ÉRZÉKELÉS

Az érzékszervek, az idegrendszer lehetővé teszik a környezet észlelését és az

ahhoz való alkalmazkodást.

Az idegrendszer

Az idegrendszer idegsejtek, idegvezetékek, szinapszisok, ganglionok és

idegszövetből álló struktúrák összessége. Az idegrendszer alapegysége az
idegsejt vagy neuron. Többféle neuronról beszélhetünk. A szenzoros neuron
(érző idegsejt) információt szállít a gerincvelő és az agy felé, a motoros neuron
(mozgató idegsejt) jeleket visz az izmokhoz, a mirigyekhez az agyból és a
gerincvelőből.

Az idegsejtben zajlanak le az ingerlés és ingervezetés folyamatai. Az

idegrendszer központi idegrendszerre (agy és gerincvelő) és perifériális
idegrendszerre (az agyból és a gerincvelőből kiinduló, a testrészekhez vezető
idegek) oszlik.

A perifériális idegrendszer szomatikus (receptorokból, izmokból, idegekből)

és vegetatív részekből (belső szervek és mirigyek működésének szabályozása)
állnak. A két rendszer autonóm módon szabályozza az anyagcsere-működést, a
vérnyomást, a szívizom, a mirigyrendszerek és a sima izomzat működését. Fontos
szerepük van az érzelmi reakciók kialakulásában is.

Ábra: Az idegrendszer felépítése

Az érzékelés folyamata

Az arcunk a legegyénibb testrészünk. Szemünk, fülünk, orrunk és szájunk

alakja és mérete az, ami annyira megkülönböztet bennünket másoktól. De az arc
részeinek elsődleges funkciója nem az, hogy felismerhetővé tegyenek minket;
abban segítenek, hogy érzékelni tudjuk a világot. Szemünk lát, fülünk hall, orrunk
szagol, szájunk ízlel, és a néhány további érzéklettel együtt ezek szolgáltatják a
világról alkotott tudásunk nagy részét. Nézzünk úgy arcunkra, mint a testünkön
hordozott bonyolult érzékelőrendszerre, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük a
külvilágot.

Az a világ, amelyet érzékszerveinken keresztül ismerünk, nem ugyanaz, mint

amelyet más fajok érzékelnek. Mindegyik érzékszervünk az ingereknek arra a
tartományára van hangolva, amely fontos az önfenntartásunk szempontjából, de
érzéketlen az ezen kívül eső ingerekre. A különböző fajok különböző
ingertartományokra érzékenyek, mert különböző önfenntartási szükségleteik
vannak. A kutyák például sokkal érzékenyebbek a szagokra, mint mi, mert az
önfenntartásuk szempontjából döntő tevékenységekben, mint az élelemkeresés, a
nyomjelzés és a fajtársak azonosítása, erősen a szagokra hagyatkoznak.
 A mindennapi életben gyakran többféle érzékelés működik egy-egy
cselekedetben: látjuk a barackot, érzékeljük a felszínét, szagokat és ízeket érzünk,
ha beleharapunk, és halljuk, ahogy rágjuk. Az elemzés céljából azonban külön-
külön vizsgáljuk meg az egyes érzékleteket, azaz érzékleti modalitásokat.

A környezetből jövő ingerhatásokat az érzékelő apparátusok (analizátorok)

teszik lehetővé. Az analizátor több részből áll:
a környéki érzékszerv (receptor),
az érzőidegpálya,
az agyi idegsejtek által alkotott központok.

Az érzékelés az alapja valamennyi bonyolultabb és magasabb szintű

megismerési folyamatnak. Érzékelés nélkül nem lehetséges emlékezés, képzelet és
gondolkodás.
Nem minden inger vált ki érzékelést pl. nem érezzük ha hajszál esik a
kezünkre. Azt a legkisebb erősségű ingert, amely már érzékletet vált ki, az
érzékelés abszolút alsó küszöbének nevezzük. Az érzékelés felső küszöbbe az a
legnagyobb ingererősség, amelynek érzékelése még lehetséges. A küszöbök
egyéniek, minden embernél más. Az ingereknek azt a legkisebb változását, amely
már elváltozást okoz az érzékletben, különbségküszöbnek nevezzük, más néven
éppen észrevehető különbség (ÉÉK).
A különbségküszöb is változik egyénenként és érzékszervenként. Minél
erősebb az inger, annál nagyobb mértékben kell azt megváltoztatni ahhoz, hogy a
változást észre vehessük.
Érzékszerveink érzékenysége nem állandó. Változik, ha megváltoznak az
érzékszerve ható ingerek, az egyidőben ható ingerek kölcsönhatása következtében,
az életkörülmények hatására.
Az érzékenységnek azt a változását, amelynek során érzékszerveink
alkalmazkodnak a rájuk ható ingerek erősségéhez, adaptációnak nevezzük. Pl.
orrunk egy idő után alkalmazkodik a szagokhoz, szemünk alkalmazkodik a sötét
szobához, stb.
Az egy időben ható ingerek hatására is változik az érzékenységünk. Pl. erős
fénypontok között a gyenge fénypontot nehezen vesszük észre, édes sütemény után
az alma ízetlennek tűnik. Ez a kontrasztjelenség.
Érzékszerveink érzékenysége azonban főleg az életkörülmények hatására
változik meg. Egyes érzékszervek teljesítménye különösen akkor növekszik meg,
ha más érzékszervek működése bizonyos okok miatt gátolt.

A RECEPTOROKTÓL AZ AGYIG

Az agynak hatalmas munkája van az érzékelésben. Mindegyik érzéklet csak

egy bizonyosfajta ingerre érzékeny, a látás a fényenergiára, a hallás és a
tapintás a mechanikai energiára, a szaglás és az ízlelés a kémiai energiára.

Az agy azonban ezek egyikét sem érti meg, az csak az idegimpulzusok

elektromos jeleinek nyelvén beszél. Mindegyik érzékletnek először valahogy le
kell fordítania az általa felfogott fizikai energiát elektromos jelekre, hogy ezek a
jelek végül eljuthassanak az agyba. Ezt a fordítási folyamatot nevezzük
transzdukciónak. Ezt az érzékszervek erre specializált sejtjei, a receptorok
hajtják végre.
 A látás receptorai például a szem hátsó felületén egy vékony rétegben
helyezkednek el. Minden látóreceptor fényre reagáló vegyületeket tartalmaz, és ez
a reakció indít el egy olyan folyamatot, amely idegimpulzusokat eredményez. A
hallás receptorai a fül mélyén rejtőzködő szőrsejtek. A levegő rezgése, vagyis a
hang ingere meghajlítja ezeket a szőrsejteket, és ez vezet idegimpulzushoz. A többi
modalitásra is hasonló leírások alkalmazhatók.

A receptor egy sajátos neuron, amely amint aktiválódik, elektromos

jeleket továbbít a kapcsolódó idegsejtekhez. A jelek végighaladnak a
gerincvelőn az agykéreg fogadó területeiig.

Minden érzékleti modalitás különböző agyi fogadó területtel rendelkezik.

Az elektromos jel az agyban valahol érzékleti élményt hoz létre. Amikor például
érintést érzünk, az élmény valahol az agyban „jelentkezik”, nem a bőrünkön. De
azokat az elektromos impulzusokat, amelyek az érintés élményét hordozzák, a
bőrben lévő receptorok által gerjesztett elektromos impulzusok okozzák.

A receptoroknak és az agyba tartó idegpályáknak mind az intenzitást, mind a

minőséget kódolniuk kell. Az ingerintenzitás kódolásának legfőbb eszköze az
idegimpulzusok gyakorisága. Szemléltessük ezt a tapintással. Amikor valaki
megérinti a karunkat, idegrostjainkban egy sor idegimpulzus keletkezik. Ha a
nyomás nő, az impulzusok nagysága nem változik, de a számuk emelkedik.
Ugyanez igaz a többi modalitásra is. Általában minél nagyobb az inger
intenzitása, annál gyakoribb az idegsejtek kisülése és az inger észlelt erőssége.

A LÁTÁS
Embernél, állatnál legfontosabb érzékelés a látás. A külvilágból származó
információink legnagyobb részét látás útján szerezzük. A látás ingere a fény.
A fény elektromágneses sugárzás, mely hullámhosszal rendelkezik, mely a
legrövidebb kozmikus sugaraktól (a centiméter 4 ezer billiomod része) a
leghosszabb rádióhullámokig (több kilométer) erősen változik. Szemünk ennek
csak nagyon kis részére érzékeny – megközelítőleg a 400-tól 700 nanométerig
(nm) terjedő hullámhosszakra. A nanométer a méter egymilliárdod része, így a
látható energia az elektromágneses energiának csak nagyon kis részét teszi ki.

A látható terjedelembe tartozó sugárzást nevezzük fénynek; minden más

hullámhosszra vakok vagyunk.

Az emberi látórendszer részei a szem, az agy számos része és az ezeket

összekötő pályák. A szemnek két része van: az egyik a képet alakítja ki, a másik a
képet fordítja át elektromos impulzusokká.
A szem képalkotó rendszere úgy működik, mint egy fényképezőgép. Feladata,
hogy a tárgyakról visszaverődő fényt úgy fókuszálja, hogy az a tárgy képét
formálja a retinán, a szemgolyó hátsó oldalát borító vékony rétegen. A szaruhártya,
a pupilla és a lencse alkotják a szem képalkotó rendszerét. Ezek nélkül csak fényt
látnánk, mintákat nem.

A színlátás
Minden fény egyforma, hullámhosszukat kivéve. Látórendszerünk valami
csodálatos dolgot csinál a hullámhosszal – színné változtatja, méghozzá a
különböző hullámhosszakat különböző színekké. A rövid, 450–500 nanométer
hullámhosszúságú fények például kéknek látszanak, a közepes, 500–570 nm-es
fények zöldnek, a hosszú, 620–700 nm-es fények vörösnek.
A napfény az összes hullámhosszú fénysugarakat tartalmazza. Egyszerű
prizma segítségével fel is bontható a különböző hullámhosszú fénysugarakra. így
áll elő az ún. színkép, a spektrum.
A színlátás három dimenzióban írható le: világosság, árnyalat és telítettség.
A világosság a fény észlelt intenzitása.
Az árnyalat a színnévvel leírt minőségre utal, mint például a vörös vagy a
sárgászöld.
A telítettség a fény élénkségét vagy tisztaságát jelenti: a telítetlen szín
fakónak vagy fehéresnek tűnik (például a rózsaszín); a telített színek fehér
nélkülinek tűnnek. A 400–700 nanométeres hullámhossztartományban, amelyre
érzékenyek vagyunk, mintegy 150 színt tudunk megkülönböztetni. Ez azt jelenti,
hogy meg tudunk két olyan hullámhosszat különböztetni, amelyek egymástól 2
nanométer távolságra vannak, vagyis az ÉÉK hullámhosszak esetén 2 nanométer.
Mivel mind a 150 különböző színnek sok világossága és telítettsége is lehet, a
megkülönböztethető színek számát mintegy 7 millióra becsülik! Továbbá az
amerikai Nemzeti Szabványügyi Hivatal becslése szerint az angol nyelv ezek közül
7500-at meg is tud nevezni
Megkülönböztethetünk alapszíneket és kevert színeket. Csak hat olyan szín
van, amely alapszínnek tekinthető: a piros, a sárga a zöld, a kék a fehér és a fekete.
Minden további szín e hat alapszínnek valamilyen keveréke.
A valósághű színreprodukció a televízióban vagy a fényképen azon alapszik,
hogy sok szín létrehozható néhánynak a keverékéből. Ha például nagyítóval
megvizsgáljuk a tévé képernyőjét, látni fogjuk, hogy a képet alkotó apró
pontoknak csupán három lehetséges színük van (vörös, zöld, kék). Az additív
színkeverés azért lehetséges, mert a pontok olyan közel állnak egymáshoz, hogy
retinaképük átfedésben van.
Nem mindegyik két szín keveredhet közös színélménybe. Elsősorban azok
keveredhetnek, amelyek a spektrumban egymás után következnek; pl. van
sárgáspiros, de nem lehetséges pirosaszöld vagy sárgáskék. Az egymással közös
színélménybe nem keveredhető színeket ellenszíneknek nevezzük.
Az ingerek időbeli viszonyain alapulnak az utóképek. Ha erős fényinger hat
ránk, pl. napba nézünk vagy lámpába, s utána behunyjuk szemünket, ez a hatás
még egy ideig tart. Ezt pozitív utóképnek nevezzük.
Ha egy fehér papírra piros papírcsíkot teszünk, és 40-50 másodpercig nézzük,
majd elvesszük a piros csíkot, a fehér papíron zöld utóképet kapunk. Ha a fehér
papírra zöld csíkot teszünk, piros utóképet kapunk. Ezeket negatív utóképnek
nevezzük (ellenszínek).
Hasonló összefüggéseken alapszik a világosságkontraszt és a színkontraszt is.
Pl. ugyanaz a szürke fehér alapon sötétebbnek, fekete alapon világosabbnak
látszik. Ezt világosságkontrasztnak nevezzük. Zöld alapon a szürke széle
pirosasnak tűnik, piros alapon zöldesnek. Ezt szinkontrasztnak nevezzük.

SZÍNLÁTÁSZAVAROK. Noha a legtöbb ember sokféle színt elő tud állítani

három alapszín keverékéből, egyeseknek két alapszín is elegendő ehhez. Ezek az
emberek (a dikromátok) színtévesztők, minthogy összetévesztenek olyan színeket,
amilyeneket a normális látású (trikromát) emberek meg tudnak különböztetni. De a
színtévesztők azért még látnak színeket. Nem így a monokromátok, akik
képtelenek a hullámhosszak megkülönböztetésére. A monokromátok színvakok. A
legtöbb színlátászavar genetikus eredetű. Férfiaknál gyakrabban fordul elő (2
százalék), mint nőknél (0,03 százalék), mivel a rendellenességet az X-
kromoszómán elhelyezkedő recesszív gének hordozzák
A HALLÁS
A látás mellett a hallás a fő eszközünk a környezeti információk
begyűjtésében. Legtöbbünk számára egyben a kommunikáció fő csatornája és a
zene hordozója is.
A hang a tárgyak mozgásából vagy rezgéséből származik, például amikor
a szél keresztülfúj egy fa ágai között. Amikor valami mozog, a környező
levegőmolekulák egymáshoz nyomódnak, majd más molekulákhoz ütköznek, és
ezeket ismét egymáshoz nyomják. Az így létrejövő hullám a víz fodrozódásához
hasonlít, amikor egy követ ejtünk bele.
 Az egyszerű hang frekvenciája a másodpercenkénti ciklusok száma
(hertz, rövidítve Hz), amely megmutatja, hogy milyen gyorsan mozognak a
molekulák oda-vissza. A frekvencia képezi a hangmagasság, a hang
legjellegzetesebb minősége észlelésének alapját.

Az egyszerű hang észlelésének egy másik fontos szempontja a hang

intenzitása. A hang intenzitását általában decibelben adjuk meg.
A hallórendszer a fülekből, az agy egyes részeiből és számos összekötő
idegpályából áll. Amint a szem, a fül is két rendszert tartalmaz. Az egyik erősíti és
továbbítja a hangot a receptorokhoz, amit a másik rendszer felvesz és
idegimpulzussá alakít. A továbbítórendszerhez tartozik a külső fül, amely a
fülcimpát és a hallójáratot tartalmazza, és a középfül, amelyen a dobhártyát és a
három hallócsontocskát: a kalapácsot, az üllőt és a kengyelt értjük. A
transzdukciós rendszer a belső fül egyik részében, a csigában helyezkedik el,
amely a hang receptorait tartalmazza.

A fiatal felnőttek a 20 és 20 000 Hz közötti frekvenciákat hallják.

A hang sajátosságai:
a) A hang erőssége, amelyet a hanghullámok amplitúdója, vagyis a kilengések
nagysága határoz meg.
b) A hang magassága, amelyet a hanghullámok rezgésének gyakorisága,
frekvenciája határoz meg. A túl alacsony frekvenciájú hangokat (pl. 15—20 alatt)
még nem, a túl magas frekvenciájú hangokat (20 000-en felül) pedig már nem
érzékeljük. Egyes állatok (kutya, macska stb.) ezeket az ultrahangokat is felfogják.
A denevér pedig saját maga által kibocsátott ultrahangok visszaverődése által
tájékozódik. A beszédhangok rezgésszáma kb. 6-8 ezer között van.
c) A hang színezete, amelyet az alaphanghoz társuló ún. felhangok határoznak
meg. A rezgések lehetnek szabályosak, szabálytalanok, periodikus és nem
periodikus rezgések, vagyis zenei hangok és zörejek. A hangszínezet nagy szerepet
játszik abban, hogy az azonos erősségű és magasságú hangokat meg tudjuk
egymástól különböztetni. Azonos hang más színezetet nyer pl. zongorán, csellón
vagy énekben. Az emberi beszéd zenei hangokból és zörejekből áll. (Zenei hangok
a magánhangzók és zörejek a mássalhangzók.)
Emlékképeink alapján elképzelhetünk vagy gondolatban létrehozhatunk olyan
zenei élményeket, amelyeket közvetlenül nem érzékelünk, nem észlelünk. Ezt
belső hallásnak nevezzük. Megkülönböztetünk abszolút és relatív hallást.
Abszolút halláson azt a képességet értjük, amellyel valamely hang magasságát más
hangoktól függetlenül is meg tudjuk határozni. A relatív hallás azt fejezi ki, hogy
egy adott hanghoz viszonyítva meg tudjuk határozni más hangok magasságát.

A szaglás és ízlelés
A szaglás ingerét gáznemű anyagok kémiai hatása idézi elő. Ezek a
levegővel elkeveredve bejutnak a szagló érzékszervbe, és így válnak a szaglás
ingerévé.
A szaglórendszer az orrüreg receptorait, az agy egyes területeit és az
összekötő pályákat tartalmazza. A szag receptorai az orrüregben helyezkednek
el. Amikor a receptorok szaglórostjai (a szaglóhámból kinyúló szőrszerű
szerkezetek) egy illatanyag molekuláival érintkeznek, elektromos impulzus
keletkezik; ez a transzdukció folyamata.
A megkülönböztethető szagok száma igen nagy. Egyes pszichológusok
szerint kb. 60 000. A szagérzékletek sokaságát még nem sikerült olyan rendszer
szerint felosztani, ami általánosan elfogadott lenne. Különböző szerzők más-más
alapon osztályozzák a szagokat, illatokat, rendszerint egy-egy konkrét anyaghoz
kötve, pl. rózsaillat. A szaglásnak az állatoknál általában nagyobb szerepe van,
mint az embernél.

Az ízérzékelés szintén kémiai természetű, de ingere nem gáznemű anyagok,

hanem folyadékban oldott vegyi anyagok hatása, amely a különböző oldott
anyagokkal és a nyállal jut el érzékszervünkhöz.
Az ízlelés ingeréül a nyálban oldódó anyagok szolgálnak. A nyál sós vízhez
hasonló folyadék. Az ízérzékelés szerve a nyelv. Ennek felső rétegében
ízlelőbimbók vannak. Ezek ízlelősejteket tartalmaznak, amelyekben idegrostok
végződnek.
Négy alapízt különböztetünk meg: az édeset, a sósat, a savanyút és a
keserűt.
A nyelv különböző pontjai különbözőképpen érzékenyek az ízekre: az édeset
főleg a nyelv hegyével, a savanyút a nyelv oldalával, a keserűt a nyelv tövével, a
sósat a nyelv egész felületével érzékeljük.
A szagláshoz hasonlóan az ízlelés is aktív érzékelés. Fokozottabban
érzékeljük az ízeket, ha a nyelv mozog. Ha orvosságot veszünk be, éppen
ellenkezően járunk el, arra törekszünk, hogy minél kisebb felületen érintkezzék a
nyelvünkkel, és a nyelv teljes passzivitásban maradjon.
A szaglás és az ízérzékelés szoros kapcsolatban vannak. Ezt különösen akkor
tapasztalhatjuk, ha meghűlünk, s a nyálkahártyák megduzzadnak. Ilyenkor sem az
ízeket, sem a szagokat nem érezzük megfelelően.
A szaglás és az ízlelés az érzelmi élettel és a közérzettel is kapcsolatban van.

A bőr érzékletei
Az alábbi négy érzékelés sorolható ide:
a) tapintási vagy taktilis érzékelés,
b) hidegérzékelés,
c) melegérzékelés,
d) fájdalomérzékelés.
A tapintás. Ingere a bőrfelület érintése, illetve a bőrfelületre gyakorolt
nyomás. A tárgyak ellenállásuk, nyomásuk szerint lehetnek kemények, puhák,
rugalmasak, érdesek, simák, hegyesek, tompák.
Az aktív tapintásnak nagy szerepe van az ember megismerőtevékenységében.
A tapintás különleges esete a vibrációs érzékelés. Egyik teljesítménye az, hogy a
bőrünk felülete a tárgyak rezgő mozgását közvetlen érintéssel felfogja. A másik,
még érdekesebb teljesítmény, amikor bőrünk felülete a levegő rezgéseit is felfogja.
Ez az érzékenység különösen a vakoknál, süketeknél fejlődik ki. Egyes vakok,
süketek így a zenét is élvezni tudták.
Amikor a tárgyakat megérintjük, hőmérsékletüket is érzékeljük.
Az ingerfolyamat kétféle lehet: ha az érintett tárgy hidegebb, mint a
bőrfelület, akkor az utóbbi hőt veszít, vagyis hő áramlik át a bőrből az érintett
tárgyba, ez a hőáramlás a hideg érzékelésének ingere. Fordított irányú hőáramlás
indul meg, ha a tárgy melegebb, mint a bőrfelület. Ez a hőáramlás a meleg
érzékelésének ingere.
A fájdalomérzékelés ingere olyan hatás, amely a bőr felületi rétegét megsérti
vagy túlságosan összenyomja. Ezeket az ingereket a bőr mélyebb rétegeiben
elhelyezkedő érző idegvégződések fogják föl. Számuk kb. 3 millió. Legsűrűbben a
mélyebb részeken és hajlatokban találhatók.
A fájdalom legalább annyira a lélekre is tartozik, mint amennyire az
érzékelőreceptorokra.
Belső szerveink működését, állapotát is érzékelni tudjuk. Ide soroljuk a
vegetatív funkciókkal kapcsolatos érzékeléseket, mint pl. az éhség, szomjúság
érzékelése, a test egyes szerveinek (szívnek, májnak), egyes szervrendszereinek
(emésztés, légzés, vérkeringés) állapotát, működési eltéréseit, zavarait.
A szervi érzékletek az érzékelés határesetei. Részben már az érzelmekhez
tartoznak, mert legtöbbször nemcsak a belső állapot semleges jelzései, hanem
kifejezetten fájdalomérzések is.
A kinesztetikus érzékelés a testrészek elhelyezkedését, az
izommozdulatokban végbemenő változásokat regisztrálja. Minden aktív mozgás
lényegében izom-összehúzódás. E működés közben belső ingerek keletkeznek,
amelyek ugyanúgy működnek, mint a külső érzékelés ingerei.
Az egyensúly-érzékelés szerve, az ún. labirintus a belső fülben van. Az
egyensúlyi helyzetből való minden kitérésnél egy különleges képződmény a helyét
változtatja. Ez a mozgás szolgáltatja az egyensúlyi helyzetünk érzékelésének
ingerét. Bizonyos foglalkozásoknál és tevékenységeknél az egyensúly-
érzékelésnek nagy szerepe van (pl. űrhajósoknál, pilótánál, tornászoknál).