Petőfi Sándor: Kiskunság

4.

a) A verset lényegében 4 nagyobb egységre tudjuk osztani. Az első egység a látomás

kezdetéig tart (1-12. sor), a második múlt megjelenítéséig (13-16. sor), a harmadik a
leghosszabb rész, itt történik a puszta leírása (3-10. versszak) és az utolsó, záró egység
pedig a 11. versszak, ami egyfajta keretbe foglalja a verset. A vers beszédhelyzetét –
valamint a lírai én kezdeti pozícióját – az első két versszak adja meg.

b) A lírai-én a vers elején egy nagyvárosban van, azonban a felgyorsult modern környezet
idegen számára, ezért visszavágyódik a múltba. Az emlékeibe menekül, hogy újra
otthon, a Kiskunságban érezhesse magát, hisz ehhez a tájhoz bensőséges viszony köti.
Míg a múlt a megnyugvást, otthont és békét, addig a jelen szürkeséget és nagyvárosias
érzéketlenséget jelent számára.

c) A lírai-én szerepe roppant érdekes a versben. Úgy gondolom, hogy Petőfi ezen
költeménye önreflektív, vagyis a lírai-én maga a költő. Viszont amikor a Kiskunság
leírására kerül sor, a lírai-én a felidézett tájba belehelyezi önmagát is. Ezzel a lírai-én
megkettőződik. A nagyvárosban élő szereplő lelki szemei előtt látja a tájat, míg másik
lírai-énünk konkrétan átéli mindazt, ami ott történik.

d) Ahogy azt már korábban megemlítettem, a 11. versszak keretbe foglalja a költeményt,
hisz a pusztán tett utazás végén visszatérünk a városba, vagyis a vers kiindulópontjához.
Az érzelmek fűtötte utolsó versszak („Ugy szeretek állni / a szélmalmok előtt!”) szavait
tehát lehet úgy értelmezni, hogy azok a Kiskunságra visszaemlékező lírai-éntől
származnak.

e) A többes szám megjelenítésével a lírai-én túllép saját, egyéni korlátain. Érzékeltetni

szeretné azt az általános, mindenkire vonatkozó igazságot, hogy az élet rövid és a
csodálatos percek tovaszállnak akár a felhők.

5.)

A lírai-én tér és időbeli helyzetváltozásának elemzéséhez, a vers középső nagy egységét (3-
10. versszak) kell elemezni. A visszaemlékezés első pillanataiban dél van, a nap sugarai
„égető özönnel ömlenek a pusztára.” A lírai-én szimbolikus középpontba kerül, ahonnét
mindent lát – „Széles hosszu puszta, el is látok messze / Egész odáig, hol a lehajló ég a /
Földdel olvad össze.” Ezen képzeletbeli kép jól tükrözi Petőfi romanticizmusát, hiszen, ez a
csakis természetben átélhető, szabadság hangsúlyozása fontos jellemvonása volt a 19.
századi stílusirányzatnak. Az alföldi tájat a lírai-én szempontjából nézve három fő
kategóriára lehet osztani: közelire („A zöld búza között / Egészen lelátni a fenékre”),
félközelire (alvó gulyás, halászó gémek) és távolira („Ott van a délibáb / Lehajló ég a
Földdel olvad össze”). Az alföldi táj leírása rendkívül változatos, s mindezt a lírai-én
mozgásán keresztül érzékeljük. Az alföldön vándorló alak nemcsak térben, de időben is
folyamatosan halad előre. A leíró rész végére besötétedik („Közeleg az este”), mire a lírai-
én visszaér a városban, oda ahonnét képzeletbeli utazását megkezdte.