Petőfi Sándor Tájköltészete

Petőfi Sándor a magyar irodalomtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja volt, a 19. században,
a romantika idején élt és alkotott. Főként hitvesi verseket, politikai témájú alkotásokat publikált,
valamint a tájköltészetben tudta igazán kifejezni az érzéseit. Petőfi költészetének legjellemzőbb
vonása az érzelmi telítettség volt, szabadságvágya erősen megjelenik műveiben és ezt a természet
változatosságában és végtelenségében fejezi ki. Szívének nagyon kedvesek voltak a magyar mezők,
síkságok és puszták.

1848 januárjában írja meg Pesten A puszta, télen című költeményét. A vers műfaja tájleíró
költemény, azaz a táj bemutatása kerül középpontba. A cím megjelöli a helyszínt és az időt, ami két
lényeges információt fejez ki, a puszta az üresség jelképe a tél pedig az elmúlás szimbóluma. A vers
egészében egy ellentét húzódik, a zajos és nyüzsgő Pest, valamint a csöndes és nyugodt puszta
között. A mű eleje egy szójátékkal indul, a puszta szó előszőr melléknévként majd főnévként jelenik
meg. Ezt követi egy metafora az ősz és a „gondtalan gazda” között, aki elfecsérli a nyár értékeit. A
nyár egy évszaktoposzként jelenik meg ami a bőséget fejezi ki, majd negatív festéssel jeleníti meg a
tél pusztaságát, csendességét. A mű közepe lassú és mély hangvételűre vált, nem csak az állatvilág,
hanem az emberek világa is lelassul. A mű végén a csendes világból újra a pusztára érkezünk, ahol
éppen egy szeles és félelmet keltő vihar dúl. Az alkonyat a nappal és az éjszaka közötti átmenetet
szimbolikusan fejezi ki, a nappal az élet jelképe az éjszaka pedig a halálé. A „farkas, feje fölött holló”
idézet a betyár tragikus sorsát mutatja be hiszen, ha életben marad a farkas eszi meg, ha elhuny
akkor a holló fog teteméből lakmározni. A vers végén a kiűzött király képe párhuzamba állítható a
betyár sorsával, valamint megegyezik Petőfi politikai nézeteivel, miszerint el kell űzni a királyt.

Petőfi Sándor egyik legismertebb tájleíró művét 1848. júniusában írja meg Pesten, csupán
néhány hónappal később, mint az előbb említett verset. A mű címe Kiskunság, nem csak szülőföldje,
hanem politikai reményei ehhez a helyszínhez fűzik. Ebben a költeményben is megjelenik az ellentét
a nagyváros örökös zaja és a gyönyörű puszta között, Petőfi fizikai jelenléte Pesthez köti, a lírai alany
lelke pedig az alföldi tájakon van jelen. A mű elején kora reggel van és ahogy közeledik a végé felé a
nap is lemegy és egy távoli város képe jelenik meg. A vers egészében tájleíró képeket találunk, a
legelő, a mocsár vízi világa, mező és csárda mellett a gazdag legelőket is jellemzi, amelyek a bőséget
szimbolizálják. Az elhagyatott kútágasnál az utazó megáll egy pillanatra, a jellemzés is lelassul. Főként
a vizuális képek dominálnak. A nyári hőség a mozdulatlanságot fejezi ki, ezt a vers ritmus is
alátámasztja ugyanis a két ütemű felező tizenkettes lelassítja a vers dinamikáját, amit a vers formája
ellensúlyba hoz. Petőfi Sándor a mozdulatlanságban a mozgást, a felszín alatt a mélységet és a
végesben a végtelent ábrázolja ezzel a költeménnyel.

Petőfi Sándor egész költészetére jellemző volt a felszín alatti jelentés. Romantikus énjét a
tájköltészetében fejezi ki főként, ezt alátámasztják a romantikára jellemző ellentétek, látomások.
Összes tájleíró költeményében a haza szépségére hívja fel a figyelmet, ha már ilyen szép hazánk van,
akkor tennünk kell a felvirágzása érdekében. Petőfi műveivel azt sugallja, hogy a hazánk megóvásáért
akár az életünket is fel kell áldoznunk.