Téma 2: „Genetikai alapelvek, a monogénes öröklődés” -hez

szakirodalom: (Plomin: Viselekedésgenetika 2. fejezet)*

A mendeli öröklődés törvényei

A Huntington-kór (HD) kezdetét személyiségbeli változások, feledékenység és önkéntelen mozdulatok
jellemzik. A probléma leggyakrabban középkorú egyénekben kezdődik, mely az elkövetkező 15-20 évben
a motoros kontroll és az intellektuális funkciók teljes elvesztéséhez vezet. Még nem találtak olyan
kezelést, mely megállítaná, vagy akár késleltetné e könyörtelen hanyatlást. Ez az a kór, mely a 30-as
években megölte a híres amerikai folk-énekest, Woody Guthrie-t. Jóllehet mindössze 20.000 egyénből
egyet érint, a ma élő emberek közül negyed millióban ki fog kifejlődni a Huntington-kór.
Amikor a kór kialakulását több generáción keresztül követték, konzisztens öröklődési mintázatot találtak.
Az érintett egyéneknek egy szülőjük szintén szenvedett a kórban, és az érintett szülők gyerekeinek
körülbelül a felében fejlődött ki a betegség. (a 2.1-es ábra megmagyarázza a családrajz, vagy más néven
pedigrék ábrázolására használt hagyományos szimbólumokat. A 2.2-es ábra egy
Férfi Huntington-érintett családfát mutat be). Vajon milyen öröklődési szabályszerűségek
működnek itt? Miért marad fenn ez a halálos kór a népességben? A következő
Nő részben megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, de előbb vegyünk szemügyre egy
másik öröklött rendellenességet.
Házasság
Az 1930-as években norvég biokémikusok felfedezték, hogy egy mentálisan
Szülő visszamaradott testvérpár vizeletében túl sok a fenolpiroszőlősav, és feltételezték,
Gyermekek hogy ez az állapot valahogy összefügghet a fenilalanin anyagcsere zavarával. A
fenilalanin a fehérjéket felépítő legfontosabb
Érintett aminosavak egyike, a normális emberi
(beteg) étrendben számos ételben jelen van. A
2.1 ábra: a családfák továbbiakban más fogyatékos személyek
leírásra használt esetében is sikerült kimutatni ezt a problémát,
szimbólumok. így a szellemi fogyatékosság ezen fajtája a
fenilketonúria (PKU) néven vált ismertté.
Bár a betegség előfordulása csupán 1 a 10,000-ből, mégis a kezelés 2.2-es ábra: Huntington-kór. A HD-s
alatt álló szellemi fogyatékos népesség egy százalékát tette ki. A egyéneknek van egy HD-s szülejük. A
HD érintett szülők utódjainak kb. 50
PKU öröklődési mintázata igencsak eltér a Huntington-kórétól. A
százaléka a HD-s lesz.
fenilketonúriában szenvedő egyéneknek általában nincsenek beteg
szüleik. Bár első látásra úgy tűnhet, mintha a PKU nem is öröklődne,
a PKU is mutat családi halmozottságot. Ha egy családban egy
gyereknek PKU-ja van, annak a kockázata, hogy egy másik
gyereknek is megbetegszik 25%, annak ellenére, hogy lehet hogy a
szülők maguk nem betegek (2.3-as ábra). A rejtvény további kulcsa
az az észrevétel, hogy a szülők közötti genetikai rokonág
(jellegzetesen az unokatestvérek közötti rokonházasság révén)
fokozza az utódok PKU-érintettségének valószínűségét. Hogy 2.3-as ábra: Phenylketonuria. A PKU-
működik az öröklődés ebben az esetben? s személyeknek nem feltétlenül vannak
PKU-s szüleik. Ha egy gyerek PKU-s,
annak a veszélye, hogy egy másik
testvér is beteg legyen 25 százalék.
A későbbi magyarázat alapján: ebben
* az esetben a szülők csak egy PKU-s
A mű eredeti címe:
Plomin R, DeFries JC, McClearn GE, McGuffin P. Behavioral Genetics. allélt hordoznak, azonban a gyerek
4th ed. New York: Worth Publishers; 2001 csak akkor lesz érintett, ha a receszív
(Ch2 6–19.) betegség (pl. PKU) mindkét allélját
Fordította: Rusz Éva és Andok Orsolya. Köszönjük! hordozza.
A fordítást az eredetivel egybevetette: Pap-Davies Éva, Székely Anna és Dr. Sasvári-Székely Mária
Mendel első öröklődési törvénye
Bár a Huntington-kór és a fenilketonúria két példája a mentális rendellenességek átöröklődésére első
ránézésre bonyolultnak tűnhet, mégis, pár egyszerű öröklődési szabály alapján jól magyarázhatók.
Ezeknek a szabályoknak a lényegét már több mint egy évszázada kidolgozta Gregor Mendel (1866).
Mendel egy szerzetes volt, aki az öröklődést vizsgálta a borsó növényekben, monostora kertjében - ez ma
a Cseh Köztársaságban van (2.2-es szövegdoboz1). Számos kísérlet alapján Mendel kikövetkeztette, hogy
az öröklődésnek két „eleme” van minden egyénben, és minden jellemvonásra, és hogy ez a két elem
szétválik, vagy szegregál (hasad) a reprodukció ideje alatt. Az utód egyet-egyet kap meg a két elem közül
mindkét szülőtől. Ráadásul Mendel arra is rájött, hogy az egyik ezek közül domináns lehet a másik fölött,
és így az az egyén is mutatja az adott jellemvonást, akinek csupán egy domináns „eleme” van. A nem
domináns, vagyis receszív elem csak akkor fejeződik ki, ha mindkét receszív „elem” jelen van. Ezek a
következtetések képezik Mendel első törvényének lényegét2.
40 évig senki nem törődött Mendel öröklődési törvényével. Végül az 1900-as évek elején néhány tudós
rájött, hogy Mendel törvénye az öröklődés egy általános törvénye, nem pedig a borsónövény egy
sajátságossága. Mendel „elemeit” ma génekként ismerjük, mely az öröklődés alapegysége. Sok génnek
csupán egy alakja jellemző az egész fajra, például minden borsónövényre, vagy minden emberre. Az
öröklődés azonban azokra a génekre koncentrál, melyeknek több változata is van, és e különbségek miatt
néhány borsó magja ráncos, másoké sima, vagy e változatok alapján néhány ember Huntington-érintett,
vagy PKU-érintett. A gének különböző „formáit” alléloknak nevezzük. Az egyén alléljeinek
kombinációját genotípus-nak, míg a megfigyelhető jellemvonásait fenotípus-nak nevezzük. Az öröklődés
kutatásának egyik legfontosabb kérdésköre a viselkedéstudományokban az, hogy mennyiben
magyarázzák a genotípusbeli különbségek a fenotípus különbségeit, vagyis az egyének közötti
megfigyelhető különbségeket?
E fejezet két nagyon különböző példával kezdődött az öröklött rendellenességekkel kapcsolatban. Hogy
tudja megmagyarázni mindkettőt Mendel törvénye?

Huntington-kór
A 2.4-es ábra megmutatja, hogy Mendel törvénye hogyan magyarázza a Huntington-kór (HD)
öröklődését. A HD-t domináns allél okozza. Az érintett egyéneknek van egy domináns alléljuk (H) és egy
receszív, normális alléljuk (h). (Ritka, hogy a HD-s egyéneknek két H alléljuk legyen, ez az eset azt
feltételezi, hogy mindkét szülő HD-s). Az egészséges egyéneknek két normális (vad típusú) alléljuk van.
Mint ahogy a 2.4-es ábra mutatja, egy HD-s szülő,
akinek Hh a genotípusa, H vagy h allélt tartalmazó
gamétákat hoz létre (petesejt vagy spermiumot). A
nem érintett (hh) szülők gamétáinak minden allélja
h. Ezeknek az anyától és az apától származó
gamétáknak négy lehetséges kombinációja van,
mely az utódban olyan genotípusokat eredményez,
amiket a 2.4-es ábra alján láthatunk. Az utód
mindig normális h allélt örököl az egészséges
szülőtől, de 50 százalékos esélye van, hogy a H
allélt örökölje a HD-s szülőtől. Ez az öröklésmenet
megmagyarázza, hogy miért van a HD-s
egyéneknek mindig egy HD-s szülőjük, és hogy a
HD-s szülők utódainak miért az 50 százaléka lesz
valószínűleg beteg.

2.4-es ábra: a Huntington-kór egy egygénes tulajdonság, mely a HD domináns allél jelenlétében megnyilvánul. Az

1
Ez a rész nincs lefordítva, lásd részletesen a középiskolás biológia könyvben.
2
Mely megfelel a középiskolás biológia könyvben leírt uniformitás és hasadás törvényeinek – lásd Biológia III. 8-10. old.
ábrán a H jelenti a domináns (mutáns) allélt és a h a normális (vad típusú) receszív allélt. A gaméták (Gametes) nemi
sejtek (peték és spermiumok), melyek közül mindegyik csak egy allélt hordoz. A HD veszélye az utódokban 50 százalék.
Miért marad fenn ez a halálos kór a népességben? Ha a HD már a korábbi életkorban kifejtené hatását, a
HD érintett egyének nem élnének addig, hogy szaporodjanak. Mivel a HD-s allélt hordozó személyek
nem élnének elég sokáig ahhoz, hogy szaporodjanak, mindössze egy generáció alatt kipusztulna ez a
kórforma. A HD domináns allélja azért maradhat fenn, és adódhat tovább generációkon keresztül, mert a
halálos hatása csak a nemzőképes évek után nyilvánul meg.
Egy különösen problémás sajátosság a HD hordozókkal kapcsolatban, hogy a HD-s szülők utódai
tudják, hogy 50%-os esélyük van, hogy bennük is kifejlődjön a kór, és hogy továbbvigyék a HD-s
géneket. 1983-ban DNS markereket használtak, hogy kimutassák, hogy a HD-s gén a 4-es kromoszómán
van, amit majd a 4. fejezetben tárgyalunk. 1993-ban azonosították magát a HD-s gént is. Így ma már
teljes biztonsággal meg tudják határozni, hogy egy személynek van-e Huntington-kórt okozó génje.
Ez a genetikai vívmány sajátos problémákat idéz elő. Ha a szüleid közül valamelyik HD-s, meg
tudják határozni, hogy te magad hordozod-e a HD allélját. 50 százalékos esélyed van, hogy nem hordozod
a betegséget okozó allélt, de ugyanígy 50% az esélye, hogy van HD-s allélod, és előbb vagy utóbb
meghalsz tőle. Valójában a veszélyeztetett emberek többsége úgy dönt, hogy nem tesztelteti magát.
Azonban mivel a gén azonosítása még magzati korban lehetséges, elképzelhető, hogy a jövőben olyan
beavatkozásokra kerülhet majd sor, melyek korrigálják e súlyos defektust (6. fejezet).

Fenilketonuria (PKU)
A PKU öröklődése Mendel törvényei alapján jól magyarázható. Azonban a HD-tól eltérően, a
PKU-t egy receszív mutáció okozza, azaz az utódok csak akkor lesznek betegek, ha mindkét alléljük
mutáns. Egy mutáns alléllal rendelkező (heterozigóta) utódoknál nem jelentkezik a rendellenesség, de
ezek az egyedek hordozók, azaz hordozzák a mutáns allélt, és át is adhatják az utódaiknak. A 2.5-ös ábra
a PKU öröklődését mutatja két, nem beteg, de hordozó szülőből kiindulva. Mindkét szülőnek van egy
PKU-s (mutáns) allélja és egy normális allélja. Az utódoknak 50 százalék esélyük van, hogy a mutáns
allélt örököljék az egyik szülőtől, és ugyanígy 50 százalékos esélyük, hogy a mutáns allélt örököljék a
másik szülőtől. Annak az esélye, hogy mindkét dolog megtörténik, 25 százalék. Ha feldobunk egy érmét,
50 százalék, hogy a fej lesz felül. Annak az esélye, hogy egymás után két fejet dobunk, 25 százalék (50
százalék x 50 százalék).
2.5-ös ábra:
A PKU-t egyetlen gén örökíti. A PKU-t okozó
(mutáns) allél receszív. P jelenti a normális,
domináns allélt, és a p a receszív mutáns
allélt. A szülők hordozók, és annak az esélye,
hogy az utódaik betegek lesznek, 25 százalék.
Ez az öröklődési minta
megmagyarázza azt, hogy hogyan lehetséges,
hogy nem beteg szülőknek fenolketonúriás
gyerekeik születnek, továbbá, hogy miért 25
százalékos a veszélye annak, hogy az egyik
utód PKU-s lesz, ha mindkét szülő hordozó. A
PKU és már receszív rendellenességek
esetében a gének mutációinak azonosítása
lehetővé teszi annak megállapítását, hogy a
szülők hordozzák-e a betegség okozó
mutációt. A mutáns gén azonosítása lehetővé teszi azt is, hogy egy adott terhesség esetében
megállapítsuk, hogy a magzat érintett-e (azaz beteg lesz-e)? Ma a legtöbb országban kötelező az
újszülöttek szűrése a fenilketonúriára, mely a vérben megemelkedett fenilalanin szint alapján mutatható
ki. A korai diagnózis lehetővé teszi a szellemi fogyatékosság kialakulásának megelőzését, csupán
alacsony fenilanalin tartalmú ételeket kell adni a beteg gyermekeknek.
 A 2.5-ös Ábra azt is megmutatja, hogy a két hordozó szülőtől született gyerekeknek 50 százaléka
valószínűen hordozó lesz, és 25 százalékuk örökölni fogja a normális allélt mindkét szülőtől. Ha tudjuk,
hogy ez egy receszív jellemvonás, mint pl. a PKU, akkor pl. ki lehet számítani, hogy mekkora a
valószínűsége annak, hogy egy utód beteg lesz, ha az egyik szülő fenolketonúriás, és a másik szülő
hordozó. (50 százalék az esély).
Még meg kell magyaráznunk, hogy a receszív jellemvonások, mint a PKU, miért sokkal
gyakoribbak azokban az utódokban, akiknek a szülei genetikailag rokonok. Bár a PKU ritka (1 a 10.000-
ből), körülbelül minden 50. személy hordozója egy PKU allélnak (2.2-es szövegdoboz) . Ha te egy PKU
hordozó vagy, az esélyed, hogy egy olyan valakivel házasodj össze, aki ugyancsak hordozó, 2 százalék.
Azonban, ha valaki olyannal házasodsz össze, aki genetikailag rokon, akkor ennek az esélye sokkal
nagyobb lesz, mivel a mutáns allél a hordozó (vagy beteg) családjában halmozottan fordul elő.

2.2 Szövegdoboz
Honnan tudjuk, hogy 50 emberből 1 hordozza a fenilketonúriát okozó mutációt?
Ha a mendeli F2 nemzedéket véletlenszerűen keresztezzük egymással, és megkapjuk az F3
nemzedéket, akkor az S és s allélok gyakorisága ugyanakkora lesz, mint az F2 nemzedékben, ahogy az
SS, Ss és ss genotípusok gyakorisága is azonos. Röviddel a Mendel törvény újrafelfedezése után, a korai
1900-as években az erre vonatkozó Mendel törvényt átfogalmazták és Hardy-Weinberg egyensúlynak
nevezték el. Ennek alapján az allél gyakoriság és a genotípus-gyakoriság nem változik generációról-
generációra, hacsak a természetes szelekció vagy a migráció (be/ki-vándorlás) nem távolít el szelektíven
egyes allélokat. Ez a szabály az alapja a populációgenetika nevű tudományágnak, melyben azokat a
tényezőket tanulmányozzák, melyek a géngyakoriságot megváltoztatják (lásd 14. fejezet).
A Hardy-Weinberg egyensúly azt is lehetővé teszi, hogy megbecsüljük a genotípus gzyakoriságot
az allél gyakoriság alapján. Jelöljük a domináns, illetve a recesszív allélok gyakoriságát p és q betűkkel!
A petesejt és a hímivarsejt a gének csupán egyik példányát, azaz allélját hordozza. Annak a
valószínűsége, hogy valamely kiválasztott petesejtben vagy hímivarsejtben a domináns allél található
meg: p. Mivel a petesejt és a hímivarsejt véletlenszerűen egyesül, annak az esélye, hogy egy domináns
alléllel rendelkező hímivarsejt termékenyít meg egy domináns alléllel rendelkező petesejtet, a két
gyakoriság szorzata: p x p = p2. Így p2 lesz a gyakorisága a két domináns alléllel rendelkező utódoknak
(homozigóta domináns genotípus). Ugyanígy számolva, a homozigóta recesszív genotípus gyakorisága
q2. Ahogy a jobboldali táblázatban látható
(sperm: hímivarsejt, v. spermium, egg:
petesejt, frequencies: gyakoriság), azoknak
az utódoknak a gyakorisága, amelyekben
egy domináns és egy recesszív allél
található: 2pq. Másként fogalmazva, ha a
populáció Hardy-Weinberg egyensúlyban
van, akkor az utódok genotípus-gyakorisága:
p3 + 2pq + q2. Egymás közt véletlenszerűen
párosodó populációkban a várható
genotípus-gyakoriság tisztán az anyai
allélok: p+q és az apai allélok: p+q szorzata.
Tehát: (p + q)2 = p2 + 2pq + q2.
Alkalmazva ezt a számítást a Fenilketonúria esetében, a fenilketonuriás egyének gyakorisága
(homozigóta recesszív) q2=0,0001. Ha ismerjük a q2-et, akkor megbecsülhetjük a PKU-allél és a PKU-
hordozók gyakoriságát, ha feltételezzük a Hardy-Weinberg egyensúly fennállását. A PKU-allél
gyakorisága q, amely négyzetgyöke q2-nek. 0,0001 négyzetgyöke 0,01, amely azt jelenti, hogy a
populációban 100 allélből 1 db lesz recesszív PKU allél. Ha a PKU öröklésmenete egyetlen génnel,
illetve annak 2 alléljával leírható, akkor a domináns allél gyakorisága (p) 1 - 0,01 = 0,99. Mi a hordozók
gyakorisága? Mivel a hordozók heterozigóta genotípusúak (egy domináns és egy recesszív alléllel), a
PKU-allél hordozóinak gyakorisága: 2pq = 2 x 0,99 x 0,01 = 0,02, azaz 50-ből 1.
Nagy a valószínűsége, hogy mindannyian hordozunk legalább egy, valamilyen módon ártalmas
receszív gént. Viszont annak az esélye, hogy a jegyesünk is ugyanannak a rendellenességnek a hordozója
igen kicsi, kivéve, ha genetikailag rokonok vagyunk. Ezzel szemben, azok a gyerekek, akik vérfertőző
kapcsolatokból születtek, pl. apa és lánya kapcsolatából, sokkal nagyobb valószínűséggel válhatnak egy
adott mutációra homozigóták, azaz súlyos genetikai rendellenességgel születhetnek, mely
csecsemőhalálhoz vagy a szellemi fogyatékossághoz vezethet.
Az is érthetővé válik, hogy a súlyos genetikai rendellenességeket okozó allélok általában recesszívek,
ugyanis a hordozók nem betegszenek meg, és így generációkon keresztül továbbadják a káros allélt.
Meg kell jegyezni, hogy a monogénes öröklésmenetű rendellenességek, mint pl. a PKU, sem
ennyire egyszerűek, ugyanis az adott génben sokféle mutáció léphet fel, és ezeknek eltérő hatásai
lehetnek (Scriver & Waters, 1999). Új PKU mutációk is kialakulhatnak olyan személyekben, akiknek
nincs családi előzményük ezen a téren. Vannak olyan monogénes zavarokat is, melyeket nagyrészt új
mutációk okoznak. Ráadásul, a betegség kialakulásának időpontja is változó lehet, mint pl. a HD esetében
is.
Összefoglalva
A domináns (Huntington-kór) és a receszív (PKU) monogénes öröklésmenet Mendel törvényeivel jól
magyarázható. Egy gén két (esetleg több) formában van jelen minden egyedben, ezek a gén alléljai. A két
allél a gaméták kialakulása során válik szét (szegregálódik). Ez Mendel első törvénye, a hasadás törvénye.

Mendel második törvénye

A Huntington-kórért felelős, illetve a normális allélok nem csak a gaméták kialakulásakor válnak szét, de
ugyanakkor függetlenül öröklődnek a PKU-ért felelős alléloktól is. Ez érthető, mert a Huntington-kórt és
a PKU-t különböző gének okozzák, és ezek a gének egymástól függetlenül öröklődnek. Mendel
szisztematikusan kísérletezett a borsónövények variációinak keresztezésével, melyek két vagy még több
jellemvonásban különböztek. Azt találta, hogy két, különböző tulajdonság alléljai egymástól függetlenül
kombinálódnak. Más szóval, az egyik tulajdonság öröklődésmenetét nem befolyásolja egy másik
tulajdonság öröklődése. Ez a mendeli független öröklődés törvénye.
Igen érdekesek azonban azok a tulajdonságok, melyekre nem igaz Mendel második törvénye. Ma
már tudjuk, hogy a gének nem csak úgy „lebegnek” a petesejtben, vagy a spermában, hanem
kromoszómákon helyezkednek el. A kromoszóma szó szerint azt jelenti, hogy „színes test”. Nevét onnan
kapta, hogy bizonyos laboratóriumi vizsgálatokban ezen struktúrák másképpen festődnek, mint a sejtmag
többi része. A gének a kromoszóma meghatározott helyeihez köthetők, melyeket locus-nak nevezünk
(egyes szám, locus, a latin „hely” szóból származik). A testi sejtek minden kromoszómából 2,
úgynevezett homológ párt tartalmaznak, míg az ivarsejtek a homológ kromoszómákból csak egy sorozatot
hordoznak. Amikor a spermium a petesejtet megtermékenyíti, az apai és az anyai kromoszómák újra
párokba rendeződnek, így jön létre a 23 pár kromoszóma az emberben. A kromoszómákat részletesebben
tárgyaljuk a 4. Fejezetben.
Amikor Mendel két jellemvonás együttes öröklődését vizsgálta (nevezzük őket A-nak és B-nek),
olyan szülői vonalakat választott ki, melyek domináns jellemvonást mutatták mind az A-ra, mind a B-re,
és ezeket keresztezte keresztezett olyan szülői vonallal, melyek A-ra és B-re is homozigóta recesszívek
voltak. Az első generáció minden egyede heterozigóta lett. A másodgenerációs utódokban (F2) azonban
minden variációt megtalált: domináns-A és -B, domináns-A és receszív-B, receszív-A és domináns-B,
valamint receszív-A és –B. A négy féle utód gyakorisága az A és B jellegek független öröklődését
mutatta. A független öröklődés törvénye azonban nem minden esetben teljesült, melynek okát ma már
tudjuk: ebben az esetben a tulajdonságok ugyanazon a kromoszómán helyezkedtek el, azaz kapcsoltak.
Ha két jellemvonás nem öröklődik függetlenül, akkor ezek a locusok ugyanazon a kromoszómán,
egymáshoz relatíve közel helyezkednek el, azaz kapcsoltak.
2.6-os Ábra:
Mendel második törvénye akkor nem érvényesül, ha a két gén ugyanazon a kromoszómán, egymáshoz
kapcsoltan helyezkedik el. Az A1 allél és a B1 allél domináns, az A2 és a B2 allélok receszívek.

A 2.6-os ábra bemutatja azt az esetet, amikor az A és a B tulajdonság génjei ugyanazon a kromoszómán,
egymáshoz közel helyezkednek el, azaz kapcsoltak. Ilyenkor nem jelenik meg mind a négy fajta utód,
csupán kettő: ebben a példában az utód vagy dominánst mind A-ra és mind B-re, vagy pedig receszív
mind A-ra és B-re.
Mendel második törvénye alóli kivételek tették lehetővé a gének kromoszómális térképezését. Ha
egy adott gén-pár öröklődése nem felel meg Mendel második törvényének, akkor ezek ugyanazon a
kromoszómán helyezkednek el. Ezt a jelenséget kapcsoltságnak (linkage) nevezzük. Két gén valójában
akkor kapcsolt, ha azonos kromoszómán van, és relatíve közel van egymáshoz. Ha a távolság a két gén
között nagy, akkor az ivarsejtek kialakulása előtt rekombináció jöhet létre, azaz a homológ
kromoszómapárok a meiozís során összetapadnak, és részeik kicserélődnek egymással (átkereszteződés).
Ilyenkor az azonos kromoszómán található tulajdonságok is kombinálódhatnak.
A 2.7-es Ábra bemutatja az egyetlen kromoszómán elhelyezkedő három lókusz (A, B, C)
rekombinációját. Az anyai kromoszóma az A1, C1 és a B2 allélokat hordozza, és fehér színnel van jelölve,
az apai kromoszóma az A2, C2 és B1 alléllokat hordozza, és szürke. A meiozis alatt minden kromoszóma
megduplázódik, két testvér kromatidát alakítva ki (2.7b Ábra). Ezek a testvér kromatidák
átkereszteződhetnek (crossing over), mint ahogy ezt a 2.7c Ábra mutatja. Ez átlagosan egyszer
következik be minden kromoszómán a meiozis ideje alatt. A kromatidák az átkereszteződés során
eltörnek és újra összekapcsolódnak (2.7d Ábra) Ezután minden egyes kromatida egy külön gamétába
kerül (2.7e Ábra). Pillanatnyilag csak az A és a B lokuszt vegyük figyelembe. Mint ahogy a 2.7e Ábrán is
látszik, egy gaméta fogja hordozni az A1 és a B2 gént, hasonlóan az anyához, és egy fogja az A2-t és a B1-
et hordozni, hasonlóan az apához. A másik kettő A1-et B1-el, és A2-t B2-vel hordozza. Az utóbbi két pár
átkereszteződéssel létrejött rekombináns, ezek a variációk nem voltak jelen a szülői kromoszómákon.
2.7-es Ábra:
Az átkereszteződés illusztrációja. Az anyai kromoszóma (fehér) az A1, C1 és a B2 allélokat hordozza, az
apai kromoszóma (szürke) az A2, C2 és B1 alléllokat. Az anyai kromoszóma jobboldali kromatidája (a
meiozis során megduplázódott kromoszóma) átkereszteződik az apai kromoszóma bal kromatidájával.
A rekombináció valószínűsége annál nagyobb, minél távolabb van a két lokusz egymástól a
kromoszómán. Például a 2.7-es ábrán az A és a C lokuszok nem rekombinálódtak. Minden gaméta vagy
A1C1, vagy A2C2 volt, azaz megegyezett a szülői elrendezéssel, mert ezek között a lokuszok között nem
történt meg az átkereszteződés. Az átkereszteződés ugyan bekövetkezhetett volna az A és a C lokuszok
között, de mivel ezek közel voltak egymáshoz, ez csupán kis valószínűséggel történhetett meg.
A rekombináció jelenségét géntérképezésre használják. Két lokusz közötti távolság megbecsülhető
a 100 gamétán történő rekombinációk száma alapján. Ezt a távolságot centimorgannak nevezzük, T.H
Morgan alapján, aki először mutatta ki a kapcsolt géncsoportokat a Drosophila muslincán (Morgan et. al.
1915). Ha két lokusz messze van egymástól, mint pl. az A és a B lokuszok, a rekombináció olyan gyakran
szétválasztja ezt a két lokuszt, mintha a lokuszok különböző kromoszómákon lennének, és ezért
kapcsoltságuk kicsi.
A géntérképezés, azaz a gének kromoszómális lokalizációjának meghatározása a kapcsoltság
elemzésével (linkage analysis) történhet. A kapcsoltsági elemzés olyan esetekben használható, ahol 2
tulajdonság öröklődése egymástól nem független, azaz kapcsolt. A gének térképezésére kromoszómális
markereket (jelzőtáblák) használnak. Az elmúlt években több ezer markert írtak le, melyek segítségével a
vizsgált tulajdonságokért vagy betegségekért felelős gének feltérképezhetők.
Összefoglalva
Mendel második törvénye, a független öröklődés törvénye kimondja, hogy két tulajdonság
öröklődése egymástól függetlenül megy végbe. Mendel második törvénye akkor nem érvényesül, ha két
vizsgált tulajdonság génjei ugyanazon kromoszómán helyezkednek el. Ilyemkor kapcsoltságról
beszélünk. Minél közelebb van 2 gén egymáshoz, annál erősebben kapcsolt. Ez az alapja a gének
kromoszómális térképezésének, melyet kapcsoltsági analízisnek (linkage analysis) nevezünk.
1983-ban találtak egy olyan DNS markert, mely a Huntington-kór génjével erősen kapcsoltnak
mutatkozott. Így sikerült lokalizálni a 4-es kromoszóma csúcsán azt a gént, melynek mutációja Huntigton
kórhoz vezet (4-es kromoszóma, lásd a 6. fejezetet, Gusella et. al., 1983). Ez volt az első eset, hogy DNS
markereket használtak egy olyan rendellenesség génjének felkutatására, melynek kémiai működéséről
nem tudtunk semmit. Azóta újabb DNS markereket azonosítottak, melyek még közelebb voltak a
Huntington-kór génjéhez, és így lehetővé tették, hogy pontosan beazonosítsák a gént.
Ha már megtaláltak egy gént, két dolog lehetséges. Először is, beazonosítható a rendellenességért
felelős mutáció. Ennek alapján ki lehet dolgozni egy olyan genetikai tesztet, mely a mutáció meglétét
vagy hiányát egyértelműen kimutatja a vizsgált személyben. Ez több mint csupán a Mendel törvényein
alapuló rizikó kiszámítása. A DNS teszt arra is felhasználható, hogy diagnosztizáljuk a rendellenességet
az egyénekben, figyelmen kívül hagyva, hogy van –e információnk a többi családtagról. Másodsorban,
megvizsgálható a gén által kódolt fehérje, és ez a vizsgálódás egy nagy lépés afelé, hogy megértsük azt,
hogyan hatnak a gének, és ezzel az elromlott génműködés terápiájához is közelebb kerülünk.
Habár még nem teljesen ismert a Huntington gén mutációja által okozott betegség folyamata, azt
tudjuk, hogy a Huntington-kór, akárcsak az első fejezetben megemlített fragil X szellemi fogyatékosság
is, olyan fajta genetikai hiba, amelyben a DNS egy rövid szakasza sokszor megismétlődik (lásd a 6.
fejezetet).
A PKU gén megtalálása könnyebb volt, mert ennek a génnek a terméke egy jól ismert enzim,
ahogy ezt már az 1. fejezetben leírtuk. 1984-ben megtalálták a PKU-ért felelős gént, és kimutatták, hogy a
12. kromoszómán helyezkedik el (Lidsky et. al. 1984). A fenilketonúriás gyerekeket évtizedeken át a
PKU fiziológiai hatásainak kiszűrésével azonosították – sok a vérben a fenilalanin – de az a teszt nem
elég pontos. Az újabban kidolgozott DNS teszt alkalmazását azonban akadályozta az a tény, hogy
kiderült, hogy a PKU lókuszán nagyon sok különböző mutáció létezik, és ezek a mutációk hatásaikat
tekintve különböznek. Ez a változatosság az alapja annak, hogy a vérben található fenilalanin szintje
jelentősen különbözik a fenilketonúriás betegekben.
A több ezer ismert monogénes rendellenességből (aminek a fele az idegrendszerre vonatkozik)
már több száz betegség esetében meghatározták az elromlott gén pontos kromoszómális elhelyezkedését.
Több mint száz rendellenességnél megtalálták magát a gént is, és a betegség okozó mutációkat, és ez a
szám gyorsan növekszik.

Összefoglalás
A Huntington-kór (HD) és a fenilketonúria (PKU) egy-egy példa a domináns és a receszív
öröklésmenetű rendellenességekre, melyek pontosan követik a több mint egy évszázaddal ezelőtt,
Mendel által leírt öröklődés alapszabályait. Egy gén két vagy több formában (allélok) is létezhet. Egy
allél uralhatja egy másik kifejeződését. A két allél a gaméták kialakulásakor szétválik (szegregálódik). Ez
Mendel első törvénye, a szegregáció törvénye. Az öröklődés sok sajátosságát megmagyarázza ez a
törvény: a HD-s szülők utódainak miért 50 százaléka betegszik meg idővel, ez a halálos gén miért ilyen
állhatatos a népességben, a PKU-ás gyerekeknek általában miért nincsenek PKU-ás szüleik, és miért
valószínűbb a PKU, ha a szülők genetikailag rokonok.
Mendel második törvénye a független öröklődés törvénye. Egy adott gén öröklődését nem
befolyásolja egy másik gén öröklődése. Azonban az ugyanazon a kromoszómán, egymáshoz közel fekvő
gének kapcsolási csoportot alkotnak, mely nem követi Mendel független öröklődési törvényét. Ezek a
kivételek teszik lehetővé, hogy a géneket hozzárendeljük a kromoszómákhoz, kapcsoltsági elemzést
(linkage analysis) alkalmazva. Ezt a módszert használták fel a Huntington-kór és a PKU-ért felelős
génmutációk azonosításánál is