#placeholder003

Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.

Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti
nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a
kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a
kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás
fejlődését, és azt, hogy az egész világon minél több, minél jobb
minőségű magyar e-könyv minél könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet

szerzünk neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is
ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
 MIA SHERIDAN

megtalálni Edent

A szerelem csillagjegyében 6.

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Mia Sheridan
A mű eredeti címe: Finding Eden (Sign of Love Book 6)
Copyright © 2014 by Mia Sheridan

Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A szöveget gondozta: Molnár Eszter

This work was negotiated by Bookcase Literary Agency

on behalf of Rebecca Friedman Literary Agency.

A történet fikció. A nevek, a szereplők, a helyek, illetve a történet egyéb

részei vagy összefüggései a szerző képzeletének szülöttei. Bármilyen
egybeesés bizonyos eseményekkel, helyszínekkel, élő vagy régebben élt
személyekkel a véletlen műve.

ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-457-354-8
MOBI ISBN 978-963-457-355-5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Széll Katalin, Szombati Gabriella

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
– nem sokszorosítható.
 Ezt a könyvet Joannának ajánlom,
aki először tanított irgalomra és könyörületre.
 A Vízöntő legendája
A görög monda szerint Ganümédész kivételesen jóképű trójai
fiú volt.
Zeusz felfigyelt rá,s azonnal eszébe jutott, hogy tökéletes
pohárnok lenne belőle.
Ezért hát sas képében megragadta, és felvitte az istenek
otthonába, hogy szolgálja őket.
Ganümédésznek végül elege lett, szembeszegülése jeléül
kiöntötte az istenek összes borát,
nektárját és vizét,mert nem volt hajlandó többé Zeusz
pohárnoka lenni.
A víz mind rászakadt a földre, napokig tartó, szakadatlan
esőzést hozva.
Akkora özönvíz támadt tőle, hogy az egész világot maga alá
temette.
Ganümédészt később Vízöntőként, az eső isteneként tisztelték,
s felemelték a csillagok közé.
 Prológus

„Hisz én az egészet
teljesitem buzgón, s véghezviszem azt, amit óhajtsz.
Ámde kerülj közelébb: hadd tudjunk, bár kis időre,
egymást átkarolón jóllakni a bús zokogással.”
Homérosz: Íliász
Devecseri Gábor fordítása

EDEN

Vastag takaró alatt ébredtem, és tágra nyílt szemmel néztem

körül a szobában. Nem moccantam, csak füleltem. Próbáltam
rájönni, hol vagyok. Aztán felém igyekvő lépteket hallottam.
Megjelent előttem az idősebb férfi, az ékszerboltos, és megállt
az ágyamnál. Egyszer csak visszatértek az emlékek: ahogy
összetöröm a vázát, a medállal fizetem ki az árát, a
hajléktalanszálló, az ájulás. Felpislogtam rá. Az ösztöneim
követelték, hogy harcoljak vagy meneküljek, ezért
körbepásztáztam a szobát.
– Semmi baj, csak elájultál. A sofőröm segített berakni a
kocsiba. A házamban vagy.
Felültem, és feljebb húztam magamon a takarót. Minden
ruhám rajtam volt, de a cipőmet valaki levette.
Szóra nyitottam a számat, ám nem tudtam, mit mondjak.
Ekkor megint nyílt az ajtó, és egy nő lépett be rajta, tálcával a
kezében.
Étel! Fickándozni kezdett a gyomrom, és azonnal megindult a
nyálelválasztásom a felém közeledő akárminek az illatától.
A nő letette a tálcát az ölembe, én pedig éhes tekintettel
bámultam le rá. Valami leves volt, mellette néhány zsemlével,
aminek a tetején apró cseppekben vaj olvadozott. A testem
átvette az irányítást. Majd kijutok innen, ha már ettem. Ennem
kellett. Abban a percben az éhség irányított, és túl erős volt
hozzá, hogy ellenálljak. Nem érdekelt, hogy hol vagyok, miért és
kivel. Csak az ennivaló számított. Reszkető kézzel fogtam meg a
kanalat, és elkezdtem magamba tömni az ételt. Közben
felpillantottam az ékszerboltosra és a házvezetőnői egyenruhát
viselő nőre az oldalán. Mindketten szomorú, de kíváncsi
szemmel néztek rám.
A nő tett felém egy lépést.
– Lassabban, gyermekem! Már nem ettél egy ideje. Beteg
leszel, ha túl gyorsan eszed meg. Próbálj meg lassítani!
Aztán a hátamra tette a kezét, és lusta köröket írt le vele,
mialatt visszafogtam a lapátoló mozdulatokat. Egy darabig csak
a nem éppen úri hölgyhöz méltó szörcsögésem hallatszott,
utána pedig a csámcsogásom, ahogy három-három harapásra
egymás után magamba tömtem a zsemléket. A nő gyengéd
simogatása végig nyugtatgatott, és emlékeztetett rá, hogy olyan
lassan egyek, amennyire csak tudok. Néha úgy éreztem, mintha
vissza akarna jönni, amit lenyeltem, de aztán mégsem. Amikor
befejeztem, fogtam a szalvétát, megtöröltem a kezemet és az
arcomat, aztán leraktam. Túlságosan zavarban voltam ahhoz,
hogy rájuk nézzek. Lassan kezdett visszacsordogálni a
büszkeségem most, hogy már nem voltam éhes.
– Helyes, így már jobb – jelentette ki a nő.
Felpillantottam együttérző arcára. Olyan rég volt velem
kedves bárki is! Könnyek szöktek a szemembe, de elfordultam,
még mielőtt kicsordultak volna. Levette a kezét a hátamról,
megfogta a tálcát, aztán közel hajolt a férfihoz, hogy mondjon
neki valamit, végül kiment a szobából.
Fel akartam kelni az ágyból, de a férfi a vállamra tette a kezét.
– Kérlek, maradj itt ma éjszakára! Szívesen látunk. Ott a
fürdőszoba – biccentett balra egy zárt ajtóra. – És amúgy sem
lakik már senki ebben a szobában. Kérlek, maradj! Ez a
legkevesebb, amit megtehetek a… mai eset után.
 Kiszáradt ajkamat megnyalva körülnéztem, hogy mitévő
legyek. Iszonyúan itt akartam maradni, ezen a meleg helyen,
ahol rendes ágyban alhatok, de nem értettem, hogy miért
fogadott be ez a férfi.
– Eltörtem valamit, ami az öné – szólaltam meg végül.
– Igen, és megfizetted az árát – szorította össze a száját. – Akár
máshogy is el lehetett volna intézni. Ne haragudj, hogy nem
avatkoztam közbe!
Nem tudtam, mit mondjak, így hát csendben maradtam, és
csak néztem.
– Kérlek! Hadd tegyem jóvá a ma estével! Holnap pedig
beszélhetünk a… továbbiakról. Rendben?
Lefelé pillantottam az ölemben tördelt kezemre. Vagy igent
mondok, vagy visszamegyek a hideg utcára. De nem értettem,
milyen „továbbiakról” van szó, és ez aggasztott. Azért
bólintottam, és amikor felnéztem rá, mintha örült volna.
– Helyes. Zuhanyozz le, aludd ki magad! Reggel találkozunk.
Azzal sarkon fordult, és gyorsan távozott.
Miután elment, odasomfordáltam az ajtóhoz, hogy
ráfordítsam a kulcsot. Nekidőlve időt szántam rá, hogy most
először tényleg felmérjem a szobát. Gyönyörű volt. Valami
virágos borítás volt a falon. Odamentem, hogy végighúzzam a
kezemet a bársonyos, kissé egyenetlen felületen. Próbáltam
valamiféle hálát érezni a szép környezetért, de csak zsibbadt
tárgyilagosság volt bennem. Megfordulva megint az ágyra
néztem. A gazdag selyem és bársony ágynemű krém és lila
árnyalatokban játszott. Odasétáltam hozzá, mert teli hassal már
túlságosan csábító volt az alvás. Majd reggel lezuhanyozom.
Visszamásztam a tiszta ágyneműbe. Még mindig teljesen fel
voltam öltözve. Gyorsan a szárnyai alá vett az éjsötét álom, és
áldott feledést hozott.
Hajnalkákról álmodtam. És róla, a szerelmemről. Könnyed
képek hullámzottak egy akkora vízfelszínen, ami teljesen
elnyelt. Nem volt elég levegőm, hogy a nevét kiáltsam, hogy
elmondjam neki, amit tudnia kell – hogy szeretem, mindig is
szeretni fogom, belőle merítek erőt, és ő a gyenge pontom, a
végtelen örömöm és a legnagyobb bánatom.
Sírva, levegő után kapkodva, de csendben riadtam fel.
Kimentem a fürdőszobába, egykedvűen kibújtam a
ruháimból, és egy pillanatra odaálltam a tükör elé. Lapos
hasamat simogatva visszatartottam a zokogást. Beálltam a forró
zuhany alá, és hátrahajtott fejjel nekiálltam megmosni a
hajamat. Aztán elcsüggedve szabadjára engedtem azt, amit az
elmúlt egy hétben annyira visszatartottam. A zuhanytálcára
rogyva nekidőltem a falnak, és végre sírhattam, miközben a
bőgésemet túlharsogta a víz csobogása.

•••

Frissen lezuhanyozva és felöltözve léptem ki a hatalmas

folyosóra, miután a gyász terhének legalább egy egészen pici
részétől megszabadultam.
Edénycsörömpölés hangjára lettem figyelmes, úgyhogy
belestem az óriási konyhába, ahol az ékszerboltos egy teli
tányér és egy nyitott magazin előtt ült.
– Jó reggelt! – pattant fel. – Üdébbnek tűnsz. Jól aludtál?
– Igen, köszönöm – bólintottam, miközben az ételt bámultam.
A szalonnás tojás mellett gyümölcsöstál is volt az asztalon.
Az ékszerboltos követte a pillantásomat, és intett, hogy
csatlakozzam hozzá.
– Kérlek, foglalj helyet. Egyél! Addig megbeszélhetjük a
továbbiakat, ahogy említettem tegnap.
Bólintva ráharaptam az ajkamra, és leültem az asztalhoz, ő
pedig szedett nekem.
Ettem néhány falatot, mielőtt felpillantottam. Megszületett
bennem az elhatározás. Szerettem volna itt maradni. Ez az
ember kedves, legalábbis annak tűnik. De biztosra vettem, hogy
miféle „továbbiakat” szeretne, és az részemről nem működne.
El sem tudom képzelni. Azok után meg pláne, amiken
keresztülmentem. Visszamegyek az utcára. Lehet, hogy ott
halok meg, de a halál már nem volt számomra félelmetes.
Várlak majd a forrásnál. Gyere, keress meg, ott leszek.
 Megköszörültem a torkomat.
– Nem fogadhatom el az ajánlatát – szólaltam meg lefelé
pillantva.
Megállt a keze a levegőben a kávéscsészével, és összeráncolta
a homlokát.
– Még nem is tettem semmiféle ajánlatot.
– Tudom, mit szeretne – mondtam halkan, elpirulva.
Az ékszerboltos egy darabig az arcomat fürkészte, aztán egy
csattanással lerakta a csészét az aljra. Felpillantottam rá, és
mintha… dühös lett volna. Vagy szomorú? Nem is tudom.
– Nem azt.
– Azt mondta, hogy a továbbiakról fogunk beszélni – néztem
rá értetlenül.
Vett egy mély lélegzetet, aztán néhány másodpercig még
méregetett.
– Először is, szerintem még be sem mutatkoztunk rendesen.
Felix Grant vagyok. Hívj Felixnek. Jó?
Bólintottam, és vártam a folytatást.
– Helyes. Téged hogy hívnak?
– Eden – válaszoltam halkan.
– És a vezetékneved?
– Azt nem tudom – feleltem leszegett fejjel, miután
megköszörültem a torkomat.
– Nem tudod a vezetéknevedet? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem – ráztam a fejemet. – Tudom, hogy régen volt olyanom,
de miután a családom meghalt, valaki másnál laktam, és… nem
emlékszem rá.
Újabb hallgatás következett.
– Ez meg hogy lehet? Hogy jártál név nélkül iskolába?
– Sohasem jártam iskolába – mondtam még jobban elpirulva.
– Hány éves vagy?
– Tizennyolc.
Felix úgy nézett rám, mintha nem hinne nekem. Megint
csend.
– Eden, hívjam a rendőrséget? Mi történt veled?
A „rendőrség” szóra felkaptam a fejemet.
 – Ne! Kérem, ne! Senki sem keres. Nem vagyok szökevény
vagy ilyesmi. Csak… már nincs senkim. Mindenki… elment.
Kérem, ne hívja a rendőrséget. – Az utolsó szónál elfúlt a
hangom, és könyörögve néztem rá. Készen álltam a futásra, ha
elindul a telefon felé.
Felix elgondolkodva nézett rám, mielőtt folytatta:
– Mihez értesz, Eden? Tudsz főzni? Takarítani?
Megráztam a fejemet.
– Nem engedték, hogy bármi ilyet csináljak. Tudok
zongorázni – mondtam reménykedve. Lényegében csak ahhoz
értettem.
Felix felvonta a szemöldökét.
– Tényleg? Nos, az a helyzet, hogy van egy unokám, aki kérte,
hogy zongorázni tanulhasson. Elég jól játszol ahhoz, hogy
tanítsd őt?
– Igen – bólintottam lassan. – Igen, tudnék zongorát tanítani.
– Akkor rendben. Ez az ajánlatom. Fel vagy véve. Koszt és
kvártély a fizetés része. A munkaköröd pedig csakis arra terjed
ki, hogy az unokámat, Sophiát megtanítsd zongorázni. Ez így
világos, Eden?
Bólintottam. Valami olyasmit éreztem, ami egy kicsit
hasonlított a reményre. Biztonságban leszek, melegben, étellel.
Legalább ennyi megadatik.
– Helyes. Akkor megegyeztünk. A tegnapi sorbaállásod
helyszínéből ítélve jól sejtem, hogy semmi más holmid nincs,
mint ami nálad volt?
Megráztam a fejemet. Végignéztem a rajtam lógó ruhákon.
– Sajnálom. Ha már dolgoztam valamennyit, megengedhetem
majd magamnak, hogy másik ruhát vegyek… valami szebbet…
Szégyenkezve elfúlt a hangom, Felix viszont csak legyintett.
– Adok neked előleget néhány új ruhára. Marissa ma elmegy,
és vesz neked pár dolgot. Tegnap este már találkoztál
Marissával.
Bólintottam, és szemügyre vettem Felixet. Idősebb volt, talán
hatvanas, de még mindig jóképű férfi világító kék szemmel és
dús, őszes hajjal.
 – Felix, én ezt nem értem. Miért teszi ezt értem? – kérdeztem
végül.
Felnézett rám, aztán a gyógyszeres üvegcsékre tévedt a
tekintete, amiket korábban nem vettem észre az asztal szélén.
Megfogta az egyiket, lecsavarta a kupakját, és bevett belőle egy
szemet, mielőtt felelt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy remeg
a keze. Vajon beteg?
– Mert rossz döntést hoztam tegnap, amikor láttam, mi
történik a boltomban – jelentette ki elgondolkodva. – Amikor
utána megláttalak az utcán, ahogy kiálltál a menhely előtti
sorból, úgy gondoltam, hogy ez a második esélyem a helyes
cselekvésre. Egyszer régen már hoztam egy rossz döntést, Eden,
és azután nem kaptam második esélyt. Ez így érthető?
– Azt hiszem.
– Rendben, akkor ezt megbeszéltük – bólintott. – Neked van
hol laknod, nekem pedig van egy új zongoratanárom. Apropó,
be kell hangoltatnom. Évek óta nem játszott rajta senki.
Szomorúság csillant a szemében, de amikor felállt, el is tűnt
belőle.
– Ma csak pihenj! Holnap majd megismerkedsz Sophiával.
Marissa egész nap itt lesz, ha szükséged lenne valamire.
– Köszönöm – bólintottam.
Nagyot dobbant a szívem a hálától és a megkönnyebbüléstől.
Vettem egy mély lélegzetet. Felixnek lelassultak a léptei, amikor
elsétált a székem mellett, de nem mondott semmit, néhány perc
múlva pedig egy ajtót hallottam becsukódni a folyosó végén.
A délelőttöt az új szobámban töltöttem. Az éjjeliszekrényen
talált könyvekbe menekültem, és összekuporodva zokogtam,
amikor nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Ebédidő körül hallottam, hogy Felix hazajött. Nemsokára
csengettek, majd zongorahangolás zaja szűrődött be.
Valaki bekopogott hozzám. Ajtót nyitottam, és Marissa állt ott
mosolyogva.
– Mindjárt kész az ebéd, drágám. A zongorát pedig
behangolták, ha ki szeretnéd próbálni.
– Köszönöm, Marissa. De nem kell főznie rám. Én is
átmehetek a konyhába.
– Ugyan, semmiség. És kérlek, tegezz nyugodtan – legyintett
Marissa.
Bólintottam, de aztán utána szóltam:
– Marissa?
– Igen, drágám? – fordult vissza.
Megköszörültem a torkomat.
– Felix ööö… megengedi, hogy kimenj?
– Hogy kimenjek? – ráncolta a homlokát. – Mármint úgy
érted, a házból?
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Igen, ha szeretnél. Megengedi?
– Hát persze. Kedvem szerint járhatok-kelhetek, akárcsak te –
felelte aggodalmas arccal.
– Rendben – mondtam halkan.
Marissa csak nézett, de aztán bólintva sarkon fordult.
Átsétáltam a folyosón keresztül a nappaliba, ahol korábban
már láttam a hatalmas zongorát. Leültem elé, és vettem egy
mély lélegzetet, mielőtt a billentyűk fölé emeltem a kezemet.
Ahogy elkezdtem játszani, úgy éreztem, mintha megint ott
lennék a főépületben, és a Tanács előtt kellene parádéznom.
Behunytam a szememet, mert könnyek szöktek ki a sarkából,
hogy lassan végigcsorogjanak az arcomon.
Beszélgetést hallottam. Kinyitottam a szememet, és füleltem,
hogy miről beszélnek a fenti szobában. A zongora hangjának
ellenére tisztán hallottam őket a plafonon keresztül.
– Jól csinálja – mondta Felix.
– Több mint jól, Felix! Honnan jött? – kérdezte a másik férfi.
Biztos ő hangolta be a zongorát.
– Nem tudom. Nem mondta. De nagyon szomorúnak látszik.
A másik némi szünet után felelt:
– Ismertem egy másik zongoristát, aki ugyanezt csempészte
bele a játékába.
– A szomorúságot? – tudakolta Felix.
– Annál többet. Az összetört szívét – válaszolta nagyon halkan
a másik férfi.
 Aztán már semmi mást nem hallottam, csak a zene vett körül.
Kiáradt az ujjaimból, a szívemből, benne volt a szívem
vágyakozása és a lelkem összes darabkája. Minden hang
ugyanazt a nevet súgta: Calder, Calder, Calder…

CALDER

Tíz emelettel alattam megingott az utca. Olyan

ellenállhatatlanul hívogatott a kemény becsapódás a betonba,
majd az áldott üresség utána! Nem akartam ellenállni neki.
Reméltem, hogy érezni fogok legalább egy pár másodpercnyi
szörnyű fájdalmat, mielőtt a semmibe veszek. Megérdemelném.
Nem akarok nyomorúság nélküli halált. Eden vajon szenvedett?
A nevemet kiáltotta a sötétben, amikor belepte a víz, és végül
égető-fullasztó szörnyülködéssel töltötte meg a tüdejét? Zokogás
tört fel belőlem, aztán újabb kortyot ittam a félig már üres
üvegből. Úgy csúszott le a torkomon, mintha tűz lett volna. Tűz.
– Calder! – szólalt meg a hátam mögött halkan és rettegve
Xander. – Add a kezed, tesó!
Határozottan megráztam a fejemet, és vészjóslóan
meginogtam a párkányon, amin ültem. Csak egy kicsit kell
előredőlnöm, talán elég a puszta szándék is, és máris a halálba
zuhanok. Őhozzá.
– Nem, Xander – feleltem akadozó nyelvvel. Részeg voltam, de
tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Vagy legalábbis azt hittem.
– Mit csinálsz, Calder? – ült ki nem messze a párkányra
Xander.
Hunyorogva pillantottam rá. Nyugodt volt a hangja, de a
tekintetéből pánik sugárzott.
– Utálom ezt csinálni veled, tesó. De átkozottul fáj. Az én
hibám volt. Nem érdemlem meg, hogy éljek – mondtam neki.
– Akkor miért maradtál életben? – kérdezte olyan kedvesen,
mintha altatódalt énekelne. Anyukám énekelt nekem
altatódalokat, amikor még kicsi voltam, és nem tudtam
elaludni. Persze, anyukám akkor is ott állt, amikor az apukám
megpróbált felgyújtani. De erre inkább nem is gondolok.
Képtelen vagyok. Összeroskadva éreztem, ahogy a szellő
rászárítja a könnyeket az arcomra.
– Tudod, mit gondolok? Szerintem azért maradtál életben,
mert élned kell. Valamiért muszáj itt lenned. Te vagy az
egyetlen, akinek sikerült kijutnia Acadiából. Az egyetlenegy. Én
pedig nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ennek nem volt
semmi különösebb oka. Nem vagyok hajlandó elfelejteni, hogy
te nyújtottad fel a kezedet abból a borzalmas, víz lepte
katyvaszból, hogy ki tudjalak húzni. És segíteni akarok, hogy
rájöjj ennek az okára, Calder. Most is fogd meg a kezemet! Fogd
meg, és hagyd, hogy segítsek!
Rápillantottam, és még mélyebb szomorúság lett úrrá rajtam.
Megint nagyot kortyoltam az italból.
– Egyszer harminc kilométeren át cipeltél a hátadon –
folytatta Xander elfúló hangon. – Harminc kilométeren át. És ha
nem teszed, akkor én is ott lettem volna Acadiában azon a
borzalmas napon. Már biztos halott lennék. Te otthagytál volna
akkor? Otthagytál?
– Nem – ráncoltam a homlokomat. – Soha.
– Akkor fogd a kezem! Hadd vigyelek most én! Most rajtam a
sor. Ne tagadd meg tőlem! Akármim van…
– Tudom – bukott ki belőlem. Lehajtott fejjel átadtam magam
a gyötrelemnek, a vállam pedig rázkódni kezdett a néma
sírástól. – Baszki! – suttogtam, amikor valamelyest csillapodott.
Megtöröltem az arcomat az ingem ujjával, aztán félrehajítottam
az üveget. Le kellett volna innom magam, de nem ízlett az a
szar. – Olyan átkozottul hosszú ez az élet! – tettem hozzá
nemsokára.
– Azért, mert fáj, és úgy érzed, mintha soha többé nem
enyhülne.
– Tényleg nem enyhül. Sohasem fog.
– De fog. Meg kell próbálnod. Meg kell próbálnod, Calder.
– Próbálom! Négy hónapja próbálom.
 – Csak annyi, hogy tovább fog tartani.
Mély sóhajjal felnéztem az égre. Sötét és dühös viharfelhők
közeledtek. Nemsokára pont úgy rám szakad az ég, mint
minden más is, és esni fog az eső.
Egy darabig mindketten hallgattunk. Zúgott a fejem.
– Van valami hír a holttestek azonosításáról?
– Nincs – válaszolta Xander. –Tudod, hogy szólok majd, ha
lesz.
Xander nézte a híradót, és követte az Acadiáról szóló
riportokat. Én képtelen voltam rávenni magamat.
Bólintottam.
– Még mindig nem említették, hogy bárki is kijutott volna? –
kérdeztem, de alig tudtam kinyögni az utolsó szót.
Xander együttérző arckifejezéssel rázta a fejét.
– A lábnyomok, amiket a sárban láttál…
– Nem, tesó. Az akár… mindegy, nem tudom. Kérlek, Calder!
Fogd a kezem!
Elfordulva megint az égre néztem.
Xander néhány másodpercig engem bámult, majd az
összetört whiskysüvegre pillantott, amit az előbb vágtam oda.
– Nem zsibbaszthatod magad folyton, ha túl akarsz lépni a
dolgokon.
– Nem azért iszom, hogy zsibbadt legyek – néztem bele a
szemébe. Tudtam, hogy az enyém álmatag és puffadt. – Azért
iszom, hogy még jobban érezzek mindent. A szenvedés
kedvéért.
– Istenek az égben! – meredt rám Xander a fejét rázva. –
Akkor még inkább abba kéne hagynod. Nem ezt érdemled.
– De. De igen.
– Nem a te hibád volt, Calder. Semmi sem a te hibád.
Vadul ráztam a fejemet, mert képtelen voltam
megfogalmazni, ami a lelkem mélyén kavargott. Az én hibám
volt. Ő azért nincs itt velem, mert nem tudtam megmenteni.
Cserben hagytam. És annyira vágytam rá, hogy néha moccanni
sem bírtam. Mintha összeroppannék a gyász súlya alatt, amitől
a halál lehet az egyetlen menekvés. De mi van, ha…
 – Mi van, ha az öngyilkosság miatt máshova jutok, mint ahol ő
van? – kérdeztem a szél süvítésénél alig hangosabban.
– Nem tudom, hogy működik ez – felelte Xander némi
habozás után. – Legszívesebben azt mondanám, hogy igen,
máshova jutsz, mert akkor lejönnél arról a párkányról, de ugye
tudod, hogy sohasem hazudnék neked? Az az igazság, hogy
egyszerűen nem tudom – horgasztotta le a fejét, de rajtam
tartotta a szemét. Én továbbra is az eget bámultam. – Calder,
nem mondom azt, hogy tudom, mit érzel, de nekem is
hiányoznak emberek. És Eden nekem is a barátom volt.
Hangosan kifújtam a levegőt, és megráztam a fejemet. Xander
is elvesztette a szüleit, a nővérét, a sógorát, a barátait…
– Tudom.
– Hadd segítsek! És kérlek, ne hagyj engem teljesen egyedül.
Nem azért mondom ezt, hogy a bűntudatodat tetézzem. Hanem
csak azért, mert ez a színtiszta igazság. Baromira hiányoznál, és
magányos lennék. Kérlek, ne csináld ezt velem.
Ránéztem Xanderre. Amióta az eszemet tudom, az életem
része. Mély, reszketős sóhaj kíséretében felé nyújtottam a
kezemet. Lassan mozdult meg, de utána olyan erősen
megragadta, hogy tudtam: ha előrevetem magam, ő is velem
zuhan. Nem engedett volna el. Megint éreztem, hogy folynak a
könnyeim. Egy darabig csak így ültünk, én lehajtott fejjel. Végül
Xander kezét elengedve megfordultam, hogy a tető jelentette
szilárd talajra rakjam a lábamat. Apró esőcseppek hullottak az
arcomba, mintha csak simogattak volna.
A térdemet átölelve előredőltem. És sírni kezdtem. Xander
közelebb húzódott, hogy átkarolja a vállamat, de egy szót sem
szólt. Az eső csak esett: eláztatta a pólóm hátulját, végigfolyt a
nyakamon, és egybeolvadt a könnyeimmel. Egy idő után a
könnyeim elapadtak, az eső pedig leheletnyi szitálássá enyhült.
Felültem. Egy darabig az ajtót bámultam, ami a lakásunknak
csúfolt egérlyuk felé vezető lépcsőre nyílt, aztán reszketve mély
lélegzetet vettem. Nagyon fáradt voltam. Az alkohol és a
fájdalom elálmosított. Ma este talán végre nem lesznek
rémálmaim.
 – Tudod, mit fogok csinálni holnap? – kérdezte Xander.
– Nálad sose lehet tudni – ráztam a fejemet az arcomat
megtörölve.
– Ez az én Calderem! – kacagott szeretetteljesen. – Megállok
annál a művészboltnál, ami mellett mindennap elmegyek, és
veszek neked pár dolgot. A festés talán segíteni fog. Mit
gondolsz?
– Nem tudom, menne-e – feleltem őszintén, miközben
beletúrtam a nedves hajamba. – Lehet, hogy fájna. De amúgy is
fáj minden.
– Hozom a cuccokat, és majd meglátod, oké? – szorította meg
a vállamat.
– Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit…
– Dehogynem! Amúgy is fogyni akarok néhány kilót.
Valami kuncogásfélét hallatva ráztam a fejemet.
– Gyere be! – javasolta Xander. – Van két doboz abból a
babból, amit annyira szeretsz.
– Jaj, istenem! – fintorodtam el, de követtem befelé, amikor
felállt. Távolabb kerülve a tető szélétől, távolabb Edentől, ám
attól a fájdalomtól nem, ami a lelkem mélyén lakozott, és
mindig is ott fog.
 Második könyv
Cincinnati, Ohio

„A végzet elől, azt mondom, senki se futhat.”

Homérosz: Íliász
Devecseri Gábor fordítása
 Első fejezet
Három évvel később
•

EDEN

– Eden? Ööö… Miss… ne haragudjon, nincs ideírva a

vezetékneve – lapozgatott az előtte tornyosuló iratok között Mr.
Sutherland, az ügyvéd.
– Igen, mi is a vezetékneved? – kérdezte élesen Felix lánya,
Claire. Előrehajolt a széken, hogy Marissát megkerülve a
pillantását rám tudja szegezni. – Szerintem még egyszer sem
hallottam.
Pislogva zökkentem vissza a jelenbe. Elkalandoztam egy
pillanatra. Eszembe jutott az a sok-sok alkalom az évek során,
amikor próbáltam csevejre bírni Claire-t és a testvérét, Charlest
– még a kínlódásom ellenére is, még a végtelenül nyomasztó
gyász ellenére is. Mindig megvetéssel fogadtak. Most pedig,
hogy Felix már nincs köztünk, itt ültünk az ügyvédje
irodájában, ahová azért hívtak minket, hogy átadják nekünk
mindazt, amin a halálos ágyán dolgozott. A vezetéknevemre
irányuló kérdésnél Marissára pillantottam, ő pedig az órájára.
– Mr. Sutherland, igazán nem szeretném siettetni, de tudom,
hogy Edennek órája van, nekem pedig lesz ma délután még egy
találkozóm.
– Igen, hát persze – köszörülte meg a torkát az ügyvéd. –
Tulajdonképpen már végeztünk is. Mrs. Forester, kérem, írja alá
itt, a titkárnőm pedig beteszi a levélbe a fénymásolatokat.
Marissa előrehajolt, hogy aláírja az elé tett papírokat, aztán
bedobta a tollat a táskájába.
A szék szélére húzódva szorongattam a borítékot, amit Felix
ügyvédjétől kaptam. A nevem szerepelt az elején Felix
kézírásával, azokkal a szemtelenül kanyarított betűkkel,
amiknek a látványától összeszorult a szívem.
Ó, Félix! El sem hiszem, hogy itthagytál minket.
– Várjunk csak! – szólalt meg a Claire jobbján ülő Charles. –
Mit is kap pontosan abban a borítékban? Tájékoztatást kérünk
a…
– Csak egy magánlevél – válaszolta Mr. Sutherland
türelmetlenül. – Biztosíthatom róla, Charles, hogy épp olyan,
mint ami a maguk borítékjában is van – biccentett a testvérpár
ölében heverő borítékok felé.
– Mindegy, attól még áttekinthetnénk… – kezdett bele Charles.
Az ügyvéden látszott, hogy bosszantja a helyzet.
– Meggyőződésem, hogy Miss… – pillantott rám, aztán megint
Charlesra – Eden lesz olyan kedves, és csillapítja az ön
kíváncsiságát azzal, hogy megmutatja a levelet, ha ezzel pontot
lehet tenni a találkozó végére.
Vettem egy mély lélegzetet, és dobogó szívvel rámeredtem az
ügyvédre. Nekem csak ez a levél maradt Felixből. Nem fogom
hagyni, hogy elvegyék. Még csak azt sem akarom, hogy
összefogdossák. Ez az enyém. Marissa a térdemre tette a kezét.
Hirtelen suttogást hallottam, ami megesett néha.
Légy erős, Hajnalka!
Felálltam, és úgy szorítottam magamhoz a borítékot, mintha
azon múlna az életem.
– Nem, nem tekintheti át – feleltem épphogy csak reszketve. –
Ha érdekelték volna az apja személyes ügyei, még akkor
megkérdezhette volna róluk, amikor még életben volt. Akár az
egyik vasárnapi ebéden is megjelenhetett volna, amire minden
héten meg volt hívva. Vagy néha visszahívhatta volna őt, esetleg
három percnél többet is eltölthetett volna vele, amikor a
zongoraórák után Sophiáért jött.
Aztán jelentőségteljesen Claire-re néztem.
– Próbáltam magát megismerni. Szerettem volna barátkozni –
mondtam, és egy pillanatra eluralkodott rajtam a fájdalom, és
elhallgattam. – De nem érdekeltem. Azt hiszem, ezzel nincs is
semmi baj. Most viszont nem fogják áttekinteni ennek a
borítéknak a tartalmát, mert lehet, hogy nem hiszik el, de én
szerettem Felixet.
Megint elhallgattam, mert a fájdalomtól gombóc gyűlt a
torkomba. Döbbent arccal néztek rám. Még soha nem beszéltem
velük így. Vettem egy mély lélegzetet, hogy kedvesebb
hangnemre váltsak, de azért határozottan és egyértelműen
folytattam.
– Felix olyan volt nekem, mintha az apukám lenne. Maguk
semmit sem tudnak rólam, mert soha nem is akartak tudni, de
az apjuk akkor sietett a segítségemre, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá. Fogalmuk sincs, milyen sokat jelentett ez
nekem. El sem tudják képzelni – néztem egyikükről a másikra.
Résnyire szűkült szemmel néztek vissza rám. Újabb mély
lélegzetet vettem, hogy befejezzem. – A válaszom tehát nem.
Nem nézhetnek bele ebbe a borítékba.
Az ügyvéd azt mondta, hogy magánlevél van benne. Másnak
talán ez nem jelentett volna sokat, de nekem mindössze ennyi
maradt Felixből. Nem volt sok mindenem, de ez igen. És két
olyan ember, aki utál engem, aki időről időre megmutatta, hogy
egy cseppnyi jósággal sem viseltet irántam, nem fogja tőlem
elvenni. Még jobban magamhoz szorítottam a borítékot.
– Na, várjunk csak egy kicsit! – pattant fel Claire, és rám
szegezte az ujját. – Te sem tudsz rólunk semmit. Nincs jogod
ítélkezni felettünk, te kis pénzhajhász!
– Claire, Charles… – vágott közbe Marissa.
– Pénzhajhász? – szakítottam félbe hitetlenkedve Marissát. –
Soha egy fillért sem fogadtam el az apjuktól, amit ne munkával
kerestem volna meg. Egy fillért sem.
Mr. Sutherland felállt az íróasztaltól.
– Emberek! Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen dolgok
kapcsán felforrósodhat a hangulat, de kérem, tartsuk észben,
hogy ez Felix utolsó kívánságairól szól. Az egész
ingatlanvagyonát maguk között osztotta meg – pillantott a
testvérpárra.
Claire és Charles lesújtó pillantást vetett rá, aztán mindketten
gyanakodva rám néztek.
 – Jól van – szólalt meg végül Claire. – Tartsd meg a
borítékodat! Ennél úgysem kaphatsz többet. És azt akarjuk,
hogy két héten belül hagyd el az apánk házát. Ha továbbra is
oktatni óhajtod Sophiát, akkor majd csinálod máshol.
Belém nyilallt a fájdalom, és igyekeztem mindent megtenni,
hogy tompítsam.
Nagy utat tettem meg az elmúlt három évben. Már nem
voltam az a gyakorlatlan és gyámoltalan lány, aki éhesen és
összetörve érkezett Felix ajtaja elé. Rájöttem, hogy egy kicsivel
több erőm van, mint valaha is hittem. Két barátom is lett, Felix
és Marissa személyében. Valahogy mégis egyedül végzem. Már
megint.
Összeszorítottam a számat, hogy ne feszítsem még tovább a
húrt. Sophia nagyon fontos volt nekem, és nem akartam, hogy
elvegyék tőlem. Még akkor sem, ha hetente csak kétszer
találkoztam vele. Abból merítettem erőt, hogy bár utálnak,
tudják, milyen jó zongoratanár vagyok. Sophia eredményei
magukért beszéltek.
Ráadásul szörnyen szükségem lesz a bevételre.
– Akkor hát rendben – kerülte meg az íróasztalát Mr.
Sutherland, mert kapott az alkalmon, hogy kitessékeljen minket
az irodájából. Ugyan ki hibáztatta volna érte? – Köszönöm, hogy
mindnyájan eljöttek. Felix nemcsak nagyszerű kliensem volt,
hanem jó barátom is. Hiányozni fog.
Marissa felállt, és lehajtott fejjel bólintott.
– Igen, hiányozni fog.
Azzal megfogta és megszorította a kezemet, én pedig finoman
rámosolyogtam. Utána elindultunk Claire és Charles nyomában.
Mr. Sutherland kikísért bennünket az ajtóhoz. Még egyszer
köszönetet mondtunk neki, egymással mit sem törődve. Mielőtt
az ügyvéd becsukta volna mögöttünk az ajtót, felé fordultam, ő
pedig megtorpant.
– Raynes – szólaltam meg halkan. – A vezetéknevem Raynes.
Mr. Sutherland először kérdő tekintettel nézett rám, aztán
mosolyogva bólintott.
– Szép napot, Miss Raynes.
 Én is bólintottam, majd Marissához fordultam, és kézen
fogtam. Claire és Charles már a folyosó felénél járt.

•••

Felix házába visszaérve lehuppantam az ágyra, ahol három éve

éhesen és veszteségtől sújtva ébredtem. Aztán kinyitottam a
borítékot – kissé remegett a kezem.
Egy díszmappa volt benne, az elejére gemkapcsozott levéllel.
Egy hónappal korábbi dátum szerepelt rajta. Rögtön utána
olyan beteg lett, hogy már nem volt mindig magánál.

Eden!
Amikor ezt olvasod, én már nem vagyok. Szívből
remélem, hogy csak a biztonság kedvéért írom
neked ezt. Reménykedem benne, hogy
személyesen oszthatom meg veled ezt az
információt, ám a jelenlegi állapotom indokolja az
óvintézkedéseket. Gondoskodnom kell róla, hogy
maradjon neked valami. Nem bírnám elviselni, ha
ugyanannyi kérdéssel távoznál innen, mint
amennyivel érkeztél. Nem vagyok az a fajta, aki
könnyen kifejezi az érzéseit, de szeretném, ha
tudnád, mennyire megszerettelek, és milyen fontos
lettél nekem az elmúlt három évben. Szeretném azt
hinni, hogy valamiféle apafiguraként gondolsz rám,
és hogy én is fontossá váltam a számodra. Ha már
nem leszek itt, így próbálok gondoskodni rólad.
Azt hiszem, hogy a szüleid neve Carolyn és
Bennett Everson.
 Elakadt a lélegzetem, a mappa pedig kiesett a kezemből az
ágyra. Két hússzor huszonöt centis fénykép sarka csusszant ki
belőle. Egy pillanatra csak rájuk meredtem, mielőtt kihúztam
őket. Megállt a szívem, aztán mintha összevissza kezdett volna
verni. A szemem elé emeltem a felső képet. Az anyám volt rajta.
Tudtam, hogy ő az. Ködös képek cikáztak a fejemben. Nevetés,
virágillat. Ez az arc. Mint az enyém, csak idősebb. Életben van?
Él az anyukám? Ez meg hogy lehet? Mielőtt megnéztem a
második fotót, reszkető kézzel megint felkaptam Felix levelét,
hogy elolvassam a többi részét.

Azt hiszem, elraboltak téged, Eden. És csak te válaszolhatsz a

kérdéseimre arról, hogy miért nem tudtad ezt. Remélem, hogy
egyszer majd magam tehetem fel neked ezeket a kérdéseket, miután
összegyűjtök a számodra minden lehetséges információt. De amikor
ezt a levelet írom, mindössze ennyim van még. És ha elmegyek,
akkor remélem, hogy ez elég lesz.
Néhány hónapja álltam neki a nyomozásnak, amikor megláttam
Eden Everson fényképét az eltűnt gyerekek nyilvántartásában.
Rögtön gyanítottam, hogy te vagy az.
A szüleid tizennégy évvel ezelőtt jelentették be az eltűnésedet.
Hónapokig tele voltak vele a hírek. Nagy szenzációnak számított,
mert az apád volt a gyanúsított. Abban az évben belekeveredett egy
üzleti botrányba, és a feltételezések szerint ennek köze lehetett az
eltűnésedhez. Ő a halála napjáig bőszen tagadta ezt. Öngyilkos lett,
a búcsúlevele pedig ártatlanságról és gyászról tett tanúbizonyságot.
Az apád halála után édesanyád elbujdokolt. Képzelem, hogy
mindezek után túl nagy teher lett volna neki szem előtt maradni.
A magánnyomozóm viszont megtalálta. Megtudta, hogy az elmúlt
években újraházasodott, és már Carolyn Collinsnak hívják. Tavaly
 hunyt el a második férje. Soha nem született másik gyermeke.
Benne van a címe a borítékban.
Egy kedves barátom segítségével, aki a Cincinnati Savings and
Loan tulajdonosa, nyitottam egy számlát Eden Everson néven.
Tudom, hogy az összes pénzt félretetted, amit nálam kerestél,
úgyhogy megleszel addig, amíg igazolványhoz jutsz az igazi
neveddel, és hozzáférsz az összeghez, amit hagytam neked. Csak
ezt az utat tartottam járhatónak arra, hogy Claire és Charles ne
szerezzen tudomást róla.
Bárcsak hamarabb belevágtam volna ebbe a nyomozásba! De
annyi mosolyt csaltál Sophia arcára, meg az enyémre, és annyi fényt
csempésztél az otthonomba, hogy önző módon viselkedtem.
Támaszt akartam neked nyújtani, a gyógyulás lehetőségét.
Remélem, hogy legalább egy kicsit sikerült. Remélem, hogy
átmeneti menedéket tudtam nyújtani neked a vihar elől. Most pedig
eljött az idő, drága Eden, hogy folytasd az utadat. Eljött az idő, hogy
tedd meg a tieidhez vezető bátor lépést, és találj rá saját magadra, a
sorsodra. A lelkem mélyén tudom, hogy csodálatos lesz.

Őszinte szeretettel: Felix

Szomorúság, döbbenet és remény viaskodott bennem.

Letöröltem az arcomról a könnyeket, és összeszorult torokkal
nyeltem egyet. Tényleg megmentettél, Felix! Annyi, de annyi
értelemben, hogy össze sem tudom számolni. Eszembe jutott az
ijedt, összetört lelkű lány, aki három éve leszállt itt
Cincinnatiben a buszról. Valahol még mindig ugyanaz a lány
voltam, de ráébredtem arra az erőre, amit Calder látott
bennem. Szerettem azt gondolni, hogy ezt ő valahogy megtudta,
és büszke rám. Hogy valahonnan lenéz rám, és a bátor
Hajnalkájának hív.
Felix megmentett engem, otthont adott nekem, értelmet az
életemnek, és egy biztonságos helyet, ahol gyászolhattam. Soha
nem avattam be sem őt, sem pedig Marissát abba, hogy honnan
jöttem. Még akkor sem, amikor láttam a híreket Acadiáról,
ahonnan senki sem jutott ki élve. De azt tudták, hogy érzelmileg
sérült vagyok. Megadták a lehetőséget, hogy magamban tegyem
helyre valamennyire a dolgokat. Bár az elmúlt három év nagy
része a fájdalom és a vágyakozás okozta kábulatban telt, Felix
és Marissa révén vigasz is volt benne.
Ráadásul Felix visszaadta nekem a zenét, mellé pedig a
büszkeséget, hogy az édes, kis tanítványom most már pont úgy
szeret zongorázni, ahogy én. Sophia felcsillantotta előttem a
reményt, hogy ebben az életben talán vár még rám valamennyi
apró-cseprő boldogság. Tényleg nem sok. Múló darabkák. De
léteznek, és segítenek a túlélésben.
Miután sikerült gátat szabnom a könnyeimnek, kivettem a
másik képet is a mappából, és lenéztem a jóképű, szőke férfira.
Oldalra biccentett fejjel igyekeztem felidézni az arcát. Megvolt
bennem a felismerés szikrája, viszont korántsem éreztem azt,
amit az édesanyám fényképének láttán.
Letettem a fotót, hogy átnézzem a többi papírt is. Minden
alátámasztotta a Felix által leírtakat, bár apa botrányát semmi
sem részletezte.
A kupac alján ott volt a fénykép az eltűnt gyerekek
nyilvántartásából. Hosszú percekig csak bámultam, közben
egyre gyorsabban vert a szívem. Nem kérdés, hogy én vagyok
az. Eden Everson. Az volt a nevem, hogy Eden Everson. Vagyis
most is az. Eden Everson vagyok.
– Eden Everson vagyok – suttogtam. Valahogy olyan idegenül
hangzott.
Eltűnt gyerek voltam. Elraboltak. Mellbe vágott a keserűség és
a döbbenet. Hector hazudott nekem. Hector elrabolt. Az a sok
év… mind hazugság volt. Egy darabig csak ültem ott a falat
bámulva, és hagytam, hogy bekússzon az igazság a tudatomba.
Végül megint az ágyon heverő mappára néztem. Az utolsó
papíron egy Hyde Park-i cím szerepelt Cincinnatiben.
Összehajtogatva beraktam a táskámba.
Amikor az összes papírt visszatettem a borítékba, valami
keményet éreztem az alján, úgyhogy fejjel lefelé fordítottam. Az
a medál esett ki belőle, amit három éve bevittem Felix boltjába.
Aprót lehelve a szívemhez szorítottam. Jaj, Felix! Örökké
hiányozni fogsz.
Összerezzentem, mert kopogtak.
– Gyere be!
Kinyílt a szobám ajtaja, és Marissa lesett be rajta.
– Csak szólni akartam, hogy hazaértem, drágám.
– Köszönöm, Marissa – nyaltam meg a kiszáradt ajkamat. –
Kérhetek tőled valamit?
Marissa bejött, és leült az ágy végébe.
– Sírtál? – érdeklődött kedvesen.
– Igen, egy kicsit – bólintottam. – Jól vagyok. Felix írt nekem
egy levelet, és… te tudtad, hogy nyomozott a múltam után, hogy
honnan jöttem?
– Nem – rázta a fejét meglepetten Marissa. – Te kérted rá?
– Nem… De nem haragszom érte. Igazából megtalálta a
szüleimet.
– A szüleidet? – kerekedett el Marissa szeme. – Mintha azt
mondtad volna, hogy ők meghaltak.
– Úgy tudtam – bólintottam a homlokomat ráncolva. – Pedig
nem. Vagy legalábbis az anyukám nem – pillantottam ismét a
mappára.
– Mit fogsz csinálni?
– Azt hiszem, megyek és meglátogatom.
Azt hiszem.
Marissa egy darabig az arcomat fürkészte, de nem kérdezett
többet. Ő már csak ilyen. Tudtam, hogy sohasem
kíváncsiskodik, hacsak nem adom jelét annak, hogy szeretnék
még beszélni a témáról.
– Tudod, mennyire örülnék neki, ha felajánlhatnám, hogy itt
maradj… – mondta bánatosan.
– Tudom. De most már van valamennyi pénzem. Arra elég,
hogy kivegyek egy szobát valahol – néztem bele a jóságos
szemébe. – Tudom, hogy te megengednéd, hogy itt maradjak, ha
te dönthetnél róla – fogtam meg a kezét.
Erre még szomorúbb lett a tekintete. Tisztában voltam vele,
hogy pont annyira fogok neki hiányozni, mint amennyire ő
nekem.
– Találtál már lakást? – kérdezte.
– Megnéztem párat. Csak döntenem kell.
Mind kicsi volt, és lelakott. Nem engedhetek meg túl nagy
fényűzést magamnak, de az legalább az enyém lesz.
– Majd szólj, ha megvan!
– Szólni fogok.
Marissa neve alatt intézzük majd az új albérletet, mivel
nekem még mindig nincs igazolványom. Legalábbis egyelőre.
Lehetőségek tárháza villant fel a szemem előtt, és alig tudtam
mindet átlátni. Van nevem!
Marissa aggódva nézett rám.
– Eden… – szólalt meg, aztán összeszorította a száját, és
könnyek szöktek a szemébe. – Három éve, amikor idejöttél,
megkérdezted tőlem, hogy Felix kienged-e a házból, ha akarom.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán a körmömet kezdtem
fixírozni.
– Igen, emlékszem – feleltem végül a szemébe nézve.
Marissa bólintott.
– Felix sohasem akadályozott volna abban, amit szeretnél. De
úgy tűnik, hogy… nos, úgy tűnik, hogy te tartod fogva saját
magadat, hiszen alig mozdulsz ki, és folyton itt kuksolsz a
szobádban – folytatta együttérző tekintettel. – Remélem, hogy ez
a változás nemcsak szomorúságot hoz a számodra, hanem
lehetőséget is az életre, az igazi életre. Nagyon hiszek benned.
Felix is nagyon hitt benned.
Összeszorult a szívem. Nem tudtam, hogy készen állok-e erre.
Hogy valaha is készen fogok-e állni. Azért rámosolyogtam
Marissára.
– Majd megpróbálom.
Válaszul csak bólintott, és szomorkásan rám mosolygott.
 – Mesélsz majd nekem Felixről? – kérdeztem oldalra
biccentett fejjel. Mindig is tudni szerettem volna, mi az a
távolba révedő szomorúság a tekintetében, amikor azt hitte,
hogy senki sem látja. Kíváncsi voltam, mi történt közte és a
gyerekei között.
– Bizonyos tekintetben a feleségére emlékeztetsz – fürkészte
az arcomat Marissa. – Csak te olyan erős vagy, amilyen ő
sohasem volt.
– A feleségére?
– Lilianre – nézett ki az ablakon párás tekintettel Marissa.
Láttam őt fényképeken, de soha senki nem beszélt róla.
Marissa egy darabig hallgatott, és már azt hittem, hogy nem is
válaszol. De aztán belekezdett:
– Felix szülei bevándorlók voltak. Kiváló munkamorált
plántáltak belé. Mindig a munka az első. A családot támogatni
az első.
Egy pillanatra elhallgatott, ahogy felidézte az emlékeket.
– Amikor elvette Liliant, rögtön láttam, hogy finom és kedves
lány, viszont állandó bátorításra volt szüksége. Ragyogott,
amikor Felix rá figyelt, de elhalványult, amikor nem volt a
közelében. És hát sokszor… nem volt a közelében.
Marissa összeszorította az ajkát, és szünetet tartott.
– Gondolom, Lilian tudatta Felixszel, hogy úgy érzi, nem
törődik vele eleget. Hallottam a veszekedéseiket, a sírását. De
Felixnek akkor a munka volt az első. Gyarapodott az üzlet, nagy
volt a siker, és ő abba fektette az energiát. Arra figyelt. Lilian
elhervadt közben. Sokszor ott álltam mellette, amikor kifelé
nézett az ablakon, mert Felix megígérte, hogy hazaér
vacsorára… Lilian születésnapján vagy az évfordulójukon. A
gyerekek csak nőttek, elkezdték élni a saját életüket, és hát
Lilian magánya is növekedett. Aztán jött a betegség. Rákos lett.
Mire rájöttek, már nem volt neki sok hátra. Mintha egyik
pillanatról a másikra tűnt volna el – rázta a fejét Marissa
könnyes szemmel.
– Jaj, ne… – suttogtam. – Nem tudtam.
– Sohasem beszélt róla – fordult felém Marissa. – Az az
igazság, hogy Felix utána megváltozott. Már nem csak a
munkára figyelt. Szánt időt a családjára. Persze van, amikor
már túl késő. A gyerekei nehezteltek rá. Nem akartak
megbocsátani neki. És Felix sem igazán bocsátott meg soha
önmagának – fogta meg a kezemet Marissa, majd megrázta a
fejét. – Amikor rád talált, úgy érezte, hogy kapott egy második
esélyt egy összetört szív ápolására. Persze ezt sohasem mondta
ki, de én láttam rajta. Te is megmentetted őt, Eden.
– Jó ember volt – töröltem le az arcomról egy könnycseppet.
– Igen – bólintott Marissa, és a távolba révedve elmosolyodott.
– Hát nem vicces, hogy mindannyian ide-oda verődünk ebben
az őrült világban a saját történetünkkel és fájdalmunkkal, és
valahogy egybeszövődik minden, hogy megváltoztassa a
dolgokat néha jó, néha rossz irányban? Na, hát szeretném úgy
gondolni, hogy a te történeted és Felixé okkal szövődött össze,
és mindketten gyógyítottátok egy kicsit a másik lelkét – paskolta
meg a térdemet.
– Igen – bólintottam. Igyekeztem, hogy ne fúljon el a hangom.
– Nem is tudom, hol lennék nélküle. Nem tudom, hol lennék
nélküled – mosolyogtam Marissára, aki letörölte az utolsó
könnyeimet.
Kedvesen visszamosolygott rám, aztán magához szorított, és
felállt. Miután becsukta maga mögött az ajtót, azon töprengtem
hanyatt dőlve az ágyon, amit az egymásba szövődő
történetekről mondott, és arról, hogy mindig hatással vagyunk
egymás életére. Mindig, a nap minden percében – akár akarjuk,
akár nem. Behunytam a szememet, és elképzeltem, hogy az
emberek hófehér fénycsóvát hagynak maguk után, ahogy
járnak-kelnek, és ezek néha találkoznak, keresztezik egymást,
sőt, akár színt is váltanak, ahogy összefonódnak. Ez még
álomképnek is fájdalmasan gyönyörű.
 Második fejezet
•

EDEN

A díszes, fekete ajtó előtt állva vettem egy mély lélegzetet, aztán
lassan kifújtam. Kissé remegtem, a kezem pedig ökölbe szorult.
Mi van, ha Felix tévedett? Mi van, ha nem tévedett, de
visszautasításban lesz részem? Mi van, ha…? Marissát nem
avattam be a mai tervembe. Buszra szálltam, aztán a megállótól
lesétáltam az utat a címig, amit Felix hagyott nekem. Úgy
éreztem, egyedül kell végigcsinálnom, és ha közben
meggondolom magam, arról csak én tudok.
Ott álltam az oroszlán formájú rézkopogtatóra meredve.
Próbáltam rávenni magam, hogy megfogjam. Már önmagában
is elég félelmetesnek tűnt, nem beszélve arról, hogy eleve úgy
reszkettem, mint a nyárfalevél, és félelem csörgedezett az
ereimben. Újabb nagy levegő után mégis koppantottam vele
kettőt. Várakozás közben hátrapillantottam a vállam fölött, le az
utcára vezető, hosszú lépcsőn. Cincinnatinek ez a része tele volt
régebbi, elegáns házakkal, gazdag kertekkel, óriási, évszázados
fákkal, és mindnek megvolt a maga története. Még egy mély
lélegzet után megfeszültem, mert hallottam az ajtó felé igyekvő
lépteket.
Az ajtó kitárult, és ott állt előttem ő. Az anyukám. Azonnal
felismertem. Nem azért, mert bármit is felismertem volna az
arcán – mármint a saját vonásaimat kivéve –, hanem mert
ugyanaz az érzés söpört végig rajtam, mint amikor igyekeztem
visszaemlékezni rá az elmúlt tizennégy évben.
Még jobban reszkettem. Régen tartoztam valakihez. Régen
hozzá tartoztam.
Rápislogtam és csak néztem. Egy kicsit magasabb volt nálam,
talán százhatvanöt centi, szőke haja pedig egyenes bubifazonra
volt nyírva, ami a válláig ért. Sötét farmer volt rajta fehér
pulcsival. Tényleg létezik, él… és itt áll előttem. Megrohamoztak
az érzések, de túl sokféle ahhoz, hogy beazonosítsam őket.
Oldalra biccentette a fejét, és finoman ráncolni kezdte a
homlokát. Kinyitotta a száját, aztán becsukta, miközben
szemügyre vett.
– Elnézést, segíthetek…?
Aztán elhallgatott, és rám pislogott.
– Ismerjük egymást? – kérdezte.
– Eden vagyok – szólaltam meg annyira halkan, hogy azt se
tudtam, megszólaltam-e egyáltalán. – Szerintem én vagyok a
lánya – cincogtam.
A nőnek, vagyis az édesanyámnak elkerekedett a szeme,
elakadt a lélegzete, és a szívéhez kapott.
– Molly! – kiáltotta elfúló hangon, és kissé oldalra fordította a
fejét, mintha odabentről várna segítséget. – Jaj, Molly…
Aztán megingott, mire a mögé szaladó fiatal, szőke nő elkapta
a karját, hogy ne essen hátra.
– Jaj, istenem! – sikkantotta Molly. – Carolyn!
Gyorsan bementem, és segítettem Mollynak odatámogatni
Carolynt a hatalmas nappali kanapéjára.
– Annyira sajnálom! – mormoltam Carolyn lábát felrakva a
kanapéra. – Ezt nem csináltam valami tapintatosan. Istenem!
De hülye vagy, Eden! Én csak annyira… nem használtam az
eszemet.
Én felkészítettem magamat erre, már amennyire lehetett. Őt
viszont váratlanul érte.
Felegyenesedtem, és aggódva pillantottam le Carolynra, aki a
kanapén feküdt. Most már nyitva volt a szeme, és döbbent
arccal nézett rám.
– Fú, azta! – motyogta mellettem a csinos lány. Oldalra
pillantva láttam, hogy ő is engem bámul. – Te nem lehetsz… –
rázta meg a fejét, mintha próbálna felébredni. – Mi folyik itt?
Vettem egy mély lélegzetet.
– Hozzunk egy hideg borogatást vagy valamit? – biccentettem
Carolyn felé.
 Molly pislogott, aztán úgy nézett lefelé, mintha csak akkor
jutott volna eszébe, hogy Carolyn is itt van.
– Ó, persze. Ööö… igen. Rögtön jövök.
Miután Molly kiment, leültem Carolyn mellé a kanapéra, és
megfogtam mind a két kezét. Még mindig rám meredt azzal a
hatalmas, kék szemével, a száját pedig eltátotta a döbbenettől.
– Bocsánat… – suttogtam.
Megszorította a kezemet, és kicsordult egy könnycsepp a
szeméből. Szaporán hullámzott a mellkasa, a száját pedig
kinyitotta, majd becsukta, de egy szó sem jött ki rajta.
– Tudom – mondtam halkan, a kézszorítását viszonozva. –
Tudom, semmi baj.
– Hogyan…? Honnan? – bukott ki belőle.
Mielőtt válaszolhattam volna, Molly sietett vissza a szobába,
és letérdelt Carolyn mellé, hogy egy nedves, fehér konyharuhát
rakjon a homlokára.
Molly hirtelen a szemembe nézett.
– Te tényleg ő vagy? De hogy? Jaj, istenem! Szólnunk kell
valakinek? Mi a szokás ilyenkor? Jézusom!
– Elnézést… – mosolyogtam rá félénken. – Meg sem
kérdeztem, hogy te a majdnem-testvérem vagy?
Felix leveléből emlékeztem rá, hogy anya nem szült utánam
több gyermeket, de a második férjének korábbról lehetett.
Zakatolt az agyam.
– Nem, az unokatestvéred vagyok – rázta a fejét elkerekedett
szemmel. – Te jó ég, él az uncsim! – kapott a szívéhez, és vett egy
mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. Előre-hátra ingatta a
fejét, mintha azt sem tudná, hogy ő maga kicsoda. – Én ööö…
azóta élek Carolynnal, amióta az anyukám, tehát az ő testvére,
Casey öt éve meghalt.
– Jaj, nagyon sajnálom – ráncoltam a homlokomat. – Örülök,
hogy megismerhetlek.
Ez az egész olyan szürreális! Molly úgy bámult rám, mintha
ugyanezt gondolná.
Lenéztem Carolynra, aki csak ingatta a fejét, és meghúzta a
kezemet, hogy segítsek neki felülni. Lassan emelkedett fel,
közben kifújta a levegőt, aztán nekidőlt a kanapé támlájának.
Lecsúszott a homlokáról a borogatás, úgyhogy visszaadta
Mollynak. Mindketten aggódva figyeltük. Megragadta a
lábamat, szinte megmarkolt a farmeromon keresztül. Tetőtől
talpig végigmért, majd visszatért az arcomhoz.
– Eden – lehelte. – Kislányom!
– Igen – bólintottam.
– Olyan szép vagy! – sikkantotta. Óvatosan megérintette az
arcomat, aztán elhúzta a kezét.
A nyakamban lógó medálra tévedt a tekintete, és megint
elakadt a lélegzete.
– A medál! – kiáltott fel, majd megint a szemembe nézett. –
Tőlem és az apukádtól kaptad a hatodik szülinapodra.
Könnyek folytak végig az arcán, és remegő kézzel nyúlt oda,
hogy megfogja a kis kerek ékszert.
Én is könnybe lábadt szemmel bólintottam. Abban a
pillanatban tudtam, hogy az enyém az a medál, amikor
megláttam.
Molly, aki korábban felállt, most egy kis pohár
borostyánszínű itallal tért vissza a szoba másik végében lévő
bárpulttól. Odaadta Carolynnak, aki az arcát megtörölve
gyorsan a pohárra pillantott, és egy szuszra felhajtotta. Kifújta
magát, visszahanyatlott a kanapéra, majd megint rám emelte a
tekintetét.
Mollyra pillantottam, aki szintén ivott egy felest.
Elkerekedett szemmel biccentett a kis üveg felé, hogy kérek-e.
Megráztam a fejem, aztán megint Carolyn felé fordultam. Az
anyukám felé.
– Hogyan? Honnan? – kérdezte megint, csak ezúttal
hangosabban és nyugodtabban. – Eden! – lehelte. – Bántott
valaki?
Sírásra görbülő szájjal megragadott, mire megszorítottam a
kezét.
– Kérlek, mondd, hogy senki sem bántott. Biztonságban
voltál? Kérlek, mondd, hogy biztonságban voltál.
Fájdalmasan és kétségbeesetten csengett a hangja.
 Hogy bántottak-e? Igen. Biztonságban voltam? Nem,
egyáltalán nem. De ezt nem mondhattam, mert mindkét választ
bonyolult lett volna kifejteni, ami ebben a pillanatban
meghaladta az erőmet.
– Hectornál. Hectornál voltam – feleltem végül tömören.
Carolyn szorosan behunyta a szemét néhány másodpercre,
majd kinyitotta.
– Acadiából menekültél el – suttogta, én pedig felsóhajtottam.
– Láttad a hírekben? Láttad Hectort?
– Sohasem mutattak képeket Hector Biasról, amit bizonyára
te is tudsz, és azt sem tudtam, hogy Hectornak hívják. De
Acadiára ráismertem a leírásból. Szóltam a rendőrségnek az
esetedről, de csak annyit mondtak, hogy nagyon sok volt a
holttest, és rengeteget közülük nem azonosítottak be – rázta
megint a fejét anya, aztán a szemembe nézett. – Hogy szöktél el,
mielőtt…?
– Nem. Ott voltam.
Carolynnak elkerekedett a szeme a döbbenettől.
– Ott voltál? De hogyan? Hogy élted túl? És hogy találtál rám?
– Mindent el fogok mesélni. Legalábbis azt, amire emlékszem
– fogtam meg a kezét. Boldoggá tett a tudat, hogy az
anyukámhoz érhetek. – De tudni szeretném, hogy te mit tudsz,
és nekem is rengeteg kérdésem van.
Reméltem, hogy Molly tényleg nem gondolja, hogy bárkinek is
szólnunk kellene, pláne a rendőrségnek. Semmi ilyesmire nem
álltam még készen.
Idő kellett hozzá, hogy felkészüljek.
Carolyn a kezemet szorongatva bólintott.
– Rendben, Eden, ahogy szeretnéd. Eden, kislányom…
Ahogy rám nézett, sírni kezdett, a sírás pedig zokogássá fajult.
Molly leült a kanapéra, és előrehajolt, hogy átölelje. Egy
pillanatig csak figyeltem őket, de aztán mindketten
megragadták a felsőmet, és magukhoz húztak. Sírva öleltük
egymást, miközben valahogy mégsem állt meg a világ
körülöttünk.
 •••

Alkonyat ereszkedett Cincinnatire, ahogy együtt ültünk a

medencére néző teraszon. Mindenhol cserepes virágok
illatoztak körülöttem, a víz pedig csillogott a halványuló
napfényben. Nemsokára leszáll az éj. Odafordultam az
anyukámhoz és Mollyhoz.
– Szóval ott éltem az utóbbi három évben Felixszel és
Marissával. Zongorát tanítottam. Most már több tanítványom is
van. Keresek vele valamennyi pénzt…
Félbehagytam a mondatot, mert annyira döbbent arccal
néztek rám.
Most először ejtettem ki a számon akár egyetlen szót is
Acadiáról, amióta elbotorkáltam onnan. Bár fahangon közöltem
az egészet, és gondosan elnyomtam az érzéseimet, nekem ez
egy újabb kis túlélést jelentett. Utána kifújtam magam.
– Jaj, istenem! Ez olyan… – szólalt meg Molly, és Carolynra
pillantott. – Az elmúlt három évben csak tíz percre volt tőlünk.
Mellbe vágott Molly kijelentése, és láttam, hogy Carolyn is
ugyanígy van vele. Nem tudtam, mit kellene éreznem. Egyfelől
volt valami szomorú abban, hogy ilyen közel voltunk, mégsem
találtuk meg egymást, másfelől viszont, ha rögtön megtalálom
az anyukámat, akkor talán meg sem ismerem Felixet. És nem
tudom azt kívánni, hogy bár ne lett volna az életem része.
Carolyn megint megfogta a kezemet, és megszorította.
– Jaj, édes kislányom, micsoda poklon mentél keresztül! Szó
szerint megjártad a poklot, Eden – mondta szomorúan, de vett
egy mély lélegzetet, aztán folytatta. – Ahogy már mondtam,
elmentem a rendőrségre, miután hallottam, mi történt
Acadiában, de természetesen nem találták meg a holttestedet.
Tudtam, egyszerűen tudtam, hogy Hector Bias volt az, aki
elrabolt, még ha nem is mondták a nevét, és nem is mutatták a
képét a hírekben. Azt hittem, hogy a legnagyobb félelmem vált
valóra, és valamikor megölt téged.
Az anyukám néhány másodpercre behunyta a szemét, aztán
kinyitotta.
 – Valahogy annyira ismerősnek tűnt ez az Acadia… Pokol,
igazi pokol.
És századszorra is könnybe lábadt a szeme azóta, hogy
belekezdtem a történetembe.
– Nem mindig volt pokol – pillantottam lefelé. – Néha féltem,
és nagyon magányos voltam… egy darabig. De egy részét a világ
minden kincséért sem akarnám elfelejteni – fejeztem be a
szemébe nézve.
Carolyn sírásra görbült szájjal, vadul megrázta a fejét.
– Nem. Ennek az egésznek nem lett volna szabad
megtörténnie. Az én hibám, hogy Hector elrabolt. Az egész az
én hibám.
– Carolyn! – szólt rá Molly. – Mindannyian elmondtuk már,
hogy ez nem igaz.
– De, igaz – rázta még mindig a fejét Carolyn. – Tényleg igaz.
– Carolyn… – kezdtem én is.
– Anya – vágott közbe. – Kérlek, hívj anyának. Mindig is úgy
szólítottál.
Éreztem, ahogy a szavak átmosnak belülről, a hűvös nyári
szellő pedig megnyugtat és ellazít.
– Rendben, anya.
Megrohamoztak az érzések, amikor kimondtam ezt. Még
mindig szeretnek. Még mindig tartozom valakihez. Talán mégsem
maradok egyedül. Kifújtam a levegőt, és elmosolyodtam.
Igyekeztem kordában tartani az érzéseimet.
– Anya, elmeséled nekem, hogy mi történt? Hector hogyan…
– Igen, elmesélek mindent. De Molly, hoznál egy üveg
fehérbort a hűtőből? Szerintem ehhez muszáj lesz. Eden, kérsz
valamit inni? Vizet? Valami könnyű alkoholosat? Almalevet?
Mindig is szeretted az almalevet…
Szinte esdeklő arcot vágott.
Bólintottam, közben pedig lepleztem az értetlenségemet. A
felnőttek is isznak almalevet?
– Ööö… persze. Jól hangzik.
– Jaj, milyen udvariatlan vagyok! Nem is kínáltalak
vacsorával.
 – Nem, csak almalevet kérek szépen. Ettem, mielőtt idejöttem.
Molly felállt, és a franciaajtón keresztül bement a teraszról.
– Rendben. Nos, ha meggondolnád magad, akkor tudd, hogy
ez a te otthonod is. Természetesen már ma este beköltözöl –
nyúlt a kezemért.
– Ó…! Hát ööö… majd megbeszéljük.
– Nem – rázta ellentmondást nem tűrően a fejét. – Kérlek,
Eden! Nem bírnám ki. Nem tudnék még egy éjszakát átaludni
úgy, hogy nem vagyunk egy fedél alatt.
Megint halkan sírni kezdett.
– Most, hogy visszakaptalak, belehalok, ha nem maradsz –
tette hozzá.
– Carolyn… anya! Nem megyek sehova – mosolyogtam rá. – Itt
vagyok, és nem megyek el soha többé.
– Ígérd meg! – kérte elfúló hangon.
– Megígérem.
Felmosolyogtam Mollyra, amikor ideadta az almalevet,
Carolyn elé pedig egy pohár bort tett le.
Carolyn ivott egy nagy kortyot, aztán megint hátradőlve
kinézett a medencére.
– Az apád egy befektetési vállalatot segített felépíteni a
nulláról. Nagyon sikeres lett. Egyszer csak olyan életet kezdtünk
élni, amilyenről nem is álmodtunk: házak, kocsik, utazások… –
legyintett. – A végén pedig megtanultuk, hogy az anyagi dolgok
nem érnek semmit. De akkor persze úgy tűnt, hogy mindenünk
megvan, amiről csak álmodni lehet.
Egy darabig hallgatva elmerült a gondolataiban.
– Aztán… – nézett megint rám – rajtakapták az apád egyik
kollégáját, hogy ellopta a pénzt, amit befektetésre bíztak rá. Az
utóbbi években voltak hasonló, nagyobb volumenű ügyek,
amikről mindenki hallott, de akkoriban alig értettem, miről van
szó.
– Szóval nem is az apukám lopott?
– Nem – rázta a fejét Carolyn. – De úgy tűnt. Tudta, mi
történik, és képtelen volt cselekedni, úgyhogy tovább
folytatódott a dolog. Nem mondta el, amit tudott, emiatt pedig
emberek százai veszítették el a megtakarításukat. Végül az
egész cég szégyenben maradt – legyintett megint. – Hidd el,
Eden, hogy a részletek nem olyan fontosak, én mindet tudtam,
mégsem segített, hogy megértsem ezt az egészet. Leszámítva,
hogy a kapzsiságból eredt. Mármint annak különböző fokaiból,
de végül is semmi másból.
Hirtelen elsötétült az arca a fájdalomtól, mintha újraélné az
egészet.
Én lefelé pillantottam.
– Az apád nehezen élte meg. Nemcsak azt, hogy elveszítette a
munkáját meg mindent, hanem a szégyent. Úgy mardosta
belülről, mint a rák. Ekkor jött Hector.
Felkaptam a fejemet.
– Először úgy jött hozzánk, mint aki egyszer már mindenét
elveszítette, ezért megérti a helyzetünket. Eleinte persze voltak
kételyeink, de… minél többet beszélt… azt mondta Bennek, az
apádnak, hogy nem az ő hibája, csak beette magát a lelkébe a
társadalom kapzsisága. Hát ez most már nevetségesen hangzik.
Akkor viszont olyan mélyen voltunk, hogy szerintem bármibe
belekapaszkodtunk volna…
– Megértem, anya. Tényleg.
– Hát persze – nézett rám szomorúan. – Sajnálom.
Megráztam a fejemet.
– Kérlek, folytasd.
– Nos, az apád szinte Hector rabja lett – sóhajtott fel Carolyn. –
Bár akkoriban mi Damon Abas néven ismertük. Apád
érdeklődni kezdett a közösség iránt, amit Damon… vagyis
Hector alapított. Ahol állítólag nincs kapzsiság, bűn, fájdalom és
versengés. A közösség néhány évvel korábban kezdett működni,
de Hector arra fordította azt az időt, hogy felhúzza az
épületeket, és megtalálja az első embereket, akik ott akarnak
élni és dolgozni. Éjjel-nappal arról beszéltek apáddal, hogyan
fog működni az egész… mire lesz szükségük az embereknek, mi
működik és mi nem.
Carolyn megint megrázta a fejét, mielőtt folytatta.
– Még az istenekről meg a látomásokról szóló beszédek és a
nehezen hihető dolgok ellenére is… meggyógyított valamit az
apád lelkében. Adott neki egy fogódzót, egy célt, egy menekülési
lehetőséget, és ezért én is nagyon hálás voltam. Félretettem a
Hectorral kapcsolatos kételyeimet. Azt csináltam, amit az apád.
Máshogy néztem a dolgokat, mert abból származott hasznom.
Ha az ember megbízik egy kígyóban, megérdemli a mérgét –
mondta könnybe lábadt szemmel.
– Carolyn – szólt közbe Molly, de Carolyn megrázta a fejét, és
megtörölte a szemét.
– Szóval Hector azért jött kifejezetten az apádhoz, mert volt
egy ötlete valami tanácsról. Az Acadiáról szóló hírekből tudom,
hogy ez nagyjából meg is valósult, de anno úgy beszélt róla,
mint olyan férfiak csoportjáról, akik tudják, milyen elbukni a
„nagy társadalomban”, ahogy ő hívta. Olyanokról, akik
személyesen is ismerik a kultúránkban a gonoszt, és akik
irányítják és formálják „a bőség földjét”.
Eszembe jutott, mit tudtam meg a hírekből az Acadiai
Tanácsról. Csupa olyasmit, amit nem értettem, amikor ott éltem.
Hector azért járta az országot, hogy begyűjtse a valamilyen
tekintetben kegyvesztett embereket, akik kétségbeesetten
vágynak egy helyre, ahol megint tisztelni fogják őket, és
visszanyerhetik annak a hatalomnak a töredékét, ami egykor az
övék volt. Persze ez anyagi előnnyel is járt. Hector éves fizetést
adott nekik, méghozzá sokkal többet, mint amennyit a korábbi
munkájukkal kerestek. A rendőrség kereste a pénz útját, de
Hector nyilván tudta, hogyan rejtse el. Az ingatlanért
készpénzben fizetett, és az álnevére íratta. Sohasem találtak
semmit, ami Hector valódi személyazonosságára utalt volna.
Természetesen a Tanács tagjait is úgy válogatta össze, hogy
százféle előnye származzon belőle: akadt köztük bíró, rendőr…
ezt a gondolatot inkább elhessegettem.
Elszomorodtam, ahogy Carolyn Acadiáról beszélt. Még a
puszta gondolattól is. Az volt az otthonom. Ott lettem fülig
szerelmes. És valamiért még az említésére is olyan erős
vágyakozás lett rajtam úrrá, hogy megdöbbentem, hiszen ott ért
véget az élet. Persze nem a helyre vágytam, hanem onnan
valakire. Nekem ez már örökké így lesz. Nagyot nyeltem.
– Mi történt, amitől apa ráeszmélt Hector valódi énjére?
– Te – felelte halkan Carolyn. Mögöttem a távolba révedt a
tekintete, mintha valamit éppen felidézne. – Már találkozott
veled, de utána egyszer csak berohantál, amikor hármasban
beszélgettünk Hectorral, és nyári ruha volt rajtad. Hector
meglátta az anyajegyet a válladon, és olyan furcsa arcot vágott –
mesélte borzongva. – Olyan… éhes lett a tekintete. Akkor
minden megváltozott. Apád látta, hogy néz rád Hector, hogy a
megszállottad lett. Az volt a mániája, hogy te kellesz a túlvilágra
vezető úthoz, amit az istenek tartogattak azoknak az
embereknek, akik az ő utópisztikus társadalmában élnek.
Carolyn megrázta a fejét.
– Ezután apád elkezdett tudatosan távolodni Hectortól.
Kifogásokat keresett, amikor meg akart látogatni minket.
Reméltem, hogy apád lassan visszanyeri a korábbi önmagát. De
egy nap, amikor hazajöttünk az egykori vállalat miatti
meghallgatásról… te nem voltál sehol. A dada, akire rábíztunk,
azt hitte, hogy a szobádban játszol.
Megint könnyek szöktek a szemébe.
– Csak úgy eltűntél… aztán az apád is – fejezte be elakadó
lélegzettel.
Hátrébb toltam a székemet, hogy felálljak, és odahajoljak
átölelni anyát, aki a karjaimban zokogott. Letöröltem az arcáról
a könnyeket, aztán megint megöleltem. Végül visszaültem a
helyemre.
– Annyira sajnálom… – suttogtam. – Mindazt, amin
keresztülmentél… nagyon sajnálom.
Tudtam, hogy amikor leírhatatlan gyászról van szó, az ember
csak annyit tehet a másikért, hogy tudomásul veszi a fájdalmát.
Anya szipogva bólintott.
– Eden, az apád nem volt tökéletes. Szörnyű hibát követett el.
De téged a világon mindennél jobban szeretett. Teljesen
összetört attól, hogy elveszített, és utána már nem tudta
összeszedni magát.
Magam előtt láttam a férfit a Felixtől kapott fényképről, akiről
csak nagyon kevés emlékem volt. Csendben üldögéltünk
hármasban, anya és Molly bort kortyolgatott, én pedig
eltöprengtem mindazon, amit az elmúlt egy órában hallottam.
Sokáig fog tartani, mire helyre teszem magamban a dolgokat.
– Szóval Hector azt mondta nektek, hogy Damonnak hívják? –
kérdeztem.
– Igen. Damon Abasnak. Egy másik álnév.
Bólintottam. Eszembe jutott, hogy vajon rájön-e valaha a
rendőrség Hector valódi személyazonosságára. Most, hogy már
többet tudtam róla, olyan volt, mintha egyszerűen megjelent
volna a szüleim házában annak idején.
– Az eltűnésem után kereste a rendőrség azt a helyet, amiről
Damon Abas beszélt?
– Ó, hogyne. Damon… vagyis Hector utalt rá, hogy Acadia itt
van a középnyugati régióban, valahol a közelben – rázta a fejét
anya. – De sohasem árulta el a pontos helyszínt, és akkoriban
nem volt okunk faggatózni róla. Úgy gondoltuk, ráérünk többet
megtudni, amikor fontolóra vesszük a költözést. A rendőrség
minden közösséget átvizsgált, amelyikre bármennyire is illett
Hector leírása. Nem találtak semmit. Sohasem gondoltam volna,
hány elszigetelt kis közösség működik, a többségük teljesen
láthatatlanul. Mintha tűt kerestünk volna a szénakazalban.
Most már tisztán látok, miután tudok Acadiáról, és szerintem a
rendőrség is. De még sok minden vár megértésre a miértekkel
és a hogyanokkal kapcsolatban. Egyszerre akarok minél többet
megtudni róla, és csak legyintve megköszönni Istennek, hogy
visszatértél oda, ahová tartozol.
Bólintva megeresztettem egy apró mosolyt. Örültem annak a
szónak, hogy „tartozol”. Végre! Egész életemben ezt kerestem.
Órákig beszélgettünk. Anyának még rengeteg kérdése volt
arról, hogyan bántak velem Acadiában. Meséltem neki a
magányomról, és arról is, hogy össze voltam zavarodva. Hailey
Anya említésekor összeszorult a szívem. Calderről és Xanderről
nem beszéltem. Képtelen voltam rá – egyelőre. De azt
elmondtam, hogy boldogság is várt ott, és voltak barátaim.
Végül pedig nehézkesen beszámoltam a szörnyű befejezésről,
legalábbis a legnagyobb részéről. Anya és Molly ezen is sírtak
egy kicsit.
Beavattuk egymást a mostani életünkbe. Elmeséltem nekik,
milyen érzés volt megint bekerülnöm egy másfajta
társadalomba. Említettem Felixet, anya pedig elmondta, hogyan
tartotta életben ennyi éven át az emlékemet.
Végül, ahogy sötétedett, a szám elé kaptam a kezemet, hogy
leplezzek egy ásítást. Kimerültem érzelmileg.
– Bocsánat – szabadkoztam. – Hosszú volt ez a nap. Indulnom
kellene. El tudnátok vinni esetleg?
– Szó sem lehet róla – tette le a poharát az asztalra anya. –
Kérlek, Eden! Komolyan gondoltam, amit mondtam. Kérlek,
maradj.
– Tényleg, Eden, odafent több szabad szoba is van… És azt
mondtad, hogy éppen helyet keresel.
– Rendben. Igazából ez fantasztikus lenne. Akkor hadd
hívjam fel Marissát, hogy elmondjam neki! Nagyon fog örülni.
Tényleg, alig várom, hogy találkozzatok vele.
– Találkozzunk? Úgy meg fogom ölelgetni, amiért gondját
viselte a kislányomnak!
– Köszönöm, anya – sóhajtottam fel, aztán Mollyra néztem. –
Köszönöm, Molly. Sokkal szebbé tettétek a mai napot, mint
ahogy valaha is álmodni mertem.
Mindhárman felálltunk és átöleltük egymást. Anya még
sírdogált egy kicsit, Molly pedig megmutatta nekem az új
szobámat az új otthonomban, és kölcsönadott pár holmit, amíg
holnap elmegyek a sajátjaimért.
Miután lefeküdtem, anya bejött, és leült az ágy szélére.
Ámuldozva nézett le rám, aztán megsimogatta a hajamat.
– Az én kislányom – mondta halkan. Dúdolgatott nekem egy
kicsit, közben pedig csodálattal átitatott boldogság tükröződött
az arcán. – Az én gyönyörű Edenem – suttogta. – Azt hittem,
soha többé nem látlak.
– Szeretlek, anya – pislogtam rá, hogy ne sírjam el magam. –
Sohasem felejtettelek el.
Megsimogatta az arcomat, és kicsordult a szeméből egy
könnycsepp. Lassan végiggördült az arcán, miközben ezt
mondta:
– Jaj, édesem, én is szeretlek. Nem hittem volna, hogy ezt még
ebben az életben újra elmondhatom neked. Olyan sok elveszett
időt kell bepótolnunk!
Letörölte a könnyeit, és egy darabig még dúdolgatott.
Miután becsukta maga mögött az ajtót, csak feküdtem ott, és
körülnéztem a halovány holdfényben. Azon töprengtem, hogy
egy szempillantás alatt mennyire meg tud változni az ember
élete.
Egész életemben az anyukámról álmodoztam.
Belekapaszkodtam a hitbe, hogy egyszer régen szerettek engem.
Most pedig visszakaptam őt. Csendben köszönetet mondtam a
Kegyelem Istenének. Szívből reméltem, hogy az anyukám
ölelése az összetört szívem egy újabb darabkáját gyógyítja meg.
 Harmadik fejezet
•

EDEN

Aznap, amikor kibotorkáltam Acadiából, és elveszítettem

életem szerelmét, azt hittem, már sohasem leszek boldog. Nem
gondoltam volna, hogy valaha is érdekelni fog valami. Semmi
sem számított, csak a fájdalomra tudtam koncentrálni. Már a
levegővétel is pont elég nagy feladat volt.
Egyszer azt hallottam, hogy az az egyetlen kiút a gyászból, ha
az ember megéli. Néha úgy éreztem, hogy ez nagyszerűen
sikerült, máskor pedig eszembe jutott valami, vagy akár csak
megcsapott egy illat, és úgy eluralkodott rajtam a fájdalom,
hogy szinte hétrét görnyedtem tőle.
Most már egy hónapja az anyukámnál laktam. A biztonság és
a szeretet tényleg úgy simogatta a lelkemet, ahogy reméltem.
Nem mintha Felix mellett nem leltem volna békére, de az nem
volt ugyanolyan. Mert igazából nem tartoztam hozzá. Az első
nála töltött évemet csakis gyászolással töltöttem. Abban a két
évben pedig, amikor már a gyászon kívül másra is tudtam
figyelni, a pénzkeresésre és a gyűjtögetésre összpontosítottam.
Próbáltam egyedül felépíteni valamit, ami majd lehetővé teszi,
hogy biztonságot teremtsek magamnak. Azt hittem, hogy nekem
már csak néhány múló pillanatnyi boldogság juthat, de
biztonságra azért vágytam, így hát annak érdekében dolgoztam.
Már akkor tudtam, hogy Felix beteg, amikor hozzá kerültem,
ezért folyton aggódtam, hogy elveszítem – és nem csupán azért,
mert időközben megszerettem.
Az első hetekben, amikor a rózsaszín fodros ágyamban
ébredtem – a tűzdelt paplan még a gyerekszobámból maradt –,
megint olyan érzésem támadt, hogy egy új történet főhőseként
kelek fel, aki igyekszik megérteni a saját szerepét.
 Arra számítottam, hogy még inkább segít majd a
gyógyulásban, ha nem kell aggódnom amiatt, hogy hogyan
fogok gondoskodni magamról, és hogyan állok meg egyedül a
lábamon. De miután ez a teher lekerült a vállamról, több időm
maradt olyan kényes dolgokon agyalni, amiket eddig nagyjából
sikeresen félretettem. Ez pedig mintha feltépte volna a régi
sebeket. Fájdalmat éreztem. Mintha végigfájtam volna az
anyukámnál töltött első hónapot. Még mindig nem meséltem
anyának és Mollynak Calderről, mert egyszerűen nem tudtam,
lenne-e hozzá elég erőm. Ez is egy olyan lépés volt, amire fel
kellett készülnöm. Biztos érezni fogom, amikor eljön az ideje.
Anya egyébként amúgy sem akart túl sokat társalogni
Acadiáról. Az első napon beszéltünk róla, de utána
valahányszor megemlítettem, ő inkább témát váltott. Nem
tudtam, hogy engem akar-e megkímélni a szomorú emléktől,
vagy ő nem szeretne belegondolni. Az utóbbira gyanakodtam.
Volt egy zongora a nappaliban, úgyhogy folytattam az órákat
néhány tanítvánnyal. De ha nem tartottam órát, akkor is
játszottam. Néha sokat segített, máskor kevesebbet.
Amikor nem zongoráztam, sétával töltöttem az időt a
környéken. Megcsodáltam a régi házakat, vásárlási szándék
nélkül nézelődtem a boltokban… Apró, általam kézben tartott
részletekben ismerkedtem a kinti világgal. Meglátogattam
Marissát, hogy végre elmondjam neki, honnan jöttem, és
utánanéztem az interneten mindannak, amit még mindig nem
értettem. Röviden összefoglalva tehát léteztem. Vajon ilyen élet
van nekem megírva? Ez a végzetem? Hogy a lelkem mélyén
tátongó ürességgel kell végigcsinálnom a napokat, folyton
vágyakozva? Ha éppen mozgásban voltam, amikor eszembe
jutott ez a kérdés, mindig megtorpantam, és valami azt súgta,
hogy nem. Akkor viszont…?
Bár anya szemlátomást nem óhajtott velem felnőtt témákról
tárgyalni, mintha folyton ott lett volna, ahol én, mintha folyton
meg akart volna érinteni. Szinte félve nézett rám, mintha
bármelyik pillanatban köddé válhatnék. Meg tudtam érteni, és
valahol hálás voltam a szüntelen anyáskodásért. Hiszen annyi
ideig éltem nélküle! Mintha mindig is az anyukám szeretete
után sóvárogtam volna. De a lelkem mélyén végre szabadságot
is éreztem, és kíváncsi voltam, hogy önerőből kivé válhatok. Azt
akartam, hogy huszonegy éves nőként bánjanak velem, ne
pedig gyerekként, és anya mintha még mindig gyereknek akart
volna látni. Mindketten küszködtünk a közöttünk munkáló
erőkkel. Gondoltam, hogy ez csak idő kérdése.
Sok tekintetben úgy éreztem, hogy örökké fogoly maradok,
csak más formában: először Hectorral, aztán a Clive Richter
keltette félelemben, aztán a saját döntésemből, most pedig az
anyukám mellett. Úgy éreztem, sohasem lehetek szabadon
önmagam. Ezt csak Calder mellett élhettem meg, és ez már így
is marad. Ez a gondolat mindig a kétségbeesés karmai közé
taszított.
Egy gyönyörű, őszi reggelen éppen napkelte után ébredtem,
és kimentem a kávémmal a teraszra. Hűvös volt, úgyhogy
magammal vittem egy takarót a kanapé széléről.
Beleburkolózva kortyoltam az erős, forró italt, miközben a
krizantémokat és a borostyánt csodáltam. Látszott, hogy az
anyukámnak a kertészkedés jelenti a gyógyírt. Úgy ápolta a
kertet, mintha csak a szívéhez tartozna: egy kézzelfogható dolog
volt, amit szeretett, és amiről gondoskodott. Szerintem
mindnyájunknak szükségünk lenne valami ilyesmire. Nekem a
zene jelentette ezt. Az töltött fel, attól éreztem, hogy élek.
Már a kávé felénél tartottam, amikor Molly kibotorkált
hozzám cicanadrágban és hosszú ujjú pólóban.
– Szia! – motyogta.
– Jó reggelt! Korán keltél.
– Te is. Arra gondoltam, hogy elmegyek zumbázni az
edzőterembe. Hétkor kezdődik. Jössz?
– Zumba? – vontam fel a szemöldökömet.
– Igen, latin táncos mozgásforma. Nagyon poén. Jönnöd kéne.
– Reggel hétkor nem vagyok poénos kedvemben.
Molly felhorkant.
– Talán neked van igazad – pillantott rám a kávéja mögül. –
Akkor részedről oké a kerti parti, amit Carolyn tervez?
 Anya úgy fogalmazott, hogy egy nagyon szűk körű kerti partit
szervez a legközelebbi, legmegbízhatóbb barátainak.
Beleegyezett, hogy még ne szóljon a rendőrségnek, de feszítette
a vágy, hogy elmesélje a visszatérésemet azoknak, akiket szeret.
Ezt nem volt szívem megtagadni tőle.
– Egy kicsit szorongok miatta – feleltem az ajkamat
harapdálva. – De megbízom benne.
Molly bólintott, és belekortyolt a kávéjába.
– Szerintem jó lesz – bizakodott, aztán egy pillanatra
elhallgatott. – Legalábbis a parti része. Arról viszont érdemes
tudnod, hogy Carolynnak kerítői ambíciói vannak – vonta fel
Molly a szemöldökét.
– Kerítői ambíciói?
Molly bólintott.
– Az a nagy terve, hogy bele kell szeretned a szomszéd fiába,
Bentley-be.
– Bentley-be?
Molly megint bólintott, miközben a homlokát ráncolva
kávézott.
– Igen, Bentley Von Dornba. Jó kis név, mi? – horkantott. –
Igazából nagyon jól néz ki, de borzalmas figura.
Molly elfordult, de előtte mintha egy pillanatra birtoklási
vágy nyomát láttam volna az arcán.
– Az anyukám össze akar hozni egy borzalmas figurával? Ez
remek.
– Hát, az talán túlzás, hogy borzalmas – legyintett Molly. – Az
ellenszenves jobb szó. Carolynnak biztos fogalma sincs róla –
fixírozta a körmét. – Szóval a helyedben távol tartanám tőle
magamat.
Egy darabig még fürkésztem az unokatesómat, de nem
szóltam semmit. Mintha még sok mondanivalója akadt volna
Bentley-vel kapcsolatban, és talán nem is gondolta őt annyira
borzalmasnak.
Ahogy ott ültünk a fedett teraszon, lágyan esni kezdett az eső.
Csak néztem, miközben lassan közelített felém a szomorúság,
akár egy tétova barát. Már ez az összehozósdi, a randizás és úgy
általában a szerelem témája is mélabúval töltött el. Nekem
ebben már nem lesz részem. Soha többé. Nem mintha akarnám.
Calder volt az egyetlen igaz szerelmem, a másik felem. Ő
viszont odalett, az életemnek azzal a részével együtt.
Lesz ott egy forrás. Ott várlak majd.
Éreztem magamon Molly tekintetét, ahogy a medence tükrére
záporozó esőcseppeket bámultam.
– Bárcsak elmondanád nekünk az egészet, Eden! Az talán
segítene. Már egy hónapja itt vagy, és remélem, tudod, hogy
máris nagyon megszerettünk.
Meglepve pillantottam rá, hogy ilyen jól érzékelte a
hangulatomat.
– Tudom – bólintottam. – Én is szeretlek titeket. És már az is
sokat segített, hogy itt lehetek, hogy ti itt vagytok nekem. El sem
tudom mondani, mennyire.
Szelíd mosollyal néztem a szemébe. Belekortyoltam a
kávémba, aztán letettem a csészét az asztalra.
– Tudom, drága, de nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy
bárcsak hagynád, hogy enyhítsem a szomorúságodat. Talán…
– Ebben senki sem segíthet – válaszoltam halkan. – Bárcsak
tudnál…
Megint kibámultam az esőbe.
– Tudom, hogy Felix talált meg titeket nekem – folytattam. –
De szeretném azt hinni, hogy Ő vezetett el hozzátok. Már ha
egyáltalán létezik ilyen.
– Ő? Kicsoda? – fogta meg a kezemet Molly.
Ránéztem, és nem válaszoltam a kérdésére, csak hagytam
szabadon ömleni a szavakat.
– Néha elképzelem, hogy ő maga az eső – kuncogtam. –
Amikor egyedül vagyok, felé fordítom az arcomat – néztem az
égre –, és mintha érezném.
Behunytam a szememet.
– Ha már sohasem láthatom, legalább az esőben vele vagyok –
pillantottam megint Mollyra. – De akkor megint olyan, mintha
ott lennék. Sohasem tudom, melyik érzés fog rajtam
eluralkodni.
 Molly a kezünkről felnézett a szemembe.
– Acadia – suttogta.
A medencére tekintve bólintottam.
– Hallottam, hogy gyakran szektának nevezték a híradóban.
És biztos az is volt. – Ráharaptam az ajkamra, mert eszembe
jutott az utolsó napok borzalma. – De nekem az volt az
otthonom. Volt, akit szerettem ott. Ez benne a legnehezebb.
– Volt ott egy srác – vágta rá Molly. Nem kérdés volt, hanem
kijelentés.
– Igen.
– És ő…
– Igen.
– Jaj, Eden! – hajtotta le a fejét Molly. – Nem csodálom.
Szerelmes voltál. Jaj, annyira, de annyira sajnálom!
Bólintottam, és egy árva könnycsepp szökött ki a szememből.
– Van rá esély, hogy ő is el tudott menekülni? – hajolt előre
Molly. – Mert ugye te sem mentél el a rendőrségre…
A fejemet rázva megtöröltem az arcomat.
– Az egész beomlott. Víz alá került. Biztos láttad a hírekben,
de ott lenni… – borzongtam meg, és magam köré fontam a
karomat. – A víz, utána pedig az összeomlás… Szóval nem.
– Jaj, istenem! – pattant fel Molly, hogy átöleljen. Szorosan
magához húzott. Amikor visszaült, neki is könnyes volt a szeme.
Mindketten a könnyeinket törölgettük, amikor anya
megjelent az ajtóban.
– Jó reggelt, lányok! – csivitelte. Már felöltözött,
megfésülködött, és úgy nézett ki, mintha órák óta ébren lenne.
Odajött, hogy megpuszilja az arcomat, aztán jó tíz másodpercig
közelről nézett engem mosolyogva. Körülvett a púderes-virágos
illata. Szívből visszamosolyogtam rá. Egy kicsit jobb kedvre
derültem.
– Mi az? – kérdeztem.
– Te – csippentette össze az arcomat. – Örömöt csempészel a
napomba. És még ébredés után is milyen gyönyörű vagy!
– Ó, jesszusom, és én mi vagyok? – horkant fel Molly. –
Nyomorult kerti törpe?
 – Jaj! – egyenesedett fel anya, és összecsapta a tenyerét. – Te is
gyönyörű vagy. Csak azt már megszoktam.
Odament Mollyhoz, és az ő arcába is belecsípett. Aztán
lehuppant a mellettem lévő székbe.
– Annyi tennivalóm van még a parti előtt!
– Szerinted a barátaid tényleg bizalmasan fogják kezelni? –
haraptam rá az ajkamra. – Mármint ők biztos nem fognak a
rendőrségre menni, igaz? Mielőtt mi készen állnánk rá.
Anyának elkerekedett a szeme.
– Hát persze. Megeskettem őket a titoktartásra. Ők pontosan
tudják, mennyit szenvedtem, és most már azt is, hogy te
mennyit szenvedtél. Soha nem tennének ilyet – felelte anya
aggodalmas arccal. – De Eden, egyszer majd szólnunk kell a
rendőrségnek, hogy megvagy. Bizonyára le akarják zárni az
ügyet, a végére járni, vagy akármi is ilyenkor a szokás, drágám.
A homlokomat ráncolva bólintottam.
– Ugye, nem kerülhetsz bajba amiatt, hogy nem értesítetted
őket rögtön?
– Nem, nem tudok olyan jogszabályról, amit megszegnétek –
vágott közbe Molly. – És amúgy is erősen kétlem, hogy bármit is
csinálnának. Hát hogy nézne már ki? Bárki épeszű ember
megértené – pillantott Carolynra, aki bólogatott. – De nem
élhetsz örökké úgy, hogy ez lebeg a fejed fölött. Minél előbb
letudod az egész hercehurcát, annál hamarabb továbbléphetsz.
– Hercehurca… – suttogtam megint bólintva.
– Ja, igen, médiacirkusz lesz belőle. Erre fel kell készülnöd –
vonta össze a szemöldökét Carolyn. Az arcát fürkészve
elárasztott az együttérzés. Ő aztán biztos tudja, mit jelent a
médiacirkusz.
Ismét bólintottam, de egyre jobban eltökéltem, hogy
elhalasztom a rendőrségre menést. Rendőrség. Már a szótól is
kirázott a hideg, mint mindig. A félelem rabja lettem.
– Mindegy – zárta derűsen Carolyn. – Majd a parti után
beszélünk róla. Együtt fogunk dönteni.
Mosolyogtam, ám ettől még aggódtam egy kicsit.
– Oké. Ha már szóba került a parti, azt mondtad, csak a
nagyon szűk baráti kört hívtad meg, ugye?
– Ó, igen. Csak húsz embert. De nekem messze földön híres
kerti partijaim vannak, úgyhogy hűnek kell lennem a
renomémhoz – kacsintott rám. – Ráadásul hűvös az idő,
úgyhogy van még tennivaló. Melegítő lámpák, kültéri fények…
Gyönyörű lesz. Olyan lesz, amivel kárpótollak az összes
szülinapi zsúrért, amit nem rendezhettem meg neked.
– Jó – kuncogtam. Felálltam, és ők is követték a példámat
Mollyval. – Megyek, lezuhanyozom.
– Rendben. Kikészítettem a ruhádat az ágyra – mondta anya,
mire visszafordultam hozzá.
– A ruhámat?
– A partira.
Hallottam, hogy Molly felmordul, úgyhogy felé kaptam a
fejemet. Kissé meresztgette a szemét, mintha azt üzenné vele,
hogy Carolyn tényleg megőrült. De ezzel ugyan kinek árthat?
Mosolyogva néztem megint anyára.
– Köszi, milyen kedves tőled!
Erre felderült az arca, és összecsapta a tenyerét.
– Eden – szólalt meg Molly. – Nagyon jó volt beszélgetni veled
– mosolygott kedvesen, bár talán szomorkásan.
– Veled is.
Felmentem a szobámba, és igyekeztem elfojtani a döbbent
sikkantást, amikor megláttam az átlátszó, halványrózsaszín,
ujjatlan ruhát, aminek egy hatalmas virág díszelgett a nyakánál.
A vállfánál fogva felemeltem, a virág pedig mintha a szemem
láttára nőtt volna még nagyobbra. Hűha!
Visszaraktam a ruhát az ágyra, miközben végigsöpört rajtam
a lázadhatnék. Ez nem ugyanaz – nyugtattam magam, amikor
eszembe jutott a fehér csipkeruha. Ez nem ugyanaz! Aztán
beakasztottam a ruhát a szekrénybe, és határozottan
becsuktam magam mögött az ajtót.
 Negyedik fejezet
•

EDEN

Végiggörgettem az internetes oldalt. Néha feljegyeztem, ami

fontosnak tűnt, de inkább csak olvastam, és szükség esetén
szünetet tartottam, hogy megemésszem a látottakat. Az
információ teljesen eluralta a tudatomat. Minden mást kizárt,
és elhozta a vágyott békét – legalább egy pillanatra.
Összerezzentem, amikor kopogtak. Gyorsan becsuktam a
laptopomat. Ezt senki sem értené, az anyukám meg főleg nem.
De Molly lesett be, rám mosolygott, aztán bejött, és becsukta
maga mögött az ajtót.
– Tudod, mire lenne szükséged? – kérdezte.
Halk nevetéssel toltam félre a laptopomat.
– Olyan sok mindenre, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.
– Nem is – kuncogott Molly. – Arra van szükséged, hogy
kimozduljunk egy kicsit.
Megráztam a fejemet, és hátradőltem a párnára az ágyban,
ahol ültem.
– Jaj, nem, dehogyis! Nem járok bárokba. És amúgy sincs
igazolványom.
– Én nem bárba megyek. Néhány barátommal találkozom a
suliból, hogy megnézzünk egy helyi művészt, akire nagyon rá
vannak kattanva itt.
Megfogtam a laptopomat, és felkeltem, hogy odavigyem az
ablak alatti íróasztalhoz.
– Művészt?
Molly elsős volt az Art Institute-ban, ahol divatmarketinget
tanult, és gyakran szervezett közös programokat a
csoporttársaival.
Bólintva huppant le az ágyamra.
 – Igen. Ma este van a kiállítás megnyitója. Ava barátnőm
kapott két jegyet, és ideadta. Azt mondta, hogy marha jól néz ki
a pasas – mesélte, majd hirtelen elkomolyodott az arca. – Nem
mintha pasikat akarnál nézegetni vagy ilyesmi, de érted.
– Semmi baj, Molly – nevettem fel halkan.
Odamentem a tükörhöz, ahol felsóhajtottam a látványtól.
Összevissza állt a hajam, és nem volt rajtam semmi smink.
Megfogtam a kefét, és megpróbáltam megszelídíteni legalább a
frufrumat. Molly mögém lépve összefogta a hajamat, hogy
frizurát kanyarítson belőle. Hálás voltam a segítségéért, és
leraktam a hajkefét.
– Csak szerintem, nyugodtan próbálkozhatnál a társasági
élettel – nézett rám egy kicsit feszengve a tükörben.
Egy darabig csak bámultam, mert örültem, hogy ráakadtam
egy velem egykorú barátnőre. Ő sokkal többet tudott az életről,
mint én.
– Biztos egyértelmű, hogy rám fér a próbálkozás –
pillantottam lefelé.
Molly belerakott egy hajtűt a hajamba, és kedvesen rám
mosolygott.
– Ez csak természetes, Eden. Azok után, amiken
keresztülmentél… Bár ez egy folyamat lesz, ugye tudod?
Teljesen megértem, hogy óvatosan kell belekezdened. Már
kerestem az alkalmat, hogy segítsek neked kimozdulni, és ez
szerintem tökéletes lenne – csúsztatott a helyére egy újabb
hajtűt.
Hálás voltam, amiért Molly ennyire körültekintő. Még
sohasem volt egyetlen barátnőm sem, és biztos ezt is
gyakorolnom kellett. Nagyon örültem neki, hogy Molly
megkönnyíti. Most nekilátott, hogy néhány tincset
kiszabadítson az arcom köré.
– Tessék. Tökéletes. Vegyél fel valamit, amiben csininek érzed
magad, és fél óra múlva odalent találkozunk!
– Nem is tudom. Legszívesebben csak a laptopommal
fetrengnék ma este. Ráadásul Carolyn holnapra tervezi azt a
nagy kerti partit. Szerintem az elég lesz próbálkozásnak.
 – De ott nem veled egykorúak lesznek, hanem az anyukád
barátai. Az nem ugyanaz – tette csípőre a kezét. – És a
laptopoddal fetrengni…? – ráncolta a homlokát. – Ez meg elég
kesernyés. Hát nem azt csináltad egész nap? – nézett a
szemembe a tükörben, és felvonta a szemöldökét. – Amúgy is,
mit nézegetsz rajta?
– Ó, hát tudod, csak próbálok felzárkózni. A kinti világban
annyira más minden.
Mollynak ellágyult az arca az együttérzéstől.
– Azt sejtem. De nem muszáj egyedül végigcsinálnod, Eden.
Segíthetek.
Melegség járta át a szívemet, és rámosolyogtam.
– Köszönöm, Molly.
Azzal odamentem az asztalomhoz, hogy nekiálljak
összerendezgetni a nemrég kinyomtatott papírokat.
– Szóval nem fogadok el nemleges választ a mai estére –
folytatta. – Látnod kell a sivatagi forrásos pasast. Csak úgy árad
a ragyogás a festményeiből! Még a prospektuson is.
Molly felé fordulva értetlenkedve ráncoltam a homlokomat.
– Micsoda? Sivatagi forrás?
Természetesen senkinek sem meséltem a forrásunkról
Calderrel. Mollynak sem. Kissé oldalra biccentett fejjel
tűnődtem el ezen a jellemzésen, hiszen nemrég került szóba
Calder.
– Aha – bólintott Molly. – Egy tökéletes oázisról fest képeket,
amit minden oldalról sziklák vesznek körül. Olyan, mint valami
paradicsom vagy édenkert. És rajtuk az a lány, aki csak hátulról
látszik, de valahogy olyan igazi, olyan romantikus – mesélte
álmodozó tekintettel. – Én mondom neked, nagyon tehetséges.
Művész… művész?
Meghűlt a vér az ereimben, és összerándult mindenem.
Mintha kívülről hallottam volna a saját hangomat, amikor
megszólaltam.
– Egy lány van rajtuk? – nyeltem nagyot. – Mesélj még! –
követeltem.
Molly arcáról valamelyest leolvadt a mosoly, ahogy engem
fürkészett.
– Mi a neve? – Szinte kiabáltam. Remegett az ajkam. Ez
lehetetlen. Ilyen nincs. Egyszerűen lehetetlen. Eszedbe ne jusson,
Eden! Már a puszta gondolatba is belepusztulhatsz. Sok művész
van a világon. És még több festmény, amit forrásokról készítettek.
Na de sivatagi forrásról? Egy lánnyal…?
– Mi a baj, Eden? – kérdezte aggódva Molly.
Megragadtam a karját, és kissé megráztam.
– Mi a neve? – ismételtem.
– Zivatar – felelte Molly, miközben még jobban ráncolta a
homlokát. – Zivatarnak hívja magát. Csak ennyi. Biztos csak
művésznév, ráadásul úgy hangzik, mint valami sztriptíztáncosé
– tette hozzá ideges kacajjal. – De nem is bánnám, ha ledobna
egy kis textilt…
– Hol az a prospektus? Látnom kell a prospektust!
– Eden…
Kifújtam a levegőt, hogy lehiggadjak.
– Kérlek, Molly! Csak mutasd meg a prospektust.
– Bocsi, de nincs nálam. Avánál láttam a suliban, de nem
hoztam el.
Egész testemben összerándultam, ahogy elengedtem Mollyt,
és kibújtam a köntösből, amiben napközben voltam. Felkaptam
egy farmert az ágy végéből. Mindenem remegett, és úgy
éreztem, hogy mindjárt valami rohamot kapok.
Benyúltam a szekrénybe, ahol egy sötétkék vagy fekete felső
akadt a kezembe. Szóval sötét. Beletelt néhány próbálkozásba,
mire sikerült átbújtatnom a fejemet a lyukon, aztán elsírtam
magam a túláradó érzésektől és az öltözködés miatti
bosszúságtól. Molly közben mondott valamit, de csak akkor
jutott el az agyamig, miután végre rajtam volt a felső:
– Megijesztesz. Mi folyik itt? Ő az a srác? Ez a Zivatar?
Az előbbi manőver miatt megroggyant kicsit a frizurám,
úgyhogy odanyúltam, hogy gyorsan megigazítsam, mire az
egész leomlott a vállamra. Vettem néhány mély lélegzetet, de
még mindig reszkettem.
– El kell vinned abba a galériába – közöltem remegő hangon.
– Most azonnal indulnunk kell!
Molly értetlenül és aggódva nézett rám.
– Oké, ahogy szeretnéd. Menjünk!
Gyorsan bólintottam, és belebújtam valami lábujjközös
papucsba. Messze nem volt annyira meleg odakint, de nem
igazán érdekelt. Ne gondolkodj! Ne gondolkodj, amíg oda nem
érsz! Lehet, hogy csak megkattantál. Akkor sincs semmi baj.
Minden rendben. Te is rendben vagy.
Szó szerint lerohantam a hatalmas lépcsőn, aztán feltéptem
az ajtót. Hallottam anya hangját, amikor kiszaladtam.
– Arra a kiállításos cuccra megyünk – kiáltott neki hátra
Molly.
– Ja, jó. Utána rögtön hozd…
Carolyn mondatának végét már nem hallottuk, mert Molly
becsapta magunk mögött az ajtót.
Miután kitolatott az útra, felém fordult.
– Azt akarod mondani…
– Most ne, Molly! Ne haragudj! Most úgy érzem magam, hogy
mindjárt hányok. Kérlek, hadd üljek itt csendben.
Ki akart ugrani a szívem a helyéről.
Molly bólintott és előrefordult.
Negyedóra múlva már a belvárosban voltunk. A galéria előtt
elhaladva hosszú sort pillantottam meg. A képekből csak egy
zöld villanást láttam, úgyhogy hunyorogva próbáltam kivenni
őket, de túl messze voltak, ráadásul a sor miatt takarásban.
– A sarkon kell lennie egy parkolóháznak – magyarázta Molly.
– Kérlek, engedj ki. Itt ki kell szállnom – fogtam meg a
kilincset.
– Hé, nem ugrunk ki mozgó autóból! Amúgy is veled akarok
bemenni, Eden. Aggódom érted.
A fejemet rázva próbáltam lassabban venni a levegőt. Az
egész testem felforrósodott és bizsergett. Nem éreztem a
végtagjaimat.
– Jól vagyok, tényleg. Csak ki kell szállnom. Kérlek! Majd
kipattanok a következő pirosnál.
– Oké, rendben – szorította össze a száját Molly. – De öt perc
múlva követlek, jó?
– Jó, köszi – bólintottam. Újabb mély sóhajjal összekulcsoltam
a kezemet, hogy ne remegjen. Nagyot nyeltem, hogy
eltüntessem a gombócot a torkomból, és közben
légzőgyakorlatokat végeztem, hogy úrrá legyek az érzéseimen.
Ezt már nem sokkal Acadia után mesteri szintre fejlesztettem.
Molly lassan lefékezett a következő piros lámpánál, néhány
saroknyira a galériától, én pedig odanyúltam, hogy
megszorítsam a vállát. Aztán kiugrottam a kocsiból, és átkeltem
az úttesten.
Utána szerintem futottam, bár nem emlékszem. Hirtelen már
ott álltam a kiállításmegnyitóra várók sorában. Melegem volt, és
levegőért kapkodtam.
Jaj, istenem! Jaj, istenem! Jaj, istenem!
Nem lehet. Ilyen nincs. Ez csak egy különös véletlen. Muszáj,
hogy az legyen.
Kerülgetni kezdtem a sorban állókat.
Néhányan csúnyán néztek rám a tolakodásért, mások pedig
szóltak is, hogy menjek vissza a sor végére. Nem foglalkoztam
velük. Oda kellett jutnom az ablakhoz.
Látnom kellett. Istenem, de még mennyire, hogy látnom
kellett!
Páran az üvegnek dőlve várakoztak. Lábujjhegyre ágaskodva
próbáltam ellátni a fejük fölött, de nem voltam elég magas.
– Elnézést, bocsánat, muszáj lenne benéznem – szólaltam meg
remegő hangon.
A négy várakozó furcsálló pillantást vetett rám, de lassan
félreálltak. Mintha egy függönyt húztak volna szét.
Lélegzet-visszafojtva szorítottam ökölbe a kezemet.
És akkor egyszer csak ott volt. A mi forrásunk. Igazi, élethű,
élénk színekkel.
Hangosan felzokogtam, és a szám elé kaptam a kezemet.
Könnyek szöktek a szemembe. Mintha kitárult volna előttem a
világ, ahogy szétáradt bennem az adrenalin.
Igen, ez az a hely. Felismertem minden sziklát, minden
bokrot, minden fűcsomót.
 És felismertem saját magamat is.
Ott álltam a képen, büszkén az egyik szikláról felágaskodó
kígyó fölé magasodva, erőt sugározva, felszegett állal, és
leeresztett vállal. Leomló hajam szinte teljesen eltakarta
meztelen testemet, csak a vállamat és a lábamat mutatta
hátulról. Az arcom ugyan nem látszott, de én voltam az.
A festmény címét rejtő apró táblára tévedt a tekintetem. „A
kígyódobáló.” A sírástól fuldokolva felnevettem, aztán mindkét
kezemet a számra szorítva zokogtam még egy darabig, mire
összeszedtem magam annyira, hogy odébb menjek az ablaktól,
és beálljak a sor elejére az emberek közé.
Senki sem próbált megállítani. Senki sem mondta, hogy
menjek vissza hátra. A tömeg szétvált, és hol értetlen, hol
meglepett arccal átengedett. Most már leplezetlenül bőgtem.
Meg sem próbáltam titkolni a könnyeimet.
Amúgy sem sikerült volna.
Itt van. Érzem őt!
Jaj, istenem! Jaj, istenem! Jaj, istenem!
A sor elejére érve, egy fekete öltönyös férfi nézett rám tágra
nyílt szemmel, és végigmért a farmeromtól kezdve.
– Be kell jutnom – mondtam neki. A felsőm ujjával gyorsan
letöröltem a könnyeimet. Mintha még mindig valaki más
beszélt volna helyettem. De legalább erősen és határozottan
csengett a hangom.
– Sajnálom, de csak jeggyel lehet. Itt mindenkinek van –
biccentett a mögöttünk kígyózó sor felé.
– Tessék – szólalt meg Molly, aki egyszer csak megjelent
mellettem, és odanyújtott valamit. – Két korai belépésre jogosító
jegy.
A férfi elvette őket, és egyikünkről a másikra nézett. Aztán a
jegyekre pillantva az ajtó felé intett a fejével.
Odasiettem az üvegajtóhoz, és belépve felmértem a terepet.
A galéria falának minden négyzetcentiméterét beterítették a
műalkotások a forrásról, a hajnalkákról és rólam. Minden tele
volt velük. Én háttal vagy enyhén oldalról látszottam, de mindig
én voltam. Izgalom, félelem, adrenalin és elképesztő idegesség
söpört végig rajtam. Leginkább ámulat. Mintha ki akart volna
ugrani a szívem. Eszelősen kapkodtam a fejemet.
Hol van? Hol lehet?
Molly megfogta a karomat. Hálásan rátámaszkodtam.
– Gyere! – mondta. – Biztos itt van a közelben.
– Igen – cincogtam az egekbe szökő pulzussal.
Itt kell lennie a közelben. Azt mondta, hogy „lesz ott egy forrás,
várni foglak, ott leszek”.
Megkerültük a festményekkel teli falat, és a másik oldalon ott
állt ő. Az egész világ elhomályosult, csak őt láttam magam előtt.
Calder! Az én Calderem!
Él! Életben van!
Éreztem, ahogy megint folynak a könnyeim. Egy teljes percen
át csak bámulni tudtam. Hagytam az elmémnek, hogy
feldolgozza az elém táruló látványt.
Éppen egy kis csapatra való emberrel beszélgetett, amikor
apró mosollyal az arcán felém fordult, majd pislogva
elkerekedett a szeme, és teljesen elsápadt.
Kiesett a kezéből a pohár, darabokra tört a padlón. A
körülötte állóknak pedig elakadt a lélegzetük. Calder értetlen,
döbbent és hitetlenkedő arcot vágott, de aztán hirtelen álmatag
lett, és oldalra biccentett fejjel rám szegezte a tekintetét.
Elindult felém, az emberek pedig odébb tántorogtak az útjából,
ahogy finoman nekik ütközött menet közben, az
üvegszilánkokon taposva. Nem bírtam megmoccanni. Földbe
gyökerezett a lábam.
– Jaj, istenem! – lehelte Molly, de nem fordultam felé.
Calderrel néztem farkasszemet.
Amikor odaért hozzám, óvatosan felemelte a kezét, és a
hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet az arcomról. Aztán
leeresztette a kezét, összezavarodva rápillantott, majd megint
rám. Kinyitotta és becsukta a száját. Végül mintha kisimultak
volna a vonásai, a két tenyere közé kapta az arcomat, és eszelős
tekintettel, elgyötörten felnyögött.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte rekedten. – Hogyhogy…? –
rázta a fejét, és olyan erővel szorította az arcomat, hogy
felsikkantottam.
Rátettem a kezemet az övére, és mindketten lerogytunk a
földre. Calder levegőért kapkodva, vadul pásztázta az arcomat.
– Te tényleg itt vagy – ismételgette. Ott térdeltünk a galéria
padlóján, Calder pedig végigsimított a vállamon és a karomon,
majd gyengéden megrázott. Én is megszorítottam az erős vállát,
amivel győzködni próbáltam magam, hogy ő is tényleg itt van.
Tényleg él.
– Eden, Eden, nem értem – nyögte. – Hogyhogy?
Egyszer csak éreztem, hogy emberek húznak minket.
Calderrel együtt feltápászkodtunk, miközben le sem vettük
egymásról a szemünket. Valahova betereltek minket, aztán
becsukódott egy ajtó. Kávé- és valami édes illat terjengett.
Hallottam azoknak a hangját, akik velünk együtt bejöttek. De
nem tudtam másfelé nézni.
– Túlélted – mondta Calder. – Istenem, túlélted! Hogy, Eden?
Hogy?
– Lebegtem – feleltem könnyek között. – Úgy, ahogy tanítottad.
Csak lebegtem.
Neki is könnybe lábadt a szeme.
– De nem volt levegő. Senki sem élte túl. Nem volt levegő!
Szorosan behunyt szemmel megráztam a fejemet. Nem
bírtam megszólalni, mert nem volt elég tiszta a fejem ahhoz,
hogy rajta kívül bármi másra gondoljak. Itt áll előttem!
Inkább megint megfogtam a kezét. Mindketten reszkettünk,
mint a nyárfalevél. Kezdett kimenni belőlünk az adrenalin. A
hátam mögül halk beszélgetés hallatszott.
– Tudom, nagyon sok minden történt, nagyon sok, és a
festményeid! Úristen, Calder, a festményeid… annyira szépek! –
leheltem ismét könnyek között.
– Hol laksz, Eden? Eden…
Úgy rázta a fejét, mintha maga sem hinné el a szavait.
– Az anyukámnál az unokatestvéremmel, Mollyval.
– Az anyukádnál? – kerekedett el a szeme. – Eden…
– Hé, mi van itt? Az emberek odakint…
Arra fordultam, amerről Xander hangját hallottam, ő pedig
hátratántorodott a falnak.
– Baszki! Baszki! – sietett oda hozzánk, és óvatosan megrázott.
– Baszki! Baszki!
És átölelt minket Calderrel, aztán ott álltunk hárman sírva,
egymást szorongatva, amíg Xander ki nem bontakozott az
ölelésből, és meg nem törölte az ingujjával a szemét.
– Eden, hogy…? – fürkészte az arcomat csodálkozva.
Szóra nyitottam a számat, amikor megszólalt mögöttünk egy
női hang.
– Talán mindannyian leülhetnénk egy kávéra a megnyitó
után? – mondta igen higgadtan.
Mindhárman odafordultunk, én pedig megtöröltem a
szememet, és igyekeztem kordában tartani a légzésemet. Szép
lány volt, hatalmas, zöld szemmel és a vállára omló, sötétbarna
hajjal.
– Madison, lemondom a ma esti programot – közölte Calder
ismét rám nézve, az arcomat fürkészve, mintha még mindig
nem hinné el, hogy itt vagyok.
Madison csípőre tette a kezét.
– Calder, ezen a megnyitón múlhat a karriered. Ne csináld
ezt! Csak három óráról van szó. Sohasem fogod visszakapni a
lehetőséget.
– Eden… – mondta Molly a hátam mögött. – Hadd vigyelek
haza, és majd a megnyitó után felhívod ööö… Zivatart! Rögtön
utána. Jó?
– Caldert – feleltem még mindig őt bámulva. – Caldernek
hívják.
Még gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Hosszabb
lett a sötét, selymes haja, karakteresebb és borostásabb az arca,
sötét szeméből pedig öröm áradt, ahogy visszanézett rám.
A Madison nevű lány felsóhajtott.
– Na, ez jó ötlet. Ez hatalmas sokk. Mindketten összeszeditek
magatokat, aztán együtt leülünk ünnepelni, miután Calder kiállt
a tömeg elé, és nevet szerzett magának.
Együtt? Madisonra néztem, és kezet nyújtottam neki.
– Eden vagyok – mutatkoztam be halkan.
 Madison, a még mindig reszkető kezemre pillantott, aztán
megfogta. Hosszúra nyúlt másodpercekig csak bámult. Azt
mondta, hogy ez hatalmas sokk. Biztos tudja, ki vagyok. Tudja,
hogy én vagyok az a lány Calder összes képén? Végül ő is
bemutatkozott:
– Madison vagyok. Calder barátnője, és ennek a galériának a
tulajdonosa.
Meghűlt a vér az ereimben. Nagyot nyelve Calderre kaptam a
tekintetemet. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán megint
elsápadva szóra nyitotta a száját. Elgyötörve nézett rám, mint
aki nagyon bán valamit.
– Eden… – Csak ennyit tudott kibökni.
Vettem egy mély lélegzetet, és Xanderre néztem, aki pont
olyan hitetlenkedő arcot vágott, de most már fájdalom is
látszott rajta.
– Legyen, ahogy akarod! – mondta Caldernek.
– Le akarom mondani – ismételte rám nézve Calder. –
Madison, beszélnem kell Edennel. Most rögtön.
Megráztam a fejemet, és vettem egy mély lélegzetet.
– Nem. Csak három óráról van szó. Utána majd beszélünk, jó?
Sikerült elmosolyodnom, aztán megint reszketve
felsóhajtottam.
– Mi, azaz te és én várhatunk még három órát. A megnyitó
viszont nem várhat – mosolyogtam rá.
Szörnyen nevetségesnek tűnt, hogy bármi mást csináljunk
most ahelyett, hogy egymásba kapaszkodnánk, de még ebben a
sokkos, összezavarodott és örömteli állapotban is érzékeltem,
hogy neki most már megvan a maga élete, aminek én nem
vagyok a része.
Szörnyű veszteségtudat kerített a hatalmába attól, hogy
barátnője van, ám egy újabb mély lélegzettel inkább csak arra
összpontosítottam, hogy itt áll előttem.
Életben van!
– Itt maradsz, és megvársz? – kérdezte.
Madisonra néztem, aki gondterhelten szorította össze a száját.
Nem bírtam egy szobában vagy akár egy épületben maradni
Calder barátnőjével három órán át. Belepusztultam volna.
– Nem. Molly majd hazavisz, összekapom magam, és pár óra
múlva visszajövök, jó?
Calder arcához emeltem a kezemet, ő pedig belesimult a
tenyerembe. Madison megköszörülte a torkát, mire elvettem a
kezemet, de nem néztem rá.
– Nem, Eden! Nem. Nekem muszáj… Nem hagyhatom, hogy
csak úgy kisétálj innen. Nem.
– Calder! – vágott közbe Madison. – Ragaszkodom hozzá, hogy
legalább két órát itt maradj. Felfogadtuk ezeket az embereket.
Mindannyian tőled függnek. Ráadásul szerződésed van a
galériával. Csak két óra az egész – fejezte be feszült hangon.
– Majd én elviszem – nézett egyikünkről a másikra Xander. –
Velem lesz. Majd én biztonságban tudom, tesó. Így már oké? –
mondta aggódva Caldernek.
Calder kifújta magát, aztán félig ámuldozva, félig gyötrődve
bólintott.
– Jól van – bólintott Xander. – Velem lesz. Majd megírom
neked a számát meg a címét, és te is elküldöd a telefonjára a
tiédet. Velem lesz.
Calder összeszorított szájjal beletúrt a hajába.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Még mindig
reszkettem egy kissé, az agyamat pedig, mintha fehér zaj
töltötte volna be.
– Csak néhány óra – suttogtam.
Calder csak ott állt tipródó arckifejezéssel, és reszkető kézzel
még egyszer felém nyúlt, hogy megérintsen, de aztán
leeresztette a kezét.
– Oké. Szerencsére csak néhányan látták a galériából, hogy mi
történt, szóval nem nagyon kell kiköszörülni a csorbát. Lori,
kinyitnál ismét, és elmagyaráznád az embereknek, hogy…
Becsukódott mögöttem az ajtó, így már nem hallottam
Madison hangját. Remegő térdekkel sétáltam ki a galériából.
Most áradt be a tömeg, de csak néhányan vetettek rám egy-egy
kíváncsi pillantást. Az egyik oldalról Xander támogatott, a
másikról pedig Molly.
 Odakint ömlött az eső, így a sorban állók a galéria falához és
ablakához húzódtak fedezékbe, a keskeny kiszögellés alá.
– Hát erre nem számítottam – lépett vissza Molly a bejárat
fedezékébe.
Rövid egyeztetés zajlott, hogy ki vigyen el kocsival, ám
semmit sem fogtam fel belőle. Végül Xander fogott karon, én
pedig hagytam. Rohanni kezdtünk az esőben.
Segített beszállni valami ütött-kopott, fakópiros furgonba, én
pedig hátradőltem az ülésen, miközben bepattant mellém, és
beindította a motort. Gyorsan végighúztam a kezemet az ázott
hajamon, aztán a farmerom combrészén. Annyira
legyengítették a testemet és a tudatomat a túláradó érzelmek,
hogy alig tudtam beazonosítani őket. Calder életben volt. Calder
itt volt, Cincinattiben. A festményeit árulta. Barátnője volt.
Becsuktam a szememet.
– Azt nem említettem a barátnődnek, hogy nincs jogsim – túrt
bele a vizes hajába Xander, mielőtt az ingébe törölte a kezét. –
Nem tudom, akkor elengedett volna-e velem. Tényleg
megnehezíti a dolgokat ez az egész igazolványnélküliség.
Még mindig hitetlenkedő arccal nézett rám, és bekapcsolta az
ablaktörlőt. A szívem felvette a szélvédőn csikorgó gumicsíkok
ritmusát.
– Tudom – feleltem apró mosollyal. – Molly pedig az
unokatesóm.
Xander kérdő tekintettel pillantott rám, miközben kihajtott a
forgalomba.
– Megtaláltam az anyukámat – magyaráztam.
Erre elkerekedett a szeme a döbbenettől.
– Mi? Hogy? – rázta a fejét csodálkozva. – Istenem, Eden! De
hogy csináltad? Hogy élted túl? Baszki!
– Majd mindent elmesélek, Xander, ha odaértünk hozzánk.
Szerintem rád fér egy-két feles vagy valami.
Xander néhány másodpercre rám meredt, majd megint az
utat figyelte, és kuncogva rázta tovább a fejét.
– Ja, mindkettőnkre.
– Nem hiszem el, hogy most éppen távolabb kerülök tőle –
állapítottam meg inkább csak magamban.
– Tudom, hogy ez biztos totál marhaságnak tűnik, Eden, de ez
a megnyitó hozhatja meg neki az áttörést – mondta
együttérzően Xander. – Csak pár óra, aztán mindketten
visszacsöppenhettek a varázsba.
Bólintva a vállára tettem a kezemet.
– Kerestelek – meséltem halkan. – Acadia után… amikor
Cincinnatibe értem. Kristit és téged is kerestelek. Kristit a mai
napig – ráztam a fejemet.
Xander döbbenten nézett rám.
– Elment főiskolára. Emlékszel, hogy éppen költözött…
– Tudom – bólintottam. – Még a nevét is megkérdeztem az
őrhelyen, amikor végre rávettem magam, hogy oda merjek
telefonálni. Azt hittem, hogy a rendőrség esetleg… nem tudom.
Addigra már persze elment, de megmondták a vezetéknevét.
Csak ennyit mondtak. Hogy Smith. Smithnek hívják – ráztam a
fejemet, Xander pedig kuncogni kezdett.
– Aha, nem egy ritka név.
– Hát nem. Tudod, hány Kristi Smith van az ország főiskoláin?
Néhányan rajta sincsenek a listán – sóhajtottam. – De tudtam,
Xander, egyszerűen tudtam, hogy ő nem hagyna téged egyedül
flangálni a nagyvilágban. Tudtam, hogy biztos segített neked.
Soha nem hagytam fel a kereséseddel.
Xandernek melegség járta át a tekintetét, ahogy rám nézett.
Aztán a homlokát ráncolva fordult előre.
– Igazából nem tartom vele a kapcsolatot. Nagyon sokáig nem
volt telefonunk, és költözés után nem találtam a számát.
Mindenhol kerestem – pillantott rám bánatosan. – Szóval akkor
sem jártál volna szerencsével, ha megtalálod őt. Nem tudott
volna elérni.
– De legalább megtudtam volna, hogy Calder életben van. És
azt is, hogy mindketten Cincinnatiben vagytok.
Hagytam, hogy tudatosuljon bennem ennek a súlya, majd
Xanderre néztem, aki megfogta a kezemet.
– Köszi, hogy kerestél.
– Annyira aggódtam érted! – mondtam szomorúan. – Tudtam,
hogy hallottál arról, ami Acadiában történt, és sejtettem, mit
érezhetsz… azt hittem, hogy lényegében egyedül vagy idekint.
– De nem egyedül voltam.
– Nem, tényleg nem – nyugtáztam félig sírva, félig nevetve. –
Jaj, istenem!
Folyni kezdtek a könnyeim, úgyhogy letöröltem őket az
arcomról.
– Elvileg a buszállomáson találkoztam volna vele a
szülinapodon – magyarázta halkan. – Akkorra beszéltük meg
ezt a Cincinnatibe buszozás dolgot. Ez volt az egyetlen közös
pont mindhármunknál, és tudtuk, hogy el kell jönnünk abból a
városból. Valószínűleg nem volt ideje beavatni téged a tervbe.
A szép metszésű profiljára nézve megráztam a fejemet.
Annyira ismerős volt, mégis olyan más: idősebb, férfiasabb.
Xander továbbra is előremeredt az útra, ahol közvetlenül
előttünk haladt Molly kocsija. Még mindig úgy esett, mintha
dézsából öntenék. Nem akart enyhülni.
– Aztán ti nem jöttetek el – folytatta Xander megfeszülő
állkapoccsal, és megvonaglott a fájdalomtól az arca. – Másnap is
visszamentem. Ott ültem rátok várva. Gondoltam, hogy talán
még beletelik egy kis időbe, mire odaértek, és nem akartalak
otthagyni benneteket. De amikor kapcsoltam, hogy nem
tudtatok kijutni, tudtam, hogy valami nem stimmel. Csak gőzöm
sem volt, hogy… – rázta a fejét, mintha szabadulni akarna az
emléktől, aztán gyötrődve pillantott rám. – Megvártam Kristit,
aki másnap reggel odavitt kocsival. Nem tudtam, fogalmam sem
volt az egészről. Úgy sajnálom!
A végére elakadt a szava, és mély fájdalom és megbánás ült ki
az arcára.
– Xander! – nyúltam felé, mire megszorította a kezemet. –
Egyikünk sem tudta, hogy Hector mennyire megkattant. Te sem
tudhattad. És őszintén szólva, ha egy kicsit is hamarabb kerülsz
elő, akkor valószínűleg te is odalent lettél volna a többiekkel. De
így megmentetted Caldert. És most ez az, ami számít.
Megint rám nézett. Látszott a fájdalmas arcán, hogy a hátán
cipeli az összes elképzelhető „mi lett volna, ha” forgatókönyv
súlyát. És senki sem lehet olyan erős, hogy egy ilyen terhet
elbírjon. Xander megtört egy kicsit, de Acadia többé-kevésbé
mindenkit megtört.
Ott hagytam Caldert. Erre még gondolni sem bírtam. Egyelőre
biztos nem.
– Ő hogyan… hogy élte túl? – kérdeztem mélyet sóhajtva. Az
utolsó két szót leginkább csak cincogtam, amitől Xander
aggódva rám pillantott.
– A cellában volt. Tudom, hogy sosem jártál ott, és én sem, de
Calder azt mondta, hogy egy kis sziklaszilárd cementdoboz.
Valamennyire befolyt a víz, viszont volt egy elvezető nyílás a
padlón, ami alacsonyan tartotta a vízszintet. Hála istennek,
mert ő lényegében ki volt dőlve. Nem sokra emlékszik. És
persze haragszik magára ezért. Calder tulajdonképpen
mindenért haragszik magára.
Xander egy kis szünetet tartott, nekem pedig újabb
könnycsepp szökött ki a szememből.
– Az egész összeomlott, Eden. Ezt tudod. Totálisan. Mire
odaértem, a víz már lejjebb ment, de a romok közül testrészek
álltak ki, és… úgy nézett ki az egész, mint maga a pokol –
fintorgott. – Emlékszem az élettelenül lebegő, felfúvódott
hullákra a bunkerben. Három éven át kísértettek a képek. Nem
tudtam, hogy valaha vége lesz-e.
– Igen, olyan volt. Pont olyan.
Megint megszorította a kezemet, de egyenesen előre nézett.
– Reménytelennek látszott a helyzet. Csak aztán nagyon
tompa dörömbölést hallottam, és a hang irányába eredtem.
Félrehúztam annyi romot, amennyit tudtam, és ott volt.
Félholtan, meglőve, véresen, feldagadva, megverve,
oxigénhiányosan, sokkos állapotban, de élt. A sarokban ült a
lefolyónál egy akkora helyen, ahol épphogy csak elfért. Egy
kibaszott csoda volt. Egy kis darab betonnal dörömbölt a
padlón. Eléggé kivolt, forrásról motyogott, Elysiumról, rólad és
Willa Anyáról.
Xander az utcánkba kanyarodva elhallgatott egy pillanatra.
– Kihoztuk onnan, és elvittük Kristi egyik barátjához. Kristi
még a költözést is elhalasztotta, hogy gondoskodjon rólunk –
bámult mögöttem a semmibe. – Nagyon féltem a rendőrségtől.
Clive miatt… de most már úgy látom, hogy ha felhívtam volna
őket, és te láttad volna Caldert a tévében, akkor máshogy alakul
a helyzet – rázta a fejét. – Kristi próbált meggyőzni, csak nem
hallgattam rá. Calder meg könyörgött nekünk, hogy ne szóljunk,
miután már magánál volt. Akkor még olyan sok mindent nem
értettünk, hogy rettegtünk miatta.
– Én sem hívtam a rendőrséget, Xander. Még mindig nem,
pedig anya… hát ez egy másik történet, de a lényeg, hogy értem.
Xander bólintott, és felállt Molly mögé a kocsifeljáróra.
– Még mindig idekint van valahol – mondta.
– Tudom – haraptam rá az ajkamra. Szóra nyitottam a számat,
de anya kivágta mellettem a kocsiajtót, és kezet nyújtott nekem
egy esernyő alól. Gyakorlatilag kihúzott. Úgy tűnt, hogy figyelte,
mikor érünk haza. Molly biztos felhívta útközben.
Beszaladtunk a házba az esőben.
Miután megtörülköztünk, inkább forró teát kortyolgattunk a
nappaliban Xanderrel a megbeszélt felesek helyett. Hirtelen úgy
éreztem, hogy csontig fagytam. Mintha sohasem melegednék át
újra. De a döbbeneten és a szomorúságon túl, hogy most már
mennyire más az életünk, színtiszta öröm is kavargott bennem
valahol.
Életben van!
Anya bemutatkozott Xandernek, ám Molly szerencsére
félrehúzta, így tudtunk kettesben beszélgetni.
Elmondtam neki, mi mindenen mentem keresztül, miután
azon az ominózus napon beszálltunk Clive rendőrautójába.
Xander néhányszor felpattant, hogy átöleljen, anya pedig
aggódva járkált ki-be a szobában. Molly eleinte mindig
kivonszolta, de aztán megráztam a fejemet, és szóltam, hogy
rendben van. Láttam anyán, mennyire hasznossá akarja tenni
magát körülöttem, még ha csak egy kicsit is. És talán neki is
hallania kellett.
Xander elmesélte, hogy főleg építési munkákat vállaltak
Calderrel – vagyis bármit, ahol zsebbe fizettek. Mindketten jól
végezték a dolgukat, így nem sok idő telt el két megbízás között.
Ki tudták fizetni belőle a számlákat. Be kell vallanom, hogy
túláradó büszkeséget éreztem a túlélésük történetét hallva.
– Az első évben én dolgoztam, abból éltünk – nézett a
szemembe egy pillanatra. – Calder pedig… nem sokat csinált
azon kívül, hogy azzal a kifejezéstelen arccal feküdt.
Xander beletúrt a hajába. Az övé is hosszabb lett egy kicsit,
illett hozzá. Tartott egy kis szünetet, mintha belefeledkezett
volna a közelmúltba.
– Azt hiszem, sokkot kapott, és persze lesújtotta a gyász –
folytatta mély sóhajjal. – Miután begyógyultak a sebei,
megtettem érte, amit tudtam. Lényegében annyit, hogy etettem
és itattam.
Megint elhallgatott. Ezúttal olyan hosszan, hogy azt hittem,
már nem is folytatja. Szétáradt bennem a fájdalom, és gombóc
gyűlt a torkomba, de a könnyeket féken tartottam. Már így is
tengernyit sírtam.
– Egyszer csak nem volt otthon, amikor hazaértem a
munkából – rázta a fejét Xander. – Mindenhol megnéztem, de
csak egy blokkot találtam egy üveg whiskyről, amit biztos azért
vett, hogy tompítsa vele a fájdalmat. Végül a tetőn akadtam rá.
A legszélén dülöngélve sírt. Sikerült lebeszélnem róla, aztán
bevonszoltam a lakásba, és lefektettem. De ha néhány perccel
később érkezem, Eden, akkor…
Elfúlt a hangja, én pedig a térdére tettem a kezemet, és egy
kicsit megszorítottam.
– Ha nem ugrik le, akkor leesett volna.
– Ismerem az érzést – mondtam neki. – Hála istennek, hogy
ott voltál.
Xander egy darabig az arcomat fürkészte, végül bólintott.
– Neki kéne most itt lennie – jelentette ki.
– Nem – ráztam a fejemet. – Alig bírtam otthagyni, de
sohasem bocsátanám meg magamnak, ha kihagyná a
lehetőséget. Hogy művész legyen. Hogy beteljesítse a sorsát –
suttogtam.
– Tudod, utána ez mentette meg az életét – révedt megint a
távolba a vállam fölött. – Azután, ami a tetőn történt, nem
tudtam, mit tehetnék. Úgyhogy elmentem a művészboltba, és
megvettem mindent, ami csak eszembe jutott, pedig nem
nagyon volt miből. Amikor hazavittem a dolgokat, nem
mutatott túl nagy érdeklődést irántuk, másnap viszont arra
értem haza, hogy festett valamit. Felismertem, hogy az a forrás
az, ahol mindig találkozott veled.
Most már könnyek szöktek a szemembe. Nem bírtam
megállni.
Xander felsóhajtott.
– Mindig arra értem haza, hogy folytatta a festést. Egy idő
után már semmi mást nem csinált. Téged festett. Újra és újra és
újra. Olyan volt, mintha csak így kaphatott volna vissza
legalább egy kicsit.
De az arcomat sohasem festette meg. Eltűnődtem rajta, hogy
vajon miért. Képtelen volt rá?
Xander mély lélegzetet vett.
– Én bátorítottam, hogy jelentkezzen egy művészeti képzésre
az állami főiskolán. A tanár felfigyelt a tehetségére, és felhívta
az egyik barátját, Madisont, a galéria tulajdonosát – folytatta
bűntudatos képpel Xander. – A csaj nyilvánvalóan érdeklődött
iránta, már a kezdetektől fogva. Én bátorítottam, Eden. Én
bátorítottam, hogy próbálja vele megtalálni a boldogságot. Én
bátorítottam, hogy adjon egy esélyt Madisonnak. Az igazat
megvallva tulajdonképpen ráerőltettem.
Megvonaglott az arca, és lefelé nézett.
– De nem tudhattad – feleltem halkan, fájó szívvel. – A barátja
vagy. Szereted. Te csak segíteni akartál neki, hogy továbblépjen.
Ma este van a kiállításmegnyitó Madison galériájában. Ha jól
számolom, akkor néhány hónapja lehetnek együtt. Talán fél
éve? Nem kérdeztem meg Xandertől. Nem igazán akartam
tudni.
– Aha – dörzsölte meg az arcát Xander. – És most? Istenem,
annyira hihetetlen ez az egész!
Kuncogva felemeltem a teáscsészémet, mintha
pohárköszöntőt mondanék a tragikomikus helyzetre. Ha nem
nevettem volna, akkor szerintem sírok, márpedig nem maradt
több könnyem.
– Calder ugyanaz maradt, mégis más. Mostanában olyan,
mintha baromira a saját maga ellensége lenne. Vett egy régi
motorbiciklit, és sisak nélkül megy vele, túl gyorsan. Az
építkezéseken önként szokott jelentkezni a tetőre, de nem azért,
mert szereti csinálni, hanem mert az a legveszélyesebb –
mesélte a szemembe nézve Xander. – Szinte már olyan, mintha
nem akarna önkezűleg véget vetni az életének, de a haláltól
sem félne. Folyton kísérti a sorsot azzal, hogy ilyen hülye
kockázatokat vállal.
Xander mélyet sóhajtott. Láttam rajta, mennyire bántja a
dolog. Nem hibáztattam érte, hiszen neki csak Calder maradt.
– Xander – mondtam szomorú sóhajjal. Nem tudtam, mi mást
tehetnék még hozzá.
Egyszer csak pittyegett a telefonja. Üzenetet kapott. Megrázta
a fejét, minhta így akarna visszazökkenni a valóságba, aztán
megnézte.
– Hazaért.
– Máris? – pillantottam az órára a kandallópárkányon. Még
csak két órája jöttünk el a galériából.
– Meglep, hogy ilyen sokáig bírta – állt fel Xander, és átölelt. –
Gyere, elviszlek! Baromira örülök, hogy visszakaptalak, Eden.
Elfúlt a hangja a túláradó érzelmektől. Szorosan
visszaöleltem.
Annak ellenére, hogy anya aggódva tördelte a kezét,
beszálltam Xander furgonjába, és megint átöleltem, amikor
kitett a ház előtt, ahol Calder lakott. Megvárta, amíg bementem
az ajtón. Zakatoló aggyal vártam a liftet. Nem tudtam, hogy
Calder tiltott gyümölcsnek számít-e Madison miatt, de szörnyen
szükségem volt arra, hogy a karjaiban legyek. Szükségem volt
rá. De mi van, ha megtalálta a módját annak, hogy megfogadja
Xander tanácsát? Ha továbblépett? A lift nem akart rögtön
jönni, úgyhogy a lépcsőn rohantam fel a tizenötödikre.
 Ötödik fejezet
•

CALDER

Sötét volt a lakásban. Az egyetlen székemen ültem, egy kis

fasámlin, amit az előző bérlő hagyott a szekrényben. Vadul
pezsgett a vérem, a kezem pedig folyton ökölbe szorult a
combomon. Sikerült uralkodnom az érzéseimen, hogy kibírjak
két órát a galériában. Minden egyes percért le kellett győznöm
magamat. Az egész testem megfeszült, felkészülve arra, hogy
keresztülfussak Edenhez a városon. Életben van! Az én gyönyörű
Hajnalkám életben van. Cikáztak a fejemben a gondolatok.
Mélyet sóhajtottam, mert a döbbenet és az örömmámor megint
végigsöpört rajtam. Kivert a hideg verejték, és mintha nem
kaptam volna levegőt. Szerintem valamennyire sokkot kaptam.
Halkan kopogtak. Felpattantam a székről, hogy sarkig tárjam
az ajtót. Kétségbeesetten felnyögve öleltem magamhoz Edent, és
csak álltunk az ajtóban. Csendben voltunk, csak a lélegzetünk
hallatszott. Ő gyorsan és felületesen vette a levegőt, mintha
idáig rohant volna. Nem is tudom, meddig álltunk ott, de Eden
egy idő után elhúzódott, szomorkás mosollyal nézett fel rám, és
megnyugodott a légzése.
– Jól ment a megnyitó?
Bólintottam. Beljebb mentünk, és becsuktam az ajtót magunk
mögött. Ledobta a táskáját a földre.
– Vagyis igazából nem, nem annyira – vakargattam a
tarkómat. – Röhejes, hogy hagytalak elmenni, Eden. Le kellett
volna mondanom – kacagtam fel keserűen. – Tényleg röhej az
egész.
– Csak az időzítés… – rázta a fejét mélyet sóhajtva.
– Igen, tudom – hadartam.
Ott álltunk az utcai lámpák halovány fényénél, ami
beszűrődött a hatalmas ablakokon, és csak néztük egymást.
Elképesztően gyönyörű volt.
– Van itt villany? – vetett rám kérdő pillantást, és körbejáratta
a tekintetét a félhomályban.
– Nem, még nincs – ráztam a fejemet. – Az egyik
munkáltatómmal állapodtunk meg, hogy az alacsony bérleti
díjért cserébe rendbe hozom, és nem bajlódunk a
papírmunkával… tudod, az igazolványos téma. A vezetékeket
még nem csináltam meg.
Eden bólintott, és körülnézett a hatalmas, egyterű lakásban.
– Nem kérdeztem meg Xandertől, hogy ő hol lakik.
– Kábé tízpercnyire innen, a saját lakásában. Felajánlottam,
hogy legyen a lakótársam itt, de szerinte ideje, hogy
mindkettőnknek meglegyen a magunk tere.
Megint bólintott, aztán egy darabig hallgattunk.
– Eden…
Megnyalta az ajkát, és kinyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, de aztán a homlokát ráncolva becsukta. Végül
elsötétült az arca, és reszketve felsóhajtott.
– Ez olyan… furcsa – zokogott fel halkan. – És fájdalmas.
Olyan, mintha mi… neked pedig van… neked van…
Rázkódott a válla a néma sírástól.
A könnyei látványa úgy gyomorszájon vágott, hogy szó
szerint megvonaglottam. Odaléptem hozzá, hogy átöleljem.
– Annyira sajnálom! Nagyon sajnálom – ismételgettem.
Éreztem, hogy megrázza a mellkasomba fúrt fejét.
– Nem, nem! Tudom, hogy azt hitted, hogy meghaltam.
Próbáltál továbblépni, tudom.
– Nem – hunytam be egy pillanatra a szememet. – Nem! Nem
léptem tovább, Eden. Soha nem léptem tovább. Csak próbáltam
túlélni. Átkozottul sajnálom.
Ott álltunk, és öleltük egymást a sötétben. Úgy járt a kezünk,
mintha meg akarnánk győződni róla, hogy a másik valóban itt
van, nem pedig valami szellem, álomkép vagy a gyásztól
lesújtott képzelet szüleménye.
A nyugodt légzését hallgatva behunytam a szememet.
 – Még mindig almavirágillatod van – suttogtam. Magamba
szívtam az imádott illatot, amiről azt hittem, hogy soha, de soha
nem érezhetem többé. Legalábbis ebben az életben már nem.
Egy kis sóhaj után belemosolygott a pólómba, és megmarkolta
ott, ahol az arca pihent.
– Neked más illatod van – mormolta. – Öblítőillat.
Mosolyogva ráztam a fejemet. Ez az egész hi-he-tet-len. Hogy
az én Hajnalkámat ölelem. Mintha csak egy álom lenne. Még
egy darabig hallgattunk.
– Nagyon sok megbeszélnivalónk van.
– Tudom.
De egyikünk sem bontakozott ki az ölelésből, és nem is tett fel
kérdéseket. Éreztem a nyugodt és határozott szívverését, amitől
az enyém felgyorsult. Hozzám bújt a puha testével a maga igazi,
hús-vér, élő valójában.
Valami megváltozott körülöttünk, szikrázni kezdett a levegő.
Eden felnézett rám, mire én gondolkodás nélkül a szájára
tapasztottam a számat. Mindketten felnyögtünk – egyszerre a
türelmetlenségtől és a megkönnyebbüléstől. Becsúsztattam a
nyelvemet meleg, nedves szájába, ő pedig hozzám préselődött.
Így kóstolgattuk egymást, újra felfedezve a másik ízét.
Aztán elkezdtük letépni egymásról a ruhát. Reszketve,
kétségbeesetten és ügyetlenül. A falhoz sétáltam vele, és elakadt
a lélegzete, amikor háttal nekiütközött. A számban éreztem a
belőle feltörő kis torokhangot. Megint hozzám simult, miközben
a hajamat markolászta.
Elhúzódtam tőle, hogy egyetlen gyors mozdulattal kibújjak a
pólómból, aztán Edenről is levegyem a felsőt. Felnyögött.
Kigomboltam a farmeromat, és hagytam leesni, Eden pedig
megbotlott a saját lábában, amikor lehajolt, hogy levegye az
övét. Elkaptam, de oldalra estünk a parkettán. Nagy puffanással
értünk földet, amitől mindketten felmordultunk. Más
körülmények között ez vicces lett volna, de én abban a
pillanatban csak félelmet és mardosó kényszert éreztem. Szinte
olyan volt, mintha mindketten bele akarnánk bújni a másik
testébe, méghozzá olyan mélyen, hogy soha semmi ne
választhasson szét bennünket.
Miután megszabadultunk minden ruhánktól, megint
felsóhajtottunk, és lassabban, szenvedélyesebben csókolóztunk.
Egy pillanatra, mintha sikerült volna csillapítani a vágy
jelentette szomjúságot.
Felkönyökölve óvatosan megfogtam az arcát, és fölé hajoltam.
Ő lenyúlt, hogy megmarkoljon odalent, amitől felnyögve
húzódtam hozzá közelebb. Olyan régóta nem éreztem már ilyet,
de mit sem változott az érzés. Eden még mindig ugyanazt a vad
vágyakozást ébresztette bennem, ami olyan volt, mintha lángok
emésztették volna a testemet.
Magára húzott, és átölelte a derekamat a lábával. Mindketten
reszkettünk, és apró hangokat hallattunk az örömtől, a
feszültségtől vagy éppen az égető vágytól. Nem is tudom, melyik
volt erősebb. Sőt, talán még más is volt mindezek mellett.
A közösen átélt dolgok felrémlettek bennem valahol mélyen,
amitől csak még jobban szétáradt bennem az adrenalin, a
félelem és a vágy. Aztán beférkőzött a tudatomba a nélküle
töltött három év szörnyű kínja. Egybefolytak a könnyeink
csókolózás közben, amitől sós vegyült az édes ízbe.
Megőrültem a vágytól, hogy benne legyek. De vettem egy
mély lélegzetet.
Most meg fogom védeni.
A csókból kibontakozva a farmerom zsebéhez nyúltam,
ahonnan reszkető kézzel kivettem a pénztárcámat, abból pedig
egy óvszert. Megint a szemébe néztem, miközben kibontottam a
tasakot a fogammal. Amikor észrevette, mit csinálok,
elkerekedett a szeme a fájdalmas emléktől. Sírásra görbült a
szája, és finoman rázkódott a válla, amíg újabb könnyeket
hullatott.
– Ne haragudj! – suttogtam elfúló hangon. – Sajnálom!
Nem tudtam, hogy vajon a kínok miatt szabadkozom-e,
amiket azért kellett átélnie, mert nem voltunk elég óvatosak az
első alkalommal, vagy pedig azért, mert tartok egyáltalán
magamnál ilyesmit. Szerintem leginkább mindkettő.
– Tudom, tudom – bólintott. Mintha olvasott volna a
gondolataimban, hogy mindkét aggodalmamat megválaszolja.
Mintha még mindig belelátott volna a szívembe, és
megbocsátotta volna, hogy annyiszor kudarcot vallottam előtte.
Az én Hajnalkám!
Miután az óvszer a helyére került, magához húzott, és
szenvedélyesen megcsókolt. Amikor pedig belé hatoltam,
felnyögve hátrahajtotta a fejét. Jaj, istenem! Csodálatos érzés
volt, káprázatosan gyönyörű. Ő maga volt csodálatos.
Elhomályosult előttem a világ, csillagokat láttam. Egész
testemben libabőrös lettem a gyönyörtől, ahogy elkezdtem
mozogni.
– Eden, Eden, halott voltam nélküled. Istenem, úgy jártam-
keltem, mint egy élőhalott. Félig ebben a világban, félig pedig
odaát. Eden… – hadartam botladozó nyelvvel. Azt sem tudtam,
hogy tényleg kimondom-e mindezt, vagy csak robbanásszerűen
átfut az agyamon.
Eden még közelebb húzott magához, még szorosabban ölelt a
lábával.
– Igen, igen!
Fogalmam sem volt, hogy vajon nekem válaszol, vagy csak
felnyög az élvezettől. Végighúztam a nyakán a nyelvemet,
amitől bejárta a számat az édes-sós íze. Legszívesebben
felfaltam volna, hogy teljesen az enyém legyen. Felmordulva
még keményebben, még gyorsabban mozogtam. Csattogva
találkozott a testünk, a háta pedig újra és újra nekiütközött a
parkettának. Durván markolászta a hajamat, és levegőért
kapkodott.
Hirtelen egyetlen összegabalyodott, lihegő, nyögdécselő
lénnyé változtunk. Nem volt semmi más, csak a forróság, a
szánk és a gyönyört hozó mozdulatok. Az egész olyan
meseszerűnek tűnt. Valahol mélyen tudtam, milyen bárdolatlan
módon csináljuk, de valamiért létfontosságúnak éreztem, hogy
ne foglalkozzak ezzel. Nem is bírtam foglalkozni vele. Végre a
karjaimban lehet az a lány, aki az enyém. Semmi más nem
számít. Csak hagytam, hogy úrrá legyen rajtam a
megkönnyebbülés. Olyan nyugalmat hozott az eggyé válásunk,
amire iszonyatosan szükségem volt, ezért állatiasan hajszoltam.
Éreztem, ahogy Eden megfeszül alattam, és hátrahajtott fejjel
felsikoltott a csúcsra jutva. Úgy végigmarta a hátamat, hogy
biztosra vettem, kiserkent a vérem. Ez valamiért még nagyobb
tüzet szított bennem. A csillapodó sóhajaiba már az én hangom
is belevegyült, ahogy éreztem a közelgő gyönyört, ami úgy ért
utol, hogy a nyakába fúrtam a fejemet.
Hosszú percekig feküdtünk így, amíg lenyugodott a légzésünk
és a szívverésünk. Aztán felemeltem a fejemet, hogy az arcát
fürkésszem. Melegség sugárzott belőle, de még mindig szomorú
volt. Félresimítottam a haját, és előrehajoltam, hogy megint
gyengéden megcsókoljam. Miután kibontakoztunk egymásból, a
hátamra fordultam, és őt is magammal húztam.
Vettem egy mély lélegzetet. Ismét csak feküdtünk, miközben a
szorosan ölelő karját simogattam.
– Hadd vegyem le gyorsan! – szólaltam meg halkan lefelé
biccentve, amikor rájöttem, hogy még mindig rajtam van az
óvszer. Eden felült.
Miután rendbe szedtem magam, a derekam köré pedig
törülközőt kanyarítottam, a fürdőszoba falának dőlve a
zakatoló szívemre tettem a kezemet. Mintha összetört volna
valami odabent. Vagy éppen most állt újra össze.
A fürdőszobából visszatérve láttam, hogy Eden már
felöltözött, és a padlótól plafonig érő ablakon át kibámult az
éjszakába. Megálltam, hogy csak nézzem a Hold és az utcai
lámpák fényében fürdő alakját. Nagyot dobbant a szívem.
– Mindig is így tetszettél a legjobban – mondtam neki.
Kérdő tekintettel felém fordult.
– A holdfényben – indultam el felé.
Erre elmosolyodott.
– Egy pillanatra azt hittem, hogy csak egy látomás vagy, és az
egészet csak kitaláltam. Vajon lesz olyan, amikor már nem
fogom azt hinni?
– Nem tudom – rázta a fejét. – Nem tudom, hogy működik ez.
Sohasem gondoltam volna, hogy…
– Egyszer se jutott eszedbe, hogy talán életben vagyok? Egy
másodpercre sem?
– Láttam a romokat, Calder – rázta megint a fejét Eden. –
Végignéztem, ahogy leomlik az egész. Láttam a holttesteket,
ahogy még mindig víz alatt van…
Reszketve mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta.
– Akkor haltam meg belül.
Tágra nyílt a szeme, mintha újra átélné a borzalmakat.
Ösztönösen felé nyúltam, hogy megfogjam a kezét.
– Semmiképpen sem lehetett, hogy… – zokogott fel. – Ott
hagytalak – suttogta, miközben gyötrelem rajzolódott ki a szép
arcára. – Jaj, istenem, Calder! – csókolta meg a kezemet, aztán
leeresztette. – Ott hagytalak – rázta a fejét, mintha le akarná
tagadni az egészet. – Soha, de soha nem fogom megbocsátani
magamnak. Amíg élek, soha…
Magamhoz húztam, és megsimogattam a haját.
– Csitt. Nem tudhattad. Én a hírekben láttam a romokat. Én
sem reménykedtem volna. Komolyan mondom, nem
hibáztatlak, amiért azt hitted, hogy senki sem élte túl.
Eden bólogatott, de még mindig keserű volt az arca, amikor
kibontakozott az ölelésből.
– Üljünk le! – vezettem az ablaktól jobbra a falhoz. – Bocsi,
hogy nincsenek bútoraim.
Leült, háttal nekidőlt a falnak. Levettem a törülközőt,
magamra húztam a félredobott farmert, aztán leültem mellé, és
megint magamhoz húztam. Hátradőlve éreztem, ahogy
sajognak a karmolások nyomai. Legszívesebben felsóhajtottam
volna a fájdalom gyönyörétől, mert ez azt bizonyította, hogy ő
tényleg létezik. Ekkor tudatosult bennem, hogy a lelki
fájdalommal is ugyanez lehetett a helyzet. Az évek során
belekapaszkodtam, és egyáltalán nem akartam elengedni.
Igazából szerettem volna elmerülni a fájdalomban, aztán meg
belefulladni. Azt akartam, hogy kínozzon, temessen el élve ez az
egész. Szerettem ezt az érzést, mert ennyi maradt meg nekem
kettőnkből.
Eden átölelte a derekamat, és hozzám simult. Egy pillanatra
hagytam magamat belemerülni a boldogságba, ahogy behunyt
szemmel belélegeztem a haja illatát.
– Xander mesélte, hogy jutottál ki – suttogta.
Bólintva még közelebb húztam, és engedtem felszínre törni az
emléket.
– Alig voltam magamnál, amikor levonszoltak abba a cellába.
Mert… ugye, láttad, milyen állapotban voltam. Meg is lőttek.
Még csak észre sem vettem, csak amikor megpróbáltam felállni.
Eden szomorúan nézett rám, de nem mondott semmit. Aztán
megint a vállamra hajtotta a fejét.
– Sok vért veszítettem, de most már csak egy heg maradt
utána – sóhajtottam fel, és egy pillanatra elhallgattam. Eden
várakozott. – Azt hittem, meghalok. Biztosra vettem. És szinte
már… beletörődtem. Néha magamhoz tértem, és hallottam a
kiabálást. Folyton az járt a fejemben, hogy te is ott vagy valahol
köztük. Mintha kést forgattak volna a szívemben, Eden. Még
csak gondolni sem akarok rá, hogy elmondjam, milyen érzés
volt.
– Semmi baj – szorította meg a kezemet. – Nem kell, tudom.
Keserűen bólintottam.
– Annyira sajnálom, amin keresztülmentél! És nem voltam ott
veled.
Megint rám nézett, és az ajkamra szorította az ujját.
– Tényleg nem tehettél volna semmit. Így is minden erőddel,
minden porcikáddal küzdöttél. Szerinted nem tudom?
– De nem volt elég! – bukott ki belőlem.
Elengedte a derekamat, aztán felém fordulva a homlokomhoz
érintette az övét. Egy darabig így maradtunk.
– De, elég volt. Mindketten itt vagyunk. Most már látod, ugye?
Hogy elég volt. Akármit csináltunk is, végül elégnek bizonyult.
Egymásnak már megbocsátottunk. Talán saját magunknak is
meg tudunk.
Megint könnyek folytak végig Eden arcán, úgyhogy letörölte
őket.
– Hector arra a két helyre zárt minket abban a szörnyű
hodályban, ahol elég levegő maradt a túléléshez. Az istenek
elfelejtették megosztani vele ezt az apró tényt – kacagott fel
szárazon.
Rápillantottam, és én is kuncogtam egyet.
– Az omlásra emlékszel? – kérdezte némi szünet után.
– Nem. A kiabálás után minden kiesett addig, hogy
meghallottam Xandert. Azt mondja, hogy dörömböltem, és azért
kezdett el a romok alatt keresni, de én nem emlékszem. A
következő kép, hogy magamhoz térek Kristi ismerősénél –
fintorodtam el. – Nem is akartam életben maradni. Iszonyúan
mérges voltam, amiért életben maradtam. Szerintem még két
órával ezelőtt is mérges voltam miatta.
Eden sóhajtva a fejét rázta, aztán megsimogatta az arcomat.
– Ezt is tudom – suttogta. Mindketten csendbe burkolóztunk,
így néztünk egymás szemébe. – Meséld el a többit! – kérte.
– Kristinek orvostanhallgató volt a szobatársa, akinek azt
mondta, hogy valami bandaháborúba keveredtem. A srác
összekapart, ahogy tudott, és egy hét múlva buszra szálltunk
Xanderrel, hogy idejöjjünk – idéztem fel a hajamba túrva.
– Három éven keresztül végig ugyanabban a városban
voltunk – rázta a fejét bánatosan Eden.
– Aha – nyögtem ki ugyancsak bánattól sújtva. – Eden… –
néztem a szemébe. – Ugye, tudod, hogy az én öntözőrendszerem
okozta az árvizet?
Gondoltam, már biztos rájött.
Állandóan mondogatták a hírekben, hogy mi történt a
rendőrség szerint. Ők persze nem voltak ott. De mi igen. És csak
én tudtam, hogy benéztek pár dolgot.
– Hector okozta az árvizet – lágyult el Eden arca. – Csak pont
úgy alakult, hogy a te öntözőrendszereddel… szállította a vizet a
cellába, hogy amikor jön az eső, akkor…
Nem fejezte be a mondatot.
Lehajtott fejjel dörzsölgettem a tarkómat.
– Én építettem azt a rendszert – pillantottam fel rá végül. – És
nem Hector tette tönkre, Eden. Én voltam az, aki felrúgta. Nem
Hector, hanem én. Dührohamot kaptam.
– Jaj, Calder… – suttogta Eden.
– Látod, tényleg az én hibán volt. Ha nem csinálom ezt, akkor
azok az emberek…
– Hagyd abba! – szólt rám emelt hangon. – Nem direkt
csináltad, és semmiképpen sem tudhattad, hogy mi fog történni.
Ezt a terhet nem neked kell cipelni – emelte meg az államat,
hogy megint a szemébe nézzek. – Az az öntözőrendszer annak a
jelképe volt, hogy többre vágytál, Calder. És a történtek ellenére
szuper volt. Sohasem fogom másképp gondolni.
Egyszerre lett rajtam úrrá a bűntudat és a szerelem.
Bűntudat azért, hogy szerepet játszottam a tragédiában,
szerelem pedig Eden szemének a csillogásától.
– Még mindig az én Hajnalkám vagy – mormoltam.
Eden gyengéd pillantással pásztázta végig az arcomat, aztán
folytatta:
– Tudod, mi maradt ki a hírekből? Az, amit csak én tudok.
Hogy Hector lenyelte a bunker kulcsát. Lenyelte! Nemcsak
egyszerűen bezárta az ajtót, hanem még le is nyelte a kulcsot –
mondta undorodó kacajjal, aztán elkomolyodott az arca. – Nem
is akarta kiengedni onnan az embereket, akár ki akartak jutni,
akár nem. És a legtöbben még a végén sem akartak kijutni,
Calder. Hittek benne. Egyáltalán nem a te hibád volt.
Csak pislogtam Edenre. Nem tudtam, mit gondoljak arról,
hogy Hector lenyelte a kulcsot. Egyrészt beleborzongtam,
másrészt viszont valamelyest megnyugtatott a saját
felelősségemmel kapcsolatban. Xander folyton mondogatta,
hogy nem az én hibám volt, de most Eden zabolátlanul őszinte
arcát látva tényleg ráleltem a vágyott békére. Az én édes, bátor
Hajnalkám!
– Mesélj, te hogy jutottál ki! – kértem végül.
Eden mély sóhajjal kinézett az ablakon, és kifürkészhetetlen
arcot vágott.
– Így visszagondolva olyan, mintha csak álmodtam volna –
válaszolta. Aztán elmondta, mi mindenen ment keresztül azon
az estén. Hogy ott lebegett a vaksötétben, miközben a
segélykérő sikolyok halálhörgésbe fulladtak a fal túloldalán.
Megfájdult tőle a szívem, és akkora gombóc nőtt a torkomba,
hogy azt hittem, levegőt sem kapok. A sok borzalomtól
felfordult a gyomrom, mégis büszke voltam rá. Nagyon büszke.
Nem csak egyszerűen túlélte, hanem azzal a tudással tette, amit
tőlem szerzett. Valahogy mégis vele voltam abban a szobában.
Megnyugtatott a gondolat, és hozott egy kis békét a lelkemnek.
Elmondta, hogy került ide. Beszélt Felixről és Marissáról, a
zongoratanításról, az anyukája megtalálásáról és
meglátogatásáról. Csodálkozva hallgattam, miközben
ámuldoztam, hogy milyen erős és kitartó. Mégis olyan
szomorúnak tűnt. Láttam rajta, hogy még mindig egyedül van.
A történet végén oldalra biccentett fejjel fürkészte az
arcomat. Biztos kiült rá a döbbenet.
– Tudtam, hogy erős vagy, de hogy ennyire… – szólaltam meg.
Mosolyogva körülnézett.
– Xander azt mondta, hogy építési munkákat vállaltok. Ott
tanultad meg azt, amire itt szükség van? – mutatott körbe.
A témaváltást érzékelve megköszörültem a torkomat. Talán
mindkettőnkre ráfért. Sok mindent kellett feldolgoznunk. Talán
egy élet is kevés lesz rá.
– Aha. De most már többet dolgozom a tetőn.
– Igen, Xander ezt is említette – felelte Eden aggódó arccal. –
De most, hogy már művészként…
– Művészként még egy fillért sem kerestem.
– De fogsz – jelentette ki eltökélten, aztán megint csak
bámultuk egymást.
Rezegve felvillant a telefonom, ami ott hevert mellettünk a
földön. Madison nevét pillantottam meg egy üzenettel:
Aggódom. Gyere haza!
Gyorsan kikapcsoltam a kijelzőt, de amikor megint Eden felé
fordultam, tudtam, hogy látta. A mobilról lassan a szememre
vándorolt a tekintete. Olyan fájdalmas arcot vágott, hogy
legszívesebben kivágtam volna az ablakon azt az átkozott
telefont.
– Eden…
– Haza? Vele élsz? – kérdezte halkan.
– Nem – ráztam a fejemet. – Azaz… francba! Nála lakom, amíg
befejezem itt a munkálatokat. Csak ideiglenesen. Amint látod,
még nem éppen lakható – mutattam körbe a félhomályban.
Eden keserű ábrázattal ráharapott az ajkára.
– Szereted? – tudakolta olyan halkan, hogy szinte nem is
hallottam.
– Nem. Nem szeretem.
Istenem, ez szörnyű.
Szörnyűbb már nem is lehetne. Ordítani akartam, szétverni
valamit. De csak vettem egy mély lélegzetet.
– Téged szeretlek. Sohasem szerettem senki mást rajtad kívül.
– De vele vagy.
Nem kérdés volt ez, hanem kijelentés. Méghozzá tárgyilagos.
A hátam mögé pillantott, aztán megint rám.
– Azt hitted, meghaltam. Megértelek, Calder.
– Nem. Nem akarom, hogy megértsd. Ezt nem lehet. Még én
sem értem.
Eden felsóhajtva felállt, és kinyújtóztatta a lábát.
Én is talpra szökkentem. Odalépett hozzám, hogy az arcomra
tegye a kezét.
– Még annyi mindenről kell beszélnünk – mosolygott
szomorúan. – Napokig tudnánk beszélni, akkor sem
mondanánk el egymásnak mindent arról, hogy min mentünk
keresztül – harapott rá az ajkára. – Most viszont
mindkettőnknek alvásra van szükségünk.
Azzal odament a táskájához, elővette a telefonját, és írt egy
üzenetet valakinek. Biztos annak a lánynak, akivel a galériában
volt.
– Aludj itt! – bukott ki belőlem. Odamentem hozzá, és
megragadtam mindkét karját, amikor felém fordult. Nem
bírtam végignézni, ahogy kimegy az ajtón. Már a gondolattól is
szörnyülködtem, akárcsak a galériában. – Maradj itt velem! Ne
hagyj el!
– Nem hagylak el – rázta a fejét körülnézve. – Csak nem fogok
veled sunnyogni. Megvan a magad élete – pillantott lefelé. –
Nem hibáztatlak érte. De…
– Tudom – feleltem, és mintha meghasadt volna a szívem. –
Ennél több jár nekünk.
 – Igen.
Megint rezgett a telefonom. Egy pillanatra behunytam a
szememet. Eden a mobilomra nézett, aztán megint rám.
– Neked is haza kell menned – jegyezte meg halkan. A „haza”
szónál megbicsaklott a hangja, amitől mintha mellkason
szúrtak volna.
– Téged akarlak, Eden. Sohasem akartam senki mást, csak
téged. Szörnyen sajnálom ezt az egészet.
Eden vett egy mély lélegzetet, és szomorúan rám mosolygott.
– Anya holnap rendez egy kis kerti partit a tiszteletemre. Csak
néhány közeli barátja lesz ott, aki bizalmasan kezeli, hogy
előkerültem. Szerintem hat óra körül végzek. Utána esetleg
találkozhatnánk – nyalta meg az ajkát.
– Igen, persze. Bármit, csak mondd meg, mit csináljak. Mondd
meg, mert fogalmam sincs!
Észrevettem, hogy kétségbeesetten cseng a hangom.
– Majd hívlak, ha vége – bólintott, miután egy darabig az
arcomat fürkészte.
– Oké.
Megint rezgett a telefonom. Majdnem odamentem, hogy
széttapossam.
Eden biztos látta rajtam, hogy dühös lettem.
– Ő sem tehet semmiről – jegyezte meg halkan.
Rámeredtem. Az én együttérző Hajnalkám!
– Aha – túrtam bele nagyot fújva a hajamba.
Eden előrehajolt, hogy gyengéden megcsókoljon. Minden
csepp önuralmamra szükség volt, hogy a vállánál fogva ne
tartsam a lakásban. Egyszerre éreztem kétségbeesést,
gyötrelmet és örömöt.
Nemsokára az ő telefonja pittyent, úgyhogy rápillantott.
– Molly az.
Csak bólintottam. Eden még egy apró mosolyt villantott rám,
aztán egyszerre emeltük a karjainkat, hogy átöleljük egymást.
Mintha jó ideig álltunk volna így, de messze nem elég sokáig.
Amikor elhúzódott tőlem, még egy utolsó, szomorú mosollyal
becsukta maga mögött az ajtót.
 Keresztülsétáltam a lakáson, és lerogytam a falhoz ott, ahol az
előbb még együtt ültünk. Kinyújtottam a lábamat, és csak
néztem magam elé. Minden másra képtelen voltam.
Kisvártatva írtam egy üzenetet Madisonnak, hogy a saját
lakásomban maradok. Aztán kikapcsoltam a telefont. Sebzett
hátamat a falnak vetve behunytam a szememet, és a
fájdalomtól megkönnyebbültem. Valamikor hajnaltájt így
aludtam el.

•••

Elgémberedett nyakkal és lüktető fejjel ébredtem. Lassan

felültem, és rájöttem, hogy nem is a fejem lüktet, hanem az
ajtómon dörömbölnek. Feltápászkodva megmasszíroztam a
nyakamat, és odamentem.
– Pillanat! – kiabáltam a reggeli rekedt hangomon.
Megköszörültem a torkomat, és ajtót nyitottam. Madison volt az.
Besétált, körülnézett, aztán felém fordult.
– Itt van?
– Nincs – válaszoltam halkan a konyha felé indulva, ahol volt
egy kis elemes kávéfőzőm meg némi kávém. Nekiálltam lefőzni
egy adagot, amíg Madison a pultnál állva figyelt. Nem szólt egy
szót sem. Miután elkészültem, és kávéillat lengte be a
helyiséget, a pultnak támaszkodva szembefordultam vele.
– Sajnálom – szólaltam meg.
Fájdalmas arccal bólintott, aztán lehajtotta a fejét.
Odamentem hozzá, és magamhoz öleltem.
– Sajnálom – ismételtem. Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
Egy darabig így álltunk, mígnem felkúszott a keze a hátamon,
megmarkolta az izmaimat, a szájával pedig apró csókokat lehelt
a nyakamra. Elhúzódtam tőle.
– Madison…
Leeresztette a kezét.
– Mi az? Már nem is érhetek hozzád?
Beletúrtam a hajamba, és egy mély sóhaj után a szemébe
néztem.
 – Nem. Ne haragudj, de nem!
– Miért? – kérdezte elgyötörve. Úgy éreztem, hogy én vagyok a
világ legnagyobb seggfeje.
– Mert ha hozzám érsz, azzal már megcsalom őt. És sohasem
csalnám meg.
Megvonaglott az arcom. Igazat mondtam, de utáltam, hogy
megbántom vele Madisont. Ő mindig jó volt hozzám. Fontos volt
nekem.
– Őt csalod meg? – kérdezte hitetlenkedve. Leesett az álla. – Te
kurvára engem csaltál meg! Megdugtad?
– Hagyd abba, Madison! – feszült meg az állkapcsom.
– Hagyjam abba? Te seggfej! Mit hagyjak abba? Hogy akarlak?
Hogy harcolok érted? Csak úgy slisszoljak ki az életedből, és
könnyítsem meg, hogy vele lehess? – rázta a fejét csípőre tett
kézzel.
– Azt hagyd abba, hogy csak rontasz a helyzeten! Szerinted én
nem tudom, milyen egy elcseszett szitu ez? Szerinted nem
tudom, mekkora seggfej vagyok? Mégis mit kéne csinálnom? Az
istenek szerelmére! Vagyis az isten szerelmére! Baszki!
Azzal visszamentem a pulthoz, és két kézzel rátámaszkodtam,
miközben lehajtottam a fejemet.
– Velem kéne maradnod. Látnod kéne, hogy ő a múltad, én
pedig a jövőd. Rá kéne jönnöd, hogy ti ketten csak
visszarángatjátok egymást oda, a pokolba. Ezt akarod? Egy
olyan embert, akinek rád nézve mindig csak a tragédia meg a
szörnyűség jut eszébe? Akinek még csak le sem bírod festeni az
arcát, mert képtelen vagy ránézni?
Felemeltem a fejemet, hogy Madisonra nézzek. Kétségtelenül
szép volt, de nem dobbant meg tőle a szívem. Az csak egy arctól
dobbant meg. Mindig is csak attól az egytől, már tízéves korom
óta. Mindig is csak attól az egytől fog.
– Le szoktam festeni az arcát, Madison. Csak nem mutogatom.
Madisonnak elkomorult a tekintete, mire megint végigsöpört
rajtam a bűntudat. Vett egy mély lélegzetet.
– De attól még csak életed legszörnyűbb napjára fog
emlékeztetni.
 – Ez nem így van, Mad.
Valahol mélyen mégis gyökeret vertek bennem a szavai.
Tényleg így lesz? Nem nekem, hanem neki. Ő vajon megérdemli,
hogy továbblépjen? Hogy felépítse az életét nélkülem, és a teher
nélkül, amit cipel? Keveset mesélt arról, hogy milyen most az
élete, de mintha nem sok célja lett volna. Vajon képes lenne
továbblépni? Megérdemel rá egy esélyt?
Madison tehetetlenül felmordult.
– Lehet, hogy most másképp látod, de attól még pont így van –
ráncolta a homlokát. – Legalább adj magadnak egy kis időt!
Nem vagy köteles vele lenni. Nem tartozol neki semmivel,
Calder. Lehettek barátok, de gyere haza velem. Kérlek! Adj
magadnak egy kis időt!
Rámeredtem. Nem szóltam semmit, mert nem tudtam, mit
mondhatnék. Leszegte a fejét.
– Sajnálom – ismételtem. Előreléptem, és megfogtam a kezét a
pult kiszögellése fölött. A fejemet rázva kerestem a szavakat. –
Tudom, hogy a poklok poklát jártuk meg Edennel. De… nem
csak erről szólt. Sőt, még csak nem is ez volt a nagyobb része.
Megint megráztam a fejemet, és elvettem a kezemet, hogy
beletúrjak a hajamba.
– Nem is tudom, hogyan magyarázzam el valakinek, aki nem
volt ott, hogy milyen volt ez nekünk.
Meséltem már Madisonnak Acadiáról, de nem mondtam el
mindent. Tudta, min mentem keresztül, nekem pedig jólesett,
hogy Xanderen kívül mással is beszélhetek róla. Megbíztam
Madisonban. De, hogy is avathatnám be abba, amit Edennel
éltem át? Nem lenne helyénvaló, nem lenne fair. És valahol a
lelkem mélyén meg akartam tartani ezt magamnak. Hiszen az
emlék a miénk Edennel. Szent.
– Nem kell megmagyaráznod. Látom a képeidet. Mindennap
látom őket – felelte. – Szerinted nem tudom, mennyire rá vagy
kattanva… vagyis voltál? Én csak… szeretném, ha adnál
magadnak egy kis időt, hogy végiggondold. Mérlegeld a
dolgokat tiszta fejjel! Kérlek, szívem…
Kicsordult a szeméből egy könnycsepp, én pedig a
hüvelykujjammal letöröltem.
Kedvesen rám mosolygott.
Vettem egy mély lélegzetet. Teljesen összezavarodtam.
Tudtam, hogy látta a képeimet, legalábbis egy részüket. De
vajon engem is lát? Tudja, hogy mindenem sajog? Tudja, hogy
olyan, mintha hiányozna belőlem valami? Hogy üresnek érzem
magamat? Megfordultam, hogy kivegyek két csészét a
konyhaszekrényből. Kávét töltöttem, és az egyiket odaadtam
neki.
– Nem terveztem, hogy így alakul – mondtam. – Csak…
– Tudom – válaszolta Madison némi hallgatás után
felsóhajtva. A kávéját bámulta, mielőtt megint a szemembe
nézett volna. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, rendben?
Nem nagyon értettem, hogy ez mit jelent, de azért
bólintottam.
– Köszi.
Madison belekortyolt a kávéjába, miközben hátrafelé kinézett
az ablakon.
– Minden képed elkelt tegnap este – közölte halkan, még
mindig kifelé tekintve.
– Minden képem elkelt? – hátráltam egy lépést. – Tessék?
Madison apró mosollyal fordult felém.
– Igen, az összes istenverte képet megvették. Mind elkelt. Az
első kettőnél még ott voltál, de nem sokkal később elvitték a
többit is. És a távozásod igazából zseniális lépés volt. Most te
vagy az elérhetetlen, érzékeny művész, aki nem bírja a tömeget.
Szuper. Mintha csak én találtam volna ki az egészet.
De közben fájdalom tükröződött az arcán. Tudtam, hogy
igazából mégsem úgy alakult, ahogy ő szerette volna.
– Madison…
Megrázta a fejét, és legyintett.
– Most megyek. Majd hívj fel, rendben? – nézett rám
kedvesen, aztán megigazította a szoknyáját. A pultot
megkerülve megpuszilta az arcomat, és egy mély lélegzettel
elfordult tőlem.
– Várj, Madison! – tettem le a kávémat, és a nyomába
eredtem. Megfordult. Egyszerre volt higgadt és elgyötört az
arca. – Tudnod kell, hogy soha, de soha nem akartam fájdalmat
okozni neked – bukott ki belőlem esetlenül. – Te mindig olyan jó
voltál hozzám. Mindig is hálás leszek azért, hogy annyi
mindenben segítettél, és ezt nem csak a képekre értem.
Madison behunyta a szemét, mintha fontolóra kellene vennie
a választ. Aztán a padlóra szegezte a tekintetét. Végül könnyes
szemmel bólintott.
– Majd beszélünk.
Azzal sarkon fordult, és elment.
A csukott ajtót bámulva próbáltam összeszedni magam. Vajon
igaza van? Lehet közös jövőnk Edennel, akit egyszer már
cserben hagytam? Nem tehetem meg újra. Megdörzsöltem az
arcomat, és visszamentem a konyhába, hogy befejezzem a
kávémat, és eldöntsem, mihez kezdjek az életemmel.
 Hatodik fejezet
•

EDEN

A forró zuhany alá lépve végig Calder járt a fejemben. Nem

tudtam, mit gondoljak a tegnap estéről. Egy nagy katyvasz volt
az egész. A sírás szélén álltam, amióta eljöttem a galériából.
Nemcsak a kétségbeeséstől vagy a szomorúságtól, hanem a
felszín alatt kavargó érzelmektől, amik kétpercenként a
hatalmukba kerítettek. Nyomasztott és kimerített az egész,
úgyhogy csak nemrég keltem ki az ágyból, pedig már elmúlt dél.
Az éjjeliszekrényen hagytam a telefonomat. Arra
számítottam, hogy Calder írni fog, legkésőbb, amikor felkel.
Nem jelentkezett. Nem tudtam, mire véljem ezt.
Szexeltünk. Megállt a kezem, miközben a hajamat
samponoztam, és ráharaptam az ajkamra a vízsugár alatt.
Megcsalta velem a barátnőjét. Ettől ordítanom kellett. Mégis
hogy a fészkes, fekete fenébe számíthat ez megcsalásnak? És
mégis… Morogva mostam tovább a hajamat. Igazából nem is
olyan volt, mintha szexelnénk. Vagy legalábbis nem a testi
kielégülés volt a cél. Inkább iszonyatosan mardosott minket a
kényszer, hogy minden lehetséges módon eggyé váljunk.
Szörnyű volt belegondolni, hogy talán utoljára értünk így
egymáshoz.
Megtörülköztem, aztán fehérneműben odaálltam a tükör elé,
hogy megszárítsam a hosszú hajamat.
– Életben van – mondtam halkan a tükörképem szemébe
nézve. – És talán be kéne érnem ennyivel.
Majdnem felzokogtam.
Ő már továbblépett.
És ha boldog, hogyan is kérhetném tőle, hogy félredobja az új
életét? Régen végzetesen szerettük egymást. Efelől semmi
kétség. És nekem mindig is ő lesz életem nagy szerelme. De
azóta más emberek lettünk. A sors véget vetett a
kapcsolatunknak.
Vajon folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk? Lehetséges ez
egyáltalán? Olyan szomorúság lett rajtam úrrá, hogy egy
pillanatra elakadt tőle a lélegzetem, és letettem a hajszárítót,
hogy a mosdóra támaszkodjam.
Miután összeszedtem magam, igyekeztem csinos lófarokba
fogni a hajamat, és kivasaltam a frufrumat. A hatalmas virág a
ruhán, amit anya erre az alkalomra vett, nem engedte, hogy
leengedve hagyjam a hajamat, mert a végén még élve felfalta
volna a tincseimet.
Kopogtak.
– Gyere be!
Molly nyitott be egy gyönyörű, váll nélküli, éjkék ruhában,
csigákba omló fürtökkel. Irigyeltem a letisztult eleganciáját. Én
nem leszek ennyire elegáns a kislányoknak való ruhában, amit
anya választott nekem. Mégsem bírtam haragudni miatta, mert
annyira össze voltam zavarodva.
Molly átölelt, aztán eltolt magától, hogy szemügyre vegyen.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
Felsóhajtottam, aztán sírásra görbült szájjal megráztam a
fejemet.
– Jaj, Eden! – ölelt át ismét. – El sem tudom képzelni, min
mész keresztül. Ez hihetetlen – húzódott el tőlem, és megfogta
mindkét karomat. – De életben van – suttogta tágra nyílt
szemmel. – Csak nemrég meséltél nekem róla, erre kiderül,
hogy életben van.
– Tudom, tudom – szipogtam. – És erre kell összpontosítanom.
A többi…
– Igen, a többi… – lépett hátra Molly. – Az lesz a nehezebb.
Bólintottam, és megint sóhajtottam.
– Elég jól vagy a mai partihoz? – ráncolta a homlokát. –
Szóltam Carolynnak, hogy le kéne mondania, de szerinte jót fog
neked tenni – forgatta a szemét Molly. – Hajlamos néha úgy
látni a dolgokat, ahogy ő szeretné. De csak jót akar… többnyire.
Elmeséltem neki, amit tudtam Calderről.
– Köszi – dőltem neki az íróasztalomnak, és keresztbe fontam
magam előtt a karomat. – Talán tényleg jót fog tenni, hogy
eltereli egy kicsit a figyelmemet ez a parti. A másik lehetőség,
hogy egész nap ágyban maradok. Teljes érzelmi káoszban
vagyok. Azt se tudom, hogy éppen mit gondolok.
– Aha – vonta össze a szemöldökét Molly. – Szerinted fogtok
ma beszélni? Hogy döntöttetek este?
Molly jött értem Calder lakásához, de még ahhoz is fáradt
voltam, hogy egyáltalán megszólaljak. Egyenesen felmentem a
szobámba, és bedőltem az ágyba. Szükségem volt rá, hogy
belemeneküljek az alvásba.
– Azt mondtam neki, hogy majd felhívom a parti után –
feleltem a könnyeimmel küszködve. – De azt hittem, hogy
mostanra már keresni fog. Ez most biztos bonyolult. Barátnője
van. Gyakorlatilag együtt élnek.
Mollynak leesett az álla.
– Istenem, Eden! Annyira sajnálom. Hallottam a barátnős
részt. Nem tudtam, hogy vele él. Ettől viszont még nyilván téged
választ, ugye?
Eltöprengve ráharaptam az ajkamra.
– Nem tudom. Mármint lehet, de honnan tudhatnám, hogy
tényleg engem akar? Azt mondja, hogy nem szereti, de mi van,
ha úgy érzi, hogy tartozik nekem? Most már mindketten mások
vagyunk. Istenem, még mindig próbálom felfogni, hogy életben
van, és hogy kijutott onnan.
– Elég hihetetlen sztori – bólintott az arcomat fürkészve Molly.
– Döbbenetes. És még csak nem is hallottam a részleteket.
Éppen szóra nyitottam a számat, amikor Carolyn beviharzott
a szobába.
– Jó reggelt, Eden drágám! – szorított magához. – Jól vagy? –
pásztázta végig úgy az arcomat, mintha sérülés nyomát keresné
rajta.
– Nem nagyon, anya – vontam vállat. – De szerintem majd
jobban leszek.
– Hát persze, hogy jobban leszel – vágta rá átható, együttérző
pillantással. – Ez a parti tökéletes lesz arra, hogy kiverd egy
kicsit a fejedből azt a fiút.
– Nem akarom kiverni a fejemből – ráncoltam a homlokomat.
– Persze. Tudod, hogy értettem – legyintett anya. –
Akármilyen csodálatos, hogy a barátaid túlélték azt a szörnyű
árvizet – folytatta borzongva –, az a srác már továbblépett, és
egy másik nővel van. Ez szörnyen nagy csalódás lehet
számodra. De Eden, szívem, még előtted az egész élet. Neked is
az lenne a legjobb, ha továbblépnél, nem? Találhatnál
magadnak egy helyes fiút, aki nem emlékeztet folyton arra a
borzalmas helyre.
– Mármint téged nem emlékeztet arra a borzalmas helyre? –
kérdezte a háta mögött Molly epésen.
– Szerintem mindnyájunknak az a legjobb, ha a jövőbe
tekintünk, nem pedig a múltbéli tragédiákra – fordult hátra
sértődötten Carolyn.
– Nem akartam durván fogalmazni – sóhajtott fel Molly, majd
a homlokát ráncolva rám nézett. – Csak úgy gondolom, hogy
Edenre kellene bíznunk a döntést, hogy mi a legjobb neki.
Muszáj hagynunk, hogy ő döntse el, miben szeretne
továbblépni, és mikor.
Hálás voltam Mollynak. Ilyen rövid idő alatt nemcsak az
unokatestvéremmé vált, hanem olyan volt, mint egy nagyon jó
testvér. Eddig nem tudtam, hogy ez milyen érzés. Valamiért jól
ismert, pedig még csak egy hónapja találkoztunk először.
Tisztában voltam vele, hogy számíthatok rá, és ez segített
türelmesebbnek lenni Carolynnal.
Anya megint rám nézett.
– Igen, persze – mosolygott. – Csak reménykedem benne, hogy
megfogadod az anyukád iránymutatását, édes kislányom.
Szeretném azt hinni, hogy összegyűjtöttem némi bölcs
tapasztalatot a hosszú évek során. Ráadásul van mit
bepótolnom anyaként. Kérlek, hagyd, hogy valamennyire
behozzam a lemaradásomat.
– Persze – fújtam ki magam. – Köszönöm, anya.
Megint átöleltem, aztán a komódhoz fordultam, hogy
kivegyem a harisnyát, amit anya vett nekem.
Amikor hátat fordítottam nekik, mindkettejüknek elakadt a
lélegzete.
– Mi az? – csattantam fel.
– Mi történt veled? – sikkantott fel anya.
– Hm?
Anya a tükörhöz kalauzolt, és megfordított. A vállam fölött
hátrapillantva összeszorult a gyomrom.
Az egész hátam tele volt kék-zöld foltokkal és
körömnyomokkal. Sőt, a combom és a vállam is.
– Hát ööö…
Molly kuncogásban tört ki, és amikor rápillantottam a
tükörből, a szája elé kapta a kezét.
Elvörösödve fordultam anya felé. Falfehér volt az arca.
– Nem tehetnénk úgy, mintha nem láttátok volna ezt? –
kérdeztem.
– Bántott? – kérdezte anya, és összeszorította a száját.
– Nem! – ráztam vadul a fejemet. – Sohasem bántana. Csak
egy kicsit… fellelkesültünk. Nagyon… érzelmesre sikerült a
találkozásunk. Istenem! – temettem a tenyerembe az arcomat. –
Kérlek, hagyjuk ezt. Testileg jól vagyok. Komolyan.
Anya egy darabig csak bámult, aztán lemondó sóhajjal
megszólalt.
– Ha nem bántott szándékosan…
– Nem. Esküszöm, hogy soha nem tenne ilyet.
Anya mintha fontolgatott volna valamit, de aztán ellágyult az
arca.
– Eden, szívem – fogta meg az arcomat. – Sor kerülhetne
közöttünk egy aranyos kis anya-lánya beszélgetésre – folytatta
széles mosollyal. – A fiúk majd akarnak tőled dolgokat, édesem,
és…
Felmordultam.
– Anya! – mosolyogtam rá egy mély sóhaj után. – Tudom, mi
történik egy férfi és egy nő között, amikor szerelmesek
egymásba.
– Ó! Rendben. Hát akkor majd máskor csevegünk róla –
mondta anya csalódottan. – Öltözz fel, és odalent találkozunk.
Elvileg pár óra múlva jönnek a vendégek, és van néhány dolog,
amiben örülnék, ha segítenétek.
Egy utolsó együttérző pillantás után Molly is kiment a
szobából. Megnéztem a telefonomat, és összeszorult a szívem,
amikor láttam, hogy még mindig nem kaptam üzenetet. Talán
Calder megbánta a tegnap estét? Már nem tudja, mit érez
irántam? Újra átgondolja, amit arról mondott, hogy örökké
szeretni fog? Úrrá lett rajtam az aggodalom.
Elővettem a ruhát, amit anya kiválasztott nekem, és
nekiláttam az öltözködésnek. A harisnyát húztam fel először.
Harisnyát! Eddig úgy tudtam, hogy csak kislányok és balerinák
hordanak harisnyát. Viszont még mindig nem voltam képben a
legújabb divatot illetően. Sőt, igazából az összes meglévő
ruhámat Marissa vette. Homlokráncolva bújtam bele az
átlátszó, fehér harisnyába, amit szökdécselve húztam fel a
lehető legmagasabbra.
Aztán a ruha következett az oldalsó cipzárjával. A virág
egyenesen az állam alá került, mire két kézzel rácsaptam, hogy
ne csiklandozza a nyakamat. Esküszöm, mintha morgott volna.
Belebújtam az ágy mellett pihenő, púderrózsaszín magas
sarkúba. Igazából szép volt, és egyáltalán nem is magas, mégis
imbolyogva indultam el benne. Anya valószínűleg
megfeledkezett róla, hogy még soha nem volt rajtam ilyen.
Néhány percig gyakoroltam benne a járást a szobámban, és
amikor elég profinak éreztem magam ahhoz, hogy ne essek
orra a lépcsőn, lementem a konyhába, ahonnan anya és Molly
hangját hallottam.
Mindketten rám néztek. Anyának elakadt a szava a
gyönyörűségtől, és összecsapta a tenyerét. Mollynak viszont
mástól akadt el a szava, és a szája elé kapta a kezét.
– Jaj, Eden! Gyönyörű vagy – jelentette ki anya.
– Köszi, anya – mosolyogtam. – Köszönöm a ruhát.
Anya megfogta a kezemet, és megpörgetett.
– Tökéletes – sóhajtott fel. Kissé ráncolta a homlokát, amikor
megigazította a virágot, aztán mosolygott, miután sikerült oda
raknia, ahová szánta.
– Az meg mi? – jött oda Molly. Ütögetni kezdte a virágot, ahogy
én csináltam az előbb, de az mindig visszaugrott az eredeti
helyzetbe.
– Ne ingereld a virágot! – hajoltam oda hozzá suttogva, majd
felvontam a szemöldökömet, és tettetett rémülettel
lepillantottam a szörnyetegre.
Molly felhorkantott, anya pedig csípőre tette a kezét.
– Jaj, már, ti ketten! Az a virág elképesztően bájos. Elegáns és
nőies. Van üzenete.
– Aha. Azt mondja, hogy: „Kattant vagyoook!” – replikázott
Molly az utolsó két szót magas hangon dalolva.
A hasamat fogtam a nevetéstől. Molly is kacagásban tört ki,
Carolyn pedig összeszorított szájjal nézett minket.
– Jól van, hát semmi baj, ha nem tetszik a ruha – fordította el
a fejét. – Csak négyéves korodban volt neked egy hasonló, és az
volt a kedvenced. Folyton azt vetted fel. Azt hittem, hogy…
Abbahagytam a nevetést, mert hirtelen bűntudatom támadt.
Megfogtam anya karját.
Nem tetszett a ruha, de tudtam, hogy nem akart vele rosszat…
nem annyira. Ráadásul reméltem, hogy ez csak egy átmeneti
időszak, hiszen még mindig tanulja, hogy most ki vagyok.
Képtelen voltam visszautasítani az anyáskodást, még ha egy
kicsit rossz mederben folyt is.
– Jaj, nem-nem! Tényleg nagyon… szép ez a ruha. Csak nem
vagyok hozzászokva, hogy kiöltözzek. Se perc alatt meg fogom
szokni – mosolyogtam rá. – Komolyan.
– Köszönöm – ölelt magához szorosan, aztán amikor
elengedett, összecsapta a kezét. – Jól van. Korábban
felöltöztünk, de még sok a tennivaló. Megérkeztek a virágok,
lent vannak a garázsban. Össze tudnátok állítani Mollyval az
asztalcsokrokat?
– Igen, nagyon szívesen – pillantottam Mollyra, aki még
mindig az állam alatt lévő virágra szegezte a tekintetét.
Megköszörültem a torkomat, mire gyorsan a szemembe nézett.
– Ja, igen. Persze. Mindhárman, akarom mondani mindketten
nagyon szívesen segítünk benne.
Összeszorítottam a számat, hogy ne nevessek, aztán
kivonszoltam Mollyt a garázs felé.
– A vázák az alsó polcon vannak, a hűtő mellett – szólt
utánunk anya.
Miközben Mollyval összeállítottuk a csokrokat, én még
beszéltem egy kicsit arról, hogy mi történt előző este Calderrel,
illetve a történetünkről, hogy milyen volt Acadiában. Most már
nem fájt annyira felidézni. Hiszen életben van! Napközben
többször is megnéztem a telefonomat, de nem hívott és nem is
írt. Milyen szürreális üzenetet várni tőle! Három éve még azt
sem tudta, hogy kell használni egy telefont. Beszélni akartam
vele a kultúrsokkról, amit átélt, miután maga mögött hagyta
Acadiát. És meg akartam osztani vele, hogy nekem milyen volt.
Különös szomorúsággal töltött el annak a fiúnak a képe, akit
akkor megismertem, és akibe először beleszerettem. Calder
visszatért, életben van, viszont… soha, de soha nem lesz már az
a fiú. Akár az enyém lesz valaha, akár nem, azt az énjét örökre
elveszítettem, és ez fájt.
Nyilván én sem voltam már ugyanaz. Én is megváltoztam.
A csengő hangja zökkentett ki a gondolataimból. Megjöttek,
akik az asztalokat, a székeket és a melegítőlámpákat hozták.
Segítettem nekik, hogy mit hová rakjanak, és nemsokára az
ételek és a felszolgálók is megérkeztek. A következő órák nagy
nyüzsgéssel teltek.
Amikor felszaladtam rendbe szedni magamat, megint
ránéztem a telefonomra. Jött egy üzenet, úgyhogy lélegzet-
visszafojtva nyitottam meg.
Xander: Hogy vagy? Csak azért kérdezem, mert van rá
lehetőségem. Még mindig szürreális :)
Elmosolyodtam és gyorsan visszaírtam neki.
Én: Megvagyok. Nekem is szürreális. Alig hiszem el
Már éppen elraktam a telefonomat, de megint pittyegett.
Xander: Hallottál ma már felőle?
A homlokomat ráncolva feleltem.
 Én: Nem
Egy másodperc múlva jött is a válasz.
Xander: Majd fogsz
Én: Remélem. Majd még írok
Xander: Szuper
Ott álltam, és az ajkamat harapdálva azon töprengtem, hogy
Calder vajon tényleg jelentkezni fog-e. Levittem magammal a
telefont, és a konyhapulton hagytam, hogy olykor ránézhessek.
Ekkor már jöttek a vendégek, anya pedig bemutatott a
barátainak, akik áradozva ölelgettek, többnyire könnyes
szemmel.
Marissa elhozta magával Sophiát, és jól megölelgettük
egymást a hallban, pedig mindkettejükkel nemrég találkoztam.
Anya már akkor megismerkedett Marissával, amikor
ideköltöztem, de most is átölelte, és azóta is mindig sír, amikor
meglátja.
Mindannyian kimentünk a kertbe, ahol gyönyörűen
feldíszített, fehér abroszos asztalok vártak bennünket, rajtuk
narancsszínű liliomokkal, élénkebb narancs és sárga rózsákkal,
meg valami apró, zöld bogyókkal, amiknek nem tudom a nevét.
A fényfüzérrel feldíszített fák csak úgy csillogtak a késő
délutáni napsütésben. Közel volt a naplemente, amikor eljött a
melegítőlámpák bekapcsolásának ideje. Az egész kert valahogy
olyan varázslatos volt, bennem viszont üresség honolt. Olyan
sokáig vágyakoztam Calder után… azt hittem, hogy ebben az
életben már soha nem láthatom. De egyszer csak mégis
találkoztam vele, és még mindig vágytam rá. Fojtogatott a
kétségbeesés. Vajon most azzal a másik lánnyal van? Úgy
döntött, hogy nem hagyja el? Túljutott rajtam, és talán
mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha továbblépünk? Tényleg? Ő
nem is tudja, milyen mással lenni. Legalábbis Madison előtt
nem tudta. Talán önző dolog megtagadni tőle, hogy rájöjjön, mit
szeretne, amikor már több választási lehetősége van, és nem
csak azt a naiv lánykát választhatja a forrás mellett, aki
csókolgatja a lába nyomát. Most már kijutottunk a nagyvilágba,
a nagy társadalomba – ahol olyan nők is vannak, mint Madison.
Felkaptam egy pohár pezsgőt a legközelebbi tálcáról, és
belekortyoltam, miután megigazítottam a virágszörnyet a
nyakamnál.
– Úgy festesz, mint aki mindjárt elmenekül innen – hallottam
oldalról. Odanéztem, és egy helyes, szőke férfi mosolygott rám.
Visszamosolyogva felsóhajtottam.
– Ennyire látszik?
Megint belekortyoltam a pezsgőbe, és egy kissé elfintorodtam.
– Szerintem senki más nem vette észre – pillantott körbe a
kisebb csoportokba verődött, nevetgélő és csevegő nőkön. Az
anyukám is ott állt az egyik ilyen közepén. Találkozott a
tekintetünk, és vigyorogva integetett. Szinte mindig rajtam
tartotta a szemét. Rá is visszamosolyogtam. A férfival egymásra
néztünk, és halkan elnevettük magunkat.
– Azóta nem láttam ilyen boldognak az anyukádat, amióta…
hát, igazából amióta ismerem – fordult felém. – Amúgy meg
előnyben vagyok. Én tudom a nevedet. Bentley Von Dorn
vagyok.
– Ó! Molly, az unokatesóm mesélte, hogy te vagy a
szomszédunk. Örülök, hogy megismerhetlek – nyújtottam neki
kezet, ő pedig határozottan megszorította.
– Jaj, igen, Molly… Képzelem, mi mindent mondott – görbült
felfelé a szája széle, és körülnézett. Biztos őt kereste. Milyen
érdekes! Aztán megrázta a fejét, és elmosolyodott. –
Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled, Eden. Még
gyönyörűbb vagy, mint ahogy az anyukád mondta. Pedig hidd
el, hogy áradozott rólad.
– Köszönöm, Bentley. Ez nagyon kedves tőled.
– Hát tudom, hogy igazat mondok, mert csak az arcod
negyede látszik attól a virágtól, de még így is nyilvánvaló, hogy
gyönyörű vagy.
Ránéztem, mire kacsintott egyet.
– Nevetséges, mi? – böktem ki kacagva.
Bentley odanyúlt, hogy megigazítsa a virágot, mire az
visszaugrott az eredeti pozícióba.
 – Aucs! – húzta el a kezét. – Szerintem megharapott.
Még hangosabban kacagtam. Oldódott bennem egy picit a
magány miatti feszültség, legalábbis elviselhetőbb lett.
Miközben Bentley-vel csevegtem, észrevettem, hogy amint
megtalálta Mollyt a tömegben, alig vette le róla a szemét. Aztán
anya néhány barátjával is beszélgettem. Végre lazítottam egy
kicsit, bár sohasem múlt el az a bizsergés, amit azóta éreztem,
hogy előző este megláttam Caldert. Mindenki kedves volt, és
szívesen fogadott. Amikor sötétedni kezdett, leültünk
vacsorázni. A fényfüzérek még szebben ragyogtak, a
melegítőlámpák pedig kellemesebbé tették a hűvös levegőt.
Bentley és Molly között ülve úgy tettem, mintha figyelnék az
évődésükre, de igazából Calderen járt az eszem. Legszívesebben
vele töltöttem volna ezt a szép estét.
Beosontam, hogy ránézzek a telefonomra, de még mindig
nem hívott. Már majdnem hat óra volt, viszont elhatároztam,
hogy megvárom, amíg vége lesz a partinak, és nyugodtan
elmehetek, ha arra kér. Lehet, hogy nem akar találkozni veled,
Eden. Erre is fel kell készülnöd.
Már a desszertet szolgálták fel, amikor anya odament a
háromfős zenekarhoz, ami a parti kezdete óta ott játszott az
árnyékban. Két pincér anya mögé rakott egy fehér
vetítővásznat, ő pedig az asztalok felé fordult. Mindenki
elhallgatott és rá figyelt.
– Köszönöm nektek, hogy eljöttetek – szólalt meg mosolyogva.
– Az elmúlt egy hónap volt életem legboldogabb hónapja –
törölte meg egy zsebkendővel a szemét. – Szinte úgy éreztem
magam, mint amikor hazahoztalak a kórházból – nézett rám, és
halkan felnevetett. Kedvesen visszamosolyogtam. – Nem tudom
levenni rólad a szememet. Ámulok a szépségeden, a karjaimban
tartott csodán, hogy igazi vagy… – szipogta, s most az orrát
törölte meg. – Egy percig sem bírtam már, hogy ne dicsekedjek
veled pont úgy, mint akkor, azok előtt, akiket szeretek. A
legközelebbi barátaim előtt – nézett végig az asztalokon. – Múlt
héten előkerestem a régi fotóalbumokat. Eddig képtelen voltam
rá. Hosszú éveken át nem bírtam megtenni – törölte meg ismét
a szemét. – De most olyan boldogság töltött el, ahogy átlapoztam
a képeket! Eszembe jutott, hogy nem lehettem részese az összes
évednek, de néhánynak igen. És azok gyönyörű évek voltak.
Pont, mint te. Nem tudom, milyen voltál tíz, tizennégy vagy
tizenhat évesen, azt viszont tudom, milyen vagy huszonegy
évesen, és soha, de soha nem hittem volna, hogy van erre
esélyem – szipogott még egyszer, és szeretettől ellágyult arccal
nézett rám. Fogtam egy szalvétát, hogy én is megtöröljem a
szememet. – Most pedig előttünk az egész élet, hogy bepótoljuk
az időt, amit elvettek tőlünk – húzta ki magát anya mosolyogva.
A válla fölött hátrapillantott, aztán félreállt a vetítővászon
mögé, amin egy babakori fényképem jelent meg. A szememet
törölgetve elnevettem magam, amikor a saját fogatlan
mosolyom nézett rám vissza. Újabb fotók jöttek: a következőn
kisgyermek voltam kettő darab alsó foggal vigyorogva, egy
szelet tortát markolászva. Nevetve szipogtam tovább. Nem
emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna ezeket a képeket.
Szerintem sohasem láttam még magamról gyermekkori fotókat.
Acadiában biztos nem készült egy sem. Összeszorult a szívem.
Újabb képek jöttek: az első napom az iskolában piros masnis,
szöszke csurikkal, karácsonyok, ahogy pónin lovagolok valami
vásárban. Sokszor anya és apa is átölelt rajtuk. Nem
emlékeztem ezekre a pillanatokra, de hála töltött el a tudattól,
hogy ilyen boldog gyerekkorom volt. Hálát adtam a pillanatért,
hogy itt lehetek – mindannak ellenére, amit elveszítettem.
Szeretnek engem. Mindig is szerettek. Anya, és a hibái
ellenére apa is. És Calder is. Egész életemben volt, aki szeretett.
Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Békesség lett rajtam
úrrá, és valamiért tudtam, hogy minden rendben lesz.
Fogalmam sem volt, hogyan rendeződnek a dolgok, úgyhogy a
részletek homályba vesztek, mint mindig. De ebben a fényes,
illatos, ünnepi díszbe öltözött kertben ülve, szeretettől
túlcsordulva egyszerűen tudtam, hogy így lesz. Lehet, hogy
később majd lebeszélem róla magamat, ám abban a pillanatban
hallottam a suttogást, és tudtam.
És akkor egyszer csak ott volt.
 Ott állt a kert szélén, mint egy valóra vált álomkép.
Sötétszürke öltönynadrágban, fehér ingben és sötét
nyakkendőben. Tátott szájjal bámultam, miközben pillangók
kergetőztek a hasamban. Zsebre dugott kézzel sétált közelebb,
ahogy véget ért a vetítés. Mindenki tapsolni kezdett, sokan a
szemüket törölgetve mosolyogtak rám. Körbemosolyogtam
mindenkire, aztán megint Calder felé fordultam.
– Én tudom, milyen volt tízévesen – nézett az anyukámra
kicsit félénken. Anya először finoman ráncolta a homlokát, de
utána mosolyra görbült a szája sarka, és oldalra biccentett fejjel
szemügyre vette Caldert. Még sohasem láttam ennyire
gyönyörűnek. Calder Raynes kiöltözve állt előttem. Álomszerű
volt a pillanat, nem e világi. Szinte beleolvadtam a székbe: a
támlát szorongatva figyeltem, mit fog csinálni.
– Bátor kis álmodozó volt, lankadatlan lelkesedéssel jött
közelebb. – Elég rendkívüli jelenség ahhoz, hogy rögtön
elrabolja a szívemet.
Most már anya mellett állt, és engem nézett. Még mindig
tátott szájjal pislogtam. Valahol mellettem női hangok suttogták,
hogy „jaj, istenem” és „ejha”.
Calder anyára pillantva, szó nélkül kért engedélyt a
folytatásra, anya pedig bólintott.
– Tizennégy éves volt, amikor elkezdett igazán ragyogni. Le
sem tudtam venni róla a szememet. Pedig le akartam, mert
ahonnan mi jövünk, ott ez veszélyes dolognak számított.
Elhallgatott, és feltűnt, hogy a kertben mindenki a szavain
csüng. Mintha egy emberként hajoltak volna előre, úgy várták a
következő mondatot.
– Amikor megjelent valahol, mindent elárasztott a belőle
sugárzó melegség. Ez talán túlzásnak hangzik? – tűnődött el. –
Egy olyan fiú drámai túlzásának, aki egész életében szerelmes
volt belé? Nem, ez az igazság – rázta a fejét. – Eden a szemem
láttára érett nővé, és bár senki sem volt mellette, aki segített
volna neki ebben, egyedül is tökéletesen megoldotta a feladatot.
Ez az erőssége: az eltántoríthatatlan bátorság, ami a
leggyönyörűbbé varázsolja a szememben.
 Most már anya is bámulta őt, méghozzá szeretetteljes
aggódással. Calder odajött hozzám. Amíg az asztalokat
kerülgette, boldogság melengette a szívemet, és könnyek
szöktek a szemembe.
– Tizenhat éves korára olyan lett, hogy szó szerint elállt tőle a
lélegzetem. És sokszor élt is ezzel a képességével. Szörnyen és
csodálatosan éreztem magam miatta, és a kettő között is
mindenen átmentem.
Most már csak néhány asztalnyi távolságra volt tőlem.
– Akkoriban még nem sok mindent tudtam a világról. Azóta
pedig kiderült, hogy még kevesebbet tudtam, mint hittem.
Egyszerűen éltem. Tizennyolc éves koromig a folyóban
fürödtem.
A nők egyszerre sóhajtottak fel körülöttem. Elkerekedett
szemmel néztem rájuk.
– Hát az nem semmi látvány lehetett – jegyezte meg
mellettem egy idősebb hölgy kissé túl hangosan.
Ráharaptam az ajkamra, és megint Calder felé fordultam.
– Azt, viszont tudtam, hogy szerelmes vagyok. És azt is
tudtam, hogy úgy szeretem, hogy abból soha, de soha nem
fogok kigyógyulni. Tudtam, hogy a lényem legbelső magvával
szeretem. És azt is tudtam, hogy ő viszontszeret.
Ekkor megállt, és hátranézett anyára.
– Én is tudom, milyen érzés elveszíteni őt. Tudom, milyen
érzés, amikor az ember szívének egy darabja eltűnik – mondta
még reszelősebb hangon, és megköszörülte a torkát. Nagyot
dobbant a szívem, és könnyek folytak végig az arcomon. –
Tudom, milyen érzés, amikor elveszik az embertől azt, aki az
egész életet jelenti számára, és egybefolynak a napok a
nyomorúságos vágyakozástól.
Anya megtörölte a szemét, és maga köré fonta a karját, ahogy
Caldert figyelte. Calder pedig visszafordult felém.
– És azt is tudom, milyen érzés, amikor az az ember, aki az
egész életet jelenti, váratlanul és csodálatos módon visszatér.
Olyan elmondhatatlan borzalmakon mentünk keresztül, hogy
többnyire még belegondolni sem bírok – folytatta, és egy
pillanatra bánatos lett az arca. – De most folyton az jár a
fejemben, hogy milyen gyönyörű dolgokat éltünk át együtt: a
szerelmet és a csodát. Muszáj volt erre figyelnem, hiszen a
hatalmas gyász közepette teljesen elzártam magam a fénytől,
pedig sok volt belőle, nem igaz?
Odaért mellém, és letérdelt elém. Halkan felzokogva
bólintottam, és az arcához emeltem a kezemet. Behunyt
szemmel simult a tenyerembe. Valaki felém nyújtott egy
szalvétát, amivel megtöröltem a szememet, Calder pedig
felmosolygott rám. Vettem egy mély lélegzetet. Életben van! És
itt van. A belőle áradó jóság és melegség miatt is szerettem belé.
Ő még mindig ugyanaz a Calder.
– Bocsánat, hogy félbeszakítottam a partit. Igazából azért
jöttem, hogy megkérdezzem, eljönnél-e velem bowlingozni?
– Bowlingozni? – pislogtam értetlen arccal.
– Aha. Az a játék, amikor le kell dönteni a bábukat…
– Tudom, mi az a bowling – kuncogtam. – Már naprakész
vagyok.
Calder elvigyorodott.
– Csak arra gondoltam, hogy sohasem volt még lehetőségem
rendes randira hívni téged, és sejtettem, hogy neked tetszene ez
a bowlingozás.
Nevetve előrehajoltam, hogy összeérjen a homlokunk.
Nemsokára elhúzódtam egy picit, és suttogva kérdeztem:
– Madison?
– Szerinted ez kérdés volt nekem, Eden? – suttogta a fejét
rázva. – Nem volt. Csak… szeretném tudni, hogy neked sem az.
Olyan sebezhető tekintettel nézett rám, mintha nem lenne
biztos abban, hogy mit érzek iránta. Hogy lehet ez?
Kinyitottam a számat, de elakadt a szavam. Megráztam a
fejemet.
Újabb könnyek folytak végig az arcomon. Calderen látszott a
megkönnyebbülés, mielőtt előrehajolt, hogy lecsókolja a
cseppeket.
– Amúgy jó nagy ez a virág – biccentett felé elkerekedett
szemmel.
 – Psszt, végre elaludt! – nevettem. – Fel ne ébreszd!
Felálltunk, hogy a könnyeket törölgetve tovább öleljük és
csókoljuk egymást, a körülöttünk lévők pedig tapsolni és
füttyögni kezdtek. Calder szeretett és szépséges vonásaira
kacagtam, ő pedig kedvesen mosolygott rám.
A szemem sarkából láttam anyát közeledni, úgyhogy
kibontakoztam Calder öleléséből.
– Carolyn vagyok – nyújtott kezet remegő hanggal.
– Én pedig Calder – rázta meg a kezét Calder. Vicces volt, hogy
egy pillanatra elnyúltak egymás mellett, mert mindketten
engem bámultak, aztán Calder előrelépett, hogy átölelje őt, anya
viszont felém fordult, így majdnem mindhárman
összeütköztünk. Végül nevetve átkaroltuk egymást, miközben
anyával mindketten szipogtunk.
Miután kibontakoztunk a csoportos ölelésből, Calder
megszólalt:
– Érdeklődni szeretnék, hogy elhívhatom-e a lányát ma este
egy randevúra?
Aztán mosolyogva rám nézett, anya pedig mintha vívódott
volna.
– Hát… – nézett végig feszülten a minket bámulókon, akik
várták a választ. Aztán szomorú mosollyal rám pillantott, majd
Calderre. – Igen, csak hozd vissza, és vigyázz rá. És kérlek, hogy
tegeződjünk!
– Rendben – bólintott Calder.
Anya megszorította a kezemet, és megpuszilta az arcomat,
mielőtt Calder kézen fogva bevitt a kertből. Amikor már
majdnem beértünk a házba, megfordulva integettem a
vendégeknek.
– Nagyon köszönöm mindenkinek.
Azzal bementünk, a többiek pedig utánunk kiáltva búcsúztak
tőlünk.
 Hetedik fejezet
•

CALDER

Edennek meleg volt a keze, amikor megfogtam, és beléptünk a

kertből az üres konyhába.
– Át kéne öltöznöm – fordult felém, hogy a szemembe nézzen.
Megengedtem magamnak, hogy néhány másodpercre
belefeledkezzem abba a hatalmas, kék szempárba, amiről azt
hittem, hogy már soha többé nem fogom látni. Hagytam, hogy a
pillanat gyógyítgassa a sebzett szívemet.
Végül bólintottam.
– Megvárjalak itt, vagy…
– Nem, gyere velem! – vágta rá, de egyikünk sem moccant. Ott
álltunk egy darabig egymást szorítva, mígnem kézen fogva
keresztülvezetett a hatalmas konyhán.
Felmentünk a lépcsőn, aztán Eden egy széles folyosón
keresztül a szobájához húzott. Becsukta mögöttünk az ajtót, és
azonnal lehúzta az oldalsó cipzárt a ruháján. Hagyta, hogy
lehulljon a bokájára.
– Hála istennek… – mormolta, amikor a gigászi virág eltűnt az
álla alól.
Kuncogtam, és lassan végigmértem. Előző este nem volt
alkalmam rendesen megnézni. Még mindig karcsú volt, de most
már valahogy nőiesebb: éppen csak egy árnyalatnyival tűnt
kerekebbnek a csípője, még keskenyebbnek a dereka, apró
mellei pedig kerekdeden feszültek a fehér, pánt nélküli
melltartóban. Felébredt bennem a vágy, amitől kényelmetlenül
szorítani kezdett az öltönynadrág, amit egy órája vettem, hogy
megfelelő öltözetben jelenjek meg az anyukája kerti partiján.
Úgy töltöttem a napot, ahogy mondtam: felelevenítettem az
együtt megélt gyönyörű pillanatokat. Az elmúlt három évben
képtelen voltam erre, úgyhogy most szükségem volt rá. Időt
kellett szánnom arra a párosra, akik voltunk, hogy készen álljak
továbblépni a jövőnkbe. Elmentem Madisonhoz, hogy
megmondjam neki. Nem volt könnyű, de tartoztam neki
annyival, hogy őszinte legyek. Sohasem terveztem vele közös
jövőt. Nem voltam rá képes. Márpedig vagy mindent meg kellett
neki adnom, vagy semmit. És sohasem éreztem rá késztetést,
hogy mindenemet odaadjam neki. Együtt kell élnem a
bűntudattal amiatt, amit okoztam neki.
Eden levette és félredobta a harisnyát, aztán elpirulva rám
nézett.
– Nem furcsa, hogy zavarban vagyok előtted? – kérdezte kissé
szomorúan.
Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és megráztam a
fejemet.
– Sok mindent újra kell tanulnunk, Hajnalka. Erre nincs
tankönyv. Sőt, szerintem még egy önsegítő könyvben sem
említették meg azt, amin mi keresztülmentünk. Úgyhogy itt
csak magunkra számíthatunk.
Eden megrázta a fejét, és lefelé pillantott, mielőtt megint a
szemembe nézett.
– Menni fog ez, Calder? Van egyáltalán esélyünk rá?
Ezen eltűnődtem. Régen annyi mindent ígértem neki…
Megígértem, hogy majd vigyázok rá, hogy minden rendben lesz
– aztán kudarcot vallottam. Vettem egy mély lélegzetet, hogy
leküzdjem a bűntudatot, a dühöt, a gyászt és az önutálatot. Igen,
főleg az önutálatot.
– Rohadtul meg fogunk tenni mindent, hogy menjen, Eden.
Csak ennyit mondhatok. Csak ennyit ígérhetek.
Az ajkát megnyalva töprengett el a szavaimon. Aztán
bólintott.
– Ez elég lesz – nézett rám kedvesen. Megdöbbentem az
arcáról sugárzó bizalomtól, kis híján elakadt a lélegzetem.
Mindezek után még képes így mosolyogni rám? Hogyan? És
miért? Szóra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem tőle, de ő
előrehajolt és megcsókolt. Puha és édes volt az ajka – pont, mint
álmomban. És hiába rabolták el a családjától, hiába élt
kiskorában elszigetelten, hiába maradt magára egy különös
nagyvárosban, miután brutális módon elvették tőle a
kisbabánkat… Hiába szenvedett már annyit életében, hiába
hagytam cserben akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna rám, ő mégis önzetlenül és habozás nélkül átadta nekem
magát. Ajándéknak éreztem ezt, amikor becsúsztattam a
szájába a nyelvemet, ami összefonódott az övével.
Szenvedélyesen csókolóztunk. Eden oldalra hajtotta a fejét, és
édesen belenyögött a számba. Ellenállhatatlan vágyat éreztem,
hogy a bőrünk összeérjen. De ott voltunk az anyukája házában,
odalent pedig még zajlott a parti. El akartam vinni magamhoz,
ahol zavartalanul tölthettük az időt. Ennyi jár nekünk. Ha
bármi is jár, akkor ennyi biztosan.
Kibontakoztam a csókból, és bánatosan elhúzódtam tőle. A
szemébe nézve láttam, hogy ő is pont úgy vágyakozik, ahogy én.
Az én gyönyörű szerelmem! Nagyon kívántam, de még több
együtt töltött időre volt szükségünk ebben az új világban.
Muszáj volt együtt megtapasztalnunk, hogy milyen a normális
élet.
– Szóval… – kapott fel Eden egy farmert az ágy végéből. –
Mennyire vagy jó ebben a bowling dologban?
– Hát még sohasem bowlingoztam – ültem le az ágyra. –
Xanderrel néha eljártunk hétfőnként egy terembe.
Elhallgattam, hogy felidézzem, milyen kísértetként jártam-
keltem akkor. Csak ott ültem, és a semmibe révedve néztem,
ahogy az emberek bolondoznak, nevetnek, és kancsóból öntik
maguknak a sört.
– Olyan csórók voltunk, mint a templom egere – ráztam a
fejemet. – De ott volt egy ilyen nachosbár, ahol egy összegért
annyit ehettél, amennyi beléd fért. Esküszöm, hogy azóta rá
sem bírok nézni a sajtos chipsre – úgy tettem, mintha
öklendeznék.
Eden szomorú szemmel felkacagott.
Kivett a fiókból egy ujjatlan topot, hogy belebújjon.
Hátradőltem a párnára, és oldalra fordítottam a fejemet, hogy
magamba szívjam a tiszta almavirágillatot. Ha rajtam múlik,
akkor holnap már az én ágyneműm is ilyen illatú lesz, és ilyen
is marad az életem hátralévő részében.
– Akkor nincs több nachosbár, te híres művész – tolta be a
fiókot, aztán a szekrényhez lépett, résnyire nyitotta az ajtaját, és
belenyúlt.
– Nem igazán vagyok híres – kuncogtam, és valamiért
zavarba jöttem egy kicsit.
Eden rám nézett, és rajtam felejtette a tekintetét.
– De az leszel – közölte tényszerűen.
– Hát…
Felültem, mert meghűlt a vér az ereimben.
– Eden, mi van odabent?
Eden megfogott egy blúzt, és gyorsan becsukta az ajtót.
– Semmi – nyalta meg az ajkát idegesen, és maga elé tartotta a
blúzt, amit kivett. – Csak ööö… kutatgattam egy kicsit.
Felálltam és odamentem hozzá, aztán megfogtam a
szekrényajtó fogantyúját.
– Calder! – nyúlt a kezem után Eden. Megtorpantam, de ő
leeresztette a kezét, és beletörődő sóhajjal hátralépett.
Kinyitottam az ajtót. A szekrény hátuljának minden
négyzetcentiméterét újságkivágások borították Acadiáról, a
megtalált és beazonosított tanácstagok fényképeivel. Clive
Richter fotója is ott volt – azon akadt meg a szemem az előbb,
amikor az ágyban feküdtem. Eden biztos az interneten találta.
Egy elnagyolt fantomkép is volt ott Hectorról, számtalan kézzel
írt apró jegyzet társaságában. Középen mintha egy idővonal
kapott volna helyet. Észrevettem az ajtó hátuljára erősített
egyik üzenőtáblát, aztán a másikat is. Mindkettő tele volt
tűzdelve a padlóig.
– Mi ez, Eden? – kérdeztem tompán.
Pironkodva fordult el.
– Nem kell úgy kérdezned, mintha dilis lennék. Én csak…
kutatok – jelentette ki, aztán idegesen felmordult. – Anyagot
gyűjtök. Ettől úgy érzem, mintha ura lennék a helyzetnek.
Szerintem így kevésbé félek. Nem annyira…
 Az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta, aztán elfúlt a
hangja.
– Hajnalka – mondtam az arcát fürkészve. Megint megfogtam
a kezét, és magamhoz öleltem. – Mit szeretnél találni?
A mellkasomon éreztem, hogy ismét a fejét rázza. A karja
odaszorult kettőnk teste közé, mert még mindig a blúzt tartotta.
Picit hátralépett, aztán felnézett rám. Végül mélyet sóhajtva
belebújt a laza, fekete felsőbe.
– Nem tudták beazonosítani Hectort – felelte halkan.
Hátranyúlt, hogy kiszabadítsa a haját a szoros lófarokból, és
kifésülte az ujjaival, ahogy a reggeli napfény árnyalatában a
vállára omlott. Betöltötte a levegőt a samponjának illata,
mélyen magamba szívtam. – És arra gondoltam, hogy ha
megtudnám, ki volt ő, honnan jött, meg ilyesmi, akkor az
segítene, hogy inkább embernek lássam, ne pedig…
– Szörnyetegnek? – fejeztem be helyette.
Eden az ajkát harapdálva nézett rám.
– Igen.
Hangosan felsóhajtva ráncoltam a homlokomat.
– Megértelek, komolyan. Tényleg mindenkinél többet tudsz
róla a földkerekségen, ezt aláírom. De ez… – intettem a tábla
felé a kutatásának eredményeire – ez biztos nem tesz jót neked.
Nem egészséges, hogy ennyi időt töltesz ezekkel.
Eden karba fonta maga előtt a kezét, és eltűnődve nézett a
táblára.
– Arra gondoltam, hogy talán rájöhetnék, kik voltak a szüleid
– tette hozzá szomorúan. – A holttestek javát még mindig nem
azonosították.
– Most már semmi szükség erre – fogtam meg a kezét, és
kettőnk közé emeltem. – Itt vagyok.
Eden bólintott.
– De még mindig nem tudod, ki vagy – vetette ellen. – Ha
tudnád, hol éltek a szüleid Acadia előtt… Lehet, hogy valahol ott
vannak a nagyszüleid… a nénikéd, a bácsikád, a családod.
A semmibe révedtem a háta mögött.
– Szerintem én nem is Acadiában születtem.
 – Tessék? – pillantott rám értetlenül.
Tétován elmeséltem neki, mit hallottam Willa Anyától
évekkel ezelőtt: hogy Maya Acadiában született, de én nem.
Aztán felidéztem, hogy Hector mit mondott nekem a végén:
hogy ő vitt engem Acadiába. Tény, hogy totál be volt kattanva,
de…
– Más színű a bőröm, mint amilyen a szüleimé és a nővéremé
volt.
Tompa fájdalom lüktetett a mellkasomban Maya említésére,
de igyekeztem most nem foglalkozni vele.
– És a tény, hogy téged elraboltak, azt jelenti, hogy talán
engem is. Úgy tűnik, hogy az emberrablás megint csak olyan
dolog, ami összeegyeztethető volt Hector erkölcseivel.
– Na, akkor még inkább érdemes lenne… – kezdett bele az
ajkát harapdálva Eden.
– Nincs mód arra, hogy ezt megtudjuk – ráztam a fejemet. –
Sajnálom. Az van, hogy… még gondolatban sem akarok
visszamenni oda, oké? Nem megy. Még nem.
Olyan bánatos együttérzéssel bámult rám, hogy összeszorult
bennem valami, és attól tartottam, össze is törik. Vettem egy
mély lélegzetet, aztán megint a táblára néztem.
– Segítek leszedni.
– Nem – tiltakozott. – Még nem. Majd én megcsinálom, de még
nem. De ezeket levehetem – mutatott a tábla aljára. – Így
próbáltam megtalálni Kristit, hogy előkerítsem Xandert.
Lenéztem a listára, amiről néhány tétel le volt húzva, néhány
mellett pedig jegyzet szerepelt. Úgy nézett ki, mintha főiskolák
neve lenne kinyomtatva. Úgy összefacsarodott a szívem, hogy
odakaptam a kezemmel, mintha szívrohamot készülnék kapni.
Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Inkább csak
magamhoz szorítottam Edent, és ebbe az egy ölelésbe
sűrítettem az iránta érzett határtalan szerelmet. Hajnalka.
Hajnalka!
Ő is magához szorított, de nemsokára elernyedt a karja, és
felnézett rám. Imádtam ezt a nézést. Értékesebbnek éreztem tőle
magamat.
 – Ezt majd később elintézem – csukta be a szekrényajtót. –
Most pedig vigyél el randizni, Calder Reynes! – mosolygott. –
Tudod, nekem ez lesz az első.
– Mindenben én vagyok neked az első – suttogtam. – És az
utolsó is.
– És neked is én vagyok az első – válaszolta.
Rávigyorogtam, de belém nyilallt a fájdalom, amiért már nem
mondhattam el, hogy ő volt az egyetlen. Még egy dolog, amit
meg kell magamnak bocsátanom valahogy. Azt pedig csak
remélhetem, hogy ő is meg tud majd bocsátani.
– Gyere! – fogtam kézen. – Ja, vegyél zoknit!
Úgy tett, aztán belebújt az ajtónál hagyott cipőjébe.
Csendben mentünk le a lépcsőn.
A kertből még mindig a parti zaja hallatszott. Kölcsönvettem
Xander furgonját, hogy ne motorral kelljen furikáznom Edent.
Egyébként meg egy árva sisakom sincs, nemhogy kettő, az ő
biztonságát pedig semmiképpen sem tettem volna kockára.
Hirtelenjében már a saját biztonságom is érdekelni kezdett egy
kicsit. Felsegítettem Edent az ülésre, közben pedig ezredjére is
végigsöpört rajtam az elmúlt másfél nap alatt, hogy el sem
hiszem ezt az egészet. Közel hajoltam hozzá, és magamba
szívtam az illatát, hogy emlékeztessem magamat: igen, ez a
valóság. Olyan nyugodt és édes arcot vágott, amiből úgy
éreztem, hogy tudja, mi jár a fejemben. Valószínűleg tényleg
tudta. A kocsi elejét megkerülve bepattantam a volán mögé, és
elfordítottam a kulcsot.
– Szóval megtanultad használni a számítógépet, Eden? –
kérdeztem, mert érdekelt, hogyan tudott ilyen alapos kutatást
végezni Acadiáról. Közben felkapcsoltam a lámpát, és
kikanyarodtam az útra.
– Igen. Összegyűjtöttem rá a pénzt, és fél éve vettem egyet
magamnak. Rájöttem, hogy szükségem lesz rá, ha meg akarom
találni Xandert. A telefonálgatás nem vezetett sehova.
– Felhívtad az őrhelyet? – pillantottam rá, ő pedig bólintott a
félhomályban.
– Igen. Onnan tudtam meg Kristi vezetéknevét. De azt nem
mondták meg, hogy melyik főiskolára ment, már ha tudták
egyáltalán. Szerintem tudták – vont vállat az ajkát harapdálva. –
Biztos azt hitték, hogy zakkant vagyok. Annak a háznak az
előcsarnokából telefonáltam oda, ahol Felix lakott. Annyira
paráztam – rázta a fejét, és lenézett az ölében nyugvó kezére. –
Olyan rossz nem tudni, hogy működnek a dolgok… mi
biztonságos, és mi nem az. Többnyire megbénított a félelem –
suttogta. – A számítógép biztonságosabbnak tűnt,
személytelenebbnek.
Bólintottam és oldalra nyúltam, hogy megfogjam a kezét.
– Amúgy mást is keresgéltem – folytatta. – Politikáról,
vallásról… próbáltam rájönni, miben hisznek az emberek, és
mit tudok a magaménak érezni.
– Hogy tudsz bármiben is hinni ezek után? – horkantottam
fel.
Eden egy darabig hallgatott, aztán éreztem magamon a
tekintetét a sötétben.
– Néha nem hiszek – fordult megint előre. – Ezen még
dolgoznom kell.
– Mit szoktál még keresgélni? – váltottam témát.
– Hát mindenfélét. Csak próbálom megérteni a nagy…
mármint a világot. Érted.
– Igen, értem – mosolyogtam rá. – Xander folyton próbál
rávenni, hogy vegyek egy számítógépet, és regisztráljak a
Facebookra. Persze ő álnéven van fent.
– Clive Richter… – suttogta Eden. A homlokomat ráncolva
bólintottam. Clive Richter mintha valahogy a nyomunkba
szegődött volna az elmúlt években, mert sok tekintetben
meghatározta, hogy mit csinálhatunk, és mit nem.
Előrefordultam, és egy darabig hallgattam.
– Xander mintha kiakadt volna azon a „Throw Back
Thursday” dolgon, amikor az emberek régi képeket tesznek ki
magukról csütörtökönként, mert neki egy sincs – meséltem
szomorkásan nevetve. Tényleg bántotta a dolog.
– És téged zavar? – kérdezte Eden. – Mármint hogy neked
sincs.
 A bowlingterem parkolójába kanyarodva elgondolkodtam
ezen.
– Nem nagyon.
Eden rám nézett, aztán bólintott.
– Egyébként kik Xander ismerősei a Facebookon? – vonta fel a
szemöldökét.
– Nem tudom – kuncogtam. – Talán a srácok, akikkel együtt
dolgozik? A csajok, akikkel randizik? Azokból biztos van elég.
Az utat bámulva eszembe jutott, hogy Xander a maga módján
küzd a démonaival és a magánnyal, ami tudom, hogy kínozza.
Éreztem, hogy Eden az arcomat nézi oldalról, mielőtt
megszólalt.
– Felmentem a Facebookra, amikor Kristit kerestem, de nem
jött össze. Gondoltam rá, hogy regisztrálhatnék, de akkor még
úgy éreztem, hogy „Vezetéknév Nélküli Eden” lennék, és folyton
csak azt írnám ki, hogy szar az élet, és véget akarok vetni neki.
Nem hinném, hogy sokan bejelöltek volna.
Hangosan felröhögtem ezen, de aztán próbáltam visszaszívni.
Iszonyatosan udvariatlannak éreztem.
Amikor viszont Edenre pillantottam, félmosolyt láttam az
arcán, úgyhogy még jobban kacagtam.
Nevetés közben váratlanul végigsöpörtek rajtam az érzések,
mintha egy hatalmas hullám sodort volna el.
Előregörnyedtem a kormányra, és addig kacagtam, amíg rá
nem jöttem, hogy könnyek folynak az arcomon, és reszketek.
– Gyere ide! – rebegte sírással küszködve Eden.
Közelebb húzódtam hozzá, és olyan szorosan magamhoz
húztam, hogy elakadt a lélegzete.
– Annyira hiányoztál! Rohadtul hiányoztál – nyögtem. – Jaj,
istenem, Eden! Az én Edenem. Istenem, meg akartam halni
nélküled.
Próbáltam visszatartani a könnyeket, de valamiért
elveszítettem fölöttük az uralmat. Talán most tudatosult
bennem a visszatérése, talán a nevetés szakította át az érzelmek
feszülő gátját. Nem tudom. De képtelen voltam abbahagyni,
úgyhogy csak szorítottam őt, és magamba szívtam a
megnyugtató illatát. Úgy bőgtem, mint egy istenverte kisgyerek,
miközben a hátamat simogatta. Éreztem, hogy a tarkómra
cseppennek a könnyei. Most először sírtam, amióta Xander
lerángatott arról a tetőről.
Mintha nagyon sokáig kapaszkodtunk volna egymásba
Edennel, amíg lelassult a szívverésem, és hálás csodálattal
hallgattam az övét a könnyektől nedves fülem alatt.
– Csak a rend kedvéért mondom – szólaltam meg végül –,
hogy nem így kellene kinéznie egy első randinak.
Eden halkan felkacagott, aztán szipogott egyet, és puszit
nyomott a fejem búbjára.
– Igen. Normális körülmények között ez nem lenne valami jó
kezdet.
Én is kuncogtam, aztán felültem. Eden előrehajolt, hogy
megpuszilja az arcomat, és hozzádörgölje az övét, így
egybemosódtak a könnyeink. Mosolyogva szájon csókolt, majd
egy darabig gyengéden csókolóztunk. Bekaptam az alsó ajkát, és
harapdáltam a száját. Lassan, gyengéden csináltuk.
Megnyugodott tőle a lelkem.
Perceken belül úgy felforrt a vérem, hogy az már nem volt
kellemes Xander furgonjában, egy nyilvános parkolóban ülve.
Ezért inkább elhúzódtam Edentől, és visszahelyezkedtem a saját
térfelemre. Edenre pillantottam, aki éppen a maradék könnyeit
törölte le.
– Beletelik majd egy kis időbe, mire tudatosul bennünk, hogy
ez a valóság – mondtam neki. – Eltart majd egy darabig, mire
úrrá leszek a hülye érzéseimen – nevetgéltem zavaromban.
– Nekem nem kell magyarázkodnod, Calder – felelte Eden
nagyon lágyan.
A szélvédőn át kinézve bólintottam. Nehezen tudtam volna
szavakba önteni a megkönnyebbülést, amit attól éreztem, hogy
tökéletesen megértett. Xander mindig ott volt nekem, aki az
emberek többségénél jobban átlátta a dolgokat, ő viszont nem
veszítette el az élete szerelmét és minden mást is ugyanazon a
napon. De most már visszakaptam. Itt ül mellettem életem
szerelme.
 Megfogtam a kezét. Ugyanaz az öröm járta át a szívemet, mint
a kerti partin. Isteneimre mondom, hogy nem tudtam
kiigazodni az egyik pillanatról a másikra hullámzó érzéseimen.
– Készen állsz rá, hogy bowlingos emlékeket gyártsunk? –
vontam fel a szemöldökömet.
– Lesz nachos?
– Fúj, dehogy – nevettem.
Eden is kacagott, aztán kiszálltunk, és besétáltunk a terembe.
Negyedóra múlva már rajtunk volt a cipő, és odavezettek
minket a pályánkhoz.
Amíg beírtam a nevünket a gépbe, Eden elment golyót
keresni. Miután befejeztem a pötyögést, nem láttam meg
rögtön, és ettől azonnal zakatolni kezdett a szívem. Pánikba
esve forgattam a fejemet.
– Eden!
Néhányan furcsálló pillantást vetettek rám. Felugrottam az
egyik székre, hogy átlássak az emberek feje fölött, és megint
Eden nevét kiáltottam.
– Elveszett a gyerek? – szólalt meg a jobb oldali pályán egy
férfi.
– Nem, hanem a… – ráztam a fejemet, de nem fejeztem be a
mondatot, mert megláttam egy szőke fejet. Eden éppen kijött a
polc mögül, amelyiken golyók sorakoztak, és visszafelé tartott
hozzám. Leolvadt az arcáról a mosoly, amikor meglátott a
széken állva. Biztos látszott rajtam, hogy pánikba estem.
Leugorva odarohantam hozzá, hogy mélyet sóhajtva magamhoz
húzzam, és a golyó nekiütközött a hasamnak. Nem zavart. Egy
percig így tartottam Edent, hogy megnyugodjon a szívem.
– Hűha… – suttogta. – Jól vagy?
Bólintottam, és apró mosolyt erőltettem magamra.
– Aha, bocsi. Csak nem voltál itt, amikor megfordultam, és…
– Értem – vágott közbe rám mosolyogva. – Ne haragudj! Nem
találtam olyan golyót, amit akár csak fel bírtam volna emelni,
úgyhogy átmentem a másik oldalra – ráncolta a homlokát. –
Idővel mindkettőnknek könnyebb lesz – biztatott.
Megint bólintottam, és odavezettem a pályánkhoz. Istenem…
Reméltem, hogy tényleg könnyebb lesz. Vajon képes leszek
valaha is elengedni a közelemből anélkül, hogy eluralkodna
rajtam a félelem?
Eden leült, én pedig lehajoltam, hogy mosolyogva szájon
csókoljam, és oldjam vele a hangulatot. Amikor
felegyenesedtem, homlokráncolva nézett az a pasas a szomszéd
pályáról. Igen, neki biztos zakkantnak tűntem, amiért
megijedtem, hogy a barátnőm bement a polc mögé. Mert
igazából fogalma sem volt semmiről. Lehet-e igazából az
embernek fogalma a másik életéről? Aligha.
Odasétáltam a pálya elejéhez, hogy felkészüljek a lökésre,
ahogy azt már számtalanszor láttam, miközben kiéhezve
nachost tömtem magamba Xander társaságában. Ha akkor
valaki azt mondja, hogy pár év múlva én is bowlingozni fogok,
méghozzá Edennel, biztos behúzok neki egyet a kegyetlen
poénért.
Előrelépve útjára engedtem a golyót. Szinte végiggurult a
pályán, aztán éles kanyart véve leütötte a bal legszélső bábut.
Hát ez nem sikerült valami jól. Mégis „Jessz!” felkiáltással
fordultam meg, hogy visszasétáljak Edenhez.
– Szerintem ez nem túl jó – nevetett. – Egyet találtál el.
Rákacsintottam, mert eltökéltem, hogy ez egy tökéletes első
randi lesz.
– Aha – nyomtam csókot a mosolygó ajkára. – De innen már
csak felfelé vezet az út.
– Kivéve, ha következőre egyet sem sikerül – vonta fel a
szemöldökét.
– Milyen pesszimista vagy! – kuncogtam. – Nem úgy lesz.
– Miért vagy ebben ennyire biztos? – fonta karba a kezét.
– Mert tanulok a hibáimból – mosolyogtam.
Azzal odaballagtam a pályához, és újabb lendítés után
elengedtem a golyót. A szélén indítottam el, így amikor a végén
éles kanyart vett, a legelső bábut találta el, amitől felborult az
összes. Taroltam!
Hallottam, hogy Eden a hátam mögött ujjong. Amikor
megfordultam, vigyorogva tapsikolt. Nevetve mentem vissza
hozzá, hogy felkapjam és megforgassam a levegőben, aztán
vadul megcsókoltam.
– Táncolj velem! – mormoltam bele a hajába, miután
kibontakoztam a csókból, és magamhoz öleltem.
Felpillantott rám, és mintha ekkor hallotta volna meg a
hangszóróból áradó zenét. Valami veszteségről és a csillagokról
szólt a szöveg, ami illett a helyzethez.
– Mióta tudsz te táncolni? – incselkedett velem. Szóra
nyitottam a számat, de aztán becsuktam, mert nem akartam
megemlíteni Madisont. Edennek kissé elkomorult az arca. – Ó…
– fordította el a fejét.
Megfogtam az állát, hogy megint magam felé fordítsam.
– Veled még sohasem táncoltam. Ezen változtatni szeretnék.
Táncoljunk!
– Szerintem folyton a lábadra fogok lépni – jelentette ki,
miután megnyalta az ajkát.
– Az nem baj – vettem a karomba, és magamhoz húztam.
Elkezdtünk ringatózni a zenére. A bowlingterem zsibongása
mintha elhalkult volna körülöttünk, és csak mi ketten voltunk,
ahogy eggyé válva mozdult a testünk, és édesen hozzám simult.
– Gyere velem haza, Eden! – suttogtam bele a hajába.
Mélyet sóhajtott, aztán hátrahajtotta a fejét, és szerelmesen
nézett rám azzal a hatalmas, kék szemével. Bólintott, de nem
mondott semmit. Szétáradt bennem az öröm. A dal végéig még
táncoltunk, aztán folytattuk a játékot. Nevetve mókáztuk végig
a következő kilenc kört. Eden nagyon jól csinálta, miután
ráérzett.
Én inkább csak hátradőlve élveztem, hogy ő jól érzi magát. A
réges-régi dobozrugdosás után egyszer sem volt alkalmam
nézni, ahogy Eden játszik. Olyan gyakran meg akartam adni
neki ezt, amennyire csak lehet. Ez lesz az életem célja, hogy
bepótoljunk mindent, ami kimaradt neki.
Amikor éppen a cipőnket húztuk fel induláskor, elszaladt
mellettünk egy vihogó, három-négy éves kislány, akinek a
nyomában ott loholt a szintén kacagó anyukája.
– Gyere vissza, te! – szólt utána.
 Mosolyogva Edenre pillantottam, aki szomorúan nézett vissza
rám. Aztán mintha észbe kapott volna, és derűsebb arccal
megigazította a cipőjét.
– Eden… – ültem le mellé. Felém fordult, és megint bánatos
volt. – Tudom. Elmondták nekem a kisbabát. Valaki hagyott
nekem egy üzenetet, amikor odalent voltam a cellában.
Pislogva ráharapott az ajkára. Könnyek szöktek tágra nyílt
szemébe, és lassan megrázta a fejét.
– Én nem mondtam volna el neked. Nem akartam, hogy még
több terhet cipelj.
Fájdalmas arckifejezése láttán összeszorult a szívem, mert
rádöbbentem, hogy hajlandó lett volna teljesen egyedül cipelni
ezt a terhet, hogy megkíméljen engem.
– Hajnalkám… – suttogtam. – Annyira, de annyira sajnálom,
hogy ezen kellett keresztülmenned! Szinte belehaltam a tudatba
– sóhajtottam, hogy összeszedjem magam. Erősnek kellett
maradnom a kedvéért. – Együtt fogunk emlékezni arra a kis
életre, és egy napon, amikor készen állunk, örülünk majd egy
másiknak.
Eden a homlokát ráncolva nézett rám szomorúan.
– Calder… – szólalt meg elfúló hangon. Elhallgatva ráharapott
telt ajkára.
– Mi az? – kérdeztem az arcát fürkészve.
Eden vett egy mély lélegzetet, mielőtt belekezdett.
– Amikor ideértem Cincinnatibe, fájdalmaim voltak, úgyhogy
Marissa elvitt orvoshoz, és… kiderült, hogy megsérültem belül a
vetélésnél. Hector valami teát itatott meg velem, ami… – rázta a
fejét a homlokát ráncolva. – Az orvos azt mondta, nincs rá túl
sok esély, hogy valaha is teherbe essek – fejezte be halkan. –
Már nem lehet kisbabám.
Ez gyomorszájon vágott.
– Ne! – nyögtem ki.
– Ne haragudj! Ezt nem most kellett volna elmondanom.
Csak…
– Psszt! – húztam magamhoz, és a fejére tettem a kezemet.
Hullámokban söpört végig rajtam a keserűség. Elhúzódtam tőle,
hogy összeérintsem az orrunkat, aztán a homlokunkat. – Majd
megkérdezünk róla egy másik orvost is, amikor eljön az ideje,
vagy örökbe fogadunk, vagy… ahogy szeretnéd.
– Oké – lehelte Eden.
– Édes kicsi Hajnalkám… ezt is magadban tartottad azóta?
– Már elfogadtam – felelte nagyon halkan, reszketős sóhajjal.
– Még mielőtt… – fúlt el a hangja.
Hátrasimítottam a haját, és szomorúan rámosolyogtam.
– Ezért sírtál tegnap este? Amikor felhúztam a…
– Ezért is. Leginkább ezért.
– Értem – válaszoltam rekedten.
Bólintott, aztán egy pillanatra a távolba révedt, mielőtt
megint a szemembe nézett.
– Ez a randi tényleg totál kész, nem? – kérdezte nevetve.
– Szerintem csak mi vagyunk totál készek.
– Mi – csillant fel Eden szeme.
– Igen, mi – mosolyogtam rá, és kézen fogva talpra állítottam.
– Most pedig menjünk haza.
Azzal kimentünk a bowlingteremből az éjszaka friss
levegőjébe. A parkolón keresztülsétálva magamhoz húztam,
majd segítettem neki beszállni a furgonba.
Szinte csendben jutottunk el a lakásomig, csak a rádió szólt
halkan a háttérben. Mindössze tízpercnyire laktam.
Amikor felértünk, az egész lakás az utcai lámpák halovány
fényében fürdött. Tényleg szerettem ezt a helyet, bár az áram
még mindig nem volt bekötve. Szerettem, hogy olyan szellős,
szép a kilátás, és nagyon büszke voltam rá, hogy én hoztam
rendbe kemény munkával. Egyedül csináltam az egészet. Én
választottam ki és fektettem le a parkettát, én néztem ki a
legjobban tetsző munkalapot, és utánanéztem, hogyan kell
felrakni a polcokat. Igazából nem én voltam a tulajdonos, de ez
az első dolog, ami valaha is az enyém volt.
Eden letette a táskáját, és szinte félénken nézett rám. A kép,
ahogy megint ott áll a holdfényben, már nem szomorúságot
ébresztett bennem, mint az elmúlt években, hanem
boldogsággal és mély hálával töltött el.
 Nyolcadik fejezet
•

EDEN

– Hadd mutassak neked valamit! – fogta meg a kezemet Calder.

Kíváncsian néztem rá, de ő csak végigvezetett a folyosón.
Behúzott egy szobába, ahol körülnéztem. Kisebbfajta hálószoba
volt, benne egyetlen bútorral: a szemközti falnál egy nagy
ággyal, amit szürke-fehér csíkos takaró és néhány párna
borított. Calderre pillantottam, aki várakozó tekintettel nézett
rám.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Ezt nekünk vettem ma – mutatott az ágyra. – Az ágyneműt
is.
Elengedte a kezemet, és odalépve felemelte a takarót, aminek
szürke és lila virágok díszelegtek a másik oldalán.
– Kétoldalas. Úgy fordíthatod, ahogy jobban tetszik.
– Calder – mentem oda hozzá, és megfogtam a takarót tartó
kezét, úgyhogy azt visszaejtette az ágyra. – Ez a te lakásod. Azt
kéne választanod, ami neked tetszik.
– Azt akarom, hogy ez a te lakásod is legyen – felelte halkan,
és egy pillanatra olyan sebezhetőnek tűnt. – Azt akarom, hogy
az én otthonom a te otthonod legyen, és az ágyam is a tiéd.
Egész éjjel érezni akarom a tested melegét.
Kihagyott a szívem, aztán eszeveszetten zakatolni kezdett,
miközben elakadt a lélegzetem.
– A leveleink… – jutott eszembe.
Kedvesen rám mosolygott.
– Kérlek, költözz ide. Élj velem! Hadd védelmezzelek! Nem
csak ma éjjel, hanem mindörökké.
Bizonytalanul harapdáltam az ajkamat.
– Én is szeretném. Tényleg. Soha többé nem akarok külön
lenni tőled. Csak annyi, hogy… tegnap még egy másik nővel
éltél, és attól tartok… hogy a kétségbeesés miatt
elhamarkodnánk ezt a lépést – mondtam a mélybarna szemébe
nézve. – Biztos akarok lenni benne, hogy ez a mi kezdetünkről
szól. Biztosnak kell lennem az érzéseidben.
– Akkor kérdezz meg! – jelentette ki még reszelősebb hangon.
– Csak kérdezz! Mindössze annyit kell tenned, hogy
megkérdezel.
Elérzékenyült arcát látva könnyek szöktek a szemembe. Úgy
állt, hogy meg sem rezzent. Vettem egy reszketős lélegzetet.
– Szeretsz még, Calder? Én vagyok az egyetlen, akit akarsz?
– Istenem, igen! – vágta rá, még mielőtt kiejtettem volna az
utolsó szót.
Kifújtam a levegőt, és szipogtam egyet.
– Én is szeretlek.
– Mindig is szerettelek – tette hozzá átható pillantással. –
Mindig is foglak. Örökké.
Megkönnyebbülve letöröltem a könnyeimet.
– Szerinted nem követünk el hibát azzal, hogy túl gyorsan
vágunk bele ebbe? Mindketten megváltoztunk… vannak
problémáink.
– Azért mondod, mert elbőgtem magam az első randin, mi? –
kérdezte az arcomat fürkészve.
Reszketve felkacagtam, aztán már hangosabban, amikor
félmosolyra húzódott a szája. Istenem, milyen imádnivaló,
fantasztikus és elképesztően gyönyörű! Vetettem egy pillantást
az ágyra. Ma vette nekem ajándékba. Nagyot dobbant a szívem.
– Figyelj… – kezdte komolyan Calder. – Az a helyzet, hogy
mindketten kétségbe vagyunk esve. Még vannak fájdalmaink, és
talán rászorulunk egymásra… vagyis nemcsak talán, hanem
biztosan – vett egy mély lélegzetet. – Én tegnap még halott
voltam, Eden – túrt bele a hajába eltöprengve. – Próbáltam
létezni, tényleg. De most, hogy már itt vagy, újra élek – jelentette
ki szinte áhítattal. – Nem akarom arra vesztegetni az időt, hogy
„kialakuljanak a dolgok” vagy „átgondoljuk”. Nekem nincs
szükségem időre. Rád van szükségem. Mindig is csak rád volt
szükségem.
Szóra nyitottam a számat, de Calder folytatta:
– És mielőtt még bármit is mondanál, valamit tudnod kell
erről az ágyról.
Felvontam a szemöldökömet, Calder pedig megrázta a fejét.
– Nem. Ez itt ööö… – mosolyodott el, mintha éppen most jutott
volna eszébe – egy Gyógyító Ágy. Képes rá, hogy meggyógyítsa a
sebeket, a fájdalmat és a kétségeket. De jó sok időt kell
eltöltenünk benne, amíg azt érezzük majd, hogy képesek
vagyunk karnyújtásnyinál távolabb engedni egymást anélkül,
hogy úrrá lenne rajtunk az a szörnyű rettegés. Benne kell
maradnunk addig, amíg be nem pótoljuk valamennyire az
elveszett időt. Amikor ez megtörtént, és már mindketten jobban
vagyunk, akkor eldöntheted, hogy hozzám akarsz-e költözni
vagy nem.
Nevetve ráztam a fejemet.
– Gyógyító Ágy?
Calder komoly arccal bólintott.
Az ágyra pillantottam, aztán ránézve felvontam a
szemöldökömet.
– Hát lehet, hogy megér egy próbát. Ránk férne némi
gyógyulás.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy ágyba vihetlek?
Lassan bólintottam egyet, ő pedig ellágyult arccal fürkészett.
– Tudod, hogy eltart majd egy darabig, mire túllendülünk a…
problémáinkon – simította félre a frufrumat. – Át kell
szervezned a programodat?
– Nem – ráztam a fejemet. – Nincs is programom. De anyának
írnom kellene, hogy ne aggódjon.
– Oké.
Egy darabig csak bámultuk egymást. Az ajkára tévedt a
tekintetem, aztán megint a szemébe néztem. Mintha szikrázni
kezdett volna körülöttünk a levegő. Tegnap este már szexeltünk,
de ez most más volt. Ez most más lesz. Nem kell sietnünk. Van
ágyunk. A közös ágyunk. Minden idegszálammal
beleborzongtam, és pillangók kezdtek kergetőzni a hasamban.
 Remegő térdekkel kimentem a szobából. Hátranézve láttam,
hogy vágyakozva bámul utánam.
Odasiettem a táskámhoz, és gyorsan írtam egy üzenetet
anyának. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akinek szólnia
kell, hogy hol van, de udvarias akartam lenni, és semmiképpen
sem szerettem volna neki megint fájdalmat okozni azok után,
amiken eddig keresztül kellett mennie miattam. Megérdemelte,
hogy biztonságban tudjon.
A szobába visszaérve hallottam, hogy Calder a fürdőben van.
Az ágyon ülve vártam rá, és hirtelen lámpaláz lett úrrá rajtam.
Póló nélkül jött ki, a nyaka körül egy törülközővel. Lassan
végigjárattam a tekintetemet az izmos mellkasán, a karján, a
kockás hasán és azon a kis szőrcsíkon. Tudtam, hová vezet.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen életre kelt a testem. Amikor
legutóbb alaposan megnézhettem meztelenül, még épphogy
csak férfivá érett. Most már viszont huszonkét éves volt, és
bizseregni kezdtem odalent a változástól.
– Ki akarsz menni a fürdőbe? Van ott egy gyertya. Bocsi, még
mindig nem jutottam el addig, hogy bekössem az áramot.
Megköszörültem a torkomat.
– Hát igen, mert gyógyító ágyak között keresgéltél ma –
mondtam a mellkasát bámulva. Amikor végre sikerült a
szemébe néznem, sokatmondó mosolyt villantott rám.
Zavaromban felsóhajtottam. Felálltam, és őt megkerülve
kimentem a fürdőszobába. Majdnem félreugrottam, amikor
elhaladtam mellette, olyan közel éreztem a testéből áradó
forróságot. Szedd össze magad, Eden! Ő Calder, nem pedig valami
idegen. Csak hát bizonyos tekintetben pont az volt.
Bezárkóztam a fürdőszobába, és egy pillanatra nekidőltem az
ajtónak, hogy vegyek néhány mély lélegzetet. A mosdó mellett
egyetlen gyertya pislákolt, halovány fénybe vonva a helyiséget.
Csak álltam, és néztem, ahogy táncol a lángja.
Caldernek igaza van: nem kell mindenről azonnal döntenünk.
Hát nem tartozunk magunknak annyival, hogy megpróbáljuk
kibogozni az egymás iránti kétségbeesett vágyakozást, és az
egész helyzet valószerűtlenségét? Nekem még nem sikerült
azóta, hogy besétáltam abba a galériába. Csupán egy nap telt el,
amióta megtudtuk: a másik életben van – de ez tényleg jó ok
arra, hogy rávegyük magunkat a különlétre? Én akarom őt, és ő
is akar engem. Muszáj, hogy ez bonyolultabb legyen?
Használtam a mosdót, és rendbe szedtem magam. Az ő
fogkrémjével és az ujjammal mostam fogat, aztán elfújtam a
gyertyát, vettem egy mély lélegzetet, és visszamentem a
hálószobába.
Calder az ágyon ült. Most már az egész helyiséget gyertyafény
világította be. Behúzta a sötétítőt, így nem sütött be az utcai
lámpák fénye.
Lassan odasétáltam hozzá, mire magához húzott, és a
hasamra hajtotta a fejét. Megsimogattam a haját, közben pedig
igyekeztem megszokni, hogy egy kicsit hosszabb. A dús és
selymes tincsei szinte feketének látszottak a gyertyafényben.
Calder belefúrta az arcát a bőrömbe, és végighúzta a kezét a
fenekemen. Felnézett rám, miközben elöl benyúlt a felsőm alá.
Éreztem, ahogy a meleg tenyerével végigcirógatja a bordáim
fölötti érzékeny bőrt. Óvatosan felhúzta a felsőt, és belenézett a
szemembe. A tekintetétől elállt a lélegzetem: megkönnyebbülés,
vágy és szerelem sugárzott belőle. Végül kivettem a kezéből a
felsőt, és én magam bújtam ki belőle, hogy aztán ledobjam a
földre.
Megint rajtam volt a keze. Megragadta a derekamat, majd
végighúzta az ujjait a gerincemen. Minden egyes csigolyámat
megtapogatta, mintha meg akarna győződni róla, hogy tényleg
itt vagyok, és ezek az apró részek a létezésem bizonyítékai
volnának. Melegség árasztotta el a szívemet.
Calder a szemembe nézve felállt. A bőrömön éreztem a
testéből sugárzó forróságot. Alulról fölfelé végigsimította a
karjaimat, amitől libabőrös lettem, és egy kicsit
megborzongtam.
– Fázol?
Megráztam a fejemet.
Ha a tegnap este a testünk erejének próbájáról szólt – arról,
hogy tényleg itt vagyunk a magunk hús-vér valójában –, akkor a
mai a részletekről, a másik minden porcikájának felfedezéséről
fog. Az ujjbegyek, a csípőcsontok, a lapockák és az ajkak
szépségéről, a fülek ívéről, meg a kulcscsontok fölötti
bemélyedésről. Lassú áhítattal kalandoztunk végig ezeken a
kezünkkel, a szánkkal és a nyelvünkkel. Egészen addig, amikor
már beleszédültem a vágyakozásba, és túlcsordult bennem a
hála meg a szerelem.
Mintha az egész testem köszönetet akart volna mondani. Jaj,
istenem, mennyire hiányzott ez! Határozottan a számra
tapasztotta a száját, én pedig kinyitottam az enyémet, hogy
becsúszhasson a nyelve. Ráérősen és szenvedélyesen
csókolóztunk. Megint ráéreztünk a közös ritmusra.
Felpezsdült a vérem, és lüktettem odalent. Hozzápréseltem
magamat Calder forró testéhez, aztán belenyöszörögtem a
szájába. Kábán kibontakozott a csókból, és kikapcsolta a
melltartómat, ami leesett a földre. A mellemhez emelte a kezét.
Máris megkeményedtek a bimbóim. Elakadt a lélegzetem,
amikor a hüvelykujjával elkezdett köröket rajzolni az
érzékenyen sajgó rész köré. Mennyei érzés volt. Hátrahanyatlott
a fejem, miközben erősödött a lüktetés odalent.
Egyszer csak eltávolodott tőlem Calder meleg teste.
Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy lerúgja a cipőjét, és
lehúzza a nadrágját. Fehér bokszeralsó volt rajta. Rámeredtem,
ahogy dudorodott. A feszülő pamut látványára felerősödtek a
vágyaim. Aztán megint a szemébe néztem.
– Tetszel alsónadrágban – szólaltam meg, mire kuncogott
egyet.
Megint lefelé pillantottam, és beakasztottam a
hüvelykujjamat a nadrág derekába, hogy lejjebb húzzam. Ő
kiszabadult az anyag fogságából, én pedig nagyot nyeltem.
Lerúgtam a cipőmet, kigomboltam a farmeromat, és a
bugyimmal együtt lehúztam. Ott álltunk egymás előtt teljesen
meztelenül.
– Meseszép vagy, Eden – suttogta. – Mindig is csak téged
akartalak.
Kézen fogva odavezetett az ágy széléhez, és együtt bújtunk be
a takaró alá, hogy utána folytassuk a csókolózást.
A kezünk mindenfelé kalandozott, miközben a nyelvünk
összefonódott. Végighúztam az ujjaimat Calder kockás hasán.
Megfeszültek az izmai az érintésem alatt, és belenyögött a
számba.
Isteni volt magamon érezni a forró és meztelen testét,
úgyhogy hozzápréseltem magamat. Hirtelen mindenét akartam.
Ő lejjebb nyúlt, és megtalálta azt a pontot, ahol a leginkább
szükségem volt rá, hogy megérintsen. Azt, amelyik lüktetett a
vágytól. Megállt fölötte a keze, nem érintette meg azonnal, így
hát egy kissé felemeltem a csípőmet, és éreztem, hogy
belemosolyog a számba.
– Na… – suttogtam a csókból kibontakozva, aztán felnyögtem,
amikor belém mártotta az egyik ujját, a hüvelykujjával pedig
masszírozni kezdte a legérzékenyebb pontomat. Ez az érintés, a
csókja és a rajtam feszülő, kemény teste majdnem elég volt
ahhoz, hogy rögtön eljussak a csúcsra, de visszafogtam magam,
és csak felnyögtem.
Calder elvigyorodott, aztán hosszú percekig csókolt. Még
jobban felforrósodtunk, ahogy hozzám dörgölte a keménységét.
A mellkasa a mellbimbómat súrolta, így a mennyei sajgás,
bizsergés és vágy mindenemet áthatotta. Csodálatos volt
ennyire vágyni rá, hiszen tudtam, hogy ő nagyon is be akarja
teljesíteni a vágyaimat. Belemosolyogtam a szájába, és
átöleltem a derekát a lábammal.
Vágytam rá, hogy bennem legyen. Vágytam rá, hogy a lehető
legjobban eggyé váljunk. Odanyúltam, hogy segítsek neki
megtalálni az irányt, de megelőzött, és fürgén belém hatolt.
Hirtelen már teljesen kitöltött, és ez olyan intenzív érzés volt,
hogy a hátamat homorítva felnyögtem.
– Igen! – sóhajtottam. Olyan volt, mint a hazaérkezés.
Calder nagyon lassan kezdett el mozogni. A nevemet
mormolta, nekem pedig fel-le járt a kezem a testén. Élveztem a
meleg bőrének érintését, az engem körülvevő és bennem lévő
tökéletes férfiasságát. Szinte elolvadtam alatta, odalent pedig
vadul lüktettem, ahogy pont jó ritmusban ki-be járt bennem.
Levegőért kapkodva adtam át magamat az örvénynek, és
elementáris erővel élveztem el. Istenem, istenem, istenem!
– Eden, Eden! – mozgott egyre gyorsabban és erőteljesebben
Calder. – Szeretlek. Jaj, istenem, annyira szeretlek!
Aztán megdermedt, és olyan vad élvezet tükröződött az
arcán, hogy szinte már fájdalmasnak tűnt. Ámulva figyeltem.
Résnyire nyílt a szája, és kisimultak a vonásai, miközben már
lassúbb köröket írt le a csípőjével, és kinyitotta a szemét.
Egyszerűen fantasztikusan nézett ki.
– Téged nekem teremtettek – szólaltam meg halkan, pedig
eszembe sem jutott, hogy kimondjam.
Calder mosolyogva legördült rólam.
– Igen. Neked. Téged pedig nekem – ölelt magához, és
megsimogatta a karomat.
Egymásba kapaszkodva töltöttük az éjszakát, a kezünkkel
egymás testén barangolva, hogy újra felfedezzük és az
emlékezetünkbe véssük a másikat. Rájöttünk, hogy még mindig
milyen tökéletesen összeillünk.
Vallomásokat suttogtunk egymásnak a szerelmünkről és az
odaadásunkról. Megnyugtattuk magunkat, hogy ami történik,
az tényleg igaz, és soha többé nem leszünk külön. A lelkünk
pont annyira összeforrt, mint a testünk. Igen, ettől gyógyultunk.
Éjszaka egyszer csak azt hallottam, hogy Calder felkiált
álmában. Rájöttem, hogy eltávolodtunk egymástól az ágyban.
Közelebb húzódtam hozzá, hogy megsimogassam a haját, és a
nevét suttogtam. Elfújtuk a gyertyát, úgyhogy sötét volt a
szobában, de még így is láttam az arcán, milyen feszült.
Kipattant a szeme, és mintha egy pillanatra nem is tudta volna,
hol van. Aztán meglátott, és megkönnyebbülve magához
szorított.
– Itt vannak a fejemben, Eden – mondta halkan. –
Mindegyikük. Látom őket, hallom őket, és érzem, mennyire
rettegnek. Egyszerűen érzem. Minden éjjel.
– Mitől szokott jobb lenni? – kérdeztem a sötétben.
Felsóhajtva beletúrt a hajába.
– Néha segít, ha a földön alszom. Mert kiskoromban is úgy
aludtam. Szerintem megnyugszom tőle.
– Akkor feküdjünk le a földre!
– Nem akarom, hogy a földön aludj – nézett le rám.
– Nem akarom, hogy neked rossz legyen – feleltem.
– Itt vagy. Rendben leszek, mert itt vagy – ölelt magához még
szorosabban. – És ma éjjel nem fogom egyesével felidézni őket.
Nem fogom kínozni magamat.
– Miért csinálod ezt? – szorult össze a szívem.
– Évekig úgy éreztem, hogy megérdemlem. Úgy éreztem, hogy
ha én túléltem, akkor kötelességem elviselni miattuk a
fájdalmat.
– És miattam?
– Nem – rázta a fejét Calder. – Veled más volt. Nálad attól
féltem a legjobban, hogy egyszer csak kezdelek majd
elfelejteni… az apró részleteket. Ez a gondolat kínzott. Nagyon
kínzott – idézte fel rekedten.
Azzal egymás felé fordultunk, ő pedig az arcomat fürkészte a
sötétben.
– Úgyhogy inkább lefestettél? – suttogtam.
– Igen. Lefestettelek.
Előrehajoltam, hogy vadul megcsókoljam a gyönyörű száját.
Az iránta érzett szerelmem mintha kirobbant volna belőlem,
hogy betöltse a szobát.
– Szeretlek, szeretlek – hajtogattam a csókok között. – Mindig
is szeretni foglak, te gyönyörű, meggyötört fiú. Én tudom,
mennyire jó ember vagy, Calder. Mindenki másnál jobban
tudom. Tudom, milyen gyengédség lakik a szívedben, és tudom,
mi mindent vettek el tőled. Tudom, milyen irtózatos keserűség
van benned. Én is azzal élek. Úgyhogy tudom. Tudom. De hiszek
benne, hogy rendben leszünk. Hogy olyan erővel fogjuk
szeretni egymást, hogy az majd csillapítja a fájdalmunkat. Ha
pedig olykor megint hatalmába kerít minket a szenvedés, akkor
visszajövünk ide, a Gyógyító Ágyba, és annyi időt töltünk itt, a
világtól elmenekülve, amennyit csak kell. Ez legyen a tervünk,
mert esküszöm neked, drága szerelmem, hogy mindenki
megérdemli, hogy ne fájjon a szerelem.
 Calder hangosan felsóhajtott, és az enyémhez érintette a
homlokát.
– Még mi is megérdemeljük? – kérdezte.
– Igen – bújtam oda hozzá még szorosabban. – Hidd el, hogy
mi is!
Így aludtunk el: egymásba fonódva, szerelmesen. Calder csak
reggel ébredt fel, éreztem, hogy karnyújtásnyira van tőlem a
testének melege.

•••

Négy napot töltöttünk el abban az ágyban. Négy napig

meséltünk egymásnak arról, hogy mi történt velünk, amíg
külön voltunk. Négy napig beszéltünk a sok-sok félelemről,
fájdalomról, és azokról a dolgokról, amiken a legnehezebb volt
túllendülni. Megteremtettük a közös kis világunkat, ahol csak a
test, a szív, a suttogás és az igazság számított.
Mindketten annyi időt töltöttünk a másik meggyászolásával,
hogy meg sem sirattuk saját magunkat azért, amin keresztül
kellett mennünk azon a napon, amilyen borzalmakat láttunk, és
amekkora bűntudatot cipeltünk. Így hát az ágyban űztük el a
szívünkben lakozó ördögöt azzal, hogy kiszabadítottuk, mert
kimondtunk mindent.
Megpusziltam a lábát, amin még mindig látszottak a Hector
kínzása után maradt sebhelyek. Végighúztam az ajkamat a
nagyobb hegen, amit a lövés hagyott a combján. Fájdalmat
éreztem, de ahogy annyi évvel ezelőtt megígértem neki,
büszkeséget is. Az én bátor Calderem!
Azon a szörnyű napon tönkretették az ártatlanságunkat.
Elrabolták tőlünk a reményeinket. De egyikünk sem volt tanúja
annak, hogy ez mit okozott a másikban. Kiderült, hogy pont
annyi fájdalmat, mint amennyi büszkeséget a túlélés miatt. A
lelkem egyik darabja örült, a másik pedig gyászolt. Arra
jutottam, hogy ez így helyénvaló.
Calder testén feljebb haladva megfeledkeztem a hegekről és a
fájdalomról, mert már csak élveztem, ahogy egymásba
fonódtunk, és nagyon is teljesnek, élettelinek éreztük
magunkat. Mindketten rájöttünk, hogy csak vegetáltunk az
elmúlt három évben, hiszen híján voltunk a teljességnek, amit
kizárólag a másik hozhatott vissza az életünkbe.
Csak azért keltünk fel néha, hogy kimenjünk a fürdőszobába,
fogat mossunk, én pedig írjak anyának, hogy még mindig
Calderrel vagyok. De még ezek a percek is enyhe félelemmel
töltöttek el, és összeszorult a szívem, úgyhogy szó szerint
visszarohantam Calderhez. Ő pedig szinte mindig kikelt az
ágyból, és már elindult felém. Még nem fejeztük be. Hiszen ki is
akarná elhagyni a helyet, ahol csodák történnek?
Az ágyban ettük meg az ételt, amit a konyhában találtunk.
Kenyér, mogyoróvaj, mazsola és fél zacskó tortillachips. Beértük
ennyivel. Calder a harmadik napon azt mondta, hogy elmegy
igazi ennivalóért, de miután felöltözött, búcsúcsókot adott, és
kisétált a hálószobából, szorongva felkeltem, hogy
megmondjam neki, mégse menjen. A hálószoba ajtajánál
találkoztunk, mert magától visszajött. Ő sem állt még készen rá,
hogy elmenjen. Kiment a konyhába egy őszibarackkonzervért,
és odahozta az ágyba. Levetkőztünk, és így etettük meg egymást
a barackkal, miközben ragadós szirup csorgott a bőrünkre.
Calder huncut vigyorral kent belőle még többet a
mellbimbómra, és addig nyalta, amíg ennél többért könyörögve
vonaglani nem kezdtem. Miután mindketten jóllaktunk és
kielégültünk, viccesen megkérdeztem tőle:
– Szerinted mennyit bírsz szexelni?
Mert elég sokat csináltuk, és nekem már jólesően sajgott az
egész testem. Nem mintha bántam volna.
Calder felém fordult. Ki volt pirulva az arca a néhány perccel
korábbi erőfeszítéstől. Gyönyörűnek és boldognak látszott.
– Hát, fiatal vagyok, és egészséges, és fülig szerelmes az
ágyamban lévő nőbe. Úgyhogy sokat.
Felkacagtam.
A Gyógyító Ágy mintha szent hely lett volna, ahol
újjászülettünk. Minden benne töltött másodperc értékes volt két
olyan embernek, akik tudták, hogy a következő pillanat sincs
garantálva.
– Eden… azt mondtad, hogy vallásokról olvasgatsz. Miért? –
nézett rám úgy, mintha nagyon fontos lenne neki a válaszom.
Ebben a tekintetben Calder nem változott. Eszembe jutott, hogy
vajon hányan lettek belé egy kicsit szerelmesek az évek alatt,
mert a belőle áradó csendes tűz és a fáradhatatlan figyelem az
erőssége. Ritka ez egy fiúnál, és még ritkább egy férfinál. Az
egész lényemmel szerelmes voltam belé.
Elgondolkodtam a kérdésen.
– Szerintem azért, mert… csak érdekel, hogy miben tudok
hinni. Nem az, hogy mások miben tudnak, hanem hogy én.
Hogy milyen istenben tudok hinni.
– És mire jutottál?
– Még nem tudom. Igyekszem rájönni. Csak azt tudom, hogy
sem a szerelemnek, sem az Istenbe vetett hitnek nem szabad
fájnia – sóhajtottam fel. – Eddig ennyire jöttem rá.
– Én nem akarok rájönni – ráncolta a homlokát Calder a
plafonra meredve. – Semmi kedvem olyan istent vagy isteneket
tisztelni, akik anélkül nézték végig, mi történt Acadiában, hogy
közbeavatkoztak volna. Nem csináltak semmit, amivel
segítettek volna.
Egy darabig hallgattam. Ezt már én is milliószor átgondoltam.
– Esőt küldtek – szólaltam meg végül.
Calder eltűnődött.
– Ha ők küldték az esőt, akkor azt is végignézték, hogy
szörnyethal Hailey négy kisfia, akik aztán nem érdemelték meg.
Végignézték, hogy harminchét tízévesnél is fiatalabb gyerek kis
tüdeje megtelik vízzel, akik kapálózva kérdezték tőlük, hogy
miért nem segítenek. Ők sokkal ártatlanabbak voltak nálam. Az
istenek az ő segélykiáltásaikkal sem törődtek – nézett rám
Calder. – Hailey legkisebb fia még szopta az ujját, Eden. Olyan
kicsi volt! Hogy is hihetnék abban, hogy bármiféle felsőbb
hatalom hagyta ezt megtörténni? Képtelen vagyok rá.
– Nem tudom – ráztam a fejemet szomorúan. – Én sem értem.
Mindketten belemerültünk a gondolatainkba, mielőtt megint
megszólaltam.
 – De mondok neked valamit. Az utolsó pillanatokban, a
rettenetes sikoltozás közepette hallottam, ahogy az anyák
nyugtatják a gyerekeiket. Szeretetteljes szavak hallatszottak át a
falon – ráztam a fejemet az emléktől. – Igen, volt félelem és
rettegés az utolsó pillanatokban. Viszont volt szeretet is.
Akármilyen hihetetlen, Calder, szeretet is volt odalent. És
lehet… lehet, hogy abban volt jelen Isten. Talán ha minden
helyzetben megtalálod a szeretetet, még a
legborzalmasabbakban is, akkor találod meg Istent.
Calder nem mondott semmit, csak szorosan magához ölelt.

•••

A negyedik reggelen Calder körém fonódott, amikor

felébredtünk, mint eddig mindig. Már a második olyan éjszakán
voltunk túl, hogy nem riadt fel rémálomtól. Boldognak,
kipihentnek és gyönyörűen gyűröttnek látszott.
– Mmm… – fúrta az orrát a tarkómba. – Jó illatod van.
Édesen reszelős volt a hangja. Reggelente még jobban
szerettem hallani, mint egyébként.
– Biztos, hogy nincs – kuncogtam.
Megrázta a fejét, és most a vállamat szimatolta.
– De igen. Csajom-illatod van.
– Tényleg le kéne zuhanyoznunk – suttogtam, bár igazából én
is imádtam az illatát, pedig már izzadt volt, koszos és
mosdatlan. Akár a hónaljába is boldogan bedugtam volna az
orromat. Ez olyan tipikus emberi dolog, ami egyszerre szexi és
ciki.
– Lehet – válaszolta némi hallgatás után Calder. – Akkor
felkelünk a Gyógyító Ágyból?
– Úgy érzed, hogy már meggyógyultál?
Csókot lehelt a lapockámra, és eltűnődött a kérdésemen.
– Aha, szerintem igen. Eléggé ahhoz, hogy nagyjából
normálisan működjek. És te?
– Szerintem én is – bólintottam, miközben még jobban
befészkelődtem a karjaiba.
 – Hiányozni fog ez az ágy – sóhajtott fel.
Vigyorogva hátranéztem rá a vállam fölött.
– De aludni továbbra is itt fogunk. Csak már élni nem fogunk
benne.
– Én szerettem benne élni! – mordult fel.
– Én is…
– Akkor ez azt jelenti, hogy hozzám költözöl? – tudakolta
reszelősen szorongó hangon.
– Igen – bólintottam. – Hozzád költözöm.
– Köszönöm – suttogta, miután megpuszilt.
Még összebújtunk egy kicsit. A hátsómnál éreztem a
keménységét. Már sajogtam, de nem érdekelt. Muszáj volt még
egyszer megtennünk, mielőtt felkelünk, és szembenézünk a
való világgal. Hozzádörgöltem a fenekemet, mire elakadt a
lélegzete, és pont oda tévedt a keze, ahol a leginkább szükségem
volt rá. Aztán ráérősen szeretkeztünk: hátulról tett a magáévá,
miközben a kezével is örömet szerzett nekem. A sötétítő résein
keresztül beszivárgott a napfény, amitől varázslatos, halvány
sárgában fürdött az egész szoba. Körülölelt Calder szívverése,
mert a hátamon és belül is éreztem. Együtt jutottunk el a
csúcsra. Én felsikoltottam, Calder pedig megborzongott
mögöttem. Lassan körözött a csípőjével, és gyengéden
harapdálta a vállamat, aztán belemosolygott a bőrömbe.
– Akármit is szeretnél a világon, tőlem megkapod – suttogta.
– Hmm… Van az a festmény egy párizsi galériában egy
rejtélyes mosolyú csajról. Az tetszik.
– Tetszik? – kérdezte még szélesebb vigyorral.
– Ühüm.
– Nekem te tetszel. Marhára tetszel.
Nevetve megfordultam, hogy a mellkasához bújjak.
– Szeretnék néhány csillagot, hogy összefűzzem őket, és az
ágy fölé rakjam – jelentettem ki.
– Majd csinálok egy létrát – húzott magához még közelebb. –
Azon felmászom, és lasszóval elkapok neked párat.
Vigyorogva megpusziltam a bársonyos mellkasát.
Mindketten összerezzentünk, amikor valaki hangosan
kopogott az ajtón. Csak úgy visszhangzott a szinte üres
lakásban.
– Kinyissuk? – suttogtam.
– Ne – morogta Calder.
– Azt hittem, felkelünk. Ez talán jó alkalom arra, hogy
rávegyük magunkat.
Calder kuncogott, de aztán abbahagyta, amikor a kopogás
dörömbölésre váltott.
– Mi a franc? – pattant ki az ágyból, és magára kapott egy
nadrágot.
Felülve magamra húztam a takarót, amíg Calder kiment a
szobából. Aztán felkeltem, hogy kimenjek a mosdóba, és
gyorsan megmossam a fogamat.
Felvettem a farmert meg a topot, aztán megigazítottam az
ágyneműt. Egyszer csak férfihangokat hallottam, úgyhogy
kimentem megnézni, mi van.
A hatalmas nappaliba érve láttam, hogy Calder félmeztelenül
áll, karba tett kézzel, Xander pedig a pultnak dőlve túr bele a
hajába, mintha egész éjjel nem aludt volna.
– Szia, Xander! – köszöntem habozva.
Fáradt, vörös szemmel mosolygott rám.
– Szia, Eden!
Odasétáltam Calderhez, aki szorosan magához húzott. Xander
derűsen nézett ránk.
– Tudtam, hogy megoldjátok.
Calderre pillantottam, de aztán aggódva Xanderre tévedt a
tekintetem. Nem festett valami jól.
– Mi a baj? – ráncoltam a homlokomat.
Megrázta a fejét, és felsóhajtott.
– Ne haragudjatok! Nem azért jöttem, hogy megzavarjalak
titeket. Fenébe! Nem hiányzik ez nektek. Megérdemelnétek,
hogy…
– Xander! – szólt rá Calder. – Akármim van…
– A fele az enyém, tudom – mondta halkan, és megint beletúrt
a hajába. – Ja.
Calder bólintott és rám nézett.
 – Ugye tudod, mire van szüksége Xandernek?
Ráharaptam az ajkamra, és igyekeztem nagyon komoly arcot
vágni.
– A Gyógyító Ágyra?
– Szerintem igen.
– Szerintem is – helyeseltem.
Calder elengedett, karon fogta Xandert, és bevonszolta a
hálószobába.
– Hűha, hová visztek?
– A Gyógyító Ágyhoz – állt meg Calder a célnál.
– Gyere… – húztam meg Xander karját, mire botladozva
ráesett az ágyra. Kétoldalt odafeküdtünk mellé Calderrel, és
együtt bámultuk a plafont. Vihogni kezdtem.
Xander előbb Calderre nézett, aztán rám, végül megint a
plafonra.
– Egyikőtökkel sem akarok szexelni – próbált felülni. Calder a
mellkasára tette a karját, hogy maradjon nyugton. – Jó, Edennel
esetleg, de veled aztán végképp nem, Zivatar – tette hozzá.
– Edennel aztán végképp nem – sziszegte Calder. – Eden,
csússz egy kicsit odébb tőle!
Megint kacagtam.
– Azt hittem, ez valami Gyógyító Ágy. De máris indulatot
érzékelek benne – mondta Xander.
Calder kuncogva átvetette a lábát Xanderén.
– Nincs indulat. Csak gyógyulás van. És hagyd már ezt a
Zivatar dolgot! Tudod, hogy nem állhattam ki az igazi
nevemmel. Ez egy menő művésznév – érvelt derűs hangon.
– Mintha egy sztriptíztáncos lenne – nevetett Xander.
Nem tudtam megállni, hogy ne vihogjak. Calder is
csatlakozott.
Egy darabig csendben feküdtünk ott. Én mosolyogtam.
Tényleg nagyon kényelmes volt az az ágy. Megfogtam Xander
kezét, és megszorítottam.
– A Gyógyító Ágynak szex- és őszibarackszaga van –
fintorodott el egyikünkről a másikra nézve.
– A Gyógyító Ágynak pont olyan illata van, amilyennek egy
gyógyító ágynak lennie kell – magyarázta Calder.
– Mikor zuhanyoztál te legutóbb, haver?
– Négy napja – vágta rá szégyenkezés nélkül Calder.
– Ja, érzem – húzódott közelebb hozzám Xander, és megint
nevettem.
– Tényleg, Xander, mi a baj? – fordultam felé.
Sóhajtva elengedte a kezemet, hogy megdörzsölje a
borostáját.
– Van egy lány… – kezdte halkan és elgyötörten.
Calder röhögött, mire felültem, és a homlokomat ráncolva
ránéztem.
– Bocsi… – motyogta. – Csak a világtörténelem összes
tragédiája ezzel a három szóval kezdődik. Hogy van egy lány.
Azzal Calder színpadiasan felnyögve eltakarta a szemét.
Xander halkan nevetett, én pedig eltűnődve hanyatlottam
vissza a párnára.
– Nem is igaz – tiltakoztam.
– Teljesen kifacsart? – kérdezte a karját leeresztve Calder.
– Baromira.
– Értem – sóhajtotta Calder.
– Várjatok! – szóltam közbe. – Mi a baj? Xander, te szerelmes
vagy. Ő nem szeret, vagy mi van?
Xander megint beletúrt a hajába.
– Pont az a baj. Lehet, hogy ő is szeret.
– Ez miért baj? – értetlenkedtem. – Ez fantasztikus!
– Lehet, hogy teljesen elcsesztem – jelentette ki elgyötörten. –
Nem vagyok kész arra, hogy bárkit is szeressek.
– Jaj, Xander… – fordultam felé, és közelebb húzódtam hozzá,
miközben rátettem a lábamat Calderére.
– Ezt rajtatok kívül senki sem értheti – folytatta. – Senki sem
ért meg engem. Úgyhogy ha hagyom, hogy közelebb kerüljek
ehhez a lányhoz, mégis hogyan fogom megmagyarázni neki,
hogy csak a földön fekve tudok elaludni? Vagy ha megkér, hogy
meséljek a családomról, akkor mondjam meg neki, hogy ja,
ugye hallottál arról az Acadia nevű szektáról? Na, ők is mind
benne voltak. Az anyukám, az apukám és a terhes nővérem is
megfulladt. Ez van, fogadd el! Én még mindig képtelen vagyok
rá. Ja, és azok a hegek a hátamon? Attól vannak, hogy
megvertek ostorral, mint egy lovat. Eljössz velem ma este
moziba?
– Xander… – mondta Calder feszülten és rekedten.
– Igen? – bámulta a plafont Xander.
– Lehet, hogy senki sem fogja ezt annyira megérteni, mint mi,
de valaki igenis el fogja fogadni – érveltem. – Mások is
keresztülmennek rossz dolgokon. Vagy ha mégsem, akkor
együttéreznek azokkal, akik igen. Adj neki egy esélyt!
Xander mélyet sóhajtva meredt fölfelé.
– Még mindig hallom Hector hangját. Állandóan. Olyan,
mintha kísértene.
– Tudom – fogtam meg a kezét. – Én is hallom.
Calder megköszörülte a torkát.
– Én is.
Egy darabig csendben voltunk. A szuszogásukat hallgatva
hálás voltam azért, hogy egyáltalán itt vannak.
– Na, tehát – készültem fel a helyzet összegzésére. – Itt
vagyunk mi, három elcseszett ember, de legalább élünk. És
kaptunk egy második esélyt – fordultam a fiúk felé a
szemöldökömet felvonva. – Ami engem illet, én élek vele. Ha
már élnünk kell, akkor nem vagyok hajlandó boldogtalan lenni.
Pláne azután, hogy visszakaptalak titeket. Ti mit mondtok?
Megpróbáljuk megtenni a lehető legtöbbet? Együtt?
Calder rám mosolygott, Xander pedig az ajkára harapott,
aztán fújt egyet.
– Aha.
– Én is – ismételte Calder, és Xander előtt átnyúlva megfogta a
kezemet. Mindkettejükre rámosolyogtam, aztán Xander
mellkasára hajtottam a fejemet, és mindkettejüket átöleltem. A
másik oldalról Calder is odahajtotta a fejét, és átölelt minket.
Xander kacagni kezdett, ahogy ott ölelgettük egymást a kissé
röhejes, mégis helytálló nevű Gyógyító Ágyban. A nevetés
mindig gyógyít, így az ágy megint teljesítette a küldetését, még
ha csak egy pillanatra is.
 – Amúgy hol ismerkedtetek meg? – kérdeztem.
– Az exszektatagok.com társkeresőjén – felelte Xander
pókerarccal.
Calderből kitört a nevetés, én pedig felpillantottam Xanderre,
aki próbálta visszatartani, de nem sikerült neki. Végül
mindhárman röhögtünk. Calderrel hahotázva fordultunk vissza
a hátunkra.
– Akkor biztos meg fog érteni, ne aggódj – vigyorogtam.
Miután összeszedtük magunkat, Xander Calderre nézett.
– Amúgy ha tényleg gyógyulni akarunk, akkor vallanod kell a
fura Coca-Cola-gyűjtögető szokásodról, Calder Raynes. Tudom,
hogy a lakásban mindenhol azt rejtegetsz.
Calder teljesen megdermedt, aztán Xander felé fordult.
– Oké… – válaszolta lassan, miközben rám pillantott. – De nem
szoktam meginni.
– Hát ettől még nem kevésbé fura a dolog.
Ezen felkacagtam, és nemsokára Calder is.
– Jól van. Az a helyzet, hogy nekem vannak… – kezdte a
plafont bámulva.
– Ja, mindketten tisztában vagyunk a dolgaiddal – szakította
félbe Xander megint vigyorogva. Ezen is nevettünk Calderrel,
aki Xander mellkasa fölött rám nézett.
– Na, tényleg zuhanyozzatok már le! – röhögött Xander.
Mindketten felültünk az ágyban.
– Jó, de előbb szerezzünk valami kaját. Már majdnem egy
hete nem ettünk rendesen Edennel – indítványozta Calder.
Xander is felkelt, és beletúrt a hajába.
– Rendben, menjünk. Eden, elleszel itt úgy fél óráig?
– Aha, elleszek – mosolyogtam Calderre. Őszintén mondtam.
Calder kissé bizonytalanul viszonozta a mosolyomat.
Odamentem hozzá, hogy a derekánál fogva magamhoz húzzam.
Ő is átölelt, puszit nyomott a fejem búbjára, aztán Xanderrel
együtt kiment, és becsukta az ajtót.

•••
Negyedóra múlva, miután lezuhanyoztam, úgy éreztem magam,
mintha újjászülettem volna. Kétszer átmostam a hajamat, és
mindenhol megborotválkoztam. Egy szál törülközőben álltam a
tükör előtt, hogy kifésüljem a hajamból a gubancokat, mert
Calder nem tartott itthon balzsamot. A srácok biztos nem
használnak ilyesmit.
Hangosan kopogtak, mire még szorosabban összehúztam
magamon a törülközőt. Calder elfelejtett volna kulcsot vinni?
Vagy csak tele volt a kezük kajával, és nem tudták elővenni?
– Pillanat! – siettem végig a folyosón. Kinyitottam az ajtót, és
Madison állt előttem. Leolvadt a mosolyom, és felforrósodott az
arcom, amikor észbe kaptam, hogy törülközőben vagyok.
Madison végigmért, és elsápadva felsóhajtott.
– Ó…
Hátráltam egy lépést, aztán megigazítottam a törülközőt.
– Ne haragudj! – motyogtam. – Azt hittem, Calder az.
– Szóval ő nincs itt? – vonta fel a szemöldökét.
– Elmentek Xanderrel ennivalóért – ráztam a fejemet.
Madison ott állt és bámult, miközben egyik lábamról a
másikra álltam, és egyik kezemmel igyekeztem a helyén tartani
a törülközőt, a másikkal pedig a kilincset fogtam.
– Ööö… bejössz? Bármelyik pillanatban hazaérhet.
Madison a homlokát ráncolta, de aztán bejött, és becsuktam
mögötte az ajtót. Felé fordultam, mire fájdalmas arccal megint
végignézett rajtam. Hát ez borzalmas. Én aztán tudom, milyen
nehéz nem odalenni Calderért. Megértettem, hogy milyen nehéz
lehet neki. Hiszen most ő volt úgy elkeseredve, ahogy én,
amikor a galériában megtudtam, hogy barátnője van.
– Ööö…
– Tudom. Fura egy helyzet, mi? – nevetett fel halkan Madison,
és megrázta a fejét. – Nem akarom megnehezíteni. Csak azért
ugrottam be, hogy visszaadjak pár dolgot, amit Calder nálam
hagyott, és megkérdezzem, mi legyen a pénzzel, amit a
megnyitón keresett. Nincs bankszámlája, ezt biztos tudod.
Készpénzben akartam kifizetni eredetileg, csak hát egy este
alatt minden kép elkelt.
 Az ajkamra harapva bólintottam. Hát persze, hogy nincs
bankszámlája. Nincs is igazolványa. Nekem sincs. Legalábbis
egyelőre. De már lehetne, mert tudom a nevemet.
– Az én nevemre kiállíthatod a csekket – indítványoztam
halkan.
Madison eltöprengett ezen, aztán vállat vont. Tényleg nagyon-
nagyon szép lány volt: kifejező, zöld szemmel és sötét, egyenes,
vállára omló tincsekkel. Szűk, piros szoknyát és keményre
vasalt, fehér blúzt viselt tökéletes sminkkel.
Megint szorosabbra húztam a törülközőmet, mert kicsinek és
egyszerűnek éreztem magam, ahogy kétoldalt az arcomba
lógott a vizes hajam.
– Szerintem ez megoldható – válaszolta végül.
Bólintottam, ő pedig letette a táskáját a konyhapultra, és
elkezdett turkálni benne.
– Everson a vezetéknevem.
Madison rám pillantott, és az állához érintette a tollat, amit
most vett elő.
– Eden Everson? Komolyan? Te voltál az eltűnt kislány, akit
gyerekkoromban folyton a hírekben mutogattak. Az egész város
tele volt a rólad szóló plakátokkal. Akkor tudtam meg, hogy mit
jelent az, hogy eltűnik valaki.
– Igen, én voltam – ráncoltam a homlokomat. – Vagyis én
vagyok.
– Hűha – meredt rám. – Azzal miért nincsenek tele a hírek,
hogy megvagy?
– Még nem szóltunk a rendőrségnek – ráztam a fejemet. – Ha
esetleg bizalmasan kezelnéd, amíg…
– Senkinek sem fogom elmondani – legyintett Madison a
tollal. – Arról sem beszéltem, hogy Calder kijutott Acadiából. A
te döntésed, hogyan kezeled a dolgot. Hiszen a te életed.
– Köszönöm – bólintottam.
Madison megtalálta a csekk-könyvet, letette a pultra, és
csendben kitöltötte, amíg várakoztam. Miután végzett, félretolta
a kész csekket, a könyvet pedig a tollal együtt visszatette a
táskájába, amit a vállára vett, és felém fordult.
 – Meg is volnánk. A csekk alatt lesz egy névjegy. Egy belvárosi
galéria érdeklődik a képei iránt. Nekünk nyilván nem lenne jó
ötlet a közös munka – mondta lefelé pillantva. – Legalábbis
nekem.
– Sajnálom… – feleltem esetlenül. – Tényleg nagyon hálás
vagyok, amiért mellette álltál barátként.
Madison összevonta a szemöldökét, és megrándult a szája
széle, mintha alig bírná leplezni a fájdalmát. Rögtön
megbántam, hogy barátot mondtam.
– És azért is, hogy megtanítottam néhány új fogásra a
hálószobában? – kérdezte keserűen kacagva. Összefacsarodott
szívvel elfintorodtam. Madison is, aztán lefelé pillantott, végül
megint rám nézett. – Bocsi, ez gonosz volt tőlem.
Megráztam a fejemet.
– Tudom, hogy ez borzalmas neked. Ne haragudj!
– Jesszusom, milyen aranyos vagy… hát persze, hogy az vagy –
sóhajtott fel, mintha fontolgatná a következő szavakat. – Az a
helyzet, Eden, hogy voltak terveim Calderrel. Nem fogok
hazudni. Ez fáj, de nagyon. De így visszatekintve már látom,
hogy én erőltettem rá ezt a kapcsolatot. Tényleg az kellett volna,
hogy csak barátok maradjunk. Ezt kellett volna felajánlanom
neki. Csak hát Calder… tudod, milyen… és úristen, hogy néz ki…
– vont vállat Madison. – Akartam őt. Magamra gondoltam, nem
pedig rá. Remélem, nem okozok neked fájdalmat azzal, hogy ezt
elmondom neked, de tudnom kellett volna, hogy amikor… az
együttléteink után mindig felment festeni, azért csinálta, mert
bűntudata volt, és valamilyen formában veled akart lenni. Ezt
már mind tudom. És szar érzés. Nem állt készen arra, hogy
továbblépjen. Azt kívánom, bárcsak rájöttem volna erre
akkoriban. Tényleg.
– Három év telt el – ráztam a fejemet. – Mindenki azt hitte,
hogy meghaltam, az isten szerelmére! Egyáltalán nem volt rossz
dolog továbblépésre biztatni őt.
– Nehéz volt – fürkészte az arcomat Madison. – Vele nehéz
volt. Úgy éreztem, még százéves korában sem lesz túl rajtad. Ezt
becsüld meg!
 Azzal elsétált mellettem, én pedig a virágillatú parfümfelhő
után fordítottam a fejemet.
Az ajtóhoz érve félig hátrafordult, de nem nézett rám.
– Szét kellene nézned a műtermében. Én nem láttam, mi van
ott, de szerintem neked látnod kellene.
És halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Néhány percig a csukott ajtót bámultam. Aztán kimentem a
folyosóra, és megálltam az egyetlen ajtó előtt, amit még nem
nyitottam ki ebben a lakásban. Biztos ez a műterem. Vettem egy
mély lélegzetet, és benyitottam.
 Kilencedik fejezet
•

CALDER

Xanderrel beléptünk a lakásba, és becsaptuk magunk mögött az

ajtót. Aztán letettük az összes kajás szatyrot a pultra.
Rögtön észrevettem a csekket, amin Madison neve szerepelt,
és Edennek volt kitöltve. Nemcsak attól akadt el a lélegzetem,
hogy Madison itt járt a távollétemben, hanem az összegtől is. Ez
most komoly? Bakker!
– Eden!
Csend fogadott. A homlokomat ráncolva indultam el a
hálószoba felé. Kíváncsi voltam, hol lehet, de már nem fogott el
ugyanaz a rémület, mint a bowlingteremben, amikor három
percre eltűnt a szemem elől. Ez legalább jó jel.
Amiatt viszont aggódtam egy kicsit, hogy Madison talán
mondott valamit, amin Eden kiborulhatott. Madison nem
gonosz teremtés, de persze nem tudtam, hogyan viselkedik egy
ilyen helyzetben.
A két hálószoba felé vezető sarkon befordulva láttam, hogy
nyitva van az ajtaja annak, amelyiket műteremnek használtam.
Szaporábban vert a szívem. Jaj, ne, Eden! Reszketve
felsóhajtottam. Eden kővé dermedve állt a szoba közepén egy
szál fehér törülközőben, és lassan forgatta a fejét mindenfelé,
ahogy végignézett az őt körülvevő festményeken. A falon, a
falnak támasztva és állványokon is képek sorakoztak. Több száz
volt belőlük. És mindegyik róla… meg a kis jövevényről, akit a
lányunkként képzeltem el. Ott volt mellette a vásznon a sötét
hajú és kék szemű gyermekünk, akit idejekorán kiszakítottak
Eden testéből. Akiről kiderült, hogy az egyetlen volt, akit valaha
is a szíve alatt hordhatott. Félelem járt át, hogy vajon mit
gondolhat, mit érezhet, amikor ezt látja.
 – Most már két és fél éves lenne – szólaltam meg nagyon
halkan. Biztos hallotta, hogy bejöttünk, mert nem lepődött meg,
hogy mögötte állok.
Feszülten figyeltem őt. Kissé leereszkedett a válla.
– Kislány? – kérdezte.
– Mindig is kislánynak képzeltem el. Nem tudom, miért.
Egyszerűen csak így volt. Vagyis így van.
Eden bólintott. Kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de
mosolyogva letörölte.
– Igazából én is. Úgy képzeltem el, hogy együtt vagytok
odafent, és ettől megnyugodtam.
Tovább nézegette a képeket. Nemcsak róla és a kislányunkról,
hanem gyermekkori önmagáról is. Az egyiken dobozt rugdosott
velünk: az a pillanat látszott rajta, amikor boldogan megállt,
hogy egyik lábát a „házat” jelentő doboz felé nyújtsa, miközben
egy nagyobb srác a nyomában volt. A másikon a templom előtt
ült az egyik hosszú hajtincsét csavargatva, és álmodozva
mosolygott fel az égboltra. A harmadikon elpirulva nézett a
szemembe, egy szál hajnalkával a kezében, amit éppen a széke
alól vett fel.
– Meg akartam mutatni neked…
Eden nem moccant.
Óvatosan közelebb léptem hozzá, mire ő távolabb ment az
egyik festményhez. A keze volt rajta, ahogy megőriztem az
emlékeimben. Attól rettegtem a legjobban, hogy egyszer majd
elfelejtem róla az apró részleteket. Ezért lefestettem őket.
Nemcsak a közös pillanatokat, hanem őt magát is. Minden
porcikáját, mint egy-egy pillanatképet az emlékeimből. Amióta
elveszítettem őt, ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy
nyugalomra leljek.
– Nem tudtam, miért nem látszik az arcom a galériában
kiállított festményeken – mondta halkan.
A fejemet rázva bámultam a parkettát.
– Nem oszthattam meg rólad mindent. Nem álltam rá készen.
Odament az egyik portréjához, amelyiken a napfény felé
fordulva éppen csak megszületni készült az arcán egy mosoly.
Végighúzta az ujját a képmása arcán, lejjebb a kis terhes
pocakjáig, ami akkor nőtt volna akkorára, ha tovább hordja a
szíve alatt a kisbabánkat. Ott megtorpant a keze, és leeresztette.
Még oldalról is láttam rajta, hogy elszomorodott.
– Csak… nem volt egy fényképem sem. Úgy éreztem, hogy a
világ talán… megfeledkezik rólad – magyaráztam rekedten. –
Így akartalak életben tartani téged. Titeket. Kérlek, mondj
valamit, Eden!
Könnyes szemmel fordult felém, a cseppek ott csüngtek a
pilláin. Lassan megrázta a fejét, aztán szóra nyitotta a száját, de
megint becsukta. Odajött hozzám, és hangtalanul sírva nézett
fel rám.
– Köszönöm – szorított magához.
– Mit? – szorítottam én is.
– Hogy ennyire szeretsz. Hogy életben tartottál, amikor nem
is éltem.
– Ezt sohasem kell megköszönnöd – sóhajtottam fel. – Engem
erre teremtettek.
Szipogva belenevetett a pólómba, majd gyönyörű és békés
mosollyal pillantott fel rám.
– Engem is neked.
– Hajnalka! – simogattam meg a még mindig vizes haját. –
Szerinted az anyukád örülne néhánynak ezek közül…?
Amelyiken még kicsi vagy? Vagy csak szomorú lenne attól, hogy
minek nem lehetett a tanúja?
– Szerintem tetszenének neki. Nagyon-nagyon örülne.
– Jó – bólintottam. – Akkor neki fogok ajándékozni párat.
Amúgy is el kell mennünk a cuccaidért. Mit fog szólni, hogy
ideköltözöl?
– Biztos nem örül majd, de itt maradok a városban. Meg
fogjuk oldani. Ő is azt szeretné, hogy boldog legyek.
– Igen.
Ekkor Xander lépteit hallottam a hátam mögött, és
megfordulva láttam, hogy az ajtóban áll.
– Eszünk, skacok?
Edenre néztem, aki bólintott.
 – Látom, ráakadtál erre az Eden-kegyhelyre. Mondtam neki,
hogy ez fura és ijesztő… – jegyezte meg Xander, de közben
valahogy olyan lágy volt az arckifejezése.
– Fogd be! – szóltam rá.
– Ez a legfantasztikusabb dolog, amit valaha is látni fogok –
kuncogott Eden.
Elengedtem őt, és elővettem egy kisebb vásznat a szoba túlsó
feléből. Odavittem Xandernek.
– A következő Throw Back Thursdayre.
Xander hátrált egy lépést, halkan felnevetett, aztán beletúrt a
hajába.
– Baszki! – bukott ki belőle, ahogy megrohamozták az érzések.
Eden odasétált, hogy megnézze, mit bámul Xander. A tízéves
Xandert festettem le, ahogy azon a sziklán áll nem messze a
faházaktól, ahol gyakran játszottunk. Éppen nevetett. Biztos a
saját viccén, ahogy ismerem. Mosolyogva odaléptem hozzájuk.
– Ez…
Látszott rajta, hogy nem talál szavakat.
– Látod, még egy pici Xander-kegyhelyem is van. Így már nem
kell irigykedned.
– Köszönöm, tesó – nézett a szemembe.
Rákacsintottam, aztán kimentünk a műteremből. Eden
felöltözött, és odajött hozzánk a konyhába. Mindketten
felnyögtünk a boldogságtól, amikor egy hét óta először igazi
ételhez jutottunk.

•••

Xander nemsokára elment, szemlátomást jobb állapotban.

Előző éjjel nem alhatott sokat, ezért hazament pihenni. Kíváncsi
voltam, eléggé összeszedi-e magát ahhoz, hogy adjon egy esélyt
a lánynak. Reménykedtem benne. Xander aztán megérdemli,
hogy szeressék. Ő az egyik legjobb ember, akit ismerek.
Reméltem, hogy erre ő is rájön egyszer. És azt is marhára
reméltem, hogy a lány is tisztában van vele. De ez az ő sztorija,
és mindenki maga dönti el, hogy milyen szerepet játszik a
sajátjában.
Lezuhanyoztam, és leborotváltam a négynapos szakállamat,
aztán tiszta farmert és sötétszürke, hosszú ujjú pólót húztam.
A fürdőszobából kilépve láttam, hogy Eden lehúzta az
ágyneműt. Finoman szólva is időszerű volt.
Ezen jót kuncogtam magamban.
Edent a konyhapultnál találtam, a feje búbján kontyba kötött
hajjal, a telefonját nyomkodva. Mosolyogva mért végig.
– Te aztán jól összekaptad magad, Calder Raynes!
Odamentem hozzá, hogy belecsókoljak a nyakába. Éreztem a
pulzusát az ajkaim alatt.
– Mmm-hmm – mormoltam. – Te is. De attól még ragacsosan
és őszibaracksziruposan tetszel a legjobban.
Nevetve nézett le megint a telefonjára, hogy megnyomja a
küldés gombot.
– Anyukád? – biccentettem a mobil felé.
– Aha – bólintott a homlokát ráncolva. – Nem mondtam
neked, de egyre jobban kétségbe van esve. Túlságosan félt
engem. Képtelen vagyok hibáztatni érte, és igyekszem megértő
lenni, de… – sóhajtott fel. – Mindegy, szóval vissza kéne
mennem megnyugtatni, és vele lenni egy kicsit. Neked kell
dolgoznod vagy ilyesmi? Az építkezésen?
Összeszorított ajkakkal ráztam a fejemet. Furdalt a
lelkiismeret, amiért kiborítottuk az anyukáját.
– Nem. Kivettem egy kis szabadságot, hogy a kiállításra tudjak
összpontosítani – túrtam bele a vizes hajamba. – Most pedig azt
hiszem, egy darabig nem kell felmennem a tetőre – intettem a
pulton heverő csekk felé a fejemmel.
– Vagy soha többé – fogta meg Eden a csípőmet, és hátrahajolt,
hogy a szemembe nézzen. – Calder! Látszik, hogy imádják a
festményeidet. Rendezz még egy kiállítást, ha akarod! Madison
hagyott egy névjegykártyát a csekk alatt. És biztos tele van a
város olyan helyekkel, ahol kíváncsiak a munkádra. Vagyis
Zivatarra. A sztriptíztáncosra.
Pajkosan csillogott a szeme, ahogy ezt mondta. Én elnevettem
magam, és ő is elvigyorodott. Egy pillanatra megállt a szívem,
olyan gyönyörű volt.
– Annyira büszke vagyok rád! – suttogta.
– Emlékszel, amikor még bottal rajzoltam a homokba? –
kérdeztem mosolyogva.
– Igen – felelte kacagva, aztán elkomolyodott. – Ha bárki is
küldetéssel jött erre a világra, akkor az te vagy. Neked alkotnod
kell. Segítesz az embereknek érezni vele. Ha ez nem igazi
hivatás, akkor nem tudom, mi az.
Edent fürkészve bólintottam.
– Oké, felhívok majd egypár galériát. De ma… ma átmegyünk
az anyukádhoz, és beavatjuk a terveinkbe – csókoltam meg a
gyönyörű piros ajkát. – Aztán meg elmegyünk a boltba, hogy
bespájzoljunk a közös otthonunkba. Legalábbis olyan dolgokat,
amiket nem kell hűtőben tartani – simítottam félre a frufruját a
homlokáról. – Utána pedig visszajövünk, és megcsinálom a
villanyszerelési munkát, hogy fényben élhessünk, és
mindenfélét ehessünk.
Amikor elképzeltem, hogy ilyen normális, hétköznapi
dolgokat fogunk csinálni, öröm járta át a szívemet. Eden édes
mosolyán láttam, hogy ő is így érez.
– Holnap pedig elmehetnénk a bútorboltba néhány dologért.
Szerinted anyukád segítene nekünk, hogy készpénzre váltsuk
azt a csekket?
– Aha, szerintem igen – bólintott, aztán összevonta a
szemöldökét. – Calder? – harapott rá az ajkára.
– Mi az, Hajnalka?
Megint a szemembe nézett, és egy pillanatra mintha
haloványan elmosolyodott volna.
– Muszáj lesz elmennünk a rendőrségre – pislogott rám
aggódva.
– Tudom, hogy neked muszáj, Eden – sóhajtottam fel. –
Muszáj, hogy visszakapd a nevedet. De nekem nem muszáj –
ráztam a fejemet. – És Xandernek sem.
– Neked nem fontos a neved? – kerekedett el a szeme. – Nem
akarod visszakapni? Téged is megillet a személyazonosság,
Calder. Madison ugyan megértette, hogy nincs igazolványod, és
bármire hajlandó volt, hogy anélkül is megoldjátok, mert ti…
Eden mély lélegzetet vett, és látszott rajta, hogy nem akarja
befejezni a mondatot.
– Mindegy, szóval nem lesz mindenki ilyen megértő – folytatta
néhány másodperc múlva. – Mi van, ha megállítanak a
rendőrök, és kiderül, hogy jogosítvány nélkül vezetsz? Muszáj
lesz elmondanod a történetedet. Inkább vágjunk neki
magunktól. Csináljuk végig együtt.
Végigsöpört rajtam az aggodalom. Tudtam, hogy igaza van.
Tudtam, hogy lényegében azért nem találkoztunk hamarabb,
mert egyikünk sem volt hajlandó elmenni a rendőrségre. De
ettől még zsigeri szorongás fogott el.
– Mi van, ha valahogy szétválasztanak minket? Mi van, ha
valami nagyon rosszat csináltunk azzal, hogy nem szóltunk
nekik azonnal? Nem ismerem az összes törvényt. Lehet, hogy
lecsuknak vagy ilyesmi.
– Nem – rázta a fejét Eden. – Az szerintem ki van zárva. Anya
pedig már ennyi év után jóban van a cincinnati rendőrséggel.
Vannak ott emberek, akikben megbízik. Úgyhogy biztos vannak,
akikben mi is megbízhatunk.
– Clive Richter… – kezdtem bele.
– Tudom. De ennyi év után ő már megúszta, amit akkor tett.
Mindig is azt állította, hogy ott él Acadiában, de az árvíz napján
dolgozott, és semmilyen szerepe nem volt az egészben. Azt
mondja, hogy ott sem volt. Mi pedig tudjuk, hogy ez nem így
van.
Megint felsóhajtottam, és két kézzel beletúrtam a hajamba.
Elfordultam Edentől. Hectoron kívül Clive Richter volt az egyik
első ember a világon, akit meggyűlöltem. Mit sem sejtettem a
bizalmatlanságról és az ellenségeskedésről, amíg ő rám nem
emelte a mocskos kezét. És miután arra használta a jelvényét,
hogy megfélemlítsen, megalázzon és megszégyenítsen minket
Edennel és Xanderrel, nem igazán bíztam a rendőrségben.
Akaratlanul is a combomon lévő hegre tévedt a kezem, ami ott
dudorodott csúnyán a farmer alatt. Iszonyúan szükségem volt
arra, hogy ezúttal meg tudjam védeni Edent. Már a puszta
gondolat is, hogy a rendőrök kezére adjuk magunkat, olyan
eszeveszett rettegéssel töltött el, amin nem tudtam, úrrá
lehetek-e. Elvileg megértettem azokat, akik bíztak a
rendőrségben, és úgy látták, hogy a rendőrök segítenek, a
szívem viszont mást harsogott.
– Megbeszélhetnénk előtte, hogyan fogjuk csinálni? –
kérdeztem halkan Edentől, miközben megfordultam, és
leeresztettem a kezemet. – Kitalálhatnánk, hogy legyen?
– Hát persze. Nem kell sietnünk. Megbeszéljük anyával, aztán
egymással és Xanderrel. Közös döntés lesz, jó?
– Jó – bólintottam. Így már könnyebb volt.
– Helyes – mosolygott rám. – Ugye, tudod, hogy minden
rendben lesz?
Nem tehetek róla, ezen haloványan elmosolyodtam. Azért,
mert Eden ott állt előttem a maga hús-vér valójában, és olyan
átkozottul gyönyörű volt, hogy szinte meghasadt tőle a szívem.
– Igen, tudom – válaszoltam. Nagyjából el is hittem. Átöleltem,
hogy szenvedélyesen megcsókoljam, és belefeledkezzem édes
ízébe. – Az én Hajnalkám – szakadtam el tőle, hogy levegőt
vegyek, aztán megpusziltam a nyakát, és úgy tettem, mintha
morognék még egy kicsit. Nevetve fickándozott.
– Csak óvatosan, különben megint a Gyógyító Ágyban fogunk
kikötni! – kacagott.
– Nagyjából ez a szándékom.
Egy darabig még csókolóztunk és nevetgéltünk, amitől
megnyugodtam.
– Jobb, ha indulunk – sóhajtott fel Eden.
– Igen – csókoltam végig a nyakát, aztán belefúrtam az
arcomat. Rengeteget szexeltünk az elmúlt négy napban, de
boldogan visszatértem volna abba az ágyba.
Végül sikerült kibontakoznunk egymásból. Eden kiment a
fürdőszobába, amíg gyorsan felhúztam a másik huzatot az
ágyneműnkre. A közös ágyunkban. Olyan boldogságot hozott ez
a fogalom, hogy szinte beleszédültem.
Megfogtam két kisebb festményt a műteremben a kiskamasz
Edenről, és kraftpapírba csomagoltam, aztán celluxszal
leragasztottam. Eden a folyosón várt. Rámosolyogtam és kézen
fogtam.
– Készen állsz?
– Ühüm – kapta fel a táskáját a pultról.
Becsuktam magunk mögött az ajtót, és lementünk a lifttel a
társasház előcsarnokába. Nem szeretek liftezni. Nem szeretem
a szűk helyeket. Acadia után már nem. De haza akartam vinni
Edent, hogy összepakoljuk a holmijait, és elkezdhessünk a közös
életünket.
Eden rám mosolygott, amikor kiléptünk az utcára.
És egyszer csak elszabadult a pokol.
Kapkodtam a fejemet a felénk tóduló, hatalmas tömegre, és
gyorsan magamhoz szorítottam Edent. Hátratántorodva
elejtettem a festményeket.
– Itt vannak! – kiabálta valaki.
– Eden Everson!
– Miért nem értesítette a rendőrséget? Tényleg Acadiában
tartózkodott a tömeges öngyilkosság idején?
– El innen! – ordítottam gondolkodás nélkül. Két férfi
előretolakodott, és összetaposta a festményeket. Mintha minden
vörösbe borult volna a dühömtől, és lüktetett bennem a pánik.
Már lendítettem az öklömet.
– Calder Raynes! Zivatar! – rikkantotta egy újabb hang. – Igaz,
hogy ön is Acadiából jött? Hogyan jutott ki? Valóban Eden van
az összes képén?
Keresztülfurakodtam az embertömegen. Alig értettem, mit
kiabálnak. Közben Eden vállát szorítottam, és behúztuk a
nyakunkat. Az egyik karomat magam elé nyújtva mindenkit
félretoltam az útból, aki nem moccant meg magától. A kiabálás
tovább folytatódott. Ezerrel zakatolt a szívem, és szétáradt
bennem az adrenalin.
– Kurvára tartsák tőle távol magukat! – ordítottam rá egy
pasasra, aki megpróbálta ráncigálni Eden karját. Miután nem
volt hajlandó levenni róla a kezét, egy pillanatra elengedtem
Edent, és odamentem behúzni neki egyet. Vér fröccsent a
levegőbe. Felkiáltottam, aztán belerúgtam, amikor a földre
esett. Hallottam, hogy Eden sikít, de mintha elhomályosult
volna körülöttem a világ, a hangok pedig távolinak tűntek.
Éreztem, hogy valami elpattan bennem. Hirtelen megint
lendült az öklöm, és mintha fájdalom nyilallt volna a
bütykeimbe, de nem érdekelt. Eden sikít. Véres a ruhája.
Elvonszolják tőlem. Eden sikít. Nem mehetek oda hozzá. Nem
tudom megvédeni. Eden sikít. Véres a ruhája. Elvonszolják tőlem.
Eden sikít. Nem mehetek oda hozzá. Nem tudom megvédeni.
Mire feleszméltem, a tömeg visszakozott, én pedig Eden fölé
görnyedtem a járdán, és levegőért kapkodtam. Riadtan
körülnéztem, hogy felmérjem a maradék veszélyt. Néhány
véres arcú férfit láttam, kettő a földön feküdt elterülve. Talpra
ugorva Edent is magammal húztam, szorosan magamhoz
öleltem, és ide-oda kapkodtam a fejemet. Miközben próbáltam
lehiggadni, rájöttem, hogy szavak hagyják el a számat.
– Soha többé, soha többé, soha többé – mondogattam.
– Calder! Calder? – hallottam Eden hangját. Azt a lágy, angyali
hangot. Felnyögve lefelé pillantottam, és teljesen kitisztult a
látásom. Eden halkan sírdogált a karjaimban. Behúzódtam vele
egy parkoló autó mögé, ahol alaposan végigtapogattam, és
felemeltem a fejét, hogy az arcát fürkészve ellenőrizzem, nem
esett-e baja.
– Jól vagyok, Calder – bökte ki. – Jól vagyok. Komolyan,
tényleg – bólogatott, és olyan óvatosan nyúlt felém, mintha egy
vadállatot akarna megszelídíteni. – Jól vagyok. Megvédtél. Jól
vagyok.
Ennek hallatán mintha egy kicsit lelassult volna a pulzusom.
Láttam, hogy tényleg jól van. Megint magamhoz szorítottam,
hogy a testének melegétől megnyugodjak. A karomban tartom,
tehát az enyém. Tudatosult bennem, hogy a tömeg – akik
valójában újságírók – néhány járókelővel együtt szótlanul
bámul engem, néhányan pedig kamerát szegeznek ránk. Biztos
úgy néztem ki, mint egy eszeveszett vadállat.
Újabb reszketős sóhaj után hallottam, hogy megáll mögöttem
egy kocsi.
– Calder, Eden, szálljatok be!
 Megfordultam, és felismertem a lányt, aki elkísérte Edent a
galériába a múlt héten. Molly volt az, az unokatestvére.
Nekinyomtam Edent az autónak, amelyiknél fedezékbe
vonultunk, és az elejét megkerülve, sietve hátrapillantottam a
továbbra is mozdulatlan tömegre.
Kinyitottam Molly kocsijának az ajtaját, és szó szerint
betuszkoltam hátra Edent, aztán bepattantam mellé. Gyorsan
elhajtottunk. Az ablakból láttam, hogy minden elszürkült
körülöttünk, mert zivatarfelhők gyülekeztek az égen.
Magamhoz húztam Edent a hátsó ülésen, és igyekeztem
összeszedni magamat. Lassan beszívtam és kifújtam a levegőt, a
kezemmel pedig átfogtam Eden csuklóját, hogy érezzem a
megnyugtató pulzusát.
 Tizedik fejezet
•

CALDER

Megálltunk Eden anyukájának háza előtt, és kiszálltunk a

kocsiból.
Egész úton csendben voltunk. Molly aggódó arccal nézegetett
hátra ránk a visszapillantóból. Eden pedig csak hagyta, hogy
átöleljem, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Pontosan tudta,
mire van szükségem.
Nem voltam biztos benne, de Molly mintha kitérőt tett volna.
Biztos azért, hogy legyen időnk lehiggadni. Véres volt az öklöm,
és úgy éreztem, sokkot kaptam.
Miután kiszálltunk, Edennel szorosan összekapaszkodva
sétáltunk oda a házhoz. Körülnéztünk, hogy nem követnek-e az
újságírók. Mégis hogy a fenébe tudhattak rólunk?
Eden anyukája kiszaladt, még mielőtt az ajtóhoz értünk
volna.
– Jaj, istenem! Tele vannak veletek a hírek. Gyertek csak,
gyertek be! Olyan jó, hogy pont akkor küldtem el értetek
Mollyt…
Gyorsan beterelt minket, és a válla fölött hátranézett, amikor
becsukta az ajtót.
– Carolyn, szükség lenne az elsősegélydobozra Calder keze
miatt – szólalt meg Molly.
Carolyn az arcához kapott, amikor meglátta a véres és
összezúzott kezemet.
– Úristen, jézusom! Persze, hozom.
Előtte még odalépett Edenhez, és kétszer is végigmérte,
mielőtt megszorította a vállát, és kisietett a nappaliból.
Edennel lerogytunk a kanapéra, én pedig az ölembe raktam a
tenyeremet, hogy ne vérezzem össze a szép bútort.
 Molly mintha jeges teáról beszélt volna, aztán ő is eltűnt.
Edenhez fordultam.
– Annyira sajnálom! – érintettem a homlokomat az övéhez, és
lassan megráztam a fejemet. – Egy pillanatra olyan volt, mintha
visszakerültünk volna oda. Kiakadtam. Basszus, ne haragudj!
– Megértelek – fogta meg az arcomat. – Amúgy tényleg
olyanok voltak, mint a keselyűk. Szó szerint ránk támadtak.
Mélyet sóhajtottam.
– Attól még félek megnézni a felvételt. Biztos úgy néztem ki,
mint aki megkattant.
– Nem fogjuk megnézni – jelentette ki bujkáló mosollyal.
Gyengéden megcsókolt, Molly pedig pont akkor tért vissza egy
tálcával, amin jeges teával töltött poharak sorakoztak.
Elvettem, amelyiket felém nyújtotta, és mohón megittam.
Eden is belekortyolt az övébe, miközben Molly letette a tálcát a
dohányzóasztalra, aztán leült a velünk szemközti fotelba.
– Mégis ki a fene szólt rólatok az újságíróknak? – kérdezte
elkerekedett szemmel.
Edenre pillantva megráztam a fejemet.
– Nem tudom – válaszoltam. – Madison?
Eden az ajkára harapva rázta a fejét.
– Lehet, de igazából nem hiszem. Ma reggel beszéltem vele, és
őszintének tűnt, amikor azt mondta, hogy nem tenne ilyet.
Bólintottam. Én sem gondoltam, hogy Madison csinálta.
Mindig is megbízhattam benne. Az emberek viszont képesek
tőlük szokatlan dolgokra, ha fájdalmat okoznak nekik. Én pedig
fájdalmat okoztam neki.
– Honnan tudtad, hogy értünk kell jönnöd? – kérdeztem
Mollytól.
– Nem tudtam. Carolyn küldött – nézett a szemembe. –
Esküszöm, csak csinálni akartam egy szelfit Edennel, hogy lássa,
életben van, aztán eljöttem volna. Egy kicsit be volt kattanva az
elmúlt négy napban, szinte mintha megint elrabolták volna
Edent vagy ilyesmi – folytatta halkabban. – Igyekeztem
észérvekkel meggyőzni.
A végén felvonta a szemöldökét, mintha nem tudná, sikerrel
járt-e. Francba! Nem tehetek róla, de eszembe jutott, hogy mi
van, ha Carolyn szólt a rendőrségnek. Rögtön bűntudatom
támadt a feltételezés miatt. Edennel nem tenne ilyet az
anyukája.
Molly belekortyolt a teájába, aztán letette a poharat az
asztalra.
– Ami pedig az újságírókat illeti, száz emberből bárki
szólhatott nekik. Az a parti… Megkértük a vendégeket, hogy ne
mondjanak semmit, de a pultos is eleget hallott ahhoz, hogy
összeálljon neki a kép. Ki tudja? Nem nagyon rejtőzködtünk.
Most, hogy így belegondolok, meglepő, hogy ilyen sokára
jelentek meg az ajtó előtt.
Én pedig azon lepődtem meg, hogy kuncogni kezdtem.
Mollynak igaza volt. Azt hiszem, kedvelem Eden
unokatestvérét.
Eden az ajkát harapdálva rámosolygott Mollyra.
– Igazad van. De számít egyáltalán? – nézett fel rám. – Csak
jobb lett volna, ha rajtunk múlik, mikor történik.
– Rendben van ez így – feleltem halkan. – Lehet, hogy így lesz
a legjobb. Akkor most már felveheted a nevedet, meg minden.
Igyekeztem nem foglalkozni a saját félelmeimmel. Semmit
sem tehettem azon kívül, hogy vártam a fejleményeket. Megint
leeresztettem a combomra a véres kezemet, és még mindig egy
kicsit sokkos állapotban voltam.
Carolyn odasietett hozzánk az elsősegélydobozzal, miközben
kérdő pillantást vetett Edenre. Eden bólintott, elvette tőle a
dobozt, aztán letérdelt elém. Csípett az alkohol, amivel
lefertőtlenítette a sebeket – ettől zökkentem vissza a jelenbe.
Amíg Eden kötést rakott a kezemre, Carolyn elmesélte, hogy az
előbb beszélt az egyik nyomozóval, aki Eden ügyét vizsgálta, és
már úton van a rendőrség. Ők telefonáltak először, amikor
meglátták a felvételt a tévében.
– Úgy tűnik majd, hogy rosszat csináltunk? – kérdezte Eden a
válla fölött hátranézve.
Az anyukája a fejét rázta.
– A nyomozó szerintem megértette, hogy miért volt
szükségünk időre. Abból, ahogy az újságírók rátok támadtak,
látszik is, hogy jó okunk volt egy darabig megtartani
magunknak a dolgot – meredt rám a homlokát ráncolva. Azok
után, amit Molly mondott, nem hibáztattam érte. Négy napra
elvettem tőle Edent, pedig megígértem, hogy a randi után
rögtön visszahozom, aztán pedig kijött belőlem az állat, és
megvertem azokat, akik veszélyt jelentettek a számunkra.
Legalábbis én úgy éreztem, hogy veszélyt jelentettek.
Visszagondolva alig emlékeztem valamire azon kívül, hogy
olyan volt, mintha kockán forogna Eden biztonsága. Az
anyukája most biztos azt hiszi, hogy flúgos vagyok, hiába
sikerült jó benyomást tennem rá a kerti partin.
– Bocsánatot kérek… mindenért – mormoltam Carolynra
nézve.
– Tudom – rázta a fejét a homlokát ráncolva. – Látom rajtad,
hogy tényleg sajnálod. És én is sajnálom, hogy ez történt
veletek. Bárcsak hamarabb hazahoztad volna Edent!
Egy pillanatra látszott az arcán, hogy engem vádol, amitől
még inkább bűntudatom támadt. De hát annyira szükségünk
volt Edennel az együtt töltött időre! Hogy magyarázhattam
volna el ezt pont az anyukájának? Carolyn mély lélegzetet vett,
és elfordult tőlem.
– Jó hír, hogy ideküldenek néhány rendőrt, hogy senki se
zavarjon minket, és ne jussanak a tudtunkon kívül az ajtóig. Itt,
velem biztonságban vagy, Eden.
Biztos mindkettőnkre értette, de csak Edenre nézett.
Kissé összevontam a szemöldökömet. Másra sem vágytam,
mint hazavinni Edent, és elkezdeni a közös életünket. Azt
akartam, hogy az enyém legyen, én védelmezhessem, és
bebizonyíthassam, hogy méltó vagyok erre.
– Eden, csinálok neked mogyoróvajas-pillecukros szendvicset
– jelentette be mosolyogva. – Mindig is az volt a kedvenced, és
szerintem most éppen rád férne. Persze kenyérhéj nélkül – szólt
hátra a válla fölött, és már úton is volt kifelé.
Molly megrázta a fejét, miközben odakapott a kezével, mintha
hirtelen megfájdult volna. Eden pedig értetlen arcot vágott.
Hozzám hasonlóan nyilván fogalma sem volt róla, milyen az a
mogyoróvajas-pillecukros szendvics.
Csengettek, aztán a következő öt óra rendőrségi
meghallgatással telt. Eden és én is elmondtuk a történetünket –
külön és együtt is újra meg újra, mígnem szinte teljesen
érzelemmentesen tudtam róla beszélni. Ki-be járkáltak az
emberek, hol civilben, hol egyenruhában. Mindegyikük
ugyanolyan hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatott minket.
Eleinte féltem és aggódtam, de idővel el tudtam lazulni egy
kicsit.
A rendőröket megdöbbentették az árvíz napján történtek,
főleg Clive Richter szerepe az egészben: az is, hogy visszavitt
minket Acadiába, és az is, hogy ott állt, aztán meg lábon lőtt,
amikor Hector megkínzott minket, és megpróbált megölni.
Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz vele. Hiába fogadták
szörnyülködő együttérzéssel a történteket, mégis összeszorult a
gyomrom a gondolattól, hogy Clive most már tudni fogja, hogy
életben vagyunk. Már ha eddig nem értesült róla a hírekből.
Amikor csak tudtam, Edenen tartottam a szememet. Folyton
felé pillantottam, amikor valamiért el kellett fordulnia tőlem.
Figyeltem, amíg egy fiatalabb nyomozóval beszélt, akivel
mintha jól ellett volna: néha még fel is nevetett halkan,
miközben a férfi jegyzetelt. Belém nyilallt a féltékenység,
úgyhogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem
normális reakció tőlem. Most már kint vagyunk a nagy
társadalomban, a nagyvilágban. Sok pasas lesz majd, aki Edenre
néz, és próbálja őt megnevettetni. Nem kell örülnöm ennek,
ugyanakkor a féltékeny marha szerepét sem kell magamra
vennem.
Amikor megérkeztek a rendőrök, felhívtam Xandert. Két óra
múlva becsöngetett, és őt is elkezdték kihallgatni.
Nem voltam felkészülve erre a napra, de a szorongás mellett
megkönnyebbülést is éreztem. Már nem lebegett a fejünk felett
ez az egész. És mintha senki sem forszírozta volna a témát, hogy
miért nem értesítettük hamarabb őket. Lehet, hogy most már
nevem is lesz. Valaki biztos tudja, ki vagyok. Talán engem is
évekig hiányolt valaki, mint Edent az anyukája? Fojtogatott a
bűntudat, hogy előbb is feloldozhattam volna a szenvedés alól.
De hát egyszerűen nem álltam rá készen.
Már naplemente volt, amikor elköszöntünk Xandertől, és a
rendőrök is elkezdték összeszedni a holmijaikat. Eden mögém
állva fölém hajolt, átölelte a vállamat, aztán belecsókolt a
nyakamba.
– Túl vagyunk rajta, Tejkaramella – suttogta. Tejkaramella!
Mikor is hívott így utoljára? Behunyt szemmel adtam át
magamat a testi-lelki közelségének. Az ereje és a kitartása
egykor bátorított, most pedig enyhülést adott. Megcsináltuk!
Együtt. Nem biztos, hogy egyedül képes lettem volna
végigcsinálni ezt a napot, de együtt sikerült.
– Igen, túl – mosolyogtam hátra.
– Most pedig csinálok neked vacsorát, aztán becsempészlek a
kis rózsaszín franciaágyamba – suttogta a fülembe. – Anya a
vendégszobát készítette elő neked, de majd megoldjuk.
Megpuszilta a fülemet, én pedig kuncogtam rajta.
Körülnéztem, hogy Carolyn merre lehet. Biztos éppen
kikísérte a rendőröket.
– Mit gondol az anyukád, hogy mit csináltunk négy napig? –
suttogtam.
– Szerintem igyekszik bele sem gondolni – állt elém Eden. –
Lényegében letagadja saját maga előtt, hogy felnőtt nő vagyok.
Csak kislányként tud rám tekinteni – ráncolta a homlokát. –
Próbálom ezt tiszteletben tartani, de semmiképp sem
hagyhatom, hogy egy fedél alatt, de külön ágyban töltsük az
éjszakát – ült le az ölembe.
Mosolyogva szájon csókoltam, miközben nyugodt öröm áradt
szét bennem. Ez így nem a legtökéletesebb, de legalább együtt
vagyunk. Biztonságban.
Valaki megköszörülte a torkát. Felnézve Carolynt pillantottam
meg az ajtóban. Rámosolyogtunk Edennel, aki odament hozzá
és átölelte.
– Olyan ügyes voltál! – mondta Carolyn, miután Eden
kibontakozott az ölelésből. Aztán bejött a nappaliba, és leült
velem szemben a fotelbe. – Most ez a borzadály is benne lesz a
hírekben, mint amikor Acadiát mutatták… és mint azután, ami
az apáddal történt…
Carolynnak elfúlt a hangja, és elkomorult az arca, de egy mély
sóhajjal folytatta.
– Folyton csörögni fog a telefon, és a nyomotokban lesznek,
amikor kiléptek a házból – nézett egyikünkről a másikra. – Fel
kell rá készülnünk. Idővel vége lesz, de eltart majd egy darabig.
Ezt így el tudjátok fogadni?
Előrehajoltam, hogy a térdemre könyökölve beletúrjak a
hajamba.
– Nem, nem tudom elfogadni – egyenesedtem fel. – De nincs
más választásom. Megpróbáljuk a lehető legjobban kezelni.
Eden bólintott, és a fotel mellé állva megfogta a kezemet.
Megszorítottam, aztán háromszor megszorítottam anélkül, hogy
belegondoltam volna. Hirtelen olyan békesség öntötte el a
szívemet, amit nem is tudtam volna szavakba önteni.
– Igen – mondta halkan Eden rám nézve. – Igyekszünk a
lehető legjobban kezelni. Anya, nem akarjuk megnézni az
összes bejátszást a tévéből, de lehetne, hogy lássuk azt, ami
Clive Richterről szól, és megtudjuk, ha előkerül valaki Calder
múltjából?
Carolyn futó pillantást vetett rám, aztán bólintott.
– Persze. Majd én gondoskodom erről. Akkor ez most
tévémentes övezet lesz, és meghúzzuk magunkat a következő
hetekben, amíg véget ér az őrület.
A tervben megegyezve mindannyian kimentünk a konyhába.
Eden ragaszkodott hozzá, hogy az ablak melletti asztalnál üljek,
amíg főz nekem. Hihetetlen, de mintha még jobban
beleszerettem volna, miközben néztem, ahogy a konyhában
sürgölődik. Még sohasem volt részem abban a kegyben, hogy
lássam Edent olyan hétköznapi dolgot csinálni, mint a
tésztafőzés vagy a salátakészítés. Szinte varázslatosnak
éreztem, másnak akármilyen nevetséges is ez. Figyeltem, ahogy
Carolynnal és Mollyval beszélget, nevetgél, és hallgatja, amit
mondanak neki. Elképesztő jóság és kedvesség sugárzott belőle.
Biztos Hector is ezt látta meg benne olyan sok évvel ezelőtt.
Tényleg a saját beteg elképzelései szerint használta ki, de
amikor felfigyelt rá, nem tévedett. Ez a fény vonzott Edenhez
mindkettőnket. Én viszont megesküdtem rá, hogy ha rajtam
múlik, akkor csak még szebben fog ragyogni, és sohasem fogom
úgy tompítani, ahogy Hector tette.
Eden rám mosolygott, én pedig viszonoztam. Amióta
kijutottam Acadiából, rájöttem, hogy csak nagyon kevés
emberben van meg az a természetes finomság, ami belőle árad.
Mégis hogyan tudta megőrizni ezt a kisugárzást ez a lány, az én
Hajnalkám? Azok után, amiken keresztülment? Hogy volt képes
a lélekölő megrázkódtatások ellenére is megtartani ezt a
tulajdonságot? Néha úgy éreztem, hogy legszívesebben
levetném magam a lábai elé. Minden tekintetben hihetetlenül
szép teremtés. Még mindig. Ennyi idő után és ennyi minden
ellenére is. Ráadásul már nemcsak finomság áradt belőle,
hanem az a fajta csendes erő is, ami mindig ott rejtőzött benne.
Leültünk vacsorázni. Eden szerelmes tekintettel figyelte,
ahogy megeszem a főztjét. Mintha még fényesebben ragyogott
volna az örömtől, így hát kétszer is repetáztam, pedig már a
második adag után jóllaktam.
Később kilopóztam a vendégszobából, hogy átmenjek
Edenhez, és bemásztam mellé a kis rózsaszín franciaágyba.
Magamhoz húztam, mire a keze rögtön az alsónadrágomba
tévedt. Elakadt a lélegzetem, rögtön izgalomba jöttem. De
amikor fölé kerekedtem, úgy megnyikordult az ágy, hogy kővé
dermedtem. Ha olyan erővel teszem magamévá, ahogy a testem
követeli, felriad rá az egész környék. Kénytelen voltam
eltűnődni rajta, nem Carolyn cserélte-e ki ilyenre a matracot,
amíg mi fogat mostunk.
Eden tágra nyílt szemmel nézett rám a félhomályban.
Látszott az arcán, hogy mindjárt elneveti magát, csak rögtön
a szája elé kapta a kezét, hogy ne csapjon zajt. Én is
levigyorogtam rá, és visszatartottam a nevetést.
Miután összeszedtük magunkat, leköltöztünk a padlóra.
– Mindig sunnyognunk kell – mormoltam az ajkára.
 – Ez most más – suttogta vissza.
– Tudom.
De attól még nem tetszett a helyzet.
A szobája padlójára terített pléden szeretkeztünk, mint két
rejtőzködő tini. Ugyan csendben kellett lennünk, és nem a saját
ágyunkban voltunk, ahogy szerettem volna, de legalább együtt
voltunk, ami pont elég. Megfogta az arcomat, és szerelmesen a
szemembe nézett, amikor egybeforrt a testünk. Megint
megtaláltam azt a mély nyugalmat, amit mindig éreztem, ha
eggyé váltam Edennel.
Együtt jutottunk el a csúcsra, és belesóhajtottunk egymás
szájába, hogy ne csapjunk zajt. Utána a nyakába fúrtam az
arcomat, ő pedig a hátamat markolászta. Boldogan
felsóhajtottam.
Egy darabig így feküdtünk: én hozzábújtam, ő meg a bőrömet
simogatta.
– Annyira szerettem volna azt a kisbabát! – szólalt meg
nemsokára.
Csak sejtettem, hogy valahányszor benne élvezek el, valahol a
lelke mélyén tudja, hogy soha többé nem ejthetem teherbe.
Összeszorult a szívem, és rátámaszkodtam arra a karomra,
amelyikkel éppen nem öleltem. Szomorú volt. Lehajoltam, hogy
megcsókoljam a homlokát.
– Tudom. Én is – feleltem halkan.
– Azt hiszem, belenyugodtam, hogy nem lehet már több –
mondta, aztán elhallgatott. Csendben vártam, hogy folytassa. –
Arra gondoltam, hogy szinte már helyénvaló, hogy csakis a te
kisbabádat hordhattam a szívem alatt, még akkor is, ha nem
tarthattam meg. Most viszont, miután visszakaptalak, olyan,
mintha megint meggyászolnám az egészet.
– Megértelek – simogattam meg a haját. – Bármit megtennék,
hogy változtassak ezen, Hajnalka – csókoltam meg. – És
mondtam már, hogy lehetnek gyerekeink, ha szeretnéd.
Valahogy biztos. Majd örökbe fogadunk. Úgy lesz, ahogy
szeretnéd. Bármit megteszek, hogy megadjam neked, amit
szeretnél.
 – Tudom – szipogta.
Egy darabig még így ölelkeztünk. A szekrényajtót bámulva
azon töprengtem, mi minden van odabent.
– Mesélj arról, hogy mit kerestél Hectorral kapcsolatban –
kértem Edent, aki hozzám bújt, én pedig beleszimatoltam a
hajába, és közelebb húztam magamhoz.
– Azért kezdtem el keresgélni, mert eszembe jutott, hogy ki is
tudhatna nálam, vagyis nálunk többet arról a vallásról, amiről
már kiderült, hogy ő találta ki – kezdett bele némi szünet után. –
A hírekben mindig olyan zavarodottan beszéltek róla, pedig én
minden kérdésükre tudtam a választ. Ezért kötelességemnek
éreztem, hogy utánanézzek néhány dolognak, érted?
Eden szinte izgatottan beszélt erről, és egy kicsit megdermedt,
mintha elgondolkodott volna valamin.
Én csak hallgattam, miközben a bársonyos karját simogattam.
– Beszéltél erről ma a rendőröknek?
– Nem, mert csak keresgéltem – rázta a fejét. – Még nem
találtam róla semmit, de lehet, hogy ha folytatom, akkor
találtam volna.
– Például mit?
– Például azt, hogy ki volt valójában, és honnan jött.
– Hol keresgéltél?
Felemelte a fejét, hogy rám tudjon nézni. Tágra nyílt a szeme,
mint mindig, amikor egy téma felkeltette az érdeklődését. Úgy
szeretlek, Hajnalka!
– Hát, minél jobban megnéztem a Szent Könyvet, a
szertartásokat, Acadia működését és a dolgok nevét, az
internetről rájöttem, hogy sok minden az ókori görög
társadalomból, vallásból és mítoszokból származik. Szinte
teljesen összeállt a kép – számolt be róla lelkesen. – Nem
minden stimmel, de a nagy része igen.
– És még?
– Hát a neve… amiről most már tudjuk, hogy nem az igazi
neve volt. Nem furcsa, hogy egy szőke, kék szemű férfit
Hectornak hívnak?
– Nem tudom. Lehet.
 Ismertem egy pár Hector nevű srácot az építkezésről, ahol
Xanderrel dolgoztunk. Mindig összerezzentem, valahányszor
neki kiabáltak.
– Meg a fiai: Jason, Phineus, Simon és Myles – sorolta Eden, de
elfúlt a hangja az utolsónál, és megint lehajtotta a fejét a
mellkasomra. Még szorosabban magamhoz húztam. Még
mindig gyászolta azokat az ártatlan kisfiúkat, akiket sokkal
jobban ismert nálam. Megszerette őket.
– Mi van a nevükkel? – suttogtam, aztán megpusziltam a fejét.
– Az összes a görög történelemből vagy mítoszokból
származik. Az egyik egy isten, a másik egy hős, a harmadik egy
tengerszellem… a negyedik nem jut eszembe. Pedig itt van a
nyelvem hegyén.
Ezen egy pillanatra eltöprengtem.
– Jó, de mit jelent mindez? Hogy Hector valamiért odavolt a
görög mitológiáért? Annyira, hogy csinált belőle egy saját
vallást? Vagy az ihlette meg?
– Nem tudom. De szerintem Indianában kezdődött az egész.
– Miért pont ott? – ráncoltam a homlokomat.
– Mert szerintem odavitt, miután elrabolt a szüleimtől. Két
évig ott tartott valahol, mielőtt megérkeztem Acadiába. Van egy
villanásnyi emlékem, hogy felébredek egy pillanatra egy
kocsiban, és látok egy táblát „Crossroads of America” felirattal.
Erre mindig is emlékeztem, csak fogalmam sem volt, hogy mit
jelent. Rákerestem… azaz rágugliztam – bólintott, mintha
nyugtázná, hogy egy új kifejezést használt. Elmosolyodtam
rajta. – És ez az „Üdvözöljük Indianában” táblán szerepel. Nem
sokkal utána megérkeztünk abba a házba, ahol a következő két
évben vele voltam. Ezen a ponton megint elhalványul az emlék.
Éreztem, hogy meghűlt a vér az ereimben.
– Mit csinált ott veled? – kérdeztem.
– Semmi olyat – rázta a fejét Eden. – Sokat olvastatta velem a
Szent Könyvet. Állandóan a szerepemről beszélt nekem. Elég
ködös az egész. Közben gyászoltam a szüleimet. Azt hittem,
meghaltak. Folyton egyedül voltam. Nem mehettem ki túl
gyakran. Csak homályosan rémlik.
 – Átmosta az agyadat.
Eden mintha eltöprengett volna ezen.
– Lehet.
– De nem sikerült valami jól, erős Hajnalkám.
– Hát nem. De bizonyos tekintetben mégis. Nem emlékszem
túl sokra…
– Miből gondolod, hogy Indianában kezdődött? Acadia már
akkor is megvolt. Miért vitt volna oda, ahol lakott?
– Nem tudom – vont vállat. – Lehet, hogy ott tudott a
legnagyobb biztonságban, és oda tudott vinni Acadián kívül.
Talán volt még valami elrendeznivalója. Ki tudja?
– Fontolgattad, hogy odamész, igaz?
– Ha találtam volna még valamit, akkor igen, meggondolom –
felelte Eden, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Azért
félelmetesnek tűnt a dolog. Hogy jutottam volna oda? –
sóhajtott. – Egyhamar biztos nem. Inkább csak arról volt szó,
hogy előttem állt üresen az egész élet, és valamivel meg
akartam tölteni.
A bőrömön éreztem, ahogy Eden kifújja a levegőt.
Összeszorult a szívem a gondolattól. Nekem is gyakran
eszembe jutott ez. Átkozottul hosszúnak tűnik ez az élet.
– Hajnalka – mormoltam, és nyomtam egy puszit a feje
búbjára. – Megtaláltad a túlélés módját, életben maradtál.
Nagyon büszke vagyok rád. De most már elengedhetjük az
egészet. Semmi szükség rá, hogy benne dagonyázzunk. Hector
meghalt. A rendőrök tudják az én sztorimat és a tiédet is. Most
már az ő kezükben van az egész.
– Ühüm – mormolta nem túl meggyőzően.
Felé fordultam a sötétben.
– Eden, ennek a kutakodásnak már semmi értelme.
– És veled mi lesz? Azzal, hogy megtudd, ki vagy?
– Annak talán semmi köze ehhez. Amíg mi itt fekszünk,
emberek milliói hallják a történetünket, és rólam is tudni
fognak. Egyszer valaki nyilván bejelentette az eltűnésemet.
Valaki biztos felismer.
– Igen – suttogta Eden.
 – Igen, úgyhogy csak várunk, és majd kiderül. Kivárjuk, hogy
megtudjuk, ki vagyok.
Eden rám nézett a holdfényes szobában.
– Azt már tudjuk, hogy ki vagy. Azt várjuk, hogy kiderüljön,
honnan jöttél. Messze nem ugyanaz.
Igaza volt. Lehet, hogy nem tudom, honnan jöttem, de azt már
igen, hogy ki vagyok. Még ha titokban marad a
személyazonosságom, akkor is tudom, ki vagyok. Eden párja.
– Szeretlek – húztam magamhoz.
– Én is szeretlek.
Kiosontunk a fürdőszobába, hogy rendbe szedjük magunkat,
aztán visszafeküdtünk a nyikorgó ágyba, ahol hajnalig öleltük
egymást. Akkor szöktem vissza a saját szobámba.
 Tizenegyedik fejezet
•

EDEN

Gyönyörű, szőke nő töltötte be a képernyőt, mikrofonnal a

kezében.
– Itt Sara Celi, a Fox TV cincinnati tudósítója, élőben Calder
Raynes és Eden Everson háza elől. Friss fejlemények történtek
az Acadia-szekta újra megnyitott ügyének kapcsán, amelynél
százkilencvennyolc ember veszítette életét tragikus
körülmények között, minden idők egyik legnagyobb
tömeggyilkosságában vagy tömeges öngyilkosságában. Tricia,
tiéd a szó, hogy elmondd a többit.
A stúdióban ülő bemondó bemutatta a Fox TV arizonai
tudósítóját, és most egy fiatal, barna hajú nő jelent meg a
képernyőn mikrofonnal a kezében. Kissé fújta a szél a tincseit.
– Itt Michelle Mathis. A Goodwini Rendőr-főkapitányság
épülete előtt állok, ahol Clive Richter felügyelőt, az acadiai
vezetők egyikét letartóztatták kábítószer-kereskedelem és
pénzmosás vádjával. Egykori társa, Michael Owens mentelmi
jogot kapott, és Bard kapitány szerint igen együttműködő volt. A
kapitány azt is elmondta, hogy a Calder Raynestől és Eden
Eversontól kapott információk fényében Clive Richtert most
már Calder Reynes ellen elkövetett gyilkossági kísérlettel is
gyanúsítják. A fejleményekről folyamatosan tájékoztatjuk
önöket.
Egymás mellett ültünk Calderrel a kanapén, ahol kézen fogva
néztük a bejátszást.
– Kapcsold ki! – szólalt meg végül, miután már vagy
századjára ment végig ugyanaz a felvétel.
A képernyő elsötétült, Calder pedig kifürkészhetetlen arccal
meredt egyenesen előre.
 – Jól vagy? – kérdezte tompán.
Bólintottam. Próbáltam rájönni, mit is érzek pontosan. Három
éven át bénító félelem fogott el, amikor Clive Richterre
gondoltam, vagy csak úgy általában a rendőrökre. De most,
miután láttam, hogy bilincsben viszik el, miközben olyan
kicsinek és gyengének tűnik, csakis megkönnyebbülést és
valamiféle diadalt éreztem.
– Te jól vagy? – kérdeztem vissza, és futó pillantást vetettem
Lowe nyomozóra, aki a kanapéval szemközti fotelben ült. Azért
jött el az anyukám házához, hogy elmondja nekünk, nagy
áttörés történt Clive Richter ügyében. Egykori társa a hír
hallatán, hogy életben vagyunk Calderrel, inkább élt a
mentelmi jogával, és előállt mindazokkal a
bűncselekményekkel, amikről tudta, hogy benne volt vagy van
Clive keze.
Calder egy darabig egyenesen előremeredt, aztán alig
láthatóan bólintott, és a combjához dörzsölte a kezét, mielőtt
felállt.
– Hozok egy pohár vizet. Te kérsz?
– Igen, persze – próbáltam megfejteni a gondolatait, de nem
sikerült.
– Nyomozó úr? – biccentett.
– Igen, kérek. Köszönöm, Calder.
Néztem, ahogy Calder kimegy a nappaliból. Eleinte engem is
megrázott, hogy hírek jöttek Clive-ról. Azt viszont csak
sejtettem, hogy Clive láttán Caldernél is felszínre került az
akkor érzett tehetetlenség és harag – még úgy is, hogy az az
ember most már valószínűleg meg fog fizetni a bűneiért,
legalábbis egy részükért. Nem lepett meg, hogy voltak még
törvénytelen dolgai. Hiszen azok, akik szeretik tönkretenni
mások életét, általában boldogan terjesztik a saját nyomorukat
is. Csak reménykedni tudtam benne, lesz elég bizonyíték ahhoz,
hogy az ellenünk elkövetett bűnökért is elítéljék. Majd
meglátjuk.
Lowe nyomozó felé fordulva vettem egy mély lélegzetet.
– Hogy érzed magad? – kérdezte.
 – Azt hiszem, jól vagyok. Csak… furcsa volt újra látni.
– Elhiszem.
Azzal felállt, és leült mellém a kanapéra.
– Figyelj, Eden! A körülményekhez képest tényleg jól bírod –
rázta a fejét. – El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet ez
neked, mégis mennyire tartod magad. Remélem, ezzel most
nem léptem túl a hatáskörömet – kacagott fel. – De sok embert
szoktam látni sokféle helyzetben, és csak azt akarom mondani,
hogy tényleg lenyűgöz a bátorságod.
Hálásan elmosolyodtam.
– Köszönöm, nyo…
Felkaptam a fejemet, ahogy Calder besétált a képbe.
Megfeszült állkapoccsal rakta le a két poharat a
dohányzóasztalra, az egyik ki is loccsant a fa asztallapra.
Felpillantottam rá, mire elkerekedett a szeme, és mintha
elszégyellte volna magát.
– Elnézést, hozok egy szalvétát.
Miután kiment, a nyomozó megszólalt:
– Biztos Caldernek is nehéz. Vigyázzatok egymásra!
– Vigyázni fogunk – sóhajtottam fel. – Ez sokat jelent.
Aztán kikísértem az ajtóhoz, és egy darabig még ott álltam,
miután becsuktam mögötte. Végig akartam gondolni a
helyzetünket, csak még nem tudtam, mit is gondoljak.
Kimentem a konyhába, ahol Calder a pultra támaszkodva állt.
Hátulról átöleltem a derekát.
– Szia! – mondtam neki.
– Szia! – felelte halkan, és szembefordult velem. Átkarolt, én
pedig a mellkasára hajtottam a fejemet.
– Minden rendben lesz – motyogtam.
– Aha… De Clive-nak még a látványa is… – fújt egyet Calder.
– Tudom.
Egy darabig így álltunk, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak.
– Szerinted mit gondolt? – kérdezte Calder. – Amikor
megtudta, hogy életben vagyunk. Mi járhatott a fejében?
Felemeltem a fejemet, és felnéztem rá.
– Egy másodpercre sem akarok belelátni a fejébe. Sejtem,
hogy elég csúnya dolgok járhatnak benne.
A hideg futkosott a hátamon, de Calder arcán látszott, hogy
szívből egyetért velem.
Ezek után még jobban utol akartak érni minket az újságírók.
Egyelőre az volt a legbiztonságosabb és legkézenfekvőbb, ha
anyánál maradunk. Így hát két nappal az érkezésünk után a
rendőrök elvittek minket Calder lakásához, hogy egy kis
táskába bepakolva elhozza, ami egy hosszabb tartózkodáshoz
kell majd neki.
A lépcsőn felérve az egyik rendőr egyszer csak megszólalt:
– Vigyázzatok!
Azzal elővette a pisztolyát. Szétáradt bennem az adrenalin,
Calder pedig gyorsan elém nyújtotta a karját, majd maga mögé
húzott.
A rendőrök elsiettek előttünk, és az egyikük kinyitotta az ajtót
a lábával. Ekkor láttam, hogy mi a baj. Az ajtó már résnyire
nyitva volt. Összeszorult a gyomrom. Tudom, hogy mi
becsuktuk magunk után, Calder pedig kulcsra is zárta, amikor
két napja eljöttünk.
Calder válla fölött leskelődtem, amikor az ajtó kitárult.
Elszörnyedtem a pusztítástól.
Calder elfúló hangon felmordult, miközben a rendőrök
feltartott fegyverrel bementek. Kézen fogva odahúzott az ajtó
mellé, és hallottuk, hogy a rendőrök körbejárják a lakást.
Nagyjából öt perc múlva jöttek ki.
– Készüljetek fel, elég rossz a helyzet odabent.
Calder a kezembe kapaszkodott, és együtt léptünk be az ajtón.
A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne bőgjem el magamat. Az
összes konyhaszekrényt leszaggatták a falról, a gyönyörű padló
pedig úgy nézett ki, mintha légkalapáccsal rontottak volna neki.
A pultot összetörték, a lámpákat pedig leverték. Jaj, istenem!
Miért? Calder a saját kezével csinálta mindet. Ránéztem, és
mintha sokkot kapott volna: kifejezéstelen arcot vágott, de az
állát megfeszítette.
Levettem róla a szememet, aztán elolvastam az egykor
hófehér falra mázolt fekete betűket: TI SÁTÁNISTÁK!
DÖGÖLJETEK MEG, ACADIAI GONOSZAK! ITT LAKIK AZ
ÖRDÖG.
Rémülten felzokogtam. Calderre kaptam a tekintetemet, és
mielőtt a szemembe nézett volna, mintha elszégyellte volna
magát a felirattól. Hector is gonosznak nevezte. Sátán fattyának.
A lelke mélyén talán elhitte, hogy ez igaz? Ó, Calder!
Calder keresztülvonszolt az amerikai konyha romjain,
egyenesen a műterem felé. Megint felsikoltottam, amikor
megláttam, mi történt ott. Minden egyes festményt szétvertek.
Teljesen megsemmisítették őket. Összeszoruló torokkal néztem
körbe. Ugyanaz a felirat éktelenkedett mindenfelé a műterem
falain is, Calder viszont nem azt figyelte, hanem a tönkretett
alkotásokon akadt meg a szeme. Engem gyomorszájon vágott az
elkeseredés.
– Calder… – suttogtam. – Annyira sajnálom…
Az utolsó szónál elfúlt a hangom.
Calder egy pillanatra maga elé meredt. Összeszorította és
kiengedte az öklét, aztán lepillantott rám, és magához ölelt. Így
álltunk egy darabig. Csak hallgattuk egymás légzését, miközben
folytak a könnyeim.
– Semmi baj – simogatta Calder a hajamat. – Azok a
festmények arról szóltak, hogy mennyire hiányzol. De most már
itt vagy. Nincs szükségem rájuk.
Megráztam a fejemet.
– De a te munkáid voltak! A gyönyörű alkotásaid!
– Festhetek helyettük másikat – válaszolta némi hallgatás
után. – Ráadásul most itt vagy előttem, így minden részlet
tökéletes lesz.
Hiába próbált nyugtatni a szavaival, megijesztett, hogy semmi
érzelem nem volt a hangjában.
A pólójába fúrtam az arcomat, és sírtam még egy kicsit,
miközben magához ölelt.
– Ne haragudj! Nekem kéne most támaszt nyújtanom neked.
Calder felsóhajtott, és szomorúan rám mosolygott.
– Azt csinálod.
Szipogva felnevettem, mert rájöttem, hogy tényleg azt
csinálom, mégpedig szó szerint.
A hálószobához érve hitetlenkedve néztem a további
falfirkákat és a miszlikbe aprított ruhákat. Középen ott állt a
Gyógyulás Ágya, az ágyneműtől megfosztva, több helyen is
felhasított matraccal. Úgy éreztem magam, mintha engem
vágtak volna végig középen. Hányingerem lett, mintha engem
gyaláztak volna meg. Calder úgy szorította a kezemet, hogy
szinte már fájt. Megfeszült az egész teste, aztán kiment a
szobából a két várakozó rendőrhöz.
– Nincs mit összepakolni – jelentette ki, amikor elsétált
előttük.
– Majd megírjuk a feljelentést, amikor visszaérünk Mrs.
Connorhoz – mondta az egyik mögöttünk.
A rendőrök élő korlátként védtek minket az újságíróktól,
amíg kimentünk a ház előtt parkoló járőrkocsihoz. Calder
útközben kifelé bámult az ablakon.
– Ez volt az első saját otthonom – jegyezte meg halkan. – Itt
akartalak biztonságban tudni.
Majdnem meghasadt a szívem. Magam előtt láttam az apró,
kétszobás faházat, ahol felnőtt… aztán a takarót is, a
mosókonyha padlóján, ahová Hector küldte aludni. Sohasem
volt saját lakása, amire büszke lehet, és ahová elvonulhat. Azt
szerette volna, hogy kettőnknek ez legyen az.
Nem találtam szavakat, úgyhogy csak odabújtam mellé az
ülésen.

•••

Csigalassúsággal eltelt két hét. Calder nem beszélt valami sokat

arról, hogy mi történt a lakásával, de láttam rajta, hogy nagyon
megviselte. Nemcsak az, hogy tönkretették az otthonát és a
dolgait, hanem hogy vannak emberek, akik utálnak minket,
amiért egyáltalán ott voltunk Acadiában. Mindketten még
inkább gyanakodva figyeltük az újságírókat, és még jobban
meggondoltuk, hogy kilépjünk-e a házból. Calder a medence
partján töltötte a legtöbb időt, amikor éppen nem velem volt.
Önkéntelenül is eszembe jutott, amikor a főépület ablakán
kinézve láttam a verandán ülő fiú árnyékát. Most nagyobb volt
ugyan a ház, de ő ugyanúgy kereste a helyét – és nem találta.
Ahogy teltek a napok, Calder egyre inkább tűkön ült, hogy
kijusson anyukám házából, ami egy kis ideig biztos
menedéknek tűnt ugyan, de most már kezdtük börtönnek
érezni. Egyszer megpróbáltunk kimenni, amikor senki sem volt
a ház előtt, így azt hittük, hogy nem fognak meglátni minket, ám
amint kiléptünk, kocsiajtók nyíltak az utcán, és kérdéseket
kiabáló újságírók rohantak felénk. Éreztem, hogy Calder
megfeszül mellettem, úgyhogy bevonszoltam a házba.
Xander mindig eljött hozzánk látogatóba, amikor éppen nem
kellett dolgoznia, anya és Molly pedig körülugrált minket, hogy
biztosan jól érezzük magunkat, és legyen mivel töltenünk az
időt.
Anya és Calder szinte versengett a figyelmemért – pláne anya.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy igazságosan osszam
meg közöttük az időmet, de képtelen voltam kétfelé szakadni,
ráadásul mindannyian egy házba voltunk bezárva.
Az újságírók megnehezítették Xander életét, ám nem
vadásztak rá úgy, ahogy ránk. A tripla hírérték, hogy
visszatértem az elrablásom után, hogy az árvíz idején ott
voltunk Calderrel Acadiában és a szerelmi történetünk kihozta
belőlük az állatot.
A rendőrök továbbra is jöttek-mentek. Gyakran beugrottak,
hogy tisztázzanak valamit, vagy olyan információkkal lássanak
el minket, amikről úgy gondolták, hogy örülnénk nekik.
Elmondták például, hogy Clive vagyonát lefoglalták a
pénzmosás vádja miatt. Nem teheti le az óvadékot, így
börtönben marad a tárgyalásig. Valamiért kételkedtem benne,
hogy lenne olyan barátja, aki hajlandó lenne segíteni neki.
Látszott, hogy anyának különösen rokonszenves a fiatal és
jóképű Lowe nyomozó, akivel én is a legszívesebben
beszélgettem. Egyik nap, amikor megint eljött hozzánk, hogy
feltegyen néhány kérdést, anya kijött hozzám a konyhába, ahol
éppen pattogatott kukoricát készítettem, mert filmnézést
terveztünk Calderrel.
– Eden – vett ki egy tálat a szekrényből, és felém nyújtotta. –
Nagyon jóképű ez a Bobby, igaz?
– Bobby?
– Ja, Lowe nyomozó – magyarázta nevetve.
– Ööö… igen, anya.
Erre boldogan elmosolyodott, és a pultnak dőlve felsóhajtott.
– Szerintem tetszel neki – jelentette ki.
Megtorpantam a kukoricás zacskó kibontása közben, és
rámeredtem.
– Van valakim, anya, ha esetleg elfelejtetted volna. Tudod,
Calder. Itt lakik velünk.
Anya feszengve felnevetett.
– Hát persze, sohasem feledkeznék meg Calderről. Hogy is
tudnék? – szorította össze a száját, de aztán ellágyult az arca. –
Csak remélem, látod, milyen vonzónak találnak téged más
férfiak. Azelőtt sohasem élhettél át ilyesmit. Tudom, hogy nem
kéne beleütnöm az orromat, Eden. Tisztában vagyok vele –
pillantott lefelé. – Csak… sohasem adhattam neked tanácsot
fiúügyekben, vagy…
Fájdalmas arcot vágott, de nem mentem oda hozzá.
– Szóval szerintem mindig jó, ha egy nő észreveszi a
lehetőségeket – folytatta, aztán elhallgatott. – Calder nagyon
aranyos srác, és persze nagyon jóképű is, de nem kell
bűntudatot érezned, ha szeretnéd megtudni, milyen egy olyan
férfi mellett, aki nagyobb biztonságot tud nyújtani neked, és aki
nem emlékeztet folyton a szörnyű múltra. Esküszöm, hogy csak
szeretetből mondom ezt.
Akkor én miért nem érzem szeretetteljesnek ezeket a szavakat?
Válaszra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit mondhatnék.
Egyszer csak motoszkálást hallottam a hátam mögött.
Megfordultam, és Calder állt szomorúan az ajtóban.
– Calder… – néztem egyikükről a másikra.
– Kezdődik a film – közölte, azzal kiment a konyhából.
Halálos pillantást vetettem anyára, aki vállat vont, de volt
benne annyi, hogy legalább úgy tűnjön, mintha szégyellné
magát.
– Figyelj! – mondtam Caldernek, amikor odaértem hozzá a
nappali kanapéjára. – Nem akarom mentegetni, de ugye tudod,
hogy anya csak azért akar irányítani engem, mert fél, hogy
megint elveszít?
Jesszusom, tényleg mentegetem! Tehetetlen düh lett úrrá
rajtam, mert haragudtam a helyzetre és saját magamra is. Nem
tudtam, mit csináljak.
– Aha – felelte Calder néhány másodperc múlva. – Ez egy
nehéz időszak. Majd elmúlik.
Bólintottam, de látszott rajta a fájdalom. Ugye, tudja, hogy
mindig is csak őt fogom szeretni? Abban a három évben, amit
Felixnél töltöttem, rá sem néztem senkire. Sohasem érdekelt
senki. Tudnia kell, hogy ő a mindenem. Odabújtam hozzá a
kanapén, és így töltöttem a délutánt. Anyával nem foglalkoztam,
bár fogalmam sem volt, hogy ezzel javítok vagy rontok-e a
helyzeten.
 Tizenkettedik fejezet
•

EDEN

Két nappal később üdén ébredtem kora reggel, pedig nem sokat
aludtam. Aggódtam Calder miatt. Sok időt töltöttünk együtt,
mégis úgy éreztem, hogy távolságot tart tőlem. És az ittlétünk
alatt most először nem jött át a szobámba. Az egész éjjel
tomboló vihar sem járult hozzá a pihenéshez.
Amikor lementem, férfihangot hallottam a konyhában.
Xander ült az asztalnál Mollyval.
– Sziasztok! – mondtam nekik.
– Szia! – állt fel Xander, hogy átöleljen.
– Jó reggelt! – mosolygott rám Molly.
– Mit csinálsz itt ilyen korán? – kérdeztem Xandertől.
Töltöttem magamnak egy kávét a pulton álló kancsóból, aztán
odaültem hozzájuk.
– Megyek dolgozni. Csak benéztem Calderhez. És
reménykedtem benne, hogy már fent leszel, így előtte tudok
beszélni veled.
– Igen, ő még alszik – mosolyogtam, miközben tejszínt
öntöttem a kávémba. – Aggódsz érte?
– Aha. Felhívott tegnap este – újságolta Xander. – Úgy tűnt,
hogy elég rossz passzban van.
Már majdnem a számhoz emeltem a csészét, de megállt a
kezem a levegőben. Megroggyant a vállam a helyzet súlya alatt,
így inkább letettem a kávét.
– Ez olyan nehéz! Sosem gondoltam volna, hogy így fog
alakulni. Nem voltam erre felkészülve, főleg arra nem, hogy
ilyen hamar megtörténik, miután találkozunk Calderrel –
vallottam be, aztán elhallgattam egy pillanatra. – Nem kezeli
valami jól a helyzetet.
 – Nem mondanám, hogy hibáztatom érte – rázta a fejét
Xander. – Megint be van zárva, és haszontalannak érzi magát.
– Mit csináljak? – sóhajtottam.
– Elmehetnétek innen egy időre – bámult ki az ablakon
Xander.
– Jaj, istenem! – vágott közbe Molly. – Carolyn ki fog akadni.
Felnyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat.
– Tudom, hogy ki fog – mondtam végül, amikor felnéztem. –
De osztozkodni sem akar rajtam vele. És még mindig azt hiszi,
hogy tizenkét éves vagyok… vagy hat… vagy néha nem is
tudom, mennyi.
– Aha, tudom – nézett rám együttérzéssel Molly. – Mindketten
nagyon sokáig nélkülöztek téged.
– Igen. Amúgy hol van anya? – érdeklődtem, mert általában
korán szokott kelni.
– Már elment Mariával, a barátnőjével. Ragaszkodtam hozzá,
hogy lépjen ki a házból, és menjen el egy régiségvásárra, ami
csak kétórányira van innen. Maria segített meggyőzni.
Szerintem jót fog neki tenni. Ő is nagyon bezárkózott.
– Köszönöm, hogy ezt javasoltad neki, Molly.
Istenem, mi lenne velem Molly nélkül?
Kedvesen rám mosolygott, és kacsintott egyet.
– Megteszem, ami tőlem telik. Gondoltam, szívesen
maradnátok kettesben Calderrel.
Azzal vigyorogva felállt, én pedig hálásan néztem rá.
– Mennem kell órára. Örülök, hogy találkoztunk, Xander.
Elbúcsúztunk tőle Xanderrel, aki felém fordult, miután Molly
elment.
– És te hogy vagy?
Mélyet sóhajtottam.
– Legszívesebben azt mondanám, hogy csodásan, mert nem is
lehetnék máshogy, miután ti visszatértetek az életembe.
Egyrészt olyan, mintha egy mesében lennék, másrészt viszont
dühít, hogy nem tudok örülni annak, amit ajándékba kaptam.
Látom Calderen, hogy ő is ugyanígy érez – ráncoltam a
homlokomat. – Ez így érthető egyáltalán?
 – Abszolút.
– És ott van anya is. Szeretem, és nagyon szeretnék vele jó
kapcsolatot ápolni, úgyhogy folyton hajtogatom magamban,
hogy ő nem Hector – fintorodtam el. Már attól is megfeszült az
egész testem, hogy valakit Hectorhoz hasonlítok, és kimondom
a nevét. Xander megértően nézett rám. – Tudom, hogy anya
szeret engem. De sikítani tudnék attól, ahogy Calderrel bánik.
Olyan, mintha megint a kutyák között lenne a főépületben.
Elhallgatva ráharaptam az ajkamra, mert még a puszta
emléktől is megfájdult a szívem.
– Azzal viszont talán csak rontanék a helyzeten, ha
ultimátumot adnék anyának, hogy szedje össze magát,
különben odaköltözünk hozzád – fejeztem be kuncogva.
– Hűha – nevetett Xander. – Nálam nincs Gyógyító Ágy. És
őszibarack se – szabadkozott mindkét tenyerét felemelve, aztán
elvigyorodott.
Jólesett kacagni.
– Ezeken még lehet változtatni.
– Ja, és se medence, se rendőri védelem.
– Jaj… szívesen lemondanék a kényelmi szempontokról egy
kis szabadságért.
Az igazat megvallva viszont tudtam, hogy ott nem lenne
garantálva a biztonságunk, ami valószínűleg csak még
feszültebbé tenné Caldert. Marcangolni kezdett az aggodalom. A
tenyerembe fogtam a meleg kávéscsészét.
– Hogy van a barátnőd? – vontam fel a szemöldökömet.
Xander mintha egy kicsit zavarba jött volna, és beletúrt a
hajába.
– Ő jól van – mosolygott rám.
– Igen? – tudakoltam.
– Aha. Amúgy Nikkinek hívják.
– Nikki – ismételtem. Kíváncsi voltam a lányra, aki elrabolta
Xander szívét, ezt a gyönyörű szívet. Szerencsés csajszi. – Mikor
találkozhatunk vele?
– Nemsokára. De majd akkor akarlak bemutatni titeket,
amikor egy kicsit alábbhagy ez az őrület, érted?
 Értettem, és nem hibáztattam érte.
Xander az arcomat fürkészte.
– Marhára örülök, hogy megint az életünk része lettél, Eden –
mondta kissé feszengve, de azért folytatta. – Nehéz volt, tudod?
Bármit megtennék Calderért, és tudom, hogy ő is megtenne
értem bármit, de… évekig nem akartam túl sok mindennel
terhelni. Nekem jobban sikerült a továbblépés, mint neki. Most
viszont, hogy megint benne vagy a csapatban, valahogy… helyre
kerültek a dolgok. Mintha mindannyian megerősödnénk tőle.
Könnyek szöktek a szemembe. Az asztalon átnyúlva
megfogtam a kezét. Én is erősebbnek éreztem magamat.
Mellettem volt az a két ember, akikkel igazán önmagam lehetek.
Hála anyának, most már van egy igazi otthonom, de a szívem
mélyén mindig is Calderhez fogok tartozni, és persze Xanderhez
is.
– Ami meg a durva dolgokat illeti… túlvagyunk mi már ennél
keményebben is – tette hozzá mosolyogva.
– Szerintem ez az évszázad szépítő körülírása – nevettem.
Mindketten felpillantottunk, amikor megjelent Calder.
Fáradtnak tűnt, de gyönyörű volt, mint mindig.
– Szia, tesó!
– Reggelt! – huppant le az asztalhoz Calder rekedten. – Bocsi –
nézett rám bűnbánó tekintettel.
Sejtettem, hogy azért szabadkozik, mert nem jött át a
szobámba, de nem mondtam semmit, csak bólintottam.
Felálltam, hogy kávét töltsek neki, aztán leraktam elé a csészét.
Mielőtt visszaültem volna, nyomtam egy puszit az arcára.
– Igazából mennem kéne – pillantott Xander a faliórára, és
felpattant. – Csak gyorsan be akartam ugrani hozzátok.
– Örülök neki. Majd SMS-ezünk? – kérdezte Calder.
– Aha – mosolygott Xander, és rám kacsintott. Már sokkal
kevésbé gyötörte az aggodalom, mint húsz perccel korábban. –
Amúgy nagy siker volt a Throw Back Thursday. Vagy ezer lájkot
kapott.
– Tényleg jó festmény – vigyorgott Calder büszkén.
– A modell teszi tökéletessé. Istenem, már tízévesen is milyen
jól néztem ki!
Calder kikísérte Xandert. Utánuk kacagtam, aztán Calder
visszajött, és az asztal túloldaláról megfogta a kezemet.
– Ne haragudj! Tegnap este lefeküdtem, amikor azt a filmet
nézted az anyukáddal, és csak ma reggel ébredtem fel.
Megígértem, hogy sohasem fogok külön aludni tőled – rázta a
fejét lefelé nézve. – Csak már annyi minden kavargott a
fejemben, hogy nem bírtam. Az alvás tűnt a legjobb
választásnak.
– Tudom, hogy nehéz – sóhajtottam fel. – De szeretnék
segíteni.
– Tudom, hogy szeretnél – dőlt hátra a széken, és elengedte a
kezemet. – És ez nagyon sokat jelent nekem. Igazából nem is
tudom, tehetünk-e most valamit.
Felálltam és odamentem hozzá, hogy az ölébe üljek,
magamhoz öleljem, és megsimogassam a haját. Megpusziltam a
homlokát.
– Minden rendben lesz – biztattam.
– Mikor?
– Azt nem tudom.
Egy darabig csendben ücsörögtünk.
– Madison tegnap felhívott – szólalt meg Calder.
– Igen? – kérdeztem megdermedve.
– Igen. Azért hívott, hogy elmondja, hogy az asszisztense
szivárogtatta ki a hírt rólad, vagyis rólunk. Megbízott a srácban,
de… mindegy, igazából nem is számít. Ahogy Molly is mondta,
előbb-utóbb úgyis kiderült volna. Csak jobban örültem volna,
ha rajtunk múlik, és mi döntjük el, hogy mikor. Madison rosszul
érzi magát emiatt. Azt kérte, hogy kérjek tőled bocsánatot a
nevében.
Bólintottam, miközben tovább simogattam Calder haját.
– Igazad van. Ami történt, megtörtént. Nem hibáztatom
Madisont.
De legbelül mégis mardosni kezdett a féltékenység már a
puszta gondolatától is. Muszáj volt ezt félretennem.
Calder az enyémhez nyomta a homlokát, amikor csengettek.
 Mindketten az ajtó felé vettük az irányt. Calder kicsit
lemaradt mögöttem, és amikor kinyitottam, Lowe nyomozó állt
ott két másik rendőrrel.
– Jó reggelt, Eden! – mért végig. Csak egy rövid kis köntös volt
rajtam, amit szorosabbra is húztam magamon. Lowe nyomozó
mintha észbe kapott volna, és megköszörülte a torkát.
– Ööö… jöjjön be!
Úgy is tett, Calder pedig mintha meg akarta volna ölni a
tekintetével.
– Elnézést, hogy két egymást követő napon zavarok, de lenne
néhány kérdésem Edenhez Clive-ról.
– Ó! Rendben. Csak hadd öltözzem fel! Mindjárt jövök.
Calder is feljött velem az emeletre.
– Megyek, lezuhanyozom – mondta még mindig feszülten.
– Hé, jól vagy?
Calder megpördült a tengelye körül, és hangosan suttogni
kezdett:
– Utálom, ahogy rád néz az a fazon. Istenem, akár ide is
költözhetne, annyit van itt!
Leengedett vállal oldalra biccentettem a fejemet. Szóra
nyitottam a számat, de ekkor felhallatszott a nyomozó nevetése,
miközben a másik két rendőr csevegett. A lépcső felé
pillantottam, aztán megint Calderre.
– Menj, válaszolj a kérdéseikre! – tette hozzá Calder
kedvesebben, és a fürdőszoba felé fordult.
Sóhajtva indultam a szobámba. Válaszolok a kérdésekre,
aztán kiteszem őket.
Nagyjából egy óra múlva, amikor mindhárman elmentek,
loccsanást hallottam a kinti medencéből. Az ablakon keresztül
láttam, hogy Calder úszni kezdett.
Felmentem, hogy átvegyem a fürdőruhámat. Mire kiértem a
teraszra, Calder már kijött a medencéből, és a kőpult mellett
sorakozó nyugágyak egyikén feküdt. Apró vízcseppek csorogtak
le bársonyos, izmos mellkasáról, a haja pedig nedves tincsekben
az arcába lógott. Istenem, milyen elképesztően gyönyörű! És van
benne valami különösen szép, amikor vizes. Már korábban is
észrevettem, hogy olyan, mintha a víz lenne az eleme, ami
jobban áll neki, mint bárki másnak a földkerekségen.
– Szia, szépfiú. Azt hittem, zuhanyozni mentél.
Végigmérte a bikinibe bújtatott testemet, amitől elpirultam.
Már vagy százszor látott anyaszült meztelenül, minden
lehetséges szögből, mégis volt bennem valamennyi
szégyenérzet. Arra tanítottak, hogy így érezzek, ha „illetlenül”
sokat mutatok magamból.
– Meggondoltam magam.
Az ölébe ülve végighúztam a hüvelykujjamat szép metszésű
járomcsontján, aztán erős és férfias állkapcsán, amit egynapos
borosta borított. Előrehajoltam, hogy szájon csókoljam. Édes íze
volt.
– Mmm, mit ittál?
– Csak kólát – felelte olyan szégyenlősen, mintha valami bűnt
követett volna el. Rámosolyogtam. – Mit akart a nyomozó? –
kérdezte feszülten.
Az arcát fürkésztem, és egyenként megsimogattam a
szemöldökét.
– Csak Clive szerepéről kérdezett a Tanácsban. Hogy mennyit
láttam belőle a főépületben. Egyébként nem kéne utálnod Lowe
nyomozót. Igazából nagyon kedves.
Caldernek megrándult az állkapcsa, de nem tagadta le, hogy
utálja. Vett egy mély lélegzetet, és rám nézett.
– Csak aggódom – találkozott a tekintetünk. – Néha eszembe
jut, hogy talán kíváncsi vagy, vagy kíváncsi leszel, hogy…
– Akkor kérdezz meg! Csupán annyit kell tenned, hogy
megkérdezel.
Calder egy pillanatra olyan sebezhetőnek tűnt.
– Eszedbe jutott valaha is, hogy milyen lehet egy másik
férfival? Akivel tiszta lappal kezdhetnél? Aki többet tudna
nyújtani neked, mint én? Aki jobb nálam?
– Nem. Nincs olyan férfi, aki nálad többet tudna nekem
nyújtani. Nincs olyan, aki jobb nálad – vágtam rá habozás
nélkül.
Erre zavarba jött, és reménykedő félmosoly ült ki az arcára.
Nagyot dobbant tőle a szívem. Felvillant ellőttem annak a
kisfiúnak a képe, akinek tejkaramellát nyomtam a kezébe. Úgy
túlcsordultam az iránta érzett szeretettel és gyengédséggel,
hogy az már fájt.
– Nekem még csak nevem sincs, Eden – komolyodott el. –
Senki sem jelentkezett, aki igényt tartana rám. Be sem
jelentették, hogy eltűntem.
– Jaj, Calder! Hát ezért?
Mostanában olyan csendes volt. Belefeledkezett a
gondolataiba, és kiment a szobából, valahányszor rendőrök
jöttek. Most már tudtam, miért. A hírek, amiket hoztak,
sohasem róla szóltak.
– Biztos van rá magyarázat – válaszoltam.
Vállat vont.
– A rendőrök azt mondták, segítenek nektek Xanderrel a
papírok ügyében, hogy lehessen igazolványotok.
– Igen, de az nem is rám lesz kiállítva. Hanem arra, akivé
Hector tett. Ha Calder Raynes vagyok, akkor örökké szolga
maradok. Egy pohárnok. – Leplezetlen undorral ejtette ki az
utolsó szót.
Nem tudtam, mit gondoljak erről. Én akkor is szerettem, és
most is szeretem. Ezen sem a neve, sem pedig egy másoktól
kapott címke nem tud változtatni. Az igazi énjét nem
befolyásolta. És még csak nem is tudtuk biztosan, hogy tényleg
elrabolták-e kiskorában.
– Calder… – szólaltam meg habozva. – Nem lehet, hogy Hector
csak hadovált? Be kell látnunk, hogy a végére megkattant.
– Willa Anya mondta – rázta a fejét.
– Arra sem alapozhatunk, amit tőle hallottunk.
Calder ráharapott a telt ajkára.
– Lehet. De azt is be kell látnunk, Eden, hogy a családom egyik
tagja sem hasonlított rám. Sem bőrszínben, sem pedig
arcvonásokban.
A háta mögé révedve próbáltam magam elé képzelni az
anyukáját és az apukáját. Nem tudtam pontosan felidézni az
arcukat. Arra viszont emlékeztem, hogy észrevettem, mennyire
nem hasonlít a családjára, amikor együtt láttam őket a
templomban.
– Még ez sem bizonyíték semmire – jelentettem ki végül.
Idegesen felsóhajtott. Ekkor jöttem rá, hogy nem akarta
elhinni, hogy ők voltak az igazi szülei. Nem akarta elhinni, hogy
a saját anyukája és apukája megtette volna vele, ami a vége felé
történt. Calder reménykedett. Elképzelte, hogy van odakint
valaki, aki szereti, és akár az életét is odaadná érte. Megint
megsimogattam az arcát, és belenéztem a fájdalmasan csillogó
szemébe.
– Szeretlek, Tejkaramella.
Úgy megrohamoztak az érzések, hogy összeszorult tőlük a
torkom.
– Én is szeretlek – viszonozta melegséggel áthatva a
pillantásomat, aztán elfordult. – Ez a helyzet valaki olyanná tesz
engem, aki nem akarok lenni. Olyan, mintha megint csapdában
lennék, ketrecbe zárva. Már másodjára. Nem dolgozhatok, nem
gondoskodhatom rólad, nem festek. Még csak nem is
ébredhetek melletted. Most pedig már otthonom sincs, ahová
hazavihetnélek, ha elcsitul ez az egész.
– Majd lesz egy új, közös otthonunk.
– Tudom – sóhajtotta. – Csak olyan, mintha… teljesen
meztelen lennék – vonta fel a szemöldökét keserű mosollyal.
Megint az arcát fürkésztem: a lélegzetelállítóan férfias
vonásait, és a szemében tükröződő tengermély érzéseket.
Képtelenség betelni vele. Mindig az lesz a legnagyobb öröm az
életemben, hogy szeretem.
– Mindig is tetszettél meztelenül – mondtam teljesen őszintén.
– Csak te számítasz, semmi más. Sem a munkád, sem a lakásod,
sem a pénzed, semmi. Csak te. Ez így pont elég nekem. Mindig is
te leszel a valóra vált álmom, a végzetem.
Calder megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán megcsókolt.
– De azért majd többet fogok neked nyújtani.
– Tudom – suttogtam. – Bejössz velem a vízbe?
– Oké – felelte, miután hosszan a szemembe nézett.
– Senki sincs itthon. Rosszalkodhatnánk egy kicsit, és
lehetnénk még meztelenebbek – biccentettem a fák felé, amik
eltakarták a medencét. – Senki sem láthat minket.
Calder kuncogott, és máris kibújt a fürdőnadrágjából.
Miután mindketten levetkőztünk, és bementünk a hatalmas,
fűtött medencébe, átöleltem a nyakát, aztán egy darabig így
ringatóztunk a vízben. Felsóhajtottam, mert mennyei érzés volt,
ahogy a víz a vállamat nyaldosta, és nekem feszült Calder
kemény és nedves teste.
– Most oda tudom képzelni magunkat a forráshoz – mondta
békésen mosolyogva. – Úgy, hogy csak mi vagyunk ott, meg a
csillagok.
Belefúrtam a nyakába az arcomat, és gyengéden
megcsókoltam. Éreztem, ahogy ettől életre kelt a teste, mire én
is rögtön bizseregni kezdtem odalent.
– Ez most jobb – suttogtam. – Szabadok vagyunk. Nem éppen
úgy, ahogy terveztük, de itt vagyunk, együtt.
Calder forgott velem egyet a vízben, én pedig nevetve
hátraengedtem a fejemet. Borús volt felettünk az ég.
– Néha hiányzik – vallotta be. – Ez ugye őrültség?
Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek, és
félresimítottam a homlokáról egy sötét hajtincset. Lassan
megráztam a fejemet.
– Nem. Ott mindketten tudtuk, kik vagyunk. Még ha nem is
szerettünk ott lenni, legalább azt tudtuk, hogy kik vagyunk.
Tudtuk, mit akarunk: kijutni onnan – engedtem el a nyakát az
egyik kezemmel, hogy a vizet szeljem vele. – Idekint viszont
nem mindig ilyen egyértelmű a dolog. Néha kusza és ijesztő.
Calder kifürkészhetetlen arccal bólintott.
– Kurva nagy megkönnyebbülés, hogy te mindig megértesz –
hunyta be a szemét egy pillanatra, én pedig halkan kacagtam.
Meglepett a káromkodás, de izgató hatással volt rám.
– Ezt műveli veled a nagy társadalom, hogy már csúnya
szavakat is használsz? – vontam fel a szemöldökömet.
– Csak előtted – mosolygott huncutul, és még egyszer
körbefordult a vízben. – Csak veled csinálok csúnya dolgokat –
tette hozzá, aztán előrehajolt, hogy végighúzza a nyelvét a
nyakamon, mire felnyögtem. – Csináljuk most is!
Libabőrös lettem, és lüktetni kezdtem odalent. Szinte már
szégyelltem, hogy Caldernek csak ennyibe kerül, hogy szó
szerint lihegjek érte. De hát ez mindig is így volt, nem? És
valószínűleg mindig is így lesz.
– Borzasztóan szép vagy – suttogta az arcomat fürkészve.
– Az elvileg nem olyan borzasztó – kacagtam.
– De igen – húzta félre a frufrumat. – A te szépséged olyan,
amiért háborút szoktak vívni a férfiak, és egész falvakat
mészárolnak le ott, ahol bárki is rád mer nézni.
– Nem kell mészárolni – kuncogtam megdobbanó szívvel. – A
tiéd vagyok. Az idők kezdete óta a tiéd vagyok.
Caldernek felcsillant a szeme, mire előrehajoltam, hogy
gyengéden megcsókoljam. Odavitt a medence sekélyebb
végéhez, ahol felültetett a szélére. Pontosan egyforma magasan
volt a szánk, ahogy csókolóztunk, ő pedig mellettem
támaszkodott a kezével. Aztán a combjaim közé helyezkedett,
én pedig átöleltem a lábammal.
A csókból kibontakozva forró tekintettel nézett rám. Még
jobban lüktetni kezdtem odalent, és egyre gyorsabban vettem a
levegőt. Caldernek a megkeményedett mellbimbómra tévedt a
pillantása, és elsötétült a szeme a vágyakozástól. Az a nézés…
istenem, az a nézés!
– Kérlek! – fogtam meg az arcát, hogy közelebb húzzam
magamhoz. Egyszerűen muszáj volt, hogy azonnal a mellemhez
érjen a szája. Engedelmeskedett, én pedig hangosan felnyögtem,
amikor nedves melegséggel körülvette az egyik mellbimbómat.
Olyan jó volt! Mindig úgy éreztem, hogy szinte már attól eljutok
a csúcsra, amit a szájával szokott művelni a mellemen.
Csodálatos. Egyik kezemmel a hátam mögött támaszkodtam, a
másikkal pedig a mellemet fogtam, és néztem, ahogy Calder
örömet szerez nekem. Már a puszta látvány és a mennyei érzés
is majdnem elég volt a feloldozáshoz.
– Azt akarom, hogy bennem legyél. Most azonnal! –
mordultam fel. Erre ő belemosolygott a bőrömbe, aztán tüzes
pillantással a szemembe nézett, és a másik mellbimbómra
váltott. A nyelvcsapásaival egy ütemre kapkodtam levegőért,
miközben hozzápréseltem magamat a keménységéhez.
– Mindig is kívánni foglak – suttogtam. Calder egy pillanatra
megtorpant, de aztán még erőteljesebb nyelvcsapásokba
kezdett. Felnyögtem, és még jobban hozzásimultam.
– Gyere egy kicsit előrébb – mondta reszelős hangon.
Nagyot nyelve engedelmeskedtem, és a medence legszélére
húzódtam. Az ujjbegyemmel megérintettem a hasán dagadó
egyik eret, és elképzeltem, ahogy a vér onnan lefelé lüktet. Ettől
valamiért szétáradt bennem a kéj.
Calder elgyötörten felnyögve felkészült, hogy belém hatoljon.
Én is felnyögtem, félig a gyötrelemtől, félig a
megkönnyebbüléstől. Sötét és zavaros volt a tekintete. Centiről
centire merült el bennem, és közben végig a szemembe nézett.
Be akartam hunyni a szememet, hogy átadjam magam az
érzésnek, ahogy kitölt engem, de képtelen voltam rá. Volt
valami sötét, mély és átható erő abban, ahogy figyelt.
Tövig belém hatolt. Elakadt a lélegzetem, ő pedig felnyögve
behunyta a szemét, és résnyire nyíltak az ajkai. Átöleltem a
derekát a lábammal, ahogy lassan mozogni kezdett. Szörnyen
lassan. Átkarolt és közel hajolt hozzám, hogy a lélegzetével a
fülemet csiklandozza. Önkéntelenül hozzá simultam. Alig
bírtam ki, hogy ennyi mindent érzek egyszerre. Nem tudtam,
hogy orgazmusom lesz-e, vagy fel fogok robbanni. Talán
mindkettő egyszerre.
– Mit művelsz velem, Eden? – suttogta rekedten. Hogy én vele?
Válasz helyett felnyögtem, és végigszántottam a hátát a
körmeimmel.
– Annyira szeretlek, hogy az már fáj – csusszant belém lassan,
és határozottan nekiütközött annak a pontnak, ami duzzadt
bennem a vágytól. Szikra gyúlt bennem, amitől még
szorosabban köré fontam a lábamat. – Egyszerre akarlak
megdugni és istennőként tisztelni.
Azzal kicsusszant, én pedig csalódott torokhangot hallattam.
A csúnya szótól viszont szétáradt bennem az izgalom. Utána
már gyorsabban vett birtokba, miközben a hüvelykujjával a
mellbimbómat simogatta, és ettől még több csillagot láttam a
szemem sarkából. Elhomályosult a látásom.
– Legszívesebben bálványoználak, miközben megduglak.
Addig akarlak dugni, amíg nem érzed, hogy mennyire
bálványozlak – mondta.
Tett néhány gyors csípőmozdulatot, ami egyszerre volt túl sok
és messze nem elég.
– Ezt imádom és utálom is, mert tudom, hogy sohasem fog
megváltozni – folytatta. – Ez így van, amióta először
megláttalak, és így lesz a halálom napjáig.
– Calder, Calder! – sikkantottam. Annyi mindent el szerettem
volna mondani neki, de valahogy nem álltak össze a gondolatok
a fejemben. Foglyul ejtett az orgazmus szélén, ami egyszerre
volt csodálatos és kínzó. Semmi mást nem tudtam kibökni, csak
a nevét.
Még egy párszor belém hatolt, mialatt továbbra is az érzékeny
mellbimbómat masszírozta.
– Igen! – nyögtem.
– Teljesen tönkreteszel, de én vagyok a világ legszerencsésebb
férfija.
Végre elkezdett gyorsabban mozogni, éppen a legtökéletesebb
tempóban, ahogy szükségem volt rá. Egyszerre kapkodtunk
levegőért, miközben a hátát markolásztam.
– Azt akarom, hogy a világon mindenki megtudja, hogy az
enyém vagy. De még csak feleségül sem vehetlek – mondta két
gyors csípőmozdulat között –, mert nincs nevem.
Elkerekedett a szemem, és megfeszült az egész testem, ahogy
szétrobbant bennem a gyönyör, amitől újra és újra a nevét
kiabáltam. Ahogy bágyadtan magamhoz tértem, Calder még
kétszer keményen belém hatolt, aztán a csúcsra érve a
nyakamba fúrta az arcát.
Gyengéden cirógattam a körmömmel, amíg a nyakamba
lihegve lassú köröket írt le a csípőjével.
Nemsokára hátrahúzódott, és félig elgyötört, félig boldog
arccal nézett rám. Két tenyerem közé fogtam az arcát, és
finoman megcsókoltam.
 – El akarsz venni? – suttogtam.
– Istenem, persze!
Az ajkára mosolyogva átöleltem a nyakát.
– Akkor ezt oldjuk meg! – feleltem, miközben öröm járta át a
szívemet. – Mert ha egyvalami is biztos ezen a világon, akkor az
az, hogy a feleséged akarok lenni.
Calder megint megcsókolt, aztán elszakadt tőlem. Egy
pillanatra elhallgatott, és az arcomat fürkészte.
– Gondolkoztam, Eden – túrt bele a hajába.
– Min? – nyúltam az álla alá, hogy megint a szemembe
nézzen.
– Mit szólnál, ha elmennénk kocsival Indianába?
Rögtön bólintottam.
– Kocsival? Hogyne! De biztos vagy benne, hogy Indianába
szeretnél menni? Miért?
– Azért, amit mondtál – vont vállat. – Részben azért, hogy
ráismersz-e ott valamire. Tudom, hogy sötétben tapogatóznánk,
de… leginkább azért mennénk, hogy távolabb kerüljünk ettől az
őrülettől, viszont mégis a közelben legyünk. Ott anélkül
mászkálhatnánk, hogy vadásznának ránk. Együtt lehetnénk.
Olyan ágyban alhatnánk, ami nem árulja el minden
mozdulatomat az anyukádnak – folytatta mosolyogva, de aztán
elkomolyodott. – Hogy egy kicsit szabadok legyünk.
Ráharaptam az ajkamra. Ez az ötlet azonnal átmelengette a
szívemet. Csodálatos lenne, ha legalább egy kis ideig nem
kellene amiatt aggódnunk, hogy mi vár az ajtón túl. És lehet,
hogy mire visszaérnénk, elcsitulna az egész.
– Menjünk!
– Köszönöm – könnyebbült meg Calder.
– Nem – ráztam a fejemet. – Mindkettőnk kedvéért. Xander is
említette reggel, hogy el kéne utaznunk.
– Szükségünk van rá – bólintott. – Szólnunk kell róla a
rendőrségnek?
– Nem hiszem. Nem mondták, hogy ne hagyjuk el a várost –
vontam vállat. – Mármint praktikus lenne szólni nekik, de
szerintem nem muszáj. És nem feltétlenül akarom tudatni
velük, hogy hová megyünk.
– De azt már elmondtad, hogy felismerted az Indiana táblát.
– Igen, de nem akarom, hogy azt higgyék, valami igazságosztó
vagy kutató hadjáratra indulunk. Amúgy is valószínű, hogy
semmit sem fogunk kideríteni.
– És ezzel semmi baj nincs – bólintott Calder. – Csak maga az
úti cél praktikusnak tűnik.
– Így van – mosolyogtam. – Most pedig hozd ide, kérlek, a
fürdőruhámat, mielőtt még anya hazajön, és meztelenül talál.
Calder kuncogva átúszott a medence túlpartjára. A
fürdőruhám pont a szélén volt.
Elvigyorodtam, aztán hunyorogva felnéztem a felhők közül
előbújó napra, ami hirtelen ragyogó fényt hozott a borús időbe.
Ez illett az alkalomhoz, hiszen hiába tűnt úgy az előbb, hogy
sűrű felhők vesznek minket körül, most már valahogy minden
tisztábbnak és világosabbnak látszott. Álmaim férfija el akar
venni feleségül, remény csillog a szemében, a ragyogás pedig
átjárja a szívemet.

•••

Később, amikor Calder haját simogatva feküdtem az ágyban,

elvesztem a meleg ölelésében, és már majdnem elaludtam,
egyszer csak megszólalt:
– Hector a Sátán fattyának nevezett. Ezt ismételgette.
Szerinted hogy értette?
Megborzongtam, pedig egyáltalán nem fáztam.
– Nem tudom. Ki tudja, mi járt abban a beteg fejében?
Valami azt súgta, hogy nem is akarom tudni. Még jobban
odabújtam Calderhez.
 Tizenharmadik fejezet
•

CALDER

Miután Edennel elhatároztuk, hogy elmegyünk Indianába,

sokkal jobb lett a hangulatom. Már majdnem egy hónapja úgy
éreztem, hogy be vagyok zárva, és nem csinálok semmi
hasznosat. Pedig mindent megtettem, hogy helyre rakjam
magamat. Hiszen visszakaptam Edent. Ha valaki két hónappal
ezelőtt azt mondja, hogy megint a karjaimban tarthatom, akár
abba is boldogan belementem volna, hogy egy sötét barlangban
éljek vele egész hátralévő életemben. Most mégis ideges voltam,
és tehetetlen. Szégyelltem magamat miatta. De az az igazság,
hogy gondoskodni szerettem volna róla. Szerettem volna olyan
férfi lenni, amilyet megérdemel. Iszonyatosan vágytam rá, hogy
megadjak neki dolgokat, dolgozzak érte, otthont biztosítsak
magunknak, és elvegyem feleségül. Márpedig az anyukája
házának a vendégszobájában ücsörögve egyikre sem nyílt
lehetőségem. Főleg úgy, hogy Carolyn éreztette, mennyire lát
szívesen. Vagyis, hogy mennyire nem.
Ráadásul szétrombolták a lakásomat, és láttam Clive Richtert
a tévében. Mindkettőtől kétségbeestem. Nem számítottam rá,
hogy annak a patkányfejűnek a látványától düh és kudarc lesz
úrrá rajtam. De így történt. A kis termete ellenére még mindig
hatalmaskodott fölöttem. Testileg mindig is erősebb voltam
nála. Lelkileg viszont – vagyis inkább hatalmilag – ő irányított
engem, ami bizonyos tekintetben még mindig igaz volt.
Tényleg muszáj volt elmennünk.
Másnap, miután eldöntöttük, hogy elutazunk Indianába, és
mielőtt még bármit is megtervezhettünk volna, Carolynnál
felbukkant az FBI. Felgyorsult a szívverésem, és szétáradt
bennem az adrenalin, amikor Molly kijött a verandára, ahol
Edennel ültünk, hogy szóljon nekünk. Értetlenül néztünk
egymásra. Én egy kicsit jobban aggódtam, mint ő. Követtük
Mollyt befelé, ahol egy erős testfelépítésű, sötét hajú férfi várt
ránk a magas, afroamerikai társával. Mindketten öltönyben
voltak, és ránk vártak.
– Jó napot – üdvözölt minket mosoly nélkül az előbbi. – Rivera
ügynök, FBI. Ő pedig Glenn ügynök – biccentett jobbra. – Maga
bizonyára Calder Raynes – nyújtotta felém a kezét.
Bólintottam, aztán kezet fogtam velük.
– Kérem, szólítsanak Caldernek. Ő pedig Eden – mutattam be,
amikor odaért mellém. Ő is kezet fogott velük.
– Örülök, hogy megismerkedtünk – folytatta komolyan Rivera
ügynök. – Be kell vinnünk magukat az FBI helyi kirendeltségére
egy kihallgatásra. Rendben?
Hirtelen hideg verejtékben úszott a kezem, de ettől még
oldalra nyúltam, hogy megfogjam Edenét. Fogalmam sem volt,
hogy mit jelenthet ez. Eden a homlokát ráncolva nézett rám,
amikor megszorítottam a kezét.
– Erre mindenképpen szükség van? – kérdeztem.
– Mindenképpen. Számos eltűnt gyermek ügyében
nyomozunk, és le kell zárnunk a magukét. Emellett még meg
kell beszélnünk néhány dolgot, amit jobb lenne odabent az
irodában.
Az utolsó mondattól zakatolni kezdett a szívem, de azért
bólintottam. Mi más választásunk lett volna? Ez nem olyan lesz,
mint a legutóbbi. Nem olyan lesz. Amikor legutóbb úgy
kerültünk rendőrautóba, hogy nem értettük pontosan az okát,
akkor kényszerítettek és átvertek minket. Az utunk pedig
egyenesen a pokolba vezetett. De ez most más.
Carolyn odasietett, hogy bemutatkozzon a nyomozóknak.
Molly biztos neki is elmondta, kik ők.
– Kell a lányom mellé ügyvéd? – kérdezte Carolyn Edenre
pillantva. Észrevettem, hogy engem nem említett.
– Ha jobban érzi magát az ügyvédje jelenlétében, akkor őt is
várjuk az irodában – válaszolta Rivera ügynök.
– Anya, csak le akarják zárni az ügyünket – mondta Eden, és
feszülten rám nézett.
Carolyn megrázta a fejét.
– Szólok az ügyvédemnek, hogy menjen oda az irodába. Én
jobban fogom érezni magamat, szerintem így helyes.
Az ügynökök bólintottak, Eden pedig bosszúsan összepréselte
az ajkát, és megszorította a kezemet.
– Maga is szeretne ügyvédet hívni, Calder? – érdeklődött
Rivera.
Edenre pillantva megráztam a fejemet, aztán Carolynra
néztem.
– Nincs rejtegetnivalóm.
Megint elfogott az idegesség, amikor kikísértek minket a ház
elé, ahol egy rendőrautó várt ránk. Ez nem ugyanaz, nem
ugyanaz – ismételgettem magamban. Már az autó puszta
látványától is működésbe lépett a harc vagy menekülés ösztöne,
úgyhogy közelebb húztam magamhoz Edent. Viszonozta a
szorításomat. Nem tudom, hogy azért tette-e, mert ő is félt, vagy
pedig azért, mert tudta, hogy szükségem van rá. Azt hittem,
hogy részben sikerült leküzdenem a rendőröktől való
félelmemet, miután nemrég beszámoltam nekik az Acadiában
történtekről. Ebben a pillanatban mégis elfogott a szorongás,
mert nem értettem, mi történik. Megint olyan volt, mintha
mindenki ura lenne a helyzetnek, csak én nem.
Egymáshoz bújtunk Edennel a hátsó ülésen, amíg a rendőrök
elvittek minket a belvárosi irodába. Az FBI-osok mögöttünk
jöttek. Ha megmérték volna a vérnyomásomat, biztos kiderül,
hogy az egekbe szökött.
Amikor odaértünk, gyorsan a hátsó bejárathoz tereltek
minket, utána pedig egy kis szobába, ahol csupán egy asztal volt
két székkel, egy tévé a sarokban, és egy másik asztal
kávéfőzővel és kávézáshoz való kellékekkel.
Közelebb húztam a székemet Edenhez, és az asztal alatt
megfogtam a kezét.
– Jól vagy? – kérdeztem rápillantva, és nagy nehezen vettem
egy mély lélegzetet.
– Igen, jól – szorította meg a kezemet aggódó arccal. – És te?
 – Rendben leszek – erőltettem magamra egy apró mosolyt.
Ekkor kinyílt az ajtó, és mindketten az érkező Glenn ügynök
felé fordultunk.
Biccentve üdvözölt minket, Glennt pedig egy nő követte.
– Ő itt Malloy ügynök. Ő fogja kihallgatni Edent.
– Azt hittem, hogy együtt fognak kihallgatni minket –
ráncoltam a homlokomat Edenre pillantva.
– Könnyebb, ha külön tesszük – felelte Glenn ügynök. –
Ráadásul sokkal gyorsabb is. És most érkezett meg Eden
ügyvédje.
Eden közel hajolt, hogy megpuszilja az arcomat, és
megszorítsa a karomat.
– Rendben leszek. Kint találkozunk, oké?
– Oké – fújtam egyet, aztán Malloy ügynökhöz fordultam. – Itt
lesz a közelben?
– Persze, a szomszéd szobában – mosolygott Malloy ügynök. –
Nem fog sokáig tartani.
A homlokomat ráncolva bólintottam, aztán kikísérte Edent az
ajtón. Eden bátorítólag rám mosolygott, mielőtt kiment.
Megint Glenn ügynökre néztem. Leült a másik székre az
asztalnál, jobbra mellém.
– Calder, nagyra becsülöm, hogy hajlandó nekünk kiegészítő
vallomást tenni. Örülünk neki, hogy végre lezárhatunk egy
ügyet, amin olyan sokan dolgoztunk Eden elrablásától fogva –
mondta egyenesen a szemembe nézve. – Semmi bizonyítékot
nem találtunk arra, hogy magát is elrabolták volna egy másik
családtól, de tudom, hogy jelezte, hogy ezt feltételezi.
– Igen – köszörültem meg a torkomat. – De nincs rá konkrét
bizonyítékom. Csak olyanok szavaiból tudom, akiktől már nem
kaphatunk magyarázatot. Az igazat megvallva többnyire azt
sem tudom, mit gondoljak, Glenn ügynök.
– Kérlek, szólíts Floydnak, és tegeződjünk. Tisztában vagyok
ezzel, hiszen mi is gondokba ütköztünk. Nincs nyilvántartás
arról, hogy kik éltek Acadiában. Csak Hector vezetett ilyet a
Tanács tagjairól. Mint tudod, azóta már három év eltelt, de még
sok felnőtt vár azonosításra, az ott született gyerekeknél pedig
ez még nehezebb. Ők a társadalom számára nem is léteztek.
Összeszorult a szívem a fájdalomtól. Felelősnek éreztem
magam.
– Ha már évekkel ezelőtt kiálltam volna… – kezdtem bele.
– Senki sem kérte volna, hogy segíts a holttestek
azonosításában – rázta a fejét fájdalmas arccal. –
Felismerhetetlenek voltak. Nagyon sokat segített az a lista, amit
életkorral és személyleírással adtál a rendőröknek azokról a
gyerekekről, akikre emlékszel. Kettőtök közül csak te tudtál
ilyennel szolgálni. Így most már legalább néhányuknak tudjuk a
nevét.
Glenn ügynök egy darabig az arcomat fürkészte, aztán
odament a sarokban álló tévéhez, megnyomott rajta néhány
gombot, és odahozta a távirányítót az asztalhoz.
– Nem a legújabb technológia – szabadkozott nevetve.
Rávettem magam, hogy visszamosolyogjak, de még mindig túl
gyorsan vert a szívem. – Fel fogom venni ezt a beszélgetést,
rendben?
Bólintottam, és mindkét kezemet felraktam az asztalra.
– Kérsz egy kávét vagy egy pohár vizet, mielőtt elkezdjük?
– Nem, köszönöm.
Azzal bekapcsolta a tévét, megnyomott egy gombot a
távirányítón, és megint felém fordult.
– Elmondanád a nevedet?
– Calder Raynes.
– Köszönöm, Calder. Tudom, hogy vallomást tettél a helyi
rendőrségnek az Acadiában történtekről az ottani tömeges
gyilkosság vagy öngyilkosság kapcsán, illetve az azt megelőző
hetek eseményeiről. Átvehetnénk ezeket még egyszer onnantól
kezdve, hogy Richter felügyelő és Owens felügyelő megtalált
benneteket, és visszavitt Acadiába?
Vettem egy mély lélegzetet, aztán újra elmeséltem az egészet
attól a ponttól, hogy beszuszakoltak minket Clive
járőrkocsijába, visszavittek Acadiába, és két hétre bezártak
egyedül abba a kis sötét cellába. Az érzéseimről nem beszéltem.
Úgy idéztem fel azt az időszakot, mintha kívülről néztem volna
végig.
Az FBI-os néha belekérdezett, és olyankor bővebben
elmagyaráztam vagy pontosítottam az adott részletet. A történet
végére érve úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna egy
maratont, pedig csak a tényeket soroltam fel. Kimerültem. A
combomhoz dörzsöltem a tenyeremet, miközben Glenn ügynök
leállította a felvételt.
– Ez jól sikerült. Köszönöm, Calder! – mondta
kifürkészhetetlen arccal. – A másik ok, amiért beszélni akartam
veled, hogy egy ideje már nyomozunk Clive Richter ügyében.
Mint ahogy azt tudjátok, a ti előkerülésetek ösztönözte arra a
társát, Mike Owens felügyelőt, hogy vádalkut kössön. Enélkül
nem állhatna meg a kábítószer-kereskedelem és a pénzmosás
vádja – rázta a fejét. – Mindenképpen toplistás a megtévedt
zsaruk között.
– Akkor sokáig lesz távol? – sóhajtottam fel.
– Ilyen bűncselekményekért szerintem igen. Csakhogy most,
miután Owens felügyelő olyan vallomást tett Clive Richter ellen,
ami alátámasztja, hogy valóban ott tartózkodott az árvíz napján
Acadiában, Clive Richter azt állítja, hogy te tervelted ki és vitted
véghez a tömeghalált okozó eseményeket.
Tátott szájjal megdermedtem.
– Tessék? – kérdeztem rekedten. A legszörnyűbb félelmem
készült valóra válni ezzel. A kép, hogy engem rács mögé
vonszolnak, miközben Eden sikoltozva nyúl utánam. Nyugi,
Calder! Szedd össze magad! Ökölbe szorult a combomon pihenő
kezem, de aztán elengedtem. A legeslegrosszabb már úgyis
megtörtént velem. Létezik, hogy ez megismétlődjön, csak
teljesen más formában?
Glenn ügynök a homlokát ráncolta.
– Richter felügyelő azt állítja, hogy Hector kérésére ment el
Edenért, abban a hitben, hogy fiatalkorú szökevény, te pedig
önként csatlakoztál, hogy visszatérj Acadiába. Azt mondja, az
odafelé úton arról hadováltál, hogy mindenkit meg fogsz ölni,
utána pedig eljössz Edennel, és úgy tűnik majd, hogy ti is
odavesztetek.
 – Micsoda? – túrtam bele a hajamba. Megint úgy éreztem,
hogy muszáj lenne harcolnom vagy menekülnöm. – Ez
hazugság! – néztem körül ijedten, és megint ökölbe szorult a
kezem. Nem volt kiút innen.
Glenn ügynök bólintott, és egy pillanatra összeszorította a
száját.
– Azt állítja, hogy felrúgtad az öntözőrendszert, amikor
elkezdett esni az eső. Akkor még nem értette a célt, de
feltételezi, hogy mivel te építetted, tudatosan cselekedtél. Azt
mondja, hogy ő eljött, de miután mindenki fedezékbe vonult a
bunkerben, bizonyára te zártad rá az ajtót az emberekre, aztán
pedig eljöttél Edennel, ahogy fenyegetőztél vele.
Jéghideg rettegés áradt szét bennem, amitől le is izzadtam
egyszerre.
– Tényleg felrúgtam az öntözőrendszert – feleltem. – A
rendőröknek is megmondtam. Ez igaz. De nem azért, hogy
bárkinek is baja essen.
Eluralkodott rajtam a félelem. Lehet vajon engem hibáztatni
ezért? Clive-nak fognak hinni?
– Most engem itt vádolnak valamivel? Ügyvédre lenne
szükségem?
Glenn ügynök előrehajolt, és a vállamra tette a kezét.
– Nem, nem vádolunk téged semmivel. Hadd tisztázzak
valamit, fiam! Személyesen is találkoztam Clive Richterrel.
Kihallgattam. Részt vettem a nyomozásban a bűncselekmények
kapcsán, amikben érintett volt, és amiknek a fele sem szerepelt
a hírekben. Maradjon köztünk a véleményem, amivel szerintem
te is maradéktalanul egyetértesz: Clive Richter nem csupán egy
megtévedt zsaru, hanem egy hazug és agyafúrt pasas, aki
minden lehetőséget kihasznált a céljai elérésére. Ráadásul
amellett, hogy nem hisszük el a feltételezéseit, még Owens
felügyelő vallomása is a te verziódat támasztja alá, nem pedig
az övét.
Glenn ügynök szünetet tartva fürkészte az arcomat, aztán
folytatta:
– Ezt még nem hoztuk nyilvánosságra, de exhumáltuk Hector
holttestét, és megtaláltuk a kulcsot. Tudjuk, hogy ő zárta be az
embereket. Eden vallomásával és a tiéddel valószínűleg pontot
tehetünk az ügy végére.
Megint elhallgatott, amíg én az exhumálásról hallottakat
emésztettem. Kavarogtak bennem az érzések. Nem tudtam, mit
gondoljak.
– Az viszont nem valószínű, hogy bíróság elé tudjuk állítani
Clive Richtert azért, amit veletek tett – mondta tovább Glenn
ügynök. – Arra három év elteltével egyszerűen nincs elég
bizonyíték. Csak a ti szavatok áll az övével szemben. Ezt
sajnálom.
Látszott rajta, hogy tényleg sajnálja.
Nagyot nyeltem, aztán vettem egy mély lélegzetet.
– Rám lőtt – szólaltam meg.
– Tudom – bólintott a homlokát ráncolva Glenn ügynök. – Ha
meglenne a golyó, akkor összehasonlíthatnánk Clive szolgálati
fegyverével. Az a bizonyíték már megkönnyítené, hogy bíróság
elé állítsuk azért, amit elkövetett ellened.
– Megvan a golyó, Floyd – meredtem rá. – Még mindig itt van
a lábamban.
Úgy meglepődött, hogy elkerekedett a szeme, aztán
lassacskán elmosolyodott.
– Nos, így mindjárt más.
Kifújtam magam. Kristi orvostanhallgató barátja azt mondta,
hogy a golyó elhelyezkedését figyelembe véve jobb ott hagyni,
ahol betokosodott. Ami jó hír volt, hiszen amúgy sem tudott
volna megoperálni.
– Hajlandó lennél alávetni magadat egy kis műtétnek? –
kérdezte Glenn ügynök.
– Naná! – túrtam bele a hajamba.
– Akkor jó – mosolygott megint, aztán hitetlenkedve megrázta
a fejét.
Figyeltem, ahogy papírra vet valamit. Jó szándékú és
megbízható embernek tűnt. A mi oldalunkon állt. Nagy kő esett
le a szívemről.
– Valószínűleg bíróság előtt kell majd tanúskodnod Clive ellen
– pillantott fel rám.
– Boldogan – néztem egyenesen a szemébe.
Bólintott, mintha örülne a válaszomnak, aztán oldalra
biccentett fejjel fürkészte az arcomat.
– Sok ügyet láttam már a munkám során, Calder. De amin ti
mentetek keresztül Edennel… – rázta a fejét –, azt még
elképzelni is nehéz. És egy kezemen meg tudom számolni, hány
eltűnt gyerek került itt elő a húszéves pályafutásom alatt.
Valami látszott a szemében, talán szomorúság.
– Becsüld meg a második esélyt, amit kaptál! – nézett rám
határozottan. – Legyél magadra büszke! Semmiféle felelősség
nem terhel a történtekért. Mindketten áldozatok vagytok. De ne
éljetek áldozatként! Éljetek inkább túlélőként! Remélem,
megszívleled a tanácsomat.
Szerintem bólintottam, de nem biztos.
– Köszönöm, Floyd – feleltem a mély hála érzésétől még
reszelősebb hangon.
Bólintott egyet, és amikor felálltam, felém nyújtotta a kezét.
Megráztam, és a melegséget árasztó szemébe néztem.
– Büszke vagyok, hogy kezet foghatok veled – jelentette ki.
Futólag rám mosolygott, majd az ajtó felé vette az irányt. A
túláradó érzésektől elzsibbadva követtem.
Eden odakint ülve várt. Rám mosolygott, és amikor felállt,
magamhoz öleltem.
– Mehetünk? – böktem ki.
– Aha.
Beszálltunk a rendőrautóba, ami odakint várt ránk, hogy
visszavigyen minket Eden anyukájához. Lazán fogtam Eden
kezét, miközben Clive Richter és Glenn ügynök járt a fejemben.
Arra gondoltam, hogy mindenhol vannak jó és rossz emberek,
ma pedig sikerült elengednem azt a félelmet, amit olyan régóta
cipeltem. Talán egy kicsit tovább tart majd, mire a bűntudat
markából is kiszabadulok, de Glenn ügynök szavai ebben is
segíthetnek. Eljött az idő, a továbblépés ideje. Félelem és
bűntudat nélkül, a Hajnalkámmal. Fellélegezve dőltem hátra az
ülésen.
 Tizennegyedik fejezet
•

CALDER

Megint nagy kő esett le a szívemről azzal, hogy találkoztunk

Glenn és Malloy ügynökkel. Még aznap átestem egy félórás kis
műtéten, aminek során kivették a töltényt a combomból. Eden
egy külön helyiségben várakozott. Mindig is utáltam azt a ronda
heget, mert életem legszörnyűbb napjára emlékeztetett. Most
viszont a győzelem zálogának éreztem.
Olyan volt, mintha megint tele tudnám szívni a tüdőmet friss
levegővel. Ráadásul végre nekiláthattunk a tervünk
megvalósításának Edennel. Másnap reggel korán ébredtem, tele
energiával és tettvággyal.
Tény, hogy beletelik majd egy kis időbe, amíg vádat emelnek
Clive ügyében az ellenünk elkövetett bűnök miatt, és tény, hogy
majd tanúskodnunk kell, de már így is nyertünk azzal, hogy
nem félünk tőle többé. A szabadság sokféle lehet: mi végre a
félelemtől szabadultunk meg.
Úgyhogy nekiálltunk az utazás tervezgetésének.
Eden nem értett egyet az ötletemmel, miszerint nekem
kellene elmondanom az anyukájának, hogy elmegyünk egy
időre, de azért belement. Igyekeztem megértő lenni Carolynnal,
hiszen nagyon sokáig volt Eden nélkül. Megmondtam neki,
hogy én is tudom, milyen érzés ez. Próbáltam méltányolni, hogy
be akarja pótolni az elveszett időt. Napi huszonnégy órában
viszont fárasztó volt. Ráadásul úgy éreztem, hogy ezzel
nemcsak én vagyok így, hanem Eden is. Hosszú távra terveztem
a lányával, ezért muszáj volt valamiféle békét kötnünk, vagy
legalábbis egyezségre jutnunk.
Másnap reggel Carolyn kint ült a teraszon Mollyval. Én már
lezuhanyoztam és felöltöztem, mire kimentem hozzájuk.
 – Jó reggelt! – ültem le melléjük mosolyogva.
– Jó reggelt! – üdvözöltek kórusban. – Ittál már kávét? –
kérdezte Carolyn.
– Mindjárt fogok – túrtam bele a hajamba. – Igazából veled
szerettem volna beszélni.
Carolyn felvonta a szemöldökét, Molly pedig egy pillanatra
abbahagyta a kortyolgatást.
– Hagyjalak titeket négyszemközt?
– Nem, köszi. Te is jó, ha tudsz erről… ööö… – kezdtem bele
mély lélegzetet véve. – Edennel elutazunk egy kis időre.
Carolyn rám pislogott, Molly pedig mosolygott.
– Jaj, ne-ne! – rázta a fejét Carolyn.
Újabb mély lélegzetet vettem.
– Szerintem te tudod a legjobban, milyen nehéz ez nekünk
Edennel. Nemcsak párként, hanem külön-külön is.
Mindnyájunknak nehéz – folytattam Mollyra pillantva, aki
bátorítólag mosolygott. – Csak arra gondoltunk, hogy ha
elmegyünk innen egy kicsit, azzal enyhítjük a mindenkire
nehezedő nyomást, és együtt lehetünk a hosszú külön töltött idő
után.
– És velem mi lesz? – húzta ki magát Carolyn, és lesújtó
pillantást vetett rám. – Elrabolták tőlem. Mi lesz azzal az idővel,
amit a lányommal kellene töltenem? – rázta a fejét. – Nem, nem
fogod elvenni tőlem.
A fene! Ez nem alakul valami jól.
– Nem akarom elvenni tőled Edent – ráztam a fejemet. – Egész
életében vágyakozott utánad. Én lennék a legutolsó, aki a
kapcsolatotok útjába áll. Tudom, hogy neked is sok a
bepótolnivalód vele, hiszen sok időt töltöttetek egymás nélkül.
Felsóhajtottam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
– Még abban is reménykedtem, hogy te meg én talán…
Elfúlt a hangom. Ideges lettem, hogy nem találom a megfelelő
szavakat, mert olyasmit szeretnék kérni, amit nem is tudom,
hogy nevezzek a nevén. Carolyn pillantása sem javított a
helyzeten. Gyakorolnom kellett volna ezt a beszélgetést. Kínos
csend állt be.
 Molly hirtelen az égnek emelte a kezét, aztán egy puffanással
hagyta az asztalon landolni. Mindketten megijedtünk
Carolynnal, és rámeredtünk.
– Jézusom, Carolyn! Itt ül ez a srác, és azt kéri, hogy neki is
legyél az anyukája. Mindenkit elveszített, akit szeretett, ha
esetleg elfelejtetted volna – magyarázta előredőlve. –
Lehetőséget kaptál arra, hogy ne csak fölöttem anyáskodj az
anyukám halála után, hanem Eden és Calder fölött is. Ráadásul
ott van Xander is! Itt van az orrod előtt egy csomó ember,
akinek anyáskodásra lenne szüksége, akik szívből örülnének
neki. Te meg úgy döntöttél, hogy inkább úgy viselkedsz, hogy
azzal csak eltaszítasz minket magadtól. Ne haragudj, de már
nem bírtam ezt magamban tartani. Gondold már végig!
Carolyn elkerekedett szemmel nézett rá. Molly vett egy mély
lélegzetet, és higgadtabban folytatta.
– Te magad mondtad, hogy a homokba dugtad a fejedet
azután, ami Bennett bácsival, azután meg Hectorral történt.
Kérlek, ne csináld ezt még egyszer, Carolyn – mondta
együttérző pillantással. – Ne csináld ezt, Carolyn! Kérlek, ne
legyél vak arra, ami körülötted történik. A lányod már felnőtt
nő. Sajnálom, ha ezt nem vetted észre. De nem változtathatod
vissza kislánnyá azzal, hogy levágod neki a kenyér héját, és
minden este megfésülöd lefekvés előtt. Azzal sem, hogy
letagadod saját magad előtt, hogy szerelmes valakibe, és hogy
ennek nem lehetsz a részese. Hát így most a részese lehetnél –
érvelt Molly hátradőlve. – Edenből árad ez a… szelíd erő.
Türelmes veled, mert szeret téged, de nem tart örökké a
türelme. Ha ezt nem látod, akkor nem látod a lányodat, és el
fogod veszíteni nem sokkal azután, hogy megint rátaláltál.
Calder pedig… – nézett rám – Calder itt ül előtted, és azt kéri,
hogy fogadd el.
Döbbent hálával bámultam Mollyra. Megköszörültem a
torkomat. Igaza volt. Egy darabig tényleg nem tudatosult
bennem, mennyire hiányzik nekem az anyai szeretet. Még nem
is beszéltem erről Edennel. Hiányzott az anyukám – annak
ellenére, hogy a végén fájdalmasan elárult. Ez szörnyen fájt, és
zavarba ejtett. Vajon azt akartam, hogy Eden anyukája a fiának
tekintsen, vagy pedig azt, hogy a lánya barátjának? Akárhogy is,
szívből hálás voltam mindazért, amit Molly mondott.
– Köszönöm, Molly.
Reméltem, hogy látja rajtam, mennyire komolyan gondolom.
Utána Carolynra pillantottam, aki még mindig hallgatott,
miközben az asztalt bámulta. Olyan sokáig ült ott némán, hogy
eszembe jutott, talán nem is fog válaszolni. Tényleg nem
mondott semmit. Csak felállt – a szék lába megcsikordult a
kövön –, hátat fordított nekünk, bement a házba, és becsukta
maga mögött az ajtót.
Mély sóhajjal beletúrtam a hajamba. Mollyra néztem, aki
fájdalmas arcot vágott.
– Minden egyes szót komolyan gondoltam – jelentette ki. –
Csak remélni tudom, hogy volt értelme.
– Nagyra értékelem ezt, Molly – bólintottam. – Hálás vagyok,
amiért ennyire mellettünk állsz.
Erre szomorúan elmosolyodott.
– Sok mindenen mentetek keresztül Edennel. Ti aztán
megérdemlitek, hogy megtaláljátok a helyeteket a világban, de
tényleg. Remélem, tudok nektek segíteni benne.
– Máris sokat segítettél – mondtam neki száz százalékig
őszintén. Most már csak abban kellett bíznom, hogy Carolyn is
észbe fog kapni.

•••

Carolyn a szobájában töltötte a napot, ahonnan ki sem tette a

lábát. Annak ellenére, hogy nem adta áldását az útra,
elhatároztuk Edennel, hogy nekivágunk. Nem olyan örömteli
módon ugyan, mint ahogy reméltük, de így is nagy szükségünk
volt rá.
Késő délután kimentem a konyhába egy pohár vízért.
Hallottam, hogy valaki bejön mögöttem, úgyhogy
megfordultam. Carolyn volt az. Elkerekedett a szemem, amikor
megláttam összefogott hajjal és smink nélkül. Eddig még csak
tökéletes sminkkel és frizurával mutatkozott előttem a nap
minden szakában. Vörös volt a szeme, mintha sírt volna.
– Beszélhetnénk? – mosolygott rám erőtlenül.
Bólintottam, és lassan odamentem az asztalhoz, amihez
mindketten leültünk. Aggódva méregettem, mert nem tudtam,
hová akar kilyukadni.
– Calder… – kezdett bele. – Bocsánatkéréssel tartozom neked –
sóhajtott fel. – És Edentől is bocsánatot kell kérnem.
– Carolyn…
– Ne, várj! Hadd fejezzem be, aztán te következel. Sejtem,
hogy neked is ki kell mondanod, ami nyomja a szívedet –
folytatta a kezét fixírozva. – Ma nagyon sokat gondolkoztam
Eden apjáról, Bennettről. Eszembe jutott, milyen jó lett volna,
ha még inkább mellette vagyok, amikor szüksége volt rám –
rázta a fejét Carolyn. – Mollynak igaza volt, hogy emlékeztetett
erre. Hiába tudtam, hogy akkor a homokba dugtam a fejemet,
nem vettem észre, hogy most is azt csinálom.
Elhallgatott, de nem szólaltam meg. Láttam, hogy csak össze
kell szednie a gondolatait.
– Visszakaptam Edent, mégis tele vagyok keserűséggel a
pillanatok miatt, amikről lemaradtam. Iszonyúan vágytam rá,
hogy megéljem mindazt, ami az anyasággal kapcsolatban
kimaradt. Beleértve azt is, hogy végigkalauzoljam a folyamaton,
ahogy szerelembe esik valakivel. Ezért tartozom neked a
leginkább bocsánatkéréssel. A kerti partin már láttam, hogy
mennyire szereted őt, milyen mélyen összefonódik a sorsotok,
mégis… Megpróbáltam egy másik férfi karjaiba taszítani.
Vett egy reszketős lélegzetet, és szégyenkezve leszegte a fejét.
– Féltékeny vagyok arra, hogy mennyire szeretitek és
mennyire ismeritek egymást. Irigy vagyok rád, amiért mellette
lehettél azokban az években, amikor én nem. Tudom, hogy ez
irracionális, és most már látom, hogyan hatott a
viselkedésemre, mennyire önzővé váltam tőle. Megérdemlem,
hogy kiabálj velem, és azt mondd, hogy borzalmas ember
vagyok – nézett rám könnyes szemmel.
– Nem akarok kiabálni veled. Megértelek – feleltem. Magam
előtt láttam, ahogy ott állok a széken a bowlingteremben
pánikba esve, mert Eden eltűnt a szemem elől néhány
másodpercre. Biztos Carolyn is így van ezzel. – Nincs tankönyvi
példa a mi helyzetünkre Edennel, mint ahogy a tiédre sincsen.
Remélem, tudod, hogy amit Molly mondott az Edenben lapuló
szelíd erőről, az maradéktalanul igaz. Ezt szeretem benne
annyira. És ezt az erőt tőled kapta. Eden azért tudta megőrizni
magában ezt az erőt, mert hitt a szeretetben. Ezt tőled tanulta.
Abba a szeretetbe kapaszkodott, amit tőled kapott életének első
néhány évében, és nem volt hajlandó elengedni. Ez tartotta
életben. Végig vele voltál, mert a szereteted ott lakik a szívében.
Carolynnak folyni kezdtek a könnyei, miközben bólintott.
– Köszönöm. És sajnálom. Kérlek, bocsáss meg! Eszembe sem
jutott, hogy neked is hiányzik az anyai szeretet. Én itt leszek
neked – nyújtotta felém a kezét az asztal fölött, én pedig
megkönnyebbült mosollyal megfogtam. – Már nem fogok vele
kislányként bánni, és szem előtt tartom, milyen valójában.
Mindent megteszek majd, hogy így legyen. Arra figyelek, amit
megkaptam, nem pedig arra, amit nem.
– Eden hálás lesz érte – mosolyogtam. – De azt jelzem, hogy
továbbra is csinálhatsz mogyoróvajas-pillecukros szendvicset.
Marha finom!
Carolyn nevetve letörölte a könnyeit. Ekkor lépett be a
konyhába Eden. Megtorpant, végignézett rajtunk, aztán olyan
szélesen elmosolyodott, hogy ragyogni kezdett a boldogságtól.
Odasietett hozzánk, hogy mindkettőnket átöleljen egyszerre.
Előbb engem puszilt meg, aztán Carolynt. Kacagtunk, bennem
pedig helyre került valami. Olyan volt, mintha végre
tökéletesen sikerült volna kikeverni a színeket egy képhez, amit
nagyon-nagyon meg akartam festeni.

•••

Később Eden szobájában ültünk a számítógép előtt, hogy

kitaláljuk, hová megyünk pontosan.
Átböngésztünk pár indianai utazási oldalt, és mindegyik
ugyanazt a szálláshelyet ajánlotta: a French Lick Springs Hotelt.
Nem tudtunk ellenállni neki, mert a „forrás” szó is szerepelt a
nevében. Tökéletes választásnak tűnt a kikapcsolódáshoz,
hiszen egyszer már volt egy forrásunk, ahová elszökhettünk,
hogy együtt legyünk. Ráadásul, csak háromórányit kell
autóznunk odáig. Nem kockáztattuk volna meg, hogy túl sok
időt töltsünk úton. Egyikünknek sem volt jogosítványa, de Molly
így is belement, hogy kölcsönadja a kocsiját.
– Carolyn azt mondta, nyitnunk kell egy bankszámlát a
nevedre, beváltani a kiállítás után kapott csekket, és abból
fedezhetem az útiköltséget – mondtam Edennek, aki éppen a
szállodai foglalást intézte a gépen.
– Már van egy bankszámlám – bólintott a homlokát ráncolva.
– Amit Felix hagyott rám. Már ahhoz is hozzáférünk így, hogy
van anyakönyvi kivonatom.
– Jó, de ezt az utat én fizetem.
– Rendben – fogta meg az arcomat. – De Felix azért hagyta
rám azt a pénzt, mert azt akarta, hogy az enyém legyen. Nem
lenne helyes ott hagyni.
Másnap mindketten elkísértük Carolynt a bankba, ahol
Edennel tátva maradt a szájuk, mert megtudták, hogy Felix több
százezer dollárt hagyott rá. Miután hazaértünk, lerogyott a
kanapéra, a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Magamhoz öleltem. Én is alig hittem el. Milyen hihetetlenül
nagylelkű ember lehetett! Köszönjük, Felix.
Így hát, akkor indultunk el Ohióból Molly kocsijával, amikor
már kezdett sötétedni. Sikerült kiosonnunk a hátsó bokrok
között, miközben Xander éppen az első nyilatkozatát adta
Carolyn háza előtt. Tökéletes figyelemelterelés volt.
Ahogy szeltük a kilométereket, lassacskán ellazultam, és úgy
éreztem, hogy egy hónap után végre igazán fellélegezhetek.
Eden huncutul rám mosolygott, és kacsintott is hozzá, aztán
felrakta a lábát a műszerfalra. Nagyot dobbant a szívem, szinte
kinevettem magamat. Vajon örökké olyan leszek a közelében,
mint egy szerelmes kamasz?
Leolvadt a mosoly az arcáról, és megszorította a kezemet.
 – Hogy érzed magad?
– Jobban. Így már sokkal könnyebb, hogy kaptunk egy kis
szabadságot – feleltem vidáman az utat nézve.
– Aha. Minden sokkal reménytelibbnek tűnik, amikor szabad
az ember. Ezt mi tudjuk a legjobban, igaz?
Lassan bólintottam, miközben az úton és a kilométerórán
tartottam a szememet, hogy biztosan ne lépjem túl a
sebességhatárt. Semmiért nem tettem volna kockára a
szabadságot.
– Szerinted az újságírók keresni fognak minket? – kérdezte
Eden némi hallgatás után.
– Nem fogják megtudni, hogy eljöttünk. Már egy hónapja nem
léptünk ki a házból, szóval azt fogják hinni, hogy még mindig be
vagyunk zárkózva. És ha meg is tudják, hogy eljöttünk, Molly
kocsija már rég bent fog állni egy parkolóházban, mire
elkezdenek keresni. A híradóban meg ugyanazt a homályos
képet fogják leadni, ahogy kijövünk a lakásomból. Azon kívül
egy van még nekik, amelyiken kicsi vagy. Szerintem senki sem
ismer fel minket, főleg, ha én baseballsapkát húzok, te pedig
feltűzöd a hajadat – vigyorogtam rá, ő pedig mosolyogva
bólintott.
Ezután csendben elmerültünk a gondolatainkban, és csak
néztük az elsuhanó tájat.
– Tudod, min szoktam gondolkozni, Eden? Tudod, mi jár a
fejemben az utóbbi években?
– Hmm? – nézett rám, és a támlának döntötte a fejét.
– Az, hogy nem szándékosan rúgtam fel az öntözőrendszert.
Csak tehetetlen dühömben csináltam, és amiatt telt meg a
bunker vízzel.
– Aha.
– De akkor honnan tudta Hector? Honnan tudta olyan sok
éven át, hogy pont aznap lesz árvíz, napfogyatkozás idején? Ha
nem tervelte ki, akkor hogy látta előre?
Edenre pillantottam, aki a homlokát ráncolva figyelt.
– Nem tudom – válaszolta végül, és oldalra biccentette a fejét.
– Szerinted lehet, hogy… Hectornak volt valamiféle jóslási
képessége, amivel…
Felsóhajtott, aztán feszülten folytatta.
– Nem tudom. Talán az volt az istenek hangja, amit hallott?
Eden most már szinte teljesen felém fordult, és csillogott a
szeme a kíváncsiságtól. Nagyot dobbant a szívem, mert
imádtam a tudásszomját.
– Mi van, ha Hector valahogy előre érzékelte a jövőt? –
mutatott körbe. – Nem tudom. Ennek utána kell néznem, de
lehet, hogy tényleg így volt, csak azt hitte, hogy az istenek
szólnak hozzá? Vagy ez… teljesen őrültségnek hangzik? –
ráncolta a homlokát.
– Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Igen, valamennyire
őrültségnek hangzik, de attól még nem biztos, hogy az is. Nem
tudok jobb magyarázatot. Hacsak nem ő tervezte felrúgni az
öntözőrendszert, és én csak véletlenül tettem meg helyette.
– Vagy így volt, vagy pont egybeestek a dolgok. Csupa véletlen
is lehetett: az eső, a napfogyatkozás… – harapott az ajkára,
mintha nem győzné meg az ötlet. Aztán az ülésen megfordulva
kinézett az ablakon. – Szerintem sohasem fogjuk megtudni az
igazat.
– Hát nem. És ez valamiért így van rendjén.
– Igen – sóhajtott fel Eden. – Ez benne a nehéz. Még mindig
nem hiszem el, hogy exhumálták a holttestét – borzongott meg.
Egy darabig megint hallgattunk, aztán Eden újra felém
fordult.
– Tudod, mi jutott még eszembe?
– Hmm?
– Hát… Hector mindig is azt állította, hogy a jóslat szerint én
leszek az egyetlen törvényes felesége. De nem írtam alá semmit
a házasságkötésnél. És akkor még a vezetéknevemet sem
tudtam. Úgyhogy nem lehetett törvényes. Vagy mégis?
Ezen eltöprengtem.
– Nem sokat tudok a házasságra vonatkozó törvényekről, de
én sem értem, hogy lehetett volna törvényes úgy, hogy
eltűntnek voltál nyilvánítva – feleltem elgondolkodva. – De az
egyik tanácstag bíró volt Arizonában. Lehet, hogy Hector hamis
papírokat akart szerezni? Vagy csak azért találta ki ezt, hogy ne
kelljen elvennie Miriamot vagy Hailey-t? Álnevet használt, azzal
nem is köthetett volna házasságot. Az istenek jóslata talán arra
volt jó, hogy elkerülje azokat a dolgokat, amik leleplezték volna
a hazugságait.
– Mennyi hazugság… – suttogta Eden a szemembe nézve. –
Néha olyan nehéz eligazodni közöttük.
– Mi tudjuk, mi igaz és mi nem, Hajnalka – fogtam meg a
kezét. – Az igazság olyan, mintha félúton lenne egy érzés és egy
suttogás között, emlékszel?
Eden mosolyogva megszorította a kezemet.
Némi szünet után én szólaltam meg.
– Van egy lazább témám… – vigyorogtam rá. – Találd ki, kiket
kaptam rajta, hogy a ház mellett smárolnak, amikor az anyukád
bőröndjeiért mentem a garázsba…
Eden eltátotta a száját, és egy pillanatra rám meredt, mielőtt
elkerekedett a szeme.
– Mollyt és Bentley-t? – kérdezte izgatottan.
– Honnan tudtad? – ráncoltam a homlokomat.
– Tudtam! Volt egy megérzésem. Megláttak téged?
– Nem. Visszahúzódtam a ház mögé. Úgy éreztem magam,
mint egy kukkoló. Még csak egyszer találkoztam a pasassal.
Eden kacagott, de aztán elkomolyodott.
– Figyelj, szerinted ugye nem használja ki Mollyt?
– Hát… ha a kihasznált nők a férfiak dereka köré szokták
fonni a lábukat, akkor elképzelhető.
Eden hátrahajtott fejjel nevetett. Hatalmasat dobbant a
szívem. A közös nevetés és a hétköznapi beszélgetés is
valóságos csoda vele. Félig abban reménykedtem, hogy ez
csillapodni fog, félig viszont abban, hogy sohasem múlik majd
el.
– Azért vannak jó sztorik… – jelentette ki nem sokkal később,
és derűsen hátradőlt.
Este nyolc körül értünk oda az indianai French Lickbe, ahol a
táblákat követve megtaláltuk a Molly nevére foglalt
szálláshelyet.
 – Hűha… – suttogta Eden, amikor behajtottunk a kapun a
West Baden Springs Hotelhez vezető hosszú és kanyargós útra,
rögtön a French Lick Hotel and Casino mellett.
Hiába volt sötét, láttuk a tökéletesen gondozott parkot, a
formára nyírt sövényt, a virágzó bokrokat és a rengeteg ősöreg
fát.
Szótlanok maradtunk, amikor megpillantottuk a szállodát. A
hatalmas és régi, halványsárga épületekből álló komplexum
közepén egy óriási, kerek üvegkupola állt. Mindenhol azt írták
az interneten, hogy a legfényűzőbb európai fürdők mintájára
épült. Még sohasem jártam Európában, de annyit
megállapítottam, hogy tényleg fényűző.
Megálltam a domb lábánál lévő parkoló sarkában, a nagy
bokrok tövében. Kivettük a bőröndöket a csomagtartóból, én
pedig baseballsapkát húztam. Eden elővett egy hajgumit, amivel
szorosan összefogta hosszú, szőke haját. Kéz a kézben sétáltunk
oda a hotel közeli bejáratához.
– Ó! – tátottuk el a szánkat mindketten, amikor beléptünk.
Edenre pillantottam, és halkan elnevettük magunkat. Belülről
még inkább lélegzetelállító volt. Csak kapkodtuk a fejünket,
ahogy átvágtunk a hatalmas előcsarnokon. A kupolát szobák
erkélye szegélyezte kovácsoltvas korláttal, ami régiessé tette az
összképet. Az óriási térben mindenhol ülőhelyek voltak
szétszórva egy bárral és szemközt néhány bolttal. Még sohasem
láttam hasonlót. Mintha egy másik világba csöppentem volna,
vagy legalábbis másik országba. Pontosan erre volt szükségünk.
Leültem egy kis kanapéra a hallban, és úgy tettem, mintha
egy prospektust nézegetnék, amíg Eden odament a recepcióra
bejelentkezni. Perceken belül vigyorogva tért vissza, a kezében
egy kulcskártyával. Kézen fogva mentünk fel a lifttel a
szobánkhoz. Nagyot dobbant a szívem, és vigyor terült szét az
arcomon. Úgy éreztem, most teljesedik ki a szabadságunk.
Követtük a jelzéseket a szobánkhoz, de közben észrevettem
egy kólaautomatát a folyosón. Magammal húztam Edent,
leraktam a bőröndöket, és előkerestem némi aprót, hogy vegyek
két dobozzal. Odaadtam neki az egyiket, a másikat pedig nagy
kortyokban nyakaltam be. Hagytam, hogy átjárjon az édes
bizsergés, amiről még mindig a tiltott gyümölcs jutott eszembe.
Amikor felnéztem Edenre, láttam, hogy széles mosollyal figyel.
Nevetve rám kacsintott, és adott egy szájra puszit.
– Finom? – kérdezte.
– Nagyon – sóhajtottam.
Öt perc múlva már a szobánk fedezékében voltunk.
 Tizenötödik fejezet
•

CALDER

– Azt írják, van egy kis múzeum a városban, ahol megtalálható

a szálloda története – mondta Eden egyik kezében a
prospektussal, a másikban pedig vajas-lekváros pirítóssal.
Kávét kortyolgatva hátradőltem a széken, és végigjárattam
rajta a tekintetemet.
– Akármit szeretnél csinálni, benne vagyok – vontam fel a
szemöldökömet. – Pár napig akár ágyban is maradhatnánk.
Eden elvigyorodott, de nem nézett rám.
– Még nem untál rám? – kérdezte a prospektust bámulva.
– Soha.
Felvonta a szemöldökét, és végre a szemembe nézett.
– Már egyszer eljátszottuk, nem emlékszel? Elég… ragadós
volt.
– Csodálatos volt.
– Tényleg az volt – lágyult el a tekintete. – És kellett is. De ezen
a héten ki akarok jutni a négy fal közül, sétálgatni veled, és
érezni az arcomon a napfényt.
– Akkor vonszold be a zuhany alá a tökéletes kis fenekedet.
Eden felállt, elindult a fürdőszoba felé, a válla fölött pedig
hátrapillantott.
– Te nem jössz?
Nem kellett kétszer mondani. Már fel is pattantam, még
mielőtt egy lépést is tehetett volna. Csilingelve felkacagott,
amikor mögé érve felkaptam, hogy minél hamarabb beálljunk a
zuhany alá. Nyitva hagytuk a fürdőszoba ajtaját, és meg sem
próbáltuk visszafogni a hangerőt. Átkozottul jó érzés volt, hogy
nem kell sunnyognunk.
Egy óra múlva már kéz a kézben nézegettük az előcsarnok
boltjainak kínálatát. Eden kifésülte az arcából a frufruját, és
halványrózsaszín kendőt kötött a fejére, amit hátul csomózott
meg. Napszemüveget is vett. Így is megnézték az emberek, de
rájöttem, hogy csak a szépsége miatt, nem pedig azért, mert
felismernék.
Rajtam ugyanaz a baseballsapka volt, de nem nagyon láttam
más módot az álcázásra. Elegendőnek tűnt. Senki sem bámult
különösebben.
Hűvös volt az idő, ezért mindketten hoztunk dzsekit, viszont
éppen sütött a nap, úgyhogy elsétáltunk a közeli kaszinóhoz, és
egy étterem teraszán ebédeltünk.
Testileg-lelkileg ellazultam. Már attól is békére és nyugalomra
leltem, hogy Edennel voltam. Élveztem a szabadságunkat. Ilyen
sokáig tartott, mire végül megízlelhettük. Hiába veszítettünk el
annyi mindent, hiába éreztük magunkat még mindig
védtelennek, ott voltunk egymásnak, és ezt meg is
ünnepelhettük. Végre tudtam hinni abban, hogy jó dolgokat is
tartogat az élet: nekem, neki és nekünk is.
Egész héten pihentünk. Sétálgatva élveztük a kisváros
hangulatát, szuvenírboltokban bóklásztunk olyan
csecsebecséket keresgélve, amikről tudtuk, hogy a másik örül
majd neki, elmentünk lovagolni, akkor szeretkeztünk, amikor
csak akartunk, és minden reggel egymásba fonódva ébredtünk.
Mennyei volt. Eden egyszer lement a wellnessrészlegbe, és
mindketten úsztunk az óriási és festői beltéri medencében. A
parton feküdtünk, amikor Eden elővett egy könyvet.
Odasandítottam a borítójára.
– A kőszívű srác? – vontam fel a szemöldökömet.
Eden vihogva letette a könyvet a hasára, és elpirulva rám
nézett.
– Ostobának tűnik a címe, de nagyon jó. Amúgy azóta nem is
olvastam szerelmes regényt – szomorodott el egy pillanatra. –
Egyszerűen képtelen voltam rá – rázta a fejét. – Nagyon fájt.
Amikor Kristinél olvasgattam, akkor éreztem utoljára reményt.
Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, már nem is fogja
folytatni.
 – De most már olvashatok, és azt az elsőt is élveztem – dőlt
hátra a nyugágyon, miközben az ajkára harapott. – Nagyon –
mosolygott rám huncutul.
Visszagondoltam arra a napra, amit Kristinél töltöttünk. Eden
milyen édesen reménykedő arcot vágott akkor… az utolsó
igazán boldog pillanatokban, mielőtt visszarángattak minket a
pokolba. Most, ugyanígy látva olyan erővel öntött el a hála,
hogy szinte összerezzentem tőle. Valahogy mégis sikerült
visszatalálnunk az utunkra. És soha, de soha nem akarom, hogy
ez a kifejezés eltűnjön az arcáról.
– Ja, emlékszem arra a könyvre – feleltem. – Mestermű volt.
Eden felkacagott.
– Igazából, miután elég sokat olvastam az utóbbi években,
rájöttem, hogy nagyon rossz könyv volt – suttogta drámaian az
utolsó szavakat.
– Ki mondja ezt? – vontam fel a szemöldökömet. – Én aztán
biztos nem. Nem tudom, mi a legjobb értékelés, de tőlem azt
kapja.
– Öt csillag.
– Akkor én öt átütő erejű, rettentően elégedett csillagot adok
rá – jelentettem ki egy félmosollyal.
– Reméljük, hogy ez is felveszi majd vele a versenyt –
mosolygott rám megint kacéran, aztán olvasni kezdett.
Utána a szálloda parkjában sétáltunk, és arról beszélgettünk,
hogy fog alakulni az életünk. Én felhívok néhány galériát, Eden
pedig folytatja a zongoratanítást, miután visszaérünk. Veszünk
egy új Gyógyító Ágyat, és keresünk valakit, aki rendbe hozza a
tönkretett lakásomat, aztán felmondom az albérletet. Keresünk
egy újat, valami jobb környéken, amit együtt fogunk
kiválasztani. A legmodernebb riasztót fogom felszerelni. És
feleségül veszem Edent. Ezt nem említettem neki újra, viszont a
fontossági lista élén állt a számomra. Most éppen nem futotta
túl fényűző esküvőre, de szerintem ez nem zavarja Edent.
Gyakran írtunk Xandernek, Carolynnak és Mollynak, hogy
mit csinálunk éppen, és sok képet küldtünk nekik.
Az ötödik napon Molly küldött egy üzenetet Edennek, ami
sürgősnek tűnt, úgyhogy Eden visszahívta. Éppen az ágyon
fekve kapcsolgattam a tévét. Akkor voltunk lovagolni, úgyhogy
mindketten fáradtak voltunk, izomlázzal küszködtünk, és
vártuk, hogy este lazíthassunk.
– Szia, Molly! – hallottam Edent.
Egy darabig csendben volt, aztán láttam, hogy elsápad.
Felültem.
– Oké – mondta halkan. – Köszönöm, hogy szóltál…. Nem,
tudom… Igen, jól vagyok. Jól vagyunk – pillantott rám Eden. –
Rendben. Én is szeretlek. Szia, Molly!
Azzal letette, és ott állt, egyenesen maga elé meredve.
– Eden? – kérdeztem aggódva. – Megijesztesz. Mi a baj?
– Clive Richtert ma délelőtt megölték a börtönben. Most jöttek
ki a rendőrök, hogy szóljanak nekünk. Molly azt mondta, egy
barátunknál vagyunk pár napig. Megígérte nekik, hogy felhív.
Edennek üresen csengett a hangja, engem pedig torkon
ragadott a félelem.
– Hogyan…?
– Leszúrták – nézett a szemembe.
Pislogva emésztettem a hírt. Vártam, hogy kiborulok-e tőle.
– Tudják, miért? – biccentettem oldalra a fejemet.
Eden az ajkára harapva leült mellém az ágyra. Megrázta a
fejét.
– Azt mondták, még csak gyanúsított sincs. De egy helyen volt
azokkal, akiket ő tartóztatott le. Őt ismerve biztos szerzett egy
csomó ellenséget.
Összevontam a szemöldökömet. Ezzel nem tudtam vitatkozni.
Clive az a fajta ember, akit mások nyomora éltet, és az, ha nála
van az irányítás. Eszembe jutott, amikor összetűzésbe
keveredtünk a főépületben, és én erősebb voltam nála. Akkor
még nem tudtam, hogy rendőr. Olyan zsaru volt, akinek fegyver
kellett a tekintélyhez. A börtönben pedig se hatalma, se
pisztolya nem volt. De vajon csalódott vagyok-e, amiért
sohasem fogja letölteni a büntetését? Csalódott vagyok-e, hogy
sohasem fog bíróság elé állni azért, amit elkövetett ellenünk
Edennel? Felvillant a kép, ahogy megjelenik a járőrkocsijával, és
belök minket a hátsó ülésre… Nézi, ahogy Hector tüzet gyújt a
lábamnál… Ostorral veri Xandert…
– Jó – szólaltam meg végül.
Eden felkapta a fejét. Kis ideig az arcomat fürkészte, aztán
átölelt és magához húzott. Pontosan tudta, mi jár a fejemben,
mint mindig. És megbocsátott érte. Megkönnyebbülten
felsóhajtva viszonoztam az ölelését.
– Így már biztos, hogy nem lesz tárgyalás – jegyezte meg,
miután kibontakoztunk az ölelésből.
– Jó – ismételtem. Rájöttem, hogy ugyan félelem nélkül
néztem volna szembe vele a tárgyaláson, de tulajdonképpen így
is szabadok lettünk. – Nem tudom, megérdemelte-e a halált.
Szerintem nem az én dolgom ezt eldönteni, bár ha lett volna
alkalmam megölni aznap, akkor megteszem. Nem kételkedem
benne, hogy bűnös volt, gonosz ember. Ezért nem zavar, hogy
ez történt vele. Talán nem is a bíróság szolgáltatott nekünk
valódi igazságot, hanem az élet azzal, hogy megszabadultunk
tőle. Ez pont elég.
– Nekem is – bólintott Eden.
Egy hosszú, forró zuhany után láttuk, hogy odakint esik. Nem
szakadt ugyan, de nem is akart elállni. Bebújtunk a takaró alá,
és egész este filmeket néztünk. Jól voltam, mégis szorosan
belekapaszkodtam Edenbe. Másnap délelőtt pedig tizenegy után
keltünk fel.
– Menjünk el ma abba a múzeumba – javasolta öltözködés
közben Eden. – Mág csak ott nem jártunk.
– Oké. Visszamenjünk lassan Cincinnatibe?
Eden elszomorodott.
– Maradhatnánk még egy-két napig. Még nem állok készen.
– Én sem – mosolyogtam.
Odakint mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Az eső
mindent tisztára mosott, amitől az egész világ ragyogóbbnak
tűnt.
Elsétáltunk a belvárosba ahhoz a kis épülethez, ami otthont
adott a French Lick West Baden Museumnak, és megvártuk,
hogy az idegenvezető befejezze a körutat egy csoporttal. A
következőben csak mi voltunk ketten Edennel. Kézen fogva
mentünk végig a múzeumon, az idegenvezető pedig mindent
bemutatott nekünk.
Éppen egy tizenkilencedik századi poszter előtt álltunk, ami
elixírként hirdette a forrásvizet.
– A Plútó-víz tette ezt a várost híressé. Krónikus betegségek
természetes gyógymódjaként szolgált. Jót tett a gyomornak, a
májnak, a vesének s a többi. Ez a víz állítólag mindent képes
volt meggyógyítani az asztmától kezdve az alkoholizmuson át a
nemi betegségekig – sorolta kuncogva. – A források környékére
vendégházakat építettek, hogy az emberek Plútó-vizet
ihassanak, és fürödhessenek benne.
– Miért hívták Plútó-víznek? – érdeklődött Eden.
– Ó, azért kapta a nevét az alvilág uráról, mert a víz a föld alól
jött, és olyan sötét volt, mint a Sztüx folyó.
Edenre pillantottam, aki a homlokát ráncolta, aztán megint a
plakátot néztem. „Nyugalom az elcsigázottaknak, gyógyulás a
betegeknek.” Ez állt rajta.
– Tényleg működött? – kérdeztem.
Az idegenvezető megint kuncogott.
– Hát, egyszer megvizsgálták a víz összetételét, és kiderült,
hogy két dologgal volt tele – nézett hátra menet közben. – Sóval
és lítiummal.
– Lítiummal? – értetlenkedtem egy újabb kiállított tárgy előtt
megállva.
– Igen. Manapság hangulatjavítóként használják mentális
betegségek esetén. Persze jó sok vizet meg kellett inni a gyógyító
hatásért, de már egy kicsitől is jobb kedvre derült az ember, a
só pedig tisztít, úgyhogy tényleg csillapodhattak a tünetek.
Legalábbis ideiglenesen.
Az idegenvezető folytatta, nekem pedig felgyorsult a
szívverésem. Edenre pillantottam, és láttam rajta, hogy ugyanaz
jár a fejében, mint nekem.
– Uram – szóltam közbe. – Lehetnek még ilyen források?
Mármint máshol az országban.
– Ó, szerintem lehetnek. Én nem tudok ilyenekről, de
lehetnek.
Bólintottam. Folytattuk az utat, nekem pedig zakatolt az
agyam. Amikor a végén megköszöntük az idegenvezetést, és
kiléptünk a múzeum elé, Eden suttogva megszólalt:
– Itt volt Hector, ugye?
– Azt hiszem – néztem körbe úgy, mintha mindjárt
felbukkanhatna előttünk a járdán. Megborzongtam az őszi
napsütésben, és magamhoz húztam Edent.
– Olyan forrást talált, aminek a vizében ugyanezek vannak? –
ráncolta a homlokát.
– Igen, vagy ő maga tett bele dolgokat, már ha egyáltalán
létezik ilyen. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a Plútó-víz pont
ugyanaz, mint a mi szenteltvizünk.
 Tizenhatodik fejezet
•

CALDER

Sétáltunk még egy kicsit, aztán Eden elindult a

wellnessrészlegbe egy előre egyeztetett masszázsra, én pedig
felmentem filmet nézni a szobánkba. Újra végiggondoltam ezt a
forrásvíz dolgot, de nem jutottam semmire. Lehet, hogy csak
véletlen egybeesés? Mi köti Hectort ide azon kívül, hogy Eden
biztos benne, hogy az elrablása után idehozta őt? Logikusnak
tűnik, hogy szerette volna, ha Eden apukája, tehát az első
ember, akit be akart venni a Tanácsba, viszonylag elérhető
közelségben van. Így még valószínűbb, hogy Hector hallotta
Eden apukájának történetét.
Hanyatt dőltem az ágyon, be sem kapcsoltam a tévét.
Megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy mi köze lehet
Hectornak Indianához, és azon belül is pont ehhez a helyhez. A
Plútó-víz neve a görög mitológiához kapcsolódik, mint ahogy a
vallásunk is, és Acadiában még annyi minden. De vajon mit
jelent ez? Fogalmam sem volt. Előfordulhat, hogy Hector csak
átutazóban járt itt, és megtetszett neki a forrás ötlete, ezért
megvalósította máshol, tehát Arizonában? Rengeteg lehetőség
volt. És valószínű, hogy sohasem fogunk rájönni.
Gyorsan írtam Xandernek a vízről, hogy keressen rá az
interneten, és szóljon, hogy mit gondol. Azt válaszolta, hogy
dolgozik, de utánanéz, amikor hazaér.
Elszenderedtem, és egyszer csak arra ébredtem, hogy Eden a
hajamat simogatja. Kinyitottam a szememet, és a gyönyörű
arcát láttam magam előtt. Álmosan rámosolyogtam. Szinte úgy
festett, mint aki megijedt valamitől.
– Szia! – szólaltam meg rekedten.
– Szia! – felelte halkan.
 – Jól vagy? – kezdtem felülni. – Milyen volt a masszázs?
– Tessék? Ja, jó volt. Kellemes.
Azzal felállt, és a fürdőszoba felé vette az irányt.
– Lemosom magamról ezt a sok krémet, aztán elmegyünk
vacsorázni? – szólt hátra, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.
– Aha, persze – vontam össze a szemöldökömet.
A szállodai busszal mentünk el abba a néhány kilométerre
lévő étterembe, amit a portán ajánlottak. A hangulat
romantikus volt, az étel pedig kiváló. Kézen fogva vacsoráztunk,
de Edennek mintha máshol járt volna az esze. Amikor viszont
rákérdeztem, csak annyit mondott, hogy elkábult a masszázstól.
Utána pedig kedvesen rám mosolyogva megszorította a
kezemet.
Korán visszaértünk a hotelbe. Eden ágyba bújt, és elővette a
könyvét, én pedig bekapcsoltam a tévét, de elaludtam a
műsoron.
Arra ébredtem, hogy Eden benyúl az alsónadrágomba.
Felnyögtem.
– Befejeztem a könyvet – suttogta a fülembe. – Aludtál?
– Nem – hazudtam, nehogy abbahagyja, amit csinál.
Gyengéden megszorított, amitől megint felnyögtem.
– Istenem, Eden!
Odafordultam hozzá, hogy a két tenyerem közé vegyem az
arcát, és addig csókoltam, amíg fel nem szakadt belőle az a kis
nyögdécselő hang, amit imádok.
– Mesélj a könyvről! – suttogtam a csókból kibontakozva.
Belemosolyogtam a nyakába, aztán pillekönnyű puszikat
leheltem rá. Homorítva hozzám préselődött, és elöntött a vágy.
– Hmm… – mormolta, amikor levettem róla a rózsaszín,
ujjatlan topot. A szám rögtön az édes, rózsaszín mellbimbójára
tévedt. Tudtam, hogy imádja ezt, és én is így voltam vele.
Beletúrt a hajamba, miközben nyalogattam és szívogattam.
– Hendrix Cooper, a drogfüggő, alkoholista hímringyó, a Szent
Boszorkányok zenekar frontembere egyéjszakás kalandba
keveredik valakivel, akiről illuminált állapotában azt hiszi,
hogy csak egy szédült csaj, aki hírességekre vadászik.
 – Szent Boszorkányok? – kaptam fel a fejemet.
Eden csalódottan felnyögve visszanyomott a mellére.
Vigyorogva folytattam, ő pedig felsóhajtott.
– Csak később jött rá, hogy igazából az asszisztense volt az,
Polly Honeycutt, egy szegény déli lány, akinek az egész családja
meghalt, amikor tornádó söpört végig a lakókocsiparkon, ahol
laktak. Muszáj volt elmennie dolgozni, és persze beleszeretett
az összetört szívű, de imádnivaló rosszfiúba.
– Összetört szívű? – dohogtam Eden másik mellére váltva,
amit gyengéden megpusziltam. – Inkább úgy hangzik, mint egy
komplett idióta.
Eden felnyögött, amikor bekaptam a mellbimbóját, és
körüljártam a nyelvemmel. Átölelte a csípőmet a lábával, és
hozzám dörgölőzött odalent. Torokhang szakadt fel belőlem.
Istenem, milyen jó érzés ez! Lassú köröket írtam le a
csípőmmel, a számmal megegyező ritmusban. Egy ideig
mindketten csendben voltunk, mert elakadt a szavunk a
vágytól.
– Hát nem vagyunk azok mindannyian?
Megtorpantam, hogy felidézzem, hol tartottunk.
– Igaz – térdeltem fel, hogy levegyem Edenről a sortot és a
bugyit.
– Amúgy megvolt rá az oka – magyarázta. – A szülei
bentlakásos iskolába küldték, hogy megszabaduljanak tőle, és
ott molesztálta az igazgató. Évekig próbált segítséget kérni, de
senki sem hallotta meg – rázta a fejét szomorúan, én pedig
megint megtorpantam. Most vigasztaljam, vagy inkább
folytassam? Szerencsére Eden lerúgta magáról a nadrágot,
felült és megcsókolt.
Így csókolóztunk, mígnem olyan lüktetés áradt szét bennem,
hogy már nem bírtam tovább.
– Eden! – morogtam.
Csillogó és félig lehunyt szemmel pislogott rám. Aztán
lenyomott az ágyra, és gyorsan levette az alsómat.
Fölém kerekedve magába fogadott, mire felnyögtem a nedves
és forró szorításától.
 Eden csukott szemmel kezdett fel-le mozogni rajtam.
– Hosszú volt az út kettejüknek – folytatta. – Hendrixnek
elvonóra kellett mennie, és ki kellett rúgnia a menedzserét,
Naomi Garnetet, aki gonosz és aljas eszközökkel állandóan el
akarta csábítani, hogy tönkretegye a kapcsolatot Pollyval.
Eden gyorsított a tempón. Olyan jó volt, hogy azt hittem,
elájulok. A tökéletes kis melléhez emeltem a kezemet, és a
hüvelykujjammal simogattam a bimbóját, mígnem
hátraengedett fejjel még hevesebben lovagolt rajtam.
Éreztem, ahogy hatalmába kerít a gyönyör, aztán egyszer
csak eluralkodik rajtam. Felnyögtem a hirtelen erővel lecsapó
élvezettől, és önkéntelenül felfelé rándult a csípőm. Edennek
elakadt a lélegzete, aztán előrebukott rajtam, ahogy ő is felért a
csúcsra. Mennyei volt.
Átkaroltam a kis hátát, és magamhoz szorítottam. Magamba
szívtam édes illatát, és úgy szerettem, hogy zakatolt tőle a
szívem.
– Polly – mondta szinte suttogva. – Te olyan férfit érdemelsz,
aki úgy szeret téged, hogy angyalnak érzed magadat mellette.
Lehet, hogy egy napon majd én leszek az a férfi, de most még
nem én vagyok. És túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ennél
kevesebbet nyújtsak neked. Várj rám, Polly! Higgy bennem!
Legyél te a cél, amiért küzdhetek!
Eden elhallgatott egy pillanatra, én pedig várakoztam.
– Sajnálom, Hendrix – folytatta. – Képtelen vagyok rá.
Éreztem, ahogy a vállamra hullik egy könnycsepp.
– És aztán? – kérdeztem.
Eden megrázta a fejét.
– Semmi. Ez volt a vége.
– Mi a franc?
A világért sem vallottam volna be, hogy dühös lettem.
– Megoldatlan befejezés. Majd három hónap múlva
megtudjuk, mi lesz.
– Na, hallod… az tuti.
Eden nevetésben tört ki, aztán felemelte a fejét, és rám emelte
átható tekintetét.
 – Terhes vagyok – suttogta.
Minden porcikám megdermedt. Eltátottam a számat, ahogy
az arcomat fürkészte.
– Mi? Azt hittem… Azt mondtad…
Bólintott, és legördült rólam az oldalára.
– Tudom. Engem is lesokkolt. Az orvos azt mondta, hogy
valószínűleg sohasem fogok segítség nélkül teherbe esni.
Fogalmam sincs, mit mondjak. Úgy érzem magam, mintha
csapdába csaltalak volna, vagy ilyesmi – bámult elkerekedett
szemmel, aggódva.
– Eden… – kelt életre a szívem. A hasára tettem a kezemet.
– Te… örülsz neki? – akadt el a szava.
Megdöbbentem, és nem igazán éreztem késznek magamat a
szülői szerepre. De tudtam, mennyire fáj Edennek, hogy
elvették tőle a kisbabánkat. Mindkettőnknek nagyon fájt. És a
gondolat is, hogy utána már nem szülhet másikat. Hirtelen
megkönnyebbülés, aztán boldogság járta át a szívemet.
– Igen, örülök neki. És te? – simogattam meg az arcát.
Könnyes szemmel bólintott. Magamhoz húztam, és egy
darabig így voltunk.
– Hány hetes? – kérdeztem
– Szerintem öt lehet. Nem tudom. Ma vettem egy tesztet a
drogériában, ahová beugrottunk, és odalent csináltam meg, a
wellnessrészleg mosdójában – felelte szipogva.
– A Gyógyító Ágyban csináltunk gyereket? – vigyorogtam.
Eden félig sírva felnevetett.
– Azt hiszem.
Hagytam, hogy a hír eljusson az agyamig.
– Ez olyan helyénvalónak tűnik – suttogtam. – Mint egy
második esély.
Eden megint szipogva bólintott.
Egy kicsit alkalmatlannak éreztem magam, hiszen még
mindig nem volt nevem és személyazonosságom. Arra pedig
pláne nem volt még lehetőségem, hogy támogassam őket. De
egyvalamit biztosan tudtam:
– Védelmezni foglak benneteket. Mindkettőtöket. Nem
hagyom, hogy bármi is történjen veletek.
Eden felemelte a fejét, és gondterhelten szemügyre vett.
– Tudom. Ebben soha, egy pillanatra sem kételkednék.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán még szorosabban
magamhoz öleltem. Egymás karjaiban aludtunk el. Közöttünk
pedig ott volt az Eden testében növekvő új kis élet.
Sötét volt, amikor Eden felrázott álmomból.
– Csak egy álom volt, Tejkaramella – mondta halkan. – Róluk
álmodtál.
Elgyötörten kifújtam a levegőt, és próbáltam megnyugtatni a
kalapáló szívemet. Beletúrtam a hajamba. Még mindig fogva
tartott a félelem, és nem akart ereszteni.
– Igen – böktem ki.
– Régóta nem volt már rémálmod – hajtotta a mellkasomra a
fejét, és átölelte meztelen derekamat.
– Tudom.
Végre kezdtem megnyugodni.
– A kisbaba miatt van? – kérdezte.
– Hát… lehet – húztam magamhoz. – De csak azért, mert
mindkettőtöket biztonságban akarlak tudni.
– Tudom, hogy így lesz, Calder – puszilta meg a bőrömet. –
Bízom benned.
Hosszú idő óta most először elmondtam egy imát a Kegyelem
Istenéhez. Szörnyen kellett, hogy ne okozzak Edennek csalódást.

•••

Másnap hűvösebb volt, úgyhogy Eden vastag pulcsit húzott, én

pedig két hosszú ujjú pólót vettem egymásra, mielőtt
elindultunk reggelizni. Kicsit csípett a hideg, de nem látszott
felhő a kék égen, és égetett avar szaga terjengett a levegőben,
amit az ősz illataként könyveltem el, amióta a kinti világban
élek.
Eden meleg kezét fogtam, miközben időztünk az étel fölött.
Már nem tartott fogva a rémálom, a ragyogó napfény pedig
reményt ébresztett bennem. Biztos normális, hogy néha rosszat
álmodom, és időlegesen vissza-visszatérnek a szörnyű képek.
Eden nagy hírt közölt, ami alaposan felrázott, így hát
természetes, hogy eszembe jutott az első alkalom, amikor egy
kis élet fakadt belőlünk, és az is, hogy milyen kegyetlenül vették
el tőlünk.
– Ma vagy holnap muszáj lenne indulnunk – pillantottam
Edenre. Össze volt fogva a haja, a napszemüveg pedig felhúzva
a fejére. A vastag, fekete pulcsi egészen az álláig ért, és még
tejfehérebbnek mutatta a bőrét. De az is lehet, hogy egyszerűen
csak ragyogott. – És szerintem minél hamarabb el kéne menned
orvoshoz, hogy biztosan rendben legyen minden.
Eden a szemembe nézve bólintott.
– Amint visszaérünk, megkérem majd a rendőröket, hogy
segítsenek nekem tajszámot szerezni – folytattam. – Xandernek
már intézik. Nem várhatok örökké, hogy valaki előkerüljön a
múltamból. Ez valószínűleg már nem fog megtörténni,
márpedig meg kell teremtenem a közös életünk alapjait.
Most még fontosabb volt, hogy elvegyem feleségül. Átfutott az
agyamon, hogy Carolyn mit fog szólni.
– Oké – bólintott Eden aggódó arckifejezéssel.
Néztem, ahogy turkálja az ételt, aztán megszólalt.
– Van egy ötletem – nézett rám kissé feszengve.
– Ajjaj… – görbült felfelé a szám széle.
– Jól kezdődik, mi? – nevetett. – Nem, most komolyan. Tudom,
hogy nem sok lehetőségünk volt rá, hogy beszéljünk arról a
tegnapi vizes témáról, és esélyes, hogy az egész csak véletlen
egybeesés. De akkor is beugrott, hogy mi van, ha Hector
nemcsak átutazóban járt itt, hanem… jaj, nem is tudom –
szorította össze a száját. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk
az itteni könyvtárba, hogy utánanézzünk pár dolognak.
– Milyen dolgoknak? – ráncoltam a homlokomat.
Eden eltöprengve ráharapott az ajkára.
– Nem tudom. Szerintem megér egy próbát. Ha nem kerül elő
semmi, akkor nem kerül elő semmi. De mi vagyunk az
egyetlenek, akik tudnak erről az indianai összefüggésről. A
rendőrség nem fog utánajárni egy forrásvíz miatti sugallatnak.
Ha mi nem próbáljuk meg, akkor senki sem fogja. És ki tudja,
hogy valaha is visszatérünk-e ide?
– Micsoda tudásszomj! – mosolyogtam rá.
Felsóhajtott, aztán elnevette magát.
– Ez a te hibád – kacsintott. – Mit gondolsz?
– Hát jó – feleltem némi gondolkodás után. Összefontam a
karomat, mert hirtelen hűvös lett.
Pittyent a telefonom, úgyhogy megnéztem az üzenetet.
Xander: Plútó-víz? Öreg, ez olyan, mint a mi szenteltvizünk! WTF?
Én: Tudom. Szerintünk is olyan. Nem tudjuk, mit kezdjünk vele.
Utánanézünk. Majd jelentkezünk
Xander: OK. Jól vagytok?
Én: Soha jobban. Te?
Xander: Dettó
Én: Nemsokára beszélünk
Xander: Jó
Megkérdeztük a pincértől, merre van a legközelebbi
könyvtár, aztán szedelőzködni kezdtünk. Csak sétálnunk kellett.
Alig tíz perc múlva már be is léptünk a könyvtárba.
– Mit is keresünk? – kérdeztem halkan, miközben Eden
körülnézett.
Elindult egy kocsiról lepakoló könyvtáros felé, én pedig
követtem.
– Nem tudom. Mondtam, hogy talán nem is találunk semmit.
Arra gondoltam, hogy átnézhetnénk pár újságot abból az
időből, amikor Hector elrabolt engem Cincinnatiből, és elhozott
Indianába, talán ide, a közelbe.
Ráncoltam a homlokomat, de azért vele tartottam.
Fél órával később a könyvtár számítógépes rendszerében
lapozgattuk a helyi újság korábbi számait, csak azt nem tudtam,
pontosan miért. A könyvtáros elmagyarázta, hogy más lapok
archívuma gyakran megtalálható az interneten, de ez a város
annyira kicsi, hogy az újságot csak itt szokták katalogizálni.
Eden leült, hogy végignézze a címlapokat, én pedig leültem
mellé, és csak figyeltem. Nekem már az is öröm volt, hogy
bámulhatom őt. Ráadásul jólesett a csend, miközben azon
tűnődtem, mennyi tennivalónk lesz, miután visszaérünk
Cincinnatibe.
Eden nemsokára fújt egyet, és zavart kis mosollyal rám
nézett.
– Azt sem tudom, mit csinálok, vagy mit keresek.
Elvesztegetem a pihenésre szánt időt.
A csalódott arcát fürkésztem hátradőlve. Eltöprengve
megráztam a fejemet.
– Na, várjunk csak! Menjünk végig az események sorrendjén.
Megjegyezted az idővonalat, amit a szekrényajtóra rajzoltál?
– Sajnos igen – nevetett halkan Eden. – Miért?
– Akkor jó – dőltem előre, és a combomra könyököltem. –
Szóval azokat a cikkeket nézzük át, amik az elrablásod körül
születtek. De Acadia már évekkel azelőtt megvolt – folytattam
elgondolkodva. – Nem lenne logikus, hogy történt valami, ami
arra ösztönözte Hectort, hogy rögtön utána megalapítsa
Acadiát?
Eden felfelé pillantva fontolgatta a szavaimat.
– Mondasz valamit. A rendőrségtől és a földbirtok
megvásárlásának idejéből tudjuk, hogy Acadiát egy évvel a
születésed előtt alapították, akár ott születtél, akár nem – vetett
rám egy futó pillantást. – Úgyhogy a néhány hónappal azt
megelőző cikkeket kéne átnéznünk? – csillant fel a szeme.
A téma ellenére én is kalandnak éltem meg a kutatásunkat.
– Lássunk neki!
Eden megint a monitorra nézett, én pedig hátradőltem a
széken.
Amíg ő keresgélt, körülnéztem a könyvtárban, és egy darabig
figyeltem az embereket. Az egyik gépnél egy fiatal pár
vitatkozott suttogva. Egy anyuka élénk színű babakönyveket
válogatott a gyermekével. Elidőzött a tekintetem a kicsin, aki
izgatottan nyúlt a könyvekért, amiket az anyukája odaadott
neki. Alig hittem el, hogy nemsokára mellettünk is lesz egy ilyen
kisember. Eltöprengtem rajta, vajon fiú lesz-e vagy lány, és hogy
fog kinézni. Edenre visszanézve láttam, hogy előredőlve nagy
érdeklődéssel olvas valamit. Aztán rám nézett, és falfehér volt
az arca.
– Hector igazi neve Thomas Greer volt.
Teljesen ledermedtem. Rögtön körülnéztem, majd felálltam és
úgy helyezkedtem, hogy megvédjem Edent, mintha Hector
valahogy megjelenhetne pusztán attól, hogy elhangzott a neve.
– Honnan tudod? – suttogtam rekedten.
– Innen – cincogta a cikkre mutatva.
Odahajoltam, hogy a válla fölött elolvassam. Gyorsan
átfutottam, aztán lassabban is nekikezdtem. Végigfutott rajtam
a hideg.
Az oldal tetején lévő képen minden kétséget kizáróan a fiatal
Hector szerepelt rövidre nyírt hajjal, öltönyben és
nyakkendőben. A cikk címe az volt, hogy „Rablógyilkosság
áldozata lett a történész családja”.
– Jaj, istenem! – motyogta Eden a monitorra meredve. Olvasás
közben a szája elé kapta a kezét.
„Vasárnap kora reggel holtan találták a Délkelet-indianai
Egyetem görög történelemmel foglalkozó professzora, Thomas
Greer családját. Greer professzor egy konferenciáról hazaérve
szembesült vele, hogy a feleségét, Alice-t és az ötéves kislányukat,
Danaet leszúrták az otthonukban. A rendőrség egyelőre nem
talált gyanúsítottat, de feltételezések szerint betöréses rablás
történt. Rendőrségi informátorunk szerint a rablók azért
vehették célba Greer házát, mert a felesége – lánykori nevén Alice
Lockwood – egy ausztrál bányavállalat örököse volt, így arra
számítottak, hogy pénzt és ékszereket találnak majd. A család
úgy tervezte, hogy elkísérik a professzort a konferenciára, de
gyermekük az utolsó pillanatban megbetegedett, ezért az asszony
otthon maradt vele.”
A képernyőre tapadt szemmel görgettünk lejjebb. Találtunk
még néhány rövid cikket, de semmi mást nem tudtunk meg. Két
hónap után megállt az ügy. A rendőrségnek nem volt
gyanúsítottja, Thomas pedig bombabiztos alibivel szolgált. Az
egész hétvégét a konferencián töltötte, ahol több előadást is
tartott.
Kattogott az agyam. Ausztrál bányászvagyon. Hát ez
megmagyarázza, honnan volt pénze Hectornak.
Láttam, hogy Eden rákeres Greer nevére, de nem jött ki újabb
cikk találatként.
– Ezt nézd! – szólalt meg halkan, és egy rövid írásra mutatott.
Közelebb hajoltam, hogy felolvassam:
– Alice Greer (szül. Lockwood) és Danae Greer temetése
vasárnap lesz a Kegyelmes Nagyasszony temetőben.
– Nem, ezt a részét – húzta lejjebb az ujját Eden.
Gyorsan átböngésztem a listát, hogy kik gyászolják. A
legtöbben Alice lánykori vezetéknevét viselték. Aztán
megláttam, hogy hívták az anyósát. Willa Greer!
– Willa… ő volt Hector anyja… – tudatosult bennem, ahogy
magam elé képzeltem a kortalan, kék szemeket.
Menj a bal túlsó sarokba. Az az egyetlen hely, ahol túlélheted.
Alig voltam magamnál, mégis előjöttek ezek a szavak. Így
élhettem túl az egészet.
– Igen – mondta hitetlenkedve Eden. – És ezt is nézd meg!
Megint a képernyőre hunyorogtam egy újabb cikkért, amiben
megszólalt Willa Greer. Az üzlete előtt állt, egy jósdánál French
Lick belvárosában, éppen egy kis vendégház mellett. „Madam
Willa a múltat, a jelent és a jövőt is megmondja. Térjen be!”
Nagyot nyeltem, mert nem igazán értettem, mit jelent ez.
„Holisztikus gyógyászat, mindenféle baj kezelése” – hirdette
ugyanott egy másik tábla.
Itt megérem a pénzem. Hasznos vagyok.
Visszazökkentem a jelenbe. Eden reszkető kézzel megnyomta
a nyomtatás gombot, halkan felállt, és elment a papírokért.
Összehajtva begyűrte őket a táskájába, aztán kikapcsolta a
gépet, és megfogta a kezemet. Kivonszolt a könyvtárból.
Megálltunk, hogy magunkba szippantsuk a friss, őszi levegőt.
Nekidőltem egy oszlopnak az épület előtt, és magamhoz húztam
őt.
– Figyelj! – suttogtam. – Őrizd meg a nyugalmadat! Egy kis élet
növekszik benned.
 – Tudom – bólintott a mellkasomra hajtott fejjel. – Csak
megdöbbentem. Hogy láttam a képét… és megtudtam valamit a
múltjáról. Azt se tudom, mit érzek. Jaj, istenem, Calder!
Megtaláltuk.
– Igen. Bennem is kavarognak az érzések.
– De semmi… semmi sem teszi elfogadhatóvá azt, amit csinált
– nézett fel rám.
Megráztam a fejemet, és a parkoló fölött a távolba révedtem.
– Nem, nem teszi. Sőt, ettől igazából csak még rosszabb.
Áldozatot csinált másokból, elvett téged a szüleidtől, miközben
tudta, milyen érzés elveszíteni egy kislányt, aztán elvette a
kisbabánkat…
A kezem szinte magától Eden még lapos hasára tévedt.
– Vajon megőrült azután, ami a családjával történt, vagy…? –
harapott az ajkára.
– Nem tudom. A rendőrök talán majd kiderítik, miután
megmondtuk nekik a nevét.
Eden megborzongott, mire még jobban magamhoz
szorítottam.
– Aha, lehet. Már most fel kéne hívnunk őket, hogy
elmondjuk, mit találtunk? – pillantott fel.
– Holnap indulunk – ráncoltam a homlokomat. – Majd
szólunk nekik, amikor visszaértünk. Végképp nem hiányzik,
hogy felbukkanjon itt egy csomó újságíró. Pont tőlük akartunk
megszökni.
– Igaz. Hector… vagyis Thomas amúgy is halott. Szerintem ez
a dolog ráér még egy napot. Xandert viszont fel kell hívnunk.
Neki muszáj tudnia erről.
– Inkább vele is holnap beszéljünk. Akkor megmutathatjuk
neki az összes cikket. És mellette kéne lennünk, amikor a
nyakába szakad ez az egész.
– Igen, igazad van – bólintott Eden.
Egy darabig még álltunk ott összeölelkezve. Eden táskájára
pillantottam, ahonnan félig kilátszott Willa Greer arca az egyik
papír felső sarkán. „Köszönöm” – üzentem neki magamban, és
közelebb húztam Edent.
 A szobánkba érve habfürdőt vettünk a hatalmas kádban. Csak
áztattuk magunkat a meleg vízben, élveztük a meghittséget, és
elmerültünk a gondolatainkban.
– Danae… – suttogta Eden. – Szokatlan név. Fogadni mernék,
hogy egy görög hercegnő vagy ilyesmi.
– Lehet – pusziltam meg a vállát. – Igazad volt. Az a sok görög
dolog… Görög történelmet tanított. Istenem, milyen okos az én
Hajnalkám! – mosolyogtam bele a bőrébe, és hozzádörgöltem az
orromat. Próbáltam mosolyra fakasztani, hogy enyhítsem a
mélabút, ami azóta telepedett ránk, amióta kijöttünk a
könyvtárból.
– Szerinted felvennének dolgozni a rendőrséghez? –
kuncogott Eden.
– Ha van eszük, akkor igen – nevettem.
Eden megfordult, két tenyere közé vette az arcomat, és
gyengéden megcsókolt. A víz perceken belül kihűlt, a vérem
pedig felforrt. Kiszálltunk a kádból, megtörülköztünk, aztán a
szállodai szoba hatalmas franciaágyán szeretkeztünk.
Utána szobaszervizt kértünk, hogy boldogan egymásba
fonódva tölthessük az utolsó esténket. Én úgy éreztem, hogy egy
ilyen nap végén rám is fért. Muszáj volt rendbe szednem az
érzéseimet, és megint nyugalomra lelnem. Ennek pedig nem
volt jobb módja, mint csakis Edenre koncentrálni a külvilág
kizárásával.
Másnap reggel éppen lezuhanyoztam, és elkezdtem
összepakolni, Eden pedig a kis asztalnál ült, és a laptopján
internetezett.
– Mi lenne, ha útba ejtenénk azt a várost, ahol a Délkelet-
indianai Egyetem van? Ahol Thomas Greer dolgozott?
– Miért? – torpantam meg.
– Nem tudom – biccentette oldalra a fejét Eden. – Lehet, hogy
felismernék ott valamit… talán a házat, ahol fogva tartott? Néha
kimehettem a kertbe. Szerinted?
Odamentem hozzá, és leguggoltam a széke mellé. Ő felém
fordult, és megfogta a kezemet.
– Ha szükséged van erre, akkor rendben – feleltem. – De nem
akarom, hogy kiborulj. Nem akarom kockára tenni az
egészségedet…
– Ennél erősebb vagyok, Calder. Amúgy meg az információtól
és a tudástól mindig erősebbnek érzem magam, jobban uralom
a helyzetet. Ráadásul olyan közel vagyunk. Nem tudom, hogy
járunk-e még valaha erre, tudod? Miután majd zajlani kezd az
élet… – vándorolt a keze a hasára úgy, hogy észre sem vette. –
Akkor már úgysem erre fogunk figyelni. Magunk mögött
akarjuk majd hagyni az egészet.
– Igen – mosolyogtam rá felsóhajtva. – Persze, útba ejtjük azt
a várost, aztán hazamegyünk.
– Oké – bólintott Eden, aztán eltöprengett valamin. –
Szerinted… hát, Hector megpróbálta rávenni az apámat, hogy
elsőként lépjen be a Tanácsba, és ő lényegében helybélinek
számított. Te pedig az elsők között érkeztél Acadiába. Szerinted
lehet, hogy te is helybéli voltál? Hiszen oda-vissza járkált, aztán
meg idehozott engem.
– Aha, de mindenhonnan hozott embereket – vontam vállat. –
Bárhonnan jöhettem. Valószínűleg sohasem tudom meg.
Összeszorult a szívem, pedig fogalmam sem volt, ki után
vágyakozik, már, ha vágyakozik egyáltalán. Talán pont azért
szorult össze, mert tudtam, hogy én nem hiányzom senkinek.
 Tizenhetedik fejezet
•

CALDER

Egy darabig csendben haladtunk New Albany felé. Halkan szólt

a rádió, miközben a tájban gyönyörködtünk. Rácsodálkoztam a
ragyogó színben pompázó fákra. Ez volt az első olyan évem,
amit ebben az országrészben töltve, észre tudtam venni a
természet szépségét, és az összes különbséget a sivataghoz
képest, ahol világéletemben éltem. Annak is megvolt a maga
szépsége, de ez itt nagyon más. A szélvédőn keresztül valahogy
olyan ismerősnek tűntek a piros, sárga és arany árnyalatok.
Éppen teljesen ellazultam, amikor ez tudatosult bennem,
úgyhogy csak a homlokomat ráncoltam. Nem értettem, mit
jelent ez pontosan, már ha jelent egyáltalán valamit. Talán csak
eljutottam arra a pontra, hogy itt éreztem otthon magamat. És
biztosra vettem, hogy ehhez igen sok köze van a mellettem ülő
nőnek. Mosolyogva kezet csókoltam neki.
– Milyen nevek tetszenek neked? – kérdeztem.
Eden rám nézett, és összevonta a szemöldökét.
– A babának – tettem hozzá.
– Szerintem meg kéne várnunk, hogy minden rendben van-e,
mielőtt tervezgetni kezdünk – válaszolta némi hallgatás után.
– Minden rendben lesz – szorítottam meg a kezét.
– Remélem – bólintott. – Csak…
– Még nem akarsz hozzá kötődni – fejeztem be halkan
helyette. Megértettem, hiszen a lelkem mélyén én is ugyanígy
éreztem. Annak ellenére, hogy csak azután értesültem Eden
első terhességéről, amikor már elvették tőle. Összeszorult a
szívem, amikor eszembe jutott a pillanat, ahogy megtudtam a
börtöncellában. Megborzongtam a dühtől, és egy kicsit jobban
kihúztam magamat.
 – Máris kötődöm hozzá – mondta Eden. – Csak arra
gondoltam, hogy talán nem kéne ennél is jobban.
– Megértelek – csókoltam neki megint kezet.
– Tudom, hogy megértesz – mosolygott.
New Albany városába érve bepötyögtük az egyetem címét a
telefonomon a GPS-be. Lassan hajtottunk keresztül az ahhoz
közeli lakóövezeteken. Nem tudtuk, Thomas Greer hol lakott
annak idején, így csak céltalanul kocsikáztunk. Eden nagyjából
egy óra múlva felsóhajtott.
– Semmi sem tűnik ismerősnek ebben a városban. És ezek a
házak kezdenek egyformák lenni – emelte fel a karját, és hagyta
lehanyatlani. – Még ha ide is hozott annak idején, és pont
elhajtottunk az épület előtt, lehet, hogy a kert már teljesen
máshogy néz ki. Tizennégy év telt el. Na, hát legalább
megpróbáltuk. A rendőrök biztos ki tudják nyomozni a címét, és
meg tudják mutatni képen. Akkor lehet, hogy felismerem. Talán
nem is számít – mosolygott rám, de mintha erőltette volna.
– Miért nem ugrunk be az egyetemre? – javasoltam. – Ebédidő
van. Ehetnénk menzakosztot, és úgy tehetnénk, mintha
külvárosi fiatalok lennénk, akik egy focimeccsen ismerkedtek
meg, ahol a lelátón első látásra egymásba szerettek –
vigyorogtam rá, mire ő elnevette magát, és odahajolt, hogy
puszit nyomjon az arcomra.
– Oké. Tetszik az ötlet.
Így belegondolva rájöttem, hogy ez akár igaz is lehetne. Nem
számít, hogy a világ mely pontján botlottunk egymásba, mert
úgyis egymásba szerettünk volna. Lehettünk volna két elsős
egyetemista, két mezőgazdasági munkás, két cigány, két bármi…
ugyanúgy alakult volna a történetünk, ami a szerelembe esős
részt illeti. Ugyanúgy elcsavarta volna a fejemet a
tornateremben, a kukoricaföldön vagy egy lakókocsiban.
Beálltunk a parkolóba, aztán kézen fogva vágtunk neki a
campusnak. Furcsa érzés volt. Egyrészt szerettem Edennel
lenni, és jólesett beolvadni a mindenfelé flangáló kortársaink
közé. Olyan volt, mintha tényleg hétköznapi egyetemisták
lennénk, akárcsak itt mindenki. Abban a pillanatban mintha
nem is különbözött volna a múltunk az átlagos amerikai
gyerekekétől. Mintha nem lett volna benne szívfájdalom,
küzdelem és trauma. Másfelől viszont itt dolgozott régen
Hector. Itt tanított, és talán itt pattant ki a fejéből Acadia ötlete.
Kissé megborzongtam a gondolattól, hogy itt született az
elképzelés, ami örökre megváltoztatta az életünket.
Viszont!
Ez volt az az ötlet, ami összehozott minket Edennel.
Kavarogtak bennem az érzések. Néha úgy tűnt, hogy nagyon
szép dolgok származnak a csúnyákból. És ezekről az ember mit
gondoljon? Hogy lehet hálás valamiért, amiért annyit kellett
szenvednie, hogy megkapja? Vagy pont ez az igazán szép az
életben: a sötétség után megtalált fény? Talán ez az értelme az
egésznek. Mert ha csak abban vesszük észre a szépséget,
amiben a legboldogabb körülmények között nyilvánvalóan ott
van, akkor lehet, hogy igazából nem is keressük.
Megálltunk, hogy útbaigazítást kérjünk az ebédlő felé.
Odaérve sorbaálltunk szendvicsért, aztán az egyik asztalhoz
telepedve ettünk és beszélgettünk. Nem tudtam nem
észrevenni, hogy a srácok folyton rápillantanak Edenre. Nem
hibáztattam őket, hiszen ő volt a legszebb lány a teremben. Az
én kisbabámmal a pocakjában. Kihúztam magamat a
büszkeségtől, és rávigyorogtam.
– Mit nézel? – vonta fel ívelt szemöldökét.
Beleharaptam a pulykás szendvicsembe, és igyekeztem nem
mosolyogni, amíg megrágtam a falatot.
– Csak jól érzem magam, büszke vagyok, és boldog –
válaszoltam, miután lenyeltem. – Még itt is. Még úgy is, hogy
tudom, miért jöttünk ide.
Edennek ellágyult a tekintete, s az asztal fölött átnyúlva
megfogta a kezemet.
– Én is.
Egy ott dolgozó, idősebb férfi éppen dobozokat cipelt, és
csodálkozva hunyorgott, amikor elkapta a tekintetemet. Addig
bámult, amíg be nem fordult a sarkon. Ez elég furcsa volt.
Megint Edenre néztem, és elmosolyodtam.
 – Mehetünk? – kezdtem összeszedni a szemetet.
– Nem kéne megkérdeznünk valakit Thomas Greerről? Lehet,
hogy valaki tudja, miért ment el innen… vagy tud róla mondani
valamit.
– Nagyon rég volt már, Eden – feleltem az ebédlőből kifelé
menet. – De oké, próbáljuk meg.
Eden bólintott.
– Kicsi az esélye, de még mindig vannak itt olyan tanárok,
akik együtt dolgoztak vele. Nem volt annyira öreg.
– Gyere, egyszer végigjárjuk az épületet! Megnézzük, hol van
a történelemtanszék.
– Rendben – vigyorgott Eden.
Muszáj volt kuncognom rajta. Ki más tudott volna kalandot
csinálni abból, hogy Hector után kutakodunk? Megráztam a
fejemet, de azért magamhoz húztam, és puszit nyomtam a feje
tetejére. Talán nem ez a legkellemesebb téma, most viszont
nálunk volt a labda, nem pedig Hectornál. Olyan már soha többé
nem lesz. Soha. Edennek pedig igaza volt, hogy élni kell a
lehetőséggel.
Egy vörös, göndör sráctól kértünk útbaigazítást, akinek
hatalmas hátizsákja volt, és nagy pohár kávét tartott a kezében.
Így találtuk meg a történelemtanszéknek otthont adó épületet.
Szinte üres volt minden folyosó. Vagy korábban tartottak órát
péntekenként, vagy elmaradtak valamiért. Akárhogy is, ez nem
a mi malmunkra hajtotta a vizet.
Lépteket hallottam a hátunk mögül, és amikor megfordultam,
ugyanazt a karbantartót pillantottam meg, aki furcsán nézett
rám az ebédlőben. Megálltunk, Eden pedig kíváncsian nézett
rám.
– Mi az? – kérdezte.
Nem válaszoltam neki.
– Elnézést, uram – húztam magammal a férfi felé indulva,
akinek elkerekedett a szeme, és úgy nézett ki, mint aki
fontolgatja, hogy visszafordul. Végül másképp döntött, és
mozdulatlanul várta, hogy odaérjünk hozzá.
Ekkor láttam, hogy egy kicsit idősebb, mint elsőre hittem.
Vékony és ráncos volt a bőre, a haja pedig inkább fehér, mint
szőke. Szikár alakja kissé előregörnyedt, mintha ez lenne az
alap testtartása. Az egyik szeme pedig homályosan csillogott.
– Jó napot. Calder Raynes vagyok. Örülnénk neki, ha
válaszolna nekünk néhány kérdésre valakivel kapcsolatban, aki
régen itt dolgozott.
Bólintott, aztán futólag Edenre pillantott.
– Morris Reed? – szólalt meg olyan reszelős hangon, mint a
láncdohányosok. A saját nevét nem mondta.
Mindketten tettünk felé még néhány lépést, és valóban
cigiszag áradt belőle.
– Ööö… – nézett rám gyorsan Eden. – Nem. Ön itt dolgozott,
amikor egy Thomas Greer nevű ember görög történelmet
tanított?
A férfi kissé értetlen arccal meredt Edenre, aztán elfordulva
köhögött, és hallani lehetett, ahogy váladék szakad fel torkából.
Majdnem megvonaglottam tőle, de figyeltem az
arckifejezésemre, amíg visszafordult.
– Igen, ismertem Tomot. Legalábbis látásból. Nem sokat
beszéltünk.
– Ó! És tudja, miért ment el? – érdeklődött Eden.
Fürkészni kezdte Edent, akinek erre ösztönösen megfogtam a
kezét. A férfi gyorsan lepillantott az összekulcsolt kezünkre,
aztán megint Eden szemébe nézett.
– Megölték a feleségét és a lányát – rázta a fejét szomorúan. –
Rég volt már, de… attól még szomorú történet.
– Igen – helyeselt szelíden Eden. – Szóval miért ment el?
A férfi megint köhögött, mielőtt válaszolt.
– Á, kirúgták. Igaz, évekkel később. Fű alatt intézték a dolgot.
Hagyták, hogy úgy tűnjön, mintha ő mondott volna fel. De
igazából kirúgták. Nagyon megváltozott a történtek után.
Folyton szónokolt az előadásain, megijesztette a diákokat, és
furcsa dolgokat mondott. Azt, hogy valami istenek beszélnek
hozzá. Állandóan szabadságra ment, és mindig egyre őrültebb
volt, amikor visszajött. Szerintem belezakkant a tragédiába.
Elment, azután pedig egy szót se hallottam róla.
 Mindketten rámeredtünk, én pedig bólintottam.
– Értem – mondtam halkan. – Hát köszönjük, hogy időt szánt
ránk. Nagyon sokat segített.
Bólintott, mi pedig indulni készültünk.
– Pont úgy nézel ki, mint az apád, tudod?
Visszafordultam, ő pedig rám meredt. A homlokomat
ráncolva megráztam a fejemet.
– Elnézést, mint kicsoda?
– Az apád. Itt dolgozott velem karbantartóként. Két évvel
azelőtt mondott fel, hogy Thomas elment.
Egy pillanatra megállt a szívem, aztán eszeveszett
zakatolásba kezdett.
– A kicsodám?
– Kicsit sötétebb a bőröd, de az arcod teljesen az övé. Neki
aztán sose volt gondja a lányokkal – kuncogott fuldokló hangon,
de aztán gyorsan észbe kapott, és mintha megbánta volna. – Azt
mondta, hogy eljött érted az anyukád, és elvitt téged valahova.
Így volt?
– Hogy hívják? – vágtam közbe. – Tudja, hol találom?
– Persze, hogy tudom. De jobb, ha sietsz. A húgom a
kórházban dolgozik. Egy ideje már kihívták hozzá a hospice-t.
Szerintem nincs sok neki hátra. Évek óta beteg. Az ő neve
Morris Reed. Azt hittem, őt keresitek, nem pedig Thomast –
ráncolta a homlokát úgy, mintha rossz hírt közölt volna.
Még mindig kalapált a szívem, és egymást kergették a
gondolatok a fejemben. Igyekeztem tartani a lépést. Morris
Reed. Morris Reed. Az apám Morris Reed.
A férfi folytatta:
– Úgy másfél kilométerre lakik innen, az Abaddon Roadon.
Azzal lebetűzte az utca nevét, megmondta a házszámot, és
sarkon fordult.
– Várjon! Tud róla, hogy ez az ember, aki ön szerint az apám,
ismerte-e Thomast?
– Nem nagyon, amennyire tudom – vont vállat. – De a
munkán kívül nem sokat találkoztam Morrisszal – pillantott
lefelé, mintha megválogatná a szavait. Aztán felnézett rám úgy,
hogy a rossz szemével nem pislogott. – Tartom, hogy halottról
jót vagy semmit, de az apád még nem egészen halott, úgyhogy
ezt elmondom. Szerintem annak volt igaza, aki távol tartotta
magát tőle. Az arca olyan volt, mint egy istené, de a tekintete az
ördögé.
Tátva maradt a szám. Mintha valami jeges és sűrű massza
csorgott volna végig a hátamon. Egyszer csak éreztem, hogy
Eden magával vonszol, én pedig botladozva haladtam utána.
Még egyszer hátranéztem a férfira, miközben szó szerint
kirohantunk a kinti világ ragyogó napsütésébe.
 Tizennyolcadik fejezet
•

EDEN

Olyan gyorsan kiráncigáltam Caldert az épületből, ahogy csak

bírtam. Úgy éreztem, alig moccan, amivel nem igazán segített.
Akkor álltam meg, amikor kiértünk a hűvös, őszi levegőre.
Zakatolt a szívem, és kiszáradt a torkom. Magam felé
fordítottam Caldert, és a kifejezéstelen arcára néztem.
– Mi jár a fejedben? Jól vagy?
Lassan megrázta a fejét. A semmibe bámult fölöttem, aztán
lassan a szemembe nézett. Úgy pislogott, mintha megváltoztam
volna valahogy.
– Lehet, hogy nem is igaz.
– Utána akarsz járni? – kérdeztem szinte suttogva. – Rajtad áll.
Calder vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta.
– Valami azt súgja, hogy nem jó ötlet – dörzsölte a szemét.
– Talán ez az egyetlen esélyed – haraptam rá az ajkamra. – A
pasas azt mondta, már nincs sok idő. Lehet, hogy megtudhatod
tőle a nevedet.
– Ja, a nevemet – pillantott a hasamra.
– Melletted vagyok – fogtam meg a kezét. – Itt vagyok. És egy
nagyon okos embertől azt hallottam, hogy sohasem tudhatod,
mikor jön kapóra egy információmorzsa. Akár az életedet is
megváltoztathatja – idéztem mosolyogva.
Caldernek melegség szökött a tekintetébe, megszorította a
kezemet, aztán elindult a kocsi felé.
Húsz perccel és némi eltévedéssel később – amiről Calder azt
motyogta, hogy biztos égi jel – rákanyarodtunk egy földútra, és
a postaládán ott volt a házszám, amit a karbantartó megadott.
Szemügyre vettem a kis házat és a kertet, ahogy leparkoltunk
előtte. Úgy nézett ki, mint a lomgyűjtők paradicsoma: három
lerobbant, szétszedett kocsi állt téglákon az udvaron, egy
rozzant, barna kanapé a bejárathoz vezető lépcső mellett, és
mindent elborított a szemét és a sok kacat.
Ezután magára a házra tévedt a tekintetem. A tető
megroggyant, a festék mállott, és az egyik ablak spalettája
ferdén lógott. Calderre pillantottam, akinek döbbent undor ült
ki az arcára.
Leállította a motort, és egy darabig mozdulatlanul ült.
– Szerintem egyikünknek sem fog tetszeni, ahonnan jöttem,
Eden.
– Régóta beteg – feleltem halkan, miközben mardosott az
aggodalom. – Biztos nincs túl sok pénze. Ez még nem jelenti azt,
hogy nem jó ember. De ha tényleg nem az, akkor is megérdemli,
hogy tudja, ki vette el tőle a fiát. Vagy szerinted nem?
Calder a hajába túrva bólintott. Mindketten kiszálltunk, és a
kocsi elejénél találkoztunk, ahonnan kézen fogva
szlalomoztunk tovább a szétszórt szemét között. Fintorognom
kellett volna a kénes kukaszagtól, de erőt vettem magamon.
Caldernek végképp nem hiányzott, hogy rontsak a helyzeten
azzal, hogy látja rajtam az undort.
Az ajtó elé érve bevillant a hatalmas oroszlános rézkopogtató
képe. Caldernek ez volt az a pillanat. Megszorítottam a kezét,
rámosolyogtam és bólintottam egyet.
– Meg tudod csinálni – bátorítottam.
Felemelte a kezét, aztán némi habozás után határozottan
koppantott hármat. Teljesen mozdulatlanul álltunk ott, és
füleltünk, van-e mozgás az ajtó mögött. Valaki közeledett. A
magasban fülsüketítően vijjogott egy sas. Hunyorogva
felnéztem a kissé borús égre, ott körözött felettünk.
Összerezzentem, amikor kinyílt az ajtó. Egy nő állt előttünk
farmerban és zöld garbóban, kérdő tekintettel.
– Ööö… jó napot! – szólalt meg Calder.
A nő rámeredve oldalra biccentette a fejét, mintha most értett
volna meg valamit.
– Jó napot! Rokon?
– Igen – felelte lassan Calder. – Calder Raynes vagyok, ő pedig
itt a barátnőm, Eden Everson.
– Jöjjenek be! – mosolygott a nő. – A nevem Addy Dover –
mondta együttérző arccal. – Tudják, hogy…
– Igen – vágta rá Calder. – A hospice-tól jött?
– Ja, nem-nem – rázta a fejét Addy, és közelebb hajolt, hogy
halkabban folytassa. – A hospice munkatársai nem jönnének
ide. Én a Kegyelmes Nagyasszony-templom közösségétől jöttem,
de otthoni ápoló voltam.
Összeszorította a száját, mielőtt folytatta.
– Senki sem érdemli azt, hogy teljesen egyedül haljon meg.
Valahogy mégis úgy tűnt, hogy nincs meggyőződve róla. Nem
tudtam, mit ért ezalatt.
Elkerekedett a szemem, Calder pedig a homlokát ráncolta.
Már elindultunk volna befelé, de Addy hátranézett, majd
megint felénk fordult.
– Találkoztak már vele, ugye? – kérdezte.
Calder megrázta a fejét, Addy pedig bólintott.
– Ööö… rendben. Nos, ő… hát, nem az a kedves típus –
ráncolta a homlokát. – Nem a család iránti tiszteletlenségből
mondom ezt, de… mivel még nem találkoztak vele, ezért jobb,
ha felkészülnek. Nagyon kedves maguktól, hogy így a végén
eljöttek. Senki más nem jött.
Mindketten bólintottunk, és megint be akartunk lépni, de
Addy ismét megállt.
– Ja! – fordult meg, hogy lekapjon valamit az ajtó melletti
keskeny asztalkáról. Aztán felénk nyújtott egy kis műanyag
dobozt, és az orrára mutatott. Ekkor vettem észre, hogy van az
orra alatt valami kék zselé.
– A szag ellen – magyarázta. – Szükségük lesz rá.
A homlokomat ráncolva néztem Calderre, aki elsápadt. Olyan
szégyenkezve nézett rám, mintha legszívesebben elmenekülne.
Lecsavartam a kupakot, és kentem egy kis kék zselét az orrom
alá, majd odaadtam Caldernek, aki habozva követte a példámat.
Végül beléptünk.
Annak ellenére, hogy a kék zselének erős, kámforos szaga
volt, a ház bűze valósággal gyomorszájon vágott. Hátra is
tántorodtam tőle. Addyre pillantottam. Biztos döbbent arcot
vágtam, mert sokatmondó bólintással közölte:
– Tudom. Majd át is kell öltözniük, miután elmentek.
Nagyot nyeltem, mert olyan volt, mintha a gyomromban lévő
dolgok visszajöttek volna a torkomba. Igyekeztem visszatartani
a lélegzetemet. Calder közben körbepásztázta a házat, és félig
sokk, félig undor látszott rajta.
Mindenhol halmokban álltak a dobozok, a papírok, a dolgok.
A levegőben légyzümmögés hallatszott. A kilátszó falrészek
nedvesnek tűntek, mintha bekenték volna őket valami olajjal.
Itt tényleg lakik valaki?
Addy elindult a lomok közötti keskeny ösvényen. Ez nem
veszélyes az ember egészségére?
– Az állam parancsba adta, hogy takarítson ki, de nyilván
nincs abban az állapotban – szólalt meg halkan Addy, mintha
olvasna a gondolataimban. – Majd jönnek és kilakoltatják.
Szóval nem maradhat itt sokáig. Szerintem mindenki
megérdemli, hogy az otthonában haljon meg, de itt… nem
tudom – nézett körbe anélkül, hogy hátrafordult volna hozzánk.
Követtük egy kis piszkos folyosón keresztül egy ajtóhoz.
Hátrahúzódott, mi pedig óvatosan beléptünk. Addy felé
pillantottam, amikor elmentünk mellette.
– A nappaliban leszek, ha kellek – mondta aggódó mosollyal,
aztán bátorítólag bólintott. Én is bólintottam, de nem szóltam
egy szót sem.
A hálószoba, ahol voltunk, félhomályba burkolózott, és a ház
többi részével ellentétben tulajdonképpen üres volt, csak egy
kórházi ágy állt a szemközti fal mellett. Hunyorogva igyekeztem
hozzászokni a fényviszonyokhoz. Láttam az emberi alakot az
ágyban, de csak a körvonalait. Teljesen mozdulatlan volt,
szerintem aludt.
Calder megtorpant és visszafogott.
– Ez biztos nem tesz jót neked – suttogta a szája sarkából.
Nem tudtam, hogy a szagra céloz-e, a feszült helyzetre vagy
valami másra.
– Jól vagyok – jelentettem ki egyszerűen, felé fordulva.
 Kissé kétségbeesve cikázott végig a tekintete a szobán, aztán
megállapodott az ablakon, ami ki volt nyitva pár centire.
Mintha egy kicsit ellazult volna a válla, ahogy azt az ablakot
nézte. Talán egérutat keresett? A ház tagadhatatlanul
gusztustalan volt, az ágyban fekvő ember pedig tényleg rossz
társaság lehetett, de el sem tudtam képzelni, hogy
menekülnünk kellene.
– Mindig is kíváncsi voltam, megtalálsz-e valaha – hallatszott
egy mély és bársonyos hang az ágy felől. Mindketten
összerezzentünk. Egymásra pillantottunk, aztán előreléptünk.
– Apa? – kérdezte elfúló hangon Calder. – Tudod, ki vagyok?
Összeszorult a szívem.
Lassan kibontakozott előttünk az ágyban fekvő ember képe. A
kis lámpa pont annyira világította meg, hogy közelebb érve ki
lehessen venni a vonásait.
Vettem egy mély lélegzetet a bűzös levegőből, amitől rögtön
hányingerem lett. Az idős férfi fel volt puffadva, a bőre tele volt
májfolttal és zúzódással, foltokban hámlott, és sárgás
árnyalatban játszott. Látszott rajta, hogy nagyon-nagyon beteg.
Annyira, hogy egy pillanatra felvillant előttem a holttestek képe,
amiket akkor láttam, amikor kimenekültem az elárasztott
bunkerből Acadiában. De igazából attól akadt el a lélegzetem,
hogy a betegség okozta torzulás mögött felfedeztem Calder
vonásait. A kór csúfsága mögött ott volt a szépség. Összeszorult
a szívem, belekapaszkodtam Calderbe, és az ő erős, egészséges
arcára néztem. Egy pillanatra behunytam a szememet, hogy
megnyugodjak, aztán megint a férfira pillantottam. Haldoklott.
Nem tehetett róla, hogy így néz ki.
– Hát gyere közelebb, hadd nézzelek csak, Kieran! – mondta
Morris.
– Kieran? – kapta fel a fejét Calder. Mindketten tettünk egy
lépést előre, így már az ágy végében álltunk.
– Ezt a nevet adtam neked. Kieran Reed.
– Kieran Reed – ismételte csodálkozva Calder.
Morris egyszer csak elnevette magát.
Mély és dallamos hangja volt, ami szöges ellentétben állt a
kinézetével. Erre ösztönösen tettem volna felé még egy lépést,
de Calder visszahúzott. A férfi feldagadt szája felfelé ívelt, biztos
mosolygott.
– Az az ember máshogy akart hívni téged. Azt mondtam neki,
hogy rendben, mert most már az övé vagy – meredt ránk,
engem pedig kirázott a hideg, és megpróbáltam undorodva
másfelé nézni.
– Kicsoda? – suttogta Calder. – Hector?
– Nem – válaszolta meglepetten Morris. – Thomas.
– Igen, Thomas – hagyta rá tárgyilagosan Calder, de egy kicsit
értetlenül csengett a hangja. – Tudtad, hogy elrabolt? Nem
értem… Hagytad, hogy elraboljon?
– Elraboljon? – kérdezte gúnyosan Morris. – Eladtalak neki.
Néhány szörnyű másodpercig senki sem szólt semmit. Csak a
Morris jobb oldalán pittyegő gép zaja hallatszott a párás, állott
levegőjű szobában. Morris felemelte maga mellől az
oxigénmaszkot, és vett néhány mély lélegzetet.
– Eladtál? – lehelte végül Calder.
Morris hátradőlt a párnára, úgy méregette Caldert. Nem is
tudom, mi csillant meg a szemében.
– Azt mondta, hogy szüksége lenne rád abban a kattant
kompániában, amit összeszedett – felelte újabb dallamos
nevetéssel. – Nem mintha annyira bántott volna a dolog, mert
amúgy is csak púp voltál a hátamon. Folyton követtél
mindenhova, és mindig akartál valamit.
– Hány éves voltam? – érdeklődött rekedten Calder.
Reszketni kezdtem, és nem tudtam úrrá lenni a testemen. Jaj,
Calder! Szó szerint éreztem a belőle áradó keserűséget.
Összeszorult tőle a szívem.
– Három.
– Magasságos istenek! – engedte el a kezemet Calder, és a
hajába túrt.
– Honnan ismerte Thomast? – szólaltam meg. Próbáltam nem
elsírni magamat.
Morris rám emelte a tekintetét.
– Nézd csak, milyen kis csinoska! – dőlt előre. – Folyton ilyen
kiscsajok térdeltek előttem, mint te – tette hozzá félig lehunyt
szemmel.
– Ne nézz rá! – kiáltotta Calder a szoba csendjét megtörve.
Összerezzentem. Megfogott, és félig maga mögé húzott. – Tartsd
rajtam a szemedet, te undorító vénember!
Calder mögül kilesve láttam, hogy a helyzet szórakoztatja
Morrist. Kifejezetten élvezte. Ki ez az ember? Az egész olyan
valószerűtlen volt, mint valami groteszk rémálom, amit hiába
próbálnék utána elmesélni másoknak, mert nincsenek rá
szavak.
– Na, hát ez nagyszerű időzítés – jelentette ki Morris, mit sem
törődve a sértéssel, amit Calder a fejéhez vágott. – Örülök, hogy
elmesélhetem ezt a történetet, mielőtt találkozom a
teremtőmmel.
Ugyanarra a kaján vigyorszerűségre húzódott a szája, amiből
sejtettem, hogy ki lehet a teremtője.
– Jó sztori – hunyorgott rá Calderre, majd néhány feszült
pillanatig járatta közöttünk a tekintetét, hogy kellőképpen
felkeltse az érdeklődésünket. Végül bólintott. – Ja, az egyetemről
ismertem Thomast. Párszor muszáj volt, hogy bevigyelek
magammal a fizetésemért, mert be nem állt a pofád. Ott látott
meg. Felkeltetted az érdeklődését. Egyszer aztán odajött
hozzám, és tett egy ajánlatot, amit nem tudtam visszautasítani.
Bizsergett a fejbőröm, és libabőrös lett a karom. Szorosan
magamhoz húztam Caldert, amikor éreztem, hogy imbolyog egy
kicsit.
Morris felsóhajtott.
– Mindig is szerettem piálni meg játszani – vont vállat. – Te
szereted a piát, Kieran? Ha igen, akkor azt tőlem örökölted –
kacsintott ránk a duzzadt szemhéjával, aztán öblösen
felnevetett, mintha valami viccet mondott volna.
– Szerinted mire kellettem neki? – kérdezte Calder fahangon.
Az előző kérdésre nem válaszolt.
A férfi megint felkacagott, és vállat vont.
– Biztos szerette a szép gyerekeket. Az ő dolga, hogy mit
csinált veled. De rávettem, hogy fizessen – mondta kissé
előredőlve. – Minden évben fizetett. Személyesen jött a pénzzel.
– Személyesen jött? – ismételte Calder. Úgy hangzott, mintha
sokkot kapott volna. Fontolóra vettem, hogy kivonszolom, és
kimenekülünk ebből az undorító horrorházból. Csakhogy nem
akart megmozdulni a lábam. Mintha földbe gyökerezett volna,
miközben próbáltam felfogni a történetet, amit ez az ember,
Calder apja mesél nekünk. Talán azért meséli el, hogy
könnyítsen a lelkiismeretén? Dehogy! Szórakozásból. Látszott
rajta, hogy élvezi a helyzetet.
– Sírtam utánad – vallotta be Calder. – Az istenekre mondom,
sírtam érted. Olyan sokat, hogy belefájdult a torkom.
Most már lehetett hallani rajta, hogy megrohamozták az
érzések. Minden porcikám követelte, hogy védjem meg.
Meghúztam a karját, de ellenállt. Neki is földbe gyökerezett a
lába.
Morris szemében érdeklődés csillant.
– Ja, igen? Aha, tényleg… – töprengett el, mintha csak most
jött volna rá, hogy ez mennyire logikus. – Bírtál engem. Apu így,
apu úgy… még össze is takarítottál utánam, amikor túl részeg
voltam ahhoz, hogy megmoccanjak. Ezért is mentem biztosra,
hogy ki legyek fizetve – bólintott rá a saját érvére.
Elhomályosult körülöttem a szoba.
Ez túl szörnyű ahhoz, hogy igaz legyen. Megráztam a fejemet,
hátha tényleg csak egy ijesztő rémálom az egész, amiből
felébredhetek.
Calder mély lélegzetet vett, aztán megfordult, hogy
elinduljon. Higgadt volt az arca, a szemében viszont pánik
csillant. Felemelte a kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet az
arcomról. Csak ekkor vettem észre, hogy némán sírok.
– Ki volt az anyám?
Morris először mintha nem értette volna a kérdést.
– Ja, ő? Valami kiscsaj, aki azt állította, hogy kihasználtam –
vont vállat, aztán kifújta magát, mintha nagy erőfeszítésébe
került volna az apró mozdulat. – Nem is tudtam, kicsoda,
amikor felbukkant, és szó szerint lerakott téged az ajtóban. De
azt láttam, hogy tőlem vagy. Örökölted a megnyerő külsőmet –
kacagott fel. Visszhangzott a szobában a mély, dallamos
nevetése, amitől megfeszült a testem. – Indián lány volt. Tudod,
az a tollas fajta.
Lassan felemelte az egyik püffedt kezét, és hangot adva a
nyitott szájára ütögette, mintha indiánüvöltést hallatna.
Megvonaglottam, amikor megint öblösen felkacagott. Ismét
elfordultunk.
– Nem is akarod hallani az igazi titkot? – emelte fel a hangját
Morris.
Mindketten megdermedtünk, aztán visszafordultunk. Izgatott
arcot vágott.
Miközben rámeredtünk, sípoló tüdővel vett néhány lélegzetet,
és megint az oxigénmaszk után nyúlt. Belelihegett néhányat, és
elvette az arca elől.
– Thomas idejött néhány éve, amikor betöltötted a
tizennyolcat, hogy kifizesse az utolsó összeget.
Megint megfogta az oxigénmaszkot, vett egy mély levegőt, és
leeresztette. Hogy lehet ilyen mély és tiszta a hangja, amikor
alig kap levegőt? Még jobban belekapaszkodtam Calderbe, ő
pedig megfeszült.
– Pont akkor derült ki, mi a bajom. Már ebben a kórházi
ágyban voltam. A dokik azt mondták, legfeljebb fél évem van
hátra, mégis itt vagyok – nevetett, én meg csak bámultam. –
Arra gondoltam, semmi okom rá, hogy ne mondjam el neki az
igazat. Tudod, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem, meg ilyenek.
Megint röhögött, amitől hányingerem lett. Aztán folytatta.
– Én öltem meg a családját. Betörtem a gazdag prof házába.
Elvileg nem is kellett volna otthon lenniük – révedt a távolba,
majd vállat vont. – Úgy tűnt, hogy ő előbb esik össze itt holtan,
mint én.
Felsóhajtott, mintha nem erre a reakcióra számított volna
tőle.
– Te ölted meg a családját? – kérdezte Calder tompán. – Te
szúrtad le őket. Te voltál. Éveken át fizetett neked értem az az
ember, akinek meggyilkoltad a családját.
Ridegen és tényszerűen csengett a hangja, amitől belém
nyilallt a félelem. Istenem! Hát ezért jött vissza Hector annyira
ziláltan és… őrülten arról a zarándoklatról annak idején. Mellbe
vágott az igazság. Hát ez volt nála az utolsó csepp a pohárban.
Morris beteges, püffedt arcán mintha csalódottság
tükröződött volna.
– Aha. Pont így történt. Csak úgy kisétált innen. Meg sem
próbált kinyírni.
Néhány hosszúra nyúlt pillanatig mindannyian hallgattunk.
Végül Calder szólalt meg:
– Azért, mert már úgyis halott vagy.
Azzal megfogta a kezemet, és elindult kifelé a szobából.
Zsibbadt lábakkal követtem, de egyszer még hátranéztem. Az
árnyék megint elnyelte azt az embert, amitől iszonyúan kirázott
a hideg.
– Ennyi? – szólt utánunk. – Kieran? Kieran! Gyere vissza, te
gyerek! Az apád megparancsolja. Gyere vissza!
Calder gyorsított. Szinte végigvonszolt a szűk helyen,
miközben Morris öblös és hihetetlenül erős hangja üldözte.
Addy értetlenkedve nézett ránk a nappaliból kilépve, ahogy
elrohantunk mellette. Az ajtóhoz érve Calder odafordult hozzá.
– El kéne mennie innen. Ez az ember veszélyes…
Mindhárman megdermedtünk, amikor valamit hallottunk
felborulni. Szerintem a lélegeztető gép lehetett. Utána Morris
segítségért kiáltott. Követelte. Elkerekedett a szemünk a
félelemtől és a meglepődéstől. Csak pislogtunk egymásra.
Egyikünk sem moccant. Aztán visítani kezdett a gép, ami eddig
a folyamatos pulzusát mutatta. Megállt a fekete szív,
kiegyenesedett a vonal. Csak bámultuk egymást. Senki sem
moccant. Addy vett egy mély lélegzetet, és visszafordult a
nappali felé. Néztük, ahogy visszaül a fasámlira a nyitott ablak
mellé, megfogja a könyvet, amit olvasott, és lapoz egyet.
Az ajtón kibotorkálva csak úgy nyeltük a friss levegőt.
Követtem Caldert a kocsihoz, és megvártam, hogy váltás ruhát
vegyen elő a bőröndjeinkből. A gyors és reszketős mozdulatok
miatt megküzdött ezzel az egyszerű feladattal.
– Calder… – nyögtem ki rekedten.
 Megrázta a fejét, nem nézett a szemembe.
– Kérlek, vedd le azt a ruhát, Eden – mondta elfúló hangon.
Bólintottam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeket.
A kocsi mögött mindketten levetkőztünk, és tiszta ruhába
bújtunk. Calder csak félrerúgta azt, amiben voltunk. Amúgy
sem tűnik majd fel senkinek ezen a szeméttelepen.
Beszálltunk a kocsiba. Calder remegő kézzel fogta a
kormányt, ahogy kihajtott az útra.
– Keress egy szállodát! – suttogtam.
Semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna, de miután
már húsz perce magunk mögött hagytuk a várost, volt egy
hoteltábla az autópálya-lehajtónál, és lekanyarodott. Úgy
jelentkeztünk be, hogy egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Odafent a szobában Calder gyorsan bement a fürdőbe, és
magára csukta az ajtót. Hallottam, hogy folyni kezd a víz a
zuhanyzóban, aztán lerogytam egy székre az ablaknál.
Még mindig reszkettem. Igyekeztem uralkodni magamon,
megnyugtatni a zakatoló szívemet. Természetes, hogy Calder
kiborult a hallottaktól. Biztos, hogy még nálam is jobban.
Imádkoztam, hogy a zuhany alatt nyerjen egy kis időt, hogy
összeszedje magát, és kibogozza az érzéseit. Nagyon vágytam
rá, hogy támaszt nyújtsak neki, de fogalmam sem volt, hogyan.
Minden egyes várakozással töltött perc fájt, a lelkem mélyén
viszont tudtam, hogy most muszáj egyedül lennie. Vajon hány
csalódást kell még elviselnie? Eladta az apja. Hogy eligya és
eljátssza az érte kapott pénzt. Még mindig zakatolt az agyam.
Hogy tehet ilyet valaki egy ilyen gyönyörű fiúval?
Legszívesebben térdre rogyva zokogtam volna. De nem tettem.
Tartottam magam Calder miatt. Én vagyok az ő erős Hajnalkája.
Negyedóra múlva jött ki a fürdőből, és rám nézett. Vörös volt
a szeme, biztos sírt. Összeszorult a szívem, amikor felálltam,
hogy odamenjek hozzá.
– Neked is le kéne zuhanyoznod – közölte kábán. – Lemosni
magadról… a szagát. Nem bírom.
Pislogva bólintottam.
– Te most…
 – Kérlek, Eden! – sürgetett fájdalmasan, még rekedtebb
hangon.
Egy darabig csak bámultuk egymást, aztán megint
bólintottam, ő pedig félreállt az útból. Amikor elmentem
mellette, láttam, hogy még mindig remeg a keze. Jaj, Calder!
Még az én szívem is összetört, úgyhogy el sem tudtam képzelni,
milyen állapotban lehet az övé.
Becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és vettem egy
hosszú, forró zuhanyt. Háromszor is kiöblítettem a hajamat, a
bőrömet pedig mosdókesztyűvel vörösre sikáltam.
Egy szál törülközőben léptem ki a fürdőből. Körülnézve
láttam, hogy a szoba üres. Calder elment.
 Tizenkilencedik fejezet
•

EDEN

Ébren feküdtem a szállodai szoba ágyán. Meg se moccantam,

csak a ventilátor halk zúgását hallgattam, amit bekapcsolva
hagytam a fürdőszobában. Calder elment valahova, és elvitte a
kocsit. Tudtam, hogy nem hagyna faképnél így terhesen, és
olyan állapotban, amilyenben még sohasem voltam. Nem tenné.
Ennél sokkal rosszabbat is túléltünk már, és Calder mindig
vágyott arra, hogy védelmezzen. Nem voltam hajlandó azt
hinni, hogy ettől tört meg teljesen. Igen, szörnyen borzalmas
volt ez az egész, elmondhatatlanul elkeserítő, és nagyon sok
tekintetben beteg is. De együtt kell szembenéznünk az
érzéseinkkel. Muszáj. Mi más választásunk lenne?
Eszembe jutott, hogy írjak Xandernek, ám nem tudtam
rávenni magamat, hogy csak a történet egy részét tudassam
vele, és felcsigázzam. Az nem lenne igazságos. Márpedig nem
bírtam vele Morrisról beszélni úgy, hogy még Calderrel sem
sikerült.
Ott feküdtem összetörve. A hasamra tettem a kezemet, hogy
erőt merítsek abból a kis részemből odabent: a néhány apró
sejtből, ami emberré formálódik, és hamarosan egy külön kicsi
szív fog bennem dobogni. Melegnek éreztem a saját tenyeremet.
Órák teltek el, amíg végre lépteket hallottam közeledni az
ajtóhoz vezető folyosóról. Tétovának és ütemtelennek tűntek,
mire összehúztam a szemöldökömet. Kattant a zár, és Calder
kissé imbolyogva lépett be rajta. Sötét árnyéknak látszott, ahogy
hátulról megvilágította a folyosó halovány fénye. Felültem, az
ölemben egy párnával, amit magamhoz öleltem.
Calder berúgta maga mögött az ajtót.
– Szia – motyogta felém sétálva. Egyértelmű volt, hogy ivott.
Bizonytalan volt a járása, és kába a tekintete. Az ágy szélére
huppanva halkan felnyögött. Csendben maradtam. Nemsokára
fél szemmel hunyorogva rám nézett.
– Haragszol, Hajnalka?
Fújtam egyet.
– Ettől jobb lett? – kérdeztem. – Jobb lett attól, hogy elmentél
egyedül inni?
Calder még mindig rám hunyorgott, mintha egy feladványra
keresné a választ.
– Más nem jutott eszembe.
– Itt is maradhattál volna. Beszélhettél volna nekem az
érzéseidről.
– Az érzéseimről? – nevetett. – Hol is kezdjem? – rázta meg
lassan a fejét. – Hogyhogy nem undorodsz tőlem? Láttad,
honnan jöttem? – kacagott megint reszelős hangon, aztán
savanyú képet vágott. – Baszki! Láttad, mi csörgedezik az
ereimben, Eden? Láttad? Milyen szerzet volt az, ember
egyáltalán?
– Calder… – mormoltam, és úgy összeszorult a szívem, hogy a
mellkasomhoz kaptam.
Calder a könyökére támaszkodott, lehajtotta a fejét, aztán a
hasamra pillantott, végül a szemembe nézett.
– Az a kisbaba a hasadban egy vérből való azzal a valamivel
abból a házból. Én is, és ő is. Milyen érzés ez neked? Te mindig
olyan tiszta voltál, én meg mindig olyan mocskos. Hectornak
igaza volt. Tényleg a Sátán fattya vagyok. Kurvára nem meglepő
– mondta fájdalmas arccal.
Félredobtam a párnát, és négykézláb odamásztam hozzá az
ágy végébe. Szorosan a két tenyerem közé fogtam az arcát, hogy
belenézzek a szemébe.
– Idefigyelj, Calder Raynes! – Egy pillanatra összeszorítottam
a számat, mielőtt folytattam. – Egyáltalán nem hasonlítasz arra
az emberre, akit ma láttunk. Nem érdekel, hogy az ő vére
csörgedezik-e az ereidben vagy nem, és az sem, hogy részben
tőle való a DNS-ed. Nem ezen múlik, hogy mi van a szívedben.
Abból pedig tudom, hogy még egy olyan undorító és gonosz
valaki is tud gyönyörűséget teremteni. Még az a borzalmas
ember, még ő is tett valami csodát. Hozzájárult ahhoz, hogy a
világra gyere. És TE JÓ VAGY.
Elengedtem az arcát, és visszaültem a sarkamra.
– Nem – felelte keserűen. – Rossz vagyok. Gonosz vagyok.
Mindenki látja. Hector is látta. A szüleim is látták. Megpróbáltak
elégetni, Eden! – idézte fel elfúló hangon. – Istenem!
Megpróbáltak elégetni.
Visszatartottam a feltörő zokogást, és olyan gyorsan
mozdultam felé, hogy nem is tudatosult bennem, mit csinálok.
Egyszer csak átöleltem, odaszorítottam a fejét a mellemhez, az
arcomat pedig ráhajtottam a fejére. Most először említette a
szüleit. Még abban a gyönyörű Gyógyító Ágyban sem állt rá
készen, csak kerülgette a témát. Még három év után is, még az
alkohol ellenére is láttam az elkeseredettséget és a
szívfájdalmat a barna szemében. Egyetlen könnycseppet sem
hullatott, de én igen, ahogy visszaemlékeztem arra a szörnyű
jelenetre. Most magamhoz öleltem, mert akkor nem tehettem.
Érte sírtam. A kínok miatt, amiket a lelke mélyén átélt, mert az
a végső árulás tette örökké sebzetté, s amiatt gondolta, hogy
nem lehet őt szeretni. Eldobták és feláldozták, amitől még
mindig vérzett a szíve.
– Néha úgy érzem, hiába nem ért hozzám az a tűz, mégis
elégetett – suttogta. – Mintha megolvasztotta volna a bőrömet,
és az egész világ látná az elevenen elszenesedett zsigereimet.
Így érzem magam, Eden. Most pedig már tudom, hogy még csak
nem is akkor égtem el először. Ma megint felmarták a lángok a
húsomat, mert olyan volt az apám előtt állni, és megtudni tőle,
hogy eladott engem. Eladott hároméves koromban.
Teljes erőből magamhoz szorítottam. Azt kívántam, bárcsak
kitárhatnám a szívemet, hogy az övébe öntsem a szeretetet, és
bárcsak lenyúzhatnám a saját bőrömet, hogy az ő sebei
eltűnjenek.
– Én csak a jót látom – suttogtam. – A szépet.
– Eszembe jutott, hogy ma este elhajtok, és vissza se jövök
többé – mondta, én pedig megfeszültem tőle. – Hogy soha, de
soha többé ne szerethess engem. Hogy továbbléphess nélkülem,
és elfelejtsd, hogy valaha is léteztem.
– Úgy látom, változott a terv – válaszoltam némi hallgatás
után.
Tudnia kellett, hogy ez a legnagyobb félelmem. Ami teljes
képtelenség.
– Igen. Sohasem tennék ilyet. Soha – rázta a mellemre hajtott
fejét, mintha még a feltételezés is nevetséges volna. Tényleg az
volt.
– De gonosz vagy! – sóhajtottam fel a megkönnyebbüléstől.
– Te most cikizel?
– Aha.
Hátradőlve megint megfogtam az arcát, és végigmértem a
jóképű vonásait.
– Még részegen sem vagy aljas – jelentettem ki. – Szerintem
hatalmas kudarcra vagy ítélve, ha az az elsőszámú terved, hogy
az apád nyomdokaiba lépj.
Calder kisvártatva kuncogni kezdett.
– Ez nem vicces – fintorodott el. – Semmi vicces nincs benne.
Inkább szörnyen tragikus – dőlt hanyatt az ágyon. Mellé
heveredtem, és a plafont bámultam.
– Néha a szörnyen tragikus dolgok is lehetnek viccesek. Néha
muszáj, hogy azok legyenek.
Egy darabig együtt bámultuk a mintás felszínű plafont. Végül
Calder szólalt meg.
– Nem mintha az lenne az elsőszámú tervem, hogy az apám
nyomdokaiba lépjek, de mi van, ha… mi van, ha akaratlanul is
olyanná válok? – borzongott meg. – Mi van, ha az a végzetem?
Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt válaszoltam.
– Nekem valaki egyszer már megpróbálta megmondani, hogy
mi a végzetem. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem igaz.
Valahogy nem stimmelt. Szerintem senki más nem mondhatja
meg, mi az ember végzete. Te úgy érzed a lelked mélyén, hogy
egy undorító, gonosz szörnyeteggé kell válnod?
Calder felsóhajtott, és egy pillanatig csendben volt.
– Nem.
 – Ugye? Lehetetlen – erősítettem meg. – Egész életemben
ismertelek. Kívül-belül ismerlek, Calder Raynes. Lehetetlen.
– Még csak nem is ez az igazi nevem – jegyezte meg némi
hallgatás után.
– Kieran Reed – idéztem fel halkan. A plafonra hunyorogva
eltöprengtem, hogy meg tudnám-e szokni.
– Sohasem használnám ezt a nevet – rázta a fejét.
– Akkor maradsz Calder.
– Azt hiszem.
Egy darabig hallgattunk.
– Nem is vagyok olyan részeg. Jobban szeretem a kólát, mint a
rumot.
Halkan felhorkantottam, és megfogtam a kezét. Így
feküdtünk. Nem néztem oldalra, de azt hittem, hogy elaludt,
úgyhogy meglepődtem, amikor megszólalt.
– Meg kell állapítanom, hogy legalább egy dologban profi
vagyok.
– Miben?
– Abban, hogy felkoppintsalak.
Felvontam a szemöldökömet, és rámeredtem. Ő is rám nézett,
és egyszerre nevettük el magunkat.
– Az igaz – válaszoltam.
Calder elvigyorodott. Még mindig üveges és kába volt egy
kicsit a tekintete.
– Marha jól fel tudlak koppintani! – jelentette ki rendkívül
elégedett arccal. Aztán úgy leesett az ágyról, mint annak a
rendje.
Oldalra pillantva láttam, hogy döbbenten néz fel rám.
Hátrahajtott fejjel úgy elkezdtem kacagni, hogy azt hittem,
bepisilek. Fektemben összegörnyedve vonyítottam – félig a
vicces helyzettől, félig pedig a sok feszültségtől. Valamiért pont
olyan jó érzés volt, mintha sírnék. Rám fért a
megkönnyebbülés.
Calder rám vetette magát, amitől még jobban kacagtam.
Addig nevettünk, ameddig csak bírtunk. Oldalt fekve néztük
egymást, és levegőért kapkodva vártuk, hogy elhaljon a nevetés.
 – Annyira szeretlek! – simított félre az arcomból egy
hajtincset.
– Én is szeretlek.
– Figyelj, Eden… – mormolta nemsokára.
– Igen? – suttogtam.
Az ajkára harapva a homlokát ráncolta.
– Emlékszel, hogy azt mondtad, a végén ott volt a szeretet
abban a cellában? És hogy ott van Isten, ahol a szeretet?
Bólintottam.
– Na… – folytatta elszomorodva. – Amikor oda voltam kötözve
ahhoz az oszlophoz, amikor az apám…
Elfúlt a hangja és felsóhajtott.
– Igen? – suttogtam, miközben az arcára tettem a kezemet, és
végighúztam a hüvelykujjamat a járomcsontján.
– Igyekeztem nem sokat gondolni erre, mert annyira fájt. Csak
nem tudom, hogy abban a pillanatban hol volt Isten? Hol volt a
szeretet? – nézett a szemembe, mintha keresne benne valami
kimondhatatlant. Reményt? Vagy valamiféle megvilágosodást,
ami javít a helyzeten?
Végigjárattam az arcán a tekintetemet: az erős állkapcsától,
amit annyira szeretek, egészen a mélybarna szeméig, ami egy
pillanat alatt meg tud telni fájdalommal vagy szerelemmel.
Hagytam, hogy felelevenedjen bennem az a pillanat, bár én is
igyekeztem elkerülni ezt az elmúlt három év alatt. Eszembe
jutott, milyen szörnyű érzés fogott el akkor: tehetetlenség és
szavakba önthetetlen keserűség. Eszembe jutott Calder ígérete,
hogy majd találkozunk a forrásnál Elysiumban. Eszembe jutott,
hogy még abban a pillanatban is rám gondolt, amelyikről azt
hitte, hogy az lesz az utolsó. Engem akart védeni az egyetlen
lehetséges módon. Ne nézd végig, Eden. Fordulj el!
Nézegettem a mellettem fekvő srácot, akibe azért szerettem
bele, mert mindent megad nekem, ami csak eszébe jut, mintha
minden jogom meglenne rá, mert ő annyira jó és igazságos.
Azért szerettem bele, mert képes harminc kilométeren át
fedezékbe cipelni a legjobb barátját. Azért szerettem bele, mert
tudja, hogyan incselkedjen velem kedvesen, mert nagyon tud
nevetni és szeretni, és mert úgy néz rám, hogy értékesnek
érzem magamat tőle. Elárasztott a szerelem.
– Mi magunk voltunk a szeretet – suttogtam. – Abban a
pillanatban mi voltunk a szeretet.
Az arcomra emelte a pillantását, mintha az igazságot keresné
a szavaimban, és mintha meg is találta volna. Arra a finom
félmosolyra húzódott a szája, amibe első látásra beleszerettem,
és ami megnyugtatott, amikor kilencéves kislányként ültem a
templomban egy seregnyi vadidegennel szemben, akik olyasmit
vártak tőlem, amit nem is értettem.
– Mindig is úgy fogom érezni magam, mintha egy lépést
tennék előre, aztán meg egyet hátra? Mindig ilyen
kibírhatatlanul mocskos alak leszek? – kérdezte.
– Valószínű.
Kuncogva hanyatt feküdt, én pedig rávigyorogtam.
– És ez részemről oké – suttogtam komolyan. – És
megcsináljuk a Gyógyító Ágy 2.0-t. Ott aztán mindig annyira
mocskosak lehetünk, amennyire csak akarunk, minden
értelemben – kacsintottam rá.
Együtt elnevettük magunkat, aztán összebújtunk, és
egymásba feledkeztünk.
Arra gondoltam magamban, hogy hiába lehet szörnyű,
borzalmas és tragikus az élet, lélegzetelállítóan gyönyörű
pillanatok is vannak benne. Ráadásul néha csak kacagni kell.
Igaz hát, amit egyszer régen a csillagokról mondtam: van, ami
jobban látszik világosban, és van, ami jobban ragyog sötétben.
Mert Calder az éj leple alatt húzott magához, és mindketten
egyetértettünk abban – kimondva és kimondatlanul is –, hogy a
világ csúnya és kegyetlen, szeretni pedig röhejesen veszélyes és
abszurd módon bizonytalan… de mi mégis szeretjük egymást.
Megnyitjuk egymásnak a zabolátlan, mégis gyengéd szívünket.
Szánalmas bolondságnak tűnt ez, de valahogy mégis
helyénvalónak. Mintha ez lenne a világ legbátrabb dolga.
 Huszadik fejezet
•

EDEN

Másnap kora reggel útra keltünk. Készen álltunk rá, hogy

magunk mögött hagyjuk Indianát. Készen álltunk rá, hogy
hazamenjünk. Várt minket az új élet, és végre minden adott volt
hozzá, hogy nekikezdjünk.
Kézen fogva, csendben ültünk egymás mellett a kocsiban, és
elmélyedtünk a gondolatainkban. Calder mintha megnyugodott
volna, végre visszatért az igazi önmaga. Megálltunk egy
Starbucksnál, hogy kávét és muffint együnk a parkolóban.
Mintha mára az egész világ megváltozott volna. Valami a
helyére került. Talán, mert minden kérdésre megkaptuk a
választ, vagy legalábbis azokra, amikre nagy szükségünk volt.
Végre letéphetem az összes papírt, amit a szekrényajtóra tűztem
belülről, hogy lefoglaljam a fájdalommal és értetlenséggel
küszködő agyamat. Már nem szorultam rá ilyesmire.
– Tudod, min gondolkodtam ma reggel, Hajnalka?
Oldalra biccentettem a fejemet, és belekortyoltam a
koffeinmentes vaníliás lattéba.
Kifele nézett az ablakon, így megcsodálhattam a tökéletes
profilját.
– Xander egyszer az mondta, hogy nem véletlenül maradtam
életben az Acadiában történtek után. És hogy minden
szenvedésnek megvan az értelme – mesélte némi szünetet
tartva.
– Igen – bólintottam. – Én is szeretek hinni ebben.
Mindannyiunk nevében.
– Szerinted egyszer majd megtudjuk? – mosolygott rám. –
Szerinted egyszer majd meglátjuk, hogy miért kellett fájnia?
Ezen eltöprengtem egy pillanatra, és megint belekortyoltam a
meleg, édes italba.
– Talán nem is egyetlen okról van szó – bámultam kifelé a
végtelen kukoricamezőkre és az aranyló égboltra. – Hanem
arról, hogy mindannyian a szívünkre ragasztunk dolgokat, mint
én a szekrényajtóra, vagy úgy, ahogy te beborítottad a rólam
készült festményekkel a műteremben a falat. Mindannyian a
szívünkhöz ragasztjuk azt, amit értékesnek tartunk, amire
szükségünk van, ami azzá tesz minket, akik vagyunk. De lehet,
hogy ezek a dolgok csak akkor tudnak bekerülni a szívünkbe,
ha az meghasad. Lehet, hogy csak akkor válnak igazából a
részünkké, és csak akkor értjük meg mások fájdalmát, hiszen mi
magunk is keresztülmentünk rajta. Így pedig hagyjuk, hogy jobb
emberekké váljunk, akik még jobban képesek szeretni. Talán ez
az igazi kegyelem. Talán ez a fájdalom értelme.
Calder rám nézett, és mintha eltűnődött volna a szavaimon.
– Ez a mély együttérzés benned… ettől ragyogsz – állapította
meg.
– És te is ettől ragyogsz – nevettem.
Rám mosolygott, mégis megvonaglott az arca a fájdalomtól.
– Néha azt kívánom, bárcsak ne ragyognánk ennyire.
– Én is – simogattam meg az arcát. – De ez van. Kiérdemeltük,
úgyhogy hozzuk ki belőle a lehető legjobbat. Menjünk,
keressünk valami sötét helyet, Calder Raynes, és vigyünk bele
egy kis fényt.
Erre kuncogva kezet csókolt, aztán az ülésen hátradőlve
kinézett az ablakon.
– Hector megpróbált megölni – mondta reszketős sóhajjal. –
De az életemet is megmentette. Egyszer régen, a szándékaitól
függetlenül sikerült megmentenie attól a pokoli élettől, ami a
szörnyeteg vér szerinti apám mellett várt volna rám.
Még mindig az ablakon nézett kifelé, én pedig vártam, hogy
összeszedje a gondolatait, az érzéseit.
– Nem tudok ezzel mit kezdeni. Teljes szívemből gyűlölöm
azért, amit velem, veled és azokkal az ártatlan emberekkel tett,
de… – pillantott rám a fejét rázva, elérzékenyült tekintettel. –
Vajon mi lehetett az, ami megtalálta az utat Hector összetört
szívébe? Mit ragasztott rá, ami végül a részévé vált?
Elgondolkodva fürkésztem Calder arcát.
– Szégyen, gyász és harag – válaszoltam. – Még elképzelni is
nehéz. Mindez egy kis őrülettel és karizmával kiegészítve –
vettem mély lélegzetet. – Sohasem fogjuk megtudni, hogy
igazából mi járt a fejében, ami szerintem jobb is. Mert olyanná
válnánk, mint ő, ha megértenénk.
– Aha… – bólintott.
– Szerintem… szerintem meg kéne találni a módját annak,
hogy megbocsássunk, Calder. Nem azoknak a kedvéért, akik
rosszat tettek nekünk, hanem saját magunkért. Nem hagyhatjuk
a szívünkre ragasztva a keserűséget, mert a végén olyan mélyen
belénk ivódik, hogy nem lesz visszaút. Szerintem arra kéne
összpontosítanunk, hogy mennyi szépséget kapunk az élettől, és
hagyni, hogy inkább ez határozza meg, kik vagyunk. Mert azok,
akik a keserűségnek élnek, végül belülről teszik tönkre saját
magukat, és azokat is, akik megpróbálják szeretni őket. Mi nem
leszünk ilyenek.
Calder szerelmes pillantással nézett rám, aztán magához
húzott.
– Oltári okos vagy. Biztos jó tanár tanított meg az életre.
– Igen – nevettem szipogva. – És jól is nézett ki. Folyton
csúnya dolgokat akartam vele csinálni.
Calder mosolyogva belefúrta az arcát a nyakamba.
– Ezt talán bővebben is kifejthetnéd, miután hazaértünk.
Halkan kuncogva kibontakoztam az ölelésből, és mosolyogva
végighúztam az ujjamat telt alsó ajkán.
– Meglesz. Szeretlek, Tejkaramella – tettem hozzá komolyan. –
Neked van a világon a leggyönyörűbb szíved. Lehet, hogy néha
kiborulsz, és az élet néha tényleg kiborító, de szerintem te vagy
az a szépség, ami a felfordulásból lett.
Calder felsóhajtva érintette a homlokát az enyémhez.
– Szeretlek, Hajnalka. Mindig is a te szíved tartott engem
életben. A szerelmed. A kedvességed. Azért festettelek meg,
hogy életben tartsalak, és az segített mindig újabb lélegzetet
venni.
 Ellágyult arcára nézve úgy szétáradt bennem a szerelem
érzése, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Gyengéden szájon
csókoltam.
Folytattuk az utunkat, Calder pedig betelefonált a
rendőrségre. Lowe nyomozót kérte, és egy mély lélegzetet véve
elmondott neki mindent, amire rájöttünk az úton. Én csak a
kezét szorítva hallgattam. Lowe nyomozó bizonyára le volt
nyűgözve, mert Calder nem sok szünetet tartott, de akkor sem
szólt bele. Calder azt mondta, hogy délután három körül érünk
haza. Kegyes kis hazugság. Még egy utolsó vallomást teszünk
majd. Tudtam, hogy minden rendben lesz, mégis jól jött még
néhány óra, hogy felkészüljünk rá. Ráadásul Xandert kellett
beavatnunk előbb. Ennyi járt neki.
Délben kanyarodtunk anya háza elé.
A borús égbolton magasra kapaszkodott a nap, és jó néhány
fokkal hűvösebb volt, mint amikor eljöttünk. A kocsiból
kiszállva egyetlen kamera sem fordult felénk, és újságírók sem
rohantak. Vettem egy mély lélegzetet. Egyetlen autó ajtaja nyílt
csak ki, hogy egy fiatal férfi kocogjon oda hozzánk farmerban és
bőrdzsekiben.
– Helló! – szólított meg minket barátságos mosollyal. – Bocs a
zavarásért, skacok – túrt bele a hajába kissé szégyenkezve. –
Tudom, hogy folyton zaklatnak benneteket. Biztos elég szar.
Calder kuncogva magához húzott, és átkarolta a vállamat.
– Én csak ööö… Ryan Scott vagyok – nyújtotta felénk a kezét. –
És…
– Apa? – szállt ki a hátsó ülésről egy kislány, aki szintén
elindult felénk.
– Kelsey, kicsim! – szólt oda neki Ryan. – Egy pillanat és
megyek. Szállj vissza a kocsiba, jó?
Azzal megint idefordult.
– Ne haragudjatok, éppen a parkba vittem a kislányomat,
amikor megláttalak titeket. A szerkesztőségben kiadták, hogy
hetekig idekint táborozzak – vörösödött el a nyaka. – Ezt most
úgy éreztem, hogy a sors keze vagy ilyesmi.
A kislány nem hallgatott az apjára: odajött, és félénken
pislogott fel rá. Két copfban lógott a szőke haja, rózsaszín dzseki
volt rajta, a kezében pedig sárkányt szorongatott. Látszott rajta,
hogy Down-szindrómás. Calderre pislogott, mintha azonnal a
szívébe zárta volna. Édes, kicsi arca láttán rögtön könnyek
szöktek a szemembe. Nagyon hasonlított Mayára, és a
bizalommal teli mosolya biztos Calder szívét is megolvasztotta,
aki leguggolt hozzá, hogy egyenesen a szemébe nézzen.
– Hát szia! – nyújtott neki kezet. – Calder vagyok, ő pedig
Eden.
A kislány nyílt és közvetlen tekintettel rám pillantott, aztán
megint Calderre. Végül megfogta és megszorította a kezét,
amitől Caldernek elkerekedett a szeme.
– Szeretsz repülni, ugye? – kérdezte a kislány, és felemelte a
másik kezében tartott sárkányt.
– Aha – felelte rekedt csodálkozással Calder, és megköszörülte
a torkát. – Szeretek.
Kelsey úgy vigyorgott rá, mintha előre tudta volna a válaszát.
Ryan a kislányára mosolygott, mielőtt folytatta.
– Nem akarunk feltartani titeket, és esküszöm, hogy nem
leskelődtem utánatok. Mármint egy darabig igen – ismerte be
szégyenkező mosollyal, még jobban elpirulva. – De nem ma –
rázta a fejét, mire én is kénytelen voltam elmosolyodni. –
Mindegy, szóval muszáj volt megállnom, hogy megkérdezzelek
benneteket, hogy benne lennétek-e egy tévéinterjúban.
Calder felegyenesedett.
Ránéztem, és sikerült szavak nélkül megegyeznünk. Calder
megint Ryanre emelte a tekintetét.
– Igen, szerintem benne lennénk. De nem tudom, mennyit
mondhatunk, mert még folyamatban van a nyomozás.
Ryannek tágra nyílt a szeme.
– Oké. Igen, persze. Az emberek tényleg csak a történetetekre
kíváncsiak, tudjátok? – ráncolta a homlokát. – De muszáj
őszintének lennem veletek, hogy mi egy kis csatorna vagyunk.
Biztos jobb ajánlatokat fogtok kapni a nagyobbaktól. Nem lenne
tiszta a lelkiismeretem, ha erről nem szólnék előre. Tudom,
hogy még csak most kezditek a közös életeteket – simogatta meg
a kislánya haját. – Mi is ebben a cipőben járunk a feleségemmel.
És abszolút megértem, ha a nagyobb honoráriumot kell
elfogadnotok, mert…
– Veled szeretnénk megcsinálni – jelentette ki Calder. – Igazad
van, ez a sors keze – mosolygott le Kelsey-re, aztán rám.
– Igen, abszolút egyetértek – helyeseltem.

•••

Néhány hét múlva leültünk anyával a nappaliban, és

elmondtuk neki, hogy kivettünk egy kis házat alig tízpercnyire
tőle. Látszott rajta, hogy lesújtotta a hír, és az igazat megvallva
én is szomorú voltam egy kicsit, mert százszor jobb volt nála a
hangulat, amióta visszaértünk Indianából. Ráadásul úgy
éreztem, hogy végre új szintre lépett a kapcsolatunk. Molly
elmesélte, hogy beszélt anyával arról, hogy Caldert és Xandert is
szerethetné a saját fiaként, és úgy tűnt, célba találtak a szavai.
De eljött az idő. Nemsokára pedig egy kicsit több helyre lesz
szükségünk.
Calder felállt, hogy odahozzon valamit, amin a fenti
vendégszobában dolgozott a hazaérkezésünk után vásárolt
kellékekkel.
Megfordulva odaadott anyának két becsomagolt festményt,
aztán idegesen rám pillantott, mielőtt leült.
– Mi ez? – kérdezte anya, miközben mosolyogva kibontotta a
felsőt.
Egyikünk sem válaszolt. Csak néztük, ahogy letépi az utolsó
barna papírt is, és a szája elé kapja a kezét. Én voltam a képen
tizennégy éves koromban, az arcomon titokzatos kis mosollyal,
a kezemben pedig egy szál hajnalkával. Anya csak bámulta a
festményt, és folytak a könnyei. Calderre pillantva szóra
nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán.
– Köszönöm – tátogta, azzal felállva elindult felé. Calder is
felállt, és átölelték egymást a síró anyukámmal. Én is a
szememet törölgettem, és elnevettem magam, amikor anya
nevetve elhúzódott tőle, s úgy legyezgette az arcát, mintha attól
abbamaradna a sírás.
– Bontsd ki a másikat is! – biccentettem a csomag felé az
ajkamat harapdálva.
– Még egy? Nem tudom, kibírom-e… – kuncogott boldogan az
elsőre nézve. De aztán mégis kibontotta a másodikat, és
értetlenül meredt rá. Őt ábrázolta, ahogy egy fehér takaróba
csavart kisbabát tart, akinek alig látszik ki a sötét haja.
– Az első a múlt… ez pedig a jövő – magyarázta Calder. Rekedt
volt a hangja, és egy kicsit feszülten csengett.
Anya felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel nézett
egyikünkről a másikra.
– Én… te… – cincogta rám nézve. – Nagymama leszek?
Kisbabád lesz? – kérdezte újabb könnyek között.
Bólintottam, Calder pedig szótlanul rám pillantott.
– Reméljük, segítesz majd nekünk, anya – suttogtam. – Nagy
szükségünk lesz rád.
Anyának sírásra görbült a szája, és egy darabig némán
zokogott. A könnyek alatt viszont mosoly is lapult.
Aztán odasietett hozzám, és lehajolva átölelt.
– Egy kisbaba – hajtogatta. – Kisbabád lesz!
Végül Caldert is magához húzta a pólójánál fogva, és
egyszerre fonta körénk a karját.
– Köszönöm – súgta Caldernek. – Köszönöm az összes
ajándékot, amit ma tőled kaptam.
Egymást ölelgetve sírtunk és nevettünk, nekem pedig repesett
a szívem a megkönnyebbüléstől és az örömtől.
Egy hónappal később kézen fogva ültünk egy apró stúdióban,
ahol elmeséltük a történetünket a világnak. Nem fedtünk fel
minden részletet. Azok csakis és kizárólag ránk tartoznak. De
beszéltünk arról, hogy milyen volt Acadiában felnőni, és
Hectorral élni. Beszéltünk a vallásról, amiben hittünk, és arról,
hogy miért kezdtünk el kételkedni benne. Beszéltünk arról,
hogy miért volt tiltott a szerelmünk, és mit kockáztattunk azért,
hogy együtt legyünk.
Az árvízről is beszéltünk, az volt a legnehezebb.
De együtt voltunk, és így kibírtuk. Mintha gyógyította volna a
lelkünket a tény, hogy már nincs több titok, nincs több
rejtegetnivaló.
Elmondtuk a világnak, hogyan éltünk egymás nélkül három,
hosszú, gyászos évig. És, hogy néha tényleg történnek csodák
még azokkal is, akik hozzánk hasonlóan úgy érzik, hogy
végképp nem érdemlik meg.
Tisztáztuk, hogy most az egyszer adunk interjút, és ezután a
média tulajdonképpen békén hagyott.
Miután a rendőrség és az újságírók is megtudták Hector igazi
nevét, már az ő múltjában vájkáltak, a lehetséges indítékaiban,
a szellemi állapotában és az élettörténetében. Cikkek és
könyvek születtek róla, és felkerült azoknak a szektavezéreknek
a listájára, akik intelligens emberek tömegével voltak képesek
elhitetni a hazugságaikat. Mindenféle találgatás született arról,
hogy Hector hogyan láthatta előre a katasztrófát, és milyen
szerepe volt a tragédiában. Engem is magával ragadott a téma,
és több időt töltöttem az esettanulmányok olvasgatásával, mint
Calder szerette volna. De azért belenyugodott. A tudás hatalmat
és megértést adott, mint mindig. Ezt az ajándékot tőle kaptam,
és tudtam, hogy sohasem venné el tőlem.
Van, amire sohasem fogunk választ kapni. Van, amit Hector
magával vitt a hullámsírba – már ha egyáltalán tudta.
Hihetetlen, de országszerte felbukkantak olyanok, akiket a
hírekben „hektoristáknak” neveztek, mert megpróbálták életre
kelteni Hector vallását és közösségét. Erre nem találtam
szavakat. Az emberi természet döbbenetes. Xander azzal
viccelődött, hogy így legalább meglesz az exszektatagok.com
közönsége.
Az egyetlen interjúnk nagy nyilvánosságot kapott, és lett egy
csodálatos következménye. Az adás ideje alatt betelefonált egy
fiatal nő a csatornához, akinek megkaptuk a nevét és a
telefonszámát. Kristi Paulson (lánykori nevén Smith), aki már a
férjével és az egyéves kislányukkal élt Floridában.
Calderrel és Xanderrel még aznap felhívtuk őt Skype-on.
Együtt sírtunk és nevettünk. Amikor felállva oldalra fordultam,
hogy rásimítsam a ruhámat a növekvő pocakomra,
felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét, én pedig kacagtam.
Meghívott minket magához Floridába, hogy meglátogassuk a
babával. Azt mondtuk, hogy mindenképp megpróbálunk
elmenni. Tényleg léteznek földre szállt angyalok, és nekünk ő az
volt.
Elég nagy lett a nyüzsgés, miután visszaértünk Indianából.
Beköltöztünk a bérelt házunkba, egy bájos kis bungalóba, ahol
párnázott hintaágy várt minket a teraszon, az emeleten pedig
volt egy tágas és világos szoba, amit Calder műteremnek
rendezett be.
Vettünk egy óriási franciaágyat, túl sokat költöttünk
ágyneműre, és hivatalosan is elkereszteltük Gyógyító Ágy 2.0-
nak. Vasárnap délelőttönként ott lustálkodtunk, és hosszú
estéket töltöttünk egymáshoz bújva. Meghitt pillanatokon
osztoztunk benne, elsuttogtuk egymásnak a titkainkat,
beszéltünk a félelmeinkről és az aggályainkról, a
reményeinkről és a vágyainkról, sőt, néha a múltról is, ami még
mindig üldözött minket. Ez volt az a hely, ahol mélyre
áshattunk a félelmek sötétjében, és belekapaszkodhattunk a
sajgást mindig enyhítő szerelembe, s ahol megkaptuk a
legmegnyugtatóbb szavakat a másiktól: „Itt vagyok. Nem vagy
egyedül.” És igen, ez gyógyulást hozott.
Calder vett nekem szerelmes regényeket, és az
éjjeliszekrényre halmozta őket. Nevettem, de aztán elolvastam
mindegyiket. Azt mondta, hogy ez élete legjobb befektetése.
Végre megtudtuk azt is, hogy mi lett Hendrixszel és Pollyval,
ráadásul mindkettőnk megelégedésére szolgált a befejezés.
Jártuk a boltokat az olyan holmikért, amik elég különlegesek
az otthonunkba. Megtanultam sütni és főzni, Calder pedig
megint elkezdett festeni.
Egy varázslatos, havas, márciusi napon – két hónappal
azután, hogy Calder megkapta a személyijét Calder Raynes
névre – elmentünk a házasságkötő-terembe, hogy örök hűséget
fogadjunk egymásnak. Olyan volt, mintha puszta formaság lett
volna. Olyan volt, mint egy csoda. Olyan volt, mintha ez lenne a
végzetünk.
 Amikor aznap este összebújtunk az ágyban, Calder álmosan
megszólalt:
– Szerintem kétszer is Calder lettem.
Felé fordulva fürkésztem a vonásait az ablakon beszűrődő
napfényben.
– Először hároméves koromban – folytatta. – Most pedig
huszonhárom évesen.
Ezen eltöprengtem.
– Igen, és mindkétszer gyönyörű utat jártál be – feleltem.
A halovány fényben rám nézett a mélybarna szemével, és
mintha ezer szót mondott volna vele. Utána szorosan magához
ölelt.
Tavasszal anya segített nekem növényeket ültetni a hátsó kis
terasz erkélyládáiba, elárasztott babás magazinokkal, és segített
a napsárga-hófehér gyerekszoba összeállításában. Esténként ott
ültem a túlpárnázott hintaszékben, a kisbabánk mélybarna
szeméről és kedves mosolyáról ábrándozva.
Ahogy a lelkem mélyén előre tudtam, anya teljes szívből
megszerette Caldert, amint megengedte magának, hogy
olyannak lássa őt, amilyen valójában, nem pedig vetélytársnak.
Calder pedig teljes mértékben viszonozta a szeretetét. Repestem
a boldogságtól, hogy mindkettőnknek lett anyukánk, akire nagy
szükségünk volt. Minden vasárnap este meghívott minket
vacsorára az otthonába, ahová Xander és Nikki, illetve Molly és
Bentley is hivatalos volt. Nevetés, szeretet és szerelem töltötte
be a házat. Több gyereke lett, mint amennyiről valaha is
álmodott. Új életre kelt. Molly azt mondta, sohasem látta őt
ilyen boldognak és gondtalannak. Ettől nagyon nagy öröm
melengette a szívemet.
Amikor felmelegedett az idő, és kinyíltak a rózsák, anya
Marissával együtt szervezett nekem egy babaváró bulit, ami
nevetségesen túlzóra sikeredett, úgyhogy minden pillanatát
imádtam.
Caldernek két kiállítása is volt a nyáron. Az elsőn csodaszép
madarakat, zivatarokat és templomablakokat tárt a közönség
elé – csupa olyasmit, amit addig még sohasem festett. Nekem
viszont a második volt a kedvencem, ahol az Acadiában élt
emberekről készült portrésorozatot mutatta be: Willa Anya
kortalan tekintetét; a kis Mylest, ahogy az anyukája ölében ül a
templomban, és éppen az ujját szopja; vagy Maya tiszta és
örömteli mosolyát. Gyönyörű visszaemlékezés volt. Calder még
nem tartott ott, hogy lefesse a szüleit vagy Hectort. Talán soha
nem is fog. Úgy is jó. Egy órán belül elkelt az összes kép mindkét
kiállításon.
Megengedtük magunknak a luxust, hogy vegyünk egy
zongorát a nappaliba, ahol minden hétfőn és szerdán órákat
tartottam.
Beszéltünk róla, hogy visszaülünk az iskolapadba. Régen már
tanultunk együtt, így valahogy helyénvalónak tűnt. De ezzel
meg kellett várnunk a baba érkezését.
A férjem ültetett egy kis hajnalkabokrot a kert szélére, amiről
aztán virágokat hagyott nekem a legváratlanabb helyeken.
Mindig tartottam egy szálat az ablakpárkányon egy vázában, és
nagyon örültem neki.
Én pedig tejkaramellát csempésztem a zsebébe meg a párnája
alá.
Egy július eleji, balzsamos, nyári napon folyt el a
magzatvizem, amikor éppen esti sétát tettünk a környéken
Calderrel. Gyorsan bevitt a kórházba, ahol öt óra múlva
megszületett a kisfiunk. A John Grant nevet kapta. A Grantet
Felix után, aki annak idején megmentette az életemet, a John
jelentése pedig: „Isten kegyelmes”. És ahogy a gyönyörű
kisfiunk ránk pislogott, miközben még körüllengte az
újszülöttek mennyei illata, tiszta szívünkből elhittük, hogy így is
van.
Amikor aznap késő este felébredtem, álmosan láttam, ahogy
Calder ott áll a sarokban, és szépen ringatja a kisfiunkat.
– Szia, Jack – suttogta neki azt a becenevet használva, amit
megbeszéltünk. – Én vagyok az apukád. Mindent meg fogok
tenni, hogy tényleg jól csináljam.
Dúdolt neki valamit, amíg Jack megint megnyugodott.
– Biztos, hogy néha el fogom cseszni. Biztos túl sok édességet
adok majd neked, mert én is szeretem, és biztos forgatni fogod a
szemedet, mert sokszor fogom megcsókolni előtted az
anyukádat.
Jack erre méltatlankodva felnyöszörgött. Majdnem
felkacagtam, de helyette inkább ráharaptam az ajkamra,
nehogy megzavarjam őket.
– Tudom – mormolta Calder. – Nagyon ciki lesz.
Egy darabig megint csendben ringatta.
– Nem mindig tudlak majd megvédeni a világtól. De
igyekszem mindent megtenni. És ha éppen nem lesz rá
lehetőségem, akkor megígérem, hogy mindig melletted leszek,
kishaver, hogy segítsek. És én soha, de soha nem fogok
fájdalmat okozni neked. Jó? És mindig bátorítalak majd, hogy
megvalósítsd az álmaidat. A többit meg majd kitaláljuk, oké?
Jack csendben elaludt, hogy tejecskéről, melegségről és
szeretetről álmodjon az apukája biztonságot nyújtó karjaiban.
 Epilógus
•

CALDER

A földúton bekanyarodva odanéztem, ahol égig értek a hegyek.

Por szállt fel a kölcsönzött kisbuszunk nyomában.
– Ez az, apa? – kérdezte Jack a hátsó ülésről. A
visszapillantóból láttam, hogy előrehajolva fürkészi a sivatagi
tájat sötétkék szemével.
Megint az útra néztem, ahol éppen kezdtek előttünk
felbukkanni a munkások faházai.
– Igen, ez az. Ez itt Acadia.
Zakatolt a szívem.
Megfogtam a mellettem ülő Eden kezét, mire ő a szemembe
nézve bátorítólag rám mosolygott. Hátulról nyöszörgés
hallatszott, mert felébredt Maya, a kétéves kislányunk.
Végigaludta az utat a repülőtértől idáig.
Egy hónapja tudtuk meg, hogy eladták a földbirtokot, amire
Acadia épült, és a befektető wellnesshotelt tervez rá. A gyógyító
vizű dupla forrás lesz a legnagyobb vonzerő. Ez volt tehát az
utolsó esélyünk, hogy lássuk Acadiát, mielőtt az épületeket
letarolják. Tíz éve jöttünk el, és mindketten egyetértettünk
benne, hogy ez az utolsó látogatás jelentheti számunkra a
végleges lezárást.
Öt perc múlva parkoltunk le az egykori templom előtt.
Edennel egy darabig csendben ültünk a kocsiban, és csak
néztük a most már régi és elhanyagolt épületet. Én magam előtt
láttam, ahogy egy gyönyörű kislány besétál az ajtón, egyenesen
a szívembe. Itt mindenhol szellemek fogadnak majd minket.
Vettem egy mély lélegzetet, aztán kinyitottam az ajtót.
– Anya, apa! – pattogott izgatottan Jack az ülésen. Alig várta,
hogy kiszálljon, és felfedezze a helyet. Neki ez egy kaland volt.
 Mindannyian kikecmeregtünk a kisbuszból. Eden ölbe vette
Mayát, aki még mindig álomittasan, az ujját szopva az anyukája
vállára hajtotta a fejét. Odahajoltam, hogy megpusziljam a
bársonyos babapofiját, és magamba szívjam az édes illatát.
– Hogy van az én kislányom? Jól aludtál?
Bólintott, és kábán mosolygott a hüvelykujjával a szájában.
– Ezt nézd, apa! – kiáltott fel Jack. Hátranézve láttam, hogy
leguggolt egy zöld gyík mellé, ami egy szikláról nézett rá. Felé
nyúlt, mire az elinalt. Jack csalódottan felállt, én pedig
kuncogtam.
– Nagyon gyorsnak kell lenni ahhoz, hogy megfogj egy gyíkot.
Kérj tanácsot az anyukádtól! Ő kígyókat dobált, amikor itt lakott
– kacsintottam Edenre.
Jack is ránézett, és elkerekedett a szeme.
– Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen – kacagott Eden. – Így volt.
Eden letette Mayát, és együtt kezdtünk sétálni. Maya
cikcakkban totyogott elöl, Jack pedig mindent megnézett, ami
egy hatéves kisfiút érdekelhet.
Megfogtam a feleségem kezét, és megszorítottam.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem mélyet szippantva a
száraz, sivatagi levegőből.
Eden oldalra biccentette a fejét, ahogy elgondolkozott a
válaszon.
– Szomorú vagyok, és egy kicsit félek – nézett a gyerekekre,
végül megint rám. – De hálás is vagyok. Nagyon hálás.
Bólintottam, mert nálam is nagyjából így állt a helyzet.
Bementünk a templomba. Le volt robbanva. Üvegszilánkok
hevertek a padlón, a széksorok között pedig falevelek
éktelenkedtek sok szeméttel. Ezt leszámítva viszont ugyanolyan
volt. Eden ölbe vette Mayát, hogy ne lépjen szilánkra.
– Mi történt itt? – kérdezte körülnézve Jack.
Leguggoltam, és egyenesen a szemébe néztem.
– Itt egy ember mesélt hazugságokat olyanoknak, akik nagyon
sebezhetőek voltak, és nagyon szerettek volna tartozni
valahova. Olyan nagyon, hogy csak na.
 – Miért nem tartoztak már valahova? – érdeklődött némi
töprengés után Jack.
– Hát azért, mert nagyon nehéz életük volt. Mindenük odalett,
amijük csak volt, és ez az ember megígérte nekik, hogy mindent
visszakapnak, sőt, még többet is. Nekik ez úgy hangzott, mintha
igazat mondana.
Jack a homlokát ráncolva agyalt a következő kérdésen.
Mosolyogtam, mert pont olyan arcot vágott, mint Eden.
– Apa… ha nekem nehéz lesz az életem, akkor honnan fogom
tudni, hogy hazudnak nekem?
Megtapogattam a mellkasát.
– Onnan, hogy hallgatsz a szívedre. És arra a hangra, amelyik
akkor jön, amikor lehunyod a szemedet. Fel fogod ismerni, mert
félig csak érzés lesz, félig meg suttogás. Ez a hang pedig
sohasem hazudik annak, akinek olyan jó a szíve, mint neked,
Jack.
Edenre pillantottam, aki Mayát ringatva figyelt minket.
Valahogy egyszerre volt boldog és szomorú a mosolya.
Jack az anyjára nézett, utána megint rám.
– Apa, az a hang mindig azt fogja mondani, amit a
legkönnyebb megtennem?
– Nem. De mindig azt fogja mondani, ami helyes.
Az ajkára harapva bólintott.
– Tudod, mi történt még itt? – lépett közelebb Eden.
Jack megrázta a fejét.
– Itt láttam meg először az apukádat – felelte olyan hangon,
mint amikor együtt szokott imádkozni esténként a gyerekekkel.
Megcsillant a nyakában a medál a nyitott ajtón át beszűrődő
fényben. Az az ékszer vezette el Felixhez, aztán az anyukájához,
és végül vissza hozzám. A gyerekeink fényképe lapult benne.
Kimentünk a ragyogó napsütésbe, és mindannyian eltakartuk
a szemünket.
– Te hol laktál, apa? – kíváncsiskodott Jack.
– Gyere, megmutatom!
Néhány lépéssel odaértünk az első faházhoz. Valahogy még
kisebb volt, mint az emlékeimben.
 – Te laktál az összesben?
– Nem – kacagtam. – Csak az egyikben. Erre gyere!
– Hogy lakhatott bárki is csak az egyikben? Ezek még a
szobámnál is kisebbek!
Az egykori házunk ajtajához érve megálltam, és vettem egy
mély lélegzetet. Összeszoruló szívvel nyitottam ki az ajtót. Jack
beszaladt, hogy végigjárja a két apró szobát.
– Te itt laktál?
– Aha – válaszoltam rekedten és halkan. Megköszörültem a
torkomat. Eden is bejött Mayával, és hátulról szorosan magához
ölelt, amíg a gyerekeink felfedezőútra indultak. Bár nem sok
látnivaló akadt.
Megfogtam Eden kezét, és megszorítottam. Ahogy
körülnéztem a faházban, ahol életem nagy részét töltöttem,
hirtelen úrrá lett rajtam az érzés, hogy megbocsátok nekik. A
fájdalom örökre megmarad, de a keserűség nem. Ők meghozták
a maguk döntéseit, mint ahogy én is az enyémeket. Kifújtam a
levegőt, és azzal együtt megkönnyebbültem.
– Szeretlek – mormolta Eden, miközben a hátamra hajtotta a
fejét.
– Én is szeretlek, Hajnalka.
Jack visszajött hozzánk a másik szobából.
– Örülök, hogy jobban alakult az életed – közölte együttérző
arckifejezéssel.
Meglepetten felkacagtam, és megsimogattam a sötét tincseit.
– Én is, kishaver.
Azzal kiléptünk a házból. Most utoljára.
– Xander bácsi hol lakott?
A hátunk mögé sandítva rámutattam egy másik faházra a
közelben.
– Ott.
Xander tavaly épített Jacknek egy házikót az egyik fára a
hátsó kertben, ami nagyjából akkora volt, mint amelyikben ő
felnőtt. Hihetetlen. Most pedig már egy céget vezet, amelyik
hatalmas házakat épít Cincinnati-szerte. A barátom, a
testvérem. Oltári büszke vagyok rá!
 Mindannyian körbesétáltuk a kis faházat.
– Mamavijág! – mutatott Maya a kis ujjával egy virágra a régi
otthonom mellett. Odafordulva láttuk, hogy hajnalkák nőttek a
fal mentén, egészen a tetőig. Maya felismerte, hogy Eden mindig
ugyanilyet tart egy vázában a konyhaablak párkányán.
– Szuper – szedett le egyet Jack, és átadta Edennek, aki
elkerekedett szemmel, csodálkozva fordult felém, én pedig a
susnyás mezőre pillantottam a vállam fölött.
Hunyorogva láttam, hogy mindenfelé ilyen sötétkék virágok
nőnek, egészen a mező határáig. Biztos befújta a szél a
faházakhoz a magot, mert néhányat benőtt a hajnalka. A
döbbenettől elakadt a lélegzetem.
– Átvette a hatalmat – állapítottam meg halkan. Magamhoz
húztam Edent, és felidéztem az apró bokor képét, amit olyan
rég ápoltam és gondoztam, hogy mosolyra fakasszak egy
hercegnőt az ajándékaival.
Olyan szép, mint egy virág, és olyan erős, mint egy gyom.
Megfordulva láttuk, ahogy a kislányunk eltotyog a mező
szélén sorakozó hajnalkabokrok mentén a főépület felé.
Jack odarohant, és megfogta a húga kezét, hogy ne essen el.
Mögöttük sétálva láttuk, hogy Jack néha lehajol egy-egy
hajnalkáért, mígnem már egy csokrot szorongatott.
Lelassítottunk, amikor az egykori bunker helyéhez értünk.
Mostanra feltöltötték, úgyhogy csak a nagy területen elterülő,
friss föld látszott. De itt is hajnalkák nőttek. Eden reszketős
sóhajjal szorította meg a kezemet. Amíg a gyerekek ránk várva
kavicsokat dobáltak egy kis pocsolyába, mi csak álltunk ott, és
hagytuk, hogy eluralkodjon rajtunk a gyász. Ez a siralom földje.
Elkezdett szemerkélni az eső, szinte mintha könnyek
potyogtak volna az égből. Lassan végigcsorogtak az arcunkon,
hogy táplálják a mindenfelé szétszórt hajnalkákat.
Hamarosan készen álltunk rá, hogy továbbmenjünk.
Megfogtam a feleségem kezét, és kitisztult az ég.
Mindannyian odamentünk a forrásunkhoz vezető ösvény
kezdeténél lévő fákhoz. Edennel korábban beszéltünk róla,
hogy megtegyük-e a meredek lejtős utat a gyerekekkel – pláne,
hogy Maya még ilyen pici –, de most szavak nélkül
megegyeztünk, hogy szükségünk van rá. Lassan ereszkedtünk
le, én pedig felvettem Mayát ott, ahol nagyon meredek volt.
Képzeletben tizenhét éves srácként rohantam végig az
ösvényen, izgatott várakozással a szívemben, amiért egy
gyönyörű lánnyal találkozhatom odalent.
Az első forráshoz érve Jack lelkesen felkiáltott, Maya pedig
kacagott.
– Ha ez tetszik, akkor nézd csak meg a másikat!
– Másikat?
Rámosolyogtam, Eden pedig a sziklák közötti résre mutatott.
Nem takarta bokor a bejáratot, ami az első jele volt annak, hogy
jártak bent mások.
A források közötti nyílt területen átsétálva, behúzott nyakkal
léptünk be. Eden ment elöl, és én voltam a sereghajtó. Mind a
négyen megálltunk, hogy rácsodálkozzunk a szép környezetre:
az égig érő sziklákra, a kristálykék vízre, a csörgedező vízesésre
és a virágzó növényekre. Maga volt a paradicsom. A hely, ahol
bimbózni kezdett a szerelmünk Edennel. Eluralkodtak rajtam
az érzések. Eden könnyes szemmel, mosolyogva nézett rám.
– Még szebb, mint ahogy emlékeztem rá – suttogta.
– Igen – préseltem ki magamból, aztán átöleltem, és
megpusziltam a feje búbját, hogy magamba szívjam édes illatát.
Tavasz és almavirág.
– Anya fojjása – lelkesedett Maya. Lepillantottam rá, és
nevetve jutott eszembe, hogy biztos az otthonunkban kirakott
festményeimről ismerhette fel. Azokról, amik emlékeztettek
minket, hol szerettünk egymásba.
– Így van, kicsim – mosolyogtam Mayára.
Körülnéztünk, hogy van-e nyoma olyasminek, amit esetleg mi
hagytunk ott, de nem volt. A gyerekek játszottak és fröcskölték a
vizet, miközben Edennel néztük az ártatlan örömüket. Leülve
nekidőltünk a sziklának, amelyiknél annak idején rajzoltam.
Átkaroltam Edent, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. A békésen
kéklő ég felé hunyorogva láttuk, hogy egy sas köröz felettünk.
Itt lettem menthetetlenül szerelmes a lányba, aki teljes
egészében átadta magát nekem a gyönyörű és érzékeny
szívével. Itt mutattuk meg egymásnak, hogyan legyünk bátrak,
és mit kell igazából tudnunk. Itt tanultunk meg élni. A bunker
egykori helye talán tényleg a siralom földje, ez viszont szent. Itt
találtam rá először az édenkertre.
Amikor készen álltunk az indulásra, fogtuk a gyerekeket, és
megint átléptünk a sziklák közötti nyíláson. Eden előttem
haladva még egyszer hátranézett a forrásra, majd szeretetteli
pillantással rám. Elállt a lélegzetem. Azt a mosolyt villantotta
rám, amit ezerszer láttam itt, és ezerszer azóta is.
Visszamosolyogtam rá. Most tudatosult bennem annak a
fájdalomnak, szerelemnek és megbocsátásnak a mélysége, amit
a legutóbbi ittlétünk óta megéltünk. Túlcsordult érte hálával a
szívem – még a fájdalomért is, mert az hozott minket ide, ebbe a
pillanatba.
Lassan felmentünk az ösvényen, egyenesen a főépület felé.
Odaérve felnéztünk rá. A világ leghatalmasabb épületének
tartottuk annak idején. A hosszabbik oldala mentén
végigsétálva Edennek elakadt a lélegzete. Hajnalkák nőtték be a
falat és az ablakokat egészen a tetőig: kitöltötték a repedéseket,
és eltakarták azt, ami csúnya. A ház oldalát sötétkék
gyönyörűség burkolta be. Minden egyes virágnak olyan volt a
sárga közepe, mintha napfény sütne belőle.
Ahogy ott álltam a családommal, rájöttem, hogy végül a
szépség győzött. Ezt a szépséget kerestük. És úgy sétáltunk el
Acadiából, hogy ez volt a szívünkre ragasztva.
 Köszönetnyilvánítás

Sok ember kell egy könyv befejezéséhez, és én áldott vagyok,

amiért a legjobbak vannak a csapatomban. Tiszta szívemből
külön-külön köszönetet mondok azoknak, akik a történet
szerkesztésében voltak a segítségemre: Angela Smithnek, aki
nemcsak a történetről beszélgetett velem kifulladásig, hanem
gyakran és fáradhatatlanul borral és érzelmi támogatással is
szolgált, illetve Larissa Kahle-nek, aki kevéske szabadidejét arra
szánta, hogy érzelmileg felturbózza a történetemet, és a
szereplők jellemrajzát tökéletesítse. Köszönöm a történet
kibontakoztatásáért felelős szerkesztőmnek, Marion Archernek,
aki új a csapatomban, de soha többé nem írok nélküle könyvet.
A tapasztalata, a lelkesedése – a kéziratom margóján hagyott,
olvadozva nevetős kommentekről nem is beszélve – nemcsak új
dolgokra tanított, hanem gazdagabbá és mélyebbé is tette a
regényt. És köszönöm Karen Lawsonnak, akinek a
röntgenszeme még tovább tökéletesítette a szöveget.
Olyan szerencsés vagyok, hogy egy hihetetlenül jó csapatra
való előolvasó áll a rendelkezésemre, akik felbecsülhetetlen
értékű visszajelzést adtak Calder és Eden történetével
kapcsolatban, és vezérszurkolóként álltak mellettem, amikor a
leginkább szükségem volt rá. Ők Cat Bracht, Elena Eckmeyer,
Michelle Finkle, Natasha Gentile, Karin Hoffpauir Klein, Nikki
Larazo és Kim Parr. Köszönet jár A. L. Jacksonnak, aki elolvasta
a kézirat első vázlatát, amikor az még csak háromszáz oldalnyi
agymenés volt – még csak nem is ellenőriztem, van-e benne
elgépelés. Az ő visszajelzései és bátorítása adott erőt a
folytatáshoz.
Köszönet csodálatos futótársamnak, Jessica Prince-nek. A
mondatok egy része sohasem született volna meg, ha ő nem ír
rám minden reggel pontban kilenckor egy egyszavas üzenetet
azzal, hogy: „Futunk?”
 Hatalmas köszönet lenyűgöző tördelőmnek, Elle Chardou-
nak, aki vigyázott a józan eszemre és a csuklóalagutamra.
Szerelmes hála férjemnek a türelemért, amivel ezt a
folyamatot viselte, és hogy megértő volt, amikor a cselekmény
taglalása három hónapon keresztül minden kettesben töltött
esténkhez hozzátartozott. Te tetted ezt az egészet jó mókává, s
egyáltalán lehetővé.

#☺placeholder002