A Macarger-szurdok titka - Ambrose Bierce

The Secret of Macarger's Gulch

Az Indián-dombtól északnyugatra, légvonalban csaknem kilencmérföldnyire található a

Macarger-szurdok. Aligha lehet szurdoknak nevezni, inkább csak amolyan meredély két jelentéktelen
magasságú, erdő borította hegygerinc között. A torkolatától a nyílásáig húzódó távolság – mivel a
szurdokoknak, a folyókhoz hasonlóan, megvan a maguk felépítése – nem több, mint két mérföld, és
a meder csak egy helyütt szélesebb egy tucat yardnál. A kis patak két oldalán, amely télen buzgón
csörgedezik, kora tavasszal pedig kiszárad, jóformán sehol sem találni egy talpalatnyi járható földet,
és az áthatolhatatlan cserjével és bozóttal benőtt két meredek lejtő között csak a víz vág utat. Olykor
egy-egy vakmerőbb környékbeli vadász lemerészkedik a Macarger-szurdokba, de ötmérföldnyire
innen még a hely nevét sem ismerik. Ezen a távolságon belül bármilyen irányba indulva sokkal
szembetűnőbb, ám névtelen földrajzi látványosságok akadnak, és a látogató hiába is kérdezősködne
a helybelieknél, úgysem tudná kideríteni, honnan származik a szurdok neve.
A Macarger-szurdok nyílása és torkolata között majdhogynem félúton a jobb oldali dombot egy
másik, rövid és száraz szakadék szeli át, és a két meredély találkozásánál, két- vagy háromholdnyi
területen sima a talaj. Néhány évvel ezelőtt egy öreg, egyszobás kis faház állt itt. Hogy a hajlék
építőelemei, bármilyen szerények és egyszerűek voltak is, miként kerültek erre az Isten háta mögötti
helyre, olyan rejtély, amelynek megoldása talán elégtétellel tölthet el, ám haszontalan foglalatosság.
Lehet, hogy a patak medrét alakították úttá. Annyi bizonyos, hogy a szurdokban egykor sok bányász
fordult meg, akiknek a szerszámokkal és elemózsiával megrakott teherhordó állataikkal együtt
valahogyan le kellett jutniuk. Olybá tűnik, a lelőhelyek túlságosan alacsony hasznot hoztak ahhoz,
hogy a Macarger-szurdok és egy legalább fűrészmalommal rendelkező civilizált helység között
bármiféle, komoly költséggel járó kapcsolatot létesítsenek. De a ház makacsul itt állt, legalábbis nagy
része. Hiányzott egy ajtó- és ablakkeret, és a valaha sárból és kőből tapasztott kémény csúf halomba
omlott, melyet burjánzó gaz nőtt be. A néhai szerény bútorok és az alsó vihardeszkák java a vadászok
tábortüzeiben hamvadt el, és erre a sorsra juthatott az öreg kút kávája is, mely abban az időben,
amiről mesélek, egy inkább széles, mint mély gödröt övezett.
1874-ben egy nyári délután a Macarger-szurdok egy szűk völgynyílásától indulva
végiggyalogoltam a kiszáradt patakmedren. Fürjekre vadásztam, és mire a fent említett házhoz
értem, amelynek létezéséről addig mit sem sejtettem, már vagy egy tucat madarat ejtettem és
tettem az iszákomba. Miután kis ideig szórakozottan jöttem-mentem a romok körül, újra
belemerültem a zsákmányszerzésbe, és sikeresen űztem eme kedvtelést alkonyatig, amikor eszembe
jutott, hogy igen messze vetődtem mindenféle emberlakta helytől – túl messze, hogy az éjszaka
beállta előtt hazajussak. Ám a vadásztáskámban akadt eleség, és az öreg ház menedéket nyújtott,
már ha az embernek egyáltalán szüksége lenne ilyesmire egy meleg, száraz éjszakán a Sierra Nevada
lábánál, amikor a fenyőtűvel borított talajon is kényelmesen el lehet aludni takaró nélkül. Kedvelem
a magányt és imádom az éjszakát, úgyhogy elég gyorsan arra a döntésre jutottam, hogy
letáborozom. Mire besötétedett, gallyakból és fűből ágyat készítettem magamnak a szoba egyik
sarkában, a régi tűzhelyen tüzet csiholtam, és fürjhúst sütögettem. A bedőlt kéményből felszökkent a
füst, a parázs kedves fénye bevilágította a szobát, és ahogy egyszerű kis szárnyas vacsorámat ettem,
majd hozzá kortyoltam a maradék vörösbort, amely egész nap víz helyett oltotta szomjamat, olyan
kényelem és otthonosság érzése lepett meg, ami a legjobb szállodák ellátásával vetekedhet.
 Mégis, valami hiányzott. Mindent kényelmesnek találtam, de biztonságérzetem nem volt. Azon
kaptam magam, hogy sűrűbben tekingetek a tátongó ajtóra és ablakra, mintsem szükséges. Odakint
mindent beborított a sötétség, és én nem bírtam elhessegetni valamilyen rossz előérzetet;
képzeletem elevennek érzékelte a kinti világot, amely barátságtalan természeti és természetfölötti
lényekkel népesült be – és közülük, ugyan mind a maga csoportjában, hangsúlyosan kitűnt egy
errefelé még mindig fel-felbukkanó szürke medve, meg egy kísértet, amelynek létezését joggal
megkérdőjeleztem. Sajnálatos módon érzéseink olykor nincsenek összhangban a valóság
törvényeivel, és számomra azon az éjszakán a lehetséges és a lehetetlen egyaránt felkavaróan
hatott.
Bárki, aki hasonló helyzetbe került, tapasztalhatta, hogy az ember kevesebb aggodalommal veszi
fel a harcot az éjszaka valóságos és képzelt veszélyeivel a nyílt terepen, mint egy olyan házban,
amelynek nincs ajtaja. Ilyesféle érzések kavarogtak bennem ott a szobasarokban, a kémény melletti
levélágyamon, és szerencsétlenségemre hagytam, hogy kialudjon a tűz. Olyan erősen érzékeltem
valami baljóslatú és fenyegető dolog jelenlétét, hogy már képtelen voltam levenni a tekintetem a
nyílásról, melynek körvonalait nem tudtam többé kivenni a sötétségből. És amikor az utolsó kis láng
is egyet lobbant és kihunyt, megragadtam a puskámat, amit korábban magam mellé tettem, és a
csövét az immár meghatározhatatlan formájú bejáratra szegeztem. Hüvelykujjamat a kakasra
illesztettem, készen álltam, hogy meghúzzam a ravaszt, a lélegzetemet visszafojtottam, izmaim
merevvé és feszültté váltak. Ám később szégyenkezve és magamat korholva leeresztettem a
fegyvert. Mitől és miért féltem? – Én, akinek az éjszaka mindig „ismerősebb ismerős volt, mint az
ember..!"
…én, akiben az örökletes babonáknak az a csírája, amely egy kissé mindenkiben ott lakozik, csak
érdekesebbé, bűvösebbé tette a magányt, a sötétséget és a csendet. Nem bírtam rájönni, miért
viselkedtem oly ostobán, és a szorongások hálójában elfeledvén azoknak legfőbb okát,
elszenderedtem. És aztán álmot láttam.
Idegen földön, egy nagyvárosban találtam magamat, ahol hozzám hasonló emberek jöttek-
mentek, csupán beszédükben és öltözékükben véltem csekély különbséget felfedezni, de hogy
pontosan kicsodák, mégsem tudtam, csak homályosan érzékeltem őket. A város képét egy
magaslaton álló kastély uralta, melynek nevét ismertem, noha nem tudtam kimondani. Számos
utcán végighaladtam – némelyik széles és egyenes volt, magas, modern épületekkel tarkított, mások
szűken, sötéten, girbegurbán kanyarogtak a furcsa, öreg házak között, amelyeknek kő- és
fafaragással díszített oromzatai szinte összefonódtak a fejem fölött.
Kerestem valakit, akivel még sohasem találkoztam, mégis tudtam, hogy rá fogok majd ismerni,
ha meglátom. Jól meghatározott módszerrel kutattam, semmit sem bíztam a véletlenre, ódzkodtam
a céltalanságtól. Minden tétovázás nélkül fordultam be egyik utcából a másikba, átjárók tekervényes
labirintusán furakodtam keresztül, és a legkevésbé sem aggódtam, hogy eltévedhetek.
Hirtelen megálltam egy sima kőház alacsony ajtaja előtt – talán egy jobb hírű kézműves hajléka
lehetett –, és kopogtatás nélkül beléptem. A gyéren bútorozott szobának, amelybe egyetlen,
rombusszemes ablak eresztette be a fényt, csak két lakója volt: egy férfi és egy nő. Ügyet sem
vetetettek betolakodásomra, és ez a körülmény, amint az álmokban szokás, teljesen természetesnek
hatott. Nem beszélgettek, egymástól külön ültek, tétlenül és mogorván. A nő fiatal és kissé vaskos
volt, szép nagy szemekkel, és ünnepélyes szépséget árasztott magából. Arckifejezése rendkívül
élénken él az emlékezetemben, pedig nem jellemző, hogy álmunkban az arcok részleteit
megfigyeljük. Vállát skótkockás gyapjúkendő fedte. A férfi idősebb volt, sötét, gonosz ábrázatát még
rémisztőbbé tette a bal halántéktól a fekete bajuszig ívelő hosszú forradás, habár álmomban inkább
úgy tűnt, ez a sebhely külön életre kelve kísértette az arcot – nem tudom másképp megfogalmazni –,
mintha hozzá tartozna, és mégsem. Abban a pillanatban, ahogy rájuk találtam, tudtam, hogy
házastársak.
Ami ezután következett, arra már csak homályosan emlékszem, minden zavarosnak és
összefüggéstelennek tűnt, azt hiszem, éledező öntudatom mosta el. Mintha a két kép, az álombéli
helyszín és a valóságos környezetem összemosódott volna: egyik beburkolta a másikat, míg aztán az
első lassanként kifakulva eltűnt, és én teljesen magamhoz tértem az elhagyott kunyhóban, hogy
végre világosan és nyugodtan a helyzetem tudatára ébredjek.
Dőre félelmem elmúlt, és ahogy a szememet kinyitottam, észrevettem, hogy mégsem aludt ki a
tűz: egy beleeső fadarab felszította a lángot, és a fény újra betöltötte a szobát. Mindössze néhány
percig bóbiskolhattam, de ez a banális álom annyira mély benyomást tett rám, hogy egyből elhagyott
az álmosság, így kevéssel ez után fel is tápászkodtam. Összegyűjtöttem a parazsat, pipára
gyújtottam, és ugyan meglehetősen groteszkül hangozhat, de módszeresen gondolkodni kezdtem a
látomáson.
Csodálkoztam volna, ha rájövök, mi fogott meg benne annyira. Az első pillanatban, ahogy
komolyabban töprengeni kezdtem a dolgon, megértettem, hogy álmomban Edinburgh városában
időztem, ahol ezelőtt sohasem jártam, tehát ha az álmom emlékeimből táplálkozott, azok jobbára
csak képekből és útleírásokból származhatnak. Ez a felismerés valahol egészen lenyűgözött: olybá
tűnt, mintha valami az elmémben fellázadt volna az akaraterő ellen és konokul kitartott volna az
álombéli látomás jelentősége mellett. És ez a különös képesség, bármi is volt, átvette az uralmat a
szavaim felett is. – Egészen bizonyos – jelentettem ki fennhangon és önkéntelenül –, hogy
McGregorék Edinburgh-ből költöztek ide.
Abban a pillanatban sem megjegyzésem lényege, sem a tény maga, hogy kiejtettem, nem lepett
meg; teljesen természetesnek tűnt, hogy ismerem az álombéli szereplők nevét és múltját. Ám
csakhamar az egész helyzet képtelensége világossá vált számomra: hangosan felkacagtam, kivertem
a hamut a pipámból, és újra elnyújtóztam fűből és gallyakból vetett ágyamon. Mélán bámultam a
pislákoló tüzet, anélkül, hogy álmomra vagy környezetemre több gondolatot fecséreltem volna.
Hirtelen az utolsó láng egy pillanatra összezsugorodott, majd fényesen fellobbanva magasra szökött
és elenyészett a levegőben. Teljes sötétség lepett meg.
Ebben a pillanatban – úgy tűnt, majdnem azelőtt, hogy a szemem még érzékelte a felvillanó
fényt – tompa hangot hallottam, mintha valami súlyos test zuhant volna a földre, ami azonmód
megremegett alattam. Egyből felültem és a puskám után tapogatóztam; úgy véltem, valami vadállat
ugorhatott be a nyitott ablakon. Miközben az egész rozoga viskó még a behatolástól rázkódott,
fújtatást és csoszogás zaját hallottam a padlón, majd, szinte karnyújtásnyira tőlem, egy nő metsző
halálsikolyát. Ilyen iszonyatos kiáltást még soha nem hallottam, de felfogni is képtelen voltam;
teljesen megbénultam, egy pillanatig semmi másra nem tudtam gondolni, csak a saját rémületemre!
Szerencsére hamar kezembe akadt a fegyver, és az ismerős érintés visszaadta az önbizalmamat.
Talpra ugrottam, és a szememet meresztettem, hátha átlátok a sötétségen. A heves zajok
abbamaradtak, de ekkor már ennél szörnyűbb hangokat hallottam: úgy tűnt, mintha hosszas
időközönként ismétlődve valamilyen haldokló élőlény gyenge, szaggatott zihálása érne el hozzám!
Amint szemem hozzászokott a tűzhelyen parázsló faszéndarabok halovány fényéhez, először az
ajtó és az ablak körvonalait vettem ki, melyek a falaknál is feketébbnek tűntek. Aztán sikerült
megkülönböztetnem egymástól a falakat és a földet, s végül már teljes kiterjedésében és formájában
érzékeltem a padlót, egyik végétől a másikig, széltében-hosszában. Semmi feltűnőt nem vettem
észre és halotti csönd borított mindent.
Kissé reszkető ujjakkal – a másik kezem még a puskát markolta – fölélesztettem a tüzet, és
alaposan szétnéztem a helyiségben. Semmi nem utalt arra, hogy a házba betörtek volna. A porlepte
padlón a saját lábnyomaimon kívül mást nem láttam. Rágyújtottam a pipámra, hasogattam egy kis
tűzrevalót a viskó belső falából kifeszített deszkákból – nemigen volt kedvem kimenni a sötétbe –, és
az éjszaka hátralevő részét pipázással és tűnődéssel töltöttem, miközben folyamatosan tápláltam a
tüzet. Azt a kis lángot akkor sem hagytam volna kialudni, ha valaki hátralévő életem évekkel való
meghosszabbításával kecsegtetett volna.
Néhány évvel később Sacramentóban megismerkedtem egy Morgan nevű férfival, akihez egy San
Franciscó-i barátom adott ajánlólevelet. Az egyik nála elköltött vacsora alkalmával különféle
trófeákat fedeztem föl a falon, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy vendéglátóm
valószínűleg gyakran hódol a vadásszenvedélynek. Feltevésem helyesnek bizonyult; majd néhány
vadászkalandjának elbeszélése során kiderült, bogy elvetődött arra a környékre is, ahol ez a különös
dolog megesett velem.
– Mondja, Mr. Morgan – szakítottam félbe –, ismeri Ön a Macarger-szurdokot?
– Arra mérget vehet – felelte. – Én voltam az, akinek a cikkét tavaly lehozták az újságok, ugyanis
egy csontvázat találtam ott.
Erről semmit sem hallottam, bizonyára akkor jelent meg az írás, amikor keletre utaztam.
– Egyébiránt – mondta Morgan –, téves az elnevezés: McGregor-szurdok lenne helyesen.
Drágám – fordult a feleségéhez –, Mr. Elderson felborította a borát.
Ez nem túl pontos kifejezése volt a történteknek – ugyanis az egészet elejtettem, a poharat is
beleértve.
– Valaha egy öreg kalyiba állt a szurdokban – folytatta Morgan, miután az általam okozott
rendetlenséget helyrehozták –, amely röviddel ott jártam előtt összeomlott, jobban mondva
szétesett, mert a törmelék szanaszét hevert, még a padlózatot is mintha deszkáról deszkára
fölvagdosták volna. Két egyszerű alvóhely még a helyén volt, majd társammal egy kockás sál
darabkáira figyeltünk fel. Miután közelebbről megvizsgáltuk, rájöttünk, hogy egy nő vállát borította,
akinek testéből csak a csontok, a rájuk szikkadt barna bőr és imitt-amott némi ruhacafrang maradtak
meg. De kíméljük meg ettől Mrs. Morgant – mosolyodott el.
Valóban, a hölgyön inkább az utálat, mint az együttérzés jelei mutatkoztak.
– Azt azonban még hadd mondjam el – folytatta házigazdám –, hogy a koponya több helyen
betört, valami tompa szerszámmal verhették szét; és maga az eszköz, egy vérmocskos csákány is ott
hevert a közeli deszkák alatt.
Mr. Morgan a feleségéhez fordult.
– Ne haragudj, drágám – mondta negédes komolysággal –, hogy e kellemetlen részleteket
emlegetjük, de minden bizonnyal egy házastársi viszály termeszetes, ám igen sajnálatos
körülményeire utalnak, amit kétségtelenül a szerencsétlen feleség engedetlensége váltott ki.
– Jobb is, ha elnézem neked – válaszolta az asszony higgadtan – hiszen annyiszor kértél rá.
A házigazdám kifejezetten élvezte, hogy továbbmesélheti a történetet.
 – Ezt és egyéb körülményeket figyelembe véve – mondta –, az esküdtszék úgy találta, hogy a
megboldogult Janet McGregor halálát valamely ismeretlen személy ütései okozták; de hozzátette,
hogy a tettes gyaníthatólag férje, Thomas McGregor lehetett. Csakhogy Thomas McGregor soha nem
került elő, senki nem hallott róla többé. Úgy tudták, hogy a házaspár Edinburgh-ből jött, csakhogy...
Drágám, nem látod, hogy összekeverted Mr. Elderson csontos- és kézmosó edényét?
Egy csirkecsontot véletlenül a kézöblítőbe dobtam.
– Egy kis faliszekrényben még egy fényképet is találtam McGregorról, de ennek a segítségével
sem tudtunk a nyomára bukkanni.
– Megengedi, hogy megnézzem? – kérdeztem.
A kép egy sötét bőrű férfit ábrázolt, gonosz ábrázatán a halántéktól a fekete bajuszig hosszú
sebhely éktelenkedett.
– Egyébként, Mr. Elderson – kérdezte nyájas vendéglátóm –, miért kérdezett a McGregor-
szurdokról?
– Egyszer elvesztettem a környéken egy öszvért – válaszoltam –, és– ez a balszerencse... eléggé
felbosszantott.
– Drágám – mondta Mr. Morgan egy tolmács gépies hanglejtésével –, nyilván e veszteségnek
tudható be, hogy Mr. Elderson kávéjába véletlenül bors került.
(Bökös Borbála fordítása)