Moldova György: Tisztelet Komlónak

Mielőtt kézbe venném a kötetet, izgalommal gondolok arra, hogy megismerem-e

majd azt a Moldovát, aki hét-nyolc évvel korábban különös történeteinek parttala-
nul áradó meséjével nyerte meg a tetszésemet. Felfokozza várakozásomat, hogy
olvasom és hallom, az Esték a téren bizarr ötletekre épülő kis írásainak, a Gáz-
lámpák alatt és Az elátkozott hivatal kitűnő szatíráinak szerzője megváltoztatta
hangját a Tetovált kereszt és a Hajósok éneke című legutóbb megjelent könyveinek
nagyobbik felében. (A mesébe illő, szinte hihetetlen történetek helyébe valódi ese-
mények kerültek, a szatirikus hangot felváltotta a tárgyilagos riporteri szűkszavúság.)
Aggodalmam — gyorsan kiderült — alaptalannak bizonyult: Vas Zoltán neve
felidézi az ötvenes évek hangulatát, amelyet Az elbocsátott légió, a Magányos
pavilon s a Malom a pokolban jeleneteiben megismertem. Azután olvasom ezeket a
másutt sehol fel nem bukkanó neveket, mint Kozjancsics, Preisendorfer, Wietorisz,
Appelshoffer, s gondolatban régi olvasmányélményeim hőseinek neve jut eszembe.
Mert aki olvasta Moldova műveit, ismeri Flanderát, Altschuler Nagyezsdát, Zweck
Bandit, Jascsák Bélát, Zörgő Rafaelt, Kaját és Szigecsánt, utóbbiakat éppen Kom-
lón hozta össze a sors. De megtaláltam azokat a szólás értékű mondásokat is —
igaz, ezúttal egy kezemen megszámlálhatom előfordulásuk számát —, amelyeket
Moldova bizonyára aprólékos gonddal válogat ki bőséges, gazdag gyűjteményéből.
S mire az utolsó sorokhoz érek, nincs kétségem: Moldova legújabb írásában is fel-
lelhetők mindazok a motívumok, amelyek korábbi művei alapján őt oly eredeti
jelenséggé tették: a nehéz fizikai munka becsülete, az ember, a próbák és „meg-
méretések" egymáshoz való viszonya, a népi káderek ú t j a a magasba és zuhanása
a mélybe, a labdarúgás szeretete, s természetesen a féktelen mesélő kedv.
Keressük meg tehát azokat a szálakat, amelyek — Moldova műveinek ismere-
tében elmondhatjuk — szinte minden írását át- meg átszövik s amelyek a Tisztelet
Komlónak! címűben is fellelhetők! Hogyan változott az író művészete? Bár témáit
főként az élet perifériáján végbemenő .változások iránti érdeklődés jellemzi — talán
a témák feldolgozatlansága miatt, talán amiatt, hogy feltárja és bizonyítsa: az em-
berek magatartása éppen embervoltuk miatt alig különbözik egymáséitól, bármily
különös körülmények között éljenek is — ezúttal országjárásának részben már fel-
térképezett, megismert és megismertetett területére tér vissza. Ez a visszatérés ve-
szélyes, bár bizonyító .erejű is. Veszélyes, mert a felületes szemlélőnek azt súgja:
Moldova kifulladt, a hagyományos szépirodalmi tevékenységnek hátat fordított, s az
irodalmi élet hullámai a könnyű ellenállás irányába sodorták. Irodalmi szociográfiát,
szociográfiai elemekkel tűzdelt féltudományos, félművészi riportokat ír, hódol a
divatnak. S tegyük hozzá, a szerző is hallja, sőt, egyik olvasója leveléből olvassa
is ezt a vádat, válaszol is rá könyve „fülén": „Én igyekeztem gyakran az emléke-
zetembe idézni, hogy legalább négy-öt ember dolgozik a gyárakban, vagy a földe-
ken néhány órát csak azért, hogy én nyugodtan írhassak, és ez bizonyos kötelezett-
ségeket ró rám, tudomásul kell vennem eltartóim természetét és k í v á n a l m a i t . . .
Az átlagos ember élete az egész világon leszűkült, a munkán kívül napi néhány
útra korlátozódik: munkahely—lakás—üzletek — néhány ismerős család viszonyla-
tában, azt viszont mindenki szeretné tudni, mi történik az országban, hogy alakul a
hozzá hasonlók sorsa. Erre a kérdésre, úgy gondolom, a riport és a szociográfia
adhatja meg a legpontosabb választ és ez gyakran többet jelent két bablevesbe
elegendő irodalmi babérnál is."
Moldova írásait nem magának a fizikai munkának a leírása teszi eredetivé,
hanem a novella- és regényhősök életútjának s a jellemformáló munkának egymás-
hoz való viszonya, e viszony jellemzése, az eredmények összegezése. Az erőfeszí-
tések eredményének kivárása, a virtusból végzett munka dicsérete, általában véve a
munka becsülete, a munka pátoszának megjelenítése. A Tisztelet Komlónak!, amely

8 Tiszatá) 113
egyébként A munka himnusza címet is kaphatta volna, az eddigi életműben szét-
szórt, a fent jellemzett természetű villanásoknak egyetlen fénynyalábba való össze-
gezése. A könyvnek a legjobban sikerült fejezetei nem véletlenül éppen azok, m e -
lyekben az áldozatvállalás, az erőn fölül vállalt és a vállalásból kötelességgé érő
tevékenység láza vibrál. „Egy vájár reggel lemaradt a buszról, félt, hogy a bumli
miatt elveszti félévi hűségjutalmát, negyvenöt kilométert futott és kapaszkodott
Komlóig, utána még leszállt egy nyolcórás műszakba." Az idézetből n e m nehéz
ráismerni az Esték a téren-sorozat meséiéinek megbocsátható nagyotmondására sem.
De ugyanarra emlékeztet egy másik idézet is. „Harmincnégy percig tartottam a
hátamon ötvenegy csille szenet. . . . Aztán kiszabadítottak óvatosan. Ki akartak ve-
zetni, de én azt mondtam: előbb, gyerekek, megpsináljuk az omlást." S íme, itt
van a Tisztelet Komlónak! másik, a többi műhöz kapcsolódó szála: a mesélőkedv.
Meg kell mondani: Moldova kitűnő riportjai, néhány kisregénye, sikeres szatírái
ellenére elsősorban és mindenekfölött novellista. Akkor van igazában elemében, h a
az adatgyűjtések, barangolások szünetében egy-egy jó figurára talál, aki mesélni
kezd. Ilyenkor az anyaggyűjtő riporter leteszi a tollat, a jegyzettömböt, s áhítattal
hallgat. Megpihen a nyersanyag összeszedése közben, de bizonyára a könyv írásakor
is ezeknél a részeknél. Ezeknek a fejezeteknek még a bevezető mondatai is az Esték
a téren rövid történeteinek kezdő soraira emlékeztetnek.
Bár — fentebb említettük — Moldova művének legfőbb értékét a műben szét-
szórt és kisebb-nagyobb önálló elbeszéléssé érő epizódok adják, de n e m idegen a
szerzőtől a szociográfia műfaja sem. Tömör, jellemző válaszokat váró riporteri k é r -
dései mellett ugyan ritkán vállalkozik értékelésre, de nincs is erre szükség. Komló
jelenének, szürke hétköznapjainak és ritka ünnepeinek leírása a töprengésre kész-
tetett olvasó előtt felvázolja a város jövőjét is, valahogy ilyesféleképpen: Komló léte
és jövője = a szén léte és jövője. Éppen ezzel magyarázható, hogy a szerző az első
sortól az utolsóig megmarad a könyvet borító lap fekete-fehér színénél: nem szépít,
lerombol minden légvárat, nem látja rózsaszínben a jövőt, nem érzeleg, legfeljebb
az ötvenes évek „Nagy Komló" ábrándjára vagy a széncsaták idejére emlékezik
némi nosztalgiával. Tárgyilagos, mértéktartó ítélkezés, helyenként talán némi balla-
disztikus borongás, szomorkás hang jellemzi a Tisztelet Komlónak! című szo-
ciográfiát.
A kimértség, a tárgyilagos riporteri magatartás, a ritkán elhangzó írói véle-
mény nem teszi pártatlanná Moldovát. A címben leírt tisztelet az írásnak szinte
minden sorából előbukkan, azoknak az embereknek szól, akik gyakran közelítik
meg az ember fizikai teljesítőképességének határát — magán- vagy közérdekből —,
akik cselekedeteikben az emberi értékek védelmét hordozzák, legyenek bányászok,
mérnökök, zenetanárok.
Moldova György legújabb könyve a Magyarország felfedezése sorozatban jelent
meg. Csak ennek tudatosításával vállalkoztunk eddig is értékmérő, elemző m u n -
kánkra. De ez a tény az olvasót is kötelezi. Baranya megyében éppen úgy, mint
Csongrádban, illetve egész Magyarországon. Szociográfiai értelemben ugyanis az a d j a
az írás értékét, hogy a szerző-riporter felfigyel azokra a jelenségekre, amelyek n e m -
csak Komlóra jellemzőek. A helyi jólértesültség senkit sem jogosít fel arra, hogy
személyes vonatkozásokra egyszerűsítse azokat a dolgokat, amelyeknek éppen álta-
lánosságban, vagyis személytelenül van jelentősége.
Moldova legújabb kötete az eddigi életmű kiteljesedésének bizonyítéka, egy kí-
sérlet a szociográfia és a hagyományos szépirodalmi műfajok közelítésére, a közéleti
elkötelezettség vállalása, s nem valamiféle irodalmi divatnak a követése. Az orszá-
got jól ismerő író-riporternek szinte törvényszerűen kellett vállalnia az ú j k o r i fel-
fedező szerepét a hatvanas évek végének Magyarországán. (Szépirodalmi, 1971.)
CS. FARKAS ISTVÁN

114