Toportyán karmait a fába
mélyesztette, Borzalag és én azonban képtelenek voltunk kapaszkodni. A sártól síkos
gerendákon gyorsan csúsztunk az örvény felé. Megkötözött kezemmel kétségbeesetten
kutattam bármi szilárd után, és végül sikerült is rátalálnom az egyik szögre. Nem értem
volna vele azonban semmit, ha a kovács, aki készítette, nem csiszolja élesre minden
peremét.
A tutaj most a másik oldalára kezdett billenni, így Borzalag ordítva csúszott el
mellettem. Toportyán sem bírt tovább kapaszkodni, karmai kiszakadtak a gerendákból.
A szög borotvaéles széle azonnal átvágta a csuklómra hurkolt kötelet A fájdalommal
nem törődve felültem, majd fürgén kiszabadítottam a bokámat is. A szárnyam
szerencsére száraz maradt, így nyomban a levegőbe tudtam emelkedni. Alattam a tutaj
felágaskodott, villámgyorsan merülve a tátongó sárörvénybe.
Borzalag tudta, hogy itt a vég. Lehunyta a szemét, s mély levegőt vett, bár semmi
értelmét nem látta. Hirtelen iszonyú rántást érzett, s a háta elszakadt a tutajtól. Repült!
Az imént még arra számított, hogy a következő pillanatban hideg sárfolyam öleli majd
körbe. Ehelyett azonban a homlokát kemény fába verte, térdébe pedig kínzó fájdalom
nyilallt. Kinyitotta a szemét. Hason feküdt a tutajon, melynek sarkain erős lánggal
égtek a bűbájfáklyák. Mellette Toportyán hevert, halkan nyüszítve a
megpróbáltatásoktól.
Valaki gyors, nem túl kíméletes mozdulatokkal elmetszette az éppencsaknem-táltos
kötelékeit. Ezután erős kezek Borzalag hóna alá nyúltak, és könnyedén a talpára
állították. A majdnem-táltos megrázta kábult fejét. Még épp láthatta, amint a Nagy
Buggyanat magába nyeli Árpicsek üresen maradt tutaját. Az ordas és a két gyáva
álomvámpír, akik mégsem voltak hajlandóak utolsó csepp vérükig harcolni, a Tanács
komor arcú csuklyásai között hevertek, gúzsba kötve.
− Hogyan...? − nyögte Borzalag, de a kérdése köhögésbe fúlt.
− Majdnem késve − felelt bosszúsan a lélekvámpírok vezére. − Szerencsére
megéreztük Árpicsek jelenlétét. Rögvest sejtettük, hogy miért jött a szigetre. S ha azt
akartad kérdezni, hogyan emeltünk át titeket a süllyedő tutajról... Az legyen a mi
titkunk.
− A lényeg, hogy mégis időben érkeztetek − sóhajtott Borzalag, majd ráncolt
homlokkal nézett körül. − Tanarilla! A tündér hol van?
A lélekvámpírok tanácstalanul néztek egymásra, majd gyors fényjeleket váltottak a
másik két tutajjal.
− Eltűnt − mondta végül a vezér. − Attól tartok...
− A Sártenger magába szívta − nyögte borzadva az éppencsaknem-táltos.

***

2005. június 11.

A tűz vidáman lobogott, mégsem tudta jobb kedvre deríteni azokat, akik körülötte
ültek. Gergő szeme alatt sötét karikák komorlottak, miközben a nyársra véres
húsdarabot döfött, majd a lángok fölé tartotta azt. Az eltelt több, mint egy hét alatt a
sámánfi lassan önmaga árnyékává vált. Alig beszélt, s ha mégis megszólalt, a szavai
nem sok jót ígértek annak, akihez intézte őket. „Kormos lett a szíved, fiú!" − mondta
neki a lány, akivel a Fővárosi Állatkertben találkoztak. Őt Perjelkének hívták,
tizenhárom éves volt, és árva. Nyolcéves kora óta élt egyedül az Állatkertben, amit
évtizedek óta épp úgy nem látogatott senki, mint a fővárosi temetők legjavát.
− Hozok vizet a tóból − szólalt meg a tűz mellett ülő harmadik személy. Gergő fel
sem nézett Hurtubára, csak bólintott. Az álomvámpír fogta a csöbröt, amit korábban
valamelyik szeméthalom alól ásott ki, és elballagott.
− Ha gyűlölitek egymást, miért vagytok együtt? − kérdezte Perjelke gyermeki
kíváncsisággal. A sámánfi fáradt mosolyt küldött a kócos lány felé.
− Hurtuba nem gyűlöl engem.
− De te őt igent
−Nem. − Gergő töprengett néhány pillanatig, majd megerősítette: — Tényleg nem! Ez
hosszú és bonyolult történet.
− Az olyanokat szeretem a leginkább − lelkendezett Perjelke. − Amíg ti fel nem
bukkantatok, mindig egyedül voltam. Néhány csavargó persze időnként betért az
Állatkertbe, abban reménykedve, hátha talál még valami ellopnivalót, de előlük
mindig elbújtam.
− Akkor minket miért tüntettél ki a bizalmaddal?
Gergő kissé gúnyosnak szánta a kérdést, de a lánynak ez nem tűnt fel.
−Alig éltél, mikor Hurtuba becipelt az elefántos kapun − emlékezett vissza,
belemerengve a tűzbe. − Azután napokig ápolt.
− Még szép, hisz ő szívta ki belőlem az életerőt! − csattant az ifjú sámán hangja, de
máris megbánta az ingerültségét, hát csendesebben folytatta: — Tudod te, milyen, ha
végig kell nézned a saját családod halálát? S azt, mikor utólag beléd mar a
lelkiismeret, amiért nem mentetted meg őket?
− Aput a Táltoserő harcosai nyilazták le a Deák téren − Perjelke sírósan suttogott. −
Anyuval csak bámultuk, mikor megtörtént.
Gergő elszégyellte magát. Tíz napja bujkáltak az Állatkertben, annak beomlott,
szétvert, gaz fojtogatta romjai között. Perjelke akkor szólította meg Hurtubát, mikor
látta, hogy a lélekvámpír nem képes levinni a sámán lázát. A lány ismerte a
gyógyfüveket, hát főzetet készített az idegennek. Mikor aztán Gergő a takarók alatt
heverve kezdte visszanyerni az erejét, sokat kérdezgette Perjelkét erről a különös,
rémisztő Budapestről.
Valaha ez a város is épp olyan volt, mint a Valóságban létező párja. Azután egy nap a
metróépítők túl mélyre ástak, és felszakították a Föld Szívét. Legalábbis Perjelke így
hallotta az édesanyjától, aki egykor bérszámfejtőként dolgozott a mélyépítő
vállalatnál. Valamiféle tömény mágikus energia áradt szét a föld mélyéből, amitől a
bűbájos tehetségű emberek hirtelen képessé váltak a valódi varázslásra. Épp úgy,
ahogy Farkas a Világfán, révülés közben. Az utcákat egyik napról a másikra segítő
állatok, álomlények és egyéb szerzetek borították el. A pincékből manók, koboldok,
lidércek másztak elő. A közönséges házmesterekből, varrónőkből, bolti eladókból
sámánok, garabonciások és boszorkányok váltak. A bűvös erő mindenkinek
rendelkezésére állt, bár sokan soha nem tudták megtanulni annak kezelését. Őket
ébereknek nevezték, s bármilyen gazdagok és hatalmasok is voltak azelőtt, hamarosan
a varázstudók szolgáivá alacsonyodtak. A bűbájosok némelyike jóra akarta használni
új tehetségét, de őket hamar elkergették azok, akik egész másként gondolkodtak.
Ráadásul felbukkant egy férfi, vagy inkább fiú, aki minden ember fölé helyezte magát.
Senki nem tudta, ki ő valójában, csak annyit, hogy azelőtt is Budapesten élt. Úgy
nevezték: Lupa, mivel a totemállata − egy hatalmas ordas − örökösen a nyomában járt.
Eleinte sokan reménykedtek, hogy ő majd igazságos rendet teremt a lezüllött városban.
Lupa azonban fegyvereseket gyűjtött maga köré, majd a rabszolgasorba kényszerített
éberekkel felépíttette a Táltosok Jurtáját a Budai Várban. Visszahozta a régi törvényt
és vallást, sámánokat nevezve ki a háztömbök, utcák és kerületek felügyelőinek.
Betiltotta az autók, televíziók és egyéb gépek használatát, s az elektromosságot is
megvonta tőlük. Maradt a petróleum, az íj és a lóerő.
Hamarosan lázadások törtek ki a Ferencvárosban és Békásmegyeren, Lupa ekkor
létrehozta a Táltoserőt, ami a saját harcosaiból állt, s kegyetlenül megtorolt minden
ellenszegülést. Perjelke apja is harcolt a kegyetlenkedő varázstudók ellen. Miután
megölték, a lány anyja vette át a helyét, de másfél évvel később Lupa emberei tőrbe
csalták. Azóta Perjelke az Állatkertben rejtőzött, nem igazán tudva, hogy mit kezdjen
az életével.
− Jön Hurtuba − súgta a lány, felriasztva Gergőt nyomasztó gondolataiból. A
lélekvámpír valóban közeledett, halkan csörgetve kezében a vízzel telt csöbröt, amit a
gólyák tavában merített meg. A csuklyás végtelen türelemmel várakozott, mióta a
sámánfi visszanyerte az erejét. Nem pocsékoltak szót arra, ami a Csipetke utcában
történt. Farkas kezdte belátni, hogy Hurtuba csupán a dolgát végezte. Hiszen ő valóban
hibát követett el, mikor felkereste az itteni családját, és ezzel a nyakukra vitte a
Táltoserőt. Persze akkor még nem értette ezt az iszonyú világot, de éppen ezért lehetett
volna bölcsebb, megfontoltabb. Emlékezett a farkaskacagányt viselő, kegyetlen
vigyorba torzult arcú legényre, aki annyira ismerős volt a számára. Tudta, hogy nem
feledheti a tekintetét, míg bosszút nem áll rajta.
− Elkészült a hús! − szólt Hurtuba, és a gőzölgő, ínycsiklandó, bár kissé kormos
falatot Perjelke elé tartotta. − Óvatosan, még forró!
− Elárulsz nekem valamit? − kérdezte a lány Farkast, miközben két lapulevél közé
fogta a vacsoráját. − Miért éppen itt akartál tanyát ütni?
Gergő felnézett a repedezett kérgű táltosszoborra, mely a tűztől néhány lépésre állt.
Ismerte a fábólfaragott emlékművet, még a Valóságból. Akkoriban tudta meg, hogy az
állatkertben található Gyalán táltos szobra, ami a kérge alatt őrzi az egykori
varázstudó erejét.
− Szükségem van a segítségére − mondta ki végül.
Perjelke szeme hatalmasra kerekedett a csodálkozástól.
− A szoboréra? − kérdezte hitetlenkedve. − És minek az neked?
A sámánfi Hurtubára pillantott, akinek rút ábrázatán látszott, hogy érti a fiú minden
gondolatát.
− Holnap felmegyünk a Budai Várba − szólt csendesen Gergő, akit a Világfán
Farkasként ismernek. A lélekvámpír bólintott.
 5.
A zendülés

2005. június 13. (részlet Monyákos Tuba naplójából)

Határvár mindennapi élete meglehetősen szürke és egyhangú volt. Hajnalban kelt

mindenki, amint a kakasok hírül adták a fény érkeztét. Álmos szemű inasok botorkáltak
az istállókhoz, vizet húztak a vár közepén álló kútból, vagy a műhelyeket söprögették.
Az asszonyok kenyeret, szalonnát, vereshagymát tettek az asztalra, és csitították a
gyerekeiket, akik már ezen a korai órán is képesek voltak ricsajozni.
Határvár falai közönséges, békés városkát öleltek körbe. A levegőben azonban
valami súlyos, fullasztó illat lebegett, amitől nekem minden reggel köhöghetnékem
támadt. A szolgálatunkra rendelt apród, aki Écskának nevezte magát, hamar
megmagyarázta a dolgot.
− Amit érzel, az a Rémálmok Birodalmának miazmás kipárolgása. Ha a határsáv
felől fúj a szél, mindig beborítja a várost, és megszorul a falaink között. Hozzá lehet
szokni. Én szinte már észre sem veszem.
Böffeg sámán végül úgy döntött, hogy az Éjtáltos legénységéből egyedül Agmánd
fia, Ursurut és két matrózt visz magával a vadászatra. Fodorhajú Kültegin további hat
harcost és egy tapasztalt, vörös hajú csongort adott mellé,
− Legyetek nagyon elővigyázatosak! − harsogta a víg kedélyű várkapitány. − A
Rémálmok Birodalmánál nincs veszélyesebb területe a Tetejetlen Fának.
A csapat tegnap hajnalban indult útnak. Büvellő és én engedélyt kaptunk, hogy
felmásszunk a határsávhoz legközelebb eső bástyára, s annak fogazott mellvédjéről
nézzük, amint belovagolnak a sötétség országába. A magas kerítés nyitott kapuja
halványan szikrázott, s ez azt jelezte, hogy tömény bűverővel töltötték fel. Böffegék
előhúzták csataostoraikat, majd a gyalogszerrel előttük haladó csongor nyomába
eredtek. A nyomkereső magabiztosan vezette a vadászokat, akik hamarosan eltűntek a
Rémálmok Birodalmában hömpölygő, piszkosfehér ködben.
− Beletelhet néhány napba, amíg megfelelő minőségű és számú entitást lelnek −
sóhajtotta Büvellő.
− A kérdés csak az, hogy addig mi mihez kezdjünk? − átsétálva a kerek bástya belső
mellvédjéhez, lekukkantottam a mélyben gubbasztó házakra. − Mit szólnál hozzá, ha
felderítenénk a várost?
Jobb dolgunk nem lévén, lecaplattunk a meredek csigalépcsőn, ami a bástya
belsejében tekergett. A simára koptatott macskaköveken baktatva alig fél nap alatt
végeztünk Határvár összes „nevezetességének" megbámulásával. Délben leültünk az
egyik ivó (Öt volt a falak között − nem hiába, sok férfi lakott itt) teraszára, s az álmos
napfényben gubbasztó házakat néztük. Olykor végigdörgött egy-egy kordé az utcán,
vagy lovasok ügettek az istállók irányába. Estére gázlámpákat gyújtottak a házak
oldalán, de a lakosok igen korán aludni tértek, így semmi szórakozásra sem leltünk.
A második napunk még töményebb semmittevéssel telt. A reggelinél ugyan Kültegin
sokat kérdezősködött a Világfa és a Valóság dolgai felől, de azután elnézést kérve
bokros teendői után nézett. Mi pedig, némi sétálgatást követően, ismét az ivó teraszán
kötöttünk ki.
− Esküszöm, hogy az unalomtól kezdek homályosan látni! − kiáltottam fel
kétségbeesetten. − Karnyújtásnyira van tőlünk a Világfa legborzalmasabb vidéke,
amiről hajmeresztő legendákat zengnek a harsányok. Mi mégis úgy tespedünk itt, mint
tehénpotty a déli napon.
Akárhogy panaszkodtam is, Büvellő nem tudott segíteni a bajunkon. Ha a következő
percben meg nem pillantja azt a tagbaszakadt, fehér hajú csongort, aki előző este
annyira megbámulta őt, talán az egész délutánt átszunyókáljuk a teraszon.
− Gyere! − ugrott fel a székéről Büvellő. − Most talán a végére járhatok.
− Ugyan minek? − hökkentem meg.
−Mondtam, hogy valahonnan ismerős a fickó! − sustorogta a fülemhez hajolva,
miközben szemét a Csongoron tartotta. − Gyere már, te lajdérc!
Bosszúsan mordultam, hallva a régi gúnynevet, amit a lajhár és a lidérc szavakból
gyúrtak, s a lustaságukról híres rokonaimra szoktak alkalmazni. Büvellőre azonban
nem lehetett igazán haragudni, a löttyedésből pedig elegem volt, úgyhogy követtem őt.
A csongor lomha, erőteljes léptekkel baktatott keresztül a városon. Hosszú, szabadon
lógó, fehér hajzuhatagába időnként belekapott a rossz szagú szél, bőrpáncéljához a
melegtől kába legyek csapódtak. Elámultam, milyen óriási ez a fickó, s mégis
mennyire kecsesen, könnyedén mozog. Épp, mint a szavannák sörényes ragadozói!
Foltosan zöld köpönyege időnként csattogva megemelkedett, majd visszahullott,
körbeölelve alakját. A nadrágja, ami szintén sötétzöld volt, nem kapott az ülepére
bőrbetétet, ami arra utalt, hogy a csongor kerülte a lóháton való utazást. Bőrpáncélja
alatt barna ujjast viselt, melyet ügyes asszonykezek szintén foltosra festettek,
bizonyára azért, hogy a rémálmok vadonában jobban elrejtse a gazdáját.
− Kimegy a várból! − súgta bosszúsan Büvellő, mikor rájött, hogy a csongor
egyenesen a kapu felé tart.
− Minket nem fognak átengedni a hídon − máris kezdtem lemondani arról, hogy tovább
kövessük a férfit. −P edig már kezdtem élvezni a nyomozósdit.
A révülő lány megragadta a vállam, s behúzott a halsütő bódéjának takarásába.
Elővette a bűbájostorát, majd szigorúan rám szólt.
− Állj mozdulatlanul!
Természetesen meg akartam tőle kérdezni, hogy mire készül, de nem maradt rá
szemernyi időm sem.
− Bűvölet függönye, reánk hullj!/Te, aki ránk nézel, elvakulj!
Semmi változást nem éreztem, miután Büvellő bevont minket a káprázat-
ráolvasással, viszont a magabiztosságom nyomban visszatért.
− Indulhatunk! − nevetett a révülő lány, majd belém karolva kivezetett a bodega
árnyékából. Mondom: belém karolva! Ez bizony lehetetlen tett volt, mivel én alig
értem Büvellő csípőjéig. A káprázat-ráolvasás azonban még ezt is hihetővé tette a vár
bejáratát vigyázó katonák számára. Így aztán a függőhíd tövében álló őrök két
határvári polgárt láttak, akik gombászni indulnak az erdőbe. Sőt, „megszemlélhették" a
jóképű, magas mesteremberkezében lóbált medálionokat is, amiket egyedül Fodorhajú
Kültegin adhatott ki, mint különleges engedélyeket a vár elhagyására. A fegyveresek
biccentettek, s már nem is foglalkoztak velünk tovább.
A csongor időközben elérte az erdő szélét, majd követve az egyik ösvényt, eltűnt a
szemünk elől. Gyalogos létére igencsak fürgén mozgott, így nekünk is szaporázni
kellett a lépteinket. A bágyadt napfényben egyetlen röpke pillantást vetettem a
hatalmas Éjtáltosra, ami a síkon állva szívet melengetően erősnek és biztonságosnak
tetszett. A rámpát leeresztették, de két fegyveres matróz folyton a környéket vizslatta.
Hullámtörő Horka engedélyével néhányan az álomjáró mellett napfürdőztek, míg
mások kisebb javításokat végeztek a burkolaton.
− Ez meg hová lett? − súgta türelmetlenül Büvellő, mikor elnyelt minket az erdő. − Az
imént még láttam a köpönyege szélét!
Meggyorsítottuk a lépteinket, hátha beérhetjük a Csongort. A ráolvasás hatása lassan
lefoszlott rólunk. Immár újra csak egy révülő lány s egy igen csinos lidérc loholt az
ösvényen. A kitaposott út előbb szeszélyesen kanyarogni kezdett, majd miután átvágott
egy gyors folyású, hideg vizű patakon, hirtelen eltűnt.
− Azt hiszem, már semmi esélyünk, hogy rátaláljunk − legyintett Büvellő fancsali
ábrázattal.
− Hacsak ő maga nem akarja, hogy találkozzatok!
A csongor érces hangjától majdnem kiugrottam a lombgatyámból. A széles vállú férfi
alig két lépésre állt tőlünk. Alakját semmi nem takarta, mi mégsem vettük észre őt, míg
meg nem szólalt.
− Mit akarsz tőlem, Farkas Húga? − szólt ismét a csongor, szemében bizalmatlan
villanással. Büvellőt sértette, hogy a férfi a régi nevét használja. Fejét büszkén
felvetette, úgy válaszolt.
− Kende táltos a Büvellő névvel ajándékozott meg!
− Ezt nem tudtam − a csongor egykedvűen nekitámaszkodott a fának, két izmos karját
összefonva a mellkasa előtt. − Elárulod végre, miért követtek engem?
Büvellő vissza akarta nyerni korábbi magabiztosságát, ezért nem válaszolt azonnal.
Meglátott egy kidőlt fát, leült a korhadó rönkre, és elgondolkodva vizslatta a fehér
hajú férfi borostás arcát, mintha keresne rajta valamit.
− Ismerős vagy nekem − bökte ki végre. − Valahol már láttalak, de képtelen vagyok
felidézni, hogy hol és mikor.
− Ez talán segít − szólt a csongor, majd kioldozta a köpönyegét, erős ujjaival
szétpattintotta a bőrpáncél csatjait, s végül az ujjasát is áthúzta a feje fölött. Meztelen
felsőtestén nyomban megláttuk a szeszélyesen kavargó, fekete tetoválásokat. S hogy
„kavargó", az bizony ebben az esetben nem puszta szójáték. A bőrébe vert tintavonalak
valóban mozogtak, tekeregtek, egymásba fonódtak, majd szétváltak, bár oly lassan,
mintha csak káprázatot látnánk.
Büvellőre néztem. A lány arcán rögvest láttam, hogy valóban felismerte a férfit.
− Hold Dühe! − mondta ki a nevét száraz, talán kissé ijedt hangon. A csongor
biccentett, majd a patakhoz lépve megmosdott. Talán épp ezért jött ki az erdőbe, s
most nem zavartatta magát amiatt, hogy mi is látjuk. Mikor végzett, a napra állva
szárítkozott, majd ráérősen felöltözött. Mire a köpönyeg ismét rásimult a hátára, a
révülő lány is összeszedte magát meglepetéséből.
− Mit keresel te itt, Hold Dühe?
− A büntetésemet töltöm, nem emlékszel? − az egykori renegát álomfogó vállát újra a
fának támasztotta, karjait egymásba fonva. − A Kilenc Jurta Szövetségének bírósága
arra ítélt, hogy a Rémálmok Birodalmának határát őrizzem. A bátyád, Farkas segített
leverni a lázadásunkat. Te is ott voltál a tárgyaláson, mikor kirótták rám az ítéletet,
amiért a Megbízó oldalára állítottam a népemet.
− Egykori sereged az Erdők Atyjának világán él, ahol segítenek begyógyítani a
sebeket, amiket ők, meg a többi lázadó okozott − mondta Büvellő. − Úgy mondják,
boldognak érzik magukat.
A csongor erre semmit nem felelt, arca is rezzenéstelen maradt. Büvellő hirtelen
elhatározással felállt és az elhalt ösvény felé indult.
− Köszönöm a jó hírt! − szólalt meg váratlanul Hold Dühe. Mindketten meglepve
néztünk rá. − Cserében én is szolgálhatok valamivel, bár úgy sejtem, ez inkább rosszat
jelent a számotokra.
Büvellő összevonta a szemöldökét, úgy várta a folytatást.
− Tegnap éjjel valaki titokban elhagyta az Éjtáltost. Senki nem vette észre, amint
átsuhant a zárt kapun, fel a palotába. Senki, csak én.
− Miért nem riadóztattad az őrséget? − kérdeztem gyanakodva.
− Kíváncsi voltam, mit akar − Hold Dühe ellökte magát a fától, mint aki indulni
készül. − Fodorhajú Külteginnek tetemes térképgyűjteménye van a palota száraz
alagsorában. Aki az Éjtáltosról érkezett, oda tört be, s ellopott egy kéregtekercset. Bár
nem lehetett elégedett az eredménnyel, mivel később megállt, szemügyre vette
szerzeményét, majd dühösen eldobta azt. Ma éjjel talán majd újra próbálkozik.
Rögvest ezután az alkimistánk laborjába ment, s onnan is magához vett valamit. Apró
üvegcsének néztem, bár a holdfény olykor csalóka.
− Ki volt az? − Büvellő a csongor felé lépett, mintha erővel akarná kiszedni belőle az
információt.
− A nevét nem tudom. De amint mondtam: átsuhant a zárt kapun, és sem a könyvtár,
sem a labor ajtaját nem kellett, hogy feltörje! − Hold Dühe borostás arcán fáradt
mosoly suhant át, s mire egyet pisloghattunk volna, a férfit elnyelte az erdő.
− Át a kapun, át a falakon... − szóltam halkan. − Erre közülünk egyedül Kísértő Csorna
képes.

***

2005. június 19.

Hajnali háromra már tövig rágtam a körmöm, de a nyugtalanságom szemernyit sem

csillapodott.

− Merre járhat? − nyöszörögtem kétségbe esetten. − Mindjárt felkel a nap, ő pedig

nincs sehol!
A Garabonciások termében, ahol − szokásunkhoz híven − összegyűltünk, rajtam kívül
még hárman tartózkodtak. Rosszfű Róna az egyik karszékben hortyogott, a sötét lelkű
banyák édes álmát aludva. Az átlátszóra bájolt fal kúpjánál Atvy Morodur állt, háta
mögött összekulcsolt kézzel, némán szemlélve Határvár távoli őrfényeit. Büvellő
viszont a folyosóra vezető ajtóval szemközt helyezkedett el, a meleg hajópadlón
ücsörögve, miközben ujjai között lassan forgatta bűbájostorát.
− Próbálj megnyugodni, Monyákos uram! − szólt rám, hátra sem fordulva a galetki. −
Kalafonia rendkívül ügyes és óvatos tolvaj. Kísértő Csorna kabinjába belopózni pedig
nem gyerekjáték.
− Szerintem elkapták − tört ki belőlem a pánik. − Az az átokverte ős biztosan
megigézte a zárat, sőt, polipfejeket vagy más rondaságokat tart az ágya alatt. A szolgád
mostanra az egyik szellemszusz-tartályban senyved, és mi soha nem találunk rá többé.
− Tuba, fejezd be! − ripakodott rám lángra gyúlt arccal Büvellő. − Inkább foglaljuk
össze újra, mit sikerült megtudnunk az utóbbi napokban.
− Igaza van a révülő szépségnek! − Morodur mester kifejezetten jó kedélyűnek tűnt,
mikor elfordulva az ablaktól, a terem közepére sétált. − Még ha Kalafonia sikerrel is
jár, nagyon észnél kell lennünk, mikor cselekvésre szánjuk el magunkat. Böffeg ugyan
még nem tért vissza a vadászatból, de most már bármelyik percben megérkezhet.
Kültegin várkapitány határőrei jelentették, hogy a Rémálmok Birodalmának
belsejében, úgy kétnapi járóföld messzeségben, tábortűz füstjét látták naplementekor.
Bizonyára a vén sámán csapata pihent meg, hazafelé tartva.
Rosszfű Róna horkantva felébredt, s álmosan, csipás szemmel pislogott körbe.
− Omlós malacpecsenye − jelentette ki puhán cuppogó, fogatlan ajkakkal, majd
csalódottan nyögött. − Csak álom volt, a rossebbe!
Büvellő elmosolyodott, majd szinte azonnal folytatta iménti gondolatmenetét.
− Hold Dühe figyelmeztetett rá, hogy Kísértő Csorna rosszban sántikál. Habár Böffeg
arra utasította az őst, hogy maradjon az Éjtáltos fedélzetén, ő mégis majd’ minden
éjjel elhagyta azt.
− Követtük a rosszéletűt − vicsorogtam dühösen, emlékezve a nyirkos, hideg
éjszakákra, mikor Határvár vizesárkának zizegő sástengerében kellett kucorognom. −
Öt alkalommal suhant át a kapun, s mindig a palota térképtárában kötött ki. Kültegin
tekercseit bizonyára bűbáj védi, ami megakadályozza, hogy nyugodtan lehessen
válogatni közülük, Csorna ugyanis minden éjjel magával hozott egyet, de később
eldobta mindet, kivéve a legutolsót. Azt hiszem, végre rátalált arra a térképre, amit
mindig is meg akart szerezni. Először fel akartuk őt jelenteni Külteginnél, de te,
Morodur mester, mást javasoltál.
− A táltoskeresők küldetése nem tartozik Határvár urára − biccentett komolyan a
galetki. − Kísértő Csorna pedig kimagyarázta volna magát, hisz Böffeget már többször
sikerült elkábítania a mézesmázos suttogásával. Ma is azt mondom: okos dolog volt,
hogy előbb bizonyítékot akartunk szerezni az árulására.
− Hiszen még most sem tudjuk, hogy valójában miért libbent be éjjelente a
térképtárba! − Rosszfű Róna borongós hangulatban igazgatta alvás közben
összegyűrődött szoknyáját. − Lehet, hogy egyszerűen csak kedveli a szép tájakat
ábrázoló képeket.
Mindhárman kétkedve pillantottunk rá, mire ő víg kedélyű kuncogást hallatott.
− Ha jól láttam, amit végül megtartott, az egy hosszú, fekete bőrhenger volt, vörös
viaszpecséttel lezárva − szólt a révülő lány. − Szerencsére Kísértő Csorna elég
áttetsző, mikor észrevétlenül akar keresztüllebegni a városon.
−Elérkezett tehát a cselekvés pillanata − Atvy Morodur lila tekintete a távolba révedt,
mint aki nem csupán a múltat, de a jövőt is látni szeretné. − Ha megtudjuk, hogy mit
lopott el az ősszellem, remélhetőleg azt is kikövetkeztethetjük, hogy mik a tervei.
Kalafonia képes belopózni a kabinjába, elcsenni a titkát, majd észrevétlenül távozni
onnan.
− Megfeledkezel a szellemcsapdákról, amik az ősgépész kabinját is védik − recsegte
kétkedve Rosszfű Róna. − Csorna ugyan az éjszaka legjavát a szellemszusz-motorok
mellett tölti...
− Hacsak épp nem jár a térképtolvajok útján! − vetettem közbe.
− Tegnap azonban már megszerezte, amit akart, így jó esély van rá, hogy a kabinja
üresen áll. Ez azonban még nem jelenti azt...
A Garabonciások termének ajtaja kivágódott. A küszöbön Kalafonia ugrott át, majd
gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
− Baj van! − nyögte, s a hangjából nyomban bárki érezhette az eszelős rémületet. −
Sokkal nagyobb baj, mint azt gondolnátok!
A galetki szolga kezében ott feketéllett a bőrtok, amit előző éjjel Csorna lopott ki a vár
térképtárából.
−Megmondtam, hogy ne hozd magaddal! − ordított rá Atvy Morodur a halálra vált
fiúra. − Elegendő lett volna megnézned, mi van benne.
− Nem maradt rá idő, és már úgysincs jelentősége − Kalafonia remegve pislogott a
zárt ajtó felé, de mikor a mestere ismét ráripakodott, hogy folytassa, ő hadarni kezdte a
mondanivalóját. − A szellemcsápdákon simán átjutottam, bár az egyik kisebb agyszívó
majdnem rám cuppant. Csorna kabinjának ajtózárával sem volt gond. A rátarti
hullamaradék elképzelni sem tudta, hogy bárki be merészelne hatolni a birodalmába.
Egyébként egész éjjel a motorteremben derengett ide-oda. Felhallatszott az ordibálása,
ahogy a masinalidérceket ugráltatta.
− Ezért még külön számolok vele! − szűrtem a fogaim között új fogadalmamat, de
Büvellő leintett, hogy Kalafonia tovább beszélhessen.
− Csorna szobájának belsejét el sem tudnátok képzelni! − tódította a galetki kölyök. −
Nincs is mit, mivel majdnem tök üres. Csupán néhány fehér selyemfüggöny lóg le a
plafonról, több rekeszre osztva a helyiséget. Azt hiszem, így érzi otthonosan magát:
könnyű, lágy lebegés, amerre nézel. De nem ez a lényeg! A legbelső sarokban acélkék
fémpalackok sorakoztak, mindegyikhez egy-egy cső tartozott.
− Mi a lófütty! − hökkent meg Rosszfű Róna. − Tán gázfűtésű konvektort használ?
− Most már értem! − borzongtam össze tetőtől talpig. − Tehát ezért olyan szilárd
mindig az a randa pofájú szörnyeteg!
− Te meg miről beszélsz? − fordult felém Büvellő.
− A palackokban tömény szellemszuszt tart − magyaráztam. − Bizonyos kísértetek ezt
az anyagot nem csupán szellemtárgyak, de önmaguk megszilárdítására is használni
szokták. Ha szívnak belőle, néhány órára elveszítik éteri derengésüket, s a testük
kemény lesz, mintha élnének.
− Mondd, fiacskám, nem tiltja ezt a Tíz Jurta Szövetsége? − fintorgott Rosszfű Róna.
− Bizony, hogy tiltja! Legkevesebb húsz év száműzetés ide, a szomszédba − intettem a
Rémálmok Birodalma felé.
− Akkor elkaptuk! − kiáltott diadalmasan Büvellő.
− Akármiben is sántikált...
A Garabonciások termének ajtaja ismét kivágódott. A folyosóról seregnyien tódultak
be, s mi mindannyian kénytelenek voltunk az átlátszó buráig hátrálni. A csataostorok
szíjáról apró szikrák sercentek széjjel, amint a behatolók félsorakoztak velünk
szemben.
− Csorna! − sziszegte haragtól elfúló hangon Büvellő. − Épp rólad beszélgettünk.
− El tudom képzelni, miféle alávaló terveket szövögettetek ezzel a két undorító
álomlénnyel − fortyogott az ős, üres tekintetét a galetkikre villantva. − Sebaj, nektek
immár véget ért az utazás. Az imént tetten értem azt a kis vakarcsot, amint a
kabinomból ellopta az egyik személyes holmimat. S most már azt is tudom, kik
bujtották fel. Matrózok, fegyverezzétek le őket!
− Megállj! − rikácsolta Rosszfű Róna, amint a négy csataostoros legény megindult
felénk. − Aki kezet mer emelni a táltoskeresőkre, annak személyesen kaparom ki a
szemét!
Úgy tűnt, hogy a fenyegetés hatni fog. Ekkor azonban Csorna meglendítette vasnyelű
bűbájostorát, fényes tűzlabdát röppentve a banya felé.
Ádáz varázspárbaj tört ki. Átkok és rontások száguldoztak a Garabonciások termében,
fülrepesztő dörrenéseket hallatva. Rosszfű Róna szoknyája lángra kapott, a matrózok
egyike a plafonnak vágódott, majd tört csontokkal zuhant vissza a padlóra. Büvellő
taszajtalak-rontással tolta el magától a saját támadóját, míg én azon igyekeztem, hogy
elkerüljek két alattomos békacsók-bűbájt.
Kísértő Csorna őrjöngő dühvel vetette rá magát a galetkikre, maga mögött tudva a
matrózok egyikét. Először azt hittem, a gyűlölet vezeti, de aztán rádöbbentem, hogy a
térképtokot akarja visszaszerezni Kalafoniától. galetkik hihetetlenül összeszokott
párosként küzdöttek. Morodur mester eltátotta a száját, gyomrából fenyegető mordulás
hangzott. Épp, amikor a matróz felemelte csataostorát, hogy leterítse őt, a galetki
szájából sűrű, csípős szagú savlehelet csapott ki. Eddig még nem láttam ezt
hátborzongató tehetséget, s most sem volt kedvem gyönyörködni benne.
Sikerült kitörnünk a folyosóra. Büvellő és egy-egy falkiszögellés mögé bújva
megfordultunk, hogy fedezzük a menekülő galetkíkct.
− Menjetek Horkához! − ordította a révülő lány. − Mondjátok meg neki, hogy Csorna
és a matrózok egy része fellázadt. Át akarják venni a hatalmat az Éjtáltos fölött, mert...
Csataostor dörrent, Büvellő pedig vagy három métert repült a folyosón. Teste körül a
bágyatagló-rontás kísérteties visszfényei táncoltak, s a lány némán, mozdulatlanul
terült a padlón. Én kihajoltam a fedezékemből, s még épp láttam, amint Csorna
elmerül a falban.

A a é n el − Vigyázzatok, a hátunk mögé akar kerülni! − kiáltottam a kabintól

kabinig menekülő galetkik után. Azután néhány pillanatig a lidércek gondviselőjéhez
fohászkodtam, majd előugorva a fal mögül, két villámgyors ostor-pozdorját
robbantottam a felém rohanó matróz képébe. Az első átok célt tévesztett, de a második
szilánkokra robbantotta a csataostorát. Diadalmasan felnevettem. Arra azonban
cseppet sem számítottam, hogy az elszánt fickó tovább szalad, s egyszerűen elsodor az
útjából.
A falnak vágódva úgy záporoztak ruhámról a dohánylevelek, mintha hirtelen eljött
volna az ősz. Rosszfű Róna sajnos nem mutatkozott. A banyát valószínűleg még a
Garabonciások termében leteríthette az össze-vissza röpködő rontások egyike, így
magamra maradtam. A matróz először a galetkik után akart futni, de
szerencsétlenségemre meggondolta magát. Nem maradt időm, hogy összekaparjam
magam a földről. A cserzett képű, vad fickó fölém tornyosult, majd egyetlen, jól
irányzott ökölcsapással kioltotta fejemben a lámpást...
Atvy Morodur és Kalafonia hihetetlen sebességgel rohantak fel a csigalépcsőkön.
A másodfedélzeten a döbbent képű Balajtárral találkoztak, aki hiába kérdezte tőlük,
hogy mi történt, nem volt idejük válaszolni. Elrobogtak az álomvarázsló mellett, fel a
harmadfedélzetre. Mögöttük matrózcsizmák dübörögtek, fenyegető ordítások
harsantak, s néhány kábító rontás is becsapódott a falba. Immár Csorna összes híve a
galetkiket üldözte.
Hullámtörő Horka cseppet sem volt ostoba. Mikor meghallotta a varázspárbaj
hangjait, először arra gondolt, hogy rémálomlények törtek be az álomjáróba. Lenézett a
„bakról", de Határvár kapuja nyitva állt, a mezőn pedig egyetlen lélek sem moccant. A
Rémálmok Birodalmából tehát nem tört ki semmiféle szörnyeteg. A táltoskapitány
rögtön tudta, hogy ez csakis lázadást jelenthet. Habár nem szólt róla senkinek, már
napok óta sejtette: valami készül az Éjtáltoson. A galetkik és Büvellő cimborái
folyton egymás között sutyorogtak, Csorna pedig ingerült és szokatlanul bizonytalan
körvonalú lett.
Most aztán kitört a baj! Hullámtörő Horka maga köré gyűjtötte három
leghűségesebb matrózát, akikhez az utolsó pillanatban Tündefi Irnek is csatlakozott.
Bevették magukat a „bakra", s épp arra készültek, hogy elbarikádozzák az egyetlen
bejáratot, mikor a galetkik felbukkantak a csigalépcsőn.
− Csorna! − kiáltotta a meneküléstől elfúló hangon Morodur mester. − Az ős áruló!
Itt a bizonyíték!
Kalafonia felmutatta a térképtokot, habár sem ő, sem a gazdája nem tudták, hogy abban
valóban ott rejlik-e a megoldás. Horkát azonban most nem is érdekelték a finom kis
részletek. Segített a „bak" termébe mászni a két galetkinek, majd intett a matrózoknak,
hogy robbantsák fel a csigalépcsőt. Egyikük a nyíláshoz lépett, de egy lentről érkező
tűzgömb eltalálta a hasán, s messze repítette őt. A helyébe maga Horka akart lépni, de
ekkor a falból Kísértő Csorna libbent elő.
− Nincs értelme a további harcnak, kapitány! − lehelte gúnyosan vigyorogva az ős. −
Emberek, gyertek fel! Itt az idő, hogy átvegyük az álomjáró irányítását. Az ellenállás
megszűnt!
Ebben azonban hatalmasat tévedett. Amint az első matróz kidugta fejét a csigalépcső
nyílásán, Tündefi Irnek ugrott elő a gyeplő pultja mögül, és csataostorával − amit a
készültségi tartalékból vett magához − tüske-rontást szórt az áruló képébe. A férfi
mindkét kezével az arcához kapott, majd ordítva zuhant az alatta várakozók közé.
Csorna sem tétovázott. Bűbájostorának fehér szíja megnyúlt, majd kígyóként
szisszenve rátekeredett Hullámtörő Horka nyakára. A táltoskapitány elejtette a
fegyverét, majd térdre esve, üres tekintettel bámult a semmibe. A fehér ostorszíjat
agybuggyantó-rontással itatták át, így akit csak megérintett, az méla bábuhoz vált
hasonlatossá.
− Harcoljatok tovább és neki vége! − szólt a sebhelyes arcú ős. Hogy bizonyítsa:
igazat beszél, finoman mozdított az ostor nyelén, mire a fehér szíj halkan recsegve még
szorosabbra tekeredett Horka torkán. − Most pedig átadjátok nekem az Éjtáltos
irányítását!
A két galetki és Tündefi Irnek, valamint a táltoskapitány még talpon lévő két matróza
egyaránt érezte, hogy csapdába estek. A csigalépcsőn felóvakodott az a három legény,
akik átálltak Csorna oldalára, s most felsorakoztak új gazdájuk mellé. Ha mindenki
egyszerre sütné is el a fegyverét.
− Mit művelsz, te átokverte Csorna?
Böffeg sámán dörgő hangja hirtelen betöltötte az egész „bakot". A lázadó matrózok
arcára iszonnyal kevert rettegés ült ki, miközben körbe-körbe kapkodták a tekintetüket.
Csorna idegesen követte a példájukat, de ő sem látta sehol a sámánt, aki pedig tovább
beszélt.
− Azonnal dobjátok el az ostorokat, hogy elkerülhessétek a Rémálmok Birodalmába
való száműzetést! − harsogta Böffeg. − Gyerünk, mire vártok, nyüves árulók?
A Csorna oldalára állt matrózok torkából siránkozó nyüszítés tört fel. Előbb az egyik,
majd a másik, végül a harmadik is a padlóra hajította a csataostorát.
− Vegyétek fel! − sikoltotta túlvilági hangján Kísértő Csorna. − Azonnal vegyétek...
Tündefi Irnek zúzmarahúzó-átka a torkán találta el az őst, aki nyomban kristály fényű
jégszoborrá dermedt. Horka matrózai nyomban rávetették magukat áruló társaikra, s
hátracsavarva karjukat, megkötözték őket. Morodur mester közben kiszabadította a
táltoskapitányt, kesztyűs kezével letekerve annak torkáról Csorna ostorszíját.
Hullámtörő Horka tekintetébe nyomban visszatért az értelem, s kissé zavartan pislogott
körbe. Éppúgy, miként az áruló matrózok, akik még mindig azt várták, hogy a sámán
felbukkan valahonnan.
− Az időzítés tökéletes − nevetett megkönnyebbülten Tündefi Irnek. − Böffeg a lehető
legjobb pillanatban tért vissza a vadászatból.
− Még hogy visszatértem? − hangzott fel ismét a sámán mennydörgő, bár jókedvű
kuncogással kevert hangja. − Én biz’ még mindig békésen poroszkálok a Rémálmok
Birodalmában, úgy két nap járásra tőletek.
− De akkor hogyan...? − hüledezett az ifjú tündér. Ekkor a tekintete Kalafoniára tévedt,
akinek az erőlködéstől egészen elvörösödött a képe, miközben alig mozgó ajakkal, a
gyomra mélyéből újra csak felzengette Böffeg sámán szavait:
− Tudtam én, hogy a tökélyre fejlesztett hangutánzó képességemmel egyszer még
életeket mentek!

***

2005. június 21.

A vadászok csapata a lázadás után két nappal érkezett meg a határsávhoz. A lassú
karavánnak megnyitották a kaput, s ők egyenesen az Éjtáltoshoz poroszkáltak. Már
messziről láttuk, hogy két katona, s egy matróz hiányzik, a többiek pedig a
végkimerülés határán tántorognak. A vajákosaink lerohantak hozzájuk, felkarolva azt a
három sebesültet, akik már alig éltek. A csongor, aki a csapatot vezette, Hullámtörő
Horkához lépett.
− Öt entitást fogtunk − jelentette. − Azonnal át kell tenni őket a szellemszusz-
tartályokba, mert a bűbájketreceket már nem vagyunk képesek sokáig fenntartani.
Az elcsigázott lovak kerekeken gördülő, kéken derengő cellákat vonszoltak. A
vasrácsok mögött fekete felhőgomolyagok úsztak, melyek mélyéről olykor fenyegető
morgás tört fel, vagy épp apró villámok cikáztak át rajtuk. Még soha életemben nem
láttam gonosz entitásokat. Ezek a valaha élő, majd bolt lelkek oly régóta bolyongtak a
Rémálmok Birodalmában, hogy végül puszta rosszindulattá sűrűsödtek. El sem tudtam
képzelni, milyen lehet az a táj, ahol minden zugban, barlangban, kopasz fák alkotta
ligetben és kőrakás alatt ilyen borzalmak leselkednek.
Böffeg sámán, habár alig állt a lábán, személyesen akarta ellenőrizni a
rakodóigézést. Rögvest Csornát kereste a tekintetével, s mikor nem látta, feltámadt
benne a nyugtalanság.
− Mi történt itt, mialatt távol voltam? − kérdezte gyanakodva. − Még mi sem értjük
teljesen, de annyi bizonyos, hogy a legrosszabb, ami a táltoskeresőkkel megeshetett −
felelt komoran Ezüstujjú Balajtár. − Később mindent részletesen elmesélünk, de most
lássunk munkához.
Fodorhajú Kültegin katonái búcsút intettek az Éjtáltos legénységének, majd leoldva
lovaikról a hámot, visszatértek a várba. A csongor azonban, aki nyomra vezette a
vadászokat, kötelességének érezte, hogy egészen addig maradjon, míg az entitások a
helyükre nem kerülnek. Ehhez a kényes művelethez minden varázstudóra szükség volt.
A bűbájketreceket a rámpa tövéhez helyeztük, majd félkörbe álltunk. A szellemszusz-
motorteremben Balajtár irányította a masinalidérceket, akik különös módon sokkal
fürgébben, buzgóbban dolgoztak, mióta nem Csorna parancsolgatott nekik. A törött
tartályokat már korábban kicserélték, így most csupán fel kellett nyitni azokat.
− A rakodó-ige kevés lesz − kiáltott fáradt hangján Böffeg sámán. − Büvellő és
Rosszfű Róna idézzenek bénító buborékot a rámpa köré. Ha valamelyik entitás
véletlenül elszabadulna, legalább maradjon némi esélyünk a megállítására.
− Ki kántálja a rakodó-igét? − kérdezte a csongor.
− Az én erőm ehhez most kevés − Böffeg rám pillantott. − Monyákos uram, vállalod?
Meghűlt bennem a vér.
− Lidérc vagyok, nem sámán!
− Balajtárra a tartályok mellett van szükség, Rosszfű és Büvellő védelmeznek minket,
Ursuru pedig elsősorban vadász, tehát nincs más választásunk − a sámán biztató
mosolyt küldött felém. − Menni fog, elvégre az Álomfelügyelet ügynöke vagy!

Az egyik bűbájketrec váratlanul hatalmasat dörrent. Mindenki oda kapta a fejét,

így még láthattuk, amint a vasrudak némelyike lassan görbülni kezd. A fogva tartott
entitás megérezte, hogy közel a szabadulás pillanata, s villámokat szóró viharfelhőként
gomolygott a ketrec mélyén.
− Vele kezd! − kiáltotta Böffeg. Előhúztam a bűbájostoromat, széttártam a két karomat,
és lehunytam a szememet. Rögvest éreztem, amint a varázserő feltölti minden
porcikámat, mintha fülig pezsgőfürdőbe dobtak volna. A rakodó-ige szavai szinte
maguktól buggyantak ki a számból.
− Vasmarkommal szorítalak / Acélkézzel taszítalak / Arra mehetsz, merre mondom /
Repülj át a jelölt úton!
Bár nem láttam, de éreztem, amint a
 bűbájketrec rúdjai szétfoszlanak, és az entitás kiszabadul. A csúszós, vadul
tekergőző gonosz lélek először azt hitte, hogy ütött a bosszú órája. Őrjöngő hévvel
rontott Böffeg felé, de az ostoromból áradó energia megragadta. Ekkor éles visítást
hallatott, megkísérelve más irányba kitörni, én azonban egyre magabiztosabban
tartottam, sőt, sikerült feltuszkolnom a rámpa feléig.
Újabb ordítás harsant, csakhogy most emberi torokból. Az egyik vajákos túl közel
lépett a bűbájketrecekhez, s az entitások majdnem elkapták. Rémült kiáltása
megzavart. Éreztem, hogy a sötét lény kicsúszik a megidézett vasmarkokból, félelmetes
erővel rázva le magáról azokat. Kinyitottam a szemem. A fekete felleg egyenesen
Ursuru felé tartott, hogy beborítva őt, elégtételt vegyen elfogatásáért. Az ifjú harcos
izmos karja szemkápráztató sebességgel pörgette a fokost, s mikor az entitás egyik
csápja közel került hozzá, lemetszette azt. A küzdelem még inkább elterelte a
figyelmemet, így az acélkezek kezdtek semmivé porladni. Ursuru hátrált, esélye a
győzelemre egyik pillanatról a másikra rohamosan csökkent. Megölhette volna az
entitást, de tudtam, hogy nem teszi. Az Éjtáltosnak szüksége volt minden befogott
szörnyetegre, a szabír pedig inkább feláldozta volna önmagát, semhogy megfosszon
minket tőle.
Az entitás, bár elveszítette egyik nyúlványát, a szabadságtól megrészegülve erősebbé
vált. Ursuru fölé magasodott, fortyogó testének közepén pedig megjelent valamiféle
torz, emberi arc, ami egykori személyiségének emléke lehetett. Szájában éles, vörösen
fénylő tépő-fogak sorakoztak. Lecsapni készült.
Rosszfű Róna és Büvellő varázséneke egyszerre csendült fel. A megidézett védőpajzs
szappanbuborék módjára vette körbe a szörnyeteget, ami a kíntól és haragtól
döbbenten húzta össze magát. Tudtam, hogy nem sokáig lesznek képesek fenntartani a
színes hártyát, így ismét lehunytam a szemem, és a rakodó-igére összpontosítottam.
− Vasmarkommal szorítalak...
Újra megvolt! Éreztem, amint az entitás egyre inkább a hatalmam alá kerül, s kezd
abba az irányba lebegni, amerre én akarom. Mire a rámpa tetejéig taszítottam, már
Balajtár is kinyújtotta érte a maga mágikus hatalmát, levéve rólam a súly felét.
Mikor az entitásra rácsapódott a szellemszusz-tartály fedele, a térdem egyszerűen
összecsuklott.
− Az első benn van, Monyákos uram! − biztatott víg kedéllyel Kalafonia, aki végig
mögöttem pattogott, mint egy megkergült gumilabda. − Már csupán négy van hátra!
A vajákosok egyike ezerjófű főzetébe mártott, puha gyolcsot simított a homlokomra.
Ettől kissé magamhoz tértem, s bár imbolyogva, de sikerült talpra állnom.
− Akkor folytassuk! − motyogtam. − Vasmarokkal..,
− Tehát mi történt, míg távol voltam? − tette fel ismét a nyugtalanító kérdést Böffeg
sámán, metszően éles tekintettel vizslatva az arcunkat. A táltoskeresők csapata,
természetesen Kísértő Csorna kivételével, teljes létszámban megjelent a késő estére
összehívott megbeszélésen. A harmadfedélzet tanácstermében gyűltünk össze, miután
sikeresen felpakoltuk az öt entitást, és pihentünk néhány órát. Erre feltétlenül
szükségünk volt, mivel Rosszfű Róna és Balajtár a kimerültségtől elveszítették az
eszméletüket, miközben az utolsó szörnyeteget tuszkoltuk a szellemszusz-tartályba.
Hullámtörő Horka volt a rangidős azok közül, akik a lázadás idején az Éjtáltosért
küzdöttek, ezért rá hagytuk a beszámolót. Böffeg sámán figyelmesen hallgatta a
táltoskapitány szavait, olykor közbekérdezett, ha valamit nem értett elsőre, majd
hosszan hallgatott.
− Hibát követtem el − szólalt meg végül.
− Nem voltál egyedül − Ezüstujjú Balajtár ábrázata most szürkébbnek látszott az átélt
megrázkódtatásoktól, mint penészfolt a borospince palackjain. − Én magam is Csornát
támogattam, s ezért most bocsánatot kell kérnem mindenkitől. Veszélybe sodortuk a
küldetést, puszta büszkeségből.
Az asztal körül ülők meglepve néztek az álomvarázslóra.
− Semmit nem érünk azzal, ha önmagatokat ostorozzátok − mondta Rosszfű Róna
keserűen. − Tekintsünk a holnapba. Csorna árulást akart elkövetni, de még mindig nem
tudjuk, hogy miért.
− Ő mit mond? − kérdezte Böffeg.
− Semmit. Ül a cellájában, és vigyorog, mint a rohadt tök. Miután lefegyvereztük, a
matrózai egyike elárulta, hogy az utunk kezdete óta bujtogatja őket. Azt állította, hogy a
főtáltost mások már megtalálták, a küldetésünk merő ostobaság, s csupán az a kérdés,
ki szerzi meg végül a Gyémánt Jurta fölötti hatalmat.
− A hátsó raktárakat teljesen kiürítettük, hogy külön cellákba tudjuk zárni a lázadókat
− vette át a szót ismét Horka. − Csornát ráadásul bűbájketrecbe kellett igézni, hiszen
kísértet, s így a közönséges falakon bármikor átlebeghetne. Többször megpróbáltam
vele beszélni, de csak gúnyolódott és nevetett. Azt mondta, a barátai hamarosan
kiszabadítják.
− Kikkel állhat szövetségben? − morfondíroztam.
− Úgy vélem, azokkal, akiket ti rémtündéreknek hívtok − Morodur mester gondterhelt
arccal könyökölt az asztalra. − Remélem, belátjátok végre, hogy ebben az egész
játszmában Nemcsók Kázmér fontosabb, mint azt eddig gondoltátok.
A csípős megjegyzés hallatán Böffeg ráncos arca megrándult. A vén sámán ereje és
magabiztossága teljesen elolvadt, s valahogy már senki nem is várta tőle, hogy
döntéseket hozzon. A táltoskeresőknek új vezetőre lett volna szükségük, de ugyan ki
mondaná ezt ki?
− Megnéztétek a térképet, amit Csorna Határvárból lopott? − kérdezte Agmánd fia,
Ursuru.
− Természetesen − Büvellő intett a mellette ülő Irnek úrfinak, mire a tündér lenyúlt a
széke mellé, és az asztalra hengerítette a tekercset. Böffeg és a szabír meglepve
bámulta az öreg, sárga fóliánst, melynek közepéből jó tenyérnyi darab hiányzott. −
Megidéztük a térkép teremtményét is, hiszen első pillantásra látszik, hogy bűvös
tárgyról van szó. Szerencsétlen kis fickó sokkot kapott, mikor Csorna kihasította a
hiányzó részt. Semmi hasznát nem vettük a motyogásának. Még azt sem volt képes
megmondani, hogy a Valóság, vagy az Álomvilág-e az, amit a térkép ábrázol.
− Én ráismerek! − Ursuru felállt a székéről, közelebb húzva magához a kéregtekercset,
és finoman megérintette a színes vonalakat. Halk szavát alig értettük. − Nyék... Kér...
Keszi... Kürt...
− Miről beszél? − suttogtam Büvellő fülébe, de a révülő lány leintett.
− Itt folyik az Etöl, s körötte a Puszta terül el − Ursuru szeme könnybe lábadt, egész
teste megrázkódott, amint ránk emelte a tekintetét. − A turulmadár szent vérére
mondom: ez a térkép az Etelközt ábrázolja!
 − Egyetlen mukkot sem értek a dologból − kiáltottam felfortyanva. − Azt persze
látom, hogy titeket mindjárt szétvet az izgalom, de...
− A hiányzó rész tehát az a terület, ahol a hét magyar törzse táborozott, mielőtt
elindultak, hogy átkeljenek a Kárpátokon − Böffeg sámán arcán zavar tükröződött −
Biztos vagy benne, hogy ez itt az Etelköz?
− Csak felismerem a szülőhazámat! − csattant Agmánd fia, Ursuru hangja. − Épp
olyan, mint mikor a vezérek vérszerződést kötöttek, maguk fölé emelve Álmost
nagyfejedelemnek.
− Rendben, de mit akar Csorna az Etelközzel? − Rosszfű Róna vasorra
rozsdacseppeket izzadt haragjában. Választ azonban már akkor sem adhatott volna neki
senki, ha a tudás birtokában van, ugyanis két helyiséggel távolabb iszonyú süvöltés
csapott fel. Mindenki a másik tekintetét kereste, de egyedül Tündefi Irnek volt képes
megfejteni a fülsiketítő zaj titkát.
− Kamorka-tükre! − kiáltotta elsápadva a tündér, s már ugrott is talpra, hogy
átrohanjon a pentagram-szobába. Mindannyian követtük őt, bár a tülekedésben én
utolsóként estem át a küszöbön.
Irnek úrfi a középre állított asztal fölé hajolt. Előtte Kamorka-tükrének vörösréz
karikái oly veszettül pörögtek-forogtak egymásban, mintha egyetlen fémgubanccá
szeretnének tekeredni. Böffeg megragadta a tündér vállát, mire a fiú izgalomtól elhaló
hangon nyögte:
− Az Álmodó elszenderedett!
− Riadó, mindenki a helyére! − ordította a sámán. − Balajtár, indítsd be a
szellemszusz-motorokat! Horka, a gyeplőkhöz! Monyákos, nézzétek meg Nemcsókot!
Büvellővel és Morodur mesterrel a másodfedélzet hátsó raktárába rohantunk.
Kamorka-tükre egyértelműenjelezte, hogy az Álmodó elaludt. Ha most a foglyot
szendergés közben találjuk, akkor megvan végre a bizonyíték, hogy ő maga az Álmodó.
Nemcsók Kázmér a priccsén hevert és mélyen aludt. Jobb kezében zöld üvegcse
hevert, melynek kupakja messze gurult a padlón. Rosszfű Róna óvatosan az ujjai közé
vette azt, és megszimatolta a kerek nyílást.
− Zsongító gyökér sűrítménye − mordult. − Na, ezt fel nem ébresztjük vagy három
napfordulóig!
− Ki csempészhette be neki a varázsitalt? − kérdeztem.
− A matrózok között akadhat áruló, aki még nem fedte fel magát − vélte Atvy Morodur.
− Engem inkább az érdekelne, hová révült ez az átkozott éber?
− Azt hiszem, tudom a választ − sóhajtott Büvellő, majd a priccs alól színes, tépett
szélű kéregpapír darabját emelte föl. − Csorna neki lopta a térképet. Az Álmodó
Etelközbe tart.
 6.
Evlija Cselebi, a török

2005. június 12. (részlet Tanarilla naplójából)

Réti Gergőt egészen más fogadta a Budai Várban, mint amire számított. A hegy
lábánál elnyúló város még napsütésben is komor árnyaktól volt terhes. Lakosai halk
szavú, ijedt emberek, akik a Táltoserő lovasaitól rettegve sietős léptekkel jártak a
dolguk után. Mindenhol szemét, bűz és pusztulás telepedett az utcákra. A kövér
patkányok bátran kószáltak az udvarokon, s egyedül a hatalommal bíró sámánok arcán
látszott olykor vidámság.
A Budai Várban viszont fény, pompa és tisztaság tárult Gergő szeme elé. − Hogy
történhetett ez? — kérdezte önmagától, immár sokadszor. − A révülők arra használják
a bűverejüket, hogy elnyomják és kisemmizzék az ébereket. Valami itt nagyon, de
nagyon elromlott.
Hurtuba csendben ballagott a sámánfi nyomába. Mióta a fiú teljesen felgyógyult, a
lélekvámpír ismét csak néma árnyként viselkedett. Figyelt, várt, s nem szólt bele
Gergő egyetlen döntésébe sem.
A Bécsi kapun át érkeztek a Várba. A sámánfi azonnal látta, hogy egészen más világot
rejtenek a kőfalak, mint a hegy lábánál elterülő város. Az utcák tiszták, a házak
színesek és élettel telik, a járókelők arca pedig nyugodt, derűs mosolytól kedves volt.
Míg Pesten és Budán szinte mindenki rég elrongyolódott ruhákat viselt, a várban élők
hétköznap is ünnepi öltözékben feszítettek. A Táltoserő harcosai sem mutatkoztak
olyan kegyetlennek, komornak, mint odalenn, a városban. A kapunál ugyan
feltartóztatták Gergőt, de miután megbizonyosodtak róla, hogy avatott sámán (ehhez
elég volt a bűbájostorára pillantaniuk), máris tovább engedték.
A Királyi Palota előtti téren épp vásárt tartottak. A színes forgatag, ínycsiklandó
illatok és a portékájukat óbégatva kínáló, pirospozsgás kereskedők még inkább
megdöbbentették Gergőt. A város lakosai éheztek, a boltok üresen tátongtak, a
legtöbbet már rég kifosztották, felégették. A sámánfi nem egyszer látott bandába
verődött éber kölyköket, akik egyetlen kenyérdarabért képesek voltak bárkit
megtámadni. A kerületi sámánoknak ugyanaz lett volna a kötelességük, hogy a
hozzájuk tartozó lakosok megélhetéséről gondoskodjanak, de ők legtöbbször csak az
adók begyűjtését végezték lelkiismeretesen.
Gergő most már azt is látta, hova tűnik el az a rengeteg forint, amit a harcosok által
kísért sámánok kifacsartak a lakosságtól. A piacon gyakorlatilag mindent meg lehetett
kapni, amit csak az ember kívánhatott. A pecsenyesütők rögvest a kutyáiknak dobták az
olyan hússzeleteket, amik épp csak kicsit pirosabbra sültek, mint azt a vendég
megkívánta. A zöldség- és gyümölcsárusok sem háborogtak, ha olykor egy-egy suhanc
elemelt néhány almát, paradicsomot, banánt, s elfelejtett fizetni érte. A szatócsok
bódésorai roskadoztak a szebbnél szebb selyemruháktól, kis- és nagyestélyiktől,
méregdrága öltönyöktől. A férfiak magyaros mentékbe, farkaskacagányba, zsinóros-
függős zubbonyokba bújva grasszáltak, míg asszonyaik és lányaik kényeskedve
válogattak a csecsebecsék között. A piac jelentős részét távoli vidékek kereskedői
foglalták el, így sok idegen szót lehetett hallani. Mikor Gergő meglátta a Valóságból
már túlságosan is jól ismert óriási, sárga „M" betűt viselő épületet, s azt, hogy néhány
elkényeztetett kölyök alig megkezdett hamburgereket dob a szemetesbe, dühe csak
tovább fokozódott. Eredetileg azért jött fel a várba, hogy rátaláljon Lupára, és minden
teketória nélkül végezzen vele. Most azonban úgy érezte, nem csupán a táltoskirállyal
kell leszámolnia. Gyűlölte a várban élő révülőket, a zsongó piacot és a bűverővel
szerzett, igazságtalan gazdagságot.
Átverekedte magát a tömegen, nem törődve az utána szálló, felháborodott kiáltásokkal.
Mihamarabb rá akart találni a Táltosok Jurtájára, ahol Lupának lennie kell. Úgy
sejtette, a táltoskirályt bizonyára jelentős testőrség veszi körül, de ez pillanatnyilag
cseppet sem izgatta. Muszáj volt találnia valakit, aki majd útba igazítja. Végül
kérdezősködni kezdett, kiszemelve magának az egyik kínai árust. Az alacsony,
mosolygós fickó cipők garmadáját kínálta megvételre, a Táltosok Jurtájáról azonban
semmit nem tudott.
Ahogy a második, harmadik és negyedik kereskedő sem, pedig azok helybélinek
látszottak.
− Itt valami hibázik! − morogta Hurtubának a sámánfi. − Bogi azt mondta, a Táltosok
Jurtája a Budai várban van. Perjelke is erről beszélt. Akkor meg miért nem tudja
senki, hogy merre találhatom?
A lélekvámpír tanácstalanul vonogatta a vállát. Ez azonban nem jelentett semmit,
hiszen ő akkor sem segített volna a sámánfinak, ha ismeri a helyes megoldást. Gergő
dühösen belerúgott az épület sarokkövébe, ami mellett épp elhaladtak. Nem nézett föl,
kizárólag saját, gyorsan váltogatott lábait figyelte, meg alattuk a macskaköveket.
S ekkor dermesztő hideg járta át a testét. Belső részei cigánykereket hánytak, a
tekintetét fehér pára homályosította el, miközben a homlokán verejték ütött ki. Az
egész nem tartott néhány pillanatnál tovább, Gergő mégis úgy érezte, hogy az
örökkévalóság zárta magába.
− Te nagy, málészájú öküz[1]! − hallotta közvetlenül a háta mögött sipító, felháborodott
kiáltást. Megfordult, amilyen gyorsan csak rogyadozó térdei engedték, s az álla leesett
a döbbenettől.
Apró termetű, magas turbánt viselő törökkel állt szemközt, kinek teste az erős
napfényben áttetszően imboly gott. A kísértet elvörösödni ugyan nem tudott
haragjában, de bőszen ordibált tovább különös, magyar és török szavakból kevert
nyelvén.
− Te bil [ 2 ] öküz esze, hát nem képes figyel? Jövök utca, lebegek békés, erre te
keresztül rajtam, rohanva! Azt beszél én szám, te méla öküz, csak nézed saját
göpek[3] ezért menni szegény szellembe bele!
[1] ökör (török)
[2] bír, van neki, olyan (török)
[3] köldök (török)

A sámánfi értette végre, miért járta át imént a rettenetes hideg. Haragja annyira
lekötötte a figyelmét, hogy egyszerűen átgyalogolt a török kísérteten, aki végre
kezdett lehiggadni.
− Bocsánatodat kérem − hajolt meg a kistermetű turbános felé. − Sietős a dolgom,
és a napfényben nem vettelek észre.
− Nincsen baj, Evlija bocsátja meg neked yel[4] természetedet. Mondok neked most
merhaba[5], kezdve találkozás elölről − legyintett amaz kövérkés ujjaival. − Hova
rohanás?
− A Táltosok Jurtáját keresem − felelt Gergő.
A török összevonta gyér szemöldökét, majd néhány pillanatig gyanakvón méregette a
sámánfit.
− Akkor irányod rossz — bökte ki végül, még mindig a fiú arcát vizslatva. − Táltosok
Jurta amarra, de te oda be nem lép.
− Miért ne léphetnék be oda? − Gergő dacosan felvetette az állát. − Te vagy shaman,
nem táltos − magyarázta a török − Én meg vagyok nagy utazó, ki rég halott, de
szellemként mégis járom Buda Vára, mert éltemben szerettem itt.
− Szóval te jártál Budán, a Valóságban, mikor még éltél? − ámult Gergő.
− Úgy! Mikor éltem, meg azóta is. A bitik [6] mestere, Evlija Cselebi vagyok,
szolgálatra neked, ifjú. Sajna Buda Vára most rossz, de én így is szeret. Engemet rabol
el valami varázsos vihar, és pottyant bele ide. Ez a Vár hasonlít én otthonom, de
mégse az.
− Várjunk csak, nem biztos, hogy jól értelek − mondta a sámánfi. − Tehát te a
Valóságban, a Budai Várban bolyongsz, mint kísértet, de valaki átvarázsolt ide?
− Úgy! Csak nem régen varázsolódtam által − bólogatott buzgón Evlija Cselebi. − Te
tudod, folyik itt mi?
Gergő valahogy biztosra vette, hogy bízhat a kedves szellemben, hát bemutatkozott.
− Farkas név jó − biccentett elégedetten Cselebi. − De ki az a köpönyeg, aki mögötted
várakoz?
A lélekvámpír nem mutatta jelét, hogy fel akarná fedni magát, így Gergő csak annyit
mondott:
−A szolgám. Csendes, semmirekellő fickó, nem érdemes vele törődni.
Cselebi értőn bólintott.
− Ahogyan azt hazámban mondják: nyelvednek féke fejed mentsége! Ha titkot tartasz,
én hagyom azt meg neked.

[4] szél, szeles (török)

[5] Üdvözlet! (török)
[6] betű (török)

− Köszönöm − mondta hálásan Gergő, amiért a török szellem (aki nagy utazó és
történetíró, sőt, bölcs is lehetett egykor) nem faggatja tovább Hurtubáról. − Akkor
tehát megmutatnád nekem a Táltosok Jurtáját?
− Mutatni, azt lehet − Cselebi rögvest elindult, keresztül a piacon. A sámánfi
sietve követte, mert attól félt, hogy a tolongásban szem elől téveszti a halvány alakot,
akit máris megkedvelt. A török elől a legtöbb eleven ember magától is kitért, hisz
senki nem kívánta azt a dermesztő érzést, amit egy szellem érintése okoz.
 Átvágtak a piactéren, majd befordultak egy csendes, barátságos utcácskába,
melynek mindkét oldalán régi, emeletes polgárházak sorakoztak. Az itt lakók kitárták,
ablakaikat, hogy a friss, nyári levegő szabadon simogathassa a tüllfüggönyöket. Néhol
fehér pruszlikos, mosolygós lányok könyököltek a párkányokra, megbámulva
Toportyánt, s a két különös idegent. Evlija Cselebi időnként mélyen meghajolva
köszöntötte a helyieket, akiket mind névről ismert.
Kicsiny térre érkeztek, melynek közepén halkan csobogó szökőkút állt. Gergő
szerette volna lemosni arcáról az út porát, de a török sietősen átlebegett a nyílt
terepen, így hát ő sem állt meg.
A lovasok váratlanul bukkantak fel a keskeny utcán, épp szemközt a sámánfival.
Cselebi szó nélkül behúzódott az egyik kapualjba, ahogy Hurtuba is. Gergő először
követni akarta a példájukat, de aztán megpillantotta a középen lovagló alakot.
Lupa volt az! A fiatal táltoskirály egyenes háttal ült a nyeregben, s valamin mélyen
töprenghetett, mert csak hagyta, hogy lova a saját akarata szerint vigye őt az ismerős
úton. Nyolc testőr kísérte. Mind szálas, erős legények, bűverejű fokosokkal a
kezükben.
− Gel[7]! Gel! − kiáltotta Cselebi a kapualjból, sürgetően integetve. Gergő sejtette,
hogy a török őt hívja a saját nyelvén, de esze ágában sem volt félreállni a lovasok
útjából. Előhúzta bűbájostorát, amire rá sem kellett néznie, mert a súlyán érezte, hogy
nyomban varázserővel töltődik fel.
A Táltoserő harcosai egyelőre nem vették észre. Talán kettővel is elbánhat, mire
rájönnek, hogy támadás érte őket. Akkor már „csak" hat harcos, és persze maga Lupa
szállhat szembe vele.
A lovasok elérték az utca felét. A sámánfi felemelte a bűbájostorát és gondosan
célzott.
− Agyzsugorban szenvedő szélütött, mit művelsz?
Gergő dühösen kapta tekintetét oldalra, ahonnan a kiáltást hallotta. A mai napon immár
másodszor bénította meg a hökkenet, mikor szivárványos szárnyaimon hozzá
röppentem.
− Tanarilla, te mit keresel itt? − tátotta el a száját.
− Én bizony egy felavatott sámánt kerestem, de úgy tűnik, helyette csak egy
bosszúszomjas kölyköt találtam. Teljesen meg vagy húzatva? Kilenc fegyveres
révülővel akarsz harcolni, egyedül?
[7] Gyere! (török)

− Talán most már rád is számíthatok.

−Azt felejtsd el. Öngyilkos csetepatékban én...
A lovasok észrevettek minket. Az első kettő nyomban a lova szügyébe vágta
a sarkát, és hangos kurjantással rontott ránk. A meglepetés tehát elporladt. Lupa
azonban hangos füttyszóval megállította harcosait.
−Farkas, hát rám találtál? − kérdezte gúnytól csúszós hangon. − Úgy
látom, minden vágyad, hogy lyukat égess a hasamba, amiért megöltem Bogiékat.
Állok elébe, de nem itt és nem most. Mához egy hétre, este tízkor légy odalenn, a
városban. A Hősök terén elegendő hely van ahhoz, hogy végezzek veled.
− Tán félsz ebben a percben kiállni velem? − kiáltotta az ifjú sámán. Lupa
felkacagott.
− Ha félnék tőled, önmagamtól rettegnék — mondta. − Hét napot ajándékozok neked,
hogy kiélvezd városunk csodáit. Nézz meg jól mindent, mert abból sokat tanulhatsz.
Rengeteget, különösen önmagadról!
Ezzel megfordította a lovát, és testőrei kíséretében kényelmesen elügetett arra,
amerről korábban érkezett. A kapualjból Evlija Cselebi libbent elö, gondterhelten
csóválva a fejét.
− Látom, van neked ellenség, jó nagy − szólt Gergőhöz, aki még mindig a távolodó
Lupa után bámult.
− Végzek vele, vagy ő velem − fordult a sámánfi Cselebi felé, de ő csak vonogatta a
vállát, majd törökül szólalt meg:
− Ne ekersen, o'nu bicersin! [8]

Nagyon féltem, hogy a vén szellemnek igaza van.

[8] Ki mint vet, úgy arat. (török közmondás)

***

2005. június 19.

Hét teljes napunk volt hát, hogy felkészüljünk a döntő összecsapásra. Habár engem
majd' szétvetett a boldogság, amiért hosszú bolyongás után végre rátaláltam Gergőre,
elborzasztott a sámánfin látszó változás. Rettenetesen lefogyott, arcára sötét felhőket
vont a bánat és a fáradtság, s valahogy „kiüresedett" a tekintete. Mikor rám nézett,
mindig próbált mosolyogni, de egy tündérlányt nem lehet becsapni. A legijesztőbb
azonban az az iszonyú gyűlölet volt, amit nem tudott elrejteni előlem. A táltoskirály
fővárosában töltött napok minden perce egy-egy éles karomként mart Gergő lelkébe.

− Láttad a Moszkva téri gyerekeket? − kérdezte haragtól lobogó tekintettel. Tudtam,

mire gondol. Miután sikerült elszabadulnom az őrült Árpicsek tutajáról, a Sártenger
fölött lebegve már-már a közeledő lélekvámpírok felé indultam. Őket azonban
lefoglalta a bűbáj, amivel Borzalagot és Toportyánt megmentették. S mivel én
nagyon élveztem a szabadságot, nem siettem visszatérni közéjük. Különösen azért
nem, mert ekkor a szemem sarkából fehér derengést pillantottam meg. Rögvest
tudtam, hogy a sziklakúp közel van, s azon talán nyitva lelem a Lelkek
Labirintusának lejáratát. Hátra sem nézve repültem felé, de a kőkúp sokkal
messzebb volt, mint elsőre gondoltam. A sűrű levegőben egyre nehezebben rezegtek
a szárnyaim. Rémülten vettem észre, hogy lábam már-már a Sártengerbe lóg. Végül
épp csak elértem a sziklát, ernyedten zuhanva bele a Labirintus sötét nyílásába.

A kegyetlen Táltoserő által uralt Budapest engem legalább annyira megrázott, mint
Gergőt. Gyorsan fogyatkozó reménnyel róttam a piszkos utcákat, olykor éberektől
kérdezve, hogy nem látták-e valahol a sámánfit. Erről azonban hamar le kellett
szoknom, miután néhány dühös éber megpróbált szétmaszatolni a csizmája talpával.
Kivételesen megértettem, miért utálnak ennyire minden álomlényt és varázstudót.
A Moszkva tér közelében álló, kettős üzletház a gyerekbandák főhadiszállása volt.
Az árván maradt, vagy egyszerűen az éhezés miatt utcára tett kölykök ott verődtek
össze, s hamarosan klánokba szerveződtek. Mindig akadt néhány idősebb, erősebb,
kegyetlenebb fiú vagy lány, aki hajlandó volt vezetni a többieket. Mind éberek voltak,
de a hiányzó bűvös hatalmat vas dorongokkal, u-szöges csúzlikkal és rugós késekkel
pótolták. A területükre tévedt felnőtteket a létszámfölényükkel, vadságukkal és
elszántságukkal győzték le. Néhány bandavezér odáig merészkedett, hogy olykor
révülő kereskedőket és bérház-sámánokat is megtámadtak, kiraboltak.
Én a fáradtságtól elcsigázottan tévedtem arra. Éjszaka repültem be az egyik törött
panorámaablakon, mely mögött valaha gyorséttermek sorakoztak. Azokat persze már
rég kirabolták, de a bútorok roncsai között biztonságos alvóhelyet reméltem.
− Nézzétek, skacok, itt van Gilingalang! − visította egy nyolc év körüli, szurtos
képű lurkó, mikor meglátott. − Anyu sokszor olvasott róla a meséskönyvemből!
Elfogtak, de nem bántottak. Sőt, hamarosan a banda − mely a nem túl szellemes
Véres Macska Klánja nevet viselte − megválasztott kabalatündérének. Kedveltem és
sajnáltam szegény kölyköket, úgyhogy olykor segítettem nekik élelmet lopni a sámánok
felhalmozott készleteiből. Mikor azonban hírét vettem, hogy a Budai Várban egész más
az élet, elhagytam őket. Nem hűtlenségből, esküszöm! Csakhogy én Gergőt kerestem, s
úgy véltem, a sámánfi előbb-utóbb fel fog bukkanni a táltosok gazdag negyedében.

− Igen, láttam a Moszkva téri gyerekeket − feleltem nagy sokára Farkas kérdésére.

− Hogy történhetett ez? − kiáltott ő. − A bűvös erő szétáradt, megnövekedett, ez

rendben van. De a varázstudóknak jóra kellene azt használniuk.
− Ahogy népem mond: a szekér első kereke ahová megy, a hátsó kereke is
odamegy − szólt csendes bölcsességgel Evlija Cselebi, aki hét napra vendégül látott
minket a maga házában. Bár a szellemnek nem volt szüksége falakra és tetőkre, a vén
török mégis elfoglalta a Budai Vár egyik szép épületét, és senki nem merte elűzni
onnan. Ki akarna ujjat húzni egy kísértésre hajlamos, ravasz lélekkel?
− Mi van a szekérrel, meg a kerekével? — mordult Gergő.
− Egyik dolog követi másik. Jött előbb bűverő és az volt jó. Emberek tettek szépet
egymásnak. Bájoltak egészség, gazdagság rokonnak, szomszédnak. Aztán jött
táltoskirály, pelyhes állú kölyök, és senki nem mond neki: dur [9]! Ő viszont mondta:
enyém hatalom, enyém minden! Meg a táltosoké, shamanoké, úgy bizony! S lett belőle
ez.
− Ma este leszámolok vele! − fogadkozott Gergő.
− Biztosan tudod, kiről beszélsz? − kérdeztem tőle aggódva.
− Lupáról, természetesen − bólintott keményen a sámánfi, de kerülte a tekintetemet.
Segítséget kérve fordultam Evlija Cselebihez, aki jóindulatú, de ravasz mosollyal
szólalt meg.
− A vendég nem azt eszi, amit remél, hanem azt, amit talál − mondta.
− Megint egy török közmondás − Gergő ingerülten nyúlt a poharáért, melyben
gránátalma-serbet aranylott. Vendéglátónk − némi bűbáj segítségével − jól tartott
minket, s most, hogy a búcsúvacsora ideje eljött, alaposan megpakolta az egyetlen
arasz magasságú asztalt. Csupa olyan étel sorakozott az ezüst tálcákon, edényekben,
tányérokon, amit az ő hazájában különleges ínyencségnek tartottak. Akadt ott roston
sült birka vajjal és hagymával, sült galamb krémmártásban, cukor- és rózsavízzel,
hagymás piláf korianderrel és pisztáciával. Édességnek pedig cukrozott sárgabarackot
kaptunk ámbrával és szerecsendióval.
− A tündér kérdez jót! − Cselebi nem hagyta magát ilyen könnyen elhallgattatni. −
Tudod te, ki van valóságban a Lupa?
Láttam Gergő arcán, hogy nagyon is jól tudja.
− Azonnal ismerős volt, amint megpillantottam a Csipetke utcai bérház gangján —
mondta keserves szavakkal. − Úgy hasonlítunk egymásra, mint...
− Mint két ikiz[10], úgy! − bólogatott mosolyogva Cselebi. −De nem vagytok mégse
ikiz!
−Lupa és Farkas egy! − csapott öklével Gergő a saját térdére.
− Emlékszel a táltosviadalra? − suttogtam. − Minden táltosnak kilencévente meg kell
küzdenie saját lelke sötét felével Lupa a te gonosz részed.
[9] Állj! (török)
[10] iker (török)
 − A világ, hol mi vagyunk most, a Valóság egyik lehetségessége − emelte fel
mutatóujját Cselebi. − Mindenki lelke hordoz jót, hordoz rosszat. Te lelked rossz
része Lupa. Most elváltatok egymásból, mert ez itt lenni a te lelkednek labirintja.
Igazat beszél török szája, köpönyeg?

Evlija kérdőn nézett Hurtubára, aki bólintott.

− Küzdelem lesz két Farkas között, s melyik győz, olyan lesz a Valóságban élő
Gergő.
− Mindig tudtam, hogy valahol lakozik bennem egy hatalomra éhes, önző, kegyetlen
révülő, de eddig sikerült őt csendre intenem − Gergő tekintete a múltba révedt.
− Mikor Ágas valódi nevét leolvastam az agancsáról, s enyém lett a Világfa
leghatalmasabb bűvereje, megkísértett a vágy, hogy táltoskirállyá legyek. Ha akkor
apám szelleme nem jelenik meg, a Valóság Budapestje már ilyenné vált volna, mint ez
itt. Én formáltam volna át. Vagyis inkább a bennem rejtőző Lupa, aki ebben a rémes
álomvilágban elhagyta a családját. Oh, ha láttad volna őket, Tanarilla! Ebben a
világban Zsófi soha nem vált révülővé, csupán egy szerencsétlen kislány volt, akit
felváltva pofoztak a szülei. Botlik Dénes sem lehetett boldog okleveles cipőpucoló.
Helyette inni kezdett, ordítozott, a szemében ostoba homály ült. És anyu... Réti
Boglárka mocskos kis lakásában patkányok rohangáltak a szemétben, a virágoknak
pedig nyoma sem látszott. S mindez azért, mert Lupa... Mert én hatalomra vágytam, és
a bűvös erőmet rosszra használtam.
− Amit látsz, az csupán lelked rossz felének álma. − szólt figyelmeztetően Cselebi,
mielőtt teljesen elnyelt volna minket a bánat. − De lehet belőle valóság, ha szíved
most megfonnyad, mint füge, és karod lekornyad, mint döglött teve farka.
Gergő finoman végighúzta ujjait bűbájostora rovásjelein, majd felállt a puha
szőnyegről, amin ültünk. Török módra vacsoráztunk ugyanis az alacsony asztalkáról,
melyen most szinte szomorúnak látszottak a párolt körték.
− Induljunk − mondta a sámánfi. − Nem szeretnék késni, ha már saját magammal van
találkám.
A Hősök terét az Andrássy út irányából közelítettük meg. Mintha a napkorong félt
volna attól, ami közeleg, meglepő gyorsasággal bukott le a magas épületek mögé. A
város nyomasztó csönddel fogadott bennünket, csupán a széles utcán fel-feltámadó
szél zörgette meg olykor a szeméthalmokat. Mikor átkeltünk a Dózsa György úton,
balra a Szépművészeti Múzeum, jobbra a Műcsarnok fenséges tömbjei köszöntöttek
minket. A Táltoserő mindkét épületet kiürítette, mikor átvették a hatalmat, s a bennük
lévő kincseket felhordták a Várba, hogy a gazdag révülők házait díszítsék velük. Úgy
sejtettem, a hatalmas termekben festmények helyett most csupán néhány rettegő éber
család húzta meg magát.
Amint Gergő rátette lábát a Hősök terére, a környező épületek homlokzatán vakító
fényű bűbájlámpások gyulladtak fel. Fehéren ragyogták be a hatalmas teret, bár az öreg
szobrok most is inkább zöldes árnyalatúak maradtak. A félköríves oszlopcsarnok
szigorúan zárta le a kilátást. A Háború és Béke, Munka és Jólét, Tudás és Dicsőség
bronzszobrai megmozdulni látszottak az óriási fáklyák játszi lobogásában. Gergő
meghatottan nézett fel Árpád vezér lovon ülő alakjára. A Honfoglaló fejedelem mögött
sorakoztak vezérei: Tétény, Ond, Kond, Előd, Huba és Tas.
− Mintha élnének − suttogtam.
− Élnek annyira, mint szerény én magam − sóhajtott Evlija Cselebi, aki elkísért minket.
− Mégse nem szabad felejteni az iszlám bölcsek szavát: „Bármily nagy is a neved,
végül egy kő lesz a jeled!"
A sámánfi épp barátságosan rá akart szólni a közmondásokat szajkózó törökre, mikor a
középen magasodó, korinthoszi oszlop tetején álló szárnyas arkangyal megmozdult. A
fejünket hátradöntve bámultuk a jelenést.
Arra számítottam, hogy Gábriel, a győzelem angyala, mindjárt megsuhogtatja súlyos
bronzszárnyait, s leereszkedik hozzánk. Ekkor azonban Gergő felkiáltott.
− Látom, nem szédülsz!
Az arkangyal mögül, bár féltenyérnyi helye sem lehetett, Lupa lépett elő. Az ő
farkaskacagányát libbentette meg imént a szél, azt a látszatot keltve, hogy a szobor
mozog.
− Örülök neked, testvér! − nevetett a nyaktörő magasságból Lupa. − Hogy tetszik a
város, amit alkottál?
− Ez a te műved, nem az enyém.
− Tiéd, enyém, nincs különbség − a táltoskirály élesen kacagott. − Eggyek vagyunk, ne
feledd!
− Bennem laksz te is, az már igaz − Gergő kényelmes mozdulatokkal leült a Hősök
terének közepére, mint aki csak kirándulni jött. − A bölcs ember azonban nem mindent
enged kibújni magából, ami benne lakozik.
Lupa hirtelen széttárta a két karját, és suhogó kacagányát szárnyként használva, lassan
leereszkedett a hét vezér szoborcsoportja elé.
− Olvadj velem össze, testvéröcsém, és uralkodjunk együtt tovább − javasolta. −
Enyém lesz ez a város, amit a kedvemre formáltam. A tiéd pedig a Valóság
Budapestje, ahol még nem lelték meg a Föld Szívét. Én megmutatom neked, merre áss,
te pedig épp úgy eláraszthatod a Valóságot tömény bűverővel, ahogy itt történt. Hát
nem volna sokkal jobb minden, ha a révülők uralkodnának az éberek fölött?
− Eddig magam is úgy gondoltam − sóhajtott Gergő, majd körbenézett a nyomasztó
városon. − Te győztél meg arról, hogy tévedtem.
− Hát jó − rántotta meg a vállát Lupa, kinek arca a fehér fényben valóban szakasztott
mása volt Gergőének. − Nézz fel Árpád apánkra!
Tekintetünkkel mindannyian követtük jobb karjának lendülését. A hatalmas lovas
szobor mereven tekintett a múltba, hátán fodrot vetett a párducbőr kacagány, oldalán
szablya pihent a hüvelyében, sisakján rezzenetlen meredt a tolldísz. A kezében viszont
hirtelen hosszú, bűvös vésetekkel ellátott táltosbot jelent meg.
Gergő lassan felállt, gyanakvón méregetve lelkének sötét felét.
− Az őstáltosok botja az, aminek érintése hatalmat ad − szólt ridegen Lupa. − Akár én
kaparintom meg, akár te, újra egyesülni fogunk. A kérdés csupán annyi: Lupa, vagy
Farkas parancsol majd a testünknek? Ha én győzök, marad a városom ilyen, sőt, a
Valóság Budapestje is a Táltoserő hatalmába kerül. Ha azonban te ragadod magadhoz
a táltosbotot, én beléd olvadva az alattvalóddá válok, s kilenc esztendőt át nem fogsz
rólam hallani.
− Megmondtam már Borzalagnak és a Lélekvámpírok Tanácsának, hogy nem akarok
táltossá válni! − felelte Gergő.
−Ennek örülök − vigyorodott el rosszat sejtetve Lupa. − Akkor máris veszítettél!
S ezzel a farkaskacagányos alak felszökkent Árpád szobrának talapzatára, hogy
magához kaparintsa a varázsbotot...

***

A párbaj oly hirtelen tört ki, hogy Cselebi és én kénytelenek voltunk fejvesztve
menekülni. A Műcsarnok oszlopsora megfelelő fedezéknek tűnt, hát oda húzódtunk be.
Hurtuba kék köpönyeges alakját viszont nem láttam sehol, pedig a lélekvámpír eddig a
közelünkben ácsorgott.
− Táltostánc! − vihorászott idegesen a török utazó szelleme. − Kő a kőről
lepottyan, ha ezek egymásba vicsorognak.
Bántott, hogy Gergő küzdelmét ilyen mókásnak tartja, de mikor az arcára néztem,
rájöttem, hogy pusztán a félelmét igyekszik leplezni.
Farkas és Lupa szikrázó bűbájostorral a kezükben keringtek egymás körül − a
levegőben. Köröttük a mágikus energiák elektromos villámokat csiholtak a légből„
ózon illata szállt, füst gomolygott. Egyelőre rontások és átkok nem dörrentek, csupán a
két varázstudó akarata feszült egymásnak. Csakhogy már ennyi is elegendő volt hozzá,
hogy a Hősök tere fölött tompa zúgás éledjen, a csillagos égbolt elkomoruljon és a
szobrok zöld patinája megfeketedjen.
Az oszlopok takarásából kilesve megértettem: igazi táltosok harcát látom. Ez nem
közönséges varázspárbaj, ahol darvadozz-, botlasztó-, és farszurkarontások
röpködnek. Farkas és Lupa a bűbájosság olyan magas tudományát bírták, ami az ilyen
„gyengécske" átkokat legfeljebb puszta játékszerként alkalmazta volna.
A táltoskirály rövid úton akart győzni, ezért az Árpád kezében fénylő varázsbotra
vetette magát. Mielőtt azonban elérhette volna, Farkas bűbájostorából acélkék
lángnyelv csapott ki, és megolvasztotta a bronzszobor karját. Árpád keze felhólyagzott,
lefittyedt, ujjai szétnyíltak. A bot szikrát hányva csapódott a kövezettnek.
− Turul karma tépje szíved! − üvöltötte dühtől vörös képpel Lupa. Először azt hittem,
ez egyszerű szitkozódás volt a részéről, de a szavak hirtelen süvöltő madárrá
változtak, ami lecsapott a sámánfira. Farkas nem számított a támadásra. Megpróbált
ugyan elhengeredni a szellemturul útjából, de a vad szárnyas előre meresztett lábai
elkapták. A sámánfi felsikoltott fájdalmában. A bűbájfáklyák fényében láttam, hogy
fehér ujjasán vér üt át.
− Gergő! − kiáltottam, mintha ezzel bármit is segíthettem volna neki.
A turul suhogó szárnyakkal emelkedett a levegőbe, villámgyors kört írt le a szobrok
fölött, majd újabb támadásba kezdett. Megveszekedett kísértetként zuhant rá a
sámánfira, aki még mindig bénultnak tűnt a fájdalomtól. Amikor azonban a turul már-
már elérte őt, Farkas fénylő ívet húzott bűbájostorának szíjával a levegőbe.
− Szavak karmára csendpörölye hulljon! − hallatszott a bűvige. A turul rikoltott,
szárnyait az oldalához rántotta, s végül ezernyi ártalmatlan, fénylő szentjánosbogárrá
robbant szét.
Lupa átugrotta Árpád földön heverő karját, hogy lehajolhasson a táltosbotért. Ujjai
körül máris fények cikáztak, melyek a hatalmas erejű varázsfegyverből csordultak ki.
Farkas fektében taszajtalak-rontást küldött a botra. Az hangosan döngve arrébb
hengeredett, nekicsapódva a Béke szobrának. Lupa villámló tekintetet lövellt a
sámánfi felé, azután futni kezdett, hogy mihamarabb a kétlovas harci szekér
lábazatához érjen. Farkas végre leküzdötte a turul okozta kínt. Talpra szökkent, sőt, a
levegőbe emelkedett, hogy megelőzze a sötét alakot. Lupa látta őt a szeme sarkából, s
hirtelen úgy döntött, hogy taktikát vált. Ahelyett, hogy a táltosbotra vetette volna
magát, szembe fordult a sámánfival.
− Tegyük érdekesebbé a párbajt! − kiáltotta, majd a levegőbe szökkenve, Gábriel
arkangyal oszlopon álló alakjáig emelkedett. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de
magabiztossága azt sugallta, hogy rettenetes cselt eszelt ki.
Farkas csupán egyetlen szemvillanásig törődött a felfelé suhanó Lupával, azután erejét
összeszedve keresztülrohant a téren. Az utolsó métereket egyetlen óriási ugrással
repülte át. Ujjai alig két hüvelykre voltak a táltosbottól, mikor felrobbanni látszott a
Hősök tere. A kápráztató villanás hömpölygő áradatként söpört végig a környező
házakon. Hallottam, amint a Dózsa György út ablakai sorra betörnek, üvegszilánkok
milliárdjaival árasztva el a lakások belsejét. Az a néhány autó, ami valahogy elkerülte
a Táltoserő fanatikus harcosainak bosszúját, most felvillantotta fényszóróit. Dudák és
riasztók süvöltő hangja hasított az éjszakába. A varázslat ereje elektromosságot
préselt az akkumulátorokba.
Közben Lupa elérte az arkangyalt, ami majd' negyven méter magasan állt, és baljával
kitépte annak kezéből a koronát, hogy azután a kövezethez csapja azt. A fémkarika, ami
természetesen csak utánzata lehetett az eredeti, magyar koronának, szikrát vetve
vágódott a márványlapokhoz.
− Nézze szemed! Nézze! − biztatott Evlija Cselebi izgatottságtól elfúló hangon.
Láttam, amint a korona szétárasztja a belé rejtett varázserőt. A Hősök terének
kacskaringós, fehér sávjai felragyogtak, majd kitüremkedtek a környezetükből. A hátuk
hullámzott, mintha hatalmas kígyók akarnának a felszínre törni. Azután éktelen
csattanások kíséretében ott, ahol a fehér vonalak futottak, most áttetsző, mégis szilárd
falak emelkedtek ki a kövezetből. Mire elérték teljes magasságukat, lehettek vagy
négyméteresek. Szeszélyes kanyargásuk labirintust hozott létre a Hősök terén.
− A Lelkek Útvesztője! − nyögtem, mikor rádöbbentem, hogy mit idézett meg Lupa.
− Rossz ez! − fintorgott Cselebi. − Nagy, rossz!
Rögvest tudtam, hogy mire gondol. Az áttetsző falak teteje szilárdnak tűnt, sötétszürke
színnel borítva, de oldalai leginkább a vízesések szeszélyes hullámait idézték. Mintha
a táltoskirály megannyi zuhogó vízfalat teremtett volna oda, ahol az imént még fehér
mintázat futott a tér kövezetén. Valahogy biztos voltam benne, hogy a fröccsenő
cseppeket nem szabad megérinteni.
Erről a következő pillanatban szörnyű bizonyosságot kaptam.
Farkas és a táltosbot között szintén fal emelkedett, a sámánfi azonban már nem tudta
lefékezni az ugrást, így egyenesen a vízfüggönynek csapódott, majd a kövezetre zuhant.
A labirintus válaszfalait a szellemszuszhoz hasonlatos anyag alkotta. Farkas keserves
kiáltása jelezte, hogy az ifjú sámán súlyosan megsebesült.
Lupa vad röhögéssel, kitárt kacagánnyal suhant le az oszlop mentén, s biztos lábbal
toppantott a labirintus szürke tetején.
− A városomban megölt éberek lelkét gyúrtam egybe, fiacskám, hogy megszülethessen
ez a remek útvesztő! − kiabálta túl a teret betöltő mágikus vihar jajongását. −
Remélem, tetszik! Azt ajánlom, ne érintsd a falakat, mivel a bűbájosaim által
lemészárolt éberek igencsak dühösek minden révülőre. Ugye, még nem késtem el a
figyelmeztetéssel?
Ki tudtam volna kaparni Lupa szemét. A tekintetemmel kétségbeesetten kerestem
Gergőt, de sokáig csupán a „vízfüggönyökből" itt-ott előtüremkedő, fájdalomtól ordító
éber lelkek arcát láttam. Nők, gyerekek, férfiak kísértete bömbölte világgá haragját és
kínját. A falakból ugyan nem tudtak kitörni, de görcsös kezükkel markolásztak,
fogaikkal harapni igyekeztek.
A sámán az egyik keskeny járat alján hevert. Először azt hittem, nem mozdul, végül
azonban mégis feltérdelt. Az éberek azonnal felé nyúltak. Farkas félrehajolt egyszer,
kétszer, háromszor... Aztán elkapták. A hátán felhasadt az ing, kezéből kihullott a
bűbájostor. Ezt Lupa is észrevette, ő széles vigyorral futni kezdett a labirintus
kanyargó tetején, hogy közelről láthassa, mi következik. Gergő ismét elesett. A
kísértetek megragadták a lábát, így hiába vergődött, egyre közelebb vonszolták
magukhoz,
− Véged, kölyök! − kurjongatott Lupa. − Soha nem akartál táltos lenni. Hát most nem is
leszel. Se élő, se holt. Én foglalom el a testünket, és visszatérve a Valóságba mindenki
megismeri majd az új Réti Gergőt!
Elrugaszkodtam a Műcsarnok lépcsőjétől, hogy a levegőbe emelkedjek. Alig jutottam
azonban néhány métert előre, mikor erős bűbájkötés csavarodott a derekamra.
Dühösen néztem hátra. Biztos voltam benne, hogy Evlija Cselebi állt át Lupa oldalára,
s most meg akarja akadályozni, hogy a sámánfi segítségére siessek.
Csakhogy a fekete erővonalakból igézett béklyó végét nem a török kísértet tartotta a
kezében.
− Látlak, tündér − mondta, szinte unatkozva, Hurtuba. − Sajnálom, de a Lelkek
Labirintusának törvényei nem engedik, hogy a táltosjelölt külső segítséget kapjon.
Mint az útját kísérő lélekvámpírnak, nekem minden mentőakciót meg kell
akadályoznom, amit látok. És téged bizony látlak, tündér! Tisztán látlak!
Az a különös érzésem támadt, hogy Hurtuba nem véletlenül ismételgeti: lát engem.
Ahhoz azonban ebben a pillanatban túlságosan dühös voltam, hogy józanul
átgondoljam a szavait.
− Eressz el, te golyófejű, fehérvérűszörnyeteg! − sikítottam a képébe. − Eressz,
különben a tündérkeresztanyám sérvkötőjére esküszöm...
A Hősök terén történt valami, s ez félbeszakította értelmetlen fenyegetőzésemet. Lupa
ordítása ütötte meg a fülem. Döbbenet, riadalom és harag vegyült a táltoskirály
hangjába. Hátat fordítottam Hurtubának, aki nyomban leoldotta rólam a bűbéklyót.
Biztos lehetett benne, hogy egyelőre nem próbálkozom újra a szökéssel.
Farkas még mindig a szoros falak között volt, de immár a két lábán állt. A kavargó
jelenésből alig bírtam kibogozni, mi történik. A sámán körül rengeteg éber lélek
tömörült, közülük azonban kettő szinte kibukott a falból Nő és férfi, derengő arcukon
végtelen szomorúsággal Gergőt nézték hosszan, majd mintha mondtak volna valamit. A
hangjukat azonban elnyomta a tér fölött tomboló vihar és Lupa folytonos szitkozódása.
− Meg ne merjétek tenni, éber csürhe! Ti meghaltatok, de élnek még a rokonaitok, a
barátaitok valahol itt, az én városomban. Rajtuk rettenetes bosszút állhatok, ha meg
meritek tenni!
Elképzelni sem tudtam, Lupa mitől rémült meg ennyire. Tekintetemet a labirintusra
függesztettem. A falból kihajló férfi lassan a márványlapokig ereszkedett, és felvette
onnan Farkas bűbájostorát.
− Ezt még megkeserülitek! − bömbölte dühtől tajtékozva Lupa, aki immár épp fölöttük,
a fal tetején állt. Romboló átkot szórt a tőle három méterre lévő kísértetekre, de a
túlvilágiak egyszerűen magukba szívták a varázserőt, ártalmatlanul szétoszlatva azt.
Farkas átvette a bűbájostorát, amit a szomorú arcú szellem nyújtott át neki, majd a
magasba emelte azt. A varázsfegyver rögvest megtelt bűverővel. A sámánfi meghajolt
a két kísértet előtt, így köszönve a váratlan segítséget.
− Ezért a lányotok fog szenvedni, akiről jól tudom, hogy az Állatkertben bujkál! −
rikácsolta hisztérikusan Lupa. Hát persze, jutott eszembe, a nő és a férfi bizonyára
Perjelke szülei lehettek, akikről Gergő a minap mesélt. Szegényeket a Táltoserő
harcosai ölték meg, s lelkük azóta a labirintus falába ágyazva raboskodik.
Farkas az égnek lökte két karját, majd felröppent a fal tetejére. Immár a küzdők
egymással szemben álltak, óvatosan lépkedve a keskeny, szilárd sávokon. A párbaj
folytatódott, csakhogy immár másként, mint korábban. Farkas és Lupa ostoraik szíját
izzásig hevítették, és akaraterejükkel úgy irányították, mintha két eleven, forró kígyó
tekeregne a levegőben.
A következő percekben oly gyors és heves csatát néztem végig, hogy végül még a
szédülés is elfogott. A két révülő többé nem lődözött rontásokat, átkokat a másik felé,
sőt, a labirintus mélyén heverő táltosbottal sem törődtek. Helyette mesteri
kardvívókhoz hasonlatosan küzdöttek, ostoraikkal támadva és védekezve,
előreszökkenve és visszavonulva. A testük emberi szem számára mármár
felfoghatatlan sebességgel mozgott, olykor elmosódva, máskor kőszoborrá merevedve
egyetlen szemvillanás alatt.
Eleinte úgy tűnt, egyenlő felek csaptak össze. Az ostorok fülrepesztő dörrenéseket
hallatva akaszkodtak egymásba, az elevennek tetsző szíjak szikrát hányva tekeregtek a
levegőben. Lupa egyre hátrébb szorította Farkast, gyűlölettől izzó tekintetében diadal
fénye lobbant. A sámánfi azonban átszökkent a szomszédos falra, s úgy suhintotta meg
ostorát, hogy annak szíja eltalálta a táltoskirály lábikráját.
A bűvös erőtől forró istráng belemart Lupa húsába. A táltoskirály felüvöltött kínjában.
Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy lezuhan a falról. Odalenn a kísértetek máris mohón
nyújtogatták a karjukat, kitüremkedve az útvesztő síkjából. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy azon nyomban ízekre szaggatják Lupát, amint a kezeik közé kaparinthatják őt.
A táltoskirály azonban legyőzte a fájdalmat. Nyomban ellentámadást kezdett, tucatnyi
heves csapást mérve a sámánfira, amit az alig bírt elhárítani. Egyre hátrébb kellett
lépnie, s mögötte rohamosan fogyott a fal. Farkasnak végül muszáj volt megvetnie a
lábát, hisz már nem maradt hely ahova menekülhetett volna, A két ostor
megveszekedett iramban tekergőzött, összeösszecsapva egymással. Lupa váratlan
mozdulatot tett, alulról felfelé csapva. Ostorának izzó bőrszíja felhasította Farkas
combján a nadrágot, ami nyomban lángra kapott.
Az ifjú sámán megpróbált átugrani a szomszédos falszakasz tetejére. Először úgy
nézett ki, sikerül neki. Csakhogy amint a lába elérte a kemény, szürke felületet, a
bokája kibicsaklott. Farkas elhaló kiáltással zuhant az oldalára, majd gyorsan
áthengeredett, hogy lássa, mire készül az ellenfele. Lupa könnyedén szökkent a
nyomába, de ahelyett, hogy a fegyverét használta volna, sarkantyús csizmájával rúgott.
A lábbeli hegye épp a sámánfi csuklóját találta el. Farkas felkiáltott, ujjai szétnyíltak,
bűbájostora pedig kirepült a kezéből. A levegőben pörgő varázsfegyver behullott két
fal közé, de ahelyett, hogy leesett volna a földre, megdermedt a levegőben. Ismét csak
nem értettem, amit látok. Aztán kimeresztettem a szemem, és akkor felfogtam végre,
hogy a falból haloványan derengő kísértetkéz nyúlt ki, elkapva az ostort, mielőtt az a
tér kövezetére eshetett volna.
Lupa máris Farkas fölött állt, s bár zihálva, de magabiztosan nézett le rá.
− Véged, kölyök! − mondta. − Ne aggódj, más táltosjelöltek is elbuktak már, miközben
a saját lelkük sötét felével küzdöttek. Így születnek ugyanis a fekete mágusok, ha nem
tudnád! Ígérem neked: visszatérek a Valóságba, felhasítom a Föld Szívét, és mikor a
nyers bűverő szétárad, megalapítom a táltoskirályságot. Bár ott leszel bennem, s kilenc
év után ismét viadalra hívsz, addigra már nem akad egyetlen lélek sem, akit
megmenthetnél.
Csodára vártam. Azt reméltem, hogy Farkas majd fürgén felugrik, visszaszerzi a
bűbájostorát, és mégis végez Lupával. A sámánfi fektében oldalra pillantott. A
kísértet, amelyik elkapta a varázsfegyverét, kínkeservesen erőlködve próbálta azt
közelebb nyújtani hozzá, de hiába. Lupa magasra emelte a saját ostorát, melynek szíja
szeszélyesen, mohó giliszta módjára tekergett.
− Ezt nézni se nem bír! − szólalt meg mellettem Evlija Cselebi. − Ilyen borzalmasság
nézni senki nem bír!
Volt valami a hangjában, ami elszakította a tekintetemet Farkasról. A török utazó
szelleme nem nyöszörgött és nem is sápítozott. A szavai békét, nyugalmat és némi
derűt sugároztak. Ez cseppet sem illett mindahhoz, ami épp a téren történt. Mikor felé
fordultam, láttam, hogy mosolyog, majd oldalra kacsint.
− Ezt senki nem bír nézni! − ismételte talányosan.
Hurtuba a Műcsarnok vaskos oszlopának támaszkodva állt, mélyen arcába húzott
csuklyával, háttal az eseményeknek. És háttal nekem! „Mint az útját kísérő
lélekvámpírnak, nekem minden mentőakciót meg kell akadályoznom, amit látok. Amit
látok... Amit látok...visszhangzott bennem Hurtuba korábbi figyelmeztetése.
Háttal állt nekem, mozdulatlanul, arcába húzott csuklyával. Semmit nem láthatott!
Hirtelen mélységes hálát éreztem a lélekvámpír iránt, még akkor is, ha nem értettem,
miért teszi ezt.
Úgy röppentem fel, mintha tollas vessző volnék, amit elf íjból lőttek ki. Átsüvítettem
az úttest fölött, mindkét kezemet előre lökve. A tündérlövés ragyogó labdacsai
kivágódtak a tenyeremből, s épp akkor találták homlokon Lupát, mikor az lefelé döfött
a bűbájostorával. A táltoskirály felhördült döbbenetében. Más azon nyomban
elveszítette volna az eszméletét, de ő csupán megszédült. Ennyi azonban elegendő volt
Farkas számára. A sámánfi lehengeredett a fal tetejéről. Kísértetkarok nyúltak érte,
felfogva a zuhanását. Az elvesztett bűbájostor pörögve repült a levegőben, egyenesen
Farkas ujjai közé.
Lupa magához tért meglepetéséből, amit a váratlan támadás okozott. Tekintetével
ellenfelét kereste, akit a kísértetkarok a levegőbe dobtak. Farkas összehúzta magát,
majd két bukfenc után a fal tetejére érkezett, fél térdre támaszkodva.
− Átkozott! − ordította Lupa, miközben elindult felé. A düh teljesen elvette az eszét,
így a védekezésre már egyáltalán nem ügyelt.
Farkas kivédte az első csapást, majd ugyanazzal a lendülettel rácsavarta izzó szíját a
táltoskirály fegyverére. Megrántotta az ostort, hogy kitépje Lupa kezéből a nyelet, de a
sötét lélek nem engedte azt el. Inkább vele zuhant, megbotlott, majd lebucskázott a
falról
El sem érhette a tér kövezetét, a kísértetek máris ezer körömmel, foggal martak bele.
Lupa felüvöltött kínjában. Kétségbeesetten vergődött az opálfénytől ragyogó, bosszúra
éhes alakok tengerében, tucatnyi sebből vérezve. Borzadva néztem le rá. Már-már
elmerült a karok, lábak, testek között, mikor a bal kezében tartott bűbájostorral
hirtelen felém csapott.
− Jer velem! − rikoltotta eszelősen. A varázsfegyverből ébenfekete szalag kígyózott
elő, és rátekeredett a derekamra.
− Kisasszonyka, kincsecske! − hallottam a rohanva közeledő Cselebi rémült hangját. A
török utazó kísértete akadálytalanul suhant át a szellemszuszból emelt falakon, s nyúlt
utánam. Lupa közben még mélyebbre merült a karmoló, markolászó kezek
dzsungelében. Csakhogy a fekete szalaggal engem is húzott, s a szárnyaim túl gyengék
voltak ahhoz, hogy ellent tudjak állni.
Jeges ujjak fonódtak a jobb lábamra, miközben Evlija a fülembe kiáltott.
− Kapaszkodás, kincsecske, én tut[11] tégedet, Erős tut!
Az ébenfekete szalag hirtelen új nyalábot növesztett, ami torkon ragadta a török
kísértetet. Egyetlen szemrebbenésig azt reméltem, hogy rá nem hat a vonzó varázs.
Tévedtem. Evlija derengő arca elvörösödött, ami a szellemek esetében az
eszenciájukat ért rontó bűbájt jelezte. Lupából immár csak a felénk nyújtott karja
látszott, s azt is három lélek próbálta legyűrni. Ostora azonban hatalmasat dörrent,
Evliját és engem aranyszín ragyogásba vonva.
A Hősök terére hirtelen nyomasztó csend borult. Farkas döbbenten nézett körül, de
Hurtubán kívül senki mást nem látott. A falakból kitüremkedő, dühös szellemek
markából épp úgy eltűnt Lupa, ahogy vele együtt Evlija Cselebi és én magam is.

***
[11] tart, megtart (tőrök)

Amint a kísértetek visszasimultak a helyükre, az őket fogva tartó falak oszladozni

kezdtek. Először a labirintus szélein omlott porrá az építmény, milliárd fényszemcsét
lövellve szerte, majd egyre beljebb terjedt a jelenség. A kiszabadult éber lelkek
gyorsan suhanó párafelhőkként lebegtek, kavarogtak a Hősök tere fölött. Kettő közülük
Gergőhöz libbent, derengő arcukon boldog mosollyal. Perjelke szülei voltak ők, akik
immár békével távozhattak a Gyökérszintre.
Az útvesztőnek hamarosan nyoma sem maradt. Ahol Lupa eltűnt, feketére égett a
márvány. Gergő azonnal felismerte az irtózatos erejű távsuhanó-bűbáj nyomait.
− Elmenekült − nyögte az ifjú sámán. − Magával vitte Tanarillát és Cselebit.
Árpád és a hat vezér szoborcsoportjának lábánál szelíd fényt árasztva hevert a díszes
táltosbot, Gergő azonban egyetlen pillantást sem vetett felé. Fáradtan indult a Dózsa
György út irányába. Alakját szinte beburkolta a tér fölött sűrűsödő, feszült csend. A
mágikus vihar nyomtalanul elült, az égboltot ismét csillagok pettyezték. A szomszédos
utcákból csodálkozó, méla éberek csoportjai tünedeztek elő. Érezték, hogy a
táltoskirály hatalma megroggyant, bár ő maga talán még mindig él valahol.
− Sámán! − harsant ekkor Hurtuba hangja. Gergő megtorpant, de vonakodott a
lélekvámpírra nézni. Jól tudta, mit akar tőle a kísérője.
− Ne is álmodj róla! − mondta végül, miközben a márványlapok mintázatát bámulta.
— Nem veszem fel a táltosbotot! Megmondtam: épp elég volt háromszor a Világfa
csúcsára révülni. Az sem érdekel, ha Kende szándékosan terelte hozzátok a lépteimet.
Most már tudom, hogy az egykori Barboncás Döme a titkot kergetve a Lelkek
Labirintusába érkezett, mint előtte minden táltos, hogy legyőzve lelke sötét felét,
felavatást nyerjen. Csakhogy én ebből nem kérek!
− Elfeledkeztél Ég Anyácska Könnyéről − szólt halkan a lélekvámpír. A sámánfi most
végre szembefordult vele.
− Ahogy a táltosbotot sem érintem, úgy a Könnyre sincs szükségem − felelte elszántan
a fiú.
− És Tanarillára? − Hurtuba szándékosan oltott gúnyt a hangjába. − Lupa magával
vitte a tündért!
Farkas két keze ökölbe szorult, de a szája néma maradt. Helyette a lélekvámpír beszélt
tovább.
− Mikor az egykori Kende nyomába szegődtél, eldobtad magadtól a választás
lehetőségét. A Mindenségben semmi nem történik véletlenül. Lupát, lelked sötét felét
legyőzted, bár el nem pusztíthattad. Ő most kilenc esztendőn át szunnyadna, ha
felvennéd a táltosbotot és a nyomába eredve Lupára sújtanál vele. Csakhogy...
− Magával vitte Tanarillát, tudom! − vágott közbe Farkas. − Mégsem válhatok
táltossá. Ha megérintem a botot...
− Annak erejével kiszabadíthatod a lányt és Evliját − vette vissza a szót Hurtuba.
− És akaratom ellenére táltossá válok! − ordította Farkas. − Táltossá, kinek akkora a
hatalma, amit felfogni tán nem is lehet. Én pedig... Én...
− Félsz tőle, hogy a hatalom gonosszá tenne − mondta ki helyette Hurtuba csendesen. −
Félsz a lelkedben lakozó sötét részedtől. Így van?
Farkas némán bólintott.
− Hisz ezért jöttünk ide − intett körbe a lélekvámpír. − A Lelked Labirintusa arra
szolgál, hogy legyőzd önmagadban a gonoszt. Feladhatod, s akkor én visszaviszlek a
Valóságba. Kilenc évig úgy is nyugtod lesz Lupától, bár ő addig szabadon
rendelkezhet Tanarilla és a török, valamint a környező rémálom szerencsétlen lakói
fölött. A testedet persze nem kaphatja meg, s te sem kell, hogy táltossá válj. Ez az
egyik út.
−És a másik?
− Felveszed a táltosbotot, elfogadva annak hatalmát, hogy kiszabadítsd a lányt és...
− Hol van itt a választás lehetősége? − kiáltott keserűen Farkas, majd sarkon fordulva
maga mögött hagyta a Hősök terét és Hurtubát.
 7.
Az Álmodó ébredése

2005. június 22. (részlet Monyákos Tuba naplójából)

Nemcsók Kázmér mélyen aludt. Kerek egy napja hiába próbáltuk felébreszteni, bár
Rosszfű Róna a legerősebb serkentő füveket és gyökeret főzte össze, és csorgatta le az
éber torkán. A bűvital, amit valaki becsempészett Kázmérnak a cellába, kifogott
minden kísérleten. Végül Tündefi Irnek javaslatára felvittük Nemcsókot a pentagram
szobába, s közvetlenül Kamorkatükre mellé fektettük, erősen rákötözve egy vaságyra.
− Balajtár képes olyan bűbájt olvasni az éberre, mely közvetlen kapcsolatot teremt
a férfi és a varázstárgy között − magyarázta az ifjú tündér. − Így Kamorka-tükre sokkal
pontosabban tudja követni az útvonalat, ami Kázmér álomvilágába vezet.
− Mivel képtelenek vagyunk felébreszteni, az éjlelke valahol a Világfán bolyong −
értett egyet az álomvarázsló, aki Csorna árulása óta sokkal csendesebbé vált. − Nem
azért itta meg az altatót, hogy kipihenje magát. Olyan ez, mintha félig megszökött
volna. A teste ugyan itt van, de az éjlelke készül valamire, s jobb, ha mi ott leszünk,
mikor megteszi.
− Lehet, hogy tudja, merre van az új főtáltos? − hüledezett Büvellő. − Egyszer már
találkozott vele − bólintott töprengve Morodur mester. − S azt se feledjétek, hogy ő az
Álmodó, aki alaposan becsapott minket, mikor ostoba ébernek tettette magát. Igen, azt
hiszem, könnyen lehet, hogy Nemcsók úr éjlelke az új főtáltos nyomába eredt,
A térképdarab, amit a cella padlóján találtunk, elárulta Kázmér úti célját, de azt nem,
hogy merre található a Világfán. Ráadásul arra sem tudtunk rájönni, mit akar az
Etelközben.
− A kéregtekercs régi − morfondírozott tovább a galetki nyomozó. − Sőt, nem
egyszerűen régi, de egyenesen az ősidőkből származik. Ursuru barátunk azt mondta:
épp olyannak mutatja az Etelközt, mint amilyen az ő életében volt.
− A dús füvű pusztán szabadon süvített a szél, jurtáink tüze óvott a hidegtől, ménesünk
robajló patái porfelhőt vertek az égre − sóhajtott merengve a szabír. − Akkoriban
keletről a besenyők fenyegettek minket, ezért a szabír magyar és az onugor nemzetek
vezérei szövetségre léptek egymással. Álmost tettük meg a nemzetszövetség
kendéjének, aki bejelentette, hogy eljött az idő, mikor Csaba királyfi örökségét
birtokba kell vennünk. Várt az Aranyos Szegelet, s mi lóra szálltunk, hogy elhagyva
Etelközt, átkeljünk a Kárpátok félelmetes hágóin.
− A Honfoglalásról beszélsz? − csodálkozott Büvellő. − Az éberek időszámítása
szerint az 895-ben kezdődött.
− Meglehet − vont vállat Ursuru kissé szégyenkezve. − A tudományoskodáshoz nem
értek, de annyi biztos, hogy hosszú és vészterhes utazás állt előttünk.
− S ami akkor lépésben volt sok, most esztendőben is távoli − morogta Morodur
mester.
− Mire akarsz kilyukadni? − kérdeztem nyugtalanul Atvyt. Ő bizonytalan pillantást
vetett Ezüstujjú Balajtárra, mintha attól tartana, hogy a következő gondolata miatt az
álomvarázsló ki fogja nevetni.
− Mondd, mágus, azt lehetetlennek tartod, hogy Nemcsók úr a múltba szándékozik
visszatérni? − bökte ki végül. Balajtár néhány pillanatig hökkenten bámult a galetkíre,
s mikor megértette, hogy az teljesen komolyan tette fel a kérdését, kacagni kezdett.
− Időutazás? − hahotázta. − No, ez még a Világfán sem gyerekjáték! Akad persze
számos rege, monda és különösen éberek által kiagyalt történet, melyben ide-oda
utazgatnak a múltba és jövőbe, de Nemcsók éjlelke aligha képes ilyesmire.
− Az Álmodóról beszélsz! − Böffeg komor megjegyzése Balajtárba fojtotta a nevetést.
− Az Álmodóról, akinek minden álma maga a valóság.
A z Éjtáltos híven követte az útirányt, amit Tündefi Irnek olvasott le Kamorka-
tükréről. Különös mód azonban most nem láttuk előre, hogy miféle álomvilágba fogunk
végül érkezni.
− Valahol a Gyökérszinten kell lennie, de mintha sűrű köd takarná − mondta az ifjú
tündér. − Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Nemcsók éjlelke olyan világban
tartózkodik, aminek helyét ugyan meg tudja határozni a tükör, de bele nem pillanthat.
Utazásunk tizedik órájában az Éjtáltos megrázkódott. Először azt hittük, csupán az
Álomidő szokásos örvényléséről van szó. Ilyen kavargásokba máskor is rendszeresen
belerohantunk, de mire felfogtuk, hogy mi történt, már túl is voltunk az egészen.
Most azonban a hánykolódás egyre kellemetlenebbé vált. Hullámtörő Horka maga
tartotta a gyeplőt, míg a szellemszusz-motorokra Balajtár ügyelt. Én valamivel
korábban megpróbáltam aludni egy keveset. Már félálomban voltam, mikor hirtelen
kirepültem az ágyamból. Sikerült összekaparnom magam, bár azt inkább nem
jegyezném le, miket mondtam közben Horka őseiről. Mivel a rázkódás cseppet sem
enyhült, felrohantam a „bakra". A folyosókon mindenhol holtra sápadt matrózokkal és
táltoskeresőkkel találkoztam, akik a korlátokba, rögzített bútorokba próbáltak
megkapaszkodni,
− Mí történik velünk? − kiáltottam Horkára. A táltoskapitány szétvetett lábbal állt a
helyén, a karjára csavart gyeplőkkel, melyek úgy rángatóztak, mint a hasmenéses
kígyók.
− Magam sem értem − ordította túl Horka a falakon kívülről érkező rettenetes
bömbölést. − Az Álomidő egészen megvadult. Egymást érik az örvények, hullámok,
vetődések. Kapaszkodjatok, itt egy újabb!
Azt hittem, az Éjtáltos nyomban kettéroppan. A gally-szövétnek keservesen recsegett,
nyikorgott, amint az Álomidő hullámverése be akarta azt szakítani. A matrózok
átlátszóvá bájolták a terem egész orrát, így legalább láthattuk, mi folyik odakinn.
Villámok cikáztak a máskor oly békésen hömpölygő, opálos ködben. Időről időre
fekete pamacsok, sziklaszirtekhez hasonlatos meredélyek, ormok zúgtak el mellettünk.
Horka vadul rángatta a gyeplőket, azon igyekezve, hogy elkerülje a nagyobb
gomolyokat, melyek borotvaélesnek, márványkeménynek tűntek.
− Merre járunk? − hallottam Böffeg sürgető kérdését. A sámán áthajolt a pentagram
szobára nyíló ablak peremén, azt kockáztatva, hogy a következő rázkódásnál lezuhan.
Tündefi Irnek válaszát alig lehetett érteni az elemek tombolásától.
− Híven követjük a tükör által jelölt irányt. Már nem lehetünk túl messze az
álomvilágtól, ahol Nemcsók éjlelke tartózkodik, mégsem tudom kivenni, mit rejt
magában a fekete köd.
Büvellő érkezett a „bakra". A révülő lány nagyon meg volt rémülve, ahogy mindenki
más is. Kivételesen irigyeltük Nemcsókot, aki mélyen aludt az ágyához szíjazva.
Horka éles balfordulóval sikeresen elkerülte az egyik nagyobb örvényt, de az utána
következő magába szippantotta az Éjtáltost. Odakinn még az a kevés fény is eltűnt, ami
addig megvilágította az Álomidőt. Néhány rettenetes pillanatig vakon száguldottunk,
majd fülrepesztő sikoly tört át a falakon. Mintha maga a Világfa vajúdott volna, úgy
hörgött, jajongott a mindenség. A szellemszusz-motorok teljes erővel dolgoztak, az
irányítás azonban jórészt a szerencsén múlt.
Majd hirtelen csend lett. Sokan közülünk úgy hitték, megsüketültünk, mígnem Horka
végre megszólalt.
− Hol vagyunk?
Annál nagyobb bajt el sem tudtam képzelni, mint mikor maga a táltoskapitány sem
tudja, merre repül az álomjárója. A falakon túl selymes, könnyű pászmák libbentek
hátrafelé. Valahol a távolban sejthető maradt az örvényektől szabdalt tér, de az
Éjtáltos közelében tejfölös nyugalom hömpölygött.
S ekkor megláttuk a Kopjafát.
A semmibe verve, fenségesen és szigorúan magasodott fel előttünk. Horka jobbra
mozdította az álomjáró orrát, nehogy belerohanjunk. A Kopjafa akkora volt, mint egy
ötven emeletes épület, mégis karcsúnak tűnt. Az oldalát hihetetlen szépségű, bonyolult
domborművek díszítették. Pusztán vágtató lovasok, ezernyi jurta füstöt eregető
gombafeje, sámánok körtánca, medvék, rókák, farkasok és takik csordái, falkái és
ménesei... Áthatolhatatlan erdőségek, sárkányon lovagló garabonciások, üstöt kavaró
boszorkányok, viharfelleggel küzdő táltosbika... A kopjafa csúcsán Szemes Úr és
Hold Nővérke ölelte egymást mosolyogva. A tövénél a Gyökér szintet jelképező,
kusza tekervények közül gyilkos tekintetű, torz pofák bámultak ránk, karmos ujjaikkal
kígyók, békák és gyíkok kövér, síkos testét markolászva.
Néma ámulattal suhantunk el a Kopjafa mellett. Az Éjtáltos gyermekjátéknak tűnt a
gigantikus oszlop derekánál, amit már-már magunk mögött hagytunk, mikor Böffeg
zavart áhítattal felsóhajtott.
 − Lehetetlen! Hiszen ez... Ez a Sámánok Kopjafája, amit a Vérszerződés napján
vertek az Idő Folyamába, hogy ezzel jelezzék az Új Sámánkor kezdetét.
− Az Idő Folyamába? − ismételte gyanakvón Morodur mester, aki az imént szintén a
„bakra" érkezett. − Úgy érted, ha elhaladunk mellette, akkor egyenesen a múltba
jutunk?
Megfagyott bennünk a vér. Az Álmodó tehát mégis a Honfoglalás előtti korba küldte
szökevény éjlelkét!
Az álomjáró elsuhant a Kopjafa mellett. A következő szemvillanásban ismét ránk tört
az Álomidő iszonyú tombolása, még vadabbul, mint korábban. Szerencsére azonban
már nem tartott sokáig. A hangokból úgy ítéltem, az Éjtáltos ki sem bírta volna, ha
még sokkal tovább ellen kell állnia a kavargásnak. Hirtelen egy óriási, szédítően
pörgő örvény ugrott elénk, s benyelt minket.
A túloldalon csend és nyugalom fogadta az álomjárót. Hullámtörő Horka nagyot rántott
a gyeplőkön. Áz Éjtáltos felágaskodott, lebegett, majd keményen a földnek csapódott.
Magas szálfák törtek pozdorjává alattunk, égnek dobva zöld leveleiket. Megérkeztünk,
akárhol is voltunk. Odakinn sűrű lombfal ölelte körbe az álomjárót, tehát egy erdő
közepén szálltunk le. Hamarosan újra énekelni kezdtek a megriasztott madarak, ami
mindenképpen biztató jelnek tűnt.
− Itt van! − harsant Tündefi Irnek hangja. − Az Álmodó éjlelke valahol ebben a
világban bolyong!
Mivel elhaladtunk a Sámánok Kopjafája mellett, kétségünk sem lehetett felőle, hogy a
múltba érkeztünk. A bénító megrökönyödés lassan lehullott rólunk. Mindannyian
Böffegre néztünk, tőle várva parancsokat. Az öreg sámán azonban még mindig zavart
ábrázattal bámult kifelé, mintha nem tudna betelni az eleven vadon látványával
− Meg kellene tudnunk, mit szándékozik itt tenni az Álmodó − javasolta csendes
szerénységgel Atvy Morodur. − Sőt, ha képesek vagyunk rá, befoghatnánk az éjlelkét,
mielőtt valamiféle katasztrófát okoz.
− Az Új Sámánkor hajnalán vagyunk − Böffeg hangja egércincogásnak tűnt. Reméltem,
hogy ez csupán az izgalomnak, s nem a rettegésnek a jele. − A szabír és onugor törzsek
varázstudói összegyűltek, hogy kihirdessék közös akaratukat. Leszámoltak az
ősbűbájjal, ami megromlott, fekete mágiával szennyeződött. A Kopjafa jelöli azt a
pillanatot, miután a magyar bűbájosok a táltosok útjára léptek, s tiszta, jó erőket
kezdtek használni. Ekkor száműzetett Lúdvérc, és még számos más, sötét varázstudó. A
történelmünk új irányt vett, ami végül a Révülők Világának megerősödéséhez vezetett.
− S ha valaki visszatérne a jövőből ide, hogy megakadályozza a Sámánok
Kopjafájának letűzését? − kérdezte talányosan Morodur mester.
Böffeg úgy rándult össze, mint akit villámcsapás ért. A pentagram szoba ablakához
ugrott, lekiáltva a tündérnek.
− Meg tudod mondani napra pontosan, hogy mikor kötik meg a Vérszerződést?
Néhány pillanatig feszült csönd uralkodott a „bakon", míg Tündefi Irnek Kamorka-
tükrét állítgatta, leolvasva róla az adatokat.
− Július hatodika hajnalán gyűlnek össze a vezérek, és csorgatják vérüket az áldozati
tálba.
− Odáig még majd' két hetünk van − szakadt ki a megkönnyebbült kiáltás a sámánból,
majd felénk fordult, utasításokat ontva. − Horka, álca-bűbájt akarok az Éjtáltos köré!
Senkinek sem szabad felfednie a jelenlétünket! Ursuru, szervezz felderítő csapatokat,
amik átfésülik a környéket. Tudni akarom, hol táboroznak a törzsek, merre gyülekeznek
a sámánok, és persze Nemcsók éjlelkét is jó volna befogni. Rosszfű, próbáld
felébreszteni azt a makacs ébert. Ha sikerül, elszabadulhatunk innen, visszatérve a
saját korunkba.
− Hány embert kapok? − lépett előre a szabír, aki ragyogott a boldogságtól, amiért
végre hasznát veheti képességeinek.
− Beosztást készítünk − felelt Böffeg, máris számolgatva. − Amint ráakadtál a
vezérekre és a sámánokra, háromfelé osztjuk magunkat. Az első csapat Álmost,
Árpádot és a többieket védelmezi, persze titokban. A második a varázstudóinkat óvja,
a harmadik pedig az Éjtáltos fedélzetén őrködik, nehogy Csornáék kitörjenek a
celláikból.
− Mire jó mindez? − Büvellő igyekezett óvatosan kérdezni, nehogy Böffeg úgy érezze,
hogy a révülő lány ismét a tekintélyére tör. − Mi ellen védelmezzük a törzsek vezéreit
és a sámánokat?
− Mégis, mit gondolsz? − ripakodott rá Böffeg. − Az Álmodó nem véletlenül küldte
éppen ide az éjlelkét. Biztos vagyok benne, hogy merényletet tervez, ami lehetetlenné
teszi, hogy elérkezzék az Új Sámánkor.
− Merényletet? − ismételte dacosan Büvellő. − És annak ugyan mi értelme volna?
Kinek használ az, ha mégsem tűzik le a Kopjafát? Úgy értem... Elsőként talán azt
kellene kiderítenünk, hogy Nemcsók Kázmér kit szolgál. Ha az eddigi sejtéseink
igazak, akkor Orbánc és Dancs állnak mögötte. De arról fogalmunk sincs, a
rémtündérek mit akarnak elérni. Pedig ez volna a legfontosabb, igaz?
Böffeg erre már nem felelt. Dühösen hátat fordított nekünk, további utasításokat
osztogatva a megszeppent matrózoknak. Morodur mester, Büvellő és jómagam ismét
kétkedve pillantottunk egymásra.
A vészterhes múltba csöppentünk − s a jövő sem látszott rózsásnak.

***

2005. július 5.

A négy sámán felcipelte a súlyos dorongot a domb tetejére, majd komótosan

hozzáláttak kiásni a gödröt, amibe majd beleállítják azt. A hántolt fatörzshöz fogják
kikötni a fehér áldozati lovat, amit azután a főtáltos szent késével leszúr. A nehéz
munkát végezhették volna szolgák, vagy még fel nem avatott, ifjú harcosok is, de a
sámánok túlságosan fontosnak érezték az előttük álló rituálét ahhoz, semhogy másra
bízzák az előkészületeket.
Büvellő mellettem hasalt a sekély árokban, húsz lépésre a domb aljától. Fölöttünk
dús lombú fák suhogtak, előttünk szederbokrok nyújtottak megfelelő fedezéket. A
levelekről még mindig víz csöpögött, arra emlékeztetve, hogy előző éjjel hatalmas
felhőszakadás tombolt a békés táj fölött.
A révülő lány gyorsan a szája elé kapta a tenyerét, de még így sem sikerült teljesen
elfojtania a tüsszentést. A sámánok egyike felegyenesedett, s homlokát ráncolva nézett
az erdő irányába. Visszatartottuk a lélegzetünket. A varázstudó elindult volna felénk,
ekkor azonban a társai nevetve rászóltak, mondván; ne próbálja kerülni a munkát. Így
hát visszatért a fából tákolt lapáthoz, mi pedig megmenekültünk a leleplezéstől.
− Bocsánat − súgta Büvellő. − Azt hiszem, megfáztam.
− Nem csodálom − feleltem. − Majd' két hete lopakodunk a környező erdőkben,
lapulunk nedves gödrök mélyén, és virrasztunk hűvös éjjeleken. Csoda volna, ha
némelyikünk nem szerezne be némi tüdőgyulladást.
Habár ostobaságnak tartottuk Böffeg elméletét a merényletet tervező Nemcsók Kázmér
éjlelkéről (akinek teste egyébként még mindig mélyen aludt!), mégis kénytelenek
voltunk követni a parancsait. Agmánd fia, Ursuru szerencsére úgy ismerte az Etöl két
partján elterülő táborokat, mint a tenyerét. Ez természetes is volt, hiszen ő egykor itt,
ebben az időben élt. Így aztán arra különösen vigyáznia kellett, nehogy
szembetalálkozzon önmagával, hiszen abból rettenetes kavarodás támadt volna. Nekem
bizony gyakran megfájdult a fejem, mikor megpróbáltam kibogozni az időutazás okozta
furmányos bolondságokat.
− Mondjuk Ursuru mégis szemközt találja magát önmagával − faggattam Morodur
mestert, aki tán a legcsavarosabb gondolkodású személy volt a táltoskeresők között. −
És tegyük föl, hogy valamiért egymásnak ugranak.
− Ugyan, miért tennék? − hőkölt vissza Kalafonia, aki szemöldökét összevonva
igyekezett megérteni, miről beszélgetek a mesterével.
− Ez most csupán játék a lehetőségekkel − intettem le az ifjú galetkit, majd
visszafordultam Atvyhoz, aki továbbra is figyelmesen hallgatott. − No, tehát! Mondjuk
a két Ursuru közül az győz, aki már rég a Hadak Útjára költözött, mivel a Valóságban
meghalt, és a szelleme most velünk utazik. Akkor mi történik? Hisz így nem élheti
végig hősként az életét, és nem kerülhet a Hadak Útjára sem. Ha pedig nem vezeti a
szabírok lelkét a csillagok között, akkor az Éjtáltos fedélzetére sem hívják meg, tehát
ide sem jut el velünk, vagyis nem ölheti meg önmagát! A kör bezárult, mégsem lett
belőle karika.
− Fogas kérdés − ismerte el Morodur mester. − Ígérem neked, töprengek rajta, s ha
jutok valamire, nyomban elmondom.
Nem emlékszem már, hány napja zajlott le közöttünk ez a beszélgetés, de a galetkinek
aligha volt ideje sokat gondolkodni. Böffeg három csapata naponta váltotta egymást.
Kettő mindig odakinn volt, hogy a pusztai magyarok életét figyelje, míg egy az
álomjáróra és a foglyokra vigyázott. Bár igazság szerint azok, akikre az utóbbi feladat
esett, mindig annyira fáradtak voltak, hogy az Éjtáltoson töltött órák javát átaludták.
Lassan csordogált az idő, s végül elérkeztünk a Vérszerződést megelőző délutánhoz.
Böffeg ma reggel már tombolt haragjában, mivel Nemcsók Kázmért továbbra sem
tudtuk felébreszteni. Ez pedig azt jelentette, hogy az Álmodó éjlelke szabadon kószált
a múltban, s bármilyen tervet is forralt, abban senki meg nem akadályozta.
− Mindjárt elalszom − motyogta mellettem Büvellő.
− Hunyd csak le a szemed, majd én figyelek − biztattam. − Különben sem hiszem, hogy
bármi érdekes történne, miközben a sámánok gödröt ásnak.
A lopózás, rejtőzködés és megfigyelés első napjaiban még nagyon is élveztük, hogy
titkon megfigyelhetjük a magyar törzsek táborait. Különösen Büvellő és Ursuru voltak
izgatottak. Az egyikük népe történetének legfontosabb időszakát leshette meg, míg a
másikuk saját ifjúságának helyszíneit járhatta be.
Az Etöl folyó két partján, végtelen puszták és ligetes erdőségek között
megszámlálhatatlan jurta gubbasztott a nyári napsütésben. Harcosok, pásztorok és azok
családjai éltek itt békében, bár nem mindegyik származott azonos törzstől. A szabír
magyarok szövetségben álltak az onugor Nyék, Keszi, Kürt és Kér nemzetségekkel, s
most mindannyian arra vártak, hogy vezéreik döntsenek a sorsukról. Álmos
nagyfejedelem és fia, Árpád voltak a legtekintélyesebbek mind közül. Épp ezért
határoztak úgy a nemzetek horkái, hogy Álmost emelik maguk fölé, s ezt készültek a
vérszerződéssel megpecsételni. Büvellő egykori tanulmányaiból tudta, hogy másnap
hajnalban a vezérek egyhangúan hűséget esküsznek Álmosnak és Árpádnak, majd jurtát
bontva elindulnak a Kárpátok felé, hogy új hazát alapítsanak. Kénytelenek voltak így
tenni, mivel a hátvédnek keletre küldött harcosok egyre többször jelezték a vad
besenyő hordák közeledését.
Akármilyen nagy idők tanúja is voltam, a sáros árok alján hasalva cudarul fáztam.
Lombruhámat szorosan magamra tekerve épp igyekeztem kényelmesebben
elhelyezkedni, mikor a sámánok befejezték a munkát. Azt hittem, az oszlopot felállítva
szépen elvonulnak, de nem így történt. Ehelyett két szolgaforma legény érkezett, akik
húst és kövön sült lepényt hoztak, s azt mind átadták a sámánoknak. Azok meg tüzet
raktak − a nedves gallyakat ráolvasással szárítva ki − a búvóhelyünktől alig öt
lépésre.
Óvatosan felráztam Büvellőt, nehogy álmában forgolódva eláruljon minket. A
sámánok nyársra tűzték a húsdarabokat, majd körbeülték a tüzet, és halk beszélgetésbe
merültek. A révülő lány eleinte morcosan pislogott feléjük, de azután felkeltette
érdeklődését mindaz, amit hallott.
− Torda őstáltos az éjszaka delén érkezik − mondta a legidősebb sámán, kinek ruháját
sastollak tarkították. − Csaba királyfi legfőbb varázstudójának szelleme Árpád
jurtájának Eleven Tüzéből lép majd elő.
− Úgy is kell, legyen! − bólogatott a mellette ülő bűbájos, őzagancsos sapkáját
igazgatva. − Elvégre Torda táltos Árpád vezér őse.
− Ma éjjel keveset alszunk − sóhajtott a harmadik sámán. − Vagy tán szemhunyásnyit
sem. A besenyő portyázok tegnap lecsaptak a keleti gyulákra, öt jó vitézt ölve meg.
Álmos nagyfejedelem arra biztatja a törzsek horkáít, hogy bontsanak jurtát, s az egész
nép nyomban induljon nyugatnak.
− Vár minket az Aranyos Szegelet a Kárpátokon túl − merengett a sastollas. − Csaba
királyfi öröksége a miénk, azt el nem veheti tőlünk senki. Biztatásul Égi Atyácska
Árpád kezébe adta a kardot, hogy azzal vágjon rendet az ellenségeink között
− Azért jó lesz kézben tartani a bűbájostort és a táltosbotot is! − emelte
figyelmeztetően ég felé a mutatóujját a negyedik sámán, aki eddig néma volt. − A kard
védi a testet, de rontás ellen csakis bűbáj való!
Három társa lopva összemosolygott. Úgy tűnt, ismerték már ama szokását, hogy ritkán
szól, de akkor „jó velőset".
− Engem inkább az ösvények nyugtalanítanak − mondta aztán az őzagancsos.
− Úgy érted: a tündérek csapásai az erdő mélyén? − hökkent meg a sastollas. Amaz
bólintott.

− Errefelé különösen sok van belőlük. Tudom én, hogy a csalafinták népét Torda
átka kiűzte a Jurták Szövetségéből, így beszélni sem volna szabad róluk. Én mégis
amondó vagyok, hogy máshol kéne a szertartást elvégezni. Mi történik, ha a tündérek
megvadulnak? Még csak az kellene, hogy ránk rontsanak az erdőből, mikor a Megyer
törzs és minden szövetségesünk a táltosok köré csoportosul.
− Torda és a varázstudók a Kopjafa állítása közben védtelenek lennének − súgta a
sastollas sámán, s mintha megborzongott volna. − Való, amit mondasz: a környező
erdőkben csak úgy hemzsegnek a széles, dús tündérösvények.
A harmadik, s egyben legfiatalabb sámán ekkor felnevetett, magabiztosan legyintve.
− Elég már a babonás beszédből! A tündérek, ha laktak is egykor errefelé, ma már nem
használják az ösvényeiket. Torda táltos a Világfára zárta őket, kitiltva a Valóságból
mindet, amiért szerelmes királynőjük parancsára el akarták rabolni Csaba királyfit. Ha
egyáltalán igazak ezek a régi mesék! Én azonban amondó vagyok, a tündérek nem
többek gyerekriogató manóknál, azok pedig nem merészkednek a közelünkbe.
A három idősebb sámán némán összenézett. Még az árok alján hasalva is tisztán
láttam, hogy szomorú a tekintetük. Tán ők voltak a varázstudók közül az utolsók, akik
még valóban hittek a tündérek létezésében. Fiatal társuk viszont már kételkedett, az
utána jövők pedig bizonyára azt fogják hinni, hogy a tündérek soha nem is éltek a
földön. A pásztorok és parasztok néhány száz évig ugyan még hordanak majd áldozati
ajándékokat a patakok, folyók, ligetek szépséges, láthatatlan lakóinak, de azután erről
is megfeledkeznek.
Tovább figyeltem volna a sámánok beszélgetését, ekkor azonban Büvellő hevesen
megrángatta lombruhám néhány levelét. Kérdőn fordultam felé. A révülő lány intett,
hogy surranjunk el a varázstudók közeléből. Ez kockázatosnak tűnt, de azért megtettük.
Mikor végre elnyelt minket az erdő mélye, láttam, hogy Büvellő arca lángra gyúlt az
izgalomtól.
− Rájöttem, Tuba! − mondta. − Tudom már, miért küldte Nemcsók épp ide az éjlelkét.
Gyere, ezt azonnal el kell mondanunk Böffegnek!

***

Az öreg sámán azt a csapatot vezette, amelyik a Megyer nép táborát, Álmos és
Árpád jurtáját tartotta szemmel. Ursuru és a két legügyesebb matróz megbújt a
csalitosban, de még így is állandó veszély fenyegette őket. Álmos a Megyerek horkája
és a nemzetszövetség kendéje volt, így a harcosai jobban óvták a biztonságát, mint a
saját életüket. A jurtavárosban még az asszonyok és a gyerekek is árgus szemmel
figyelték a környéket, hisz nehéz idők jártak rájuk. Korábban, mikor a magyar törzsek
szövetségben álltak a kazár birodalommal, viszonylag biztonságban élhettek. Úgy
negyven évvel ezelőtt azonban belháborúk törtek ki, és a hét törzs, meg a hozzájuk
csatlakozó kabarok nyugatabbra, az Etelközbe voltak kénytelenek költözni. A
levegőben szinte érezni lehetett a változás feszültségét. Álmos és a fia, Árpád immár
elhatározták, hogy bevonulnak Pannóniába, új hazát adva a népnek. Ott már várnak
rájuk távoli rokonaik, a jászok és a székelyek, de kemény küzdelemre is számíthatnak.
Erdélyt ugyanis a harcias bolgár törzsek, míg a Dunántúlt a frank császár birtokolta, s
ők biztos nem őrülnek majd a keletről jött „vendégeknek".
Holnap a törzsek horkái vérüket csorgatják a szent agyagedénybe, vízzel hígítják
azt, es isznak belőle mindannyian. Ezzel testvérekké válnak, hogy azután megbontsák a
jurtákat, elindulva az utolsó vándorútra. A táltosok azt ígérték, Égi Atyácska ereje
velük lesz.
Abból az erőből nekem se ártott volna, mire Büvellővel ráakadtunk Böffegre. A
vén sámán korát meghazudtolva osont, kúszott, mászott, lopakodott napok óta az erdők
mélyén, a lankás dombhajlatok szeszélyes kanyarulataiban. Szeretett volna rátalálni
Nemcsók éjlelkére, de az Álmodó nem mutatkozott. Derengő alakja valószínűleg
szintén a jurtavárosok környékén bolyongott, a megfelelő pillanatra várva, hogy
végrehajthassa tervét.
− Tudom már, miért jött ide Nemcsók! − lihegte kifulladva Büvellő, mikor végre
rátaláltunk arra, akit kerestünk. Böffeg a pusztából kitüremkedő dombok egyikének
tetején, hűs liget árnyékában kuporgott. Sólyomszem-bűbájt olvasva magára, kitűnően
szemmel tarthatta Álmost, aki épp kilovagolt a fiával és néhány testőrrel, hogy
ellenőrizze a másnapi rituálé előkészületeit.
− Miről beszélsz? − mordult rosszkedvűen a sámán. Levette magáról a bűbájt,
megbökve a mellette lapuló matrózt, hogy az átvegye a helyét. − Rátaláltatok az
Álmodó éjlelkére?
− Nem − feleltem én, mivel Büvellő még mindig alig kapott levegőt. − Viszont
kihallgattuk négy sámán beszélgetését. Képzeld, ők még emlékeznek a tündérekre, bár
a fiatalabbak már nem hisznek a létezésükben.
− Ez most nem fontos − intett le türelmetlenül Büvellő. − A lényeg az, hogy a
környék tele van széles, bűbájjal telített tündérösvényekkel.
A révülő lány úgy nézett Böffegre, mint aki elvárja, hogy az ennyiből is értse a rejtély
megoldását. A sámán azonban csak még bosszúsabb lett.
− Ebben a korban a tündérek már rég kizárattak a Valóságból − recsegte visszafojtott
dühvel.
− A tündérösvények akkor is működnek, ha nem jár rajtuk tündér! − Büvellő
megfeledkezett az óvatosságról. Felcsattanó hangja elnémította a környék madarait, de
szerencsére ember nem járt a közelben.
− Még mindig nem értem egyetlen szavadat sem, de azt jól látom, hogy ti ketten
elhagytátok az őrhelyeteket − vágott vissza Böffeg. − Mi van, ha az Álmodó épp most
támad rá a táltosra, aki holnap a Kopjafát az Idő Folyamába tűzné?
− Azt maga Torda fogja megcselekedni − csitítottam az öreget. − A sámánok erről is
beszéltek.
− Értsétek már meg végre, hogy Nemcsók a tündérösvények miatt jött ide! − Büvellő
szemébe keserű könnyeket csalt a türelmetlenség. − Nem akar ő semmit a helyi
táltosoktól, sem Álmostól, Árpádtól, vagy a többi vezértől. Mi elfogtuk, s miután
Csorna lázadása kudarcot vallott, nem maradt több reménye, hogy valaha is szabadon
engedjük. Ezért új tervet eszelt ki, persze nem egyedül. Az Éjtáltoson még mindig
rejtőzhet egy áruló, aki becsempészte neki a térképdarabot, meg a főzetet. Ahhoz
azonban, hogy az éjlelke mellé a testét is kiszabadíthassa, segítségre van szüksége,
amit a rémtündérektől kaphat meg.
− Hát persze! − csaptam a homlokomra. − Kőbányán is a rémtündérek akarták őt
megvédeni. Úgy tűnt, valamiért nagyon fontos a számukra. Sanyesz bátyó, a vezérük
arról hablatyolt, hogy be akarnak állni Orbánc seregébe.
− Sereg − morogta Büvellő. − Ahol hadsereget toboroznak, ott háború várható.
Szerintem... Oh, Égi Atyácska szakállára! Lehet, hogy Orbánc meg akarja támadni a
Gyémánt Jurtát?
− S ahhoz minek kéne Nemcsók Kázmér? − húztam el a szám. − A fickó nem úgy fest,
mintha nagy harcos vagy hadvezér volna. Olyan törékeny, hogy még a lépcsőházi huzat
is a falhoz keni.
− Az egész ostobaság... − akart közbevágni Böffeg, de Büvellő nem törődött vele,
tovább magyarázott.
− Erre most nem tudok felelni, de annyi biztos: Nemcsóknak el kellett érnie, hogy
olyan helyre utazzunk az Álomvilágban, ahol a rémtündérek ránk találhatnak és
kiszabadíthatják őt. Persze terelhetett volna minket a Gyökérszintre is, az ottani
világok valamelyikébe, ahol különösen sok haverja lakik. Csakhogy akkor könnyedén
megvédenénk az Éjtáltost, sőt, ki se szállnánk belőle.
− Csavaros terv, de zseniális − helyeseltem. − Az Álmodó varázsfőzettel elaltatta
önmagát, miközben Etelköz térképére összpontosított, amit Csorna csórt el neki az
erőd könyvtárából. Így megálmodhatta ezt a tájat, és vihart keltve az Álomidőben, ide
sodorta az Éjtáltost. Tudta, hogy errefelé rengeteg tündérösvény van, ami nem csupán
közlekedésre jó, de erőt is önt a szépek népének minden tagjába.
− Azzal is tisztában volt, hogy ha rájövünk, hová érkeztünk, nyomban kiszállunk az
álomjáróból − bólogatott Büvellő, aki immár egyenesen hozzám beszélt,
megfeledkezve arról, hogy a sámán is ott áll mellettünk. − Nemcsók remek
emberismerő. Biztos volt benne, hogy Böffeg nyomban merénylettől fog tartani, és
szinte teljesen kiüríti az Éjtáltost, széjjelküldve minket a vezérek őrzésére. A
tündérösvényeken át aztán megérkeznek Nemcsók cimborái, miközben mi távol
vagyunk az álomjárótól.
− Elég legyen végre! − ordított ránk haragtól vöröslő képpel Böffeg sámán. Hangja
seregnyi madarat vert fel, messze gördült a völgyben, s eljutott egészen a jurtaváros
peremén vigyázó őrszemekig. − Azonnal takarodjatok vissza a helyetekre!
− De,..! − szólt kétségbeesetten Büvellő, de a sámán a levegőbe döfte remegő
mutatóujját, majd halk, indulattól sistergő hangon tovább beszélt.
− Ennyi sületlenséget egész hosszú életem során sem hallottam még. Tündérösvény...
rémtündértámadás.,.! Mint valami zavaros mese, amivel az éber gyerekeket szokták
rémisztgetni. Azonnal térjetek vissza az őrhelyeitekre! Amint túl vagyunk a veszélyen,
mindkettőtöket a Gyémánt Jurta alatti Révülők Kriptájába küldetlek, hogy később a
Hetek bírósága ítélkezzék fölöttetek. A parancsszegők háborús időkben árulóknak
számítanak. S mi most háborút vívunk, ha nem tudnátok!
Döbbenten bámultunk Böffegre. Kétség sem férhetett hozzá, hogy komolyan gondolja
minden rettenetes szavát. Büvellőt azonban keményebb fából faragták, semhogy ilyen
könnyen engedelmességre bírják. Tudta, hogy igaza van, hát újra szóra nyitotta a
száját.
Hang azonban nem jött ki a torkán, mert ebben a szemhunyásban a lábunk alatt
megremegett a föld...

***

Késő délutánra járt, Rosszfű Róna mégsem tudott aludni. Előző éjjel az erdőben
bolyongott, mivel őt bízták meg Töhötöm, Tas és Huba vezérek titkos őrizetével.
Persze megint nem történt semmi érdekes. Mivel pirkadatkor a banya még nem érezte
magát fáradtnak, a váltást visszaküldte az álomjáróra, rendkívüli pihenőt adva nekik.
Majd elérkezett a délután, s ekkor már nem utasította vissza Hullámtörő Horka
segítségét. A táltoskapitány tehát felváltotta őt, Rosszfű Róna pedig az Éjtáltoson lévő
kabinjába ment, hogy aludjon néhány órácskát.
Most azonban dühösen morgolódva mégis felkelt. A szeme égett a kimerültségtől,
a derekában lüktető fájdalmat azonban sikerült némi kencével tompítania, mégsem volt
képes aludni. Sötét előérzet gyötörte, de biztos volt benne, hogy ez csupán a másnapi
események miatt van. Magára húzkodta hét alsószoknyáját, eligazgatta a fekete
redőket, majd kicsoszogott a kabinból. A folyosó néma és üres volt. Róna tudta, hogy
az Éjtáltoson jelenleg ő az egyetlen táltoskereső. Rajta kívül csak két matróz, Tündefi
Irnek, meg a vajákosok vigyázták az álomjárót, és a Kamorka−tükre mellett alvó
Nemcsók urat, valamint a kabinba zárt Sanyesz bátyót.
− Átokverte rézkilincs, te nyüves derék, hát miért fájsz ennyire? − morogta
keservesen, ahogy a legközelebbi bűvlift felé tartott. Utálta ezeket a zárt, levegőtlen
kasznikat, amikben a felsőbb fedélzetekre lehetett utazni, de most nem érezte magát
elég erősnek ahhoz, hogy a csigalépcsőn caplasson.
 Már-már belépett a készségesen oldalra csusszanó ajtón, mikor a fülét fojtott
kiáltás ütötte meg. Csodálkozva fordított hátat a liftnek, kissé oldalra billentett fejjel
lesve az Éjtáltos hatalmas bejárata felé. A kaput nyitva tartották, a rámpát
leeresztették, hisz az álomjárót elrejtette az erdő, és Balajtár ráadásként álcabűbájt is
olvasott köré. Ha Álmos népéből valaki erre is tévedne, csupán egy megmászhatatlan,
kopasz kőszirtet látna kiemelkedni a fák közül, semmi többet.
 A kiáltás nem ismétlődött meg, Rosszfű Rónát mégis heves nyugtalanság kezdte
gyötörni. Hirtelen elfeledkezett sajgó derekáról, égő szeméről. Az imént még a
vajákosokhoz akart menni, hogy kérjen tőlük valami gyorsan ható bogyót, főzetet vagy
rágni való gyökeret. Most már ez sem tűnt olyan sürgősnek.
Három lépést tett a kapu felé, s ekkor meglátta a rámpán felfelé siető matrózt. A
fickó csataostort tartott a kezében, a mellkasát pedig bőrpáncél fedte, amit a mézsárga
zubbony fölé csatolt. Mikor észrevette a banyát, egyetlen pillanatra megtorpant.
Rosszfű Róna gyomrába ideges görcs állt. Hosszú éveken keresztül rontó
boszorkányként élt, s ennek egyik hasznos eredménye volt, hogy felismerte azokat, akik
rosszban sántikáltak.
„Talán csak szeretne lazítani kicsit, és most bosszús, amiért összetalálkoztunk." −
gondolta Róna. A matróz durva arcán ideges rángás futott végig. A banyának az sem
kerülte el a figyelmét, hogy a férfi erős marka hirtelen rászorult a csataostor sima
nyelére.

− Történt valami, fiam? − kérdezte Rosszfű Róna parancsoló hangon.

− Mi történhetne itt? − feleselt vissza a matróz. − Innék egy korty hideg árpalevet a
konyhán.
− Maradt kinn őrség?
− Zorka vigyáz mindenre − biccentett a férfi, türelmetlenül toporogva a rámpa tetején.
Engedélyre várt, hogy tovább mehessen, s mikor végre megkapta, szinte elrohant a
banya mellett. Rosszfű Róna gyanakodva figyelte, míg el nem tűnt a konyha irányába,
amit az alsó raktár mellett rendeztek be.
− Igencsak szomjas lehet! − morfondírozott a banya bosszúsan. − Én meg fáradt, ha
már mindenhol rémeket látok.
Ismét a bűbáj lift tárt ajtaja felé indult, de ekkor az erdő irányából hangos ágreccsenés
ütötte meg a fülét. Talán kíváncsi szarvas jár az ösvényen, amit a táltoskeresők
tapostak. Ha az a Zorka nevezetű matróz valóban őrködik, nem lehet semmi vész.
Boszorkányként élni olykor meglehetősen fárasztó dolog. Különösen, mikor a
kifinomult ösztönök, nyugtalanító előérzetek nem hagyják békén az ember lányát.
Rosszfű Róna halkan káromkodva pislogott a lift felé, majd mégis a tárt ajtóhoz lépett.
A széles rámpán nem állt senki. Szemközt az erdő lombhaját rozsdabarnára festette a
lenyugvó nap fénye, a fehér törzsű nyírek kőzött egyre komorabbá váltak az árnyak, A
banya újabb lépést tett előre, s immár a rámpán állt.
− Hol a búbánatban van ez az őr? − morogta magának. A matróz sehol nem látszott,
pedig ha valóban vigyáz a bejáratra, akkor a lejtő tövében kellene állnia. Rosszfű
Róna lassan előhúzta szoknyája korcából a bűbájostorát, majd ismét lépett egyet.
Zorka matróz a rámpa alatt hevert, kicsavarodott végtagokkal, üveges tekintettel. A
banya rögvest látta, hogy pörölycsapás-átokkal végeztek vele, bezúzva a koponyáját.
A szerencsétlen férfi mellett ott feküdt a csataostora, amit nem maradt ideje használni.
Ő kiáltott tehát, a gyilkosa pedig a saját társa volt. Róna már tudta, hogy az áruló, aki
korábban a varázsfőzetet becsempészte Nemcsóknak, a lázadáskor azonban rejtve
maradt, a durva képű matróz lehetett. Akkor éjjel is ő volt szolgálatban az Álmodó
cellája előtt, mikor az Éjtáltos Határvár mezején várta Böffegék visszatértét, s a banya
− szintén rossz érzetektől hajtva − bejárta a fedélzeteket.
− És én hagytam elsétálni magam mellett! − sziszegte dühösen. Próbált
visszaemlékezni a matróz nevére, ami végül fekete cserebogárként zúgott fel a fejében:
Jutás, hát persze! Arra készült, hogy sarkon fordulva a fickó nyomába eredjen, de
ekkor az erdő hirtelen megmozdult.
Legalább ötvenen, de talán még annál is többen voltak. Könnyen és fürgén mozogtak,
bár akadt közöttük néhány irdatlanul nagy példány. A legtöbb embernek nézett ki, de a
banya gyakorlott szemét nem csaphatták be.
− Átoknyúzta rémtündérek! − Róna összecsikorította hiányos fogsorát.
Egyedül nem tudja őket megállítani, de az Éjtáltos ajtaját bezárhatja az orruk előtt.
Azon aztán pedig be nem jut senki, amíg ő nem engedi! Rosszfű Róna visszalépett az
álomjáróba, derekához tűzte a bűbájostort, és a sárga fényben sziporkázó rovásjel felé
nyúlt, ami a fal belső oldalán a zárat működtette.
A darvadozz-rontás úgy vágta oldalba, mintha faltörő kossal rontottak volna neki. A
banya mégsem kiáltott, mivel már ahhoz sem volt ereje. A falnak csapódott, majd
lassan lecsúszott a földre. Ruhája és öreg csontjai azonban a hosszú esztendők alatt
annyi bűbájjal töltődtek fel, hogy a rontás nem oltotta ki azonnal az öntudatát. Egyelőre
csupán megbénult, tagjai tehetetlenül csüngtek. Szerencsétlen, de igen dühös
rongybabának érezte magát.
Sötét árny hajolt fölé. Jutás volt az, a gonoszul vigyorgó matróz, aki orvul rátámadott.
Rosszfű Róna haragtól fuldokolva vicsorgott rá a férfira, akit azonban ez cseppet sem
ijesztett meg. A rámpán dübörgő léptek közeledtek. A rémtündérek behatoltak az
Éjtáltosba, s vezetőjük nyomban Jutáshoz sietett.
− Hol van? − kérdezte parancsoláshoz szokott hangon. A fal tövében heverő banya
azonnal megismerte Szíriza Dancsot, bár annak fekete köpönyege az arcába lógott.
− A pentagram szobában, a harmadik fedélzeten − felelt készségesen a matróz. −
Odavezetlek, csak előbb...
Csataostorával Rónára suhintott.
− Mindig rühelltem a boszorkányokat − röhögött, amint az újabb kábító rontás végképp
kioltotta a banya tudatát.
Szíriza Dancs rémtündérei átkutatták az Éjtáltost, kiszabadítva a cellákba zárt
lázadó matrózokat és Kísértő Csornát. A vajákosokat, akik megpróbáltak a
gyengélkedőbe zárkózva ellenállni, maga az ősszellem kábította el vasnyelű
bűbájostorával, miután átolvadt a falon. Sanyesz bátyó arra számított, hogy szabadon
engedik, de ehelyett Dancs úgy rendelkezett, hogy a Várlabirintusi Tündérhercegség
borostás fejét zárják össze a révülőkkel.
A behatolók felhúzták a rámpát, a kaput azonban résnyire nyitva hagyták. Egyelőre
nem akarták elhagyni Etelköz álomvilágát.
Szíriza Dancs becsörtetett a pentagram szobába, és lesöpörte az asztalról Kamorka-
tükrét. Gyűlölt mindent, amit a nemes tündék készítettek, vagy pusztán megérintett a
kezük. A rémtündér ezután lehajolt a vaságyon heverő, megkötözött Nemcsók
Kázmérhoz. Az éber egyenletesen hortyogott.
− Kérem a riadó-fű főzetét! − nyújtotta hátra Dancs a kezét, anélkül, hogy megfordult
volna. Valaki készségesen az ujjai közé nyomta a kicsiny üvegcsét. A rémtündér
óvatosan Nemcsók úr száraz ajkaira csorgatta a sűrű, büdös, paprikásan csípős
folyadékot. Ügyelt rá, hogy az alvó minden cseppjét lenyelje. Kázmér reflexei
működtek, így nem kezdett fuldokolni. Dancs várt néhány percig, majd erősen
rámarkolt a vékony férfi két vállára, és megrázta őt.
− Ébredj, Álmodó!
Nemcsók úr halk nyögést hallatott, szempillái gyengén rebbentek. Ekkor az Éjtáltos
alatt megrázkódott a föld...
 8.
A csók

2005. június 23. (részlet Tanarilla naplójából)

Irtózatos vihar tombolt a város fölött. Az állatkert fáit karmos szél cibálta, s a már-
már vízszintesen zuhogó eső mindent jéghideggé, rongyossá áztatott. Farkas és Hurtuba
negyedik napja kucorogtak a kis barlang belső termében. A piszkos falak között
fülsértően kongott minden egyes villámcsapás, de legalább nem érhette őket a szél és
az eső. Perjelke csinos tüzet rakott a cementpadlón, összegyűjtve az egykori bútorok
roncsait. A sárga lángocskák füstje ugyan összegyűlt a plafon alatt, a huzat azonban
időről időre kisöpörte azt.
Gergő pocsék állapotban volt. A sámánsüly betegsége állandó, tompa fájdalommal
járt, amitől a fiúnak sötét karikák jelentek meg a szeme alatt. Két keze folyton
remegett, a tárgyakat elejtette, s az ételt alig tűrte meg a gyomra. Leginkább a tűz
mellett hevert, a lángokat bámulta és vacogott.
Hurtuba vele szemben, köpönyegét szorosan maga köré csavarva ült. A
lélekvámpír épp úgy keveset beszélt az elmúlt napokban, ahogy Farkas és Perjelke
szavát sem lehetett hallani. A párviadal óta tomboló vihar nem akart szűnni. Hírek
mégis érkeztek a városból, méghozzá két opálfényű kísértet jóvoltából, akik
rendszeresen átderengtek a barlang falain. Miután halk susogással köszöntötték a
lányukat, lecövekeltek a hatalmas terem egyik sarkában, s vártak, hogy valaki
megszólítsa őket. Általában Hurtuba volt az, aki végül feléjük fordult
− Tart még? − kérdezte a lélekvámpír csendesen.
− Hallhatod magad is − lehelte Perjelke apjának kísértete, − Villámok cikáznak, fekete
felhők örvénylenek fölöttünk. A város lakói nem mernek kimozdulni az otthonaikból.
− A Budai Várat szinte mindenki elhagyta − vette át a szót lágyan libbenő felesége. −
A Táltoserő harcosai szétszéledtek, a sámánok bujdosnak, az idegen kereskedők
visszatértek saját világaikba. Lupa hatalmának vége, de ő maga még mindig egyben
tartja a maga teremtette rémálmot.
− Hallod ezt, Farkas? − csattant Hurtuba hangja, miközben a tűzbe bámuló sámánra
pillantott. − Mindez miattad történik.
Gergő elszakította tekintetét a tűz táncától. Sápadt arcán haragos felhő suhant át.
− Itt vagyok az átokverte útvesztődben, legyőztem a lelkem sötét részét. Ezt akartad,
erre kényszerítettél. Most mégis úgy teszel, mintha még többet várnál tőlem.
− Úgy érzed, sámán, hogy elvégezted a feladatodat?
− Előre megmondtam, hogy nem akarok táltossá válni! − kiáltotta Gergő, aki a
Toportyánhoz fűződő érzelmei nélkül napról napra gunyorosabb, erőszakosabb és
türelmetlenebb lett. − Ha megszakadsz, akkor sem! Különösen pedig nem főtáltossá!
− Mind itt fogunk pusztulni − Perjelke vékony hangja tisztán, bár félénken csengett a
barlangteremben. Gergő dühösen kapta fejét a lány felé, de aztán mégsem kezdett
ordibálni. Ettől felbátorodva Perjelke tovább beszélt.
− Tudom, mi történt a Hősök terén. Meglestelek benneteket. És azt is jól tudom, hogy
Lupa valahol a városban rejtőzik. Ma délelőtt, mikor kicsit csendesebbnek tűnt a
vihar, kilopóztam. A Vár fölött két felhőt láttam. Az egyik fehér, a másik fekete bikát
formázott, s ahol a homlokuk egymáshoz ért, kék villámok csapkodtak. A párbajotok
tovább folyik, sámán, még akkor is, ha te nem veszel róla tudomást.
− Hiszen győztem! − Farkas lerúgta magáról a takarókat, és talpra ugrott. Közben
megtántorodott, majdnem a tűzbe bukva. Dühösen hadonászott a két karjával, miközben
a hátsó falig tántorgott, s láztól forró homlokát a hideg kőnek nyomta. − Legyőztem
Lupát!
− Csupán meghátrálásra kényszerítetted − szólt Hurtuba. − A Lelkek Labirintusának
megvannak a maga törvényei. Innen egyetlen kiút létezik: a táltosok ösvénye. Tudtad
jól... Tudnod kellett, ha nem vagy teljesen ostoba, hogy saját lelked útvesztőjéből vagy
táltosként távozol, vagy vesztesként benn rekedsz kilenc esztendőre. Több lehetőség
nincs!
− És ha megtagadom a törvényt? − fordult indulatosan a lélekvámpír felé Gergő.
− Levegőben maradhat-e a hulló alma, csak, mert kineveti a Föld vonzását? − kérdezte
Hurtuba, a hangjában enyhe gúnnyal. Gergő ekkor ellökte magát a barlang falától, és
le-föl kezdett mászkálni a teremben, miközben egyre eszelősebb hévvel magyarázott.
−Rég átlátok az egész összeesküvésen! Bizony, Hurtuba, tudok mindent! A
Lélekvámpírok Tanácsa azért rabolt el, mert engem akartok a főtáltos székébe ültetni!
− Úgy véled? − a köpönyeges alak kérdése közben enyhe megvetéssel csóválta fehér
erekkel futatott koponyáját.
− A varázstérkép...! − Farkas hevesen integetett a két karjával, zavaros elméletét
magyarázva. − Karto, Grá fia elmondta nekem, hogy a fiatal Kende, akit akkor még
Barboncásnak hívtak, valami rejtélyre bukkant a Világfán. A nyomokat követve eljutott
hozzátok, leszállt a Lelkek Labirintusába és... Most jön a lényeg! Táltossá vált, sőt,
megtudta, hogy ő lesz majdan a főtáltos! Kende akarta ezt, én azonban jól megvagyok
sámánként. Mivel rabként tartottatok a szigeten, bebizonyítottam nektek, hogy képes
vagyok kivergődni az útvesztőből. Legyőztem Lupát, tehát ki kellene engedned innen.
− Meg tudod nekem mondani, hogy miért szeretnénk, ha te volnál a Tíz Jurta
Szövetségének vezetője? − Hurtuba hangja még mindig türelmes, sőt, kissé
leereszkedő volt, mintha egy értelmileg visszamaradott gyerekhez beszélne. Gergő
viselkedését látva, ez nem is tűnt nagy tévedésnek.
− Szükségetek van egy új főtáltosra − Farkas ravasz kuncogást hallatott. − A Révülők
Világa összeomlik, ha nem töltitek be sürgősen Kende posztját. Én pedig alkalmas
volnék a szerepre, sőt, a legjobb főtáltosa lehetnék a magyarok történelmének.
Csakhogy nem...
− Elég legyen már, kölyök, fogd be azt az ostoba szádat! − Perjelke apjának kísértete
fehéren sziporkázott haragjában. − Te tényleg azt hiszed, hogy méltó volnál a főtáltos
rangjára? Nézz magadba, gondolkodj, és fejezd be ezt az eszement hőzöngést! Soha!
Képes vagy felfogni? Soha nem akarta senki, hogy főtáltos légy!
− De Kende... − próbált megszólalni Gergő, Hurtuba felemelt mutatóujja azonban
megakasztotta benne a szót.
− Kende egykor valóban beszélt arról a Lélekvámpírok Tanácsának, hogy a távoli
jövőben esetleg méltóvá válhatsz a feladatra. Csakhogy ehhez saját magadnak kellett
volna rátalálnod a Lelkek Labirintusára, a mi segítségünk nélkül, szabad akaratodból.
Ez kútba esett, mikor rákényszerültünk, hogy téged elraboljunk. Kende a halála
percében tényleg tudta, hogy ki lesz az utódja, s hidd el nekem, az nem te vagy.
− Ugyan miért nem? − gúnyolódott Gergő, buta vigyorral az arcán. Beszélt volna
tovább, de immár Hurtuba is felállt, s most ráförmedt.
− Említettem már, hogy fogd be a szád? Megismétlem, mert úgy tűnik, az imént nem
fogtad fel: soha, senki nem akarta, és most sem akarja, hogy te főtáltos légy! Feladatod
azonban van, s azt valóban Kende hagyományozta rád, a varázstérképpel együtt.
Farkas összezavarodva bámult a csuklya sötétjében derengő, sápadt arcra.
− Kende táltos felkereste a Lélekvámpírok Tanácsát, mikor megkapta az istennyilát,
mely közölte vele, hogy életének percei elfogytak − beszélt tovább, immár
csendesebben Hurtuba. −A bölcs öreg akkor már rég tisztában volt vele, hogy ki lesz
az utódja, csakhogy azt nem hozhatta nyilvánosságra.
− Miért olyan titkos az új főtáltos neve? − a sámánfi továbbra is igyekezett cinikus
maradni, de az önbizalma erősen megrendült.
− A válaszom most csupán annyi lehet: megérted, mikor eljön az ideje. Sajnálom, de
úgy tűnik, Kende terve összeomlott. Ő úgy gondolta, az útvesztőben járva megfejted
majd a titkot, és hírül viszed azt a Révülők Világának. Fogd fel végre, ostoba kölyök,
te nem azért kerültél ide, hogy főtáltos légy! A te feladatod a titok megfejtése, aminek
közelébe azonban csakis táltosként kerülhetnél. Nem akarsz táltossá válni? Félsz attól,
hogy olyan borzalmat szabadítanál a Valóság Budapestjére, mint Lupa a saját
városára? Ez azt jelenti, hogy nem bízol önmagadban. Nézd, mi lett belőled a segítő
állatod nélkül! Szánalmas, öntelt, üresfejű éber, semmi több.
− Sámán vagyok! − üvöltötte Gergő.
− Már az sem vagy! − legyintett Hurtuba. − A sámánsüly lassan végez veled, Lupa
pedig diadalt arat. Övé a tested, a kedvesed és a holnapod. Mikor itt, a barlangban
összerogysz, ő kiszabadul a Lelkek Labirintusából, és visszatér a Valóságba, hogy
átalakítsa azt a maga kedve szerint. Persze kilenc esztendő múlva te újra kihívhatod
majd őt, de alig hiszem, hogy valaha is újra erőre kapnál.
A két kísértet és Perjelke Gergőt nézte, arra számítva, hogy a sámánfi ismét dühöngeni
kezd. Ő azonban lerogyott a tűz mellé, s mikor megszólalt, a hangja csupán alig
hallható suttogás volt.
− Nem kell fő táltossá lennem? − kérdezte.
− Senki nem várja ezt tőled − felelt Hurtuba.
− Azért raboltatok el, hogy feltárjam a titkot, amit Kende ismert?
− Így van.
− Ahhoz, hogy legyőzzem Lupát, kiszabadítsam Tanarillát és a titok hordozója legyek,
használnom kell a táltosbotot − Farkas mintha önmagának foglalta volna össze
mindazt, amit megértett −A titkot pedig Éganyácska Könnye őrzi.
− Tisztán látsz − bólintott Hurtuba.
Odakinn akkorát dörrent az ég, mintha a várhegy hasadt volna ketté. Farkas lassan
felállt, vállára terítette a pokrócát, és a kijárat felé indult. Mielőtt azonban átlépte
volna a küszöböt, visszafordult, Perjelkéhez intézve szavait.
− Köszönöm a tüzet − mondta. − Köszönöm, hogy nem engedted kihunyni.
Ekkor különös dolog történt. A terem közepén lobogó lángok felcsaptak, táncba
kergették egymást, majd szikrát hányva eltakarták Perjelke törékeny alakját. Mikor
ismét összezsugorodtak, a lány helyén csodásan karcsú, függőkkel, tollakkal és színes
kavicsokkal díszített ruhát viselő, szépséges asszony állt. Mosolya melegséggel
töltötte be a barlangot, varkocsba font hajából napfény áradt.
− Mikor ismertél rám, Farkas? − kérdezte zengő hangon.
 − Az első perctőlfogva tudtam, hogy Perjelke, a magányos kislány nem maradhatott
volna életben Lupa városában, ha nincs valami különleges titka − felelt a sámán.−
Csendben figyeltelek, szilánkonként rakva össze az igazságot. Éreztem, hogy a
gyógyfüveid erősebbek, mint a legtöbb vajákosé. Láttam, hogy varázsszóval gyújtottad
meg a nedves fadarabokat. A lángokba bámulva azt is felfedeztem, hogy nem
közönséges tűzzel van dolgom, hisz a táncukban ezernyi kép kavargott. Eleven Tüzet
pedig csakis a táltosok gyújthatnak, vagy...
Itt Farkas és az asszony egyszerre mosolyodott el.
− Vagy te, Éganyácska − fejezte be a gondolatot Gergő.
A nő ekkor átlépett a lángokon, melyek félrehajoltak az útjából, s Gergő elé állt.
− A bizalmam tüzét te tartottad életben, sámán − mondta csendesen. − S ezzel
kiérdemelted, hogy megajándékozzalak.
Finom ujjai közé vette Farkas kezét, és tenyérrel felfelé fordította azt. Odakinn ismét
villámok szaggatták az égboltot. Sziporkázó könnycsepp gördült le az asszony arcán,
mely végül a fiú tenyerébe hullva dió nagyságú, vízcsepp alakú ékkővé változott. A
belsejében eleven szikrák pattogtak, szeszélyesen kergetve egymást.
Éganyácska felegyenesedett, és maga mellé intve a két kísértetet, akik közben aranyos
szárnyú turulmadarakká változtak, mosolyogva búcsút intett.
− Járd sikerrel a táltosok útját! − mondta.
Farkas a zsebébe rejtette a könnycseppet, majd sarkon fordult, s kilépett a barlangból.

***

2005. június 25.

Fáztam, féltem és éhes voltam. A Budai Várbarlang lett a börtönöm, s bár nem
önként jöttem le ide, mégis elámultam titokzatos szépségén. Széles és keskeny járatok
kanyarogtak szerte a Várhegy gyomrában, a hatalmas termeket néhol boltíves átjárók
kötötték össze. A fejem fölött a fáklyák koromfoltokat hagytak a mésztufa sziklákon, a
lábam alatt azonban tükörsima volt a talaj. Evlija Cselebi és én bizonyos termekben és
folyosókon szabadon járhattunk. Végül azonban mindegyiket erős bűbáj zárta le,
melynek érintésétől éles fájdalom hasított belénk. Még a török kísértetbe is, pedig őt
aztán nehéz volt bezárva tartani.

Evlija egyébként nem igazán izgatta magát a rabság miatt.

− Szokva van nekem ez hely − intett körbe a komor falakon. − Sokat bolyong én
lélek, mikor a Valóságban nappal odafönn. Néha ijesztget látogatók.
Kuncogása határozottan idegesített, mégis örültem, hogy Lupa nem egyedül engem
ragadott magával. Miután a táltoskirály bűvereje magába szippantott, néhány perces
émelyítő kavargás után a Budai Várbarlang kemény padlóján találtam magam. Azóta
már napok telhettek el, de az időérzékem lassan cserbenhagyott, így végül már azt sem
tudtam, a külvilágban épp Szemes Úr vagy Holdnővér járja-e égi táncát. A felszínre
törő, keskeny kürtőkön át azonban tisztán hallottam, hogy odakinn rettenetes vihar
tombol.
− Táltosok haragosak! — fintorgott a török kísértet. − Lupa és Farkas
yoghur[12] egymást.
[12] gyúr, gyúrja (török)

− Gondolod, hogy miután minket bezárt ide, a táltoskirály visszament a térre, és

újra rátámadt Gergőre? − kérdeztem.
− Nem test! − rázta kerek fejét Evlija Cselebi, majd tömpe hüvelykujjával a mellét
bökdöste. − Lelkük yoghur egymással.
− Tudom, miért rabolt el Lupa − dühösen faltól-falig röpködtem, hangosan zúgatva a
szárnyaimat. − Ha Gergő miattam aggódik, nem tud a harcra figyelni.
− Te szeret shaman? − pislogott rám csalafintán Cselebi.
− Nincs mit titkolnom ezen − rántottam dacosan a vállam, s közben fülig pirultam, −
Igen, szeretem azt a lökött srácot.
− Mit tennél érte meg, hogy mentsed ő élete? − kérdezte hirtelen a török utazó
kísértete. Valahogy éreztem, hogy nem puszta kíváncsiságból faggat.
− Nemes tündércsaládom nevére mondom: bármit megtennék Farkasért − feleltem
gondolkodás nélkül
− Már tetted is − motyogta Evlija, bölcsen bólogatva.− Te olyat cselekedni, tündér,
mire eddig példa nem volt..
− Mire gondolsz? − röppentem közel hozzá, kockáztatva, hogy hideglelős érintése
megborzongat.
− Annyira szereted a shaman, hogy behatoltál neki a lelke legmélye, annak éjsötét
zugába. Még mindig nem ért? Te itten vagy, Farkas lelke labirintjében. Pedig ide más
nem jöhetett volna, csak maga Farkas, meg a Hurtuba nevezetű rondaság. Mégis vagy
itt!
− Hát... − lekuporodtam a terem sarkában álló kőkút peremére. − Tényleg szeretem őt.
Szóval szerinted ezért sikerült bejutnom a Lelkek Labirintusába?
− Is! − emelte fel kövérkés mutatóujját Evlija Cselebi. − Hogy te szeret őt, az még lett
volna kevés hozzá. Kellett még, hogy shaman is szeresse tündér!
− Tessék? − akaratlanul szökkent ki belőlem a kiáltás. − Gergő... Engem...? Soha nem
mondta.
− Pedig való dolog! − vigyorgott a török. − Shamannak kell szeretni téged úgy, mint
saját lelke, különben te soha meg nem találod a bejárat labirintba.
Amit hallottam, attól majdnem elállt a szívverésem. Evlija azonban még tartogatott
néhány meglepetést a tarsolyában.
− A Hurtuba nevezetű ocsmányság is ezér' segít nektek − morogta.
−Arra gondolsz, mikor hátat fordított a párviadalnak, hogy én közbeléphessek? −
kérdeztem. − Szerinted miért játszotta ki saját népe törvényét? Hisz neki épp az lett
volna a dolga, hogy ne engedjen mást is a táltosok küzdelmébe szólni.
− Lélekvámpír szenved emléktől − mondta a török.− Én kísértet, tudok olvasni
szemekben. Hurtuba nagy tekintete egész könyvet mutogat nekem.
− Mit láttál a szemében?
− Ő megölte egykor a maga szerelmét − Cselebi borzongva összerázkódott, amitől
szellemteste néhol csomóssá vált. − Bizony, volt ez így! Hurtuba éberként élt, de sorsa
rettenetbe fordult. Kiontotta szerelme vérét, ezér' lett lélekvámpír. Most lát titeket jut
eszébe minden, és segít.
− Ez iszonyú − súgtam.
− Rajta segíteni késő − vélte Cselebi. − Rajtatok viszont lehet! Farkas hamarost indul
érted, hogy szabadítson ki. Csakhogy nem talál majd.
− Miért gondolod, hogy Gergő nem fog ránk találni?
Evlija a legközelebbi folyosószakaszhoz lebegett, majd fehér tenyerével ködöt
legyintett a homályos járatba. A libbenő pára addig láthatatlan rovásjeleket tárt fel,
melyek a levegőben izzottak.
− Erős bűbáj−szólt a török. − Takarja minket. Shaman örök időkig bolyonghat
városban, akkor se nem lel minket. Hacsak...
Mióta Evlija megszólalt, egyre erősebben éreztem, hogy valami kikívánkozik belőle.
Bíztam a vén kísértőben. Az utóbbi hetekben rengeteget beszélgettünk, mókáztunk
egymással, így most sem kételkedtem abban, hogy jót akar.
− Halljam, Cselebi mester, mi nyomja az esszenciáját? − röppentem elé.
− „Amit hajítasz mögéd, az kerül szemközt veled" − mondta komoly ábrázattal.
− Közmondás − állapítottam meg.
−Az − biccentett. − Bölcs mondás! Jelenti, hogy sorsod nem kerülheted.
− És mi az én sorsom?
− Áldoznod kell nagy dolog, hogy szerelmed lehessen tiéd.
Próbáltam megérteni Evliját, de hiába.
− Kérlek, beszélj nyíltan − szerettem volna megmarkolni a kaftánját, hogy kirázzam
belőle a mondandóját, de még időben észbe kaptam. Cselebi azonban nem várt további
biztatásra.
− Jó, legyen úgy − sóhajtott, majd állával az immár láthatatlanná vált rovásjelek felé
bökött. − Varázslat takar minket, de tündér és shaman között létezik erős kapocs.
− A tündérkötésre gondolsz?
− Az! − Evliján látszott, hogy a szavak nehezen törnek utat a lelkéből − Ha te áldozod
fel életed legnagyobb kincsét, a tündérkötés viszi annak hírét shamanhoz. Úgy
megtalálhat minket, de másként soha nem.
− A legnagyobb kincsemet? — töprengtem el. − Hisz nincs nálam semmi, amit
feláldozhatnék.
− Van! − állította Evlija. − Tündérség az kincs.
Meghűlt bennem a vér. Biztos voltam benne, hogy félreértettem a törököt, vagy csupán
rossz tréfa áldozata vagyok.
− Mondjak le a tündérségemről? − nyögtem.
− Egyedül óriás áldozat az, mi képes áthatolni Lupa bűbáján − szólt Evlija, opálfényű
tekintetét komoran rám szegezve. − Éberré kell válnod, méghozzá örökre; az áldozatot
semmi vissza nem fordít, soha többé. Ha cselekszed meg most, többé mindig éber
leszel.
− Kedves barátom, ez nem így működik − kiáltottam kétségbeesetten. − Csak nem
hiszed, hogy elkurjantom magam: mostantól nem akarok tündér lenni, s akkor úgy is
lesz?
− Kell hozzá iszóka! − a török utazó kísértete átsuhant a termen, eltűnt a kút
belsejében, s mikor újra felbukkant onnan, derengő ujjai között apró üvegcsét
szorongatott.
− Metamorfíum Installicium − mondta, miközben szerzeményét a tenyerembe tette. −
Még éltemben rejtettem kútba. Kaptam nagy arabus mágustól, ki mondta: ezen szer
által alakít bárkit bármivé, kívánság szerint. Mikor iszod, gondold, hogy éber légy, s
az leszel.
− De én... − megdermedve bámultam a tenyeremben heverő üvegcsét, amiben azúrkék
folyadék lötyögött.
— Nem muszáj! figyelmeztetett Evlija. − Dobom vissza mágikus iszóka kútfenék, s te
maradsz tündér. Csakhogy rab tündér, örökre Lupa mancsában! Ha mégis iszod,
percek alatt éberré válsz. Előre szól a szám, hogy rettenet fájdalmas az átalakulás!
Elveszíted minden varázshatalmadat, a szárnyaid leszárad, a tested megnő. Csupán
éber lány leszel a Valóságból, semmivel se nem több.
− Nincs más módja, hogy a tündérkötésen át üzenetet küldjek Gergőnek? − kérdeztem
remegye, bár magam is jól tudtam a választ.
− Semmi más se nincs − rázta áttetsző fejét Cselebi. − Csoda már az is, hogy Lupa
éppen ide zárt minket be, hol rejtegettem iszóka. Vagy... Tán nem is csoda. Sejtem úgy,
hogy lépteinket magas erők kísérik, segítve shamant. Hogy kik, nem tudom, de iszókát
nekik köszönjük, s ne a csodának.
A rizsszemnél alig nagyobb üvegcse súlyosan húzta le a karomat. Nem volt rá idő,
hogy hosszan töprengjek. Szerettem annyira Gergőt, hogy bármit szívesen feláldoztam
volna érte − hát akkor pont a tündérségemhez miért ragaszkodnék? Az idők végezetéig
a nyirkos folyosók, félhomályos barlangok kuszaságában röpködni nem tűnt túl jó
bulinak. Akkor hát...?
Remegő kézzel pattintottam le a kemény viaszkupakot, majd beleszimatoltam az
üvegcsébe. Az azúrkék folyadék iszonyú bűzt árasztott. Behunytam a szemem, majd az
utolsó cseppig kiittam.
Azután a rám törő kín elhomályosította előttem a világot...
 ***

Alig hagyták el a Lánchíd budai hídfőjét, mikor Gergő megtántorodott, majd

elesett. Hurtuba néhány lépéssel mögötte a kőkorlátnak támaszkodott és várt. Láthatóan
esze ágában sem volt a fiú segítségére sietni, hiszen ő pusztán megfigyelőként
bolyongott a sámán lelkéből teremtett városban.
Gergő összegörnyedt a repedezett betonon, két kezével az ingét markolva. Nem
kapott levegőt, lehunyt szemhéja alatt fényes karikák, csillagok gyorsan cikkanó
tömege kavargott. Úgy érezte, valaki benyúlt a testébe és öt, karmokban végződő
mancsával ki akarja tépni a szívét. A fájdalom egyre fokozódott, míg végül a sámán
iszonyú üvöltéssel hanyatt dobta magát.
A rakpart irányából futva érkezett három ember. Rongyosak voltak, elnyűttek és
mocskosak. Egyikük őz hajú, idősebb férfi, nyomban letérdelt Gergő mellé, és
megérintette a vállát.

− Mi van veled, fiam? − kérdezte fojtott hangon. − ántott valaki?

Az egykor valószínűleg felettébb csinos, mára azonban foltos, szakadt

kiskosztümben toporgó nő riadtan rebbenő tekintettel vizslatta a környéket. Mikor
megszólalt, a hangja holtra rémített kismadár csipogására emlékeztetett.
 − Visszajöttek! Biztosan ők voltak, higgyétek el nekem! Érzem a szagukat! −
Ugyan, anya! − iáltott rá a társaság harmadik tagja, az ösztövér, betegesen sovány
kamasz fiú. − Gondolod, hogy ha a Táltoserő intézte volna el a srácot, akkor fél
munkát végeznek?
Gergő kínjában halkan felsírt, majd átfordult a másik oldalára, és az álláig húzta a
két térdét. Az idős férfi próbálta szétfeszíteni a karjait, hogy megnézze, miféle sebet
takargat a kezével, de gyenge volt a feladathoz.
− Megátkozták? − csipogta a nő, majd rögvest válaszolt is a saját kérdésére. −
Biztosan megátkozták! Erre pedig ki más...
Csupán ekkor vették észre Hurtubát, aki még mindig a híd kőeremének támaszkodott.
kamasz fiú védőn ugrott a családja elé, széttárva mindkét karját. Jobb kezében kés
csillant a bágyadt, délutáni napsütésben, amit talán a nadrágja derekából rántott elő.
− Miféle szerzet vagy te? − kiáltott a lélekvámpírra. − Te intézted el a srácot?
Hurtuba nem felelt, bár kissé feljebb emelte a fejét. Csuklyája sötét rejtekében
felparázslott a tekintete, amitől a fiú elszántsága nyomban megrendült.
−Anya, apa, tűnjünk el innen!− mondta. − z az alak... Szerintem a kerületi sámánok
idézték meg, hogy bosszút álljon azokon, akik a táltoskirály ellen mertek lázadni.
Gergőüvöltése messze szállt a Duna fölött. A kín újabb hulláma végre elgyengítette őt
annyira, hogy a fölötte térdelő férfi szétránthatta a karját. Feltárult a földön vergődő
mellkasa, széthasogatott inge, és alatta a farkasfogas nyaklánc.
A férfi borzadva ugrott talpra.
− Ez egy sámán!— kiáltotta, majd azonnal sarkon fordult, megragadta felesége karját,
és mindketten futni kezdtek. A fiúk értetlenül pillantott le Gergőre, vissza Hurtubára,
azután ismét a földön heverő srácra, s végül ő aga is elrohant. ly észvesztve futottak le
a rakpartra, hogy nem láthatták a Clark Áám tér irányából közeledő karcsú, enyhén
fénylő alakot
Éganyácska ismét Perjelke alakját viselte, de a bőrén át finom csillagpára áramlott
szerte. Leguggolt az immár halkan nyögdécselő Farkas mellé, és könnyedén
megérintette a iú bőrét, épp a szíve fölött.Gergő elcsendesedett, s bár még mindig
kapkodva szedte a levegőt, kinyitotta a szemét.
− Mi történt? − kérdezte halkan. − A fájdalom... Azt hittem, szétszakad a mellkasom.
− Tudtál róla, hogy tündérkötés horga akaszkodott a szívedbe? − súgta Perjelke.
Gergő bólintott, majd a hirtelen gyanútól elborzadva a melléhez kapott.
− Már nem érzem! − nyögte. − Tanarilla...!
− Életben van − nyugtatta meg sietve Éganyácska. − Ő maga döntött úgy, hogy eltépi a
tündérkötést. Ez volt az egyetlen módja, hogy segítsen neked megtalálni a hozzá vezető
utat. Nézd!
Perjelke vékony karja a Vár irányába lendült. Farkas felkelt, mint akinek immár semmi
baja, és a hegy felé nézett. A lágy napfényben leheletnyi ökörnyál úszott, meg-
megcsillanva olykor, hogy aztán ismét láthatatlanná váljék. Ennyi maradt a
tündérkötésből, s bár félő volt, hogy bármelyik pillanatban végleg elszakadhat,
egyelőre teljes biztonsággal mutatta a Tanarillához vezető utat.
Farkas halálosan kimerültnek érezte magát. Tenyerével a térdére támaszkodva vett
néhány mély levegőt, majd halvány mosolyt küldött Éganyácska felé.
− Köszönöm! − mondta. Perjelke biccentett, majd sarkon fordult, és három lépés után
szertefoszlott a levegőben. A sámán ezután Hurtubára nézett. A lélekvámpír ellökte
magát a kőkorláttól, jelezve, hogy indulásra kész.

***

2005. június 21.

Lupa még előző nap átesett a dühöngés legrosszabb szakaszán. Evlija Cselebi
mesélte el utólag, mekkora patáliát csapott, mikor meglátta, mivé lettem a bűvös ital
hatására. A barlangban, ahol legtöbbször tartózkodtunk, szerencsére nem sok olyan
tárgy akadt, amit összetörhetett. Ezért elsősorban a hatalmas tálca tartalma, a
válogatott finomságok, sültek, sütemények, gyümölcsök és italok − amiket két roggyant
kobold cipelt be − látták kárát a táltoskirály haragjának.
− Őrjöngő gyíkmadár se nem állta volna ki a haragja − mesélte Evlija éjjel, mikor
végre magamhoz tértem.− Táltoskirály idézett villám, tűz, robbanás, meg ami jut
eszébe, és közben szája ontotta förtelmes szók. Szerencse, ő nem tudni, hogy öreg
török adta neked ital, ami szakította meg tündérkedést benned. Különben szegény
Cselebi mostanra csak festett kép lenni sziklafalon.
Kuncogása derűt lopott fásultságom éjjelébe. Rettenetesen éreztem magam.
Minden porcikám sajgott, a mellkasom égett, mintha tüzes nyílvessző járta volna át, s
folyton émelyegtem. A török utazó szelleme sajnos nem volt elég erős ahhoz, hogy
megszilárdítva a végtagjait, talpra segítsen. Így magam kellett, hogy eljussak a kútig,
ahol végre olthattam kínzó szomjamat. Bár az a néhány méter akkor szinte a
végtelennel volt egyenlő.
A lábam, nos, igenl Szárny nélkül immár csak lépkedni tudtam, s azt is hihetetlen
ügyetlenséggel. A testem megnőtt, de a tudatom ezt a hirtelen változást képtelen volt
követni. Idő kellett hozzá, amíg megszoktam irdatlan nagyra „püffedt" végtagjaimat,
fejemet és törzsemet. Elvégre néhány nappal korábban még kényelmesen elfértem
volna a saját, mostani tenyeremben!
Szegény, jó papa és mama kétségbe lesznek esve, ha megtudják, hogy az ő édes,
kicsi pilletündérkéjük ormótlan, éber kamaszlánnyá cseperedett. Annyit mondani majd
nekik: „Tudjátok, egyszer minden gyerek felnő!", kevés lesz a megnyugtatásukra.
Ha egyáltalán valaha is látom még őket!
Ma reggel aztán Lupa újra meglátogatta a foglyait. Időközben kifújta a mérgét, s úgy
döntött, nem csinál túl nagy ügyet az átalakulásomból. Azért hozott a Várlabirintusba,
hogy megzsarolja velem Farkast, s ezt még most is megtehette.
Lupa egyébként tökéletes tükörképe volt Gergőnek, és mégis teljesen különbözött tőle,
Mondjak példát? Rendben. Gergő hajfürtjei édesen csavarodtak a tarkóján − Lupáé
viszont elborzasztottak. Gergő mosolya megmelengette a szívemet − Lupáé
jégpáncélba vonta azt. Gergő tekintetétől korábban remegni kezdett a szárnyam (most
már, jobb híján, a térdem) − Lupáétól hányingerem támadt.
− Min merengsz már megint, szépségem?
Lupa a kerek terembe torkolló öt járat közül a középsőből lépett elő. Sámánruhát
viselt, amiről minden világos szín hiányzott. Durva szövésű anyaga fekete, a fodrok,
bőrcsíkok és díszítések éjbarnák, s tintakékek a madártollak, kavicsok, csontok, amiket
felvarrtak rá.
− Megosztod velem a gondolataidat? − tette fel újra a kérdést.
− Nem hinném, hogy akár sóhajnyi közöd is volna hozzájuk! − böktem ki első
dühömben. Lupa arcán fájdalmasan megrándult egy izom. Mióta elrabolt, annyi sértést
vágtam a fejéhez, amennyit csak jól nevelt tündérlányként megtanultam (apám földjein
gyakran dolgoztak mocskos szájú goblin vendégmunkások!), de mindig meghökkentett,
hogy Lupának fájnak a szavaim. Eleinte azt hittem, csak megjátssza, később aztán
rádöbbentem az igazságra. Hiszen ő is Gergő lelkének része, tehát szeret engem. Igaz,
a maga faragatlan, gonosz és hányaveti módján, de mégis csak szeret!
− Hoztam neked néhány új ruhát − barna vászonzsákot lökött elém. − Mióta Farkas, az
a nyámnyila szépfiú belerondított az álomvilágomba, akadozik az ellátás. A sámánok
elbújtak, a harcosaim martalócokká züllöttek, és kifosztották, felgyújtották a Várban
lévő házak egy részét. Ezért most csak ennyit találtam, érd be velük
− Jó nekem, ami rajtam van − vágtam vissza dacosan, pedig a hideg barlangban majd'
megfagytam. Szerencsére a bűvös ital valahogy hatott a tündérlányként hordott
gönceimre is, amik így velem együtt nőttek. Igaz, hogy Csuhéj néni tákolmánya nem
épp barlangi viselet, bár legalább nem kellett Lupa előtt pucérkodnom. Ez különösen
azért nyugtatott meg, mivel az éberré alakulásom óta valahogy nevetségesen
szégyenlőssé váltam.
 − Rendben, akkor ne vedd fel azt a bélelt kabátot sem, ami a zsákban van − Lupa
lehajolt a batyuért, de én gyorsabb voltam nála, s elkaptam azt az orra elől.
− Jó... Azért jó lesz − motyogtam, mire elégedetten elvigyorodott. − Be fogsz törni,
mint a holdas homlokú csikóm − mondta. Emlékeztem rá, hogy első találkozásunkkor
valóban egy barna csikón lovagolt, aminek a két szeme között holdsarló alakú, fehér
folt virított.
− Nem szeretem, ha úgy beszélnek rólam, mint egy lóról!
− Elismerem, hogy te kicsivel kedvesebb vagy a szívemnek, mint az a csikó − szólt
behízelgőn. Az ostobaságától kezdett elfogni az émelygés; ez az alak TÉNYLEG
kedvességnek hitte, amit mondott! Hirtelen úgy éreztem, hogy a lovak és (rabolt)
barátnők témáját kimerítettük.
− Hagyj magamra, át akarok öltözni!
Lupa szemében gonosz fény lobbant, s ahelyett, hogy magamra hagyott volna, hátát a
falnak döntötte, két karját pedig egymásba fonta. A hat fáklya, mely erősen kormozva
égett a falikarokban, annyi fényt ontott, mintha a manökenek kifutóján álltam volna.
Ekkor ismét Evlija Cselebi segített ki. A török szellem kettőnk közé lebegett, háttal
nekem, s amennyire csak tudta, „megsűrítette ' a testét, hogy Lupa ne láthasson át rajta.
Némi tétovázás után beletúrtam a zsákba. Lupa kissé előrehajolt, hogy lássa, mit
választok a ruhák közül, de Evlija résen volt, s kissé oldalra lebegve, továbbra is
takart engem. Előrángattam a bélelt kabátot; amit az imént említett, és felvettem.
Miután végeztem, kísérteties paravánom visszatért megszokott helyére, a kút fölé.
− Meddig akarsz rabságban tartani? − kérdeztem Lupát.
− Szó sincs rabságról. Tudod, hogy szabadon távozhatsz, hisz nem kötöztelek meg.
„ Viszont a Várlabirintus összes kijáratát bűbájcsapdákkal raktad tele, te sötét
lélekcafat!" − gondoltam, de elfojtottam a dühkitörést. − „Tudom, mert első dolgom
volt bejárni a folyosókat, amint magunkra hagytál."
Már tündérként sem tudtam megszökni. Éber testemben pedig szemernyi bűverő sem
maradt, de ezt bánná a nádi franc, ha Gergő vigyázna rám. Az ő varázslatai kettőnknek
is elegendőek volnának.
− A Táltoserő harcosai hamarosan visszatérnek hozzám − szólalt meg Lupa, kinek
jelenlétéről máris teljesen megfeledkeztem. − A Budai Vár ismét vidám, színes, és
dúsgazdag hely lesz, amint a sámánjaim újra elfoglalják a kerületeket.
− És megölik, kifosztják az ébereket, majd az életben maradottakat kényszermunkára
küldik, hogy a bűbájosaidnak legyen miben dúskálniuk − fintorogtam, mint aki
poloskára harapott. − Szánalmas álomvilágot teremtettél.
− Igazad van, tündérkincsem! − Lupa ellökte magát a faltól, majd körbeintett. − Ez
mind csupán hazug, porladó álom. Neked az igazi Budapestet hódítom meg a
révülőimmel.
− Hiszen őket is csak te álmodod!
− Ebben a szempillantásban még igen − Lupa felkacagott, de a hangja száraz és rekedt
volt. − Csakhogy miután legyőztem Farkast, az egész helyzet a feje tetejére fog állni. Ő
kilenc esztendőn át bennem raboskodik majd, várva a következő táltos viadalt. Én
pedig visszatérek veled a Valóságba, és ott is kiásom a Föld Szívét.
− Szerintem a Valóságban semmiféle Föld Szíve nincs Budapest alatt.
− Hallottál már a Dalai Lámáról, bogárkám? − Lupa magabiztosan billegette a fejét
− A buddhisták legszentebb embere a Valóságban − feleltem. − Természetesen révülő,
akit a Hetek mindig is maguk között szerettek volna tudni.
− Nos, a Láma rég kinyilvánította, hogy a Föld Szíve, ahonnan a Sárkány a szeretet
bűverejét kapja, Magyarországon van. Úgy bizony, ez nem álom! Ez a színtiszta
valóság!
A Dalai Lámáról még a tündérképzőben tanultam. Szent ember ő, aki a Valóságban él,
s a révülők közül az egyik legbölcsebb és leghatalmasabb. Hirtelen eszembe jutott
mindaz, amit a Föld Szívéről mondott, s rádöbbentem, hogy Lupának igaza van.
Úgy éreztem, hogy a tagjaimból elszáll minden erő. Napok óta rabként bolyongok a
Várlabirintusban, Gergőnek pedig még mindig nincs nyoma. Hurtuba arra számított,
hogy a sámánfi hajlandó lesz végre a kezébe venni a táltosbotot, hisz másképp nem tud
kiszabadítani. De mi van akkor, ha a lélekvámpír tévedett? Gergő nem akar táltossá
válni, hát miért tenné meg mégis, pusztán az én kedvemért?
„Mert teljes lelkével szeret!" − súgta egy vékony, gyenge hangocska valahonnan
belőlem. Hinni azonban már egyre kevésbé tudtam neki.
− Szeretnél megmelegedni?
Lupa hangjától összerázkódtam. Még ezt az egyszerű kérdést is úgy tudta feltenni, hogy
a szavai nyálkás csiganyomot hagytak a levegőben.
− Rakhatok tüzet a terem közepére. A plafonon akad néhány szélesebb repedés, ami
elvezeti a füstöt − nem várt tovább a válaszomra. Miközben beszélt, az egyik
mellékjáratból száraz fahasábokat hordatott ki a koboldokkal, és máglyát építtetett
velük. − Okos ember volt, aki Buda várát erre a hegyre helyezte. Tudtad, hogy
némelyik ház pincéjéből le lehet jutni ide? A régi időkben, mikor ellenség ostromolta
a várat, az emberek ezekben a járatokban rejtőztek el, s ide dugták az értékeiket is. A
Várhegy barlangjaiban, mesterségesen vágott folyosóiban és csarnokaiban bármit át
lehetett vészelni. Sok járat később beomlott, a legtöbbről pedig egyszerűen
megfeledkeztek. Képzeld, a Valóságban, a második világháború idején állítólag egy
szakasz katona lejött ide, hogy elrejtsen néhány ládát, s azóta sem kerültek elő.
Valószínűleg eltévedtek, vagy beomlott mögöttük a folyosó, és csapdába esve haltak
meg. Kíváncsi volnék, mi lehetett azokban a ládákban. Nem is beszélve arról, hogy a
rémtündérek szintén kedvelik a Várlabirintust, úgyhogy akár ők is eltehették láb alól...
− Te a Valóság Várlabirintusáról beszélsz! − figyelmeztettem. − Ez, ami minket
körülvesz, pusztán a te rémálmod.
− Mindig elkeveredsz a nyavalyás részletekben, édeske! − fortyant fel Lupa. − Tudom,
hogy mire számítasz. Azért vágtad el a tündérkötést, lemondva minden csodáról, amit
az aprók népének tagjaként élveztél, mert remélted, hogy Farkas így rád talál. Két
dologról azonban megfeledkeztél, picinyem! A sámánficsúr nem akarja kézbe venni a
táltosbotot, ezért nem is lesz képes legyőzni engem. És a másik: a labirintus lejáratait
a Táltoserő azon harcosai őrzik, akik hűek maradtak hozzám. Rajtuk senki át nem
juthat, hacsaknem omlasztja be a fél hegyet, hogy...
Ekkor fülrepesztő moraj kíséretében rázkódni kezdett alattunk és fölöttünk a talaj.
Öklömnyi kövek záporoztak a plafonról, vagy hullottak csobbanva a kút mélyébe,
miközben sűrű por szitált ránk. A dörgés percekig ide-oda gördült a labirintusban,
majd végül lassan elhalt. A nyomasztó csendet Evlija Cselebi vidám sustorgása törte
meg:
− Úgy gondol én, hogy fél hegy épp mostan omlott befelé!

***

A Lovas utcai lejáratnál ketten várakoztak. Bárki jól láthatta őket, hisz eszük
ágában sem volt elrejtőzni. Erejük és hatalmuk magabiztossá tette lépteiket, amint le-
föl járkáltak, időnként elhaladva egymás mellett. Fekete köpönyegük halkan súrlódott
a macskaköveken, lovaglócsizmáik sarkán olykor megcsendültek a sarkantyúk.
Mikor Farkas elébük toppant, olyan hirtelen fordultak felé, hogy varkocsba font
hajuk felcsapódott a vállukra. A sámán lassan közeledett az öreg, kétszárnyú kapuhoz,
amit a harcosok vigyáztak.
− A Táltoserő nevében: megállj! − harsant az egyik katona hangja. Mindketten
sietség nélkül, de határozott mozdulattal vették elő csataostoraikat. A délelőtti napfény
oly sok párán és fekete füstön volt kénytelen áttörni, hogy végül a Lovas utcára már
alig jutott belőle. Így nem csoda, hogy a harcosok varázsfegyvereinek karikába hajtott
szíja lilán derenghetett, mintha sötét éjszaka volna.
−Jobban tennétek, ha nem akadályoznátok az utamat − szólt halkan, mégis tisztán
érthető szavakkal Farkas. A Táltoserő tagjai egymásra villantották a szemüket, mintha
arról akarnának meggyőződni, hogy a társuk is hallotta-e, amit ők.
− Mit akarsz itt, sámán? − mordult az, aki az imént is kiáltott, s közben
lehengerítette a csataostor szíját. − Látom nyakadban a szabad farkasok jelét, tehát
közülünk való vagy. Ha a táltoskirály elérkezetnek érzi az időt, majd hívat téged is,
mint a többi tudományost. Addig viszont.,.

Farkas három lépést tett előre, majd mélyen a harcos szemébe nézett.

−Sajnálnám, ha erővel kellene bemennem oda − mondta, s állával a tölgykapu felé

intett. Erre már a másik katona is lehengerítette a csataostort.
− Sámán, a te eszed elrabolták a gonosz szellemek. Térj vissza a kerületedbe és...
Farkas felnyúlt a levegőbe. Ujjai között megsűrűsödött a levegő. Előbb csak alaktalan
tárgynak látszott, ami gyorsan nyúlt, egyre hosszabb lett, s végül elnyerte végső
formáját. A rovásjelekkel díszített táltosbot keményen koppan az utca kövezetén.
A harc nem tartott három szemhunyásnál tovább. A Táltoserő harcosai ezalatt négy
átkot küldtek a sámán felé, melyeket a táltosbot könnyedén magába szívott, elemésztett.
Ezután Farkas rontott előre. A félköríves csapás elkaszálta mindkét katona lábát. A
köpönyeges alakok ordítva zuhantak jobbra és balra. Egyikük még próbált küzdeni, de
Farkas botja épp homlokon találta.
Az ifjú sámán a tölgykapuhoz lépett, ráfektetve bal tenyerét a hatalmas zár fölötti
részre. Lehunyta a szemét, s úgy tűnt, kővé dermed. Bőre érezte az ősi fa erezetét. A
fiú megszólította annak lelkét, kérve, hogy táruljon fel előtte. A kapu fájdalmas
nyikorgással engedett.
Farkas lesurrant a föld alá. Mögötte Hurtuba árnyékként követte őt. Épp a
szalmacseppkövek termén vágtak át, mikor gyilkos rontás hasított keresztül az
áporodott levegőn. A sámán felkiáltott fájdalmában, bár csupán a szétrobbanó
kőszilánkok zápora sebezte meg. Kezében a táltosbot halk, búgó hangot hallatva, szinte
magától mozdult. Oldalán néhány véset helyet cserélt, mások egymásba folytak, vagy
épp külön váltak. A bot végéből fénylő, sárga napnyaláb lövellt ki, és megkerülve a
lélekvámpírt, telibe találta a Táltoserő harcosát. A köpönyeges férfi a cseppkövek
között rejtezhetett eddig, de most lángot vető ruhában, üvöltve menekült be az egyik
járatba.
A táltosbot átka azonban túl erős volt ahhoz, hogy dolga végeztével nyomban
kihunyjon. A napnyaláb néhányszor a barlang falának csapódott, álló cseppköveket tört
ízzé-porrá, s közben egyre csak rengette a talajt. Végül iszonyatos robajjal adta ki az
erejét, amibe az egész hegy beleremegett.
− Te maradj itt! − kiáltotta Farkas. Hurtuba engedelmesen bólintott, majd oly
tökéletesen lapult a sziklafalhoz, hogy eleven szem fel nem fedezhette volna őt soha.
A török kút termének minden bejáratát bűbáj védte. A kéken sziporkázó hálót azonban
most csillámló „pókok" ezrei támadták meg, s egyetlen perc alatt lebontották az
egészet. Én és Evlija Cselebi döbbenten bámultuk a jelenséget, arról is
megfeledkezve, hogy fedezéket keresve talán nagyobb biztonságban lehetnénk.
− Gyere, testvér, hadd temesselek el magamban kilenc esztendőre! − harsogta Lupa,
aki a barlang közepén állva, bűbájostorát szikráztatta.
−Kívánom hozzá, hogy Allah arannyal nyújtsa hosszúra a fülcimpádat! − motyogta
Cselebi, mivel a táltoskirály vak dühében épp felé fordulva rázta a varázsfegyvert
− Csak könyörög neked, szegény török utazó nem bántani, ha egy a mód arra!
Lupa azonban cseppet sem törődött Evlijával. A teremnek hol az egyik, hol a másik
bejáratát próbálta szemmel tartani, mégis épp háttal volt Farkasnak, mikor az belépett.
− Nagyon megharagítottál, lélektestvér! − szólt komor hangon a sámán. − Azt hittem,
kilenc esztendőn át nyugalmam lesz tőled. Erre te elrabolod Tanarillát! Hát szabad
ilyet tenni, mikor mi egy test, egy lélek vagyunk?
− Légy átkozott! — üvöltötte a táltoskirály, és ostorát lendítve egymás után három
rontást küldött Farkas felé. Csakhogy a táltosbot lángot vetett, majd épp oly gyorsan,
mint a gondolat, izzásával elporlasztotta a támadásokat. Igaz, a szemem elveszítette
tündéri erejét, mégis felismertem az Eleven Tűz lobogását.
− Az őstáltosok hatalmával nem dacolhatsz! − Farkas szavai mennydörögve gördültek
szerte a labirintusban. − Az Élő Tűz engem szolgál, mert én bájoltam elő Gyalán táltos
szobrából.
− Az Eleven Tűz csakis a táltosoknak fogad szót − rázta meg a fejét Lupa.
− Igazat beszélsz! − biccentett Farkas, magasra emelve a lángoló botot − Nézd hát,
milyen engedelmes!
Az ifjú sámán bal kezét a tűzbe tartotta. A karján azonnal végigfutottak a lángok, majd
átugrottak a vállára, elborították a fejét, a törzsét, és végül a két lábát is. Néhány
pillanatra elvakított a fény, de mikor újra láttam, akkor sem hittem a szememnek.
Farkas épen, egészségesen állt a terem közepén, bár a nadrágja száráról még
szerteszóródott néhány füstölgő parázscsillag.
− Hogy voltál képes behatolni a Várlabirintusba? − üvöltött Lupa.
− Ez sokat segített − Farkas bal kezével ismét a fáklyaként lobogó táltosbotra mutatott,
melynek aranyszín felületén mágikus rovásjelek sorakoztak.
−Hát mégis megtetted! − Lupa lassan hátrált. − Tudtam, hogy érzelgős, gyáva és
gyenge lélekdarab vagy. Ha én nem volnék a részed, még mindig éber kölyökként
bambulnál a bevásárlóközpontok sötét játéktermeinek mélyén.
− Ebben igazad lehet − ismerte el Gergő. − A révülőnek vakmerőségre, s némi
őrültségre is szüksége van, hogy letérjen az éberek ostobasággal kövezett útjáról.
− Akkor hát, testvér, legyen az élet kilenc esztendőn át a tiéd − vicsorogta Lupa, s
közben egyetlen pillanatra rám villantotta a tekintetét. − De azután... „Kilenc esztendő
dobszóként pereg./ Kilenc esztendő, s ki révülő, remeg./ Kilenc esztendőt letelni
látunk./ Kilenc esztendő, mit máig vártunk."
Gergő lelkének sötét alakja a lecsapó sólyom vad vijjogásával hirtelen szürke
füstféreggé változott, és belefúrta magát Farkas mellkasába. Alig mertem hinni a
szememnek. Gergő megszédült, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát. Ezután lassan
felém fordult, hozzám lépett és mosolygott. Láttam a szemében, hogy mérhetetlen
változásokon ment át, de Lupának, aki az imént újra egyesült vele, nem volt nyoma.
− Jól... Vagyis. Minden rendben? − kérdeztem iszonyú zavarban. Hirtelen szégyellni
kezdtem előtte idétlenül nagy, vézna, éber testemet. Gergő látta ezt és próbált segíteni.
− Gyönyörű vagy − mondta. − Amíg kicsi voltál, alig két hüvelyk, nem is vettem észre,
mennyire szép a szemed.
− Hát... Igen − szerencsétlenkedve vonogattam a vállam. − Ez itt az izé? A táltosbot?
− Igen, az − biccentett. − Hurtuba megértette velem, hogy Lupa karmaiból csak ennek a
segítségével menthetlek ki. A te áldozatod pedig... A tündérkötés...
− Tudom! − szakítottam félbe, mert már mindkettőnk arca égett.
− Azután megjelent Éganyácska, aki valójában végig a közelemben volt, Perjelke
alakjában − folytatta Farkas. − Ő vezetett ki a sötétségből, hogy azután Gyalán táltos
szobra nekem adja az Eleven Tűz titkát. Mikor végül kezembe vettem a táltosbotot,
elárasztott valami... Még nem értem teljesen, hogy mi. A sámánok sokat tudnak, de a
táltosok... Nos, a táltosok...
Nem volt képes szavakkal kifejezni, mekkora hatalmat kapott a felavatás során.
Valójában mindketten egészen másról szerettünk volna beszélni, de egyikünk sem mert
belefogni. Gergő néhány kínos pillanatig csak bámult rám, majd mintha most jutna
eszébe, a zsebébe nyúlt.
− Azt viszont nem tudom, ezzel mit kéne kezdenem − sóhajtott. A tenyerén dió
nagyságú, fényesen sziporkázó ékkő hevert. Kissé elnyújtott, vízcsepp alakja volt, a
belsejében pedig eleven szikrák pattogtak.
− Éganyácska Könnye — súgtam meghatottan. — Arra vár, hogy feltedd neki azt a
kérdést, ami számodra a legfontosabb. A tündérek ezt rég tudják. Amíg nem árulod el
senkinek, milyen feleletet kaptál a Könnytől, addig megmarad a táltoserőd.
Gergő hirtelen nagy levegőt vett, mint aki Világfát rengető elhatározásra jutott.
− Engem most csak egyetlen dolog érdekel, s ezt a kérdést neked kell feltennem.
Csodálkozva, izgatottan néztem a szemébe, s annak mélyén nyomban megláttam a
kérdést, így ki sem azt mondania.
− Igen − feleltem elfúló hangon.
Ekkor Farkas, a táltosfi lehajolt és megcsókolt.
 9.
Kihunynak a csillagok

2005. július 5. (részlet Monyákos Tuba naplójából)

Etelköz álomvilága időről időre megrázkódott.

− Az Álmodó próbál felébredni − szólt Ezüstujjú Balajtár. − Szerencsére nehezen
megy neki. Előbb-utóbb azonban kinyitja a szemét, és akkor ez a világ elpusztul.
Az erdő mélyén találkoztak mindazok, akik az álomrengés kezdetekor nem tartózkodtak
az Éjtáltoson. Büvellő, Ursuru és én Böffeggel együtt indultunk a gyülekezési helyre,
de épp csak sikerült eljutnunk oda, A lankás dombokkal tarkított pusztai vidék
megriadt hangyabolyra emlékeztetett. A szabír magyarok kirohantak jurtáikból, a
harcosok és vadászok a félelemtől megvadult lovakat próbálták lecsillapítani, az
asszonyok gyerekeiket ölelve sikoltoztak. Álmos és Árpád parancsokat osztogatott, bár
eleinte nem láttak ellenséget.
Azután az erdőből felbukkantak a rémtündérek. Százával tódultak ki a fák közül,
őrjöngő seregük rárontott a magyarok táboraira. A harcosok nyomban összecsaptak
velük. Nyílvesszők szisszentek az éjszakában, fokosok csattantak a rémtündérek
kukatetőkből, csatornafedelekből tákolt pajzsain. Hamarosan előbukkantak a sámánok
és táltosok is, felsorakozva a puszta harcosai mögé. A tündérösvények egyre csak
ontották az ellenséget. Eleinte úgy tűnt, a támadásuk szervezetlen, s csupán az a célja,
hogy feldúlják a szabírok jurtáit. Néhány rémtündérnek sikerült betörnie Töhötöm
vezér táborába, s ott felgyújtottak mindent, ami táplálékul szolgálhatott a lángoknak. A
sámánok esőt idéztek, de bűbájuk nem sokat használt.
− Segítenünk kell nekik! − kiáltott Büvellő.
− Azt hiszem, ez rossz ötlet − figyelmeztettem a révülő lányt. − Ne feledd, hogy ebben
a korban mi is idegeneknek számítunk. Ha Álmos népe meglátja a te modern
öltözékedet, vagy épp engem, a lidércet, azt fogják gondolni, hogy a rémtündérek közé
tartozunk.
− Én beavatkozhatnék a harcba − Agmánd fia, Ursuru, kezében bűvös fokosával
remegett a vágytól, hogy rárontson az ellenségre.
− Hogy végül összetalálkozz önmagaddal? − csóváltam a fejem. − Egyedül különben
sem mennél semmire.
− Vissza kell térnünk az Éjtáltosra − szólalt meg mögöttünk Atvy Morodur. A galetki
nyomozó egyedül bukkant fel a fák közül, s a szája beszéd közben halványzöld párát
lehelt. Úgy sejtettem, mialatt minket keresett, összetalálkozhatott néhány rémtündérrel,
akik azóta már tudják, milyen csípős is tud lenni Morodur mester savlehelete.
A táborok körül egyre hevesebben dúlt a küzdelem, de lassan az is nyilvánvalóvá vált,
hogy a támadók valójában nem akarják elpusztítani a jurtákat. Ha alkalmuk nyílt rá,
hogy felgyújtsanak néhányat, megtették. Miután azonban a szabír táltosok is
csatlakoztak a harchoz, a rémtündérek óvatosabbá váltak. Csakis akkor rontottak rá a
magyarokra, ha azok megpróbáltak behatolni az erdőbe, vagy átjutni a szomszédos
táborba.
− Itt akarják tartani őket − mondta Hullámtörő Horka, aki sólyomszembűbájt olvasva
magára, figyelte az eseményeket. − Ez az egyetlen céljuk.
− A tündérösvényektől sem mernek eltávolodni túlságosan − bólintott Ursuru. − Így
bármelyik pillanatban egérutat nyerhetnek, eltűnve ebből a világból.
− Igazunk volt, mikor azt mondtuk Böffegnek, hogy az Álmodó csalt ide minket −
csapott a vállamra Büvellő. − Azonnal vissza kell mennünk az Éjtáltosra, Ez az egész
csetepaté csupán figyelemelterelés. De hol van a sámán?
Böffegre néhány lépéssel távolabb, a tüskebokrok takarásában találtunk rá.
Összegömbölyödve ült a földön, két karjával szorosan átölelve a térdét, és lassan
ringatva magát előre-hátra.
− Sámán, mi lelt? − guggolt le mellé Ursuru. Böffeg nem válaszolt, csak tovább
dúdolta azt a halk, nyöszörgésre emlékeztető dallamot, amit a mellette álló matróz
szerint már hosszú percek óta kántált.
− Talán varázsol? − kérdezte Morodur mester, hisz ő nem ismerte a sámánok
tudományát.
− Így is mondhatjuk − a szabír harcos felállt, és fokosát keserű dühében a földbe
vágta. − A vezetőnk épp felajánlja a lelkét Égi Úrnak.
− Tessék? − Büvellő szinte sikoltott. − Azt mondod, hogy Böffeg feladta? Itt akar
elpusztulni az erdő közepén, valahol az Álmodó által idézett múltban?
Válaszul ismét rettenetes földrengés következett. Ez már hosszabb és erősebb volt,
mint a korábbiak.
− Nemcsók hamarosan felébred, és akkor végünk −Zsófi a két matrózra nézett, akik
tanácstalanul ácsorogtak mellettünk. − Emeljétek fel a sámánt és hozzátok!
Vigyázzatok rá, nehogy baja essék. Lehet, hogy most cserbenhagyott minket, de az
Álomfelügyelet élén hosszú évek során át remekül tette a dolgát.
Senki nem vitatta, hogy Büvellőnek joga van átvenni a vezetést. Balajtár talán
tapasztaltabb, Ursuru pedig harcedzettebb lett volna a feladatra, de ebben a
pillanatban a Valóságból érkezett lány mindannyiunknál életrevalóbbnak tűnt.
− Tuba és Ursuru, ti menjetek előre − osztogatta tovább az utasításokat Büvellő. −
Morodur mester és Kalafonia lesz a hátvéd.
− Ezzel akad némi gond − morogta a galetki. − Kalafoniát ugyanis elveszítettem.
Értetlenül bámultunk rá.
− Az első rengéskor nyomban ide indultunk − magyarázta Atvy. − Útközben ránk
támadott négy rémtündér, s mire a harc véget ért, a szolgámat nem láttam sehol.
− Megölték? − kérdeztem.
− Akkor rátaláltam volna az erdőben − rázta a fejét Morodur mester. − El sem
rabolhatták, mert én mind a négy rémtündért... Szóval, ők már nem árthatnak senkinek.
 − Talán csak megrémült és elbújt valahol − vélte Ezüstujjú Balajtár. Ismerve
Kalafoniát, ebben erősen kételkedtem, de a véleményemet megtartottam magamnak.
− Nincs időnk rá, hogy megkeressük − döntött Büvellő. − Én állok a helyére,
Hullámtörő Horka pedig jobbról kíséri a menetet, bár így a Böffeget cipelők balról
védtelenek lesznek.
A matrózok övükbe tűzték csataostoraikat, majd felemelték a még mindig nyöszörögve
kántáló sámánt. Elindultunk az Éjtáltos felé. Igyekeztünk mindvégig az erdőben
maradni, bár a fák sötétjében mi is gyakran elbotlottunk. A csillagok szinte semmi
fényt nem adtak, a Hold pedig túl alacsonyan járt, semhogy hasznát vehettük volna
ragyogó arcának.
A szabír táborok körül dúló csata egyre távolabb került tőlünk. Azon törtem a fejem,
vajon most megváltozik-e a Valóság történelme, vagy ott minden marad a régiben?
Elvégre ma hajnalban került volna sor a Vérszerződés szertartására és az Új Sámánkor
kezdetére. Aztán eszembe jutott, hogy mindaz, ami körülvesz minket, pusztán az
Álmodó által megidézett múlt, így nem lehet hatása a Valóságra. Ha ő felébred, ez az
álomvilág épp úgy elpusztul, mint korábban Nemcsók Lujza Csipetke utcai rémálma.
Megborzongtam az emléktől.
Magunk mögött hagytuk a dombokat. Előttünk halvány holdfényben derengő tisztás
terült el. Épp ki akartam lépni a fák közül, mikor Ursuru keményen megmarkolta a
vállam. Csodálkozva néztem rá, s mivel bíztam a fiatal harcos ösztöneiben, sietve
lelapultam a bokrok mögött,
− Ott! − Ursuru ajka némán formálta a szót, majd fokosa fejével kissé balra mutatott,
A tisztás szélén, tőlünk alig tíz éber lépésnyire, két rémtündér hevert a fák tövében.
Ronda férgei voltak a Gyökérszintnek, annyi szent. Egyikük rücskös, zöld bőrével,
agyaras pofájával leginkább egy kétlábon járó varacskos disznóra, míg a másik
skorpióba oltott óriás denevérre emlékeztetett. Túlságosan messze voltunk tőlük,
semhogy megállapíthattuk volna, hogy vajon szundikálnak, meghaltak, vagy őrködnek-
e.
Ursuru megérintette a vállam, majd kézjelekkel az értésemre adta, mit szeretne. Én
óvatosan kerüljek a rémtündérek mögé, mindvégig a fák árnyékában maradva. Ő pedig
majd tízig számol, hogy időt hagyjon nekem, s azután egyszerűen kilép a
rejtekhelyéről. Ha a rémségek maguknál vannak, bizonyára rá fognak támadni, s én
legalább az egyiküket elintézhetem hátulról.
A terv jónak tűnt, hát bólintottam.
Az viszont nem szerepelt az elképzeléseink között,
hogy a Böffeget cipelő matrózok csörtető közeledésükkel idő előtt felkeltik az ellenség
figyelmét. Még alig tettem meg a szükséges távolság felét, mikor az agyaras hangosan
felmordult. A társa nyomban talpra szökkent, és halkan kattogó, ízeit lábain fürgén
surranva behatolt az erdőbe − épp ott, ahol én is gubbasztottam.
A farszurka-bűbáj, ami elsőre eszembe jutott, egyszerűen lepattant a hatalmas
rovardenevér kitinpáncéljáról. Felém fordult, recsegő hangot hallatva rám nézett. Azt
hiszem, ez a zaj nála a vad, diadalittas röhögés lehetett.
A réten átkok sorozata robbant, s ebből tudtam, hogy Ursuru szintén bajba került. A
szabirt nem féltettem, ő a legtöbb problémát meg tudta oldani bűvös fokosával. Sokkal
inkább aggasztott a saját bőröm épsége, ami most komoly veszélybe került. A
skorpiófarok, ami felém csapott, a semmiből bukkant fel, s ebből arra következtettem,
hogy rontással van dolgom. A védőrúnás amulett, amit a Gyémánt Jurta piacán
vásároltam egy félszemű varázslótól, most jó szolgálatot tett. A mérget csöppentő
farok lendülete megtört, amint a védőbűbáj burkához ért, bár sajnos nem vált porrá.
Úgy döntöttem, ha berohanok az erdő mélyére, a rovarharcossal szemben több esélyem
lesz. Már léptem volna, mikor az az átkozott elkaszálta a lábamat.
Zuhanás közben eszembe jutott a mama, majd keserves lidércéletem néhány más,
fontos szereplője. Azt mondják, aki hamarosan meghal, újranézheti léte boldog és
szomorú pillanatait, mintha leltárt készítene. Ilyesmi történt velem is.
− Ördöggörcs! − hasított az éjszakába Büvellő hangja.
A rovardenevér fülsiketítő visítással dőlt az oldalára, ágakat zúzva pozdorjává a
puszta súlyával. Hálatelt szívvel tápászkodtam fel, de mielőtt köszönetet mondhattam
volna Zsófinak, ő elrobogott mellettem, egyenesen a tisztás irányába. Tekintetem
iménti ellenfelemre tévedt. A rémtündér iszonyú kínok között rángatózott, letarolva
maga körül az aljnövényzetet. Valahogy egyetlen csepp szánalmat sem éreztem iránta.
Mire Büvellő a rétre ért, Ursuru már épp azon fáradozott, hogy a harmatos fűben
tisztára sikálja a fokosát. Agyaras ellenfele csendesen hevert mellette, bambán
bámulva a csillagos eget.
− Már közel vagyunk − mondta a szabír. − Ez az őrség volt.
− Miféle őrség? − kérdeztem. − Mit őrizhetnek itt, a semmi közepén?
− Azt, ami eredetileg a miénk volt − érkezett a válasszal Morodur mester. − Úgy
sejtem, az Éjtáltost elfoglalták. Ezek itt arra ügyeltek, nehogy észrevétlenül az
álomjáró közelébe osonhassunk.
Hirtelen akkorát rendült alattunk a föld, hogy nem tudtunk megállni a lábunkon.
Elvágódtunk, hemperegtünk, a kezünk kétségbeesetten tapogatott bármi szilárd után.
Amikor az álomrengés véget ért, én voltam az első, aki fektemből felnéztem.
− A csillagok! − kiáltottam iszonyodva. − Kihunynak a csillagok!

***

Nemcsók Kázmér első dolga ébredés után az volt, hogy bejárta az Éjtáltost, és
minden neki tetsző holmit a kapitány fülkéjébe hordatott. Hamarosan hatalmas kupac
kacat gyűlt össze a padlón, melyben Zsófi fűzöld zoknijától az én tartalék
lombnadrágomig bármi megtalálható volt.
− Miért van ezekre szükséged? − kérdezte ingerülten Szíriza Dancs. Nemcsók úr
felemelt egy félig üres cukorpirulás zacskót, és boldogan beleszimatolva mondta:
− Hisz' ez még félig tele van!
− Hát aztán! − a rémtündér kezdte végképp elveszíteni a türelmét. − A testvéreim
odakinn érted ontják zöld vérüket, te meg itt piszmogsz az utasok kifosztásával.
− Ha üres kézzel térek haza az én rubintos gerlicémhez, a drága le fogja tépni a
fejemet − mondta merengve Nemcsók úr. − Olyan kis méregzsák tud lenni olykor.
− Tehát még mindig nem érted! − biccentett Dancs. − Feladat vár rád, amit bőkezűen
megjutalmazunk, ha jól végzed a dolgod. Egykomám, Aritmia Orbánc a Gyémánt
Jurtánál mostanra alaposan előkészítette a terepet. De ha már itt vagyunk...
A rémtündér bozontos mellkasán királykékre színeződött a szőr, jelezve, hogy izgató
gondolata támadt.
− Mit szólnál hozzá, Kázmér, ha tartanánk egy főpróbát? − kérdezte mohón. Nemcsók
úr erre idegesen hátat akart neki fordítani, miközben kapkodva motyogott.
− Te magad mondtad az imént, hogy itt már nincs több dolgunk. Zárasd be az ajtót, és
húzzuk innen a szennyest.
− Nem! − rázta meg hájas fejét határozottan Dancs, s félrelökve útjából a döbbent
Nemcsókot, lemászott a kapitányi fülke lépcsőjén. − Én még maradni akarok!
Az Éjtáltos összes fedélzetén nyüzsögtek a rémtündérek. Akik most épp a közelben
voltak, megrökönyödve nézték vezérüket, amint hosszú léptekkel átvág a könyvtáron, a
pentagram szobán, a tanácstermen, majd felhág a „bakra".
− A szellemszusz-motor teljes fordulaton üzemel − harsogta az ügyeletes hajtó, aki
történetesen Jutas, a lázadó matróz volt. Nemcsók Kázmér, aki mindvégig Dancs
nyomában maradt, ügyet sem vetett a rémtündérek fontoskodására. Inkább megkerülte
őket, hogy alaposan átnézze a helyiséget, hátha itt is talál valami ajándékot kicsi
feleségének. Mikor épp az ezüsttel kivert gyeplőket akarta kitépni a helyükből, Dancs
megragadta a két vállát, és iszonyú erővel maga felé fordította az ébert.
− Te vagy az Álmodó, minden hatalmadat tőlünk kapod, úgyhogy engedelmeskedj,
különben a Gyökérszint fenekéig pofozlak!
Kázmér tiltakozásra nyitotta a száját, de a rémtündér sietve kiegészítette a fenyegetést:
− Lehet, hogy közben meg is rúglak néhányszor!
Nemcsók úr ezen végre elgondolkodott. Az utóbbi hónapokban nagyot fordult az élete,
de mindaz a jó, amit a randa, mégis rendkívül adakozó lényektől kapott, könnyen
elveszíthetőnek tűnt. Dancs először a Csipetke utcai bérház pincéjében toppant elé, s
bizony Kázmér, aki csupán néhány régi áruházi katalógusért botorkált le a
félhomályba, majd’ összetojta magát. A rémtündér jelentős mennyiségű nyugtató
igézést szórt rá, mire Nemcsók úr abbahagyta a sikoltozás és dadogás fura koncertjét.
Ezután Szíriza hosszan magyarázta neki, hogy hőssé (vagy mi a fenévé − Kázmér nem
értette pontosan) fogják tenni, mivel ő olyan ipse, akinek minden álma valóság. Épp
ezért abban a másik világban, ahonnan a fekete köpönyeges ocsmányság jött,
Nemcsókot úgy nevezik: az Álmodó. „Meg kisnyúl, mi?!" − töprengett akkor Kázmér.
− „Nem elég, hogy ez a szerencsétlen úgy néz ki, mintha a náthás Godzilla sercintette
volna ki, még hülye is szegény! Mindenesetre jó lesz meghallgatni, mert marha nagy
neki az a pofonra álló tenyere!".
Így hát meghallgatta Dancsot, akit a főnöke, valami Aritmia Orbánc küldött hozzá. A
meséjének tizedét sem értette, a többi meg nem érdekelte, de a nagy halom bevásárló
kupon, amit a rémtündér nyújtott át neki, mint első fizetést, a kedvére való volt.
Nemcsók úr szövetségre lépett Dancsékkal, s bár később az a büdös kis Botlik lány az
első emeletről, meg az ustoros haverjai beleköptek a levesbe, azért végül minden jóra
fordulni látszott.
Eddig. Most azonban Nemcsók úr szeretett volna mihamarabb eltűnni a saját
rémálmából, s felébredni végre picinyke asszonykája mellett. Csakhogy még várt rá „a
feladat", amit elvállalt.
− Miért kellene kipróbálnunk, hogy működik-e, amit akartok? − nyögte Kázmér,
rápislogva a rémtündér kezére, mely fájdalmasan szorította a vállát. − Azt mondtad,
hogy Böffegék lába alatt hamarosan szétporlad ez a világ. Akkor hát tűnjünk innen
gyorsan! A képességemet pedig majd bemutatom ott, ahol a főnököd, az az Orbánc vár
ránk.
− Én most akarom látni, hogy valóban magadhoz tudod-e hívni az éberek alvó lelkét −
bömbölte Dancs. − Azért kötöttünk veled szövetséget, mert te vagy az Álmodó. Meg
azért is, mert állítólag seregestől tudod irányítani az éberek éjlelkét, mikor azok épp
alszanak a Valóságban.
− Még sosem próbáltam − húzkodta a vállát Nemcsók úr. − Ti állítjátok, hogy így van.
− Mert az ősi tekercsek erről szólnak! − a rémtündér kifordított szemgolyókkal
harsogta az idézetet: − „Halld, mit az Álmodóról tudni kell: néki minden álma maga a
való, s parancsszava éberek éjlelkét hívja harcba."
− Én, kérem, békés ember vagyok − nyafogott Kázmér, már-már sírós hangon. − Talán
nem...
Ekkor a csigalépcső nyílásában Dancs legkedvesebb hadnagyának buldogábrázata
bukkant fel.
− Főnök, fogtunk valamit! − gurgulázta a rémtündér. − Igen izgékony és harap is!
Szíriza leereszkedett a tekervényes lépcsőn. A hátában érezte Nemcsók úr izgatott
szuszogását, de most nem törődött vele. Az alsó fedélzet folyosóján két matróz és egy
megtermett rémtündér azon fáradozott, hogy megkötözzék azt a csupa ín fickót, aki bár
egyikük derekáig sem ért föl, mégis majd' ledöntötte őket a lábukról. Dancs dühösen a
dulakodók közé rontott, és erős markába fogta a fogoly torkát. Szorítása iszonyatos
lehetett, mert a harcias legény néhány újabb rúgás és karmolás után elernyedt.
− Hol fogtátok? − kérdezte Szíriza.
− Éppeg a szellőztetőbe gyömöszkölődte beléfelé magát, mikor megcsíptam neki a
lábát − jelentette az egyik ostoba képű rémtündér, kinek szeme alatt jókora, friss
véraláfutás kéklett. − Ez itten a sarkának nyomazattja itt, a pofámon nekem!
− Ne siránkozz, Méla, megkapod érte a Bíbor Máj érdemérmet − förmedt rá Dancs. −
Viszont arra nagyon kíváncsi volnék, hogy jutott fel a fedélzetre? Mert amikor
elfoglaltuk az álomjárót, biztos nem volt itt!
Az őrök, rémtündérek és lázadó matrózok sietve a dolguk után néztek, nehogy őket
vonja valaki felelősségre.
− Én már láttam ezt a nyomorultat − szólalt meg a háttérből Nemcsók úr. − Mielőtt
elaludtam, olykor ő is ott téblábolt a kihallgatásokon. A mesterével, egy nyakigláb
agyfurkásszal volt együtt, de ők nem tartoztak a legénységhez. Úgy hallottam,
véletlenül hozták magukkal az egyik álomvilágból. A neve Kakofónia, vagy mi.
A fogoly hirtelen megelevenedett, s irtózatosat bokszolt Dancs oldalába. A rémtündér
fájdalmában kénytelen volt elengedni őt, de a közelben tébláboló őrök nyomban újra
lefogták.
− Kalafonia, te kőevő ökör! A nevem Kalafonia, és nem kakofónia! − visította a
galetki. − Különben pedig a mesterem hamarosan zsírpástétomot főz belőletek!
− Erre nincs időnk − Szíriza Dancs fintorogva tapogatta az oldalát, miközben rákiáltott
az őrökre. − Dobjátok ki az álomjáróból, hadd pusztuljon a többiekkel együtt.
− Szegény kis fickó − sóhajtott Nemcsók úr. − Ha csendesebb és szelídebb volna, épp
jó lenne az én mézespuszedlim kiskutyája helyett, amire tavaly véletlenül ráült.
− Hamarosan millió és millió szolgád lesz, barátom − biztatta Dancs. − Orbánc néhány
perce üzent, hogy a Gyémánt Jurta közelében már gyülekeznek a harcosaink.
− Akkor rám nincs is tovább szükség − vélte Nemcsók úr.
− Tévedsz, barátom − mondta Szíriza. − Habár a Botlik vakarcs, meg a bandája hiába
kereste az új főtáltost, azért a révülők biztosan megpróbálnak majd ellenállni, mikor
átvesszük a hatalmat. Ekkor jössz te a képbe! Megidézed nekünk az éberek éjlelkét, és
ráuszítod őket azokra, akik Orbánc ellen mernek szólni.
− Úgy érted, mint főparancsnok? − Nemcsók Kázmér sovány arcán idegesen
rángatóztak az izmok. − Hidd el, erre tökéletesen alkalmatlan vagyok. Még hogy
háború! Az én rubintos madárkám nyomban kitekerné a nyakam, ha megtudná, mibe
akartok belerángatni. Már az sem tetszik, hogy odakinn porrá omlik az álmom. Mi fog
történni akkor a Botlik lánnyal?
− A Gyökérszintig zuhan és... Placcs! − Dancs olyan mozdulatot tett, mintha egy békát
lapítana szét.
− Ez gyilkosság! − Nemcsók úr borzadva húzódott távolabb a rémtündértől. − Miért ne
hagynánk inkább, hogy tovább keressék az új főtáltosukat? Úgysem találnak rá soha, és
ha mégis, nem ismerhetik fel.
− Ezt meg honnan veszed?
− Én már láttam őt abban a régi álmomban − magyarázta Nemcsók úr. − Szemtől
szemben álltam vele, mégsem tudtam kivenni az arcát. Abban sem vagyok biztos, hogy
kisfiú vagy kislány volt. A mai kölykök mind olyan egyformán öltöznek: farmer, póló,
szandál, oszt szevasz. De a legkülönösebb mégis az arca volt! Mármint, amit az arca
helyén láttam. Mert az egész valahogy egyfolytában kavargott, nyüzsgött, változott,
hullámzott és tekergett. Ha félrenéztem, a szemem sarkából úgy tűnt, mintha teljesen
rendes gyerekarca volna, de mikor megint felé fordultam, elmosódtak a vonásai. Na és
azok a kezek! A csípésekről még nem is beszéltem neked! Mert mikor eluntam, hogy
folyton hömpölyögnek az arcvonásai, sőt, az egész teste, akkor megpróbáltam
lekeverni neki egy fülest. Ez az én világomban a vásott kölyköknél általában hatásos
módszer arra, hogy eltűnjenek a környékről. Nála viszont csak azt értem el, hogy
csipkedni kezdett, méghozzá olyan sebesen, mintha egyszerre több százezer gyerekkéz
marna belém. Hát ilyen a ti főtáltosotok!
− Meglehet, hogy akit akkor, abban a zavaros álmodban láttál, valóban az új főtáltos
volt − sóhajtott sokat tudóan Szíriza Dancs. − De kit érdekel, ha egyszer nincs meg, és
senki sem találja? A révülők népe viszont már nagyon türelmetlen, mivel régóta hiába
várja az új vezetőjét. Hát mi adunk nekik főtáltost, ha annyira akarják!
− Úgy érted...? − Nemcsók Kázmér szája kiszáradt az izgalomtól.
− Pontosan úgy! − bólintott hatalmasat Szíriza Dancs. − Te vagy a rémtündérek titkos
fegyvere, aki éber éjlelkek seregét idézi meg nekünk. Mindenkit, aki másként mer
gondolkodni, mint mi, félresöprünk! Azután pedig, mikor végre kezünkben a hatalom,
Orbánc népvezér lesz az új főtáltos.
− Hát... − Nemcsók úr félve nézte a terebélyes rémtündért, amint királykék szőrzetét
mutogatva szónokolt.
− Akkor talán indulhatnánk is, nehogy lekéssük a háborúskodást.
− Maradunk! − harsogta Dancs. − Látni akarom, amint az ellenségeinket elnyeli az
Álomidő.
Nemcsók Kázmér próbált érvelni, de a rémtündér benne akasztotta a szót.
− Én leszek... Én vagyok az új főtáltos jobb mancsa, és te engedelmességgel tartozol
nekem, különben... − szemöldökét húzgálva megfelelő indokot keresett. − Maradunk,
míg szét nem porlad odakinn az álmod. Most pedig megidézel nekem néhány éber
éjlelket, hogy lássam, miként megy ez a dolog.
− Azt már nem! − az apró kis ember hirtelen igen határozottnak mutatta magát. −
Ígéretet tettem Orbáncnak, hogy a képességemet csakis akkor használom, mikor ő
parancsot ad rá.
Szíriza Dancs előbb torkon akarta ragadni Nemcsók urat, aki dacosan, bár
holtsápadtan meredt rá. Azután meggondolta magát, és röhögve legyintett.
− Legyen, ahogy akarod, nyavalyás kis béka − mondta. − De Büvellő és barátai
pusztulását akkor is végig fogom nézni!
Kalafoniát épp ebben a pillanatban dobták ki az Éjtáltosból.

***

Amint az utolsó csillag is kihunyt fölöttünk, kicsiny társaságunkra bénító rettegés

telepedett. Együtt voltunk, alig néhány perccel korábban győztünk le két rémtündért,
mégis gonosz félelem lopakodott a szívünkhöz, jéghideg vasmarkával szorítva össze
azt.
− Fáklyát kell gyújtanunk − mondtam. − Ebben a vaksötétben azt sem vesszük
észre, ha az ellenség körbevesz minket. Én máris úgy érzem, mintha rémtündérek
lehelete borzolná a tarkóm szőrét.
 − A fény elárulná a rémtündéreknek, hogy merre vagyunk − vitatkozott Agmánd fia,
Ursuru. A szabír harcos hangja feszülten kongott a szurkos éjszakában.
− Én a fejembe véstem a tisztás, a környező erdő és a dombok helyzetét. Ha
összekapaszkodunk...
Vakítóan sárga lángnyelv csapott ki a földből, alig néhány lépésre tőlünk. Ursuru,
Balajtár és Büvellő döbbenten keresték a forrását, de hosszú pillanatok teltek el, mire
sikerült kipislogniuk szemükből a káprázatot. A láng addigra valamelyest
kiszélesedett, elterült a földön, s bár fahasábok nem táplálták, mégis egész helyes
tábortűzzé vált.
− Jól tudják, hol vagyunk, mégsem fognak ránk támadni − szólt Böffeg halk, gyönge
hangon. Kezében a bűbájostor bőrszíja vetett még néhány szikrát, majd lassan kihűlt. A
tűz fénye szeszélyes árnyakat mozgatott a tisztáson, s beragyogta a sámán fáradt,
ráncos arcát. Ahogy a szemébe néztem, végtelen szomorúságot és törődöttséget láttam.
− Őrültség elárulni, hol vagyunk! − kiáltotta Ursuru, mégsem indult Böffeg tábortüze
felé, hogy eltapossa azt.
− Gyönyörködni akarnak a pusztulásunkban − a sámán elfordította rólunk a tekintetét,
és a tűzbe bámult. − Mialatt idáig cipeltétek a testemet, a lelkem révülni volt. Fel
akartam ajánlani magam a szellemvilágnak, hiszen a rám bízott küldetés immár
kudarcba fulladt.
− Feladtad, sámán? − a szabír harcos remegett az indulattól. − Szeretnél gyorsan a
Gyökérszintre költözni? Ez gyávaság!
− Én fáradtságnak nevezném − vonta meg a vállát Böffeg. − A szavak azonban csak
üres tojáshéjak, melyekből a vérünkre szomjazó frászmadarak már kikeltek, s
köröttünk szárnyalnak.
Önkéntelenül a fekete égre pillantottam, pedig jól tudtam, hogy a sámán csupán
képletesen beszél.
− Révülő lelkem a szellemvilágba indult, énekem bebocsátásért könyörgött az Ősök
Jurtájába, de a kapuk zárva maradtak előttem − beszélt tovább csendesen Böffeg. −
Rosszul vezettelek benneteket, az új főtáltosnak még csak a közelébe sem értünk. A
szellemek visszazavartak a testembe, hogy veletek együtt várjam be a véget. Mielőtt
azonban befejeződhetett volna a révülésem, bolyongó éjlelkem látta, mi készül.
− Beszélj már, merről várjuk a támadást! − Ezüstujjú Balajtár a fejét kapkodva
kémlelte a tűz fénykörének szélén vad táncot járó árnyakat. Az álomvarázsló
megszokta, hogy szabadon képes irányítani bármilyen eseményt a Világfán, ezért ez a
mostani helyzet rettegő gyerekké tette.
− Mondtam már: nem lesz támadás − szólt Böffeg.
 − Hallgassátok csak!
Mióta elindultunk vissza az Éjtáltoshoz, folyamatosan kísértek minket a magyar
törzsek jurtatáborait ostromló rémtündérek távoli csatakiáltásai. Az erdő sem aludt. A
felriasztott vadak olykor egész közel csörtettek el mellettünk, a kabócák és egyéb
rovarok pedig riadt koncertet rendeztek a lombok között.
Most azonban a tábortűz halk pattogásán kívül egyetlen nesz sem hallatszott.
− A rémtündérek visszatértek az ösvényekhez, és a legtöbb már el is hagyta ezt az
átokverte álomvilágot − folytatta Böffeg. − Révülés közben hallottam, amint a vezetőik
ösztökélik őket. „Itt hamarosan minden szétporlad!" − mondták röhögve. „A
révülőknek vége, az Álmodó felébredt."
Büvellő a sámánhoz lépett, leguggolt mellé, és megsimogatta a hátát. Talán ő volt az
egyetlen közülünk, aki máris képes volt megbocsátani Böffegnek, amiért önteltségében
oly rosszul vezette az expedíciót.
− Az Éjtáltos vár ránk − mondta a révülő lány.
− Talán sikerül visszafoglalnunk, mielőtt Nemcsók teljesen magához tér − szólt a
háttérből Hullámtörő Horka. A táltoskapitány erőt próbált önteni mindenkibe, de a
hangjában reménytelenség rejtezett.
A sámán ekkor megtört fényű szemét előbb Büvellőre, majd az égre emelte. Tekintete
hiába kutatott a csillagok után.
− Ma találkozunk az elmúlással − motyogta újraéledő félelemmel Böffeg.
− Indulás! − kiáltott ránk hirtelen Büvellő. − Reménykedjünk benne, hogy Rosszfű
Róna megvédte az álomjárót. Elvégre a fedélzeten volt még vele néhány matróz és
vajákos is.
− Dancs és Nemcsók elfoglalták az Éjtáltost − motyogta Böffeg, de nem vette őt senki
komolyan. Ursuru és én a sámán felé indultunk, hogy felsegítsük a földről. Ekkor
azonban a fénykörbe újabb alak lépett, vagy inkább tántorgott.
− Késő! − kiáltotta elhaló hangon a vékony kis fickó, majd elvágódott a füvön. − A
womathok ragacsos potyadékára mondom, mindennel elkéstetek, ütődött révülők. A
járgányotokat elfoglalták. Engem épp az imént dobtak kí belőle. Immár csak arra
várnak, hogy végignézzék, amint a világ elpárolog a lábunk alól.
Néhány rettenetes pillanatig mindenki némán bámult Kalafoniára, aki keservesen
zokogni kezdett. Morodur mester a szolgájához rohant, és óvatosan feltámasztotta
annak fejét. A következő, aki megszólalt, megint csak Büvellő volt.
− Látni szeretnék, amint elpusztulunk? Akkor kapjuk össze magunkat, és menjünk
közelebb az Éjtáltoshoz, nehogy lemaradjanak a buliról!
Amit javasolt, annak az égvilágon semmi értelme sem volt − tehát szó nélkül
engedelmeskedtünk neki.
***
Újra behatoltunk az erdőbe. Zsófi, Ursuru és Ezüstujjú Balajtár haladtak elöl. Már
nem ügyeltünk rá, hogy észrevétlenek maradjunk. Szinte mindenki őrlángot bájolt a
saját feje fölé, hogy el ne botoljon a kusza gyökerekben, alattomos földkupacokban és
kövekben. Böffeg sámánt két matróz támogatta, Morodur mester és én pedig a sebesült
Kalafoniát vonszoltuk magunkkal.
− Eltörhetett a bokám, mikor kidobtak a járgányból − panaszkodott a galetki
szolga. A gazdája kedves, mégis szigorú hangon rápirított.
− Csak semmi nyafogás, Kalafonia! Ha bármid eltört volna, te most úgy vonyítanál,
mint egy szikla alá szorult barlangi kutya. Ne feledd, jól ismerlek! Nálad kényesebb
galetkit nem tűrt meg még önmagában a hegyek gyomra.
Úgy csörtettünk keresztül a sűrű erdőn, mint egy megvadult vaddisznócsorda.
Csakhogy immár nem mi voltunk a leghangosabbak. A hátunk mögül először elvétve,
különböző irányokból, majd egymáshoz igazodva, szinte „összefolyva", harsogó
dobszó kezdett dübörögni.
−A magyar törzsek sámánjai bűverőt gyűjtenek − nyögte Böffeg. − Fel akarják venni a
harcot a világvégével.
Zsófi intésére a csapatunk néhány pillanatra megállt. Halkan lihegve, fojtottan
szitkozódva füleltünk a kérlelhetetlenül fekete égbolt alatt. A dobszó távoli
mennydörgésként gördült utánunk, puszta hangjával olyan erőket sejtetve, amik akár az
időt is meg tudnák állítani. Közöttünk Ursurunak volt a legjobb hallása, így elsőként ő
sápadt el, mikor a sámándobok némelyike hirtelen összevissza kezdett szólni, ütemet
tévesztett, majd örökre elnémult.
− Gyerünk, tovább! − kiáltotta Büvellő.
Épp egy kiszáradt patakmedren kecmeregtünk át, mikor tőlünk jobbra halovány fények
lobbantak fel a fák között. Morodurra bíztam Kalafoniát, és bűbájostort rántva
elindultam a sápatag derengés felé. Biztos voltam benne, hogy a rémtündérek mégis
üldözőbe vettek, s most ránk találtak. Igyekeztem a széles törzsű fák fedezékében
maradni, mivel a létszámfölényben lévő ocsmányságokat lesből akartam megtámadni.
Hallottam, hogy Ursuru könnyű szarvasléptekkel szintén elhagyta a helyét, és a
nyomomba szegődött. Legalább nem egyedül kell bevégeznem!
A fények halkan surrogva, kísérteties árnyakat vetítve, gyorsan közeledtek. Nem a
menet felé tartottak, inkább azzal párhuzamosan, mintha ők is az Éjtáltost vették volna
célba. A sűrű aljnövényzet őket és minket is eltakart. Meggörnyedve lopóztam feléjük.
Ursuru eltávolodott tőlem, jó vadászként hátulról kerülve meg az ellenséget.
Kiválasztottam egy különösen gubancos, rezgő levelű bokorcsoportot, s lekuporodtam
mögé. Bűbájostoromat az ágak közé dugva, sikerült akkora rést tágítanom a gallyak
között, hogy épp tenyérnyi darabon átláthassak arra az ösvényre, amin a várt
rémtündérek közeledtek. Hiányoltam döngő lépteik zaját (természetesen a rémtündérek
között is akad mindenféle méretű, de azt figyeltem meg, hogy harcba csakis a böhömök
szoktak menni), de úgy véltem, talán valamiféle csendharang-varázzsal álcázzák azt.
Tenyerem ráizzadt a bűbájostor nyelére. Tudtam, hogy Ursuruval legfeljebb néhány
értékes percig tartóztathatjuk fel a rémtündéreket. Azalatt Büvellőék biztonságos
távolságba kerülnek, s talán az Éjtáltost is elérik. Én persze végül meghalok.
Annyira sajnáltam magam, hogy könnybe lábadt a szemem.
Először a fátyolos látásomnak tulajdonítottam azt is, amit a következő pillanatban
megpillantottam. A vadállatok által taposott ösvényen hirtelen két apró teremtmény
bukkant fel. Nem lehettek három arasznál nagyobbak, s testük erős, ezüstös derengést
árasztott. Leginkább azokra a manófélékre emlékeztettek, akikkel tavaly hozott össze a
rossz sorsom, egyik Lombvilági révülésem során. Pimasz, rátarti, vad népség voltak,
csínytevésre és lopkodásra mindig készek. Ügynökként meg kellett volna értetnem
velük, hogy nem helyes az ébereket folyton olyasmivel bosszantani, mint a
lakáskulcsuk, a telefonjuk vagy a fél pár zoknijuk eltulajdonítása. Sajnos semmiféle
eredményt nem hoztak a manótörzsfőkkel folytatott tárgyalásaim. Viszont azóta sem
találom a kedvenc, monogramos zsebkendőmet.
Az ösvényen álló két figura csupán hasonlított a manók népére, de biztosan nem
tartoztak közéjük. Bőrük tisztán ragyogott, ruháik újnak látszottak, hatalmas szemükben
pedig dermesztő rettegés fénylett. Hangosan szuszogva trappoltak a bokrok
szegélyezte, kitaposott úton, majd az elől haladó hirtelen megtorpant, mire a mögötte
érkező természetesen belerohant.
Éktelen visítozással gabalyodtak egymásba. Ha nem féltek volna annyira, talán
hamarabb sikerül talpra állniuk, de így még akkor is a földön henteregtek,
 mikor három további társuk megérkezett. Ők szintén reszkettek a félelemtől, testük
holdfényt sugárzott, termetük pedig a három araszt is alig érte el.
− Áldás kerüljön benneteket, mit műveltek? − csattant a legidősebbnek tűnő, szakállas
fickó mély hangja. − Nincs időnk a játszadozásra!
− Épp te beszélsz, Szelemen, aki rávettél minket a futásra? − visította a földön
hempergők egyike.
− Maradtunk volna a helyünkön! − így a másik gabalyodó. − Mássz már ki a fülemből,
Szikraszem!
− Soha nem érdemeltétek meg a napi áldozatot, és ezt most be is bizonyítottátok −
dörmögte az, akit Szelemennek hívtak, és fakéregmintás ruhát viselt. − Jurtánk családja
naponta tett elétek szárított húst, csordított kancatejet a fejetekre, vagy égetett illatos
növényeket a lábatok előtt. Mindezt azonban csakis én érdemeltem meg!
− Akkor különösképpen neked kellett volna a helyeden maradnod, hogy ne dőljön
össze a lakhelyük, nem igaz? − toporzékolt egy addig hallgató kis fickó, kinek öltözéke
pusztán két, egymásba fűzött nemezlapocskából állt.
− Te csak hallgass, Rekesztő! − legyintett felé Szelemen. − Én alig említettem meg,
hogy tán' el is futhatnánk a vész elől, s te máris fellebbentetted előttünk a kijáratot.
Az ösvény közepén hempergők végre kigubancolták egymásból összekuszálódott
végtagjaikat. A hét törzs táborainak irányából ekkor iszonyú mennydörgések sorozata
hömpölygött végig az erdőn. A holdfénybőrű lények felsikoltottak, megugrottak, és
szédítő iramban elrohantak mellettem. Meglepetésemben kihajoltam a bokor mögül,
így épp Rekesztő szemébe bámultam. Szegény kis teremtmény rémületében velőtrázót
sikoltott.
− Démon! − majd a társai után vetette magát. A következő szemhunyásban már
mindahányan messze jártak.
Ursuru lépett elő a fák takarásából.
− Ezek meg miféle szerzetek voltak? − kérdeztem tőle, bár válaszra nem számítottam.
− Én ismerem őket − felelt legnagyobb ámulatomra a szabír. − Elevenen ugyan soha
nem találkoztam velük, de apró gyermekkorom óta tudomásom volt a létezésükről.
− Te meg miről beszélsz?
− A jurták házi szellemeit láthattad az imént − magyarázta Ursuru. − Egykor minden
magyar család otthonában lakott belőlük néhány. Szikraszem a tűzhely szelleme,
Rekesztő az ajtó, küszöb és mikor már házakat építettünk, az ablakok szelleme,
Szelemen pedig a jurtát tartó főoszlop, később pedig az épület gerendáinak őrzője
volt. A másik kettő valószínűleg az ősök oltárának és a fekhelyeknek vigyázója
lehetett. Az anyám megtanított rá, hogy tisztelnem kell őket, s rendszeresen áldozatot
adni nekik, különben nem végzik rendesen a munkájukat.
− Elhagyták a jurtát, amiben eddig éltek! − néztem az erdő mélyén távolodó fényfoltok
után. − Úgy gondolom, ilyesmi csak akkor történhet, ha már a házi szellemek sem
látnak módot arra, hogy megóvják a családot.
Agmánd fia, Ursuru komoran bólintott. A távolból újabb robbanások, reccsenések és
fület tépő visítások hallatszottak. Ismét harc dúlt, csakhogy immár nem nyílvesszőkkel,
fokosokkal, hanem átkokkal és rontásokkal vívták azt.
− Álmos és a többi vezér varázstudói megpróbálják feltartóztatni a hátramaradt
rémtündéreket − szólt elkeseredetten a szabír.
− Menjünk a többiek után! − mondtam, − Nekik nem segíthetünk.
− Valószínűleg már önmagunknak sem − felelt Ursuru, de azért követett engem.
Büvellőéket az erdőszélen értük be. Annak az irtásnak a peremén kuporogtak, amit a
lezuhanó Éjtáltos vágott a fák közé, majd a matrózok kiszélesítettek, hogy az esetleg
közeledő idegeneket a fedélzetről könnyebben észre lehessen venni. Számunkra ez
most rosszat jelentett, hisz épp nekünk kellett volna az álomjáró közelébe lopóznunk.
− Reménytelen − nyögött fel Ezüstujjú Balajtár. − Hiába burkolnánk magunkat
bármiféle álcavarázsba, az Éjtáltos mágikus érzékelői lelepleznék a közeledésünket.
− Nézzétek, az ajtó még mindig nyitva! − mutatta Büvellő. − Bár a rámpát felhúzták, ha
sikerülne bejutnunk az alsó fedélzetre....
Az erdő mélyéről egyre hangosabb recsegés-ropogás hallatszott, méghozzá minden
irányból. Kissé messzebbről hujjogatás, ostorok pattogása és sámánok dübörgő
dobszava üldözte az Éjtáltos felé menekülő maradék rémtündért. A szörnyetegek
némelyike bizonyára nem ért időben a bezáródó ösvényekhez. A törzsek harcosai most
úgy terelték őket, mint hajtáskor a vadat szokás.
− Nézzétek a sámánt! − kiáltott váratlanul az egyik matróz.
Böffegre néhány percig senki nem figyelt. Ezalatt az öreg előkecmergett a fák közül,
kilépve a nyílt terepre. Ott aztán ráült az egyik kidöntött tönkre, kezébe vette a
bűbájostorát, és varázstüzet igézett maga elé. Mindannyian azt hittük, hogy újra a
lelkét próbálja felajánlani a szellemvilágnak, de tévedtünk. Sámánsípjába fújva
magához hívta segítő állatát, mely nyomban felragyogott a fák között, majd a
gazdájához futott. A fürge, karcsú menyét izgatottan csillanó szemmel várta az
utasításokat. Más dolga most nem akadt, mint megvédeni Böffeget az esetleg
felbukkanó, ártó szellemektől.
Ezután a sámán kántálni kezdett. A tüzét jól láthatták azok a rémtündérek is, akik
elfoglalták az Éjtáltost. Néhányan megjelentek a járgány ajtajában, a nagy távolság és
a gyér fény miatt azonban nem ismertem fel őket.
− Mit énekel? − kérdeztem csendesen, Böffeg hullámzó, el-elcsukló hangját hallgatva.
− Bűverőt gyűjt valamihez, de a varázsigéket nem ismerem fel − mondta homlokát
ráncolva Büvellő. Balajtár is szóra nyitotta a száját, végül azonban csak rémült kiáltás
telt tőle.
A bűvös tűz fénykörében hirtelen kidőlt néhány fa. Hatalmas, büszke növények voltak,
mégis úgy roppantak el, mint száraz gallyak a vasalt bakancs alatt. A zaj, mely egyre
közeledett, immár a sarkunkban volt. Súlyos testek toccsantak, súrlódtak a letarolt
erdőben. Megriadt állatok vágtattak, röppentek keresztül az irtáson, s mikor a
túloldalon sem leltek menedéket, visszafordulva egymásba ütköztek. Jobbra tőlünk
egész csapat szabír lovas bukkant fel. Veszett vágtában üldöztek öt rémtündért, majd
sorra letaglózták őket fokosaikkal. Az egyik taki azonban elbotlott a farönkökben, mire
a többi harcos is megállt. Leugrottak lovaik hátáról, és szembefordultak a sötét
erdővel. Fokosukat lóbálva körbevették sebesült társukat, majd várták a vadonból
felbukkanó, fejvesztve menekülő rémtündéreket.
Balkézre, majdnem szemközt velünk, váratlanul eltűntek a fák. Sőt, nem csupán azok,
de a bokrok, a fű, és a föld is. Ahol az imént még dús növényzetet világított meg
Böffeg tüze, ott most fekete űr tátongott. Hirtelen megértettem, hogy épp szétporladni
látom Nemcsók álomvilágának egy darabját.
„Ilyen hát a mindenki által elfeledett álomvilágok pusztulása!" − gondoltam
iszonyodva. − „Ezentúl ezerszerjobban fogom tisztelni a mesemondókat, regélőket,
kobzosokat, akik életben tartják a mondákat."
A hátam mögül sűrű, halk kattanások sorozatára lettem figyelmes. Megfordultam, s
láttam, amint a védtelen szilfák gyökerestől, ágastól porladnak szét. A szürke hamu,
amivé lettek, csillanva permetezett a mélybe. Ez lesz hát az elpusztult álomvilágokból:
zuhogó sáreső, mely meg sem áll a Gyökérszint legaljáig.
− Futás! − Büvellő kiáltása riasztott fel töprengésemből. − Böffeg nem tarthat ki
sokáig.
Először nem értettem, mire gondol, de azután a tűz előtt kántáló sámánra néztem. Az
öreg homloka körül kék fénykorona lebegett, ami egyre vakítóbbá vált, ahogy a
bűvének összegyűjtötte az energiát. Majd elkövetkezett a dal refrénje, s ekkor a bűverő
hirtelen széthullámzott, átsöpörve az irtáson, az Éjtáltoson és rajtunk (enyhe,
kellemetlen lökést éreztem), míg végül elérte a porladó álomvilág peremét. A sötétség
meghőkölt, Böffeg iszonyú erejű varázslata azonban csak néhány szemhunyásra
tartóztatta fel a pusztulást. A sámán tovább énekelt, újból a homloka körül fénylő
gyűrűre összpontosítva.
Mi pedig lélekszakadva rohantunk az Éjtáltos irányába.
− Fel kell jutnunk a fedélzetre, különben elfogy alólunk a világ − ordította túl a
rettenetes zajt Büvellő.
Ötven lépésre lehettünk az álomjárótól, mikor hallottam, hogy a szellemszusz-motorok
felsikoltanak. Hullámtörő Horka, aki mellettem rohant, elkáromkodta magát. Az
Éjtáltos emelkedni kezdett, majd lebegve megállt fölöttünk, úgy tíz méter magasan.
Kitárt ajtajában − az alsó fedélzet lámpásai által hátulról megvilágítva − immár
felismertem Szíriza Dancs és Nemcsók Kázmér alakját. Sőt, a rémtündér ábrázatára
kiülő elégedett vigyort, és az éber rémült iszonyát is tisztán láthattam.
− Sas ereje, övezd bokáml − csattant ekkor Balajtár hangja mögöttem. Hátranéztem, s
láttam, amint az álomvarázsló egyetlen lépéssel öt métert emelkedik. A két bokája
körül sastollak zizzentek, s a ráolvasás ereje a levegőbe lendítette Ezüstujjút.
Büvellő, valamint jó magam követtük a példáját Hirtelen már nem is tűnt olyan
távolinak az Éjtáltos, „Amint elfoglaljuk a járgányt, maradhat annyi időnk, hogy
visszatérjünk a többiekért, akik nem tudták alkalmazni a saslépőbűbájt" − biztattam
magam. Látva odafönt Szíriza Dancs döbbent ábrázatát, a terv jónak ígérkezett.
A saslépő-bűbáj csupán három lendületes ugrásra adott bűverőt, majd nyomtalanul
szétoszlott. Úgy tűnt, ennyi épp elegendő is lesz. Elsőként Balajtár érte el az Éjtáltos
nyitott ajtaját. Az álomvarázsló gyors bágyatagló-rontással terítette le az útját álló
rémtündérek egyikét, s már-már belépett a járgányba, mikor a sastollak elporladtak a
bokája körül. Próbált megkapaszkodni a rámpa szélében, de végül lezuhant.
Sebaj, majd őt is felszedjük.
Ezután Büvellő következett. A révülő lány beugrott Nemcsók és Dancs között a
folyosóra. Arra azonban nem számított, hogy ott két markos matróz várja.
Megpenderítették, s egyszerűen visszalökték őt a mélységbe. A saslépőbűbáj
szerencsére kitartott, így Büvellő biztonságosan ért talajt.
Hirtelen egymagam repültem az Éjtáltos felé. Maradt még egy tartalék saslépésem, de
előbb taszajtalak-rontást küldtem az ajtóban állókra. Úgy hullottak szanaszét, hogy
öröm volt nézni. A következő szemvillanásban a talpam már a fedélzet kemény
padlóján csattant.
− Kopp-kopp, van itthon valaki? − kiáltottam. Nemcsók Kázmér, a két lázadó matróz
és néhány rémtündér egyetlen üvöltöző, szitkozódó kupacban, a fal tövében vergődött.
A legénységi szállások irányából újabb rémtündér rohant felém, de a bűbájostoromból
kicsapó agybuggyantó-átok bamba óriáscsecsemővé változtatta, akinek fogalma sincs,
mit is kellene tennie.
− Irány a „bak"! − adtam ki magamnak az utasítást. Tudtam, hogy odalenn a
barátaimnak már csupán percei lehetnek hátra. Mielőtt a pusztulásra ítélt álomvilág
szétporlad, vissza kell irányítanom a járgányt hozzájuk, hogy...
Egyetlen lépést tehettem csak meg, mikor valaki belemarkolt a hajamba és hátrarántott.
Elvesztettem az egyensúlyomat, s a következő pillanatban már a küszöbön
imbolyogtam.
− Nem fogsz beleköpni a terveinkbe, te díszlidérc! − rikácsolt eszelősen Szíriza
Dancs, majd utolsót lökve rajtam, a mélybe taszított.
Odalenn a hátamra estem, s úgy éreztem, minden egyes csontocska összetört a
testemben. Bágyadtan szédelegve bámultam az Éjtáltosra, ami felpörgette
szellemszuszmotorjait, majd egyre gyorsulva távolodni kezdett. − Élsz, Tuba? − hajolt
fölém könnyes arccal Büvellő.
Oldalra fordítottam a fejem. Láttam Ursurut, Balajtárt, Morodur mestert és a két
matrózt, akik a hátukat egymásnak vetve, taszító átkok tömegével próbálták távol
tartani a minden irányból egyre közeledő sötétséget. Mindhiába. Böffeg újabb
energiagyürűt küldött szét, de már az sem hatott. Az álomvilágban rekedt rémtündérek
őrjöngve rontottak ki a fák közül, menekülő állatokat lökdösve félre. Bármire képesek
voltak, hogy átgázolva rajtunk feljussanak az Éjtáltosra.
− Hallod, Tuba, miért nem kelsz fel? − rázott meg sírva Büvellő. Elcsodálkoztam,
mivel az iménti fájdalom teljesen kihunyt. A helyébe valami végtelen üresség
költözött, mintha bennem is lassan szétporladna a lényeg.
Büvellőhöz fordultam, s erőtlen kezemmel megsimogattam az arcát.
− Élek − mondtam halkan. − De úgy érzem... Jaj, égben lakó manókirály! Nem
mozdulnak a lábaim!
 10.
Éganyácska Könnye

2005. július 1. (részlet Tanarilla naplójából)

Evlija Cselebi nem engedett el minket olyan könnyen, mint reméltük. − Nézni
széjjel ebben álomvilág! − mutatott körbe az alattunk elterülő, csendes városon,
miközben szellemalakja a Halászbástya mellvédjén egyensúlyozott.
− Meghal egész hamarost, hiszen álmodója, a Lupa, kilenc évre elszenderedett.
− Épp ezért szeretnénk mihamarabb elmenni innen − bólintott az én ifjú táltosom.
Evlija pufók arcára azonban tündöklő mosoly ült ki.
− Emberek máris mind eltűntek, város kihalt. Nap azonban Allah ragyogó szemeként
süt le ránk. A Budai Vár egészen miénk, étel és ital bőviben roskadoz a házakban. Tán'
romlani kéne összesnek? Szakállamra mondom, dehogy! Pihenjünk, mulassunk
legalább néhány nap, míg aztán válnak útjaink örökre. Szóltok ehhez mit?
A vidám török szellem kacsingatásának nem lehetett ellenállni. Kerestünk hát egy
kényelmes, szép házat a Várban, melynek tetőteraszáról csodás kilátás nyílt, és oda
hordtuk mindazt a finomságot, amit csak találtunk. Lupa és a Táltoserő harcosai,
sámánjai igazán tudtak élni. Gergő lelkének sötét fele minden csodás dolgot
összeálmodott ebbe a szerencsétlen fantomvárosba, amit csak elképzelni tudott.
Dúskáltunk a déligyümölcsökben, ínycsiklandó japán, arab és francia ételekben,
melyek a Vár szállodáiban, hatalmas hűtők mélyén vártak ránk.
Alattunk az elátkozott város tökéletesen kihalt. Lakóit Lupa gonosz vágyai teremtették,
így soha nem lehettek valódiak, csupán azok halovány másolatai. Bár valahol talán az
eredeti személyek is léteztek. A legtöbben átlagos éberek voltak, akik mostanság
rémálmoktól szenvedtek, éjszakánként bolyongva a fantom városban. Felébredve
bizonyára kukkot sem értettek az egészből.
Gergővel sokat sétáltunk kettesben, különösen holdfényes, csillagporos éjszakákon.
Fogtuk egymás kezét, órákat ücsörögtünk az öreg ágyúk bronzcsövén, bámultuk a
háztetők rengetegét. Annyi mindenről beszélgethettünk volna, de mindkettőnknek
jólesett a csend. Török barátunk, mikor együtt múlattuk az időt, egyébként is képes volt
hármunk helyett beszélni.
− Allah bölcs és igazságos, mikor van neki jó a kedve − kuncogott Evlija, ahányszor
csak Gergő megpróbálta kiszedni belőle, hogy mit gondol az eltelt rettenetes napokról.
— Az lenni baj viszont, hogy Allah természete sokszor mogorva. Olyankor nincs
jókedv, tehát nincs igazság és bölcs ítélet sem. Istennek lenni rossz szakma. Nagyon
sok magány, még több felelősség. És azok az imádságok, mik hozzá szállnak
percenként! Hát csoda, ha Allah belezavarodik?
A harmadik nap hajnalán távoli, morajló hangra ébredtünk. Mire Gergő és én
felszaladtunk a házunk tetejére, Evlija Cselebi már a műholdvevő tányérantennában,
mint kényelmes fotelben ücsörgött, és Pest felé bámult.
− Vége kezdődik világnak − jelentette megfigyelését. − Lupa álmának széle porlad,
omlik és pusztulatba hull.
Mielőtt a táltosfi bármit mondhatott volna, a tetőre vezető vasajtó nyílásában Hurtuba
jelent meg. A lélekvámpír sokkal inkább emlékeztetett a némán bolyongó kísértetekre,
mint Evlija Cselebi, mivel kék köpönyegébe burkolózva, szótlan lézengett körülöttünk.
Most azonban úgy döntött, újra szürke kezébe veszi az irányítást
− Ideje indulni − mondta csendes, ellentmondást nem tűrő hangon. − A táltosviadal
véget ért, a próbát kiálltad és mindannyian élünk.
Cselebi bosszúsan a lélekvámpír felé szusszantott.
− Hát jó, majdnem mindannyian − biccentett bocsánatkérőn Hurtuba. −
Szedelőzködjetek! Elvezetlek benneteket a legközelebbi kapuhoz, amin keresztül
elhagyhatjuk a Lelkek Labirintusát.
A Budai Várból a Lánchíd felé indultunk. Mint hamarosan kiderült, az útvesztőből
több járat is vezet kifelé, s az egyik ilyen „kapu" a hegybe fúrt alagútban található. A
fényes csempemozaikkal kirakott, boltíves „cső" kongott az ürességtől
− Megérkeztünk − mutatott Hurtuba az alagút oldalába vágott, kicsiny ajtóra.
− A Valóságban már sokszor elgondolkodtam rajta, vajon hová vezethet ez a bejárat −
mosolygott Gergő.
− Itt az útvesztő kapuját rejti − felelt a lélekvámpír, s tenyerét ráfektetve a zárra,
kinyitotta azt. − A Valóságban viszont a hegy alatti kazamatákba juthatnál, melyek a
Várlabirintusi Tündérhercegség birodalmához tartoznak.
− Mindjárt sejtettem − kacsintott rám lopva a táltosfi, s én visszanevettem. Hurtuba
folytonos komolykodása sokszor csalt mosolyt az arcunkra, mióta nem éreztük
magunkat életveszélyben.
Ekkor Evlija Cselebi lépett elénk. Kedves, pufók arca kivételesen komoly maradt.
Hosszan, némán nézett minket, mintha keresne valamit a tekintetünkben, vagy inkább
örökre az agyába akarná vésni az arcvonásainkat.
− Kettő virág a réten, mely a béke méhecskéjére vár, hogy szerethessék egymást −
mondta végül, s szemében huncut fény csillant. Én nyomban elpirultam, Gergő pedig
erősebben szorította a kezemet. − Most gyorsan búcsú jön, mert szívem szorul, ha jó
barátokat utoljára lát szemem.
− Miért ne találkozhatnánk még az életben, Evlija? − kérdezte Farkas. − Gyakran
révülök a Gyökérszinten, s az ősök Jurtáját is meglátogathatom időnként.
− Azt meg, mert abban neked Őseid vannak − sóhajtott a török. ~ Csakhogy én
szellemem nem lakik semmilyen Jurta. Allah a saját Paradicsomába fogadott be
engem, mikor testemet hagytam hátra a Valóságban. Te pedig, magyar gyerek, nem
lépheted át annak küszöbét. Mégse ne aggódjon szíved, mert én remekül leszek
szépséges hurik között.
Evlija felém kacsintott, mire még inkább elpirultam, bár nem is értettem igazán, hogy
miért.
— Hálás szívem a te rossz felednek, amiért kirabolt engem rövid időre a
Paradicsomból − folytatta komolyan a török szellem. — Így találkoz veled, táltosfi,
meg veled is, tündérlány. Annyit mond még nektek búcsúként Cselebi, hogy
szeressétek egymásban a jót, és csókdossátok halálra a rosszat. Ilduk kök Tengri! [13]
Ezzel sarkon fordult, majd a Lánchíd irányába suhanva illanó párává vált, melyet
felkapott és elsodort a könnyű szél. Meghatódva néztünk Evlija Cselebi után, míg
Hurtuba ránk nem szólt, hogy induljunk végre.
Az alagút kicsiny oldalajtaján belépve magasba törő, keskeny és meredek lépcsősort
pillantottunk meg. Farkas a táltosbottal őrfényt bájolt a fejünk fölé, majd nekivágtunk a
hegymélyi kaptatónak. Mögöttünk gyorsan zsugorodott, majd örökre eltűnt a nyitott ajtó
fénykockája.
Utólag nem tudnám megmondani, hány órát baktattunk felfelé a lépcsőkön. Hurtuba
nem engedélyezett pihenőt, s valahogy nekünk sem volt igazán kedvünk a hátunk
mögött tátongó sötétség szájában ücsörögni. A Lelkek Labirintusa véglegesen a múltba
merült, bár Gergő az utóbbi napok hosszú beszélgetései alatt olykor emlékeztetett rá,
hogy Lupa kilenc év múlva vissza fog térni.
A Sártengerből kiemelkedő sziklaszirt most sokkal kisebbnek tűnt, mint mikor először
láttam. Rendíthetetlen nyugalommal állta a lassan hömpölygő hullámok ostromát, a
tetején azonban alig fértünk el hárman.
− Hogyan tovább, Hurtuba? − kiabálta túl a morajlást Farkas.
− Át kell jutnunk a szigetre − felelt a lélekvámpír. Azonnal feltűnt, hogy a hangjában
feszültség vibrál, bár korábban, a fantom városban, és a lépcsőn kapaszkodva
tökéletesen nyugodt volt.
− Ezt én is gondoltam − szóltFarkas. − Azért elárulhatnád, hogy a táltospróba után
miként szoktatok hazavergődni.
Hurtuba a csúszós sziklákon egyensúlyozva körbejárt, s úgy nyújtogatta a nyakát,
mintha keresne valamit odalenn. Végül tanácstalanul megállt, és csípőre tette a két
kezét.
− Egy tutajnak kellett volna ránk várnia − mondta.
− Hát, ez remek! − kiáltottam. − Bármikor képesek vagytok belopakodni az éberek
álmaiba, tiétek a Gyökérszint legnagyobb kőkatedrálisa, és megéltek egy sárlepényen,
hullámzó mocsárral körbevéve. Mégis képtelenek vagytok az új táltosért egy
nyavalyás tutajt küldeni?
− Valami nagy baj lehet − morogta Hurtuba, meg sem hallva sértő szavaimat. Mintha
az átokverte Gyökérszint igazolni akarná a lélekvámpír aggodalmát, a sziklától néhány
méterre irtózatos csobbanással valami hatalmas zuhant a Sártengerbe. A felverődő
szmötyi szépen betakart minket, alig győztük kiköpködni a bűzlő löttyöt.
[13] A Magasságos Isten áldása kísérjen (ó-török)

Csak most tűnt fel, hogy a fekete égből sűrű sárpermet hull. A szigeten már
korábban is akadtak napok, mikor a Világfa felsőbb szintjeiről koszos eső záporozott,
sőt, olykor kisebb kődarabok estek a házunk, vagy épp a fejünk tetejére. Ami azonban
most hullott, sokkal ijesztőbbnek tűnt.
Farkas magasra emelte a táltosbotot, és éles, fehér fénynyel világította meg a
szikla ötvenméteres körzetét. Amit láttunk, attól elakadt a szavunk. A máskor nyugodt,
egyenletesen zöldesbarna felszínt most egyfolytában fel-feltépték a kisebb-nagyobb
becsapódások. A sűrű sáreső kavicsok, öklömnyi koloncok, s néha életveszélyesen
nagy álomdarabok záporától volt tarka. Csupán a puszta szerencsén múlt, hogy
egyelőre a szikla tetejét még nem találta el semmi.
− Nézzétek, ott a tutaj! − kiáltott Hurtuba.

A sárzáporban behúzott nyakkal, kapkodva evező lélekvámpírokat pillantottunk

meg, akik ingatag tákolmányuk hátán felénk igyekeztek. Már-már elérték a szikla alját,
s mi kezdtünk lemászni hozzájuk, mikor egy különösen méretes álomdarab eltalálta a
lélekvesztőt. Az egymáshoz kötözött farönkök felágaskodtak, mire három utasa közül
kettő lecsúszott a síkos tutajról, örökre a ragacsos hullámokba merülve.
− Siessetek! − kiáltott ránk a harmadik fickó, akinek valahogy sikerült
megkapaszkodnia. A tutaj visszazuhant a hullámokra, mi pedig átugráltunk rá.
− Fogjátok a rudakat! − mutatott Hurtuba a tartalék evezőkre, Farkas azonban nem
hallgatott rá,
− Így képtelenség túlélni − ordította, majd a táltosbottal három kört írt le a fejünk
fölött. A rovásjelekből vörös fény csapott ki, de nem oszlott szét a sötétségben.
Ehelyett kupolává sűrűsödve a tutaj fölé feszült, áttetszően vibrálva, ahányszor csak az
égből rázuhant valami. − Most evezzünk!
A táltospajzs-bűbáj épp addig tartott ki, míg végre partot értünk a lélekvámpírok
szigetén. A negyvenméteres utat a legközelebbi házig már futva kellett megtennünk.
Két kezemmel a fejemet védve, lélekszakadva rohantam, bár közben arra is jutott
időm, hogy megállapítsam: amíg mi Lupa rémálmában jártunk, Hurtuba faluját
szétbombázta a kegyetlen, égből potyogó rettenet.
− Három napja zuhog − nyögte a lélekvámpír, aki a tutajon értünk jött. Végre
mindannyian biztonságban voltunk, miután elértük a házat, és lekuporodtunk a
kandallóban pattogó tűz elé. Két köpönyeges sündörgött körülöttünk, tiszta vizet és
némi száraz sajtot kínálgatva.
− Ekkora álomzuhogást még egyikünk sem látott −szólalt meg Hurtuba, szürke arcán
értetlen borzadállyal − Mikor az utolsó éber is meghalt, aki még emlékezett a Flatron
lovagok legendájára...
− Kik voltak azok a Flatron lovagok? − vágott közbe Farkas.
− Látod, épp erről beszélek! − bólintott Hurtuba. − A Flatron lovagok legendája
valaha épp oly híres rege volt, mint Arthur királyé. Csakhogy egyetlen éber sem írta
le, s végül az utolsó bárd is meghalt, aki még emlékezett gyönyörű soraira. A Flatron
lovagok álomvilága elpusztult, s akkor egy héten át záporoztak ránk a darabjai.
Mondom: óriási rege volt! Akkora álomvilág még soha nem merült feledésbe oly
hirtelen, mint a Flatronoké, de mégsem okozott ilyen nagy álomzáport.
− És van még más baj is — szólt a sajtot kínálgató lélekvámpírok egyike. −Kiderült,
hogy a nagyobb darabok közül néhány mérgező. Eddig hatan sebesültek meg, s bár
egyiküket sem érte végzetes találat, mind Rossz Álomba zuhantak.
Rettenetes gyanú kerített hatalmába. Hol van Toportyán? És Borzalag miért nem jött
értünk a tutajon?
A kérdéseimre hamarosan választ kaptam, A ház belső helyiségében, durva pokrócok
alatt, sorban hevertek azok„ akiket megmérgeztek az égből hulló, elpusztult álomvilág
darabjai. Négy lélekvámpír sápadt arca meredt a plafonra. Mellettük feküdt Borzalag
és Toportyán, hunyt szemmel.

***

2005. július 5.

Gergő és Cseszku oly sokáig néztek egymással farkasszemet, hogy mi, akik
körülöttük álltunk, kezdtük azt hinni, soha többé nem fognak már megszólalni. A
kőkatedrális irdatlan magas, vastag ólomlemezekkel fedett tetején szakadatlanul
sustorgott, dobolt az álomzápor: Időnként nagyobb darabok is becsapódtak, s olyankor
a lélekvámpírok aggódva pislogtak felfelé. Néhány épület tetejét már beszakították a
pusztuló álomvilág darabjai, hét köpönyeges fickónak pedig örökre nyoma veszett,
miközben megpróbáltak eljutni egyik házból a másikba.
Négy napja kucorogtunk a parthoz közeli menedékben. Farkas minden révülő
képességével azon volt, hogy Toportyánt, Borzalagot és a négy
lélekvámpírtfelébressze a Rossz Álomból, de nem ment semmire. A közönséges
ráolvasások hatástalanok maradtak, én pedig éber lánnyá válva elveszítettem a
tündérerőmet.
Végül Gergő a hírhívó-bűbájt alkalmazva felcsatlakozott a Táltos Világhálóra,
hogy tanácsot kérjen valamelyik nagy tudású, távoli vajákostól. A Gyökérszint legalján
voltunk, fölöttünk tombolt az álomzápor, így csupán néhány percre sikerült
kapcsolatba lépnie a Puha Odúban dolgozó Bogyó nénével. Gergő elkeseredve
eszmélt a bűbájból, verejtéktől gyöngyöző homlokán mély ráncokat vetett az
aggodalom.
− Bogyó néne felsorolt néhány gyógynövényt, ami segíthetne, de azokból itt, a
Sártenger közepén egyet sem találhatunk − mondta. − Végső megoldásként azt
javasolta, hogy mély révülésben lépjek be Borzalagék Rossz Álmába, és személyesen
szabadítsam ki őket. Ehhez azonban arra van szükségem, hogy újra össze legyek kötve
Toportyánnal.
Ezért kerestük hát fel Cseszkut a kőkatedrálisban, átvágva az álomzuhogás
borzalmán. Hurtuba a betegek mellett maradt, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy
Farkassal tartsak. A Lélekvámpírok Tanácsa épp gyűlésezett, mikor betoppantunk,
Cseszku mégis hajlandó volt meghallgatni minket.
− Sajnálom, Bogi fia, Farkas, de a kérésedet nem teljesíthetem − döntött végül a
legöregebb álomvámpír. − Táltossá váltál, s bár Éganyácska Könnyének még nem
tetted fel a kérdést, én elismerem jogodat a távozásra. Csakhogy az álomzápor
megbetegítette a segítő állatodat, s amíg ő fel nem ébred, én sem köthetem újra a
köztetek lévő lélekfonalat,
 − Tudom, hogy veszélyes, amit kérek − felelt Farkas, nyugalmat erőltetve magára.
− Szerintem nem vagy tisztában a veszély valódi méretével − csóválta fehér erektől
tarka koponyáját Cseszku.
− Szinte biztos, hogy a lélekfonál ceremóniája által nem Toportyán jönne ki a Rossz
Álomból, hanem téged rántana be maga mellé. Ez pedig mindkettőtök számára a biztos
halált jelentené. Azt javaslom, várjuk meg e szokatlan erejű álomzápor végét. Akkor
majd elküldöm néhány testvéremet a révülőkhöz, és segítséget kérek tőlük.
− Nincs időnk várni! − Farkas egyre ingerültebb lett − Borzalag már alig kapkodja a
levegőt, és Toportyán is a halálán van.
− Hidd el, a szigetet jelenleg képtelenség elhagyni − Cseszku vörös szemében
indulatos szikrák pattogtak. − A Tetejetlen Fán valami rettenetes dolog történhetett; Az
álomzápor gyorsan pusztuló, hatalmas álomvilágok darabjait szórja ránk.
− Köss össze Toportyánnall − szólt kemény hangon Farkas. − Táltosként utasítalak
erre.
− Az életed.., − próbált tovább vitatkozni Cseszku, de Gergő letorkolta.
−Az életemnek úgyis vége, ha a segítő állatom elpusztul. A sámánsüly miatt gyenge
vagyok, mint a kora esti harmat. Köss tehát össze Toportyánnal, vagy gyönyörködhetsz
mindannyiunk lassú, kínos halálában,
Ezután sokáig néztek egymással farkasszemet. A csendet végül Cseszku törte meg.
− Legyen, ahogy akarod, táltosfi. Hozzátok ide az ordast, s én újra kötöm azt, amit a
késem elmetszett.
Két merész lélekvámpír segítségével a katedrálisba vittük Toportyán testét. A
pokrócba csavart farkas csapzott, gyenge és megviselt volt. Egész közel kellett
hajolnom hozzá, hogy halljam a lélegzését, mert beesett oldala szemmel láthatóan már
nem is emelkedett vagy süllyedt.
...Amit most leírok a naplómba, azt csak később, Gergő szavaiból tudhattam meg, hisz
én nem vehettem részt a révülésben. ...
Gergőnek törökülésben kellett elhelyezkednie a hideg padlón, ölébe véve Toportyán
fejét. Cseszku a táltosfi fölé állt, körülöttük pedig felsorakoztak a lélekvámpírok,
egymás kezét fogva, hogy varázserejükkel óvják a szertartást. Gergő rám pillantott,
mintha búcsúzna, majd lehunyta a szemét.
A ceremónia elkezdődött...
Farkas a révülésre összpontosított, kizárva tudatából mindent, ami körülvette. Először
a tetőn doboló álomzápor, majd Cseszku monoton kántálása merült bele a csendbe. A
táltosfi éjlelkét sűrűn gomolygó, fekete felhők borították el, fojtogató párákkal akarva
elriasztani őt a céljától. Én, aki a lélekvámpírok varázskörén kívül állva figyeltem az
eseményeket, csupán annyit láttam, hogy Gergő nyugodtan, mozdulatlanul ül a padlón.
Azután a két válla hirtelen előreesett, a háta meggörbült, torkából pedig halkan sivító
lélegzet távozott.
Éjlelke útra kelt, Toportyán Rossz Álmába merülve...
A fekete gomolygáson rés támadt. A táltosfi minden erejét arra összpontosította, hogy
elérje azt a sárgás fényfoltot, ami talán a kivezető utat jelezte. Közben szent rímeket
mormolt, s a varázsvers valóban segített. A rosszindulatú felhők hátrébb húzódtak, bár
még mindig ott lebegtek Farkas mellett. Olykor csípős szagú, fekete szikrákat
pattogtató csápok nyúltak a táltosfi éjlelke után, hogy visszarántsák őt, de nem értékel.
A betegesen sárga fény apró pontból koronggá változott, belsejében pedig számtalan
forma, alak kezdett kirajzolódni. Farkas tudta, hogy az lesz az „ajtó", amin keresztül
végre beléphet Toportyán Rossz Álmába.
Mikor felismerte a helyet, a meglepetéstől majdnem elveszítette az egyensúlyát. A
Gyémánt Jurtával szemközti dombtetőn állt, háta mögött veszélyt jelezve zúgott a
Peremerdő. A máskor mindig napsütéses, éjjelente pedig tiszta holdfényben fürdő táj
most komor, nyomasztó, piszkosszürke ködben úszott. A sátorvárost, ahol a révülők
világának hivatalai, üzletközpontjai, irodái és más, fontos jurtái sorakoztak, dühös
tömeg árasztotta el. Garabonciások, varázslók, boszorkányok, vadászok csoportjai
szaladgáltak, toporogtak, vagy épp táboroztak az utcákon, tereken, tisztásokon. A
levegőben érezni lehetett az elkeseredettség, harag és tanácstalanság savanykás illatát.
Farkas elindult, hogy leereszkedjék a dombról. Toportyánt akarta megtalálni, s úgy
sejtette, a beteg segítő állat talán a Gyémánt Jurtában keresett menedéket. Alig tett
azonban néhány lépést, mikor a Peremerdőben egyszerre három Ébredés Ajtaja is
megnyílt. Újabb révülők népes csoportjai özönlöttek át rajtuk, egymást taszigálva,
szidva, lökdösve, miközben a tekintetük már azt a helyet kereste, ahol majd
letáborozhatnak.
− Mondtam, hogy induljunk hamarabb! − rikácsolta egy vajákos, idegesen rángatva a
hátára vetett batyut. −A végén még mindenről lemaradunk.
− Bocsáss meg nekem, hogy feltartalak, de elárulnád, mi készül itt? − lépett hozzá
hirtelen ötlettől hajtva Farkas. A vajákos először tudomást sem akart venni róla, de
mikor majdnem felbotlott a táltosfiban, kelletlenül beszélni kezdett.
− Ostoba vagy, fiacskám, ha még ezt sem tudod. Az új főtáltos felszentelésére jöttünk,
amit holnap reggel tartanak.
− Tehát a révülők rátaláltak a főtáltosra? − Farkas szívéről hatalmas kő gördült le, bár
a gyanakvása nem szűnt meg teljesen.
A vajákos durván felnyerített.
− Még hogy a révülők! Böffeg ugyan elindult egy csapat szédült varázstudóval, hogy
megkeressék Kende utódját, de ők már soha többé nem térnek vissza. Valahol a
Gyökérszinten pusztultak el mind, amint azt a Hírsugalló közölte. Ha jól tudom, a
húgod is köztük volt, Farkas!
Gergőnek emlékeztetnie kellett magát, hogy amit lát és hall, az csupán Toportyán
rémálma. A Gyémánt Jurta, a rosszindulatú vajákos asszony és a völgyben tolongó
tömeg azonban nagyon is valóságosnak tűnt.
− Akkor tehát honnan van új főtáltosunk, némber? − csattant Farkas hangja. A vajákos
arca bíborba borult, de látva a fiú elszántságát, inkább sietve felelt, miközben a társai
felé araszolt.
− Honnan volna? A mi jóságos, segítő nemes urunk, Aritmia Orbánc, akit mindeddig
igazságtalanul üldözött az Álomfelügyelet, elhozta nekünk új vezérünket. Még mi sem
tudjuk, ki ő, de Orbánc úr, kit a Győzedelmes néven is szoktak emlegetni, csakis jót
akar nekünk.
Farkasnak görcsbe rándult a gyomra. Alig tudta elhinni, hogy a révülők közül bárki is
elhiheti egy köztudottan sunyi rémtündér hazugságait. Sarkon fordult, magára hagyva a
megkönnyebbült vajákost, és átvágva a tömegen, egyenesen a Gyémánt Jurtába indult.
Oda azonban nem engedték be.
− Bogi fia, Farkas vagyok, s most érkeztem a táltossá avatásomról − mondta az ajtóban
álló őrök kapitányának. A buta képű, széles vállú vadász bambán bámult rá, majd
annyit mordult:
− És akkor mi van? Ide úgyse lépsz be, ha te magad vagy Kende táltos szelleme.
Orbánc urunk megmondta, hogy holnap reggelig a Gyémánt Jurtába révülő nem teheti
be a lábát.
− Hallod te egyáltalán a saját ostoba szavaidat? − ordított rá Farkas. − A Vadászok
Jurtájának tagjaként kitiltod saját néped varázstudóit a Gyémánt Jurtából, egy
nyavalyás rémtündér utasítására?
Az őrök fenyegetően nyúltak bűbájostoraik felé.
− Takarodj innen, kölyök, különben mehetsz az izgága Hódfarok mellé! − harsogta a
tiszt, szögletes állával jelezve az irányt.
Farkas úgy döntött, itt sem vitatkozik tovább. Ha rátalál Hódfarok nénére, vele talán
végre szót tud majd érteni.
Az idős vajákos asszonyt nem volt nehéz megtalálni. Sártól és vértől csatakos, szakadt
ruhában, kibomlott hajjal gubbasztott az egyik közeli domb tetején. Keze-lába
kalodába zárva, melyen bűbájlakat fityegett. Néhány vásott rémtündér kölyök (mert a
szanaszét táborozó révülők között szép számmal akadtak eme ocsmány faj
képviselőiből is) épp rothadt narancsokkal dobálta szegényt. Farkas villámgyors
pofonok durranós sorozatával szétkergette a patás, pikkelyes, szőrcsimbókos
szörnyetegeket, majd bűbájostorával megpróbálta kinyitni a kalodát.
− Nem fog sikerülni − szólalt meg elhaló hangon Hódfarok néne. −Mindez Toportyán
rémálma, fiacskám, ezért a varázserőd itt nem működik.
− Vagyis amit látok, az mind hamis? − Farkas reménykedve guggolt le a néne mellé, de
feleletül pusztán talányos mosolyt kapott.
− Keresd meg gyorsan Toportyánt, és vidd el innen − suttogta aztán Hódfarok néne. −
Tekercses Ajtony rejtegeti a jurtájában, de a rémtündérek nemsokára rábukkannak, s
akkor már késő lesz.
− Mennyi mindebből a valóság, néne? − faggatta tovább Farkas. − A Gyémánt Jurtánál
valóban Orbánc az úr? S ha igen, hogy lehet ez? A révülők...
−A révülők is csak emberek, különösen, ha rettegő és kétségbeesett tömeggé válnak −
vágott a szavába a vajákos asszony. − A népünk lassan egy esztendeje elveszítette
Kende táltost, és azóta egyre nő bennük a félelem. Vezérre van szükségük, s mivel
Böffeget hiába várják, hát elhiszik Orbánc hazug ígéreteit.
−Akkor sem értem... − heveskedett Farkas, de a vajákos asszony megtört tekintete
csendre intette.
— Kíváncsi vagy, miként eshetett meg mindez? − súgta Hódfarok néne. − Hát jó,
merítkezz meg a tekintetemben, s látni fogod, amit én láttam.
Az ifjú táltos mozdulatlanná dermedve nézett a néne szemébe. A vajákos asszony
írisze hirtelen nőni kezdett, melyben a fények vad táncban kavarogtak, miközben fekete
szembogara mélyén homályos képek tűntek föl. Farkas érezte, amint a bűverő
megragadja a testét, s a következő pillanatban feltárult előtte a múlt.

***

A Gyémánt Jurta világára senki nem ismert volna rá, annyira átalakult, mióta
Aritmia Orbánc betette oda negyvennyolcas lábát. Mindez egyetlen nappal az Éjtáltos
indulása után történt. A rémtündér eleinte békésen sétálgatott a sátorvárosban, s mivel
fekete köntösét szorosan maga köré csavarta, kapucniját pedig gyíkarca elé húzta, így
senkinek sem tűnt fel, hogy körözött bűnöző jár közöttük. Mikor pedig − két hónappal
később − Hódfarok néne szembetalálkozott vele, Orbáncnak már számtalan követője
akadt a révülők között. Az elkeseredett, csalódott fanatikusok nem engedték
letartóztatni a rémtündért, mivel addigra Orbánc meggyőzte őket, hogy a Tíz Jurta
Szövetsége, valamint a Hetek becsapták az egész Keleti Varázsvilágot.
− Nézzétek az Álomfelügyelet csíkos párnát mintázó sátrát! − harsogta hordókból
rögtönzött emelvényéről a rémtündér. − Azt hinné a jó érzésű révülő, hogy odabenn
igazságos köztisztviselők ügyelnek a rendre. Valójában azonban Böffeg pribékjei
pofozzák bambára az ártatlan, egyszerű varázstudókat és álomlényeket. Hogy miért?
Hát a hatalomért, bűbájtársaim, a varázshatalomért, amit maguknak akarnak
megtartani!
Eleinte persze alig akadt olyan, aki komolyan vette a reggeltől estig hol itt, hol ott
szónokló Orbáncot. A révülők túlságosan el voltak foglalva azzal a nyomasztó
gondolattal, hogy hamarosan elérkezik a táltosválasztás napja, s még mindig nem
lehetett tudni, ki kerül a Hetek élére. Ráadásul egyre több vészterhes hír érkezett a
Törzs- és Lombszintről, melyek arról szóltak, hogy látszólag teljesen ép álomvilágok
hirtelen darabokra hullva a Gyökérszintre zuhantak. Ez csakis azt jelenthette, hogy a
Valóság éberei immár sokkal több regét, mondát felejtenek el, mint korábban.
Az új főtáltosra óriási szükség lett volna!
A Gyémánt Jurtában Hódfarok néne helyettesítette Böffeg sámánt, aki hónapok óta nem
mutatkozott. A többi sárkányőrt olykor látták sietve érkezni és távozni, de azután ők is
elmaradtak. A több száz varázstudó közül egyedül Cserdítő Csongor, az
Álomtárgyipari Tanács ostorügyi szakrévülője figyelt fel arra, hogy valami különös
dolog folyik a Gyémánt Jurta környékén. Az öreg naphosszat ücsörgött sámliján és a
sátorváros életét figyelte. Kicsiny jurtája, mely nem csupán a lakhelye, de egyben
ostor-reparáló műhelye is volt, a Sárkányfog utca legvégén állt, közel a Peremerdőhöz.
Miközben Csongor a megrepedt, bőrszíját vesztett, vagy kibomló csomóktól szenvedő
varázsfegyvereket javította, sokszor nézelődött, s így számos dolgot észrevett.
Elérkezett végül az a nap, mikor kapta magát és felcaplatott a Gyémánt Jurtába, hogy
rossz érzéseit megossza Hódfarok nénével.
− Egyre több gyanús alak lép a világunkba, asszonyság − kezdte, midőn a vajákos,
kinek ezerfelé kellett szaladgálnia, végre fogadta őt.
− Ne szólítson asszonyságnak, ha kérhetem − mordult a vénemberre Hódfarok néne.
− Ahogy óhajtja, asszonyság − vont vállat az apró termetű, éberként valaha cipészként
dolgozó, s így görbült hátú Csongor. − A műhelyem ajtajából látom, hogy immár
csapatostul bukkannak ki az Ébredés Ajtajaiból. Mind csuklyás, köpönyeges, de van,
amelyik egyenesen maszkot hord. Felettébb hasonlítanak arra a bajkeverőre, aki
mostanság beszédeket tart a sátorvárosban.
− Hallottam a fickóról − bólogatott Hódfarok néne, miközben egyik szemével a
veszélyes varázshulladékok újrafeldolgozásáról, a másikkal pedig a négyszögletes
bűbáj gyűrűk kóros elterjedéséről írt jelentéseket olvasta. − Rengeteg a dolgom, nem
lehetek ott mindenütt. Ahol azonban ennyi álomlény és révülő van összezsúfolva, ott
mindig akad néhány flúgos. A szónok ártalmatlan hőzöngő, semmi több.
− Értem én, asszonyság, mégis ildomos volna legalább egyetlen pillantást vetnie arra a
fickóra − vonogatta megint csontos vállát Csongor. − Ha nem magának, hát a Hetek
közül valakinek. Elvégre mind itt vannak valahol, a Gyémánt Jurtában.
− Itt ugyan nincsenek − rázta varkocsos fejét Hódfarok néne szórakozottan, s közben
arra gondolt, vajon a kilyukadt boszorkányüstöket előhevítés után fel lehetne-e etetni a
táltoslovakkal?
− Különös, hogy ezt mondja, asszonyság, mert mindegyiküket láttam megérkezni −
Cserdítő úr a homlokát ráncolva emlékezett. − Utolsóként Waru Dalong révült ide,
pontosan két napja. Ő is, mint a többiek korábban, bejött a Gyémánt Jurtába, de kilépni
innen már nem láttam.
− Ha Dalong mester valóban itt lenne, tudnék róla, nem? −Hódfarok nénét határozottan
bosszantotta az akadékoskodó ostormester.
− Bizonyára, asszonyság, bizonyára − huzigálta a szája sarkát Csongor. − Akkor hát
nem is zargatom tovább.
A vajákos asszony mormogott valami köszönésfélét, s megvolt róla győződve, hogy
hamar elfeledkezik a bűbájostorok tudoráról. Így is történt, míg másnap be nem futott
egy kósza jelentés, miszerint Cserdítő Csongor eltűnt.
− A bűbájostorom harmadik csomója folyton kiköti magát, ezért akartam az öreghez
vinni − panaszolta egy ijedt képű, fiatal boszorkány. − Csakhogy a jurtájában hatalmas
felfordulást találtam, mintha álomhurrikán söpört volna végig a berendezésen. Csongor
pedig sehol.
Az Álomfelügyelet ügynökei átkutatták az egész környéket, de ők sem akadtak nyomára
a mesternek. Hódfarok nénében ekkor támadt fel a mardosó gyanú, hogy Cserdítőnek
igaza lehetett: különös dolgok történnek mostanság a Gyémánt Jurta körül! Nyomban
nyakába vette a sátorvárost, és az alsó fertályra ment. Hatalmas tömegre lett figyelmes,
hát közéjük furakodott, hogy lássa, mi érdekli oly nagyon a révülőket. A vadászok,
boszorkányok, vajákosok és egyéb varázstudók tátott szájjal Aritmia Orbánc hordóról
harsogott szavait hallgatták.
− A Hetek egyedül hagytak benneteket! − bömbölte kivörösödött képpel a rémtündér.
− Nyakunkon a táltosválasztás napja, és a Révülők Világának vezetőre van szüksége.
A Hetek nem képesek főtáltos nélkül kordában tartani a Sárkányt. A levél- és
kéregvilágok közül néhány máris darabjaira esve pusztult el. Ha így mennek tovább a
dolgok, hamarosan arra ébredtek, hogy elapadt a bűvös erőtök. Merre jár Böffeg?
Talán csak nem elmenekült, mivel látja, hogy a Keleti Varázsvilágnak vége? És hol
van a Hét Sárkányőr? Megmondom nektek! Mindegyik a saját Tűzkörének
biztonságában várja, hogy kiderüljön: nincs új főtáltos, tehát nincs jövője a
világunknak!
Hódfarok néne ekkor verekedte át magát az emberek legbelső körén, és csípőre tett
kézzel megállt a hordók tetejéről harsonázó Orbánc előtt.
− Hé, maga! − kiáltotta. − Jöjjön le onnan azonnal!
A rémtündér gúnyos arckifejezéssel nézett le a vajákos asszonyra. A tömeg izgatott
csendben várakozott.
− Talán tilos elmondanom a véleményemet? − kérdezte Orbánc. − Én eddig úgy
tudtam, hogy a Keleti Varázsvilágban igazság és szabadság uralkodik.
− Amit maga ordibál, az csupa rágalom és hazugság − Hódfarok néne érezte, hogy a
háta mögött állók lassan a hordókhoz nyomják. − Mint a Böffeg sámán által
ideiglenesen megbízott főrévülő, felszólítom, hogy fogja be, és tűnjön el ebből az
álomvilágból, különben...
− Különben bevisznek a párnás sátorba, némi tenyeres-öklös megbeszélésre? − vágott
közbe drámai hangon Orbánc, majd ismét a tömeghez fordult. − Én csupán egy
hétköznapi, szerény, csendes álomlény vagyok, aki igazságot szeretne. Ahogy ti is
ilyenek vagytok, bűbájtársaim, igaz? Hát akkor ne engedjük tovább a Heteknek, meg a
talpnyalóiknak, hogy ők döntsék el, kinek, mennyi varázserő jár! Nemes, bölcs,
igazságos főtáltosra van szükségünk, de Böffegék megtagadják tőlünk. Inkább elbújnak
a birtokaikon, a Világfa rejtett vidékein, míg a révülők népe szét nem hullik
darabjaira, hogy aztán megint ők ülhessen a nyakunkba. Hát még mindig nem értitek?
Az egész hazug játék csakis arról szól, hogy végül Böffeg kiálthassa ki magát
főtáltosnak! Ne engedjétek megfélemlíteni magatokat! Ígérem, én mindenkit megvédek,
akit a Hetek büntetni akarnak!
A tömegen döbbent, dühös moraj hullámzott végig.
Hódfarok néne meglepve fordult hátra, s nem hitt a szemének: varázslók,
garabonciások, vadászok bámultak rá, izzó gyűlölettől eltorzult arccal.
− Ezt az ostobaságot nem hihetitek el! − próbálta túlkiabálni a felé ordított szitkokat. −
Hiszen ez az alak...
− Mindig is be akarták sározni a nevem, pedig én csupán az igazságért küzdöttem −
folytatta szónoklatát Orbánc. A torkára harsány-bűbájt olvasott, így az immár
többezres tömeg legmesszebb álló tagjai is tisztán hallhatták a szavait. − Soha nem
vágytam hatalomra, sem hírnévre. Ahogy itt állok előttetek, pirul az orcám, hisz a
barátaim megmondhatják: mindig is szerény álomlény voltam, aki még a boltban sem
meri hangosan kimondani, mit kér. De eljött a nap, mikor tudomásomra jutott, hogy
Böffegék eltitkolják előttetek az új főtáltos nevét, mert maguknak akarják a hatalmat.
Láttam, hogy a révülők népe évről
 évre rosszabbul él, mert a Hetek mindenünkből kiforgatnak minket. S akkor
elindultam szerény kis lakom csendességéből ide, hozzátok, hisz a révülők boldogsága
az én leghőbb vágyam. Tudjátok hát meg: elhoztam közétek az új, igaz főtáltost, akit az
avatás reggelén bemutatok nektek!
Hódfarok néne ekkor értette meg végre, hogy elkésett minden intézkedés. Mialatt ő a
varázsszemét sorsával piszmogott, Aritmia Orbánc maga mellé állította az elkeseredett
révülők tömegeit, akik pusztán azért hittek neki, mert hamis reményt adott. A vajákos
asszony megpróbált csendben kisurranni az őrjöngve ünneplők közül, de a
rémtündérnek esze ágában sem volt futni hagyni azt, aki még mindig veszélyeztette új
hatalmát.
−Az eljövendő főtáltos nevében, mint az ő előhírnöke, megparancsolom, hogy
tartóztassátok le azt a némbert! − mutatott gyíkkarmos kezével Hódfarok nénére, akit
néhány megvadult vadász nyomban lefogott − Vigyétek a Gubbasztó dombra, s tegyétek
bűbájkalodába, hogy mindenki lássa: vége a Hetek átokverte hatalmának!
Az elkövetkező napokban Aritmia Orbánc beköltözött a Gyémánt Jurtába. Leghívebb
követői a vadászok és a varázslók közül kerültek ki, de szép számmal érkeztek egykori
rontó boszorkányok és rémtündérek is az Ébredés Ajtajain át. Eleinte felszabadult
öröm, reggelig tartó vigasság uralkodott a Peremerdő övezte álomvilágban. Orbánc
megnyittatta a raktárakat, így mindenki korlátlanul ehetett, ihatott, és sokan bizony
lerészegedtek. Az Álomfelügyelet ügynökeit sorra elfogták és a fekete köpönyeges
rémtündérek, akik csataostorral a kezükben járták a sátorvárost, bezárták őket a
Révülők Kriptájába. Ezzel egy időben számos csavargó, álomvarangy és
szemfényvesztő bukkant fel, akik mind azt állították, hogy a Hetek korábban titkos,
földalatti börtönökben kínozták őket, pedig − természetesen − ártatlanok voltak.
És a tömeg hitt nekik.
Persze azért nem mindenki bolondult meg. Hódfarok néne a Gubbasztó dombról jól
látta, amint a rémtündérek különítményei sorra elfogják azokat, akik szót mertek
emelni Orbánc ellen. Róluk kijelentették, hogy „nem igaz révülők, idegenszívű
bűbájtalanok", „éber éjlelkek", akik befurakodtak az Álomvilágba. Sokan félni
kezdtek, főleg, mikor rokonaik, barátaik tűntek el, kerültek börtönbe, mivel olyasmit
tettek vagy mondtak, ami nem volt Orbánc ínyére. A rémtündér mindennapos
beszédeiben gúnyolódva felszólította a még le nem tartóztatott lázongókat, hogy
takarodjanak át a Valóságba, hisz inkább ébernek, mint varázstudónak valók.
„Ki az idegenekkel az Álomvilágból!" − bömbölte immár nemes kőrisfából épített,
üvegasztallal díszített szónoki emelvényéről a rémtündér. − „A Világfa az
álomlényeké! Aki ellenünk van, az soha nem is volt igaz révülő!"
Aritmia Orbánc immár tökéletesen átvette a hatalmat. A Gyémánt Jurta fölött beborult
az ég, sokszor tombolt vad vihar, mennydörögtek és cakkos villámokat szórtak a fekete
felhők.
− Égi Atyácska dühös − sóhajtott Hódfarok néne, akit persze senki nem vitt fedél alá.
− Hol lehetnek a Hetek? Miért nem toppan be végre Wugu Wataturu, vagy Gama fia,
Csihua a dzsungelsámánok élén, hogy rendet tegyen?
Erre a kérdésre a vajákos asszony másnap kapott választ. Dél körül, mint rendesen, az
egyik rontó boszorkány némi rossz szagú, döglött bogaraktól hemzsegő kását vitt a
kalodában senyvedő rabnak. A fatálat elég közel tette le a nénéhez, így az
kilefetyelhette az ételt.
− Délután megkérem az őrjáratot, hogy szánjanak rád néhány percet − szólt kesernyés,
gyűlölködő hangon a boszorkány. − Akkor levesszük rólad a béklyót, elvégezheted a
dolgod az erdőszélen, és megmozgathatod a lábadat. Csak aztán légy hálás érte!
Hódfarok néne úgy tett, mintha nem hallott volna egyetlen szót sem. A rontó
boszorkány savanyú ábrázattal pislogott a komor ég felé, mivel az eső ismét rákezdte.
− A haverjaidnak sokkal rosszabb a soruk, hidd el − pletykált tovább unalmában a
némber. − Te legalább friss levegőn vagy, mos az eső, és embereket is látsz. A Hetek
viszont a Kripta legszutykosabb celláiban raboskodnak, mióta Orbánc urunk
várlabirintusi rémtündérei összefogdosták őket.
− Hogy sikerült rájuk találnotok? − szaladt ki Hódfarok néne kásától ragacsos száján a
kérdés.
− Kemény csávók azok a szívgyötrő tündérek, de most a kisujjukat is alig kellett
mozdítaniuk − a boszorkány buta, pufók képén széles vigyor terült szét. − Míg te a
kimutatásokkal bogarásztál, mi szép lassan lecseréltük a Gyémánt Jurta személyzetét.
Amikor aztán látogatóba jött valamelyik a Hét Sárkányőr közül, csak felszolgáltunk
neki néhány ízes falatot, persze bódító főzettel locsolva, s már zsuppoltuk is be a
Kriptába.
„Utolsóként Waru Dalong révült ide, pontosan két napja" − derengtek fel hirtelen
Cserdítő Csorna szavai Hódfarok néne emlékezetében. Ő is, mint a többiek korábban,
bejött a Gyémánt Jurtába, de kilépni innen már nem láttam."
A város néhány hét alatt eltűnt. Aritmia Orbánc először a három szint és a Tíz Jurta
Szövetségének hivatalait, majd minden egyéb jurtát, vityillót és sátrat elbontatott.
Ekkor már nem akadt révülő, aki tiltakozni mert volna. A hatalomátvétel híre gyorsan
terjedt a Világfán, de mivel azt elsősorban a rémtündérek, álomvarangyok és más,
Orbánchívők terjesztették, így kevés igazságot csomagoltak sok édeskés hazugság
közé. Számos becsapott, vagy egyszerűen ostoba révülő továbbra is rajongásig imádta
a rémtündért, s hitt abban, hogy ő majd újra erőssé teszi a Keleti Varázsvilágot. Az
Ébredés Ajtajai szinte szünet nélkül üzemeltek, egyre csak ontva a táltosavatásra
érkezőket. Akadt közöttük, akinek nem tetszettek az új rendelkezések. Nekik a Révülők
Kriptájának immár túlzsúfolt börtönében „rendeztek be" szállást.
Végül felépült a hatalmas díszemelvény, mely fölé a Várlabirintusi Tündérhercegség
Arany Pajszerrel kiegészített, marakodó patkányokat ábrázoló címerét bájolták. A fő
helyen ül majd Aritmia Orbánc és Szíriza Dancs. Kettejük közé trónust állítottak,
melyet majd az eljövendő főtáltos foglalhat el.
Természetesen mindenki azt találgatta, ki lesz ő. Néhányan megint csak börtönbe
kerültek, pusztán, mert az jutott eszükbe − és sajnos ki is mondták − hogy talán Bogi
fia, Farkas váltja fel Kendét. A révülők új leckét tanultak: a fekete köpönyeges
Orbánc-különítményesek közelében jobb befogni a szájukat.

***

Farkas figyelő tekintete előtt hirtelen minden zavarossá vált. Szétfolytak a

Gyémánt Jurta körvonalai, felkavarodott a sár, hogy azután ismét a helyükre
rendeződjenek a dolgok.
 − Így történt − motyogta kimerülten a kalodába zárt Hódfarok néne. A táltosfi
borzadva pillantott a díszemelvény irányába, amin most is fekete köpönyeges alakok
őrködtek.
− Köszönöm, hogy megmutattad − szólt Farkas. − Felkutatom a némbert, és
elveszem tőle a kaloda kulcsát.
Indult volna, de a vajákos asszony újra csak rámordult.
− Tedd végre a dolgod! Te Toportyánért jöttél, hát őt keresd!
Ekkor Hódfarok néne mögött váratlanul felderengett Kende szellemalakja. Farkas
szólni akart hozzá, de a bölcs táltos egyetlen mozdulatával csendre intette őt, majd felé
nyújtotta jobb tenyerét, amin Éganyácska Könnye hevert. Ezzel egy időben Kende bal
kezében megjelent, majd eltűnt a rovásjelekkel díszített táltosbot.
Farkas hirtelen megértett mindent. Felugrott Hódfarok néne mellől, és lélekszakadva
rohant át a sátorvároson. Tekercses Ajtony már várta őt.
− Vedd az öledbe Toportyánt, és ébredj ebből a Rossz Álomból − mondta a
Kéregtekercstár őrzője. − Orbánc pribékjei minden pillanatban...
A jurta hátsó fala berobbant, a résen rémtündérek hordája nyomakodott előre.
Mögöttük a gyűlölettől elvakult révülök tömege követelte, hogy Farkast, az árulót,
zárják kalodába.
A táltosfi ölébe kapta Toportyánt, majd kimondta az ébredés igéjét...
A szertartás véget ért Gergő a kőpadlón hevert, karjában az ébredező Toportyán.
Cseszku aggódva hajolt föléjük.
− A lélekkötés újra ép, de idő kell, míg a táltos és segítő állata erőre kap − mondta a
csuklyás.
− Nincs... több... elvesz... elvesztegetni való... időnk.
Különös, tétova, rekedt hang szólalt meg a kőkatedrális falai között. Tulajdonosa
mintha most tanulna beszélni, nehézkesen formálta a szavakat. Gergő hitetlenkedve
emelte fel a fejét, s még az én térdem is megroggyant a döbbenettől.
Toportyán nagyot szusszanva a hasára fordult, megnyalintotta a táltosfi arcát, majd
rekedt hangján ismét szólt:
− Most meg mit bámulsz ilyen bambán, kölyök? Tán csak nem hitted, hogy a farkasod
örökre megnémult?

***

Borzalag még mindig a pokrócaiba csavarva, a Rossz Álom emlékétől zavaros

tekintettel nézett fel rám. Körülötte a négy, vele egy időben megbetegedett lélekvámpír
szintén ébredezett. Úgy tűnt, Farkas kockázatos vállalkozása, melynek során
kiszabadította Toportyánt a rémálomból, rajtuk is segített.
− Mit művel magácska a barátom holmijával? − szólt rám a majdnemtáltos. Én a
sarokban térdelve épp módszeresen szétdobáltam Gergő cuccait, s nem értettem,
Borzalag miért beszél hozzám ilyen furcsán. Felé fordultam hát, neki meg leesett a
szakállas álla.

− Te vagy az, Tanarilla? − recsegte döbbenten az éppencsaknem-táltos. − De

hogyan...? Mióta...? És hol vannak a szárnyaid?

− Bocsika, öreg révülőm, de nekem most nincs időm megválaszolni a kérdéseidet

− feleltem, tovább turkálva Gergő dolgai között. − Igen, éber lettem, a tündérkedésnek
örökre befellegzett. Toportyán pedig újra beszél. Na, ezt kapd ki! Cseszku szerint
évekkel ezelőtt, mikor Gergő a Gyökérszintre zuhant, elszakítva a segítő állatától, a
sámánsüly miatt a farkas megnémult.
Most viszont, hogy újra kötötték a közöttük lévő lélekfonalat, Toportyán beszélőkéje
megjavult. ... Hoppá, megvan végre!
A tenyerembe hűvösen, nyugtatóan simult a Rikácskő, amit még Sárláb Simon
barátunktól csentem el. Azóta Gergő cipelte magával, sásból font szütyőjében, mert én
váltig állítottam, hogy jól jön az még egyszer. Most aztán szívből reméltem, hogy
igazam lesz.
− Hurtuba, kérlek, segíts nekem − léptem a lélekvámpírhoz, aki eddig kábult társait
támogatta. − Muszáj kimennem a házból, mert a tetőt borító ólomlemezek eltérítik a
varázserőt.
− Odakinn még mindig zuhog az álomeső − figyelmeztetett csöndesen köpönyeges
barátom. − Nem hinném, hogy meg tudnálak védeni bármitől, ami a fenti sötétségből
zuhan rád.
− Talán figyelmeztethetsz, hogy ugorjak félre, ha egy különösen nagy álomtörmelék
akar kilapítani. Elég az ajtóba állnod, onnan rám kiálthatsz. − Jobb ötletem van −
legyintett szürke kezével Hurtuba, s már indult is kifelé, oly fürgén, hogy alig győztem
követni.
Odakinn valódi mágikus ítéletidő tombolt. Borzadva láttam, hogy a sziget talajára
annyi por, törmelék és sárdarab hullott, ami már a házakat is kezdte elborítani.
Némelyikbe belépni sem lehetett, mivel a felhalmozódott álomhulladék eltorlaszolta a
bejáratot, betömte az ablakokat, és megroggyantotta a falakat. A katedrálishoz vezető
út közepén egy királyi hintó maradványai hevertek. Nem néztem meg közelebbről, de
erősen reméltem, hogy utasok nem voltak benne, miközben odafentről, talán a
Lombvilág egyik meséjéből idáig zuhant.
− Gyere már, ne ácsorogj! − ordította túl a rettenetes dübörgést Hurtuba.
A lélekvámpír a derekáig emelte köpönyegének szélét, hogy egyáltalán lépni legyen
képes a ragacsos, sűrű mézgában. Fentről folyamatosan hullott a szmötyi, olykor pedig
kellemetlenül nagy kavicsdarabok koppantak a vállamon és a fejem tetején.
Távolabbról időnként ijesztő csobbanások, toccsanások jelezték, hogy az álomzuhogás
cseppet sem enyhült.
Hurtuba az utca túloldalán álló, raktárnak használt épülethez futott, és minden teketória
nélkül berúgta annak ajtaját. Már éppen átléptem volna én is a küszöböt, mikor ismét
felbukkant, A feje fölött hatalmas, ovális mosódézsát egyensúlyozott, mintha kalap
helyett szeretné hordani.
− Néhány percig ez is megvéd a veszélyes törmelékéktől, persze csak akkor, ha nem
nagyobbak egy ökör fejénél − kiabálta a lélekvámpír. − Arra kérlek, bármire készülsz,
csináld hihetetlenül gyorsan!
Bólintottam, majd kiálltam az egykori út közepére, aminek kitaposott sávját persze már
rég csak sejteni lehetett. Leguggoltam, Hurtuba pedig szorosan mellém állt, és a fejünk
fölé tartotta a dézsát. A vastag fán vadul kopogtak a kavicsok. Mikor öklömnyi
darabok találták el, rögtönzött „esernyőnk" mély hangon döngött, mintha csak a
méltatlankodását szeretné kifejezni. Elővettem zsebemből a Rikácskövet, és
igyekeztem magamban felidézni, hogy is használta azt valaha Senyő. Az élénkpirosra
festett felületen nem láttam nyílást, ami jelezte volna, hogy a közelben elérhető trapp
tartózkodik. Hát persze, előbb bele kell fújni a végébe! Megtettem. Halk, búgó hang
áradt ki a Rikácsból, de csupán egyetlen, nagyon kicsi lyuk nyílt meg rajta, s az is
folyton be akart záródni.
− Hé, van ott valaki? − kiáltottam rá a kőre. − Tanarilla vagyok a Gyökérszint alól.
Válaszoljatok!
A dézsa tetejére iszonyatos robajjal valami termetes esett. Hurtuba térde megroggyant,
majdnem elveszítette az egyensúlyát, azután mégis sikerült talpon maradnia.
− Igyekezz, kicsi tündér! − morogta a lélekvámpír.
− Tanarilla hívja a trappsofőröket! Mentésre van szükségünk, méghozzá azonnal!
Sárláb Senyő, merre vagy?
A Rikácson végre valamelyest nagyobbra tágult az az egyetlen nyílás, és a mélyéből
halk, bizonytalan szavak recsegtek elő.
− Ki nyafog itt, gyerekek? Ti is halljátok?
Azonnal ráismertem a hosszú képű, babonás trappsofőr, Krobló hangjára. − Letépem a
nyakadból a talizmánodat, te álomszállítmányozók szégyene, ha nem veszed komolyan
a segélykérésemet! − sikoltottam a Rikácsba. − Hármas rikács mindenkinek! Tanarilla
vagyok, Farkas tündéri kísérője. Bajba kerültünk a Gyökérszint alatt. Mentsetek ki
minket! Hármas rikács...! − A Gyökérszint alatt csak a Sártenger van, nyanyus! −
pimaszkodott a lóképű sofőr. − Kit akarsz te a lopott Rikácsoddal becsapni? Vigyázz,
mert ha a nyomodra akadunk, és rájövünk, hogy honnan csórtad a Rikácskövet,
beteszünk a viharkerekek alá és...
Befogtam a nyílást. Dühömben már azon voltam, hogy eldobom a követ, mikor a
tenyerem alatt újabb rés tárult fel. A belőle áradó magabiztos, vidám és erős hangtól
repesni kezdett a szívem.
− Szia, tündérkém, hát te még élsz? Azt hittem, azok az ocsmány, csuklyás törpék apró
darabokban küldtek vissza titeket a Valóságba.
− Senyő bátyó! − izgalmamban felugrottam és bevertem a fejem a dézsába.
Bocsánatkérőn néztem Hurtubára, majd tovább beszéltem: − Édes Senyő, nagyon
figyelj rám! A Gyökérszint alatt, a Sártengeren úszik egy sziget. Tudom, nehéz elhinni,
de így van. Gyere értünk, bajban vagyunk!
− Bajban van az egész Világfa, töpörtyű, nekem elhiheted. Épp most érkeztem az egyik
magán álombirtokra, ahová éneklő kerti szobrokat hoztam, és tessék... Az egész
széthullott és lepotyogott a Gyökérszintre. De ha minden más darabokra hullik, titeket
akkor is kihozlak onnan. Kászon, szimat! Szerettem volna megköszönni neki, hogy
egyáltalán elhitte, amit mondok.
Csakhogy Hurtuba hirtelen felüvöltött, majd eldobva a dézsát, megragadta a derekamat
és félrerántott − mint később megtudtam — egy égből zuhanó, fél parasztház útjából.
Mire kikecmeregtünk a ránk zúduló, méteres sárréteg alól, a Rikácskövet
elveszítettem, Visszarohantunk hát a házba, s én az ablakhoz ülve lestem az eget, hátha
megpillantom egy farkasölő kutya hatalmas fejét, szemében Sárláb uram integető
alakjával.

***

Mindeközben Farkas és Toportyán erőre kaptak. A táltosfi megköszönte

Cseszkunak a segítséget, majd arra kérte, hadd húzódjon be az irodájába, mivel
sürgősen át kell gondolnia néhány dolgot. Mikor becsukódott mögöttük azrajtó, a
zsebéből elővette, s maga elé, az asztalra tette Éganyácska Könnyét.
− Ehető? − érdeklődött kíváncsian szimatolva Toportyán.
− Nem igazán − mosolyodott el Farkas.
− Kár − mordult elégedetlenül a hatalmas ordas, majd leheveredett a padlóra, két
mancsára fektetve gyönyörű fejét. − Megjegyezném, hogy az utóbbi hetekben alig
kaptam farkasfogra való étket.
− Ez igazán szomorú, de most néhány percig maradj csendben − kérte segítő állatát
a táltosfi.
− Két esztendeje hallgatok − Toportyán elégedetlenül szusszantott. − Se kaja, se
duma? Kutyának való élet. Csakhogy én ordas vagyoúúúúúok!
− Kérlek! − sóhajtott ismét Farkas, mire Toportyán engedelmesen lehunyta a szemét. A
táltosfi közel hajolt Éganyácska Könnyéhez, s merőn nézte azt.
− Tudom már, mit kell kérdeznem tőled — súgta végül, majd vigyázva megérintette a
csepp alakú ékkövet, melynek belsejében eleven szikrák kergették egymást szépséges
táncba. − Mondd hát meg nekem...

***

− Mi nem hagyhatjuk el a szigetet, amit hajdan Árnyéktalan Nyék adott az

elődeinknek − jelentette ki határozottan Cseszku, majd kétkedő fintorral hozzátette: −
Egyébként sem hiszem, hogy a barátod képes lejutni ide. Az álomzuhogást semmiféle
járgány nem bírja ki. Gondolod, hogy mi itt ücsörögnénk a végső halált várva, ha fel
tudnánk révülni magasabb tájakra?
Láttam az öreg lélekvámpír vörös szemében, hogy biztos az igazában, én mégsem
voltam hajlandó ilyen könnyen feladni.
− Cseszku, a Világfán borzalmas dolgok történnek. Senyőnek nem volt ideje rá, hogy a
Rikácson keresztül beszámoljon az eseményekről, de a hangja elárulta a félelmét.
Pedig Sárláb Simon nem az a fickó, aki egykönnyen megrémül.
− Hallgasd! − a lélekvámpír felfelé fordította a tekintetét, mintha át akarna nézni a
kőkatedrális tetején. Az ólomlemezeken iszonyú robajt vertek a széthulló álomvilágok
kisebb-nagyobb darabjai. A házikó ablakában ücsörögve én is láttam, hogy az
álomzuhogás még vadabbá vált, épp ezért döntöttem úgy, hogy átrohanva a
katedrálisba, megpróbálom rávenni Cseszkut a távozásra, ami talán sikerülhet, ha a
trappok befutnak.
− Az is lehet, hogy az örök éj köszöntött ránk − folytatta az öreg lélekvámpír. −
Vannak a társaim között néhányan, akik éberként hittek a világvége eljövetelében. Úgy
nevezték: Armageddon, s a Jó és Gonosz végső összecsapásaként gondoltak rá. Az
álomzuhogás napok óta egyre erősebbé válik. Vagyis odafönn tucatnyi világ hullt
darabjaira, s még több követi őket ezen a végzetes úton.
Rettenetes gyanú kezdett ébredezni bennem.
− Valójában te azért nem akarod elhagyni a szigetet, mert nem hiszel benne, hogy a
Világfa állva marad − mondtam ki a nyomasztó felismerést. Cseszku lassan bólintott.
− Természetesen senkit nem tartok vissza, aki mégis át akar vágni az álomzuhogáson −
az öreg lélekvámpír merengve nézte az oszlopokra tűzött fáklyák egyikét. − Bár aligha
járna sikerrel, hisz lassan nincs hová menni. Kíváncsi volnék, a Sártengerből
sarjadzik-e még valaha mag?
Láttam, hogy az öreg teljesen elmerül nyomasztó gondolataiban. A katedrális hatalmas
kőfalai között lassan elviselhetetlenné vált a zaj, mivel odakinn az álomzápor még
sűrűbb lett, mióta Senyővel beszéltem. Úgy éreztem, én megtettem a kötelességemet.
Ha Cseszku itt akar pusztulni, az már az ő dolga.
− Gyerünk, Borzalag! − fordultam a majdnem.táltoshoz. − Meg kell találnunk Farkast
és Toportyánt, hogy útra készen álljunk, mikor Senyő befut.
− Várjatok! − a katedrális oszlopai között rohantunk, mikor Hurtuba lépett hozzánk. −
Én veletek tartanék, ha megengeditek.
Csodálkozva néztem a kék köpönyeges lélekvámpírra. Mióta csak a tudomásomra
jutott, hogy miféle „nép" tagja, folyton az a kérdés motoszkált a fejemben, hogy vajon
milyen közel került már a szabaduláshoz. Soha nem tűnt őrült gonosztevőnek, pedig
lélekvámpírrá csakis rettenetes bűn elkövetése miatt válhatott.
− Cseszku az imént azt mondta, bárki szabadon távozhat a szigetről, aki akar és képes
rá − szólt Borzalag. − Gondolom, ez rád is vonatkozik.
Hurtuba válaszolni akart, de ekkor különös dolog történt. Az állandó dörömbölés, ami
a katedrális tetejét verte, egyik pillanatról a másikra elhallgatott. A csend ijesztőbb,
vészterhesebb volt, mint a folytonos, fülrepesztő zaj. A lélekvámpírok mind felfelé
néztek, s vártak valamire.
− Elállt a zuhogás? − kérdeztem. − Gyertek, nézzünk ki!
− Nem! − Borzalag hihetetlen erővel kapta el a karomat, majd húzni kezdett magával.
Először nem értettem, mit akar, de aztán láttam, hogy a katedrálisnak azon része felé
visz, ahol a legsűrűbben álltak a tartóoszlopok. Hurtuba és még néhány lélekvámpír
szintén követett minket.
Hátamat éppen az egyik, domborművekkel díszített, vaskos oszlopnak támasztottam,
mikor meghallottuk azt a kísérteties zajt. Fentről jött, nagyon messziről, a Gyökérszint
irányából. Először csupán halk zürmögésnek tetszett, ami azonban egyre mélyebbé,
öblösebbé vált, míg végül falakat rengető bömböléssé nőtt. Lábunk alatt rázkódni
kezdett a talaj. A márványlapokon szeszélyes repedések cikáztak szerte. A számtalan
fáklya fénye, mely derekasan küzdött a katedrális sötétségével, most megmutatta, amint
a falakat alkotó kövek némelyike kimozdul a helyéből.
Borzalag ordított valamit, de az iszonyatos zajban egyetlen szavát sem hallottam,
pedig ott állt mellettem. Kénytelen voltam betapasztani a fülemet, mert a
dobhártyámba éles fájdalommal hasított. Ahányan csak összegyűltünk a sűrűn álló
oszlopok között, mind lekuporodtunk, a lehető legkisebbre húzva össze magunkat.
Először a forróság érkezett meg. A hideg levegő oly gyorsan melegedett fel, hogy a
katedrálisban található, vasból kovácsolt parázs- és fáklyatartók között kékes fényű
kisülések cikáztak. Az egyik átpattant a közelünkben kuporgó lélekvámpírra, akinek
nyomban lángra kapott a köpönyege. A szerencsétlen fickó eleven fáklyaként lobogva
rohant el valamerre.
Ezután a légnyomás beroppantotta a katedrális tetejének jó részét. Több tonnányi
meggörbült, a forróságtól néhol folyóssá vált ólomlemez záporozott fentről. Ölnyi
vastag fagerendák kísérték őket, jelezve, hogy maga a tetőszerkezet sem bírta a
nyomást. Szerencsére fölöttünk kitartott az építmény. Borzalag eszét dicsérte, hogy épp
oda rángatott be minket, ahol legsűrűbben álltak az oszlopok.
Az ólomlemezek iszonyatos robajjal érkeztek a márványpadlóra, több helyen
beszakítva azt. Miután az utolsó is szétkenődött a talajon, néhány pillanatig csak a
mindent betöltő, mély bömbölést hallottuk. Óvatosan felnéztem. A legtöbb fáklya
természetesen a törmelék alá került, néhol tüzek lobogtak, de a kilyuggatott katedrálist
mégis vörös árnyalatú, lágy fény borította be. Kerestem a forrását, s mikor felfelé
fordítottam az arcom, megláttam a felénk zuhanó, sárga és vörös árnyalatokban izzó...
hegyet. Gigantikus méretű darabja volt az egy álomviágnak, melyből mára több nem
maradt, mint ez a gyilkos meteorit. Ha jut időm arra, hogy eltöprengjek, mekkora
pusztítást fog okozni, mikor elér minket, rémületemben talán megáll a szivem.
Szerencsére a végzet gyorsabbnak bizonyult a gondolatnál.
A katedrális kétharmada finom porrá robbant szét, mikor az álomvilág óriási darabja
becsapódott. A légnyomás matricaként tapasztott rá a hátam mögött lévő oszlopra, ami
még ezt a katasztrófát is kibírta. Gerendák, kövek, ember méretű sárkoloncok
fröccsentek szerte. Szembe akartam nézni a halállal, így láthattam, amint a katedrális
egyik szépen faragott, hattonnás darabja kockacukorként röppen felénk.
A kő alig lehetett rettegő csoportunktól tíz lépésre, mikor hirtelen megtorpant a
levegőben, majd hihetetlen lassan körömnyi szilánkokra porladt. Örültem volna, ha
marad rá időm, de a következő pillanatban elért minket a meteorit becsapódásának
második lökéshulláma. Törmelék, fahasábok, fémlemezek zápora hullott le
körülöttünk, minket azonban csak finom por lepett be. A vörös erőtér, ami oltalmazott,
minden veszélyes méretű szilánkot felmorzsolt.
Hurtuba megragadta a karomat, és oldalra mutatott. A kavargó kőzáporban Farkast és
Toportyánt pillantottam meg. A táltosfi magasra tartotta fénylő varázsbotját, melyből
védőburkot terjesztett ki ránk és önmagára.
A pusztulás, amit a becsapódó álomvilág darabja okozott, leírhatatlan volt. Nem
csupán a katedrális nagy része, de az egész lélekvámpír falu is eltűnt a sziget sáros,
puha talajában. Cseszku trónusának, s a mellette álló húsz társának emlékét csupán
néhány légbuborék jelezte, melyek a ragacsos sárléből böffentek fel.
Farkas és Toportyán rohantak hozzánk, hogy felsegítsenek minket.
− Jól vagy, kedves? − kérdezte Gergő − Bocsáss meg de messze jártam, s majdnem
elkéstem.
− Messze? − nézett rá megütközve Borzalag. − Talán sétálgattál a tengerparton,
élvezve a csendes kőesőt?
− Dolgunk volt − vakkantotta Toportyán, farkasképén széles vigyorral − Tudtátok,
hogy a gazdám újabban kavicsokkal is képes dumcsizni?
A katedrális viszonylag épen maradt. Csonka falainak árnyékából öt lélekvámpír
támolygott elő. Borzadva gondoltam rá, hogy a többiek immár a Rémálmok
Birodalmában vannak, hisz lélekvámpírként nem töltötték ki a büntetésüket. Persze
ahogy a dolgok állnak, hamarosan a rémálmoknak, és a Világfa egyéb szörnyetegeinek
sem marad meg a maga, árnyaktól terhes országa.
Az álomzápor ismét permetezni kezdett. Rájöttem, hogy imént csak azért nem esett
tovább, mert a hatalmas meteorit esernyőként borult fölénk, miközben zuhant.
Felnéztem a sötét égre, de továbbra sem láttam egyetlen halovány fénypontocskát sem.
Vagy mégis?
− Sólyomszem-bűbájt! − kiáltottam Farkasra, és megrángattam a karját. − Olvass rám
gyorsan sólyomszem-bűbájt!
Bár nem értette, miért kérem, mégis engedelmeskedett. A látásom hirtelen élessé lett, s
immár tisztán kivehettem azt a halványan csillanó fénypontot, amit az imént szinte csak
megéreztem.
− Gyertek gyorsan! − megragadtam Farkas és Borzalag karját, hogy magammal
vonszoljam őket. − Olyan helyre kell mennünk, ahol nem takar semmi.
Farkas levette rólam a bűbájt, hogy ne botladozzak a törmelékhalmok között.
Kirohantunk a katedrális maradványai alól. Hallottam, amint az öt lélekvámpír és
Hurtuba is követ minket.
Az egyre sűrűbben hulló álomzápor közepette boldog ámulattal néztük, amint a lobogó
fülű Kászon, s mögötte még két trapp, átsüvít a sziget fölött. A kutyafej hatalmas
szemében megpillantottam Sárláb Simon uramat, aki szabad kezével biztatóan
integetett felénk.
− Ide rendeltek trappokat? − harsogta a sofőrök gyöngye, amint lefékezett mellettünk.
Tétovázás nélkül másztunk fel Kászon fejébe, miközben Hurtubát és a lélekvámpírokat
a két másik trapp mentette ki.
− Azt hittem, sokkal többen lesztek − szólt Senyő, indulásra ösztökélve farkasölő
kutyáját. − Minden árut kiszórtunk a trappok hátuljából, hogy elférjetek. De mondjátok,
csak... Biztos, hogy ezeket a randa képű emberrablókat is magunkkal akarjuk vinni?
− Nagyon hosszú és zavaros történetbe trappoltál bele, Senyő barátom, úgyhogy légy
türelemmel − Farkas aggodalmas arccal hallgatta a Kászon koponyáján dörömbölő
álomtörmelék hangjait. − Később mindent megmagyarázunk, de most arra kérlek,
vigyél minket abba az álomvilágba, aminek a helyét mindjárt bejelölöm neked a
márványtérképen. Előre szólok: zűrös út lesz! Az Álomidő olyan tájaira megyünk...
− Ne is folytasd! − legyintett Senyő. − Idáig sem volt leányálom, elhiheted. Ha nem
pottyan le fentről az a marha nagydarab szikla, ami utat vágott nekünk a hordalék
záporában, sohasem találunk rátok. Reméljük, kifelé is velünk lesz az Ég Urának
jóakarata.
− Abban biztos lehetsz, barátom − nevetett magabiztosan Farkas, majd felém fordulva
a kezembe csúsztatta Éganyácska Könnyét. Értetlenül pillantottam a kőre, melynek
belsejében minden fény kihunyt.
− Végre megértettem, miért kényszerített Kende a táltossá válás útjára − súgta a
fülembe Farkas.
− És... − izgalmamban kiszáradt a torkom,
− Épp azért kellett táltossá válnom, mert nem akarok táltos lenni. Kacifántosán
hangzik, igaz? Sebaj, majd később megérted. A lényeg, hogy feltettem a kérdést
Éganyácska Könnyének, s megkaptam rá a választ − Farkas szemében titokzatos fény
csillant. − Már tudom, ki lesz az új főtáltos.
 11.
Porladó rémálom

(Tanarillának, az egykori tündérlánynak, és Monyákos Tubának, az

Álomfelügyelet ügynökének 2005. július 5. napjától kezdve már nem volt módja
folytatni a naplóírást, így a történetüket utólag én, Tekercses Ajtony, a Regösök
Kéregtekercstárának gondozója zárom le. Bocsássátok meg, ha lúdtollam
ügyetlenebb, éjtintám haloványabb, mint azt e két nagyszerű álomlénytől eddig
megszoktátok.)

A széthulló álomvilágon rekedt rémtündérek a Böffeg sámán által gerjesztett

varázskupola pereménél tomboltak. A kántáláshoz immár csatlakozott Ezüstujjú
Balajtár, Hullámtörő Horka és Agmánd fia, Ursuru is, így négyük ereje ideiglenesen
feltartóztatta az ellenséget. Botlik Zsófi várt néhány percig, hogy Monyákos Tuba
lábaiba visszatérjen az élet, de mikor látta, hogy a dohánylidérc túl nagyot esett,
Morodur mester segítségét kérte. A galetkivel Böffegék mellé vonszolták a kábán
motyogó Tubát, és lefektették őt a puha pázsitra, Kalafonia szomszédságába, akit
immár szintén elhagyott az ereje.

− Mindjárt jobb lesz − biztatta önmagát és társait a dohánylidérc. − Beütöttem a

hátam, de alig fáj. Tartsatok ki, hamarosan a régi leszek. − Nyugodj meg, Tuba, nincs
semmi baj − küldött felé halovány mosolyt Büvellő, − Pihenj csak, mi majd elbánunk a
férgekkel.

Atvy Morodur és a révülő lány lopva egymásra pillantottak. Szólniuk sem kellett,
hogy értsék egymást. Mindketten arra gondoltak, hogy ha el is jött a haláluk órája,
legalább a sebesülteket megkímélik a rettegéstől. Hisz egyiküknek sem maradt már
semmi esélye. A két matróz közül, akik az utolsó pillanatig velük tartottak, az egyik
már eltűnt. Megbotlott és átzuhant Böffeg bűvös pajzsfalának szélén, s a rémtündérek
nyomban rávetették magukat. A másik legény csataostorral a kezében, szétvetett
lábakkal állt a kántálók fölött, arcán makacs dühvel. Tudta jól, hogy az átkok, melyeket
ismer, nem állíthatják meg a szörnyetegeket, mikor azok végül áttörik a sámán
védelmét, de nem akarta harc nélkül adni az életét.
− Nézd a nyomorultakat! − mutatott felfelé Büvellő. Piszkos arcán a harag könnyei
gördültek, miközben a csapdába esett társaság fölött lebegő Éjtáltosra nézett. Az
álomjáró nyitott ajtaja a fedélzeten világító lámpásoknak köszönhetően jól látható volt.
A behúzott rámpa peremén Nemcsók Kázmér és Szíriza Dancs állt egymás mellett. −
Az átkozottak gyönyörködni akarnak a
halálunkban.
− Az éberre ne haragudj − szólt nyugodt hangon Atvy Morodur. Zsófi értetlenül
fordult felé, mire a galetki sietve folytatta: − Nemcsók Kázmér még mindig azt hiszi,
hogy csupán álmot lát. Hosszú, zavaros és számára tökéletesen értelmetlen álmot,
amiből egyszer majd felébred, s akkor újra a Csipetke utcában találja magát.
Kicsinyes, kiszáradt lelkű éber ő, amilyenből rengeteg akad a Valóságban, de inkább
áldozat, mint bűnös.
− És Dancs? − kiáltott felháborodva Büvellő. − Talán őt is meg akarod védeni?
− Én nem védek senkit, kisasszonykám, csak igyekszem tisztán látni a dolgokat − felelt
továbbra is bölcs hidegvérrel Morodur mester. − Itt már nincs mit tennünk, Böffegék
bűvereje bármelyik pillanatban összeomolhat. Legalább ne esztelen harag itassa át a
lélekenergiánkat, mikor a szellemvilágba távozunk. Botlik Zsófi hirtelen belátta, hogy
a sokat tapasztalt galetki nyomozónak igaza van. A szerencsétlen, bolond Nemcsók úr
soha életében nem vette komolyan a saját álmait, legfeljebb bosszankodott, vagy
nevetett rajtuk reggelente. Az Éjtáltos ajtajában állva most is arra várt, hogy mindjárt
elhomályosul, szétporlad mindaz a borzalom, amit lát, és ő nehéz szuszogással,
verejtékező homlokkal a felesége mellett ébred. Talán tetszik neki, hogy a Botlik lány,
aki annyi éven át bosszantotta őt a Valóságban, most ekkora bajba került. De vajon mit
gondolna az egészről, ha végre megértené, hogy ő az Álmodó, akinek minden álma
valóság?
Böffeg torkából halálos, kétségbeesett kiáltás tört elő. A sámán ég felé tartott karjai
lehanyatlottak. Ezüstujjú Balajtár és Ursuru még énekeltek néhány ütemet, azután az ő
hangjuk is megtört. A legtovább a táltoskapitány kántált, de végül ő sem bírta
fenntartani a varázslatot.
A bűverejű pajzsfal összeomlott. A rémtündérek óvatosan araszoltak előrébb, hisz
eleget perzselte már őket a sámán mágikus hatalma. Mikor aztán megértették, hogy
szabaddá vált az út, hullámzó tömegük nekilódult. A matróz és Horka átkok szikrázó
sorozatát küldték feléjük, kétségbeesett ordítással. Ursuru a fokosát vágta bele a hozzá
legközelebb lépő szörnyeteg homlokába.
Balajtár álomhurrikánt idézett, de a bűbájt egyszerűen benyelte a varázslóra támadó,
torz testű szörnyeteg. Morodur mester talpra szökkent, s eltátva a száját, szúrós szagú
savleheletet küldött a támadókra, akik üvöltve, füstölögve rogytak össze, de mögöttük
máris újabbak bukkantak fel.
Büvellő, akit a Valóságban Botlik Zsófiként ismertek, ráhajolt Monyákos Tubára,
átölelve a halkan motyogó lidércet.
− Mindjárt felkelek ám, kislány, és akkor segítek nektek. Rögvest, csak hadd pihenjek
még egy picit.
− Semmi baj, Tuba − súgta Büvellő a kábult dohánylidérc fülébe. − Most már
nyugodtan pihenhetsz.
Néhány órával korábban úgy tűnt, hogy róla mindenki tökéletesen megfeledkezett, és
ennek Tündefi Irnek nagyon is tudott örülni. Mikor Dancs rémtündérei elfoglalták az
Éjtáltost, az ifjú épp a pentagram szobában tartózkodott. Hallotta az átkok
robbanásait, a vajákosok jajveszékelését, és az ellenség vad ordítozását. Először arra
gondolt, harcba száll velük, de gyorsan belátta, hogy ennek semmi értelme. A
Valóságban nőtt fel, éberek között, s bár Bors néni sok dologra megtanította, a
tündérlövéshez még túlságosan gyakorlatlan volt.
Rémtündérek özönlötték el a fedélzeteket. Irnek úrfi kétségbeesetten törte a fejét, hová
rejtőzhetne előlük. Sejtette, hogy Dancs első dolga lesz alaposan átkutatni az
álomjárót.
Ekkor Tündefi tekintete a vaságyon heverő Nemcsók úrra tévedt. Az éber egyre
nyugtalanabbul vergődött, sokszor nyögdécselt és olykor mintha már a szeme is félig
kinyílt volna. Irnek úrfi hirtelen elmosolyodott; már tudta, hová fog rejtőzni.
Később közvetlen közelről hallgatta végig Szíriza Dancs és az ébredő Nemcsók
Kázmér első beszélgetését. Alig karnyújtásnyira volt tőlük, mégsem vették észre,
ugyanis a vaságy aljába kapaszkodott. Ujjait a ruganyos drótháló közé dugta, derekát
és két lábát viszont a sebtében magára olvasott kötelékvarázs tartotta mozdulatlanul.
Irnek csak remélni merte, hogy a bűbáj kitart, hisz nem sok gyakorlata volt a révülők
praktikáiban. Már az is őrült szerencsének számított, hogy Dancsék érkezése előtt
maradt ideje felrohanni a „bakra" egy bűbájostorért, amit most a fogai között tartott.
Azt hitte, megszakad a szíve, mikor a rémtündérek átokverte parancsnoka a falhoz
vágta Kamorka-tükrét. Az érzékeny varázsműszer sárgaréz karikái eltörtek, a
közepében szunnyadó borostyánkő, amit az ősi varázstudók elektronként emlegettek,
koppanva gurult be a vaságy alá. Bár kockázatos volt, Irnek mégis villámgyorsan érte
nyúlt és magához vette azt.

Elviselhetetlenül hosszú ideig tartott, míg a rémtündérek, és a hozzájuk

csatlakozott, áruló matrózok végre kitakarodtak a pentagram szobából. Ekkor Tündefi
óvatosan a padlóra ereszkedett, s miután kifújta magát, útra kelt, hogy felmérje, mi a
helyzet az Éjtáltoson. Hamarosan megtudta, hogy Rosszfű Róna és a vajákosok mind
fogságba estek, a gyengélkedőt pedig, amit Kísértő Csorna nevezett ki börtönüknek,
kettős őrség vigyázza, Irnek úrfi megpróbált bejutni hozzájuk, de hajszál híján rajta
vesztett, ezért végül lemondott a tervéről.

− Egyedül kell boldogulnom − morfondírozott. − Csakhogy fogalmam sincs, mit

tehetnék.

A kihallgatott beszélgetésekből tudta, hogy Büvellőék mind odakinn vannak,

Etelköz gyorsan sorvadó álomvilágában. A rengések egyre vadabbá váltak, s ebből
sejteni lehetett, mekkora darabok szakadnak le róla. Tündefi a rémtündérek durva
vicceiből, vad röhögéssel kísért hőzöngéséből megértette, mi vár Zsófiékra.
Egészen addig élt benne a remény, hogy Böffeg sámán sikeres rohamot indít az
Éjtáltos visszafoglalására, míg be nem indultak a szellemszusz-motorok. Valóban
akadt némi csetepaté a nyitott ajtóban, a révülők mégsem bukkantak fel, s Irnek úrfi
ettől kezdve még elveszettebbnek érezte magát. Végül sikerült lelopakodnia az alsó
fedélzetre, így távolról látta Nemcsókot és Dancsot, akik a nyitott ajtóban álltak és
lefelé bámultak.
− Nézd, most tépték szét az egyik matrózt! − röhögött a rémtündér, majd meglepve
fordult az éber felé. − Téged meg mi lelt?
Nemcsók Kázmér falfehér arccal fordított hátat a lenti látványnak, s homlokát a
nádfonatos falnak támasztotta.
− Elég már ebből a rémálomból! − fakadt ki hisztérikus sikoltással, lerázva magáról
Szíriza Dancs tenyerét. − Nekem ez nem tetszik. Azt hittem, jó móka lesz, de az egész
olyan... Annyira igazi!
− Persze, hogy az, mi más volna? − kacagott a rémtündér. − Megmondtam ezerszer: te
vagy az Álmodó, akinek minden álma valóság!
− Csakhogy én ezt nem akarom! − rikácsolta Nemcsók úr, és Dancs felé fordulva, két
apró öklével püfölni kezdte a termetes rémtündér mellkasát, amit az persze meg sem
érzett. − Fel akarok ébredni! Az én óriási, biztonságos Lujzámat akarom! Add vissza
nekem az én rubintos...
Szíriza irtózatos pofonnal kente falhoz az őrjöngő Nemcsók urat, aki kábultan,
megdöbbenve rogyott össze.
− Elég legyen az éber siránkozásból! − bömbölte a rémtündér. − Végig fogod nézni,
amint a Botlik némber, meg a barátai lába alól elporlad a föld! Így döntöttem, tehát...
Nemcsók Kázmér kapálózva talpra ugrott, és az ajtózáró rovásjelek felé lépett, hogy
megérintse azokat. A tekintetében eszelős rémület, vad elszántság csillogott. Tündefi
Irnek fejében villámként cikáztak a kétségbeesett gondolatok. Az ifjú végül az
ösztöneire hallgatott, bár maga sem tudta, mit tesz. Előugrott a kabinajtó mögül, ahol
addig rejtőzött, és fejét leszegve, teljes erejéből a kijárat felé vetette magát.
Szíriza felmordult meglepetésében, mikor a tündér − elrohanva mellette − hatalmasat
taszított rajta. A böhöm fickó nekizuhant a falnak, belegabalyodva fekete köpönyegébe.
Nemcsók közben rátenyerelt a rovásjelekre, s a kapu csikorogva záródni kezdett.
Tündefi Irnek elrugaszkodott a padlótól, majd kecses bukfenccel kivetette magát az
Éjtáltosból.
Azt hitte, sokkal alacsonyabban vannak. Füle mellett süvített a levegő, ahogy az immár
alig harminc lépés átmérőjű álomvilág felé zuhant. A kép, ami a szeme elé tárult,
elborzasztotta. Falatnyi földdarabon zsúfolódtak össze a barátai, s köröttük nyálkától
csillogó testű rémtündérek tengere hullámzott. Irnek félelmében elkiáltotta magát.
Hangját egyedül Ezüstujjú Balajtár hallotta meg, s bár semmi értelme nem volt, hisz
mindannyiukra a pusztulás várt, azért az álomvarázsló mégis puha felhőpaplant igézett
az ifjú alá.
Tündefi legurult a gomolygó bűbájról, köszönetképpen Balajtár felé biccentett, majd a
Tuba fölé hajló Zsófihoz ugrott.
− Megjöttem, kedves! − kiáltotta. − Remélem, még nem késtem le semmiről.
Néhány rémtündér épp ekkor rohanta le a szabír harcosok egyikét. A győzelmüknek
alig örülhettek, mivel a lábuk alatt elporladt a talaj, s ők áldozatukkal együtt a
semmibe zuhantak.
− Ha meghalni jöttél, akkor épp a legjobbkor pottyantál közénk − szólt Büvellő, s
szemében végtelen szomorúság ült.
− A Gyökérszintre való költözést kicsit még halogatnám, ha nem gond − felelt Tündefi
Irnek, majd a zsebéből elővette a borostyánkövet, s a levegőbe dobva azt, varázsigét
kiáltott utána: − Illangó ereje, perceknek erdeje, óráknak serege, napokba dermedve!
A legközelebbi rémtündér eltátotta irdatlan pofáját, s előrébb lökve testét, Büvellő
fölé magasodott − majd úgy is maradt. A tomboló zaj elhalt, a falatnyi földdarab nem
pusztult tovább. A révülők értetlenül néztek körül. A fák, állatok, rémtündérek mind
megdermedtek.
−Az idő... Megfagyott az idő! − álmélkodott Büvellő, amint tekintete rátalált a
borostyánra, mely a fejük fölött, szintén mozdulatlanná vált.
− Sajnos, csupán haladékot szereztem − felelt Tündefi Irnek. − Kamorkatükre
összetört, de a lelkét alkotó elektronkő képes lelassítani az időt.
Morodur mester kíváncsian hajolt ahhoz a rémtündérhez, ami az imént még épp le
akarta harapni a fejét.
− Valóban, ez mozog! − kerekedett el a galetki szeme. − Hihetetlenül lassan, de mind
folytatja a mozdulatot, amit elkezdett.
− Meddig tart a borostyán hatása? − kérdezte Hullámtörő Horka.
− Pontosan nem tudnám megmondani − vont vállat Tündefi Irnek. − A megkövesedett
gyanta mélyén egy őskori hangya látható. Az időtörő varázslat ereje attól függ, hogy a
fa sűrű nedve milyen rég zárta magába a rovart. Sajnos nem hiszem, hogy néhány
óránál többet nyertünk volna.
− Talán annyi épp elég lesz − ugrott fel a helyéről Ezüstujjú Balajtár. − Támadt
ugyanis egy remek ötletem!
***

A z Éjtáltos ajtaja már-már bezáródott, mikor Szíriza Dancsnak végre sikerült

talpra kecmeregnie. A rémtündér iszonyatos dühvel rontott neki a rovásjeleket
villogtató táblának, félresöpörve az útjából Nemcsók urat. A szerencsétlen éber
halkan vinnyogva próbálta megakadályozni, hogy Dancs megérintse a bűverejű
feliratot, persze hiába.
− Megmondtam: nem megyünk sehova! − szólt rekedten lihegve a rémtündér. −
Fogjátok le!
A parancs néhány holtsápadt matróznak szólt, akik döbbenten nézték, miként marják
egymást a vezetőik. Mivel Dancs végre megmondta, mit kell tenniük, hát
engedelmeskedtek, hisz az önálló gondolkodás soha nem volt az erősségük. Izmos
ujjaik bilincsként szorultak Nemcsók úr csuklóira, hátratekerve a férfi karját. Az éber
felsikoltott fájdalmában.
− Ne bántsátok! − ordított a matrózokra a rémtündér. − Sajnos, még szükségünk van rá.
A rovásjelek villogó vörösről lüktető sárgára váltottak. Az Éjtáltos hatalmas ajtaja
megremegett, néhány pillanatig bizonytalankodva nyikorgott, majd ismét ereszkedni
kezdett.
S ekkor a kintről folyamatosan hallható, irtózatos zaj hirtelen megszűnt. Szíriza Dancs
épp olyan értetlenül kapkodta a fejét, ahogy a két matróz is, akik ijedtükben majdnem
elengedték Nemcsók Kázmért.
− Ez meg mi? − üvöltötte a rémtündér. Az utóbbi időben megszokta, hogy folyton
ordítoznia kell, s most a szavai messze szálltak a kísérteties csendben. Dancs a nyíló
ajtóhoz ugrott és lenézett a mélybe. Nem akart hinni a szemének. Az alig focipálya
méretűre zsugorodott álomvilág szélei nem porladtak, omlottak tovább. Az álomrengés
teljesen megszűnt, az erdő lombjai rezzenetlenek maradtak, a fák közül rohamozó
rémtündérek hordái megdermedtek futás közben. Egyedül az a maroknyi csapat
mozgott élénken, fürgén, akik mind Böffeg sámán köré gyűltek, s az előbb még a
halálukra készülődtek.
− Bűbáj! − bömbölt ismét Dancs, hátat fordítva az ajtónak. − Átokverte, piszkos tünde
varázslat!
A rémtündér Nemcsók úrhoz rohant, és öklével lesújtott rá. Az éber halk nyekkenéssel
veszítette el az eszméletét. Ettől Dancs valamelyest lehiggadt.
− Locsoljátok fel! − mordult a matrózokra. Egyikük rögvest elengedte az éber karját,
majd csataostorával favödröt bájolt elő, s a benne csillanó, jéghideg kútvizet
ráborította Nemcsókra. Az éber levegő után kapkodva, szabad karjával vadul
kapálózva tért magához.
Szíriza Dancs nyomban megragadta a csatakos ruhát, és felfelé rántotta a szegény
emberke állát, hogy a szemébe nézhessen.
− Jól figyelj rám, éber! − vicsorogta a rémtündér. − Azt akarom, hogy folytatódjék az
álomrengés! Nem tudom, mit műveltél, de a kinti világnak pusztulnia kell!
Nemcsók úr homályos tekintettel, értetlenül bámult Dancsra. Fogalma sem volt róla,
hogy miről beszél a rémtündér. Teljesen összezavarodott, ráadásul elborzadt a saját
rémálmától, és semmi más nem érdekelte, csak az, hogy mihamarabb felébredhessen
belőle.
− Te állítottad le a rengést! − harsogta Szíriza Dancs. − Erre csakis az Álmodó képes,
úgyhogy...
Tiszta hangú, bátor ének csendült fel kintről. A rémtündér megdermedt ijedtében.
Hörrenve fordított hátat a félig alélt Nemcsóknak, és ismét a nyitott ajtóhoz rohant,
Belekapaszkodva a háncsfonatos fal peremébe, kihajolt a mélység fölé. A következő
szempillantásban irtózatos robaj hallatszott az álomvilág irányából, bár ez sem tudta
elnyomni az egyre erősödő varázséneket. Kék fényben derengett a mindenség, majd
ezer torokból tört fel a rémült, velőtrázó sikoly.

***

Ezüstujjú Balajtár sietve letérdelt a félholt Böffeg sámán mellé, hogy néhány
sietősen elsuttogott szót váltson vele. Eközben Büvellő és Irnek Monyákos Tubáról
próbált gondoskodni, a többiek pedig megismerkedtek azzal a néhány magyar vitézzel,
akiknek sikerült átverekedniük magukat az erdőből rohamozó rémtündérek hordáján. A
falatnyira zsugorodott álomvilág nyomasztó képet festett. A vadonból megvolt még egy
jó karéj, de a rezzenetlen fák között bűbájtól lelassult szörnyetegek vicsorogtak. Jó
alkalom lett volna, hogy sorra elbánjanak velük, de a révülők és harcosok közül senki
sem szánta rá magát a mészárlásra.
Balajtár végzett a megbeszéléssel. Felállt és a galetki mester segítségét kérve
középre kuporodott, égnek lendítve két karját.
− Böffeg túlságosan legyengült − mondta. − A varázséneket rajta kívül csak én
ismerem, de ahhoz, hogy tartani tudjam a ritmust, valakinek ütnie kell a dobot.
− Soha nem végeztem még ilyesmit, de az én világomban is akadnak sámánok − szólt
Atvy Morodur. − Figyeltem őket, mikor a barlangvárosok főterén doboltak, úgyhogy
megpróbálhatom.
Halkan indult az ének, Balajtár teste körül mégis azonnal felderengett a kéklő
bűbájfény. A szöveget senki nem értette, s tán nem is volt. Inkább csak sóhajok,
rikoltások, lassú nyögések és ismét sóhajok szálltak a fekete égre. Az álomvarázsló
teste felemelkedett a talajról. Hirtelen halk suhogás kelt, és mire a körben állók egyet
pislogtak, ezüstös szellemalakok jelentek meg, melyek körbedongták Balajtárt. Segítő
állatok lelkei voltak, melyek a varázsének hívásának engedelmeskedtek.
Atvy Morodur feszült ábrázattal, erősen koncentrálva verte Böffeg dobját. Egyszer
sem tévesztette el a ritmust, és ezzel kiérdemelte Büvellőék elismerését. Még szegény
Monyákos Tuba is felemelte kissé a fejét, hogy lássa, mi történik. Az állatszellemek
meghallgatták Ezüstujjú Balajtár kérését, majd útra keltek. Kikerülték a falatnyi
álomvilág fölött lebegő Éjtáltost, melynek ajtaja előbb már-már becsukódott, most
mégis kinyílt, s eltűntek a vigasztalan éjben.
Az álomvarázsló két karja épp lehanyatlott, mikor a Kamorka-tükréből származó
elektron opálos fénye hirtelen vibrálni kezdett.
− Ez nem lehet! − nyögött fel Tündefi Irnek. − Biztos megkarcolódott, mikor az az
átokverte rémtündér összetörte a szerkezetet.
Habár a borostyánnak órákon át ki kellett volna tartania, hogy lelassítsa az időt, most
mégis rakoncátlankodni kezdett. Mikor a fénye halványodott, a rohamozó rémtündérek
mozgása felgyorsult. Irnek a kő felé nyújtotta a kezét, s halkan mormolva a bűvigéket,
próbálta erősíteni az elektront. Az ismét felragyogott, de néhány pillanattal később
teljesen kihunyt, s a földre hullt.
Irtózatos hangorkán szakadt a földdarab közepén kuporgókra. Az újra mozgásba
lendülő rémtündérek észre sem vették, hogy számukra eddig lassabban telt az idő.
Üvöltve, sikoltva rontottak rá a révülőkre, akik azonban már felkészülten várták őket.
A magyar harcosok fokosai rettenetes rendet vágtak a soraikba, míg Morodur mester
savlehelete, Irnek úrfi csataostora, Balajtár és Büvellő átkai szintén taroltak. Még
Böffeg sámán is összeszedte maradék erejét, s tántorogva bár, de beszállt az
ütközetbe.
Percek vagy órák teltek el öldöklő harccal; ezt senki nem tudta volna utólag
megmondani. A révülők kitartottak, az erdőből menekülő rémtündérek pedig egyre
fogytak. Az utolsó szörnyetegek inkább választották az álomvilág pereméről való
leugrást, semhogy szembenézzenek a fokosokkal, bűbájostorokkal.
− Ez... Égi... Atyácska... kezeműve... − lihegte Agmánd fia, Ursuru, csatakos haját
félresöpörve a szeméből. Büvellő Irnek karjába kapaszkodva hallgatózott. Újra csend
telepedett a tájra.
− Elfogytak − mondta Morodur mester, bőrkesztyűs kezével a szája szélét törölgetve. −
S mintha a világ sem porladna tovább a lábunk alatt.
− Különös − mordult Balajtár. − Úgy tűnik, az Álmodó meggondolta magát. Eddig a
halálunkat akarta, most viszont egyben tartja a rémálma maradékát.
− Nemcsók úrban mégis akadhat egy szemernyi jóság − ráncolta homlokát Büvellő.
− Ha így van, akkor tartson ki még néhány percig − az álomvarázsló úgy fúrta az ég
felé hatalmas orrát, mintha szimatolna. − Érzem, hogy közeledik. Nem hiába küldtem
szét az állatszellemeket, hívó szót bízva rájuk Mindjárt itt lesz.
A körötte állók közül egyedül Böffeg sámán tudta, hogy Balajtár miről beszél, mégis
mindenki felfelé fordította a tekintetét. Amit azonban látniuk kellett, annak egyikük sem
örült. A fejük fölött lebegő Éjtáltos kitárt ajtajában ugyanis két alak bukkant fel. A
nagyobb darab Szíriza Dancs volt, aki a tarkójánál fogva, erősen markolta a kisebbet.
Nemcsók Kázmér kétségbeesetten próbált a rémtündértől szabadulni, akár azt is
kockáztatva, hogy lezuhan, de hiába. Mikor aztán feladta a harcot, állt még néhány
pillanatig, majd a teste körül vakító fényesség kezdett ragyogni...

***

− Megteszed, ha mondom! − üvöltötte Dancs, talpra rángatva Nemcsók Kázmért. −

A rémtündéreimet mind elpusztították a révülők. Most azt akarom, hogy porlaszd szét
alattuk az álomvilágodat!
− Nem... − vinnyogta könnyes szemmel az éber. − Nem tehetem. Nem tudom...
− Te vagy az Álmodó! − bömbölte magából kikelve a rémtündér. − Azt tehetsz a lenti
világgal, amit csak akarsz.
Ebben Dancsnak nem volt teljesen igaza. Való, hogy Nemcsók Kázmér hozta létre az
immár majd' teljesen szétporladt, hamis Etelközt, de az éber nem volt gyakorlott
révülő, így nem is tudta irányítani az álmait. Az érzelmei formálták az eseményeket, s
mióta Nemcsók elborzadt a lenti pusztulástól, undora megszilárdította a rémálmot.
− Rendben, akkor mást teszünk! − Dancs megragadta Kázmért a tarkójánál fogva, és
kirántotta őt a döbbent matrózok kezei közül. − Gyere csak, éber kurafi!
Az immár teljesen feltárult ajtó pereméhez rángatta Nemcsókot, aki hevesen kapálózva
próbált szabadulni tőle. Mikor aztán meglátta a lába előtt tátongó mélységet, s alant az
apró, emberi alakokat, akik mind felfelé bámultak, elfogta a szédülés.
− Idézd meg őket! − ordította Dancs, kegyetlenül rázva az ébert.
− Ki... Kiket? − nyüszögte Nemcsók úr.
− Idézd ide az éberek éjlelkét, hogy elpusztítsák a révülőket!

− Én nem tudom... − kezdett bele Kázmér, de Dancs ujjai alatt halkan

megroppantak a csigolyái.
− Idézd meg őket!
Bár Nemcsók úrnak semmiféle tapasztalata nem volt az efféle bűbájban, a rettegés és
fájdalom megtette a hatását. Azokra az emberekre gondolt, akik a Valóságban most
épp alszanak az ágyukban, és az égvilágon semmit sem tudnak a Világfáról, a
révülőkről, vagy hasonló dolgokról. Azokra, akik olyanok, mint ő volt, mielőtt Orbánc
és Dancs bolondot csinált belőle: akik nem hittek a bűbáj erejében, megvetették, és
gyerekes dolognak tartották a meséket, s lenézték a merengés hatalmát.
Ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a lelkében kitáruljon az Álmodó erejének kapuja. A
teste felragyogott, fénypászmák sugároztak szét az űrben, és hívták, szólították az
éberek éjlelkeit. Azok pedig meg is jelentek ezerszám…

***

Amint megjelentek, Büvellőre ismét rászakadt a reménytelenség. Látszólag a

semmiből bukkantak fel, pizsamásan, hálóingesen tántorogva, lehunyt szemmel és
előrenyújtott karokkal. Rengetegen voltak. Éberek, akik békésen szenderegtek az
ágyukban, s most hirtelen azt kezdték álmodni, hogy egy javarészt szétporladt világon
van dolguk. Nemcsók Kázmér hívta őket, s nekik engedelmeskedniük kellett, bár nem
tudták, hogy miért,

− Éber éjlelkek! − kiáltott Balajtár. − Fegyver nem fog rajtuk. Ostort elő!

A szabír harcosok dühös képpel húzódtak a belső körbe, tehetetlenül figyelve,

amint a révülők védelmezőn állnak eléjük. Büvellő felemelte a Bűbájostorát, majd
szinte azonnal le is eresztette azt.
− Képtelen vagyok rá − mondta a mellette toporgó Irneknek. − Nézd azt a bácsikát
a bojtos hálósipkájával! Hogy küldhetnék rá átkot?
− Ez jellemző Orbánc és Dancs komákra − vicsorgott Tündefi. − Ártatlan ébereket
küld csatába, akik azt sem tudják, mit tesznek. Muszáj lesz megvédeni magunkat.
Használj ártalmatlan rontásokat, mint a bénítás.
A látszólag vakon közeledő tömeg körbefolyta a révülőket. Balajtár, Böffeg és Ursuru
megcserdítették ostoraikat. Csíkos pizsamák, virágos köntösök szakadtak recsegve a
taszító átkok hatására. Az éberek úgy dőltek el, mint a kuglibábok, de a helyükbe
mások jöttek. Ez már nem volt igazi csata. A révülők nem akarták bántani az
ártatlanokat, ők azonban − engedelmeskedve az Álmodó utasításainak − megmarkolták
az egyik szabír harcost, és egyszerűen lelökték őt a világ pereméről.
Ezt látva Ursuru és Balajtár keményebb átkokat kezdett szórni rájuk. Fájdalmas
sikolyok szálltak az űrben. A komolyan megsérült éber éjlelkek egyetlen szemvillanás
alatt eltűntek. Ők voltak a szerencsések, akik felébredve ágyukban, levegő után
kapkodva törölgették verejtékes homlokukat, s másnap sápadtan mesélték a
barátaiknak, hogy miféle borzadályos rémálmuk volt. Szerencsésnek nevezhették
magukat, ha ennyivel megúszták, mivel az Álomvilágban kapott, erős átkok
legtöbbször valódi sebek, zúzódások, sőt, olykor betegségek formájában mutatkoztak
meg a Valóságban.
Balajtár hirtelen az ég felé bökte ostorát.
− Ott jön! − kiáltott.
S valóban, a feketebársony háttéren szikrázó csillagfény gyúlt, mely gyorsan
közeledett. Büvellő eleresztett néhány taszajtalak-rontást, hogy a sebesült Tubára rá ne
lépjenek az egyre csak özönlő éberek, majd ő is az égre nézett.
Elsőként mindenki a hatalmas kerekek lángnyelves pörgését ismerte fel. A kocsirúd
két oldalán, hámba fogva, ezüstösen derengő segítő állatok loholtak, teljes erejükkel
vontatva a mögöttük pattogó, zörgő járgányt.
− Rúzspiros! − kiáltott Büvellő, majd észbe kapva helyesbített: − Vagyis a Göncöl
szekere!
A csodás táltosjárgány lecsapott a hömpölygő tömegre, szétzilálva az éber éjlelkeket.
Bár a megidézett álmodók Nemcsók úr parancsait követték, azért a saját épségükre
igyekeztek ügyelni. Így a Göncöl szekere, mikor másodszor suhant a mező fölé, végre
le tudott szállni, sarat, földgöröngyöket szórva szét lángos kerekeivel.
− Gyorsan, siessetek! − kiáltott Balajtár. − Ha már az állatszellemek elhívták nekünk,
ne maradjon üresen a szekér!
A szabír harcosok egymás után emelték fel Tubát, Kalafoniát, és a saját sebesültjüket.
Ezután következett Morodur mester, Böffeg sámán, Ezüstujjú Balajtár, Hullámtörő
Horka és a matróz. Utolsóként Tündefi Irnek és Büvellő mászott fel a szekér hátuljába.
A révülő lány már-már biztonságba került, mikor az éberek hullámzó tömege szétnyílt,
s egy rettentő méretű rémtündér erős mancsával elkapta a bokáját. A szörnyeteg
bizonyára megbújt a fák között, s látva a Nemcsók által hívott erősítést,
előmerészkedett.
Büvellő visszazuhant az éberek közé. Csupán azért nem tűnt el közöttük nyomban, mert
az egyik kezével sikerült megkapaszkodnia a szekér oldalrúdjában. Irnek úrfi átkot
szórt a rémtündérre, de nem találta el.
Ekkor szemkápráztató fürgeséggel Böffeg sámán vetette magát előre. Az öreg szakálla
szikrákat szórt, szeme haragtól izzott, kezében a bűbájostor lángot vetett. Félrelökte
útjából Irneket, és kitárt karral ugrott a tömegbe. Szemhunyásnyi idő alatt füstölgő,
jajongó éjlelkek páráltak szerte, míg végül már csak a rémtündér és Büvellő maradtak
a háromlépésnyi területen. A bakon ülő Horka kézbe vette a gyeplőt, s a Göncöl
szekerének eleje emelkedni kezdett.
Böffeg sámán, bár alig állt a lábán, három rontást küldött gyors egymásutánban a
rémtündérre. A szörnyeteg kínjában üvöltve végre elengedte Büvellőt, akit Irnek és
Morodur mester felrántott a szekérre. Ezután fordultak, s nyújtották a karjukat
Böffegnek.
Csakhogy a sámánt addigra elnyelte az éjlelkek vak tömege. − Megállj, Horka! −
ordította Ursuru. − Böffeget ne...! Nem hagyhatjuk...!
A Göncöl szekere felszökött a fekete égre. Épp csak sikerült elkerülniük, hogy
összeütközzenek az Éjtáltossal, mivel az álomjáró meglódult, s már el is merült az
Álomidőben. Odalenn újra mállani kezdett Nemcsók Károly rémálma. Az éberek
éjlelkei sorra váltak semmivé, felriadva a Valóságban. Végül már csupán egyetlen
alak hevert a mezőn, melynek szélei porrá omolva zuhantak a Gyökérszint felé.
− Menjünk vissza érte! − követelte Büvellő.
− Képtelenség − felelte Hullámtörő Horka a bakról, komor hangon. − Hiába tennénk.
A garabonciásnak igaza volt, a rémálom pillanatok alatt darabjaira hullott. Böffeg
sámán búcsút intett a távolodó szekér felé. Öreg és fáradt arcán nyugodt, bölcs mosoly
ragyogott...

***

− Hol a bűzboszorkány szottyos likában vagyunk, fiam? − harsogta szemét

meresztve Sárláb Simon. − Szerintem te egyenesen betereltél minket az ürdüng
ülepébe, ahol még a csillagok is kihunynak bánatukban.
Kászon tárt szemein túl valóban nem látszott a leghalványabb derengés sem.
Farkas táltosfi mégis magabiztosan mosolygott rá a trappsofőrre, miközben arcát a
műszerpult varázslatos sziporkázása vonta be fénnyel.
− Nyugodj meg, barátom, épp jó irányba suhanunk, csak tartsd egyenesen a kutyád
fejét − biztatta Senyőt a fiú. − Valahol itt kell lennie annak, amit keresünk.
Tanarilla, aki kettejük között ült, egyre csak a márványtérképet tanulmányozta.
− Halvány lila segédfogalmam sincs róla, hogyan működik ez a vacak, de tényleg
elveszhettünk valahol a Világfán − mondta. − Szerintetek ez a három kacskaringó, ami
körbe vesz négy nyúlbogyót, jelent valamit?
− Nyúlbogyó? − mordult az ülések mögött Toportyán. − Az mindig nyulat jelent! Ahol
pedig nyúl van, ott nincs éhség!
− Csakhogy nekünk most eszünk ágában sincs vadászni! − szólt Borzalag, aki épp oly
higgadtnak bizonyult, mint a táltosfi. − Sokkal érdekesebb, hogy alig fertály órával
ezelőtt úgy éreztem: hátraarcot vágott az idő, s a percek visszafelé kezdtek rohanni.
− Igazad lehet, koma! − vicsorogta az ezüstveretű istrángot hatalmas markában
szorongatva Sárláb uram. − Csakhogy ebben a szurokfekete löttyben jó, ha Kászon
orráig ellátok. Egyáltalán, mit keresünk itt, Farkas?
A táltosfi válasz helyett jobbra, majd balra nézett. A másik két trapp hűségesen követte
Senyő járgányát, pedig az Álomidő valóban jól megtáncoltatta őket az utóbbi
percekben. Iszonyú örvények, láthatatlan buckák és árkok között hánykolódtak, s
csoda, hogy a viharkerekek közül még egy sem durrant szét. A lélekvámpírok, akik
Hurtubával együtt − a másik két trappba szálltak be, bizonyára épp úgy a sofőrök
káromkodását voltak kénytelenek hallgatni, mint Tanarilláék.
− A kórságos ragya csipkedje csipkésre a füled tövét, te kapa élével metszett
gyomnövények ivadékai − bömbölte váratlan riadalommal Sárláb uram, s oldalra
rántotta a gyeplőt. Az utasok valamivel később vették csak észre, hogy a kinti
sötétségből egy hatalmas álomjáró bukkant fel, épp szemben velük. Szerencsére a
sokat tapasztalt trappsofőrök még időben spricceltek szét az útjából, így egyikük sem
ütközött össze a sikoltozó szellemszuszmotorok hajtotta járgánnyal. Az álomjáró
rendíthetetlenül folytatta útját, s már el is tűnt a trappok mögött. Ha utazott a fedélzetén
valaki, hát ügyet sem vetett a vészre, amit előidézett.
− Ez meg honnan került elő ilyen hirtelen? − háborgott Senyő bátyó.
− Úgy sejtem, épp onnan, ahova mi igyekszünk − szólt Farkas, majd kezébe vette a
csontfényű pultról leakasztott Rikácskövet. − Kísérő trappok, figyelem! Lassítsatok és
tartsátok nyitva a szemeteket.
A varázskövön tátongó két nyílás egyikéből recsegő hang tört elő.
− Aztán mit keressünk, cimbora? − kérdezte a balról suhanó trapp sofőré, a
kölyökhangú Zöldfülű.
− Erre nem tudok válaszolni, de annyi biztos, hogy más lesz, mint amit most láttok −
felelte Farkas.
− Hisz most sem látunk semmit! − mordult Sárláb Simon.
− Épp ez a lényeg, Senyő bátyó! − simogatta meg Tanarilla a fickó vállát. − Odakinn
most a semmi van, de amit mi keresünk, az nem semmi. Gondolom én.
− Jól gondolod − mosolygott rá ismét a lányra Farkas. − Érzem, hogy már közeljárunk.
Igaza volt. A következő pillanatban a jobb oldalon suhanó, elefántfejű trappból
Makadám baritonja rikácsolt át.
− A ménkű csapdossa apró szilánkokra, hát ez meg micsoda? Senyő, kuksizz hat óra
irányba!
Farkas, Tanarilla és Sárláb uram egyszerre hajoltak előre, hogy átlássanak Kászon
orra fölött. A trappokkal szemben, de jóval „lentebb" náluk, halványan derengő
„gyöngy füzér" ringott az éjfekete sötétségben. Sárláb uram megbillentette a járgányát,
s már zúgtak is át a hideg űrön. Amint közelebb értek, Tanarilla szétválni látta a
„gyöngysor" darabjait.
− Segítő állatok! − sikkantotta izgatottan. − Úgy féltucatnyian lehetnek és... Mindegyik
meg van kötözve.
− Nézd meg jobban! − nevetett Farkas. − Való igaz, hogy bűvös kötelek vezetnek
hozzájuk, de nem azért, mintha foglyok volnának.
− Vontatnak valamit! − ámult az egykori tündérlány. − Az ott egy hatalmas szekér,
igaz?
− Szekér bizony, aminek lángnyelvekből görbítették a kerekét − helyeselt Farkas. −
Olyan járgány az, amit valaha Göncöl táltos kalapált össze, s még éber neve is van.
Úgy hívják, Rúzspiros.
A három trapp lassított, majd Kászon vigyázva a segítő állatok által vontatott szekér
mellé igazodott. A saroglyából elcsigázott, kormos és piszkos, de nagyon is ismerős
arcok tekintettek rájuk. Farkas felnyitotta a trappkutya fülét, majd Toportyán hátára
ugorva, átrévült hozzájuk. Az első, aki köszöntötte őt, Zsófi volt.
−Már megint látomások kerülgetnek, vagy most tényleg itt vagy, tesó? − rebegte a
halálosan kimerült lány, aki már a fejét is alig bírta felemelni.
− Jól éreztem hát, hogy a Gyökérszint tiltott vidékére keveredtél, húgi! − mondta
Farkas.
−Az Éjtáltost ellopták − sóhajtotta Büvellő, s hagyta, hogy a feje Gergő vállára
billenjen. − Dancs és Nemcsók tette, mert... A Gyémánt Jurta... Baj van, oda kell
mennünk. Aritmia Orbánc önmagát akarja megtenni főtáltosnak. Sereget gyűjt, hogy...
Bűvellőt heves köhögés fogta el. Farkas a közelükben lebegő trappra küldte
Toportyánt, s az ordas hamarosan egy kulacs vízzel tért vissza. A lány mohón ivott,
majd folytatta beszámolóját. Agmánd fia, Ursuru, aki még valamelyest jobb állapotban
volt, sorra megnedvesítette a többiek ajkát is.
− Az Éjtáltos bizonyára az az álomjáró lehet, amit az imént láttunk elsuhanni − mondta
Farkas.
− Dancs elfoglalta − bólintott Büvellő, majd sietve beszámolt eddigi kalandjaikról. −
Végül sikerült átugranunk Rúzspirosra. Vagyis... Majdnem mindenkinek sikerült.
Farkas elgondolkodva nézett végig a saroglyában heverő társaságon. Monyákos Tubát,
Ursurut, Irneket felismerte. A csontsovány, öreg fickóról sejtette, hogy Balajtár lehet, a
mézsárga egyenruhás talán az Éjtáltos matróza, a két szabír magyar pedig a szétporladt
álomvilágról menekülhetett. A bakon egyensúlyozó táltos kapitányi rangjelzést viselt,
tehát ő Hullámtörő Horka. Viszont nem tudta, kit tisztelhet abban a manószerű
kölyökben, aki egy fekete köpönyeges, idegen vonásokkal bíró, nemes arcú férfi
mellett feküdt. Minél tovább nézte a különös csapatot, annál erősebbé vált benne a
hiányérzet.
− Böffeg sámán hol van? − fordult csendesen Büvellőhöz. Elég volt azonban a húga
szemébe néznie, hogy megértse: az öreg révülőnek nem sikerült átugrania Rúzspirosra.
− Sietnünk kell! − mondta Zsófi. − Talán még utolérhetjük az Éjtáltost.
A három trapp körbevette a lángkerekű szekeret.
− Mindjárt biztonságban lesztek − suttogta Farkas. − A barátaink gondoskodnak
rólatok.
Büvellő arcán könnycsepp gördült le.
− Hiába volt minden − mondta. − Nem sikerült rátalálnunk a főtáltosra, Orbánc uralma
alatt pedig forgácsaira fog hullni a Világfa.
A lánynak fel sem tűnt, hogy bár kimondta a Titkot, mégsem kezdett el fuldokolni.
Farkas intett a Hurtuba vezette lélekvámpíroknak, akik hosszú köteleken,
majomügyességgel ereszkedtek le Rúzspirosra. Zöldfülű és Makadám trappjainak
hátulja zárt volt, így oda lefektethették a táltoskeresők kimerült csapatát. Ezután Gergő
megkérte Sárláb Simont, hogy vigyen el mindenkit a Puha Odúba.
− Én Rúzspirossal a Gyémánt Jurtába révülök − jelentette ki a táltosfi. − Toportyán
ereje és a tűzkerekek fürgesége nem hagyatkozik az Álomidő áramlataira. Talán még
az Éjtáltost is megelőzhetem.
− Megelőzhetjük, hapsikám! − rikkantotta Tanarilla, s mintha még mindig volna
szárnya, átugrott a szédítő mélység fölött, egyenesen Farkas mellé. − Csak nem
képzeled, hogy kihagyhatsz a buliból?
− Ahogy engem sem! − állt rá Borzalag a trappfülke küszöbére, de mielőtt ugrott
volna, halkan hátraszólt a sofőrnek: − Senyőkém, egy picinykét közelebb, ha kérhetem.
Öregember nem laprugó, ugyebár!
A három trapp, csomagterében a sebesültekkel, a szabír harcosokkal, és a
lélekvámpírokkal, hamarosan elszáguldott a Törzsszint irányába. Farkas felkötötte a
hámot Toportyánra, miután szélnek eresztette az állatszellemeket, ő maga pedig a
bakra ült, s kézbe vette a gyeplőt.
− Indulhatunk? − szólt hátra. Hátukat a saroglyának döntve Tanarilla és Borzalag
erősen megkapaszkodtak.
− Csapj a lovak... − kiáltott az éppencsaknem-táltos, majd Toportyán morgását hallva
észbe kapott. − Akarom mondani: mindenkinek kellemes utazást kívánok!
 12.
Cserdítő Csongor

A Gyémánt Jurta világa immár úgy festett, mintha valami szédülten kavargó,
hanyagul összedobált cirkusz, búcsú és vásár hajtotta volna őrült uralma alá. Mióta
Aritmia Orbánc átvette az irányítást, eltüntetve föld alatti börtöneiben a Heteket, és
közszemlére kalodába záratva Hódfarok nénét, a becsületes révülők mind elhagyták a
csodás síkot. Helyettük azonban ezrével tódultak a rémtündérek, manók, lidércek,
koboldok és rémálomlények. A korábban körözött rontó boszorkányok, ártó vajákosok
szintén előmerészkedtek a Gyökérszintről, s most nagy hangon ócsárolták Kende
emlékét. Sokan közülük csak azért gyűlölték a Tíz Jurta Szövetségét, mert
tehetségtelenek, ostobák, iszákosok voltak, s nem tudtak boldogulni, így valakire rá
kellett fogniuk saját bajukat.
− Orbánc a mi vezérünk! Elég a sámánok hatalmából! Abcúg Kende, abcúg
Hódfarok!
Szemes Úr felhőkkel takarta el orcáját, hogy ne kelljen látnia ezt a szégyent. A
rémtündéreket azonban nem zavarta az olykor csöpörgő, máskor szakadó eső. Bokáig
dagonyáztak a ragacsos sárban, ahol már nyoma sem volt a csodás, zöld fűtengernek,
mely nem is olyan rég még lágyan ringott a sátrak és jurták körül. A tereken
mutatványosok, tűznyelők, ravasz képű jövendőmondók igyekeztek minél több pénzt,
értéket kicsikarni a hiszékenyekből. Ilyenek pedig bőséggel akadtak, hisz aki képes
volt Orbánc hazugságait befogadni, az minden ostobaságra megnyitotta a fülét és
erszényét.
A rémtündérek közül azok, akik közvetlenül a „vezér" seregéhez tartoztak, lecserélték
fekete köpönyegeiket, Narancsszín ruhát varrattak maguknak, hogy már messziről
lássák és rettegjék őket, s úgy jártak-keltek a rajcsúrozó tömegben, mint a kiskirályok.
Elég volt, ha valaki nem hajolt meg előttük kellő alázattal, máris rádurrantották
átkaikat, jót röhögve a fájdalmán.
A Gyémánt Jurta világát körbe ölelő erdőt azonban nem szerették. A komor, öreg
tölgyek, bükkök és más lombosok szólni ugyan nem tudtak, de a kérgüket
megfeketítették, s haragosan zúgatták leveleiket, ha rémtündér lépett közéjük. Épp
ezért Orbánc a síkra hozatta az Ébredés Ajtajait, majd bejelentette, hogy a táltosavatás
után első dolga lesz megbízni a gyökérgyötrő törpéket a Peremerdő kiirtásával.
Ha tudta volna, hogy a dühös fák széles törzse, kusza ágboga mit rejt, tán nem is várt
volna addig.
A Gyémánt Jurta mögött széles, sár takarta mező, majd a Peremerdő mogorva fala
következett. A ferdén zuhogó, szürke eső függönyébe olvadva görnyedt alak futott a
legszélső fákig, majd csuklyája alól visszatekintett, hogy nem követik-e. Mikor
meggyőződött róla, hogy biztonságban van, tenyerét az egyik tölgy mélyen barázdált
kérgére fektette, majd néhány halk bűvigét suttogott. A kusza tüskebokrok nyomban
megrezdültek, és a lopakodó eltűnt közöttük.
A Peremerdőt épp úgy verte az égboltozat könnye, mint a sanyarú sorsra jutott világ
többi részét. A sűrű lombozat alatt mégsem vált olyan ragacsossá, csuszamlóssá a
talaj, mint a nyílt mezőn, így a köpönyeges gyorsan surranhatott az ösvényen. Járása
könnyed, kecses és fürge volt. Kacskaringók, ravasz elágazások kerültek az útjába, de
ő mindig pontosan tudta, merre tovább. Végül a talaj emelkedni kezdett, fehér szikla
szökkent a fák magasáig, s annak oldalán mohától zöldellő barlangnyílás tátongott
− Csakhogy végre! − szólalt meg az oldalsó fák közül kilépő boszorkány. Szegénynek
a szoknyája már ronggyá ázott a kényszerű őrségben, ahogyan máskor kusza, most
azonban loncsos mosogatórongyként csöpögő haja is.
− Már mindenki együtt − mondta mogorván, majd szabad kezével sietve elfojtott egy
tüsszentést. − Csakis rád vártunk.
A köpönyeges nem felelt, csak előreengedte a banyát, majd utoljára tekintve a háta
mögé, követte őt. Kusza folyosókon, arcukba csüngő, mocskos pókhálókat hesegetve
haladtak előre. Lábuk elé csupán a banya által megidézett, halovány őrlángocska vetett
némi fényt. Számos rejtett bűbájcsapda mellett haladtak el, melyek csak azért nem
keltek életre, mert a boszorkány nyakában függő talizmán jelezte: beavatottak
érkeznek.
Valahol a hegy gyomrában, mélyen a fehér szikla alatt, kőből faragott, hatalmas
korongajtó állta útjukat. A köpönyeges kihasználta a percnyi pihenőt, és nehezen
kapkodva a levegőt, nekidőlt a fagerendákkal megerősített falnak. A banya közben
ázott szoknyája ráncai között kotorászott, majd apró, feketére aszott madárcsontot vett
elő, s egyik végével több helyen megpöccintette a bejáratot. Mély, horzsoló hang
hallatszott, miközben a plafonról kavicsok, földdarabok potyogtak a folyosó döngölt
padlójára.
− Jer! − szólt rá a banya a már-már álltában alvó köpönyegesre. Az sóhajtott, majd
ellökte magát a faltól, és belépett a barlangcsarnokba. A hirtelen világosság, mely
több száz bűbájfáklyából áradt, elvakította. Tenyerét a homloka fölé emelte, s mikor
kipislogta a bántó fényszikrákat, hátratolta csuklyáját.
− Azannyát! − mondta ragyogó, mandulavágású szemeit hatalmasra nyitva. − Itt akár le
is telepedhetnénk, ha rosszra fordul a világ.
− Mit ámulsz? − fintorgott a banya. − Hisz épp erre való Szömér barlangja. Aki vész
elől tiszta szívvel menekül, csak az lelhet rá Szemes Úr segedelmével eme helyre. A
Peremerdő mindig ott tárja elébe a nyiladékot, ahol azt az igaz révülő reméli. A
központi csarnok meg épp akkorára képes tágulni, ahány embernek hely kell.
A város méretű barlang két szintre oszlott, s ők a felsőre érkeztek, Fagerendákból
ácsolt korlátra támaszkodva nézhettek le az alsó területre, melyet hevenyészve
összetákolt sátrak, pokrócokból és deszkákból eszkábált, apró építmények töltöttek
meg. A keskeny utcákon révülők százai nyüzsögtek. Akadt közöttük a Tíz Jurta
Szövetségéből szinte mindenféle szerzet. Karcsú tündérek, komor törpék, szakadozott
ruhájú garabonciások, deli vadászok, nagyszakállú varázslók, bibircsókos
boszorkányok, sőt, számos Valóságbéli, modern ruhába öltözött fiatal is.
− Hiszen ez kész hadsereg! − ámult a köpönyeges, két varkocsba font, hollófekete haját
libbentve.
− Elég a csudálkozásból, te lány − mordult rá a banya, sietős léptekkel indulva meg a
galérián, egyenest a legközelebbi emelőszerkezetig. A mélység fölé nyúló fapallót
vaskos, hangosan nyiszorgó kötélhágcsók tartották. Építői nem vesztegették a
fáradtságot arra, hogy korláttal lássák el a kezdetleges liftet, így ajánlatos volt épp a
közepére állni. A boszorkány, miután ő és a lány elhelyezkedtek, bűbájostorával
megpöccintette a kötélzetet. A fejük fölött, valahol a sötétségbe burkolózó
magasságokban elindult néhány csiga, és a szerekezet hatalmas rándulással ereszkedni
kezdett.
A barlangcsarnok nyüzsgésén átvágva végül kopott nemezlapokból rótt, öreg jurtához
értek, melyen látszott, hogy sokáig raktárban tartották. A bejárat kétoldalán fegyveres
vitézek álltak, szigorú szemmel vizslatva a környéket.
− Itt van, átadom − mordult a banya, barátságtalanul a szürke köpönyeges lány felé
bökve bibircsókos állával. − Pátyolgassátok tovább, nekem sürge a dolgom.
A különös szavakat használó boszorkány máris sarkon fordult, s eltűnt a viskók, putrik
között húzódó utcácskák egyikében. A szürke köpönyeges lányt zavarta, hogy úgy
bántak vele, mint valami értéktelen csomaggal, de inkább hallgatott. Az őrök egyike,
nyakában a Vadászok Jurtájának jelvényével, alaposan megnézte a lányt, majd
kelletlenül félrehúzta a bejárat nemezlapját.
− Már várnak rád − mondta. − Igyekezz!
A jövevény, bár a térde rogyadozott a fáradtságtól, mélyen előregörnyedve lépett a
jurtába. Odabenn édeskeserű füst fogadta, ami nyomban csípni kezdte a szemét. A
félhomályban emberi alakokat fedezett fel, akik a középen lobogó Eleven Tűz lángjai
körül ültek. A háta mögött lecsapódott a nemezlap, s ettől olyan érzése támadt, mintha
végzetes csapda csukódna rá.
− Őzbűvölő! − hallotta a saját nevét. A tűz körül ülők egyike sietve felállt és elébe
ment. − Emese, végre itt! Gyere, ülj le közénk.
A lány kioldotta köpönyege madzagját, levette az esőtől nehéz ruhadarabot, majd a
jurta tartógerendáinak egyikébe vert szögre akasztotta azt. A hirtelen melegben párákat
eregetett a ruhája, a fáradtságtól pedig minduntalan le akart csukódni a szeme.
− Bocsássatok meg, amiért utolsóként érkeztem − szólt, miután leült a puha párnákra. −
Két napja úton vagyok, sehol nem vesztegettem az időt pihenésre.
− Tudjuk jól, hogy az Erdők Atyja messze van − bólintott felé a tőle jobbra ülő férfi.
Rézbarna arcát mély barázdák szántották, ősz haja a háta közepéig ért, ölében míves
bűbájostor hevert. − Tűzbükk sámán vagyok. Ha volna rá mód, engednénk, hogy
kialudd magad. A hírekre azonban, amiket hoztál, mindennél jobban szükségünk van.
Őzbűvölő Emese biccentett, jelezve, hogy érti a sietség okát. Bal kézről valaki a lány
felé hajolt, és a sűrűn gomolygó, mégsem fullasztó füst mélyéről fémbögrét nyújtott át
neki.
− Idd meg, ez majd élénkít − szólt Bogyó néne szigorú, mégis kedves hangja. − Saját
recept, titkos kotyvalék,
Emese átvette a bögrét, s hálásan kortyolta a forró, fűszeres levest.
− Mi hír az Erdők Atyja világán? − hangzott az első kérdés. Aki feltette, éppen
szemközt ült a lánnyal, párnák közé ékelt testtel, mintha a saját erejéből nem volna
képes megtartani az egyensúlyát. Emese hunyorgott, hátha felismeri, hisz oly
ismerősnek tetszett az öregasszony. A beesett arc, petyhüdt bőr, s a számtalan
véraláfutás, seb és horzsolás azonban majdnem megtévesztette. Végül mégis ráismert,
de abban a pillanatban a döbbenettől félre is nyelte a levest.
− Hódfarok... − köhögte. − Te volnál...?
− Igen, én vagyok − bólintott a tűznyelvek túloldalán ülő, betegesen sovány és törődött
asszony. − Legalábbis, ami maradt belőlem.
− Két napja, hogy végre sikerült kiszabadítanunk őt a kalodából − szólalt meg az ősz
hajú sámán. − Azóta hamis bűbáj ül a Gubbasztó dombon, hogy Orbánc hordája ne
vehesse észre a szöktetést.
− Fecsegünk még néhány órácskát, vagy a lényegre térünk? − recsegte közbe Bogyó
néne. − Ez a lyányka itt rogy össze a fáradtságtól, bármilyen jó is a levesem.
− Igazad van, vajákosok gyöngye − nevetett elhaló hangon Hódfarok néne. − Beszélj
hát, Őzbűvölő, mi hírt hoztál az Erdők Atyjából?
− Arrafelé még béke honol − felelt a lány. − Hunor és Magor kemény kézzel őrzi a
világot minden behatolótól. Az álomfogók, akik vállalták, hogy gondozzák az ősi
vadont, mindannyian segítenek nekik. Orbánc küldött ugyan felderítőket, de azok két
lépésnél többet nem tehettek az Erdők Atyjában.
− Hány harcost tud Magor a seregbe küldeni, ha szükség lesz rá? − kérdezte Tűzbükk
sámán.
− Háromezer álomfogóra bizton számíthattok, de hogy miként jutnak ide, azt nem
tudom − Őzbűvölő megborzongott az eltelt két nap emlékeitől. − Én magam is alig
voltam képes átcsúszni a rémtündérek őrségén. Ha az Erdők Atyjába nem is tudnak
bejutni, körülvették azt, s mindenkit elkapnak, akit meglátnak. Hunor és Magor tettek
néhány kísérletet arra, hogy kitörjenek, de Orbánc maga mellé állította a Gyökérszint
rontó szellemeinek javát.
− A Világfa ezer más vidékén is gyülekeznek a csapataink − szólalt meg ismét
Hódfarok néne. − Régóta készülünk rá, hogy visszafoglaljuk Orbánctól a Gyémánt
Jurtát. Ez a barlang biztonságos, de nem gyűlhetünk ide mindannyian. Valahogy meg
kell oldanunk, hogy a kellő pillanatban a Világfa különböző részein várakozó
harcosaink egyszerre jelenjelenek meg a Peremerdőben. Ha egyenként próbálnának
átvergődni a rémtündérek mezsgyéin, az valamivel tovább tartana, mint az
örökkévalóság.
− A főtáltos ereje kellene ide − jelentette ki a sámán. − Senki más nem képes ennyi
embernek Ébredés Ajtaját nyitni, csak ő.
− A Hetek mind a Révülők Kriptájában raboskodnak − csóválta fejét Bogyó néne. −
Őket kiszabadítani képtelenség. A Tíz Jurta Szövetségének legfőbb varázstudói közül
szintén sokat elfogtak Orbánc narancsköpönyeges pribékjei. Akkora erőre tehát, mint a
főtáltosé, nem számíthatunk.
− Hacsak... − Hódfarok néne erőtlen kezével keszkenőt emelt, s letörölte gyöngyöző
homlokát. A Gubbasztó dombon töltött napok alatt teljesen legyengült, gömbölyded
alakja megfonnyadt, szemei alatt sötét karikák ültek. − Az Éjtáltos visszatértében tán
még reménykedhetünk.
Az ősz sámán lehajtotta a fejét, s szótlanságával jelezte, hogy hiú reményeket nem
hajlandó táplálni. Bogyó néne kevésbé volt szófukar.
− Böffegnek is jókor jutott eszébe, hogy álomsétára induljon azzal az ürdüngös
járgánnyal!
− Ti nem tudhatjátok, miért kelt útra a sámán − intette türelemre a vajákost Hódfarok
néne. − Magam is csak annyit mondhatok; ha Böffeg visszatérne, akár a szerteszét
gyülekező seregeinkre sem volna többé szükség. Amit keresni indult, az egymaga
elsöpörhetné Orbánc bandáját.
A sámán kétkedve csóválta a fejét.
− Bárcsak hittem volna annak idején Cserdítő Csongornak − folytatta Hódfarok néne.
− A vén ostormester eljött hozzám a Gyémánt Jurtába, mert a műhelyéből leskelődve
feltűnt neki, hogy milyen sok gyanús alak érkezik az Ébredés Ajtajain keresztül. Én
meg elzavartam őt. Másnap aztán jelentették, hogy Cserdítő mesternek nyoma veszett.
− Nem hinném, hogy a vén rókát Orbánc pribékjei tőrbe tudták csalni − szólt huncut
félmosollyal a sámán. Hódfarok néne meglepve pillantott rá.
− Ugyan miért mondod ezt, Tűzbükk?
A sámán azonban csak vonogatta a vállát, majd visszafordította a beszéd szekerét a
korábbi útra.
− Tartok tőle, hogy ha Böffeg sikerrel is kereste azt a csudás akármit, amiért elindult,
épp úgy Orbánc csapdájába esik, ahogy a legtöbben, akik be akartak lopakodni a
Gyémánt Jurta világába − Emesére hunyorított. − Nem mindenki oly apró, fürge és
ügyes, mint ez az álomfogó leányka.
Őzbűvölő belepirult a dicséretbe, de a füst miatt ez alig látszott.
− Én mégis amondó vagyok... − Bogyó néne nem fejezhette be a mondandóját. A jurta
közepén, a terméskövekkel körbepakolt Eleven Tűz lángjai hirtelen az égbe csaptak.
Szikrák pattantak szerte, durrogtak a fahasábok, parázs zsongott hangosan.
− Valami történt odakinn! − kiáltotta Hódfarok néne. − Figyeljetek a pislák üzenetére!
A Szömere barlangjába menekült ellenállók titkon apró őrlángocskákat bájoltak szét a
Gyémánt Jurta világán. Ezek észrevétlen cikkantak rejtekről rejtekre, s pislákolva
lesték az eseményeket. Mikor olyasmit láttak, amiről Hódfarok nénének is tudnia
kellett, varázserejüknél fogva mindazt képesek voltak a jurta Eleven Tüzébe vetíteni.
A nyugtalanul nyújtózó lángok közepén remegő kép jelent meg. A Gyémánt Jurta
hatalmas félgömbje előtt narancsszín köpönyeges martalócok taszigálták a szedett-
vedett népséget, hogy helyet csináljanak valaminek, ami az égből ereszkedett alá.
Árnya még azt a kevés fényt is eltakarta, amit az esőfelhők áteresztettek püffedő
párnáikon. A tömeget immár nem kellett taszigálni. A bámészkodók maguktól
menekültek, hisz senki nem akart a hatalmas járgány alá szorulni.
− Megérkezett! − kiáltott Hódfarok néne. − Az Éjtáltos most száll le!
A négy révülő visszafojtotta lélegzetét, nehogy megzavarják az Eleven Tűzben vibráló
képet. A nádszövetes álomjáró dübörgő, sivító szellemszuszmotorokkal, mégis
pillemód finoman érintette a talajt. A felázott föld alig bírta a súlyát, így az Éjtáltos
szortyogva, buborékokat böffentve merült egyre mélyebbre. Végül aztán csak
megállapodott. A rémtündérek ámulva nézték, amint az oldala kinyílik, leeresztve a
rámpát. A Gyémánt Jurta ajtajában ekkor bukkant fel Aritmia Orbánc, népes testőrsége
és alvezérei kíséretében.
Őzbűvölő Emese sietős pillantást vetett a szemben ülő Hódfarokra. A néne alsó ajkát
beharapva, két kezét ökölbe szorítva várakozott. Biztos volt benne, hogy a következő
szemhunyásban Böffeg jelenik meg az álomjáró ajtajában, oldalán az új főtáltossal, aki
majd szétoszlatja a Gyémánt Jurta fölött gomolygó fellegeket. Félelme csupán annak
szólt, hogy az érkezők talán semmit nem hallottak a rémtündérek hatalomátvételéről, s
így csapdába esnek.
A rámpa sarat fröcskölve toccsant a földre. Orbánc előtt szolgák hada rohant,
narancsszín szőnyeget terítve a vezér lába elé, nehogy dagonyáznia kelljen. A
tömegből hirtelen előugrott egy ocsmány kinézetű, görbe hátú banya, és csókolgatni
kezdte Orbánc kezét. A rémtündér elégedett vigyorral fogadta a hódolatot, majd
tovább lépett.
A rámpa tetején ekkor két alak bukkant fel. A lopakodó pisla igyekezett úgy
helyezkedni, hogy minél jobb képet tudjon küldeni a barlangba. Hódfaroknak azonban
még így közelebb kellett hajolnia az Eleven Tűzhöz, megpörkölve szemöldökét, hogy
felismerje az érkezőket.
Fájdalmas kiáltás szakadt ki a néne mellkasából.
A z Éjtáltos fedélzetéről Böffeg sámán helyett Szíriza Dancs és Nemcsók Kázmér
ballagott le.

***

A Gyémánt Jurta komor árnyaktól terhes, nyirkos és dermesztően hideg hellyé

változott az utóbbi holdfordulók alatt. A hatalmas tanácsteremben, hol egykor a Tíz
Jurta Szövetsége, a Hetek és Kende táltos tartotta üléseit, most szemétlerakóra
emlékeztetett. Közepén az Eleven Tűz rég kialudt, s a titkos lejárat, mely a Révülők
Kriptájába vezetett, most örökösen tárva-nyitva állt. Mellette narancsszín köpönyeges
rémtündérek őrködtek, gyakran fogadva a kintről behurcolt lázongókat, kiket rabszíjra
fűzve lökdöstek a katonák.
A Gyémánt Jurta bűbájjal átitatott nemezlapjai között számtalan keskeny,
kacskaringós folyosó rejtőzött. Az egyiken most épp harsány menet vonult végig, vad
hahotázással verve fel a sötét sarkokban, pókhálós repedésekben nyüzsgő patkányokat.
A vörös szemű kis szörnyetegek a rémtündérek nyomán érkeztek Égi Atyácska csodás
világába, mintha csak háziállatok volnának. Mindent felzabáltak, megrágtak, amihez
hozzáfértek, majd bűzlő fészkeikbe kucorodtak, mohón lesve újabb zsákmányra.
 − Mit szólsz, Dancs komám, úgye barátságos odúvá varázsoltam az átokverte
révülők palotáját? − harsogta Aritmia Orbánc, sárga hüllőszemét a barátjára villantva.
− Hol járnak a szolgák? − kérdezte Dancs. − Alaposan megéheztem, míg idáig
jutottunk. Azon a franctekerte járgányon csakis révülőknek való étek volt. Hiába
rohasztottam a sonkáikat, a varázspácuk nem engedte megkukacosodni egyiket sem.
Pedig a csülök csak úgy menő...
− ...ha van benne maréknyi zsíros tekergő! − fejezte be a Várlabirintusi
Tündérhercegség fénykorából ismert lakoma-mondókát Orbánc. − Ne aggódj, a
révülők konyhalányait nem eresztettem el, pedig mentek volna szívesen. Majd
meglátod: csupa csinos pillelányka! A derekukra ezüstláncot kovácsoltattam, így ha
valamire szükséged lesz, egyszerűen magadhoz rántod őket.
A két rémtündér mögött nyakigláb alak tévelygett, oly bizonytalan léptekkel,
mintha hamarosan össze akarna esni. Nemcsók Kázmér az utóbbi napokban csak feküdt
az Éjtáltos fedélzetén, s bár a matrózok próbálták rávenni, hogy egyen, néhány falatnál
több nem ment le a torkán. Úgy tűnt, az éber elméje megroppanhatott mindattól, amit
átélt.
Orbánc félrehessentett két őrt, s megrúgta az egyik ajtót.
− Parancsolj befáradni, kérlek! − intett zöldes kezével. − Ez Kende táltos egykori
rezidenciája. Jelenleg én használom, de már kezdi megtölteni a szemét. Ha végképp
nem tudok majd lépni tőle, átköltözöm egy másik helyiségbe, ezt pedig megkapja a
palotaőrség, mint pottyantót.
Az ötletét öblös röhögéssel kísérő szívgyötrő démon előreengedte barátját, majd
belökdöste Nemcsók urat is, aki nyomban a falnak támaszkodott. Üveges tekintete
elárulta, hogy fogalma sincs, hol jár éppen, s tán nem is érdekli.
− Túlságosan csendes a mi kedves Álmodónk − hökkent meg Aritmia Orbánc. −
Vigyázhattál volna rá alaposabban is, komám! Szükségünk lehet még rá.
− Szükségünk is lesz! − Szíriza „Szívritmuszavar" Dancs ledobta magát a
szekrényekből kiszórt kéregtekercsek, csodás rajzokkal díszített könyvek gyűrött,
patkányrágta halmára. − Farkas ide tart.
Orbánc zöldes ajkai szisszenő hangot hallattak.
− Hát nem ölted meg?
− Nem is találkoztam vele − Dancs szétvetett végtagokkal, unott pofával
nézegette Kende és az őt követő Böffeg sámán irodájának romjait. Különösen a
falon virító, bordó és fekete foltok keltették fel az érdeklődését, melyek néhol
lecsorogtak, és száraz tócsákba gyűltek.
− Látom, az engedetleneket is itt igyekszel megtörni.
− Beszélj már, te zsírcsomóba oltott galandféreg! − üvöltött rá Orbánc. − A magam
részéről elfoglaltam a Gyémánt Jurtát, összefogdostam a Heteket, és felfegyvereztem
mindazokat, akik mellénk álltak. Odakinn hatezer rontó boszorkány, rémtündér,
gyökérgyötrő törpe, vérszívó és kísértet tombol, naprólnapra fogyasztva mindazt a
kincset, amit mi is el tudnánk kótyavetyélni. Azért tartom egyben ezt a csürhét, mert
addig nem nevezhetem ki magam főtáltossá, míg Farkas és Böffeg él. Szóval beszélj,
te mit végeztél?
− Engem az Álmodóért küldtél, ha jól emlékszem − Dancsot cseppet sem rázta meg
barátja ordítozása. Egykedvűen szívogatta hegyes fogait, s az eredményt a „Szípsíges
jfivek rajzolattjai" című nyomatos könyvre köpte. − Az Álmodó ott áll mögötted, tehát
én elvégeztem a dolgom. Sőt, azt jóval túl is teljesítettem! Odakinn láthatod a Világfa
leggyorsabb, leghatalmasabb álomjáróját. A miénk! A húsraktárba zárva
megtalálhatod Sanyesz bátyót, aki vonakodott népével, a kőbányai rémtündérekkel
téged szolgálni. Továbbá foglyul ejtettem Rosszfű Rónát, meg még néhány
jelentéktelen vajákost.
− Mi van Farkassal! − vicsorgott Orbánc, aki úgy érezte, hogy Dancs csupán el akaija
odázni a legrosszabb hírt.
− Mint mondtam: a táltosfival nem talál...
− Táltos?! − a rémtündér velőtrázó üvöltését a folyosón álló őrök is meghallották.
Nyomban berontottak, kezükben szikrát hánytak a csataostorok. Buzgalmukban
majdnem átkot szórtak a tétován kóválygó Nemcsók úrra, de Orbánc még időben
visszarugdalta őket a folyosóra. Ezután ismét Dancshoz fordult. − Miért nevezted
Farkast táltosfinak!
− Mert az! − tárta szét hájas karjait a rémtündér. − Az egész suskus homályos nekem.
Útközben, mikor vizet vettünk fel a Törzsszinten, találkoztunk néhány
rémálomvaranggyal. Ők arról kvartyogtak, hogy Farkas leszállt a Gyökérszint alá,
egyenesen a Sártengerbe, s mikor kibukkant onnan, már táltosfény övezte.
− Ócska pletyka! − legyintett mogorván Orbánc. − A Sártengerből senki nem tér
vissza.
− Te vagy a főnök! − hümmögte Dancs. − Annyi biztos, hogy én kiraktam a húgát, meg
a többi kártevő révülőt Nemcsók álomvilágára, ami a szemünk láttára porladt szét.
− Akkot ők legalább halottak.
− Sajna, nem − csóválta a fejét Szíriza. − Némi hókuszpókusz segítségével magukhoz
füttyentették Göncöl egyik szekerét, és elmenekültek.
− Miért nem gázoltad le őket? − hörögte az indulattól zöldből vörösbe váltó Orbánc.
− Frontális ütközés az Álomidőben, cimbi? − fintorgott Dancs. − Hogy aztán ragacsos
lekvárként kenődjünk szét a Világfa teljes hosszán? Kösz, nem! Különben is, nekem az
Álmodót kellett leszállítanom. Szerintem ez sikerült. Nemcsók úr eleinte remekül állta
a sarat, még ha most úgy is viselkedik, mint akinek lomtalanításkor véletlenül
elszállították az agyát. Képzeld, még azt is kipróbáltuk, képes-e éber éjlelkeket
magához idézni és hadseregként irányítani. Remekül ment!
− Aha, értem − motyogta Orbánc, aki immár az íróasztalon halmozódó térképek,
tekercsek és jegyzetek között kotorászott. − Sietnünk kell!
− Ezt hogy érted? − fordult felé Dancs,
− Ha Farkas táltossá lett, akkor ide tart − hadarta Aritmia Orbánc. − Lehet, hogy a
húga szintén erre jön.
− És akkor mi van, ha beállítanak? − nevetett Szíriza.
− Te mondtad, hogy odakinn hatezer...
− Kevés! − vágott közbe a térképeket böködve Orbánc.
− A kémeim jelentették, hogy a Tetejetlen Fa különböző világain lázadó seregek
gyülekeznek. Az Ébredés Ajtajait ugyan én felügyelem, ide tehát nem juthatnak be, de
jobb az elővigyázatosság. Holnap megtartjuk a főtáltossá avatásomat!
− Én leszek a közegészségügyi főszívgyötrő-miniszter! − kapott a szón Dancs. −
Megígérted!
− Az leszel, ami csak akarsz, ha Farkas már beköltözött az Ősök Jurtájába − csattant a
főnök hangja. − Holnap bejelentjük, hogy a személyemben új főtáltost kapott a Tíz
Jurta Szövetsége. Ha pedig Farkas és a falkája beállít, akkor harcolni fogunk. Biztos
vagy benne, hogy ez a szerencsétlen roncs képes éber éjlelkeket idézni nekünk?
− Ha nem tenné a dolgát, magam döföm át a leghegyesebb infarktusdárdámmal! −
fogadkozott Dancs.
Nemcsók Kázmér ekkor először adta jelét annak, hogy hallja és meg is érti mindazt,
ami körülötte zajlik. Gyűlölködő pillantást vetett a két rémtündérre, majd hátat
fordítva nekik, bevonult a legsötétebb sarokba. Dancs és Orbánc azonban ezt észre
sem vette. Miután a falak között surranó lidércek segítségével szétküldtek néhány
utasítást, Aritmia a gerendázatról lecsüngő tucatnyi ezüstlánchoz lépett, s megrángatta
azokat. Halk csilingelés hallatszott, majd a folyosóról belibbentek a megbilincselt,
elkínzott arcú pilletündérek, hogy kiszolgálják új uraikat.

***

Kilencedik napja voltak úton. A lángkerekű táltosszekér bakján most Borzalag ült,
erős kézzel tartva az istrángot, mely parancsait közvetítette a hámba fogott
Toportyánnak. Az ordas végtelenül fáradtnak és dühösnek érezte magát, de tette a
dolgát. Csak mikor meg-megálltak egy-egy kisebb álomvilágon, hogy élelmet, vizet
szerezzenek, akkor tört ki belőle a panasz.
− Nem vagyok én muraközi! − vakkantotta. − Mégis addig húzatjátok velem ezt a
szekeret, míg végül patáim nőnek.
− Csitulj, Toportyán! − kérte ilyenkor a táltosfi. − Mihamarabb a Gyémánt Jurtához
kell érnünk, különben...
− Sejtem, mi lesz különben − morogta a hatalmas, ezüstszőrű ordas. − Jól van,
tegyétek rám ismét a kötőféket! Csak annyit mondok: ezért még valakit rettenetes
ülepharapások sorozatával fogok jutalmazni.
Maguk mögött hagyták a Gyökér-, majd a Törzsszintet is. Lassabban haladtak, mint
ahogy azt Farkas remélte, s ráadásul az Éjtáltos nyomát sem lelték. Számos helyen
látták azonban Orbánc és megvadult hívei keze nyomát. Álomvilágok porladtak szét,
omladoztak csendesen, vagy hangos robajjal, s mindenfelé menekültek ezrei
kóboroltak, hogy biztonságos búvóhelyet leljenek. A Világfa a gyökerétől a lombjáig
remegett, rázkódott, csikorogva kidőlni készült.
− Mire jó ez Orbáncnak? − kérdezte immár sokadszor Tanarilla. − Hiszen, ha
elpusztul a Tetejetlen Fa, neki sem lesz min uralkodnia.
− Ki láthat bele annak a hatalommániás őrültnek az elméjébe? − vonta meg a vállát az
éppencsaknem-táltos. − A holnap kiszámíthatatlan. Bár a Világfa valóban kopaszodik,
kérge is száradva hull, azért végül mégis életben maradhat. Orbánc arra számít, hogy a
legyengült, megfogyatkozott álomvilágokat könnyebben tarthatja majd az uralma alatt.
− S ha mégis kidől a Tetejetlen Fa, még mindig ott marad neki a Valóság −
csatlakozott a beszélgetéshez Farkas.
Legalábbis így hiszi a rémtündér. Abba tán bele sem gondol, hogy az Álomvilág
nélkül az ébereknek is vége.
A Lombszint teljesen megváltozott, mióta Farkas utoljára látta. A máskor élénkzöld,
Szemes Úr ragyogásában fürdőző levélvilágok közül sok teljesen elszáradt,
összepöndörödött, s némelyik már le is hullt. A szekéren suhanva megfeketedett ágak
kuszasága tárult elébük, de ahogy még magasabbra emelkedtek, egyre sűrűbben
kavargó por vette körül őket.
− Olyan ez, mint valami mágikus, elátkozott köd − suttogta a szürkés kavargásban
Tanarilla. Időnként neki, s a többieknek is tüsszögniük kellett, mert a leheletfinom por
csiklandozta az orrukat.
− Az elpusztult levélvilágok felkavarodott maradéka − állapította meg Borzalag, ujjai
között morzsolgatva a „ködöt". − Lassan ereszkedik, dúsabbá téve a Sártengert.
A vulkáni hamuhoz hasonló szitálás vastagon tapadt a táltosszekérre, s nem engedte,
hogy bármerre is jól láthassanak. A Világfa óriási ágai, megmaradt levélvilágai
sokszor az utolsó pillanatban bontakoztak ki a szürkeségből. Ilyenkor Toportyán
haragosan mordult, vagy épp ijedtében nyüszített, s közben éles fordulóval kikerülte az
akadályt.
A frászmadarakat is túl későn fedezték fel. A majdnem-táltos úgy sejtette, hogy immár
bármelyik pillanatban felbukkanhat előttük a Gyémánt Jurta világa, ezért lassabb
loholásra fogta Toportyánt. A biztos talajt jelentő, legmagasabb ágon ücsörgő földrész
helyett azonban tucatnyi vijjogó, kemény tollakkal borított szörnyeteg bukkant ki a
„ködből".
A szekéraljban heverő Farkas és Tanarilla nyomban talpon teremtek. Az egykori
tündérlány, engedelmeskedve régi, s még mindig pislákoló ösztöneinek, két kezével
tündérlövést próbált idézni, persze hiába. Helyette a táltosfi forgatta boszorkányos
ügyességgel a varázsbotját, melyből a kicsapó villámok három frászmadárral nyomban
végeztek. Borzalag a bal csuklója köré tekerte a gyeplőt, bízva benne, hogy Toportyán
magától is tudja, merre érdemes repülni, majd kézbe kapta a bűbájostorát.
Átkok süvítettek át a légen, felkavarva, s néhol lángra lobbantva a kavargó port. A
frászmadarak egyike rikácsolva lecsapott Toportyánra, hatalmas karmait az ordas
hátába mélyesztve. Fájdalmas, dühödt vonyítás szállt a Lombszinten, s a lángküllős
szekér imbolyogni kezdett, mintha kőre futott volna. Tanarilla a saroglyának
tánotorodott, s csupán az mentette meg a kizuhanástól, hogy a szekér mögött elzúgó
frászmadár szárnyhuzata visszapenderítette a lányt.
Farkas bal kezével a szekéroldalba kapaszkodott, s féltérdre görnyedve, magasba
emelte a táltosbotot. A rovásjelek izzottak, mint nyári éjen a tábortűz parazsa. A bot
két vége újabb villámokat cikáztatott, lángra lobbantva a frászmadarak egyikét, mely
lebucskázott a mélybe, fekete füstöt húzva maga mögött.
− Át kell törnünk! − ordította túl a csatazajt Borzalag, majd lekapta a fejét, mert a
fölötte elsuhanó madár épp csak le nem tépte azt. − Hogy az a radaikórságos,
csőrficamos nagynénikéd lúdbőrözze meg a hátad, te rikácsbajnok!
Tanarilla szemébe könnyek gyűltek tehetetlen dühében. Éberré vált testéből minden
varázserő elszökött, a bűbájostort pedig még alig tudta használni. Így mást nem
tehetett, minthogy erősen kapaszkodik a saroglyába, s mikor hátulról fenyegette
támadás a vívókat, figyelmeztette őket.
A frászmadarak közül még kettő zuhant le szárnyszeggetten, mire a többiek
visszavonultak. Borzalag lihegve, füstölgő bűbájostorát készenlétben tartva
meresztette szemét a szürke „ködbe".
− Végre elette őket a fene? − kérdezte hitetlenkedve.
−Aligha − vélte Farkas. − Orbánc küldte őket, hogy senkit ne engedjenek a Gyémánt
Jurta közelébe, Mondd csak, sastollas barátom, nem emlékeztet ez téged valamire?
 Borzalag hátrafordult a bakon, és vigyorogva biccentett,
− Éppen egy esztendeje magam is szárnyasokat telepítettem a Lombszint csúcsára,
hogy a táltosviadaltól távol tartsák az illetékteleneket. Csakhogy azok nemes turulok
voltak, s nem ilyen penészes tollú..,
A táltosszekérrel szemközt hirtelen kavarogni kezdett az addig egyhangúan lebegő por.
Irdatlan méretű feketeség bukkant elő, száguldott feléjük, s mire a szemük felfogta,
amit lát, már ott is volt. A sárkány eltátotta a pofáját és mennydörgő böffentést
hallatott. Orkán erejű, forró légáram csapott le a szekérre, oldalra billentve azt. Az
irtózatos bűzt beszippantva Tanarilla nyomban elvesztette az eszméletét. Keze
lehanyatlott a saroglya rúdjairól, s a lány rongybabaként bukott át a szekéroldalon.
Farkas szintén kizuhant a járgányból, de a táltosbot kampós végét sikerült a lőcsbe
akasztania, majd a másik kezével elkapta a lányt. Borzalag üvöltve hullott a semmibe,
majd a csuklójára tekert istrángnál fogva, hatalmasat rándulva maradt függőben. Csont
reccsenése hallatszott, s az éppencsaknem-táltos a fájdalomtól félájultan himbálózott,
súlyával Toportyánt is lefelé vonszolva.
A sárkány, mely fajának gyenge, s nem is túlságosan nagy példánya volt, lassú körben
szárnyalt tovább, Arra készült, hogy újra lecsapjon a megdőlt szekérre. Bőrszárnyain
régi repedések beheggedt nyomai látszottak, olajzöld szeme mohón kutatta a
zsákmányt, csorba fogai közül azonban már mást nem, csakis bűzrontást volt képes
fújni. Úgy tűnt, hogy Orbáncnak csak ezt a vén, testben és lélekben elkorcsosult
mocsári kígyót sikerült a maga oldalára állítania. Farkas jól ismerte a természetét,
mivel már az ősmagyar mondák, regék is megemlítették a zomokot, ezt az aljasságáról
híres sárkányfajt. A garabonciások a legtöbbjüket kiirtották a Valóságból, de a
Gyökérszint sötét, ködös lápvilágaiban még mindig szép számmal akadt belőlük.
A zomoknak hatalmas hely kellett, hogy megforduljon. A táltosfi kihasználta ezt az
ajándékba kapott időt, s bár egyik kezével a varázsbotba kapaszkodott, a másikkal
pedig Tanarillát tartotta, elsuttogott bűvigéi egyenesbe hozták a szekeret. Borzalag a
mélyben himbálózott, törött csuklójánál fogva, s úgy szórta szitkait a közeledő
sárkányra, mintha azt remélné, hogy azok majd megállítják a gyíkot.
Farkas újabb bűvigéket mormolt, mire a táltosbot ereje mindhármukat visszaemelte a
szekérre.
− Tűnjünk el innen! − kiáltotta Borzalag, miközben letekerte lilába borult karjáról az
istrángot. − A zomokkal szemben nincs esélyünk.
Farkas egyetértett, különösen, mert látta, hogy Toportyán szürke bundáját is mély
sebek szántották fel. Átmászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt. Éles fordulóval a
kopasz ágak közé irányította a szekeret, ahova a zomok nem követhette őket. A
porködbe merülve néhány percig még látták a mocsári kígyót, amint dühödten próbál a
sűrű gallyak közé hatolni, de végül csak nyomasztó csend, vigasztalan szürkeség ölelte
körbe az utazókat

***

Hódfarok néne bizonyára megkönnyebbült volna, s tán valamelyest erőre is kap, ha

valaki közli vele, hogy Cserdítő Csongort senki nem rabolta el. Sőt, a vén ostormester
önszántából vált köddé azon a gyászos napon, mikor a vajákos asszonynál járt. Történt
ugyanis, hogy miután hiába igyekezett meggyőzni Hódfarok nénét a Gyémánt Jurta
körül tapasztalható gyanús jelenségekről, Csongor szépen visszatért a jurtájába.
Köszöntötte a szomszédait, majd komótosan leeresztette a műhelyének bejáratát elzáró
súlyos nemezlapot. Utolsó pillantása arra a randa ábrázatú álomvarangyra esett, aki
immár negyedik napja, lopva figyelte őt a Peremerdő legszélső bokrainak árnyékából.
Legalábbis Orbánc besúgója azt hitte, hogy lopva teszi a dolgát. Amint a
jurtaműhely kizárta az illetéktelen tekinteteket, Cserdítő Csongor mintha megifjodott
volna. Fürgén az ágyládájához ment, ledobálta róla a puha birkabőröket, és felnyitotta
a hálóhely tetejét.
− Gyertek csak, barátocskáim! − mormogta a szép rendben egymás mellett heverő
holmiknak. − Mikor leszereltem az Álomfelügyelet különleges rontásűzőitől, azt
gondoltam, többé nem lesz szükségem rátok. Bizony, jó nagyot tévedtem!
Alig lágytojásnyi idő múlva az öreg ostormívesre már nem ismertek volna rá a
szomszédai. A mellét és combját vaskos, védőbűbájjal átitatott bőrkötény takarta. A
hátán fekete kecskeszőr suba gubancolódott, a homlokán színes fejpánt feszült, a két
lábára pedig rámás csizmát húzott.
− Remélem, még emlékszem, hogy kell bánni veled − suttogta végül, miközben a
vasnyelű, rovásjeles csataostor szíját óvatosan kihengerítette. A varázsfegyver inkább
hasonlított az éber lovászok karikására, mint a mai révülők könnyű, kecses
bűbájostorai. Minden gyakorlott szemű varázstudó nyomban megállapíthatta volna,
hogy rettenetes erejű szerszámmal van dolga.
Ezután Cserdítő Csongor kényelmesen leült az ágyládára és várt.
Az Orbánc által kiküldött rémtündérek hajnali háromkor rontottak be a jurtába.
Biztosak lehettek benne, hogy az öreg, görbe hátú ostormívest egyetlen szívdárdával a
Gyökérszintre küldik, mivel cseppet sem ügyeltek a biztonságra.
Hatan voltak, így épp hatfelé repültek, mikor Cserdítő Csongor, amúgy ültében,
meglendítette varázserőtől fénylő ostorát. Vasnyelv − így nevezte szeretett fegyverét −
négy rémtündért nyomban elterített a bútorok között, szép egyenletesen. A maradék
kettő bambán bámult. Valószínűleg igencsak káprázott a szemük, mivel az egykori
rontásűző által használt bűbáj erős fényvillanással járt. Ocsúdni nem maradt idejük.
Bár az egyik elhajította a szívdárdáját, a halálos fegyver ártalmatlanul pattant le a
bőrkötényről. Csongor bosszúsan horkantott.
− Tán öregszem? − kérdezte önmagától, majd új rontást igézett maradék ellenfeleire,
akik nyomban elcsendesedtek. − Így már jobb.
Ezután Cserdítő kilopakodott a jurtából, s mivel nem látott több rémtündért, a
Peremerdő felé vette az irányt. Néhány órával később Orbánc újabb osztagot küldött
ki a vén ostormíves otthonába, mivel az előző még mindig nem tért vissza. Ők pofozták
eszméletre bamba társaikat, akik ezután tehetetlen dühükben módszeresen felaprították
az ostormíves összes berendezési tárgyát.
Cserdítő Csongort ez már cseppet sem érdekelte. Úgy ismerte a Peremerdőt, mint a
saját, kérges tenyerét. Bevette magát a sűrűbe, s a bölcs, öreg fák készségesen nyitottak
neki utat, míg mögötte a bokrok ágai eltüntették a nyomait. Cserdítő mester egészen az
álomvilág széléig gyalogolt, s ott lehasalva, kitapogatta annak sötétbe boruló, földet
pogyogtató oldalát. Ujjai hamarosan ráleltek az üregre, melyből csontokkal tömött
zsákocskát húzott elő.
− Azt ígértem egykor, hogy többé nem háborgatlak − motyogta a halkan zörrenő
maradványoknak. − Most mégis jobb, ha velem jössz, mert nagyot fordult a Világfa
sorsa. Reménykedjünk benne együtt, hogy nem kell életre kelned, de ha mégis... No,
majd kiforogja az idő!
Ezután Cserdítő Csongor visszatért a Peremerdő mélyére, s a következő hetekben
onnan figyelte, mi folyik a Gyémánt Jurta környékén. Orbánc pribékjei nem keresték
többé, hisz akadt anélkül is elég dolguk. Az öreg ostormester csupán egyetlen
alkalommal morfondírozott azon, hogy közbelép: mikor Hódfarok nénét kalodába
zárták a Gubbasztó dombon. Végül mégse mozdult az őrhelyéről, mivel úgy ítélte meg,
hogy egymaga hiába is szállna szembe a rémtündérek seregével.
− Csitulj, szívem! − győzködte magát. − Ideje van a csendességnek, s majdan ideje
lesz a cselekvésnek is.
Ma éjjel aztán Cserdítő Csongor heves vágyat érzett a fáramászáshoz. Megragadta a
lecsüngő, alsó ágakat, s ellökve magát a talajtól, fürgén a lombozatig ügyeskedte
magát. A Gyémánt Jurta fölött vaskos felhők gomolyogtak, ahogy már hosszú hetek óta.
Az eső csendesen szemerkélt, mintha csak Éganyácska Könnyei kezdenének elapadni a
mérhetetlen bánattól.
Cserdítő Csongor hosszú ideig figyelte a völgyben sziporkázó tüzek fényét. Figyelmét
nem kerülte el, hogy Orbánc narancsköpönyeges pribékjei gyakrabban őrjáratoznak,
mint korábban. Ennek oka talán az az óriási álomjáró lehetett, melynek fedélzetén
újabb rémtündérek, meg egy nyiszlett, megviseltnek tűnő éber érkezett. Az ostormester
megvetően fintorgott, mivel még ekkora távolságból is érezni vélte a szellemszusz-
motorokból párázó kellemetlen, lelket dermesztő szagokat. Tekintete azonban semmi
olyat nem lelt, ami miatt ma éjjel fára volt érdemes másznia.
Már épp azon törte a fejét, hogy miként ereszkedhetne le a lombos ágak közül, mikor
éles szeme halovány fénylobbanást pillantott meg az égbolton. Nyomban sólyomszem-
bűbájt olvasott magára, s kihajolt a csatakosan rezgő levelek közül.
A vastag felhőpaplanokon túl légi viadal dúlt. Csongor eleget szolgált a rontásüzők
között, így nyomban felismerte a táltosbot villámvarázsának fényét és a zomok
sárkánygyík által kiböffentett párák szisszenő hangját.
− Kopogtatnak, Orbánc, hallod-e? − sutyorogta vidám ábrázattal a vén garabonciás.
Nézte még néhány szemhunyásig a felhőket, majd fürgén, ügyesen leereszkedett a fáról.
− Köszönöm nektek, hogy óvtatok és rejtettetek − simította tenyerét Csongor a szil
kérgére. − Most mennem kell, itt az idő!
A Peremerdő feleletként megrázta lombját, meleg permetet ontva a földre.
Mivel a rémtündérek szigorúan ellenőrizték az összes Ébredés Ajtaját, az öreg
előkotorta a sámánsípját, s azt a zsákocskát is, melyet korábban az odúból vett
magához. Kiborítva a csontokat, azok halma sokkal nagyobb lett, mint amekkora
beleférhetett a bűvös tarisznyába.
− Bocsáss meg nekem, drága barátom, hogy nem hagylak békében nyugodni − súttogta
Cserdítő mester. − Vissza kell hívjalak az Arany, Ezüst és Réz Pusztákról, hogy újra a
hátadra vegyél. Más módot nem tudok arra, miként hagyhatnám el ezt a vidéket.
A megsárgult, régi csontok persze nem feleltek. Mikor aztán a garabonciás

megfújta a sámánsípját − ennek módját valaha az ifjú Böffegtől leste el, kivel igen
jó cimborák voltak − a Peremerdő mélyén szellempaták dobogása kélt. A fák kőzött
sejtelmes párafoszlányok kezdtek gyülekezni, ide-oda suhanva
simogatták a bokrok rezzenő leveleit, majd egybeforrva rátelepedtek a csontokra.
Csongor tovább rikácsoltatta a sípot, éles hangjával hívva, gyűjtve a rég elporladt
húst, porcokat, bőrt és sörényt, melyekből végül elevennek tetsző, életre bájolt ló vált.
A paripa előbb ijesztő, üres tekintettel bámult a semmibe, de mikor a gazdája hozzá
hajolt, és csókkal érintette az orrát, felhorkant, s tűz lobbant a tekintetében.
− Jól van, jól! − suttogta szeretettel Cserdítő mester. − Tudom, hogy most fáj minden
elevenné bájolt porcikád, de a csillag vágtától elmúlik az is. És ígérem neked, amint
bevégeztük a dolgunkat, magam kísérem vissza a lelked az Égi Pusztákra, Elvő.
A fényes szőrű, fekete kanca egykor táltosló volt, így minden gond nélkül átrévült
Orbánc bűbájcsapdái között. Patái sebesen jártak, láthatatlan nyomot hagyva maguk
mögött. Ezt később csakis maga Csongor követheti majd, ha vissza kéne térnie a
Gyémánt Jurtához.
− Van már ösvény, amin biztonságos a járás! − kuncogott az ostormíves, mikor
csillagporos vágtával maga mögött hagyta a gomolygó felhőket, − Akkor hát keressük
meg azt, aki elkergetheti fejünk fölül a vészt. Merre járhatsz most, Bogi fia, Farkas?
Mert hogy közel vagy, azt kiolvastam az égen dúló harcból!

***

A Lombszint legtetején egy magányos, kacska ágacska nyúlt ki a többi közül, s

annak legvégén öreg, pöndörödött szélű levél fityegett. A Világfa legmagasabban lévő
álomvilágát hordta a hátán, ha nem számítjuk a Gyémánt Jurta síkját, mely valamelyest
fölötte ragyogott. Aki elég közel révült hozzá, kedves ligeteket, három tavat, lágy
dombhajlatokat láthatott, kivéve a keleti peremén, ahol magasba törő, havas hegycsúcs
emelkedett. Kicsi, de bájos álomvilág volt tehát, s oly régi, hogy már senki nem
emlékezett rá, ki teremthette.
A patkó alakú, középső tó hajlatában állt az a vaskos farönkökből emelt épület,
melyet minden utazó a Lottyadt Lepény fogadó néven emlegetett. A cseppet sem
hivalkodó, viszont kényelmes és barátságos ház, valamint a hozzá tartozó kocsiszín és
istálló körül árnyat adó szilfák erdeje terült el. A fogadó tulajdonosa, Korcsmáros
Bódog épp bennük gyönyörködött, mikor az égből suhogás, recsegés, majd kissé
ijesztő ropogás kíséretében egy lángkerekeken gördülő táltosszekér ereszkedett az
udvarra. A meglehetősen viharvertnek tűnő járgányt csapzott bundájú, hatalmas farkas
vontatta. A bakon nyílt tekintetű, egyenes hátú fiatalember ült, biztos kézzel tartva a
gyeplőt. Mögötte, a saroglyának dőlve, ketten zötykölődtek. A gyönyörű, aranyszőke
hajú leányt Bódog még soha nem látta, szakállas útitársa viszont ismerősnek tetszett.
A jövevények sietve leugráltak a kocsiról, s miközben a legény megszabadította
farkasát a hámtól, az alacsony, erősen bicegő fickó a fogadós felé indult. Alig tett
azonban néhány lépést, máris borzadva látta, hogy az ordas hátán éktelenkedő
sebekből vér csöpög, s a két utas sincs a legjobb bőrben. Már épp füttyenteni akart a
legényeknek, hogy jöjjenek segíteni, mikor a szakállas fickó reá dörrent.
− Bódog mester, de jó, hogy látlak! − harsogta a majdnemtáltos, bár vidám
mosolyát megfacsarta kissé a fájdalom. − Harapnánk valamit, és két jó ló sem ártana,
mert az ordasfogat igencsak megsínylette az utat.
Korcsmáros uram kerek képe hirtelen felderült.
− Borzalag, a félreszóló sámáncsengők avatott kúrálója, Atyácska áldása szálljon
torzonborz fejedre! − köszöntötte régi cimboráját és kedves vendégét Bódog. −
Gyertek beljebb, a szekeret pedig hagyjátok a legényeimre.
Az istálló felől két aranyszőke fiúcska futott elő máris, tátott szájjal csodálva a
lángkerekű Rúzspirost.
− Az ivóban kellemesen hűs a levegő, mézízű tokaji is akad a pincében, de étek
dolgában már nincs akkora választék − szabadkozott a fogadós, miután az
éppencsaknem-táltos bemutatta neki Farkast és Tanarillát. − Mindezek előtt azonban a
sebeiteket kell ellátnunk. A lányom ért valamicskét a vajákoláshoz, ha meg nem vetitek
a szolgálatait.
− Ránk fér a reparálás − bólintott Borzalag. − Attól tartok, a csuklómnak befellegzett.
Épp olyan púpos lesz szegény, mint a hátam, s akkor még jó, ha egyáltalán mozdítani
tudom majd. De előbb Toportyán hátára tegyetek gyógyfüves pakolást, mert őt
frászmadár karma érte. Ha elfertőződik...
− Nem kell aggódni, máris érkezik a segítség! − fiatal lány, meg az anyja futott feléjük,
majd fordult rögvest vissza a konyhába, hogy vizet tegyenek fel melegedni a
gyógyírnak. Míg a sebesülteket ellátták, Farkas bemutatkozott a fogadósnak, s röviden
arról is beszámolt, miként kerültek ilyen sanyarú sorsra.
− Bizony, a feje tetejére állt mostanság a Világfa − sóhajtott Bódog. − Te jól tudod,
Borzalag, hogy a Lottyadt Lepény soha nem volt túlságosan forgalmas. Aki a Gyémánt
Jurtába tart, itt már nem áll meg, hisz ahhoz nagyon is közel a cél. Aki pedig onnan
révül a Tetejetlen Fa alsóbb részeire, szintén nem vesztegeti nálunk az idejét, mivel
alig hogy elindult. Az utóbbi két hónapban mégis dugig minden szobánk, sőt, a
környező ligetekben százszámra szunyókáltak az átutazók. Mind a Gyémánt Jurtához
akartak révülni, hogy saját szemükkel lássák a táltosavatást.
− Most viszont egyetlen lelket sem látok sehol − ráncolta homlokát Borzalag. − Talán
lekéstünk a ceremóniáról?
− Nem hinném − vonogatta a vállát Korcsmáros Bódog, mint akit hidegen hagynak a
„nagy politika" zavaros eseményei. − Ma délelőtt még legalább ezren taposták
szárazra a pázsitomat, felélve az utolsó tartalékaimat is. Már amit nem dugtam el
időben! Aztán indultak a Jurtához. Nem kérdeztem, de a beszélgetéseikből kihallottam,
hogy holnap avatják az új főtáltost.
− És arról mondtak valamit, hogy ki lesz az? − szólalt meg a legény, aki Bogi fia,
Farkasként mutatkozott be az imént. Bódognak igen kedves volt őt látni, mivel
nyomban megérezte, hogy a fiú épp úgy a magyarok népéhez tartozik, mint ő maga.
− Találgattak, fogadásokat kötöttek, s mindig akadt néhány nagyokos, aki azt
sutyorogta, hogy ő bizony már tudja az új főtáltos nevét − Bódog csak legyintett. −
Porhintés, üresen kongó hajcihő volt minden szavuk. Különösen azokat a rossz képű,
narancsszín-köpönyeges álomlényeket rühelltem, akik folyton bajt csináltak, míg itt
pihentek. Az egyiket kénytelen voltam a saját tenyeremmel fültövön lapogatni, mivel ki
akarta vágni a legszebb szilfámat. Jöttek is a haverjai mindjárt, csupa kopasz, zsíros
képű marha, és a karjukat lengették az égnek, azzal fenyegetőzve, hogy majd az új
főtáltos lerombolja a fogadómat, ha nem teszek mindent a kedvük szerint.
Borzalag huncut vigyorral nézett fel a termetes Bódogra.
− Nagy pofozkodás lett a dologból?
Korcsmáros uram szerényen billegette oldalra a fejét.
− Hát, tudod, hogy van ez − mondta. − Tanul az ember gyereke néhány betyáros fogást,
ha korcsmában nő fel. Legyen annyi elég, hogy a karlengetést egy darabig biztos nem
tudják majd gyakorolni azok az istentelen vagabundok.
− S mondd csak, sokan voltak? − kérdezte Tanarilla.
Bódog kedvesen rámosolygott, s magában elismerte, hogy soha még ilyen szép lányt
nem látott a Lottyadt Lepényben.
− Sajna, többen a kelleténél − bólintott, miközben a kármentő mögül előintett két
menyecskét, akik rögvest korsókat, tányérokat hoztak a karjukon egyensúlyozva.
− Hatalmas volt a pofájuk, mogyorónyi az agyuk. S különösen az nem tetszett, hogy
igen rátarti módon viselkedtek. Mint akik rettenetes titkot tudnak, de várnak még kicsit,
mielőtt rázúdítják azt a világra.
− Fikarcnyit sem számít, hány rémtündér csődült a Gyémánt Jurtához − mondta Farkas,
ökölbe szorított kezét az asztalon nyugtatva. − Induljunk máris, hisz mindjárt lemegy a
nap. Alig várom, hogy a kezembe kapjam Aritmia Orbánc síkos torkát, és addig
szorítsam...
− Csitulj veszett, hőkölj meg! − idézte Borzalag a nyugtató rontás igéjét, ép kezével
meglapogatva Farkas karját. − Az út tovább tartott a Gyökérszintről, mint gondoltuk, s
a megérkezés sem ment simán. Toportyán alig áll a lábán, és magam is aludnék néhány
órácskát. Holnap reggel aztán újra nekivágunk, s átverekedjük magunkat a
frászmadarakon.
− Már ha képesek lesztek rá!
A frissen érkezettek csak most vették észre, hogy az ivóban akad még rajtuk kívül is
vendég. Az illető a sötét sarokban, árva korsója fölé hajolva ücsörgött. Gergő és
Borzalag gyanakodva fordultak a fekete subás fickó felé, akinek vén ábrázatára keserű
mosoly vetett árnyékot.
− A rémségek gondoskodtak róla, hogy csak az révülhessen az avatásra, akit ők is
szívesen látnak − folytatta a férfi. − A Gyémánt Jurta világát halálos bűbájcsapdák
veszik körül, amiken még a táltosszekér sem képes átvergődni.
Farkas lassan felállt és szembefordult az idegennel. Közben gondosan ügyelt rá, hogy
felleghajtója alól elővillanjon bübájostorának nyele, de a táltosbot rejtve maradjon.
Esze ágában sem volt mutogatni a hatalmas erejű varázsfegyvert senkinek. Borzalag
nyugtalanul rágicsálta szakállának néhány őszülő szálát, Tanarilla pedig egyre
rémültebben pislogott. Egyedül Korcsmáros Bódog igyekezett közbelépni, mielőtt
kitör a vész.
− Jóravaló utazónak ismerem ezt az embert − súgta Farkasnak. − A Jurta irányából
jött, alig fertály órája. A lova kinn áll az istállóban, s a legényem állítja, hogy
csillagport csutakolt le a patájáról.
− Mi dolgod itt? − kérdezte Farkas. A sarokban ülo öregúr arcán talán gunyoros, talán
elismerő fintor futott át, miközben felelt.
− Rád vártam, Bogi fia, Farkas, mivel én ismerem az ösvényt, ami átvezet a bűbáj
csapdák között. S ha most lemondasz arról, hogy átkokat szórjunk egymásra, akkor még
ma éjjel elvezetlek a Gyémánt Jurtához. − Az öreg felállt, hátravetve magáról a nehéz
subát, és kérges jobb kezét a táltosfi felé nyújtotta. − Csapj bele, pecsétként a
barátságunkra, s halld nevem: Cserdítő Csongor vagyok, az ostormíves.
 13.
Or-bánc! Or-bánc! Or-bánc!

− Or-bánc, Or-bánc, Or-bánc! − harsogta a Gyémánt Jurta előtti völgyet betöltő,

több tízezres tömeg. A táltosavatás ünnepsége napkelte óta tartott, s lassan a
csúcspontjához közeledett. Aritmia Orbánc lelkes, bár kicsiny csapata hetek óta azon
fáradozott, hogy a révülők népét ezen a napon tökéletesen elkápráztassa. Firlefranc, a
búzaszálra emlékeztető nádi tündér volt felelős a táncosok és szemfényvesztők
műsoráért, míg Püffencs − akit Orbánc különleges kommandója kiszabadított az
Igázóból − a rendre ügyelt. Ez az utóbbi tevékenység annyit jelentett, hogy ha a
tömegben bárki nemtetszését fejezte ki valami miatt, azt a kurta lábú, gyíknyelvű lidérc
alá beosztott rémtündérek feltűnés nélkül bevitték a fák közé, és alaposan elpüfölték.
A ravaszul megtervezett műsor fokozatosan emelte az általános hangulatot. Bár
szinte folyamatosan szakadt az eső, s gyakran kék villámok cikáztak a szürke felhők
hasából, a bűbájjal védett színpadon egymást váltották a tarka ruhás művészek.
Mögöttük, magas pulpituson sorakoztak a díszhelyek, ahol Aritmia Orbánc és
közvetlen barátai kényelmes karszékekből figyelték az eseményeket. Rendkívül
elégedettek voltak mindannyian. Firlefranc nádszál alakja gyakran tűnt fel mögöttük,
halkan érdeklődve, van-e valami kívánságuk. Orbánc ilyenkor előbb dicséretfélét
morgott, majd feltette neki a reggel óta unalomig ismételgetett kérdést:
− Hol a rossznyavalyában kérődzik Dancs? Arról volt szó, hogy végig itt lesz
mellettem. Éjjel találkoztam is vele, de azután aludni ment. Talán még mindig húzza a
lóbőrt?
A franctündér türelmesen végighallgatta főnöke dühöngését, majd sietve igyekezett
őt megnyugtatni.
− Szírizá Dáncs mester igen kimerült á hosszú út során. Feltételezem, hogy májd csák
áz új főtáltos ávátásákor vonul áz emelvényre. Jobb is lesz így: á tömeg őrjöngeni fog
á boldogságtól, mikor megpillántjá á hőst, áki elhoztá nekik áz Álmodót.
− Én hozom nekik az Álmodót, te ostoba! − vicsorogta Orbánc. − Én, és senki más!
Megértetted?
Firlefranc megértette, és nem is mert vitatkozni. Mikor Orbánc először kifogásolta
barátja távollétét, ő nyomban berohant a Gyémánt Jurtába, majd át az Éjtáltosra, de
egyik helyen sem talált rá a rémtündérre. Végül az álomjáró harmadfedélzetén
összefutott egy hihetetlenül házsártos, vasorrú banyával, aki közölte vele, hogy Szíriza
Dancs a szellemszusz-motorok tövében hortyog, s nem is hajlandó onnan előbújni, míg
véget nem ér odakinn a hajcihő. Firlefranc ezt nem merte megmondani Orbáncnak, így
inkább hablatyolt neki valamit, s bízott a jó szerencséjében, hogy Dancs még időben
meggondolja magát.
− Or-bánc! Or-bánc! Or-bánc! − üvöltötte hisztérikusan a tömeg. Az első sorokban
többen elájultak, mások arcán vastag patakokban csorgott a könny. Mindez a hihetetlen
boldogságnak köszönhetően, hogy hallhatják a bölcset, aki épp beszédet tartott nekik.
Délfelé járt az idő, a mutatványosok, vándorbűvészek és a Heteket kifigurázó bohócok
már mind elvégezték a dolgukat, kellő hangulatba hozva a népet. Aritmia Orbánc tíz
perce emelkedett szólásra, s azóta fürdött a dicsőségben.
− Döglött lovon nehéz a vágta, kedves barátaim − harsogta bűbájjal erősített hangján,
mikor a tapsvihar végre elcsendesedett. − Amin pedig ez idáig a Hét Sárkányőr
lovagolt, az bizony nem más, mint egy szegény gebe, mely rég kilehelte a lelkét.
A tömeg nem nagyon értette, mit akar ezzel Orbánc mondani, de valaki hahotázni
kezdett, így mindenki más is gyorsan követte a példáját. Püffencs narancsszín
köpönyeges verőlegényei túlságosan szigorú ábrázattal vették körbe a teret, semhogy
bárki mert volna különcködni.
Az általános kacajorkán lassan elült, Orbánc pedig folytatta a beszédét:
− Tudjátok meg végre a titkot: a Hetek az utóbbi egy esztendőben kétségbeesetten
keresték az új főtáltost, mivel fogalmuk sem volt róla, ki lehet az. Ezen érdemes
elgondolkodni! Ősi szokás, hogy az Égi Atyácskához készülődő főtáltos megnevezi az
utódját. Így van?
−Íííígy! − bömbölte a szedett-vedett tömeg, mely leginkább manókból, koboldokból,
lidércekből és rémtündérekből állt. Persze révülők is akadtak közöttük szép számmal,
különösen a Gyökérszint komor, nyomasztó lápvilágaiból. Ők soha nem szívelték a
Heteket, sem Kendét, s most úgy érezték, Orbánc elhozza nekik a felemelkedést.
− Kende táltos bizonyára tudta, ki lesz az utódja, mégsem volt hajlandó elárulni azt a
Heteknek, sem Böffegnek, sem az áruló Hódfaroknak, aki a szemetek láttára tört az
életemre.

A legtöbben a völgyben állók közül még nem érkeztek meg a Gyémánt Jurta
világára, mikor a vajákos asszonyt kalodába csukták. Azok, akik valóban a szemtanúi
voltak a hordós szónok és Hódfarok néne „összecsapásának", két táborra oszlottak. A
nagyobbik részük úgy emlékezett, hogy a vajákos asszony a kisujjával sem fenyegette
meg Orbáncot, csupán megkérte: jöjjön le a hordókról. Ők azonban, ha ezt ki merték
mondani, már másnap a Révülők Kriptájának mélyén tértek magukhoz. A kisebbség
eztán hamar meggyőzte önmagát arról, hogy igenis látta, amint Hódfarok néne egyik
kezében szikrázó bűbájostorral, a másikban mérgezett tőrrel, hegyes fakaróval, vaskos
széklábbal (kinek, melyik jött a nyelvére) rontott az ártatlan Orbáncra.
A később érkezők már ezt az utóbbi történetet kapták igazságként, s alig akadt
közöttük olyan, aki ne hitte volna el azonnal.
− Kende tehát végtelen bölcsességében eltitkolta a Hetek előtt az új főtáltos nevét −
ismételte a súlyos tényt a szónok. − Kérdezzétek meg magatoktól, miért tette ezt?
Kérdezzétek, és én majd felelek rá! Kende azért titkolta előttük az utódja nevét, mert
tudta, hogy a Hetek elpusztítanák őt, hogy maguknak tartsák meg a hatalmat!
Gyűlölködő hangorkán söpört végig a völgyön. A révülők zavarodott népe úgy szívta
magába a legvadabb hazugságokat, mint frissen tisztított lefolyó a kád szottyos vizét. A
lelkük megtört, az elkeseredettség és szorongás beléjük ivódott, így eszükbe sem jutott
elgondolkodni azon, amit Orbánc eléjük lökött. Boldogok voltak, hogy végre valaki
„igazat" mond nekik, s nem titkolózik, ahogy felnőttek szoktak a butácska gyerekek
előtt.
− Mint mondtam, Böffeg sámán mégis összeterelt egy csapatnyi varázstudót, hogy
felkutassák az új főtáltost − folytatta Orbánc. − Azt gondolhatnánk, milyen rendes tőle.
Talán Böffeg végre megundorodott korábbi bűnös tetteitől, amiket az Álomfelügyelet
élén követett el, s most majd jóváteszi azokat. Felkutatja a Kende akarata szerinti
főtáltost, és idehozza őt, hogy újra legyen, aki bölcsen vezeti a révülők népét.
A rémtündér rövid, gúnyos szünetet tartott.
− Csak a bolond hiszi, hogy Böffeg sámán valóban megjavulhatott, drága barátaim! −
ordította végül, akkora dühvel, hogy a tömeg egy emberként rándult össze. − Égi
Atyácskának hála, az Éjtáltos fedélzetén akadt néhány talpig becsületes, régi
hagyományainkat mélyen tisztelő hős. Közöttük az Ősök Jurtájának egyik tagja, aki az
első pillanattól fogva tisztán látta, hogy Böffeg és hordája miféle aljasságra készül.
Volt közöttük rontó boszorkány, félőrült álomvarázsló, vérre szomjazó szabír harcos,
és egy éber kis csitri, aki azt képzeli magáról, hogy méltó a révülő névre. Csakhogy a
mi hősünk meghiúsította a tervüket! A becsületes munkát végző, igaz révülőkként élő
matrózok segítségével, akiknek az út minden napján el kellett tűrniük Böffeg kínzásait,
a kellő pillanatban átvette az Éjtáltos irányítását, és kiszabadította a fogságba esett
Álmodót. Ez a dicső harcos most itt ül közöttünk, s szeretném bemutatni nektek:
Kísértő Csorna, lépj elő!
A nép eszelős ujjongásába beleremegett a Gyémánt Jurta. Az óriás termetű, durva
ábrázatú Csorna az emelvény szélére lebegett, megállva Orbánc mellett, hogy lentről
mindenki jól láthassa opálfényű alakját. Odalenn új kórus kezdett kialakulni.
− Or-bánc! Csor-na! Or-bánc! Csor-na!
Az ősszellem hamar elunta az ajnározást, és visszalebegett a helyére. Ezt a tömeg a
szerénység jelének vélte, s még öt percen át harsogta a nevét. Akkor Orbánc végre
elcsendesítette őket, majd a pulpitus szélére állított, hatalmas homokórára pillantott. A
felső edényben alig maradt félmaroknyi kristályos szemcse.
− Közeleg a pillanat, midőn elétek lép az Álmodó − szólt a rémtündér. Szavai nyomán
feszült csend telepedett a völgyre, csak a szomorú zápor surrogott, kopogott szünet
nélkül. − Láthatjátok, hogy ügyes mesterembereink az Éjtáltostól az emelvényig fekete
szövetfolyosót építettek, mivel azt szeretnénk, hogy mindenki egyazon szemvillanásban
lássa meg őt. Mellette érkezik majd kedves barátom, Szíriza Dancs, s persze azok,
akik az én parancsomra szintén részt vettek az Álmodó kiszabadításában. Azt kérditek,
miért oly fontos számunkra, hogy a főtáltos avatásán részt vegyen ez a titokzatos éber?
Megmondom nektek! Az Álmodó minden álma valóság, ezt jól tudjuk a
hagyományokból. Böffegék pedig azért fogták el, és készültek szegény éber nyakát
csendben kitekerni, mert az Álmodó találkozott az új főtáltossal. Ő tudja, kit akart
utódjaként látni Kende! Tudja, és ma ki is fogja mondani a nevét itt, előttetek!
Orbánc lopva a boltíves folyosó szája felé sandított, miközben a nekivadult tömeg
eszelős üvöltéssel, sikoltozással, hörgéssel ünnepelte a szavait. A rémtündér a
félhomályban öt alakot látott toporogni. Törte a fejét, kik állhatnak Nemcsók Kázmér
és Dancs koma mögött, de aztán megrántotta a vállát. Biztos a matrózok három
legpimaszabbika kuncsorogta oda magát a menethez, hogy nemzeti hőssé válhassanak.
Mindegy, megérdemlik. Legfeljebb később, ha még többet követelnének a dicsőségből,
Püffencs leviszi őket a Révülők Kriptájába.
− Tartsátok vissza a lélegzeteteket! − fordult vissza az áhítatos tömeghez. − Íme, a
Keleti Varázsvilág egyetlen, hiteles Álmodója, aki elhozta nektek az igazságot!
A z Éjtáltostól az emelvény tetejéig kanyargó, fekete folyosóból kilépett az öttagú
menet, és méltóságteljesen Orbánc felé vonult. Püffencs fegyveresei utat nyitottak
nekik, majd újra zárták tömör sorfalukat. Elől Szíriza Dancs haladt, a szakadó eső
miatt köpönyegébe burkolózva. Mögötte Nemcsók Kázmér szaporázta lépteit, kinek
ijedt madárarcán idegesen rángott néhány izom. A sort
 hárman zárták, szintén narancsszínű, csuklyás köpönyegekbe takarva, így Aritmia
Orbánc nem láthatta az arcukat, bár nem is volt rájuk kíváncsi.
Mikor Kázmér középre ért, a rémtündér megölelte az éber csontos vállát és a tömeg
felé kiáltotta:
− Köszöntsétek méltó ujjongással Nemcsók Kázmért, az Álmodót!
− Or-bánc! Nem-csók! Or-bánc! Nem-csók! − gajdolta a tömeg. Sokan szénnel
összefirkált deszkadarabokat, sátorponyvákat emeltek a fejük fölé, melyeken a
rémtündért dicsőítő jelmondatok voltak olvashatóak. Aritmia Orbánc türelmesen
bólogatva várt néhány percet, míg a zaj elcsitult. Közben egyre erősebben szorította
Nemcsók úr vállát, mert a hideg esőtől és a félelemtől reszkető éber majd' összeesett
mellette.
Mikor végre csend lett, a rémtündér ismét megszólalt.
− Halld hát, Világfa népe, kit nevez meg az Álmodó Kende táltos utódjaként! Szólj,
drága barátom, Nemcsók Kázmér! Mondd ki az új főtáltos nevét!
A nép visszafojtott lélegzettel várt. A Gyémánt Jurta völgyében egyedül a
nemezlapokat és köpenyeket püfölő eső hangja hallatszott. Az éber rémülten pislogott,
olykor bizonytalanul ide-oda forgatva madárfejét.
− Szólj hát, cimbora! − biztatta enyhe türelmetlenséggel Orbánc. − Már nincs mitől
tartanod, Böffegéket elnyelte a Sártenger. A Nyugati Varázsvilághoz húzó, rothadt
szívű, népnyúzó révülőknek vége! Halljuk tehát, hogy hívják az új főtáltost?
Nemcsók Kázmér ekkor végre szóra nyitotta vértelen ajkait. Közben a könyökével
távolabb tolta magától Orbáncot, akinek ez cseppet sem tetszett, de nem akart
lökdösődni. Aggodalomra, úgy vélte, nincs oka. Szíriza Dancscsal előző éjjel
megbeszélték, hogy a pribékek hajnalig fogják pofozni Nemcsókot, így plántálva el
benne a nevet, amit reggel majd ki kell mondania. Az éber rettegése azt sugallta, hogy
a megfélemlítés tökéletesen sikerült, bár az arca kevésbé volt feldagadva, mint azt a
népvezér várta. „Csak mondaná már ki végre a nevemet!" − vicsorogta magában
Orbánc. − „Legyünk túl rajta, s azután csendben végzünk vele, hogy vissza ne
vonhasson semmit."
Nemcsók Kázmér valóban nagy levegőt vett, előrébb lépett, egészen az emelvény
széléig, majd megszólalt.
− Én... Én vagyok az Ál... Álmodó, aki talál... Találkozott Kende utódjával. Szemközt
álltam vele, a szemébe néztem...
− Mondd hát a nevét! − förmedt rá Orbánc a háttérből, édeskés mosollyal tompítva
szavai élét. Nemcsók úr rebbenő pillantást vetett a rémtündérre, majd ismét az alant
szájtátva várakozó tömeg felé fordult.
− Kimondom tehát, amit Álmodóként megtudtam, még akkor is, ha az életembe kerül.
Az új főtáltost nem Aritmia Orbáncnak hívják. Nem hívják sehogy, mert ő
megnevezhetetlen.
Értetlen, döbbent csendült a völgyben várakozó tömegre. Néhányan csak Orbánc nevét
hallották, s azok éljenezni kezdtek, de mivel senki más nem követte a példájukat,
elhallgattak.
A rémtündér gyíkszeme résnyire szűkült, s villás nyelve gyorsan csapkodott ki és be.
Időre volt szüksége, míg felfogta azt, amit Nemcsók úr mondott. Elárulták, de talán
még nincs veszve minden!
− Én? − kiáltotta bűverővel erősített hangján, megjátszott ámulattal. − A zápor
dobolásától talán rosszul értettük. Valóban az én nevemet mondtad, Álmodó?
Mielőtt Nemcsók úr felelhetett volna, megragadta nyakánál a ruhát, és a háttérben
várakozó Firlefranc felé penderítette az ébert.
− Hallhattátok, drága, édes, szeretett barátaim! − harsogta Orbánc. − A saját fületekkel
hallhattátok: az én nevem hangzott el az Álmodó szájából! Úgy tűnik hát, hogy én
vagyok az új főtáltos!
Lassan koppantak a másodpercek, de a völgyet továbbra is néma csend töltötte be. A
döbbent értetlenség rémült csendje.

***

Hat órával azelőtt, hogy Nemcsók Kázmér és kísérete megjelent a várakozó tömeg
előtt, az Éjtáltos fedélzetén halk, rekedt hang szólalt meg.
− Akad itt még két hínárlepény Kéri valaki?
A raktárban, mely az utóbbi napokban börtöncellaként szolgált, öten tartózkodtak. A
három fiatal vajákos lány általában egymás közelében kucorgott, s olykor szinte némán
mozgó ajkakkal beszélgettek. Legtöbbször azt találgatták, mi folyhat a bezárt ajtón
kívül, s hogy végül milyen sorsot szánnak nekik a rémtündérek.
A negyedik személy, aki az imént felajánlotta rabtársainak a megmaradt
hínárlepényeket, természetesen Rosszfű Róna volt. Az Árnyjurta felügyelő banyája
igen komor hangulatban töltötte napjait. Gyakorta cifrán szitkozódott, vagy azt
ecsetelte, mit fog tenni Dancs, Kázmér és az áruló matrózok különböző testrészeivel,
ha végre a körmei közé kaphatja azokat.
− Ide a csócsálnivalóval, naccsága! − csörtetett keresztül a gyengélkedőn az ötödik
rab, kezével hevesen maga felé lapátolva a levegőt, ezzel jelezve hajlandóságát a
táplálkozásra. − Kárba ne vesszen már, bármilyen pocsék is, amit a rokonok
összeszakácskodtak nekünk. Mert én csak amondó vagyok: tekintélyt a férfinak az áll
borostája, meg a pocak mérete ád! Bár az is igaz, hogy az utóbbit inkább habos
sörikével, és nem étkekkel kellene növelni, de hát mit tehetnék, ugyebár?
Rosszfű Róna megvető fintorral nyomta a tálat a borostás képű férfi kezébe.
− Egyen, herceg úr, hisz sose tudhatja, mitől hízik.
− Sanyesz bátyó, naccsága, ha kérhetem! − a rémtündér szájába tömte az első lepényt,
s úgy beszélt tovább, hogy a fogai közül zöld hínárdarabkák röpködtek szerte. −
Kértem már, hogy Sanyesznak hívjon, nemdebár? Debár! Kénytelenek vagyunk
megosztani egymással eme bájos kis lak szerény négyzetmétereit, hát legyünk
méltányosak és különös mód udvariasak. A hercegség immár számomra nem mérvadó
titulus. Mondhatni: lehúzták azt az időnek angol vécéjén, ugyebár. Így van ez, sajna, de
legyünk derűsek! Szólítson bátran Sanyesznak, én meg magát...
− Meg ne próbálja! − emelte fel bal keze mutatóujját fenyegetően Rosszfű Róna. − Ha
becenevet mer kitalálni nekem, az édes rossz anyám üstjére esküszöm, hogy élve nem
jut ki innen!
Sanyesz bátyó, a Várlabirintusi Tündérhercegség egykori fejedelme lezöttyent a
legközelebbi ládára, és békésen tovább majszolta a lepényt. Vidáman csillogó, bár
kissé vizenyős szemében azonban látszott, hogy nem lesz képes túl sokáig csendben
maradni. Mióta Dancsék fogságba ejtették, Sanyesz kötelességének érezte, hogy
elszórakoztassa a hölgyeket. Csakhogy a vajákos lányok féltek tőle, a banya pedig
szívből utálta a ravaszkás képű rémtündért, akit az éberek televíziós sómenként
ismertek.
− Maga szerint hányra járhat a vekker, naccsága? − szólalt meg Sanyesz bátyó, pusztán
azért, hogy ismét társalgást kezdeményezzen.
− Hajnalodik − felelt fáradtan Rosszfű Róna. − Úgy négy óra lehet.
− Milyen nagy a csend − sóhajtott merengőn a rémtündér. − A rokonok bizonyára
kimerültek a járgánylopásban. S persze én sem adtam meg magam harc nélkül.
− Harc? − a banya akaratlanul felkuncogott. − Ne akarja bemesélni nekem, hogy
valaha is átkot mert szórni bárkire!
− Átkot, azt nem − vonogatta némi zavarral a vállát Sanyesz bátyó, majd dacosan
villant a szeme, − De hozzájuk vágtam a nagyobbik párnámat!
− Aha! − csóválta a fejét Róna. − Nagy küzdelem lehetett, annyi szent.
− Elrabolták a hercegségemet! − A rémtündér letette maga mellé a tányért, pedig még
volt rajta egy fél hínárlepény, s szomorúan ingott előre-hátra. − Pedig korábban
segítettem nekik rejtegetni az Álmodót. Nem tehettem róla, hogy Kőbányán Büvellő
orvul magához vette a fickót! Megjegyzem:
hihetetlenül divatba jött mostanság az emberrablás. Lop itt bárki mindenkit! Előbb
maguk az Álmodót, s vele engem. Aztán meg Dancs a járgányt, magukat, s megint csak
engem. Miféle új

módi ez? Ráadásul Dancs azt állítja, hogy elárultam a rokonságot, ezért
megfosztott a rangomtól, és elvette tőlem az Arany Pajszert.
− Egyáltalán miként maradhatott magánál az a firlefrancos bot? − kérdezte Rosszfű
Róna. − Azt hittem, hogy mikor a fedélzetre hoztuk, s bezártuk az egyik kabinba,
alaposan át lett kutatva.
Sanyesz bátyó borostás képén ravasz, sunyi mosoly terült szét.
− Kőbányán, abban a nagy kavarodásban, ugyebár, valahogy bécsússzant a lajbim
zsebébe. A tapizó kezektől meg mindig csiklandós leszek, s olyankor vicceket
mesélek. Olyan vicceket, amiket senki meghallgatni nem szeret, úgyhogy a motozó
matróz inkább békén hagyott.
− Képzelem − a banya dühösen szisszentett.
− Magácska is csak a rosszat feltételezi − játszotta a sértettet az egykori sómen és
barlangi fejedelem. − Mondja, hát van igazság a Világfán?
Rosszfű Róna valami olyasmit akart válaszolni, hogy amíg Sanyesznek műsora lehet az
éber televízióban, addig bármi elképzelhető a Világfán. Szóra azonban nem nyithatta a
száját, mert ekkor felpattant az ajtó, és belépett Farkas. A vajákos lányok sikoltozni
kezdtek. A banya perzselő tekintete szerencsére felért egy csendharang-varázzsal, így
a rongyos idegzetű hölgyek hamar elhallgattak.
− Szép reggelt mindenkinek − mosolygott Gergő a rabokra. − Nincs kedvük sétálni egy
keveset?
A táltosfi óvatosan körülnézett a folyosón. A lámpásokat éjszakára mindenhol
halványra tekerték, így odakinn csupán homályos árnyak látszottak. Farkas megállította
a kifelé igyekvőket a küszöbön, és Rosszfű Róna szőrös fülébe suttogott.
− Úgy kell járnunk, mint az egerésző macska, Dancs legtöbb embere átmulatozta az
éjszakát, az őröket pedig elkábítottuk, de a harmadfedélzeten még nem jártunk.
− Többen is vagytok? − csodálkozott a banya.
− Velem van Borzalag és Tanarilla − biccentett Farkas, majd tekintete a háttérben
tolakodó Sanyesz bátyóra esett. − Megbízhatunk benne?
− Én a kamrám padlóján heverő egérpiszkot sem bíznám rá, de... − Róna hályogos
szemében fura fény jelent meg. − Azt hiszem, most kivételesen mellettünk áll. A
hercegségét és a Pajszerét elvették Dancsék, s szerintem innen holnap egyenesen a
Gyökérszintre száműznék, úgyhogy... Igen, megbízhatunk benne.
A kiszabadult rabok néma árnyakként lopakodtak a legközelebbi csigalépcsőig,
melynek tövében két alélt matróz hevert. A táltosfi előreküldte a banyát, a
vajákosokat, majd Sanyesz bátyót is, míg a menet végén csak ő maradt. A
harmadfedélzeten Tanarilla várt rájuk. Rosszfű Róna korábban még soha nem
találkozott a tündérlánnyal, de hallomásból már ismerte. Önmagában most
megállapította, hogy a pletykáknak, miszerint Gergő kedvese két arasz és pilleszárnyai
vannak, nem szabad bedőlni.
− Dancs és Nemcsók a kapitányi kabinban tartózkodnak − súgta Tanarilla a táltosfinak.
− Borzalag már ott van, s csak rád vár. Legyetek nagyon óvatosak! Kihallgattuk őket.
A rémtündér erősen igyekszik rávenni az Álmodót, hogy holnap Orbáncot nevezze meg
új főtáltosként.
− Miért, Nemcsók talán tiltakozik ez ellen? − ámult Rosszfű.
− Különös, de igen − biccentett Farkas. − Szerencsétlen már annyi pofont kapott
emiatt, mint téli égen a csillag.
Farkas bólintott, majd táltosbotra cserélve a bűbájostorát, elindult a kapitány szobája
felé. A pusztán hat fokból álló lépcső alatt, mely a kabinhoz vezetett, Borzalag
gubbasztott az árnyékban. Bal karja felkötve pihent a nyakába kötött kendő ölelésében.
Mikor Farkas felbukkant, az éppencsaknem-táltos megigazította szakállában a
sastollat, ezzel jelezve, hogy készen áll a bevetésre.
− Darvadozz!
−Bágyatagló!
A két rontás egyszerre dörrent, s a nagy csendben úgy tetszett, mintha az egész Éjtáltos
megremegne a hangjuktól. Tanarilla és a rabok rémülten hallgatóztak, de az alsóbb
fedélzeteken semmi nem mozdult. A kapitányi szoba felől Farkas érkezett, intve, hogy
kövessék.
Az egykor szépen berendezett, kényelmes lakosztály valóságos putrivá lett, mióta
Szíriza Szívritmuszavar Dancs lakott benne. A fosztogatók ezernyi kacatot halmoztak
fel Hullámtörő Horka ágyán, szekrényein, térképasztalán, sőt, a padlón is. A rémtündér
most ezek tetején hevert aléltan. Vele szemben Nemcsók Kázmér borult az asztalra, a
bűbájtól letaglózva, vörösre dagadt képpel.
Rosszfű Róna megszemlélte őket, majd a kacatok közül előhalászta a saját
bűbájostorát, amit Dancs bizonyára hadizsákmánynak tartott.
− Akkor most hogyan tovább? − szólalt meg az ajtóban nyakát nyújtogató Sanyesz
bátyó. − Ugyebár elkötjük a járgányt, cimbik, és tűzés innen, míg nem késő?
− Szerinted hagynunk kéne, hogy Orbánc saját magát tegye főtáltossá? − sziszegte
haragosan Tanarilla. − Mert akkor is ez történne, ha elvinnénk az Álmodót. Igaz,
nélküle nehezebben győzné meg a népet, de végül sikerrel járna.
− Nektek sejtelmetek sincs arról, mi folyik odakinn − mondta Rosszfű Róna. — Érzem
a zsigereimben, hogy Orbáncnak számos révülőt sikerült teljesen megbolondítania. A
Hetek elleni gyűlöletük áthatol az Éjtáltos falain, és perzseli a hátszőrömet.
Szükségünk van az új főtáltosra, különben ízekre szednek minket, ha Orbánc útjába
merünk állni.
− Csakhogy fogalmunk sincs róla, ki lehet az új főtáltos − mordult Borzalag. − Azt
pedig alig hiszem, hogy ez a szerencsétlen, cipóra pofozott éber meg tudná mondani.
− Ébresszük fel és kérdezzük meg tőle! − javasolta Tanarilla. A révülők egymásra
néztek, majd miután Farkas és az éppencsaknem-táltos bólintott, Rosszfű Róna
megsuhintotta ostorával az ébert. Nemcsók Kázmér rémülten egyenesedett ki a székén,
s nyomban az arca elé kapta a két karját, hogy kivédje a következő pofont.
− Nem mondhatom! Nem akarom! − sikoltotta. Farkas közelebb lépett hozzá, s
megérintette a vállát.
− Nyugodjon meg, Kázmér bácsi! − mondta csendesen. − Dancs nem bánthatja többé.
Az éber tétován rebbenő tekintettel nézett körbe a kabinban. Mikor felfogta, hogy
révülők között van, kitört belőle a zokogás. Legalább két keserves fertály órába telt,
míg Tanarilla könnyű simogatása, Gergő halk szava lecsendesítette Nemcsók urat.
Akkor végre beszélni is tudtak vele, de ezzel sem mentek sokra. Az Álmodó, bár
találkozott az új főtáltossal, nem tudta őt megnevezni, ahogy ezt már korábban is
állította.
− Az arca, mint a pocsolya, amibe követ hajítottak − nyöszörögte. − A hangja ezer
torokból zengett egyszerre. Az alakja pedig ingott, rezgett, vibrált, ahogy a tévén a kép,
mikor elgörbült az antennánk otthon, a Csipetke...
Amint kimondta az utca nevét, Nemcsók urat ismét sírás fogta el. Farkas
felegyenesedett, és a többiek felé fordult.
− Hallhattátok: nem tudja, ki az új főtáltos − mondta. − Erre azonban nincs is szükség,
mivel én már tudom.
Ez a bejelentés egyedül tán csak Rosszfű Róna számára volt igazán meghökkentő.
Tanarilla és Borzalag eleget látott a lélekvámpírok szigetén ahhoz, hogy sejtse:
Farkasnak birtokában van a Titok. Sanyesz bátyót, mint sóment, pedig már semmivel
sem lehetett meglepni.
− Akkor hát miért hagytad, hogy faggassuk őt? − ráncolta bibircsókos homlokát
Rosszfű Róna.
− Két okból − felelt Farkas. − Azt akartam, hogy az Álmodó szájából halljátok, miként
találkozott a leendő főtáltossal annak idején. S azért is, mert néhány apró részletről,
ami még hiányzott, csak így nyerhettem bizonyságot.
Mindenki egyszerre nyitotta a száját, hogy újabb kérdésekkel árasszák el Farkast, ő
azonban felemelve két kezét, sietve tovább beszélt.
− A mi igazságunkat Éganyácska Könnye őrzi, amit magammal hoztam. Ahhoz
azonban, hogy a népnek megmutassuk a titkot, reggel fel kell jutnunk az emelvényre.
−Lehetetlen − fintorgott Borzalag. − Idefelé láthattátok, hogy Püffencs pribékjei
körbevették a pulpitust, az avatás alatt pedig még szigorúbban fogják azt őrizni.
Cserdítő Csongor ugyan elment, hogy riassza a Peremerdő barlangjában rejtező
révülőket, de még velük együtt sem tudnánk áttörni a csataostoros, szívdárdás
rémtündéreken.
− Pedig nincs más út − vélte Rosszfű Róna. − Vagy feljutunk az emelvényre, vagy akár
máris tűnjünk el innen, hogy aztán a hátralévő életünket bujkálással töltsük, valahol a
Gyökérszinten. Dancsot gúzsba kötve itt hagyjuk, ezt a szerencsétlent pedig... −
Nemcsókra bökött a bal kezével −.. .visszaküldjük a Valóságba, hisz hasznát úgysem
vehetjük. Talán sikerül az egyik Ébredés Ajtajához lopóznunk, hogy átlökjük rajta,
mielőtt Püffencs pribékjei felfedeznek minket. Azután pedig... A kórság telepedjen rá,
azután megrohamozzuk az emelvényt, és lesz, ami lesz.
Torokszorító csend telepedett a szobára. Ahogy a pillanatok peregtek, úgy fogyott
mindenkiben a remény. Ekkor azonban vidám, recsegő hang szólalt meg a háttérből, s
hozzá őszborostás arc furakodott előre.
− Ha megbocsát a nagyérdemű, volna itten, kéremszépen, számotokra egy mákszemnyi
ötletecske!
A révülők hökkenten fordultak Sanyesz bátyó felé, aki széles vigyorral várakozott az
engedélyre, hogy folytathassa mondanivalóját.

***

Dél körül járhatott az idő, a Gyémánt Jurta völgyére mégis mintha fekete éjszaka
borult volna. A révülök, álomlények és rémtündérek tömege némán borzongott a rájuk
hulló, dermesztő esőtől, mely kioltani nem tudta a fáklyákat, de folyton sisteregtette
őket. Az emelvényen szintén kínossá vált a csend. Aritmia Orbánc sárga gyíkszeme hol
a Firlefranc mellett motyogó Nemcsók Kázmérra, hol a kíséretében érkezett Dancsra
és a köpönyegesekre, hol meg alant a népre villant. Tudta, hogy az Álmodó iménti
ostoba kijelentése, miszerint nem ő az új főtáltos, minden tervét romba döntheti. Immár
csak abban reménykedett, hogy az állhatatosan doboló eső zavaró hangjára foghatja azt
az oda nem illő szócskát.
− Talán ennyire meghatódtatok? − ordította bűbájjal erősített hangon. − Igen,
vágyaitok beteljesedtek! Az Álmodó saját szájából hallhattátok: én vagyok az új
főtáltos! Rajta, köszöntsétek hát azt, akit Kende az utódjának jelölt!
A völgyben ázó tízezrek zavartan bámulták az ébert, aki félszegen, lehajtott fejjel
toporgott a háttérben, ahová Orbánc penderítette. A több hete tartó, alapos agymosás
kezdett semmivé válni, ezért sokan azt szerették volna, hogy Nemcsók tagoltan,
érthetően ismétélje meg iménti kijelentését. A Világfa sorsa múlt azon, hogy valóban
ott volt-e az a nem, vagy csupán a zápor tévesztette meg a fülüket.
− Hallani akarom az üdvrivalgásotokat! − bömbölte a rémtündér. − Elhoztam
nektek az Álmodót, kinek minden álma valóság. Ezt vártátok, akkor hát boruljatok
térdre!
A tömegben itt-ott bizonytalan, rögvest elhaló „Éljen!" harsant, de a legtöbben nem
követték a példát. Az eddigi csend mégis elmúlt. Helyét izgatott, nyugtalan sugdolózás
váltotta fel. A rontó boszorkányok, szedett-vedett csepűrágók, koboldok, manók és
lidércek mind a szomszédjukhoz fordultak, kérdeztek és vitatkoztak, Orbánc az
emelvényhez legközelebb állók sustorgásából elcsípett néhány mondatot:
− Azt mondta, nem!
− Orbánc vezér tán rosszul hallotta? Az képtelenség!
− Kende soha nem tett volna meg utódjának egy rémtündért! − Most akkor mégsem lesz
táltosavatás? Ezért révültem ide az egész
családommal Tüskevárból?
− És ki az új főtáltos, ha nem Orbánc?
− Követeljük, hogy az Álmodó ismételje meg, amit mondott! Kezdtek elszabadulni az
indulatok. A tömegből egyre többen harsogták az
emelvény felé, hogy újra hallani akarják Nemcsókot. Aritmia Orbánc ekkor fürge
mozdulattal parancsot adott az odalenn várakozó Püffencsnek. A töpörödött lidérc
rögvest értette, mit kell tennie. Beharapta harcsabajszának mindkét végét, s termetéhez
képest túlságosan nagy pocakját maga előtt tolva, elindult emberei sorfala felé. A
csataostoros, szívdárdás álomvarangyok és rémtündérek hármas gyűrűje lökdösni,
taszigálni, sőt, néhol ütlegelni kezdte a népet. Az irdatlan tömeget teljesen körbeölelő
fegyveresek egyre összébb préseltek mindenkit. Akik beljebb álltak, nem láthatták, mi
történik, csupán azt érezték, hogy hirtelen mozdulni sincs hely. Kezdett kitörni a pánik.
Orbánc épp arra készült, hogy megfenyegesse az ellenállni akaró révülőket, mikor
a fülét különös, vékony hangocska ütötte meg.
− Fel akarok ébredni, kérem!
A rémtündér tátott gyíkszájjal meredt Nemcsók Kázmérra, aki esdeklő tekintettel
fordult felé, majd megismételte iménti könyörgését.
− Azonnal fel akarok ébredni, kérem! Nekem muszáj felébrednem!
Firlefranc próbálta lefogni az ébert, de az észre sem vette a derekába kapaszkodó,
nádszálvékony karokat. Aritmia Orbáncnak fogalma sem volt róla, hol csúszott hiba a
számításába, de remélte, hogy Dancs majd mindent megmagyaráz. A narancsszín-
köpönyeges rémtündér két lépéssel Nemcsók úr mögött állt, s most valóban
előrelépett, mint aki a segítségére akar sietni. Hájhurkás kezét felemelte, hátralökve a
csuklyát.
S ekkor Aritmia Orbánc mindkét térde megroggyant a döbbenettől. A rémtündér
iszonyodva figyelte, amint Dancs pufók vonásain, egész alakján sejtelmes hullámzás
fut át. A különös jelenség lefelé terjedt, szivárványszín csillogással vonva be a rokont,
s ahol áthaladt, ott megváltoztatott mindent. A Dancsra jellemző, fehéres háj eltűnt, és
helyette pirospozsgás, feszes izmokat takaró bőr maradt.
Mire a „hullám" elérte az emelvény padlóját, Orbánc megértette, mi történt.
− Átokverte bűbájosok! − kiáltotta eget szaggató haraggal. − Becsaptatok! Árulás!
Farkas, aki az erős álca-varázsnak köszönhetően egész idáig Szíriza Dancs alakját
hordta − legalábbis a felületes szemlélő számára −, most finoman elmosolyodott.
Mögötte a három kísérő, akikről Orbánc korábban azt gondolta, hogy dicsőségben
osztozni akaró matrózok, szintén lelökték magukról a csuklyás köpönyegeket.
Borzalag, Rosszfű Róna és Tanarilla sorakoztak a táltosfi mögött, kezükben egy-egy,
szikrát hányó bűbájostorral.
Odalenn a tömeget taszigáló, ütlegelő rémtündérek még nem figyeltek fel rá, mi folyik
az emelvényen. A révülők közül azonban egyre többen ismertek rá Farkasra, akinek
most hatalmas segítő állata is megjelent, épp a gazdája oldalán. Meglepett, örömteli
kiáltások szálltak a völgy fölött. Odalenn Püffencs azt hitte, hogy végre elérte a célját,
és a révülők éljenezni kezdik Orbáncot.
Farkas ekkor szólalt meg, s mivel korábban az egész emelvényre harsánybűbájt
küldött, szavait mindenki hallhatta a Gyémánt Jurta körül.
− Vége van, Orbánc! Hagyd elmenni ezt a szerencsétlen ébert, aki az imént már
kimondta, hogy nem te vagy az új főtáltos. Csalással, ármánnyal foglaltad el a
Gyémánt Jurtát, a Révülők Kriptájába zárattad a Heteket, és fogságba vettetted
Hódfarok nénét. A hatalom mégsem lesz a tiéd, mert Kende táltos mást jelölt meg
utódjaként.
Aritmia Orbánc gyíkszemében gyilkos harag izzott. Szólni akart, de Nemcsók úr,
akinek végre sikerült leráznia magáról Firlefrancot, előrelépve beszélni kezdett.
− Engem vár az én kicsi pacsirtamadaram! − motyogta holtsápadt arccal, kérlelőn
nyújtva kezét Orbánc felé. − Tessék engem elengedni. A Csipetke utca az én otthonom,
s arról igazán nem tehetek, ha bolondságokat álmodok össze. Ahogy mondtam, nem
maga az új főtáltos, tisztelt Orbánc úr. Igazság szerint nem is tudom, hogy ki az, mert
bár régebben tényleg találkoztam vele, annyira elmosódott neki a fizimiskája, hogy
képtelenség volt őt felismerni. Hát így... Szóval, tessék mondani, felébredhetek végre?
A völgyben, ha lehet, még sűrűbbé, dermesztőbbé vált a csend. Az Álmodó tehát újra
kimondta, amit kellett, s immár mindenki tisztán érthette azt. Püffencs
narancsköpönyeges emberei azonban továbbra is Orbánctól várták a parancsot.
Mancsukban a csataostorokkal szorították, taszigálták a táltosavatásra egybegyűlteket,
készen arra, hogy uruk intésére átkokkal terítsenek le mindenkit.
Farkas Dancs felé lépett, s mellkasa előtt összefonta a két karját.
− Add meg magad, rémtündér! − mondta. − Az uralmadnak ezennel...
Mielőtt a táltosfi befejezhette volna a mondandóját, kavarodás támadt az emelvény
tövében. Borzalag, aki bűbájostorával a kezében mindvégig Kísértő Csornát tartotta
szemmel, most idegesen pillantott a lépcsősor irányába. Így tett Rosszfű Róna és
Tanarilla is. Aritmia Orbánc éppenséggel kihasználhatta volna Farkas és társai
meghökkenését, mégsem tette, mivel ő maga is a dühödt ordítozás felé fordult.
Az emelvényre vezető, fából ácsolt lépcsők tövében álló őröket valaki egyszerűen
félretaszította, A tömeg felhördült, amint a fekete köpönyeget viselő, nagydarab fickó
csataostorával rendet vágott maga előtt, válogatás nélkül taglózva le mindenkit, aki az
útjába próbált állni. Túljutva Püffencs katonáin máris a lépcsőkre hágott, hatalmas
ugrásokkal közeledve. Mikor a feje kibukkant az emelvény pereme mögül, az odafönn
állók mindegyike rögvest ráismert az eszelős tekintetű Szíriza Dancsra. A rémtündér,
aki valahogy kiszabadulhatott az Éjtáltos kapitányának szobájából, ahol gúzsba kötve
hagyták, most megtorpant a lépcsők tetején. Fél szemhunyás elég volt számára ahhoz,
hogy felmérje a helyzetet. Elhajította a csataostort, de csupán azért, hogy szívdárdát
bájoljon tömzsi ujjai közé, mivel azt mindennél fürgébben, ügyesebben tudta kezelni.
Célt pedig most semmiképp sem akart téveszteni.
Farkas csak ekkor vette le a tekintetét Orbáncról. Tündérből lett kedvese felé fordult,
hogy lássa, mitől hökkent meg hirtelen mindenki, mivel ő maga háttal állt a
lépcsőknek.
Tanarilla bájos arcára rettentő félelem ült ki. A táltosfit nézte tágra nyílt szemekkel,
torkára forrt kiáltással. A lány mellett Borzalag állt, s épp megpördült, hogy Dancsra
vesse magát. Valamivel távolabb Rosszfű Róna haragtól villámló tekintettel szintén a
rémtündér felé fordult, miközben göcsörtös ujjain a karmok úgy görbültek befelé,
mintha egy láthatatlan ellenség torkát szorongatnák.
Farkas mindezt lassított felvételként látta. Képes volt megszámlálni a banya kibomlott
kontyából előkandikáló hajszálakat, Tanarilla kék szemében a fáklyák visszaverődő,
apró fénypontjait és Borzalag sastollán a barna csíkokat. A következő pillanatban
felfogta, hogy a tömegben valaki sikít, de az éles, elnyújtott hang sehogy sem akart
véget érni. Nem értette, mi történt. Azután a szeme sarkából meglátta Szíriza Dancsot,
aki gyűlölettől eltorzult arccal dobásra lendítette a szívdárdáját.
Milyen különös − gondolta Réti Gergő. − Most meghalok.
A rémtündér bűvös fegyvere átszelte a köztük lévő távolságot. Farkas tudta, nincs
ideje rá, hogy félreugorjon az útjából. A halálos szívroham bűvös mérgét hordozó
dárda egyenesen a mellkasának tartott. Ezt még egy táltos sem élheti túl. Felkészült hát
a fájdalomra, miközben elhatározta, hogy utoljára még Tanarillát akarja látni.
Végül mégsem fordult a lány felé.
Sötét árny takarta el Szíriza Dancsot és a repülő szívdárdát. Majd fájdalmas kiáltás és
hangos puffanás hallatszott, amint valaki a padozatra zuhant. Farkas értetlenül nézett le
a lába előtt heverő testre, melyből ezüstös fényt lüktetve állt ki a varázsfegyver.
A következő pillanatban Rosszfű Róna és Borzalag egyszerre robbantottak halálos
átkot a rémtündérre, aki azon nyomban füstölgő zsarátnokká omlott.
Farkas letérdelt, és a hátára fordította azt, aki saját testével fogta fel a neki szánt
szívdárdát.
− Most már... végre... talán... Tessék mondani... Ugye, végre felébredhetek? Mert vár
engem... Vár az én... rubintos pacsirta...
Nemcsók Kázmér, a szegény éber, halk sóhajjal kilehelte a lelkét...
 14.
A két sereg

Szíriza Szívritmuszavar Dancs és Nemcsók Kázmér halála sokakat megdöbbentett

a Gyémánt Jurta völgyében. Bármilyen loncsos, szedett-vedett is volt a népség, melyet
Aritmia Orbánc a saját támogatására összegyűjtött, még ezeket a csekély értelmű,
mocsaras lelkű lényeket is elkeserítette az Álmodó végzete. A rontó banyák,
méregkeverő vajákosok, tolvajlásból és csempészetből tengődő koboldok, lidércek és
varangyok némán bámulták az emelvényt. Az eső ismét sűrűbb szemekben érkezett a
hasas felhőkből, hangosan dobolva a Gyémánt Jurta nemezlapjain és a kemény,
szőrtelen oldalukkal kifelé fordított subákon.
Úgy tűnt, hogy a Világfa sorsát intéző maroknyi ember, rémtündér, lidérc és
kísértet többé meg sem akar mozdulni az ácsolat tetején. Azután mégis nekilódultak az
események, s nem akadt hatalom, ami féket vethetett volna rájuk.
 Aritmia Orbánc résnyire szűkített gyíkszemét hosszan meresztette bajtársa és
egyben harmad-unokatestvére üszkös maradványaira. Borzalag és Rosszfű Róna az
egyik leggyilkosabb átkot szórta Dancsra, kinek hájas teste immár nem volt több, mint
a zápor által gyorsan szétmosódó, ében mocsok, mely lecsöpögött a gerendázatról
Mindenki jól láthatta, hogy mi történt. Immár csak az volt a kérdés, miként felel meg
erre Orbánc.
Farkas még mindig Nemcsók úr mellett térdelt, karján tartva az éber hátranyakló
fejét. Tanarilla odalépett hozzá, és leguggolva megérintette a fiú vállát.
− Miért? − súgta halkan.
− Azt hitte, így végre felébredhet a rémálomból − felelt Farkas. − Utolsó leheletéig
éber maradt, aki képtelen elfogadni, hogy a Valóság és az Álomvilág egy. A
szívdárda, mely itt a vérét ontotta, odaát halálos szívrohamban mutatja meg magát.
Kettejük szavát senki más nem hallhatta, de nem is figyeltek rájuk. Hirtelen
figyelmeztető kiáltás harsant.
− Ne mozdulj, te átkozott! − bömbölte Borzalag. Sistergő rontás süvített át a levegőn,
egyenest Aritmia Orbánc felé, de célt tévesztett. A rémtündér féloldalas bukfenccel
tért ki előle, s ugyanazzal a lendülettel ismét talpra szökkent, méghozzá Kísértő Csorna
és Firlefranc között keresve fedezéket. A sebhelyes képű ős előrántotta vasnyelű
bűbájostorát, melynek emberbőrből font szíja átkok heves záporával felelt a majdnem-
táltos támadására.
Egyetlen szempillantás alatt iszonyatos kavarodás támadt. Rosszfű Róna és Borzalag
varázsfegyvereikkel lődözve igyekeztek fedezni Farkast és Tanarillát, akik félig
cipelve, félig vonszolva magukkal vitték Nemcsók úr testét. Az emelvény hátsó
fertályán, ahol a hatalmi jelvényeket vaskos gerendákra erősítették, a révülők
csekélyke menedékre leltek. Hogy kifüstölik őket hamarost, abban kételkedni nem
lehetett, mivel odalenn immár Püffencs is magához tért, s fél tucat rémtündér élén
Orbáncék segítségére sietett. A tömeg mindeközben úgy zúgott, hördült, sőt, olykor
kacagott és hujjogott, egy-egy merészebb vagy látványosabb rontást látva, mintha
cirkuszi előadásban volna része. Borzalag botlasztó varázsa lesodorta Firlefrancot az
emelvényről, Rosszfű Róna pedig cséphadar-rontással püföltette a lépcsőn közeledő
narancsköpönyeges szörnyetegeket, ez azonban mind kevés volt az üdvösséghez.
Aritmia Orbánc kezében sárga ragyogással villant az Arany Pajszer, amit Sanyesz
bátyótól kobzott el. Magasra emelte a különös ereklyét, miközben varázsszavakat
kiáltott a Gyökérszint irányába, honnan a bűverejét nyerte.
− Ez meg mit művel? − kiabálta túl az átkok robaját Tanarilla. Farkas maga mellé
húzta Toportyánt, aki mindenáron torkon akarta ragadni az első ellenséget, aki
szembejön, majd kilesett a fedezéket nyújtó gerenda mögül.
− Igézetet mond − állapította meg. − Mintha valamit fel akarna nyitni az Arany
Pajszerrel.
A mágikus tárgyból vakító sugarak csaptak ki, s éles, fülrepesztő sikítással szelték át a
levegőt. Ahol hulló vízhez értek, ott szürke gőzzé változtatták az esőt. Nyolc, vagy
talán tíz ilyen fényfonal keletkezett, s tűnt el szerte a völgyben. Alant a bámészkodók
rémülten húzták be a nyakukat, de a sugarak biztonságos távolságban maradtak tőlük.
Csupán az egyik kaszálta el a dísztribün néhány gerendáját, mire a hatalmas címer,
amit Orbánc állítatott fel, irtózatos robajjal dőlt rá a padozatra, két helyen beszakítva
azt. A szerterepülő faszilánkok egyike vérző sebet ejtett Rosszfű Róna ráncos képén,
mire a banya dühében akkorát köpött, hogy az füstölögve lyukat égetett a Kísértő
Csornát takaró oszlopba.
A táltosfi, amennyire csak biztonsággal tehette, felegyenesedett. Próbálta kivenni,
miféle igézetet hívott életre Orbánc. Azt jól tudta, hogy az Arany Pajszert kizárólag
dolgok megnyitására lehet használni, mivel készítői, a Kőbányai Sörgyárban egykor
élt mestermágusok kizárólag ezt oltották bele. Csakhogy megnyitni oly sok dolgot
lehet, s ha a kezelője elég furmányos, tágíthatja is az Arany Pajszer vélt képességeinek
határát.
Farkas sólyomszem-bűbájt olvasott hát a saját szemére, majd még inkább
felegyenesedett. Püffencs vaktában lődözött tűzgolyóinak egyike ugyan megpörkölte a
haját, de a táltosfi végre mindent értett.
−Az Ébredés Ajtajai! − harsogta a robbanó átkok záporában, mikor ismét a társai
között kuporgott. − Orbánc megnyitotta az összeset.
− Ez lehetetlen! − rázta szakállas fejét Borzalag. − Akkora ereje még Kendének sem
volt, hogy az összes Ébredés Ajtaját egyszerre nyissa meg.
− Az Arany Pajszer épp erre való − legyintett karmos kezével Rosszfű Róna. − A
piszok csibész jól kifundálta. Most aztán leshetjük, hogy melyiken keresztül lép le.
− Egyiken sem − kiáltotta Farkas. − Szerintem azokon nem menni, inkább jönni
fognak! Orbánc éppúgy sereget gyűjtött, mint Hódfarok néne.
− Most már csak ott látok csomót a kákán... − fintorgott Rosszfű Róna −.. .hogy míg a
rémtündér csapatai üstöllést a nyakunkon lesznek, addig a cimboráink szerte a
Világfán hiába várnak bebocsátást a Gyémánt Jurta völgyébe.
Erre már nem volt mit mondani, mert biz' kegyetlenül igaznak tűnt. Fecsegésre
különben sem maradt érkezésük, mivel Püffencs pribékjei felkapaszkodtak az
emelvényre, s a leomlott címer romjai mögül lődözték átkaikat a révülőkre.
Majd hirtelen ismét csönd lett. Aritmia Orbánc bukkant fel a gerendák erdejéből, és
oly méltóságteljesen sétált ki az építmény szélére, mintha semmiféle támadástól sem
kéne tartania. Rosszfű Róna azonnal rá akart küldeni némi zsigerelőátkot, de Farkas
lefogta a kezét.
− Várj! − a táltosfi állával a rémtündér felé intett, kinek alakját a zápor cseppjei nem
érhették el. A pikkelyes mancsban tartott Arany Pajszer láthatatlan bűvhálóval óvta
Orbáncot, így az eső körbecsorogta őt. − Szirom-pajzs. Nem hinném, hogy néhány
percnél tovább fenn tudja tartani a tiszta vérű tündérek varázslatát, addig viszont hiába
szórnál rá átkot. Várjuk ki, mi történik.
A banya komoran biccentett, de ostorát továbbra is készenlétben tartotta.
Aritmia Orbánc ismét felemelte az Arany Pajszert, melyből továbbra is szertelüktettek
a napfényű sugarak.
− Szólítlak benneteket, Gyökérszint lakói! − harsogta a rémtündér. − Hüvelyből
szökkenjen a kardotok, égbe döfjön a lándzsátok, levegőt hasítson nyílvesszőtök!
Jöjjetek, ahogy esküvel fogadtátok! Jöjjetek, uratok szólít!
A mágikus szavak görgetegként hullámoztak szerte a völgyben. Farkas ismét
kiegyenesedett, s a távolba nézett. A sólyomszem-ige jóvoltából tisztán látta, amint az
Ébredés Ajtajai, melyeket Orbánc előhozatott a Peremerdőből, és sorba állíttatott a
Gyémánt Jurta és az Éjtáltos közötti sávon, megnyílnak. A kéklő kavargásból állig
felfegyverzett csapatok kezdtek özönleni zárt alakzatokban, magasra fröcskölve a sarat
minden lábdobbantásukkal.
A táltosfi rekedt suttogással közvetítette társainak mindazt, amit látott.
− A kapuk mindegyikén sűrű, fekete köd gomolyog kifelé. A mélyén árnyak
imbolyognak, szétáradva a mezőn.
− Kik azok, honnan jönnek, és hányan vannak? − sürgette Borzalag a táltosfit.
− Várj, míg felismerem őket. Ha jól látom... Igen, amott álomvarangyok menetelnek.
Minden horda eljött, a fejük felett hordozzák rongyos zászlóikat. Patkányfej...
Kutyanyelv... Tolvajzsák... Keresztbe rakott, törött bűbájostorok. .. Acsarkodó
bűzborz... Ezek az álomvarangy hordák felségjelei. A főnökeiket hordszéken cipelik,
harcosaik furkósbotot, kardot, lándzsát ráznak. A szomszédos Ébredés Ajtaján mások
jönnek. Mintha megelevenedett volna a Gyökérszint összes, átokkal vert csipkebokra.
− Te meg miről beszélsz? − értetlenkedett Tanarilla.
− Csak arról, amit a szemem lát. Valóban úgy tűnik, hogy elvadult bozótos hömpölyög
ki a kapun, elárasztva a ragacsossá dagasztott sarat.
− A kányák rikoltására mondom, ez a Tüskebozót Népe − recsegte elhűlve Rosszfű
Róna. − Két-három Gyökérszinti világon élnek, s ott mindenki mást rég kiirtottak.
Varázslények, akik szemre úgy néznek ki, mint az acéltüskékkel bíró bokrok, s épp úgy
is közlekednek, elborítva mindent, mi az útjukba áll.
− A harmadik és negyedik Ébredés Ajtaján vegyes seregek jönnek − folytatta a
közvetítést Farkas. − Démon-fattyak és lápi lények özönlenek a völgybe, egymást
lökdösve, marva. Az előbbiek csupasz bőrű, hol négykézláb, hol két lábon rohanó,
villanó fogsorú, emlékeztetnek, akik alig négyszemélyes asztalnál. Az utóbbiak pedig...
Nos, őket jobb volna sohasem látni. A mocsaras álomvilágok lényei között akad
eleven, rongyokba öltözött, mogorva lápi ember, aki épp csak innen van a halál
mezsgyéjén. A többiek viszont kísértetek, vagy élőholtak, gonosz, bolyongó lelkek,
akiket egykor magába szippantott a láp.
− Orbánc nem válogat a szövetségesei között − mordult undorodva Borzalag. − A lápi
lények azokra is veszedelmet szoktak hozni, akiket szolgálnak.
Az Ébredés Ajtajai felől hirtelen veszett vijjogás, majd fémes dübörgés hallatszott.
− Jönnek a Rontó Boszorkányok Szektájának megmaradt banyái − csettintett szőrös
nyelvével Rosszfű Róna. − Felismerem az egykori kolleginák csatavisítását.
− A seprűiken röppenő banyák alatt masinalidércek tolják-húzzák összetákolt
szerkezeteiket − mondta Farkas. − Harci gépezeteket építettek mindenféle hulladékból,
amit csak a Valóságból el tudtak csenni. Oh, Égi Atyácska, soha nem gondoltam volna,
hogy két kiszuperált hűtőszekrényből, fűnyírók gumikerekéből, bicikliküllőkből, meg
egyéb kacatokból ilyen halálos járgányt lehet tákolni!
Mikor Farkas idáig ért a seregszemlében, az emelvény előtt tolongó tömeg végre
kezdte felfogni, hogy mibe keveredett. Bár nem is oly rég még Orbáncot éljenezték, s
bárkit cafatokra téptek volna, aki szidni meri a vezérüket, azért az igazi háborúhoz
nem füllött a foguk. A koboldok, mutatványosok, csepűrágók, révülők és kóbor
lidércek, akik bedőltek a rémtündér hazugságainak, most erős vágyat éreztek a
menekülésre. Püffencs azon pribékjei, akik eddig kordában nyúzott békákra nagyobbak
egy
 tartották a tömeget, immár nem bírtak a pánikkal. A narancsköpönyegesek sorfala
itt is, ott is átszakadt, amint a rettegő csürhe félretaszította őket, és sikítozva, egymást
taposva rohantak szerte a völgyben, vakon keresve a kiutat. Csakhogy akik az Ébredés
Ajtajait vették célba, azok hamar rádöbbentek, hogy a folyamatosan érkező seregek
nem lesznek rájuk tekintettel. Mások a Peremerdő védelmében reménykedtek.
Tanarilla szinte már szánta őket. Farkas azonban ügyet sem vetett a szétszéledt
Orbánc-hívekre, inkább a sötét gomolygás mélyén mozduló csapatokat figyelte.
− Megérkezett a Szellemdobolók Klánja − mondta. − Nézzétek, Kísértő Csorna máris
elébük megy. Bizonyára maga fogja vezetni ezeket az elvakult őslelkeket, akik már a
Keszekusz-felkelés idején is Kende ellen fordultak.
− Hiába haltak meg száz vagy akár ezer esztendeje, bölcsebbé nem lettek − csóválta a
fejét Borzalag. − Képtelenek beletörődni az elmúlásba. Közülük kerülnek ki az
ébereket riogató, láncaikat csörgető kísértetek, ódon kastélyokat lakó szellemek, meg a
többi, veszedelmes, holt bolyongó.
− Amott, a tizedik kapuból is fura lények bukkannak elő − mutatott előre Farkas. − A
Gyökérgyötrő Törpék makacssága Világfa-szerte híres, így nem csodálkozom, hogy
megint a rossz oldalra álltak. Tömött soraik mögött pedig mindenféle lidérchordák
tolonganak. A zászlóik legtöbbjét nem ismerem, de azért... Igen, azok ott a Lidérc-
csapás (Bele a képedbe!) Akciócsoport tagjai. Mellettük pedig a MÁVigécek hordája
hadonász törött síndarabokból, lefűrészelt ütközőkből eszkábált fegyvereikkel.
− Hogy kicsodák? − kérdezte Tanarilla. − MÁVigécek? Soha nem hallottam róluk.
− Ők a Valóságban élő, a modern korhoz alkalmazkodott lidércek − magyarázta a
táltosfi. − Mikor az Álomfelügyeletnél dolgoztam, rengeteg bajom volt velük. Zavaros
fejű banda, akik az éberek vasúti kocsijaiban élnek. Nekik köszönhető majd' minden
felhasogatott ülés, törött kapaszkodó, randán összemázolt kupé, és a kereszteződések
lámpáiból kilopott réztekercs.
A folyamatosan özönlő seregek immár elfoglalták a Gyémánt Jurta előtti terület javát.
Hadoszlopokba álltak, s a katonás rendet mindegyik a maga vérmérséklete szerint
próbálta fenntartani. A Gyökérgyötrő Törpék Klánjának ezerötszáz harcosa bőr- és
fémvértekben, vállukon irdatlan szekercékkel és harci kalapácsokkal a
legfegyelmezettebb volt. A hatalmas létszámú, frissen érkezett ír-kelta
koboldkülönítmény tábora viszont, melyben ezerszám akadtak boggartok, hobgoblinok
és vérsipkások is, úgy festett távolról, mint a viharban hánykolódó tenger. Náluk
csupán azok a hiénaháton lovagló, majomszerű szerzetek viselkedtek cudarabbul,
akiket a táltosfi még soha életében nem látott, s így a nevüket sem tudta.
− Ők a kötönyök − világosította fel Borzalag. − Rusnya, dögevő banda. Nevük türk
nyelven... Hm, nos az élőlények hátsó részét jelölik e szóval. Valaha a Pusztán éltek
ezerszám, de őseink alaposan megritkították őket. Azóta csupán itt, az Álomvilágban
lelni nyomukat.
Utolsóként az Átokverők Varázskörének kétszáz „lénye" bukkant elő az Ébredés
Ajtajaiból. Ezek a rosszindulatú álomlények, révülő csavargók, erdei, hegyi, mocsári
szörnyek és gonosz átokkal vert, értelemmel bíró tárgyak gyülevész hordákban
portyáznak a Világfán. Gyakorlatilag bárkit befogadnak, aki hajlandó velük együtt az
éberek álmait vagy a magányosan révülő utazókat fosztogatni. Csoportjaik között nincs
szoros kapcsolat, sőt, a bandafőnökök, kiskirályok gyakran háborúznak egymással.
Orbánc mellé bizonyára a remélt, tetemes zsákmány kedvéért szegődtek. A legtöbbjük
eleven lény, de Farkas éles szeme felfedezett a tömegben néhány megátkozott
babakocsit, lángot vető, zárlatos televíziót és folyton kidurranó, majd felfúvódó
autóabroncsot is.
− Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy Orbánc ellenünk akarja bevetni ezt az
irdatlan sereget? − tépkedte idegesen a szakállát Borzalag.
− Harmincezer lidércet, törpét, kísértetet, boszorkányt és hiénalovast? − mosolyodott
el Farkas. − Nem hinném. Valószínűbb, hogy a Gyémánt Jurta után az egész Világfát le
akarja igázni.
Tanarilla figyelmeztetőn megrángatta kedvese ingujját, s mikor szólt, a hangja
remegett.
− Szerintem akkor is mi leszünk az első fogás.
A három révülő egyszerre fordult a tündérlány által jelzett irányba. Orbánc az
emelvény szélén állva, elégedetten szemlélte seregét, majd az Arany Pajszerrel a
felhők alatt egy kupacban röpködő rontó boszorkányok felé suhintott. A napsárga
sugár, mint az istráng, hullámot vetett, és pillanatok alatt elérte a banyákat. Azok
felfigyeltek a parancsra, s máris az emelvény felé fordították a seprűiket.
− Hogy az a jó, kóborló grimbusz hágjon rá minden kerekével a girhes torkára! −
káromkodta el magát Rosszfű Róna. − Úgy tűnik, Orbánc a kolleginákkal akarja
elvégeztetni a piszkos munkát!
Igaza volt. Háromszáz éjszoknyás, visító banya száguldott a komor felhők alatt,
egyenesen Farkasék fedezéke felé. Baljukban szikrát vetett a bűbájostor, miközben
fogatlan szájuk átkokat cuppogtatott. Az égbolt, mely Orbánc seregeinek érkezte alatt
egyre nyomasztóbb színt öltött, hirtelen megdördült.

***

A Szömér-barlang mélyén komor hangulat uralkodott. A révülők, akik ide

menekültek Orbánc rémuralma elől, immár minden előkészülettel végeztek. A kardok,
fokosok megélesítve, a bűbájostorok szíja olajjal kenegetve, a sámándobok tűz fölött
melegítve-megfeszítve várakoztak a parancsra. A kopott jurta nemezajtaja azonban
órák óta mozdulatlan volt. Odabenn Hódfarok és Bogyó néne, Tűzbükk sámán,
Őzbűvölő Emese a nemrég érkezett Cserdítő Csongort hallgatta, aki beszámolt nekik
Farkas tetteiről.
− Alig hiszem, hogy az Orbánc imádására összeverődött csőcselék a táltosfi mellé
áll − csóválta fejét a sámán. − Még akkor se, ha az Álmodó bejelenti, hogy a
rémtündér mindvégig hazudott nekik.
− Így van ez mindig, mikor a távolra szaladt józan ész helyét az elvakultság tölti ki
− bólintott Bogyó néne.
Középütt csendesen lobogott az Eleven Tűz, s a mélyén halovány képek jelentek meg.
Mindannyian közelebb hajoltak, de oly kevés bűvös pisla maradt épen odakinn, hogy
szinte semmit nem láttak abból, ami az emelvényen történt. Azt azonban ki tudták
venni, mikor az Ébredés Ájtajai megnyíltak, s Orbánc harcosai ezerszám tódultak ki
rajtuk
Hódfarok néne remegő kézzel szárított füveket vetett a lángokba. A felszálló, édeskés
füst nyugtatta a tanácskozók lázas idegeit, megoldást azonban a vészre nem kínált.
− Ide kell hoznunk a Világfán szerteszórt harcosainkat − jelentette ki tán ezredszer a
vajákos asszony. − Ha kitörünk innen, talán elfoglalhatnánk néhány Ébredés Ajtaját, s
meg is tarthatnánk addig, míg,..
− Mondtam már, hogy ez reménytelen − legyintett Cserdítő Csongor.
− Én meg azt, hogy más nem segíthet rajtunk, csakis a főtáltos ereje − tette hozzá
Tűzbükk sámán.
− Farkas táltossá lett! − kottyantotta közbe Őzbűvölő Emese, bár eddig nemigen mert
az öregek dolgába avatkozni. Most mindannyian szomorú tekintetüket villantották rá,
majd Bogyó néne fogott a magyarázatba.
− Alig vagyunk néhány százan itt, Szömér barlangjában. Ha kitörünk is, el nem
érhetnénk az emelvényt, mert Orbánc seregei a síkon nyomban végeznének velünk.
Farkas pedig nem tud róla, hogy az ő kezében van a megoldás.
Három koppintás hangzott a nemezajtó felől. Hódfarok néne kezébe vette a
bűbájostort, s könnyed legyintéssel feltárta a bejáratot. Az alacsony nyílásban az egyik
őr jelent meg.
− Négy lopakodót fogtunk − mondta. − Három süldő vajákoslány, meg egy fura szerzet,
kiről nem tudnám megmondani, miféle náció.
− Ha rátaláltak a barlang bejáratára, akkor nem lehetnek ellenségek − szólt Tűzbükk
sámán. − A vajákosoknak adjatok enni, azt a negyediket meg küldjétek elénk.
Az őr biccentett. Fél perc sem telt bele, kerek pocakos, borostás férfi kecmergett be a
jurtába. Nyomban elfogta a szottyos köhögés, hevesen legyezte arca elől a füstöt,
miközben vidám szavakat harákolt.
− A hernyótalpas nénikém térgye kalácsára mondom, itten aztán van egyfajta ájer!
Szellőzködni kéne, csókolom, mert így egészen be fognak fülledni, mint fürdőgatyesz a
gőzben.
− Egek, maga meg hogy a kórságba kerül ide? − szakadt ki a meglepett kiáltás
Hódfarok nénéből. − Hát nem a Várlabirintusi Tündérhercegség csapatait vezeti
Orbánc oldalán?
− Jaj, naccsága, ne is mondja! − legyintett a borostás kis ember, aki nem más volt,
mint Sanyesz bátyó. − A hercegségnek lőttek, mikor Dancs, az a piszok megfújta tőlem
az Arany Pajszert, és leszállította azt Orbáncnak. Nem vagyok én már több, mint
szerény szolgája önmagamnak. Ha visszasurranhatnék a Valóságba, meg is húznám
magam az éberek között sómenként, vagy tán világkörüli tortúrára mennék egy rozzant
Cadillac bőrülésén, csókolom. El tudná ezt intézni nekem, naccsága?
Hódfarok néne a tűz körül ülők felé fordult, akik értetlenül bámulták a fura emberkét.
Néhány szóban fürgén elmagyarázta nekik, hogy kit tisztelhetnek Sanyesz bátyóban,
majd ismét a hercegségét vesztett rémtündérhez fordult.
− Halljuk tehát, miként pottyant közénk épp most, mikor ránk szakadni készül az
égbolt?
− Az úgy esett, kacsóját csókdosom a hölgyeknek, hogy engem a Farkas úr volt szíves
kiszabadítani a múlt éjjel − kezdett bele Sanyesz bátyó. − Igen pimasz egy húzás volt a
részéről, hogy egyenest az Éjtáltosra lopózkodott, úgyhogy emelem előtte a kalapot.
Azután ő ment a dolgára, és engem, meg a három vajákos fruskát utasított, hogy
rejtőzzünk el a rengetegben. Most meg itten vagyunk, kérem alássan, teljes
életnagyságban, korgó gyomorral és tökéletes bizonytalanságban a jövőt tekintve,
ugyebár. Hiába ugyanis, hogy a Farkas úr kezében ott villog a legszebb táltosfurkós,
amit csak az én öreg szemeim valaha is meghesszöltek, attól még...
− Zárd el szavad csapját, éber! − kiáltott rá hirtelen Cserdítő Csongor.
− Trónja fosztott tündérherceg, ha kérhetném! − javította ki a borostás.
− Egy kutya! Arról beszélj inkább, miféle botot láttál Bogi fia Farkasnál?
− Táltosok fegyvere volt, annyi bizonyos − vonogatta a vállát Sanyesz bátyó. − Míves
faragású, rovásjelekkel rakva dúsan.
− A bizalmatlanság bajt hoz ránk! − csapott öklével a tenyerébe Cserdítő Csongor, s
máris talpra szökkent. − Én hoztam által őket Orbánc bűbájcsapdáin, Farkas mégsem
árulta el, hogy nemcsak táltossá lett, de varázsbotot is szerzett mellé. Pedig, ha időben
tudom...
A kijárat felé indult, így Bogyó néne kérdése épp csak beérte.
− Miért olyan rendkívüli, hogy Farkasnál táltosbot van?
− Mert annak legalább akkora a bűvereje, mint az Arany Pajszernek − felelt Csongor.
− Ha Farkas tudná, mely igét kell használnia, a táltosbottal szemhunyás alatt ide tudná
gyűjteni a csapatainkat. Meg kell neki mondani, mit tegyen.
− Képtelenség a közelébe férni − szólt Hódfarok néne. − Az emelvény túl messze van
a Peremerdő szélétől.
− Elvő, a holtából visszatért táltosló hátán semmi nincs túl messze − kacsintott a
garabonciás, s már ki is fordult a jurtából, füttyentéssel hívva magához hű paripáját.

***

A rontó boszorkányok őrjöngő fellege a félig romba dőlt emelvény felé száguldott.
A banyák rekedt sikítása elhallatszott a völgy legtávolabbi végéig is, megdermesztve a
lelkeket. Farkas és társai a vaskos gerendák fedezékébe húzódtak, úgy várták az égből
jövő csapást.
Átkok gyilkos zápora hullt rájuk, vakító, szivárványos fényességgel. Rosszfű Róna
felüvöltött fájdalmában, mikor egy kézfacsar-bűbáj megtekerte a jobb karját, amit nem
rejtett el eléggé. A villódzó labdacsok, csóvák és szikrák nyomán tüzek lobbantak a
gerendázaton. A boszorkányok sorra lecsaptak, rontást szórtak, majd újra a felhőktől
fekete égbolt felé száguldottak.
Farkas ekkor szökkent elő rejtekéből. Mellette Borzalag forgatta a bűbájostorát, s
a banyák közül kettőt lesodort a seprűjéről. Tanarilla a kínjában és dühében
könnyeivel küszködő Rónát próbálta ápolni, magában ezredszer sóhajtva elvesztett
tűndérereje után.
− Hagyd csak, csibém! − recsegte a banya, ellökve magát az oszloptól. − Igazi
boszorkány úgysem használja bájolásra a jobb kezét.
S hogy bizonyítsa az igazát, Rosszfű Róna csavaros mintát rajzolt a baljában tartott
bűbájostorral, mire három elsuhanó némber szoknyája lobbant lángra gyors
egymásutánban. A pörögve, fekete füstöt eregetve zuhanó banyák hangos puffanással
csapódtak a sárba.
Rövid nyugalom következhetett volna, de az emelvény széles lépcsője felől Püffencs
pribékjei újabb rohamra indultak. Borzalag sarkon fordult, hogy szembe kerüljön
velük. A szakállába tűzött sastoll úgy ragyogott, mintha fehér fényével akarná
elvakítani a támadókat. Odafönn megdördült az ég, jelezve az Atyácska haragját.
Rosszfű Róna és Borzalag bűbájostorai kuglibábokként sodortak el fél tucat
rémtündért, akik üvöltve potyogtak a mélybe. Időközben Aritmia Orbánc egy beteges
bűverővel ló méretűre nagyított, felnyergelt sakál hátára ugrott, s a seregéhez vágtatott.
Úgy vélhette, a négy, csapdába esett révülővel a banyák maguk is elbánnak.
− Jönnek már üstöllést a komaasszonyok! − vigyorodott el keserűen Rosszfű Róna.
Mivel Püffencs rémtündérei pillanatnyilag egymást győzködték arról, hogy ki lépjen
elsőként a lépcsőkre, Borzalag és a banya szemközt fordulhatott a fentről érkező
veszedelemmel.
− El kell jutnunk a Peremerdőbe! − kiabálta túl az éjszoknyák orkán erejű suhogását
Farkas. − Nekem itt van Toportyán, akinek hátán gyorsabb vagyok, mint a szél.
Tanarillát talán még elbírja az ordas, de...
− Menjetek ketten! − vágott közbe Borzalag, mondandóját megmegszakítva a közelgő
banyák felé röppentett rontások igéivel. − Mi jól elleszünk itt... Bummfergeteg! ..,
kettesben a szipirtyóval... Darvadozz!... míg erősítés nem ... Ostorpozdorja!...
érkezik!
− Szipirtyó a kergekóros nagynénikéd, torzonborzalag! − vágott vissza Rosszfű Róna,
majd Farkashoz fordulva gyorsan hozzátette: − Mégis igaza van ennek a szőrös
szájúnak: eriggyetek ketten, mi meg feltartjuk a vénlyányokat!
− Együtt megyünk, vagy sehogy! − döntött Farkas. − Szerzek nektek hátast, csak kissé
lassítsátok le a némbereket.
A gerendák között bujkáló révülőknek több idejük nem maradt tanácskozni. A rontó
boszorkányok seprűs viharfellege ismét lecsapott rájuk. Felizzott a levegő, amint az
átkok százával forgácsolták, tépték, szakították az ácsolatot, friss tüzeket lobbantva a
kormosra égett, összeomlott címer roncsain. Néhány merészebb némber az égre
meredő oszlopok között cikázott. Bár így célozni nem tudtak, de azért szórták a rontást
rendesen. Borzalagék körül bűzlő méregtócsák, a békacsók-bűbáj ragacsos mézgái,
vagy épp hegyes jégszilánkok záporoztak.
Bár nem volt tanácsos, Rosszfű Róna és az éppencsaknem-táltos merészen megmutatta
magát. A némberek vérszemet kaptak, azt gondolva, hogy végre leszámolhatnak a
révülőkkel, s ahelyett, hogy gyorsan a felhők felé szökkentek volna, lelassították
seprűiket. Farkas ekkor benyúlt a szikráktól és savnyáltól rongyos köpönyege alá,
majd az emelvény nyitott padlatára lépve, felemelte a táltosbotot.

− Hajfonatod horgolódjon, három seprűt kézhez vonjon! − az ősi ige hatására,

mely az Éganyácska varkocsában nyugvó bűverőt hívta segítségül, a táltosbot
rovásjelei felizzottak. Szeszélyesen kanyargó, hollófekete pászmák csaptak ki a fából,
villámgyorsan tekeregve a levegőben. Három volt belőlük, hisz ennyi hajfonatot
idézett meg a táltosfi, s mindhárom rátekeredett egy-egy seprűre. A némberek
megtorpantak a levegőben, tátott szájjal lesve a hátuk mögé, hogy lássák, mi
akadályozza röptüket.
Farkas fordított egyet a táltosboton, mire a seprűk is átlendültek, levetve hátukról a
gazdájukat. A banyák kapálózva, sikongva tűntek el az emelvény mögötti mélységben.
Társaik még mindig nem ocsúdtak fel, így néhány értékes szemhunyásig egyetlen átok
sem zargatta a révülőket. A táltosfi ügyesen igézve a hajfonatokat, magához lebegtette
a három seprűt.
− Akkor hát nyélre és tünés! − kiáltott Rosszfű Róna, lába közé kapva az egyik
göcsörtös nyelet. Borzalag tétovázás nélkül követte a példáját, bár törött csuklója
miatt sokkal ügyetlenebb volt. Egyedül Tanarillának okozott gondot a dolog, mivel ő
még soha nem ült seprűn. Farkas segített neki, fürge szavakkal magyarázva a repülés
alapvető szabályait.
− Erősen szorítsd mindkét kezeddel, és a comboddal, még akkor is, ha fejtetőre
állsz. Ha előre dőlsz, lefelé, ha hátra, akkor meg felfelé repülsz, jobbra és balra pedig
elég a fejedet biccentened, hogy kanyarodj. A nyomodban leszek, vigyázok rád!
A tündérlány holtsápadtan bólintott, s máris felemelkedett. Az emelvény fölött
Borzalag és Róna vártak rá, akik sebesen forgatva bűbájostoraikat, igyekeztek távol
tartani a lassan magukhoz térő némbereket. Sajnos Nemcsók úr testét hátra kellett
hagyniuk.
− Toportyán, gyere, táncoltassuk meg kicsit Orbánc banyáit! − kiáltott eztán
Farkas.
− Végre valami jó hír! − mordult elégedetten a segítő állat, miközben gazdáját a hátára
vette. − Remélem, útközben akad valami harapnivaló is!
− Ha beéred a fölöttünk köröző vénasszonyok hátsó fertályával, úgy haraphatsz
kedvedre − nevetett a táltosfi, mire Toportyán harciasan összecsattintotta a fogsorát.
Nyomasztó homálytól terhes, füsttől sűrű levegőben vágtak neki az útnak. Nem
emelkedtek túl magasra, nehogy a szürke felhőkben rejtező ellenség rájuk csaphasson.
Elöl repült Toportyán, mellette Tanarilla kapaszkodott a seprűjébe. Mögöttük, alig
három lóhosszal lemaradva, Borzalag és Rosszfű Róna szelte az eget, sűrűn fordulva
hátra, hogy egy-egy találomra eleresztett átokkal távol tartsák a némbereket, akik vad
dühvel vetették magukat a menekülők után. A majdnemtáltos ilyenkor csupán a két
combjával szorította a seprűnyelet, mivel sérült kezével nem tudott kapaszkodni.
Alig távolodtak el valamelyest a meggyötört díszemelvénytől, lentről szívdárdák
röppentek feléjük. Püffencs üvöltve, toporzékolva biztatta rémtündéreit, aki joggal
rettegett Orbánc haragjától, ha most hagyja meglépni Farkasékat. Az egyik bűvös
fegyver épp csak elérte Rosszfű seprűjét, de ennyi is elég volt, hogy perzselt lyukat
üssön annak cirokfejébe. A banya röpte megtört, ő maga majdnem lebucskázott a
mélybe. Csupán az mentette meg, hogy Borzalag mellé suhant, ostorával eloltotta a
felcsapó lángokat, majd reparáló bűbájt olvasott a seprűre.
Habár Rosszfű Rónának sikerült a levegőben maradnia, erősen lelassult. A
majdnemtáltos mellette maradt, és derekasan osztogatta ostorcsapásait, mivel az első
némberek már beérték őket.
Farkas fogcsikorgatva nézte, milyen elérhetetlen messzeségben zöldell a Peremerdő
sávja, ami a biztonságot jelenthetné mindannyiuknak.
− Száguldj, meg ne állj, s ne is nézz hátra! − ordította túl a mennydörgést, a záport és a
varázsharc robaját a táltosfi. Szavait Tanarillának szánta, aki kérdés nélkül is értette,
mire készül a kedvese. Ráhajolt hát a seprűre, oly erősen szorítva annak nyelét, hogy
tucatnyi szálka fúródott a tenyerébe. Röpte felgyorsult, szemébe könny szökött a hideg,
csípős széltől.
− Toportyán, pördülünk! − szólt ezután Farkas, közel hajolva segítő állata füléhez.
− Lássuk, tudok-e még harapni! − mordult válaszul az ordas, és éles fordulóba dőlt,
kivicsorítva hófehér fogsorát.
Épp jókor érkeztek, mivel Borzalagot és Rosszfű Rónát immár mérges darazsakként
dongták körbe a rontó boszorkányok, egyre lődözve rútabbnál ocsmányabb rontásaikat.
Az éppencsaknem-táltos bal vállát elborították a mérges tüskék, szakállát
pörzshangyák marták, s a hátába is kapott valami átkot, amitől úgy érezte, hogy a púpja
menten szétrobban. Mégis kitartott, sebesen körözve az erdő felé vánszorgó Róna
fölött, hogy fedezze őt. A banya sem tétlenkedett, bár olybá tűnt, hogy a vénség több
szitkot szór, mint rontást.
Farkas derekához tűzte a táltosbotot, s helyette a bűbájostorát vette elő, mivel annak
forgatásában gyakorlottabbnak érezte magát.
− Tűzfüggöny, hullj! − rikkantotta, kiegészítve a szokásos igét néhány körkörös
mozdulattal. A semmiből nyomban zsarátnok kezdett potyogni, méghozzá épp a két
bajba került révülő körül, akiket így elzárt a némberektől.
− Lássuk közelebbről, mit tehetünk! − mondta ekkor Farkas. Toportyán szívet tépő
vonyítással rugaszkodott a szélnek, egyenest az éj szoknyás szipirtyók fellegének
közepébe. Vicsorgó fogsora hol jobbra, hol balra csattant, s nyomában szétmarcangolt
ruhafoszlányok, tépett hajkócok, törött bűbájostorok szállingóztak a mezőre. Farkas a
segítő állata hátán felegyenesedve fültövön, tarkón, háton és terebélyes ülepen
táncoltatta vörös izzásig hevített ostorszíját. Visítva, sikítva, hörögve és nyüszítve
rebbentek szét a rontó boszorkányok, mint varjúcsapat, amit vércse kerget. Kevésnek
jutott eszébe, hogy szembe szálljon a táltosfival, s annak ordasával. Amelyik mégis
megpróbálta, annak hamar rá kellett ébrednie, hogy akadnak erők, melyekkel nem
bírhat.
− Siessetek, fürgén, gyorsan! − kiáltott Farkas Borzalagra. A majdnemtáltos bólintani
akart, hogy jelezze, érti a parancsot, de épp csak le nem bukfencezett a seprűjéről A
néhány rontás közül, mely eltalálta, valamelyik megtörte szemében a fényt, s Borzalag
már-már elveszítette az eszméletét. Most Rosszfű Rónán volt a sor, hogy megmentse
őt, A hajszálhíjánnemtáltos mellé röppent, s fogatlan ajkai közé kapva a bűbájostorát,
felszabadult kezével megtartotta őt. Csakhogy így még lassabban tudtak repülni, mint
eddig.
− Baj lesz! − morogta Toportyán, Orbánc tábora felé bökve fekete orrát. − Vészt
szimatolok!
Az ordasnak igaza volt. A rémtündér, látva, hogy sem a rontó boszorkányok, sem
Püffencs martalócai nem képesek elkapni a menekülőket, Arany Pajszerének aranyos
sugarával rohamra küldte a hiénalovasok két századát. A förtelmes dögevőkön
lovagoló, majomszerű harcosok sámánkapitánya igét olvasott az embereire, s azok
ettől a szélvésznél is sebesebben közeledtek. A levegőbe ugyan nem emelkedhettek, de
Farkas látta, amint a hátukat verdeső bőrtokokból karcsú dobódárdákat húznak elő.
Pillanatig sem kételkedett benne, hogy a fogazott élű fegyverek hegyét halálos méregbe
mártották.
− Toportyán, most minden erődre szükség lesz − kiáltott a táltosfi. A hatalmas szürke
farkas nem kérdezett semmit, csak engedelmeskedett a bundájába markoló kezek
parancsának. A levegőben botladozó révülők elé szállt, majd lelassított, míg a táltosfi
hátrafordulva pányvákat bájolt a seprűkre.
− Kapaszkodjatok úgy, mintha az a fadarab maga volna az élet lajtorjája! − mondta a
társainak.
− Kapaszkodunk, mert az is! − recsegte Rosszfű Róna. Neki nem csak önmagát, de a
félig alélt Borzalagot is meg kellett tartania, mégse jutott eszébe panaszkodni.
− Akkor hát, uccu! − harsant Farkas szájából az ősvadászok bűvös vágtára sarkalló
varázsszava. Toportyán azon nyomban nagyot rántott a seprűkön, hisz érezte az izmait
feszítő bűverőt. A táltosfi átölelte az ordas vastag nyakát, s lehunyva a szemét remélte,
hogy ennyi elég lesz a megmeneküléshez.
Ki tudhatná, hány perce süvöltöttek így a lapály fölött, mikor messze elölről rémült
sikoly hallatszott. Farkas nyomban felegyenesedett, s ezzel a bűvös vágtát
megszakította. Toportyán lihegve lassult, magában hálát adva, mert ha kevéssel tovább
kell engedelmeskednie a varázslat kényszerítő erejének, tán a lelkét is maga mögött
hagyta volna.
Farkas első pillantásra látta, hogy a vadonig jó kétharmad utat tettek már meg. A
legszélső fák méregzöld fala előtt Tanarilla lebegett a seprűjén, rájuk várva. Ő
sikoltott az imént, de a táltosfi hiába kereste azt, ami megijesztette a lányt.
Azután mégis felfedezte. Ébenfekete villám hasította a levegőt, s egyenesen a révülők
felé tartott. Bizonyára a fák közül robbanhatott ki az imént, s váratlan felbukkanása
rémítette meg az éberré lett tündérlányt. Farkas hunyorított, hogy a fentről szakadó
esőcseppek ellenére kivegye a közelgő alakot, elsőként mégis Rosszfű Róna ismerte
azt fel.
− A jó Cserdítő Csongor érkezik, Elvő hátán vágtatva − rebegte a banya, kinek már
épp úgy fogytán volt ereje, mint Borzalagé. − Bár látnék a nyomában ezer, ostort
csattogtató vadászt és garabonciást. Mert így, egymagában legfeljebb osztozhat a
sorsunkban, de megmenteni aligha fog.
Farkasnak eszébe jutottak a hiénalovasok. Hátrafordult, s majd' felkiáltott
döbbenetében, mert a földön vágtató kötönyök alig két nyíllövésnyire voltak tőlük.
Mintha Toportyán izmait nem feszítette volna ez idáig ősi bűverő, oly közel jártak már
üldözőik, akik első dárdáikat máris utánuk hajították.
Elvő hátán Csongor sem volt azonban lassú. Az imént még távolban suhanó, fekete
árnynak tűnt, de a következő szemvillanásban már alattuk hőköltette táltoslovát.
− Ereszkedj hozzám, Bogi fia Farkas! − kiáltott a garabonciás. − Beszédem van veled.
A táltosfi erősen kételkedett benne, hogy idejük volna csevegésre, mégsem vitatkozott.
Leoldotta az istrángokat, melyek a seprűkhöz kötözték, majd éles zuhanórepülésben
Elvő mellé ereszkedett.
− Ne kérdezz, ne kételkedj, csak tedd, amit mondok! − szólt Cserdítő Csongor, azzal
Farkas füléhez hajolt, s hosszan pusmogott.
− Csürdöngölőt járjon hátadon a tiszafa, te lidércek potyadéka! − káromkodta el magát
szikrázó szavakkal Rosszfű Róna, mikor egy dobódárda zúgott át a két levegőben
kalimpáló lába között. A hiénalovasok immár elég közel voltak ahhoz, hogy eltalálják
őket, s egyre csak vágtattak tovább.
Farkas felszökkent az égbe, elsüvített a hökkent banya mellett, majd megállt a hasas
felhők alján. Azok most már oly mélyre ereszkedtek, mintha párájukkal akarnák
eltakarni a Gyémánt Jurta világát, hogy ne láthassa senki Orbánc diadalát. Míg a
táltosfi odafönn eltette a bűbájostorát, és ismét a varázsbotot vette a kezébe, addig
lentebb Cserdítő rákiáltott Rónára.
− Édes szüle, ha javallhatom, imbolyogjanak már az erdő felé, nehogy beérjék
kenteket ezek a rusnya férgek!
− Édes szüléd neked a rekettyési vécés néni! − csattant a hangja dühösen Rónának, de
azért megsarkantyúzta a seprűjét, megint csak magával vonszolva Borzalagot. A
hajszálhíjánnemtáltos egészen ráborult a banya vállára, és semmi jelét nem adta
annak, hogy felfogná, ami körülötte történik.
Cserdítő Csongor szintén sarkon fordította Elvőt, s a fekete kanca ficánkoló futással az
erdőnek tartott. A hiénalovasok azonban tartották az iramot, patkó alakban
szétnyitották hadrendjüket, s két oldalról kezdték bekeríteni a menekülőket.
Odafönn Farkas feltartotta két karját, megmerítve táltosbotját a komor felhők hasában.
Arcát csapkodta a zápor, köpönyegét tépte a viharos szél, ő mégis tisztán csengő, erős
hangon kiáltotta a ráolvasást, amit imént a garabonciás tanított neki.

− Világfa ágboga tárulj!

Dob szava, szív dala, hujhuj! ösvények futása térülj! Szív szava, dob dala, héjhuj!
Ébredés Ajtaja nyíljál!

Dobszóra, szív dalra, szolgálj!

A táltosbotból ekkor vérvörös lángnyelvek csaptak ki, felhasítva a felhők alját.

Napsugár tört át a gomolygáson, elvakítva az élen loholó hiénalovasokat. így az épp
elröppenő dárdák hasztalan fúródtak a sárba, bár alig valamivel tévesztették el a célt.
Farkas, befejezve az idézést, reménykedve pillantott a völgy irányába. Ott azonban
csak annyi változott, hogy Orbánc szörnyetegei immár teljesen körbe zárták Cserdítő
Csongort, s a fölötte vánszorgó két révülőt, pedig azok már alig voltak fél
nyíllövésnyire a széles derekú fáktól. Ráadásul Tanarilla sem hallgatott az intő szóra.
Ahelyett, hogy a vadonban keresett volna menedéket, inkább megfordult, s bár a
bűbájostort nehézkesen forgatta, néhány bágyadt átokkal mégis Borzalagék segítségére
indult.
Farkas megmarkolta Toportyán bundáját, s fegyvert cserélve, lefelé fordította
segítő állatát.
− Legyen hát, ahogy Égi Atyácska akarja − mondta a táltosfi. − Ha nincs többé
menekvés, legalább együtt hulljunk a Gyökérszintre.
Farkas és az ordas süvítve száguldott le az égből, irtózatos villám-igézettel robbantva
rést a hiénalovasok egyre tömörebb sorfalába. Cserdítő bűbájostora, mely a büszke
Vasnyelv névre hallgatott, szintén buzgón nyalogatta az ellenséget, s minden
érintésére fájdalmas üvöltés jött válaszul. Rosszfű Róna leereszkedett a földre,
magával vonszolva Borzalagot, majd mikor megvetette a lábát, legveszettebb
tudományát, a banyahurkot idézte a reá rontók torkára. Elkékülő, levegő után kapkodó
kötönyök fordultak le acsargó, kutyaként kaffogó hátasaikról. Nyomukban azonban
újabb fattyak jöttek, rájuk taposva, dárdát rázva.
Farkas látta, hogy immár semmi esélyük. Toportyánnal szinte bezuhant az ostromgyűrű
közepébe, leugrott az ordas hátáról, majd Tanarilla mellé állt.
− Szia, kedves! − kiáltotta. − Figyeld, hogy csinálom, és próbáld utánozni!
Tanarilla, bár rettenetesen félt, gyors csókot nyomott Gergő arcára, azután szemét a fiú
bűbájostort tartó kezére szegezte.
− Félkör fel, suhintás balra, dörrentés és... Kézfacsar! − mutatta Farkas, mire a feléjük
rohanó szörnyeteg karja természetellenes szögben kicsavarodott. A kötöny irtóztató
üvöltéssel rogyott térdre, s tűnt el társai lába alatt.
Két perccel később Cserdítő lezuhant a lováról, melynek combját mérgezett dárda
járta át. Borzalag rég a földön hevert, mit sem tudva önmagáról. Rosszfű Róna
toporgott fölötte, rikácsolva osztva rontást, átkot, szitkot és gyilkos karmolást. Farkas
és Toportyán egymás mellett küzdöttek, bokáig tocsogva a vöröslő sárban. Tanarilla
kétségbeesésében zokogott, de nem hátrált kedvese mellől, s már kezdett belejönni az
átokszórásba.
Az őrjöngő csata zaját ekkor éles hangú kürtök rikoltása hasította ketté. A
hiénalovasok megdermedtek, hátasaik az égre kapva orrukat, a szelet szimatolták.
Előbb csak halk dübörgés jutott el hozzájuk, majd remegni kezdett a föld. Farkas nem
látta, mi történik a körülöttük álló szörnyetegeken túl, de kihasználva azok
zavarodottságát, leterített még néhányat.
S ekkor, mint millió lódarázs, zümmögni kezdett a levegő. Az égboltra új „felhő"
szökkent, eltakarva néhány pillanatra azt a kevés fényt is, amit a záport ontó fellegek
átengedtek saját páratestükön. Sötét árny vetült révülőre és ellenfelére egyaránt, de
csak az utóbbit érte el halálos érintése. Fentről ugyanis sűrű nyílzápor hullott le,
 kegyetlenül kopogva a kötönyök sisakján, pajzsán, testén. Velőtrázó üvöltés
harsant, s mint aratáskor az érett búza, úgy dőltek el a majomszerű lények. Hátasaik
vak rémülettel lódultak neki, magukkal rántva a vesszőktől sündisznó módra kinéző,
holt lovasaikat.
Mikor a nyílzápor elállt, a völgyben terjedő, fülrepesztő robaj végre beérte a
küzdőket. Temérdek lovas száguldott feléjük a Peremerdő irányából, tengerárként
söpörve, tarolva hiénát és kötönyt. Láttukra a szörnyetegek nyüszítve menekültek,
egymást marcangolva, hogy minél távolabb kerülhessenek a közelgő csapástól. Farkas
ámulva nézte, amint vagy ezer apró termetű, izmos és fürge taki hátán
farkaskacagányos, görbe szablyás szabír magyarok vágtatnak feléjük, majd kettéválva
vágják, csépelik, kaszabolják az ellenséget. A kavargó csatából hirtelen hófehér lovon
ülő, villámló tekintetű harcos vált ki, s egyenesen a táltosfi elé léptetett.
− Üdv néked, Bogi fia, Farkas. Rég nem láttuk egymást, és most csak remélni
merem, hogy a legényeimmel időben érkeztünk.
Farkasnak azonban nem jött szó a szájára, csak nézte, nézte Magort, a hős vitézt, és
kacagni kezdett, mint akinek mázsás sziklát gördítettek le a lelkéről.

***

Recsegett, nyögött, ropogott és vajúdott a Tetejetlen Fa legfelsőbb ágának

legvégén ülő álomvilág. A Peremerdő déli sávjában, a vadon mélyén, épp szemközt a
messzi homályba vesző Gyémánt Jurtával megmozdultak, dőltek, igazodtak az ősöreg
fák. Alattuk a föld úgy emelkedett, mintha irtóztató méretű vakondok túrná magát
kifelé. Akik a közelben tartózkodtak, sietve távoztak a környékről. Hamarosan domb,
majd hegy nőtt a talajból, fekete földgörgeteget vetve le a hátáról. A fák erős gyökerei
elengedték addigi otthonukat, félrehúzódva a bűverő útjából.
Mindezt Bogi fia, Farkas idézte meg, kinek égre emelt kezében remegett, rázkódott,
fényt és füstöt lövellt a táltosbot.
Fertály órával később a déli Peremerdő közepén kopasz, lapos tetejű hegy gubbasztott,
melyről be lehetett látni az egész völgyet. Lábánál elcsitultak a vándorló tölgyek,
melyek széles ösvényt hagytak maguk között annak, aki az új magaslatra akart hágni.
Akadt is vállalkozó szép számmal. Kapitányaik parancsára a markos legények súlyos
nemezlapokat, gerendákat, szívós bőristrángokat cipeltek magukkal, melyekből
hamarosan kényelmes jurtát állítottak a hegytetőre.
− Fájintos munka volt! − rikkantotta Borzalag, csillogó szemmel, hátravetett fejjel
lesve a friss földillatot árasztó ormot. A majdnemtáltos mellett álló Farkas
rámosolygott, majd óvatosan a leterített köpenyére fektette a még mindig füstölgő,
bűbájtól átforrósodott táltosbotot.
− Magam sem hittem volna, hogy képes vagyok hegyet növeszteni − szólt eztán. − Ha
Cserdítő Csongor nem okosít ki...
− Akkor most egyikünk sem állhatna itt, a fák árnyékában − fejezte be kedvese
gondolatát Tanarilla. − Erről jut eszembe: miféle bűvigét sutyorgott a füledbe az öreg
ostormester, mikor elibénk vágtatott szegény Elvő hátán?
− A nevét nem mondta, de a rigmust ti is hallhattátok − vonta meg a vállát
tanácstalanul Farkas, miközben a combjához dörgölődő Toportyán oldalát veregette. −
Az eredményét pedig láthatjátok, ha feljutunk a hegy tetejére.
Mindhárman nekivágtak hát az ösvénynek. Fele úttól Borzalag segítségre szorult, mert
a némberek átkai, amik menekülés közben eltalálták, kiszívták ereje javát. Bogyó néne
ugyan kezelésbe vette az éppencsaknemtáltost, amint a szabír lovasok behozták őt a
fák védelmébe, de idő kell még hozzá, hogy ismét a régi legyen.
A hegytetőn álló tanácsjurta körül népes társaság gyűlt össze, mire Farkasék
megérkeztek. Leterített subákon, félkörben ücsörgött szinte mindenki, mintha csak
hétvégi kiránduláson volnának. Középre takaros farakás került, gúlába támogatott,
száraz rönkökkel és gallyakkal, de a lángot még nem lobbantották fel. Farkasra vártak,
aki a legfiatalabb táltos volt közöttük, s így őt illette meg a tisztesség, hogy az Eleven
Tüzet felélessze.
Amint a kis csapat felbukkant a meredek ösvény tetején, örömujjongás és taps fogadta
őket. Tanarilla és a táltosfi meggörnyedve támogatták a rogyadozó térdű, mégis
makacsul lépkedő Borzalagot. Ketten nyomban hozzájuk siettek, s az egyikük harsogó
nevetéssel ölbe kapta az apró termetű majdnemtáltost.
− Gyere csak, koma, hadd vigyelek a medvebőrre, amit már előkészítettünk neked!
Az öblös hangú fickót ámulva ismerte fel Tanarilla.
− Senyő bátyó! − kiáltotta. − Maga meg hogy kerül ide?
− Tán a trappsofőröknek nem érdekük a talajba döngölni Orbáncot? − vigyorgott
Sárláb uram. − Jöttem, amint ez a táltoslegény megnyitotta nekünk az utat, s magammal
hoztam néhány elszánt havert is. Kászon ott parkol, a hegy hajlatában, és alig várja,
hogy az ellenre rontson.
Farkas tekintete a távolba révedt. A déli Peremerdőn túl terült el a sáros sík, melyen
keresztül előbb a némberek, majd a hiénán lovagló kötönyök elől menekültek. A ferde
pászmákban hulló, most csendes eső függönye mögött még nagyobb és sokkal
nyugtalanítóbb változások mentek végbe, mint a Tanácshegy születése. Úgy tűnt, hogy
Aritmia Orbánc tökéletesen képes kezelni az Arany Pajszert, melynek legalább akkora
ereje volt, mint a táltosbotnak. Segítségével a rémtündér nem csupán parancsolni
tudott a seregeinek, de felhasította a földet, keresztbe vágva a Gyémánt Jurta világát
kelet-nyugati irányban. Először senki nem értette, mit akar a folyómeder szélességű
árokkal. Azután a fák tetejére ültetett őrszemek jelentették, hogy a hasadék mindkét
végén irtózatos gőzrobbanásokat látnak.
Orbánc sokkal többet tudott a sötét mágiáról, mint azt eddig a révülők sejtették. A
felcsapó, sistergő gőz ugyanis két Ébredés Ajtajánál gomolygott, amiket sietve az árok
nyugati és keleti végéhez cipeltek. Azokból pedig vörösen izzó láva bugyogott elő,
egyenesen a mederbe, amit hamarosan színig meg is töltött, eme békés világra
varázsolva az Alvilág folyóját. Orbánc így akart gátat vetni a révülőknek, hogy azok
semmiképp ne érhessék el a Gyémánt Jurtát.
Valamit azért elvétett, mivel a lávafolyót túl közel kanyarogtatta az Éjtáltoshoz, bár
bizonyára ez nem szerepelt a tervei között. A forróságtól megkínzott, gőztől és esőtől
áztatott talaj megcsúszott, s a csodás álomjárgány előbb lassan, majd megállíthatatlan
sebességgel beleszánkázott a lávába. A bűverővel átitatott gyékény falak ugyan
kitartottak néhány percig, de mivel a rémtündérek elfeledték bezárni az Éjtáltos
ajtaját, a végzet elkerülhetetlen volt. Hamarosan még a déli Peremerdőben is hallani
lehetett, amint robbanások sora tépi darabjaira az álomjárót. Az őrszemek látták,
mikor a szellemszusz-tartályok széthasadtak, s belőlük a dühödt entitások egyenest a
hozzájuk legközelebb várakozó gyökérgyötrő törpékre vetik magukat.
Hiú remény volt azonban azt hinni, hogy az elszabadult kísértetek bevégzik a munkát,
ami a révülőkre várt. Orbánc, mancsában az Arany Pajszerral, hamarosan a helyszínre
ért, s mágikus parancsára a kísértetek besorjáztak az Ébredés Ajtajain, melyeket a
rémtündér sietve a Rémálmok Birodalmába nyitott. Számos gyökérgyötrő törpe hullt
el, de maradtak elegen ahhoz, hogy immár ezerszeres haraggal készüljenek az
ütközetre.
Farkas tekintete elszakadt a távoli területektől, hogy némi vigaszt nyerjen a déli
Peremerdő látványában. A vaskos fák között, a méregzöld lombok alatt, s a bokrokkal
szegélyezett tisztásokon ugyanis tízezerszám nyüzsögtek azok, akik az ő hívó igéjének
engedelmeskedve érkeztek. Bár a táltosfi sem értette pontosan, miféle ráolvasást adott
át neki Cserdítő Csongor, a végeredmény biztató volt. A rigmus sorra nyitotta a
biztonságos, bűvcsapdákat kerülő ösvényeket, s azokon meg is érkeztek a Gyökér-,
Törzs- és Lombszinten várakozó csapatok. Közöttük elsőként a Magor vezette,
ezerötszáz szabír lovas, akik földet rengető, félelmetes rohammal szabadították ki
szorult helyzetükből Farkasékat.
A Peremerdő árnyékában tábort vert, sorait rendezte, fegyvereit igazgatta a révülők
serege. Szemre is látszott, hogy feleannyian sincsenek, mint Orbánc hordái, de egy sem
akadt közöttük, aki meg akart volna futamodni.
Bogi fia, Farkas hátat fordított a síknak, hogy méltó módon köszöntse a Tanácshegyen
összegyűlt parancsnokokat. Szeme arcról arcra rebbent, s minden egyes pillanatban
örömmel dobbant a szíve.
A gyújtatlan farakás körül reá várakozott Hunor, a rettenthetetlen ősszellem, aki ötszáz
hun lovast hozott magával a Hadak Útjáról. Mellette két apró, furán vigyorgó lidérc
feszengett: Pisla és Repesztő, akiket Orbánc pribékjei elkergettek a maguk alapította
Igázóból. Ők menekülés közben mégis össze tudtak szedni úgy nyolcvan, jó útra tért
lidércei, akik hajlandónak mutatkoztak meghálálni a révülők gondoskodását. S ott volt
még Hold Dühe, a Nyílvesszőként révülő rémálomvadász, ötszáz rettenthetetlen
csongor parancsnoka, akit Fodorhajú Kültegin, Határvár kapitánya küldött segítségül.
Farkas belépett a körbe, s helyet foglalt a fehér subán, épp Tanarilla és Toportyán
között.
− Nincs időnk hosszas beszédekre − kezdett a mondandójába. − Haditanácsot kell
tartanunk, vezetőt választanunk, kinek ostorára mindannyian felesküszünk.
Néhányan csodálkozva néztek össze, mivel számukra egyértelműnek tűnt, hogy az
egyetlen táltos, vagyis Farkas vezeti őket a csatába.
− Magam nem lehetek a seregvezér − vágott a vita elébe a fiú. − Semmi tapasztalatom
abban, miként kell egy sereget felállítani, ütközetbe vinni és...
− Ezzel vitatkoznék! − csengő hang vágott közbe. A táltosfi meglepve nézett Sárláb
Simonra, kinek széles háta mögül most barna hajfonatot libbentő lány bukkant fel.
− Húgi! − kiáltott Gergő. − Te meg...
− Csaknem hitted, tesó, hogy a Puha Odúban maradok, amíg te itt kavarsz? − nevetett a
lány. − Amint biztonságba helyeztük szegény Monyákos Tubát, aki súlyosan
megsebesült, én és Ursuru felkéredzkedtünk Kászonra.
− Kiváló trappstoppos ez a lyányka − bólogatott széles mosollyal Sárláb uram. −
Képtelenség lett volna az út szélén hagyni.
Farkast hirtelen szorongás fogta el. Jobban örült volna, ha a húga távol marad a
csatától. Mi lesz Bogival és Dénessel, ha mindkét gyermeküket elveszítik?
Morfondírozni azonban nem maradt idő, mivel Büvellő folytatta, amit az imént
elkezdett.
− Amint mondtam, szerintem te alkalmas volnál seregvezérnek. Számtalanszor láttam,
mikor a számítógépeden ötletes taktikával, leleményes csellel legyőzted az
ellenségeidet.
− Azok csupán stratégiai programok voltak, húgi! − érvelt Farkas.
− Tekints Orbáncra és a hordájára úgy, mintha ők is a képernyőn mozognának.
− A legfőbb kérdésekben úgyis együtt fogunk dönteni − szólt közbe Cserdítő Csongor.
− Fogadd el, Farkas, hogy egyetlen avatott táltosként a te szavad lesz a döntő.
Tanarilla biztatón megszorította kedvese karját, Toportyán pedig valami olyasmit
morgott, hogy reméli: a seregvezér segítő állatának több pecsenye jut majd a győzelmi
lakomán, tehát a megbízatást el kell vállalni. Farkas bólintott, bár továbbra sem
győzték meg az érvek.
− Legyen hát, a révülők seregének élére állok − mondta. − Most halljuk, kiknek
sikerült az ösvényeken átvergődniük, hányan vagyunk, s mitől kell tartanunk, mire
készülnünk.
− Háromezer jó álomfogó harcos és még háromszáz nemes álombarát várja
parancsaidat, Bogi fia, Farkas − szólt elsőként a körben ülők közül Őzbűvölő Emese.
A lány szép arcára hálás pillantást vetett a táltosfi, aki soha nem feledte, hogy
esztendőkkel korábban Emese ápolta, mikor a Gyökérszinten sámánsülytől szenvedett.
− Magam a Puha Odúból kerülőt tettem Egybetanya, a tündérek fővárosa felé, hogy
elhívjam Illangó királynő ötszáz elf íjászát − emelte kezét Tündefi Irnek, aki Büvellő
mellett ült.
− A Havasokban rejtező Rontáselhárítók és Szörnyszivatók Árnyjurtájának felsős
évfolyamai, s persze a tanerők szintén eljöttek − sipította egy felettébb kellemetlen,
női hang. Farkas csodálkozva fordult a tulajdonosa felé, aki seszínű, rettenetesen
kócos hajkoronát, maszatos, félhold alakú szemüveget viselt. Zabos Karamella volt ő,
az Árnyjurta könyvtárának vezetője, akitől mindenki igyekezett a lehető legtávolabb
ülni, mivel a hölgy áporodott szagot és szédült legyek zümmögő tömegét eregette
magából.
− Engedd meg, táltosfi, hogy köszöntselek szerény csapatom nevében − állt fel ekkor
Atvy Morodur, karcsú alakját meghajtva. − Az Éjtáltos egykori kapitányának,
Hullámtörő Horkának hála, én is ellátogathattam a saját világomba, s onnan kétszáz
nemes galetki harcost hoztam, hogy a révülők ügyét szolgálják.
− Ez lehetetlen! − hördült Ezüstujjú Balajtár, ki szintén a trappokkal érkezett. − Az
Éjtáltos Orbánc mancsába került, nélküle pedig...
− Pedig így történt! − egyenesedett fel Horka. − A Világfán nem csak egyetlen
álomjáró készült. És bár a Naptáltos nem oly nagy és erős, mint az, amelyiket a
rémtündér épp az imént fordított a lávafolyóba, azért a galetkik világát sikerült elérni
vele.
A fura nyomozót taps és éljenzés köszöntötte.
−Sajnos a szolgám, Kalafonia megsebesült, így Monyákos Tubával együtt a Puha
Odúban kellett őt hagynom − folytatta Morodur mester. − Ígérem, hogy a nevében
kétszer annyi szörnyeteg lélekenergiáját csapolom meg, amint kitör a harc.
− Ebben nem kételkedem − hajolt meg Farkas is ültében, majd a következő szóló felé
fordult. A nagydarab, torz arcú, meglehetősen ijesztő férfi gyanakvón nézett körül, ami
annál is inkább könnyen ment neki, mivel az egyik szeme mágikusan pörgött az
üregében. A mogorva fickó bűbájostor helyett varázspálcát tartott a kezében, s testét
éjfekete talár takarta.
− Alig vagyunk tucatnyian − mondta, bár szava inkább dühödt vicsorgásként hatott. −
Igéinknek mégis jó hasznát veheted, mivel Színszitiből, a Nyugati Varázsvilágból
jöttünk. Ez a háború nem a mi ügyünk, de... Némi vérpezsdítő csetepatéban minden
mágus örömmel vesz részt azok közül, akiket magammal hoztam.
− Tisztelettel köszöntelek benneteket − biccentett Farkas.
Ekkor Tűzbükk sámán emelkedett szólásra.
− Hódfarok néne, aki eddig a lelket tartotta bennünk, most kénytelen Szömér
barlangjában pihenni. Túlságosan kimerült, és a kaloda kínjait sem heverte még ki
teljesen. Helyette én sorolom, kik érkeztek még az általad nyitott ösvényeken. Alant, a
Peremerdő fái között várakozik nyolcszáz pásztor, harmadszülött fiú és csikóslegény,
mind az ősi regék és mondák világaiból. Szintén nyolcszázat sikerült összegyűjtenünk
az Orbánc által szétkergetett Álomfelügyelet ügynökeiből, akiknek nagyon is van miért
megfizetniük. A Tíz Jurta Szövetségéből ezerkétszáz vadász, vajákos, garabonciás és
egyéb bűbájos ostorforgató állt mellénk. Mátyás, a legendás király ezer jól felszerelt,
fekete vértben-sisakban küzdő lovagot küldött. S végül itt vannak a féléber tanoncok,
úgy négyszázan, akiket még a Határvidék Őrzője toborzott a Valóságban. Bár
legtöbbjük igen fiatal, hűek a Tíz Jurta Szövetségéhez, s bátran állnak csatasorba.
Gergő szíve fájdalmasat dobbant, mikor a Határvidék őrzőjéről hallott, hisz az nem
más volt egykor, mint az édesapja. Most sietve leküzdötte bánatát, és felállva a
subáról, kezében a táltosbottal a félkör közepére ment.
− Lángra lobbantom az Eleven Tüzet, hogy melege és fénye elűzze a kétség árnyait −
mondta zengő hangon. − Előbb azonban halljátok a hírt, amire minden révülő számos
holdforduló óta vár: én tudom, ki az új főtáltos!
Döbbent moraj futott végig a népes társaságon.
− Tudom, de a nevét nem mondhatom ki mindaddig, míg az előttünk álló csatát meg
nem vívtuk − beszélt tovább Farkas. − Nálam van Éganyácska Könnye, s ha győzünk,
általa ti is hallhatjátok majd Kende táltos végakaratát. Addig fogadjátok el
becsületszavam: másként nem cselekedhetek.
− És ha veszítünk? − rikkantotta pimaszul vakarózva Zabos Karamella. − Vagy
győzünk, de te, Farkas, ott hagyod a fogad a csatamezőn?
Toportyán a könyvtárosnőre vicsorgatta agyarait.
− Elhallgass, szutyoktrón királynője, mert a hajadban nyüzsgő serkék mellé megkapod
az én bolháimat is!
− Csituljatok! − lépett közbe Tűzbükk sámán. − Bogi fia, Farkas eddig is számos
alkalommal bizonyította, hogy bízhatunk a szavában. Ha ő azt mondja, hogy várnunk
kell az új főtáltos nevére, hát várunk. A többit bízzuk Égi Atyácska bölcsességére.
A félkörben ülők legtöbbje helyeslően bólogatott, eldöntve a vita sorsát. Farkas ekkor
leguggolt a kilencféle fából rakott bűvös máglya mellé, s hunyt szemmel a hasábok
közé dugta a táltosbotot. Halk éneke szikrát csiholt, s az Eleven Tűz hirtelen lángra
kapott. Mintha ez jelzés lett volna, Szemes Úr szekere a nyugati Peremerdő mögé
bukott, bár fényének legjavát eddig is szürke viharfellegek takarták. Beköszöntött az
éjszaka, s a Gyémánt Jurta világát kettéválasztó lávafolyó vörös izzásán kívül csupán
a két szemben álló tábor őrtüzei sziporkáztak a sötétségben.
Mindahányan ébren vártuk a hajnalt és a csata kezdetét...
 15.
A peremerdei csata

A nyugati Peremerdő sűrűjének csendjét ágreccsenés zavarta meg. Válaszul a

hajnal előtti legsötétebb óra szurokfeketeségében fojtott suttogás hallatszott.
− Még egy ilyen, Nyümmögő, és nemes egyszerűséggel a füleden át tolom ki a
szemedet!
− Bocsi, Pisla főnök, nem láttam ezt az átokverte ágat − nyöszörögte az apró lidérc
őszinte sajnálkozással. − Városi zsebtolvaj voltam, mióta banya anyám elpottyantott.
Szokatlan ez a vadon a lábaimnak. .
− Nincs több duma! − érkezett Repesztő dühös figyelmeztetése kissé távolabbról. − Ha
a démonfattyak kiszúrnak, lidércfasírt lesz mindannyiunkból.
A figyelmeztetés megtette a hatását. Az Igencsak Gondverte Álomlények Zárthelyi
Óvhelyének egykori vezetői némán lopakodtak tovább, nyomukban azzal a nyolcvan
lidércfiókával, akik jó útra tértek. Lassan sikerült megközelíteniük a lávafolyón innen,
sebtében felépült gerendavárat, amit Orbánc démonfattyai, s a hozzájuk rendelt
masinalidércek tartottak megszállva. Az erőd valóban szedett-vedett volt, hisz az éjjel
tákolták össze a díszemelvény roncsaiból, meg néhány óvatlan, frissen kivágott fából.
A mellvédeken őrtüzek égtek, a belső udvarról pedig szüntelen kopácsolás hallatszott.
A két sereg sötét várakozásba dermedt. Mindkét oldalon számos tábortüzet gyújtottak,
hogy azok puszta számával rémisszék az ellenséget. Mind közül a legfényesebben
Farkas Eleven Lobogása ragyogott, mely körül éjfél óta a Sámánok Jurtájának dobosai
ültek. A monoton dübögés egyre csak hívta, idézte a révülők segítő állatait, akik sorra
meg is érkeztek, megkétszerezve a sereg létszámát.
Pisla és Repesztő lidércifjai hason kúszva bújtak meg a nyugati Peremerdő legszélső
bokrai alatt. A hajnal közel volt, s mivel a Gyémánt Jurta világán domboknál nagyobb
emelkedők sehol sem akadtak, bizonyára hirtelen ragyog majd fel a reggeli fény. Pisla
halkan szuszogva araszolt fától bokorig, s néhol megérintette egy-egy lidérc bokáját.
− Tobzos, készülj! ... Te is jössz, Palacsa! ... Pink és Punk, hozzátok a feketeporos
zsákokat! ... Wozen... Wazen... Hogy is hívnak?
− Szólíts egyszerűen Wízenholsteinlabergrotterburgnak, fönök − kuncogott a
szederlevelek takarásából a kérdezett.
− Maradjunk a Wízennél − mordult Pisla. − Ti mindannyian kövessetek, mintha csak
az árnyékommá szegődtetek volna!
A hat lidérc könnyű sóhaj módjára suhant át a Peremerdő széle és az erőd oldalsó fala
közötti nyílt terepen. A hátukon zsákocskák fityegtek, oldalukat hosszú serc-lián
tekercsek verdesték. Olykor meg kellett torpanniuk, fekete földgörönggyé válva, míg
az erőd falán elvonult a fáklyás őrmenet. Lidércfattyak szörcsögő, gurgulázó beszéde
hallatszott, mely összekeveredett a masinalidércek kopácsolásával, s a távolból
dübörgő dobszóval.
A fekete port tartalmazó zsákocskák perceken belül eltűntek a kapkodva tákolt
gerendák közötti repedésekben. Pisla intésére a segédei visszalopakodtak a vadonba.
Ezután a lánglidérc, aki a feje tetején lobogó lángocskát szőrkucsmával takarta el,
serc-liánokat kötött a zsákok végére, egy-gy tüskével a szövetet is átszúrva. Fürgén és
ügyesen dolgozott, s csak egyetlen liánfonalat vitt magával, mikor visszatért az erdőbe.
A lidércfattyak meglátták ugyan a nyílt mezőn átsercegő, szikrát hányó tűzbogárkát,
csakhogy már túl későn kezdtek ordibálni. A meggyújtott sercliánon pillanatok alatt
végigszaladt a láng, és bebújva a feketeporos zsákokba, kiszabadította annak
varázslatos, pusztító erejét.
Robbanások sora rázta-rengette meg a Gyémánt Jurta világát. A gerendavár egész
nyugati fala az égre röppent, vakítóan fehér lángnyelvekkel keveredve, tűzmadár
módjára. Hasadt, reccsent, tört és roppant építmény, gépezet, s persze a démonfattyak
és masinalidércek csontja. Repesztő két kezét a tarkójára szorítva, arcát a hűvös fű
közé nyomva várta, hogy a rettenetes égzengésnek, földindulásnak vége szakadjon.
Semmivel rá nem lehetett volna venni, hogy megnézze kezük munkájának eredményét.
Helyette Pisla volt az, aki kerekre nyitott szemmel bámulta a fekete égbolt komor
háttere előtt ragyogó, vad lángnyelveket, mint rettentő rokonait.
Az erőd fele fojtogató porrá, forró parázzsá, gőzölgő kráterré vált. Mindenhol
démonfattyak és masinalidércek hevertek véresen, némán, kifacsart tagokkal. Fentről
visszahullott immár a törmelék, szétkergetve a sűrű füstöt. Ittott vad tüzek lobogtak,
melyek megvilágították a pániktól félőrülten rohangáló, életben maradt szörnyetegeket.
Az éjszaka sötétje többé nem hódíthatta vissza a völgyet, habár a pusztítás robaja
elcsendesedett. Keleten ugyanis kibukkant a fák mögül Szemes Ur égi szekere, sárga
kerekének napfelkeltéjével köszöntve a háborúskodókat. Tekintetet sajdító, tűhegyes
fénysugarak döftek át a szürke felhőkön, melyek mégsem tágítottak, így hol árny, hol
ragyogás borította a tájat, mintha az égiek is csatát vívnának egymással.
A robbanás volt a jel, hogy kezdődhet a harc. A démonfattyak közül sokan
elpusztultak, de kapitányaik gyors korbácsaikat suhogtatva, rendbe szedték őket. Jó
háromszáz karmos, agyaras szörnyeteg a keleti Peremerdő felé indult, mert sejtették,
hogy ott kell rejtőzniük azoknak, akik felrobbantották a várukat.
− No, ha Irnek úrfi és Cserdítő mester nem siet, hamarosan igencsak nagy bajba
keveredünk! − morfondírozott Repesztő, aki végre felemelte a fejét, s rögvest meglátta
a közeledő veszedelmet.
− Visszavonulás! − susogta Pisla nyugtalanságtól rekedt hangon a mellette heverő
Tobzosnak és Palacsának.
− Adjátok tovább! Be a vadon mélyére. Mindenki rejtezzen a lombok takarásába!
A lidércek fürge csapata bokrokat zörrentve tűnt el, de a fülük tisztán hallotta, hogy a
tanácshegyen feldübörögnek a sámándobok.
Bogi fia, Farkas az Eleven Tűz lángjairól a lába előtt elterülő síkra emelte tekintetét.
Mellette Toportyán nyelvét lógatva, izgatottan vakkantott. − Menjünk végre! Induljunk
már!
− Nyugalom, bolhás − mosolygott rá a táltosfi. − Előbb látni akarom, mindenki a
helyén van-e.
A déli Peremerdő, melynek közepéből emelkedett ki a Tanácshegy, megelevenedni
látszott. Révülők, álomlények, segítő szellemek ezrei tódultak ki a fák közül, rendezett
sorokban, oszlopokban, élükön parancsnokaikkal. A balszárnyon, hol a keleti
Peremerdő mélyén Pisláék épp az életüket igyekeztek menteni, harmadszülött
legényekből, furkósbottal felszerelt pásztorokból és csikósokból álló seregét Cserdítő
Csongor vezette. Mögöttük karcsú elf íjászok ezüst haját lobogtatta a hajnali szél, s
kék szemük Tündefi Irnek parancsait leste. Középen, a várható vágtától izgatottan
nyihogó takik vitték szabír lovasaikat a mezőre. Éjjel a garabonciások számtalan
bűvigét olvastak az esőtől felázott talajra, ami így reggelre már nem ragadt, s csak
néhol maradt ingoványos, pocsolyás. Magor görbe szablyát és fokost lengető harcosai
mögött Hunor lovas íjászai poroszkáltak tömör rendben, komor arccal. Kissé hátrébb
fekete lemezpáncélokon csillant a reggeli napfény, amint az Igazságos Király lovagjai
ügetésre nógatták csataménjeiket.
Szemközt velük, a lávafolyón innen, Orbánc hiénalovasai, a majomszerű kötönyök, s
fölöttük a tegnapi csetepatéból megmaradt rontó boszorkányok acsarogva várták őket.
Az ellenség létszáma kétszeres volt, de ez cseppet sem riasztotta Magor és Hunor
legényeit.
Farkas tekintete most a jobb szárnyra siklott. A nyugati Peremerdőtől jó nyúlfutásnyira
gonosz varázslattal életre keltett, recsegő-ropogó bozótos hömpölygött. A Tüskebozót
Népével (apró, vad rémségek, kiknek bőréből bújtak elő a kemény gallyak, tele
mérgező karmokkal) a Határvárból érkezett rémálomvadászok sorakoztak fel Élükön
Hold Dühe járt le és föl, parancsokat osztogatva, ostort és védő amuletteket igazítva.
A táltosfi miattuk nyugtalankodott leginkább, mivel a rémálomvadászok a magányos,
cserkésző harchoz voltak szokva, s így a nyílt ütközetet soha nem gyakorolták. Farkas
azonban mégis bízott a sikerben, mivel a nyugati Peremerdő mélye kellemetlen
meglepetést rejtett a Tüskebozót Népének.
A mord varázsló erősen sántikálva, mégis gyors, nesztelen léptekkel kerülgette a
vadon fáit. Talárja halkan suhogott, bokrokat súrolva, amint egyre közelebb jutott
céljához. Körötte az árnyak rejtekén tizenegy társa hasonlóan cselekedett. Mind
csuklyát borítottak a fejükre, és jobb kezük varázspálcát szorongatott.
Mikor a Gyémánt Jurta világának túlfelén a robbanás szerteszórta a démonfattyak
erődjét, a bicegő varázstudó megtorpant. Koponyájában körbepördült a megigézett
szemgolyó, mintha kívül, s bévül egyaránt ellenség után kutatna. Azután szó nélkül
indult tovább, s meg sem állt a nyugati Peremerdő széléig, ahonnan már jól látszott a
lávafolyó vörös derengésétől vészterhes táj.
A Tüskebozót Népe izgatottan nyújtogatta gubancos ágfonatait, hogy lássa, mi
történik Orbánc seregének bal szárnyán. A mérgező tüskék alatt férgekként mocorgó
lények dühödt, csodálkozó hangokat hallattak, s tán szóltak is egymáshoz, ha egyáltalán
akadt saját nyelvük,
A Nyugati Varázsvilág tizenkét önkéntese, kiket Farkas titkos feladattal bízott meg,
cseppet sem törődtek a völgy túloldalán lobogó lángokkal. Ők, akik pusztán a kaland
kedvéért szegődtek a révülők mellé, mind harcedzett, fekete mágusokra vadászó
varázslók vol tak. Vezetőjükkel egyszerre emelték fel pálcáikat, majd finom,
villámgyors mozdulatot tettek vele.
 Tűzlabdák tucatja pattant elő a fák árnyékából, s mart bele a tüskebozótba. Veszett
üvöltés, fájdalmas sikoly jött válaszul. Az eleven növény-állatok számos helyen
beteges, sárga lángot vetettek, a szikrázó gallyak alatt förtelmes lények vinnyogtak. A
pörgő szemű, randa ábrázatú varázsló újabb rontást eresztett el, ahogy a társai szintén.
A tűzgolyóbisok nyomán számtalan ropogó ág, forróságtól zsugorodó tüske, kínjában
hörgő féreg lett a váratlan támadása áldozata.
A Tanácshegy irányából végre feltűntek a rémálomvadászok. Hold Dühe szaladt
legelöl, s mögötte mintegy ötszáz keménykötésű, sok borzalmat látott és túlélt bűbájos
lengette ostorát. Taroló, suhogó pengéket idéző, vagy izzó zsarátnokot hullató átkok
jelentek meg ott, ahova varázsfegyvereiket fordították. S ekkor a távolból kürtök
recsegő, lelkesítő zengése harsant.
Magor és Hunor lovasai vágtába csaptak, s hujjogva rontottak rá Orbánc
derékhadára. A rontó boszorkányok azonban lecsaptak rájuk, vijjogva száguldoztak a
felhőktől terhes égen, s szórták az átkokat. Harcosok buktak le a takik hátáról, s nemes
pusztai lovak botlottak meg a testükben. Minden egyes magyar harcos vesztének láttán
vad örömujjongás tört fel a kötönyök torkából, akik nyugtalan hiénáik hátán még a
parancsra vártak.
A némberek süvítő kört írtak le a levegőben, majd ismét Magor seregére rontottak.
Nem számítottak rá, hogy a bűbájjal szikkasztott síkon vágtázó szabírok ártani
tudnának nekik, így alaposan meghökkentek, mikor társnőik őszi legyekként kezdtek
hullani. A levegőt fütyülve hasító, sastollas nyílvesszők töltötték meg. A szabírok
mögött vágtató hunoknak cseppet sem jelentett gondot, hogy foguk közé szorítva a
kantárszárat, gondosan célozzanak visszacsapó íjukkal. A horgas hegyű csatanyilak
pufogva csapódtak a banyák testébe, akik azon nyomban kapálózva, sikítva, üres
átkokkal fogatlan ajkukon zuhantak a lovak patái alá.
− Seprűeső hull az égből! − kurjantott hátra Magor.

− Csak azért imádkozom Égi Atyácskához, nehogy egy banya ráessen a fejemre −
nevetett Hunor. − Azt bizonnyal nem élném túl!
A rontó boszorkányok harmadik rohamot már nem mertek megkockáztatni. A parancs
ellenére maguk mögött hagyták a küzdőket, és sietve átrepültek a lávafolyón, hogy
rendezzék szoknyáik megszaggatott, átlyuggatott ráncait.
Néhány rettentő szempillantásig csak a dübörögve előretörő szabír lovasság
patadobogását, s a vele összekeveredő sámándobok zaját lehetett hallani. Azután
mintha varacskos disznót rúgtak volna hasba, olyasféle böffentés szállt a csatatér
fölött. Ez a jel Orbánc hiénalovasainak szólt. A kötönyök szemernyit sem ijedtek meg
attól, hogy a rontó boszorkányok sorsukra hagyták őket, hiszen még így is sokkal
többen voltak, mint a hunok és magyarok együttvéve. Kézbe kapták hát borzfarokkal
díszített kopjáikat, majd hegyes sarkukat a hiénák oldalába vágva indultak rohamra.
A két vágtázó sereg a nyári viharok égzengéséhez hasonlatos dörrenéssel csapott
össze. Takik nyihogása, hiénafogsorok csattogása, szabír harcosok hujjogása és
kötönyök kaffogása keveredett egyetlen irtóztató halálszimfóniává. Fém a fémen vetett
szikrát, pajzsok törtek szilánkokra, paták és lábak taposták azt, aki a földre került.
Hiába voltak a hiénák hátán ülő kötönyök alacsonyabbak a magyar harcosoknál,
alattomos döféseikkel sok takit döntöttek a földre. Irtózatos erejű fogsorok estek neki a
vitézeknek, akik szablyáik élével feleltek a dühöngő halál hívó szavára.
A sűrűjében hadakozó Magor számára óráknak tűnt, pedig fél perc sem telt, mikor
Hunor − aki korábban már lefékezte a hunok rohamát − a kürtjébe fújt. Szomorú,
elveszett dallam tekergett a felhők felé. A szabír harcosok ellökték maguktól a kötönyt,
akivel épp küzdöttek, és sarkon fordítva takijukat, menekülni kezdtek,
engedelmeskedve a visszavonulást parancsoló jelnek. Sokan, köztük Magor is, vágta
közben a háta mögé emelt egy-egy bajtársat, aki alól kidőlt a ló.
A kötönyök megmámorosodtak a győzelemtől. A kapitányuk nem remélte, hogy Magor
és Hunor ily hamar elfut a csatatérről. Most csalódott volt, vérre szomjazott, ezért
megfúvatta a roham harsonáját. Tengernyi hiéna válaszolt hátborzongató vihogással,
majd vicsorogva eredt a magyarok után.
Magor sereghajtóként vágtatott, nyakában érezve a maga mögé ültetett legény forró
lihegését.
− Jönnek-e a kutyák? − kérdezte, s ráhajolt takija nyakára. A harcos így felelt:
− Az egyik épp most tüsszögött, mivel a lovad farka csiklandozta az orrát.
Az egész magyar sereg menekült, s mégis, a fele kissé mindig jobbra, míg a többi
balra tartott. A hiénák néhány lesántult takin ülő legényt utolértek, a földre rántottak, s
lovával együtt széttéptek. Ilyenkor őrjöngő csoportosulás alakult ki a szerencsétlenek
körül. A kötönyök egymást is döfködték, harapták, hogy a zsákmányhoz férjenek. Ha a
kapitányuk nem csap szét közöttük szöges ostorával, az üldözés teljesen félbemaradt
volna. Ő azonban tovább hajtotta falkáit, majd az élre tört, buzogányával csapva fejbe
tiszteletlen katonáit, akik nem álltak félre időben az útjából. Így aztán a kötönyök
kapitánya lett az, aki elsőként pillanthatta meg az egyenes sorban álló, mozdulatlanul
várakozó hun íjászokat.
Nyomban tudta, hogy hibát követett el. Buzogányát az égbe lendítette, miközben teljes
erejéből megrántotta a gyeplőt. Hiénája felágaskodott kínjában, mivel a zabla
behasította a pofáját, s úgy nyüszített, mint akinek menten meghasad a szíve. A
kötönyök egymásba torlódtak. Akik hátul loholtak, nem értették, mi történt elől, s
gyanakodtak, hogy tán a társaik el akarják orozni az újabb, zsíros zsákmányt.
A következő szemvillanásban aztán megértettek mindent. A szabírok menekülő serege
kettévált, kikerülve a hunokat jobbról és balról. Nyomban meg is fordultak, hogy
lássák, amint Hunor íjászai nyílvesszők halálos fergetegét zúdítják a hiénalovasokra.
Elröppent az első, majd a második fémhegyű „felhő", melyek pusztítása leírhatatlan
volt. Százával borultak, dőltek Orbánc lovasai, mint sikongató, üvöltő sündisznók,
egymást tiporva. A kíntól félőrült hiénák saját gazdáikat, vagy épp egymást tépték
cafatokra. Az üldözés közben lemaradtak szerencsésnek érezhették magukat, mert
maradt idejük visszafordulni, hogy a lávafolyó irányába meneküljenek.
Magor ekkor újabb kürtjelet bocsátott a komor égre. Legényei éles hangon, nyelvüket
pörgetve üvöltöttek, mire a takik vad vágtába kezdtek. Nem rontottak egyenesen a
kötönyök gomolygásába, hiszen oda még mindig rendre hullottak a hun vesszők. Inkább
kétoldalt száguldoztak le és föl, immár szintén íjaikat pengetve, egymás után buktatva
földre a menekülni akaró szörnyetegeket Amelyik pusztai lóra két harcos ült, ott a
hátsó feszítette az íjat, de az egyedül lovagló szabíroknak sem jelentett gondot a
pontos célzás.
Végül elzizzent, s rezegve koppant az utolsó vessző, majd hirtelen csend telepedett a
tájra. Szemrebbenésnél tovább ez sem tarthatott, mivel a sebesült, haldokló és
kegyelemért rimánkodó kötönyök jajveszékelése széttépte a béke csalóka fátylát. A
megmaradt hiénalovasok falkába verődve, a lávafolyó partján tömörültek. Vezéreik
igyekeztek rendet teremteni közöttük, bár ez reménytelennek tűnt.
Újabb kürtjel hasított a levegőbe. Komor, büszke harsogás volt ez, amitől még a
Peremerdő lombja is megrezzent. A hun íjászok sorfala kettévált, és oldalra húzódott.
Mögöttük tömör gránitfalként tűntek fel a fekete páncélos lovagok, fejük fölött a
zászlóval, melyen az ében holló egy gyűrűt hordozott a csőrében. A kürtszó magasra
csapott. Az öklelő kopják előre szegezve, rezzenetlen meredtek a kötönyökre. A
lovagok megsarkantyúzták lovaikat. A harci mének horkantva indultak rohamra. A
kötönyök közül sokan be sem várták őket, inkább a fortyogó lávába vetették magukat.
A fekete sereg vitézei percek alatt végeztek a többivel.
Magor és Hunor felsorakoztatta csapatait, majd talpasokat küldött a síkra, hogy
keressék meg elesett vagy épp sérült bajtársaikat. Akik viszont épek maradtak, vagy
legalábbis emelni tudták a szablyát, s ló is akadt a számukra, nyomban ügetésbe
kezdtek. Mielőbb el kellett foglalniuk a láva folyó innenső partját, hogy Farkas
haditervének következő lépése megvalósulhasson.
Pisla sistergő fáklyát hajított a lába felé kapkodó démonfattyú képébe, majd
próbált még magasabbra mászni a fán, ami eddig rejteket adott neki. A nyugati
Peremerdőben mindenfelől rémült, dühös, hátborzongató vagy épp diadalittas
kiáltások érkeztek. A lidérc-különítmény egyre beljebb osont üldözői elől a vadonba.
Mikor a démonfattyak már szinte a sarkukra léptek, a fürge kis fickók felmásztak a
fákra, hogy a gallyak és lombok oltalmában keressenek menedéket. A reggeli napfény
azonban most ellenük fordult. Éjszaka a démonfattyak sokkal nehezebben találtak
volna rájuk, csakhogy a félhomályos erdőbe rézsút beszökő ragyogás segítette a
szörnyetegeket.
Repesztő kétségbeesetten hallgatta, amint a környező fák alatt csapatba verődnek
az ellenségeik, ahányszor csak rátaláltak egy-egy lidércre. Nem merte számolni, hány
fájdalmas kiáltás harsant, de az ő szívének mindenképpen túl sok. A barátjával azért
hozták létre egykoron az Igázót, hogy neveljék, jó útra térítsék a tolvajlásból,
csalásból, csempészetből élő lidérckölyköket. Legjobb tanítványai gyűltek most a
különítménybe, így Repesztő minden egyes lidércsikoly hallatán meghalt kissé.
Pisla épp elérte a tölgy legmagasabb ágát, mely még elbírta a súlyát, mikor az
erdőn túlról lágy dallam szállt felé. Elsőre azt hitte, a képzelete játszik vele, majd azt,
hogy máris a lidércmenny kapuinak zenéjét hallja, mivel az élet tüze kialudni készül
benne. Lenézett, s látta, hogy az utána mászó démonfattyak arca zöldesszürkévé válik,
karmaik pedig kicsusszannak a felsebzett kéregből.
Az igéző zene ezüsthegyű nyílvesszők suhanása volt. Az elf íjászok szélben
lobogó, hófehér köpönyegei messze ragyogtak a komor égbolt alatt. Szemkápráztató
gyorsasággal kilőtt vesszeik pusztulást küldtek az erődöt védő szörnyetegek
maradékára. Mikor a javukkal végeztek, könnyű kardot rántva besurrantak az erdőbe.
A fák ösvényt nyitottak kecses lépteiknek, s a bokrok elárulták nekik, ha démonfattyú
bújt bennük.
A mezőn majd' kétezer pásztort, csikóst és harmadszülött legényt vezetett kegyetlen
rohamra Cserdítő Csongor, A furkósbotok, kiegyenesített kaszák, megélezett sarlók
rettenetes munkát végeztek. A démonfattyak néhány percig ugyan kitartottak, sőt, a
masinalidércek is elhajították sziklatömbjeiket, melyek furmányos szerkezetekből
röppentek elő, de azután feladták a harcot. Vinnyogó, siránkozó, egymásba gabalyodott
csürhévé lettek, amit a pásztorlegények sorfala vett körbe. Csongor a füstölgő romok
között állva az állát vakargatta, nem tudván, mit kezdjen a förtelmes fogolytömeggel.
− Nincs időnk, sem elég erőnk, hogy szemmel tartsuk őket − vélte az egyik
tagbaszakadt legény, majd a levegőbe dobta, s mindjárt el is kapta súlyos botját. −
Amondó vagyok, kergessük őket a lávafolyóba.
−A révülő harcol és öl, ha kell, de soha nem mészárol! − pirított rá a fiúra
Csongor. − Bájolok néhány bűbájketrecet, azokba bepréselhetjük ezeket a förtelmeket.
A csata után majd Farkas visszaküldi őket a Gyökérszintre.
Pisla és Repesztő, akiket az elfek mentettek ki szorult helyzetükből, ezzel a
döntéssel nem értettek volna egyet. Különösen, mikor megtudták, hogy a nyolcvan
lidérckölyökből alig harmincan élték túl a vadonbéli bújócskázást. Vitára azonban
nem maradt idő, mivel a Gyémánt Jurta világának keleti fertályáról hirtelen rémült
vészkürtök sikolyát hozta a szél.
Hold Dühe már a csata első percében látta, hogy rémálomvadászai nem
kerekedhetnek az ellenség fölé. A Tüskebozót Népe, melyről oly keveset tudtak a
révülők, sokkal veszedelmesebbnek bizonyult, mint hitték. A recsegveropogva
gomolygó, kusza tömeg, mely egyetlen, óriási élőlényként vonult, amerre akart,
meghengergőzött a mocsaras földön, hová a garabonciások szárogató bűbája nem jutott
el, s ezzel kioltotta a mardosó lángokat. A Nyugati Varázsvilág talárosai jobbnak
látták, ha sietve visszahúzódnak a fák közé, hisz ők egyébként is csak a kaland
kedvéért jöttek a Világfa csúcsára.
A rémálomvadászok tehát egyedül ütköztek meg a fürge bokorszörnyetegekkel, és
irtották, kaszabolták őket, ahogy csak az ostoraiktól kitelt. A forrón tekergő szíjak már-
már lobot vetettek a számtalan rontástól és átoktól, de a tüskebozót alig ritkult. A
kacsos ágak ki-kicsaptak az emberekre, és akit megkarcoltak, az néhány
szemvillanással később támolyogni kezdett. A gyorsan ható, alattomos méreg
meghűtötte a vérüket, ellopta a szívük melegét.
Hold Dühe a harag és keserűség könnyein keresztül látta, amint bajtársai sorra
hanyatlanak a földre. A csongorok mégsem hátráltak, mivel erre parancsot senki nem
adott. Harci tetoválásokkal telirajzolt testű vezetőjük legelöl állt, szétvetett lábakkal.
Bűbájostora veszett sárkányként robbantotta szét a tüskebozót gomolygását.
− Vissza kell vonulnunk! − ordította a csongorok egyike. A régi és friss
sebhelyekkel tarkított arcú, idős rémálomvadász tudta, mit beszél. Hold Dühe lángra
lobbantotta a rárontó bokrokat, majd kardot rántva, széthasította az ágak között
vergődő férgeket.
− Nyílvesszőként révülő, hallgass rám! − kérlelte a vén harcos. − Egy sem éli túl
közülünk, ha maradunk!
A Tüskebozót Népe már-már körbevette a csongorokat. Hold Dühe a földbe döfte
kardját, s helyette tülökszarvból készült kürtjét emelte az ajkához. A végső
veszedelmet jelző, segélyt kérő dallam messze szállt a völgyben, át a síkon, egészen a
Tanácshegyig. A csongorok zárt alakzatban kezdtek visszavonulni. A Tüskebozót Népe
azonban megvadulva, a közelgő diadal reményében még veszettebb erővel tört rájuk.
Alig maradt talpon az ötszázból tán száz rémálomvadász, mikor a hátuk mögül
szokatlan ének szárnyalt az égre. A szavak ismeretlenek, a dallam nyugtalanító volt,
mintha a hegyek legmélye, a titokzatos barlangok sötét gyomra préselte volna ki
magából. Hold Dühe megfordult. Arra számított, hogy Aritmia Orbánc újabb ocsmány
hívei keltek át a lávafolyón, megkerülve őket, hogy hátba támadják a még küzdőket.
S valóban rettentő látványt nyújtott az a mintegy kétszáz „szörnyeteg", aki
rohamléptekben, magasra emelt csatabárdokkal, kőkalapácsokkal, szikrát hányó
pallósokkal közeledett. Volt, amelyiknek négy izmos karja mind egy-egy fegyvert
forgatott, mások testét csont- vagy bőrpikkelyek, tüskék és dudorok takarták. Páncélt
egyik sem viselt, mivel bőrük maga volt a tökéletes védelem. A legtöbbjük háromszor
akkorára nőtt, mint egy átlagos ember, s ehhez olykor négy lábat, ostorként lecsapó,
pengeéles szarufarkat, vagy épp öklelő agancsot növesztett magára.
S ennél még csak borzalmasabb lett, mikor − megkerülve a rémálomvadászokat −
gyilkos dühvel a tüskebozót lényeire rontottak. Közülük sokan kiakasztották rettenetes
állkapcsukat, majd tátott szájukból süvítő sav-, tűz-, méreg- és jégleheletet köptek az
ellenségre. Új lángok lobbantak, maró gőzök pöffentek, tüskék olvadtak szét, és
gallyak porladtak hókristállyá. A különös, ijesztő segédcsapat csupán ekkor esett neki
a maradék bozótnak, aprítva, szaggatva, s végül sárba taposva az utolsót is a
Tüskebozót Népéből.
 Hold Dühe megbabonázva bámulta az idegeneket, akik − külsejüket és vadságukat
tekintve − jöhettek volna akár a Rémálmok Birodalmából is. Az ütközet végeztével
vezetőjük a száját törölgetve (melyen zöldes savmaradék füstölgött, bár neki láthatóan
nem ártott), a döbbent csongor elé lépett, s mélyen meghajolt.
− A galetki nemesek nevében köszönjük néked és harcosaidnak, Hold Dühe, hogy
nekünk is hagytatok némi mókát. Tudjuk, elbántatok volna a bozótossal magatok, de jó
volt megmozgatnunk kicsit az izmainkat.
− Hát... Szívesen − bólintott még inkább megrökönyödve a rémálomvadászok vezére.
− Tehát ti vagytok a galetkik. A haditanácsban hallottam szavad, de a harcosaidat még
nem láttam soha.
− A galetkik szeretnek rejtve maradni, ezért egész mostanáig a fák lombjai alatt
bújtunk − hajolt meg ismét Atvy Morodur. − Tudod, barátom, eddigi életünket
barlangjáratokban töltöttük, így szokatlan nekünk, hogy nincs semmi a fejünk fölött,
csupán az ég. Ez a végtelenség... Nyomasztó!
Hold Dühe biccentett, majd tekintetét ismét a csontpikkelyes, agyaras, tüskés öklű
galetkikre emelte, s magában hálát adott Égi Atyácskának, hogy nem az ellenségei.

***

Akik a Tanácshegyen maradtak, azok mind jól tudták, hogy a csata még nem dőlt
el. Pillanatnyilag Orbánc seregét visszaszorították a lávafolyó túloldalára, de az izzó,
fortyogó árok elállta a révülők útját. Bogi fia, Farkas és Toportyán lement a síkra,
hogy Magor és Hunor után vezesse a Tíz Jurta Szövetségének haderejét. Amint
megjelent, a harcosok örömujjongásban törtek ki, de ő loholt tovább, s csupán az árok
partján torpant meg.
− Mire készül a bátyád, kishúgom? − kérdezte Sárláb Simon, mikor kilépett a
hegytetőn álló jurtából. Büvellő sólyomszem-bűbájt olvasott magára, úgy nézte a
messzi eseményeket.
− Az őstáltosok erejét hívja segítségül, hogy szivárvány-hídakat bájoljon a láva
fölé. Kettővel már elkészült, nézd!
Senyő hunyorgott, s izgalmában boglya-bajszának végét rágicsálta.
− Látom már! Középen, a szabírok foglalta szabad földről, csodás ragyogással
szökken a széles híd, s veti meg lábát a túloldalon. A másik amott, bal kézre kúszik át
a láva fölött, épp a lerombolt faerőd füstölgő romjai mögött.
− Farkas épp átvág a völgyön, hogy a harmadik szivárványhíd is... − Büvellő szava
hirtelen elakadt. − Mi az ott? A nyugati hídon csapatok kelnek át, de nem távolodnak,
inkább közelednek!
− Közelednek bizony, mivel azok mind egy szálig páncélos hobgoblinok! − bődült fel
dühösen Sárláb uram. − Fölöttük pedig rontó banyák érkeznek, mint átkozott, fekete
viharfelleg.
− Farkas vajon tudja, hogy Orbánc ellentámadást indított? − kapta tekintetét Büvellő
kelet felé. Az ezernyi, mozgó alak között csak nehezen bukkant rá a bátyjára, aki hátra
sem nézve vágtatott Toportyán hátán. Mihamarabb meg akarta idézni a harmadik hidat,
s így épp a legmesszebb került onnan, hol most szükség lett volna rá. A révülő lány
rémülten fordította fejét újra az égő erőd felé. Az ellenség máris átkelt a táltosfi által
teremtett szivárványhídon, és szétáradt az innenső parton.
−Az elfek, és Cserdítő legényei arrafelé vannak, ahogy Pisla és Repesztő is − mondta
Büvellő. − Ők talán meg tudják állítani a hobgoblinokat.
− Alig hiszem − Senyő tenyerével idegesen hátrasimította ősz szálakkal tarkított,
fekete haját, majd lovaglócsizmájával nagyot dobbantva, sarkon fordult és futni
kezdett. Büvellő utána indult, de a sólyomszem-bűbáj miatt majdnem hasra esett.
− Várj meg, Sárláb uram! − kiabálta a lány. − Most meg hova...?
Mire Büvellő megszüntette a szemét zavaró varázslatot, már épp csak azt láthatta,
amint Senyő felmászik Kászon fejébe, s levetve válláról a subát, indulni készül.
− Nélkülem sehová! − rikkantott a révülő lány. − Néhány trapp kevés lesz hozzá, hogy
szétkergesd a hobgoblinokat, meg a banyákat. Az átkok ellen nem véd meg a
trappkutya morgása.
− Mégse maradhatok az ülepemen! − háborgott Sárláb Simon.
− Nem is mondtam ilyet − kiáltotta Büvellő, huncut kacsintást küldve a trappsofőr
felé.
Cserdítő Csongor torka összeszorult, mikor látta a lávafolyón átkelő hadoszlopot.
Nyomban csatasorba rikkantotta legényeit, akik mögött felsorakoztak a karcsú elfek is.
A lángoló, összedőlt erőd nem nyújthatott számukra fedezéket, a Peremerdőtől pedig
túl messze kerültek. Más lehetőség így nem maradt, mint a nyílt síkon;a völgy enyhén
lejtő hajlatában felvenni a harcot, s bízni Égi Atyácska áldásában.
A rontó boszorkányok sokat tanultak az előző két összecsapásból. Most nem
repültek előre, hogy a gyalogosok előtt csapjanak le az ellenségre. Maradtak a tömött
sorban menetelő hobgoblinok fölött, s onnan eregették alattomos rontásaikat. Cserdítő
Csongor tehetetlenül nézte, amint gyolcsinges, furkósbotos legényei sorra dőlnek ki a
cséphadar-, jégtüske- vagy kézfacsarbűbájoktól. Ő egyedül képtelen volt megvédeni
őket, bár az elfek ezüsthegyű vesszői azért leszedtek az égről jó néhány banyát.
A hobgoblinok izmos testét rozsdásnak tűnő, durván kovácsolt, ezer helyen horpadt
vértek és sisakok védték. Az első két sor hosszú lándzsákat cipelt, míg mögöttük
sisakos, pajzsos, kardokat és szekercéket lóbáló talpasok dübörögtek. A hobgoblinok
tapasztalt hadviselőknek számítottak a Tetejetlen Fa számos álomvilágában. Volt, hol
másként nevezték őket, de torz képük, ocsmány agyaraik, sárga csontkarmaik
mindenhol rémületet keltettek a szívekben.
A rövid botokkal, sarlókkal nem lehetett félreütni a súlyos lándzsákat. A
hobgoblinok kemény rohama nyomban megtörte a harmadszülött fiúk és pásztorok
ellenállását. Cserdítő Csongor visszavonulót fúvatott a kürtössel, de ami ezután
következett, az inkább fejvesztett menekülés volt. Mikor az elfek elől az utolsó legény
is eltűnt, a nemes harcosok csodálatraméltó hidegvérrel lőtték ki nyílvesszőiket. A
hobgoblinok első sorai elterültek, mint a magukra hagyott liszteszsákok. A mögöttük
érkezők azonban átgyalogoltak elesett társaikon, s kardot emelve, hörgő csatakiáltással
indultak rohamra. Az elfek ekkor ledobták karcsú íjaikat, hogy fényesen villanó
pengékkel várják az összecsapást.
 Cserdítő Csongor rekedtre ordítozta magát, mire sikerült a szertefutó legények
közül úgy ötvenet maga köré gyűjtenie. Oldalról akarta megrohanni a hobgoblinokat,
hogy legalább valamelyest segítsen az egyre hátráló elfeknek. Tündefi Irnek az
ezüstköpönyeges szépek élén egyszerre két leheletkönnyű pengét forgatott, tartva a
lelket íjászaiban. Csakhogy a banyák, akik immár szabadon repkedhettek seprűiken,
mivel a nyílvesszők többé nem fenyegették őket, rikácsolva rontottak az ostormester
csapatára. Csongor azon vette észre magát, hogy csupán tucatnyi markos legény maradt
talpon mögötte. A hátukat egymásnak vetve aprították a förtelmes lényeket. Sisakok
hasadtak, pajzsok törtek a furkósbotok csapásai alatt, de a pásztorok egyre fogytak.
Cserdítő villámgyorsan pörgette Vasnyelvet, míg egy rozsdás kardpenge el nem érte
őt, mély sebet ütve a jobb vállán. Az ostormester térdre rogyott. A kín tüzes ujjai
markolták a szívét, mégis felemelte a tekintetét, hogy a hobgoblin pofájába nézzen, aki
lecsapni készült rá.
S ekkor elsötétült az ég. Fülhasogató süvöltés közeledett, melybe fenyegető
morgás vegyült, mintha maguk a viharfellegek akarnának beavatkozni a csatába. A
körbezárt elfek épp úgy felpillantottak, ahogyan az őket szorongató hobgoblinok is.
Rettentő magasságból négy trapp zuhant lefelé, mint egy-egy sziklatömb. Legelöl
Kászon fekete kutyafejének két füle csapkodott a szélben. Az óriás eb cseppet sem tűnt
barátságosnak. Fogát vicsorítva csak az utolsó szempillantásban kapta fel az orrát,
nehogy a hobgoblinok közé csapódjon, s közben tucatnyi szörnyet sodort le a lábáról.
Mögötte Makadám, Zöldfülű és Krobló trappjai érkeztek. Mind elzúgtak a kardot,
szekercét lóbáló szörnyek fölött, s az általuk vontatott platók ponyvái hirtelen
felcsapódtak. A járgányok rakterében gyerekforma révülők százai ültek, akik most
egyszerre kezdték gyilkos rontásaikat és átkaikat a hobgoblinokra szórni.
− Így kell ezt csinálni, srácok! − kiáltotta varázslattal erősített hangján Büvellő. −
És még azt mondják egyesek, hogy a Valóságban nem teremhetnek igaz révülők!
A völgy túloldalán Bogi fia, Farkas épp befejezte a harmadik szivárványhíd
teremtését, mikor egy csapzott tollú sólyom ereszkedett le mellé. A táltosfi leguggolt a
fáradt madárhoz, s megérintette annak nyakát.
− Hírvivőként jöttem − hallotta a sólyom gondolatait, melyek hang nélkül, rögvest
a fejében szólaltak meg. − A nyugati hídon hobgoblinok törtek át. Elsöpörték Cserdítő
legényeit és Irnek úrfi elfjeit.
Farkas nyomban ugrott volna Toportyán hátára, de a madár folytatta. − Csitulj,
táltos, az ellenséget azóta visszaverték. A trappsofőrök járgányaikkal oda szállították a
Valóságból érkezett féléber tanoncokat, akik bebizonyították, hogy méltóak csoportjuk
alapítójának, a Határvidék Őrzőjének emlékéhez. A húgod, Büvellő vezette őket. A
banyáknak és hobgoblinoknak arra sem jutott idejük, hogy felismerjék: a nyakukba
zúduló vészt javarészt gyerekek hozták.
Farkas értőn bólintott, majd felegyenesedett, és az arcán titokzatos mosoly jelent meg.
− Révülő tanoncok a Valóságból − suttogta. − Ahogyan azt Kende előre tudta.
A sólyom meglebbentette szárnyait, s útra kelt, hogy visszatérjen a gazdájához.
A keleti varázshíd szivárványos ragyogással ívelt át a túlpartra. Alatta dühödten
fortyogott, böfögött, loccsant az izzó láva, de el nem érhette az átkelni szándékozókat.
A táltosfi rettenetesen kimerültnek érezte magát, mivel a három híd megidézése és
szilárdítása rengeteg erőt szívott ki a tagjaiból. Mégsem pihenhetett. A dúlt mezőn, hol
még mindig látszott a Tüskebozót Népének ocsmány maradéka, ismét csapatba
verődtek a rémálomvadászok, akikbe Hold Dühe igyekezett lelket verni. A
Gyökérszint gonosz lényeivel küzdő nők és férfiak arcán látszott, hogy korábbi
kudarcuk, melyből a galetki nemesek mentették ki őket, megviselte őket. Mikor a
Peremerdő mélyéről előbukkantak a Nyugati Varázsvilág talárosai, néhányan rajtuk
akarták kitölteni elkeseredett haragjukat, mondván: elbújtak a vész elől. Farkas
azonban közéjük állt, s lecsitította az öklöt rázó, szitkokat szóró embereket.
− Ezer a dolog, hisz még a lávafolyón innen vagyunk! − kiáltotta. − Odaát pedig
Orbánc seregei kezdik elfoglalni a hídfőket, hogy soha ne tehessük lábunkat a
túlpartra.
− Ha megbocsátanak a mélyen tisztelt hölgyek és urak, javaslattal állnék elő − szólalt
meg a galetkik vezetője, Atvy Morodur. − Szerintem nem szabad késlekednünk, mert
az ellenség minden perccel erősebbé válik. A repülni képes segítő állatok, akiket
felderítőkként küldtünk ki, az imént jelentették, hogy velünk szemben a Lápi Lények
sorakoztak fel. Sáncot emelnek a hídfő köré, kihegyezett karókat döfnek a földbe,
bástyákat döngölnek. Ha nem rohanjuk le őket azonnal...
− Ennyien? − mutatott körbe a mágusok pörgő szemű vezetője a fáradt, elgyötört
rémálomvadászokon és galetkiken. − A Lápi Lények úgy kétezren lehetnek, amíg mi jó,
ha ötszázan ténfergünk itt.
− A bátorság megkétszerezi a számunk! − harsant valaki a tömegből, mely egyre
szorosabb gyűrűt vont a vezérek köré.
Farkas látta, hogy nyomban cselekednie kell, mielőtt ismét vita vagy még annál is
rosszabb tör ki a harcosok között.
− Csatarendbe! − ordította, majd elővonta és megszikráztatta bűbájostorát. − Átkelünk
a hídon együtt, és szétszórjuk a Lápi Lényeket. A rohamot én vezetem.
A Nyugati Varázsvilágból érkezetteknek csodás módon eszükbe sem jutott, hogy
tiltakozzanak. Sőt, az első sorba álltak, pálcáikat megtörölve talárjukban, s résnyire
szűkített szemmel nézték, mi várhat rájuk odaát. A hídon széltében nyolc megtermett
harcos férhetett el. Hold Dühe kikövetelte, hogy a mágusokat a rémálomvadászok
követhessék. Bizonyítani akarta emberei bátorságát, akár annak árán is, hogy sokan
még ma az Ősök Jurtájába költöznek. Morodur mester és a galetki nemesek
előzékenyen maguk elé engedték hát Hold Dühét.
A táltosfi átfurakodott a katonák között, s miután megveregette a mellette lépkedő
Toportyán oldalát, rátette lábát a hídra.
Tanarilla, aki a Tanácshegyen maradt, nyakát nyújtogatva nézte a lábánál elterülő
tájat. Szemén sólyomszem-bűbáj ült, amit az egyik sámán olvasott rá, miután a lány
hosszasan könyörgött neki. Most azonban kezdte úgy érezni, jobb volna, ha mégse
látná mindazt, ami a Gyémánt Jurta világán történik.
Farkas csapatai kiszorították az ellenséget a lávafolyó innenső partjáról. A
felrobbantott gerendavár üszkös romjai még mindig fekete füstöt gomolygattak a
szürke felhőktől terhes égre, s néhol tüzek sárgállottak. A trappok váratlan
megjelenése, és a rajtuk utazó tanoncok hősiessége szétkergette a hobgoblinokat. A
rontó banyák közül alig néhányan tudtak elmenekülni, s egynek sem jutott eszébe, hogy
újra Orbánchoz csatlakozzék. Seprűiken az Ébredés Ajtajaihoz röppentek inkább, és
félrelökve, megátkozva az ott álló álomvarangy-őröket, megléptek a csatából.
Tanarilla látta, amint Cserdítő Csongor magához rendeli a pásztorlegényeket, és
összegyűjti a megmaradt elf íjászokat. Az öreg ostormíves ruháját átáztatta a vér, lépte
egyre bizonytalanabbá vált, majd végül összerogyott. Gyorsan felemelték, és
Makadám trappjára tették, ami azonnal a Tanácshegy lábához vitte a tiltakozó
Csongort. Oda, hol a fák között, hófehér jurtasátraikban a vajákosok máris ezernyi
sebesültet ápoltak.
A nyugati Peremerdőnél Tündefi Irnek és Büvellő vette át a parancsnokságot. A
trappokról leszálló tanoncokkal és az erdőből előóvakodó lidércekkel együtt
védvonalat építettek a híd innenső oldalán, hogy Orbánc szörnyeinek ne legyen kedvük
többé az ellentámadáshoz.
A csatatér középső részén Hunor és Magor emberei szintén felsorakoztak a maguk
hídja előtt. Előttük a fekete páncélos lovagok kapitánya magasra emeltette a
fecskefarkú zászlót, melyen az ében színű holló gyűrűt hordozott a csőrében.
Messze a derékhad mögött gyalogos csapatok igyekeztek feléjük. A Tíz Jurta
Szövetségének révülőit eredetileg személyesen Farkas vezette, de mióta a táltosfi
elloholt, hogy megidézze a szivárványhidakat, kissé tanácstalanná váltak. Végül
Tűzbükk sámán, aki a jobb szárny tartalékban lévő álombarátait vezette, futárt
menesztett hozzájuk, s előreküldte őket, hogy fedezzék Hunorékat, míg Farkas vissza
nem tér.
Tanarilla a kezét tördelve toporgott a Tanácshegyen. A háta mögött lobogott az
Eleven Tűz, mely körül továbbra is sámánok énekeltek, s verték dobjaikat. Az egykori
tündérlány kétségbeesetten kutatta, merre lehet a kedvese, de mikor meglátta őt a keleti
hídra lépni, a térde megroggyant.
− Nyugavér, kislány! − kapta el a derekát Sanyesz bátyó, aki gondosan ügyelt rá,
nehogy a harcok közelébe keveredjen. − Le kéne csüccsenni, ha ennyire
gyengécskének tetszik lenni!
Mielőtt Tanarilla bármit felelhetett volna, parancsoló hang dörrent a borostás
rémtündérre.
− El a mancsokkal, te sunyi!
− Sanyi, ha kérhetem! − fordult a pocakos férfi Bogyó néne felé, de azért mégis
elengedte Tanarilla karcsú derekát. − Én csupán segíteni akartam.
A Puha Odú hírneves vajákosa a lány mellé lépett, hogy maga támogassa, ha
szükséges.
− Mi folyik odalenn? − kérdezte komoran. − Nem szeretem a sólyomszembűbájt,
úgyhogy inkább közvetíts, lelkem!
Tanarilla az elkövetkező percekben folyton botló szavakkal sorolta az eseményeket.
Látta, amint Farkas és Toportyán vezetésével átzúdul a révülők serege a keleti hídon,
ahol a félig kész sáncok mögött már várt rájuk az ellenség. A Lápi Lények irtóztató
teremtményei, a mocsárba fúlt holtak, bolyongó lelkek, iszapban született szörnyetegek
és elvadult farkasok veszett dühvel harcoltak. A tűzgolyók, rontások, átkok és
ráolvasások színes villanásai, majd a galetki fegyverek szikrázása kivehetetlen
kavargássá vált. Már alig lehetett megkülönböztetni, ki az ellenség, s ki a barát.
Olykor Tanarilla felbukkanni látta a fogsorát csattogtató Toportyánt, vagy a fürgén
surranó Morodur mestert, de a következő pillanatban elnyelte őket az őrjöngő
küzdelem.
A Lápi Lényekkel Orbánc elégedett lehetett. Derekasan állták a rohamot, háromszor is
visszaszorították a révülőket, egészen a híd közepéig. Ekkor Hold Dühe, s mellette
néhány halálra szánt rémálomvadász átugrott a fortyogó láva fölött, hogy oldalba kapja
a szörnyetegeket. Kettőnek nem sikerült. Őket azonnal elnyelte a tűzfolyó, s emléküket
csupán a borús ég felé emelkedő kicsiny, fekete füstpamacs jelezte. A többiek azonban
fagyasztó átkok záporával bénították meg a bűzlő, szörcsögő förtelmeket, s így végre a
hídon veszteglő galetkik át tudtak törni.
A csata oly hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. A megmaradt Lápi Lények
visszavonultak a korábban már előkészített, sáros lével töltött medencéhez. Bizonyára
volt közöttük néhány csúf véget ért varázstudó, mivel azok e ragacsos katlanból most
saját Ébredés Ajtaját igéztek. Amint a barna pocsolya kavarogni kezdett, a
szörnyetegek fejest ugrottak belé, így hagyva maguk után a vesztett csatát.
Tanarilla csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a félkörbe rendeződő csongorok és
galetkik között felfedezte Farkast és Toportyánt.
− Élnek! − kiáltotta, oly szorosan ölelve magához Bogyó nénét, hogy a szegény
vajákos nyikkanni is alig bírt.
− Élni jó − motyogta a tündérlány karjai között. − Úgyhogy engedhetnél a mejjembe
szusszanásnyi levegőt, mivel magam is élnék még picinykét, ha lehet.
− Jaj, bocsáss meg, néne, de...
A sámándobokritmusa hirtelen megváltozott. Tanarilla jól tudta, hogy az Eleven Tűz
körül ülő bűbájosok, bár a szemük csukva, minden apró rezdülést érzékelnek, ami a
Gyémánt Jurta világán történik. A dobok ütemének bicsaklása rossz jel volt. A
tündérlány visszafordult a csatatér felé, s szemét a keleti híd túlsó végére szegezte,
ahol ismét fellángolt a harc.
Bogi fia, Farkas a fogai között préselte szét a kitörni készülő szitkokat. Épp csak
átverekedték magukat a hídon, súlyos veszteségeket szenvedve, s most megint
harcolniuk kellett. A Lápi Lények ugyan elmerültek sárból igézett átjárójukban, de a
Peremerdő felől friss sereg közeledett. Orbánc, aki felhágott a Gyémánt Jurta tetejére,
és az Arany Pajszert mancsában tartva osztogatta parancsait, az átkelők ellen küldte az
Átokverők Varázskörének gyülevész népségét.
Az egykor rájuk olvasott, gonosz rontásoktól eltorzult, kegyetlen természetű
vadállatok, tárgyak, lények és járművek alig voltak ugyan kétszázan, de Farkasnak sem
maradt száznál több harcosa. Morodur mester megsérült, a Nyugati Varázsvilág
mágusai közül sem állt talpon tán csak három, s a rémálomvadászok egymást
támogatták, hogy fel ne bukjanak.

− Csatarendbe! − ordította Hold Dühe. − Gyülekezzetek a hídfő körül!

Nem juthatnak át a túlpartra!

− Nem bizony! − vicsorgott Toportyán. − Odaát közülünk már senki sem maradt. Ha az
átokverők átkelnek a hídon, egyenest a Tanácsdombig törhetnek előre.
Farkas ekkor felhágott a sáncra, és magasra emelte a táltosbotot. A rovásjelek vakító
fénnyel izzottak a míves fán, beragyogva a vér áztatta sártengert.
− Kende ereje velünk! − kiáltotta a táltosfi. − Kitartunk, s ha mégis megtörnek,
befogad minket az Ősök Jurtája!
Körötte diadalordítás volt a válasz. Még a galetki nemesek, akik korábban soha nem
találkoztak révülőkkel, s most sem értették igazán, kit emleget a sáncon álló ifjú, még
ők is magasra lendítették rettenetes csontöklüket. A csuszamlós síkon át hatalmas
túlerő rontott feléjük. A mágusok és
rémálomvadászok bűbájostorai nem sokat értek, hiszen az Átokverők minden
porcikáját fekete rontás járta át, amiről lepattant a varázserő. Hold Dühe ezért
parancsba adta embereinek, hogy a korábban elesettek mellől emeljék fel fegyvereiket,
s vállt vállnak vetve küzdjenek.
Az Átokverők felhágtak a sáncra. Mindenféle kifacsart, borzadályos lény és
megelevenedett tárgy akadt köztük, de gyilkos szándékuk egy volt: elpusztítani a
révülőket. Farkas a táltosbotot forgatta, bűbájjal növelve annak erejét Bordák,
koponyák és fémborítások roppantak össze a csapásai alatt. Toportyán a fogait
használta, veszett haraggal tépve, marcangolva a közelébe kerülő Átokverőket.
A galetkik állták leginkább a rohamot, bár eleinte kissé összezavarodtak attól, hogy
olyan masinák és szörnyek törtek a lélekenergiájukra, amilyeneket a hegymélyben még
soha nem láthattak.
Bármilyen elszántság is fűtötte azonban a Farkas körül harcolókat, az ellenséget
képtelenek voltak feltartóztatni. Egyre több csongor zuhant le a sáncról sebesülten,
vagy épp holtan. Az Átokverők Varázskörének veszett lényei prüszkölve, rikácsolva,
recsegve martak beléjük, s mikor Hold Dühe is térdre rogyott, mivel a combját átjárta
egy alattomos dárda, a védelem megtört. A révülőket leszorították a földhányásról,
középen ütve rést közöttük. Akik még talpon voltak, kisebb csoportokba rendeződtek,
hátukat egymásnak vetették, védve a puszta életüket.
− Vissza... − hörögte Toportyán. − Vissza kell vonulnunk, kölyök! Farkas végzett a
szemközt álló szörnyeteggel, majd körbefordult. − Nincs már út a híd felé − kiáltotta
az ordasnak. − Eddig tartott a révülésünk, bolhás!
Toportyán halk, cérnavékony nyüszítést hallatott, mintha önmagát siratná.
Aztán a gazdája mellé szökkent, elvigyorodott, s így felelt.
− Legyen, ahogy Égi Atyácska akarja. Ha kell, hát holnaptól a Hadak Útján fogunk
kóborolni.
Eztán ugrott, s egyetlen harapással kettéroppantotta a megátkozott agyagbábot, mely
rozsdás konyhakéseket lóbálva közeledett felé. Farkas szintén felkészült a végre.
Táltosbotját két marokra fogta, s hogy néma búcsút vegyen mindenkitől, utolsó
pillantást vetett a Tanácshegy felé.
Csakhogy amit látott, attól a lélegzete is elakadt. A folyó túlpartját ezüstös gomolygás
takarta, melynek mélyén kék villámok cikáztak. A dörgés hangjára védő és támadó
egyaránt felfigyelt. A hídra felhömpölygő, különös köd eleven lényként mozgott, halk
zúgás kísérte, a szélein szikrák pattogtak. Amint a jelenés elérte az innenső partot, az
eget takaró felhőkből tiszta zápor kezdett hullani. Farkas ajkára csurrant az első csepp,
s ő nyomban érezte a garabonciások bűbájának ízét.
Az ezüstös kavargásból hirtelen tiszta fényben ragyogó, légiesnek tetsző, mégis szilárd
alakok robbantak ki. A legtöbben emberek voltak a legkülönbözőbb fajtákból, de akadt
közöttük karcsú párduc, csontroppantó krokodil és fürge karmú sólyom is.
− Az álombarátok! − vonyított fel boldogan Toportyán.
Farkas és az oldalán harcoló, előbb még halált váró csongorok és galetkik ámulva
nézték, amint Tűzbükk sámán rohamra vezényli seregét. Az Átokverők hörögve,
jajveszékelve, vagy épp fémsikolyt hallatva menekülni kezdtek, de egy sem jutott
távolabb néhány tucat lépésnél. Az álombarátok, s az őket kísérő Álomfelügyeleti
ügynökök percek alatt szétszórták az ellenséget, majd tétovázás nélkül a völgy közepe
felé indultak.
Farkas csak most vehette észre, hogy a középső hídon, bár parancsba senki nem adta, a
fekete páncélba öltözött, hollós lovagok szintén áttörtek.
− Bátrak, azt meg kell hagyni, de a merészségük könnyen okozhatja a vesztüket −
mondta aggódva Magor. Takija a nem is oly távoli csatazajt hallva nyugtalanul táncolt,
lovasa azonban biztos kézzel tartotta a kantárt.
− Láthattad, hogy a fekete vitézek kapitányát már senki nem tarthatta vissza − szólt
Hunor. − Félt, nehogy ő, meg a legényei kimaradjanak a harcból.
− Most aztán jobban teszik, ha mindkét vaskesztyűk kezükkel erősen kapaszkodnak az
életük fonalába, mert azt már nem sok tartja − vélte Magor.
A lávafolyó túlpartján, ahova alig egyetlen perce vágtatott át a hollós zászló alatt
lovagló sereg, elkeseredett csata dúlt. A fekete lovagokat az álomvarangyok törzsei
várták, akik sokkal keményebben küzdöttek, mint azt a hírükből sejteni lehetett. Orbánc
igazán hatalmas zsákmányrészt ígérhetett a fejedelmeknek, akik − nem kímélve a
szöges korbácsot − kitartásra „buzdították" förtelmes népüket. Első soraik ugyan
beroppantak, gyors halálukat lelve a sötét lovak patái alatt, de a többiek lassan
körbevették a vitézeket, egyre kisebb helyre szorítva őket. A fényes kardpengék
hangosan suhogva csaptak le az alacsony varangyokra, de hiába hullott le tucatnyi fej,
háromszor annyi tülekedett a helyére. Az egymáshoz szorított lovagok közül egyre több
zuhant le sebesült harci ménjéről, s tűnt el örökre az acsargó szörnyetegek mancsai
között.
− Ideje megmutatni, mi a magyar virtus − csapott szablyája markolatára Magor.
− És mi lesz akkor a híddal? − kérdezte a testvére. − Ki marad, hogy megvédje, ha mi
odaát épp úgy elhullunk, mint a gyűrűhordozó holló katonái?
− Engedelmükkel, majd mi! − a kellemetlen, rikácsoló hangtól a takik megugrottak. A
két vezérnek üggyel-bajjal, de sikerült megnyugtatnia a lovakat, majd szembefordulni
azzal, ki a híd őrzőjének jelentkezett. Meglehetősen csúf, bár fiatal, kócos nő állt
előttük. Miközben vadul vakarta a seszínű hajkorona alatt rejtező fejbőrét, félhold
alakú szemüveglencséi fölött pislogott a harcosokra.
− Zabos Karamellától az Árnyjurta minden tanonca retteg − jelentette ki a nő. A háta
mögött sorakozó diákok egyike odasúgta a szomszédjának:
− Hát persze, az érintésétől! Mivel az tuti két hónap a bőrgyógyászaton!
− S ha a tanoncok félnek, az annyit tesz, hogy az ellenség sem mer átjönni ide, míg én
vigyázom a hidat! − folytatta Zabos Karamella, a Rontórovás Könyvtár
pultoskisasszonya. − Velem a teljes tanári kar, és persze minden évfolyam, kivéve a
legkisebbeket. A Tíz Jurta Szövetségének révülőit már át is küldtem a keleti
Peremerdőhöz, mert úgy látom, Farkasnak nagyobb szüksége van a segítségre,
− Az Árnyjurtából jöttetek? − ráncolta homlokát Hunor. Míg a válaszra várt, óvatosan
hátrébb táncoltatta a lovát, mert attól félt, hogy szegény pára véletlenül beszippantja a
hihetetlenül ápolatlan könyvtáros „illatát". − Nektek nem a Tanácshegyet kellene
őriznetek?
− Meglehet − vont vállat Karamella, majd hegyeset sercintett a földre. − Csakhogy
azok a bolond fák kilökdöstek minket maguk közül. A vadászok egyike, aki ért a
nyelvükön, azt mondta, valami szagtól fonnyadni kezdett a levelük. Szerintem nem
szabadna ilyen kényes gazt ültetni a Gyémánt Jurta szélére. A lényeg csak annyi: itten
vagyunk, ti pedig mehettek a dogotokra!
Hunor és Magor egymásra, majd a szabír és hun lovasokra néztek. Azután
megfordították a lovaikat, kirántották a kardjukat, s vad vágtával hágtak a szivárvány-
hídra. Mikor megérezték az arcukba csapó friss szelet, boldogok voltak, hogy Zabos
Karamella messze kerül tőlük. Még úgy is, ha előttük az álomvarangyok rongyos
zászlói meredtek az esőt könnyező égre.
 ***

Késő délutánra járt, mikor Aritmia Orbánc leereszkedett a Gyémánt Jurta tetejéről.
Mancsában az Arany Pajszer vérvörösen fénylett, jelezve a számolatlan rontást és
átkot, amit hajnal óta kibocsátott magából.
− Jöjjenek hozzám a MÁVigécek és a többi átkozott lidércfattyú! − üvöltötte a
rémtündér tajtékozva. − A gyökérgyötrők pedig tapodtat se mozduljanak a helyükről!
A Gyémánt Jurta kapuján egyetlen nyüves révülő sem léphet át!
Orbánc körül kapitányok és talpnyalók serege tolongott. Volt, aki azonnali
ellentámadást, mások külön engedélyt követeltek, hogy használva az Ébredés Ajtajait,
eltűnhessenek e keserves álomvilágból.

− Senki nem távozhat! − jelentette ki a rémtündér. − Én vagyok a vezéretek, nekem kell

engedelmeskednetek. Persze...

Hirtelen megtorpant, és gyíkszemében gonosz ravaszsággal a körötte nyüzsgőket

pásztázta.
− Persze követelhetitek azt is, hogy mondjak le a tisztemről, tagadjam meg az új
főtáltosi rangot, s akkor a győzelmünknek befellegzett. Ezt akarjátok?
A gyűrűhordozó lovagok és a szabír-hun lovasok által szétvert álomvarangy sereg
egyik törzsfője, aki még időben ura lábához menekült, most meggondolatlanul
bólintott. Bár az is lehet, hogy csupán a fáradtságtól biccent előre csatakos hajjal
borított feje, ez azonban mit sem számított. Orbánc nyomban felé lendítette az Arany
Pajszert, melynek végéből penge ugrott ki, megnyitva a szerencsétlen fickó hasát.
− Jó, tehát senki nem kívánja, hogy lemondjak! − állapította meg a rémtündér, miután
az álomvarangy hulláját elvonszolták az őrök, más jelentkező pedig nem akadt. −
Akkor teljesítsétek a parancsaimat nyomban! Az Ébredés Ajtajaira öntsetek gyúszeszt
és vessetek rájuk fáklyákat. Senki el nem távozik e világból, míg csak az utolsó révülő
sikolyát nem hallom!
A hírvivők inuk szakadtával indultak, hogy a csapatokhoz vigyék Orbánc utasításait.
Mivel az Arany Pajszer bűvereje kezdett kimerülni, a vezér nem akarta erre használni
értékes tartalékait. A rémtündér túl sok és túl sötét varázslatot idézett meg reggel óta.
Mikor Farkas lovassága, egyesülve az Álomfelügyelet ügynökeivel, a galetkikkel, és
Hold Dühe maradék harcosaival, szétverte az álomvarangy-hordákat, a középső híd
felszabadult. Nyugaton Őzbűvölő Emese és Ezüstujjú Balajtár az álomfogók élén
megrohamozta az átkelőt, de a vad boggartok, vérsipkások és goblinok visszaverték
őket. Orbánc jégesőt idézett, amire a garabonciások felhőoszlató sárkányvarázst
küldtek az égre. A csata hol ide, hol oda hullámzott, csupán a Gyémánt Jurta világát
kettészelő lávafolyó tűnt mozdíthatatlannak.
Farkasnak időre volt szüksége, míg szétzilált, s immár a kimerültség határán lévő
csapatait újra hadrendbe állítja. Addigra az ellenség pusztán két érintetlen
hadoszloppal rendelkezett, de azok is elegendőnek tűntek, hogy megtörjék a révülőket.
A Gyémánt Jurtától nyugatra a MÁVigécekből, s a többi, elvadult lidércből verbuvált
horda százötven harcosa együttvéve sem bírt annyi ésszel, hogy belássák: a csata
elveszett. Így hát örömmel rohantak, mikor Orbánc magához hívta őket.
− Utolsó nyikkanásig védjétek a Gyémánt Jurta bejáratát! − adta ki végső utasítását a
rémtündér. − Ha a révülők mégis bejutnának, bújjatok el a termekben, folyosókon, a
falak repedéseiben, s váratlanul rontsatok rájuk!
Farkas csapatai immár erős félkörbe zárták az ellenséget. A táltosfi, Toportyánnal az
oldalán, sietős léptekkel vonult a komor fegyveresek sorai előtt.
− Ez az utolsó roham! − szólt a révülőkhöz. − A végső megmérettetés, a legkeményebb
próba. Aritmia Orbánc az életénél is jobban ragaszkodik a hatalomhoz, ezért arra nem
számíthatunk, hogy megadja magát. Azt pedig ti is sejthetitek, hogy a Gyökérgyötrő
Törpék Klánjában szintén makacs, kőfejű fickók vannak, akik ráadásul kiváló
harcosok. Félni azonban nem nekünk van okunk!
A pásztorlegények, elfek, hunok, szabírok, bűbájképzős tanoncok, álomfogók, galetkik,
a gyűrűhordó holló lovagjai és a rémálomvadászok harci üvöltése megrengette a földet
A távoli Tanácshegyen a sámánok utolsó csepp erejüket összeszedve a vágtázó lovak
szívdobbanásának ütemét kezdték verni. A levegőben négy trapp dübörgött, s Kászon
mennydörgő ugatása bátorságot öntött a lelkekbe,
A gyökérgyötrők három órán át kitartottak. Apró termetű, nagyszakállas, talpig
páncélban küzdő hősök voltak ők, akik immár másodszor álltak a rossz oldalra, s ezt
makacsságuknak köszönhették. Még Magornak is el kellett ismernie, hogy bátorságuk
tiszteletet parancsol. Végül azonban elbuktak, s csak néhányan engedték élve elfogni
magukat.
Agmánd fia, Ursuru és Büvellő egyszerre lépték át a Gyémánt Jurta magas
küszöbét. A szabír harcos a fokosát, a révülő lány a bűbájostorát forgatva vágott utat
magának a még mindig vadul védekező lidércek között. A legtöbbször kicsiny, átlag
embernek a térdéig sem érő teremtmények foggal-karommal küzdöttek egyetlen termet,
folyosót vagy szobát sem adva fel harc nélkül. Az Árnyjurta tanoncai, s a Valóságból
érkezett bűbájképzősök minden sarkon számíthattak rá, hogy fürge, vérszomjas
szörnyetegek potyognak a nyakukba.
− Utánam, a Révülők Kriptájába! − kiáltotta Büvellő. − Keressük meg a Heteket!
A nagyteremben, hol egykor Kende táltos bölcsessége uralkodott, most lidércek,
goblinok, démonfattyak és bűbájosok hevertek szerte. A kioltott Eleven Tűz helyén
komor nyílás tátongott, melybe széles kőlépcső vezetett. Ezen rohant lefelé Büvellő,
nyomában Ursuruval, s még néhány tanonccal. Alig értek le az első elágazásig, orrukat
orrfacsaró bűz csapta meg.
− Ez iszonyú! − fulladozott Büvellő. − Mintha orkok fészkében járnánk.
− Ugyan, én nem érzek semmit − suhant el mellettük megvető fintorral Zabos
Karamella, s már be is fordult a következő sarkon. Különös mód, amint eltávolodott a
csapattól, a rettentő szag is enyhült.
A Hetek celláit három osztagra való démonfattyú őrizte. Ők semmit nem tudtak arról,
mi folyik a föld felett, így alaposan meghökkentek, mikor Büvellő átkok sorával
csapott le rájuk. Ursuru fokosa is derekasan dolgozott, bár az egyik förtelmes dög mély
karmolást ejtett a harcos oldalán.
− Nyissuk az ajtókat! − kiáltotta Büvellő, és bűbájostorát a legközelebbi kilincs felé
cserdítette. − Rozsda marjon, zár ne tartson!
Odabenn Vela Nemi Arnakijnenre bukkantak, akit vasláncokkal szegeztek a kőfalhoz.
A sámánnőben már alig pislákolt az élet. A sarokban kicsiny bűbájketrec kéklett,
melynek mélyén segítő állata, a vörös bundás mókus hevert. A tanoncok sorra nyitották
a cellákat, olykor leküzdve az itt-ott még felbukkanó lidérceket. Hamarosan a Hetek
minden tagját feltámogatták a Kriptából, ki az éltető napfényre, mely azóta ragyogott,
hogy a garabonciások varázsa végre felfalta a viharfellegeket.
Mikor Waru Dalong, a vénséges gyíksámán megpillantotta a feldúlt álomvilágot,
ébenszínű arcán csodálkozó ráncok futottak szerte. Szemében visszatükröződött a
gomolygó füstöt pöfékelő erőd romhalmaza, a lovasok által kopaszra taposott
völgyközép, a sárban fulladozó keleti fertály, és az áldozatok tízezreivel telehintett
csatatér. Dalong mester különös, csukló hangot hallatott, majd felnézve Ursurura, aki
épp őt támogatta, csak annyit kérdezett:
− Ti meg mit műveltetek itt, amíg én lánchintán csüngtem a föld alatt?

***

Szemes Úr égi szekerének aranyló kereke megérintette a nyugati Peremerdő fáinak

üstökét. Bogi fia, Farkas a Gyémánt Jurta előtti pusztaságon állt, karba font kézzel, és
a vigasztalan tájat nézte. Az Éjtáltos roncsa félig elmerült a lávafolyóban, s a legtöbb
Ébredés Ajtaja, amit Orbánc sorba rakatott, most vad lánggal égett. A
szivárványhidakon lovasok és gyalogosok őrködtek, Magor legényei szélvészként
vágtattak oda, hol a kutakodó révülök rejtőző ellenségre bukkantak, és rabszíjra fűzték
azokat. Az esti égről eltakarodott minden felhő, csupán néhány foszlányt hagyva hátra
emlékeztetőül, hogy nemrég itt vihar dúlt fönn és alant egyaránt.
− Rossz előérzetem van, emberkölyök! − morogta Toportyán halkan, nehogy a
boldog mosollyal, bár fáradtan közelükben ténfergő révülők meghalják szavát. −
Borzolódik a bundám, bizsereg az ínyem. Ez semmi jót nem jelent.
− Győztünk − felelte Farkas. − Miféle vész jöhetne most, hogy szétkergettük
Orbánc seregeit?
− Tán maga Orbánc − vélte a kecses mozgású segítő állat. − Hová tűnt, merre jár?
Miért nem találtunk rá sem a mezőn, sem a vadonban? A Gyémánt Jurtát is átkutattuk
zugról repedésre, de a rémtündérnek...
Morajló robbanás rázta meg ekkor a völgyet. A révülők mind felkapták a fejüket, azt
keresve, mi készül megint ellenük.
− Nézd, Farkas, a tűzfolyó kiárad! − kiáltotta Hunor, aki vágtatva érkezett kelet felől.
− A középső híd alatt nyugtalanná vált a láva, és levetve magáról a lassan
megfeketedő, hűlt réteget, a partot ostromolja!
Ennél Tündefi Irnek, aki − bár három könnyű sebet is szerzett a csatában, mégis a
völgyet járta fáradhatatlanul − sokkal többet látott, mivel épp a közelben tartózkodott.
A lávafolyó fülrepesztő dörrenéssel kelt életre, irtóztató púpot növesztve magából. A
sárgán fröccsenő, olvadt kövek sisteregve permetezték tele mindkét partot, tüzeket
gyújtva ott, hol korábban már sikerült azokat eloltani.
− Gyertek le onnan! − üvöltötte Irnek úrfi a gőzökön és füstön át. − Bolondok, azonnal
meneküljetek!
A figyelmeztetést vagy fél tucat révülőnek szánta, akik csodálkozva ácsorogtak a
szivárványhídon, lefelé kémlelve, egyenest a bugyogás közepébe. Tündefi a
bajbajutottak felé száguldott. Már-már elérte a hídfőt, s épp azon törte a fejét, hogyan
hozhatna le róla mindenkit egymaga, mikor mennydörgő patadobogással hat lovas
vágtatott el mellette. Magor lovagolt az élen, mit sem törődve a lávafolyóból felé
nyúló tűzcsápokkal. A szabírok felhágtak a hídra, s anélkül, hogy cseppet is lassítottak
volna, mínd maga elé rántott egy-egy tátott szájjal ámuló révülőt.
A lovasok épp csak letették hálálkodó terhüket a túlparton, mikor a sárga tűzfolyam
vörösre váltotta színét, majd eget rengető robaj kíséretében magába olvasztotta a
hidat. Rögvest ki is öntött a medréből, előbb tétova erecskékkel keresve utat magának,
hogy aztán erőre kapva, gőzt sistergő patakokká, folyókká szélesedjen.
Farkas egyre hangosabb búgást hallva fordult el a borzalmas látványtól. Kászon fekete
fejét pillantotta meg, amint a trapp merész fordulóval leereszkedett a közelében,
viharkerekeivel magasra dobálva a földgöröngyöket. A loncsos fül feltárult mindkét
oldalon, hogy utat adjon Sárláb Simonnak és Büvellőnek, akik leugrottak a trappról.
− Miféle ördöngösség támad ellenünk? − kiáltotta Senyő uram, pásztorbotjával
mutatva, hogy immár másik két helyen is kicsapott medréből a láva.
− Ördöngösség ez, jól mondod − bólintott lihegve Tündefi Irnek, aki ezüst köpönyegét
a tenyerével lapogatva próbálta eloltani. − Aritmia Orbánc itt kószál valahol a
Gyémánt Jurta világán. Ő okozza a bajt.
− Képtelenség! − tiltakozott Büvellő, kinek hajába mocskos pókhálók, döglött rovarok
ragadtak, míg a Hetek után kajtatott a Révülők Kriptájában. − Mindent átkutattunk, de a
rémtündérnek sehol nem találtuk nyomát. Szerintem még azelőtt lelépett valamelyik
Ébredés Ajtaján át, hogy megütköztünk volna a kofejű törpékkel.
− Nem! − Farkas oly csendesen súgta e szót, hogy alig hallhatták meg a körülötte
vitatkozók. Mégis a táltosfi felé fordultak, s nyomban látták, hogy annak tekintetében
különös, játszi fény lobog.
Farkasnak látomása volt. Az imént még a szertehömpölygő, megvadult lávát látta, mely
izzó rétegbe temette a völgyet. Azután a szomorú kép elhomályosult, s helyébe torkot
szorító, rémületes látvány szökött. Hódfarok nénét pillantotta meg, akit a harc előtt
Szömér barlangjában hagytak, s mellette csupán néhány vajákos maradt, hogy
gondoskodjanak nyugodt pihenéséről. Farkas ködök pászmáin át látta őt, a gondtól,
betegségtől gyötört, kedves arcú bűbájost. A néne egyenest a táltosfi szemébe nézett, s
mintha mondani akart volna valamit.
Ekkor a bizonytalan miazmát barlangi huzat libbentette félre, és a fáklyák fényében tőr
csillant. Hegye épp Hódfarok néne nyakát érintette.
Farkas megrázkódott, kisöpörve fejéből a nyomasztó látomást.
− Senyő bátyám, fel Kászon fejébe! − kiáltotta a táltosfi, és oly sebesen rohant a trapp
felé, hogy a többiek alig bírták követni. − Vigyél Szömér barlangjához most, azonnal!
− Orbánc oda nem juthatott be − Büvellő a bátyja után loholt. − Fogalma sincs a
létezéséről, s ha mégis, a helyét nem ismeri.
−Hogy is szól a barlang törvénye? − vágott vissza Farkas, miközben a fülkébe segítette
Toportyánt. − Bárki rátalálhat, ki szükségét érzi...
− És bírja Szemes Úr áldását! − fejezte be Büvellő. − Orbáncot biztos nem segíti Égi
Atyácska ragyogó fia!
A trapp szellemszusz-motorja felmordult, s Kászon a feketébe boruló, csillagokat
termő magasság felé bökte orrát.
− Nézz nyugatra, Zsófi! − szólt Farkas. − Szemes Úr szekere a látóhatár mögé bukott,
átadva helyét a húgának, Holdnővérnek.
− Aki azonban még nem kelt fel, hogy átvegye bátyja őrhelyét − harsant Sárláb uram
bömbölése.
− Igaz lehet − szólt Irnek úrfi, aki szintén velük tartott − Orbánc kihasználhatta az égi
őrségváltás idejét. Mi pedig épp arrafelé nem kerestük.
− A Peremerdő bölcs fái nem engednék, hogy ellenség bujkáljon közöttük − Büvellő
még mindig kétkedve nézett uruk célja felé.
− Az Arany Pajszer hatalmával Orbánc könnyen elvakíthatta a vén tölgyeket − vélte
Farkas. − Többet tud az az átokverte szerszám, mint azt korábban bárki sejtette, Nyit
mindent, mi nyitható: üveget, ládát, ösvényt és... Barlang bejáratát!
Kászon résnyire húzott szemekkel, veszett sebességgel hasította a levegőt. Utasai néha
visszanéztek a síkra, melyből egyre nagyobb falatot nyelt be a lávafolyó tűztengere.
Három helyen csapott ki a pusztító áradat, mérges gőzöket pöffentve. Apró
hangyákként menekült előle állat és ember, de biztonságos hely egyre kevesebb
maradt.
− Orbánc fel akarja égetni a Gyémánt Jurta egész világát − mondta Büvellő. − Ha nem
lehet övé a hatalom, másé se legyen.
− Ebből ráismerhetünk ocsmány mancsának nyomára − morogta Tündefi.
Kászon orra előrebukott, amint Senyő meglátta a Peremerdő széles sávját.
− Valahol itt kell lennie Szömér barlangjának — ordította túl a szellemszusz
süvöltését. − Leszállni azonban trappal nem tudunk.
− Akkor ugrunk! − döntött Farkas. − Gyere, Toportyán, kiszellőztetjük a bundádat.
− Rám is fér − vigyorgott elszántan az ordas. − Túl sok bűzlő szörnyeteg tapogatott
össze a csata sűrűjében.
− És velünk mi lesz? − kérdezte Büvellő. − Nem szállhatsz szembe egyedül
Orbánccal!
Farkas a húgára mosolygott, miközben már a kitárt fülű trapp ajtajában állt.
− Csakis egyedül szállhatok szembe vele, te is tudod, húgocskám − mondta a táltosfi.
Azzal elrugaszkodott, s pörögve zuhant a mélybe. Toportyán vonyítva vetette utána
magát, s gazdája alá szökkenve, megtartotta annak súlyát.
A Peremerdő fái, kik már érezték a közelgő tűz keserű füstjét, igyekeztek félrehúzódni
a táltosfi útjából. Még így is karmos ágak csapkodták, karcolták végig a segítő állata
hátán érkezőt, míg sikerült talajt fognia.
− Ott a barlang! − vicsorgott a nedves föld szagát árasztó, sötét nyílásra Toportyán. −
Nézd! Orbánc biztos megfordult erre.
Farkas két szerencsétlen, halálos rontástól sújtott garabonciást talált a mohos
sziklákon. Ők lehettek az őrség, de ellenségüket nem tudták megállítani.
A kacskaringós folyosókon haladva még több áldozatot világítottak meg a
bűbájfáklyák. Fiatal vajákoslányok, akik épp hűs patakvizet vittek favödreikben
valahová... Két garabonciás, kezükben kettétört bűbájostorral... Kócos
boszorkánytanonc, megtört fényű tekintetében a felismerés döbbenetével...
− Hallani akarom, amint a fogaim között csontja roppan a rémtündérnek! − vicsorgott
éktelen dühvel Toportyán. − Érzem a bűzét. Erre ment, kövess!
Farkas meggörnyedve futott segítő állata után. Végül elértek a félregördített
korongajtóhoz, majd a központi barlangcsarnokba, ahol most némán, elhagyatottan
álltak a sátrak, tűzhelyek. A táltosfi nem vesződött a lépcsőkkel, sem a csigás
kötélzeten függő liftekkel. Átugrott a mellvéden, majd a saslépő-bűbáj segítségével
könnyedén földet ért. Toportyánnal együtt rohantak keresztül a csendes táboron. Néhol
fájdalomtól összekuporodott, könnytől nedves arcú bűbájosokat láttak heverni, akik
szintén Orbánc útjába kerültek, s nem élték túl a találkozást.
A kopott jurta bejáratának nemezlapját leszakították. Bentről fehér füst gomolygott, de
tűz melegét nem lehetett érezni. Toportyán halkan nyüszített, s mancsával az orrát
dörgölte.
− Mérgező a levegő − morogta. Farkas megcserdítette a kezében tartott bűbájostort,
mire heves légroham söpört végig a barlangcsarnokon, kitakarítva belőle a halálos
bűzt.
A jurta mélyéről rekedt kiáltás harsant.
− Megjöttél végre, éber fattyú!
Aritmia Orbánc az árnyak közé húzódva mozdult Csakhogy nem egyedül lépett ki a
fáklyák fényére. Maga előtt taszigálta Hódfarok nénét, egyik karjával annak derekát
ölelve, míg a másik mancsa tőr hegyét nyomta a vajákos nyakához.
− Előbb-utóbb minden csatának eljő az a pillanata, mikor a két seregvezér egymás
szemébe néz − nyekeregte a rémtündér. − Reméltem, hogy akkor te egyedül, én pedig
kapitányaim körében leszek, de így se rossz.
− Mit akarsz még, Orbánc? − kérdezte Farkas csendesen, tekintetét a sárga
gyíkszemekbe fúrva. − Híveid szertefutottak, vagy holtan hevernek a völgyben. Senki
nem maradt, aki elismerné, hogy te vagy az új főtáltos.
− Pedig csak tündehajszálon múlt, nem igaz? − vigyorgott Orbánc. − Eleinte olyan jól
ment minden, A révülők vezér nélkül pánikba estek. Hát én adtam nekik vezért, a
magam személyében, hisz úgyis olyanok, mint a rét birkái. Pásztor kell melléjük,
különben ahhoz is murugyák, hogy a fűbe harapjanak. −
A rémtündér vihogását visszaverték a sziklafalak, Toportyán, mintha csak a bolhák
zavarnák, vakarózás közben néhány lépéssel oldalra és közelebb került hozzá.
− Aztán meg ott voltál te, éberfattyú − folytatta visszaemlékezését Orbánc. − Mert az
vagy, közönséges éber, semmi több! A Valóságban születtél, s már majdnem felnőtté
váltál, mikor először füledbe jutott a Tetejetlen Fa, meg a sámánok és táltosok híre.
Épp annyira ostoba voltál, mint a legtöbb éberkölyök, aki bedől a Valóság ricsajos
csillogásának, és megveti a könyvek csendes bölcsességét. Rogyásig püfölted a
játékgépek gombjait kinevetted a regéket, mondákat ismerőket, és főként az öregeket,
akik azt motyogták, hogy a masinák világán túl is van élet.
− Elfelejted, Orbánc, hogy később avatott sámánná váltam, háromszor révülve fel a
Világfa csúcsára! − emlékeztette Farkas, kezével megemelve a bűbájostort, melynek
szíja immár fehéren izzott.
− Ugyan, vakarcs, ez mind gyermeki ostobasággá válik számodra, mikor eléred a
felnőttkort − károgta a rémtündér. − Csakis az járhatja egész életében az Álomvilág
csodás ösvényeit, aki itt született, és mentes a Valóság fertőzetétől. Te éber vagy,
bármit teszel, s bárhova vetett is eddig a sors. Éber bizony, igaz-e, Gergő?!
Amint Farkas meghallotta a nevét, mintha szívdárda járta volna át a mellét. Irtóztató
fájdalom rogyasztotta a térdeit. Arcra bukott, levegő után kapkodott. Toportyán szintén
keserves vonyítást hallatott. Oldalára dőlve kaparta a levegőt, s nyelve kilógott a
szájából.
 Az átok hatása lassan csitult. Farkas felemelte a tekintetét. Hódfarok néne ájultan
hevert a jurta bejáratában, Aritmia Orbánc pedig ledobta válláról a narancsszín
köpenyt, s két kezével magasra emelte az Arany Pajszert. A Kőbányai
Tündérhercegség mágusai által alkotott szerszám nyele lilán, míg kampós vége
vérvörösen fénylett.
− Megbűvölted... − nyögte Farkas, de köhögés tört rá, így csak nehezen volt képes
folytatni. − Megbűvölted az éber nevem, hogy kimondva kínt okozzon.
− És ez csupán egyetlen, picinyke trükk, amire ez a pofás kis bot képes − nevetett
Orbánc, kinek testén az izgalomtól zöld mézga csordult. − Úgy gondolod, győztél,
Gergő?
A hasító fájdalom ismét belemart a táltosfiba és segítő állatába. − Ha úgy
gondolod, már bocsika, de tévedsz... Gergő!
Keserves sikoly szállt szerte a barlangcsarnokban, összekeveredve Toportyán
vonyításával.
− Számomra úgy tűnik, hogy bár a seregemnek lőttek, a hatalmam töretlen − beszélt
tovább a rémtündér. − Odakinn a láva lassan elárasztja a Gyémánt Jurta egész világát.
Nem lesz többé hely, ahol az öntelt Hetek gyűlésezhetnek. A Tíz Jurta Szövetsége
darabjaira hullik, minden álomvilág önmagába zárul. Előbb csak legenda, később
rossz emlék lesz a táltosok hatalma, míg végül mindenki megfeledkezik rólatok...
Gergő!
A táltosfi kínjában üvöltve forgott a simára faragott sziklaplatón. Görcsbe rándult ujjai
közül éles roppanás hallatszott, majd elszabadult bűverő robbant szét, megperzselve a
bőrét, ruháját. A bűbájostor két darabban hullott a földre.
− Oh, be sajnálatos, nincs már mivel hadonásznod, fiú! − kacagott a zöld bőrű
rémtündér. − Oda az ustor, Ger...
− Na, most az a helyzet, kéremalásan, hogy az a cucc ott, a mancsodban, az
történetesen az enyém, kispofám! − harsant váratlanul egy hang. Orbánc dühödten
fordult körbe, de nem látta, ki szólt hozzá. A rekedt szavak tovább hullottak: − Nem
akarnék én itten túl nagy hajcihőt, mivel a balhé rontja az üzletet. Ezért, ha kérhetném,
cimbora, szolgáltasd vissza a Várlabirintusi Tündérhercegség tulajdonát, különben
kénytelen leszek ütemes üleprúgásokban részesíteni azt a szottyadt hátsódat.
− Sanyesz, te rühes kis féreg! − üvöltötte a rémtündér, felismerve végre a hang
gazdáját, bár még mindig hiába kereste őt. − Mit keresel te itt?
− Az úgy volt, édes pofám, hogy szeretek minél messzebb keveredni a hirigtől −
visszhangzott Sanyesz bátyó válasza. − Bebóklásztam hát az erdőbe, s mikor épp azon
agyaltam, hogy milyen jó is volna föld alatti rejtekre lelni, mely kicsit hasonlít a
Várlabirintusra, hát nem megnyílt előttem ez a barlang! Uccu, már aveltam is befelé,
nem számítva rá, hogy itten magácskáékat találom, miközben egymás puttyogtatásával
töltik a lomha időt. De ha már így alakult, cimbi, hát add vissza a Pajszeremet, népies
szóval élve: iziben!
− Gyere és vedd el magad! − szörcsögte Orbánc.
− Ahogy a nagyérdemű óhajtja.
Sanyesz bátyó, a borostás ex-herceg és sómen hirtelen felbukkant a sátrak közül. A
kezében lóbált csataostorból üvegszilánkok záporát zúdította a meglepett Orbáncra,
majd eltűnt, s megint más helyen bukkant elő. Rontásai és átkai nem voltak túl erősek,
de a rémtündért alaposan felbosszantották.
Mikor Aritmia Orbánc megszédült a bürökcsapástól, mely épp a homloka közepén
találta el, a sanyarú sorsú herceg elébe szökkent, s megragadta a Pajszert. Mágikus
lobbanás következett, mely elvakított minden elevent a barlangban. A lassan oszló,
fehér ragyogás mélyén rekedt hang szólalt meg.
− Ezt, úgy hiszem, alaposan elszúrtam.
Orbánc káprázó szemét dörzsölve, fejét rázva támolygott a jurta előtt. Mancsában még
mindig ott szorongatta az Arany Pajszert, melynek bűvös ragyogása alább hagyott. A
rémtündér lábánál Sanyesz bátyó hevert, arcán csalódott, bágyatag vigyorral. Két kezét
megégette a varázstárgy, melyre az imént óvatlanul rámarkolt, nem sejtve, hogy arra
korábban Orbánc védővarázst olvasott. A rémtündér nagyot rúgott a pórul járt
hercegbe, majd átlépve őt, tekintetével Farkast és Toportyánt kereste. Nem is hiába.
A táltosfi ismét szemközt állt vele, egyenes derékkal, kezében a táltosbottal. Mellette
óriási ordasa felhúzta vörös ínyét, megmutatva rettentő fogait,
− Újabb játékszerre leltél, Gergő? − röhögött Orbánc, de az arca nyomban elkomorult.
Farkas ugyanis nem rogyott térdre a gonosz bűverővel átitatott, éber név hallatán, bár a
táltosbot rovásjelei kissé átrendeződtek, védve gazdájukat.
− Utoljára kérdezem, Aritmia Orbánc: hajlandó vagy-e megadni magad? − szólt a
táltosfi. − Az imént megleptél ravasz átkoddal, de immár az őstáltosok ereje véd. Bogi
fia, Farkas vagyok, aki megmutatta a Tetejetlen Fa minden lényének, hogy nincsenek
még elveszve az éberek.
− Gergő! − rázta síkoltva a Pajszert Orbánc. − Gergő! ... Gergő!... Ger...
− Elég! − süvöltött a táltosfi hangja. — Látom, az elmédet elnyelte az őrület mocsara.
Kerülj hát oda, hová a hozzád hasonlók valók!
A táltosbot rovásjelei fekete színt öltöttek, összekapaszkodtak, s új varázsigét
formáltak. A környező sziklák árnyékai megdermedtek, egymáshoz folytak, szilárddá
váltak. Aritmia Orbánc pánikba esve forgott körbe, hasznavehetetlen fegyverével
hessegetve a sötétség megelevenedő lényeit A fényt űző tócsák elemelkedtek a talajtól,
s miközben Szömér barlangját baljós sóhajok töltötték meg, az árnyak fekete
köpönyeges alakokká álltak össze.
− Szólítottál, táltos? − lépett egyikük Farkashoz.
− Hurtuba, te azt mondtad nekem, mikor népedet a csatába hívtam, hogy az
álomvámpírok nem vehetnek részt sem az éberek, sem a révülők küzdelmében − szólt
a táltosfi. − Megértettelek, mert igazad volt Ez azonban...
S ekkor botjával a halkan siránkozó Orbáncra mutatott
− Ez nagyon is a ti dolgotok, úgy hiszem.
Hurtuba megfordult, majd két társával együtt lassan körbeszimatolta a rémtündért, mit
sem törődve annak hadonászó karjaival.
− Gonosz! − szisszent a lélekvámpír hangja. − Gonoszabb, mint bármelyik éber, akit
eddig magunk közé fogadtunk. Csakhogy rémtündér.
− Ez igaz − bólintott Farkas. − Így tehát lélekvámpírrá nem tehetitek, de... Hosszan
tartó táplálékot jelenthet a Sártenger szigetén élő népednek, míg ismét erőre nem
kaptok a pusztulás után.
− Neee…! − üvöltötte Orbánc, aki az elméjét borító, őrült homályon át is megértette,
mire buzdítja a táltosfi Hurtubát. A lélekvámpírok szisszenő, szortyogó, gurgulázó
hangokból álló nyelvükön megbeszélték egymással a dolgot, majd közrefogták a
minden porcikájából tömény gonoszságot sugárzó rémtündért.
− Velünk marad, míg el nem fogy belőle az utolsó csepp rosszindulat, zavaros düh és
beteges hatalomvágy is − szólt Hurtuba. Az árnyak ekkor suhogva rávetették magukat
az üvöltő, kapálózó rémtündérre, majd vele együtt elmerültek a sziklapadlóban.
Iménti helyüket csupán a földre koppanó Arany Pajszer jelölte.
 16.
Az új főtáltos

Nyirkos ködöktől terhes, hideg reggel köszöntött a Gyémánt Jurta világára. Szemes
Úr szekere lassan, óvakodva bukkant elő a keleti Peremerdő fölött, mintha maguk az
égiek is tartanának attól, amit látniuk kell. Harmatcseppek ültek a vadon kócos
üstökére, s ama kevés helyen, hol nem pusztított tűz, lovak patája, csizmák talpa, vagy
sár ragacsa, a megmaradt füvön nedvesség csillant.

− Szemernyit sem aludtál, kedves? − kérdezte Tanarilla, miután kilépett a

Tanácshegyen álló jurtából, és Gergő mellé érve, átölelte a fiú derekát. − Nézd, mi
lett Kende örökségéből − szólt a táltosfi. Tekintete azóta pásztázta a tájat, hogy az első
napsugarak látni engedték azt. A lustán úszó, fehér pászmákban vándorló köd kezdett
felszakadozni, de amit a szemük elé tárt, torokszorító volt.
A Peremerdőhöz közeli, lankás völgyszélek viszonylag épségben maradtak.
Itt-ott még fű is zöldellt, bár csak rémült, gyengécske foltokban. Beljebb viszont az
egymással vívó seregek minden életet elpusztítottak. A lávafolyó kihűlt ugyan, amint
Orbánc gonosz varázsereje nem táplálta tovább, de a kővé dermedt, fekete tufa
emlékeztetett rá, miként lett kettévágva ez az egykor csodás vidék.
A völgy alján, hol síkvidék terült el, a garabonciások szikkasztó ráolvasásainak
köszönhetően „csak" száraz, repedezett föld honolt. Előző nap ott vágtattak Hunor és
Magor hős vitézei, meg a gyűrűt csőrében hordozó hollófekete lovagjai, s csaptak
össze a hiénaháton ülő kötönyökkel. Emléküket ezernyi taki, hiéna és harcos teteme
őrizte. Balra, a díszemelvényből épített, majd felrobbantott erőd romjai üszkös
sebként martak bele a tájba. Jobb felől, mintha ennek párja volna, a Tüskebozót
Népének pusztulását idézte az égett mező, hol még mindig oly sűrű bűz terjengett, hogy
a túlélők inkább messze elkerülték.
A szivárványhidaknak nyomuk sem maradt. Orbánc utolsó, őrült varázslatával, mely a
lávát kitörni késztette medréből, mindhárom igéző szépségű építményt eltüntette. Igaz,
már nem is volt rájuk szükség, hisz az olvadt érc egész éjjel durrogva, sípolva,
recsegve hűlt. Immár csizmában is rá lehetett volna lépni a szilárd, itt-ott azért még
ragacsos, ében színű folyamra, de kedve ehhez sem volt senkinek. A keménnyé váló
lávamaradék alól minduntalan fegyverek, törött zászlócsonkok, bűbájostorok, ruhák
szegélye, s ezeknél ezerszer borzalmasabb maradványok nyúltak ki, rettenettel töltve
el a közöttük botladozót.
A büszke Éjtáltosból semmi nem maradt. Elnyelte a tűz, s a kíméletlenül hömpölygő,
fékezhetetlenül bugyogó láva, magába temetve a táltoskeresők szeretett álomjáróját.
Az Orbánc parancsára felsorakoztatott Ébredés Ajtajainak java szintén elpusztult,
köszönhetően a lidércgerilláknak, akik sorra gyújtották meg a csodás faragványokkal
díszített átjárókat. Ezt a veszteséget persze gyorsan lehetett pótolni, a szív mégis
összefacsarodott a láttukra. Az egykori lávafolyón túli vidéket nyúlós, sötétbarna sár
borította. Abban hevertek az elesett Gyökérgyötrő Törpék Klánjának tömzsi, páncélos
harcosai, s azok a révülők, akik megütköztek velük. A törpék szakállát megmegcibálta
a reggeli szél, mely a ködöt is szétkergette.
A Gubbasztó-domb csodás módon érintetlen maradt, tetején a kalodával, hol Hódfarok
néne raboskodott. Most az álomfogók hófehér, középen kerek pókhálómintát mutató
zászlaja lengett fölötte, mivel Őzbűvölő Emese népe ott vert tanyát éjszakára.
A Gyémánt Jurta is megsínylette a csatát. Keleti oldalán több nemezlap beomlott,
porrá zúzva mindent, mi alatta volt; folyosókat, termeket, szobákat és az egész
mosókonyhát. A nyugati oldalt tűz kormozta sötétre, de ennek szerencsére ellenálltak a
jurtára olvasott védő igék. Így „csupán" a berendezés lett oda, míg a gerendázat, s a
nemezfalak biztosan tartottak. A révülők még éjjel is rótták a Gyémánt Jurta
labirintusait, mivel számos kobold, lidérc és démonfattyú keresett menedéket benne.
Egyenként kellett felkutatni, és a legtöbbet kifüstölni, míg azokat, akik megadták
magukat, a rabok közé kísérni.
Mire végeztek, a Tetejetlen Fa legfőbb épülete szomorú, törmelékkel és testekkel teli
romhalmazra emlékeztetett.
A Tanácshegy meredek ösvényén hirtelen apró alak tünt fel. Fáradtan, de kitartóan
caplatott a meredéllyel küzdve, kusza szakálla mélyén folyton
szitkokat morzsolva, míg csak meg nem állt Gergő és Tanarilla előtt. − Három kapu
újra működőképes − jelentette az éppencsaknem-táltos. − Akkor tehát mi legyen
velük?
Borzalag utóbbi kérdése a Gyémánt Jurtától nyugatra elterülő, kéklő bűbájkamrában
tolongó népségre vonatkozott. A csata során elfogott, rabszíjra fűzött, mágikus
bilincsbe zárt foglyok között mindenféle szerzet akadt. A legvadabbakat, akik még
mindig nem látták be, hogy Orbáncnak vége, s akár a tíz körmükkel, fogukkal is neki
estek volna a révülőknek, bűbájketrecekbe zárták. A legtöbb harcos azonban
elcsendesedett, búsan gubbasztott a sárban, s várta, hogy sorsáról döntés szülessen.
− A Gyökérszint lápi világai épp megfelelnének nekik − szólalt meg ismét Borzalag,
mivel Gergő válaszára hiába várt.
− Nem − rázta a fejét határozottan a táltosfi. − Néhányan közülük, mint a Lápi Lények,
úgy éreznék, hogy hazaküldjük őket. A rontó boszorkányok, a törpék és az
álomvarangyok viszont biztosan elpusztulnának a mocsarakban. − Csak nem sajnálod
őket? − hökkent meg a majdnemtáltos. − Mennyivel lennénk jobbak Orbáncnál, ha a
halálba küldenénk azokat, akik letették a fegyvert? − vágott vissza Gergő. − Különben
is... Azt akarom, hogy jelen legyenek a főtáltos avatásán.
− Minek? − bukott ki Tanarillából a kérdés. − Úgy értem... Ők Orbáncot akarták
főtáltosnak, így tehát bárkit nevezel meg helyette, soha nem fogadják majd el.
− Ki tudhatja ezt biztosan? − mosolygott rá Gergő a tündérlányra. − Az új főtáltos
személye mindent a feje tetejére fog állítani, hidd el.
Borzalag, akit számos sebe és törött csuklója ingerlékennyé tett, talán tovább
vitatkozott volna. Ám ekkor a keleti Peremerdő irányából kürtszó harsant. Arrafelé
Hold Dühe megmaradt rémálomvadászai portyáztak, hátha rábukkannak még néhány
rejtőzőre. Vezérük a vajákosok egyik jurtasátrában feküdt, mivel a combját mérgezett
dárda járta át, de a csongorok nem akartak pihenni. A harsány dallam azt jelezte, hogy
sikerrel jártak. Gergő és a kishíjánnem-táltos szinte egyszerre olvasott magára
sólyomszem-bűbájt, hogy lássa, mire figyelmeztet a riadó.
A keleti Peremerdő széle megelevenedni látszott. Az öles fák árnyékából előbb csak
néhányan, percekkel később azonban már százan, végül legalább kétezren botorkáltak
ki a napfényre. Reszkettek a félelemtől, alázatosan görbítették a hátukat, s tekintetük
nem merte érinteni a köréjük sorakozó csongorokat.
− Oda kell mennünk − mondta a táltosfi. − Toportyán túl fáradt, úgyhogy használjunk
seprűket.
A jurtából hamar előkerült néhány cirokfejű suhanó, s felkapva rájuk, mindhárman a
keleti Peremerdőhöz repültek. Már a levegőből is látták, hogy olyan menekültekkel
van dolguk, akiket korábban Orbánc és Dancs csábított a Gyémánt Jurta világára.
Rongyos, éhes, elcsigázott révülők tömörültek össze, mintha azt remélnék, hogy így
nagyobb biztonságban lesznek. A legtöbben emberek voltak, bár akadt közöttük néhány
halálra vált kobold, álomvarangy és manó is.
− Ki vezet benneteket, álljon elém! − csattant a csongorok hadnagyának parancsa, épp,
mikor Gergő földet ért. Sokan egymásra néztek. Halk motyogás, sustorgás kezdődött,
míg végül valaki előfurakodott.
Az illető, aki a „vezér" szerepét önmagára vette, álomvarangy volt, méghozzá a
randábbik fajtából. A törpéknél jóval kisebb, mokány fickó tetőtől talpig
patkányprémbe öltözött, s a nyakában cigarettacsikkekből font, kesernyés bűzt árasztó
lánc függött.
Tanarilla nyomban felismerte Borozsdát. A Csartadoroson letartóztatott bűnbanda
feje, aki oly sok szenvedést okozott neki, mikor (még pilletündérként) rabságban
tartotta őt, sunyi vigyorral, hajlongva közelített a hadnagy felé. − Nemes kapitány,
ezredek vezetője, légiók tábornoka, engedd meg, hogy szerénységem legyen e
csőcselék szája − vartyogta. Mielőtt azonban a rémtündérek parancsnoka felelhetett
volna, Tanarilla előreszökkent, és megmarkolva Borozsda zsíros haját, felfelé
fordította az álomvarangy mocskos képét, hogy a szemébe nézhessen.
− Te meg hogy kerülsz ide, tolvajok és tündérrablók legförtelmesebbike? − kiáltott rá.
Borozsda néhány szemvillanásig értetlenül, fájdalmas grimasszal a képén bámult
Tanarillára, majd a tekintetében felismerés villant.
− Hopika, a tüncicsaj! − nyöszörögte. − Jól vagy, aranyom? Jól megnőttél, nem
mondom! Úgy aggódtam érted, miután az a szerencsétlen eset történt Csartadoroson.
− Képzelem − Tanarilla ellökte magától az álomvarangyot, majd a hadnagyhoz fordult.
− Borozsdát néhány holdfordulóval korábban letartóztatta, és az Igázóba küldte az
Álomfelügyelet. Különösen veszélyes bűnöző, úgyhogy szavát se hidd!
A csongorok közül ketten nyomban közrefogták a vicsorgó rémálomvarangyot. −
Okostojás révülők, felpüffedt tündék, rózsaszínre suvickolt lidércek − Borozsda
kiköpött. − Orbánc úr visszatér, és akkor majd... − Kussti, csikesz! − Gergő
bübájostorának szíja süvítve tekeredett az álomvarangy szutykos nyakára. − Inkább
arra felelj, miért engedett be a fái közé a Peremerdő, s hogy tudtatok ily sokáig
rejtőzni ott?
− Megszántak minket a tölgyek − sírta el magát a tolongok között egy asszony, ki
valaha gyógyfüves lehetett. − Tegnap, mikor a két sereg megjelent, a díszemelvény
körül álltunk, majd futásnak eredtünk. Látványosság, remélt mulatság hozott minket
ide, és való, hogy éljeneztük Orbáncot, de nem tudtuk... Nem tudhattuk, hogy mi lesz az
egészből.
Gergő hitt neki.
− Ostobaságotok, hiszékenységetek adott erőt a rémtündérnek, hogy hatalmat szerezzen
− mondta a táltosfi. − Nézz körül, mi lett a Gyémánt Jurta szép világából! Ez a sors
várt volna a Tetejetlen Fa mindhárom szintjére, ha Orbáncot főtáltosnak magatok fölé
emelitek. Hogy ne így legyen, azért a tegnapi napon sok nemes révülő, harcos, ős,
galetki, mágus és álomlény adta az életét. A rongyosok reszketve hajtották le a fejüket,
büntetéstől tartva. Gergő azonban a hadnagyhoz lépett, s csendes szóval szigorú
parancsot adott. − Kísérjétek őket a tanácshegy tövébe. Ott a vajákosoktól kapjanak
ételt, italt, s kinek kell, lássák el a sebeit. Délután őket is az avatáson akarom látni,
ahogy a hősöket és a foglyokat szintén. Béklyóba csakis az kerüljön, aki menthetetlenül
megátalkodott.
A hadnagy bólintott, majd az embereihez ment, hogy továbbadja az utasítást.
− Még néhány óra, s végre lesz új főtáltosunk − sóhajtott Borzalag, akit rettenetesen
nyomasztott a bizonytalanság. − Addig megnézem, Hódfarok néne magához tért-e már,
Pirkadatkor még Rossz Álomban vergődött szegény, ahogy Sanyesz bátyó, az a dilis
rémtündér is. De Bogyó néne azt ígérte, hamarosan mindketten táncolni fognak.
 − Úgy legyen − szólt Tanarilla, aki Borozsdát figyelte, míg a rémálomvadászok
bűbéklyója rá nem szorult az álomvarangy csuklóira. − S ha kimondatik az új főtáltos
neve, mi is pihenhetünk végre. Az egykori pilletündér, s az éppcsaknemtáltos
összenevettek. Egyikük sem vette észre, hogy Bogi fia, Farkas arcán komor árny suhant
át, mikor a táltosavatást emlegették.

***
 − Itt az idő − mondta csendesen Tanarilla hosszú órákkal később. − Tekercses
Ajtony most járt itt, és kérte, hogy induljunk.
Bogi fia, Farkas halovány mosolyt küldött kedvese felé. Az egykori főtáltos, Kende
szobájában állt, hátát a kandalló állatfigurás faragványainak támasztva. Tekintete a
romhalmazzá lett berendezést nézte, s mikor lépett, bokája körül széttépett,
megpörkölődött kéregtekercsek zizzentek.
− Olyan ez, mint a Világfa egésze − suttogta a táltosfi. − Mióta tudomást szereztem
arról, hogy az Álomvilág épp annyira valóságos, mint az a város, ahol születtünk,
minden évben harcolnunk kellett. Elsőként Holló, az emberi értelemmel és
gonoszsággal megátkozott táltos ló szelleme, azután a Megbízó tört a Hetek ellen.
− Ne feledd Lúdvércet, az ősboszorkányt − figyelmeztette a bátyját Zsófi. A lány
néhány perce érkezett, s Kende meggyalázott szobájának hátsó részében próbálta
felmérni, mely varázskönyvek menthetők még meg.
− Lúdvérc, hát persze! − bólintott Gergő. − Most meg a két rémtündér, Szíriza Dancs
és Aritmia Orbánc akarta kiszárítani a Világfát. Meg tudná nekem mondani valaki,
miért történik mindez?
− Én sejtem − Tanarilla a fiúhoz lépett, s miközben megfogta a két kezét, mélyen a
szemébe nézett. − A Tetejetlen Fát a Mindenek Kezdetén Égi Atyácska azért ültette,
hogy reményt, örömöt, kalandot és szépséget ajándékozhasson az embereknek. Otthont
adott a varázslényeknek, s ahogy a mesék, történetek, regék és mondák szaporodtak,
úgy népesült be a Világfa. Mostanában viszont...
Tanarilla hangja elcsuklott. Zsófi folytatta helyette, méghozzá haragtól remegő hangon,
szikrázó szemmel.
− Mostanában az öntelt, ostoba éberek megvetik őseik bölcsességét. „Sámánok,
ugyan!"; vigyorognak bután, és tovább bámulják a mosószerreklámokat. A gyerekeiket
arra tanítják, hogy a harácsolás, a kőfejűség és jégszívűség teszi sikeressé, naggyá
őket. Kérdezd meg a féléber tanoncainkat! Mind elmondhatják neked, hogy a
Valóságban hányszor gúnyolták ki őket pusztán azért, mert könyveket szoktak olvasni.
Hát ezért, az éberek öntelt ostobasága miatt törnek ránk egyre gyakrabban olyanok,
akik el akarják pusztítani a Világfát.
Bogi fia, Farkas a húga felé nyújtotta karját.
− Gyere, Büvellő, tegyük a dolgunkat! — mondta. − Be kell jelentenem, kit jelölt meg
utódjaként Kende.
A táltosfi, jobbján kedvesével, balján a húgával kilépett a romos szobából. A folyosón
már számosan várták. Ott toporgott Borzalag, Tündefi Irnek, Sárláb Simon és még
néhányan azok közül, akik a csatában bizonyították bátorságukat. Mások viszont, mint
Morodur mester, Hold Dühe és Cserdítő Csongor, nem lehettek jelen, mivel súlyos
sebektől borítva hevertek a sebtében kitakarított termek némelyikében, ahol vajákosok
és kenőasszonyok gondoskodtak róluk.
A Gyémánt Jurta előtti területen, melyről már elszállították a csatában elesetteket,
hatalmas tömeg gyülekezett. Az előző nap harcosai még mindig fáradtan, sokan
bepólyált karral, lábbal, fejjel, komoran várakoztak. Közébük keveredtek a
Peremerdőből érkezett bujkálók, akiknek ugyan megbocsátották korábbi tévedésüket,
szóba azonban még csak kevesen álltak velük.
A félig beomlott főbejárat előtt sebtében tákolt emelvény magasodott. Annak két
oldalán sorakoztak fel a csapatparancsnokok, s a Hetek közül azok, akik talpra tudtak
állni a rettenetes, rabláncon töltött hetek után. Magor legényei kényelmes karszéket
hoztak, majd karjukra véve Hódfarok nénét, leültették őt Wugu Wataturu és Vela Nemi
közé. A vajákos asszony beesett arcára kezdett visszatérni a szín, de a tekintete még
korántsem volt oly élénk, mint Orbánc dúlása előtt.

A révülők világának egybegyűlt tagjai lélegzet-visszafojtva várták a táltosfit. Rég

elterjedt a hír, hogy egyedül ő tudja, kit jelölt utódjának Kende. Sokan azt is látták,
mikor az éjszaka derekán felparázslott az épen maradt Ébredés Ajtajainak egyike, és
azon keresztül megérkezett Illangó tündérkirálynő. A szépek és kicsik népének
fenséges uralkodónője azonnal Farkashoz sietett, összehívta a táltoskeresők egykori
csapatát, majd szivárványszín köntöse mélyéről elővette Torda-átkának
kéregtekercsét. A szent fogadalmat meg kellett törni, hogy másnap Gergő elmondhassa
az igazságot mindenkinek. A bűvigék hatására a tekercs felragyogott, majd a társaság
feje fölé emelkedve kettétépte önmagát.
Immár semmi akadálya nem maradt annak, hogy Bogi fia, Farkas nyilvánosságra
hozza a Titkot. Az emelvény lépcsője előtt röpke mosollyal búcsúzott Büvellőtől,
megsimította Tanarilla arcát, majd egyedül hágott fel a magasba.
Mivel korábban Borzalag az egész emelvényre harsánybűbájt küldött, a táltosfi
szavait mindenki jól hallhatta a Gyémánt Jurta körül.
− Vegyétek végre az igazságot − szólalt meg Farkas.
A tömeg feszült némáságba burkolózva várakozott.
− Kende táltos épp egy esztendővel ezelőtt méltó pihenésére indult Égi Atyácska
trónusa mellé. Az ősi törvények értelmében halála előtt meg kellett neveznie utódját,
de annak nevét tizenkét holdforduló idejéig a Heteknek titkolniuk muszáj, hogy az új
főtáltosnak legyen érkezése felkészülni a feladatra. Csakhogy Kende ezt nem tette meg.
Mióta Farkas megjelent a Gyémánt Jurta ajtajában, először hallatszott zaj. A völgyet
megtöltő tömegben rémült kiáltások, kétségbeesett szavak, izgatott pusmogás kelt
szárnyra. A táltosfi megvárta, míg ismét elcsendesednek, majd folytatta mondandóját.
− A Tíz Jurta Szövetségének legfőbb bűbájosai összegyűltek, és döntést hoztak.
Titokban tartották, hogy nem ismerik az új főtáltos személyét, mert el akarták kerülni a
pánikot. Böffeg sámán vezetésével, az Éjtáltos nevezetű álomjáró fedélzetén
válogatott csapat indult útra, hogy felkutassa azt, aki méltó Kende helyét elfoglalni.
Annyit tudtak csupán, hogy létezik, mivel az Álmodó találkozott vele, s az ő álmai
mindig valóságosak és igazak.
Ekkor a Gyémánt Jurta nagykapujában szomorú menet bukkant fel. Hunor vezette a hat,
égszínkék köpönyeget és csuklyát viselő tündét, akik a vállukon arany lepellel takart
hordágyat cipeltek. A kapitányok és legfőbb révülők sorfalat álltak, mely a mezőre
állított, üres asztalig tartott. A tündék óvatosan rátették terhüket a méregzöld vászonnal
fedett alkalmatosságra, majd hátrébb léptek. Végül maga Illangó királynő lebbentette
fel a hordágyon heverő arcáról az aranyszín selymet.
− Íme, az Álmodó, éber nevén Nemcsók Kázmér, akit Szíriza Dancs ölt meg − szólt az
emelvényről Farkas. − Ahogy közületek sokan a saját szemükkel láthatták, a rémtündér
a halálos átkot nekem szánta. Nemcsók úr azért vetette közénk magát, mert azt hitte, így
végre felébredhet a Valóságban. Megátalkodott éber volt ő, aki még akkor sem tudta
igaznak elfogadni a Tetejetlen Fát, mikor bejárta azt. És mégis... Nemcsók úr hős volt,
aki nem csak az én életemet, de az egész Világfát mentette meg. Halljátok a történetét!
Előbb csak halk, majd egyre hangosabban, tisztábban csengő ének kelt a völgyben.
Sokan csodálkozva forgatták a fejüket, míg rá nem leltek az énekmondók kicsiny
csoportjára, kik az éjjel dalba foglalták az Álmodó, s vele együtt a táltoskeresők teljes
történetét. A révülők némán hallgatták kalandjaikat, melyben kétségbeesés, harc,
árulás, hősiesség és bátorság bőven akadt. Mikor a harsányok megénekelték Böffeg
sámán halálát, sokan sírva fakadtak.
A rege utolsó hangjait felkapta a szél, s a ragyogóan kék ég felé röpítve szórta szét.
Csend lett. Hosszú és szomorúságtól terhes csend, mely alatt minden révülő és
álomlény Nemcsók Kázmérra és Böffeg sámánra emlékezett. Á kék köpönyeges tündék
ismét letakarták az Álmodót, kinek testét a felrobbantott gerendaerdő romjai között
találták meg, majd virágszirmokat bájoltak rá.
− Böffeg nem talált rá a főtáltosra − szólalt meg ismét Farkas. Sokan megborzongtak a
szavára, mely széttépte az áhításos némaságot. A táltosfi jól látta, hogy a legtöbb arcon
a lemondás, a végső elkeseredettség, sőt, a rettegés könnyei gördülnek le. Böffeg
sámán hiába kereste az új főtáltost, s immár az Álmodó is halott, pedig egyedül ő
találkozott Kende utódjával. Farkas tudta, hogy nem késlekedhet tovább, reményt kell
adnia a Világfa lakóinak, Benyúlt a zsebébe, és elővette Éganyácska Könnyét. A
tojásdad varázskőben ismét ezernyi fénypont kergetőzött, mintha idő közben
feltöltődött volna. Sőt, amint Farkas a magasba emelte, a Könny ezüstös sugarakat
lövellt az égre. Úgy tartotta a varázskövet, hogy azt lentről jól lehessen látni.
− Felismeritek, révülők? − kérdezte. − Fel kell ismernetek, hiszen a Keleti Varázs
világ egyik legszentebb ereklyéjét tartom a kezemben. Ha ritkán is kerül elő, mivel
csak újdonsült táltosok lelhetnek rá, azért képeket mindannyian láttatok már róla.
A révülők valóban ráismertek Éganyácska Könnyére. Hirtelen megértették, hogy aki
előttük áll, az már nem Bogi fia, Farkas, a sámán, hanem Bogi fia, Farkas, a táltos.
Eddig ezt csupán azok tudták biztosan, akik Gergővel voltak a Sártengeren. Mások
meg látták őt harcolni a táltosbottal, de sejtésük csak ebben a pillanatban vált
bizonyossággá.
− Tudjátok a törvényt − folytatta a fiú. − Aki bejárja a Lelkek Labirintusát, és élve
kerül ki onnan, magával hozhatja Éganyácska Könnyét, hogy azután feltegye neki az
Egy Kérdést. Minden újdonsült táltos jogosult erre, de csakis ő, senki más. Illetéktelen
soha nem veheti kézbe a varázskövet, mert ha megpróbálná, nyomban porrá hamvadna.
A révülők ezzel is tisztában voltak.
− Én jártam a Lelkek Labirintusában, magammal hoztam Éganyácska Könnyét, és
feltettem neki az Egy Kérdést. Friss táltoserőmet csakis addig birtokolhatom, amíg
megőrzöm magamban a választ, amit kaptam. Csakhogy én soha nem akartam táltossá
válni. Kende intézte úgy, hogy ne legyen más lehetőségem, mint belépni a Lelkek
Labirintusába. Sokáig nem értettem, miért akarta így, de végül rájöttem: én vagyok az
egyetlen, aki képes táltossá válni, bár nem akar, s épp ezért hajlandó arra, hogy
nyomban eldobja a táltoserejét, felfedve az Egy Kérdésre kapott Egy Választ. És vajon
mi az az egyetlen, rettenetes titok, amire ma az egész Világfa kíváncsi? Nem más, mint
az új, igaz főtáltos neve. Ezt kellett tehát megkérdeznem a Könnytől.
A völgyben már-már szikrát vetett a feszültség. A tömegben valaki nem is bírta
tovább, felkiáltott:
− Halljuk, mondd ki végre a nevét!
− Én magam egyetlen nevet sem fogok mondani − szólt Farkas. − Nem mondhatok,
mert utólag bárki azzal vádolhatna, hogy hazudok. Én magát Éganyácska Könnyét
fogom megkérni, hogy szóljon hozzátok, megosztva veletek az Egy Választ, amit tőle
kaptam.
− Ez lehetetlen! − akadékoskodtak többen. − Éganyácska Könnye csak egyetlen
személynek, a frissen avatott táltosnak szokott felelni.
− Így volt ez idáig, mert mással még senki nem próbálkozott − bólintott erre Farkas,
majd köpenye alá nyúlva mézsárgán ragyogó, görbe végű botot emelt a magasba. − Ez
a varázseszköz nem más, mint az Arany Pajszer, ami arról nevezetes, hogy bármit...
Szó szerint, bármit képes felnyitni. A neve tán mosolyra ingerel. Nem csoda, hisz víg
kedélyű tündérmágusok alkották a Valóságban. De elhihetitek, az ereje rettenetes.
Érintése feltárja Éganyácska Könnyét, ami az égre vetíti a valódi főtáltost, hogy mind
jól láthassátok őt. Kezdhetjük hát?
Farkas nem várt válaszra. Az Arany Pajszerrel megérintette Éganyácska Könnyét, mely
nyitott tenyerén hevert. A varázskőből ragyogó sugár csapott ki, mely lassan szétnyílt,
míg végül óriási, ovális, opálfényű felületté alakult a levegőben. Ahogy a táltosfi
finoman megmozdította a Könnyet tartó kezét, a „vetített tükör" úgy fordult el az égen.
Lentről döbbent moraj kísérte a csodás jelenést. A táltosfi szemöldökét összehúzva
koncentrált, addig igazgatva a tenyerét, míg a „tükör" végre épp szembe került a
nézőközönséggel.
Ami ezután következett, az szavakkal hűen aligha leírható. Farkas újra felemelte az
Arany Pajszert és megérintette vele Éganyácska Könnyét, de most rajta is tartotta azt.
A kő izzani kezdett, a benne rejlő eleven szikrák kicsaptak belőle. Volt, amelyik
lecsorgott Farkas tenyerének szélén, s az emelvény padlójára hullt. Más fényszemcsék
viszont a levegőbe emelkedtek, a szétnyílt sugár mentén felkúsztak az égre, és
elárasztották az opálos „tükröt".
Farkas torkából lágy, ismeretlen varázsének zendült. A legősibb sámándalokra
emlékeztette mindazokat, akik fel tudták idézni a régi időket. A
 tömeg csendesen ámulva figyelte az eseményeket, de akadt közöttük néhány vén
varázstudó, aki pontosan tudta, mi történik. Ők hosszú életük során már beszéltek
olyanokkal, akik megjárták a Lelkek Labirintusát, így pontosan értették, hogy miről
készül lemondani a fiatal táltos.
Farkas befejezte az éneket, mely nem volt túl hosszú, s pusztán arra szolgált, hogy
segítsen összegyűjteni akaratának szertefutó szálait. Ékkor tekintetét a varázskőre
szegezte és megszólalt.
− Enyém az Egy Kérdés, tiéd az Egy Válasz. Hallottad az Egy Kérdést, ismerem az
Egy Választ. Most parancsolom néked, nyílj ki újra. Lemondok az Egy Válaszról,
eldobom magamtól a táltoserőt, te pedig mutasd meg, ki lesz a Keleti Varázsvilág, a
Hét Sárkányőr és a Tíz Jurta Szövetségének új vezetője, Mutasd meg nekünk az igazi
főtáltost!
Az opálos fény, mely az égen lebegő tükörből áradt, hirtelen szürke gomolygássá lett.
Mintha olyan tájra pillanthattak volna be a révülök, amit komor viharfellegek töltenek
ki. Épp csak a villámok cikázása, a fenyegető morajlás hiányzott. Azután −
mérhetetlenül lassan − egy emberi alak bontakozott ki a kavargásból.
Gyerek volt, ezt mindenki egész biztosra vette. A korát azonban valahogy nem lehetett
megállapítani, mert a körvonalai együtt hullámoztak a szürke gomolygással, mely
olykor el-eltakarta őt. A tömeg akaratlanul is előrébb nyomakodott néhány lépést, bár
már így is olyan szorosan álltak, hogy néhányan alig kaptak levegőt.
Az Éganyácska Könnye által vetített kép tovább tisztult. Az odalenn tolongó
varázstudók, pásztorok, harcosok és menekültek némelyike már fel tudta ismerni a
kopott térdű farmernadrágot... Vagy inkább a röppenő szélű szoknyát...? Gombos
zsebekkel ellátott kertészgatyót...? Színes csíkokat vető, rövid szárú pantallót...?
Bizonytalan moraj kelt a völgyben.
A tükröt kitöltő fellegeket szél kavarta, bár a fuvallatot senki nem érezte. A lélegzet-
visszafojtva várakozó tömeg tudta, látta, hogy mindjárt megpillanthatja a gyerek arcát.
Már csupán annak a tenyérnyi, makacs kis felhőpamacsnak kellene végre elszállnia...
Megtörtént.
A tükörben karcsú, szőke, szemüveges lány állt. Komoly arcán figyelem, türelem és az
életkorához képest túlságosan is korai bölcsesség látszott. A révülők értetlenül
bámulták. Úgy tűnt, senki nem ismeri fel. Már-már kitört a felháborodott ordítozás
(hisz megint csak olyan főtáltost mutattak nekik, akiről semmit nem tudtak), mikor
valaki a tolongok közül döbbenten felkiáltott.
− Hiszen ez...! Ez a lány Villő! Ismerem őt, a szomszédunkban lakik, a Valóságban,
Kerepesen.
A szőke lányt felismerő férfi a Vadászok Jurtájához tartozott. Most persze mindenki
arra volt kíváncsi, mit tud még mondani az új főtáltosról, akit soha, senki más nem
látott még a révülők közül. Mielőtt azonban bármi történhetett volna, valaki ismét
elordította magát, miközben felfelé mutogatott.
− Nézzétek! Már nem azt a lányt mutatja a kép!
Ismét szürke fellegek vonultak keresztül az „égi tükör" felületén, néhány pillanatig
teljesen eltakarva az iménti gyereket. Mire távoztak, a helyén magas, sötét hajú,
mosolygós lány állt.
− Egek, hiszen ő Szarvasléptű! − hangzott az újabb kiáltás a völgy egy más részéről.
Kócos hajú erdei boszorkány mutogatott felfelé, meglepetésében hadarva a szavakat. −
Idén lestem meg őt, valahol Kőkapu környékén, miközben a mókusaimat tanítgattam rá,
hogy ne menjenek a kisvasút közelébe. Igen, ő Szarvasléptű! Itt kell lennie valahol a
völgyben, hisz tegnap a tanoncokkal együtt harcolt!
A tömeg kezdett összezavarodni, de a kép máris változott. Huncut tekintetű, szőke srác
vigyorgott le a révülőkre, s persze valaki kacagni kezdett odalenn.
− Nahát, a Gyurika, kinek révülő neve legalább olyan mókás, mint ő maga, mivel Dagi
Macinak szólítják! A varázspálcámra mondom, száz éve nem járt nála vidámabb és
tehetségesebb tanonc a Varázslók Jurtájába.
Égi Anyácska Könnye egyre gyorsabban váltogatta az égboltra festett képeket. A
révülők immár nem vágtak egymás szavába, csak tátott szájjal, döbbenten meredtek
felfelé, és várták, ki ismeri meg a következő gyereket, aki a felhők közül rájuk
mosolyog. A kiáltások épp oly sietve követték egymást, ahogy a gomolygásból
előbukkanó arcok.
Csinos, farmernadrágot viselő lány, kinek hosszú, egyenes haját láthatatlan
széltündérek cibálták:
− Tokaj! − harsant ejgy fiatal garabonciás hangja. − Bocs, nem így hívják! Ugy
értettem, hogy én a Valóságban, Tokajban lakom, s ott találkoztam vele. A neve...
Sárkányok ereje segíts, mindjárt eszembe jut. Megvan! Úgy hívják, Éjfél Lin!
Vékony, fekete hajú, apró termetű fiúcska tűnt elő a felhők mögül. Csakhogy nem volt
egyedül. Barna bőrű, szép szemű kislány kezét fogta. Ők voltak az elsők, akik
egyszerre jelentek meg az égen.
− Aranytigris és Aranypárduc! − sikkantotta izgalmában a boszorkányok egyike. −
Testvérpár a mi Jurtánkból. Igen, felismerem őket. Sárláb Senyő trappján érkeztek a
csatába, s még ma reggel is segédkeztek a romeltakarításban. Bájos, szőke lányka,
kinek zöld pólójára volt írva a neve, így mikor valaki elkiáltotta magát, a tömeg már
együtt harsogta vele:
− Napocska!
Ismét két alakot tártak fel az egyre sebesebben kavargó felhők. Fiúk voltak. A
nagyobbik majdan a lányok kedvence lesz, míg a kisebbikből szinte sugárzott a bűvös
erő.
− Farkas és Szilaj Budakalászról, kik a bűbájostor mesterei − zengte lentről egy vén
sámán. − A Garabonciások és a Vadászok Jurtája tudhatja tanoncának e két fiút.
S tovább, még sebesebben: lány, kezében álomfogóval.
− Csenge a Sámánok Jurtájából!
Fiú, kinek nyakában tárt szárnyú madarat mintázó bronz medál fityegett.
− Solymász az Ősöktől!
Újabb lányok és fiúk, oly sebesen bukkanva fel, majd tűnve el mindjárt, hogy az „égi
tükröt" figyelő szemek káprázni kezdtek. Azért mindegyiküket felismerte valaki,
nevüket röptetve a tömeg feje fölé.
− Ezüst Nyíl!
− Göndörke!
− Sámán Öccse!
− Mocsok Macsek!
− Gesztenye!
− Szellőrózsa!
Már nem volt idő bármi mást mondani a neveken kívül. Legtöbbjükről rögvest
kiderült, hogy ott toporog értetlenül a völgyben tolongók között, hisz mind féléber
tanonc volt, s derekasan harcolt a csatában. A fel-, majd eltűnő arcok lassan egymásba
ütköztek, összefolytak, ahogy az „égi tükör" gomolygó fellegei megmutatták, majd
rögvest el is takarták a soron következő gyereket. Végül elérkezett a pillanat, mikor a
völgy fölött lebegő alakok már felismerhetetlenné váltak. A körvonalak
összemosódtak, az arcvonások lágyan hullámozva fedték be az arcot, mintha a bűvös
gépész túlságosan gyorsra állította volna vetítőjét. Már nem lehetett kivenni az egyes
képeket, mivel azok az emberi szem számára felfoghatatlan sebességgel cserélődtek.
Azt azonban mindenki tudta a jelenlévők közül, hogy továbbra is gyerekeket látnak,
csakhogy azok finoman rezgő, tüneményes jelenséggé olvadtak össze.
Ekkor Farkas újra megszólalt, bár a testét olyan fájdalom mardosta, amit alig bírt
leplezni. A táltoserő lassan elszivárgott a csontjaiból.
− Velük találkozott egykor az Álmodó, mikor kileste, hogy Barboncás Döme, vagyis
Kende utódjának jelölte őket. Böffegnek elmondta, hogy nem tudna ráismerni az új
főtáltosra, mert annak vonásai folyton elmosódtak, s mikor az éber le akart keverni
neki egy pofont, úgy érezte, ezernyi kéz kezdi csipkedni egyszerre. A táltoskeresők
nem hittek Nemcsók úr vallomásának, mivel nem értették azt. Én is csak akkor kaptam
meg a magyarázatot, mikor feltettem az Egy Kérdést, amit most megosztok veletek. Az
új főtáltos sok gyerek volt, és nem egy! S kizárólag ők vehetik át Kende táltos helyét.
− Kölykökre akarnád bízni a Keleti Varázsvilágot? − bömbölte a rémálomvadászok
egyike,
− Én senkire sem bízhatom azt, ami nem az enyém − felelt nyugodtan Farkas. −
Átadtam nektek az Egy Választ, amit Éganyácska Könnyétől kaptam. Immár
elveszítettem a táltoserőmet, s újra sámán vagyok. Azzal pedig tisztában kell lennetek,
hogy az Egy Válasz soha nem lehet hamis!
Hogy bizonyítsa is, amit mond, az Arany Pajszert ledobta Borzalagnak, s helyébe a
táltosbotot vette. Az ősi rovásjelek sötétek, fénytelenek, élettelenek maradtak. Ekkor
Farkas tovább beszélt.
− Sok száz esztendővel ezelőtt, valahol az Etelközben, ezernyi jurta állt a pusztán. A
szabír magyar és onugor törzsek horkái vérszerződést kötöttek, hogy az ősi mondákban
Égi Úr által nekik ígért Aranyos Szegeletet Árpád vezérlete alatt elfoglalják és
megőrzik. Az indulás előtt a törzsek varázstudói is egybegyűltek, s mivel jól tudták,
hogy a honfoglalással új kor köszönt a Keleti Varázsvilágra, ezért a harcosokhoz
hasonlóan ők is meghozták döntéseiket. Torda táltos szelleme jelzést tűzött az Idő
Folyamába, s a sámánok kimondták, hogy ami az előtt volt, azt ős-bűbájnak nevezik.
Azért volt erre szükség, mert az ős-bűbájosok közül sokan rossz útra tértek, és a Hét
Magyar Törzs ellen fordultak. Ezen a napon kezdetét vette az Új Sámánkor, mely
megtisztította a varázstudók lelkét, s különválasztotta tőlük a fekete mágusokat.
Farkas rövid szünetet tartott, hogy a révülőknek legyen idejük megérteni: most fogja
kimondani azt, ami végre fellebbenti a fátylat az Egy Válasz rejtélyéről.
− Az Új Sámánkornak ezennel vége! − mennydörögte a fiú. − Mától a Táltosok Kora
veszi kezdetét!
Iszonyú csend ülte meg a völgyet. Farkas pontosan erre számított, hisz neki is órákba
telt, míg egymás mellé rendezte zavaros gondolatait, miután megkapta az Egy Választ.
− Kende táltos az Álomidőbe merülve találkozott az utódjával, mint korábban minden
elődje. Ő is arra számított, hogy egyetlen arcot fog látni, egyetlen nevet fog hallani. De
nem így történt. Láthattátok, hogy Kende ezer és ezer gyerekkel találkozott, akikben
csakis egyetlen közös vonás van: mindannyian bűvös képességekkel bírnak, még akkor
is, ha a Valóságban élnek. Mikor Kende szembesült ezzel, összezavarodott, ahogy
később én is. Nem értette, hogyan lehetne főtáltos egyszerre minden bűvös erejű
gyerek. Azután teltek az évek, Kende Barboncás Döme néven a Valóságba költözött, s
figyelte az éberek világát. Látta, mennyire megváltozott minden odaát. Azt, hogy
milyen gyors, kapkodó, színes, kegyetlen és mégis szívszaggatóan üres lett a Valóság.
Az éberek az álmaik helyett a zajládáikra figyelnek, az ősi regéket sutba dobják és
kinevetik, viszont egekig magasztalják az ostoba, sorozatgyártott rémtörténeteket.
Közben pedig a Világfa sorvad, levelei összepöndörödnek, a Sártengerbe hullnak,
mert egyetlen főtáltos már nem elég ahhoz, hogy óvja az Álomvilágot. Egyetlen
főtáltos erre képtelen!
A tömegben állók között döbbent kiáltások harsantak. Egyre többen akadtak, akik a
villámcsapás gyorsaságával értették meg, mit is jelent az, amiről Farkas beszél.
− Kende rájött, miért nem látta tisztán az utána következő főtáltos arcát, alakját.
Elérkezett a Táltosok Korának ideje, mikor a bűvös erővel rendelkező éber
gyerekeken múlik, hogy a Világfa gyökere, törzse és lombja élni fog-e még holnap. Mi,
révülők, már nem vagyunk elég erősek a feladathoz. A Tíz Jurta Szövetsége, a Három
Tűzkör, az Álomfelügyelet és az összes többi hivatalunk együtt sem képes rá, hogy
megőrizze a Tetejetlen Fa csodás levélvilágait. Egyedül Aranypárduc, Csenge, Szilaj,
Éjfél Lin, Szarvasléptű, Solymász, Szellőrózsa, és a többi fiatal varázstudó az, aki
szembe tud szállni a sötét erők tombolásával a Valóságban és itt, az Álomvilágban. Ők
azok, akiknek kezébe a főtáltos botját tennetek kell, mert csakis ők tudják rávenni az
ébereket, hogy ostoba közönyükkel, önzésükkel és mohóságukkal ne pusztítsák el a
mesék, mondák, regék és álmok világát,
A Gyémánt Jurta alatt hirtelen megrendült a föld, ez azonban nem álomszakadás volt.
A százezernyi révülő torkából feltörő örömujjongás rázta meg a talajt, mikor felfogták
végre, hogy ebben a pillanatban új főtáltos került a Hetek élére.
S nem is egy főtáltos, de mindjárt száz, ezer, tízezer − annyi, ahány valódi bűverővel
rendelkező gyerek él a Valóságban.
Az örömujjongás közepette a tömeg sok helyen megritkult, utat engedve a tanoncoknak,
akik fülig pirulva, kissé ijedten, vállukat vonogatva tűrték, hogy az emelvény lábához
tereljék őket. Mikor mind ott voltak, valaki a Dobolók Jurtájából dalba kezdett, amit
meghatottan, lelkesen vett át százezer torok, hogy ezzel fejezzék ki tiszteletüket az új
főtáltosok iránt.
Éjjel, éjjel álmodtam... Fiaim, el ne hagyjatok! Véres, éhes, vén holló jurtánk
árnyékolva szállt.
Setétségben álmodtam... Fiaim, el ne hagyjatok! Bozontos ordas féreg
horkantva körös-körbe járt.
Nem félek már álmomban... Fiaim, el nem hagyhatnak! Holló, s ordas szörnyeteg
új főtáltos sújt le rád.
Napfelkeltét álmodtam... Fiaim, vettek körbe mind! Bűverővel töltve meg a
Gyémánt Jurta udvarát.[14]
Farkas leengedte a kezét, amiben Éganyácska Könnyét tartotta. Az égboltról eltűnt
az örökösen változó, elmosódott gyermekalak. A sámánfi halálosan fáradtnak érezte
magát. Azon csodálkozott, hogy egyáltalán idáig talpon tudott maradni, hiszen mikor
közkinccsé tette az Egy Választ − és ezzel lelkéből kiszakította a táltoserőt iszonyú
fájdalom söpört végig rajta. Most azonban, hogy elvégezte feladatát, másra sem
vágyott, mint egy csendes zugra a Gyémánt Jurta belső termeiben, ahol aludhat néhány
órát.
A nép, bár sok akadt közöttük, ki még mindig nem értette, miként válhat egyszerre
főtáltossá több ezer bűbájképzős tanonc, önfeledten ünnepelni készült. Bográcsokat
kerítettek, asztalokat hordtak a mezőre, étkeket aprítottak, s dobtak a rotyogó vízbe.
Közben a tündék vállukra vették a hordágyat, és Nemcsók Kázmér testét elvitték az
Ébredés Ajtajaihoz, hogy visszaküldjék őt oda, ahová tartozott: a Valóságba. Magor
legényei Hódfarok nénét segítették talpra, hogy elkísérjék Bogyó nénéhez, aki már
igencsak paprikás hangulatban volt, mivel féltette gyenge egészségű istápoltját.
Mindeközben Gergő sietve a Gyémánt Jurta felé indult, Tanarilla és Zsófi
társaságában, hogy elkerülje a révülők rohamát, akik mind vele akartak kezet rázni.
− Túl vagy rajta, sámánfi − súgta Büvellő. − Holnaptól újra hétköznapi srác
lehetsz, aki gondtalanul legeltetheti a szemét a lányokon odaát, a Valóság Váci
utcájában.
− Azt tudjam meg, s nyomban rontó boszorkánnyá képeztetem magam, hogy békává
változtassam a fiatalurat! − háborgott Tanarilla.
− Békává? − reccsent mögöttük Rosszfű Róna hangja. − Ilyesmi már rég nincs
divatban, aranyoskám! Ha netán szakmai tanácsokra lesz szükséged csalfa fiúk
kapcsán, fordulj hozzám bátran. Olyan főzetet rittyentek neked...
− Kegyelem szegény fejemnek, hölgyeim! − nevetett fel Gergő, és forró csókot nyomot
előbb a húga, majd a kedvese homlokára. Rosszfű Rónát is csak azért hagyta ki, mert
midőn feléje mozdult, a banya rögvest vasnyelű ostorát kezdte markolászni, miközben
hátrálva azt motyogta:
− Nem mész innét, te rusnya!
A „rusnya" azonban nem tágított, így végül mégis megölelgette a vasorrút, aki a
karjaiban egyre csak morgott:
− Fiatalság, bolondság, de mit tehet ellene a bölcs banya? Hagyja magát, hamarabb
szabadul.
[14] Altaji teleut sámándal (Tas vitéz anyjának könyörgése) nyomán
 17.
A végső búcsú

Éppen kerek két holdforduló telt el a peremerdei csata óta, mikor Hódfarok néne
először tudott támogatás nélkül hosszabb sétára indulni. Bár Bogyó néne minden
szigorát és praktikáját bevetette, mégsem volt képes rávenni a legyengült vajákos
asszonyt, hogy lábadozása idejét a Puha Odúban töltse.
− Itt a helyem, mert itt van dolgom − jelentette ki Hódfarok. − Hallani akarom az
ácsok, nemezelők, suvickolók és cölöpverők ricsaját. Az gyógyít a leggyorsabban, ha
láthatom, amint újjá építik a Gyémánt Jurtát és a sátorvárost.
S tán igaza is lehetett, mivel meggyötört teste pontosan oly gyorsasággal nyerte
vissza az erejét, ahogy a munkálatok folytak.
A garabonciások gondoskodtak róla, hogy napfényes, tavaszian kellemes idő
uralkodjék a Gyémánt Jurta világán. A Tetejetlen Fa minden részéből százával
érkeztek a mesteremberek, segédek és önkéntesek, akik víg dalokat zengve láttak
munkához. Az első holdfordulón örömtüzek gyulladtak a Gubbasztó-domb körül, mivel
sikerült a borzalmas csata legtöbb nyomát eltüntetni. A megszilárdult lávafolyam
ugyan továbbra is kettévágta a tájat, és bizonyosan örök időkre ott is marad, de jó
termőtalaj lesz belőle. Épp ezért a Hetek úgy döntöttek, hogy bűbájjal felpuhítva azt,
széles erdősávot ültetnek rá, és Tűzvadonnak nevezik el. Fái között állnak majd az
Ébredés Ajtajai. A régi, szépen faragottak, melyek átvészelték Orbánc őrjöngését, s az
újak, amiket bűvös fejszékkel a Gyökérgyőtrő Törpék Klánjának máguserdészei
faragtak, jóvátéve népük bűnének szemernyi részét.
A völgy más tájain úgy nőttek ki a földből a jurták, sátrak, faházak és hüsölésre
alkalmas pavilonok, mint eső után a gomba. A Tíz Jurta Szövetségének hivatalai
lassan életre keltek, bár első kötelességük igencsak szomorú volt. Fel kellett mérniük,
hányan vesztették életüket Orbánc rémuralma, majd a Peremerdei-csata során. Ezernyi
név került a fekete márványtömbre, amit a Tanácshegyen (a Farkas által emelt dombot
megtartották, s nevét hivatalossá tették) állítottak fel. Közöttük az első helyen Cserdítő
Csongor és Elvő, a táltos ló rovásjelei ragyogtak. A vén ostormestert tucatnyi átok
sújtotta, mikor a rontó boszorkányok lecsaptak rá, és a legényeire. Míg összeszedte
fiait, megszervezve a védelmet, addig öreg szíve kitartott, de élve már nem jutott el a
vajákosok sátraiba. A tündérek gondoljrám-virágokat ültettek az emlékmű köré, hogy a
fehér szirmokból áradó halk, csilingelő dallam a hősökre emlékeztessen minden arra
járót.
− Nincs már nyoma Orbánc erődjének, sem a síknak, hol szabírok és hunok együtt
szálltak szembe a hiénalovasokkal − morfondírozott csendesen Borzalag, aki elkísérte
Hódfarok nénét első sétájára. A tündevarázzsal növesztett Tűzvadon északi szélén
kóboroltak, mely valamelyest a jurtaváros nyüzsgő utcái fölé emelkedett.
− A Gyémánt Jurta büszkébb és szebb, mint valaha − bólogatott Hódfarok néne. − A
nemezelők derekas munkát végeztek, a bűvös ecsetmesterek pedig Altamira
varázsfestékeit használva folyton kavargó, örökké mozgó minták és alakok ezreit vitték
fel a falakra. A Peremerdei-csata legfőbb eseményeit ezentúl bárki láthatja, aki
kívülről körbejárja a Gyémánt Jurtát.
− Odabenn viszont akad még tennivaló − a majdnem-táltos nyugtalanul birizgálta a
szakállán átdöfött sastollat. − Sok folyosó beomlott, s a róluk nyíló szobákba eddig
nem tudtunk eljutni. A Révülők Kriptájába még mindig fegyveres kíséret kell a
munkások mellé, mert a labirintusokból olykor előelőbukkannak Orbánc fanatikus
híveí. Azok a szédültek nem akarják érteni...
− Arról beszélj inkább, ami a szívedet nyomja! − szólt rá szelíd szigorral Hódfarok
néne Borzalagra. Az apró fickó hökkenten nézett fel a vajákosra, s mikor a tekintetük
találkozott, mintha a szakállrengeteg mélyén kissé elpirult volna.
− Belém látsz, mint mindig − biccentett. − Való, hogy akad néhány szemtelen féreg,
ami a lelkemet rágja.
− Ki velük! − biztatta a néne.
− Emlékszel a napra, mikor félreszólt a dobod csengettyűje, és mi tévedésből a
Bagolybükki-völgybe érkeztünk? − kérdezte a majdnem-táltos.
− Nem volt az tévedés, hűlt agyú barátom, Borzalag − nevetett Hódfarok néne. − Te
éppen olyan jól tudod, mint én, hogy efféle véletlenek a révülőkkel soha nem
fordulhatnak elő. A Bagolybükki-völgybe jutottunk, mert oda kellett mennünk.
− Igaz − sóhajtott a hajszálhíjánnem-táltos. − Semmit nem tudtunk Réti Gergőről,
mégis rá volt szükségünk, hogy megmeneküljön a révülők világa.
− Éppen rá? − nézett Hódfarok Borzalagra, aki a néne pillantásától még inkább
zavarba esett.
− Hát nem Gergőt kajtattuk, még ha nem is tudtunk róla? − kérdezte.
− Igen is, meg nem is − talányoskodott a vajákos asszony.
− No, ettől le kell ülnöm kicsinyt! − kiáltotta immár egészen összezavarodva Borzalag,
s ott, ahol épp volt, meg is cselekedte azt. Háta mögött halkan susogott a Tűzvadon,
lába előtt gyorsan lejtve futott a sátorváros felé a völgy, alatta pedig selymes fű
zöldellt üdén. A néne, bár kevésbé fürgén, követte a majdnem-táltos példáját, majd
megszólalt.

− Ha jó helyen kapiskálok, a lelkedet az rágicsálja, hogy vajon miért épp Réti

Gergő mentette meg a révülők világát, méghozzá egymás után háromszor.
− Ketten vannak azok a férgek − csóválta szakállas fejét Borzalag, − Az egyikre
ráismertél, ez igaz. A másik meg azt csámcsogja folyton: „Hogy lehetne főtáltos
egyszerre több ezer gyerek, akik ráadásul mind féléberek?",
− Vegyük sorra hát őket − mondta Hódfarok. − Esztendőkkel korábban Kende táltos
így szólt hozzám: „Beteg a Világfa, gyökere porlik, törzse odvas, levelei fonnyadnak
és pöndörödnek. Ennek oka az, hogy az ősi tudást, eleink bölcsességét a ma élő éberek
legtöbbje megveti, kineveti és elfeledi. Ha ez így megy tovább, a Tetejetlen Fa
kiszárad, megdől, kettéhasad, s vele együtt a Valóság sem létezhet már. Eleget láttam
házmesterként a Csipetke utcában ahhoz, hogy tudjam: a segítséget csakis az hozhatja
el, kinek lelkében, szívében még ott szunnyad a sámánok tudása, de éberként úgy
ismeri a Valóságot, mint mi, révülők soha. Eridj hát, Hódfarok, és keresd meg őt."
− S te megtaláltad Gergőt − vágta rá Borzalag, de a néne nemet intett.
− Őt végül Kende találta meg, mivel én hiába kutattam a nyomát − mondta. − S most
elárulom neked egy régi bűnömet. A csengő azon a dobon nem magától szólt félre. Én
magam piszkáltam meg, hogy a Bagolybükki-völgybe vigyen.
− Hinnye! − csapott a combjára dühösen az éppcsaknemtáltos. − Esztendők óta gyötör
a lelkifurdalás, hogy én voltam oka a kacska révülésnek!
− Bocsáss meg nekem, de titkolnom kellett, hogy rátaláltunk Gergőre. Akkor ugyanis
már tudtuk a nevét.
− Értem − mordult komolyan Borzalag. − Ezért mondtad az imént, hogy őt is kerestük,
meg nem is. Olyan éber kölyök után jártunk, aki megfelel a célnak.
− És szerencsére sámánjelölt sok más gyerek is lehetett volna − helyeselt Hódfarok
néne. − Jóllakott-e a lelkedet rágó férgek egyike?
− Az jól, de a másik csámcsog tovább − fintorgott Borzalag, − Szépen hangzik, hogy
elérkezett a táltosok kora, de mit is jelent ez igazából? Ezernyi olyan tanoncra
bukkantunk, aki éber ugyan, mégis révülő mód gondolkodik. Ők megnyitják a szívüket,
befogadják a sámánok bölcsességét, érdeklődnek a regék és mondák iránt, s tudják,
hogy a segítő állatukra mindig számíthatnak. Ez jó. A Tíz Jurta Szövetségét, meg a
Heteket mégsem irányíthatják odaátról, a Valóságból!
− Erre nincs is szükség − nevetett Hódfarok néne. − Mi itt, a Gyémánt Jurtában majd
intézzük az Álomvilág dolgait. Vigyázzuk a Sárkányt, őrizzük a Rémálom
Birodalmának határait. A féléber tanoncoknak ennél nehezebb a dolguk. Mind
főtáltossá váltak, és a Valóságban kell küzdeniük a Tetejetlen Fáért. Hidd el, kósza
agyú barátom, Borzalag, az emberek butasága, közönye és hajlama saját világuk
elpusztítására sokkal veszedelmesebb ellenfél, mint Holló, vagy Orbánc. A
tanoncoknak gúnnyal, acsarkodással kell szembenézniük, miközben a sámánok
bölcsességét, a regék és mondák szépségét próbálják másokban elültetni. Hiába
mondják: „Révülő vagyok, bűvös erők birtokosa!", szinte senki nem fog hinni nekik a
Valóságban. Közülük sokan elbuknak majd, mikor átlépik a felnőttkor küszöbét.
Mesének, gyermeki szórakozásnak fogják gondolni mindazt, amiben most hisznek, és
éberré válva elfelejtik a küldetésüket. Mások azonban kitartanak, s még ha egész
életükben csudabogaraknak is nézik majd őket, mégis megmaradnak révülőnek,
főtáltosnak.
− Nem irigylem őket − a kicsitsenem-táltos eligazgatta szakállában a sastollat. − Réti
Gergő tehát lehetett volna akárki más a féléber gyerkőcök közül. Sőt, a Táltoskor épp
arról szól, hogy immár minden bűbájos tanoncnak Farkasként kell harcolnia odaát, a
Valóságban, hogy a Világfa fennmaradhasson. − Mi pedig álmok, történetek, regék és
mondák által segítjük őket − Hódfarok néne rátámaszkodott majdnemtáltos vállára, s
nyögve-nyiszorogva talpra állt. − Térüljünk vissza a Gyémánt Jurtába, hű társam,
Borzalag. Szemes Úr lefelé fordította már égi szekerének rúdját, s nekünk még ezer a
dolgunk.
− Mehetünk, de útközben válaszolhatnál még egy kérdésre, mely legalább annyira rág,
mint a másik két féreg.
− Halljam hát! − ráncolta homlokát Hódfarok néne.
− Az jött az eszembe, s nem hagy békében... Ha már Táltoskor, meg minden... Szóval
nem kaphatnám meg én is soron kívül a táltosbotomat? Hisz a tanoncok se járták be a
maguk léleklabirintusát, ugyebár...
A tasli hangja, melyet Hódfarok néne tenyere cserdített Borzalag kobakjára, messze
szállt a völgy felett, ahogy a két baktató felharsanó nevetése is.

***

− Nem tudok elég hálás lenni önnek, kedves Morodur mester, amiért hajlandó
segíteni az ötletemet − szólt Ezüstujjú Balajtár, izgatottan mocorogva karszékében. −
A Tetejetlen Fa forrong és pezseg, mióta a Gyémánt Jurta bejelentette a változásokat.
Az álomvarázslók, mint én, ki nem állhatják ezt a hajcihőt, úgyhogy azért külön
hálásnak kell lennem, amiért segít elrejtőznöm előle.
Az utasok a Naptáltos harmadfedélzetén, a csillagvizsgáló átlátszó kupolája alatt
állíttatták fel az asztalukat, hogy minél szebb kilátásban gyönyörködhessenek,
miközben elköltik estebédjüket. Ez az álomjáró ugyan valamivel kisebb volt, mint a
peremerdei csatában lávába fúlt elődje, s a motorjait sem kárhozott lelkek táplálták (a
szellemszusztartályokat ezért rendre fel kellett tankolni), mégis igen kellemetes
járgánynak bizonyult. A terem közepén álló, sárgaréz távcső alatt helyezték el a fehér
abrosszal takart asztalt, melyen még mindig ott sorakoztak a vacsora maradékait őrző
tányérok, tálak. Összesen négy teríték látszott, bár a csillagvizsgálóban immár csak
hárman tartózkodtak. Az álomjáró kapitánya, Hullámtörő Horka, miután lenyelte az
utolsó falatot és kiitta borát, elnézést kért a kicsiny társaságtól és a „bakra" ment, hogy
ellenőrizze az útvonalat.
Balajtáron kívül tehát még ketten ücsörögtek az asztal mellett. Egyikük
természetesen Atvy Morodur volt, akihez az imént az álomvarázsló beszélt. A másik
utas bosszankodva igazgatta a fejét turbánként ölelő, fehér kötést, ami folyton a
szemébe csúszott.
− Kalafonia, maradj már végre nyugton! − szólt rá a galetkire szigorú mestere. −
Soha nem fognak begyógyulni a sebeid, ha örökösen piszkálod a gyolcsot!
− De ha egyszer túl laza! − nyafogott Kalafonia. − Ezek a vajákos lányok
képtelenek rendesen bekötözni. Folyton vihognak, kuncognak, és egymás fülébe
sutyorognak.
− Nem csoda, ha te meg a szoknyájuk után kapkodsz kötözés közben − pirított rá a
szolgára Morodur, majd az álomvarázslóhoz fordult. − Önnek pedig csak annyit
mondhatok, barátom, hogy a hála érzése kölcsönös. Amikor felvetette az ötletét,
miszerint velem tart a galetkik világába, sőt, szeretne néhány holdfordulót a népem
körében tölteni, alig mertem hinni a fülemnek.
− Pedig a gazdámnak igen jó a füle! − szólt közbe Kalafonia. − Úgy értem, még a
mikropoidok neszezését is képes meghallani vele. Ráadásul rendszeresen mossa!
− A tisztálkodás tudományát te is elsajátíthatnád végre! − mordult a szolgára
Morodur.
− Ahogy az imént utaltam rá, a Világfa rettenetesen zajossá vált mostanság − folytatta a
beszélgetést Ezüstujjú Balajtár. − A Gyémánt Jurtánál lezajlott események szinte
mindenkit megdöbbentettek. A legtöbb révülő álmában sem gondolta volna, hogy a
Keleti Varázsvilág népe ilyen könnyen bedől egy handabandázó, hazug rémtündérnek.
Pedig pontosan ez történt! Aritmia Orbánc csupán beszélt, szónokolt, hazudozott, de
azt olyan ügyesen tette, hogy ezer és ezer révülő állt az oldalára. Még mindig
számosan vannak, különösen a Gyökérszint eldugott világain, akik keseregnek a
bukásán.
− Egészen biztos, hogy a rémtündér semmiféle bűbájt nem alkalmazott? − ráncolta
homlokát Atvy Morodur.
− Sajnos Hódfarok néne és Borzalag nem találta nyomát ilyesminek − sóhajtott az
álomvarázsló. − Pedig úgy könnyebb volna elfogadni a saját ostobaságunkat. De
szembe kell néznünk vele, hogy a révülők nagy tömegben épp oly agyamentek, mint az
éberek. Hagyjuk is a témát, hisz Orbáncnak vége! Ráadásul a legtöbb hívét sikerült
elcsípni, és ebben nem kis része volt a galetki nemeseknek, akiket te hoztál a
peremerdei csatába.
− Hívó szavamra gondolkodás nélkül hagyták ott a hegymélyi birodalmat, bár az
nehezen fért a fejükbe, hogy hová is tartanak − emlékezett mosolyogva Morodur
mester. − A galetkik mindeddig úgy tudták, hogy a mindenség nem több, mint a föld
gyomra és a Felszín, ahol a mi Ellenségünk az úr. A kaland, harc és küzdelem azonban
az életük része, hát velem tartottak. Ez annál is merészebb vállalkozás volt a
részükről, mivel még egyikük sem látott napfényt, érzett szabad szelet, vagy esőt.
− Bamm! − üvöltött fel lelkesen Kalafonia, jobb öklével bal tenyerébe csapva. − Így
ütöttek rajta a Tüskebozót Népén! Bár ott lehettem volna! Sajna én a Puha Odúban
próbáltam kiheverni az Álmodó által teremtett, szertefoszló világban szerzett sebeket.
Naphosszat csak a vajákosokat figyeltem, akik szegény Monyákos Tuba életéért
küzdve szaladgáltak a lidérc betegágya körül.
− Nos, igen − Ezüstujjú Balajtár elkomorulva csóválta a fejét. − Ő még mindig a Puha
Odú vendége, s tán soha többé nem keveredik ki onnan.
− El ne kámpicsorodjunk már, barátaim! − harsant hirtelen a galetki nyomozó hangja, s
gyorsan teletöltötte mindannyiuk poharát. − A lényeg az, hogy Kísértő Csorna,
Püffencs, meg az a különös nevű tündérféle...
− Firlefranc − segítette ki a gazdáját Kalafonia.
− Hát persze, ő − Morodur mester felemelte a poharát. − Szóval, hogy ezek a
gonosztevők immár a Révülők Kriptájában raboskodnak, együtt mindazon
rémtündérekkel, álomvarangyokkal és áruló matrózokkal, akik Orbánc őrült terveit
szolgálták. Igyunk a Tíz Jurta Szövetségére, s persze a Hat Sárkányőrre!
− Vagyis a Hetekre? − vigyorodott el pimaszul Kalafonia.
− Tudom, ez kissé zavaros − nevetett Ezüstujjú Balajtár. − Egykor a Hét Sárkányőr
közül egy mindig a főtáltos volt. Csakhogy immár kissé megváltoztak a dolgok.
− Méghozzá alaposan − helyeselt Atvy Morodur. − Ha jól értettem, ezentúl a Hetek
közül hat őrt a Jurták adnak, míg a hetedik továbbra is a főtáltos lesz, aki azonban...
Nos, aki nem egyetlen személy. Félek, hogy ezt még nehezebben értik majd meg a
Rúvel hegymélyi Galetki Főtanács tagjai, mint a Világfa felépítését.
− Eddig se ártott volna, ha a Sárkányt a révülőkön kívül éberek is vigyázzák − vélte
Balajtár. − Elvégre épp ők gyötrik szennyel, mérgező füsttel, erdőpusztítással
szegényt. Azzal, hogy sokan közülük főtáltossá lettek, remény költözhet a szívünkbe: a
Valóságban élők tőlük végre megtanulhatják tisztelni a Sárkányt, aki a Természet
maga.
− Akkor hát, ha javasolhatom, ne feledkezzünk meg pohárköszöntőnkben az új
főtáltosokról sem − nevetett Kalafonia.
− Semmiképp! − biccentett Atvy Morodur. − Elvégre ő... Vagyis ők. Oh, ez nagyon
nehéz! Számtalan különös, csavaros dolgot tapasztaltam már eddigi életemben, de
olyat, hogy ezernyi személy töltsön be egyetlen posztot, még nem láttam. Felfogni is
nehéz: a főtáltos egyszerre sok-sok gyerek!
− Épp ezért döntöttek úgy a Sárkányőrök, hogy átalakítják a Révülők Világának teljes
rendjét − mondta Balajtár, még mindig tele pohárral a kezében. − A legfontosabb
változás, hogy ezentúl a Jurták éber tanoncokat is felvesznek. Természetesen csak
titokban, és kizárólag bűbájos képességekkel bíró gyerekeket, de ez akkor is hatalmas
lépés. A varázstudók belátták, hogy a Táltosok Korában sokkal több figyelmet muszáj
szentelni az ébereknek. Elvégre a Világfa addig áll, amíg ők emlékeznek a regékre,
mondákra, és új álmokat képesek teremteni.
− Igyunk tehát a főtáltosra, meg erre a remek paprikás csirkére, amit az előbb sikerült
elpusztítanunk − hadarta türelmetlenül Kalafonia, aki úgy sejtette, hogy a két bölcs
addig elmélkedik a Tetejetlen Fa sorsáról, míg a bor elpárolog a poharakból.
Ittak hát, majd Ezüstujjú Balajtár rövid, barna szivarkákat kínált körbe. Illatos, kék
füst lengte be a csillagvizsgálót, s a három varázstudó néhány percig kényelmesen
hátradőlve, csendben merengett.
Épp Kalafonia akart újabb fecsegést kezdeményezni, mikor kinyílt a párnázott ajtó, és
egy mézszínű egyenruhát viselő matróz lépett be rajta.
− Uraim, a kapitány kéri, hogy fáradjanak a „bakra".
− Nocsak! − hökkent meg Morodur mester, s kérdőn pillantott a fiatal legényre. Az
pontosan tudta, mire kíváncsi, így már mondta is a választ.
− Közel vagyunk az otthonához, uram.
A társaság eloltotta a szivarkákat, majd izgatottan követte a matrózt. A „bak" orrát
átlátszóvá bájolták, s maga Hullámtörő Horka tartotta kezében a gyeplőt. A Naptáltos
opálos fényű, gyorsan suhanó felhőpászmák között repült, amiken túl már látszott a
galetkik álomvilágának halvány sziporkázása. A „bak" alatti szűk szobában gyülekezni
kezdtek azok a galetki harcosok is, akik túlélték a peremerdei csatát. Kevesen voltak,
de joggal büszkék önmagukra.
− Mondja, kapitány, ugye a landolás nem lesz olyan rettenetes megrázkódtatás, mint
legutóbb? − aggodalmaskodott Balajtár, aki máris azt kutatta, miben kapaszkodhatna
meg.
− Közel sem, barátom − mosolygott rá Horka. − Akkor fogalmunk sem volt róla, hová
tartunk. Azt hittük, egy közönséges álomvilág felszínén kell majd letennünk az
álomjárót. Ki gondolta volna előre, hogy a galetkik rég leköltöztek a hegyek mélyére?
− Tehát most is át kell törnünk a sziklákon? − suttogta rekedten az álomvarázsló.
− Szó sincs róla − rázta a fejét a táltoskapitány. − Kérdezze csak meg Morodur
mestert, miként sikerült visszatérnünk ide a csata előtt, hogy fegyvereseket
toborozzunk.
− A Puha Odúban hallottuk hírét, hogy a Gyémánt Jurtánál harc lesz − emlékezett
vissza a galetki nyomozó. − Felkerestük Bors nénit, Csallókapu polgármester
asszonyát, aki a 302-es lakhandiban kúráltatta a bütykeit. A tündérhercegnő igen
segítőkésznek bizonyult, s mikor megtudta, hogy van közöttünk egy kiváló álomjáró-
kapitány... − itt a szerényen mormogó Horkára mutatott − .. .nyomban a
rendelkezésünkre bocsátotta a Naptáltost.
− Remek suhanó ez − veregette meg a gyeplőpult tetejét Hullámtörő. − Régi típus, még
jóval a Keszekusz-összeesküvés előtt építették, de tartós és fürge. A csallókapui
tündérek áruszállításra használták, de mikor hírét vették Orbánc tetteinek, rögvest
átadták nekünk.
− Én meg rábeszéltem Hullámtörő Horkát, hogy látogassunk vissza a világomra, ahol
galetki harcosokat gyűjthetek magam köré − mondta Morodur mester.
− Amikor megérkeztünk, bűvös tapogató csápokat küldtünk előre, s rátaláltunk egy
vulkánra, mely még mindig működik, bár most épp elcsendesedett kissé − magyarázta
a kapitány. − A vulkán torkába fogunk leereszkedni, át a magmakamrán, melynek
oldalából meglehetősen széles repedés fut a hegy gyomrának irányába. Azon keresztül
épp abba a hatalmas barlangcsarnokba érkezünk, amelyikbe a legutóbb, tehát közel
leszünk Morodur mester otthonához.
− A forró láva nem okozhat kárt a Naptáltosban? −aggodalmaskodott Balajtár.
− Erről már a legutóbbi utunk előtt gondoskodtunk − a táltoskapitány állával a „bak"
egyik sötét sarka felé intett, ahol egy sebtében felrajzolt varázskör közepén vörös
szakállú, halkan kántáló varázsló gubbasztott. − Lángtáncoltató Ipoly tűzmágus, így
képes az egész álomjárót tökéletesen védetté bájolni. Persze sietnünk kell, de nem lesz
semmi gond.
A Naptáltos hirtelen elhagyta az Álomidő síkját, és hihetetlen sebességgel az alant
elterülő, sziklás hegygerinc felé száguldott. Atvy Morodur és Kalafonia hatalmasra
tágult szemmel bámulták otthonukat.
− A Rúvel hegy! − sóhajtott a galetki, majd váratlanul Balajtárhoz fordult. − Mondja,
Ezüstujjú mester, nem gondolta meg magát? Valóban tanulmányozni szeretné a népem
mindennapjait, s velünk élni akár egy egész esztendőn át?
− Ez a leghőbb vágyam − bólintott határozottan az álomvarázsló, bár a szédítő
utazástól kissé máris elsápadt − Higgye el, a föld gyomrában élő galetkik nem
hétköznapi álomlények. Boldog leszek, ha megismerhetem a regéiket, mondáikat és azt,
ahogy képesek életben maradni az örök sötétség birodalmában.
− Akkor már tudom is, mi lesz az első, amivel megismertetem − mosolyodott el Atvy
Morodur. − Hamarosan meghallgathatja énekmondóink előadásában a Rúvel hegyi
legendát, ami népünk egyik legcsodásabb története.
− Már alig várom − szólt Ezüstujjú Balajtár, miközben átölelte a „bak"
legvaskosabbnak tűnő tartóoszlopát. − Csak a leszálláson legyünk már túl!
A Naptáltos egyenesen a vulkán tárt üregébe zuhant, s robbanásszerű hangot hallatva
elmerült a vörösen izzó, fel-felbuggyanó lávában.
Ezzel kezdetét vette Ezüstujjú Balajtár életének legizgalmasabb kalandja...[15]

***
[15] Melyről a szerző Júvel hegyi legenda című regénye szól!

Habár még alig ért véget az augusztus, a Puha Odú néhány fája máris
rozsdavörösre és sárgára színezte saját leveleit.
− Divathóbort, semmi több − morogta Monyákos Tuba, hosszú csibukja csontvégét
rágicsálva rosszkedvűen. − Talán ráuntatok a zöld színre? Meglátjátok, ennek a fene
nagy átfestegetésnek az lesz a vége, hogy lehull minden leveletek, s itt álltok majd
pucéron, csúfan, egész tavaszig!
A dohánylidérc az utóbbi három hétben szokott rá arra, hogy a lakhandija körül álló
fákhoz beszéljen, de ezt észre sem vette. Rengeteg időt töltött magányosan, recsegős
nyugszékében félig ülve, félig heverve. Bogyó néne, meg a többi ápoló mindig
gondosan betakargatta Tubát, lábfejétől a mellkasáig, a pokrócot a matrac alá gyűrve,
hogy végül a lidérc épp csak a két karját, meg a fejét tudta mozgatni. Azután a nyugágy
mellé állították a kisasztalt, amire könyvet, naplót, írószerszámot, egy kancsó hideg,
cukros ánizsszörpöt és poharat tettek. Végül a lidérc nyakába akasztották a kicsiny,
ezüst sípot, a lelkére kötve, hogy nyomban fújjon bele, ha bármi kívánsága volna.

Monyákos Tubának azonban szinte soha nem akadt semmi kívánsága. Naphosszat
csak nézte a fákat, hallgatta a szél suttogását, elmerengett a távolban látszó, hósipkás
hegyek szépségén. Próbált olvasni, de ritkán támadt rá igazán kedve. Az útinaplóját is
forgatta olykor, kiegészítve azt néhány jegyzettel, míg végül aztán ahhoz sem nyúlt
többé. Az ánizsszörp viszont a kedvence volt. Iszogatott is belőle rendesen, míg csak
azt nem vette észre, hogy kezd pocakot ereszteni. így végül ez az utolsó öröme is
megkeseredett kissé, hisz mégsem engedhette, hogy fák alatt heverésző zsírgombóccá
váljék.
A Puha Odú 14-es lakhandija, mely jurta formájú lombsátor volt, hosszúkás,
gyönyörű völgy közepén állt. Jobbra tőle halastó, melynek felszínén hattyúk úszkáltak.
Balra árnyas erdő, aminek legszélső fái egészen a lakhandiig merészkedtek. Alattuk
heverészett Monyákos Tuba, aki most hirtelen felfedezte, hogy három apró alak
közeledik az ösvényen.
− Korai még az ebéd − mormogta. − Bogyó néne különben sem jön soha
többedmagával.
A fák némák maradtak, így hát a dohánylidérc keze elindult az asztalkán álló ánizsos
pohár irányába. Aztán észbe kapott, s mégsem kortyolt a cukros italból, bár azt igazán
nem tudta volna megmagyarázni, miért vigyáz ennyire a vonalaira.
A három jövevény kényelmes léptekkel megkerülte a tavat. Középen magas, görbe
hátú, már-már kajla fickó baktatott, komoran előreszegezve tekintetét. A két oldalán
egy-egy apró termetű, Tubával azonos magasságú teremtmény ámuldozott a Puha Odú
szépségén. Sőt, a tó partján megtorpantak és hosszan integettek a hattyúknak, akik
ügyet sem vetettek rájuk.
A dohánylidércnek egyre borongósabbá vált a kedve, ahogy az érkezőket figyelte.
− Látogatók! − köpte ki a szót megvetően kedves fái felé. − Folyton jönnek, mióta
megtudták, hogyan jártam. Miért nem tudnak inkább otthon maradni, és a távolból
sajnálkozni? A dísztávirataikat és leveleiket legalább olvasatlanul dobhatom a kukába.
Amint a három fickó úgy ötven lépésre ért, Tuba felismerte őket, s ettől még rosszabb
lett a hangulata. Nem is szólt többet a fákhoz, inkább felvette, szétnyitotta, és a hasára
állította a könyvet, amiből eddig még egyetlen sort sem olvasott. „Talán nem látják,
hogy el vagyok foglalva?" − morfondírozott magában. − „Meg fogom nekik mondani,
hogy ez a könyv rend-kí-vül érdekes, tehát hagyjanak magamra mihamarabb!"
− Rontás kerüljön, cimbora! − harsant ekkor az egyik látogató vidám hangja, mely
leginkább a pohárban egymáshoz koccanó jégkockák zörgésére emlékeztetett.
− Látom, remek dolgod van itt! − így pattogott, sercegett a másik. − Most már értem,
miért nem vagy hajlandó elhagyni a Puha Odút!
Monyákos Tuba a mellkasára fektette a nyitott könyvet, úgy tartva, mint aki mindjárt
folytatni akarja az olvasást.
− Pisla. Repesztő − nyögte beteg, elhaló hangon. − És persze Tekercses Ajtony.
Köszönöm, hogy benéztetek, na viszlát.
A látogatók nyomban érezték, hogy nem látják őket szívesen, de próbálták ezt nem
észrevenni.
− Leülhetünk kicsit? − óvakodott közelebb a jéglidérc, kinek a szeptember eleji
napsütés csendesen olvasztgatta dér-ruháját.
− Épp csak elsercegnénk veled itt egy órácskát − mosolygott zavart buzgalommal
Pisla, miközben tekintete lehullott, száraz gallyacska után kutatott, amin kényelmesen
megtelepedhetne.
− Bocsika, srácok, de ez most nem épp a legalkalmasabb délelőtt − Tuba úgy döntött,
hogy gyorsan, a lehető legkevesebb fájdalmat okozva rázza le őket. − Tudjátok, még
ma ki kell olvasnom ezt a könyvet, mert... Mert kell, és kész! Úgyhogy kösz, amiért
beugrottatok, és majd üzenek bagolypostával, ha akad némi időm fecsegni.
A két lidércet nagyon meghökkentette ez a gyors és bizony durva elutasítás.
Ábrázatukra szerencsétlen, szenvedő kifejezés ült. Tétován toporogtak a helykeresést
megszakítva, s egyre kellemetlenebbül érezték magukat.
− Hisz nem láttunk már téged holdfordulók óta − próbálkozott Repesztő. A barátja
idegesen felkuncogott, fején az apró láng vörösre váltott, s mikor a jéglidérc oldalba
bökte, ő is megszólalt.
− Csupán a hírek záporoztak, hogy baleset ért, életveszélyben vagy, aztán meg, hogy
jobban lettél, de a lábad...
− Olvasni akarok! − ordított fel hirtelen Monyákos Tuba, s haragjában a könnye is
kicsordult. − Felfognátok végre, hogy nekem ezt a könyvet még ma ki kell végeznem?
Ötszázhuszonhat oldal, sűrűn szedve, apró betűkkel. Nem tréfadolog ám! Szóval
örültem nektek, de most már szevasztok!
Pisla és Repesztő lekornyadt, mint kánikula idején a locsolásból kifelejtett nefelejcs.
Néhány pillanatig még kotorászták a port a lábujjaikkal, majd búsan sarkon fordultak,
halk búcsúfélét motyogva.
Már megtették az első két lépést, visszafelé az ösvényen, mikor Tekercses Ajtony halk,
mégis dermesztően éles hangja ütötte meg a fülüket.
− Hát így, Tuba!
Monyákos, aki épp az arca elé emelte a könyvet, megmerevedett.
− Bogyó néne mondta, hogy kezd elsorvadni a lelked, de nem hittem neki − beszélt
tovább szárazon, ridegen a tekercsek őrzője. − Hallottam hírét, hogy az egészséged
rendben van, gyógyfőzetre már nincs szükséged, és te mégsem vagy hajlandó távozni a
lakhandiból. Naphosszat heverészel, a könyvekhez hozzá sem nyúlsz, nem is írsz. A
látogatókat elzavarod, a leveleidet olvasatlanul dobod a szemétre, és beszélgetsz a
fákkal. Na jó, mondjuk ez az utóbbi még a legértelmesebb, amit teszel. De Égi
Anyácska szeretetére, te lidérc, hát még életben vagy! Akkor hát mire jó ez a rettenetes
önsajnálat, mi?
Monyákos Tuba úgy érezte, legszívesebben felugrana, és befutna az erdőbe. Csakhogy
épp erre nem volt képes! Az Éjtáltosból kizuhanva a hátára esett, s valami
megroppant, eltört benne. Bogyó néne minden főzetet, ráolvasást, varázsigét kipróbált,
mégsem volt képes újra életre kelteni a dohánylidérc lábait. A makacs végtagok
erőtlenül fityegtek, érzéketlenül, mint akik megunták a munkájukat, s többé nem
hajlandóak cipelni Tuba testét. Monyákos éjjel az ágyában heverve a plafont bámulta,
aztán reggel jöttek a vajákosok, kivitték őt a nyugágyába, s akkor meg az eget, és a fák
lombját bámulta. Már nem emlékezett rá, mikor aludt utoljára. De ugyan miért is
kellene pihennie, ha nincs mitől elfáradnia?
− A szád ép, mégsincs szavad a barátaidhoz? − kérdezte csendesen Tekercses Ajtony.
− Tudom én, hogy a baleseted borzalmas dolog. Mégsem értelek. Az a Monyákos, aki
valaha a Lídércvihánc Gerillák Akciócsoportját alapította, később az Álomfelügyelet
különleges ügynöke lett, s persze az én barátom... Szóval az a Monyákos nem ilyen.,.
Ilyen gyáva, alamuszi, pityergő vakarcs!
A langaléta fickó hirtelen hátat fordított a nyugágynak, s intett a két döbbent lidércnek.
− Induljunk, skacok! Tévedés történt: ebben a lakhandiban nem a mi kedves cimboránk
fekszik.
− Várjatok! − Tubából a sírással együtt szakadt fel a kiáltás. − Ne hagyjatok itt!
Repesztő és Pisla úgy rohantak vissza a nyugágyhoz és borultak rá a zokogó
dohánylidércre, mint akik olimpiai éremre ácsingóznak ölelgetésből.
− Jaj, főnök, a ragya verjen, hát ne bőgjél már! − gurgulázta Repesztő, s talán olvadó
ruhája cseppjeit, talán a könnyeit törölgette. − Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen.
− Innen, hapsikáim? − kérdezte hüppögve Tuba. − Ugyan, hová? Nincs nekem már
hasznom sehol. A lábam többé nem jön rendbe, ezt világosan megmondták a vajákosok
és ráolvasók. Ücsörögve meg mi hasznosat tudnék tenni?
− Hááát, volna itt valami − mondta Pisla, zavarában narancsszín lángocskáját
sercegtetve. − A helyzet az, hogy bajban vagyunk.
− Mifélében?
− Az Igázó ... − fogott bele Pisla, szintén a vállát vonogatva. − Az Igencsak Gondverte
Álomlények Zárthelyi Óvhelyét én és Repesztő találtuk ki. Tudod, valaha gonosztevő
lidércként éltünk, már megbocsáss főnök, a te parancsaidat követve.
− A Lidércvihánc Gerillák, vagyis mi hárman, soha nem követtünk el komoly
gaztetteket − ráncolta a homlokát Tuba.
− Még szerencse, mert így mindannyian jó útra térhettünk − bólogatott Pisla. − Te
beálltál az Álomfelügyelethez, mi ketten pedig megalapítottuk az Igázót. Csavargó,
gazlidérckedő, otthontalan álomlényeket karoltunk fel és adtunk nekik munkát, szakmát,
rendes elfoglaltságot.
− Sok árva lidérckölyök és álomvarangy vált tisztességes Világfa-polgárrá nálunk −
folytatta Repesztő. − Pedig a dolgunk egyre nehezebbé vált, mióta igazi bűnözőket is
küld hozzánk a Tíz Jurta Szövetségének Bírósága. Mint például Püffencset, akit végül
nem tudtunk jó útra téríteni.
− Na, és miért nem? − csattant fel hirtelen Pisla, szikrákat szórva a jéglidérc felé. −
Csakis azért, mert te, kiskomám, folyton ajnároztad őt!
− Még hogy én ajnároztam? − visította Repesztő, apró öklével a barátja felé suhintva.
− Talán nem te voltál az, aki...
A parázs veszekedés pillanatok alatt éktelen patáliává hízott. Monyákos Tuba a
nyugágyán heverve, eltöprengve figyelte a hasa fölött egymást csipkedő, pofozó,
lökdöső barátait, majd mikor megunta, mindkettőnek hatalmas taslit kevert le. Igaz, így
az egyik keze megpörkölődött, míg a másikba dermesztő görcs állt, de legalább újra
csend lett.
− Azt hiszem, értem már, hol a baj − szólt Tuba. − Az Igázó egyre rosszabbul működik,
mivel ti minden apróságon hajba... Akarom mondani: lángba és dérbe kaptok. Igazam
van?
A két lidérc zavartan vonogatta a vállát.
− Hát, főnök... − motyogta végül Pisla. − Eszünkbe jutott, hogy amíg a gerillák
ösvényén te vezettél minket, addig soha nem veszekedtünk egymással.
− Ugyanis téged utáltunk, közös erővel, teljes egyetértéssel − vigyorodott el Repesztő.
− Amire utasítottál, azt megtettük, s így rendben mentek a dolgok. Közben a hátad
mögött szidtunk, mint a bokrot, s minden remekül ment.
− Azt szeretnétek, ha újra gerillavezérként parancsolgatnék nektek? − hökkent meg
Tuba.
− Szó sincs róla! − nevetett Pisla. − Viszont lehetnél az Igázó új főigázgatója. Mi meg
a fürge, hűséges, téged titokban gyakorta szidalmazó, de azért nagyon is szerető
beosztottjaid. Na, mit szólsz?
− Főigázgató? − mormolta Monyákos Tuba, majd szomorúan a lábai felé bökött. −
Ezek akkor sem mozdulnának. Az Igázó főnöke pedig csak nem ücsöröghet egész nap
az irodájában.
− Erre már találtunk megoldást − szólt Tekercses Ajtony, majd lehajolva Tubához,
belefújt a lidérc nyakában csüngő ezüst sípba. A völgy kék egén szinte azonnal
felbukkant négy apró, fekete pötty, melyek végül seprűn repülő vajákosokká híztak.
Bogyó néne ápolói fura ülőalkalmatosságot cipeltek magukkal a légen át, s hamarosan
leszálltak a lakhandi mellett.
− Íme, a Görcs L-2005-ös lábpótló bűbájkordé − tolta közelebb a széket Tekercses
Ajtony Monyákos nyugágyához.
− Micsoda? − ámult Tuba: − Görcs?
− Betűnév, mint az I. G. Á. Z. Ó. − legyintett Pisla. − Gör gős Örökrobogó
Csodajárgány.
− Khrm − krákogott bizalmatlanul a dohánylidérc. − Jobb nevet nem találtak neki?
− Mit vársz a Nyugati Varázsvilág technomágusaitól? − nevetett Repesztő. − Ez
ugyanis az ő gyártmányuk. A trappsofőrök gyöngye, Sárláb Senyő hozta el neked
Kászon rakterében, egyenesen Színszitiből. Nézd! A kerekeit gömbvillámból
préselték, az üléspárnáira pedig ezerujjas masszírozó bűbájt olvastak. Soha nem fog
elzsibbadni benne a feneked!
− S ami még ennél is jobb, hogy ebben fel-le roboghatsz a lépcsőkön, épp, mintha a
saját lábaid vinnének − tódította Tekercses Ajtony. − Itt a beépített varázspálca,
amivel irányíthatod. Öt sebességfokozat szilárd talajon, mocsaras vidéken, vagy
 a sivatag futó homokján. Három pedig a repüléshez, bár az igaz, hogy nem olyan
gyors, mint a nyugati varázslótanoncok versenyseprűi. Viszont van benne önműködő
zuhanás- és átokgátló!
− Na, főnök, kipróbálod? − kérdezte reménykedve Pisla.
Monyákos Tuba elgondolkodva nézte a fura széket, majd hirtelen lelökte magáról a
takarókat.
− Gyerünk hát! − kiáltotta. − De előre szólok: ha nem végzitek rendesen a dolgotokat,
piszokmód szigorú igázgató lesz ám belőlem!
dolgotokat, piszokmód szigorú igázgató lesz ám belőlem!
öst, míg Monyákos Tuba áttelepedett a puha üléspárnákra.

***
 Réti Boglárka a Csipetke utcai lakás konyhájában szöszmötölt. Miközben a forró
tepsiből néhány friss rétest átbűvészkedett a tányérra, és megszórta azokat finom
porcukorral, hallotta a nappaliból kiszűrődő újságzörgést. Botlik Dénes, mint minden
vasárnap délelőtt, hatalmas bögre kávé társaságában böngészte a lapokat, s olykor
halkan dudorászott. Zsófi és Gergő a barátaikkal még kora reggel felmentek a Budai
Várba, hogy meglátogassák Sanyesz bátyót, aki visszaszerezte a Várlabirintusi
Tündérhercegség fölötti uralmát. A ravasz, vén rémtündér alaposan elrejtette a
kazamaták mélyén az Arany Pajszert, amit állítólag csak akkor vett elő, ha a kőbányai
rokonok meglepték néhány palack potya sörikével.
„Méghogy barátok" − mosolyodott el magában Bogi. − „Csak rájuk kell nézni,
mikor Zsófi fülig pirul Irnek egy-egy szavától, vagy amikor Tanarilla lopva megérinti
Gergő kezét. Több ez, mint barátság!"
A tányéron illatozó réteshalmot finoman zizegő selyempapírral takarta le, majd
felemelte az asztalról. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, mint mindig, mikor az
alagsori lakásba indult. Tétovázott néhány pillanatig, de a tekintete szerencsére
rátévedt az ablakban álló százszorszépre. A finom kis szirmok bátorságot öntöttek
tagjaiba, hát mély sóhajjal elindult a kijárat felé, miközben bekiáltott a nappaliba.

− Drágám, néhány percre lemegyek Lujzához.

− Rendben, kedves, menj csak! − felelt a zörgő újság mögül Botlik Dénes. − Add át
kézcsókjaimat szegénynek.

Bogit a gangon kora őszi, kicsit már csípős szél fogadta. A komor lépcsőházon át
az udvarra ment, ahol az öreg szőnyegporolón kívül semmi és senki nem vetett
árnyékot. Fürge, elszánt léptei hangosan kopogtak a macskaköveken, miközben az
alagsori lakás ajtajához ért. Ott aztán a csengőt kezdte fixírozni, de valahogy nem
sikerült elég bátorságot gyűjtenie, hogy felemelve a kezét, megnyomja azt. Pedig az
utóbbi hetekben már számtalanszor jött látogatóba Lujzához, s azt hitte, ez egyre
könnyebben fog menni. De nem így történt. Szegény Nemcsókné, aki még júliusban
veszítette el a férjét, teljesen megváltozott. Már nyoma sem volt egykori kötekedő,
erőszakos természetének, ahogy fölös kilóiból is sokat elveszített. Régi ruhái
szerencsétlenül lötyögtek rajta, itt-ott piszokfoltokkal tarkítva. Az egykori Nemcsók-
lakás szintén a lassú, biztos széthullás nyomait mutatta. Rendetlenség, kosz,
elhanyagoltság ülte meg a bútorokat. Az egykor folyton harsogó tévé néma maradt, s a
függöny sem mozdult, mint azelőtt, mikor a Nemcsók házaspár leskelődni akart a lakók
után.
„Arra ébredni egy reggel, hogy a férjem szíve az éjjel csendben és örökre megállt..
− gondolta Réti Boglárka, s összerázkódott. − „Ez borzalmas lehetett. Nem csoda,
hogy szegény Lujzából alig maradt több, mint egy szomorú, szürke árnyék."
 Bogi ma valahogy nem érezte magát képesnek arra, hogy ismét szemben találja
magát az özvegyasszony nyomasztó bánatával. Már épp sarkon akart fordulni, sőt, félig
már meg is tette, mikor vidám, bár kissé recsegős hang szökkent fel a háta mögött.
− Kedveském, micsoda szerencsés véletlen! − mondta Csuhéj néni, a harmadik
emeleti, flúgos nénike. Az apró termetű hölgy szorosra tekert, ősz kontyával,
végtelenül ráncos arcával és eleven ragyogású szemeivel úgy nézett ki, mint egy
eltévedt erdei manó.
− Csókolom! − mondta hökkenten Boglárka. − Miféle véletlenre tetszik gondolni?
− Arra, drágaságom, hogy épp egyszerre jövünk Lujzához − felelte Csuhéj néni, s kissé
megemelte a piros lábast, melynek füleit konyharuhába tekerte, nehogy megégessék a
kezét. Hogy mi volt az edényben, azt ugyan nem lehetett látni, mivel tányér fedte, de a
kiszökő illatok leleplezték a rejtező csülkös bablevest.
− Akkor hát becsöngetek − szólt megadóan Boglárka, aki érezte, hogy ilyen helyzetben
már nem menekülhet el.
A bimm-bamm hangjai kísértetiesen bongtak a csendes lakásban. Hamarosan fáradt
csoszogás hallatszott, majd kulcs zörgött, és feltárult az ajtó. Nemcsók Lujza a
küszöbön túl már-már ijesztő látványt nyújtott. Gyűrött, átizzadt hálóköntösére épp
csak ráhúzkodta fürdőköpenyét, haja szénaboglyaként meredezett szerte, valaha feszes
bőre pedig szinte lötyögött rajta a gyors, kegyetlen fogyástól.
Boglárka kinyitotta a száját, hogy köszönjön, de Lujza máris sarkon fordult, és
egyszerűen faképnél hagyta őket.
− Ejnye, no! − mordult bosszankodva Csuhéj néni, s miközben benyomakodott
lábasával az előszobába, odasúgta a fiatalasszonynak. − Cselekednünk kell, különben
hamarost a férje után megy ez a szegény!
Boglárka azzal tökéletesen egyetértett, hogy Nemcsók Lujzának segítségre van
szüksége, csak éppen azt nem tudta, mit lehetne tenni. Csuhéj néni viszont nagyon is
elszántnak és magabiztosnak tűnt, hát követte őt a lakásba.
Lujzát a nappaliban találták meg. A kanapén ült, szemben a sötét tévékészülékkel.
Körötte mindenhol használt, gombóccá gyűrt papír zsebkendők, koszos tányérok és
evőeszközök, szennyes ruhák, s még ezerféle kacat, szemét, vacakság.
− Szép napunk van ma, aranyoskám! − jelentette ki Csuhéj néni. Boglárka ámulva
nézett a nénire, mivel a Nemcsók-lakásról mindenféle más jutott eszébe, de hogy „szép
napunk van", az semmiképpen. − Ötletem támadt, úgyhogy figyelj! Eszel a
csülkösömből, aztán hatalmas mókát csapunk!
− Nem vagyok éhes − rebegte özvegy Nemcsókné, s máris lefelé görbült a szája két
sarka.
− Van az úgy, hogy nem kívánjuk az első kanállal − legyintett Csuhéj néni, s közben
máris rendezkedett. A dohányzóasztalról lesöpörte a kacatokat, majd rátette a lábast,
levéve róla a fedőként használt tányért. Azután ruhája zsebéből szalvétába csomagolt
kanalat, meg két vastag karéj kenyeret vett elő. Mindezt a kanapén elomló Lujza elé
tolta, majd szigorúan a szemébe nézve kijelentette: − A bab megmozgatja a dolgokat
az emberben, ezért kell enned belőle!
− De én nem... − tiltakozott erőtlenül az özvegyasszony, mire a néni félbeszakította.
− Bab egyenlő mozgás! Rajta, tessék enni! Az embernek olykor meghal a férje, s akkor
özvegy lesz belőle. Özvegy, és nem hulla, édesem! Az özvegynek pedig jót szokott
tenni a bab! Utána lesz rétes is, ha nem csal az orrom, úgyhogy hajrá!
Réti Boglárka nem győzött ámulni. Nemcsók Lujza, akit hetek óta rendszeresen
meglátogatott, hozva neki ilyen, s olyan finomságokat, hátha azok majd kipenderítik
szegényt a bánatából, most váratlanul enni kezdett. Babot, nagy kanállal, sok kenyérrel.
Eleinte persze csak lassan és vonakodva, de azután valahogy egyre fürgébben, s végül
már kifejezett élvezettel.
Tíz perccel később a piros lábas kiürült. Nemcsók Lujza fáradtan dőlt hátra a
kanapén, s a papír zsebkendővel kivételesen nem a szemét, hanem a száját törölte meg.
− Jöhet a rétes! − adta ki az utasítást Csuhéj néni. − Ebből én is bepusszantok egyet, ha
megengeditek, lányok.
Bogi önkéntelenül felkacagott. S láss csodát, Nemcsók Lujza ajkának szegletében is
felderengett egy halovány mosoly féleség. Újabb öt perc elteltével a rétesnek nyoma
sem maradt, Csuhéj néni lendülete viszont tovább fokozódott.
− Nem ártana itt kitakarítani − fintorgott körbe, ősz fejét csóválva, majd ravasz szikra
lobbant a szemében. − Én mégis amondó vagyok, hogy egy ilyen kiadós ebédet nem
szabad elrontani rögvest a munkával.
Ismét ruhája feneketlen zsebébe nyúlt, és egyre huncutabb pillantásokkal kísérve,
csinos kártyacsomagot húzott elő a zsebéből.
− Mit szólnának a hölgyek egy gyors zsugapartihoz, mielőtt a pucováláshoz látnánk?
Bogi biztos volt benne, hogy Lujza a játékot vissza fogja utasítani. Így aztán még
inkább meglepődött, mikor özvegy Nemcsókné, bár még nagyon álmatag, halovány
mosollyal, de azért rábólintott az ötletre.
− Gyere, aranyom, állítsuk fel az asztalt! − integetett Csuhéj néni Boglárkának. S ekkor
Lujza váratlanul megszólalt.
− Addig én kimegyek a konyhába, és készítek egy jó, erős kávét − mondta pici
bizonytalansággal. − Azt hiszem, van itthon minden, ami kell.
− Úgy legyen! − kurjantott vidáman Csuhéj néni. Mikor aztán Lujza eltűnt a konyha
irányában, az ősz kontyos anyó lopva rákacsintott Bogira, s halkan a fülébe súgta: −
Most már rendben lesz minden, meglásd! Akármilyen rossz természetű is volt ez a
szegény asszony valaha, mi majd a barátnői leszünk, és visszacibáljuk az életbe.
− Csak nehogy újra... − rémült meg Boglárka, de még be sem fejezhette a mondatot,
Csuhéj néni máris legyintett rá.
− Egyet se félj, míg engem látsz! − mondta, majd a tekintete hirtelen megakadt
valamin, s az arcán még szélesebb mosoly terült szét. Bogi követte Csuhéj néni
szemének sugarát, s az ablakon át meglátta, amint Tanarilla és Gergő kézen fogva
sétálnak keresztül az udvaron.
− No, nézd, a kiskisasszony! − szólt Csuhéj néni, majd újra a bűvös növények
gondozójához fordult. − Hogy megnőtt, mióta nem láttam! Kedves lányka, és őszintén
szereti a fiadat. Csak azt ne engedd meg neki soha, hogy felüljön a csillárra!

***

Éjfélre járt, mikor Zsófi és Gergő a pincébe kísérték Irneket és Tanarillát. Ott a két
párocska behúzódott egy-egy széntároló fülkébe, s bár szó nem hangzott, ajkaik mégis
hosszan búcsúzkodtak egymástól. Ezután a sámánfi Ébredés Ajtaját nyitott, amin
Tanarilla és Irnek az Álomvilágba indulhattak.
− Mindennap írok − ígérte a tündérsrác csendesen. − Az Árnyjurta nagyon messze
van, hiányozni fogsz.
− Te is nekem − mosolygott picit szomorúan Zsófi. − De a karácsonyi szünet gyorsan
itt lesz, és akkor újra találkozhatunk.
Néhány lépéssel távolabb Tanarilla ölelte át pityeregve Gergő nyakát.
− Muszáj meglátogatnom a családot − mondta. − Pedig rettenetesen félek a
találkozástól.
− Hiszen már megüzented nekik, hogy éberré váltál − nyugtatta a sámánfi. − És bár
szinte biztos voltál benne, Zürmögő papa mégsem tagadott ki téged.
− Azért nem lesz könnyű a találkozás, hidd el −Tanarilla kibontakozott az ölelésből, és
megtörölte az arcát, majd hirtelen keserű kuncogást hallatott. − Képzeld csak el!
Ezentúl az egész családom el fog férni a tenyeremben. S ha a kettőt egymás mellé
teszem, még az unokatesóim is piknikezhetnek a markomban.
Ezen mind a négyen nevettek, bár az elválás így is szomorú volt. Megígérték
egymásnak, hogy amint lehet, újra találkoznak. Ezután Csallókapui Zürmögő Tanarilla
és Tündefi Irnek beléptek az Ébredés Ajtaján, mely rögvest el is tűnt, ahogy átértek az
Álomvilágba.
A koszos kis pinceablakokon beszűrődő fényben Zsófi a meredek lépcső felé indult,
de Gergő szava megállította őt.
− Várj egy kicsit! Hallgasd!
− Igen?

A húga mozdulatlanná dermedt, de akárhogy is figyelt, nem hallott semmit.

− Itt kezdődött minden − szólalt meg újra Gergő. − Tisztán emlékszem arra a napra.
Biztos voltam benne, hogy te és Barboncás valami fontosat rejtegettek idelenn,
úgyhogy lejöttem.
Zsófi halkan felnevetett.
− Igen, én is emlékszem − mondta. − Döme bátyót azzal vádolták Nemcsókék, hogy
lovat tart a pincében.
Gergő arca elkomorult, mikor felidézte magában Kázmér reménykedő tekintetét, mikor
a Gyémánt Jurtánál, a karjaiban fekve haldoklott.
− Még akkor is azt hitte, hogy pusztán álom az egész − sóhajtott a sámánfi.
− Igazi éber volt az öreg. Soha nem vette komolyan az álmait.
Hallgattak kicsit. Végül Gergő a szenesrekeszek egyikére mutatott.
− Odvas ennek támaszkodott neki, létra alakjában, mikor lejöttem ide. Lebeke pedig
rossz szelet fújt rám, de a vén baobabfa félrelökött a fuvallat útjából.
− Engem pedig amott támadott meg az álomgólem − mutatta Zsófi. − Szegény Kubust is
oda zártam, és rántott csirkével etettem. Mennyire ízlett neki!
Az emlékek szinte tapinthatóan rajzották körbe őket.
− Gergő! − szólalt meg kicsit bizonytalan hangon Zsófi.

− Nem hiányzik a táltoserőd?

− Cseppet sem − rázta meg a fejét határozottan Gergő. − Sámánnak születtem, és

táltossá csak Kende kedvéért váltam.
− Ezt pedig szívből köszönöm neked!
A lágyan zengő, szellőfuvallatra emlékeztető szavak a pincefolyosó leghátsó, sötét
részéből érkeztek. Zsófi és Gergő villámgyorsan fordultak arra. A kacatokkal,
papírdobozokkai, lomokkal telepakolt, keskeny járat közepén opálos fényű,
bizonytalan körvonalú alak lebegett.
− Kende táltos! − kiáltotta a sámánfi.
− Rontás kerüljön benneteket! − lehelte a kísértet barátságosan. − Hát újra együtt
vagyunk, így, hárman.
− Ez tehát a búcsú pillanata? − kérdezte elszoruló torokkal Zsófi.
− Egyszer minden kaland véget ér − bólintott Kende.
− Hogy lesz ezután, táltos? − szólt Farkas. − Sokan még a révülők közül sem értik,
miként vezetheti ezernyi gyerek főtáltosként a Tíz Jurta Szövetségét.
− Szívvel, barátaim − felelte az öreg. − Szívvel és tiszta értelemmel. Amíg ők
emlékeznek az ősi regékre, mondákra és mesékre, addig a Gyökér-, Törzs- és
Lombszint pezsegni fog az élettől. De ha elfelejtik azokat, úgy a sámánok, táltosok,
vajákosok és egyéb révülők története örökre véget ér. Rajtatok is múlik, hogy ez ne így
legyen. És rajtad is, ki épp ezt a sort olvasod!
Kende táltos derengő alakja búcsút intett, majd eltűnt. Egyetlen perccel később
Büvellő és Farkas már abban sem voltak biztosak, hogy valóban látták a vén
varázstudót.
Sarkon fordultak, s elindultak, felfelé a lépcsőn. Mikor a Csipetke utcai öreg bérház
udvarának közepén megálltak, a fejük fölött számtalan csillag sziporkázott. Gergő és
Zsófi hosszan bámulták a Hadak Útjának sávját, mintha a révülők lábnyomát keresnék
rajta.
Végül a sámánfi szólalt meg csendesen:
− Mi lesz, ha elfelejtenek minket? Ha Botlik Zsófi és Réti Gergő regéje a Sártengerbe
hull?
− Lesz, aki emlékezzen ránk − biztatta a húga. − Hisz ezerszám vannak tanoncok, akik
Kende helyébe léptek, A Tetejetlen Fa állni fog, még akkor is, ha senki nem tudja
megnevezni a Révülők Világának főtáltosát.

VÉGE